Wilbur Smith

Az angyalok zokognak

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Wilbur Smith: The Angels Weep
1983 by Pan Books Ltd, London,
in association with William Heinemann Ltd
© Wilbur Smith 1982

Fordította: FEHÉR KATALIN

Borítóterv: CSÁSZMA JÓZSEF

Hungarian edition by © Delej Kft., 1991

Hungarian translation © Fehér Katalin, 1991

"... De a dölyfös ember

Parányi kis hatalmával feszítve
Nem látja meg hogy lénye nem egyéb
Egy rossz tükörnél! Mint veszett majom
Tombolva ágál a nagy Ég előtt
Hogy sírnak fönn az angyalok..."

William Shakespeare
SZEGET SZEGGEL

(Mészöly Dezső fordítása)

Szeretett feleségemnek,
Danielle Antoinette-nek
 Első rész

1895

Három férfi lovagolt ki az erdőből uralkodva türelmetlenségén, amely a több hete tartó
kimerítő keresés alatt sem csillapodott.
Egyvonalban megállva lenéztek az újabb sekély völgybe. A száraz, téli fűszálak szép,
halványrózsaszín, pelyhes végét könnyű szellő borzolta és táncoltatta, amitől a fűben
hasig gázoló homoki antilopcsorda úgy látszott, mintha egy kavargó rózsaszín ködpadban
lebegett volna.
Az egyszem vezérbika marja vagy tizennégy marok magas volt. Fényes háta és
lapockája koromfekete, akár a párducé, de hasa és pofamaszkjának tekervényes rajzolatai
a gyöngyház minden színében játszottak. Nagy, hornyolt szarvai görbék, mint Szalauddin
handzsárja, majdnem a faráig hátrahajoltak, s fejét oly büszkén tartotta, akár egy arab
telivér. A déli földtekének a vadászok jóvoltából már csaknem kipusztított e legnemesebb
antilopfajtája jelképezte Ralph Ballantyne számára ezt a Limpopo és a széles zöld
Zambezi közt elterülő szép, új földet.
A nagy fekete bika kihívóan bámulta a lovasokat odafönn a hegygerincen, majd
felhorkant és harciasan megrázta fejét. Tömött, fekete sörénye csak úgy repült utána,
ahogy hangos patadobogással átvágtázott csokoládébarna tehenei élén a köves talajon és
eltűnt a szemközti hegy mögött, faképnél hagyva a nagyságától és szépségétől
lenyűgözött bámészkodókat.
Ralph Ballantyne eszmélt föl elsőnek, és apja felé fordult a nyeregben.
– No, apa – kérdezte –, nem ismerős a környék?
– Több mint harminc év telt el... – motyogta Zouga Ballantyne, akinek az erős
töprengés nyíl alakú ráncot vetett a szemöldöke közé –, harminc év, és malária gyötört. –
Aztán a másik lovashoz fordult, egy aszott kis hottentottához, aki hajdanán a kísérője és
szolgája volt: – Mit gondolsz, Jan Cheroot?
A hottentotta levette viharvert kepijét, és végigsimított gyapjas, hófehér haján. –
Lehet...
Ralph hirtelen közbevágott: – Lehet, hogy az egész csak lázálom volt.
Apja homlokán a ráncok még jobban elmélyültek, és kellemes, szakállas arcán a
csontporcelán színű sebhely rózsaszínre váltott. Jan Cheroot már előre mosolygott: tudta,
hogy ami most jön, jobb mulatság lesz a kakasviadalnál.
– A fenébe, fiam! – fortyant föl Zouga. – Jobb lenne, ha visszamennél a szekerekhez,
és az asszonyokkal szórakoznál! – Elővette a vékony láncot órazsebéből, és meglóbálta a
fia orra előtt. – Tessék! – kaffogta. – Ez itt a bizonyíték!
A lánckarikán egy kis kulcscsomó, szivarvágó, s egy érett szőlőszem nagyságú,
szabálytalan kvarckristály fityegett. A finom, kékmárványszerű pettyekkel tarkított
kvarcdarabka közepén vastag, csillag alakú, természetes fém csillogott.
– Nyers vörösarany – mondta Zouga. – Csak fel kell venni a földről!
Ralph szemtelen és kihívó mosolyt villantott apjára, mert már unta a dolgot. A több
hetes, eredménytelen vándorlás és keresgélés nem az ő műfaja volt.
– Hamis kacatnak hittem, amire egy ócskásnál bukkantál rá a fokvárosi vásáron.
Mikor apja arcán a forradás haragos vörösbe fordult, Ralph élvezettel elnevette magát,
és megpaskolta Zouga vállát.
– Ugyan, apa, csak nem hiszed, ha valóban így gondolom, elvesztegettem volna rá
heteket? Ott a vasútépítés meg a tucatnyi többi labda, amivel zsonglőrözök, de én itt
vagyok Johannesburg vagy Kimberley helyett.
Gyengéden megrázta Zouga vállát, és mosolya már nem volt csúfondáros. – Persze,
hogy itt van, én is tudom. Lehet, hogy már most az aranyteléren állunk, vagy a
hegygerinc túloldalán lesz.
Zouga forradása lassan újra kifehéredett, Ralph pedig higgadtan folytatta: – Csak
kérdés, hogy rábukkanunk-e ismét. Lehet, hogy egy óra múlva felfedezzük, de az is, hogy
még tíz évig kereshetjük.
Apát és fiát figyelve Jan Cheroot némi csalódottságot érzett. Rég volt, mikor utoljára
látta megküzdeni őket egymással. Az azóta már majdnem harmincéves, férfikora teljében
lévő Ralph megtanulta kezelni – beszéddel, ököllel és csizmával – a szállító társaságánál
és építő brigádjaiban dolgozó durva férfiak százait. Magas volt, kemény és harcias, akár
egy vívókakas, de Jan Cheroot úgy érezte, az öreg kutya még mindig bele tudná vágni
kölykét a porba. A még mindig fürge és karcsú Zouga Ballantyne-t a matabelék
"Bakelá"-nak, vagyis Ökölnek becézték. Bizony, gondolta Jan Cheroot sajnálkozva, még
mindig szívesen végignézné őket, de majd máskor, mert a viharfelhők elvonultak, s apa
és fia egymáshoz hajolva a nyeregben, ismét halkan és izgatottan beszélgetett. Az ember
inkább fivéreknek gondolta volna őket, mert – bár a hasonlatosság szembeszökő volt –
Zougából senki sem nézte volna ki, hogy ekkora fia van. Bőre túl világos és ránctalan
volt, tekintete rendkívül fürge és élénk, a perzselő afrikai nap csupán aranyos szakállába
fakított halovány ezüst szálakat.
– Ha legalább csak a napállásra emlékeznél, helyben lehetnénk, hiszen eddig minden
megfigyelésed hajszálpontos volt – sopánkodott Ralph. – Az összes elefántcsont
rejtekhelyhez odataláltam, amiket abban az évben otthagytál.
– Közben megkezdődött az esős évszak – rázta meg fejét Zouga. – Uramisten, hogy
zuhogott! Egy hétig nem láttuk a napot, az összes folyó kiöntött és nagyokat kerültünk,
míg végre találtunk egy gázlót. – Elhallgatott és felemelte gyeplőt tartó bal kezét. – De
ezt már százszor hallottad. Menjünk, folytassuk – mondta halkan. Lekaptattak a völgybe,
ahol Zouga ki-kihajolva nyergéből a talajt fürkészte, hátha akad rajta aranytelér töredék,
azután lassan körbefordulva pásztázta szemével a látóhatárt, hátha megismeri a hegyeket,
vagy ismerősnek találja valamelyik távoli, kéken elmosódó dombot az afrikai égbolt alatt,
amelyen ebben a szép időben ezüstös gomolyfelhők úsztak magasan és derűsen.
– Csak egyetlen biztos támpontunk van, a Nagy Zimbabwe romjai – motyogta Zouga.
– Azoktól nyolcnapi járásra van nyugatra.
– Kilencnapira – helyesbített Jan Cheroot. – Egy napot vesztett Matthew halála miatt.
Aztán meg lázas is volt. Úgy ápoltam, mint egy csecsemőt, ráadásul még azt az átkozott
kőmadarat is magunkkal cipeltük.
– Legfeljebb tíz mérföldet ha meg tudtunk tenni naponta – folytatta Zouga rá se
hederítve a hottentottára. – Nyolcnapi menetelés pont nyolcvan mérföld.
– És Nagy Zimbabwe ott van ni. Épp keletre tőlünk. – Ralph megzabolázta lovát a
következő hegygerincre érve.
– Az ott az Őrszem – mutatott egy sziklás dombra, amely távolba vesző kék ormával,
kuporgó oroszlánra emlékeztetett. – Amögött vannak a romok, ha akarnám sem
téveszthetném el.
 A romvárosnak apa és fia számára egyaránt különleges jelentősége volt. Annak
masszív kőfalai között bukkant rá Zouga és Jan Cheroot az ősrégi madárszobrokra, egy
letűnt város őrzőire. Zouga, a Zambezitől északnak tartó, hosszú expedíció során a láz és
egyéb nehézségek következtében előállt, kétségbeejtően keserves helyzetben is
ragaszkodott ahhoz, hogy magával vigyen egy szobrot.
Azután, hosszú évekkel később Ralphra került a sor. Apja naplója és a benne rögzített,
szeksztánssal végzett aprólékos megfigyelések alapján sikeresen elküszködte magát az
elhagyatott fellegvárhoz. Bár Lobengula, a matabele király határőrsége üldözőbe vette,
megtörte a szent helyen a király tabuját és elvitte a többi szobrot is. Így mindhárman jól
ismerték azokat a kísértetek és szellemek járta romokat. A romokat jelző távoli dombokra
meredve némán elmerültek emlékeikben.
– Vajon kik építhették Zimbabwét? – kérdezte végül Ralph. – És hová lettek? –
Hangjába tőle idegen, álmodozó tónus vegyült, nem várva választ. – Sába királynő
bányászai? Vagy a bibliai Ophir? És a kibányászott aranyat Salamonhoz vitték?
– Talán sose tudjuk meg – eszmélt föl Zouga ernyedtségéből. – Csak annyit tudunk,
hogy az arany akkor is aranyat ért. Én találtam némi aranyfüstöt, színarany szemcsét és
rudat Nagy Zimbabwe udvarában, és pár mérföldre innét, ahol most állunk, fedeztük fel
Jan Cheroottal a föld alatti aknákat és bukkantunk rá a sajtolásra váró, törött telér
kupacokra. – Zouga a kis hottentottára pillantott. – Nem ismerős a környék?
Jan Cheroot sötét manó arcocskája a töprengéstől úgy ráncba szaladt, mint egy aszalt
szilva. – Talán onnét, attól a hegytől – motyogta panaszosan, mire a trió lelovagolt a
völgybe, amely cseppet sem különbözött az elmúlt hetek során útba ejtett száz másiktól.
Ralph könnyű vágtában vagy egy tucat lépéssel megelőzte őket, egy sűrű vadébenfa
liget elé irányítva lovát, de egyszer csak felállt a kengyelben és kalapját lekapva
meglengette a feje fölött.
– Hajrá! – ordította. – Meglépnek!
És Zouga észrevette az óarany színű villanást a túlsó lejtőn.
– Három ördög! – Ralph tónusa és hanghordozása leplezetlen izgatottságot és
gyűlöletet árult el. – Jan Cheroot, te balra tereled őket! Te meg, apa, vágd el az útjukat a
szurdok felé!
A könnyed parancs természetesnek hatott Ralph Ballantyne szájából, s a két idősebb
férfi fenntartás nélkül engedelmeskedett, meg sem kérdezve, hogy miért kéne megölniük
a bozótból felvert, pompás állatokat. Ralphnak kétszáz darab tizenhat ökörfogatos
szekere volt. Zouga birtoka, King's Lynn – amelyet a Brit Dél Afrika Társaság
adományozott neki, mert önkéntesként ő is részt vett a matabele király kafir harcosainak
elpusztításában – egy több tízezer acre-os földterületet ölelt fel, amelyet most a
matabeléktől elrabolt tenyészmarha csorda színe-java és az Angliából és a Jóreménység-
fokáról behozott telivér bikák népesítettek be.
Apa és fia, mindketten marhatenyésztők lévén, ugyancsak megszenvedték az
oroszlánfalkák garázdálkodását, amelyek valósággal hemzsegnek ezen a Limpopo Shashi
folyóktól északra fekvő, szép vidéken. Számtalanszor ébredtek értékes és becsben tartott
állataik halálbőgésére éjszaka, és találtak rá hajnalban széttépett maradványaikra.
Mindkettőjük szemében az oroszlán jelentette a legnagyobb kártevőt, így óriási
lelkesedéssel vetették magukat a világos nappal adódó, ritka zsákmányszerzési
lehetőségre.
Ralph fürgén kihúzta az ismétlő winchestert a bal térde alatti bőr tokból, miközben
vörösbarna heréltjét megsarkantyúzva a nagy sárga macskák után vágtatott. A hím
oroszlán futott legelöl, és Ralph csak egy villanásra látta a csapott hátú, rengő hasú
állatot, ahogy sűrű, tarkás sörényét riadtan felborzolva, hatalmas és súlyos tappancsain
befutott az ősbozótba. Az öregebb nőstény, amelyik szaporán követte, sovány volt, és
ezer vadászat forradása éktelenkedett kortól megkékült lapockáján és hátán.
Szökdécselve nyargalt tova. Az emberhez szokott fiatalabb nőstény oroszlán viszont
olyan vakmerőnek és kíváncsinak látszott, akár egy macska. Bár aranyosdrapp hasán még
ott voltak a kölyök-kor pettyei, a cserjés felé fordult, hogy összezavarja üldözőit. Fülei a
koponyájára simultak, pelyhes rózsaszín nyelve kilógott a tépőfogai közül, s a bajusza
olyan fehér és merev volt, akár a sündisznótüske.
Ralph a herélt nyakába dobta a gyeplőt, mire a ló azonnal megtorpant, felkészülve a
lövésre, s csak fülei ollózása árulta el izgatottságát.
Ralph felkapta a winchestert, s amint a tusaborító lemez a vállához illeszkedett, tüzelt.
A nőstény oroszlán hangosan felbődült, mikor a golyó a lapockájába fúródva, a szíve felé
tartott. Megvonaglott és hatalmasat bukfencezve halálhörgést hallatott, majd összerogyott
és a hátán fetrengve tépázta a bozótot kieresztett, sárga karmaival, míg végül egy utolsó
görcsös rázkódás után kinyúlva beleernyedt a halálba.
Ralph újabb töltényt dugott a winchesterbe és felemelte a gyeplőt. A herélt előrelódult.
Jobbra, a vízmosás szélén Zouga kaptatott fölfelé előredőlve nyergében, és mikor az
öregebbik nőstény oroszlán kibukkant előtte a sűrű bozóttal benőtt szurdok felé
nyargalva, rálőtt. Ralph port látott felcsapódni az állat hasa alól. "Alacsony volt és célt
tévesztett. Apa öregszik", gondolta gúnyosan Ralph, hirtelen megtorpantva lovát. De
mielőtt elsüthette volna fegyverét, Zouga ismét lőtt, s a nőstény oroszlán összerogyva,
sárga labdaként gurult végig a köves talajon, fülétől egy arasznyira találta el nyakán a
lövés.
– Malacod van! – nevette el magát Ralph izgatottan és megsarkantyúzva lovát
kaptatott tovább fölfelé apja mellett a lejtőn.
– Hova lett Jan Cheroot? – kiáltott fel Zouga, s kérdésére mintegy válaszul
puskaropogás hallatszott az erdőből. Mindketten abba az irányba rántották lovukat.
– Te látod? – kiáltotta Ralph.
A bozót sűrűbb volt errefelé és a tüskés ágak a combjukat csapkodták útközben. Újabb
lövés dördült, amelyet egy oroszlán velőtrázó, dühödt bömbölése és Jan Cheroot éles
rémület kiáltása követett.
– Bajban van! – ordította Zouga idegesen, miközben kitörtek a bozótból. A hegygerinc
taraját szegélyező, magas, lapos koronájú akácfák tövében finom füvű rét terült el
előttük. Jan Cheroot száz yardnyira vágtatott a hegygerinc mentén, s nyergében
kicsavarodva bámult hátrafelé, rémült arcában óriási szemei fehéren villogtak. Elvesztette
a sapkáját és puskáját és egyre csak hajszolta lovát a nyakát és lapockáját csapdosva,
pedig az állat vadul, fejvesztetten vágtatott.
Az oroszlán tizenegynéhány méterre volt mögöttük, de ruganyos ugrásaival úgy
felzárkózott, mintha ők mozdulatlanul álltak volna. Hullámzó oldala síkosan fénylett a
vérétől, de sebe nem tette harcképtelenné, sőt a mozgását sem lassította le, csak még
jobban megvadította, és torkából mennydörgésszerű bömbölés tört elő.
Ralph oldalra rántotta lovát, hogy megelőzze a kis hottentottát és egy másik szögből,
szemből tüzeljen a vadállatra, amely abban a pillanatban felágaskodott a kígyózó
rohanásból, s hosszú, görbe karmaival végigszántotta a ló domborúan feszülő fertályát. A
verejtéktől sötét bőrön nyílt hosszanti, mély sebekből vér gőzölgött kifelé, finom,
karmazsinvörös felhőben.
A ló felnyerített és hátrarúgva úgy mellen találta az oroszlánt, hogy az megtántorodott
és lemaradt ugyan egy méterre, de a következő pillanatban magához térve ismét a
sarkukban volt. A száguldó ló mellé érve a kifürkészhetetlenül sárga szemű macska újból
rá készült magát vetni a megsérült jószágra.
– Ugorj le! – ordította Ralph Jan Cherootnak. Az oroszlán túl közel volt, hogy
megkockáztathatott volna egy lövést. – Ugorj, a fene vigyen el! – De Jan Cheroot, mintha
nem hallotta volna, tehetetlenül és a félelemtől bénultan kapaszkodott a kócosan
csapkodó sörénybe.
Az oroszlán könnyedén felemelkedett és úgy huppant a ló hátára, mint valami óriási,
sárga madár, Jan Cherootot vércsíkos testének tömege alá temetve. Ló, lovasa és a
fenevad belesüllyedni látszott a földbe, s csak egy kavargó porfelhő jelezte hollétüket.
Ezzel szemben a feltüzelt állat fülsiketítő üvöltései és Jan Cheroot rémület sikolyai
hangosabbá váltak, miközben Ralph felvágtatott arra a pontra, amerre eltűntek.
A winchesterrel egyik kezében kirántotta lábát a kengyelből, és nagy lendülettel
leugorva a lóról egy meredek verem szélén találta magát, amelynek fenekén egymásba
gubancolódott testek ziháltak.
– Ez az ördög megöl! – nyüszítette a lova alá szorult Jan Cheroot. A ló kitörhette a
nyakát, mert élettelenül hátracsukló fejjel hevert, miközben az oroszlán a tetemet és a
nyerget marcangolva igyekezett hozzáférni Jan Cheroothoz.
– Ne mozdulj! – kiáltott le neki Ralph. – Nehogy eltaláljalak!
De az oroszlán hallotta meg. Otthagyta a lovat és egy fára mászó macska ügyességével
kúszott fölfelé a verem függőleges falán, fényes, izmos hátsó fertályával könnyedén
lökve magát előre, miközben halványsárga szemeit a mély gödör szélén álló Ralphra
szegezte.
Ralph fél térdre ereszkedve megtámasztotta magát és célba vette a széles, aranysárga
mellkast. Az oroszlán nagyra tátotta pofáját, bajusza olyan hosszú volt, mint egy
mutatóujj és fehér, akár a csiszolt elefántcsont, és a torkából kitörő, velőtrázó üvöltés
Ralph arcába hasított. Ralphot megcsapta a rothadó hús szagú lehelet és a vadállat nyála
az arcába fröccsent.
Olyan gyorsan eresztett bele két golyót is egymás után, hogy a dördülések szinte
egymásba olvadtak. Az oroszlán hátrahanyatlott, még tartotta magát, de a következő
pillanatban felbukott és a ló tetemére zuhant.
Nem volt több mozgás a gödörben, de a csend nyomasztóbb volt az előbbi idegtépő
üvöltésnél.
– Jan Cheroot, nem esett bajod? – kiáltott le nyugtalanul Ralph.
A két állat teteme alá temetett kis hottentotta meg se nyikkant.
– Jan Cheroot, hallasz, engem?
– A halottak nem hallanak – mormolta a hottentotta tompa hangon. Mindennek vége,
az öreg Jan Cherootnak befellegzett.
– Mássz már ki onnét! – utasította Zouga Ballantyne Ralph mögé lépve. – Jan
Cheroot, nincs időnk a bohóckodásra!

*
 Ralph ledobott egy tekercs kenderkötelet és egyesült erővel felhúzták Jan Cherootot és
az elpusztult ló nyergét.
Az üreg, amelybe Jan Cheroot esett, egy keskeny és mély árok volt a hegygerinc
taraján. Helyenként a húsz láb mélységet is elérte, de sehol sem volt szélesebb hat lábnál.
Gyom és kúszónövények tenyésztek buján benne, mégsem fért hozzá semmi kétség, hogy
emberi kéz ásta.
– Az aranytelért ezen a vonalon tárták fel – vélekedett Zouga, ahogy végigmentek a
régi árok szélén –, hajdani bányászok csak kiásták és nem vesződtek a betemetésével.
– De hogyan robbantották ki az aranytelért? – kérdezte Ralph. – Az tömör szikla
odalenn.
– Feltehetőleg tüzet raktak rajta, aztán hirtelen leöntötték vízzel. Az összehúzódástól
megrepedt a szikla.
– Ám úgy tűnik, az utolsó szemcséig kitermelték és egy morzsányit sem hagytak
nekünk.
Zouga bólintott. – Először ezt a szakaszt termelhették ki, majd mikor az aranytelér
elvékonyodott, gödröket ástak a telér irányvonala mentén, hátha sikerül megint
rábukkanniuk. – Zouga Jan Cheroothoz fordult és megkérdezte: – No, Jan Cheroot,
ismerős már a hely? – A hottentotta tétovázását látva lemutatott a lejtőn: – Az ingovány
amott a völgyben, meg a tikfák...
– Igen, igen! – csapta össze a kezét Jan Cheroot örömtől felcsillanó szemekkel. – Ez
az a hely, ahol megölte az elefántbikát... amelyiknek az agyarai King's Lynnben vannak,
a verandán!
– A régi hányó itt lehet valahol. – Zouga előresietett. Mikor megtalálta a fűvel benőtt,
alacsony buckát, letérdelt és négykézláb matatott tovább a fű tövében. Talált néhány
fehér cukorkvarc törmeléket, amiket gyors szemrevételezés után el is hajított. Egyiket-
másikat megnedvesítette nyelvével, a napfénybe tartotta, hogy lássa, mennyire csillog,
végül összevonta szemöldökét és csalódottan rázta meg fejét.
Aztán felállt és beletörölte a kezét lovaglónadrágjába.
– Ez kvarc, de a régi bányászok valószínűleg kézzel vizsgálták át a hányót. Meg kell
találnunk a régi tárnákat, csak azokban van szemmel látható arany az érben.
A régi hányó tetejéről Zouga már gyorsan tájékozódott.
– Az elefántbika itt valahol rogyott össze – mutatta, és Jan Cheroot már rá is bukkant a
fűben egy óriási combcsontra, amely krétaszáraz és fehér volt, s csak most, harminc év
után kezdett málladozni.
– Ő volt az elefántok atyja – mondta tisztelettel Jan Cheroot. – Soha nem lesz még egy
olyan, mint ő. És ő vezetett minket erre a helyre. Mikor rálőtt, itt rogyott össze, hogy jelet
hagyjon nekünk.
Zouga kissé elfordult és újból kinyújtotta kezét. – Ott lesz a régi furat, ahová az öreg
Matthew-t temettük.
Ralph felidézte az elefántvadászatot, apja nagy sikerű könyve, "A vadász odisszeája"
alapján. A bennszülött puskahordozó halált megvető bátorsággal a hatalmas elefántbika
elé vágva adta oda Zougának a második puskát, feláldozva életét a gazdájáért. Ralph
megértette ezt, s egy szót sem szólt, mikor Zouga letérdelt a puskahordozó sírját jelölő
kőhalom elé.
Aztán Zouga felállt, leporolta a térdét, és egyszerűen csak annyit mondott: – Jó ember
volt.
 – Jó, de buta – kontrázott rá Jan Cheroot. – Egy bölcs ember elszaladt volna.
– És egy bölcs ember jobb sírt választott volna – motyogta Ralph. – Egy aranytelér
kellős közepén van, így hántolhatjuk ki.
De Zouga a homlokát ráncolta. – Nem fogjuk bolygatni. Más furatok is vannak a
telérlelethez. – Sarkon fordult, s a másik kettő követte. Száz yard után ismét megtorpant.
– Ez az! – kiáltotta boldogan. – A második furat... összesen négy volt belőlük.
Ezt a nyílást is sziklák zárták el. Ralph lerángatta magáról a zubbonyt, puskáját a
legközelebbi fának támasztotta, aztán leereszkedett a sekély gödörbe, és a szűk, elzárt
nyílás fölé hajolt.
– Szabaddá teszem.
Fél órán keresztül feszegették egy indigófaággal a simára kopott sziklatömböket,
azután kézzel félregörgették őket, és a négyszögletes aknanyílás hozzáférhetővé vált. Ám
az olyan szűk volt, hogy legfeljebb egy gyerek ha befért volna. Letérdelve bebámultak a
nyíláson. Nem lehetett megállapítani, mennyire mély, mert koromsötét volt odabenn, és
orrukat doh, gomba, denevér és rothadás bűze csapta meg.
Ralph és Zouga borzadállyal és lenyűgözve bámultak be a nyíláson.
– A régiek állítólag rabszolga gyerekekkel és busman foglyokkal dolgoztattak –
suttogta Zouga.
– Meg kell tudnunk, van-e odalenn aranytelér – motyogta Ralph. – De felnőtt ember
nem... – elhallgatott, majd egy pillanatnyi töprengő csend után apa és fia összenézett, és
elmosolyodva Jan Cheroot felé fordultak.
– Soha! – tiltakozott hevesen a kis hottentotta. – Én beteg öregember vagyok! Soha!
Még ha megölnek, se...

Ralph talált egy gyertyavéget a nyeregtáskájában, Zouga pedig szaporán összekötötte

a lovak kipányvázására szolgáló három tekercs kötelet, mialatt Jan Cheroot úgy figyelte
az előkészületeket, ahogy egy halálraítélt az akasztófa ácsolását.
– Huszonkilenc éven át, amióta csak az eszem tudom, a bátorságodról és
vakmerőségedről szóló történetekkel traktáltál – emlékeztette Ralph egyik karját Jan
Cheroot vállára téve, és gyengéden visszakormányozta az akna szájához.
– Lehet, hogy túloztam egy kicsit – ismerte be Jan Cheroot, miközben Zouga
megcsomózta a kötelet a hóna alatt, és rászíjazta a nyeregtáskát apró derekára.
– Te, aki vademberekkel harcoltál, elefántra és oroszlánra vadásztál, csak nem ijedsz
meg ettől a kis lyuktól? Néhány kígyótól, egy kis sötétségtől és egy-két halott
szellemétől?
– Lehet, hogy nemcsak egy kicsit túloztam – motyogta Jan Cheroot fátyolos hangon.
– Hát ilyen gyáva lennél, Jan Cheroot?
– Igen bólintott buzgón Jan Cheroot. – Az vagyok, és ez nem gyáváknak való hely.
Ralph visszahúzta a kötél végén horogra akadt törpeharcsa módjára vergődő emberkét,
majd felkapta és leengedte az aknába. Jan Cheroot tiltakozásai fokozatosan elhaltak,
ahogy Ralph lefelé engedte a kötelet.
Ralph kinyújtott karjai közt mérte a kötelet. Egy hossz hat lábra jött ki, s a kötél
megereszkedéséből ítélve, a kis hot-tentotta valamivel hatvan láb alatt ért földet.
– Jan Cheroot! – kiáltott le Zouga.
 – Egy kis barlang – hallatszott Jan Cheroot visszhangtól tompított és torzított hangja. –
Csak állni tudok! A telér fekete a koromtól!
– Főző tüzek. A rabszolgákat nyilván odalenn tartották – vélte Zouga. – Soha
életükben nem látták meg többé a napvilágot. – Azután ismét lekiabált: – Mi van még
ott?
– Kötelek, fűből fonva... meg vödrök... olyan bőrvödrök, amiket a gyémántbányában
használtunk... New Rushban! – Aztán felkiáltott: – Szétmállanak, ha az ember hozzájuk
ér... már csak por van belőlük! – Jan Cheroot fojtott tüsszentése és köhögése hallatszott –
nyilván a felvert portól –, aki megvastagodott orrhangon folytatta: – ...meg
vasszerszámok... egy bárdszerűség... – Hangja remegővé vált: – A Nagy Kígyóra...!
Halottak! Halott emberek csontjai! Föl akarok menni! Húzzanak föl!
Ralph lebámult a szűk aknába, és meglátta a fenekén a gyertya reszketve pislákoló
lángját.
– Van valami alagút, ami kivezet onnét? – kiáltott le.
– Húzzanak fel!
– Nem látsz alagutat?
– De... de most már, könyörgök, húzzanak vissza!
– Majd, ha elmentél a végéig!
– Megőrült? Csak négykézláb férnék be!
– Vigyél valami vasszerszámot, és fejts le egy darabkát a telérből.
– Nem! Elég volt! Nem megyek beljebb... halottak őrzik ezt a helyet...
– Jól van, Jan Cheroot! – ordította le Ralph. – Akkor a kötél végét is utánad dobom!
– Nem teheti ezt!
– Aztán pedig szépen visszahordom a sziklákat a nyílás elé.
– Jó, megyek! – hallatszott Jan Cheroot kétségbeesett hangja, s a kötél ismét lefelé
siklott az aknába, mint egy kígyó a fészkébe.
Ralph és Zouga a nyílás előtt guggoltak, és egymásnak adogatva utolsó
manilaszivarjukat kelletlenül és türelmetlenül várakoztak.
– A munka végeztével a rabszolgákat berekeszthették az aknába. A rabszolga értékes
portéka volt, amit az is bizonyít, hogy tovább dolgoztak a teléren, és nagy sietve távoztak.
– Zouga elhallgatott, felszegett fejjel fülelt, majd elégedetten felkiáltott: – Ez igen! –
Odalentről a mélyből kőnek koccanó fémszerszám távoli zaja hallatszott. – Elérte a
fejtési felületet!
De még hosszú percek teltek el, míg újból felcsillant az imbolygó gyertyafény a
fenéken, és meghallották Jan Cheroot remegő és keservesen sopánkodó hangját.
– Megvan... Ralph gazda! Kérem...tessék most már felhúzni...
Ralph, csizmás lábait szétvetve, megállt az akna fölött és mindkét kezével megragadta
a kötelet. Karizmai ki-kidagadtak a vékony pamutingből, miközben folyamatosan húzta
fölfelé a hottentottát a pakkjával. Mindvégig egyenletesen és normálisan lélegzett, és még
csak egy verejtékcsepp sem volt arcán.
– Hadd lám, Jan Cheroot, mit találtál?
Jan Cheroot tetőtől talpig finom, halvány porréteggel volt belepve, amin a verejték
maszatcsíkokat szántott, s a kicsi ember denevérürülék és a régóta elhagyatott barlangok
gombabűzét árasztotta. Félelemtől és kimerültségtől reszkető kezeivel kinyitotta a
nyeregtáskát a derekán.
– Ezt találtam – brekegte, és egy nyers, durva kődarabot nyújtott oda Zougának.
 A kristályos szerkezetű és jeges csillogású, márványos kéken erezett kvarcdarabkát
barázdáló aprócska rések és repedések némelyike keresztbe hasadt a vasbárd alatt,
amellyel Jan Cheroot a sziklafalról lepattintotta. De a csillogó kvarctöredékeket
összetartotta egy anyag, amely minden repedést és törésvonalat kitöltött az ércben. Ez a
kötőanyag egy csillogó, képlékeny fémréteg volt, amely, mikor Zouga megnedvesítette a
nyelve hegyével, csak úgy sziporkázott a napfényben.
– Jesszusom, Ralph, ezt nézd meg! – Ralph olyan áhítattal vette át a kvarcdarabot
apjától, mintha valami szentséget vett volna magához.
– Arany! – suttogta a rávillanó szép, sárga fém láttán, amelynek azóta rabja az ember,
amióta csak két lábra állt.
– Arany! – ismételte Ralph.
Ezért a csillogó értékes fémért apa és fia szinte egész életében robotolt: messzire
ellovagolt és más fosztogatókkal együtt, véres csatákat víva segített elpusztítani egy
büszke nemzetet, és magányos halálba űzni királyát.
Egy beteg, szívnagyobbodásban szenvedő, de nagyratörő álmokat kergető férfi
vezetésével hatalmas földterületet kaparintottak kezükbe, amelyet azóta, ennek az óriási
egyéniségnek tiszteletére Rhodesiának neveztek el. Hatalmukba kerítették illatos legelőit,
szép hegyláncait, dús őserdeit, jól táplált marhacsordáit és az izmos fekete bennszülöttek
légióit, akik bagóért robotoltak a hatalmas termés betakarításán. És most, végül, az utolsó
kincset is magukénak mondhatták.
– Arany! – ismételte Ralph harmadszor is.

Ágakat vágtak az akácfákról, amelyeknek fejszeütötte sebeiből áttetsző nedv

szivárgott, azután a fejsze lapjával a kemény földbe verve őket, végigkarózták a
hegygerincet. Aztán kőhalmokat raktak a bányaterület mindegyik sarkára.
A Fort Victoria Egyezmény alapján, amelyet mindketten aláírtak, mikor önkéntesként
Lobengula kafir harcosai ellen vonultak, ki-ki jogcímet szerzett magának tíz aranybánya
engedélyre. Ez Jan Cherootra természetesen nem vonatkozott. Hiába hatolt be Jameson
repülőhadoszlopával Matabele-földre és lövöldözött a matabele amadodákra a Shangani
és a Bembesi folyóknál szívvel-lélekkel szolgálva gazdáit, csak színes bőrű volt, és mint
ilyen, nem részesedhetett a zsákmányból.
Zouga és Ralph a Victoria Egyezmény alapján kijáró zsákmányukhoz még egy sor
bányatelket szereztek Jameson hódító seregének néhány züllött és tékozló katonájától –
egyiktől-másiktól egy üveg whiskyért, így szilárdan magukhoz ragadták és körbe
karózták az egész hegygerincet, s a völgyek zömét mindkét oldalon.
Kemény munka volt, de nem tűrt halasztást, nehogy valamelyik külföldről érkező
aranykereső a nyomukba eredjen. Látástól vakulásig dolgoztak, és annyira kimerültek,
hogy ott nyomta el őket az álom, ahol a fejsze kiesett kezükből. A negyedik estén végre
megpihenhettek, megnyugodva, hogy az egész aranytelért bebiztosították maguknak.
Nem volt hézag a karók között, ahová egy másik aranykereső befurakodhatott volna.
– Jan Cheroot, csak egy üveg whiskynk maradt – dörmögte Zouga kinyújtóztatva
sajgó hátát –, de ma este te is kaphatsz egy kortyot.
Szórakozva figyelték Jan Cherootot, ahogy gyakorlott kézzel színültig igyekezett
tölteni bögréjét, ügyet sem vetve a napi grog adagja hagyta karikára a fenekén. Mikor a
bögre megtelt, megelőzendő, hogy akár egy csöppet is kilöttyintsen, négykézlábra állva,
akár egy kutya, leivott belőle.
Ralph visszavette az üveget, sajnálkozva szemügyre vette megcsappant tartalmát,
aztán maguknak is töltött egy-egy pohárkával.
– A Harkness Bányára! – emelte poharát Zouga.
– Miért éppen Harkness? – kérdezte Ralph leengedve bögréjét, és keze fejével
letörölte bajszát.
– Az öreg Tom Harknesstől kaptam a térképet, amelynek alapján rábukkantam –
felelte Zouga.
– Jobb nevet is találhatnánk neki.
– Lehet, de én ehhez ragaszkodom.
– Igaz, az arany attól még nem fog kevésbé csillogni –adta föl Ralph és észrevéve,
hogy a kis hottentotta bögréje közben kiürült, elővigyázatosan eltette a whiskys üveget a
keze ügyéből.
– Örülök, hogy újra együtt vágunk bele valamibe, apa.
Ralph kéjesen dőlt le nyeregtáskájára.
– Bizony – mondta Zouga csöndesen. – Jó ideje annak, hogy egymás mellett
dolgoztunk a New Rush-i gyémántbányában.
– Tudok egy fickót, aki megnyithatja nekünk a vágatokat. Elsőrangú szakember, nincs
nála jobb a witwatersrandi aranymezőn, csak fel kell hozatnom a szekereken a gépeket,
mielőtt megkezdődne az esőzés.
Apa és fia előzetesen abban állapodtak meg, hogy Ralph adja az embereket, a gépeket
és a pénzt a Harkness Bánya kitermelő munkájához. Ralph ugyanis gazdag ember volt.
Egyesek szerint máris milliókat tudhatott magáénak, de Zouga tudta, hogy nem így van.
Bár, ha arra gondolt, hogy Ralph biztosította a fuvarozást és az ellátmányt a mashona-
földi hadoszlop és a Lobengula ellen vonuló matabeleföldi expedíció számára..., és hogy
mekkora összegek ütötték a markát Mr. Rhodes Brit Dél-Afrika Társaságától, ha nem is
készpénzben, de részvényekben... Ralph ugyanazt csinálta, mint ő, Zouga: juttatott
földeket vásárolt az eredeti hadoszlop egykori derékhadát alkotó, léha vájároktól,
whiskyért, amit a saját szekerein hozott fel a vasútvonal végétől. Ralph Rhodesiai
Földhivatalának több föld volt a tulajdonában, mint Zougának valaha.
Ralph a Brit Dél-Afrika Társaság részvényeivel is spekulált. A hadoszlop Fort
Salisburybe érkezésének mámorító napjaiban a Mr. Rhodestól egy fontért vásárolt
részvényen 3 font 15 shillingért adott túl a londoni értékpapírpiacon. Azután, mikor a
pionírok optimizmusa és hiú reményei lassan szertefoszlottak Mashonaföld hideg,
bozótos síkságain és meddő érctestein, miközben Rhodes és Jameson titokban már
kitervelte a támadást a matabele király ellen, nyolc shillingért visszavásárolta őket. Mire
a hadoszlop bevonult Lobengula gubulawayói kraljának égő romjai közé, a részvények
már 8 fonton álltak, ráadásul a Társaság bekebelezte a matabele fejedelem egész
birodalmát.
Most, a fiát hallgatva, akinek magával ragadóan energikus és karizmatikus
beszédmodora a napokig tartó kemény robot után sem vesztett erejéből, Zouga Ralph
érdemeire gondolt. Ő szereltette fel a távíróvonalakat Kimberleytől Fort Salisburyig, és
az ő munkásai dolgoznak jelenleg is a vadonon át Bulawayóba vezető vasútvonal
kiépítésén. Kétszáz szekere fuvarozza az árut az ugyancsak az ő tulajdonát képező több
mint száz Becsuanaföldön, Matabeleföldön és Mashonaföldön működő boltba. A mai
nappal pedig társtulajdonosa lett egy olyan aranybányának, amely legalább akkora
gazdagságot ígért, mint a mesés witwatersrandiek.
Zouga, miközben magában somolyogva hallgatta a tűz villódzó fényében szónokló
Ralphot, hirtelen arra gondolt: "A kutya vigye el, talán mégis igaz, amit beszélnek... hogy
a kölyök máris milliomos". Az atyai büszkeségre irigység vetett árnyékot. Zouga maga is
sokat dolgozott és álmodozott – Ralph akkor még a világon sem volt –, sok áldozatot
hozott és olyan megpróbáltatásokon ment keresztül, amelyeknek ma a puszta gondolatára
is kirázza a hideg – sokkal kevesebb jutalomért. Leszámítva az új aranytelért, mindaz,
amit egy életen át tartó gürcölés eredményeként felmutathatott, King's Lynn és Louise
volt. Elmosolyodott. De velük százszor gazdagabbnak érezte magát még Mr. Rhodesnál
is.
Zouga felsóhajtott és szemére billentve kalapját, Louise kedves arcára gondolva lassan
álomba merült, mialatt a tűz túlsó oldalán Ralph halkan tovább beszélt, már inkább saját
maga, mint apja előtt ecsetelgetve a gazdagság és hatalom új látomásait.

Két teljes napig tartott a visszaút a szekerekhez, s bár még félmérföldnyire voltak a
táborhelytől, észrevették őket, és feleségek, gyerekek, szolgák és kutyák vidám és lármás
serege szaladt ki elébük.
Ralph előre vágtatott és kihajolva a nyeregből szilajul fölkapta Cathyt maga elé. A
fiatal nő haja az arcába omlott és zihálva sikított, de Ralph szája ajkára tapadt és
szemérmetlenül csókolta, miközben a kis Jonathan türelmetlenül ugrándozva a ló körül
kiáltozta: – Engem is! Engem is vegyél föl, apa!
Ralph végre abbahagyta a csókolgatást, de feleségét továbbra is szorosan magához
ölelve, szúrós fekete bajuszával a fülét csiklandozva, odasúgta neki: – Csak legyünk bent
a sátorban, Cathy, szerelmem, alaposan kipróbáljuk az új matracodat.
Az asszony arca sötétebb rózsaszínre váltott és könnyeden, incselkedőn arcul
legyintette Ralphot. Az elnevette magát, aztán lenyúlt, félkézzel felkapta Jonathant is, és
maga mögé ültette a lóra.
A fiúcska, átölelve apja derekát, magas sipító hangon kérdezte: – Találtál aranyat,
apa?
– Egy tonnára valót!
– És hány oroszlánt lőttél?
– Százat!
– És matabelét?
– Az idénynek vége – nevette el magát Ralph, és összeborzolta fia sötét, dús fürtjeit,
de Cathy máris leteremtette:
– Micsoda dolog ilyet kérdezni a papától, vérszomjas, istentől elrugaszkodott kölyke!
Louise kimértebb léptekkel követte a fiatal nőt és a gyereket, könnyedén és
rugalmasan járva a szekérút sűrű porában. Haja, amelyet hátra fésült széles homlokából
egyetlen vastag fonatban lógott a derekáig és kiemelte magas, félkörívű pofacsontját.
Szemei ezúttal is színt váltottak. Zougát mindig lenyűgözte a látvány, mikor az
asszony hangulatváltozásai tükröződtek a nagy, ferdevágású szemekben. Most
világosabb, melegebb kékek voltak a boldogságtól. Mikor megállt a ló előtt, Zouga
kilépett a kengyelből, és kalapját levéve egy pillanatig komolyan szemügyre vette, majd
azt mondta:
– Még ilyen rövid idő után is elfelejtettem, mennyire szép vagy.
– Nekem nem volt rövid – ellenkezett Louise. – Számomra minden óra, amit távol
töltök tőled, örökkévalóságnak tűnik.
A Cathy és Ralph otthonául szolgáló tábor jól fel volt szerelve. Nem volt más
otthonuk, mert akár a cigányok, mindig oda vándoroltak tovább, ahol nagyobb haszon
kecsegtetett. Négy szekér állt a magas; hajlott vadfügefák alatt a folyóparton, a gázlónál.
Vadonatúj, hófehér vászonsátraik egyike, amelybe mosakodni jártak, a többitől valamivel
távolabb volt felverve. Egy galvanizált vasfürdőkád állt benne, amelyben végig lehetett
feküdni. Egy szolga állandóan tűzön tartotta a sátor mögötti negyven gallonos dob alakú
vastartályt, hogy éjjel-nappal folyamatosan és korlátlan mennyiségben legyen meleg víz.
A mellette álló kisebb sátor egy illemhelyet takart, amelynek faülőkéjére Cathy kupidókat
és rózsacsokrokat festett, és – ami már fényűzés netovábbja volt – egy szantálfa
dobozban illatosított, puha papírköteget helyezett mellé.
A tábori ágyakon lószőr matrac volt, az oldalt felhajtott ponyvájú étkezősátorban
pedig kényelmes vászonszékek és egy hosszú kecskelábú asztal állt. Vászonhűtőkben
tartották a pezsgős és limonádés üvegeket, volt néhány rovarok ellen gézfüggönnyel
ellátott élelmiszerszekrényük és harminc szolgájuk. Azok vágták a fát, táplálták a tüzet,
mostak és vasaltak – hogy az asszonyoknak minden napra friss ruhája legyen –, ők
ágyaztak be, sepregették fel a sátrak közé hullott leveleket, és locsolták fel a tábort, hogy
ne legyen por. Külön szolga vigyázott Jonathan úrfira, etette, fürdette, a nyakában
lovagoltatta, vagy énekelt neki, ha nyűgösködött. Szolgák főzték és tálalták fel az ebédet,
gyújtották meg a lámpásokat, engedték le a sátorlapokat sötétedéskor. Még a pingált
illemhely vödrét is külön szolga ürítette ki, ha jelzett a kis csengettyű.
Ralph belovagolt a táborba, amely magas tüskesövénnyel volt körbekerítve az
éjszakánként garázdálkodó oroszlánok ellen. Cathy és a fia még mindig vele együtt ültek
a lovon.
Elégedetten körbepillantott a táborban és megszorította Cathy derekát. – Hinnye!, de
jó végre itthon! Beleülni egy kád forró vízbe és megmosatni veled a hátamat! –
Elhallgatott, és meglepetten fölkiáltott: – A nemjóját, asszony! Szólhattál volna!
– Tán adtál rá lehetőséget? – védekezett az asszony.
A szekérsor végén egy fedett kocsi állt rugós kerekekkel, és tikfa ablaktáblákkal,
amelyeket fel lehetett húzni a hőség ellen. A hosszú utazástól most sáros és poros jármű
kellemes halványzöld színű volt, arany szegélyes kerekekkel és faragott aranylevelekkel
díszített ajtókkal. Belül fényes bőrkárpit borította, a függönyökről aranyrojtok lógtak. A
tetőcsomagtartóra bőr és sárgaréz hajókofferek voltak szíjazva. A Ralph tüskesövény
kraljában álló kocsi mögött színre és nagyságra gonddal összeválogatott, nagy, fehér
öszvérek a friss fűcsomókat majszolgatták, amelyeket Ralph szolgái vágtak nekik a
folyóparton.
– Vajon hogyan talált ránk Őurasága? – kérdezte Ralph, miközben leengedte Cathyt a
földre. Nem volt kétsége a látogató személyét illetően, hiszen a pompás díszfogatot
mindenki ismerte a kontinensen.
– Csupán egy mérföldre vagyunk a déli főúttól – emlékeztette Cathy ingerülten. –
Aligha kerülhetett el minket.
– És úgy látom, az egész sleppje vele van – dörmögte Ralph a két tucat telivérre
mutatva.
 Mind a király lovai és a király emberei – mondta Cathy, és abban a pillanatban Zouga
sietett be a kapun Louise-zal a karján. Őt ugyanúgy felizgatta a látogató, ahogy Ralphot
felbosszantotta.
– Louise azt mondja, azért tért be hozzánk, mert velem akar beszélni.
– Akkor ne várakoztasd meg, apa – vigyorodott el ironikusan Ralph. Nem fért a
fejébe, hogy kerülhet így mindenki, még a tartózkodó és hidegfejű Zouga Ballantyne
őrnagy is, az ominózus látogató bűvkörébe. Ralph büszke volt magára, hogy ő volt az
egyetlen, aki ellent tudott neki állni, noha olykor ez tőle is tudatos erőfeszítést igényelt.
Zouga fürgén, nagy léptekkel elindult a szekérsor mellett a belső cölöpkerítés felé
Louise-zal, aki csak szökdécselve tudott lépést tartani vele. Ralph szándékosan tétlenül
őgyelegve megcsodálta Jonathan folyami agyagból formázott figyelemre méltó
állatszobrait, miközben a fiúcska az elismerését leste.
– Szép vízilovak, Jon-Jon! Nem vízilovak? Á, persze, leesett a szarvuk, igaz? Hát
akkor ezek a legszebb és legkövérebb szarvatlan kuduk, amiket láttam.
Egyszer csak Cathy rántotta meg a karját. – Ralph, veled is akar beszélni! – nógatta,
mire Ralph a vállára vette Jonathant, és belekarolt Cathybe, tudva, hogy a családi élet
eme fitogtatása bosszantani fogja látogatóját, és besétált a belső cölöpkerítés kapuján.
Az étkezősátor oldalsó lapjait felcsavarták, hogy a hűvös, délutáni szellő átjárhassa. A
hosszú, kecskelábú asztalnál féltucat ember üldögélt. A társaság közepén egy drabális
férfi ült, bő, drága angol szövet nadrágban, nyakig gombolt zekében. Nyakkendőcsomója
félrecsúszott és az Oriel College színei elhalványultak a Kimberley gyémántvárosából ide
vezető hosszú út porától.
Még Ralph, aki igencsak vegyes érzelmekkel – egyfajta ellenérzésekkel vegyes,
kelletlen csodálattal – viseltetett az esetlen óriás iránt, is megdöbbent a változások láttán,
amiket néhány rövid év vésett rá. Durva arccsontjain a hús valósággal lötyögött, és a bőre
természetellenesen kipirult volt. Alig volt negyvenéves, de vörösesszőke bajusza és
tarkója már halvány ezüstbe csavarodott, és tizenöt évvel idősebbnek látszott a koránál.
Csak a sápadt, kék szemek őrizték meg erejüket és misztikus látnoki csillogásukat.
– Hogy van, Ralph? – kérdezte, nagydarab testéhez nem illő éles, tiszta hangján.
– Jó estét, Mr. Rhodes – köszöntötte Ralph, és önkéntelenül lecsúsztatta fiát a válláról,
aki nyomban eliramodott.
– Hogy halad a vasutam, miközben maga itt szórakozik?
– Előbbre tartunk a tervezettnél, és kevesebb a költség az előirányozottnál – replikázta
Ralph a csaknem nyílt szemrehányásra, és némi erőfeszítéssel kivonva magát a kék
szemek hipnotizáló pillantása alól, a Mr. Rhodes társaságában lévő férfiakra nézett.
A nagy ember jobbján ült az árnyéka, egy kistermetű, keskeny vállú férfi, aki olyan
nett volt, amilyen slampos a gazdája. A pedáns, de jellegtelen, tanító képű férfi satnya
haja már ritkult a homloka fölött, de sóvár és kapzsi szemei az egész arcot
meghazudtolták.
– Jameson – bólintott feléje Ralph, hűvösen mellőzve a "doktor Leander Starr
Jameson", vagy a barátságosabb és meghittebb "Jim doktor" megszólítást.
– Ballantyne úrfi... – Jameson kissé megnyomta a kicsinyítő szót; némi lenéző élt adva
neki. Egymás iránti ellenszenvük első perctől fogva kölcsönös és ösztönös volt.
Rhodes bal oldaláról felállt egy fiatalabb, délceg tartású és széles vállú férfi, s a nyílt,
csinos arc barátságos mosolyra húzódva nagy, szabályos, vakítóan fehér fogakat fedett
fel.
 – Hello, Ralph. – Kézfogása erős és száraz volt, könnyed, kellemes kentucky-i
akcentussal beszélt.
– Harry, épp ma reggel emlegettelek! – Ralph leplezetlen örömmel pillantott Zougára.
– Apa; bemutatom neked Harry Mellow-t, aki a legjobb bányamérnök Afrikában.
Zouga biccentett. – Már bemutattak minket egymásnak.
– Aztán apa és fia megértően összenézett.
Ez a fiatal amerikai volt az, akit Ralph kiválasztott a Harkness Bánya kiaknázására és
működtetésére. Nem sokat törődött azzal, hogy Harry Mellow, akárcsak a legtöbb jó
képességű, különlegesen ígéretes fiatal diplomás Dél-Afrikában, már Cecil John Rhodes-
nak dolgozott. Ralph csalit keresett, amivel átcsábíthatná magához.
– Beszélnünk kell utána, Harry – súgta oda, majd az asztal végén ülő fiatalemberhez
fordult.
– Jordan! – kiáltotta. – De örülök neked!
A két fivér egymáshoz lépett és megölelte egymást. Ralph nem próbálta leplezni öccse
iránti szeretetét, és különben is, mindenki szerette Jordant. Az aranyszőke hajú
fiatalember, nemcsak szép és kedves volt, hanem sokoldalú és melegszívű is, aki egész
környezetének juttatott gondoskodásából.
– Ó, Ralph, oly sok kérdezni és meséinivalóm van. – Jordan ugyanúgy örült Ralphnak,
mint az őneki.
– Majd később, Jordan – vágott közbe Mr. Rhodes nyűgösen. Nem szerette, ha
félbeszakították és visszaintette Jordant a helyére. Jordan azonnal szótfogadott.
Tizenkilenc éves kora óta volt Mr. Rhodes magántitkára, és az engedelmeskedés
mostanra második természetévé vált.
Rhodes Cathyre és Louise-ra pillantott. – Hölgyeim, bizonyára unalmasnak találnák a
megbeszélésünket, és gondolom halaszthatatlan teendőik vannak.
Cathy felpillantott férjére, és látta, hogy Ralphot elönti a méreg Mr. Rhodes otromba
önhittsége miatt, aki csak úgy betelepedett a táborába és az életébe. Cathy lopva
nyugtatólag megszorította kezét, mire Ralph érezhetően lecsillapodott. Még az ő
indulatának is voltak határai. Noha nem állt Rhodes alkalmazásában, a vasútépítési
szerződés és fuvarok százai függtek ettől az embertől.
Cathy azután Louise-ra nézett, aki ugyanolyan sértettnek látszott ettől az elbocsátástól.
Szikra villant kék szemében, s orcája finom szeplői alatt halvány pír jelent meg, de
nyugodt, hűvös hangon válaszolta Cathy és a maga nevében:
– Helyesen gondolja, Mr. Rhodes. Elnézést.
Köztudomású volt, hogy Mr. Rhodes mindig feszélyezve érezte magát nőtársaságban.
Nem vett föl női szolgálót, nem tűrt meg nőt ábrázoló festményt vagy szobrot
Jóreménység-foki, Groote Schuur-i díszes udvarházában, de még házasembert sem
alkalmazott közvetlen munkatársként, és képes volt a legmegbízhatóbb emberének is
kitenni a szűrét, ha az a jóvátehetetlen házasságba süllyedt. – Nem lehet úgy táncolni,
ahogy egy nő fütyül és közben engem szolgálni – közölte az egyik bűnössel, mikor
kirúgta.
Most Rhodes magához intette Ralphot. – Üljön ide, hogy lássam – utasította, majd
Zougához fordulva kérdéseket zúdított rá, melyek ostorcsapásként pattogtak, de a
figyelem, amivel a válaszokat hallgatta, tanúbizonysága volt Zouga Ballantyne iránti
megkülönböztetett tiszteletének. Sok-sok éve ismerték egymást, a gyémántbányászat
beindulása óta a hajdani colesbergi dombnál, amit azóta Kimberleynek neveztek el annak
a gyarmati titkárnak a nevéről, aki hozzácsatolta Őfelsége a királynő birtokaihoz.
Abban az időszakban Zouga egyszer azon a bányaterületen dolgozott, ahol a mesés
"Ballantyne Gyémánt"-ot találták, de az most Rhodes tulajdonában volt, ahogy az összes
többi is a vidéken. Attól kezdve Rhodes személyes közvetítőjeként alkalmazta Zougát a
matabele király, Lobengula kraljában, mivel folyékonyán beszélte a nyelvet. Mikor
doktor Jameson különítménye gyors és végső leszámolásra indult a király ellen, Zouga,
mint egyik törzstisztje, elsőként vonult be az elmenekült király lángokban álló
gubulawayói kraljába.
Rhodes Lobengula halála után Zougát nevezte ki az Ellenség Vagyona Kezelőjének,
így az ő feladata lett a matabelék csordáinak összeterelése, majd hadizsákmányként való
felosztása a sereg katonái és Jameson önkéntesei között.
Miután eleget tett ezen megbízatásának, Rhodes a Bennszülött Ügyek Főbiztosának
akarta megtenni a matabele indunákkal folytatandó tárgyalásokhoz, de Zouga inkább
visszavonult King's Lynn-i birtokára ifjú menyasszonyával és átengedte a tisztséget
Mungo St. John tábornoknak. De a Brit Dél-Afrika Társaság igazgató tanácsának
továbbra is tagja maradt és Rhodes kevés emberben bízott meg úgy, mint őbenne.
– Matabeleföld fellendülőben van, Mr. Rhodes – jelentette Zouga. – Majd meglátja,
Bulawayo kész város lett, saját iskolája és kórháza van. Már több mint hatszáz fehér nő
és gyermek él Matabeleföldön, ami biztos jele annak, hogy a telepesek végleg
ittmaradnak. Az összes juttatott föld el van foglalva, és sok farm már megművelés alatt
áll. A foki telivér állomány alkalmazkodik az itteni körülményekhez, és jól szaporodnak a
matabele csordákban.
– És a bányákkal mi a helyzet, Ballantyne?
– Vagy tízezer jog van bejegyezve, s már magam is láttam néhány igen gazdag télért.
– Zouga tétován Ralphra pillantott, és látva, hogy bólint, ismét Rhodeshoz fordult. – A
napokban a fiammal újra megtaláltuk és körbekaróztuk a régi vágatokat, amikre még én
bukkantam rá a hatvanas években.
– A Harkness Bánya – bólintott nehézkesen Rhodes, s még Ralphot is lenyűgözte
rendkívüli és éles észjárása. – Emlékszem a legelső leírására "A vadász odisszeájá"-ban.
Mintát is vett a telérből?
Zouga válaszul egy tucat kvarcdarabkát tett le elébe. A nyersarany csillogott, az asztal
körül ülő férfiak megbabonázva nyújtották a nyakukat előre. Mr. Rhodes ide-oda forgatta
az egyik mintát nagy, májfoltos kezeiben, aztán továbbadta az amerikai mérnöknek.
– Mennyit néz ki ezekből, Harry?
– Legalább ötven unciát tonnánként – suttogta Harry. – Legalább olyan gazdag lehet,
mint a Nome-i és Klondike-i. – Az amerikai Ralphra pillantott. – Milyen vastag az
aranytelér? Milyen széles a telérlelet?
Ralph megrázta a fejét. – Nem tudom, a vágatok túl szűkek, nem lehet hozzájuk férni.
– Ez persze kvarc, nem olyan telérkonglomerátum, mint a witwatersrandi – motyogta
Harry Mellow.
A telérkonglomerátumot a tejkaramellás, diós, mandulás, szegfűszeges bonbon után
nevezték el, amihez annyira hasonlított. Rég betemetett, sűrű üledékes tómedrekből állt,
nem olyan dús aranytartalmú, mint ez a kvarcdarab, de több láb vastag, és akkora
kiterjedésű, amekkorák a tavak voltak hajdanán – egy olyan anyatelér, amelynek száz év
után sem merülnek ki a tartalékai.
– Túlságosan dús – ismételte Harry Mellow a kvarcmintát simogatva. – Nem tudom
elhinni, hogy több lehetne egy néhány inches érczsinórnál.
– És ha mégis több? – kérdezte nyersen Rhodes.
Az amerikai nyugodtan elmosolyodott. – Akkor nemcsak a világ majdnem egész
gyémántkészletét fogja a kezében tartani, Mr. Rhodes, hanem az aranyának nagy részét
is.
Szavai éles emlékeztetőül szolgáltak Ralph számára, hogy a Brit Dél-Afrika
Társaságnak ötven százalékos bányajövedék volt a tulajdonában minden, Matabeleföldön
bányászott uncia aranyban. Az előbbi neheztelés elemi erővel támadt fel benne újra.
Rhodes és mindenütt jelenlevő B. D. A. Társasága óriás polipként fojtotta meg a kisebbek
erőfeszítéseit és szerencséjét.
Elengedné velem Harryt pár napra, Mr. Rhodes, megnézni a telérleletet? – Ralph
ingerültsége némi élt vitt kérésébe, mire Rhodes felkapta nagy, bozontos fejét, a
sápadtkék szemek egy pillanatra a velejéig látszottak hatolni, végül bólintott, majd fürge
irányváltoztatással ejtve az aranytémát, Zougára lövellte következő kérdését.
– És a matabele indunák... hogy viselkednek?
Zouga ezúttal habozott. – Panaszkodnak, Mr. Rhodes.
– Igen? – A beesett vonások egy komor tekintetbe rándultak.
– A csorda, és ez már elég is, a baj fő forrása – mondta Zouga nyugodtan, mire
Rhodes sietve közbevágott.
– Nem egész 125 000 szarvasmarhából 40 000-et visszaadtunk a törzsnek.
Zouga nem akarta emlékeztetni, hogy ez csak a nővére, Robyn St. John heves
rábeszélése után történt meg. Robyn, a Khami Misszió Állomás misszionárius orvosa
egykoron Lobengula legközelebbi barátja és tanácsadója volt.
– 40 000 szarvasmarhát, Ballantyne! Ez igen nagylelkű gesztus volt a Társaság
részéről! – ismételte nagyképűen Rhodes, de ezúttal sem említette, hogy csak azért adta
vissza az állatokat, mert Robyn St. John figyelmeztette, hogy olyan éhínség törhet ki, ami
megtizedelheti a legyőzött matabele nemzetséget, és minden bizonnyal maga után vonná
a whitehalli birodalmi kormányzat intervencióját – de még a királyi okiratot is, melynek
alapján Rhodes Társasága Mashonaföldet és Matabeleföldet kormányozta. Végtére is,
nem éppen egetverő jótékonysági aktus, gondolta savanyúan Rhodes.
– A 40 000 marha visszaadása után 85 000 sem maradt nekünk, ami a Társaságnak
még a háborús költségek fedezésére sem volt elég.
– Pedig az indunák azt állítják, hogy csak silány állatokat kaptak vissza, öreg, meddő
teheneket és satnya bikákat.
– Az ördög vigye el, Ballantyne, az önkéntesek kivívták maguknak a jogot, hogy ők
választhassanak a csordákból! És persze, magától értetődik, hogy a színe-javát
választották. – Kivágott a jobb kezével, mutatóujját pisztolyként szegezve Zouga szívére.
– Ők mondják, hogy az elfogott állományból kiválasztott csordáink a legjobbak
Matabeleföldön.
– Az indunák nem értik meg ezt – válaszolta Zouga.
– Hát akkor legalább azt értsék meg, hogy ők a legyőzöttek! És a jólétük a győztesek
jóindulatának függvénye. Ők aztán nem sokat törődtek az általuk leigázott törzsekkel,
mikor az egész földrészt az uralmuk alá hajtották! Mzilikazi egymillió védtelen lelket
gyilkolt le, mikor feldúlta a Limpopótól délre fekvő területeket, a fia, Lobengula pedig a
kisebb törzseket kutyáknak nevezte, akiket meg kell ölni, vagy rabszolgasorsba dönteni,
ha úgy tartja az úri jókedve. Akkor most mit nyafognak? A vereségnek keserűbb az íze!
 Erre még az asztal végén ülő szelíd Jordan is bólintott. – Többek között azért vonultak
be Gubulawayóba, hogy megvédjük a mashona törzseket Lobengula fosztogatásaitól –
motyogta.
– Én azt mondtam, panaszaik vannak – hangsúlyozta Zouga –, nem pedig, hogy azok
megalapozottak.
– Akkor mi másért panaszkodnának? – kérdezte Rhodes.
– A Társaság rendőrei miatt. St. John által toborzott és felfegyverzett matabele
suhancok föl-alá páváskodnak a kralokban és az indunák hatalmát bitorolva maguknak
sajátítják ki a fiatal lányokat...
Rhodes ismét közbeszólt. – Még mindig inkább ezt, mint egy kafir lázadást az indunák
vezetése alatt. Képzeljenek csak el húszezer kafir harcost élükön Babiaannal, Gandanggal
és Bazóval! St. John igenis jól tette, hogy megtörte az indunák erejét. Mint a Bennszülött
Ügyek Főbiztosának, az ő feladata biztosítani a védelmet a matabele harci hagyomány
újraéledése ellen.
– Különös tekintettel a jelenleg tőlünk délre végbemenő eseményekre – szólalt meg
most először doktor Leander Starr Jameson, mire Rhodes fürgén feléje fordult.
– Nem tudom, helyes-e ezt épp most megvitatni, Jim doktor.
– Miért ne? Itt csak megbízható és diszkrét emberek ülnek. Mindnyájan a Birodalom
elkötelezett hívei, és az úr is tudja, nem kell attól félnünk, hogy bárki kihallgathat itt a
vadon közepén. El sem tudok képzelni jobb alkalmat, hogy megmagyarázzam, miért kell
a Társaság rendőrségét még jobban megerősíteni, felfegyverezni és a legnagyobb
készültségre is kiképezni – jelentette ki Jameson.
Rhodes ösztönösen Ralph Ballantyne-ra pillantott, aki cinikusan és enyhén kihívóan
felvonva egyik szemöldökét, megerősítette Rhodest elhatározásában.
– Nem, Jim doktor – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd máskor. –
Jameson egy vállrándítással föladta, Rhodes pedig Jordanhoz fordult. – Alkonyodik –
mondta, mire Jordan engedelmesen felállt és megtöltötte a poharakat. Az alkonyati
whisky már amolyan hagyományos befejezését jelentette a napnak errefelé, a Limpopótól
északra.

A tábor fölött már a Dél Keresztjének ragyogó fehér ékkövei homályosították el a

kisebb csillagokat, és permetezték gyöngyházszínű fénnyel a gránitdombok kopasz
csúcsait, miközben Ralph a sátra felé igyekezett. Ugyanolyan jól bírta az italt, mint apja,
járása határozott és biztos volt. A gondolatai mámorosították meg, nem a whisky.
Lehajolva belépett a sötét sátorba és leült a tábori ágy szélére. Megérintette Cathy
arcát.
– Ébren vagyok – mondta halkan az asszony. – Hány óra van?
– Elmúlt éjfél.
– Mi tartott vissza ilyen sokáig? – suttogta, mert Jonathan pont a ponyvalap túloldalán
aludt.
– A hatalomtól és sikertől megittasult emberek álmai és kérkedései. – Elvigyorodva a
sötétben lehúzta csizmáját. – De Isten az atyám, szépen kivettem én is a részem az
álmodozásból és kérkedésből. – Felállt és lehúzta a bricseszét. – Mi a véleményed Harry
Mellow-ról? – kérdezte hirtelen más témába csapva.
 – Az amerikairól? Nagyon... – Cathy tétovázott. – Hát... elég kemény, helyes
embernek látszik.
– Vonzónak? – kérdezte Ralph. – Ellenállhatatlannak egy nő szemében?
– Tudod, hogy én nem így gondolkodom! – tiltakozott Cathy kimérten.
– Egy fenét nem – kuncogott Ralph, aztán megcsókolta, és egyik kezét gömbölyű
melléré tette, ami a vékony pamut hálóingen keresztül olyan feszes volt, mint egy érett
sárgadinnye. Az gyengéden erőlködött, hogy kiszabadítsa ajkát, és lefejtse ujjait melléről,
de Ralph szorosan fogta. Cathy pár másodperc után feladta, és átölelte férje nyakát.
– Izzadság, szivar és whisky szagod van.
– Röstellem.
– Nem baj, én szeretem – dorombolta az asszony.
– Várj, levetem az ingem.
– Ne, én akarom levenni.
Jó idő elteltével Ralph a hátán feküdt, Cathyt a csupasz mellére ölelve.
– Mit szólnál, ha idehozatnám a húgaidat Khamiból? – kérdezte hirtelen Ralph. –
Élvezik a tábori életet, ráadásul szívesen elszabadulnának egy kicsit anyádtól.
– Én akartam meghívni az ikreket – emlékeztette Cathy álmosan. – És te mondtad azt,
hogy túlságosan... rakoncátlanok.
– Én azt mondtam, hogy túl lármásak és pajkosak – javította ki Ralph, mire az asszony
felemelte fejét és ránézett a ponyván átszűrődő sápadt holdfényben.
– Hogy megenyhültél... –– Cathy eltűnődött egy pillanatra, mert tudta, hogy férje még
a legoktalanabb javaslatokat is alapos megfontolásból szokta tenni. – Az amerikai miatt –
kiáltott fel olyan hangosan, hogy a ponyva túloldalán Jonathan megmozdult és
nyöszörgött. Cathy hangja indulatos suttogásba csapott át. – Remélem, nem a húgaimat
akarod felhasználni...? Vagy igen?
Ralph visszahúzta őt a mellére. – Elég nagy lányok már. Hány évesek is?
– Tizennyolc. – Összehúzta orrát, amit a férfi izzadt, göndör mellszőrzete
csiklandozott. – De Ralph...
– Máris vénkisasszonyok.
– Képes lennél a húgaimat is felhasználni?
– Khamiban soha nem fognak rendes fiatalemberekkel megismerkedni. Anyád
mindenkit elijeszt mellőlük.
– Rémes alak vagy te, Ralph Ballantyne.
– Akarod, hogy megmutassam, milyen rémes tudok még lenni?
Cathy egy pillanatra fontolóra vette, majd azt felelte: – Igen, légy szíves.

– Ugye, apa, egyszer én is lovagolhatok majd veled? – kérdezte Jonathan.

– Hamarosan arra is sor kerül – nyugtatta meg Ralph, és összeborzolta a fiúcska sötét,
göndör haját. – De most az a feladatod; hogy vigyázz Anyára, míg visszajövök, Jon-Jon.
Jonathan bólintott, sápadt arca eltökélt volt, és férfiasan lenyelte könnyeit.
– Megígéred? – szorította magához Ralph az ölében tartott kis meleg testet, aztán
leemelte a földre, Cathy mellé. Jonathan oltalmazón megfogta anyja kezét, akinek még a
csípőjéig sem ért.
– Megígérem, apa – mondta, és nagyot nyelve pillantott fel apjára a magas lóháton.
 Ralph kissé megérintette Cathy arcát az ujjai hegyével.
– Szeretlek – suttogta az asszony.
– Én szépséges Cathym! – És ez igaz is volt. Hajában a nap első sárga sugarai ragyogó
fényudvarba fordultak, és olyan derűs volt, mint egy madonna a szerelmük erős
kötelékében.
Ralph megsarkantyúzta lovát, és Harry Mellow melléje ugratott. A Mr. Rhodes
magánistállójából származó szép, vörös telivért Harry a puszták embere módján ülte meg.
Az erdő széléről mindketten hátra fordultak. Az asszony és gyermek még mindig a
kapuban állt.
– Szerencsés ember vagy – mondta Harry csendesen.
– Egy jó asszony nélkül nincs jelen; egy fiúgyermek nélkül nincs jövő – nyugtázta
Ralph.

A keselyűk még mindig a fák tetején kuporogtak a fatetőkön, pedig az oroszlán

csontjai már teljesen letisztítva és szerteszórva hevertek a hegygerinc köves talaján. Meg
kellett emészteniük felpüffedt hasuk tartalmát, hogy felszállhassanak, és a világos téli
égbolt előtt kirajzolódó sötét, idomtalan alakjuk kalauzolta Ralphot és Harryt az utolsó
néhány mérföldön a Harkness Bányát magába záró hegygerinchez.
– Ígéretesnek látszik – kockáztatta meg Harry a véleményét az első éjszaka a tábortűz
mellett guggolva. – Az anyakőzet érintkezik az aranytelérrel. Lehet, hogy a telér igazi
mélységben folytatódik, de a csapást úgy két mérföldnyire jelöltük meg. Holnap
megjelölöm a kutatófúrási pontokat.
– Itt mindenhol ásványi anyagokkal átitatott érctestek húzódnak – mondta Ralph. –
Errefelé folytatódik a nagy witwatersrandi aranyfélhold és a Zarándok Pihenő-i és Tati
aranymezők kanyarulata... – Ralph elhallgatott. – De azt beszélik, neked megvan az a
különleges adottságod, hogy ötven mérföldről is megérzed az aranyat.
Harry elhárító mozdulatot tett kávésbögréjével, de Ralph folytatta: – Nekem viszont
vannak szekereim és tőkém a vállalkozás finanszírozásának megelőlegezésére és a lelet
feltárására. Kedvellek Harry, és úgy érzem, jól tudnánk együtt dolgozni. Most a Harkness
Bányában, aztán ki tudja, talán ebben az egész nyavalyás országban.
Harry szólni akart, de Ralph karjára téve kezét, leállította.
– Ez a földrész egy kincsesláda. A kimberleyi gyémántmezők és a witwatersrandi
aranytartalmú konglomerátum egymás mellett, az összes gyémánt és arany egy
kupacban... ki hitte volna ezt valaha is?
– Ralph – rázta meg Harry a fejét. – Én már Mr. Rhodeshoz kötöttem a sorsom.
Ralph felsóhajtott és egy teljes percig a tűz lángjaiba bámult. Aztán meggyújtotta
kialudt manilaszivar csutkáját, és érveléssel és hízelgéssel próbálkozott a maga
meggyőző módján. Egy órával később, miközben pokrócba burkolózott, megismételte
ajánlatát.
– Rhodes mellett sohasem leszel a magad ura. Örökre szolga maradsz.
– Te is Mr. Rhodesnak dolgozol, Ralph.
– Szerződöm vele, Harry, de a haszon vagy veszteség az enyém. A lelkem még az
enyém.
– Én viszont nem – kuncogott Harry.
 – Szállj be hozzám, Harry. Próbáld ki, milyen a saját lovaidra tenni, a magad
kockázatát kiszámítani, parancsolni, nem pedig engedelmeskedni. Az élet egy játszma,
Harry, amit csak egy módon lehet játszani: teljes gőzzel.
– Én Rhodes alkalmazottja vagyok.
– Ha itt lesz az ideje, visszatérünk rá – fejezte be Ralph és fejére húzta a pokrócot. Pár
perc múlva lélegzése lassúvá, szabályossá vált.

Reggel Harry megjelölte kövekkel a kutatófúrási helyeket, és Ralph látta, micsoda

szakértelemmel húzza meg az aranytelér kiterjedt vonalát, hogy a mélységét is
megállapítsa. Délre készen volt, és míg felnyergelték a lovakat, Ralph gyorsan
kiszámította, hogy Cathy ikerhúgai két nap múlva érkeznek meg Khami Misszióból a
táborhelyükre.
– Ha már idáig eljöttünk, igazán tehetnénk egy kis kitérőt keletnek, mielőtt
visszafordulnánk. Isten tudja, mi mindent találhatunk... még több aranyat, gyémántot. –
És mikor Harry tétovázva azt felelte: – Mr. Rhodes már biztos visszaért Bulawayóba. –
Ralph így replikázott: – Fogadást tart legalább a jövő hónapig, így nem fogsz neki
hiányozni.
Harry gondolkodott egy pillanatig, majd elvigyorodott, mint egy iskolásfiú, aki épp
készül meglépni az osztályból, hogy gyümölcsöt lopjon. – Menjünk! – mondta.
Lassan kocogtak, minden folyómedernél megálltak, és átmosták a zöld pocsolyák
fenekén lévő sódert. Ahol a kőzet a felszínre türemkedett, mintákat törtek. Feltárták a
hangyász-medve és tarajos sün odúkat, a hemzsegő fehér termeszek fészkeit, hogy
megnézzék, milyen szemcséket és törmelékeket hoztak fel a mélyből.
A harmadik napon Harry azt mondta: – Egy tucat ha sonló színmutatót szedtünk össze.
Nekem főleg azok a berillium kristályok tetszettek, többnyire smaragd üledékre utalnak.
Harry lelkesedése minden megtett mérföld után nőttön-nőtt, de mikor elérkeztek a
külső útszakasz végéhez, Ralph is belátta, hogy ideje visszafordulni. Öt napja jöttek el a
táborból, elfogyott a kávéjuk, cukruk, az elemózsiájuk, s Cathy is aggódhat már.
Még egy utolsó pillantást vetettek a vidékre, amelynek átvizsgálását máskorra kellett
halasztaniuk.
– Meseszép – motyogta Harry. – Sosem láttam gyönyörűbb vidéket. Mi a neve annak
a hegyvonulatnak?
– Az a Matopos déli vége.
– Mr. Rhodestól már hallottam róla. Nem azok a matabelék szent hegyei?
Ralph bólintott. – Ha hinnék a boszorkányságban... – elhallgatott és zavartan elnevette
magát. – Van valami azok körül a hegyek körül.
A nyugati égbolton feltűnt az alkonyat első pírja, és rózsaszín márvánnyá változtatta a
távolban merengő hegyek simára koptatott szikláját, az ormokat pedig légies,
elefántcsontszínűből lágyan szürkébe ereszkedő sugarakkal áttört felhőkoszorú övezte.
– Van ott egy titkos barlang, amelyben hajdanán egy boszorkány élt, és elnökölt a
törzsek felett. Az apám benyomult oda a rohamcsapatával, és megölte a Lobengula elleni
háború elején.
– Hallottam a történetet, ez már legendaszámba megy.
– Pedig igaz. Azt beszélik... – Ralph elhallgatott, és eltöprengve vette szemügyre a
csipkézett tetejű kővonulatot. – Azok ott nem felhők, Harry – mondta végül. – Hanem
füst. Pedig a Matoposban nincsenek kralok. Bozóttűz lehet, de mégsem... nem hosszú.
– Akkor honnét jöhet?
– Majd utána nézünk – felelte Ralph, és mielőtt Harry tiltakozhatott volna, könnyű
vágtába fogott a halovány téli fűvel borított lapályon, s a látóhatárt elrekesztő magas,
csupasz gránitbástya felé tartott.
Az agyag égetőkemence körül nyüzsgő férfiaktól tisztes távolságra egy matabele
harcos üldögélt egy fa gyér árnyékában. Olyan sovány volt, hogy bordái kiálltak a rájuk
simuló ruganyos izomtakaróból. Bőre a perzselő naptól koromfekete volt, akár a faragott
ébenfa, és egészséges fényű, mint a fajtiszta telivér szőre, eltekintve a mellén és hátán
éktelenkedő régi, puskagolyó ütötte sebek kifehéredett hegeitől.
Egyszerű, cserzettbőr szoknyában és köpenyben volt, nem viselt tollakat, csörgőket, és
szőrmét, sem marabu tollbóbitát a fején. Fegyvere sem volt, mert a fehér emberek ropogó
máglyákat raktak a hosszú, nyersmarhabőr pajzsokból, és elszállították szekereiken a
széles ezüst lándzsákat, s a Martini-Henry puskákat is elkobozták, amelyeket Lobengula
király kapott a Társaságtól a földjében rejlő ásványkincsért cserébe.
Az indunák gumiból és agyagból gyúrt, fekete és vaskemény fejgyűrűjét viselte a
hajába tapasztva. A rangjelvény elárulta, hogy ő volt az utolsó matabele király,
Lobengula tanácsadója. Az egyszerű gyűrű királyi származását jelentette, a Kumalo törzs
Zanzi vérvonalát, amely tisztán és töretlenül nyúlt vissza a több mint ezer mérföldre délre
fekvő régi Zuluföldre.
A harcos Mzilikazi unokája volt, azé a Mzilikazié, aki a zsarnok Chakával dacolva
északra vezette népét. Mzilikazi, a kis főnök, aki egymillió embert mészárolt le
borzalmas átvonulása során, hatalmas, Chakánál is erősebb és kegyetlenebb császárrá
vált. Mzilikazi telepedett le ezen a gazdag és szép földön nemzetével, hatolt be elsőként
ezekbe a bűvös hegyekbe és hallgatta az Umlimo, a Kiválasztott, a Matopos
boszorkányának és jósnőjének miriád kísérteties jóslatát.
Lobengula, Mzilikazi fia, aki az öreg király halála után jutott hatalomra, nagybátyja
volt a fiatal harcosnak. Lobengula tüntette ki őt az indunák fejgyűrűjével, és nevezte ki az
elit kafir harcos csapat parancsnokává. De Lobengula már halott volt, a fiatal induna kafir
harcosait szitává lőtték a Maxim géppuskák a Shangani folyónál, neki magának pedig
mély, rücskös forradásokat hagytak a felsőtestén.
A neve Bazo, azaz "Fejsze" volt, bár mostanában többnyire "Vándor"-ként emlegették.
Egész nap a fa alatt üldögélve figyelte a kovácsok szertartásos munkáját, akik egyedüli
ismerői voltak a vascsinálás titkainak. A kovácsok nem a matabele, hanem egy régebbi
törzshöz, egy régi néphez tartoztak, amelynek eredete valahol összefonódott az egykori
Nagy Zimbabwe lerombolt, kísértetjárta kőfalaival.
Bár az újdonsült fehér gazdák és tengerentúli királynőjük megtiltották a matabeléknek
az amaholik, azaz rabszolgák tartását, ezek a Rozwi kovácsok még mindig a matabelék
kutyái voltak, és harcias uraik szolgálatába állították művészetüket.
Az ércet a bányából a tíz legöregebb és legbölcsebb Rozwi kovács válogatta ki,
aprólékos gonddal szemügyre véve minden egyes darabot, akár a hiú asszonyok a
kerámiagyöngyöket a kereskedőnél. Miután kiválasztották a vasércet a színe, súlya, a
benne lévő fém finomsága és tisztasága alapján, minden darabot a kívánt méretre ütöttek
üllőiken. És miközben elmerülten és teljes odaadással dolgoztak, néhány inas fát vágott,
gödrökben faszénné égette, aztán leterítette földdel és néhány agyagedény vízzel
lehűtötte. Az inasok egy másik csoportja pedig a távoli mészkőbányából zúzott katalizáló
anyagot hozott ökörhátra szíjazott bőrzsákokban. Ha a kovácsmesterek nagy kegyesen
megfelelő minőségűnek találták a faszenet és mészkövet, megkezdődhetett az agyag
égetőkemence-sor építése.
Az égetőkemencék alakja mindenórás állapotos nő torzójára hasonlított: az óriási,
kidagadó hasban terítették egymásra a vasérc-, faszén- és mészkőrétegeket. Az alján, a
jelképesen szétágazó agyagcombcsonkok közti szűk nyílásba dugták a bőrfújtató
szarvasagancsból készült fúvókáját.
Mikor már minden készen állt, a kovácsok vezetője lecsapta az áldozati kakas fejét, és
végigmenve az égetőkemencék előtt, mindegyiket lespriccelte meleg vérrel, miközben a
vas szelleméhez szóló, ősrégi varázsigét kántálta.
Bazo megigézve bámulta, és babonás áhítat bizsergette meg bőrét, mikor bevezették a
tüzet a kemencék vaginaszerű nyílásaiba, s az egybegyűlt kovácsok ujjongva ünnepelték
a teherbeejtés mágikus pillanatát. Aztán a fiatal inasok szinte vallási extázisban pumpálni
kezdték a fújtatókat, az olvasztás sikerét, s a megfelelő mozgásritmust biztosító
himnuszokat énekelve. Mikor kimerülten hátratántorodtak, helyüket mások vették át,
tovább fújtatva a levegőt az égetőkemencék hasüregébe.
A kemencék fölött halvány füstköd lebegett, amely, mint csendes nyáridei tengerről a
pára, gomolygott lassan a magas, kopasz hegycsúcsok köré. Elérkezett végre a csapolás
ideje, s mikor a kovácsok vezetője kihúzta az első kemence agyagdugóját, és a tiszta,
csillogó fémfolyam kinyomult a kohó méhéből, boldog hálakiáltás szakadt fel a
gyülekezetből.
Bazót ugyanolyan remegés fogta el az izgalomtól és csodálattól, mint mikor az első fia
született idefönn a hegyen, egy barlangban.
– A pengék születése – suttogta fennhangon, s már hallani vélte a fémet pörölyöző
kalapácsok fülsiketítő zaját, és a széles pengéjű döfő lándzsák élét és hegyét megedző
hideg víz sistergő sercegését.
Valaki megérintette a vállát, mire felrezzent merengéséből, és elmosolyodva pillantott
fel az előtte álló nőre. A nőn a férjes asszonyok gyöngyökkel díszített bőrszoknyája volt,
de sem karperecet, sem bokaperecet nem viselt hamvas fiatal tagjain.
Teste egyenes és kemény volt, meztelen keblei formásak és tökéletesen arányosak, s a
fiacskája szoptatásától sem ereszkedtek meg. Hasa lapos, akár egy agáré, bőre sima és
feszes volt. Nyaka hosszú és kecses, orra keskeny és egyenes, egyiptomi ívű pofacsontja
fölött mandulavágású szempár. Arca viszont olyan volt, mint egy régi fáraósírban talált
szobrocskáé.
– Még ezer penge, Tanase – mondta Bazo, de látva az asszony arckifejezését,
elhallgatott. – Mi a baj? – kérdezte hirtelen aggódva.
– Lovasok – felelte Tanase. – Kettő. Fehér emberek jönnek a déli erdőkből, és sebesen
közelednek.
Bazo úgy pattant fel a földről, mint a közelgő vadászoktól megriadt leopard. Most
látszott csak igazán, hogy milyen magas és milyen széles vállú – egy teljes fejjel volt
magasabb a mellette álló kovácsoknál. Ajkához emelte a nyakában egy bőrszíjon lógó
szarvasagancs sípot, és élesen megfújta, mire a kemencéknél tüstént abbamaradt a lázas
sürgés-forgás, és a mesterkovács odasietett hozzá.
– Mennyi idő alatt tudjátok lecsapolni a maradékot és lerombolni a kemencéket? –
kérdezte Bazo.
 – Két nap, nagyuram – felelte az olvasztár tiszteletteljes meghajtással. A füst véresre
csípte a szemét, és piszkossárga foltokat hagyott gyapjas fehér haján.
– Pirkadatig kell...
– Uram!
– Maradj fönn egész éjjel, de ne látszódjanak a tüzek a síkságról! – Azzal sarkon
fordult és öles léptekkel felkaptatott a meredek hegyoldalon a gránit kúphoz, ahol már
húsz ember várta.
Ugyanolyan egyszerű bőrszoknyát viseltek, mint Bazo, és fegyverük nekik sem volt,
de háborúban és harci gyakorlatokban megedződött és megügyesedett a testük, s kihívó
testtartásban, vadul csillogó szemmel köszöntötték indunájukat. Látszott rajtuk, hogy
matabelék, nem pedig amaholi kutyák.
– Gyertek utánam! – parancsolta Bazo, és futólépésben levezette őket a szirtfal tövébe,
egy szűk barlanghoz. Félrehúzta a bejáratot takaró kúszónövényfüggönyt, és bedugta
fejét a sötét nyíláson. A barlang folyosóját tíz lépés után laza kőomladék zárta el.
Bazo intett, mire két embere a torlaszhoz lépett, és félregördítette a köveket. A
mögöttük lévő üregben fénylő fém csillogott, mint valami szendergő hüllő pikkelyei.
Mikor Bazo oldalra lépett a bejáratból, a lenyugvó nap rézsútos sugarai mélyen
bevilágítottak a barlangba, felfedve a titkos fegyvertárat. A lándzsák tizes kötegekben,
nyers marhabőr szíjakkal átkötve voltak egymásra rakva.
A két harcos levett egy köteget, és letépve a szíjakat, gyorsan szétosztották őket a
többiek között. Bazo megemelte a döfőlándzsát, amelynek nyele polírozott, vörös
mukusziból, vérfából volt. Kézzel kovácsolt pengéje olyan széles volt, mint Bazo tenyere
és olyan hosszú, mint a fele karja, és olyan éles, hogy akár a szőrt is leborotválhatta volna
vele a keze fejéről.
Idáig meztelennek érezte magát, de most, a jól ismert súlyt emelgetve, megint férfi
volt. Intett embereinek, hogy gördítsék vissza a köveket a csillogó új pengéket rejtő üreg
nyílásába, aztán újra fölmentek az ösvényen. A hegyháton Tanase várt rá a
sziklaperemen, ahonnét be lehetett látni az egész füves prérit, s mögötte, az esti fényben
kéken álmodó erdőket.
– Odanézz – bökött le ujjával, és Bazo meglátta őket.
Két lovas közeledett könnyű sétagaloppban. A hegy lábához érve továbblovagoltak
mellette, járható ösvényt keresve. Fölfelé tekintgettek a kőtömbszövevényre és a sima,
gyöngyfényű gránitlapokra, de nem láttak sehol kapaszkodót.
A kovácsok völgyéhez mindössze két, keskeny és meredek hágókkal megszakított,
könnyen védhető csapás vezetett. Bazo hátrafordult. Az égetőkemencék füstje már
oszladozott, és csak néhány halovány csík kígyózott fölfelé a szürke gránit szirtfalak
mentén. Reggelre semmi sem lesz, ami a rejtekhely felé vonzhatná a kíváncsi utazót. Már
csak egy óra, vagy még annyi sem volt hátra sötétedésig, mert az este meghökkentően
hirteleül köszönt be a Limpopo folyón túl.
– Fel kell tartanom őket sötétedésig – döntött Bazo. – Elcsalom őket, nehogy
megtalálják az ösvényt.
– És ha nem sikerül? – kérdezte halkan Tanase. Bazo válaszul csupán megváltoztatta
fogását a jobb kezében tartott széles pengéjű lándzsán, majd gyorsan megálltak, és
egyikük, a magasabbik, szélesebb vállú férfi, figyelmesen pásztázni kezdte a hegyoldalt
látcsövével.
– Hol a fiam? – kérdezte Bazo.
 – A barlangban – felelte Tanase.
– Tudod, mit kell tenned, ha... – nem fejezte be, mert Tanase bólintott.
– Tudom – felelte csöndesen, mire Bazo sarkon fordult, és szökdécselve lefelé indult a
meredek csapáson húsz felfegyverzett amadodával a nyomában.
Az elkeskenyedett szakaszhoz érve, ahol Bazo mondta, megálltak. Vezérük szabad
kezének egyetlen mozdulatára végigosontak a keskeny csapáson, és sorra elrejtőztek
kétoldalt a magas kőrakások közti résekben és hézagokban. Mikor mind eltűntek, Bazo
letört egy lombos ágat a sziklás katlanban álló egyik törpefáról, aztán visszaszaladt a
gyalogösvényen, és eltakarította a legcsekélyebb nyomot is, amiből egy körültekintő
ember csapdára gyanakodhatott volna. Azután egy vállmagasságban kiugró peremre
helyezte lándzsáját, és leborította a lombos ággal. Így legalább a közvetlen kezeügyében
lesz, ha nem marad más hátra, mint becsalogatni a fehér lovasokat a folyosóba.
– Megpróbálom elterelni őket, ami nem biztos, hogy sikerülni fog! Itt várjatok rám! –
kiáltotta a rejtőző harcosoknak. – Aztán gyorsak legyetek!
Emberei vagy kétszáz lépésnyire szétszóródtak az ösvény két oldalán, de itt, a
kanyarulatban összetömörültek. A jó lesállás két sorfalból áll: ha az áldozatok áttörnék a
támadók első vonalát, a hátrébb várakozók karjaiba szaladnak. Ez a szakasz kitűnő
csapda volt, mert a rossz, élesen lejtő és keskeny úton egy ló sem tudott sem egyből
megfordulni, sem tovább előre vágtatni. Bazo elégedetten bólintott, aztán úgy, ahogy
volt, fegyver és pajzs nélkül, fürgén szökellve, mint egy kőszáli antilop, lefelé iramodott
a nehezen járható úton a síkság irányába.

– Fél óra múlva ránksötétedik – kiáltotta Ralph után Harry Mellow. – Táborhelyet
kéne keresnünk.
– Kell itt lennie egy ösvénynek. – Ralph tovább baktatott előre, egyik keze a csípőjén,
nemezkalapja föltolva a homlokán, a vad szirtet kémlelve.
– Szerinted mi lehet odafönn?
– Nem tudom, és ez a rohadt benne. – Ralph épp hátravigyorgott rá, mikor a lova
váratlanul megtorpant. Elvesztette egyensúlyát, egyik lába kis híján kicsúszott a
kengyelből, de sikerült megkapaszkodnia a nyeregkápa gombjában, és közben átordított
Harrynek:
– Fedezzél! – a szabad kezével pedig kirántotta a winchestert a csizmaszárából. De
lova két lábra ágaskodva, táncolni kezdett egyhelyben, és Ralph képtelen volt a vállához
emelni a puskát. Tudta, hogy elállja Harry útját, és jó pár másodpercig tartó
védtelenségében és tehetetlenségében elkáromkodta magát. Már fel volt készülve, hogy
lándzsákkal fölfegyverzett feketék rontanak rá a sziklamélyedésekből és a bozótból.
De mikor látta, hogy csak egy ember van ott, az is fegyvertelen, villámgyorsan
átüvöltött Harrynek, aki már kikattintotta a závárt, töltött és felhúzta a kakast.
– Várj! Ne lőj!
A herélt újból felágaskodott, de Ralph most visszarántotta, és a sziklahasadékból
nesztelenül és váratlanul elébe toppant, magas, fekete férfira meredt.
– Ki vagy te? – kérdezte fátyolos hangon a döbbenettől, ami még mindig ökölbe
szorította gyomrát, és vadul hajszolta a vért ereiben. – A fene vigyen el! Majdnem
lelőttelek! – Ralph erőt vett magán, és ismét megkérdezte folyékony szindebele nyelven,
a matabelék nyelvén: – Ki vagy te?
A dísztelen bőrköpenyes, magas férfi enyhén meghajtotta fejét, de testét
szálegyenesen tartotta, üres kezeit maga mellett lógatva.
– Hogy kérdezhet ilyet egyik testvér a másiktól? – kérdezte a matabele komolyan.
Ralph rábámult, szemügyre véve az induna fejgyűrűjét és komor arcát, amelyre csak
egy iszonyatos szenvedés szánthatott ilyen mély barázdákat és ráncokat, egy akkora bánat
vagy betegség, ami már a pokol kapujáig taszította ezt az embert. Ralph megrendült a
csupa ránc arc láttán, mert a villogó sötét szempár és a mély, kimért hang nagyon ismerős
volt neki, mégsem tudta hova tenni, úgy elváltozott.
– Henshaw – szólalt meg ismét a férfi, Ralph Ballantyne-t a matabele ragadványnevén
szólítva. – Henshaw. Sólyom, hát nem ismersz meg engem? Ennyit változhattunk ez alatt
a pár év alatt?
Ralph hitetlenkedve rázta meg fejét, és hangja megtelt csodálkozással. – Bazo, te
volnál az...? Hiszen te Bazo vagy! Ezek szerint nem vesztél oda a kafir harcosokkal
együtt a Shanganinál!
Ralph kihúzta lábát a kengyelből, és leugrott a lóról. – Bazo! Tényleg te vagy az! – A
matabeléhez szaladt és megölelte. – Testvérem, fekete testvérem! – kiáltotta, és őszinte
öröm ömlött el hangjában.
Bazo nyugodtan fogadta az ölelést, kezeit továbbra is az oldala mellett lógatva, míg
végül Ralph hátralépett, és karhossznyira eltartotta magától.
– A Shanganinál, mikor a fegyverek elhallgattak, otthagytam a szekereket, és
kimentem a teknőbe. Láttam az embereidet a Hegyi Vakondokat. – Ezt a nevet –
szindebele nyelven Izimvukuzane Ezembintaba – Lobengula király adta Bazo kafirjainak.
– Megismertem őket a vörös pajzsukról, marabu-tollaikról és vakondbőr fejpántjukról. –
Ezek voltak a reguláris harcosok, akiket az öreg király hagyományozott Bazóra, s a
fekete fiatalember szemében fájó emlékezés csillant meg, miközben Ralph folytatta: –
Úgy hevertek egymáson, mint lehullott levelek az erdőben. A hátára fordítottam
néhányat... téged kerestelek, de rengetegen voltak.
– Rengetegen – ismételte Bazo, s csak szemei árulták el megrendültségét.
– És nekem nagyon kevés időm volt – mondta csendesen Ralph. – Lassan ment a
keresés, vigyáznom kellett, mert néhány embered csak tettette magát halottnak. – Ez régi
zulu trükk volt, így várták meg, míg az ellenség kijött a csatatérre kifosztani és
megszámolni a halottakat. – Nem akartam egy lándzsadöfést a hátamba. Aztán a
szekértábor megbomlott, és a király kraljába indult. És nekem mennem kellett...
– Pedig ott voltam – mondta Bazo, és félrehúzta bőrköpenyét. Ralph a borzalmas
sebhelyekre meredt, aztán lesütötte szemét, és Bazo ismét elfedte felsőtestét. – A halottak
közt feküdtem.
– És most? – kérdezte Ralph. – Most, hogy vége, mit csinálsz itt?
– Mit csinálhat egy harcos egy háború után, amelyben leverték és lefegyverezték az
embereit, és megölték a királyát? – Bazo vállat vont. – Vadmézet gyűjtök. – Fölpillantott
a szirtre, ahol már az utolsó füstcsíkok is beleolvadtak a sötétülő égboltba, ahogy a
napkorong a nyugati erdő tetejét érintette. – Épp egy méhkast füstöltem kifelé, mikor
észrevettelek.
– Á! – bólintott Ralph, – Az a füst vezetett minket ide.
– Ez igazán szerencse, Henshaw testvérem.
– Még mindig testvérednek nevezel? – csodálkozott el meghatódva Ralph. – Hiszen én
is lehettem, aki kilőtte azokat a golyókat... – Elhallgatott, Bazo mellére pillantva.
– Senkinek sem lehet szemére hányni, amit a csata hevében tett – mondta Bazo. – Ha
azon a napon elérem a szekereket... – vállat vont –, akkor lehet, hogy most te viselnéd
ezeket a forradásokat.
– Bazo – Ralph intett Harrynek, hogy jöjjön oda hozzájuk –, ez Harry Mellow, a föld
rejtélyeinek ismerője, aki megtalálja nekünk az aranyat meg a vasat.
– Nkosi, légy üdvözölve – köszöntötte Bazo Harryt komoran, és uramozva őt, egy
pillanatra sem mutatta mélységes neheztelését. Királyát és nemzetét a fehér embernek az
elátkozott sárga fém iránti különös szenvedélye döntötte romlásba.
– Bazo és én együtt nőttünk föl a Kimberley-i gyémántmezőkön. Ő volt a legjobb
barátom – tette hozzá gyorsan, majd hirtelen ismét Bazóhoz fordult: – Van egy kis
elemózsiánk, oszd meg velünk, Bazo. – Ralph ezúttal észrevette a változást Bazo
tekintetében, de nem törődött vele. – Maradj itt velünk éjszakára. Oly sok mesélnivalónk
van egymásnak.
– Az asszonyom és a fiam is itt vannak – felelte Bazo. –A hegyekben.
– Hozd el őket – biztatta Ralph. – De siess, hogy visszaérjetek, mielőtt besötétedik.

Bazo jelt adott a frankolin-fajd alkonyati kiáltását utánozva, mire egyik embere előbújt
és kilépett az ösvényre.
– Odalent tartom őket éjszakára – mondta neki Bazo halkan. – Talán sikerül
elterelnem a figyelmüket a völgyről, és megszabadulnom tőlük. De azért szólj a
kovácsoknak, hogy hajnalra locsolják le a kemencéket. Ne lássak füstöt!
Bazo utasításba adta, hogy rejtsék el a már kész fegyvereket és frissen olvasztott
fémet, és takarítsanak el minden nyomot az ösvényről. A kovácsokat küldjék vissza a
titkos úton beljebb a hegyekbe, a matabele őrök kíséretében. Utánatok jövök, ha a fehér
emberek elmentek. Várjatok a Vak Majom csúcson.
– Nkosi – köszöntek el tőle, aztán nesztelenül tova surrantak, akár az éjszaka vadászó
leopárd, és a szürkület elnyelte őket. Bazo rátért az elágazásra, s mikor a
sziklanyúlványhoz ért, Tanase már várta, kisfiával a csípőjén, fején az összegöngyölt
alvógyékények, hátán a bőrből készült gabonás zsák.
– Henshaw az – mondta neki Bazo, mire az asszony úgy szisszent fel, mint a kígyó.
Bazo nem látta az arckifejezését, de el tudta képzelni, milyen.
– A kölyke a fehér kutyának, amelyik meggyalázta a szent helyeket...
– Ő a barátom – vágott közbe Bazo.
– Esküt tettél! – emlékeztette bőszen Tanase. – Hogy lehet még mindig egy fehér
ember is a barátod?
– Akkor volt a barátom.
– Emlékszel, milyen látomásom volt, mielőtt ennek az apja megfosztott a
jósképességemtől?
– Tanase – engedte el Bazo a füle mellett a kérdést –, le kell hozzá mennünk. Ha látja,
hogy a feleségem és a fiam is velem van, nem fog gyanakodni, és elhiszi, hogy valóban
vadmézet gyűjtünk. Gyere utánam. – Azzal visszafordult a gyalogútra Tanaséval a
nyomában, aki suttogóra fogta a hangját, de jól kivehetően beszélt hozzá. Bazo nem
nézve hátra hallgatta.
 – Emlékszel a látomásomra, Bazo? Amikor legelőször találkoztam ezzel az emberrel,
akit te Sólyomnak hívsz, óva intettelek. A fiad születése előtt, mikor még szűz voltam, s a
fehér lovasok még nem jöttek ide a háromlábú puskákkal, amik úgy kacagnak, mint a
Zambezi zuhataga mögötti sziklákban tanyázó démonok. Mikor még testvérednek meg
barátodnak nevezted, már akkor is szóltam, hogy vigyázz vele.
– Emlékszem – felelte fojtott hangon Bazo.
– Láttalak magasan lógni egy fán.
– Igen – suttogta a férfi, és továbbra is előre nézve folytatta útját a csapáson. De
hangjából babonás remegés érződött, ugyanis szépséges ifjú felesége annak idején az
őrült varázsló, Pemba tanítványa volt. Mikor Bazo kafir harcosaival megrohamozta a
varázsló hegyi erődjét, lecsapta Pemba fejét és elvitte Tanasénak, de a szellemek
visszakövetelték a hadizsákmányt.
A lakodalmuk előestéjén, mikor Bazo feleségül akarta venni első menyasszonyát, az
érintetlen Tanasét, egy öreg varázsló jött le érte a Matoposról és magával vitte. Bazo nem
akadályozhatta meg, mert Tanase a sötét szellemek lánya volt, így mennie kellett.
– Olyan tisztán láttalak, hogy sírva fakadtam – folytatta Tanase, és Bazo
megborzongott.
A Matopos hegyi titkos barlangban a szellemek átruházhatták hatalmukat Tanaséra,
aki Umlimóvá, kiválasztottá, jósnővé vált. Tanase jövendölte meg a szellemek kísérteties
hangján Lobengula király tragikus sorsát. Ő látta előre a fehér emberek jövetelét, akik
csodálatos szerkentyűikkel az éjszakát világos nappallá változtatták, és kis tükreikkel,
amelyek úgy szikráztak a hegyeken, akár a csillagok, üzeneteket röpítettek a végtelen
síkságokon át. Senki sem vonhatta kétségbe, hogy Tanase látnoki képességgel
rendelkezett és misztikus transzba esve átlátott a matabele nemzet sorsát leplező sötét
fátylakon.
Rendkívüli képessége azonban az érintetlensége függvénye volt. Ezt mondta is
Bazónak és kérlelte, vegye el a szüzességét, és szabadítsa meg borzalmas hatalmától, de
Bazo addig akadékoskodott a jogra és szokásra hivatkozva, míg túl késő lett, és lejöttek
érte a varázslók a hegyekből.
A háború kezdetén, amit a fehér ember robbantott ki hirtelen Lobengula gubulawayói
kralja ellen, egy kisebb banda kivált a hadseregből élén Bakelával, az Ököllel. Ők voltak
a legkeményebbek és legkegyetlenebbek, s maga a vezérük is kíméletlen, vad ember volt.
Gyorsan belovagoltak ezekbe a hegyekbe, a titkos ösvényen, amelyet Bakela fedezett fel
vagy huszonöt évvel korábban, és betörtek az Umlimo titkos barlangjába. Bakela tudta,
hogy a fontos és szent jósnő elpusztítása mennyire elkeserítené a matabele nemzetet.
Lovaskatonái agyonlőtték a barlang őrzőit, és erőszakkal behatoltak. Kettő rábukkant a
szép, fiatal és meztelen Tanaséra a hegy méhében, aztán megerőszakolták, durván
megfosztva szüzességétől, amit nemrég Bazónak még szelíden felkínált. Addig üzekedtek
rajta, míg vértócsa támadt a barlang földjén, és Bakela is odament a sikoltozására.
Ököllel és csizmával zavarta le embereit róla, s mikor egyedül maradt, lenézett a lábai
előtt véresen, összetörve heverő lányra. És a kemény és vad férfi szíve egyszer csak furán
ellágyult és megszánta őt. Azért tette meg ezt a veszélyes utat, hogy az Umlimót
elpusztítsa, de katonái állatias viselkedése megingatta elhatározásában, és úgy érezte,
valamiveljóvá kell tennie.
Bakela tudhatta, hogy a szüzesség elvesztése megsemmisíti az Umlimo hatalmát, mert
azt mondta: – Umlimó voltál, de már nem vagy az. – Puska és kard nélkül is
elpusztítottam. Azután sarkon fordult, és nagy léptekkel kiment a sötét barlangból,
megkímélve Tanase életét a szüzessége és sötét erői fejében.
Tanase már sokszor elmesélte ezt a történetet Bazónak, aki tudta, hogy az idő
ködfüggönye összezárult Tanase szemei előtt, és eltakarta előle a jövőt, de hajdani látnoki
képességét senki sem vonhatta kétségbe.
Bazo megborzongott, és a szellem ujjainak érintését érezte nyakszirtjén, miközben
Tanase fojtott hangon tovább suttogott:
– És ahogy ott sirattalak, Bazo, ó, én uram, a férfi, akit te Henshaw-nak, Sólyomnak
hívsz, fölfelé nézett rád... és mosolygott!

Hideg marhahúst ettek egy vadászkés pengéjével kanalazva ki a konzervdobozokból,

amiket kézről kézre adtak. Kávéjuk nem volt, így a fogukra ragadt ételmaradékot a
filcbevonatú kulacsaikban lévő langyos vízzel öblögették le. Ralph elosztotta a maradék
manilaszivarokat hármuk között. Gallyakkal gyújtottak rá a tűzről, és egy jó darabig
csendben pöfékeltek.
Valahol egész közel hozzájuk egy hiéna trillázott zokogó hangon a sötétben, a tűz
fénye és az ételszag vonzhatta oda. Távolabb a síkságon pedig oroszlánok vadásztak, a
holdvilág felé osonva, de ölés előtt nem üvöltöttek, csupán torokhangú kahucolásuk
tartotta őket érintkezésben más, prédának alkalmas állatokkal.
Tanase, gyermekével ölében a tűzfény peremén külön üldögélt, és a férfiak rá se
néztek. Bazo ugyanis sértésnek vette volna, ha a kelleténél jobban odafigyelnek rá. Ralph
azonban egyszer csak kivette a szivart szájából, és az asszony felé tekintett.
– Hogy hívják a fiad? – kérdezte Bazótól, aki pillanatnyi habozás után felelte:
– Tungata Zebiwének.
Ralph összevonta szemöldökét, de lenyelte a nyelvére toluló nyers megjegyzést, és
csak annyit mondott: – Helyes gyerek.
Bazo a gyermek felé nyújtotta kezét, de Tanase némán visszarántotta a Fiút.
– Engedd ide – parancsolt rá Bazo éles hangon, mire Tanase vonakodva elengedte, s
az álmos gyerek odabotorkált apjához, és a karjába bújt.
A szép, sötét, karamella színű fiúcskának nagy pocakja és dundi végtagjai voltak.
Minden öltözéke néhány vörösréz drót karkötő, s a derekán lévő gyöngysor volt. A
fekete, gyapjas haj keretezte arcból bagolyszerű szemek bámultak álmosan Ralphra.
– Tungata Zebiwe – ismételte a nevét Ralph, és kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa
a fejét. A gyerek nem próbált elhúzódni, és szemmel láthatóan nem ijedt meg tőle,
Tanase azonban halkan felszisszenve a sötétben ösztönösen utánakapott, de aztán máris
visszahúzta kezét.
– "Ellopott Javak Visszakövetelője" – fordította le Ralph a fiúcska nevét, elkapva az
anya sötét tekintetét. – "Az Igazságkereső". Nehéz feladat egy ilyen kisgyereknek. Alig
látszik ki a földből, s máris bosszúállásra van nevelve – jegyezte meg halkan. Azután
taktikusan más témára váltott.
– Emlékszel, Bazo, mikor először találkoztuk? Zöldfülű kölyök voltál, akit apja és
nagybátyja, a király elküldött a gyémántmezőkre dolgozni. Én még nálad is fiatalabb és
éretlenebb voltam, mikor apámmal beléd botlottunk a prérin, és aláírattuk veled a
hároméves munkaszerződést, mielőtt bármelyik ásó rád tehette volna a bélyegét.
 Bazo szenvedés és bánat szántotta arca szinte kisimult, ahogy elmosolyodott, és pár
pillanatra újra nyíltszívű és gondtalan ifjúvá változott.
– Csak később jöttem rá, hogy Lobengula azért küldött téged és még pár ezer fiatal
kölyköt a gyémántmezőkre, hogy lopjatok neki annyi kövér gyémántot, amennyit csak
haza bírtok vinni. – Mindketten elnevették magukat, Ralph szomorúan. Bazo ifjúkori
vígsága maradékával.
– Lobengula nagy kincset rejthetett el valahol. Jameson találta meg a gyémántokat,
miután elfoglalta Gubulawayót:.
– Emlékszel Scipióra, a vadászsólyomra? – kérdezte Bazo.
– És az óriáspókra, amivel az első aranyfontunkat nyertük a kimberleyi pókviadalon?
– kontrázott rá Ralph. Élénken csevegve felidézték, mikor egymás mellett dolgoztak a
nagy gyémántaknában és a sok-sok bolondozást, amivel megtörték az egyhangú robot
unalmasságát.
Harry Mellow nem értette őket, ezért pokrócába burkolózott és fejére húzta. Tanase
továbbra is úgy ült a sötétben, mint egy szép, ébenfa szobor, és rezzenéstelen arccal
figyelve a nevetgélő férfiakat, csüggött minden szavukon.
Egyszer csak Ralph ismét témát váltott. – Nekem is van egy fiam – mondta. – A
háború előtt született, egy-két évvel lehet idősebb a tiednél.
Bazo arcáról elhalt a nevetés, és tekintete semlegessé, szemei gyanakvóvá váltak.
– Ők is barátok lehetnének, mint mi – vélekedett Ralph, mire Tanase oltalmazó
pillantást vetett fiára, és Bazo nem felelt.
– Ismét dolgozhatnánk együtt – folytatta Ralph. – Nemsokára nyitok egy nagy
aranybányát amott az erdőben, és szükségem lesz egy induna főnökre, aki felügyelne a
néhány száz munkásra.
– Én már harcos vagyok, nem bányász – felelte Bazo.
– Változik a világ, Bazo – mondta lágyan Ralph. – Matabeleföldön már nincsenek
többé harcosok. A pajzsok elégtek, a lándzsák eltörtek. A szemek már nem pirosak, Bazo,
a háborúnak vége. A szemek most fehérek, és ezer évig béke lesz ezen a földön.
Bazo néma maradt.
Gyere velem, Bazo. Hozd a fiadat is, hogy elsajátítsa a fehér ember tudományát.
Megtanul írni, olvasni, és egy napon fontos ember lesz, nemcsak egy egyszerű
vadmézgyűjtő. Változtasd ezt a szomorú nevet másra. Adj neki valami vidámabbat, és
hozd el hozzánk, hadd ismerje meg a fiamat. Együtt fogják élvezni ezt a szép földet, és
ugyanolyan testvérek lesznek, mint régen mi.
Bazo ekkor felsóhajtott. – Talán igazad van, Henshaw. Jól mondod, a kafirok csapata
szétzilálódott... A hajdani harcosok most Rhodest hívják Lodzinak, mert nem tudják
kiejteni az r betűt. – És Bazo arra a munkástoborzó módszerre célzott, amit a
Bennszülöttügyi Főbiztos, Mungo St. John tábornok vezetett be Matabeleföldön. Bazo
ismét felsóhajtott. – Ha már egy férfinak dolgoznia kell, akkor méltóságteljes és fontos
munkát végezzen egy olyan embernek, akit tisztel. Mikor kezded meg az aranyásást,
Henshaw?
– Az esős évszak után. De addig is, gyere velem. Hozd magaddal az asszonyodat és a
fiadat...
Bazo felemelve egyik kezét, félbeszakította. – Majd az esős évszak és a nagy viharok
után visszatérünk rá, Henshaw –mondta halkan, mire Tanase bólintott, és most először
halvány, helyeslő mosoly jelent meg arcán. Bölcsen tette Bazo, hogy színlelt, és
homályos ígéretet tett Henshaw-nak. Tanase rendkívül jól fejlett emberismerete azt súgta,
hogy a fehér fiatalember (zöld szemeinek egyenes és nyílt tekintete és gyerekes mosolya
ellenére), még az apjánál, Bakelánál is keményebb és veszélyesebb lehet.
– Majd a nagy viharok után – ígérte Bazo, aminek rejtett jelentése volt: nagy viharnak
nevezték a titkos hadműveletet amit terveztek.
– Néhány dolgot még el kell intéznem, aztán megkereslek – biztosította Bazo.

Bazo fölfelé igyekezett a gránithegyek legmélyébe vezető keskeny, meredek csapáson.

Tanase tíz lépésnyire lemaradva követte. Könnyedén egyensúlyozva vitte fején az
alvógyékényt és a vasfazekat egyenes háttal és osonó, puha léptekkel. A fiúcska mellette
botladozott, és sipító hangon gyerekes értelmetlenségeket danászott. Ő volt az egyetlen,
akire nem hatott a sötét völgy vészterhes légköre. Az ösvényt kétoldalt sűrű tüskebozót
szegélyezte. A csend nyomasztó volt, egyetlen csivitelő madár vagy kisállat sem
zördítette meg a leveleket,
Bazo puhán lépkedett keresztül a nagy köveken a gyalogösvényt keresztező keskeny
patakmederben. Egy pillanatra megállt és hátranézett, miközben Tanase a tenyerével
vizet meregetett, és a gyerek ajkához tartotta, azután folytatták útjukat.
Mikor az ösvény egyszer csak véget ért egy meredek, gyöngyházfényű
gránitszirtfalban, Bazo megállt, és rátámaszkodott könnyű hajítólándzsájára. Ez volt az
egyedüli fegyver, amit a bulawayói fehér kormányzó a feketéknek engedélyezett, hogy
megvédhessek magukat és családjukat a vadonban hemzsegő ragadozók ellen. De ez
törékeny holmi volt, nem igazi harci eszköz, mint a széles döfőlándzsa.
A lándzsára támaszkodva fölpillantott a magas sziklafalra. A csúcs alatti peremen álló
zsúpfedeles őrkunyhóból egy öregember reszketeg hangja hallatszott:
– Ki merészkedett a titkos ösvényre?
Bazo fejét felszegve ordította, hogy csak úgy pattogott lefelé a visszhang a kőfalakról.
– Bazo. Gandang fia! Bazo, a Kumalo királyfi.
Azután, válaszra sem várva, belépett a kürtös gránit kapuboltozaton a sziklahasadékba.
A folyosó olyan keskeny volt, hogy legfeljebb két felnőtt ember fért el benne egymás
mellett és hófehér, csillámkőtörmelékes homokja úgy szikrázott és ropogott, mint a cukor
a lábai alatt. Úgy kanyargott, mint valami csonka kígyó, majd egyszer csak mély, dúsan
zöldellő völgybe torkollott, amelyet egy közeli sziklából fakadó, csörgedező patak szelt
át.
A legfeljebb egy mérföldnyi kerek medencét magas sziklafalak vették körül. A
közepén apró szalmakunyhók álltak, s mikor Tanase is kilépett a titkos átjáróból, és
megállt Bazo mellett, mindketten a falucska mögötti, szemközti sziklafalat nézték.
A fal tövében egy alacsony, széles barlangnyílás tátongott, akár egy fogatlan száj.
Hosszú percekig szótlanul bámulták a szent barlangot, és megrohanták őket az emlékek.
Az a barlang volt Tanase borzalmas tanulóidejének és felavatásának színhelye, melynek
során Umlimóvá vált, és annak köves talaján fosztották meg hatalmától durva
meggyalázói, és változtatták ismét hétköznapi asszonnyá.
A barlangban most másvalaki foglalta el Tanase helyét, és töltötte be a nemzet
szellemi vezetőjének szerepét, mert az Umlimo hatalma soha sem szűnik meg, csupán
csak másra száll át, ősidőktől fogva, a hajdani Nagy Zimbabwe falainak megépítése óta.
 – Mehetünk? – kérdezte végül Bazo.
– Igen, uram – felelte Tanase, és elindultak a falu felé. Útközben egy különös menettel
találkoztak, amelyben néhányan négykézláb mászva vinnyogtak és csaholtak, mint az
állatok. Voltak köztük aszott vénasszonyok, akiknek fonnyadt emlői a hasát verték és
szép, sarjadzó keblű, merev és mosolytalan tekintetű gyereklányok, porban csúszó
rokkant öregemberek és karcsú, izmos testű, kényeskedően lépdelő fiatal férfiak. Szemük
eszelősen kifordult üregéből, és különböző félelmetes, szellemidéző és
varázslókellékekkel, oroszlán- és krokodilhólyagokkal, kígyóbőrökkel és madártollakkal,
majomkoponyákkal, ember- és állatfogakkal voltak fölcicomázva. Vonagló táncot lejtve,
vinnyogva és szemforgatva közrefogták Bazót és Tanasét. Bazónak már viszketett a bőre
az undortól, és a vállára emelte fiát, hogy megóvja érintésüktől, tolakodó fogdosásaiktól.
Tanase higgadt maradt, hiszen ez a fantasztikus tömeg hajdanán őt kísérte, és arcizma
sem rezdült, mikor egy visszataszító vén banya elébe csúszva, nyáladzó szájával
csókolgatni kezdte lábait. Az Umlimo őrzői énekelve-kántálva bekísérték a vándorokat a
faluba, azután visszaosontak szalmakunyhóikba, és eltűntek szem elől.
De Bazo és Tanase nem maradt magára. A falu közepén egy szép, szalmafedeles,
nyitott fehér mopani cölöp setenghi állt. Az alatta tartózkodó férfiak cseppet sem
hasonlítottak a furcsa népséghez, amellyel a faluhoz érve találkoztak.
A férfiak alacsony faragott zsámolyokon ültek. Volt köztük nagyon kövér, nagyon
sovány és hajlott hátú, de mindegyikük méltóságot és tekintélyt sugárzott. A gyülekezet
galambősz hajú, hófehér szakállú, csupa ránc arcú, és életük és erejük teljében lévő tagjai
kivétel nélkül egyszerű fekete, gumiból és agyagból gyúrott fejgyűrűt viseltek.
Az Umlimo titkos völgyében összegyűlt férfiak a matabele nemzet megmaradt vezetői
voltak, a szarvakkal körülzáró és szüggyel támadó bika alakzatát öltve harcoló kafirok
egykori parancsnokai. Néhányan a legidősebbek közül még emlékeztek a kivonulásra
délről, a búr lovasoktól űzve; harcoltak fiatalon a nagy Mzilikazi seregében, s még most
is büszkén viselték a kitüntetésül tőle kapott bojtot.
Hajdanán mind a nagy Mzilikazi fia, Lobengula király tanácsában ültek, és jelen
voltak az Induanák Hegyén azon a végzetes napon, mikor a király megállt az összegyűlt
seregek előtt, és kelet felé nézett, amerről a fehér katonákból és szekerekből álló
hadoszlop benyomult Matabeleföldre. "Bayete!", kiáltották a királyoknak kijáró
köszöntést, mikor Lobengula nehezen megtartva nagy, kövér testét köszvénytől
elnyomorodott lábain, kihívóan hajította királyi jelképes lándzsáját a támadók irányába,
akik még nem tűntek fel a kék horizonton. Ezek az indunák vonultatták el az uralkodót
dicsőítő himnuszukat és harci indulókat éneklő seregeket Lobengula előtt – utoljára
köszöntve őt. Azután elindultak a fehér ember szekértábora ellen, a szekéroldalak és
vastag tüskebozótfal mögött várakozó Maxim géppuskák csöve elé.
A tiszteletre méltó gyülekezet közepén a három legnemesebb és legtiszteletre méltóbb
induna, Mzilikazi három életben maradt fia ült. A bal szélen elhelyezkedő Somabula volt
a legidősebb, száz véres csata győztese, akiről a szép Somabula erdőket elnevezték.
Jobbra a bölcs és vakmerő Babiaan volt. Törzsén és végtagjain vitézül szerzett forradások
éktelenkedtek. De a középső férfi emelkedett fel díszes faragású vadébenfa zsámolyáról,
és lépett ki a napfénybe Bazo elé.
– Dalol a szívem, hogy köszönthetlek, ó Gandang, atyám! – kiáltotta Bazo.
– Légy üdvözölve – köszöntötte fiát Gandang, és csinos arca kigyúlt az örömtől, és
valósággal megszépült, mikor Bazo letérdelt elébe. Áldó mozdulattal megérintette fejét és
felemelte őt a földről.
– Baba! – Tanase tisztelettudóan összeütötte tenyerét arca előtt. Gandang egy
bólintással fogadta a köszöntést, s a fiatalasszony némán visszavonult a legközelebb eső
kunyhóba, hogy a vékony nádfal mögül hallgassa beszélgetésüket.
Asszony nem vehetett részt a nemzet nagyjainak tanácskozásán. A királyok idején egy
egyszerűbb asszonyt lándzsával szúrtak volna agyon, ha csak közelíteni mer egy ilyen
indabához. De Tanase valamikor mégiscsak Umlimo volt, s még mindig a kiválasztott
szócsövének számított. Azonkívül a világ is megváltozott, a királyok meghaltak, s velük
együtt a régi szokások is kihalóban voltak, így csak a legmagasabb rangú indunáknak volt
nagyobb hatalma, mint Tanasének. De a régi szokások iránti kegyeletből átment a
szomszéd kunyhóba.
Gandang tapsolt egyet, mire rabszolgák zsámolyt és egy sörrel teli agyagedényt hoztak
fiának. Bazo jókora kortyot húzott a sűrű, kesernyés, habzó nedűből, majd először
Somabulához szólva, szigorú rangsorban köszöntötte induna honfitársait. Csak közben
döbbent rá szomorúan, hogy mennyire megfogyatkoztak – mindössze huszonhatan
maradtak.
– Légy üdvözölve Kamuza, unokafivérem és legjobb barátom – fordult végül a
huszonhatodik és egyben legifjabb indunához.
Azután egy addig példa nélkül való dolgot tett: felállt és a fejük fölött elnézve folytatta
a köszöngetést:
– Köszöntelek, bátor Manonda! – kiáltotta. – Látlak lógni a mkusifa ágán. Inkább
önkezeddel vetettél véget életednek, mintsem fehér ember rabszolgájaként élj tovább.
Az összegyűlt indunák hátrafordultak, és tekintetük babonás áhítattal fordult Bazo
pillantásának irányába.
– Te vagy az, Ntabene? Hegy volt a neved életedben és a Shangani partján is hegyként
omlottal le. Légy üdvözölve, hőslelkű férfiú !
Az indunák csak akkor értették meg, hogy Bazo a hősi halottakat köszönti, és
felmorajlottak.
– Sakubona, Ntabene.
– Köszöntelek, Tambo, akinek vére vörösre festette a Bembesi vizét.
– Sakubona, Tambo – zúgták a Kumalo indunák.
Bazo széthúzta a köpenyét, és táncra perdült. Miközben érzékien vonagló táncát
lejtette, izzadságtól fénylő mellén a forradások úgy ragyogtak, mint megannyi sötét
ékszer. Az eltűnt indunák nevét kiáltva mellmagasságig kapta jobb térdét, és miközben
meztelen lábával nagyot dobbantott a kemény földön, a gyülekezet visszhangzotta a hős
nevét.
Végül lerogyott a zsámolyára, s a csend mámoros harci kedvvel telt meg, és lassanként
minden arc Somabula, a legidősebb és legmagasabb rangú induna felé fordult. Somabula
felemelkedett, megállt előttük, és tekintettel a jelenlegi indaba komoly jelentőségére,
regélni kezdte a matabele nemzet történetét. Az indunák, jóllehet gyerekkoruk óta már
ezredszer hallották, sóvár érdeklődéssel dőltek előre. Mivel nem volt mód leírni és írásos
formában megőrizni ezt a történetet, szóról szóra meg kellett tanulni, hogy tovább
adhassák gyermekeiknek és a gyermekeik gyermekeinek.
A történet ezer mérföldre délre, Zuluföldön kezdődött, mikor az ifjú harcos, Mzilikazi
szembehelyezkedett az őrült zsarnok Chakával, és egyetlen kafir harcos csapatával
északra menekült a zulu uralom elől. A történet bolyongásait, harcait a Chaka által
nyomába eresztett üldözőkkel, s az útjában álló kisebb törzsek felett aratott győzelmeit
beszélte el. A meghódított törzsek ifjait bevette seregébe, a fiatal nőket pedig
összeházasította harcosaival. Nyomon követte a lázadó szökevény, Mzilikazi
fölemelkedését, aki előbb egy kisebb törzs főnöke, majd nagy hadvezér, s végül hatalmas
király lett.
Somabula hűen előadta a Mzilikazi nevéhez fűződő borzalmas M'fecanét, egymillió
lélek lemészárlását az Orange és Limpopo folyó között. Azután megjelent a fehér ember,
és megváltozott a hadviselés módszere. A szakállas férfiak zömök kis pónilovakon
vágtatva sorakoztak lövőállásba, és átfordulva újratöltöttek, mielőtt az amadodák beléjük
vághatták volna a lándzsát. Az öreg induna felidézte a kafir harcosok első találkozását a
gördülő erődítményekkel, a láncokkal összekapcsolt szekerekkel. A tüskeágakkal
keresztül-kasul font küllők és fabarikádok falainál matabelék egész sorai bomlottak fel és
vesztek oda.
Szomorú suttogássá halkult hangon adta elő a menekülést északra a marcona szakállas
lovasoktól űzve, melynek során a gyengébbek és a gyermekek közül sokan meghaltak.
Végül hangosan örvendezve leírta az átkelést a Limpopo és a Shashi folyókon ide, erre a
szép és gazdag vidékre.
Somabula berekedt, és fáradtan visszaülve zsámolyára ivott egy kortyot söréből. Most
Babiaan állt fel, a féltestvére, és a matabelék virágkorával folytatta, mikor leigázták a
környező törzseket, és tömérdek marhájuktól csak úgy feketéllettek az illatos, aranysárga
prérik. Azután Lobengulára, a "szélvészként száguldó"-ra szállt át a királyság, aki alatt a
kafir harcosok több száz mérföldre portyáztak a határokon túlra, és zsákmánnyal és
rabszolgákkal tértek vissza, és naggyá tették a matabele népet. Babiaan felidézte a toll- és
szőrmedíszekbe öltözött harcosok csapatait, amelyek színpompás pajzsaikkal úgy
hömpölyögtek el a király színe előtt, mint a Zambezi végtelen áradata, s az Első
Gyümölcsök Ünnepén vadvirágokkal és gyöngyökkel felékesített, és fénylő vörös
agyaggal bemázolt, meztelen keblű hajadonok táncát. Felelevenítette a kincs titkos
közszemlére tételét, mikor Lobengula feleségei a király hatalmas testét vastagon
bekenték zsírral és abba nyomkodták bele a gyémántokat, amiket a fiatal niggerek a fehér
ember bányáiból a messzi délen loptak.
A történetet hallgatva az indunák ismét maguk előtt látták a király kövér testét,
amelyen úgy csillogtak a csiszolatlan gyémántok, mint valami értékes páncéling, vagy
egy csodálatos, mesebeli szörny pikkelypáncélja. Milyen hatalmas volt akkor még a
királyuk, a csordáinak se szeri se száma, milyen vadak és harciasak voltak még az ifjak,
és szépek a hajadonok, kiáltották bólogatva.
Babiaan ekkor leült, és Gandang állt fel helyette. A magas, keménykötésű, még jó
erőben lévő férfiú igazi nemesnek látszott, aki százszor is bizonyságát adta bátorságának,
mély, zengő hangon folytatta a történetet.
Elmesélte, hogyan jött föl a fehér ember délről. Eleinte csak egy-kettő jelent meg, és
kisebb szívességeket kértek: hogy lelőhessenek néhány elefántot, gyöngyöket és
palackokat cserélhessenek rézre és elefántcsontra. Aztán megszaporodtak, és már
erőszakosabban, nyugtalanítóbb követelésekkel léptek fel. Prédikálni akartak egy fura,
háromfejű istenségről, meg lyukakat ásni és sárga fémet és csillogó köveket keresni. Es
mikor Lobengula teljesen feldúltan behúzódott ide, a Matoposba, az Umlimo
figyelmeztette, hogy amint a szent madarak képmásai elrepülnek Nagy Zimbabwe
romjairól, vége a békének az országban.
 – Amikor a kősólymokat ellopták a szent helyekről – emlékeztette őket Gandang –,
Lobengula tudta, hogy ő éppúgy nem fogja tudni felvenni a harcot a fehér emberrel, mint
az apja, Mzilikazi.
Így kiválasztotta a fehér kérvényezők leghatalmasabbikát, a nagydarab, kék szemű
"Lodzi"-t, a tengerentúli fehér királynő indunáját, aki a gyémántbányákat kimerítette.
Lobengula, azt remélve, hogy szövetségesévé teheti, egyezséget kötött vele, melynek
értelmében arany pénzekért és puskákért cserében beleegyezett, hogy Lodzi keleti
birtokain az eltemetett kincsek után kutasson.
De Lodzi mégis egy nagy szekérsort küldött több száz fiatal, katonamódra
felfegyverzett fehér emberrel, akiket két kemény harcos, Selous és Bakela vezetett, hogy
birtokukba vegyék a bérelt földet. Gandang panaszos hangon adta elő az őket ért sok-sok
sérelmet, s a hitszegést, amelyet a Maxim-géppuskák kelepelése, s a király bulawayói
kraljának lerombolása követett, maga Lobengula pedig északra menekült.
Végül elmesélte Lobengula halálát. Miután az összetört szívű és beteg király mérget
vett be, Gandang maga vitte el a holttestét egy, a Zambezi völgyére néző, titkos
barlangba, majd összes ingóságát – a zsámolyát, elefántcsont fejtámláját, alvógyékényét,
szőrmetakaróját, sörösedényeit, evőtálkáit, puskáit, harci pajzsát, fejszéjét és
döfőlándzsáját – melléje tette, a csillogó gyémántokkal teli agyagedénykét pedig
Lobengula köszvénytől elnyomorított lábaihoz helyezte. Utána a rabszolgákkal
befalaztatta a barlang nyílását, s mikor készen voltak, legyilkolta őket. És ezt követően
visszavezette a szétszóródott nemzetet délre, a rabságba.
Az utolsó szavaknál Gandang maga mellé ejtette kezeit, fejét széles, izmos és
forradásos mellkasára horgasztotta, s a gyülekezetre keserű csend települt. Aztán a
második sorban megszólalt egy induna. Törékeny öregember volt, minden foga hiányzott
fölülről. Alsó szemhéja lefittyedt, vizenyős szemgolyói alatt szabadon hagyva a
rózsaszín, bársonyszerű húst, hangja recsegő és elfúló volt.
– Válasszunk új királyt – javasolta, de Bazo félbeszakította.
– Rabszolgakirályt? Rabszolgakirályt? – kacagott fel megvetően. – Nem lehet király,
amíg nincs ismét nemzet!
Az agg induna visszaült helyére, becsukva fogatlan száját, szerencsétlenül pislogott
maga köré, aztán, mint afféle öregember, más gondolatot vetett fel. – És a csorda? –
motyogta.
– Elvették a csordánkat.
A többiek dühös egyetértésben hümmögtek. A csorda volt az egyedüli igazi vagyon;
az arany és gyémánt fehér embernek való cifraság, a csorda viszont a nemzet jólétének
alapja volt.
– Csillogó Félszem matabele fattyakat küld uraskodni a kralokra... – panaszolta egy
másik. A Csillogó Félszem Mungo St. John tábornok, a matabeleföldi Bennszülöttügyi
Főbiztos matabele neve volt.
– A Társaság rendőrei puskákkal vannak felfegyverezve, és nem tisztelik a szokásokat
meg a törvényt. Kinevetik az indunákat és a törzs véneit, a fiatal lányokat meg becipelik a
bozótba...
– Csillogó Félszem arra kényszeríti az amadonáinkat, de még a tiszteletre méltó zanzi
harcosokat és harcosok apáit is, hogy alávaló amaholikként, földtúró rabszolgákként az
útjait építsék.
Mikor Somabula, Babiaan, Gandang és Bazo külön ültek, a haragos indunák sorra
ismét felpanaszolták valós és képzelt sérelmeiket.
– Lodzi elégette a pajzsainkat és letörte a döfőlándzsák pengéjét. Megfosztotta
ifjainkat a mashonák kifosztásának ősi jogától, pedig mindenki tudja, hogy a mashonák a
kutyáink, akikkel azt tehetünk, ami nekünk tetszik.
– Csillogó Félszem szétzilálta a kafir harcosok csapatát, s most senki sem tudja, ki
vehet magának feleséget és melyik kukoricaföld melyik falué, miközben az emberek
éhenkórász kölykök módjára a Lodzitól visszakapott néhány göthös marhán civakodnak!
– Mit tegyünk? – kiáltotta valaki, mire ismét különös és példátlan dolog történt.
Mindenki, még Somabula is a magas, sebhelyes, Vándor nevű fiatalemberre nézett
bizonytalanul, reményteli várakozással.
Bazo intett kezével és Tanase kilépett a nádkunyhóból, karcsú, szálegyenes testét
csupán egy rövid bőr csípőkötő fedte. Ruganyos léptekkel Bazo előtt termett, letérdelt és
a karjában tartott alvógyékényt kigöngyölte előtte.
A legközelebb ülő indunák, mikor meglátták, mi van benne, izgatottan felmorajlottak.
Bazo két kezébe fogta, és a feje fölé emelte. A valami úgy csillant meg a fényben, hogy a
lélegzetük is elállt tőle. A penge – amit maga Chaka király tervezett, és az ügyes Rozwi
kovácsok kalapáltak laposra és fényesítettek ezüstösen csillogóra – vörösréz dróttal és
vastag, fekete, elefántbikafarok szőrrel áttekercselt vérfanyélben folytatódott.
– Dziii! – szakadt fel egy indunából a kafir harcosok elnyújtott csatakiáltása, amit a
többiek kórusban visszhangoztak, enyhén himbálózva erejétől, a harci láz első
mámorában kigyúlt arccal.
Gandang azonban közbelépett. Felpattant helyéről, és egyetlen kézmozdulattal csendre
intette őket.
– Egyetlen penge nem fegyverzi föl a nemzetet, egyetlen penge semmi Lodzi
háromlábú kispuskái ellen.
Bazo felállt és szembefordult apjával.
– Vedd a kezedbe, atyám – biztatta, s bár Gandang haragosan megrázta fejét, nem
bírta levenni szemét a fegyverről.
– Ennek a súlya még egy rabszolgát is férfivá tesz! – erősködött Bazo halkan, mire
Gandang kinyújtotta a jobb kezét. Tenyere vértelen fehér volt az izgalomtól, és ujjai
remegve fonódtak a markolat köré.
– Ez akkor is csak egyetlen lándzsa – ismételte, de nem tudott ellenállni a kezében
tartott szép fegyvernek, és a levegőbe döfött vele.
– Ezer ilyen van még – suttogta Bazo.
– Hol? – vakkantotta Somabula.
– Mondd el nekünk! – kiáltotta a többi induna is, de Bazo még jobban fel akarta
csigázni őket.
– És az esős évszak beköszöntére még ötezer lesz belőlük. Ötven helyen serénykednek
a kovácsok a hegyekben.
– Hol? – ismételte Somabula. – Hol vannak?
– Itt a hegyekben, barlangokba rejtve.
– És nekünk miért nem szóltál róla? – vonta kérdőre Babiaan.
– Mert egyesek kételkedtek volna benne, hogy lehetséges, mások meg óvatosságra és
türelemre intettek volna, és nekem nem volt időm szócséplésre – felelte Bazo.
Gandang bólintott. – Bizony, igaza van, a vereség locsogó vénasszonyokká változtat
minket. Most viszont... –– átnyújtotta a lándzsát a mellette állónak: – Markold meg! –
parancsolta.
– De hogy szedjük össze a kafirokat? – kérdezte az, megforgatva kezében a fegyvert. –
Szétszóródtak és megtörtek.
– A ti feladatotok lesz újra összetoborozni őket, hogy készen álljanak, mire a lándzsák
megérkeznek.
– És a lándzsák hogy jutnak el hozzánk?
– Az asszonyok hozzák el őket, szalmakötegekben és alvógyékényekben.
– Mikor támadunk? A fejre csapunk le? A fehér ember bulawayói nagy kraljára?
– Nem! – csattant fel Bazo. – Az az őrültség egyszer már tönkretett bennünket!
Dühünkben megfeledkeztünk Chaka és Mzilikazi taktikájáról, és nyílt terepen, fedezék
nélkül egyenest a szekerekkel álcázott puskacsövek elé rohantunk. – Bazo elhallgatott és
meghajtotta fejét a rangidős indunák felé. – Bocsánat, atyám, a kölyökkutya csak az öreg
kutyák ugatása után vakkanthat. Még nincs rajtam a sor.
– Te nem vagy kölyökkutya, Bazo – dörmögte Somabula. – Folytasd csak!
– Bolháknak kell lennünk – mondta halkan Bazo. – Be kell bújnunk a fehér ember
ruhája alá, és addig csipkednünk a lágyrészeit, míg beleőrül. De ha vakarózik, máshová
ugrunk át. A sötétségben megbújni és hajnalban támadni, a nehéz terepen meglesni, és
oldalról vagy hátulról rárontani. – Bazo egyszer sem emelte fel hangját, mégis mindenki
feszülten hallgatta. – Sose szabad nekirohanni a szekértábor falainak, és a háromlábú
puskák vénasszony kacagására úgy kell iszkolni, mint reggeli köd a nap első sugaraira.
– Ez nem háború – tiltakozott Gandang.
– De az, atyám! – ellenkezett Bazo. – Újfajta háború, mert csak ilyenben győzhetünk.
– Igaza van! – kiáltott valaki az indunák közül. – Ezt így kell csinálni!
Aztán szép sorjában mindenki hozzászólt Bazo mellett érvelve, s végül ismét Babiaan
kapott szót.
– Somabula testvéremnek igaza volt, nem vagy te kölyökkutya, Bazo. Csak áruld el
végre, hogy mikor lesz?
– Ez az, amit nem tudok megmondani.
– Ki tudja?
Bazo a még mindig a lábainál térdelő Tanaséra nézett.
– Nem véletlenül gyűltünk össze ebben a völgyben – mondta Bazo. – Ha mindenki
egyetért, akkor az asszonyom, aki az Umlimo bizalmasa és a rejtélyek beavatottja,
felmegy a szent barlangba a jóslatért.
– Gyorsan menjen!
– Nem, atyám. – Tanase szép feje még mindig mélyen, tisztelettudóan le volt hajtva. –
Meg kell várnunk, míg ő küld le értünk.

Bazo testén a forradások helyenként csomósra keményedtek, a géppuskagolyóktól

maradandó sérüléseket szenvedett. Egyik karja – szerencsére nem az, amelyikkel a
lándzsát használta – kifordult és megrövidült: örökre megnyomorodott. Egy-egy
keményebb menetelés, fegyveres gyakorlat vagy idegfeszítő tervezés és hosszas érvelés
után a göbösen összeforrt sebhelyek keservesen nyilallni kezdtek.
Tanase, miközben mellette térdepelt a kis nádkunyhóban, észrevette, hogy sötét bőre
alatt az izomcsomók olyan görcsösen rángatóznak és vonaglanak, mint a
selyemtarisznyából szabadulni akaró, fekete mambák. Tanase erős ujjbegyeivel
bemasszírozta a zsírból és füvekből készített kenőcsöt a kidudorodó gerinc- és
lapockaizmokba, a gumiszerű összehúzódások mentén, egész föl a tarkójáig. Bazo
felnyögött az asszony csontkemény ujjai okozta, jóleső fájdalomtól, azután fokozatosan
elernyedt, és az izomcsomói kisimultak.
– Te sok mindenben pont jó vagy nekem – suttogta.
– Ezért születtem – felelte az asszony, de Bazo felsóhajtott, és lassan megrázta fejét.
– Mi mind a ketten egy olyan célért születtünk, amely még rejtve van előttünk. És
tudjuk ezt, mi mások vagyunk, te meg én.
Tanase csillapítóan megérintette ajkát ujjaival. – Majd holnap beszélünk róla.
Azután mindkét kezét Bazo vállára tette, hátrahúzva hanyatt fektette a gyékényen, és a
mellét és lapos kemény hasának merev izmait vette kezelésbe.
– Ma este csak mi létezünk – mondta Tanase egy lecsapni készülő nőstény oroszlán
rekedt dorombolásával. Bár élvezte a hatalmat, amit a férfira már ujjhegyei puszta
nyomásával is gyakorolni tudott, olyan határtalan gyengédség feszítette keblét, hogy
majd kiszakadt tőle a szíve. – Ma este mi vagyunk a világ. – Lehajolt és megérintette a
golyóütötte sebeket nyelve hegyével, amitől a férfi úgy felgerjedt, hogy hüvelykujjai és
hosszú rózsaszín ujjhegyei már nem csillapították.
Bazo fel akart ülni, de az asszony könnyedén visszanyomta mellét, azután kioldva
csípőkötője zsinórját, lovaglóülésben rajta termett. Önkéntelen kiáltás szakadt fel
mindkettőjük melléből az egymás teste utáni vad, féktelen vágyakozástól, és a gyönyörű
örvénylés máris a mélybe húzta őket.
Utána Tanase keblére ölelte Bazo fejét, és dúdolgatott neki, mint egy kisgyermeknek.
Mikor a férfi már mélyen és szabályosan lélegzett, ő akkor sem aludt el, csak csendesen
feküdt a sötét kunyhóban, és csodálkozott, hogy milyen vadság és gyengeség kerítheti
egyszerre hatalmába.
– Soha nem adatik meg nekem többé a békesség – döbbent rá hirtelen. – És neki sem.
– És szomorúság fogta el a szeretett férfi miatt, akit egy ösztönző erő rendíthetetlenül
sodort előre a felé a végzet felé, amely őt, Tanasét is várta.

A harmadik napon az Umlimo küldötte lejött a barlangból a faluba az indunákhoz.

Egy szép kislány volt az, arckifejezése fennkölt, szeme akár egy öreg bölcsé. Az
eperszínű mellbimbókban formálódó kemény kövecskékből, s a combjai közti mély rés
zsenge pelyhedzéséből ítélve a pubertás határán volt. Nyakában talizmán lógott, amit
csak Tanase ismert. Azt jelezte, hogy ez a gyermek az Umlimo szentpalástjának jövőbeni
várományosa, s egy napon ő fog parancsolni a falu mögötti szirtfalban lévő félelmetes
barlangból.
A lányka ösztönösen a férfiak sorai mellett guggoló Tanaséra pillantott, aki
pillantásával és a beavatottak titkos kézjelével Somabula, a rangidős induna felé intett. A
gyerek bizonytalansága is a matabele társadalom gyors hanyatlásának tünete volt. A
királyok idejében senkinek, lett légyen az gyerek vagy felnőtt, nem lett volna kétsége a
rangsort illetően.
Mikor Somabula felállt, két oldalán ülő féltestvérei, Babiaan és Gandang is felálltak,
és vele együtt követték a hírnököt.
 – Gyere te is, Bazo – szólt neki Somabula, s bár Bazo fiatalabb és alacsonyabb rangú
volt néhány indunánál, senki sem tiltakozott, hogy magukkal vigyék.
A boszorkánypalánta megfogta Tanase, a sötét szellemek másik nővérének kezét, és
ketten vezették a menetet fölfelé a meredek ösvényen. A barlang nyílása száz lépés
hosszú volt, de a plafonja az ember fejét súrolta. Valamikor réges-rég a bejáratot
ugyanolyan faragott kőtömbökkel erősítették meg, amilyenekből Nagy Zimbabwe falai
épültek, de azok most rendetlen kupacokban álltak, olyan hézagosan, mint egy öregember
fogai.
A kis csoport önkéntelenül megtorpant. A négy induna hátramaradva közelebb
húzódolt egymáshoz, mintha egyik a másikából akart volna lelket meríteni. Ezeket a
férfiakat, akik száz véres csatában forgatták a lándzsát és nekirohantak a fehér ember
szekértáborának a puskacsövek elé, most megszeppentette a sötéten tátongó
barlangbejárat.
A csendben hirtelen egy hang szólalt meg a fejük fölül, a csupasz, sima, zuzmócsíkos
gránit szirtfalból, – Lépjetek be e szent helyre, királyi Kumalo indunái! – hallották a
reszketősen sipító vénasszonyhangot, mire a harcosok félve fölfelé néztek, de egy lelket
sem láttak, és egyiküknek sem volt bátorsága megszólalni.
A lányka keze kissé megremegett Tanase kezében az erőlködéstől, ahogy a hasából
beszélt, de az ismerte a boszorkányok módszereit, és neki is valamikor, leendő Umlimo
korában, megtanították a hanghordozás művészetét. A gyermek már sok mindent
megtanult, és Tanase önkéntelenül is megborzongva arra gondolt, hogy már bizonyára
más félelmetes praktikákhoz is értett, amelyeket iszonyú megpróbáltatások és borzalmas
szenvedések árán sajátíthatott el. Egy empatikus pillanatban megszorította a gyermek
keskeny, hideg kezét és beléptek a romos alagútboltozatba.
A négy derék harcos vakmerő gyerekek módjára utánuk nyomult, és szorongva maguk
köré bámulva botladoztak a hepehupás talajon. A barlang folyosója összeszűkült, és
Tanase pillanatnyi fekete humorral arra gondolt, hogy az indunák a gyér fényben nem
tudják világosan kivenni az oldalfalakat, és még az ő halált megvető bátorságuk is
megrendült a katakombák félelmetességétől.
Egy régmúlt korban, amelyet már a Rozwi és a Karanga törzsek szájhagyománya sem
őrzött, nemzedékekkel azelőtt, hogy a bátor Mzilikazi ezekbe a hegyekbe hozta törzsét,
egy másik martalóc is garázdálkodott ezen a vidéken. Valószínűleg a legendás hódító
királynő és könyörtelen hordái tarolták le az országot, mindent elpusztítva, ami az
útjukba került, nem kímélve asszonyokat, gyermekeket, de még a háziállatokat sem.
A fenyegetett törzsek a völgybe menekültek, de a rablók keresztül törtek a keskeny
átjárón, s a szerencsétlen tömeg végül ebbe a barlangszentélybe menekült. A támadók
nem vették a fáradságot az ostromra, hanem elhúzták a védőfalat, a nyílás elé pedig zöld
bozótból és fából máglyát raktak. Az egész törzs ott lelte halálát, és a füst mumifikálta a
maradványaikat. A barlang plafonját még most is koromréteg borítja. Aztán a
halotthegyek az évek során földhányásokká és kupacokká váltak, amelyektől a barlang
talaja megemelkedett.
Mind beljebb tartva Tanase egy halvány, kékes fényt pillantott meg, amely egyre
erősödött, s Bazo egyszer csak felkiáltott, és az emberi maradványok falára mutatott
maga mellett. Helyenként a levált, pergamenszerű hús alól elefántcsontszínű koponyák
vigyorogtak rájuk, s a kificamodott csontvázkarok kísértetiesen integetni tűntek utánuk.
Az indunák a sötétség és hideg ellenére verejtékben úsztak, arcuk sápadt volt, és babonás
áhítat ült rajta.
Tanase és a lányka magabiztos léptekkel mentek tovább előre a kanyargós folyosóban,
amely végül egy mély amfiteátrum tetejére torkollt. Egyetlen napsugár sütött lefelé egy
keskeny repedésből a kupolás tetőről. Az amfiteátrum fenekén nyitott tűzhely állt,
amelyről halványkék füstcsík kígyózott lassan a kupolahasadék felé. Tanase és a kislány
előre indult lefelé a kőlépcsőkön, az amfiteátrum sima, homokos fenekére, s Tanase
intésére a négy induna fellélegezve telepedett le az előttük parázsló tűzhöz.
Tanase elengedte a gyermek kezét, és leült oldalt a férfiak mögé. A lányka odament a
szemközti falnál álló nagy kerek agyagedényekhez, és az egyikből kivett egy marék
füvet. Ahogy Tanase rádobta a füvet a tűzre, nagy, sárga, csípős füstfelhő csapott föl
belőle, s mikor lassan eloszlott, az indunák babonás félelemmel összerezzenve
felkiáltottak.
Egy groteszk alak nézett farkasszemet velük a lángokon keresztül. Az ezüstszínű,
leprás bőrű, albínó nő volt, terjedelmes, súlyos, halovány, de vérpirosan izzó bimbójú
mellekkel. Az anyaszült meztelen nő dús szeméremszőrzete olyan fehér volt, mint télen a
zúzmarás fű, és fölötte a hasa hájredőkben lötyögött. Alacsony, csapott homlokával, és
nagy, vékony szélű szájával varangyosbékaszerűnek hatott. Széles és lapos orrán és
sápadt, pigmenthiányos arcán zsenge, nyílt kiütések voltak. Megvastagodott karjai össze
voltak fonva a hasán, és hatalmas gyömbérszínű foltokkal tarkított combjai széttárultak,
miközben letérdelt egy zebrabőrre, és átható pillantással szemügyre vette az előtte ülő
férfiakat.
– Légy üdvözölve, ó, Kiválasztott – köszöntötte Somabula, akinek hangja a
legnagyobb erőfeszítése ellenére is remegett.
Az Umlimo nem válaszolt, mire Somabula visszabillent a sarkára, és csendben várt. A
lányka, aki addig az edények körül serénykedett, most a kövér albínóhoz lépett és elébe
térdelve átnyújtotta neki a megtöltött agyagpipát.
Mikor az Umlimo vékony ezüstös ajkai közé tette a hosszú nádcsutorát, a gyermek
puszta kézzel kivett egy izzó széndarabot a tűzből, és a pipába helyezte. A benne lévő
növénygalacsin parázslani és sercegni kezdett, s az Umlimo mélyet szippantott belőle, és
kieregette az illatos füstöt majomszerű orrlyukain. A várakozó indunák orrát nehéz,
édeskés insanghuszag csapta meg.
Minden jósnő másféleképp ejtette magát transzba. Tanasénál ez annak idején spontán
következett be, és a szellem szavai görcsös vonaglások közepette szakadtak ki torkából.
Groteszk utóda ezzel szemben az indiai kenderhez folyamodott, annak összezúzott,
galacsinná gyúrt és a napon megszárított magjai és virágai nyitották meg előtte a
szellemek világát.
Csendesen pöfékelt, több rövidet szippantva, de nem engedte ki, benntartotta, míg
sápadt arca felduzzadni látszott, és rózsaszín pupillái elhomályosultak. Azután hirtelen
kiokádta magából a füstöt, és ismét megszívta pipáját. Az indunákat annyira lenyűgözte a
látvány, hogy nem figyeltek fel a földről hallatszó halk kaparászásra. Bazo rezzent össze
elsőnek, és önkéntelenül felmorranva megmarkolta apja karját. Gandang felkiáltott és fel
akart ugrani ijedtében és döbbenetében, de Tanase hangja visszatartotta.
– Ne mozdulj! Veszélyes – suttogta gyorsan, és Gandang egy hang nélkül
visszaroskadva, kővé dermedt.
A barlang sötét hátsó üregeiből egy homárszerű lény szaladt keresztül a világos,
homokos talajon az Umlimo felé. Mikor odaért hozzá, a tűz fénye megcsillant fényes,
páncélszerű burkán, és fölfelé kezdett mászni a puffadt, ezüstfehér testen. Az Umlimo
ölében megállt, hosszú, ízelt farka lüktetve felemelkedett, mert póklábai beleakadtak az
Umlimo sprőd, fehér szeméremszőrzetébe. Azután tovább kúszott fölfelé a kidagadó
hason, és rácsimpaszkodva az egyik halovány mellre úgy lógott rajta, mint valami
gusztustalan gyümölcs az ágon, onnét pedig a nő vállára kapaszkodott, és füle tövénél
megállt.
Az Umlimo meg sem moccanva szippantgatta tovább a kábítószert a pipából,
miközben rózsaszín szemei világtalanul meredtek az indunákra. A csillogó, óriás rovar
tovább kúszott a halántékára, onnét pedig az Umlimo heges, ótvaros homlokára, amelyen
fejjel lefelé lógva megállt, és mutatóujjnál is hosszabb skorpiófarka visszagörbült
szaruhátára.
Az Umlimo dünnyögni és motyogni kezdett, fehér tajték buggyant ki sebes ajkán.
Mondott valamit egy furcsa nyelven, mire a skorpió visszacsapta hosszú, ízeit farkát, s
a végén, a piros méregfog hegyén egy világos cseppecske jelent meg gyémántként
szikrázva a gyér fényben.
Az Umlimo rekedt, elnyújtott hangon ismét valami érthetetlen nyelven kezdett
beszélni.
– Mit mond? – suttogta Bazo Tanase felé fordulva. – Milyen nyelven beszél?
– A beavatottak titkos nyelvén – súgta vissza Tanase. – A szellemeket hívogatja, hogy
költözzenek beléje.
Az albínó lassan felnyúlt, és levette homlokáról a skorpiót. A markába szorította, csak
a hosszú farkat hagyva vadul ide-oda csapkodni, majd lassan a mellére helyezte. A farok
lecsapott, és a merev méregtüske mélyen beleszúródott a visszataszító, rózsaszín húsba.
Az Umlimónak arcizma sem rezdült, és a skorpió újra és újra megcsípte, apró piros
pontocskákat hagyva a puha keblen.
– De hát meghal! – hápogta Bazo.
– Ugyan már! – sziszegte Tanase. – Ő nem olyan mint a többi nő. A méreg nem hat rá,
csak megnyitja a lelkét a szellemeknek.
Az albínó levette kebléről a skorpiót, és a tűzbe pottyantotta, s mikor az gyötrelmes
vonaglás után kis, elszenesedett kupaccá zsugorodott, az Umlimo hátborzongató hangon
felsikított.
– Most költöznek bele a szellemek – suttogta Tanase. Az Umlimo szája megnyílt, és
vékony, átlátszó nyálcsíkok folytak le állán, miközben további három-négy szilaj üvöltés
tűnt szinte egyidejűleg kitódulni torkán, férfi, női és állati hangok, amelyek közül végül
egy tisztán kicsengett, és elnyomta a többit. Egy férfihang volt az, misztikus nyelven
beszélt, és a hanglejtése és beszédritmusa is teljesen idegen volt, de Tanase halkan
lefordította.
– Midőn a napkorongot délidőben szárnyak takarják el, és a fák lombjukat vesztik
tavasszal, akkor matabele harcosok, élesítsétek az acélotokat!
A négy induna bólintott. Már hallották ezt a jóslatot, ugyanis az Umlimo gyakran
megismételte magát és mindig homályosan fogalmazott. Már előtte is töprengtek ezeken
a szavakon. Ezt az üzenetet továbbította Bazo és Tanase annak idején a szétszóródott
matabele népnek kralról kralra járva.
A kövér albínó látnok úgy hörgött és hadonászott karjaival, mint aki egy láthatatlan
ellenféllel viaskodik. Sápadt, rózsaszín szemei kigúvadtak és ide-oda forogtak, hol
bandzsítottak, hol pislogtak, és az Umlimo úgy vicsorgott, mint egy csontját féltő
vadászkutya.
A lányka csendesen felállt az edényektől, s az Umlimo fölé hajolt, és egy csipetnyi
átható szagú vörös port szórt arcába. A jósnő rohama enyhült, összeszorított állkapcsa
leesett, azután egész más, artikulátlan és homályos, nem éppen emberi hangon, de az
előbbi titokzatos nyelven beszélt. Tanase csak előrenyújtózkodva tudta kivenni a
szavakat, amelyek így szóltak:
– Midőn a marhák feje oldalra kornyad és nem bírnak többé felkelni, bátorodjatok föl,
matabele harcosok, mert közel az idő!
Ez a jövendölés már némiképp másként hangzott, mint amit előzőleg hallottak, s
miközben eltöprengtek rajta, az Umlimo arcra bukott, és ernyedten fetrengeni kezdett,
akár egy csontnélküli medúza. Azután fokozatosan mozdulatlanná válva elterült, mint aki
meghalt.
Gandang már felállt volna, de Tanase figyelmeztetőn rászisszent, így a helyén maradt.
Vártak. A barlangban csak a tűz pattogása és ropogása, s a boltozatnak ütköző denevérek
szárnycsapdosása hallatszott.
Az Umlimo háta ismét megvonaglott, majd begörbült, a rettenetes arcát fölemelte és
ezúttal csengő gyermekhangon, a matabelék nyelvén szólt hozzájuk:
– Mikor a szarvatlan marhákat felfalja a nagy kereszt, megkezdődhet a vihar!
Az Umlimo feje lekonyult, és a lányka egy puha sakálbőrt takart testére.
– Vége – mondta Tanase. – Befejezte.
A négy induna megkönnyebbülten felállt, és visszaindultak a sötét, föld alatti
folyosón, s mikor a végén újra megpillantották a napfényt, illetlenül és méltatlanul szedve
lábukat tódultak kifelé a nyíláson a völgybe, egy darabig kerülve egymás pillantását.
Este, ismét a nyitott falu stegnghiben üldögélve, Somabula elismételte az Umlimo
jóslatát a gyülekezetnek. Az indunák az elsőre csak bólogattak, mert százszor hallották,
egy darabig ezúttal is eltöprengtek rajta eredménytelenül, azután leszögezték: – Majd
rájövünk a jelentésére, ha eljött az ideje. Mindig így szokott lenni.
Aztán Somabula elmondta az Umlimo harmadik igencsak új és szokatlan találós
kérdésnek tűnő jóslatát: – Mikor a szarvatlan marhákat felfalja a nagy kereszt.
Az indunák burnótot szíva és a sörösedényeket egymásnak adogatva érveltek és
próbálták kibogozni a rejtett jelentést. Miután mindenki elmondta a véleményét,
Somabula a mögöttük üldögélő Tanaséra pillantott. Az asszony bőrköpenye alatt
melengette gyermekét a hűvös esti levegőn.
– Valóban ezt jelentheti, asszony? – kérdezte.
– Még maga az Umlimo sem tudja – felelte Tanase. – De mikor őseink először látták a
délről érkezett fehér embert, a lovait szarvatlan marháknak hitték.
– Lovakról lenne szó? – kérdezte Gandang eltöprengve.
– Lehet – felelte Tanase. – Az Umliino egyetlen szavának is annyi jelentése lehet,
mint krokodil a Limpopo folyóban.
– Es mi a kereszt? A nagy kereszt? – kérdezte Bazo.
– A kereszt a fehér ember háromfejű istenének a jele – válaszolta Gandang. – A
legidősebb feleségem, Juba, a Kisgalamb is azt hordja a nyakában. A misszionáriusnő
adta neki Khamiban, mikor vizet öntött a fejére.
– Lehetséges, hogy a fehér ember istene felfalja a fehér ember lovait? – hitetlenkedett
Babiaan. – De hát az a védelmezőjük, nem az ellenségük!
És a vita ismét megélénkült, míg a tábortűz már alacsonyan égett, és a völgyön túl a
széles ragyogó égbolt komor méltósággal sötétbe borult.
Délre az égitestek között egy négy fehér csillagból álló csoport jelent meg, amit a
matabelék "Manatassi fiai"-nak hívtak. Manatassi, a véreskezű királynő, állítólag saját
kezével fojtotta meg újszülött gyermekeit, attól való félelmében, hogy egy napon a
hatalmára törnek. A legenda szerint, a kicsinyek lelke az égboltra emelkedett, hogy
magasan ragyogva hirdessék örökre anyjuk kegyetlenségét.
Senki sem tudta az indunák közül, hogy ezeket a csillagokat a fehér ember Dél
Keresztjének nevezi.

Ralph Ballantyne tévedett, mikor azt mondta Harry Mellownak, hogy mikorra
visszaérnek a táborhelyre, Mr. Rhodes kíséretével már Bulawayóban lesz. A kerítéskapun
belovagolva látták, hogy a pompás öszvérfogat el sem lett mozdítva helyéről, sőt még
egy tucat más rozoga és utazástól megviselt jármű-társszekér, fedeles bricska, meg egy
lekopott, bivalybőrrel pótolt abroncsú kerékpár is állt mellette.
– Mr. Rhodes tanyát ütött nálunk – magyarázta Cathy dühösen, a fürdősátorban
kettesben maradva Ralphfal. – Nem azért tettem a tábort a kelleténél is kényelmesebbé,
hogy ő fogja magát, és ide betelepedjen.
– Mindennel ezt csinálja – jegyezte meg Ralph filozofikusan, és lehúzva bűzlő ingét a
sarokba hajította. – Öt napig volt rajtam... jól verje ki az inas bottal, mielőtt beteszi a
kádba!
– Ralph, te nem veszed ezt komolyan! – toppantott Cathy kiábrándultan. – Ez az én
otthonom! Mégpedig az egyetlen otthonom! Ráadásul tudod, mit... mit mondott nekem
Mr. Rhodes?
– Van még szappanunk? – kérdezte Ralph, miközben fél lábra ugorva lefelé rángatta
bricseszét. – Egy nem lesz elég.
– Azt mondta: "Jordan fogja irányítani a konyhát, míg itt vagyunk, Mrs. Ballantyne, ő
ismeri az ízlésemet". No, mit szólsz ehhez?
– Jordan kitűnő szakács. – Ralph lassan beleereszkedett a kádba, és felnyögött, mikor
meztelen ülepe a forró vízhez ért.
– Ki vagyok tiltva a saját konyhámból!
– Szállj be! – parancsolta Ralph, mire az asszony elhallgatott, és hitetlenkedve meredt
rá.
– Mit mondtál? – kérdezte, de Ralph már el is kapta a bokáját, és a tiltakozva sikítozó
Cathyt magára rántotta. A sátorponyva telefröcskölődött vízzel és szappanhabbal, s mikor
Ralph végre elengedte, Cathy derékig vizes volt.
– Csuromvíz lett a ruhád – mondta neki Ralph önelégülten –, most már tényleg jobb
lenne levenned!
Cathy beült a kádba, meztelen hátával a férfi mellének dőlve, felhúzta térdét, vizes
haját a fejebúbjára tornyozta, aztán folytatta tiltakozását.
– Már Louise sem bírta tovább ezt a pimasz és nőgyúlölő alakot! Visszavitette magát
apáddal King's Lynnbe, így most egyedül kell elviselnem!
– Remek lány vagy – mondta neki Ralph, és végigsimította selymes hátát a szappanos
flaneldarabbal.
– Es közben híre ment, hogy itt van, és az összes éhenkórász és semmittevő idejön
Matabeleföld minden zugából egy kis potya whiskyért.
– Mr. Rhodes nagyvonalú ember – nyugtázta Ralph finoman továbbcsúsztatva a
szappanos flanelt a vállára és előre a mellére.
– A te whiskyd – mondta Cathy, és elkapta a csuklóját, mielőtt a flanelt még lejjebb
tolhatta volna.
– Ez a Rhodes egy pléhpofájú alak – jött ki most először Ralph némiképp a sodrából. –
Meg kell szabadulnunk tőle. Az a whisky 10 fontba kerül Bulawayóban. – Ralphnak
sikerült kissé délebbre csúsztatnia a flanelt.
– Ralph, csiklandozol! – Cathy fickándozott.
– Mikor érkeznek meg a húgaid? – kérdezte a férfi ügyet se vetve tiltakozására.
– A hírnök szerint sötétedés előtt itt kell lenniük. Ralph, azonnal add ide azt a rongyot!
– Majd meglátjuk, mennyire acélosak Mr. Rhodes idegei...
– Ralph, köszönöm szépen, de én is meg tudom csinálni, add ide azt a flanelt!
– És hogy milyen élesek Harry Mellow reflexei...
– Ralph, megőrültél? A kádban vagyunk!
– Két legyet ütünk egy csapásra...
– Ralph, ezt nem lehet! Azt már nem... a fürdőkádban!
– Ha megérkeznek, két órán belül kirakjuk Jordant a konyhából, Harry Mellow
elvállalja a Harkness-bányát, Mr. Rhodes pedig útban lesz Bulawayo felé...
– Ralph, drágám, hagyd már abba! Nem tudok egyszerre kétfelé figyelni – dünnyögte
Cathy.

A tabló az étkezősátor kecskelábú asztalánál éppoly változatlannak látszott, mintha

Ralph Madame Tussaud Panoptikumában látta volna utoljára. Ráadásul Mr. Rhodes is,
akinek karizmája az egész sátrat uralta, múltkori öltözékben volt.
Csak a hosszú asztal szemközti oldalán ülő kis kérvényezők voltak mások. A
sikertelenség üldözte aranykeresők, koncessziókérvényezők és nagyravágyó
kalandorvállalkozók gyülevész hadát úgy vonzották Mr. Rhodes hírneve és milliói, akár a
sakált és hiénát az oroszlán prédája.
Matabeleföldön a férfiak bizarr fejfedőkkel fitogtatták eredetiségüket, így Mr.
Rhodesszal szemközt egy sastollal és sárga füstkvarccal ékesített skót sipka, egy magas,
zöld színű St. Patrick szalaggal díszített hódprém fejpánt és egy pompázatos, hímzett
mexikói szombrero sorakozott fel.
Mr. Rhodes félbeszakította a szombrero gazdájának sirámait, mert jobb szeretett
beszélni, mint másokra odafigyelni.
– Szóval elege van Afrikából, nem igaz? Csak nincs pénze hazamenni? – kérdezte
hirtelen.
– Így van, Mr. Rhodes, tudja, öreg édesanyám...
– Jordan, állítson ki ennek a fickónak egy kötelezvényt a nevemre, útiköltségre. – Egy
legyintéssel elhárította a férfi hálálkodását, és Ralph beléptére felpillantott.
– Harry azt mondja, nagy sikerrel jártak. Kimosta a Harkness telér zúzalékát. Harminc
unciát ad tonnánként, harmincszor többet, mint a leggazdagabb konglomerátum
Witwatersranden. Erre pezsgőt kell bontani. Jordan, maradt még a Pommery 87-ből?
"Még jó, hogy pezsgővel nem látom el magam olyan jól, mint whiskyvel", gondolta
cinikusan Ralph poharát emelve.
– A Harkness Bányára! – zúgta engedelmesen együtt a többiekkel, és miután ivott, dr.
Leander Starr Jamesonhoz fordult:
– Mi a helyzet a bányászati joggal? – kérdezte. – Harrytől azt hallottam, átveszik az
amerikai bányászati törvénykönyvet.
– Van ellene kifogása? – pirult el Jameson, homokszínű bajusza felborzolódott.
– Azt a törvénykönyvet azért szövegezték meg a jogászok, hogy az érte kapott zsíros
honoráriumból életük végéig fényűző módon élhessenek. Az új witwatersrandi törvények
egyszerűbbek és százszor jobban alkalmazhatóak. Uramisten, hát nem elég, hogy a
maguk társaságának fizetett bér az ötven százalékát ellopja a hasznunknak? – Ralph alig
hogy ezt kimondta, rádöbbent, hogy az amerikai bányatörvénykönyv csak füstfüggöny
lenne, ami mögött a fortélyos Rhodes nyugodtan spekulálhatna.
– Emlékezzen csak, Ballantyne úrfi – simított végig Jameson a bajuszán jámborul
pislogva. – Emlékezzen, hogy kié a vidék, ki fizette a Mashonaföld elfoglalásával járó
költségeket és ki finanszírozta a matabele háborút.
– Egy kereskedelmi társaság kormányoz, ez igen! – Ralph ismét érezte, hogy elfogja a
méreg, és ökölbe szorította kezét maga előtt az asztalon. – Egy társaság tartja kezében a
rendőrséget és a bíróságot! És ha nézeteltérésem támad a maguk társaságával, ki fog
döntést hozni... csak nem a B. D. A. T. elöljárója?
– Vannak ilyen precedensek – szólt közbe Mr. Rhodes tárgyilagos és békítő hangon. –
A Brit Kelet India Társaság...
Ralph félbeszakítva replikázta:
– De a brit kormánynak végül ki is kellett vennie Indiát azoknak a kalózoknak, Clive-
nek és Hastingsnak, és annak a társaságnak a kezéből a bennszülöttek korrupciója és
elnyomása miatt! A szipoly felkelés volt a logikus következménye kormányzásuknak.
– Mr. Ballantyne! – Mr. Rhodes hangja mindig metszővé vált, ha izgatott vagy
haragos volt. – Legyen szíves visszavonni történelmileg pontatlan és burkoltan sértő
megjegyzéseit!
– Maradéktalanul visszavonom. – Ralph haragudott magára. Ő általában sokkal
higgadtabb volt, semmint hagyja magát provokálni. Semmit nem nyert volna, ha nyílt
összeütközésbe kerül Cecil John Rhodesszal. Fesztelen, barátságos mosollyal folytatta: –
Biztos vagyok benne, hogy nem lesz szükségünk az elöljáróra.
Mr. Rhodes hasonló fesztelenséggel viszonozta mosolyát, de acélos kék villanással
szemében emelte fel poharát. – Egy mély bányára és egy még mélyebb kapcsolatra! –
mondta, amiből a sátorban csak egy ember hallotta ki a kihívást.
Jordan nyugtalanul fészkelődött a tábori széken a sátor végében. Ő nagyon jól ismerte
ezt a két embert, és mindkettőt nagyon szerette. Ralph, a bátyja mindig mellette állt a
magányos és viharos gyermekkorban, védelmezője és vigasza volt a nehéz időkben és
vidám barátja a jólétben.
Ha az ember rájuk nézett és összehasonlította őket, alig akarta elhinni, hogy két testvér
ennyire különböző lehet. Jordan szőke, karcsú és finom volt, Ralph pedig fekete, izmos
és erős. Míg Jordan gyengéd és szerény, Ralph kemény, vakmerő és vad volt, akár a
sólyom, amiről célzatosan a matabele nevét kapta.
Jordan azután ösztönösen a nagy drabális férfira nézett az asztal túloldalán: az őiránta
érzett szeretete egyfajta vallási buzgóságba csapott át. Nem igazán vette észre a
változásokat, amelyek a néhány év leforgása alatt végbementek bálványán. Pedig az
eredetileg is nagydarab Mr. Rhodes elhízott, arca felpuffadt és megdurvult, megjelentek
rajta a rossz szívműködés kékes foltjai, vörösesszőke haja megritkult és a halántéka már
őszbevegyült. Ahogy a szerető asszony nem törődik a szeretett férfi külsejével, Jordan
sem látta meg a rohanó évek által rávésett szenvedés és betegség nyomait. Ő csak a férfi
acélos valóját, óriási erejének és borongós megjelenésének forrását látta.
Jordan szeretett volna átkiáltani bátyjának, odaszaladni hozzá és megakadályozni,
hogy ezt az óriáslelkű embert ostoba módon ellenségévé tegye. Volt már egypárszor
tanúja ilyesminek, és Mr. Rhodes minden esetben könyörtelenül eltaposta az ellene
fenekedőket.
És Jordan, gyomrában émelygő érzéssel azt is tudta, kinek a pártjára állna, ha a
rettegett összeütközés egy állásfoglalásra kényszerítené. Nála első helyen Mr. Rhodes
állt, csak utána jöhetett a testvére és a családja – ő végérvényesen Mr. Rhodesé volt.
Kétségbeesetten igyekezett valami elfogadható magyarázattal megtörni a feszültséget
a két ember között, akik a világon a legfontosabbak voltak számára. De a helyzetet a
véletlen oldotta meg kívülről. A cölöpkerítésen túlról szolgák örömujjongása, vad
kutyaugatás, keréknyikorgás és izgatott női hangok kiáltozása hallatszott. Ralphot
egyedül Jordan figyelte, így csak ő vehette észre azt a ravasz és önelégült arckifejezést,
amellyel bátyja felkelt székéről.
– Úgy látszik, más látogatóink is vannak – mondta Ralph, s az ikrek már bent is voltak
az udvaron.
Victoria lépkedett elöl – Ralph jól számított –, hosszú, formás lábai kirajzolódtak
vékony, örvénylő pamutszoknyái alatt. Úrikisasszonyi mivoltával dacolva mezítláb volt,
cipőjét az egyik kezében fogta és Jonathant lovagoltatta a csípőjén. A gyerek úgy
nyüszített, akár egy varacskos malac, amelyiknek kicsúszott az anyja melle a szájából.
– Vicky! Vicky! Mit hoztál nekem?
– Egy puszit a képedre meg egy legyintést a popsidra! – kacagott fel harsányan és
őszintén boldogan a lány. Szája kicsit nagy volt, de ajka szépen ívelt és bársonyos, mint a
rózsaszirom, nagy, szögletes fogai csontporcelánfehérek, amelyek közül, ha nevetett,
kilátszott macskaszerű, rózsaszín nyelve. Szeme zöld volt és nagy, bőre tipikusan angol,
amelynek makulátlan fényét sem a nap, sem a malária elleni jókora kininadagok sem
tudtak megfakítani. Amúgy is feltűnő megjelenését még feltűnőbbé tették sűrű, rézvörös
fürtjei; amelyeket vadul borzolt a szél, és tengerként hullámzottak az arca előtt és vállain.
Minden férfi, még Mr. Rhodes is fölfigyelt rá, mikor Jonathannal a csípőjén
odaszaladt Ralphhoz, és szabad kezét a nyaka köré vetette. Csak lábujjhegyre ágaskodva
érte föl a férfi ajkát. Puha, nedves szája csak egy pillanatra érintette Ralphét, aki a
testének nyomódó ruganyos, meleg keblektől és comboktól enyhe bizsergést érezve a
gerincében, eltolta magától. A lány zöld szeme csúfondárosan megvillant, maga sem
igazán értve, mire tüzelte; ő csupán csak örömét lelte a férfiak fölötti mámorító
hatalmában, amelynek még nem próbálta ki, meddig terjednek a határai.
Aztán odalökte Jonathant Ralphnak, és mezítláb a sátorhoz rohanva Jordan nyakába
ugrott.
– Ó, Jordan, drágám, annyira hiányoztál nekünk! – Magával húzta a férfit és
körbetáncolta vele a cölöpkerítést, vidáman trillázva és ide-oda csapkodva csillogó
sörényét.
Ralph Mr. Rhodesra pillantott, s a férfi döbbent és feszengő arckifejezését látva
elvigyorodott. Letette Jonathant, aki Vickyhez rohant, és a szoknyájába kapaszkodva
sipító hangján vele együtt zsivajgott, aztán átszaladt a másik nagynénjéhez.
Elizabeth ugyanolyan magas volt, mint Vicky, de sötétebb. Fényes mahagóni haja
burgundi vörös szikrákat vetett, aranyosra sült bőre olyan színű volt, mint a tigris szeme.
Karcsú, vékony dereka volt, akár egy táncosnőnek és hosszú hattyúnyaka. Elegánsan
hegyes melle kisebb volt, mint Vickyé, nevetése halk és fátyolosan doromboló, de ajka
hetykén fölfelé görbült, és vadmézszínű tekintetében kimért ártatlanság és tudatosság ült.
Most kihúzta a karját Cathyéból, és Ralphhoz lépett.
– Legkedvesebb sógorom – suttogta a szemébe nézve, és Ralph arra gondolt, hogy bár
Elizabeth halk szavúbb és visszafogottabb ikertestvérénél, minden együtt elkövetett
haszontalanságuknak ő volt az értelmi szerzője és a fokolomposa. Elizabeth közelről
látszott igazán szépnek. Talán kevésbé feltűnő szépség volt, mint Vicky, de vonásai és
mély, aranybarna pillantásának harmóniája izgatóbbá tette.
Futó csókot nyomott Ralph ajkára, de ölelése még a Vickyénél is kevésbé testvéries
volt, s ahogy hátralépett, olyan ártatlanul sütötte le szemét, aminél a kacér viselkedés sem
lehetett volna kihívóbb. Ralph szakította meg a villamos érintkezést, és komikusan
belenyugvó fintort vágva Cathyre nézett, remélve, hogy felesége még mindig hiszi, hogy
módszeresen kerüli a nagyhangú és gyerekes ikreket.
Vicky kipirultan zihálva elengedte Jordant, és csípőre tett kézzel kérdőre vonta
Ralphot: – Ralph, miért nem mutatsz be minket a társaságnak?
– Mr. Rhodes, engedelmével, bemutatom a sógornőimet – mondta élvezettel Ralph.
– Ó, a híres Mr. Rhodes! – ömlengett teátrálisan Vicky, szemeiben apró zöld szikrák
villóztak. – Micsoda megtiszteltetés, hogy találkozhatom a matabele nemzet
meghódítójával, Lobengula király ugyanis személyes jóbarátja volt családunknak.
– Kérem, bocsásson meg a húgomnak – pukedlizett Elizabeth negédes arccal. – Nem
udvariatlan akart lenni, csak a mi szüleink voltak az első misszionáriusok
Matabeleföldön, és apánk az életét áldozta Lobengula megsegítéséért, mikor az ön
csapatai hajtóvadászatot rendeztek ellene. Anyánk pedig...
– Kisasszony, én nagyon jól tudom, ki az édesanyja – vágott élesen a szavába Mr.
Rhodes.
– Ó, az más – mondta Vicky nyájasan. – Akkor örülni fog az ajándéknak, amit,
megkért, adjak át önnek.
Vicky benyúlt hosszú szoknyája mély zsebébe, és előhúzott egy vékony könyvet.
Kartonba volt kötve, nem szattyánbőrbe, és sárga, durva és matt papírra nyomtatták.
Vicky letette az asztalra Mr. Rhodes elé, akinek, a címét látva, összeszorult súlyos
állkapcsa. Még Ralph is meghunyászkodott kissé. Számított rá, hogy az ikrek csinálnak
valami stiklit, de azonnali botrányra nem volt felkészülve.
A "Hackett, a katona Matabeleföldön" című könyv szerzője az ikrek anyja, a lánykori
nevén publikáló Robyn Ballantyne volt. Aligha akadhatott ember a cölöperődítményben,
aki ne olvasta, vagy legalább hallott volna a könyvecskéről, ezért úgy elszörnyedtek,
mintha Vicky egy élő mambát dobott volna az asztalra.
A könyv olyan kényes témáról szólt, hogy három neves londoni kiadó is elutasította,
de Robyn St. John magánkiadásban mégis megjelentette, óriási port verve föl vele. Fél év
alatt közel kétszázezer példány kelt el belőle, és szinte minden fontosabb újság
foglalkozott vele Angliában és külföldön, a gyarmatokon.
A címoldalon lévő rajz frappánsan utalt a tartalomra. A borongós képen egy tucat
fehér ember a B. D. A. T. mundérjában fölfelé nézett egy nagy, magas tikfára, amelynek
felső ágain négy félmeztelen matabele holtteste lógott. Nem volt hozzá szöveg és a fehér
emberek arcát sem lehetett tisztán kivenni.
Most Mr. Rhodes a könyv után nyúlt, és kinyitotta a hátborzongató illusztrációnál. –
Ezek azok a matabele indunák, akik a Bembesinél megsebesültek, és inkább az
öngyilkosságot választották, minthogy megadják magukat nekünk – dörmögte. – Nem
valamiféle kegyetlenkedés áldozatai, amire ez a sértő fércmu célozgat.
Mikor Mr. Rhodes becsapta a könyvet, Elizabeth negédesen felkiáltott: – Ó, Mr.
Rhodes, milyen csalódott lesz a Mama, ha megtudja, hogy az ő kis története nem tetszett
önnek.
A könyv Hackett, a B. D. A. Társaság expedíciós lovashadserege katonájának
képzeletbeli kalandját beszélte el. Hackett szívvel-lélekkel mészárolta a matabeléket
géppuskával, hajszolta és lőtte agyon a menekülő túlélőket. Részt vett a kralok
fölégetésében, Lobengula marhacsordájának fosztogatásában és a fiatal matabele lányok
megerőszakolásában. Aztán egyszer csak elszakadt a csapatától, és éppen tábortüzet
rakott a vadonban, egy dombon, mikor hirtelen egy titokzatos fehér idegen lépett ki az
éjszakából, és leült mellé a tűzhöz. – Látom, maga is a háborúból jön – mondta Hackett,
és előre hajolva a férfi lábára bámult. – Uramisten, mind a kettő! És teljesen keresztül...
micsoda borzalmakat állhatott ki!
Az idegen erre azt felelte: – Ez már nagyon régen történt –, és az olvasó azonnal rájön
az idegen kilétére, akit a szerző igen előkelő modorú, szúrós, kék szemű úriembernek ír
le.
És a jövevény egyszer csak szóvirágokkal ékesített utasításokat kezd adogatni az ifjú
Hackettnek:
– Vigyen üzenetet Angliába. Kérdezze meg attól a nagy néptől, hol a kard, amely azért
adatott kezetekbe, hogy igazságot szolgáltassatok és könyörületet osszatok vele? Hogyan
adhattátok olyanok kezébe, akik arany után kutatnak és gazdagságot szomjaznak, akik
számára embertársaik lelke és teste nem egyéb, mint játékzseton érme, akik egy nagy nép
kardjával most földimogyorót kereső disznó módjára a földet túrják arany után?
Ralph csak mosolygott magában.
Nem volt csoda, hogy Mr. Rhodes, miután eltolta magától a könyvet, a kezét,
amelyikkel megfogta, beletörölte gyűrött Norfolk kabátja hajtókájába.
– De Mr. Rhodes! – motyogta Vicky angyalian ártatlan szemeket meresztve. – Igazán
elolvashatná, hiszen a Mama még dedikálta is önnek! – Felvette a félredobott kötetet,
kinyitotta az előzéklapnál és hangosan felolvasta: "Cecil John Rhodesnak, akinek
erőfeszítései nélkül ez a könyv soha nem íródhatott volna meg".
Mr. Rhodes esetlenül méltóságteljesen felállt székéről.
– Ralph – kezdte higgadtan –, köszönjük a vendéglátást. Jim doktornak és nekem most
tovább kell mennünk Bulawayóba. Már így is túl sokáig maradtunk. – Azután Jordanra
pillantott. – Az öszvérek kipihenték magukat. Holdas esténk lesz Jordan?
– Igen – vágta rá tüstént Jordan –, felhőtlen az égbolt, világos lesz az úton.
– Akkor hát indulhatunk este?
Ez parancs volt és Mr. Rhodes nem várva válaszra kisétált a sánckapun a sátra felé, a
kis doktorral a sarkában. Mikor elmentek, az ikrek vidám, csilingelő nevetésben törtek ki,
és örömmámorban úszva egymás nyakába ugrottak.
– De büszke lett volna rád a Mama, Victoria Isabel...
– Én viszont nem vagyok az – szakította félbe Jordan hangja a boldog viháncolást.
Arca sápadt volt és remegett dühében. – Ti neveletlen, buta fruskák!
– Jaj, Jordan! – sopánkodott Vicky, megragadva a kezét.
– Ne haragudj ránk! Tudod, hogy mennyire szeretünk, téged!
– Ez így van! Mind a ketten! – Elizabeth megfogta a másik kezét, de Jordan
elhúzódott tőlük.
– Hát nem fogjátok fel azzal a kerge agyacskátokkal, hogy milyen veszélyes játék ez?
És nemcsak tinektek! – Jordan sarkon fordült, de egy pillanatra megállt Ralph előtt és
megenyhült arccal a vállára tette kezét. – Kérlek, légy óvatosabb, ha másért nem,
legalább az én kedvemért. – Azután követte gazdáját a sátorba.
Ralph előhúzta aranyfedeles zsebóráját a mellénye belső zsebéből, és tüntetőleg
megnézte.
– Ez igen – mondta az ikreknek. – Tizenhat percen belül szedelőzködni kezdtek.
Ezzel, szerintem még ti is rekordot döntöttetek. – Visszadugta az órát a zsebébe, és egyik
kezét Cathy vállára tette. – Ismét tiéd az otthonod, Cathy, szerelmem, az idegenek
elmentek.
– Nem mind – suttogta egy hang lágy kentucky-i akcentussal. Harry Mellow felkelt a
farönkről, amelyen mindvégig üldögélt, és levette a szombrerót göndör fürtjeiről. Az
ikrek egy pillanatig döbbenten meredtek rá, majd cinkos pillantást váltva egymással
figyelemre méltó változáson mentek át. Liza lesimította szoknyáját, Vicky hátrasöpörte
az arcába hulló dús tincseket, tekintetük megkomolyodott és igazi úrihölgyekké váltak.
– Bemutatnád nekünk a fiatalembert, Ralph kuzin? – szólította fel Vicky olyan előkelő
stílusban, hogy Ralph önkéntelenül ránézett, mert alig hitt a fülének.
Mr. Rhodes öszvérfogata egy emberrel kevesebbel hajtott ki a külső cölöpkerítés
kapuján.
– Mit mondtál Mr. Rhodesnak? – kérdezte Cathy Ralph karjába kapaszkodva,
miközben a holdsütötte úton tovagördülő kocsi sötét árnyékát figyelték.
– Azt, hogy még egy-két napig szükségem volna Harry segítségére a bányaterület
kijelöléséhez. – Ralph meggyújtotta aznapi utolsó szivarját, aztán elindultak szokásos,
szinte szertartásszámba menő sétájukra a táborban. A megelégedettség és örömteli
várakozás pillanatai voltak ezek, mikor kitárgyalták a napközben történteket és a másnapi
leendőket. Séta közben meg-megérintették egymást, s miközben Cathy férjébe karolt,
összekoccant a csípőjük, aminek természetes és kellemes következményeként, kupola
alakú sátrukba visszatérve, összebújtak a hosszú, puha tábori ágyban.
– És ez tényleg igaz? – kérdezte Cathy.
– Félig – ismerte be Ralph. – Nekem ő nem csupán egykét napra kell, hanem tíz vagy
húsz évre.
– Ha sikerrel jársz, egyike leszel azon keveseknek, akik fölébe tudtak kerekedni Mr.
Rhodesnak, aki nem fog ennek örülni.
Ralph megtorpant. – Hallgasd csak!
A belső cölöptáborban a narancssárgán fénylő tűz mellől bendzsó hangja hallatszott. A
hangszerből értő ujjak csodaszép, tisztán csengő dallamot varázsoltak – hol trillázott,
mint valami egzotikus madár, hol lehetetlen crescendóba emelkedett, s mikor hirtelen
elhallgatott, másodpercekig csend remegett a levegőben, mintha a fák éjszakai
tücsökzenekara szégyellt volna azonnal rázendíteni a bravúros zeneszerszám után. A
tétován újrakezdődő ciripeléssel egyidejűleg puha tenyerek összecsapódása és az ikrek
önfeledt örömujjongása hallatszott.
 – Sokoldalú ember ez a te Harry Mellow-d.
– De a legértékesebb tulajdonsága, hogy az aranyat kilométerekről, meg egy fogban is
megérzi. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy a húgocskáid más képességeit is nagyra
fogják becsülni.
– Ágyba kell küldenem őket – motyogta Cathy.
– Ne akarj a gonosz nővér lenni – dorgálta Ralph, és a zene ismét felhangzott, de most
Harry Mellow magasba szárnyaló baritonja kísérte, s a refrénnél az ikrek is
bekapcsolódtak tisztán csengő hangjukon.
– Hagyd békén szegénykéket, eléggé kijut nekik otthon – kormányozta el onnét Ralph.
– Ez a feladatom – tiltakozott erőtlenül Cathy.
– Ha ennyire ügybuzgó vagy, asszony – kuncogott Ralph –, adok én neked ennél
sürgősebb elvégezni valót!
Ralph hanyatt fekve kinyújtózott az ágyon, és a lámpa fényénél lefekvéshez készülődő
Cathyt figyelte. Jó időnek kellett eltelnie, míg az asszony megfeledkezett a keresztény
misszionárius szüleitől kapott neveltetéséről, és hagyta magát nézni, most viszont már
szinte kellette magát előtte.
Ralph elmosolyodva kinyúlt, elnyomta a szivart és kitárta a karját.
– Gyere ide, Cathy! – hívta, de Cathy kacéran kérette magát.
– Tudod, mit szeretnék?
– Nem, csak azt, hogy én mit szeretnék!
– Egy otthont szeretnék...
– Van otthonod.
– Téglaházat zsúptetővel, igazi kerttel.
– Van kerted, tiéd a legszebb kert a világon, amely a Limpopótól a Zambeziig terjed.
– Amiben rózsák és muskátlik nyílnak. – Az ágyhoz lépett, s a férfi felemelte a
lepedőt. – Ugye építesz majd nekem egy otthont, Ralph?
– Igen.
– Mikor?
– Ha a vasútvonal be lesz fejezve.
Cathy halkan felsóhajtott. Ralph akkor is ezt ígérte neki, mikor a telegráf vonalat
szerelték, még Jonathan születése előtt, de okosabb volt, mintsem emlékeztette volna rá.
Inkább becsúszott a lepedő alá, s mikor a férfi a karjába zárta, fura módon úgy érezte, az
az otthona.

A dél-afrikai tavasz derekán a kontinens pajzsába fejszecsapásként hasított óriási

geológiai törés, a Rift-völgy fülledt, mély teknőjében meghúzódó egyik nagy tó partja
bizarr jelenség színhelye volt.
A tóparti laza talajba tömegével beásott Schistocerca gregaria, azaz sivatagi sáska
petéiből kikeltek a lárvák. A tojások szokatlanul kedvező időszakban és környezetben
kerültek a földbe. A tenyésző rovarokat nem idényszerű szelek rajokban a tó porhanyós
talajú partvidékén tömörítették, ahol az állandó bőséges táplálék fokozta a
termékenységüket. A lerakott petéket egy újabb kedvező szél egy tömegben egy
megfelelő savasságú száraz, laza talajú, gombafertőzéstől védett területre sodorta, ahol a
tóról fölfelé párolgó enyhe nedvesség tökéletesen rugalmas peteburkot biztosított a
kikeléshez.
Más, kevésbé kedvező időszakokban sokszor kilencven százalékban elpusztultak, de
ebben az évben a kedvező talaj annyi lárvát termelt, hogy nem tudta őket magában
tartani. Bár a szaporulat közel ötven négyzetkilométernyi területet ölelt fel, a rovarok
csak tíz-húsz soros rétegekben, egymás hegyén-hátán bírtak mászni, úgy hogy a sivatag
felszíne egyetlen ijesztően és undorítóan pezsgő, élő takaróvá változott.
A szüntelen egymáshoz súrlódás következtében a folyamként hömpölygő lárvák
csodával határos átalakuláson mentek keresztül. Színük az eredeti szürkés sivatagi
barnáról élénk narancssárgára és fémes éjfeketére változott. Anyagcseréjük
lódulásszerűen meggyorsult és hiperaktívvá, idegessé váltak. Hátsó lábaik
meghosszabbodtak és megerősödtek, szárnyaik meghökkentő gyorsasággal nőttek és
nyájképző stádiumba kerültek. Utolsó vedlésük után, mikor a szárnyuk is megszáradt, az
idő újabb kedvező löketet adott nekik. A trópusi felhők elvonultak a völgyszakadék fölül,
és perzselő nap kezdett tűzni a rovarok csúszómászó áradatára, s a katlanná vált völgyből
a kifejlett sáskahad egyszer csak a levegőbe emelkedett.
A repülés által kifejtett izomtevékenység következtében a völgy forró talajától eleve
átmelegedett testük hőmérséklete még jobban megnőtt. Nem bírtak megállni, és olyan
hatalmas felhőkben repültek dél felé, hogy eltakarták a napot, és sötétbe borították az
egész égboltot.
Az esti hűvösségben az óriási felhő leereszkedett az erdőre, de a fák nem bírták el
őket. Derékvastagságú ágak szakadtak le recsegve-ropogva a tömegével rájuk telepedett
rovarok alatt. Reggel a felszálló hőség megint repülésre késztette őket, és felemelkedtek,
elsötétítve az égboltot. Az erdő kopaszon maradt utánuk, úgy lecsupaszították a fákat
zsenge tavaszi lombjuktól, hogy az üres, kicsavart ágak egy különös, halott táj nyomorék
végtagjainak látszottak.
És ahogy a se vége, se hossza siserehad feltartóztathatatlanul özönlött a levegőben
délre, alattuk a Zambezi ezüstcsíkja tompán csillogott rávetődő árnyékukban.
A Khami Misszió déli napfényben csillogó, meszelt falai úgy égették a szemet, akár a
kifehéredett csont. A széles, árnyékos verandával övezett, vastag, sötét zsúpfödeles
lakóház kissé távolabb állt a templomtól és a hozzá tartozó épületektől, de úgy bújtak
meg mind az erdős dombok tövében, mint a kiscsibék az anyjuk szárnya alatt az égbolton
köröző héja elől.
A homlokzati lépcső felőli park a kút mögött csörgedező kis patakig nyúlt. A ház
körül rózsák, bougainvilleák, mikulás- és lángvirág ágyások alkottak élénk és merész
színkontrasztot a nemrég véget ért hosszú, száraz téltől még barna dél-afrikai prérivel. De
a pataknál elterülő kukoricaföldeken, amelyeket a missziókórház lábadozó betegei
gondoztak, a magas zöld szárakon a csövek már keményedni kezdtek. A rendek között új
tökpalánták lapultak a sötét levelek árnyékában. Ezek a földek táplálták a több száz éhes
szájat, családot, szolgákat, betegeket; s a Matabeleföld minden részéből erre a reményt és
segítséget jelentő kicsiny oázisba érkező megtérőket.
A család épp délebédjét költötte a főépület verandáján egy nehéz, csupasz, kézi
gyalulású mukwafa asztalnál.
Gőzölgő, levelében sült, sós kukoricakenyeret ettek, és egy kőkorsóból "maas"-t,
hideg, sűrű savanyú tejet ittak hozzá. Az ikrek aránytalanul hosszúnak találták az asztali
áldást egy ilyen szerény táplálék elé. Vicky nyugtalanul izgett-mozgott, Elizabeth pedig
az adagjára sóhajtott, amelyet gondosan kiszámítva épp csak akkorára szelt, amivel még
nem vonja magára anyja haragját.
Doktor Robyn St. John, a Khami Misszió alapító tagja kötelességtudóan köszönetet
mondott a Mindenhatónak bőkezűségéért. Robyn lehunyta szemét, vonásai megenyhültek
és derűssé váltak, bőre csaknem olyan ránctalan volt, mint Victoriáé. Sötét hajában,
amely ugyanolyan élénk vörösesbarna színekben játszott, mint Elizabethé, csak egyetlen
vékony ezüst csík a halántékán árulta el a korát,
– Édes jó Istenem – mondta –, Te, aki oly bölcs vagy, hagytad, hogy a legjobb
tejelőnknek, Boglárkának, elmenjen a teje. Legyen meg a te akaratod, biztosan okod volt
rá, de nekünk szükségünk van tejre, hogy ez a kis misszió folytathassa munkáját a Te
dicsőségedre... – Robyn áhítatos szünetet tartott. – Ámen! – szólalt meg Juba az asztal
túlsó végén.
Megkeresztelkedése óta Juba egy nyakiggombolós férfi alsóing alá rejtette fekete,
dinnyenagyságú kebleit, és a hajdani tengeri csiga és csillogó kerámia gyöngyfüzérek
helyett most egy vékony, aranyozott láncon kereszt lógott a nyakában. Ezeket leszámítva,
továbbra is az előkelő matabele asszonyságok hagyományos öltözékét viselte.
Robyn kinyitotta szemét, és rámosolygott. Sok éve voltak társak. Robyn mentette ki
Jubát az arab rabszolga-kereskedők karmaiból a mozambiki úton, mikor még mindketten
ifjú hajadonok voltak, de Lobengula király csak röviddel a Társaság seregének támadása
előtt engedélyezte Jubának a kereszténység felvételét.
Juba, a Kisgalamb bizony nagyon megváltozott a hosszú évek alatt. A legidősebb
felesége volt Gandangnak, a matabele nemzet egyik nagy indunájának, Lobengula király
öccsének, akinek tizenkét fiút szült. Elsőszülöttje Bazo, a Fejsze maga is induna volt.
Négy fiának a Maxim-géppuskák oltották ki életét, a Shangani véres háború után Juba
visszatért Khami Misszióba, Robynhoz.
Ahogy viszonozta Robyn mosolyát, fényes teliholdarcának selymes fekete bőre simán
megfeszült a zsírpárnákon. Sötét szemében élénk értelem szikrázott, fogsora hófehér és
hibátlan volt. Széles ölében, férficomb vastagságú karjai közt Robyn St. John egyszem
fiacskája üldögélt.
A soványka, nem egész kétéves Robert nem örökölte apja nehéz csontozatát, de
ugyanolyan különös, sárgával pettyezett szemei voltak, mint neki. Bőre sárgás volt a
rendszeres, malária elleni kininadagoktól. Mint sok menopauza határán született
gyermeket, őt is valamiféle furcsa, régimódi komolyság lengte körül, és olyan volt, mint
egy öreg kis gnóm, aki már száz évet élt. Úgy bámult anyjára, mintha minden szavát
értette volna.
Robyn ismét lehunyta szemét, s az ikrek, akik hetykén felkapva fejüket már-már
utolsó áment mondtak, összenéztek és belenyugvón magukba roskadtak.
– Édes jó Istenem, Te ismered, mi vár alázatos szolgáidra, mielőtt véget érne e nap, és
tudjuk, hogy számíthatunk a megértésedre és oltalmadra az elkövetkező veszélyes
napokban.
Juba angol tudásával épp hogy csak megértette ezt az utasítást, és a mosoly elillant
arcáról. Még az ikrek is zavartan és elszontyolodva pillantottak fel ismét, és mire Robyn
kimondta a várva várt áment, már egyikük sem nyúlt a fatálak és köcsögök után.
– Victoria, Elizabeth, hozzáláthattok! – Robynnak kellett nógatnia őket, mire ímmel-
ámmal rágcsáltak egy darabig.
– Nem mondtad nekünk, hogy ma lesz a napja – bökte ki végül Vicky.
– A Zama králbeli lány tökéletes alany, egy órája kezdte el rázni a hideg, és
számításom szerint a láza csúcspontra hág napnyugta előtt.
– Kérlek, Mama! – Elizabeth felugrott helyéről, és Robyn elébe térdelve mindkét
karjával átölelte a derekát. Arca döbbent volt. – Kérlek, ne tedd meg!
– Ugyan, ne butáskodj már Elizabeth! – szólt rá Robyn határozottan. – Ülj vissza a
helyedre és fejezd be az evést.
– Lizzie-nek igaza van. – Vickynek zöld szemében könnyek ültek. – Nem akarjuk,
hogy megtedd! – Olyan veszélyes... olyan rettenetes!
Robyn arckifejezése meglágyult kissé, és vékony, de erős kezét Elizabeth fejére tette.
– Néha olyasmit is meg kell tennünk, amit félünk megtenni. Isten ezáltal teszi próbára az
erőnket és hitünket. – Robyn hátrasimította Elizabeth fényes, sötét haját a homlokáról. –
A nagyapád, Fuller Ballantyne...
– Nagyapa dilis volt – vágott közbe hirtelen Vicky. – Tiszta őrült volt.
Robyn megrázta fejét. – Fuller Ballantyne nagy ember volt. Határtalanul előrelátó és
bátor. Csak a pitiáner kis senkik tartották őt bolondnak. Ugyanúgy nem hittek benne,
ahogy most énbennem, de én megmutatom nekik! – mondta harciasan.
A megelőző évben Robyn, mint a Khami Misszió vezető orvosa levelet küldött a Brit
Orvosi Társaságnak, amelyben felsorolta a trópusi maláriával kapcsolatos, húsz évig
folytatott vizsgálatainak következtetéseit.
A levele elején udvariasan elismeréssel adózott Charles Louis Alphonse Laveran
munkásságának – aki elsőként izolálta a malária parazitát mikroszkóp alatt –, majd azzal
folytatta, hogy véleménye szerint a betegséget jellemző periodikus hidegrázás és
lázrohamok egybeesnek a parazitáknak a páciens véráramlatában végbemenő
szegmentációjával.
A Brit Orvosi Társaság nagytiszteletű tagjai hírből már jól ismerték Robynt, ezt a
radikálist és politikai bajkeverőt, aki szembe mert szegülni a konzervatív felfogással.
Soha nem bocsátották meg, és felejtették el neki, hogy férfinak adva ki magát
beiratkozott az orvosi egyetemre, és megszentségtelenítve ezt a kizárólagosan férfiaknak
fenntartott szakterületet, hamis színekben diplomát szerzett. Keserűen gondoltak vissza,
micsoda rajongó bámulatot és megbotránkozást váltott ki a dolog, mikor a londoni St.
Matthew Kórház – ahol Robyn gyakornokoskodott – igazgatósága vissza akarta venni
tőle – s joggal – a doktori címet. Piszkálta a csőrüket, hogy egy nő egy sor rendkívül
sikeres könyvet publikált, most meg ezzel a "Hackett, a katona Matabeleföldön"-nel még
a Társaságot is gonoszul kikezdte, amibe a tőkéjük nagy része volt fektetve.
De a nagytiszteletű testület nagytiszteletű tagjai természetesen fölötte álltak az olyan
mondén emócióknak, mint az irigység és rosszindulat, így egyikük sem sajnálta Robyntól
a műveiért kapott fejedelmi tiszteletdíjakat. És ha valamelyik lehetetlen, trópusi
betegségekkel kapcsolatos elmélete végül helyesnek bizonyult, és Oliver Wicks, a
"Standard" kiadója – és Robyn pártfogója – nyomására nagy kegyesen visszavonták
cáfolataikat. Ennek ellenére, ha dr. Robyn St. John, volt: Codrington, született:
Ballantyne, egyszer ráfizetett volna a vakmerőségére és elbizakodottságára, a Brit Orvosi
Társaság tagjai aligha tolongtak volna a temetésén.
Ezek után némi riadalommal kezdték olvasni Robyn legújabb, a malária lázzal
kapcsolatosan végzett megfigyeléseit. Elmélete a parazita-szegmentációnak és a páciens
testhőmérséklet-változásának egybeeséséről, csak még öregbítheti a hírnevét. De
továbbjutva egyre jobban felvidultak, mert úgy érezték, az asszony ezúttal is veszélynek
teszi ki önmagát és hírnevét. Mióta Hippokratész az i. e. V. században először leírást
adott a betegségről, vitathatatlan tény volt, hogy a maláriát, ahogyan a neve is magában
foglalja, a mocsaras talajú vidékek fülledt, éjszakai, szennyezett levegője közvetíti. És
Robyn St. John ezt most téveszmének tartva, azt állítja, hogy a betegségben szenvedőkről
terjed tovább vér útján. Továbbmenve pedig kifejti, hogy a hordozó ágensek a rendszerint
a betegség melegágyaként ismert mocsaras és ingoványos talajokon koncentrálódó repülő
moszkitók. Állítását Robyn a rovarok gyomrában mikroszkópos vizsgálattal kimutatott
malária paraziták felfedezésével támasztotta alá.
Ezt az alkalmat, a nagytiszteletű kollégák úgy érezték, meg kell ragadniuk Roby
förgeteges lejáratására. "Doktor St. John hibát követ el azáltal, hogy szenzációhajhász
hajlamának engedve holmi koholmánnyal szentségteleníti meg az orvosi kutatómunkát",
írta egyik jámborabb kritikusa. "A leghalványabb bizonyíték sincs arra, hogy bármely
betegség átvihető lenne a vérbe, s a kórnak repülő rovarok általi közvetítése nincs messze
a vámpírokban és farkasemberekben való hiedelemtől."
– A nagyapátokat is piszkálták. – Robyn felszegte állát, miközben ezt mondta, és ez a
tartás ijesztően eltökélt és erőtől sugárzó tekintetet kölcsönzött arcának. – Mikor
megcáfolta hiedelmüket, miszerint a sárgaláz fertőző, ragályos betegség, bizonyítást
követeltek tőle.
Az ikrek már tucatszor hallották a családi történelemnek ezt a felvonását, és már előre
hányinger környékezte őket.
– Bement a lázkórházba, ahol a jeles sebészek egybegyűltek. Ott felfogott egy
pohárnyit egy, a kórtól már haldokló páciens sárga hányadékából, és kollégái felé emelve
a szemük láttára felhajtotta az egészet.
Vicky szája elé tette a kezét, és Elizabeth némán elfehéredett az undortól.
– A nagyapátok bátor ember volt, és én az ő lánya vagyok – mondta Robyn
egyszerűen. – Most pedig egyetek tovább szépen. Számítok a segítségetekre ma délután.

A templom mögött állt az új betegpavilon, amelyet már első férje halála után épített.
Az oldalakon nyitott, alacsony, derékmagas építmény zsúpfedelét mopanifa cölöpök
tartották.
Melegben jól átjárta a szellő, ha pedig hűvösre fordult, leeresztették oldalain a
gyékényszőtteseket.
Az alvógyékények egymás mellé voltak terítve az agyagpadlón, hogy a
családtagoknak is legyen hely, mert az egészséges házastársak és gyermekek a beteg
mellett maradtak. Robyn jobban elviselte a nyüzsgő családtagokat, mint a magukat
halálra epekedő páciensek látványát. Viszont a kellemes környezet és finom koszt után
nehezen lehetett távozásra bírni a gyógyultakat. Végül Robyn cselhez folyamodott, és
kiküldte a lábadozókat és családtagjaikat dolgozni a földekre, vagy új pavilonokat
építtetett velük, ami végül nagymértékben és eltartható számúra csökkentette a klinika
népességét.
Robyn laboratóriuma, amely a templom és a kórházterem között állt, egy kis, kerek,
vályogtégla épület volt, egyetlen ablakkal. Polcok és munkapad húzódtak benne végig
körben a fal mentén. A főhelyen Robyn új mikroszkópja volt elhelyezve, amelyet a
"Hackett, a katona Matabeleföldön" honoráriumából vásárolt, mellette pedig vastag
bőrkötésű munkanaplója, amelybe épp az előzetes megfigyeléseit jegyezgette.
 "Alany: makkegészséges kaukázusi típusú nő...", rögzítette határozott, tiszta
kézírásával, és ingerülten pillantott fel kezében tollával a tragikus képet vágó Juba
siránkozó hangjára.
– Esküvel fogadtad meg a nagy Lobengula királynak, hogy gondoskodsz a népéről
halála után. Hogy fogsz ennek eleget tenni, ha meghalsz, Nomusa? – kérdezte Juba
szindebele nyelven Robynt a matabele nevén, Nomusának, azaz Könyörület Leányának
szólítva.
– Nem fogok meghalni, Juba! – csattant fel idegesen Robyn. – A Jóisten áldjon meg,
ne vágj már ilyen képet!
– Nem bölcs dolog a sötét szellemeket ingerelni, Nomusa.
– Igaza van Jubának, Mama – kontrázta Vicky. – Direkt nem szedsz kinint már hat
hete, pedig te magad állapítottad meg, hogy a maláriaveszély fokozódott...
– Elég! – csapott tenyerével az asztalra Robyn. – Egy szót se többet...!
– Rendben van – hagyta annyiban Elizabeth. – Nem próbálunk többet
megakadályozni, de ha súlyosan megbetegszel, elmegyünk Bulawayóba, és idehozzuk St.
John tábornokot
Robyn úgy vágta le tollát a nyitott naplóra, hogy szétfröccsent a tinta, és talpra ugrott.
– Azt már nem, leányom! A közelébe sem mégy annak az embernek!
– De Mama, mégiscsak a férjed! – mutatott rá Vicky ésszerűen.
– És Bobby apja – vágta rá Elizabeth.
– Aki szeret téged – kottyantotta még ki Vicky.
Robyn falfehér volt, és reszketett dühében, de valamitől – önmagát meghazudtolva –
még mindig nem bírt megszólalni, és Elizabeth ezt használta ki:
– Ő olyan erős...
– Elizabeth! – Robyn visszanyerte a hangját, amely úgy csengett, mint a hüvelyből
kirántott kard. – Megtiltottam, hogy akár a nevét is kiejtsd annak az embernek! – Azzal
visszaült a helyére, felvette tollát, és egy jó percig a tollhegy sercegése volt az egyetlen
hang a szobában. Mikor Robyn ismét megszólalt, hangja higgadt és hivatalos volt. –
Amíg nem tudom vezetni a naplót, ez Elizabeth feladata lesz... neki szebb a kézírása.
Óránkénti bejegyzéseket kérek, függetlenül a helyzet súlyosságától.
– Igenis, Mama.
– Vicky, te végzed majd a kezelést, de csak ha a ciklus már minden cáfolati
lehetőséget kizárva beállt. Részletesen leírtam az utasításokat arra az esetre, ha
érzéketlenné válnék.
– Igenis, Mama.
– És én, Nomusa? – kérdezte Juba halkan. – Nekem mi a dolgom?
Robyn arckifejezése megenyhült, és kezét az asszony karjára tette.
– Juba, értsd meg, én nem szegem meg az ígéretemet, hogy gondoskodom a népedről.
Csak egy betegségnek fogok a végére járni, amely a matabelék között és egész Afrikában
dühöng, amióta a világ világ. Bízzál bennem, drága barátnőm, ezzel nagy lépést teszek
előre, hogy megszabadítsam a te népedet és az enyémet ettől a borzalmas kórtól.
– De nem lehetne valahogy másképp, Nomusa?
– Nem. – Robyn megrázta a fejét. – És azzal tudsz segíteni, ha velem maradsz, és
bátorságot adsz nekem.
– Tudod, hogy számíthatsz rám – suttogta Juba és magához ölelte. Robyn karcsúnak és
lányosnak hatott Juba terjedelmes karjaiban, akinek testét a zokogás vele együtt rázta.
 *

A fekete lány a pavilon alacsony falánál lévő gyékényen feküdt. Eladósorban lehetett,
mert mikor lázálmában felkiáltva levetette magáról az állatbőrt, meztelen teste teljesen
fejlett volt, széles, asszonyos csípővel és kemény hegyes mellbimbókkal, de a magas láz
megviselte. Bőre olyan törékenynek látszott, akár a pergamen, ajkai szürkék és
cserepesek voltak, szeme a láztól természetellenesen csillogott.
Robyn benyúlt a lány hónaljába, és felkiáltott: – Tűzforró, szegény gyermek a
csúcsponton van –, azzal visszahúzta kezét, és rátakarta a lányra a vastag, puha szőrmét.
– Azt hiszem, ez az a pillanat. Juba fogja meg a vállát, Vicky tartsa a karját, te meg
Elizabeth, hozd a tálkát.
A lány takaró alól kilógó, csupasz karját Vicky a könyökénél tartotta, miközben
Robyn egy bőrszíjat tekert az alkarjára, és addig csavarta, míg a csuklóerek sötétvörösen
és keményen úgy duzzadtak ki, mint megannyi éretlen szőlőszem.
– Gyerünk, fiam – szólt rá Robyn Elizabethre, aki odaadta neki a fehér zománctálat, és
levette róla a kendőcskét. Keze remegett.
Robyn kezébe vette a fecskendőt, amelynek sárgaréz hengerében vékony üvegcső
futott végig. Robyn kihúzta a lyukas belsejű tűt a végén lévő illesztékből, és közben a
másik keze hüvelykujja finom masszírozó mozdulattal megtapogatta a matabele lány
csuklóján az ereket. Utána egyetlen döféssel átszúrta a vastag tűvel a bőrt. Szinte egyből
eltalálta a vénát, s a tű nyitott végén vékony, sötétvörös vérsugár lövellt ki és fröccsent az
agyagpadlóra. Robyn visszaillesztette rá a fecskendőt és lassan kifelé húzva a dugattyút,
feszülten figyelte a henger átlátszó üvegcsövébe áramló, láz-fertőzött vért.
– Két köbcentit veszek le – motyogta, mikor a mozgó, piros csík elérte a sárgarézbe
vésett fokjelzést, azzal kirántotta a tűt a lány karjából. Hüvelykujját a szúrásra nyomva,
belepottyantotta a tálba a fecskendőt, és kiengedte az érszorítót.
– Juba – mondta –, most adj neki kinint, és maradj mellette, amíg izzadni kezd. –
Robyn nagy szoknyasuhogással felállt, és az ikrek csak futva tudtak lépést tartani vele, a
laboratóriumba menet.
A kör alakú házikóba lépve Robyn bevágta az ajtót.
– Gyorsan kell csinálnunk – mondta, kigombolva és jól feltűrve ruhája sonkaujját. –
Nehogy valamelyik organizmus megromoljon benne. – Odanyújtotta karját Vickynek, az
pedig ráhurkolta az érleszorítót, és megszorította.
– Nézd meg a pontos időt – utasította Robyn.
– Hat óra tizenhét perc – mondta Elizabeth, s ahogy mellette állva a zománcedényt
tartotta, alig tudva uralkodni elszörnyedésén, bámult a kék erekre anyja karjának fehér
bőre alatt.
– A könyökhajlati vénába szúrunk – közölte Robyn magától értetődő hangon, és egy
friss tűt vett ki az asztalfiókból.
Robyn beharapta ajkát a szúrásra, de finoman tovább nyomta befelé a tűt a kidudorodó
érbe, míg egyszer csak vér lövellt ki a tű szabad végéből, és Robyn elégedett dörmögéssel
nyúlt a megtöltött fecskendő után.
– Jaj, Mama! – kiáltott fel Vicky, nem bírva tovább uralkodni magán.
– Nyugalom, Victoria.
Robyn ráillesztette a fecskendőt a tűre, és nem tartva drámai szünetet vagy mondva
nagy szavakat, belefecskendczte a beteg matabele lány még meleg vérét a vénájába.
Azután, mint aki jól végezte dolgát kihúzta a tűt, és visszatűrte a ruhája ujját.
– No, ez megvan – mondta. – Ha jól számítom, márpedig jól számítom, az első roham
negyvennyolc órán belül várható.

A valódi méretű biliárdasztal az egyetlen volt Afrikában a Kimberley Clubtól északra

és a kairói Shepheard's Hoteltől délre. Darabokban szállították oda a vasút végállomásától
háromszáz mérföldről, ami Ralph Ballantyne-nak 112 fontjába került. De a Grand Hotel
tulajdonosa tizenkétszeresen megtérítette a költségét, mert a tömzsi tikfalábak tartotta
tömör palalapot az ő szállodája bárjának közepén állította fel.
Az asztal a bulawayói polgárok büszkesége volt. Egyfajta átmenetet tűnt jelképezni a
barbarizmusból a civilizációba, hogy Victoria királynő alattvalói most zöld posztón
elefántcsont golyókat lökögetnek azon a helyen, ahol alig pár éve még egy pogány fekete
király rendezett ijesztő szellemidéző ceremóniákat és rémes kivégzéseket.
A bárhelyiség falai mellett tolongó nézők – sokan még a hosszú bárpultra is felálltak,
hogy jobban lássák a játékot – többnyire jómódú emberek voltak, akik akkor szerezték
földjeiket és aranybánya-engedélyüket, mikor Jim doktor hódító seregével belovagol az
országba. Mindegyikük kapott háromezer acre illatos legelőjű prérit, rá pedig a
részesedésüket Lobengula elfogott marhacsordáiból. Sokuk már leszúrta jelzőkaróját a
gazdag felszíni telérekbe, amelyeken szemmel láthatóan csillogott az arany a fehér
matabeleföldi napfényben.
Persze akadt olyan telér, amelyik nem kifizetődő érczsinór volt; Ed Pearson viszont
egy olyan régi vágatot karózott körbe a Hwe Hwe és Tshibgiwe folyó közt, amely
tonnánként ötunciás aranymintákat adott. "Globe és Phoenix"-nek nevezte el, és Harry
Mellow, mikor Mr. Rhodes utasítására megvizsgálta a télért, 2 000 000 tonnásra becsülte
a készletet. Pearson bányáját tartották a leggazdagabbnak, amíg Ralph Ballantyne fel nem
fedezte délebbre a becslések szerint ötmilliós és tonnánként húsz unciát – ami egyenesen
lélegzetelállító – adó Harkness Bányát.
Gazdag vörösarany, és csak a Jóisten tudta, még mi más kincs rejtőzött ebben a
földben, s a hangulat derűlátó és vidám volt. Bulawayo gyorsan fejlődő város volt. A
nézők most rekedt hangon incselkedve és extravagáns fogadásokat kötve buzdították a
játékosokat.
Mungo St. John tábornok gondosan megkrétázta a dákóját, majd letörölte a kék port
ujjairól egy selyemzsebkendővel. Magas, széles vállú, keskeny csípőjű férfi volt, de a
zöld asztal körül helyet változtatgatva egyik hosszú, erős lábával óvatosan lépkedett egy
régi, golyóütötte seb jóvoltából, amit senki sem mert említeni előtte.
Nem volt rajta kabát, fehér vászon ingujját arany csipeszek tartották a könyöke fölött,
és ezüst és arany szállal hímzett mellényt viselt. Egy alacsonyabb férfin e teátrális cicoma
kirívónak hatott volna, de Mungo St. Johnhoz úgy illett, akár egy császárhoz a hermelines
bíborpalást.
Megállt az asztal sarkánál, és szemügyre vette a golyók helyzetét. Egyetlen szemében,
amely homoksárga és furcsán pettyezett volt, akár a sasé, ragadozó fény csillant. Hiányzó
szeme üregét egy fekete posztódarab takarta, amitől egy úrikalózra emlékeztetett, ahogy
átmosolygott az asztalon ellenfelére.
 – Karambol és saját golyó lyukba lökése pirosnál – jelentette be Mungo St. John
halkan, mire a nézők felmorajlottak, és egy tucatnyian öt az egyhez fogadást kötöttek.
Harry Mellow kisfiúsan elvigyorodott, és felszegve fejét vonakodva csodálta a magas
férfi merészségét.
A játéknak, amit játszottak "Zambezi három mandiner" volt a neve, és legalább olyan
távol állt a közönséges biliárdtól, mint a bárhelyiség szarufáin futkosó kis gekko-gyíkok a
Zambezi pocsolyáiban tanyázó húsz láb hosszú, rücskös óriáskrokodiloktól. Ez egy helyi
változat, amely kombinálta az angol és francia biliárd legnehezebb elemeit. A játékosnak
dákóheggyel három mandinert kellett elütnie az asztalról a pontszerű ütést megelőzően,
de ez még mind nem elég: a játékosoknak előzetesen pontosan be kellett jelentenie,
hogyan szándékozik pontot szerezni. Ez kiiktatta a szerencsés véletleneket, és aki
bejelentés nélkül vitt véghez egy véletlen sikeres ütést, arra büntetést szabtak ki az
elnyerendő pontokért. Nehéz játék volt. A tét a játékosok között 5 font volt pontonként,
de persze a játékosok és a nézők maguk között is köthettek különfogadásokat a játékosok
mellett, vagy hogy lyukba küldik-e a bejelentett golyót a másik kettő érintése nélkül. A
Harry Mellow - Mungo St. John kaliberű párosok esetében 1000 fontot, vagy még annál
is többet tettek minden egyes ütésre, és izgalomtól rekedt hangok kiáltottak és fogadtak el
téteket.
Mungo St. John visszatette a hosszú, fekete manilaszivart fogai közé, és kis háromágú
támasztékot formálva bal keze ujjaival, a politúrozott juharfa dákót a hüvelykujja és
mutatóujja görbületébe helyezte. Egy utolsó fogadásroham támadt, majd csend telepedett
a zsúfolt helyiségre, amely kék dohányfüstben úszott, és kipirult, verejtékező arcok
nyúltak előre. Mungo St. John beállította a fehér dákógombot egyetlen csillogó szemével,
Harry Mellow pedig az asztal túloldalán mély lélegzetet vett és tartotta. Ha Mungónak
sikerülne a karambol, két pontot nyer, és még hármat pirosnál saját golyó lyukba
lökéséért, de nemcsak ez volt a tét, mert Harry 50 fontos külön fogadást is kötött a lövés
ellen. Állta, hogy vagy veszít, vagy nyer 100 guinea-t.
Mungo St. John arca olyan komoly volt, akár egy filozófia professzoré, aki a
világegyetem rejtélyén töpreng, miközben egy finom próbaütést végzett, amit megállított
a hosszú dákó végén lévő bőrgombbal, majdnem érintve a golyót. Azután határozottan
visszahúzta a dákot teljes lökethosszába. Alig hogy ütni akart, egy fiatal női hang hasított
bele a feszült, néma csendbe.
– St. John tábornok, jöjjön gyorsan!
Mindössze száz fehér nő volt az egész hatalmas körzetben a Shashitól északra és a
Zambezitől délre, akik közül kilencven valószínűleg férjnél volt, a fennmaradó tíz
zömének pedig már megkérték a kezét. Egy ilyen bájosan csilingelő hangra minden férfi
fejet hajtott volna a Champs-Élysées-n, de a nőkre kiéhezett Bulawayo Grand Hoteljének
biliárdtermében egy rövid hatótávolságú kartácssorozat hatását váltotta ki. Egy pincér
leejtett egy söröskorsókkal megrakott tálcát, egy nehéz fapad éktelen robajjal felborult,
mikor hat férfi felugrott róla, és gárdista módra vigyázzba vágta magát, egy részeg kocsis
meg hátraesett a pultról a mixerre, aki ösztönösen teljes erejéből be akart húzni neki, de
célt tévesztett, és lesöpörte a polcról az összes whiskysüveget.
A halotti csendben támadt hirtelen zenebona egy márvány Zeusz-szobrot is
kizökkentett volna a nyugalmából, Mungo St. John azonban könnyedséggel fejezte be
ütését, s az egyetlen sárga szem a nyugodt, jóképű arcban rezzenéstelenül követte
mindvégig a golyó röppályáját. A fehér golyó élesen koccant a szemközti mandinernek,
megkerülte az asztalt és megpördülve a sarokban olyan szögben ütközött a mandinernek,
ami lefékezte a golyó sebességét. Az visszagörgött Mungo St. Johnhoz, aki felemelve bal
kezét elengedte maga előtt. A golyó épp csak annyira érintette a másik fehér golyót, hogy
az egy hajszálnyira kitérve továbbgurult, és úgy csókolta meg a piros golyót, akár egy
szerető. Az érintkezés megfosztotta saját golyóját a maradék lökőerejétől is, amely egy
pillanatnyi elcsigázott lézengés után a saroklyuk szélén hangtalanul belepottyant a
hálóba.
Tökéletes, előre bejelentett és kivitelezett karambol és saját golyó lyukba lökése volt,
és az alatt a néhány másodperc alatt ezer font cserélt gazdát, de a helyiségben minden
férfi, Mungo St. Johnt kivéve, szinte hipnotikus bűvöletben az ajtóra meredt. A tábornok
kiemelte saját golyóját a hálóból, visszatette a helyére, s miközben újra bekrétázta a
dákót, azt motyogta: – Victoria, kedvesem, vannak pillanatok, mikor még a legcsinosabb
ifjú hölgynek is csendben kell maradni. – Újból az asztal fölé hajolt. – A pirosat lököm be
–jelentette be, de a társaságot úgy megigézte a magas, sötétvörös hajú lány, hogy nem
ajánlottak és nem is kötöttek fogadást, ám mikor Mungo St. John ismét ütésre emelte
dákóját, Victoria megint megszólalt.
– St. John tábornok, az anyám haldoklik.
Erre Mungo St. John már felkapta a fejét, egyetlen szeme tágra nyílt a
megdöbbenéstől, s miközben Vickyre bámult, a fehér golyó vad gikszerben
lekacskaringózott az asztalról. Mungo St. John kezéből egy csattanással a földre esett a
dákó, ő maga pedig kirohant a bárból.
Vicky az ajtóban maradt még pár másodpercig. Haját kuszálta a szél a vállán, és még
mindig úgy zihált, hogy keblei szívsajdítóan hullámzottak a vékony pamutblúz alatt.
Pillantása átfutott a vigyorgó és behízelgő ábrázatok tengerén, és megállapodott Harry
Mellow-n. A magas férfin sötét lovaglócsizma és bricsesz volt, és a nyakán nyitott, fakó
kék ing alól kitüremkedett kissé sprőd, göndör mellszőrzete. Vicky elpirult, aztán sarkon
fordult és kisietett az ajtón.
Harry Mellow odadobta dákóját a csaposnak és átverekedte magát a csalódott
tömegen. Mire kiért az utcára, Mungo St. John fedetlen fővel és ingujjban már egy nagy
pejkancán ült, de kihajolva a nyeregből épp mondott valamit gyorsan a kengyelnél álló
Vickynek.
Mungo felpillantott és észrevette Harryt. – Mr. Mellow – kiáltott oda neki –
lekötelezne, ha kikísérné a mostohalányomat a városból! Nekem azonnal Khamiba kell
mennem. – Aztán megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a poros utcán.
Vicky felkapaszkodott a rozoga kis kordéra, amely elé két melankolikusan fülét lógató
törpeszamár volt fogva. A bakon egy matabele asszony hatalmas, fekete alakja
tornyosult.
– Miss Codrington! – kiáltott utána Harry. – Kérem, várjon!
Hosszú léptekkel a kocsi mellett termett, és felnézett Vickyre.
– Annyira vártam, hogy... viszontláthassam.
– Mr. Mellow – kapta fel a fejét Vicky gőgösen –, a Khami Misszióhoz egyértelmű
jelzésekkel ellátott út vezet, így nem valószínű, hogy eltévedt volna.
– Átkozottul jól tudja, hogy a mamája kiutasított onnét.
– Megkérem, uram, hogy ne használjon közönséges szavakat előttem – felelte
kimérten Vicky.
– Már megbocsát, de a mamájának híre van. Egyszer állítólag dupla csövű puskával
lőtt rá egy nemkívánatos látogatóra.
– Hát, ez igaz – ismerte el Vicky –, de az Mr. Rhodes egyik bérence volt, azonkívül
anya madársöréttel lőtt rá, és az egyik cső még célt is tévesztett.
– Nos, én is Mr. Rhodes bérence vagyok, és lehet, hogy az édesanyja azóta már
szerzett őzsörétet, és célozni is jobban céloz.
– Én az elszánt férfiakat szeretem... az olyat, aki elveszi magának, amit akar... pokolba
a következményekkel!
– Hű, de csúnyán beszél Miss Codrington.
– Minden jót, Mr. Mellow! – Vicky megrántotta a gyeplőt, és a szamarak mélabús,
botladozó vágtába kezdtek.
A kordé már az új peremvárosban járt, ahol egytucatnyi téglaépület között fűkunyhók
és szakadozott, poros vászonsátrak éktelenkedtek; kétoldalt az útszélen fuvarozó szekerek
álltak egymás mellett még megrakodva a táskákkal, kelmékkel és bálákkal, amelyeket a
végállomásról hoztak fel.
Vicky úgy ült, mint a cövek és előre nézett, de közben nyugtalanul azt mondta
Jubának a szája sarkából: – Szólj, ha meglátod, de nehogy észrevegye, hogy figyeled.
– Jön – jelentette be Juba nyugtatóan –, úgy jön, akár a gepárd a gazella után.
Mikor Vicky meghallotta a lódobogást hátulról, még peckesebben kihúzta magát.
– Hűha! – mosolyodott el Juba mélabús nosztalgiával. – Ez aztán a szenvedély! Az én
uram ötven mérföldet nyargalt egyfolytában, még enni-inni se állt meg, mikor a
szépségemtől még megőrültek a férfiak.
– Ne bámulj rá, Juba!
– Milyen erős, tüzes... milyen fájintos lurkókat fog ez neked csinálni!
– Juba! – Vicky rákvörös lett. – Még gondolni is bűn ilyesmire egy keresztény
hölgynek.
Juba vállat vont és kuncogott. – Hát, akkor majd másnak csinálja azokat a fájintos
lurkókat. Láttam, hogy nézett Elizabethre, mikor Khamiban volt.
Vicky arcán a pír most sötétebb, haragos árnyalatra változott. – Gonosz asszony vagy,
Juba... – de nem folytatta, mert Harry Mellow megállt mellettük sudár heréltjével.
– A mostohaatyja énrám bízta magát, Miss Codrington, ezért nekem kell hazavinnem,
méghozzá gyorsan.
Hosszú, izmos karját a kocsi felé nyújtotta, s mielőtt Vicky észbe kapott volna,
derékon kapta, és a döbbenettől rúgkapáló és sivalkodó lányt maga mögé rántotta a
nyeregbe.
– Kapaszkodjon belém erősen! – parancsolt rá – és Vicky ösztönösen átkarolta a
karcsú, izmos testet, aztán meghökkenve saját magán hátrébb csúszott. Csakhogy Harry
épp abban a pillanatban ösztökélte lovát vágtára, s ő kis híján lebukfencezett az út porába.
Újult buzgalommal kapta el megint Harryt, és közben igyekezett elfojtani gondolatában
és testében ezt az ismeretlen érzést. Beléje nevelték, hogy minden olyasmi, ami ilyen
melegségérzetet kelt a hasa aljában, libabőrössé teszi a karját, elakasztja lélegzetét és
megrészegülten könnyelművé teszi, az csak istentelen és bűnös dolog lehet.
Hogy elterelje figyelmét, a pihéket nézte a férfi tarkóján meg a puha selymes bőrt a
füle mögött, de megint csak valamiféle fojtó, fullasztó gyengédség tolult föl a torkába.
Szinte ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy a fakó, kék ingbe temesse arcát és beszívja a
férfitest szagát. A csípős, taplóhoz ütött kovaszaghoz egy melegebb illat vegyült, amely
az első esőcseppektől áztatott, napégette földére emlékeztetett.
 Zavara egyből elszállt, mikor észrevette, hogy még mindig gyors vágtában haladnak,
amiben egykettőre visszaérnek Khamiba.
– Agyonhajszolja a lovát, uram. – Remegő és hamisan csengő hangjára Harry
hátrafordult.
– Nem hallom, mit mond!
Vicky erre annyira közel hajolt hozzá, hogy lobogó haja az arcát érintette, és ajka a
fülét súrolta.
– Ne ilyen gyorsan – ismételte meg.
– Az édesanyja...
– ...nem olyan nagy beteg.
– De hiszen St. John tábornoknak azt mondta...
– Gondolja, hogy Juba meg én eljövünk Khamiból, ha igazán baj volna?
– És St. John?
– Csak jó ürügy volt, hogy újra összehozzuk őket. Olyan romantikus, hadd maradjanak
egy kicsit magukra.
Harry lassan lépésre fogta lovát, de Vicky, ahelyett, hogy lazított ölelésén, még
közelebb fészkelődött hozzá.
– Az anyám nem ismeri el az érzéseit – magyarázta. – Néha Lizzi-nek és nekem kell a
dolgokat kézbe venni.
De már meg is bánta, hogy megemlítette ikertestvére nevét. Ő is észrevette, hogyan
nézett Harry Mellow Elizabeth-re, mikor náluk járt Khamiban, és azt is látta, hogyan állta
Elizabeth a pillantását. És mikor Harry sebtében távozott Khamiból Robyn
búcsúszavaival fülében, Vicky ígéretet akart kicsikarni testvérhúgából, hogy nem fogja
többé bátorítani Mr. Mellow lángoló pillantásait. Válaszul Elizabeth elmosolyodott a
maga dühítő módján. – Nem gondolod, hogy Mr. Mellowra kellene bíznunk a döntést?
Az amúgyis vonzó Harry Mellow-t Elizabeth érthetetlen konoksága most
ellenállhatatlanná tette Vicky számára, és ösztönösen szorosabban fogta a férfi derekát.
Abban a pillanatban meglátta a fás dombokat, amelyek már a Khami Missziót jelezték
előre az alacsony, cserjés bozóton túl, és rémület fogta el. Harry nemsokára szembetalálja
magát a mézbarna szemű, selymes, sötét, vörösesen csillogó sörényű Elizabethszel.
Vicky most maradt életében először úgy felügyelet nélkül, hogy anyja, Juba, vagy akár
az ikertestvére elérhető közelségben lett volna és ez felvillanyozta. Ösztönzést adott a
többi ismeretlen és harsány érzésnek, amely eddig hatalmába kerítette, és szigorú vallásos
neveltetésének utolsó korlátait is ledöntötte hirtelen nyugtalan, lázadó hangulatában.
Csalhatatlan női ösztönével megérezte, hogy megkaphatja, amit annyira akar, de csak
akkor, ha azonnali, vakmerő akcióba lép.
– Sajnálatos és elkeserítő, ha egy nőnek egyedül kell élnie, mikor annyira szeret
valakit.
Hangja halk dorombolásba ment át, ami olyan hatást tett Harryre, hogy sétalépésre
fogta lovát.
– Isten nem egyedüllétre teremtette a nőt – suttogta Vicky, és látta a vért fölfelé
áramlani a férfi füle mögötti finom bőr alatt. – De a férfit sem – folytatta, mire Harry
lassan hátrafordult, és belenézett a zöld szemekbe.
– Úgy tűz a nap – suttogta Vicky állva a tekintetét. – Jó lenne megpihenni pár percre
az árnyékban.
Mikor a férfi leemelte a nyeregből, csak állt mellette némán, továbbra is arcára
szegezve pillantását.
– Itt minden csupa por a szekerektől, nem lehet hová leülni – mondta Vicky. – Mi
lenne, ha beljebb mennénk kissé az úttól?
Azzal megfogta Harry kezét, és a legnagyobb természetességgel átvezette a puha,
halovány, térdmagas füvön egy mimózafához. A terjedelmes, lehajló lombkorona alatt
fedezékben lesznek, ha netán arra tévedne egy utazó.

Mungo St. John kancájának oldalán sötét tajtékcsíkok folytak végig, s a lovas
csizmáját telefröcskölte a lihegő ló pofájából lecsapódó hab, miközben fölfelé kaptatott a
buckák közötti földszorosra, megállás nélkül nyomulva előre a Misszió fehér epületei
felé. A lódobogásra, amelyet visszhangoztak a dombok és a házak falai, Elizabeth karcsú,
szoknyás alakja jelent meg a tanyaház tágas verandáján. Kezét ellenzőként szeméhez
emelve bámult a lejtőre, s mikor felismerte Mungót, lesietett a lépcsőn, ki a napfényre.
– St. John tábornok, Istenem, csakhogy megjött. – Odaszaladt és megfogta a kanca
fejét.
– Milyen állapotban van? – Mungo csontos arcán vad, űzött tekintet ült. Kirúgta lábait
a kengyelből, leugrott a lóról és nyugtalanul megrázta Elizabeth vállát.
– Játéknak indult. Vicky és én ide akartuk csalni, mert a Mamának szükségé van
magára... de akkor még csak egy kicsit volt lázas:
– A fene vigyen el, lányom! – ordított rá Mungo. – Mi történt?
Erre a hangra Elizabeth nem tudta tovább visszatartani a zokogást, és könnyek
patakzottak végig az arcán. – Megváltozott... a lány vérétől... megöli annak a lánynak a
vére!
– Szedd össze magad! – Mungo újból megrázta. – Lizzie, Lizzie, ez nem rád vall!
Elizabeth nyelt egyet, és erőt vett magán. – Beoltotta magát egy lázas beteg vérével.
– Egy néger lányéval? De az Istenért, miért? – kérdezte Mungo, aztán meg sem várva
a választ, faképnél hagyta Elizabethet, és felszaladt a verandára. Mikor berontott Robyn
hálószobájába, az ajtóban megtorpant.
A kis, zárt helyiségben olyan áporodott szag terjengett, mint egy disznóólban, és a
tábori ágyon fekvő lázas test forrósága olyan párával lepte be az egyetlen ablak
üvegtábláját, akár a forró vízgőz. Az ágynál, mint egy kiskutya a gazdája lábánál, Mungo
fia kuporgott. Robert óriási, komoly szemével felpillantott apjára, és szája elgörbült a
keskeny, sápadt arcban.
– Kisfiam! – Mungo tett egy lépést az ágy felé, de a gyerek feltápászkodott, némán az
ajtó felé pillantott és fürgén elugorva Mungo kinyújtott keze elől úgy iramodott ki a
szobából, hogy csupasz lábacskája megcsúszott a verandán. Mungo egy pillanatra
szeretett volna utána menni, de aztán megrázta fejét, odalépett az ágyhoz és lenézett a
nyugodtan fekvő alakra.
Robyn úgy lesoványodott, hogy arc- és homlokcsontjai élesen kiálltak a sápadt bőr
alatt. Lehunyt szemei mélyen be voltak esve ólmos-vörös üregeikbe. Ezüstösbe vegyülő
haja a halántékán száraz és törékeny volt, akár a préri füve télen. Mikor Mungo lehajolt
és megérintette homlokát, olyan hidegrázás jött az asszonyra, hogy belezörgött a vaságy,
és úgy vacogtak a fogai, hogy félő volt, darabokra törnek, mint a porcelán. Mungo ujjait
szinte perzselte a forró bőr, és átható pillantást vetett a mellette álló Elizabeth döbbent
arcára.
– Kinin? – kérdezte a férfi.
– Máris többet adtam be neki a kelleténél... 100 szemet reggel óta, de semmi hatás. –
Elizabeth elhallgatott, mert nem akarta elmondani neki a legrosszabbat.
– Hogyhogy?
– A Mama már hat hete nem szedte a kinint, hogy megkapja a betegséget, és
bebizonyíthassa elméletét.
Mungo elszörnyedve meredt rá. – De hiszen az ő vizsgálatai... – hitetlenkedően rázta
meg fejét. – Ő maga mutatta ki, hogy a kihagyás utáni nagy dózisok... – nem folytatta,
mintha attól félt volna, hogy még a falra festi az ördögöt.
Elizabeth viszont kimondta:
– Ez a sápadtság – suttogta –, és a kininre egyáltalán nem reagál... nagyon félek.
Mungo ösztönösen átkarolta Elizabeth vállát, s a lány egy pillanatra hozzásimult.
Mungót sajátos kapcsolat fűzte az ikrekhez, akik mindig készséges cinkosai és titkos
szövetségesei voltak az első naptól kezdve, mikor elgennyesedett lőtt sebbel a lábán,
félholtan beállított a Khami Misszióba. Bár a lányok akkor még épphogy csak serdülők
voltak, ők sem maradtak mentesek attól a különös, igéző hatástól, amelyet a férfi a nők
minden korosztályára tett.
– Vicky és én az Istent kísértettük, mikor azt mondtuk, hogy Mama haldoklik.
– Ugyan kérem – rázta meg gyengéden Mungo. – Vizel? Pisál? – ismételte meg
durvábban, hogy leplezze zavarát.
– Tegnap este óta nem. – Elizabeth szerencsétlenül megrázta a fejét, mire a férfi az
ajtó felé tolta.
– Meg kell itatnunk. Van egy üveg konyak a nyeregtáskámban. Hozz citromot a
kertből, egy tálka cukrot és egy nagy kancsó forró vizet.
Mungo Robyn fejét tartotta, mialatt Elizabeth apró kortyonként diktálta bele a gőzölgő
folyadékot halottsápadt anyja szájába, aki a borzalmas malárialáz lidérceitől űzve és
hajszolva önkívületben dulakodott velük.
Addig erőlködött, míg a Robynt rázó jeges borzongásokat egyszer csak perzselő
forróság váltotta fel, amely kiszárította bensejét, s bár nem ismerte meg sem Mungót, sem
Elizabetht, mohón, fuldokolva kortyolta a szájához tartott vizet, pedig olyan gyenge volt,
hogy mikor föl próbálta emelni fejét, az visszahanyatlott és oldalra csuklott, úgy, hogy
Mungónak kellett megtartani. Az erős, kegyetlennek látszó kezek furán gyengéden és
szeretettel fogták meg az asszony állát, és törölték le róla a melléfolyt cseppeket.
– Mennyit ivott meg? – kérdezte a férfi.
– Több mint négy pintet – felelte Elizabeth belenézve a kancsóba.
A fény a szobában megváltozott az alkony beköszöntésével. Elizabeth felállt, az
ajtóhoz ment és a verandán keresztül a földszorosról lefelé vezető utat fürkészte.
– Vickynek és Jubának már itthon kéne lennie – mondta, de anyja ismét felkiáltott,
mire becsukta az ajtót, és visszasietett a tábori ágyhoz. Ahogy letérdelt Mungo mellé,
hirtelen megérezte a szobában terjengő ammóniákszagot. Elfordította tekintetét, és halkan
azt mondta: – Tisztába kell tennem.
De Mungo nem kelt fel. – Robyn a feleségem – mondta. – Vicky és Juba nincsenek itt,
segítenem kell neked.
Elizabeth bólintott, de mikor lehúzta az ágyneműt, fátyolos hangon csak annyit
suttogott: – Édes jó Istenem...
 – Ettől féltünk – mondta Mungo halkan, reményvesztetten.
Robyn hálóinge felcsúszott halovány, lányos combjain. Át volt ázva az alatta lévő
vékony matraccal együtt, de nem kénes, sárga vizelettől, amit reméltek. A foltos
ágyneműre meredő Mungónak az az otromba nóta jutott eszébe róla, amit Jameson
seregének katonáitól hallott egykoron:

"Feketén, mint a szurok,

Feketén, mint a korom,
Szégyen-feketén folynak
A láz folyamok.
Nemsokára letesszük őt sírjába,
És földet dobunk arcára."

A bűzös folt olyan fekete volt, mint a rég megalvadt vér. A vesék igyekeztek
megtisztítani a véráramlatot a Robyn szervezetében futótűzként terjedő anémiától, akinek
borzalmas sápadtságát a vörösvértestek pusztulása okozta. A malária ugyanis, közben
valami még súlyosabbá és végzetesebbé alakult át benne.
Miközben mind a ketten tehetetlenül bámultak a betegre, hirtelen mozgás hallatszott a
verandáról és kivágódott az ajtó. A küszöbön Victoria állt. Valamiféle belső fény
sugárzott róla. annak a fiatal nőnek a különös, törékeny szépsége, aki most fedezte fel a
szerelem csodáját és titkát.
– Hol voltál, Vicky? – kérdezte Elizabeth, aztán észrevette a magas, fiatal férfit
mögötte az ajtóban, és megértette Harry Mellow homályos, de büszke arckifejezését.
Nem érzett neheztelést, sem irigységet, csak röpke örömet. Ő soha nem pályázott Harry
Mellow-ra, csak azért mutatott iránta érdeklődést, hogy a testvérét cukkolja. Ő egy olyan
férfit szeretett, akiről tudta, soha nem lehet az övé, de ebbe már régen belenyugodott.
Miközben örült Vicky boldogságának, a magáéra gondolva elszomorodott, és Vicky
félremagyarázta arckifejezését.
– Mi van? – A fény elhalványult Vicky szép arcán, és egyik kezét a keblére tette,
mintha a bensejében emelkedő rémületet akarná visszaszorítani. – Mi történt, Lizzie? Mi
ez?
– Vérvizelés – felelte kertelés nélkül Elizabeth. Szükségtelen volt többet mondania.
Az ikrek egy kórháztelepen élték le addigi életüket, és tudták, hogy a betegség menynyire
szelektív. Csak fehér embert támadott meg, melynek okát Robyn kutatásai a
kininszedésben jelölték meg, amihez szinte kizárólag csak fehérek folyamodtak. Robyn
jó ötvenegynéhány esettel találkozott a misszióban töltött évek folyamán. Régen az
elefántvadászok és vándorárusok kapták meg, az utóbbi időkben pedig Jameson
seregének katonái, új telepesek és aranykereskedők, akik átrajzottak a Limpopo folyón.
Az ikrek tudták, hogy az ötven vérvizelésesből csak három maradt életben, a többi a
folyón túli kis temetőben nyugodott. Anyjuk komoly életveszélyben volt. Vicky
odarohant az ágyhoz és letérdelt mellé.
– Istenem, Mama – suttogta mélységes bűntudattal. – Itt kellett volna maradnom...

Juba vízmosta folyami köveket melegített a nyitott tűzhelyen, amelyeket pokrócba

göngyölve Robyn teste köré helyeztek, és letakartak négy vadbőr takaróval. Az asszony
erőtlenül igyekezett lehányni magáról a takarókat, de Mungo lefogta. A bensejében
tomboló láz és a forró kődunsztpakolás ellenére bőre szárazon égett, és szeme akár a
víztől simára koptatott sziklakristály, tompán, vakon csillogott.
Mire a napkorong a fák koronáját érintette, és a szoba sötét narancssárgába fordult, a
láz letört, és úgy gyöngyözött kifelé a viaszfehér bőr pórusain, mint az összehúzott
cukornád leve a présen. Homlokán és állán kövér, csillogó verejtékcseppek ütöttek ki,
majd egymásba folyva széles, csúszós patakokban kígyóztak hátrafelé a hajába, amely
úgy átázott, mintha a zuhany alól lépett volna ki, és olyan gyorsan áramlottak a szeme
felé, hogy Mungo alig győzte törölgetni. A nyakán lefolyó verejték már a szőrmetakarót
is átáztatta és összecsomósította, tovább futott a vékony matracra, amelyről esőszerű
kopogással hullott alá a kemény, száraz padlóra.
Testhőmérséklete rohamosan csökkent, s mikor teljesen kiizzadta magát, Juba és az
ikrek szárazra törölték meztelen testét, amely úgy kiszáradt és lefogyott, hogy a bordái és
a szeméremcsontja hegyesen kiálltak. Rendkívül óvatosan mozdították meg, mert
egyetlen rossz mozdulattól is eltörhettek volna a vesevéredények vékony, sérült falai,
viharos belső vérzést idézve elő, amivel gyakran végződött ez a betegség.
Mikor megvoltak, kiszóltak Mungónak a verandára, ahol Harry Mellow-val üldögélt.
Robyn még mindig eszméletlen volt. Mungo a padlóra helyezte a lámpást, hogy a gyér
fény ne zavarja az asszonyt.
– Majd szólok nektek, ha változás van. – Miután a nők elmentek, leült az ágy melletti
székre.
Robyn állapota az éjszaka folyamán rosszabbodott, és a betegség olyan rombolást
végzett szervezetében, hogy a hajnalpírban úgy nézett ki, mint akinek egy rettenetes
vámpír kiszívta a vérét. A férfi tudta, hogy haldoklik, és megfogta kezét, de Robyn nem
moccant.
Valaki halkan besurrant az ajtón, mire Mungo hátranézett, és Robertet, a fiát
pillantotta meg. Viseltes és pecsétes hálóinge hónaljban szűk volt és térdéig sem ért.
Sűrű, kócos fürtjei magas, halovány homlokába hullottak, miközben rezzenéstelenül
bámult Mungóra, álomittas szemeivel.
Mungo nyugodtan ült tovább helyén, mert érezte, a gyerek a legcsekélyebb mozdulatra
is úgy menekülne, mint valami riadt kis vadállat. Vagy száz szívdobbanás után a gyermek
anyja arcára fordította pillantását, és szemei most először érzelmet tükröztek. Lassan
odalopakodott az ágyhoz, és tétovázva, kinyúlva megérintette anyja arcát. Robyn
kinyitotta szemét, amely üvegesen és világtalanul már egy másik, sötét világot látott.
– Anyu – mondta Robert –, anyu, kérlek szépen, ne haljál meg.
Robyn pillantása ide-oda rebbent, és egyszer csak, csodával határos módon megállt
Robert arcán. Fel akarta emelni kezét, de az épphogy csak rándult egyet és újból
elernyedt.
– Úgy halj meg, hogy a gyerek az enyém lesz utána – mondta neki kíméletlenül
Mungo, mire az asszony szeme feléje fordult. – Úgy halj meg – ismételte fenyegetően.
Az asszony most megismerte, és szavai eljutottak tudatáig. Szemébe harag gyúlt, és
emberfeletti erőfeszítést téve meg akart szólalni, de egyetlen hang sem jött ki torkán,
miközben ajkai egyetlen szót formáltak.
– Soha!
– Akkor éljél! – provokálta a férfi. – Éljél, a fene vigyen el! – És az asszony újabb
erőfeszítést tett, hogy megszólaljon.

Robyn hol erőre kapott kissé, hol visszahanyatlott a betegség borzalmas sodrásába,
amelyben újabb perzselő lázrohamok csaptak át jeges hidegrázásokba, s a gyötrelmes
verejtékezéseket ernyedt önkívületi állapot követte. Sokszor lázálmában múltbeli
látomásokkal és démonokkal viaskodva. Olykor Mungo St. Johnra nézett, és ismét
olyannak látta, amilyen rég volt szép baltimore-i klippere, a Huron hátsó fedélzetén,
mikor ő, Robyn még a húszas évei elején járt.
– Milyen jóképű – suttogta. – Pokolian... hihetetlenül jóképű.
Azután, világos pillanataiban, a láz csak fokozta haragját.
– Megölted őt... megölted őt, aki egy szent volt – suttogta tisztán, kivehetően, de
dühtől remegő hangon, és Mungo nem tudta megnyugtatni. – A férjem... átküldted a
férjem a folyón, ahol tudtad, hogy matabele lándzsák várják. Megölted... csak épp nem
saját kezűleg szúrtad a pengét a szívébe.
Azután hangulatváltozás állt be nála. – Kérlek, hagyj békén végre! – könyörgött olyan
elhaló hangon, hogy Mungo csak föléje hajolva tudta kivenni szavait. – Tudod, hogy nem
bírok neked ellenállni, pedig minden, amit te jelképezel, sért engem, sérti az Istent... és
sérti azt a remény és vezető nélkül maradt népet, amely a gondjaimra lett bízva.
– Igyál! – parancsolt rá a férfi. – Innod kell! – s az asszony erőtlenül küszködött,
ahogy ajkához tartotta a kancsót.
Azután a betegség keményebbre fogva rajta szorítását újabb perzselő lázködbe
burkolta, amelyben megszűnt minden értelem és realitás. A nappalok és éjszakák
egymásba mosódtak. Néha Mungo arra ébredt, hogy éjfél elmúlt, és egyik vagy másik
lány a széken aludt az ágy túloldalán. Ilyenkor fáradságtól zsibbadtan felállt, és
folyadékot erőltetett Robynba.
– Igyál! – suttogta neki. – Ha nem iszol, véged! Aztán visszaroskadt székébe, és mikor
újra felébredt, már pirkadt, és a fia állt mellette, az arcába bámulva. Amint kinyitotta
szemét, a gyerek eliramodott; s mikor utána szólt, Robyn szenvedélyesen azt suttogta az
ágyról:
– Soha nem lesz a tiéd... soha!
Néha délidőben, mikor Robyn sápadtan és némán feküdt egy-egy lázroham között,
Mungo alhatott néhány órát a veranda végében álló nyugágyban, amíg Juba vagy
valamelyik lány fel nem ébresztette, mert újabb roham kezdődött. Ilyenkor az ágy mellé
sietett, és újabb ösztökéléssel kipiszkálta Robynt letargiájából, és további küzdelemre
késztette.
Mungo, akinek csontos arca beesetté, nyúzottá vált, az ágy mellett ülve olykor
csodálkozott saját magán. Száz, ennél szebb nője volt életében, és tudta, milyen furcsa
vonzerőt gyakorol még mindig a nőkre, ám ő mégis ezt választotta, ezt a nőt, akit soha
nem tudott birtokolni. Ezt a nőt, aki szenvedélyesen szereti és gyűlöli egyszerre, aki egy
észveszejtő együttlét eredményeképp megfogant tőle, hogy azután minden eszközzel
távol tartsa tőle gyermekét. Ő akart hozzámenni feleségül, mégis megtagadta hitvesi
kötelességét, s csak ilyenkor tűrte meg őt, Mungót a színe előtt, mikor nem volt ereje
tiltakozni, vagy azon ritka alkalmakkor, midőn a vágya felülkerekedett az értelmén és
visszatetszésén.
 Ez utóbbi egy hónappal ezelőtt fordult elő utoljára. Gyertyafényre ébredt Bulawayo
szélén álló vályogháza belső szobájában, és Robynt pillantotta meg a helyiség egyetlen
bútordarabját képező tábori ágya mellett. Képes volt átlovagolni a sötét vadonon érte...
– Az Isten bocsássa meg nekem! – suttogta, és őrült vágytól égve rávetette magát.
Pirkadatkor kifacsarva és bódultan faképnél hagyta őt, s mikor másnap kiment hozzá
Khamiba, vadászpuskát fogott rá a verandáról, és Mungo tudta, jobb, ha nem közelít
hozzá, mert képes és agyonlövi. Soha nem látott még olyan gyűlöletet, ami Robyn
szemeiben lobogott ő és saját maga iránt.
Az asszony megállás nélkül szellőztetgette az otthoni és fokvárosi lapokban az ő,
Bennszülöttügyi Főbiztosként tett minden nyilatkozatát. Támadta az őáltala bevezetett
dologra sorozási rendszert, melynek révén feketéket küldtek dolgozni a kétségbeejtő
munkaerőhiánnyal küszködő farmerekhez és bányászokhoz az új ország fennmaradása
érdekében. Elítélte bennszülöttekből toborzott rendőrségét, amelyet a törzs nyakára
ültetett. Egyszer még egy indabára is berontott, amelyen Mungo a törzsi indunákkal
tanácskozott, és folyékony szindebele nyelven, a férje jelenlétében lázította az indunákat
vénasszonyok és gyáva nyulak gyülekezetének nevezve őket, amiért behódolnak
Mungónak és a Brit Dél-Afrika Társaságnak. Aztán, nem egész egy óra múlva, a
gázlóhoz vezető ösvény melletti sűrű bozótban várva rá útját állta. Pucéron szeretkeztek a
nyeregtakaróján, a prérin, akár a vadak, olyan, szinte egymást pusztító dühvei, ami őt,
Mungót megrázta és elborzasztotta.
– Gyűlöllek! Uramisten, hogy gyűlöllek! – suttogta Robyn könnybe lábadt szemmel,
ahogy felszállva lovára elvágtatott, nem törődve a szoknyájába akadó tüskékkel.
Az indunák buzdítása csupán hangos izgatás volt lázadásra és véres forradalomra, de a
"Hackett, a katona Matabele-földön"-ben már nevén nevezte Mungót, olyan szavakat
adott a szájába és olyan tetteket tulajdonított neki, amelyekkel kimerítette a legdurvább
becsületsértés fogalmát. Mr. Rhodes és a B. D. A. Társaság más igazgatói igyekeztek
rábeszélni, hogy fogja perbe az asszonyt.
– A saját feleségemet, uram? – Mungo összehúzva egyetlen szemét, keserűen
elmosolyodott. – Teljesen bolondot csinálnék magamból.
Robyn volt a legkönyörtelenebb és legádázabb ellenfél, akivel valaha is dolga akadt,
mégis, a halála gondolata annyira elkeserítette, hogy valahányszor az asszony
visszacsúszott a szakadék felé, ő is vele együtt süllyedt, s mikor újra erőre kapott, ő is
felvidult.
Pedig az érzések játéka és az asszony életben tartása az utolsó energiatartalékait is
kiszívta és lelkileg teljesen kimerítette. S ez így ment tovább, szünet nélkül, nap mint
nap, míg végül egy napon Elizabeth verte fel néhány óra után mély álmából. A lány
hangja remegett a felindultságtól, szemében könnyek csillogtak.
– Vége, St. John tábornok – mondta, s ő megdöbbenve, mintha arcul ütötték volna,
kábultan felkászálódott. Szemét könnyek csípték.
– Nem tudom elhinni. – Akkor vette észre, hogy Elizabeth mosolyog a könnyein
keresztül, mikor elébe tartotta a kezében lévő zománcedényt.
A folyadékból ammónia és áporodott betegségbűz áradt, de színe most már nem sűrű
sötétbarna, hanem világos aranysárga volt.
– Elmúlt – ismételte Elizabeth. – A vizelete kitisztult. Megmenekült! Hála legyen érte
Istennek! Megmenekült!
Délutánra Robyn olyan jól lett, hogy fel tudta szólítani Mungo St. Johnt a Khami
Misszió elhagyására, másnap reggel pedig már az ágyból is ki akart szállni, hogy érvényt
szerezzen felszólításának.
– Nem engedhetem, hogy a fiam egy nappal is tovább az ön rossz hatása alatt legyen!
– Asszonyom... – kezdte a férfi, de Robyn belefojtotta a szót.
– Mostanáig el tudtam kerülni, hogy beszéljek a gyereknek önről. Ő nem tudja, hogy
az apja volt a vezetője a leghírhedtebb rabszolgakonvojnak, amely valaha is végigvonult
Afrikán az Atlanti-óceántól Nyugat-Indiáig. Nem tud arról a sok ezer elátkozott lélekről,
Afrika ártatlan gyermekeiről, akiket ön egy távoli kontinensre hurcoltatott. Nem tudja,
hogy ön és a hasonszőrűi viseltek véres és indokolatlan háborút Lobengula és a matabele
nemzet ellen. És azt sem, hogy ön a kegyetlen elnyomás eszköze, de ha nem távozik,
tudatni fogom vele mindezt. – Hangja részben visszanyerve régi erejét pattogott, és
Jubának le kellett fognia a vállát. – Felszólítom, hogy azonnal távozzék Khamiból!
Robyn sápadtan zihált az erőfeszítéstől, miközben Juba gyöngéd, dundi kezei
visszanyomták a vánkosra. Elizabeth odasúgta Mungónak:
– Még visszaesik. Talán az lenne a legjobb.
Mungo szája a jól ismert, gúnyos mosolyba görbült, amelyre Robyn olyan jól
emlékezett, de egyetlen szemének aranyos mélyében Robyn egy árnyékot, megbánást
vagy borzalmas magányosságot vélt felfedezni.
– Alászolgája, asszonyom – hajolt meg, mélyebben a kelleténél, majd nagy léptekkel
távozott a betegszobából. Robyn hallgatta, ahogy átvág a verandán és lefelé megy a
lépcsőn, s csak akkor lökte le magáról Juba kezét és fordult be a sivár, meszelt fal felé.
A dombtetőn, ahol az ösvény egy hágóban folytatódott a sűrű erdő borította hegyek
közé, Mungo St. John megállította lovát és hátranézett. Mikor látta, hogy a tanyaház
verandája üres, felsóhajtott, aztán megfogta a gyeplőt, és egyenesen nézett maga elé az
úton északra. De nem indult el. Összevonta szemöldökét és felnézett az égre.
Az északi égbolt sötét volt, és vastag, nehéz függöny ereszkedett róla alá a földre.
Felhőnek túlságosan vastag és testes lett volna, inkább ahhoz a titokzatos, vörös
árapályban látott undok planktontelephez hasonlított, amely az Atlanti-óceán déli vizein
vonult át, halált és pusztulást hagyva maga után.
Ilyet azonban Mungo most látott először. A valami hihetetlenül nagy kiterjedésű volt,
félkörív alakban, szinte az egész látóhatárt eltakarva száguldott a delelőre álló nap felé.
Valamikor a messzi északon, a Szaharában látott óriási homokviharokat, amiket a
hamuszín szelek kavartak, de errefelé még homoksivatag sem volt ezer mérföldön belül,
így a jelenséget valami más idézhette elő. Mungónak fogalma sem volt, mi lehet az, és
tanácstalanságát ijedtség váltotta fel, mikor látta, hogy a valami szédítő sebességgel
közeledik felé.
A sötét fátyol rojtjai már a napkorong szélét súrolták, a fehér déli fény megváltozott.
A kanca kényelmetlenül ficánkolt Mungo alatt, s az ösvény melletti fűben az előbb még
csipogó gyöngytyúkok elnémultak. A borongós áradat pillanatok alatt úgy elfedte az
égboltot, hogy a nap mogorva narancssárgába fordult, mint valami felizzított vasgolyó, és
hatalmas árnyék telepedett a vidékre.
A természetre csend borult. Az erdőben döngicsélő rovarkórus elhallgatott, a bozótban
a kismadarak abbahagyták a csicsergést és csipogást, és lassanként az afrikai táj minden
háttéri zaja teljesen elcsitult.
A csend nyomasztóvá vált. Mikor a kanca méglóbálta fejét a zablalánc csörrenése
szinte fülsiketítőnek hatott. A szétterülő függöny megvastagodott, és teljesen eltakarva az
eget még jobban fokozta a félhomályt.
Aztán egyszerre csak egy halk, távoli, zizegő hang hallatszott, mint mikor szél
fodrozza a sivatagi dűnék cukorszerű, fehér homokját. A nap olyan tompán fénylett, mint
a hamvadó tábortűz.
A hang egyre közeledett, s most már a fülhöz tartott tengeri kagyló tompa bugásához
hasonlított; s a nap fénye kísérteties bíborvörösen szűrődött le a földre. Mungo babonás
áhítattal megborzongott, pedig a déli hőség a félhomályban még nyomasztóbbnak hatott.
A furcsa zizegés mély, zümmögő szárnyrezegtetéssé, majd csattogássá változott, s a
nap eltűnt, teljesen el lett takarva.
A gyér világosságban Mungo észrevette, hogy alacsonyan, az erdőn át egyenest feléje
száguld kígyózó oszlopokban, mint egy óriási ködpad.
Halk morajlással úgy csapott le rá, akár egy kartácssorozat, és a kemény szárnyú
testek olyan zsibbasztó erővel vágódtak arcába, amitől felszakadt a bőre és kiserkent a
vére.
Mikor kezeit védekezőn arca elé kapta, a megrémült ló felágaskodott, és Mungo csak
az ügyességének köszönhette, hogy nem esett le róla. Félig elvakította és elkábította a
fejére csapódó szárnyzuhatag, amely olyan sűrű volt, hogy mikor belekapott, egy repülő
rovar a kezében maradt.
Majd kétszer olyan hosszú volt, mint a mutatóujja, és csillogó, narancssárga szárnyait
kusza fekete rajzolatok tarkították. A torát kemény páncél borította, sisakos fejéből
kidülledő összetett szemei sárgák voltak, mint a csiszolt topáz, és hosszú hátsó lábai éles,
vörös karmokban végződtek. A rovar olyan görcsösen kapálózott kezében, hogy
felsértette bőrét, és keskeny vérző csíkot hagyott rajta.
Mungó összenyomta, mire reccsenve szétment és sárga folyadék fröccsent ki belőle. –
Sáskák! – ámult el Mungo felpillantva, hogy ilyen sokan lehetnek. – Az egyiptomi
harmadik csapás – mondta fennhangon, aztán elrántotta lovát a nekitámadó újabb
rovarfelhő elől, megsarkantyúzta és levágtatott a dombon a Misszió felé. Ám a sáskahad
gyorsabb volt a vágtató kancánál, és Mungo alig látott ki a hatalmas, surrogó szárny
függöny mögül.
Vagy tucatszor kis híján letérítették az ösvényről a körülötte sűrűn rajzó rovarok. A
hátára szálltak, s ahogy végig másztak rajta, hegyes lábaik szurkálták a bőrét. Hiába verte
le őket, újabbak telepedtek helyükre, és Mungót borzadály töltötte el a gondolatra, hogy
úgy ellephetik, hogy belefojtják testük zubogó üstjébe.
Előtte a Khami Misszió épületei körvonalazódtak ki az elsötétült déli napvilágban. Az
ikrek és szolgák a verandára csődülve megdermedtek a döbbenettől, és Mungo leugorva
lováról feléjük iramodott.
– Menjen ki mindenki, aki csak járni tud, a földekre! Vigyetek magatokkal lábasokat,
dobokat..., bármit, ami csörömpöl, és pokrócokat, amikkel csapkodni lehet...
Az ikrek azonnal észbekaptak. Elizabeth sálat kapott fejére, és kiszaladt az örvénylő
sáskaviharba a templom és a betegpavilonok irányába, Vicky pedig eltűnt a konyhában,
ahonnét jó néhány, egymásba rakott vaslábast cipelt ki magával.
– Okos kislány vagy! – Mungo egy pillanatra magához ölelte. – Ha ennek vége, majd
beszélünk rólad és Harryról. – Elkapta a legnagyobb edényt a lánytól. – Gyerünk!
De mielőtt nekiiramodtak volna, a levegő egy csapásra kitisztult, és a nap ismét olyan
fehéren és vakítóan tűzött, hogy el kellett takarniuk a szemüket.
A sáskafelhő nem szállt le, csak leereszkedett a földre, s noha az égbolt kék és magas
volt, a mezők és az erdő megváltoztak. A legmagasabb fák groteszk színekben játszó
szénakazlaknak, buzogva forrongó narancssárga-feketetarka kupacoknak látszottak. Az
ágak hajladoztak és lekonyultak a tengernyi apró test megtarthatatlan súlya alatt, és szinte
másodpercenként letört egy ág éles reccsenéssel, és hullott robajjal a földre. A lábon álló
gabona a szemük láttára feküdt le a földre, amely nem látszott ki a rajta hemzsegő,
pattogva surrogó rovarok alól.
Vagy száz ember rohant be őrjöngve a szántóföldre fémedényeket kongatva
egymáshoz, és a szürke, kórházi pokrócokkal csapkodva. A sáskák kurta
szárnysurranással a levegőbe emelkedtek, de amint elvonult a menet, újra leszálltak.
Egyszer csak egy új, élesebb hang hasított keresztül a levegőn, és több ezer, izgatottan
sivítozó madár csapott le, és kezdte kétpofára habzsolni a sáskahadat. A hosszú
villásfarkú szénfekete drongók, a malahitzöld különböző árnyalataiban játszó seregélyek,
kékcsókák, türkizkékben, napsárgában, kárminvörösben és bíborban pompázó méhfaló
gyurgyalagok fickándoztak és kergették egymást teljes sebességgel, mohóságtól
megrészegürten. A gólyák hosszú léptekkel térdig gázoltak az eleven szőnyegbe, és
ijesztő pikkelyesfejű marabuk, gyapjas nyakú, fehér pehelygalléros gólyák és sárga
mellényes, hosszú vörös és fekete nyereg-csőrűek csipegették éhesen az eleven lakomát.
Egy óráig sem tartott az egész. Aztán ugyanolyan hirtelenül, ahogy letelepedett, a
hatalmas raj mintegy gombnyomásra ismét a levegőbe rebbent. Újabb természetellenes
sötétség borult a földre, ahogy a napot eltakarták, amelyre újabb mesterséges hajnal
következett, mikor a szárnycsattogtató felhők elvékonyodva dél felé vonultak. Az üres
földeken az elszörnyedve maguk köré tekintgető emberi alakok aprónak és
jelentéktelennek látszottak. Nem ismertek rá az otthonukra.
A kukoricatábla a puszta barna földig le volt tarolva, a sáskák még a durva csutkákat
is felfalták. A tanyaház körüli rózsabokrok csupasz barna karókká változtak. A
gyümölcsös őszibarackfáiról és almafáiról eltűntek a virágok, és a kopasz, kicsavart ágak
a tél ekhóinak tűntek.
Még a hegyeken az őserdők és a Khami folyó két partján burjánzó sűrű bozót is
semmivé lett.
Egyetlen zöld növény, levél, de még fűszál sem maradt épen Matabeleföld szívében,
ahol a sáskahad átvonulását széles, bama nyomtáv jelezte.

Juba két nő kíséretében indult útnak. Ez is a matabele nemzet hanyatlási tünete volt.
Hajdanán, a Társaság betelepedése előtt, a Kumalo Ház nagy indunájának legidősebb
feleségét egy negyven nőből álló kíséret és ötven, tolldíszt viselő és felfegyverzett
amadoda várta készenlétben, hogy biztonságban elkísérjék a férje kraljába. Most azonban
Juba maga vitte az alvógyékényét a fején. Terebélyes kövérsége ellenére rendkívüli
könnyedén és kecsesen mozgott, egyenes háttal, feltartott fejjel.
A Missziótól eltávolodva levetette pamutingét, csak a keresztet hagyta a nyakában.
Óriási, zsírral bekent meztelen mellei ifjonti rugalmassággal himbálózva és ugrálva
csillogtak a napfényben. Lábszárai kivillantak a rövid, tehénbőr csípőkötő alól, miközben
meglepő gyorsasággal szinte úszott előre a homokos ösvényen.
Kísérői, két, vele egy kralból való fiatal újházas asszony, szorosan mögötte haladtak.
Egy szót sem szóltak, nem énekeltek, nem nevetgéltek, csupán ide-oda forgatva fejüket a
rajta lévő teherrel, megilletődötten bámulták a sivár és lecsupaszított tájat. A sáskahadak
erre is elvonultak. A kopasz, megcsonkított fákon sem madár, sem rovar nem volt. A nap
már felperzselte a védtelen földet, amely porrá mállott és a kis szélörvények
tovarepítgették.
Egy alacsony dombra felérve önkéntelenül megtorpantak, közelebb húzódtak
egymáshoz, és a batyujukat is elfelejtették letenni, úgy elszörnyedtek azon, ami a szemük
elé tárult. A hajdan Gandang parancsnoksága alatt álló inyati kafir hadsereg nagy kralja
volt az. Miután az új bulawayói Bennszülöttügyi Főbiztos dekrétumban elrendelte a kafir
harcosok csapatainak feloszlatását és szétzilálását, a kralt felégették. Azóta már új fű
kezdte lassan benőni a foghíjakat, de a sáskahad most azt is letarolta, újra felfedve a
gyűrű alakú, fekete hamupadokat. A letűnt nagyság emlékét idéző nagy kralhoz képest a
Gandangnak és közeli hozzátartozóinak otthont adó új kral kicsinek és jelentéktelennek
látszott.
Az Inyati folyótól egy mérföldre volt, és a közte elterülő legelő elpusztult. Mivel a
tavaszi esők még nem töltötték föl a folyót, a homokpadok ezüstfehérek voltak, s a nagy,
sima, vízmosta kövek hüllő-pikkelyekként csillogtak a napfényben. Az új kral
elhagyottnak látszott, és a marhakarámok üresen álltak.
– Megint elvitték a marhákat – mondta Ruth, a Juba mellett álló csinos fiatal nő, aki
még húszéves sem volt, s bár már két éve férjes asszony fejdíszét viselte, még nem esett
teherbe. A meddőségtől való titkos félelmében vette fel a keresztény vallást, mert úgy
okoskodott, ha az a három isten tényleg olyan mindenható, amilyennek Juba mondja
őket, akkor csak nem hagyhatják, hogy egy hívük gyermektelen maradjon. Nomusa
keresztelte meg őt a legutolsó teliholdkor, s nevét az új istenek nevében Kampuról Ruthra
változtatta. És most alig várta, hogy találkozzék férjével, Gandang egyik unokaöccsével,
hogy próbára tegye új vallása hatékonyságát.
– Nem – felelte Juba kurtán. – Gandang küldhette a csordákat északra, új legelőt
keresni.
– És az amadodák... hol vannak a férfiak?
– Lehet, hogy a csordával mentek.
– Az a kölykök dolga, nem a férfiaké.
Juba rávakkantott. – Amióta Csillogó Félszem elvette a pajzsaikat, a férfiaink csupán
csak mujibák.
A mujibák a csordapásztor fiúk voltak, akiket még nem vettek fel a harcosok seregébe,
és a két fiatal nőt szégyen fogta el, mert tudták, hogy Jubának igaza van. A férfiakat
valóban megfosztották fegyvereiktől, és a marha- és rabszolga-zsákmányoló portyákat, az
amadodák fő tevékenységét és kedvenc szórakozását megtiltották. Az ő férjeik vérbeli
harcosok voltak, akik megmártották lándzsáikat Wilson lovaskatonáinak vérében a
Shangani folyónál, a háború egyetlen szép matabele győzelemmel végződött csatájában,
de mi lesz a fiatalabb férfiakkal most, hogy nem lehetnek többé harcosok? Hogy vívják ki
így a harcmezőn a jogot, hogy bemehessenek a nőkhöz feleséget venni maguknak? Vagy
azok a szokások és törvények, amelyek szerint eddig éltek, most érvényüket vesztik és
feledésbe mennek? Akkor viszont mivé válik a nemzet?
– Az asszonyok még itt vannak – mutatott Juba a barna, letarolt búzamezőkön a
kapálás ütemére ringó sorokra.
– Újra beültetik a földeket – mondta Ruth.
Már késő motyogta Juba. – Nem lesz termés, amit megünnepeljünk az idény első
gyümölcsei táncán. – Azután erőt vett magán. – Menjünk le.
A homokpadok közt az egyik sekély tavacskánál letették fejükről terheiket, aztán
levették a csípőkötőjüket, és a hideg, zöld vízben lemosták magukról az izzadságot és az
út porát. Ruth talált egy kutyatej folyondárt, amely megmenekült a sáskáktól, és
leszedegetve a sárga virágokat, mindenkinek font egy koszorút.
A földeken dolgozó asszonyok, mikor meglátták őket feljönni a partra, örömtől
ujjongva szaladtak elébük, majd fellökve egymást, hogy hódolattal adózzanak Jubának.
– Mamewethu – mondták meghajolva, és összecsapva a kezüket mély tiszteletük
jeléül. Elvették a csomagjait, és két unokája lépett hozzá félénken, és jobbról-balról
megfogták a kezét. Azután a kis menet köszöntőket énekelve bevonult a kralba.
Nem minden férfi ment el. Gandang a vadfügefa kopasz koronája alatt ült faragott
főnöki székén, zsámolyán, és Juba odasietve hozzá letérdelt elébe.
Gandang nyájas mosollyal és elégedetten bólogatva fogadta az asszony
kötelességtudatának és odaadásának kifejezésre juttatását. Utána, mintegy Juba iránti
érzéseinek rendkívüli jeléül felemelte őt, és leültette a gyékényre, amelyet valamelyik
fiatalabb felesége terített mellé. Megvárta, míg Juba szomját oltotta a nagy, agyag
sörösedényből, amit egy másik feleség letérdepelve átnyújtott neki.
Azután egy intéssel elbocsátotta az asszonyokat és gyermekeket. Mikor végre
magukra maradtak, a szerető társak egymáshoz hajtva fejüket beszélgetni kezdtek:
– Nomusa jól van? – kérdezte Gandang. Ő nem rajongott úgy a Khami Misszió
doktorasszonyáért, mint Juba, és tulajdonképpen mélységes gyanakvással viseltetett a
legidősebb felesége által felvett idegen vallás iránt. Gandang kafir harcos csapata fogta el
és mészárolta le az utolsó szál emberig Wilson kis felderítő osztagát a háború alatt, a
Shangani partján. A meztelenre vetkőztetett, borzalmas, szederjes, lándzsaütötte sebekkel
borított fehér holttestek között ott feküdt a misszionáriusnő első férje is. Ahol már vér
volt, ott nem lehet többé szeretet. Ennek ellenére Gandang tisztelte a fehér asszonyt.
Azóta ismerte, amióta Jubát, és figyelemmel kísérte a matabele nép támogatása és
védelmezése érdekében tett lankadatlan erőfeszítéseit. Az asszony Lobengula király
barátja és tanácsadója volt, és sok beteg és haldokló matabelének nyújtott vigasztalást.
Gandang aggodalma tehát őszinte volt: – Lerázta magáról a rossz szellemeket, akiket
magára szabadított, mikor megitta a lány vérét?
Várható volt, hogy Robyn kísérletét elferdítve mesélgetik majd tovább, és
boszorkányságot fognak belemagyarázni.
– Nem itta meg a lány vérét. – Juba meg akarta neki magyarázni, hogy Nomusa a
matabele nemzet érdekében fecskendezte be magának azt a vért, de mivel maga sem
egészen értette a dolgot, érvelése nem lehetett meggyőző. Látva a kétkedést Gandang
szemében, feladta.
– És Bazo, a Fejsze? – kérdezte meg inkább. – Ő hol van? – Elsőszülött fia egyben a
kedvence is volt.
– A hegyekben, a többi férfival – felelte Gandang. A Matopost a matabelék mindig
olyankor használták búvóhelyül, ha valami baj vagy veszély volt, és Juba aggódón,
előrehajolva megkérdezte: – Csak nincs valami baj?
Gandang válaszképp megvonta a vállát. – Manapság mindig van valami baj.
– És most mi az?
– Csillogó félszem üzent a kankáival, a csatlósaival. Kétszáz fiatal matabele férfit
követel munkára délre Henshaw, a Sólyom új aranybányájába.
 – És nem küldted el neki őket?
Gandang megvetően kankáknak, azaz kis dögevőknek nevezte a Társaság bennszülött
rendőreit, akik az oroszlán nyomában sompolyognak a hulladékért. Ez az elnevezés
egyben kifejezte a matabelék gyűlöletét is az árulók iránt. – Megmondtam a kankáknak,
hogy a fehér ember megfosztott a pajzsomtól, lándzsámtól és induna tisztemtől, így nincs
többé jogom olyan parancsokat adni a fiataloknak, hogy ássanak gödröket és építsenek
utakat neki.
– És Csillogó Félszem most idejön?
Juba belenyugvóan viselkedett. Már ismerte a sorrendet: először a parancs, aztán a
kihívás, végül a szembeszállás. Ez mindig így történt, de neki már elege volt a férfiak
büszkeségéből, háborúkból, a halálból, megnyomorodásból, éhezésből és szenvedésből.
– Igen – értett egyet Gandang. – Nem minden kanka áruló. Az egyik megüzente, hogy
Csillogó Félszem útban van ide ötven emberrel, mire a fiatal férfiak fölmentek a
hegyekbe.
– És te miért maradtál itt? – kérdezte Juba. – Fegyvertelenül és egyedül várod Csillogó
Félszemet és ötven fegyveresét?
– Én soha nem futamodtam meg senki előtt – mondta Gandang egyszerűen. – Soha
életemben.
Juba csordulásig telt büszkeséggel és szerelemmel, ahogy ránézett a markáns, csinos
arcra, és mintha csak most vette volna észre a fejgyűrűje fölötti sötét hajkoronán
megcsillanó dért.
– Gandang, én jó uram, a régi idők elmúltak. A dolgok megváltoztak. Lobengula fiai
inasokként dolgoznak Lodzi kraljában a messzi délen, a nagy víz mellett. A kafir
harcosok csapata szétszóródott, és egy új és jóságos isten, Jézus istene van az országban.
Minden megváltozott, és nekünk is meg kell változnunk.
Gandang jó darabig szótlanul a folyón túlra bámult, mintha meg sem hallotta volna.
Aztán felsóhajtott, és kicsippentett egy kis piros burnótot a nyakában, egy bőrszíjon lógó
szarvasagancsból. Tüsszentett, utána megtörölte szemét, és az asszonyra nézett.
– A te tested része az enyémnek – mondta. – Az elsőszülött fiad az én fiam. Ha benned
nem bízom, magamban sem bízhatok. Ezért elmondom: tudd meg, hogy a régi idők
vissza fognak térni.
– Mit beszélsz uram? – kérdezte Juba. – Miféle különös szavak ezek?
– Az Umlimo szavai, aki felidézett egy jóslatot. A nemzet felszabadul, és újból nagy
lesz...
– Az Umlimo küldte a harcosokat a géppuskák elébe a Shanganinál és a Bembesinél –
suttogta keserűen Juba. – Az Umlimo háborút, halált és dögvészt hírdet. Most új isten
van, béke, Jézus istene.
– A békéé? – kérdezte Gandang kiábrándultan. – Ha ezt az istent így hívják, akkor a
fehér ember nemigen hallgat rá. Kérdezd csak meg a zulukat; miféle béke várt rájuk
Ulundiban, és Lobengula árnyékát, hogy miféle békét hoztak Matabeleföldnek.
Juba erre sem tudott mit válaszolni, mert erre vonatkozóan sem értette teljesen
Nomusa magyarázatát, így beletörődve fejet hajtott. Kis idő múlva, mikor Gandang úgy
érezte, az asszony egyetért vele, így folytatta:
– Az Umlimo három dolgot jósolt meg. Az első már be is következett: a sötétség
délben, sáskaszárnyaktól, és a tavasszal lombjukat vesztett fák. Most már élesíthetjük a
pengéinket.
 – A fehér ember összetörte a lándzsákat.
– A hegyekben új acél születik. – Gandang ösztönösen suttogóra fogta hangját. – A
Rozwi kovácsok kemencéi éjjel-nappal égnek, és úgy árad belőlük a folyékony vas, akár
a Zambezi vize.
Juba rámeredt. – Ki tette ezt?
– Bazo, a fiad.
– A puskagolyó ütötte sebek még frissen fénylenek testén.
– De Kumalo induna – suttogta Gandang büszkén –, és férfi.
– Férfi, férfi – replikázta Juba. – Egyetlen férfi. És hol vannak a kafir harcosok?
– Már készülődnek titokban a vadonban. Újra begyakorolják a harc művészetét, amit
még nem felejtettek el.
– Gandang, én jó uram, megint össze fog törni a szívem, érzem, úgy gyűlnek a
könnyeim, mint mikor nyári zápor készülődik. Hát folyton háborúnak kell lennie?
– Te, aki délről származó matabele lány vagy, akinek a nagyapja követte Mzilikazit, az
apja pedig ugyanúgy ontotta érte a vérét, ahogyan Bazo Lobenguláért, te kérdezel tőlem
ilyet?
Juba hallgatott, mert tudta, fölösleges vitatkozni vele ilyenkor, mikor ott az a kis
lángocska a szemében. Ha elfogta a harci láz, beszélhetett neki.
– Juba, kisgalambom, lesz neked munka, ha az Umlimo jóslata az utolsó szóig valóra
vált.
– Hogyhogy, uram? – kérdezte Juba.
Ti, asszonyok viszitek majd el a pengéket gyékényekben és szalmakötegekben a
fejeteken a harcosoknak.
Értem, uram – mondta Juba színtelen hangon, és lesütötte szemét, miközben Gandang
csillogó szemmel folytatta:
– A fehér emberek és kankáik nem gyanakszanak asszonyokra, és benneteket nem
fognak feltartóztatni. Te vagy most a nemzet anyja, most, hogy a király feleségei
meghaltak vagy szétszéledtek. Neked kell összehívni és kioktatni a fiatal nőket. És te
fogod elkísérni őket az acéllal a harcosokhoz, ha eljön az idő, ami az Umlimo jóslata
szerint akkor lesz, mikor a kereszt felfalja a szarvatlan marhákat.
Juba nem akart felelni, mert félt, hogy feldühíti Gandangot. De a férfi nem tágított.
– Hallottad a szavaimat, asszony, így tudod, mi a kötelességed a férjed és néped iránt.
Juba erre felemelte fejét, és belefúrta pillantását Gandang vad, sötét tekintetebe.
– Bocsáss meg nekem, uram. de ebben nem engedelmeskedhetem neked. Nem
segíthetek újabb bánatot zúdítani az országra. Nem bírnám újból hallgatni az özvegyek és
árvák jajveszékelését. Mással vitesd el azokat a gyilkos pengéket.
Juba számított Gandang haragjára, és el is tudta volna viselni, ahogy már oly sokszor
életében, csakhogy most olyasmit pillantott meg szemében, amit még soha nem látott
azelőtt: megvetést. És azt már nem bírta volna elviselni. Mikor Gandang egy szót sem
szólva többet felállt és a folyó felé indult, Juba legszívesebben utána szaladt volna, hogy
a lábaihoz vesse magát, de eszébe jutottak Nomusa szavai.
– Az Isten jóságos, de az út, amelyet számunkra kiszab, kimondhatatlanul nehéz.
És Juba azon kapta magát, hogy nem bír mozdulni. Két különböző világ és két
ellentétes kötelesség között őrlődött, és úgy érezte, a szíve hasad ketté tőle.

*
 Juba a nap hátralévő részét egymagában üldögélve töltötte a kopasz vadfügefa alatt.
Karba téve kezét dús, fénylő mellein, némán ringatta magát, hátha az megnyugtatja, mint
valami nyűgös gyereket, de sem a mozgás, sem a gondolkodás nem hozott enyhülést. Így
valósággal megkönnyebbülve pillantott fel végül, mikor két kísérője letérdelt elébe. Nem
tudta, mióta lehettek ott. Nem hallotta őket jönni, annyira bele volt merülve a bánatába és
tanácstalanságába.
– Légy üdvözölve, Ruth – bólintott a keresztény lánynak és társnőjének –, és te is,
Imbali, kis virágom. Miért vágtok ilyen szomorú arcot?
– A férfiak felmentek a hegyekbe – suttogta Ruth.
– És magukkal vitték a szíveteket – mosolygott Juba a fiatal nőkre. Mosolya jóságos,
de szomorú volt, mintha a saját ifjúkori szenvedélye jutott volna eszébe, sajnálva, hogy a
lángok már alacsonyan égnek.
– Én csak az én szép emberemről álmodtam minden magányos éjszakán – mondta
halkan Ruth.
– Meg arról, hogy mit fog csinálni veled – vihogott Juba. Ismerte a lány heves
vérmérsékletét, és kedvesen tovább heccelte. – Lelesa, a Villámcsapás, pont illik a neve
az emberedre.
Ruth lehorgasztotta fejét. – Ne csúfolódj, Mamewethu – motyogta keservesen, mire
Juba Imbalihoz fordult.
– És te, kis virág, neked sincs méhecskéd, amelyik megcsiklandozná a szirmaidat?
A lány kuncogott és szája elé kapva kezét feszengett zavarában.
– Ha akarod, Mamewethu – ajánlotta fel buzgón Ruth –, veled maradunk.
Juba kínosan váratta még őket pár pillanatig. Milyen kemény és anyányi a húsuk,
formás és fiatal a testtik! Micsoda mohóság és éhség ül nagy, sötét szemeikben minden
után, amit az élet csak kínálhat. Juba újból elmosolyodott, és tapsolt egyet.
– Eredjetek csak, eredjetek – mondta. – Van, akinek nagyobb szüksége van rátok, mint
nekem. Menjetek föl az uratok után a hegyekbe.
A lányok boldogan felsikoltottak, és félrerúgva minden ceremóniát, örömükben
megölelték Jubát.
– Te magad vagy a napfény és a hold! – mondták, azzal beszaladtak a kunyhójukba
készülődni az útra. Juba bánata kis időre enyhült, de mikor leszállt az est, és egyik fiatal
feleség sem jött, hogy behívja Gandang kunyhójába, elemi erővel tört rá ismét a
szomorúság. Aztán addig sírdogált egyedül gyékényén, míg álomba sírta magát.
Borzalmas lángnyelvekről és rothadó hús szagáról álmodott, és mikor felsikoltott, senki
sem volt, aki meghallotta és felébresztette volna.

Mungo St. John tábornok megállította lovát, és körbepillantott a letarolt erdőben. Nem
volt fedezék a sáskák jóvoltából, ami még jobban megnehezítette a dolgát.
Levette szombreróját, és megtörölte a homlokát. Ez az öngyilkosság hónapja volt. A
nagy gomolyfelhőpadok magasan az égig emelkedtek a látóhatáron, és a hőség
délibábban reszketett és imbolygott a csupasz, megperzselt földön. Mungo óvatosan
megigazította a fekete posztót üres szemüregén, és hátrafordulva nyergében szemügyre
vette az embereket, akik libasorban követték.
 Ötvenen lehettek, mind matabelék, fura, hagyományos és európai hevenyészett
gúnyában. Némelyek pecsétes bársony-bricseszt, mások rojtos szőrme lágyékkötőt
viseltek. Egyesek mezítláb voltak, a többi nyers marhabőr szandálban, vagy a csupasz
lábára húzott szögestalpú csizmában parádézott. A legtöbbjük derékig meztelen volt, de
akadt, aki kiselejtezett zubbonyt vagy rongyos inget viselt. Csak egyvalami volt
mindegyiken azonos: a bal könyökük fölötti láncon a fényes sárgaréz azonosítási jegy,
amelybe a B. D. A. T. Rendőrsége volt vésve.
Új, ismétlő winchesterekkel és sárgaréz tölténytartókkal voltak felszerelve. Térdig
porosak voltak, mert erőltetett menetben haladtak délnek, könnyedén lépést tartva Mungo
St. John ügető lovával. Mungo komor megelégedettséggel nézett végig rajtuk. A fedezék
hiánya ellenére is hitt abban, hogy a gyors előrenyomulással meglepetésszerűen le tudnak
csapni a kralokra.
Olyan volt, mint a rabszolga-expedíciók hajdanán a nyugati partvidéken, mielőtt még
az az átkozott Lincoln meg az a rohadt Királyi Flotta véget vetett a sok millió dolláros
üzletnek. Hej, azok voltak aztán a szép idők! Gyors előrenyomulással körülzárták a falut,
és hajnalban már fürgén tovább is álltak, és a fekete gyapjas koponyák csak úgy
recsegtek a rabszolgahajcsárok botjai alatt. Mungo erőt vett magán. A korral járna, hogy
egyre gyakrabban idézi fel a múltat? – töprengett el.
– Ezra! – szólította magához őrmesterét. Mungón kívül csak ő ült lovon a csapatban –
egy durvaszőrű, csapott hátú szürkén.
Ezra nagycsontú matabele volt, arcán sebhellyel, amit egy baleset során szerzett a
kimberleyi nagy gyémántfejtő aknában, hatszáz mérföldre délre. Ott vette fel új nevét is
és tanult meg angolul.
– Mennyire van még Gandang kralja? – kérdezte tőle Mungo angolul.
– Ennyire – írt le Ezra karjával egy körívet az égen, ami vagy két órát jelentett a nap
útvonalából.
– Jól van – bólintott Mungo. – Küldheted a felderítőket. De nem akarok baklövéseket!
Magyarázd el nekik még egyszer, hogy a kral felső részéhez keljenek át az Inyatin, aztán
járják körbe, és várjanak a hegy lábánál.
– Nkosi – bólintott Ezra.
– Mindenkit fogjanak el, aki szökni próbál, és vigyék vissza a kralba.
Mungónak terhére volt lefordíttatni minden egyes parancsot, és már századszor
fogadta meg, mióta átkeltek a Limpopón, hogy megtanul szindebeléül.
Ezra eltúlzottan nagyot szalutált Mungónak, a brit katonákat utánozva, akiket rácsos
cellaablakából figyelt meg, mikor a büntetését töltötte gyémántlopásért. Utána
megfordult nyergében, és hátra ordította a parancsokat a mögöttük haladó embereknek.
– Szólj nekik, hogy pirkadatra helyezkedjenek állásba. Akkor lovagolunk be.
Mungo lecsatolta posztóbevonatú kulacsát a nyeregkápa gombjáról, és lecsavarta róla
a kupakot.
– Készen állnak, Nkosi – jelentette az őrmester.
Jól van, őrmester, akkor induljanak – mondta Mungo, és ajkához emelte a kulacsot.

Juba felébredve hosszú pillanatokig azt hitte, hogy az asszonyok kiabálását és a

gyerekek vinnyogását is lidérces álmaiban hallja, és fejére húzta az állatbőr takarót.
 De egyszer csak nagy robajjal belökték az ajtót, és egy csomó ember tódult be a sötét
kalyibába. Jubának egy pillanat alatt kiment az álom a szeméből, és lelökte magáról a
takarót, de máris durva kezek ragadták meg, és hiába sikított és rúgkapált, meztelenül
kivonszolták a szabad ég alá. Az égbolt már sápadozott a pirkadattól, s mikor a rendőrök
újabb fahasábokat raktak a tűzre, és Juba felismerte a fehér embert, gyorsan
visszahanyatlott a zokogó és jajveszékelő asszonytömeg fedezékébe, nehogy észrevegye
a férfi.
Mungo St. John dühtől tajtékozva üvöltözött őrmesterével, miközben nagy léptekkel
fel-alá járkálva a tűz másik oldalán, lovaglóostorával fényes csizmáját csapkodta. A feje
úgy kivörösödött, mint a totyogó fekete singisi, a bozótos dél-afrikai préri groteszk
hollókeselyűjének bőrlebernyege, és egyetlen szeme izzott a tűz fényében.
– Hol vannak a férfiak? Azt kérdeztem, hová lettek a férfiak!
Ezra őrmester sietve végigment a rémült asszonyok előtt, sorra arcukba bámulva. Juba
előtt megállt, azonnal felismerte a törzs nagyasszonyát, aki peckesen kihúzva magát még
így, meztelen kövérségében is méltóságteljes és királynői volt. De az őrmester
tiszteletadás és udvariasság helyett elkapta csuklóját, és olyan durván kicsavarta karját,
hogy térdre esett.
– Hol vannak az amadodák? – sziszegte. – Hová mentek a férfiak?
– Tényleg nincsenek itt férfiak... mert akiken Lodzi karperece van, nem azok...
– Tehén! – sziszegte az őrmester. – Dagadt fekete tehén! – És vadul fölfelé csavarta
karját, arccal a földre kényszerítette.
– Elég, kanka! – hasított keresztül egy hang a zsivajgáson erejével és
határozottságával azonnali csendet parancsolva.
– Hagyd békén azt az asszonyt!
Az őrmester önkéntelenül elengedve Jubát hátralépett, a még dühösen járkáló Mungo
St. John is megtorpant.
Gandang termett a tűz fényében, és bár csak fejgyűrűjét és rövid lágyékkötőjét viselte,
olyan félelmetes volt, akár a zsákmányleső oroszlán, és az őrmester meghátrált előtte.
Juba nagy keservesen föltápászkodott, és a csuklóját dörzsölve Mungo St. Johnhoz lépve
megkérdezte:
– Mit keresel fehér ember, mint egy tolvaj a kralomban éjszaka?
Mungo az őrmesterre nézve a fordítást várta.
– Tolvajnak nevezte – mondta neki az őrmester, mire Mungo fejét felszegve meredt
Gandangra.
– Mondd meg neki, hogy tudja jól, miért jöttem! A kétszáz erős fiatal férfiért!
Gandang erre afrikai módra nyomban a jól begyakorolt bárgyúság védősánca mögé
húzódott, amelyet csak kevés európai tudott bevenni, és főleg nem a feldühödött St. John,
aki még a nyelvet sem értette, és a nehézkes fordítgatásra szorult. A nap már jó magasan
állt, mikor Gandang ismételten feltette egy órával korábbi kérdését.
– Miért akarja a fiatal férfiakat magával vinni? Ők jól érzik itt magukat.
Mungo ökölbe szorított kezei remegtek a visszafojtott indulattól.
– Mert minden férfinak dolgozni kell – fordította az Őrmester. – Így szól a fehér
ember törvénye.
– Mondd meg neki – replikázta Gandang –, hogy a matabeléknél ez nem szokás. Az
amadodák méltóságukon aluli és alantas tevékenységnek tartják a földtúrást, ami
asszonyoknak és amaholiknak való.
 – Az induna azt mondja, hogy az ő emberei nem fognak dolgozni – fordította az
őrmester álnokul. Mungo St. John kijött a béketűrésből, előreugrott és lovaglóostorával
az induna arcába vágott.
Gandang pislogott, de nem hátrált meg és nem kapott az arcán támadt fényes, vastag
hurkához, és hagyta, hogy a felrepedt ajkából kígyózó keskeny vércsík végigfolyva állán
meztelen mellére csöpögjön.
– Most üres a kezem, fehér ember – mondta suttogva, ami láthatóbb volt az üvöltésnél
–, de nem lesz mindig az. – Azzal sarkon fordult, és a kunyhója felé indult.
– Gandang! – ordította utána Mungo St. John. – Márpedig embereid dolgozni fognak,
és ha kell, becserkészem és megláncolom őket, mint az állatokat.

A két lány gyors, puhán ringó léptekkel haladt az ösvényen, ügyesen egyensúlyozva
fején nagy batyuját. Mindegyikük különleges ajándékokat vitt emberének; sót, törött
búzát, tubákot, gyöngyöket és lágyékkötőre való kartont, amit Nomusától kunyeráltak a
Khami Misszió raktárából. Maguk mögött hagyva a sáskahadaktól letarolt vidéket,
jókedvűen folytatták útjukat a tavaszi, aranysárga virágba szökkent akácfaligetben,
amelyben méhecskék döngicséltek.
Mikor megpillantották az első gyöngyszínű gránitkupolákat, tudták, hogy már nincs
messze az emberük. Vidáman kiáltozva incselkedni kezdtek egymással és hangos,
csilingelő nevetésük betöltötte a tájat. Megkerültek egy magas sziklafalat, és pihenés
nélkül folytatták útjukat fölfelé kaptatva a természetes, szürke kőlépcsőkön, amelyek egy
meredek szurdokon át a csúcsra vezettek.
Imbali ment elöl, és gömbölyű, izmos csípője ringott a rövid szoknya alatt a
hepehupás földön haladva. Ruth szorosan a nyomában maradva buzgón követte, míg
egyszer csak az ösvény élesen két hatalmas kerek szikla közé kanyarodott, amelyek
föntről gurultak le.
Imbali úgy torpant meg, hogy Ruth majdnem beleszaladt, és riadtan felszisszent.
Az ösvény közepén egy férfi állt. Bár félreismerhetetlenül matabele volt, a lányok
soha nem látták még. Az idegenen kék ing volt, a könyöke fölött kerek sárgaréz lemez
szikrázott, és a kezében puskát tartott. Ruth fürgén hátra pillantott és újból felszisszent. A
nagy kő mögül még egy fegyveres férfi lépett elő és zárta el az utat. Mosolygott, de
mosolya korántsem volt megnyugtató. A lányok letették a batyut fejükről, és közelebb
húzódtak egymáshoz.
– Hová-hová, szép cicuskák? – kérdezte a mosolygó kanka. – Tán kandúrt kerestek?
Egyik lány sem válaszolt, csak rémülettel kimeredt szemekkel bámulták.
– Mi is veletek jövünk. – A mosolygó kankának olyan széles mellkasa és annyira
izmos lábai voltak, hogy torznak látszott. Hófehér lófogai voltak, mint egy lóé, de a
mosoly soha nem terjedt ki apró, hideg és halott tekintetű szemeire.
– No, kiscicák, fogjátok a batyutokat, és induljunk a kandúrokhoz.
Ruth megrázta a fejét. – Mi csak gyógyító gyökereket keresünk. Mit akartok tőlünk?
A kanka közelebb lépett. Vastag, görbe lábain szinte gördülni látszott. Hirtelen
belerúgott Ruth batyujába, ami szétesett.
– Lám, lám! – mosolyodott el hidegen. – Miért kell ennyi mindent cipelni, ha csak
mutit keresni jöttetek?
 Ruth letérdelve igyekezett összekotorni a kövek közé szóródott búzát és gyöngyöket.
A kanka a hátára eresztette kezét és megsimogatta a fénylő fekete bőrt.
– Dorombolj, cicuska – vigyorodott el, és Ruth megborzongott, ahogy ott kuporgott a
lába előtt, markában az összeszedett magokkal.
A kanka könnyedén felfuttatta ujjait a tarkójára. Mikor a lapátkéz bütykös, vastag és
erős ujjai a nyakára fonódtak, Ruth-t elfogta a remegés.
A kanka az ösvényt még mindig őrző társára nézett, aki viszonozta pillantását. Imbali
észrevette és megértette.
– Ő ifjú házas – suttogta. – Gandang unokaöccse a férje. Vigyázz, kanka!
A férfi rá se hederített. Felhúzta Ruth-t a nyakánál fogva, és arcát maga felé fordította.
– Vezess a férfiak búvóhelyére!
Ruth némán rábámult, aztán hirtelen jól szemen köpte. A habzó nyál szétfröccsent a
férfi arcán, és lecsöpögött az állán.
– Kanka! – sziszegte. – Áruló kutya!
A férfi mosolya egy pillanatra sem halványult. – Erre vártam – mondta neki, aztán
beleakasztotta ujját Ruth szoknyájának pertlijébe és megrántotta. A szoknya leesett.
A férfi a tarkóbőrénél fogva tartotta a vergődő lányt, aki mindkét kezét ágyékára
szorította. A kanka végignézett meztelen testén, és lélegzése megváltozott.
– Vigyázz a másikra! – szólt társának, és odadobta neki a puskáját, amit az a tusánál
felkapott, aztán böködni kezdte Imbalit a csövével, míg felállt és nekihátrált a magas
gránittömbnek.
– Mindjárt ránk kerül a sor – biztosította a lányt, és miközben a sziklának szegezve
tartotta, a másik pár után fordult.
A kanka becibálta Ruth-t az ösvénytől pár lépésnyire lévő ritkás, lecsupaszított
bozótba.
– Ezért megöl az emberem! – üvöltötte Ruth. Imbali és a másik mindent hallottak az
ösvényen, még a kanka lihegését is.
– Akkor tegyél ki magadért, hogy megérje – röhögött a férfi, aztán keservesen
felnyögött. – A nemjóját, cicuskám, de élesek a karmaid! – Egy ütés tompa csattanása és
dulakodás hallatszott, miközben a bozót hullámzott, és kilazult kavicsok gurultak lefelé a
lejtőn.
Az Imbalira vigyázó rendőr kinyújtotta a nyakát, hogy lássa, mi folyik. Ajka megnyílt,
és megnyalta. A kopár bokrok között kivett némi mozgást, azután egy nagy puffanás
hallatszott és Ruth elfúló szusszanása, amit a rázuhanó súlyos test szorított ki belőle.
– Nyugalom, cicuskám! – zihálta a kanka. – Ne dühíts föl! Feküdj rendesen! – A
következő pillanatban Ruth velőtrázó hangon felsikoltott, mint egy haláltusáját vívó állat.
És attól kezdve egyre csak sikított. – Ez az... hörögte a kanka, aztán szuszogni kezdett,
mint egy kandisznó a vályúnál, azután halk, ritmikus, csapódó hangok vegyültek Ruth
sikoltozásával.
Imbali őre a kőtömbnek támasztotta társa puskáját, majd a saját fegyvere csövével
félrenyomta a bokor ágait, és mögéje bámult. Arca valósággal megduzzadt és
elfelhősödött a szenvedélytől, és teljesen elmerült a látványban.
Imbali ezt kihasználva eloldalazott a kőtömb mellett, megállt egy pillanatra, aztán erőt
vett magán, és eliramodott. Már a kanyarban volt, mikor a kanka hátrafordult és
észrevette.
– Gyere vissza! – ordította.
 – Mi van? – szólt ki a bozótból a másik megvastagodott, elkínzott hangon.
– A másik... meglóg!
– Kapd el! – bődült el a kanka, és társa a szökevény után vetette magát.
Imbali vagy ötven lépéssel előtte járt már, olyan sebesen szökdelve lefelé a göröngyös
hegyoldalon, akár egy rémülettől hajtott gazella. A férfi hüvelykujjával felhúzta a kakast,
és vállához kapva a puskát gyorsan, célzás nélkül vaktában tüzelt. A nagy puha
ólomgolyó vesetájon találta el a lányt, és a hasán át távozott. Imbali összerogyott, s ahogy
lefelé gurult a meredek ösvényen, tagjai élettelenül bicsaklottak ide-oda.
A rendőr leeresztette a puskát. Arckifejezése döbbent volt és hitetlenkedő. Lassan,
tétován lement utána. A lány a hátán feküdt, szeme nyitva volt, és lapos, zsenge hasán a
távozó golyó ütötte borzalmas, tátongó lyukon kibuggyantak a belek. Tekintete a férfi
arcára fordult, egy pillanatra fellángolt benne a félelem, aztán lassan elenyészett,
beleveszett a sötétségbe.
– Meghalt! – A másik kanka otthagyta Ruth-t, és lement az ösvényen. Lágyékkötőjét a
bozótban felejtette, és kék inge szárnyai csupasz lábszárai körül repkedtek.
Lebámultak a halott lányra,
– Nem akartam – mondta a gyilkos, akinek a puska még meleg volt a kezében.
– Most a másikat sem engedhetjük el, mert elmeséli, mi történt – mondta a társa, és
visszafordult az ösvényre. Útközben elvette puskáját a szikla mellől, és belépett a ritkás
bozótfüggöny mögé.
A még mindig áldozata üveges szemét bámuló gyilkos a második eldördülésére
hátrahőkölt és felnézett. Mikor a gránitszirtek már elnyelték a visszhangot, a kanka ismét
kilépett az ösvényre.
– Ki kell találnunk, mit mondjunk Csillogó Félszemnek meg az indunáknak – mondta
halkan, miközben visszaerősítette az állatbőr lágyékkötőt vastag derekára.

Áldozataikat keresztbe fektették az őrmester szürkéjének hátán, és visszaindultak

Gandang kraljába. Bár pokrócba csavarták a meztelen holttesteket, mintha szégyellték
volna a sebeiket, a vér átütött a pokrócon, és a feketén megszáradó foltok nagy, zöld
bögölyök vidám raját vonzották magukra.
A kral közepén az őrmester intett a lovat vezető társának, majd hátralépett, és elvágta a
tetemek bokáit összefogó kötelet, s azok egyensúlyukat veszítve, fejjel lecsúsztak a
felsöpört udvarra. Egymásba gabalyodott csupasz végtagjaikkal épp olyan méltóság
nélkül huppantak le, akár a prérin elejtett, megnyúzásra és spékelésre szánt apróvad.
Az addig néma asszonyok most rázendítettek hátborzongató siratóénekükre, egyikük
pedig felvett egy maroknyi port és a fejére szórta. A többi követte példáját. A
jajveszékeléstől az őrmesternek futkározott a hideg a hátán, de közönyös arccal,
higgadtan fordult Gandanghoz.
– Te okoztad ezt a szomorúságot a népedre, vénember. Ha engedelmeskedsz Lodzinak
és teljesítve kötelességedet elküldted volna neki a fiatal férfiakat, ez a két nő még mindig
élne és fiúkat szülnének a nemzetnek.
– Mi bűnt követtek el? – kérdezte Gandang legidősebb feleségét figyelve, aki előre
lépett, és letérdelt a véres és poros holttestek mellé.
– Meg akarták ölni két emberemet.
 – Még ilyet! – juttatta Gandang megvetően kifejezésre hitetlenségét, s az őrmester
hangja most már haragtól csikorgott.
– Az embereim elfogták őket, és fel akarták velük vezettetni magukat az amadodák
búvóhelyére. Tegnap éjszaka, mikor a tábortűznél aludtak, a két lány kihegyezett botokat
akart a fülükön át agyukba szúrni. Csakhogy az embereim felriadtak, mire ez a kettő
beleiramodott a sötétségbe, de sikerült újból elkapniuk őket.
Gandang hosszasan bámult az őrmesterre, és tekintete olyan fenyegető volt, hogy Ezra
a legidősebb feleség felé fordult, aki az egyik lány mellett térdelt. Juba helyére illesztette
a lefittyedt állkapcsot, majd gyengéden letörölte az alvadt vért Ruth ajkairól és
orrlyukaiból.
– Nézzed csak – mondta Gandang Ezrának. – Nézd meg jól, fehér ember szolgája és
emlékezzél rá a halálod napjáig!
– Fenyegetni merészelsz, vénember? – dühöngött az őrmester.
– Minden embernek meg kell halnia – vont vállat Gandang –, csak egyesek korábban
és csúnyábban halnak meg, mint mások. – Azzal sarkon fordult és visszavonult.

Gandang egymagában üldögélt a kis füstölgő tűzrakásnál kunyhójában. Hozzá se nyúlt

a melléje tett nagy, lapos fatányéron lévő sült marhához és fehér kukoricalepényhez. A
lángokba bámulva hallgatta az asszonyok jajveszékelését és a dobok tamtamját.
Tudta, hogy Juba bejön szólni neki, ha a holttesteket már lemosták, és frissen leolt
ökör zöld bőrébe csavarták. Napkeltekor neki kell majd ellenőrizni a sír kiásását a
marhakrál közepén, így nem lepődött meg, mikor halk kaparászást hallott az ajtón.
Halkan kiszólt Jubának, hogy jöjjön be.
Az asszony belépett és letérdelt melléje. – Minden készen áll reggelre, férjemuram.
Gandang bólintott. Hallgattak egy darabig, majd Juba azt mondta: – El szeretném
énekelni a keresztény éneket, amit Nomusától tanultam, mikor a földbe helyezzük őket.
Miután a férfi beleegyezőn biccentett, Juba folytatta:
– És azt szeretném, ha az erdőben ásnád meg a sírjukat, hogy keresztet állíthassak
rájuk.
– Ha úgy tetszik az új istenednek, ám legyen – egyezett bele ebbe is Gandang, azután
felállt és átment a sarokba az alvógyékényéhez.
– Nkosi – Juba térdeplő helyzetben maradt. – Uram, van még valami.
– Mi az? – Gandang megfordult, szeretett tekintete zárkózott volt és hideg.
– Elviszem az asszonyokkal az acélt, ahogyan kívántad – suttogta Juba. – Esküt tettem
ujjamat Ruth sebére téve. Elviszem a lándzsákat az amadodáknak.
Gandang nem mosolyodott el, de a hidegség eltűnt szeméből és feléje nyújtotta kezét.
Mikor Juba felkelt és hozzálépett Gandang kézen fogta, s a gyékényhez vezette.

Bazo három nappal azután jött le a hegyekből, hogy a két lányt nyugalomra helyezték
egy terebélyes, de kopasz koronájú óriásmimóza alá, a folyó felőli oldalra. Két fiatal férfi
volt a kíséretében, és Juba egyenest a sírokhoz vezette mindhármójukat. Egy idő múlva
Bazo magára hagyta a gyászoló vőlegényeket, és visszament apjához, aki a nagy fa alatt
várt rá.
Miután eleget tett az előírásos üdvözlési formaságoknak, egy sörösedényből ittak
némán, kézről kézre adogatva, s mikor kiürült, Gandang felsóhajtott.
– Ez borzalmas.
Bazo élesen felnézett rá. – Örvendezz, atyám, és adózz hálával az ősök szellemeinek –
mondta. – Jobb vásárt csináltunk, mint amilyet valaha is kívánhattunk volna.
– Nem értem – bármult Gandang a fiára.
– Két élet árán, két nem igazán fontos élet árán, amik úgyis hiábavalósággal és
üresfejű könnyelműséggel lettek volna leélve, egy ilyen jelentéktelen árért tüzet
gyújtottunk a nemzet hasában A leggyengébb és leggyávább amadodánkat is
megacéloztuk. Így ha eljő az idő, senki sem fog tétovázni. Örvendezz, atyám, hogy ez
megadatott nekünk.
– Irgalmatlanná váltál – suttogta Gandang.
– Büszke vagyok rá, hogy annak találsz – felelte Bazo. – De ha mégsem volnék elég
irgalmatlan a feladatra, a fiam, vagy később az ő fia lennének azok.
– Nem hiszel az Umlinio jóslatában, amelyben győzelmet ígért? – kérdezte Gandang.
– Nem atyám – rázta meg Bazo a fejét. – Gondold csak át alaposan a szavait. Ó csak
azt mondta, hogy vágjunk bele, de semmit sem ígért. Egyedül csak rajtunk múlik a siker
vagy a bukás. Ezért kell keménynek és irgalmatlannak lennünk, ezért nem szabad
senkiben sem bíznunk. És ezért kell előnyt szereznünk és teljes mértékben
kihasználnunk.
Gandang eltöprengett, majd újból felsóhajtott.
– Azelőtt nem így volt.
– És nem is lesz többé. Megváltozott a világ, Baba, és nekünk is vele kell változnunk.
– Akkor mondd meg, mi a teendőm? – kérdezte Gandang. – Mivel járulhatnék hozzá a
sikerhez?
– Parancsold meg a férfiaknak, hogy jöjjenek le a hegyekből, és menjenek dolgozni,
ahogy a fehér ember kívánja.
Gandang szótlanul fontolóra vette a kérdést.
– Mostantól kezdve bolhákká változunk. A fehér ember köpenye alá költözünk,
egészen a bőrére, hogy meg ne láthasson, annyira közel megyünk hozzá, hogy meg sem
fordul majd a fejében, csak arra várunk, hogy csíphessünk.
Gandang bólintott, hogy érti, de valamiféle kifürkészhetetlen sajnálkozás ült
tekintetében. – Nekem jobban tetszett, mikor szarvával támadó bika alakzatban kerítettük
be az ellenséget, és a veteránok középen tömörülve szétzúzták őket. Én jobban szeretem a
csapatok dicsőítő énekét zengve vonulni, s fényes nappal, fejünkön repkedő tollakkal
megvívni a csatát.
– Annak örökre vége, Baba – mondta neki Bazo. – Az az idő nem jön vissza többé.
Ezentúl a fűben kell lapulnunk összetekeredett viperákként. Talán csak egy évet kell
várnunk, de az is lehet, hogy tízet, vagy egy életet, vagy még annál is többe telik, és mi
már meg sem érjük, atyám. Talán csak a gyermekeink gyermekeinek sikerül majd
kitörniük a sötétségből más fegyverekkel, mint az ezüstacél, amelyet mi annyira
szeretünk, de nekünk kell megnyitni számukra az utat, a nagysághoz visszavezető utat.
Gandang bólintott, és új fény gyúlt szemében, amely olyan volt, mint a hajnal első
sugara. – Nagyon jól látod a dolgokat, Bazo. Nagyon jól ismered őket, és igazad van. A
fehér ember mindenben erős, csak türelme nincs. Mindent adjuramisten, de mindjárt akar.
Mi viszont tudunk várni.
Szótlanul üldögéltek, válluk enyhén összeért, s mikor a tűz már alacsonyan égett, Bazo
megmozdult.
– Elmegyek, mielőtt kivilágosodna – mondta.
– Hová? – kérdezte Gandang.
– A mashonákhoz keletre.
– Minek?
– Hogy felkészítsem őket a nagy napra.
– A mashona kutyákhoz mégy segítségért, azokhoz a földevőkhöz?
– Oda megyek segítségért, ahol találok – mondta Bazo egyszerűen. – Tanase azt
mondja, a határainkon túl, a nagy folyó másik partján is találhatunk szövetségeseket. Sőt,
egy olyan országbeli szövetségesekről is beszél, amely olyan hideg, hogy a vizei
megkeményednek és kifehérednek, akár a só.
– Létezik ilyen ország?
– Nem tudom, csak azt tudom, hogy szívesen kell fogadnunk minden szövetségest,
akárhová valók is. Mert Lodzi emberei kemény, ádáz harcosok – volt szerencsénk
megismerni őket.

Az öszvérfogat nyitott ablakain az ellenzők csak annyira voltak leeresztve, hogy Mr.
Rhodes kényelmesen beszélgethessen a kocsiból kétoldalt mellette lovagló kísérőivel. Ez
az egytucatnyi ember alkotta az új ország arisztokráciáját, akik hatalmas, szűz
termőföldeket, népes marhacsordákat és olyan bányaterületeket tartottak kezükben,
amelyeken a föld mélyében felbecsülhetetlen értékű ásványkincs rejtőzött.
A fényűző, öt válogatott fehér öszvér húzta kocsiban ülő férfi volt a vezetőjük, aki
polgár létére akkora gazdagsággal és hatalommal bírt, amekkora fölött rendszerint csak
királyok rendelkeztek. A Társasága nagyobb területet mondhatott magának, mint az
Egyesült Királyság és Írország együttvéve, amelyet ő dekrétum által saját
magánbirtokaként igazgatott. Ő tartotta ellenőrzése alatt a világ gyémánttermelését egy
kartellen keresztül, amelyet olyan erőssé tett, mint egy választott kormány. Az ő
tulajdonában voltak a világ gyémánttermelésének kilencvenöt százalékát adó bányák. A
mesés witwatersrandi aranymezőkön kisebb befolyása volt, mint amilyen lehetett volna,
mert sok esetben nem élt bányaterület-szerzési jogával azokon a telérleleteken,
amelyeken a hajdanán büszkén, éles és fekete cápauszonyként a préri fölé emelkedő
gazdag aranytelért a bányászok lefarigcsálták.
– Nem érzek erőt ebben a telérben – mondta egyszer a kibúváson állva, és
rosszkedvűen bámulva rá sápadt, messiási kék szemeivel. – A kimberleyi nagy vágat
mellett ülve pontosan meg tudom mondani, hány karát érkezik a felszínre
rakományonként, de ez itt... – Megrázta fejét és visszament a lovához, hátat fordítva
százmillió font értékű színaranynak.
Mikor végül kénytelen volt elfogadni a "Fehér Vizek Fodra" igazi potenciálját, és már
visszasietett volna, hogy magához ragadja a még megszerezhető kevéske birtokot, egy
tragikus baleset megakadályozta ebben. A legkedvesebb barátját, egy nagyszerű és szép
fiatal férfit, bizonyos Neville Pickeringet, aki társa és partnere volt hosszú évek óta,
levetette a ló, és maga után vonszolta.
 Rhodes Kimberleyben maradt, hogy ápolja, majd mikor meghalt, gyászolja őt. A
néhány hét alatt nagy alkalmakat szalasztott el. De végül megalapította a teléren az
Egyesült Aranymezők Társaságot, amely bár nyomába sem jöhetett a másik társaságának,
a De Beers Egyesült Bányáknak, sem annak az aranybirodalomnak, amit régi vetélytársa,
J. B. Robinson épített ki, az elmúlt pénzügyi év végén 125 százalék osztalékot fizetett.
Akkora vagyona volt, hogy mikor szeszélyből a fejébe vette, hogy meghonosítja Dél-
Afrikában a lombhullató gyümölcsök termesztését, utasítást adott egyik ügyvezetőjének,
hogy vásárolja meg az egész Fransehhoek-völgyet.
– De Mr. Rhodes, az egymillió fontba jön! – aggályoskodott a megbízott.
– Én nem azt kértem, hogy felértékelje – utasította rendre Rhodes –, hanem a
megvásárlásával bíztam meg.
A közélete legalább olyan látványos volt, mint a magánélete.
Mint a királynő titkos tanácsadója, közvetlen kapcsolatban lehetett azokkal az
emberekkel, akik a világon valaha is létező legnagyobb birodalmat kormányozták, de
akik közül tulajdonképpen nem mindegyikkel rokonszenvezett. Gladstone egyszer meg is
jegyezte: – Én csak egy dolgot tudok Mr. Rhodesról: tömérdek pénzt csinált rövid idő
leforgása alatt, s ez nem túl nagy bizalmat ébreszt bennem irányában.
A brit nemesség többi tagja nem volt ennyire finnyás, és ha Rhodes Londonba
látogatott, ő volt a társaság üdvöskéje – lordok, hercegek és earlök sereglettek köréje,
mert igen jövedelmező állások várták a B. D. A. Társaság igazgatótanácsában betöltésre,
továbbá Mr. Rhodes egyetlen szava öldökléshez vezethetett az értéktőzsdén.
És mindezeken felül Mr. Rhodes Cape Colony választott miniszterelnökeként a
zsebében tartotta minden angol ajkú állampolgár szavazatát, és régi barátja, Hofmeyr és
Afrikander Bondja segítségével a holland anyanyelvűek zömét is.
Így, a kocsi zöld bőrülésén slampos, gyűrött, magas gombolású öltönyben
elterpeszkedő férfi félrecsúszott Oriel College nyakkendőjével a gazdagsága, hatalma és
befolyása csúcspontján volt.
A vele szemközt ülő Jordan Ballantyne, mintha a Mr. Rhodes által az imént lediktált
gyorsírásos feljegyzéseket tanulmányozná, pedig a jegyzettömb fölött a gazdáját
fürkészte némi aggodalommal, hosszú szempillák keretezte érzékeny szemeiben. Bár a
kalap lapos karimája árnyékot vetett Mr. Rhodes szemére, és Jordan a szenvedés
leghalványabb jelét sem olvashatta ki belőle, de az arcszíne betegesen sötét volt, s bár
lankadatlan energiával beszélt, erősebben izzadt, mint ahogy a reggeli hűvös időben
indokolt lett volna.
Egyszer csak felemelve hangját dölyfösen, szinte ingerülten kiszólt: – Ballantyne! –
Zouga Ballantyne az ablakhoz ugratott és figyelmesen kihajolt a nyeregből.
– Megmondaná, kedves barátom, mi az, ami ott épül? – kérdezte Rhodes.
A frissen kiásott alapozó árkokra és vörös téglarakásokra mutatott a Bulawayo két
széles, poros utcájának kereszteződésében lévő saroktelken.
– Az új zsinagóga – felelte Zouga.
– Ami azt jelenti, hogy a zsidóim maradnak! – mosolyodott el Mr. Rhodes, és Zouga
majdnem biztos volt benne, hogy Mr. Rhodes nagyon is jól tudja, mi az, csak azért
kérdezte meg, hogy legyen min a nyelvét köszörülnie. – Akkor jól fognak menni a dolgok
az új országomban. Ők a jó előjel madarai, akik soha nem raknak fészket kivágásra ítélt
fán.
Zouga kötelességszerűen elnevette magát, és tovább beszélgettek. A bolyban lovagló
Ralph Ballantyne eközben olyan kíváncsian figyelte őket, hogy megfeledkezett a mellette
baktató hölgyről, aki megpaskolta a karját ostornyelével.
– Azt mondtam, kíváncsi vagyok, mi lesz, mikor megérkezünk Khamiba – ismételte
Louise, és Ralph figyelme visszarebbent mostohaanyjára. Ő volt az egyetlen nő Ralph
ismerősei közül, aki lovaglóülésben lovagolt, méghozzá elegánsan és biztosan ülte meg a
lovat bokáig érő szoknyanadrágjában. Ralph egyszer tanúja volt, ahogy maga mögött
hagyta Zougát is egy kimerítő mezei futamban nehéz terepen. Ez még Kimberleyben volt
az északra vándorlás előtt, de az évek igazán kegyesen bántak Louise-zal. Ralph
elmosolyodott magában, visszaemlékezve, mennyire belehabarodott kamaszfejjel, mikor
először meglátta az asszonyt végighajtani, két világos aranybarna húzta phaetonján
Kimberley zsúfolt főutcáján. Már sok éve ennek, és Louise már rég apja felesége volt, de
Ralph továbbra is sajátos, nem fiúi és nem is kötelességszerű szeretetet érzett iránta. Az
asszony alig pár évvel volt idősebb nála, és az ereiben csörgedező fekete lábú indián vér
valamiféle időtlen szépséggel ruházta fel.
– Nem tudom elképzelni még Robynról, az én nagybecsű nénémről és anyósomról
sem, hogy a legkisebb lánya házasságát politikai előnyszerzésre akarná fölhasználni –
mondta Ralph.
– Ezt le is mernéd fogadni, mondjuk egy guinea-ban? – kérdezte Louise rávillantva
szabályos fehér fogsorát, mire Ralph hátra vetett fejjel elnevette magát.
– Hogyisne! Veled már megjártam! – Aztán halkabban hozzátette: – Különben sem
igazán hiszek az anyósom józanságában.
– Akkor mi a csudának akar Mr. Rhodes minden áron ott lenni az esküvőn? Tudhatná,
hogy mire számíthat.
– Nos, először is, mert a Misszió az ő földjén áll, másodszor pedig, mert nyilván úgy
érzi, a khami hölgyei egy becses vagyontárgytól fosztják meg őt. – Ralph állával a
vőlegény felé intett, aki valamivel a csoport előtt haladt. Harry Mellownak virág volt a
gomblyukában, csizmája fénylett, ajka mosolyra húzódott.
– De hát nem vesztette el – vélekedett Louise.
– Azonnal kirúgta Harryt, mikor látta, hogy a szép szó nem használ.
– Úgy hírlik, olyan jó geológus, hogy egy mérföldről megérzi az aranyat.
– Mr. Rhodes nem szereti, ha a fiatal alkalmazottai megnősülnek, mindegy, milyen
tehetségesek.
– Szegény Harry és Vicky, mi lesz most velük?
– Ó, már minden el van intézve – mondta Ralph sugárzó arccal.
– Veled? – kockáztatta meg Louise.
– Ki mással?
– Rájöhettem volna. Tulajdonképpen az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy a te
műved volt az egész – gyanúsította Louise és Ralph sértődött képet vágott.
– Nagyon igazságtalan vagy velem, Mama. – Tudta, hogy az asszony ki nem állhatja
ezt a megszólítást, és készakarva ingerkedett vele. Aztán Ralph előrenézett és olyan képet
vágott, mint a fácánt szimatoló vadászkutya.
A násznép maga mögött hagyva a város utolsó új épületeit és vityillóit, rátért a széles,
kitaposott szekérútra. Egy szekérkonvoj jött velük szemben, dél felől. A tíz szekér között
akkora távolságok voltak, hogy a legutolsót csak a lapos koronájú akácfák fölé felszálló
finom fehér por jelezte. A legelső ponyváján Louise már ki tudta venni a "RHOLANDS",
"Rhodesian Lands and Mining Co" (Rodéziai Földbirtok és Bányászati Társaság)
rövidítését, amit Ralph fedőnévül választott szerteágazó üzleti tevékenységeire.
– A teremtésit! – kiáltott fel boldogan. – Az öreg Isazi öt nappal a tervezett előtt
felhozta őket! Ez a kis fekete ördög valóságos csoda! – Kalapját bocsánatkérőn
megbillentette Louise felé. – Amolyan üzleti kiszólás... elnézést, Mama. – Azzal
előrevágtatott, s a vezető szekérhez érve leugrott lováról, és magához ölelte a kiselejtezett
katonakabátot viselő kis emberkét, aki a fogat mellé szökkenve megsuhintotta harminc
láb hosszú ökörhajtó ostorát.
– Hol időztél el ennyi ideig, Isazi? – kérdezte Ralph. – Csak nem botlottal valami
csinos matabele lányba útközben?
A kis zulu hajtó igyekezett elfojtani vigyorát, de az arcát behálózó ráncok
összeszaladtak, és huncut fény villant szemében.
– Nekem annyi idő elég elintézni egy matabele lányt meg az anyját, meg a húgait,
amennyi alatt te egyetlen ökröt befogsz.
Ezzel nemcsak a saját férfiasságára akart utalni, hanem Ralph fogathajtó tehetségére
is. Isazi mindent megtanított neki a nyílt útról, amit csak tudott, de még mindig olyan
elnéző leereszkedéssel kezelte Ralphot, ahogy egy kisfiút szokás.
– Nem, kis Sólyom, nem azért hoztam őket öt nappal előbb, hogy plusz jutalompénzt
csikarjak ki tőled.
Isazi ezt finom emlékeztetőnek szánta, hogy mit vár el a következő fizetési paklijában.
Aztán a kis zulu deres fején a gyűrűvel, amit még az Ulunci csata előtt kapott,
hátralépett, és úgy végigmustrálta Ralphot, ahogy az ökröket szokta.
– Ejha, Henshaw, miféle cicoma ez? – Ralph öltönyére és angol csizmájára pillantott
és a mimózaágacskára a gomblyukában. – Még virágja is van... akárcsak egy finom,
elsőbálos kisasszonynak. Es mi az ott a kabátod alatt? Nálatok a Nkosikazi hordja ki a
bébiket a családban?
Ralph lepillantott a hasára. Isazi igazságtalan volt, mert aligha láthatott rajta annyi
húsfelesleget, amit egy egyhetes nehéz vadászat alatt ne adhatna le, de Ralph folytatta az
élcelődést, amit mindketten élveztek.
– A nagy embereknek kijár, hogy szép ruhában járjanak és finom dolgokat egyenek.
– Hát akkor, láss csak neki cifra tollú kis Sólyom! – rázta meg rosszallóan Isazi a fejét.
– Falatozz kedvedre. Mialatt a bölcsebbek dolgoznak, te játszol, mint egy gyerek. –
Meleg mosolya meghazudtolta tónusát és Ralph a vállára csapott.
– Soha nem született még a földre hozzád fogható hajtó, Isazi, és valószínűleg nem is
fog.
– Lám, lám, Henshaw, ezek szerint mégiscsak tanultál tőlem valamit, ha egyszer ilyen
szemed van az igazi nagysághoz! – kuncogta végezetül Isazi, majd ágyúlövésszerű
durranással a levegőbe suhintott hosszú ostorával, és rákiáltott az ökreire.
– Hejhó, Fransman, fekete ördöge! Mozgás, sátán, virágszálam! Pakarnisa, előre!
Ralph visszaült a nyeregbe, és lehúzódva az útról figyelte, ahogy a megrakott szekerek
tovagördülnek. Csak ez az egy konvoj háromezer font hasznot hajtott neki, és kétszáz
szekere közlekedett rendszeresen az egész hatalmas szubkontinensen. Ralph megilletődve
rázta meg fejét, ahogy visszagondolt arra az öreg, tízennyolc láb hosszú szekérre, amivel
először hajtottak ki Kimberleyből ő és Isazi. Kölcsönpénzen vásárolta, s a rakomány sem
az ő tulajdonát képezte.
Hosszú, nehéz út volt – mondta fennhangon, aztán megfordult és megsarkantyúzva
lovát az öszvérfogat után vágtatott.
 Mikor visszaért Louise mellé, az asszony úgy el volt merülve gondolataiban, mintha
észre sem vette volna távollétét.
Ábrándozunk, ábrándozunk – kapta rajta az asszonyt, aki ezt nem is próbálta tagadni,
szétterjesztette kecses ujjait, majd felemelte kezét:
Odanézz, Ralph! Milyen szép! – mutatott a kocsi előtt keresztben elszálló madárra.
Egy fényes, fekete hátú gébics volt az, amelynek pompás, karmazsinvörös mellénye
úgy szikrázott a fehér napfényben, mint valami értékes rubint.
Mennyi szépség – lelkesedett Louise, mikor a madár beleveszett a bozótba. Kifordulva
nyergében, széles mozdulattal körbemutatott, miközben csak úgy repkedtek a rojtok fehér
szarvasbőr kabátja ujján. – Tudod, Ralph, King's Lynn lett az első igazi otthonom. –
Ralph csak ekkor vette észre, hogy ez még az apja földje. Zouga Ballantyne a kimberley-i
tárna kék földjéből szerzett egész vagyonát hatalmas földterületekbe fektette, amelyeket
azoktól a henye és örök elégedetlen katonáktól vásárolt fel, akik Jameson doktor
seregével vonultak be Matabeleföldre Lobengula király ellen. Az expedíció valamennyi
résztvevőjét négyezer acre-nyi, tetszés szerint kiválasztott földterület illette meg, amelyet
némelyik egy üveg whiskyért ruházott át Zouga Ballantyne-ra.
Egy jó lovon is három napba telt volna körbejárni King's Lynn határát. Zouga a távoli
hegyek egyikén építette fel otthonát, amely egy széles, akácossal és illatos fűvel benőtt
síkságra nézett. A téglaház vastag, aranyos zsúpfedelével olyan harmonikusan
illeszkedett a magasra nyúló, árnyékos ligetbe, mintha öröktől fogva ott állt volna.
– Ebben a szép országban sok örömünk fog telni – suttogta Louise fátyolos hangon,
boldogságtól elérzékenyült tekintettel. – Vicky ma férjhez megy, és a gyermekei itt
fognak gyökeret ereszteni. Talán... – elhallgatott és szeme egy pillanatra elfelhősödött.
Még nem adott fel minden reményt, hogy hordhatja Zouga gyermekét. A meghitt éjszakai
szeretkezések után mindig hasára tette kezét és összeszorította combját, hogy magában
tartsa a férfi magját, és imádkozott, miközben férje békésen aludt mellette. – Talán – ...
de babonából meggondolta magát, és másképp fejezte be a mondatot –, talán egy napon
Jonathan vagy a következő megszületendő fiad lesz King's Lynn ura. – Rátette kezét
Ralph karjára. – Ralph én úgy érzem, az utódaink is örökre itt fognak élni.
Ralph gyengéden rámosolygott. – Nos, kedves Louise-om, még Mr. Rhodes is csak
négyezer évet ad neki. Annyi időre már érdemes letelepedni, nem?
– Ó, te! – Louise játékosan ráütött a vállára. – Hát soha nem fogsz megkomolyodni? –
Aztán hirtelen kiugratott a menetből.
A csapás mentén egy lapos koronájú akácfa alatt két tízévesforma matabele fiúcska
állt. Egy kis lágyékkötő volt minden öltözékük, és szégyellősen hajtották le fejüket,
mikor Louise folyékonyan csobogó szindebele nyelven köszöntötte őket: A King's
Lynnben tucatszám alkalmazott mujibák közül valók voltak, akik a nagy bennszülött
marhacsordát és a Zouga által délről fölhozott tenyészbikákat őrizték. Louise név szerint
ismerte őket, s a fiúk boldogan felragyogó arccal viszonozták köszöntését.
– Te is légy üdvözölve, Balela. – Louise matabele ragadványneve "Derűt és Napfényt
Hozó"-t jelentett. A gyermekek türelmesen és kötelességtudóan válaszoltak kérdéseire,
míg Louise végül benyúlt a szoknyája zsebébe és egy-egy cukorkát pottyantott rózsaszín
markukba.
A fiúcskák visszarohantak csordájukhoz, pofazacskójuk kidagadt, mint a mókusé,
szemük tágra nyílt az élvezettől.
– Elkapatod őket – dorgálta Ralph, mikor Louise visszalovagolt mellé.
 – Ők a mi házunk népe – felelte egyszerűen Louise, majd szinte sajnálkozva
hozzátette: – Ez a birtok határa. Olyan rossz elhagyni a földünket.
A menet, elhaladva az egyszerű útjelzőtábla mellett, rálépett a Khami Misszió földjére.
Ennek ellenére majd egy órába telt, míg feljutottak a sűrű bozóttal szegélyezett meredek
ösvény végén lévő egyenletes földszorosba, ahol az állatok kifújták magukat, mielőtt
továbbindultak volna az alant fekvő missziótelep fehérre meszelt épületei felé.
Úgy látszott, mintha egy hadsereg táborozott volna le a völgyben.
Jordan leugrott a kocsiról, lekanyarintotta a pamut porköpenyt szép, galambszürke
öltönyéről és lesimítva dús aranyos fürtjeit, odament bátyjához.
– Mi a csuda folyik itt, Ralph? – kérdezte. – Erre aztán nem számítottam.
– Robyn a fél matabele nemzetet meghívta az esküvőjére, a másik fele meg eljött
magától – mosolygott le Ralph öccsére. – Sokan száz mérföldet tettek meg idáig, Robyn
összes volt betege és megkereszteltje, minden férfi, nő és gyerek, aki valaha is ügyes-
bajos dolgaival Nomusához fordult a misszióban, most itt van. Még a rokonaikat és
barátaikat is magukkal hozták. Ez lesz a legnagyobb mulatság Lobengula utolsó, 93-ban
tartott Chawala ceremóniája óta.
– De ki fogja ezt mindet etetni? – szólalt meg Jordanból az ellátmányfelelős.
– Ne féltsd Robynt, telik neki rá a honoráriumából, meg aztán tőlem is kapott ötven
vágómarhát ajándékba. Ráadásul Gandang felesége, az öreg, kövér Juba állítólag ezer
gallont főzött a híres Twalájából. Felpuffadnak majd, mint a pitonok, és kicsattannak a
jókedvtől. – Ralph gyöngéden megbokszolta öccse karját. – Erről jut eszembe, hogy
magam is alaposan megszomjaztam. No, induljunk.
Az út két oldalán virágokkal és gyöngyfüzérekkel feldíszített lányok énekeltek, zsírral
és agyaggal bemázolt bőrük bronzként fénylett a napsütésben. Rövid csípőkötőjük
hullámzott a combjuk körül, és meztelen keblük finoman rázkódott és szökdécselt, ahogy
dobbantgatva riszálták magukat.
– Odasüss, Jordan! Láttál te már ilyen szép kiállítást? – cukkolta Ralph az öccsét,
tudva róla, hogy milyen merev és tartózkodó nők dolgában. – Az a kettő amott, szavamra,
hófúvásban is melegen tartaná a füleidet!
Jordan elpirult és fürgén visszaindult gazdájához, mikor a lányok a fogat köré
csődültek, s az öszvérek sétalépésre kényszerültek.
Az egyik lány felismerte Mr. Rhodest.
– Lodzi! – kiáltotta és társai visszhangozták: – Lodzi! Lodzi!
Azután észrevették Louise-t. – Légy üdvözölve, Balela! Köszöntünk, Balela! –
kántálták tapsolva és ringatózva. – Köszöntünk Derű és Napfény Hozója!
Zougát megpillantva azt kiáltották: – Béke kísérje lépésedet, Ököl! – Ralphnak meg: –
Szemünk fehér az örömtől, hogy látunk, kis Sólyom!
Zouga levette a kalapját és meglengette a feje fölött. – A nemjóját! – súgta oda
Louise-nak –, sokért nem adnám, ha Labouchére meg az az istenverte Bennszülöttvédő
Egylet ezt láthatná!
– Olyan boldogok és felszabadultak, amilyenek soha nem voltak Lobengula uralma
alatt – értett egyet Louise. – Boldogok leszünk ezen a földön, azt súgja a szívem.
Ralph a lóhátról átlátott a lányok mögé. Kevés férfi volt a tömegben, azok is
leghátulra szorultak, de az egyikük arca megragadta Ralph figyelmét – az egyetlen
komoly arc a mosolygó sokaságban!
– Bazo! – kiáltott fel Ralph intve neki, mire a fiatal induna ránézett, de arca
rezzenéstelen és komoly maradt.
– Később beszélünk! – kiáltotta oda Bazónak, aztán elügetett az embersereg mellett a
magas, sötétzöld, narancsszínű virágú spathodea fákkal szegélyezett sétányon.
A pázsit széléhez érve a táncoló fekete lányok megtorpantak, mintegy hallgatólagos
megegyezéssel, tudva, hogy az a fehér vendégeknek, van fenntartva. Vagy százan
összegyűltek már a tágas, zsúpfedeles verandán. Cathy is ott volt, aki három nappal előbb
érkezett segíteni az előkészületekben. Karcsú volt és légies sárga muszlinruhájában, sötét
haján szekérkerék nagyságú, fényes selyem művirágokkal díszített kalapot viselt, amit
Ralph Londonból hozatott.
Jonathan felsivított, mikor meglátta Ralphot, de Cathy erősen fogta a kezét, nehogy
eltapossa a tömeg, amely nagy vigassággal előretódult a vőlegény köszöntésére, Ralph
otthagyta lovát, keresztülfurakodott a vendégseregen és olyan hevesen ölelte meg
feleségét, hogy kis híján leverte a kalapját. Miközben Cathy utánakapott, egyszer csak
megborzongott és kiszaladt a vér arcából.
Az öszvérfogat ajtaja kinyílt, Jordan kiszállt és leengedte a lépcsőt.
– Ralph! Ez ő! – buggyant ki az asszonyból, aki a karjába kapaszkodott. – Mit keres
itt?
Mikor Mr Rhodes tömege megjelent az ajtónyílásban, döbbent csend támadt.
– Jaj, Ralph, mit szól majd Mama? Nem tudtad volna visszatartani?
– Őt nem lehet visszatartani – motyogta Ralph, anélkül, hogy elengedte volna. –
Azonkívül, ez jobb lesz, mint egy kakasviadal.
Alighogy ezt kimondta, Robyn St. John kilépett a házból megnézni, mi okozta a
hirtelen nyugtalanságot. A tűzhely melegétől kipirultan szívélyes mosollyal jött az újabb
vendégeket üdvözölni, de mikor meglátta a kocsi ajtajában álló férfit, a mosoly lehervadt
arcáról. Megmerevedett és elsápadt.
– Mr. Rhodes! – mondta élesen a csendben. – Örülök, hogy ide jött Khamiba.
Mr. Rhodes pillantása úgy repdesett, mintha arcul ütötték volna. Mindenre számított,
csak erre nem! Óvatos galantériával meghajtotta fejét, de Robyn máris folytatta:
– Az ég küldte, hogy felszólíthassam, ne merészelje még egyszer átlépni a
küszöbömet!
Mr. Rhodes megkönnyebbülten bólintott, mert ki nem állhatta a tisztázatlan, zavarba
ejtő helyzeteket.
– Elismerem, hogy az ott a maga területe – mondta Mr. Rhodes. – De a küszöbén
innen, ez a föld, amelyen most állok, annak a Társaságnak a tulajdona, amelyiknek én
vagyok az elnöke...
– Téved, uram! – cáfolta hevesen Robyn. – A Társaság a haszonélvezeti jogot nekem
adományozta...
– Az már jogi kérdés – rázta meg Mr. Rhodes komolyan a fejét. – Majd az
ügyvezetőm megadja rá a pontos választ. – Az ügyvezető doktor Leander Starr Jameson
volt. – Addig azonban innék egy pohárral az ifjú pár boldogságára.
– Biztosítom, Mr. Rhodes, hogy önnek nem lesz felszolgálva frissítő Khamiban!
Mr. Rhodes biccentett Jordannak, aki visszasietett az öszvérfogathoz és pánikszerű
buzgalommal vezényelte a libériás szolgákat, akik tábori székeket és asztalokat pakoltak
ki a spathodea fákon a sáskajárás óta kihajtott zsenge növények árnyékába.
Amint Mr. Rhodes és kísérete letelepedett, és Jordan kipukkantva az első pezsgősüveg
dugóját teletöltött a gyöngyöző nedűvel egy kristálypoharat, Robyn St. John beillant a
verandáról.
Ralph átadta Cathynek Jonathant. – Készül valamire – mondta, aztán átszaladt a
pázsiton. Átugrotta a veranda alacsony mellvédjét és épp akkor rontott a nappaliba, mikor
Robyn levette a vadászpuskát a kandalló fölötti szögről.
– Mit csinálsz, Robyn néni?
– Kicserélem a töltényeket, nagymenetűeket teszek a sörét helyére!
– Drága anyósom, ezt nem teheted meg! – tiltakozott Ralph, feléje oldalazva.
– Nem lőhetek nagymenetűvel? – Robyn óvatosan kitért előle és a cifra, kacskaringós
kakassal ellátott vadászpuskát mellmagasságba emelte.
– Csak nem akarsz rálőni?
– Miért ne?
– Gondolj a botrányra!
– A botrány és én kenyerespajtások vagyunk, amióta csak az eszem tudom.
– Akkor gondolj a pánikra! – győzködte Ralph.
– Majd a pázsiton csinálom – mondta Robyn, és Ralph tudta, hogy komolyan beszél.
Kétségbeesetten igyekezett újabb érvet találni...
– És a Hatodik Parancsolat? – kiáltotta és Robyn megborzongva meredt rá. – A
Hatodik Parancsolat! Ne ölj!
– Azt Isten nem Cecil Rhodesra értette! – védekezett Robyn, de tekintete tétován
megrezzent.
– Ha a Mindenható vadászidényt engedélyezne különleges célpontokra, biztos vagyok
benne, hogy arra lábjegyzetben utalt volna – használta ki Ralph az előnyét, mire Robyn
f'elsóhajtott, és visszafordult a kampón lógó bőr tölténytáskához.
– Most meg mit csinálsz? – kérdezte gyanakvón Ralph.
– Visszateszem a madársörétet – motyogta Robyn. – Isten a hússebre vonatkozóan
nem rendelkezett. – Ralph ekkor elkapta a puska agyát, amit Robyn némi ellenállás után
elengedett.
– Ó, Ralph – suttogta. – Micsoda arcátlan alak ez... káromkodni volna kedvem...
– Isten megértené – buzdította Ralph.
– A franc essen bele a fajtájába! – tört ki Robynból.
– Most jobb?
– Nem sokkal.
– Tessék – mondta Ralph, kihúzva ezüstflaskáját a farzsebéből.
Az asszony meghúzta és hunyorogva elfojtotta a szemét csípő dühkönnyeket.
– És most?
– Valamivel – ismerte el Robyn. – Mit csináljak, Ralph?
– Légy hűvösen méltóságteljes.
– Jól van. – Robyn eltökélten felszegett fejjel visszament a verandára.
A spathodeafák alatt Jordan már fodros fehér kötényben és magas szakácssapkában
pezsgőt és nagy adag cornwalli húspástétomokat szolgált föl boldog-boldogtalannak. Az
öszvérfogat befutása előtt vendégekkel zsúfolt veranda most üres volt. Mr. Rhodes körül
viszont vidám csődület tolongott.
– Kezdjük főzni a virslit – mondta Robyn Jubának. –Szólj a lányaidnak, hogy fogjanak
hozzá.
– De hát még nem házasok, Nomusa! – vetette ellen Juba. – A szertartás csak ötkor
kezdődik...
 – Etesd őket! – parancsolta Robyn. – Az én virslim majd visszacsábítja őket Jordan
Ballantyne pástétomjától!
– Én viszont lefogadom, hogy Mr. Rhodes pezsgője ott tartja őket – mondta neki
Ralph. – Versenyre tudsz vele kelni?
– Egy csepp pezsgőm sincs, Ralph – ismerte el Robyn. – Van söröm és brandym, de
pezsgőm, az nincs.
Ralph elkapta a pázsiton álló egyik fiatal vendég pillantását, aki bulawayói
nagykereskedelmi lerakatát vezette. A férfi elértette Ralph tekintetét, és felsietett hozzá a
verandára. Pár pillanat alatt vette az utasításokat, és már szaladt is a lovához.
– Hová küldted? – kérdezte Robyn.
Érkezett ma egy konvojom. Még nem rakodhatták le a szekereket. Pár órán belül egy
szekérderékra való pezsgőd lesz.
– Soha nem fogom tudni ezt viszonozni neked, Ralph – nézett rá Robyn, aztán
lábujjhegyre ágaskodott, és életében először könnyed, száraz csókot nyomott ajkára,
aztán besietett a konyhába.
Ralph szekere drámai pillanatban tűnt fel a dombtetőn. Jordannak épp akkor fogyott el
az utolsó csepp pezsgője is. Az üres zöld palackok egymás hegyén-hátán tornyosultak a
standja mögött, s a tömeg elfelé szállingózott az ökörsütők felé, ahol Robyn híres
fűszeres marhavirslije sistergett aromafelhőkben.
Isazi megállt a szekérrel a veranda előtt, és egy bűvész mozdulatával lerántotta a
ponyvát a rakományról. Mindenki odasereglett, faképnél hagyva Mr. Rhodest puccos
hintajánál.
Pár perc múlva Jordan odaosont bátyjához.
– Ralph, Mr. Rhodes szeretne néhány ládát venni a legjobb pezsgőből.
– Nem adok el kis tételekben. Mondd meg neki, hogy vagy az egész rakomány, vagy
semmi – Ralph nyájasan elmosolyodott. – Üvegje 20 font.
– Ez rablás – lihegte Jordan.
– Viszont nincs más hozzáférhető pezsgő Matabele-földön.
– Mr. Rhodes nem fog neki örülni.
– Majd örülök én helyette is – biztosította Ralph. – És azt is mondd meg neki. hogy
készpénzben és előre. – Mikor Jordan elment megvinni a rossz hírt gazdájának, Ralph
átballagott a vőlegényhez, és karját a vállára tette.
Köszönetet mondhatsz nekem Harry fiam. Az esküvődet száz év múlva is emlegetni
fogják. De szóltál már a szépséges Victoriának a nászútról?
– Még nem – ismerte be Harry.
– Bölcsen tetted, öcsém. Wankie-földjének úgysincs olyan vonzereje, mint a fokvárosi
Mount Nelson Hotel nászutas lakosztájának.
– Ő meg fogja érteni – mondta Harry tétova bizakodással.
– Persze, hogy meg – nyugtázta Ralph, aztán megfordult, és Jordan felé indult, aki
lobogtatva hozta a csekket, amelyet Mr. Rhodes egy szakadozott pezsgősüvegcímkére
firkantott.
– Milyen elbűvölően frappáns – motyogta Ralph, és a mellényzsebébe gyömöszölte. –
Felküldöm Isazit még egy szekérre valóért.
Mikor híre ment, hogy Khami Misszióban ingyenpezsgőt osztogatnak. Bulawayo
kísértetvárossá változott. A Grand Hotel csaposa ezzel a konkurenciával már nem tudott
versenyre kelni, így bezárta bárját, és maga is a délnek tartó zarándokmenethez
csatlakozott. A hír hallatán a rendőrségi gyakorlótéren folyó krikettmeccs "célkapu léc"-
nek nevezett bírói és mind a huszonkét játékos, úgy, ahogy voltak, flanelnadrágban,
díszőrségben vonultak Isazi szekerével, a város lakossága pedig lovon, biciklin és gyalog
követte őket.
A Misszió kis templomába a meghívottaknak és hívatlan vendégeknek csak egy kis
része fért be, a többi a parkban tolongott, bár a zömük továbbra is a két egymástól tisztes
távolságra álló pezsgős szekér körül tömörült. A sok jókora korty meleg pezsgőtől
szentimentálisan duhajjá vált férfiak és zokogó nők mennydörgésszerű kiáltással
köszöntötték a verandára lépő menyasszonyt.
A sétányon sógora karján és testvérei kíséretében végighaladó Victoria előtt szétvált a
tömeg a pázsiton.
Már akkor is nagyon csinos volt, ragyogó zöld szemével és fehér szaténruhájára omló,
csillogó, vörösrézszínű hajtömegével, de férje karján visszatérve még jobban megszépült.
– A dolog törvényes részével meg is volnánk – jelentette be Ralph. – Kezdődjék hát a
mulatság!
Azzal intett a zenekarnak – egy sebtében összetoborzott kvartettnek, amelyet
Matabeleföld egyetlen temetkezési vállalkozója dirigált hegedűn –, amely rázendített egy
tüzes Gilbert és Sullivanre. Ez volt ugyanis az egyetlen beszerezhető kotta a Limpopótól
északra. A kvartett minden egyes tagja a maga szájíze szerint interpretálta a Mikádót, így
a táncolók keringőzni is meg polkázni is tudtak rá, ahogyan az úri jókedvük vagy a
pezsgő diktálta.
Pirkadatra a vendégek úgy belemelegedtek a mulatozásba, hogy egyesek ökölre
mentek a templom mögött. De Ralph közbelépett és rendre utasította az ingujjra vetkőzött
ellenfeleket: – Ez nem illendő viselkedés, uraim, egy ilyen örömünnepen szeretettel kell
viseltetnünk egymás iránt. – Aztán, mielőtt felfoghatták volna, mit akar, Ralph a bal és
jobb keze egy-egy lengőütésével gyors egymásutánban földre küldte őket, majd féltő
gonddal felsegítette mindegyiket és tántorgón kacsázva a legközelebb eső italos
szekérhez vezette.
Másnap hajnalra a vigalom tetőfokra hágott. Az ifjú pár, egyetlen pillanatot sem
akarva elszalasztani a mulatozásból, még nem indult nászútra, hanem a spathodea fák
alatt vezette a táncot. Mr. Rhodes, aki az éjszakát a kocsijában töltötte, most előjött, hogy
elfogyassza reggelijét. A kiadós szalonnás rántottát, amit Jordan készített neki a szabad
ég alatt, egy hasaspohárnyi pezsgővel öblítette le, amitől szónokló kedve támadt. Felállt a
bakra és ékesszólását és karizmáját az alkalomra kihegyezve és a saját izzó hitével
fűszerezve fogott bele mondókájába.
– Rodéziai gyermekeim! – szólt hallgatóságához, amely ezt jobbára kedveskedésnek,
semmint birtoklási igénynek vette tőle és szerette érte. – Ti és én, mi együtt nagy ugrást
tettünk a felé a nap felé, amelyen Afrika térképe rózsaszínre lesz színezve Fokvárostól
Kairóig, amelyen ez a szép földrész India mellé kerül, hatalmas gyémántként szeretett
Királynőnk koronájának csillogó rubinija mellé...
Az amerikaiak, görögök, olaszok és írek erre éppolyan éljenzésben törtek ki, mint a
"szeretett Királynő" saját alattvalói.
Robyn St. John félóráig bírta ezt az érzelgést, aztán kivetkőzve Ralph tanácsolta hűvös
méltóságteljességéből, a tanyaház verandájáról olvasni kezdte egy, még meg nem jelent
költeményét:
 "Szelíd mélabúval beletörődve őrzi
Más csordáit apja egykori mezején,
Hol most a fehér ember építi házát,
S gőgösen osztogat parancsokat.
Sötét szemében nem gyúlfény,
Csüggedt keze juhászbotot markol,
Nem forgathat többé fénylő acélt,
Fejet hajt az elnyomó előtt... "

Magas tiszta hangja túlharsogta Mr. Rhodesét, s a fejek úgy forogtak ide-oda egyikről
a másikra, mintha teniszmeccset néztek volna.
– De ez még csak a kezdet! – emelte fel hangját Mr. Rhodes –, igaz, nagy kezdet, de
mégiscsak kezdet. Vannak tudatlan és arrogáns emberek, nem mind feketék – még a
legostobább hallgató is rájött, hogy Rhodes itt az öreg Kruegerre, a transvaali Dél-Afrikai
Köztársaság búr elnökére céloz –, akiknek alkalmat kell adni, hogy inkább szabad
akaratukból, mint fegyverektől kényszerítve jöjjenek a pax britannica védőpajzsa alá.
Az újból Rhodes hatása alá került hallgatóság figyelmének visszahódítására Robyn
harcias vetélkedő kedvében egy másik művét kezdte szavalni:

"Fájdalmat megvetve, nem törődve alig beforrt sebével

Fényesíti lándzsáját s pajzsát háborúra.
Lázadó? Igen, párviadal ez
A fekete bőrű, s fehér ragadozó ölni,
A rosszért vadul rosszal fizet.
Primitív? Akkor te neveld őt jobb hitre
Hogy rászolgálhass a keresztény névre!"

A hallgatóság kritikai érzéke eltompult a két nap két éjszakai dőzsölésétől és Robyn
keményhangú versét is lelkesen megtapsolták, bár a mondanivalója szerencsére, süket
fülekre talált náluk.
– Ments meg Uram minket az émelyítő nemzetieskedéstől hasmarsot okozó
verseléstől! – dörmögte Ralph, majd vállán a fiával, és kezében Mr. Rhodes egyik
pezsgősüvegével eloldalgott a kerti úton, hogy ne is hallja a szónokvetélkedőt. Jonathan,
akin matrózruha volt és zsirardikalap hátul lelógó szalaggal, locsogott és úgy ösztökélte
sarkával apját, akár egy pónilovat.
Ötven vágómarha és ezer gallon sör volt, amit Juba főzött, s a fekete bőrű násznép
nagy ügybuzgósággal szentelte magát a falatozásnak. Itt már energikusabb tánc folyt,
mint odébb a spathodea fák alatt – a fiatal férfiak úgy vonaglottak, és dobbantgattak,
hogy derékmagas port kavartak maguk körül, és izzadság patakzott lefelé meztelen
hátukon és mellükön. A lányok csoszogva csípőjüket ringatva énekeltek, a dobosok pedig
frenetikusan ütötték hangszerüket, s mikor kimerülten kidőltek, mások kapták fel
fabotjaikat, s verték tovább a hangosan kongó, üreges fatörzseket. Miközben Jonathan
boldogan sivítozott Ralph hátán, egy hatalmas, púpos hátú vágómarhát vonszoltak ki a
kralból, aztán egy lándzsás előre ugrott és átdöfte ütőerénél a torkát. Az állat egy
halálbőgéssel összerogyott és görcsösen rúgkapált. A hentesek a tetem köré tódulva egy
darabban lefejtették a bőrét, aztán kivágták az ínyencfalatokat, vesét, májat és
belsőségeket, a nedvesen fénylő szerveket rádobták a parázsló szénre, aztán szétfejtették
a bordákat, s a vastag sütni való szeleteket ráhelyezték a tűzhelyrácsokra.
A hús félig nyersen, zsírtól és létől csöpögve tűnt el a mohó szájakban, és a
sörösedények a forró, kék nyári égbolt felé billentek. Az egyik szakács odadobott
Ralphnak egy lángoktól megpörkölődött belsőségfüzért – a gyomorhoz még hozzátapadt
a tartalma –, aki szemlátomást aggályok nélkül letépte a cafrangot, és jókorát
beleharapott az alatta lévő illatos, fehér húsba.
– Mushle – mondta a szakácsnak. – Finom! Nagyon finom! – Aztán felnyújtott egy
darabkát a gyereknek is. – Egyél, Jon-Jon, ami nem öl meg, az hizlal –, a fiúcska pedig
hangos csámcsogással jelezte, hogy egyetért vele.
– Mushle, ez tényleg mush, Papa.
Aztán táncosok vették körül őket és ágaskodva-forogva hívogatták maguk közé. Ralph
fölültette Jonathant a csordakrál kerítésére, hogy jól lásson, aztán beugrott a középre a
Nguni táncos heroikus pozitúrájába, amit még Bazo tanított meg neki legénykorában. A
jobb térdét vállmagasságba kapta, és csizmás lábával nagyot dobbantott a földön a
táncosok buzdító és elismerő zúgása közepette.
– Dzsii! Dzsii!
Miközben Ralph ugrott, dobbantott és figurázott, és a többi táncos vetélkedett vele, a
nők tapsoltak és énekeltek, és Jonathan a kerítésen izgatottan és büszkén hahotázott.
Nézzétek az apukámat!
Mikor inge már átázott az izzadságtól, zihálva-nevetve kiállt és visszaültette Jonathant
a vállára. Tovább mentek, név szerint köszöntgetve az ismerősöket, elfogadva itt-ott hol
egy darab feléjük nyújtott húst, egy korty kesernyés, zabkása sűrűségű sört, mígnem a
kral mögötti dombon egy fatörzsön ülve, távol a táncoló és vigadozó sokaságtól, Ralph
megtalálta, akit keresett.
– Légy üdvözölve, Bazo, a Fejsze – mondta leülve melléje, aztán letette a
pezsgősüveget kettejük közé és megkínálta Bazót egy manilaszivarral, amire az még
hajdanán a gyémántmezőkön kapott rá. Miközben némán szivarozva a vigasságot nézték,
Jonathan elunta magát és odébbállt valami izgalmasabb elfoglaltságot keresni magának,
amit rögtön meg is talált.
Egy nála legfeljebb egy évvel fiatalabb fiúcska toppant elébe. Tungata, Bazo fia,
Gandang unokája és a nagy Mzilikazi dédunokája teljesen meztelen volt, csupán egy
fényes kerámia gyöngysor díszítette derekát. Köldöke kitüremkedett kis pocakján, tagjai
izmosak, térdei gödröcskések, csuklói egészségesen hurkásak voltak. Kerek, sima és
fényes arcában a nagy, komoly szempár teljes bűvöletben meredt Jonathanra.
Jonathan is leplezetlen kíváncsisággal bámult rá, és nem húzódott el, mikor Tungata
kinyújtotta kezét, és megérintette matrózgallérját.
– Hogy hívják a fiadat? – kérdezte Bazo, sötét arcán kifürkészhetetlen tekintettel
nézve a két gyereket.
– Jonathannak.
– Az mit jelent?
– Isten ajándéka – felelte Ralph.
Jonathan egyszer csak lekapta szalmakalapját, és rátette a matabele hercegecske fejére.
A meztelen, fekete fiúcska fején a szalagos kalappal és kis potroha alatt hetykén kiálló,
kis körülmetéletlen nemi szervével olyan komikus képet nyújtott, hogy a két férfi
önkéntelenül elmosolyodott. Tungata vidám, gyöngyöző nevetéssel megfogta Jonathan
kezét, aki engedelmesen követte a táncolok közé.
A bűvös pillanatnak a két gyerek között lengedező melegsége feloldotta a két férfi
merevségét. Futólag ismét megtalálták egymással a hangot, ugyanúgy, mint
legénykorukban. Egymásnak adogatták a pezsgősüveget, s mikor kiürült, Bazo tapsolt
egyet, mire megjelent Tanase és kötelességtudóan elébe térdelve átnyújtott neki egy
gyöngyöző itallal teli agyagedényt. Azután, rá sem nézve Ralphra, ugyanolyan szótlanul
távozott, ahogyan jött.
Délben Tanase visszament az elmerülten beszélgető férfiakhoz, kézen fogva vezetve
Jonathant és Tungatát, akinek még mindig fején volt a szalmakalap. Ralph, aki teljesen
megfeledkezett a környező világról, hevesen összerezzent, mikor meglátta fiát. A
gyermek üdvözült mosolya alig látszott a korom és marhazsírréteg alatt. Matrózruhája
áldozatul esett az újdonsült pajtásával együtt kitalált csodálatos játékoknak. A gallérját
már csak egy cérna tartotta, térdén kilyukadt a nadrág, amelyen Ralph hamut, marhavért,
sarat, és friss ganajt fedezett fel. A többit nem tudta pontosan azonosítani.
Magasságos Isten! – nyögte. – Anyád megfojt mindkettőnket. – Vigyázva felemelte
fiát. – Mikor látlak ismét, öreg barátom? – kérdezte Bazót.
– Hamarabb, mintsem gondolnád – felelte halkan Bazo. – Mondtam, amint készen
vagyok, újból neked fogok dolgozni.
– Jól van – bólintott Ralph.
– És már készen vagyok – mondta egyszerűen Bazo.

Victoria bámulatos finomságról tett tanúságot, mikor Harry Mellow szégyenlősen

elmagyarázta neki, miért kell későbbre halasztani a mézesheteket: – Ralph ötlete volt.
Utána akar járni egy afrikai legendának egy Wankie-földje nevű helyen, a nagy
vízesésnél, amit Doktor Livingstone fedezett föl a Zambezin. Vicky, én tudom, mennyire
készültél Fokvárosba, hogy végre megláthasd a tengert, de...
– Ha húsz évig megvoltam nélküle, akkor kibírom még egy darabig. – Megfogta Harry
kezét. – Bárhová mégy, szerelmem, Wankie-földjére, Fokvárosba, vagy az Északi-sarkra,
nem bánom, csak együtt maradjunk.
Az expedíciót Ralph Ballantyne a szokásos módján szervezte meg: a két család hat
szekérrel és negyven szolga kíséretében vonult át Észak-Matabeleföld pompás erdein a
hatalmas Zambezi felé. Az idő kellemes volt, és nem kellett sietni. A vidék bővelkedett
apróvadban, és a turbékoló, ifjú házasok olyan vágyakozó pillantásokat vetettek
egymásra, hogy az már ragályos volt.
– Mégis, kinek a nászútja ez? – dünnyögte Cathy egy ellustálkodott, szeretkezésre
való reggelen.
– Előbb a cselekvés, utána a kérdések – felelte Ralph, mire Cathy önelégült
torokhangon kuncogva visszabújt a szekér tollmatracára.
Esténként és étkezések előtt Jonathant erőszakkal kellett lehúzni a pónilováról,
amelyet Ralphtól kapott az ötödik születésnapjára, és Cathy nem győzte kenegetni a
fiúcska feltört ülepét.
A huszonkettedik napon megérkeztek Wankie falujába, s a karaván idillikus hangulata
most először, mióta elhagyták Bulawayót, visszahuppant a realitásba.
A Lobengula király uralkodása alatt élt Wankie törvényen kívüli és renegát volt.
Lobengula elküldött négy büntető harcoscsapatot a nyomába, hogy hozzák el levágott
fejét GuBulawayóba, de Wankie agyafúrt is volt, nemcsak arcátlan; álnok és
megbízhatatlan, s a kafirok mind üres kézzel tértek vissza, kitéve magukat a király
haragjának.
Lobengula veresége és halála után, Wankie cinikusan kikiáltotta magát a Zambezi és a
Gwaai folyó közti terület törzsfőnökének, és sarcot követelt a kereskedőktől és
elefántvadászoktól. Az elefántcsordákat a rossz földekre, a Zambezi völgyének meredek
lejtőjére hajtották, ahonnét a lovasokat a cecelegyek visszafordították, gyalogszerrel
pedig csak a legbátrabbak mertek a hatalmas állatok nyomába eredni.
Wankie jóképű, magas, középkorú, nyílt tekintetű férfi volt, aki nem hálás
ömlengéssel, hanem egy igazi főnök méltóságteljességével fogadta el Ralph ajándékait, a
pokrócokat és gyöngyöket. Miután udvariasan érdeklődött Ralph, az apja, öccse és fia
hogyléte felől, várt, mint krokodil az ivóhelyen, hogy a vendég kirukkoljon látogatása
igazi céljával.
– A kövek, amik égnek? – ismételte bizonytalanul és eltakarva szemét kezével
fontolóra vette a kérdést, mintha valami rendkívüli dolog után kutatna emlékezetében,
majd köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy világéletében egy szekérre vágyott.
Lobengulának volt egy szekere, így Wankie úgy érezte, minden nagy főnöknek kell
lennie egynek, és elfordulva székén célzatos pillantást vetett Ralph hat pompás,
Fokvárosban készült, tizennyolc láb hosszú szekerére, amelyek kifogva álltak a kral előtti
tisztáson.
– Az a nyavalyás gazember olyan pofátlan, akár egy fehér ember! – háborgott
keserűen Ralph a tábortűzön át Harry Mellow-nak. – Már mindjárt egy szekér kéne neki!
Ami testvérek között is 300 font!
– De drágám, ha Wankie el tud oda vezetni, akkor ez igazán nem ár érte – mondta
Cathy szelíden.
– Nem! Ha a fene fenét eszik, sem adom oda neki! Pár pokrócot meg egy láda brandyt
nem bánok, de egy 300 fontos szekeret...
– Átkozottul igazad van, Ralph – kuncogott Harry. – Úgy értem, annyiért már Long
Islandet is megkapjuk...
Nem folytatta, mert a háta mögül tapintatos köhögés hallatszott. Bazo jött át csendesen
a szomszéd tűztől. – Te nekem azt mondtad, bivalyra vadászni jövünk, aminek bakancs
készül a bőréből – tett neki szemrehányást. – Nem bíztál meg bennem?
– Bazo, hiszen a testvérem vagy!
– És te hazudsz a testvéreidnek?
– Ha Bulawayóban beszélek a kövekről, amik égnek, száz szekér követett volna
minket kifelé a városból.
– Nem mondtam neked, hogy ezekben a hegyekben vadásztam a harcosaimmal arra a
szőrtelen babuinra, akit te most elhalmozol ajándékkal?
– Nem mondtad – felelte Ralph, és Bazo nem firtatta tovább a dolgot. Nem volt
büszke a Wankie elleni hadjáratára, az egyetlenre, amit az alatt az egy év alatt vezetett,
míg a "Vakondok" indunája volt, mert nem végződött teljes sikerrel. Még mindig fülébe
csengtek a király vádaskodásai, amelyeket, úgy érezte, amíg él, nem fog elfelejteni.
– Ha előbb elmondod nekem, Henshaw, – nem kellett volna vesztegetnünk az időnket
és lealacsonyodnunk ehhez az undorító sakálfajzathoz, ehhez a...
Bazo abbahagyta vendéglátójuk jellemzését, mert Ralph felállt és megragadta a vállát.
– Bazo, oda tudsz vezetni minket? Ezt akartad mondani? Megmutatod az utat a kövekhez,
amik égnek?
Bazo beleegyezően bólintott. – És még egy szekeredbe sem fog kerülni – mondta.
Vörös és füstös pirkadatban vágtak át az erdő nyitott tisztásain. Előttük a
bivalycsordák szétnyíltak, utat engedve nekik, és ahogy elhaladtak, összezárultak
mögöttük. A hatalmas, fekete állatok magasra tartották nedves pofájukat, és a tömör,
palaszürke szarvdudorok megfontolt méltóságteljességet kölcsönöztek nekik, miközben
lagymatag csodálkozással bámultak a pár száz lépesre elhaladó lovasok után, aztán
nyugodtan tovább legeltek, A lovasok rájuk se hederítettek, mindegyikük Bazo széles,
forradásos hátát figyelte, aki az előttük lévő erdőből kiemelkedő, alacsony tetejű hegyek
felé vezette őket.
Az első lejtőn kipányvázták a lovakat, és gyalog kapaszkodtak tovább felfelé,
miközben fölöttük a borzas barnakecske zergegyorsasággal szökellt biztos lábbal a
sziklákon, és a csúcsról egy öreg kutyafejű majom vakkantott le rájuk. Bár szaladtak
fölfelé, nem tudtak lépést tartani Bazoval, aki bevárta őket félúton egy kiszögelésben,
amely fölött a part meredeken emelkedett tovább. Bazo minden különösebb ceremónia
nélkül biccentett a fejével. Ralph és Harry csak bámultak zihálva, képtelenül arra, hogy
megszólaljanak. Nyakig vizesek voltak az izzadtságtól.
Egy húsz láb vastag, vízszintes telér volt beékelődve a szirtfalba, olyan hosszan,
ameddig csak a szem ellátott, kinyúlva minden irányba. Fekete volt, mint a legsötétebb
éjszaka, mégis különös, zöldes színben játszva csillogott a kora reggeli nap rézsutos
sugaraiban.
Csak ez az egy hiányzott nekünk ezen a földön – mondta halkan Ralph. – A kövek,
amíg égnek, a fekete arany most mind a miénk...
Harry Mellow előrelépett, olyan áhítattal tette rá kezét, mintha egy szent ereklyét
érintene meg egy kegyhelyen.
– Soha nem láttam ilyen minőségű szenet ilyen mély rétegben még a kentuckyi
hegyekben sem.
Hirtelen lekapta a kalapját és vad, indián csatakiáltást hallatott.
– Gazdagok vagyunk! – ordította. – Gazdagok! Gazdagok! Gazdagok!
– Jobb, mint Mr. Rhodesnak dolgozni? – kérdezte Ralph, mire Harry megragadta a
vállánál és ujjongva, ugrabugrálva körtáncot jártak a keskeny peremen, Bazo pedig a
fekete széntelérnek dőlve, mosolytalanul nézte őket.
Kétheti kutatás után végre körbe karózhatták a bányaterületet, amely magában foglalta
a föld alatt megbúvó rétegeket is. Harry bejelölte szögmérőjével a vonalakat, Bazo és
Ralph pedig mögötte dolgoztak egy csapat fejszés emberrel, akik leszúrták a karókat és
megjelölték a sarkokat egy-egy kővel.
Munka közben még vagy egy tucat helyet fedeztek fel a hegyekben, ahol mély és
gazdag szénrétegek csillogtak a felszínre.
– Ezer évre is elegendő – állapította meg máris Harry. – Szén a vasutaknak, kohóknak,
szén egy új nemzet hatalmának megerősítésére.
A tizenötödik napon mindketten visszamentek a táborba a halálosan fáradt matabele
csapat élén. A férjétől két hétre megfosztott Victoria olyan sápadt és elhagyatott volt,
mint valami gyászoló özvegy, de másnap reggelre visszatért az egészséges pír arcára, és
csillogó szemmel sürgölődött Harry körül. Újabb kávét töltött neki, és telerakta a
tányérját füstölt varacskosdisznó szeletekkel és élénksárga, habart strucctojással.
 Az óriási mszaszafák alatt álló reggelizőasztal főhelyén ülő Ralph odaszólt Cathynek:
– Bonts egy üveg pezsgőt, Cathy, édesem, mert meg kell ünnepelnünk valamit. –
Aztán csordultig töltött bögréjét köszöntőre emelte: – Hölgyeim és uraim, emelem
poharam a Harkness Bánya aranyára és a Wankie-mező szenére és a kettő közül a
gazdagabbikra.
Elnevették magukat, aztán összekoccantották bögréiket és megitták az áldomást.
– Maradjunk itt örökre – mondta Vicky. – Olyan boldog vagyok. Nem akarom, hogy
véget érjen.
– Még maradunk – egyezett bele Ralph, átkarolva Cathy derekát. – Azt mondtam Tim
doktornak, bivalyra vadászni jövünk. Ha nem viszünk vissza néhány szekérre való bőrt
magunkkal, az utazásunk szöget üthet a doktorka lejébe.

Az esti szél finoman feltámadt keletről. Ralph tudta, hogy ebben az évszakban mindig
fújni fog éjszakánként, és csak fokozódik a nap melegével.
Elküldött két csapat Swan Vestas gyufával felfegyverzett matabelét két ökörrel
keletnek. Pirkadatra elérték a Gwaai folyó partját, ahol kivágtak két nagy, kiszáradt
galagonyafát és ráakasztották a szekérláncokat a rönkökre.
Mikor meggyújtották az ágakat, a száraz fa fáklyaként égett és az ökrök megrémültek.
A hajtók melléjük szaladva ellenkező irányokba vágtáztatták őket a szélben, s a mögéjük
kötött parázsló fák szikrázó csapást és izzó gallyakat hagytak maguk után a magas, száraz
fűben. Egy óra múlva már mérföldekre terjedt az erdőtűz, hátában a széllel, és már a
nyitott tisztás felé morajlott, amelyen Ralph szekerei álltak.
Ralph pirkadat előtt tábort bontott és ellenőrizte a forró hamut, mikor a harmat már
elnyomta és kezelhetővé tette a tisztáson a lángokat. A matabelék felgyújtották a füvet a
nyitott tisztás szélfújta oldalán és az erdő szemközti széléig hagyták harapózni, ahol
leverték, mielőtt a lángok a fákba kaphattak volna.
Isazi kigurította szekereit a megfeketedett, még forró földre, és négyszög alakzatba
állította őket drága ökrei körül.
Most végre megpihenhettek és kelet felé néztek. Az erdőtűz sötét füstfelhője
elfüggönyözte a hajnali égboltot, és biztonságos oázisuk hirtelen nagyon kicsinek látszott
a borzalmas tűzvész útjában. Még a rendszerint jókedvű matabelék is kedvükszegetten és
feszengve tekintgettek a kavargó füstvonalra bőrlenyúzó késeik fenése közben.
– Csupa kormok leszünk – panaszkodott Cathy. – Minden koszos lesz.
– És így kicsit még meg is perzselődünk – nevetett Ralph, miközben Bazóval együtt
ellenőrizte a tartalék lovakat, és becsúsztatta a puskákat a hüvelyükbe.
Utána Cathyhez lépett és átkarolva vállát, azt mondta neki: – Te és Vicky a
szekerekben maradtok. Ne hagyjátok el őket, bármi történjék is. Ha túl meleg lesz,
spricceljetek magatokra vizet, de maradjatok a helyeteken.
Aztán beleszippantott a szélbe és megérezve az első füstfuvallatot, Harryre kacsintott,
aki vágyakozó öleléssel búcsúzott Vickytől.
– Felteszem a Wankie-részemet a tiéd ellenében.
– Nincs szüksége az őrült fogadásaidra, Ralph Ballantyne – vágott közbe gyorsan
Vicky. – Harrynek most egy feleséget kell eltartania!
– Akkor egy guinea-t! – mérsékelte Ralph a tétet.
 – Legyen! – állt rá Harry.
Egy kézfogással megpecsételték, aztán nyeregbe pattantak. Bazo elővezette Ralph
tartalék lovát egy puskával a hüvelyben, s csillogó, sárgaréz tölténytartó hevederrel a
nyeregkápán.
– Maradj a közelben, Bazo – mondta neki Ralph, és Harryre nézett, aki szintén készen
állt, maga mögött a matabele lovászával és tartalék lovával.
– Mehetünk? – kérdezte Ralph, mire Harry bólintott és kivágtattak a szekértáborból.
A kesernyés füstszag most erősen érződött a szélben, s a lovak idegesen szimatolva,
macskaléptekkel osontak előre a parázsló, forró hamun.
– Odanézz! – mondta Harry megilletődötten.
A bivalycsordák széliránnyal előre vonultak a bozóttűz elől, majd fokozatosan
egybeolvadtak és százból ötszáz, ötszázból ezer lett. Aztán az ezer is meghatványozódott,
mikor már valósággal csörtettek nyugat felé, a fekete testek közelebb szorultak
egymáshoz, és a föld enyhén remegni kezdett vasfekete patáik alatt. Most már pár
percenként megtorpant és hátranézett valamelyik fekete és robusztus, kőszoborszerű bika,
gátolva a tehenek vágtató özönét. Felszegve óriás, csipkézett, szarvdudoros fejét, nedves
orrlyukaival beleszippantva a keleti szélbe, hunyorgott a füsttől, aztán megfordult és
folytatta vadul dübörgő vágtáját. Nyugtalansága átragadt a tehenekre, a vörös borjak
pedig rémülten bőgve nyomultak anyjuk oldalának.
Azután a csordák egyre összébb tömörültek. A hatalmas állatok, melyek közül
némelyik másfél tonnát is nyomott, teljes hosszukban egymáshoz szorulva nyomakodtak
előre egymérföldnyi távon. A vezetők már kifelé csörtettek az erdőből a tisztásra, mikor a
tömött sorok még az égig csapó porba nyúltak, és elrejtették őket az ezüstös,
kicsavarodott törzsű mszaszafák.
Ralph arca elé kötötte sálját, és mélyen a szemébe húzta kalapját.
– Harry fiam, mindegyik, amelyik a szekereknek erre az oldalára esik – széles
mozdulatot tett –, az enyém. Amelyik pedig arra, az a tiéd.
– És egy guinea a batyura – állt rá Harry. Belenyomott egy töltényt Lee Enfieldjébe és
hangos rikoltással megsarkantyúzva lovát a legközelebbi állatokhoz ugratott.
Ralph elengedte, majd ügetésre fogta a lovát. Finoman oldalazgatott a hömpölygő
csordák felé, vigyázva, mert egyelőre még nem akarta megriasztani őket, addig jó, míg a
mögöttük lévő lángokra koncentrálnak és nem az elébük kerülő vadászra. Mikor már elég
közel ért hozzájuk, kinézett magának egy szép bikát az első sorban. Ráhajolt puskájára és
megcélozta a vastag nyaknak azt a pontját, ahol a szőrtelen, rücskös bőr összeráncolódott
a lapockája fölött.
A lövést szinte elnyomta a fülsiketítő patadobogás és borjúbőgés, de a bivaly felbukott
és a hátára hemperedve görcsösen rúgkapált haláltusájában, és olyan baljósan bőgött,
akár egy ködkürt erős téli szélben. A csordák teljes vágtába csaptak át.
Ralph lovát a sarkával és lábujjaival kormányozva, hogy mindkét kezét használhassa a
töltésre, célzásra és tüzelésre, nekinyomult a sebesen száguldó fekete testek falának.
Néha olyan közel került, hogy a puska csöve alig pár centire volt csak egy-egy óriási
nyaktól vagy válltól, s a gyors és fényes torkolattüzet lándzsaként nyelte magába a vastag
fekete bőr. Minden lövésdördülésre felbukott egy állat – abban a sorban egy tapasztalt
vadász igazi aratást végezhetett. Ralph addig tüzelt, míg a kakas süketen kattant, majd új
tölténysorozatot dugott a tárba, és olyan gyorsan adta le ismét lövéseit, ahogy a töltőkar
húzogatása csak engedte, le sem véve a puskát a válláról és szemét a látványról.
 A cső már forrón füstölgött, és a puska agya minden lövésnél keményen visszapattant
a vállának. Fogai összekoccantak és a jobb keze mutatóuja vérzett, és a második percén
bőrcafrang fityegett, amit a ravaszvédő kengyel szakított ki, s bár az másodpercekkel
hátráltatta az újratöltésben, ismét tüzelt. A puskatűztől megsüketülve, a lövéseket már
csak tompa pukkanásoknak hallotta, és a csorda patadübörgése, bőgése és bömbölése
álomszerűvé és távolivá vált. Látása elhomályosult a fejmagasságig emelkedő
porfellegben és egy újabb erdőbe rontva, a fölötte összeérő fakoronák sötét árnyékában.
Vérzett az álla, ajka és a homloka, a száguldó paták nyomán arcába vágódó,
makknagyságú kövektől. De tovább töltött, tüzelt és újratöltött. Már rég nern tudta
számon tartani a zsákmányt, és a végtelen csorda még mindig közel nyomult botladozó
lova oldalaihoz.
Egyszer csak meglepetten vette észre, hogy az egyik töltény tartó üres – száz töltényt
kilőtt! Újat húzott elő nyeregtáskájából, ösztönösen lebukva egy lelógó ág előtt, de mikor
felegyenesedett, egy óriási bika vágtatott félhosszal előtte.
Ralph torzító látása a bivalyok fejedelmét vélte felfedezni benne. Akkora agancsa volt,
amit egy ember aligha tudott volna átérni, olyan súlyos, akár a Matopos valamelyik
gránittömbje, és olyan öreg, hogy a hegyei tompára és kerekre koptak. A fartöve és háta
megszürkült és kikopaszodott a kortól, és óriási, himbálózó heréinek mély bőrráncaiban,
mindkét oldalon kék fürtökben lógtak a tetűlegyek.
Ralph lova már fújtatott és alig tudta megtartani lovasát, és a bika vadul nyargalt előre;
óriási tompora ki-be rándult, hasított patái majdnem csánkig süppedtek a puha, homokos
talajba hatalmas súlya alatt. Ralph felállt a kengyelben és megcélozta a bivaly dühödt
rohanásban ide-oda csapkodó, hosszú, bojtos farka tövénél a gerincét.
De a tüzelés pillanatában válla beleakadt egy ágba, és a golyó célt tévesztve, a húsos,
kerek fekete tomporba fúródott. A bivaly megbotlott és megtorpant, hogy erőt vegyen
magán, aztán hirtelen félreugrott, miközben hátsó lábain vér folyt lefelé. Ralph utána
ösztökélte kimerült lovát, ám hirtelen alig tudott kikerülni. A durva fakéreg a térdét
súrolta, a bivaly pedig beleveszett a száguldó állatok és por hullámzó tengerébe.
– Menj csak! – kiáltotta Ralph. Nem volt esély még egy elszigetelt állatot találni a
tömegben. Újabb tárat gyömöszölt a závárzatba, és tarkón lőtt egy karcsú, vörös nőstényt,
és a rákövetkező pillanatban félig felnőtt borjának is golyót küldött a lapockájába.
A puska kiürült és Ralph nekilátott az újratöltésnek, minden figyelmét a feladatra
összpontosítva, de hirtelen ösztönösen felpillantott.
A sebesült bivaly visszafordult, hogy üldözőbe vegye őt. Úgy zúdult ki a homályból,
mint valami fekete görgeteg, és félreöklelve a tunyákat útjából, törtetett keresztül a
száguldó, fekete állatfolyamon. Nedvesen csillogó pofáját magasra tartotta, öblös
orrlyukaiból hosszú, ezüst takonycsíkok folytak. Szimatolva közeledett, miközben a
poros föld tompán pufogott sebesen rohanó patái alatt.
– Gyerünk, fiú! – ordított Ralph kétségbeesve fáradt lovára, miközben a térdeivel és
ágyékával ösztökélve félreugrasztotta a rárontani készülő bivaly elől, és újabb kartácsot
gyömöszölt a winchester töltő bemenetébe.
A bika kígyózó rohanással közeledett, mire Ralph vállához kapta a puskát, és vaktában
megcélozta a gigantikus fejet, tudva, hogy nem lesz idő még egy lövésre. A bivaly feje
megrándult és egy palaszürke szarvszilánk hasadt le az óriás kerek dudorokról, mire a
bivaly megszilárdította magát, s egy gazella kecsességével lépkedett tovább vaskos,
mellső lábaival. Úgy leszegte fejét, hogy Ralph kinyúlva kényelmesen megfoghatta volna
a borzas sörényt a hátán. De épp csak annyi ideje volt, hogy magasan átlendítse lábát a
túloldalra, s a bivaly már bele is akasztotta tömör szarvait a ló oldalába. A fekete szarv
tompa hegye ott fúródott bele az állat szügyébe, ahol az imént még Ralph lába volt.
A bordák úgy reccsentek és szakadtak be, mint a száraz ágak, és a ló torkából
artikulátlan, sikolyszerű nyerítés tört ki, azután lovasával együtt a magasba emelkedett. A
ló sikoltozva vívta haláltusáját, és levetette a hátáról Ralphot, akinek kirepült kezéből a
puska, s az oldalára esve térdre gurult. Az eséstől nem bírt rögtön a jobb lábára állni, és
értékes másodperceket veszített.
A bivaly, bár a vér már bugyogva folyt végig masszív, izmos tomporán, mellső lábait
kifelé fordítva, páncélos fejét alacsonyan előreszegve nekirontott a ló hasának, és úgy
felhasította, akár egy halaskofa a tőkehalat a taligáján. Lágy, nedves, főtt spagettiszerűen
csúszós belek tekeredtek tompa szarvhegyére, s mikor fölkapta fejét, az egészet
kiszakította a tátongó hasüregből. A ló egy utolsót rúgott és többé nem moccant.
Ralph a jobb lábát húzva egy vadtikfa alá vonszolta magát.
– Bazo! – üvöltötte. – Hozd a puskát! Bazo, hozd a lovat! Bazo!
Kihallotta hangjából a rémület és félelem sikolyát, amely a bivalynak sem kerülte el a
figyelmét. Otthagyta a lovat, és Ralph már hallotta is a széttartó paták pufogását a
homokos talajon és a szuszogó lélegzést, és orrát megcsapta a szarvasmarhafélék
áporodott kigőzölgése. Ismét elüvöltötte magát, és felhúzódzkodott az ép lábára. Tudva,
hogy nem érheti el a mopanit, megperdülve szembenézett a dühöngő bikával.
Már olyan közel ért hozzá, hogy Ralph látta a bozontos, fekete pofában ülő apró,
vérben forgó malacszemek sarkából lefolyt könnyek nedves csíkját, és a vörös-szürke-
tarka szivacsos nyelvet, amely kilógott, ahogy az állat rábőgött. A bivaly mélyen leszegte
fejét, hogy őt is felöklelje és kibelezze, mint a lovat, de abban a pillanatban valaki azt
üvöltötte szindebele nyelven:
– Hóóó! De pocsék dög vagy! – A bivaly megtorpant és megfordult tömzsi mellső
lábain. – Gyere, te boszorkányok átka!
Bazo, miközben elterelte Ralphról a bivaly figyelmét, kivágtatott a porfelhőből, maga
után húzva a tartalék lovat a gyeplőjénél, és a vadállat elé vágva, majombőr köpenyével
gúnyolódva pofán csapta. A bivaly bekapta a csalit, és fejét leszegve üldözőbe vette. A
ló, amelyen Bazo ült, még pihent volt, és elugrott a nagy himbálódzó fej elől, mikor a
fényes szarv megcsillant a tüdeje magasságában.
– Henshaw! – üvöltötte Bazo. – Kapd el a lovat! – És még mindig teljes vágtában
odadobta a tartalék ló gyeplőjét Ralphnak.
A szürke kanca észrevette az útjában kuporgó embert, és már-már kikerülte, de Ralph
felugrott és elkapta a nyeregkápát. Néhány méteren keresztül még a vágtató ló mellett
szökdécselve próbált felugrani rá, míg végül nagy lendülettel sikerült a hátára pattannia.
A nyeregbe huppanva nem vesződött a kengyelkereséssel, hanem kirántotta a tartalék
puskát a térde alóli hüvelyből, és megsarkantyúzva a kancát visszairamodott a hatalmas,
fekete bivaly után.
A vadállat elszántan fenekedett Bazóra, aki még mindig groteszkül cammogón
nyargalva üldözte őt, rejtélyes sebességgel nyelve a távolságot. Abban a pillanatban egy
lelógó ág végighorzsolta a félmeztelen matabele induna vállát és arcát.
Bazo oldalra pillantott, miközben a majombőr köpeny olyan röpködve csapdosott
rajta, mint valami elhízott, fekete varjú. Azután addig csúszott lefelé, míg már fejjel
lefelé lógott és kis híján a földet söpörte a ló dobogó patái között.
 A bivaly véres tompora mögé kerülve Ralph belelőtt a hátába, megpróbálva eltalálni a
fekete bőr- és izomköteg borította gerincet. Gépiesen tüzelt, a töltőnyelet csikorogtatva,
és a visszapattanás úgy hasított fülébe, hogy nemigen hallotta. A nehéz ólomgolyók
szőnyegporolásra emlékeztető hanggal belecsapódtak a bivaly testébe. Eltalálhatta, mert
az állat orrlyukaiból hirtelen dőlni kezdett a vér, és támadó rohamról botladozó vágtára
váltott
Mikor Ralph mellé lovagolt, a bivaly feléje fordította nagy fejét, és ránézett
haláltusakönnyekben úszó szemével. Ralph előretartotta puskáját, melynek a csöve szinte
érintette a széles nyakat a kiugró szarvak alatt. A bivaly a lövéstől hátravetette fejét,
némán térdre rogyott, és többé nem mozdult.
Ralph tovább vágtatott, elkapta Bazo száguldó lovának kantárját, és megállásra
késztette.
– Csak egy matabele lovagol fejjel a kengyelben és lábbal a nyeregben – lihegte és a
nyeregbe húzta Bazót.
A durva ág lehorzsolta a sötét bőrt Bazo homlokán, s a halványrózsaszín nyers húson
apró, kristálytiszta nedvcsöppek gyöngyöztek kifelé.
– Henshaw, kis Sólymom – mondta fátyolos hangon, alig érthetóően. – Úgy üvöltöttél
már, hogy azt hittem, a szüzességedet veszi el hátulról a szarvával
Ralph levegő után kapkodva rázkódott a nevetéstől, szinte hisztérikusan, hogy
megszabadult a félelemtől és életveszélytől. Bazo megrázta fejét, hogy kitisztuljon, aztán
rápillantott és gonoszkodva elvigyorodott.
– Eredj vissza az asszonyhoz, Henshaw, ha úgy kiabálsz, mint egy süldőlány. Add ide
a puskádat, és megnyerem neked ezt a guinea-t.
– Majd meglátjuk, hogy bírod – mondta neki Ralph, és megsarkantyúzva lovát
elvágtatott. A félelem valamiféle atavisztikus dühöt váltott ki belőle, felgerjesztve
vadászszenvedélyét, és vérszomjasan vetette magát a vágtázó csordák után.
De a bozóttűz utolérte őket és végét vetett a mészárlásnak. Ralphot és Bazót kis híján
körbe ölelték a lángok, és ahogy kitörtek belőlük, lovuk sörénye megpörkölődve bűzlött a
forróságtól, és Ralph inge is foltosra perzselődött. Azután a forró hamuszentélyből
figyelték babonás áhítattal a kétoldalt mellettük elsöprő tüzet. Izzó fuvallat kapott égő
ágakat a magasba és vágta őket fától fáig százlábnyit is ugorva mély, surrogó morajjal, és
olyan messzire robbantva a következő fát, akár egy howitzer liddit bombája.
A lángok úgy elszívták az oxigént, hogy zihálva kapkodtak levegő után, miközben a
forróság mélyen behatolt tüdejükbe és köhögtek, mint a kenderszívók. Kiszárította az
arcbőrüket, szemgolyójukat, és úgy elvakította őket, mintha az izzó napkorongba
bámultak volna.
Mikor a tűz tovaharapózott nyugatnak, megnémultan és döbbenten figyelték,
lenyűgözve monumentalitásától és a saját kicsinységüktől egy ilyen elemi erőhöz képest.
A talaj csak másnap reggelre hűlt ki annyira, hogy a nyúzók kimehettek dolgozni. A
bivalytetemek félig megégtek fölül, csak az oldaluk volt ép, amelyiken feküdtek. A táj
letarolt és megfeketedett földjével, groteszkül kicsavarodott, kopasz fáival és a tetejükön
kuporgó keselyűk borzalmas sziluettjével Hieronymus Bosch egy pokolbéli víziójára
emlékeztetett.
Az első csapat megfordította az óriási tetemeket, finoman bemetszették a bőrt a nyak
körül, a végtagokon és felpuffadt hason hosszanti irányban. A következő csapat egy
darabban lehúzta a bőröket, a harmadik pedig durva fehér kősót lapátolt a nedves
bőrökre, és kiterítette a napra.
Másnapra a levegőt a több száz oszló bivalytetem nehéz rothadásszaga töltötte meg,
amihez a dögevők üvöltő, vonító és károgó kórusa szolgáltatott méltó zenei aláfestést. A
szürke füstfüggöny már szétfoszlott, de az égboltot most fényes, fekete varjúszárnyak,
élesen csapkodó kis vöröskányaszárnyak, és hatalmas, méltóságteljesen szétterjesztett
keselyűszárnyak sötétítették el.
A megnyúzott, undorító rózsaszín, felpuffadt tetemek körül hiénák köhögtek és
kacagtak, és olyankor kis, kutyaszerű sakálok vetették izgágán magukat közéjük csenni
egy-egy falatkát a lakomából. A keselyűk rikoltozások és szárnycsapkodások közepette
civakodtak, és egymást marcangolva kampós, acélkemény csőrükkel, a tetem kifeszített
végbélnyílásán át furakodtak a hasüregbe.
A magas, fekete-fehér, ünnepélyes temetkezési vállalkozókra emlékeztető marabu
gólyák hetykén, magosan lépdeltek, és szemük mohón csillogott bőr arcmaszkjukban.
Rózsaszín, kopasz begyük, amely úgy nézett ki, mint amit leforráztak, úgy fityegett a
torkuk előtt, akár valami albínó gusztustalanul megdagadt heréi. Hosszú, erős csőrükkel
kihasítottak maguknak egy-egy oszlástól már zöldesen csillogó húscsíkot. Aztán az ég
felé tartva csőrüket, mohón lihegve és nyújtózkodva letornázták a falatot dugig megtelt
bögyükbe.
Az égett és rothadó hús és a dögevők bűze a szekértábort is elérte, és a nők nem tudtak
tőle aludni.
– Ralph, tovább mehetnénk holnap? – suttogta Cathy.
– Miért? – kérdezte a férfi álmosan. – Hiszen annyira tetszett neked itt.
– De most már nem tetszik – felelte Cathy és kis idő múlva hozzátette: – Ralph, ha
továbbra is így égetünk és gyilkolunk, meddig fog ez tartani?
A férfi úgy meghökkent, hogy felkönyökölt és rábámult a gyertyafényben.
– Mi a csudáról beszélsz, fiacskám?
– Ha az állatok kipusztulnak, ez a föld már nem lesz ugyanaz, amit ismerek és
szeretek.
– Kipusztulnak? – Ralph olyan megértőn rázta meg fejét, mintha egy hülyegyerekkel
beszélne. – Méghogy kipusztulnak! Miket nem mondasz! Hát nem láttad a csordákat
odakinn? Megszámlálhatatlanok... kifogyhatatlanok. Annyian vannak, hogy sorba állítva
elérnének egészen északig, Khartunig! Ha mindennap ilyen vadászatot rendeznénk, sem
fogyatkoznának meg. Nem Cathy, sosem fognak kipusztulni.
– Hányat öltél meg? – kérdezte halkan Cathy.
– Én? Kétszáztizennégyet, harminckettővel többet, mint a nagyra becsült sógorod. –
Ralph kényelmesen visszafeküdt és mellére vonta az asszonyt. – És ez egy guinea-jébe
fog kerülni a pimasz csirkefogójának az ebül szerzett koncból.
– Ketten együttvéve majdnem négyszázat... egyetlen nap leforgása alatt, Ralph. – Alig
hallhatóan beszélt, de a férfi nyersen felcsattant.
– Ott egye meg a fene, Cathy! Nekem szükségem van azokra a bőrökre! Az enyémek,
én akkor veszem el őket, mikor akarom. Erről ennyit. Most pedig aludj szépen, csacsi
lány.

Ralph Ballantyne becslése a bivalycsordákat illetően még így is óvatos volt. Talán
soha egyetlen nagyemlős sem szaporodott el ilyen tömegesen, amióta a világ világ. A
nagy Szudántól, ahonnét a kisded Nílus mérhetetlen papiruszingoványokon kanyarog
délre Kelet- és Közép-Afrika széles szavannáin keresztül, a Zambezin túli Matabeleföld
aranyos tisztásain és erdein át, mindenütt hatalmas fekete csordák kóboroltak.
Primitív törzsek nemigen vadásztak a nyilaikhoz és lándzsáikhoz túl fürge, vad és
erőteljes állatokra. A hatalmas bivalyok tőrbe ejtéséhez szükséges nagy, mély csapdák
megásása olyan kemény munkát jelentett, hogy a törzsbeliek inkább a táncot, sörivást és
a marhacsordák fosztogatását választották helyette. A földrész belsejébe hatoló arab
utazókat sem vonzotta a durva nagyvad – ők inkább ifjú fekete leánykákra és legénykékre
vadásztak, akiket megláncolva a malindi és zanzibári piacokra hajtottak, vagy ráncos,
szürke, görbe agyarú elefántokra. Európai utazó meg csak nagyon kevés merészkedett el
finommívű fegyverével ezekre a távoli vidékekre, s a csordákat követő hatalmas
oroszlánfalkák sem tudták lelassítani azok természetes szaporodását.
A legelők szinte feketéllettek az óriásemlősöktől. Némelyik csorda húsz-harmincezer
fős volt, amelynek a vége a szó szoros értelmében éhen maradt, mikor odaért az előtte
haladók által már teljesen lepusztított legelőre. Óriási számuktól legyengülten
fogékonnyá váltak az északról lefelé terjedő járványra.
Egyiptomban ugyanaz a járvány tört ki, amit Mózes idejében Jahvé küldött a fáraóra.
A marhapestis vagy marhavész néven ismert vírusos betegség kérődzőket, de azok közül
is elsősorban a szarvasmarhaféléket, a bivalyt és házimarhát támadja meg. A
megbetegedett állatok megvakulnak és fuldokolnak az orrlyukaikból és pofájukból
vastagon folyó, nyúlós nyálkahártya-váladéktól, amely rendkívül ragályos. A legelő még
akkor is fertőz, mikor a vírusgazda, amely átvonult rajta, már rég kimúlt.
A betegség gyors lefolyású és gyógyíthatatlan. A nyáladzást állandó hasmenés és
vérhas követi – az állatok még akkor is székelési ingerrel küszködnek, mikor már csak
véres nyálka jön a beleikből. Végül összerogynak, nem bírnak többé lábra állni,
rángatózva köröznek szarvukkal, míg a fejük egyszer csak az oldalukra kornyad. Ebben a
testhelyzetben múlnak ki.
A marhavész orkánsebességgel söpört végig a földrészen és egyes helyeken, ahol
nagyszámú bivaly tömörült, pirkadattól naplementéig egy tízezres csorda pusztult ki. A
tetemek olyan sűrűn egymás mellett hevertek a lekopaszított szavannán, mint a
mérgezéstől elpusztult, partra mosott szardíniarajok. Az elhullott állatok nehéz
betegségszagához hamarosan rothadásbűz elegyedett, mert a százszám hemzsegő
keselyűk és nagybélű hiénafalkák az ezredrészét sem bírták felfalni a szerte heverő
dögöknek.
A halált szóró betegség rohamosan terjedt dél felé, pusztítva az oktondin bőgő
csordákat, míg végül elérte a Zambezit. De még a szélesen hömpölygő zöld víz sem bírta
feltartóztatni a járványt, amelyet a keselyűk és dögevők átvittek a túlpartra degeszre
tömött bögyükben és repülés közben ürítve szétterítették a legelőkön.
És a borzalmas járvány futótűzként terjedt tovább még délebbre.

Isazi, a kis zulu hajtó ébredt mindig elsőként a szekértáborban. Elégedetten nyugtázta
saját éberségét a többiekkel szemben, akik feleannyi idős létükre még aludtak.
Felkelt gyékényéről és a fehér pernyévé hamvadt tábortűzhöz lépett. Összetolta a
megfeketedett farönkvégeket, száraz pálmaleveleket dugdosott közéjük. Utána lehajolt,
lefújta a hamut, s addig élesztgette a lomhán csillámló széndarabot, míg a pálmalevél
vidám lángocskára lobbant. Mikor a rönkök tüzet fogtak, Isazi egy pillanatig föléjük
tartotta tenyerét, aztán kilépett a szekértáborból, és átballagott a kipányvázott ökrökhöz.
Isazi úgy szerette az ökreit, mint a gyermekeit vagy a kutyáit. Mindegyiknek nevet
adott, ismerte a természetüket és gyengéiket. Tudta, hogy melyik próbál kifordulni a
fogatból, ha túl nehéz az út vagy túl puha a talaj, és tudta, melyik különösen melegszívű
és okos. Persze, azért voltak kedvencei is, mint például a hatalmas, vörös rudasökör,
melyet Sötét Holdnak keresztelt nagy bársonyos szemei miatt. Ez az ökör egyszer
megtartott egy megrakott, tizennyolc láb hosszú szekeret a Shashi áradásával szemben,
mikor az iszappad leomlott a patái alatt. Hollandit, a fekete-fehér tarka vezérökröt meg ő,
Isazi idomította be – ha füttyentett neki, úgy ment hozzá, mint egy kutya és a fogathoz
vezette a többieket.
Isazi szeretettel kuncogva nyitotta ki a rögtönzött kral tüskebozót kapuját és füttyentett
Hollandinak. A pirkadat előtti sötétségben valamelyik állat furán, keservesen köhögött és
rémület nyilalt Isaziba. Egészséges ökör nem köhög így!
A kral bejáratában orrát ismeretlen szag csapta meg, s bár nem volt erős, felfordult
tőle a gyomra. A koldusok... a leprások szagára emlékeztetett. Isazi, legyőzve undorát és
félelmét, belépett.
– Hollandi – szólította. – Hol vagy, szépségem?
A vérhasban szenvedő állatok pöfögő köpködését hallva, odaszaladt hozzá. A gyér
fényben is felismerte a terjedelmes foltos testet: az ökör a földön feküdt.
Isazi közelebb lépett. – Talpra! kiáltott rá. – Vusa thandwa! Kelj föl, galambom! –
Mert amelyik állat már lefekszik, az feladta a reményt.
Az ökör görcsös erőfeszítést tett, de nem bírt lábra állni. Isazi térdre esett és átkarolta a
nyakát, amely erőtlenül, természetellenesen ki volt fordulva úgy, hogy a bársonyos orr az
állat oldalának nyomódott. Fényes szőre alatt az izmok merevgörcsbe rándultak.
Isazi végigsimított a nyakán és érezte, hogy ég a láztól, majd a pofáján, ami nyálkásan
nedves volt. A kis zulu megszagolta sűrű nyállal bemaszatolódott kezét, és felfordult a
gyomra. Feltápászkodott, ijedten kihátrált a kralból, aztán sarkon fordult és visszafutott a
szekerekhez.
– Henshaw! – ordította vadul. – Gyere gyorsan, kis Sólyom!

Lángliliom – dörmögte Ralph Ballantyne. Haragtól elsötétült, vértolulásos arccal

vágott át nagy léptekkel a kralhoz. A fényes, zöld bokrokon nyíló szép, karmazsinvörös,
aranyszélű lángliliom csábította a gyanútlanul legelésző állatokat.
– Hol vannak a csordásfiúk? Kerítsd elő azokat a nyavalyás mujibákat! – Megállt.
Sötét Hold kicsavarodott teteme mellett; egy ilyen idomított rudasökör 50 fontot ért.
Ráadásul nemcsak az pusztult el, még nyolc ökör feküdt a földön, és a többi is beteg volt.
Isazi és a hajtók bevonszolták a csordásokat. A rémült fiúk akik közül a legidősebb
kamaszkorú, a legfiatalabb pedig tízéves volt – fejletlen ágyékát csak egy mutsha takarta,
gömbölyű kis faruk pucér volt.
– Ti nem ismeritek a lángliliomot? – ordított rájuk Ralph. – A ti dolgotok figyelni a
mérges növényeket és távol tartani tőlük az ökröket! Szíjat hasítok abból a fekete hátsó
feletekből, de móresre tanítalak titeket!
– Nem is láttunk liliomot – hajtogatta a legnagyobbik konokul, mire Ralph rátámadt:
– Te pimasz kis fattyú!
Kezében egy majd öt láb hosszú vízilóbőr korbácsot tartott, amelynek a boldogabb
vége vastagabb volt egy ember hüvelykujjánál és a hegye ostorzsinórba vékonyodott.
Szép, tajtékpipa-borostyán színűre volt érve.
– Majd megtanuljátok, hogy az állatokra figyeljetek, ahelyett hogy lefeküdnétek az
első fa alá aludni!
Ralph a fiú vádlijára suhintott ostorával, amely úgy sziszegett, mint a dél-afrikai
vipera. A fiú felüvöltött fájdalmában, de Ralph elkapta a csuklóját és még egy tucat ütést
mért a lábára és az ülepére. Azután eleresztette és a másik mujibát vette kezelésbe. A
gyerek táncot járt az ostor surrogásra, és minden csapásra fölordított.
– Így ni! – mondta végül Ralph, mint aki jól végezte dolgát. – Most pedig mars
befogni az egészségesét!
Mindössze három fogathoz elegendő ökrük maradt, így Ralph kénytelen volt a másik
hármat a besózott bivalybőr rakománnyal együtt otthagyni, mikor napfelkeltekor útra
kerekedtek.
Egy óra múlva újabb ökör hullott el az ösvényen, oldalára kornyadt fejjel. Kifogták és
otthagyták az útszélen. Félmérfölddel távolabb megint összerogyott kettő. Ezt követően
egymás után dőltek ki a fogatból, és Ralphnak még két szekeret el kellelt hagynia. Az
utolsót már csak egy pár ökör húzta. Ralph dühét már régen döbbenet váltotta fel, mert
világossá vált számára, hogy itt már nem egyszerű növénymérgezésről van szó. A hajtók
is értetlenül álltak a jelenség előtt, amelyhez foghatóra még a gazdag afrikai
szájhagyományban sem volt példa.
– Ez tagathi – vélekedett Isazi, aki szinte összement szeretett jószágai kimúlása feletti
bánatában, és úgy nézett ki, mint egy fekete manócska. – Csak valami szörnyű
boszorkányság lehet.
– Amondó vagyok, Harry – kormányozta odébb Ralph újdonsült sógorát, nehogy az
asszonyok meghallják – hogy örülhetünk, ha egy szekeret is haza tudunk vinni. Még jó
pár nehéz gázló áll előttünk. Jobb lenne, ha szárazföldön mennénk tovább és egy
könnyebb átkelőt keresnénk a Lupane folyón.
Már csak öt mérföldre voltak a folyótól, és látták a sötétzöld partmenti erdőt. Ralph és
Harry gondterhelten és nyugtalanul baktattak egymás mellett.
– Öt szekér marad itt ebek harmincadjára – dörmögte bosszúsan Ralph. – 300 font
darabja, nem szólva a barmokról, amiket vesztettem... – elhallgatott és peckesen kihúzta
magát a nyergében.
Újabb nyitott tisztáshoz érkeztek a folyóparton, ahol Ralph három óriási, foltos
zsiráfra lett figyelmes. Hosszú gémlábaikkal és kecses hattyúnyakukkal ők voltak a
legfurább kinézésű afrikai emlősállatok. Nagy szemük szelíd és bánatos volt, különös,
csúnyán szép fejüket bőrrel és szőrrel borított csontkinövések koronázták. Járásuk
ugyanolyan lassú és megfontolt volt, mint egy kaméleoné, pedig egy nagy bika sokszor
egy tonnát nyomott és a tizennyolc láb magasságot is elérte. Némák voltak, még a
legnagyobb fájdalom vagy szenvedély sem szakított ki akár egy suttogó hangot is
hattyútorkukból. Szívük akkora volt, mint egy dob, hogy felpumpálhassa a vért a fejükbe,
nyaki ütőerei pedig szelepekkel voltak ellátva, nehogy szétvesse a nyomás agyukat, ha
szétvetett lábakkal előrehajoltak inni.
 A három állat libasorban vonult át a tisztáson. A szimatoló, kortól már majdnem
fekete öreg vezérbikát a vörösesbarna foltokkal tarkított tehén követte, nyomában a szép
világosdrapp, már nagyocska borjúval.
Ralph még soha nem látott ehhez foghatót. A borjú táncléptekkel himbálózva haladt
előre, lassú, elegáns piruettekkel, nyakát egyik oldalról a másikra csavargatva. Az anya
időnként nyugtalankodva hátranézett csemetéjére, aztán a kötelesség és az anyai szeretet
között őrlődve ismét előrefordult és követte az öreg bikát. Egyszer csak a borjú nagyon
lassan, bágyadt kecsességgel lerogyott a fűbe és ottmaradt hosszú tagjai kuszaságában. A
tehén föléje hajolt egy-két percig, aztán, engedelmeskedve a vadon törvényének, sorsára
hagyta a gyengét és ment tovább a bika után.
Ralph és Harry lassan, szinte kelletlenül a borjúhoz lovagoltak. Csak melléje érve
lettek figyelmesek a végzetes tünetekre: az állat szájából és orrlyukaiból váladék dőlt és
foltos hátsó fertályát hasmenés mocskolta be. Hitetlenkedve meredtek a tetemre, míg
Harry egyszer csak elfintorítva orrát a levegőbe szimatolt.
– Ugyanaz a szag, mint az ökröké... – kezdte és hirtelen megvilágosodott előtte a
dolog. – Ez lépfene... – suttogta.
– Szűzanyám! Ralph, hiszen ez járvány! Mindent elpusztít, vadállatot és ökröt
egyaránt! – Ralph barnára sült arca viaszsárgára váltott. – A kétszáz szekerem, Harry –
suttogta –, ... majd 4000 ökörrel! Ha ez a kór tovább terjed, mindet elvesztem! – Úgy
megingott nyergében, hogy ha el nem kapja a nyeregkápát, leesett volna a lóról. – Tönkre
fogok menni... mind elpusztul... – Hangjában önsajnálat remegett. Aztán hirtelen
megrázta magát, úgy rázva le az elkeseredést, mint spániel a vizet, és a szín visszatért
jóképű arcára.
– Nem, nem megyek tönkre! – jelentette ki elszántan. – Nem adom fel harc nélkül! –
Élénken Harry felé fordult.
– Te visszaviszed az asszonyokat Bulawayóba – rendelkezett. – Én pedig magammal
viszem a négy legjobb lovat.
– Hová mégy? – kérdezte Harry.
– Kimberleybe.
– Minek?
De Ralph máris úgy megfordította lovát, akár egy pólópónit, és a nyakára fekve
visszavágtatott az egyetlen szekérhez, amelyik épp abban a pillanatban bukkant ki
mögöttük az erdőből. Alig hogy odaért hozzá, az egyik igavonó ökör összerogyott, és
fetrengve elterült a csapáson.

Isazi másnap hajnalban nem ment be a kralba, mert félt attól, amit ott találhat. Bazo
ment helyette. Az összes állat kimúlt. Már merevek és hidegek voltak, szoborszerűen
belekövülve borzalmas, utolsó rángásukba. Bazo megborzongott és szorosabbra vonta
majombőr köpönyegét a nyakán. Nem a hajnali hideg, hanem egyfajta babonás
félelemmel vegyes tisztelet jeges ujja érintette meg.
– Midőn a marhák feje oldalra kornyad és nem bírnak többé fölkelni... – ismételte meg
fennhangon az Umlimo szavait és félelmét ujjongó harci kedv söpörte el. – A jóslat
beteljesedett.
Az Első számú Kiválasztott jövendölése soha nem volt még ennyire csalhatatlan. És
neki, Bazónak, azonnal rá kellett volna jönnie, de az események förgetege úgy
megzavarta, hogy csak most világosodott meg előtte a végzetes járvány igazi jelentése.
Legszívesebben máris elhagyta volna a szekértábort, és futott volna egyfolytában
megállás nélkül délre, a szent hegyekben megbúvó titkos barlangba, hogy az indunák elé
állva a szemükbe vághassa:
– Ti, akik kételkedtek, most elhihetitek az Umlimo szavait! Ti, akiknek tej és sör van a
hasában, tegyetek követ a helyére.
El akart menni a bányákba, tanyákra, az új falvakba, amiket társai a fehér embereknek
építettek, kezükben az ezüstpenge helyett csákánnyal és lapáttal robotolva, a kafir
harcosok tollai és szoknyái helyett gazdáik rongyos katonazubbonyát viselve.
Meg akarta kérdezni tőlük: – Emlékeztek még az Izim-vukuzane Ezembintabára, a
Vakondok Hegy Alatt Túrnak harci indulóra? Rajta, ti más földjét túrók, rajta,
énekeljétek velem a Vakondok dalát!
De még nem érkezett el az idő: míg nem válik valóra az Umlimo harmadik, és egyben
utolsó próféciája, addig neki, Bazónak és régi fegyvertársainak a fehér ember szolgája
szerepét kell játszania. Erőt vett kitörő örömén, és visszahúzódott Afrika
kifürkészhetetlen maszkja mögé. Otthagyta az elpusztult ökröket, és odament a
megmaradt szekérhez, amelyben a fehér asszonyok és a gyermek aludtak, alatta pedig
Harry Mellow feküdt pokrócába burkolózva – ott nem érte a harmat.
Henshaw előző nap késő délután vált el tőlük, mielőtt a Lupani partjára értek. Miután
kiválasztotta a négy leggyorsabb és legerősebb lovat, titokban megbízta Bazót, hogy
vezesse vissza a kis társaságot Bulawayóba gyalog. Utána megcsókolta a feleségét és fiát,
kurtán kezet fogott Harry Mellow-val és úgy elvágtatott délnek a gázló felé, maga mögött
három, hosszú gyeplőn tartott tartalék lóval, mint akit vadkutyák üldöznek.
Bazo a szekérhez lépett és lassan, tagoltan beszólt alá a pokrócba burkolózott Harry
Mellow-nak. Bár a fiatal amerikai napról napra többet értett szindebele nyelven,
szókincse még mindig nem volt gazdagabb egy ötéves gyermekénél, így Bazo meg akart
bizonyosodni, hogy megérti-e őt.
– Az utolsó ökör is felfordult. Egy lovat megölt a bivaly, négyet pedig Henshaw vitt
magával.
Harry Mellow gyorsan felült és döntött.
– Akkor egy-egy hátasló jut az asszonyoknak, Jon-Jon meg majd valamelyik mögé ül.
Mi meg gyalog megyünk. Mennyi ideig tart az út vissza Bulawayóba, Bazo?
Bazo sokatmondóan vállat vont. – Egy gyors és ügyes kafircsapatnak öt nap. De fehér
embernek, csizmában...
Úgy néztek ki, mint a menekültek: a szolgák csak a legfontosabb készleteket vitték
batyuba kötve fejükön, és rendetlenül elnyúló sorban lézengve követték a lovakat. De
mikor pihentették a lovakat, a nőket akadályozta a hosszú szoknya a gyaloglásban és
Bazo nem tudta a lassú iramot tartani. Jócskán megelőzte a csapatot, s amint eltűnt szem
elől és senki sem hallhatta, táncra perdült és toporzékolva döfködött egy képzeletbeli
lándzsával egy nem létező ellenségre. A giyát, azaz kihívó táncot a hajdani kafir harcosok
csatadalával kísérte:

"Akár vakond a föld gyomrában,

Bazo rábukkant a titkos útra... "
 Az első versszaka a varázsló Pemba hegyi erődítménye elleni támadásnak állított
emléket, mikor Bazo oly sok idővel ezelőtt kafir harcosai élén a szirt tetejéig hatolt a
hegy gyomrában húzódó folyosón keresztül. Lobengula ezért a hőstettéért léptette elő
indunává, adományozott neki fejgyűrűt és engedte be a nőkhöz, hogy feleségül válassza
magának Tanasét.
Bazo, magában táncolva az erdőben, a többi versszakot – amelyek, a legutolsó
kivételével, mind egy-egy híres győzelem után születtek meg – is elénekelte. Az utolsó
versszakot már nem énekelhette el az egész hadsereg csatarendben, mert az már a
Vakondok utolsó ütközetéről szólt, mikor élükön Bazóval rárontottak a szekértáborra a
Shanganinál. Bazo saját szerzeménye volt, amelyet a Matoposban egy barlangban
komponált élet-halál között, egy golyóval testében.

"Miért sírtok Shangani-özvegyek,

Mikor a háromlábú puskák hangosan kacagnak?
Miért sírtok Vakondok fiacskái,
Mikor apáitok eleget tettek a király parancsának?"

És hirtelen egy újabb versszak ötlött Bazo eszébe, olyan spontánul és hibátlanul,
mintha már tízezredszer énekelné:

"A vakondokok a föld alatt vannak,

»Meghaltak?« kérdezték Mashobane lányai.
Haliga szép leányok, hát nem halljátok?
Valami megmoccant a sötétben "

És miközben Bazo, a Fejsze a puha, vörös levélpalásttal borított mszaszafák felé

kiáltotta versét, a három fa kissé meghajtotta koronáját a keleti szélben, mintha
megértették volna.

Ralph Ballantyne betért King's Lynnbe, és odavetette a kantárokat Jan Cherootnak, az

öreg hottentotta vadásznak.
– Itasd meg őket, öreg és töltsd meg az abrakos tarisznyákat, mert egy óra múlva
indulok.
Azután felszaladt a hosszan elnyúló, zsúpfedeles tanyaház verandájára, ahol a
mostohaanyja fogadta. Megdöbbenése örömre fordult, mikor megismerte Ralphot.
– Ó, Ralph, úgy megijesztettél...
– Hol van apa? – kérdezte Ralph komolyan arcon csókolva, mire Louise arca is
elkomolyodott.
– Az északi körzetben, billogot ütnek a borjakra... miért, mi van, Ralph? Még nem
láttalak ilyennek...
Ralph elengedte a füle mellett a kérdést. – Az hat órás lovaglás. Nem veszíthetek
annyi időt.
– Valami baj van – érezte meg Louise. – Ne gyötörj már, Ralph!
– Sajnálom – tette Ralph kezét az asszony karjára. – Valami rettenetes marhavész
terjed lefelé északról. A Gwainál megtámadta az állataimat és mindet elvesztettem...,
vagy százat tizenkét óra leforgása alatt.
Louise rámeredt. – Talán... – suttogta, de Ralph közbevágott:
– Mindent elpusztít, zsiráfot, bivalyt, ökröt, eddig csak a lovakat kímélte. Isten az
atyám, Louise, tegnap, útközben idefelé egy csomó elhullott bivalyt láttam az út két
oldalán heverni. Bűzlöttek! Állatokat, amelyek az előző nap még erősek és egészségesek
voltak:
– Mitévők legyünk, Ralph?
– Eladjuk őket – felelte az. – Eladjuk az egész csordát, mindegy mennyiért, mielőtt
lecsapna rá a kór. – Megfordult és odakiáltott Jan Cherootnak: – Hozd ide a
jegyzetfüzetet a nyeregtáskámból!
Miközben egy levelet firkantott apjának, Louise megkérdezte: – Mikor ettél utoljára?
– Már nem is emlékszem.
Ralph befalta a hideg őzhúst nyers hagymával, csípős sajttal és kőkemény kenyérrel, s
miközben leöblítette egy kancsó sörrel, utasításokat adott Jan Cherootnak: – Csak az
apámnak beszélhetsz róla, senki másnak! Indulj máris! – De Ralph előbb ült nyeregbe és
távozott, mint ahogy a kis hottentotta felcihelődött az útra.
Ralph nagy ívben elkerülte Bulawayót, nehogy ismerőssel találkozzék – egy kihalt
helyen akart a távíróvonalhoz férkőzni, jó messzire a főúttól. Az ő munkásai szerelték föl
a távíróvonalat, így minden mérföldjét és minden sebezhető pontját ismerte, és tudta,
hogyan lehet a leghatékonyabban elvágni Bulawayót és Matabeleföldet Kimberleytől és
az egész külvilágtól.
Kikötötte lovait egy távírópóznához, aztán felkúszott a porcelán szigetelő és fénylő
vörösrézdrót fürthöz. Egy bőrszíj végére erősített kampóval visszatartotta a drótvégeket,
nehogy a földre essenek, aztán elvágta a drótot a csomók között. A drót egy dallamos
pengessél elpattant, de a szíj megtartotta. Ralph lemászott a póznáról, aztán fölpillantott
rá. Tudta, hogy csak egy szakavatott ellenőr fedezhetné fel a szakadást.
Visszalódult a nyeregbe, megsarkantyúzta lovát és elvágtatott. Délben elkanyarodott
és délnek folytatta útját. Óránként váltotta lovát és csak akkor állt meg, mikor már úgy
besötétedett, hogy nem látta az ösvényt. Kipányvázta a lovakat és már aludt is, mint a tej,
a kemény földön. Pirkadat előtt elköltött egy jókora darabot a sajtból egy karéj durva
kenyérrel, amit Louise pakolt a nyeregtáskájába, és a nap első sugarára ismét útra
kerekedett.
Késő délelőtt letért a csapásról és megkereste a távíróvonalat, egy lapos tetejű domb
mögött. Tudta, hogy a társaság ellenőrei már kutatják a meghibásodást és hamarosan meg
is találják, és előfordulhat, hogy valaki a bulawayói távíróhivatalból buzgón jelentést
küld Mr. Rhodesnak a csordákat pusztító borzalmas járványról.
Ralph két helyen elvágta a huzalt, aztán folytatta útját. Késő délutánra az egyik ló
összerogyott a hajszától, és Ralph otthagyta az út mellett. Ha egy oroszlán nem kapja el
addig, talán valamelyik hajtója ráismer a billogra.
Másnap, ötven mérföldre a Shashi folyótól, találkozott az egyik délről jövő, huszonhat
szekérből álló konvojával, amit egy fehér felügyelő vezetett. Ralph csak annyira állt meg,
hogy elkobozza tőle a lovakat, aztán otthagyva neki a saját kimerült állatait,
továbblovagolt. Még két helyen elvágta a távíróvonalat, a Shashi folyó mindkét partján,
mielőtt a végállomáshoz ért volna.
Először a munkafelügyelőjéhez, egy vörös hajú skóthoz ment, aki egy csapat feketével
öt mérfölddel a derékhad előtt a csapást vágta a síneknek. Le sem szállt a nyeregből.
– Megkapta a sürgönyömet Bulawayóból, Mac? – kérdezte, nem vesztegetve
köszönésre az időt.
– Nem én, Mr. Ballantyne. – A skót megrázta poros fürtjeit. – Semmi hír északról öt
napja... állítólag a vezetékek elszakadtak. Ilyen hosszú kimaradás még nem volt.
– A nehézségbe! – káromkodta el magát Ralph dühösen, hogy leplezze
megkönnyebbülését. – Egy tehervagonra lett volna szükségem.
– Ha siet, Mr. Ballamyne, van egy üres szerelvény, amelyik megy vissza.
Ralph megérkezett az öt mérfölddel távolabb lévő csonkavasút végéhez, egy széles,
lapos, tövisbozóttal tarkított síkságra. A lázas tevékenykedés valahogy nagyon nem illett
ehhez a kietlen, zord vidékhez a Kalahári-sivatag szélén. Egy zöld mozdony ezüstös
gőzoszlopokat pöfögve az üres égboltra, a lapos tetejű forgó alvázsort tolatta a csillogó
ezüst sínek végéhez. Éneklő, lágyékkötős, feszítőrudakkal felszerelt feketék emelték le az
acélsíneket a vagonokról, és mikor a sínek kis porfelhőt kavarva földet éltek, már ott is
termett a következő csapat, amely ráemelte a tikpárnafákra, és helyükre illesztette őket.
Miután a munkavezetők öntöttvas ékekkel elegyengették a síneket, egy fiú kalapáccsal
nagyfejű acélszegecseket vert beléjük, csengő zenebonával. Félmérfölddel odébb állt az
iroda, egy négyszögletes, kopott fa és rozsdás vas kabin, amit nap mint nap távolabbra
költöztettek. A főmérnök ingujjban izzadt sűrített tejesládákból összeeszkábált
íróasztalánál.
– Mennyit jutottak előre? – kérdezte Ralph az ajtóból.
– Mr. Ballantyne! – ugrott fel a bivalynyakú, vastag szőrös karú mérnök, aki egy
inchcsel magasabb volt Ralphnál, és a szemén látszott, hogy fél tőle. Ralph ezt
elégedetten nyugtázta – sosem próbált a legnépszerűbb emberré válni Afrikában. Azt nem
díjazta senki. – De hát csak a hónap végére vártuk...
– Tudom. Mennyivel jutottak előbbre?
– Volt egy-két problémánk, uram.
– A Jóisten áldja meg, hát harapófogóval kell kihúznom magából?
– A hónap eleje óta... – a mérnök tétovázott. Tudta, hogy nem származik belőle
haszna, ha hazudik Ralph Ballantyne-nak... – Tizenhat mérfölddel...
Ralph a tervrajzhoz lépett és megnézte a számokat. Idejövet megfigyelte a végállomást
jelző számozást.
– Tizenöt mérföld és hatszáz yard, az nem tizenhat – mondta.
– Nem, uram. Majdnem tizenhat.
– És maga meg van ezzel elégedve?
– Nem, uram.
– Mert én sem. – Ennyi elég is, gondolta Ralph. Ha tovább firtatja, csak csökkentené a
férfi hasznavehetőségét, márpedig nála jobbat nem tudott az Orange folyótól idáig terjedő
körzetben.
– Megkapta a sürgönyömet Bulawayóból?
– Nem, Mr. Ballantyne A vonalak már napok óta nem működnek.
– A kimberleyi sem?
– Az működik.
– Jó, akkor küldesse ezt el a távirdászával.
Ralph gyorsan lefirkantott pár sort a jegyzettömbjére.
– Aaron Fagan ügyvéd részére; De Beers Street, Kimberley. Holnap reggel hatkor
érkezem. Sürgősen hozzon össze nekem egy találkozót délre Rough Riderrel a
Rholandtől.
Rough Rider Roelof Zeederberg fuvarozónak, Ralph legnagyobb vetélytársának a
kódneve volt. Zeederberg gyors kocsijai Delagoától Algoa Bayig közlekedtek, a
Zarándokok Pihenője-aranymezőktől Witwatersrandig és a kimberleyi csonkavasút
végéig közlekedtek.
Mialatt a távírász kikopogta a sárgaréz és tikfa szerkentyűn a levelet, Ralph ismét a
mérnökéhez fordult:
– És most hadd hallom, mik voltak azok a megoldhatatlan problémák, amelyek
megakadályozták?
– A legsúlyosabb a kimberleyi rendező pályaudvari torlódás volt.
Vagy egy órán át dolgoztak, míg végül a mozdony füttyentett odakinn a kalyiba előtt.
A két férfi még mindig vitatkozva és tervezgetve kilépett, és Ralph földobta a
nyeregtáskáját és összecsavart pokrócát az első lapos kocsira, de még tíz percig feltartotta
a vonatot, hogy az utolsó részleteket is megbeszélje mérnökével.
– Mától mindig több sínt fog kapni, mint amennyit le tud rakatni – ígérte neki
baljósan, miközben felugrott a kocsira és intett a vezetőnek.
A füttyszó gőzt lövellt a száraz, sivatagi levegőbe, a kerekek megpördültek, egy
zökkenéssel megtapadtak, azután a hosszú, üres kocsikból álló szerelvény elindult dél
felé és egyre jobban felgyorsult. Ralph letelepedett egy huzat mentes sarokba és
beburkolózott a pokrócába. Nyolc napig lovagolt a Lupani folyótól a vasút végéig. Ezzel
rekordot dönthetett.
– Csak nem adnak érte díjat – vigyorodott el kimerülten, szemébe húzva kalapját és
hallgatta a talpfákon zakatoló kerekek énekét. – Si-et-nünk kell. Si-et-nünk kell. – És
mikor már-már álomba merült, az ének megváltozott: – A csor-da hal-dok-lik. A csor-da
hal-dok-lik – skandálták a kerekek újra és újra, de őt már ez sem tudta tovább ébren
tartani.

Tizenhat óra múlva befutottak a kimberleyi rendező pályaudvarra, valamivel hajnali

négy után.
Mikor a mozdony lassított a váltónál, Ralph leugrott a kocsiról és nyeregtáskáját a
vállára vetve elkutyagolt a De Beers útra. A távíróhivatalban égett a villany és Ralph
addig kopogott a fa félajtón, míg az éjszakai kezelő kibámult rá, mint gyöngybagoly a
fészkéből.
– Sürgős táviratot akarok küldeni Bulawayóba.
– Sajnálom, öregem, nincs vonalam.
– És mikor lesz?
– Isten tudja, már hat napja nem működik.
Ralph még akkor is vigyorgott, mikor peckesen besétált a Gyémánt Liliom Hotel
előcsarnokába.
Új éjszakai portás volt, aki nem ismerte Ralphot. Csak egy magas, szikár,
napbarnította férfit látott, akin pecsétes és poros ruha lógott. A szilaj lovaglás
megszabadította Ralphot összes hústöbbletétől. Nem borotválkozott, amióta a Lupanit
elhagyta, és csizmája szárát lekoptatta a tüskebozót, amelyen átlovagolt. A mozdony
koromja rárakódott arcára és a portás bányásznak vélte.
– Sajnálom, uram – mondta. – A szállodánk tele van.
– Ki lakik a Kék Gyémánt lakosztályban? – kérdezte nyájasan Ralph.
– Sir Randolph Charles – felelte a portás tiszteletteljes hangon.
– Rakja ki onnét! – utasította Ralph.
– Hogyan? – hőkölt hátra a portás fagyos arccal.
Ralph átnyúlt a pulton és megragadva a férfi moaré kravátliját magához húzta. – Rakja
ki a lakosztályomból! – ismételte Ralph közvetlenül a fülébe. – Egykettő!
Abban a pillanatban a nappali portás lépett a recepciós irodába.
– Mr. Ballantyne! – kiáltotta, riadtsággal vegyes, színlelt örömmel sietve kollégája
segítségére. – Az állandó lakosztálya egy perc múlva készen áll. – Azután belesziszegte
az éjszakai portás másik fülébe: – Szabadítsd fel azt a lakosztályt azonnal, ha nem
akarod, hogy ő tegye meg helyetted.
Kimberleyben a Kék Gyémánt mondhatta magáénak azon ritka fürdőszobák egyikét,
amelyekben meleg víz folyt a csapból. Két fekete szolga tüzelte a forralót az ablak alatt,
hogy folyamatosan fütyüljön a gőz a szelepből, mialatt Ralph nyakig elmerült a kádban,
és nagylábujjával elcsavarva a csapot, engedett még egy kis meleg vizet. Közben
megborotválkozott egy borotvakéssel, tükör nélkül kitapintva arcát. A nappali portás
személyesen ellenőrizte Ralph hajókofferjának kihozatalát a raktárszobából, és az inasok
mellett állva figyelte a belőle elővett öltönyök kivasalását, és csizmák ragyogóra
glancolását.
Öt perccel dél előtt Ralph, brillantin és kölnivíz illatfelhőben bemasírozott Aaron
Fagan irodájába. Aaron sovány, hajlott hátú férfi volt, ritkás hajjal, amelyet simán
hátrafésült magas, intellektuális homlokából. Orra kampós, ajka vastag és érzéki volt,
kökényszínű szemében értelem csillogott.
Kegyetlen, könyörületet nem ismerő kalabrias játékosnak ismerték, pedig azért volt
benne könyörületesség, amit Ralph ugyanolyan nagyra becsült, mint a többi
tulajdonságát. Ha ismerte volna Ralph szándékát, bizonyára megpróbálta volna lebeszélni
róla, de kielemezve a dolgot, épp ő javasolta volna a szerződés megszövegezését olyan
könyörtelenül, mint mikor a győző ütésre emeli a jászát és meneljét a kalabriasban.
Ralphnak nem volt most ideje etikáról vitatkozni vele, így a nyájas ölelés és
vállonveregetés után, útját állva minden kérdésnek, megkérdezte: – Itt vannak? – majd
betolta a belső irodába nyíló ajtót.
Roelof és Doel Zeederberg nem álltak fel a beléptére és sem ők, sem Ralph nem
mutattak hajlandóságot kézfogásra. Túl sok csúnya és eldöntetlen nézeteltérésük volt már
egymással.
– Nos, Ballantyne, megint az időnket akarja rabolni? – Roelof kiejtésén még mindig
erősen érződött, hogy svéd származású, de világos, vörösesbarna szemöldök keretezte
szemeiben érdeklődés villant.
– Ugyan, kedves Roelof – tiltakozott Ralph. – Már hogyan tennék ilyet? Én csak azt
szeretném, ha megállapítanánk a díjszabást az új matabeleföldi útra, mielőtt kitennénk
egymást az üzletből.
– Ja! – értett egyet Doel gunyorosan. – Ez éppolyan lehetetlen, mint az, hogy az
anyósom szeressen engem.
– Azért szentelünk magának néhány percet – mondotta Roelof közömbösen, de hangja
érdeklődést árult el.
 – Valamelyikünknek fel kell vásárolni a másikat és megállapítani a saját díjszabásait –
mondta nyájasan Ralph, mire a fivérek önkéntelenül összenéztek. Roelof nagy
ügybuzgalommal próbálta meggyújtani kialudt szivarját, hogy palástolja meglepődését.
– Bizonyára nem egészen értenek engem – mondta Ralph. – Nem értik, hogy Ralph
Ballantyne miért akarhat kiárusítani. – A fivérek meg sem mukkantak, csak vártak, mint a
keselyűk a fa tetején.
– Az az igazság, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet Matabeleföldön. A Harkness
Bánya...
A feszültségráncok kisimultak Roelof szája körül. Ők is hallották a johannesburgi
értékpapírtőzsde parkettján, hogy a bánya termelőképessé tétele ötvenezer fontba fog
kerülni.
– Elmaradásom van a vasútszerződésben Mr. Rhodes felé – folytatta Ralph higgadtan
és komolyan. – Készpénzre van szükségem.
– És mennyire gondol? – kérdezte Roelof és megszívta szivarját.
Ralph bólintott és közölte vele, mire Roelof fuldokolni kezdett saját füstjétől. Fivére
addig veregette a hátát, míg visszanyerte a szufláját, azután elnevette magát és megrázta
fejét.
– Ja – mondta. – Ez igen! Ezt nevezem!
– Úgy látszik, mégis magának volt igaza – ismerte el Ralph. – Csak az idejüket
rabolom. – Hátralökte székét és felállt.
– Üljön le! – Roelof abbahagyta a nevetést. – Üljön le és beszéljük meg a dolgot –
mondta gyorsan. És másnap délre Aaron Fagan már meg is szövegezte a szerződést.
Nagyon egyszerű volt. A vevők a vagyonnyilatkozatot teljesnek és helyesnek ismerték
el. Beleegyeztek az összes meglévő fuvarozási szerződés teljesítésébe, és átvállalták a
már útnak indított szállítmányokért való felelősséget. Az eladó nem adott semmilyen
garanciát. A kifizetés készpénzben történt, nem részvényátruházással, az aláírás napján –
tehát a szerződés azonnal érvénybe lépett.
Miután a felek ügyvédeik jelenlétében ellátták a szerződést kézjegyükkel, jogi
képviselőik kíséretében átmentek a szemközti Birodalmi Gyarmati és Tengerentúli
Bankba, ahol a Zeederberg Fivérek csekkjét az igazgató a szabályoknak megfelelően
beváltotta. Ralph belesöpörte az ötfontos bankjegykötegeket az útitáskájába és
megbillentette kalapját a Zeederberg fivérek felé.
– Minden jót, uraim – azzal karon fogta Aaron Fagant és a Gyémánt Liliom Hotel felé
kormányozta.
Roelof Zeederberg megdörgölte kopasz feje búbját. – Hirtelen különös érzésem támadt
– motyogta feszengve, miközben figyelte őket eltávolodni.

Másnap reggel Ralph elbúcsúzott Aaron Fagantól az irodája ajtajában.

– Fog még hallani a jó Zeederberg fivérekről, hamarább, mint várná – intette nyájasan.
– Próbáljon nem zavarni engem a vádaskodásaikkal, jóember. – Átballagott a Piac téren,
faképnél hagyva az eltöprengve utána bámuló ügyvédet.
Ralph csak lassan jutott előre, mert lépten-nyomon ismerősök állították meg. Ki-ki
aggódóan érdeklődött a hogyléte felől, aztán megkérdezték, igaz-e, hogy eladta a
fuvarozó vállalatát, vagy azt próbálták megtudni tőle, szándékozik-e kibocsátani
Harkness Bánya-részvényeket.
– Jelezze, ha döntött, Ralph.
– Bármiben örömmel állok rendelkezésére, Mr. Ballantyne.
Mivel elterjedt, hogy a Harkness Bánya hatvan uncia aranyat ad tonnánként,
mindenki, akivel csak összefutott, bele akart szállni és Ralphnak majd egy órájába telt,
míg eljutott a De Beers Egyesült Bánya Társaság ötszáz yardra lévő irodájáig.
A hatalmas, háromemeletes épület volt a gyémántimádat felszentelt temploma. A
nyitott erkélyeket finoman csipkézett vasrácsok fogták körbe, a vöröstéglából épült falak
sarkát faragott terméskő díszítette, az ablak festett üvegtáblákkal, az olajozott tikfa ajtók
pedig fényes, sárgaréz veretekkel voltak ellátva.
Miután Ralph beírta nevét a látogatók könyvébe, a libériás, fehér kesztyűs portás
felkísérte a kanyargós lépcsősoron a legfelső emeletre. A tikfa ajtón a sárgaréz táblán
csak "Mr. Jordan Ballantyne" állt, titulus nélkül. Belépve azonban, az iroda nagysága
utalt rá, hogy Jordan fontos pozíciót tölt be a De Beers Gyémánt Társaság
hierarchiájában.
A dupla ablakok a kimberleyi bányákra néztek, s bár a feltárás még egy mérföldre sem
volt, még ebből a magasságból sem látszott a mélysége. Úgy nézett ki, mintha egy
lezuhant meteor ütött volna krátert a földbe. Nap mint nap mélyebbre ástak a bányászok a
kék kimberlit mesés kúpjának konglomerátumába. A gödörből már csaknem tízmillió
karát finom gyémánt került felszínre, s az egész a Mr. Rhodes Társaságáé volt.
Ralph csupán egyetlen pillantást vetett a gödörre, ahol az ifjúsága legjavát töltötte,
hason csúszva kapirgálva a csalóka kövek után, aztán tüzetesen szemügyre vette a
helyiséget. A falakat színes faragású, kiérlelt tölgyfa lambéria borította, a padlót
selyemperzsa szőnyegek takarták, s a könyvespolcokon aranyfüsttel préselt szattyánbőr
kötésű sorozatok álltak.
A nyitott fürdőszobaajtón át vízcsobogás hallatszott és kiszólt egy hang: – Ki az?
Ralph a fogasra akasztotta kalapját és az ajtó felé fordult, mikor Jordan belépett az
irodába. Finom lenvászon magas gallérú inget viselt könyökvédővel, és moaréselyem
kravátlit. Egy monogramos törülközővel törülgette a kezét, de Ralphot megpillantva
megmerevedett, aztán félredobva a törülközőt felkiáltott örömében, és három nagy
lépéssel mellette termett.
Végül Ralph kibontakozott öleléséből és karnyújtásnyira eltartva magától,
végigmustrálta Jordant.
– Te örök dendi! – csipkelődött Ralph és összeborzolta öccse divatosan fésült, dús,
arany fürtjeit.
Nem volt az a megszokás, ami elhomályosította volna akár a bátyja szemében is
Jordan jóképűségét: Ralphnak el kellett ismernie, soha nem látott még öccsénél csinosabb
férfit. De nem, Jordan nem csupán jóképű, hanem kimondottan szép volt, és a fivére
láttán érzett öröme még jobban kiemelte ragyogó bőrét, s a hosszú, göndör szempillákkal
keretezett zöld szempár eleven csillogását. Ralphot ezúttal is lenyűgözte öccse karizmája
és kedves természete.
– Hát te? – nevetett Jordan –, csuda izmos, sovány és barna vagy! Hová lett az a
szépen gömbölyödő pocakod?
– Odaveszett az úton, Matabeleföldtől idáig!
– Matabeleföld! – Jordan arckifejezése megváltozott. Akkor nyilván tudod, micsoda
borzalom történt. – Jordan bőrrel bevont tetejű íróasztalához lépett. – A távíróvonal már
több mint egy hétig nem működött, s csak most jött át az értesítés. Nem egész egy órája
írtam át.
Átnyújtotta Ralphnak a vékony selyempapírt, szép kézírásával a távírógépelt sorok
közt. A sürgöny doktor Jameson távollétében Matabeleföld kormányzói tisztét betöltő
Mungo St. John tábornoktól érkezett "Jove"-nak, amely Mr. Rhodes kódneve volt.
"Marhabetegség kitörését jelentették Észak-Matabele-földről. A veszteség hatvan
százalék, ismétlem hatvan százalék. A Társaság állatorvosa az 1880-as olaszországi
marhapestisjárványhoz hasonló tüneteket ismer fel. A betegség marhavész néven is
ismeretes. Nem tudnak rá gyógyszert. Megfelelő elkülönítés és ellenőrzés nélkül az egész
állomány elpusztulhat. Kérjük a hatóságokat, hogy sürgősen öljék le és égessék el az
összes szarvasmarhát a központi tartományban, a dél felé terjedést megakadályozandó"
Ralph meglepődést és döbbenetet színlelve, az első sorokat olvasva gyorsan
végigfutotta a szöveget. Ritka alkalom volt, hogy elolvashatott egy dekódolt B. D. A. T-
jelentést. Jordan csak nagy izgalmában adhatott a kezébe ilyesmit.
Rendőri erők és intézkedések, meglévő és kiadott pénzösszegkivonatok, kereskedelmi
engedélyekhez szükséges hivatalos közlemények és javaslatok, és a Bulawayóban
bejegyzett bányaengedélyek voltak feltüntetve rajta. Ralph az alkalomhoz illően komoly
arccal visszaadta a papírt öccsének.
Az új bányaengedélyek listáján legfölül egy negyven négyzetmérföldes terület Wankie
Szénbánya Társaság névre volt bejegyezve. Ezt a nevet adta Harry Mellow a
társaságuknak és Ralphot titokban majd szétvetette a boldogság. Ezek szerint Harry,
amint biztonságban megérkezett az asszonyokkal és Jonathannal Bulawayóba, késlekedés
nélkül benyújtotta a bányaengedély-kérelmet. Ralph megint csak gratulálni tudott
magának, hogy a sógorát választotta partneréül. Csak a jegyzékhez csatolt, St. Johntól
származó függelék hagyott benne némi bizonytalanságot:
"Tájékoztassák mihamarább a Társaság vezetőségét a szén- és nem
nemesfémbányászati engedély kérelmekről jegyezzenek be 198-at a Wankie Szénbánya
Társaság nevére a tisztázástól függően."
A bányaengedély-kérelmet már iktatták, de még nem igazolták vissza, de, gondolta
Ralph, emiatt még ráér aggódni. Pillanatnyilag Jordan nyugtalanságára kellett
összpontosítania.
– Apa pont beleesik ennek a hogyishívjáknak, ennek a marhavésznek az útvonalába.
Olyan keservesen dolgozott egész életében és olyan rohadtul peches volt... Jaj, Ralph, ez
nem történhet meg vele... nem történhet újra meg vele!
– Jordan elhallgatott és másvalami jutott eszébe. – Meg te is. Neked, Ralph, hány
ökörfogatod van Matabeleföldön?
– Egy se.
– Egy se? Nem értem...
– Az utolsó szálig eladtam őket szekerestül a Zeedeberg fivéreknek.
Jordan rámeredt. – Mikor? – kérdezte végül.
– Tegnap.
– Mikor jöttél el Bulawayóból, Ralph?
– Mi köze a kettőnek egymáshoz? – kérdezte Ralph.
– A távíróvonalat szándékosan vágta el valaki... négy helyen.
– Ne mondd! De ki lehetett az?
– Jobb, ha nem gondolok rá. – Jordan megrázta fejét. – És csak annyit kívánok
hozzátenni, hogy nem akarom tudni, mikor hagytad el Bulawayót, és azt sem, hogy apa is
ugyanolyan sietve adott-e túl a marháin, mint te.
– Eredj már, Jordan! Gyere, meghívlak a klubba estebédre. Egy üveg pezsgő majd
elfeledteti veled, hogy gazemberek a családtagjaid, meg az is, akinek dolgozol!
A Kimberley Klub homlokzata teljesen kivehetetlen volt. Alapítása óta két ízben
bővítették ki feltűnően elütő toldalék-szárnyakkal: először galvanizált vasra rakott
kiégetetlen téglából, azután pedig vörös samott-téglából. Vasteteje festetlen volt, de
nagyzoló, fehér karókerítés övezte és a főbejárati ajtót velencei tükör borította.
Amíg egy férfi nem vált a tagjává, nem igazán tekinthette magát dél-afrikainak.
Tagnak lenni pedig olyan nagy dolog volt, hogy még Barney Barnato – akinek a
jelentkezését a milliói ellenére is állandóan elutasították –, is képes volt a gyémánt
vagyonrészét eladni Mr. Rhodesnek, mert az alkuban az oly régóta vágyott tagságra tett
ígéret is benne foglaltatott. Barnatónak már kezében volt a toll, de még akkor is
tétovázott, hogy aláírja-e a szerződést.
– Honnét tudjam, hogy nem fogok-e megint zárt ajtókat döngetni, ha már aláírtam?
– Drága cimborám, örökös taggá választjuk – nyugtatta meg Mr. Rhodes.
Klubtagsága első estéjén Barnato, úgy öltözve, mint egy színházi impresszárió, nagy
peckesen odament a hosszú bárpulthoz és egy rund italt rendelve az egész társaságnak,
megvillantott egy hatalmas, tízkarátos kék-fehér gyémántot a középső ujján.
– Hát ehhez mit szólnak, uraim?
Az egyik tag szemügyre vette egy pillanatra, aztán megjegyezte: – Szörnyen ütik
egymást a körmével, öregfiú. – Utána, rá se hederítve a feléje nyújtott italra, átballagott a
biliárdszobába, és Barney Barnato és a csapos kivételével, a többiek követték. Ilyen klub
volt ez.
Ralph és Jordan tagsága biztosítva volt nagykorúságukat elérve, mert apjuk nem
csupán alapító és örökös tag, hanem a Királynő által tiszti rangra emelt úriember is volt.
Az ilyesmit többre becsülték a Kimberley Klubban a közönséges ember gazdagságánál. A
portás név szerint köszöntötte a fivéreket és feltette belépő kártyáikat a táblára. A csapos
a hosszú bárpult mögött se szó, se beszéd, rózsaszínű gint és indiai tonicot töltött
Jordannak, azután mentegetőzve fordult Ralphhoz.
– Ritkán látjuk, Mr. Ralph. Még mindig Glenlivet Whisky vízzel?
Az ebédlőben a felszolgáló kocsiról ezerízű karúi fűszerekben pácolt, leveses
szopósbárányt választottak petrezselymes újburgonyával körítve. Jordan udvariasan
visszautasította Ralph pezsgőmeghívását.
– Én dolgozó ember vagyok – mosolyodott el –, egyszerűbb az ízlésem, mint a tiéd.
Nekem a Chateau Margaux 73 is megfelel.
A húszéves bordeaux-i négyszer többe került, mint az itallapon szereplő legdrágább
pezsgő.
– Jesszusom! – mondta Ralph részvevőn. – Hiába ez a városi álarc, igazi Ballantyne
vagy!
– Te viszont, gondolom, jó zsíros haszonra tettél szert a jól időzített piszkos üzletből.
Testvéri kötelességem segíteni, hogy megszabadulj tőle.
– Tűzben megsérült áruk kiárusítási árán – vetette ellen Ralph elismerő bólintással
adózva a vörösbornak. Megelégedett csendben ettek pár percig, aztán Ralph megfogta a
poharát.
– Mi a véleménye Mr. Rhodesnek a szénfekvésről, amit Harryvel együtt
kicövekeltünk? – kérdezte jámboran úgy téve, mintha a bor rubintos csillogását
vizsgálgatná, de közben öccse reakcióját figyelte.
Jordan szája széle megrezzent a meglepetéstől, szemében kifürkészhetetlen fény
villant, aztán ezüstvillájára szúrt egy rózsaszín húsdarabot, kényeskedve megrágva
lenyelte és megkérdezte:
– Szén?
– Igen, az! – erősítette meg Ralph. – Harry Mellow-val körbecövekeltünk egy
hatalmas, kiváló minőségű szénfekvést Észak-Matabeleföldön, nem láttad a
beadványunkat? Nem hagyta még jóvá az igazgatótanács a bejegyzést? Neked tudnod
kell róla, Jordan.
– Kitűnő ez a bor – lélegezte be Jordan a bukét. – Egy nagy, fűszeres parfüm.
– Hát persze! A távíróvonal nem üzemelt. Nem került még a kezedbe?
– Ralph, a kémjeim jelentették – kezdte óvatosan Jordan, mire Ralph közelebb hajolt
hozzá –, hogy a klubtitkár a minap kapott egy húszfontos stiltonsajtot Fortnumsból.
Nagyon jól fog esni az utazás után.
– Jordan – meredt rá Ralph, de öccse nem nézett fel.
– Nézd, én nem mondhatok semmit – suttogta keservesen. Elfogyasztották a stiltont
vizes kekszen, és portóit ittak hozzá a kis fahordóból, ami nem volt feltüntetve az
itallapon, s csak a kiváltságos tagok tudtak róla.
Végül Jordan előhúzta arany zsebóráját az órazsebéből.
– Mennem kell. Holnap délben Mr. Rhodesszal Londonba utazunk, és egy csomó
dolgot el kell még intéznem.
De a klubból kilépve Ralph erősen megfogta öccse könyökét és családi pletykákkal
elterelve figyelmét a De Beers útra kormányozta, egy vadrózsabokrok mögött rejtőző
vöröstégla villa elé, amelynek rombusz alakú ablaktábláit fodros csipkefüggöny takarta
és a kapuján mesterkélten szerény kis tábla állt:

"FRANCIA SZABÓSÁG. HAUTE COUTURE.

EURÓPAI VARRÓNŐK.
KÜLÖNLEGESSÉGEK, EGYÉNI ÍZLÉS SZERINT"

Mielőtt Jordan felfoghatta volna, miben sántikál bátyja, Ralph lenyomta a

kapukilincset és befelé vezette a kerti útra. Ralph úgy érezte, hogy a jó étel és bor után
egy ifjú hölgy társasága, akit a Gyémánt Liliom választott ki remek ízléssel és nagy
gonddal, a Rózsa Villába, bizonyára még egy Jordan-féle hűséges szolgának is megoldja
a nyelvét és sikerül rábírnia egy kis indiszkrécióra a gazdája ügyeit illetően.
Jordan hátralépett és a kelleténél vadabbul lerázta magáról Ralph kezét.
– Hová mégy? – vonta kérdőre úgy elsápadva, mintha egy mamba siklott volna el a
lábai előtt. – Tudod te, mi ez?
– Hogyne – bólintott Ralph. – Tudtommal ez az egyetlen kupleráj, amelyikben a
portékát orvos ellenőrzi legalább egyszer hetente.
– Ralph, nem mehetsz ide be!
– Eredj már, Jordie – mosolyodott el Ralph és újból megfogta a karját. – A te Ralph
bátyád előtt nem kell színészkedned. Egy ilyen izgalmas ifjú legényember, mint te...
lefogadom, minden ágy fölött ott lóg a neved egy kis táblán... – elhallgatott, mert látta,
hogy Jordan igazán meg van döbbenve. – Mi az Jordie? – Ralph elbizonytalanodott. – Ne
akard velem elhitetni, hogy még soha nem tűrted fel a mandzsettádat a Liliom valamelyik
varrónőjéért!
– Én soha nem tettem be a lábam erre a helyre! – rázta meg hevesen Jordan a fejét.
Elsápadt és ajkai remegtek. – És neked sem szabad, Ralph! Házasember vagy!
– Jaj, Jordie fiam, ne légy már ekkora csacsi! Még a kaviárral meg a pezsgővel is el
lehet telni, ha csak azt fogyaszt az ember nap mint nap. Néha jólesik egy jó darab falusi
sonka, meg egy kancsó olcsó almabor.
– Ez a te dolgod! – förmedt rá Jordan dühösen. – De én nem óhajtok itt álldogálni ez
előtt a... az intézmény előtt és vitatkozni.
Sarkon fordult és sietve eltávolodott a járdán vagy féltucat lépésre, aztán visszanézett.
– Jobb lenne, ha az ügyvédeddel konzultálnál az átkozott szenedről, nem pedig... –
döbbent arccal elhallgatott, szemlátomást elszörnyedve a saját indiszkrécióján, aztán
elsietett a Piac tér felé.
Ralphnak összeszorult az állkapcsa, szeme olyan hideggé és keménnyé vált, mint a
csiszolt smaragd. Jordan burkolt figyelmeztetése még egy örömlány árába sem került
neki... A Rózsa Villa homlokzati ablakán felemelkedett a csipkefüggöny és a szép sötét
szemű, világos, ovális arcú lány puha piros ajkát mosolyra húzta és megrázva göndör
fürtjeit befelé invitálta.
– Ülj csak rajta, aranyoskám – mondta komoran Ralph. – És tartsd nekem melegen.
Majd később visszajövök.
Eltaposta a félig szívott Romeo és Julieta szivart a sarkával, aztán sietve visszaindult
Aaron Fagan irodájába.

Aaron Fagan a "farkasfalká"-nak hívta őket.

– Mr. Rhodes láncon tartja őket, különlegesen megépített ólakban, és csak néha ereszti
ki őket, hogy egy kicsit megkóstolják az emberhúst.
A négy férfi nem különösebben látszott ragadozónak. Öltözékük diszkrét volt, koruk
harmincegynéhánytól ötvenegynéhány évig terjedt.
Aaron előbb egyenként, majd együttesen bemutatta őket:
– Az urak a De Beers Társaság állandó jogtanácsosai, és ha nem tévedek, a Brit Dél
Afrika Társaság ügyeit is intézik.
– Így igaz, Mr. Fagan – mondta a legidősebb férfi és kollégái helyet foglaltak a hosszú
asztal szemközti oldalán, ki-ki szép rendesen maga elé tette disznóbőr irattáskáját, majd
akár egy bohózatot próbáló stáb, egyszerre felpillantottak. Ralph csak ekkor vette észre a
ragadozó csillogást szemükben.
– Miben segíthetünk?
– Ügyfelem tisztázni szeretné a B. D. A. Társaság által kihirdetett bányászati
törvényeket – felelte Aaron. Két óra múlva Ralph kétségbeesetten tapogatózva a jogi
zsargon és nyakatekert kis kapuk szövevényes útvesztőjében próbálta nyomon követni a
beszélgetést, és ingerültsége szemlátomást fokozódott.
Aaron halkan csendet kért, mire Ralph erőt véve magán lenyelte az ajkaira toluló
dühös szavakat, lejjebb csúszott székében és szándékosan neveletlenül feltette egyik
csizmáját a politúrozott asztalon szétrakosgatott okiratokra, és a másikat bokában
keresztbe vetette rajta.
 Még egy órán keresztül hallgatta morcos arccal, egyre lejjebb csúszva székében a
szemközt ülő jogászokat, míg végül Aaron Fagan alázatosan megkérdezte: – Úgy értsem
ezt, hogy önök szerint ügyfelem nem tett eleget a 27/B szakaszban foglalt 5. számú
Záradéknak és a 7. szakasznak?
– Nos, Mr. Fagan, először is a 31. szakaszban foglalt esedékes teljesítést kell
megvizsgálnunk – válaszolta óvatosan a falkavezér és végigsimítva bajuszán segédeire
pillantott, akik ismét bölcsen egybehangoltan bólintottak. – A szakasz úgy rendelkezik...
Ralph hirtelen kijött a béketűrésből és úgy csapta le csizmáját a padlóra, hogy a
szemközt ülő négy szürkeöltönyös férfi megszeppent. Az egyikük a földre ejtette
irattartóját, amiből úgy repültek szét a papírok, mint a tollak, mikor sivatagi hiúz ront a
tyúkólba.
– Én nem tudom, mi a különbség az "esedékes teljesítés" és a maguk kipufogónyílása
közt – közölte olyan hangon, hogy a vezér elsápadt és behúzta a nyakát. Mint általában a
szavak emberei, irtózott a durvaságtól, ami Ralph rászegezett tekintetéből sütött. – De a
szekérderékra való lótrágyát már megismerem, ha látom! És maguk itt nekem, uraim,
elsőosztályú lótrágyával hozakodnak elő!
– Mr. Ballantyne! – Az egyik fiatalabb bojtár bátrabb volt a főnökénél. – Tiltakoznom
kell az ön által használt szavak ellen! Ez inszinuáció!
– Szó sincs róla! – vakkantotta Ralph. – Akarják tudni, minek tartom magukat?
Közönséges zsiványoknak! Értjük egymást? Vagy, ha az jobban tetszik, rablóknak,
kalózoknak!
– Uram... – A bojtár felháborodásában elvörösödve felpattant, de Ralph átnyúlt az
asztalon és elkapva a kravátliját erősen megcsavarta és torkára fojtotta a tiltakozást.
– Csendet kérek, jó cimborám, most én beszélek – dorgálta meg Ralph, aztán folytatta:
– Nem tárgyalok tovább kis tolvajokkal! A banditavezérrel akarok beszélni! Hol van Mr.
Rhodes?
Abban a pillanatban odalent a rendező pályaudvaron egy mozdony füttyentett. A hang
még egyenletesebbé tette a kérdést követő csendet, és Ralphnak eszébe jutott Jordan
előző napi mentegetőzése, amiért be kellett fejeznie az ebédet. Olyan hirtelenül eresztette
el a vergődő jogászt, hogy az levegő után kapkodva rogyott vissza székébe.
– Hány óra, Aaron? – kérdezte Ralph.
– Nyolc perc múlva dél.
– Átejtett... a sunyi fattya! Átejtett!
Azzal sarkon fordult és kirohant a tanácsteremből.

Fél tucat ló volt a jászol elébe fogva az épület előtt. Ralph találomra egy megtermett,
erősnek látszó pejhez rohant oda. Megragadta a hevedert, kioldozta a kantárokat és az út
felé fordította a lovat.
– Hé, maga! – ordította az ajtónálló. – Az Sir Randolph hátaslova!
– Mondja meg Sir Randolphnak, hogy visszaköltözhet a lakosztályába! – kiáltotta neki
Ralph nyeregbe pattanva. Jól választott, a ló derekasan bírta az iramot. Miután maga
mögött hagyta a bányaállványzatokat és átvágtatott a magas meddőhányóbuckák között,
megpillantotta Mr. Rhodes magánvonatát.
A szerelvény épp a váltón haladt át a rendező pályaudvar déli végén és nekivágott a
nyílt vidéknek. A négy kocsit húzó mozdony hajtókerék dugattyúiból minden kattanásnál
gőz lövellt ki. A jelzőkar lefelé állt, a szemaforok zöldek voltak. A mozdony szaporán
gyorsított.
– Gyerünk, fiú! – ösztökélte Ralph a pejt a vágány melletti szögesdrót kerítés felé. A
ló megszilárdította magát, előre szegve fülét bemérte a célvonalat, aztán merészen
nekiiramodott. – Klassz vagy! – emelte őt Ralph a kezével és térdével.
A ló két láb magasan átrepülte a kerítést és szépen földet ért. Lapos, nyílt terep
előttük, és a vágányok enyhén elkanyarodtak. Ralph át akart vágni a vargabetűn. A ló
nyakára fekve vigyázott a köves talajban lévő lyukakra. A vonat ötszáz yarddal előtte
fokozatosan távolodott, de a pej csak vadul nyargalt utána.
Mikor a mozdony a Magersfontein hegyek meredek emelkedőjéhez ért, a kazán
másképp kezdett fújtatni és a vonat lassított. Ralph negyed mérföldre a tetőgerinctől
utolérte és sikerült annyira megközelítenie, hogy kihajolva a nyeregből el tudta kapni az
utolsó kocsi hátsó peronjának korlátját. Ralph átlendült az űrön és felkapaszkodott a
peronra. Hátranézett: a pej már elégedetten legelészett a karúi bozótban a vágányok
mentén.
– Éreztem, hogy jössz. – Ralph gyorsan megfordult, és a kocsiajtőban Jordant
pillantotta meg. – Még meg is ágyaztattam neked egy vendégfülkében.
– Hol van? – kérdezte Ralph.
– A szalonkocsiban vár. Érdeklődéssel figyelte a bravúros vágtádat. Nyertem egy
guinea-t rajtad.
A vonatot állítólag valamennyi De Beers-igazgató igénybe vehette, de az
igazgatótanács elnökétől eltekintve, egyik sem merészelt élni ezzel a jogával.
A kocsik és a mozdony kívülről csokoládébarnára és aranyszínűre voltak lakkozva. A
fényűző enteriőrök, a szalonkocsi plüss szőnyegpadlója és metszett üveg csillárai, s a
fürdőszobák színarany és ónix szerelvényei, mind korlátlan mennyiségben rendelkezésre
álló pénzre utaltak.
Mr. Rhodes egy gombtűzéses, borjúbőr fotelba süppedve üldögélt magánkocsija nagy
panorámaablakánál. Olasz íróasztala arany dombornyomású bőrlapján iratkötegek voltak,
a kezeügyében pedig egy kristálypohár whisky állt. Rhodes fáradtnak és betegnek
látszott, sötét bíborszínű arca fel volt puffadva. Több ezüst, mint aranyos vörös szál
csillogott bajuszában és hullámos hajában, de a szeme most is vaksápadt kék, hangja
pedig magas és éles volt.
– Üljön le, Ballantyne – mondta. – Jordan, hozzon italt a bátyjának.
Jordan letett egy ezüsttálcát egy rekeszes palacktartóval egy Stuart korabeli
kristálypohárral és hozzá való borvörös vizeskancsót az asztalra Ralph mellé. Mr. Rhodes
eközben ismét az előtte fekvő papírokra fordította figyelmét.
– Mi a legértékesebb kincse egy nemzetnek, Ballantyne? – kérdezte hirtelen, fel sem
pillantva.
– Gyémántok? – vélekedett Ralph csúfolkodón, és hallotta, hogy Jordan hangosan
levegőt vesz mögötte.
– Emberek – mondta Mr. Rhodes, mintha nem is hallotta volna. – Fiatal, jóeszű
emberek, akik életük legfogékonyabb időszakában nagy terveket szövögetnek. Fiatalok,
mint maga, Ralph, kiváló képességű angol férfiak... – Mr. Rhodes szünetet tartott. –
Ösztöndíj-alapítványt teszek a végrendeletemben, hogy ezeknek a fiatalembereknek a
legjava Oxfordba mehessen tanulni. – Először pillantott fel Ralphra. – Látja, ez az, amibe
nem lehet belenyugodni... hogy a legnemesebb gondolatok is megszűnnek a halállal. Ők
lesznek az én élő gondolataim. Ezeken a fiatalembereken keresztül örökké élni fogok.
– És minek alapján fogja kiválasztani őket? – kérdezte Ralph, akinek felcsigázta a
kíváncsiságát, hogy ez a beteg szívű óriás halhatatlanságra pályázik.
– Épp ezen dolgozom. – Rhodes összerakosgatta papírjait.
– Az irodalomban, hittudományokban és férfias sportokban elért kiváló eredményeik
és vezetésre alkalmas egyéniségük alapján.
– De hol fog ilyeneket találni? – Ralph egyelőre megfeledkezett haragjáról és
csalódottságáról, – Angliában?
– Nem, nem – rázta meg Mr. Rhodes bozontos oroszlánfejét. – A birodalom minden
sarkában; Afrikában, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon, sőt Amerikában. Amerika
tizenhárom ösztöndíjat kaphat évente, államonként egyet.
Ralph elfojtott egy mosolyt. Afrika kolosszusának, akiről Mark Twain azt írta: "Ha a
Tábla-hegyen áll, árnyéka a Zambezire vetődik", akadtak fehér foltok nagy, intrikáló
elméjében. Azt hitte, hogy Amerika még mindig csak tizenhárom államból áll. Az ilyen
kis hiányosságok felbátorították Ralphot, hogy szembenézzen, szembeszálljon vele. Nem
nyúlt hozzá a könyökénél álló üveghez. Minden figyelmére szüksége volt, hogy újabb
gyenge pontot tapinthasson ki nála, amit kihasználhat.
– És az emberek után mi a második legnagyobb kincse egy új országnak? – kérdezte
Rhodes. – A gyémánt, ahogy maga hiszi, netán arany? – Megrázta fejét. – Energia! Ami a
vonatokat hajtja, a bányák aknatornyát működteti, a kohókat fűti! Az energia, amely az
összes kereket forgatja! Szén!
Pár pillanatig csendesen bámultak egymásra. Ralphnak minden izma megfeszült,
tarkóján a pihék felborzolódtak valamiféle atavisztikus szenvedélyben, mint mikor a
fiatal bika először fordul szembe a csordával, hogy megmérje erejét.
– Nagyon egyszerű dolog, Ralph. A Wankie-földjén talált szénfekvéseknek felelős
kézben kell lenniük.
– A Brit Dél Afrika Társaságéban? – kérdezte mogorván Ralph.
Mr. Rhodes-nak nem kellett felelnie. Továbbra is farkasszemet nézett Ralph-fal.
– És milyen eszközzel fogja elvenni tőlem? – törte meg Ralph a csendet.
– Amilyen csak szükséges.
– Törvényesen vagy más úton?
– Ugyan kérem, Ralph, maga is tudja, hogy én azt tehetek törvényessé, amit akarok,
Rodéziában. – Nem Matabeleföldet vagy Mashonaföldet mondott, figyelt föl Ralph,
hanem Rodéziát. A megalomániás álom a nagyságról valóra vált.
– De természetesen, kárpótlást fog kapni... földet, aranyat, bányaengedélyt, vagy amit
akar. Nos, Ralph?
Ralph megrázta fejét. – Én a szénfekvéseket akarom, amiket én fedeztem fel és
jelöltem ki karókkal. Azok az enyémek és harcolni fogok értük.
Rhodes felsóhajtott és megcsípte orrnyergét. – Rendben van, akkor nem kap
kárpótlást, viszont rámutatnék egy-két dologra, amelyekről, gondolom, nincs tudomása.
A Társaság két vezetékellenőre is hajlandó esküvel megerősíteni a bulawayói kormányzó
előtt, hogy látták, maga vágta el a távíró-huzalokat 4-én, hétfőn, délután négy órakor.
– Hazudnak – mondta Ralph és öccse felé fordult. Csak ő vonhatta le ezt a
következtetést és szólhatott Mr. Rhodesnak. Jordan nyugodtan ült egy karosszékben a
szalon végében, szemét az ölében lévő gyorsírótömbre szegezve, szép arca derűs volt.
Ralph keserű ízt érzett torkában ettől az árulástól és ismét szembefordult ellenfelével.
– Lehet – hagyta rá lágyan Mr. Rhodes. – Mindenesetre megesküsznek rá.
– Szándékos károkozás a Társaság tulajdonában – vonta föl egyik szemöldökét Ralph.
– Ez most halálos bűn?
– Látom, még mindig nem értjük egymást. Minden olyan szerződést, amely szándékos
félreértelmezéssel jött létre, a bíróság semmissé nyilváníthat. Ha Roelof Zeederberg be
tudja bizonyítani, hogy a megállapodásuk aláírása idején magának tudomása volt a
Rodéziában dühöngő marhavészjárványról (már megint ez a Rhodézia!), akkor maga
bűncselekményt követett el azáltal, hogy ezt eltitkolta előtte... – Mr. Rhodes nem fejezte
be a mondatot, hanem felsóhajtott és hüvelykujjával megdörzsölte az álla alatti ezüstös,
reszelős borostát. – Negyedikén az édesapja, Zouga Ballantyne őrnagy ötezer
tenyészmarhát adott el az én tulajdonomat képező Gwai Szarvasmarha Farmnak. Három
nappal később a fele állományt elvitte a marhavész, a megmaradottakat pedig a kiadott
intézkedés értelmében le kell ölni. Már a Zeederberg fivérek is elvesztették a magától
vásárolt ökrök hatvan százalékát és kétszáz szekerük rakománnyal együtt a nagy északi
úton vesztegel. Belátja végre, hogy mind a maga, mind az apja adásvételi szerződése
semmisnek és érvénytelennek nyilvánítható. Mindkettőjüket kötelezni lehet a pénz
visszafizetésére és több ezer elhullott és haldokló állat visszavételére.
Ralph arca szobormerev volt, de úgy elsápadt, mint aki már öt napja lázas beteg.
Görcsös mozdulattal félig töltötte az öblös kristálypoharat whiskyvel és úgy ivott egy
kortyot, mintha üvegszilánk volna benne, Mr. Rhodes pedig úgy ejtette maguk közé a
marhavész témát, mint egy összetekeredett viperát, és más irányba terelte a beszélgetést.
– Remélem, hogy jogtanácsosaim utasításaimnak megfelelően tájékoztatták a bérleti
területekre vonatkozó bányászati és kutatási törvényekről. A transvaalival ellentétes
amerikai törvény alkalmazása mellett döntöttünk. – Mr. Rhodes ivott egy kortyot és
megforgatta poharát az ujjai közt. A pohár talpa nedves karikát hagyott a drága, olasz
bőrön. – Van néhány sajátos vonása ezeknek az amerikai törvényeknek, s mivel,
feltételezem, még nem volt alkalma átnézni az összeset, ha megengedi, rámutatnék egyre.
A 23. szakasz értelmében, ha a bányaengedély-kérelemmel kapcsolatos terület a
napnyugtától napkeltéig terjedő időközben lett karókkal kijelölve, semmissé
nyilváníttatik és a reá való jogcím igény bányabiztosi utasításra töröltethetik. Volt erről
tudomása?
Ralph bólintott. – Hallottam róla.
– A Kormányzó asztalán már ott fekszik egy esküvel megerősített nyilatkozat, amelyet
egy bizonyos Jan Cheroot tett békebíró jelenlétében. A Zouga Ballantyne őrnagy házi
szolgálatában álló hottentotta tanúbizonysága alapján a kérdéses Rodéziai Föld és
Bányászati Társaság, amelynek maga a legnagyobb részvényese, nevére bejegyzett és
Harkness Bányaként ismert bányaterület határai az éjszaka leple alatt lettek kijelölve, így
a jogcím érvénytelennek nyilvánítható.
Ralph úgy összerezzent, hogy pohara az ezüst tálcának koccant és a whisky
kifröccsent belőle.
– És mielőtt még megfenyítené a szerencsétlen hottentottát, tudja meg, ő azt hitte,
hogy a maguk legjobb érdekében cselekszik, mikor esküvel erősítette meg nyilatkozatát.
A percekig tartó csendben Mr. Rhodes kifelé bámult az ablakon a tejkék égbolt alatt
elnyúló, kifehéredett, kopár, napperzselte karui síkságra.
Aztán hirtelen ismét megszólalt: – Tudom, hogy már megrendelte a gépeket a
Harkness Bányába és váltót írt alá vagy 30 000 fontról. De még egyszerű a választás.
Szépen lemond a Wankie szénfekvésekről, ha nem akarja a Zeederberg-szerződést és a
Harkness-jogot is elveszíteni. Még mindig jobb gazdag emberként tovasétálni, mint...
Ralph vagy fél percig hagyta a befejezetlen kijelentést a levegőben lógni, utána
megkérdezte: – Mint?
– Mint koldusbotra jutni – felelte Mr. Rhodes. Higgadtan állta a fiatal férfi gyűlölettől
lángoló tekintetét. Már hozzászokott a talpnyaláshoz meg a gyűlölethez is, amelyek nem
bírtak jelentőséggel az ő nagy célkitűzéséhez képest. De azért békülékenyen hozzátette:
– Szeretném, ha megértené, Ralph, hogy nem személyeskedésről van szó. Én magát
csak csodálni tudom a bátorságáért és elszántságáért. Mint mondottam, a magafajta
fiatalembereket tekintem a jövő reménységének. Higyje el, nem személyes ok vezérel,
csupán nem engedhetem meg senkinek, hogy az utamba álljon. Én tudom, mi a feladatom
és nagyon kevés időm van már az elvégzésére.
Ralph agya elborult a dühtől és veszett gyilkosvágy fogta el. Elképzelte, ahogy ujjai
ráfonódnak a püffedt torokra, és hallani vélte a hüvelykujja alatt szétroppanó gégéből
felszakadó velőtrázó sikolyt. Aztán lehunyta a szemét és leküzdötte vad indulatát. Úgy
vetette le magáról, mint egy viharban átázott köpönyeget, s mikor újra kinyitotta a
szemét, már egész más színben látta az életet. Jeges nyugalom szállta meg, kezeiből
elmúlt a remegés és hangja egyenletesen csengett.
– Értem – bólintott. – A maga helyében talán én is ugyanezt tenném. Megkérhetnénk
Jordant a szerződés megszövegezésére, amelyben átruházom a magam és társaim minden,
a Wankie szénmezőkkel kapcsolatos jogát a B. D. A. Társaságra, melynek fejében a
Társaság végérvényesen megerősíti a Harkness néven ismert bányához való jogomat.
Mr. Rhodes elismerően bólintott. – Maga sokra viszi még, fiatalember. Tud küzdeni. –
Utána Jordanre pillantott. – Írja meg – utasította.

A mozdony továbbrobogott az éjszakában és a keréktengelyeken elhelyezett több

tonna ólom ellenére – hogy ne rázza annyira Mr. Rhodest – a kocsik ritmikusan
zötyögtek és az acélkerekek hangosan zakatoltak a talpfákon.
Ralph a luxusfülkéjében ült az ablaknál. A díszes pehelypaplan hívogatóan vissza volt
hajtva a dupla ágyon, a zöld bársonyfüggönyök mögött, de nem vonzotta. Még mindig fel
volt öltözve, pedig az aranyozott bronzóra az éjjeliszekrényen már hajnali hármat
mutatott. Részeg volt, de az agya természetellenesen vágott, mintha dühe azonnal elégette
volna a megivott alkoholt.
Kibámult az ablakon. Telihold sütött a különös alakú, bíborszínű dombokra a
látóhatáron és a zakatoló kerekek gongként kondultak, valahányszor áthaladtak egy
alacsony acélhídon egy száraz folyómeder fölött, amelyben a cukorfinom homok
olvasztott ezüstként csillogott a holdfényben.
Ralph végigülte a vacsorát, mialatt Mr. Rhodes magas, fülsértő hangján felvonultatott
egy sor bizarr és grandiózus elképzelést, hirtelen közbevetve egy-egy meghökkentő
igazságot vagy agyonpufogtatott frázist, amelyek vég nélkül dőltek ebből az idomtalan,
nagydarab emberből.
Ralph csak azért tudott uralkodva érzelmein jó képet vágni, sőt még egyetértőn
bólintani vagy mosolyogni Mr. Rhodes egy-egy kirohanásán, mert újabb gyengeségét
fedezte fel ellenfelének. Mr. Rhodes annyira fölötte élt a többi embernek, körbepárnázta
magát óriási vagyonával és elvakult a saját vízióitól, hogy még csak meg sem fordult a
fejében, hogy halálos ellenséget szerzett magának. Mert ha belegondol Ralph érzéseibe,
akkor feltehetőleg már leszámította volna a Wankie szénmezők elvesztését és ugyanolyan
filozofikusan és közönyösen fogadta volna, mint maga Ralph.
Ralph a kitűnő ételt és a nemes borokat így is olyan íztelennek érezte, mint a
fűrészport. Alig tudott egy-egy falatot legyűrni és nagy kő esett le a szívéről, mikor Mr:
Rhodes végre értésére adta, hogy az est véget ért, szokásos hirtelenségével se szó, se
beszéd hátralökve székét és felállva. Csak akkor vette egy pillanatra szemügyre Ralph
arcát.
– Én abból ítélek meg egy embert, ahogy szembenéz a balszerencsével – mondta. –
Maga nem elveszett ember, ifjú Ballantyne.
Ralphnak most sem hiányzott sok, hogy elveszítse önuralmát, de Mr. Rhodes
medvemód kicammogott a szalonból, magukra hagyva a fivéreket az asztalnál.
– Sajnálom, Ralph – mondta Jordan egyszerűen. – Nem kellett volna kihívást intézned
ellene és választásra kényszerítened engem kettőtök között. Betettem egy üveg whiskyt a
fülkédbe. Reggelre Majiesfonteinbe érünk, ahol van egy első osztályú szálloda, egy
Logan nevű fickó vezeti. Ott megvárhatod a holnap esti kimberleyi vonatot.
Ralph csodálkozva nézett a kiürült whiskysüvegre. Önkívületi állapotba kellett volna
kerülnie ekkora mennyiségtől. De mikor felállt, lábai cserben hagyták és nekitántorodott
a mosdóállványnak. Összeszedte magát és belebámult a tükörbe.
Nem egy részeg arca nézett vissza rá: állkapcsa megkeményedett, szája határozott
vonalú, szeme komor és haragos volt. Ellépett a tükörtől és az ágyra pillantott, de tudta,
hogy úgysem bírna elaludni, pedig már teljesen kimerült a dühtől és gyűlölettől. Hirtelen
enyhülésre, egy kis feledésre vágyott és tudta is, hol találja meg. A szalonkocsi túlsó
végében, a gazdag intarziás magas, dupla ajtó mögött egész gyűjteményre való üveg állt
valamennyi civilizált ország legfinomabb és legegzotikusabb pálinkáiból – ott feledést
találhatott.
Ralph a fülke ajtajához ment és némi babrálás után a kilinccsel, kilépett. A hűvös
éjszakai levegő összeborzolta haját, és meg-megborzongva feltűrt ujjú ingében
végigkacsázott a keskeny folyosón a szalonkocsi felé. Hol az egyik, hol a másik vállával
ütközött a politúrozott tikfa rekeszfalaknak és szidta magát az ügyetlenségéért. Mikor
átlépett a nyitott peron ütközőpallóin, a korlátba kapaszkodott és erőt véve magán
igyekezett befelé a szélből. A következő kocsi folyosóján épp kinyílt egy tolóajtó, s a
sárga fénysugárban egy karcsú, kecses alak lépett ki a fülkéből.
Jordan nem vette észre bátyját. Megállt az ajtóban és visszanézett a luxusfülkébe.
Tekintete oly gyengéd és szeretettől sugárzó volt, mint egy alvó gyermeke mellől távozó
anyáé. Finoman, a legnagyobb óvatossággal behúzta az ajtót, a legcsekélyebb neszt is
kerülve. Mikor megfordult, Ralph állt előtte.
Jordan nem viselt kabátot és inge a bricsesz ezüstkapcsáig ki volt gombolva és a
mandzsettája nyitva lebegett, mintha kutyafuttában kapta volna magára a ruhadarabot.
Cipőtlen, szép formájú lábai fehéren világítottak a sötét szőnyegen.
De Ralph ezen sem lepődött meg. Gondolta, biztos Jordan is megéhezett, mint jómaga,
vagy a mellékhelyiségbe készül. Túl részeg volt ahhoz, hogy szöget üssön fejébe a dolog,
és már épp javasolni akarta öccsének, hogy kísérje el egy üveg italt keresni, mikor
megpillantotta az arckifejezését.
 És abban a pillanatban eszébe jutott egy tizenöt évvel azelőtti eset apja zsúpfedeles
bungalójában, a kimberleyi bánya nagy aknájánál, ahol ő és Jordan ifjúságuk legjavát
töltötték. Egy éjszaka Ralph onanizáláson kapta öccsét, és ugyanezt a rémülettel és
bűntudattal teli kifejezést látta öccse szép arcán.
Jordan most is rémülettől kővé dermedten és elfehéredve meredt Ralphra, és egyik
kezével, mintegy védekezőn, a torkához kapott. Ralph hirtelen kapcsolt és elszörnyedve
nekihátrált a csukott peronajtónak. Néhány, végtelennek tűnő másodpercig megnémulva
nézett farkasszemet öccsével. Aztán végre megszólalt, olyan elfúló hangon, mint aki egy
kemény versenyt futott.
– A szentségit, most már értem, mért nincs neked kurvákra szükséged! Mert te is az
vagy!
Azzal megfordult, felrántotta az ajtót és kirontott a pallóra, és vadul maga köré
pillantva, mint aki csapdába esett, végigpásztázta a holdfényben fürdő világos, bozótos
síkságot. Azután kirúgta a kaput, lecsapta a lépcsőt és kilendítette magát az éjszakába.
Keményen a földre vágódva legurult a töltésről, mígnem hason fekve megállapodott a
vágány melletti durva bozótban. Mikor fölnézett, a zárfékező kocsi vörös fényei már a
távolba vesztek és a kerekek hangja elnémult.
Feltápászkodott és sántikálva-támolyogva nekivágott az üres, bozótos síkságnak.
Félmérföldnyire a sínektől émelyegve térdre rogyott és öklendezve kiadta magából a
whiskyt és az undort. A hajnal földöntúli, narancsszín máza már kikörvonalazta a fekete,
lapos tetejű hegyeket. Ralph feléje emelte arcát és fennhangon azt mondta:
– Esküszöm, ezt nem fogja megúszni szárazon! Tönkreteszem ezt a szörnyeteget, ha
belepusztulok is!
Abban a pillanatban a nap karimája előbukkant a hegyek mögül és bronzos fényt
árasztott Ralph arcába – mintha Isten, meghallva szavait, lánggal pecsételte volna meg
esküjét.

– Apám ezen a helyen ölt meg egy nagy elefántot, amelynek az agyarai most ott
vannak a verandán, King's Lynnben – mondta halkan Ralph. – Én meg egy szép oroszlánt
ejtettem el ugyanitt. Milyen fura, hogy mindez nem fog többé megismétlődni ezen a
helyen...
Harry Mellow fölegyenesedett mellette szögmérőjéből és arca egy pillanatig komoly
volt.
– Azért jöttünk ide, hogy meghódítsuk a vadont – mondta. – Itt nemsokára egy
aknatorony fog az égnek meredezni, s ha a Harkness telér beváltja reményeinket, egy
egész város épül majd ide iskolákkal, templomokkal és több száz vagy több ezer
családdal. Nem ezt akarjuk mindketten?
Ralph megrázta fejét. – Bolond volnék, ha nem ezt akarnám. Csak most olyan
különösnek tűnik, ahogy így ránéz az ember.
A sekély völgyeket még halványrózsaszín fűtakaró borította, a hegygerinceken magas
erdők álltak, s a fák törzse ezüstösen csillogott a napfényben. De az egyiknek hirtelen
megremegett a koronája, azután megingott és recsegve-ropogva a földre zuhant. Az óriást
fejszékkel fel fegyverzett matabelék lepték el, s miközben lefelé hasogatták ágait,
sajnálkozás árnyéka vonult át Ralph szemén, aztán elfordult.
 – Jó helyet választottál – mondta. Harry követte a pillantását.
– A Knobs Hegyet – nevette el magát.
A zsúpfedeles vályogkunyhó nem a fekete munkások telepére nézett, hanem a
lélegzetelállítóan szép erdőre, amelynek déli lejtője beleolvadt a végtelen kék
messzeségbe. Egy apró női alak lépett ki a kunyhóból, tulipánsárga köténye vidám
színfoltot képezett a durva vörös föld közepén, amelyen Vicky kertet akart varázsolni. A
két férfit megpillantva lefelé integetett nekik.
– Isten az atyám, ez a lány csodákat művel! – Harry szerelemtől ellágyult
arckifejezéssel meglengetve kalapját visszaintegetett neki. – Remekül állja a sarat,
semmitől sem borul ki... ma reggel egy kobrát talált a vécében, mire kapott egy
vadászpuskát és agyonlőtte. Még meg kell csinálnom az ülőkét.
– Ezt szokta meg – mutatott rá Ralph. – Ha egy nagyvárosba vinnéd lakni, tíz perc
múlva sírva menekülne onnét.
– Szó sincs róla! – vetette ellen Harry büszkén.
– Rendben van, jól választottál – ismerte el Ralph –, de nem való dicsekedni a
feleségeddel.
– Már miért ne? – rázta meg csodálkozva a fejét Harry. – Ó, ti angol bevándorlók! –
mondta és visszahajolt a szögmérője fölé.
– Hagyd azt a vackot egy percre – csippentett Ralph a vállába. – Nem azért
lovagoltam háromszáz mérföldet, hogy a hátsó feledet nézzem.
– Nagyon jó – egyenesedett fel Harry. – A munka megvár. Miről akarsz beszélgetni?
– Látni akarom, hol lesz az 1. akna – mondta Ralph. Miközben lesétáltak a völgybe,
Harry elmagyarázta, milyen tényezők alapján választotta ki a helyet.
– A régi árkok kábé negyven fokra lejtenek, és három kristályos palaréteg fut rajtuk
keresztül. Most kiterjesztettem a régi telér sávját, és itt lesznek a lyukak...
A feltáró üregek keskeny, függőleges aknák voltak és mindegyik fölött nyersfa
állványzat állt, bizonyos térközökre egymástól és egyvonalban a hegyoldalon.
– Ötben már lejutottunk pár száz lábra a morzsalékos szinteken keresztül, és elértük a
felső, kristályos palaréteget...
– Kristályos palából nem fogunk meggazdagodni.
– Nem, de alatta telér van.
– Honnét tudod?
– Az orrom miatt fogadtál föl, nem? – kuncogott Harry. – Érzem a szagát. – Tovább
vezette Ralphot. – Szóval, mint látod, ez a legjobb hely a főaknának. Háromszáz lábnál
ismét átvágom a telért, mert ha már rajta vagyunk, lépcsőzetesen tudjuk jöveszteni.
Egy kis csapat matabele tisztogatta épp az aknatorok környékét, és Ralph megismerte
a legmagasabbikat.
– Bazo! – kiáltotta, mire az induna felegyenesedett és a csákánya nyelére
támaszkodott.
– Henshaw – mondta komolyan –, eljöttél megnézni, hogy dolgoznak a férfiak?
Bazo lapos, kemény izma úgy fénylett, mint a nedves antracit, és verejték kígyózott
rajta lefelé.
– Az igazi férfiakat? – kérdezte Ralph. – Kétszázat ígértél, de csak húszat hoztál
belőlük.
– A többiek még várnak – közölte Bazo. – Csak akkor jönnek, ha az asszonyaikat is
magukkal hozhatják. Csillogó Félszem azt akarja, hogy az asszonyok a falvakban
maradjanak.
– Annyi asszonyt hozhatnak, ahányat csak akarnak. Majd én beszélek Csillogó
Félszemmel. Menj csak el értük, hozd magaddal a legerősebbeket és legjobbakat, a
hajdani bajtársaidat a Vakondok kafircsapatából. Mondd meg nekik, hogy nálam jó
fizetést és kosztot kapnak, és elhozhatják az asszonyaikat meg a nagyobb, erős fiaikat is
dolgozni a bányákba.
– Reggel indulok – állt rá Bazo. – Mire a hold ismét megmutatja a szarvait,
visszatérek.
Bazo hosszasan bámult az ellenőrző vonalon eltávolodó fehér emberek után, arca
kifejezéstelen, szeme kifürkészhetetlen, aztán a társaira nézett és bólintott.
A matabelék a tenyerükba köptek, felemelték csákányaikat és Bazo előénekelte a
munkadal első versszakát.
– Ubunygnyo bu ginye entudhla. A kis fekete hangyák fel tudják falni a zsiráfokat.
Bazo komponálta ezt a dalt hajdanán egy marhavészben elpusztult zsiráf teteme
mellett, amelyhez hozzá sem nyúltak a jóllakott dögevők, de egy fekete szafari
hangyakolónia csontig letisztította róla a húst. És Bazo akkor megértette: kitartással a
legnagyobbakat is le lehet győzni. Az ártatlannak tűnő danászás valójában a mellette
robotoló amadodák leplezett felkészítése volt. A felszólításra egyszerre lendítették
magasba csákányaikat, amelyeknek félhold alakú feje kikörvonalazódott az ég sápadt kék
háttere előtt. – Guga mzimba! – válaszolták zengő kórusban. – Sala nhliziyo. – Testünk
elcsigázott, de szívünk állhatatos maradt.
Azután együtt rávágták: – Dzsiii! – és a csákányfejek egyként szisszenve a levegőben
egyetlen reccsenéssel beletemetkeztek a vaskemény földbe.
És míg kiemelték a csákányt és előbbre lépve újból nekigyürkőztek, Bazo énekelt: – A
kis fekete hangyák fel tudják falni a zsiráfot.
A jelenet újra és újra, még százszor megismétlődött, miközben szakadt róluk a
verejték és szállt a vörös por.

Bazo mindig megtévesztőén könnyed, szökellő járással haladt előre a meredek

hegyoldalakon és hirtelen mélyülő völgyekben egyaránt. Jó kedve volt – csak most, hogy
eljött, érezte, mennyire elfáradt a többhetes robotban. Hajdanán is csákányozott és
lapátolt a kimberleyi sárgagyémánt aknában, de Henshaw-val, a társával játéknak vették a
kegyetlenül nehéz, sziszifuszi munkát. Megizmosodtak és megerősödtek tőle, igaz, de a
lelküket megbéklyózta, míg végül már egyikük sem bírta tovább és megszöktek együtt.
Azóta Bazo megismerte a vad örömét és isteni őrületét annak a borzalmas pillanatnak,
amit a matabelék "bekerítés"-nek neveznek. Farkasszemet nézett a király ellenségeivel,
napfényben ölt és harci tollai röpködtek. Kivívta magának felettesei tiszteletét és
megbecsülését. Ott ült a király tanácsában induna fejgyűrűvel homlokán, eljutott a fekete
folyó partjára és egy pillanatra átnézett rajta a tiltott földre, amit az emberek halálnak
neveznek és most újabb igazságot tanult meg. Keservesebb volt a múltra gondolnia, mint
a jövőre. Az alantas rabszolgamunka még fájdalmasabbá tette a múlt dicsőségét.
Az ösvény elkanyarodott a folyó felé és úgy siklott bele a sűrű, sötétzöld vegetációba,
mint kígyó az üregébe. Bazo meghajolva belépett a sötét alagútba és megborzongott.
Jobb keze önkéntelenül a nemlétező pajzs alatti ugyancsak nemlétező lándzsa után kapott
– a szokás hatalma! Azt a pajzsot már rég elégették a máglyán tízezer másikkal együtt, s
a pengék is kettétörtek a B. D. A. Társaság kovácsainak üllőin.
Azután látta, hogy nem ellenség tart felé a folyóparti keskeny bozótalagútban és szíve
szinte fájdalmasan dobbant bordái alatt.
– Légy üdvözölve, uram – köszöntötte halkan Tanase.
Ugyanolyan karcsú és egyenes tartású volt, mint az a fiatal lány, akit Pemba, a
varázsló fogva tartott erődítményében. Ugyanazok a hosszú, kecses lábak, ugyanaz a
nádszál derék, és finom fekete hattyúnyak.
– Miért jössz el ilyen messzire a falutól? – kérdezte Bazo, mikor az asszony
kötelességtudóan letérdelt elébe, és feje fölött halkan összeütötte tenyerét.
– Megláttalak az úton, Bazo, Gandang fia.
Bazo már-már szóra nyitotta ajkát, hogy tovább kérdezgesse, de hirtelen meggondolta
magát, mert babonás, rovarláb érintésszerű bizsergést érzett tarkóján. Olykor még mindig
nyugtalanította valami Tanaséban, aki nem teljesen vesztette el titokzatos Umlimo-
hatalmát a barlangban.
– Légy üdvözölve, uram – ismételte Tanase. – Testem úgy sóvárogja a tiédet, mint
álmából ébredt gyermek az anyja mellét.
Bazo felemelte és tenyerébe fogva arcát, úgy nézett rá, mint egy ritka szép erdei
virágra. Csak hosszú idő elteltével szokott hozzá a szerelmi virágnyelvhez, amit Tanase
használt. A matabele nőknek ugyanis azt tanították, hogy illetlenség az élvezetüket
kimutatni nemi aktus közben és nevén nevezni a dolgokat, ahogy a férfiak teszik. Az
asszony arra született, hogy alkalmazkodó és engedelmes közvetítőedénye legyen férje
magjának, állandóan rendelkezésére álljon urának és tartózkodón a háttérbe húzódjon
annak távollétében.
De Tanase mindenben más volt, mint a többi. Bazót eleinte meghökkentette és
megijesztette Umlimo-palánta korában elsajátított titokzatos praktikáival, de a férfi
meghökkenése bűvöletté változott, miután Tanase minden tudományát felfedte előtte.
Olyan bájitalokat és illatszereket tudott keverni, amelyek egy kimerült vagy
harcmezőn megsebesült férfi vágyát is felébresztették és hangjával és pillantásával is
lélegzetelállítóan fortélyosan bánt. Biztos ujjakkal kitapintott testén olyan erogén
zónákat, amelyekről ő, Bazo maga sem tudott, és úgy játszva rajta, mint a marimba
billentyűin, olyan érzéseket váltott ki belőle, amikről álmában sem gondolta, hogy
létezhetnek. Tanase a saját testével ügyesebben bánt, mint Bazo a pajzsával és
lándzsájával a csatában. Minden egyes izmát külön, a többitől függetlenül tudta mozgatni
és megfeszíteni. Ha úgy akarta, szakadékba rántotta magával, és ha megint csak úgy
akarta, a magasba lebegve tartotta, mint egy éles szárnyú, fekete vállú vörös kánya az
áldozatát.
– Nagyon hosszú volt ez a távollét – suttogta Tanase olyan hangon és olyan pillantást
lövellve rá mandulavágású szemeivel, amitől Bazónak elállt a lélegzete és felgyorsult a
szívverése. – Azért jöttem ki idáig, hogy egyedül maradhassak veled, távol a fiad lármás
imádatától és a falubeliek tekintetétől. – Azzal levezette Bazót az ösvényről, aztán
kikapcsolta bőrköpenyét és leterítette a lehullott levelek puha ágyára.
Jóval miután elült a vihar, a fájó feszültség kiköltözött Bazo testéből, lélegzése ismét
mély és egyenletes volt és szemhéja a szeretkezést követő ernyedt elégedettségtől
lezárult, Tanase fölébe könyökölt és ujja hegyével tiszteletteljes csodálattal körberajzolva
Bazo arcát, halkan mondta: – Bayete!
 Ez a köszöntés csak a királyoknak járt ki. Bazo erre feszengve megmozdult és tágra
nyílt szemekkel Tanaséra nézett. Az asszonyt nem ernyesztette és álmosította el a
szeretkezés. A királyi köszöntés nem tréfából hagyta el ajkát.
– Bayete! – ismételte meg Tanase. – Miért kavar fel ez a szó, én szép, éles pengéjű
fejszém?
Bazo hirtelen ismét érezte a félelem és babona rovarainak mászását bőrén, amitől
ijedtség és harag fogta el. – Ne mondd ezt, asszony! Ne sértsd meg az ostoba gyerekes
fecsegéseddel!
Tanase erre kegyetlen, macskaszerű mosollyal azt felelte:
– Ó, Bazo, miért hökkentenek meg ennyire téged, ki a legbátrabb és legerősebb vagy,
az én gyerekes szavaim? Téged, kinek ereiben a legtisztább Zanzi vér folyik? Mzilikazi
fiának, Gandangnak a fia, hát nem álmodsz már a kis vörösfenyő lándzsáról, amit
Lobengula tartott kezében? Juba fia, akinek dédnagyapja a védencénél Chakánál is
nemesebb hatalmas Diniswayo, a zuluk királya volt, nem ébreszt benned az ereidben
folyó királyi vér leküzdhetetlen vágyat olyasmik után, amiket még kiejteni sem mersz a
szádon?
– Elment az eszed, asszony! Belementek a fejedbe a mopani méhek és
megbolondították!
De Tanase elmosolyodott, továbbra is a férfi füléhez tartva ajkát és puha, rózsaszín
ujja hegyével megérintette szemhéját.
– Nem hallod a Shangani és Bembesi özvegyek hangos sírását? "Lobengula atyánk
elment és árván hagyott, senki sincs, aki megvédjen bennünket". Nem látod a matabele
férfiakat, akik üres kézzel ekképp fohászkodnak a szellemekhez: "Adjatok nekünk
királyt!" kiáltják. "Kell nekünk egy király!"
– Babiaan – suttogta Bazo. – Somabula és Gandang. Ők Lobengula fivérei.
– Ők öreg emberek, a kő már kiesett hasukból, s a tűz is kialudt szemükből.
– Ne mondd ezt, Tanase!
– Bazo, én uram és királyom, hát nem látod, ki felé fordítják az indunák szemüket a
nemzet tanácsában?
– Ez őrültség! – rázta meg Bazo a fejét.
– Nem tudod, kinek a szavára várnak éppen, nem veszed észre, hogy Babiaan és
Somabula is odafigyelnek Bazóra?
Tenyerét Bazo szájára téve elnémította tiltakozásait, azután fürgén lovaglóülésben
rápattant. Bazo csodával határos módon ismét kívánta, sőt nem is akárhogy kívánta, és
Tanase vadul felkiáltott:
– Bayete, királyok fia! Bayete, királyok atyja, akinek ivadéka ismét uralkodni fog, ha a
fehér embert már elnyelte az óceán, amely annak idején kiokádta magából.
Bazóból velőtrázó üvöltés szakadt ki – az asszony a zsigereiből is kiszívta az életerőt,
leküzdhetetlen vadászvágyat és tüzet hagyva vérében, ami, tudta, csak akkor csillapodhat,
ha kezében tartja a kis vörösfenyő lándzsát, a Nguni fejedelem szimbólumát.

Kéz a kézben ballagtak egymás mellett, ami szokatlan dolog volt, mert egy matabele
feleségnek, fején az összetekert alvógyékénnyel, a férje mögött volt a helye. De ők úgy
mentek, mint az álomvilágba került gyerekek. Az átjáró tetején Bazo átölelte asszonyát és
úgy magához szorította, mint még soha.
– Ha én fejsze vagyok, akkor te az élem, a legélesebb részem vagy.
– Mi ketten együtt, uram, mindenen átverekedjük magunkat, ami az utunkban áll! –
mondta Tanase lelkesen és kibontakozva Bazo öleléséből felnyitotta az övén lógó
gyöngyös erszényt.
– Van egy ajándékom, ami bátor szívedet még bátrabbá és az akaratodat
acélkeménnyé teszi. – Egy puha, selymes, szürke szőrmepántot vett elő és lábujjhegyre
állva Bazo homloka köré kötötte. – Viseld ezt a vakondprémet az egykori és az eljövendő
dicsőségért, Hegy-Alatt Túró-Vakondok indunája. Eljő a nap, mikor majd felcserélheted
az aranypöttyös, királykék gémtollas leopárdbőr fejpánttal!
Aztán ismét kéz a kézben lefelé indultak a hegytetőről, de mielőtt a füves síkságra
értek, Bazo újból megállt és lehajtott fejjel hallgatózott. Az enyhe, száraz szellő halk,
durrogó hangot hozott, amely olyan volt, mint a forrásban lévő zabkásában szétpukkanó
buborékok.
– Puskák – mondta Bazo. – Még messze vannak, de sok van belőlük.
– Bizony, uram – erősítette meg Tanase. – Amióta elmentél, Csillogó Felszem
kankáinak puskái úgy kelepelnek, akár az öregasszonyok söriváskor.

– Borzalmas járvány söpör végig az országon. – Mungo St. John tábornok egy agyag
hangyabolyra állva szólt az egybegyűltekhez. – Úgy terjed egyik állatról a másikra, mint
a bozóttűz. Ha nem tudjuk megfékezni, elpusztulnak a csordák.
A hangyaboly lábánál Ezra őrmester hangosan fordította Mungo St. John szavait a
csendesen guggoló matabeléknek. Vagy kétezer ember gyűlt egybe az Inyati két partján a
Lobengula katonai kraljai helyén létesített falvakból.
Az első sorokban helyet foglaló, kifejezéstelen arcú, de éber tekintetű férfiak mögött a
kamaszok és ifjak guggoltak, akik még nem nyertek felvételt a harcosok közé. Ők voltak
a mujibák, azaz csordások, akiknek mindennapi élete szorosan összefonódott a törzsi
állatállományéval, így ez az indaba éppúgy nyugtalanította őkét, mint az idősebbeket. Az
asszonyok nem vettek részt rajta, mivel a csordáról, a nemzet vagyonáról volt szó.
– Nagy bűnt követtek el, ha továbbra is megpróbáljátok elrejteni a marháitokat a
hegyekben és a sűrű erdőkben. Az állatok a veszélyes betegség csíráját hordozzák
magukban.
– Megvárta, míg őrmestere lefordítja, azután folytatta: – Lodzi és én nagyon
megharagszunk az effajta csalásért. Súlyos bírságot fizettetünk azokkal a falvakkal,
amelyek elrejtik a marhákat. Mellékbüntetésként pedig megduplázom a férfiak
munkarészét és amaholik, rabszolgák módjára robotolhattok, ha megszegitek Lodzi
parancsát. – Mungo St. John újból szünetet tartott és felemelve fekete szemvédőjét,
letörölte a szombrerója alól folydogáló verejtéket. A gyengülő csorda rajokban vonzotta a
nagy, fényeszöld legyeket a tüskebozót kralba, s a levegőben tehéntrágyabűz és áporodott
emberszag terjengett. Mungónak már fogytán volt a türelme, mert eddig harminc indabán
ismételte el ugyanezt a figyelmeztetést Matabeleföld különböző vidékein a félmeztelen és
nehézfelfogású vadembereknek. Közben az őrmester befejezte a fordítást és várakozón
pillantott fel rá.
Mungo St. John a mögötte lévő kralban kipányvázott állatokra mutatott. – Be kell
látnotok, hiába próbálnátok elrejteni őket, a bennszülött rendőrség úgyis a nyomukra
bukkan. – Mungo ismét elhallgatott és bosszúsan összevonta szemöldökét. A második
sorban felállt egy fiatal férfi és nyugodtan szembenézett vele.
A magas, finom izomzatú matabele egyik karja esetlenül ki volt csavarodva vállból.
Az élete teljében lévő testhez tartozó arc olyan mélyen barázdált és megviselt volt,
mintha valami nagy gyászba vagy fájdalomba öregedett volna bele. Sűrű, gyapjas haján
az indunák fejgyűrűjét viselte, homlokát szürke prémpánt övezte.
– Baba, Atyám – szólt az induna –, olyan értetlenül állunk szavaid előtt, mint a
gyermekek.
– Ki ez a fickó? – kérdezte Mungo Ezra őrmestertől, s a válaszát hallva bólintott. –
Hallottam hírét. Közönséges bajkeverő. – Azután felemelve hangját Bazóhoz fordult. –
Mi olyan érthetetlen abban, amit mondok? Mi az, ami neked fejtörést okoz?
– Azt mondod, Baba, hogy a betegség elpusztítja a marhákat... így jobb, ha máris
agyonlövöd őket. És azért teszed ezt, hogy megmentsd a csordát.
A nyugodt matabelék most fészkelődni kezdtek. Arcuk továbbra is rezzenéstelen
maradt, de egyik-másik elköhintette magát, meztelen lábaival a port kavargatta, vagy
vesszővel a köröző legyeket csapkodta. Senki sem nevetett, gúnyolódott vagy
mosolygott. Mungo St. John mégis nevetségesnek érezte magát. Tudta, hogy a
kifürkészhetetlen afrikai álarc mögött jót mulatnak a barázdált, öreg arcú induna
alázatosan feltett, csúfondáros kérdésein
– Mi nem érjük fel ésszel ezt a mély bölcsességet, Baba, ezért kérlek, légy türelmes a
gyermekeidhez, és magyarázd meg nekünk. Azt mondod, ha elrejtjük a marhákat, Lodzi
nevében súlyos bírságot fizettetsz velünk. De ugyanakkor azt is mondod, hogy ha
engedelmes gyermekeidként idehozzuk neked az állatokat, akkor lelövöd és elégeted
őket.
A tömött sorokban egy fehér szakállas aggastyán burnótot szippantott és hangosat
lüsszentett, mire valóságos tüsszentés- és köhögésroham tört ki. Mungo St. John tudta,
hogy a ravaszul pimasz fiatal induna alá akarnak ezzel lovat adni.
– Baba, Jóatyánk, azt mondod, megduplázod a munka részünket és rabszolgává teszel
bennünket. Ezt sem értjük. Miért kevésbé rabszolga az, aki egy napot dolgozik mások
parancsára, mint az, aki kettőt dolgozik? Léteznek félig rabszolgák... és felig szabad
emberek? Baba, kérlek. magyarázd el nekünk, milyen fokozatai vannak a
rabszolgaságnak.
Halk morajlás hallatszott, mint a méhkasból délben, és bár a Mungo St. Johnnal
szemben álló matabele ajka nem mozdult, látta, hogy a torkuk enyhén remeg. Már
doboltak is előjátékként a mély csengésű ,,Dzsiii! Dzsiii!'' kántáláshoz.
– Ismerlek, Bazo! – kiabálta Mungo St. John. – Jól hallottam és megjegyzem a
szavaidat. És biztosra veheted, hogy Lodzi is meghallja majd őket.
– Megtisztelő számomra, Atyácska, hogy alázatos szavaim a nagy fehér atyához,
Lodzihoz is eljutnak.
A Bazót körülvevő férfiak arcán alattomos és kárörvendő mosoly jelent meg.
– Őrmester! – ordította Mungo St. John. – Hozza ide azt az embert!
A nagydarab, karján csillogó sárgaréz rangjelzést viselő őrmester előreugrott, de a
csendes matabelék abban a pillanatban felálltak és soraik Bazo köré zárultak. Senki sem
emelt kezet, miközben az őrmester keresztültörtetett az eleven fekete futóhomokhoz
hasonlító tömegen. Mire arra a helyre ért, ahol az imént Bazo állt, az induna eltűnt.
 – Így is jó – bólintott komoran Mungo St. John az őrmester jelentésére. – Menjen
csak. Most úgyis dolgunk van, de ami késik, nem múlik. Sorakoztassa az embereit
tüzelőállásba!
Egy tucat fegyveres fekete rendőr ügetett előre és lövésre tartott puskával
felsorakoztak a tömeggel szemben. A többiek ezalatt felmásztak a kral töviskerítésére, és
a parancs elhangzásakor megtöltötték ismétlő winchestereiket.
Mungo bólintására eldördült az első sortűz.
A fekete rendőrök a kerítés tetejéről egymás után lőtték ki a kralban tolongó állatokat,
amelyek szarvas fejüket hátravetve rogytak a többi patája alá. A friss vér szagától
megvadult csorda fejvesztetten és fülsiketítő halálbőgéssel nekirontott a tüskekerítésnek,
s a matabelék soraiból együttérző, keserves fájdalomkiáltás szakadt fel.
Ezek az állatok képezték minden vagyonukat és létalapjukat. Mujiba korukban látták
őket megszületni a prérin és elkergették mellőlük a hiénákat és a többi ragadozót.
Mindegyiket név szerint ismerték és úgy szerették őket, ahogyan csak pásztorember tudja
szeretni az állatát, akár az életét is kockáztatva érte.
– Az első sorban állt egy nagyon öreg harcos, akinek lába már olyan vékony volt, akár
a marabu gólyáé és dohányszínű bőrét ezernyi apró ránc hálózta be. Bár agg csontváza
teljesen kiszáradtnak látszott, nehéz, kövér könnycseppek gördültek lefelé fonnyadt
arcán, ahogy a mészárlást figyelte. A puskák napnyugtáig ropogtak, s mire elhallgattak, a
kralban már csak tetemek voltak. Úgy hevertek egymáson, mint búzarendek a kasza
nyomában. De a matabelék nem mozdultak, csak csendben nézték őket – már jajszavuk
sem maradt.
– El kell égetni a tetemeket! – Mungo St. John nagy léptekkel elvonult a harcosok
előtt. Hordjatok fát rájuk! Mindenki! A betegek és öregek sem képeznek kivételt ez alól!
Minden férfikézben fejszét akarok látni! És ha végeztetek, magam gyújtom meg a tüzet.

– Milyen a néphangulat? – kérdezte Bazo halkan, mire Babiaan, a király egykori

legmagasabb rangú tanácsadója válaszolt neki. A kunyhóban összezsúfolódott
gyülekezetnek nem kerülte el a figyelmét a tiszteletteljes hang, amelyen Babiaan
Bazóhoz szólt.
– Elegük van a gyászból – mondta Babiaan. – Az öreg király halála óta nem éreztek
ekkora elkeseredést a szívükben, mint most, hogy a csordát elpusztították.
– Ez már olyan, mintha a fehér ember a saját szívébe akarná mártani a lándzsát –
bólintott Bazo. – Minden kegyetlen tettével csak megerősít minket és az Umlimo
jövendölését. Vannak még valakinek kételyei köztetek?
– Nincsenek. Készen állunk – felelte Gandang tétova várakozással Bazóra pillantva.
– Nem állunk készen – rázta meg Bazo a fejét. – Majd csak akkor, ha az Umlimo
harmadik jóslata is beteljesült.
– Mikor a szarvatlan csordát felfalja a kereszt – suttogta Somabula. – A szemünk
láttára pusztították el ma a csordát, amit a járvány megkímélt.
– A jövendölés nem erre vonatkozik – mondta Bazo. – Mikor beteljesül, nem lesz
kételyünk felőle. Addig is folytatnunk kell az előkészületeket. Hány lándzsa van készen,
és hol vannak elrejtve?
Az indunák egyenként felálltak és ki-ki megtette a maga jelentését. Elmondták, hány
kiképzett harcosuk van eddig, hol várakoznak a különböző csoportok, és mennyi időn
belül állhatnak teljes fegyverzetben harcra készen. Mikor az utolsó is befejezte
mondókáját, Bazo előírás szerint kikérte a magas rangú indunák tanácsát, azután
eligazítást adott a parancsnokoknak.
– Suku, Imbezu harcosok indunája. Te a Malundi gázló és a Gwanda-bánya közti
szakaszt tisztítod meg az embereiddel. Mindenkit megölni, aki az utatokba került és
elvágni a vörösréz drótokat a póznákon. A bányánál az ott dolgozó amadodák
csatlakoznak hozzátok. Gwandában huszonnyolc fehér van a nőkkel és a boltos
családjával együtt. Utána megszámoljátok a holttesteket, hogy megbizonyosodjatok, egy
fehér sem szökött meg.
Suku szóról szóra megismételte a parancsokat azzal a fantasztikus és kérkedő
emlékezőtehetséggel, amivel az írástudatlanok rendelkeznek, akik nem támaszkodhatnak
írott jegyzetekre. Bazo bólintott, azután a következő parancsnoknak is megadta utasításait
és felmondatta vele.
Jóval elmúlt éjfél, mire mindenki megkapta és elismételte a parancsát. Bazo ezután
mindnyájukhoz fordulva azt mondta:
– A settenkedés és a gyorsaság az egyetlen szövetségesünk. Egyetlen harcosnál sem
lehet pajzs, mert még elfogná a kísértés, hogy megdöngesse, mint a régi időkben. Csak
acél, néma acél. Rohamra indulva nem énekelhettek harci indulót – a leopárd sem morog
ugrás előtt. A leopárd sötétben vadászik és a kecskeólba rontva nem kímél semmit –
nemcsak a bakkecske torkát harapja el, a nősténnyel és a gidákkal is végez.
– Az asszonyokat is...? – kérdezte komoran Babiaan.
– Igen. Ők is agyonlőtték Ruthot és Imbalit – bólintott Bazo.
– De a gyerekek... – kezdte egy másik induna.
– A fehér kislányok felnőve fehér kisfiúkat szülnek, akik felnőve puskát fognak. A
bölcs ember, ha mambafészket talál, nemcsak a kígyót öli meg, a tojásait is széttapossa.
– Senkit sem kímélünk?
– Senkit – felelte Bazo halkan, de valami a hangjában megborzongatta Gandangot.
Érezte, hogy ez az a pillanat, mikor az igazi hatalom átment az öreg bikától a fiatalhoz.
Most már kétségbevonhatatlant Bazo volt a vezér.
És övé volt az utolsó szó is: – Indába pelile! A tanácskozás befejezve! – Az indunák
sorra elköszöntek tőle és kiosontak a kunyhóból az éjszakába. Mikor az utolsó is távozott,
Tanase elhúzta hátul a kecskebőr függönyt és kilépve mögüle, odament Bazóhoz.
– Olyan büszke vagyok rád – suttogta. – Sírni szeretnék, mint egy kislány.

A hosszú menet nőkkel és gyermekekkel együtt közel ezer főből állt és vagy egy
mérföldnyi hosszúságban tekergett csonka viperaként lefelé a hegyekből. Ezúttal is fittyet
hánytak a szokásokra, mert bár a férfiak vezettek, ők cipelték a gabonástarisznyákat és a
főzőedényeket is. Az öregek csak a pajzsukat és fegyvereiket vitték. Több erős férfi volt
köztük, mint az a kétszáz, akiket Bazo Henshaw-nak ígért.
Az asszonyok mögöttük mentek. Sok férfi nemcsak egy feleséget hozott – némelyik
négyet is. Még a kis gyereklányok is összetekert alvógyékényeket egyensúlyoztak
fejükön. Az asszonyok csípőjükre kötve vitték apró gyermekeiket, hogy
hozzáférhessenek kövér, fekete mellükhöz útközben. Juba gyékénytekercse nem nyomott
kevesebbet, mint másoké, a fiatal nők mégis csak jól kilépve tudtak lépést tartani a
nagytestű asszonnyal, aki magas, tiszta szopránján vezette az éneket.
Mikor Bazo könnyed szökelléssel hátraszaladt a menetben, a hajadonok óvatosan
utánafordítva teherrel megrakott fejüket összesúgtak és kuncogtak. A tönkretett és
sebhelyekkel borított férfit övező erő és elszántság aurája még mindig nagy vonzerőt
gyakorolt a legfiatalabbjára és legkönnyelműbbjére.
Bazo Jubához érve felzárkózott mellé.
– Mamewethu – köszöntötte tisztelettudóan. – A lányok megszabadulnak csomagjaik
egy részétől, ha átkeltünk a folyón. Otthagyunk majd háromszáz lándzsát a sukuk
kölestárolóiba és kecskeólai alá rejtve.
– És a többi? – kérdezte Juba.
– Azokat továbbvisszük a Harkness Bányába. A rejtekhely már elő van készítve.
Onnét hordják majd ki őket a lányaid apránként a környező falvakba.
Bazo vissza akart indulni a menet elejére, de Juba utánaszólt:
– Fiam, én nagyon aggódom... borzalmasan aggódom.
– Ne szomoríts el, Anyácska. Mi az, ami aggaszt?
– Tanase azt mondja, minden fehér embert meg kell ölni.
– Mindet – bólintott Bazo.
– És Nomusának, aki olyan nekem, mint az anyám, neki is meg kell halnia? Fiam, ő
csupa jót cselekedett a népünkkel!
Bazo gyengéden karon fogta és levezette az ösvényről, hogy senki se hallhassa őket.
– Épp az a nagy jósága, amiről beszélsz, teszi őt valamennyi közül a legveszélyesebbé
– magyarázta Bazo. – Az iránta érzett szereteted mindünket elgyengít. Ha őt hajlandó
lennék megkímélni, akkor te a kisfia, a lányai, meg azoknak a gyermekei számára is
kegyelmet kérnél. – Bazo megrázta fejét.
– Nem! Tudd meg, ha már nagyon meg kéne kímélnem közülük valakit, az egyedül
Csillogó Félszem lenne.
– Pont ő?! – hökkent meg Juba. – Nem értem. Az a kegyetlen, vad és érzéketlen
ember...!
– Igen. Mert ha a harcosaink az ő arcába néznek és az ő hangját hallják, a sok-sok
szenvedés jut majd eszünkbe, ami fokozza az erejüket és haragjukat. De Nomusát látva
elgyengülnének és elbizonytalanodnának. Ezért az elsők között kell meghalnia.
Valamelyik jó emberemet bízom majd meg ezzel a feladattal.
– Így hát mindnek meg kell halnia? – kérdezte Juba. – Az ott ni... az is meg fog halni?
– Juba előremutatott, ahol az ösvény lustán elkanyarodott a szétterjedő lapos koronájú
akácfák alatt. Egy lovas tartott könnyű vágtában feléjük a Harkness Bánya irányából. A
nyeregben ülő széles vállú, hetyke tartású férfit még ekkora távolságból sem lehetett
összetéveszteni. – Nézd meg! – folytatta Juba. – Te adtad neki a kis Sólyom nevet.
Gyakran mesélted, hogyan dolgoztatok vállvetve egymással és ettetek egy tányérból a
régi időkben. Milyen büszkén emlegetted a vadsólymot, amit együtt fogtatok és
idomítottatok. – Juba halkabbra fogta hangját.
– Ezt az embert akarod megölni, fiam? Akit testvérednek nevezel?
– Nem is hagyom, hogy más tegye meg – jelentette ki Bazo. – Saját kezűleg végzek
vele, akkor gyors és tiszta lesz a dolog. Utána megölöm a feleségét és a fiát is. Ha őket
elintéztem, nem lesz többé visszaút.
– Megkeményedtél, fiam – suttogta Juba kimondhatatlan sajnálkozással szemében,
fájdalmas hangon.
Bazo sarkon fordult és visszament az ösvényre. Ralph Ballantyne észrevette és
meglengette a feje fölött kalapját.
– Bazo! – lovagolt oda hozzá nevetve. – Már megtanulhattam volna, hogy sose
kételkedjem benned! Hiszen ez nem csak kétszáz, amennyit ígértél!
Ralph Ballantyne King's Lynn déli határát átlépve még két órát lovagolt, míg végül
kibontakoztak előtte a horizonton a tanya dűnéinek homályos, tejszürke körvonalai.
A csendes és csaknem kihalt préri olyannyira nyomasztotta Ralphot, hogy tekintete
elkomorult és baljós gondolatok törtek rá. Ahol pár hónapja még apja tömzsi testű, tarka
csordái legelésztek sűrű, zöld új fű sarjadt kifelé letaposatlanul, mintha el akarná takarni
a fehér csontokat, amikkel a föld telis-tele volt szórva.
Zouga Ballantyne-t Ralph figyelmeztetése mentette meg a teljes tönkremenéstől.
Sikerült eladni a csordája egy részét a Gwaai Marha Farmnak, a B. D. A. Társaság
leányvállalatának, még mielőtt a marhavész lecsapott King's Lynnre, de a többi marháját
elvesztette. Azoknak a csontjai csillogtak most gyöngysoronként az új, zöld fűben.
Előbbre, a mimózafák közt állt apja egyik karámja. Ralph felállt a kengyelben és
kezével elernyőzve szemét, értetlenül meredt a régi cölöpkerítés fölött lebegő vöröses
porfüggönyre. A port paták verték föl és éles ostorcsattanás hallatszott, amitől már
elszokott az ember füle Matabeleföldön az elmúlt hónapok alatt.
Még ebből a távolságból is felismerte a cölöpkerítés mellvédje fölött körvonalazódó,
két öreg, girhes varjúra emlékeztető alakot.
– Jan Cheroot! – kiáltotta feléjük ügetve. – Isazi! Mit szórakoztok, vén csirkefogó?
A feketék boldogan rávigyorogva odakecmeregtek hozzá.
– Urambátyám! – kiáltott fel Ralph leplezetlen csodálkozással, mikor megpillantotta a
karámban az állatokat, amelyeket eddig vastag porfüggöny takart el szeme elől. – Szóval
ezzel foglalkoztatok a távollétemben, Isazi? Kinek az ötlete volt?
– Bakeláé, az apádé – Isazi tekintete melankolikussá vált.
– Mondhatom, ostoba ötlet.
A kövér, fekete-fehér csíkos, fényes szőrű állatoknak olyan sprőd sörénye volt, akár a
sörtekefe.
– De hisz ezek zebrák! – Ralph megrázta fejét. – Hogy fogdostátok össze?
– Egy tucat jó lóval cserkésztük be őket – magyarázta Jan Cheroot és sárgás,
pergamenszerű arca rosszallón ráncba szaladt.
– Apád abban reménykedik, hogy ezek a buta csacsik helyettesíthetik az igavonó
ökröket, mikor olyan vadak és oktalanok, akár a libák. Rúgnak-harapnak, miközben
fölvezeted őket az útra, ott meg lefekszenek és nem hajlandók húzni. – Isazi undorral
sercintett.
Valóban őrültségnek látszott, hogy valaki pár hónap alatt át akarja hidalni a vadállat és
a domesztikált igavonó barom közt tátongó szakadékot. Még az igavonó ökör
bátorságának, engedelmességének és erős hátának kifejlesztése is ezer éven át tartó
nemesítés eredménye volt. Zouga a telepesek elkeserítő szállítási problémáinak
megoldása végett próbált ehhez az eszközhöz folyamodni.
– Isazi – rázta meg Ralph a fejét –, ha befejezted ezt a gyerekes szórakozást, akkor
férfimunka vár rád a csonka vasútvonalnál a táborban.
– Veled megyek, ha visszajöttél – mondta lelkesen Isazi.
– A gyomrom fordul föl ezektől a csíkos szamaraktól! – Ralph Jan Cheroothoz fordult:
– Beszédem lenne veled, öreg barátom. – Mikor már jócskán maguk mögött hagyták a
cölöpkerítést, Ralph megkérdezte a kis hottentottát: – Igaz, hogy rátetted a jeled a
Társaság papírjára, amin az állt, hogy sötétben jelöltük ki a Harkness Bánya határait?
– Soha sem hagynálak cserben – jelentette ki büszkén Jan Cheroot. – St. John
tábornok azt mondta, ha ráteszem a kézjegyem arra a papírra, megmentem a bányát
neked és az őrnagynak. – Ralph arckifejezését látva aggodon kérdezte: –Talán nem jól
tettem?
Ralph kihajolt a nyeregből és megpaskolta a csontos öreg vállát. – Egész életemben jó
és hű barátom voltál.
– Amióta csak a világra jöttél – bizonygatta Jan Cheroot. – Az édesanyád halála után
én etettelek és dajkáltalak.
Ralph kinyitotta nyeregtáskáját, és az öreg hottentotta szeme felcsillant a brandys üveg
láttán.
– Adj egy kortyot Isazinak is – mondta neki Ralph, de Jan Cheroot úgy szorította
melléhez az üveget, mint az elsőszülött fiát.
– Kár ez a finom brandy egy fekete vademberbe – jelentette ki méltatlankodva, Ralph
pedig elnevette magát és ellovagolt a King's Lynn-i tanyaház felé.
Fel volt készülve a sürgés-forgásra és izgatottságra, ami ott fogadta. A nagy
zsúpfedeles ház alatti bekerített réten idegen lovak és Mr. Rhodes úri fogatának
jellegzetes fehér öszvérei bóklásztak. A hintó az udvaron állt a fák alatt, a festett, csillogó
lószerszám pedig gondosan fel volt akasztva az istállók melletti karámban. Ralph haragja
fellángolt. A gyűlölet úgy égette gyomrát, mint egy demizsonra való silány bor, és a
nyelőcsövében érezte savas ízét. Keményen nyelve egyet, erőt vett magán és leszállt a
nyeregből.
Két fekete lovászfiú szaladt a lovához. Az egyik leoldozta róla a pokrócot, a
nyeregtáskákat és puskahüvelyeket, és elfutott velük a nagy ház felé. Ralph utánament.
Mikor a pázsit közepére ért, Zouga Ballantyne lépett ki a széles verandára egy vászon
asztalkendővel elernyőzve szemét a fény ellen. Még rágta az ebédnél bekapott falatot.
– Ralph, fiam! Csak estére vártalak!
Ralph felszaladt a lépcsőkön, megölelték egymást, aztán Zouga belekarolt és
végigvezette a verandán. A falakat trófeák díszítették: hosszú csavart kudu és
tehénantilop szarvak, csillogó, fekete, homoki és aranyderes antilophandzsá-rok. A dupla
ebédlőajtót két hatalmas agyar fogta közre – az óriás elefántbikáé, amelyet Zouga
Ballantyne a Harkness Bányánál lőtt. A súlyos, görbe elefántcsont rudak magasabbak
voltak egy embernél és vaskosabbak, mint egy kövér nő combja.
Zouga és Ralph belépett köztük az ebédlőbe. A zsúpfedeles házban hűvös és sötét volt
a fehéren izzó déli napfényhez képest. A padló és a tetőgerendák kézi fűrészelésű, vad
tikfából voltak. A hosszú ebédlőasztalt és a bőrhevederes székeket Jan Cheroot ácsolta a
birtokon vágott fából, de a csillogó ezüstnemű a Ballantyne család angliai King's Lynn-i
otthonából származott és egyfajta laza köteléket képezett a két azonos nevű, ám
egymáshoz semmiben sem hasonlító hely között.
Zouga széke a hosszú asztal távoli végén állt üresen. A vele szemközti széken, az
asztal innenső végén a gondolataiba merült, ismerős, nagydarab férfi Ralph beléptére
felemelte bozontos fejét.
– Nini, Ralph, örülök, hogy látom. – Ralphot nagyon meglepte, hogy Mr. Rhodesnak
sem a hangjában, sem a tekintetében nem volt neheztelés. Csakugyan túltette volna magát
és meg sem történtnek tekintette a Wankie szénmező miatti nézeteltérést? Ralph erőt vett
magán és viselkedését a másik férfiéhoz igazította.
– Hogy van, uram? – fogadta el természetes mosollyal a bütykös lapátkezet, amely
olyan hideg tapintású volt, mint valami hüllő, a rossz szív okozta keringési zavar miatt.
Örült, mikor végre elengedhette és végigmehetett a hosszú asztal mellett. Nem tudta,
meddig lesz képes elleplezni igazi érzéseit a közvetlen közelről rászegeződő sápadt,
hipnotikus szemek elől.
Mindnyájan ott voltak. A sima modorú kis doktor Mr. Rhodes jobbján, az őt megillető
helyen ült.
– Ballantyne úrfi – nyújtott kezet hűvösen, ülve maradva.
– Jameson! – bólintott Ralph szándékosan elhagyva a doktori titulust. Tudta, hogy ez
legalább annyira rosszulesik a kis embernek, amennyire őt bosszantotta a vállveregető
"úrfi" megszólítás.
A Mr. Rhodes balján ülő vendég jelenléte meglepte. Ralph életében először látta
Mungo St. John tábornokot King's Lynnben. A szikár, őszbe csavarodó katonának,
akinek fél szemében sötét és rosszindulatú tekintet ült, kapcsolata volt Ralph
mostohaanyjával sok évvel ezelőtt, jóval Ralph északra, Kimberleybe utazása előtt.
Ralph soha nem tudott meg bővebbet erről a kapcsolatról, még csak pusmogni sem
hallott róla. De figyelemre méltó volt, hogy Louise Ballantyne nem tartózkodott a
szobában és teríték sem volt számára az asztalon. Ha Mr. Rhodes ragaszkodott St. John
részvételéhez az összejövetelen és Zouga Ballantyne hajlandó volt meghívni őt, annak
nyomós okának kellett lennie. Mungo St. John Ralphra villantotta farkasmosolyát, mikor
kezet fogott vele. A családi nézeteltérések ellenére Ralph titokban mindig csodálta ezt a
romantikus kalózra emlékeztető figurát és szívélyesen visszamosolygott rá.
Az asztalnál ülő többi férfi jelenléte megerősítette, hogy valami fontos és nagy
horderejű tanácskozásról lehet szó. Ralph érezte, a teljes titoktartás megőrzése érdekében
gyűltek itt össze Bulawayo városa helyett. És a vendégeket feltehetően nem az apja,
hanem Mr. Rhodes választotta ki és hívta meg.
Köztük volt Percy Fitzpatrick, a Corner House bányászati csoport társtulajdonosa a
Witwatersrandi Bányászati Kamara, a johannesburgi aranybárók orgánumának jeles
képviselője. A vidám, jóképű, fehér bőrű, vörös hajú és vörös bajuszú fiatalember igen
változatos életutat mondhatott magáénak. Banktisztviselőként kezdte, aztán fuvarozó lett,
citrusfélék termesztésével próbálkozott, kalauzolta Lord Randolph Churchill afrikai
expedícióját, és végül íróként és bányamágnásként állapodott meg. Sok-sok évvel később
Ralph ironikusan reflektált, mikor ez a rendkívüli ember egy Jock nevű kutyáról szóló
szentimentális regényével akarta megalapozni halhatatlanságát.
Fitzpatrick mellett a nagytiszteletű Bobbie White ült, aki épp Mr. Rhodesnál
vendégeskedett Johannesburgban. A jóvágású, kellemes modorú fiatal angol arisztokrata
testesítette meg Mr. Rhodes zsánerét. Vezérkari tiszt volt és tiszti egyenruhája hivatásos
katonai mivoltára utalt.
Őutána John Willoughby következett, a Fort Salisburyt és Mashoneföldet elfoglaló
első pionír hadoszlop helyettes parancsnoka, aki Jameson Lobengula elleni hadjáratában
is részt vett. Közel egymillió acre-nyi, első osztályú legelőt tartott kezében Rhodéziában
a Willoughby Consolidated Company, amely Ralph vállalatának vetélytársa volt, így tar-
tózkodóan üdvözölték egymást.
Szomszédja, doktor Rutheford Harris, a Brit Dél-Afrika Társaság első titkára, aki Mr.
Rhodes politikai pártján belül a kimberleyi választótestületet képviselte a fokvárosi
parlamentben. Ralph nem bízott a hallgatag, komor tekintetű szürke férfiban, aki egyike
volt Mr. Rhodes tányérnyalóinak.
Az asztal végén Ralph az öccsével, Jordannel került szembe, és tétovázása csak egy
másodperc töredékéig tartott, mert kétségbeesett könyörgést olvasott ki a szelíd
szempárból. Kurtán, mosolytalanul kezet szorítva öccsével olyan hűvös, személytelen
hangon köszöntötte, mint valami ismerőst, azután helyet foglalt Zouga mellett az
asztalfőn, ahol egy fehér libériás, széles, skarlátvörös selyemövet viselő szolga sietve
megterített neki.
A Ralph beléptére félbeszakadt beszélgetés élénken folytatódott Mr. Rhodes
vezénylete és irányítása alatt.
– Mi a helyzet az idomított zebráival? – kérdezte Zougától, aki megrázta aranyos
szakállát.
– Amolyan kétségbeesett, hamvában holt próbálkozás volt. De figyelembe véve, hogy
a marhavész előtti százezer fős állományunkból mindössze ötszáz állat maradt életben,
minden esély kecsegtetőnek látszott.
– Állítólag a fokvárosi bivalynak még az írmagját is elpusztította a járvány –
vélekedett doktor Jameson. – Igaz ez, őrnagy úr?
– A veszteségeik katasztrofálisak. Két hete fellovagoltam északra, egész a
Pandamatenga folyóig, ahol egy évvel ezelőtt még több mint ötezer fős csordákat
számoltam össze, most azonban egyetlen egy élő állatot sem láttam. Mégsem tudom
elhinni, hogy kipusztultak volna. Szerintem vannak még kint valahol szétszóródva
természetes immunitással rendelkező túlélők, amelyek szaporodni fognak.
Mr. Rhodes nem volt egy sportember. Egyszer azt mondta a saját öccséről, Frankról,
hogy "remek fickó, aki vadászik és halászik, vagyis igazi naplopó". Untatta a
vadállatokról folytatott beszélgetés, így Ralphhoz fordulva azonnal témát változtatott:
– Hol tart a vasútvonal építése, Ralph?
– Még mindig két hónappal előbbre vagyunk a tervezettnél – felelte Ralph némi
kihívással. – Két hete átléptük Matabeleföld határát... mostanra, gondolom, a sínek már
elérhetik a Plumtree-i áruraktárt.
– Az is jó – bólintott Rhodes. – Mert záros határidőn belül szükségünk lesz a
vasútvonalára. – Cinkosán összenézett doktor Jimmel.
Miután jóízűen elfogyasztották Louise kenyérből és vajból készült, dióban és
mazsolában bővelkedő, vadmézzel leöntött pudingját, Zouga elküldte a szolgákat, és
miközben konyakot töltött mindenkinek, Mr. Rhodes meghökkentő hirtelenséggel ismét
témát és lépést váltott, és Ralph csak ekkor kapcsolt, hogy miért hívatták őt valójában
King's Lynnbe.
– Uraim, egyikük előtt sem ismeretlen az életcélom, hogy Afrika térképét Fokvárostól
Kairóig pirosra színezve lássam, és átadhassam ezt a földrészt Királynőnknek újabb
ékszerként koronájára. – Mindaddig ingerlékeny és gunyoros hangja most különös,
delejes színt öltött. – Nekünk, angolul beszélő angolszászoknak, a világ első nemzetének
szabta ki a sors a szent kötelességet, hogy egy zászló és egy uralkodó alatt valósítsuk meg
a világ békéjét. Egész Afrikát meg kell szereznünk és hozzácsatolnunk a Királynő
birtokaihoz. Már elküldtem az embereimet északra a Zambezi és a Kongó közti zónába
előkészíteni a terepet. – Rhodes elhallgatott és haragosan megrázta fejét. – De mindez
hiábavalóvá válik, ha a földrész déli csücske kicsúszik a kezünkből.
 – A Dél-afrikai Köztársaság – mondta Jameson. – Paul Kruger kis transvaali
banánköztársasága – tette hozzá halk, keserű hangon.
– Ne érzelegjen, doktor Jim – tiltakozott mérsékelten Rhodes. – Csak a tényekre
szorítkozzunk.
– És melyek azok, Mr. Rhodes? – dőlt előre kíváncsian Zouga Ballantyne az asztalfőn.
– Arról van szó, hogy egy fanatikus vén bolond az általa vezetett analfabéta, holland,
nomád csőcseléket Isten különleges, újonnan kiválasztott népének képzeli. És ez a
rendkívüli személyiség úgy ül lovaglóülésben az afrikai földrész leggazdagabb vidékének
egy nagy kiterjedésű sávján, mint valami csapzott és vérszomjas kopó a csontjával és
vicsorogva fogad minden fejlődésre és felvilágosodásra tett erőfeszítést.
Mr. Rhodes végigpásztázta keserű kirohanásától megnémult hallgatóságát, azután
folytatta:
– A witwatersrandi aranymezőkön tevékenykedő angolok fizetnek a Kruger ládáiba
áramló bevételek minden húsz fontjából tizenkilencet, azok az angolok, akik némi
civilizációt vittek abba a szellemi elmaradottságban élő köztársaságba. Kruger mégis
megtagadja tőlük a választó- és képviseleti jogot és kíméletlen adóval sarcolja őket. A
szavazati jog iránti kérelmeiket a Volksraadban összeverődött, tanulatlan fajankók
gyülevész bandája lenézően nevetség és gúny tárgyává teszi. – Rhodes Fitzpatrickra
pillantott: – Nem így van, Percy? Maga ismeri őket, hiszen köztük él. Helyesen
jellemzem a transzváli búrokat?
Percy Fitzpatrick vállat vont. – Mr. Rhodesnak igaza van. A transzváli búr egész más
állatfaj, mint fokvárosi unokatestvére. A fokvárosi holland már elsajátította az angol
életforma jó oldalait és civilizált városi emberré vált. A transzváli, ezzel szemben, sajnos
semmiben sem különbözik tohonya, konok, ellenséges, gyanakvó, alattomos és
rosszindulatú holland ősétől. És egy ilyen népség küld pokolba minket, ha a minden
szabad embert megillető jogot, a szavazati jogunkat kérjük.
Mr. Rhodes megelégelve, hogy más vigye a szót, így folytatta:
– Kruger nemcsak sértegeti honfitársainkat, annál veszélyesebb játékokat is játszik.
Megkülönböztető, büntető díjtételeket szabott ki az angol árucikkekre. Kereskedelmi
monopóliumokat adott az alapvető bányászati árukra, még a dinamitra is, a rokonságának
meg a kormánytagoknak. Nagy csinnadrattával a német Krupp Művektől rendelt
puskákkal fegyverzi fel a burghereit és egy tüzérségi hadtestet, és nyíltan cicázgat a
Kaiserrel. – Rhodes szünetet tartott. – Egy német befolyás alatt álló szféra Őfelsége a
Királynő birtokainak kellős közepén örökre szertefoszlathatná a Brit Afrikáról
szövögetett álmainkat. A németekben nincs meg a mi altruizmusunk.
– És az a szép sárga arany mind Berlinbe menne – tűnődött halkan Ralph, és már meg
is bánta, de Mr. Rhodes mintha nem hallotta volna, folytatta:
– Kruger nem tárgyalóképes. Hogyan próbáljunk szót érteni egy olyan emberrel, aki a
szíve mélyén titokban még mindig laposnak hiszi a Földet?
Mr. Rhodes megint verejtékezett, pedig a helyiségben hűvös volt. Keze úgy remegett,
mikor a konyakjáért nyúlt, hogy felborította a poharat és az aranyos nedű kidőlt a
politúrozott asztallapra. Jordan felugrott és hamar letörölte, nehogy Mr. Rhodes ölébe
folyjon, azután kivett egy ezüst gyógyszeres szelencét órazsebéből és egy fehér pirulát
helyezett Mr. Rhodes jobb keze mellé. A nagydarab férfi fölvette és nehezen szedve a
levegőt, a nyelve alá tette. Pár pillanat múlva már könnyebben lélegzett és folytathatta
mondókáját.
 – Én mégis elmentem hozzá, uraim. Elmentem Kruger pretoriai házába, de kiüzent egy
szolgával, hogy aznap nem tud fogadni.
Már mindnyájan hallották a történetet és csak azon csodálkoztak, hogy képes Mr.
Rhodes másodszor is elmesélni egy ilyen megalázó esetet. Kruger elnök egy fekete
szolgával üzent neki, a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének:
"Most nem érek rá. Egy burgheremmel tárgyalok a beteg ökréről. Jöjjön vissza
kedden."
– Isten a tudója – szólt közbe doktor Jim, hogy megtörje a kínos csendet –, hogy Mr.
Rhodes mindent megtett, amit egy értelmesen gondolkodó ember csak tehet. Ha továbbra
is kitenné magát a vén búr sértegetésének, nemcsak a saját, hanem a Királynő és a
Birodalom tekintélyének is ártana vele. – A kis doktor szünetet tartott és egyenként
ránézett a gyülekezet miden tagjára, akik elmerülten várták, mi következik még ezután. –
Mit tehetünk ebben a helyzetben? Mit tegyünk ebben a helyzetben?
Mr. Rhodes megrázta magát és a pompázatos uniformist viselő vezérkari tisztre nézett.
– Bobbie? – mondta nógatva.
– Uraim, én a minap tértem vissza Transvaalból. – Bobbie White egy bőr irattartó
táskát emelt fel széke mellől a padlóról, az asztalra tette és egy ropogós, fehér
papírköteget vett ki belőle. Mindenkinek átnyújtott egy lapot.
Ralph a maga példányára pillantva kissé meghökkent: a Dél-afrikai Köztársaság
hadseregének harcparancsát tartotta kezében! Úgy meglepődött, hogy az első részét nem
is hallotta Bobbie White mondókájának.
– A pretoriai erőd javítás és bővítés alatt áll, melynek következtében a falakon
pillanatnyilag rések tátonganak és teljes mértékben sebezhetők egy kicsi, de elszánt
haderővel szemben is. – Ralph alig bírt hinni a fülének. – A tüzérségi alakulaton kívül
nincs állandó reguláris hadsereg. Mint az önök előtt lévő papírokból is kiderül, Transvaal
csak a polgári védelmi csapattesteire támaszkodhat és azoknak az ütőképessé tétele is
egy-másfél hónapba telhet.
Mikor Bobbie White befejezte mondókáját, Mr. Rhodes Percy Fitzpatrickhoz fordult:
– Percy?
– Tudja, hogy nevezi Kruger azokat a honfitársainkat, akik a tőkéjükkel és
vagyonukkal kifejlesztették az aranybányászat iparát? Uitlandereknek, azaz "nem búr"-
oknak, "külföldiek"-nek. Uraim, önök is tudják, hogy mi külföldiek saját képviseleti
testületet választottunk magunknak, amit Johannesburgi Reform Bizottságnak hívunk, így
én most a transvaali angolok nevében beszélek. – Szünetet tartott, lassan végigsimított
bajuszán a mutatóujjával, azután folytatta. – Két üzenetet hoztam önöknek. Az első rövid
és egyszerű. így szól: "Elszántan csatlakozunk az ügyhöz. A legmesszebbmenőkig
számíthatnak ránk".
Az asztal körül ülők bólintottak, de Ralphnak viszketett a bőre. Ezek tényleg
komolyan veszik az egészet..., ennek fele se tréfa! A történelem egyik legvakmerőbb
kalózakcióját készülnek végrehajtani! Ralph csak óriási erőfeszítéssel tudta megőrizni
komoly és higgadt arckifejezését, mialatt Fitzpatrick folytatta:
– A második üzenetet egy levél tartalmazza, melyet a Reform Bizottság összes tagja
aláírt. A címzett doktor Jameson, Rodézia kormányzója. És most, engedelmükkel,
felolvasom önöknek:

Johannesburg
 Tisztelt Uram!
A helyzet ebben az államban olyan válságosra fordult ,hogy biztosra vehetjük, nem
sok hiányzik egy konfliktus kirobbanásához a transvaali kormány és az uitlander
lakosság között...

Ralph a levelet tovább hallgatva rájött, hogy egy fegyveres felkelés megindokolásáról
van szó.

Sorsunkat egy németek és hollandok tulajdonában lévő társaság tartja kezében, akik a
búr vezetőkkel egyetértésben oly módon akarják azt formálni, amely teljesen idegen a brit
népek szellemétől...

A fegyverek erejével próbáljuk magunkhoz ragadni a világ legnagyobb aranytelérét,

gondolta Ralph kábultan.

Mikor a választójogi kérelmünk megvitatása napirendre került a Volksraadban, és az

egyik tag kihívóan azt mondta az uitlandereknek, hogy harcolják ki maguknak a kívánt
jogokat, senki sem szólalt fel ellene. A transvaali kormány a fegyveres konfliktushoz
szükséges valamennyi elemet létrehívta.
Ezen körülmények között kénytelenek vagyunk önökhöz mint angolokhoz fordulni
segítségért, amennyiben bármi zavar támadna. A támogatásunkkal kapcsolatosan
felmerülő költségeiket természetesen fedezzük. Kérjük, higgyék el, hogy kizárólag szorult
helyzetünk késztetett bennünket e felhívás megfogalmazására.

Percy Fitzpatrick, miután befejezte, doktor Jimre pillantott.

– A Bizottság minden tagja aláírta: Leonard, Phillips, Mr. Rhodes öccse, Francis, John
Hays Hammond, Farrares jómagam. Nem dátumoztuk.
Az asztalfőn Zouga Ballantyne halk sípolással kifújta magából a levegőt. Még akkor
sem szólalt meg senki, mikor Jordan felállt és körbemenve a kristályüveggel újra
megtöltötte a vendégek poharát. Mr. Rhodes előredőlt az asztalon és állát kezefejére
támasztva kifelé bámult az ablakokon túli hegyek, az Indunák hegyeinek távoli kék
vonala felé, ahol hajdanán a matabele király kralja állt. Az asztalnál mindenki őrá várt.
Végül gondterhelten felsóhajtott.
– Én jobb szeretem egy embernek az árát megtalálni és megfizetni, mint harcra kelni
vele, de nekünk itt most nem egy normális emberrel van dolgunk. Csak a szentektől meg
a fanatikusoktól óvjon meg az Isten! Mert a megátalkodott gazemberekkel legalább szót
lehet érteni. – Doktor Jameson felé fordult, s ábrándos kék szemei rászegeződtek. – Jim
doktor – szólt neki, mire a kis doktor hátrabillent székével mélyen zsebre dugott kézzel.
– Küldünk ötezer puskát és egymillió töltényt Johannesburgba.
A nyugtalan és meghökkent Ralph önkéntelenül közbekottyantotta: – De honnét...
honnét szerezzük be őket? Azok nem közönséges árucikkek...
Jim doktor bólintott: – Jó kérdés, Ballantyne. A puskák és a töltények már a De Beers
bányaraktáraiban vannak Kimberleyben.
Ralph csak pislogott. Az összeesküvés sokkal előrehaladottabb stádiumban volt, mint
hitte volna. És akkor jutott eszébe, milyen gyanakvóan viselkedett a kis doktor a
táborban, mikor felfedezték a Harkness telért. Már hónapok óta ezen munkálkodhatnak!
Meg kell tudnia minden részletet!
– És hogyan juttatjuk be Johannesburgba? Csak becsempészni lehet, ahhoz viszont túl
nagy a szállítmány...
– Ralph – mosolyodott el Mr. Rhodes. – Remélem nem hitte, hogy csak az ebéd
kedvéért hívtuk meg ide? Maga szerint kinek van itt köztünk a legnagyobb tapasztalata a
fegyverszállításban? Ki vitte a Martini-puskákat Lobengulának? Ki a legravaszabb
fuvarkezelő az alkontinensen?
– Énrám gondol? – hökkent meg Ralph.
– Bizony magára – felelte Mr. Rhodes.
Ralph rettenetes izgalomba jőve rámeredt. Tehát neki szánták a központi szerepet
ebben a bődületes összeesküvésben! Ez azt jelenti, hogy a legapróbb részletekről is
tájékoztatni fogják! Agya villámgyorsan dolgozni kezdett. Valami azt súgta neki, olyan
lehetőség ez, amilyen csak egyszer adódik az ember életében, és neki teljes mértékben ki
kell aknáznia.
– Akkor, természetesen, számíthatunk magára? – A szúrós kék szempárba halvány
árnyék költözött.
– Természetesen – felelte Ralph, de az árnyék még mindig ott volt. – Angol vagyok és
tudom, mi a kötelességem – tette hozzá higgadtan és őszintén, mire az árnyék eloszlott
Mr. Rhodes szemében. Ebben már hihetett és bízhatott. Ismét doktor Jamesonhoz fordult.
– Elnézést, hogy félbeszakítottuk – mondta Mr. Rhodes. Jameson folytatta:
– Itt állítunk fel egy hatszáz főnyi lovashadsereget, a legjobb emberekből... – John
Willoughbyre és Zouga Ballantyne-ra nézett, akik mindketten harcedzett katonák voltak.
– A legjobban magukra kettőjükre számítok. – Willoughby bólintott, de Zouga
összevonva szemöldökét megkérdezte:
– Hatszáz embernek hetekbe telhet Bulawayóból Johannesburgba lovagolni.
– Csakhogy mi nem Bulawayóból indulunk – mondta Jameson rezzenéstelenül. –
Megvan a Brit Kormány jóváhagyása arra, hogy mozgó hadsereget tartsak fenn
Becsuana-földön, a transzváli határon húzódó koncessziós vasútvonal sávon. A sereg a
vasútvonal védelmét biztosítja, de a bázisa Pitsaniban lesz, mindössze 180 mérföldre
Johannesburgtól. Ötvenórás kemény lovaglás után ott lehetünk, jóval mielőtt a búrok
bármi ellenállást megszervezhetnének.
Ralph számára most már járhatónak tetszett az út. Doktor Leander Starr Jameson
legendaszámba menő szerencséjével sikerre vihetik a dolgot. Éppoly könnyűszerrel
megkaparinthatják Transvaalt, mint Lobengulától Matabeleföldet.
A nemjóját! Az lenne aztán a zsákmány! Egybillió fontsterling aranyban,
hozzácsatolva a Rhodes földjéhez, Rhodéziához. Az után már minden lehetséges lenne –
Brit Afrika, az egész kontinens! Ralphot elszédítette a nagyszabású terv.
De ezúttal is a tévedhetetlen Zouga Ballantyne tapintott rá a terv óriási
szépséghibájára. – És mi az álláspontja Őfelsége, a Királynő Kormányának? Támogatnak
bennünket? – kérdezte. – Mert anélkül az egész hiábavaló lenne.
– A minap tértem vissza Londonból – felelte Mr. Rhodes. – Ottlétem alatt együtt
vacsoráztam a gyarmati titkárral, Mr. Joseph Chamberlainnel. Mint tudják, ő honosította
meg a lendület és határozottság szellemét a Downing Streeten. Mr. Chamberlain teljes
mértékben együtt érez a johannesburgi angolokkal szorult helyzetükben. Tudomása van
arról, hogy német invázió fenyeget Dél Afrikában. Biztosítani szeretném önöket, hogy
Mr. Chamberlain és én megértjük egymást. Egyelőre nem mondhatok többet csak annyit,
hogy bízzanak bennem.
Ha ez igaz, gondolta Ralph, akkor jobb esélyei nem is lehetnek a teljes sikernek. Egy
gyors döfés a felkészületlen ellenség szívébe, a fel fegyverzett polgárság felkelése,
felhívás a nemes szívű Brit Kormányhoz, és végül annektálás.
A tervezgetést hallgatva Ralph máris kiszámította az összeesküvés sikeres
kimenetelének következményeit, amelyek közül a leglényegesebb az lenne, hogy a Brit
Dél Afrika Társaság és a De Beers Egyesült Gyémánt Társaság, Mr. Rhodes alteregói,
válnának a földkerekség leggazdagabb és leghatalmasabb kereskedelmi vállalataivá.
Ralphban olyan hevesen támadt fel újra a harag és a gyűlölet, hogy remegő kezeit
kénytelen volt óvatosan letenni az ölébe és önkéntelenül is öccsére pillantott.
Jordan olyan leplezetlen imádattal bámult Mr. Rhodesra, hogy azt másnak is észre
kellett vennie az asztalnál, és Ralphnak felfordult a gyomra szégyenében. De fölösleges
volt aggódnia, mert a többek teljesen bele voltak szédülve a hatalom és dicsőség
ábrándjába, és magával ragadta őket az asztalfőn ülő borzas fejű kolosszus karizmája és
ellentmondást nem tűrő vezéregyénisége.
De a pragmatikus katonaember, Zouga, most is a hézagot és a hibát kereste.
– Jim doktor, mind a hatszáz embert itt, Rodéziában akarja összetoborozni? –
kérdezte.
– A titoktartás és a célszerűség nem engedi, hogy Cape Colonyból, vagy máshonnét
szedjük össze őket – bólintott Jameson. – A marhavészjárvány mindenkinek nagy
érvágást jelentett, ezért úgy vélem, még annál is több fiatal rhodéziai igyekszik majd
felcsapni akár a fizetésért és fejadagért is, csupa jó katona, akik a matabelék ellen is
harcoltak.
– Ön szerint bölcs dolog kivonni az összes épkézláb férfit az országból?
Mr. Rhodes felvonva szemöldökét közbevágott. – Mindössze pár hónapról van szó,
azon kívül, tudtommal egyetlen olyan ellenségünk sincs, akitől félnünk kellene.
– Nincs? – kérdezte Zouga. – Hiszen több tízezer matabele...
– Ugyan kérem, őrnagy úr! – szakította félbe Jameson. – A matabelék már csak egy
legyőzött és szétzilálódott csőcselék. A távollétemben St. John tábornok fogja ellátni a
kormányzói teendőket abban a körzetben. Nála jobb embert nem is tudnék a félelmeik
lecsillapítására.
Mindnyájan a Jameson mellett ülő magas férfira néztek, mire Mungo St. John kivette a
hosszú manilaszivart szájából és mosolyra húzta egyetlen szemét.
– Kétszáz felfegyverzett bennszülött rendőröm van, akiknek a hűségéhez nem férhet
kétség. Minden nagyobb matabele faluban informátoraim vannak, akik a legcsekélyebb
mozgolódásról is értesítenek. Nem, őrnagy úr! Biztosíthatom, hogy az egyetlen számba
jöhető ellenségünk az a nyakas, vén, pretoriai búr.
– Hát, ha St. John tábornok mondja... – adta be a derekát Zouga egyszerűen, és ismét
Mr: Rhodeshoz fordult. – Akkor térjünk rá a részletekre: hogyan toborozzuk össze az
embereket és mennyi pénzünk van?
Ralph, ahogy elnézte az arcukat tervezgetés és vitatkozás közben meglepődve
állapította meg, hogy az apja épp olyan kapzsi és nyereségvágyó, akár a többi. Minden
szó, amit kiejtenek a szájukon, gondolta Ralph, minden, amiről beszélni látszanak, vagy
beszélnek, a pénz körül forog.
Ralph hirtelen visszaemlékezett arra a pirkadatra, mikor a kopár karui sivatagban,
egyszál magában térdepelve, Istent híva tanúságul esküt tett, és minden akaraterejét latba
vetve uralkodott magán és nem pillantott fel Mr. Rhodesra. Tudta, hogy most képtelen
lenne színlelni. Szemét az előtte lévő kristály konyakospohárra szegezte és önuralmat
gyűjtve igyekezett szenvedély mentesen gondolkodni.
Ha tönkretehetné ezt az óriást, vele együtt a Társaságát is tönkretenné és elragadná
tőle a vezetést és az összes földjét és bányáját Rodéziában.
Ralphnak a vére is bizsergett az izgalomtól, mikor rádöbbent, hogy ez nemcsak a
leszámolásra, hanem egy hatalmas vagyon megkaparintására is esélyt adhat neki. Ha az
összeesküvés elbukik, a benne részt vevő aranybányász társaság a Corner House
bányacsoport, Rand Bányák, Egyesült Aranymezők is összeomlanának. Egy hirtelen
bessz a johannesburgi tőzsdén több millió fontot hozna tisztán a konyhára.
Ralph Ballantyne valósággal megílletődött a nagyszerű terven, amely akkora
gazdagság és hatalom lehetőségét rejtette magában, amilyenről eddig álmodni sem mert.
Meg sem hallotta a hozzá intézett kérdést, s csak akkor pillantott fel, mikor Mr. Rhodes
megismételte.
– Azt kérdeztem, mikor tud a leghamarabb Kimberleybe indulni, és átvenni a
szállítmányt?
– Holnap – felelte Ralph semleges hangon.
– Tudtam, hogy számíthatok magára – bólintott Mr. Rhodes.

Ralph szándékosan lődörögve megvárta, míg mindenki eltávozott King's Lynnből.

Apjával együtt a verandán állva figyelte a poroszlopot, amit Mr. Rhodes öszvérfogata
kavart, ahogy lefelé tartva a dombról lassan elnyelte a távolság. Ralph nekidőlt az egyik
fehérre meszelt tetőtartó oszlopnak, napbarnította izmos karjait mellén összefonva és
összehúzta szemét a fogai közt lógó manilaszivar felfelé kígyózó füstje mögött.
– Remélem, apa, nem vagy annyira naiv, hogy bedőlj annak, amit Percy úrfi a
búrokról mondott?
Zouga elnevette magát. – Tohonya, gyanakvó, rosszindulatú és a többi... ez zagyvaság.
– Megrázta a fejét. – Keményen ülik meg a lovat, pontosan céloznak és minden fekete
törzset legyőztek a Limpopótól délre.
– Nem úgy, mint a mieink – mondta Ralph. – 1881-ben Colley tábornokot és
kilencven emberét temették el a Majuba hegy csúcsán, míg a búrok egyetlen embert se
vesztettek.
– Jó katonák – ismerte el Zouga –, de a meglepetésszerű lecsapással előnyt szerzünk.
– De azt azért tudod, hogy ez egy közönséges rablóhadjárat? – Ralph kivette a
manilaszivart szájából és lepöccintette a hamut. – Semmi erkölcsi alapja.
Ralph látta, hogy a sebhely Zouga arcán porcelánfehérre változik, ami tévedhetetlen
barométere volt hangulatának.
– Nem értem – mondta Zouga, de mindketten tudták, hogy tökéletesen érti.
– Ez rablás – bizonygatta Ralph. – Nem holmi kis útonállás, hanem egy nagyszabású
rablás. Mi egy egész ország ellopására szövetkezünk.
– Akkor ezt a földet is elloptuk a matabeléktől? – kérdezte Zouga.
– Az más – mosolyodon el Ralph. – Ők pogány vademberek voltak, most viszont
keresztény hittestvéreink kormányát készülünk megdönteni.
 – Mi a Birodalom érdekeit nézzük. – Zouga forradása jegesfehérről karmazsinvörösbe
fordult.
– A Birodalomét, apa? – Ralph még mindig mosolygott. – Legalább mi ketten legyünk
őszinték egymással. Nézz a szemembe és úgy mondd nekem, hogy az egészből semmi
más hasznunk nem lesz, mint a megelégedettség, hogy megtettük a Birodalom iránti
kötelességünket.
De Zouga nem nézett rá. – Én katonaember vagyok...
– Igen – szakította félbe kurtán Ralph. – De farmer is, aki a közelmúltban élt át egy
marhavészt. Igaz, sikerült eladnod ezer marhát, de mind a ketten tudjuk, hogy az nem
elég. Mennyi tartozásod van, apa?
Zouga pillanatnyi habozás után kelletlenül felelte: – Harmincezer font.
– Van valami elképzelésed, hogy miből fizeted ki?
– Nincs.
– Hacsak nem foglaljuk el Transvaalt...
Zouga nem válaszolt, de a forradás elhalványult és felsóhajtott.
– Rendben van – mondta Ralph. – Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem vagyok
egyedül az indítékaimmal.
– Át fogod tudni vinni? – kérdezte Zouga.
– Ne aggódj, apa! Kimászunk belőle, ezt megígérem. – Ralph ellökte magát az
oszloptól, és szólt az inasoknak, hogy hozhatják a lovát.
Mikor a nyeregből lenézett apjára, észrevette, mennyire megfakította zöld szemét a
kor fáradtsága.
– Fiam, az, hogy néhányunkat majd megjutalmazzák az igyekezetéért, még nem
jelenti, hogy nem egy nemes vállalkozásról van szó. Mi a Birodalom szolgálói vagyunk,
és a hűséges szolgákat megilleti a rendes fizetség.
Ralph lenyúlt, megpaskolta a vállát, aztán felvette a gyeplőt és leügetett a dombról az
akácerdőkön át.

A csonkavasút úgy araszolt fölfelé a meredek lejtőn, mint egy óvatos vipera. Gyakran
a régi elefántutakon haladt, mert a hatalmas állatok taposták ki elsőként a legkönnyebb
kaptatókat és a legbarátságosabb ösvényeket. Ahogy messze maga mögött hagyta az
odalent a Limpopo medencéjében álló vastag majomkenyér- és sárgalázfákat, az erdők
szebbek, a levegő illatosabb, a patakok pedig tisztábbak és hidegebbek voltak.
Ralph tábora tovább költözött a végponttal egy félreeső völgybe, hallótávolságon
kívülre a kalapálás-szegecseléstől. A helyben sok volt a távoli vadon bájából. Esténként
egy feketeantilop csorda jött táplálkozni a tábor előtti füves tisztásra, amelyet a hegyi
babuinok ugatása riasztott fel minden hajnalban. A távírókunyhó a végállomásnál
tízperces sétára volt az erdős domb mögött, és a Kimberleyből síneket és talpfákat szállító
mozdonyok a The Diamond Fields Advertiser legfrissebb számát és a táborlakók által
kért egyéb apró luxuscikkeket is elhozták.
Szükség esetén Cathy felhívhatta a munkafelügyelőt vagy annak valamelyik emberét,
a tábort pedig húsz hűséges matabele szolga őrizte és Isazi, a kis zulu hajtó, aki szerényen
rámutatott, hogy ő egymaga hússzor többet ér a legbátrabb matabelénél is. A Harkness
Bánya csupán harminc mérföldre volt, és Harry és Vicky megígérték, hogy minden hét
végén átlovagolnak, ha Cathy esetleg magányosnak erezné magát, vagy unatkozna.
– Nem jöhetnénk mi is veled, apa? – könyörgött Jonathan. – Én tudnék neked segíteni,
tényleg...
Ralph az ölébe vette. – Egyikünknek itt kell maradnia vigyázni anyára – mondta neki.
– És te vagy az egyetlen, akiben megbízom.
– Akkor őt is vigyük magunkkal – indítványozta buzgón Jonathan, és Ralph elképzelte
a feleségét és a gyerekét egy fegyveres forradalom kellős közepén, az utcákon
barikádokkal és mindent letaroló búr rohamcsapatokkal.
– Az csuda jó lenne, Jon-Jon – értett egyet Ralph –, de mi lesz a kisbabával? Mi lesz,
ha közben megjön a gólya és senkit se talál, akinek átadhatná a kishúgodat?
Jonathan morcos képet vágott. Máris egészséges utálatot érzett a még meg nem
érkezett, de örökké jelenlevő nőnemű lény iránt, mert szemlátomást útjában állt minden
kellemes kilátásnak és izgalmas tervnek. A szülei már most szinte folyton a húgáról
beszéltek, az anyja pedig, aki azelőtt minden szabad idejét neki áldozta, most többnyire
kötögetett, varrogatott vagy épp csak üldögélt és mosolygott maga elé. Nem járt ki vele
többé lovagolni reggelenként és esténként és nem állt oda hangoskodva és rohangászva
kergetőzni, amit ő, Jonathan, annyira élvezett. Jonathan az igazat megvallva, már
megkérdezte Isazit, hogyan üzenhetné meg a gólyának, hogy ne fáradjon, mert
meggondolták magukat. Isazi válasza nem volt túl biztató, de azért megígérte, beszél a
helyi kuruzslóval az érdekében.
Jonathan, újból szembesülve a mindenütt jelenlévő nőnemű lénnyel, kelletlenül
kapitulált.
– És akkor jöhetek, ha már a kishúgom itt lesz és vigyáz anyára?
– Tudod mit, öcsi? Akkor még jobb helyre megyünk! Mit szólnál ahhoz, ha egy nagy
hajóval elmennénk a tengerre? – Jonathant ez teljesen levette a lábáról, és kigyúlt arccal
kérdezte:
– És vezethetem is azt a hajót?
– Biztos megengedi majd a kapitány, hogy segíts neki – kuncogott Ralph. – És ha
megérkezünk Londonba, egy nagy szállodában fogunk lakni és egy csomó ajándékot
veszünk anyának.
Cathy ölébe ejtette kötését és rábámult a lámpafényben.
– És énnekem? – kérdezte Jonathan. – Nekem is veszünk egy csomó ajándékot?
– Igen, meg a húgocskádnak is – egyezett bele Ralph. – Aztán, ha visszajövünk,
elmegyünk Johannesburgba és veszünk egy szép nagy házat, fényes csillárokkal és
márványpadlókkal.
– Meg istállóval a pónimnak – tapsikolt Jonathan.
– És kutyaóllal Chakának – borzolta össze a haját Ralph. – Te pedig szép téglaiskolába
jársz majd, sok másik kisfiúval együtt. – Jonathan mosolya erre kissé elbizonytalanodott,
apja kicsit túllőtt a célon. Ralph letette, megpaskolta a popsiját és azt mondta: – De most
adj puszit anyának, kívánj jó éjszakát és mars az ágyba!
Cathy nemsokára kilépett a gyerek sátrából. Az állapotos nők megható, elnehezült
mozgásával visszament a félhomályban Ralphhoz, aki egy összecsukható vászon széken
ült, csizmás lábát a lobogó tűz fényébe nyújtva, whiskyspohárral kezében. Megállt férje
mögött, átölelte a nyakát és arcára nyomva ajkát azt suttogta: – Komolyan beszélsz, vagy
csak húzni akarsz?
– Derék, bátor kislány voltál mostanáig. Olyan házat veszek neked, amilyet még
álmodban se láttál!
– Csillárokkal?
– Meg egy kocsit, hogy azon járj az operába.
– Nem tudom, szeretni fogom-e az operát... még soha nem láttam.
– Majd elmegyünk Londonba, jó?
– Istenem, Ralph; sírni tudnék a boldogságtól! De mért is ne? Mi olyan történhet, ami
ezt megváltoztathatná?
– Valami, karácsony előtt. Éspediglen az, hogy gazdagok leszünk.
– De hát én azt hittem, máris gazdagok vagyunk!
– Jó, jó, de igazán gazdagok. Olyanok mint Robinson és Rhodes.
– Megtudhatnám, mitől?
– Nem – felelte egyszerűen Ralph. – Bírd ki azt a pár hetet karácsonyig.
– Ó, kedvesem! – sóhajtotta az asszony. – Olyan sokáig távol leszel és annyira fogsz
hiányozni nekem!
– Akkor ne pazaroljuk a drága időt beszélgetésre. – Felállt, a karjába emelte Cathyt és
óvatosan bevitte a terebélyes vadfügefa alatt álló kupola alakú sátorba.
Reggel Cathy szorosan fogva Jonathan kezét, felnézett a zöld mozdony csapóhídján
álló Ralphra.
– Úgy látszik, nekünk már csupa búcsúzkodásból áll az életünk. – Cathynek túl kellett
kiabálnia a hajtó kerekekből sziszegve kitörő gőzt és a tűztérben morajló lángok hangját.
– Ez az utolsó – ígérte Ralph.
Milyen jóképű és vidám! Cathynek csak úgy dagadozott a szíve a túláradó szeretettől.
– Siess vissza hozzám!
– Visszajövök, amint tudok! – A mozdonyvezető lehúzta a sárgaréz fojtószelepkart, és
a hirtelen felfortyanó gőz elnyomta Ralph hangját.
– Mi? Mit mondtál? – kiáltotta Cathy nehézkesen futva az acélvágányokon
tovagördülő mozdony mellett.
– Nehogy elveszítsd a levelet! – ismételte Ralph.
– Nem, nem – nyugtatta meg Cathy, aki nem bírta tovább az iramot és megtorpant.
Már csak fehér csipkezsebkendőjével integetett utána, míg végül a mozdony a délnek
tartó vágányokra kanyarodva eltűnt egy domb mögött, és a gőz utolsó panaszosan zokogó
füttyentését is elnyelte a távolság. Cathy visszaindult a bricskánál várakozó Isazihoz.
Jonathan kirántotta kezét az anyjáéból, előreszaladt és felmászott az ülésre.
– Hadd hajtsam, Isazi! – esdekelt és Cathyban pillanatnyi harag szikrázott fel a
gyermeki állhatatlanságra... egyik pillanatban könnyezve sirat, a következőben meg már a
gyeplőért nyafog.
Cathy elhelyezkedett a hátsó, tűzött bőrülésre és a kötényzsebébe csúsztatta kezét,
hogy megbizonyosodjék, benne van a lepecsételt boríték, amelyet Ralph nála hagyott.
Előhúzta és elolvasta a rajta álló gyötrelmes utasítást: "Csak a sürgönyöm kézhezvétele
után bontandó fel."
Már-már visszatette zsebébe, aztán küzdött a kísértés ellen, de végül csak végighúzta
körmét a borítékfül alatt, feltépte és kivette belőle az összehajtott papírlapot:
Amint megkapod a sürgönyömet, azonnal küldj táviratot az, alábbi szöveggel: "Zouga
Ballantyne őrnagy úr részére. Rhodéziai Lovashadsereg Főhadiszállása, Ptsani,
Becsuanaföld.
"FELESÉGED, MRS LOUISE BALLANTYNE SÚLYOS BETEG, AZONNAL
GYERE HAZA KING'S LYNNBE."
Cathy még egyszer elolvasta az utasítást és hirtelen halálos félelem fogta el.
– Uramjézus, drágám, miféle őrültségre készülsz? – suttogta, miközben Jonathan
vágtára ösztökélve a lovakat, a tábor felé hajtolt a csapáson.

A Simmer és Jack aranybánya műhelyrészlege a hegygerincen álló acél aknatorony

előtt volt. Johannesburg városa a sekély völgyben, és a távolabbi kerek dombokon terült
el. A műhely teteje és falai hullámlemezből voltak, betonpadlóján fekete motorolajtócsa
éktelenkedett. A vasbarakkban rekkenő hőség volt és a végében lévő nagy, dupla
tolóajtókon át vakító kora nyári nap tűzött befelé.
– Húzzátok be az ajtókat! – parancsolta Ralph Ballantyne, mire két ember a kis
csoportból nekiveselkedett és a szokatlan erőkifejtéstől nyögve-verejtékezve nagy
nehezen megbirkóztak a súlyos vas- és faszerkezettel. Az ajtók becsukásával olyan sötét
lett, mint egy gótikus székesegyházban, és a vasfalak résein fehéren beszüremlő
fénykévékben porszemcsék örvénylettek.
A helyiség közepén ötven sárga dobtartály sorakozott, melyeknek a tetején fekete
sablonfelirat hirdette: "NEHÉZ MOTOROLAJ–44 gallon".
Ralph levetette drapp vászon ujjasát, meglazította a nyakkendője csomóját és feltűrte
az inge ujját. Elvett egy kétfontos kalapácsot és egy hidegvágót a legközelebbi
munkapadról és behasította az egyik keze ügyébe eső vashordó tetejét. A másik négy
ember kíváncsian állta körbe. A kalapácsütések tompán visszhangzottak a hosszú
barakkban. A sárga festék apró szilánkokban lepattogzott a hidegvágó nyomán, és a nyers
fém úgy csillogott alatta, mint az újonnan vert schilling.
Végül Ralph felfeszítette és hátrahajlította a félig megcsonkított fedelet, amely alatt
olaj csillogott síkosan és szénfeketén a félhomályban. Ralph a jobb kezével könyékig
belenyúlt, és egy hosszúkás, impregnált anyagba csavart tárgyat húzott ki belőle, ami
sűrű olajtól csöpögött. Odavitte a munkapadhoz és a vágóval felhasította a köteléket.
Mikor lerántotta a huzatot, elégedett kiáltások hallatszottak.
– A legújabb Lee Metford csapszeges szerkezetű puskák, amelyek a legújabb,
füstmentes kordittölténnyel működnek. Nincs az a puska a világon, ami ezzel
vetekedhetne.
Kézről kézre adták a fegyvert és Percy Fitzpatrick ki-be kattintotta a csapszeget.
– Hány van belőle?
– Minden hordóban tíz – felelte Ralph. – És ötven hordó.
– És a többi? – kérdezte Frank Rhodes, aki legalább annyira különbözött öccsétől,
mint Ralph Jordantól. Magas, szikár férfi volt, mélyen ülő szemekkel és magas
pofacsontokkal, őszülő haja hátrafésülve magas, csontos homlokán.
– Öt szállítmányt tudok áthozni öt hét alatt – felelte Ralph, olajos kezeit egy
pamutrongyba törölgetve.
– Nem lehetne gyorsabban?
– Meg lehet tisztítani és szétosztani ennél gyorsabban? – vetette ellen Ralph, és
válaszra sem várva John Hays Hammondhoz, a jeles amerikai bányamérnökhöz fordult,
akiben jobban bízott, mint Mr. Rhodes pipogya bátyjában.
– Megvan már a végleges haditerv? – kérdezte. – Mr. Rhodes bizonyára tudni akarja,
mikor térek vissza Kimberleybe.
– Legelőször a pretoriai erődöt és az arzenált vesszük be – felelte Hays Hammond, és
miközben a részleteket megvitatták, Ralph egy cigarettapakli belső fedelére jegyezgetett.
Mikor végül bólintott és visszadugta a paklit a zsebébe, Frank Rhodes megkérdezte:
– Mi újság Bulawayóban?
– Jamesonnak mintegy hatszáz felfegyverzett lovasa van. A legfrissebb jelentés szerint
a hónap utolsó napján indulhatnak délre, Pitsaniba. – Ralph felrángatta ujjasát. –
Okosabban tesszük, ha nem mutatkozunk együtt.
Mindenkihez odalépett kezet fogni, de Frank Rhodes ezredeshez érve nem állta meg,
hogy megjegyezze: – Öntől is bölcsebb lenne, ezredes úr, ha csak a lényegre korlátozná a
sürgönyeit. A kód, amit használ és napi utalásai az állítólagos aranybánya flotációjára
még a legtompább agyú transvaali rendőrségi besúgónak is feltűnhet, és tudomásunk
szerint a johannesburgi távíróhivatalban is dolgozik egy.
– Uram, mi nem szükségtelen kereskedelembe mentünk bele – replikázta Frank
Rhodes begombolkozva.
– Akkor minek minősíti a legutóbbi erőfeszítését? "Van-e a hatszáz északi részvényes
abban a helyzetben, hogy adósságait kiegyenlítse?", utánozta Ralph első vénkisasszonyos
mondását, azután biccentett búcsúzóul, elkötötte lovát és elügetett a fordsbergi lejtakna
mellett a városba vezető úton.

Elizabeth, anyja egyetlen pillantására felállt, hogy összeszedje a levesestányérokat.

– Nem etted meg az egészet, Bobby – mondta öccsének. – Nem vagyok éhes, Lizzie –
védekezett a fiúcska. – Olyan fura íze van.
– Mindig kitalálsz valamit, csak enni ne kelljen, Robert úrfi – dorgálta Elizabeth. –
Nem csoda, hogy ilyen csontváz vagy. Sose nősz meg és leszel olyan erős, mint apuka.
– Elég legyen ebből, Elizabeth! – csattant fel Robyn. – Ne erőltesd, ha egyszer nem
éhes. Látod, hogy nincs jól.
Elizabeth anyjára pillantott és engedelmesen beletette Robert tányérját is a többibe. Ő
és Vicky soha nem hagyhattak ott ételt, még maláriától szédelegve sem, de már
megtanulta, hogy ne ellenkezzék, ha Robyn igazságtalanul engedékeny egyetlen fiával.
Elizabeth, egyik kezében a tányérok, másikban a petróleumlámpa, kilépett a hátsó ajtón
és átment a zsúpfedeles konyhakunyhóba.
– Ideje lenne férjhez mennie – rázta meg Juba szomorúan a fejét. – Férfi kéne az
ágyába és kisbaba a mellére, az megmosolyogtatná.
– Ne beszélj badarságot, Juba – mordult rá Robyn. – Még ráér. Ő fontos munkát végez
itt és nem engedhetem el. Felér egy képzett orvossal.
– Minden fiatalembert kikosaraz, akik idejönnek Bulawayóból – fújta csak a magáét
Juba, rá se hederítve Robyn parancsára.
– Elizabeth komoly, érzékeny lány – értett egyet Robyn.
– Szomorú lány, akinek titka van.
– Ugyan Juba, nem minden nő akarja egy férfi tulajdonaként leélni az életét! –
gúnyolódott Robyn.
– Emlékszel milyen volt kislánykorában? – folytatta zavartalanul Juba. – Okos, csupa
vidámság, és úgy sziporkázott, akár a reggeli harmatcsepp.
 – De már felnőtt.
– Először azt hittem, a magas, tengerentúli, kőkereső fiú miatt van... hogy Vickyt vette
el. – Juba megrázta fejét. – De nem. Elizabeth nem nevetett volna olyan vidáman Vicky
esküvőjén, ha a szerelmét vesztette volna el. Valaki más lehet az – vélekedett Juba –, egy
másik férfi...
Robyn újból tiltakozni akart, de a sötét udvarból hallatszó izgatott hangokra, sietve
felállt.
– Mi az? – szólt ki. – Mi folyik odakinn? – Elizabeth közeledett futva feléje, akinek a
himbálózó lámpás csak a lábát világította meg.
– Mama! Mama! Gyere gyorsan! – Hangja izgatottan csengett, ahogy berontott az
ajtón.
– Nyugalom, lányom – rázta meg Robyn a vállát, mire Elizabeth mély lélegzetet vett.
– Az öreg Mózes van itt a faluból... azt mondja, katonákat látott... több száz
lovaskatona vonult el a templom mellett!
– Juba adj Bobbyra kabátot. – Robyn előkapta gyapjúkendőjét és sétapálcáját az ajtó
mögül. – Elizabeth, add ide a lámpást!
Robyn végigvezette a családot a spathodea fákkal szegélyezett, sötét kocsiúton a
kórházépítményeken túli templom irányába. Szoros csoportban mentek, a gyapjúkabátba
bugyolált Bobbyval Juba kövér csípőjén, és mielőtt a templomhoz értek volna, egy csomó
siető alakot vettek észre a sötétségben maguk körül.
– Kijönnek a kórházból! – méltatlankodott Juba. – Aztán holnap megint rosszul
lesznek!
– Nem lehet őket feltartóztatni – mondta Elizabeth lemondóan sóhajtva. – A macskát
is a kíváncsisága ölte meg. – Hirtelen felkiáltott: – Ott vannak! Mózes igazat mondott...
oda nézzetek !
A csillagok fénye megvilágította a hegyszorosból lefelé vezető úton özönlő lovasok
menetét, akik kettes sorokban haladtak egymás mögött. A sötétben nem látszott az arcuk
a széles karimájú szombrerók alatt, de vállukon a puskacsövek megannyi vádló ujjként
mutattak a hideg csillagfényben fürdő égboltra. A csapást borító vastag por halk, lisztes
pufogássá tompította a patadobogást, de a zsírzott bőrnyergek meg-megcsikordultak és
zablalánc csörgött, ha egy ló halkan fölhorkant és hátrakapta fejét.
A csend, amelyben a hatalmas tömeg vonult, roppant nyugtalanító volt. Legfeljebb
suttogó hangokat lehetett hallani és elmaradtak az ilyenkor szokásos "felzárkózni!" és
"vigyázz, gödör!" figyelmeztetések, pedig a lovasok tömött, zárt alakzata sötétben haladt
át egy ismeretlen terepen. Az oszlop eleje a templom előtti elágazáshoz érve lefordult
balra, a délnek vivő, régi szekérútra.
– Kik ezek? – kérdezte Juba babonás áhítattal vegyes félelemmel hangjában. –
Olyanok, mintha szellemek volnának.
Nem szellemek – mondta Robyn határozottan. – Jameson ólomkatonái, az új rhodéziai
lovasregiment.
De mért a régi úton vonulnak? – Elizabethre is átragadt Juba suttogása a
természetellenes csendben. – És miért sötétben?
– Szerintem Jameson meg a gazdája már megint valamiben törik a fejüket. – Robyn az
út szélére lépett és feje fölé emelve lámpását hangosan elkiáltotta magát: – Merre
tartanak?
Az oszlopból valaki halkan azt válaszolta: – Oda-vissza, nagysád. Megnézni,
mennyire vannak egymástól. – Szavait fojtott kuncogások követték, és az oszlop
folyamatosan hömpölygött tova a templom mellett.
A közepén haladtak a szállítóeszközök, hét szekér, amelyeket öszvérek húztak, mert a
marhavész minden igavonó ökröt elpusztított. A szekerek után nyolc kétkerekű kocsi
következett, ponyvával letakart Maxim-géppuskákkal, majd három könnyű tábori ágyú –
ereklyék Jameson néhány évvel ezelőtti bulawayói hadjáratából. A menet vége ismét
kettős sorokban vonuló lovasokból állt.
Húsz perc múlva az utolsó sor is maga mögött hagyta a templomot, és a leszállt
csendben már csak a levegőben érződő dohos porszag tanúsította, hogy ott jártak. A
kórház ápoltjai szállingóztak az útszélről a sötétbe burkolózott spathodeafák közé, de a
család kis csoportja csendben várta, hogy Robyn elinduljon.
– Anya, fázom! – Bobby nyafogása felriasztotta Robynt.
– Ki tudja, milyen disznóságban sántikálnak megint – motyogta és visszaindult velük a
dombra, a tanyaház felé.
– Már biztos kihűlt a bab – sopánkodott Elizabeth a konyhakunyhóba sietve, Robyn és
Juba pedig felmentek a verandalépcsőn.
Juba letette Bobbyt, aki visszairamodott az ebédlő barátságos lámpafényébe. Juba
utána akart menni, de Robyn a karjára téve kezét visszatartotta. A két asszony az őket
összekötő szeretet és bajtársiasság meghittségében és biztonságérzetében, egymás mellett
állva a völgyön túlra bámult, amerre a sötét és néma seregnek nyoma veszett.
– Milyen szép! – suttogta Robyn. – Én mindig a barátaimnak éreztem a csillagokat,
oly állhatatosak, oly jó emlékűnek, és ma este egész közel vannak. – Felemelte kezét,
mintha le akarná szedni őket az égboltról. – Ott az Orion... és ott a Bika.
– Amott meg Manatassi négy fia – mondta Juba –, a szegény megölt kisbabák.
Robyn magához ölelte Jubát. – Ugyanazok a csillagok ragyognak le ránk, csak más-
más néven ismerjük őket. A négy fehér csillagot, amiket te Manatassi Fiai-nak nevezel,
mi Keresztnek, a Dél Keresztjének hívjuk.
Robyn érezte, hogy Juba összerezzen és megborzong és aggódva kérdezte:
– Mi a baj kis Galambom? Igaza van Bobbynak – suttogta. – Hideg van, menjünk be.
– Juba szótlanul ült egész vacsora alatt, és mikor Elizabeth bevitte Bobbyt a hálószobába,
egyszerűen azt mondta:
– Nomusa, vissza kell mennem a falumba.
– De Juba, hiszen a minap voltál ott. Mi a baj?
– Van egy olyan érzésem Nomusa, azt súgja a szívem, hogy az uramnak szüksége van
rám.
– Férfiak! – mondta Robyn keserűen. – Csak tőlük kéne megszabadulnunk...
mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mi, nők igazgatnánk a világot.

– Ez már a jel – suttogta Tanase, keblére szorítva fiát. A kunyhó közepén füstölgő kis
tűz árnyékban hagyta arcát és szemüregei üresnek tűntek. – Ez mindig így történik az
Umlimo jóslatával: a jelentése csak az események bekövetkeztével válik világossá.
– A szárnyak déli sötétségben – bólintott Bazo –, az oldalra kornyadó fejű marhák,
most meg...
– A kereszt lenyelte a szarvatlan marhákat: a lovasok délre mentek éjszaka. A
harmadik, és egyben az utolsó jel, amire vártunk! – lelkendezett halkan Tanase. – Az
ősök szellemei cselekvésre késztetnek. A várakozás ideje lejárt.
– Anyácska, a szellemek téged választottak, hogy tolmácsold nekünk őket. Tenélküled
sose tudtuk volna meg, hogy hívja a fehér ember azt a négy csillagot. Most azonban
újabb feladat vár rád. Csak te tudod egyedül, hogy hányan vannak Khami Misszióban.
Juba az urára pillantott, ajka megremegett, nagy sötét szemei könnyben úsztak.
Gandang bólintott, hogy beszéljen.
– Hát, Nomusa... – suttogta. – Nomusa, aki több nekem, mint az anyám és a nővérem.
Nomusa, aki elvágta a láncomat a rabszolgahajón...
– Jobb, ha mindezt kivered a fejedből – tanácsolta szelíden Tanase. – Ez most nem ide
tartozik. Az érdekel minket, kik vannak még a Misszióban.
– Elizabeth, az én kedves, szomorú Lizzie-m... meg Bobby, akit a csípőmön hordok.
– És? – nógatta Tanase.
– Nincs más – suttogta Juba.
Bazo apjára pillantott.
– A Khami Misszióba te mégy. Tudod, mit kell tenned.
Gandang bólintott, Bazo pedig ismét anyjához fordult:
– Anyácska – hangját halk puhatolózóra fogta. – Mesélj nekem Bakeláról, az Ökölről
és az asszonyáról. Őróla mit tudsz?
– A múlt héten a nagy házban volt, King's Lynnben Bakelával együtt.
Bazo a Gandang mögötti sorban ülő egyik indunához fordult: – Suku!
Az induna feltérdelt.
– Baba? – kérdezte.
– Bakelát és az asszonyát te kapod – mondta Bazo. – Ha ott végeztél, továbbmégy
Hartley Hillsbe és elintézed az ottani bányászokat, három férfit, egy asszonyt és négy
porontyot.
– Nkosi Nkulu – vette tudomásul az induna a parancsot, és senkinek sem volt kifogása
vagy ellenvetése, hogy "Nkosi Nkulu"-nak, királyomnak szólította Bazót.
– Mondd, Anyácska, hol van Henshaw és az asszonya, Nomusa lánya?
– Nomusa három napja kapott tőle levelet. A vasút végpontjánál van a kisfiával együtt.
Gyermeket vár, a Chawala ünnepség táján fog szülni. Írta, hogy milyen vidám és boldog.
– És Henshaw? – kérdezte Bazo türelmetlenül. – Ő hol van?
– Cathy azt írta, hogy Henshaw, a boldogsága forrása vele van. Lehet, hogy most is ott
van.
– Ők az enyémek – mondta Bazo. – Ők és a többi öt fehér ember a végpontnál. Aztán
tovább száguldunk a szekérúton és elintézzük a két férfit, az asszonyt és a három
gyereket az Antilop bányánál. – Higgadtan osztogatta az utasításokat a parancsnokoknak,
ki-ki megkapta a maga farmját és magányos bányáját a leendő áldozatok létszámával
együtt. Azután folytatta: – A távíróvonalakat elvágni, a bennszülött rendőröket kivégezni,
a vájatokhoz őröket állítani! Az összes szekérutat átfésülni, tűzfegyvereket elkobozni, az
állatokat elhajtani és elrejteni! – Az asszonyokhoz fordult:
– Tanase, te fogod fölvinni a nőket és a gyerekeket a Matoposba, a régi szentélybe.
Ügyelj rá, hogy külön-külön kis csoportokban maradjanak, a mujibák és a még
felavatatlan fiúk pedig a hegytetőről figyeljenek, nem közeledik-e fehér ember. Az
asszonyok készítsék el a gyógyító italokat és a mutikat a sebesültek számára.
– Nkosi Nkulu – mondta Tanase minden utasítására, és Bazo arcát nézve alig bírta
leplezni büszkeségét és határtalan örömét. Királyának nevezte, ahogy a többi induna tette.
Miután minden elhangzott, már csak egy dologra vártak. A kunyhóban feszült, néma
csend honolt, s a szemek fehérje világított a fénylőn várakozó ébenarcokban, míg Bazo
végül megszólalt:
– A hagyomány szerint a Chawala hold éjszakáján Mashobane, Mzilikazi és
Lobengula fiai és leányai megrendezik az Első Gyümölcsök Ünnepét. Ebben az évben
nem lesz kukorica, és nem lesz fekete bika, amit a fiatal harcosok puszta kézzel
megölhetnének, mert a marhavész már elvégezte helyettük a munkát.
Bazo lassan körbepásztázta az arcokat.
– Ezért a Chawala hold éjszakáján kezdjük. Tomboljon a vihar, forduljanak vörösbe a
szemek, rohanjanak a matabele ifjak!
– Dziii! – zúgta Suku a második sorban. Az öreg Babiaan és a többiek visszhangozták
a csatakiáltást és ide-oda himbálva magukat torkuk megfeszült és szemeik vörösen
kigúvadtak a tűz fényében, ahogy az isteni harci őrület egyre jobban hatalmába kerítette
őket.

A lőszer szállítása volt a leginkább időrabló, és Ralphnak mindössze húsz megbízható

embere volt erre a feladatra.
A W. D. kezdőbetűkkel és nyílvesszővel megjelölt fedelű vasládák mindegyike tízezer
töltényt tartalmazott. Egyszerű szorítóbilincs fogta le őket, amint egy puskatussal is fel
lehetett kattintani. A Brit Hadsereg mindenért keményen megfizette a tanulópénzt. Ezt
illetően például Isandhlwanában, a Zuluföld határán álló Kis Kéz Hegyén okultak.
Történt ugyanis, hogy Lord Chelmsford ezer emberét a támaszponton hagyva egy
rohamcsapatokból álló menetoszlop élén a zulu indunák ellen indult, ám az indunák
kikerülték a sereget és támadást intéztek a támaszpont ellen. Csak mikor a kafir harcosok
óriási hullámokban már áttörtek az előretolt állások külső hadövezetén, vették észre a
hadbiztosok, hogy Chelmsford magával vitte a lőszeresládák kulcsait. Isazi, a kis zulu
hajtó, aki ott volt, mesélte el Ralphnak a történteket.
– Baltával, bajonettel és a puszta kezükkel estek neki a ládáknak. Káromkodtak és
ordítoztak dühükben és elkeseredésükben, mikor rájuk támadtunk a lándzsákkal, és végül
üres puskáikkal próbálták megvédeni magukat. – Az öreg Isazi szemei úgy elködösültek,
mintha egy elvesztett szerelemre emlékezett volna vissza. – Meg kell hagyni, kis Sólyom,
vitézül küzdöttek – igazi mészárlás volt.
Senki sem tudhatta pontosan, hány angol vesztette életét a Kis Kéznél, mert
Chelmsford csak majdnem egy év múlva foglalta vissza a területet, de egy biztos: a brit
hadtörténelem egyik legborzalmasabb katasztrófája volt, amelyet követően a
hadügyminisztérium azonnal másfajta lőszeresládákat formaterveztetett.
A tény, hogy most 303 lőszer volt a W. D. jelzésű ládákban, a Mr. Rhodes és a
Whitehall-ban ülő gyarmati titkár közötti mélységes megértésre utalt. De a nagyméretű
csomagokat szét kellett bontani és újracsomagolni viaszpapírba. Az egyenként száz
töltényt tartalmazó paklikat bádoglemezek közé forrasztva tették be az olajoshordókba. A
fárasztó feladatot a De Beers Egyesült Bánya Vállalat műhelyében végezték, és Ralph
örült, hogy megléphet néhány órára.
Aaron Fagan már kabátban és Derby kalapjával kezében várt rá az irodájában.
 – Maga egyre titkolódzóbbá válik, Ralph – vetette szemére. – Legalább némi
elképzelést adhatott volna, hogy tudjam, mire számítsak.
– Nemsokára megtudja – ígérte Ralph és egy manilaszivart dugott szájába. – Engem
csak az érdekel, hogy mennyire szavahihető és diszkrét a fickó.
– A nővérem legidősebb fia! – húzta fel az orrát Aaron, és Ralph egy gyufát tartott a
szivar végéhez, hogy lecsillapítsa.
– Ez mind nagyon jó, de tudja tartani a száját?
– Az életemet teszem rá.
– Ajánlom is – mondta Ralph szárazon. – No, akkor induljunk el ahhoz a
mintaemberhez.
David Silver tömzsi fiatalember volt, rózsaszín, simára borotvált arccal és
aranykeretes orrcsíptetővel, brillantintól fénylő haját középen elválasztva viselte, és
koponyája úgy csillogott a választékban, mint egy beforrt kardvágás. Udvarias
meghajlással köszöntötte bácsikáját és szinte a lelkét is kitette, hogy a vendégek
kényelemben érezzék magukat. A fénynek háttal ültette le őket és gondoskodott, hogy
mindegyikük keze ügyében legyen hamutartó és egy csésze tea.
– Ez narancs pekkótea – mutatott rá szerényen és leült íróasztalához. Egymáshoz
illesztette ujjhegyeit és mesterkélten beharapva ajkát, várakozón Ralphra nézett.
Miközben Ralph röviden elmagyarázta a kívánalmakat, a férfi megértőn biccentett és
elismerőn csettintgetett nyelvével.
– Mr. Ballantyne – bólogatott továbbra is, akár egy kínai bólogató baba, miután Ralph
befejezte –, ez az, amit mi, értékpapírügynökök magunk között – helytelenítően széttárta
kezeit – besszre spekulálásnak, vagy olcsón eladásnak nevezünk. Ez egy elég szokványos
tranzakció.
Aaron Fagan kissé feszengve bocsánatkérő pillantást vetett Ralphra. – David, Mr.
Ballantyne, azt hiszem tudja...
– Nem, nem – emelte fel egyik kezét Ralph –, kérem, Mr. Silver folytassa. Biztos
vagyok benne, hogy mondanivalója hasznos lesz számomra. – Arckifejezése komoly volt,
de szemében játékos fény csillant. David Silver nem vette észre az iróniát, és készséggel
engedelmeskedett.
– Ez egy egyszerű, rövid távú spekulatív szerződés. Ezt fontosnak tartom megemlíteni
minden ügyfelemnek, mielőtt belemennének az ilyesmibe. Hogy egészen őszinte legyek,
Mr. Ballantyne, én nem vagyok híve az effajta spekulációnak. Az én szememben az
Értéktőzsde a törvényes befektetések színhelye, az a piac, amelyen a tőke törvényes
vállalkozással társul. Nem volna szabad bukmékerek turfjává változtatni, amelyen a
sportemberek ismeretlen képességű lovakra fogadnak.
– Igen nemes gondolat – értett egyet Ralph.
– Örülök, hogy ön is így látja. – David Silver fellengzősen felfújta arcát. – De térjünk
vissza az olcsó részvényeladásra. Az ügyfél a piacon felkínálja eladásra egy bizonyos
társaság részvényeit, amik nincsenek a birtokában, áron alul azzal, hogy az átadásra egy
későbbi időpontban, ami rendszerint három hónap, kerül majd sor.
– Igen – bólintott Ralph, komolyan. – Azt hiszem, eddig világos.
– Persze a besszjátékos közben arra bazíroz, hogy a részvények értéke jelentősen
csökken, mire át kell őket adnia a vevőnek. Így, minél nagyobb az értékcsökkenés, annál
nagyobb lesz az ő profitja.
– Vagy úgy! – mondta Ralph. – Így könnyű pénzt csinálni.
 – Másfelől pedig – David Silver kövérkés arca könyörtelenné vált –, még ha a
részvények értéke emelkedik is, a besszre spekuláló jelentős veszteségeket könyvelhet el
magának. Kénytelen lesz ismét belépni a piacra és a csökkent áron megvenni a
részvényeket, hogy eleget tehessen kötelezettségének a vevő felé, amiért természetesen
az előzőleg megszabott árat fogja kapni.
– Természetesen !
– Most tehát látja, miért próbálom lebeszélni ügyfeleimet az efféle ügyletekről?
– A nagybátyja biztosított, hogy ön óvatos ember.
David Silver önelégültnek látszott. – Mr. Ballantyne; feltételezem, tudja, hogy a
piacon derűlátó hangulat uralkodik. Azt rebesgetik, hogy néhány Witwatersrand vállalat
magas profitot fog elkönyvelni ebben a negyedévben. Nézetem szerint most inkább
vásárolni érdemes aranyrészvényeket, mint eladni.
– Mr. Silver, én szörnyen pesszimista vagyok.
– Rendben van – sóhajtott föl David Silver egy felsőbbrendű lény arckifejezésével, aki
már hozzáedződött az egyszerű halandók értetlenségéhez. – Megtudhatnám, Mr.
Ballantyne, egész pontosan mi az elképzelése?
– Olcsón el akarom adni két vállalat, az Egyesült Aranymezők és a Brit Dél-Afrika
Társaság részvényeit – felelte Ralph.
David Silver arca mélabús kifejezést öltött. – Pont a legerősebbeket választotta, Mr.
Rhodes vállalatait. Milyen összegre gondol, Mr. Ballantyne? A minimális eladható tétel
száz részvény...
– Kétszázezer – felelte jámboran Ralph.
– Kétszázezer font!? – hápogta David Silver.
– Részvény – helyesbített Ralph.
– De Mr. Ballantyne! – Silver elsápadt. – A B. D. A. 12 fonton, az Egyesült pedig 8
fonton áll. Ha kétszázezer részvényt ad el... nos, az kétmillió fontos tranzakció!
– Nem, nem! – rázta meg Ralph a fejét. – Félreért engem.
– Hála az Úrnak! – A szín visszaköltözött David Silver pufók arcába.
– Én nem összesen, hanem társaságonként kétszázezerre gondoltam, ami négymillió
font.
David Silver úgy pattant fel, mintha bolha csípte volna meg, és miközben székét nagy
robajjal nekirúgta a falnak, úgy tűnt, mintha ki akarna menekülni az irodából.
– De... – sipákolta –, de... – erre már végképp nem tudott mit mondani. Orrcsíptetője
bepárásodott és felsőajka úgy előrefittyedt, mint egy duzzogó gyereké.
– Üljön le! – szólt rá szelíden Ralph, és a férfi elanyátlanodva visszasüppedt
karosszékébe.
– Ez esetben, szíveskedjék letétet adni – tett Silver egy utolsó erőfeszítést.
– Mennyi lesz az?
– 40 000 font.
Ralph kinyitotta a csekk-könyvét az íróasztal szélén és kivett egy tollat David Silver
tolltartójából. A fülledt irodában csak a tollhegy sercegése hallatszott, míg Ralph végül
hátradőlt és meglobogtatta a csekket, hogy a tinta megszáradjon rajta.
– Már csak egy dologra szeretném felhívni a figyelmét – mondta. – Senkinek, az
égvilágon senkinek nem szabad soha megtudnia, hogy én vagyok a megbízó ebben a
tranzakcióban.
– Szavamat adom önnek.
 – Vagy a heregolyóit... – figyelmeztette Ralph, ahogy közelhajolva hozzá átadta a
csekket. Mosolygott, de szemei olyan hideg zöldek voltak, hogy David Silver
megborzongott, és máris éles nyilallást érzett mostantól kockán forgó szervében.

A tipikusan búr felföldi tanyaház egy sziklás hegygerincen állt, egy fodrozódó ezüstös
fűvel borított, fátlan síkság fölött. Galvanizált hullámlemez tetejét itt-ott foltokban már
kikezdte a rozsda. A házat tágas verandák övezték és az elszíntelenedett mész lefelé
pattogzott a faláról. Mögötte szélmalom volt egy csontvázszerű tornyon. Lapátjai a
sápadt felhőtlen ég alatt elmosódva forogtak a száraz, poros szélben, s a szelepszár
minden egyes fásult csikordulására egy csészényi zavaros, zöld víz folyt a konyhaajtó
melletti, kerek betonciszternába.
Kertnek vagy pázsitnak nyoma sem volt. Egy tucat vékonypénzű kendermagos
szárnyas kapirgált a kopár megperzselt földön vagy gubbasztott búskomoran az ebek
harmincadjára hagyott kétkerekű szekéren és egy másik tönkrement felszerelésen,
amilyenből minden búr tanyaház udvarán ékeskedett egy. A legszélesebb oldalon egy
magas, ausztráliai eukaliptuszfa állt, amelynek elöregedett kérge cafatokban lógott
ezüstös törzséről, akár a vedlő kígyóbőr. A fa gyér árnyékában nyolc robusztus, barna
póni volt kipányvázva.
Mikor Ralph lassan leszállt lováról a veranda alatt, egy falka korcs kutya rohant feléje
kapkodva és vicsorogva. Jó néhányat rájuk üvöltött, amit a csizmájával és rinocéroszbőr
lovaglóostora sziszegő suhintásával tett nyomatékosabbá.
– U kom'n bietije laat, meneer. – Egy férfi lépett ki a verandára ingujjban, barna
nadrágját, ami alól kilátszott meztelen bokája, nadrágtartó tartotta. Lábán nyersmarhabőr
szandál volt, zokni nélkül.
– Jammer – kért elnézést Ralph a késésért a holland nyelv leegyszerűsített változatán,
amit a búrok "taal"-nak, a nyelvnek hívtak.
A férfi tartotta neki az ajtót és Ralph előregörnyedve belépett az ablaktalan nappaliba,
ahol áporodott füst és kialudt hamuszag áradt a nyitott kandallóból. A padlót
kákagyékény és állatbőrök borították. A helyiség közepén egyetlen, durván megmunkált
sötét faasztal állt. A falon csak egy hímzett, felnémet nyelvű Tízparancsolat lógott a
kandallóval szemben. Az egyetlen könyv a szobában egy hatalmas, bőrkötéses, sárgaréz
kapcsos holland Biblia, nyitva feküdt a csupasz asztalon.
Az asztal körül bőrhevederes székeken ülő nyolc férfi mind felpillantott Ralph
beléptére. Egyikük sem volt fiatalabb ötvenévesnél, mert a búrok a tapasztalatot és
szerzett bölcsességet értékelték a vezetőikben. Legtöbbjük szakállas volt, mindnyájan
durva, agyonhordott öltözéket viseltek; arcuk komoly, mosolytalan. A Ralphot fogadó
férfi némán rámutatott egy üres székre. Mikor Ralph leült, a borzas, szakállas fejek az
asztal végén ülő alak felé fordultak.
Az a férfi volt a legmegtermettebb a szobában, és ijesztően csúnya, akár egy buldog
vagy egy hatalmas, emberszabású majom. Ősz, cikcakkos szakálla fölött a felső ajka le
volt borotválva. A sok-sok éve rátűző afrikai naptól sötétre égett arcbőre redőkben és
lebenyekben lógott, bibircsókok éktelenkedtek rajta és jóindulatú bőrrák pettyezte –
olyan foltos volt, mint egy ősrégi könyv lapjai. Egyik szemhéja lefittyedt, ami
fondorlatos; gyanakvó kifejezést kölcsönzött neki. Világosbarna szemei a fehér afrikai
napfénytől, és a préri és a csatamező durva porától örökösen vérben forogtak, gyulladtak
és dagadtak voltak. A népe Oom Paulnak, Paul Bácsinak hívta és majdnem ugyanannyira
tisztelték, mint ótestamentumi Istenüket.
Paul Kruger tovább olvasott fennhangon az előtte fekvő nyitott Bibliából, lassan,
ujjával követte a szöveget. A hüvelykujja hiányzott, egy puskagolyó vitte el harminc éve.
Ralph tüzetesen szemügyre véve a hatalmas, összegörnyedt alakot, akinek széles
vállain úgy kuporgott csúnya feje, mint egy csapzott madár a hegy ormán, ezt a különös
férfit övező legendára gondolt.
Paul Kruger kilencéves volt, mikor apja és nagybátyjai felpakolták szekereiket,
összeterelték csordáikat és északra indultak a brit uralom elől, népi hőseik emlékétől
ösztökélve, akiket Slechters Nekben felakasztottak a Vöröskabátosok. A Krugerek a
rabszolgáikat felszabadító igazságtalanság, a fekete vidékre kiszálló angol bíróságok, az ő
nyelvüket nem beszélő bírák, a saját földjeikre kivetett adók, és az adó fejében szeretett
nyájaikat elkobzó külföldi csapatok elől kerekedtek útra.
1835-öt írtak akkor, és a kemény úton Paul Kruger megemberesedett abban a korban,
amikor a vele egyívásúak még sárkányt eregettek és golyóztak. Mindennap egy tölténnyel
és egy lövésre való puskaporral elküldték húst szerezni a családnak. Ha antilop nélkül tért
vissza, apja megverte. A szükség igazi mesterlövésszé tette.
Az ő feladata volt előremenni vizet és jó legelőt keresni, és odavezetni a karavánt.
Kitűnő lovassá vált és szinte misztikus vonzódás alakult ki benne a prérihez és a család
vagyonát képező kövér farú birkákhoz és tarka marhacsordákhoz. Minden állatot név
szerint ismert, akárcsak a matabele mujibák, és egy mérföldről is észrevette a csordában a
beteg jószágot.
Mikor Mzilikazi, a matabele uralkodó a kis szekérkaraván ellen küldte hosszú
pajzsokkal felszerelt kafir seregét, a kis Paul a férfiakkal együtt elfoglalta helyét a
barikádokon. A szekértábort harminchárom búr harcos védte. A szekerek ökrösszekér-
láncokkal voltak egymáshoz erősítve, a kerekek közti nyílásokat tüskeágból font rácsok
töltötték ki.
Se szeri, se száma nem volt a matabele amadondáknak. Egyik regiment a másik után
indított támadást mélyen csengő csatakiáltásukat zúgva. Hat órán át rohamoztak megállás
nélkül, s mikor a golyók kifogyóban voltak, a búr asszonyok ólmot olvasztottak és
öntöttek a csata közepén. Mikor a matabelék végül visszavonultak, a halottaik
mellmagasságban tornyosultak a szekerek körül, és a kis Paul azáltal, hogy embert – sok
embert! – ölt, férfivá vált.
Bármily furának is tűnjék, élete első oroszlánját csak négy évvel később ölte meg: egy
jól irányzott golyót küldött a szívébe, miközben az ráugrott a lova hátára. Addigra már
lovat betörni is tudott, hepehupás talajon vágtatva. És ha levetette a ló, az ifjú Paul talpra
esett, mint a macska és helytelenítőn megrázva fejét továbbsétált. Ha bivalyra vadászott,
fordítva ült a lovon, hogy jobban tudjon célozni, mikor az állatok üldözőbe veszik. Ebben
a szokatlan helyzetben is ugyanolyan jól megülte a lovat, mint rendesen és olyan fürgén
és simán meg tudott fordulni a hátán teljes vágtában; hogy nem zökkentette ki a lépésből.
Körülbelül ebben az időben nyilvánult meg természetfölötti képessége. Vadászat előtt,
a lova fejénél megállva transzba ejtette magát és leírta a környező vidéket és az ott lévő
vadállatokat. "Egy óra lovaglásra északra van egy sáros kis föld-teknő. Éppen egy kvagga
csorda iszik benne és még öt kövér tehénantilop tart az ösvényen a víz felé. Fölötte, a
hegyen, egy tevetövisfa tövében egy oroszlánfalka rejtőzik, 'n Ou swart maanhaar, egy
öreg, fekete sörényű hím és két nőstény. Az azon túli völgyekben meg három zsiráf." A
vadászok rá is bukkantak az állatokra, vagy az ottjártukat jelző nyomokra, amik pont
olyanok voltak, amilyennek az ifjú Paul leírta.
Tizenhat éves korában elnyerte a férfiaknak azt a jogát, hogy lóháton megkerüljön két
farmot, vagyis egy akkora területet, amit egy lovas egy nap alatt bejár. Mindegyikük vagy
tizenhatezer acre volt. Azok voltak az első hatalmas földbirtokok, amelyeket megszerzett
és egész életében megtartott, és előfordult, hogy egy tizenhatezer acre-nyi, kitűnő
legelőterületet egy ekéért vagy egy zsák cukorért cserélt el.
Húszéves korában tábori zászlósnak választották meg, ami a ranglétrán a békebíró és a
seriff között állt. Márpedig akit ilyen fiatalon kiválasztottak a kort tisztelő férfiak, az
csakis rendkívüli ember lehetett. Körülbelül ugyanebben az időben, gyalogversenyt futva
telivér csataménen ülő ellenfelével egy több mint egymérföldes szakaszon, ő ért be
elsőnek. Később, mikor a fekete Sekukuni főnök elleni csatában a búr tábornok, egy
kétszáznegyven font súlyú nagydarab ember fejlövést kapott és legurult a dombról, Paul
Kruger leugrott a kranokon, felnyalábolta a sebesültet és visszafutott vele a hegyoldalba
az ellenség muskétatüzében.
Mikor leánykérőbe indult, elzárta útját a széles, vadul kiáradt Vaal folyó, amelynek
hömpölygő vize szarvasmarha- és apróvadtetemet sodort. Hiába kiáltoztak neki a
révészek, a csizmáját sem véve le belegázolt lovával a vízbe és átkelt rajta. Paul Krugert
nem olyan fából faragták, hogy egy áradó folyó feltartóztathatta volna.
Miután legyőzte Moshes-t, Mzilikazit és az összes többi harcias törzset a Limpopótól
délre, felégette Dr. David Livingstone misszióját, azzal gyanúsítva, hogy fegyverrel látja
el a törzseket és felvette a harcot saját népe, a Szabad Orange Állam búr lázadói ellen is.
A hadsereg főparancsnokává, majd a Dél-afrikai Köztársaság elnökévé tették meg.
A féktelen, bátor, bivalyerejű, csúnya, konok, istenfélő és kötekedő öregember,
hatalmas földek és csordák ura most fölpillantott a Bibliáról és befejezésül egy egyszerű
felszólítást intézett a figyelmesen várakozó férfiakhoz.
– Féljétek Istent és ne bízzatok az angolokban! – mondta, azzal összecsukta a Bibliát.
Azután, véreres szemeit továbbra is Ralphra szegezve, sztentori hangon elbődült: –
Hozzál kávét! – és egy színes bőrű cselédlány lépett be serényen egy gőzölgő bögrékkel
megrakott tálcával. Az asztal körül ülők kézről kézre adták maguk közt a fekete
Magaliesberg-dohányzacskókat, és pipájukat tömködve zárkózott és tartózkodó arccal
figyelték Ralphot: Miután az olajos kék füst elködösítette a levegőt, Kruger ismét
megszólalt.
– Beszélni akar velem, mijn heer?
– Négyszemközt – egészítette ki Ralph.
– Ezekben az emberekben megbízom.
– Rendben van.
A "taal"-t használták. Kruger elég jól tudott angolul, de Ralph érezte, hogy elvből nem
fog az ő nyelvén beszélni. Ralph a gyémántmezőkön tanulta meg a taalt. Az volt a
legegyszerűbb európai nyelv, amely pont megfelelt egy vadászokból és farmerekből álló,
egyszerű berendezésű társadalom mindennapi életének, bár a politika és vallásgyakorlás
kérdéseiről folytatott vitákban átváltottak a gazdagon árnyalt felnémet nyelvre.
– A nevem Ballantyne.
– Tudom. A maga apja volt az elefántvadász. Ő erős, egyenes ember hírében áll, maga
viszont... – mérhetetlen gyűlölet költözött az öregember hangjába –, maga annak a
pogány Rhodesnak a sleppjéhez tartozik. – Hiába rázta meg Ralph a fejét. Kruger
folytatta: – Ne higgye, hogy nem jutottak a fülembe az istenkáromló kijelentései! Tudom,
hogy mikor megkérdezték tőle, hiszel-e Istenben, mit válaszolt. – Most először erős
akcentussal angolul szólalt meg: "Vagy létezik, vagy nem." – Kruger lassan megrázta
fejét. – Meg fog bűnhődni ezért, mert az Úr azt parancsolta: "Isten nevét ajkadra hiába ne
vegyed."
– És lehet, hogy nem is olyan sokára – mondta Ralph halkan. – Talán épp magát
választotta ki Isten a megbüntetésére.
– Maga is istenkáromlásra vetemedik? – vonta kérdőre éles hangon az öreg ember.
– Nem – rázta meg fejét Ralph. – Én azért jöttem, hogy a kezébe adjam az
istenkáromlót. – Azzal letette a borítékot a sötét asztallapra és az elnök elé pöccintette. –
Egy lista a fegyverekről, amiket titokban Johannesburgba küldött, és a tárolási helyükről.
A lázadók névsora, akik használni készülnek őket. A rohamcsapat – amely az ön határain,
Pitsaninál van összevonva – nagysága és ütőképessége; az útvonal, amelyen keresztül
csatlakozni akarnak a johannesburgi lázadókhoz; a támadás időpontja.
Valamennyi jelenlévő kővé dermedt a megdöbbenéstől, csak az öregember pöfékelt
nyugodtan tovább. A legkisebb mozdulatot sem tette a boríték felé.
– Miért jött hozzám evvel?
– Mert ha észreveszem, hogy betörő akar behatolni a szomszédom otthonába,
kötelességemnek érzem szólni neki.
Kruger kivette szájából a pipát és lerázott a száráról egy kis sárga dohánylét maga
mellé a döngölt padlóra.
– Mi szomszédok vagyunk – magyarázta Ralph. – Afrikában élő fehér emberek,
akiknek közös a sorsuk. Sok az ellenségünk és egy napon talán együtt kell majd
felvennünk a harcot.
Kruger pipája halkan kotyogott és teljes két percig néma csend honolt, amit végül
Ralph tört meg.
– Jó. Rendben van – bökte ki. – Rhodes kudarca nagyon sok pénzt hozna nekem.
Kruger felsóhajtott és bólintott. – Ez a beszéd. Most már hiszek magának. Ez
elégséges indok egy angolnak, hogy árulást kövessen el. – Azzal felvette a borítékot
barna, bütykös, öreg kezébe. – Isten vele, mijn heer – adta ki Ralph útját halkan.

Cathy ismét elővette a festékesdobozát, amely Jon-Jon születése előtt volt a kezében
utoljára. Most megint itt volt az ideje, bár negédes családi portrék és szép tájképek helyett
valami komolyabbat akart alkotni.
Elkezdett egy tanulmányt Rhodézia fáiról, amelyekről már jelentős portfoliója gyűlt
össze. Először az egész fát festette meg, vagy húsz tanulmányt készítve a tipikus
specimenekről, mielőtt megállapodott volna egy-egy reprezentatív példánál. Azután az
eredeti festményen részletesen megrajzolta a leveleket, virágokat és gyümölcsöket,
amiket vízfestékkel tett élethűvé. Végül valódi leveleket, virágokat és magokat préselt le,
és részletes leírást készített a növényről.
De nagyon hamar rájött a tudatlanságára és levélben botanikai könyveket rendelt
Fokvárosból és Londonból és megrendelte Linnaeus Systema Naturae-jének növénytani
kötetét. Ezekből a művekből gyarapította-gazdagította ismereteit. Eddig nyolc olyan fát
különített el, amelyet még nem írtak le azelőtt. Egyet Ralph után "Terminalia Ralphii"-
nek nevezett, egy másiknak pedig a Jonathan nevet adta, mert a fiúcska mászott föl a
tetejére és hozott le neki a szép, rózsaszín virágokból.
Bátortalanul elküldött néhány szárított speciment és egy dossziéra való rajzot Sir
Joseph Hookernek Kew Gardensbe, aki egy buzdító levélben gratulált neki hiteles
művészi munkájához és alátámasztotta az új fajok osztályozását. Hooker levelével együtt
a Genera Planatarum című művéből is küldött egy példányt, amelyet "természet csodáit
tanulmányozó kollégámnak" dedikált, ami egy megejtő levelezés kezdetét jelentette.
Cathy új hobbyját együtt űzhette Jon-Jon madárfészek-keresésével és kitöltötte a szomorú
napokat Ralph távollétében, bár már egyre inkább nehezére esett lépést tartania a
gyerekkel, nagy hasa miatt groteszkül kacsázó járásával. A sziklamászást és
nyújtózkodást ezentúl Jon-Jonra kellett bíznia.
Azon a reggelen a tábor mögötti hegyek egyik vízmosásában tevékenykedtek, ahol
találtak egy szép, terebélyes fát különös gyümölcsfürttel a tetején. Jonathan húsz láb
magasságban kifelé oldalazva egy ágon már-már elkapott egy fürtöt, mikor Cathynek
szólongatás ütötte meg fülét a vízmosás száját elzáró sűrű bozót felől. Sietve begombolta
blúzát és visszaengedte a szoknyát csupasz lábára, amit a katlan tikkasztó hőségében a
patak partján üldögélve a csörgedező vízbe lógatott.
– Halló! – kiáltotta és a távirdász kaptatott izzadva fölfelé a lejtőn.
Az apró termetű, búskomor, kopasz és dülledt szemű emberke volt Cathy egyik
legbuzgóbb csodálója. A távirat érkezése jó ürügy volt számára, hogy elhagyhassa
kunyhóját és megkeresse az asszonyt. Imádattal várakozott kalapjával kezében, míg
Cathy elolvasta az üzenetet.

"Hely lefoglalva az Union Catlerre, amely március 20-án fut ki Fokvárosból

Londonba stop bontsd fel a borítékot és pontosan kövesd az utasításokat stop nemsokára
jövök, ölellek, Ralph."

– Elküldené a választáviratot, Mr. Braithwaite?

– Természetesen, Mrs. Ballantyne, készséggel. – A kis ember úgy elpirult, mint egy
lány, és szemérmesen lehajtotta fejét.
Miután Cathy leírta a Zouga Ballantyne-t hazahívó üzenetet rajztömbje egy lapjára,
Mr. Braithwaite úgy szorította a papírt horpadt melléhez, mint valami szent talizmánt.
– Boldog karácsonyt, Mrs. Ballantyne – mondta és Cathy meghökkent. Úgy elröpült
az idő, észre sem vette, hogy már csak ennyi van hátra 1895-ből. És a hirtelen gondolatra,
hogy talán ezt a karácsonyt is egyedül fogja tölteni a vadonban, Ralph nélkül, iszonyat
fogta el.
– Boldog karácsonyt, Mr. Braithwaite – felelte, remélve, sikerül visszafojtani könnyeit
a férfi előtt. A terhesség annyira elgyengítette és elérzékenyítette... ha legalább Ralph
visszajönne. Ha legalább...

Pitsani nem hogy város, de még falu sem volt, csupán egy egyszerű, elhagyatottan álló
csereügynökség a sík Kalahari homoksivatag szélén, amely 1500 mérföldre terjedt
nyugatra. Ezzel szemben, mindössze pár mérföldre volt a transvali határtól, amelyet sem
kerítés, sem határjelző karó nem jelzett. A vidék olyan lapos és tagolatlan és a bozót
olyan alacsony volt, hogy az ügynökség lóhátról még hét mérföldről is látszott és
körülötte a katonai tábor kis fehér sátorkúpjai kísértetekként csillámlottak meg a
kánikulai délibábban.
A lovas könyörtelenül hajszolta lovát harminc mérföldön át a mafekingi vasúttól, mert
sürgős üzenetet vitt. A béke hírnökére nem éppen találóan esett a választás Maurice
Heany kapitány személyében, aki katona és az akció embere volt. A jóképű, sötét hajú,
bajuszos, csillogó szemű férfi Carrington lovasalakulatánál és a becsuanai rendőrségnél
szolgált, és a matabele háborúban egy lovascsapat parancsnoka volt. Egy sólyom volt, aki
egy galamb üzenetét vitte. Az őrszemek már két mérföldről észrevették a porfelhőt és
sebbel-lobbal riasztották az őrséget.
Mire Heany bevágtatott a táborba, az összes magas rangú tiszt a parancsnoki sátorban
gyülekezett. A kapitányt maga doktor Jameson fogadta és kezet fogva vele betessékelte a
kíváncsi szemektől megóvó sátorba. Zouga Ballantyne tonikot öntött egy kortynyi ginre
és odavitte neki.
– Sajnos, Maurice, ez nem a Kimberley Klub, jéggel nem szolgálhatunk. – Ez így
magában is életmentő.
Nagyon jól ismerték egymást. Maurice Heany volt Ralph Ballantyne és Harry
Johnston egyik fiatalabb társa, midőn vállalkoztak, hogy elhozzák az első pionír sereget
Mashona-földre.
Heany ivott, és megtörölte a bajszát, aztán John Willoughbyre és a kis doktorra
pillantott. Kínosan érezte magát, mert nem tudta, kinek adja át az üzenetet. Bár
Willoughby volt az ezredparancsnok és Zouga Ballantyne a helyettese, doktor Jameson
pedig hivatalosan csak civil megfigyelő, mindnyájan tudták, kinek a kezében van a végső
döntés.
Jameson zavarát enyhítendő, közvetlen utasítást adott: – Hát akkor ki vele, ember!
– Nem jó hírek, Jim doktor. Mr. Rhodes ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjon, míg a
Reform Bizottság hatalmába keríti Johannesburgot.
– És az mikor lesz? – kérdezte keserűen Jameson. – Nézzen ide! – Egy távirat-
paksamétát vett fel a tábori asztalról. –Szinte óránként jön egy távirat Frank Rhodes
förtelmes kódolásával. Tessék, ez itt a tegnapi. – Jameson felolvasta: "Minden eszközzel
késleltetni az alapítást, míg nem születik megegyezés a társaság cégjelzését illetően".
Jameson kiábrándultan ejtette vissza a táviratot az asztalra. – Ez egy nevetséges
köntörfalazás arra vonatkozóan, hogy milyen zászlót lengessünk. Még ilyet! Hát mi a
fenéért csináljuk, ha nem a brit lobogóért?
– Ez tisztára olyan, mint a félénk menyasszony, aki miután kitűzte az esküvő napját,
jóleső zavarral néz elébe – mosolyodott el Zouga Ballantyne. – Ne felejtsék el, hogy a
johannesburgi Reform Bizottság-beli barátaink jobban hozzá vannak szokva a tőzsdéhez
és a pénzügyi spekulációkhoz, mint a kardforgatáshoz. Olyanok, mint a pironkodó szűz:
szükségük van némi törvényes kényszerítésre.
– Úgy bizony! – bólintottdoktor Jameson. – És Mr. Rhodes még óva int bennünket az
elébük meneteltől.
– Egy dolgot azért nem ártana tudniuk. – Heaney tétovázott. – Nagyon úgy tűnik, hogy
a pretoriai uraknak tudomása van róla, hogy valami készül. Sőt azt is rebesgetik, hogy
áruló van köztünk.
– Ez elképzelhetetlen! – csattant föl Zouga.
 – Szerintem is, Zouga – bólintott doktor Jim. – Sokkalta valószínűbbnek tartom, hogy
Frank Rhodes nyavalyás gyerekes távirataira figyelhetett fel az öreg Kruger.
– Akárhogy is van, uraim, a búrok már bizonyos előkészületeket tesznek, sőt azt sem
tartom kizártnak, hogy a rohamcsapataikat is riasztották Rustenburg és Zeerust
körzetében.
– Ha így áll a helyzet – mondta Zouga halkan –, akkor két dolgot tehetünk: vagy máris
megindulunk, vagy hazavonulunk Bulawayóba.
Doktor Jameson nem bírt tovább ülve maradni, és felugorva vászonszékéről szapora,
rángatózó kis léptekkel fel-alá kezdett járkálni a sátorban. A többiek csendben figyelték.
Végül megállt a sátornyílásban és keresztülbámult a napperzselte síkságon a keleti
horizont előtt elterülő hatalmas witwatersrandi aranykoncra. Mikor ismét feléjük fordult,
látták, hogy elhatározásra jutott.
– Én megyek – mondta.
– Sejtettem, hogy így fog dönteni – motyogta Zouga.
– És maga? – kérdezte Jameson ugyanolyan halkan.
– Magával megyek – felelte Zouga.
– Sejtettem – mondta Jameson, majd Willoughbyre pillantott, aki bólintott.
– Jól van! Johnny összehívná az embereket? Szólni akarok hozzájuk indulás előtt...
Zouga, vágassa el a távíróvezetékeket. Nem kérek többet Frankié sürgönyeiből! A
további mondanivalóit majd személyesen közölheti velem Johannesburgban.

– Elfogták Jamesont! – S a kiáltás úgy visszhangzott a Kimberley Klub elegáns

csendjében, akár egy hun csatakiáltás Róma kapui előtt.
A jelenlévők elképedése és megrendülése nem ismert határt. Mindenki kirohant a
hosszú bárhelyiségből a márvány előcsarnokba a hírhozó köré. Az olvasóteremből a
lépcsőn lefelé tóduló klubtagok izgatott kérdéseket ordibáltak. Valaki olyan sietve
igyekezett kifelé az ebédlőből az előcsarnokba, hogy nekiment a tálalókocsinak, ami
nagy robajjal felborult, miközben a pecsenye tovább gurult a padlón egy sült burgonya
előfutárcsapat nyomában.
A hírnök egy gazdag kimberleyi gyémántbeszerző volt, ami már nem számított
"menő" foglalkozásnak – aki nagy izgalmában még a zsirardiját is elfelejtette levenni;
úgy lépett be a klubba. Az effajta kihágás rendes körülmények között megrovást vont
volna maga után a bizottság részéről.
Az előcsarnok közepén állva kalapban és bíborvörös orra hegyére csúszott
olvasószemüvegében izgatottan és feldúltan olvasta fennhangon a The Diamond Fields
Advertiserből, amelyen még olyan friss volt a nyomdafesték, hogy megfogta az ujját:
"Jameson kitűzi a fehér zászlót Doornkopnál, miután tizenhat ember elesett a heves
harcban. Dr. Jameson, megtiszteltetés számomra, hogy találkozhatom önnel. Cronje
tábornok elfogadja a megadást"
Ralph Ballantyne nem állt fel székéről a sarokasztaltól, pedig vendégei a többiekkel
együtt kirohantak az előcsarnokba. Intett a megzavarodott italospincérnek, hogy töltse
meg poharát, azután, míg várakozott, vett még egy kanállal a "sole bonne femme"-ból.
Vendégei úgy vonultak be ismét Aaron Fagannal élükön, mint a temetőből távozó
gyászolók.
 – A búrok már várhatták őket...
– Doktor Jim egyenest besétált a...
– Mégis, mit képzelt az az ember?
Székek recsegtek és mjndenki a pohara után nyúlt, amint leült.
– 660 embere és puskája volt. Isten az atyám, alaposan kitervelték.
– Ez be fog tenni néhány embernek.
– És fejek fognak a porba hullani.
– Doktor Jim szerencséjének végül csak bealkonyult.
– Ralph, az apja is a foglyok között van! – olvasta Aaron az újságban.
Ralph erre már reagált. – Az nem lehet! – Kikapta a lapot Aaron kezéből és gyötrődve
bámult rá.
– Hogy lehet az? – motyogta. – Úristen, mi történhetett?
Újabb ordítás hallatszott az előcsarnokból:
– Kruger lefogatta az egész Reform Bizottságot... azzal fenyegetőzik, hogy halálra
ítélteti őket.
– Az aranybányák! – hasított bele egy másik hang a beállt csendbe, mire minden fej az
ebédlőajtó fölötti óra irányába rándult. Fél kettő múlt tíz perccel. Az értéktőzsde kettőkor
nyit... Újból az ajtónak rohant mindenki. Az utcán fedetlen fejű emberek kiáltoztak
idegesen kocsijukért, de voltak, akik elszántan gyalogszenei nyargaltak az értéktőzsde
épületei felé.
A klub szinte teljesen kiürült, legfeljebb tízen vacsoráztak tovább az ebédlőben. Aaron
és Ralph egyedül maradt a sarokasztalnál. Ralph még mindig kezében szorongatta a
foglyok névsorát.
– Nem tudom elhinni – suttogta.
– Ez tényleg katasztrófa. Hogy tehetett ilyent Jameson? – értetlenkedett Aaron.
Úgy érezték, ennél borzasztóbb hírt már nem is hallhatnak, de egyszer csak a
klubtitkár lépett ki irodájából és állt meg hamuszürke arccal az ebédlőajtóban.
– Uraim! – károgta. – Még rosszabb hírt kaptunk az imént távírón. Mr. Rhodes
benyújtotta lemondását Cape Colony miniszterelnökségéről. A Charter Company, a De
Beers és a Consolidated Company elnökségéről is lemondott.
– Rhodes is! – suttogta Aaron. – Mr. Rhodes is benne volt! Ez összeesküvés... egyedül
Isten a megmondhatója, milyen következményei lehetnek és hogy kiket fog Mr. Rhodes
magával rántani.
– Talán kérjünk egy üveg portóit – mondta Ralph, eltolva magától tányérját. – Már
nem vagyok éhes.
A búrok börtönében fogva tartott apjára gondolt. Lelki szemeivel már látta, ahogy
Zouga Ballantyne fehér ingben, hátrakötött kezekkel a meszelt fal előtt áll és
ezüstszálakkal átszőtt, aranyos szakálla csillog a napfényben, miközben zöld szemeit
higgadtan a vele szemközt felsorakozott kivégzőosztagra szegezi. Ralphot émelygés fogta
el és a kitűnő portóit kininízűnek érezve, letette poharát.
– Ralph. – Aaron rábámult az asztalon keresztül. – A bessz tranzakció... Olcsón eladta
a Charter és az Egyesült részvényeit és a helyzete még nyitott.

– Lezártam minden tranzakcióját – tájékoztatta David Silver. – A B. D. A. részvények

átlagértéke valamivel 7 font fölé jött ki, ami részvényenként a jutalék- és adólevonások
után közel 4 font hasznot jelent. De ennél is jobban járt az Egyesült Arany mezőkkel,
pedig azokat sújtotta legnagyobb mértékben a krach. Miután 8 fontért eladta őket,
majdnem 2 fontra zuhantak, mikor úgy nézett ki, hogy Kruger megtorlásul kezébe akarja
kaparintani a witwatersrandi bányatársaságokat. – David Silver elhallgatott és
megilletődötten nézett Ralphra. – Az ilyen fogások válnak legendássá a parketten, Mr.
Ballantyne. Félelmetes kockázatot vállalt – csodálattal rázta meg fejét. – Micsoda
kurázsi! Micsoda előrelátás!
– Micsoda szerencse! – mondta türelmetlenül Ralph. – Itt a különbözeti csekkem?
– Igen. – David Silver kinyitotta az ölében lévő fekete bőr kézitáskát, és kivett belőle
egy skarlátvörös viaszrózsa pecsétes, hófehér borítékot.
– A bankom ellenjegyezte és szavatolta. – Áhítattal letette a borítékot Aaron bácsikája
íróasztalára. – Összesen – suttogta, mint egy szerető – egymillió-ötvennyolc font nyolc
shilling és hat penny. Az után, amit Mr. Rhodes kiállított Barney Barnatónak a
kimberleyi bányaterület ellenében, ez volt a legnagyobb összegre szóló csekk, amelyet
Afrikában, az Egyenlítőtől délre valaha is beváltottak... mit szól ehhez Mr. Ballantyne?
Ralph az íróasztal mögött ülő Aaronra nézett. – Tudja, mi a következő teendője.
Megbizonyosodni, hogy soha, semmilyen nyom nem vezethet hozzám.
– Értem – bólintott Aaron és Ralph témát változtatott.
– Jött már válasz a táviratomra? A feleségem gyorsabban szokott válaszolni. – Régi
barátok voltak és Aaron ugyanúgy szerette a bájos Cathyt, mint annyi más csodálója.
Ralph így folytatta: – Már csak két hónapja van a szülésig. Most, hogy a Jameson kis
kalandja kavarta por kezd letelepedni és megszűnt a háborús veszély, le akarom hozni
Cathyt. Itt legalább szakorvosi ellátásban részesülhet.
– Átküldöm az ügyvédbojtáromat a távíróhivatalba. – Aaron felállt és a külső irodába
nyíló ajtóhoz indult, de hátrafordult és megkérdezte unokaöccsétől: – Van még valami,
David? – A kis értékpapírügynök, aki egy hős iránti imádattal bámult Ralph Ballantyne-
ra, összerezzent. Azután sietve összeszedte papírjait, belegyömöszölte irattartó táskájába
és Ralph felé nyújtotta fehér kezét.
– Nem tudom elmondani, micsoda megtiszteltetés számomra, hogy kapcsolatba
kerültem önnel, Mr. Ballantyne. És a jövőben is, ha bármiben segíthetek...
Aaronnak úgy kellett kituszkolnia az ajtón.
– Szegény David – motyogta, visszamenve íróasztalához.
– Az első milliomos vízválasztót jelent minden fiatal értékpapírügynök életében.
– Az apám... – Ralph még csak el sem mosolyodott.
– Sajnálom, Ralph. Többet nem tehetünk. Őt visszaviszik Angliába láncra verve
Jamesonnal és a többiekkel együtt, ahol a Wormwood Scrubsban kell megvárniuk a
tárgyalás napját. – Aaron kiemelt egy lapot az asztalnál fekvő paksamétából. –
"Nevezettek más személyekkel egyetemben, 1895 december havában Őfelsége a
Királynő dél-afrikai birtokán törvénytelen hadjáratot készítettek elő és kíséreltek meg egy
baráti állam domíniuma, a Dél-afrikai Köztársaság ellen, mely cselekedetük ellenkezik az
1870-es Külföldi Toborzási Törvénnyel".
Aaron letette a papírt és megrázta fejét. – Itt már egyikünk sem tehet semmit.
– Mégis, mire számíthatnak? Ez főbenjáró bűn...
– No nem, Ralph, biztos vagyok benne, hogy nem fog odáig fajulni.
Ralph, lecsúszva a karosszékben rosszkedvűen bámult kifelé az ablakon. Nem győzte
magát ostorozni, amiért nem akadályozta meg, hogy Jameson elvágja a távíróvonalakat,
mielőtt bemasírozott volna Johannesburgba. Cathy sürgönye, amelyben Louise súlyos
betegségére hivatkozva hazahívta, soha nem jutott el Zouga Ballantyne-hoz, aki emiatt a
többiekkel együtt beleszaladt a rájuk váró búr rohamcsapatba.
"Ha legalább..." – gondolta Ralph, de nem jutott tovább. Várakozón felpillantott a
tétován belépő ügyvédbojtárra.
– Van válasz a feleségemtől? – kérdezte, mire a férfi megrázta fejét.
– Igazán sajnálom, Mr. Ballantyne... nincs.
– Miért, mi van? – unszolta Ralph a habozó férfit. – Bökje már ki, jóember!
– Úgy tűnik, hétfő óta minden összeköttetés megszakadt Rodéziával.
– Á, szóval erről van szó!
– Nem, Mr. Ballantyne, nem csak erről. Jött egy üzenet Tatiból, a rodéziai határról.
Egy lovas hozta ma reggel. – Az ügyvédbojtár nyelt egyet. – Állítólag ő az egyetlen
túlélő...
– Túlélő? – meredt rá Ralph. – Ezt meg hogy érti?! Miket, beszél itt összevissza?!
– A matabelék felkeltek. Minden fehér embert megölnek Rodéziában... férfiakat, nőket
és gyerekeket... egyszerűen lemészárolják őket!

– Anyu, Douglas és Süss nincsenek itt. Senki se ad nekem reggelit! – panaszkodott

Jon-Jon a sátorba lépve, miközben Cathy a haját kefélte és fölfelé tűzte vastag fonatait.
– Kiáltottál nekik?
– Kiáltottam és kiáltottam.
– Szólj valamelyik lovászinasnak, hogy keresse meg őket, drágám.
– A lovászinasok is nincsenek itt.
– A lovászinasok sincsenek itt! – javította ki Cathy és felállt. – Hát akkor menjünk
megnézni, mi van a reggeliddel.
Cathy kilépett a pirkadatba. Odafönn az égbolt szép sötétrózsaszínből érett
narancsszínbe fordult keleten, és a fák tetején a madarak csiripelő éneke olyan volt, mint
megannyi ezüstcsengettyű-csilingelés. A tábortűz kialudt és szürke kupaccá hamvadt.
– Tégy rá egy kis fát, Jon-Jon – mondta Cathy és átment a konyha-kunyhóba, de
egyetlen lelket sem talált. Bosszúsan összevonta szemöldökét. Épp levett egy
konzervdobozt a gézzel elfátyolozott ételszekrényből, mikor az ajtónyílás elsötétült.
– Te vagy az, Isazi? – örült meg a kis zulunak. – Hol a többi szolga?
– Ki tudja, hová bújik el egy matabele kutya, pont mikor szükség van rá – kérdezte
Isazi megvetően. – Biztos táncoltak meg sört vedeltek az éjszaka, azt most olyan nehéz a
fejük, hogy nem bírják megtartani a nyakukon.
– Akkor te segítesz nekem, míg meg nem jön a szakács – mondta Cathy.
Befejezve a reggelit az étkezősátorban, Cathy ismét behívta Isazit a tűztől.
– Visszajött már valamelyikük?
– Nem még, Nkosikazi.
– El akarok menni a vasúthoz. Hátha jött távirat Henshaw-tól. Fogd be, kérlek, a
pónikat a bricskába.
Cathy ekkor aggodalmas kis szemöldökráncolásra lett figyelmes az öreg zulu
barázdált arcán. Mi az?
 – A lovak... nincsenek a kralban.
– Hát hol vannak?
– Talán valamelyik mujiba korán vitte ki őket, megyek, megkeresem.
– Hagyd csak. – Cathy megrázta fejét. – Nincs olyan messze a távírda. Egy kis séta jót
fog tenni. – És már kiáltott is a gyereknek: – Hozd ide a kalapomat, Jon-Jon!
– Nkosikazi, talán nem bölcs dolog, a kicsi...
– Jaj, nem kell ebből akkora hűhót csinálni! – mondta neki Cathy szeretetteljesen és
megfogta Jonathan kezét. – Ha közben mégis megtalálnád a pónikat, gyere értünk. –
Azután kalapját a szalagjánál himbálva a mellette ugrándozó Jonathannal elindult az
erdős hegyoldalon körbevezető csapáson a végponthoz.
Jonathannak tűnt fel elsőként, hogy nem hallani kalapácskopogást a sínek felől.
– Olyan csönd van, anya. – Megálltak hallgatózni.
– Ma nem péntek van – motyogta Cathy. – Nem ma fizet Mr. Mac a munkásoknak. –
Megrázta fejét, de még mindig nem sejtett rosszat. – Furcsa. – Folytatták útjukat.
A hegy sarkánál ismét megálltak, és Cathy szeme elé tartotta kalapját az alacsonyan
sütő nap ellen. A selymesen csillogó pókhálószálakként dél felé futó sínek hirtelen véget
értek előttük a bozótba frissen vágott csapásnál. A végpontnál talpfák voltak toronyba
rakva és acélsínek egy kisebb kupacban – a menetrendszerű mozdony aznap délutánra
volt esedékes Kimberleyből az utánpótlással. A kőtörő kalapácsok és lapátok ugyanott
voltak szép rendesen lerakva, ahol a munkások az előző este hagyták őket. Egy lélek sem
volt a végpont környékén.
– Ez még furcsább – mondta Cathy.
– Anya, hol van Mr. Henderson? – kérdezte Jonathan szokatlanul levert hangon. – Hol
van Mr. Mac és Mr. Braithwaite?
– Nem tudom. Biztos a sátrukban vannak még.
A fehér munkafelügyelő, a mérnök és a felügyelők sátrai közvetlenül a négyszögletes
galvanizált vas távírókalyiba mögött álltak egy kupacban. De semmi élet nem volt sem a
kalyiba, sem a takaros ponyvapiramisok körül, kivéve egy fekete varjút, amely az
egyiknek a csúcsán üldögélt. Rekedt károgása halkan ért el hozzájuk, és miközben Cathy
figyelte, szétterjesztette fekete szárnyait és letottyant a sátor bejáratánál.
– Hol vannak a kalapáló emberek? – kérdezte sipákolva Jonathan, mire Cathy hirtelen
megborzongott.
– Nem tudom, drágám. – Hangja megtört és megköszörülte a torkát. – Megyünk,
megnézzük. – Azon kapta magát, hogy túl hangosan beszél, Jonathan a lábához bújt.
– Anyu, félek!
– Ne légy csacsi – szólt rá határozottan Cathy és kézen fogva a gyereket, lefelé indult
a hegyről.
A távírókunyhónál már úgy sietett, ahogy csak bírt nagy gömbölyű hasától, miközben
saját lélegzését fülsiketítőnek hallotta.
– Maradj itt! – Maga sem tudta, mi késztette hirtelen, hogy a verandalépcsőn hagyva
Jonathant, visszamenjen a távírókunyhóhoz.
Belökte a résnyire nyitott ajtót.
Mr. Braithwaite az asztalnál ült az ajtóval szemben, a sápadt, kidülledő szemei
Cathyre meredtek és a szája tátva volt.
– Mr. Braitwaite – szólt neki Cathy és a hangjára olyan zümmögés támadt, mintha egy
méhraj szállt volna fel. A férfi mellét ellepő nagy, kobaltkék legyek egyetlen felhőben
rebbentek a levegőbe, és Cathy csak akkor látta, hogy a hasán egy pépesen vöröslő lyuk
tátong és a belei összegabalyodva lógnak lefelé a lábai közt az asztal alá a padlóra.
Cathy az ajtó felé hátrált. Úgy érezte, mintha lábai gumiból volnának és szeme előtt
fekete árnyékok suhantak el, mint denevérszárnyak napnyugtakor. Egy fémeskék légy az
arcára telepedett és lustán a szája sarka felé mászott.
Cathy lassan előrehajolt és okádni kezdett – reggelije szétterült a lába előtt a fapadlón.
Óvatosan kihátrált az ajtón, és fejét rázogatva igyekezett megszabadítani ajkát a
hányadék undorítóan édeskés ízétől. Kis híján elbukott és leroskadt a földre. Jonathan
odaszaladt hozzá és a karjába kapaszkodott.
– Mi történt, anyu?
– Legyél bátor, kis ember – suttogta.
– Anyu... rosszul vagy? – A gyermek izgatottan rázta meg anyja karját, és Cathynek
nehezére esett a gondolkodás.
Rájött, kik csonkították meg olyan borzalmasan a kunyhóban lévő holttestet: a
matabelék szokták kibelezni áldozataikat. Ezzel a rítussal szabadították ki a halott lelkét,
hogy útnak indulhasson a holtak birodalmába. Az érintetlenül hagyott has a földön tartja
az áldozat szellemét, amely visszajár üldözni gyilkosát.
Mr. Braitwaite hasát egy beretvaéles matabele lándzsa hasította fel, úgy tépve ki belőle
a meleg beleket, mint egy csirkéből. Ez matabele harcosok műve volt.
– Anyu, hol van Mr. Henderson? – sivította Jon-Jon. – Megnézem a sátrában!
A nagydarab mérnök Jonathan egyik kedvenc pajtása volt. Cathy elkapta a fiúcska
karját.
– Ne, Jon-Jon... ne menj!
– Miért ne?
A mérnök sátra előtt a varjú összeszedte bátorságát és egy huppanással eltűnt a
nyílásban. Cathy tudta, mi vonzotta oda.
– Jaj, nyugodj már meg, Jon-Jon – kérlelte Cathy. – Hagyd anyát gondolkodni.
Ezért tűntek el a szolgák! Figyelmeztették őket a matabele munkásokkal együtt, hogy
háború készül és megszöktek... Cathynek borzalmas gondolata támadt: talán még a
szolgák, az ő háza népe is részt vettek a mészárlásban! Hevesen megrázta fejét. Nem, az
nem lehet. Ezt csak egy kis renegát csoport tehette, nem az övéi.
És persze hajnalban, a kedvenc napszakukban támadtak. Hendersont és a
munkafelügyelőt álmukban lepték meg. Csak a hűséges kis Braitwaite ült a gépénél. A
távírógépnél... Cathy összerezzent... a távíró volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal!
– Maradj itt, Jon-Jon! – parancsolta és visszamászott a kunyhó ajtajához.
Erőt vett magán és benézett, igyekezve elkerülni a széken ülő emberke látványát. Egy
gyors pillantás is elég volt: a távírógép kitépve a falból, ripityára törve hevert a padlón.
Cathy feltápászkodott és az ajtó melletti vasfalnak dőlve mindkét kezét a hasára tette és
ismét gondolkodni próbált.
A harci csapat a végpont elleni támadás után visszavonult az erdőbe... Cathy megint a
szolgákra gondolt. A tábor... nem tűnhetett el, biztosan ott bujkálnak valahol a tábor körül
a fák között. Kétségbeesve körbepillantott, mint aki arra számít, hogy bármelyik
pillanatban kimasírozhatnak a tollakkal feldíszített harcosok néma, fekete sorai a
bozótból.
A szállítóvonat csak késő délutánra várható Kimberleyből... és ő itt van egyedül
Jonathannal. Térdre rogyott és kétségbeesett erővel magához szorította fiát. Csak akkor
vette észre, hogy Jonathan befelé bámul az ajtón.
– Mr. Braitwaite halott! – mondta Jonathan tárgyilagos hangon. Cathy gyorsan
másfelé fordította a gyerek arcát. – Minket is megölnek, ugye, anya?
– Jaj, Jon-Jon!
– Puskára van szükségünk. Én tudok lőni. Apa megtanított rá.
Puska... Cathy a néma sátrakra nézett. Úgy érezte, még belépni sem merne egyikbe
sem, nemhogy fegyvert keresni. Tudta, milyen vérfürdőt találna odabenn.
Egy árnyék vetődött rá fölülről és felsikoltott.
– Nkosikazi. Én vagyok az.
Isazi olyan halkan jött le a hegyről, mint egy párduc.
– A lovak eltűntek – mondta és Cathy a távírókunyhóba mutatott.
Isazi arca rezzenéstelen maradt.
– Úgy – mondta halkan –, a matabele sakálok még tudnak harapni.
– Nézz be a sátrakba – suttogta Cathy. – Keress fegyvert.
Isazi egy fiatalember ruganyosan himbálózó lépteivel futott egyik sátorból a másikba
és végül egy törött nyelű lándzsával tért vissza.
– A nagy ember derekasan küzdött. Még életben volt, de kiontott beleit a varjak
eszegették. Már nem bírt beszélni, csak rám nézett. Megszabadítottam a szenvedéstől. De
puska, az nincs... a matabelék mindet elvitték.
– A táborban van puska – suttogta Cathy.
– Gyere, Nkosikazi. – Isazi gyengéden felsegítette Cathyt, Jonathan pedig férfiasán
belekarolt a másik oldalon, bár a melléig sem ért.
A sűrű bozótba vágott csapáshoz érve Cathy fájdalmas nyilallást érzett és kétrét
görnyedt. A kis zulu és Jonathan tartották, míg a görcs elmúlt. A fiúcska nem értette; mi
történik, de Isazi komoly volt és szótlan.
– Semmi baj – egyenesedett végül ki Cathy és megpróbálta félresimítani verejtékező
arcába ragadt hosszú tincseit.
Cathyvel lépést tartva felmentek az ösvényen. Isazi mindvégig az erdőt figyelte
kétoldalt, sötét harcosokat kutatva, szabad kezében a döfésre tartott, eltört nyelű
lándzsával.
Cathy zihált és megtántorodott az újabb görcstől, de ezúttal nem sikerült megtartaniuk
és térdre rogyott a porba. Mikor a fájdalom elmúlt, felnézett Isazira.
– Túl gyorsan jönnek egymás után. Megindult...
A zulu megértette.
– Vidd el Jonathant a Harkness Bányába.
– Nkosikazi, a vonat...
– Addigra már késő! Indulj el!
– Nkosikazi... és teveled mi lesz?
– Ló nélkül úgysem jutnék el oda... majdnem harminc mérföld az út. Egy percet sem
veszíthetsz tovább! A gyerek élete forog veszélyben!
Isazi nem mozdult.
– Ha őt megmented, Isazi, megmentesz belőlem egy darabot. De ha ittmaradsz,
mindnyájan meghalunk. Menj. Eredj már!
Isazi meg akarta fogni Jonathan kezét, de a gyerek elugrott.
– Nem hagyom itt az anyukámat! – visította hisztérikusan. – Apa azt mondta, nekem
kell vigyáznom rá!
 Cathy összeszedte magát. Minden lelkierejére szüksége volt, hogy végrehajtsa fiatal
élete legnehezebb feladatát. Teljes erőből felpofozta Jonathant. A fiúcska eltámolygott
tőle –halvány arcán vörös ujjnyomok éktelenkedtek. Cathy még soha nem ütötte arcul.
– Tedd, amit mondtam! – förmedt rá dühösen. – Tessék Isazival menni!
A zulu felkapta a gyereket és lepillantott Cathyre.
– Olyan bátor vagy, mint egy anyaoroszlán. Légy üdvözölve, Nkosikazi. – És
beszökdécselt Jonathannal az erdőbe. Mikor eltűntek szem elől, Cathyből úgy tört ki a
zokogás, hogy egész teste belerázkódott és fuldoklott.
Arra gondolt, hogy a teljes egyedüllétet a legnehezebb elviselni a világon. Ralphra
gondolt, és soha nem szerette és vágyott rá úgy, mint abban a pillanatban. Egy darabig
úgy érezte, a bátorsága utolsó morzsáját is elszórta, mikor Jonathant pofonokkal
kényszerítette a csekély eséllyel kecsegtető menekülésre. Nem számított, hogy ő, Cathy
itt maradt a kora reggeli napfényben a porban térdelve, és várta, hogy érte jöjjenek a
könyörtelen pengével.
Valahol a legbensejében maradt még annyi erő, hogy felálljon és felbicegjen az
ösvényen. A hegy sarkáról lenézett a táborra, amely nyugodtnak és rendezettnek látszott.
Az otthona... A tábortűz füstje halványszürke tollként emelkedett föl a mozdulatlan
reggeli levegőbe, melegséget és biztonságot sugallva. Valószínűtlen módon úgy érezte,
hogy a sátrában nem érhetné baj.
Elindult és alig egy tucat lépés után robbanást érzett a testében, valahol a
legbensejében és egyszer csak forró nedv folyt végig a combja belső oldalán. Magzatvíz!
Tovább küszködte magát átázott szoknyájába bele-beleakadva, míg végül csodával
határos módon elérte a sátrát.
Olyan hűvös és sötét van benne, mint egy templomban, gondolta, amikor lábai újból
kiszaladtak alóla. Kínkeservesen továbbmászott a földön, haja az arcába hullott és
elvakította, tapogatózva elvergődött a nagy tábori ágy lábánál álló utazókofferhez, aztán
nekitámaszkodott és kisimította a haját a szeméből.
A láda fedele olyan súlyos volt, hogy csak minden erejét megfeszítve sikerült végül
nagy zajjal felcsapnia. A pisztoly a horgolt fehér ágyterítők alá volt dugva; amelyeket
abba az otthonba tartogatott, amit Ralph megígért neki. A nagy szolgálati Webleyt csak
egyszer sütötte el azelőtt úgy, hogy Ralph a háta mögött állva tartotta a csuklóját és
lefékezte a visszaütést.
Most mindkét kezére szüksége volt, hogy ki tudja emelni a ládából. Túl fáradt volt
felmászni a tábori ágyra. Háttal a ládának támaszkodva, lábait egyenesen kinyújtva a
földön két kézzel markolta a pisztolyt az ölében.
Elszundikált. Meztelen talpak lépteinek neszére riadt fel, és fölpillantva egy
férfiárnyékot vett észre a nap rézsútos sugaraitól megvilágított, fehér ponyván. Olyan
volt, mint egy árnyjáték figura. Cathy felemelte a pisztolyt és a bejáratra szegezte. A csúf
fekete fegyver bizonytalanul megingott markában, mikor egy férfi lépett be a felhajtott
sátorajtón.
– Ó, hála Istennek! – Cathy visszaengedte a pisztolyt az ölébe. – Hála Istennek, hogy
te vagy az – suttogta és előreejtette fejét. Haja sűrű függönyként leomlott és kettényílva a
tarkóján, szabadon hagyta halovány, zsenge bőrét. Bazo lenézett és megpillantotta a bőr
alatt lágyan lüktető pulzust.
Bazón nem voltak se tollak, se bojtok, csak egy cibetmacskafarok-szoknya és a
homloka körül egy vakondprém pánt. Mezítláb volt. Bal kezében széles döfőlándzsát,
jobbjában pedig egy tüskés botot tartott, amely a középkori lovagok buzogányához
hasonlított. Három láb hossz nyele fényezett orrszarvú agyarból volt, s a végén lévő
súlyos ébenfa golyóból kézzel kovácsolt natúrvas szögek álltak ki.
Bazo, széles vállának minden izmát megfeszítve, teljes erejéből lesújtott a
buzogánnyal az asszony halovány tarkójára.
Két harcosa lépett a sátorba és közrefogták Bazót, szemükben még mindig
gyilkolásvágy csillogott. Ők is vakondprém homlokpántot viseltek. Lenéztek a földön
fekvő testre és egyikük vágásra emelte lándzsáját.
– Az asszony lelkének ki kell szállnia – mondta.
– Csináld! – mondta Bazo, mire a harcos lehajolt és gyors, szakértő kézzel elvégezte a
vágást.
– Élet van benne! – kiáltotta. – Nézzétek! Még mozog!
– Fojtsd el! – parancsolta Bazo és nagy léptekkel kiment a sátorból a napfényre.
– Keressétek meg a fiút! – parancsolta kint várakozó embereinek. – Csípjétek el
nekem azt a fehér kölyköt!

A mozdonyvezetőben elhűlt a vér. Megálltak pár percre a Plumtree-i kitérővágánynál

a csereállomáson, ahol az elülső udvarban a boltosnak és családtagjainak holttestei
hevertek.
Ralph Ballantyne a lapockájába nyomva a puskacsövet visszaterelte a gépészfülkéhez
és kényszerítette, hogy menjen északnak Matabeleföld belsejébe.
A kimberleyi rendező pályaudvartól végig teljes gőzzel jöttek és a kazánfűtőt leváltva
Ralph lapátolta a platformon a darabos fekete szenet a tűztérbe gépiesen, csupasz melle
verejtékezett a kazán fényében, arca és karja olyan fekete lett a szénportól, mint egy
kéményseprőé, mindkét tenyere merő seb volt a kifakadt vízhólyagoktól.
Majdnem két órával megdöntötték a rekordot a végállomásig. Amint pöfögve
elkanyarodtak a hegyek között és feltűnt a távírókalyiba vasteteje, Ralph ledobta a lapátot
és a gépészfülke oldalára kapaszkodva előrebámult.
Majd kiugrott a szíve a boldogságtól, mikor mozgást látott a kunyhó és a sátrak körül.
Élnek! De hamar odalett a jókedve, mikor kivette a lopakodó, kutyaszerű lényeket.
A hiénákat annyira lekötötte a civakodás a sátrakból kivonszolt valamiken, hogy a
félelemről is megfeledkeztek. Csak Ralph lövéseire rebbentek széjjel, aki egy tucatnyit
leterített az undorító állatokból, míg a tár kiürült. A kunyhó után sorra beszaladt a
sátrakba, aztán visszafutott a mozdonyhoz. A vezető és a fűtő nem hagyták el a
gépészfülkét.
– Mr. Ballantyne, bármelyik percben visszajöhetnek azok a rohadt, pogány
gyilkosok...
– Várjon! – ordított rá Ralph és felkapaszkodott a marhavagon oldalán a hajtókocsi
mögött. Leverte a záró peckeket és az ajtó nagy robajjal levágódott, mint egy csapóhíd.
Ralph kivezette a lovakat a kocsiból. Négy volt belőlük, az egyik felnyergelve, a
legjobb hátaslovak, amiket találhatott. Csak annyi időre állt meg, míg elkapta a hevedert,
aztán puskával a kezében nyeregbe pattant.
– Én nem fogok itt várni! – ordította a vezető. – A Mindenható Krisztusra, azok a
niggerek állatok! Állatok!
 – Ha a feleségem és a fiam itt vannak, el kell hoznom őket. Csak egy órát várjon –
kérte Ralph.
– Egy percet sem várok tovább! Visszamegyek! – A vezető megrázta fejét.
– Akkor menjen a pokolba – mondta fagyosan Ralph. Megsarkantyúzta lovát és a
tartalék hátaslovakat maga után húzva a kantáron, elindult a domboldalon a táborba
vezető ösvényen.
Útközben ismét arra gondolt, Aaron Faganra kellett volna hallgatnia, összetoborozni
egy tucat lovast Kimberley-ben és azokkal együtt jönni ide. De tudta, hogy képtelen lett
volna még néhány órát maradni, míg megfelelő embereket talál. Így kapta magát és nem
egész fél órával a hír vétele után elhagyta Kimberleyt, ami arra volt elég, hogy elhozza a
winchesterét, megtöltse a nyeregtáskákat lőszerrel, és kivezesse a lovakat Aaron
istállójából a rendező pályaudvarra.
Mielőtt a hegy sarkát megkerülte, hátrapillantott a válla fölött. A mozdony már
visszafelé pöfögött a kanyaron túl, dél felé. Most már, ha minden igaz, ő az egyetlen
életben lévő fehér ember Matabeleföldön.
Ralph bevágtatott a táborba. Már ott jártak. A tábor ki volt fosztva, Jonathan sátra
összedőlt, ruhái szétszórva hevertek a porba taposva.
– Cathy! – ordította Ralph leszállva nyergéből... – Jon-Jon! Hol vagytok?
Papír zizegett a lábai alatt, mire lepillantott. Cathy földre dobott rajzalbuma feküdt ott
szétesve, és festményeit, amelyekre az asszony oly büszke volt, széttépdesték és
összegyűrték. Ralph felvett egyet, amelyik a Kigeiia africana, azaz afrikai virslifa szép,
skarlátszínű kürtvirágát ábrázolta. Ki akarta simítani az összegyűrt lapot, de aztán
megértette a mozdulat hiábavalóságát.
A nappali sátorhoz rohant és felrántotta a ponyvát. Cathy a hátán feküdt, megszületlen
gyermekével maga mellett. Lányt ígért Ralphnak – és megtartotta ígéretét.
Ralph térdre roskadt melléje és megpróbálta felemelni fejét, de már beállt a borzalmas
hullamerevség és a test olyan merev volt, mint egy faragott márványszobor. Mikor mégis
felemelte, megpillantotta a tátongó, csésze alakú lyukat a tarkóján.
Ralph elhátrált és kirontott a sátorból.
– Jonathan! – üvöltötte. – Jon-Jon! Hol vagy? Úgy rohant át a táboron, mint aki eszét
vesztette.
– Jonathan! Jonathan, fiacskám!
Mikor egyetlen élőlényt sem talált, betámolygott az erdőbe és fölment a domboldalra.
– Jonathan! Én vagyok az, apa! Bújj elő, kicsim!
Homályosan, fájdalomtól elködösülten ráébredt, hogy kiáltozása úgy odavonzhatja az
amadodákat, mint kecskemekegés a leopárdot, de hirtelen teljes szívéből azt kívánta,
bárcsak úgy történne.
– Gyertek! – üvöltötte bele a néma erdőbe. – Gyerünk! Gyertek ide! – Abbahagyta a
levegőbe lövöldözést, amelynek visszhangjai lefelé bucskáztak a völgybe.
Mikor már belefáradt a rohangászásba és ordibálásba, lihegve nekidőlt egy fatörzsnek.
– Jonathan! – hörögte. – Hol vagy, fiam?
Lassan megfordult és lement a dombról. Járása olyan volt, mint egy aggastyáné.
A tábor szélén megállt és összehúzott szeme megakadt valamin a fűben. Lehajolt és
felvette, ide-oda forgatta kezében, aztán olyan erővel szorította markába, hogy ízületei
belefehéredtek. Egy finom cserzésű vakondprém homlokpánt volt az.
Még akkor is a kezében szorongatta, mikor visszament a táborba, hogy eltemesse
halottját.

Robyn St. John halk kaparászásra ébredt a hálószobája ablaktábláján és félig

felkönyökölt.
– Ki az? – szólt ki.
– Én vagyok, Nomusa.
– Juba, kis Galambom, nem vártalak!
Robyn kibújt az ágyból és odament az ablakhoz. Mikor kinyitotta, az opálos
holdfényben megpillantotta az ablak alatt kuporgó Jubát.
– Hiszen te fázol! – Robyn megfogta a karját. – Csúnyán meghűlhetsz. Gyere be
hamar, adok egy takarót.
– Várj, Nomusa! – Juba elkapta a csuklóját. – Mennem kell!
– De hiszen csak most jöttél!
– Senkinek sem szabad megtudnia, hogy itt jártam, kérlek, Nomusa, senkinek se szólj
róla.
– Mi bajod? Te remegsz...
– Jól figyelj rám, Nomusa. Én soha nem tudnálak elhagyni... te az anyám, a nővérem
és a barátnőm vagy. Soha nem tudnálak elhagyni...
– Juba...
– Ne szólj semmit! Hallgass végig – kérlelte Juba. – Nagyon kevés időm van.
Robyn akkor döbbent rá, hogy Juba terebélyes teste nem az éjszakai hidegtől rázkódik
és reszket. A félelemtől és rémülettől kitört belőle a zokogás.
– El kell menned, mennetek innét, Nomusa! Neked, Elizabethnek és a gyereknek!
Semmit se vigyetek magatokkal, azonnal induljatok! Menjetek Bulawayóba, ott talán
biztonságban lesztek. Ez az egyetlen esélyetek.
– Nem értelek, Juba. Miféle értelmetlenség ez?
– Már útban vannak ide, Nomusa! Jönnek! Kérve kérlek, siessetek !
Azzal otthagyta Robynt. Nagy teste ellenére fürgén és nesztelenül mozgott és szinte
beleolvadt a holdárnyékokba a spathodeafa alatt. Mire Robyn megtalálta a kendőjét és
leszaladt a verandán, Jubának nyoma veszett.
Robyn a kórházbungalók felé sietve megbotlott az ösvény szegélyén, miközben egyre
kétségbeesettebben kiáltozta:
– Juba, gyere vissza! Hallasz engem? Nem tűröm tovább ezt az ostobaságot!
A templomnál elbizonytalanodva megállt, nem tudva, melyik úton menjen tovább.
– Juba! Hol vagy?
A csendet csak egy sakál csaholása törte meg odafönt, a Misszió fölötti hegyoldalon.
Egy másik válaszolt rá az átjáró tetejéről, ahol a Bulawayóba vivő út átszelte a hegyeket.
– Juba!
A tábortűz a kórházbungalónál leégett. Robyn odament hozzá és rádobott egy rönköt a
farakásról. A csend természetellenes volt. A rönk tüzet fogott és fellángolt. Fényében
Robyn felmászott a legközelebbi bungaló lépcsőjén.
A páciensek alvógyékényein, amelyek két sorban voltak leterítve egymással szemben
a falaknál, senki sem feküdt. Még a legsúlyosabb betegek is eltűntek. Nyilván elvitték
őket, hiszen némelyikük már járni sem tudott.
 Robyn szorosabbra fogta vállán a kendőt. – Szegény, tudatlan pogányok – mondta
fennhangon. – Megint valami boszorkányságtól ijedhettek meg és most futnak a saját
árnyékuk elől.
Szomorúan sarkon fordult és átvágott a sötétben a ház felé. Elizabeth szobájában
világosság volt és mikor Robyn felment a verandalépcsőn, kinyílt az ajtó.
– Mama! Te vagy az?
– Mit csinálsz, Elizabeth?
– Mintha hangokat hallottam volna.
Robyn habozott, nem akarta megijeszteni Elizabethet, bár, ha érzékeny gyermek is,
aligha esne pánikba holmi kis matabele babonától.
– Juba volt itt. Megint valami boszorkányság-pánik törhetett ki. És el is szaladt.
– Mit mondott?
– Ó, csak azt, hogy menjünk Bulawayóba, ha meg akarunk menekülni valamiféle
veszélytől.
Elizabeth kilépett a verandára hálóingben, kezében a gyertyával.
– Juba keresztény és nem foglalkozik boszorkányságokkal. – Elizabeth tónusa aggódó
volt. – És még mit mondott?
– Csak ezt – ásított Robyn. – Én visszamegyek lefeküdni. – Elindult a verandán, de
aztán megtorpant. – Ja, és a betegek is mind megszöktek. A kórház üres. Igazán
bosszantó.
– Mama, talán jobb lenne Jubára hallgatni és elmenni.
– Mit beszélsz?
– Úgy érzem, azonnal Bulawayóba kell mennünk.
– Elizabeth, én okosabbnak hittelek téged.
– Borzasztó érzésem van! Menjünk innét! És ha tényleg veszélyben vagyunk?
– Ez az otthonom. Az apád és én a két kezünkkel építettük. Nincs az a hatalom ezen a
földön, ami rákényszeríthetne, hogy elhagyjam – mondta Robyn elszántan. – Most pedig
visszabújok az ágyba. Nehéz napunk lesz holnap segítség nélkül.

Hosszú, néma sorokban kuporogtak a magas fűben a hegygerinc alatt. Gandang

nyugodtan végigment a sorok mellett, csak néha állt meg egy-egy szót váltani valamelyik
régi fegyvertársával és felidézni egy másik, régen volt csata előtti várakozás emlékét.
Furcsa volt a csupasz földön üldögélve várni. A régi szép időkben ki-ki a maga
hosszú, kőkemény, foltos ökörbőr pajzsán ült, de nem kényelemből, hanem hogy
elrejtőzzenek az ellenség éber szeme elől, míg eljő a pillanat, hogy rémületet üssenek a
hasába és acélt mártsanak a szívébe. Másrészt pedig azért kuporogtak rajta, nehogy
némelyik fiatal kölyök az isteni Őrület önkívületében túl korán kezdjen dobolni a nyers
marhabőrön lándzsájával és felfedje a rejtőzködő harcosokat.
Az is furcsa volt, hogy az Inyati kafir harcosok nem öltöztek teljes harci díszbe,
hiányoztak róluk a tollak, prémek és tehénfarokbojtok, bokájukon és csuklójukon nem
csörgött harci csörgő, fejüket nem koronázta magas bóbita, amitől egy férfi óriásnak
látszott. Szelíd neofitáknak tűntek szoknyáikban, de a forradások sötét testükön és a
szemükben lobogó tűz megcáfolták ezt a benyomást.
Gandangnak csak úgy dagadozott a szíve a büszkeségtől, pedig már azt hitte, sose
fogja többet ezt érezni. Szerette őket, szerette a vadságukat és bátorságukat, és bár arca
nyugodt volt és kifejezéstelen, szeméből szeretet sugárzott, amit harcosai éreztek és
százszorosan viszonoztak. – Baba! – susogták mély hangjukon. – Atyánk, már azt hittük,
sose harcolhatunk az oldaladon többé! Atyánk, fiaid, akik ma meghalnak, örökre ifjak
maradnak.
A hegyszoroson túl egy sakál üvöltött baljósan, amire egy másik válaszolt a közvetlen
közelből. A kafir harcosok úgy lapultak harcállásban a Khamit övező hegyekben, mint
egy összetekeredett mamba, éberen és ugrásra készen.
Az égbolton megcsillant a hamis hajnal fénye, amelyet még nagyobb sötétség szokott
követni az igazi hajnal előtt. Azt a sötétséget szerették és használták ki rendszerint az
amadodák.
Halk mocorgás támadt, ahogy sarkuk közé helyezték a lándzsanyelet a "Rajta,
gyermekeim! Lándzsát kézbe" parancsszavakra várva.
De a parancs most nem hangzott el és a hajnalpír vérbe borította az eget. Fényében az
amadodák egymásra néztek.
Egy magas rangú harcos, aki ötven csatamezőn nyerte el Gandang tiszteletét, szólt a
többiek nevében. Odament a harcosoktól némi távolságra egyedül ülő Gandanghoz:
– Baba, gyermekeid nem értik, mi történik. Megmondanád, miért várunk?
– Öreg barátom, csak nem annyira szomjasak a lándzsáink asszonyok és kisgyermekek
vérére, hogy ne böjtölhetnének ki egy gazdagabb lakomát?
– Addig várunk, amíg te parancsolod, Baba. Csak olyan nehéz.
– Öreg barátom, én egy leopárdot csalogatok zsenge kecskecsalival – mondta neki
Gandang és visszaengedte állát kemény, izmos mellkasára.
Az egyre feljebb nyomuló napkorong már bearanyozta a hegyek fáinak koronáját, de
Gandang még mindig nem mozdult a fűben némán várakozó sorok előtt.
Egy fiatal harcos odasúgta a szomszédjának: – Már kitört a vihar. Testvéreink
mindenütt máshol serénykednek már. Kinevetnek, ha megtudják, hogy mi meg közben a
hegytetőn üldögéltünk...
Egy idősebb férfi rendreutasítóan lepisszegte, mire az ifjú harcos elhallgatott, de
távolabb a sorban egy másik iíjonc elfordult derékból és lándzsája a szomszédjáénak
koccant. Gandang nem pillantott föl.
Aztán a hegytetőn vad frankolinfajd rikoltott: – Kuaali! Kuaali! – Az éles, átható
kiáltás jellemző hangja volt a dél-afrikai prérinek és csak a kifinomult fül észlelte, hogy
ez most nem madártól származik.
Gandang felállt: – Jön a leopárd – mondta halkan és nagy léptekkel fel lopakodott arra
a pontra, ahonnét az egész, bulawayói utat beláthatta. A vadfácán-rikoltással jelzést adó
őrszem szótlanul az útra bökött lándzsája nyelével.
Egy nyitott batár és egy csapat lovas haladt az úton. Gandang megszámolta őket:
tizenegyen voltak és a Khami Hegyek felé igyekeztek. A menet vezetőjét még ebből a
távolságból is fel lehetett ismerni hosszú derekáról, éber fejtartásáról és hosszú
kengyelszíjáról.
– Hau! Csillogó Félszem! – köszöntötte Gandang halkan.
– Sok hosszú hold óta várok rád.

*
 Mungo St. John tábornokot éjnek évadján verték föl álmából. Hálóingben hallgatta
végig egy színes bőrű szolga hisztérikus szóáradatát, aki a Tíz-Mérföldes Vágat
csereállomásáról menekült el. A férfi, akinek lehelete brandyszagú volt, kegyetlen
mészárlásról és gyújtogatásról számolt be.
– Be van rúgva – mondta Mungo St. John egykedvűen. – Vigyétek a szemem elől és
náspángoljátok el.
Az első fehér ember három órával pirkadat előtt ért a városba. A combja át volt döfve
és a bal karját két helyen is eltörte egy buzogány. Az ép karjával kapaszkodott a lova
nyakába.
– Elszabadultak a matabelék! – ordította. – Felégetik a farmokat... – és ájultan csúszott
le nyergéről.
A hajnal első fényére már ötven szekér formált tábort a piactéren: igavonók nélkül,
kézi erővel tolták össze őket. A városból minden gyermeket és nőt betelepítettek a
szekértáborba, ahol tépést csináltak, puskákat töltögettek és kenyeret sütöttek ostrom
esetére. Az a kevés épkézláb férfi, akiket doktor Jameson nem vitt magával Transvaalba,
így nem esett vele együtt fogságba, sietve csapatokba rendeződött, s akinek nem volt lova
és puskája, annak kerítettek.
A sürgés-forgás és zűrzavar közepette választott ki Mungo St. John egy gyors, nyitott
batárt, egy színes bőrű hajtót és egy csapatra való jó kiállású és ügyes lovast, és
megbízott kormányzói minőségében kiadta az indulási parancsot.
A Khami Misszió fölötti hegyszorosba érve megzabolázta lovát, ahol a csapás a
legjobban elkeskenyedett és kétoldalt magas, sárga fű- és erdőfal szegélyezte. Mungo St.
John a kezével ellenzőt formált egyetlen szeme elé.
– Hála legyen Istennek! – suttogta. A misszió zsúpfedeles házai, amelyeket lelki
szemeivel már lángokba és füstbe borultan látott, derűsen álltak odalenn, a békésen
zöldellő völgyben.
A lovak tajtékoztak és fújtattak a hegymenettől, a kocsi pedig kétszáz lépésre
hátramaradt. Fölérve Mungo, pillanatnyi pihenőt sem hagyva az öszvéreknek, azt
kiáltotta: – Csapat! Előre! – azzal megsarkantyúzta a lovát és nyomában az embereivel,
levágtatott a csapásról.
Robyn St. John, mikor kilépett kerek, zsúpfedeles laboratóriumából és felismerte az
oszlop élén haladó férfit, kezeit fiús csípőjére téve haragosan fölszegte fejét.
– Hogy jön ahhoz, hogy betolakodjék ide, uram? – vonta kérdőre.
– Asszonyom, a matabelék fellázadtak. Asszonyokat és gyermekeket hánynak
lándzsaélre és tanyaházakat égetnek fel.
Robyn oltalmazón hátralépett a sápadt arcú Robert elé, aki kijött a klinikaépületből és
szoknyájába kapaszkodott.
– Azért jöttem, hogy biztonságos helyre kísérjem önt és a gyermekeit.
– A matabelék a barátaim – mondta Robyn. – Nekem nincs tőlük félnivalóm. Ez itt
pedig az otthonom, amelyet nem áll szándékomban elhagyni.
– Nincs időm meddő vitába bocsátkozni arról, hogy mihez van kedve és mihez nem –
mondta baljósán és felállt a kengyelben. – Elizabeth – bődült el, mire a lány kilépett a
tanyaház verandájára. – A matabelék fellázadtak. Mind életveszélyben vagyunk. Két
perced van, hogy összepakold a legszükségesebbet...
– Ügyet se vess rá, Elizabeth! – ordította Robyn dühösen. – Mi ittmaradunk!
Mielőtt Robyn felfoghatta volna, mi készül, Mungo megsarkantyúzva lovát a
laboratóriumajtó felé hátrált. Aztán kihajolt a nyeregből, derékon kapta Robynt és úgy
felrántotta a nyeregkápa mögé, hogy szoknyája fellebbent és kitakarta a hátsó felét.
Robyn hiába rúgkapált és sikítozott sértéseket, Mungo a nyitott kocsihoz léptetett vele és
egyetlen vállmozdulattal és újabb alsószoknya-fellibbentéssel ráhuppantotta a hátsó
ülésre.
– Ha nem marad ott, asszonyom, kénytelen leszek szégyenszemre megkötöztetni.
– Ezt soha nem bocsátom meg magának! – zihált Robyn elfehéredett ajakkal, de látta a
férfin, hogy nem tréfál.
– Robert! – szólt Mungo St. John a fiának –, eredj az anyádhoz! Mars!
A gyerek a kocsihoz rohant és felmászott.
– Elizabeth! – bődült el ismét Mungo St. John. – Mozogj, lányom. A perceink meg
vannak számlálva!
Elizabeth kiszaladt a verandára egy batyuval a vállán.
– Derék lány vagy! – mosolygott rá Mungo St. John. A helyes, bátor és higgadt
Elizabeth mindig is a kedvence volt. Mungo leugrott lováról, felsegítette a lányt a
kocsira, aztán visszapattant a nyeregbe.
– Csapat! Indulj! Mozgás! – parancsolta és kifordult az udvarból.
A kocsi az oszlop végén haladt, előtte a tíz lovas kettesével, s az egész menetet Mungo
St. John vezette. Elizabeth-et önkéntelenül is kellemes izgalom és félelem fogta el. Ez
olyan más volt, mint a Khami Misszióban megszokott egyhangú, nyugodt élet: a
fegyveres férfiak, a sietség és feszültség, a körülvevő ismeretlen sötét fenyegetés, a
hűséges férj szerelme, aki átlovagol a halál árnyékának völgyén, hogy megmentse
szeretett asszonyát. Mily nemesnek és energikusnak látszott az oszlop élén, milyen
könnyedén ülte meg a lovat, és milyen haláltmegvető mosollyal nézett olykor hátra a
kocsira! Elizabeth csak egyetlen hozzáfogható férfit ismert. Bárcsak Ralph Ballantyne
jött volna egyedül őt megmenteni! De máris elhessentette ezt a bűnös gondolatot és
menekülni akarva előle hátrafordult és lenézett a dombról.
– Jaj, mama! – kiáltotta felugorva a kilengő kocsiban és izgatottan mutatott lefelé. –
Odanézz!
A Misszió lángokban állt. A templom zsúpfedele a fölfelé kúszó lángnyelvekben
fáklyaként égett. A tanyaházból füst gomolygott kifelé és anya és lánya elszörnyedve
meredtek a spathodeafák szegélyezte ösvényen égő száraz fűnyalábokkal szaladó sötét
emberi alakokra. Az egyik megállt és a klinika tetejére hajította fáklyáját.
– A könyveim – suttogta Robyn. – A feljegyzéseim! Az életem munkája!
– Ne nézd tovább; mama. – Elizabeth visszaült mellé az ülésre és úgy kapaszkodtak
egymásba, mint az elveszett gyermekek.
A kis menet elérte az átjáró tetejét és a megállás nélkül hajtott, elcsigázott lovak
eltűntek a gerinc mögött, ahol a matabelék előbukkantak a csapás mindkét oldalán. Két
fekete hullámban emelkedtek ki a fűből és zümmögő harci kántálásuk olyan sebesen
erősödött, mint a meredek hegyoldalon felgyorsuló lavina.
Bár a lovasok kezében fel volt húzva a karabély kakasa, a tusa pedig a jobb
combjukon pihent, a matabelék olyan hirtelen rohanták meg őket, hogy már az első
áradatuk legázolta a csapatot, amely nem riasztotta meg a feketeemberhullámot. És mikor
a lovak rémült nyerítéssel felágaskodtak, a támadók kirángatva a katonákat a nyeregből,
lándzsáikkal összevissza döfködték őket. A harcosoknak eszét vette a vérszomj.
Vicsorogva és torkukszakadtából ordítva rontottak a fehérekre, mint vérebek a
rókatetemre.
Egy jól megtermett, izzadságtól fénylő testű harcos elkapta a színes bőrű hajtó lábát és
lerántotta a bakról, de mielőtt az földet érhetett volna, egy másik harcos rátűzte
lándzsájának széles ezüstös végére.
Csak az oszlop élén haladó Mungo St. Johnnak sikerült kitörnie. De már őt is
megszúrták az oldalán és a vér patakokban folyt végig a bricsesze szárán és
lovaglócsizmáján és csöpögött sarkáról a földre.
De továbbra is peckesen ülve nyergében, hátrapillantott. A matabelék fölött Robyn
szemébe nézett, majd egy szempillantás alatt megfordulva belelovagolt a fekete tömegbe,
a kocsi irányába. Pisztolyával belelőtt egy harcos arcába, aki melléje ugorva el akarta
kapni a lova fejét, de közben a másik oldalról egy másik matabele mélyen a hónaljába
mártotta lándzsáját. Mungo St. John felnyögött és tovább sarkantyúzta lovát.
– Itt vagyok! – ordította Robynnak. – Ne félj, drágám... – abban a pillanatban egy
harcos átdöfte a hasát. A tábornok összegörnyedt. Éles acéllal szíven szúrt lova kiszaladt
alóla, és már-már úgy látszott, vége a dalnak, de Mungo St. John csodával határos módon
fölállt és szilárdan megvetette lábát a földön, kezében pisztolyával. Szemvédőjét
elvesztette és üres szemürege olyan ördögien fénylett, hogy a harcosok egy pillanatra
visszahőköltek és ott állt középen a borzalmasan vöröslő, lándzsaejtette sebekkel a
mellén és hasán.
Gandang előrelépett és csend telepedett a tömegre. A két férfi farkasszemet nézett
egymással, és miután Mungo fel akarta emelni pisztolyát, de ereje cserben hagyta,
Gandang úgy döfte mellbe lándzsájával, hogy a penge tenyérnyire a hátán jött ki.
Aztán megállt a holtteste fölött és egyik lábát Mungo St. John mellére téve, kihúzta
belőle a lándzsát, amely olyan cuppanós hangot adott, mint csizma a vastag sárban. A
csend a harci kántálásnál és a haldoklók sikolyánál is ijesztőbb volt.
A sűrű fekete tömeg elborítva a holttesteket körülzárta a kocsit. Az amadodák
körbeállták a hátán fekvő Mungo St. Johnt, akinek arca a düh és haláltusa grimaszába
torzult és egyetlen szeme a számára már láthatatlan ellenségre meredt.
A harcosok egy emberként emelve föl fejüket, a kocsiban összebújva kuporgó nőkre
és gyermekre bámultak. A levegő vészterhes volt, szemükben gyilkos őrület izzott és a
karjukat, mellüket és arcukat telefröcskölő vér egy rémisztő harci maszknak látszott.
Soraik úgy hullámzottak, mint a préri enyhe szellőtől borzolt füve. Leghátul már
felhangzott egy zümmögő hang, de mielőtt kórussá dagadhatott volna, Robyn St. John
felállt a kocsiban és a magasból lenézett rájuk. A zümmögés elhalt.
Robyn előrenyúlt és megfogta a gyeplőt. A matabelék figyelték, de senki sem
mozdult. Robyn megrántotta a gyeplőt és az öszvérek lassan megindultak.
Gandang, Mzilikazi fia, a matabelék legmagasabb rangú indunája ellépett az útból és
mögötte az amadodák sorai is szétnyíltak. Az öszvérek lassan haladtak tova közöttük az
ösvényen, finnyásán lépkedve át a lovasok megcsonkított tetemein. Robyn mereven
fogva a gyeplőt egyenest előrenézett. Csak egyszer pillantott oldalra, Mungo St. John
holtteste mellé érve, azután ismét az útra szegezte tekintetét.
A kocsi lassan gördült lefelé a hegyről, és mikor Elizabeth hátra mert nézni végre, az
út üres volt.
– Elmentek, mama – suttogta és csak akkor látta, hogy Robynt néma zokogás rázza.
Elizabeth átkarolta a vállát, és Robyn egy pillanatra elengedte magát.
– Rémes ember volt, de Isten bocsássa meg nekem, nagyon szerettem őt – suttogta.
Aztán kiegyenesedett és nagyot rántva a gyeplőn továbbhajtotta a kocsit Bulawayo felé.

Ralph Ballantyne egész éjszaka lovagolt, inkább a hegyeken át vezető, nehezen

járható, de egyenes ösvényt választva, mint a széles szekérutat. A tartalék lovak a
táborból megmentett élelmiszerekkel és pokrócokkal voltak felpakolva. Lépésben és a
legnagyobb kímélettel vezette át őket a sziklás terepen.
Puskája megtöltve és felhúzott kakassal az ölében feküdt. Úgy félóránként
megmegállította lovát és leadott három egyforma lövést a csillagos ég felé. A három
lövés a gyülekezés egyezményes jele volt. Miközben a visszhangok dübörögve lefelé
morajlottak a hegyekben, fülelve, lassan elfordulva a nyeregben körülnézett és
torkaszakadtából beleüvöltötte kétségbeesését a vadon csendjébe.
– Jonathan! Jonathan!
Azután lassan tovább lovagolt a sötétben. Pirkadatkor lecsutakolta a lovakat egy
pataknál és hagyta őket pár órát legelészni, ő maga pedig egy földhányáson üldögélve
néhány szem keksszel elköltött egy marhahúskonzervet és közben hallgatózott.
Különös módon, a sóváran hallgatózó ember a bozót több hangjában is
gyermekkiáltást vélt felfedezni. Egy szürke lóri rikoltására Ralph kalapáló szívvel ugrott
talpra, és a bozontos farkú rókamanguszta visítására, de még a lombokban jajongó szél
hangjára is felfelkapta fejét.
Késő délelőtt felnyergelt és folytatta útját. Tudta, hogy nappali világosságban nagyobb
a kockázata annak, hogy egy matabele őrjáratba botlik, de fütyült rá. Azon kapta magát,
hogy még örülne is neki. A lelke legmélyén egy hideg és sötét terület volt, amelyről
eddig nem tudott, és csak most, útközben fedezte fel, olyan gyűlöletet és haragot találva
ott, amiről nem is hitte volna, hogy létezhet. A tiszta, fehér napfényben a szép erdőkön
lassan keresztüllovagolva rádöbbent, hogy csak most kezdi megismerni önmagát.
Megállította lovát egy magas, kopár hegygerincen, hogy az esetleg vizslató matabelék
messziről is kivehessék az ég kék háttere előtt, és kihívóan ismét leadott három lövést. De
senki sem rohant rá a lövéseket követően, és a gyűlölete és haragja csak fokozódott.
Délután egykor már az ősök hegyén járt, ahol apja elejtette az óriás elefántot, és
lenézett a Harkness Bányára.
Az épületek le voltak égve. A végén lévő taréjon a falak, amelyeket Harry Mellow
húzott fel, még álltak, de az üres ablakok úgy tátongtak, mint egy koponya szemüregei. A
tetőgerendák csupaszok és feketék, némelyik leszakadt az elszenesedett zsúpfedél
súlyától. A kertek le voltak taposva és gyepen széjjelszórva két fiatal ingóságai hevertek
– a sárgaréz ágykeret, kibelezett matracok, Vicky nyitott kelengyésládája szétcibált
tartalmával megperzselődött.
A valamivel távolabb a völgyben álló boltocska és irodahelyiség is leégett. A
megfeketedett áruhalmazok még parázslottak és a levegőben gumi és bőr szaga terjengett.
De Ralph valami más szagot is érzett, ami a forrásban lévő disznózsírra emlékeztette.
Még soha nem érzett emberhússzagot, de az ösztöne azt súgta, hogy ez az, és
felkavarodott a gyomra.
A kiégett épületek körüli fákon púpos hátú keselyűk kuporogtak. Több száz volt az
undorító dögevőkből, a nagy, fekete, kopasz, vörös fejű keselyűktől a piszkosbarnákig,
amelyeknek hosszú nyakát csúf, gyapjas pihe borította. Volt köztük dögevő gólya, rekedt
hangú varjú és kicsiny, fekete, keringő kányák. Nem akármilyen lakoma vonzhatott oda
ennyi dögevő madarat.
A dombtetőről lelovagolva megpillantotta az első holttesteket. Matabele harcosok,
nyugtázta komor elégedettséggel, akik sebesülten idáig vonszolták magukat meghalni.
Harry Mellow drágábban adta, mint a vasútépítők a végpontnál.
– Vagy ezer fekete hóhért magával vihetett – bizakodott Ralph fennhangon és
óvatosan tovább baktatott lövésre emelt puskával.
A bányabolt romjai mögött leszállt lováról és lazán kipányvázta, arra az esetre, ha
hirtelen menekülnie kellene. Ott már több matabele halott feküdt az eltört és elejtett
lándzsák között. A hamu még forró volt és a kiégett boltépületben is volt három-négy
felismerhetetlen halmocskává égett holttest, a disznózsírszag kibírhatatlan volt.
Ralph, magasra tartva puskáját, vigyázva átlépkedett a hamun és a törmeléken az
épület sarka felé tartva. A keselyűk és dögevők vijjogása és szárnycsattogtatása minden
más neszt elnyomott és Ralph felkészült az esetleg lesben álló harcosok hirtelen
rohamára. Arra is felkészült lelkileg, hogy bármelyik pillanatban Harry és a helyes kis
szőke Vicky holttestébe botolhat. Hiába temette el a saját megcsonkított szeretteit, nem
edződött hozzá a borzalomhoz, ami itt is várhatott rá.
Az épület sarkához érve levette kalapját és óvatosan kikukucskált a fal mögül.
A kiégett boltot egy kétszáz yardos grund választotta el az I. akna ásító szájától,
amelyet Harry a hegy oldalába vágott. A grundon egymás hegyén-hátán, gúlákban vagy
sorban egymás mellett hevertek a halott matabele harcosok. Némelyik a haláltusában
kicsavarodott végtagokkal merevedett szoborrá, míg mások egyedül, összegömbölyödve
feküdtek, mintha csak pihennének. Legtöbbjüket már kikezdték a madarak és sakálok, de
akadtak érintetlenek is.
A mészárlás láttán keserű káröröm fogta el Ralphot.
– Becsületedre válik, Harry fiam – suttogta.
Már-már kilépett a grundra, mikor majd beszakadt a dobhártyája egy dörrenéstől és
olyan közel süvített el a feje mellett egy golyó, hogy a haja a homlokára lapult tőle.
Visszaugrott a fal mögé és megrázta fejét, hogy abbamaradjon fülében a zümmögés. A
golyó legfeljebb egy inchre téveszthetett célt, ami túl jó lövés volt egy matabele
orvlövésztől. A matabelék ugyanis híresen csapnivaló lövészek voltak.
Ez elővigyázatlanság volt tőle. A matabele hullák elaltatták az éberségét, és ostoba
módon azt képzelte, hogy a kafir harcosok már elvégezték véres munkájukat és
odébbálltak.
Leguggolva visszafutott a leégett épület mellett, villámgyorsan végigpásztázta a
fedezék nélküli oldalt az erein vadul kercsztülszáguldó adrenalintól élessé vált
szemekkel. A matabelék szerették a bekerítő hadmozdulatot: ha előtte vannak, akkor
hamarosan a háta mögé kerülnek, odébb, a fák között.
Végül odaért a lovakhoz, eloldotta a pányvát és átvezette őket a forró hamun a falak
közé. A nyeregtáskából új töltényhevedert vett elő és keresztbe vetve mellén, mint valami
mexikói bandita, azt motyogta:
– Ám legyen, fekete fattyai, égessünk egy kis puskaport.
A kőfal egyik sarka összeomlott, ahol a kiégetetlen kimberleyi tégla nem állta ki a
hőséget. A cikcakkos nyílás megtörte a feje árnyékát, a hátsó fal pedig elfogta a fényt.
Óvatosan kitekintett a véres grundra. Biztosan az akna fölötti bozótban rejtőznek...
Azután meglepetten összerezzenve látta, hogy az aknaszáj el van torlaszolva
fagerendákkal és kukoricás zsákokkal.
A bányaaknában volnának? De hát annak mi értelme lenne? Ralph tanácstalan volt.
Pedig valami máris azt látszott igazolni... Az akna torkát elzáró barikád mögül halk
mocorgás hallatszott, és ezúttal Ralph orra előtt fütyült el egy golyó, amely a fal szélét
találta el és teleszórta a szemét téglaporral.
Ralph alábukott, megtörölgette könnybe lábadt szemét, aztán teleszívta a tüdejét és
elordította magát:
– Harry! Harry Mellow!
Csend volt, még a keselyűk és sakálok is elnémultak a levegőt megrázó dörrenésre.
– Harry... én vagyok az, Ralph!
Halk válaszkiáltást hallott, mire felugrott és átugorva a leomlott falon az akna felé
szaladt. Harry Mellow nyargalt feléje, keresztülugrálva a halott matabeléken, széles
mosollyal arcán. Odaérve egymáshoz a megkönnyebbülés hevével összeölelkeztek és
szótlanul paskolgatták egymás vállát. Mielőtt bármelyikük is szólt volna, Ralph a magas
amerikai háta mögé nézett.
További alakok bukkantak elő a hevenyészett barikád mögül: Vicky bricseszben és
férfiingben, puskával kezében, vörösrózsaszínű haja összekuszálódva omolva a vállára.
Mellette Isazi, az apró termetű zulu és egy még őnála is kisebb emberke, aki előttük
szaladt, mindkét kezével a levegőt kaszálva és grimaszolva.
Ralph felkapta és magához szorította, nyúzott, borostás arcát a fiúcska bársonyos
bőréhez nyomva.
– Jonathan – nyögte és elfúlt a hangja. A gyermek kis meleg testének érintésére és
izzadságának kutyakölyök-illatára elszorult a szíve.
– Apa – Jon-Jon hátrahúzta fejét, arca sápadt és szomorú volt.
– Nem tudtam vigyázni anyára. Nem hagyta.
– Semmi baj, Jon-Jon – suttogta Ralph. – Te mindent megtettél...
Ralphból szárazon elcsukló, szívet tépő zokogás tört ki, amelyben benne volt a
szerelmétől örökre elszakított férfi minden fájdalma.

Ralph egy pillanatra úgy érezte, képtelen elengedni a gyereket, de végül erőt véve
magán letette és elküldte Isazival, hogy etessék meg a lovakat az aknanyílásnál. Azután
félrevonta Vickyt és Harry Mellow-t az alagút félhomályába, ahol nem láthatták arcát és
egyszerűen közölte:
– Cathy meghalt.
– Hogyhogy? – törte meg Harry a döbbent csendet. – Hogy halt meg?
– Borzalmasan – felelte Ralph. – Borzalmasan... jobb, ha nem mondom el.
Harry átkarolta a zokogó Vickyt. Az első megrendülés után Ralph folytatta: – Nem
maradhatunk itt. Két helyre mehetünk: a végponthoz vagy Bulawayóba.
– Lehet, hogy Bulawayót már felégették és kifosztották – vélekedett Harry.
– És az is, hogy a végponthoz vezető úton kafir harcosok vannak – jelentette ki Ralph.
– De ha Vicky délre akar menni, elvisszük a végpontra és felültetjük Jon-Jonnal együtt a
legelső délnek tartó vonatra.
– És aztán? – kérdezte Harry. – Aztán mit teszel?
– Bulawayóba megyek. Ha még életben vannak, akkor szükségük lesz harcolni tudó
emberekre.
– Vicky? – Harry megölelte feleségét.
– Az anyám és a családom Bulawayóban vannak. Ez a szülőföldem... én nem
futamodom meg. – Hüvelykujjaival letörölte a könnyeket arcáról. – Én is veletek jövök
Bulawayóba.
Ralph bólintott. Azon lepődött volna meg, ha a lány hajlandó délre menni.
– Eszünk és indulunk.
A szekérúton mentek északnak. Az út nyomasztó volt. Lépten-nyomon gazdátlan
szekereket láttak, amelyek még a marhavész idején maradtak ott. A ponyvájuk már
cafatokra rongyolódott, rakományukat ellopták és körülöttük a fűben ládák, összetört
dobozok és rozsdásodó konzerves dobozok voltak szétszórva. Némelyik szekér
nyomában ott hevertek az ökrök mumifikálódott maradványai úgy, ahogy elhullottak:
hátracsavarodott nyakkal, görcsök közepette, halálba merevedett végtagokkal.
De frissebb keletű és még megrendítőbb pusztulás nyomaira is bukkantak a csapáson.
Az út közepén a Zeederberg fivérek egyik gyorskocsija állt – az öszvérek lándzsával
agyonszúrva feküdtek a földön, a hajtó és utasai pedig kibelezve lógtak egy tüskefán.
Az Inyati folyó gázlójánál lévő csereállomásból csak megfeketedett falak maradtak. A
görög boltos feleségének és három lányának meztelen tetemei sorban egymás mellett
feküdtek az elülső udvarban és nemiszervükből buzogányfejek álltak ki. A családfő
törzse a tűzön égett, lándzsára tűzött feje pedig az út közepéről meredt rájuk. Ralph Jon-
Jon arca elé húzta köpenyét és magához szorította a gyereket, míg a látvány mellett
elhaladtak.
Azután előreküldte Isazit felderítésre, aki visszatérve közölte, hogy a csapást védik.
Ralph felzárkóztatta a kis társaságot, aztán vágtába fogtak és meglepetésszerűen rajtaütve
a tucatnyi matabele amadodán négyet egyből lelőttek közülük, miközben a fegyvereikért
futottak, és áttörtek rajtuk porfelhőt kavarva és tüzelve. Nem követte őket senki, de azért
Ralph minden eshetőségre elkészülve visszafordult és egy darabig lesben állt az út
mentén.
Jonathan egész éjszaka apja ölében aludt, aki szinte negyedóránként felriadt lidérces
álmaiból, amelyekben Cathyt hallotta újra és újra sikoltani és kegyelemért könyörögni.
Hajnalban azon kapta magát, hogy a vakondprém homlok-pántot szorongatja markában,
pedig nem is emlékezett rá, hogy kivette volna a zubbonyából. Visszatette a zsebébe és
rágombolta a fület, mintha valami ritka értékes tárgy lett volna.
Folytatták útjukat észak felé, egész álló nap lovagoltak, maguk mögött hagyva kis
"egyszemélyes" aranybányákat és a tanyaházakat, ahol férfiak és családjaik kezdtek
valamikor emberi arcot adni a vadonnak. Némelyiküket teljesen meglepetésszerűen érte a
támadás – hálóingben voltak. Egy kisfiú még mindig a játékmackóját szorongatta és
halott anyja feléje nyújtott keze már nem érte el vizes fürtjeit.
Más tanyaházak lakói drágán adták az életüket, mert a halott matabelék olyan
szétdarabolva hevertek, akár a fűrészmalomból kikerült faforgácsok a leégett hajlékok
körül. Egy ízben csak amadodák tetemeire bukkantak, amelyek mellett lópata- és
szekérnyomok vezettek északra.
– Andersonék elmenekültek – állapította meg Ralph. – Adja az Isten, hogy
Bulawayóban legyenek.
Vicky a Khami Misszió mellett vezető régi szekérúton akart menni, de Ralph
ellenezte.
 – Ha ottrekedtek, akkor már úgyis elkéstünk. Elég borzalmat láttál. Ha viszont sikerült
elmenekülniük, találkozunk velük Bulawayóban.
A harmadik napon korán reggel lovagoltak be Bulawayo városába. A város főterén
megnyíltak a barikádok és beeresztették őket a hatalmas szekértáborba, ahol
összeszaladtak az emberek és kérdésekkel ostromolták a jövevényeket:
– Jönnek már a katonák?
– Mikorra érnek ide?
– Nem látták a fivéremet? Az Antilop bányában...
– Van újabb fejlemény?
Vicky, mikor meglátta az egyik szekér tetején integető Robynt, ismét elsírta magát.
Elizabeth leugrott a szekérről és a tömegen keresztül Ralphhoz furakodott.
– És Cathy?... – kérdezte.
Ralph, miközben megrázta fejét, a saját bánatát látta visszatükröződni a tiszta,
borostyánszínű szemekben. Elizabeth felnyúlt és levette Jon-Jont a nyereg elől.
– Én fogom gondját viselni, Ralph – mondta csöndesen.

A család a szekértábor egyik sarkában rendezkedett be. Robyn és Louise az egyetlen

szekeret zsúfolt, de megfelelő otthonná alakították.
A felkelés első napján Louise és a kis hottentotta Jan Cheroot hozták be a szekeret
King's Lynnből. A Victoria Bánya ellen intézett matabele támadás egyik túlélője
riasztotta őket alig érthető ordítozással a tanyaház mellett elvágtatva.
Louise és Jan Cheroot, akik már a matabele munkások és szolgák szökése után rosszat
sejtettek, felpakolták a szekérre a legszükségesebbet, konzerveket, pokrócokat és
lőszereket és Bulawayóba hajtattak. Miközben Jan Cheroot a nyomokat olvasta, Louise a
rakomány tetején ülve, puskával a kezében figyelt. Két ízben is szemtanúi voltak távolról
kisebb matabele csoportok vérengzésének, de néhány figyelmeztető lövéssel sikerült
kordában tartaniuk őket, így az elsők voltak a menekültek között, akik a városba
érkeztek.
A család Louise jóvoltából nem szorult a városiak jótékonyságára, mint sokan mások,
akik csupán egy tajtékos lovon, üres puskával futottak be Bulawayóba.
Robyn felállított egy ponyvával fedett rendelőt a szekér mellett, mert az Ostrom
Bizottság őt kérte fel a szekértábor lakói egészségvédelmének és egészségügyi
ellátásának biztosítására. Louise ezalatt – teljesen magától értetődően – a nők
tevékenységét szervezte meg. Az összes élelmiszert és alapvető ellátmányt egy közös
raktárba gyűjtve beosztotta, a mintegy féltucat árvát nevelőanyák gondjaira bízta és
megszervezte a szórakozást és oktatást. Megtanította, hogyan kell megtölteni és kezelni a
tűzfegyvereket azoknak az úrihölgyeknek, akik járatlanok voltak ebben a tudományban.
Ralph Vickyre bízta, hogy közölje Cathy halálhírét az anyjával és Jon-Jont Elizabethre
hagyva elindult, hogy megkeressen valakit az Ostrom Bizottságból.
Csak sötétedés után ment vissza a szekérhez. Meglepő módon valamiféle törékeny,
ünneplő hangulat telepedett a városra. A legtöbb családot ért nagy gyász és a
szekértáboron kívül gyülekező sötét kafir harcosok ellenére a szekerek között boldogan
kacagó gyerekek bújócskáztak, egy harmonikából vidám dallamok szálltak. Az
asszonyok nevetése és a jókedvű lobogó tábortűz a régi szép idők piknikjeit idézte.
 Elizabeth már megfürdette Jonathant és Robertet, és éppen mesét mondott a két
kipirult és karbolos szappanszagú fiúcskának, akik a tábori asztalnál vacsorázva a
lámpafényben óriásgolyókként fénylő szemekkel hallgatták.
Ralph hálásan rámosolygott, aztán odabiccentett Harry Mellow-nak.
A két férfi látszólag fesztelen sétára indult az elsötétedő szekértáborban. Azután Ralph
közelebb húzódott Harryhez és halkan tájékoztatta: – Az Ostrom Bizottság szemlátomást
érti a dolgát. Már népszámlálást is tartottak és 632 nőt és gyermeket és 915 férfit írtak
össze a szekértáborban. A város védelme biztosítottnak látszik, de itt mindenki csak a
védekezésre gondol. Megörültek, mikor elmondtam nekik, hogy már Kimberleyben és
Fokvárosban is tudnak Bulawayo szorult helyzetéről. Én hoztam nekik az első híreket a
külvilágból a felkelés kirobbanása óta – Ralph megszívta szivarját –, és ez éppúgy
megnyugtatta őket, mintha néhány lovascsapat tartana már idefelé. De mi ketten tudjuk,
hogy ez nincs így.
– Jamesont és a tisztjeit már viszik Anglia felé a tárgyalásra, Rhodest pedig
vizsgálóbíróság elé idézték. – Ralph megrázta fejét. – És ami még ennél is rosszabb hír: a
matabelékkel együtt a mashona törzsek is felkeltek.
– Magasságos Isten! – Harrynek elakadt a hangja és megragadta Ralph karját. – Az
egész vidék... egyidejűleg? Alaposan kitervelték, mondhatom!
– Véres harcok voltak a Mazos völgyében és Fort Salisbury környékén Charter és
Lomagundi járásban.
– Mondd, Ralph, hány embert gyilkoltak le ezek a vadak?
– Senki sem tudja. Több száz farm és bánya van elszórtan errefelé. Számításaim
szerint legalább ötszáz férfit, nőt és gyereket.
Szótlanul ballagtak tovább egy darabig. Egyszer egy őrszem megállásra szólította fel
őket, de aztán megismerte Ralphot.
– Hallottam, hogy sikerült átjutnia, Mr. Ballantyne... jönnek már a katonák?
– Már megint a katonák... – motyogta Ralph, mikor eltávolodtak. – Az Ostrom
Bizottság tagjai is mind ezt kérdezik. – A szekértábor végéhez érve egy őrszem halkan
odaszólt Ralphnak.
– Menjen csak, Mr. Ballantyne, de tartsa nyitva a szemét. Azok a gyilkos pogányok
már itt settenkednek a környéken.
Ralph és Harry kiléptek a városba, amely teljesen kihalt volt, összes lakója a
szekértáborba költözött. A két férfi a sötét és néma, zsúpfedeles vályogházak között
végigsétált a széles, poros főutca közepén. Mikor már az épületek mindkét
oldalon elfogytak, Ralph és Harry megálltak és az előttük elterülő bozótos vidéket
fürkészték.
– Hallgasd csak! – mondta Ralph. Egy sakál csaholt odalenn az Umguza pataknál és
egy másik felelt rá délről, a sötét akácerdőből.
– Sakál – mondta Harry, de Ralph megrázta fejét.
– Matabelék!
– Meg fogják támadni a várost?
Ralph nem felelt azonnal. A prérit vizslatta és közben úgy morzsolgatott valamit a
kezében, mint a görögök a nyugtató gyöngysort. – Legalább húszezer nigger harcos lehet
odakinn. Beszorítottak bennünket ide, és előbb vagy utóbb, ha már összegyűltek a kafir
harcosok és fölbátorodtak, jönni fognak. És jóval előbb, mint ahogy a katonák ideérnek.
– Mik az esélyeink?
 Ralph a kezében gyömöszkölt valamit, egyik ujjara csavarta és Harry látta, hogy egy
szürkésbarna prémcsík az. – Négy géppuskánk van, és a nők, gyerekek és a férfiak fele
alkalmatlan a fegyverek kezelésére. Nem fogjuk tudni megvédeni Bulawayót, ha a
szekértáborban üldögélve bevárjuk őket...
Ralph megfordult, visszasétáltak a csendes utcán. – Mondták, hogy csatlakozzam az
Ostrom Bizottsághoz, de közöltem velük, hogy én nem szeretem az ostromot.
– Mit akarsz tenni, Ralph?
– Összeverbuválok egy kis csoportot. Olyan emberekből, akik ismerik a törzset és az
országot, jó lövészek és beszélik úgy a szindebelét, hogy bennszülöttnek adhassák ki
magukat... Aztán fölmegyünk a Matoposba, vagy akárhová, ahol rejtőzködnek, és
hozzálátunk az üldözésükhöz.

Isazi tizennégy embert hozott magával. Mind zuluk voltak délről, a Zeederberg
Társaság hajtói és szekérkísérői, akik valamikor a Rholands Transportnál dolgoztak, és
Bulawayóban rekedtek a marhavész miatt.
– Azt tudom, hogy egy tizennyolc ökrös fogatot el tudtok hajtani – bólintott Ralph a
tűz körül üldögélő zulukra nézve, akik kézről kézre adogatták egymásnak a piros
konzervdoboz "Wrights No. 1. Best Stuff '-ot. – Azt is tudom, hogy annyi sadza
kukoricakását tudtok egy ültő helyetekben megenni, amennyit nyomtok, és annyi sört
meginni hozzá, amitől még egy orrszarvú is berúgna. De harcolni tudtok-e?
Isazi válaszolt helyettük, abban a türelmes hangnemben, amit értetlen gyerekekkel
szoktak használni.
– Mi zuluk vagyunk. – És ezzel mindent megmondott.

Jan Cheroot még hat embert hozott: – Mindegyikük fokvárosi busman és hottentotta
keverék, akárcsak jómagam.
– Ez itt Grootbroom, vagyis Nagy Fa. – De a férfi Ralphot jobbára egy Kalahári-
sivatagi sötét, száraz és tövises tüskefára emlékeztette. – Káplár volt az 52. Gyalogosban
a Fokvárosi Erődben. Az unokaöcsém.
– Miért jött el Fokvárosból?
Jan Cherootot szemlátomást kínosan érintette a kérdés.
Nézeteltérése támadt egy hölgy miatt. Egy férfinak kiszúrták a bendőjét, és az én
drága unokaöcsémet vádolták az alávaló tett elkövetésével.
– És nem ő tette?
– Dehogynem. Nem ismerek olyat, aki jobban bánna nála a késsel... saját magamat
kivéve – jelentette ki Jan Cheroot szerényen.
– És miért akarsz matabeléket ölni? – kérdezte Ralph szindebeléül, mire a hottentotta
ugyanazon a nyelven azt válaszolta:
– Mert ez olyan munka, amihez értek és élvezem.
Ralph bólintott és a következő férfihoz fordult.
– Lehet, hogy ez még közelebbi rokonom – mutatta be Jan Cheroot. – A neve Taas, és
az anyja híres szépség volt. Volt egy hírhedt zugkocsmája a Jelző-hegy lábánál, a
fokvárosi dokk fölött. Hajdanán szerelem és barátság fűzött a hölgyhöz, de aztán sok más
barátja is lett neki.
A leendő rekrutának ugyanolyan lapos orra, magas pofacsontja, ferde vágású szeme és
viaszsima bőre volt, mint Jan Cherootnak... Ha valóban Jan Cheroot zabigyereke, aki a
gyerekkorát a hírhedt fokvárosi dokkországban töltötte, akkor tudhat harcolni. Ralph
bólintott.
– Öt schilling naponta – mondta. – És ingyen láda, amiben eltemetünk, ha a matabelék
kinyírnak.

Jameson sok száz lovat délre vitt, és a farmokon a matabelék elpusztították a lovakat.
Maurice Gofford és emberei 160 hátaslovat vittek magukkal, mikor Gwandába indultak,
hogy elhozzák a távoleső farmokon és bányákban rekedt, esetleg még kitartó életben
maradottakat. Közben pedig George Grey kapitány megszervezte a "Grey Járőrei"
alakulatot, amelynek szüksége volt a megmaradt hátaslovak zömére. Ralph négy szép
hátaslovat hozott magával és sikerült még hatot vennie horribilis összegért. Az egyenként
100 fontért vásárolt állatokért nemrég még legfeljebb ha 15 fontot kapott volna a
kimberleyi piacon, de nem volt más választása. Még jóval éjfél után is ébren ezen
rágódott a szekér alatt, mikor Robyn, Louise, a két lány és a gyerekek már az igazak
álmát aludtak a szekér ponyvateteje alatt.
Ralph lehunyt szemmel feküdt pár lábra Harry Mellow-tól, aki mélyen és egyenletesen
lélegezve, minden apró neszt elnyomott. De Ralph ebben a zaklatott lelkiállapotban is
megérezte a jelenlétét a sötétben. Szimatolni kezdett és orrát áporodott, égett fa, cserzett
állatbőr és annak a zsírnak a szaga csapta meg, amivel a matabele harcosok szokták
bekenni magukat.
Ralph a feje alatt lévő nyereg alá csúsztatta jobb kezét és ujjai kitapintották a Webley
négyszögletesen recézett diófa agyát.
– Henshaw – suttogta egy számára ismeretlen hang. Ralph bal kezével elkapott egy
vastag, eres nyakat, miközben pisztolya csövét a férfi testének nyomta.
– Ki vagy?! – hörögte. – Beszélj, vagy megöllek!
– Azt beszélik rólad, hogy gyors és erős ember vagy – mondta a férfi szindebele
nyelven. – Ezt most már én is tanúsíthatom.
– Ki vagy?
– Jó embereket hoztam neked, és lovakat is fogok.
Mind a ketten suttogva beszéltek.
– Akkor miért lopózkodsz, mint a tolvajok?
– Mert matabele vagyok, és ha a társaid észrevesznek, megölnek. Azért jöttem, hogy
elvezesselek azokhoz az emberekhez.
Ralph óvatosan elengedte, és a csizmája után nyúlt. Kiléptek a szekértáborból és
keresztülosontak a néma és üres városon. Ralph még egyszer figyelmeztette: Ha
becsapsz, megöllek.
– Tudom – felelte a matabele.
Egymagas volt Ralph-fal, csak keményebb kötésű, és egy ízben, mikor hátrapillantott,
a holdfény selymesen megcsillant a jobb szeme alatt az arcán húzódó forradáson.
A város legszélén, közel a prérihez, egy ház udvarában, amelyet egy otthonát szerető,
kertjét védelmezni óhajtó polgár fallal vett körül – tizenkét matabele amadoda várakozott.
Némelyiken állatbőr szoknya, míg másokon rongyos nyugati katonazubbony.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte Ralph. – És ki vagy te?
– A nevem Ezra, Ezra őrmester. Csillogó Félszem rendőrtisztje voltam, de őt megölték
a kafir harcosok a Khami hegyekben. Ezek az emberek pedig a Társaság rendőrei.
– A Társaság Rendőrségét feloszlatták és lefegyverezték – mondta Ralph.
– Így van. Elvették tőlünk a puskát. Azt mondják, nem bíznak bennünk, esetleg
átallunk a lázadókhoz.
– És miért nem teszitek? – kérdezte Ralph. – Néhány testvéretek megtette. Állítólag
száz rendőr csatlakozott hozzájuk puskával együtt.
– Mi viszont, ha akarnánk, sem tehetnénk meg. – Ezra megrázta fejét. – Hallottál a két
matabele nőről, akiket az Inyati folyónál megöltek? Az egyiket Ruthnak hívták, a másikat
Imbalinak, Kis Virágnak.
Ralph összevonta szemöldökét. – Igen, emlékszem.
– Ezek az emberek tették, az én alárendeltjeim. A Gandang nevű induna élve akar
elfogatni minket, hogy végignézhesse a kivégzésünket.
– Nekem olyan emberekre van szükségem, akik ugyanolyan könnyen ölik meg az ő
asszonyaikat, ahogyan ők ölték meg a mieinket – mondta Ralph. – És a lovak hol
vannak?
– A lovakat, amiket a matabelék Essexvale-ből és Belingwéből loptak, a hegyekben
rejtették el, de én ismerem a helyet.

Jan Cheroot és emberei jóval a kijárási tilalmat jelző harang megszólalása előtt
egyesével és kettesével kiszállingóztak a lovakkal a szekértáborból. Mire Ralph és Harry,
úgymond vacsora előtti levegőzésre indultak és megérkeztek a főutca végén álló fallal
körülvett kertbe, már mindenki egybegyűlt.
Ezra őrmester szoknyákat, lándzsákat és buzogányokat hozott, Jan Cheroot pedig egy
nagy, fekete, háromlábú, marhazsírral pasztára főzött, lámpakorommal teli edényt. Ralph,
Harry és a hottentották meztelenre vetkőztek és bekenték egymást az avas pacsmaggal,
gondosan eldolgozva a fülek körül, térdeken és könyökön, és a szemek alatt, ahol a
halovány bőr feltűnhet.
Mire az anglikán templom harangja megkondult, már mindnyájan matabele amadoda-
szoknyában voltak. Ralph és Harry fekete paradicsom-vadpintytoll fejdísszel takarták el
hajukat, ami szintén elárulhatta volna őket. Isazi és Jan Cheroot bivalybőr papucsot
kötöttek a lovak patáira, mialatt Ralph szindebeléül – az akció során beszélendő nyelven
– az utolsó parancsokat adogatta.
A napnyugta és holdkelte között hirtelen beállt sötétben hagyták el a várost. A lópaták
kopogását elfojtotta a rájuk húzott saru, és Ezra mezítlábas matabeléi nesztelenül futottak
mellettük. Egy óra múlva Ralph kurta parancsára a lovak mindkét oldalán lógó
kengyelszíjra egy-egy matabele csimpaszkodott. Menetsebességük soha nem csökkent
rövid vágta alá. Addig mentek délkelet felé, míg végül megpillantották a Matopos
vonulatainak csipkézett ormait kirajzolódni a hold-sápasztotta égbolt alatt.
Valamivel éjfél után Ezra azt dörmögte: – Ez az a hely!
Ralph felágaskodott a kengyelben és felemelte jobb kezét. Az oszlop felzárkózott és
leszálltak a lovakról. Míg Jan Cheroot híres-nevezetes zabigyereke, Taas elvezette a
lovakat, Jan Cheroot ellenőrizte a fegyvereket.
– A tűzfénybe teszem neked őket – súgta oda neki Ralph, – Figyeld a jeladásomat.
Aztán Isazira mosolygott, és fogai fehéren csillogtak fényes feketére festett arcában. –
Nem ejtünk foglyot. Maradjatok Jan Cheroot mellett, de óvakodjatok golyóitól.
– Henshaw, én is veled akarok menni.
Harry Mellow szólalt meg szindebele nyelven, mire Ralph, úgyszintén szindebeléül
azt válaszolta:
– Te jobban tudsz lőni, mint beszélni. Eredj csak Jan Cheroottal.
Ralph következő parancsára, mindenki előhúzta a csípőjén lévő bőrzacskóból a fehér
tehénfarok nyakdíszt. Az volt a megkülönböztető jelzés, nehogy egymásra támadjanak a
zűrzavarban. Ralph a vakondprém pántot is elővette és a karjára kötötte. Utána felvette a
súlyos lándzsát és ébenfa buzogányát és bólintott Ezrának.
– Menj előre!
Az Ezrát követő Ralph mögött oldalazva nyargaltak a matabelék a hegyoldalon. A déli
előhegyet megkerülve megpillantották a völgyben a tábortűz vörös csillogását. Ralph
Ezra elé ugrott, a sor elejére, és nagy levegőt véve énekelni kezdett:

,, Emeld fel a követ, ami alatt a kígyó alussza álmát,

Emeld fel a követ és engedd szabadon a mambát
A mashobanék mambájának ezüstös acélból van
a méregfoga."

Az Insukamini kafir harcosok harci indulójának refrénjét a matabelék mély dallamos

hangon vele együtt zengték. Éneküket visszhangozták a hegyek és odalenn a táborban
mozgolódás támadt. Az alvógyékényeikről felkelt meztelen alakok fát dobtak a tűzre, és a
vörös fénytől alulról megvilágított akácfakoronák cirkuszsátortetőnek látszottak a fejük
fölött.
Ezra becslése szerint negyven amadoda őrizte a lovakat, de már a tűz körül is többen
voltak és másodpercenként újabbak és újabbak tódultak oda az előretolt állásokból
megnézni, mi az a felbolydulás. Ralph erre számított. Nem akarta, hogy akár egy is
kicsússzon a hálóból. Egy csomóban kell lenniük, így, ha közéjük lőnek, egy golyó is
elvégezheti három vagy négy munkáját. Ralph beügetett a táborba.
– Ki itt a parancsnok? – bődült el, félbeszakítva a csatadalt. – A parancsnokkal akarok
beszélni, Gandangtól hoztam üzenetet! – Robyntól tudta, hogy a Khami ellen intézett
támadást az öreg induna vezette. Gandang nevének kiejtése kiváltotta a remélt hatást.
– Én vagyok az, Mazni! – lépett előre tiszteletteljesen egy harcos. – Hallgatom
Gandang, Mzilikazi fiának üzenetét.
– A lovak nincsenek itt biztonságban. A fehér ember tudomást szerzett róluk.
Napfelkeltéig beljebb kell vinnünk őket a hegyekbe – közölte Ralph. – A helyet én
választom meg.
– Rendben van.
– Hol vannak a lovak?
– A kralban, az amadodáim őrzik őket, nehogy oroszlán támadjon rájuk.
– Az őröket is hívd ide! – utasította Ralph, mire a parancsnok elordította magát, majd
ismét Ralphhoz fordult és lázasan kérdezte:
 – Mi a hír az ottani harcról?
– Véres csata volt – fogott bele Ralph egy mesébe és mondókáját grimaszokkal,
ugrándozással, felkiáltásokkal kísérte és olykor a levegőbe döfött lándzsájával.
– Hátba támadták a lovasmenetet, így ni... aztán, üsd-vágd... szépen ledöfködtük őket!
– A saját matabeléi hosszan elnyújtott csatakiáltásokkal festették alá a történetet, vele
együtt ugrálva és pózolva.
A hallgatóság megigézetten, lábával dobolva és testét ide-oda himbálva adta jelét
rokonszenvének Ralph-fal és az embereivel. A tábor pereméről is bejöttek az őrszemek és
felderítők, és attól kezdve nem vált ki több siető fekete alak a félhomályból. Mind együtt
vannak... százan, legfeljebb százhúszan lehetnek, becsülte Ralph, az ő negyven embere
ellen. De akkor sem aránytalanul nagy a túlerő, mert Jan Cheroot fokvárosi legényei
egytől egyig kitűnő lövészek, Harry Mellow pedig puskával a kezében öt emberrel felér.
Egész közel a hegyoldal aljában egy kecskefejő rikoltott. A dallamos trillázó rikoltás
úgy hangzott, mint maga az Isteni Gondviselés szava – nem véletlenül nevezte a madarat
a népnyelv "litánia madár"-nak. Ralph erre a jelre várt. Halvány elégedettséggel
nyugtázta, hogy Jan Cheroot ilyen pontosan betartotta az utasításait. Jan Cheroot a
hegyoldalról jól kiveheti a tűz fényében álló amadodák alakját.
Ralph, mintha a táncát folytatná, fölágaskodva és dobbantva odébb perdült,
húszlépésnyire a hozzá legközelebb álló matabelétől. Ott aztán hirtelen megállt
egyenesen széttárt karokkal. Halálos csendben állt vadul lángoló szemekkel bámulva
közönségére, amelyre szintén csend telepedett.
Ralph lassan fölé emelte mindkét karját. Ebben a pózban maradt néhány másodpercig,
akár egy kőszobor, zsírtól csillogó kar- és mellizmai büszkén kidagadva, térdig érő
cibetmacska-farok szoknyájában, a fehér tehénfarokkal a nyaka körül, amulettjével a tűz
fénye mögött ólálkodó halállal szemben. Feketére mázolt arca vérszomjas grimaszba
torzult, ami a szemlélőket teljesen megbabonázta. A tánca és éneke jól megtette hatását.
Elterelte az amadodák figyelmét, és elnyomott minden zajt, amit a zuluk és hottentották
üthettek, miközben elfoglalták állásaikat a táborhely körül.
Ralph hirtelen démoni üvöltést hallatott, amitől az amadodák megborzongtak, és
leejtette karját – ez volt a jel, amire Harry és Jan Cheroot vártak.
A sötétség függönyeit heves puskatűz szaggatta széjjel. A puskák olyan közelről
dördültek el, hogy csövük szinte hozzáért a sötét, meztelen testek masszájához. Egyetlen
hason, mellen vagy gerincen keresztülfúródó golyó négy embert is leterített, és csak egy-
egy vastag medence vagy combcsont akasztotta meg.
A támadás olyan váratlanul érte a rendetlenül tülekedő harcosokat, hogy csak miután a
harmadik lövés is eldördült az ismétlő winchesterekből, ugrottak széjjel és eredtek
futásnak. A matabele csapatnak több mint a fele a földön feküdt és a még talpon lévők
zöme is megsebesült. Olyan tömegben zúdultak Isazi zuluira, mint víz a gát falára. Ralph
hallotta a lándzsákkal döfködő zuluk diadalkiáltásait, és a leszúrt matabelék halálsikolyát.
Végül a matabelék összeverődtek és szorosan felzárkózva egymás mellé, fenyegetőn
megindultak a zuluk keskeny vonala felé. Ralph csak erre várt. Matabeléivel nyomában
fürgén mögéjük került, és rárontottak a küzdő ellenfél meztelen, védtelen hátára.
Sok-sok éve, mikor kamaszfejjel a kimberleyi gyémántvágatokban dolgoztak, Bazo
megtanította Ralphot a lándzsaforgatás művészetére. Ralph olyan tökéletesen elsajátította
a széles penge kezelését, hogy nyugodtan felvehette a versenyt bármelyik vele egyívású
matabele legénnyel. De más volt gyakorolgatni a mélyen alulról irányzott gyilkos döfést,
mint igazából az élő húsba mártani a lándzsahegyet.
Ralph nem ismerte, milyen érzés, mikor a kezében lévő acél a testbe szaladva lelassul
a szívó ellenállástól. Nem tudta, hogy a fegyver, csontnak ütközve megugrik a
haláltusájában vonagló és fetrengő áldozat testében. Ugyanolyan érzés volt, mint mikor a
horgászbotra akadt lazac menekülni próbált.
Ralph ösztönösen megforgatta a pengét áldozata testében, ahogy Bazotól tanulta,
szétroncsolva és áttörve az acélba akadt szövetet. Azután hirtelen kirántotta, és a sebből
forró vér spriccelt vékony sugárban az arcába, jobb karjára és mellére.
A földön kapálózó haldokló fölé lépett és újra és újra beledöfött a lándzsával. A
vérszag és az üvöltés megvadították, mégis, egyfajta hideg vérszomjjal gyilkolt, ami
élesebbé tette látását és lelassította előtte a halálos küzdelem mikromásodperceit.
Azonnal reagált az ellentámadásra és megvető könnyedséggel ütötte félre támadója
pengéjét. Teljes lendülettel, vállból belevágta lándzsáját egy matabele őr kulcscsont
fölötti nyakbemélyedésébe. A férfi átvágott hangszálain sípolva szakadt ki a lélegzet, és
eldobva lándzsáját a csupasz kezeivel Ralph pengéjébe kapaszkodott. Ralph kirántotta
belőle a lándzsát, a beretvaéles pengével csontig vágva a ráfonódó ujjakat, mire a
matabele kezei ernyedten leestek, ő maga pedig térdre rogyott.
Ralph átugrott rajta és már-már lecsapott egy újabb áldozatra.
– Henshaw! – üvöltött egy hang az arcába. – Én vagyok az! – és Ralph gyilkos dühén
keresztül megpillantotta a fehér tehénfarokbojtokat a kiszemelt áldozat nyakában és
visszafogta a lándzsát. A támadók két vonala egymáshoz ért.
– Végük! – lihegte Isazi, és Ralph elképedve pillantott maga köré. Olyan gyorsan
zajlott le az egész. Megrázta fejét, hogy kiszabadítsa belőle a harci láz hideg
szenvedélyét, amely magával ragadta.
Mind a földön voltak, bár néhányukban még volt élet és nyögve vonaglottak.
– Isazi, végezzetek velük! – parancsolta Ralph, és végignézte, ahogy a zuluk nekilátva
komor feladatuknak, gyors egymásutánban ellenőrizték a földön fekvőket és kitapogatva
a pulzust a fülük mögött, egyetlen döféssel a másvilágra küldték őket.
– Ralph! – Harry botladozott lefelé a hegyoldalon a fokvárosiak élén. – Istenemre, ez
volt aztán a...
– Ne angolul – figyelmeztette Ralph, majd felemelte hangját: – Most pedig elvisszük a
lovakat! Hozzátok a tartalék kantárokat és vezető gyeplőket!
Ötvenhárom szép lovat találtak a tüskebozót kralban. Legtöbbjük a B. D. A. Társaság
billogát viselte. Azok a zuluk és matabelék, akiknek nem volt lova, kiválasztottak
maguknak egyet, a többi állatra pedig vezető gyeplőt tettek.
Közben a fokvárosiak vérbeli banditák gyorsaságával és alaposságával átvizsgálták a
terepet, összeszedték a még használható puskákat, míg a régi Martini-Henryseket,
előtöltő-lőfegyvereket és buzogányokat a tűzre vetették, a lándzsapengéket pedig egy
villásan szétágazó fán kettétörték. A táborban talált rablott evőeszközök, edények és
európai ruhaneműk azt bizonyították, hogy ezek a kafir harcosok is részt vettek a felkelés
első napjaiban a fosztogatásokban. Azokat is a lángokba hajították. Az első puskalövés
eldördülését követő egy órán belül már vissza is indultak. Most már mindegyikük lovon
ült, és a tartalék lovakat kantáron vezették sétagaloppban.
A pirkadat előtti homályos szürke fényben már Bulawayo főutcáján lovagoltak. A
menet élén haladó Ralph és Harry ledörzsölték arcukról a fekete kulimász javát, de a
biztonság kedvéért Harry Mellow fehér flaneltrikójából rögtönöztek egy zászlót, nehogy
egy ijedős őrszem tüzet nyisson rájuk.
A szekértábor lakói kikászálódtak az ágyból és ásítozva kérdezősködtek, aztán, mikor
végül megértették, hogy a kis lovas felvonulás a törzsek elleni megtorlást jelezte a
mészárlásért és gyújtogatásért, akkora éljenzésben törtek ki, ami már a hisztéria határait
súrolta.
Ralph és Harry, miközben Vicky és Elizabeth büszkén dupla reggelit szolgált fel nekik
a szekéren, a ponyva alatt, a gratulálók végtelen sorát fogadták. Özvegyasszonyok,
akiknek férje a matabele lándzsáknak esett áldozatul, féltucat tojást, vagy frissen sütött
süteményt hozva juttatták könnyes szemmel kifejezésre hálájukat. Az ifjak is eljöttek
megbámulni a hősöket és csendes vágyódással telve, mohón kérdezték:
– Itt lehet jelentkezni Ballantyne Felderítői közé?

Boldog sikongatás támadt, mikor Madárijesztő Asszonyság bottal esett neki pipogya
férjének. Az első sorban ülő gyerekek tapsikoltak, miközben az ütések csak úgy pufogtak
Paprika Jancsi csörgősipkás fafején és komikus púpján.
Jon-Jon úgy beleélte magát a látványba, hogy arca olyan piros lett, mint Paprika Jancsi
kampós orra, és a felháborodástól magán kívül, fölugrálva kiáltozta: – Add vissza neki!
Hiszen csak lány!
– Igazi Ballantyne vagy! – nevette el magát Ralph, miközben alig bírta visszatartani a
fiúcskát, aki az igazság bajnokaként a bábuk közé akarta vetni magát.
Elizabeth Jon-Jon mögött ült, Roberttel ölében. A gyerek sápkóros arca komoly volt,
és olyan önfeledten szopta a hüvelykujját, mint egy kis öreg gnóm a pipáját. Elizabeth-et
viszont magával ragadta a vidámság, miközben kipirult arccal és csillogó szemekkel
buzdította Madárijesztő Asszonyságot, hogy adjon csak neki.
Egy fényes hajtincs kiszabadult szarufésűje alól és zsenge, selymes halántékára lógva
a füle köré göndörödött. Szép, formás füle halványrózsaszín volt, és olyan vékony, hogy
a napfény átvilágította, mint valami ritka, kínai csontporcelánt. A napsugarak
burgundivörös szikrákat csiholtak vastag sötét fürtjeiből.
Ralph figyelme elkalandozott a bábukról és lopva a lányt nézte Jonathan göndör feje
mögül. Elizabeth rekedtesen doromboló nevetése annyira szívből jövő és felszabadult
volt, hogy Ralph a hatása alá kerülve maga is elnevette magát. A lány hátrafordult egy
pillanatra és Ralph szemébe fúrta tekintetét. Úgy érezte, egy forró mézesbödönbe néz. Az
aranypettyek mögött feneketlen mélység rejtőzött. De Elizabeth már rájuk is engedte
sötét, göndör pilláinak fátylát és ismét a kicsiny színpad felé fordult, de már nem
nevetett. Alsó ajka megremegett és fülig elvörösödött.
Ralphot ez különös bűntudattal töltötte el, felkavarta és, ha figyelmét nem is, tekintetét
gyorsan ismét a rikácsolva egymást püfölő bábuk felé fordította. A jelenet, Jonathan
legnagyobb megelégedésére, azzal ért véget, hogy egy Mr. Peel kék sisakját viselő rendőr
elvitte Madárijesztő Asszonyságot, hogy elnyerje méltó büntetését. Azután a kedves,
szemüveges Mr. Meikles, a könyvesbolt tulajdonosa kilépett a rikító csíkos függöny
mögül a bábukkal kezén és meghajolt.
– Pont úgy néz ki, mint Mr. Kipling – suttogta Elizabeth. – És a képzeletvilága is
ugyanolyan vérszomjas és kegyetlen.
Ralph mélységes hálát érzett iránta, amiért a váratlan kínos helyzetet ilyen elegánsan
feloldotta. Felvette a fiúkat és egyiket az egyik, másikat a másik vállára ültetve az
elvonuló közönség után ment.
Jonathan úgy csivitelt az apja vállán, akár egy seregélyraj, miközben elmagyarázta a
nála jóval fiatalabb és még butuska Bobbynak a bábjáték bonyolultabb fordulatait. De
Ralph és Elizabeth némán bandukoltak egymás mellett.
A szekérhez érve Ralph letette a gyerekeket a földre, és a két fiúcska eliramodott.
Elizabeth tétován követni akarta őket, de mikor Ralph utánaszólt, megtorpant és feléje
fordult.
– Nem tudom, mitévő lennék nélküled... borzasztóan kedves tőled... – tétovázott. –
Cathy nélkül... – észrevette a fájdalmat a lány tekintetében és elhallgatott. – Csak meg
akartam neked köszönni...
– Nem kell megköszönnöd, Ralph – mondta halkan a lány.
– Ha bármiben segíthetek... rám mindig számíthatsz.
Elizabeth tartózkodásán repedés keletkezett és meg akart szólalni, de ajkai remegtek.
Hirtelen sarkon fordult és föllépett a gyerekek után a szekérbe.

Ralph ostromárat fizetve az üveg whiskyért sietve ráfirkantott 20 fontot egy

marhahúskonzerves doboz csekkül szolgáló címkéjére. Az üveget a kabátja alá dugva
vitte oda a tűzhöz, ahol Isazi, Jan Cheroot és Ezra őrmester ültek, tisztes távolságra a
többiektől.
Miután kiöblítették a kávézaccot zománcbögréikből, Ralph töltött nekik a whiskyből,
amit egy darabig csendben kortyolgattak a lángokat bámulva, míg a spiritusz melege
szétáradt testükön.
Végül Ralph odabólintott Ezra őrmesternek, és a nagydarab matabele halkan
belefogott mondókájába:
– Gandang ezerkétszáz Inyati kafir harcossal még mindig a Khami hegyekben
várakozik. Babiaan az Indunák hegye alatt táborozik hatszáz vérbeli harcossal. Egy órán
belül itt lehet... – Ezra gyorsan ismertette a kafir csapatok állásait, felsorolta az indunák
neveit, és beszámolt a harcosok hangulatáról és karakteréről.
– És Bazo meg a Vakondjai? – tette fel végül Ralph azt a kérdést, amelyik a legjobban
izgatta, de Ezra megvonta a vállát.
– Semmi hírünk róluk. A legjobb embereim kutatnak utánuk a hegyekben. Senki sem
tudja, hová tűntek a Vakondok.
– Melyikre csapunk le legközelebb? – kérdezte Ralph retorikusan, eltűnődve bámulva
a tűzbe. – Babiaanra az Indunák hegyeiben, vagy Zamára, aki ezer emberrel áll lesben a
mangiwei úton?
Isazi egy udvarias köhintéssel kifejezésre juttatta helytelenítését, s mikor Ralph
felpillantott rá, azt mondta: – Tegnap éjszaka Babiaan egyik tábortüzénél ültem és a húst
eszegetve kihallgattam az emberei beszélgetését. A múltkori támadásunkról beszéltek, a
lovakat őrző matabelék ellen és arról, hogy az indunák figyelmeztették őket, a jövőben
legyenek bizalmatlanok minden idegennel, még akkor is, ha azok a kafir harcosok
szőrméit és tollait viselik. Ez a trükk nem fog beválni még egyszer.
Jan Cheroot és Ezra egyetértőn dörmögtek, a kis hottentotta pedig felfordította a
bögréjét, jelezvén, hogy üres és félreérthetetlen pillantást vetett a Ralph lábai közt álló
üvegre. Ralph újabb adagot töltött neki. Jan Cheroot tenyerébe zárta a bögrét és
belélegezve a spiritusz szúrós illatát, visszagondolt arra a délutánra... a gyerekek és egy
szép fiatal lány kacagására, akinek haja lágyan szikrázott a napfényben.
Hangja mogorván érdes volt: – Az asszonyaikat és gyermekeiket biztosan a Matopos
barlangjaiban és titkos völgyeiben bujtatták el – mondta. – Azokat keressétek meg!

Öt fiúcska volt a patakpart alatt. Mindegyik anyaszült meztelen, lábuk térdig

bemaszatolva csúszós, sárga agyaggal. Vidáman kacarászva és civakodva vájták kifelé
hegyes végű botjaikkal a parti agyagot, és durva fonású nádkosarakba rakosgatták.
Tungata Zebiwe, "Az Ellopott Javak Visszakövetelője" évickélt ki elsőnek a vízből, és
nehéz kosarát az árnyékba vonszolva leguggolt és munkához látott. A többiek is kijöttek
utána egyenként a partra és leültek körbe.
Tungata kimarkolt egy darabot az agyagból és vastag, puha rudat sodort belőle
rózsaszín tenyerei közt, aztán gyakorlott ujjakkal púpos hátat és vaskos lábakat formázott
neki. Mikor megvolt vele, óvatosan a térdei közt lévő száraz faháncsra fektette a testet.
Azután nagy gonddal elkészítette hozzá a fejet görbe, vörös ördögszarvakkal, és sima,
vízmosta hegyikristályokat nyomott bele szemnek. Rátapasztotta a fejet a vastag nyakra
és teljesen belefeledkezve, kidugva a nyelvét, hetyke tartást adott neki, aztán hátradőlt és
kritikusan szemügyre vette művét.
– Inkunzi Nkulu! Nagy Bivaly! – mondta, nevet is adva a figurának.
Boldogan mosolyogva vitte az agyagállatkát a földhányáshoz és leállította faháncs
talpára, hogy kiszáradjon a napon. Aztán visszasietett teheneket és borjakat csinálni a
csordába. Munka közben leszólta társai alkotásait, hogy azok nem olyan szépek, mint az
övé, és fölényesen nyelvelt velük.
Tanase egy bokor mögül figyelte fiát. Csendesen jött le a sűrű bozóttal szegélyezett
ösvényen a folyópartra, csak a gyerekek csilingelő nevetése és vidám csacsogása
kalauzolta. Nem volt szíve megtörni a pillanat varázsát.
A szomorúságban és küzdelemben, a háború fenyegetésében és füstjében a vidámság
és nevetés már feledésbe látszott merülni. Csak a gyermeki könnyedség és szemlélet
tudta felidézni előtte a múltat – és előrevetítetni a jövőt. Szíve majd kicsordult a
szeretettől, de a következő pillanatban máris meghatározhatatlan félelem fogta el.
Legszívesebben a gyerekhez rohant volna, hogy felkapja és a keblére szorítsa, hogy
megvédje a... maga sem igazán tudta, mitől.
Abban a pillanatban Tungata felnézett és észrevéve anyját, félénken-büszkén odavitte
hozzá az agyagbivalyt.
– Nézd, mit csináltam!
– Szép.
– A tiéd, Umame, neked csináltam!
Tanase elvette az ajándékot. – Szép bivaly, sok kis borjút fog nemzeni – mondta és a
szeretet könnyei égették szemhéját. Nem akarta, hogy a gyerek meglássa...
– Mosd le az agyagot a lábadról meg a kezedről – mondta neki. – Felmegyünk a
barlangba.
A gyermek mellette ugrabugrált az ösvényen, bársonyos, fekete bőre nedvesen
csillogott. Vidám nevetésre fakadt, mikor Tanase az agyagfigurát a fejére tette és egyenes
háttal, ringó csípővel egyensúlyozva vitte tovább.
Fölértek a szirt aljában lévő menedékhelyhez, amely tulajdonképpen nem barlang volt,
hanem egy hosszú, alacsonyan kiszögellő sziklaboltozat. Nem ők voltak az elsők, akik
beköltöztek oda. A boltozatot régebbi főzőtüzek korma borította és a fekete falat
festmények és bevésések díszítették, a kis sárga busmanok művei, akik hajdanán errefelé
vadásztak, mikor Mzilikazi idehozta a hegyekbe kafir harcos csapatát. A csodálatos
képek orrszarvúkat, zsiráfokat és gazellákat ábrázoltak, íjakkal felfegyverzett,
túlméretezett nemi szervvel rajzolt vonalkaalakokkal nyomukban.
Közel ötszáz ember fért el ezen a titkos és biztonságos búvóhelyen, ahová az
asszonyokat és gyermekeket küldték, mikor háború vagy más katasztrófa fenyegette a
matabeléket. A meredek és szűk völgyből öt irányba is vezettek kifelé rejtett ösvények
fölfelé a sziklafalakon vagy keskeny gránithasadékon, így nem ejthette őket csapdába az
ellenség.
A patak tiszta, friss vizét itták, és marhavésztől megkímélt, harminc fejőstehén tejéből
készítették a maast, azaz savanyú tejet, a törzs egyik legfontosabb táplálékát, és minden
asszony hozott a fején egy bőrszákra való gabonát. A sáskák felfalták ugyan a termést, de
ügyes beosztással hónapokig is kihúzhatták itt.
Az asszonyok a sziklamenedék széltében-hosszában serénykedtek. Néhányan búzát
törtek száraz fatönkből kivájt mozsarakban nehéz farudakkal, amiket két kézzel a
magasba lendítettek, majd visszaejtettek a mozsárba, aztán összecsapva kezüket újból
megfogták a botot, és ütésre emelték. Mások faháncsból alvógyékényt fontak,
vadállatbőröket cserzettek, vagy kerámia gyöngysorokat fűztek. A főzőtüzek halványkék
ködfátyla alatt az asszonyok édes dudorászásába fekete kisbabák gügyögése és
gőgicsélése vegyült, akik meztelenül csúsztak-másztak a köves földön, vagy kövér
kullancsokként az anyjuk mellén lógtak.
Juba a menedékhely legvégében a sörfőzés titkaiba avatott be éppen két lányt egyik
középső fia új feleségével együtt. A már beáztatott és kicsíráztatott cirokmagot most
élesztővé szárították és törték. Juba annyira belefeledkezett foglalatosságába, hogy csak
akkor vette észre legidősebb menyét és legnagyobb unokáját, mikor már fölötte álltak.
Felpillantott rájuk és holdvilágképe széles mosolyra húzódott.
– Anyám – térdelt le elébe Tanase tisztelettudón. – Beszélnem kell veled.
Juba fel akart tápászkodni, de hatalmas súlya visszahúzta. A lányok kétoldalt
megfogva könyökét talpra segítették. Juba felállva meglepően fürgén csípőjére kapta
Tungatát és könnyedén elindult vele a csapáson. Tanase mellette haladt.
– Bazo üzent értem – mondta neki Tanase. – Széthúzás van az indunák között, és Bazo
azt akarja, magyarázzam meg nekik az Umlimo szavait. Anélkül minden erőfeszítésünk
tétovázásba és szócséplésbe torkollhat. Elveszíthetünk mindent, amiért olyan nagy árat
fizettünk.
– Akkor menned kell, gyermekem.
– Máris mennék, de Tungatát nem vihetem magammal.
– Ő jó helyen lesz itt, én fogom gondját viselni. Mikor indulsz?
– Most.
Juba felsóhajtott és bólintott. – Hát eredj.
Tanase megsimogatta a fiúcska arcát. – Fogadj szót a nagymamának – kötötte a
lelkére gyengéden, azután elillant, mint az árnyék, s már el is tűnt a keskeny ösvény
kanyarulatában.
 *

Tanase belépett az Umlimo völgyét őrző gránitportálon. Csak az emlékei kísérték el

erre a helyre, és azok nem voltak jó útitársak. Ennek ellenére egyenesen, antilop-
kecsességgel ment végig az ösvényen, hosszú karjait lóbálva és fejét magasra tartva
karcsú gémnyakán.
A völgy fenekén álló kis kunyhócsoporthoz érve kifinomult érzékei azonnal észlelték
a feszültséget és haragot, amelyek úgy lebegtek a levegőben, mint ártalmas miazma a
fertőzött mocsár fölött. Érezte Bazo haragját és csalódottságát, miközben
kötelességtudóan elébe térdelt. Észrevette a férfi összeszorított állkapcsa végén
megfeszülő izomcsomókat és a vöröses villogást szemében, és tisztában volt a
jelentésükkel.
Mielőtt felkelt, észrevette, hogy az indunák két csoportot alkotnak. Az idősebbek
külön ültek, míg a fiatalja és nyakasabbja Bazo körül csoportosult. Tanase odament az
idősekhez is és letérdelt Gandang és galambősz fejű fivérei, Somabula és Babiaan elébe.
– Légy üdvözölve, gyermekem – fogadta Gandang komolyan menye köszöntését,
azzal máris rátért az okra, ami miatt sürgősen beszélniük kellett vele, Tanaséval.
– Magyarázd meg nekünk, mit jelent az Umlimo utolsó jövendölése.
– Uram és atyám, én már nem vagyok beavatva a rejtelmekbe...
Gandang türelmetlenül félbeszakította az asszony szabadkozását. – Te többet értesz
belőle, mint bárki, aki nem abban a borzalmas barlangban él. Hallgasd meg az Umlimo
szavait, és pontosan magyarázd meg őket.
Tanase beleegyezőn bólintott, de ugyanakkor kissé elfordult, hogy a szeme sarkából
láthassa Bazót.
– Ekképp szól: "Csak az ostoba vadász torlaszolja el a barlangot, amiből a sebzett
leopárd menekülni akar" – ismételte el Gandang a jóslatot, és fivérei egyetértőn
bólogattak.
Tanase leengedve sűrű fekete pilláit, egyujjnyira Bazo felé mozdítatta fejét. Látta,
hogy a férfi jobb keze meztelen combján pihen. Tanase hajdanán megtanította neki a
beavatottak titkos jelbeszédét. Bazo mutatóujja begörbült és megérintette a hüvelykujja
első percét, ami parancs volt.
"Maradj csendben!", utasította a mozdulat. "Ne beszélj!". Tanase visszajelzett, hogy
megértette, kezét az oldalára ejtve. Aztán felemelte fejét.
– Ez minden, uram? – kérdezte Gandangtól.
– Nem – felelte Gandang.– Az Umlimo mást is mondott: "A forró északi szél
felperzseli a dudvát a mezőkön az új búza elvetése előtt. Várjátok az északi szelet". – Az
indunák kíváncsian várakozva előrehajoltak, miközben Gandang megkérdezte Tanasét: –
Ez mit jelent?
– Az Umlimo szavainak jelentése nem azonnal szokott világos lenni. El kell
gondolkodnom rajta.
– Mikor mondod meg?
– Amint megtaláltam rá a választ.
– Holnap reggelre – erősködött Gandang.
– Talán.
– Akkor egyedül töltöd az éjszakát, hogy nyugodtan gondolkodhass – döntött
Gandang.
– A férjem... – akadékoskodott Tanase.
– Egyedül! – ismételte Gandang élesen.– Egy őrrel a kunyhód bejáratánál!
Egy fiatal harcost állítottak őrködni a kunyhóhoz, aki, nem lévén felesége, jó
médiumnak mutatkozott a női praktikákra. Mikor bevitte Tanasénak a vacsoráját, az
olyan mosolyt villantott rá, amitől az ifjúnak egy darabig sehogy sem akaródzott kimenni.
És mikor Tanase feléje nyújtott egy finom falatot, bűntudatosan kipillantott, s csak azután
lépett közelebb és vette el kezéből.
Az ételnek furán kesernyés íze volt, de a harcos, nehogy megsértse, férfiasan legyűrte.
Tanase mosolya magát a menyországot ígérte, ám mikor válaszolni akart az asszony
kacér megjegyzéseire, hangját idegenül elmosódónak hallotta, és olyan fáradtság vett
rajta erőt, hogy egy pillanatra le kellett hunynia a szemét.
Tanase visszadugaszolta a markában tartott szarvasagancs fiolát és nesztelenül átlépett
az alvó őrön. A patakhoz érve füttyentett, mire Bazo fürgén és halkan odalépett hozzá.
– Mit kívánsz, uram, mit tegyek? – kérdezte Tanase suttogva.
Mikor visszatért a kunyhóhoz, az őr még aludt, mint a bunda. Tanase a bejáratnak
támasztotta és fegyverét keresztbe fektette az ölében. Reggel fájni fog a feje, de aligha
fog eldicsekedni az indunáknak, hogy hogyan töltötte az éjszakát.
– Alaposan átgondoltam az Umlimo szavait – mondta Tanase az indunák elé térdelve
–, és rájöttem, mit jelent a barlangnyílás előtt tétovázó vadászpéldázat.
Gandang összevonta a szemöldökét, mintha megérezte volna a félrevezető szándékot
az asszony válaszában, de Tanase higgadtan folytatta.
– Arra célzott, hogy a bátor és jó vadász vakmerően behatol a barlangba és megöli az
ott lapuló vadállatot.
Egy idősebb induna helytelenítőn felszisszent és talpra ugrott.
– Énszerintem viszont az Umlimo azt akarta ezzel mondani, hogy hagyjuk nyitva a
délre vezető utat, hogy a fehér ember asszonyával és holmijával együtt örökre
távozhasson erről a földről – kiáltotta, mire Bazo is felpattant és szembefordult vele.
– A fehér ember soha nem fog innét elmenni! Csak úgy szabadulhatunk meg tőle,
hogy eltemetjük! – A körülötte csoportosuló fiatal indunák egyetértőn felmorajlottak, de
Bazo leintette őket.
– Ha nyitva hagyjuk a délre vezető utat, a katonák fognak rajta felmasírozni a kis
háromlábú puskákkal!
Egyesek dühösen cáfolták ezt, mások viszont lelkesen egyetértettek.
– Az Umlimo a forró északi szelet miránk értette! Mi fogjuk felperzselni a gyomot...
Az egymás szavába vágó hangzavar csakugyan azt bizonyította, hogy a nemzet vezetői
között óriási nézetkülönbségek vannak, és Tanasét mélységes keserűség fogta el.
Gandang felállt, mire a hagyomány és szokás ereje még a legvadabb és legkegyetlenebb
fiatal indunát is elnémította.
– Esélyt kell adnunk a fehér embernek és asszonyának a távozásra. Nyitva hagyjuk
nekik az utat, hadd menjenek, és türelmesen megvárjuk a forró északi Szelet, amit az
Umlimo jósolt. Az fogja majd elfújni az ellenségeinket...
Egyedül Bazo nem guggolt le tisztelettudóan a legmagasabb rangú induna előtt, amit
most még valami, eddig példátlannal tetézett: gúnyosan félbeszakította atyját.
– Elég esélyt adtál már nekik! – mondta Bazo. – A Khamibeli asszonyoknak és
porontyaiknak is szabad elvonulást engedtél! Ezért megkérdezlek, atyám, mi az, amit te
javasolsz, kegyesség, vagy gyávaság?
Mindenki levegő után kapkodott, hogy egy fiú ilyen hangot mert megütni apjával.
Nemhiába, az a világ, amit ők ismertek és értettek, alaposan megváltozott mostanra!
Gandang átpillantott Bazóra, s a köztük húzódó keskeny földsáv most szakadéknak tűnt,
amelyet soha többé egyikük sem lesz képes áthidalni. A magas, derék Gandang szemébe
mélységes szomorúság költözött, amitől hirtelen olyan öregnek látszott, mint a környező
gránithegyek.
– Nem vagy többé a fiam – mondta egyszerűen.
– Te sem az apám! – vágott vissza Bazo, aztán sarkon fordult és kiment a kunyhóból.
Tanase követte, majd a fiatal indunák is sorra felálltak és kiléptek Bazó után a napfényre.

Egy hírnök érkezett lóhalálában vágtatva, és olyan hirtelen állította meg lovát, hogy az
állat felágaskodott és a gyeplőt rángatta.
– Uram, a lázadók egy nagy csoportja tart idefelé az úton! – kiáltotta sürgető hangon.
– Jól van, katona. – Nagyméltóságú Maurice Gifford, a bulawayói hadsereg B és D
csapatainak parancsnoka sombrerója karimájához emelte kesztyűs kezét. – Menjen előre
és tartsa szemmel őket. – Azután megfordult nyergében. – Dawson kapitány,
formáltasson szekértábort amoda, a fák alá, ott jó tüzelőállásban lesznek a Maximok... Én
kimegyek ötven lovassal megtámadni az ellenséget.
Ritka nagy szerencse volt; hogy Bulawayo közvetlen közelében ütközhetnek bele a
lázadók egy csoportjába. Gifford 160 lovasa élén hetekig járta a vidéket és talált is vagy
harminc túlélőt elszigetelt falvakban és cserekereskedelmi állomásokon, de matabelékkel
nem találkoztak. Gifford Dawsonra bízta a szekértábor felállítását, jómaga pedig az ötven
legjobb emberével elvágtatott a bulawayói úton.
Gifford egy earl legfiatalabb fia volt. A jóképű fiatal arisztokrata altisztként szolgált
egy híres gárdaezredben. Épp eltávozáson volt egy afrikai vadászterületen, mikor a
bennszülött felkelés szerencsés módon megszínesítette szabadságát. A nagyméltóságú M.
Gifford rettenetesen buzgó és átkozottul kemény legény hírében állt, akiről mindenki
biztosra vette, sokra viszi még az életben.
Az emelkedő tetején megzabolázta lovát és felemelve jobb kezét, megálljt vezényelt a
csapatnak.
– Ott vannak, uram! – kiáltotta a hírnök. – Mondhatom, vastag bőr van a képükön!
Maurice Gifford megtörölte a távcsöve lencséjét sárga selyemsálja végével, majd a
szeméhez emelte.
– Mind lovon ülnek... – mondta – és milyen jól ülik meg a lovat. Csupa gyilkosképű,
marcona alak.
A lovasok már csak félmérföldnyire voltak: a rendetlen oszlopban haladó gyülevész
népség bennszülött harci díszbe volt öltözve, fejükön tollbóbita, fegyverzetük a modern
és primitív harci eszközök elképesztő egyvelege.
– Csapat csatarendbe! Balra át! Jobbra át! – vezényelte Gifford. – Őrmester! A lejtőn
támadunk! Aztán szétválasztjuk és a Maxim lőtávolságán belülre tereljük őket.
– Bocsánat, uram – motyogta az őrmester –, de úgy tűnik, mintha egy fehér ember
vezetné őket.
Gifford újra szeméhez emelte távcsövét és belebámult.
 – Egy fenét az! – motyogta. – Az a fickó állatbőrökbe meg egyéb maskarába van
öltözve.
A fickó vidáman integetni kezdett nekik, amint közelebb ért hozzájuk a szedett-vedett
népség élén.
– Jó reggelt, csak nem ön Maurice Gifford?
– De én vagyok, uram – felelte Gifford hűvösen. – És engedelmével, ön kicsoda?
– A nevem Ballantyne, Ralph Ballantyne. – A fickó lebilincselő mosolyt villantott rá.
– Az urak pedig – bökött hüvelykujjával maga mögé – Ballantyne felderítői.
Maurice Gifford utálkozva mérte végig őket. Nem lehetett megállapítani, mifélék,
mert összevissza voltak maszatolva zsírral és agyaggal, hogy matabeléknek látsszanak, és
levetett katonaingeket és törzsi maskarákat viseltek. Csak a Ballantyne-fickó nem kente
össze az ábrázatát, nyilván azért, hogy felismerhessék a bulawayói katonák. De biztos ő
is feketére mázolja majd a képét, ha már megkapta tőlük, amit akart. És Ralph Ballantyne
már rá is tért, hogy mit akar...
– Rekvirálás, Mr. Gifford – mondta és átnyújtotta az övéből előhúzott összehajtogatott
és pecséttel ellátott írást.
Gifford fogával lehúzta jobb kezéről a kesztyűt, majd elvette a papirost és feltörte a
pecsétet.
– A Maximokat nem adhatom oda, uram! – kiáltott fel olvasás közben. – Nekem az a
feladatom, hogy megvédelmezzem a rám bízott civil lakosságot.
– Önök mindössze négy mérföldnyire vannak a bulawayói szekértábortól és az úton
egy szál matabele sincsen. Az imént tisztítottuk meg az önök számára. Már semmiféle
veszély nem fenyegeti az embereit.
– De... – kezdte Gifford.
– A rekvirálást William Napier ezredes, a bulawayói haderő parancsnoka írta alá. Azt
ajánlom, vele beszélje meg a dolgot Bulawayóban. – Ralph még mindig mosolygott. –
Nekünk viszont nincs veszteni való időnk. Csak magunkhoz vesszük a Maximját, és nem
zavarjuk többet.
Gifford összegyűrte az írást, pár pillanatig tehetetlenül bámult Ralphra, aztán más
malomban kezdett őrölni.
– Ön, uram, és az emberei az ellenség öltözékét viselik, amivel megsértik a hadviselés
törvényeit – vádaskodott.
– Az indunáknak magyarázza el a törvényeket, Mr, Gifford, azoknak, akik a polgári
lakosságot legyilkolják.
– Nem követelmény egy angolnak a vadak szintjére süllyednie, akikkel háborúzik –
közölte gőgösen Gifford. – Nem tudom, mit szólna az ön viselkedéséhez atyja, Zouga
Ballantyne őrnagy úr, akivel volt szerencsém találkozni. Ő talpig úriember.
– Atyám és a többi összeesküvő – akik egytől egyig angol úriemberek – fölött jelenleg
törvényt ülnek azzal vádolva őket, hogy háborút indítottak egy baráti kormány ellen. De,
biztosíthatom, hogy alkalomadtán meg fogom tőle kérdezni. Most azonban szíveskedjék
mellénk adni az őrmesterét, hogy megkaphassuk végre azt a Maximot, és már el is
búcsúzunk, Mr. Gifford.
Leemelték a Maximot a kocsiról és a háromlábú állvánnyal és lőszeres dobozokkal
együtt teherhordó lovakra rakták.
– Mivel tudtad Napiert rávenni, hogy lemondjon az egyik értékes Maximjáról? –
kérdezte Harry Mellow a lovakra szíjazva a zsákmányt.
 – Egyszerű bűvészmutatvánnyal – kacsintott rá Ralph. – A tollnak nagyobb hatalma
van...
– Hamisítottad a papírt! – meredt rá Harry. – Ezért főbelövés jár...
– Ahhoz előbb el kell kapniuk. – Ralph megfordult és jó hangosan elkiáltotta magát: –
Csapat! Lóóóra! In-dulj!

Csak varázsló lehetett. Az aszott, Tungatánál és pajtásainál alig magasabb emberke

arcára és mellére pompázatos karmazsinvörös, fehér és fekete cikcakkok voltak festve.
Mikor előbukkant a titkos völgy patakmenti bozótjából, a gyerekek megdermedtek a
rémülettől. De mielőtt magukhoz térhettek és elfuthattak volna, a tarkabarkára festett
kismágus mindenféle hangokat kezdett kiadni. Miközben a lovat, sast és babuint
utánozta, úgy riszálta magát, hadonászott és markolászta a levegőt, hogy a gyerekek
rémülete bámulattá oldódott.
Akkor a mágus a vállán lógó tarisznyából elővett egy jókora darab kandiscukrot.
Hangosan cuppogva szopogatni kezdte, és a gyerekek, akik már hetek óta nem láttak
cukrot, közelebb húzódtak és rámeresztették csillogó, fekete szemüket. Az emberke
Tungata felé nyújtotta a cukrot, aki előre oldalazott, kikapta kezéből, és hátraugrott. A
varázsló erre olyan jóízűen elnevette magát, hogy nevetése átragadt a gyerekekre is, akik
sorra közelebb ugráltak hozzá és kikapdosták kezéből a friss kandis cukrokat. A kacagó,
tapsikoló gyerekekkel körülvett emberke felkapaszkodott az ösvényen, a völgy oldalában
lévő sziklamenedékhez.
A vidám gyermekhangoktól felbátorodott asszonyok is a kis mágus köré gyűltek, és
ahogy vihogva bámulták, a legmerészebbje kérdezgetni kezdte:
– Ki vagy te?
– Honnét jössz?
– Mi van a tarisznyádban?
Az apró emberke ekkor előhúzott egy maroknyi színes szalagot, amiket a fiatalabb nők
hiún sikongatva a csuklójukra és nyakukra kötöttek.
– Ajándékokat és örömhíreket hoztam – kotkodálta a mágus. – Nézzétek csak, mit
kaptok tőlem!
Az acélfésűk, kerek tükröcskék és az édesen csilingelő zenétjátszó kis szelence
teljesen megbabonázta őket. – Ajándékokat és örömhíreket! – kántálta a mágus.
– Mondd el! Mondd el! – kiáltozták kórusban.
– Az ősök szellemei segítségünkre jöttek. Isteni szelet küldtek, ami úgy felfalta a fehér
embert, ahogy a marhavész a csordát. Minden fehér ember halott!
– Halottak az amakiwák!
– Őutánuk maradtak ezek a csodálatos ajándékok. Bulawayo városában már nincs
fehér ember, ilyesmikkel viszont tele van... boldog-boldogtalan vihet belőlük. De
siessetek, már az összes matabele útban van odafelé. Nézzétek! Nézzétek ezeket a szép
ruhákat... ezrével van belőlük. Ki akar ilyen szép gombokat, meg jó éles késeket? Aki
igen, jöjjön velem! – énekelte a mágus. – A háborúnak vége! A fehér ember meghalt! A
matabelék győztek! No, ki jön velem?
– Vezess oda, Atyácska! – kérlelték kórusban. – Veled megyünk!
A kifestett mágus nyakra-főre szedegetve elő a mütyürkéket és kacatokat
tarisznyájából, a keskeny völgy kijárata felé indult. Az asszonyok felkapva kicsinyeiket,
egy rongycsíkkal a hátukra kötözték őket, azután odaszóltak a nagyobbacskáknak és
mindnyájan a mágus után siettek.
– Előre, Mashobana népe! – trillázta az emberke. – Eljött a ti időtök! Beteljesült az
Umlimo jóslata! Az istenektől jött északi szél elfújta az amakiwákat!
Tungata izgatottan és rettegve, hogy még otthagyják, rohant végig a sziklafal mellett,
míg végre megpillantotta a falnak dőlve kuporgó, szeretett alakot.
– Nagyanyó! – vinnyogta. – A mágus egy csomó minden szépet akar nekünk adni!
Gyere gyorsan te is!

A völgy méhéből kivezető keskeny, kanyargós, kétoldalt magas sziklafallal

szegélyezett átjárót a patak mosta ki az évezredek során. A grániton sűrű narancssárga és
sárga zuzmó tenyészett. A szűk katlanban a patak füstölgőn permetező, fehér vízesésben
zuhogott alá és egy sekélyebb és szélesebb völgybe torkollt az alacsonyabban álló hegyek
lábánál.
A völgyben szép, érlelődő, búzaszínű fű nőtt. Az ösvény a szakadék szélén vezetett –
egyik oldalról a meredeken emelkedő szirtfal, a másikról a veszélyesen tajtékozva
alázuhanó vízesés szegélyezte. Aztán a kaptató szelídebbé vált és a csapás az alant
elterülő, nyugodt völgybe vezetett. Az alacsonyabb fekvésű völgy esővíz és mély
vízmosások szabdalta oldala egy sor természetes védőárkot rejtett, melynek egyike
ideális helynek bizonyult a Maxim számára.
Ralph két katonájával állította fel a géppuskát, amelynek vastag vízhűtő köpenyes
csöve pont a vízmosás szájára irányult. A fegyver mellett kétezer töltény volt
négyszögletes dobozokban egymásra rakva. Mialatt Harry Mellow ágakat vágott
tüskebozótból, a Maxim álcázására, Ralph kimérte a lőtávolságokat a vízmosás előtt és
egy kőhalmot hordott az ösvény mellé.
Négykézláb visszakapaszkodott a lejtőn és odaszólt Harrynek:
– Állítsd be az irányzékot háromszáz yardra.
Azután végigmenve a vízmosás mentén, külön-külön eligazította embereit és
elismételtette velük az utasításokat a biztonság kedvéért.
– Ha Jan Cheroot a kőrakáshoz ér, nyissanak tüzet. Utána vegyék tűz alá a menet
végét és söpörjenek rajta végig előre.
Ezra őrmester bólintott és töltényt nyomott a winchestere závárzatába. Összehúzott
szemmel megállapította a szélirányt a fűszálak mozgása és a saját érzékelése alapján,
majd könyökét a természetes lövészárok mellvédjére helyezve, sebhelyes arcát a
puskaagyra fektette.
Ralph visszament Harry Mellow-hoz, aki épp a Maximot készítette elő. Harry
meglazította a csőbeállítást szabályozó csavart, kissé megemelve a csövet, háromszáz
yardra állította, majd jobbra és balra elfordítva a puskát a háromlábú állványon,
megnézte, hogy az oldalirányzás is teljesen szabad-e.
– Tegyél bele egyet – parancsolta Ralph Taasnak, aki bedugta a töltényheveder
szabadon lógó sárgaréz végét a nyitott závárzatba. Harry visszaengedte a fogantyút, és a
szerkezet nagyot kattant.
– Tölts be még egyet! – Ismét hátrahúzta a fogantyút, keresztül vonva rajta a hevedert,
és az első töltény már bele is csúszott a závárba.
– Kész! – pillantott fel Harry Ralphra.
– Most már csak várnunk kell.
Ralph bólintott, aztán a derekán lógó zacskóból előhúzta a barna vakondprém pántot,
és gondosan a jobb könyöke fölé erősítette. Letelepedtek és vártak.
A tűző napon izzadság gyöngyözött kifelé zsíros, meztelen hátuk eltömődött
pórusaiból, és a legyek vidáman lepték el őket. A nap közben delelőre hágott és már
átcsúszott az égbolt túloldalára.
Egyszer csak Ralph felkapta fejét, mire enyhe mocorgás támadt a vízmosás szájánál
lesben álló mesterlövészek sorában. A közeledő tömeg hangjait már visszhangozták a
völgytorkot őrző zuzmófoltos szirtfalak. Azután csilingelő gyermekének hallatszott, ami
minden egyes széllökéssel hangosabbá válva megtöltötte a sziklaátjárót.
A vízmosás bejáratában egy aprócska, táncoló alak jelent meg. Bár Jan Cheroot lapos
mopszliképe és vajsárga teste összevissza volt mázolva színes álcázó festékkel, nem
lehetett nem megismerni mozgékony járását és madárszerű fejtartását. A csalinak
használt csecsebecsés tarisznya már régen kiürült és eldobta.
Jan Cheroot az ösvényen szökdécselve Ralph kőrakása felé tartott, nyomában a
matabelékkel, akik mohóságukban hármas-négyes sorokban tolongva és egymást
taszigálva iparkodtak a mézesmadzag után.
– Több, mint reméltem – suttogta Ralph, de Harry Mellow nem nézett rá. A fekete
zsírréteg eltakarta arca sápadtságát de tekintete döbbent volt, miközben a Maxim
célgömbjébe bámult.
Jan Cheroot már majdnem a kőrakásnál volt, de a matabelék hosszú sora még mindig
nem ért véget.
– Felkészülni! – csikorogta Ralph.
Jan Cheroot a kőrakáshoz ért, ahol csiribú-csiribá, egy szemvillanás alatt eltűnt,
mintha a föld nyelte volna el.
– Tűz! – vezényelt Ralph.
A puskások hosszú vonalában egyetlen ember se moccant. Mind lefelé meredt a
völgybe.
– Tűz! – ismételte meg Ralph.
A menet eleje csodálkozva megtorpant Jan Cheroot hirtelen eltűnésére, de a hátrébb
lévők előre nyomultak.
– Tüzet nyiss! – parancsolta Ralph.
– Nem bírom megtenni – suttogta Harry mindkét kezével a tusanyakakon.
– A fene essen beléd! – Ralph hangja remegett. – Felhasították Cathy hasát és
kiszakították a lányomat a méhéből! Öld meg őket, a fene egyen meg!
– Nem bírom! – mondta Harry elfúló hangon, mire Ralph elkapta a vállát és
hátrapenderítette.
Lerogyott a puska mögé Harry helyére és megragadta a dupla pisztolymarkolatot. A
két mutatóujjával kiakasztotta a biztonsági zárat és hüvelykujjait a kockás recézésű elsütő
gombra nyomta. A Maxim pokoli rázkódással ropogni kezdett és a závárzat sugárban
okádta kifelé a fényes sárgaréz töltényhüvelyeket.
Ralph a kék füstfelhőn átbámulva lassan jobbra fordította a puskát és miközben
végigsöpörte az ösvényt a toroktól a kőrakásig, körös-körül az ismétlő winchesterek is
beledörögtek a fültépő lármába. A puskatűz nem teljesen nyomta el a völgyből felszálló
hangokat.

Juba nem tudott lépést tartani a fiatalabb nőkkel és rohanó gyermekekkel. Egyre
jobban lemaradt, miközben Tungata izgatottan nógatta.
– Elkésünk, nagyanyó! Sietni kell!
Nem messze a völgytoroktól Juba már zihált és botladozott, fényes hurkái minden
lépésnél csak úgy rengtek, szemei előtt sötét foltok táncoltak.
– Pihennem kell – lihegte és lerogyott az ösvény szélére.
A sor hátsó vége tovaözönlött mellette és kinevetve és ugratva őt, benyomultak a
völgybe.
– Anyácska! Ne vegyünk a hátunkra?
Tungata egyik lábáról a másikra ugrálva, türelmetlenül tördelve kezeit várakozott
mellette.
– Jaj, nagyanyó, már majdnem ott vagyunk...
Mikor végre kitisztult a látása, bólintott a fiúcskának, aki megfogta a kezét és minden
erejét megfeszítve maga után húzta nagyanyját.
Juba sántikálva ment tovább az ösvényen, ők voltak a legutolsók a sorban, de hallották
messze elölről a kántálást és nevetést, ami hangosan visszhangzott a völgyben. Tungata
előreszaladt, de a kötelességtudat visszaparancsolta nagyanyjához, és újból kézen fogta
Jubát.
– Kérlek szépen, nagyanyó, jaj, gyere már!
Jubának még kétszer meg kellett állnia. Már csak ketten voltak az ösvényen és a
napfény nem hatolt be a szűk torok belsejébe, amely olyan árnyékos és hideg volt a
mélybe zuhogó fehér víztől, hogy még Tungata jókedvét is lehűtötte.
A kanyar utáni magas gránit alagútportálhoz érve belenéztek a nyitott, napsütötte,
füves katlanba.
– Ott vannak! – kiáltotta Tungata megkönnyebbülten. A sárga füvű réten átvezető
ösvény tele volt emberekkel, de az oszlop eleje, akár a hangyák egy áthághatatlan
akadály előtt, felduzzadt és egyhelyben topogott.
– Siess, nagymama, még utolérjük őket!
Juba nagy keservesen föltápászkodott és a melegen hívogató napfény felé bicegett.
Abban a pillanatban megrázkódott a levegő a feje körül, mintha egy madár esett volna
bele a koponyájába. Egy szemvillanásig a kimerültsége tünetének hitte, de aztán látta,
hogy a tömegben kavargás támad, és az emberek bukdácsolva ide-oda vetődnek, mint
porszemcsék a forgószélben.
Juba eddig csak hallomásból, a Shangani és Bembesi találkozásánál lezajlott harc
résztvevőitől tudott a kis háromlábú puskákról, amik úgy kotkodálnak, mint a
vénasszonyok. Hirtelen olyan erőre kapva, amelyről nem is hitte, hogy lakozhat benne,
megfogta Tungatát és visszabotorkált a torokba, mint egy menekülő elefánttehén.

Ralph Ballantyne a tábori ágy szélén ült. Az asztalnak használt felfordított teásládán
egy saját viaszába ragasztott égő gyertya, egy félig üres whiskys üveg és egy
zománcbögre állt.
Ralph szemöldökráncolva bámult nyitott naplójára a gyertya pislogó sárga fényében és
koncentrálni próbált. Részeg volt. Az üveg félórája még tele volt. Felvette a bögrét, kiitta
a tartalmát, aztán újabb adagot töltött az üvegből. Pár csepp a napló üres lapjára csöppent.
Letörölte a hüvelykujjával és a részegek eltöprengő pillantásával, a papíron maradt
nedves foltra bámult. Megrázta fejét, hátha attól kitisztul, aztán felvette a tollat,
bemártotta a tintába és óvatosan letörölte hegyéről a fölösleget.
Szorgalmasan rótta a sorokat, de mikor a nedves foltra ért, a tinta halványkék legyező
alakban szétterjedt a papíron. Ralphot ez úgy felbosszantotta, hogy lecsapta a tollat és
színültig töltötte a zománcbögrét. Majdhogynem egy szuszra itta ki a whiskyt, csak
kétszer állt meg levegőt venni, aztán az üres bögrét két térde közé fogta és fejét föléje
horgasztotta.
Jó idő múlva látható erőfeszítéssel ismét felnézett és újból elolvasta a leírtakat, úgy
mozgatva ajkát, mint egy első elemista.
– A háború mindünket szörnyeteggé tesz.
Ismét az üvegért nyúlt, de odakoccantotta és az aranyosbarna nedű kiloccsant a láda
tetejére.
Ralph hanyatt feküdt az ágyon, lábát továbbra is a földre lógatva, lehunyta szemét és
egyik karját védekezőn arcára emelte.
Elizabeth lefektette a fiúkat a szekérben, aztán óvatosan, nehogy felzavarja anyját,
bebújt az övéké mellett álló tábori ágyba. Ralph nem vacsorázott együtt a családdal és
mikor Jonathant érte küldték, mogorván elbocsátotta.
Elizabeth, oldalán fekve a gyapjútakaró alatt, épp kilátott az összefűzött ponyvák közti
résen. Ralph sátrában még égett a gyertya, míg odébb a szekértáborban Harry és Vicky
sátra már egy órája sötét volt. Elizabeth lehunyta szemét, de olyan nyugtalan volt, hogy
nem bírt elaludni. Anyja nyűgösen felsóhajtott álmában és a másik oldalára fordult.
Elizabeth kinyitotta szemét és lopva ismét átbámult a résen. Ralphnál még mindig
világosság volt.
Elizabeth nesztelenül kibújt a pokróc alól, szemét mindvégig anyjára szegezve, azután
elvéve kendőjét a láda tetejéről, hangtalanul kilépett az ágyból.
Kendőjével a vállán leült a szekér keresztrúdjára. Csak egy vászonponyva választotta
el alvó anyjától. Tisztán hallotta Robyn lélegzését, akinek halk, hörgésszerű szuszogása
arra utalt, hogy mélyen alszik.
Az éjszaka meleg volt és a szekértáborban csaknem teljes csend uralkodott – csupán
egy kiskutya panaszos vinnyogása hallatszott távolabbról, meg egy éhes csecsemő
nyöszörgésé a szomszédból, akit hamarosan elhallgattatott az anyamell. Azután két,
összetalálkozó őrszem elegyedett suttogó beszédbe. Mikor elváltak, Elizabeth látta az
egyik sombrerójának sziluettjét körvonalazódni az éjszakai égbolt alatt.
A sátorban még mindig égett a gyertya, pedig már éjfél is elmúlhatott. A lányt úgy
vonzotta a láng, mint egy molylepkét. Felállt és halkan, szinte lopva a sátorhoz ment.
Felemelte az ajtólapot, besurrant és a ponyva összezárult mögötte.
Ralph a hátán feküdt a vaságyon, csizmás lába a földre lógott, egyik karja keresztbe
volt téve arcán. Panaszosan felnyöszörgött álmában. A gyertya már csöpögött és a saját
viasztócsájában égett, és Elizabeth orrát megcsapta a kifolyt whisky erős, átható szaga. A
ládához lépett és felállította a felborult üveget. Pillantása a nyitott naplóra tévedt és
elolvasta a nagy, szabálytalan betűkkel belefirkantott mondatot: "A háború mindünket
szörnyeteggé tesz".
Fájdalom nyilallt leikébe és gyorsan becsukva a bőrkötéses naplót a férfira nézett, aki
ezt az elkeseredett megállapítást tette. Már-már kinyújtotta kezét, hogy megérintse a
borostás arcot, de aztán beidegződött mozdulattal összehúzva hálóingét, leguggolt az ágy
mellé. Kicsatolta a lovaglócsizmák szíját, és egyenként a térdei közé véve őket, lehúzta a
férfi lábáról. Ralph motyogott és lekapva karját arcáról, elfordult a fénytől. Elizabeth
óvatosan feltette a lábait az ágyra. A férfi ismét felnyögött és összegömbölyödött.
– Nagy csecsemő – suttogta a lány elmosolyodva és nem tudva tovább ellenállni,
kisimította a sűrű, sötét hajtincset Ralph homlokából, akinek tűzforró arca verejtékben
úszott.
Elizabeth rátette tenyerét a kemény, durva borostától sötétlő bőrre, amelynek szaga
aprócska villamos kisüléseket bocsátott fel karjába. Visszahúzta kezét és újabb
beidegződött mozdulattal szétnyitotta a lábnál fekvő pokrócot és a férfira takarta.
Mikor föléje hajolva az álla alá akarta húzni, egy kemény, izmos kar fonódott válla
köré. Elizabeth elvesztette az egyensúlyát és a férfi mellére zuhant, miközben a kar
továbbra is fogva tartotta.
Hang nélkül feküdt, de a szíve vadul kalapált. Pár pillanat múlva a kar szorítása
enyhült és Elizabeth szelíden megpróbálta kiszabadítani magát. Ám a kar máris olyan vad
erővel kapcsolódott újra köréje, hogy majd kiszorította belőle a szuszt.
Ralph motyogott, aztán a másik kezét is felemelte és a lány döbbenten megvonaglott,
mikor a kezet egyszer csak az ülepén érezte. Tudta, hogy hiába próbálna a szorításból
szabadulni. Nem hitte volna, hogy Ralphnak ilyen ereje van, és olyan tehetetlennek érezte
magát a karjaiban, mint egy bábu. A férfi parázsló teste átnedvesítette hálóingét és keze
már fölfelé matatott a hátán, mikor Ralph egyszer csak magához tért.
A kéz ezalatt a tarkójára ért és gyengéden, de ellentmondást nem tűrőn előrenyomta
fejét és a férfi forró, nedves ajka már rá is tapadt szájára. A whiskyszaggal keveredő,
pézsmaillatú csók elsöpörte akaratát és nem tiltakozott.
A józan esze lángkerékként pörgött lezárt szemhéjai mögött és az érzések viharában
egyszer csak arra eszmélt, hogy hálóinge a mellére csúszott. A csontkemény és tűzforró
ujjak lassú simogató mozgással már a meztelen tompora felé tartottak és a combja
tövénél megállapodtak. Ez felvillanyozta...
Hangosan zihálva megpróbált kiszabadulni, elmenekülni a saját akarata okozta
kínszenvedéstől, marcangoló vágyakozástól a férfi után és a kérlelhetetlen kéztől. Ralph
könnyedén fogva tartotta ajkát a torka lágy részére tapasztva és rekedt, nyers hangon
megszólalt:
– Cathy! Cathym! Rettenetesen hiányoztál!
Elizabeth abbahagyta a küszködést. Szinte holttá dermedt. Már nem dulakodott... nem
is lélegzett.
– Cathy! – A férfi kezei elkeseredetten keresték, de ő halott volt, halott.
Ralph közben teljesen felébredt. Kezei Elizabeth testéről az arcára vándoroltak. Két
tenyere közé fogta fejét és felemelte. Egy hosszú pillanatig értetlenül bámult Elizabethre,
aki észrevette a zöld szempárban a változást.
– Nem Cathy! – suttogta Ralph.
Elizabeth szelíden leválasztotta magáról az ujjait és felkelt az ágyról.
– Nem Cathy – mondta ő is halkan. – Cathy meghalt, Ralph.
A csöpögő gyertya fölé hajolt és begörbítve tenyerét mögötte, elfújta. Utána
felegyenesedett a hirtelen támadt koromsötétben, kioldotta a hálóinge övét, lehúzta
válláról és a földre engedte. Kilépett belőle és visszafeküdt az ágyra Ralph mellé.
Megfogta az ellenállhatatlan kezet és visszatette előbbi helyére.
– Nem Cathy – suttogta. – Ma éjszaka, Elizabeth. Ma éjszaka és ezentúl minden
éjszaka. – És ajkát Ralphéra tapasztotta.
Mikor a férfi beköltözött bensejének minden szomorú és magányos zugába és a
gyönyörtől összezúzódni, megsemmisülni érezte lelkét, azt mondta: – Szeretlek! Mindig
téged szerettelek... örökké szeretni foglak.

Jordan Ballantyne apja mellett állt a fokvárosi vasútállomás peronján. Mindketten

mereven és ügyefogyottan viselkedtek az elválás pillanatában.
– Kérlek, ne felejtsd átadni... – Jordan tétovázott a szavak megválasztásában... –
legforróbb üdvözletemet Louise-nak.
– Biztosan örülni fog neki – mondta Zouga. – Már olyan régen nem láttam... – Zouga
elhallgatott.
Hosszú hónapokig távol volt feleségétől, amíg a per elhúzódott a Királynő Legfelsőbb
Bíróságának ítélőszéke előtt, az angol legfelsőbb bíróság elnöke Baron Pollock, Mr.
Justice Hawkins és egy különleges esküdtszék előtt. A legfelsőbb bíróság elnöke
vonakodó esküdteket terelt az elkerülhetetlen ítélet felé.
– Utasítom önöket, hogy a bizonyíték és az általam feltett specifikus kérdésekre adott
válaszaik értelmében az összes vádlottat bűnösnek kell találniuk. – És keresztülvitte
akaratát.
– A bíróság ezért Leander Starr Jamesont és John Willoughbyt tizenöt hónapi
börtönben letöltendő szabadságvesztésre, Zouga Ballantyne őrnagyot pedig három
hónapi, úgyszintén börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítéli.
Zouga csak négy hetet töltött le Hollowayben, mert a büntetése hátralévő részét
elengedték, és szabadulásakor jutott fülébe a borzalmas hír, hogy Rodéziában a
matabelék felkeltek és Bulawayo ostrom alatt áll.
A hajóút az Atlanti-óceánon kész gyötrelem volt számára. Nem hallott hírt Louise-ról
és King'Lynnről és a képzelete szülte rémképeket a mészárlásról és csonkításokról szóló
elbeszélések csak táplálták. De aznap reggel, mikor az Union Castle nevű postahajó
kikötött Fokvárosban, szörnyű aggodalmai némiképp enyhültek.
– Louise biztonságban van Bulawayóban – felelte Jordan, apja első kérdésére. Zouga
kitörő örömében megölelte kisebbik fiát, miközben nem szűnt meg hajtogatni: – Hála
legyen érte Istennek... hála legyen érte Istennek...
Ebéd közben a Mount Nelson Hotel éttermében Jordan elmondta apjának legfrissebb
értesüléseit északról.
– Napier és az Ostrom Bizottság állítólag stabilizálták a helyzetet. Bevitték a túlélőket
Bulawayóba, és Gray, Selous és Ralph irreguláris csapataik élén súlyos csapásokat
mértek a lázadókra, és sikerült tisztes távolságra tartaniuk őket.
– De persze a matabelék teljesen szabadon garázdálkodnak a bulawayói, gwelói és
belingwei szekértáborokon kívül. Azt csinálnak, ami nekik tetszik, bár, és ez eléggé fura,
nem zárták el a délre vezető utakat. Ha sikerül még Kimberleyben érned Spreckley
mentesítő seregét, velük a hónap végére Bulawayóban lehetsz – és Mr. Rhodes és én is
hamarosan utánatok jövünk.
– Spreckley csak alapvető ellátmányt visz oda és pár száz embert Bulawayo
védelmének megerősítésére, míg a királynő katonái megérkeznek: Gondolom, tudod,
hogy Sir Frederick Carrington tábornok a parancsnok és Mr. Rhodes meg én a
vezérkarával jövünk föl. Meggyőződésem, hogy rövid időn belül leszámolunk majd a
lázadókkal.
Jordan egész étkezés alatt monologizált, hogy leplezze zavarát a bámészkodó és
súgdolózó vendégek előtt, akik élvezettel megbotránkoztak Jameson egyik kalózának
jelenlétén az étteremben. Zouga viszont ügyet sem vetve rájuk, csak az evésre és Jordanre
figyelt, míg a Cape Times egyik fiatal újságírója gyorsíró tömbbel kezében hozzájuk nem
lépett.
– Szíveskedne elmondani, mi a véleménye a Legfelsőbb Bíróság elnöke által kiszabott
ítéletről?
Zouga csak ekkor pillantott föl, üres arckifejezéssel.
– Pár év múlva kitüntetéseket és lovagi címeket fognak osztogatni azoknak, akik
véghezviszik, amit mi megpróbáltunk – felelte csendesen. – És most, megkérem, hagyjon
nyugodtan ebédelni.
A vasútállomáson Jordan nagy felhajtás közepette betetette Zouga bőröndjét a
poggyászkocsiba, és egy menetiránnyal egyező helyet nézett ki neki az utolsó kocsiban.
Mikor a kalauz leadta a figyelmeztető sípjelzést, sután szembefordultak egymással.
– Mr. Rhodes megkért, kérdezzem meg, továbbra is vállalnád-e a bulawayói
megbízottja teendőit?
– Mondd meg Mr. Rhodesnak, hogy megtisztelve érzem magam a bizalmától.
Kezet fogtak és Zouga felszállt a vonatra.
– Ha látod Ralphot...
– Akkor? – kérdezte Zouga.
– Nem érdekes – rázta meg Jordan a fejét. – Remélem, biztonságban megérkezel, apa.
Zouga a peronról kifelé húzó vonat ablakából figyelte kisebbik fia eltávolodó alakját.
Milyen szép ifjú, állapította meg magában, magas és kisportolt, szürke háromrészes
öltönye divatos, ám a legjobb ízlés szerint való... de valami mégsem stimmel körülötte –
amolyan "elhagyott gyermek" benyomást keltett és egész lényéből valamiféle
bizonytalanság és boldogtalanság áradt.

Jordan Ballantyne könnyű vágtában végiglovagolt a kocsibehajtón a nagy fehér ház

felé, amely tölgyfák és mandulafenyők között húzódott meg a lapos tetejű hegy alsó
lejtőjén. Bűntudat gyötörte. Évek óta nem fordult elő, hogy elhanyagolta volna napi
teendőit. Még egy éve is elképzelhetetlennek tűnt volna számára az ilyesmi. Minden nap,
vasárnaponként és ünnepnapokon is Mr. Rhodes keze ügyében kellett lennie.
A kapcsolatukban beállt megmagyarázhatatlan változás még jobban fokozta
bűntudatát és még egy annál is roncsolóbb érzést ébresztett benne. Nem kellett volna az
egész napot apjával töltenie – a haragosvörös pirkadattól, a délkeleti szél tépázta
postahajó befutásától a kikötőbe az északi gyors indulásáig a fokvárosi állomás üvegezett
kupolacsarnokából. Néhány óra után valami ürüggyel visszatérhetett volna íróasztalához,
de megpróbálta volna kikényszeríteni Mr. Rhodesból, hogy ne akarja őt elengedni, ezáltal
is megerősítve nélkülözhetetlenségét.
– Akár néhány napra is elmehet, Jordan... Arnold is el tudja intézni a dolgokat. – Mr.
Rhodes szinte fel sem pillantott rá a londoni újságokról.
– De hát ott az új vázlata a végrendelete 27. záradékának... – próbálta provokálni
Jordan, mire azt a választ kapta, amitől a legjobban rettegett.
– Adja csak oda Arnoldnak. Ideje, hogy megismerkedjen az ösztöndíjakkal. Legalább
használhatja azt az új keletű Remington masináját.
Mr. Rhodes gyerekes öröme, hogy a leveleit gyorsan és szépen kinyomathatja a
kalligráfon, is nyugtalanította Jordant. Ő még nem igazán jól kezelte a kalligráf zajos
klaviatúráját, főleg, mert Arnold féltékenyen kisajátította a gépet. Jordan rendelt ugyan
magának egyet New Yorkból, de hónapokba is beletelhet, míg megérkezik.
Jordan megállította nagy, fényes szőrű pejlovát a Groote Schnur hátsó verandalépcsője
előtt, azután leszállva nyergéből odadobta a gyeplőt a lovászinasnak és besietett a házba.
A hátsó lépcsőn egyenest az emeleten lévő szobájába ment, és már gombolta is ki ingét és
húzta le a nadrágtartóját, miközben berúgta az ajtót maga mögött.
Vizet töltött a fajansz kancsóból a mosdótálba és meglocsolta arcát. Miután
megtörölközött, félredobta a fehér frottírtörölközőt és ezüstnyelű hajkeféjét végighúzta
erős szálú, aranyos haján. Már épp elfordult volna a tükörtől, hogy tiszta inget vegyen, de
megtorpant és eltűnődve meredt tükörképére.
Lassan közelebb hajolt hozzá és megérintette arcát az ujjai hegyével. Szarkalábak
voltak a szeme sarkában és hiába húzta szét a bőrt ujjaival, a vonalkák nem tűntek el.
Kissé oldalt fordította fejét és a magas ablakon beáramló fény megvilágította a táskákat a
szemei alatt.
– Csak ebből a szögből látni őket – gondolta és tenyerével hátrasimította haját a
homlokán. Fejbőre gyöngyfényűen kivillant a ritkuló tincsek alól és Jordan sietve
visszaengedte rá a haját.
El akart fordulni, de a tükör valamiféle rettenetes bűvöletben tartotta. Elmosolyodott:
felső ajka grimaszba emelkedett. A bal szemfoga sötétebb volt, határozottan szürkébb,
mint egy hónapja, mikor a fogorvos kiölte benne az ideget, és Jordant hirtelen jéghideg
elkeseredés fogta el, ami egész testét átjárta.
– Nem egész két hét múlva harminc leszek... Uramisten, öregszem, öreg és csúnya
leszek. Hogy tetszhetem így bárkinek is?
Alig tudva visszafojtani a torkát szorongató zokogást, elfordult a kegyetlen tükörtől.
Az irodájában egy levélkét talált az íróasztal arannyal préselt, szattyánbőr lapján az
ezüst tintatartó alatt.
"Jelentkezzék mihamarabb. C. J. R"
Az ismerős szálkás betűk láttán Jordan jókedvre derült. Fogta a gyorsíró tömbjét és
kopogtatott az összekötőajtón.
– Tessék! – szólt ki az éles hang és Jordan belépett. – Jó estét, Mr. Rhodes. Beszélni
óhajt velem?
Mr. Rhodes nem válaszolt azonnal, tovább javítgatta az előtte fekvő gépelt lapot,
kihúzott egy szót és egy másikat írt föléje, egy vesszőt pontosvesszőre változtatott.
Jordan mindvégig az arcát figyelte.
A romlás megdöbbentő volt. Szinte teljesen megőszült és szeme alatt a táskák sötét
bíborszínűre váltak. Tokája megvastagodott lebernyegben lógott állkapocscsontja alatt.
Vörös, karikás szemeinek messiási kékje zavaros fakóvá változott. És mindez körülbelül
hat hónap leforgása alatt... Jameson végzetes kimenetelű portyája óta. Jordan
visszaemlékezett arra a pillanatra, mikor ugyanebben a szobában közölte a hírt Mr.
Rhodesszal.
Három távirat érkezett. Az egyiket maga Jameson küldte, de nem a Groote Schnur-i
udvarházba, hanem Mr. Rhodes fokvárosi hivatalába, így egész hétvégén az üres épület
postaládájában hevert. A távirat így szólt: "Amíg ellenkező értelmű utasítást nem
kapok..."
A második távirat a mafekingi elöljárótól, Mr. Boyestól jött, és többek között az állt
benne: "Grey ezredes rendőri erősítést vitt dr. Jamesonnak..."
Az utolsó táviratot a kimberleyi rendőrfőnök küldte: "Kötelességemnek tartom
tájékoztatni, hogy dr. Jameson egy fegyveres hadtest élén átlépte Transval határát..."
Mr. Rhodes egymás után elolvasva a táviratokat szép rendben, egyenként lerakosgatta
őket maga elé az íróasztalra.
– Azt hittem, sikerült megállítanom – motyogta egyre olvasás közben. – Azt hittem,
megértette, hogy várni kell.
Mire végigolvasta őket, viaszsápadt lett és arca úgy beesett, mint a keletlen tészta.
– Szegény jó Jameson – suttogta végül. – Húsz éve barátom, erre megy és tönkretesz
engem. – Mr. Rhodes az asztalra könyökölt és kezeibe támasztotta arcát. Pár perc múlva
tisztán azt mondta: – Nos, Jordan, most majd meglátom, kik az igazi barátaim.
Mr. Rhodes öt éjszaka nem aludt ezután. Jordan is ébren feküdt a saját szobájában a
folyosó végén és hallgatta a sárga fapadlón súlyosan megnyikorduló, fel-alá járkáló
lépteket. De jóval a pirkadat első sugara előtt Mr. Rhodes csöngetett neki és órákig
lovagoltak együtt az Asztal-hegy lejtőin. Utána visszatértek a nagy fehér udvarházba
szembenézni a legújabb lemondásokkal és elutasításokkal, miközben ő, Jordan valamiféle
tehetetlen bűvöletben figyelte életét és munkáját kérlelhetetlenül porrá mállani
körülöttük.
Aztán megérkezett Arnold és elfoglalta helyét Jordan helyetteseként. A hivatalos címe
másodtitkár volt és Jordan örömmel vette segítségét a nagy ház vezetésének
hétköznapibb teendőiben. Arnold is velük utazott Londonba Jameson póruljárása után és
egy percre sem tágított Rhodes mellől a Szuezi-csatornán, Beirán és Salisburyn át
visszavezető úton.
Arnold most figyelmesen állt Mr. Rhodes íróasztala mellett, átadott neki egy
kalligráfon gépelt lapot, megvárta, míg elolvasta és kijavította, aztán újabb papírt tett
elébe. A féltékenység undorító érzésével Jordan most is kénytelen volt elismerni, hogy a
szőke, jóképű, tisztaságot sugárzó Arnold Mr. Rhodes eszményképének megtestesítője.
Viselkedése szerény és őszinte volt, de ha nevetett, egész lényét valami belső fény
világította meg. Az oxfordi Orielben végzett, ahol hajdanán Mr. Rhodes, és egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy Mr. Rhodesnak ugyanolyan örömöt és vigaszt jelent a
közelsége, mint egykoron Jordané.
Jordan csendesen várakozott az ajtónál és furán kívülállónak érezte magát ezen a
helyen, amelyet már egyre inkább az otthonának hitt, míg végül Mr. Rhodes az utolsó
lapot is kijavította, átnyújtotta Arnoldnak és felpillantott.
– Á, Jordan! – mondta. – Csak figyelmeztetni akartam, hogy előrehozom az
utazásomat Bulawayóba. Azt hiszem, a rhodéziaiaknak szükségük van rám. El kell
hozzájuk mennem.
– Máris intézkedem – bólintott Jordan. – Elhatározta már az időpontot, Mr. Rhodes?
 – Hétfőn indulok.
– Ugye az expresszel megyünk Kimberleybe?
– Maga nem jön – mondta határozottan Mr. Rhodes.
– Nem értem, Mr. Rhodes – felelte Jordan egy tehetetlen, értetlenséget kifejező kis
kézmozdulattal.
– Én teljes hűséget és becsületességet követelek meg az alkalmazottaimtól.
– Tudom, Mr. Rhodes – bólintott Jordan és arckifejezése egyre nagyobb
bizonytalanságot és hitetlenkedést tükrözött. – Csak nem azt akarja mondani, hogy én
valaha is hűtlen vagy becstelen voltam...
– Hozza ide azt a dossziét, Arnold – parancsolta Mr. Rhodes, és mikor a férfi odavitte
neki az asztalról, hozzátette: – Adja oda neki.
Arnold szótlanul átment a vastag selyemperzsán, és Jordan felé nyújtotta. Jordan,
mikor érte nyúlt, Arnold nyílt és barátian aggódó tekintetében most először gonoszul
kárörvendő és diadalittas csillanást vett észre, ami úgy érte, mintha lovaglóostorral arcul
ütötték volna. Az egész mindössze egy szemvillanásig tartott, de Jordanból ijesztő
sebezhetőség és veszély érzetét váltotta ki.
Letette a dossziét maga elé az asztalra és kinyitotta. Vagy ötven, zömében gépelt
papírlap volt benne és mindnek a tetején "Az eredeti másolata" fejléc állt.
Voltak benne értékpapírügynököknek feladott rendelések De Beers és Egyesült
Aranymezők részvények vásárlására és eladására. A tranzakciókban töméntelen
mennyiségű részvény szerepelt, több millió font értékben. Jordan soha nem hallott az
ügynökségről, amely a Silver és C. nevet viselte, pedig állítólag Johannesburgban,
Kimberleyben és Londonban is bonyolítottak ügyleteket.
A dossziéban bizonylatmásolatok is voltak egy féltucat banktól, különböző
központokból, amelyekben a Silver és C. irodát tartott fenn. A bizonylatokon vagy egy
tucat bejegyzés alá volt húzva piros tintával: "Transzfer Rholandsnek – 86,321 font, 7
shilling 9 penny. Transzfer Rholandsnek 146,821 font, 9 shilling 11 penny.
Ralph társaságának neve megdöbbentette és maga sem értette, miért, még jobban
fokozta a veszély érzetét.
– Nem értem, mi köze ennek énhozzám... – Felnézett Mr. Rhodesra.
– A bátyja egy sor nagy besszre spekuláló tranzakcióba fogott azoknál a társaságoknál,
amelyeket a legdrasztikusabban érintett Jameson vállalkozásának kudarca.
– Úgy tűnik... – kezdte Jordan bizonytalanul, de Mr. Rhodes a szavába vágott.
– ...hogy egymillió fontos profitra tett szert, miközben az ügynökeivel együtt mindent
megtett, hogy elleplezze és álcázza machinációit.
– De Mr. Rhodes... miért nekem mondja ezt, ...és miért beszél velem így? Csak nem
engem hibáztat, amiért a bátyám...
Mr. Rhodes felemelve kezét csendre intette. – Egyelőre még senki sem vádolta
semmivel... ez a buzgó magyarázkodás nem vet jó fényt magára.
Aztán elvette Plutarkhosz bőrkötéses "Életek"-jét az íróasztal sarkáról és kinyitotta.
Három papírlap feküdt az oldalai között. Mr. Rhodes kivette őket és a legfelsőt
odanyújtotta Jordannek.
– Megismeri ezt?
Jordan érezte, hogy kínosan elvörösödik. Gyűlölte saját magát, hogy megírta ezt a
levelet. A borzalmas lelki vívódás vitte rá, amin akkor éjszaka ment keresztül, mikor
Ralph meglepte a vagon folyosóján és durva vádakat vágott a fejéhez.
 – Ez egy bátyámhoz írott levelem másolata... – Jordan képtelen volt fölpillantani Mr.
Rhodes szemébe. – Nem tudom, mi késztetett rá, hogy két példányban írjam.
Az egyik bekezdésen megakadt a szeme és önkéntelenül újra olvasta a saját szavait.
"Bármit megtennék, hogy elhidd, mennyire szeretlek.
Csak most, mikor úgy érzem, elveszíthetem, tudom, milyen sokat jelent számomra a
becsülése"
Nem adta vissza a papírt. – Ez egy bizalmas és magánjellegű közlés – mondta
szégyentől és sértettségtől remegő hangon. – A bátyámon kívül, akinek szól, senkinek
sincs joga elolvasni.
– Ezek szerint nem tagadja, hogy maga írta?
– Fölösleges lenne azt tennem.
– Valóban – értett egyet Mr. Rhodes, és átadta neki a második írást.
Jordan elképedése nem ismert határt, mire elolvasta. A kézírás az övé volt, de a szavak
nem. A szöveg olyan ügyes és természetes folytatása volt az előző levél érzéseinek, hogy
Jordan már-már kételkedett az emlékezőtehetségében. Az állt benne, hogy – ő, Jordan! –
hajlandó Ralphnak bizalmas és kivételes információkat szolgáltatni Jameson transvali
intervenciójának tervezéséről és időzítéséről. "Nekem is az a véleményem, hogy a
tervezett kalandorakció teljesen a civilizált törvényen kívüli, és ez meggyőzött, hogy
segítséget nyújtsak neked... ez és az erkölcsi adósság, amivel, úgy érzem, tartozom
neked."
Csak akkor vette észre az egyik betű dőlésén és formáján, hogy az nem az ő kezétől
származik. Az egész levél egy ügyes hamisítvány volt. Szótlanul megrázta fejét. Úgy
érezte, mintha a léte szövete szakadt volna széjjel.
– Az összeesküvésük sikeres volta látszik a gazdag termésből, amit a bátyja
betakarított – mondta Mr. Rhodes fásultan, egy olyan ember hangján, akit eddig olyan
sokszor elárultak, hogy ez már nem sebezhette meg. – Gratulálok, Jordan.
– Honnét származik ez? – A papír megremegett Jordan kezében. – Honnét... –
Elhallgatott és a gazdája mögött álló Arnoldra pillantott. A fiatalember komoly és
gondterhelt volt, nyoma sem maradt rajta a kárörvendőn diadalmas tekintetnek, és
elviselhetetlenül jóképű.
– Értem – bólintott Jordan. – Természetesen hamisítvány.
Mr. Rhodes türelmetlenül legyintett. – Ugyankérem, Jordan! Ki mászna bele egy
olyan zűrbe, hogy bankbizonylatokat hamisít, amiket azonnal le lehet ellenőrizni.
– Nem a bankbizonylatok hamisak, hanem a levél.
– Beismerte, hogy a magáé.
– De nem ez... ez nem...
Mr. Rhodes arckifejezése zárkózott volt, szemei hidegek és érzéketlenek.
– Felhívatom a könyvelőt a városból az irodából, hogy ellenőrizze magával a
háztartási számlákat és készítsen leltárat. A kulcsait pedig szépen átadja Arnoldnak. Ha
végeztek, kiállíttatok magának egy csekket háromhavi béréről – felmondás helyett –, bár,
bizonyára megérti, ajánlólevéllel már nem szívesen látom el. Lekötelezne, ha távozna a
holmijával együtt a házamból, mire visszajövök Rodéziából.
– Mr. Rhodes...
– Nincs több beszélnivalónk.

*
 Mr. Rhodes a kíséretével és Arnolddal három hete utazott el az északi gyorssal
Kimberleybe, majd a matabeleföldi vasúti végpontra. Jordannek pedig három hétbe telt
felvenni a leltárt és kiegészíteni a háztartási számlákat.
Mr. Rhodes nem beszélt vele többé a végső szembesülés után. Csak Arnold továbbított
neki két kurta utasítást, de Jordan megőrizte méltóságát és legyőzve a kísértést, nem
vagdosott fölösleges vádakat győztes vetélytársa fejéhez. Csak háromszor látta Mr.
Rhodest a végzetes este óta; kétszer az irodája ablakából, mikor éppen visszatért a hegy
alacsonyabb lejtőin álló fenyőerdőkben tett hosszú, céltalan lovaglásairól, harmadszor
pedig és egyben utoljára, mikor fölszállt kocsijába és a vasútállomásra hajtatott.
Jordan már három hete egyedül volt a nagy, kihalt udvarházban. Korán elküldte a
szolgákat, majd végigjárva a konyhákat és a hátsó traktust, bezárta az ajtókat. Lassan
végigment a szőnyeggel borított folyosókon, két kézzel tartva a petróleumlámpát. Az a
kínai selyembrokát kimonó volt rajta, amit Mr. Rhodestól kapott ajándékba a
huszonötödik születésnapjára. Kiégettnek érezte magát, megfeketedettnek, mint egy erdei
fa, amelynek a tűz elvonulása után kiüregesedett törzse belül még parázslott.
Búcsú-zarándokutat tett a nagy házban az emlékei között. A legelső naptól jelen volt,
mikor a régi épület felújításának és berendezésének terveit készítették. Hosszú órákon át
hallgatta jegyzetelgetve Herbert Baker és Mr. Rhodes megbeszéléseit, melyek során Mr.
Rhodes több ízben is kikérte az ő, Jordan, véleményét.
Ő javasolta, hogy az udvarház fő díszítőeleme a Rodézia régi romjain látható
kőmadár, a Zimbabwe sólyma stilizált változata legyen. A nagy, cápafog motívumokkal
keretezett piedesztálon üldögélő ragadozó díszítette a főlépcső korlátait. Bele volt ékelve
a Mr. Rhodes lakosztályához tartozó hatalmas fürdőszoba csiszolt gránitjába, az ebédlő
falain egy körbefutó freskó jelenítette meg és a különös madár replikái tartották Mr.
Rhodes íróasztalának négy sarkát.
A madár részét képezte Jordan életének, amióta csak az eszét tudta. Az eredeti szobrot
Zouga Ballantyne hozta el az általa felfedezett régi templomból, amelyben hét egyforma
madár állt. Zouga csak egyet bírt elszállítani, így kiválasztotta azt, amelyik a legjobb
állapotban maradt, a többit pedig otthagyta az elkerített romok közt.
Majd harminc évvel később Ralph Ballantyne elutazott és az apja naplója és térképe
alapján megkereste Nagy Zimbabwét. Megtalálta a hat madár-szobrot a templomromok
közt – ugyanúgy hevertek, ahogy apja otthagyta őket. Csakhogy Ralph felkészülve
érkezett: felrakta őket a magával hozott igavonó ökrökre, és hiába próbálták útját állni a
matabele őrök, sikerült délre szöknie és átkelnie a Shashi folyón kincsévél. Fokvárosban
egy üzletembercsoport, amelynek a multimilliomos Barney Barnato volt a vezetője,
tekintélyes összegért megvásárolta tőle az ereklyéket és felajánlotta a városi Dél-Afrika
Múzeumnak. A hat szobor azóta is ott áll közszemlére téve. Jordan végigjárta a
helységeket és egy órát töltött teljesen átszellemülten előttük.
De az ő szemében az igazi bűverőt az eredeti szobor testesítette meg, amelyet apja
fedezett fel és amelyet egész gyermekkorán át egy kis utánfutó bricskán húzott maga után
a családi szekér a hatalmas afrikai prériken keresztül való vándorlások idején. Jordan ezer
éjszakát aludt a madár előtt, amelynek szelleme valahogy átjárta és a hatalmába kerítette
őt.
Mikor Zouga végül megállapodott családjával a kimberleyi gyémántásásnál, legutolsó
táborhelyükön, a madárszobrot leemelték a kocsiról és egy tevetüskefa alá állították. És
miután Jordan anyja, Aletta Ballantyne hastífuszban meghalt, a szobor még nagyobb
szerepet kezdett játszani a fiú életében.
Panesnek keresztelte a madarat az észak-amerikai indiánok istennője után, később
pedig mohón bújta a nagy Panes istennő isméjét, amelyet Frazer vizsgált részletesen
"Aranyág" című, mágiáról és vallásról szóló tanulmányában. Abból tudta meg, hogy
Panes egy szép nő volt, akit felvittek a hegyekbe. A kamaszkorú Jordan képzeletében a
madárszobor Panes összeforrott halott anyja képével. Titokban saját kultuszt teremtett az
istennőnek és az éjszaka csendjében, mikor a család minden tagja aludt, kilopózott és egy
kis áldozatot mutatva be Panesnek, a saját maga kitalálta rituálék szerint fohászkodott
hozzá.
Mikor Zouga pénzzavarba kerülve kénytelen volt eladni a madarat Mr. Rhodesnak,
Jordan vigasztalan volt – egészen, amíg Mr. Rhodes szolgálatába nem lépett és követve
istennőjét, aki mellé ezúttal még egy istenség járult Mr. Rhodes személyében és kitöltötte
a lelkében tátongó űrt. Jordan közben férfivá serdült, de a szobor továbbra is fontos
helyet foglalt el tudatában, bár már csak ritkán, ha valami nagy lelki baja támadt,
folyamodott a gyerekes vallási rituálékhoz.
Most, hogy elvesztette élete természetes mágnesét, ellenállhatatlanul vonzotta a
szobor. Lassan lement az elkanyarodó főlépcsőn. Útközben megsimogatta az ősi madár
képére kifaragott oszlopos korlátot.
Odalenn, a magas előcsarnok padlóját fekete-fehér, sakktábla mintában lerakott
márványlapok burkolták. A tömör, vörös tikfa főbejárati ajtókat fényes sárgaréz
illesztékek díszítették. A kezében tartott lámpás világa groteszkül torz árnyékokat vetett
körös-körbe a helyiségben, amelyek hullámzottak a márványpadlón és
óriásdenevérekként röpdöstek ide-oda a magas, faragott mennyezeten. Középütt egy
súlyos asztal állt, ezüst tálcákkal a névjegykártyák és levelek számára. Közöttük állt egy
magas, kiszáradt csodafenyő virágkompozíció, Jordan műve.
Jordan úgy tette le a sévres-i porcelán lámpát az asztalra, mint valami rituális lanternát
egy pogány oltárra. Hátralépett és lassan felemelte fejét. Az eredeti zimbabwei kősólyom
a magas falbemélyedésben trónolva őrizte a Groote Schuur bejáratát. A faragott bálványt
igazi mágikus erő aurája lengte körül. Mintha a régi idők zimbabwei papjainak imái és
varázsigéi még most is a levegőben reszketnének körülötte; mintha a márványpadlón
imbolygó árnyakból a feláldozottak vére gőzölögne, és mintha az Umlimo, az ősök
szellemi kiválasztottjának jövendölései önálló élettel ruházták volna fel.
Zouga Ballantyne az Umlimo ajkairól hallotta ezeket a jövendöléseket és hűen
feljegyezte naplójába. Jordan százszor is elolvasta, betéve tudta és belefoglalta őket az
istennő tiszteletére saját maga kitalálta szertartásba.
"Nem lesz béke a mambók és monomatapák királyságában, míg vissza nem térnek.
Mert a fehér sas addig fog háborúzni a fekete bivallyal, míg a kősólymok vissza nem
térnek fészkükre".
Jordan a madár büszke, kegyetlen arcában ülő világtalan szemekre nézett, amelyek
kifejezéstelenül meredtek északra, a mambók és monomatapák földje felé. Azon a földön,
amelyet most Rodéziának hívtak, a fehér sas és a fekete bivaly között ismét halálos
ellentétek dúltak, és Jordan olyan tehetetlennek és üresnek érezte magát, mint aki úgy
belegabalyodott a végzet tekervényeibe, hogy képtelen kiszabadítani magát belőlük.
– Könyörülj rajtam, nagy Panes! – borult térdre. – Nem tudok elmenni. Nem bírlak
elhagyni sem téged, sem őt. Nincs hová menjek...
 Arca a lámpa halvány, zöldes fényében olyan volt, mintha jégből faragták volna.
Felvette az asztalról a porcelán lámpát és két kézzel magasan a feje fölé tartotta.
– Bocsáss meg, nagy Panes – suttogta és a faburkolatú falhoz vágta a lámpát.
Az előcsarnok egy pillanatra sötétségbe borult és a ripityára tört lámpa lángjai már
kialvófélben reszkettek. Aztán hirtelen kísérteties kék fény szárnyalt fel az olajtócsából.
A lángok egykettőre a magasba csaptak és már az ablakokon lógó hosszú bársony
drapériák széleit nyaldosták.
A még mindig a kőszobor előtt térdelő Jordant köhögés fogta el, mikor az első
füstgomolyok körülölelték. Kissé meglepte, hogy az első szúrás után már alig érzett
sajgást tüdejében. A sólyom képe lassan elködösült fölötte, elhomályosították a szemébe
toluló könnyek és a sűrűn kavargó füstörvény.
A lángok halkan lüktető morajlással belekaptak a faburkolatba és a mennyezet felé
harapóztak. Az egyik súlyos drapéria átégett és lezuhanva úgy terült széjjel, mint valami
hatalmas keselyű szárnya. A vastag, égő bársonyszárnyak a térdeplő Jordanre borultak,
aki a súlya alatt arcra esett a márványpadlón.
A sűrű, kék füsttől megfulladt és nem vergődött, mikor, néhány másodperc múlva a
gyűrött bársonykupac halottégető máglyává vált, melynek lángjai játékosan fölfelé
ágaskodva már a kősólyom piedesztálját simogatták.

– Bazo végre lejött az Umlimo barlangjától – mondta Isazi halkan. Ralph nem tudta
türtőztetni magát.
– Biztos vagy benne? – kérdezte mohón és Isazi bólintott.
– Ott ültem a tábortűznél a kafir harcosaival, és saját szememmel láttam őt. A
forradások úgy fénylettek mellén, mint az ezüst medálok. Saját fülemmel hallottam az
amadodákhoz intézett beszédét, amelyben az eljövendő harcra buzdította őket.
– És hol van most? Hol tudnék a nyomára bukkanni?
– Nem egyedül van. – Isazi nem akarta csökkenteni beszámolója drámai hatását és
azonnal kirukkolni a puszta ténnyel. – Vele van a boszorkány is, a felesége. Bazo harcias,
de az asszonya, Tanase, a sötét szellemek kegyeltje, vakmerő és könyörtelen és olyan
vérszomj hajtja, hogy az amadodák a szépségére pillantva megborzonganak, mintha
valami förtelmes csúfságot látnának.
– Hol vannak? – kérdezte ismét Ralph.
– Bazóval vannak a legvérmesebb és legvakmerőbb fiatal indunák, Zama és Kamuza,
akik magukkal hozták a háromezer legvadabb és legügyesebb amadodájukat. Bazo és
Tanase vezetése alatt ezek a harcosok olyan veszélyesek, mint a hasba szúrt oroszlán,
olyan életveszélyesek, mint a sűrű fedezékben lapuló öreg bölénybika, amely az óvatlan
vadászra les...
– Az Isten verjen már meg, Isazi, eleget vártunk! – förmedt rá Ralph. – Bökd már ki,
hol van!
Isazi szenvedő képet vágott és azért is szippantott még egy kis tubákot. Szemei
könnybe lábadtak, élvezettel eltüsszentette magát és tenyerével megtörölte orrát.
– Gandang, Babiaan és Somabula nem voltak vele – folytatta Isazi az elbeszélését
pontosan onnét, ahol Ralph az imént gorombán félbeszakította. – Kihallgattam az
amadodákat, mikor egy indabáról beszéltek, amit jó pár hete tartottak az Umlimo
völgyében. Azt mondták, az öreg indunák úgy döntöttek, megvárják a szellemek
sugallatát. Addig is nyitva hagyják a délre vezető utat és a pajzsaikon üldögélve
megvárják, míg a fehér ember kivonul Matabeleföldről.
Ralph lemondóan utálkozva legyintett. – Ne siess elmondani, okostóni – buzdította
éles gúnnyal Isazit. – Nehogy a legcsekélyebb részlet is kimaradjon.
Isazi komolyan bólintott, de sötét szemei szikráztak és kis kecskeszakállát húzogatva
igyekezett visszatartani a vigyorgását.
– Az öreg indunák hasa kifelé hűl, a Shangani és Bembesi csatamezőkre gondolnak. A
kémeik jelentik, hogy a bulawayói szekértábort a háromlábú puskák őrzik. Én mondom
Henshaw, Bazo a kígyó feje. Azt vágd le és a test meghal. – Isazi tudálékosan bólintott.
– Leszel végre szíves azt is megmondani, hogy Bazo hol van, derék bölcs öreg
barátom?
Isazi ismét elismerőn bólintott Ralph hangnemváltására.
– Nagyon közel van – felelte. – Még kétórai járásra se innét, ahol ülünk. – Isazi széles
mozdulattal körbemutatott a szekértáboron. – Háromezer amadodával áll lesben a
Kecskék Völgyében.
Ralph felpillantott az égbolton alacsonyan lógó öreg hold kiflijére.
– Négy nap van még újholdig – motyogta. – Ha Bazo a szekértábort akarja
megtámadni, megvárja az újholdat.
– Háromezer ember – suttogta Harry Mellow. – Mi meg ötvenen vagyunk.
– Háromezer. A Vakondokok, az Insukaminik és az Uszók. – Ezra őrmester megrázta
fejét. – Isazi jól mondta: a legvadabbak és legjobbak.
– Lecsapunk rájuk – jelentette ki Ralph Ballantyne higgadtan. – Lecsapunk rájuk a
Kecskék Völgyében, holnapután éjszaka, és azt is elmondom, hogyan...

Bazo, Gandang fia, aki megtagadta apját és szembeszállt Kumalo leghatalmasabb

indunáival, az egyik őrtűztől a másikhoz ment nádszálkarcsú és kecses asszonyával
oldalán.
A tűzhöz érve megállt magasan fölötte. A lángoktól alulról megvilágított arcában
fekete odúknak látszó szemüregei legfenekén úgy csillogtak a szemei, mint egy
életveszélyes hüllő tekervényei. A tábortűz fénye élesen kiemelt minden barázdát és
ráncot, amelyeket a szenvedés vésett arcára. Homlokát egy egyszerű vakondprém pánt
övezte. Nem volt szüksége gémtollakra és paradicsom vidapintytollakra
méltóságteljessége megpecsételéséhez. A hatalmas mellizmain és karizmain megcsillanó
fényben, forradásai voltak az egyetlen érdemjelvények.
Tanase szépsége még jobban kiemelkedett Bazo megviselt arcvonásai mellett.
Meztelen kebleinek – amelyek furán kirívó látványt nyújtottak a harci tanácsokban –
selymes domborulatai olyan kemények voltak, mint a csatában edzett izom, és hirtelen
ráncba húzódott sötét mellbimbói – amelyek akkorák voltak, mint egy férfikisujj első
perce – olyanok voltak, mint a kidudorodás a harci pajzs közepén.
Ahogy ott állt Bazo mellett a tűzfényben, tekintete éppolyan vad volt, mint bármelyik
harcosé, és elszánt büszkeséggel nézett föl férjére, mikor az beszélni kezdett.
– Most választhattok – mondta Bazo. – Fehér ember kutyái, amaholik, legutolsó
rabszolgák maradtok, vagy megint amadodák lesztek...
 Hangja nem emelkedett fel és nem feszült meg, szinte dünnyögve jött ki torkából, de
tisztán csengett a természetes kőamfiteátrum legtetején is, és a teknőt benépesítő
harcosok sötét tömege mozgolódott és felsóhajtott szavaira.
– De gyorsan kell eldöntenetek. Ma reggel futárok érkeztek délről. – Bazo szünetet
tartott, miközben hallgatósága, a háromezer, tömött sorokban guggoló harcos némán,
előrenyújtott nyakkal várakozott.
– Hallottátok, mikor a nyúlszívűek azt mondták, ha nem vitatjuk a délre vivő utat,
akkor a bulawayói fehér ember felpakolja szekereit és az asszonyaival meg a gyerekeivel
együtt megjuhászodva elhordja magát a tengerhez. – A harcosok még mindig némák
maradtak.
– Hát tévedtek... ami most be is bizonyosodott. Lodzi eljött – mondta Bazo, és a
szavait követő sóhaj a füvet fodrozó szél hangját idézte.
– Lodzi eljött – ismételte Bazo. – A katonákkal és a puskákkal együtt. A vasút
végpontjánál gyülekeznek, amit Henshaw épített. És hamarosan megindulnak fölfelé az
úton, amit nyitva hagytunk nekik. Mielőtt a telihold a felére hízna, Bulawayóba érnek, és
akkor aztán tényleg amaholik maradtok. Ti, a fiatalok de még az ő fiaik is a fehér ember
bányáiban fogtok robotolni és őrizhetitek a csordát.
Olyan morgás rázta meg a sötét sorokat, mint az álmából felriasztott leopárdé, de Bazo
magasra emelte ezüstös lándzsát tartó kezét.
– De nem lesz így. Az Umlimo megígérte, hogy ez a föld újra a miénk lesz, de nekünk
kell valóra váltanunk a jóslatát. Az istenek nem segítik azokat, akik arra várnak, hogy a
gyümölcs a tátott szájukba pottyanjon a fáról.
– Dzsiii! – kiáltotta egy hang a tömött sorokból, és a csatakiáltást kórusban zúgták
utána.
– Dzsíii! – süvöltötte Bazo is, dobbantva a jobb lábával és a holdtalan égbolt felé
döfködve lándzsájával.
Tanase olyan mozdulatlanul állt mellette, mint égy ébenfaszobor, de ajkai lágyan
szétváltak és óriási, ferde vágású szemei holdakként csillogtak a tűz fényében.
Végül Bazo ismét széttárva karját csendre intette őket. – Úgy legyen! – mondta és a
várakozó harcosok ismét feszülten füleltek. – Először a bulawayói szekértábort pusztítjuk
el. A matabelék még sötétben, a pirkadat első sugara előtt szoktak lecsapni ellenségeikre.
– A harcosok halk zúgással nyugtázták szavait. – De a fehér ember már ismeri a
módszerünket – folytatta Bazo. – Minden hajnalban, mikor még koromsötét az ég, a
puskáikhoz állva várják, hogy a leopárd besétáljon a csapdába. "A matabelék hajnal előtt
szoktak támadni", mondogatják egymásnak. "Mindig." Én viszont azt mondom nektek,
gyermekeim, hogy ezúttal másképp lesz.
Bazo szünetet tartott és az első sorban guggolok arcát vizslatta.
– Most éjfél előtt fogunk támadni, mikor a fehér csillag feltűnik keleten.
Bazo a szokásos módon megállva előttük kiosztotta parancsait, de azokat nem csak az
emberei hallották. A félmeztelen fekete testek között, válla hozzájuk érve, feje
tollbóbitával borítva, arca és teste zsírral kevert korompasztával bemázolva, ott guggolt
Ralph Ballantyne.
– Ebben az évszakban a fehér csillag feljöttekor támad föl a szél kelet felől, így mi is
keleti irányból támadunk. Mindenki visz a fején egy zsúpszalma köteget zöld mszasza
lombokkal letakarva – adta ki az utasítást Bazo, mire Ralph úgy meghökkent, hogy
ujjaiban az idegvégződések előre is bizseregni kezdtek.
 "Füstfüggöny!", gondolta. "Ez tengeri taktika!"
– Amint a szél feltámad, nagy tüzet rakunk – fejtette ki máris Bazo. – Aztán ki-ki
rádobja a maga kötegét elhaladtában és sötétben és füstben megyünk előre. Akkor aztán
lődözhetik fölfelé a rakétáikat, a füstünk elvakítja a puskásokat.
Ralph már látta lelki szemeivel, ahogy az áthatolhatatlan hömpölygő füstfelhőből csak
már szúrótávolságban kibukkanó harcosok sora elözönli a szekértábor falait és bekúszik a
kerekek között. Háromezer csendesen és feltartóztathatatlanul előrenyomuló ember...
még ha a szekértábor felkészül is a rohamukra, aligha bírnák megállítani őket. A
Maximok jóformán használhatatlanokká válnának a füstben, a széles pengéjű lándzsák
viszont közelről igazán ütőképesek.
A mészárlás képe elevenen belevésődött agyába, ismét maga előtt látta Cathy
holttestét, és melléje képzelte Jonathan és Elizabeth megcsonkított maradványait.
Elizabeth puha, fehér, aljasul meggyalázott testét. Ralphot vad düh fegyverezte fel.
– Egyetlenegy sem maradhat közülük életben. Az írmagját is el kell pusztítani. Lodzi
katonái már csak holttesteket és leégett épületeket találhatnak és lándzsahegyre szúrjuk
őket is, ha mégis odamerészkednének.
Azután Ralph már dühében ordítozott és zúgta a vad csatadalt az amadodákkal együtt
– ugyanolyan eltorzult arccal és vérszomjas tekintettel, mint ők.
– Az indabának vége – mondta Bazo végül. – Menjetek lefeküdni, hogy jól
kipihenjétek magatokat holnapra. Napkeltekor az legyen az első, hogy ki-ki annyi száraz
füvet és zöld lombot vág magának, amennyit csak el bír cipelni.

Ralph Ballantyne egy állatbőr takaró alatt fekve egy fonott nádgyékényen hallgatózva
várta, míg a tábor nyugovóra tér körülötte. A matabelék behúzódtak a völgy szűkebb,
nehezebben megközelíthető zugaiba. Ralph látta, hogy az őrtüzek lankadnak és a
narancsszínű fénykörök összezsugorodnak rajtuk. A suttogó hangok is lassan
elcsendesültek és a mellette alvó harcosok lélegzése megváltozott, mélyebbé és
szabályosabbá vált.
A Kecskék Völgye egy egyenetlen, sziklás hegyszakadék volt, amit olyan sűrűn benőtt
a tüskebozót, hogy a kafir harcosok nem tudtak egy helyen tömörülni. Szétszóródtak a
völgyben lévő katlanokban ötven-egynéhány ember helyezkedett el egy-egy tisztáson, a
tüskebozótban kacskaringózó szűk ösvényeken keresztül, amelyek fölött a magasabb fák
egyfajta baldachint képeztek.
Mikor az utolsó tüzek is szürke pernyévé hamvadtak, a sötétség fenyegetőbbé vált és
Ralph a szőrmetakaró alatt megmarkolta lándzsája nyelét és várta a megfelelő pillanatot.
Az időt elérkezettnek látva, lopva letolta magáról a takarót és négykézláb a
legközelebbi harcos mellé kúszott. Ahogy óvatosan tapogatózott, megérintett egy csupasz
kart, amelynek gazdája felriadt és hirtelen felült.
– Ki az? – kérdezte álomittasan rekedt vastag torokhangon, mire Ralph hasba szúrta.
A férfi felordított. Az éles halálsikoly harsányan visszapattanva a sziklafalakról,
belehasított az éjszaka csendjébe és még Ralph is elüvöltötte magát:
– Démonok! Démonok támadtak rám! – Azzal tovább hemperedve még egy harcosba
beledöfött, aki meglepetésében és fájdalmában szintén felüvöltött:
– Segítség! Démon!
 A völgyben égő ötven őrzőtűznél a Ballantyne Felderítők egyszerre döftek és
üvöltöttek Ralph-fal.
– Vigyázat! Szellemek járnak közöttünk!
– Tagati! Boszorkányság! Óvakodjatok a boszorkányoktól!
– Öljétek meg a boszorkányokat!
– Boszorkányság! Védjétek magatokat!
– Meneküljetek! Meneküljetek a démonok elől!
Háromezer, gyermekkorától babonákkal és boszorkányságokkal mételyezett harcos
riadt fel a halálsikolyokra, artikulálatlan üvöltésekre és a démonok légióival
szembeszállók rémült, figyelmeztető kiáltásaira. A vakító, fojtogató sötétségben
megragadva fegyvereiket eszeveszetten ordítozva hadonásztak vaktában, és bajtársaik,
akiket közben megsebesítettek, üvöltve fenekedtek vissza rájuk.
– Megsebesültem! Védekezzetek! Jaj! Jaj! Megölnek a démonok!
Az éjszaka benépesült összevissza rohangászó és ordítozó alakokkal, akik mindenkit
ledöftek, akit csak értek.
– Kísértetek laknak a völgyben!
– Mindnyájunkat megölnek a démonok!
– Meneküljetek! Meneküljetek!
Aztán a völgy mélyéről egy iszonyatos, fülhasogató bőgés hangzott fel, ami csak
magától a nagy emberevő démontól, Tokoloshétől származhatott. Az emberek majd
eszüket vesztették a rémülettől, és a pokoli fejetlenség tetőfokra hágott.
Ralph négykézláb mászva a keskeny csapáson, nehogy szúrás érje, alulról támadt a
fejvesztetten rohangászó matabelékre. A csillagok halvány fényében körvonalazódó
sziluetteknek az ágyékát és hasát célozva eltekintett a halálos döféstől, és megsebesített
áldozatainak üvöltözése csak fokozta az iszonyatos hangzavart.
A völgy alján Harry Mellow ismét megfújta a sárgaréz kürtöt, amelynek hangjára
újabb üvöltő kórusban törtek ki a lejtőn bukdácsolva fölfelé, a szirten túli nyílt, füves
prérire igyekvő menekülők.
Ralph előrekúszott, egyetlen hang után fülelve a zsivajban. Az első percekben több
száz, zömében fegyvertelen harcosnak sikerült kimenekülnie a völgyből. A szélrózsa
minden irányában belevesztek az éjszakába és másodpercenként újabbak követték őket.
Ezek az emberek, akik elszántan rohantak volna a géppuskák csöveinek, a
természetfelettitől való félelmükben fejvesztett gyermekekként futottak, amerre láttak.
Ordítozásukat elnyelte a távolság, és Ralph fülét egyszer csak megütötte a várva-várt
hang.
– Megállni, Vakondokok! – dörögte a hang. – Ide hozzám, Bazóhoz! Ezek nem
démonok! – És Ralph a hang irányába kúszott.
Előtte a tisztáson egy tábortűz éledezett lomhán a rádobott friss farönköktől, és Ralph
felismerte a magas, széles ösztövér vállú alakot a karcsú asszonnyal oldalán.
– Ez a fehér ember trükkje! – kiáltotta az asszony, ura mellől. – Várjatok,
gyermekeim!
Ralph felugrott és a sűrű bozóton keresztül odarohant hozzájuk. – Nkosi! – kiáltotta.
Szükségtelen volt elváltoztatni a hangját, ami durva és rekedt volt a portól, feszültségtől
és harci kedvtől. – Bazo, uram, én veled vagyok! Szálljunk szembe együtt az árulással!
– Derék dolog, bajtárs! – dicsérte meg Bazo megkönnyebbülten a sötétből előbukkanó
Ralphot. – Álljatok háttal egymáshoz kör alakban, hogy mindenki védje a másikat és
kiáltsatok a többi bátor embernek, hogy jöjjenek ide hozzánk.
Bazo Ralph hátához állt és maga mellé húzta Tanasét. Az asszony ismerte föl
hátrapillantva az előregörnyedő Ralphot.
– Ez Henshaw! – sikoltotta, de már késő volt. Mielőtt Bazo szembefordulhatott volna
vele, Ralph úgy fogva a lándzsát, mint egy hentesbárdot, csapást mért Bazo Achilles-
inaira, amelyek halk, gumiszerű pukkanással elszakadtak. Bazo térdre rogyott és
megnyomorított lába úgy a földre szegezte, mint egy bogarat a kartonpapírra.
Ralph elkapta Tanase csuklóját és kipenderítve a tűz fényudvarából, fejjel levágta a
földre. Könnyedén tartva letépte róla a kurta bőrszoknyát és a lándzsahegyet az
ágyékának szegezte.
– Bazo – suttogta Ralph. – Dobd a lándzsádat a tűzre, vagy felnyitom az asszonyod
nemi szervét, ahogy te tetted az én feleségemmel!

A Felderítők az új nap első halvány fényében lassan, hosszú, szaggatott sorban

végigjárva a völgyet, megadták a kegyelemdöfést a sebesült matabeléknek. Eközben
Ralph visszaküldte Jan Cherootot a lovakhoz a kötelekért. A hottentotta pár perc múlva
visszatért a lovakkal, amelyek nyergén nehéz, vadonatúj, sárga kenderkötél tekercsek
lógtak.
– A matabelék megint szétszóródtak a hegyekben – jelentette mogorván. – Pár hétbe is
beletelik, míg újra egymásra találhatnak és csoportosulhatnak.
– Azt nem fogjuk megvárni.
Ralph fogta a köteleket és csomókat kezdett kötni rájuk. A Felderítők közben
visszajöttek és míg száraz fűcsomókkal a lándzsájuk pengéjét tisztogatták, Ezra így szólt
Ralphhoz: – Négy emberünket elvesztettük, de megtaláltuk Kamuzát, az Uszók indunáját,
és több mint kétszáz holttestet számoltunk össze.
– Álljatok készen az indulásra – parancsolta Ralph. – Már csak egy rövidke teendő van
hátra.
Bazo a tűz maradványai mellett ült. Karjai bivalybőr szíjakkal hátra voltak kötözve,
lábai egyenesen kinyújtva feküdtek. Nem tudott rájuk állni, mert olyan erőtlenek voltak,
mint a partra vetett hal. A sarkai fölötti mély vágásból híg vér szivárgott.
Tanase mellette ült anyaszült meztelenül, és az ő kezei is hátra voltak kötözve.
Ezra őrmester végignézett rajta és azt dörmögte: – Egész éjjel keményen dolgoztunk,
megérdemelnénk egy kis szórakozást. Hadd vigyük be a kankámmal egy kicsit az
asszonyt a bozótba.
Ralph nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon, hanem Jan Cheroothoz fordult: –
Hozd a lovakat – parancsolta.
Tanase megkérdezte Bazót, de anélkül, hogy az ajkai mozogtak volna, a beavatottak
jelbeszédével:
– Mi ez az egész a kötelekkel, uram? Miért nem lőnek agyon minket és fejezik be?
– Mert a fehér ember ezzel a móddal a megvetését fejezi ki. A tiszteletre méltó
ellenséget agyonlövik, a kötelet pedig a bűnözőknek tartogatják.
– Uram, azon a napon, mikor először találkoztam ezzel, akit te Henshaw-nak nevezel,
azt álmodtam, hogy egy faágon lógsz, ő pedig mosolyogva néz rád fölfelé – suttogta
Tanase. – Különös, hogy magamat nem láttam melletted azon a fán...
 – Elkészültek – mondta Bazo Tanaséra nézve. – A szívemmel ölellek meg. Te vagy az
életem forrása.
– Ölellek téged, férjem. Ölellek téged, Bazo, aki a királyok apja leszel.
Tanase továbbra is Bazo megviselt, szép, csúnya arcát bámulta és akkor sem vette le
róla szemét, mikor Henshaw megállt és föléjük magasodva érdes, elkínzott hangon azt
mondta: – Én kellemesebb módon végzek veletek, mint ahogy ti végeztetek azokkal,
akiket szerettem.

A kötelek nem egyforma hosszúak voltak, így Tanase alacsonyabban lógott uránál.
Fejmagasságban lévő talpa egész fehér volt, és lábujjai olyan merőlegesen mutattak a
földre, mintha csak lábujjhegyen állt volna. Hosszú gémnyaka teljesen oldalra
csavarodott, mintha még most is Bazo hangját hallgatná.
Bazo felpuffadt arca a sárga hajnali égbolt felé volt fordulva, mert a hurok épp az álla
alá került. Ralph Ballantyne is fölfelé nézett a magas akácfa tövében állva a Kecskék
Völgyének fenekén.
Tanase látomása nem volt pontos: Ralph Ballantyne nem mosolygott.

Tehát Lodzi jött Carrington vezérőrnaggyal és Robert Stephenson Smyth Baden-

Powell őrnaggyal, a későbbi "Légy felkészülve" mottó szerzőjével, mögöttük pedig az
ágyúk és a katonák. A nők és a gyermekek vadvirágcsokrokkal táncoltak ki a bulawayói
szekértáborból elébük az "Éljen, éljen soká"-t énekelve és sírva fakadva örömükben.
Kumalo idős indunái, akiket becsapott az isteni beavatkozást ígérő Umlimo,
tanácstalanul, hasukban a gyorsan kihűlő tűzzel maguk között guggoltak, meghökkenve,
hogy ekkora hadsereget kellett felvonultatni miattuk, azután lassan visszavonultak kafir
harcosaikkal Bulawayo környékéről.
A brit birodalmi csapatok dübörgő lépésű oszlopai letarolták a völgyeket és a prérit.
Felégették az elhagyott falvakat és a lábon álló gabonát és elhajtották azt a kevés marhát
is, amelyet a marhavész nem vitt el. Ágyúzták a hegyeket, ahol rejtőzködő matabeléket
gyanítottak és lóhalálában üldöztek megfoghatatlan fekete árnyakat, amelyek az erdőben
átcikáztak előttük. A Maximok addig tüzeltek, míg felforrt a hűtővizük, de a lőtávolságuk
alig valamivel több volt kilencszáz yardnál és a célpontok olyan gyorsan futottak, mint a
nyulak.
Így teltek a hetek és múltak a hónapok és a katonák megpróbálták kiéheztetni és
fegyveres harcra kényszeríteni a matabeléket, de az indunák a fedett terepen duzzogtak és
a Mataposban kerestek menedéket, ahová az ellenség már nem merészkedett utánuk
ágyúival.
Hébe-hóba a matabelék elfogtak egy-egy elszigetelt őrjáratot vagy egyedülálló
személyt. Egyszer még a legendás hírű elefántvadász, Frederick Selous is a kezük közé
került magányos kalandozása során. Selous leszállt a lováról, hogy "elejtsen" egyet az
előtte a hegygerinc mögé eltünedező lázadókból, mikor egy eltévedt golyó súrolta a
póniját, mire a rendszerint szelíd állat nekiiramodott és otthagyta gazdáját. A vadász csak
akkor látta, hogy eltávolodott a Felderítő főhadtestétől. Ám a matabelék is azonnal
észrevették, hogy kutyaszorítóban van, visszafordultak és üldözőbe vették, mint kutyák a
mezei nyulat.
Selous elefánt vadász korában rohant úgy utoljára. A mezítlábas, könnyű fegyverzetű
amadodák gyorsan behozták a távolságot, s mikor már egész közel értek hozzá, kihúzták
pengéiket a bőrszíjakból és rázendítettek borzalmas csatadalukra. Csak akkor vágtatott
oda lóhalálában Windley főhadnagy, Selous másodparancsnoka és kihúzva bal lábát a
kengyelből, hogy parancsnoka rákapaszkodhasson, visszavágtatott vele a közeledő
Felderítőkhöz.
Máskor a szerencse a katonáknak kedvezett, akiknek sikerült elfogniuk egy-egy
keresgélő matabele járőrt egy csapáson vagy a sűrű bozótban, és felakasztották őket a
legközelebbi fák teherbíró ágaira.
Semmire sem vezető, kegyetlen kis háború volt, amely nem akart véget érni. A
hadjáratokat vezető katonatisztek nem üzletemberek voltak, nem költségteljesítmény
szintjén gondolkodtak, melynek következtében az első három hónapi számla egymillió
font sterlingre rúgott: 500 fontba került minden egyes matabele megölése. A költséget
Mr. Cecil John Rhodes és a B. D. A. Társaság fedezte.
Míg a Matoposban az indunákat éhínség, Mr. Rhodest Bulawayóban könyörtelen
csődbe menés fenyegette.

A három lovas elővigyázatosan, egymást fedezve haladt előre. A csapás közepén

maradtak, csőre töltött puskáik lövésre tartva.
Jan Cheroot végezte a felderítést, ötven yarddal előttük lovagolva. Kis gyapjas fejét
fáradhatatlanul ide-oda forgatva fürkészte kétoldalt a bozótot. Mögötte baktatott Louise
Ballantyne, aki élvezte, hogy kiszabadulhatott a bulawayói szekértáborból a fárasztó
hónapok után. Louise lovagló ülésben ült lován az igazi lovasok elánjával, tollal ékesített,
kis zöld sapkájában, s mikor hátra-hátrafordult, ajkai bájos mosolyban megnyíltak. Még
nem szokta meg, hogy Zouga ismét vele van, így újra és újra meg kellett nyugtatnia
magát.
Zouga ötven yarddal lovagolt mögötte és úgy viszonozta mosolyát, hogy Louise egész
belső valója beleremegett.
Zouga egyenesen és könnyedén ült a nyergében, széles karimájú sombrerója egyik
szemére billentve. A nap aranyosan változtatta arca Holloway fegyházi sápadtságát, és a
szőke szakállába vegyülő ezüstszálakkal egy viking vezérre emlékeztetett.
Ilyen elnyújtott sorban lovagoltak föl a füves síkságokról a mszaszafák magasan ívelt
ágai alatt, a hegyek első lejtőjére, és Jan Cheroot, az ál-hegygerincre érve felállt a
kengyelben és megkönnyebbülten és boldogan felkiáltott. Louise és Zouga, nem bírva
tovább uralkodni magukon könnyű vágtában mögéje lovagoltak.
– Köszönöm neked, édes Istenem – suttogta Louise fátyolos hangon és megfogta
Zouga kezét.
– Igazi csoda – mondta halkan Zouga és megszorította az asszony ujjait.
Előttük King's Lynn bársonyos zsúpfedele jólesően sütkérezett a napfényben. Úgy
érezték, soha nem volt részük ennél szebb látványban.
– Teljesen ép – rázta meg Louise csodálkozva a fejét.
– Ez lehet az egyetlen tanyaház Matabeleföldön, amit nem gyújtottak föl.
 – Jaj, menjünk már, drágám! – kiáltotta Louise hirtelen, magánkívül örömében. – Vár
az otthonunk!
Zouga nem engedte tovább a széles homlokzati fedett előcsarnoknál, és míg Louise a
nyeregben maradva lövésre tartott puskával fogta a lovak kantárát, férje és Jan Cheroot
átkutatták a tanyaházat, hogy megbizonyosodjanak, nem valami matabele csapda várja-e
őket.
Mikor Zouga visszajött a verandára, a fegyvert súlyban tartva rámosolygott Louise-ra.
– Biztonságos!
Lesegítette Louise-t a nyeregből. Aztán Jan Cheroot az istállóba vezette a lovakat és
nyakukba akasztotta a magával hozott abrakostarisznyákat, Zouga és Louise pedig kéz a
kézben felmentek a főlépcsőn.
Az öreg elefántbika vastag agyarai érintetlenül görbültek az ebédlőajtó fölé és Zouga
megsimogatta az egyiket elhaladtában.
– A szerencsetalizmánod – kuncogott Louise elnézően, engedékenyen.
– A házi istenek – javította ki őt Zouga és beléptek közöttük a házba.
A ház ki volt fosztva, de ennél kevesebbet nem várhattak. A könyvek viszont,
lehányva a polcokról, egyiknek-másiknak megtört ugyan a gerince, bőrkötése megsérült
vagy patkányok rágták meg – de mind ott voltak.
Zouga megtalálta naplóit és a nagyja port letörölte róluk selyemsáljával. A több tucat
kötet élete krónikáját rögzítette szép kézírással, tintarajzokkal és színes térképekkel
illusztrálva.
– Nagyon fájlaltam volna, ha ezek elvesznek – motyogta, miközben vigyázva
egymásra rakosgatta őket a könyvtárszoba asztalán és megsimogatta az egyik piros
szattyánbőr kötést. Az ezüstnemű az ebédlő padlóján hevert – némelyik darab
megrongálva, de a legtöbb sértetlen maradt. Az ilyesmi nem volt érték a matabelék
szemében.
Bebarangolták a zegzugos tanyaházat, és áthaladva a szobákon – melyekkel Zouga
ötletszerűen bővítette az eredeti építményt –, apró kincsekre bukkantak a limlomok
között. Megtalálták az ezüstfésűt, amit Zouga ajándékozott Louise-nak első együtt töltött
karácsonyukon és a gyémántköves, zománcberakású mandzsettagombokat, amelyekkel
Louise lepte meg egyszer férjét a születésnapjára. Louise visszaadta neki a
mandzsettagombokat és lábujjhegyre ágaskodva, csókra nyújtotta arcát.
A konyhában ott álltak a polcokon az agyag- és üvegedények, de az összes evőeszközt
és kést ellopták és az éléskamra és a raktár ajtaja ki volt szakítva tokjából.
– Ezt nem nagy dolog megjavítani – mondta Zouga. – El sem tudom hinni, hogy ilyen
szerencsénk legyen.
Louise kiment a baromfiudvarba, ahol négy Rhode Island-i vörös tyúk kapirgált a
porban. Bekiáltott Jan Cherootnak az istállóba, hogy hozzon néhány maroknyi magot az
abrakostarisznyából. Hívogatni kezdte a tyúkokat, amelyek szárnyukat csapdosva
szaladtak csipegetni.
A nagy hálószoba ablakait betörték és a szarufákon vadmadarak fészkeltek. Az
ágyterítőt összerondították, de mikor Louise felhajtotta, alatta az ágynemű meg a matrac
tiszta és száraz volt.
Zouga fél kézzel átkarolta Louise derekát és jól ismert tekintettel pillantott le rá.
– Nagy kópé vagy te, Ballantyne őrnagy – zihálta fátyolos hangon. – De nincs
függöny az ablakokon.
 – Zsalugáter viszont szerencsére még van. – Miközben becsukta a zsalukat, Louise
visszahajtotta a lepedőt és kikapcsolta a blúza legfelső gombját. Zouga épp időben
érkezett, hogy segítsen neki kigombolni a többit.
Egy óra múlva, mikor kiléptek a homlokzati fedett verandára, Jan Cheroot már
leporolta a székeket és az asztalt, és megterített a Bulawayóból magukkal hozott
elemózsiás kosárból. Mialatt finom Constantia bort iszogattak a hideg cornwalli kásához,
Jan Cheroot az asztal körül sürgölődve anekdotákkal traktálta őket Ballantyne
Felderítőinek hőstetteiről.
– A nyomunkba se jöhetett egy se – jelentette ki szerényen. – Nekünk, Ballantyne
felderítőinek! Megmutattuk a matabeléknek, hogy kivel van dolguk!
– Jaj, ne beszéljünk háborúról! – kérlelte Louise. – És hol vannak most ezek a hősök?
Még tart a háború és csupa olyan emberre van szükségünk, mint ti.
– Ralph gazda megváltozott – felelte Jan Cheroot búsan. Csak úgy hipp-hopp pattintott
ujjával. – Attól a naptól, hogy Bazót felakasztottuk a Kecskék Völgyében, már nem
érdekelte a dolog. Nem lovagolt ki többé a Felderítőkkel, és egy hét múlva visszament a
végpontra, hogy befejezze a vasútépítést. Állítólag ő fogja elvezetni az első vonatot
Bulawayóba karácsonyra.
– Elég! – szólt rá Louise. – Ez az első napunk King's Lynnben majd egy év óta. Egy
szót sem akarok többet a háborúról! Tölts egy kis bort, Jan Cheroot, és igyál te is egy
kortyot. – Azután Zougához fordult: – Drágám, nem maradhatnánk most már itt végre?
Zouga sajnálkozva rázta meg fejét. – Sajnos nem, egyetlenem. Nem tehetem kockára a
drága életedet. A matabelék még mindig harcolnak és ez a hely teljesen elszigetelt...
A hátsó udvarból egyszer csak kétségbeesett kotkodálás hallatszott. Zouga felugrott és
felkapva puskáját a fal mellől, halkan, de sietve parancsot adott Jan Cherootnak:
– Te menj az istálló felől. Én a másik oldalról jövök. – Azután Louise-hoz fordult: –
Te maradj itt, de ha lövést hallasz, szaladj a lovakért. – A két férfi nesztelenül leosont a
verandáról.
Mikor Zouga a nagy hálószoba alatt a ház sarkához lopózott, újabb rémült kotkodálás
és szárnycsapkodás hallatszott. Megkerülte a sarkot és végigrohant a baromfiudvar
vastag, fehérre meszelt fala mellett és a kapunál meglapult. A riadt kotkodácsolás és
szárnycsapkodás kakofóniájában egy hang azt mondta: – Nesze ez! Nehogy elengedd!
Matabelék! A következő pillanatban egy félmeztelen alak lépett ki Zouga mellett az
ajtón, egy-egy csirkével mindkét kezében.
De Zouga nem tüzelt... Egy asszony volt az, csupasz mellei lötyögve csapódtak
bordáinak futás közben. Zouga úgy hátba vágta a puskatussal, hogy az asszony
összeesett, aztán átugrott rajta, be a konyhaudvarba.
Jan Cheroot a konyhaajtónál állt, egyik kezében a puskája, a másikban egy pucér,
csonttá soványodott fekete fiúcska rúgkapált.
– Kupán vágjam? – kérdezte Jan Cheroot.
– Már nem vagy Ballantyne Felderítő – mondta neki Zouga. – Csak fogjad, de ne
bántsd. – Azzal megfordult, hogy szemügyre vegye saját foglyát.
Az idős matabele asszony az éhhalál szélén volt. Valamikor nagyon kövér lehetett,
mert a bőr ráncos redőkben lógott rajta. Hajdan görögdinnye nagyságú, húsos mellei
most, mint két üres zacskó, a köldökét verdestek. Zouga megfogta a csuklóját és talpra
húzta. Ahogy visszakormányozta a baromfiudvarba, ujjai szinte a csontját fogták a
lefogyott karnak.
 Zouga futólag szemügyre vette Jan Cheroot foglyát. A fiúcska csont és bőr volt,
minden bordája és csigolyája kiállt, feje idomtalanul nagynak látszott a testéhez képest és
szemei aránytalanul nagynak tűntek arcában.
– Ki van éhezve a kis szarházija – mondta Zouga.
– Az is egy mód, hogy megszabaduljunk tőlük – szajkózta Jan Cheroot. Abban a
pillanatban megjelent Louise a konyhaajtóban puskával a kezében, de arckifejezése
megváltozott, amint meglátta a fekete asszonyt.
– Juba! – suttogta. – Te vagy az, Juba?
– Ó, Balela – nyögte a matabele asszony. – Azt hittem, soha nem látom többé arcod
derűs fényét.
– Nofene! – morogta Zouga. – Ez aztán a jó fogás, Jan Cheroot! Hiszen ez a nagy és
nemes induna, Gandang legidősebb felesége, a kutyakölyök meg az unokája lehet!
Egyiket sem ismertem meg, már az utolsókat rúgják.
Tungata Zebiwe a nagyanyja csontos ölében ült és némán belefeledkezett az evésbe,
akár egy kiéhezett állat. Megette a maradék cornwalli kását, de még a kenyérhéjat is, amit
Zouga otthagyott. Louise a nyeregtáskában kutatva talált egy horpadt dobozú
marhahúskonzervet és a gyermek, két kézzel tömve szájába a finom, zsíros húst, azt is
befalta.
– Ez igen! – mondta savanyúan Jan Cheroot. – Hadd hízzon meg jól, aztán úgyis
lelőjük. – Azzal mogorván ment felnyergelni a lovakat az induláshoz.
– Juba, kis Galambom, az összes gyerek így néz ki? – kérdezte Louise.
– Elfogyott az élelmünk – bólintott Juba. – Az összes gyerek ilyen, de a kicsik közül
már meg is haltak.
– Juba... nem ideje lenne, hogy az asszonyok véget vessenek a férfiak ostobaságának,
mielőtt minden gyerek meghalna?
– De bizony, Balela – értett egyet Juba. – Már régen itt az ideje.

– Ki ez az asszony? – kérdezte Mr. Rhodes és kétségbeesetten éles hangja elárulta

izgatottságát. Zougára meredt és szemei úgy kidülledtek, mintha minden pillanatban ki
akarnának szorulni az üregükből.
– Gandang legidősebb felesége.
– Gandang... ő volt a parancsnoka annak a kafir harcos csapatnak, amelyik
lemészárolta Wilson őrjáratát a Shanganin?
– Lobengula féltestvére. Ő, Babiaan és Somabula az indunák vezérei.
– Nem hiszem, hogy bármit is veszíthetnénk, ha tárgyalnánk velük – vont vállat Mr.
Rhodes. – Ez az ügy, ha így megy tovább, mindnyájunkat tönkre fog tenni. Üzenjen azzal
az asszonnyal az indunáknak, hogy tegyék le a fegyvert és térjenek vissza Bulawayóba.
– Sajnálom, Mr. Rhodes – mondta Zouga –, de nem fogják megtenni. Tartottak egy
indabát a hegyekben, amelyen minden induna egyetértett abban, hogy ez csak egy
esetben lehetséges.
– Éspediglen, Ballantyne?
– Azt akarják, hogy ön menjen el hozzájuk.
– Én... személyesen? – suttogta Mr. Rhodes.
– Csak Lodzival vagyunk hajlandók beszélni és neki kell feljönni hozzánk a
Matoposba fegyvertelenül, katonák nélkül. Három embert hozhat magával, de egynél sem
lehet fegyver. Akinél fegyvert találunk, a helyszínen megöljük – ismételte el Zouga az
üzenetet, amivel Juba visszatért a hegyekből. Mr. Rhodes lehunyta szemét és eltakarta
kezével. Hangja fájdalmasan sípolva tört fel melléből, és Zougának előre kellett hajolnia,
hogy hallhassa szavait.
– Kiszolgáltatva nekik... – mondta. – Egyedül és fegyvertelenül... teljesen
kiszolgáltatva.
Mr. Rhodes leejtette kezét és felállt. Nehézkesen a sátor nyílásához ment.
Összekulcsolta kezeit a háta mögött és hintázott a sarkán. Odakinn, a poros déli hőségben
egy harsona előrenyomulásra adott jelt, amit a szekértáborból kivágtató lovasok, távoli
patadobogás és a kemény bőrcsizmákhoz koppanó lándzsanyelek hangja követett.
Mr. Rhodes ismét Zouga felé fordult. – Gondolja, hogy megbízhatunk bennük? –
kérdezte.
– És ön gondolja, hogy van más választásunk, Mr. Rhodes?

A lovakat a megbeszélt helyen hagyták, a gránithegyek miriád völgyeinek egyikében,

amelyek hepehupás gerincekben végződtek és olyan meredeken ereszkedtek mély
teknőkbe, mint heves viharban az Atlanti-óceánon felkorbácsolt jeges hullámverés. Onnét
Zouga Ballantyne vezette tovább őket a sűrű bozóttal szegélyezett tekervényes és
keskeny csapáson. Lassan ment előre, gyakran hátrapillantva a mögötte cammogó,
medveszerű alakra.
Mikor emelkedőhöz értek, Zouga megállt és megvárta, míg útitársa kifújja magát. Mr.
Rhodes arca elkékült és szakadt róla a verejték, de pár perc múlva türelmetlenül intett
Zougának, hogy mehetnek.
Közvetlenül Mr. Rhodes mögött menetelt még két férfi az indunák kikötésének
megfelelően. Az egyik egy újságíró volt
– Mr. Rhodes túlságosan szerette a látványosságot, semhogy kihagyott volna egy ilyen
alkalmat –, a másik meg egy orvos. Rhodes tudta, hogy nem a matabelék lándzsái
jelenthetik az egyedüli veszélyt a kimerítő úton.
A Matopos hegytetőin csillámló hőség úgy táncoltatta és hullámoztatta a levegőt a
gránit felületeken, mint a fafűtéses tűzhely platniján. Az émelyítő és fojtogató csend
szinte kitapintható volt, s a hirtelen bele-belehasító, hívogató madárhangok csak
hangsúlyozták a sűrűségét.
Mikor az ösvény egészen elkeskenyedett, Zouga észrevette, hogy egy ágacska
megrezdült és elmozdult, pedig még szellő sem volt. Lassan előrement, félgyászlépésben,
akárha a díszgárdát vezette volna egy katonai temetésen. Az ösvény élesen, egy hosszanti
hasadékba kanyarodott a gránitfal legtetején és Zouga ismét megállt.
Mr. Rhodes beérte és vállával az átforrósodott gránitnak dőlve megtörölte az arcát és
nyakát egy fehér zsebkendővel. Mikor percek múlva végre meg tudott szólalni, azt
lihegte:
– Gondolja, hogy idejönnek, Ballantyne?
Lejjebb, a völgy legsűrűbb bozótjában egy vörösbegy kiáltott és Zouga lehajtott fejjel
hallgatózott. Az erdei hang szinte tökéletes utánzása volt...
– Már itt is vannak, Mr. Rhodes. A hegyekben hemzsegnek a matabelék. – Zouga
félelmet keresett a sápadt, kék szemekben, de nem talált és halkan, szinte félénken azt
mondta:
– Ön bátor ember, uram.
– Pragmatikus, Ballantyne. – És a betegségtől elgyötört arc mosolyba görbült. –
Mindig jobb tárgyalni, mint harcolni.
– Remélem, a matabelék ugyanúgy gondolják – viszonozta a mosolyát Zouga és
beléptek a hasadékba. Sietve keresztülmentek a sötétségen, s mikor ismét kibukkanták a
napfényre, egy völgyteknő feküdt a lábuk alatt. Magas, hepehupás gránitsáncok övezték
és semmilyen fedezék nem volt benne.
Zouga lenézett a kör alakú völgyecskébe és felháborodott benne a stratéga.
– Ez egy csapda – mondta. – Egy természetes mészárszék, amelyből nincs menekvés.
– Menjünk le – mondta Mr. Rhodes.
A teknő közepén egy alacsony, kemény, sárga agyagból készült talapzat emelkedett. A
kis csoport ösztönösen felé indult.
– Akár kényelembe is helyezhetjük magunkat – lihegte Mr. Rhodes és leroskadt rá. A
társaság többi tagja is leült körbe, csak Zouga maradt állva.
Megőrizte közönyös arckifejezését, de bőre viszketett, ahogy a félelem rovarai
végigmásztak rajta. A Matopos, a matabelék szent hegyének a szívében voltak... az
erődjükben, ahol a legmerészebbek és legnyugtalanabbak. Őrültség volt fegyvertelenül
ide jönniük és kiszolgáltatni magukat egy kegyetlen és vad kontinens legvadabb és
legvérszomjasabb törzsének. Zouga üres kezeit a háta mögött összekulcsolva, lassan
elfordulva sarkán, az őket körbezáró sziklafalat vizslatta. De még meg sem fordult a
tengelye körül, halkan azt mondta:
– Nos, uraim, itt vannak!
A kafirok némán, mintegy kimondatlan parancsszóra előbukkantak búvóhelyükről és
élő barikádot formáltak a látóhatár mentén. Sűrű sorokban, szorosan egymás mellett
állva, teljesen körülzárták a sziklavölgyet. Megszámlálhatatlanul sokan voltak; több ezren
is lehettek, de továbbra is olyan néma csend honolt, mintha csak viasz lett volna a
fülükben.
– Ne mozduljanak, uraim – figyelmeztette a társaságot Zouga és várakoztak a napon.
Megvárták, míg a néma és rezzenéstelen kafir harcosok szorosra zárták a gyűrűt
körülöttük. Újabb madárfütty hallatszott, de szellő sem rezdítette a tollbóbita és
prémszoknya-erdőt.
Végül megnyíltak a sorok és egy csoport férfi lépett előre. Azután a sorok ismét
összezárultak és a kis csoport lejött az ösvényen. Ők voltak Kumalo nagyhercegei, a
Zanzik, akiknek ereiben királyi vér csörgedezett. Borzalmasan le voltak soványodva.
Az öregemberek gyapjas haján és szakállán az évek dere csillogott. Göthösek és
kiéhezettek voltak, akár a kóbor kutyák, hajdan kemény izmaik olyan aszottak és
fonnyadtak, hogy öreg csontjaik kilátszottak alóluk. Némelyiknek piszkos, véráztatta
kötések takarták sebeiket, míg másoknak az éhezéstől és nélkülözéstől – nyers
pörsenések borították az arcát és végtagjait.
Gandang ment elöl, mögötte egy lépéssel a féltestvérei, Babiaan és Somabula. Utánuk
következtek a mashobanék fiai, fejükön a becsület fejgyűrű, kezükben a széles, ezüstös
lándzsa és a hosszú bivalybőr pajzs, amelyről a "matabele", azaz "Hosszú Pajzsok Népe"
nevet kapták.
Tíz lépésre Zougától Gandang megállt, a földre engedte pajzsát. Miközben
farkasszemet néztek, mind a két férfi arra a több mint harminc évvel ezelőtti napra
gondolt, mikor először találkoztak.
– Légy üdvözölve, Gandang, Mzilikazi fia – szólt végül Zouga.
– Légy üdvözölve, Bakela, az Ököl.
Zouga mögött Mr. Rhodes halkan azt parancsolta: – Kérdezze meg tőle, hogy háború
lesz vagy béke.
Zouga pillantását továbbra is a magas, csont-bőrré soványodott indunára szegezte.
– Még mindig vörösek a szemek a háborúért? – kérdezte. Gandang válasza egy mély
dörmögés volt, de a kíséretében lévő indunák és magasabban, a sűrű sorokban tömörült
harcosok is jól hallották.
– Mondd meg Lodzinak, hogy a szemek fehérek – mondta végül, aztán meghajolt és
lefektette pajzsát és lándzsáját a földre, a lábához.

Két lágyékkötős matabele tolta az acélcsillét a keskeny sínen. A végére érve az egyik
félreütötte a rögzítő éket, mire a vasserpenyő előrebillent és az öttonnányi cukorszerű kék
kvarcot belezúdította a tölcsér alakú aknába. Lebukdácsolt az osztályozó tartályba és a
vasrostára rakódott, ahol egy tucat másik matabele esett neki tízfontos kőtörő
kalapácsokkal, és addig püfölték, míg átment a rostán az alatta lévő őrlőbe.
A masszív öntöttvas őrlők, amelyeket sziszegő gőz hintáztatott monoton ritmusban,
hintőpor finomságúra zúzták az ércet. Az őrlők dübörgése fülsiketítő volt. A lenti
völgyből felvezetett víz mosta ki folyamatosan az őrlőkből a poros ércet és szállította
tovább a faelvezetőkön a munkaasztalhoz.
Az alacsony, nyitott oldalú kunyhóban Harry Mellow az 1. asztalnál állva figyelte,
ahogy a sűrű sárlé átmosódik az asztallap súlyos, vörösréz lemezén. A lap lejtős volt,
hogy az értéktelen sár lefolyhasson a meddőbe. Az asztalt körhagyó bütykök mozgatták
finoman, hogy az áramlat szétterüljön és minden ércrészecske érintkezzen a lap
rézköpenyével. Harry elzárta a csavarszelepet és a 2. asztalra terelte a sáráramlatot. Utána
meghúzta a kart és az asztal megállt.
Harry felpillantott Ralph Ballantyne-ra és Vickyre, akik kíváncsian figyelték, és
hüvelykujját feltartva jelezte, hogy minden rendben. Az őrlők fülhasogató dübörgése
minden más hangot elnyomott. Harry ismét az asztal fölé hajolt. Az asztallapot vastag
higanylepedék borította, amit Harry egy széles spatulával lekapargatott a vörösrézről és
egy súlyos, sötét gömbbe préselt. A higany egyik rendkívüli tulajdonsága, hogy úgy tudja
felitatni az aranyszemcséket, mint itatóspapír a tintát.
Harry végül egy baseballnál kétszer nagyobb amalgámozott higanygömböt kapott,
amely majdnem negyven fontot nyomott. Csak két kézzel bírta felemelni. Átvitte a
Harkness Bánya laboratóriumául és finomítójául szolgáló kerek, zsúpfedeles épületbe.
Ralph és Vicky utána nyomultak a parányi helyiségbe.
Megbűvölten figyelték, ahogy az amalgámtömb olvadni és buborékolni kezdett a
retortában a hordozható rezsó erős, kék lángja fölött.
– Kifőzzük a higanyt – magyarázta Harry –, aztán újra kondenzáljuk, de ez marad
utána.
A forrásban lévő ezüstfolyadék mennyisége megcsappant és változni kezdett a színe.
Észrevették az első, ígéretes vörösessárga csillanást, ami több mint hatezer éve bűvös
hatalmában tartotta az embert.
– Jé! – csapta össze Vicky a kezét, izgatottan megrázva sűrű, vörösréz színű tincseit,
és szemében szinte visszatükröződött az értékes folyadék fénye. A higany teljesen elforrt
és egy mélytüzű, színarany kupac maradt utána.
– Arany! – kiáltotta Ralph Ballantyne. – A Harkness Bánya első aranya! – Fejét
hátravetve felkacagott. Harry és Vicky meghökkentek. Nem hallották őt nevetni, amióta
elhagyta Bulawayót. Ralph belekarolt a két álmélkodó emberbe és kitáncolt velük a
napfénybe.
Körtáncot jártak, miközben Ralph úgy kurjongatott, mint egy hegylakó, és Harry úgy
rikoltozott, mint egy indián. A matabele kőtörők leállva bámulták őket először
meglepődve, aztán rokonszenvezőn kuncogva.
Vicky szakította meg a kört zihálva és mindkét kezét erősen gömbölyödő hasára
szorítva.
– Bolondok vagytok! – zihálta nevetve. – Bolondok! Mind a ketten! De én azért
szeretlek benneteket!

A keverék felerészt a Khami partjáról felhordott folyami agyagból, felerészt pedig

sárga szárazföldi agyagból állt, amelynek ragasztó hatását fokozta a földalatti járataikon
át felszínre törő termeszek nyála. Az agyagkeveréket egy gödörben tárolták a hátsó
kútnál, amelyet még Clinton Codrington, Robyn első férje és Jordan Ballantyne ástak
együtt soksok éve; mielőtt a Charter Company pionírjai először megjelentek
Matabeleföldön.
Két kikeresztelkedett matabele kurblizta a vizet a kútból, amit a keverőgödörbe
öntöttek és két másik az agyagot lapátolta bele. Egy tucat meztelen fekete gyerek pedig
Robert St. John vezényletével, jó játékot találtak abban, hogy az agyagot megfelelő
keménységűre taposták. Robyn St. John segített kiporciózni az agyagot a tizennyolcszor
kilenc inches téglalap alakú faformákba. A misszióbeli fiúk és lányok átvitték a teli
formákat a szárító területre, ügyesen kifordították a nedves agyagtéglákat a száraz
fűsávokra, aztán visszasiettek az üres formákkal, hogy újra megtöltessék őket.
Ezerszám feküdtek a sárga téglák hosszú sorokban a napon; Robyn úgy számította,
legalább húszezer szükséges egyedül csak az új templom felépítéséhez. Aztán meg
persze, az összes építőfát is ki kell még vágni és megpácolni, és a préri füve csak egy
hónap múlva nő meg elég magasra, hogy zsúpszalmának le lehessen vágni.
Robyn felegyenesedett és sáros kezeit lapockájára téve igyekezett fellazítani az
elgémberedő izmokat. Egy őszülő hajtincs kiszabadult a fejére kötött kendő alól, és itt-ott
bemaszatolódott arcán és nyakán a verejték-patakocskák alámosta sár a blúza magas
gallérját is bepiszkította.
Felpillantott a Misszió kiégett romjaira, az elszenesedett tetőgerendák beszakadtak és
az elmúlt esős évszak nagy esőzései idomtalan halommá mosták a kiégetetlen
téglafalakat. Minden egyes téglát újra le kell fektetni és az összes szarufát a helyére
emelni, de Robyn St. Johnt nem keserítette el az előtte álló, soha véget nem érőnek tűnő
munka, sőt, égett a vágytól, hogy hozzákezdhessen. Ugyanolyan erőt és energiát érzett
magában, mint negyven évvel ezelőtt, mikor fiatal orvos-misszionáriusként ide érkezett
erre az engesztelhetetlen afrikai földre.
 – Legyen meg a Te akaratod, édes Istenem – mondta fennhangon, mire a mellette
dolgozó matabele lány boldogan kiáltotta: – Ámen, Nomusa!
Robyn rámosolygott és ismét le akart hajolni a formákhoz, de pillantása megakadt
valakin. Kezével elárnyékolta szemét, aztán felfogva szoknyáját úgy futásnak eredt a
folyóhoz vezető csapáson, mint egy fiatal lány.
– Juba! – kiáltotta. – Hol voltál? Olyan régen várom, hogy hazagyere!
Juba letette fejéről súlyos terhét és nehézkes léptekkel feléje indult.
– Nomusa! – Sírva fakadt, mikor megölelte Robynt. A szeméből kigördülő nagy,
kövér, zsíros könnycseppek összevegyültek a Robyn arcát borító sáros verejtékkel.
– Ne sírj már, csacska lány! – teremtette le Robyn szeretetteljesen. – A végén még én
is bőgni kezdek! Uramisten, hogy nézel ki! Mint egy csontváz! Újra fel kell hizlaljalak.
És ez itt kicsoda?
A piszkos lágyékkötőt viselő fekete fiúcska félénken előrelépett.
– Az unokám, Tungata Zebiwe.
– Nem is ismertem meg, úgy megnőtt.
– Nomusa, azért hoztam el, hogy tanítsd meg írni, olvasni.
– Hát akkor, először is civilizált nevet kell adnunk neki. Nevezzük Gideonnak és
felejtsük el azt a rettenetes, bosszúra serkentő nevet.
– Gideon – ismételte Juba. – Gideon Kumalo. És megtanítod őt írni, olvasni?
– Egyelőre rengeteg munka áll előttünk – mondta Robyn határozottan. – Gideon, te
eredj döngölni a többi gyerekkel, te pedig, Juba, segíts nekem a formákat tölteni. Mindent
elölről kell kezdenünk, Juba. Az egészet újra fel kell építenünk.

"Bámulom a Matopos nagyságát és magányosságát, ezért azt kívánom, a Matoposban

temessenek el, azon a dombon, amelyre oly sokszor fellovagoltam és amelyet a Világ
Tetejének neveztem el. A dombtetőn, a sziklába vágják sírboltomat, amelyet csak egy
egyszerű sárgaréz tábla jelezzen az alábbi felirattal: Itt nyugszanak Cecil JOHN
RHODES földi maradványai".
Így, miután beteg szíve megszűnt dobogni, Rhodes utolsó útjára indult Bulawayóba a
vasúton, amit Ralph Ballantyne épített. A holttestet szállító különleges bíborvörös és
fekete drapériával díszített szalonkocsit, amerre csak végighaladt, az "ő rhodéziai
gyermekei" várták, hogy rátehessék koszorúikat az érckoporsóra. Bulawayóból a
koporsót ágyútalpon vitték tovább a Matopos belsejébe, és a koromfekete igavonó ökrök
lassan, nehézkesen cammogtak fölfelé a tojásdad alakú gránitdombtetőre, amelyet ő
nyughelyéül választott.
A nyitott sírbolt fölött egy háromlábú állvány állt egy fémlappal és lánccal a csúcsán.
A helyet óriási tömeg állta körül: elegáns urak, egyenruhás katonatisztek, és hölgyek,
kalapjukon fekete szalaggal. Valamivel távolabb tengernyi félmeztelen matabele gyűlt
össze – vagy húszezren lehettek – megnézni Lodzi nyugovóra helyezését. Élükön az
indunák voltak, akik hajdanán majdnem ugyanezen a dombon találkoztak és kötöttek
békét vele. Gandang Babiaan és Somabula nagyon megöregedtek azóta.
Legelöl a sírnál azok az emberek álltak, akik átvették tőlük a hatalmat: a Charter
Társaság és a Milton és Lawley igazgatói, és az első Rhodéziai Tanács tagjai. Ralph
Ballantyne is köztük volt ifjú feleségével oldalán.
 Ralph arckifejezése komoly és tragikus volt, mikor leeresztették a láncokon a koporsót
a tátongó sírba, és a püspök szép szavakkal búcsúztatta az elhunytat.
Miután a súlyos sárgaréz lap is a helyére került, Gandang kilépett a matabelék soraiból
és felemelte kezét.
– Az atya halott – kiáltotta, amelyet egyetlen, trópusivihar-szerű zúgás követett. A
matabele nemzet először köszöntött ekképpen fehér embert...
– Bayete! – zúgták egy emberként. – Bayete! – ismételték meg a csak királyoknak
kijáró köszöntést.

A gyászoló tömeg lassan – szemlátomást nehéz szívvel szétszéledt. A matabelék úgy

eltűntek, mint a kámfor a dimbes-dombos szent hegyeik belsejében, a fehérek pedig
lementek a gránitkúpról az ösvényen. Ralph karon fogta Elizabeth-et a kis hepehupás
úton és lemosolygott rá.
– Az az ember egy gazember volt, te meg siratod? – csipkelődött vele gyengéden.
– Olyan megható volt... – nyomkodta szemét Elizabeth a zsebkendővel. – Mikor
Gandang előrelépett...
– Aha. Rhodes mindünket lóvá tett, még azokat is, akik tömlőcbe kerültek miatta.
Isten bocsássa meg nekem, de örülök, hogy kemény sziklába temették és fémlapot tettek
rá, mert még az ördögöt is megvesztegette volna és kikelt volna az utolsó pillanatban.
Ralph kikormányozta feleségét az ösvényen haladó emberfolyamból
– Szóltam Isazinak, hogy hozza körbe a kocsit idáig, mert semmi kedvem ehhez a
tolongáshoz.
Lábuk alatt a zuzmóktól élénk narancssárgán rikító grániton kis kék fejű gyíkok
menekültek a hasadékokba, amelyekből aztán lüktető torokkal és rút fejecskéjükön felálló
taréjjal bámultak ki rájuk. Ralph megállt az alacsonyabban fekvő lejtőn, ahol egy
kicsavarodott és elgörbült mszaszafa bizonytalan támasztékot talált magának egy
hasadékban, és visszanézett a dombtetőre.
– Ő meghalt, végre-valahára, de a Társasága tovább kormányoz bennünket. Még van
előttem munka, annyi, hogy az egész életemet kitölti.
Aztán egyszer csak szokatlan módon megborzongott, pedig a nap forrón tűzött.
– Mi az, kedvesem? – kérdezte Elizabeth hirtelen aggódva.
– Semmi – felelte Ralph. – Talán csak ráléptem a saját síromra. – Elnevette magát. –
Siessünk inkább, mert Jon-Jon teljesen megőrjíti szegény Isazit.
Karon fogta Elizabeth-et és a kocsihoz vezette, amelyet Isazi az árnyékba állított.
Százlépésnyire Jonathan csacsogása hallatszott, aki kérdésekkel és feltevésekkel
bombázva Isazit, minden alkalommal hozzátette:
– Uthini, Isazi? Mi a véleményed, Isazi?
És hallották a türelmes választ: –Jó, jó, Bawu. Igazad van, kis Pákosztos.

Második rész
 1977

A Land-Rover letért az aszfaltozott útról a földútra, hátsó kerekeivel halványszínű port

kavarva maga mögött. A hajdanán drapp, öreg járműről a tövisek meg a faágak a puszta
fémig dörzsölték és karmolták a dukkót. A kő és az éles pala egész darabokat hasított ki
az erős védőtüskékkel ellátott gumiabroncsból.
Az ajtók és a tető nem voltak rajta és repedt üvegű szélvédője le volt hajtva a
motorháztetőre és a szél átsöpört a két férfin az elülső ülésen. Mögöttük állt a
puskaállvány, amelynek habszivacsburkolatú villái félelmetes fegyverkészletet tartottak:
két szürkésbarna-zöld terepszínűre lefújt FN félautomata puskát, egy rövid, 9
milliméteres Uzi-géppisztolyt, azonnali használatra kiképzett, különlegesen hosszú
tölténytárral. Egy vászon védőhuzatban egy súlyos Colt Sauer "Grand African" lapult,
amelynek nagy, 458-as tölténye egy elefántbikát is le tudott teríteni. A puskaállvány
tetejéről tölténytáskák lógtak a tartalék tölténykeretekkel és tölténytárakkal és egy
vízhatlan, vászon vizespalack. Harmonikus himbálózásba kezdtek a Land-Rover minden
egyes zökkenésére és billenésére.
Craig Mellow állandóan padlóig nyomta a gázpedált. A zötyögve csattogó, pufogó
kasznit mindig maga javította és tartotta karban. A sebességmutató már a stop-mutatónak
nyomódott az óra végén. Csak egy módon eshetnek csapdába: ha defektet kapnak. Olyan
gyorsan kell hajtania, ahogy csak tud, mert – jutott eszébe – többnyire legalább fél
kilométer távolságban állnak lesben. Még 150 km/órával is tizenkét másodperc múlva jön
a tüzelés. Ez alatt az idő alatt egy jó lövész egy AK-47-tel három harmincas tölténytárat
tud kilőni.
Igen, a befelé vivő út gyors volt – de persze egy szárazföldi akna, az már más tészta.
Némelyiket tíz kiló plasztikkal megpakolták, ami ötven láb magasra is felröpíthet egy
kocsit és az embernek a gerince a koponyáján jön ki tőle.
Ezért Craig, bár kényelmesen elterpeszkedett a kemény bőrülésen, mindvégig az utat
vizslatta. Ebben a késői napszakban volt keresztforgalom és ő a gyémántösvény felé
hajtva a porban, a környezetet fürkészte; hátha felfedez egy nem odaillő fűnyalábot, régi
cigarettásdobozt, vagy akár egy rakás megszáradt tehéntrágyát, ami ásásnyomokat
álcázhat az úton. Őszintén szólva, ilyen közel Bulawayóhoz, több félnivalója volt a
részeg úrvezetőktől, mint a terrorcselekményektől, de akkor is jobb az óvatosság.
Craig utasára pillantott, és maga mögé bökött hüvelykujjával. A fiatalember benyúlt a
hátsó ülésen lévő hűtődobozba és kivett belőle két zúzmarás, dobozos Lion sört,
miközben Craig tekintetét továbbra is az útra szegezte.
Craig Mellow huszonkilenc éves volt, de rakoncátlanul homlokába lógó sötét
fürtjeivel, naiv, nyílt tekintetű, mogyoróbarna szemeivel és a széles, puha ajkának
sebezhetőséget sugalló görbületével egy olyan kisfiú benyomását keltette, aki attól tart,
hogy bármelyik pillanatban minden ok nélkül letolhatják. Khakiszínű katonainge
gallérján még mindig rajta volt az Állat- és Természetvédelem erdőőrségének hímzett
zöld villám jele.
Mellette Samson Kumalo felhúzta a sörösdobozok nyitógyűrűjét. A sudár matabele
fiatalember, akinek magas, intellektuális homloka és simára borotvált, keményen
előreugró állkapcsa volt, ugyanazt az egyenruhát viselte, mint Craig. Félrekapta fejét a
dobozokból kicsapó hab elől, és az egyiket odaadta társának. Craig köszöntőre emelte a
dobozt, jókorát húzott belőle, aztán lenyalta a fehér bajuszt felső ajkáról, ráfordult a
Khami hegyekbe vezető kanyargós útra.
Valamivel a dombtető alatt Craig beledobta az üres sörösdobozt a szerelvényfalon
lógó műanyag szemetestasakba és lassítva a mellékutat kereste.
Magas, sárga fű takarta el a kis megfakult jelzést, amelyen ez állt:

KHAMI ANGLIKÁN MISSZIÓ

KLINIKA-KUNYHÓK
NEM ÁTMENŐ ÚT

Egy év is eltelt azóta, hogy Craig utoljára erre járt, és már valósággal hiányzott neki.
– Itt van! – figyelmeztette Samson, és Craig élesen rákanyarodott a mellékösvényre,
amely tekergőzve szelte át az erdőt, míg egyszer csak kilyukadt a klinika-kunyhókhoz
vezető, spathodea fákkal szegélyezett hosszú, egyenes sétányra. A fatörzsek vastagabbak
voltak egy ember mellkasánál és a sötétzöld lombok fölül összeértek. A sétány elején,
jóformán teljesen eltakarva a fáktól és magas fűtől, egy alacsony, fehérre meszelt fal állt
rozsdás, kovácsoltvas kapuval. Craig eléje hajtott és leállította a motort.
– Miért állunk meg itt? – kérdezte Samson.
Maguk között mindig angolul beszéltek, mások előtt azonban átváltottak szindebelére.
Ha csak ketten voltak, Samson Craignek nevezte, de mikor mások is hallották, Nkosinak
vagy Mambónak szólította. Ez amolyan hallgatólagos egyezmény volt közöttük, mert
ebben a meggyötört, háborúszaggatta országban Samson folyékony angolságát pimasz ki
ha ő nem-kedésnek vették, Craiget viszont a matabeléhez fűződő bensőséges barátsága
miatt kétkulacsos bennszülöttimádónak tartották.
– Miért állunk meg a régi temetőnél? – ismételte Samson.
– Sok sört ittam. – Craig leszállt a Land-Roverről és nyújtózkodott egyet. – Le kell
csapolnom a vizet.
Könnyített magán a viharvert elülső keréknél, aztán leült a sírkert alacsony falára, és
lógázni kezdte hosszú, csupasz, napbarnította lábait. Khaki sort és antilopbőr sivatagi
csizma volt rajta zokni nélkül, mert a kígyófű tüskés termése beleáll a kötött gyapjúba.
Craig lenézett a Khami Misszió Állomás háztetőire az erdőkkel borított dombok
tövében. Néhány régebbi építménynek, amelyek még a századfordulón épültek,
zsúpfedele volt, de az új iskolát és kórházat már vörös cseréptető fedte. A település olcsó
kivitelezésű házsorait festetlen, rozsdamentes azbeszt borította, ami csúnya
összevisszaságban szürkéllett a szép zöld öntözött földek tőszomszédságában. Bántották
Craig szépérzékét, aki elfordult.
– Gyerünk, Sam, poroljunk tovább... – Craig elhallgatott és összevonta a szemöldökét.
– Hé, mi a fenét csinálsz? Samson bement a kovácsoltvas kapun a fallal körülvett
temetőbe és hanyagul levizelte az egyik sírkövet.
– Megőrültél, Sam? – Ez sírgyalázás!
– Nem, csak régi családi szokás. – Samson megrázta magát és felhúzta a cipzárját. – A
nagyapámtól, Gideontól tanultam – magyarázta, aztán átváltott szindebelére. – A víztől
nő ki újra a virág – mondta.
– Mi az ördögöt akar ez jelenteni?
– Az a férfi, aki odalenn fekszik, megölt egy matabele lányt, akit Imbalinak, Virágnak
hívtak – mondta Samson. – A nagyapám mindig lepisálja a sírját, ha erre jár.
 Craig megdöbbenését fokozatosan kíváncsiság váltotta fel. Átlendítette lábát a falon,
és odament Sámsonhoz.
"Az 1896. évi matabele lázadás során megölt Mungo St. John tábornok emlékére".
Craig fennhangon elolvasta a feliratot:

"AZ EMBERNEK SEMMI SEM OKOZ NAGYOBB ÖRÖMET, MINT AZ, HOGY
EGY MÁSIKÉRT FELÁLDOZZA ÉLETÉT, RETTENTHETETLEN TENGERÉSZ,
BÁTOR KATONA, HŰSÉGES FÉRJ ÉS ODAADÓ APA. ÖRÖKRE MEGŐRZI
EMLÉKEZETÉBEN ÖZVEGYE, ROBYN ÉS FIA, ROBERT."

Craig kifésülte ujjaival a haját a szeméből. – A hirdetéséből ítélve igazi fenegyerek

lehetett.
– Egy rohadt gyilkos volt... ha valaki, akkor ő provokálta ki a lázadást.
– Tényleg?
Craig a következő sírhoz lépett és elolvasta a feliratot:

"ITT NYUGSZANAK DOKTOR ROBYN ST. JOHN, SZÜLETETT

BALLANTYNE, A KHAMI MISSZIÓ MEGALAPÍTÓJÁNAK FÖLDI
MARADVÁNYAI. 1931. ÁPRILIS 16-án TÁVOZOTT EBBŐL AZ
ÁRNYÉKVILÁGBÓL, 94 ÉVES KORÁBAN.
CSAK JÓT CSELEKEDÉL ÉS HŰ SZOLGÁLÓ VALÁL."

Hátrapillantott Sámsonra. – Tudod, ki volt ő?

– A nagyapám Nomusának, Könyörület Leányának hívja. A legjóságosabb teremtés
volt, aki valaha is létezett a földön.
– Róla sem hallottam soha.
– Pedig illett volna, hiszen az ükanyád volt.
– Én sose foglalkoztam valami sokat a családom történetével. Csak annyit tudok, hogy
anya és apa másodunokatestvérek voltak. Mellow-k és Ballantyne-ok nemzedékekre
visszamenőleg... sose szortíroztam ki mindet.
– "A múlt nélküli embernek jövője sincsen" – idézte Samson.
– Az agyamra mész néha, Sam – vigyorgott rá Craig. – Te mindenre tudsz felelni.
Elsétált a régi sírok előtt. A finommívű sírköveket galamb és gyászoló angyal
szobrocskák díszítették, és az átlátszó üvegburák alatt kifakult művirágok díszelegtek.
Egyikmásik sírt csupán egyszerű beton kőlap borította, amelyen a felirat már szinte
teljesen elmosódott. Craig kibetűzte, amelyiket tudta.

ROBERT ST. JOHN,

MUNGO ÉS ROBYN FIA, ÉLT 54 ÉVET.
JUBA KUMALO, ÉLT 83 ÉVET.
"SZÁLLJ KIS GALAMB"

A saját családnevét megpillantva megállt.

VICTORIA MELLOW, SZÜLETETT CODRINGTON,

CLINTON ÉS ROBYN LEÁNYA, HAROLD FELESÉGE.
 ELHUNYT 1936. ÁPRILIS 8-ÁN, 63 ÉVES KORÁBAN.

– Hé, Sam, ha igaz, amit a többiekről mondtál, akkor ez a dédnagyanyám lehetett.

A sírkőlap egyik repedésében fűcsomó nőtt. Craig lehajolt és miközben kitépte,
hirtelen érezte a vérköteléket az alatta nyugvó asszonnyal, aki egykoron kacagott és
gyermeket szült, hogy ő, Craig, majdan élhessen.
– Hello, Nagymami – suttogta. – Vajon milyen lehettél?
– Craig, mindjárt egy óra – zavarta meg Sam.
– Oké, jövök már. – De pár pillanatig még visszatartotta a szokatlan nosztalgia. –
Majd megkérdezem Bawutól – tökélte el magát végül és visszament a kocsihoz.
A falu első kunyhójánál ismét megállt. A kis udvar frissen volt felgereblyézve és a
ládákban petúniák virultak.
– Te Sam – szólalt meg félszegen Craig. – Most mihez fogsz kezdeni? Beléphetnél a
rendőrséghez velem. Talán ki tudjuk bulizni, hogy megint együtt dolgozzunk.
– Talán – nyugtázta Sam kifejezéstelen arccal.
– Vagy beszélünk Bawuval, hogy alkalmazzon King's Lynnben.
– A fizetési irodában? – kérdezte Sam.
– Hát... megértelek – vakarta meg fülét Craig. – De az is valami.
– Meg kell gondolnom – motyogta Sam.
– A pokolba is, olyan kínosan érzem magam... igazán nem kellett volna velem jönnöd.
Te ott maradhattál volna az Osztályon.
– Szó sincs róla, azok után, amit veled tettek – rázta meg fejét Sam.
– Kösz, Sam.
Szótlanul ültek egy darabig, aztán Sam leszállt és kicibálta a táskáját hátulról.
– Kijövök hozzád, amint elhelyezkedtem. Majd csak kitalálunk valamit – ígérte Craig.
– Addig is érintkezésben maradunk, Sam.
– Oké – nyújtotta Sam a kezét, és kurtán kezet ráztak.
– Shala gashle. Béke veled.
Craig megfordult a kocsival és visszahajtott az úton. A spathodea-sétányon belenézett
a visszapillantó tükörbe: Sam, táskájával a kezében az út közepén állva bámult utána.
Craig fájdalmas űrt érzett magában, hiszen oly hosszú ideig voltak együtt.
– Majd kifundálok valamit – ismételte eltökélten.

Craig az emelkedő tetejére érve most is lassított, alig várva, hogy lássa a tanyaházat,
de mikor megpillantotta, hirtelen csalódást érzett.
Bawu eltávolította a zsúptetőt, melynek helyén most tompa, szürke hullámpala
éktelenkedett. De muszáj volt kicserélnie, mert elég, ha egy RPG-7 rakéta a periméteren
kívülről beletalál a zsúpfedélbe és az egész ház úgy a levegőbe röpül, mint november 5-
én. Craiget ugyanúgy bántotta ez a változás, mint a szép jacarandafák elvesztése,
amelyeket még Bawu nagyapja, az öreg Zouga Ballantyne ültetett, aki King's Lynnt is
építette az 1890-es évek elején. Tavasszal a jacarandafák virágainak zsenge, kék szirmai
mindig szőnyegként borították a pázsitot. De aztán kivágták őket, hogy tűzelhárító mezőt
létesítsenek a ház köré, s a helyükön most a tíz láb magas, szögesdrót tetejű drótkerítés
állt.
 Craig lehajtott a tanyaházhoz vezető szelíd lejtőn a raktárházak és traktorjavító
műhelyek komplexuma felé, amely pont a közepén helyezkedett el a nagy kiterjedésű
farmnak. Félúton lehetett, mikor egy hórihorgas alak tűnt fel a műhely ajtajában és
csípőre tett kézzel figyelte a közeledő autót.
– Szia, nagyapó! – Mikor Craig leszállt a kocsiról, az öregember szemöldökét
ráncolva akarta leplezni örömét.
– Hányszor mondjam, hogy ne szólíts így! Ne akarj engem öregnek feltüntetni! –
Jonathan Ballantyne bőrét úgy kiégette és kiszárította a nap, hogy az embernek a
Rodéziában ínyencség számba menő sötét, szárított vadkanhús jutott róla az eszébe.
Úgy tűnt, ha megvágná magát, vér helyett por jönne sebéből. A szeme még mindig
élénkzölden ragyogott, és fejét vállig érő dús, fehér sörény koronázta. Az volt az egyik fő
büszkesége. Naponta mosta és kefélte az éjjeliszekrényén tartott ezüstfoglalatú kefével.
– Bocs, Bawu – szólította ezúttal Craig a matabele nevén – ami pákosztost jelentett –
és megfogta az öregember száraz bőrrel borított, hűvös, csupa csont kezét, amelynek a
szorítása meghökkentően erős volt.
– No, megint kirúgattad magad? – gyanúsította Jonathan. Műfogsorát – ami jól
passzolt és kitöltötte aszott orcáit – olyan szikrázó fehéren tartotta, hogy remekül illett
ezüstös hajához és bajuszához. Az is a fő büszkeségei közé tartozott.
– Én mondtam föl – füllentett Craig.
– Nem igaz, kirúgtak.
– Nem sok hiányzott hozzá – ismerte be Craig. – De megelőztem őket és én mondtam
föl.
Craiget nemigen lepte meg, hogy Jonathan már értesült legújabb balszerencséjéről.
Senki sem tudta pontosan Jonathan Ballantyne életkorát, egyesek szerint százéves volt,
de Craig nyolcvan-egynéhányra becsülte. Az öregember makkegészséges volt.
– Felvihetnél a házhoz. – Jonathan könnyedén föllódította magát a magas utasülésre és
büszkén mutogatta unokajának a tanyaház védelmi rendszerét megszilárdító
kiegészítéseket.
– Még húsz Claymore-t helyeztem el az elülső pázsiton. – Jonathan Claymore aknái
tíz kiló plasztikkal megtömött ócskavas dobok voltak, háromlábú csőállványokra
aggatva, amelyeket a hálószobájából fel tudott robbantani távirányítással.
Jonathan krónikus álmatlanságban szenvedett, és Craig elképzelte, ahogy éjszakánként
hálóingben üldögélve ágyában, ujját a gombon tartva azon imádkozik, bárcsak
hatótávolságon belülre kerülne egy terrorista. Jonathannek a háború húsz évvel
meghosszabbította az életét. Sose érezte olyan jól magát, mint az első somme-i csatában,
mikor vezérőrnaggyá léptették elő, miután egy szép őszi reggelen három német
géppuskafészket is kifüstölt gyors egymásutánban. Craig titokban meg volt győződve,
hogy a ZIPRA gerillapalántákat már az első alapkiképzésen figyelmeztetik, hogy nagy
ívben kerüljék el King's Lynnt és dilis, öreg lakóját.
A biztonsági övezet sövénykapuin áthaladva félelmetes Rottweilerek és Dobermannok
egész falkája vette körül őket, és Jonathan ismertette a stratégiáján eszközölt legújabb
finomításokat.
– Ha a domb mögül jönnek, hagyom, hadd jöjjenek be az aknamezőre, és ott lövöm
őket géppuskával halomra...
Gesztikulálással kísért tájékoztatóját már a széles verandára vivő lépcsőkön baljósan
és sejtelmesen ekképp fejezte be:
 – A minap találtam fel egy csodafegyvert, amit holnap reggel fogok kipróbálni. Majd
megnézed.
– Szívesen, Bawu – mondta Craig nem nagy meggyőződéssel. Jonathan előző kísérlete
során kimentek a konyhaablakok és megsebesült a matabele szakács.
Craig Jonathan után ment a széles, árnyékos verandán. A fal tele volt aggatva
vadásztrófeákkal, bivaly, kudu és tehén-antilop szarvakkal. A hajdani ebédlő – most
könyvtár – üvegajtaját két hatalmas elefántagyar fogta közre, amelyek olyan hosszúak és
görbék voltak, hogy a végük majdnem összeért az ajtó tetején.
Az ajtón belépve Jonathan beidegződött mozdulattal megsimogatta az egyik vastag
sárga agyarat, amelyik egy ponton kifényesedett az évtizedek során ujjai érintésétől.
– Tölts nekünk gint, fiam – rendelkezett. Jonathan azóta nem ivott többé whiskyt,
mióta a Harold Wilson kormány megtorló intézkedéseket hozott Rhodézia ellen. Ezzel a
magányos visszavágással próbált csapást mérni a Brit-szigetek gazdaságára.
– Te jó isten, ez tiszta víz! – sopánkodott, mikor megkóstolta, mire Craig
kötelességtudóan visszavitte poharát a bárszekrényhez és még töltött bele a ginből.
– Így már mindjárt jobb. – Jonathan az íróasztala mögé telepedett és letette a Stuart
kristálypoharat a bőr és sárgaréz kötésű mappa közepére.
– Nos, hadd hallom, ezúttal mi történt? – kérdezte, Craigre függesztve ragyogó zöld
szemeit.
– Hát, Bawu, ez hosszú történet, nem akarlak untatni vele. – Craig lecsúszott a mély
bőr karosszékben és tüzetesen szemügyre vette a bútorokat, amelyeket gyermekkora óta
ismert. Elolvasta a polcokon álló szattyánbőr kötésű könyvek gerincén a címeket és
végigpásztázta a kék selyemszalag csokrok gazdag gyűjteményét, amiket King's Lynn
díjnyertes afrikander bikái kaptak a Zambezitől délre rendezett mezőgazdasági
bemutatókon.
– Tudod, mit hallottam? Hogy megtagadtad a főnököd, a főigazgató törvényes
rendelkezésének végrehajtását, majd erőszakot alkalmaztál, pontosabban, behúztál egyet
annak a derék embernek, okot szolgáltatva neki ezáltal, hogy elbocsásson, amit már
amúgy is epekedve várhatott a legelső nap óta, amikor betetted a Parkba a lábad.
– A füleseid eltúlzottak.
– Hagyd ezt az ártatlan vigyorgást, fiatal barátom, ez nem tréfadolog – utasította
rendre Jonathan. – Nem voltál hajlandó közreműködni az elefántok kiselejtezésében. Igaz
vagy nem?
– Vettél te már részt ilyesmin életedben, Jon-Jon? – kérdezte Craig halkan. Csak a
legmeghittebb pillanatokban szólította a becenevén nagyapját. – A megfigyelő repülőgép
kipécéz egy megfelelő, mondjuk, ötvenfős csordát és rádión feléjük navigál bennünket.
Mikor már csak egy mérföldnyire vagyunk tőle, gyalog loholunk tovább utánuk.
Közvetlen közelről, mintegy tízlépésnyi távolságból kell rájuk lőnünk, alulról fölfelé. A
458-asokkal ágyúzzuk le őket. Kiválasztjuk az öreg nőstényeket, amelyeket a fiatalabb
állatok tisztelnek, szeretnek és nem hagynak el. Legelőször tehát a nőstényeket lőjük –
természetesen – fejbe, aztán kényelmesen kinyírhatjuk a többit. Már van benne
praxisunk. Olyan jó munkát végzünk, hogy utána vontatóval kell elhúzni a kupacokat.
Csak a borjak maradnak. Különös látvány, mikor egy borjú halott anyját próbálja talpra
állítani kicsiny ormányával.
– Muszáj megtenni, Craig – mondta csendesen Jonathan. – A parkokban párezer
állattal több van, mint amennyit be tudnak fogadni.
 De Craig mintha nem is hallotta volna, folytatta: – Ha az árván maradt borjak még túl
fiatalok az életbenmaradáshoz, azokat is megöljük. A megfelelő korúakat viszont
összetereljük és eladjuk egy nyájas öregembernek, aki eladja őket a világ különböző
állatkertjeinek, ahol rács mögé zárva, láncra vert lábbal szedegetik a földimogyorót, amit
bedobnak nekik a turisták.
– Ennek így kell lennie – ismételte Jonathan.
– Jutalékot szedett az állatkereskedőktől – mondta Craig.
– Erre föl azt a parancsot kaptuk, hogy az egész fiatal, árván maradt borjakat is
hagyjuk meg, amelyeknek csak ötvenszázalékos esélye volt a túlélésre. Olyan csordákat
kellett keresnünk, amikben sok kisborjú volt. Hogy zsebre vághassa a
vesztegetéspénzeket a kereskedőktől.
– Kicsoda? Csak nem Tomkins, a főfelügyelő? – kiáltott fel Jonathan.
– De bizony ő. – Craig felállt és elvitte a poharakat újratölteni.
– Van bizonyítékod?
– Hát ez az, hogy nincs – felelte ingerülten Craig. – Ha volna, egyenest a miniszterhez
mennék vele.
– Így viszont csak a selejtezést tudtad megtagadni.
Craig hátradőlt a karosszékben, hosszú, csupasz lábait szétvetve, haja a szemébe
lógott.
– De ez még nem minden. Az elefántcsontot is lopják. A nagy bikákat nem szabad
bántani, Tomkins mégis azt parancsolta, hogy lőjük le mindet, amelyiknek jókora agyara
van, aztán az agyarak szépen eltűnnek.
– Gondolom, erre sincs bizonyítékod – mondta Jonathan szárazon.
– Láttam a helikopteren elszállítani őket.
– Tudod a számát?
– El volt takarva – rázta meg a fejét Craig –, de katonai gép volt. Meg van szervezve.
– Így fogtad magad, és leütötted Tomkinst, mi?
– De szép is volt – mondta ábrándosan Craig. – Négykézláb állva szedegette össze a
fogait az irodája padlójáról. Még most sem tudok rájönni, vajon mit akart velük csinálni?
– Craig, fiam, mit akartál ezzel elérni? Gondolod, hogy ez megakadályozza őket, még
ha megalapozottak is a gyanúid?
– Nem, de sokkal jobb a közérzetem. Azok az elefántok szinte emberiek. Nagyon
megszerettem őket.
Mind a ketten hallgattak egy darabig, majd Jonathan felsóhajtott: – Hány
munkahelyed volt eddig, Craig?
– Nem húztam a strigulákat, Bawu.
– Nem tudom elhinni, hogy valakiben, akinek Ballantyne vér folyik az ereiben, ne
volna egy szemernyi tehetség vagy ambíció sem. Mi, Ballantyne-ok, fiam, győztesnek
születünk, nézd meg Douglast... nézd meg Rolandet...
– Én Mellow vagyok és csak félig Ballantyne.
– Igen, csakis ez lehet az oka. A nagyapád is elherdálta a Harkness bánya részvényeit,
úgyhogy mikor az apád feleségül vette az én Jeanemet, jóformán koldusszegény volt.
Nagy Isten! Azok a részvények ma 10 millió fontot érnének!
– Az a harmincas évek nagy Depressziója alatt volt... akkor sok ember elvesztette a
vagyonát.
– Mi nem... a Ballantyne-ok nem!
 Craig vállat vont. – Igaz, a Ballantyne-ok megduplázták.
– Mi győztesnek születünk – ismételte Jonathan. – És most mihez kezdesz?
Megmondtam, hogy tőlem egy pennyt sem kapsz többet.
– Emlékszem rá, Jon-Jon.
– Megint nálam akarsz dolgozni? Mert az legutoljára nem valami jól sült el. Igazam
van?
– Lehetetlen egy vén csibész vagy te – mondta Craig szeretettel. – Nagyon szeretlek,
de előbb dolgoznék Idi Aminnak, mint még egyszer neked.
Jonathan roppant önelégültnek látszott. A magáról alkotott képe, miszerint ő egy
kemény, könyörtelen és ölni is kész ember, volt a harmadik büszkesége. Mélységesen
sértette volna, ha őt bárki is könnyen kezelhetőnek vagy nagylelkűnek nevezi. A nagy
adományokat, amelyeket névtelenül küldött minden jótékony, támogató jellegű vagy
egyéb célra, minden alkalommal vérfagyasztó fenyegetésekkel toldotta meg, ha bárki is
fel merné fedni kilétét.
– Akkor mit akarsz csinálni?
– Megvan a gépfegyvermesteri képesítésem a katonaságtól és épp van egy szabad,
fegyvermesteri állás a rendőrségnél. Szerintem úgyis nekem szólnának, így nem várom
meg, hanem én jelentkezem.
– Rendőrség... – tűnődött el Jonathan –, annak az az előnye, hogy azon kevés helyek
egyike, amiket még nem próbáltál ki. Hozz nekem még egy italt.
Mialatt Craig kitöltötte a gin-tonikot, Jonathan felöltötte legzordonabb arckifejezését,
hogy leplezze zavarát és azt morogta: – Nézd, fiam, ha tényleg sóher vagy, akkor most az
egyszer megszegem a szavamat és kisegítelek pár dollárral. De ez szigorúan csak
kölcsön.
– Igazán rendes tőled, Bawu, de a fogadalom, az szent.
– Én tettem, én szegem meg! – vetett rá haragos tekintetet Jonathan. – Mennyire van
szükséged?
– Valamikor nagyon szeretted volna azokat a régi könyveket – motyogta Craig, letéve
a poharat az öregember elébe. Jonathan szemébe élénk ravaszság költözött, amit nem
sikerült ellepleznie.
– Miféle könyveket? – Értetlenkedése hamisan csengett.
– Azokat a régi naplókat.
– Ja, azokat? – Jonathan önkéntelenül az íróasztal melletti könyvespolcokra pillantott,
amelyeken a családi naplógyűjtemény sorakozott. Némelyiket több mint száz éve kezdte
írni a nagyapja, Zouga Ballantyne, mikor Afrikába jött 1860-ban és Jonathan apja, Sir
Ralph Ballantyne 1929-ben bekövetkezett halálával zárultak. Közben kimaradt néhány
év, azután Craig ágával folytatódott a történet újabb három kötettel gazdagodva,
amelyeket az öreg Harry Mellow, Sir Ralph üzlettársa és legjobb barátja írt.
Craig, valamilyen perverz oknál fogva, amit maga sem értett, mindeddig ellenállt az
öregembernek, aki minden áron el akarta kunyerálni őket tőle. Ez valószínűleg azért volt,
mert a naplók képezték az egyedüli csekélyke hatalmát Jonathan felett, amióta a
tulajdonába kerültek a huszonegyedik születésnapján. Csupán azok képviseltek értéket a
rég elhalt apja után maradt ingóságokból.
– Igen, azokat – bólintott Craig. – Arra gondoltam, hogy neked adom őket.
– Nagyon meg lehetsz szorulva. – Az öregember igyekezett palástolni örömét.
– Jobban, mint valaha – vallotta be Craig.
 – Elherdálod a...
– Oké, Bawu. Ezt már elégszer hallottam – szakította félbe Craig. – Kellenek vagy
nem?
– Mennyiért? – kérdezte gyanakvón Jonathan.
– Tavaly ezret ajánlottál darabjáért.
– Hibbant lehettem.
– Azóta száz százalékos infláció van...
Jonathan kedvét lelte a kicsinyes alkudozásban, ami még jobban megerősítette a
magáról alkotott kemény és könyörtelen képet. Craig úgy tízmillióra becsülte nagyapja
vagyonát, akinek King's Lynnen felül még négy farmja volt. Ő birtokolta a Harkness
Bányát, amelyből nyolcvan év után is ötvenezer uncia aranyat termeltek ki évente, és
nemcsak ebben az ostromlott országban voltak vagyoni érdekeltségei, hanem tőkéje egy
részét az évek során elővigyázatosan Johannesburgban, Londonban és New Yorkban
helyezte biztonságba. Tízmillió az óvatos becslések szerint, döbbent rá Craig, és
ugyanolyan makacsul alkudozott ő is, mint az öreg.
Végül megegyeztek egy összegben, de Jonathan még akkor is morgott: – A felét érik.
– De akkor is csak két feltétellel, Bawu. – Jonathan máris újból gyanakvóvá vált.
– Egy: rám hagyod őket a végrendeletedben, az egész sorozatot, Zouga Ballantyne és
Sir Ralph naplóival együtt cakompakk.
– Ronald és Douglas...
– Ők King's Lynnt, a Harknesst és az összes többit kapják, azt mondtad.
– Úgy bizony – dörmögte Jonathan. – Ők biztos nem fogják elkótyavetyélni, ahogyan
te tennéd.
– Vigyék csak – vigyorodott el könnyedén Craig. – Ők Ballantyne-ok, ahogy te
mondod, de én a naplókat akarom.
– És a másik feltétel? – kérdezte Jonathan.
– Már most hozzájuk akarok férni.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy akkor olvasgathassam és tanulmányozhassam őket, amikor csak akarom.
– Mit hallok, Craig! Hiszen eddig fütyültél rájuk! Szerintem még azt a hármat se
nyitottad ki soha, amik nálad vannak.
– Beléjük lapozgattam – ismerte be Craig szégyenkezve.
– És most mi ez a pálfordulás?
– Ma reggel fönt jártam a Khami Misszióban, a régi temetőben. Van ott egy sír,
Victoria Mellow-é...
Jonathan bólintott. – Vicky néni, Harry felesége. Folytasd.
– Olyan furcsa érzésem támadt, ahogy előtte álldogáltam... mintha kiszólt volna
hozzám. – Craig a vastag tincset húzogatta a szeme előtt, nem tudva a nagyapjára nézni. –
És hirtelen vágyat éreztem, hogy többet megtudhassak róla meg a többiekről.
Mindketten szótlanok voltak egy darabig, aztán Jonathan bólintott.
– Rendben van, fiam, elfogadom a feltételeidet. Mind a két sorozat a tiéd lesz egy
napon, és addig is kedvedre olvasgathatod őket.
Jonathan talán még soha nem örült ennyire alkunak. Végre az övé lett a teljes sorozat,
amire már harminc éve fente a fogát, és ha a fiú komolyan el akarja olvasni a naplókat,
akkor jobb kezekbe nem is kerülhetnének. Isten a megmondhatója, sem Douglast, sem
Ronaldot nem érdekelték, azonkívül, a naplók miatt Craig talán gyakrabban fog King's
Lynnbe jönni. Kitöltötte a csekket, s kacskaringósan alákanyarintotta nevét, miközben
Craig kiment a kocsihoz és előbányászta a három bőrkötéses kéziratot utazózsákja
fenekéről.
– Gondolom, az egészet arra a hajóra fogod költeni – vetette a szemére Jonathan,
mikor Craig belépett a verandáról.
– Egy részét igen – ismerte el Craig. Letette a könyveket az öregember elé.
– Álmodozó vagy. – Jonathan átcsúsztatta a csekket az asztalon.
– Néha jobb szeretem az álmokat a valóságnál. – Craig futólag szemügyre vette a
számjegyet, aztán begombolta a rózsaszínű csekket a felső zsebébe.
– Ez a te bajod – mondta Jonathan.
– Bawu, ha most ki akarsz oktatni, fogom magam és visszamegyek a városba.
Jonathan megadón feltartotta a kezeit. – Jól van, no – kuncogta. – A szobád ugyanúgy
van, ahogy hagytad, ha itt akarnál maradni.
– Hétfőn találkozóm van a toborzó tiszttel, de hétvégére ittmaradok, ha akarod.
– Felhívom Trevort ma este, hogy mikor tud fogadni.
Trevor Pennington a helyettes-rendőrfőnök volt. Jonathan úgy gondolta, legjobb
mindjárt a fejhez menni.
– Kérlek, ne tedd, Jon-Jon.
– Ne légy már ilyen együgyű! – förmedt rá Jonathan. – Meg kell tanulnod az
előnyöket kihasználni, ha boldogulni akarsz az életben, fiam.
Jonathan felvette a háromkötetes kézirat első darabját és gyönyörködve megsimogatta
bütykös, barna ujjaival.
– Most hagyj egy kicsit magamra – szólította fel Craiget, miközben szétnyitotta
drótkeretes olvasószemüvegét és feltette az orrára. – Teniszparti van odaát Queen's
Lynnben, napnyugtára gyere vissza.
Craig visszapillantott az ajtóból, de a napló fölé görnyedő Jonathan Ballantyne-t a
sárga lapok megfakult tintájú bejegyzései már visszaröpítették a gyermekkorába.

Queen's Lynn, bár egy hétmérföldes közös határmezsgyét osztott meg King's Lynn-
nel, különálló farm volt. Jonathan Ballantyne az 1930-as évek nagy depressziója idején
vette meg negyedáron és csatolta hozzá birtokaihoz. Most a keleti nyúlványát formálta a
Rholands Állattenyésztő Vállalatnak.
Queen's Lynn Jonathan egyetlen életben maradt fia, Douglas Ballantyne és felesége,
Valerie otthona volt. Douglas a Rholands és a Harkness Bánya ügyvezető igazgatója volt,
és ugyanakkor mezőgazdasági miniszter is Ian Smith kormányában.
Douglas Ballantyne egyszer őszintén megmondta a véleményét Craignek. "Alapjában
egy nyavalyás hippi vagy, Craig... Jobb lenne, ha levágatnád a hajad és a saját lábadra
állnál. Nem piszmoghatod el így az életed, várva, hogy Bawu és a családtagjaid tartsanak
el örökké."
Craig savanyú képet vágott az emlékezésre, miközben a karámok mellett elhajtva
megcsapta orrát a tehéntrágya ammóniák szaga.
A hatalmas afrikander állatok mind sötét vörösesbarna színűek voltak, a púpos hátú
bikák szügyén hintázó lebernyegek szinte a földet söpörték. Ez a fajta tette a rhodéziai
marhát majdnem egyformán híressé a köbei márvány marhával. A mezőgazdasági
miniszter Douglas Ballantyne feladata volt gondoskodni arról, hogy a megtorló előírások
ellenére más országok is hozzájuthassanak ennek az állatnak az ízletes húsához. A világ
nagy éttermeihez az út Johannesburgon és Fokvároson keresztül vezetett, ahol meg kellett
ugyan változtatni a nevét, de a hozzáértők ráismertek és a nom de guerre-jén rendelték. A
fogyasztók ízlelőszemölcseit duplán izgathatta a tiltott gyümölcs vonzása. A rhodéziai
dohány, nikkel, vörösréz, és arany ugyanezen az úton távozott külföldre, benzinért és
dízelolajért cserében. A népszerű öntapadós matricán egyszerűen csak az állt:
"Köszönjük, Dél-Afrika"!
A marhakarámok és állatorvosi épület után újabb biztonsági szögesdrótkerítés védte
Queen's Lynn zöldellő pázsitú parkját, amelyet virágzó bokorcsoportok és csillogó
miatyánkfák díszítettek. Az ablakokat gránát elleni védőlemezek borították és a szolgák
lehúzták az acél golyóálló redőnyöket alkonyatkor, de a védelem nem olyan érzékkel volt
kiépítve, mint King's Lynné. Bawu ugyanis feltűnésmentesen a környezetbe illesztette
védelmi berendezéseit.
A szép, régi, piros téglaház tágas, hűvös verandáival pontosan olyan volt, mint a
háború előtt. A hosszú, kanyargós kocsifelhajtót szegélyező, virágba borult jacaranda fák
olyanok voltak, mint valami halvány, éterikus, kék ködpad. Vagy két tucat autó parkolt
alattuk, Mercedesek, Jaguárok, Cadillacek, és BMW-k, belepve a matabeleföldi vörös
portól. Craig a vörös és bíborszínű bougainvillae kúszók szövevénye mögé rejtette
kiszolgált Land-Roverjét, nem akarva megzavarni a Queen's Lynn-i szombat egyenletes
tónusát. Megszokásból a vállára kapta FN-jét és megkerülte a ház oldalát.

Elölről madárcsivitelésre emlékeztető, vidám gyermekhangok hallatszottak és a fekete

dadák barátságos korholása, amelybe a teniszpályáról egy hosszú labdaváltás pattogó
hangja vegyült.
Craig megállt a teraszos kiképzésű pázsit elején. A zöld füvön gyerekek fogócskáztak
körbe-körbe, mint a kutyakölykök, elhasalva, meg-megbotolva. A sárga agyagudvar
közelében ültek a szüleik a gyepre terített rongyszőnyegeken vagy a fehér kerti
asztaloknál, a színpompás napernyők árnyékában. Barnára sült, fehér teniszruhás fiatal
férfiak és nők teát és sört iszogattak hosszú, tejüveg poharakból és be-bekiáltottak egy-
egy vaskos megjegyzést vagy tanácsot a pályára a játékosoknak. Az egyetlen kirívó
díszletet a géppuskák és automatafegyverek sora képezte az ezüst teáskészlet és krémes
aprósütemények szomszédságában.
Valaki megismerte Craiget és odakiáltott neki: – Szia, Craig! Régen láttalak! –, mire
mások is integettek feléje a szegény rokonnak fenntartott finom leereszkedéssel
mozdulatukban. Mind nagybirtokos családok voltak, akiknek zárt közössége – minden
barátságosságuk ellenére –, Craig érezte, soha nem fogja őt teljesen befogadni.
Valerie Ballantyne lépett hozzá, lányosan keskeny csípőjén sikkes, rövid fehér
teniszszoknyácskában: – Jaj, Craig, olyan sovány vagy, mint egy piszkafa! – Craig
minden nyolc és nyolcvan év közötti nőnemű lényből anyai ösztönöket váltott ki.
– Hello, Val néni!
– Douglas bácsi Salisburyben van. Smith hívatta oda tegnap. – Sajnálni fogja, hogy
nem láthatott téged. – Belekarolt Craigbe. – Mi újság a Vadászoknál?
– Nem hinném, hogy tönkremennének nélkülem.
 – Jesszusom, Craig! Csak nem már megint...
– De sajnos, igen, Val néni. – Csöpp kedve sem volt a jövőjéről vitába bonyolódni. –
Elnézést, megyek, iszom egy sört.
A bárnak kinevezett hosszú, kecskelábú asztalt férfiak állták körbe. A csoport utat
engedett neki, de folytatta a rhodéziai biztonsági erők Mozambik ellen intézett legutóbbi
váratlan támadásának megvitatását.
– Képzeljétek, mikor lecsaptunk a táborra, még főtt az étel a tüzeken – csapot-papot
otthagyva elmenekültek. Hiába ment nekik a füles, néhányan csak leszakadtak és sikerült
elkapnunk őket.
– Igaza van Billnek. Egy hírszerző ezredestől hallottam – nevek és menetgyakorlat
említése nélkül –, hogy valaki leadja nekik a drótot. Egy áruló van valahol legfölül...
Nem csoda, hogy a terroristák tizenkét órával az akciónk előtt már szedik a sátorfájukat.
– Nem volt igazán jó fogásunk tavaly augusztus óta, mikor hatszázat elkaptunk.
Craig már unta, hogy másról sem beszélnek folyton, mint a háborúról. Sörét
kortyolgatva a szomszédos pályán folyó játékot figyelte.
A vegyes páros épp térfelet cserélt.
Roland Ballantyne megkerülte a hálót, átkarolva partnernője derekát, nevetett és
szabályos fogsora vakító fehéren csillogott napégette arcában. Jellegzetes Ballantyne-
zöld szemei olyanok voltak, mint mentalikőr egy kristálypohárban, sűrű, hullámos haját,
amelyet a nap mézszínűre szívott, rövidre nyírva viselte.
Lusta, suhanó járása egy leopárdéra emlékeztetett, csupasz kar- és lábizmai pompás
fizikai erőnlétet sugároztak, amely előfeltétel volt a Felderítők minden tagjánál. Csupán
egy évvel volt idősebb Craignél, aki unokabátyja magabiztosságától mindig esetlennek és
zöldfülűnek érezte magát. Egyszer egy lány, egy alapjában blazírt és mindenkire fittyet
hányó ifjú hölgy, aki nagyon tetszett Craignek, azt találta mondani, hogy Roland
Ballantyne a legklasszabb pasas a környéken.
Roland észrevette Craiget és meglengette teniszütőjét. – Halló, Craig! – kiáltotta neki
a pálya túlsó végéről, aztán mondott valamit a mellette álló lánynak, aki Craigre nézett és
kuncogni kezdett.
Craignek összeszorult a torka a megdöbbenéstől, amely koncentrikus körökben terjedt
széjjel testében. Kővé dermedve bámult a lányra és képtelen volt levenni a szemét
arcáról. A lány abbahagyta a nevetést és a következő pillanatban elfordította róla
tekintetét, kivonta magát Roland karjából és labdáját könnyedén a földhöz pattintgatva
ütőjével, az alapvonalhoz ment. Craig biztos volt benne, hogy a lány arca nem a játéktól
lett olyan piros.
De még mindig nem tudta levenni róla a szemét. A legtökéletesebb lány volt, akit
életében látott. Magas volt, majdnem a válláig ért a hat láb egy inch magas Rolandnek.
Rövid, göndör haja mindig más színben csillogott a napfényben, a csiszolt obszidiánétól a
nemes burgundivörös gyertyalángéba forduló fényéig.
Arca szögletes volt, állkapcsa határozott, szinte makacs, ajka széles, puha és
szeszélyes. Szemei távolülőek és olyan ferde vágásúak voltak, hogy egy picit kacsintani
látszott, ami vonzóan sebezhető tekintetet kölcsönzött neki. De ahogy Rolandre pillantott,
gonoszkodón csipkelődő fény villant benne.
– Verjük tönkre őket, párocskám! – kiáltotta és Craig karja libabőrős lett a dallamos
hang hallatán.
A lány elfordult csípőből, magasra dobta a sárga labdát és közben lábujjhegyen,
himbálózva várta, hogy az a feje fölé érjen és beleüthessen. Az ütés hangosan pattant és a
labda alacsonyan átsüvítve a hálón, fehér krétaport vert fel a középvonalról.
Fürge, kecses léptekkel helyet változtatott a visszapasszolt labda fogadására. Azután
sarokra küldte és Craigre pillantott.
– Szép volt – kiáltotta Craig, hangja tompán csengve fülében és a lány szája sarka
elégedett kis mosolyra húzódott.
Megfordult és lehajolt egy másik labdáért, enyhe terpeszben. Lábai hosszúak és
formásak voltak, és a fellibbenő, rövid rakott szoknya egy pillanatra láttatni engedte
vékony csipkebugyiba bújtatott farát, amely olyan formás, kemény és szabályosan
gömbölyű volt, mint két strucctojás a kalahári nap fényében.
Craig bűntudatosan lesütötte szemét, mint egy rajtakapott kukkoló. Szédülés fogta el
és furán elakadt a lélegzete. Nehezen tudta csak megállni, hogy ne nézzen ismét a
pályára, de a szíve úgy zakatolt, mintha egy mezei futóversenyt futott volna végig. A
körülötte folyó társalgást egy meghibásodott rádiókészülék idegen nyelvű közvetítésének
hallotta, aminek nem volt értelme.
Úgy érezte, órák teltek el, mikor hirtelen egy izmos kar fogta át a vállát és Roland
hangja szólalt meg mellette:
– Jó színben vagy, öregfiú! – Craig végre maga köré mert pillantani.
– Látom, még nem kaptak el a terroristák, Roly.
– Nem is fognak, Öcsi – ölelte meg Roland. – Hadd mutassalak be ennek a lánynak,
aki szeret engem. – Csak Roland tudott egy ilyen megjegyzést szellemesen és elegánsan
elsütni.
– Ez itt Bogárka. Bogárka, ő Craig, az én szeretett és hírhedt szexbolond unokaöcsém.
– Bogárka? – nézett Craig a furcsa, mandulavágású szempárba. – Ez nem illik
magához. – Csak most látta, hogy a lány szeme nem fekete, hanem sötétkék.
– Janine – mondta a lány. – Janine Carpenter. – Kinyújtotta keskeny kezét, amely még
forró és nedves volt a játéktól. Craignek alig akarózott elengedni.
– Ugye megmondtam? – nevette el magát Roland. – Most ne ezt a lányt molesztáld,
Öcsi, inkább gyere, játsszunk egy szettet.
– Nincs szerelésem.
– Csak cipő kell. Egyforma a lábunk, mindjárt hozatok neked egyet a magaméból.
Craig vagy egy éve nem játszott, de a kihagyástól mintha megtáltosodott volna.
Életében nem játszott ilyen jól! A labda olyan gyorsan és tisztán pattant le ütője legjobb
pontjáról, hogy már-már úgy érezte, elvétette, és pörögve, mágnesként talált le az
alapvonalra.
Craig könnyedén lepasszolta Rolandét, mind a két oldalon, majd olyan kurtán ejtette a
labdát, hogy az a középvonalra szegezte őt. Szervái pont a vonalon landoltak és olyan
labdákat adott vissza, amelyeket rendes körülmények között meg sem próbált volna
kivédeni, azután a hálóhoz rohanva lecsapta Ralph legjobb tenyeresét.
Craig egyre jobban élvezte a játékot és annyira megittasult a csodával határos, új
keletű fölény és diadal érzetétől, hogy észre sem vette, Roland Ballantyne már régen
felhagyott a könnyed évődéssel. Aztán újabb játszmát nyert és Roland azt mondta: – Öt
nulla.
Roland hangja csak most ért el Craig tudatáig, aki a játék megkezdése óta először
nézett unokabátyjára. A fiatal férfi arca csúnyán puffadt és vörös volt. Állkapcsa úgy
összeszorult, hogy az izomcsomók kidagadtak a füle mögött. Szeme gyilkoszöld volt, és
olyan fenyegető, mint egy sebzett leopárdé.
Craig körbepillantott, miközben térfelet változtattak, és látta, hogy a játszma
mindenkit lenyűgözött. Még az idősebb nők is otthagyták asztalaikat és a kerítéshez
jöttek. Látta Val nénit, ideges kis mosollyal ajkán, aki kemény tapasztalatai alapján
azonnal felmérte fia lelkiállapotát, és látta a cinkos mosolyokat a férfiak arcán. Roland az
oxfordi válogatott tagja volt és három év óta Matabeleföld egyetlen bajnoka. A nézők
legalább annyira élvezték Roland vereségét, mint Craig a játszmát.
Craiget hirtelen megrémítette a saját sikere. A huszonkilenc év alatt soha nem győzte
le Rolandot semmiben, még monopolyban és céldobásban sem nyert soha ellene. A
rugalmasság és erő kiment a lábából és ismét csak egy suta, hosszú lábú hórihorgas állt az
alapvonalon fakó khaki sortban és viseltes teniszcipőben, zokni nélkül. Szerencsétlenül
nyelt egy nagyot, kilökte a hajat a szeméből és összegörnyedve várta a szervát.
A háló túloldaláról a magas, kisportolt Roland Ballantyne ellenségesen bámult rá.
Craig tudta, hogy nem őt látja, hanem egy ellenfelet, valamit, amit el kell pusztítania.
– "Mi, Ballantyne-ok győztesnek születünk", mondta előzőleg Bawu. "Megvan
bennünk az érzék, hogy a nyakeret találjuk el."
Roland óriássá magasodni látszott, mire szervált. Craig balfelé mozgott, de rájött,
hogy hibázott és változtatni próbált, de hosszú lábai összeakadtak és elterült a sárga
agyagon. Felállt, felvette ütőjét és átment a másik oldalra. Térde véresre horzsolódott.
Roland következő labdája bevágódott és Craig ütője még csak nem is súrolta.
Mikor hozzá került a szerva, egy labdát a hálóba ütött, a következő pedig a fáról
pattant vissza. Roland sorban kivédte a hátralévő három szervát és ez így folytatódott.
– Meccslabda – mondta Roland. – A mosoly visszatért arcára és újra vidám, jóképű és
barátságos volt, mikor a földhöz pattintva a labdát felállt az utolsó szervához. Craig
tagjait ismét elnehezítette a született vesztes elkeseredése.
Lepillantott a pályáról. Janine Carpenter, aki az imént még buzdítón mosolygott, most
szánakozva nézett rá, azután hirtelen harag villant sötétkék szemében.
Craig két kézzel eltrafálta Roland szerváját és a sarokba küldte a labdát, de az
ugyanolyan keményen visszajött. Keresztbe ütött egy tenyerest, de Roland vigyorogva
visszapasszolta. Craig tökéletesen fogadta a labdát és Roland kénytelen volt a magasba
ütni. Craig aláugrott a tehetetlenül lefelé lebegő labdának és hideg dühvel egyensúlyozva,
beleadva teljes súlyát, erejét és elkeseredését, eltrafálta. Ez volt a legjobb lövése. Azután
már semmi sem állíthatta meg. Roland toppolta visszapattanás közben, mielőtt még
felemelkedhetett volna és mohó elkeseredéssel ellenfele jobb csípője mellé ütötte,
miközben testét kibillentette az egyensúlyból a saját ütése ereje.
Roland elnevette magát és könnyedén átlendítette magát a hálón.
– Nem rossz, Öcsi. – Pártfogón átkarolta Craig vállát. – Megtanultam, hogy többet ne
engedjelek kezdeni – mondta, lekormányozva Craiget a pályáról.
Azok, akik pár perce még kárörvendőn várták, hogy Roland veszítsen, most
szervilisen körülvették őt.
– Jól játszottál, Roly.
– Klassz volt.
Craig elosont mellőlük. Levett egy tiszta, fehér törülközőt a kupacról és megtörölte az
arcát és nyakát. Igyekezve kevésbé boldogtalannak látszani, mint amilyennek érezte
magát, odament az elhagyott bárasztalhoz és kihalászott egy sört a zúzott jégfürdőből.
Ivott egy kortyot, de az olyan fanyar volt, hogy a szemei könnybe lábadtak. A
könnyfátyolon át hirtelen arra lett figyelmes, hogy Janine Carpenter állt mellette.
– Meg tudta volna csinálni – mondta halkan a lány. – De egyszerűen feladta.
– Az egész életem története erről szól. – Megpróbált olyan vidámnak és szellemesnek
hatni, mint Roland, de válasza szellemtelenül és önsajnálón hangzott.
A lány, úgy tűnt, akar még valamit mondani, de aztán megrázta fejét és otthagyta.

Craig Roland zuhanyozójában tusolt le és mikor kilépett törülközővel a derekán,

Rolandot pillantotta meg, aki az embermagas tükör előtt a baszksapkáját igazgatta.
A sötétbarna sapkán baloldalt egy sárgaréz jelvény volt. A jelvény egy állatias
emberfejet ábrázolt, amelynek homloka és széles, lapos orra egy gorilláé volt. Szemei
groteszkül keresztbe álltak és nyelve úgy lógott ki a tányérajkak közül, mint egy maori
háborúisten szoboré.
– Mikor Ralph dédnagyapa megszervezte a Felderítőket a lázadás idején – mesélte
egyszer Roland Craignek –, az volt az egyik legnagyobb hőstette, hogy elkapta a lázadók
vezérét és felakasztotta egy magas akácfa ágra. Ezt választottuk csapatjelvényünknek – a
felakasztott Bazo fejét. Hogy tetszik?
– Csodás – felelte Craig. – Mindig is volt érzéked a dolgokhoz, Roly.
Roland három éve agyalta ki a Felderítők csapatát, mikor az addig szórványos
összecsapások úgy megsűrűsödtek, hogy végül a jelenlegi könyörtelen, egymást pusztító
konfliktusba torkolltak. Eredetileg olyan fiatal rodéziai feherékből akarta összetoborozni
a csapatot, akik folyékonyan beszéltek szindebeléül, és olyan fiatal matabelékből, akik
gyermekkoruk óta a fehérek szolgálatában álltak és feltétlen hűségük vitathatatlan volt.
Egy fehérekből és feketékből álló ütőerőt akart kiképezni, amelynek tagjai könnyedén
átjuthatnak a törzsi felügyelet alá tartozó területeken a paraszt farmerok közé. Akik
beszélik a nyelvét és ismerik a szokásait az ellenségnek, és ha kell, épp olyan jól ki tudják
adni magukat ártatlan törzsi tagnak, mint ZIPRA terroristának. És akik találkozhatnak a
határon az ellenséggel vagy az égből csapva le rá, minél kisebb veszteséggel el tudják
pusztítani.
Felkereste Peter Walls tábornokot az Egyesített Haderők Főparancsnokságán. Persze
előbb Bawu ezúttal is megeresztett néhány telefont, hogy kikövezze számára az utat, és
Douglas bácsi is súgott egy szót az érdekében Smithy fülébe a kabinetülésen. Így Roland
szabad kezet kapott a Ballantyne Felderítők újraélesztésére hetven évvel az eredeti csapat
feloszlása után.
Az elmúlt három év alatt a Ballantyne Felderítők legendás hírnévre tettek szert.
Hatszáz ember, akiknek hivatalosan kétezer ember megölését tulajdonították, akik ötszáz
mérföldre a határtól, Zambia belsejébe csaptak le a ZIPRA egyik kiképzőtáborára;
emberek, akik a törzsi ellenőrzés alatt álló területeken a falusi tüzeknél üldögélve
kihallgatták a hegyekből épp akkor visszatért asszonyok csevegését, akik a ZIPRA
kádereknek vittek gabonát kosárszám. Férfiak, akik képesek voltak öt napig is
egyfolytában lesben állni – a saját ürüléküket maguk mellé temetve –, türelmesen és
olyan mozdulatlanul, akár a leopárd a vizesároknál, a lecsapás sikere érdekében.
Roland elfordult a tükörtől, mikor Craig a hálószobába lépett. Vállán ezredesi
rangjelzés csillagai fénylettek, szíve fölött az ezüst-keresztnyaláb a ropogósra vasalt
khaki bozóting visszahajtható pántja alá volt tűzve.
 – Vegyél ki magadnak ruhát, Öcsi – mondta Craignek, aki odament a beépített
szekrényhez és kiválasztott egy flanelnadrágot és egy fehér krikett szvettert, amelynek
nyakát az Oriel College színei szegélyezték. Úgy érezte, azért jött haza, hogy megint a
nála egy évvel idősebb Roland levetett holmiját viselje, mint gyermekkorában.
– Anyától hallom, megint kirúgtak.
– Így igaz. – Craig hangját elfojtotta a szvetter, amelyet épp akkor húzott le a fején.
– Beállhatsz a Felderítők közé.
– Roly, én nem bírnék zongorahúrt tekerni egy ember nyakára és letépni vele a fejét.
– Nem mindennap csinálunk ilyet – vigyorodott el Roland. – Én, személy szerint
sokkal inkább a kés híve vagyok, amivel az ember szárított húst is szeletelhet, mikor
éppen nem torkokat nyisszant el. De komolyra fordítva a szót, Öcsi, tényleg hasznodat
vehetnénk. Úgy beszéled a nyelvüket, mintha közülük való volnál és a robbantásban is
büfé vagy. Szűkében vagyunk a tűzszerészeknek.
– Mikor eljöttem King's Lynnből, megesküdtem, hogy soha nem dolgozom többé
családtagnak.
– A Felderítőknek nincs köze a családhoz.
– A Felderítők te vagy, Roly.
– Tudod, hogy rendelkezési állományba helyezhetnélek?
– Az nem menne.
– Nem – értett egyet Roland. – Mindig is önfejű hólyag voltál. – De szólj, ha mégis
meggondolnád magad. – Kiütögetett félig egy cigarettát a puha dobozból; majd a szájával
kihúzta belőle. – Mi a véleményed Bogárkáról? – A cigaretta megbillent szájában,
miközben ezt kérdezte és elébe kattintotta arany Ronsonját.
– Helyes – felelte Craig óvatosan.
– Csak helyes?! – méltatlankodott Roland. – Gyönyörű, szenzációs, csodálatos,
bomba...! Használj líraibb jelzőket arra a nőre, akit szeretek!
– Az ezertizedik azoknak a nőknek a sorában, akiket eddig szerettél –javította ki
Craig.
– Hohó, öregfiú, de ezt el is veszem!
Craignek hidegség telepedett lelkére és a tükör felé fordulva fésülni kezdte vizes haját.
– Hallottad, mit mondtam? Feleségül veszem!
– Ő tud róla?
– Hagyom, hogy beérjen egy kicsit, mielőtt szólnék neki.
– Szóval meg se kéred?
– Az öreg Roly nem kér, hanem szól neki. Neked pedig most azt kéne mondanod:
"Gratulálok, Roly, remélem, nagyon boldogok lesztek".
– Gratulálok, Roly, remélem, nagyon boldogok lesztek.
– Ez a beszéd, Öcsi. Gyere, meghívlak egy italra. Elindultak a házat kettészelő hosszú,
központi folyosón, de mielőtt a verandára értek volna, az előszobában megcsörrent a
telefon, majd Valerie hangját hallották:
– Mindjárt hívom. Tartsa, kérem. – Utána elkiáltotta magát: – Roland, drágám,
Cheetan hív!
Cheetan volt a Felderítők bázisának hívójele. – Jövök, anya. – Roland nagy léptekkel
az előcsarnokban termett és Craig hallotta, amint beleszól a kagylóba: – Ballantyne. –
Rövid hallgatás után Roland azt kérdezte: – Biztos, hogy ő az? A mindenit, hisz ez az,
amire vártunk! Mikorra tud ideérni helikopterrel? Útban van? Szuper! Akkor kerítsék be
a helyet, de ne csapjanak le, míg oda nem érek. Magam akarom elkapni a bébit.
Mire visszajött a folyosón, átalakult. Szemében ugyanaz a hideg, fenyegető és
könyörtelen pillantás ült, amit a hálón keresztül vetett Craigre.
– Visszavinnéd Bogárkát a városba helyettem, Öcsi? Megyünk, lecsapunk rájuk.
– Visszaviszem.
Roland nagy léptekkel kiment a verandára. Már az utolsó vendégek is szedelőzködtek
és kocsijaikhoz indulva összeszedték a dadákat és gyerekeket, aztán búcsúszavakat és a
következő hétre szóló meghívásokat kiáltva távoztak. Hajdanán az ilyen összejövetelek
legalább éjfélig tartottak, most azonban senki sem vezetett az országutakon délután 4, az
új boszorkányok órája után.
Janine Carpenter épp nevetve és kezet fogva búcsúzkodott egy házaspártól a szomszéd
farmról.
– Szívesen átjövök – mondta, azután felpillantott és meglátva Roland arckifejezését,
odasietett hozzá.
– Mi van?
– Be kell mennem. Öcsi visszavisz téged. Majd felhívlak. – Aztán máris az égboltot
fürkészte elmerülten és szenvtelenül. A következő pillanatban egy helikopter
légcsavarjainak zúgása hallatszott odaföntről, és a gép alacsonyra ereszkedett a domb
fölé. Tompa terepszínű barnára volt festve, s az ajtónyílásban egy fehér és egy fekete
bőrű Felderítő állt teljes harci maszkban és szerelésben.
Roland átszaladt a pázsiton a helikopter felé s meg sem várva, hogy leszálljon,
felugrott és belekapaszkodva a matabele őrmester karjaiba, föllendítette magát a fülkébe.
A helikopter felemelkedett, de mielőtt lefelé szegett orral tovazúgott volna a domb fölött,
Craig egy utolsó pillantást vetett Rolandre. A baszksapka helyett már puha bozótkalap
volt fején, és az őrmester már az álcázó harci overált segítette rá.
– Roly megkért, hogy vigyem magát haza. Ugye Bulawayóban lakik? – kérdezte
Craig, miközben a helikopter eltűnt és a légcsavarok zaja is a távolba veszett. Úgy érezte,
a lánynak nehezére esik őrá figyelnie.
– Igen, ott. Köszönöm.
– Nem ma este viszem vissza, ilyenkor már lesben állhatnak. Eredetileg a
nagyapámnál akartam aludni.
– Bawunál?
– Ismeri őt?
– Nem, de szeretném megismerni. Roly annyit mesélt már róla. Gondolja, hogy nekem
is lesz hely nála?
– Huszonkét ágy van King's Lynnben.
A lánynak, ahogy mellette ült az öreg Land-Roverben szél fújta, borzolta a haját.
– Miért hívja magát Bogárkának? – kérdezte Craig, túlkiabálva a motorzúgást.
– Mert entomológus vagyok! – kiáltotta vissza a lány. – Tudja, bogarakkal meg
hasonlókkal foglalkozom.
– Hol dolgozik? – A hűvös esti levegő Janine mellére tapasztotta a blúzt és nagyon
úgy látszott, hogy nem visel melltartót. Kis, szép formájú mellének bimbói a hidegtől
sötét gombocskákba húzódtak a vékony kelme alatt. Nehéz volt nem rá bámulni.
– A múzeumban. Tudja, hogy nekünk van a világon a leggazdagabb trópusi és
szubtrópusi rovargyűjteményünk? Még a smithsoni és kensingtoni természetrajzi
múzeuménál is gazdagabb.
 – Bravó!
– Bocsánat, biztos untatom.
– Szó sincs róla!
A lány hálásan elmosolyodott, de témát változtatott. – Mióta ismeri Rolandot?
– Huszonkilenc éve.
– Maga hány éves?
– Huszonkilenc.
– Meséljen róla.
– Mit mondhatnék még egy olyan emberről, aki tökéletes?
– Hátha eszébe jut valami – nógatta a lány.
– Eminens tanuló Michaelhouse-ban, rögbi és krikett csapatkapitány. Rhodes ösztöndíj
az oxfordi Orielben, az evező és krikett válogatott tagja, iskolai bajnok teniszben, a
Felderítők ezredese, ezüstkereszt a bátorságért, és huszonegynéhány millió dollár leendő
örököse. Egyszóval csupa szokványos dolog – vont vállat Craig.
– Maga nem kedveli őt – vádolta a lány.
– Én szeretem őt – mondta Craig. – A magam fura módján.
– Nem akar róla beszélni?
– Inkább magáról beszéljünk.
– Szíves örömest. Mire kíváncsi?
Craig szerette volna megmosolyogtatni. – Mindenre. Attól kezdve, hogy megszületett.
– Egy kis faluban születtem Yorkshire-ben, a helyi állatorvos lányaként.
– Mikor? Azt mondtam, minden érdekel.
A lány kacéran rézsútos pillantást vetett rá. – Miszerint is fejezik ki itt a
meghatározatlan dátumot...? Valamivel a marhavész előtt?
– Az az 1890-es években volt.
– Oké – mosolyodon el a lány újból. – Akkor én valamivel a marhavész után
születtem.
A dolog sínen van, állapította meg Craig. Ő is tetszik a lánynak. Hamarabb mosolygott
és a könnyed évődés kedvére volt. Craig arra gondolt, talán csak csendesen sóvárgó
képzelete játszik vele, de aztán határozottan érezte a tetszeni akarást a lány
viselkedéséből, fejtartásából és mozdulataiból.
Aztán hirtelen Roland jutott eszébe és hideg elkeseredés érintette meg.

Jonathan Ballantyne mikor kilépett King's Lynn verandájára és meglátta a lányt, egy
szempillantás alatt magára öltötte a gáláns világfi szerepét.
Kezet csókolt Janine-nak. – Kiskegyed a legelbűvölőbb ifjú hölgy, akit Craig valaha is
idehozott... egykilométeres körzetben.
Valamiféle perverz, gúnyolódó kedv arra késztette Craiget, hogy azonnal tisztázza a
dolgot. – Janine Roly barátja, Bawu.
– Vagy úgy! – bólintott az öregember. – Rájöhettem volna. Neked nincs ilyen jó
ízlésed, fiam.
Craig házassága valamivel tovább tartott, mint bármelyik állása, pont egy évig. Bawu
nem helyeselte Craig választását, és ennek hangot is adott az esküvő előtt és után, és a
válás előtt és után egyaránt és azt követően is minden adandó alkalommal.
 – Köszönöm, Mr. Ballantyne. – Janine rézsútos pillantást vetett Jonathanra.
– Szólítson csak Bawunak – nyilvánította ki Jonathan legnagyobb elismerése jelét és
felajánlva a karját, azt mondta: – Jöjjön, kedves, megmutatom a Claymore aknáimat.
Craig figyelte őket eltávolodni. A védelmi berendezés bemutatása magas kitüntetésnek
számított Bawu részéről.
– Három feleséget temetett el a dombon – motyogta Craig szomorúan –, de a vén
kecskéje még mindig megnyalná a sót.

Craig a hálószoba ajtaja nyikordulására ébredt, majd Jonathan Ballantyne szólt be

nagy hangon:
– El akarod aludni a napot? Már fél öt van!
– Azért, mert te húsz éve nem aludtál, Bawu?
– Elég a szájalásból, fiam! Nagy nap ez a mai! Hozd magaddal Rolandnek azt a
szemrevaló csibéjét is, hadd lássa, ahogy kipróbálom a csodafegyveremet.
– Reggeli előtt? – tiltakozott Craig, de az öregember, aki olyan izgatott volt, mint egy
zsúrra hivatalos gyerek, már ei is ment.
A monstrum tisztes távolságra állt a legközelebbi épülettől, mert a szakács
megfenyegette, hogy otthagyja, ha a konyhája még egy kísérletkor robbanás-távolságon
belülre esik. A konstrukció egy szárba szökkent kukoricaföld szélén vesztegelt és
munkások, traktorosok és tisztviselők egész kis tömege vette körül.
– Mi a csuda az? – kérdezte tanácstalanul Janine, miközben átvágtak a felszántott
földön a masina irányába, de kérdése megválaszolatlan maradt, mert egy kék overálos
alak vált ki a tömegből és tartott sietve feléjük.
– Csakhogy itt van, miszter Craig! Ne engedje...
– Ne legyen már ilyen vén gügye, Okky! – förmedt rá Jonathan. Okky van Rensburg
húsz éve volt főgépész King's Lynnben. A háta mögött Jonathan azzal hencegett, hogy
Okky egy darabokra szedett John Deere traktor alkatrészeiből egy Cadillacet és két Rolls
Royce Silver Cloudst tud konstruálni. Az izmos, de sovány, csupa olajfolt méregzsák
Okky elengedte a füle mellett Jonathan rendreutasítását.
– Bawu megöli magát, ha valaki nem tartóztatja fel! – Okky kétségbeesve tördelte
forradásos, megfeketedett kezeit.
De Jonathan már a fejére is tette sisakját és becsatolta a szíjat az álla alatt. Ugyanaz a
bádog sisak volt, amit 1916-ban viselt azon a napon, mikor elnyerte a Hadikeresztet, és
oldalán még mindig ott volt a német srapnelszilánk ütötte horpadás. Jonathan, szemében
vérfagyasztó tekintettel nyomult előre az ormótlan kasznihoz.
– Okky átalakított egy háromtonnás Ford teherautót – magyarázta Janine-nak – úgy,
hogy megemelte az alvázat... – A jármű mintha gólyalábakon állt volna a hatalmas recés
abroncsokon. – Oda meg fényvisszaverőket rakott be – mutatott Craig a vezetőülés alatti
súlyos, v-alakú acéllemezekre, amelyek a felrobbanó szárazföldi aknák ellen biztosítottak
védelmet. – A vezetőfülkét páncélburkolattal látta el. – A karosszériája olyan volt, mint
egy Tigris tanké, acél nyílásfedelekkel, vezetőfülke nyílással és egy súlyos Browning
géppuskával. – De a tetejét nézze meg! – Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy
atomtengeralattjáró tűzvezető tornya. Okky még mindig a kezeit tördelte.
– Húsz galvanizált acélcsöve van megtöltve plasztikus robbanóanyaggal és harminc
font golyóscsapágy van mindegyikben!
– Nagy isten, Bawu! – Craigben elhűlt a vér. – Felrobbanhat az egész átkozott
szerkentyű!
– Betontömbökbe helyezte őket... – nyögte Okky –, és úgy állnak ki minden oldalon,
mint Nelson hajóágyúi... Tíz-tíz mindkét oldalon.
– Húszágyús Ford! – zihálta Craig elhűlve.
– Ha beléjük botlom, csak megnyomom a gombot... és bumm! Egész
oldalszélességben háromszáz font golyóscsapágy megy bele a fattyakba! – mondta
Jonathan leplezetlen kárörömmel. – Egy gyors kartácstűz, ahogy a jó öreg Bonaparte
szokta volt mondani.
– A pokolba röpíti magát! – nyögte Okky.
– Ugyan, ne rinyáljon már itt, mint valami vénasszony! – mordult rá Jonathan. –
Inkább segítsen föl rá!
– Bawu, Okkynek igaza van – próbálta feltartóztatni Craig, de az öregember egy
cerkófmajom fürgeségével felment az acéllétrán, és olyan drámaian állt be a
lejárónyílásba, mint egy páncélosztag parancsnoka.
– Először a jobb oldalról fogok sortüzet leadni. – Szemei Janine-re ragyogtak. – Akar
a másodpilótám lenni, kedvesem?
– Igazán megtisztel, Bawu, de azt hiszem, jobban látok majd az öntöző árokból,
eminnét.
– Akkor álljanak hátra, mindenki! – Jonathan egy széles, ellentmondást nem tűrő,
elbocsájtó mozdulatot tett, mire a matabele sofőrök és munkások, akik tanúi voltak előző
kísérletének, úgy nekiiramodtak, mint a hatnapos háborúból távozni igyekvő egyiptomi
gyalogos brigád. Némelyik még a domb mögé érve is szaladt.
Okky pár méterrel Craig és Janine előtt ért az öntöző árokhoz, aztán mind a hárman
lebújtak, csak a fejüket dugták ki óvatosan belőle. A groteszk Ford háromszáz yardnyira
állt tőlük monumentális elszigeteltségében a szántóföld közepén. A lejárati nyílásból
Jonathan szívélyesen integetett nekik, aztán eltűnt.
Mindkét tenyerüket a fülükre tapasztva vártak. Semmi nem történt.
– Berezelt – mondta reménykedve Craig, s a következő pillanatban ismét kinyílt a
lejáró fedele és Jonathan sisakos feje jelent meg, arca vörös volt a felháborodástól.
– Okky, maga gazember! Kihúzta a vezetéket! – mennydörögte. – Ki van rúgva!
Hallja? Ki van rúgva!
– Már harmadszor rúg ki a héten – dörmögte Okky morcosan. – Nem tudtam mást
kieszelni, hogy megakadályozzam.
– Várjon csak, kedvesem! – fordult Jonathan Janine-hoz. – Máris összekapcsolom!
– Nem számít, Bawu! – kiáltotta vissza a lány, de az öreg megint eltűnt.
Az ólomlábakon tovahaladó percek mindegyike kész örökkévalóságnak tűnt, s ők
egyre jobban reménykedtek.
– Úgyse fog működni.
– Hozzuk ki onnét.
– Bawu, odamegyünk érted! – ordította Craig, tölcsért formálva a kezéből. – Jobb, ha
nyugodtan kijössz!
Lassan felemelkedett az árokban, de abban a pillanatban a páncélozott Fordot
hatalmas, kavargó füst- és porfelhő nyelte el. Fehér lángtenger hullámzott végig a
kukoricatáblán – úgy lekaszálva a szárakat, mint valami ördögi cséplőgép –, majd akkora
detonáció következett, hogy Craig megtántorodott és ráesett az árokban lapuló másik két
emberre.
Végül kétségbeesett erőfeszítéssel kigabalyodtak egymásból, és félve kinéztek az
árokból. Az ijesztő csendet csak a saját fülük csengése, és az öregember vad Rottweiler
és Dobermann falkájának távolba vesző csaholása törte meg, amelyek a rémülettől
hanyatt-homlok menekültek az úton a tanyaház felé. A földet sűrűn örvénylő füst és
barnásvörös porfüggöny sötétítette el.
Kimásztak az árokból és belebámultak a füstbe és porba, amelyet a lágy szellő lassan
odébbvitt. A Ford hátán feküdt, masszív, tüskés abroncsai az ég felé fordulva, mint ami
szánalmasan megadta magát.
– Bawu! – kiáltotta Craig, feléje rohanva. A cső-ágyúk tátongó szája még most is
eregette az olajfüst karikákat, de más mozgás nem volt.
Craig felrángatta a vasfedelet és négykézláb bemászott. A sötét belteret égett plasztik
csípős szaga töltötte meg.
– Bawu! – Az öregember a vezetőfülke padlóján térdelt, szemlátomást a végét járta.
Arcformája teljesen megváltozott és kivehetetlen szavakat makogott.
Craig a hóna alá nyúlva felemelte és a nyílás felé húzta, de az öregember kétségbeesett
erőfeszítéssel dulakodva kiszabadította magát, és Craig végre megértette, mit
mondogatott.
– A fogam! Az átkozott robbanás kivitte a fogamat! – És négykézlábra állva
elkeseredve matatott. – Isten őrizz, hogy az a lány így lásson engem! Keresd, fiam,
keresd!
Craig megtalálta a műfogsort a vezetőülés alatt. Jonathan visszatette a szájába, aztán
kirontott a nyíláson és dühösen rátámadt Okky van Rensburgra.
– Fejnehézre csinálta, szédült vén hülye!
– Válogassa meg a szavait, Bawu, már nem vagyok az alkalmazottja! Kirúgott!
– Vissza van véve! – bömbölte Jonathan. – Azonnal csinálja meg rendesen ezt a
masinát!
Húsz verejtékezve kántáló matabele fordította talpra a Fordot, amely végre
visszahuppant kerekeire.
– Úgy néz ki, mint egy banán – jegyezte meg Okky leplezetlen kárörömmel. – Az
ágyúk hátrafutása valósággal kétrét hajlította. Az életben nem lehet többé kiegyenesíteni
ezt az alvázat.
– Csak egy módon lehet kiegyenesíteni – jelentette be Jonathan, ismét rögzítve a
bádogsisak pántját.
– Mit akarsz csinálni, Jon-Jon? – kérdezte nyugtalankodva Craig.
– Természetesen kilövök egy másik sorozatot – felelte bőszen Jonathan. – Attól majd
kiegyenesedik. – De Craig elkapta az egyik karját, Okky a másikat, és míg Janine
nyugtatón sugdosott valamit neki, odakormányozták a várakozó Land-Roverhez.

– Képzelje csak el, ha Bawu a Főutcán végighajtva a szivargyújtó helyett véletlenül

más gombot nyom meg! – nevetett Craig. – És az egész paklit egyenest beküldi a
Városháza főbejáratán!
És egész úton ezen nevetgéltek. A városba érve a szép parkosított ligetek mellett
elhaladva, Craig könnyedén felvetette:
– Ilyenkor vasárnap este olyan nyüzsgés van Bulawayóban, hogy az már idegekre
menő. Ne keveredjen bele, jöjjön el inkább a jachtomra és főzök magának egy finom
vacsorát.
– Jachtjára...? – kérdezte Janine meglepődve. – Itt? Ezerötszáz mérföldre a
legközelebbi sósvíztől?
– Nem mondok többet – jelentette ki Craig. – Ha nem jön velem, örökre fúrhatja az
oldalát a kíváncsiság.
– Akkor inkább megyek – egyezett bele a lány. – Mindig is jó tengerész voltam. Irány
a jacht!
Craig rátért a repülőtér felé vezető útra, de lekanyarodott az egyik régi lakónegyedbe.
Két leromlott házikó egy üres telket fogott közre, amelyet egy nagyon öreg mangófasor
sűrű lombjai eltakartak az útról. Craig egy mangófa alá állította a Land-Rovert, aztán
átvezette a lányt egy gondozatlan bougainvillca és akácfa dzsungelén. Janine egyszer
csak megtorpanva felkiáltott:
– Maga nem viccelt! Ez tényleg egy igazi jacht!
– Igazibb már nem is lehetne – mondta büszkén Craig. – Livranos-modell, negyvenöt
láb hosszú és deszkánként építettem meg ezzel a két alkotó kezemmel.
– Craig, ez a hajó gyönyörű!
– Majd csak lesz, ha befejeztem!
A hajó egy fasólyán állt, oldalai fatámfákkal megtámasztva. A mély tőkesúly és
óceánjáró hajótest a rozsdamentes vas fedélzet mellvédeket tizenöt lábra emelte a
kíváncsian előreszaladó Janine feje fölé.
– Hogy lehet felszállni rá?
– Van egy létra odaát, a másik oldalon.
A lány felküszködte magát a fedélzetre és leszólt: – Mi a neve?
– Még semmi.
Craig felkapaszkodott a vezetőfülkébe Janine-hoz.
– Mikor bocsátja vízre, Craig?
– A Jóisten tudja – mosolyodott el az. – Egy csomó munka van még rajta, és
valahányszor elfogy a pénzem, minden gyötrelmesen stagnál.
Közben felnyitotta a fedélzeti lejáró tetejét és Janine már le is szaladt a lépcsőn.
– Milyen lakályos idelenn!
– Itt lakom. – Craig is leereszkedett a szalonba és a padlóra dobta oldalzsákját. – A
lenti részt már befejeztem. Az ott a konyha. Két kabin van, két-két ággyal, egy
zuhanyozó és egy vegyszeres toalett.
– Gyönyörű – mondta ismét Janine, végighúzva ujjait a lakkozott tikfán, aztán ledobta
magát a fekhelyre, hogy kipróbálja.
– És nem kell lakbért fizetni – toldotta meg Craig.
– Mi hiányzik még róla?
– Nem sok... motor, csörlők, felcsarnakolás, vitorlák... legfeljebb 20 000 fontos tétel.
De épp most pumpoltam meg Bawut vagy tízezerre. – Bekapcsolta a gázhűtőt, aztán
kiválasztott egy kazettát és betette a magnóba.
Janine pár pillanatig hallgatta a folyékonyan csobogó zongorahangot, majd
megjegyezte: – Természetesen Ludwig von B.
– Természetesen, ki más lenne?
 Janine már kevésbé magabiztosan rákérdezett: – A Patetikus Szonáta?
– Kitűnő! – vigyorodott el Craig és közben megtalálta az üveg Zonnebloem Rieslinget
a faliszekrényben. – És ki adja elő?
– Jaj... ki is...
– Találgasson!
– Kertner?
– Az se rossz, de ez most Pressler. – A lány elfintorította arcát zavarában, Craig pedig
kihúzta a dugót és félig töltötte a poharakat a sápadtan aranyló borral.
– Hát akkor, isten-isten!
A lány ivott egy kortyot és azt motyogta: – Mmm! De finom !
– Lássuk a vacsorát! – Craig megint eltűnt a faliszekrényben. – Rizs és konzerv. A
krumpli és hagyma három hónapos, már kicsírázott.
– Hosszú életű – mondta Janine. – Az jót tesz. Segíthetek?
Boldogan dolgoztak egymás mellett a szűk kis hajókonyhában, valahányszor
megmozdultak, egymáshoz értek. A lánynak kellemes szappanillata volt, s mikor Craig
lenézett a sűrű, göndör, fényes hajára, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy beletemesse
arcát. De inkább ment és hozott még egy üveg bort.
Beleborított négy összeválogatott konzervet a lábasba, hagymát és krumplit aprított rá,
és egy kanál curry port kevert hozzá. Egy tálban szolgálta fel.
– Nagyon finom – állapította meg Janine. – Hogy hívják ezt az ételt9
– Ne tegyen fel zavarbaejtő kérdéseket.
– És ha vízre bocsátja a hajót, hová megy vele?
Craig átnyúlt a lány feje fölött és levett egy tengerészeti térképet meg egy Indiai-
óceáni kalauztérképet a könyvespolcról.
– Nézzük csak. – Rámutatott egy pontra a térképen. – Itt horgonyzunk, egy elzárt kis
öbölben a Seychelles-szigetek egyikén. Ha kinéz a hajóablakon, meglátja a pálmafákat és
a cukornál is fehérebb parti homokot. Alattunk a víz olyan tiszta, hogy úgy érezzük,
mintha a levegőben lebegnénk.
Janine kipillantott az ökörszemablakon. – Tényleg... igaza van! Ott vannak a
pálmafák, és hallom a gitárokat...
Vacsora után félretolták az edényeket és belemerültek a könyvekbe és tengerészeti
térképekbe.
– Azután hová menjünk? Mit szólna a görög szigetekhez?
– Túl sok a turista – rázta meg fejét a lány.
– És Ausztrália és a Korallzátony?
– Gyönyörű! – kiáltotta Janine az ausztrál akcentust utánozva. – Mehetek
monokiniben?
– Még anélkül is, ha akar.
– Goromba alak.
A bortól kipirult az arca és csillogott a szeme. Könnyedén meglegyintette Craig arcát,
aki már-már megcsókolta, de mielőtt megmozdult volna, a lány azt mondta: – Roland
szerint maga a fellegekben jár.
A név hallatán Craig megdermedt. Hidegség terjedt szét mellkasában és hirtelen
haragudott a lányra, amiért megtörte a pillanat varázsát. Vissza akarta neki adni a bántást.
– Le is fekszik vele? – kérdezte, mire a lány hátrahőkölt és döbbenten meredt rá.
Aztán szeme összehúzódott, mint egy macskáé és orrlyukai elfehéredtek a dühtől.
 – Mit mondott?
Craiget valamiféle perverzitás nem engedte visszafordulni a szakadék széléről, így
belelépett.
– Azt kérdeztem, lefekszik vele?
– Igazán tudni akarja?
– Igazán.
– Hát akkor, igen. És isteni dolog. Most jobb?
– Jobb – felelte Craig szerencsétlenül.
– Most pedig vigyen haza, legyen szíves.
Szótlanul ültek, kivéve a lány kurtára fogott útbaigazításait, és mikor megálltak a
kétemeletes bérház előtt, Craig észrevette, hogy az épületet Beau Vallonnak hívják –
ugyanúgy, ahogy a seychelles-i partot, amelyről fantáziáltak...
Janine kiszállt a kocsiból. – Köszönöm a fuvart – mondta és elindult a kikövezett úton
a bejárat felé.
Mielőtt odaért volna, megfordult és visszament Craighez.
– Tudja, hogy maga egy elkényeztetett kisfiú? – kérdezte. – És hogy ugyanúgy felad
mindent, mint azt a teniszjátszmát? – Azután eltűnt a kapu alatt, anélkül, hogy
visszanézett volna.
Hazaérve a jachtra, Craig visszatette a könyveket és térképeket a polcra, aztán
elmosogatott, eltörölgetett és berakosgatta az edényeket a helyükre. Úgy emlékezett,
maradt egy üveg ginje az egyik szekrényben, de nem találta meg. Bora sem volt több.
Leült a szalonban a sercegőn égő gázláng alá, zsibbadtnak és üresnek érezve magát. Nem
akart lefeküdni, tudta, úgysem lesz képes elaludni.
Kibogozta az oldalzsákját – a bőrkötéses napló, amit Jonathantól kölcsönkapott, a
tetején volt. Kinyitotta és olvasni kezdte ükapja, Zouga Ballantyne 1860-ban írott
feljegyzéseit.
Egy idő múlva Craig már nem érezte magát zsibbadtnak és üresnek – egy nagy hajó
tatfedélzetén siklott délnek a zöld Atlanti-óceánon egy vadregényes, elvarázsolt
kontinens felé.

Samson Kumalo a poros csapás közepén állva figyelte Craig viharvert Land-Roverját
tovazötyögni a spathodes-sétányon. Mikor a régi temető után bekanyarodva eltűnt,
Samson felvette táskáját és benyitott a személyzeti épület kapuján. Megkerülte oldalról az
épületet és a hátsó bejárathoz ment.
Nagyapja, Gideon Kumalo egy egyenes támlájú konyhaszéken ült, mindkét kezét a
lába közt álló, csavarodó kígyó alakúra faragott sétabot fején tartotta. Ülve aludt a
kényelmetlen széken, a fehéren izzó napon.
– Csak így tudok felmelegedni – mondta egyszer Samsonnak.
Haja fehér volt és pelyhes, mint a gyapot, és kis kecskeszakálla a legapróbb
szusszanásra és megrezzent. Egészen sötét borostyánszínű, pergamenszerű bőre olyan
vékonynak és finomnak látszott, mint ami bármelyik percben elszakadhat. Sűrű ráncokkal
borított arcát kíméletlenül perzselte a napfény.
Samson vigyázva, nehogy elállja előle a napot, felment a lépcsőn és letéve táskáját
leült az alacsony mellvédre. Az öregember arcát nézve most is gyengéd, túlcsorduló
szeretetet érzett. Több volt ez a matabele fiúknak tanított, öregekkel szembeni
kötelességénél, de még a hagyományos szülői szereteten is túlment, mert ő és a nagyapja
között szinte misztikus kötelék volt.
Gideon Kumalo közel hatvan évig a Khami Misszió iskolájának igazgatóhelyettese
volt. Több ezer matabele fiú és lány nőtt fel a keze alatt, de egyik sem volt számára olyan
különleges, mint az unokája.
Gideon hirtelen összerezzent és kinyitotta szemét, amely tejeskék és világtalan volt,
mint az újszülött kutyakölyöké. Fejét oldalt döntve hallgatózott, ahogy a vakok szokták.
Samson visszatartotta a lélegzetét és mozdulatlanul ült; attól félt, hogy Gideon végül
mégis elveszíthette, már-már csodaszámba menő érzékelését. Nagyapja tovább
hallgatózva lassan más irányba fordította fejét. Orrlyukai kissé kitágultak, ahogy a
levegőt szimatolta.
– Te vagy az? – kérdezte és hangja olyan rekedten csikorgott, mint egy olajozatlan
sarokvas. – Igen... te vagy, Vundla. – A vadnyúl mindig kiemelkedő figurája volt az
afrikai folklórnak. Br'er Nyulat, a legenda eredetijét a rabszolgák magukkal vitték
Amerikába. Gideon a kedves és okos kis állat után adta Samson becenevét. – Csakugyan
te vagy az, Vadnyulacskám!
– Baba! – Samson kifújta a levegőt és fél térdre ereszkedett előtte. Gideon kitapogatta
a fejét és megsimogatta.
– Sose vagy távol tőlem, mert a szívemben élsz – mondta.
Samson úgy érezte, egyetlen hang sem tud kijönni a torkán. Némán kinyúlva megfogta
a keskeny, törékeny kezeket és ajkához emelte.
– Igyunk egy kis teát – motyogta Gideon. – Csak te tudod úgy elkészíteni, ahogy
szeretem.
Az öregember édesszájú volt, Samson hat púpozott teáskanál barna cukrot tett a
zománcbögrébe és ráöntötte a teát a megfeketedett bádogkannából. Gideon két marokra
fogta a bögrét, hangosan szürcsölve ivott egy kortyot, aztán elmosolyodva bólintott.
– Most pedig mesélj, Vadnyulacskám, mi van veled? Valami bizonytalanságfélét
érzek körülötted..., mint aki letévedt az ösvényről és megpróbál visszatalálni rá.
Az öreg teáját szürcsölve és bólogatva hallgatta Samsont és mikor az befejezte
mondókáját, azt mondta: – Ideje volt már, hogy visszagyere a Misszióba tanítani. Annak
idején azt mondtad, nem taníthatod a fiatalokat az életre, amíg magad sem tudsz róla
eleget. No, megtanultad, amit akartál?
– Nem is tudom, Baba. Mit taníthatnék én nekik? Azt hogy halál arat az országban, s
az emberi élet annyit ér csak, mint egy puskagolyó?
– Szüntelenül kétségek közt akarsz élni, drága kis unokám? Folyton azokat a
kérdéseket kell feszegetned, amelyekre nem létezik válasz? Az az ember, aki mindenben
kételkedik, semmit sem fog megpróbálni. A mai világban azok az erős emberek, akik
mindig magabiztosak.
– Akkor lehet, hogy én sose leszek erős, Nagyapa.
Megitták a teát és Samson főzött még egy kannával. Még a mélabús társalgás sem
homályosította el a találkozás örömét, amelytől nem tudtak betelni. Végül Gideon
megkérdezte: –Mennyi az idő?
– Négy óra múlt.
– Constance ötkor végez. Lemennél a kórházhoz elébe?
Samson farmernadrágot és világoskék inget vett, és magára hagyta az öregembert a
tornácon. Lement a dombról. A kórházat övező magas biztonsági kerítés kapujában
hagyta, hogy az egyenruhás őrök megmotozzák, azután folytatta útját a megműtöttek
pavilonjaihoz, amelyek körül lábadozó betegek üldögéltek kék köntösben a pázsiton a
napon. Sokuknak végtagjai is hiányoztak, a Khami kórházban látták el ugyanis a
szárazföldi aknarobbanások sérültjeit és a háború sebesültjeit. Valamennyi páciens fekete
bőrű volt, mert a Khami kórház csak afrikaiak fogadására volt berendezkedve.
A főcsarnokban lévő eligazító pultnál szolgálatot teljesítő két kis matabele ápolónő
megismerte Samsont és örömükben olyan csivitelésbe kezdtek, mint a fecskék. Samson
óvatosan kiszedte belőlük a legfrissebb helyi eseményeket: kinek volt esküvője, született
gyereke, ki halt meg és ki kinek udvarol a szorosan zárt kis közösségben? A csevegést
egy éles, ellentmondást nem tűrő hang szakította félbe.
– Samson, Samson Kumalo! – A fiatalember megfordult és megpillantotta a kórház
igazgatónőjét, aki nagy léptekkel egyenest feléje tartott a széles folyosón.
Doktor Leila St. John fehér orvosi köpenyének felső zsebében egy készletre való
golyóstoll volt, nyakában sztetoszkóp lógott. A nyitott köpeny alatt egy formátlan, barna
szvetter és hosszú, rikító népművészeti mintás, gyűrt indiai pamutszoknya volt rajta.
Lábán vastag zöld férfizoknit és oldalt csatos, nyitott szandált viselt. Szálkás és sima
sötét haját bőrszíjak fogták copfba kétoldalt, elálló fülei mögött.
Szinte betegesen sápadt, himlőhelyes bőrét az apjától, Robert St. Johntól örökölte.
Szarukeretes szemüvege négyszögletes volt és férfias, nagy, keskeny szélű szája sarkában
cigaretta lógott. Komoly, prűd, régimódi arca volt, de zöld szemében nyílt és élénk
tekintet ült, mikor megállt Samson előtt és határozottan megfogta a kezét.
– Szóval a tékozló fiú visszatért..., hogy megszöktesse a legjobb műtősnőmet, igaz?
– Jó estét, Leila doktornő.
– Még mindig a fehér telepeseknél "inaskodik"? – kérdezte a nő. Leila St. John öt évet
töltött politikai fogolyként a gwelói börtönben a rodéziai kormány jóvoltából.
Egyidejűleg volt ott Robert Mugabéval, aki jelenleg száműzetésből vezette a felszabadító
hadsereg ZANU-szárnyát.
– Craig Mellow harmadik generációs rodéziai a családja mindkét ágán és egyben a
barátom. És nem telepes.
– Samson, maga tanult és jó képességű ember. Körülöttünk a világ beleolvad a
változás olvasztótégelyébe, a történelem a háború pörölye alatt ölt alakot. Hogyan
tékozolhatja ennyire az istenadta tehetségét és nézheti el, hogy magánál értéktelenebbek
ragadják kezükbe a jövőt?
– Én nem szeretem a háborút, Leila doktornő. Az édesapja kereszténnyé tett.
– Csak a bolondok szeretik, de tud más módot a kapitalista imperialista rendszer
esztelen kegyetlenségének elpusztítására? Tud más módot, hogy teljesíthessük a
szegények, gyengék és elnyomottak nemes és jogos vágyait?
Samson gyorsan körülpillantott az előcsarnokban, de Leila elmosolyodott.
– Ne aggódjék, Samson. Itt barátok között van. Igaz barátok között. – Leila St. John a
karórájára pillantott. – Mennem kell. Szólok Constance-nak, hogy hozza el vacsorára.
Majd még beszélünk. – Azzal sarkon fordult és elkoptatott barna szandálja klaffogott a
kockakövön, ahogy az "Ambuláns betegek" feliratú, kétszárnyú lengőajtó felé sietett.
Samson leült a folyosón egy hosszú padra a betegek, nyomorékok, köhécselők,
szipákolók, bekötözöttek és vérzők közé és várakozott. Úgy érezte, az átható fertőtlenítő
és kórházszag beleivódik a ruhájába és bőrébe. Végre jött Constance. Szólhatott neki
valaki, mert a fejét kíváncsian ide-oda forgatta és sötét szemei izgatottan fénylettek,
ahogy kereste őt. Samson ízlelgette még pár pillanatig az örömöt, hogy láthatja, azután
felállt a padról.
A lány egyenruhája, a selyemcukor-rózsaszíncsíkos ruha és a patyolatfehér kötény
ropogósra volt keményítve és vasalva, fityulája hetyke szögben ült fején. Minősítési
jelvényei – műtősnővér, bábaasszony és a többi a mellén csillogtak. Haja a feje búbján
szövevényes fonatokból álló frizurába volt fésülve, amely órákig tartó türelmes munkába
kerülhetett. Klasszikus nguni szépség volt: arca kerek és sima, mint egy sötét hold, óriási
fekete szeme és vakítófehér fogai szívélyes mosolyba villantak.
Tartása egyenes, válla keskeny, de erős volt. A fehér kötény formás kebleket, vékony
derekat és széles, asszonyos csípőt emelt ki. Jellegzetes afrikai kecsességgel mozgott,
mint aki egy olyan zenére táncol, amit csak ő egyedül hall.
Megállt Samson előtt. – Légy üdvözölve, Samson – suttogta. – Hirtelen megilletődve
lesütötte szemét.
– Légy üdvözölve, szívem – válaszolta a férfi ugyanolyan halkan. Nem értek
egymáshoz, mert a szenvedély nyilvános kimutatása nemcsak a szokással ellenkezett,
hanem ők is ízléstelennek tartották.
Lassan felsétáltak a dombon a házikóhoz. Constance nem rokona, csupán a kedvenc
tanítványa volt Gideon Kumalónak, mielőtt még az öregembert a látása megromlása
visszavonulásra kényszerítette. Gideon feleségének halála után a lány hozzáköltözött,
hogy gondoskodjék róla és a háztartást vezesse. Ott találkozott Samsonnel.
Bár a lány meglehetősen fesztelenül csevegett a távollétében történt kisebb
eseményekről, Samson valamiféle visszafogottságot érzett ki belőle. Constance két ízben
is hátrapillantott az ösvényre és szemében mintha félelem ült volna.
– Zavar valami? – kérdezte a férfi a kertkapuban megállva.
– Honnét jöttél rá...? – kérdezte a lány, de már válaszolt is a saját kérdésére: – Persze,
te tudod. Te mindent tudsz rólam.
– Mi az, ami zavar?
– Itt vannak a "fiúk" – felelte egyszerűen Constance. Samson megborzongott és
libabőrös lett a karja.
A "fiúk" és a "lányok" a zimbabwei forradalmi hadsereg geríllaharcosai voltak.
– Itt? – kérdezte Samson. – Itt, a Misszióban? A lány bólintott.
– Mindenkit bajba... életveszélybe sodorhatnak!
– Samson, szívem – suttogta a lány – Ideje, hogy megtudd... Nem vonhatom ki tovább
magam a kötelességem alól... csatlakoztam hozzájuk. Most már én is a "lányok" közé
tartozom.

Az estebédet a házikó központi helyiségében költötték el, amely egyszerre volt

konyha, ebédlő és nappali.
Constance abrosz helyett a Rhodesian Herald egy példányával terítette le a lesikált
fenyőasztalt. Az újság oldalain egy csomó üres kolumna volt a kiadók néma tiltakozásául
a kormány drákói cenzúrarendelkezései ellen. Constance letett a közepére egy nagy lábas
keményre és habos fehérre főtt kukoricát, egy tálka belsőséget és cukorbabot. Először az
öregembernek szervírozott, azután elébe tette a tányért és kezébe adta a kanalat és egész
étkezés alatt mellette ülve gyengéden irányította a kezét és letörölte, ami mellé ment.
A falnál álló kis, fekete-fehér képernyős televíziós készüléken a hírolvasó életlen képe
látszott.
"Az elmúlt huszonnégy óra alatt négy összecsapás zajlott le Mashonaföldön és
Matabeleföldön, melyek során a biztonsági erők hat terroristát megöltek. A
lövöldözésekben tizenhat polgári személy is életét vesztette. Jelentés érkezett továbbá,
hogy a mrewai úton történt szárazföldi aknarobbanásnak nyolc ember esett áldozatul. Az
Egyesített Hadműveletek Főparancsnoksága sajnálattal közli, hogy a tűzharcban a
biztonsági erők két tagja is elesett. John Sinclair őrmester, a Ballantyne Felderítők..."
Constance felállt, kikapcsolta a televíziót, azután visszaült helyére és még egy kis húst
és babot tett Gideon tányérjára.
– Akár egy futballmeccs – mondta olyan keserűen, amilyennek Samson még soha nem
hallotta. – Minden este közlik velünk az eredményt. Terroristák - 2; biztonsági erők - 26
– kár, hogy nem árulnak fogadási szelvényeket és tartanak húzásokat. – Samson
észrevette, hogy sír, de semmi vigasztaló nem jutott eszébe.
– A fehér katonáknak bemondják a nevét, életkorát, meg hogy hány árvát hagytak
maguk után, a többi viszont, azok csak "terroristák", vagy "fekete bőrű polgári
személyek". Pedig azoknak is van anyja, apja, felesége és gyermekei. – Szipogott. –
Azok ugyanolyan matabelék, mint mi, a mi népünk fiai. A halál olyan könnyűvé, olyan
közhellyé vált ebben az országban, és akik nem halnak meg, azok idejönnek hozzánk... a
mi embereink, akiknek lába szakadt le testéről, vagy olyan agykárosodást szenvedtek,
hogy nyáladzó idiótákká váltak.
– A háború mindig kegyetlenebb, ha nőket és gyerekeket is érint – mondta Gideon
poros, öreg hangján. – Mi megöljük az ő asszonyaikat, ők meg megölik a mieinket.
Halk kaparászás hallatszott az ajtón, mire Constance felállt és gyorsan odament hozzá.
Odakinn sötét volt, de Samson látta két férfi sziluettjét a félhomályban, akik már be is
surrantak a szobába, és becsukódott mögöttük az ajtó. Azután Constance felkapcsolta a
villanyt.
Két férfi állt a falnál. Samson első pillantásra tudta, kicsodák. Farmernadrág és
cajgvászon ing volt rajtuk, mozgásuk és nyugtalanul ide-oda rebbenő, csillogó szemük
valamiféle állati éberségről árulkodott.
Az idősebbik bólintott társának, aki fürgén bement a hálószobákba, hogy
megbizonyosodjék, minden csukva van. Aztán egy bólintással jelezve az idősebbnek,
hogy a hely biztonságos, kiosont az ajtón. Az idősebb férfi leült a padra Gideon
Kumalóval szembe. Finom vonásai voltak, kampós, arabos orra, szinte szénfekete bőr,
feje kopaszra borotválva.
– A nevem Tebe elvtárs – mutatkozott be halkan. – És magát hogy hívják, öregapám?
– Gideon Kumalónak. – A vak ember kissé fölszegett fejjel elnézett a férfi válla
mellett.
– Ez nem az a név, amit az anyja adott magának és amin az apja szólította.
Az öregembert remegés fogta el és csak harmadszori próbálkozásra bírt megszólalni.
– Ki maga? – suttogta.
– Az nem fontos – mondta a férfi. – Most azt próbáljuk kitalálni, hogy maga kicsoda.
Mondja, öreg, hallotta már valaha a Tungata Zebiwe nevet? Az Ellopott Javak
Visszakövete-lőjét? Az Igazság Keresőjét?
Az öregember erre már olyan hevesen remegett, hogy leverte az asztalról a tányért,
amely a lábai előtt pörgött, majd egyre szűkülő köröket leírva, megállapodott a
betonpadlón.
– Honnét ismeri ezt a nevet? – suttogta. – Honnét tudja ezeket a dolgokat?
– Én mindent tudok, öregapám, még egy éneket is. Énekeljük el együtt, maga meg én:
És a látogató halk, de szívhez szóló bariton hangon rázendített:

"Akár a vakond a föld gyomrában,

Bazo rábukkant a titkos útra... "

A Vakondokok a kafir harcosok csapatának ősi harci dalát hallva, emlékek rohanták
meg Gideon Kumalót. Az aggastyán, aki előtt az elmúlt hét eseményei is összemosódtak,
kristálytisztán felidézte gyermekkorát. Ismét látta a barlangot, a Matopos belsejében, apja
soha nem feledett arcát a tűz fényében és az ének szövege visszatért emlékezetébe:

"A Vakondokok a föld alatt vannak.

– Meghaltak? –, kérdezték Mashobane lányai."

Énekelte Gideon reszelős öreg hangján, és közben észre sem vette, könnyek csordultak
ki vak szeméből és gördültek lefelé arcán.

"Hallga, szép leányok, hát nem halljátok?

Valami megmoccant a sötétben".

Mikor az ének véget ért, a látogató csendben ült, megvárva, míg Gideon letörli
könnyeit, majd halkan azt mondta: – Az ősök szellemei szólítanak, Tungata Zebiwe
elvtárs.
– Én már öreg, vak és gyenge vagyok, nem tudok engedelmeskedni neki...
– Akkor küldenie kell valakit maga helyett – mondta az idegen. – Valakit, akinek
ereiben Bazo, a Fejsze és Tanase, a boszorkány vére csörgedezik. – Azután lassan az
asztalfőn ülő Samson Kumalo felé fordult és a szemébe fúrta pillantását.
Samson rezzenéstelenül viszonozta a pillantást. Dühös volt. Tudta ő, mi célból jött ide
ez az ember! A matabelék között kevés diplomás és képzett ember volt. Samson már
régóta tisztában volt vele, mennyire meg akarják őt nyerni az ügyüknek, és minden
leleményességére szüksége volt, hogy kitérhessen előlük. Most azonban mégiscsak
rátaláltak... Nemcsak rájuk haragudott, hanem Constance-ra is, aki rászabadította őket.
Nem kerülte el figyelmét, hogy a lány egész vacsora alatt folyton az ajtóra pillantgatott –
ő mondta el nekik, hogy itt van!
Haragját nehéz, fásult belenyugvás is tetézte. Tudta, hogy nem szegülhet tovább ellen
nekik, mert azzal nem csupán önmagát sodorta volna veszélybe! Ezek kemény emberek,
akik a vérben elképzelhetetlenül kegyetlenné edződtek. Tudta, hogy az idegen miért
Gideon Kumalóhoz fordult először: mert figyelmeztetni akarta. És ha most ő, Samson
visszautasítaná őket, a nagyapját sodorná vele szörnyű veszélybe.
– Küldenie kell valakit maga helyett.
Az ősi alkudozás volt: életet életért. És ha Samson nem fogadja el az alkut, az
öregember az életével lakolna, de még azzal sem érne véget az ügy. Őt akarják, őt kell
megkapniuk.
 – Az én nevem Samson Kumalo – mondta. – Keresztény ember vagyok, és irtózom a
háborútól és kegyetlenkedéstől.
– Tudjuk, ki vagy – mondta az idegen. – De a mostani időkben nincs helye a
lágyszívűsködésnek.
Az idegen elhallgatott, mert az ajtó résnyire belökődött és az odakinn őrködő társa
bedugva fejét, riasztotta:
– Kankák! – Csak ennyit mondott. – Fehér ember bérencei! – és már el is tűnt.
Tebe felugrott és miközben előhúzott egy 7.62-es Tokarevet a farmerje övéből,
lekapcsolta a villanyt. A sötétben azt súgta Samson fülébe: – A bulawayói
buszpályaudvaron... Holnapután, reggel nyolckor...
Aztán Samson hallotta az ajtó kattanását, és ismét csak hárman voltak. Öt percig
vártak a sötétben, majd Constance megszólalt: – Elmentek. – Felkapcsolta a villanyt,
leszedte az edényeket és összegöngyölte az abrosz gyanánt használt újságpapírt.
– Valami vaklárma riaszthatta meg a "fiúkat". A falu csendes, árnyéka sincs a
biztonságiaknak.
Egyik férfi sem válaszolt és a lány mindenkinek készített egy bögre kakaót.
– Film van a tévében kilenckor. A "Vasút gyermekei".
– Én fáradt vagyok – mondta Samson, aki még mindig haragudott Constance-ra.
– Én is fáradt vagyok – suttogta Gideon és Samson a homlokzati hálószobához kísérte.
Az ajtóból hátrapillantott. Constance olyan patetikusan esdeklő pillantást vetett rá, hogy
Samson megenyhült.
Az öregemberével szemközti vaságyon fekve, a sötétben hallgatta a konyhából
beszűrődő halk hangokat; Constance elmosogatott és reggelihez terített másnapra. Azután
a lány kis hálószobájának ajtaja a ház végében becsukódott.
Samson megvárta, amíg az öregember szuszogni kezdett, azután nesztelenül felkelt. A
durva gyapjútakarót meztelen vállára terítve kilépett a hálószobából és Constance
szobájához ment. Az ajtó nem volt bezárva, mihelyt hozzáért kinyílt, s a lány hirtelen
felült ágyában.
– Én vagyok az – suttogta Samson.
– Már úgy féltem, hogy nem jössz.
Samson kinyújtotta kezét és megsimogatta a lány csupasz bőrét, amely hűvös és
bársonyosan puha volt. Constance megfogva a kezét lehúzta magához, és Samson
maradék neheztelése is elszállt.
– Bocsáss meg – suttogta Constance.
– Nem érdekes – mondta Samson. – Úgysem bújhattam volna el előlük örökre.
– Elmégy a találkozóra?
– Ha nem teszem meg, nagyapán állnak bosszút és továbbra sem fognak nyugodni.
– Te nem emiatt fogsz elmenni, hanem ugyanazért, amiért én megtettem... mert hívott
a kötelesség.
A lány teljesen meztelen volt, akárcsak ő. Mikor megmozdult, keblei Samson
mellének lökődtek, aki érezte a testében szétáramló forróságot.
– Téged is magukkal visznek a bozótba? – kérdezte.
– Nem. Még nem. Egyelőre itt kell maradnom. Nekem itt van munkám.
– Örülök neki. – Samson a lány torkát súrolta ajkaival. A bozótban nagyon csekély
esélyei lesznek. A biztonsági erők hozzávetőlegesen minden harminc emberből egyet
megölnek.
 – Hallottam, hogy Tebe elvtárs megadott neked egy időpontot és egy helyet. Lehet,
hogy a bozótban lesz rád szükségük?
– Fogalmam sincs. Szerintem először inkább kiképzőtáborba visznek.
– Lehet, hogy ez az utolsó éjszakánk együtt hosszú időre –suttogta a lány. Samson
nem szólt semmit, csak végigsimogatta a hátát és keze a bársonyos, rugalmas
izomvölgyben le-siklott a fara mély réséig.
– Helyezz egy fiút a méhembe – suttogta a lány. – Hadd legyen valakim, akit
babusgathatok, míg távol vagy.
– Megsértenénk vele a törvényt és a szokásokat.
– Nincs ebben az országban törvény, csak puskák és a szokásokat is csak az tartja
tiszteletben, aki akarja. – Constance alája hemperedett és átkulcsolta testét hosszú, izmos
végtagjaival. – Minden körülmények között, a halál torkában is meg kell őriznünk az
életet. Adj nekem gyermeket, még ma éjszaka, mert ki tudja, lesz-e több éjszakánk!
Samson egy lidércnyomásszerű tündöklésre ébredt. Fény árasztotta el a kicsiny szobát,
az egyetlen ablak foszladozó függönyén át durva mozgású árnyakat vetett a csupasz,
fehérre meszelt falra. Constance hozzábújt. Teste még forró és nedves volt a
szeretkezéstől, szeme ernyedt az álmosságtól. Odakintről egy borzalmas, artikulálatlan
hang parancsokat harsogott.
– Itt a Rodéziai Hadsereg! Mindenki azonnal jöjjön ki a házából! Ne próbáljanak
elmenekülni, vagy elbújni! Aki ártatlan, nem esik bántódása! Azonnal jöjjenek ki a
házakból! Emeljék fel a kezüket! Ne próbáljanak elmenekülni, vagy elrejtőzni!
– Öltözz fel és segíts nekem az öreggel – mondta Samson Constance-nak.
A lány félálomban tántorgott a sarokba a faliszekrényhez és egy rózsaszín, pamut
ingruhát húzott meztelen testére. Azután mezítláb Samson után ment a homlokzati
szobába. Samson egy khaki sortban kifelé segítette Gideont az ágyból. Az udvaron
hangerősítők rikoltották fémes, sztentori hangon:
– Azonnal jöjjenek ki! Aki ártatlan, nem esik bántódása! Ne próbáljanak elmenekülni!
Constance egy gyapjútakarót terített az öregember vállára, aztán közrefogták és
áttámogatták a nappalin az ajtóhoz. Samson kinyitotta az ajtót és mindkét kezét tenyérrel
kifelé magasra tartva kilépett. Az arcába tűző erős reflektorfény úgy elvakította, hogy
kénytelen volt eltakarni a szemét egyik kezével.
– Hozd nagyapát!
Constance kivezette az öregembert az ajtón és mind a hárman megálltak szorosan
egymáshoz bújva, elvakítva a fénytől és megzavarodva a hangerősítők ismétlődő
bömbölésétől:
– Ne próbáljanak elmenekülni, vagy elrejtőzni!
A személyzeti házikók sora körül volt zárva. A keresőfények áthatoltak a sötétségen és
megvilágították a tanítók és egészségügyi dolgozók családjainak kis csoportjait, ahogy
félénken összebújtak, legtöbbjükön csak lenge hálóruha vagy egy sebtében felkapott
pokróc volt.
A reflektorok mögötti áthatolhatatlan sötétségből alakok váltak ki óvatosan lopakodva,
mint a prédára leső párducok. Az egyik átugrott a veranda mellvédjén és a falhoz lapulva
Samson testét használta védőpajzsnak.
– Csak ti hárman vagytok itt? – kérdezte a katona szindebele nyelven. Szikár,
keménykötésű férfi volt, harci öltözékben és dzsungelkalapban. Arca és kezei éjszakai
álcázáshoz voltak mázolva, így nem lehetett tudni, fehér-e vagy fekete.
 – Igen – felelte Samson.
A férfi csípőjén lógó FN enyhén imbolygó csöve mindhármukat befogta.
– Ha van valaki a házban, jobb ha most szóltok, mert kinyírjuk!
– Senki sincs.
A tiszt elkiáltva magát parancsot adott, mire a katonák egyszerre benyomultak az első
és hátsó ajtón és az oldalsó ablakokon. Másodpercek alatt átfésülték a házat, ügyes
csapatmunkával fedezve egymást. Miután meggyőződtek, hogy tiszta a levegő, újból
belevesztek a sötétségbe, otthagyva a három embert a verandán.
– Ne mozduljanak! – rikoltották a hangerősítők. – Maradjanak a helyükön!
A sötétségben, a spathodeafák alatt Roland Ballantyne ezredes vette az egység
beérkező jelentéseit. A negatív eredményektől egyre csalódottabbá vált. Az információik
jók voltak és a nyom forró. Ezt a nyomot már azelőtt is gyakran követte. Tebe elvtárs, a
ZIPRA egyik kiképzőtisztje, aki már közel hét hónapja tevékenykedett Matabeleföldön,
elsőszámú célpontjaik közé tartozott. Már három ízben kerültek ilyen közel hozzá, és
mindig kudarcot vallottak. Pedig a füles minden esetben valamelyik informátortól vagy a
Felderítők egyik civil álca alatt működő tagjától jött: "Tebe ebben és ebben a faluban
van". Erre ők csendesen megközelítették és körülvették a helyet, módszeresen elzárva
minden egérutat. Azután az éj leple alatt, amikor már mindenki mélyen aludt, lecsaptak
és átfésülték a terepet. Egyszer elfogták Tebe két hadnagyát, de ő maga nem volt velük.
Mialatt a Felderítők főtörzsőrmestere, Esau Gondele kihallgatta a két terroristát, Roland
figyelte. Hajnalra már egyik sem tudott többé lábra állni, de nem beszéltek.
– Vigyük őket helikopterkirándulásra – parancsolta Roland.
Gondele kétezer láb magasságból kilógatta a konokabbik terroristát az ajtónyíláson, a
hóna alá erősített hevederen.
– No megmondod, barátom, hol találjuk meg a te Tebe elvtársadat?
A férfi rézsútosan fölfelé fordította fejét, hogy leköpje Esau Gondelét, de a légcsavar
lefelé irányuló légnyomása elfújta a köpést. A főtörzsőrmester Rolandre pillantott, s
mikor az bólintott, elengedte a hevedert. A terrorista lassan, a saját tengelye körül
forogva zuhant lefelé. Talán, mert már nem bírt üvölteni, vagy végső kihívást akart
ellenük intézni, mindvégig teljesen néma maradt.
Gondele főtörzsőrmester a második terroristának is hevedert hurkolt a hóna alá. Mikor
leeresztette az űrbe, s áldozata lábai kétezer láb magasságban kalimpáltak az aranyos
matabeleföldi prérik fölött, a férfi felnézett és azt mondta: – Én megmondom, hol van.
De azért még fél óráig kilógatták. Mire a Felderítők lecsaptak a Hillside Location-i
biztonsági házra, Tebe elvtárs már odébbállt.
Roland Ballantyne kudarca sokba került. Az előző héten Tebe elvtárs a
szupermarketben egy bevásárlókocsiban pokolgépet hagyott, amely öt nőnek és két tíz
éven aluli kislánynak oltotta ki életét. Roland olyan elkeseredetten vadászott rá, hogy
mikor rájött, hogy ezúttal is kicsúszott a markából, valósággal ködbe borult az agya.
– Hozassa ide az informátort! – parancsolta és Esau Gondele halkan beleszólt a
hordozható rádióba. Pár perc múlva már hallották is a Land-Rovert felfelé jönni a
dombon, reflektorai átpislákoltak a fák között.
– Jól van, főtörzsőrmester. Sorakoztassa csak fel itt ezeket.
Hatvan-egynéhány embert sorakoztattak fel az út szélén a személyzeti házacskák
hosszú sora előtt a keresőfények vakító és könyörtelen fénycsapdájában. Roland
Ballantyne ezredes felugrott a Land-Rover hátsó részébe és szájához tartotta a
hangtölcsért. Tökéletes szindebele nyelven beszélt.
– A bűnösök köztetek jártak! Halálbűzt hagytak a faluban! Pusztítani jöttek ide,
megölni és megnyomorítani benneteket és a gyermekeiteket! A mi védelmünket kellett
volna kérnetek! De ti féltetek a segítségünket kérni és most nagy bajt hoztatok
magatokra!
A fekete, hálóruhás férfiak, nők és gyermekek hosszú sora még mindig olyan
egykedvűen és sztoikusán állt, mint egy bekerített csorda. Két tűz közé kerülve, a gerillák
és a biztonsági erők között álldogáltak a fehér keresőfényekben és hallgattak.
– A ti apátok a kormány, amely mint minden jó apa, azon van, hogy megvédelmezze
gyermekeit. Mégis akadnak köztetek olyan ostobák, akik a bűnösökkel cimborálnak, enni
adnak nekik, informálják és figyelmeztetik őket a jövetelünkre. De mi tudjuk mindezt. És
azt is, hogy ki figyelmeztette őket.
Roland lábánál, a Land-Rover keresztirányú padján egy emberi alak ült. Tetőtől talpig
egy vászonzsákba volt bújtatva, hogy még a nemét se lehessen megállapítani. Fölül
lyukak voltak kivágva a szemének.
– De most majd megtudjuk, kik a bűnösök, akik segítséget nyújtanak a halált
hozóknak –jelentette be nekik Roland.
A Land-Rover lassan gördült végig a sor előtt, és a katona egész közelről belevilágított
elemlámpájával minden nő és férfi arcába. A jármű nyitott hátuljában a titokzatosan
elálcázott alak kifelé bámult a szemének vágott lyukakban. Sötét szemei csillogtak az
elemlámpa visszaverődő fényében, ahogy az arcokat fürkészte.
A lepelbe burkolt informátor mozdulatlanul ült, miközben a Land-Rover az
öregembert közrefogó Samson és Constance felé tartott.
Samson szájmozgatás nélkül megkérdezte a lányt: – Biztos, hogy nem ismernek?
– Nem tudom – felelte a lány.
– Mit tegyünk... – De akkor a kocsi őelébük ért és Constance már nem válaszolhatott.
A kámzsás fantom most megmozdult és egy hosszú, fekete kar csapott ki a lepedő alól
és mutatott egyenest Constance feltartott arcába. Egyetlen szó sem hangzott el, de két
harci maszkot viselő Felderítő lépett a sötétből a lány mögé és karon ragadták.
– Constance! – Samson előre szaladt és utánakapott. Egy puskatus sújtott le rá
vesetájékon, mire égő fájdalom nyilallt gerincébe és csapott föl a koponya tetejéig.
Térdre rogyott.
A fájdalom eltorzította látását és az arcába világító elemlámpa fénye elvakította.
Fellökte magát heves erőfeszítéssel, de érezte, hogy egy puskacső nyomódik a hasába.
– Téged nem bántunk, barátom. Csak ne avatkozz bele, ami nem rád tartozik.
A felderítők közben elvezették Constance-t, aki engedelmesen ment velük. Nagyon
kicsinynek és tehetetlennek látszott a két magas, harci szerelést viselő katona között.
Hátrafordult és Sámsonra nézett nagy, bársonyos szemeit arcára szegezve, és ajkai
megmozdultak.
Azután a Land-Rover egy pillanatra elfogta a keresőlámpák fénynyalábját. A csoportot
sötétség burkolta be, de pár másodperc múlva, mikor ismét fényudvarba kerültek,
Constance kirántotta magát a katonák kezei közül és futásnak eredt.
– Ne! – üvöltötte Samson kétségbeesett, fájdalmas hangon. Tudta, mi fog történni. –
Állj meg! Constance, állj meg!
A lány úgy repült, mint egy bájos molylepke a fényben, rózsaszín ruhája ide-oda
cikázott a spathodeafák között. De a golyók fehér, nedves szilánkokat hasítottak a
fatörzsekből körülötte, és Constance már nem volt gyors és kecses – mintha a molylepke
szárnyait kitépdeste volna egy vásott gyerek.
Négy katona visszahozta a karjainál és lábainál fogva. Constance feje hátra lógott,
majdnem a földet söpörte, és az orrlyukaiból és szájából arcán végigfolyó vér olyan sűrű
és fekete volt a keresőfényekben, mint a melasz. Feldobták őt a Land-Rover hátsó
részébe, ahol úgy hevert összegabalyodott sötét végtagjaival, mint egy elejtett gazella.

Samson Kumalo Bulawayo főutcáján ment. Még érezni lehetett az éjszakai hűvös
levegőt és a jacarandafák árnyéka tigriscsíkokat vetett a kék makadám burkolatra.
Könnyedén elvegyült a lustán hömpölygő emberfolyamba a járdán, és nem vette a
fáradságot, hogy elfordítsa arcát, amint elhaladt egy khaki egyenruhás, trópusi sisakos
rendőr mellett a park sarkán.
A villanyrendőrnél várakozva szemügyre vette az embereket maga körül: a védekezőn
eltakart szemű matabelék fásult, közömbös arckifejezését, s a ragyogóan csinos, fiatal,
virágos ruhás fehér hölgyeket, akik – egyik vállukon retikül, a másikon géppisztoly –
bevásárlókörútra indultak. Kevés fehér férfi volt az utcán, zömük túl idős a katonai
szolgálatra, a többi pedig egyenruhában felfegyverezve.
A kereszteződésben főleg katonai járművek haladtak át. A gazdasági szankciók
bevezetése óta a havi üzemanyag adagot néhány literre csökkentették. A városba bejövő
farmerok ormótlan, golyóálló lemezekkel és páncélkarosszériávai ellátott, aknabiztos
gépeket vezettek.
Samson Constance halála óta most, a fehérek arcát szemlélve érezte először igazán,
hogy mennyire gyűlöli őket. Érezte, hogy a zsibbadtság, amely egészen idáig fékező
hatást gyakorolt, lassan felenged.
Nem vitt magával csomagot, mert nem akarta felhívni magára a figyelmet, hátha
megmotozzák. Farmernadrág, rövid ujjú ing és edzőcipő volt rajta – dzseki nem, ami
fegyvert takarhatott volna – és arca ugyanolyan üres és kifejezéstelen volt, mint a többi
matabeléé körülötte. Neki a gyűlölet volt az egyetlen fegyvere.
Mikor a lámpa váltott, komótos léptekkel átvágott a túloldalra és a buszpályaudvar
felé vette útját, amely már ilyen korán is zsúfolt volt. Türelmesen sorbaálló parasztok
várakoztak a törzsi ellenőrzés alatti területekre induló járatokra. Mind alaposan
bevásároltak és fel voltak pakolva élelmiszerrel és sóval teli táskákkal, étolajos és
parafinolajos kannákkal, vég kelmékkel és élvezeti cikkeket, gyufát, szappant, gyertyát
tartalmazó kartondobozokkal. A fémfedeles váróhelyeken guggolva csevegtek és
nevetgéltek, sültkukoricát majszólva és Coca-Colát iszogatva. Néhány asszony a
kicsinyét szoptatta, vagy haszontalankodó lurkóit fegyelmezte.
Szinte két-három percenként beérkezett egy busz zsíros dízel kipufogófüstfellegben,
kiokádta magából az utasok tömegét, amelynek helyére azonnal újabb horda nyomult fel
rá a végeláthatatlan sorokból. Samson nekidőlt a nyilvános latrina falának, mert az volt a
legfeltűnőbb hely és várakozott.
Először nem ismerte meg Tebe elvtársat, akin egy szutykos, rongyos kék overál volt
piros "COHEN MÉSZÁRSZÉK" felirattal a hátán. Hanyagul görbén tartva magát álcázta
magasságát, arcán ártalmatlanul együgyű kifejezés ült.
Elment Samson mellett és egyetlen pillantást sem vetve rá, belépett a latrinába.
Samson pár másodperc múlva követte. Tömény kapadohány és áporodott vizeletszag
csapta meg orrát. A zsúfolt helyiségben Tebe elvtárs nekiütközött és egy kék kartonpapír
jegyet csúsztatott a kezébe.
Samson a fülkében szemügyre vette! Egy egyutas harmadosztályú jegy volt
Bulawayótól a Victoria-vízeséshez. Samson beállt a járatra váró sorba ötödiknek Tebe
után. A busz harmincöt percet késett, és az utasok, szokás szerint nagy tülekedés
közepette felpakolták poggyászaikat a tetőcsomagtartóra és megrohanták az ülőhelyeket.
Tebe egy ablak mellé ült, három sorral Samson előtt. Egyszer sem pillantott körül,
mialatt az agyonterhelt busz nehézkesen keresztülcammogott az északi
peremkerületeken. Áthaladtak a hosszú, még Cecil Rhodes ültette jacarandafákkal
szegélyezett sugárúton, amely az oromfallal ellátott Szövetségi Parlamenthez vezetett, a
város fölötti dombra, ahol egykoron Lobengula matabele király kralja állt. A repülőtéri
elágazás után megérkeztek az első útakadályhoz.
A rendőrök minden utast leszállítottak, és miután kiválaszttattak velük és átkutatták
poggyászaikat, kipécéztek néhány férfit és nőt testi motozásra, de sem Samson, sem Tebe
nem volt közöttük. Negyed óra múlva mindenki visszaszállhatott csomagostul és a busz
folytathatta útját.
Északnak robogva az akácost és szavannát hirtelen fönséges erdő váltotta fel. Samson
a kemény padon kucorogva bámulta a tovasuhanó rengeteget. Előtte Tebe aludni látszott.
Déltájban megérkeztek a Gwaai folyóhoz, a Sikumi Erdő Rezervátum szélén fekvő St.
Matthew Misszióhoz, ahol az utasok zöme leemelte csomagjait a tető-poggyásztartóról és
elcammogtak az erdőbe vezető pókhálószövevényen.
– Itt megállunk egy órára – jelentette be az egyenruhás sofőr a többieknek. –
Rakhatnak tüzet és főzhetnek ebédet.
Tebe elkapta Samson tekintetét, majd kényelmesen elindult az útkereszteződésben álló
szatócsboltocska felé. Mikor Samson pár másodperc múlva belépett utána, először nem
látta Tebét, aztán észrevette a pult mögött résnyire nyitott ajtót, és a tulajdonos intett
neki, hogy oda menjen be. Tebe a hátsó traktusban, a kukoricászsákok, szárított bőrök,
karbolos szappan és a hideg üdítős rekeszek tornyai közt várt rá.
Már levetette a rongyos overált és vele együtt a tunya munkásegyéniséget is.
– Légy üdvözölve, Samson elvtárs – mondta halkan.
– Már nem így hívnak – felelte Samson.
– Hát hogyan?
– Tungata Zebiwének.
– Akkor légy üdvözölve, Tungata elvtárs – bólintott Tebe elégedetten. – A
Vadászoknál dolgoztál és értesz a fegyverekhez igaz?
Tebe nem várt válaszra. Kinyitott egy fém liszttároló tartályt a hátsó falnál. Kiemelt
belőle egy zöld plasztik műtrágyászsákba tekert hosszú köteget és leporolta róla a fehér
lisztport. Kibogozta rajta a spárgát és Tungata Zebiwe felé nyújtotta a fegyvert, aki
elvette tőle. A bozótháború első napjaiban a biztonsági erők propaganda kampánnyal
igyekeztek besúgókat megnyerni maguknak, hogy jelentsék, ha valaki fegyvert rejteget a
falujukban. Felhívásokat intéztek a televízióban és az újságokban. A távoli, törzsi
ellenőrzés alatt álló területeken tömegesen szórtak le fotókkal illusztrált röplapokat,
amelyeken 5000 dollár pénzjutalmat ígértek azoknak, akik a képeken látható személyek
valamelyikének a nyomára vezetnek.
Tungata, mikor kezébe vette a 7.62-es automata Kalasnyikovot, meglepően nehéznek
találta a nagyságához képest. A NATO-fegyverek zömétől eltérően, ez nem fémpréselt,
hanem hengerelt acél alkotórészekből állt. Az agya és a markolata rétegelt lemezből volt.
– Ezek itt a tölténytárak. – A rodéziaiak Banánpuskának nevezték el a jellegzetesen
görbe tárai miatt. – Így kell megtölteni – mutatta Tebe, lefelé nyomkodva a rövid,
könnyű, sárgaréz töltényeket hüvelykujjával a szájba. – Próbáld csak. – Tungata fogta a
második, harminc töltényt tartalmazó tárat és hozzáértő kézzel ugyanannyi idő alatt
beletette.
– Jó – bólintott Tebe, mintegy nyugtázva a saját választása helyességét. – Most
megtöltjük a puskát. Így ni. – Belenyomta a tár elülső végét a fogadó résbe, majd a hátsó
véget fölfelé buktatta. Egy kattanás jelezte, hogy a závár beilleszkedett.
Nem egész három perc alatt Tebe megmutatta, miért a Kalasnyikov a kedvenc
fegyvere a gerilláknak mindenütt a világon. Könnyen kezelhetősége és masszív
szerkezete ideálissá tette a feladatra. A fajgyűlölő rodéziaiak gúnyosan csak "kafirbiztos"
fegyverként kérték a boltban.
– A szelektort föl, ameddig megy és biztonságos – fejezte be Tebe a szemléltetést. –
Teljesen lent félautomata. Középállásban teljes automata. – Megmutatta Tungatának az
öntvénybe préselt cirill betűket. – Ez az AB oroszul automatát jelent. Tessék – nyújtotta
át Tungatának, és figyelte, milyen gyorsan és határozottan tölti meg, húzza fel, és szedi ki
a töltényeket. – Igen, jól van. Ne felejtsd el, a puska súlyos, de gyorsan átcsúszik
automatára. Erősen kell fogni.
Tebe becsavarta a fegyvert egy olcsó, szürke pokrócba, amely alól egy pillanat alatt
szabaddá lehetett tenni.
– Ez a boltos a mi emberünk – tájékoztatta Tebe. – Most is utánpótlást pakol föl
nekünk a buszra. Itt az ideje, hogy megtudd, miért jöttünk ide, és hová megyünk.
Mire Tungata és Tebe elhagyták a kis boltot és visszamentek a parkoló buszhoz, a
gyerekek már megérkeztek. Vagy hatvanan voltak, a fiúk khaki ingben és sortban, a
lányok pedig kék tornaruhában, a St. Matthew Missziós Iskola széles zöld selyemövével
derekukon. Mind mezítláb voltak. Felvillanyozottan fecsegtek és kacarásztak, örültek a
váratlan kirándulásnak, amely kiszabadította őket az unalmas tanteremből. Tebe azt
mondta, nyolcadikosok, ami azt jelentette, hogy tizenöt év körüliek lehettek. A lányok
serdülőkorúaknak látszottak, az iskolai egyenruha durva anyaga alatt domborodó
kebleikkel. A tanítójuk, egy fiatal, szemüveges matabele mögött, szófogadóan és
rendesen sorakoztak a poros piros busz mellett. Mikor a tanító meglátta Tebét, odasietett
hozzá.
– Teljesítettem a parancsodat, elvtárs.
– Mit mondtál az atyáknak a Misszióban?
– Hogy atlétikai gyakorlatot tartok, és csak sötétedésre megyünk haza.
– Szállítsd fel a gyerekeket a buszra.
– Igenis, elvtárs.
A buszvezető, akinek ellenzős sapkája tekintélyt parancsolón trónolt fején, tiltakozni
kezdett a jegy nélküli ifjú utasok áradata ellen, míg Tebe mögéje állva bordái közé nem
nyomta a Tokarevet. Akkor arca olyan szürke lett, mint az egynapos tábortűz hamuja és a
helyére ült. A gyerekek ablak melletti ülésekért tülekedtek, aztán várakozó, sugárzó
arccal pillantottak fel.
– Egy izgalmas utazásra megyünk – jelentette be nekik a szemüveges tanító. – De
mindent pontosan úgy kell tennetek, ahogy mondják. Megértettétek?
 – Megértettük! – válaszolták kötelességtudóan, kórusban. Tebe megérintette a
buszsofőr vállát a pisztolycsővel.
– Indulás északnak a Zambezi felé, a Victoria-vízeséshez – parancsolta halkan. – Ha
biztonsági útakadályba botlanánk, azonnal álljon meg és viselkedjen természetesen.
Megértette?
– Igen – motyogta a sofőr.
– Megértettem, elvtárs, és teljesítem a parancsot – rágta a szájába Tebe.
– Megértettem, elvtárs, és teljesítem a parancsot.
– Mert ha nem, akkor te halsz meg legelsőnek. Erre szavamat adom.
Tungata a busz leghátuljában lévő hosszú padra ült, lábainál a pokrócba tekert
Kalasnyikov. Megszámolta a gyerekeket és névsort készített. Ötvenheten voltak, köztük
huszonnégy lány. A nevüket kérdezgetve gyorsan felmérte, kik a legértelmesebbek és
legrátermettebbek a vezetésre, és egy csillagot tett a nevük mellé a listára. Örült, mikor a
tanító megerősítette becsléseit. Négy fiút és egy lányt választott ki. A tizenötéves, jó
alakú, mosolygós, értelemtől sugárzó tekintetű lányt Miriamnak hívták. Volt benne
valami, ami Tungatát Constance-ra emlékeztette. A lány mellette ült a busz végében, így
megfigyelhette, hogyan viszonyul az első indoktrínáláshoz.
Miközben a busz észak felé robogott az egyenes, sima makadámúton, a fák
csodálatosan összeboruló lombalagútjában, Tebe elvtárs a sofőr mellett állt, szemben a
felfelé néző ifjú arcocskákkal.
– Tudjátok, hogy hívnak engem? – kérdezte, azután megmondta: – Tebe elvtársnak.
Halljam, hogy hívnak engem?
– Tebe elvtársnak! – kiáltották.
– És tudjátok, kicsoda Tebe elvtárs? Tebe elvtárs a ti barátotok és vezetőtök!
– Tebe elvtárs a mi barátunk és vezetőnk!
Kérdések és feleletek ismétlődtek.
– Kicsoda Tungata elvtárs?
– Tungata elvtárs a mi barátunk és vezetőnk!
A gyerekhangokba harsány lelkesedés költözött, szemük hipnotikusan csillogott.
– Mi a forradalom?
– A forradalom hatalom a népnek! – rikoltották, akár a velük egykorú nyugati
gyerekek egy pop koncerten.
– Ki a nép?
Mi vagyunk a nép!
– Ki a hatalom?
– Mi vagyunk a hatalom!
Teljesen átszellemülve ringatóztak az üléseiken. Mostanra már a legtöbb lány vad
örömmel kiáltozott.
– Kicsoda Inkunzi elvtárs?
– Inkunzi elvtárs a forradalom atyja!
– Mi a forradalom?
– A forradalom, hatalom a népnek.
A katekizmus megint elölről kezdődött, és a gyerekeket lehetetlenül magasra kapta a
politikai fanatizmus szárnyain.
Tungata, maga is fura izgalomba jőve, csak ámult az ügyes és könnyed
hangszerelésen. Tebe egyre magasabbra szárnyaltatta őket, míg Tungata azon kapta
magát, hogy ő is együtt kiáltozik velük a Constance meggyilkolása óta benne erjedő
gyűlölet és bánat csodálatos katarzisában. Úgy rázkódott, mint aki lázas, mikor a busz
zökkenése hozzálökte Miriam karcsú, alig érett testét, amelytől azonnal és kínosan
felizgult. Különös, szinte vallási megszállottság kerítette mindnyájukat hatalmába és
végül Tebe elvtárs az énekre tanította őket.
– Ezt fogjátok énekelni a csatába menet, ez a dicsőségetek dala, a forradalom dala!
Rázendítettek édes, igaz gyermekhangjukon, miközben a lányok összehangolták és
spontán ritmusban tapsoltak hozzá:

"A határon túl puskák vannak,

Meggyilkolt atyáitok megmozdulnak,
A folyón túl puskák vannak,
És rabszolgának született gyermekeid sírnak.
Véres hold kel fel,
Szabadság, mikor ébredsz végre fel?"

Tungatának most könnyek buggyannak ki szeméből, és forró patakokban folytak lefelé

arcán.

" Puskák vannak Angolában,

Suttogja a szél
Puskák vannak Maputóban,
A halál bő termést arat,
Véres hold kel fel,
Szabadság, mikor ébredsz végre fel?"

Mikor befejezték, olyan kábák és kimerültek lettek, mint akik valami borzalmas
megpróbáltatáson mentek keresztül. Tebe elvtárs halkan odaszólt a sofőrnek, aki
lekanyarodott a főútról egy alig észrevehető csapásra az erdőbe. A busz csak lépésben
tudott haladni a csapáson, amely ide-oda kígyózott a nagyobb fák között és kiszáradt
folyóágyakon át vezetett. Besötétedett, mire megálltak. A csapás véget ért, s a legtöbb
gyerek elaludt. Tungata, végigmenve a buszban, felkeltette és leszállította őket.
A fiúkat elküldték tűzifát szedni, miközben a lányok kukoricából és édes teából álló
egyszerű vacsorát készítettek. Tebe félrevonva Tungatát tájékoztatta:
– Ez itt felszabadított terület. Ebben az övezetben már nincsenek rodéziai járőrök.
Gyalog megyünk tovább. Az úticélunk két napi járásra van innét. Te leszel a sereghajtó,
vigyázz, nehogy valaki megszökjön. Míg el nem érjük a folyót, a gyávák veszélyt
hozhatnak ránk. Most beszélek a sofőrrel.
Tebe egyik karját a sofőr vállára téve, kivezette a döbbent és rémült férfit a táborból.
Húsz perc múlva, mire visszatért, a legtöbb gyerek már megvacsorázott és kutyakölyök
módján, összegömbölyödve feküdt a csupasz földön a tábortűznél.
Miriam félénken odavitt nekik egy tál kukoricalepényt és a két férfi szorosan egymás
mellé ülve falatozni kezdett. Tebe teli szájjal beszélt. – Te csecsemőknek hiszed ezeket –
mutatott az alvó iskolásokra. – Pedig gyorsan tanulnak és kérdés nélkül elfogadják, amit
tanítanak nekik. Nem fogják fel a halált, ezért a félelmet sem ismerik.
Engedelmeskednek, és ha meghalnak, nem kiképzett, pótolhatatlan embereket veszítünk.
A szimbák Kongóban, a vietkongok az amerikaiak ellen használták őket; ők a tökéletes
takarmány, amely a forradalmat táplálja. – Kikaparta a tálat. – Ha valamelyik lány
kedvedre való, nyugodtan használhatod. Ez is a kötelességük.
Tebe felállt. – Először te őrködsz. Éjfélkor felváltalak. – Azzal, még le sem nyelve a
falatot, elsétált. Leguggolt a legközelebbi tűznél fekvő Miriam mellé és súgott neki
valamit. A lány azonnal felkelt és gyanútlanul kilépett utána a tűz fényudvarából.
Később, mikor Tungata megkerülte az alvó tábort, fojtott, fájdalmas jajkiáltást hallott
a sötétből, amerre Tebe eltűnt a lánnyal. Egy ütés csattant és a jajgatás halk zokogásba
fulladt. Tungata átment a tábor túlsó oldalára, hogy ne hallja.
Pirkadat előtt Tungata elvezette a buszt a meredek folyómeder szélére, ahonnét a fiúk
lelkendezve lelökték. A lányok segítségével addig hordták az ágakat a járműre, míg úgy
betakarták, hogy még egy alacsonyan szálló helikopterről sem lehetett volna észrevenni.
A hajnal első sugarára útra kerekedtek északnak. Tebe előrement, fél kilométerrel
megelőzve őket. A tanító a gyerekekkel maradt és néma csendben tartotta őket Tebe
parancsának megfelelően. Még egy mérföldet sem tettek meg, inge átázott a hátán és a
szemüvege bepárásodott. Tungata zárta a menetet. Nem a csapáson, hanem az erdő foltos
árnyékában követte őket, két-három percenként megállva fülelni, és óránként
visszaszaladva és az ösvény mellett meglapulva megbizonyosodni, nem követik-e őket.
A vadászkopó egyetlen beidegződését sem veszítette el. Teljesen elemében, sőt furán
boldognak érezte magát. A jövő gondoskodott saját magáról. Végre el volt kötelezve!
Már nem volt többé semmi kétsége, sem lelkifurdalása: Gandang és Bazo harcias vére
száguldott az ereiben.
Délben pihentek egy órát. Nem gyújtottak tüzet, hideg kukoricalepényt ettek és sáros
vizet ittak a mopani tározójából. A víz elefántvizelet ízű volt, mert elefántok fürödtek
benne az éjszaka. Miriam odavitte Tungatának az adagját, de nem bírt az arcába nézni,
azután óvatosan lépkedve, mintha egy sebet kímélne, továbbment.
Délután elindultak lefelé a Zambezi irányába. Útközben a bozót más jelleget öltött: a
sűrű erdő nyitottabb szavannába ment át, amelyen rengeteg jel utalt vadállatokra. A
menet mögött cirkálva Tungata megpillantott egy magányos, öreg, ébenfa és hófehér
színű, homoki antilop bikát, amely nemesen és büszkén állt elegáns, hátraálló szarvaival.
Tungata furcsa rokonságot érzett vele, de az állat szagot kapott és elvágtatott. Tungata
úgy érezte gazdagabb lett a látványtól, erőt merített belőle.
Tebe a délután derekán megállította a csapatot és azt mondta: – Éjszaka megyünk
tovább. Most pihenjetek.
Aztán egy gallyal térképet rajzolt Tungatának a porba.
– Ez itt a Zambezi. A túlsó partja már Zambia. Ők a szövetségeseink. És itt van az,
ahová megyünk. Nyugatra Botszvána és vízszegény föld van. Mi a botszvánai határral
párhuzamosan haladunk, de mielőtt elérnénk a Zambezit, át kell jutnunk a Victoria-
vízesés és Kazungula közti úton, amelyen a rodéziaiak járőröznek. Sötétben kell
átmennünk rajta. Azután meg a folyópart mentén ott a rodéziaiak cordon sanitaire-je, az
aknamező, hogy megakadályozzák az átkelést. Hajnalra oda kell érnünk.
– És hogy jutunk át az aknamezőn?
– Az embereink ott várnak ránk és átvisznek bennünket. De most pihenj.
Tungata egy kezet érzett a vállán, mire azonnal felébredt és kitisztult a feje.
– A lány! – suttogta Tebe. – Miriam megszökött!
– Nem tartóztatta fel a tanító?
 – Azt mondta neki, hogy könnyíteni megy magán.
– Ó nem fontos – vélekedett Tungata. – Hadd menjen.
– Nem fontos – értett egyet Tebe. – De a példa igen, a többiek számára. Vedd a
nyomot – parancsolta.
Miriam ismerhette Matabeleföld e legtávolabbi északnyugati csücskét, mert nem
visszafelé ment, hanem vakmerően északnak tartott, az ő menetvonalukon. Nyilván azt
remélte, még világosban eléri a Kazungula utat, és ott belebotlik egy rodéziai őrjáratba.
– Milyen okosan tettük, hogy követtük – suttogta Tebe, amint a nyomvonal
nyilvánvalóvá vált. – Az a cafka egy órán belül ránk hozta volna a kankákat.
A lány nem is próbálta álcázni a nyomait, így Tungata futva követte őket. Kitűnően
bírta az iramot, hisz annak idején Craig Mellow-val együtt dolgozott a véres
elefántselejtezéseken és tíz mérföld meg se kottyant neki, még csak a lélegzése sem vált
szaporábbá tőle. Tebe elvtárs lépést tartott vele, egy leopárd gyorsaságával és kegyetlen,
zord tekintettel törtetve előre.
Utolérték Miriamot két mérfölddel azelőtt, hogy elérte volna az utat. Amint
megpillantotta őket maga mögött, egyszerűen feladta. Térdre rogyott és olyan remegés
fogta el, hogy a fogai vacogtak. Megálltak fölötte, de a lány nem bírt felnézni rájuk.
– Öld meg! – parancsolta Tebe halkan.
Tungata sejtette, hogy így lesz, lelkét mégis ólomsúlyúnak és jegesnek érezte.
– Mi soha nem ismétlünk kétszer egy parancsot – figyelmeztette Tebe, mire Tungata
megváltoztatta fogását a Kalasnyikov agyán.
– Nem puskával – mondta Tebe. – Az út pont amott a fák alatt húzódik. A rodéziaiak
perceken belül itt teremnének.
Előhúzott egy bicskát a zsebéből és átnyújtotta neki. Tungata egy mopanifának
támasztotta puskáját, aztán kinyitotta a bicskát. Látta, hogy a pengének hiányzik a hegye
és végighúzva hüvelykujját az élén, rájött, hogy Tebe szándékosan tompára dörzsölte a
kövön.
Döbbenet és rosszullét fogta el, ahogy belegondolt, hogy mit várnak tőle. Igyekezett
palástolni érzelmeit, mert Tebe árgus szemekkel figyelte. Rájött, hogy próbára akarta őt
tenni, azt akarta tudni, mennyire képes a kegyetlenségre és Tungata tisztában volt vele, ha
nem engedelmeskedik, ő is halálfia. Szobormerev arccal kihúzta bőrövét a farmerjából és
hátra szíjazta vele a lány kezeit.
Azután mögéje állt, hogy ne lássa a sötét, rémült szemeket. Térdét a lány lapockái
közé nyomva hátrafeszítette fejét, hogy hozzáférjen a karcsú torokhoz, majd újból Tebére
pillantott, hátha meggondolja magát. De nem volt irgalom, így Tungata munkához látott.
Pár percig küszködött a csorba pengével és a kétségbeesetten viaskodó gyermekkel,
míg végül a karotid artéria kirobbant és a lány arcra bukott. Tungata zihálva és a saját
áporodott szagú izzadságában fürödve előző életének és Samson Kumalónak az utolsó
nyomait is betemette. Most végre igazán Tungata Zebiwe lett, az Ellopott Javak
Visszakövetelője – a Bosszúálló.
Letört egy lombos ágat a legközelebbi mopani csemetéről, és ledörzsölte vele a kezét,
majd a pengét is a földbe szurkálva megtisztította. Mikor visszaadta a kést Tebe
elvtársnak, szilárdan a szemébe nézett, és az együttérzés és megértés szikráját fedezte fel
benne.
– Most már nincs visszaút – mondta Tebe halkan. – Végre igazán közénk tartozol.
 *

Nem sokkal éjfél után érték el az utat. Azután a tanító az út mellett maga köré
gyűjtötte a gyerekeket és csendben tartotta őket, mialatt Tebe és Tungata mindkét
irányban átfésülte a határt egy kilométerre, hogy megbizonyosodjanak, nem állnak-e a
rodéziaiak lesben. Miután tisztának találták a terepet, átvitték a gyerekeket a Tungata
által kiválasztott kemény kavicsos csapáson, amelyen nem marad utánuk nyom. De azért
Tungata visszament és óvatosan felsöpörte az utat egy fűnyalábbal.
Még pirkadat előtt a cordon sanitaire-hez értek. A műszaki zár negyven mérföld
hosszú és száz yard széles volt. Vagy hárommillió különböző típusú robbanószerkezetet
rejtett a buktató drótakadályokon lévő Claymore-ok-tól a plasztik gyalogsági aknákig,
amelyek többnyire csak végtagokat szakítanak le, nemigen ölnek. Az volt a cél, hogy
sebesülteket hagyjanak az ellenségnek, akiket meg kell menteni és istápolni és akikből
soha nem lesz többé katona.
Az aknamező szélén egy sor kerek zománctábla volt póznákra és fatörzsekre szegezve.
A táblákon piros koponyák és csontok voltak és a "Veszély! Aknamező"! felirat állt.
Tebe megparancsolta a gyerekeknek, hogy feküdjenek hasra a sűrű, barna fűben, és
húzzák a fűszálakat magukra, hogy ne lássák őket a levegőből. Aztán letelepedtek várni
és Tebe elmagyarázta Tungatának:
– Az AP-aknák egyfajta minta szerint vannak lerakva, aminek megvan ugyan a kulcsa,
csak nagyon nehéz rájönni, mert gyakran szándékos hézagokat hagynak a mintában.
Nagy ügyesség és halált megvető bátorság kell ahhoz, hogy valaki belépjen a mezőre és
megbontsa a mintát, pontosan azonosítani tudja, hogy melyik ponton jött be, és ki tudja
számítani a soron következőt. A Claymore-ok megint mások és más trükkökre is van
hozzájuk szükség.
– Milyen trükkökre...?
– Majd meglátod, ha megjön a vezetőnk. – De a vezető nem érkezett meg pirkadatkor.
Délben Tebe azt mondta: – Csak várni tudunk. Egyedül bemenni a mezőre, biztos
halál. – Nem volt se élelem, se víz, de nem engedte a gyerekeket megmozdulni. – Ez
olyasmi, amit úgyis meg kell tanulniuk. – Vállat vont. – A türelem a mi fegyverünk.
A vezető késő délután jött meg. Még Tungata sem látta közeledni – mintha az égből
pottyant volna közéjük.
– Hogyan találtál ránk?
– Az út mentén jöttem, míg végül felfedeztem, hol jöttetek át. – A vezető nem sokkal
volt idősebb az elrabolt iskolás gyerekeknél, de szeme egy öregemberé volt, akinek az
élet már nem tartogat meglepetéseket.
– Elkéstél – mondta rosszallóan Tebe.
– Rodéziaiak álltak lesben a csapáson – vont vállat a fiú. – Körbe kellett mennem.
– Mikor tudsz átvinni minket?
– Csak ha már a harmat leesett. – A vezető leheveredett Tungata mellé. – Reggel előtt
nem.
– Elmagyaráznád a mintát? – kérdezte Tungata, mire a fiú Tebére pillantott, aki
beleegyezően bólintott.
– Képzeld magad elé a mopanilevél erezetét – kezdte a vezető és vonalakat húzogatott
a porba. Vagy egy órán át magyarázott, miközben Tungata bólogatott és időnként
kérdéseket tett fel.
 A vezető, mondókáját befejezve, fejét behajlított karjára hajtotta és nem mozdult
másnap pirkadatig. Ez egy trükk volt, amit mindnyájan elsajátítottak: tudni egy pillanat
alatt elaludni, egy pillanat alatt felébredni. Akik ezt nem tanulták meg, nem voltak hosszú
életűek.
Mikor már elég világos volt, a vezető Tungatával nyomában a mező széléhez kúszott.
Jobb kezében egy kihegyezett biciklikerék-küllőt, a balban pedig egy nyaláb sárga
műanyag csíkot vitt, amit egy olcsó bevásárló tasakból vágtak ki. A fiú lekuporodott és
egész közel hajolt a földhöz, verébmódra felszegett fejjel.
– A harmat – suttogta. – Látod? – Tungata összerezzent. Pár lépésnyire előttük egy
szikrázó gyémántcseppsor lógott a levegőben, pár inchnyire a földtől.
Egy Claymore alig látható buktató drótakadályán csillogott a harmatfüzér a nap első,
alacsony sugaraiban. A vezető rátett egy sárga szalagot és szondázni kezdett a
bicikliküllővel, ami másodperceken belül beleütközött valamibe a laza, porhanyós
talajba. A fiú ujjaival finoman lesepre-gette a földet egy AP-akna szürke, körkörös
tetejéről. Föléje állt úgy, hogy az akna a lábai közé essen és újból szondázott. Bámulatos
sebességgel dolgozott és talált még három aknát.
– Ezzel meg is találtuk a kulcsot – szólt oda a mező szélén hasaló Tungatának. – Most
igyekeznünk kell, mielőtt a harmat felszáradna.
A fiatal vezető vakmerően kúszott át a folyosón, amelynek felfedezte a bejáratát. Még
két Claymore buktató drótakadályt jelölt meg, aztán elérte a láthatatlan elkanyarodást. Ott
újból szondázott és amint kitapasztalta a mintát, befordult a következő cikcakkba.
Huszonhat perc alatt nyitotta ki és jelölte meg a folyosót a mező túlsó széléig. Aztán
visszajött és rávigyorgott Tungatára. – No, a következőt meg fogod tudni csinálni?
– Igen – válaszolta Tungata önhittség nélkül, mire a fiú fölényeskedő vigyora
elenyészett.
– Igen, szerintem is meg tudod... csak mindig ügyelj a csatangolóra, amit szándékosan
tesznek le. Egyetlen védekezés van ellene: az óvatosság.
Ötös csoportokban vitték át a gyerekeket, akik egymás kezét fogták. Tungata vagy a
vezető minden Claymore-nál megállt és lábukkal közrefogták a buktató drótakadályokat,
nehogy valaki hozzáérjen elhaladtában.
Az utolsó csoport átvitelénél, amikor Tungata már nem egész egy tucat lépésre a
biztonságtól épp az utolsó buktató drótakadályt fogta közre lábaival, egy repülőgép
motorjának berregése hallatszott. A szemközti irányból, a Victoria-vízesés felől jött és
rohamosan közeledett. Tungata és a három gyerek a nyílt terepen rekedtek. Szinte
ellenállhatatlan kísértést éreztek, hogy futásnak eredjenek.
– Ne mozduljatok! – mondta a fiatal vezető kétségbeesve. – Kuporodjatok le és
maradjatok nyugton! – Letérdeltek a nyílt aknamező kellős közepén, és a műanyagcsíkkal
megjelölt vékony acéldrót Tungata combjai közé került. Egyetlen inch választotta el a
borzalmas haláltól.
A repülőgép hangja gyorsan erősödött, amint tovaszállt az ő közöttük és a folyó közti
fakoronák fölött. Egy ezüst színű Beechcraft Baron volt az fekete "RUAC" felirattal a
törzsén.
– "Rhodéziai Egyesült Légi Szállítók" – azonosította a vezető. – Gazdag kapitalista
disznó turistákat visznek a Mennydörgő Füsthöz.
A gép olyan lassan és alacsonyan szállt el fölöttük, hogy látták a pilótát a mellette ülő
női utasokkal csevegni, de aztán bedőlt és már el is tűnt a Zambezi partját szegélyező
elefántcsontdiófák lombjai mögött. Tungata lassan fölegyenesedett, inge testéhez tapadt
az izzadságtól.
– Indulás! – szólt oda a gyerekeknek. – Csak óvatosan!
A Victoria-vízesésnél a Zambezi folyó teljes szélességében átbukik egy meredek
sziklazátonyon, és mennydörgő permetfelhőörvényben zuhog alá, a mélységben lévő
szűk torokba –innen az afrikai "Mennydörgő Füst" elnevezés.
E mesebeli jelenségtől pár mérföldre, az árral szemben kezdődnek a gázlók. Negyven
mérföldön át, a kazungulai kis határátkelőhelyig, a széles folyó szellős szakaszokon
átbotladozva, lomha gázlókban terül széjjel. Tizenkét olyan pont van, amelyeken
ökrösszekerek kelhettek át az északi partra, de egy ember is átgázolhatott, ha nem riadt
vissza a Zambezi krokodiljaitól, amelyek közül némelyik egy tonnát is nyomott és egy
bivaly lábát is le tudta szakítani és egészben lenyelni.
– Lesben szoktak állni a gázlóknál – mondta Tungatának a vézna kis vezető. – De
mindet nem tudják őrizni. Azt tudom, hogy reggel hol voltak, de lehet, hogy azóta
átmentek máshová. Majd meglátjuk.
– Eredj vele! – parancsolta Tebe, amit Tungata a bizalma jelének vett.
Aznap reggel megtanulta a kis vezetőtől, hogy az embernek a túléléshez nem csupán a
fülét és a szemét, hanem az összes érzékeit használnia kell. Megközelítették a
legközelebbi gázlót. Egyszerre és araszolva nyomultak előre, miközben kutatva,
hallgatózva átfésülték a sűrű folyóparti bozótot és a liánok szövevényét az erdő víztől
megvastagodott fatörzsei alatt.
A vezető figyelmeztetőn megbökte Tungatát, és szorosan egymás mellé feküdtek a
nedves avarra halálos csendben, de ugrásra készen, akár az összetekeredett vipera.
Tungata csak percek múlva vette észre, hogy a vezető a levegőt szimatolja. Aztán rátette
ajkát Tungata fülére és suttogása csak egy lélegzet volt.
– Itt vannak. – Lassan visszahúzta Tungatát, és mikor biztonságba értek, megkérdezte:
– Érezted a szagukat?
Tungata megrázta fejét és a vezető elvigyorodott. – Mentol. A fehér tisztek képtelenek
megérteni, hogy a fogkrém szaga napokig megmarad a levegőben.
A következő gázlót őrizetlenül találták. Vártak sötétedésig, azután megfogatták a
gyerekekkel egymás kezét, élő láncot alkotva átkeltek. A túlsó partra érve a vezető nem
engedte pihenni az átázott ruhájú, didergő gyerekeket, hanem tovább kényszerítene őket.
– Végre Zambiába értünk, de még nem vagyunk biztonságban – intette őket. – A
veszély ugyanakkora, mint a déli parton. A kankák akkor jönnek át, amikor akarnak és ha
gyanút ébresztünk bennük, hajtóvadászatot indítanak ellenünk.
Egész álló éjszaka és másnap délben is meneteltette őket, s a gyerekek már alig
vonszolták magukat és nyűgösködtek az éhségtől és fáradtságtól. Délután az ösvény
egyszer csak kivezetett az erdőből egy széles irtásra a fő vasútvonalhoz, ahol a sínek
mellett féltucat, ponyvából és durván kivágott karókból épült, primitív kalyiba állt.
– Ez itt a ZIPRA toborzóállomása – magyarázta a vezető. – Egyelőre biztonságban
vagyunk.
Reggel, mikor a gyerekeket felszállították egy marhaszállító teherautóra, a szikár
vezető Tungatához lépett.
– Eredj békével, elvtárs. Én mindig ösztönösen megérzem, kik azok, akik életben
maradnak és kik fognak elpusztulni a bozótban. Rólad úgy érzem, élni fogsz és megéred
a dicsőség beteljesülését. – Azzal búcsút vett tőle kéz és hüvelykujj fogással, ami a
tisztelet jele volt. – Azt hiszem, találkozunk még, Tungata elvtárs.
Tévedett. Néhány hónap múlva Tungata hallotta, hogy a kis vezető belebotlott egy
őrjáratba a gázlónál. Szétlőtt gyomorral még bevonszolta magát egy hangyászmedve
odvába és mikor már az utolsó töltényét is kilőtte rájuk, kibiztosított egy gránátot és
felrobbantotta magát.

A tábor kétszáz mérföldre feküdt a Zambezitől északra. Ezerötszáz újonc lakott a

zsúpfedeles barakkokban. Az oktatók zöme kínai volt. Tungata kiképzője egy Wan Lok
nevű fiatal nő volt. Tömzsi, izmos parasztlány volt jellegtelen, sárga arccal és
mandulavágású szemekkel, amelyek úgy villogtak, mint egy mambáé. Bő, pizsamaszerű
pamutegyenruhát és kepit viselt.
A legelső napon negyven kilométert futtatta őket a hőségben, negyven kilós málhával.
Ő ugyanannyit cipelve könnyedén megelőzte a legjobb futókat is, csak néha maradt hátra
buzdítani és ösztökélni a lemaradottakat. Tungata hiúságát estére már nem sértette, hogy
egy nő oktatja.
Mindennap futottak, nehéz farudakkal gyakorlatoztak és kínai árnyékolást tanultak.
Addig gyakoroltak a Kalasnyikovokkal, míg már bekötött szemmel is szét tudták szedni
őket és tizenöt másodperc alatt összeállítani. Azután PRG-7 rakétavetővel, gránáttal,
bajonettel és kézi harcnál használt kétélű késsel gyakorlatoztak. Megtanulták, hogyan kell
szárazföldi aknát lerakni és plasztikkal olyan hatóerejűvé tenni, hogy még egy aknabiztos
járművet is elpusztítson. Elsajátították, hogyan lehet a makadámsztráda felszíne alá aknát
elhelyezni a szélétől alávezetve; Megtanultak lesben állni erdei ösvényen és főút mellett.
És megtanultak mozogva védekezni egy magasabb rendű tűzerővel szemben
késleltetéssel és kifárasztással, miközben egész nap csak egy adag kukoricán és egy
maroknyi szárított kapentán – a spratthoz hasonló Karibatavi szagos halacskán – éltek.
Zambia, a vendéglátó országuk, drágán megfizetett az ügyüknek nyújtott támogatásért.
A Victoria-vízesés fölötti hídon délre vezető vasútvonalat még 1973-ban lezárták és
rhodéziai harci különítmények támadták meg és rombolták le a hidakat, amelyek
Tanzániába és Maputóba vezettek, elzárva így a szárazfölddel körülvett Zambia egyetlen
létfontosságú utánpótlási vonalát is a külvilágtól. A gerillák fejadagja lucullusi lakoma
volt az átlag zambiai polgáréhoz képest.
Kiéhezve és lefogyva, mint az agárkutyák, a kemény kiképzések után a fél éjszakát
politikai gyűléseken töltötték, vég nélkül kántáltak, énekeltek és skandálták kórusban a
válaszokat a kiképzőtiszt kátéjára.
– Mi a forradalom?
– A forradalom hatalom a népnek!
– Ki a nép?
– Ki a hatalom?
Éjfél után visszatámolyoghattak zsúpfedeles barakkjaikba aludni hajnali négyig, mikor
újra felébresztették őket a kiképzők.
Három hét után Tungatát átvitték egy elszigetelt, baljós kunyhóba a táboron kívülre.
Kiképzők és politikai biztosok vették körül, meztelenre vetkőztették és ráparancsoltak,
hogy "küszködjön". Miközben a legsúlyosabb ócsárlásokat vagdosták üvöltve a fejéhez
"rasszista kapitalisták után szaladó kutyá"-nak, "ellenforradalmár"-nak és "imperialista
reakciósnak" nevezve őt, belehajszolták Tungatát, hogy a lelkét is vetkőztesse
ugyanolyan meztelenre, amilyen a teste volt.
Hangosan kiabálta vallomásait, hogyan dolgozott a kapitalista önkényuralkodókkal,
tagadta meg véreit, kételkedett és esett vissza ugyanabba a hibába, táplált reakciós és
ellenforradalmár gondolatokat, vágyott ennivalóra és alvásra, és árulta el elvtársait, akik
megbíztak benne. Teljesen kimerülten és összetörve ott hagyták a kunyhó padlóján, aztán
Wan Lok megfogta a kezét, mint anya a gyermekének és visszavezette a botladozó és síró
Tungatát a barakkokhoz.
Másnap hagyták délig aludni és derűsen és új erőre kapva ébredt. Az esti politikai
gyűlésen felszólították, hogy az első sorba üljön a szakaszvezetők közé.
Egy hónap múlva Wan Lok a hálókunyhójába hívatta, az oktatók táborába. A tömzsi,
gyűrött pamutegyenruhás nő megállt előtte.
– Holnap bevisznek – mondta Tungatának és levette a vászonkepit fejéről.
Tungata még soha nem látta a haját, amely a derekáig omlott és sűrű, fekete és fényes
volt, mint a kifolyt nyersolaj.
– Nem látsz többé engem – mondta a nő és kigombolta az egyenruháját. Teste
vajszínű, kemény és rettenetesen izmos volt, de Tungatát a szeméremszőrzete hökkentette
meg és izgatta fel a legjobban. Ugyanolyan egyenes szálú volt, mint a haja, egyetlen
hullámos vagy göndör szál nélkül. Teljesen izgalombajött tőle.
– Gyere! – hívta a nő és a kunyhó földpadlóján lévő keskeny matrachoz vezette.

Visszafelé elkerülték a gázlókat, és egy kivájt fatörzssajkában keltek át a Zambezin

ott, ahol a folyó a hatalmas Karibatóba ömlött. A holdfényben, a csillagos ég alatt az
elárasztott fák merev sziluettjei olyan ezüstösek és alaktalanok voltak, akár a leprások
végtagjai.
Negyvennyolcan voltak a keretben, egy politikai biztos és két fiatal, de harcedzett
kapitány vezetése alatt. Tungata negyedmagával szakaszvezető volt és tíz ember fölött
parancsnokolt. Mindegyikük, még a biztos is, hatvan kilós terhet cipelt, amelynek súlya
alatt úgy vánszorogtak, mint a viselős púposok. Élelemnek már nem jutott hely a
pakkjukban, így gyíkokkal, patkányokkal és félig kikelt madártojásokkal táplálkoztak.
Hiénákkal és keselyűkkel versenyeztek az oroszlán koncából maradt rothadó cafatokért
és éjszakánként belopózva a bennszülött farmerok kraljaiba, kiürítették a
gabonatárolókat.
Átvágtak a Chizarira Hegyeken és csapás nélküli erdőkön és víz nélküli vadonon
keresztül nyomultak délnek a Shangani folyóig. Azután, folytatva útjukat, pár kilométer
után elérték a mopanierdőben a magányos emlékművet, amely azon a helyen állt, ahol
Allan Wilson és csapata utolsó hősies, de kilátástalan harcát vívta Gandang, Mzilikazi fia
és az utolsó matabele király, Lobengula fivérének kafir harcosai ellen.
A fehér farmerek földjeihez érve munkához láttak. A földutakon lefektették a súlyos
szárazföldi aknákat, amiket idáig cipeltek a hátukon. És miután megszabadultak fárasztó
terhüktől, megtámadták a fehérek lakta, elszigetelt tanyaházakat.
Egy hét leforgása alatt négy ház ellen is támadást intéztek, tudva, hogy a biztonsági
erők sötétedés után már nem vonulnak ki egy megostromolt tanyaház felmentésére, mert
tudták hogy a támadók minden környező utat aláaknáztak, mielőtt akcióba léptek volna.
Így a gerillák egész éjszaka nyugodtan garázdálkodhattak és utána kereket oldhattak.
A technika nagyot fejlődött addigra. Alkonyatkor megmérgezték a kutyákat és
elvágták a csengő zsinórját. Aztán rakétákat lőttek be az ablakokon és ajtókon és
benyomultak a nyílásokon. Két farmon a makacs ellenállás visszaszorította őket, de két
másikra sikerült behatolniuk. Szándékosan vandál pusztítást rendeztek, így akarva
provokálni a pirkadatkor a helyszínre érkező biztonsági erőket, hogy elkeseredett dühüket
és vad indulataikat a bennszülött lakosságon töltsék ki, egyre több embert hajtva ezáltal a
ZIPRA táborába.
Hat hétig csinálták ezt, míg végül fogyni kezdett a lőszerük és robbanóanyaguk és
lassan visszavonulva időnként lesben álltak. Az első leshelyet két nap után elhagyták
eredmény nélkül. De a másodikon, egy távol eső vidéki úton már kedvezett nekik a
szerencse.
Elfogtak egy fehér farmert. A férfi a helyi kórházba rohant a feleségével, akinél egy
perforált vakbél következményeként hashártyagyulladás lépett fel. Két tinédzser lányuk is
velük volt a kocsiban. A farmernek majdnem sikerült áttörnie páncélozott járművével, de
Tungata előugrott állásából és kirohant utána az útra. Egész közelről belelőtt a kocsi
puhább hátsó részébe egy páncéltörő PRG-7 rakétát.
A farmer és a nagyobbik lány meghalt a robbanásban, de a beteg asszony és a kisebbik
lány még éltek. A politikai biztos hagyta, hogy a "fiúk" egymás után végigmenjenek a
haldokló asszonyon az úton, a jármű szétszóródott roncsainál.
Mikor Tungata nem óhajtott részt venni a mulatságban, a komisszár nagy kegyesen
megmagyarázta neki: – Ha a mézkalauz elvezet a méhkashoz, neki is kell hagyni egy
darabka lépet. A történelem során mindig a nők megerőszakolása volt a hódítók egyik
jutalma, egyrészt, hogy jobban harcoljanak, másrészt pedig, hogy megőrjítsék az
ellenséget.
Aznap éjszaka visszamentek az útról a hegyekbe, a tó és a szentély felé igyekezve.
Ballantyne Felderítői másnap délután ütöttek rajtuk, amit nagyon csekély figyelmeztetés
előzött meg. Csak egy apró Cessna-210-es tüzérségi megfigyelő repülőgép körözött
magasan az égbolton fölöttük, és mialatt a komisszárok, és kapitányok parancsaikat
ordibálták felfejlődésre és peremsáv felállítására, lecsaptak a Felderítők.
A szállítójármű egy öreg kétmotoros Dakota volt, amelyet a Nyugat-Szaharában
használt a hadsereg a második világháború alatt. Matt szürkére volt festve, hogy ne
érzékelhessék a SAM-7-es rakéták infravörös keresői. Olyan alacsonyan repült, hogy
szinte horzsolni látszott a kopják göröngyös, köves gerincét, és amint árnyéka egy
pillanatra eltakarta a napkorongot, harcosok özönlöttek kifelé a hasán tátongó nyíláson.
Olajzöld ernyőik gombái csak másodpercekkel a földnek ütközés előtt pattantak ki.
Mire a selyem kiöblösödött, már földet is értek. A lábukon landoltak, és a katonák meg
sem várva, míg ejtőernyőik puhán hullámzó redőkben a földre rakódnak, lehányták
hevederjeiket, és tüzelve rohantak előre.
A komisszár és a két veterán kapitány három perc alatt elesett, miközben a Felderítők
mind előbbre nyomulva nekiszorították a halálra rémült gerillákat a kopja tövének.
Tungata ösztönösen maga köré gyűjtve a hozzá legközelebb lévő embereket, elkeseredett
ellentámadásba vezette őket a Felderítők vonalát kettévágó sekély vízmosásban.
Hallotta, amint a Felderítők parancsnoka parancsot ad a hangszórón: – Zöldek és
Vörösek, tartsák az állásaikat! Kékek, tisztítsák meg a vízmosást! – Hangja eltorzulva
visszhangzott a hegyekben, de Tungata felismerte. Utoljára a Khami Misszióban hallotta
azon az éjszakán, amelyiken Constance-ot meggyilkolták. Elméje lehűlt és kitisztult:
A megfelelő pillanatban kitört a vízmosásból a FN-ek korbácsoló kelepelésében.
Nyugalmas lelket öntött embereibe, mire mozgó védekezésbe ment át, ahogyan Wan
Loktól tanulta annak idején. A harcedzett elit csapatokkal vívott háromórás tűzharc során
Tungata mindvégig kézben tartotta kis bandáját, amely végül ellentámadásba lendült és
AP-aknákat fektetve le maguk után, sikerült megtartaniuk valamennyi természetes
megerősített állásukat sötétedésig. Akkor Tungata visszavonult embereivel, akikből már
csak nyolcan maradtak, azok közül is három megsebesült.
Egy hét múlva reggel, mielőtt még a harmat felszáradt, Tungata folyosót nyitott a
cordon sanitaire-en, addig szondázgatva bajonettjével, míg megtalálta a mintához a
kulcsot, azután átvezette embereit a gázlón. Addigra már csak öten maradtak, mert a
sebesültek nem bírták az iramot, így Tungata agyonlőtte őket a komisszár Tokarevjével,
hogy megkímélje őket az üldözők vallatásaitól.
Livingstone városában a Zambezi Victoria-vízeséssel szemközti északi partján, mikor
Tungata jelentést tett a ZIPRA főhadiszállásán, a komisszár csodálkozott.
– De hiszen benneteket mind megöltek! A rhodéziai televízió azt állította...
Egy fekete Mercedes, amelynek motorháztetején a párt zászlaja lobogott, Zambia
fővárosába, Luszakába vitte Tungatát. Ott egy csöndes utcában bekísérték egy
megerősített házba, ahol egy gyér bútorzatú szobában egy férfi ült egy olcsó fenyőfa
íróasztalnál.
– Baba! – Tungata azonnal felismerte. – Nkosi nkulu! Nagy Főnök!
A férfi rekedt hangon, harsányan elnevette magát. – Magunk között hívhatsz így, de
mások előtt Inkunzi elvtársnak kell szólítanod!
Inkunzi szindebele nyelven bikát jelentett, ami tökéletesen illett a férfihoz. Iszonyú
nagydarab ember volt, mellkasa akár egy gabonazsák, hasa, mint egy söröshordó, haja
sűrű és fekete. Rendelkezett mindazokkal a rekvizitumokkal, amiket a matabelék
tisztelnek: impozáns méreteihez és erejéhez a kort és bölcsességet jelképező fej járult.
– Érdeklődéssel figyeltelek, Tungata elvtárs. Én hozattalak ide.
– Megtisztelve érzem magam, Baba.
– Bőségesen visszafizetted a beléd vetett hitemet.
A nagydarab férfi lejjebb csúszott székében és összekulcsolta kezeit terebélyes
pocakján. Egy darabig szótlanul vizsgálgatta Tungata arcát, aztán egyszer csak
megkérdezte: – Mi a forradalom?
– A forradalom hatalom a népnek!
Inkunzi elvtárs ismét vidáman elbődült.
– A nép egy hígvelejű csorda – kacagott fel. – Gőzük sem lenne, hogy mit kezdjenek a
hatalommal, ha akadna olyan bolond, aki őrájuk ruházná! Szó sincs róla! Ideje
megtudnod az igazi választ. – Szünetet tartott és eltűnt a mosoly arcáról. – Az igazi
válasz az, hogy a forradalom, hatalom néhány kiválasztottnak. Az az igazság, hogy én
vagyok az első az egyenlők között, és Te, Tungata komisszár elvtárs, te egyike vagy az
egyenlőknek.

Craig Mellow leparkolta a Land-Rovert és leállította a motort. Elcsavarta a

visszapillantó tükröt, megigazította benne az ellenzős katonasapkát a fején. Azután
szemügyre vette a múzeumnak otthont adó elegáns, új épületet, amely a botanikus park
közepén állt magas pálmák, zöld pázsitok, derűs muskátliágyások és szagosbükkönyök
ölén.
Craig azon kapta magát, hogy az időt halogatja és eltökélten összeszorította állkapcsát.
A parkolóban hagyta a Land-Rovert és felment a múzeum főlépcsőjén.
– Jó reggelt, őrmester. – Az információs pultnál ülő lány megismerte a három csíkot
Craig keki és tengerészkék rendőri egyenruhája ujján. Craigen még mindig homályos
szégyenérzet volt gyors előléptetése miatt.
– Ne légy már ilyen átkozottul ostoba! – dörmögte Bawu, mikor tiltakozott a családi
befolyás ellen. – Ez technikai randevú, tűzszerész őrmester úr.
– Hello! – villantotta Craig kisfiús vigyorát a lányra, akinek tekintete azon nyomban
felmelegedett. – Miss Carpentert keresem.
– Sajnálom, de nem ismerem. – A lány boldogtalannak látszott, amiért csalódást
kellett neki okoznia.
– Pedig itt dolgozik! – ellenkezett Craig. – Janine Carpenter!
– Ja, igen! – derült fel a lány arca. – Doktor Carpenterre gondol? Várja magát?
– Ó, igen, tud róla, hogy jövök – biztosította Craig.
– 21l-es szoba. Fönt, a lépcsőtől balra, keresztül a "Csak múzeumi dolgozók" ajtón,
aztán a harmadik ajtó jobbra.
Craig bekopogott és mikor kiszólt egy hang, hogy "tessék!", belökte az ajtót. A
hosszú, keskeny szobának rézsútos ablakai voltak, a plafonon neoncsövek húzódtak és
körös körben, a fal tetejéig sárgaréz fogantyúval ellátott fióksorok álltak.
Janine a helyiség közepéig nyúló munkaasztalnál állt. Farmernadrágot és világos
kockás gyapjú sportinget viselt.
– Nem is tudtam, hogy szemüveget hord – mondta Craig. A szemüveg bölcs bagoly
tekintetet kölcsönzött Janine-nak, aki sietve lekapta és a háta mögé dugta.
– Nos? – kérdezte a lány. – Mit akar?
– Tudja – mondta Craig –, csak kíváncsi voltam, mit csinál tulajdonképpen egy
entomológus. Nekem eddig az a bizarr elképzelésem volt, hogy maga cecelegyekkel
küszködik, sáskákat püföl halálra bottal. – Csendesen becsukta az ajtót és egyfolytában
beszélve, az asztalnál álló lány mellé oldalazott. – Ez tényleg érdekesnek tűnik.
A lány, aki eddig úgy viselkedett, mint egy prüszkölő macska, amelyik meggörbíti a
hátát és minden szál szőrét égnek mereszti, lassan mégenyhült.
– Lemezek – magyarázta kelletlenül. – Mikroszkópos vizsgálatot végzek. – Azután
hangja újból ingerültté vált. – Maga egy igazi, előítéletekkel teli, tudatlan és tájékozatlan
laikus, aki a rovar szót hallva rögtön olyan rovarkártevőkre gondol, mint a sáska vagy
bacilusgazdára, mint a cecelégy.
– És baj ez?
– A hexapoda a legnagyobb állati törzs, az Arthropoda legnagyobb osztálya. A szó
szoros értelmében több százezer tagja van, amik közül a legtöbb hasznára van az
embernek, míg a rovarkártevők elenyésző kisebbséget alkotnak.
– Ez soha meg sem fordult a fejemben. Hogy érti azt, hogy hasznára van az embernek?
– Megporozzák a növényeket, eltakarítják és ellenőrzik a rovarkártevőket, és
táplálékul szolgálnak a... – A lány belemerült és pár perc múlva Craig érdeklődése már
nem volt tettetett. Janine, mint minden, szakmájáért élő ember, önfeledten beszélt
választott területéről. És mikor látta, hogy Craigben fogékony és hálás hallgatóságra
talált, még részletesebben magyarázott tovább.
A sok-sok lapos fiók tartalmazta a gyűjteményt, amelyet a lány első találkozásukkor
büszkén a világ legszebbjének nevezett. Mutatott Craignek a mikroszkóp alatt
tollszárnyú, mindössze egy század inch hosszú bogarakat a Ptiliidae családból, utána
összehasonlította őket az óriási afrikai góliát bogarakkal. Mutatott ritka szépségű,
ékszerre emlékeztető és visszataszítóan csúnya orchideákat, virágokat, botokat, fakérget
és kígyókat utánzó rovarokat. Volt egy darázs, amely kavicsot használt szerszámként és
egy légy, amely a kakukkhoz hasonlóan, tojásait egy másik fészekbe rakta. Voltak
hangyák, amelyek akkora levéltetveket tartottak, mint egy tehén és gombát tenyésztettek.
Mutatott gleccserlakó rovarokat és olyanokat, amelyek a Szahara belsejében vagy a
tengerben éltek, és nyersolaj tócsákban tanyázó lárvákat, amelyek a ragacsos folyadékba
pottyant rovarokkal táplálkoztak.
Craig látott húszezer szemű szitakötőket és olyan hangyákat, amelyek a saját
testsúlyuknál ezerszer nehezebb terhet is fel bírtak emelni. Janine, miközben furcsa
táplálkozási szokásaikat és szaporodásukat taglalta, annyira belefeledkezett
mondókájába, hogy hiúságáról is megfeledkezve visszatette a szarukeretes szemüveget
orrára. Olyan helyes volt, hogy Craig legszívesebben megölelte volna.
Két óra múlva a lány levette a szemüvegét és kihívóan szembefordult vele. – Oké –
mondta. – Eredetileg a Hexapoda gyűjtemény kurátora vagyok, de ugyanakkor a
Mezőgazdasági Minisztériumnak, az Állat és Természetvédelemnek és
Közegészségügynek is dolgozom tanácsadóként. Ebből áll egy entomológus munkája,
miszter... most pedig halljam, mi az ördögöt csinál maga?
– Entomológusokat keresek fel és meghívom őket ebédre.
– Ebédre? – a lány zavartnak látszott. – Mennyi az idő? Uramisten, eltolta az egész
szombat délelőttömet!
– Bélszínre – dobta be a mézesmadzagot Craig. – Most kaptam fizetést.
– Lehet, hogy Rolyval ebédelek – mondta a lány kíméletlenül.
– Roly a dzsungelben van.
– Honnét tudja?
– Felhívtam Val nénit Queen's Lynnben és ellenőriztem.
– Rafinált egy alak maga. – A lány most először elnevette magát. – Oké, feladom.
Menjünk ebédelni.
A bélszín vastag és nedvdús volt és a jéghideg sör habja gyöngyözőn futott le a pohár
oldalán. Rengeteget nevettek és ebéd után Craig megkérdezte: – Mit csinálnak az
entomológusok szombat délutánonként?
– És a rendőrőrmesterek? – vágott vissza a lány.
– Az őseik után kutatnak kísérteties és csodálatos helyeken... nincs kedve velem jönni?
A lány már ismerte a Land-Rovert, egy selyemsálat kötött fejére és napszemüveget
vett fel a szél ellen, Craig pedig feltöltötte a hűtődobozt zúzott jéggel és sörrel.
Kihajtottak a Rhodes Matopos Nemzeti Parkba, a bűvös hegyek közé, ahol valamikor az
Umlimo trónolt, akihez a matabelék segítségért és tanácsért felmentek a szentélybe a
törzsi katasztrófák idején. Szívet gyönyörködtetően szép hely volt.
– Olyanok ezek a dombok, mint a Rajna-parti csodálatos tündérkastélyok – mondta
Janine.
A völgyekben birkaszelíd vadantilop, fekete antilop és kudu csordák voltak. Alig
emelték fel fejüket, mikor a Land-Rover elhaladt mellettük, aztán tovább legelésztek.
 Úgy látszott, mintha csak az övék lettek volna a hegyek. Nem sokan merték volna
megkockáztatni, hogy egyedül nekivágjanak ezeken a földutakon a matabele hagyomány
erődjébe. De mikor Craig leparkolta a kocsit egy árnyékos berekben egy masszív, kopasz
gránitdomb tövében, egy öreg matabele őr jött elébük a Park Igazgatóság barna
egyenruhájában és szombrerójában, és elkísérte őket egy kapuig, amelyen az alábbi
felirat állt: "Itt nyugszanak azok a férfiak, akik tiszteletet és megbecsülést érdemelnek a
hazától".
Felmentek a dombtetőre, ahol természetes gránitkő-őrszemektől őrizve megtalálták
Cecil Rhodes súlyos bronzlappal fedett sírját.
– Nagyon keveset tudok róla – vallotta meg Janine.
– Szerintem senki sem tud sokat róla – mondta Craig.Nagyon különös ember volt, de a
temetésén a matabelék királyi köszöntéssel búcsúztak el tőle. Hihetetlen hatalmat tudott
gyakorolni más emberek fölött.
Átmentek a domb túloldalára, a négyszögletes, kőtömbökből álló mauzóleumhoz,
amelyet heroikus alakokat ábrázoló bronzfríz díszített.
– Allan Wilson és emberei – magyarázta Craig –, akiket exhumáltak és idehoztak a
Shangani csata színhelyéről.
Az emlékmű északi falán Craig lefelé futtatta ujját a hősi halottak faragott névsorán és
megállt egy névnél.
– Nagytiszteletű Clinton Codrington – olvasta fennhangon. – Az ükapám... különös
ember volt. Felesége, az ükanyám is figyelemre méltó asszony volt. Ők ketten, Clinton és
Robyn alapították a Khami Missziót. Néhány hónappal később az ükapámat megölték a
matabelék, Robyn pedig férjhez ment annak a hadoszlopnak a parancsnokához, egy St.
John nevű amerikai pasashoz, aki Clintont a halálba küldte. Fogadok, hogy ott is volt
valami érdekes csalafintaság! Valami sumák!
– Már akkoriban is létezett ilyesmi? – kérdezte Janine. – Azt hittem ez modern
találmány.
Megkerülték a domboldalt és egy másik sírra bukkantak, amelyen egy idomtalan,
eltörpült mszaszafa talált kétes biztonságú kapaszkodót egy repedésben, a kemény
grániton. Akárcsak a tetőn lévő sírt, ezt is egy súlyos, megpatinásodott bronzlap fedte és
az alábbi felirat állt rajta:
"ITT NYUGSZIK SIR RALPH BALLANTYNE,
DÉL-RODÉZIA ELSŐ MINISZTERELNÖKE.
TISZTELET ÉS MEGBECSÜLÉS A HAZÁTÓL".
– Ballantyne – mondta a lány. – Roly valamelyik őse lehet.
– Mindkettőnk őse – értett egyet Craig. – Bawu apja és a mi dédnagyapánk. Igazából
őmiatta jöttem ki ide.
– Mit tud róla?
– Elég sokat. Épp most olvastam a naplóját. Belevaló fickó volt. Ha nem ütik lovaggá,
valószínűleg fel kellett volna kötniük. A titkos vallomásaiból ítélve hétpróbás gazember,
de roppant színes egyéniség volt.
– Akkor maga őrá ütött! – kacagott fel a lány. – Meséljen még róla.
– Az a fura, hogy esküdt ellensége volt annak a másik vén csirkefogónak odafönt –
mutatott Craig a dombtetőre Cecil Rhodes sírja felé –, és ide temették őket, majdnem
egymás mellé. Ralph dédanyja azt írja a naplójában, hogy ő fedezte fel a Wankie
aranymezőt, de Rhodes kitúrta belőle. Akkor megesküdött, hogy tönkreteszi Rhodes-t és
a Társaságát, és ezt így leírta! Majd megmutatom. Utána pedig azzal dicsekszik, hogy ez
sikerült is neki. 1923-ban véget ért a Rhodes Brit Dél-Afrika Társaságának uralma. Dél-
Rodézia brit gyarmattá vált, amelynek az öreg Sir Ralph lett a miniszterelnöke. És
beváltotta a fenyegetését.
Leültek egymás mellé a sír peremkövére és miközben Craig elmesélte neki a
legmulatságosabb és legérdekesebb történeteket, amiket a titkos naplóban olvasott, a lány
lenyűgözve hallgatta.
– Különös belegondolni, hogy ők részünket képezik és mi is a részeik vagyunk –
suttogta a lány. – Hogy minden, ami most történik, abban gyökeredzik, amit hajdanán
tettek és mondtak.
– Múlt nélkül nincs jövő – ismételte Craig Samson Kumalo szavait, azután hozzátette:
– Erről jut eszembe, hogy még egy elintéznivalóm van itt, mielőtt visszamennénk a
városba.
Craig most már magától is megtalálta a rejtett leágazást és ráfordulva a temető mellett
húzódó csapásra, végighajtott a spathodeafákkal szegélyezett széles sétányon a Khami
misszió fehérre meszelt személyzeti épületei felé. A legszélső házikó elhagyatottnak
látszott. Nem voltak függönyök az ablakokon, s mikor Craig felment a tornácra és
bebámult, látta, hogy a szobák csupaszok.
– Kit keres? – kérdezte Janine, mikor Craig visszament a kocsihoz.
– Egy barátomat.
– Jó barátja?
– A legeslegjobb a világon.
Tovább hajtott, le a dombról a kórházhoz, ahol ismét megállt. Janine-t a kocsiban
hagyta és belépett az előcsarnokba. Egy nő ment oda hozzá nagy léptekkel, fehér
laboratóriumi köpenyt viselt, arca természetellenesen sápadt volt, és szemöldökét
ellenségesen összevonta.
– Remélem, nem zaklatni és ijesztgetni jött ide az embereinket – mondta. – Mifelénk a
rendőrség bajt jelent.
– Elnézést – Craig lepillantott az egyenruhájára. – Magánügyben jöttem. Egy
barátomat keresem, itt élt a családja. Samson Kumalo...
– Ja, igen – bólintott a nő. – Most ismerem meg. Magánál állt Sam alkalmazásban.
Nos, ő elment.
– Elment? Nem tudja, hová?
– Nem – hallotta Craig a határozott és begombolkozó választ.
– És a nagyapja, Gideon...?
– Ő meghalt.
– Meghalt? – Craig meg volt döbbenve. – Hogyan?
– Megszakadt a szíve... mikor a maga emberei meggyilkoltak valakit, akit nagyon
szeretett. Most pedig, ha nincs több kérdése, távozzék, mert mi nem szeretjük itt az
egyenruhákat.

Késő délutánra értek vissza a városba. Craig egyenest a jachtjához hajtott, anélkül,
hogy a lány véleményét megkérdezte volna. A mangófák alatt megállva Janine szó nélkül
kiszállt a kocsiból és követte őt a létrafeljáróhoz.
 Craig feltett egy kazettát, kinyitott egy üveg bort, aztán lehozta Sir Ralph bőrkötéses
naplóját, amit Bawu kölcsönadott neki, és egymás mellé ülve a padra a szalonban;
elmerültek benne. Janine-nak nagyon tetszettek a lapszéleket díszítő tinta- és
ceruzarajzok és az 1890-es évek sáskajárásának leírásához érve teljesen le volt nyűgözve.
– Jó szeme volt az öreg szivarnak – vett szemügyre egy sáskát ábrázoló rajzot. –
Tapasztalt természetbúvár lehetett, nézze csak a részleteket.
Felpillantott a szorosan mellette ülő Craigre, aki egy rajongó kölyökkutya szemeivel
nézett rá. Janine lassan becsukta a bőrkötésű könyvet, anélkül hogy elfordította volna
pillantását és mikor Craig közelebb hajolt hozzá, nem próbált elhúzódni. Ajka ellágyult
és megnyílt Craig rátapadó ajka alatt. Nagy, ferdevágású szemei lecsukódtak és hosszú
szempillái olyan finomak voltak, mint a pillangószárnyak.
Jó idő múlva Janine fátyolos hangon azt suttogta: – Az isten szerelmére, ne mondj
semmi ostobaságot. Csak folytasd amit elkezdtél.
Craig engedelmeskedett, s végül a lány törte meg a csendet. Hangja remegett.
– Remélem voltál annyira előrelátó, hogy elég szélesre csináld az ágyat kettőnknek.
Craig még mindig nem szólt, hanem karjába emelve az ágyra tette, hogy győződjön
meg róla.
– Tudod, nem is képzeltem volna, hogy ez így lehet. – Hangjában csodálkozás volt,
miközben fél könyékre támaszkodva lebámult a lányra. – Olyan jó, természetes és
könnyed volt.
Ujja hegyét végighúzta Craig csupasz mellén és kis köröket rajzolt vele a mellbimbói
köré. – Szeretem a szőrös mellű férfiakat – dorombolta.
– Azazhogy... én ezt mindig olyan ünnepélyes dolognak éreztem... amit esküvések és
vallomások előznek meg.
– Orgonazene? – kuncogott a lány. – Ha nem haragszol a kifejezésért.
– Az más – mondta Craig. – Egyedül akkor hallottalak kuncogni, mikor csinálod, vagy
épp befejezted.
– Mert csak akkor érzek kedvet hozzá – ismerte el a lány. – Légy jó fiú és hozzál
poharakat.
– Most mi olyan vicces? – kérdezte Craig a kabinlépcsőről.
– Olyan fehér és sima a feneked, mint egy csecsemőé... ne, ne takard el!
Miközben a konyhában a faliszekrényben keresgélt, Janine kiszólt a kabinból. –
Megvan neked a Pasztorál?
– Azt hiszem, igen.
– Tedd fel, kedves!
– Miért?
– Elárulom, ha visszajöttél az ágyba.
Janine az ágy fejénél ült, anyaszült meztelenül, lótuszülés-ben. Craig átnyújtotta neki
az egyik borospoharat és némi erőlködéssel maga is lótuszülésbe csavarta hosszú lábait a
lánnyal szemközt.
– Akkor áruld el – szólította fel a lányt.
– Ne butáskodj, Craig... csak úgy gondoltam, pont jó kíséret ez.
Újabb nagy zene és szerelemvihar söpört végig rajtuk, ami után tehetetlenül egymásba
kapaszkodva maradtak. A fájó csendben a lány gyengéden hátrasimította Craig szeméből
verejték áztatta haját.
Ez már túl sok volt Craignek. – Szeretlek! – kottyantotta ki. – Istenem, mennyire
szeretlek!
A lány szinte durván ellökte magától és felült.
– Aranyos, édes, jópofa srác vagy és gyengéd és figyelmes szerető, de valami
istentelen tehetséged van arra, hogy rosszul időzítsd a butaságaidat.
Reggel Janine azt mondta: – Te csináltad a vacsorát, én készítem a reggelit – azzal
kiment a konyhába. Craig egy régi inge volt rajta, amely a térde alá ért és fel kellett tűrnie
az ujját.
– Annyi tojásod és szalonnád van, hogy akár éttermet is nyithatnál... vendéget vártál?
– Nem vártam, csak reménykedtem a jövetelében! – kiáltotta Craig a zuhany alól. –
Nekem tükörtojást csinálj!
Reggeli után Janine segített neki feltenni a nagy, csillogó, rozsdamentes acélcsörlőket
a főfedélzetre. Szükség volt valakire, aki pozícióban tartja a bekötőlemezeket, mialatt ő,
Craig kifúrta és csapszeggel összekapcsolta a túloldalon.
– Igazi ezermester vagy! – kiáltott le Janine a vezetőfülke széléről a fedélzet alatt
dolgozó Craignek.
– Kedves tőled, hogy rájöttél!
– És gondolom, kitűnő fegyvermester is vagy!
– Úgy bizony!
– Ha jól sejtem, puskákat javítasz?
– Többek között!
– Hogy választhattad ezt a mesterséget? A puskák gyilkos eszközök!
– Igazi, előítéletekkel teli, tudatlan és tájékozatlan laikus vagy! – fordította Craig a
lány ellen a saját szavait. – A tűzfegyverek egy bizonyos szinten rendkívül gyakorlati és
hasznos szerszámok, másfelől pedig pompás műremekek is lehetnek. Az ember mindig
fordított az alkotó ösztöneiből a fegyvereire.
– És a felhasználási módjuk? – vetette ellen a lány.
– Többek között arra is használták őket, hogy megakadályozzák Adolf Hitlert a zsidó
nép elgázosításában – mutatott rá Craig.
– Ugyan, Craig! És most éppen mire használják őket odakinn a dzsungelben?
– Nem a puskák gonoszak, hanem bizonyos emberek, akiknek a kezébe kerülnek.
Ugyanezt lehetne mondani a villáskulcsokról is.
Megszorította a csavarokat a csörlőn és bedugta fejét a lejárónyíláson. – Mára elég... a
hetedik nap a pihenésé. Iszunk egy sört?
Craig bekapcsolta a vezetőfülkébe szerelt hangszórót, azután mindketten leheveredtek
a napra a fedélzeten, sört iszogattak és zenét hallgattak.
– Nézd, Jan, én nem tudom ezt tapintatosan megfogalmazni, de nem akarom, hogy
mással is találkozz... érted, mire gondolok?
– Már megint ezzel jössz? – A lány szemei összehúzódtak és jegesen kéklettek. –
Hagyd már ezt abba, Craig!
– De hát azok után, ami köztünk történt... – makacskodott tovább Craig. – Azt hiszem,
nekünk...
– Figyelj ide, drágaságom, választhatsz... újból feldühítesz, vagy felvidítasz! Melyiket
akarod?
Hétfőn ebédidőben Janine bement a főparancsnokságra és miközben sonkás
szendvicseket eszegettek, Craig körbe kalauzolta a fegyvertárban. Janine akaratlanul is
nyugtalanná vált a zsákmányolt fegyverek és robbanóanyagok kirakodóvásártól. Craig
elmagyarázta a különféle aknák működési elvét és azt, hogy hogyan lehet őket felderíteni
és ártalmatlanná tenni.
– Csak kerülnének a terroristák kezébe – mondta Craig. – A disznók kétszáz
mérföldön is keresztül tudják cipelni őket a hátukon a dzsungelen. Pedig nem két deka...
emeld csak meg.
Végül egy kis hátsó helyiségbe vezette a lányt. – Ez itt a különleges tervem, az M és A
– "megtalálni és azonosítani". – A falakat borító tengerészeti térképekre és a
munkapadnál egymásra rakott nagy, üres tölténykazettás dobozokra mutatott. – Minden
összecsapás után a terroristákkal, a fegyvermestereink átfésülik a terepet és összeszedik a
kilőtt töltényeket. Legelőször az ujjlenyomatokat ellenőrzik. Így, ha a terrorista szerepel a
nyilvántartásban, azonnal azonosítható! Ha pedig megtörölte a töltényeket betöltés előtt,
vagy ha nincs nyilvántartásunk az ujjlenyomatairól, még mindig pontosan be tudjuk
azonosítani a puskát, amelyből a töltényt kilőtték.
Odavezette a lányt a munkapadhoz és belenézetett vele a rajta álló kis mikroszkópba. –
A csapszeg minden puskában rovátkát üt a töltény csappantyújába, ami olyan egyedi,
akár az ujjlenyomat. Ezáltal követni tudjuk minden kint működő aktív terrorista
útvonalát. Pontosan fel tudjuk becsülni, hogy hányan vannak és kik a megszállottak.
– Megszállottak? – Janine felpillantott a mikroszkópról.
– Minden száz terroristából, akik a terepen vannak, kilencven-egynéhány egy biztos
fedezékben húzódik meg egy falu közelében, amely ellátja őket élelemmel és lányokkal
és igyekeznek kerülni a veszélyt és az összecsapást a mi katonáinkkal. De a
megszállottak, azok mások. Ők a tigrisek, a fanatikus gyilkosok, ezek a térképek az ő első
csapatukat ábrázolják.
A falhoz vezette a lányt.
– Nézd meg ezt. Mi Kankalinnak hívjuk, mert a csapszege virág formájú nyomot hagy
maga után. Már három éve van a dzsungelben és kilencvenhat összecsapásban vett részt,
ami minden tíz napban egyet jelent. Vasból lehet a pasas.
Craig lefuttatta ujját a térképen.
– Ez itt egy másik, akit Leopárd Mancsnak neveztünk el a puskája lenyomata után.
Látod? Új fiú, először kelt át a folyón, de már négy farmot támadott meg és vezetett egy
lesbenállást, azután megütközött Roly Felderítőivel. Nem sok szokta túlélni az ilyesmit,
mert Roly embereit nagyon kemény fából faragták. A legtöbb kádert kinyírták, de
Leopárd Mancs úgy harcolt, mint egy veterán és kereket oldott egy maroknyi emberével.
Roly harci jelentésében az áll, hogy négy emberével végeztek az AP-aknák, amiket
Leopárd Mancs fektetett menekülés közben, és hat embere esett el a tűzharcban. Ez
összesen tíz ember. Ilyen súlyos veszteséget a Felderítők még soha, egy összecsapásnál
sem szenvedtek. – Craig egy újabb névre bökött a térképen. – Egy megszállott. Sokat
fogunk még hallani erről a fickóról.
Janine vállat vont. – Borzalmas... ennyi halál és szenvedés. Véget fog ez érni valaha
is?
– Akkor kezdődött, mikor az ember először felállt a két hátsó lábára és nem holnap
fog véget érni. De most inkább a ma esti vacsoráról beszéljünk. Hétre érted megyek a
lakásodra, oké?
Janine valamivel öt óra előtt felhívta a fegyvertárban.
– Craig, ne gyere értem ma este.
– Miért ne?
 – Mert nem leszek otthon.
– Mi történt?
– Roly visszajött a dzsungelból.
Craig dolgozgatott egy kicsit a jacht első fedélzetén, felszerelte a kötélvillákat az
orrvitorla lemezekre, de sötétedéskor lement a kabinba. Mélységesen levert volt és nem
találta a helyét. A lány ottfelejtette napszemüvegét az ágy melletti asztalon és ajakrúzsát a
mosdókagyló szélén. A szalonban még ott lebegett a parfümje, és a két borospohár
egymás mellett állt a mosogatóban.
– Azt hiszem, berúgok – határozta el magát, de nem volt tonikja és a ginnek tiszta
vízzel pocsék íze volt. Kilöttyintette a mosogatóba és feltette a Pastoralt a magnóra. A
zene csupa fájdalmas képet idézett fel előtte és leállította.
Felvette Sir Ralph bőrkötéses naplóját az asztalról és belelapozgatott. Már kétszer
elolvasta. Ki kéne mennie a hétvégén King's Lynnbe, Bawu már biztosan várja, hogy
jelentkezzen a következő naplóért. Újból elkezdte olvasni, ami azonnal csillapítószerként
hatott a magányosságra.
Kis idő múlva keresgélni kezdett a térképasztalfiókban és megtalálta a vonalas irkát,
amely a kabinok és a konyha tervrajzait tartalmazta. Kitépte a néhány telerajzolt oldalt és
még vagy száz lap maradt a füzetben. Leült a szalonban az asztalhoz, kivett egy ceruzát a
tartóból és legalább öt percen át bámult a legelső üres oldalra. Azután írni kezdett:
"Afrika alacsonyan kuporgott a horizonton, akár egy lesben álló oroszlán,
sárgásbarnán és aranyosan a korai napfényben, kiszárítva a Benguela Áramlat hidegétől.
Robyn Ballantyne a hajókorlátnál állva bámulta..."
Craig újból elolvasta a leírtakat és furcsa izgatottság fogta el, amilyet még soha nem
érzett azelőtt. Igazából látta a fiatal nőt. Látta, ahogy ott áll, fejét türelmetlenül felszegve,
miközben a szél a hajába kapaszkodik és összekuszálja.
A ceruza száguldásba fogott az üres oldalon, és az asszony mozgott és hangosan
beszélt Craig képzeletében. Lapozott és folytatta az írást, mígnem egyszer csak azt vette
észre, hogy az irka teljesen megtelt csúcsos, hegyes betűivel, és fejénél az
ökörszemablakon már bevilágítottak a nap első sugarai.

Janine Carpenter emlékezete szerint, amióta csak az eszét tudta, mindig voltak lovak
apja istállójában, az állatorvosi rendelő mögött. Nyolcéves volt, mikor apja először elvitte
a helyi vadászatra. Pont mikor huszonkét éves múlt, néhány hónappal Afrikába utazása
előtt, nyerte a vadászjelvény kitüntetéseit.
A hátasló, amelyet Roland Ballantyne-tól kapott ajándékba, egy szép pej kancacsikó
volt és semmilyen jelzést nem viselt magán. Fényesre csutakolt szőre úgy ragyogott a
napfényben, mint nedves, vörös selyem. Janine gyakran lovagolt rajta azelőtt. A ló fürge
és erős volt, és jól ráérzett gazdájára.
Rolandnek egy csődöre volt. A hatalmas, fekete állatot Mzilikazinak nevezte el a
hajdani király után. Az erek eleven kígyókként dagadtak ki lapockája bőrén és hasán.
Nagy, fekete, batyuszerű heréi nyersek és döbbenetesen férfiasak voltak. Mikor
hátracsapta fülét és kivicsorította fogait, vad szemei sarkában a nyálkahártya vérvörös
volt. Valami olyan arrogancia és fenyegetés volt benne, ami megijesztette Janine-t, de
egyúttal izgatta is. Lovak és lovasaik egy pár voltak.
 Roland Ballantyne barna, ferdecsíkos fésűsszövet bricseszt és tükörfényesre glancolt
csizmát viselt. Ropogósra vasalt fehér ingének rövid ujja szorosan megfeszült
felsőkarjának kemény, sima izmain. Janine biztos volt benne, hogy Roland azért hord
mindig fehéret, hogy még jobban kihangsúlyozza arca és karja barnaságát. Janine
fantasztikusan jóképűnek találta a férfit és a benne lakozó kegyetlenség és irgalmatlanság
csak még vonzóbbá tette szemében.
Az éjszaka a férfi legénylakásán az ágyban Janine megkérdezte tőle:
– Hány embert öltél meg eddig?
– Amennyit kellett – felelte Roland, s a lányt bár gyűlölte a háborút, halált és
szenvedést, ez akarata ellenére is izgatta. Aztán a férfi könnyedén elnevette magát és azt
mondta: – Hóbortos egy kis szuka vagy, tudod? – Janine mélységesen elszégyellte magát
és olyan dühbe gurult, hogy a szemének akart esni a körmével. Roland erőfeszítés nélkül
lefogta és továbbra is kuncogva addig suttogott a fülébe, míg ismét teljesen levette a
lábáról.
A dombtetőn Roland megállította csődörét. A ló szoros kis körben táncolt, patáit
finoman felkapva és meg akarta szaglászni Janine kancáját, de Roland visszahúzta a fejét
és körbemutatott a kék távolságba vesző látóhatáron.
– Minden, amit innét látsz, minden fűszál, minden göröngy a Ballantyne-oké. Harcok
árán szereztük meg és annak, aki el akarná venni tőlünk, előbb engem kéne megölnie. –
Az elképzelés, hogy bárki is ilyesmit akarhatna tenni, egyenesen nevetséges volt. A férfi
halhatatlan ifjú titánnak látszott.
Roland leszállt a nyeregből és egy magas mszaszafához vezette a lovakat. Kipányvázta
őket, aztán felnyúlt és leemelte a lányt is a nyeregből. A szakadék szélére kormányozta és
hátával a mellére ölelte, hogy Janine jól láthassa az egészet.
– Ez az! – mondta Roland. – Nézd csak!
Gyönyörű látványt nyújtottak a dús, aranyos prérik; kecses fák és vizek, amelyek
tiszta patakocskákban folytak vagy tükörként ragyogtak, ott, ahol a gát falai
feltartóztatták őket; a nagy vörös marhák békés csordái, amelyek olyan vörösek voltak,
mint a gazdag föld a patáik alatt, és az egészre a magas, felhők tarkította afrikai égbolt
kékje borult.
– Egy asszonyra van szükség, aki ugyanúgy szereti, mint én – mondta. – Egy
asszonyra, hogy szép fiúgyermekeket hozzon a világra, akik ugyanúgy gondját viselik és
megtartják, ahogyan én.
A lány tudta, mit készül Roland aztán mondani, és most, hogy már-már kimondta,
zsibbadtnak és zavartnak érezte magát. Remegés fogta el, ahogy a férfihoz simult.
– Azt akarom, hogy te légy az az asszony – mondta ki végül Roland Ballantyne és
Janine hevesen sírva fakadt.

A Ballantyne Felderítők altisztjei külön kis eljegyzési partit rendeztek ezredesük és

ifjú arája tiszteletére.
Az ünnepséget az altisztek étkezdéjében tartották a Thabas Indunák barakkjainál. Az
ezred tisztjeit és feleségeiket is meghívták, így, mikor Roland és Janine megjelentek a
Mereedes-ben, egész tömeg zsúfolódott össze az elülső verandán a fogadásukra. Gondele
főtörzsőrmester vezetésével vidáman, de dallamtalanul elénekelték az "Éljen, éljen soká"-
t.
– Tiszta szerencse, hogy nem úgy harcolnak, ahogy énekelnek – mondta nekik Roland.
– Mert akkor már több lyuk volna a hátsó felükön, mint egy szitán.
Nyers atyai szigorral, de ugyanakkor szereteltel bánt velük, az uralkodó hím könnyed
magabiztosságával, és emberei valósággal bálványozták őt. Janine megértette. Az lepte
volna meg, ha másként lett volna. De legjobban a Felderítők összetartásán csodálkozott.
Tiszteket és közlegényeket, fehéreket és feketéket a bizalomnak és egyetértésnek szinte
kitapintható köteléke fűzte egymáshoz.
Janine érezte, hogy ez még a legerősebb családi köteléknél is erősebb, és később,
mikor felvetette Rolandnak, a férfi egyszerűen azt mondta: – Azok az emberek, akiknek
az élete egymástól függ, megszeretik egymást.
Óriási tisztelettel, valóságos áhítattal bántak Janine-nal. A matabelék Donnának, a
fehérek pedig Madame-nak szólították és Janine azonnal hatással volt rájuk.
Gondele főtörzsőrmester egy akkora adag gint hozott neki, amitől egy elefánt is
berúgott volna, és megbántottnak látszott, mikor Janine kért még egy kis tonikot. Azután
bemutatta a feleségének, egy csinoska tömzsi asszonynak, aki, mint Roly elmondta, egy
rangidős matabele törzsfőnök lánya volt, "olyan hercegnőféle". Öt fia volt – Roly és
Janine is pont annyit akartak – és kitűnően beszélt angolul. Janine azonnal mély és
komoly beszélgetésbe elegyedett vele, amiből végül egy mellette megszólaló hang
zökkentette ki.
– Doktor Carpenter, elnézését kérem a késésért. – A hang gazdája olyan tökéletesen
árnyalt hangsúllyal és klasszikus kiejtéssel ejtette ki mondatát, akár egy BBC-bemondó,
vagy a Királyi Drámai Művészeti Akadémia végzett hallgatója. Janine megfordult és egy
elegáns férfival találta magát szemben, aki a Rodéziai Légierők alezredesi egyenruháját
viselte.
– Douglas Hunt-Jeffreys – mutatkozott be a férfi kinyújtva keskeny, szinte nőies
finom kezét. – Vigasztalan lettem volna, ha nem találkozhatom vitéz ezredesünk elragadó
szívehölgyével. – Kifejezéstelen arca egy kulturált dilettánsé, egyenruhája, bár tökéletes
szabású volt, nem passzolt keskeny vállaihoz. – Az egész ezredet lázba hozta ez a
fantasztikus újság.
Janine ösztönösen megérezte, hogy a férfi megjelenése és finomkodó beszéde ellenére,
nem homoszexuális. Nem úgy fogta a kezét, és a körmönfont pillantás, amellyel úgy
borította be testét, mint egy selyemköntössel, mielőtt megállapodott volna arcán, másról
árulkodtak. Janine-nak ez megbizsergette az érdeklődését – a férfi egy bársonyba csavart
borotvapenge volt. És ha megerősítésre volt szüksége az alezredes heteroszexualitását
illetően, azt máris megkapta Rolandtól, aki látva, hogy kivel beszélget, tüstént mellettük
termett.
– Dougie, öregfiú! – Roland villogó mosolyában volt valami cápaszerű.
– Bon soir, mon brave! – A repülőezredes kivette elefántcsontszipkáját a fogai közül.
– Meg kell mondanom, nem hittem volna rólad, hogy ilyen finom ízlésről teszel
tanúságot. Doktor Carpenter egyenesen elragadó. Jóváhagyom, drága fiam. Igazán
jóváhagyom.
– Dougie-nak mindent jóvá kell hagynia, amit csinálunk – magyarázta Roland. – Ő az
összekötőnk az Egyesített Hadműveletisekkel.
– Doktor Carpenterrel közben rájöttünk, hogy majdnem szomszédok voltunk, egy és
ugyanazon vadászklubhoz tartozunk, ráadásul egy osztályba járt a kishúgommal. Nem is
értem, hogy nem találkoztunk előbb.
Janine akkor értette meg, szinte hitetlenkedve, hogy Roland Ballantyne féltékeny volt
rá és a férfira. Roland még fogta a karját könyök fölött és könnyedén megszorítva
elkormányozta onnét.
– Megbocsátasz Douglas, de be akarom mutatni Bogárkát néhány emberemnek...
– Bogárka... még ilyet! – Douglas Hunt-Jeffreys kínosan hitetlenkedve rázta meg fejét.
– A gyarmatiak mind barbárok. – Azzal elsomfordált egy újabb gin-tonikért.
– Nem kedveled őt? – Janine nem tudott ellenállni, hogy ne bolydítsa fel kicsit Roland
féltékenységét.
– Jól végzi a munkáját – felelte kurtán Roland.
– Szerintem, nagyon kedves.
– Álnok Albion – mondta erre Roland.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy angol.
– Én is az vagyok – mondta Janine halvány éllel mosolya alatt. – És ha csak egy kicsit
is visszatekintesz, te is angol vagy, Roland Ballantyne.
– A különbség csak az, hogy te meg én klassz angolok vagyunk. Douglas Hunt-
Jeffreys viszont egy fasz.
– Na még ilyet! Ez aztán szép! – a férfi együtt nevetett vele.
– Semmit sem ismerek el szívesebben, mint azt, hogy ez egy magamutogató és nyíltan
az erotomanias szerepében tetszelgő fajankó – mondta Roland.
– Akkor te és én nagyon jól ki fogunk jönni egymással. – Janine magához ölelte a férfi
karját békítően, miközben Roland a bár végéhez vezette, ahol egy csoport fiatal férfi állt.
Rövidre nyírt hajukkal és friss arcukkal egyetemistáknak látszottak, csak szemükben ült
az a vagány tekintet, amit – emlékezett Janine – Hemingway "géppuskás szemek"-nek
nevezett.
– Nigel Taylor, Nandele Zama, Peter Sinclair – mutatta be őket Roland. – Ezek a
srácok majdnem lekésték a partit. Csak két órája értek vissza a dzsungelből. Ma reggel
kemény ütközetben vettek részt Gwaainál; huszonhat terroristát megöltek.
Janine tétovázott, mit mondhatna erre, végül alig hallhatóan azt motyogta: – Klassz. –
Még mindig jobb volt, mint "gratulálok", bár a "klassz" sem igazán illett oda huszonhat
emberi élet kioltásáról lévén szó. De azért elégségesnek látszott.
– Meglovagolja az ezredest ma este Donna? – kérdezte a fiatal matabele őrmester
kíváncsian, és Janine sietve Rolandra nézett magyarázatért. A kérdés még egy ilyen
szoros családi körben is meglehetősen bizalmaskodónak hatott.
– Ez egy hagyomány a tiszti kantinban – vigyorodott el Roland a zavarát látva. –
Éjfélkor a főtörzs és én levágtatunk a főkapuhoz és vissza. Az ő lovasa Gondele hercegnő
lesz és attól tartok, tőled is elvárják, hogy megtisztelj engem.
– Ön nem annyira kövér, mint a Hercegnő – mustrálta végig a fiatal matabele Janine-t.
– Tíz fontot teszek magára, Donna.
– Uramisten! Remélem, nem fogja elveszíteni miattunk.
Éjfélkor a hangulat tetőfokra hágott – csak azok az emberek képesek ennyire
elengedni magukat, akik nap mint nap farkasszemet néznek a halállal és tudatában
vannak, hogy e lopott vidám óra talán utoljára jut nekik osztályrészül az életben.
Bankjegykötegeket dobáltak a szárnysegéd kezébe, azután rajongásuk tárgyai köré
gyűlve rekedt hangon kiáltozva buzdították őket.
 A Hercegnő és Janine felhúzták a szoknyát harisnyás lábukról és a bugyijuk alá tűrve,
mint a kislányok a tengerparton, felálltak egy-egy székre a kantinajtó két oldalán. A
makadám főutat a teljes hosszában mellette parkoló katonai járművek reflektorai nappali
fénnyel árasztották el egészen a bárig, ahol mindenkit gin és duhaj lelkesedés fűtött.
A bárpulton Gondele főtörzsőrmester és Roland bricseszre és dzsungelcsizmára
vetkőztek. Esau Gondele igazi fekete óriás volt, kopaszra borotvált feje akár egy
ágyúgolyó, vállai hepehupásak az izomkötegektől. Mellette még Roland is nyápic
legénykének látszott, akinek sima, fehér mellét sohasem érte napfény.
– Ha most elgáncsol, főtörzs, én lenyakazom – figyelmeztette Roland, mire Esau
nyugtatón megpaskolta a vállát.
Sajnálom főnök, de maga eddig még csak közel sem volt a botláshoz soha.
Az adjutáns az utolsó fogadásokat is felvette, aztán meglehetősen ingatagon megállt a
bárpulton, egyik kezében egy szolgálati pisztoly, a másikban egy pohár.
– Csendet kérek! Ha lövök, mindkét versenyző megiszik negyed gallon sört, és mikor
az üveg üres, ki-ki hátára veheti a maga hölgyét.
Elismerő füttykoncert és tapsorkán tört ki. – Csönd legyen, fiúk! – A pult tetején
kétesen imbolygó szárnysegéd megpróbált komolynak látszani.
– Ismerjük a szabályokat!
– Kezdjük már!
A szárnysegéd belenyugvón legyintett, aztán a plafonra szegezte a pisztolyt és
meghúzta a ravaszt. A pisztoly eldördült és kiment egy tetőlámpa. A szárnysegéd kopasz
fejére csak úgy záporoztak a szétrobbant villanykörte szilánkjai.
– Nahát, elfelejtettem kicserélni vaktöltényre – motyogta szórakozottan, de már senki
sem látszott ővele törődni.
Gondele főtörzsőrmester és Roland hátra vetették fejüket és a fekete palackok feneke a
tető felé irányult, miközben szabályosan lüktető torkuk a habzó sört nyelte. Gondele egy
másodperccel Roland előtt végezve leugrott a pultról, jókorát böffentett és nyakába kapta
a visongó Hercegnőt. Már kint is volt az ajtón, mikor Janine még épp hogy csak Roland
nyaka köré fonta csupasz lábszárait.
Roland lefitymálva a verandalépcsőt átugrott a korlát végén. Mikor négy láb magasból
földet ért a pázsiton, az edzett vadász Janine csak hevesen a hajába kapaszkodva és
valamiféle csoda révén tudta megtartani egyensúlyát, de behoztak két yardot a nagydarab
matabele előnyéből. Szorosan a nyomában maradtak végig a hosszú, kanyargós felhajtón,
a dzsungelcsizmák dobogtak a fekete aszfaltúton. Roland minden lépésnél felmordult a
zötyögő és imbolygó Janine-nal a vállán. A nézők ordítoztak és rádőltek a parkoló
teherautók dudájára, pokoli lármát csapva.
A főkapunál a fekete őrszem megismerte Rolandot és cikornyásat szalutált neki.
– Pihenj! – mondta neki Roland, miközben az Gondele felé fordult.
– Ha szerét tudod ejteni, rántsd le Hercegnőt – lihegte Janine-nak.
– Az csalás – tiltakozott a lány zihálva.
– Ez háború, bébi.
Gondele, fújtatva, mint egy bika, nehézkesen kapaszkodott fölfelé a dombra, a
reflektorfényben csak úgy csillogtak barna izmai. Roland könnyedén futott, de még
mindig két lépés választotta el tőle. Janine érezte a testéből áramként sugárzó erőt, de
nem csupán az segített neki araszról araszra csökkenteni a távolságot Gondele mögött.
Ugyanaz a düh fűtötte a győzelemért, amely a Queen's Lynn-i teniszpályán is hatalmába
kerítette.
Nemsokára egymás mellett futottak, emberfeletti erőfeszítést kifejtve. Ez már az
akaraterők versengése volt, próbatétel, hogy ki bírja tovább az elkeseredett küzdelmet.
Janine átnézett Hercegnőre, és leolvasta az asszony eltökélt arcáról, számít rá, hogy ő,
Janine, megpróbálja lerántani. Mindketten tudták, hogy ezt megengedik a szabályok, s az
asszony hallotta is, hogy Roland buzdítja rá Janine-t.
– Ne féljen! – kiáltotta át neki Janine és egy ragyogó mosolyt kapott cserébe.
A két férfi szorosan egy vonalban elfordult a kocsifelhajtón; a pázsit kinyúlt elébük és
Janine érezte, hogy Roland alatta egy már szinte misztikus, nem is létező tartalékhoz
folyamodott. Janine abszurdumnak találta, hogy valaki ilyen késhegyre menő küzdelemre
legyen képes egy gyerekes verseny megnyeréséért. Egy normális, teljesen épelméjű
ember nem cselekedett volna így. Volt valami vadság, valamiféle őrület Roland
Ballantyne-ban, ami megrémisztetté és ugyanakkor felajzotta.
A reflektorok fényében a morajló tömeg szeme láttára Roland Ballantyne egyszerűen
leégette a megtermettebb és erősebb férfit, tántorogva megelőzte féltucat yarddal, aztán
felugrott a lépecsőkön, berontott a kantinajtón és rápottyantotta Janine-t a bárpultra.
Arca puffadt és csúnya vörös volt, mikor elhúzódott tőle.
– Miért nem tetted, amit mondtam? – förmedt rá durván Janine-ra. – Meg ne tagadd
még egyszer az engedelmességet! Megértetted?! – Janine abban a pillanatban komolyan
félt tőle.
Roland azután Esau Gondeléhez lépett, egymás nyakába borultak és könnyes hahotára
fakadva, kimerülten körbe támolyogtak, megpróbálva egyik a másikat ledönteni a lábáról.
A szárnysegéd egy köteg bankjegyet nyomott Roland kezébe. – A nyereménye, uram –
mondta, és Roland lecsapta a pénzt a bárpultra. – Gyerünk, fiúk, segítsenek
megszlopálni! – lihegte, még mindig kifulladva.
Esau Gondele egy kortyot ivott a söréből és a többit Roland fejére öntötte.
– Elnézést, Nkosi! – bömbölte. – De mindig erre vágytam!
– Nos, kedvesem, ilyen egy tipikus családi este a Ballantyne Felderítőknél. – Janine
elfordult és Douglas Hunt-Jeffreyst pillantotta meg maga mellett, elefántcsont szipkájával
a fogai közt. – Olykor, ha ráun erre az egyetemi rögbi klub légkörre és jövendőbelije
beveti magát a dzsungelbe, kellemes felüdüléssel szolgálhat egy civilizált ember
társasága.
– Engem csak az érdekel magában, hogy miből gondolja, hogy ez engem érdekelhet?
– A rokon lelkek megérzik egymást.
– Maga egy szemtelen alak. Megmondom Rolandnak.
– Megteheti – hagyta helyben a férfi. – Világéletemben szerettem a veszélyt. Jó éjt,
doktor Carpenter, remélem, még találkozunk.
Hajnali kettő után hagyták el a kantint. Az elfogyasztott alkohol ellenére Roland
vezetett, mégpedig ugyanolyan gyorsan és jól, mint mindig. Janine házához érve, hiába
tiltakozott fojtott hangon a lány, Roland felvitte karjában a lépcsőn. – Az egész házat
felvered!
– Ha egyszer olyan éberen alszanak... de várd ki, míg felviszlek. Vagy ügyvédi
felszólítást, vagy jobbulást kívánó lapokat fogsz tőlük kapni.
Szeretkezés után Roland azonnal álomba zuhant. Janine mellette fekve az arcát
figyelte a szemközti benzinkút tetején narancssárgán és vörösen villogó neonjelzés be-
bevetődő fényében. A férfi így elernyedve még szebb volt, mint ébren, de Janine
egyszerre azon kapta magát, hogy a fura és kedves Craig Mellow-ra gondol.
– Mennyire különböznek egymástól – gondolta. – De mind a kettőt szeretem,
mindegyiket másképp.
Ez annyira felkavarta, hogy csak akkor aludt el, mikor a hajnal már elmosta a neon
villanásait a hálószoba függönyein.
Úgy érezte, alighogy elaludt, Roland felébresztette. – Reggelit, némber! – parancsolta.
– Kilenckor megbeszélésem van az Egyesített Hadművnél.
Az erkélyen, a miniatűr cserepes virágerdő közepén fogyasztották el a vadgombás
rántottat.
– Tudom, hogy ez rendszerint a menyasszony előjoga Bogárka, de kitűzhetnénk a
dátumot valamikor a jövő hónap végére?
– Olyan hamar? Megmondanád miért?
– Nem egészen... de ha elkülönítésbe megyünk, lehet, hogy egy időre ki leszek vonva
a forgalomból.
– Elkülönítés? – Janine letette a villáját.
– Mikor különleges hadműveletre készülünk, teljes elszigeteltségbe vonulva
dolgozzuk ki a terveket és végzünk hadgyakorlatokat. Túl sok minden szivárgott ki az
utóbbi időkben. A srácokat túl gyakran húzták csőbe. Most egy nagyszabású
hadműveletet készítünk elő és az egész csoportot elkülönítik egy speciális táborba;
senkinek, még nekem sem szabad kapcsolatot tartani a külvilággal, szülőket és
feleségeket is beleértve, míg a hadművelet véget nem ér.
– És hol az a tábor?
– Nem mondhatom meg, de ha a mézesheteket a Victoria-vízesésnél töltenénk, ahogy
tervezted, pont útba esne nekem. Utána te visszarepülsz ide, én meg egyenest a
karanténba megyek.
– Jaj, drágám, hiszen alig van már addig idő! Egy csomó mindent elő kell készíteni...
és lehet, hogy anya és apa ki sem tudnak jönni ilyen sebtében!
– Hívd fel őket telefonon.
– Rendben van – egyezett bele Janine, – De akkor is borzasztó, hogy utána máris el
kell menned!
– Tudom. Nem lesz mindig így. – Roland az órájára pillantott. – Indulnom kell. Ma
este kicsit később jövök, beszélnivalóm van Öcsivel. Úgy hallom, megint a hajójában
lakik.
Janine palástolni igyekezett megdöbbenését.
– Öcsivel? Miről akarsz beszélgetni vele?
Mikor Roland megmondta neki, Janine megnémultan meredt rá az ijesztő csendben.

Janine a múzeumba érve azonnal telefonált a fegyvertárba Craignek.

– Craig, beszélnem kell veled!
– Szuper! Akkor főzök vacsorát!
– Nem, nem... most azonnal! El kell tűnnöd!
A férfi elnevette magát. – De hisz csak pár hónapja dolgozom itt, ami még nekem is
rekordidő!
– Mondd azt, hogy megbetegedett az anyád.
 – Árva vagyok.
– Tudom, drágám, de ez most élet-halál kérdése!
– Hogy neveztél engem?
– Kicsúszott a számon.
– Mondd még egyszer!
– Ne hülyéskedj, Craig!
– Mondjad!
– Drágám.
– Mikor és hol?
– Fél óra múlva a parkban a zenepavilonnál... Craig, rossz hírről van szó. – És meg
sem várva a férfi válaszát, letette a kagylót.
Janine látta meg őt először. Craig olyan ugrándozva közeledett hosszú lábain, mint
egy bernáthegyi kölyök, haja kilógott a kepi ellenzője alól, aggódó ráncba szaladt
szemöldöke meggyűrte arcát, de mikor észrevette a fehérre festett zenepavilon lépcsőjén
üldögélő Janine-t, homloka kisimult és szemében kigyúlt az a különleges, gyengéd
tekintet, amely oly fájdalmasan hatott a lányra.
– Istenem! – mondta Craig. – Már el is felejtettem, milyen szép vagy!
– Sétáljunk. – Janine nem bírt ránézni, de mikor Craig megfogta a kezét, Janine-nek
nem volt ereje visszahúzni.
Egyikük sem szólalt meg újból, míg a folyóhoz nem értek. Megálltak a parton, ahol
egy fehér ruhás, rózsaszín masnis kislány etette kenyérmorzsával a kacsákat.
– Először tőlem kell megtudnod – kezdte Janine. – Tartozom neked ezzel búcsúzóul. –
Érezte, hogy a fiú teljesen lehűlt mellette, de Janine még mindig képtelen volt ránézni,
vagy kihúzni a kezét az övéből.
– Mielőtt bármit is szólnál, hadd mondjam neked még egyszer, amit már mondtam.
Szeretlek, Jan.
– Ó, Craig!
– Hiszel nekem?
A lány bólintott és nyelt egyet.
– Rendben van, akkor most mondd el, miért hívtál ide, mit akarsz közölni velem?
– Roland megkért, hogy legyek a felesége.
Craig kezei remegni kezdtek.
– És én igent mondtam neki.
– Miért, Jan?
A lány végre elrántotta a kezét. – A fene egyen meg, miért kell folyton ezt csinálnod?
– Megmondom – makacskodott a fiú. – Tudom, hogy szeretsz. Miért akarod ezt tenni?
– Mert őt jobban szeretem – felelte Janine még mindig haragosan. – Te az én
helyemben melyikőtökhöz mennél feleségül?
– Így már más – ismerte el Craig. – Azt hiszem, igazad van. – Janine most végre
rápillantott. A fiú holtsápadt volt. – Roly mindig is győztes volt. Remélem, nagyon
boldog leszel, Jan.
– Ó, Craig, annyira sajnálom!
– Igen, tudom. Én is. Hagyhatnánk most ezt Jan? Nincs már mit beszélni róla.
– De igen, van! Roland elmegy hozzád ma este. Meg akar kérni, hogy legyél a
násznagya.
 *

Roland Ballantyne az asztal szélén üldögélt, amelyen Matabeleföld hatalmas,

domborművű térképe volt. A biztonsági erőket kis mozgatható zsetonok jelölték, a
haderejüket pedig egy megszámozott kártya, amely úgy volt a zsetonokba állítva, mint a
menőkártyák a tartójukba. Mindegyik ágazatot más-más szín jelzett – a Ballantyne
Felderítőké a rozsdaszín volt. A jelzés szerint a Thabas Indunák barakkjaiban 250 ember
volt, plusz egy ötven fős őrjárat a Gwaai-nál, amely még az előző napi tűzharc túlélőit
üldözte.
A térképasztal túloldalán Douglas Hunt-Jeffreys repülőezredes belecsapott a fa
mutatópálcával a tenyerébe.
– Jól van – bólintott. – Ez csak a vezérkari főnökökre vonatkozik. Kérlek, menjünk
végig rajta a legelejétől, még egyszer.
Csak ketten voltak a hadműveleti teremben és a vasajtó fölött égett a piros biztonsági
lámpa.
– Fedőnév: Bivaly – mondta Roland. – A hadművelet célja: Josiah Inkunzi és/vagy,
egy vagy az összes vezérkari főnökének, Tebének, Chitepónak és Tungatának a
megsemmisítése.
– Tungata? – kérdezte Hunt-Jeffreys.
– Az egy megszállott – magyarázta Roland.
– Folytasd, kérlek.
– Becserkésszük őket a luszakai biztonsági házban valamikor november 15. után,
mikor Inkunzi már visszatért magyarországi és kelet-németországi látogatásáról.
– Kapsz hírszerzői jelentést a visszatéréséről? – kérdezte Douglas, és mikor Roland
bólintott, hozzátette: – Megtudhatnám, ki a forrásod?
– Az még terád sem tartozik, Dougie, fiam.
– Rendben van, csak bizonyosodj meg róla, hogy Inkunzi valóban megjött, mielőtt
lépnél.
– Nevezzük mostantól Bivalynak.
– Hogy akarsz bejutni ?
– Szárazföldi úton. Egy zambiai rendőrségi jelzésű Land-Rover konvojjal, és az
embereim zambiai rendőregyenruhában lesznek.
Douglas felvonta az egyik szemöldökét: – És a Genovai Egyezmény?
– Ez jogos hadicsel – vetette ellen Roland.
– Agyonlőnek, ha elkapnak.
– Azt különben is megtennék, egyenruhában, vagy anélkül. Egyszerűen ügyelnünk
kell, hogy egyikünket se tudják elkapni.
– Jó. Szóval szárazföldön... és merről?
– Livingstone-Lusaka.
– Az hosszú út ellenséges területen, a légierőnk felrobbantotta Kaleyánál a hidakat.
– Van egy alternatív út folyónak felfelé, és vezető fog várni, aki átvisz hozzá a
dzsungelen.
– Jó, megkerülöd a hidat, de hogyan kelsz át a Zambezin?
– Van egy gázló Kazungula alatt.
– Amit természetesen leellenőriztél?
– Egy gyakorlat során. Kerek kilenc perc alatt vittünk át rajta egy járművet csörlő és
csónak segítségével. Az egész harci különítményt átvisszük két óra alatt. Utána van egy
csapás, amelyen kijutunk a négy északi útra Livingstone-tól ötven kilométerre északra.
– És az utánpótlás?
– A kaleyai vezetőnk egy fehér kukoricatermelő farmer, akinek van üzemanyag a
farmján és helikopterekkel vonulunk majd vissza.
– Ha jól értem, helikopteren menekültök a hadművelet elvetélése esetén.
Roland bólintott. – Így van, Dougie. Imádkozz, öregfiú, hogy ne legyen rá szükség.
– Akkor térjünk rá az emberekre. Hányat viszel magaddal?
– Negyvenöt Felderítőt, beleszámítva a Főtörzset, magamat és tíz szakértőt.
– Szakértőt?
– A Bivaly főhadiszállásán valószínűleg találunk majd egy rakás dokumentumot, amit
nem fogunk tudni mind elhozni. Legalább négy hírszerző szakemberre van szükségünk,
akik a helyszínen felbecsülik, mit érdemes megőrizni és mi az, ami tűzre mehet. Válaszd
ki őket nekünk.
– És a többi szakember?
– Két doki. Henderson és a segédje. Már azelőtt is dolgoztunk neki.
– Jó, és még kik?
– Tűzszerészek, akik felderítik a házban az álcázott csapdákat, és elhelyezik a
mieinket távozás előtt, továbbá levegőbe röpítik a hidakat utánunk, hazafelé jövet.
– Salisburyből hoznád őket?
– Itt, Bulawayóban is ismerek két jó fegyvermestert, az egyik az unokaöcsém.
– Pompás. Névsort kérek. – Douglas óvatosan kihúzta a csikket elefántcsont
szipkájából, elnyomta és újabb cigarettát tett bele a pakli Gold Leaf-ből.
– Mi a helyzet az elkülönítő táborral? – kérdezte. – Van már valami elképzelésed?
– A Wankie Szafari Kunyhó a Dett tisztáson, ami kétórás autóútra van a Zambezitől és
felügyelő bázis, mióta a Wankie Bánya leállt.
– Ötcsillagos luxusszálló, a Felderítők még elpuhulnak. – Douglas csúfondárosan
clvigyorodott. – Oké, majd elintézem nektek. – Douglas feljegyezte, aztán felpillantott. –
Most pedig lássuk az időpontokat. Mikor tudnátok indulni?
November tizenötödikén. Addig nyolc hetünk van összeállítani a felszerelést és
begyakorolni a rajtaütést...
– Meg az esküvőd időpontjával is pont jól összevág, nem igaz? – Douglas
nekikoppintotta a szipkát a fogának, élvezve Roland Ballantyne hirtelen fölfortyanását.
– A rajtaütés időzítésének semmi köze a magánügyeimhez! Teljes mértékben a Bivaly
mozgásainak függvénye. Az esküvőmet pedig egy héttel a karantén előtt tartom és a
mézeshetünket a Victoria-Vízesés Hotelben töltjük, ami csak kétórai autóútra van a
Wankie Szafari Kunyhótól. Azután Janine visszarepül Bulawayóba a menetrendszerű
járattal, én meg egyenest a táborba megyek.
Douglas védekezőn feltartotta kezét és gunyorosan elmosolyodott. – Jó, jó, ne izgasd
fel magad, öregfiú. Csak, mint civil kérdeztem, semmi jelentősége. Apropó, a nekem
küldött meghívód elkallódhatott a postán... – De Roland már minden figyelmét a listájára
összpontosította.

Douglas Hunt-Jeffreys széles ágyán fekve a lehúzott redőnyű, hűvös hálószobában, a

mellette alvó meztelen nőt nézte. Először megkörnyékezhetetlennek látszott sápadt,
himlőhelyes arcával és szúrós szemével a szarukeretes szemüveg mögött, hirtelen,
agresszív, szinte férfias viselkedésével és hevesen agitáló beszédével. De mikor lekerült
róla a plump szvetter, buggyos szoknya, vastag gyapjú zokni és durva bőrszandál, egy
karcsú, halovány, szinte lányos testű teremtés állt Douglas előtt szép kis mellekkel,
amiket a férfi pont kedvére valónak talált. És mikor levette a szemüvegét, szúrós tekintete
a rövidlátók fókusztalan pillantásává enyhült, és Douglas gyakorlott ajkai és ujjai olyan
viharos viszonzást váltottak ki testéből, ami meglepte a férfit és örült neki. Douglas úgy
érezte, hogy az epileptikus szenvedélyt szinte katatóniás, önkívületi állapotba hozhatná,
amelyben a romlottságának már csak ő, Douglas termékeny képzelete szabna csak
korlátot.
A dögvész jöjjön a szép nőkbe – mosolyodott el magában elégedetten. – Csak a rút
kiskacsák képesek az embert teljesen megőrjíteni.
Késő délelőtt találkoztak, és tessék! Douglas vigyázva, nehogy megzavarja a nőt,
megnézte arany Rolexjét – délután két óra volt. Ez még neki is rekordot jelentett.
– Szegény bárányka alaposan kimerült. – Douglas majd elepedt egy cigarettáért, de
úgy döntött, ad még neki tíz percet. Nem kellett sietnie. Nyugodtan feküdhet még egy
kicsit, hogy kényelmesen végiggondolja az ügyet.
Mint sok jó ellenőr, Douglas is úgy találta, hogy a szexuális kapcsolat a női
ügynökeivel, sőt olykor még férfiakkal is hatékony manipulációs eszköz, egyfajta
rövidzárlat az ő szakmájában kívánatos függőségben és lojalitásban. Ez az eset is
tökéletesen példázta. A testi függőség nélkül nehezen kezelhető és kiszámíthatatlan
doktor Leila St. John szexuális függésben tartva, a legjobb ügynöke volt.
Douglas Hunt-Jeffreys egy háború véletlen közbeszólása folytán Rodéziában látta meg
a napvilágot. Apját a II. világháború elején nevezték ki a Királyi Légierők kiképző
állomása parancsnokának az afrikai Gwelóba, ahol megismert és feleségül vett egy
helybéli lányt. Douglast 1941-ben segítette világra a Légierők egyik orvosa. Apja
szolgálati idejének leteltével a család visszatért Angliába, és Douglas követte a família jól
kitaposott ösvényét Etonba, majd a Királyi Légierőkhöz.
De azután, szokatlan görbét írva le karrierjében, a brit katonai hírszerzésnél kötött ki.
Már 1964-ben is, mikor Ian Smith hatalomra került Rodéziában és az Angliával való
szakítás fenyegető húrjait kezdve pengetni, az egyoldalú függetlenség kikiáltását tervezte,
Douglas Hunt-Jeffreyst találták a tökéletes ügynöknek, akit kiküldhetnek a helyszínre.
Visszatért Rodéziába, felvette a rodéziai állampolgárságot, csatlakozott a Rodéziai
Légierőkhöz, és azonnal fölfelé kezdett törtetni a ranglétrán.
Jelenleg a brit hírszerzés fő-koordinátoraként működött az egész területen, és doktor
Leila St. John is az ő beszervezettje volt. Természetesen a nőnek fogalma sem volt a
legfőbb alkalmazója kilétéről; a katonai hírszerzésnek – lett légyen az bármelyik országé
– már a puszta hallatára is felszaladt volna, mint egy rémült macska a legközelebbi fára.
Douglas lustán elvigyorodott a hasonlaton. Leila St. John egy bátor, baloldali kis
gerillacsoport tagjának képzelte magát, akinek feltett szándéka kiragadni szülőföldjét a
fajgyűlölő fasiszta hódítók kezéből, majd átadni a marxista kommunizmus örömeinek.
Douglas Hunter-Jeffreys és kormánya viszont azon munkálkodott, hogy lehető
leggyorsabban olyan megállapodásra jussanak, amely elfogadható az Egyesült Nemzetek,
az Egyesült Államok, Franciaország. Nyugat-Németország és a többi nyugati
szövetségeseik számára, és visszavonuljanak egy zavaros, rendetlen és anyagilag
megerőltető helyzetből, amit még meg lehet méltósággal és gyorsasággal oldani, főleg, ha
rács mögé dugják még a legpiskótább afrikai gerillavezért is.
Brit és amerikai hírszerzői értékelések szerint Josiah Inkunzi, minden szélsőbaloldali
retorikája és a kommunista Kínától és a szovjet tömb országaitól kért és kapott katonai
segítség ellenére is egy pragmatista volt. A Nyugat szempontjából bár Inkunzi távolról
sem volt annyira káros, mint egy csomó, nála sokkal nagyobb kutya, de ha őt eltennék láb
alól, megtisztítanák az utat a marxista horda igazán veszélyes szörnyetegeihez, akik, ha
átvennék a hatalmat, a nagy vörös medve karmaiba löknék a leendő Zimbabwét.
A másodlagos szempont pedig az volt, hogy egy Inkunzi ellen sikerrel végrehajtott
rhodéziai lecsapás felélesztené a rhodéziai V. D. I kormány lassan ellankadó harci
kedvét, és Ian Smithszel és jobboldali kabinet miniszterei bandájával még nehezebb lenne
szót érteni, mint eddig. Nem. Josiah Inkunzi életét minden áron meg kell védeni. Douglas
Hunt-Jeffreys gyengéden megcsiklandozta az alvó nőt:
– Ébredj, cicuskám – szólongatta. – Ideje, hogy beszélgessünk.
A nő felült, nyújtózkodott, aztán egy halk nyögéssel óvatosan megérintette magát. –
Aaah! – motyogta rekedten. – Mindenem sajog kívül-belül, de olyan jó érzés.
– Gyújtsál nekünk cigarettát – parancsolta a férfi. Leila gyakorlott mozdulattal beletett
egy cigarettát az elefántcsont szipkába, aztán meggyújtotta és a férfi szájába tette.
– Mikorra várod a következő futárt Luszakából? – Kifújt egy pörgő füstkarikát, ami
úgy tört meg a nő keblén, mint hegytetőn a köd.
– Már jönnie kellett volna – felelte Leila. – Meséltem neked az Umlimóról?
Ó, igen – bólintott Douglas. – A szellemidéző.
– Már intézkednek az elhozataláról. Luszaka egy magasrangú pártfunkcionáriust,
feltehetőleg komisszárt küld ide, gondoskodni az átszállításáról. Bármelyik pereben
megérkezhet.
– Megér ennyi vesződséget egy ilyen vén szenilis vajákos asszony?
– Ő a matabele nép szellemi vezetője! – vetette ellen hevesen a lány. – Jelenléte a
gerillák között felbecsülhetetlen értékű hatást gyakorolhat a harci szellemre.
– Értem, értem, már elmagyaráztad a babonáikat. – Douglas nyugtatón megsimogatta
arcát és a nő lassan lecsillapodott. – Szóval egy komisszárt küldenek. Jól teszik, bár még
mindig nem igazán értem, hogy tudnak ilyen könnyen ki-be korzózni a határokon, a
városokba és átjutni az ország egyik végéből a másikba.
– Az átlag fehér ember szemében minden fekete arc egyforma – magyarázta Leila. –
Nincs menlevél vagy útlevélrendszer, minden falu egy bázis, és majdnem minden fekete
szövetséges. Ha nincs náluk fegyver vagy robbanóanyag, nyugodtan utazhatnak buszon
és vasúton, és simán átjuthatnak az útakadályokon.
– Ez is igaz – értett egyet Douglas. – Akkor az üzenetemet a lehető leggyorsabban el
tudod juttatni Luszakába.
– Legkésőbb jövő hétre – ígérte meg Leila.
– A Ballantyne Felderítők nagyszabású hadműveletet készítenek elő, hogy kinyírják
Inkunzit és a vezérkarát a luszakai biztonsági házban.
– Uramisten! Ez nem lehet igaz! – hápogta döbbenten Leila.
– Félő, hogy az, hacsak nem sikerül figyelmeztetnünk. Elmondom, hogyan. Véss jól
az eszedbe minden részletet...

*
 A zsivajgó utasokkal teli öreg busz lefelé tartott a kanyargós hegyi úton, s az utána
maradó zsíros, fekete dízel füstcsík lustán félresodródott az enyhe szellő hátán. A
tetőcsomagtartók dugig voltak pakolva kötéllel és zsinegdarabokkal összekötött
batyukkal, kartondobozokkal, olcsó bőröndökkel, faháncsból és vesszőből font
ketrecekben káráló tyúkokkal és egyéb, bajosabban azonosítható csomagokkal.
A sofőr, az útakadályt megpillantva, a fékre taposott és az utasok csevegése és
nevetgélése feszült csendbe enyészett. Amint a busz megállt, a fekete utasok mind
letódultak az első ajtón és a lent álló fegyveres rendőrök két csoportra osztották őket,
férfiak az egyik oldalon, nők és gyerekek a másikon. Közben két fekete bőrű rendőr szállt
fel az üres buszba, hogy átkutassa, nem rejtőzik-e valamelyik ülés alatt szökevény, vagy
nem dugott-e benne el valaki fegyvert.
Tungata Zebiwe elvtárs a felbolydult férfiak csoportjában állt. Kalapja a szemébe volt
húzva, rongyos inget, khaki rövidnadrágot és szutykos teniszcipőt viselt, aminek foltos
vászonfején kidudorodtak a nagylábujjai. Tipikus szakképzetlen vándormunkásnak
látszott, akik az ország munkaerejének zömét adták. Csak addig volt biztonságban, míg a
rendőrök felületesen végezték az ellenőrzést, ezúttal viszont minden jel az ellenkezőjére
vallott.
Miután átkelt a gázlón a Zambezin a sötétben, és átvergődött a cordon sanitaire-en,
délnek vette útját az elhagyatott bányaterületen keresztül, kiért a főútra a Wankie-
kőszénbányáknál. Egyedül utazott, hamis munkáltatópapírokkal, melyek szerint két napja
bocsátották el egy kőszénbányából. A papírok elég jók voltak, hogy bármelyik
közönséges útakadályon átjusson velük.
Csakhogy, mikor már két órája utazott a zsúfolt buszon, amely már Bulawayo
külvárosához közeledett, hirtelen rájött, hogy egy másik ZIPRA futár is van az utasok
között. Felismerte a húszas évei végén járó matabele nőt, aki együtt volt vele a zambiai
kiképző táborban. A nő parasztlánynak volt öltözve, és a hátára kötve vitt egy
kisgyermeket, ősi szokás szerint. Tungata lopva szemügyre vette a nőt, mialatt a busz
délnek robogott, reménykedve, hátha nem visz terhelő anyagokat, ha viszont mégis, és
kiemelik a sorból valamelyik útakadálynál, akkor a busz összes többi utasát teljes
biztonsági vizsgálatnak vetik alá, ami az ujjlenyomatvételt is magába foglalta. És mivel
ő, Tungata, annak idején a rhodéziai kormány alkalmazottja volt, az ujjlenyomatai
szerepeltek a nyilvántartásokban.
A nő, bár szövetségese és elvtársa volt, most halálos veszélyt jelentett számára.
Teljesen jelentéktelen gyalogparaszt, egyszerű futár, amolyan "fogyóeszköz" volt, de ki
tudja, mi van éppen nála. Tungata lopva egyre csak figyelte, hátha utalást talál a jelenlegi
státuszára, aztán figyelmét a lány hátára kötözött csecsemőre összpontosította. A
rémülettől görcsbe rándult a gyomra attól, amire rájött. A nő küldetésben volt. Ha
lebukik, akkor szinte biztos, hogy őt, Tungatát is lefogják.
Most a többi férfi utassal felsorakozott testi motozásra, míg a nők a busz túlsó oldalán
külön sort formáltak. Rendőrnők vetkőztették őket pőrére. A futárlány ötödik volt a
sorban, s ahogy rázta az alvó gyermeket a hátán, az aprócska fej egyik oldalról a másikra
bicsaklott.
Tungata hirtelen a sor elejére tolakodott és sietve, de nyugodtan mondott valamit a
motozást vezető fekete őrmesternek, majd határozottan a nők között álló lányra mutatott.
A lány, mikor észrevette a vádlón részegeződő ujjat, kirontott a sorból és futásnak eredt.
 – Feltartóztatni! – bődült el az őrmester, mire a menekülő meglazította a csecsemőt a
hátához fogó hevedert és a földre pottyantotta az apró, fekete testet. Megszabadulva
terhétől, az utat szegélyező, sűrű tüskés bozót felé rohant. Ám az útakadály épp az ilyen
szökések megakadályozására volt hivatva, és két rendőr ugrott elő a bozótból. A lány
visszafordult, de bekerítették és egy súlyos puskatusütéstől elterült a fűben. Miközben
visszavonszolták, úgy viaskodott, rúgkapált, prüszkölt és vicsorított, mint egy macska, és
Tungata mellett elhaladva, odavisította neki:
– Áruló! Ezért kinyírunk! Meghalsz, bérenc... Tungata tunya közönnyel bámult rá.
Az egyik rendőr felemelte a meztelen csecsemőt a földről, ahová a lány ledobta és a
következő pillanatban felkiáltott:
– Hideg! – Óvatosan megfordította, a testes és parányi tagok élettelenül csuklottak le.
– Halott! – mondta a rendőr döbbenten, aztán újból felkiáltott: – Idenézzetek! Ezt
nézzétek meg!
A gyermek úgy ki volt belezve, akár egy hal. A vágás az ágyékától futott fölfelé a
gyomrán és szegycsontján át a kicsiny torok tövéig és zsákvarró cérnával, durva foltozó
öltésekkel volt bevarrva. A fehér rendőrkapitány émelygő arccal elnyisszantotta az
öltéseket és a testüreg megnyílt. Barna plasztik robbanózsinórokkal volt telitömve.
– Jól van. – A kapitány felegyenesedett. – Mind ittmarad. Alaposan átvizsgáljuk
mindegyik fattyút!
Azután Tungatához lépett. – Szép munka volt, barátom.
– Megveregette Tungata vállát. – Már mehetsz is a jutalomért az őrsre. Ötezer dollár...
nem semmi! Csak add oda ezt nekik. – Ráfirkantott valamit a jegyzettömbjére és kitépte a
lapot. – Itt a nevem és a beosztásom. Én tanúsítom az igényedet. Az egyik Land-
Roverünk mindjárt elindul Bulawayóba... velük bemehetsz.

Tungata engedelmesen alávetette magát a szokásos motozásnak a Khami Misszió

Kórház kapujában. Még mindig a rongyos munkásruhát viselte és a Wankie-kőbányából
történt elbocsátását tanúsító hamis papírok voltak nála.
Az egyik őr szemügyre vette a papírokat. – Mi a bajod?
– Kígyó van a gyomromban.
Tungata a gyomrára nyomta kezeit. A kígyó a gyomorban bármit jelenthetett a
hascsikarástól a nyombélfekélyig.
Az őr elnevette magát. – A doktorok majd kivágják a mambádat. Eredj a
járóbetegosztályra. – Az oldalbejáratra mutatott és Tungata esetlen, hanyag léptekkel
felment a kocsifelhajtón.
A pultnál ülő matabele nővér meglepetten villanó tekintetéből kiolvasta, hogy
megismerte őt, de arca máris ismét szenvtelenné vált. Írt neki egy kartont és az egyik
zsúfolt pad felé intett. Egy-két perc múlva felkelt a pult mögül, bement az "Ügyeletes
orvos" feliratú szobába és becsukta maga mögött az ajtót.
Mikor ismét kilépett, Tungatára bökött ujjával. – Maga következik! – szólította.
Tungata végigcammogott az előcsarnokon, benyitott a szobába, s mihelyt becsukta az
ajtót, Leila St. John örvendezve hozzálépett.
– Komisszár elvtárs! – suttogta és megölelte a férfit. – Már annyira aggódtam! –
Megcsókolta kétoldalról az arcát. Azután Tungata hátralépett és együgyű parasztból
visszaváltozva rettenthetetlen harcossá, félelmetesen hideg tekintettel magaslott föléje.
– Van nekem ruha?
A spanyolfal mögött gyorsan átöltözött, aztán előjött a fehér orvosi köpenyt
gombolgatva. A hajtókán fityegő műanyag kártyán a "doktor G. J. Kumalo" név minden
gyanú fölé helyezte.
– No, mit intéztél? – kérdezte Tungata leülve Leila St. Johnnal szemben az
íróasztalhoz.
– Az Umlimo a geriátriai osztályon. Körülbelül féléve hozták le a hívei a Matopos
Rezervátumból.
– Milyen állapotban van?
– Borzasztó öreg... igazi ősöreg anyóka. El tudom képzelni, hogy tényleg 120 éves,
amennyinek mondja magát. Már fiatal asszony volt, mikor Cecil Rhodes martalócai
betörtek Bulawayóba és a halálba kergették Lobengula királyt.
– Engem az állapota érdekel.
– Alultápláltságban szenvedett, de infúziós táplálásra fogtam, amitől lényegesen
megerősödött, bár sem járni, sem a belein és hólyagján uralkodni nem bír. Mivel albínó,
bőrallergiája van, de kapott tőlem egy antihisztamin kenőcsöt, amelytől az is
nagymértékben enyhült. A hallása és látása megromlott, de a szíve és a többi
életfontosságú szerve figyelemreméltóan egészséges a korához képest. Az elméje is éles
és tiszta. Teljesen észnél van.
– Szóval utazhat? – erősködött Tungata.
– Már alig várja, hogy elutazzon. Hisz azt jövendölte, hogy a nemzet lándzsái csak
azután győzhetnek, ha ő átkelt a nagy vizeken.
Tungata türelmetlen kézmozdulatot tett és Leila St. John elértette.
– Te nem sokra tartod az Umlimót és a jóslatait, ugye, Tungata elvtárs?
– Mért, te talán igen? – kérdezte Tungata.
– Vannak szférák, amelyekbe a mi tudományaink még nem hatoltak be. Az Umlimo
rendkívüli asszony. Nem azt mondom, hogy mindent elhiszek vele kapcsolatban, de
érzem a benne lakozó erőt.
– Mi viszont jó propagandaeszköznek tartjuk. A népünk túlnyomó többsége még ma is
tanulatlan és babonás. De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: utazhat?
– Szerintem igen. Már összekészítettem a gyógyszereit az útra. Kiállítottam az orvosi
bizonyítványokat, amelyekkel simán át kell jutnia biztonsági ellenőrzéseken a zambiai
határig. Melléje adom az útra az egyik legjobb asszisztensemet, egy matabele férfi ápolót.
Én azért nem megyek, mert az már feltűnést keltene.
Tungata jó darabig szótlan maradt, csinos, kemény arcvonásai töprengésbe olvadtak.
Olyan imponáló és tekintélyt parancsoló jelenség volt, hogy Leila azon kapta magát,
szinte félénken lesi, vajon mit fog mondani, és alig várja, hogy válaszoljon neki, akár
parancsot ad, akár kérdést intéz hozzá.
A férfi azonban halk, merengő hangon szólalt meg. – Az öregasszony holtan is
ugyanolyan értékes, mint élve, és egy halottat könnyebb lenne kezelni. Biztosan tudnád
konzerválni formaldehidben, vagy micsodában...
Leila akaratlanul is megdöbbent, de ugyanakkor furán lenyűgözte ez a kegyetlenség és
izgatta a férfi halálos elszántsága.
– Könyörgöm, csak azt ne kérd tőlem... – suttogta, a férfira meredve. Soha nem
találkozott még ilyen emberrel.
 – Megnézem, aztán eldöntöm – közölte Tungata higgadtan. – Méghozzá most azonnal.
A kórház déli szárnyának legfelső emeletén lévő különszoba ajtaja előtt három
kísérteties banya kuporgott. Szárított vadmacska-, sakál- és pitonbőrökbe voltak öltözve,
nyakukon és derekukon palackok, lopótökök, bedugaszolt szarvasagancsok, szárított
kecsketömlők, csontcsörgők, fiolák és jóslócsontokat tartalmazó bőrzacskók lógtak.
– Ezek az öregasszony hívei – magyarázta Leila St. John. – Nem fognak tágítani
mellőle.
– Dehogynem – mondta Tungata nyugodtan. – Ha én mondom nekik, elmennek.
Az egyik öregasszony Tungatához penderült és jajongva, picsogva a lába után nyúlt
retkes kezével, de Tungata félrerúgta. Kinyitotta az ajtót, belépett Leilával a sarkában,
azután becsukta maguk után. Kis szoba volt, mozaiklap-padlóval és fényes, fehér
falakkal. Az ágy mellett egy éjjeliszekrény állt egy rozsdamentes fémtálcán
gyógyszerekkel és műszerekkel. Az ágy lába görgőkben végződött és egy állítókar és
csavar volt rajta. A fejtámla meg volt emelve és a lepedő alatt fekvő törékeny alak nem
látszott nagyobbnak egy gyermeknél. Az ágy fölött infúziós palack függött, amelyből
átlátszó műanyagcső kígyózott le.
Az Umlimo aludt. Pigment nélküli bőre poros, rózsaszínesszürke volt és sötét varréteg
borította egészen sápadt, kopasz fejéig. Koponyájának leheletvékony bőrén úgy fénylett
keresztül a csont, mint egy vízmosta kő a hegyipatak vizében, de szemöldökétől lefelé, az
álláig felhúzott fehér lepedőig arca olyan valószínűtlenül ráncos és gyűrött volt, akár egy
őshüllők-korabeli leleté. Szája nyitva volt és varas ajkai minden lélegzetvételnél
megremegtek, elsorvadt, szürke foghúsában egy szem sárga odvas fog maradt. Kinyitotta
a szemét, amely olyan rózsaszínű volt, mint egy fehér nyúlé, és mélyen szürke
bőrredőkbe süllyedve úszkált ragacsos nyálkahártyájában.
– Köszöntelek, Öreg Anya. – Leila hozzálépett és megérintette a kortól lepusztult
arcot. – Látogatód jött – mondta neki tökéletes szindebele nyelven.
Az öregasszony halk, nyöszörgő hangot hallatott és egész testében remegni, vonaglani
kezdett Tungatára bámulva.
– Nyugodj meg, Öreg Anya. – Leila aggódott. – Ő nem akar bántani téged.
Az öregasszony kihúzta egyik csontvázszerű karját a lepedő alól. Könyöke
megnagyobbodott és deformálódott ízületi kinövésektől, karomszerű, girbe-gurba ujjú
keze csupa bütyök volt. Rábökött vele Tungatára.
– Királyok fia – sipogta meglepően tisztán és jól kivehetően. – Királyok atyja. Király
leszel, ha a sólymok visszatértek. Bayete! Bayete a leendő királynak! – A királyi
köszöntésre Tungata megdermedt a döbbenettől. Arca sötétszürkére váltott, szemöldökén
apró izzadságcsöppek ütöttek ki. Leila St. John egészen a falig hátrált. Rámeredt a
törékeny öregasszonyra a magas vaságyon. A varas ajkakon tajték jelent meg és a
rózsaszín szemek kifordultak üregükből, de a nyöszörgő hang magasabbra hágott.
– A sólymok messze repültek! Nem lesz béke a mambók és monomatopák
királyságában, míg vissza nem tértek. Aki visszaviszi a kősólymokat a fészkükre, az fog
uralkodni a királyságokban! – Hangja sivítóvá erősödött. – Bayete, Nkosi nkulu!
Mambók királya! Örökké élj, monomatopa! – köszöntötte az Umlimo Tungatát a régi
királyok összes megszólításával, aztán visszahanyatlott a puha fehér párnákra. Leila
sietve melléje lépett és ráhelyezte ujjait a botvékony csuklóra.
– Semmi baj – mondta egy pillanat múlva és Tungatára pillantott. – Mit határoztál?
A férfi megrázkódott, mint aki mély álomból ébredt, és fehér köpenye ujjával letörölte
homlokáról a jeges verítéket, ami babonás félelmében verte ki.
– Viseld jól gondját. Vizsgáld meg, fogja-e bírni az utat. Északra visszük, a nagy
folyón túlra – mondta.

Leila St. John befarolt a kis Fiatjával a baleseti ambulancia bejárata melletti beugróba,
fedezékbe a bámész szemek elől. Tungata kisurrant a hátsó ajtón és bekuporodott az
ülések közé. Leila ráterített egy moherplédet, aztán a főkapuhoz hajtott. Kurtán odaszólt
az egyik őrnek és rákanyarodott az igazgatói rezidenciához vezető leágazó útra.
Egyenesen előrenézve és ajakmozgatás nélkül hátraszólt:
– Semmi jele biztonságiaknak egyelőre. Úgy látszik, sikerült észrevétlen maradnod, de
akkor sem fogunk kockáztatni.
Beállt az öreg kőépülethez később hozzátoldott garázsba és miközben levette az
útitáskáját és a dossziéköteget az ülésről, megbizonyosodott, nem figyeli-e valaki. A
kertet magasra futtatott kúszónövények és virágzó bokrok takarták el az úttól és a
zsúptetős templomtól.
Leila, miután kinyitotta a ház oldalajtaját, odaszólt neki:
– Húzódzkodj össze, amennyire csak bírsz és szaladj be.
Tungata kiugrott a kocsiból és Leila utánament a nappaliba, ahol a redőnyök és
függönyök be voltak húzva és félhomály honolt.
– A nagyanyám építette ezt a házat, miután az eredetit felégették az 1896-os
zavargások alatt. Szerencsére megtette az óvintézkedéseket a jövőbeni zavargások ellen.
Leila átment a kézzel fűrészelt, felfényesített rhodéziai tikfapadlón, amelyet cserzett
állatbőrök és merész mintájú, ősi színekben pompázó kézi szövésű szőnyegek borítottak.
Belépett a nyitott kőkandallóba és elhúzta a fekete tűzrostélyt. A kandalló alja
palakockákból volt. Leila a piszkavasakkal feszegetni kezdte és kiemelt közülük egyet.
Tungata melléje lépve egy mély aknát pillantott meg, amelybe az egyik oldalon
kőlépcsők vezettek.
– Itt rejtőzött el Tebe elvtárs akkor éjszaka? – kérdezte. – Mikor a Felderítők és a
kankák mindent tűvé tettek utána?
– Igen, itt. Az lenne a legjobb, ha már most lemennél.
A férfi ügyesen leugrott az aknába és sötétben találta magát. Leila becsukta a
palanyílást és lement melléje. Egy csupasz villanykörte szolgáltatott világosságot az apró
kőcella plafonján. Egy fenyőfa asztalon néhány agyonlapozott könyv volt egymásra
rakva. Az asztal alatt egy alacsony zsámoly, a szemközti falnál egy kis keskeny és
alacsony, kerekes pótágy állt a lábánál egy vegyszeres vécével.
– Nem túl kényelmes – mentegetőzött Leila. – De itt senki sem találhat meg.
– Volt már kényelmetlenebb szállásom is – nyugtatta meg őt a férfi. – Akkor most
nézzük, ami még hátravan.
Az orvosi igazolások már elő voltak készítve az asztalon, így Leila leült a zsámolyra
és írta, amit Tungata az Umlimo szállítására vonatkozóan diktált.
Mikor végzett, a férfi azt mondta: – Vésd jól az eszedbe és semmisítsd meg.
– Rendben van.
Leila figyelmesen végigolvasta a listát, aztán felpillantott.
– Egy üzenetet akarok küldeni veled Inkunzi elvtársnak – mondta Leila. – A magas
helyen lévő barátunktól van.
– Mondjad – bólintott Tungata.
– Ballantyne Felderítői, a karikák különleges hadműveletre készülnek Inkunzi elvtárs
és a vezérkara legyilkolására. A te neved is a legelsők közt szerepel a listájukon.
Tungata arckifejezése nem változott. – Részleteket is tudsz?
– Mindent – biztosította a nő. – A következőket tervezik... – Lassan, megfontoltan
beszélt, közel tíz percen keresztül és a férfi némán hallgatta. És miután a lány befejezte,
Tungata hanyatt fekve az ágyon még hosszú percekig szótlanul bámulta a villanykörtét a
plafonon, Leila látta, hogy állkapcsa összeszorul és szemgolyói vörös ködbe borulnak.
Mikor megszólalt, hangja vastag volt a gyűlölettől.
– Roland Ballantyne ezredes. Ha elkaphatnánk! Háromezer honfitársunk halála szárad
a lelkén... neki és a kankáinak! A táborokban olyan suttogva ejtik ki a nevét, mint valami
démonét. A puszta neve hallatán a legbátrabb embereinknek is inába szállt a bátorsága.
Én már láttam őt és a henteseit munkálkodni. Ha legalább csak őt elkaphatnánk! – Felült
és villogó szemmel Leilára bámult. – Talán... – hangja elfúlt, gyűlölettől megrészegülten.
– Talán most sikerülni fog.
Kinyújtotta kezeit és megfogta Leila vállát. Ujjai mélyen a húsba vájódtak és a lány
összerázkódva el akart húzódni, de a férfi erőfeszítés nélkül visszatartotta.
– Az asszonya... Azt mondod, a Victoria-vízeséstől repülővel utazik haza? Ki tudnád
nyomozni nekem a dátumot, a járat számát és az indulási időt?
Leila bólintott. Most már félt tőle, megrémült az erejétől és dühétől.
– Van egy emberünk a repülőjegy-irodában – suttogta, de már nem igyekezett
kiszabadulni a fájdalmas fogásból – megtudakolom tőle.
– A csali... a zsenge bárányka fogja becsalogatni a leopárdot a csapdába.

Leila levitt neki élelmet és innivalót a kőaknába és várakozott.

Tungata egy darabig csendben evett, aztán egyszer csak ismét szóba hozta az
Umlimót.
– Emlékszel, mit mondott az öregasszony a kősólymokról? – kérdezte.
A nő bólintott és Tungata folytatta: – Mondd el, mit tudsz ezekről a dolgokról?
– Hát... a kősólymok emblémája díszíti az ország zászlaját és fémpénzét.
– Tudom. Folytasd.
– Ősrégi madárszobrok, amelyekre Zimbabwe romjai között bukkantak rá az első
fehér kalandorok és ellopták őket. A legenda szerint Lobengula megpróbálta
megakadályozni a dolgot, de nekik mégis sikerült délre szállítaniuk a madarakat.
– És most hol vannak? – kérdezte Tungata.
– Az egyik tűz martalékává vált Cecil Rhodes Groote Schuur-i házának leégésekor, a
többi meg, azt hiszem a délafrikai Fokvárosban van.
– De hol?
– A múzeumban.
A férfi dörmögött egyet, aztán folytatta az evést. Mikor a mély tál és bögre kiürült,
félre tolta őket és ismét Leilára emelte ködfátyolos tekintetét.
– Az öregasszony szavai... – kezdte, aztán elhallgatott.
– Az Uinlimo jövendölése szerint – folytatta helyette Leila –, aki visszahozza a
sólymokat, fogja vezetni az országot... és az az ember te vagy.
– Senkinek se szólj erről... megértetted?
– Nem fogok – ígérte meg a nő.
– Mert ha megteszed, megöllek.
– Tudom – mondta egyszerűen Leila, aztán összeszedte az edényeket és visszatette a
tálcára.
Várakozón megállt a férfi előtt, s mikor az nem szólalt meg, megkérdezte: – Van még
valami? Tungata egyre csak bámult rá, mire Leila lesütötte szemét.
– Itt maradjak?
– Igen – felelte a férfi és Leila a villanykapcsolóhoz fordult.
– Hagyd égve! – szólt rá Tungata. – Látni akarom a fehérségedet.
A lány először félelmében és fájdalmában sikoltott fel, de másodszor, és utána még
számtalanszor, esztelen és összefüggéstelen önkívületében.

Douglas Ballantyne kiválasztott egy tucatra valót a King's Lynn-i és Queen's Lynn-i
csordák legszebb vágómarháiból. Az elsőrendű tetemek három hétig a hűtőszobában
lógva érlelődtek. Most éppen egészben sütögették őket a nyitott kőszénaknákban a park
végében. A Queen's Lynn-i konyhai szolgálók felváltva forgatták a nyársat és
locsolgatták zsírral az ínycsiklandó gőzfelhőkben sercegő, arányló marhákat.
Három zenekar szolgáltatta a zenét folyamatosan. A zenészeket felszereléssel együtt
Johannesburgból hozatták ide repülőgéppel és busás "veszélyességi pótlékot" fizettek
nekik, hogy átjöjjenek a háborús zónába. Ötven mérföldes körzetben minden tanyaház
virágoskertjét kifosztották és a nagy sátrak zsúfolva voltak a szivárvány minden színében
viruló rózsákkal, mikulásvirágokkal és dáliákkal.
Bawu Ballantyne külön bérelt repülőgéppel hozatta az italt – több mint négy tonna
finom bort és pálinkát – Dél-Afriká-ból. Némi politikai öntudatvizsgálat után még a saját
maga számára előírt, Nagy-Britannia Egyesült Királysága és Észak-Írország elleni
szankcióit is felfüggesztette a lakodalmi ünnepség idejére és száz láda Chivas Regal
whiskyt is rendelt. Ez volt az ő legbecsesebb hozzájárulása az előkészületekhez – többek
között.
Áthozatott King's Lynnből néhányat a szívének oly kedves és igen hatékony Claymore
aknákból kiegészítésként a Queen's Lynn-i park dekorációjához.
– Sose lehet az ember eléggé óvatos – felelte komoran a vádaskodásokra. – Ha a
terroristák támadást intéznek a szertartás alatt, akkor... – Olyan mozdulatot tett, mintha
egy gombot nyomna meg. A család minden tagja megborzongott, mert lelki szemeikkel
már látták a gombafelhőt Queen's Lynn fölött. Egyesült erővel végül sikerült jobb
belátásra bírniuk, hogy távolítsa el kedvenceit.
Bawu ezt követően belopózott a konyhába és még hat üveg brandyt kevert az esküvői
torta tésztájába. Szerencsére Valerie még egyszer megkóstolta – és a lélegzete is elakadt
tőle. Azonnal másik tésztát csináltatott a séffel. Bawut büntetésből kitiltották a konyhából
és Douglas beosztást készített a családtagok számára, hogy mettől-meddig ki tartsa
szemmel az öreget a nagy napon.
Elsőként Craig "teljesített szolgálatot" reggel kilenctől – a kétezer meghívott
érkezésének kezdetétől – tizenegyig, mikor is leváltotta az egyik unokatestvére, hogy
eleget tehessen vőfélyi feladatának Roland mellett. Craig segített az öregembernek
felölteni a német császár elleni háborúban viselt egyenruháját, amelyet előzőleg egy
helybéli szabó igazított rá King's Lynnben meglepő eredménnyel. Bawu elegánsan és
daliásan festett a tiszti derékszíjjal, sétapálcával és mellén a dupla sor színes
rendjelszalaggal.
Craig büszke volt rá, mikor az öreg elfoglalva helyét a homlokzati verandán,
körbehordozta tekintetét a vendégekkel zsúfolt pázsiton és felemelt sétapálcával,
végigsimítva csillogó, ezüstös bajuszán, és kepijét huncutul egyik szemére billentve
nyugtázta a lelkes "Hello, Bawu bácsi" kiáltásokat.
– A nemjóját, fiú! – mondta Craignek. – Ettől a hogyishívjáktól újból gusztusom
támad egy kis romantikára. Vagy húsz éve nem nősültem. Kedvem volna még egyszer
megpróbálni.
– Elvehetned Angus özvegyét – vélekedett Craig, mire nagyapja vérig sértődött.
– Azt a vén tyúkot?!
– De Bawu, csak ötvenéves és gazdag.
– Az már öreg, fiacskám! Fiatalon kell elkapni őket, míg még tanulékonyak. Ez az én
mottóm. – Bawu rákacsintott. – Mi a véleményed például amarról ott?
A kiszemeltje egy huszonöt éves, kétszeresen elvált asszony volt, aki divatjamúlt
miniszoknyájában kihívó pillantásokat lövellt maga köré.
– Bemutathatsz neki – engedélyezte Bawu.
– Azt hiszem, a miniszterelnök találkozni akar veled, Bawu. – Craig kétségbeesetten
töprengett, mivel terelhetné el a nagyapja figyelmét, mielőtt még az alaposat csípne a
miniszoknyás nő hetyke farába. Craig már látta Bawut flörtölni... Otthagyta az öreget egy
pohár gin-tonikkal kezében, aki éppen nemzetközi diplomáciával kapcsolatos tippeket
adogatott Ian Smithnek.
– Ne feledje, hogy ezek a fickók, Callaghan meg a barátai munkásgyerekek, Ian fiam,
akiket nem lehet úriemberekként kezelni. Nem értenék meg a...
És a kötelezettségeitől fásult, fáradt és sápadt miniszterelnök, akinek egyik szemhéja
lefittyedt és kopasz homloka göndör, seszínű hajban folytatódott, bólogatva igyekezett
visszafojtani a mosolygást.
– Így van, Bawu bácsi, ezt szem előtt fogom tartani.
Craig úgy érezte, nyugodtan magára hagyhatja tíz percre – annyi időt csak igénybe
vesz, hogy az öreg kifejtse a Brit Munkáspárti Kormányról alkotott nézeteit – és sietve
átment a veranda végére, ahol Janine szülei álltak egy kis csoporttal.
Diszkréten bevette magát közibük és a szeme sarkából szemügyre vette Janine anyját.
Tompa fájdalmat érzett a teljesen Janine-éit idéző arcvonások, állkapocsvonal és magas
homlok láttán, amelyeket csak alig homályosítottak el a tovaszállt évek. Ugyanazok a
ferdevágású szemek és ugyanaz a csábos, macskaszemen kancsító pillantás... – Az
asszony elkapta a tekintetét és rámosolygott.
– Mrs. Carpenter, én Janine jóbarátja vagyok. A nevem Craig Mellow.
– Ó, igen, Jan írt magáról néhányszor. – Mosolya meleg volt, hangja kísérteties
visszhangja volt a lányáénak. Craig azon kapta magát, hogy közlékennyé vált, és addig
mondta a magáét, míg az asszony halkan és együttérzőn végül közbe nem szólt:
– Jan mondta, hogy milyen helyes fiú. Sajnálom, igazán sajnálom.
– Nem értem – merevedett meg Craig.
– Nagyon szereti, ugye?
 Craig szerencsétlenül bámult rá, képtelen volt válaszolni, de az asszony megértőn
megérintette karját.
– Bocsánat – bökte ki végül Craig. – Roland már biztos öltözik... mennem kell. –
Elbotorkált és kis híján leesett a verandalépcsőn.
– Ejha, Öcsi, hol voltál? Már azt hittem, egyedül kell belépnem a ringbe! – kiabálta
Roland a zuhanyozóból. – Hoztad a gyűrűt?
Egymás mellett állva várakoztak az élővirág lugasban rögtönzött oltár előtt, amelyet
szintén virágok borítottak. Roland díszegyenruhát viselt: rozsdabarna baszksapkát a Bazo
fejét ábrázoló jelvénnyel, vállán ezredesi koronák, mellén a hősiességéért kapott
ezüstkereszt, kezén fehér kesztyű, derekán aranyozott, bojtos kard.
Craig egyszerű rendőregyenruhájában olyan esetlennek és szürkének érezte magát
mellette, mint egy veréb az aranysas, vagy a cirmoscica a leopárd mellett, és a várakozás
örökkévalóságnak tűnt számára. És mindvégig abba a reménytelen elképzelésbe
kapaszkodott, hogy talán mégsem történik meg a dolog... csak ily módon volt képes
elkeseredését kordában tartani.
Aztán diadalmasan hömpölyögve megindult a násznép és a ház mindkét, szőnyeggel
borított oldalfolyosójából élénken és izgatottan zsongó sokaság áradt kifelé. Craig érezte,
hogy lelkére hideg és sötétség telepszik és nem volt ereje körbepillantani. Egyenest előre,
a pap arcára bámult. Az egyházfi gyermekkora óta jól ismert arca most idegennek tűnve,
elmosódva hullámzott és imbolygott szeme előtt.
Aztán Janine szagát érezte orrában; még az oltár virágainak illatán keresztül is
megérezte a lány parfümjét és megrohanták az emlékek. Mikor a lány uszálya a bokáját
legyintette, kissé hátrébb lépve úgy fordult, hogy még egyszer, utoljára láthassa.
Janine-t az apja vezette. A hajára omló és arcát elködösítő fátyol lágy redői alatt is
látszottak a trópusi tenger sötétkékjét idéző, szelíden csillogó, nagy, ferdevágású szemei,
ahogy felpillantott Roland Ballantyne-ra.
– Hőn szeretett hittestvéreim, azért gyűltünk itt egybe Isten színe előtt, s az ő
templomának küszöbén, hogy e férfit és nőt szent házasságban egyesítsük...
Craig most nem tudta levenni a szemét a lány arcáról. Soha nem látta még ilyen
bájosnak. Fejét a szemével megegyező színű, friss violakoszorú övezte. Craig még
mindig reménykedett, hogy nem történik meg, hogy valami közbejön...
– Ezért, ha bárkinek tudomása van olyasmiről, ami a törvényes egyesítést
akadályozhatja, kérem, most szóljon...
Craig szeretett volna közbekiabálni, hogy leállítsa. Legszívesebben azt ordította volna:
"Szeretem őt! Ő az enyém!", de a torka úgy ki volt száradva és sajgott, hogy lélegzetet
venni is alig bírt. Aztán megtörtént.
– Én, Roland Morris, nőül veszlek téged, Janine Elizabeth, és mától fogva
asszonyomnak tekintelek... – Roly tisztán zengő hangja fenekestől felforgatta Craig
lelkét. Most már semmi sem számított. Craig olyan távol érezte magát az egésztől, mintha
a nevetéstől és vidámságtól egy üvegfal választotta volna el. A hangok furán elnémultak,
s a fény is tompulni látszott, mintha épp egy felhő vonult volna el a nap előtt.
Craig a tömeg mögül, a jacarandafák alól figyelte, ahogy Janine kilép a verandára
violacsokrával kezében, de már kék kosztümben, útra készen. Roland most elengedte a
kezét és felemelve az izgatott női sikongatások közepette egyensúlyozni és csokrát
eldobni igyekvő Janine-t, az asztal tetejére állította.
Abban a pillanatban a lány elnézett a fejek fölött és meglátta Craiget. A mosoly
ráfagyott bájos, érzéki ajkára, de szemén sötét árnyék vonult át – sajnálkozásé vagy
megbánásé? –, aztán eldobta a csokrot, amelyet az egyik nyoszolyólány kapott el. Roland
lekapta az asztalról és kéz a kézben átszaladtak a pázsiton a forgó légcsavarral várakozó
helikopterhez. Mindketten nevettek, Janine széles karimájú szalmakalapját szorongatta és
Roland igyekezett eltakarni őt a körülöttük örvénylő konfetti vihartól.
Craig nem várta meg, míg a gép felszáll velük, hanem visszament öreg Land-
Roverjéhez az istálló végébe. Hazahajtott a jachthoz. Levetette és az ágyra dobta
egyenruháját és selyem kocogósortot vett föl. Bement a konyhába és kivett a frizsiderből
egy doboz sört. A habot szürcsölgetve visszament a szalonba. Egész életében zárkózott
ember lévén azt hitte, őt sosem fogja magány gyötörni, de most tudta, hogy tévedett.
Már vagy ötven, ceruzával teleírt füzet állt egymásra rakva a szalon asztalán. Leült és
kiválasztott egy ceruzát a bögréből, amelyből egy egész marékra való meredezett kifelé,
akár a tarajos sün tüskéi. Mihelyt írni kezdett, a magányosság romboló gyötrelme
fokozatosan enyhült és lassú, tompa sajgássá változott.
Hétfőn reggel, mikor bement a főkapitányságra és a fegyvertárba tartott, a szolgálatos
tiszt behívta az irodájába.
– Craig, áthelyezési papírja van. Különleges megbízatásra megy.
– És mi az?
– Honnan a fenéből tudjam? Én csak dolgozom itt. Nekem senki nem mond semmit,
de az a parancsa, hogy jelentkezzen a területi parancsnoknál, Wankie-ben 28-án... – a
szolgálatos elhallgatott és szemügyre vette Craig arcát. – Jól érzi magát, Craig?
– Igen, miért kérdi?
– Rém rossz színben van. – Pár pillanatig eltöprengett. – Tudja, mit? Léceljen le innét
25-én és pihenjen pár napot, mielőtt a megbízatásra jelentkezne.
– Maga a fény az éjszakában, George – vigyorodott el félszegen Craig, miközben
magában azt gondolta: "Pont erre van szükségem. Három nap semmittevésre, mikor csak
magamat sajnálhatom".

A Victoria-Vízesés Hotel egyike a Birodalom fénykorában keletkezett pompás

monumentumoknak. Falai olyan vastagok, akár egy várkastélyé, de csillogó fehérre
festve. A padlók márványból vannak a széles lépcsősorokkal és oszlopos
előcsarnokokkal, a székesegyház magas, finom stukkó díszítésű plafonján ventilátorok
forogtak halk surrogással. A teraszok és pázsitok lenyúlnak a szakadék partjáig,
amelyben a Zambezi forrong teljes dühében és pompájában.
A hegyszakadék fölött ívelt a finommívű, áttört csipkézetű acélhíd, amelyre
vonatkozóan Cecil Rhodes azt parancsolta: "Azt akarom, hogy a zuhatag vize a
vonatomat permetezze, mikor áthaladok rajta". A permetfelhő öröktől fogva hófehér
palástként lóg a tátongó szakadék fölött, visszacsavarodva és redőződve saját magára,
amint a szellő belekap, s a szünet nélkül lezuhogó víz tompított morajlása távoli viharos
hullámtörés hangját idézte. Mikor David Livingstone, a misszionárius felfedező először
megállt a hegyszakadék szélén és lenézett a sötét, napfénytelen mélységbe, azt mondta:
"Ezt még az angyalok is megcsodálhatják röptükben"! Őróla kapta nevét a vízesésre néző
Livingstone-lakosztály.
Az egyik fekete londiner, aki felvitte a poggyászukat, büszkén azt mondta Janine-nak:
– Gyuri király aludt itt... és Elizabeth kisasszonyka, a mostani királynő, a nővérével,
Margarettel, kislánykorukban.
Roly elnevette magát. – A pokolba is, ha Gyuri királynak jó volt! – Busás borravalót
adott a vigyorgó londinereknek, aztán kipukkantotta a dugót a pezsgősüvegből, amelyet
nekik készítettek be egy ezüst jeges vödörben.
Kéz a kézben végigsétáltak a Zambezi mellett húzódó vadregényes ösvényen. Félénk,
szutykos dzsungellakó néger kölykök menekültek be előlük a trópusi aljnövényzetbe és
cerkófmajmok acsarkodtak rájuk a fák tetejéről. Nevetve szaladtak át egymás kezét fogva
a sűrű lehulló permetfelhő zuhogó esőerdején; Janine-nak csapzottan lógott a haja arcába,
és vizes ruhájuk a testükhöz tapadt. Mikor a magas szirt szélén megálltak csókolózni, a
szikla remegett a talpuk alatt, s a lebukó víztömegtől kiszorított légörvény jéghideg
permetet csapott arcukba.
Alkonyatkor bejárták a partot a folyó szelíd felső szakaszain, délelőtt pedig egy
könnyű, bérelt géppel átrepülték a kanyarogva ide-oda kígyózó hegyszakadékot. Janine
jólesőn szédülve bújt Rolandhez, mikor alacsonyan szállva berepültek a hegy szakadék
sziklás bejáratán. Táncoltak az afrikai rezesbandára a csillagos ég alatt, s a vendégek,
akik megismerték Roland egyenruháját, büszkén és szeretettel figyelték őket. – A
rendkívüli Ballantyne Felderítők közül való – mondogatták egymásnak és bort küldtek
asztalukhoz az uradalmi ebédlőben nagyrabecsülésük jeléül.
Roland és Janine későn tértek nyugovóra és reggelenként felhozatták maguknak a
reggelit. Teniszezés közben Roland magasakat szervált és visszaadta Janine tenyereseit.
Bekenték egymást napolajjal és a napon heverésztek az olimpiaira méretezett
úszómedence mellett. Parányi fürdőruháikban egészségtől kicsattanó és tiszta fiatal
állatoknak hatottak, és olyan szerelmesek voltak egymásba, hogy szinte nem is láttak
mást egymáson kívül. Esténként a nagy fák szétterülő lombsátra alatt ültek a teraszon és
Pimms No. 1 cupot iszogatva, kimondhatatlan örömüket lelték a kihívásba, hogy itt
páváskodnak halálos ellenségeik szemé láttára, akiktől csak a hegyszakadék választja el
őket.
Azután egy este a vacsoránál az igazgató megállt asztaluknál.
– Ha jól tudom, holnap elhagynak bennünket Ballantyne ezredes. Hiányozni fognak
nekünk.
– Nem, nem! – rázta meg a fejét Janine nevetve. – 26-áig maradunk.
– Huszonhatodika holnap van, Mrs. Ballantyne.

A főlondiner egymásra rakatta poggyászaikat a szálloda bejáratánál és Roland éppen a

számlát rendezte. Janine a fedett bejárat alatt várt rá. Összerezzent, mikor észrevette a
viharvert, öreg, nyitott Land-Rovert berobogni a kapun és leparkolni az egyik kijelölt
álláson.
Janine először haragra gerjedve figyelte az ismerős alakot, ahogy ügyefogyottan
kigubancolva hosszú lábait és kipöccintve a haját szeméből, lekászálódott a kocsiról.
"Szándékosan jött ide", gondolta. "Hogy mindent el próbáljon rontani! "
Craig bandukolva, zsebre vágott kézzel feléje tartott, de mikor már csak egy tucat
lépésnyire volt tőle és megismerte, arca kétségbevonhatatlanul őszinte zavart tükrözött.
– Jan! – vörösödött el fülig. – Te jó isten, nem is tudtam, hogy itt vagy...
 Janine haragja lecsillapodott. – Szervusz, Craig kedves. Hát titok is volt mostanáig.
– Rettenetesen sajnálom...
– Fölösleges, már úgyis megyünk el.
– Öcsi, fiam! – Roland lépett ki az ajtón Janine mögött és testvérien átkarolta Craig
vállát. – Lett volna még időd lejönni. Hogy vagy?
– Te tudtad, hogy jövök? – Craig még zavartabbnak látszott.
– Persze – ismerte be Roland –, csak nem ilyen hamar. 28-án kell jelentkezned.
– George adott néhány szabadnapot. – Az első döbbent mondatváltás óta Craig nem
nézett többet Janine-ra. – Gondoltam, itt töltöm el őket.
Helyes, fiú. Jó is lesz, ha kipihened magad, mert nagy meló áll előttünk. Tudod, mit,
Öcsi? Igyunk meg valamit gyorsan, közben elmondom neked pár szóban, miről van szó.
– Jaj. drágám – vágott közbe Janine sietve –, már nincs annyi időnk. Lekésem a gépet.
– Egy pillanattal tovább sem bírta elviselni Craig fájdalmas és zavarodott tekintetét.
– A fenébe is, igazad van! – Roland az órájára pillantott.
Akkor elnapoljuk a dolgot, Öcsi. Holnapután úgyis találkozunk. – Abban a pillanatban
a légitársaság minibusza felhajtott a kocsifeljáróra. Roland és Janine voltak az egyetlen
utasok a repülőtérre.
– Drágám, mikor látlak újra?
– Nem tudom biztosra megmondani. Bogárka. Nagyon sok dologtól függ.
– De telefonálni vagy írni azért fogsz?
– Tudod, hogy nem tehetem.
– Tudom. Mindenesetre otthon leszek, hátha szerét ejtheted...
– Azt akarom, hogy költözz ki Queen's Lynnbe... most már az az otthonod.
– A munkám...
– Ördög vigye a munkádat! A Ballantyne-ok asszonyai nem dolgoznak!
– Hát akkor jól figyelj ide, ezredes uram! A te feleséged mindaddig dolgozni fog,
míg...
– Míg? – kérdezte Roland.
– Míg valami jobb elfoglaltságot nem biztosítasz nekem.
– Például?
– Egy bébit.
– Ezt kihívásnak szántad?
– Igen, ezredes uram, légy szíves annak venni!
A repülőtér vidáman zsivajgó, egyenruhás fiatalemberekkel volt tele, akik a gép
felszállását felügyelték. Legtöbbjük ismerte Rolandet és egyik italt a másik után hozták
neki és Janine-nak. Ez elviselhetőbbé tette az utolsó perceket. Aztán egyszer csak már a
kapunál álltak, s a légikisasszony beszállásra szólította az utasokat.
– Iszonyúan fogsz hiányozni – suttogta Janine. – Imádkozom érted...
Roland megcsókolta őt és olyan erősen magához szorította, hogy Janine alig kapott
levegőt.
– Szeretlek – mondta Roland.
– Ezt még soha sem mondtad.
– Nem – ismerte el a férfi. – És te vagy az első, akinek mondom. De most már eredj,
asszony... mielőtt még valami ostobaságot csinálnék.
Janine az utasok rendetlen sorának legvégén állva utolsónak ment fel a lépcsőn az öreg
Viscountra. Fehér blúz, nárciszsárga szoknya és lapos sarkú szandál volt rajta, fején sárga
kendő, vállán válltáska lógott. A lépcső tetejéről, az ajtóból visszanézett és kezével
ellenzőt formálva szeme fölé Rolandet kereste, s mikor felfedezte, elmosolyodva
integetett neki, aztán eltűnt a géptörzsben. Az ajtó becsukódott és a beszállólépcsőt
elgurították. A Rolls Royce Dart turbólégcsavaros hajtóművek felnyögve beindultak és az
ezüst géptest, farkán a zimbabwei repülő madár emblémával hátszéllel kigurult a
feltartóztató pontig.
Felszálláshoz készülődve visszadübörgött a kifutópályán és lassan felkapaszkodott a
levegőbe. Roland megvárta, míg bedől délnek Bulawayo felé, aztán visszament az
épületbe, megmutatta belépőjét az őrnek az ajtóban és felment a lépcsőn az
irányítótoronyba.
– Miben segíthetünk, ezredes úr? – köszöntötte a helyettes irányító a járattervező
asztaltól.
– Egy helikopternek kell értem jönnie Wankie-ből...
– Ön tehát Ballantyne ezredes... igen, szerepel a madár a tervezetben. Már tizenkét
perce felszálltak. Egy óra tíz perc múlva lesznek itt.
Miközben beszélgettek, az irányító a nagy kilátóablakoknál halkan tartotta a
kapcsolatot a felszálló Viscount pilótájával.
– Szabad az út a felszállásra, emelkedés tizenötezer láb. Bulawayo 118,6. Jó repülést!
– Normál indulás korlátlan emelkedés repülési szinthez...
A pilóta nyugodt, csaknem unott hangja megszakadt és az oldalsáv zümmögött pár
másodpercig, azután megint felhangzott, izgatottan és recsegve. Roland eliramodott a
repüléstervező asztaltól és nagy léptekkel az irányítás-vezérlő asztalhoz ment.
Megragadta az irányító székének támláját és a magas ablakokon át az égboltot fürkészte.
A magasan álló felhők közben rózsaszínbe fordultak a beköszöntő alkonyaiban, s a
Viscount már nem látszott, eltűnt valahol déli irányban. Roland arca megkeményedett és
eltorzult a dühtől és félelemtől, miközben a pilóta hangja kifelé recsegett a rádióból.

A SAM-7 típusú hordozható föld-levegő-rakétavető durva kinézetű fegyver, amely

alig különböztethető meg a második világháborús páncéltörő rakétavetőtől. Egy öt láb
hosszú közönséges lefolyócsőhöz hasonlít, amelynek a kivezető vége tölcsér alakban
kiszélesedik. Egyensúlyponton, a cső alatt egy váll-lemez és egy célzó- és
gyújtószerkezet van, amely úgy csatlakozik a cső felső felületéhez, mint egy kis
hordozható amplitúdómodulációs rádiókészülék.
A fegyver működtetéséhez két ember szükséges. A töltő egyszerűen csak behelyezi a
lövedéket a cső kimenő résébe, és megbizonyosodva, hogy a végek beleilleszkednek a
vajatokba, addig tolja előre, míg a pereme megkapaszkodik az elektromos végekben és
tüzelőállásba került. A lövedék súlya nem egész tíz kiló. Hagyományos rakétaformája
van, csak az orrkúp előtt helyezkedik el egy homályos üvegszem, mögötte az infravörös
érzékelővel. A farokúszók kormányozhatóak, képessé téve a rakétát, hogy ráálljon egy
mozgó célpontra és kövesse. A fegyverkezelő vállára helyezi a csövet, felteszi a
fülhallgatókat és tápegységre kapcsol. A fülhallgatón át hallja a hangközlőjelzője ciklikus
tónusát. Ezt a háttéri infravörös számlálás alá állítja, hogy ne legyen hallható.
A fegyver most töltve van és tüzelésre kész. A fegyverkezelő felkutatja a célpontot a
keresztirányban vonalkázott lövegirányzékon keresztül. Amint az érzékelő felfedez egy
infravörös forrást, a hangközlő figyelmeztető jelzést ad, s egy apró piros fény gyullad ki a
lövegirányzék nézőkéjén megerősítésként, hogy a lövedék a helyén van. Ezután már csak
a ravaszt kell meghúzni a pisztolyszerű markolaton és a lövedék máris kérlelhetetlenül
üldözőbe veszi kiszemelt áldozatát. Saját magát kormányozva pontosan követi az irányt,
s ha kell elkanyarodik vagy magasabbra emelkedik.
Tungata Zebiwe már négy napja tartotta állásban nyolcfős csoportját, melynek minden
tagját ő maga választotta ki igen nagy gondossággal. Mind kipróbáltan bátor és elszánt
veteránok voltak, sőt ami még ennél is fontosabb, rendkívül intelligensek és képesek
önálló döntésekre. Mindegyik ki volt képezve a SAM-7-es rakétavető kezelésére, töltésre
és kilövésre egyaránt, amelyből mindegyiküknél volt egy az AK-47-es támadópuskán,
szokásos gránátokon és AP-aknákon felül. Bármelyik kettő végre tudta hajtani a
támadást, amelyről egyébként teljes tájékoztatást kaptak.
A szélirány szabta meg a Victoria-vízesés repülőterének kifutópályáját elhagyó összes
repülőgép indulási irányát. A szélsebesség is befolyásolja a repülőgép magasságát
elhaladtában a kiterjedt középvonal és a külső útvonala oldalszéli szakaszának bármelyik
specifikus pontján. Tungata számításai szerencsésen beváltak, mert négy napig, mialatt
állásban voltak, éppen az uralkodó északkeleti szél fújt tartósan tizenöt csomóval.
Egy kis dombot választott, amelyet elég sűrű erdő borított ahhoz, hogy jó fedezéket
nyújtson, ugyanakkor nem annyira sűrű, ami megakadályozná a kilátást a környező fák
fölé. A csúcsról kora reggelenként, mielőtt még a ködpára és a por megsűrűsödött volna a
hőségtől, Tungata látta az egyhelyben lógó ezüstös permetfelhőt, amely a Victoria-
vízesést jelezte az északi látóhatáron.
Minden délután elpróbálták a támadást. Fél órával a Victoria-vízeséstől Bulawayóba
tervezett járat várható indulási ideje előtt, Tungata helyzetbe mozdította embereit. Hatan
gyűrűt vontak a csúcs alatt arra az esetre, ha a biztonsági erők meglepetésszerű támadást
intéznének, kettő pedig Tungatával együtt támadóállásba helyezkedett.
Tungata volt a fegyverkezelő, a töltő és a segédje pedig két igen éles hallású és éles
szemű harcos. Az előző három délután a felszállás után pár perccel már meg is hallották a
turbólégcsavaros Rolls Royce hajtómű hangját. Automatára állítva emelkedett és a
zúgása is más volt, s az apró keresztnek látszó repülőgép feltűnt a kék égbolton.
Az első délután a Viscount jóformán egyenest a dombjuk fölé szállt, legfeljebb
nyolcezer láb magasságban. Tungata befogta a lövegirányzékba és nyomon követte a
gépet, míg el nem tűnt szem elől és hallástávolságon kívülre nem került. A második
délután a gép többé-kevésbé ugyanolyan magasságban szállt el, csak öt mérföldre keletre
az állásuktól, azaz a rakéta maximális lőtávolságára. A hangközlőjelzés halk és szaggatott
volt és a célbemérő fény is csak pislákolt. Tungata kénytelen volt elismerni magában,
hogy támadás esetén kudarcot vallott volna. A harmadik napon a Viscount ismét három
mérföldre keletre volt tőlük. Így már jobban megfelelt, az esélyük kettő az egyhez lett
volna.
Most, a negyedik napon tizenöt perccel előbb állásba vezényelte a támadó csapatot és
az alábukó napkorongra célozva próbálta ki a rakétavetőt, amely belesivított a fülébe az
óriási infravörös forrás hatására. Tungata kikapcsolta a tápegységet és letelepedtek várni,
arcukat az égboltra emelve.
A betöltő karórájára pillantott és azt motyogta: – Késnek.
Tungata dühösen lepisszegte. Tudta, hogy késnek, és a kétségek máris rátörtek...
késleltetik, vagy törlik... a biztonságukon keletkezett legcsekélyebb hézag is pillanatok
alatt nyakukra hozhatja a kankákat...
– Figyelj! – mondta a betöltő és pár másodperc múlva ő is hallotta a halk fütyülő
süvítést az északi égbolton.
– Felkészülni! – parancsolta, aztán beállította a váll-lemezt és bekapcsolta a
tápegységet. A hangközlő már be volt állítva, de azért még egyszer ellenőrizte.
– Tölts! – mondta. Érezte a rakétát becsúszni a résbe és a cső súlyosabbá, kissé
faroknehézzé vált. Hallotta a végekbe illeszkedő perem bekattanását.
– Betöltve! – erősítette meg a betöltősegéd, megpaskolva a vállát.
Tungata oldalirányzással bemérést végzett jobbra és balra, megbizonyosodva, hogy jó
a beállítás, mikor a betöltő ismét megszólalt: – Nansi! Ott van! – Átnyújtva karját
Tungata bal válla fölött, az égboltra bökött mutatóujjával. Tungata keresni kezdett és
megpillantotta a magasban a napfényben ezüstösen szikrázó fényes fémtestet.
– Célpont azonosítva! – mondta és hallotta, hogy két társa puhán oldalt lép a
visszalökődő lövedék elől.
A parányi folt sebesen növekedett és Tungata látta, hogy nem egész fél mérföldre
nyugatra a dombocskától készül elhaladni és legalább ezer lábnyival alacsonyabban
repül, mint az előző napokon. Tökéletes célpontot szolgáltatott. Tungata befogta a
lövegirányzékba, mire olyan vérengző és kéjsóvár üvöltés hasított fülébe, mint egy
teliholdkor vadászó farkasfalkáé. A lövedék érzékelte az infravörös égést a Rolls Royce
hajtóművek kipufogócsövéből. A lövegirányzék apró jelzőfénye izzó küklopsz-szemként
égett és Tungata meghúzta a ravaszt.
Fülsiketítő sivító hangot hallott, de vállán a fegyver alig siklott hátra a nyílástölcsér
végének kipufogásától. Tungatát egy másodperc töredékére fehér füst és kavargó por
burkolta be, de már látta is a kék égbolt felé törő kis ezüstös lövedéket füstcsóvafarkával.
Olyan volt, mint egy kesztyűs ökölből felröppent vadászsólyom, amely a távolságtól
egyre kisebbre zsugorodva tört nyílegyenesen prédája felé. Bámulatos sebességgel
száguldott pillanatok alatt a semmibe enyészve, s útvonalát csupán egy halk, lüktető
moraj jelezte.
Tungata tudta, hogy nincs idő még egy rakéta kilövésére. Mire újratöltenének, a
Viscount már jóval lőtávolságon kívülre kerülne. Fölbámultak az apró, fényes
repülőgépre és a másodpercek ólomlábakon tűntek tovahaladni.
Aztán egy kis nyúlős, ezüstös csillanás eltorzította a gépszárny profiljának tökéletes
keresztalakját. Úgy pattant széjjel, mint egy érett gyapotbecő, megdőlt, oldalra
tántorodott, de ismét visszanyerte egyensúlyát. Pár másodperc múlva egy ütés reccsenő
hangja megerősítette a látottakat és rekedt diadalkiáltás szakadt ki Tungata torkából.
Azt követően a Viscount lágyan megpördült és egyszer csak egy nagy fekete valami
vált ki a bal szárnyból és lefelé kezdett zuhanni. A repülőgép orra merőlegesen a föld felé
bukott és a motor zúgása éles, vad nyüszítésbe csapott át.

Roland Ballantyne az irányítótorony padlótól plafonig érő, fényelnyelő üvegablakánál

állva bámulta a bársonyos alkonyi égboltot, s a repülésirányító és a Viscount pilótájának
gyors és feszült párbeszédét hallgatva, a tehetetlenség és düh bénító vasmarkában
vergődött.
– SOS! SOS! SOS! Itt a Viscount 782, hall engem, torony?
 – Viscount 782, mi történt?
– Rakétatalálat érte a bal oldali motorházat! Nincs motorom!
– Viscount 782, mennyire súlyos a helyzet?
A pilóta valóságos dührohamot kapott. – A fene esne magába! Én megjártam Namot...
tuti, hogy egy SAM volt! Bekapcsoltam a tűzoltóberendezést... még ura vagyok a
gépnek... elfordulok 180 fokkal...!
– Megtettük a vészintézkedéseket! Viscount 782, közölje a helyzetét!
– Nyolc tengeri mérföld kifelé. – A pilóta hangja megreccsent. – Úristen! Elvesztettem
a bal oldali motorom!
Hosszú csend támadt. Tudták, hogy a pilóta viaskodva igyekszik uralma alatt tartani a
csonka gépet és leküzdeni a megmaradt motor aszimmetrikus dobálását és
megakadályozni a Viscount spirális pörgését, amelyet az egyensúly megbomlása lefelé
húzott. Az irányítótoronyban mindenki némán megdermedve, kétségek között gyötrődött,
míg végül recsegve, károgva ismét megszólalt a rádió. – Ereszkedési szint háromezer láb
percenként! Nem tudom... nem tudom megtartani a gépet! Zuhanunk! A fák... zuhanunk!
Rengeteg fa... Neeem...! Nee...! Azzal elnémult.

Az irányítótoronyban Roland odaugrott a repülőgéptervező asztalhoz és ráordított az

irányítóra.
– Mentőhelikoptereket!
– Csak egy helikopter van háromszáz mérföldes körzetben... amelyik most épp önért
jön Wankie-ből.
– Biztos, hogy nincs több?
– Mindet elvitték egy különleges hadműveletre a Vumba hegyekbe... ez az egyetlen az
egész övezetben.
– Akkor lépjen vele érintkezésbe! – parancsolta, s mikor ez megtörtént, átvette az
irányítótól a mikrofont.
– Itt Ballantyne! Lezuhant egy Viscount, negyvenhat emberrel a fedélzetén – közölte.
– Vettem – felelte a helikopter pilótája.
– A magáé az egyetlen helikopter, amivel menteni mehetünk. Mikor érkezik ide?
– Úgy húsz perc múlva.
– Hányan vannak magával?
– Gondele főtörzs és tíz katona.
Roland az éjszakai leugrást akarta elpróbálni útban Wankie felé, így Gondele és a
Felderítők feltehetőleg teljes harci szerelést öltöttek és ott van náluk az ő szerelése és
fegyverzete is a helikopteren.
– A felszállópályán várom magukat. Egy orvos is jön velünk – mondta. – A Cheetah
Egy várakozik (készenlétben).

Janine Ballantyne a bal oldali oldalfolyosó utolsó sorában ült. Szomszédja az ablak
melletti ülésen egy copfos tinédzser lány volt, aki fogszabályozót hordott. A lány szülei
közvetlenül előttük ültek.
 – Látta a krokodilfarmot? – kérdezte a lány Janine-tól.
– Oda már nem jutottunk el – vallotta be Janine.
– Van ott egy ötméteres krokó, amit Nagy Papinak hívnak – mondta kuncogva a lány.
A Viscount elérte repülési magasságát és az övek becsatolására felszólító jelzések
kialudtak. A kék egyenruhás utaskísérő felállt a Janine mögötti ülésről és előrement a
folyosón.
Janine kinézett a jobb oldali két üres ülés melletti ökörszemablakon. A lenyugvó nap
nagy, vörös golyója mogorvának tetszett bíborfelhő-bajuszával. Alattuk végtelen
sötétzöld erdőtenger terült el, amelynek egyhangúságát csak néha törte meg egy-egy
magasabb földdudorodás.
– Kaptam apától egy pólót a Nagy Papi képével, de a táskámban van...
Recsegés-ropogás hallatszott, majd egy nagy, kavargó ezüstfelhő homályosította el az
ökörszemablakokat, és a gép olyan hevesen oldalra billent, hogy Janine-nak fájdalmat
okozott a testébe nyomódó biztonsági öv. A légikisasszony fölvágódott a plafonra és
eltört babaként zuhant vissza kificamított testtel egy üres ülés támlájára. Az utasok
rikoltozni és üvöltözni kezdtek, s az iszonyatos hangzavarban a lány kétségbeesetten és
magánkívül visítozva kapaszkodott Janine karjába. Az utastér puhán, de élesen oldalt
dőlt, azután a gép orral előrebukott és vészjóslóan ide-oda billegett.
Bár biztonsági öve az üléshez fogta, Janine úgy érezte, mintha egy megvadult
hullámvasút száguldana lefelé az égboltról. Áthajolt és magához ölelte az eszeveszetten
sikítozó kislányt, hogy lecsillapítsa. Feje vadul összevissza bicsaklott, de sikerült
kipillantania az ablakon: az egész látóhatár forgott, mint a ringlispil... Janine-t szédülés és
hányinger fogta el. Aztán egyszer csak megakadt a szeme az alatta lévő ezüstös szárnyon:
az áramvonalas motorgondola helyén csipkézett szélű lyuk tátongott, amelyen át
megpillantotta az erdő vattaszerű tetejét. A leszakadt szárny elfelé görbült és
megcsavarodott, sima fémbőre fokozatosan ezer ráncba gyűrődött. Janine fülei
bedugultak, dobhártyája recsegett-ropogott a hirtelen nyomásváltozástól, miközben a fák
sötétzöld pacában száguldottak feléje.
Kitépte a kislány karját a nyakából és fejét erővel lenyomta az ölébe. – Feszítsd meg a
térded! – ordította. – Tartsd lenyomva az arcod! – Azután jómaga is azt tette.
Pár pillanat múlva lecsapódtak, fülsiketítő recsegés-ropogás és dübörgés közepette
egymás hegyére-hátára zuhanva. Janine még mindig az üléséhez szegezve, keresztül-
kasul bukfencezett kábán és elvakulva, összevissza törve magát a roncsokon és
törmelékzáporban.
Úgy érezte, soha semmi sem fogja megállítani. A leszakadt tetőn át napfény vetődött
rá egy pillanatra, aztán valami sípcsonton vágta. Az iszonyú hangzavaron keresztül
tisztán hallotta a saját csontját eltörni és a fájdalom a gerincén át a koponyájáig hasított.
Tovább hánykolódott és újabb ütés érte a tarkóján, amitől csillagokat látott a feketén
éneklő űrben.
Mikor visszanyerte eszméletét, még mindig az ülésében volt, de fejjel lefelé lógott a
biztonsági övön. Arca csurom véres volt a belefolyt vértől, szeme előtt minden
imbolygott és hullámzott, mintha délibábot látna. Feje úgy sajgott, mintha egy vörösen
izzó szöget vertek volna pöröllyel a homloka közepébe.
Lassan félrefordult és a saját törött lábát pillantotta meg az arca előtt lógni, s a lábujja
arrafelé mutatott, ahol a sarkának kellett lennie.
– Sosem fogok tudni többé járni – gondolta megdermedve a rémülettől. A biztonsági
öv kapcsolója után matatott, de eszébe jutott, hogy kitörheti a nyakát, ha fejjel lezuhan.
Karját az ülés karfájába akasztotta és kikapcsolta az övet. Esés közben kipenderült az
ülésből és a csípőjén ért földet, miközben törött lába a teste alá bicsaklott. A fájdalomtól
ismét elvesztette eszméletét.
Órák múlva térhetett ismét magához, mert közben majdnem teljesen besötétedett. A
csend ijesztő volt. Másodpercekig nézegette a füvet, fatörzseket és a homokos talajt, mire
végre felfogta, hogy tulajdonképpen hol is van.
Akkor jött rá, hogy a géptörzs pont az ő ülése előtt vált szét, mintha egy guillotine
hasította volna ketté és csak a farokrész maradt meg körülötte. Feje fölött utastársa, a
kislány teste még mindig a hevederen lógott. Karjai és szőke copfjai a levegőben
himbálóztak. Rémülettől kimeredt szemekkel és eltorzult arccal halt meg.
Janine a két könyökén, lábait maga után húzva, kifelé kúszott a géproncsból, és hideg
borzongás és émelygés fogta el a megrázkódtatástól. Úgy ahogy volt, hason fekve
öklendezni kezdett és addig hányt, míg végül annyira legyengült, hogy elméje
visszazuhant a sötétségbe. Egy hangra tért magához, amely először csak gyengén
hallatszott, majd sebesen erősödött a csendben.
Egy helikopter légcsavarjainak kattogása volt az... Janine felnézett az égre, de a fa
koronája eltakarta előle, csak azt látta, hogy a nappal utolsó fényei is elenyésztek és a
gyors afrikai este már lefelé száguldott a földre.
– Jaj! Kérem! – sikoltotta. – Itt vagyok! Segítsenek! Kérem! – De a helikopterzúgás
nem erősödött fel. Mindössze pár száz méterre húzhatott el az őt takaró fák fölött, s a
légcsavarok hangját már el is nyelte a távolság. Leszállt a sötétség és teljes csend volt.
– Tüzet... – gondolta. – Jelzőtüzet kéne gyújtanom... Hevesen körbe pillantott és szinte
karnyújtásnyira magától meglátta a szőke lány apjának összetört testét, aki előttük ült a
gépen. Odavonszolta magát hozzá és ujjával könnyedén megérintette arcát és szemhéját.
A férfi nem rezzent. Janine sírva fakadt és elhúzódott tőle, de azután erőt vett magán és
kikutatta a halott férfi zsebeit. A zakója oldalzsebében talált egy Bic műanyag öngyújtót,
mely az első kattintásra szép, sárga lángot villantott. Janine megint sírva fakadt – ezúttal
örömében.

Roland Ballantyne a Super Frelon helikopter másodpilótaüléséről bámult lefelé az

alatta csak kétszáz lábnyira lévő erdőre. Olyan sötét volt, hogy az elő-előbukkanó
tisztások csupán sápadt leprafoltoknak látszottak. A fák koronái egybeolvadtak és egy
sötét, amorf matracot képeztek. Még erősebb fényben sem sok esély kecsegtetett, hogy
sikerül észrevenniük a fák alatt fekvő roncsot. De előfordulhat, hogy egy leszakadt szárny
vagy farokrész a fák tetején akadt fenn és nyomra vezethet. Mindazonáltal nem építhettek
erre.
Először sérüléseket kutattak a fák koronáin, hátha megpillantanak néhány leszakadt
ágat vagy egy nedves, nyers sebfoltot valamelyik fatörzs lehasadt kérgén. Jelzőfényt és
füstöt kerestek, s még míg világos volt abban reménykedtek, hátha a késő nap sugarai
visszaverődnek a csupasz fémről. Most azonban már kétségbeesetten körözve azt
figyelték – nem túlságosan bizakodva –, talán felvillan odalenn egy jelzőtűz vagy
elemlámpa, vagy közönséges tűz.
Roland odakiabált a pilótának a zajos fülkében:
 – A leszálló fényeket! Kapcsolja be őket!
– Túlmelegszenek és öt perc alatt kiégnek! – ordította vissza a pilóta. – Az nem jó!
– Egy percig be, egy percig ki, hogy lehűljön! – kiabálta Roland. – Próbálja meg! – A
pilóta a kapcsoló után nyúlt és alattuk az erdőt elárasztotta a foszforeszkáló lámpák
vakító, kékesfehér fénye. A pilóta még alacsonyabbra ereszkedett.
A fák alatti árnyékok merev feketék voltak. Egy tisztáson a fénycsóva befogott egy kis
elefántcsordát. Az állatok félelmetesnek és földöntúlinak látszottak legyezőszerűen
riadóra terjesztett füleikkel. Aztán a helikopter továbbhúzott ismét koromsötétbe borítva
őket.
Ide-oda röpködve kutattak a Viscount légifolyosóján, de az hosszában száz, széltében
tíz tengeri mérföld volt – ezer négyzetmérföld. A sötétség teljes volt. Roland karórája
világító számlapjára pillantott: kilenc óra volt, már majdnem négy órája, hogy a gép
lezuhant. Ha maradtak is életben utasok, mostanra már belehalhattak a hidegbe,
megrázkódtatásba, vérveszteségbe és belső sérülésekbe, miközben ők a helikopter
főkabinjában egy orvossal, húsz kvart plazmával, plédekkel... az élet esélyével kutatnak
utánuk.
Roland komoran bámult lefelé a fehéren csillogó fénykörbe – amely úgy táncolt végig
a fatetőkön, mint reflektorfény a színpadon – és a hideg kétségbeesés egyre jobban
elzsibbasztotta tagjait és megbénította eltökéltségét. Tudta, hogy Janine odalent van,
nagyon közel... egészen közel, de tehetetlen volt.
Hirtelen összeszorította a jobb öklét és belevágta a mellette lévő fém válaszfalba. Bőre
lehorzsolódott és a fájdalom a válláig nyilallt, de ösztönzőn hatva rá ismét felrázta dühét,
amely köré úgy vont ellenzőt lelkében, mintha egy gyertya lángját védelmezné az erős
szélben.
A szomszéd ülésen a pilóta ellenőrizte az időközt a stopperóráján és kikapcsolta a
landolólámpákat, hogy lehűlhessenek. A beállt sötétség az erős fény után még
sötétebbnek tetszett. Roland sötétségtől elszokott szeme előtt szikrák táncoltak és
kénytelen volt pár másodpercre befogni, hogy pihentesse, aztán ismét hozzászoktassa a
sötéthez.
Így nem láthatta az alant gyengén megvillanó apró piros fénypontot, amely csak egy
másodperc töredékére pislant keresztül a lombokon, de már maguk mögött is hagyták,
ahogy a helikopter tovazúgott az átkutatandó útvonal következő szakaszára.

Janine összekapart egy kupacra való száraz gallyat és kévébe rakta. Már csak lángra
kellett lobbantania az öngyújtóval. Nehéz munka volt. Lassan hátrafelé csúszott az ülepén
és kezein, törött lábát maga előtt húzva gyűjtötte össze az aprófának valót a legközelebbi
bokrokból. Valahányszor félrecsavarodott a lába vagy beakadt egy rögbe a felszaggatott
talajon, ájulás környékezte a fájdalomtól.
Mikor már égett a tűz, letette mellé az öngyújtót és visszaroskadt pihenni. De a
vékony ruhában máris átjárta az éjszaka hidege és legyőzhetetlen borzongás fogta el.
Hallatlan akaraterővel összeszedte magát és visszafelé kezdett csúszni a repülőgép
szétroncsolódott farokrészéhez. A gyér fényben épphogy csak ki tudta venni a pusztítást,
amelyet a gép fő elülső része végzett, utat törve magának az erdőben.
Fémroncsok, szétszaggatott poggyászmaradványok és holttestek jelezték borzalmas
útvonalát, bár a fő roncs, amelyet a saját súlya lódított tovább, nem látszott onnét, ahol ő
feküdt.
Janine újból elkiáltotta magát: – Van itt valaki? Él még valaki? – De az éjszaka
csendes volt. Tovább vonszolta magát.
A farok könnyebbik része, amelyben Janine ült, egy nagyobb fának csapódhatott,
mikor a géptörzs oldalt dőlt, és teljesen elfordult. A becsapódás ostorcsapásszerűen
eltörte a körülötte ülő utasok nyakát. Janine-t az mentette meg, hogy előrehajolt és fejét
az ölébe nyomta.
Janine elérte a leszakadt farkot és – kerülve pillantásával a felfordított üléséről még
mindig fejjel lefelé lógó tinédzser lány holttestét – fölhúzódzkodott rá. A konyha előtti
tárolószekrény ajtaja leszakadt és Janine a félhomályban plédek, konzervek és italok
egész kincsestárát pillantotta meg. Araszolva feléje vonszolta magát. A gyapjúpléddel a
hátán mindjárt sokkal jobban érezte magát. Mohón megivott két doboz keserű citromlét,
azután kutatni kezdett a szekrény kiborult és összezagyválódott tartalmában.
Megtalálva az elsősegély-felszerelést, bepólyálta és leragasztotta a lábát, legjobb
tudása szerint. Máris megkönnyebbült. A ládikában egy tucat ampulla morfium és
eldobható fecskendők is voltak. Hirtelen kísértést érzett, hogy csillapítsa fájdalmait, de a
következő pillanatban felülkerekedett benne a józan ész: a morfium letompítaná érzékeit
és kikapcsolná vagy lelassítaná reakcióit, amivel halálos veszélynek tetiné ki magát a
sötétség előtte álló hosszú órái alatt. Még mindig kacérkodott a gondolattal, mikor ismét
meghallotta a helikoptert.
Gyorsan közeledett... Janine eldobta a fecskendőt és sután a géptörzsön tátongó lyuk
felé vetette magát. Lehuppant a poros földre közel három láb magasról, s a lábába hasító
pokoli fájdalom másodpercekig a földhöz szegezte. De azon keresztül is hallotta a feléje
tartó helikopter süvítő és berregő lüktetését.
Belevájva ujjait a földbe és véresre harapva alsó ajkát a fájdalomtól, visszavonszolta
magát a fűkupachoz. Addigra a helikopter motorjának hangja már a fejében zúgott, s az
égbolt kékes fényben úszott. Felkattintotta az öngyújtót és a száraz fűhöz tartotta. A
kupac fürgén lángba borult.
Janine az ég felé emelte fejét. A tűz világa és a leszállólámpák erősödő fénye
megvilágította arcát, amely csupa maszat volt a portól, a fején lévő vágott sebből ráfolyt
és rászáradt vértől, amelyre most a gyötrelem és reménység könnyei buggyantak ki
megduzzadt szemhéjai alól.
– Istenem! – fohászkodott. – Édes jó, könyörületes Istenem, add, hogy észrevegyenek!
A leszállófények még erősebbé; ragyogóbbá és vakítóbbá váltak... aztán hirtelen
kialudtak. A sötétség husángként csapott le rá. A helikopter hallhatóan elrepült fölötte,
érezte a légcsavarok lefelé csapó légörvényét. Egy röpke pillanatra még látta is a gép
fekete cápaalakjának körvonalait a csillagos égbolt háttere előtt... de már el is tűnt, s a
forgó légcsavarok zaját gyorsan elnyelte a messzeség.
A csendben hallotta a saját, vadul kétségbeesett sikolyát.
– Gyere vissza! Nem hagyhatsz itt! Könyörgök, gyere vissza!
Felismerte a hisztériát hangjában és belenyomta öklét a szájába, hogy elfojtsa, de
továbbra is heves, leküzdhetetlen zokogás rázta testét, s az éjszaka hidegét még
elviselhetetlenebbé tette a jeges kétségbeesés, amely úrrá lett rajta.
Közelebb mászott a tűzhöz. Csak pár maroknyi gallyat tudott összeszedni. Nem sokáig
tart ki, de a vidám sárga és narancssárga lángoknál kissé megmelegedett, javult
valamelyest a közérzete és visszanyerte lélekjelenlétét. Magába fojtotta a ziháló zokogást,
lehunyta szemét és miközben lassan elszámolt tízig, érezhetően megnyugodott.
Mikor újra kinyitotta szemét, a lángokon keresztül egy pár vászon dzsungelcsizmát
pillantott meg. Lassan fölnézett, egyik kezével elárnyékolva szemét. Egy férfialakot vett
ki. A férfi magas volt és a tűz villódzó fénye megvilágította arcát, amelyen
megfejthetetlen tekintet – együttérzés lett volna? – ült.
– Köszönöm Neked, Istenem – suttogta Janine. – Köszönöm. – A férfi felé kezdte
vonszolni magát. – Segítsen... hörögte. – Eltört a lábam... kérem, segítsen.

Tungata Zebiwe a dombtetőről figyelte a repülőgépet, amely úgy bukdácsolt lefelé az

égről, mint egy röptében lövéstől talált kacsa. Ledobta az üres rakétavetőt és ökölbe
szorított kezeit a feje fölé emelve, diadalittasan rázta őket az ég felé.
– Talált! – üvöltötte. – Végük van! – Arca felpuffadt a vad harci láztól, szemei olyan
füstösen fénylettek, mint a nagy olvasztókemencében vörösen izzóra hevített salak teteje.
Mögötte emberei rázták fegyvereiket a fejük fölött. Tungatához hasonlóan őket is
hatalmába kerítette a gyilkolás diadalmámora, az ősapáktól örökölt atavisztikus ösztön,
akik küzdő bivalyalakzatot öltve támadtak és a szarvak közé döftek.
Az erdő fölött zuhanó Viscount a legutolsó pillanatban megtorpanni látszott. A
parányi ezüstmasina ismét egyenesbe billent végzetes alábukásából, s néhány röpke
másodpercig a földdel párhuzamosan repült, de továbbra is rohamosan ereszkedett. Aztán
elérte a fatetőket és rögtön eltűnt szem elől, de a zuhanás helye olyan közel volt, hogy
Tungata, ha gyengén is, de hallotta a fáknak és földnek csapódó fém recsegő-ropogó
hangját.
– Jegyezzétek meg – higgadt le Tungata. – Elvtárs, a kézi iránytűt! Mérd be! – Újból
bemérte a távolságot a szemével. – Körülbelül hat mérföld, sötétedésre ott leszünk.
Elindultak a domb tövétől lándzsanyél-lándzsahegy futóalakzatban, oldalról fedezve a
súlyos felszerelést cipelőket, az utat megszakító szakaszt és leszállást előkészítve.
Gyorsan haladtak, majdnem kocogó ütemben, óránkénti hét kilométeres sebességgel. A
menetet vezető Tungata tizenöt méterenként megállt, fél térdre ereszkedve ellenőrizte az
iránytűt, azután öklével pumpáló mozdulatot téve feje fölött jelezte, hogy
továbbnyomulhatnak. Sebesen és rendületlenül törtek előre.
Mikor a fény halványulni kezdett és meghallották a heli-kopterzúgást, Tungata oldalra
intve "pucolj"-t jelzett és társai fedezékbe ugrottak. A helikopter egy mérföldre keletre
elhaladt, Tungata pedig továbbvezette embereit, de tíz perc múlva ismét megállt.
Maga köré hívta embereit és halkan azt mondta nekik: – A gép már csak pár száz
méterre hever innét.
Körbepillantottak; az erdő magas, kicsavart fatörzsoszlopai egészen az elsötétülő
égboltig látszottak nyúlni. A lombtető résén keresztül az esti csillag ragyogó fehér
fénypontocskája világlott.
– Csatárláncban megyünk tovább – közölte Tungata. – Átfésüljük az irányvonalat.
– Komisszár elvtárs, ha túl későig elidőzünk, nem jutunk el a folyóig holnapra. És a
kankák a hajnal első sugarára itt lesznek – mutatott rá bátortalanul egyik embere.
– Megtaláljuk a roncsot – mondta Tungata. – Csak erre gondoljatok. Az egészet azért
csináltuk, hogy nyomot hagyjunk a kankáknak. Most pedig kezdjük meg a kutatást.
 Szürkefarkasok módjára haladtak előre az erdőben, követve az őket kalauzoló Tungata
madárfüttyjeleit. Húsz percig haladtak délnek az ő órája szerint, aztán irányt változtatott,
mire ők visszamentek nesztelenül, görnyedezve a málnájuk alatt, de az AK-kat lövésre
készen, mellmagasságban tartva.
Tungata még kétszer visszafordította őket és ellenkező irányban kutattak tíz percig.
Kilenc óra elmúlt és meg volt szabva, hogy mennyi ideig maradhatnak a lezuhant gép
körzetében. Az emberének igaza van: a hajnal első sugarára megtorlók özöne fogja
ellepni az égboltot.
– Még egy órát – mondta magának fennhangon. – Még egy órát kutatunk. – Pedig
tudta, ha anélkül távoznak, hogy forró nyomot hagynának a lakájoknak, azt a hadművelet
legfontosabb részének elejtését jelentené. El kellett csalogatnia a Ballantyne-t és a
kankáit a vesztőhelyre, amelyet ő, Tungata oly nagy gonddal választott ki. Meg kellett
találnia a roncsot, hogy otthagyhasson valami olyasmit a kankáknak, ami úgy feldühíti
őket, hogy gondolkodás és a következmények mérlegelése nélkül a nyomába erednek.
Ekkor meghallotta a helikoptert, amely még messze volt, de sebesen visszafelé tartott.
Leszállólámpáinak fénye már áttört a lombtetőn és Tungata fedezékbe intette embereit. A
helikopter fél kilométerre tőlük húzott el. Vakítóan ragyogó szeme egybemosta és
összekuszálta a fák alatti árnyékokat és úgy hajtotta keresztül őket az erdő talaján, mint
kísérteties szökevényeket.
Hirtelen a fény kialudt, de emléke forró, vörös foltot hagyott Tungata retináján. Aztán
a motor hangja gyengült és Tungata füttyentett embereinek, akik előjöttek és folytatták
útjukat. iNem egész kétszáz lépés után Tungata ismét megállt, és beleszippantott az erdő
nyirkos, hideg levegőjébe.
Fafüst! A szíve majd kiugrott a helyéből és halk, csiripelő madárhívószóval
figyelmeztetett a veszélyre. Kibújt a hevederből és óvatosan leengedte a súlyos málhát
hátáról a földre. Azután a sor tovább haladt előre nesztelen, puha léptekkel. Tungata előtt
egy nagy, sápadt kupac emelkedett a sötétben. Felkattintotta elemlámpáját. A Viscount
orr-része volt az, a szárnyai leszakadtak, törzse szétzúzódott. Az oldalára dőlve hevert,
így Tungata be tudott világítani a szélvédőn keresztül a pilótafülkébe. A halott legénység
még mindig az üléshez volt szíjazva. Arcuk vértelen, sápadt szemük üvegesen kimeredt.
A gerillák gyorsan haladtak tovább a repülőgép hasította nyomvonalon, amely tele
volt szórva roncsokkal, törmelékkel, az összetört poggyásztartóból kihullott
ruhaneművel, könyvekkel és újságokkal, amik céltalanul lebegtek az enyhe éjszakai
szellőben. A felfordulásban a holttestek furán békésnek és ernyedtnek látszottak. Tungata
belevilágított elemlámpájával egy ősz hajú, középkorú asszony arcába, aki a hátán feküdt
és nem volt rajta látható sérülés. Szoknyája illedelmesen le volt húzva a térdén és kezei
az oldalán pihentek. De műfogsora kirepült szájából, amitől vénasszonynak nézett ki.
Otthagyta az asszonyt és továbbment. Társai lépten-nyomon megállva fürgén
átkutatták a halottak öltözékét, megvizsgáltak egy-egy magányosan heverő kézitáskát
vagy aktatáskát. Tungata túlélőt keresett. Neki egy túlélőre volt szüksége, de körös-körül
mindenfelé csak halottak feküdtek.
– A füst – suttogta. – Én füstszagot éreztem...
És akkor, szemközt az erdőszélen megpillantott egy szép kis lángvirágot villódzva
hajladozni az enyhe légmozgásban. Készenlétbe helyezte a puskát, a szelektort
félautomatára csúsztatva. A félhomályból alapos terepszemlét tartott a tűz szűk
körzetében, majd odalépett hozzá. Dzsungelcsizmája nem ütött zajt.
 Egy nő feküdt a tűz mellett. Vékony sárga szoknyája csupa vér– és piszokfolt volt.
Arcát a karjára hajtotta. Egész testét elfúló zokogás rázta. Egyik lábát kezdetleges
favessző sín rögzítette és gyorskötés volt rajta. Lassan felemelte fejét, s mikor
megpillantotta őt, a szavak úgy bukdácsoltak ki megduzzadt ajkain.
– Köszönöm, Istenem – röppent föl ajkáról és Tungata felé kezdett mászni egyik lábát
maga után húzva. – Segítsen! – Hangja olyan rekedt és elfúló volt, hogy a férfi alig tudta
kivenni szavait. – Eltört a lábam... kérem, segítsen! – Janine kinyújtotta kezét és
megfogta a bokáját.
– Kérem! – esdekelt, és a férfi leguggolt melléje.
– Hogy hívják? – kérdezte nagyon halk, együttérző hangon, de Janine nem tudott
gondolkodni... még a saját neve sem jutott eszébe.
A férfi fel akart állni, de Janine utána kapott; rettegett, hogy ismét magára maradhat.
Megragadta a férfi kezét.
– Kérem, ne menjen el! A nevem... Janine Ballantyne vagyok.
A férfi megpaskolta a kezét szinte gyengéden és elmosolyodott. Mosolya vad,
diadalittas volt és Janine-nak rossz érzése támadt. Visszakapta kezét és térdre
húzódzkodott. Riadtan maga köré pillantott. Aztán észrevette a többi sötét alakot is, akik
köréje csődültek a sötétből. Látta az arcukat, fehéren csillogó fogaikat, ahogy lefelé
vigyorogtak rá. Megpillantotta a puskákat a kezükben és a bámész csillanást szemükben.
– Maga! – zihálta. – Maga az!
– Igen, Mrs. Ballantyne – mondta Tungata halkan. – Mi vagyunk azok.
Tungata felegyenesedett és a körülötte álló férfiakhoz fordult: – Nektek adom. A
tiétek. Használjátok... de ne öljétek meg. A saját életetekre... ne öljétek meg... Élve
akarom itthagyni.
Két férfi előrelépett, elkapták Janine csuklóját és elvonszolták a tűz mellől a roncs
magasabb szakasza mögé. Elvtársaik letették a puskáikat és utánuk mentek. Halkan
nevetgélve civakodtak az elsőbbségen, miközben kigombolkoztak.
A sötétből hallatszó első velőtrázó és szívsajdító sikoltásokra Tungata elfordult és a
tűz mellé guggolva gallyakat dobált rá, hogy elterelje figyelmét, de rövidesen már nem
hallatszott több sikoltás, csak halk zokogás és időnként egy-egy élesebb, de máris
elfojtott kiáltás.
A dolog sokáig tartott és Tungata korábbi nyugtalansága megszűnt, le lett küzdve. Itt
nem szenvedélyről vagy bujálkodásról volt szó. Az erőszakos aktust az ellenséggel
szembeni rendkívüli provokációnak, hadicselekménynek tekintette, amiben nem volt
helye sem bűntudatnak, sem sajnálatnak – végtére is Tungata harcos volt.
Emberei egyenként visszaszállingóztak a tűzhöz, ruhájukat igazgatva. Furán levertek
voltak, arcuk szobormerev.
– Vége? – nézett fel Tungata, mire az egyik megmozdult és felálltában kérdőn
ránézett. Tungata bólintott.
– Akkor igyekezz! – mondta. – Már csak hét óránk van az első fényig.
Nem mindegyik ment vissza a roncs mögé, de mikor már indulni készültek, Tungata
hátrament.
Ballantyne asszonyának meztelen, fehér teste embriószerű-en össze volt
gömbölyödve. Nyers hússá rágott ajkáról halk, monoton jajszavak szakadtak fel.
Tungata leguggolt mellé, kezei közé fogta arcát és addig fordította fölfelé, míg a
szemébe tudott nézni. Belevilágított az elemlámpájával. Egy sebzett és rémült állat
szemei meredtek rá. Tungata azt hitte, megtébolyodott és olyan lassan, tagoltan beszélt
hozzá, mint egy szellemileg visszamaradott gyermekhez.
– Mondja meg nekik, hogy a nevem Tungata, az Ellopott Javak Visszakövetelője, aki
igazságot szolgáltat és bosszút áll – mondta és felállt.
Janine megpróbált odébb gurulni tőle, de a fájdalom megakadályozta, s ahogy mindkét
kezét ágyékára szorította, Tungata látta, hogy friss vér spriccel sugárban az ujjai közül.
Elfordult tőle és levette a foltos sárga szoknyát a bokorról, amire rádobták, és miközben
nagy léptekkel visszatért a tűzhöz, a szoknyát a zsebébe gyömöszölte.
– Lungela! – mondta. – Elvégeztetett. Gyerünk!

Éjfélkor a pilóta átüvöltött Roland Ballantyne-nak. – Fogytán az üzemanyagunk!

Vissza kell fordulnunk! A tartálykocsihoz, a betonkifutóra!
Roland pár pillanatig nem látszott megérteni. A műszerfal zölden visszaverődő
fényében arca kifejezéstelen volt, de szája keskeny, kegyetlen vonallá változott és
szemében félelmetes tekintet ült.
– Akkor gyerünk – mondta. – És siessünk vissza.
A tarmakburkolaton a Felderítők orvosa, Paul Henderson doktor várta őket, hogy
leváltsa az általános orvost, akit a Victoria-vízeséstől hoztak magukkal. A fedélzeten
Roland félrehívta Gondele főtörzsőrmestert a többiektől.
– Ha legalább csak azt tudnánk, melyik irányba tartanak a fattyak – suttogta. – Délnek,
vagy vissza a folyó felé? Vajon megpróbálkoznak a gázlóval... és ha igen, akkor
melyikkel?
Esau Gondele úgy érezte, mondania kell valamit, bármit, csak elterelje gondolatait a
sötét erdőben rájuk váró borzalomtól.
– A madárral nem tudjuk követni őket – mondta. – Túl sűrű erdő. Öt mérföldről
meghallanának és kámforrá válnának.
– Szerintem sem – ismerte el Roland. – Egy SAM-7 van náluk, egyszerűen
leszednének minket. Helikopterrel kész öngyilkosság lenne... csak azt tehetjük, hogy
levágjuk az utat, aztán gyalogszerrel eredünk a nyomukba.
– Egy éjszaka előnyük lesz... egy teljes éjszaka. – Esau Gondele kétkedőn rázta meg
nagy, fekete ágyúgolyó fejét.
– A macska nem tud ellenállni a halott madár bántalmazásának – mondta Roland. –
Talán még el sem indultak... talán megrészegültek a vértől és még elkaphatjuk őket.
– Indulhatunk! – kiáltotta a pilóta, miközben az üzemanyag-tartálykocsi elfarolt a
helikoptertől, mire máris visszaszaladtak a fedélzeti nyíláshoz és fölkapaszkodtak. A
helikopter fürgén a levegőbe emelkedett és nem vesztegetve időt a megfelelő magasság
elérésére, alacsonyan elzúgott a sötét bozót fölött.
Hajnalban, öt óra előtt tíz perccel, jóval mielőtt a nap felnyomakodott volna a
horizontra, viszont a fény volt már olyan erős, hogy ki lehetett venni az alakokat és
színeket, Roland megkocogtatta a pilóta vállát és megmutatta neki, hol szálljon le. A
pilóta élesen bedőlt a jelzett irányba. Rolandnek egy letört faág szúrt zászlóként szemet,
mert a levelei fonákja világosabbnak látszott a körülötte lévőkénél. Azután még egy fehér
pontot, egy frissen letört ág nyers csonkját látta csillogni a reggeli fényben. A pilóta
beállította az irányt és ötven lábra föléje ereszkedett. Ahogy lefelé bámultak a lombtetőre,
valami fehér lebbent a légcsavarok lefelé irányuló légáramlásától.
– Szálljon le! – ordította Roland, és ereszkedés közben már elébük is tárult az egész: a
ripityára tört gép és az áldozatok poggyászmaradványai, amelyek céltalanul ide-oda
repkedtek az erős levegőörvényben.
– Ott egy tisztás! – mutatott le Roland, és miközben a helikopter feléje tartott, a
Felderítők tizenöt láb magasságból már ugráltak is kifelé és azonnal körkörös védelmi
peremsávba szóródtak. Roland zárt hadrendbe állította őket, aztán sebesen
előreiramodtak a letarolt sávon, felkészülve az ellenséges tűzre. Pillanatokon belül
átfésülték a terepet.
– A túlélőket! – csattant fel ingerülten Roland. – Keressenek túlélőket!
Visszamentek a csapáson és a hajnali fényben szemük elé tárult az iszonyatos
vérfürdő. A Felderítők sietve ellenőrizték az áldozatokat, de csak kihűlt és merev
holttesteket találtak, így továbbmentek. Roland az orrszekcióhoz érve benézett a
szélvédőüvegen. Ott már nem volt mit tenni – a legénységnek már csak zöld
plasztikzsákokra volt szüksége. Roland megfordult és szemei eszelősen kutattak egy
élénksárga kelmefoszlány, Janine szoknyája után.
– Ezredes úr! – ütötte meg fülét egy gyenge kiáltás az erdőszélről.
Roland arrafelé iramodott. Gondele főtörzsőrmester leterítette Janine meztelen testét a
légitársaság kék plédjével. Janine úgy össze volt gömbölyödve alatta, mint egy alvó
gyermek, csupán zilált haja látszott ki. Roland fél térdre rogyott és vigyázva felemelte a
pléd sarkát. Az asszony lehunyt szemét szederjes horzsolások borították, ajka merő egy
nyers, szétrágott hús volt. Roland csak másodpercek után ismerte fel és akkor is azt hitte,
halott. De rátéve tenyerét Janine arcára, érezte, hogy a bőr nedves és meleg.
Janine kinyitotta szemét. Meggyalázott teste összevissza volt szabdalva. De mikor
felnézett Rolandre, fénytelen, élettelen tekintete még sebekkel szántott és csupa kék-zöld
testénél is ijesztőbb látvány volt. Azután a szemek megelevenedtek és rémülettel teltek
meg. Janine sikítozni kezdett és az őrület csengett hangjából.
– Drágám! – Roland a karjába emelte, de az asszony vadul dulakodott és sikítozott.
Kimeredt szemében téboly ült. Ajkán felszakadtak a varak és friss vér szivárgott belőlük.
– Orvost! – üvöltötte Roland. – Ide! Gyorsan! – Alig tudta féken tartani az asszonyt.
Janine lehányta magáról a plédet és meztelenül rúgkapálva csapkodott feléje.
Paul Henderson futva érkezett és már fel is tépte orvosi táskáját. Teleszívott egy
fecskendőt. – Tartsa erősen – motyogta és lemosta Janine bőrét, karját, azután beleszúrta
a tűt és befecskendezte az átlátszó folyadékot. Az asszony még vagy egy percig
küszködött és sikoltozott, majd fokozatosan lecsillapodott és elernyedt.
Az orvos kivette Roland karjából és bólintott az asszisztensének. A fiatal férfi
szabályos spanyolfalként feltartott egy plédet, miközben az orvos ráfektette Janine-t egy
másikra.
– Menjen innét! – förmedt rá Rolandra és megkezdte a vizsgálatot.
Roland felvette puskáját és odabotorkált a Viscount farokrészéhez és nekidőlt.
Hörögve, szaggatottan lélegzett, aztán fokozatosan lehiggadt és kiegyenesedett.
– Ezredes úr. – Esau Gondele állt meg mellette. – Felfedeztük a nyomukat, amelyen
idejöttek és távoztak.
– Mennyi ideje?
– Legalább öt órája, de inkább több.
– Készüljenek az induláshoz. Utánuk megyünk. – Roland elfordult tőle. Szüksége volt
még egy kis egyedüllétre; még nem volt teljesen ura önmagának.
Két ember érkezett vágtában a helikoptertől egy sárga műanyag, testhez idomuló
hordággyal.
– Ezredes úr! – Paul Henderson gyengéden bebugyolálta Janine-t a plédbe, aztán az
asszisztensével együtt vigyázva a hordágyra emelték és rászíjazták. Mialatt az asszisztens
elkészítette a vérplazma infúziót, az orvos félrevonta Rolandet.
– Nem sok jót mondhatok – közölte.
– Mit műveltek vele? – kérdezte Roland, és Paul Henderson elmondta neki. Roland
úgy markolta a puskája tusát, hogy mindkét karja belereszketett, és alkarján az
izomkötegek és csomók keményen kidudorodtak.
– Belső vérzése van – fejezte be Henderson. – Azonnal a műtőbe kell vinnem. Ez a
műtét csak műtőben végezhető el, Bulawayóban.
– Menjenek a helikopterrel – parancsolta Roland nyersen.
A helikopterhez rohantak a hordággyal, amely mellett az asszisztens magasra tartotta
az infúziós palackot.
– Ezredes úr! – Henderson hátrafordult. – Még öntudatánál van. Ha akarja... – Nem
fejezte be. A kis csoport a helikopternél Rolandre nézett, nem tudva, hogy felrakják-e a
hordagyat a fedélzetre vagy még várjanak.
Roland furán, kelletlenül elindult feléjük. Az ellenség meggyalázta asszonyát, aki
szent dolog volt számára. Ki tudja, hányan lehettek. Az elképzelés annyira kiborította,
hogy csak kényszerítve magát bírt odamenni a hordágyhoz. Lenézett Janine-ra, akinek
csak a feje látszott ki a pléd alól. Arca groteszkül puffadt, szája merő nyers, vörös
húscafat volt. Nemrég még fényes haja megmerevedett a piszoktól és beleszáradt vértől,
de a tekintete tiszta volt, a gyógyszer elűzte belőle a tébolyt. Janine most fölnézett rá:
csak a szeme maradt ugyanaz a sötét indigókék.
Sebes ajka kínkeservesen egy szót formált, de hang nem jött rajta. A férfi nevét
próbálta kimondani.
– Roland!
Roland egyszer csak már képtelen volt palástolni hirtelen érzelemváltozását. Hány
mehetett végig rajta? Egy tucat, vagy még több? Janine az asszonya volt, de tönkretették.
Megpróbálta leküzdeni ezt a gondolatot, de undor fogta el és arcát hideg veríték verte ki.
Megpróbálta kényszeríteni magát, hogy fölébe hajoljon és megcsókolja a borzalmasan
kékre-zöldre vert arcot, de képtelen volt rá. Nem bírt megszólalni, sem megmozdulni és a
felismerés csillogása lassan elhalványult az asszony szemében. Helyébe ugyanaz a
tompa, üres tekintet költözött, amit Roland előzőleg látott, aztán leengedte sápadt
felduzzadt szemhéjait és feje lassan oldalra hanyatlott.
– Nagyon vigyázzanak rá – motyogta Roland rekedten és beemelték a hordagyat a
helikopterbe. Paul Henderson Roland felé fordult sajnálattól és telhetetlen haragtól
eltorzult arccal, és rátette a kezét a karjára.
– Roly, nem ő tehet róla – mondta.
– Ne szóljon többet, mert még megölöm. – Roland hangja vastag és rekedt volt az
undortól és gyűlölettől.
Paul Henderson megfordult és felkapaszkodott a gépbe. Roland jelt adott a felszállásra
a pilótának a fölötte lévő, lenyitható, átlátszó szélvédőn keresztül, s a nagy, lomha masina
nagy zajjal a levegőbe emelkedett.
– Főtörzs! Vegye a nyomot! – adta ki a parancsot Roland és hátra sem nézett, mikor a
helikopter fölemelkedett a rózsaszínű hajnali égboltra és dél felé vette útját.

Libasorban mentek, hogy ha lesállásba szaladnának, a sor vége bekeríthesse a

támadókat, és oldalról lecsapva rájuk, felmenthesse az élen haladókat. Viharos
sebességgel törtettek előre, sokkal gyorsabban, mint ami biztonságos lett volna,
rendületlenül, akár a maratoni futók. Nem egészen két óra múlva Roland megparancsolta
embereinek, hogy dobják el a felszerelésüket. Mindentől megszabadultak, csak a
rádiókészüléket, fegyvereiket, vizeskulacsaikat és elsősegélydobozaikat vitték tovább
magukkal. Roland még keményebbre vette az iramot.
Hol ő, hol Esau Gondele vezette a csapatot, óránként váltva egymást. Két ízben
elvesztették a nyomot a köves talajon, de mindkétszer egyből meg is találták. A nyom
szabályosan és nyílegyenesen futott, és hamarosan rájöttek belőle, hogy az üldözöttek
kilencen vannak. Két óra múlva Roland már személy szerint is azonosította őket a maguk
után hagyott nyomok alapján. Az egyik lúdtalpas volt; egy bevágással a bal sarkán és
majd egymétereseket lépett, a többinek viszont már körmönfontabb sajátosságai és
különös ismertetőjelei voltak. Roland ismerte őket és már régóta pályázott rájuk.
– A gázló felé tartanak – dörmögte Esau Gondele, mikor előrejött átvenni a vezetést
Rolandtól. – Előre kéne szólnunk rádión, hogy küldjenek elébük egy járőrcsapatot.
– Tizenkét gázló van, ami összesen negyven mérföld. Ezer ember sem tudná megtenni.
– Roland mind a kilencet magának akarta; Esau Gondelének elég volt egy pillantást
vetnie arcára, hogy rájöjjön. Átvette a vezetést. Épp egy nyílt, aranysárga, füves tisztást
szeltek át. A menekülők nyomvonalat tapostak a magas fűbe, s a fűszálak még mindig
elhajolva mutatták útirányukat és a napfény különböző erősséggel verődött vissza róluk.
Akárha egy autósztrádán haladtak volna végig. Kocogó iramban követték a csapást, míg
egyszer csak Esau ismét egyenes fűszálakra lett figyelmes. Már ennyire közel jártak,
pedig még dél sem volt! Legalább három órát nyertek a ZIPRA káderek hátrahagyott
nyomainak jóvoltából.
"Még a folyó előtt utolérhetjük és elkaphatjuk őket", gondolta Esau Gondele hirtelen,
ellenállva a kísértésnek, hogy még jobban kilépjen. Ha csak egy kicsit is gyorsítanak,
gyorsan kimerülnének, míg ezzel a sebességgel akár napnyugtáig is bírhatják az iramot.
Délután kettőkor újból elvesztették a nyomot. Egy hosszú, alacsony, fekete vasérc
hegygerincen voltak, amelynek talaja nem rögzítette a nyomokat. Amint Esau Gondele
elvesztette a kapcsolatot, a sor megtorpant és védekező állásba helyezkedett, csak Roland
kúszott föl melléje tisztes távolságot tartva, nehogy egy lövéssorozat mindkettőjüket
lekaszálja.
– Mi a helyzet? – kérdezte kihessintve az aprócska mopani méheket a szeméből és
orrlyukaiból. A méhecskék őrjítően erőszakosak voltak a nedvességet érezve.
– Szerintem egyenesen mennek.
– Ha viszont elkanyarodtak, az csak itt lehetett – mondta Roland, karjával megtörölve
arcát, amelyről piszkosbarna és zöld pacsmagban jött le a zsíros álcázó festék.
– Ha egyenesen megyünk tovább, fél órát, azaz három kilométert veszítünk – mutatott
rá Esau Gondele.
– Ha viszont vaktában futunk, még annál is többet veszíthetünk és soha nem
bukkanunk ismét a nyomukra. – Roland eltöprengve nézett maga köré a hegygerinc
mentén húzódó mopani erdőben. – Nem tetszik ez nekem – jelentette ki végül. – Nyomra
verődünk.
Ketten megkerülték a hegygerincet és Esau Gondelének lett igaza: fél órát vesztettek
az előnyükből, de nem bukkantak rá a folytatásra. Nem volt nyom egyenest előre; a
menekülők tehát elkanyarodtak.
– Csak a hegygerincen mehettek tovább, így csak egy választásunk van. Keletre
menve eltávolodnak a gázlótól, amit aligha kockáztatnak meg. Nyugatnak folytatjuk a
hegygerincen, vaktában – határozott Roland. Visszafordultak és még keményebb iramban
folytatták, egyrészt, mert kipihenték magukat, másrészt, mert egy félórás veszteséget
kellett behozniuk. Roland kétségektől gyötörve futott a csizmája alatt csikorgó köves,
fekete vasérctalajon.
Esau Gondele a jobb oldalán, de jókora távolságra tőle, a hegygerinc alatti puhább
talajon futott azt a pontot keresve, ahol a nyom megszakadt és ismét északnak fordult, a
folyó irányába – ha minden igaz.
Roland nem tudta bejárni a hegygerinc déli szélét is: a vasércsáv túl széles volt és még
azt a kevéske erejét is szétforgácsolta volna. A déli oldal holtvágány volt. Ha
visszafordultak, vagy keletnek vették útjukat, akkor bottal ütheti a nyomukat. Roland már
a puszta gondolatot is elviselhetetlennek találta. Úgy összeszorította állkapcsát, hogy
belefájdult és úgy érezte, mintha a fogai szilánkokra akarnának, törni. Órájára pillantott:
már háromnegyed órája időznek a gerincen! Éppen az időt számította át távolságra, mikor
megpillantotta a madarakat.
Négy volt belőlük, két talpastyúkpár, és sajátos, rézsútosan zuhanó repülésük csak egy
valamire utalhatott.
– Vízhez készülnek leereszkedni – mondta Roland fennhangon és megjegyezve a
pontot, ahol eltűntek a fatetők alatt, jelzett Esau Gondelének.
A víz egy gödörben állt a mopani erdőben – a legutolsó esőzés ereklyéje lehetett. A
húsz méter átmérőjű gödör nagy részét fekete sár képezte, amelyet a vad csordák gitt
keménységűre tapostak. A kilenc pár férfi lábnyom tökéletesen kirajzolódva benne,
egyenest a középen lévő sáros pocsolyához vezetett, ahonnét északnak folytatódott
tovább – a folyó irányába. Ismét üldözésbe mentek át, miközben Roland gyűlölete elemi
erővel felizzott.
– Igyák ki a kulacsukból a vizet! – parancsolta. Nem volt értelme hozzákeverni
maradék édesvizükhöz a földteknőben álló piszkos, barna löttyöt. Mohón ittak, aztán egy
ember összegyűjtötte a kulacsokat és átvágott a sáros talajon, hogy megtöltse őket.
Roland nem akarta több emberét kockáztatni odakinn, a nyitott földteknőben.
Majdnem négy óra volt, mire ismét felvették a nyomot, és Roland számításai szerint
még mindig tíz mérföld választotta el őket a folyótól.
– Nem szabad átjutniuk, főtörzs – mondta halkan. – Mostantól nem állunk meg többet.
Nyomás előre!
Az iram még a magukfajta kemény legénységnek is megerőltető volt. Ha most beléjük
szaladnának, szitává lennének lőve, mielőtt még fölfoghatnák, mi történik... De
zökkenőmentesen elérték a kazungulai utat.
Nem fordult meg biztonsági járőr a köves talajon legalább négy órája. Felfedezték a
helyet, ahol a menekülők elővigyázatosan fölsepregették a nyomokat maguk után. De így
is értékes perceket vesztettek, pedig már nagyon közel értek az ellenséghez. A föld egy
darabon még nedves volt valamelyik terrorista vizeletétől, amit még nem volt ideje a
homokos talajnak beinni, sem a napnak felszárítani. Csak percekre lehettek mögöttük...
Őrültség lett volna beléjük szaladni, de Roland, miután átvágtak az úton megismételte: –
Teljes gőzzel előre! – De mikor meglátta a villanást a hátrapillantó Esau Gondele
szemében, azt mondta: – Engedjen előre, én vezetek!
Teljes sebességgel rohant előre, átugrálva az útját álló alacsony tüskésbozóton, csak a
saját fürgeségében bízott, hogy túléli az első sortüzet, ha netán beléjük ütköznének.
Tudta, ha őt leszednék a terroristák, még ott marad Esau Gondele az embereivel, hogy
elvégezzék helyette a munkát. Fütyült a halálra, neki most már csak egy dolog számított:
összecsapni velük és elpusztítani őket, ahogyan ők tették Janine-nal.
Mégis, mikor valami színes villanást vett észre maga előtt a bozótban, rohanás közben
hasra vágta magát és villámgyorsan oldalra hemperedett, hogy ne tudják eltalálni. A
következő pillanatban már célzott is és kilőtt egy rövid sorozatot; egy könnyed érintés a
ravaszon és az FN nekiütődött a vállának. Aztán, mikor a visszhang elült, síri csönd
támadt. Senki sem viszonozta a tüzet. A Felderítők hason fekve fedezték hátulról: nem
tüzeltek, mert nem volt mire.
Roland intett Esau Gondelának, hogy maradjon és fedezze, aztán felállt és
összegörnyedve előre rohant, fürgén cikcakkban ugrándozva.
Újból a földre vetette magát egy tüskés bokornál. Annak az ágai közt volt az a valami,
ami lövésre késztette. Most ismét megbillent a folyóról fújdogáló enyhe, meleg szellőben.
Egy puha, vékony pamut, élénk boglárkasárga női szoknya volt az, amelyen száraz vér-
és sárfoltok éktelenkedtek.
Roland felnyúlt, letépte a szoknyát a tüskéről, a markába szorította, aztán belenyomta
arcát a kelmébe. Janine parfümje még mindig érződött rajta, nagyon gyengén, de
összetéveszthetetlenül. Roland azon kapta magát, hogy ismét teljes erejéből rohan,
minden gyűlöletét és dühét beleadva, ami fölött már elvesztette az uralmat.
A fák közül már látta is a cordon sanitaire-re figyelmeztető jelzéseket. Úgy érezte, a
kis, pirosra festett koponyák is őt gúnyolják, és ez még jobban felpiszkálta. Rájuk sem
nézett, miközben elhaladt mellettük: most már semmi sem állíthatja meg, előtte feküdt az
aknamező. Valami nekivágódott a térdhajlatának és egy kéz úgy a földre rántotta, hogy
még a levegő is kiszorult a tüdejéből. Rögtön talpra akarta küzdeni magát, de Esau
Gondele újból megragadta őt, visszahúzta az aknamező szélétől és mell-mellnek feszülve,
ide-oda hemperedtek.
– Engedjen! – zihálta Roland. – Hadd menjek, hogy...
Esau Gondele kiszabadította a jobb karját és teljes erejéből behúzott neki egyet, amitől
félig elkábult. A főtörzsőrmester pillanatnyi előnyhöz jutva hátracsavarta a karját és
visszahúzta. Mikor már tisztes távolságra voltak az aknamezőtől, a földre lökte Rolandet
és melléje rogyva leszorította egyik vastag fekete karjával.
– Hülye állat! Mindnyájunkat ki akar nyírni? – üvöltötte bele Roland arcába. – Már
rácsörtetett... még egy lépés, és...
Roland értetlenül meredt rá, mint aki egy lidérces álomból ébred.
– Már átmentek! – sziszegte Esau. – Leléptek. Vége. Bottal üthetjük a nyomukat.
– Nem! – rázta fejét Roland. – Nem úszták meg! Hozza a rádiót! Nem hagyhatjuk őket
meglépni.
Roland a biztonsági frekvenciát használta, a 129.7-es megahertzet.
– Valamennyi egységnek, itt Cheetah Egy... lépjenek be, bármelyik állomáson. –
Halkan beszélt, de hangjából kiérződött a kétségbeesés. A készülék teljesítménye csak
négy watt volt, és a Victoria-vízesés vagy harminc mérföldre volt tőlük. Csupán légköri
zümmögés és recsegés jött válaszul.
Rákapcsolt a 126.0-ás repülési frekvenciára, hátha azon elérheti a Victoria-vízesést.
Mikor onnét sem jött válasz, átkapcsolt a toronyra és lenyomta a mikrofon billentyűjét.
– Torony, itt Cheetah Egy. Lépjen be, kérem.
Suttogás és egy kaparó, halk hang hallatszott.
– Cheetah Egy, itt Victoria-vízesés, torony. Csökkentett a frekvenciája.
– Torony, itt a Ballantyne Felderítők egyik egysége. Forró nyomot követünk.
– Cheetah Egy, azt a bandát üldözik, amelyik lelőtte a Viscountot?
– Igen, azt.
– Cheetah Egy, számíthat a teljes együttműködésünkre.
– Egy helikopterre van szükségem, ami átvisz bennünket a cordon sanitaire-en.
Tudnak küldeni?
– Nem. Csak repülőgépünk van.
– Tartsák készenlétben.
Roland leengedte a mikrofont és keresztülbámult az aknamezőn. Olyan keskenynek
látszott. Húsz másodperc alatt át lehetne vágni rajta, mégis olyan, akár a Szahara.
– Ha küldenek egy járművet... mehetünk a vízeséstől és ejtőernyővel leugrunk a túlsó
parton – motyogta Esau Condele mellette.
– Nem jó. Az két órát venne igénybe... – Roland nem fejezte be. – A fenébe is!
Megvan! – Hüvelykujjával lenyomta a mikrofon billentyűjét.
– Torony, itt Cheetah Egy.
– Hallgatom, Cheetah Egy.
– Van egy fegyvermester a Victoria-Vízesés Hotelben. Craig Mellow őrmester.
Dobják le az állásomra minél gyorsabban. Ő majd megnyitja az aknamezőt. Hívják fel a
szállodát.
– Rendben, Cheetah Egy. – A torony gyenge suttogása elhalt, ők pedig ott feküdtek a
napon és izzadtak, a hőségtől és gyűlölettől perzselve.
– Cheetah Egy, elcsíptük Mellow-t. Már útban van magukhoz egy ezüstszínű
Beechcraft Baronon. RUAC jelzéssel. Közölje a helyzetét és valami ismertetőjelet.
– A cordon sanitaire-en vagyunk, úgy harminc mérföldnyire fölfelé a vízeséstől.
Fellövünk egy fehér foszforeszkáló gránátot.
– Rendben, Cheetah Egy. Tehát fehér füstjelző. A SAM-veszély fennállása miatt, csak
egyetlen alacsony átrepülést hajthatunk végre. Húsz percen belül ott vagyunk.
– Torony, lassan sötétedik. Mondja meg nekik, hogy siessenek, az Istenért! Különben
azok a fattyak kicsúsznak a markunkból!

Esau Gondele FN-je csövéhez illesztette a gránátvetőt. Egyszer csak meghallották a

kétmotoros gyenge berregését a folyón lefelé és Roland megérintette Esau karját.
– Készen áll? – kérdezte.
A zúgás gyorsan erősödött. Roland föltérdelt és keletre bámult. Megpillantotta az
ezüstös villogást a fák fölött és megpaskolta Esau vállát.
– Most!
Reccsent a hüvely és a gránát már ívelt is fölfelé, lustán parabolát írva le az
aknamezőtől a kazungulai út irányába. Aztán felrobbant és fehér füstoszlop csapott a
barna, napégette bozót fölé. A kis kétmotoros gép finoman bedőlt a jelzés irányába, aztán
ismét egyenesen repült.
Az utasajtó le volt véve és egy négyszögletes nyílás ásított a szárnytő fölött. A
nyílásban egy ismerős, hórihorgas alak kuporgott az ejtőernyő keresztirányú hevederjével
a mellén és vállán. A terjedelmes ugrófelszerelés alacsonyan himbálózva hátulról a
lábszárainak ütődött. Ejtőernyős sisakot és védőszemüveget viselt, és csupasz barna lábán
egyszerű antilopbakancs volt.
A Beechcraft nagyon alacsonyra – túl alacsonyra – ereszkedett. Rolandet hirtelen
aggodalom fogta el, hiszen Öcsi nem Felderítő. Igaz, teljesítette az előírt nyolc ugrást az
ejtőernyős vizsgán, de azok szabvány ugrások voltak négyezer láb magasságból. A
Beechcraft alig kétszáz lábnyira volt a bozóttól. A pilóta nem akarta kockáztatni, hogy
esetleg eltalálják egy SAM-mel.
– Csináljatok még egy kört! – ordította Roland. – Túl alacsonyan vagy!
Feje fölött ollózva karjaival elfelé intette őket, de közben a széltépázta alak a
Beechcraft ajtajából már előre is bukott fejjel az ezüstös szárny hátsó élén át. A farok úgy
csapott feléje, mint egy kivégző bárd; súrolta a hátát és az oldózsinór hosszú szalagja úgy
csapdosott mögötte, még mindig a gyorsító géphez erősítve, mint egy köldökzsinór.
Craig kő módjára zuhant a föld felé, és Roland elakadt lélegzettel figyelte. Egyszer
csak jól hallható, ostorszerű csattanással kibomlott az ejtőernyő selyemzuhataga és Craig
egyenesbe rándult, mereven kiegyenesedett lábaival majdnem érintve a földet. Egy
hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha akasztófán lógna, aztán végiggurult a hátán összezárt,
de magasba emelt lábakkal. Aztán már talpon is volt és karjaival kaszálva a zsinórokat,
összeroggyantotta a selyemgombát.
Roland kifújta magából a levegőt. – Hozzák be – parancsolta.
Két Felderítő a karjainál fogva előre taszigálta Craiget és mindhárman kétrét
görnyedve futásnak eredtek. Craig lehuppant Roland mellé a földre, aki harsányan
üdvözölte. – Vigyél át minket, Öcsi, amilyen gyorsan csak tudsz.
– Roly, rajta volt Janine a Viscounton?
– Igen, a fene egye meg! De láss már hozzá!
Craig kinyitotta könnyű felszerelését és kiszedegette a szerszámait, szondát,
oldalvágókat, színes szalagtekercseket, acél mérőszalagot és iránytűt.
– Életben van? – Craig nem bírt Roland szemébe nézni, de a választ hallva
megremegett.
– Igen, csak éppen...
– Hála neked Istenem! Istenem... – suttogta Craig és Roland eltöprengve bámult
arcába.
– Nem is tudtam, hogy így érzel iránta, Öcsi.
– Sose voltál túlzottan élesszemű – nézett fel rá Craig most kihívóan. – Az első
pillanattól kezdve szerettem.
– Jó, akkor nyilván legalább annyira el akarod kapni ezeket a fattyakat, mint én. Nyisd
meg már azt a mezőt, igyekezz! – Roland jelt adott, mire az emberei gyorsan felzárkóztak
és végigfeküdtek az aknamező szélén, lövésre tartott fegyverrel. Roland ismét Craigre
nézett.
– Megvagy már?
Craig bólintott.
 – Ismered a mintát?
– Imádkozz, hogy ismerjem.
– Mozogj, Öcsi! – parancsolta Roland. Craig felállt, rásétált az aknamezőre és
munkához látott a szondával és mérőszalaggal.
Roland nem egész öt perc múlva türelmetlenül bekiáltott neki: – Jézusom, Öcsi, két
óra múlva besötétedik! Mennyi időbe telik ez?
Craig hátra sem nézett. Előregörnyedve, mint egy krumpliszedő, óvatosan
szondázgatta a talajt, miközben a verejték hosszú, sötét foltot áztatott kekiszínű inge
hátára.
– Nem lehetne gyorsabban?
Craig minden figyelmét megfeszítve, akár egy artériát összeszorító sebész,
elnyisszantotta egy Claymore-akna zongorahúrszerű kioldóját, aztán lefektetve a színes
szalagot maga mögé a földre, továbblépett. Az volt a fonál, amely átvezeti őket a
labirintuson.
Craig ismét szondázott. Szerencsétlen pontot választott; ott lépett be a mezőre, ahol
két különböző rendszer pont átfedte egymást. Rendes körülmények közt a színes szalag
mentén visszamenve a peremsáv újabb pontjáról indult volna, de az húsz percbe is
beletelt volna és nem volt vesztegetni való idő.
– Craig, a rohadt életbe! Egy helyben toporogsz! – kiáltotta megint Roland. –
Krisztusom! Csak nem rezeltél be?
Craig megrándult a gyanúsításra. Ellenőriznie kellett volna a minta bal oldalát, ahol
kellett egy AP-nek lennie 30 fokos szögben attól, amelyikre előzőleg rábukkant. Egy
huszonnégy inches hézagnak kellett lennie köztük, ha helyesen értelmezte a mintát. Az
ellenőrzés két percet vett volna igénybe.
– Csipkedd magad, Mellow, a fene essen beléd! – hajszolta Roland hangja. – Ne állj,
mint egy faszent! Gyerünk már!
Craig erőt vett magán – három az egyhez volt az esélye – előre lépett egyet és
óvatosan ránehezedett a bal lábára. Szilárd volt. Még egy lépést tett a jobb lábával, olyan
finoman, mint a macska, amelyik madár után lopakodik... és ott is szilárd volt. Miközben
továbblépett a bal lábával, egy verejtékcsöpp hullott szemöldökéről a szemébe és félig
elvakította. Kipislogta és leengedte lábát a földre. Most is biztonságos volt.
Most jobb oldalt kell lennie egy Claymore-aknának. Bár lábai remegtek, lassan
leguggolt. A drót nem volt ott! Eltévesztette a mintát! Vak volt a mező kellős közepén és,
egyedül csak a szerencséjétől függött. Gyorsan hunyorított és hirtelen megkönnyebbülve
felkapta a szinte láthatatlan drótot pontosan onnét, ahol lennie is kellett. A drót olyan
feszülten remegett meg, akár az ő idegszálai. Kinyúlt az oldalvágóval és már majdnem
hozzáért a huzalhoz, mikor Roland hangját hallotta közvetlenül a háta mögül.
– Ne piszmogj...
Craig hevesen összerezzent és visszarántotta kezét az életveszélyes huzaltól.
Hátranézett. Roland a színes jelzőszalag mentén jött ki az aknamezőre, és fél térdre volt
ereszkedve, combján keresztbe fektetve a puskája, mindössze egyetlen lépésnyire Craig
mögött. Arcát vastag réteg álcázó festék borította, amivel olyan vadnak és ijesztőnek
látszott, mint egy primitív harcos, aki egy másik korból pottyant ide.
– Olyan gyorsan megyek, amennyire csak merek. – Craig hüvelykujjával szétnyomta a
nehéz, ideges verejtékcsöppeket szemöldökén.
– Nem igaz – cáfolta kereken Roland. – Már vagy húsz perce itt vagy, és húsz lépést
sem jutottál előre. Sötét lesz, mire átjuthatnánk, ha ennyit tökölődsz.
– A fene essen beléd! – suttogta Craig indulatosan.
– Helyes! – ösztökélte Roland. – Dühöngj csak! Vadulj be és dühöngj!
Craig előrenyúlt és elnyisszantotta a kioldóhuzalt, amely kurta rezzenéssel elpattant,
olyan hangot adva, mint egy körömmel könnyedén megpendített gitárhúr.
– Ez az Öcsi! Mozogj! – litániázta Roland halk, monoton hangon a hátában. – Gondolj
azokra a fattyakra, Öcsi! Ott vannak kint, menekülnek, mint a veszett sakálok! Gondolj
arra, hogy meglógnak előlünk!
Craig most már egyre szilárdabban lépkedett előre.
– Mindenkit megöltek azon a gépen, Craig! Mindenkit, férfiakat, nőket, gyerekeket...
csak őt nem. – Roland nem mondta ki a nevét. – Őt életben hagyták! Hanem mikor
rátaláltam, nem tudott beszélni! Csak sikítani tudott, Öcsi, és úgy viaskodott, akár egy
megvadult állat.
Craig megtorpant és hátrapillantott. Arca holtsápadt volt.
– Ne állj meg, Öcsi! Folytasd!
Craig lehajolt és gyorsan tovább szondázott. Az AP pont ott volt, ahol lennie kellett.
Belépett a folyosóba gyors, kurta léptekkel, miközben Roland száraz, jeges suttogása
kíméletlenül követte.
– Megerőszakolták, Öcsi! Mindnyájan! Eltört a lába a zuhanástól, de az se tartotta
vissza őket! Rámásztak, mint a dürgő állatok, egyik a másik után!
Craig egyszer csak azon kapta magát, hogy rohan előre, bele a láthatatlan folyosóba...
csupán a lépéseit számolva, nem ellenőrizve a távolságot a mérőszalaggal, nem mérve az
elfordulási szöget az iránytűvel. Végül hasra vágódott és eszelősen döfködött a szondával
a földbe, de Roland hangja nem tágított mögüle.
– Mikor mind megvoltak vele, újabb menet következett – suttogta. – Csakhogy akkor
már megfordították... hátulról folytatták Öcsi...
Craig minden egyes döfésnél felzokogott. Megütötte egy akna burkolatát, ami pont a
felszín alatt feküdt, és az ütés erejétől megrázkódott a karja. Ledobta a szondát és ujjaival
kaparva a földet, felfedte az AP-akna kör alakú tetejét. Akkora volt, mint a régi, ötven
darabos Players Navy Cut cigaretta fémdoboza. Craig kiemelte ágyából és félrehelyezte,
azután továbbment Roland kitartó suttogásával fülében:
– Zsinórban egymás után, Öcsi! Mind! Csak a legutolsó nem! Annak nem ment
kétszer, így fogta a bajonettjét, azt döfte föl neki helyette!
– Hagyd abba, Roly! Az Istenért, hagyd abba!
– Te szereted őt, Öcsi... akkor, siess, az ő kedvéért! Siess!
Craig megtalálta a második AP-aknát is és kibányászva a földből, elhajította... Az
akna úgy bukfencezett és szökdécselt végig az aknamezőn, mint egy gumilabda, aztán
eltűnt egy fűcsomóban. Nem robbant föl. Craig tovább kaparta útját, olyan vadul
döfködve a szondával, mintha azok valamelyikének a szívébe döfködött volna.
Megtalálta a harmadik, és egyben az utolsó aknát is a folyosó kilencven-fokos sarkában.
A folyosó nyitva volt, egészen a túlsó peremsávig, ahol kellett még lennie két
Claymore kioldóhuzalnak. Craig fölugrott és végigszaladt a folyosón, amelyen a
borzalmas halál kétoldalt csak inchekre volt száguldó lábaitól. Könnyeitől szinte teljesen
elvakítva zokogott, rohanó léptei ütemére. A folyosó végére érve megállt. Már csak a
kioldóhuzalok, a Claymore-ok kioldózsinórjai vannak hátra és átjutottak a cordon
sanitaire-en.
 – Jól van, Öcsi! – suttogta Roland szorosan mögötte. – Jól van, áthoztál!
Craig átvette az oldalvágót a jobb kezébe és előbbre lépett. Valami megmozdult a jobb
talpa alatt, aprócskát rugózott, mint amikor az ember föld alatti vakondtúrásra lép és az
beomlik alatta.
"Ennek nem kéne itt lennie!", gondolta rémülten és az idő megállni látszott.
Hallotta a gyújtókupak kattanását, amely úgy hangzott, mint mikor egy fényképezőgép
felhúzóját elengedik, csak letompította a rajta lévő vékony homokréteg.
"A csatlakozó akna", gondolta, de az idő még mindig meg volt merevedve. Volt ideje
gondolkodni. – Ez a csatangoló a mintában. – De semmi sem történt a kattanás után. –
Felcsillant előtte egy reménysugár. "Befulladt akna. Csütörtököt mondott. Megúszom..."
Az akna a jobb lába alatt robbant. Úgy érezte, mintha valaki egy emelőrúddal teljes
erejéből talpon vágta volna a föld alól. Nem érzett fájdalmat, csak egy kábító, rázkódó
ütést felfutni a lábából a gerincén, amitől összecsattant az állkapcsa és teljesen átharapta a
nyelvét.
Semmi fájdalom, csak a rázkódáshullám fülsiketítő robbanását hallotta, amely úgy
meghasogatta a dobhártyáját, mintha egy kétcsövű vadászpuskát sütöttek volna el
közvetlenül a füle mellett.
Semmi fájdalom, csak az arca mellett felcsapó por- és füstfelhő; aztán a levegőbe
repült, mintha egy haszontalan óriás játszott volna vele, és ismét földet ért a hasán.
Kiszorult belőle a szusz, levegő után kapkodott, és szája megtelt vérrel elharapott
nyelvétől. Szemét csípték a repülő, éles homokszemcsék és a füst. Mikor megtörölte,
Roland arcát pillantotta meg maga előtt, amely ködösen imbolygott, mint a kánikulai
délibáb. Roland ajka mozgott, de Craig nem hallotta szavait. Füle kegyetlenül zúgott a
robbanástól.
– Semmi baj, Roly – mondta, de hangja szinte beleveszett a robbanás éneklő
emlékezetébe. – Jól vagyok – ismételte Craig.
Felhúzódzkodott és ülő helyzetbe gurult. Bal lába egyenesen kinyúlt elébe, lábikráját
széttépte és bíborfeketére festette a robbanás. Rövid, kekiszínű nadrágja nyílásából vér
szivárgott – srapnel vágódhatott a farába és alhasába, de a bakancs még mindig rajta volt
a bal lábán. Megmozdította a lábát... volt benne élet és máris megnyugtatón rábiccentett.
De mégsem stimmelt valami. Kába volt és imbolygott, fülében még mindig nem szűnt
meg a zúgás, mégis az vezette rá, hogy valami szörnyű nagy baj van... és lassan
derengeni kezdett neki, hogy mi az.
Nem volt ott a jobb lába, csak egy rövid, vastag csonk kandikált kifelé a nadrágja
szárából. A robbanás forrósága kiégette a csonk nyers végét, és olyan fehérre perzselte,
mintha megfagyott volna. Lebámult rá... tudta, hogy ez csak optikai csalódás lehet, hiszen
érezte, hogy a lába a helyén van. Megpróbálta megmozdítani... érezte, hogy mozog, de
semmi nem volt ott.
– Roly! – Még a fülében zúgó zenebonán keresztül is kihallotta a hangja hisztérikus
tónusát. – Roly, a lábam! Jaj, Istenem, a lábam! Leszakadt a lábam!
Aztán végül megindult a vérzés és a vér fényes, vastag sugarakban lövellt ki a
forróságtól megperzselt húsból.
– Roly, segíts!
Roland háttal, terpeszállásban föléje lépett, majd leguggolt és eltakarta Craig elől
megcsonkított altestét. Kigöngyölte a vászontáskát, amiben a tábori orvosi felszerelés
volt, és ércsíptetőt vett ki belőle. Miután a vérzés csillapodott, gyorskötést tett a csonkra.
Gyorsan, gyakorlott és hozzáértő kézzel dolgozott, s mihelyt befejezte, visszafordult
Craig felé és belenézett sápadt, poros, verejtékszántotta arcába.
– Öcsi, a Claymore-ok... tudnád hatástalanítani a Claymore-okat? Őérte, Öcsi! Próbáld
meg!
Craig rámeredt.
– Öcsi... Janine-ért – suttogta Roland és ülőhelyzetbe húzta. – Próbáld meg! Őérte...
próbáld meg!
– Oldal vágót... – motyogta Craig, sebzett tekintetét a csonkját borító véráztatta
turbánra meresztve. – Keresd meg az oldal vágót!
Roland a kezébe nyomta a szerszámot.
– Fordíts hasra – mondta Craig.
Roland óvatosan megfordította és Craig előre kezdte vonszolni magát; a könyökén
csúszott tovább a felhasított, poros földön, megmaradt lábát áthúzta a felrobbant akna
ütötte sekély kráteren, azután megállt és előrenyomult. Ismét hallatszott a pengő hang,
mikor az első kioldózsinór elpattant a vágópofában, majd serényen, akár egy rovar,
amelyet a kertész félig összetaposott sarkával, Craig elvonszolta magát az aknamező
legszéléig. Az utolsó akna következett. Craig keze olyan hevesen remegett, hogy meg
kellett fognia a csuklóját a bal kezével, hogy megszilárdítsa, azután zokogva az
erőlködéstől rávitte a vágó nyitott pofáját a hajszálvékony drótra és összenyomta. A drót
egy pengessél elszakadt és Craig kiejtette kezéből a szerszámot.
– Oké, nyitva van! – zokogta és Roland előhúzta az inge alatti zsinegen lógó sípot.
Szájához emelte, nagyot fújt bele és a feje fölé pumpált karjával.
– Gyerünk!
A Felderítők keresztülszaladtak az aknamezőn, szigorúan betartva a tíz lépés követési
távolságot a folyosót jelző szalag mentén kacskaringózva. A széléhez érve könnyedén
átugrották a még mindig hason fekvő Craiget és beleveszve a mező szélén húzódó nyitott
bozótba, mozgó harci alakzatot öltöttek. Roland még egy pillanatig Craig mellett maradt.
– Senkit sem tudok itthagyni veled, Öcsi. – Letette az elsősegély-felszerelést a feje
mellé. – Van benne morfium, ha túl nagy fájdalmad lenne. – Aztán még valamit letett
melléje: egy kézigránát volt az. – Ha a terroristák előbb ideérnének a mi embereinknél...
Ne hagyd magad elfogni. Rohadt dolog a gránát, de hatékony. – Azzal lehajolt és
homlokon csókolta Craiget. – Isten áldjon meg Öcsi – mondta, és már fel is egyenesedett
és futásnak indult. Pillanatokon belül elnyelte a sűrű, folyóparti bozót és Craig lassan
behajlított karjába temette arcát.
Azután a fájdalom úgy rontott rá, akár egy kiéhezett oroszlán.

Tungata Zebiwe komisszár a keskeny lövészárok fenekén kuporogva hallgatta a

hordozható rádióból sugárzó fátyolos hangot.
– Átkeltek az aknamezőn és most lefelé tartanak a folyóhoz.
Megfigyelői a Zambezi északi partján lévő gondosan előkészített állásaikból jól
átlátták a szemközti partot és a széles folyó gázlói közt fekvő, sűrű erdőcskékkel borított
kis szigeteket.
– Hányan? – kérdezte Tungata a mikrofonban.
– Még nem számoltuk.
 Persze, nem is lehetett megszámolni őket, hiszen az elsötétülő bozótban csupán egy-
egy villanásnak látszottak, ahogy egymást fedezve és átfedve sebesen törtek előre.
Tungata felpillantott az égre: már egy óra sincs sötétedésig, állapította meg. Ismét
feltámadtak ugyanazok a kételyek, amiket nem egész három órája érzett, mikor átkelt a
gázlón embereivel.
Vajon sikerül-e arra késztetni üldözőit, hogy átkeljenek a folyón? Anélkül ugyanis a
Viscount lelövésének és mindannak, amit utána tettek propaganda és pszichológiai értéke
felére csökkenne az ellenséggel szemben. Át kellett csalogatni tehát a Felderítőkét a
gondosan, mészárlásra előkészített terepre. Hisz épp azért hozta el a nő szoknyáját és
hagyta a cordon sanitaire szélén, hogy továbbvonzza őket.
Hanem maga is belátta, egy ésszerűen gondolkodó parancsnok nem kelne át ilyen
kevés emberrel egy ilyen természetes akadályon, mint a Zambezi a nap végén, mikor
percek múlva besötétedhet. Nem hatolhat be ellenséges területre, ahol egy ismeretlen
ütőképességű csapat talán már les is rá a maga jóelőre és kényelmesen előkészített
terepén. Tungata nem várhatta őket, csak reménykedhetett a jövetelükben.
Az egész az üldözők parancsnokának személyétől függ. A csalit, amit bedobott nekik,
azt igazán csak egy ember kapná be; a többszörösen megerőszakolt és megcsonkított
asszony és a véres szoknya csak egyetlen emberre gyakorolnának igazi hatást: Roland
Ballantyne ezredesre. Tungata megpróbálta tárgyilagosan kielemezni magában, mennyi
az esélye, hogy Ballantyne vezeti az üldözőket.
Ballantyne a Victoria Vízesés Hotelben tartózkodott az eseményt megelőzően – a
ZIPRA ügynökei határozottan azonosították. A nő Mrs. Ballantyne-nak nevezte magát, és
a Felderítők képviselték a legközelebbi és leghatékonyabb haderőt a térségben. Ebből az
következik, hogy ők érkeztek elsőként a roncshoz és csakis Ballantyne vezethette őket.
Tungatának bíznia kellett abban, hogy haditerve meghozza a várt eredményt.
Tungatában először akkor erősödött meg a meggyőződés, hogy az üldözők közel
vannak, mikor valamivel délután négy óra előtt rövid, automatasortüzet hallott a déli
partról. Éppen akkor ért át a gázlón csapatával és még átázva és lihegve feküdtek a
földön, akár a vadászkutyák egy kemény futás után. Tungata dermedten gondolt bele,
hogy több órás előnyük és az erőltetett menet ellenére is már-már sarkukban voltak a
Felderítők. Még húsz perc és elkapják őket a cordon sanitaire déli szélén, és Tungatának
nem voltak illúziói, hogy az mit jelentett volna. Emberei, bár a ZIPRA erők elit
alakulatából kerültek ki, nem kelhettek versenyre a Ballantyne Felderítőkkel. A déli
parton halál fiai lettek volna, de most, hogy már a túlparton vannak, fordult a kocka.
Tungata kerek tíz napig készítette elő az üldözők fogadását a zambiai hadsereg és
rendőrség teljes együttműködésével.
A rádió ismét kuruttyolt, Tungata ajkához emelte a mikrofont és kurtán jelentkezett. A
megfigyelő lefojtott hangon beszélt, mintha attól félt volna, hogy áthallatszhat a
veszélyes üldözött vadhoz a folyó túloldalára.
– Nem próbálták meg az átkelést. Vagy megvárják a sötétedést, vagy nem jönnek.
– Jönniük kell – suttogta Tungata saját magának és lenyomta a mikrofonbillentyűt.
– Jelzőfényt fellőni!
– Kész! – jelentette a megfigyelő.
Tungata leengedte a mikrofont és várakozón felnézett a bíbor és rózsaszínű esti
égboltra. Kockázatos dolog volt, de ha már itt tartunk, az egész akció kockázatos volt,
attól a pillanattól, hogy átkeltek a Zambezin a rakétavetővel.
 A jelzőfény csíkban ívelt fölfelé az alkonyatban és ötszáz lábra a folyó fölött
karmazsinvörös tűzgolyóba robbant, aztán kecsesen visszahullott a föld felé. Tungata
körmei a tenyerébe vájódtak, ahogy szorosan markolta a mikrofont.
A jelzőfényt az északi partot szegélyező fák mögül lőtték fel, csábítóan közelről, ami
két dologra engedett tippelni: vagy elijeszti őket és felhagynak az üldözéssel, vagy arra
készteti őket, amiben Tungata reménykedett. Talán megrészegülnek az üldözött vad
közelségétől, és felülkerekedik bennük a macskaszerű reflex, hogy utánavessék magukat
annak, ami menekül.
Tungata várt. A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak tova. Végül megrázta fejét
és fontolóra véve az esetleges kudarcot, gyomrában jeges hidegséget érzett, ami egyre
jobban szétterjedt bensejében. Aztán megreccsent a rádió és a megfigyelő feszült és
rekedt hangon jelentette:
– Jönnek! – mondta.
Tungata szájához kapta a mikrofont. – Az összes egységnek! Tüzet eltakarni! Itt
Tungata elvtárs! Tüzet eltakarni!
Aztán szünetet tartott. Megkönnyebbülése félelemmel keveredett arra gondolva, hogy
az utolsó pillanatban valamelyik ideges gerillája esetleg idő előtt működésbe hozza a
csapdát. Hatszáz embere volt szétszóródva a mészárlásra kijelölt terepen. Csak egy ezred
lett volna elegendő a kanka-különítménnyel szemben. Tungata látta már őket harcolni, és
tudta, hogy neki legfeljebb húsz embere ér fel azokból eggyel.
Megvalósította a számbeli előnyt, de annak is megvolt a maga rejtett veszélye. Az
irányítás meggyengült, és minthogy nem minden embere volt elsőosztályú harcos,
számolnia kellett azzal, hogy sokukat idegesség és rejtélyes előérzet, szinte babonás
félelem foghatja el a legendás hírű Ballantyne Felderítőkkel szemben.
– Az összes csapatparancsnoknak! – hajtogatta a mikrofonba. – Tüzet eltakarni! Itt
Tungata, a komisszár! Tüzet eltakarni! – Aztán leengedte a mikrofont és még egyszer,
utoljára végigpásztázta a terepet.
A folyó északi partja nem egész egy mérföldre volt tőle. A partot magas fák sorfala
szegélyezte. Az óriási, kicsavarodott törzsű fügefák és mkuszik ágait liánok szövevénye
fonta keresztül-kasul, s az égbe nyúló palackpálmák szúrós levelei kirajzolódtak a pirosló
alkonyaiban. A buja növényzetfal elfedte a kilátást a folyóra.
Aztán az erdővonal hirtelen véget ért a kiterjedt, rétszerű tisztáson, amely egyike volt
a Zambezi árterületeinek. Az esős évszakban, mikor a folyó kilép a medréből, ez a terület
víz alá kerül, sekély lagúnává alakul és vízililiom és nádas növi be. Most azonban ki volt
száradva, a nád elsorvadt és lefeküdt, nem nyújtva többé fedezéket se üldözőnek, se
menekülőnek.
Tungata nagyon ügyelt rá, hogy semmi nyom ne maradjon a széles teknő puha talaján,
amely mellett alig tíz napja még az a csapat táborozott, amelyik a lövészárkokat és az
aknavető ütegek helyét kiásta. Vigyáztak, hogy egy ember se tévedjen rá, nehogy a
legcsekélyebb nyom is maradjon a teknőben és útba igazítsa az üldözőket.
A talaj csupán vadbivalycsordák, kecses, vörös, rövidszőrű víziantilopok és kilenc
ember lábnyomát rögzítette, ugyanazt a kilenc pár lábnyomot, amelyek a gép
lezuhanásának helyéről kiindultak és amelyeket Tungata és csapata három órával
korábban szándékosan hagyott maga után. Ezek a nyomok a folyóparti bozót szélétől a
nyitott árterület közepén keresztül az ezen az oldalon magasabban fekvő erdei talajig
vezettek.
 Tungata rádióhulláma zümmögve megelevenedett és a megfigyelő suttogó hangon
figyelmeztette: – Félúton vannak a gázlón.
Tungata elképzelte a sötét fejeket az alkonyattól rózsaszínre festett víz felszínén –
olyan lehetett, mint gyöngysor a bársony ingvállon.
– Hányan? – kérdezte.
– Tizenketten.
Tungata hirtelen csalódottnak érezte magát. Ilyen kevesen? Többre számított.
Pillanatnyi tétovázás után megkérdezte: – Ott a fehér tiszt?
– Csak egy fehér férfi van álcázó maszkban. Az vezeti őket.
"Ballantyne" – mondta Tungata magában. "Maga a nagy sakál... csak ő lehet az".
Ismét megszólalt a rádió: – Átértek... eltűntek a fák között. Elvesztettük őket szem
elől.
Most vajon nekivágnak-e az ártérnek? Tungata éjjeli távcsövét a fasorra irányította. A
különleges csiszolású foncsorozott lencsék minden fénysugarat észleltek, ám a fák és a
bozót alakját nem lehetett velük kivenni. A nap már alábukott, az alkonyat utolsó fényei
is elenyésztek, és az első csillagok pettyekkel hintették tele az esti égbolt sötét
baldahinját.
– Még mindig a fák között vannak – jelentette ezúttal egy másik, mélyebb és durvább
hang a rádión. Az egyik hátvéd megfigyelő figyelmeztetett a teknő legdélebbi széléről.
Tungata újabb parancsot adott a mikrofonba.
– Tüzet kitakarni! – mondta halkan és pár másodperc múlva megpillantotta a tábortűz
parányi sárga csillanását a folyótól legtávolabb eső fasorban. Látcsövén keresztül egy
alakot látott elhaladni az alacsony lángok előtt. A tűz egy nyugodt tábor tökéletes
illúzióját keltette, amelyben a gyanútlan üldözöttek, kimerülten a hosszú meneküléstől,
végre biztonságban képzelve magukat megpihentek és estebédet készítettek.
Remélhetőleg nem tűnik túl átlátszónak a csali, töprengett el aggódva Tungata.
Reménykedett, hogy nem vetette el túlságosan a sulykot azzal, hogy az üldözők vak
dühére bazírozott.
De megingott önbizalma már meg is kapta a visszajelzést, s a zordon hang a rádión át
jelentette: – Kijöttek a fák közül... most mennek át a teknőn.
Már túl sötét volt, semhogy bármit is kivehetett volna abból a távolságból. Az előretolt
állásokon lévő embereire kellett hagyatkoznia. Úgy fordította órája világító számlapját,
hogy láthassa a percmutatót. A teknő másfél kilométer széles volt, amit a Felderítők futva
körülbelül három perc alatt megtesznek.
Anélkül, hogy levette volna szemét a számlapról, beleszólt a mikrofonba: –
Aknavetők, felkészülni világítólövedékkel!
– Aknavetők, készenlétben!
A percmutató körbement a számlapon és megkezdte újabb körét.
– Aknavetők, tűz! – parancsolta Tungata.
A mögötte lévő erdőből már fel is hangzott a hárominches aknavetők tompa, kotyogó
hangja, amelyet a fürgén fölfelé emelkedő aknák fuvolázása követett. Aztán egyszer csak
az útvonaluk zenitjére ért világítólövedékek robbanása hallatszott.
Apró ejtőernyőiken függve, éles elektrikus kék fényt bocsátottak ki magukból. A
nyitott árterületen olyan világosság támadt, akár egy gigantikus méretű stadionban. A
közepén rohanó parányi embercsoport a meztelen fény csapdájába került és árnyékuk a
földön olyan feketének és súlyosnak látszott, mint a tömör vas.
 Azonnal a földre vetették magukat, de nem volt fedezék. Testük még a talajnak
lapulva is élesen körvonalazott, jól kivehető kupacokat formált. Hanem szinte azonnal
homályba borultak a felcsapódó porfelhő és a földről felrepülő rögök sápadtan örvénylő
ködfüggönyében. Tungatának hatszáz embere volt a teknőt szegélyező fasor mögött.
Most mindegyik tüzelt, és az automata fegyverek tüze hurrikánként söpört végig a teknő
közepén összegyűlt alakokon.
Az erdőben hátrébb felállított aknavető ütegekből az aknák magasan Tungata feje fölé
emelkedtek, aztán a teknőre hullottak. A robbanások reccsenő hangjai éles ellenpontját
képezték a háttérben mennydörgő kis tűzfegyverekének, és az aknák ütötte kráterekből
halvány porördögök pattantak fel a világítólövedékek fényében.
Senki sem maradhatott életben odakinn. A Felderítőket mostanra már miszlikbe
szaggathatták a golyók és srapnelek, de a lövések egyre csak záporoztak, és további
világítólövedékek reccsentek vakító, sercegő kék fényben fölöttük.
Tungata lassan végigpásztázta látcsövével a levegőben tornyosuló por- és
füstgomolyagot. Mikor nem látott mozgást, fogta a mikrofont, hogy tüzet szüntess-t
parancsoljon. De mielőtt megszólalhatott volna, mozgást észlelt maga előtt és nem egész
kétszáz lépésre az állásától, a porfüggönyből két kísérteties alak vált ki.
Egymás mellett futva közeledtek, úgy tűnt, mintha egy sűrű por és füst mocsáron
gázolnának keresztül. A világítólövedékek erős fényében félelmetesnek és nem
emberinek látszó alakok egyike egy óriási matabele volt. Elvesztette sisakját, feje olyan
kerek és fekete volt, mint egy ágyúgolyó, nyitott szája elefántcsontszínű fogakkal
szegélyezett, rózsaszín üregként tátongott, bikabőgése még a puskatűz viharának is fölébe
emelkedett. Társa egy fehér férfi volt, egyenruhája felső része félig leszakadt testéről és
felfedte sápadt mellét és vállát, de arcát rémisztő sötétzöld és barna festékcsíkok
borították.
Mindketten tüzelve törtek előre és Tungata megborzongott, egyfajta babonás félelmet
érezve, amit annyira lenézett a saját embereinél. Ezek immúnisnak látszottak a
golyózáporra, amelyen keresztül tovább lövöldöztek.
– Nyírd ki őket! – hallotta Tungata a saját üvöltő hangját, mire az egyik FN-ből kitörő
golyózápor lesöpörte a keskeny lövészárka előtti laza földpad tetejét.
Tungata alábukott és az árok végébe szaladt a súlyos géppuskához.
– Pontosan célozz! – kiáltotta, de a fegyverkezelő hosszú, mennydörgő sorozata után a
két alak még mindig sértetlenül szaladt feléjük.
Tungata félrelökte a géppuskakezelőt és elfoglalta a helyét. Végtelennek tűnő
másodpercekig bámult keresztül a célgömbön és hajszál pontos szögbe emelve a
gépfegyvert, tüzelt.
A magas matabele hátravágódott, mint akit egy száguldó autó ütött el, majd úgy
látszott szétmállani és darabokra szakadni a golyózáporban, akár egy szalmabábu a
szélviharban. Végül beleolvadt a teknő felszínébe.
A másik férfi viszont továbbra is tüzelve csörtetett feléje, valami érthetetlen kihívást
ordítva, és Tungata feléje rántotta a géppuska csövét. Egy másodperc töredékéig szünetet
tartva célzott, látta a célgömbön keresztül a kemény fehér hús villanását és az ördögien
befestett arcot.
Tungata tüzelt, a súlyos puska kurtán megugrott kezében, aztán beakadt és csütörtököt
mondott.
Tungata megdermedt és természetellenes félelem kerítette hatalmába, miközben a férfi
rendületlenül jött előre. Már eldobta az FN-jét és a fél válla el volt lőve, szétroncsolt
karja hasznavehetetlenül fityegett oldalán, de talpon volt és egyenest Tungata felé tartott.
Tungata felugrott és kihúzta a Tokarevet a derekán lévő pisztolytáskából. Mikor a férfi
már tíz lépésre sem volt a lövészároktól, Tungata célba vette. Tüzelt és látta a golyót
belecsapódni a csupasz fehér mell közepébe. A férfi térdre rogyott, és miközben
erőlködve igyekezett továbbnyomulni, egyetlen megmaradt karját ellensége felé
nyújtotta, de hang nem jött nyitott, véres szájüregéből.
Ilyen közelről Tungata a vastag álcázó festéken keresztül is felismerte az azon a
bizonyos éjszakán a Khami Misszióban látott és soha el nem felejtett arcot. A két férfi
egy pillanatig farkasszemet nézett egymással, aztán Roland Ballantyne arcra zuhant.
A puskatűzorkán a teknő pereme körül csillapodni kezdett, majd elült. Tungata
Zebiwe gémberedetten kimászott a lövészárokból és odament Roland Ballantyne-hoz.
Lábával hanyatt gurította a földpadon és szinte hitetlenkedve bámulta, ahogy a szemhéjak
megrezzentek, majd lassan felnyíltak. A világító lövedékek fényében a zöld szemek,
amelyek fölfelé bámultak rá, még most is dühtől és gyűlölettől lángoltak.
Tungata leguggolt melléje és halkan azt mondta angolul:
– Igazán örülök Ballantyne ezredes, hogy ismét találkoztunk.
Azzal előrehajolt, nekiszegezte a Tokarev csövét a halántékának, csupán egy inchnyire
a fülétől és egyetlen golyóval kiloccsantotta Roland Ballantyne agyvelejét.

A St. Giles kórház rehabilitációs osztálya egy olyan menedék, szentély volt, ahová
Craig Mellow szívesen vonult vissza.
Szerencsésebb volt, mint néhány betegtársa. Őt csak kétszer tolták végig a hosszú,
zöld folyosón a kerekeken guruló, zötyögve nyikorgó tolóágyon a dupla lengőajtón túli,
fertőtlenítőtől és érzéstelenítőtől bűzlő műtőbe, ahol maszkos, személytelen arcú
műtősnők hajoltak fölébe.
Először szépen megplasztikázták a csonkját, körbeágyazták húspárnával és bőrrel,
hogy illeszkedhessen a művégtaghoz. A második műtéttel a lába közé, altestébe és farába
fúró-dott nagyobb srapnel szilánkokat távolították el, és egyúttal azt kutatták –
sikertelenül –, mi lehet az oka, hogy deréktól lefelé teljesen megbénult.
Megcsonkított teste az operáció után a fiatal, egészséges állatokéra jellemző
gyorsasággal begyógyult, de a műanyagból és rozsdamentes acélból készült műláb
használatlanul árválkodott az éjjeliszekrénye mellett. Karizmai viszont megvastagodtak a
láncfogantyúkon való föl-le húzódzkodástól és a tolószék kezelésétől.
Hamar megtalálta a maga különleges búvóhelyeit a hosszan elnyúló régi épületben és
parkjában. A nap java részében a terápiaműhelyben tevékenykedett a tolószékében ülve.
Teljesen szétszerelte öreg Land-Roverjét, átépítette a motort, leköszörülte a főtengelyt és
felfúrta a féktuskót. Aztán átalakította kézi vezérlésűre, fogantyúkat szerelt rá és úgy
adaptálta a sofőrülést, hogy könnyebben fordulhasson ide-oda béna alsótestével. Beépített
egy tartót az összecsukható tolószéknek a hajdani puskatartó helyére, az elülső ülés
mögé, és átfestette a karosszériát fényes vörösesbarnára.
Miután az autóval megvolt, rozsdamentes acél- és bronzillesztékeket tervezett a
jachtra, órákat töltött az esztergapadnál és oszlopos fúrógépnél. Észrevette, hogy a
tevékenységgel száműzheti agyából a kísértő emlékeket, ezért minden érdeklődését és
figyelmét a feladatra összpontosítva valóságos kis remekműveket hozott létre fából és
fémből.
Esténként írt vagy olvasott. Újságot soha nem vett a kezébe és televíziót sem nézett a
kórház társalgójában. Soha nem bocsátkozott vitába a többi beteggel sem a harcról, sem a
körülményes béketárgyalásokról, amelyek nagy reményekkel kezdődtek, de rendszerint
félbe is szakadtak. Így Craig el tudta hitetni magával, hogy a háború farkasai még nem
vadásznak az egész országban.
Csak éjszakánként nem volt képes kordában tartani emlékezete csalóka játékait: ismét
rémülettől verejtékezett egy végtelen aknamezőn, miközben Roly ocsmányságokat
suttogott a fülébe; látta a világítólövedékek elektrikus fényét az esti égen a folyó fölött és
hallotta a puskatűz viharát. Aztán üvöltve felébredt és az éjszakai nővért pillantotta meg
maga mellett, aki aggódva és együttérzéssel figyelte.
– Nyugodjon meg, Craig, csak lidérces álom volt. Nincsen semmi baj. – Csakhogy ő
nem nyugodott meg, tudta, hogy igenis van baj.
Valerie néni írt neki. Neki és Douglas bácsinak az fájt a legjobban, hogy soha nem
találták meg Roland holttestét. A biztonsági erők hírszerzésétől azt a rémtörténetet
hallották, hogy Roland szitává lőtt testét közszemlére tették Zambiában, aztán
összecsődítették a kiképzőtáborból a gerillákat, akik leköpték és levizelték. Miután
mindenki meggyőződött róla, hogy valóban halott, bedobták a kiképzőtábor pöcegödrébe.
Valerie néni remélte, Craig megérti, hogy egyelőre sem ő, sem Douglas bácsi nincs
abban a lelkiállapotban, hogy meglátogassák, egyben kérte, ha bármire szüksége volna,
nyugodtan írja meg nekik.
Jonathan Ballantyne viszont minden pénteken meglátogatta Craiget. Az öreg,
ezüstszínű Bentleyjén érkezett a szokásos elemózsiás kosárral, amelyben mindig hozott
egy üveg gint és féltucat üveg tonikot, amit Craiggel együtt el is szopogatott valamelyik
fedett zugban a park végében. Ahogyan Craig, az öregember is kerülni akarta a fájdalmas
jelent, így együtt kerestek menekvést a múltban. Bawu minden héten elhozott egy régi
családi naplót, amit sóváran mindjárt meg is beszéltek, mert Craig abban reménykedett,
hátha sikerül bővebbet is megtudnia nagyapjától azokról a régmúlt időkről.
Csak két ízben szegték meg a feledésre és hallgatásra vonatkozó egyezményüket.
Craig kezdte azzal, hogy megkérdezte:
– Bawu, mi van Janine-nal?
– Miután kijött a kórházból, Valerie és Douglas azt akarták, költözzön hozzájuk
Queen's Lynnbe, de ő nem ment. Tudtommal még mindig a múzeumban dolgozik.
A rákövetkező héten Bawu hozta szóba a témát, mielőtt beszállt volna a kocsijába: –
Mikor Rolyt megölték, rájöttem, hogy ezt a háborút mi fogjuk elveszíteni.
– Elveszítjük, Bawu?
– Igen – felelte az öregember, azzal elhajtott és Craig a tolószékéből bámult a Bentley
után.
Már tíz hónapja volt a St. Gilesben, mikor elküldték egy sor vizsgálatra, amelyek négy
napig tartottak. Volt röntgenen, EKG-n, szemorvosi vizsgálaton; megnézték a reflexeit,
hogy miként reagál a bőre a hideg és meleg hatásokra, ami esetleg rossz idegműködésre
engedhet következtetni, azután meglumbálták és agyvizet vettek tőle. Craig a végére
ideges lett és kimerült. Azon az éjszakán ismét lidérces álma volt. Megint az aknamezőn
feküdt, és Janine hangját hallotta maga előtt a sötétből. Éppen azt tették vele, amit Roland
elmondott és a lány neki üvöltött segítségért. De ő nem bírt megmozdulni. Mikor végül
felébredt, langyos verejtéktócsa volt alatta a vörös gumilepedőn.
Másnap a kezelőorvosa azt mondta: – Derekasan végigcsinálta a vizsgálatokat, Craig,
igazán büszkék vagyunk magára. Mostantól új kezelést fog kapni és Davis doktor lesz az
orvosa.
A fiatal és komoly dr. Davisnek zavarbaejtően közvetlen tekintete volt. Craig már az
első pillanatban megutálta, mert érezte, hogy a férfi le akarja tépni róla a békének azt a
gubóját, amit már-már sikerült maga köré szőnie. Már tíz perce ült Davis irodájában,
mikor rájött, hogy a férfi pszichiáter.
– Nézze, doktor úr, én nem vagyok dilinós.
– Persze, hogy nem az, Craig. De azért még szüksége lehet egy kis segítségre.
– Jól vagyok és nincs szükségem segítségre.
– Semmi baja a szervezetének és az idegrendszerének. Én csak azt akarom kideríteni,
hogy miért nincs működés az altestében.
– Figyeljen ide, doktor úr, én megkímélhetem magát egy csomó vesződségtől. Azért
nem tudom mozgatni a csonkomat és azt az egy virgácsomat, mert ráléptem egy AP-
aknára, és az egész testem telement repeszekkel.
– Craig, létezik egy állapot, amit hajdanán aknasokknak neveztek...
– Doktor úr – szakította félbe Craig –, ön szerint tehát semmi bajom?
– A teste teljesen meggyógyult.
– Fantasztikus! És mért nem mondták ezt előbb is?
Craig visszakormányozta magát a folyosón a szobájába. Öt perc alatt összepakolta a
könyveit és papírjait, aztán kigurult a vörösesbarnán fénylő Land-Roverhez. Feldobta
táskáját a hátsó részébe, fehúzódzkodott a vezetőülésre, beemelte a tolószéket a helyére
maga mögé és kihajtott a jachthoz.
A kórház műhelyében erre a célra tervezett és összeszerelt emelőcsigás, kézifogantyús
szerkezettel könnyen felvonta magát a magas hajótest mellett a fedélzetre. Most a jachton
elvégzendő módosítások kötötték le minden energiáját és képzelőerejét. Mindenekelőtt a
kapaszkodókat kellett felszerelnie a fedélzeten, vezetőfülkében és fedélközben, hogy
közlekedni tudjon. Bőrfoltokat varrt a nadrágja fenekére, mert az ülepén körben csúszva
adaptálta a konyhát és az előrészt, engedte lejjebb a hajóágyat és szerelte át a
térképasztalt az új körülményeknek megfelelően. Mialatt dolgozott, harsogott a zene a
hangszóróból, és egy bögre gin állt a keze ügyében. A zene és az alkohol segített neki
elűzni a nemkívánatos emlékeket.
A jacht valóságos erődítmény lett. Csak havonta egyszer hagyta el, mikor bement a
városba a rendőrségre a nyugdíjáért és élelmiszert és írólapot vásárolt.
Egyik ilyen kiruccanása alkalmával vett egy használt írógépet, és egy "Tanuljunk
egyedül gépírni" című könyvecskét. Az írógépet a térképasztal egyik sarkára csavarozta,
hogy majd annak idején az erős tengeri szélben se mozduljon el, aztán hozzáfogott a
rendetlen kézírásos irkák legépeléséhez. Most már nett papírköteg tornyosult előtte és
idővel úgy belejött a gépelésbe, hogy a zene ritmusára kopogtatta a billentyűket.
Mikor dr. Davis, a pszichiáter végül a nyomára bukkant, Craig leszólt neki a
vezetőfülkéből.
– Magának volt igaza, doktor úr, én tényleg egy közveszélyes pszichopata vagyok!
Ezért, a maga helyében nem tenném a lábam arra a létrára!
Craig ezt követően felszerelt egy egyensúlyozót, amivel úgy felhúzhatta a létrát maga
után, akár egy felvonóhidat. Csak Bawunak eresztette le, aki most is eljött hozzá
péntekenként és a ginjüket iszogatva építgették a maguk elképzelt fantáziavilágát,
amelyben mindketten elrejtőzhettek.
Aztán egyszer csak kedden is megjelent. Craig az elülső fedélzeten épp a főárboc
lépcsőjét erősítette meg. Mikor az öregember kikászálódott a Bentleyből, Craignek ajkára
dermedt a boldog, üdvözlő kiáltás. Bawu teljesen össze volt menve. Olyan öregnek és
aszottnak látszott, akár egy múmia a British Múzeum egyiptológia-szekciójából. A kocsi
hátsó ülésén a matabele szakács ült, aki negyven éve dolgozott nála King's Lynnben.
Bawu irányításával a matabele leemelt két nagy deszkaládát a csomagtartóról és a
teherliftre rakta őket.
Craig felkurblizta a ládákat, aztán visszaeresztette a liftet az öregnek. A szalonban,
miközben gint töltött a poharakba, igyekezett nem nézni nagyapjára, nehogy zavarba
hozza.
Bawu most igazán öregember lett; szeme hurutos és zavaros volt, szája megpetyhüdt,
úgy hogy motyogva és hangosan cuppogva beszélt. Kilöttyintett egy korty gint az inge
elejére, de észre sem vette. Jó darabig csendben üldögéltek, miközben az öregember
magában bólogatva néha összefüggéstelenül dörmögött vagy motyogott valamit. Azután
hirtelen megszólalt:
– Elhoztam az örökségedet. – Craig kapcsolt, hogy a fedélzeten álló deszkaládák a
naplókat tartalmazhatják, amiken olyan kicsinyesen alkudoztak. – Douglas úgysem tudna
mit kezdeni velük.
– Köszönöm, Bawu.
– Meséltem már neked, mikor Mr. Rhodes az ölébe ültetett? – kérdezte Bawu hirtelen
irányváltással. Craig ötvenszer is hallotta a történetet.
– Még nem. Meséld el, Bawu.
– Hát, a lakodalomban történt, odakinn a Khami Misszióban... 95-ben vagy 96-ban
lehetett. – Az öregember vagy tíz percig motyogott, aztán teljesen elvesztette a fonalat és
ismét hallgatásba burkolózott.
Craig újból megtöltötte a poharakat, és ahogy Bawu a szemközti rekeszfalra bámult,
egyszer csak könnyek gördültek lefelé ráncos arcán.
– Mi a baj, Bawu? – kérdezte Craig hirtelen ijedten. Azokat a lassú, fájdalmas
könnyeket borzalmas volt látni.
– Hallgattad a híreket? – kérdezte az öregember.
– Tudod, hogy sose hallgatom a híreket.
– Vége van, fiam, vége. Vesztettünk. Roly, te, és az a sok-sok fiatal élet... és mindez
semmiért... elvesztettük a háborút. Mindent, amiért az apáink harcoltak, mindent, amit
megszereztünk és felépítettünk... mindent elvesztettünk. Mindent elvesztettünk egy
asztalnál egy Lancaster House nevű helyen.
Bawu válla némán vonaglott, és a könnyek csak úgy patakzottak szeméből. Craig
átvonszolta magát a szalonon és felhúzódzkodott mellé a padra. Kezébe fogta Bawu
kezét, amely olyan keskeny, könnyű és száraz volt, akár egy halott tengeri madár
kiszáradt csontváza. Az öregember és unokája úgy üldögéltek egymás kezét szorongatva,
mint két rémült gyermek egy elhagyatott házban.

A rákövetkező pénteken Craig korán kikászálódott az ágyból, hogy elvégezze a házi

munkát Bawu jöveteléig. Előző nap hozott féltucat üveg gint, nehogy száraz maradjon a
torkuk. Egyet kibontott, két fényesre törölt pohárral együtt az asztalra készítette és az első
háromszáz gépelt oldalt az üveg mellé helyezte.
"Legalább felvidul egy kicsit az öreg", gondolta. Hónapokba telt, míg bátorságot
gyűjtött, hogy elmondja Bawunak, mire készül. Most, hogy valaki másnak is meg akarta
mutatni művét, Craiget ellentmondásos érzések kerítették hatalmukba. Félt, hogy az
egész értéktelen fércműnek bizonyulhat, és akkor hiába fáradozott és reménykedett;
azonkívül pedig nem szívesen engedett be senkit az üres fehér lapokon magateremtette
világba, még egy olyan szívének kedves lényt sem, mint Bawu.
"Egyszer úgyis el kell olvasnia valakinek", vigasztalódott Craig és levonszolta magát a
fedélközbe.
A vegyszeres vécén ülve látta arcát a mosdótál fölötti tükörben. Ebben a hónapban
először vette magát igazán szemügyre. Egy hete nem borotválkozott és a gin puha,
hamuszínű táskákat hagyott a szemei alatt. Sebzett tekintetében még mindig ott
kísértettek a borzalmas emlékek, és szája úgy legörbült, mint egy sírás szélén álló,
elveszett gyermeké.
Megborotválkozott, aztán kinyitotta a zuhanyt és alatta ülve élvezte a már majdnem
elfelejtett, kellemes, forró, szappanos vizet. Azután előrefésülte vizes haját az arcába, az
ollóval egyenesre vágta a szemöldökével egyvonalban, végül addig sikálta a fogait, míg
már vérzett a foghúsa. Felvett egy tiszta, kék inget, végigcsúszott a kabinföljárón és
felhúzódzkodott a fedélzetre. Leeresztette a létrát, aztán leült a napra, hátát a kabin lapos
fedelének támasztva és várta Bawut.
Elszundított. Egy autó motorjának hangjára ébredt, de az nem az öregember
Bentleyjének suttogása, hanem egy bogárhátú Volkswagen berregése volt. Craig nem
ismerte meg az iszapzöld járművet, sem vezetőjét, aki a mangófák alatt kiszállt és
tétovázva elindult a jacht felé.
Egy zömök kis alak volt, az a fajta, húszas évei végén járó csúnyácska nő, aki
öregségére is meghatározhatatlan korú marad. Nem volt benne kevélység, úgy összehúzta
magát, mintha el akarná rejteni keblét és egész női mivoltát. Szoknyája sikktelenül lógott
vastag derekán, lapos sarkú, strapabíró cipője alig engedte érvényesülni meglepően szép
lábát és bokáját.
Mellén összefonta karját, mint aki fázik, pedig melegen sütött a délelőtti nap.
Rövidlátón bámult az ösvényre szarukeretes szemüvegén keresztül, miközben hosszú és
fénytelen haja sután arcába lógott, míg végül megállt a jacht mellett és felnézett Craigre.
Bőre csúnya volt, mint egy helytelenül táplálkozó tinédzseré, arca kerekded, de betegesen
sápadt, tekintete félszeg.
Aztán levette a szemüvegét, melynek kerete piros benyomódásokat hagyott kétoldalt
az orrán. Szemei, azok a nagy, ferdevágású és olyan sötét indigókék, hogy már szinte
fekete macskaszemek, bennük azzal a különös kis kancsító tekintettel,
összetéveszthetetlenek voltak.
– Jan – suttogta Craig. – Uramisten, Jan, te vagy az?
A lány egy szívsajdítóan nőies, hiú mozdulattal kisöpörte sima és matt haját arcából és
lesütött szemmel, félszegen és esetlenül álldogált slampos szoknyájában.
Hangja alig hallatszott fel Craighez. – Bocsánat a zavarásért. Tudom, nem örülsz
nekem... de megengeded, hogy feljöjjek?
– Hát persze, Jan, gyere csak. – Odavonszolta magát a korláthoz és megszilárdította
neki a létrát.
– Szia – mosolygott a lányra félénken, mikor az fölért a fedélzetre.
– Szia, Craig.
– Bocsáss meg, de nem tudok felállni, meg kell szoknod, hogy lefelé beszélj hozzám.
– Igen – mondta Janine. – Hallottam.
– Menjünk le a szalonba. Bawut várom. Olyan lesz, mint régen...
A lány elfordította tekintetét.
– Sokat dolgoztál, Craig.
– Már majdnem teljesen kész – mondta Craig büszkén.
– Gyönyörű. – Janine lement a vezetőfülkéből a szalonba és Craig utánaereszkedett.
– Megvárhatjuk Bawut – mondta Craig, föltéve egy könnyed, vidám Debussy-kazettát
– ösztönösen kerülve Beethovent. – De persze addig is ihatunk egy pohárral. –
Elvigyorodott, hogy leplezze zavarát és feszélyezettségét. – Hogy egész őszinte legyek,
nekem most azonnal innom kell egyet.
Janine nem nyúlt a poharához, csak ült és bámult rá.
– Bawu mondta, hogy még mindig a múzeumban dolgozol.
A lány bólintott, és Craig szíve összeszorult a tehetetlen sajnálkozástól.
– Bawu nemsokára... – Kétségbeesetten kereste, mit mondjon a lánynak.
– Craig, azért jöttem, hogy elmondjak valamit. A család kért meg rá, nem akarták
idegennel megüzenni neked a rossz hírt. – Most felpillantott a pohárról. – Bawu nem jön
el ma – mondta. – És máskor sem... soha többé.
Jó idő múlva Craig halkan megkérdezte: – Mikor történt?
– Az éjszaka, álmában. A szíve...
– Igen – suttogta Craig. – A szíve. Megszakadt... éreztem.
– A temetés holnap délután lesz King's Linnben. Szeretnék, ha te is ott lennél.
Mehetünk együtt, ha nem bánod...

Az időjárás megváltozott az éjszaka folyamán, és a délkeletire fordult szél vékony,

hideg, esőt hozott magával.
Az öregembert a feleségei, gyermekei és unokái között helyezték nyugalomra a kis
temetőben, a dombok mögött. Az esőtől a frissen kiásott vörös földkupac a sír mellett
olyan volt, mintha a föld egy halálos sebből vérzett volna.
Utána Craig és Janine visszahajtottak a Land-Roverrel Bulawayóba.
– A régi helyemen lakom – mondta Janine, mikor áthajtottak a parkon. – Nem volna
kedved felugrani?
– Ha most egyedül maradnék, úgyis hullarészegre innám magam – felelte Craig. –
Nem jönnél inkább te vissza velem a jachtra még egy kicsit? – Craig kihallotta a
könyörgést a saját hangjából.
– Már nem vagyok olyan jó társaság másoknak – mondta Janine.
– Én sem – ismerte be Craig. – De te és én, mi nem vagyunk egymásnak "mások",
nem igaz?
Craig készített kávét maguknak és áthozta a konyhából. Egymással szemben ültek és
Craig csak nehezen állta meg, hogy ne bámuljon rá.
– Rémesen festhetek – mondta egyszer csak Janine és Craig maga sem tudta, mit
válaszolhatna erre.
– Te nekem mindig a legszebb nő leszel.
– Craig, elmondták neked, mi történt velem?
– Igen, tudok róla.
– Akkor nyilván azt is tudod, hogy nem vagyok többé nő. Nem bírnám elviselni, hogy
valaha is az életben egy férfi még egyszer hozzámérjen.
– Meg tudlak érteni.
– Ez az egyik oka, hogy soha nem próbáltam ismét találkozni veled.
– És mi a többi? – kérdezte Craig.
– Úgy éreztem, látni se akarsz többé, még az emlékezetedből is ki akarsz törölni.
– Ezt nem értem.
Janine ismét hallgatásba burkolózott és összegörnyedve a padon, védelmezőn átölelte
magát.
– Roly is így volt vele – bukott ki belőle. – Miután azok elbántak velem, megváltozott.
Amikor rám talált a roncsnál és megtudta, mit tettek velem, hozzám sem bírt érni többé...
hozzám sem bírt szólni...
– Jan... – kezdte Craig, de a lány félbeszakította.
– Hagyd csak, Craig. Nem azért mondtam ezt, hogy megcáfold a kedvemért. Csak
azért, hogy tudd. Hogy tudd, én már semmit sem nyújthatok egy férfinak.
– Akkor hát, ideje, hogy megtudd: én sem nyújthatok többé semmit egy nőnek...
Janine szemében őszinte fájdalom jelent meg. – Úristen, Craig... szegény Craigem...
azt nem gondoltam volna. Én azt hittem, csak a lábad...
– Viszont barátságot és gondoskodást még tudok nyújtani, sőt... – Janine-ra vigyorgott
–, még egy pohár gint is.
– Azt hittem, nem akarod magad leinni – mosolygott vissza rá a lány gyengéden.
– Hullarészegre nem is... bár rendezhetnénk egy kis tort Bawunak... Ő is biztosan így
szeretné.
Ahogy ott egymással szemben ülve erről-arról beszélgettek, fokozatosan
felszabadultak a gintől és lassanként újra megtalálták a régi, baráti és oldott hangnemet.
Janine elmondta, miért nem fogadta el Douglas és Valerie meghívását, hogy költözzön
Queen's Lynnbe. – Olyan sajnálkozva néznek rám, amitől újból át kezdem élni az
egészet. És ettől örökös gyászban élhetnék.
Craig beszélt neki a kórházról és elmesélte, hogyan szökött meg onnan. – Szerintük
nem fizikai, hanem lelki okok miatt nem tudok járni. Vagy ők bolondok, vagy én... de azt
hiszem, inkább ők azok.
Volt két sztékje a frizsiderben, amiket megsütött a gázon, és mialatt Janine
salátaöntetet készített, Craig elmagyarázta neki, hogyan alakította át a jachtot.
– A guruló alsó vitorlarúddal a kormányzófülkéből tudom lehúzni és kibontani a
vitorlát – mondta. – Akár fél kézzel is el tudnám végezni. Kár, hogy soha nem lesz rá
lehetőségem.
– Hogyhogy? – A lány megállt, egyik kezében a hagyma, másikban a kés.
– Az én kedvesem soha nem fogja érezni a sós víz csókját a farán – felelte Craig. –
Karámba zárva marad.
– Ezt nem értem, Craig.
– Kérvényeztem a devizaellenőrző hatóságnál a partmenti hajózási engedélyt. Tudod,
hogy milyenek, nem?
 – Hallottam, hogy rém szigorúak – mondta Janine.
– Méghogy szigorúak?! Ez olyan, mint Attilát csupán barátságtalan hunnak nevezni!
Ha ki akarsz jutni az országból, még törvényes emigránsként is csak 1000 dollár értékű
ingóságot vagy készpénzt engednek kivinni. Szóval, kiküldték ide egy emberüket, aki
250 000 dollárra értékelte a jachtot. Ha ki akarom vinni, negyedmillió dollárt kell letétbe
helyeznem! Negyedmilliót! Mikor alig valamivel több, mint 10 000 választ el a
tönkremenéstől! De amíg le nem perkálom a 250-et, itt ülhetek!
– Ez kegyetlenség! Nem tudsz föllebbezni? Úgy értem, a körülményeidre hivatkozva...
– Janine elhallgatott, észrevéve az apró, nyílhegyszerű ráncot a férfi szemöldökei közt.
Craig nem volt hajlandó a rokkantságára hivatkozni.
– Gondolom, érted, mire megy ki a játék. Minden fehér ember ki akar jutni innét,
mielőtt a nagy fekete rosszfiúk felülkerekednének. Megkopasztanánk az országot, ha nem
volna ellenőrzés.
– De hát akkor mit akarsz csinálni?
– Itt maradok, azt hiszem. Nincs sok választásom. Itt fogok ülni és olvasni Hiscock
"Utazás vitorlák alatt"-ját, Mellor "Hajózás egyszerűen és biztonságosan"-ját.
– Bárcsak segíthetnék valahogyan.
– Segíthetsz. Megterítheted az asztalt és kivehetsz egy üveg bort a szekrényből.
Janine a felét sem ette meg a sztékjének és a borából is alig ivott. Felállt, odament a
kazettakollekcióhoz és szemügyre vette.
– Paganini Capricci-je... – suttogta –, látom, mazohista is vagy. – Azután észrevette a
kazetták melletti polcon tornyosuló, gépelt papírköteget.
– Mi ez? – Megfordította a legfölső néhány lapot és Craigre pillantott, akinek a szép
kék szemeitől a valamikor szép, de most felpuffadt, zsírpárnáktól eltorzult arcban és a
gyulladt kis pattanásokkal teli áll láttán összeszorult a szíve.
– Mi ez? – De látva a férfi arckifejezését, máris visszakozott:
– Bocsáss meg. Tolakodó voltam.
– Nem! – mondta Craig sietve. – Nem erről van szó! Csak az az igazság, hogy még
magam sem igazán tudom... – Könyvnek nem nevezhette, regénynek nevezni pedig
nagyképűség lett volna.
Janine átpörgette a lapokat. A köteg legalább tizenkét inch vastag volt. – Nem úgy néz
ki, mintha merő időtöltésből írtad volna! – nevette el magát. Craig most először hallotta
nevetni, mióta újra találkoztak. – Komoly terved lehet vele.
– Csak egy történetet próbáltam meg írni.
– Elolvashatom? – kérdezte Janine és Craig megrémült.
– Nem hinném, hogy érdekelne téged.
– Honnét tudod? – Janine átcipelte a jókora papírköteget az asztalra. – Elolvashatom?
Craig tehetetlenül vállat vont. – Szerintem nem nagyon fog lekötni, de ha ragaszkodsz
hozzá... Janine leült és elolvasta az első oldalt.
– Még nagyon nyers, ezt vedd tekintetbe – figyelmeztette Craig.
– Craig, még mindig nem tanultad meg, mikor fogd be a szád? – szólt rá Janine
anélkül, hogy felpillantott volna. Fordított egy oldalt.
Craig kivitte a tányérokat és poharakat a konyhába, elmosta őket, aztán kávét készített
és behozta az asztalra. Janine most sem nézett föl. Craig töltött neki egy bögrével, de a
lány teljesen bele volt merülve az olvasásba.
Egy idő múlva Craig magára hagyta és átkúszott a kabinjába. Elnyúlt az ágyon és az
éjjeliszekrényről felvette a könyvét, amit éppen olvasott. Crawford "Tengerészek
Csillagászati Navigációja" volt az. Craig hősiesen birokra kelt a zenit távolságokkal és
azimutszögekkel. Janine kezét érezve az arcán, felébredt. A lány visszakapta kezét, ahogy
Craig hirtelen felült.
– Hány óra van? – kérdezte Craig bódultán.
– Reggel van, mennem kell. Egész éjszaka nem aludtam. Nem tudom, hogy fogok ma
dolgozni.
– Visszajössz? – kérdezte Craig teljesen magához térve.
– Kénytelen leszek. Be akarom fejezni az olvasást. Magammal vinném, de ezt csak
egy teve bírná elcipelni.
Janine megállt az ágy mellett és lefelé nézett rá furcsa töprengéssel ferdevágású,
sötétkék szemében.
– Alig tudom elhinni, hogy ezt olyasvalaki írta, akiről azt hittem, ismerem – tűnődött
el halkan. – Csak most tudom, milyen keveset tudtam rólad eddig. – Órájára pillantott. –
Jesszusom! Már itt se vagyok!
A Volkswagen valamivel öt után parkolt le ismét a mangófák alatt.
– Hoztam sztéket és bort – kiáltotta föl a jachtra. – Felment a létrán és belépett a
szalonba. Hangja fölhallatszott Craighez a vezetőfülkébe. – De neked kell megsütni!
Nekem nem nagyon lesz rá időm! – Mire Craig leért a szalonba, Janine már le is ült és
teljesen átadta magát az olvasás élvezetének.
Már jóval elmúlt éjfél, mikor az utolsó oldal végére ért. Mikor befejezte, csendesen
üldögélve, ölében összekulcsolt kezekkel bámult a papírkötegre.
Végül felpillantott és Craig észrevette, hogy szemében könnyek csillognak.
– Ez fantasztikus – mondta halkan. – Némi időre van szükségem, hogy meg tudjam
emészteni és higgadtan beszélhessek róla. Azután újra el akarom olvasni.
Másnap este egy hízott cornwalli csirkét hozott magával.
– Háztáji! Elég a sztékből, a végén még szarvakat növesztesz!
Janine coq-au-vint készített, és vacsora közben a történet szereplőiről kérdezősködött.
– Tényleg homoszexuális volt Mr. Rhodes?
– Minden jel arra mutat, hogy igen – erősítette meg Craig. – Sok nagy embert a saját
tökéletlensége hajtott arra, hogy naggyá váljon.
– És Lobengula? Tényleg egy fehér fogolynő volt az első szerelme? És igaz, hogy
öngyilkos lett? És Robyn Ballantyne... szeretnék többet tudni róla. Komolyan férfinak
adta ki magát, hogy felvegyék az orvosi egyetemre? Mennyi igaz ebből?
– Számít az? – nevette el magát Craig. – Ez csak egy történet, ami meg is eshetett. Én
csak egy korról és annak hangulatáról akartam portrét festeni.
– Igen, nagyon is számít – felelte a lány komolyan. – Nekem nagyon sokat számít. És
ennek te vagy az oka. Úgy érzem, mintha én is része lennék... engem is részévé tettél a
történetnek.
Aznap éjjel, mikor már nagyon későre járt, Craig egyszerűen azt mondta: –
Megágyaztam az elülső kabinban. Könnyelműség volna ilyenkor hazakocsikáznod.
Janine maradt. Másnap este egy útitáskával érkezett. Berendezkedett az elülső
kabinban és lassanként beleszoktak a rutinba. Reggelente Janine zuhanyozott elsőnek,
mialatt Craig a reggelit készítette. Craig takarított ki és ágyazott be, Janine pedig
bevásárolt és Craig dolgait intézte az ebédszünetben. Hazaérkezve esténként a jachtra
pólót és farmert vett és segédkezett Craignek az utolsó simítások elvégzésében.
Különösen a dörzspapírral bánt ügyesen és a lakkozásban jeleskedett; több türelme és
kézügyessége volt, mint Craignek.
Az első hét végén Craig ekképp vélekedett: – Egy rakás pénzt megspórolhatnál, ha
feladnád a lakásod.
– Fizetek neked bérleti díjat – ajánlotta föl neki a lány, s mikor Craig tiltakozott, azt
mondta: – Jó. Akkor én veszem az ennivalót meg az italt... megegyeztünk?
Aznap éjszaka, mikor Janine elzárta kabinjában a gázlámpát, átszólt a sötét szalonon
Craig kabinjába:
– Craig, tudod, hogy most először érzem magam biztonságban azóta, hogy... – nem
fejezte be.
– Megértelek – válaszolta Craig.
– Jó éjt, kapitány!
Craig csak pár nap múlva ébredt fel éjszaka Janine sikoltásaira, amik annyira
fájdalmasak, kétségbeesettek és szívet-tépőek voltak, hogy kővé dermesztették. Azután
lekászálódott az ágyról és elterült a padlón sietségében. Addig matatott, míg megtalálta a
szalon neoncsövének kapcsolóját, azután négykézláb a kabinlejárathoz vonszolta magát.
A szalonból kivetődő fényben látta, hogy Janine a kabin sarkában kuporog. Az
ágynemű kusza redőkben lógott lefelé az ágyról, hálóinge felcsúszott meztelen combjain
és ujjai ketrece mögé rejtette rémülettől eltorzult arcát.
Craig feléje nyújtotta kezét. – Jan, nincs semmi baj! Itt vagyok! – Mindkét karjával
átölelte, hogy lecsillapítsa a borzalmas rémületkiáltásokat. De Janine abban a pillanatban
dühödt állatként rávetette magát. Körmei végigszántották homlokát és ha Craig nem
ugrik hátra, a Szemevilágát is elveszthette volna. A vérző, párhuzamos karmolások a
szemöldökéig húzódtak és a szemébe folydogáló sűrű, sötét vér félig elvakította. Janine
ereje megsokszorozódott és Craig alig bírta lefogni; minél jobban birkózott vele, a lány
annál jobban megvadult. Fogait Craig csupasz alkarjába mélyesztette, amelyen félhold
alakú harapott seb maradt utána.
Craig elhemperedett tőle, mire a lány azonnal visszamászott a sarokba, ahol
lekuporodott és magában nyöszörögve, fel-felzokogva, világtalanul csillogó szemmel
bámult rá. Craignek bizsergett és viszketett a bőre a félelemtől és meg volt rémülve.
Ismét Janine felé nyúlt, de alig hogy megmozdult, a lány, mint egy veszett kutya
kivicsorította a fogát, úgy fenekedett rá.
Craig kigurult a kabinból és a szalonba vonszolta magát. Eszelősen turkált a kazetták
között, míg végre megtalálta a Beethoven Pastoralt. – Benyomta a magnóba és maximális
hangerőre állította. A fönséges muzsika betöltötte a jachtot.
A hangok Janine kabinjában lassan elcsendesültek és nemsokára ő maga is tétován
lejött a lépcsőn a szalonba. Karjait még mindig keresztbe fonva tartotta, de a düh már
eltűnt szeméből.
– Rosszat álmodtam – suttogta, aztán odament és leült az asztalhoz.
– Csinálok kávét – mondta Craig.
A konyhában kimosta a karmolásokat és harapásokat hideg vízzel, azután bevitte a
kávét Janine-nak.
– A zene... – kezdte a lány és csak akkor látta Craig összevissza karmolt arcát. – Ezt
én csináltam?
– Felejtsd el – mondta Craig.
– Bocsáss meg, Craig – suttogta. – De hiba volt hozzám érned. Látod, egy kicsit
hibbant is vagyok. Ne próbálj még egyszer hozzám érni.

Tungata elvtárs, Zimbabwe újonnan megválasztott kormányának kereskedelmi,

idegenforgalmi és tájékoztatási minisztere frissen sétált végig a Szövetségi Állam
Parlamentjének buja parkján keresztül kanyargó egyik keskeny kavicsúton. Négy testőre
tisztes távolságból követte. Mindegyik a hajdani ZIPRA alakulatának tagja volt; harcban
edzett veteránok, akik százszor is tanúbizonyságát adták hűségüknek.– Csakhogy most a
bozótban használatos, terepszínű kezeslábas helyett sötét öltönyt és napszemüveget
viseltek – az új politikai elit egyenruháját.
A napi zarándoklat, amihez Tungata ragaszkodott, szertartásává vált környezetének.
Mint magasrangú kabinetminiszternek, járt neki egy luxuslakás a Parlament egyik
melléképületében, amelytől könnyű és kellemes volt elsétálni a parkon át a Parlament
épülete mellett az indabafához.
A Parlament terebélyes építmény volt fehér falaival és oromzataival, s a Jóreménység
foki kúriák tradíciójában boltívekkel díszítették. Annak az ősimperialista Cecil John
Rhodes-nak az utasításai szerint épült. Rhodes vonzódása a monumentális és barbár iránt
a tervezésben mutatkozott meg, történelmi érzéke pedig a Parlament helyének
kiválasztásában. Oda építették, ahol valamikor Lobengula kralja állt, amíg nem törtek be
Rhodes martalócai, akik elpusztították, azután hatalmuk alá hajtották ezt az országot.
A nagy házon túl, nem egész kétszáz lépésre a széles verandáktól állt egy göcsörtös
öreg vadszilvafa, amelyet vasléc védőkerítés vett körül. Ez a fa volt Tungata
zarándokútjának végcélja. Megállt a léckerítés előtt, miközben testőrei tapintatosan
hátramaradtak, hogy ne zavarják a meghitt pillanatban.
Tungata szétvetett lábakkal álldogált, kezeit lazán összekulcsolva a háta mögött.
Sötétkék, halvány krétacsíkos öltöny volt rajta, egyike annak a tucatnak, amit Hawkes és
Gieves-nél a Savile Row-n varratott legutóbbi londoni látogatása során. Az öltöny
tökéletesen simult széles, hegyes vállaira, és rafináltan kiemelte vékony derekát és hosszú
lábait. Alatta hófehér inget és vörösesbarna nyakkendőt viselt Gucci márkajelzéssel. A
cipője is ugyanabból az olasz divatházból volt. Drága nyugati ruháit ugyanazzal az
eleganciával viselte, ahogyan nagyapái a kék gémtollakat és királyi leopárdbőröket.
Levette nagy, aranykeretes polaroid szemüvegét és rituáléja részeként elolvasta a
kerítésre szögezett kis táblán álló feliratot:

"E FA ALATT TARTOTTA TANÁCSÁT ÉS ÜLT TÖRVÉNYT LOBENGULA, A

MATABELÉK UTOLSÓ KIRÁLYA"

Azután felpillantott az ágakra, mintha csak ősei szellemét kutatná. A fa haldoklott az

öregségtől, középső ágai közül némelyik már megfeketedett és elszáradt, de tövében a
gazdag vörös talajból új hajtások szökkentek remegve életbe.
Tungata megértette ennek a jelentését, és azt suttogta magában: – Úgy megnőnek és
megerősödnek, mint a nagy fa hajdanán... én is a régi királyi nemzedék hajtása vagyok.
Könnyű lépések hallatszottak a kövesútról, a háta mögül. Tungata összevont
szemöldökkel fordult meg, de a ránc eltűnt homlokáról, mikor meglátta, ki az.
– Leila elvtársnő! – köszöntötte a sápadt, fürkésző tekintetű fehér nőt.
 – Megtisztelő, hogy így szólít, miniszter elvtárs. – Leila elébe lépett és kezet nyújtott.
– Ön és a családja mindig igaz barátai voltak népemnek – mondta egyszerűen a férfi,
megfogva a feléje nyújtott kezet. – Nagyanyja, Robyn Ballantyne gyakran találkozott e fa
alatt Lobengulával, az üknagybátyámmal. Lobengula hívatta ide, hogy tanácsot kérjen
tőle.
– Most én jövök az ön hívására, én, aki, elhiheti, mindig alázatos szolgája voltam. –
Tungata elengedte a nő kezét, visszafordult a fához, és hangja nyugodtan, megfontoltan
csengett.
– Velem volt, midőn az Umlimo, népünk szellem-médiuma, elmondta utolsó jóslatát.
Ezért helyénvalónak gondoltam, hogy akkor is itt legyen, mikor a jövendölés már valóra
vált.
– A kősólymok visszatértek a helyükre – idézte halkan Leila St. John. – De az Umlimo
nem csupán ezt jövendölte meg. Azt is megmondta, hogy az a férfi, aki visszahozza őket
Zimbabwéba, fogja kormányozni az országot, ahogyan hajdanán a mambók és
monomatopák és ősei Lobengula és a nagy Mzilikazi.
Tungata lassan ismét szembe fordult vele.
– Ez a mi kettőnk titka, Leila elvtársnő.
– És az is marad, Tungata elvtárs. De azt is mindketten tudjuk, hogy az előttünk álló
nehéz évek alatt szükség lesz egy erős, Mzilikazihoz fogható férfira.
Tungata nem felelt. Felnézett az ősöreg fa ágai közé és ajka néma könyörgést formált.
Azután újra föltette aranykeretes szemüvegét és ismét Leila felé fordult.
– Az autó vár – mondta.
A fekete, golyóbiztos 500-as Mercedesnél négy motorosrendőr várakozott. A kocsit
egy kisebb Mercedesben a testőrök követték. A kis konvoj sebesen hajtott a rendőrök
szirénázása közepette. Tungata Mercedesének elején színes, miniszteri zászlócska
lobogott.
Végighajtottak a három kilométer hosszú, jacarandafákkal szegélyezett műúton,
amelyet – még Cecil Rhodes jelölt ki Parlamentjének főútvonalául, s már Bulawayo
belvárosában robogtak át a geometrikus út- és sugárúthálózat kereszteződésein.
Elhagyták a város főterét, ahol hajdanán, a lázadás idején a szekértábor állt a várost
fenyegető Bazo és kafir harcosai ellen; áthaladtak a néppark gondosan ápolt pázsitját
kettészelő széles sugárúton, végül élesen elfordulva felhúztak a múzeum modern
kétemeletes épülete elé.
A múzeum főlépcsőjét vörös szőnyeg borította és ott voltak egybegyűlve Bulawayo
magasrangú tisztségviselői, élükön az első matabele polgármesterrel, és a múzeum
kurátorával.
– Szeretettel üdvözöljük Miniszter elvtársat e történelmi jelentőségű esemény
alkalmából.
Végigkísérték a hosszú folyosón az előadóterembe. Már minden ülőhely foglalt volt, s
mikor Tungata belépett, az egész gyülekezet felállt és tapsolni kezdett. A fehérek még a
matabeléken is túltéve igyekeztek kifejezésre juttatni jóindulatukat.
Tungatát bemutatták a szónoki emelvényen helyet foglaló tisztségviselőknek: –
Doktor Van der Walt, a Dél-Afrika Múzeum kurátora.
Van der Walt magas, kopasz férfi volt, erős dél-afrikai akcentussal. Tungata kurtán és
mosolytalanul fogott kezet vele. A kurátor egy olyan nemzet képviselője volt, amely
tevékenyen szembehelyezkedett a népi demokratikus hadsereg dicsőség felé menetelével.
Tungata az utána következőhöz fordult.
A fiatal, fehér nőt rögtön ismerősnek találta. Jól megnézte magának, de képtelen volt
rájönni, hol látta már. A nő teljesen elsápadt a fürkész tekintet alatt, szeme olyan sötétté
és rémültté vált, mint egy űzött vadé. Tungata érezte, hogy a kezében tartott kéz ernyedt,
hideg és hevesen remeg, de még mindig nem jutott eszébe, honnét ismeri a nőt.
– Doktor Carpenter, az Entomológiai Szekció kurátora. – A név semmit sem mondott
Tungatának. Ingerülten elfordult a nőtől, bosszantotta, hogy egyszerűen nem tudja hová
tenni. Elfoglalta helyét az emelvény közepén, szemben a hallgatósággal, azután a Dél-
Afrika Múzeum kurátora szólásra emelkedett.
– Az intézeteink közötti kapcsolatfelvételre irányuló tárgyalások sikere elsősorban a
tisztelt miniszter úr érdeme, aki a mai napon megtisztelt bennünket jelenlétével. – Egy
gépelt lapról olvasott fel, láthatólag alig várva, hogy a végére érjen és visszaülhessen
helyére. – Tungata Zebiwe miniszter úr kezdeményezésére kezdődtek meg a tárgyalások,
amelyek az ő jóvoltából a nehéz időszak folyamán, mikor úgy tűnt, hogy csak csekély
problémát jelentett viszonylagos értéket elhelyezni két, egymástól ennyire különböző
kiállításon. Míg az egyik a világ legterjedelmesebb és leggazdagabb trópusi ro-
vargyűjteményét, amely sokévi áldozatos gyűjtés és osztályozás eredménye mutatja be, a
másik egy ismeretlen civilizáció páratlan ereklyéit tárja az érdeklődők elé. – Van der
Walt szemlátomást belemelegedett a témába, mert felpillantva előre megírt szövegéről,
kötetlenül folytatta mondókáját.
– A nagytiszteletű miniszter úr eltökéltségével visszaszerezte nemzeti öröksége egy
felbecsülhetetlen értékű darabját és az ő érdeme, hogy erre a mai összejövetelre sor
kerülhetett.
Mikor Van der Walt végül leült, beszédét udvarias zagyva taps követte, majd várakozó
csend támadt és Tungata Zebiwe emelkedett szólásra. A miniszter tekintélyt parancsoló
megjelenése és szúrós, füstös, rezzenéstelen pillantása lenyűgözte a hallgatóságot.
– Van a népemnek egy mondása, amely szájról szájra terjedt törzsünk bölcsei révén –
kezdte mély zengésű hangján. –így szól: "A fehér sas lecsapott a kősólymokra és keletre
hurcolta őket. Most ismét a sas fogja felemelni őket és messzire fognak repülni. Nem lesz
béke a mambók vagy monomatopák királyságában, míg vissza nem térnek. Mert a fehér
sas addig fog háborúzni a fekete bikával, míg a kősólymok vissza nem szállnak
fészkükre".
Tungata elhallgatott, s egy pillanatig baljós előjelű szünetet tartott. Azután folytatta: –
Biztos vagyok benne; hogy az itt jelenlévők valamennyien tudják, hogyan rabolták el
Rhodes bérencei a zimbabwei madárszobrokat, és hasztalanul igyekeztek őseim
megakadályozni, délre, a Limpopo túlsó partjára hurcolták őket.
Tungata lelépett a szónoki emelvényről és nagy léptekkel a pódium függönnyel
elválasztott hátsó részéhez ment. – Barátaim, elvtársak! – fordult szembe ismét a
hallgatósággal. – A kősólymok visszatértek fészkükre! – jelentette be és elhúzta a
függönyt.
Mindenki némán, lélegzetét visszafojtva és kíváncsian bámult a magas, szappankőből
faragott madarak tömött sorára. Hat volt belőlük, az a hat, amelyeket Ralph Ballantyne
szállított el az ősi kőtemplomból. A hetedik, amit apja vitt magával első, harminc évvel
korábbi zimbabwei utazásakor, a lángok martalékává vált a Groot Schnur-i halottégető
máglyán. Így csupán ez a hat maradt meg belőlük.
A zöldesen fénylő madarak mindegyike egy-egy talapzaton kuporgott, amelyet
cápafogszerű, keresztben egymásba akadó háromszögminta díszített. A szobrok nem
voltak egyformák, némelyik oszlopon krokodilok és gyíkok másztak a fölöttük üldögélő
madár felé.
Egyik-másik szobor nagyon sérült, csonka vagy repedezett volt, csak a középen lévő
látszott szinte tökéletesen épnek. A madár egy stilizált ragadozó volt, hosszú, pengeszerű,
hátul egymást keresztező szárnyakkal. Fejét büszkén magasra tartotta, kampós csőre
kegyetlenséget, világtalan szemei megbocsátást nem ismerő kevélységet sugároztak. A
primitív művészet e pompás megjelenítője láttán a zsúfolt előadóterem egész
hallgatósága egy emberként spontán tapsban tört ki.
Tungata Zebiwe kinyújtotta kezét és a középső madár fejére tette. Azután hátat
fordítva közönségének, hogy ne láthassák mozgó ajkát, a tapsvihar zajában azt suttogta:
– Üdvözöllek itthon. Üdvözöllek itthon, Zimbabwében, sorsom madara.

– Szóval nem jössz! – Janine reszketett dühében. – Most, hogy nagy keservesen végre
elintéztem, hogy fogadjon! Most te egyszerűen megmakacsolod magad és nem akarsz
jönni!
– Jan, úgyis csak az időnket vesztegetjük!
– Köszönöm! – Janine közelebb tolta arcát az övéhez. –Nagyon köszönöm! Felfogod
mit jelent nekem újra szembenézni azzal a szörnyeteggel? De erőt vettem magamon,
hogy megtegyem érted! Es ezt te időpazarlásnak nevezed?!
– Jan, kérlek...
– A fene egyen meg, Craig Mellow, én vagyok az, aki terád pazarolom az időmet! Egy
magadfajta gyáva nyúlra! – Craig zihálva elhúzódott tőle. – Igenis gyáva vagy! –
ismételte a lány meggyőződéssel. – És nemcsak mondom, így is gondolom. Még azt a
nyavalyás könyvedet is rettegtél elküldeni egy kiadónak! Úgy kellett kitépnem a
kezedből, hogy elküldhessem! – Elhallgatott, levegő után kapkodva, nem találva szavakat
dühében.
– Félsz szembenézni az élettel... félsz kibújni ebből a magad építette barlangból, félsz
vállalni a kockázatot, hogy visszadobhatják a könyvedet, félsz bármi erőfeszítést tenni,
hogy végre vízre bocsáthasd ezt a teknőt, amin annyit dolgoztál! – Széles, extravagáns
mozdulattal a jachtra mutatott. –Nem is igazán akarsz te kijutni az óceánra! Inkább
bebújsz ide, vedeled a gint és egy álomvilágba menekülsz! Járni sem akarsz! Szívesebben
csúszkálsz ide-oda a fenekeden...! Ez a te nagy ürügyed, a te nagy, sziklaszilárd
elméleted, hogy kitérhess az élet elől!
Janine kénytelen volt megint elhallgatni egy levegővétel erejéig, aztán így folytatta. –
Jól van, vágj csak ilyen esendő képet és meressz nagy, szomorú szemeket! Engem ugyan
nem hatsz meg vele! Most nem! Vedd tudomásul, felkértek, hogy legyek a Dél Afrika
Múzeum kurátora! Én gondoskodnék a gyűjtemény biztonságos elhelyezéséről új
otthonában... és el is vállalom! Hallod, mit mondok, Craig Mellow? Itthagylak, csússz-
mássz csak a padlón, ha olyan pokolian félsz fölállni! – Azzal beperdült a szalonból az
elülső kabinba. Lekapkodta ruháit a polcokról és az ágyra hajigálta.
– Jan – szólalt meg Craig mögötte.
– Mi van? – Janine nem nézett hátra.
– Háromra ott kell lenni... induljunk – mondta Craig.
 – Te vezess – mondta Janine és ellépve mellette felment a vezetőfülkébe, faképnél
hagyva Craiget, aki a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal igyekezett utána.
Egyikük sem szólt egy szót sem a jacarandafákkal szegélyezett, hosszú, egyenes
sugárút elejéig. Az út végén látszottak a Parlament fehér kapui. Janine maga elé bámulva
azt mondta:
– Bocsáss meg, Craig. Nehezemre esett neked ilyen dolgokat mondani, de még annál
is nehezebb volt hallanom. Az az igazság, hogy én legalább annyira félek, mint te. Azzal
az emberrel készülök szembenézni, aki tönkretett. De ha képes leszek megtenni, talán
sikerült kiemelkednem valamelyest a romjaimból. Hazudtam, mikor azt mondtam, hogy
érted vállalom. Mindkettőnkért teszem.
Craig szó nélkül átnyújtotta a kocsi mellé lépő rendőregyenruhás őrnek a kihallgatásra
szóló kártyát. A rendőr utána nézett az előjegyzési naplóban, azután Craig beírta a nevét,
címét és látogatása célját: "Kihallgatás Tungata Zebiwe elvtársnál".
Az őr visszavette tőle a könyvet és udvariasan tisztelgett. A kovácsoltvas kapuk
kinyíltak és Craig behajtott. Balra fordultak a miniszter épületszárnya felé, csak egy
villanásnyira látták a fák között a főépület fehér oromzatát és kék palatetejét.
Craig leállította a Land-Rovert a látogatók számára fenntartott parkolóban és
belecsúszott tolószékébe. Janine mellette ment a szárnyépület verandájához vezető
lépcsőkhöz, amelyeken Craig a puszta karizmaival sután felküszködte magát. Azután
követték a jelzéseket végig a facölöpökön álló verandán, a kék lilaakác és kúszó
bougainvillaeák alatt a várószoba ajtajához. A miniszter egyik testőre átvizsgálta Janine
kézitáskáját, végigtapogatta Craiget fürgén és szakértelemmel, azután félreállt és
beengedte őket a világos és tágas szobába.
A falakon még ott voltak az előző fehér kormányzók és politikusok eltávolított
arcképeinek világos, négyszögletes helyei. Minden dekoráció a dupla ajtó belső oldalát
borító ZIPRA zászló és az új Zimbabwe nemzetiszínű lobogója volt.
Craig és Janine már vagy félórája vártak, mikor nyílt az ajtó és egy másik öltönyös
testőr lépett ki rajta.
– A miniszter elvtárs kéreti önöket.
Craig begördült a belső szobába. A szemközti falon a nemzet vezetőinek, Robert
Mugabénak és Josiah Inkunzi portréi lógtak. A padlószőnyeg közepén, egy hatalmas,
XIV. Lajos korabeli stílusú íróasztalnál ült Tungata Zebiwe, aki az asztal méreteitől sem
látszott kisebbnek.
Craig önkéntelenül megállt félúton.
– Sam? – suttogta. – Samson Kumalo? Nem tudtam... elnézést...
A miniszter hirtelen felállt. Arca legalább akkora megdöbbenést tükrözött, mint
Craigé.
– Craig... – suttogta –, mi történt veled?
– A háború – felelte Craig. – Azt hiszem, a rossz oldalon álltam, Sam.
Tungata gyorsan magához tért és visszaült helyére. – Ezt a nevet jobb, ha elfelejted –
mondta halkan. – És azt is, amit valamikor egymásnak jelentettünk. Kihallgatást kért
tőlem doktor Carpenter révén. Milyen ügyben kíván velem beszélni?
Tungata figyelmesen végighallgatta Craiget, azután hátradőlt székében.
– Az elmondottakból tehát kiderül, hogy már kérvényezte a devizahatóságnál a
hajókiviteli engedélyt. Nem adták meg?
– Nem, miniszter elvtárs – felelte Craig.
 – És miből gondolja, hogy nekem hatalmamban áll ettől eltekinteni és ellentétes
döntést hozni? – kérdezte Tungata.
– Tulajdonképpen nem is gondoltam, hogy megteszi –mondta Craig.
– Miniszter elvtárs – szólalt meg most először Janine. – Azért kértem ezt a találkozót,
mert úgy érzem, a jelen esetben különleges körülményekről van szó. Mr. Mellow egy
életre megrokkant és az a hajó minden vagyona.
– Doktor Carpenter, Mr. Mellow szerencsés ember. Ennek az országnak az erdői és a
vadonjai telis-tele vannak olyan fiatal férfiak és nők jeltelen sírjaival, akik többet adtak a
szabadságért, mint Mr. Mellow. Igazán ésszerűbben gondolkodhatna.
– Talán igen – mondta Janine halkan. – Miniszter elvtárs, mi már azelőtt is
találkoztunk.
– Az arca ismerős nekem – ismerte el Tungata. – De nem jut eszembe...
– Egy éjszaka, az erdőben, egy repülőgép roncsainál...
Észrevette a felismerés fényét a borongós, füstös szemekben, amelyek, úgy érezte, a
lelkébe fúródnak. Janine-t ismét rémület kerítette hatalmába óriási, fojtó hullámokban. A
földet szédelegve imbolyogni érezte lábai alatt és egyedül csak a férfi arcát látta. Minden
maradék erejét és bátorságát összeszedve, ismét megszólalt.
– Azzal, hogy nyert egy országot, örökre elvesztette az emberségét?
Janine észrevette a halvány változást a sötét, hipnotikus tekintetben, s a férfi szája is
alig érzékelhetően meglágyult. Azután Tungata Zebiwe lepillantott az előtte, a fehér
mappán nyugvó erőteljes kezeire.
– Ön meggyőző ügyvéd, doktor Carpenter – mondta halkan. Felvett egy arany
töltőtollat az asztali készletből, kurtán ráírt valamit monogramos írótömbjére, ezután
letépte a lapot és felállt. Megkerülte az íróasztalt és Janine elé lépett.
– A háborúban még a rendes emberek is elkövetnek kegyetlenségeket – mondta. – A
háború mindnyájunkat szörnyeteggé tesz. Köszönöm, hogy emlékeztetett az emberségre.
– Átnyújtotta Janine-nak a papírlapot. – Vigye el ezt a devizaellenőrzés igazgatójához –
mondta. – Meg fogják kapni az engedélyt.
– Köszönöm, Sam. – Craig felnézett rá, mire Tungata föléje hajolt és kurtán, de forrón
megölelte.
– Eredj békével, öreg barátom – mondta neki szindebele nyelven, aztán
felegyenesedett. – Vigye ki, doktor Carpenter, mielőtt teljesen elérzékenyülnék –
szólította fel Janine-t Tungata Zebiwe nyersen, és nagy léptekkel odament a széles,
függőlegesen nyíló tolóablakokhoz.
Kibámult a zöld pázsitra, s mikor hallotta a duplaajtó csukódását, halkan felsóhajtott
és visszament az íróasztalhoz.

– Különös belegondolni, hogy Robyn és Zouga Ballantyne szeme elé ugyanaz az

afrikai táj tárult, mikor 1860-ban ideérkeztek a "Huron" nevű rabszolgaszállító klipperen.
– Craig hátrámutatott a taton keresztül az Asztalhegy masszív tömegére, amely örökös
őrséget állt a földrész legdélebbi csücskén, ezüstös felhőktől koszorúzva, amelyek
szétterültek kopár, málladozó sziklaormán. A hegy lábát, mint gyöngysor a nyakat
övezték a fehér épületek a korai napfényben, megannyi jelzőfényként csillogó
ablakaikkal.
 – Itt, ezen a helyen kezdődött a családom nagy afrikai kalandja, és itt is ér véget.
– Igen, véget ér – értett egyet csendesen Janine. – De ez ugyanakkor egy új kezdés is.
– A taton állt, egyik kezével a hátsó támasztékba kapaszkodva.
Vékony pólót és kék, rövidre vágott szárú farmernadrágot viselt, csupaszon hagyva
hosszú, barna lábait. A jacht utolsó simításainak elvégzése alatt hónapokig járt a Royal
Cape Yacht Clubba úszni és szigorú diétára fogta magát: se bor, se gin, se fehérje. Dereka
megvékonyodott, és a feneke újra gömbölyűen, feszesen és keményen domborodott ki a
rongyos szárú nadrágból.
Fiúsan rövidre vágta haját, ami a sós tengeri levegőtől teljesen begöndörödött. Arca
lebarnult és eltűntek a foltok a szája sarka körül és az állán. Most lassan elfordult és az
előttük elterülő széles látóhatárt bámulta.
– Ez végeláthatatlan, Craig – mondta. – Nem félsz?
– De, pokolian – vigyorgott föl rá a férfi. – Egyelőre még azt sem tudom, hol fogunk
partra vetődni. Dél-Amerikában vagy Indiában, de ugyanakkor rém izgalmas.
– Csinálok egy bögre kakaót – mondta Janine.
– Gyűlölöm ezt a torokszárító tréninget.
– Te rendelkeztél úgy, hogy ne legyen alkohol a fedélzeten... most várhatsz Dél-
Amerikáig vagy Indiáig, vagy tudom is én meddig. – Janine eltűnt odalent a szalonban és
épp a konyha felé tartott, mikor a rádió a térképasztal fölött felrikoltott.
– Zulu Romeo Foxtrot! Itt a fokvárosi tengerészeti rádió! Kérem jelentkezzen!
– Jan, ez mi vagyunk! Szólj bele! – kiabálta Craig. – Biztos valaki a jachtklubból akar
nekünk istenhozzádot mondani.
– Fokvárosi tengerészeti rádió! Itt Zulu Romeo Foxtrot! Váltsunk át a 10. csatornára!
– A Bawu nevű jacht beszél? – A központos hangja tiszta és torzítatlan volt, mert még
a látóvonalában voltak a kikötő fölötti antennának.
– Igen! Itt a Bawu!
– Rádióüzenetünk van részükre! Mondhatom?
– Hallgatom, Fokváros!
– Az üzenet Craig Mellow-nak szól. A szöveg: "A sólyom útja" című kéziratával
kapcsolatosan STOP. Meg akarjuk jelentetni STOP. előleg: 5000 font, a tiszteletdíj 12,5
százaléka STOP. Mielőbbi választ kérünk, STOP, gratulálok, Pick, a William Heinemann
Publishers elnöke, London.
– Craig! – sikította Janine odalentről. – Hallottad? Hallottad ezt?
Craig nem bírt válaszolni. Kezei kővé dermedtek a kormánykeréken és a Bawu orrát
bámulta, amely lágyan hintázott az Atlanti-óceán távoli kék horizontján.

Két nap múlva hirtelen viharos szél támadt délkelet felől, és a Bawu úgy az oldalára
dőlt, hogy a masszív, zöld víz átcsapott a mellvéden és kisöpörte Janine-t a
vezetőfülkéből. Csak a mentőövének köszönhette, hogy nem fulladt a vízbe, és Craig
vagy tíz percig küszködött, míg visszahúzta a fedélzetre. Eközben a jachtot vadul
továbbsodorta a szél és az orrvitorla fülsiketítő reccsenéssel eltört.
A szélvihar öt napig tartott, és már úgy látszott, nincs tiszta felezővonal a tomboló szél
és a vad hullámok között. Fülhasogató kakofóniában éltek, miközben a viharos szél úgy
játszott a hajótesten, mint egy megbolondult hegedűs, és az Atlanti-óceán szürke
hullámtaraja fönséges ritmusban csapdosott át rajtuk. Csontig átfáztak, bőrig áztak, kezük
úgy elfehéredett és összeráncosodott, akár a vízbefúltaké, tenyerüket felszaggatták a
durva nejlon lepedők és a konokul ellenszegülő vitorlák. Időnként bekaptak egy-egy
száraz kekszet vagy egy falásnyi jéggé dermedt babot, ittak egy kis vizet, aztán
visszakapaszkodtak a fedélzetre. Felváltva aludtak, de mindig csak pár percet, a szalonba
vezető lejáratban kupacba hányt, vizes vitorlákon.
Zöldfülűként kerültek a viharba, de mire a szél ugyanolyan hirtelen, ahogy föltámadt,
elült, tengerészek lettek. Teljesen kimerültek és lefogytak az átélt rémülettől, de büszkék
voltak saját magukra és a hajójukra.
Craignek épp csak annyi ereje volt, hogy egyenesbe lavírozza a hajót, azután hagyta,
hadd lovagolja meg egyedül a már sima, de még mindig erősen hömpölygő vízáradat.
Levonszolta magát az ágyához, lehányta bűzlő és vizes ruháját a padlóra és meztelenül
hanyatt fekve a durva pokrócon tizennyolc órát aludt egyhuzamban.
Valami új, erős érzésre ébredt, amiről még maga sem tudta, hogy valóság-e vagy csak
álom. Az alteste, amelyben előzőleg semmi élet nem volt, most fájdalmasan görcsölt.
Újra érezte minden egyes izmát, ahogyan rángva és egymásnak feszülve szinte szét
akartak pattanni. A talpától a gyomra gödréig olyan érzékenyek voltak az ideg
végződései, mint amik sebesre vannak karcolva. A fájdalom olyan kibírhatatlanná vált,
hogy már-már felordított, de akkor hirtelen lágy, szinte elviselhetetlenül kellemes érzés
áradt végig testében.
Ismét felkiáltott és hallotta a saját hangja visszhangját a feje fölött. Mikor kinyitotta a
szemét, Janine arcát pillantotta meg pár inchnyire a magáétól. A lány meztelen teste teljes
hosszában az övéhez simult. Craig meg akart szólalni, de Janine, ajkát a szájára tapasztva
felnyögött. Craig csak akkor fogta fel, hogy mélyen bele van temetve Janine forró,
selymesen rugalmas ölébe... és már együtt szárnyaltak a diadalhullám tetején, amely az
Atlanti-óceánon átélt szélvihar korbácsolta hullámoknál is szilajabb volt és magasabbra
csapott.
Révbe érve, összebújva feküdtek egymás mellett némán és kifulladva.

Janine bevitt neki egy bögre kávét a kormányosfülkébe, aztán leült a párkányra, egyik
kezét Craig vállára téve.
– Idenézz! – mondta Craig.
A párnás ülésen maga elé nyújtott csupasz lábára mutatott és jobbra-balra, majd előre-
hátra mozgatta lábujjait.
– Ó, drágám! – kiáltotta Janine elfúló hangon. – Ez a legügyesebb mutatvány, amit
életemben láttam!
– Minek neveztél? – kérdezte Craig.
– Tudod, mit gondolok? – Janine nem válaszolt azonnal a kérdésre. – Szerintem mind
a ketten rendbejövünk – mondta és csak azután simult arcával az övéhez és súgta a
fülébe: –Drágámnak neveztelek. Meg vagy elégedve?
– Meg, drágám – felelte Craig és önműködőre állítva a kormányt, karjaiba szorította
Janine-t.

VÉGE
 ISBN 963 7696 65 2

Kiadja a Delej Kft.

Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Székely Julianna
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Megjelent 33,84 (A/5) ív terjedelemben