Ferenc Papa Katekezisei Az Oregkorrol 1 15

FERENC PÁPA KATEKÉZISEI AZ ÖREGKORRÓL
1. Öregnek lenni ugyanolyan fontos és szép,

mint fiatalnak lenni!
[Az idő kegyelme és a korosztályok közötti szövetség]
2022. február 23.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Befejeztük a Szent Józsefről szóló katekéziseket. Ma egy olyan katekézissorozatot
kezdünk, amely az öregkor értelméről és értékéről Isten igéjében keres ihletet. Az
öregkoron fogunk elgondolkodni. Néhány évtized óta ez az életkor egy valóságos
„új népről”, az idősekről szól. Az emberiség történetében még sosem voltunk
ennyien. Ma még nagyobb a veszélye annak, hogy eldobnak bennünket. Sosem
voltunk még ilyen sokan, mint most, és sosem volt ilyen nagy a veszélye annak,
hogy eldobnak bennünket. Az időseket gyakran „tehernek” tekintik. A világjár-
vány első, drámai szakaszában ők voltak azok, akik a legnagyobb árat fizették. Már
akkor ők voltak a társadalom leggyengébb és legelhanyagoltabb része: nem néz-
tünk rájuk túl sokszor, amikor még éltek, és meghalni sem láttuk őket. Találtam
ezt a Chartát az idősek jogairól és a közösség kötelezettségeiről – ezt a kormány ad-
ta ki, nem az Egyház jelentette meg, ez egy világi dolog: jó, érdekes, megtudjuk
belőle, milyen jogai vannak az időseknek. Érdemes elolvasni! [A chartát főleg az
Európai Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlásai alapján az idősek egészségügyi
ellátásának reformjával foglalkozó bizottság dolgozta ki az olasz kormány számára
2021-ben – a fordító.]
A migrációval együtt az öregség az egyik legsürgetőbb probléma, amellyel az em-
beri családnak szembe kell néznie a mai korban. Nem csupán mennyiségi változás-
ról van szó; az életkorok egysége forog kockán: vagyis arról a valódi viszonyítási
pontról van szó, amely az emberi életnek a maga teljességében történő megérté-
séhez és értékeléséhez szükséges. Tegyük fel a kérdést: van-e barátság, van-e
Dicastero per i Laici, la Famiglia e la Vita - Palazzo San Calisto - 00120 Città del Vaticano
info@laityfamilylife.va -+39 06 698 69 300 - www.laityfamilylife.va
szövetség a különböző életkorok között, vagy az elkülönülés és a leselejtezés
uralkodik?
Mindannyian olyan jelenben élünk, ahol gyermekek, fiatalok, felnőttek és idősek
élnek egymás mellett. De az arányok megváltoztak: a hosszú élet tömegessé vált,
és a világ sok táján a gyermekkor kis adagokban oszlik el. Demográfiai télről is be-
széltünk. Ez az egyensúlyhiány számos következménnyel jár. Az uralkodó kultúra
egyedüli modellje a fiatal felnőtt, vagyis az az egyén, aki önmagát teremti meg, és
mindig fiatal marad. De vajon igaz-e, hogy a fiatalság tartalmazza az élet teljes ér-
telmét, míg az öregség csupán az élet kiüresedését és az élet értelmének elvesz-
tését jelenti? Ez igaz? Vajon csak a fiatalság tartalmazza az élet teljes értelmét, az
öregség pedig az élet kiüresedése, az élet elvesztése? A fiatalságnak az emberi
eszmény megvalósítására méltó egyetlen életkorként való felmagasztalása, páro-
sulva az öregség megvetésével, melyet gyengeségnek, hanyatlásnak vagy fogya-
tékosságnak tekintenek, a huszadik század önkényuralmainak uralkodó ikonja
volt. Ezt már elfelejtettük?
Az élet meghosszabbodása strukturális hatással van az egyének, a családok és a
társadalmak történetére. De fel kell tennünk a kérdést: vajon ennek megfelelően
közelítjük-e meg gondolkodásunkkal és szeretetünkkel az öregkor spirituális érté-
két és közösségi fontosságát. Talán az időseknek bocsánatot kellene kérniük azért
a makacsságukért, hogy mások kárára élni szeretnének? Vagy meg tudjuk becsülni
őket azokért az ajándékokért, amelyekkel hozzájárulnak mindenki életének értel-
méhez? Igazából az élet értelmének megjelenítésére – és éppen az úgynevezett
„fejlett” kultúrákban – az öregség nincs jelentős ráhatással. Miért? Mert olyan
életkornak tekintik, amelynek nincs különösebb felkínálható tartalma, nincsenek
megélni érdemes saját jelentései. Ráadásul nem ösztönzik az embereket arra,
hogy keressék ezeket, és nem oktatják a közösséget arra, hogy elismerje őket.
Röviden, egy olyan korosztály számára, amely ma már a közösségi tér meghatáro-
zó részét képezi, és az egész élet egyharmadára kiterjed, segítésre vonatkozó ter-
vek elvétve még vannak, de létezésre vonatkozó tervek már nincsenek. Segítség-
nyújtási tervek, azok igen, de olyan tervek nincsenek, amelyek az élet teljességben
történő megélésére vonatkoznának. És ez a gondolkodás, a képzelet, a kreativitás
elégtelenségét jelenti. Ennek az elégtelen gondolkodásnak a hátterében az áll,
hogy az idős ember hulladék: ebben a leselejtező kultúrában az idősek kidobandó
hulladékként jelennek meg.
A fiatalság gyönyörű, de az örök fiatalság roppant veszélyes képzelgés. Öregnek
lenni ugyanolyan fontos – és szép –, mint fiatalnak lenni! Emlékezzünk erre! A
nemzedékek közötti szövetség, mely visszaadja az embernek az élet minden kor-
szakát, a mi elveszett ajándékunk, amelyet vissza kell szereznünk. Újra rá kell ta-
lálnunk, ebben a leselejtező és termelékenységközpontú kultúrában.
Isten igéjéből sokat tanulhatunk erről a szövetségről. Az imént hallottuk Joel pró-
féta jövendölését: „Véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak”
(Jo 3,1). Ezt a következőképpen lehet értelmezni: amikor az idősek ellenállnak a
Léleknek, és a múltba temetik álmaikat, a fiatalok már nem láthatják világosan, mit
kell tenniük a jövő érdekében. Amikor viszont az idősek közlik álmaikat, a fiatalok
világosan látják, mit kell tenniük. Azok a fiatalok, akik már nem érdeklődnek az
öregek álmairól, és leszegett fejjel az orruknál tovább nem nyúló víziókat céloznak
meg, nehezen fogják hordozni jelenüket és elviselni jövőjüket. Ha a nagyszülők
visszaesnek búskomorságukba, a fiatalok még inkább belefeledkeznek
okostelefonjaikba. A képernyő talán bekapcsolva marad, de az élet idő előtt ki-
kapcsol. Nem éppen a fiatalok elkallódása a világjárvány legsúlyosabb következ-
ménye? Az idősek rendelkeznek a már megélt élet erőforrásaival, melyeket bármi-
kor igénybe vehetnek. Vajon tétlenül nézik majd, ahogy a fiatalok elveszítik láto-
másaikat, vagy elkísérik őket álmaik felmelegítésével? Az öregek álmaival találkoz-
va mit tesznek majd a fiatalok?
A hosszú út során szerzett bölcsességet, mely az öregkort távozásában kíséri, az
élet értelmének felkínálásaként kell megélni, és nem a túlélés tehetetlenségeként
felemészteni. Ha az öregkor nem kapja vissza az emberhez méltó élet méltóságát,
akkor arra van ítélve, hogy egy a szeretettől mindenkit megfosztó csüggedtségbe
zuhanjon. Az emberiességnek és a civilizáltságnak ez a kihívása elkötelezett mun-
kánkat és Isten segítségét igényli. Kérjük a Szentlélektől! Ezekkel az öregkorról
szóló katekézisekkel szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy irányítsa gondola-
tait és szeretetét az öregkor adta ajándékokra és a többi életkorra. Az öregkor
minden korosztály számára ajándék! Az érettség és a bölcsesség ajándéka. Isten
igéje segítsen nekünk abban, hogy felismerjük az öregkor értelmét és értékét! A
Szentlélek adja meg nekünk is azokat az álmokat és látomásokat, amelyekre szük-
ségünk van!
És szeretném hangsúlyozni, ahogyan Joel próféciájában is hallottuk az elején:
nemcsak az a fontos, hogy az idősek elfoglalják a megélt történelemmel szerzett
bölcsességük helyét a társadalomban, hanem az is, hogy legyen beszélgetés, hogy
beszélgessenek a fiatalokkal. A fiataloknak beszélgetniük kell az idősekkel, az idő-
seknek pedig a fiatalokkal! És ez a híd lesz a bölcsesség átadása az emberiségben.
Kívánom, hogy ezek az elmélkedések mindannyiunk számára hasznosak legyenek,
hogy mi is meg tudjuk valósítani azt, amit Joel próféta mondott, hogy tudniillik a
fiatalok és idősek közötti párbeszédben az idősek átadhassák álmaikat, a fiatalok
pedig befogadhassák és továbbvihessék azokat. Ne felejtsük el, hogy mind a csa-
lád, mind a társadalom kultúrájában az idősek olyanok, mint a fa gyökerei: ott, ná-
luk van az egész történelem, a fiatalok pedig olyanok, mint a virágok és a gyümöl-
csök. Ha a gyökerektől nem érkezik a nedv, ha nem érkeznek az éltető „cseppek”
– mondjuk így –, akkor a fa sosem virágzik ki. Ne felejtsük el, mit mondott a költő,
akit már sokszor idéztem: „A virágpompa, melyben a fa tündököl, abból születik,
amit alatta rejt a föld” (Francisco Luis Bernárdez). Mindaz a szép, amivel egy társa-
dalom rendelkezik, az idősek gyökereiből származik. Ezért, ezekben a katekézi-
sekben az idős ember alakját szeretném kiemelni, hogy jól megértsük: az idős em-
ber nem hulladék, hanem áldás a társadalom számára!
2. Az óra idejének zsarnokságát át kell alakítani
az élet ritmusának szépségévé!
[A hosszú élet: szimbólum és lehetőség]
2022. március 2.

Az ősatyák családfájáról szóló bibliai beszámolóban [vö. Ter 5] rögtön feltűnnek a
rendkívül hosszú életkorok: évszázadokról van szó! Mikor kezdődik itt az öregkor?
Elgondolkodik az ember. És mit jelent az a tény, hogy ezek az ősatyák, miután
gyermekeik születtek, ilyen sokáig élnek? Apák és gyermekeik együtt élnek, évszá-
zadokon át! Az időnek ez a rituális stílusban elbeszélt évszázados ritmusa erős,
nagyon erős szimbolikus jelentést ad a hosszú élet és a családfa közötti kapcsolat-
nak.
Mintha a teremtett világban olyannyira új emberi élet átadása lassú és hosszú be-
avatásra szorulna. Minden új egy olyan teremtmény történetének kezdetén, amely
szellem és élet, tudatosság és szabadság, érzékenység és felelősség. Az új élet –
az emberi élet –, mely egész mélyen az Isten „képmására és hasonlatosságára”
történt kezdete és halandó állapotának törékenysége közötti feszültségben van,
egy teljes egészében felfedezésre váró újdonságot képvisel. Hosszú beavatási időt
igényel, melyben a nemzedékek közötti kölcsönös támogatás elengedhetetlen a
tapasztalatok értelmezéséhez és az élet rejtélyeivel való szembenézéshez. Ez alatt
a hosszú idő alatt, lassan, az ember szellemi-lelki alkata is alakul.
Bizonyos értelemben az emberi történelemben minden korszakváltás ezt az ér-
zést kelti bennünk: mintha az élet értelmére vonatkozó kérdéseinket szépen elöl-
ről kellene kezdenünk, amikor az emberi létállapot tömérdek új tapasztalattal és
korábban nem ismert kérdésekkel találkozik. Természetesen a kulturális emléke-
zet felhalmozódása növeli az új helyzetekkel való szembenézéshez szükséges is-
mereteket. A továbbadás időszakai rövidülnek, de az asszimiláció időszakai mindig
türelmet igényelnek. A túlzott sebesség, mely már rátelepedett életünk összes
területére, minden tapasztalatot felszínesebbé és kevésbé „táplálóvá” tesz. A fia-
talok öntudatlan áldozatai ennek a megosztottságnak az óra ideje, mely csak el-
telni akar, és az élet ideje között, mely megfelelő „erjedést” igényel. A hosszú élet
lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk ezeket a hosszú időket és a sietség okozta
károkat.
Az öregség kétségtelenül lassabb ritmusra kényszerít: de ez nem csak a tétlenség
időszaka. E ritmus visszafogott mértéke ugyanis mindenki számára az élet értel-
mének a sebesség megszállottsága által nem ismert tereit nyitja meg. Az öregkor
lassú ritmusával való kapcsolatvesztés bezárja ezeket a mindenki előtt nyitott te-
reket. Ennek összefüggésében kívántam bevezetni a nagyszülők napját július utol-
só vasárnapján. Az élet két szélén álló nemzedék – a gyermekek és az idősek – kö-
zötti szövetség segíti a másik kettő – a fiatalok és a felnőttek – összefogását, hogy
mindenki létezése gazdagabbá váljon emberségben. Párbeszédre van szükség a
nemzedékek között: ha nincs párbeszéd a fiatalok, az idősek, a felnőttek között,
ha nincs párbeszéd, akkor mindegyik nemzedék elszigetelt marad, és nem tudja
továbbadni az üzenetet. Az a fiatal, aki nem kötődik a gyökereihez, a nagyszülők-
höz, az nem kap erőt – ahogy a fa is a gyökereiből kap erőt –, és rosszul, betege-
sen, fogódzók nélkül nő fel. Ezért kell keresni, mint emberi szükségletet, a nemze-
dékek közötti párbeszédet. És ez a párbeszéd főleg a nagyszülők és az unokák kö-
zött fontos, akik a két végletet képviselik.
Képzeljünk el egy olyan várost, amelyben a különböző korosztályok együttélése
szerves részét képezi a lakókörnyezet globális tervének. Gondoljunk arra, ahogy
az idősek és a fiatalok között szeretetteljes kapcsolatok alakulnak ki, amelyek ki-
sugároznak a kapcsolatok általános stílusára. A nemzedékek egymáshoz csatlako-
zása egy valóban látható és élhető humanizmus energiaforrásává válna. A modern
város általában ellenséges az idősekkel szemben (és nem véletlenül az a gyere-
kekkel szemben is). Ez a társadalom, mely a leselejtezés szellemében él, és eldobja
a nem kívánt gyermekeket, eldobja az öregeket: leselejtezi őket, nincs szükség
rájuk, és öregek otthonába, idősek otthonába dugja őket… A túlzott sebesség
centrifugába tesz bennünket, mely konfettiként szór szét bennünket. Teljesen el-
veszítjük az egészben látást. Mindenki ragaszkodik a saját kis darabkájához, mely a
piac-város áramlása felett lebeg, ahol a lassú ritmus veszteség, a sebesség pedig
pénz. A túlzott sebesség szétforgácsolja az életet, nem pedig intenzívebbé teszi. A
bölcsesség viszont „időpazarlást” követel. Amikor hazaérsz, és meglátod a kisfia-
dat, kislányodat, és „időt pazarolsz” rájuk, ez a velük való foglalkozás alapvető
fontosságú a társadalom számára. És amikor hazaérsz, és ott van a nagyapád vagy
a nagymamád, aki talán nehezen beszél, vagy, nem is tudom, elvesztette a be-
szédkészségét, és te vele vagy, „pazarlod az időt” rá, ez az „időpazarlás” erősíti
az emberi családot. Időt kell szánnunk – időt, mely nem jövedelmező – a gyerekek-
re és az idősekre, mert ők képessé tesznek bennünket arra, hogy más szemszög-
ből lássuk az életet.
A világjárvány, melyben még mindig kénytelenek vagyunk élni, megálljt parancsolt
– sajnos nagyon fájdalmasan – a sebesség ostoba kultuszának. És ebben az idő-
szakban a nagyszülők gátat szabtak a legfiatalabbak érzelmi „kiszáradásának”. A
nemzedékek látható szövetsége, mely összehangolja idejüket és ritmusukat, visz-
szaadja a reményt, hogy nem hiába éljük az életet. És mindannyiunknak visszaadja
a szeretetet sebezhető életünk iránt, elzárva az utat a megszállott sebesség előtt,
mely egyszerűen felemészti azt. A kulcskifejezés itt az „időpazarlás”. Mindnyája-
toktól kérdezem: tudsz időt pazarolni, vagy mindig a sebesség sürgetésében élsz?
„Nem, sietek, nem érek rá…” Képes vagy elütni az időt a nagyszülőkkel, az idő-
sekkel? Képes vagy a gyerekeidre, a velük való játékra pazarolni az idődet? Ez a
próbakő. Gondoljatok el ezen! És ez mindannyiunknak visszaadja a szeretetet se-
bezhető életünk iránt – mint mondtam –, elzárva az utat a megszállott sebesség
előtt, mely egyszerűen felemészti azt. Az időskor ritmusa nélkülözhetetlen erőfor-
rás az idő által meghatározott élet értelmének megragadásához. Az idős embe-
reknek megvan a maguk ritmusa, de ez a ritmus segít nekünk! E közvetítésnek kö-
szönhetően válik hitelesebbé az életnek az Istennel való találkozásra való rendel-
tetése: olyan terv ez, amely az embernek az Isten „képére és hasonlatosságára”
való teremtettségében rejlik, és amely Isten Fiának emberré válásában pecsételő-
dik meg.
Napjainkban az emberi élet időtartama egyre hosszabb. Ez lehetőséget ad arra,
hogy növeljük a szövetséget az élet minden időszaka között. Hosszabb az élet, de
a szövetséget is növelnünk kell! Ez abban is segít, hogy növeljük a szövetséget a
maga egészében vett élet értelmével. Az életnek nem csak felnőttkorban, huszo-
nöttől hatvanéves korig van értelme! Az élet értelméhez minden hozzátartozik, a
születéstől a halálig, és képesnek kell lenned arra, hogy mindenkivel kapcsolatba
lépj, és hogy szeretetkapcsolatokat alakíts ki mindenkivel, így érettséged gazda-
gabb, erősebb lesz. És az életnek ezt az értelmét is felkínálja nekünk, az egész éle-
tét. A Lélek adjon nekünk belátást és erőt ehhez a reformhoz: reformra van szük-
ség! Az óra idejének zsarnokságát át kell alakítani az élet ritmusának szépségévé.
Ezt a reformot kell végrehajtanunk a szívünkben, a családban és a társadalomban.
Ismétlem: reformra van szükség, és mit kell megreformálni? Az óra idejének zsar-
nokságát át kell alakítani az élet ritmusának szépségévé. Alakítsd át a mindig sür-
gető idő zsarnokságát az élet saját ritmusa szerint. A nemzedékek szövetsége el-
engedhetetlen. Egy olyan társadalomban, ahol az idősek nem beszélgetnek a fiata-
lokkal, a fiatalok nem beszélgetnek az idősekkel, a felnőttek nem beszélgetnek
sem az idősekkel, sem a fiatalokkal, az egy meddő, jövő nélküli társadalom, amely
nem előre tekint, hanem önmagát nézi. És magányossá válik. Isten segítsen ben-
nünket, hogy megtaláljuk a megfelelő zenét a különböző korosztályok összehan-
golásához: a fiatalok, az idősek, a felnőttek, mindannyian együtt: a párbeszéd
gyönyörű szimfóniája!
3. Az öregek menthetik meg a romlott,
korrupt világot!
[Az öregek bölcsessége erőforrás a gondtalan fiatalság számára]
2022. március 16.

A bibliai elbeszélés [Ter 6,5–8] – annak a kornak a szimbolikus nyelvezetét hasz-
nálva, amelyben íródott – meglepő dolgot mond: Isten annyira elszomorodott az
emberek általános elterjedt, már megszokott életmóddá vált gonoszsága miatt,
hogy azt gondolta, hibát követett el, amikor megteremtette őket, és úgy döntött,
hogy most eltörli őket. Radikális megoldás. Ez paradox módon még az irgalmas-
sággal is kapcsolatban állhat. Nincs több ember, nincs több történelem, nincs több
ítélet, nincs több büntetés. És a romlottság, az erőszak és az igazságtalanság sok
eleve elrendelt áldozata örökre megmenekülne.
Nem gondoljuk-e néha – a rosszal szembeni tehetetlenség érzésétől elborítva
vagy a „vészpróféták” által elcsüggesztve –, hogy jobb lett volna, ha meg sem szü-
letünk? Kell-e hitelt adnunk azoknak a legújabb elméleteknek, melyek szerint az
emberi faj evolúciós csapás bolygónk életére nézve? Minden kedvezőtlen? Nem.
Voltaképpen nyomás alatt vagyunk, ellentétes ösztönzéseknek vagyunk kitéve,
ami összezavar bennünket. Egyfelől ott van az örök fiatalság optimizmusa, melyet
a technológia rendkívüli fejlődése önt belénk. Ez olyan jövőt fest elénk, amely tele
van nálunk hatékonyabb és okosabb gépekkel, melyek meggyógyítják betegsége-
inket és kitalálják a legjobb megoldásokat arra, hogy ne haljunk meg: a robotok
világa. Másfelől úgy tűnik, képzeletünk előtt egyre többször megjelenik egy min-
dent megsemmisítő világkatasztrófa képe. Ami egy atomháború esetén történne.
„Másnap” – ha még létezünk, napok és emberek – a nulláról kellene újrakezde-
nünk mindent. „Pusztítsunk el mindent, hogy elölről kezdhessünk mindent.” Ter-
mészetesen nem akarom a haladás témáját banalizálni. De úgy tűnik, a vízözön
szimbóluma egyre inkább teret nyer tudatalattinkban. A jelenlegi világjárvány pe-
dig nem elhanyagolható jelzáloggal terheli a nekünk fontos dolgokról, az életről, a
sorsunkról alkotott felhőtlen elképzeléseinket.
A bibliai történetben, amikor a földi életet meg kell menteni a romlástól és a víz-
özöntől, Isten a legidősebb ember, az „igaz” Noé hűségére bízza a feladatot. Va-
jon az öregség megmenti a világot? Milyen értelemben? És hogyan fogja az öreg-
ség megmenteni a világot? És milyen jövő vár rá? A halálon túli élet vagy csak a túl-
élés a vízözönig? Jézus egyik kijelentése, mely „Noé napjaira” vonatkozik, segít
mélyebben megérteni az imént hallott bibliai szöveg jelentését. Jézus az utolsó
időkről szólva azt mondja: „Ahogy Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfiának
napjaiban is: ettek, ittak, házasodtak, egészen addig a napig, amíg Noé be nem
szállt a bárkába. Akkor jött a vízözön, és mind elpusztította őket” (Lk 17,26–27).
Valójában az evés és ivás, a házasodás nagyon is normális dolgok, és nem tűnnek a
romlottság példáinak. Hol van a romlottság? Hol volt a romlottság? Valójában Jé-
zus azt a tényt emeli ki, hogy az emberi lények, amikor csak az élet élvezetével
törődnek, a romlottság észlelésére is képtelenek, pedig a romlottság elveszi az
élet méltóságát és megmérgezi annak értelmét. Amikor elvész a romlottság észle-
lése, és a romlottság megszokott dologgá válik, akkor mindennek ára van, min-
dennek! Adnak-vesznek mindent: véleményeket, bírósági ítéleteket… Az üzleti
világban, sok szakmában ez általános. Olyan könnyedén élnek együtt a korrupció-
val, mintha az az emberi jólét normális része lenne. Amikor valamit el akarunk in-
téztetni, és a dolog lassan halad, az eljárás egy kicsit lassú, hányszor halljuk, hogy
azt mondják nekünk: „Ha adsz egy kis pénzt, akkor felgyorsítom.” Nagyon sok-
szor. „Adj valamit, és én teszek az érdekedben valamit.” Ezt mindannyian nagyon
jól ismerjük. A korrupció világa szemlátomást az emberi lét normalitásának a ré-
sze; és ez iszonyúan rossz. Ma reggel beszéltem egy úrral, aki elmondta nekem,
mekkora problémát jelent ez az ő országában. Fogyasztjuk és élvezzük az élet ja-
vait anélkül, hogy törődnénk az élet szellemi-lelki minőségével, anélkül, hogy tö-
rődnénk közös otthonunkkal, az ember élőhelyével. Az emberek mindennel visz-
szaélnek, nem törődve a megalázottsággal és csüggedéssel, amelytől sokan szen-
vednek, de azzal a rosszal sem, amellyel mérgezik a közösséget. Amíg a normális
életet „jólétben” tölthetjük, addig nem akarunk arra gondolni, ami megfosztja az
életet az igazságosságtól és a szeretettől. „Én jól vagyok! Miért kellene gondol-
nom a problémákra, a háborúkra, az emberi nyomorúságra, a nagy szegénységre,
a sokféle gonoszságra? Nem. Én jól vagyok. Nem érdekelnek mások.” Ez az a tu-
datalatti gondolat, amely arra késztet, hogy továbbra is a romlottság állapotában
éljünk.
A korrupció megszokottá válhat? Kérdezem. Testvéreim, sajnos igen. A romlottság
levegőjét úgy lehet belélegezni, mint az oxigént. Ez a normális. „Azt akarja, hogy
ezt gyorsabban elintézem? Mennyit fizet?” Ez a normális! Ez a megszokott! De ez
becstelen, ez nem jó! Mi nyitja meg előtte az utat? Egy dolog: a gondtalanság, a
csak önmagunkkal való törődés: az az út nyitja meg az ajtót a korrupció előtt, mely
elnyeli mindenkinek az életét. A korrupció nagy hasznát veszi ennek a nem
tiszteséges gondtalanságnak. Ha valakinek minden jól megy, és nem törődik má-
sokkal, ez a gondtalan hozzáállás felpuhítja a védekezésünket, tompítja a lelkiis-
meretünket, és – akaratlanul is – bűnrészessé tesz bennünket. Mert a korrupció
sosem egyedül zajlik: az embernek mindig vannak cinkosai. És a korrupció terjed,
egyre csak terjed.
Az öregkor olyan helyzetben van, hogy képes felismerni az élvezetek megszállott
keresésével és lelki mélység nélkül élt élet normalizálódásának megtévesztését:
élet gondolkodás nélkül, áldozat nélkül, lelki mélység nélkül, szépség nélkül, iga-
zság nélkül, igazságosság nélkül, szeretet nélkül: ez csupa korrupció! Az öregkor,
az öregek különlegesen érzékenyek a minket emberivé tevő figyelmességekre,
gondolatokra és szeretetkifejezése, és ennek az érzékenységnek újra sokak hiva-
tásává kellene válnia. Ez az öregeknek az új generációk iránti szeretetének dönté-
se lesz! Mi leszünk azok, akik megkongatjuk a vészharangot, és akik riadót fújunk:
„Vigyázzatok, ez korrupció, ez semmi jót nem hoz nektek!” Manapság rendkívül
nagy szükség van az öregek bölcsességére, hogy szembe tudjunk fordulni a kor-
rupcióval. Az új nemzedékek prófétai szót várnak tőlünk, öregektől, idősektől,
olyan szót, amely új perspektívák felé nyit ajtókat, a korrupciónak, a romlott dol-
gok megszokásának gondtalan világán kívül. Isten áldása az öregkort választja eh-
hez az annyira humánus és humanizáló karizmához. Milyen értelme van az öreg-
ségemnek? Mindannyian, akik öregek vagyunk, megkérdezhetjük magunktól. Ez az
értelme: a romlottság prófétájának lenni, és azt mondani másoknak: „Álljatok
meg, én már jártam ezen az úton, és nem vezet sehová! Most elmondom nektek a
tapasztalataimat.” Nekünk, öregeknek, romlottság elleni prófétáknak kell len-
nünk, ahogyan Noé is a korabeli romlottság elleni próféta volt, mert ő volt az
egyetlen, akiben Isten megbízott. Mindnyájatoktól kérdezem – és magamtól is
kérdezem: nyitott-e a szívem arra, hogy próféta legyek a mai korrupció ellen? Van
egy rossz dolog: amikor emberi érettség nélkül, a fiatalok romlott szokásaival
öregszik meg valaki. Gondoljunk a Zsuzsanna történetében szereplő bírókra: ők a
romlott öregség példái. És mi, ha ilyen öregkorunk lesz, nem leszünk képesek pró-
féták lenni a fiatalabb generációk számára.
Noé ennek a teremtő öregkornak a példája: nem romlott, hanem teremtő öreg-
kornak! Noé nem prédikál, nem panaszkodik, nem vádaskodik, hanem gondosko-
dik a veszélyben lévő nemzedék jövőjéről. Nekünk, időseknek gondoskodnunk kell
a veszélyben lévő fiatalokról, gyermekekről. Noé megépíti a befogadás bárkáját,
és beengedi oda az embereket és az állatokat. Az életről való gondoskodással,
annak minden formájában, Noé teljesíti Isten parancsát, megismételve a teremtés
gyengéd és nagylelkű gesztusát, amely valójában maga az a gondolat, amely Isten
parancsát inspirálja: egy új áldás, egy új teremtés (vö. Ter 8,15–9,17). Noé hivatása
mindig időszerű marad. A szent ősatyának ma is közben kell járnia értünk. És mi,
bizonyos korú nők és férfiak – nem mondom, hogy öregek, mert egyesek megsér-
tődnének –, ne felejtsük el, hogy megvan a lehetőségünk a bölcsességre, hogy azt
mondjuk másoknak: „Nézzétek, a korrupciónak ez az útja nem vezet sehová!”
Olyanoknak kell lennünk, mint a jó bor, amely végül, öregként, jó üzenetet tud ad-
ni, és nem rosszat.
Ma felhívást intézek minden olyan emberhez, aki egy bizonyos korban van, hogy
ne mondjam, öreg. Vigyázzatok: a ti felelősségetek, hogy szót emeljetek az emberi
romlottság ellen, amelyben élünk, amelyben ez a relativista életmód zajlik, ahol
minden relatív, mintha minden megengedett lenne. Haladjunk előre! A világnak
szüksége van erős fiatalokra, akik előre haladnak, és bölcs öregekre! Kérjük az Úr-
tól a bölcsesség kegyelmét!
4. Az idősek hívő tanúságtétele a katekizmus
a fiatalok számára!
[Eltávozás és örökség: emlékezés és tanúságtétel]
2022. március 23.

A Bibliában az öreg Mózes haláláról szóló beszámolót megelőzi az ő lelki végren-
delete, melyet „Mózes énekének” neveznek. Ez az ének mindenekelőtt egy gyö-
nyörű hitvallás, így szól: „Az Úr nevét hirdetem, dicsőítsétek Istenünket! Kőszikla!
Amit csak tesz, tökéletes, mert igazság minden útja, igaz és egyenes” (MTörv
32,3–4). Nemcsak hitvallás, de egyben emlékezés az Istennel megélt történelemre,
az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenébe vetett hitből formálódott nép változatos tör-
ténetére. Mózes tehát megemlékezik Isten keserűségeiről és csalódásairól is: hű-
ségét folyamatosan próbára teszik népe hűtlenségei. A hűséges Isten és a hűtlen
nép válasza: mintha a nép próbára akarná tenni Isten hűségét. De ő mindig hű ma-
rad, közel marad népéhez. Mózes énekének pontosan ez a lényege: Isten hűsége,
mely végigkíséri egész életünket.
Amikor Mózes elmondja ezt a hitvallást, az ígéret földjének küszöbén áll, egyben
az életből való távozásának küszöbén is. Az elbeszélés szerint százhúsz éves volt,
de „a szeme nem tört meg” (MTörv 34,7). Az a képesség, hogy lássunk, hogy va-
lóban lássunk, de szimbolikusan is, mint az idősek, akik látják a dolgokat, a dolgok
mélyebb értelmét. Mózes tekintetének életereje értékes ajándék: lehetővé teszi
számára, hogy hosszú élet- és hittapasztalatának örökségét továbbadja, kellő tisz-
tánlátással. Mózes látja a történelmet és továbbadja a történelmet; az öregek lát-
ják a történelmet és továbbadják a történelmet.
Az öregkor, mely ezt a tisztánlátást kapja, értékes ajándék a következő nemzedé-
kek számára. Személyesen és közvetlenül meghallgatni a megélt hit történetét,
annak minden magasságával és hullámvölgyével, pótolhatatlan dolog. Ha köny-
vekben olvassuk, filmekben nézzük, vagy az interneten utánanézünk, bármennyire
is hasznos, sosem lesz ugyanaz. Ez az átadás – mely az igazi hagyomány, a konkrét
áthagyományozás az idősektől a fiataloknak! – nagyon és egyre jobban hiányzik
manapság az új generációknak. Miért? Mert ez az új civilizáció úgy gondolkodik,
hogy az idős ember hulladék, az időseket ki kell dobni. Ez embertelen! Nem, ezt
nem szabad megengedni! A közvetlen, személytől személyhez szóló történetme-
sélésnek olyan hangvétele és kommunikációs módja van, amelyet semmilyen más
eszköz nem tud helyettesíteni. Az az idős ember, aki hosszú ideig élt, és akinek
megadatik, hogy élettörténetéről világos és szenvedélyes tanúságot tegyen, pótol-
hatatlan áldás. Képesek vagyunk-e felismerni és megbecsülni ez öregeknek ezt az
ajándékát? Vajon a hitnek – és az élet értelmének – az átadása ma is az öregek
meghallgatásának ezt az útját követi? Személyes tanúságot tudok tenni. A hábo-
rúval szembeni gyűlöletet és haragot nagyapámtól tanultam, aki 1914-ben Piavénál
harcolt. Ő adta át nekem ezt a háborúval szembeni haragot. Mert mesélt nekem a
háború szenvedéseiről. És ezt nem lehet könyvekből vagy más módon megtanulni,
hanem csak így, nagyszülőktől unokáknak továbbadva. És ez pótolhatatlan. Az
élettapasztalat átadása a nagyszülőktől az unokáknak. Ma sajnos nem ez a hely-
zet, és azt gondolják az emberek, hogy a nagyszülő hulladék: nem! A nagyszülők
egy nép élő emlékezetét jelentik, s a fiataloknak és a gyerekeknek meg kell hall-
gatniuk nagyszüleiket.
A mai, annyira „politikailag korrekt” kultúrában, úgy tűnik, hogy ez az út sokféle
akadályba ütközik: a családban, a társadalomban, magában a keresztény közös-
ségben. Egyesek még a történelemtanítás eltörlését is javasolják, mivel azt már
nem fontos világokról szóló felesleges információátadásnak tartják, mely erőfor-
rásokat von el a jelen megismerésétől. Mintha csak tegnap születtünk volna!
A hit átadása viszont gyakran nélkülözi a „megélt történelem” szenvedélyét. A hit
átadása nem azt jelenti, hogy bla-bla-blát mondunk, hanem a hit tapasztalatának
az elmondását jelenti! Különben aligha vonzza az embereket, hogy az örökre szóló
szeretetet, az adott szóhoz való hűséget, az odaadásban való állhatatosságot, a
sérült és csüggedt arcok iránti együttérzést válasszák. Természetesen az élettör-
ténetet tanúságtétellé kell alakítani, és a tanúságtételnek becsületesnek kell len-
nie. Természetesen nem becsületes az ideológia, mely a történelmet a saját sémá-
ihoz igazítja; nem becsületes a propaganda, mely a történelmet saját csoportja
népszerűsítésére megváltoztatja; nem becsületes a történelmet olyan bírósággá
alakítani, ahol az egész múltat elítélik, és minden jövőtől elriasztanak. Becsületes-
nek lenni azt jelenti, hogy a történelmet úgy meséljük el, ahogy van, és csak azok
tudják jól elmesélni, akik átélték. Ezért nagyon fontos, hogy meghallgassuk az idő-
seket, meghallgassuk a nagyszülőket, fontos, hogy a gyerekek beszélgessenek
velük.
Maguk az evangéliumok őszintén beszélik el Jézus áldott történetét anélkül, hogy
elhallgatnák a tanítványok hibáit, értetlenségeit, sőt árulásait is. „Ez a történelem,
ez az igazság” – ez tanúságtétel. Ez az emlékezet ajándéka, melyet az Egyház
„öregei” átadnak, kezdettől fogva, „kézről kézre” adva tovább a következő nem-
zedéknek. Jót fog tenni, ha megkérdezzük magunktól: mennyire értékeljük a hit
átadásának ezt a módját, a közösség idős tagjai és a jövő felé nyitó fiatalok közötti
stafétabot átadását? És itt eszembe jut valami, amit már sokszor elmondtam, de
szeretném megismételni. Hogyan adjuk át a hitet? „Tessék, itt egy könyv, olvasd
el!” – nem így! Így nem lehet közvetíteni a hitet. A hit dialektusban, azaz a családi
beszélgetésben, a nagyszülők és az unokák, a szülők és az unokák között öröklő-
dik. A hitet mindig dialektusban adjuk át, az évek során megtanult családias és ta-
pasztalati dialektusban. Ezért olyan fontos a családon belüli párbeszéd, a gyerme-
kek és a nagyszülők beszélgetése, akik a hit bölcsességével rendelkeznek.
Néha elgondolkodom ezen a furcsa anomálián. A keresztény beavatás katekizmu-
sa ma bőkezűen merít Isten igéjéből, és pontos információkat közöl a dogmákról,
a hitnek megfelelő erkölcsről és a szentségekről. De gyakran hiányzik az Egyház
megismerése, mely az egyházi közösség hite és élete valós történelmének meg-
hallgatásából és a róla szóló tanúságtételből származik, a kezdetektől napjainkig.
Gyermekként megtanuljuk Isten igéjét a hittanórákon; de az Egyházat az osztály-
teremben és a globális információs médiából „tanuljuk”.
A hit történetének az elbeszélése olyan kell, hogy legyen, mint Mózes éneke, mint
az evangéliumoknak és az Apostolok cselekedeteinek a tanúságtétele. Más szóval,
olyan történet, amely képes Isten áldásait meghatottan, hiányosságainkat pedig
becsületesen felidézni. Jó lenne, ha a katekézis programjaiban kezdettől fogva
benne lenne a meghallgatás szokása is, az idősek megélt tapasztalatának meg-
hallgatása, az Istentől kapott áldások világos megvallása, melyeket meg kell őriz-
nünk, és a saját hűtlenségeink becsületes megvallása, melyeket jóvá kell tennünk
és ki kell javítanunk. Az idősek akkor lépnek be az ígéret földjére, melyet Isten
minden nemzedéknek szán, amikor felajánlják a fiataloknak tanúságtételük szép
beavatását, és átadják a hit történetét, a dialektusban megélt hitet, abban a csalá-
dias dialektusban, abban az öregekről fiatalokra szálló dialektusban. Akkor az Úr
Jézus vezetésével az idősek és a fiatalok együtt lépnek be az ő életének és szere-
tetének országába. Mindnyájan együtt. Mindenki a családban, ezzel a nagyszerű
kinccsel, a dialektusban átadott hittel.
5. Éles érzékekkel, hűségesen várjuk
Isten látogatásait!
[Hűség Isten látogatásához az utánunk következő nemzedékért]
2022. március 30.

Az öregség témájával foglalkozó katekéziseink sorában ma a Szent Lukács evangé-
lista által festett gyengéd képre tekintünk, mely két idős ember alakját, Simeont és
Annát ábrázolja. Életüknek az ad értelemet, hogy mielőtt búcsút vennének ettől a
világtól, várják Isten látogatását. Várták, hogy Isten meglátogassa őket, vagyis
vártak Jézusra. Simeon a Szentlélek működésének köszönhetően megsejtette,
hogy nem fog meghalni, míg meg nem látja a Messiást. Anna mindennap bejár a
templomba, és annak szolgálatára szenteli magát. Mindketten felismerik az Úr
jelenlétét a gyermek Jézusban, aki vigasszal tölti be hosszú várakozásukat, és
megkönnyíti életből való távozásukat. Ez a jelenet a Jézussal való találkozásról és
a búcsúzásról szól.
Mit tanulhatunk ettől a spirituális életerővel teli két idős embertől?
Megtanuljuk, hogy a várakozó hűség élessé teszi az érzékeket. Hiszen, mint tudjuk,
a Szentlélek éppen ezt teszi: megvilágosítja az érzékeket. A Veni Creator Spiritus
régi himnuszban, mellyel a Szentlelket ma is hívjuk, azt mondjuk: „Accende lumen
sensibus”, gyújts fényt az érzékeknek, világítsd meg érzékeinket. A Lélek képes
erre: a test érzékszerveinek korlátai és sebei ellenére élessé teszi a lélek érzékeit.
Az öregség így vagy úgy, de gyengíti a test érzékenységét: van, aki kevésbé lát,
kevésbé hall… De az az öregség, amely gyakorolta magát az Isten látogatására
való várakozásban, nem fogja elszalasztani az ő átvonulását: sőt, készebb lesz ar-
ra, hogy észrevegye őt, érzékenyebben fogadja az Urat, amikor elhalad. Ne feled-
jük, hogy a keresztény emberre jellemző egyik magatartás az, hogy figyelünk az Úr
látogatásaira, mert az Úr áthalad az életünkön, késztet és kér bennünket, hogy
jobbak legyünk. Szent Ágoston azt mondta: „Félek az áthaladó Istentől.” – „De
hogyhogy félsz?” – „Attól félek, hogy nem veszem észre, és hagyom továbbha-
ladni.” A Szentlélek az, aki felkészíti érzékeinket arra, hogy észrevegyük, amikor
meglátogat bennünket az Úr, ahogyan Simeonnal és Annával is tette.
Ma nagyobb szükségünk van erre, mint valaha: élő lelki érzékekkel rendelkező
öregkorra van szükségünk, mely képes felismerni Isten jeleit, sőt, Isten Jelét, Jé-
zust. Olyan jel ő, aki mindig válságba sodor bennünket: Jézus válságba sodor, mert
ő „az ellentmondás jele” (Lk 2,34) – de olyan jel, amely örömmel tölt el bennünket.
Mert a válság nem feltétlenül okoz szomorúságot, nem: ha válságban vagy, és to-
vábbra is szolgálod az Urat, az sokszor békével és örömmel tölt el. A lelki érzékek
elaltatása – és ez rossz! –, a lelki érzékek elaltatása, a testi érzékek izgalomban és
kábulatban tartása mellett, széles körben elterjedt kórtünet abban a társadalom-
ban, amely az örök fiatalság illúzióját ápolja, és ami a legveszélyesebb, hogy ennek
többnyire nincs is tudatában. Az emberek nem veszik észre, hogy el vannak altat-
va. És ez történik: mindig is megtörtént, és napjainkban is megtörténik: az érzékek
el vannak altatva, és nem is értjük, mi történik; a belső érzékek, a lélek érzékei,
melyeknek fel kellene ismerniük, hogy Isten vagy a gonosz van-e jelen, el vannak
altatva, nem tesznek különbséget.
Ha elveszítjük a tapintás vagy az ízlelés érzékenységét, azt azonnal észrevesszük.
De ha a lélek érzékenységét veszítjük el, azt sokáig figyelmen kívül hagyhatjuk,
élünk, de nem vesszük észre, hogy elvesztettük a lélek érzékenységét. Nem egy-
szerűen arról van szó, hogy gondolunk-e Istenre vagy a vallásra. A lelki érzékek
érzéketlensége az együttérzésről és a könyörületről, a szégyenérzetről és a lelki-
ismeret-furdalásról, a hűségről és az odaadásról, a gyengédségről és a becsületről,
saját felelősségünkről és másokért aggódó fájdalmunkról szól. Érdekes: az érzé-
ketlenség miatt nem tudsz együttérezni, nem tudsz könyörületes lenni, nincs ben-
ned szégyenérzet és nem érzel lelkiismeret-furdalást, miután rosszat tettél. Így
van: az elaltatott lelki érzékek mindent összezavarnak, és az ember nem érzi lel-
kében az ilyen dolgokat. És az öregség lesz úgymond az első veszteség. Az öreg-
ség lesz ennek az érzékenységvesztésnek az első áldozata. Abban a társadalom-
ban, amely mindenekelőtt az élvezetre érzékeny, csak az történhet, hogy csökken
a kiszolgáltatottak iránti figyelem, és a győztesek versengése kerekedik felül. És
így elveszítjük az érzékenységet. Természetesen ott van az inklúzió retorikája,
minden politikailag korrekt diskurzus rituális formulája. De ez még nem hoz valódi
javulást a normális együttélés gyakorlatában: a szociális gyengédség kultúrája ne-
hezen fejlődik. Nem: az emberi testvériség lelkülete – melyet úgy éreztem, újból
erőteljesen hangsúlyoznom kell – olyan, mint egy levetett ruha, mely csodálatos,
igen, de… múzeumban áll. Elveszítjük az emberi érzékenységet, elveszítjük a lé-
leknek ezeket a mozdulásait, amelyek emberivé tesznek bennünket.
Igaz, a való életben meghatódva és hálával figyelhetünk meg sok fiatalt, aki képes
teljes mértékben megbecsülni ezt a testvériséget. De épp itt van a probléma: van
egy szakadék, egy bűnös szakadék a szociális gyengédség eme életerejének tanú-
ságtétele és a konformizmus között, amely arra kényszeríti a fiatalokat, hogy egé-
szen másképp beszéljék el önmagukat. Mit tehetünk e szakadék áthidalása érde-
kében?
Simeon és Anna történetéből, de más, a Lélekre érzékeny idősekről szóló bibliai
történetekből is érkezik rejtett jelzés, melyet érdemes előtérbe állítanunk. Miben
áll konkrétan a kinyilatkoztatás, amely begyújtja Simeon és Anna érzékenységét?
Abban áll, hogy egy gyermekben, aki nem tőlük származik, és akit első ízben lát-
nak, Isten látogatásának biztos jelét ismerik fel. Elfogadják, hogy nem főszereplők,
hanem csak tanúk. És amikor az egyén elfogadja, hogy nem főszereplő, hanem ta-
núként vonódik be, akkor a dolog jól megy: az a férfi vagy nő jól halad az érettség-
ben. Az emberben mindig ott él a vágy, hogy főszereplő legyen, de ha ezt nem
adja fel, akkor sosem fog érettebbé válni ezen az úton az öregkor teljessége felé.
Isten látogatása nem valósul meg az ő életükben, azokéban, akik főszereplők
akarnak lenni, és sosem tanúk. Isten látogatása nem hozza őket színre szabadító-
ként: Isten nem az ő nemzedékükben ölt testet, hanem az eljövendő nemzedék-
ben. Elveszítik a lelküket, elveszítik a kedvüket az érett élethez, és ahogy mondani
szokták, felszínesen élnek. Ez a felszínesek nagy generációja, akik nem engedik
meg maguknak, hogy a lélek érzékenységével érezzék a dolgokat. De miért nem
engedik meg? Részben lustaságból, részben pedig azért, mert már nem képesek
rá: elveszítették. Elszomorító, amikor egy civilizáció elveszíti a lélek érzékenysé-
gét. Viszont gyönyörű, amikor olyan öregekkel találkozunk, mint Simeon és Anna,
akik megőrzik a léleknek ezt az érzékenységét, és képesek megérteni a különböző
helyzeteket, ahogy ők ketten megértették az előttük álló helyzetet, a Messiás
megmutatkozását. Nincs bennük neheztelés vagy vádaskodás, ezért, amikor eb-
ben a statikus állapotban vannak. Ehelyett nagy meghatottság és nagy vigasztalás
van bennük, amikor a lelki érzékek még élnek. Meghatódottság és vigasztalás,
mert láthatják és hirdethetik, hogy nemzedékük történelme nem veszett el, nem
veszett kárba, éppen egy olyan esemény miatt, amely az utánuk következő nem-
zedékben ölt testet és mutatkozik meg. És ezt érzi az idős ember, amikor unokái
elmennek hozzá beszélgetni: úgy érzi, újjáéled. „Ó, az életem még itt van.” Na-
gyon fontos, hogy felkeressük az időseket, nagyon fontos, hogy meghallgassuk
őket. Nagyon fontos, hogy beszélgessünk velük, mert végbemegy a civilizációknak
ez a cseréje, az érettségnek ez a cseréje a fiatalok és az idősek között. És ekkép-
pen civilizációnk érett módon halad előre.
Csak a lelki öregség képes ezt a tanúságot alázatosan és elragadóan megtenni,
ami mindenki előtt mérvadóvá és példamutatóvá teszi. A lélek érzékenységét ápo-
ló öregség kiolt minden irigységet a nemzedékek között, minden neheztelést, min-
den vádaskodást, hogy eljöjjön Isten a következő nemzedékben, aki akkor érkezik
el, amikor ő, az öreg búcsút vesz. Ez történik egy nyitott időssel, amikor egy nyi-
tott fiatallal találkozik: búcsút vesz az élettől, de – idézőjelben – átadja saját életét
az új nemzedéknek. És ez Simeon és Anna búcsúja: „Most már békében elmehe-
tek.” Az öregkor lelki érzékenysége képes arra, hogy a nemzedékek közötti ver-
sengést és viszályt valóban és véglegesen lebontsa. Felülmúlja, ez az érzékenység:
az idősek ezzel az érzékenységgel felülmúlják a viszályt, túllépnek rajta, az egysé-
get választják, nem a viszályt. Az ember számára ez bizonyára lehetetlen, de Isten
számára lehetséges. És ma oly nagy szükségünk van rá, a lélek érzékenységére, a
lélek érettségére, szükségünk van bölcs, lelkükben érett öregekre, akik reményt
adnak nekünk az élethez!
6. Az öregek hulladékként kezelése súlyos bűn!
[„Tiszteld apádat és anyádat”: a leélt élet iránti szeretet]
2022. április 20.

Ma Isten igéjének segítségével, melyet az imént hallottunk [Sir 3,3–6.12–13.16], az
öregkor törékenységével kezdünk foglalkozni, melyre különösen jellemző az elve-
szettség, a csüggedés, a veszteség, az elhagyatottság, a kiábrándultság és a két-
ség megtapasztalása. Természetesen az élet drámai – néha tragikus – helyzeteivel
szembeni törékenységet az élet bármely időszakában megtapasztalhatjuk. De ha
időskorban történnek ilyenek, akkor előfordul, hogy az kevésbé hat másokra, bi-
zonyos mértékig megszokott dolognak tartják, vagy akár bosszankodnak is miat-
ta. Hányszor hallottuk vagy gondoltuk már: „Az öregek csak bosszúságot okoz-
nak”; mondtuk, gondoltuk… A gyermek- és ifjúkorban kapott súlyos sebek joggal
váltanak ki igazságtalanság miatti méltatlankodást, lázadást, sőt erőt adnak, hogy
válaszoljunk rájuk, küzdjünk ellenük. Az öregkor sebeit viszont, még ha súlyosak is,
elkerülhetetlenül az az érzés kíséri, hogy az élet nem hazudtolja meg önmagát,
hiszen már leéltük. És így az öregeket kissé a tapasztalatvilágunkból is eltávolítjuk:
el akarjuk távolítani őket. A közös emberi tapasztalat szerint a szeretet – ahogy
mondani szokták – „leszálló”: nem tér vissza a mögöttünk hagyott életre ugya-
nazzal az erővel, amellyel a még előttünk álló életre árad. A szeretet ingyenessége
ebben is megjelenik: a szülők ezt mindig is tudták, az öregek hamar megtanulják.
Mindazonáltal a kinyilatkoztatás a szeretet másfajta viszonzása előtt nyit utat: ez
az út a tisztelet útja, az előttünk jártak iránti tiszteleté. Az előttünk járt emberek
iránti tisztelet itt kezdődik: az idősek tiszteletével.
Ezt a különleges szeretetet, mely a tisztelet – vagyis egyszerre gyengédség és
megbecsülés – formájában irányul az idősek felé, Isten parancsa pecsételi meg.
„Tiszteld apádat és anyádat” – ünnepélyes kötelezettség, a tízparancsolat „máso-
dik táblájának” első paracsolata. Nem csak a saját apánkról és anyánkról van szó.
A minket megelőző nemzedékről és nemzedékekről van szó, akiknek távozása las-
sú és elhúzódó is lehet, megteremtve a más korosztályokkal való tartós együttélés
idejét és terét. Más szóval, az életben lévő összes öregről szó van.
A tisztelet jó szó arra, hogy keretbe foglaljuk a szeretet öregeknek történő vissza-
adásának ezt a területét. Vagyis mi megkaptuk a szülők, a nagyszülők szeretetét,
most pedig viszonozzuk nekik, az időseknek, a nagyszülőknek ezt a szeretetet.
Mára újra felfedeztük a „méltóság” kifejezést, amellyel a mindenki élete iránti tisz-
teletet, a mindenki életével való törődés értékét jelezzük. A méltóság itt lényegé-
ben a tiszteletnek felel meg: a tisztelet az apa és anya iránt, a tisztelet az idősek
iránt nem más, mint méltóságuk elismerése.
Gondolkodjunk el a szeretetnek ezen a szép kifejezésén, a tiszteleten, a megbe-
csülésen. A betegek ápolása, az önellátásra képtelenek segítése, az ellátás biztosí-
tása ugyanis nélkülözheti a tiszteletet. Hiányzik a tisztelet, ha a túlzott bizalmas
kapcsolat ahelyett, hogy tapintatban, szeretetben, gyengédségben és tiszteletben
nyilvánulna meg, durvasággá és visszaéléssé válik. Amikor a gyengeséget megró-
ják, sőt büntetik, mintha bűn lenne. Amikor a zavarodottság és a bizonytalanság
gúnyra és agresszióra ad alkalmat. Ez előfordulhat otthon, az idősek otthonában,
de a hivatalokban vagy a város közterein is. Ha a fiatalokban – akár közvetve is –
az idősek iránt, gyengeségeik és bizonytalanságuk iránt leereszkedő, sőt megvető
magatartást ösztönzünk, az szörnyű dolgokat eredményez. Elképzelhetetlen túl-
kapások előtt nyit utat. Azok a fiatalok, akik felgyújtják egy „hajléktalan” takaróját
– ezt láttuk –, mert emberi selejtnek tekintik, a jéghegy csúcsa, vagyis megvetése
egy olyan életnek, amely a fiatalkor vonzó vonásaitól és törekvéseitől eltávolodva
máris hulladékéletnek tűnik. Sokszor azt gondoljuk, hogy az öreg ember hulladék,
vagy mi magunk dobjuk a hulladékba. Megvetjük az öregeket, kidobjuk őket az
életből, félreállítjuk őket.
Ez a megvetés, amely megbecsteleníti az öregeket, valójában mindannyiunkat
megbecstelenít. Ha megbecstelenítem az öregeket, magamat is megbecstelení-
tem. A Sirák fia könyvéből vett szakasz, amelyet az [általános kihallgatás] elején
hallottunk, jogosan kemény szavakkal szól ezzel a meggyalázással szemben,
amely bosszúért kiált Istennél. Ehhez kapcsolódóan van egy nagyon beszédes sza-
kasza Noé történetének. Az öreg Noé, a vízözön hőse, aki még keményen dolgo-
zik, eszméletlenül fekszik, miután túl sokat ivott. Már öreg, de túl sokat ivott. Fiai,
hogy ne ébresszék fel zavarában, gyengéden, lesütött szemmel, nagy tisztelettel
betakarják. Nagyon szép ez a szöveg, és mindent elmond az idős embernek járó
tiszteletről; elfedjük az idős ember gyengeségeit, hogy ne kelljen szégyenkeznie,
ez a szöveg sokat segít nekünk!
Az öregek rendelkezésére bocsátott anyagi segítségek ellenére, melyeket a gaz-
dagabb és szervezettebb társadalmak nyújtanak – melyekre természetesen büsz-
kék lehetünk – a szeretetnek ezen különleges viszonzásáért, a tiszteletért folyta-
tott küzdelem még gyengének és kezdetlegesnek tűnik számomra. Mindent meg
kell tennünk, hogy támogassuk és ösztönözzük ezt a törekvést, jobb társadalmi és
kulturális támogatást kell nyújtanunk azoknak, akik érzékenyek a „szeretet civili-
zációjának” erre a meghatározó formájára. Ezen a ponton hadd tanácsoljam a szü-
lőknek: kérem, vigyétek közelebb gyermekeiteket, kisebbeket-nagyobbakat egya-
ránt, az idősekhez, mindig vigyétek közelebb! Amikor egy idős ember megbeteg-
szik, néha azt se tudja, mi történik vele, de ti mindig vigyétek közel gyermekeite-
ket: tudassátok vele, hogy testünk összeköt bennünket, az ő testük tette lehető-
vé, hogy most itt lehetünk. Kérlek, ne taszítsátok el magatoktól az időseket! És ha
nincs más lehetőség, mint elhelyezni egy idősek otthonába, kérlek, látogassátok
őket, és vigyétek magatokkal a gyerekeket is: az idősek civilizációnk becsületét
jelentik, akik megnyitották előttünk az ajtókat. Sokszor a gyerekek elfelejtik ezt.
Elmesélek nektek egy személyes történetet: Buenos Airesben örömmel látogat-
tam az idősotthonokat. Gyakran elmentem, és mindenkihez odamentem. Emlék-
szem, egyszer megkérdeztem egy hölgyet: „Hány gyereke van?” – „Négy, mind
házasok, unokákkal.” És elkezdett mesélni a családjáról. „És jönnek látogatóba?” –
„Igen, mindig jönnek!” Amikor kimentem a szobából, a nővér, aki hallott mindent,
így szólt hozzám: „Atyám, hazudott a hölgy, hogy fedezze a gyermekeit. Már félé-
ve nem jött senki!” Ez az öregek eldobása, az öregek hulladékként kezelése! Ké-
rem szépen: ez súlyos bűn!
Ez az első nagy parancsolat, az egyetlen, amely a jutalmat is megnevezi: „Tiszteld
apádat és anyádat, és hosszú életed lesz a földön.” Ez az az öregek tiszteletére
szólító parancsolat áldást ad nekünk, amely így nyilvánul meg: „Hosszú életed
lesz.” Kérlek benneteket, becsüljétek meg az öregeket! Ha meggyengül az értel-
mük, akkor is becsüljétek meg őket, mert ők a történelem jelenléte, a családom
jelenléte, és nekik köszönhetően vagyok itt! Mindannyian elmondhatjuk: „Köszö-
nöm neked, nagyapa és nagymama, hogy élek.” Kérlek, ne hagyjátok őket maguk-
ra. És ez, az öregek gondozása nem kozmetika és plasztikai sebészet kérdése:
nem! Inkább megbecsülés kérdése, amelynek át kell alakítania a fiataloknak az
élettel és annak szakaszaival kapcsolatos nevelését. A szeretet a
mindannyiunkban közös emberi iránt, beleértve a leélt élet iránti tiszteletet is, nem
az öregek dolga. Inkább olyan igyekezet, amely ragyogóvá teszi az öregek legjobb
tulajdonságait megöröklő fiatalokat. Isten Lelkének bölcsessége adja meg nekünk,
hogy a szükséges energiával megnyíljunk ennek az igazi kulturális forradalomnak a
horizontja előtt!
7. A fiatalok és az idősek közötti szövetségen múlik
a világ jövője!
[Noémi, a nemzedékek közötti szövetség jövőt nyit előttünk]
2022. április 27.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Ma tovább gondolkodunk az idősekről, a nagyszülőkről, az öregségről, csúnyán
hangzik ez a szó, de nem, az öregek nagyszerűek, gyönyörűek! Ma Rut ragyogó
könyve, a Biblia egyik gyöngyszeme fog inspirálni bennünket. Rut példabeszéde
rávilágít a családi kötelékek szépségére: a párkapcsolat által létrehozott, de a pár-
kapcsolaton túlmutató kötelékekre. A szeretetnek olyan erős kötelékei ezek, ame-
lyekben a szeretet családi nyelvtanát alkotó alapvető, poliéderszerű szeretetszá-
lak tökéletessége sugárzik. Ez a nyelvtan életerőt és életadó bölcsességet hoz a
közösséget felépítő kapcsolatok egészébe. Az Énekek énekéhez képest Rut köny-
ve olyan, mint a hitvesi szerelem diptichonjának másik táblája. Ugyanolyan fontos,
ugyanolyan elengedhetetlen, azt az erőt és költészetet ünnepli ugyanis, amely a
nemzedékeket, a rokonságot összekapcsoló kapcsolatokban, az odaadásban és
hűségben megmutatkozó kötelékekben lakozik, melyek az egész családi konstel-
lációt behálózzák. S ezek még arra is képessé válnak, hogy egy pár életének drá-
mai konjunktúráiba a szeretet elképzelhetetlen erejét hozzák, mely képes újraindí-
tani benne a reményt és a jövőt.
Tudjuk, hogy a házasság által teremtett rokoni kapcsolatokról, különösen az anyós
és a meny kapcsolatáról szóló közhelyek ellene szólnak ennek a szemléletnek. De
éppen emiatt válik Isten szava értékessé. A hit inspirációja a legáltalánosabb előí-
téletekkel szembeni tanúságtétel horizontját tudja megnyitni, mely az egész em-
beri közösség számára értékes horizont. Biztatlak benneteket, hogy fedezzétek
fel újra Rut könyvét! Különösen a szeretetről való elmélkedésben és a családról
tartott katekézisben.
Ez a kis könyv értékes tanítást tartalmaz a nemzedékek közötti szövetségről is:
ahol a fiatalság képes arra, hogy visszaadja az öregkor lelkesedését– ez lényegi
fontosságú: amikor a fiatalság visszaadja a lelkesedést az öregeknek –, ahol az
öregek képesek arra, hogy újra megnyissák a jövőt a sebzett ifjúságnak. Az idős
Noémi eleinte, bár meghatódik menyeinek, két fia özvegyeinek szeretetétől, ború-
látó a sorsukat illetően egy olyan nép körében, amely nem a sajátjuk. Ezért szere-
tettel arra biztatja a fiatal nőket, hogy térjenek vissza a családjukhoz, hogy új éle-
tet kezdjenek – fiatalok voltak ezek az özvegy nők. Azt mondja: „Nem tehetek
semmit sem értetek.” Már ez is szeretetből fakadó tettnek tűnik: az idős asszony,
akinek már nincs férje, sem gyermeke, kérleli menyeit, hogy hagyják magára.
Ugyanakkor egyfajta lemondó csüggedtség is van benne: a férjük védelmétől
megfosztott, idegenből jött özvegyek számára nincs lehetséges jövő. Rut tudja
ezt, és ellenáll ennek a nagylelkű ajánlatnak; nem akar hazamenni. Az anyós és
menye között létrejött kapcsolaton Isten áldása van: Noémi nem kérheti, hogy
elhagyják. Noémi először inkább rezignáltnak, mint boldognak tűnik az ajánlat mi-
att: talán úgy gondolja, hogy ez a furcsa kötelék mindkettőjük számára növeli a
kockázatot. Bizonyos esetekben az idősek pesszimizmusra való hajlamát a fiatalok
szeretetteljes nyomásával kell ellensúlyozni.
Valóban, Noémi, akit meghatott Rut odaadása, felocsúdik pesszimizmusából, sőt
kezdeményező szerepet vállal, és új jövőt nyit Rut előtt. Tanítja és bátorítja Rutot,
fia özvegyét, hogy szerezzen új férjet magának Izraelben. Boász, a jelölt,
nemeslelkűségéről tesz tanúbizonyságot azzal, hogy megvédi Rutot az alkalma-
zottjaitól. Sajnos ez a veszély ma is leselkedik a védtelen nőkre.
Rut új házasságát ünneplik, és helyreáll a világ rendje. Izrael asszonyai azt mondják
Noéminek, hogy Rut, az idegen asszony, „többet ér hét fiánál”, és hogy házassága
„az Úr áldása” lesz. Noémi, aki tele volt keserűséggel, és azt is mondta, hogy a
neve keserűség, öregkorára megismeri annak örömét, hogy része van egy új szüle-
tés elindulásában. Nézzétek csak, mennyi „csoda” kíséri ennek az idős asszonynak
a megtérését! Megtért arra az elkötelezettségre, hogy szeretettel rendelkezésre
álljon egy veszteségtől sújtott és az elhagyatottság veszélyének kitett nemzedék
jövője érdekében. A helyreállt kapcsolat frontjai ugyanazok, melyeknek a józan ész
előítéletei által előrevetített valószínűségek szerint leküzdhetetlen törésekhez
kellene vezetniük. Ezzel szemben a hit és a szeretet lehetővé teszi, hogy legyőz-
zék őket: az anyós legyőzi a saját fia miatt érzett féltékenységét azzal, hogy szere-
ti Rut új kötelékét; Izrael asszonyai legyőzik az idegennel szembeni bizalmatlansá-
gukat (és ha az asszonyok megteszik, akkor mindenki megteszi); az egyedülálló
lánynak a férfi hatalmával szembeni sebezhetősége egy szeretettel és tisztelettel
teli kötelékkel békül meg.
És mindezt azért lehetséges, mert a fiatal Rut makacsul hűséges volt egy etnikai és
vallási előítéleteknek kitett kötelékhez. Itt megismétlem azt, amit az elején mond-
tam, ma az anyós egy mitikus alak, nem mondom, hogy ördögként, de mindig kel-
lemetlen alakként gondolunk rá. De hát az anyós a férjed anyja, a feleséged anyja!
Ma erre a bizonyos mértékig elterjedt érzésre gondolunk: minél távolabb van az
anyós, annál jobb. Nem! Ő anya, ő egy idős ember. Az egyik legszebb dolog a
nagymamákban az, amikor látják az unokáikat; amikor gyerekeiknek gyerekeik
születnek, a nagymamák életre kelnek. Nézzétek meg jól, milyen kapcsolatotok
van az anyósotokkal: néha kicsit különösek, de ő adta neked házastársad anyasá-
gát, mindent ő adott neked. Legalább boldoggá kell tenned, hogy boldogan tölt-
hesse öregkorát. És ha van valamilyen hibája, segíteni kell, hogy tudjon változtatni.
Nektek, anyósoknak is mondom: vigyázzatok a nyelvetekre, mert a nyelv az anyó-
sok egyik legnagyobb bűne, vigyázzatok!
Rut pedig ebben a könyvben elfogadja anyósát, új életet önt belé, az idős Noémi
pedig vállalja annak kezdeményezését, hogy Rut számára újra jövőt nyisson, és
nem elégszik meg azzal, hogy élvezze támogatását. Ha a fiatalok megnyílnak a
hálára azért, amit kaptak, és az idősek kezdeményezik a fiatalok jövőjének újranyi-
tását, semmi sem állíthatja meg Isten áldásainak virágzását a népek között! Kérlek
benneteket, a fiatalok beszéljenek a nagyszüleikkel, a fiatalok beszéljenek az öre-
gekkel, az öregek pedig beszéljenek a fiatalokkal! Erősen vissza kell állítanunk ezt
a hidat, üdvösség és boldogság áramlik ott! Az Úr segítsen bennünket, hogy ezál-
tal a családokban növekedjen a harmónia, az építő harmónia, mely összeköti az
öregeket a fiatalokkal, az a szépséges híd, amelyet óvnunk és őriznünk kell!
8. A hit nem „öregeknek való” dolog!
[Eleazár, a következetes hit, a becsület öröksége]
2022. május 4.

Az öregkorról szóló katekézisek során ma egy bibliai szereplővel – egy idős férfival
–, Eleazárral találkozunk, aki Antiochusz Epifanész üldözése idején élt. Gyönyörű
alak. Alakja tanúságot tesz arról a különleges kapcsolatról, amely az öregkor hűsé-
ge és a hit becsületes megélése között fennáll. Eleazár egy büszke ember! Pontosan
a hit becsületéről szeretnék beszélni, nem csak a hit következetességéről, a hit
hirdetéséről, a hit ellenállásáról. A hit becsületes megélése időről időre nyomás,
sőt erőszakos nyomás alá kerül az uralkodó kultúra részéről, amely megpróbálja
lealacsonyítani azt azáltal, hogy régészeti leletként, régi babonaként, anakronisz-
tikus ragaszkodásként stb. kezeli.
A bibliai történet – hallottunk belőle egy kis részletet [2Mak 6,18.23–25], de jó len-
ne, ha elolvasnátok az egészet [2Mak 6,18–35] – arról az epizódról szól, amikor a
zsidókat egy királyi rendelettel arra kényszerítették, hogy bálványoknak áldozott
húst egyenek. Amikor Eleazárra került a sor, aki egy kilencvenes éveiben járó,
mindenki által nagyra becsült és tekintélyes öregember volt, a király tisztviselői azt
tanácsolták neki, hogy színleljen, tegyen úgy, mintha megenné a húst anélkül,
hogy valóban megenné. Vallási képmutatás… Rengeteg egyházi képmutatás, kle-
rikális képmutatás van! Ezek azt mondják neki: „Na, légy egy kicsit képmutató,
senki sem fogja észrevenni!” Így Eleazár megmenekülhetett volna, és a barátság
nevében – mondták ezek – elfogadhatta volna az ő könyörületet és szeretetet ki-
fejező gesztusukat. Végül is – győzködték – ez egy apró gesztus, úgy tenni, mintha
enne, de mégsem eszik, egy jelentéktelen gesztus.
Apróság, de Eleazár nyugodt és határozott válasza egy olyan érvet használ, amely
szíven üt bennünket. Lényege a következő: a hit meggyalázása idős korban, hogy
még pár napot nyerjünk, nem hasonlítható ahhoz az örökséghez, amelyet a fiata-
lokra, egész nemzedékekre kell hagyni. Derék ember ez az Eleazár! Az az öreg
ember, aki egy egész életen át hitével összhangban élt, és most belemegy abba,
hogy úgy tegyen, mintha megtagadná azt, arra kárhoztatja az új nemzedéket,
hogy azt higgye, az egész hit csak tettetés, egy külső burok, melyet el lehet hagy-
ni, azt gondolva, hogy bensőnkben megőrizhető. Ez nem így van, mondja Eleazár.
Az ilyen viselkedés nem becsüli a hitet, Isten előtt sem. És ennek a külső bagatelli-
zálásnak a hatása pusztító a fiatalok bensőjére nézve. Csodálatos ennek az em-
bernek a hűsége, aki gondol a fiatalokra, gondol a jövőbeli örökségre, gondol né-
pére!
Éppen az öregség – és ez jó az öregeknek – jelenik meg itt úgy, mint ennek a tanú-
ságtételnek a döntő, pótolhatatlan helye. Az az idős ember, aki kiszolgáltatottsá-
ga miatt belemenne abba, hogy a hit gyakorlását lényegtelennek tekintse, elhitet-
né a fiatalokkal, hogy a hitnek nincs valódi kapcsolata az élettel. Kezdettől fogva
úgy tűnne a fiatalok számára, hogy a hit csak viselkedésformák összessége, me-
lyeket szükség esetén színlelni vagy elrejteni lehet, mert egyik sem olyan fontos az
élet szempontjából.
Az ősi heterodox gnózis, mely a korai századokban igen erős és rendkívül csábító
csapda volt a kereszténység számára, pontosan erről szólt – régi dolog ez –: hogy
a hit csak lelki dolog, nem pedig gyakorlat; az elme ereje, nem pedig életforma. A
hithez való hűségnek és hívő becsületnek – ezen eretnekség szerint – semmi köze
az életvitelhez, a közösség intézményeihez, a test szimbólumaihoz. E nézőpont-
nak erős a csábító ereje, mert egy vitathatatlan igazságot értelmez – a maga mód-
ján –: a hitet sosem lehet étkezési szabályok vagy társadalmi gyakorlatok összes-
ségére szűkíteni. A hit valami más. A baj az, hogy ennek az igazságnak a gnoszti-
kus radikalizálása semmissé teszi a keresztény hit realizmusát, mert a keresztény
hit realista, a keresztény hit nemcsak a hitvallás elmondása, hanem a hitvallás sze-
rinti gondolkodás, a hitvallás szerinti érzésvilág, a hitvallás szerinti cselekvés. Kéz-
zel történő cselekvés. Ez a gnosztikus javaslat viszont színlelés: az a fontos, hogy
legyen benned spiritualitás, és aztán tehetsz, amit akarsz. Csakhogy ez nem ke-
resztény! Ez a gnosztikusok első eretneksége, mely nagyon divatos manapság, sok
lelkiségi központban és máshol. És kiüresíti ezeknek az embereknek a tanúságté-
telét, mely Isten konkrét jeleit mutatja a közösség életében, és a test gesztusain
keresztül ellenáll az elme eltévelyedéseinek.
A gnosztikus kísértés, mely az egyik – mondjuk ki – mai eretnekség, korunk egyik
vallási elhajlása, továbbra is jelen van. Társadalmunk és kultúránk számos irányvo-
nalában a hit gyakorlását kedvezőtlen színben tüntetik fel, részint kulturális iróni-
ával, részint rejtett kirekesztéssel. A hit gyakorlását e gnosztikusok, akik már Jézus
idejében is léteztek, haszontalan, sőt káros külsőségnek, elavult maradványnak,
álcázott babonának tartják. Röviden: öregeknek való dolognak. Ez a megkülön-
böztetés nélküli kritika erős nyomást gyakorol a fiatal nemzedékekre. Természe-
tesen tudjuk, hogy a hit gyakorlása lélektelen külsőséggé válhat – ez a másik ve-
szély, az ellenkezője –, de önmagában nem az. Talán éppen nekünk, időseknek van
ezzel kapcsolatban roppant fontos küldetésünk: visszaadni a hit becsületét, követ-
kezetessé tenni, mint amilyen Eleazár tanúságtétele volt, következetes és hű a
végsőkig. A hit gyakorlása nem a gyengeségünknek, hanem az erőnknek a jele.
Nem vagyunk már fiatalok. Nem vicceltünk, amikor elindultunk az Úr útján!
A hit mindvégig tiszteletet és megbecsülést érdemel: megváltoztatta az életünket,
megtisztította az elménket, megtanított Isten imádására és felebarátaink szerete-
tére. Áldás mindenki számára! De az egész hit, és nem csak annak egyik része. Ne
cseréljük el a hitet egy pár nyugodt napért, hanem tegyünk úgy, ahogy Eleazár,
legyünk következetesek a végsőkig, akár a vértanúságig! Épp idős korunkban fog-
juk megmutatni – teljes alázattal és szilárdsággal –, hogy a hit nem „öregeknek
való” dolog, hanem életkérdés. Higgyünk a Szentlélekben, aki mindent újjáteremt!
Ő készségesen segít nekünk!
Kedves idős – hogy ne mondjam, öreg – testvéreim és nővéreim, ugyanabban a
korosztályban vagyunk, kérlek benneteket, nézzünk a fiatalokra! Ők figyelnek
bennünket, ne felejtsük el! Eszembe jut az a csodálatos film a háború utáni idő-
szakból: „A gyermekek figyelnek bennünket.” Ugyanezt mondhatjuk a fiatalokról:
a fiatalok figyelnek bennünket, és a mi következetes hűségünk gyönyörű életutat
nyithat előttük. Egy esetleges képmutatás viszont nagy kárt okoz. Imádkozzunk
egymásért, hogy Isten áldjon meg valamennyiünket, öregeket!
9. Adjunk teret a nagyszülőknek
az unokák nevelésében!
[Judit, csodálatra méltó fiatalság, nagylelkű öregség]]
2022. május 11.

Ma Juditról, egy bibliai hősnőről lesz szó. A nevét viselő könyv befejezése – hallot-
tunk belőle egy részletet [Jud 16,21.23–24] – összefoglalja Judit életének utolsó
szakaszát. Olyan asszonyról van szó, aki megvédte Izraelt ellenségeivel szemben.
Judit egy fiatal és erényes zsidó özvegy, aki hitének, szépségének és ravaszságá-
nak köszönhetően megmenti Betilua városát és Júda népét az erőszakos és isten-
gyalázó ellenségnek, Holofernésznek, Nabukodonozor asszír király hadvezérének
az ostromától. Ravasz módon sikerül elvágnia az országával ellenséges diktátor
torkát. Bátor volt ez a nő, és volt hite.
A kockázatos vállalkozás után, melynek főszereplője volt, Judit visszatér városába,
Betiluába, ahol szép öregkorban van része, egészen százötéves koráig él. Eljött
számára az öregkor ideje, ahogy sok más ember számára is: van, akinél egy fárad-
ságos munkával töltött élet után, van, akinél egy fordulatos vagy valamire egészen
odaszánt élet után. A hősiesség nem csak reflektorfénybe kerülő, nagy esemé-
nyekhez kapcsolódik, mint például Judit esetében, aki megölte a diktátort: a hősi-
esség gyakran egy nehéz helyzetben lévő család, egy fenyegetett közösség iránti
kitartó szeretetben rejlik.
Judit több mint száz évet élt, ami különleges áldás. De manapság nem is olyan rit-
ka, hogy a nyugdíjazás után még ilyen sokáig éljen valaki. Hogyan értelmezzük ezt
a rendelkezésünkre álló időt, hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet? „Ma nyugdíjba
megyek, de sok év vár még rám… Mit tehetek ezekben az években, hogyan tudok
növekedni – életkorban, az megy magától –, de hogyan tudok növekedni tekin-
télyben, életszentségben, bölcsességben?”
Sokan úgy várják a nyugdíjba vonulást, mint a jól megérdemelt és hőn áhított pi-
henés időszakát a megterhelő és fárasztó tevékenységek után. De az is előfordul,
hogy a munka befejezése aggódást vált ki, és némi szorongással várja az ember:
„Mit fogok most csinálni, hogy az életemből eltűnik mindaz, ami oly sokáig betöl-
tötte?” Ezt a kérdést tesszük fel magunknak. A mindennapi munka emberi kapcso-
latokat is jelent, kenyérkeresettel járó elégedettséget, annak megélését, hogy van
szerepem, kellően megbecsülnek, a puszta munkaidőn túl is vannak elfoglaltsága-
im.
Természetesen ott van az unokákkal való törődés örömteli és fárasztó munkája –
és manapság a nagyszülőknek rendkívül fontos szerepük van a családban, az uno-
kák felnevelésében –, de azt is tudjuk, hogy ma egyre kevesebb gyermek születik,
és a szülők gyakran távolabb vannak, többet kell utazniuk, a munka és a lakhatás
szempontjából kedvezőtlen helyzetben vannak. Néha viszont vonakodnak attól,
hogy a gyermeknevelésben bármit is a nagyszülőkre bízzanak, csak a szó szoros
értelmében vett vigyázásra, kisegítésre veszik igénybe őket. Valaki kissé ironiku-
san mosolyogva azt mondta nekem: „Manapság, a mai társadalmi-gazdasági hely-
zetben a nagyszülők fontosabbá váltak, mert van nyugdíjuk.” Új igények merülnek
fel – a nevelési és szülői kapcsolatok terén is –, amelyek a generációk közötti ha-
gyományos szövetség átalakítását kérik tőlünk.
De tegyük fel magunknak a kérdést, vajon teszünk-e erőfeszítést ezért az átalakí-
tásért. Vagy egyszerűen csak elszenvedjük az anyagi és gazdasági körülmények
miatti tehetetlenséget? A generációk együttes jelenléte ténylegesen egyre hosz-
szabbodik. Próbáljuk-e – együtt valamennyien – emberibbé, szeretetteljesebbé,
igazságosabbá tenni ezeket a körülményeket a modern társadalmak új adottságai
között? A nagyszülők számára hivatásuk fontos része, hogy támogassák gyerme-
keiket a gyermeknevelésben. A kicsik megtanulják a gyengédség erejét és a töré-
kenység iránti tiszteletet: ezek pótolhatatlan „tananyagok”, melyeket a nagyszü-
lőkkel könnyebb átadni és befogadni. A nagyszülők pedig megtanulják, hogy a
gyengédség és a törékenység nem csupán a hanyatlás jele: a fiatalok számára ezek
olyan leckék, amelyek emberivé teszik a jövőt.
Judit korán megözvegyül, gyermekei nincsenek, de idős asszonyként képes egy
teljes értékű és derűs életszakaszt megélni, annak tudatában, hogy teljesítette a
küldetést, amelyet az Úr rábízott. Számára ez annak az ideje, hogy a bölcsesség, a
gyengédség, az ajándékok gazdag örökségét hagyja a családra és a közösségre: a
jónak és nem csak a javaknak az örökségét. Amikor örökségre gondolunk, nemegy-
szer a javakra és nem arra a jóra gondolunk, amit öregkorunkban tettünk, amit
elvetettünk, arra a jóra, ami a legszebb örökség, amit másokra hagyhatunk.
Éppen idős korában Judit „felszabadította a kedvenc szolgálóját”. Ez a hozzá köze
álló ember iránti figyelmes és emberséges tisztelet jele. Ez a szolgáló elkísérte őt
annak idején, amikor a diktátort legyőzte, amikor elvágta a torkát. Öregként az
ember veszít egy kicsit a látásából, de belső tekintete áthatóbbá válik: a szívével
lát. Képessé válik olyan dolgok meglátására, amelyeket korábban nem vett észre.
Az öregek tudnak nézni és tudnak látni… Így van: az Úr nem csak a fiatalokra és az
erősekre bízza talentumait: mindenkinek szán talentumokat, személyre szabottan,
az öregeknek is. Közösségeink életében fel kell tudnunk használni sok idős ember
tehetségét és karizmáját, akik bár koruknál fogva nyugdíjasok, mégis olyan gaz-
dagságot jelentenek, amelyet ki kell használnunk. Ez az idősektől kreatív figyel-
met, új figyelmet, nagylelkű rendelkezésre állást igényel. Az aktív élet korábbi kés-
zségei elveszítik kényszerítő szerepüket, és az adományozás erőforrásaivá válnak:
tanítás, tanácsadás, építés, gondoskodás, meghallgatás… Kivált a leghátrányo-
sabb helyzetűek felé, akik nem engedhetnek meg maguknak semmilyen tanulást,
vagy akik ki vannak szolgáltatva magányuknak.
Judit felszabadította szolgálóját, és mindenkit elhalmozott figyelmességeivel. Fia-
tal nőként bátorságával vívta ki a közösség megbecsülését. Idősként a többiek
szabadságát és szeretetét gazdagító gyengédségével érdemelte ki. Judit nem egy
olyan nyugdíjas, aki melankolikusan éli ürességét: ő egy szenvedélyes idős asz-
szony, aki ajándékokkal tölti meg az Istentől kapott időt. Ajánlom: vegyétek keze-
tekbe, valamelyik nap, a Bibliát, és keressétek meg benne Judit könyvét: rövid,
olvasmányos, alig tíz oldal. Olvassátok el ennek a bátor asszonynak a történetét,
aki így, gyengédséggel, nagylelkűséggel fejezi be az életét, egy példamutató asz-
szony. Szeretném, ha a mi nagymamáink is ilyenek lennének. Mind ilyenek: bátrak,
bölcsek, és hogy ne a pénznek az örökségét hagyják ránk, hanem az unokáikba
ültetett bölcsesség örökségét.
10. Ha tiltakozni lenne kedved, akkor tiltakozz,
Isten ellen is!
[Jób, a hit próbatétele, a várakozás áldása]
2022. május 18.

A hallott bibliai szakasz [Jób 42,1–6.12.16] Jób könyvét, az egyetemes irodalom
egyik gyöngyszemét zárja. Az öregkorról szóló katekéziseink során találkozunk
Jóbbal: a hit tanújaként találkozunk vele, aki nem fogad el „karikatúrát” Istenről,
hanem kiáltva tiltakozik a rosszal szemben, míg Isten nem válaszol és nem fedi fel
arcát. Isten végül, mint mindig, meglepő módon válaszol: megmutatja Jóbnak di-
csőségét, anélkül azonban, hogy összezúzná őt, ellenkezőleg, a legnagyobb gyen-
gédséggel, ahogy Isten mindig teszi: gyengéden! Jól kell olvasnunk e könyv lapjait,
előítéletek és közhelyek nélkül, hogy megérthessük Jób kiáltásának erejét. Jót
tesz nekünk, ha beiratkozunk az ő iskolájába, hogy legyőzzük a moralizmus kísér-
tését, amikor a mindent elvesztő ember fájdalmából fakadó elkeseredéssel és
csüggedéssel találkozunk.
A könyv befejező részében – emlékszünk a történetre, Jób, aki mindent elveszít,
amije volt az életben, elveszíti vagyonát, elveszíti családját, elveszíti a fiát, elveszíti
az egészségét is, és magába roskadva beszélget három barátjával, majd egy ne-
gyedikkel, akik meglátogatják: ez a történet – és ebben a ma hallott szakaszban, a
könyv befejező részében, amikor Isten végre megszólal (Jóbnak ez a párbeszéde a
barátaival olyan, mint út ahhoz a pillanathoz, hogy Isten megszólaljon), Jób dicsé-
retéről van szó, mert megértette Isten gyengédségének titkát, mely hallgatása mö-
gött rejtőzött.
Isten megdorgálja Jób barátait, akik azt képzelték, hogy mindent tudnak, hogy
ismerik Istent és a fájdalmat, és eljöttek, hogy megvigasztalják Jóbot, végül pedig
előzetes sémáikkal ítélkeztek felette. Isten óvjon bennünket ettől a képmutató és
elbizakodott pietizmustól! Isten őrizzen attól a moralizáló, az előírásokon lovagló
vallásosságától, amely elbizakodottságot szül, farizeizmushoz és képmutatáshoz
vezet!
Az Úr így fejezi ki magát velük kapcsolatban. Így szól az Úr [egyikükhöz]: „Fölger-
jedt haragom ellened és két barátod ellen, mert nem az igazságot mondtátok ró-
lam, mint Jób, az én szolgám.” Ezt mondja az Úr Jób barátainak. „Jób, az én szol-
gám imádkozzék értetek! Mert tekintettel akarok rá lenni, s nem akarlak bennete-
ket megszégyeníteni, amiért nem az igazságot mondtátok rólam, mint Jób, az én
szolgám” (Jób 42,7–8). Isten kijelentése meglep bennünket, hiszen olvastuk Jób
heves tiltakozásának lapjait, melyek megijesztettek bennünket. Mégis – mondja az
Úr – Jób jól beszélt, akkor is, amikor dühös volt, sőt haragudott Istenre, de jól be-
szélt, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy Isten „üldöző ellenség”. Isten valami
más. Isten kétszer annyit ad vissza jutalmul Jóbnak minden vagyonából, miután
megkérte, hogy imádkozzon rossz barátaiért.
A hitbeli megtérés fordulópontja Jób kirohanásának csúcspontján következik be,
amikor így szól: „Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd föl utoljára a földön.
Hogyha fölébredek, maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent. Látni
fogom, s ő a pártomon lesz, kit szemem lát, az nem lesz majd idegen” (Jób 19,25–
27). Gyönyörű ez a szöveg! Händel zseniális oratóriumának, a Messiásnak a vége
jut eszembe, amikor az ünnepélyesen felhangzó Alleluja után a szoprán szólam
lassan ezt a részt énekli: „Tudom, hogy Megváltóm él”, békésen, nyugodtan ének-
lik. És így, Jób fájdalma és öröme után az Úr hangja valami más. „Tudom, hogy
Megváltóm él”: ez gyönyörű! Így is értelmezhetjük: „Istenem, tudom, hogy te nem
az üldözőm vagy. Az én Istenem eljön és igazságot szolgáltat nekem.” Ez az egy-
szerű hit Isten feltámasztásában, az egyszerű hit Jézus Krisztusban, az egyszerű
hit abban, hogy az Úr mindig vár ránk és el fog jönni.
Jób könyvének példázata drámaian és példásan mutatja be, ami az életben tény-
legesen megtörténik. Vagyis, hogy egy személyt, egy családot vagy egy népet túl
nehéz megpróbáltatások érnek, az emberi kicsinységhez és törékenységhez ké-
pest aránytalan megpróbáltatások. Az életben ez gyakran előfordul. Ahogy mon-
dani szokás: „Szegény embert még az ág is húzza.” Vannak emberek, akiket annyi,
de annyi baj ér, hogy az tényleg túlzottnak és igazságtalannak tűnik. Sok ilyen em-
ber van!
Mindannyian ismerünk ilyen embereket. Megdöbbentett minket a kiáltásuk, de az
is gyakran megesett, hogy csodálattal néztük csöndes hitük és szeretetük állhata-
tosságát. Gondolok itt súlyosan fogyatékos gyermekek szüleire, vagy tartós be-
tegségben szenvedőkre és mellettük lévő családtagjaikra… A helyzetet nemegy-
szer súlyosbítja az anyagiak szűkössége. Úgy tűnik, a történelem bizonyos pontja-
in ezek a terhek egymásra halmozódnak. Ez történt az elmúlt években a koronaví-
rus-világjárvánnyal, és ez történik most az ukrajnai háborúval.
Megokolhatjuk-e ezeket a „túlzásokat”, mint a természet és a történelem felsőbb-
rendű racionalitását? Megáldhatjuk-e őket vallásilag, mint jogos választ az áldoza-
tok bűneire, akik megérdemelték azokat? Nem, nem tehetjük! Az áldozatnak van
egyfajta joga arra, hogy tiltakozzon a rossz misztériuma ellen, és ezt a jogot Isten
mindenkinek megadja, sőt végeredményben ő maga az, aki ösztönöz rá. Vannak
emberek, akik odajönnek hozzám, és azt mondják: „De atyám, én tiltakoztam Is-
ten ellen, mert van ez a problémám…” Tudnod kell, kedvesem, a tiltakozás az ima
egyik módja! Amikor ezt teszed… Amikor a gyerekek, a fiatalok tiltakoznak szüleik
ellen, akkor ezzel a figyelmüket akarják magukra vonni, és azt kérik, hogy törődje-
nek velük. Ha bánt valami, ha fájdalom van a szívedben, és tiltakozni lenne kedved,
akkor tiltakozz, Isten ellen is! Isten meghallgat téged, Isten Atya, Isten nem ijed
meg tiltakozó imánktól, nem! Isten megérti. Légy szabad, légy szabad az imádság-
ban, ne zárd imádat előre tervezett sémákba! Az imádságnak ilyennek kell lennie,
spontánnak, ahogy a gyermek beszél az apjával: a gyermek mindent elmond neki,
amit szeretne, mert tudja, hogy az apja megérti őt. Isten „csendje” a dráma első
pillanatában ezt jelenti. Isten nem bújik el a szembenézés elől, de kezdetben en-
gedi, hogy Jób szabad folyást engedjen tiltakozásának. Isten meghallgatja. Talán
néha el kellene tanulnunk Istentől ezt a tiszteletet és gyengédséget. És Istennek
nem tetszik az az enciklopédia – nevezzük így –, mely Jób barátainak a magyaráza-
tait, elgondolásait tartalmazza. Az meddő szószaporítás, mely nem helyes: az a val-
lásosság, amely mindent megmagyaráz, de a szív hideg marad. Istennek ez nem
tetszik. Jób tiltakozása, Jób hallgatása jobban tetszik neki.
Jób hitvallása – mely éppen az ő Istenhez, egy felsőbb igazságszolgáltatáshoz való
szüntelen fellebezéséből fakad – a végén egy mondhatni misztikus tapasztalattal
egészül ki, amely azt mondatja vele: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most
azonban saját szememmel láttalak” (Jób 42,5). Hány ember van, hányan vannak
közülünk, akik egy-egy rossz élmény, sötét tapasztalat után előrelépnek, és jobban
ismerik Istent, mint korábban! És mi is elmondhatjuk, mint Jób: „Csak hallomásból
ismertelek, de most már láttalak, mert találkoztam veled.” Ez a tanúságtétel külö-
nösen hiteles, ha az idős ember a maga fokozatos törékenységében és veszteségében
felvállalja. Az öregek sok mindent láttak már az életben! Látták az emberek ígére-
teinek ingatagságát is. A törvény emberei, a tudomány emberei, sőt a vallás embe-
rei is, akik összekeverik az üldözőt az áldozattal, és ez utóbbira hárítják a teljes
felelősséget saját fájdalmáért. Tévednek!
Azok az öregek, akik megtalálják e tanúságtétel útját – mely a veszteség miatti ne-
heztelést Isten ígéretének állhatatos várásává változtatja –, ezek az öregek pótolha-
tatlan helyőrséget jelentenek a közösség számára a rossz túlzott megjelentésével
való szembenézésben. A Megfeszített felé forduló hívők tekintete pontosan ezt
tanulja meg. Tanuljuk meg mi is megannyi nagyapától és nagymamától, megannyi
idős embertől, akik Máriához hasonlóan egyesítik – olykor szívszorító – imájukat
Isten Fiának imájával, aki a kereszten az Atyára bízza magát. Nézzünk az idősekre,
nézzünk az öregekre, a kis öregasszonyokra; nézzünk rájuk szeretettel, nézzünk
az ő személyes tapasztalataikra! Sokat szenvedtek életükben, sokat tanultak az
életben, sok mindenen mentek keresztül, de végül béke van a szívükben, egy
mondhatni misztikus béke, az Istennel való találkozás békéje, mellyel elmondhat-
ják: „Csak hallomásból ismertelek, de most már láttak téged szemeim.” Ezek az
öregek Isten kereszten függő Fiának békességére hasonlítanak, aki az Atyára bízza
magát.
11. Az idősek bölcsessége és humora
sokat segíthet a megfáradt társadalomnak!
[Prédikátor könyve, az élet értelmének elhomályosulása]
2022. május 25.

Az öregkorról való eszmefuttatásaink sorában – tehát az öregkorról való töpren-
géseinket folytatjuk –, ma a Prédikátor könyvével, a Szentírás egy újabb gyöngy-
szemével foglalkozunk. Első olvasásra ez a rövid könyv megdöbbenti, híres refrén-
je zavarba ejti az embert: „Minden hiábavalóság.” Minden hiábavalóság – ez a ref-
rén, mely újra és újra elhangzik; minden hiábavalóság, minden „köd”, minden
„füst”, minden „üresség”. Meglepő, hogy a Szentírásban ilyen mondatokat talá-
lunk, melyek a létezés értelmét kérdőjelezik meg. Valójában a Prédikátor folyama-
tos ingadozása értelem és értelmetlenség között annak az életről való tudásnak az
ironikus megjelenítése, amelyet szenvedély fűt az igazságosság iránt, melynek Isten
ítélete a biztosítéka. És a könyv zárómondata megmutatja a próbatételből kiveze-
tő utat: „Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait, mert ez minden embernek a
kötelessége” (Préd 12,13). Ez a tanács a probléma megoldására.
Egy olyan valósággal szembesülve, mely időnként szemlátomást minden ellentét-
nek helyet ad, mégis ugyanazt a sorsot szánja mindegyiküknek, azt, hogy a sem-
miben végződnek, a közömbösség útja tűnhet számunkra az egyetlen gyógyírnak
a fájdalmas csalódásra. Ilyen kérdések merülnek fel bennünk: Erőfeszítéseink talán
megváltoztatták a világot? Képes-e valaki érvényt szerezni az igazságos és iga-
zságtalan közötti különbségnek? Úgy tűnik, mindez értelmetlen: minek ennyi erő-
feszítés?
Ez egyfajta negatív felismerés, mely az élet bármelyik időszakában megtörténhet,
de kétségtelen, hogy az öregkor szinte elkerülhetetlenné teszi ezt a találkozást a
kiábrándulással. Öregkorban a kiábrándulás megérkezik. Így döntő fontosságú,
hogy öreg korunkban ellen tudunk-e állni e kiábrándulás elkedvetlenítő hatásainak:
ha az idősek, akik már mindent láttak, megőrzik az igazságosság iránti szenvedé-
lyüket, akkor van remény a szeretetre és van remény a hitre is. És a mai világ szá-
mára döntő fontosságúvá vált, hogy átjutunk-e ezen a válságon, ezen az üdvös
válságon. Miért? Mert az a kultúra, amely az hiszi, hogy mindent megszabhat és
mindent manipulálhat, az élet értelmének kollektív elvesztésével, a szeretetből
való kiábrándulással, sőt a jóságot érintő elkedvetlenedéssel végzi.
Ez az elkedvetlenedés elveszi a tenni akarásunkat. Az a feltételezett „igazság”,
mely csupán regisztrálja a világot, az ellentétek iránti közömbösségét is regisztrál-
ja, melyeket megváltás nélkül az idő folyásának és a semmiben való végződésnek
ad át. Ebben a formájában – a tudományosság köntösébe bújva, egyúttal rendkí-
vül érzéketlenül és nagyon erkölcstelenül – a modern igazságkeresés abba a kísér-
tésbe esett, hogy teljesen búcsút vegyen az igazságosság iránti szenvedélytől.
Már nem hisz a sorsában, az ígéretében, a megváltásában.
Modern kultúránk számára, mely gyakorlatilag mindent feláldozna a dolgok eg-
zakt megismerése érdekében, ennek az új cinikus észnek a megjelenése – mely tu-
dást és felelőtlenséget kapcsol egybe – kemény válaszcsapást jelent. Az erkölcsi-
ség alól felmentő tudás ugyanis eleinte a szabadság, az energia forrásának tűnik,
de hamarosan a lélek bénulásává válik.
A Prédikátor a maga iróniájával már leleplezi a tudás mindenhatóságának ezt a
végzetes kísértését, a „mindentudás tébolyát”, mely az akarat teljes erővesztését
eredményezi. A legkorábbi keresztény hagyomány szerzetesei pontosan azonosí-
tották a léleknek ezt a betegségét, mely hirtelen felfedezi a hit és erkölcs nélküli
tudás hiábavalóságát, az igazságosság nélküli igazság ábrándját. Akédiának nevez-
ték. Olyan kísértés ez, amely mindenkire leselkedik, az öregekre is, de mindenki ki
van téve neki. Ez nem egyszerűen lustaság: nem, annál több. Nem egyszerűen
depresszió: nem. Az akédia inkább a világ megismerése előtti behódolás, amely-
ben nincs többé szenvedély az igazságosság és a belőle következő cselekvés iránt.
Az értelemvesztés és az erőhiány, melyet ez a tudás okoz, amely elutasít minden
etikai felelősséget és minden szeretetet a valódi jó iránt, nem ártalmatlan. Nem
pusztán a jóra irányuló akarat erőit veszi el: visszahatásképpen megnyitja az utat a
gonosz erőinek agresszivitása előtt. Ezek annak a megőrült észnek az erői, amelyet
ideológiai túltengés tett cinikussá. Minden fejlődésünkkel, minden jólétünkkel
együtt voltaképpen a „megfáradás társadalmává” váltunk. Gondoljatok csak bele:
megfáradt társadalom vagyunk! Széleskörű jólétet kellett volna teremtenünk, és
eltűrjük az egészségügy tudományosan szelektív piacát. Áthághatatlan határt kel-
lett volna szabnunk a békének, és védtelen emberek elleni, egyre kíméletlenebb
háborúknak vagyunk szemtanúi. A tudomány persze fejlődik, és ez jó. De az élet
bölcsessége valami egészen más, és úgy tűnik, hogy az megrekedt.
Végül ez az érzelemmentes és felelőtlen ész értelmet és erőt vesz el az igazság
megismerésétől is. Nem véletlen, hogy korunk az álhírek, a kollektív babonák és az
áltudományos igazságok kora. Érdekes: a tudásnak, a mindentudásnak, sőt a tu-
dás pontosságának ebben a kultúrájában sok boszorkányság, de művelt boszor-
kányság terjedt el. Bizonyos kultúrával rendelkező boszorkányság ez, de babonás
élethez vezet: egyfelől értelmünkkel haladunk előre a dolgok gyökerekig hatoló
megismerésben; másrészt a lélek, melynek valami másra van szüksége, a babonák
útját választja, és a boszorkányságnál köt ki. Az idősek megtanulhatják a Prédiká-
tor ironikus bölcsességéből annak művészetét, hogy fényt derítsenek az igazsá-
gosság iránti szeretet nélküli elme igazságának tébolyában rejlő csalásra. A böl-
csességben és humorban gazdag idősek nagyon jó hatással vannak a fiatalokra!
Megmentik őket a szomorú és életbölcsességet nélkülöző világ tudásának kísérté-
sétől. És ezek az idős emberek visszavezetik a fiatalokat Jézus ígéretéhez: „Bol-
dogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert majd eltelnek vele” (Mt
5,6). Ők azok, akik éhezést és szomjazást fognak ébreszteni a fiatalokban az iga-
zság iránt. Bátorság, mi, mindannyian, idősek: bátorság és hajrá! Rendkívül nagy
küldetésünk van a világban! De kérem, ne keressünk menedéket ebben a nem
konkrét, nem valóságos, gyökértelen idealizmusban – mondjuk ki világosan –, az
élet boszorkányságaiban!
12. Ne rejtsük el öregségünket,
van, mit tanítanunk a fiatalabbaknak!
[„Akkor se hagyj el, ha erőm elfogy!” (Zsolt 71,9)]
2022. június 1.

Az idős ember gyönyörű imája, melyet az imént hallott 71. zsoltárban találunk, arra
bátorít bennünket, hogy gondolkodjunk el az öregség állapotára jellemző erős
feszültségéről: amikor a fáradozásokon való túljutásra és a kapott áldásokra való
emlékezés a hit és a remény próbájává válik. A próbatételt már maga az a gyenge-
ség jelenti, amely az öregkorba való átlépés törékenységével és sebezhetőségével
együttjár. És a zsoltáros – egy idős ember, aki az Úrhoz fordul – kifejezetten meg-
említi, hogy ez a folyamat elhagyásra, megtévesztésre, visszaélésre és erőszakos-
ságra ad alkalmat, melyek időnként rázúdulnak az idős emberre. Ez a hitványság
egyik formája, amelyre társadalmunkban specializálódtunk. Így igaz! A leselejtezés
társadalmában, ebben a leselejtező kultúrában az időseket félreállítják, és ők ilyen
dolgokat szenvednek el. Nincs hiány olyan emberekből, akik kihasználják az idősek
életkorát, hogy ezerféleképpen becsapják és megfélemlítsék őket. Gyakran olva-
sunk az újságokban vagy hallunk híreket olyan idős emberekről, akiket gátlástala-
nul rászednek, hogy megszerezzék megtakarításaikat; vagy akiket védelem és
gondozás nélkül magukra hagynak; vagy akiket megvetve sértegetnek és megfé-
lemlítenek, hogy lemondjanak jogaikról. A családokban is – és ez súlyos! – előfor-
dulnak ilyen kegyetlenségek. Az időseket eldobják, bedugják őket az idősek ott-
honába, a gyermekeik nem látogatják őket, vagy ha mégis, akkor is évente csak
párszor. Az időseket a létezés sarkába állítják. És ez megtörténik: ez történik ma,
ez történik a családokban, ez történik állandóan! El kell gondolkodnunk ezen!
A társadalom egészének iparkodnia kell, hogy gondoskodjon az öregekről – ők a
mi kincsünk! –, akik egyre többen vannak, mégis gyakran annál elhagyatottabbak.
Amikor arról hallunk, hogy az időseket megfosztják önrendelkezésüktől, biztonsá-
guktól, sőt még otthonuktól is, megértjük, hogy a mai társadalom idősekkel
szembeni ambivalenciája nem alkalmi vészhelyzetek problémája, hanem a világun-
kat mérgező leselejtező kultúrának az egyik jellemzője. A zsoltárban szereplő idős
férfi Istennek vallja meg keserűségét: „Ellenségeim megszólnak, szemmel tarta-
nak, ellenem beszélnek. Azt mondják: »Elhagyta az Úr, űzzétek, fogjátok el, hisz
senki sincs már, aki pártját fogná!«” (Zsolt 71,10–11). A következmények végzete-
sek. Az öregkor nemcsak a méltóságát veszti el, de még abban is kételkedik az
ember, hogy érdemes az életet folytatni. Így mindannyian hajlunk arra, hogy el-
rejtsük sebezhetőségünket, eltitkoljuk betegségünket, korunkat és öregségünket,
mert attól félünk, hogy ezek méltóságunk elvesztésének előszobáját jelentik. Te-
gyük fel magunknak a kérdést: vajon emberi dolog-e ezt az érzést kiváltani? Ho-
gyan lehetséges, hogy a modern civilizáció, mely annyira fejlett és hatékony, eny-
nyire kényelmetlenül érzi magát a betegséggel és az öregséggel szemben, elrejti a
betegséget, s elrejti az öregséget? Hogyan lehetséges, hogy a politika, mely annyi-
ra elkötelezett a méltóságteljes továbbélés határainak meghatározása mellett,
érzéketlen az idősekkel és a betegekkel való szeretetteljes együttélés méltósága
iránt?
A zsoltárban hallott öregember, aki vereségnek látja öregségét, újra rátalál az Úr-
ba vetett bizalomra. Érzi, hogy segítségre szorul. És Istenhez fordul. Szent Ágoston
e zsoltárt kommentálva így biztatja az idős embert: „Ne félj attól, hogy öregsé-
gedre magadra hagynak. […] Miért félsz attól, hogy [az Úr] elhagy téged, hogy
elvet téged öregséged idején, amikor elfogy az erőd? Ellenkezőleg, épp akkor lesz
benned az ő ereje, amikor a tiéd megfogyatkozik” (PL 36, 881–882). És az idős
zsoltáros így fohászkodik: „Igazságodban ments meg, szabadíts meg! Fordítsd
felém füled, és siess segítségemre! Légy megmentő sziklám, erős váram! Valóban
te vagy sziklám és váram” (Zsolt 71,2–3). Ez a fohász Isten hűségéről tanúskodik,
és perbe hívja azt a képességét, hogy felrázza az emberek lelkiismeretét, amelyet
eltorzított az érzéketlenség a halandó élet példázata iránt, melyet a maga teljes-
ségében kell megőrizni. Majd így imádkozik: „Istenem, ne maradj távol tőlem,
Uram, siess segítségemre! Valljanak szégyent, kik vesztemre törnek, és pusztulja-
nak el! Akik bajt hoznak rám, azokat érje szégyen és gyalázat!” (Zsolt 71,12–13).
A szégyennek ugyanis azokat kellene érnie, akik kihasználják a betegséggel és
öregséggel járó gyengeséget. Az ima megújítja Isten hűségének és áldásának ígé-
retét az idős ember szívében. Az idős ember újra felfedezi az imát, és tanúságot tesz
annak erejéről. Jézus az evangéliumokban sosem utasítja el a segítségre szorulók
imáját. Gyengeségüknél fogva az idősek megtaníthatják a többi korosztálynak,
hogy mindannyiunknak rá kell hagyatkoznunk az Úrra, és kérnünk kell az ő segít-
ségét. Ebben az értelemben valamennyiünknek tanulnunk kell az öregektől: igen,
az öregségnek van egy ajándéka, mégpedig az, hogy rá kell hagyatkoznunk mások
gondoskodására, kezdve magával Istennel.
A törékenységnek van tehát egy „tanítóhivatala”, ezért ne rejtsük el
törékenyégünket, ne! A törékenységnek van egy „tanítóhivatala”: az öregség az
emberi élet teljes időtartama alatt képes hitelesen emlékeztetni bennünket. Ne
rejtsük el öregségünket, ne rejtsük el az öregséggel járó gyengeségeket! Ez a taní-
tás mindannyiunknak szól. Ez a tanítás döntő fontosságú horizontot nyit civilizáci-
ónk reformjához. Ez a reform ma már elengedhetetlenül szükséges mindenki
együttélése érdekében. Az idősek marginalizálása, mind fogalmilag, mind gyakor-
latilag, az élet minden szakaszát megrontja, nem csak az öregkorét. Ma mindany-
nyian gondolhatunk a családunkhoz tartozó idősekre: hogyan kapcsolódom hoz-
zájuk, megemlékezem-e róluk, meglátogatom-e őket? Megteszek-e mindent, hogy
semmiben se szenvedjenek hiányt? Tisztelem-e őket? Az idősebbeket, akik a csalá-
domban vannak, az anyámat, apámat, a nagypapámat, nagymamámat, a nagybá-
csikat, nagynéniket, a barátainkat, kitöröltem az életemből? Vagy felkeresem őket,
hogy bölcsességet, életbölcsességet merítsek belőlük? Ne feledd, te is leszel idős!
Az öregség mindenkit elér. És ahogyan szeretnéd, hogy öregkorodban bánjanak
veled, úgy bánj ma te is az idősekkel! Ők a család emlékezetét, az emberiség emlé-
kezetét, az ország emlékezetét jelentik. Vigyázzatok az öregekre, a bölcsesség
kincsestáraira! Adja meg az Úr az Egyházhoz tartozó időseknek e fohásznak és e
provokációnak a nagylelkűségét! Ez az Úrba vetett bizalom fertőzzön meg ben-
nünket! S ez szolgálja mindannyiunk javát, az övékét, a miénkét és gyermekeinkét!
13. A ráncok az érettség jelei, a megtett út jelei;
ne nyúljatok hozzájuk!
[Nikodémus, „Hogy születhet meg valaki, amikor már öreg?” (Jn 3,4)
2022. június 8.

Az evangéliumok legjelentősebb idős alakjai közé tartozik Nikodémus – a zsidók
egyik vezetője –, aki meg akarta ismerni Jézust, de titokban, éjszaka ment el hozzá
(vö. Jn 3,1–21). Jézus Nikodémussal folytatott párbeszédében Jézus kinyilatkozta-
tásának és megváltó küldetésének lényege fogalmazódik meg, amikor azt mondja:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne,
el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Jézus azt mondja Nikodémusnak: ahhoz, hogy „láthassa az ember Isten országát,
felülről kell születnie” (vö. Jn 3,3). Nem arról van szó, hogy újból meg kell szület-
nünk, hogy megismételjük a világra jövetelünket, remélve, hogy az új reinkarnáció
egy jobb élet lehetőségét nyitja meg előttünk. Ez az ismétlés értelmetlen. Meg-
fosztaná minden értelmétől a leélt életet, eltörölné, mintha egy sikertelen kísérlet,
egy lejárt érték, egy elveszthető semmiség lenne. Nem, nem erről, nem az újbóli
megszületésről beszél Jézus: másról van szó. Ez az élet értékes Isten szemében:
az ő gyengéden szeretett teremtményeiként azonosít bennünket. A „felülről való
születés”, mely lehetővé teszi számunkra, hogy „belépjünk” Isten országába, a
Lélekben való megszületés, a vizeken való átkelés az Isten szeretetével kiengesz-
telt teremtés ígéretének földjére. Felülről való újjászületés, Isten kegyelmével.
Nem újbóli fizikai újraszületés.
Nikodémus félreérti ezt a születést, és öregségét hozza fel érvként annak lehetet-
lenségére: az ember elkerülhetetlenül megöregszik, az örök fiatalság álma végleg
szertefoszlik, az időben minden születés elsorvadásba torkollik. Hogyan lehet el-
képzelni olyan sorsot, amelynek születési formája van? Nikodémus így gondolko-
dik, és nem képes megérteni Jézus szavait. Mit jelent ez az újraszületés, mi ez?
Nikodémus ellenvetése igen tanulságos számunkra. Sőt, Jézus szavának fényében
visszájára fordíthatjuk, hogy felfedezzük az öregkor egyik küldetését. Az öregség
ugyanis nemhogy nem akadálya a felülről való születésnek, amelyről Jézus beszél,
hanem a megfelelő életszakasz arra, hogy megvilágítsa azt, és megszabadítsa az
elveszett reményként való félreértéstől. Korunk és kultúránk, mely aggasztóan
hajlik arra, hogy a gyermek születését az emberi lény egyszerű termelésének és
biológiai reprodukciójának tekintse, az örök fiatalság mítoszát mint a romolhatat-
lan test – kétségbeesett – rögeszméjét ápolja. Az öregséget ugyanis – sok tekin-
tetben – megvetik az emberek. Mert cáfolhatatlan bizonyítékot hordoz e mítosz
feladásához, mely szívesen visszavinne az anyaméhbe, hogy testben örökké fiata-
lok legyünk.
A technológia minden tekintetben vonzódik ehhez a mítoszhoz: miközben várjuk,
hogy legyőzhessük a halált, életben tarthatjuk testünket gyógyszerekkel és koz-
metikumokkal, melyek lassítják, leplezik, eltüntetik az öregedést. Természetesen
egy dolog jólét, és másik a mítosz táplálása. Nem tagadható azonban, hogy a ket-
tő összekeverése egyfajta mentális zavart okoz. A jólét összekeverése az örök fia-
talság mítoszának táplálásával. Annyi mindent megtesznek az emberek annak ér-
dekében, hogy visszanyerjék ezt a fiatalságot: számtalan szépítőszer, rengeteg
plasztikai műtét, csak hogy fiatalnak tűnjenek. Egy bölcs olasz színésznő, Magnani
szavai jutnak eszembe; amikor azt mondták neki, hogy el kellene távolítani a rán-
cait, ő azt válaszolta: „Ne, ne nyúljanak hozzájuk! Sok-sok év kellett, hogy megsze-
rezzem őket: ne nyúljanak hozzájuk!” Bizony, a ráncok a tapasztalat jelei, az élet
jelei, az érettség jelei, a megtett út jelei. Ne nyúljatok hozzájuk, hogy fiatalok le-
gyetek, mert csak látszólag lennétek fiatalok: ami számít, az az egész személyiség,
ami számít, az a szív, és a szív megmarad a jó bor fiatalságával, mert minél öre-
gebb a bor, annál jobb.
A halandó testben való élet gyönyörű „befejezetlenség”: mint egyes műalkotások,
melyeknek éppen befejezetlenségükben van egyedi varázsa. Mert a földi élet
„kezdés”, nem befejezés: pontosan így jövünk a világra, mint valódi emberek, akik
haladnak a korral, de örökké valódiak. De a halandó testben élt élet túlságosan
szűk tér és idő ahhoz, hogy létezésünk legértékesebb részét érintetlenül őrizzük
és beteljesítsük az e világi időben. A hitnek, mely befogadja az evangéliumi igehir-
detést Isten országáról, melyre rendeltettünk, rendkívüli első hatása van, mondja
Jézus. Lehetővé teszi, hogy „lássuk” Isten országát. Képessé válunk arra, hogy
valóban meglássuk a reményünk beteljesedésére utaló számos jelet mindabban,
ami életünkben Isten örökkévalóságára szóló rendeltetésünk jegyét viseli magán.
A jelek az evangéliumi szeretet jelei, melyekre Jézus sokféleképpen megvilágított.
És ha „látjuk” őket, akkor „be is léphetünk” az országba, a Lélek fuvallatával, az új
életet adó vízen keresztül.
Az öregség olyan állapot, amely sokunk számára megadatik, és amelyben a felülről
való születés csodája mélyen átélhető és az emberi közösség számára hitelessé
tehető: nem az időbeli születés iránti nosztalgiát, hanem a végső rendeltetésünk
iránti szeretetet közvetíti. Ebből a szempontból az öregkornak egyedülálló szép-
sége van: az Örökkévaló felé haladunk. Senki sem térhet vissza az anyaméhbe,
technológiai és fogyasztói pótlékok révén sem. Ez nem ad bölcsességet, nem ad
megtett utat, ez mesterséges. Szomorú lenne, még ha lehetséges lenne is ez a
visszatérés. Az idős előre megy, az idős a cél felé, Isten mennyei otthona felé ha-
lad, az idős az élete során megélt bölcsességgel járja az útját. Az öregség ezért
különleges idő, hogy megszabadítsuk a jövőt a biológiai és robotikus túlélés tech-
nokrata illúziójától, de mindenekelőtt azért, mert megnyit Isten teremtő és élet-
adó méhének gyengédsége előtt. Itt szeretném kiemelni ezt a szót: az öregek
gyengédsége. Figyeljetek meg egy nagypapát vagy nagymamát, ahogyan az uno-
káikra néznek, ahogyan megsimogatják őket: az a gyengédség, mely mentes min-
den emberi megpróbáltatástól, amely legyőzte az emberi megpróbáltatásokat, és
képes ingyenesen adni a szeretetet, a másikhoz való szeretető közelséget. Ez a
gyengédség nyitja meg az ajtót Isten gyengédségének megértéséhez. Ne felejtsük
el, hogy Isten Lelke közelség, együttérzés és gyengédség. Isten ilyen, ő meg tud
simogatni. Az öregség pedig segít megérteni Istennek ezt a dimenzióját, a gyen-
gédséget. Az öregkor különleges idő arra, hogy megszabadítsuk a jövőt a tech-
nokrata illúziótól, Isten gyengédségének az ideje, aki teremt, utat teremt mindany-
nyiunk számára. Adja meg a Lélek, hogy újra felfedezzük az öregkornak ezt a lelki
és kulturális küldetését, mely kibékít bennünket a felülről való születéssel! Így
gondolunk az öregségre, de aztán feltesszük a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a
leselejtezés mostani kultúrája az öregek kidobása mellett dönt, mert hasztalannak
tartja őket? Az idősek a jövő hírnökei, az idősek a gyengédség hírnökei, az idősek a
megélt élet bölcsességének hírnökei. Menjünk előre, és figyeljünk az idősekre!
14. Jézus fog megtanítani arra,
hogyan szeressük idős betegeinket!
[A hittől vezérelt vidám szolgálat, melyet hálával sajátítunk el]
2022. június 15.

A Simon anyósának meggyógyításáról szóló egyszerű és megható elbeszélést hal-
lottuk Márk evangéliumából [Mk 1,29–31]. Simont ekkor még nem nevezik Péter-
nek. A rövid epizódot a másik két szinoptikus evangélium is közli, kisebb, mégis
szembeötlő eltérésekkel. „Simon anyósa lázas betegen feküdt” – írja Márk. Nem
tudjuk, hogy enyhe rosszullét volt-e ez, de idős korban egy egyszerű lázas beteg-
ség is veszélyes lehet. Amikor megöregszünk, már nem tudjuk irányítani a testün-
ket. Az embernek meg kell tanulnia választani, hogy mit tegyen és mit ne tegyen.
A test ereje gyengül és elhagy bennünket, még akkor is, ha szívünk nem szűnik
meg vágyakozni. Tehát meg kell tanulni megtisztítani a vágyat: türelmesnek lenni,
megválasztani, mit kérünk a testtől és az élettől. Amikor idősek vagyunk, nem csi-
nálhatjuk ugyanazt, mint fiatalon: a testünknek más a ritmusa, hallgatnunk kell a
testünkre, és el kell fogadnunk korlátainkat. Mindannyiunknak vannak korlátaink.
Most nekem is bottal kell járnom.
A betegség másképpen, új módon nehezedik az idősre, mint fiatalra vagy a közép-
korúra. Mintha kemény csapás érne egy már amúgy is nehéz időszakban. Az idős
ember betegsége gyorsítani látszik a halált, de mindenképpen csökkenteni látszik
az előtte álló amúgy is rövidnek tartott időt. Kétségeink támadnak, hogy nem fo-
gunk felépülni, hogy „ez lesz az utolsó alkalom, hogy megbetegszem”, és így to-
vább: ilyen gondolatok jutnak eszünkbe… Nem lehet reménnyel álmodni egy
olyan jövőről, amely már most nem létezőnek tűnik. Egy híres olasz író, Italo
Calvino írt az öregek keserűségéről, akik jobban szenvednek a múlt dolgainak el-
vesztésétől, mint amennyire örülni tudnak az új dolgok érkezésének. Az imént hal-
lott evangéliumi jelenet azonban segít remélni, és máris kínál egy első tanulságot:
Jézus nem egyedül látogatja meg azt a beteg öregasszonyt, hanem tanítványaival
együtt. És ez elgondolkodtat bennünket egy kicsit.
Pontosan a keresztény közösségnek kell gondoskodnia az idősekről: a rokonoknak
és a barátoknak is, de a közösségnek is. Az időseket sok embernek kell látogatnia,
együtt és gyakran! Sosem szabad elfelejtenünk az evangéliumnak ezt a három so-
rát. Ma különösen, hogy az idősek száma jelentősen megnőtt, a fiatalokhoz képest
is, mert ebben a demográfiai télben kevesebb gyermek születik, sok az idős és ke-
vés a fiatal. Felelősséget kell éreznünk azért, hogy meglátogassuk a gyakran
egyedül élő időseket, és imáinkban az Úr elé vigyük őket. Maga Jézus fog megta-
nítani arra, hogyan szeressük őket. „Egy társadalom akkor igazán befogadó az élet
iránt, ha felismeri, hogy az élet értékes idős korban, fogyatékosságban, súlyos be-
tegségben és kihunyóban is” (Üzenet a Pápai Életvédő Akadémiához, 2014. február
19.). Az élet mindig értékes. Jézus, amikor meglátja a beteg idős asszonyt, meg-
fogja a kezét, és meggyógyítja: ugyanazzal a mozdulattal támasztja fel a meghalt
kislányt: kézen fogja, felállítja, úgy gyógyítja meg, hogy talpra állítja. Jézus ezzel a
gyengéd, szerető gesztussal adja az első leckét tanítványainak: az üdvösséget a
beteg emberre való odafigyelés által lehet hirdetni, jobban mondva, közvetíteni;
és az asszony hite felragyog, hálásan a föléje hajoló Isten gyengédségéért. Most
visszatérek egy olyan témához, amelyet már többször említettem ezekben a kate-
kézisekben: úgy tűnik, hogy a selejtezés mostani kultúrája kiirtja az időseket. Igen,
nem megöli őket, hanem társadalmilag eltünteti őket, mintha teher lennének, aki-
ket magunkkal kell cipelni: jobb elrejteni őket. Ez saját emberségünk elárulása, a
legocsmányabb dolog, szelektálás az életek között hasznosság, fiatalság sze-
rint…, és nem fogadjuk el az életet úgy, ahogy jön, az öregek bölcsességével, az
öregek korlátaival. Az öregek sokat adhatnak nekünk: náluk van az élet bölcsessé-
ge. Sok mindenre taníthatnak bennünket: ezért kell megtanítanunk a gyerekeket
is arra, hogy viseljék gondját nagyszüleiknek, látogassák nagyszüleiket. A fiatalok
és a nagyszülők, a gyermekek és a nagyszülők közötti párbeszéd alapvető fontos-
ságú a társadalom számára, alapvető fontosságú az Egyház számára, és alapvető
fontosságú az élet egészségének szempontjából. Ahol nincs párbeszéd fiatalok és
idősek között, ott hiányzik valami, és egy múlt nélküli, azaz gyökerek nélküli nem-
zedék nő fel.
Ha az első leckét Jézus adta, a másodikat az idős asszony adja nekünk, aki „felkelt,
és szolgált nekik”. Idős emberként is lehet, sőt idős emberként is kell szolgálni a
közösséget. Jó, hogy az idősek még vállalják a szolgálat feladatát, és legyőzik a
félreállás kísértését. Az Úr nem selejtezi le őket, ellenkezőleg, erőt ad nekik a szol-
gálathoz. És szeretném megjegyezni, hogy a beszámolóban nem különösebben
hangsúlyozzák ezt az evangélisták: ez a Jézus-követés normalitása, amelyet a ta-
nítványok a maga egészében megtanulnak majd Jézus iskolájában, a tőle kapott
képzés során. Azok az öregek, akik megőrzik készségüket a gyógyulásra, a vigasz-
talásra, a közbenjárásra testvéreikért – legyenek tanítványok, századosok, gonosz
szellemektől megszállott személyek, kitaszítottak… –, talán a legnagyobb tanú-
ságtevők a hitet kísérő hála tisztaságáról. Ha az időseket ahelyett, hogy a közös-
ség életét meghatározó események színpadáról elbocsátanánk és ledobnánk, s a
kollektív figyelem középpontjába helyeznénk, akkor arra kapnának bátorítást,
hogy gyakorolják a hála értékes szolgálatát Isten iránt, aki senkiről sem feledkezik
meg. Az idősek hálája az Istentől életükben kapott ajándékokért, ahogyan Péter
anyósa tanítja nekünk, visszaadja a közösségnek az együttélés örömét, és megad-
ja a tanítványok hitének e hit rendeltetésének lényegi vonását.
De jól meg kell jegyeznünk, hogy a közbenjárás és a szolgálat, melyet Jézus min-
den tanítványának előír, nem egyszerűen a nők dolga: ilyen korlátozásnak semmi
árnyéka sincs Jézus szavaiban és tetteiben. Az Isten gyengédségéért való hálaadás
evangéliumi szolgálata semmiképpen sem az uralkodó férfi és a szolgáló nő kate-
góriáit követi. Ez azonban semmit sem von le abból a tényből, hogy a nők a háláról
és a hit gyengédségéről olyan dolgokat taníthatnak a férfiaknak, amelyeket a fér-
fiak nehezebben értenek meg. Péter anyósa, mielőtt az apostolok odaértek volna,
Jézus követésének útján, nekik is mutatta az utat. És Jézus különleges szelídsége,
aki „megérintette a kezét”, és „szelíden föléje hajolt”, már kezdettől fogva vilá-
gossá tette a gyengék és betegek iránti különleges érzékenységét, amelyet Isten
Fia minden bizonnyal az anyjától tanult.
Kérlek benneteket, próbáljuk elérni, hogy az idősek, a nagyszülők közel legyenek a
gyermekekhez, a fiatalokhoz, hogy átadhassák nekik az élet emlékét, az élet ta-
pasztalatát, az élet bölcsességét! Minél jobban lehetővé tesszük, hogy a fiatalok
és az idősek összekapcsolódjanak, akkor több reményünk lesz arra, hogy társa-
dalmunknak lesz jövője.
15. Tegyünk tanúságot Krisztusról az öregkor töré-
kenységében is!
[Péter és János]
2022. június 22.
Kedves testvéreim, Isten hozott benneteket, jó napot kívánok!

Az öregkorról szóló katekéziseink sorában ma a feltámadt Jézus és Péter párbe-
szédéről elmélkedünk, melyet János evangéliumának végén olvashatunk (Jn 21,15–
23). Ez egy megindító párbeszéd, amelyből Jézusnak a tanítványai iránt érzett
egész szeretete átsugárzik, és a velük, különösen Péterrel való kapcsolatának ma-
gasztos embersége is: gyengéd, de nem bárgyú, közvetlen, erős, szabad, nyílt
kapcsolat. Emberi és igazságban zajló kapcsolat. Így János oly spirituális, oly ma-
gasröptű evangéliuma egy Jézus és Péter közötti megrendítő kéréssel és
szeretetfelajánlással zárul, mely – teljesen természetesen – egy köztük zajló vitá-
val fonódik össze. Az evangélista megjegyzi, hogy ő a tények igazságáról tesz ta-
núságot (vö. Jn 21,24). És bennük kell keresni az igazságot.
Feltehetjük magunknak a kérdést: képesek vagyunk-e megőrizni Jézusnak ezt a
tanítványokkal való kapcsolatát, az ő oly nyílt, őszinte, közvetlen, emberi módon
valóságos stílusában? Milyen a kapcsolatunk Jézussal? Olyan, mint az apostoloké
vele? Nem inkább arra érzünk-e gyakran kísértést, hogy az evangélium tanúságté-
telét egy „mézes-mázas” kinyilatkoztatás gubójába zárjuk, amely felé olykor tisz-
telettel fordulunk? Ez a tiszteletnek tűnő hozzáállás valójában eltávolít minket a
valódi Jézustól, sőt, a hitnek egy meglehetősen elvont, rendkívül öncélú, nagyon
világias útjának alkalma lesz, amely nem Jézus útja. Jézus Isten emberré lett Igéje,
és ő emberként cselekszik, emberként, Istenemberként szól hozzánk. Emberi
gyengédséggel, emberi barátsággal, emberi közelséggel. Jézus nem olyan, mint a
kis szentképek cukros alakja, nem: Jézus mellettünk áll, közel van hozzánk.
Jézus Péterrel folytatott vitájában két olyan szövegrészletet is találunk, amely ép-
pen az öregséggel és az idő hosszával foglalkozik: a tanúságtétel idejével, az élet
idejével. Az első lépés Jézus figyelmeztetése Péterhez: amikor fiatal voltál, önellá-
tó voltál, amikor öreg leszel, már nem leszel annyira ura magadnak és életednek.
Mondhatná nekem is, hisz tolószékben kell lennem! Nemde? De ez van, ilyen az
élet: az öregséggel együtt járnak ezek a betegségek, és el kell fogadnunk őket,
ahogy jönnek, nem igaz? Nincs már meg bennünk a fiatalság ereje! És a te tanúság-
tételedet is ez a gyengeség fogja kísérni – mondja Jézus. Jézusról kell tanúságot
tenned a gyengeségben, betegségben és halálban is. Loyolai Szent Ignácnak van
egy szép mondata, amely így szól: „Ahogyan az életben, úgy a halálban is tanúsá-
got kell tennünk Jézus tanítványaiként.” Az élet végének a tanítványi élet végének
kell lennie: Jézus tanítványaiként halunk meg, mert az Úr mindig az életkorunknak
megfelelően szól hozzánk. Az evangélista hozzáteszi saját megjegyzését: elma-
gyarázza, hogy Jézus a végső tanúságtételre, a vértanúságra és a halálra utalt. De
általánosságban is nyugodtan érthetjük ezt a figyelmeztetést. Krisztus-
követésedben meg kell tanulnod megengedni, hogy törékenységed tanítson és ala-
kítson: a tehetetlenséged, a másokra szorultságod, az öltözködésben, a közleke-
désben is. De te „kövess engem” (Jn 21,19). Jézus követése mindig folytatódik, jó
egészségben, nem jó egészségben, testi önellátással és nem önellátással, de Jézus
követése a fontos: mindig kövessük Jézust, gyalog, futva, lassan, kerekesszékben,
de mindig kövessük! A követés bölcsességének meg kell találnia a módját, hogy
megmaradjon a hit megvallásában – így válaszol Péter: „Uram, te tudod, hogy sze-
retlek” (Jn 21,15.16.17) – még a gyengeség és öregség korlátozott körülményei kö-
zött is. Szeretek úgy beszélgetni az idősekkel, hogy a szemükbe nézek: csillogó
szemük van, olyan szemük, amely a szavaknál is többet mond, egy élet tanúságté-
telét. És ez gyönyörű, meg kell tartanunk a végsőkig! Kövessük Jézust így, élettel
telve!
Ez a Jézus és Péter közötti beszélgetés értékes tanítást tartalmaz minden tanít-
vány számára, mindannyiunk számára, akik hívők vagyunk. Minden idős embernek
is. Tanuljunk meg törékenységünkből, hogy kifejezzük koherens tanúságtételün-
ket egy olyan élet körülményei között, amely nagyrészt másokra szorul, nagyrészt
mások kezdeményezésétől függ. A betegséggel, az öregséggel növekszik a má-
sokra utaltság, már nem vagyunk annyira önellátóak, mint korábban; növekszik a
másoktól való függés, de ekkor is egyre érettebbé válik a hitünk, ekkor is velünk
van Jézus, ekkor is árad másokra az élet útján jól megélt hit gazdagsága.
De ismét fel kell tennünk magunknak a kérdést: van-e olyan lelkiségünk, amely
tényleg képes értelmezni gyengeségünknek ezt a – most már hosszú és mindenre
kiterjedő – időszakát, amelyben másokra szorulunk, és már nem elegendő auto-
nómiánk ereje? Hogyan maradunk hűségesek a megélt tanítványsághoz, a meg-
ígért szeretethez, a keresett igazságossághoz kezdeményezőkészségünk idején, a
törékenység, a függőség, a búcsúzás, az életünk főszerepétől való megválás ide-
jén? Nem könnyű megválni attól, hogy főszereplők legyünk, nem könnyű!
Ez az új időszak egyben a próbatételek ideje is, nyilvánvalóan. Kezdve azzal a kí-
sértéssel – mely kétségtelenül nagyon emberi, de nagyon alattomos is –, hogy
megőrizzük főszerepünket. De néha a főszereplőnek kisebbé kell válnia, le kell
ereszkednie, el kell fogadnia, hogy az öregség elhalványítja mint főszereplőt. De
lesz egy másik módja annak, hogy kifejezd magad, egy másik módja annak, hogy
részt vegyél a család, a társadalom, a baráti társaság életében. Pétert pedig a kí-
váncsiság hajtja: „Hát vele mi lesz?” – kérdezi Péter, látva, hogy a szeretett tanít-
vány követi őket (vö. Jn 21,20–21). Mások dolgába üti az orrát. De nem! Jézus azt
mondja: „Ne törődj vele!” „Az »én« követőim között lesz? Talán az »én« helyemet
foglalja majd el? Ő lesz az utódom?” Ezek felesleges, hasztalan kérdések. „Túlél
engem, és átveszi a helyemet?” Jézus válasza pedig őszinte, sőt durva: „Mi gon-
dod vele? Te csak kövess engem” (Jn 21,22), mintha azt mondaná: a saját életeddel
törődj, a jelenlegi helyzeteddel, és ne üsd az orrod mások dolgába. Te csak kövess
engem! Igen, ez a fontos: Jézus követése, Jézust követni életben és halálban,
egészségben és betegségben, a virágzó, sikerekkel járó életben, és a nehéz, ku-
darcokkal teli életben. És amikor mások dolgaiba akarjuk ártani magunkat, Jézus
azt válaszolja: „Mi gondod vele? Te csak kövess engem!” Pompás! Nekünk, idő-
seknek nem szabad irigykednünk a fiatalokra, akik a saját útjukat járják, akik elfog-
lalják a helyünket, akik túlélnek bennünket. Az esküvel vállalt szeretetünkhöz való
hűségünknek, a hívő Jézus-követéshez való hűségünknek a tisztessége, olyan kö-
rülmények között is, amelyek közelebb visznek az élettől való búcsúzáshoz, az
utánunk jövő nemzedékek számára csodálatra és az Úr hálás elismerésére jogosít
fel bennünket. Megtanulni elbúcsúzni: ez az idősek bölcsessége! De jól, mosolyog-
va búcsúzni; megtanulni társaságban búcsúzkodni, másokkal együtt búcsúzkodni.
Az idős ember élete búcsú, igen lassú, de örömteli búcsú: leéltem az életet, meg-
tartottam a hitemet. Szép ez, amikor egy idős ember ezt mondhatja: „Leéltem az
életet, ez az én családom; leéltem az életemet, bűnös voltam, de jót is tettem.” És
ez a béke, amely eltölti az embert…, ez az idős ember búcsúja.
Még a kényszerűen tevékenységek nélküli Krisztus-követés is, mely meghatott
szemlélődésből és az Úr szavának elragadtatott hallgatásából áll – mint Máriáé,
Lázár nővéréé –, életük, életünk legjobb részévé válik. És ezt a részt soha többé ne
veszi el tőlünk senki, soha (vö. Lk 10,42). Nézzünk az idősekre, nézzük őket, és se-
gítsük őket, hogy meg tudják élni és ki tudják fejezni életbölcsességüket, hogy át-
adhassák nekünk mindazt a szépet és jót, amivel rendelkeznek! Nézzünk rájuk,
hallgassuk meg őket! Mi, idősek pedig nézzünk mindig mosolyogva a fiatalokra: ők
követik majd az utat, ők fogják továbbvinni azt, amit mi vetettünk, még azt is, amit
mi nem vetettünk, mert nem volt hozzá bátorságunk vagy nem volt rá lehetősé-
günk: ők fogják továbbvinni. De figyeljünk mindig erre a kölcsönös viszonyra: az
idős ember nem lehet boldog anélkül, hogy ne nézne a fiatalokra, és a fiatal nem
tud előrelépni az életben anélkül, hogy ne nézne az idősekre. Köszönöm!
(A katekéziseket fordította: Tőzsér Endre SP)

Ferenc Papa Katekezisei Az Oregkorrol 1 15

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Ferenc Papa Katekezisei Az Oregkorrol 1 15

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

FERENC PÁPA KATEKÉZISEI AZ ÖREGKORRÓL

1. Öregnek lenni ugyanolyan fontos és szép,

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, Isten hozott benneteket, jó napot kívánok!

(A katekéziseket fordította: Tőzsér Endre SP)

You might also like