„Ötletes, furmányos… Félelmetesen eredeti!

”
Daily Mail

„Mesteri játék a képzelettel, melyben az író csak azért húzza meg a

határt, hogy frivol eleganciával átléphessen rajta.”
Time Out

„Banks a kortárs SF meghatározó személyisége: lendületes tollú,

nyughatatlan fantáziájú alkotó, aki zavarba ejtő vízióival, elegáns és
sodró lendületű lét-meséivel a Science fiction-hagyományok
legtisztább vonulatát viszi tovább.”
William Gibson
 IAIN M. BANKS
FÉLEMMETES GÉJPEZET

agave
könyvek
♣
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Iain M. Banks: Feersum Endjinn
Orbit Books, London, 1994

Fordította: Galla Nóra

ISBN: 978 61 5527 213 4

Agave Könyvek

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Korrektor: Bordás Veronika, Tantras
A Dave családnak
 EGY

1.

Aztán minden eltűnt, mintha sosem lett volna: az érzések, emlékek,

illúziók, s velük együtt elszivárgott a látens bizonyosság az egó és a
világ létezésében – mindez egyetlen pillanat leforgása alatt
megszűnt, semmivé foszlott, és a veszteséget csupán múló hiányérzet
kísérte, majd az is eltűnt, és egy homályos, végtelen pillanatra nem
létezett más, csak egy testetlen önazonosság, egy amorf valami,
aminek nem voltak céljai, nem voltak gondolatai, s ami csupán
egyetlen dolgot tudott; hogy ő van.
Ezután következett az építkezés lassú és szöszmötölős fázisa, a
tanulás és fejlődés ideje, a formát öltő gondolatoké, a káoszból
építkező rendé, míg végül valaki, aki időközben alakot öltött, s akit
immár néven is nevezhetnénk – felébredt.

Rezgés. Zümmögő, ütemesen visszatérő hang. Vízszintes, fekszik

valami puhán. Sötét. Pislogni próbál, a szemhéján fény villan,
morzekód. Felnéz. Szagokat érez: élő és halott dolgok szagát, csupa
pára és doh. Megint a fény, színes… hogy hívják ezt a színt?…
Vörös sugár. Karja mozdul, az oldalához súrlódik, furcsa érzés.
Keze a levegőben tapogatózik, élesedik a kép. A vörös fény
halványul. Reszkető ujjak kapnak utána, hiába, gyönge, visszahullik.
Lecsattan a mellkasára, elnyugszik.
Katt-zrr. Mi ez?
Zümmögő hangok veszik körül, hideg, kemény valami súrlódik az
oldalához. A derengés erősödik, kialszik a vörös sugár. Aztán
mozgás; visszahúzódik a sötétség, arca, nyaka, válla, mellkasa, hasa,
karja már a fényben. Pislog, hunyorog. Ezüstös, bántó világosság,
fényfolyam (pászma?), egy résből csurog, a sziklák közül.
Vár, pihen. Szoktatja magát a fényhez. Zene szól, vajon honnét?
Fal öleli körbe, fölébe hajlik (mennyezet; ez egy ház, építmény, nem
sziklaüreg). Rés a falban, onnan jön a fény, ablaknak hívják.
Fekszik. Elfordítja a fejét; néz. Szemben rés tátong, földig érő,
ajtónak hívják. Odakint napfény, fák, fű, rengeteg zöld. A padló
agyag, döngölt, apró kavicsok borítják. Áh, a zene kintről szól:
madárdal.
Megmozdul lassan, óvatosan. Könyökére támaszkodik, végignéz
magán. Egy nőt lát, meztelen bőre akár az égetett agyag.
Fekhelye vastag kőlap, egyetlen tömbből faragott priccs. Felül,
megszédül (hamar elmúlik), lába a padlóra lóg. Ránehezedik,
függőlegesbe tornássza magát.
A kőlapba kapaszkodik, egy kis billegés, bizonytalanság, aztán…
megáll, támaszték nélkül! Nyújtózik. Ez jólesik. A kőlap lassan
becsúszik, a fal visszazárul, az előbbi lyuknak nyoma sincs. Onnét
jött pedig, a benti dohos, párás sötétből. Futó szomorúságot érez,
aztán ez is elmúlik. Mély levegőt vesz.
A lélegzetből köhögés lesz. Harákolás, torokköszörülés, majd
kimondja az első szót:
– Beszél.
A meglepetéstől összerezzen, gombóc gyűlik a torkába. Megérinti
az arcát, tapogatja… mosoly? Ki is mondja:
– Mosoly. – Valami történik odabent. Beszélni kell, még. – Arc. –
Nem elég. Tovább… – Arc, mosoly. – Még tovább. – Arc, mosoly,
élet, vörös, rezgés, fény, ablak, ajtó, én, napsütés, fák, madarak, én,
ÉN!
Nevetni kezd, a hang visszaverődik a falakról, kiömlik a kertbe;
egy madár fölrebben az ágak közül, méltatlankodó csipogással
tovaszáll.
Elkomolyodik. Lehuppan a földre. Korgás, odabent tátongó
ürességet érez; éhes.
– Nevetés. Éhség. Én éhes. Éhes vagyok. Nevetek; nevettem. Éhes
vagyok.
– Föláll. – Fölállok. – Kuncog. – Nevetek. Felállok és nevetek, én
nevetek. Tanulok. Most mennem kell.
Az ajtóban megáll, visszanéz. Tekintete tétován simítja az íves
falat, a döngölt padlót, a kváderköveket a beléjük vésett nevekkel,
árkos betűk sötétlenek körben mindenütt, a kőlapokba fúrva gyűrűket
lát, itt-ott kampókat, kis polcokat. Melyik volt a kőlap a vörös
fénnyel? Melyikből jött ki? Már nem tudja. Meglegyinti a
szomorúság, egy kicsit.
Kinéz az ajtón; odakint buja völgy zöldell, fák, bokrok, selymes
gyep, virágok. A völgy mélyén patak csörgedezik.
– Víz. Szomjúság; szomjas vagyok. Inni kell. Inni jó.
Kilép a kriptából.
– Ég. Kék, messze. Felhők. Ösvény. Fák. Bokrok. Ösvény,
elágazás. Én megyek. Dombok. Továbbmegyek. Jaj! Jaj, árnyék.
Megijedtem. Ijedelem, kacagás! Nagy bokor. Zöld fű. Szomjúság;
bent száraz, érzem. Szomjas a szám. Most inkább hallgatok. Iszom.
Haha!
 2.

A száznegyvenharmadik nap reggelén, az új kalendárium szerinti

tizedfordulót megelőző esztendő derekán III. Hortis Gadfium, a
Számvevők és Magiszterek klánszövetségének vezető kutatója egy
acélgerendán lógázta a lábát, és az új oxigéntelep kettes számú
cseppfolyósító egységének befejező munkálatait figyelte. Sokáig ült
mozdulatlanul, végül sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
Egy daru acélelemekkel teli raklapot eresztett az építmény tetején
várakozó munkások elé, az emelőszerkezet filigrán rácsozatára egy
elhaladó légikomp vetett árnyékot, engedélyre várva, hogy
lerakodhassa a szállítmányt és visszafordulhasson az újabb adagért.
Az új oxigéntelep úgy festett, mint egy nyüzsgő hangyaboly:
ameddig a szem ellátott, mindenütt erőgépek pöfögtek,
szállítójárművek kerülgették egymást és a munkásokat, akik közt
emberek és khiméra félvérek egyaránt akadtak; mindegyikük izzadt,
erőlködött, kalapált, méricskélt, kiabált, vagy csak állt és a fejét
vakarta.
Gadfium végighúzta az ujját az acélgerendán, amin ült, aztán
szemügyre vette az ujjhegyén szürkéllő piszokfoltot. Ez az apró
porkupac, morfondírozott magában, akár tucatnyi, szabad szemmel
láthatatlan nanorobotot is rejthet, amelyek néhány óra leforgása alatt
több száz másik gépet tudnának építeni; ezek összességében több
oxigént termelnének egyetlen rövid évszak alatt, mint ők egy
emberöltő izzadságos munkájával… Köpenyébe törölte a kezét, és
még egyszer körbepillantott az építkezésen. Azon tűnődött, vajon
sikerül-e időben üzembe helyezni az új cseppfolyósító egységet, és
ha igen, akad-e működőképes űrhajó, amit feltölthetnek az itt termelt
hajtóanyaggal.
A kupolacsarnok ablakain – a hatalmas nyílásokon, amelyek fölött
meddő, esőt sosem hozó plafonfelhők gomolyogtak – átragyogott a
napsütés, széles aranycsíkokat festve a poros levegőbe. A nyárias
verőfényben meg-megcsillantak a háztetők és a palota cirádás,
kőcsipkés tornyai.
Szép idő volt, és az ilyen derűs, meleg napokon az ember szívesen
áltatja magát azzal, hogy odakint a világban minden rendben van,
nem lebeg mitikus pallos az emberiség feje fölött, és senkit nem
fenyeget kozmikus léptékű katasztrófa. Az ilyen napokon hajlamosak
vagyunk minden ellenkező állítást ostobaságnak titulálni, és
egyszerűen legyinteni a tömeghisztériára: eh, mindenki meg van
buggyanva! Már-már Gadfium is elhitte, hogy amit előző este az
obszervatórium elsötétített kupolájából látott, az a saját
agyszüleménye volt csupán, egy rémálom, amit legjobb elfelejteni.
Fölállt, leporolta a ruháját, és kényelmes tempóban végigsétált a
ládák és csőkötegek között. Személyi titkárát és első asszisztensét az
építésvezetői konténer mellett találta, halk, fojtott hangú
beszélgetésbe merülve. A két fiatal olyan messze húzódott a portól és
zajtól, ahogy csak lehetett, és időnként megvető pillantást lövelltek a
körülöttük sürgölődő munkásokra. Gadfium lefogadta volna, hogy
róla pusmognak; biztosan nem értették, mi tart ennyi ideig, és minek
fontoskodik „az öreglány”. Egyik lábukról a másikra álltak, mint
akiknek rettentő mehetnékjük van erről az udvari emberhez minden
tekintetben méltatlan helyről.
Tény, hogy senkinek se hiányozna, ha nem venne részt a mostani
megbeszélésen; a technológia elméleti hátterét régen kidolgozták, az
efféle építkezések manapság inkább a mérnökökre és
technológusokra tartoztak, mintsem a kutatókra. Gadfiumot mégis
mindig meghívták, afféle udvariassági gesztusként (és mert az udvar
illusztris tagjaként megillették bizonyos előjogok), s ha az ideje
engedte, ő kötelességtudóan részt is vett az értekezleteken, mert attól
tartott, hogy a nagy kapkodásban, ahogy újabb és újabb
technológiákat fejlesztenek ki, vagy rég feledésbe merült
módszereket próbálnak újjáéleszteni, esetleg megfeledkeznek valami
veszélyforrásról, vagy figyelmen kívül hagynak egy fontos
mellékkörülményt. A problémát a lehető leghamarabb fel kell tárni,
alapos vizsgálatnak kell alávetni, majd hatékony megoldási
lehetőségeket előterjeszteni – igaz, minderre a jelenlegi feszes tempó
mellett nem sok esély volt, hiszen a legapróbb késlekedés a teljes
kutatási program sikerét veszélyeztette. Gadfium érezte, hogy előbb-
utóbb beüt a krach (borúlátóbb pillanataiban úgy fogalmazott, hogy a
hiba a folyamat szükségszerű velejárója), ám azt a világért sem
akarta, hogy a kudarc az ő lelkén száradjon. A projekt tudományos
főmunkatársát senki se vádolhassa azzal, hogy nem végzi
lelkiismeretesen a munkáját.
Persze minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem állnának
háborúban a Mérnökök klánjával, akik a legújabb hírek szerint a
fellegvárban barikádozták el magukat (pontosabban ott fogták
ostromgyűrűbe őket a király csapatai), a Nagy Csarnoktól mintegy
harminc kilométerre északra, függőleges distanciában mérve mintegy
három kilométerrel a város fölött. Szerencsére akadt az udvarban
néhány dezertőr mérnök – ahogy az ellenséghez is átállt egy-egy
diplomata meg tudós –, csakhogy ők alig maroknyian voltak, így az
elméleti kérdések mellett egyre gyakrabban kerültek szembe
gyakorlati problémákkal, s az általuk kifejlesztett technológiákhoz
újabban a konkrét folyamatokat, munkagépeket, sőt, a gyártósorokat
is meg kell tervezniük.
Gadfium azért bámulta olyan hosszan és kitartóan az építkezést,
mert lelke mélyén az egészet hiábavaló erőfeszítésnek tartotta. Még
ha minden a terv szerint alakul is; mit érnek vele? Abban
reménykedett, hogy a gépek és emberek nagyszabású koreográfiája, a
heroikus ipari kavalkád mégis meggyőzi arról, hogy megvalósítható
célokért küzdenek. Hogy van értelme az áldozatnak és a megfeszített
munkának.
Ismét csalódnia kellett. Bármilyen szorgalmasan dolgoztak is a
munkások és erőlködtek a gépek, a láthatár peremén láthatatlanul,
mégis érezhetően ott gomolygott a káosz, akár a hajnal sűrűsödő,
pokoli inverze.
– Asszonyom?
– Hmm? – Gadfium kérdő pillantást vetett ügybuzgó
asszisztensére, Rasfline-re. A sovány, aszketikus alkatú fiatalember
úgy feszített az egyenruhájában, mint sorkatona a díszszemlén.
– Asszonyom, üzenet érkezett a palotából.
– Történt valami?
– Szokatlan mozgást észleltek a Vándorkövek völgyében.
– Szokatlan mozgást? – visszhangozta Gadfium. – Miféle
szokatlan mozgást?
– Semmi konkrétumot nem közöltek, asszonyom. Haladéktalanul
oda kell utaznia. A suhanó már várja.
– Ne várjon hiába – bólintott Gadfium. – Menjünk!
A kocsi kigördült az oxigéntelepről, és a Keleti-szirt felé vette az
irányt. A poros, kanyargós úton sűrű volt a forgalom, munkagépek és
khimérák araszoltak mindkét irányba. A gondosan ápolt, festői
tájparkot, ami ezer emberöltőn át övezte a város központját, a király
és tanácsadói minden gondolkodás nélkül eldózeroltatták, amikor
értesültek a Naprendszerben terjeszkedő, baljós ködről. Pedig az
ehhez hasonló ipari telepeket rendszerint az erőd alsóbb szintjeire
helyezték, ahová alig jut le természetes fény, és ahol a
környezetszennyező ipari létesítmények nem szúrnak szemet. (Az ott
élő nincsteleneknek és bűnözőknek édes mindegy, hogy a
nyomorúságos viskóik szomszédságában hány gyárkémény
füstölög.)
A közfelháborodás és a legkülönfélébb néprétegek egybehangzó
tiltakozása ellenére – egy-két kertész és erdőőr demonstratíve
öngyilkosságot követett el, hogy ezzel is jelezze, milyen fontos és ősi
hagyománnyal szakít az udvar, miközben alapvető jogokat tipor
sárba önkényes rendeleteivel – a hirtelenjében toborzott
építőmunkások kidöntötték az évszázados fákat, lecsapolták a tavakat
és legyalulták a zöldellő dombokat. Az egykori lugasok helyén
gomba módra nőttek ki a földből a gyártelepek.
A kutatónő elgondolkodva figyelte, ahogy a félkész oxigéntelepet
kitakarja egy erdővel borított hegyoldal, míg végül csak a fák fölött
lebegő füstoszlop és egy halovány porfelhő emlékeztetett rá. A gyár
nem tűnt el végleg; masszív sziluettje néhány perc múlva ismét
felbukkant, ahogy a síkságon átvágva a Keleti-szirt felé haladtak – a
telep ugyanis egy dombtetőre épült, így a tíz kilométeres átmérőjű
Nagy Csarnok szinte minden pontjáról látható volt. A király
szándékosan építette ilyen feltűnő helyre, gondolta Gadfium, így
akarván tudatosítani alattvalóiban a veszély komolyságát, és lélekben
felkészíteni őket az áldozatra, melyet mindannyiuknak meg kell
hozniuk. Ujjaival hosszan dobolt az ülés karfáján, majd sóhajtott, és
kinyitotta az ablak melletti szellőzőrácsot. A huzat meglebbentette
fiatal kollégái haját.
Rasfline, a koravén, ambiciózus asszisztens és holdvilágképű,
álmatag titkárnője, Goscil a szükségállapot kihirdetése óta dolgozott
mellette. Pontosan… igen, tíz éve! A tudósok azóta ismét fontos
embernek számítanak. Rasfline született kishivatalnok volt, precíz,
megbízható és gépiesen érzelemmentes; főnökét konzekvensen
„kutató asszony”-nak, vagy „asszonyomnak” szólította, és
ismeretségük bő évtizede alatt egyetlen magántermészetű vagy
irreleváns megjegyzés sem hagyta el a száját.
A köpcös Goscil mindenben az ellentéte volt társának: haja kócos,
ruhája gyűrötten-pecsétesen lógott rajta, s ahogy a kákabélű, pedáns
Rasfline az idő múlásával egyre hűvösebbé és szűkszavúbbá vált, ő
úgy lett egyre bőbeszédűbb és elhanyagoltabb. Most éppen az
oxigéntelep legfrissebb adatait elemezte lehunyt szemmel, hangosan
dudorászva. Amikor egy-egy szokatlan mérési eredményhez ért,
harsányan felhorkant, vagy magában motyogott valamit. Rasfline
elfordult tőle, és tüntetően kibámult az ablakon.
– Szóval – pillantott Gadfium az asszisztensére –, mi történt a
vándorkövekkel?
– Mint már említettem, semmi konkrétumot nem tudunk. –
Rasfline egy pillanatra elhallgatott, hogy lekérjen pár adatot, aztán
megrázta a fejét. – A megfigyelőállomáson szokatlan „mozgást”
tapasztaltak, bármit is jelentsen ez. Az illetékesek utasították önt,
hogy haladéktalanul utazzon a helyszínre, és folytassa le a szükséges
vizsgálatot.
– A Vándorkövek völgye… – dudorászta Goscil, aztán váratlanul
elhallgatott, és kinyitotta a szemét. Félrefújt egy homlokába lógó,
kócos tincset, és Rasfline-ra pillantott. – Furcsa pletykák keringenek
az infóvonalon. Azt mondják a kollégák, hogy táncolni kezdtek a
kövek.
A fiatalember elhúzta a száját.
– Táncolni, na persze.
– Ezt hogy értik? – szólt közbe Gadfium.
Goscil vállat vont.
– Egy töredékes jelentést idézget mindenki, amit valami
gyakornok rögzített, még hajnalban… ha nem humbug az egész.
Állítólag megmozdultak a kövek, aztán mindenféle fura dolgok
történtek. Azóta se kép, se hang. Senki se tudja elérni az állomást. –
Újabb pillantást vetett Rasfline-ra. – Biztosan hírzárlatot rendeltek el.
Gadfium elgondolkodva bólintott.
– Mit tudunk a légköri állapotokról? Mágneses interferenciák,
szeizmikus aktivitás, csapadékviszonyok?
Mindketten elhallgattak. Goscil válaszolt elsőként:
– Földrengés mostanában nem volt. Nemrég kezdődött az olvadás,
és reggel északnyugati szél fújt, de…
– Mondja csak, Goscil.
– Nem is tudom. Fura ez a jelentés. Idézhetem szó szerint?
– Persze.
Goscil behunyta a szemét. A homlokát ráncolta, mint aki nagyon
keres valamit, és közben tovább dudorászott. Rasfline bosszankodva
elfordult.
– Itt van – mondta végül a nő. – Ez az… igen: „Mérési anomália;
Vándorkövek völgye, mobil megfigyelőállomás, négyes pozíció.”
Dátum, verifikáció, alapadatok, satöbbi… – Ahogy a jelentést idézte,
a hangja monoton hadarássá vált: – „Környezeti paraméterek: a szél
észak, északnyugati, négyes erősségű. Csapadék nincs, átlagos
talajsúrlódási tényező: hat egész négy tized. A kövek gyorsulása…
Te jó ég! Ilyet az öregapám se látott. Mindjárt… (érthetetlen
motyogás) hívom a kutatásvezetőt. Kijelentkezem. Adás vége.”
Goscil felpillantott.
– Ennyi az egész. Azóta mindenki őket hívja, de az
obszervatórium nem válaszol.
– Mikor rögzítették a jelentést?
– Hat tizenháromkor.
Gadfium Rasfline-re pillantott, aki szárazon elmosolyodott.
– Feltételezem, az udvar közvetlen kapcsolatban áll a
kutatókkal…
– Erről nem tettek említést az üzenetben, asszonyom – felelte az
asszisztens, majd hozzáfűzte: – Az önnek szóló utasítás
háromnegyed tizenegykor érkezett.
– Értem – dünnyögte Gadfium. – Kérjen az udvartól bővebb
felvilágosítást, és folyamodjon engedélyért, hogy beszélhessünk az
obszervatórium vezetőjével.
– Igenis, asszonyom – bólintott a fiatalember, és üveges
tekintetéről látszott, hogy máris kapcsolatba lépett az illetékesekkel.
Rangja és származása révén Gadfium megengedhette magának a
luxust, hogy implantok nélkül éljen, és elméjét megóvhassa az
interperszonális kommunikáció háttérzörejétől. Háborítatlanul
elmerülhetett a saját gondolataiban, viszont a dolognak megvolt a
maga hátulütője: a közösségi adattárakhoz és kommunikációs
csatornákhoz csak külső terminálokon keresztül férhetett hozzá.
Egyfelől büszke volt kiváltságos helyzetére, másfelől bosszantotta,
hogy a munkájához szükséges, legalapvetőbb információk
beszerzéséhez is lépten-nyomon mások segítségét kell kérnie.
– Egy suhanó vár ránk a keleti oldalon – kotyogott közbe Goscil,
és jelentőségteljes pillantást vetett a többiekre. – A király saját
járműve – tette hozzá, és megrázta kócos fürtjeit. – Tényleg sürgős
lehet az ügy!
 3.

A hadoszlop kínos lassúsággal menetelt a Déli-vulkáncsarnok

holdbéli kráterei között; az ormótlan, sokkerekes teherkocsik mellett
páncélos kísérők döcögtek, melyek a legkülönfélébb hadigépeket és
khiméra félvérekből álló harci alakulatokat szállították. A khimérák
többsége közkatonaként szolgált a seregben, de néhány behemót
termetű, kevésbé intelligens példányt (ezeket spedoszaurusznak
hívták) afféle igavonó jószágnak tartottak. A khimérák
engedelmesek, szívósak és igénytelenek voltak, így a parancsnokság
előszeretettel osztotta rájuk a hálátlanabb harctéri feladatokat.
A konvoj négykerék-meghajtású homokfutókból és páncélozott
hernyótalpasokból állt, ám elvétve akadt köztük néhány lomha
kétéltű meg pár tömzsi, kétágyús tank is – utóbbit a katonai
szakzsargonban Teknőcnek nevezték. A platós kocsik dugig voltak
lőszerrel, gyógyszerekkel és élelmiszerrel; az utánpótlást a
Délnyugati-szárny (Ötös szint, Feltárási osztály) régóta szorongatott
helyőrségének szánták, és ha sikerülne oda eljuttatni… nos, az maga
volna a csoda, gondolta VII. Alandre Sessine gróf, a második királyi
expedíciós hadtest főparancsnoka. Ez a küldetés vagy a
történelemkönyvekbe kerül mint minden idők legzseniálisabb
taktikai lépése, vagy csúfos kudarcot vallanak, és kollektíve
otthagyják a fogukat. Ő a maga részéről nem fogadott volna a
győzelmükre.
Végignézett a menetoszlopon, aztán a fejük fölött sötétlő, komor
kráterfalat fürkészte. Az egykor élettől nyüzsgő lakószintek
gigantikus romjai fölött száraz, drótszínű felhők gomolyogtak.
A parancsnoki páncélos lövegtornyában állt, mellvértje a
zökkenők ritmusában oda-odakoccant a fedélzeti nyílás pereméhez.
A folytonos fölfelé nézéstől görcs állt a nyakába, de sokkal
szívesebben bámulta a hátborzongató, túlvilági tájat, mintsem hogy
az előttük álló öngyilkos akció részleteit tervezgesse. Ahogy néhány
pillanatra elült a porfelhő, tekintetével máris a lélegzetelállító
romokat fürkészte. Végtére is, okoskodott magában, miért ne
nézhetné meg alaposan, merre halad a csapat? A király kegye folytán
az ő agyában nyugalom és magány honolt; miért ne szakadhatna ki
az itt és most fogságából, miért ne elmélkedhetne az elmúlt
dolgokon? Ki tudja, hátha éppen a halálról szőtt gondolatok
segítenek megoldani az élet nagy rejtélyeit.
A beomlott kráter csarnokok egész sorát temette maga alá,
amelyek maguk is többszintesek voltak; a romos falak hatalmas C
formát rajzoltak, melynek átmérője tíz-tizenhárom kilométer lehetett,
a következő, épen maradt szint mennyezete elérhetetlen magasságban
derengett. A konvoj öt vagy hat szint födém romjain tapodott, a
páncélos járművek szétroncsolódott és a felismerhetetlenségig
összeolvadt falakat kerülgettek. A kataklizma két nagyrekesz
mélységben mindent elpusztított, kisebb-nagyobb földrengések azóta
is gyakran voltak a térségben. Gőz és füst gomolygott az ezernyi
hasadékból. Amikor egy-egy pillanatra elült a szél, a völgykatlan
mélyén orrfacsaró kénbűz terjengett.
Tiszta volt az idő, de a táj fölött sodródó sárgásszürke
füstpamacsok és hófehér gőzfelhők kiváló fedezéket nyújtottak a
harckocsik számára. A kráterfalon túl óriási, megalomán
architektúrájú építmény bontakozott ki a szemük előtt – a király
egyik, palotának is beillő vadászkastélya.
Sessine hátrapillantott. A vulkán tövében szépen gondozott erdők,
tavak és mezők kéklettek-zöldelltek, a távolban felsejlett a királyi
birtokot övező kőfal hullámvonala. A látóhatáron éppen csak ki
lehetett venni a Xtremadur tartományt határoló hegyek sziluettjét.
Odalent gyönyörű idő lehet, gondolta Sessine az édeni völgyet
bámulva, és már-már az orrában érezte a nyári mezők illatát s a víz
simogató hűvösét a bőrén. Bár a hóhatár több kilométerrel följebb
húzódott, a kráternél dermesztően hideg volt, a levegőt csak a
szunnyadó vulkán rothadásszagú böffenetei fűtötték. Sessine, habár
páncélt és bundakabátot viselt, vacogott.
Ismét körbehordozta tekintetét a sivár, halott tájon, a páncélkocsik
kínosan vánszorgó során, és mosolyogva idézte fel, milyen elszántan
küzdött a lehetőségért, hogy itt lehessen, és kockára tehesse az életét
egy olyan küldetésben, amit lelke mélyén hajmeresztő ostobaságnak
tartott. Ritkán használta az összeköttetéseit, ám ezúttal minden követ
megmozgatott, hogy rá osszák a feladatot. „Te mazochista vadállat,
te!” – gondolta vigyorogva. S ez csak most derül ki, hét tisztességben
és becsületben leélt élet után… Nevetve megcsóválta a fejét, és
tovább kémlelte a kormos sziklafalakat.
A hatalmas C forma végében egy épen maradt bástya emelkedett.
Öt kilométer magas sziluettje baljós árnyékot vetett a konvoj elé,
oldalához düledező romok kapcsolódtak. A babilia, a vidék
jellegzetes örökzöld futónövénye benőtte a köveket, húsos levelekből
álló lombozata a fűzöld, királykék, rozsdabarna és narancsvörös
árnyalataiban játszott. Az agresszíven terjeszkedő gyom egyedül a
párkányzaton és a dögletes párát böfögő, vulkanikus hasadékok körül
nem tudott megtelepedni.
A csipkés gerincen bokrok és csenevész fák nőttek, a krátert
körbeölelő, kidőlt-bedőlt fal éppen a konvojjal szemközt érte el a
hóhatárt, és olvadt össze az erőd sértetlenül maradt külső falával.
(Serehfa falai az égig érnek, gondolta Sessine, és valóban; a
körítőfalaknak nem látta a tetejét, sem a helyet, ahol beleolvadtak a
következő szintmennyezetbe.) A düledező bástyák némelyikét
ablaknyílások tagolták, mások teljesen tömörek voltak, jégtől-hótól
repedezett kváderköveiken megült a hó, és megkapaszkodtak rajtuk a
babilia kékeszöld indái. A legnagyobbat olyan magasra építették,
hogy törzse a plafonfelhők közé veszett; égig érő oszlopra hasonlított
vagy egy óriási tűre. Úgy is hívták: Tűtorony.
Sessine felnézett, hátha megpillanthatja a torony csúcsát, ahogy
méltóságteljes magányban őrködik a völgy fölött (sőt, valamennyi
szint fölött), megmártózva a légkör felsőbb rétegeiben. A toronysisak
állítólag huszonöt kilométerre volt az alapkőtől, majdhogynem kint,
a világűrben.
De a titokzatos bástyát ezúttal is felhők rejtették a kíváncsi
szemek elől, és Sessine bánatosan sóhajtott, ahogy újabb
ködgomolyagok sodródtak a karcsú építmény elé. Tekintetét a
növekvő fehérségbe fúrta és hatalmasat prüszkölt, amikor a
páncélkocsi egy különösen büdös kénfelhőn haladt keresztül.
Megragadta frekvenciakódos messzelátóját, de bármerre nézett, csak
elmosódott foltokat látott. Csalódottan eresztette le a műszert.
Egyetlen vigasza az volt, hogy legalább rejtve maradnak az
ellenség elől. Vagy mégsem? A hírszerzés a környék stratégiai
fontosságú pontjairól figyeli az ellenség mozgását – ki tudja, talán a
Mérnökök kémei is ott ülnek valamelyik falon vagy bástyán. A
vulkanikus köd tovább sűrűsödött, a bűztől valósággal könnybe
lábadt a szeme.
Odabent a kocsiban megreccsent az adóvevő. Nocsak, gondolta
Sessine.
A konvoj indulása előtt szigorú parancsot kapott, hogy nem
kommunikálhatnak senkivel, egyedül a parancsnokság frekvenciáját
hagyták szabadon. A katonák az implantjaikat sem használhatták,
csak szóban értekezhettek a társaikkal, azt is biztonságos
körülmények között, páncélozott járműveik hangszigetelt belső
terében. (A katonák egyébként sem kószálhattak szabadon a
közösségi hálón; aki belépett a seregbe, attól automatikusan
megvonták a polgári csatornákhoz való hozzáférést. Ha
kommunikálni akartak, a katonai csatornákat kellett használniuk.) Az
újoncok nehezen szokták meg, hogy nem léphetnek bármikor
kapcsolatba a szeretteikkel, hiszen az átlagpolgár szinte születése
percétől aktív tagja volt az információs társadalomnak. A katonaság
ezzel szemben zárt csoportot alkotott, afféle klubot, igaz, bajtársaikat
bárhol, bármikor elérhették. A küldetés idejére azonban a belső
kommunikációt is megtiltották nekik, nehogy elárulják helyzetüket
az ellenségnek.
Sessine hátrapillantott. Mögöttük egy teherkocsi kerülgette a
romokat, a platóra állított hadtápos ládák össze-összekoccantak.
Előttük egy termetes khiméraszaurusz poroszkált, fegyverekkel és
lőszerrel megrakodva. A gróf visszahúzódott a páncélkocsiba, és
magára húzta a lövegtorony fedelét.
Az átforrósodott vezetőfülkében átható benzin- és gépolajszag
terjengett; két nappal ezelőtt hagyták el az újonnan épült hidrovátort
a bástyatoronnyal szemben, és Sessine már-már otthonaként tekintett
a zümmögő, gépszagú kasznira. Vörös fényeivel, monoton
duruzsolásával az anyaméhre emlékeztette.
Lehuppant a parancsnoki székbe, és levette a kesztyűjét.
– Nyílást lezárni – adta ki a parancsot.
– Lövegfedelet lezárni! – visszhangozta a kocsiparancsnok.
Megnyomta a megfelelő gombot, közben a tekintetét egy percre
sem vette le a radarképernyőről.
– Jelentést kérek – fordult Sessine a kommunikációs tiszthez. –
Üzenet jött a központból?
A fiatal hadnagy remegett, mint a nyárfalevél, arca viaszsápadt
volt. Sessine-nek baljós előérzete támadt.
– Mi is vettük, uram – kiáltott hátra a navigátor, aki még mindig a
radarernyőt bámulta. – Rejtjeles üzenet, mai kóddal. Így szól;
„rutinművelet”.
– Rutinművelet? – hökkent meg Sessine, és a hadnagy riadt arcára
pillantott. Mit jelentsen ez?
– A… a hírszerzés – dadogta a kommunikációs tiszt, és nagyot
nyelt. – A rövidhullámon jött az üzenet másik fele. – Megnyalta az
ajkát, reszkető kezét a rádiókonzolra helyezte.
A kocsiparancsnok hátrafordult, és a homlokát ráncolta.
– És mit mondtak?
A hadnagy rápillantott, aztán ismét Sessine felé fordult, és
akadozva folytatta:
– Egy felderítőnk feljutott az északi peremfalra, uram, és azt
mondja… a felderítő azt mondja… – A fiatalember bizonytalanul
pislogott, végül kibökte: – …hogy észrevettek minket, uram.
Mindjárt itt lesznek.
– Légitámadás? – üvöltötte a parancsnok. Megpördült a székében,
és vadul zongorázni kezdett az irányítópanelen, majd behunyta a
szemét, kezét a füléhez tapasztotta.
– Mindjárt itt lesznek – motyogta a hadnagy. A szemébe könnyek
gyűltek, pislogva nézett a lövegfedélre.
Sessine utasításokat osztogatott. A navigátor a fejét csóválta, és
halkan füttyentett.
– Fedelet nyiss! – ugrott Sessine a lövegtoronyhoz.
Felcsapta az acélreteszt, és kilökte magát a szabadba. Tejfehér,
sűrű köd vette körül. Fölkapta a távcsövet, és körülnézett.
Ekkor két lövés dördült közvetlenül alatta, a kocsi belsejében.
Aztán két másik. A kocsi jobbra fordult, és eszeveszett tempóban
nekilódult.
Sessine visszahúzódott a fülkébe. Még le sem huppant a földre,
már tudta, hogy végzetes hibát követett el.
A fegyvere után kapott, orrát megcsapta az égett hús émelyítő
szaga. A következő pillanatban a kommunikációs tiszt könnycsíkozta
arcába bámult. A férfi egyenesen a homlokának szegezte a pisztolyát.
A két holttest ernyedten imbolygott a vezetőülésben, ahogy a
kocsi újabb huppanókon zötyögött keresztül. A kommunikációs tiszt
egyik kezével a jármű plafonjába kapaszkodott, és hangosan
szipogott. Sessine a fiatalember felé nyújtotta a kezét, a másikat a
fegyvere markolatán tartotta.
– Nyugalom, fiam. Tegye le azt a…
– Sajnálom, uram. Bocsásson meg!
Elemi erejű ütés érte az arcát, s úgy érezte, mintha az egész világ
szilánkjaira robbant volna. A földre zuhant, sűrű füst vette körül. A
fájdalmat alig érzékelte, a füle csengett, nem kapott levegőt. Egy
végtelennek tűnő másodpercig csak hevert a padlón, aztán a hadnagy
lehajolt hozzá. Érezte a fegyver csövét a tarkóján, és csak annyi ideje
maradt, hogy föltegye a kérdést: miért?, aztán minden elsötétült.
 4.

Fel kettem aszt fel öttösztem. Ettem reggelit asztán beszéttem a

hanygya barátommal akit ugy hivnak hogy Hompuk (fura név nem 1
hanygyának, de neki ez a neve, még a hejesirását is el magyarászta
nehogy el roncsam), és Hompuk aszt mongya nekem csak doggozol
doggozol doggozol mostanába Latra mester, mér nem lazussz néha?
És én 1et értettem evvel és mingyárt el döntöttük, hogy meg
látogattyuk Zoliparia urat aki a Rosbirh nevü szobor jobb
szemgojojába lakik.
Ugy gondottam hogy elösször le beszélem a doggot az
illetékesekkel nehogy baj legyen mind a muttkor az csunya vott
utyhogy el mentem Scaloppini elöjjárohoz hogy tegyem a
tiszteletem.
Há’ persze Latra fiam, mennyé csak mongya ö nincsen ma más
doggod uccse. Meg vott a hajnali lekki gyakorlat gondolom
emmékkettél ahogy kell?
O hát persze mondom én ami tulajdomképen nem egésszen igaz
söt igazábol 1áttalán nem igaz de emmékkedni utközbe is lehet nem?
Mi van abba kérdi és a dobozra bök amit a kezembe szorongatok
egész idö alat le nem raktam vonna.
1 hanygya mondom s meg rázom a dobozt a képe elött.
Nocsak a kis barátod ugye? Hallom van neked 1 házi álatod. Az
mindig fel vidittya az embert. Meg nészhetem?
Ö nem házi álat mondom hanem a barátom és nem AZ hanem Ö 1
lány. Nézd.
O igen nagyon csinos mongya amit elég fura dolog 1 hanygyára
mondani de igy monta télleg. No mind1.
És van neve ennek a hanygya höggynek kérdi ö.
Hát persze mondom. A neve Hompuk igy hijják.
Hompuk mongya ezám a mokás név mér éppen igy neveszted el?
Nem én nevesztem el rázom a fejem ez a igazi neve neki.
Ahá mongya és furán néz mind szokott.
És beszénni is tud ám teszem hozzá bár aszt hiszem más nem
hajja csak én.
(Pssszt Latra! sugja Hompuk mire én kicsit el vörösödök.)
 Áhá mongya Scaloppini elöjjáro olyan mosojjal mind amikor
probáll türemmes lenni de nem sikerül. Jo van fiam mongya és meg
simogattya a fejem (nem szeretem amikor eszt csinájja dehát ki
birom. Na hol is tartottunk? Jajgen az elöjjáro meg simogattya a
fejem) és aszt mongya mehecc de gyere vissza kapuzárásra.
Jippi mondom lekkesen és rohanok kifele vissza se nézek.
El mentembe a konyha mellet hát nem meg látom Bli asszonyt
mosojgok nagynagy szende mosojjal könyörgös szemeket meresztek
meg efféle és peesze nemereszt 1 kis uti elemozsija nékkül hát
hogyis eresztne! Ö is simogattya a kobakom ez ma valami fertözés
lehet vagy mifene a levegöbe.
Fékkilencet kongatnak mikor ki lépek a kolostor elé a nap 7ágra
süt a naccsarnok ablakain befele csipi a szemem a nagy fényesség.
Hát nem ugy nészki ahogy mongyák hogy 1re fehhösebb meg
sötétebb borussabb pedig az okosok aszt mongyák ugyhogy bisztos
ugyis van.
Föl szállok az essö trampára ami a dénnyugati hidrovátornak tart a
kocsi ponyvába csimpaszkodok a kipuffogo fölöt. Rém büdös mikor
vesztegelünk a keresztezödéseknél föffele a hegyi uton de mindig
jobb mind bérkocsiba beszéggetni a soförrel hogy végül megin burán
simogassanak amijen filko napom van.
Szeretem a hegyi utat mer onnét be látni az egész csarnokot és a
nagy hászdudorok odalen ojanok mind 1 orjás komod fogantyuji.
Zoliparia ur aszt mongya orjások csak a mesébe léteznek és én hiszek
neki de néha el kébzelem hogy a naccsarnok a hegyeivel csupa fal
mellé tologatott szekrény meg székek meg asztalok puffok szanaszét
1 szobába és az ember aszt gondojja vajon mikor jönnek meg az
orjásnépek akik itten laknak? (És aszt is gondojja hogy
meglehetössen rendetlen népek igy szédhányni mindent a lakásba hát
nem tanuttak ezek tisztességet? Hompuk szerint tul vizujális vagyok
és okonszervativ. Hol is tartottam? Persze szoval a kocsi a
szerpentinen döcög mi meg logunk rola.)
Hompuk a hanygya a dobozába lapul a kabátom leges legbessö
zsebébe a bisztonság kedvéjér jo be gombova. Jol vagy Hompuk
sugom két kanyar közöt.
Kösz jol mongya ö. Hol vagyunk?
Ömm 1 platon mondom végülis nem hazuttam nagyot.
 Ugye nem aszt akarod mondani kérdezi Hompuk hogy fel ugrottál
1 teherautora és most a ponyvába kapaszkodva logunk az ut fölöt?
(Fenébe ezen a hanygyán nem lehet ki fogni.) Miböl gondolod
mondom hádha el felejti.
Muszáj mindég a lehetö legveszéjesebb moggyát választanod a
hejváttosztatásnak mongya és le se szösszenti hogy el akarom terenni
a szot.
Dehát én vagyok Latra a löködt mondom neki nevetve igy hivnak!
Fijatal vagyok meg ez az essö életem. Nulladik Latra a Láto ez
vagyok én semmi I. vagy II. vagy VII. vagy más ijen marhaság
ekkora erövel akár hahhatatlan is lehetnék külömben is mikor rugjak
ki a hámbol ha nem most amikor még 1szerse purcantam ki
nemigaz?
Hááát mongya Hompuk (hallom a hangján hogy ki husztam nálla
a gyufát) attol az aproságtol el tekintve hogy 1etlen életet is butaság
el dobni rájadásul a mostani vészhejzetbe a rejnkarnácios fojamatok
is be fuccsohhatnak hát én a magam részéröl nem szeretnék mijattad
meg halni.
Hümm aszt hittem neked nemárt ha le esel akár az ürböl is
merhogy a magasságod meg a tömeg per felület arány és még a
levegömolekulák relatif méretére is gondolok sorolom neki
tudákosan.
Jo jo mongya ö. De mi van ha zuhanás köszbe rámesel és
összenyomorgacc?
Hát ez ijen magasságba biza könnyen MEG ESHET mondom
vigyorogva és ki hajolok a ponyvatetö mögül. A szél a hajamba tép
odale a méjbe facsuccsok ringatoznak száz méterre a hegyiut alat
meg patakok csörgedeznek.
Hehe dünnyögi Hompuk a hanygya rosszallon.
Erre el gondokkozom és aszt mondom neki tudod mit?
Namit mongya ö.
Amikor be szállunk a hidrovátorba ezuttal a fükkébe utazunk nem
a tetején nna mit szossz jo lessz igy?
Csudás mongya ö. A nagy lekküséged nem ismer határokat.
(Fura humora van tény szerintem vott 1 kis ironija a hangjába.)
A hidrovátor régi ütöttkopott szerkezet fábol csinátták és csikorog
kegyetlenül az egész kenderolajtol meg lagtol büzlik. A rosdás
visztartájok a pallodeszkák alat kisértetjes recsegést hallatnak ahogy
az emelökabin a naccsarnok fala mentén kuszik föffele. A kabinba
katonai homokfutok parkonnak ojanok mind 1-1 hernyotaplas
ürsiglo. A katonák flippfloppot jáccanak talán be kéne szánnom mer
elég jol cézzok marégszám nyerem a zsetont a flippfloppba valszeg
mostis nyernék mer köjökképü vagyok mind aki kettöjig se bir
számonni de Hompuk aszt mongya hé mágvirág nem kéne
emmékedned ahogy megigérted Scaloppini testvérnek? Oppá
mondom hogyne persze naná.
Láto vagyok szal emmékedni kötelesség nem kérdés.
Keresek 1 csöndes hejet a zsilip mellet ahol a szél be fuj le ülök
hátra dölök be csugom a szemem és rá csatlakozok a kodra ahol a
halottak énnek.

A csarnok tetején ki szállok a hidrovátorbol át vágok az

elosztoudvaron sbe megyek a naccsarnok falába. Folyosokon
alagutakon sietek asztán föl szállok a szük nyomtávura ami a fal
bessejébe megy és el zötyköl a csarnok tusso végébe. A
sarkállomáson fel megyek a lébcsön és meg állok a kiláto gallérján a
babilnövények zöddes kék sürüje fölöt. Falak teraszok utak házak
szántok ojanok ideföntröl mind 1 maket. Várárkok tornyok füles
bástyák ciszternák csipkés toronypártázatok a régi idökböl ha valaki
ért a várakhoz akkor tuggya miröl beszélek.
Szép innét a ki látás néha sasokat is látni kétfejü uhut fönigszet
hárbját meg más fura szárnyasokat ahogy a levegöbe körösznek igazi
turistalátvány a heji fauna. Lejjeb a vöggy fenéken ujabb falak
magasodnak tornyok köcsipkék meredek tetök ittott erdök dombok
teraszok zöddennek. A messzibe alig láccanak a zárofalak (mongyák
a tengert is látni a fessö szintekröl. Én nem láttam saját szememmel
még soha csak kép ernyön).
Özönvisz elötti rosdás libegöre szállok a vegetácjo sürü zödd
alaguttyába a naccsarnok leges legfessö zugájig visz engem 1
csöndes tisztásra a nagyeresz alat ahol a Csillagjosok és Aklemisták
ütik az idejüket. Néha szo szerint aszt csinájják el ütik az idöt fölleg
Zoliparia ur aki annakidején Fontos Ember lehetett mer a naccsarnok
egyik legjobb panorámáju kéglijét kabta ami az északi örszobor a
Rosbirh annak is a jobb szemgojoja.
Az örszobor északra néz demivel pontosan a sarogba áll és semmi
sincs neki uttyába keletre is el látni belölle ahol a nap szok kenni és
ebböl a szögböl a vészjoslo galagtikus ködgomoj is remekül láccik
mindha be köszönne hello srácok nem sokára lámpaottás lesz azám!
Hijába dörömbözök Zoliparia ur ajtaján ugy tünik az öreg nincsen
othon. Rozzant falédra tetején állok a Rosbirh nevü szobor fejébe s
ököllel verem csapkodom a kis körajtot de bármicsinálok semmi
válasz. A lédra 1 korhatt szuvas lébcsöforduloba áll (a bessö
szerkezet rozzant mind itt minden a Csillagjosok és Aklemisták
kommunájába) és a lébcsöt valami öreg höggy surojja gyanusan
bugyboréklo fojadékkal ami sztem inkább el koptassa a pallot mind
tiszticcsa mingyár átlukad gondolom és bele zuhanok a föccintbe.
Közbe a gözök az orromba mennek be könnyezik tölle a szemem.
Zoliparia ur kiabállom. Latra vagyok jöttem látogatoba!
Szonnod kellet vonna hogy jövünk jegyzi meg Hompuk a
dobozába.
Ö nem használ implantokat utájja a modernes teknologját
mondom és tüsszentek hrrrcssi. Zoliparia ur remete igazi különc.
Akkor hagyhattál vonna neki üzenetet riposztozik nekem
Hompuk.
Igen igen igen dünnyögöm bosszant hogy mármegin igaza van.
Kénytelen leszek hasznánni a saját implantyaimat bár csak akkor
akartam ha a halotakkal trafikálok mer én is ojan remete különc
akarok lenni mind Zoliparia ur.
Zoliparia ur kiabállom megin. A sálamat az orromra csavarom
mosmár télleg borzammasak a szagok a fordulobol. Ooo a nyirhatt
mindenit!
Hidroklorsav szimatol Hompuk. Mingyár el füstöl a lébcsö te joég
hitetlenkedik.
Odale valami vén bura surojja a padlot magyarázom neki és
nagyon büdös a felmosolé.
Fura mongya Hompuk. Aszt hittem ithon lessz. Jobb ha mos el
megyünk mongya de akkor nyilik az ajto és fel tünik Zoliparia ur
törökközöbe csavarva és ami haja csak van az mind vizes.
 Latra kiáttya mingyár gondohhattam vonna! Át néz a válam fölöt
az öreg banyára asztán int hogy jöjjekbe én meg le kászálodok a
lédrárol és be a szemgojoba.
Huszd le a cipödet fijam mongya merha belelébtél abba a tocsába
a lébcsön akkor töngre teszed a szönyegemet. Asztán tedd magad
hasznossá forrajj nekem 1 kis bort azzal szorossan maga köré
tekergeti a törökközöt és csöpögve meg indul kifele.
Én máris nyulok a cipömér hogy le vegyem. Bisztosan füröttél
Zoliparia ur szollok utána ö meg áll az ajtoba. Rosszkor jöttem
bisztosan?
Rám néz de nem szol semmit.

Zoliparia ur meg én meg Hompuk a hanygya odakin ülünk az irisz

erkéjen a Rosbirh nevü szobor jobb szemgojojába és forralt bort
hörpöllünk teját hozzá meg szikatt kenyeret. Zoliparia ur széke
mindha 1 kissebb szemgojo lenne amit valami orjás szempillára
függesztettek a fejünk fölé. Én zsámojon ülök a korlát mellet
Hompuk meg a tányéron szalatgál elöttem és a kenyérhéjat rágcsájja
amit Zoliparia urtol kapott. Kemény vott nagyon ugyhogy kis nyállal
meg puhitottam. Hatalmas adag ez ekkora hanygyának 1 életre elég
de Hompuk derekassan birkozik le farikcsál 1-1 darabot és addig
fürészeli gyömöszöli a rágojával meg a messö lábával amig le tuggya
nyenni. (Illedemmessen ahogy kell meg köszönte Zoliparia urnak de
választ nem kapott. Én még nem emlitettem Zoliparia urnak hogy
Hompuk tud beszénni és ugy tünik a Zoliparia ur meg nem hajja öt
nomind1.)
Szemmel tartom Hompukot mer szeles az idö és bár ki van
feszitve 1 háloszerüség az erkéj alat de ha lefujjná a szél a völgybe
hogyan talánnám meg odale? 1 ijenforma apro joszágot mind tübe a
szénakazlat ojan lenne.
Tul sokat aggodsz mongya nekem Hompuk. Tappraesett hanygya
vagyok meg talánnálak én tégedet ne féjj.
(Nem felelek neki mer Zoliparia ur beszél épen és nem lenne
udvarjas dolog.) Akárhogy is nyugottabb lennék ha Hompuk
visszamenne a zsebembe, de aszt mongya levegözni akar és
külömben is teccik neki a ki látás.
 …az nem a magabisztosság vagy az erö jele mongya épen
Zoliparia ur hanem épenhogy a zimpotencja és az ostobaság jele. Hát
igen Zoliparia ur gyakran fel huzza magát az udvari népek viseletes
doggain.
A mentállis sötéccség korát éjjük Latra eszt sose felejcsd el
mongya én meg bollogatok és szürcsölöm a tejámat s közbe figyelem
Hompukkot ahogy a kenyerét majszojja.
Nem csoda hogy az ösejink aszt monták fürgéknek áll a világ teszi
hozzá és össze huzza magán a kabáttyát. Foga van a szénnek idefen
az tény. Aki nem elég gyors az kanpec mongya eza zevolucjo
lényege. Falakkal vesszük körbe magunkat mutat körbe s ezzel el
ismerjük hogy gyengék vagyunk. Ojan itt mind 1 ispotájjba.
Mi az a ispotájj kérdezem. Nem halottam még a szot és nem
akarom hasznánni az implantyaimat mer fel akarok vágni azzal hogy
én se használom az implantyaimat ahogy ö.
Mér nem használod az implantyaidat Latra hamán vannak mongya
Zoliparia ur.
Oppersze mondom egészen el felejtettem és szimpadiassan be
csukom a szemem egészen el szoktam tölle mondom. Lássuk csak; á
igen ispotájj ispotá' hmm. Betegház effekvö szanatorjum sorolom a
szinonimákat.
Azaz dohogja Zoliparia ur bosszankodva. Látod közbe kotyoktál
én meg el vesztettem a fonalat.
Ott tartottál hogy a naccsarnok ojan mind 1 hullaház.
Aszt tudom hümmögi de nem tudom mire akartam evvel ki
jukadni.
Sajnállom mondom igazán öszintén.
Mind1. Lényeg az fojtattya Zoliparia ur hogyha az ember meg ül a
langyos viszbe és jo neki amit az elödök rá hagytak nem igyekszik
nem ujit nem fejlödik akkor mijen jövö vár ránk asztmond meg?
(Zoliparia urnak mánjája a fejlödésér meg a jövöér valo
aggodalmazás sokan erre a szemüket forgatnák és vén buggyantott
hojagnak tartanák legalábis a többség.)
Szal akkor bisztosan nem vottak soha orjások kérdezem
ovatossan.
Latra sohajt Zoliparia ur nálad valami berökzödés ezek az orjások
hogy fojton ezekkel jösz. Ujra tötti a poharát a bor csakugy gözölög a
hüvös levegöbe én Hompukra nézek rá nagyitok a fejére látom neki a
szemét a csápjait ahogy a kis szájszervével tépi farikcsájja a mászkos
kenyeret. Amikor Zoliparia ur vissza teszi a boroskancsot az asztalra
gyorsan vissza kicsinyittek aszt föl pillantok.
Igasság szerint mongya nekem 1szer régen télleg vottak orjások.
Persze nem testi értelembe inkáb lehetöségejikbe tudásukba
akaratukba vottak ök nagyobbak nálunk. Szellemi orjások hozzánk
képest aszt mondom. Eszt a hejet is ök épitették köböl fémekböl
mindenféléböl. Mi meg el lustuttunk közbe el felejtettük hogyan kell
meg fogni a munka végét. Bisztosan nem véledlenül épitették ezeket
a hatammas stugturákat falakat csarnokokat de ha meg nézed
mennyire tul vannak diszitve ahoz képest ami az eredeti fungcijojuk
az ember nem érti mire fel csináttak mindent ijen cirádásra talán igy
teccet nekik 1 szerüjen ijen kedvük vott. Asztán 1 napon tovább
álltak magunkra hagytak minket. Persze mondhatnád mégis itt
vagyunk nem átt meg az élet dehát 1 foszlado hullába is nyüzsögnek
a kukacok ott is van élet nem igaz? Élet az van fejlödés nincs ki
veszett belöllünk a lendület. El tomputtunk ez a szomoru igasság.
De hát itt hatyták nekünk a tü tornyot hunyorgok kopésan. Az elég
éles nem?
O Latra mongya és fel akad a szeme az égbe. Az nem ojan
értelembe tü hanem mer magas vékony mindha bele döfték vonna az
égbe. Hányszor montam már?
Oppersze bollogatok. Szal az orjások el repüttek a csillagokba és
vissza se jöttek többet igy van Zoliparia ur?
Igy bollogat pontossan igy. Nekem az a legfurább az egészbe
hogy itt hatytak mind a pinty lehetöséget se attak hogy kapcsolatba
lébjünk velük ha 1szer mégis szügségünk vonna rájuk.
Erröl nem szonnak a könyvek meg a régi foljánsok Zoliparia ur
kérdezem. Hádha mégis el érhettyük öket valahogy?
Ha leheccséges is magyarázza fogammunk sincs hogyan
kezgyünk hozzá. Sokan közülünk az életüket tették a kutatásra mégse
vagyunk közelebb a megoddáshoz mind amikor el kesztük. Kerestük
könyvekbe arhiv fevvételekbe dokumentácjokba meg lemezeken
csippeken hologrammokba adathabokba infomagokba és mindenféle
ekképzehhetö adathordozon amit csak ismerünk sorojja és bele
hörpöl az italába. Hijába azokbol az évekböl semmi se maratt teszi
hozzá szomoruan. Semmi Latra. Mindha ki esett vonna az idö.
Sose tudom mit mongyak amikor Zoliparia ur ijen szomoru és
ekkeseredett. Ö és a társai emberöttök ota probájják meg fejteni a
rejtéjt régi poros doggok közöt kutakodnak mind a könnyvek meg
ijesmi vagy az elegtronikus programmkodba ássák magukat ahol
állitollag minden ott van csak semmit se lehet meg talánni vagy ha
mégis akkor veszéjes nagyon vissza hozni.
1szer aszt montam Zoliparia urnak hogy ez tisztára
szémmalomharc mire ö aszt monta ojan inkáb mindha 1 bizonyos
viszmollekulát keresnénk az oceánba és a hasonlat valszeg igy is
sántit több naccságrendel.
Néha meg kisért a gondolat hogy szerencsét probállok 1 szép
napon fejest ugrok a kodba és addig nem jövök vissza amig
megtalálom a választ Zoliparia ur kérdésére de attól el tekintve hogy
ehez komojan fel kéne pörgetnem az implantyaimat én meg épen
igazi remete különc akarok lenni aki csak a látoi munkához hasznájja
a kütyöréjit rájadásul mások már meg elösztek kutakottak izzattak
aszt mégse jutottak 1röl a 2re.
Merhogy a kodba odabe káosz van de vastagon.
A kodba (vagyis az imformácjos sikon ami lényegébe a közösségi
adattárak bessö bugyrait jelenti) történnek manapság a lényeges
doggok csakhogy minél méjebbre merüssz annál valoszinübb hogy
benragacc. Ojan ez mind az oceján fel oddja a tudatot vott nincs
mindha meg fürödnél 1 kád sosavba mármind ha tetötöl tappig el
merüssz nemcsak amugy fesszinesen. Van 1 méjség amin tul
maradando károsodást okoz az imfoáramlás aszt mongyák el
fonnyasztya az egot élö zombiként jössz vissza. Vannak akik 1áttalán
nem jönnek vissza meg szünik a szeméjiségük szét fojnak bele
diffundánnak valamejik digitállis áramlatba aszt annyi.
A fizikaji dimenzjoba asztán is éhhecc a vegetativ fungcjojid
darájják a doggukat anyagcsere lékzés ijesmi (persze ha rázos utad
vott jönnek az emlékek a muttbol meg a vizjok a jövöböl akkor
könnyen sokkos állapotba kerühhecc és rövid uton fel dobod a
mohert) de a szeméjiség másolat amit be kültél a kodba arra keresztet
vethecc.
Közbe Hompuk jollakott már csak jáccik az étellel formára
alakittya a morzsákat a szájszervével mellsö lábaival gyurja
dagasztya épen 1 miniatür mellszobrot készit Zoliparia urrol én meg
azon tünödök vajon láttyae Zoliparia ur vagy amijen implant ellenes
télleg csak régi hagyományos fajta szeme van neki és nem tud rá
nagyittani az apro részletekre mind én.
Szerinted hasonlit kérdezi Hompuk mármind a mellszobor.
Zoliparia ur el gondokkodva bámul maga elé a ládhatáron
madarak keringnek 1 bástyafal körül talán öket nézi.
Nagyon jo lett suttogom Hompuknak. Mosmár ideje vissza
menned a dobozba.
Mit pusmogsz Latra pillant rám Zoliparia ur.
Semmisemmi mondom csak a torkomat köszörüttem.
Nana ojasmit montál hogy ideje vissza mennem a dobozba.
Télleg kérdem hádha el terehhetem a szot. Bisztos véletlen vott.
Unod magad itt kérdi homlokát ráncolva.
Ááá dehogy Zoliparia ur tittakozok. Igazábol ehez a Hompukhoz
beszéttem mondom el határozva hogy tiszta viszet öntök a pohárba,
1enest rá nézek a hanygyára és szigorújan meg rázom az ujjamat
sipirc vissza a dobozodba te hanygya te! Sajnálom Zoliparia ur
pislogok (közbe Hompuk meg váttosztattya a szobor fizimiskáját
most 1re inkáb hozzám hasonlit csak csunya nagy grumpliorra van).
És szokott válaszonni neked kérdezi Zoliparia ur mosojogva.
O igen bologatok buzgon. Cserfes joszág meg lepöjen fejlet
beszélökéje van. És okos is de még mijen!
Mos komojan Latra télleg beszél?
Hát persze Zoliparia ur a legkomojabban nem csak kébzelem vagy
be beszélem magamnak ezt télleg nem. Vott 1 ládhatatlan barátom be
vallom de öt azota nem láttam hogy meg ismerkettem Hompukkal a
mutt héten magyarázom neki zavartan valszeg el is vörösödök kicsit.
Zoliparia ur nevet. És hol ismerkettél meg a kis barátoddal kérdi.
Elém mászott az asztalon és meg szolitott mondom mire ö megin
nevet én még jobban zavarba jövök mosmár egész le izzadok. Fene
ebbe a hanygyába komplet idijotát csinál belölem miközbe a
karikaturámat gyurja kenyér beliböl nagy lufi fejjel és tojik vissza
menni a dobozába a kis piszok!
Télleg igy történt Zoliparia ur bizonygatom. A tányérok közt
futkározott a refektorjumba vacsorakor a mutt dicsöség napon.
Másnap magammal hosztam ide amikor jöttem hozzád látogatoba de
akkor még a kabátzsebembe laputt mer szégyellös fél az idegenektöl.
De télleg beszél és hajja amit mondok és néha ojan szavakat használ
amiket sose hallottam bizisten Zoliparia ur.
Ö bollint és ujdonságos érdeklödéssel néz Hompukra. Akkor
valoszinüleg nanorobot Latra mongya nekem. Néha fel bukannak
közöttünk bár beszénni nem szoktak legalábis nem ugy hogy mi meg
ércsük. A törvény szerint az ijen eseteket haladégtalanul jelenteni
kell a hatoságoknak ugye tudod?
De Zoliparia ur mondom könyörgön Hompuk a barátom senkinek
se árt nem akarom el vesziteni. Még vörösseb leszek lekszivesebben
le harapnám a nyevvemet töböl hogy beszéttem rola Scaloppini
elöjjáronak aszt hittem senkise törödik ezekkel a hüje hivatalos
szabájokkal de Zoliparia ur szerint a töbség mégis törödik velük.
Mos mit csinájjak? Segéjkérön nézek Hompukra de ö még mindig a
melszobrot farikcsájja épen nagy lapátfüleket kerekit neki.
Nyugoggyál meg Latra mongya Zoliparia ur nem aszt mondom
hogy jelentened kell csaghogy igy szol a törvény ugyhogy jobban
teszed ha nem dicsegszel fünek fának a beszélö hanygyáddal. 1 ijen
kis joszágot könnyü el rejteni ha vigyázol rá nem lesz baj. Meg
engeded nekem keszdi de hirtelen el hallgat és a fejem fölé bámul a
levegöbe szeme kidülled és aszt dünnyögi mi a fasz. Én le merevedek
mer még sohasem hallottam csunyán beszénni. Sötét árnyék kuszik
az erkéjre és valami hangot hallok mind amikor a viharba csapkodo
vitorlát rángattya a szél. Hátra fordulok és 1 hatammas sesszinü
madarat látok ami nállamnál kéccer akkora. Ott lebeg a korlát mögöt
s 1szer csak karmába kapja a doboszt meg a kenyeret csap 1et
böszme szárnyajival és vijjogva el repül Hompuk meg aszt mongya
nyikk! Én tappra ugrok és Zoliparia ur is tappra ugrik. A madár le
szegi a fejét 1re nagyobbakat lapátol a szárnyával közbe csipkedi
kostollgattya a kenyeret és Hompuk ott van a karmába szoruvva két
szelet kenyér közibe. Kicsi antennái lebegnek a szébbe a lába
kalinpál asztán már semmiccse látok belölle tul messze van de még
1re hallom a hangját ahogy sikittya Latraaaaaaaaa!! Én is kijabálok
és Zoliparia ur is kijabál de a nagy buta álat csak repül süket mind az
ágyu. Át libben az 1ik árokfal fölöt aszt végleg el tünik a szemünk
elöl vottnincs. Hompukot el rabották te joég én meg itt marattam
1edül!
 KETTŐ

1.

– Arc.
A patak fölé hajolt, alaposan szemügyre vette a tükörképét, aztán
ivott a vízből. Amikor a hullámok elültek, újra megnézte az arcát.
– Már nem szomjas. Feláll… felállok. Nézek. Kék. Fehér. Zöld.
Sok zöld. Vörös, fehér, sárga, kék, rózsaszín, barna. Ég, felhők, fák,
fű, virágok, gyökerek. Az ég kék. A víz nem színes, tiszta. Lelátni az
aljára. Fény. Visszatükröződés. Vízszatükröződés. Égszatükröződés.
Hm. Mégse.
– Megyek tovább.
Követte a patakparton kanyargó ösvényt, és végigsétált az idilli
völgyön.
– Ott repül! Gyönyörű. Madár. Sok madár.
Átvágott egy kis ligeten, a levelek közt meleg szellő susogott. Egy
bimbózó bokor mellett megtorpant, lehajolt és beszívta a virágok
illatát.
– Jó szag.
Megmarkolta az egyiket, hogy leszakítsa, aztán megrázta a fejét.
Megsimogatta a szirmokat, és folytatta az útját.
– Szia, virág!
A patakot egyszer csak elnyelte a sziklás domboldal, az ösvény
szeszélyesen kanyargó lépcsősorba torkollt. Közelebb araszolt a
víznyelőhöz és belebámult.
– Sötét. Nyirkos. – Aztán felment a lépcsőn, és egy másik
ösvényen találta magát, az út mellett gondosan nyírt gyep zöldellt.
– Reccs, ropp. Aú! Szúr a kavics. Most a füvön sétálok. A fű nem
szúr. Simogat.
Egy távoli sövény mögül szürke torony bukkant elő.
– Ház.
Hirtelen megtorpant és eltátotta a száját; az út mellett óriási bokor
állt, amely mesébe illő kastélyt formázott, bástyákkal, tornyokkal. A
falait lőrések csipkézték és csapóhídja is volt, amit egymásba fonódó
ágakból alakítottak ki. A várárkot ezüstös levelű örökzöldekből
nyesték; levelük úgy csillogott, akár a víz fodrai.
Percekig csodálta a varázslatos növényszobrot, és hallgatta a
levelek susogását.
– Víz, ami nem víz – mormolta. – Ház, ami nem ház. Nahát!
Aztán tovább sétált. Nemsokára kiszélesedett az út, két oldalán
hatalmas fejek néztek farkasszemet egymással.
Két-háromszor magasabbak voltak nála, a levelek színéből és
mintázatából ítélve minden fej többféle növényből állt össze. Az
arcok meglehetősen élethűre sikerültek; akadtak köztük sápadtak és
sötét „bőrűek”, öregek és fiatalok, ráncosak és üdék. A hajuk,
frizurájuk is különbözött. Az ajkukat pasztellszínű levelekből
alkották, a szemüket pedig ugyanabból az ezüstös növényből, amit az
iménti kastélynál látott. A szembogarak helyén apró, színes
virágfürtök tarkállottak.
Megállt az első előtt, és homlokráncolva, hosszan szemlélte.
Éppen tovább indult volna, amikor a szemközti fej felől hangokat
hallott.
Nini, ezek beszélnek!
– …ő is azt mondja – dörmögte egy mély, érces hang –, hogy
semmi ok az aggodalomra, és szerintem igaza van. Nem a
kőkorszakban élünk, könyörgöm. Mi félnivalónk van egy
porfelhőtől? Jó, tudom, ez egy csillagközi porfelhő… na és akkor?
Egy jégkorszak nem a világ vége! Lesz áram, lesz fűtés. Ma is egész
városok vannak a föld alatt, és naponta létesülnek újabbak. Azokban
is vannak parkok, tavak, tágas, kényelmes épületek, és az
életminőség se rosszabb, mint a hagyományos, régi városokban. A
világ biztosan megváltozik a köd miatt; nyilván sok állat- és
növényfajt meg történelmi ereklyét kell megóvni a pusztulástól, és a
jégtakaró kétségtelenül átrajzolja majd a kontinensek térképét, de ezt
is túléljük. És ha a legrosszabb bekövetkezik, még mindig
hibernálhatjuk magunkat, hogy ébredéskor egy felfrissült, megtisztult
bolygón találjuk magunkat. Miért olyan borzasztó ez?
Csak állt tátott szájjal, mozdulatlanságba merevedve. Hiszen ezek
növények, akárcsak a kastély meg az ezüst várárok – mégis van
hangjuk. Hogyan lehetséges ez? Épp a megfelelő válaszon tűnődött,
amikor egy másik hang szólalt meg a fejszobor mélyéből. Ez más
volt, mint az előző; nőiesebb, lágyabb.
– Ha így van, akkor nem vitatkozom. De vajon tényleg megússzuk
ennyivel? Én úgy hallottam, hogy drasztikusan csökkenni fog a
hőmérséklet, befagynak az óceánok, nappal is éjszakai sötétség
uralkodik majd, és mindez ezer évig fog tartani. Mások szerint a Nap
is felrobban a por miatt, s végül menthetetlenül elpusztul a Föld.
– Látod – vágott vissza az előbbi, dörmögő hang. – Egyesek azzal
riogatnak, hogy megfagyunk, mások meg, hogy megsülünk.
Marhaság! A világvége most is elmarad, hiába kárognak a
vészmadarak. Holnap is lesz nap, és kész. Szerintem túlbeszéltük a
témát.
Ránézett a fejre, és bólintott.
– Igen – felelte hangosan. – Holnap is lesz nap.
– Tessék?
– Ki az?
– Valaki hallgatózik!
Neszezés hallatszott a bokor sűrűjéből, majd egy emberi fej
emelkedett ki a levelek közül. A vonásai markánsak, kissé
szögletesek voltak, és az orra alatt pelyhedző bajuszt viselt.
Egy fiú, állapította meg magában.
– Szia!
– Ejha! – motyogta az tágra nyílt szemmel. Tetőtől talpig
végignézett rajta, mire ő lesütötte a szemét.
– Ki az? – kérdezte a másik hang a bokor belsejéből.
– Egy lány. – A fiú elvigyorodott. – De ruha, az nincs rajta.
Anyaszült meztelen. – Hátranézett a válla fölött. – Kimondottan
csinos. – Pofon csattant. – Jól van, na! – tette hozzá nevetve, és eltűnt
a bozótban.
Odabent tovább folytatódott az ágrecsegés és a fojtott pusmogás.
Azon tűnődött, benézzen-e.
– Ki lehet ez?
– Fogalmam sincs.
A fiú és a lány végül mégiscsak kikászálódtak a bozótból, a
ruhájukat igazgatták. Lesöpörték magukról a port, és kikefélték a
hajukból a száraz leveleket. A fiú egy barna zakókabátot tartott a
karján.
– Nadrág? – mutatott a lány az élénk színű ruhadarabra.
A másik lány sietve megigazította gyűrött blúzát. A bőre
porcelánfehér volt, a haja bronzfényben csillogott.
– Ne bámuld úgy, Gil, még kiesik a szemed! – bökte meg a társát,
aki csak állt és báván mosolygott az idegenre. – Inkább add oda neki
a kabátodat!
– Örömmel – rázta meg magát Gil, és engedelmeskedett.
A lány átvette az enyhe pézsmaillatot árasztó ruhadarabot.
Ügyetlenül magára gombolta, aztán csak állt, és a fiatal párt bámulta.
– Szia! – mondta nekik.
– Örvendek a szerencsének – biccentett a fehér blúzos lány
hűvösen.
A fiú meghajolt, az arcáról slaggal sem lehetett volna lemosni a
vigyort.
– A nevem Gil – mondta. – Gil Velteseri. – A társára mutatott. –
Ő pedig Lucia Chimbers.
Az idegen lány bólintott.
– És mi az én nevem? – fordult hirtelen a fiúhoz.
– Hogy… tessék?
– Az én nevem – ismételte. – Te vagy Gil Velteseri. Ő Lucia
Chimbers. Én ki vagyok?
Azok egy pillanatig némán meredtek rá. A lány elfordult, és
halkan odasúgta a fiúnak:
– Ennek nincs ki a négy kereke. Szerinted melyik diliházból
szökött?
A fiú könnyedén felnevetett, és vállat vont.
 2.

Foga volt a szélnek. Gadfium nehézkesen, sípolva-zihálva szedte a

levegőt, s közben úgy érezte, mintha szögesdróttal gereblyéznék a
torkát. Sík lapály terült el előtte; amerre a szem ellátott, sehol egy fa
vagy bokor. A szikrázó, hófehér vidék élénk kontrasztot alkotott a
bíbor láthatárral. A sómező fölött jeges szél nyargalászott, száraz
örvényei éles szemű, gyilkos porzáport zúdítottak a kutatókra.
Olyan vagyok, mint a partra vetett hal, gondolta Gadfium, és
biztosan felnevetett volna, ha történetesen kap levegőt. Kirángattak
az otthon meghitt, cseppfolyós melegéből, és most itt vergődöm ezen
az elátkozott, kérges pusztaságon, a közönyös csillagok alatt, amíg
meg nem fulladok a légszomjtól.
Odaintett a közelben várakozó gyakornoknak, mire az egy
légzőpalackot nyomott a kezébe. Gadfium fölcsatolta a maszkot, és
mohón szippantott az éltető gázkeverékből. Reggel még az
oxigéngyárban voltam, most pedig a végterméket tesztelem –
gondolta. Hálásan biccentett, és visszaadta a palackot.
– Ideje visszamennünk, asszonyom – mondta a gyakornok.
– Egy pillanat.
Gadfium levette a védőszemüvegét, hogy még egyszer
belepillanthasson a távcsőbe, és a hideg szél azonnal könnyet csalt a
szemébe. A távolban sűrű sófelhők gomolyogtak. Az obszervatórium
körül heverő szürkésfekete kövek olyanok voltak, mint megannyi
óriás korong egy túlméretezett jéghokipályán. Az átmérőjük két
méter, a magasságuk nagyjából fél méter lehetett, és a tudományos
tesztek alapján tömör gránitból készültek. Évezredek óta csúszkáltak
a sómezőn, a szél ide-oda terelgette őket a jeges síkságon. A vékony
jégtakaró hamar elolvadt a plató alatt húzódó csőhálózatnak
köszönhetően, a nagyobb hótorlaszokat pedig a tükrök párologtatták
el, amelyek észak felől, a völgyperemtől három kilométerre levő
tűtorony tetejéről szórtak éles, fókuszált napfényt a tájra.
A Vándorkövek völgyét tulajdonképpen inkább fennsíknak kellett
volna nevezni, mivel egy csarnokokból álló hatalmas
épületkomplexum tetőszerkezete volt, a nyolcadik szint legnagyobb
terasza. Az üresen tátongó, lakatlan termek körcikkekként
csatlakoztak egymáshoz, s csak a délkeleti oldalukon nyíltak rajtuk
kilométer magas ablakok. Hogy a mennyezet alatt végigfutó
csőrendszer és a toronytükrök mi célból készültek, arra mindeddig
nem derült fény, ahogy azt sem lehetett tudni, mire valók a csúszkáló
korongok, és miért hánynak fittyet szabad szemmel alig észrevehető,
ám műszerekkel precízen mérhető módon a szélviszonyokra és a
nehézkedési erőre, melyek a számítógépes szimulációk és
makettkísérletek tanúsága szerint a hasonló méretű és fizikai
paraméterekkel rendelkező tárgyakra normál esetben hatni szoktak.
A mobil obszervatórium – egy háromszintes, négy pár karcsú
póklábon egyensúlyozó gömb, melynek mindegyik végtagján külön
hajtómű helyezkedett el – évszázadok óta korcsolyázott ide-oda a
titokzatos korongok nyomában, ám hiába gyűjtöttek be irdatlan
mennyiségű adatot, a tudósoknak mégsem sikerült pontot tenni a
kövek rendeltetéséről folyó vita végére. Néhány évszázaddal
korábban az egyiket megpróbálták alapos anyagvizsgálatnak
alávetni, csakhogy alig kezdték el a mintavételt, a tűtorony tetejéről
nagy energiájú, halálos sugárzás érte a vizsgálatot végző kutatókat.
Éjszaka is próbálkoztak, de hasonló eredménnyel jártak. Egy idő után
elfogytak a jelentkezők az odakozmált kollégák helyére, így a
továbbiakban a vizsgálati zónában a „mindent a szemnek, semmit a
kéznek” elve érvényesült.
Gadfium fölnézett az ólomszínű égre, és egy szélfuvallat rögtön
teleszórta az arcát homokkal. A szája megtelt sós ízzel, a jeges
levegő kimarta az orrát.
– Menjünk – harákolta. Hátat fordított a korlátnak, és hagyta,
hogy a gyakornok a zsiliphez támogassa.
Odabent lehámozta magáról a védőöltözéket, és belépett a
megfigyelőterembe, hogy csatlakozzon a központi asztal körül ülő
kutatótársaihoz.
– A kövek reggel hat óra tizenháromkor mozdultak meg, mind a
harminckettő egyszerre – kezdte beszámolóját az obszervatórium
vezetője. – Az alakzat hat negyvenkettőre nyerte el a végleges
formáját. A korongok szabályos körbe rendeződtek, a köztük levő
távolság milliméter pontossággal megfelel az átmérőjüknek, vagyis
két méter. A mozgási diszkrepancia faktor egyes kövek esetében a
hatvan százalékot is meghaladta, ami azért figyelemre méltó, mert
eddig még sosem lépte át a tizenkét százalékot. Az elmúlt évtized
átlaga mindössze öt egész három százalék.
Gadfium mellett két közvetlen munkatársa, Rasfline és Goscil
foglalt helyet. Az obszervatórium vezetője, Clispeir az asztalfőn ült,
három kutató társaságában. A gyakornok a navigációs fülkében
teljesített szolgálatot.
– A kövek a tetőzet geometriai középpontja köré csoportosultak,
jól tudom? – pillantott fel Gadfium.
– Igen – bólintott az obszervatórium vezetője –, a tűrés e
tekintetben is tized-milliméteres.
Clispeir asszony sovány volt, arca koravén, sűrű haja őszbe
csavarodott. Gadfiummal az egyetemen ismerték meg egymást, jó
négy évtizeddel ezelőtt. Az obszervatóriumban dolgozó kutatók
gyorsan alkalmazkodtak az oxigénhiányos körülményekhez és az
alacsony nyomáshoz, ám akárhányszor látogatóik érkeztek,
légmentesen le kellett zárniuk és nyomás alá helyezniük az állomás
szállás- és laborzónáit. Gadfium magában hálát adott a sorsnak, hogy
– kiváltságos lévén – a szervezete az átlagnál ellenállóbb,
máskülönben a légszomj mellett ezúttal a két óra alatt abszolvált
hétezer méteres szintugrás utóhatásai is gyötörnék.
– Ha jól értem, a kövek körbefogták az obszervatóriumot.
– Nem, Gadfium. Az esemény időpontjában mi az origótól
mintegy negyed kilométerre északra tartózkodtunk. Vártuk, hogy
elálljon a havazás, és föltámadjon a szél. Az első szokatlan mozgást
északi irányból észleltük, négy negyvenegykor, a T8-as szektorból,
egy-pont-nullás súrlódási tényezővel. Aztán a többi is bemozdult,
és…
– Nagyon látványos lehetett! – lelkendezett Goscil, és
körbepislogott. – Láthatnánk a felvételeket?
A kutatók zavart pillantást váltottak.
– Sajnos – kezdte Clispeir asszony, és megköszörülte a torkát –
mindez az éjszakai üzemszünet idején történt, amikor az ügyeletes
épp a monitorrendszer karbantartását végezte. – Bocsánatkérőleg
nézett Gadfiumra. – Mi egy kicsi, jelentéktelen kutatóállomás
vagyunk, és talán olvastad a jelentéseimet, amelyekben az utóbbi
években megszaporodott mechanikus és informatikai
meghibásodásokra hívtam fel a tudományos tanács figyelmét, illetve
támogatását kértem az elmaradt fejlesztések pótlására, ám ez idáig
sajnos…
– Attól még – vágott közbe Rasfline türelmetlenül –, hogy önnek
nincsenek implantjai, a beosztottjai közül valaki biztosan
megörökítette a történteket. A retinakamerát nem lehet kikapcsolni.
Clispeir kínosan feszengett.
– Nos, a sors úgy hozta, hogy a beosztottjaim mindannyian
privilegizált családok tagjai.
Rasfline hitetlenkedve horkant fel. Goscil csalódottan dőlt hátra.
A nő széttárta a karját.
– Sajnálom, ez az igazság.
– Szóval – szorította össze a száját szigorúan Rasfline – nincsenek
felvételek. – Goscil szomorúan söpört félre egy kósza tincset a
homlokából.
– Legalábbis olyanok, amiket tudományos célra felhasználhatnánk
– felelte a nő. – Koir kollégám – mutatott egy fiatal tudósra, aki
bátortalanul mosolygott vissza rájuk – készített néhány képet a kézi
kamerájával, de…
– Remek – vágott közbe Rasfline, és ujjaival türelmetlenül
dobolni kezdett az asztalon. – Láthatnánk ezeket?
– Természetesen, habár…
Goscil aggódva hajolt Gadfiumhoz, aki az asztalon könyökölt, és
a halántékát masszírozta.
– Jól van, asszonyom?
– Kicsit megszédültem, de semmi… – A mondat érthetetlen
motyogásba fulladt. Az asszony feje előrebukott; úgy tűnt, hogy
Gadfium mindjárt lecsúszik a székből.
– Te jó ég…
– Oxigént!
– Sajnálom, nem tudjuk tovább növelni a belső nyomást. Mi már
hozzászoktunk, de önök…
– Asszonyom, hol a maszk?
– Álljanak hátrébb, hadd kapjon egy kis levegőt…
– Fektessük le.
– A kabinom a rendelkezésükre áll.
– Jól… jól vagyok – mormolta Gadfium. – Csak a fejem…
– Én itt tartom, maga ott emelje! Ez az.
 – Hozom a palackot.
– Menjünk…
– …mert neki mindent a saját szemével kell látnia!
– Semmi bajom, tényleg.
– Erre, jöjjenek.
– Ekkora felhajtást… rettentő kínos… annyira sajnálom!
– Asszonyom, kérem, takarékoskodjon az erejével.
– Persze, persze. Bocsánat. Rettentően kínos!
– Vigyázzanak, lépcső!
– Óvatosan.
– Erre. Kicsit szűk a hely, hagyják, majd én…
A kis kabin egy pillanat alatt megtelt emberekkel. Gadfiumot
lefektették egy keskeny priccsre, az oxigénmaszkot az arcára
szorították.
– Én majd vigyázok rá. Menjenek nyugodtan, nézzék meg a
reggel készített felvételeket. A kollégáim majd válaszolnak a
kérdéseikre.
– Biztos benne? Úgy értem, szívesen maradok, és…
– Ugyan már, kedvesem! Mi, öregek remekül megleszünk itt.
– Ha tényleg úgy gondolja…
– Persze, menjenek csak.
Amikor az ajtó tompa szisszenéssel becsukódott, Gadfium szeme
kipattant, tekintetében nyoma sem volt az iménti rosszullétnek.
Egykori iskolatársa bátortalanul rámosolygott.
– Itt nyugodtan beszélhetünk – suttogta. – Csak halkan!
– Clisp – ült fel Gadfium az ágyon, és átölelte barátnője vállát.
– Örülök, hogy újra látlak, Gad.
Gadfium megragadta Clispeir kezét, és fürkészően nézett a
szemébe.
– Na? Sikerült kapcsolatba lépnünk a toronnyal?
Clispeir alig tudta elfojtani a mosolyát, de a tekintetében némi
aggodalom ült.
– Talán – felelte rejtélyesen.
– Mesélj, hallgatlak!
 3.

Sessine gróf a halált illetően jelentős rutinra tett szert. Immár

nyolcadszor került a másvilágra: az első alkalommal sziklafalnak
ütközött egy repülővel, aztán megfulladt egy tengeralattjárón,
harmadszorra egy orgyilkos végzett vele, negyedszer párbajban
vesztette életét, ötödszörre egy féltékeny szerető mérgezte meg,
hatodszorra fejbe lőtte egy felszarvazott férj, hetedszerre pedig, s
ezen maga is csodálkozott, békés, boldog öregkort ért meg szerető
családja körében, és végelgyengülés következtében távozott az élők
sorából. Most halt meg másodjára merénylő kezétől; ez alkalommal
egy férfi ölte meg… hogy miért, ki tudja? Ami a legszomorúbb az
egészben, ez volt az utolsó élete. Egyszer s mindenkorra eltávozott a
fizikai világból.
Amikor először ébredt fel a kód virtuális dimenziójában, a saját
lakásában találta magát a Légjáró klán ősi szállásán, a Repülő-
toronyban – legalábbis annak képzeletbeli másán. A primimortis
újjászületések ugyanis mindig jól ismert, intim környezetben
történnek, az érkezőt a barátok és rokonok avatárjai fogadják és
segítik át az első napok lelki megrázkódtatásain.
Következő újjászületésének helyszínét már maga választhatta
meg, s most is ugyanott ébredt, mint mindig: a Serehfa erőd néptelen,
emberléptékűre kicsinyített modelljében. Csönd volt. Sessine az
ágyában feküdt, odakint hétágra sütött a nap.
Nagyot nyújtózott, és ráérősen körbenézett. Az ágynemű
selyemből készült, a brokát baldachinfüggöny dús redőkben omlott a
faragott ágykeretre. Az ajtó mellett, a rózsafa lambériás falakon
olajfestmények lógtak, a padlót vastag szőnyegek borították. A
kétszárnyú ablakok felől tavaszi illat áradt. Sessine közönyösen
pislogott, mintha a saját nevére sem emlékezne.
Aztán végigsimította a barackszínű lepedőt, és egy pillanatra
behunyta a szemét.
– Speremus igitur – mormolta, és fölnézett. Nem történt semmi.
– Pech – sóhajtotta, és szomorúan elmosolyodott.
A virtuális valóság bizonyos szempontból ugyanúgy működik,
mint az igazi: pihenni, aludni mindkettőben kell. Sőt, minél élethűbb
a pszeudo-környezet, az embernek annál hosszabb regenerációs
fázisra van szüksége, ezért a virtuális kalandokat mindig ugyanaz a
jellegzetes, mindenki által ismert álomkép zárja le, amelyben egy
előre meghatározott jelszó segítségével vissza lehet térni a valóságba.
Sessine nem emlékezett rá, hogy az utóbbi percekben bárki
felajánlotta volna a lehetőséget, hogy menjen haza, így most, hogy a
privát ébresztőkódja sem működött, biztos volt benne, hogy nem egy
újabb képzeletbeli kiruccanáson vesz részt, hanem immár a virtuális
dimenzió foglya; egy kísértet a sok közül, kóbor töltés egy
áramkörben.
Körbesétált a szobában, aztán kilépett a teraszra. A levegő friss
volt és hűvös. A korlátra könyökölt, karja libabőrös lett a fém hideg
érintésétől. Eljátszott a gondolattal, hogy eláll a szél, és úgy is
történt. Majd elképzelte, hogy kellemes, meleg szellő támad, és a
kívánsága ezúttal is teljesült.
Szobája az erődítmény legfelső szintjén volt, ablakai nyugatra
néztek. Az épület árnyéka a külső védművekre vetült, a tűtorony
sziluettje sötét vonalként szelte ketté a tájat. Sehol egy lélek, mintha
az állatok is kihaltak volna – Sessine kedve szerint manipulálhatta a
környezetét, bár a felhős égbolt, a láthatárt lezáró hegyvonulat és
maga az erőd mohos, vaskos falai a megszólalásig valódinak tűntek.
Arra gondolt, jó lenne körbenézni a kilátóból, a tűtorony
tövében…
…és már ott is lépkedett az élénk színekben pompázó fa
emelvényen. A bástyafal tetején szalagokkal befont zászlórúd meredt
az égnek, a csúcsán a klán lobogója csapkodott a szélben. A mellvéd
alatt grafitszürke palatető húzódott, mely a lőrésekkel tagolt
gyilokjárót védte az esőtől és a hótól. Messze nyugatra felködlött az
óceán kékje.
Addig szorította a kilátó korlátját, amíg belesajdultak az ujjai,
aztán lehajolt, és szemügyre vette a faragott korlátrúd fejre állított U
formáját. A barnára mázolt felület meggyőzően szálkásnak hatott, a
fényes, megszilárdult festékréteg az oszloprúd tövében vastagabbnak
tűnt, mintha ezen a részen többször átkenték volna. Sessine
belenyomta a körmét az egyik buborékba, és tessék! Apró vájat
keletkezett a mákszemnyi festékkráter peremén.
Felkapaszkodott a korlátra, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve
levetette magát a mélybe. Végiggurult a gyilokjáró meredek tetején
(közben kificamodott a válla), elzúgott a lőrések mellett, és teljes
sebességgel zuhant tovább a kiszolgáló épületek csúcsos háztetői
felé. A szél hangosan fütyült a füle mellett, az udvar kövezete
vészesen közeledett.
– Marhaság! – dünnyögte, de a sivító orkánban nem hallotta a
saját hangját.
Törölte a vállsérülést, és elhatározta, hogy repülni fog. A háztetők
széles ívben kitértek előle, ő pedig elsiklott az udvar fölött. Egyre
följebb és följebb emelkedett.
Ha halálra zúzza magát odalent, azzal csak azt éri el, hogy szinte
ugyanabban a pillanatban újjászületik az ismerős szobában, a
selyempárnák között; az embernek nemcsak a valóságban, de a
virtuális világában is nyolc élete van. Aki úgy dönt, hogy mind a
nyolcat eldobja magától, az a gyászidőszakot ájulásszerű, öntudatlan
állapotban tölti, és csak a végső búcsúhoz ébresztik fel, egyetlen
órára (ami valós időben és a szubjektív dimenzióban is pontosan
hatvan perc; persze ehhez némi finomhangolás szükségeltetik), hogy
annak rendje s módja szerint elköszönhessen a rokonaitól és
barátaitól, mielőtt végleg megszűnne létezni. Ezt a drasztikus
megoldást kevesen választják, olykor mégis előfordul – egyeseket a
depresszió készíti ki, másokat az unalom.
A repülés olyan volt, ahogy gyermekkori álmaiból emlékezett rá;
komoly összpontosítás kellett hozzá, mint a biciklizéshez, de fizikai
fáradtságot nem okozott. Ha az ember abbahagyta a koncentrálást,
lassanként a földre lebegett, ha viszont szorgalmasan tekerte a pedált,
egyre magasabbra emelkedett. Nem volt se izomláz, se félelem, csak
a csodás látvány és a szárnyalás euforikus, felszabadító öröme.
Sessine körberepülte az erődöt, először meztelenül, majd
felöltözve; elegáns nadrágot, inget és hosszú kabátot képzelt magára.
Amikor elunta a röpködést, leereszkedett a szobája teraszára.
Könnyű reggeli várta a kisasztalon, az ágy mellett. Azon tűnődött,
kövesse-e a szokásos napirendet, vagy sem. Első újjászületése óta
ugyanis mindig ugyanazt csinálta: evett, aztán az egész délelőttöt vad
szeretkezéssel töltötte a szobalánnyal, aki annak idején a szülei
házában szolgált; ő volt az első nő, akit megkívánt, és szinte az
egyetlen, akit sosem kapott meg. Végül úgy döntött, hogy nem kér a
reggeliből, törölte az erősödő éhségérzetet, és a szobalányt sem
hívatta. Elhatározta, hogy a következő hónapokat nem fogja a kastély
könyvtárában tölteni, nem fogja újraolvasni a könyveket, amiket már
tucatszor elolvasott, nem fog zenét hallgatni, archív filmeket és
színdarabokat nézni, nem fog operát hallgatni és ókori
filozófusokkal, művészekkel társalogni, régmúlt eseményeket átélni,
sem kitalált történetekkel ütni el az arctalan, egyforma estéket.
Régimódi, tárcsás telefont képzelt az ágy mellé, és fölemelte a
kagylót.
– Igen? – A hang kellemes volt és jellegtelen.
– Vége – közölte határozottan.
Az erőd azonmód elpárolgott, a szoba a semmibe olvadt, mielőtt
visszatehette volna a kagylót.

Lesz elég ideje a temetéséig, ebben biztos volt.

Tudta, hogy a virtuális világ nemsokára fölötte is ítéletet mond –
mint mindenki fölött, legyen az gazdag vagy szegény, kiváltságos
vagy szolga –, méghozzá részrehajlás nélkül, kíméletlen
őszinteséggel. Ahogy a mondás tartja: a kód nagy, az ember kicsi. És
minél kisebb valaki (lélekben, tudatosságban), annál hamarabb veszti
el önmagát, annál hamarabb szippantja magába a végtelen
adattenger, az információk emberi elme számára felfoghatatlanul
mély óceánja. Legföljebb néhány emlékfoszlány marad utána, hogy
azokat is maguk alá temessék az ismétlődő mintázatok hullámai,
amelyek közt sosem akad két egyforma.
Nincs emberi egyéniség, csak randomgenerált érzelmi és
viselkedési szekvenciák vannak; ezt a nem túl hízelgő következtetést
vonták le mindazok, akik megjárták a kódot. Az emberek féltek,
hogy könnyűnek találtatnak a virtuális ítélőszék előtt, ezért a többség
egész életében azon igyekezett, hogy a lehető legtöbbet hozza ki
magából, s ez ugyancsak méltányolandó erőfeszítés egy olyan
társadalomban, amely mindenféle emberi közreműködés nélkül is
remekül eldöcög a maga útján.
Sessine – egyrészt előkelő származásából fakadólag, másrészt
mert valamennyi életét arra szánta, hogy módszeresen és
fáradhatatlanul keresse a szellemi kiteljesedéshez vezető utat – biztos
volt benne, hogy az ő személyiségét nem oldja fel az adatsodor,
ebben a világban gyakorlatilag halhatatlan volt.
Ám ha a beolvadás és teljes megsemmisülés várna is rá, mint a
többi közönséges halandóra, akkor is bőven jut ideje arra, amit
eltervezett: a temetésére csak három nap múlva kerül sor, s ez a kód
felgyorsult sajátidejében majd’ nyolcvan évet, egy teljes emberöltőt
jelent. Ennyi idő alatt bőven megtudhatja, ki akarta megölni, és
miért.

– Az ön halálára vonatkozó információkat a beépített adathordozók

az incidenst követően azonnal továbbították a parancsnoki jármű
fedélzeti kompjúterének, illetve fekete dobozának; előbbi a járművel
együtt megsemmisült, amikor a merénylő a konvoj ellen fordította a
gépágyút, mire válaszul az ön tisztjei össztüzet zúdítottak rá. A
fekete doboz azonban épségben átvészelte a robbanást, s mikor
észlelte, hogy a járművet heves tüzérségi támadás érte, az eltárolt
adatokat a legközelebbi egységeknek továbbította. Ez a mentés
lényegében megegyezik a fekete doboz által tárolt adatokkal, így a
birtokunkban lévő információk alapján összességében
megállapítható, hogy az ön utolsó emlékei megfelelnek a valóságnak.
A Légjáró klán ügyvédjének kódbeli személyiséglenyomata jó
orral reagált ügyfelei kimondatlan óhajaira, így a jogász Sessine előtt
hosszú combú, vonzó nő alakjában jelent meg. Csillogó, fekete haját
fegyelmezett copfba fogta, vonásait leheletfinom smink emelte ki,
ruhája a huszadik század végi férfiöltönyök szabását idézte. A hangja
csöndes volt, de határozott. Sessine akkor sem tudta volna levenni
róla a szemét, ha akarja – de nem akarta. Profi munka, gondolta:
semmi mellébeszélés, semmi fölösleges gesztikuláció, semmi
bizalmaskodás. Meg se próbált barátkozni vagy jó benyomást tenni
az ügyfelére. A száraz tényeket sorolta, mintha ismerné Sessine-t, és
tudná, hogy a hivatalos megbeszéléseken gyakorta elunja magát és
elkalandozik a figyelme. Amikor szünetet tartott, Sessine maga elé
képzelte meztelenül – igaz, a „kigondolom és hopp! máris
megvalósult” hókuszpókusz ezúttal nem működött, mivel a nő önálló
entitás volt, nem az ő képzeletének szülötte vagy holmi emlék.
Egy férfi avatár ugyanúgy megfelelt volna a célnak, de a grófnak
kimondottan imponált az okos, magabiztos női karakter. Nem
szerette az olcsó konfekció-kódmodelleket, akik inkább hasonlítottak
beszélő gumibabákra egy harmadosztályú szexfilmből, mint
egyenrangú, értelmes beszélgetőpartnerre.
Tágas, boltozatos teremben voltak, az egykori angol jegybank
pincéjében. Egy-egy kupac aranytömbön ültek, amit ötfontos
bankjegyekkel párnáztak ki. Asztal gyanánt egy kerekes kocsi
szolgált, amin a nemesfémrudakat szokták szállítani. A trezor falain
ómódi villanyégők hunyorogtak, sárgás fényük meg-megcsillant a
gúlákba rakott aranyrudakon. (A helyszínt Sessine egy
huszonegyedik századi történelmi installációból ollózta ki.)
– És mit tudunk a gazemberről, aki fejbe lőtt?
– Gyalogsági hadnagy, a neve IV. John Ilsdrun. Lenyomoztuk a
családját, a barátait, de semmi gyanúsat nem találtunk. Az
implantjaiba belenyúltak, de ha túl is élte a merényletet, amit a
körülmények ismeretében erősen kétlek, a kódtestbe biztosan nem
jutott át. A múltja alaposabb feltárásához hosszabb időre van
szükségünk, az első eredmények szubjektív időben mérve pár nap
múlva várhatók.
– És az üzenet, amit kapott?
– Rejtjeles parancs, asszociatív kóddal: „Veritas odium parit.”
– Az igazság gyűlöletet szül, hm? Érdekes.
A személyiséglenyomat halványan elmosolyodott.
A valóságban alig öt perc telt el azóta, hogy meghalt, és ennek
nagy részét eszméletlenül töltötte. Miközben a parancsnoki autó
roncsa, benne az ő és közvetlen beosztottainak holttestével még
javában lángolt a Déli-vulkáncsarnokban, a személyiségét őrző
adatfelhő korlátlan hozzáférést kapott a gyilkosság körülményeivel
kapcsolatos információkhoz. A konvoj az orvtámadás után alakzatot
bontott, és folytatta útját, a parancsnokság pedig virtuális
tanácskozást hívott össze, melyre szubjektív időben mérve fél óra
múlva kerül majd sor. A Légjáró klán vezetői a Repülő-toronyba
tartottak, hogy valós időben számítva két órával később személyesen
vitassák meg a merénylet politikai következményeit, és átbeszéljék a
szükséges teendőket, ami kódidőben két év, három hónap múlva lesz
esedékes. Az özvegyét már értesítették, de még nem kaptak
visszajelzést.
 – Térjünk vissza a kódolt üzenethez; tudjuk már, honnan szerezték
meg a parancsnoki frekvencia kódját? Feltörték a biztonsági
rendszert?
– Egyelőre a kutatási engedélyek beszerzése van folyamatban. Az
ügymenet eléggé, hogy is mondjam… döcögős.
Sessine elgondolkodva bólintott. No igen; a katonák nem szeretik,
ha jogászok szaglásznak körülöttük.
– Bejelentkezem Adijine-hez – határozott végül. – Privát
audiencia lesz, sürgősséggel.
– Máris intézkedem. Kapcsolatba léptem az udvarral, meg is
van… királyi lakosztály, egy pillanat. Őfelsége magántitkára fogadja
a hívást… A magántitkár valós időben a vonalban. Adjam?
– Legyen szíves.
A nő egyetlen szempillantás alatt eltűnt, és a helyén töpörödött
vénember jelent meg frakkban, kezében mívesen faragott botot
szorongatott. Körbenézett a teremben, aztán felállt, és reszketegen
meghajtotta magát Sessine előtt.
– Üdvözlöm, gróf úr – nyekegte. – Őfelsége arra kért, hogy
tolmácsoljam önnek mélységes bánatát és megdöbbenését, amit az ön
elvesztése fölött érez. Ezúton biztosítja önt, hogy mindent el fog
követni, hogy a bűnösöket mihamarabb kézre kerítse és felelősségre
vonja.
– Köszönöm, titkár úr. A segítségét szeretném kérni, hogy
bejuthassak a királyhoz. Négyszemközt szeretnék beszélni vele.
– Nos, Őfelségének meglehetősen sűrű a napirendje, de egy
néhány perces találkozót talán közbe tudunk iktatni. Lássuk csak…
igen, a mostani megbeszélés szünetében fogadni tudná önt, valós
időben húsz perc múlva.
Négy hónap, számolta át Sessine kódidőbe. Megrázta a fejét.
– Az késő. Nem lenne rá mód, hogy…
– Tökéletesen megértem a türelmetlenségét, gróf úr, de kérem, ön
is értse meg: Őfelsége ezekben a percekben tárgyal a fellegvárat
bitorló erők delegációjával. Ha erőfeszítéseink sikerrel járnak, a
háború napokon belül véget érhet. Egyszer már türelmet kértünk a
Mérnökök küldöttségétől, hogy az ön halálhírét közölhessük
Őfelségével, és diplomatáink szerint már ezzel is jelentősen
romlottak a tárgyalási pozícióink. Egy újabb időkéréssel a
megbeszélés sikerét kockáztatnánk.
Sessine elgondolkodva masszírozta a halántékát. A titkár
türelmesen mosolygott. Gondosan mérlegelve minden szavát, a gróf
újra megszólalt:
– Komoly okom van feltételezni, hogy a merénylőnek és
cinkosainak nemcsak a katonai csatornákhoz volt hozzáférésük,
hanem az aktuális jelszavakat is ismerték. A kódot az operatív
főparancsnokság ellenjegyezte, ami két dolgot jelenthet: vagy
feltörték a biztonsági rendszert, vagy áruló van közöttünk, méghozzá
a katonai vezetés közép- vagy felső szintjén. – Elhallgatott, de a
titkár semmit sem kívánt hozzáfűzni a hallottakhoz. – Az üggyel a
katonai ügyészség foglalkozik, vagy tévednék?
– Őfelsége valóban nyomozást rendelt el az ügyben.
– Katonai szinten?
– Az ön udvari státusának megfelelő szinten, gróf úr, vagyis a
nyomozásban részt vevő szervek a lehető legszélesebb jogkörrel
rendelkeznek.
– Tehát a katonai szálat is vizsgálják?
– Az sajnos egyelőre nem lehetséges. Az operatív parancsnokság
által kezelt adatokat csak a szükséges engedélyek beszerzése után
adhatjuk ki, ezt bizonyára ön is megérti. Ha megszegjük a saját
biztonsági előírásainkat, az egész rendszer a fejünkre omlik, és akkor
miféle védelemben reménykedhetnek a polgáraink? A kérelmet
mindenesetre beadtuk, az engedélyek jóváhagyása folyamatban
van…
– Köszönöm, titkár úr. Megtenné, hogy átkapcsol a
parancsnokságra? A belső elhárítás vezetőjét kérem.
A titkár sértetten szipogott, és a következő pillanatban eltűnt. A
helyén egy fiatal katona feszített, díszegyenruhában.
– Uram?
– A belső elhárítást kértem – csóválta a fejét Sessine, aztán intett.
– Sebaj. Hívja a felettesét!
A katona válaszul kirántotta díszkardját, és félrelökte a kettejük
között álló asztalt. Úgy tűnt, egyetlen suhintással akarja
lenyisszantani a gróf fejét.
– Mi a… – kezdte Sessine, de a mondatot már nem tudta
befejezni. A penge célba talált.
A Serehfa erőd toronyszobájában ébredt, a várépület emberi
léptékűre kicsinyített, virtuális verziójában. Egyedül volt, mint
mindig, odakint hétágra sütött a nap.
Nagyot nyújtózott, és ráérősen körbenézett. Az ágynemű
selyemből készült, a brokát baldachinfüggöny dús redőkben omlott a
faragott ágykeretre. Az ajtó mellett, a rózsafa lambériával burkolt
falon olajfestmények lógtak, a padlót vastag szőnyegek borították. A
kétszárnyú ablak felől tavaszi illat áradt. Sessine zavartan pislogott,
és lelke mélyén érezte, hogy valami nincs rendjén.
Behunyta a szemét.
– Speremus igitur– mormolta, de nem történt semmi.
– Hmm – dünnyögte.
Belebújt a szék karfájára készített ruhába, és kilépett az erkélyre.
A távolban sötét pöttyre lett figyelmes; egy helyben lebegett a
nyugati zárófal fölött. Hirtelen fény villant, és a pont nagy
sebességgel megindult az erőd felé, vékony, elmosódott csíkot húzva
maga után,
Eszeveszett tempóban közeledett. A gróf elképzelte, hogy a
kilátón áll, a tűtorony tövében.
Ismét a tarka emelvényen találta magát, a feje fölött hangosan
csapkodott a zászló. A rakéta átsüvített a háztetők fölött, és
becsapódott a toronyba, amelynek a teraszán egy pillanattal azelőtt
Sessine állt. Sárgásfehér lángok csaptak fel, porrá morzsolva az
évszázados köveket. A detonáció ereje a levegőbe repítette a
toronytetőt, a cserepek úgy rebbentek szét, mint egy felzavart
madárraj.
Egy pillanat műve volt az egész. Sessine elképedésébe – maga
sem tudta, miért – némi csalódottság vegyült.
A második rakétát nem vette észre. Vakító fény villant, és a férfit
elsodorta a robbanás, mint valami tollpihét.

A Serehfa erőd toronyszobájában ébredt. Egyedül volt, mint mindig,

odakint hétágra sütött a nap.
Fölült az ágyban, aztán gondolt egyet, és a tűtorony csúcsába
képzelte magát.
Az első nyomkövető rakéta nyugatról érkezett, és elszáguldott a
zárófal fölött. A második kelet felől jött, a magasból csapott le,
vijjogva-pörögve. Eszébe jutott a páncélkocsiban eldördülő lövés, s
ahogy ő visszaugrott a fülkébe, hogy megnézze, mi történt.
Elképzelte, hogyan festenek a közeledő rakéták a várfal tövéből…
…aztán a sarokbástyából, a déli gyilokjáróról…
…aztán az északi udvarból…
…aztán a kapuépítmény felső szintjéről…
…aztán az erődítés mögött emelkedő, lankás domboldalról.
Pusztító robbanás rázta meg az erődöt, villódzó fényekkel festve
meg a tájat. Tonnás kőkoloncok és elszenesedett gerendák repültek
szerteszét, fekete sziluettjük élesen kirajzolódott a tűzvörös
ragyogásban.
– Sessine?
A férfi megfordult. Első felesége állt az úton a háta mögött.
Lélegzetelállítóan gyönyörű volt, mint amikor először találkoztak.
Azóta nem beszéltünk…
De mozdulni már nem maradt ideje; a nő rávetette magát, kezében
egy fojtózsinórral, és olyan erővel szorította a nyakát, amire élő
ember sosem lenne képes.

Az ágyában ébredt, egyedül. Mi történik? Ki akar…

Fény villant az ablak előtt, valami felzúgott, felvijjogott, sivított…
Te bolond!
Aztán a fény kivirágzott kívül-belül, mindenütt.

Az ágyában ébredt.
– Alandre – súgta édesen a szobalány, és át akarta ölelni.
El innen! A klán egyik jachtjára képzelte magát, az isztambuli
kikötőben. Éjszaka volt, a Boszporusz hullámai lustán nyaldosták a
rakpart köveit, az ikerhidak karcsú ívei felderengtek a távolban. A
torka összeszorult, szíve rémülten kalapált. Sehol egy lélek.
Fölpillantott. Sötét csomag zuhant alá a vasúti töltésről. Elképzelte,
hogy ott áll a… – késő, késő! A fények körbevették, a város fölött
izzó gombafelhő terült szét.

Felébredt.
– Ala…
…a régi ágyában feküdt, a Légjáró klán ősi szállásán, a Repülő-
toronyban. Egy orvos hajolt fölé, az arca valahogy ismerősnek tűnt.
Sajnálkozva csóválta a fejét, ahogy a reménytelen eseteknél szokás,
aztán Sessine szeme közé célzott, és tétovázás nélkül meghúzta a
ravaszt.

Felébredt.
– Al…
…a klán seattle-i kastélyában kuporgott, a gyerekszoba sarkában. A
dada kezében megvillant a kés, és áldozata zokogó könyörgésével
mit sem törődve újra és újra lesújtott.
Egy hang a fejében azt sikította: hét!

Felébredt.
Egy piszkos, kopott hotelszobában találta magát. A sötétítőfüggöny
be volt húzva, a helyiséget szebb napokat látott csillár világította be.
A szíve hangosan kalapált, teste hideg verejtékben úszott. Gyorsan
kikapcsolta a pánik testi jeleit, és kétségbeesetten kutakodott az
emlékezetében, hová képzelje magát, hová meneküljön, de egyetlen
épkézláb ötlet se jutott az eszébe. Egyáltalán mi ez a hely? Jobb híján
úgy döntött, marad. Legalábbis egyelőre.
Miért történik ez vele? Kinél húzta ki a gyufát, mikor és
legfőképp mivel? Az ablakhoz lépett, és kilesett a függöny mögül.
Ügyelt rá, hogy mindvégig a fal takarásában maradjon, nehogy
belefusson egy újabb pisztolygolyóba vagy nyomkövető rakétába.
Odakint egy ismeretlen, sötétbe burkolózó várost látott, az
utcákon csak elvétve akadt egy-egy lámpa. A távolban egy kikötő
sziluettje rajzolódott ki. A dokkok közt ágaskodó rakodódarukon túl
komoran hullámzott a víz, a tintafekete csillanások közt épp hogy ki
lehetett venni az óriás pilonokat, melyek egyenletes távolságban
nőttek ki a habokból. Olyanok voltak, mint megannyi szabályos,
hasábforma sziget, melyek odafent a magasban – ezt inkább csak
sejteni lehetett, mint látni – összeforrtak a koromfekete, boltozatos
éggel.
Még mindig Serehfában vagyok, állapította meg, a
ciszternaszinten. Mi is a kikötő neve…? Á, igen, Oubliette. A ház
előtti sikátor csöndes és elhagyatott volt, a szemközti épület
elfüggönyözött szobáiban csak itt-ott égett a villany. A kikötői daruk
konténereket rakodtak a mólóra, közöttük apró emberalakok
sürgölődtek a tompa, sárgás fényben.
Behúzta a függönyt, és körbenézett a szobában. Nem sok látnivaló
akadt: a helyiség teljes berendezése egy rozzant ágyból, egy
éjjeliszekrényből, egy fotelből és egy dohányzóasztalból állt. A falon
ócska kivetítő lógott. Az ajtóra pingált felirat szerint a szoba a 7-es
számot viselte, a fantáziadús elnevezésű Hotel Mennyország 7.
emeletén.
Nagyon elmés.
Átkutatta az éjjeliszekrényt és a fiókjában egy elsárgult borítékot
talált.
Egy név állt rajta, szálkás betűkkel: Alandre Jeovanx.
Így hívták, mielőtt karriert csinált volna az udvarnál. Feltépte a
borítékot.
Egyetlen papírlapot talált benne, gondosan összehajtogatva, a
megszólítás helyén ezzel a két szóval: Olvass el!
Leült az ágyra, és olvasni kezdett.
 4.

Latra fijam tudom hogy moss szomoru vagy dejsz’ csak 1

hanygyárol van szo a joég megággyon!
Nem akármijen hanygyárol Zoliparia ur mondom felelösnek
érzem magam mer nem vigyásztam rája eléggé.
A Rosbirh nevü örszobor job szemgojojába vagyok ottan is
Zoliparia ur doggozoszobájába. Zoliparia ur valami fura ketyerét tart
a kezébe amit telefonnak hivnak bele lehet beszélni ojan nála mind 1
muzejumba szerintem néha ö se tuggya micsoda religvijákat öriz
csakmer nem szereti a modern teknologját és mer remete különc meg
ijesmi. Mindenesetre fel hivta a járöröket és aszt monta nekik 1
madár ellopot 1 drága antig doboszt de a hanygyárol méjen halgatott
mer én arra kértem öt. Persze a doboz nem értékes és nemis antig de
most nem ez a lényeg. Én is akartam hivni a járörséget asztán mégse
tettem mer aszt mongyák tul fijatal vagyok nekem sose hisz senki.
Elejinte abba reménygettünk hogy a madarat meg gyürüszték mer
azijen nagy péddányokat mindig körbe dongják a kutatok meg a
természetfimmesek vagy esetleg eleve nyomkövetö van rajta de
csalottunk. A járörök alapossan ki kérdeszték Zoliparia urat az
incidensröl de semmit se igértek.
Ne vádojjad magadat Latra baleset vott veregeti meg a vállam.
Tudom én Zoliparia ur de meg akadájozhattam vonna ha
körültekintöbb és ovatosab vagyok nem ijen heprencs. Hogy
hagyhattam hogy odakinn az erkéjen egye meg az ebéggyét? Pláne
mikor láttam a madarakat a távobban A madarak imággyák a
kenyeret eszt mindenki tuggya. Lekszivesebben a fejemet
csabkodnám hogy lehettem ekkora kalapos marha!
Jaj Latra annyira sajnálom hogy éppen nállam kellet ennek
történnie az én házamba. Én is vigyászhattam vonna jobban de ami
történt meg történt ezen már nem váttosztathatunk.
De ha mégis Zoliparia ur? Ha mégis váttosztathatunk?
Hogy érted ezt Latra fijam?
Mégis csak láto vagyok Zoliparia ur mondom ezt ne felejcsd el
azzal ki düllesztem magamat önérzetessen. Ha valaki hát én meg
kereshetném azt a madarat…
 Nem Latra eszedbe ne jusson hát el ment az eszed! Ne jácc a
tüzzel én aszt mondom.
De én csak mosojgok.
(Nem tom tuggyátoke micsinál 1 láto ha nem most itt az ideje
hogy el mongyam. Aki még is tuggya ugorja át észt a részt.)
Szal a látok azok meg merünnek a kodba és akikkel ott
talákkoznak azoknak mindenféle kérdéseket tesznek fel asztán
válaszonnak az ö kérdésejikre ha van nekik. Ojan ez mindha
régészek meg szihologusok lennénk 1be már ha az ember
racjonálisan nézi s nem lekki meg misztikus szempontokbol mer ugy
is lehet. Hajjaj szerintem ott vállik igazán érdekessé a dolog na
mind1.
Lényeg hogy benn a kodba minden elég kusza meg sok rétü a
7köznapi népeket rendesen már attol ki töri a frász ha a halottakra
gondonnak hát még trafikánni velük meg be engedni öket az ember
saját fejibe az már vékkép ki csapja sokaknál a bisztositékot! Nekünk
látoknak ez megse kottyan rutinbol csinájjuk persze ésszel nem
megyünk fejjel a fannak bumm reccs. Tisztelet a kivétel tény hogy a
látok áttalába fiatalon hannak bár ezt nevezik életkori fluktujácjonak
aszt hiszem.
Szal mi látok a velünk született képességjeinket hasznájjuk hogy
be jussunk a kodba és ott adatokat horgásszunk kutakodjunk a
muttba és tejjesitsük a feladatajinkat amivel a rendünk meg bizott.
Az én rendemet ugy hijják hogy az Arany Fény Papjai mer elejinte
csak azoknak a lekkeivel foglakkosztunk akiknek van mit apritani a
tejbe de mosmár tágabb körökbe munkákkodunk és joszerével
bárkivel szoba állunk akinek érdekes mondokája van.
Tény hogy minnél méjebbre merül az ember annál alagtalanabbak
a doggok és annál jobban beléd másznak észre se veszed aszt te már
nemte vagy elöfordul néha. Minnél régebben hattál meg annál jobban
el szakadsz a valosáktol végül már az is nehésséget okoz hogy meg
tarcsd az emberi formád. Az ijen lekkek rend szerint állat formába
énnek tovább a szeméjiségük be köttözik 1 párducba uhuba
macskába fönigszbe cápába sasba vagy ijesmibe. Sokan büszkék rá
hogy álatként születnek ujjá különösen madárnak lenni az nagy divat
mostanság.
Persze ezek az állatok ezer szállal kapcsolodnak a kodhoz
implantyaik is vannak igy a látok elvileg kapcsolatba léphetnek velük
akár beléjük is köttözhetnek bár az utobit nemsokan probájják mer
elég szabájellenes arrol nem beszévve hogy veszéjes hiszen a saját
emberi méretü szeméjiségedet kell 1 madártestbe bele passzirozni
ami nem könnyü meg kell mongyam de nem lehetetlen pláne nekem
akinek a logikája kicsit ki tekeredett (legalábis aszt mongyák) tény
hogy van 1 kis zsizsegés a fejembe szal nekem nem gond hogy két
külön sikon boldogujjak. Igy asztán ki lenne nállam akkamasabb
hogy madárrá váttozzon és 1szerüjen be repüjjön a kodba?
Pontosan erre céloszgattam az elöbb Zoliparia urnak hogy madár
alakba be megyek a kodba és ö nem vott tusságosan el ragattatva az
5lettöl.
Latra kérlek mongya térjél észre fijam. 1 nyamvatt hanygyárol
van szo és te még csak láto tanonc vagy.
Persze Zoliparia ur mondom tudom én aszt csak hogy a
mesterejimnek foggammuk sincs micsoda östeheccség vagyok és
most komojan beszélek ám! Én vagyok a látok látoja száz év muvva
benne leszek az összes tankönyvbe meg ijesmi. Ha valaki én meg
találom aszt a madarat.
És ha meg találod kiabájja Zoliparia ur akkor mivan! Az az
átkozott hanygya már rég halott nem érted? Megette a madár! Miér
kinozod magad hát kell aszt neked bisztosan tudni?
Ha igy van akkor tudni akarom mondom de öszintén abba
reménykedek hogy a buta madár le ejtette valahol és talán emlékszik
rá. Vagy ha nem…
Latra te tejjesen be csavarottál ebbe a hanygya dologba. Mér nem
mész vissza a rendházba meg nyugszol szépen asztán ujra gondolod a
doggot és…
Zoliparia ur mondom csöndesen köszönöm hogy aggodsz de
nekem meg kell talánnom aszt a hanygyát minden képpen. Azért
egésségedre!
Szürcsölöm a tejámat és közbe Zoliparia ur egészen máshogy néz
rám mind addig. Én mindig tisztettem szerettem mind az apámat mer
ö vott akihez el küttek amikor rá jöttek hogy nem a beszédemmel van
a hiba hanem az agyam jár más srofra és ezér áttalába meg teszem
amit kér azt is ö monta hogy mennyek látonak meg hogy irjam eszt a
naplot és moss furdal a lekkiismeret hogy nem fogadom meg a
tanácsát de kivételessen nem érdekel mit mond ez télleg fontos
nekem nem dönthetek máshogy 1szerüjen nem.
Drága fijam mongya és a fejét csovájja. Látom hogy végleg el
határosztad magadat csak azt sajnálom hogy 1 nyomorutt hanygyájér
teszed kockára a jövödet.
Nem a hanygyájér mondom és 1szeribe fennöttnek öregnek érzem
magam hanem magamér.
Zoliparia ur megin meg csovájja a fejét. Ha te 1szer valamit a
fejedbe veszel mongya.
A barátom vott én meg cserbe hagytam öt. Meg kell probánnom
Zoliparia ur legalább 1szer! Ennyivel tartozok neki.
Latra kérlek gondokkogy jozanul…
Merühhetek itt nállad? Én örünnék ha itt csináhhatnám.
Ha már le beszénni nem tudlak Latra persze inkább itt tedd mind
másutt de nem örülök ennek nagyon nem.
Ne aggodj Zoliparia ur 1 pillanat az egész.
Mit kell tennem?
Elöször is el kérem a tolladat. Ehem mondom elégedetten és fel
kuporodok a székre az álamat a térdemre támasztom és a számba
veszem a tollat.
A oo ieik a aámoo… keszdem.
Mit mondasz Latra?
Jaja persze mondom és ki veszem a tollat a számbol. Szal ez a toll
ki fog esni a számbol. Várd meg, amig koppan a szönyegen asztán
rázz meg és kiálcsd LATRA ÉBREGGY EL!
Ébreggy FEL nemaszt akarod mondani?
EL kiáttottam nem FEL! Ébreggy EL!
Ébreggy el ismétli Zoliparia ur. Latra ébreggy el! Meg csovájja a
fejét látom a keze remeg. Jaj Latra nem teccik ez nekem.
Ha ennyire aggocc kabd el a tollat mielött le esne aztán föl
ébreszthecc mondom azzal kényemmesen el hejeszkedek a széken. 1
perc az egész de fontos a kényemmes testhejzet meg a nyugalom
ellazuccság az nagyon kell.
Meg vagyok.
Én is.
Mingyár tuvvagyunk rajta Zoliparia ur készen ássz ugye mondom
és a fogam közé harapom a tollat mind az imént.
 Jaj Latra…
Kezgyük akkor.
Latra…
És megin a halottak fölgyén járok ma másoccor csak hogy ezuttal
járatlan utakon.
Ojan mindha át zuhannék a földön és 1enest bele a tuloddali
fehhöpaplanba se kemény se puha se forro se hideg mindha 1szerre
érezném az eget meg a föddet. Össze huzodok és végtelenül ki
terjedek magamba ovvasztom a méjséget és a magasságot asztán
milljo ágat növesztek mind 1 orjás fa ami a gyökerét a föddbe
méjeszti a koronáját meg az égbe tárja. Csak hogy a född minden
röge és a levegö minden molekulája 1 külön világ 1 adatsor 1 történet
1 emberi lélek… és én mind1ikkel össze függök nincsenek határok
mindha 1 agysejt lennék az agy szürke masszájába össze kabcsovva
milljo más sejttel köröttem zsibongás örütt sürü kommunikácjo fel
szabadito látni a kötöccségek szintjét.
Bumm badumm ziiim sutty át zugok a legfessö szinteken a
racjonális tudatos rétegeken meg se állok az essö méj dimenzjoig
ahol már semmi se nyivvánvalo vagy 1 jelentésü. Itt nem árt kicsit
ovatosnak lenni mind amikor 1 baráccságtalan környékre tévecc
északa ahol a járdakö meg a villanyoszlop is veszéjes lehet meg
minden 1éb amiröl sosem gondonná az ember.
Ideját a kodba lényeges a tiszta fej. Akinek hején van az esze
azzal nagy baj nem eshet mármint áttalába. Vigyázni kell asztán a
meg felelö pillanatba kockásztatni néha ovatosnak vissza fogottnak
lenni máskor meg nyálongzo örüttnek de legesleginkább okosnak. Ki
kell hasznánni a környezet adoccságajit ahogy mongyák a kod
origoja te vagy ami aszt jelenti hogy a körülötted meg jelenö világ
ojan amijennek te akarod és a szabájait is bizonyos szintig te
határozod meg utyhogy 1edül rajtad mulik mit hozol ki belölle. Ez a
tappraesettek világa vagyis a fijataloké szerintem 1értelmüen.
Ami engem illet már akkor pontossan tuttam mit akarok igy aszt
gondottam MADÁR!
Hirtelen odafenn taláttam magam valami sötét toronyház tetején a
város fényei a lábam elöt hunyorogtak. A párkányon ijesztö kö
madarak gubbasztottak hogy köpjék az essö vizet. Hangos károgást
csipogást csivitelést hallottam de 1etlen élö madarat se láttam. A
lábam alatt kérgesnek tünt a melvéd savas szaga vott vagy lugos sose
tudom mejik mejik de végül is lényektelen.
Körbe nésztem ovatossan léptem néhányat asztán rá ugrottam az
1ik viszköpö madárra le telepettem a hátára lazán logattam a
szárnyamat asztán csak bámuttam a fénypöttyös uccahálot nem
pisloktam csak aszt figyettem mozdule valami néha le hajtottam a
fejem és be nyukkáttam a szárnyam alá 1 kis fadarapkával amit a
csörömbe tartottam mindha tollászkodnék vagy mi.
Az ébresztö kodom fémgyürü formájába csillogott a bal lábamon.
Még jol jöhet gondottam magamba ha valami rosszul sül el vagy
Zoliparia ur izgammába el szurja a szövegét és felt mond el hejett.
Asztán csak üttem és vártam.
Hátte micsinász kérdeszte 1 hang a hátam mögött nem ide valosi
vagy láccik.
Csak pihengetek nézgelödök felettem de nem nésztem oda. Az ág
továbbra is a csörömbe vott de érdekes modon 1áttalán nem zavart a
beszédbe.
Valamit bisztos akarsz külömben nem jöttél vonna.
Igaz felelem. Keresek valakit.
Nocsak.
El vesztettem 1 barátomat akivel 1 csapatba vonuttunk. Tudni
szeretném hol van.
Elöbb utobb mindenki el veszti a barátajit.
Ez most történt nemrégibe fél orája sincse. Valaki el rabotta a
Rosbirh nevü örszobor jobb szemgojojábol.
A… honnét?
Tyüh gondottam magamba a primer sikrol beszénni odale a
sokadik szinten ez nehéz menet lesz. A naccsarnokot bisztos ismered
kérdesztem fenhangon. Nna a négy örszobor közül az északi amit
Rosbirhnek hivnak.
Aszt mondod el rabották?
Jaja mondom még hozzá 1 hárbja. (Érdekes ezt eddig magam se
tuttam.)
Tényleg? És mit acc cserébe az infojér?
Láto vagyok ha segitesz avval le kötelezel. Sose felejtem el
tudod? Nézz a szemembe látni fogod hogy igazat mondok.
Nem vagyok vak.
 Nem is montam ijet.
Ez a madár amit mondasz mijen vott? Fel ismernéd ha ujra látnád?
1 hárbja vott ennyit tudok nem röpköthetet belöllük ojan sok 1
orával ezelött a naccsarnok északnyugati falánál.
A hárbják furcsán visekkednek mostanába de maj körbe kérdezek.
Köszönöm.
Szárnycsapkodást hallok asztán megin a beszéggetötársam
hangját.
Talán szerencséd van idegen…
…asztán hát borzongato vijjogás hallacik meg fájdalmas
sivakkodás és amikor meg fordulok 1 hatammas vörös madár lebeg
fölöttem a karmába 1 szét szaggatott madártetemet tart. Kampos
csörén vér csillog a szárnycsapása szelet kavar. Ki terjesztett
szárnyajival ugy lebeg a levegöbe mindha keresztre feszitették vonna
és dühötten rázza a halott madarat hogy tollak meg madárbelsöség
fröcsög a képembe.
Ne kérdezösköggy köjök rikottya mer meg bánod.
Csak 1 barátomat keresem mondom ártatlanul és igyekszem urrá
lenni a remegésemen. Körbe totyogok a fém szobron hogy szembe
kerüjjek a hatammas vörös madárral. Az ág még mindig a csörömbe
van.
Fel tartya 1ik erös lábát 3 görbe karom fel 1 le. Látod ezeket
köjök kérdezi.
Igen válaszolok udvarjasan mer nem akarom fel dühitteni de már
le tapogattam a kijáratokat és vetettem pár ovatos pillantást a bal
bokámon csillogo ébresztö gyürüre.
3ig számolok addig huzz haza te 2bites madárutánzat mongya a
vörös madár külömben nem állok jot magamér. 3…
Én csak a barátomat keresem.
…2…
1 hanygya. 1 kis hanygyát keresek akivel jo baráccságba vottam
és aki nemrég el tünt mer el rabották.
…1!
Mér vagy ijen böszme bunko hallod? Már 1 1szerü kérdést se
tehet fel az ember kijabálom magambol ki kevve még az ágat is ki
ejtem a csörömböl.
Mielött mozdunni tudnék a nagy vörös madár lába elöre lendül
képtelen sebességgel mindha teleszkopos lenne vagy mifene a
nyakam köré tekeredik és le nyom bele présel passziroz a tetöbe. A
kö szobor megreped és én nyikkanni se tudok bele döngölödöm a
fémbe betonba át zugok az épületen bele az uccába asztán a föddbe
az informácjos háloszövetbe meg annál is lejjeb és ami a
legszörnyübb az egészbe hogy a gyürü valahol a nagy taposásba le
esett a lábamrol fuccs az ébresztö kodnak most már sohasem fog
eszembe jutni a jesszo. Tovább zuhanok és zuhanok és közbe aszt
hajtogatom magamba…
Apám Latra de meg szivtad.
 HÁROM

1.

– Áh, szóval ő lenne az! Jó reggelt, ifjú hölgy.

– Jó reggelt, ifjú hölgy – visszhangozta a lány.
– Hogy… tessék? Áh, hmm. Nem vagyok ifjú hölgy, de ezt
bóknak veszem.
– Nem vagy ifjú hölgy?
– Se ifjú, se hölgy – kuncogott az öregember. – Pieter Velteseri,
szolgálatodra. Ha értesüléseim helytállóak, te nem tudod a saját
nevedet, de…
– Nem tudom a saját nevemet.
– Értem. Nos, először is hadd üdvözöljelek a Jenahbilys-birtokon,
ami számtalan generáció óta szolgál népes családom otthonául.
Kérlek, foglalj helyet. Ohm… Nem volna kényelmesebb egy szék?
Ott van mögötted, látod?… No, így mindjárt más.
– Nem a földre, hanem a székre. Értem.
– Úgy van. Hol is tartottunk? Öö, megbocsátasz egy pillanatra?…
Gil, fiatal vendégünknek, hogy is mondjam csak, csupasz az alfele, s
ez némileg feszélyez engem. Testi reakciókat az én koromban már
nem produkál az ember, de kétségkívül feltolulnak bizonyos
emlékek. Egyetlen zakó nos, hát… nem a legszerencsésebb öltözék.
Talán célszerű lenne illően felöltöztetni a hölgyet, nem gondolod?
– Azonnal, bácsikám.
– Most miért nézel így rám? – csattant fel Lucia.
– Ne csináld, kedves! Igazán kölcsönadhatnál néhány ruhát.
Hajszálra a te méreted – tette hozzá Gil vigyorogva.
– Pfh! Meg se mosakodott. A lába csupa szutyok. Jól van, jól van
– morogta végül –, ha ragaszkodsz hozzá…
– Khm. Nos, az unokaöcsém választottja elment, hogy ruhát
hozzon neked. Gondoltam, magával visz és… no de sebaj. Nincs
kedved idejönni az ablakhoz? A díszkert különösen szép ebben az
évszakban. Gil, a vendégünk biztosan megszomjazott.
– Igenis, bácsikám, azonnal intézkedem.
Pieter Velteseri háta hajlott volt, arcára barázdákat szántottak az
évek. (Hogy is nevezhette ifjú hölgynek? A lánynak keresnie kellett a
szót, ami kusza érzéseit kifejezi: szégyellte magát, amiért ekkora
butaságot mondott.) Felállt, hogy csatlakozzon az öregemberhez.
Ahogy átvágott a szobán, Gil behunyta a szemét.
Az ablakból a virágágyásokra és a kaviccsal leszórt kerti
utacskákra lehetett látni, melyek örvénylő, geometrikus mintázatot
alkottak. Az ágyások között sínen futó, apró gépek szorgoskodtak,
metszettek, trágyáztak, kapáltak és gyomláltak.
A szoba ajtajában egy alacsony, gördülő szerkezet jelent meg,
rajta poharak, csészék és különféle üvegek. Pár perc múlva Lucia is
visszatért, karján nagy halom ruhával. A szomszéd szobába vezette a
lányt, és megmutatta, hogyan kell felvenni a fehérneműt, a nadrágot
meg a blúzt.
Egy pillanatig némán álltak, és a tükörképüket bámulták.
– Mit szívsz? – kérdezte Lucia kíváncsian. – Valami durvát, mi?
A lány értetlenül pislogott rá.
– Ne félj, nem árullak el.
– Mit szívok? – ismételte a lány, és a homlokát ráncolta. A
tükörképe ugyanígy tett. – Mit szívok, úgy érted? Úgy értem… hogy
érted?
– Ááá – legyintett a nő –, felejtsd el! Gyere, menjünk vissza az
öreghez! Meglátjuk, mihez kezd veled.

– Azt hiszem, a vendégünk egy asura – jelentette ki Pieter Velteseri

ebéd közben.
Az egész délelőttöt az ismeretlen lány faggatásával töltötte; ki
akarta szedni belőle, mire emlékszik a múltjából. Mint kiderült, a
vendég a klán családi kriptájában ébredt, alig néhány órával
korábban. Pontosan úgy öltött testet, ahogy az újjászületésre váró
családtagok szoktak, amikor a klánnak éppen egyetlen nőtagja sem
várandós. De hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül
reinkarnálódott, ráadásul egyes-egyedül és felnőtt alakban –
ilyesmire az öreg Pieter életében még sosem akadt példa. Gazdag
szókinccsel rendelkezett, mégis bizonytalanul használta a szavakat,
mint aki nincs tisztában a jelentésükkel, igaz, a majd’ kétórás
beszélgetés alatt a verbális készségei látványosan fejlődtek.
Gil és Lucia egy darabig türelmesen asszisztáltak a gyengéd,
tapintatos vallatáshoz, aztán elunták magukat, és úszni mentek. A
társaság az ebédnél találkozott ismét. Az étellel megrakott tálak
látványa minden mást kivert a lány fejéből, így Pieter nem tudta
elkápráztatni a fiatalokat a gyors evolúcióval, amit vendégük a
beszéd és az önkifejezés terén egyetlen délelőtt folyamán produkált.
A hosszú étkezőasztal a tágas verandán állt. A nyitott ablakok
előtt csüngő függönyöket meg-meglebbentette a huzat.
Pieter az unokaöccsével szemközt ült, az asztalfőt átengedték a
vendégnek, aki szinte eltűnt a gallérjába tűrt, méretes asztalkendő
mögött. (Elővigyázatosságból az ölébe is terítettek egy
damasztszalvétát.) Grimaszolva, cuppogva tömte magába az ételt,
homloka majdnem az abroszt érte, ahogy izzadva küszködött a
késsel, villával és kanállal.
Gil és Lucia össze-összenéztek. Pieter egy darabig némán figyelte,
ahogy a lány kanállal püföl egy homárollót, aztán nagyot sóhajtott.
– Sült krumplit kellett volna rendelnem – állapította meg
szomorúan.
A páncél vöröses darabjai fröccsenve repültek szerteszét, a lány
elégedetten mormogott. Kiszopogatta a rákhúst a páncélból, s
miközben nyitott szájjal rágta a nehéz munkával szerzett falatot,
üdvözült mosollyal nézett végig asztaltársain. Egy takarítórobot halk
zümmögéssel nekilátott, hogy eltüntesse a lepotyogó morzsákat. A
lány egy darabig érdeklődve figyelte a szerkezet ténykedését, majd
hangos kuncogással az egész homárt a földre söpörte.
– Mi az az… asura? – fordult Lucia az öreghez.
– Én se találom a hálón – jegyezte meg Gil. Barátnőjére
mosolygott, és megszorította a kezét.
– Az asura – kezdett az öreg a magyarázatba (nem tudván, vajon a
fiatalok valóban nem bukkantak a szóra a közösségi adatbázisban,
vagy csak a kedvében akarnak járni) – eredetét tekintve hindi szó.
Lázadó démont vagy óriást jelent, aki szembeszáll az istenekkel.
Lucia bosszankodva túrt a hajába. Mindig az volt a véleménye,
hogy jól nevelt ember társaságban nem beszél ósdi és divatjamúlt
dolgokról. A szerelmesek rendszerint az implantjaikon keresztül
kommunikáltak, a kimondott szót nehézkesnek és kiábrándítónak
találták. Nem volt féltékeny a lányra – Gil udvarias távolságot tartott
tőle, lehetőség szerint rá se nézett –, de szemmel láthatólag
zavarónak érezte a jelenlétét, és nehezményezte, hogy hangosan kell
beszélnie a társaságában; a vendégüknek ugyanis, mint kiderült, nem
voltak implantjai.
– Hindi, hmm – mormolta Gil, és gyorsan utánanézett a szónak. –
Értem. És mit csinál egy asura manapság? – Luciára mosolygott, és
ismét megszorította a kezét az asztal alatt.
– Az asura megjelenése figyelmeztetés, ami generikus anomáliát
jelez – felelte Pieter magában mosolyogva, mert tudta, hogy újabb
házi feladatot adott a fiataloknak. A villájára lapátolt egy falat húst,
és elgondolkodva figyelte, ahogy a lány feláll az asztaltól, és ide-oda
rugdossa a rák darabjait, miközben a takarítógép kétségbeesetten
berreg a nyomában. – Maga a kód vagy annak egy független
alrendszere hozza őket létre, specifikus célok érdekében – tette
hozzá, és megtörölte a szája szélét egy hímzett asztalkendővel. –
Olyankor bukkannak fel, amikor a rendszer komoly módosításra
szorul, de belülről erre nincs lehetőség. Ők a független változók az
egyenletben. A viselkedésük ennek megfelelően irracionális és
kiszámíthatatlan.
Lucia kétkedően pislogott a lányra.
– És miért éppen itt kellett materializálódnia, a mi családi
sírkamránkban?
Az öreg vállat vont.
– Nem tudom. Bárhol születhetett volna.
– Vagyis semmi köze a klánhoz. Nem is a rokonunk – súgta Lucia
fojtott hangon, bár úgy tűnt, hogy a lány egyáltalán nem figyel rájuk;
elmélyülten hajigálta az ablakot a rákdarabkákkal. – Akkor miért jött
ide? Honnan vette a bátorságot, hogy csak úgy megjelenjen, és…
Pieter megrázta a fejét.
– Itt van és kész; ezen nem változtathatunk. Inkább az a kérdés,
mihez kezdünk vele.
– Miért – pillantott fel Gil –, mik a lehetőségeink? Mit lehet
kezdeni egy ilyen… asurával?
– Szerintem az a leghelyesebb, ha vendégként kezeljük – felelte
Pieter. – Szállást és ételt adunk neki, és ha el akar menni, nem
tartóztatjuk.
Egy rákolló valahogy utat talált magának a lengedező függönyök
között, gellert kapott az ablakpárkányon, majd kecses ívben átrepült
a verandán, és a kertben landolt. A takarítórobot a korlátig követte,
aztán tanácstalanul megtorpant. Zavartan zümmögött és kattogott egy
darabig, majd megfordult és visszagurult a szobába. A lány csalódott
grimaszt vágott.
– Ha menni akar? – ismételte Lucia. – De hová?
– Fogalmam sincs – felelte az öreg, és fejével a lány felé intett. –
Talán ő se tudja. Még nem – tette hozzá, azzal belekortyolt a borába.
A lány felkapott az asztalról egy újabb rákollót, a magasba emelte,
és összehúzott szemmel méregette. Gil és Lucia összenéztek.
– Mi lehet a feladata? – töprengett Gil.
Pieter vállat vont.
– Talán friss adatokat kell szolgáltatnia az adatbázis specializált
alkönyvtárai számára. De az is lehet, hogy a kód vele teszteli a saját
stressztűrő képességét, és rendszerszintű összeomlásra készül.
Lucia és Gil megint összenéztek.
– Lehet ennek bármi köze a galaktikus ködhöz? – puhatolózott
Gil, és megszorította a nő kezét.
– Lehet. – Pieter a tányérjára halmozott osztrigákat turkálta. – De
nem biztos. Mostanában semmi se biztos.
– És ha mégsem… rendszerteszt a lány – kérdezte Gil –, akkor
miért van itt? – Újratöltötte Lucia poharát, majd a sajátját.
– Talán üzenetet hozott.
– Hiszen beszélni sem tud – horkant fel Lucia. – Hogyan adhatna
át egy üzenetet?
– Ráadásul – mutatott rá Gil – nincsenek implantjai.
– Egy üzenetet nemcsak szóban lehet átadni – felelte az öreg. –
Talán a retinájába kódolták, az ujjlenyomatába, esetleg a
bélflórájába. Vagy a génjeibe.
– Szóval a kód vele üzenget… önmagának?
– Valahogy úgy. Az üzenet egy független alrendszertől jöhet, ami
nem áll összeköttetésben a központi struktúrával. Ezért nem tudnak
közvetlen módon kommunikálni.
A lány Gilt figyelte, ahogy a szájához emeli a poharát. Ügyesen
utánozta a mozdulatot, alig néhány csepp csöpögött az ölébe fektetett
kendőre.
– Hogy egy gép így kommunikáljon egy másikkal – ingatta a fejét
Lucia. – Elég hihetetlennek hangzik!
– Ami kommunikál, az bármikor bekaphat egy vírust – jegyezte
meg Pieter, és gondosan összehajtogatta a szalvétáját. A lány
élvezettel gargalizált az utolsó korty borral. – A közvetlen kapcsolat
mindig kockázatos.
– És ez – biccentett Lucia a lány felé – nem kockázatos?
Gil békítőleg megsimogatta a kezét, aztán a lányra sandított.
– Amilyen naiv, szerintem szórakoztató. Különben is, mit akarsz?
– tette hozzá nevetve.
– Legalább szobatiszta.
– Nagyon remélem – dünnyögte Lucia, és az öregre pislogott. –
Nem kellene értesítenünk a hatóságokat? Úgy értem, ilyenkor…
– Dehogynem, értesítjük őket – bólogatott Pieter. – Majd, adandó
alkalommal.
A lány büfögött, és elégedetten végigsimított a hasán, aztán
recsegve szellentett egyet; a hang őt is meglepte. Szélesen
elvigyorodott.
– Fúj a szél – jelentette ki, és vidáman végignézett a többieken.
Pieter elmosolyodott, Gil harsányan felnevetett. Lucia nem tartotta
olyan viccesnek a dolgot; egy darabig rosszallóan nézte a lányt, aztán
az asztalra csapta a szalvétáját, és kijelentette:
– Ledőlök egy kicsit.
Gil követte a példáját.
– Én is – közölte vigyorogva, és felállt.
Az öreg biccentett, a fiatalok távoztak.
A lány beletörölte az ingujjába a száját, és az öklével büszkén a
mellkasára csapott.
– Asura – közölte diadalittas mosollyal, és csuklott egyet. – Asura
vagyok.
Pieter halványan elmosolyodott.
– Valóban.
 2.

– Az üzenet délben érkezett – magyarázta Clispeir fojtott hangon. –

A hajnali mérések eredményeit elemeztük éppen. Ha belegondolok,
Gad, mennyi időt pazaroltunk rejtjelezésre meg a legkülönfélébb
titkosírások tanulmányozására! – Megcsóválta a fejét. – A hordozó
egy szimpla, irányított fénynyaláb volt. Semmiféle hieroglifát vagy
kódolt hullámhosszt nem használtak, még egy egyszerű frekvencia-
vagy amplitúdómodulációt se. Tudod, mit csináltak? A tetőzetre
projektálták a szöveget, egyik sort a másik után, mintha valami
primitív diavetítés lenne.
– És mit üzentek? – faggatta türelmetlenül Gadfium,
felkönyökölve a keskeny priccsen. – Mondd már! – A félhomályos
kabinban nehezen tudta eldönteni, hogy valóban a ritkás levegőtől
szédül vagy az izgalomtól.
– Először visszaigazolást kértek. Azt mondták, induljunk el
valamerre. Mindössze egy szó volt: „EL.” Jaj, Gad, látnod kellett
volna a döbbenetünket! Meredten bámultuk a sóvirágos földön
kirajzolódó, méteres betűket, azt hittük, becsavarodtunk. Jó ideig
eltartott, mire rájöttünk, mit akarnak. Aztán beindítottuk az állomás
hajtóműveit, mondván: mit veszthetünk, nem igaz? A betűk erre
eltűntek, és újra megjelentek, közvetlenül mellettünk a földön.
„TOVÁBB”. Olyan volt, mintha követnének minket.
– Ennyi?
– Dehogyis! – Clispeir előhúzta a nyakában lógó medált,
kipattintotta a fedelét, és egy négybe hajtott, hártyavékony papírlapot
húzott ki belőle. – Az üzenet, ahogy már említettem, soronként jelent
meg, az egyes sorok nyolc másodperces időközönként követték
egymást.
Gadfium kezébe vette a lapot.

* (fényimpulzus)
EL/
TOVÁBB/
VISSZA /
VÉTEL VISSZAIGAZOLVA /
ISTEN A SZERETET / MINDEN ÉLET SZENT / *
ÉSZLELTÜK HOGY PRÓBÁLTATOK /
KAPCSOLATBA LÉPNI / VELÜNK SAJNOS A /
KÉSZENLÉTI RENDSZEREK / KÉTIRÁNYÚ
KOMMUNIKÁCIÓRA / NEM ALKALMASAK /
TUDUNK RÓLA HOGY / A NAPRENDSZERHEZ /
CSILLAGKÖZI PORFELHŐ / KÖZELEDIK EZT /
NEVEZITEK TI KÖDNEK / A VESZÉLY /
MINDANNYIUNKAT ÉRINT / A LEGÚJABB
SŰRŰSÖDÉS / AGGODALOMRA AD OKOT / A
FÖLD / JÖVŐJÉT ILLETŐEN / HIÁBA VÁRTUK /
EDDIG NEM KAPTUNK / ÜZENETET A /
RENDSZEREN KÍVÜLRŐL / CSAK MAGUNKRA
SZÁMÍTHATUNK / ELVILEG MEGVALÓSÍTHATÓ
AZ / ALSÓBB SZINTŰ ELKÉPZELÉS / ŰRHAJÓKAT
ÉPÍTENI ÉS / EVAKUÁLNI A BOLYGÓT / DE A
SIKERRE / NEM SOK ESÉLYT / LÁTUNK AZ /
ALSÓBB SZINTŰ / AGRESSZÍV VERSENGÉS
MIATT / A SZEKUNDER ŰRTECHNOLÓGIA / MÉG
KÖZÖS ERŐFESZÍTÉSEK / ÁRÁN SEM /
FEJLESZTHETŐ KI ENNYI / IDŐ ALATT
EMELLETT / KOMOLY FESZÜLTSÉGEK /
LÉPHETNEK FEL / AZ ÖTÖS SZINT / DÉLNYUGATI
SZEKTORÁBAN / A MUNKÁLATOK MIATT / *
SZENTELTESSÉK MEG / A HIÁNY ERŐT AD /
FÉNYT A HOMÁLYBAN / * NEMCSAK AZ /
ANYAGI VILÁG / A VIRTUÁLIA / IS SÉRÜLHET / A
TÉT KOMOLY / A VÁLASZT / AZ INFORMÁCIÓS
SÍKON / KELL KERESNI / VAGY EGY CSATOLT /
DE KOMMUNIKÁCIÓS ÉRTELEMBEN /
FÜGGETLEN ALRENDSZERBEN / HOZZÁTOK
HASONLÓAN / MI IS HISSZÜK / HOGY LÉTEZIK
EGY / ESZKÖZ VAGY TECHNOLÓGIA / AMI
MEGMENTHET / MINDANNYIUNKAT / HOGY MI
AZ / SAJNOS NEM TUDJUK / NEM FÉRÜNK
HOZZÁ / AZ INFORMÁCIÓS DIMENZIÓHOZ / NEM
MŰKÖDNEK / A PROTOKOLLJAINK / A KÁOSZ
 TERJED / LEGYETEK RÉSEN / MI IS VÁRUNK / A
SZINGULARITÁSRA / VAGY A RENDSZER
KÜLDÖTT / ASURA ELJÖVETELÉRE / AZ
ALSÓBB / SZINTEK ELITJE / PONTOSAN TUDJA /
HOGY AZ EVAKUÁCIÓ / KIVITELEZHETETLEN /
MIÉRT PRÓBÁLKOZNAK MÉGIS / EZT NEM
ÉRTJÜK / VÁLASZT HELIO SZEMAFORRAL /
VAGY JELLÁMPÁVAL KÜLDJETEK / * A
SZERETET / EGY A HITTEL / KÍSÉRJEN
UTATOKON / A SEMMI ÉNEKE / SHANTI
MINDÖRÖKKÉ / ADÁS VÉGE *

Gadfium kétszer is újrakezdte, míg eljutott a végéig. Aztán csak

ült, és meredten bámult a papírlapra. Forgott körülötte a világ.
Nagyot nyelt, és fölnézett barátnője mosolygó, elragadtatott arcába.
Valaki kopogott az ajtón.
– Asszonyom? – hangzott odakintről Rasfline fojtott hangja.
Gadfium megköszörülte a torkát.
– Még élek, Rasfline – felelte krákogva. – Hadd pihenjek egy
kicsit. Tíz perc, rendben?
– Ahogy gondolja, asszonyom – hangzott a bizonytalan válasz. –
De…
– Igen, Rasfline?
– Nemsokára indulnunk kell, asszonyom. Sürgős üzenet érkezett
az udvartól. A királyi jövendőmondó személyesen kíván beszélni
önnel.
– Mondja neki, hogy tíz perc múlva indulok.
– Igenis, asszonyom.
Távolodó léptek zaja hallatszott. Clispeir az üzenetre bökött a
fejével.
– Helyenként összefüggéstelen zagyvaságnak tűnik, elismerem,
mégis ez az utóbbi idők legnagyobb tudományos szenzációja.
Gondolj bele, Gad – suttogta csillogó szemmel –, sikerült
kapcsolatba lépnünk velük! Hát nem fantasztikus?
Gadfium reszkető kézzel a hajába túrt.
– De, az, fantasztikus. És életveszélyes.
– Gondolod?
 – Nem gondolom, Clispeir: tudom! Ha ez a biztonságiak fülébe
jut, nekünk befellegzett.
– Ha sikerülne értesítenünk a királyt, biztosan átértékelné a
helyzetet. Rájönne, hogy közösen kell fellépnünk, félretéve a klánok
közti ellentéteket, és talán…
– Eszedbe ne jusson! – Gadfium borzadva bámult a barátnőjére. –
Hát nem érted? Az üzenetben az áll, hogy a király és sleppje a saját
pecsenyéjüket sütögetik. Ha ez igaz, semmi szín alatt nem szabad
elárulnunk magunkat. A szemükben mi árulók vagyunk.
– Persze… persze – motyogta Clispeir, és idegesen elmosolyodott.
– Igazad van.
Gadfium a papírra pillantott.
– Erre szükségem lesz. Magammal vihetem?
– Igen, de majd készíts néhány másolatot a többieknek.
Gadfium bólintott.
– Nincs sok időnk. A kollégám nemsokára visszajön, addigra el
kell döntenünk, mitévők legyünk.
 3.

A királyi palota a Nagy Csarnok központi kupolájában kapott helyet,

a tetőn elhelyezkedő, nyolcszögletű felépítményben, amely – ha nem
lett volna teljes szélességében beépítve – elegendő napfénnyel
árasztotta volna el a csarnok belsejét, hogy a nappali órákban ne
legyen szükség mesterséges világításra.
A száz-egynéhány szintes palota teljes magasságában kitöltötte a
kupolát, és lefelé, a csarnoktérbe is betüremkedett; az alsó tíz
emeletet teljes egészében a biztonsági szolgálat irodái foglalták el.
Falait buja kertek és virágos erkélyek ölelték körbe, belül tágas
csarnokok és szalonok váltották egymást, melyekből remek kilátás
nyílt a csarnokra és a csatolt mellékszárnyakra. A tetőn, a királyi
terasz szomszédságában egy kis leszállópálya is helyet kapott.
Őfensége VI. Adijine a fogadóteremben ült egy hatalmas
asztalnál, amely olyan hosszú volt, hogy a két végéből csak
megfelelő hangosítás mellett hallhatták egymást a tárgyaló felek.
Vele szemben a fellegvár diplomatája beszélt éppen; egy mérnök.
Valami technológiai együttműködésről hadovált, amit a
béketárgyalások sikere esetén lenne célszerű nyélbe ütni. Mélyen
zengő hangja visszhangzott a falak között. A király unottan hallgatta
a végtelenbe nyúló, monoton fejtegetést.
A követ egy emberi értelemmel felruházott khiméra volt, aki
külsőre egy megtermett jegesmedvére hasonlított (kimondottan
formás, puskavégre termett ursus maritimus, méregette a király). A
többség lenézte az efféle különcöket, ami nem csoda: állati testbe
csak a kód kísértetei költöztek, a szétesőben lévő, sérült egók. A
Mérnököket azonban a legkevésbé sem érdekelte, mit gondolnak
róluk az emberek, az ő klánjukban divat volt állati alakot ölteni.
Merész húzás a fellegvár árulóitól, hogy efféle félembert jelöltek a
küldöttség élére, gondolta Adijine, mégis erőt vett magán, és
napirendre tért a burkolt inzultus fölött.
A medve gégéjét a tudósok erőteljes hangképző szervekkel látták
el. Baritonja ércesen, felharmonikusokban gazdagon zengett, Adijine
mégis belefáradt a hallgatásába, főleg amikor a követ olyan műszaki
és technológiai részletek boncolgatásába kezdett, ami rendszerint egy
második, szakértői szintű egyeztetés tárgyát szokta képezni. Nem
elég, hogy szerelmes a saját hangjába, dohogott magában Adijine,
még stratégiai érzéke sincs. Úgy döntött, kellemesebb társaság után
néz.
Átkapcsolt egy másik csatornára.
A király, a kiváltságosok többségéhez hasonlóan csupán egyetlen
implanttal rendelkezett, amely a halál beálltakor rögzítette, majd
azonmód az adathálóra továbbította a személyiségjegyeket és
emlékeket. Adijine implantja azonban különleges, egyedi szerkezet
volt, amely lehetővé tette számára, hogy kiélvezze a technológia
minden előnyét annak hátrányai nélkül. Valamennyi közrendű
alattvalójának belenézhetett a gondolataiba, vagyis szabadon
kapcsolódhatott bárhol, bárkihez anélkül, hogy az illető tudott volna
róla, s ha koronát viselt, akár a kiváltságosok fejébe is beleláthatott.
(Szerencsére nem kellett mindig ugyanazt a koronát viselnie: a
legkülönfélébb formájú és stílusú fejdíszek közül válogathatott,
melyek mindegyike ízlésesen kidolgozott, pillekönnyű darab volt, és
kényelmesen ült a fején.)
Adijine abszolút uralkodónak tartotta magát, hatalma mégsem volt
az ősi királyokéhoz fogható, ahogy birodalma, a titokzatos múltú
Serehfa erőd is jelentősen különbözött a régi, militáris vagy vagyoni
cenzuson alapuló államalakulatoktól. A tömegek azonban
elégedettek voltak, és többé-kevésbé komfortosan érezték magukat a
monarchia határán billegő népuralmi rendszerben, melyet a rivális
klánok befolyása, a kód látens ereje és a mindenkori király józansága
tartott egyensúlyban.
Elődei, a régi királyok vérségi-örökösödési alapon kerültek trónra,
vagyis a vezetők kiválasztásában jelentős szerepet játszott a véletlen.
(Annak idején azt sem tudták előre megjósolni, hogy egy adott
frigyből születhetnek-e alkalmas utódok.) S bár a királyi családok
mindent megtettek, hogy javítsanak genetikai állományukon, a
belterjes házasságoknak köszönhetően az effajta törekvések eleve
kudarcra voltak ítélve. A primogenitúra és a tudatlanság kora
szerencsére leáldozott, de uralkodónak lenni manapság sem volt
könnyű feladat.
Adijine úgy döntött, kikapcsolja a szószátyár mérnököt (legalább
virtuálisan, ha már fizikailag nem teheti), és meglesi, mi jár az
emberei fejében.
A terem túlsó sarkában álló paravánfal mögött húsz testőre állt
készenlétben. Futólag belepillantott a gondolataikba – igaz, túl nagy
meglepetést nem okozhattak, hiszen a kiképzés során alapos és
mélyreható tudati kondicionáláson estek át. Aztán a parancsnokra
összpontosított. A férfi a sisakmonitorján át követte a
tárgyalóteremben zajló eseményeket. Ráérősen pásztázta a
helyiséget, fülimplantjában a rendszer háttérmoraja zúgott. Apró
infóbuborékok villantak fel a retináján és tűntek el, ahogy tekintete
végigsiklott a jelenlevőkön.
Amikor Adijine megpillantotta önmagát a parancsnok szemén át,
furcsa érzés fogta el, mint ilyenkor mindig. Mi tagadás, remekül
nézett ki: daliás termetű volt és jóképű, igazi királyi alkat. Díszes
palástja festői eleganciával omlott alá széles válláról, koronája meg-
megcsillant sűrű, fekete fürtjei között. Nemes vonásain rezignált
kifejezés ült, ahogy a fontoskodó jegesmedvét hallgatta.
Minél tovább csodálta magát, annál jobban eltelt önnön
felsőbbrendűségének tudatával. Íme, egy született uralkodó, aki a
koronát nem afféle levetett családi ékszerként kapta, hanem az
érdemei miatt! Hol találhatnának nála alkalmasabb embert a
feladatra? A kód szülöttje volt, genetikai állományát a virtuális világ
mintázataiból szerkesztették, precízen elegyítve a gazdasági és
politikai rendszerirányításhoz szükséges tulajdonságokat. Olyasfajta
képességekkel, ambíciókkal, erényekkel (és vonzó megjelenéssel!)
ruházták fel, melyek korának páratlan személyiségévé tették;
méltóságteljes, bölcs és karizmatikus vezetővé, aki népét egy szebb
és jobb jövő felé vezeti. Rutinosan ötvözte a szellemességet a
méltósággal, az empátiát az erkölccsel; emberei szerették és
tisztelték. Mindenkiből a legjobbat hozta ki, a leglustább
udvaroncokat is képes volt motiválni. Már-már korlátlan hatalmát
dicséretes önmérséklettel párosította, s amikor néhanapján élt
uralkodói előjogaival, határozottsága egyöntetű tetszést aratott.
Elégedetten állapította meg magában, hogy hozzá fogható királyok
csak a mesékben léteznek.
Uralkodói hatalmát mégsem önállóan gyakorolta; a legfontosabb
döntéseket a tizenkét tagból álló Konzisztóriummal közösen kellett
meghoznia. A jeles férfiakból és nőkből álló alakulat
olyasféleképpen működött, mint egy vállalati igazgatósági tanács.
Adijine volt az ügyvezető, ő irányította a Serehfa erődöt, annak
fizikai, kézzelfogható dimenziójában. Ő volt a klánok feje, a rajongó
néptömegek szellemi vezetője, a biztonsági szolgálatok és a frissen
felállított hadsereg főparancsnoka. A Konzisztórium tagjai
többségükben a Kódfejtők klánjából származtak; ők biztosították a
folyamatos és zavartalan kapcsolatot az adatsík és a hús-vér valóság
között. A rendszer életképességét ékesen bizonyította, hogy
uralkodók hosszú generációi óta állt fenn, és a vén Földön évezredek
óta csönd és béke honolt. Egészen mostanáig. A sűrűsödő galaktikus
köd egyszerre mindent megváltoztatott, veszélybe került a rend.
A testőrparancsok ráérősen pásztázta a mérnökdelegáció tagjait.
Figyelme ritkán kalandozott el (persze gyanús is volna, ha túl
gépiesen végezné a munkáját), s Adijine bármennyire szerette volna,
ezúttal sem tudta kötelességszegésen kapni. A férfi minden
idegszálával a munkájára összpontosított, és – ahogy a szolgálati
szabályzatban meg van írva – éberen, ugrásra készen figyelte a
tárgyalóasztal körül zajló eseményeket. Adijine másik csatornára
kapcsolt.
A biztonsági szolgálat vezetője is valaki más elméjében
kutakodott éppen; a delikvens kódfejtő társaival vitatkozott egy
szakmai megbeszélésen, és a vita hevében köztársaságpárti,
felforgató kijelentések csúsztak ki a száján. Dögunalom! A
szolgálatvezető egyébiránt intenzív és meglehetősen mozgalmas
szexuális életet élt (Adijine kellemes órákat töltött leskelődéssel a
virtuális kulcslyuk előtt), ezúttal mégsem a pikáns kalandokon járt az
esze. Pech.
A titkára egy nemrégiben rögzített beszélgetést játszott újra,
melyet saját kódbeli személyiséglenyomata folytatott a néhai Sessine
gróffal. Szegény Sessine, gondolta a király. Lelke mélyén mindig
kedvelte a grófot. A titkár egy pillanatra leállította a felvételt, és nagy
adag szardellasalátát lapátolt a szájába, majd csámcsogva rágni
kezdett. Adijine ki nem állhatta a halat, így sietve csatornát váltott.
Udvarmestere egy szofista elemzőcsapatot hallgatott le, akik a
fellegvárbeli lázadók protagóraszi (az meg mi lehet?) sugárzását
mérték. Dögunalom a köbön.
Kedvenc kurtizánja egy matematikus gondolatai között turkált, aki
egy tétel elegáns bizonyításán dolgozott. Az udvar tucatnyi
számbűvészt, filozófust és esztétát tartott el, hogy a kiváltságosok
kedvükre játszhassák az intellektuális voyeurizmus izgató játékát, de
Adijine-t nem kötötték le a harmadkézből származó számmisztikai
összefüggések.
Kukkolót kukkolni – mi abban az élvezet?
A medvéből megállíthatatlanul dőlt a szó. Milyen savanyú arcot
fog vágni, kuncogott magában a király, amikor berobbannak az
aknák a Délnyugati-szárnyban, és a fickó rájön, hogy az egész
béketárgyalósdi csak átverés volt, költségtakarékos időhúzás! Aztán
a palota falain kívülre fókuszált; meglátogatott egy parókakészítőt a
tetőszinti teraszvárosban, aki egy különösen romantikus művét
fazonírozta, egy gazdaságtörténészt, aki az ötödik szint egyik keleti
bástyatornyában bóbiskolt a disszertációja fölött, egy hivatásos
siratóasszonyt, aki az északi kápolna belső szentélyében imádkozott,
és egy ipari alpinistát, aki babiliabimbót szüretelt a keleti héjfal
legfelső kiszögellésén.
Mennyi jelentéktelen, huszadrangú pillanat!
Jobb híján végiglátogatta a biztonsági szolgálat ilyen-olyan
feladatokkal megbízott kémeit, akik ereszeken, párkányokon
gubbasztottak, és különféle romok repedéseiből, elhagyott
toronyszobákból figyelték a környéket. Mások égbe törő, görcsös
babiliaszárakon kúsztak felfelé, hogy a magasból tarthassák szemmel
a fellegvár havas meredélyeit és a környező síkságokat, az ellenséges
csapatmozgásokat lesve. Egyikük holtan hevert a tizedik szint
pergolái között. (Yastle kémfőnök szerint a megfelelően kiképzett és
felkészített hírszerzők akár tízezer méteres magasság fölött is
bevethetők, de szegény ördögök mindig rácáfolnak. Egy embere
nemrégen a hetedik szinti felülvilágítóról zuhant le.) Egy újabb kém
az ide-oda sodródó, kormos füstpamacsok közül leste a Déli-
vulkáncsarnok fagyos padlatát. Egy másik a fiatorony déli oldalán
kuporgott, és delíriumos lázában félrebeszélt. Társa a hetedik szinti
oldalkarzat ablakbordái között ücsörgött, megfeketedett, lefagyott
ujjakkal, könnyeivel küszködve, és arra gondolt, hogy már sosem jut
le élve. Az emberek azt mondják, hogy csak a bolondok mennek
kémnek. Alighanem igazuk van.
Aztán a statikus kültéri kamerák lencséin át figyelte a tájat. Az
efféle berendezéseket az utóbbi hónapokban alaposan megtizedelték
a madarak; a kódbeli anomália lehet az oka, amit a Délnyugati-
szárny munkálatai okoznak. Sebaj, majd a kódfejtők megoldják, ez a
dolguk.
Aztán benézett a palota csillagvizsgálójába. A műszerek a Napot
elemezték: a háttérsugárzás az alapérték kilencvenegy százalékára
esett vissza, és azóta is folyamatosan csökken. A változás főként a
spektrum infravörös tartományát érinti. Nemcsak unalmas, de
lehangoló is. Tovább!
A király elidőzött egy régiségtolvaj elméjében, aki kísértetként
őgyelgett Manhattan romos utcáin, aztán messzebbre vetette a
tekintetét, és egy khiméra kondorkeselyűvel keringett az Andok déli
lejtői fölött, egy fiatal lánnyal hullámlovagolt a hajnali dagállyal
Seulandia Barô partjainál, majd rácsatlakozott egy khiméra
elmetrióra, akik egy cet alakjában hasították a Csendes-óceán vizét,
aztán egy papnővel meditált egy gyertyafényes szentélyben valahol
Szingapúrban, részeg éjjeliőrökkel járta egy taskenti neurongyár
folyosóit, egy alvászavaros mezőgazdásszal virrasztott Dél-
Arábiában, majd egy megbéklyózott Retrográd példabeszédeit
hallgatta, aki jobb híján önmagának prédikált Prag néptelen
óvárosában, végül egy ábrándos tekintetű léghajóssal lebegett az
alkonyi fényben fürdő Tammanrusset fölött.
Az efféle élmények tágítják a tudatot és elmélyítik a megértést,
de… nna végre! A hadsereg főparancsnoka az új szeretőjéről
ábrándozik. Ez azért mindjárt más!
Na vajon ki az? Ááá, Sessine felesége!
Micsoda véletlen…

Hetet ellőttél a nyolcból, vagyis idebent ez az utolsó életed.

Eltaláltam? Nem azért vagy itt, mert felelőtlenül kockáztattál, hanem
mert bajba kerültél, méghozzá, ha nem tévedek, komoly bajba.
Hogy hol vagy most? Nos, biztos helyen, amit a magad számára
készítettél elő valamikor réges-régen, hátha egyszer szükséged lesz
rá. Itt többé-kevésbé úgy működnek a dolgok, mint odakint. Ha
bekapcsolod a kivetítőt, vagy kilépsz az ajtón, nagy kockázatot
vállalsz. A kód kéregszintjén vagy, az utolsó védővonalon; a burkon
túl kezdődik a káosz birodalma.
Ha van valaki az élők között, akiben megbízol, kapcsolatba
léphetsz vele a kivetítőn keresztül; az azonosítód természetesen
vadonatúj és vírusbiztos, vagyis az első hívás biztonságos. A többire
nincs garancia.
Ha úgy döntesz, hogy egy időre meghúzod magad, az
éjjeliszekrényen találsz pár hasznos holmit: egy könyvet, egy fiolát és
egy pisztolyt. A könyv általános adattárakat rejt, az üvegcsében levő
folyadéktól elalszol, és csak akkor kelsz fel újra, ha megjött a
felmentő sereg, a pisztollyal pedig meg tudod védeni magad, ha
valaki a szobában rád támadna.
Ha mégis rászánnád magad, hogy elmész, nyugatnak indulj –
vagyis fordíts hátat az óceáncsatornának, amerre a szoba néz. A
városfalnál fordulj balra, és meg se állj a zsilipekig, aztán menj fel a
lépcsőn. Találsz ott egy fűbarlangot, az itteniek úgy hívják: a Pokol
Tornáca. A tulajban megbízhatsz. Remélem, nem felejtetted el vagy
változtattad meg a titkos jelszavadat, és legfőképp nem árultad el
senkinek.
Ha kilépsz az ajtón, vagy egynél több hívást kezdeményezel (a
saját nevedben, kódolatlanul), azzal rögtön elárulod a pozíciódat.
Keress egy megbízható személyiséglenyomatot, és kérj tőle
segítséget, vagy próbálj egyedül szerencsét a kódban, több ötletem
nincs.
Elég rosszul áll a szénád, barátom.
S hogy miért pont itt? Hirtelen ötlet volt. Nyitottam egy közvetlen
átjárót – vagyis te nyitottad –, miután megittam – jó, megittál! – egy
feledéskoktélt. Ha sikerül a tervünk, biztosan emlékezni fogsz rá,
hogy egy szerda reggel a dolgozószobád szőnyegén ébredtél tompa
fejfájással, és azon tűnődtél, miért ittad meg azt a rémes löttyöt… Ha
valami rosszul sül el, annak csak az lehet az oka, hogy részegen
csináltad.
Még most is részeg vagyok, de remekül érzem magam. Kalappal a
továbbiakhoz, Alandre. Bármi történjék, én veled leszek.
Üdv.

Sessine a gondolataiba mélyedve hajtotta félbe a papírt, aztán lassú,

precíz mozdulatokkal csíkokra tépte.
A kódnak a káoszzónával határos szintjére került hát, ahol a való
világ törvényei sokkal inkább érvényesek, mint bárhol másutt az
adatsíkon. Különös. Ha az ember itt ugrik ki egy toronyból, nem
repül el, hanem egyszerűen lezuhan és halálra zúzza magát. Idelent,
ahol a dolgoknak megvan a súlya, nem lehet csak úgy véletlenül
áttévedni a káoszba; a határt csak készakarva, tudatosan lehet átlépni.
Ez az utolsó biztonsági kordon, amit a balesetek elkerülése végett
szerkesztettek a rendszerbe.
Először nem tudta, mihez kezdjen a levéllel. Elképzelte, ahogy a
papírfecnik eltűnnek a kezéből, de nem történt semmi. Aztán a
szájába tömött egy csíkot, megrágta és lenyelte. Keserű íze volt.
Nevetséges, gondolta bosszankodva, azzal a maradékot a zsebébe
gyömöszölte. Gyors pillantást vetett az ágy mellett lógó tükörre, és le
akart futtatni egy gyorskeresést, de nem sikerült, úgyhogy a saját
emlékezetében keresgélt a szavak után. Csupa ósdi gönc van rajta, te
jó ég! Hogy hívják ezt a micsodát? És ezt? Á, megvan, ing. Az
anyaga pedig… nejlon? Gyűrött, rosszul szabott kék ruhadarab.
Skótkockás zakó, meg egy vastag szövetnadrág… pantalló.
Rémes. Az ing a bőréhez tapad, a kabátjából szőrös fonalhurkok
kandikálnak ki (ez vajon buklé?), a szúrós nadrágot otromba
fércöltésekkel varrták össze. Sessine legszívesebben huszadik
századi öltönyre cserélte volna az öltözékét – bár azzal biztosan nagy
feltűnést keltene idelent, ha még mindig keresik.
Lehuppant az ágyra, és átkutatta az éjjeliszekrényt. Mindhárom
tárgyat megtalálta, ami a saját magának írt üzenetben szerepelt.
Kezébe vette a pisztolyt, és a súlyát méregette; múzeumba való
régiség volt, félautomata. Milyen kár, gondolta, hogy odakint nem
működik. Becsúsztatta a farzsebébe, majd némi gondolkodás után az
üvegfiolát is eltette.
A kivetítőhöz lépett. Először a feleségét akarta hívni, aztán
meggondolta magát; úgyse érne rá. Biztosan most is a szeretőjével
hancúrozik. Az utóbbi időben rendszeresen találkozgatott egy
udvaronccal, s különben is, mindig ilyentájt szokott megjönni a
kedve a szexhez. Nem érdekelte, ki az a fickó; ez maradjon az
asszony dolga.
Szomorkásan elmosolyodott, amikor eszébe jutott a legfrissebb
románca; egy lány a légierőtől, aki bolondult a síelésért és a régi
repülőgépekért. Hosszú vörös haja volt és csilingelő, csúfondáros
nevetése.
Ez is elmúlt, gondolta. Egyszer s mindenkorra.
Persze álmában felkereshetné a lányt, mint valami démon vagy
inkubus. De az nem ugyanaz.
Talán ha régi pilóta-egyenruhában jelenne meg előtte…
Legjobb lesz, ha Nifelt hívja, a klán biztonsági főnökét; az az
ember profi, ráadásul az évek során szoros és őszinte barátság alakult
ki közöttük. Sose került volna slamasztikába, ha a sereget is ő vezeti.
Nifel az én emberem, gondolta Sessine. Bekapcsolta a kivetítőt, de
csak a hangcsatornát aktiválta.
– Nifel, Mika. Légjáró klán, Serehfa.
– Itt Nifel kódmegbízottja.
– Sessine vagyok.
– Gróf úr! Hallottuk, mi történt. Nifel csoportvezető urat mélyen
megrázta a hír…
– Nem vall rá, de köszönöm. Térjünk a tárgyra.
– Nos, rendben. Miért tiltotta meg, gróf úr, hogy az alrendszereink
védőkordont húzzanak a személyes adatállománya köré? A klán a
kódban is meg tudja védeni…
– De hiszen nem tiltottam meg! – Sessine gyomrába jeges félelem
kúszott. – Mindent a protokoll szerint csináltam. Mindegy; ezennel
mindent engedélyezek. Húzzák fel a kordont, amint lehet! És üzenem
Nifelnek, hogy a hírszerzés keze van a dologban. Ez az utolsó
életem, és akárki is tett el láb alól, hétszer egymás után, nagyon jól
informált, és elképesztő fegyvertárat vonultatott fel. A kódból is
kiszűri a hívásokat, és átirányítja őket a hadsereg titkos vonalaira.
– Rendben, értesítem Nifel csoportvezető urat…
– Az ráér, először húzza fel a kordont! És jól jönne pár személyi
testőr.
– Máris intézkedem. – A vonal másik végén rövid csönd támadt. –
Hol van most, uram? Megadná a pozícióját?
– A pozíciómat? – Sessine elbizonytalanodott. Ha az ember
ugyanazon a napon valós időben nyolcszor hal meg egymás után,
könnyen paranoiássá válik. – Hogy is tartja a mondás? – mélázott. –
Aequitas sequitur…
 – Legem – sietett a válasszal a kódmegbízott –, uram.
– Köszönöm – felelte Sessine.
– Tehát a pozíciója, uram?
– Ja, persze, bocsánat. Észak-Amerika, Észak-Karolina. Kitty
Hawk.
– Köszönöm, uram. Nifel csoportvezető úr az ön instrukciói
alapján azonnal megkezdi az akció előkészítését, és nemsokára…
Sessine szétkapcsolt, és a kezébe temette az arcát. Hosszú
percekig ült mozdulatlanul.
Tehát senkiben sem bízhat.
Annak idején Nifellel megegyeztek a jelszóban: Aequitas sequitur
funera.
Még egyszer utoljára körülnézett a szobában, és az ajtóhoz lépett.
A folyosóra érve a fegyver egyszerűen eltűnt a zsebéből.
Ám legyen, gondolta. Néhány valós nap erejéig olyan életet élhet,
mint a régi korok emberei; egyetlen élete van, a halála végleges, és
nem sejtheti, melyik pillanat lesz az utolsó. Egyedül saját magára
számíthat, senki másra.
Azzal biztatta magát, hogy mégiscsak több esélye van az életben
maradásra, mint az őseinek. Kis szerencsével a temetése után újra
felébredhet, és tovább élhet a virtuális világban – amíg az létezik.
Titokzatos rosszakarójának elszántságát nézve mégsem fogadott
volna magára. Egyedül maradt egy halványan pislákoló
reménysugárral. Rám jár a rúd, gondolta mosolyogva, ahogy eszébe
jutott, milyen hamar foszlott semmivé a hatalma és a befolyása.
Szinte egyik percről a másikra lett kiváltságosból sorsüldözött.
Azon tűnődött, vajon a régi idők emberei hogyan bírták elviselni a
kiszolgáltatottságot, a fizikai és szellemi végességet, amiben éltek,
aztán vállat vont. Behúzta maga mögött az ajtót, és szaporán elindult
a félhomályos, kihalt folyosón.
Aequitas sequitur funera. Az igazságot ne a paragrafusok közt
keresd, hanem a sírban. Álmában se gondolta volna, hogy az átköltött
mondásra a saját sorsa lesz a bizonyíték.
Vagy a cáfolat.
 4.

Régesrégi korokba az ég tele vott madarakkal csak ugy hemzsektek

feketéllet tölük a ládhatár azám! Ök vottak a levegö urai no meg a
bogarak. Más világ van azota minden meg váttozott. Jöttek az
emberek keszték irtani tört vetni gyilkonni öket minden eszközzel
bár mostanába már nem csinánnak ijesmit mégis ök az urak a háznál
már annyi fajt ki irtottak. Rájadásul tudnak repülö szerkezeteket
csinánni ami kicsit bosszanto lehet a madarak szempontyábol nekik
bezzeg milljo éveken át kellet ugránni a szirtekröl meg fákröl és le
zuhanni a föddre ahol bumm össze törték magukat asztán keszthették
megin elörröl; femmászni le ugránni amig 1szer nem estek akkorát
hanem siklottak 1 kicsit asztán 1re többet és többet siklottak s ugy
áttalába fejlöttek ebbe az ekképesztöjen komplikátt irányba.
(Gondojjunk csak bele gyikbört madártollá növeszteni! s az üreges
csontokrol akkor még nem is beszéttem.) Ezek az átkozot csupasz
seggü pávjánok pedig akiket a lekkevésbé se izgatot a repülés és a
gizdány véktagjaik se akkammaszkottak a levegöben levö élethez
1szer csak repünni kesztek a szárnyas csudamasinájikkal körbekörbe
csak a hecc meg a moka kedvéjér hogy nem sül ki a szemük nekik!
Nincs igasság láccik is. A 2lábuak arra se vették a fáraccságot
hogy lassan fokozatossan csinájják; a gépeik 1ik pillanatba
papirmassébol meg páccikábol vottak össze tákovva aszt 1 evolucjos
pislonkodás muvva a varacsdisznok már a hoddon osztyák a makkot!
Meg marattak persze a madarak de kevesebben és 1 csomo abbol
amit az ember maji napság madárnak hisz az nem madár hanem
khiméra vagy gép. Ha 1 madárnak lácco dolog télleg madárbol van
(föleg ha nagy testü) akkor meg rég bele köttözött 1 halot ember
lekke. A madárnak maji napság a saját fejébe is társbérlöt kel türnie.
Egész evolucjos életükbe a bohhákkal nyüvekkel tetvekkel
küszdöttek de ezeket az átkozot 2lábuakat rosszab el visenni mer
nem lehet le vakarni öket.
Igy verdesek csárálok billegek az ágon és arra gondolok Zoliparia
ur igazán kepeszthetne azzal az ébresztéssel merhogy minél töbet
gondolok az emberekre annál kevésbé csipem öket s annál inkáb
szeretnék madárnak maradni.
 Már 1 hete rosstokolok idele te joég mi tart ennyi idejig? Kellet
nekem abba a jukas agyu vén trotliba bizni csak magamat
okohhatom. Ez a baj az öregekkel az idütt demencja! Bisztosan le
ejtette aszt a tollat el gurutt a sarokba ö meg most 4kézláb
tapogatozzik utánna ahejet hogy engem rázna élesztgetne ahogy
kértem. Valo idöbe 1 perc is el tett ennyi idö alatt 1 tejjes iroszer
kereskedést össze kaparhatott vonna.
Hogy fogok magamhoz térni? Idele az asso szintekröl nem hozzák
vissza az embert ámmába atomatikusan az ébresztö kodomat meg el
vette az a böszme madár ami le dobot igaz 1szer valahogy eszembe
jutott de nem müködött sehogyan se ami azér elég fura.
Ha ez igy megy továb firkon nem érem meg a kakukkszot.

1 rudon kuporgok valami szük sötét üregbe.

Kébzejj magad elé 1 hatammas fekete agyat ami a semmi közepén
lebeg és aminek a kis redöi ivei hajlatai csupacsupa kis fekete doboz
egymás mellet sorakoznak milljoszám mind megannyi skatuja fészek
mindegyikbe 1 ülö rud hogy lehessen gubbasztani meg tollászkodni
hát ijen ez a madártelep idelen a kodba.
Az én kicsi dobozom 1 ásitozo üres térségre néz ahol árnyak
suhannak néha madarak eveznek komotossan idele mindenki lassan
repül mer a pszejudo gravitácjo kisseb mind a fenti. Külömben lehet
hogy nincs is sötét csak én látom annak az igazat meg vallva elég
ramatyul vagyok félig meg vakuttam de még mindig jobban látok
mind pár nappal ezelött mer akkor már integettek nekem a
tuvvilágrol.
Fürge szárnycsapkodás hallatszik a nyilás elött és be dugja a fejét
Gojo az itteni jo barátom.
Szia Gojo hát mi ujság mongyad?
Semmi különös Latra ur feleli ö. Annyi doggom vott alig birtam
szusszal. El repüttem a varjak gyülésébe ott hallottam esztaszt. El
mongyam ha kiváncsi vagy rá?
Gojo az informátorom ha lehet igy mondani. Amikor ide
készüttem még Zoliparia ur házába valahogy önkéntelenül sojom
formájába kébzettem magamat és azota télleg ugy nézek ki mind 1
sojom. Gojo 1 veréb utyhogy emméletbe fénnie kéne töllem merhogy
ragadozo vagyok ö pedig magevö de ez idele nem igy müködik
legalábbis ijen szempontbol nem egésszen.
Gojo talátt meg a föddön ott hevertem ki hirigevve mozdunni se
tuttam. Ébhogy meg meneküttem az asso szomszédos szintröl ahol a
valodi moka kaland kacagás kezdödik a kodba hát finoman szovva
ramaty állapotba vottam mind akin át ment a gözeke kéccer
pitykemintába.
Az essö nap vott a legrosszabb. Amikor a böszme madár magával
ragadot a méjbe és végig zuhantam a sok szinten aszt hittem ütöt az
utosso orám persze elöb vagy utob bisztosan magamhoz tértem
vonna Zoliparia urnál a Rosbirh nevü szobor jobb szemgojojába talán
testileg fel is gyogyulok de ideben a kodba nekem kanpec és piszkos
1 dolog ijen tapasszalattal vissza menni az embernek a valos fejibe.
A lekket meg fertözi betegiti ojan ez mind 1 életre szolo heg nem
gyogyul be soha az héccencség.
Hogy a kodba méjmerünni mijen érzés aszt el magyarázni nem
könnyü ojannak aki nem probátta. Mongyuk ahoz tudnám hasollitani
mind mikor 1 nagy hofuvásba gyalogossz caplacc csakhogy a
hopejhek azok szinesek és minden iránybol 1szerre zuhognak a
képedbe. Apro fénytüskék meg szurnak is és minden hopehej
zümmög duruzsol vibrálo képek ugrabugrákonnak benne arcok meg
beszédet hallasz némejik zenél vagy érzést emléket sugároz ahogy el
repül melletted el gondokkottat és ha az 1ik bele talál a szemedbe
hirtelen valaki más ámmába csöppensz ijenkor irtora nehéz fel idézni
hogy ki a fene vagy te tulajképen. Szal ha el képzeled mind eszt és
hogy közbe cefettül részeg vagy és petkora nem tudod merre van föl
meg le ugy naggyábol képet kapsz a dologrol persze ennél kicsit
bonyoluttabb furább meg fökép veszéjesebb.
Igazábol nem sokra emlékszem a méjbe töttöt idöröl mindha ki
törlödöt vonna de talán jobb is igy. Aszt tudom hogy 1re
zsibbattabban evickéttem elöre az ámmok jellegét mijenségét
tekszturáját hasznáttam iránytünek arra mentem amerre sodortak
mind a tenger alatti áramlatok. Kesztem rencert látni a sok hadova
vizjoba és bár a kavargo hopejhek meg vakitotak és az ébresztö
kodomat is el felejtettem végül sikerütt ki evickénnem az itteni békés
néma sötéccségbe asztán csak aléttan hevertem a föddön a vedlet
tollak és be száratt guano közepibe. Ott talátt rám a kis Gojo.
 Ami öt illet valami csunyán rá ijesztett szegényre utyhogy el
felejtett repünni és ezér kötöt ki a föddön de velem ellentétbe legaláb
látott igy amikor vissza nyertem az erömet fel kapaszkodott a
hátamra a szárnyam közé telepedett és oda kormányozott ahol a
verebek gyülekeznek. Azok meg tanitották Gojot megin repünni de
nem igazán örüttek hogy 1 sojom keveredet közéjük. Ekkor talátták
nekem eszt a hejet idelen. Már 4 napja lakok a doboz fészekbe
lassanként vissza tér a látásom Gojo meg röpköd pletykál hireket
hord és mindenbe bele üti a csörét ahogy a verebek már csak szogták.
Hát persze hogy kiváncsi vagyok mit tuttál meg mondom neki.
Meséjjél kicsi barátom!
Jaj csupa érdekes izgammas fééélemmes doggot remélem nem
ijecc meg ááá hogy is ijednél hisz csuda erös bátor sojom vagy aki
nem is tuggya mi a félelem. Juj de sötét van ideki ugye be
telepedhetek melléd meg engeded?
Hát persze Gojo mondom és arrébb huzodok hogy hejet csinájjak
neki a rudon.
Köszönöm huhh de ki merültem egész nap csak lotni futni fülenni
az ám a munka! Bisztosan nem leszel ideges ugye aszt a világér sem
szeretném amijen erös nagy sojom vagy neked nem merednek égnek
a tollaid minden apro zajra mind nekem paránynak. Szoval zavar
támatt a magasab egekbe legalábbis aszt mongyák o micsoda gyikkos
karmaid vannak te joég ha rá nézek brrrh hol is tartottam? Jajgen
hogy zavar támadt az egekbe mind 1 viharfehhö és mindenkit meg
fertöz aki át repül rajta én is éresztem valamit pedig akkoriba lenn
araszottam a föddön mind valami csuszomászo más bajom is vott
mind hommi fehhökre meg zavar támadásokra figyenni mér szerinted
nem vott odale igazán piszkos undoritto rémes? Frrrgh! Az
ellenségem se kivánnya a háta közepibe. Szal ugy tünik a ragadozok
dögevök és különösképpen a hárbják mind ha meg bolonduttak
vonna mostanság meglehetös nyugtalanittojan visekkednek. Nocsak
nem 1 siráj repül ottan? Ismertem 1 meglehetös ütödöt sirájt a neve
hogyis hitták…
Hát ez a baj a verebekkel mind a kacsa feneke évekig el
csivitennek körbe karcojják csiperkézik gabajittyák a témát
érintöirányba mire végül nagy nehezére kibökik ami a begyüket
nyomja az ember egészen bele szédül vajonn ök tuggyák miröl
beszénnek 1áttalán? Nagyon bosszanto tud lenni 1etlen orvosság van
a türelem.
Inkáb össze foglalom a doggot mind hogy öreg estig itt üjjünk és
1 veréb locsogását haggassuk. Naszoval…
A madarak keresnek valakit és Gojo emmondása alapján
meglehetös bisztonsággal valoszinüsitettem hogy az a valaki nem
más mind szerény szeméjiségem. 1 nem kivánatos veszéjes irtando
szeméj szabadutt a rencerbe eszt csiripelik aki nemcsak a kodba
rontya a levegöt hanem a valoságba 1szerre lényeg hogy vérdijat
tüsztek a fejére. Ez a körözött valaki elsöszülött ami rám illik megin
persze nem én vagyok az 1etlen elsöszülöt a világon de aszt
mongyák ez más mind a többi rendhagyo sorbol defektive kilogo
figura emellet valszeg jel hordozo vagyis 1 üzenetet szállit amiröl
talán nem is tud. Na szép monthatom.
Persze valoszinüleg mégse rolam van szo de hát mindenki szereti
külöllegesnek gondonni magát nem igaz? Nekem furán röcögnek a
gondolatok a fejembe sose tanuttam meg hejesirni szo képekbe
szegvencjákba gondokkodok mer ugy 1szerübb. (Ez szerencsére nem
gond manapság mer ojan fejlett a teknologja hogy 1 ujjszülöt
dödögéséböl is müremeket lehet fabrikánni a legoccsobb uccai
konzollal ami után a Sékszpir Vili is meg nyanná a daktilusát.) Gojo
meg csak csiripett tovább mind akibe be szakatt a stop gomb
miközbe engem kerüggettek a rossz elöérzetek pedig a java még
hátra vott.
Ez a veszéjes valaki aki állittolag madár forma lény a kod ösi
regjojibol jött 1 virus hordozo akinek az a dogga hogy meg fertözze
töngre tegye puszticcsa a fessöbb szinteket ami elég rijaszto gondolat
pláne ha télleg rollam van szo. Ebbe szerencsére nem mindenki ért
1et némejek szerint a palotábol terjesztik a pletykát a kiráj meg a
tanácsnokai pedig azok szököévente 1szer mondanak igazat eszt
mindenki tuggya.
Mások szerint az egész az ür beli fenyegetö ködgomoj hatása. A
káosz bestijái fel ébrettek mozgolodnak mer végre rá jöttek hogy ök
se lesznek bisztonságba a doggok jelellegi álása mellet.
Abba szinte mindenki 1et ért hogy a káosz lények alapvetöjen
örünnek a ködgomojnak alig várják hogy jöjjön az uj jékkorszak el
sötétüjjön a nap és meg tizedelöggyenek az élö lények a föddön mer
nekik az csak jo ha az emberekre meg a többi valosra kicsit rá jár a
rud ne legyen ojan nagy az önérzettyük. Csakhogy most ki derütt a
veszéj sujosabb mint gondották fel robban a Nap el pusztul a Född és
nem csak a palota népeji vesznek oda hanem ök is szal most a káosz
szörnyei készülödnek valamire fel kavarodott az állo visz.
Hogy mind ehez mi köze a madaraknak az fogas kérdés de hát a
kodba minden elö forduhhat meg az ellenkezöje is. Miazhogy.
Csak annyi bisztos hogy keresnek valakit és sok az 1másnak
ellenmondo hir rájadásul az egésszet a Gojo tommácsolásába
hallottam aki remek barát és teheccséges hirszerzö de nem nyerné
meg a koherens elöadásmod bajnogságot az bisztos. Farkast
kiáttottak és most reszket a fakka a hangulat hisztérikus aki ki log a
sorbol aszt el kapják és el viszik valami közelebröl meg nem
határozot hej re. Vott már ijen a történelembe ugy láccik 1es doggok
nem váttoznak különösen ha az ember keze van a dologba.
Szal zajlik az élet odakin a nagy világba Latra ur hát nem
izgammas?
De nagyon izgammas Gojo barátom.
Az jutott eszembe… nicsak mijen kövér bohha ugrál a lábadon le
csipkethetem nem bánod ugye?
Eszembe jutot Hompuk a hanygya még mindig sokat gondolok rá
vajon mi lett vele? Kicsit el szomorottam. Bolintottam had vadásszon
élösködökre a fiatal Gojo ha arra van gusztusa bánom is én.
Gojo finoman meg csipkette a bal lábamat és ügyesen el kapta a
bohhát.
Nyamm ez jol esett. Szoval… 1re azon tünödök kit keresnek. 1
madarat? Lehet hogy ismerem már talákkosztam vele? Szerinted
lehet?
Nem hiszem.
Akkor mékse te vagy? Hihi. Hihihi!
Nem valoszinü. Én 1 kivénhett vak sojom vagyok.
Szerintem te 1 veszéjes vérszomjas öreg sojom vagy aki gyorsan
gyogyul naprol napra eröseb. Az elöbb nem montam komojan percig
se higgyed! Nézzed ott 1 másik siráj. Vagy nem az? Inkább abbino
varnyu lehet. Hát mennem kell nem logathatom nállad egész nap a
lábam mongya Gojo azzal le ugrik a rudrol. Hozzak neked valamit
Latra ur mire van szükséged?
 Nem Gojo köszönöm csak tarcsad nyitva a füledet. Érdekennek a
fejlemények.
Persze örömest. Ne hozzak enni bisztos?
Erre meg rázom a fejem.
Rendben mongya ö. Hát akkor…
A doboz pereméhez ugrál végig néz a fekete vöggyön.
Tollászkodik aztán hátra pillant hogy el bucsuzzon minden jot Latra
ur de vékonyka hangja el hal s egész testébe reszketni kezd. Hátra
ugrik mind akibe bele csiptek majnem fel bukik lépésröl lépésre
hátrál már egészen a rud alatt van.
Gojo kiáttom mi a baj? Mi történt? A kis madár riattan simul a
doboz sarkába minden izébe reszket apro szemei ki düllednek bámul
de nem lát. Odakint szárnyak csabkodnak rekedt kárálás rikottások
harsannak. Nagy sötét árnyak imbojognak a doboz bejáratánál.
Gojo ugy reszket mindha rengene alatta a földd.
Rám pislog és aszt sikittya karmok Latra ur karmok! Asztán az
oddalára fekszik el döl a szeme üveges.
Gojo kiáttom de hiába ez a veréb nem fog többet csivitonni meg
se moccan többet. A bohhái menekünnek ott haggyák sovány kis
testét mind kalozok a süjjedö hajot. Madárnál ez a legrosszabb omen.
Odakin mozgás surrogás támad asztán nagy erös szárnyak
csattogása.
1 varnyu dugja be a fejét a nyiláson.
Rám néz fekete gomb szemével és aszt károgja igen ö az.
Majd el tünik mielöt válaszohhatnék.
Asztán 1 arc jelenik meg a doboz bejáratába. Alig hiszek a
szememnek mer 1 emberi fej de tejjesen megnyuzva nincsen rajta bör
vörös a vértöl és ki láccanak az inai meg az izmai. A szeme szemhéj
nékkül gülüzik elöre a szája mégis mosojog szélesen mind 1 jol lakot
fojami krokodil. Valami hatammas madár tartya aminek csak a
karmajit látom. És akkor hirtelen a fej ki táttya a száját és sikitni kezd
fürrepesztöen hangos bugyborékolással. A nyelvét is ki dugja de nem
valami rendes nyelv mer ahhoz tul hosszu hogy fért az oda be? A
micsoda csapkod pattingat korbácsojja a levegöt 1enesen felém
kuszik kigyozik most látom a végébe karmok és kampok vannak. Ki
csap felém én meg le ugrok a rudrol és hátrálok rémületembe végig
tapodok Gojo testén miközbe a nyelv ide oda lengetözik a rud fölött
probáll el kapni én meg kabdosok felé hasogatom a levegöt a
karmommal vijjogok de tul magasan van nem érem el. A fej továbbra
is visit bugyborékol csöng tölle a fülem mindha aszt mondaná ide ide
ide mind valami rosdás kereplö de asztán hallom hogy aszt mongya
ididididededididididedidedidededidi dididededide. Az egész 1be fojik
mindha légo sziréna vinnyogna. A nyelv le kuszik a rud mögött
1enesen felém én meg csabkodok de kitér elölem meg ragaggya a
szárnyamat bele akaszkodik és huzni vonszolni kezd kifele. Én
vijjogok ö meg idididedidedididididedidedededididi hogy szét reped
töle a fejem. A csörömmel meg ragadom a rudat a karmommal
hasogatom szaggatom döfödöm ahol érem miközbe ö 1re jobban
szorit mindha töböl le akarná tépni a szárnyamat. Roppannak a
csontok szállnak röpködnek a tollak bele a borzammas arcba tele
megy a szája köpköd. Lélekzethez jutok. Vissza ugrálok a doboz
sarkába verdesek vonszolom magam után a töröt szárnyamat a nyelv
vissza huzodik én meg tejjes erömböl neki rugom a kis Gojo testét. A
nyelv köré tekeredik ki hajittya a sötétbe asztán felém jön megint.
Sivit az örjitö ididididedidedidedede s már az arcom elöt tapogatozik.
Majd meg halok félemmembe ugy érzem vége amikor 1szer csak
hallom idididedidididedededidedide… Latraébreggyel!
És 1szeribe Zoliparia ur dolgozoszobájába találom magamat a
Rosbirh nevü szobor jobb szemgojojába és Zoliparia urra bámulok.
Mekkora hatammas 2lábu te joég. Gojos tollat szorongat a kezébe a
vállamat rázza és isméteggeti Latra szolajj meg jol vagy édes fijam?

Hálátlan feladat vissza hozni valakit a kodbol. Valo idöben alig

néhány perc telik el a másiknak viszont hosszu napok hetek honapok.
Sok minden történhet ennyi idö alatt pláne ha rá jár a rud az illetöre
aki most én vagyok. Az ébredés pillanatába minden ki ütt az arcomra
a képem el kinzott sápatt ráncos lett az öreg bisztos aszt gondotta te
joég micsináttam rosszul bisztos én rontottam el a doggot és tulaj
képen igaza is vott.
Az erkéjkorláton kuporgok mostan ahonnét Hompuk el tünt teját
meg süteményt majszolok Zoliparia urral. Látom rajta hogy aggodik
mer kifele nézek mindha bármejik percbe le akarnám vetni magam a
vöggybe de hát ott a bisztonsági hálo és külömben is jobban érzem
magam idefenn ahol érzem a szelet az arcomon meg a kilátás is
teccik.
A karomba néha bele hasogat a fájdalom mind a balul essütt
kiruccanások után szokot és ojkor tévedésböl a lábammal nyulok a
sütemény után hogy a számhoz emejjem de ettöl el tekintve kopik
rolam a madárság. Zoliparia ur lekszivesebben kérdésekkel
ostromonna maj’ ki durran a kiváncsiságtol de nekem még mindig
nehezemre esik meg szolanni.
Hát ez kemény menet vott odaben annyi szent. Tény hogy több
idöt szánhattam vonna az elökészületekre s 1 kopjámat kellett vonna
be küddeni magam hejet 1 szeméjmás lenyomatot aki mindent
hajszárra ugyanugy csinál csakhogy én közbe testi valomba Zoliparia
urnál mammoszhattam vonna tejjes bisztonságba. Persze ugy tovább
tartot vonna alaposan fel készünni mielöt nekivágok 1 ijen kopjás
kalandnak utánna meg bele összüttem vonna mire a két énemet össze
fésülöm szortirozom az emlékeket érzéseket apro cseprö
váttozásokat. 1etlen kompaktos énnel nincs vacakolás pofon 1 szerü
az egész… Persze vacakolás igy is még vott mer akinek föl kellett
vonna ébresztenie férre értette amikor aszt montam aggyon 1 percet.
Hijába meszes az agya az öregnek be rezel mindentöl utyhogy 1
tejjes hétre bent ragattam mijatta. Közbe annyira meg erösödött a
sojom énem hogy napokig tollászkodni fogok meg lárvát kukacot
akarni enni.
A távobban föl rebben 1 csapat madár mire 1 hang odaben meg
szolal látod igy keszdödöt az egész. Vajon mi lehet szegény elveszet
hanygyával? Mire 1 másik hang közbe sivittya: vér! ragadozok!
szabaccság! Repülés!

Nem halucináttam Zoliparia ur ez télleg meg történt (elöte hosszan

bocsánkodott amijér el rontotta az ébresztésemet de ezt inkáb
ugorjuk). Ugy igaz mind hogy itt ülök. Fura doggok készülödnek a
kodba csak aszt nem tuttam ki deriteni mennyi ebbe a palota része és
mennyi a káoszos szinteké. Lényeg hogy keresnek valakit és
nemcsak odabe hanem idekin is. Rájadásul be szabadutt valami
gusztustalan izé az emberi régjobol a madarak közé és rá vette a
madarakat hogy segiccsenek neki.
 Szerintem kébzetted az egészet csovájja a fejét Zoliparia ur. Ugy
hangzik mind 1 rémálom.
Most a zsámojomon ülök ember modra már kevésbé érzem
magam sojomnak. Persze még mindig kinn vagyok az erkéjen a 4 fal
gondolatát el se tudom visenni mind ha kalickába zárnának brr!
Ezzel a 2 szememmel láttam Zoliparia ur gyöszködöm továb.
Tudom hogy nem rajongsz a virtujális világér meg a teknologjákér
szerinted kébzeggés kitalácjo bárcsak ijen 1szerü vonna! Életembe
nem hallottam ojan micsodárol mind az a meghámozott emberfej ami
a karmos nyevvével gyüjti be az áddozatait. A népek minden féle
történeteket beszénnek kisértetekröl szörnyszülöttekröl amik ki
szabadunnak a káoszbol el kapják a gyanutlanokat és fel fajják öket
de ez csak mese. Amit én láttam az igazi.
És mivel emberi fizimiskája vott bisztos vagy benne hogy a kod
emberi feléböl származik?
A kodba igy müködnek a doggok Zoliparia ur. Meg kell öriznije
az emberi formáját külömben fujhattya a hozzáféréseit. Vagy aszt
akarja hogy a madarak eredeti valojába lássák ami érdekes
követkesztetésekre ad okot mer a madarak kösztudottan nem csipik
az embereket.
És ez a micsoda el akart kapni téged.
Elám! Nem állitom hogy engem keresett nem vagyok én ojan
fontos de tény hogy be gyüjtenek mindenkit aki gyanusan visekkedik
és le fogadom hogy az a visito koponya a boszorkányüddözö
bizoccság vezetöje. Érted Zoliparia ur a FEJE teszem hozzá kopésan
vigyorogva.
Zoliparia ur csak hümmög méj ráncokba gyürködi a homlokát. Ej
kedves fijam Latra mongya ejej.
Semmi baj Zoliparia ur épségbe vissza jöttem. Hajam szála se
görbütt.
Igaz Latra pedig nagy veszéjbe sodortalak a butaságommal.
Szerintem 1 idöre tarcsd távol magad a kodtol bisztos ami bisztos.
Mijen jo 5let hejeselek gyorsan. Valo szinüleg ebbe igazad van
alikhanem.
Okos fiju mongya ö tudod mit? Jáccunk valami játékot kártyát
vagy táblást. Söt tehetnénk 1 kis egésségügyi sétát a tetö teraszon
asztán be ühhetnénk valahová ebédenni na mit szosz ehhez Latra
fijam?
Nagyon jo lesz Zoliparia ur.
Akkor máris indujjunk nevet ö. Magunkkal visszük a go táblát
hogy jáchassunk ebéd közbe. Tudok is 1 jo vendéglöt.
Bologatok. A go az 1 firmányos ösi játék meg tornásztattya az
agyat.
Meg bizony. Hozom mingyár mongya azzal fel ugrik s be sijet a
szobába. Idd meg a tejádat kiabájja vissza.
Figyelem a torony körül körözö madarakat a távobba és arra
gondolok hogy amint rendbe jövök megin fejest ugrok a virtujális
dimenzjoba. Zoliparia urat persze meg hagyom a bisztonságos hitébe
de nekem tudnom kell mi történt Hompukkal és mi a zirmány büzlik
odaben. Mer valami nagyon büzlik.
Az igazat meg vavva a gondolattol is ki ráz a hideg hogy vissza
mennyek de muszáj mer fontos doggokat tuttam meg. A veszéj izére
rákap az ember szokták mondani ha rosszul jön ki 1 menetböl alig
várja hogy ki kalapájja a csorbát és lekközelebb jol csinájja nem
igaz? Majd igyekszem nem gondonni a nyuzott visito fejre.
Szürcsölöm a tejámat és össze szedem a csészéket tányérokat mer
Zoliparia ur amijen remete nincsennek szoggái asztán be viszem a
táccát is. Ö már a kabáttyát veszi közbe zsebre csusztattya a kopot
régi go táblát.
Kész vagy Latra kérdezi.
Igen Zoliparia ur kész.
Kész az mán bisztos. Nagy doggok történnek a kodba aszt a
szerencsétlen flotást halárra keresik nekem meg lépés elönyöm van
velük szembe.
Latra a löködt de nem csak löködt veszéjes is. 1 vérszomjas vad
álat vagyok ugy ám!
A veréb barátom is meg monta.
 NÉGY

1.

Amikor kinyitotta a szemét, az ágya fényárban úszott. A világosság

felülről jött, talán az égből. A pászma végtelen távolságban egyetlen
ponttá fókuszált, amely egyszerre volt a fény forrása és valami
titokzatos, sötét kút.
Vajon hová tűnt a mennyezet?
Ilyen fényt még sohasem látott, szavakat is nehezen talált rá.
Bársonyos, egynemű, éterien tiszta volt, valahogy mégis tarka és
változatos; buján tobzódott benne minden elképzelhető színárnyalat,
amit az emberi szem és a műszerek még érzékelni képesek. S egyben
ez volt a semmi színe is, a vákuum sötétjéé.
Felült az ágyon, és csodálkozva tapasztalta, hogy az alagút vele
mozdul. Hiába forgatta a fejét, bármerre nézett, mindig és mindenütt
azt látta. Lepillantott az ágy végére, ahol a lábfeje dudorodott a
takaró alatt. A fényalagút most a padlóba ütött fekete lyukat, aztán
kirebbent az ablakokon, át a teraszon, és a kinti gyepet oldotta
zöldezüst inverzbe. A hangtalan ragyogásban a szoba körvonalai
halványan derengtek, a valóság testetlennek, álomszerűnek tűnt.
Eszébe jutott, hogyan ébredt fel előző nap. Emlékezett a kertre,
amelyen átsétált, a sövénykastélyra és a beszélő fejekre, aztán az
érkezésére a nagy házba, az öregemberrel folytatott hosszú
beszélgetésre; eszébe jutott az ebéd és a vacsora, amit négyesben
költöttek el, és arra is emlékezett, hogy vendéglátói ide kalauzolták
(a lány hosszan magyarázta neki, hogyan kell használnia a
fürdőszoba titokzatos berendezéseit), ám mindez súlytalannak és
érdektelennek hatott a némán hömpölygő fényben, mintha az lett
volna az álom, ez pedig a valóság.
Kibújt a takaró alól. A gyönyörű kék hálóing, amit a házigazdáitól
kapott, az éjjeliszekrényen hevert. Előző este úgy érezte, megfullad
benne, most mégis utána nyúlt, és sietve magára húzta.
 A papucsát nem vette fel. Mezítláb indult a hívogató fény felé,
nesztelenül és puhán, nehogy zavaró hullámokat keltsen a testetlen
anyagban.
A fényfolyosó nem volt se hideg, se meleg. A fala rugalmasnak
tűnt, mégsem süppedt be a léptei alatt. Enyhe légáramlatot érzett,
mintha minden lépéssel hosszú távolságot tenne meg; ilyen lehet, ha
valaki a forró sivatagban egy távoli hegycsúcsot bámul, aztán valami
varázslat folytán egyszer csak ott találja magát a tetején, gondolta, és
a fülébe süvít a jeges szél. Megállt, körbenézett, és a horizontot
koronázó hegyláncot fürkészte. Aztán egyszer csak ott termett. Füves
pusztaságot látott maga előtt, messzire nyújtózó rónákat, és a lába
máris meleg földet tapodott, magas fű cirógatta a bokáját, s a párás
levegőt bogarak ciripelése töltötte meg. Aztán egy lankás domboldal
felé vette az irányt, ahol moha burjánzott a morzsolódó kövek között,
és madarak trilláztak. Onnan meg sem állt egy sűrű erdőig, de
alighogy elnyelte a rengeteg, elbizonytalanodott; fák vették körbe, s
nem tudta megmondani, hogy halad-e, vagy egy helyben toporog.
Eltévedt, s amikor erre rádöbbent, a szája dacos vonalba préselődött,
keze ökölbe szorult. Ám mielőtt kirobbanhatott volna belőle a düh és
elkeseredés, észrevett egy halvány, ezüstös fénysugarat, amely
bátortalanul tört utat magának az ágak között. Egykettőre ott termett,
hogy az arcát megfüröszthesse benne, de a fák sötét tömege falként
vette körül, lombjuk fenyegetően borult a feje fölé.
Elmosolyodott és felpillantott. Az ég közepén ott ragyogott a
telihold, kereken és hívogatóan.
Ő pedig csak állt és csodálta, csodálta…

Így jutott el a holdra, ahol egy mitugrász majomember kézzel-lábbal

igyekezett elmagyarázni neki valamit, de ő egy árva kukkot sem
értett az egészből. Pedig tudta, hogy a mondanivalója fontos, és hogy
neki meg kellene tennie valamit. De vajon mit? Némi töprengés után
úgy döntött, nem töri rajta a fejét, legalábbis egyelőre.
És akkor a hold nagy csörömpöléssel legurult az égről.

A hegytetőn díszes, soktornyú épület magasodott, egy palota,

melynek kéklő sziluettje élesen rajzolódott ki a felhős háttér előtt.
Távolról úgy festett, mintha fejjel lefelé állna, mert az alsó részei
csak homályosan látszottak, tornyai és kupolái viszont tisztán
kivehetőek voltak a déli napsütésben. Hatalmas volt, önmagában
kitett egy egész várost.
Bástyákkal tagolt külső falait elfüggönyözte a talajból felszálló
pára, égbe törő tornyai és díszes épületszárnyai elé itt-ott bolyhos
felhőpamacsok úsztak. Felsőbb emeletei sápadt fehérben ragyogtak,
toronysisakjai megannyi drágakőként szikráztak a fényben. Tiszta
időben a legapróbb ablakait, vízköpőit is látni lehetett a völgyből.
A hintót nyolc megtermett, macskaszerű lény húzta, selymes
bundájuk alatt erőtől duzzadó izmok hullámoztak, aranyozott hámjuk
finoman csilingelt. A hintó a kövezett úton zötykölődött, amely a
horizontot szegélyező hegyek felé vezetett, a kastély sötéten tátongó
kapuja felé. Bazaltkockáit ritmikusan ismétlődő, kénsárga minták
díszítették. Mellettük dús füvű legelők és virágos mezők váltakoztak,
a levegőben bódító illatok úsztak, madárdal zengett, rovarok
zümmögtek. A kerekektől felvert por lustán kavargott a szántók
fölött, a vidéket itt-ott tornyok, kupolák és szélmalmok tarkították.
A lány díszes, gazdagon hímzett ruhát viselt; bő ujjú inget,
pruszlikot, hosszú szoknyát és puha bokacsizmát. A fején széles
karimájú, zöld szalaggal átfont, könnyű kalap ült.
A hintó fölött nagy, szürke madarak kanalazták a levegőt
szabályos V-alakzatban, szárnyukkal ütemesen verdesve, mintha
kétségbeesetten igyekeznének tartani a tempót. A lány örömében
felnevetett és tapsikolni kezdett, aztán hátradőlt, és kényelmesen
elhelyezkedett a párnázott bőrülésen.
Ekkor vette észre, hogy egy férfi ül vele szemben. Érdekes,
gondolta; az előbb még nem volt ott senki. A jövevény talpig fekete,
puritán öltözéket viselt, sápadt arcát sötét haj keretezte. Teljesen
áttetszőnek tűnt, mintha füstből lenne.
A férfi hátrafordult, és futó pillantást vetett a kastélyra. A
mozdulatait furcsa surrogás és recsegés kísérte, mintha egy karcos,
régi filmből vágták volna ki.
– Rossz ötlet – jegyezte meg halkan.
A lány oldalra biccentette a fejét, és homlokráncolva nézett rá.
– Na nézd, hogy játssza a naivat! – horkant fel gúnyosan a férfi. –
Elképesztőek a színészi képességeid, kedvesem. De hogy lásd,
milyen gavallér vagyok, kapsz még egy lehető… – Mielőtt azonban
befejezhette volna a mondatot, két madár nagy rikácsolás közepette
kivált a többi közül, lecsapott a magasból, és csípni, karmolni
kezdték, ahol csak érték. A fekete alak egy darabig dühösen
hessegette őket anyagtalan kezével, aztán megelégelte a dolgot,
megragadta a közelebbi madarat, s miközben egyetlen pillanatra sem
vette le a szemét a lányról, hangos reccsenéssel kitekerte az állat
nyakát, majd széles ívben kihajította a kocsiból.
Az újabb támadást elkerülendő, előhúzott egy nagy fekete
esernyőt, és a feje fölé emelte.
– Hol is tartottunk? Ja, igen… Kapsz még egy esélyt. Nem
szeretném, ha lelkiismeret-furdalásom lenne a kivégzéseden, mert
nem tettem meg mindent az ügy megnyugtató rendezése érdekében.
Ajánlatom tehát a következő: szűnj meg, itt és most. Jól hallottad!
Fordulj meg, és térj vissza oda, ahonnan jöttél. Ha tovább mész,
véged. Megértetted?
Az út porában heverő ernyedt madártetem lassanként apró ponttá
zsugorodott. Társa továbbra is a férfi feje fölött verdesett, vadul
ostromolva az ernyőt, de a vastag, éjfekete szövetet nem tudta
felhasítani.
A lány arcán kövér könnycsepp gördült végig.
– Jaj, ne csináld ezt! – fintorgott a férfi. – Az ott – bökött a
madártetemre – nem számít. Én se számítok. Ha továbbmész, ennél
keményebb dolgok várnak rád, nekem elhiheted.
A lány összevont szemöldökkel, komoran nézte a férfit.
– Asura vagyok – jelentette ki. – Téged hogy hívnak?
– Asura? – A férfi nyerítve felröhögött. – Ezzz jó! Naggyon jó!
– Téged hogy hívnak? – ismételte makacsul a lány.
– Hogy… hogy engem? Ne butáskodj már, bogaram. ATH.
A lány értetlenül pislogott.
– Az a neved, hogy… Atéhá?
– Az isten szerelmére! – hördült fel a férfi dühösen. – Tényleg
ilyen buta vagy? Az ATH a legősibb közhely a világon. A Tudás
Hatalom. Nem hallottad még? – s lenézően hozzátette: – …te, asurák
gyöngye!
Aztán előrehajolt, kidüllesztette a szemét, és fura grimaszt vágott.
Mélyen beszívta a levegőt, az orcái teljesen beestek. Egyre
ijesztőbben csücsörített, az ajka lassan eltűnt, az orra már-már leért
az ajkáig, kilátszott a rózsaszín hús a szeme alatt. Aztán egyszer csak
reccsent a bőre, és elszakadt; az arca, s vele együtt az orra, a füle, a
haja mind hirtelen eltűnt a szájában, mintha egy örvény szippantotta
volna be őket. Az előbukkanó, véres, nyúzott fej kajánul vigyorgott,
szemhéj nélküli szemei dülledve meredtek elő a koponyájából.
Szörcsögve nyelt egyet, majd kinyitotta nyers ajkait, és artikulátlan
hangon elrikoltotta magát: ididididededididididedidedidede!
A lány riadtan takarta el a szemét. Valami a nyakához súrlódott,
mire felsikított, és amennyire csak tehette, a hintó sarkába húzódott.
A madarak lecsaptak a hintóra, akár egy viharfelhő. Egyiküknek
sikerült a csőrébe kaparintania a férfi ernyőjét, kitépte a kezéből, és
messzire hajította. A többiek vadul kerregve vetették rá magukat a
csupasz fejre. A tollas förgeteg közepén hosszú, vörös nyelv
tekergett, dühösen csapdosva a csőrükkel vagdalkozó szárnyasok
között.
A lány döbbenten bámulta a jelenetet, ahogy a madarak halálos
dühvel tépik-marcangolják a véres fejet és az előtte vonagló valamit.
A csapkodó szárnyak sűrűjéből bugyborékoló hang tört elő, s a férfi
egyszerre köddé vált.
Mintha mi sem történt volna, a madarak felröppentek, és a
magasban ismét fölvették a szabályos V-formációt. Az ülésen és a
hintó padlóján egyetlen kitépett toll, egyetlen vércsepp sem
árulkodott az iménti küzdelemről. A raj fegyelmezetten követte a
hintót, a fekete macskák zavartalanul ügettek az úton.
Meleg volt, a lány mégis megborzongott. Körbenézett, és sóhajtva
megigazította a ruháját.
Ekkor halk pukkanással egy apró denevér jelent meg mellette. A
pofája helyén nyúzott, emberi arc vöröslött.
– Szóval? – csipogta. – Hogy döntöttél, bogaram?
A lány utána kapott, de a denevér fürgén kitért előle, és
biztonságos távolból cirpelte:
– ATH, bogaram. Ezt jól jegyezd meg! A-TÉ-HÁ!
A lány dühösen felszisszent.
– Eptesicus serotinus! – kiáltotta, önmagát is meglepve, s a
denevér máris a kezében ficánkolt. Mielőtt megnyikkanhatott volna,
határozott mozdulattal kitekerte a nyakát, és széles ívben kihajította a
kocsiból. Egy szürke madár lustán levitorlázott az útpadkára, hogy
lakmározzon a döghúsból.
A lány megtörölte a kezét, és összehúzott szemmel,
elgondolkodva figyelte a hegyek közt felsejlő kastélyt.
A hintó egykedvűen döcögött tovább az úton, a meleg szél
csúfondárosan fütyült a kerekei közt. A szürke madarak unottan, de
kitartóan kanalazták a levegőt.
Asura ásított.

Amikor Pieter Velteseri másnap reggel belépett a szobájába,

felöltözve, útra készen találta a lányt.
– Jó reggelt! – üdvözölte amaz vidáman. – Ma-elmegyek innen.
 2.

Megrázta a királynő vállát, majd visszanyomta a székre.

– „Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz, mely megmutatja
szíved bensejét”i – zengte érces hangon.
Az asszony riadtan húzta össze magát.
– „Mit akarsz velem? – sikkantotta. – Csak nem akarsz megölni?
Segítség!”
A vastag kárpit mögül egy öregember hangja reccsent.
– „Hó! segítség! hej! segítség!”
A király megpördült.
– „Hahó! patkány? – kiáltotta, és dühödten kirántotta a kardját. –
Meghalt; itt egy arany rá!”ii – Döfni készült, ám meggondolta magát;
kardja hegyével félrehúzta a függönyt, mely mögött felbukkant az
agg Polonius reszkető alakja. – …vagy csapdába esett tán? –
rögtönözte, az eredeti szövegkönyvből kilépve.
– Uram – rimánkodott az öreg, és nehézkesen térdre huppant.
– Nem patkány; egér az, én mondom! Mit hozol fel védelmedre,
rágcsáló uram? Vagy a macska elvitte a nyelvedet? – Elhallgatott, és
diadalmasan körbenézett.
Szerette teljes mélységében kiélvezni a pillanatot, amikor a herceg
összeszedi magát, és megannyi taktikai baki és stratégiai, nos…
töketlenkedés után végre-valahára a kezébe veszi a dolgok
irányítását. Innentől egyenes út vezetett a győzelemhez: bosszút áll
az apjáért, feleségül veszi Opheliát, és bölcsen uralkodik a virágzó
Dániában, amíg meg nem hal.
A maga részéről a vidám történeteket szerette. Persze nem
hibáztatta az ősöket, amiért minden meséjüknek tragikus befejezést
kerekítettek, végtére is rövidke, gyászos életet éltek, s az evilági
siralomvölgy után sótlan túlvilági „jutalom” várta őket, vagy a vég
nélküli szenvedés. Ám puszta hagyomány-tiszteletből mégsem kell
egy jó történetnek efféle gyászos végkifejletet kanyarítani, nem igaz?
Adijine elégedetten sóhajtott, és kimászott a Lug ikrek közül. A
lányok (ma is alaposan megdolgoztatták!) álmukban felszusszantak,
és átfordultak a másik oldalukra.
 Éjfél után járhatott az idő. Testét bágyasztó zsibbadtság járta át,
de nyughatatlan elméje máris új elfoglaltság után kutatott. A
párnájában egy apró, de nagy teljesítményű átjátszó volt elrejtve,
amelynek segítségével – a koronájában levőhöz hasonlóan –
könnyedén hozzáférhetett az adatsíkhoz. Szívesen bóklászott a
kódban a zavaró fejdísz nélkül, szabadon. Az interaktív Hamlet volt
az egyik kedvence, bár a végigjátszás mindig sokáig tartott,
különösen ha minden feladatot meg akart oldani.
Magára hagyta édesdeden szuszogó szeretőit, és ráérősen az
ablakhoz sétált. A bolyhos, puha szőnyeg kellemesen simogatta a
talpát. Könnyedén megtehette volna, hogy gondolati úton hozza
működésbe a függönyhúzó szerkezetet, de a kézi módszert
választotta; jólesett, hogy végre valamit maga csinálhat, mindenféle
gépi segítség nélkül.
Az erőd tetőzetét szegélyező hegycsúcsok ezüstös holdfényben
fürödtek, az égen egyetlen felhő sem látszott. A horizont egyik
oldalán a csillagok ragyogtak, a másik teljes sötétségbe borult.
A csillagtalan homályba fúrta a tekintetét. Az ő hibájuk, gondolta.
Azok ott, az űr mélyén mindannyiunk fejére bajt hoznak az
elhamarkodott döntéseikkel meg a töketlenkedésükkel…
Visszaengedte a függönyt, és hátat fordított az ablaknak. Nyújtózott
egyet, és a tarkóját vakargatva visszatalpalt az ágyhoz.
Csakhogy a csillagközi köd látványa kiűzte a szeméből az álmot.
Befészkelte magát a békésen szuszogó lányok közé, és magára húzta
a takarót, de hiába; a nyugtalanító gondolatok egyre ott kavarogtak a
fejében.
Belepillantott a kódba. Kilépett a jelenet közben megállított
Hamletből, és átfutotta a legfrissebb biztonsági helyzetértékeléseket
meg a háborúval kapcsolatos diplomáciai jelentéseket. Semmi
változás nem történt, továbbra is patthelyzet volt. Az aknászok
rendületlenül fúrtak az ötös szint délnyugati szárnyában; napok
kérdése, hogy elkészüljenek. A biztonsági szolgálat emberei rajtuk
tartják a szemüket. Belekukkantott pár alattvalója fejébe, s
megállapodott egy szeretkező párnál, akiktől – kimerítő hancúr ide
vagy oda – ismét felhorgadt a vágya. Végül mégis otthagyta a
bujálkodó fiatalokat, és tovább keresgélt. Ez idő tájt kevesen voltak
ébren. Ekkor eszébe jutott a beépített ügynök, akit Hortis Gadfium
mellé rendelt. Lám csak, a kutatók ilyenkor is dolgoznak!
De vajon miért rendeződtek szabályos körbe a kövek? – tűnődött
magában. Mit jelent mindez? Ha létezik épkézláb válasz, Gadfium
biztosan megtalálja. Lehetséges volna, hogy a kód mozgatja a
köveket? A kódfejtők tanácstalanul állnak a fejlemények előtt; nem
értik az adatbázis mélyebb szintjeinek viselkedését, különösen mióta
az anomália a felsőbb szintekre, sőt, olykor az anyagi világra is
átterjed. Lehetséges volna, hogy a kód a status quót felülírva aktívan
beavatkozik az események menetébe? Ha így van, neki tudnia kell,
méghozzá időben. Gadfium ugyanolyan gyanús és megbízhatatlan,
mint a többi kiváltságos, csakhogy az ő megérzéseire eddig mindig
lehetett számítani. Ha a virtuális világban valami készül, azt – így
vagy úgy – tőle fogja megtudni.
Gadfium – hm, már a neve is furcsa. Adijine-t határozottan
bosszantotta, hogy a nő az utóbbi két életében (ami nagyjából
egybeesett az ő előző, meglehetősen hosszú életciklusával)
megtartotta nevének férfias változatát. Vajon miért nem változtatta
Gadfiára, amikor nőként született újjá? Akaratos egy perszóna,
dohogott magában.
Úgy döntött, meglesi őt a kém szemén keresztül. Mivel
foglalatoskodhat ilyenkor, a farkasok óráján?

– Elnézést, asszonyom, megismételné? – dünnyögte Rasfline.

– Arra kértem az imént – sóhajtott Gadfium –, hogy hívja le a
klánok reinkarnációs listáját, taglétszám szerint rendezve. Tudni
akarom, hányan születtek a családi sírkamrákban az utóbbi öt évben,
mióta az új dátumkeltezési szabályokat bevezettük.
– Elnézést kérek – motyogta Rasfline bűnbánóan. – Máris. – Az
asztali képernyőről eltűnt a vidék háromdimenziós térképe, és a
helyére számoszlopok és grafikonok zsúfolódtak.
– Hmm – dünnyögte Gadfium, az adatokat böngészve, és
megdörzsölte lüktető halántékát. Mire is kellettek neki ezek? Szinte
már támolygott az álmosságtól.
– Nagyon restellem, asszonyom. – horgasztotta le a fejét Rasfline.
– Azt hiszem, egy kicsit elbóbiskoltam.
– Semmi baj, Rasfline! – felelte Gadfium, és a kijelzőre bámult. –
Mindannyian fáradtak vagyunk.
Goscil hátát a falnak vetve, törökülésben kuporgott a földön.
Nagyot ásított, de a szeme élénken csillogott. Éppen az udvari
jövendőmondótól kapott adatokat elemezte; maga elé bámult a
levegőbe, és halkan motyogott.
A királyi suhanó, amivel a völgybe érkeztek, csak a liftig vitte
őket. Ott át kellett szállniuk egy ejtőfülkébe, ami egy szinttel lejjebb
ereszkedett velük. Az óriási csarnok hűvös volt és kopár, falai
mentén halmokban állt a por és a kőtörmelék. A fény keskeny
résablakokon keresztül szüremlett be a kongó térbe, a kietlen
félhomályban még a szívós és igénytelen babilia sem élt meg.
Onnan egy páncélozott katonai járművel haladtak tovább a
legközelebbi csarnokfalig, aztán végigcaplattak egy kanyargós,
hosszú alagúton, egészen a privát csővasútig. Némi zötykölődés után
megérkeztek a hatodik szintre, a hólepte fennsíkra, ahol a ritkás
levegővel és a zord időjárással dacolva sűrű növénytelepek
vegetáltak. A hatalmas, távoli ablakokon át látni lehetett a végtelen
eget; a lustán úszó tömött felhőpamacsok úgy pöttyözték a kék
horizontot, mint apró szigetek a tengert.
A padlóra hidrovátorral ereszkedtek le, aztán siklóra szálltak, és
végigsuhantak a gépi művelésű szántóföldek között, egészen a
résjáró végállomásáig, ahonnan újabb három szintet ereszkedtek alá;
ahogy lefelé haladtak, a szerkezet óriási léggömbjéből fülsiketítően
sipított elő a gáz. A fülük fájdalmasan pattogott.
Előbb egy napsütötte szántókkal teli szintet hagytak maguk
mögött, majd egy árnyékos kertvárosi kolóniát, végül egy
mesterségesen megvilágított ipari zónát, amely alig két
rekeszfalnyira esett a Nagy Csarnoktól. Magasvasúton száguldottak
egy sötétségbe burkolózó, bűnözők által lakott csarnok fölött, ami
pontosan a Mérnökök szektora alatt helyezkedett el, végül pedig
léghajóra szálltak, és azzal közelítették meg az udvari jövendőmondó
házát, ami egy ősi pagodát formázott, és egy kis halastó mellett állt a
napsütötte felső rondellán.
Xemetrio, a jós, a dokk előtt várta őket.
– Asszonyom – hajtotta meg magát Gadfium előtt, és megragadta
a kezét. – Boldog vagyok, hogy újra láthatom!
– Én is örülök, Xemetrio – mosolygott a nő, aztán lesütötte a
szemét, és távolabb húzódott a férfitól. – Bizonyára emlékszik a
munkatársaimra: ő Goscil, a személyi titkárom, ő pedig Rasfline, az
első asszisztensem.
– Érezzék otthon magukat nálam – biccentett a jós.
Magas, vállas ember volt, alig egy-két évvel lehetett idősebb
Gadfiumnál. Homlokán mély ráncok ültek, de a haja koromfekete
volt, s a járása határozott.
Rasfline cinkos vigyorral Goscilra sandított, ő azonban úgy tett,
mintha nem venné észre.
– Alig tudtam elérni önt – csevegett a jós, miközben az ajtó felé
terelte vendégeit. – Nagyon elfoglalt mostanában. Sok a munkája?
– Mi tagadás – bólintott Gadfium –, rengeteg a dolgom.
– Csupa bizalmas feladat, ugye? – puhatolózott a jós. – Gondolom
az udvar felkérésére. Netán egyenesen a királytól…?
– Innen is, onnan is – felelte Gadfium diplomatikusan.
– Áh, értem.
A férfin látszott, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság, de Gadfium
még időben témát váltott:
– Miért hívatott, Xemetrio? Rosszat jövendölnek a csillagok, mint
a múltkor?
Xemetrio gondterhelten bólintott.
– Egyre több a téves kalkuláció. A segédeim nem tudják az okát,
de a hibákban is lehet rendszer, én legalábbis úgy vélem. A
biztonságiak esküsznek rá, hogy a csillagvizsgálóban nincsenek
szabotőrök, vagyis a kiindulási adatok helyesek. A kódfejtők állítják,
hogy kifogástalan munkát végeznek. Vagyis a probléma itt
keresendő, minálunk. Tegnapra egy vörös fokozatú virtuálkitörést
jósoltunk, ami végül nem következett be, ma pedig nem láttuk előre,
hogy meggyilkolnak egy… nos, az udvar egyik befolyásos
tisztviselőjét. Ha ez így megy tovább, lassan az időjárás előrejelzését
sem hiszik el nekünk!

A házi könyvtárban ültek, körülöttük a polcokon temérdek

adathordozó sorakozott a legkülönfélébb típusból – az ismert világ
tudásának színe-java.
Goscil nagyot nyújtózott, és zsibbadó derekát tapogatta. Öklével
álmosan dörzsölte a szemét.
– Kész… feladom. Bármi gyanús is van itt, én nem találom. –
Azzal karkörzésekbe kezdett, hogy életet leheljen elmerevedett
tagjaiba.
Gadfium hátat fordított a képernyőnek.
– Nos – köszörülte meg a torkát –, azt hiszem, a ma reggeli
szánalmas ájulási jelenetem után büszke lehetek rá, hogy eddig
bírtam a tempót, és fenn tudtam maradni magukkal. Ez nem kis
teljesítmény egy magamfajta öregasszonytól – mosolygott kollégáira,
és nagyot ásított. – Most viszont – csapta össze a tenyerét – valóban
vége a napnak. Mindenki ágyba! Rasfline, kapcsolja ki a kivetítőt,
legyen szíves!
– Én nem vagyok fáradt, asszonyom – húzta ki magát Rasfline. –
Folytathatom az osztályozást, ha…
– Én viszont fáradt vagyok, Rasfline – jelentette ki az asszony
ellentmondást nem tűrő hangon. – Mindannyiunknak jót tenne az
alvás. Hosszú napunk volt. Reggel majd frissen, kipihenten ismét
munkához látunk, és hamar megtaláljuk a választ, ebben biztos
vagyok!
Rasfline minden meggyőződés nélkül bólintott. Felállt,
megigazította a zakóját, és laposakat pislogva kikapcsolta a
készüléket.
Goscil elgondolkodva dörzsölgetett egy foltot a ruhája szegélyén.
– Szerintem Xemetrio barátunk titkol valamit – jelentette ki. Rasfline
szúrós pillantást vetett rá.
– Miből gondolja? – pislogott rá Gadfium, zsebre csúsztatva a
jegyzettömbjét.
…hogy az én szeretett jövendőmondóm? – mosolygott magában a
király. – Ahogy ismerem, már biztosan az igazak álmát alussza.
Gyorsan átkapcsolt Xemetrio hálószobájába, s valóban, a jós úgy
aludt, mint a tej, feje egy receptorhálóval ellátott párnán nyugodott.
Álmában a végtelen óceán fölött repült, ráérős karcsapásokkal
evezve a langymeleg szellőben. A hullámokból egyszer csak egy
zöldellő sziget bukkant elő, homokos-pálmafás partján meztelen nők
heverésztek. Ahogy megpillantották Xemetriót, lelkesen integettek
neki. Xemetrio leírt egy szűk tiszteletkört a part fölött, és
méltóságteljes mozdulatokkal ereszkedni kezdett…
 Csak a szokásos, állapította meg Adijine magában. Nem először
járt az álmodó jós fejében, és mindig ugyanazt látta: sablonos,
fantáziátlan erotikus kalandokat, amikből semmit sem lehetett
megtudni a férfi legtitkosabb vágyairól.
Visszakapcsolt Rasfline-hoz.
– Jó éjszakát, asszonyom – mondta amaz éppen, és a gondolatai
közt egy elnagyolt, karikatúraszerű kép suhant át két öregemberről,
amint egy csupasz fal tövében kopulálnak. Gadfium búcsút intett, és
elindult a szobája felé. Rasfline sokatmondóan Goscilra sandított, és
ezúttal a nő is viszonozta a pillantását.
A királyt kíváncsivá tette az összekacsintás, és úgy döntött, a
beépített kamerákon keresztül megfigyeli Gadfiumot.
A nő egyenesen a szobájába ment, ott levetkőzött,
megmosakodott, és tetőtől talpig beparfümözte magát. (Milyen
feszes a bőre az öregasszonynak, gondolta Adijine. Az
orvostudomány manapság csodákra képes!) Hetykén előremeredő
keblein összehúzta a köntösét, futó pillantást vetett az ajtókijelzőre,
és miután megállapította, hogy sehol egy lélek, kisurrant a szobából,
és végigsietett a sötét folyosón. Meg sem állt a jós hálószobájáig.
Aha!– gondolta a király.

Amikor felhangzott a halk kopogtatás, az álom azonmód elillant

Xemetrio szeméből. Kipattant az ágyból, és az ajtóhoz sietett, hogy
fogadja kései látogatóját. A fenébe! – bosszankodott Adijine, mert a
mennyezeti kamerára kellett váltania, hogy figyelemmel kísérhesse a
történéseket. Pislákoló mécses világította meg a szobát, a
fényviszonyok nem voltak éppen ideálisnak mondhatóak. Xemetrio a
karjába kapta az asszonyt, megcsókolta, kibontotta a haját, és
gyengéden az ágyra fektette. (A párnára, ha kérhetem!) A királynak
azonban csalódnia kellett; a nő keresztbe heveredett az ágyon, hosszú
tincsei fehér-ezüst zuhatagként omlottak szét a párnán.
Aztán magukra húzták a takarót. A fény kialudt.
A király lehangoltan váltott csatornát. Kukkolhatta volna tovább a
párocskát az infravörös kamerával, de nem látta értelmét. Alaktalan,
mozgó foltokat látott volna, ami sokkal kevésbé szórakoztató, mint
direkte a fejükben lenni.
 Jobb híján visszatért a saját testébe, és futó pillantást vetett
duzzadó férfiasságára. Lehetséges volna, hogy az anomália-
előrejelző szakosztály azért hibázik annyit mostanában, hogy a
főnökük gyakrabban randevúzhasson a kutatásvezetővel? –
morfondírozott. Aggasztó. A kötelességek elhanyagolása súlyos
vétség, különösen ezekben a nehéz időkben. Úgy döntött, hogy most
az egyszer szemet huny a dolog fölött, de reggel szól a
biztonságiaknak, hogy tartsák szemmel az udvari jóst. Ami pedig
Gadfiumot illeti, ő túlhajszolta magát; igazán megérdemel egy
könnyed, rekreációs célzatú dugást.
Markába fogta masszívan ágaskodó péniszét, és az ikrek istennői
idomaira sandított, melyek az áttetsző selyemtakaró alól kínálgatták
magukat.
Hm. Ugyan még nem pihente ki magát egészen, de egy próbát
megér…
Megvan: csak az egyiküket ébreszti fel. Micsoda remek ötlet!

A toll fürgén sercegett a kis jegyzettömbön, amit Xemetrio

előrelátóan a takaró alá csempészett. A tinta kéken derengett a
sötétben.
Örülök, hogy eljöttél. Egyszer tényleg lefekhetnél már velem!
Mindig ezt mondod.
Mindig komolyan gondolom. Új parfümöd van?
Térjünk a tárgyra.
A tárgyra? Fura néven nevezed… Nono, csak semmi csiklandozás!
Üzenetet kaptunk a toronyból!
Mindjárt gondoltam. Ezért hívattalak.
Gadfium apró üvegcsét húzott elő a hálóruhája ujjából, benne az
összetekert, hártyavékony papírdarabbal. Xemetrio óvatosan
kibontotta, és megbabonázva meredt a foszforeszkáló betűkre.
 3.

Sessine egy meredek sikátorban kaptatott fölfelé, lépésről lépésre

távolodva az óceáncsatornától. Olykor szembejött vele egy-egy
járókelő, de ügyet sem vetettek rá. Amikor a repedező, ütött-kopott
cseréplapokkal burkolt városfalhoz ért, balra fordult, és elhaladt a
zsilip mellett. A főcsatorna alagútja sötét üregként tátongott a falban;
a szennyesen habzó vízfolyam keskeny teraszrendszeren zubogott
lefelé, átbukdácsolva a híd lábai közt, hogy a házak alatt, zárt
csatornában folytassa útját a kikötő felé.
Az alagút átmérője mintegy tíz méter lehetett, az oldalába vájt
lépcsősort egyetlen, rozsdafoltos csőkorlát választotta el a rohanó
víztől. A mennyezeti lámpák halovány, sárgás fényt okádtak a
falakra, az út vége a sötétbe veszett.
Sessine nekivágott a meredek lépcsőnek. Egy darabig számolta a
fokokat, aztán feladta. Egy kurjongató ember botladozott el mellette
lefelé haladtában, kissé távolabb egy másik hevert horkolva a
lépcsőn.
Nagy sokára megérkezett a fűbarlanghoz, amit a helyiek úgy
neveztek: a Pokol Tornáca. Az alagút falába süllyesztett bejárati ajtó
fölött megfeketedett cégér lógott. Sessine óvatosan lenyomta a
kilincset. Odabent csönd és sűrű félhomály fogadta; a bokszokban
maroknyi vendég ült, néhányan fölpillantottak, aztán folytatták a
beszélgetést. Halk sustorgásuk tompán visszhangzott a falak között.
A bárpult körül nyitott polcok álltak, rajtuk különféle szipkák,
dohányszelencék és díszes vízipipák sorakoztak. A pult mögött
magas, fekete ruhás, vézna nő állt, seszínű haja copfba fogva, szeme
alatt karikák sötétlettek.
Egy darabig némán figyelte Sessine-t, aztán kilépett a pult mögül,
és intett neki.
– Már vártam magát – mondta. A hangja fáradtan, vontatottan
csengett. – Van valami mondandója a számomra?
– Nosce te ipsum – vágta rá Sessine.
Ez volt a titkos jelszó, amit még a legelső életében talált ki. A
biztonság kedvéért nem rögzítette semmiféle adathordozón, sosem
archiválta, és ezen a nőn kívül egy léleknek sem árulta el – már ha az
előző énje igazat állított az üzenetben, amit az oubliette-i
hotelszobában hagyott.
A nő bólintott.
– Eddig rendben volnánk – mondta, s mintha csipetnyi
csalódottság érződött volna a hangjában. Leakasztott a nyakáról egy
kulcsot, és kinyitott egy apró fiókot, amit a bárpult lapjába
süllyesztettek. – Ez kell magának – jelentette ki, és egy régimódi,
dohánnyal tömött agyagpipát nyomott Sessine kezébe. – Fogja! –
Azzal rákönyökölt a pultra, és úgy bámult maga elé, mintha valami
érdekeset látna a kopott faerezeten.
– Köszönöm – felelte Sessine.
A nő biccentett, de nem nézett rá.
Sessine letelepedett egy félreeső bokszba, amit egyetlen
olajlámpás világított meg. Kihúzott egy papírpálcát a fal egyik
üregéből, és meggyújtotta a pipát. Mélyen beszívta a csípős, átható
illatot.
A bokszot szinte azonnal megtöltötte a füst; eltűnt az asztal, s
köddé váltak a székek is. A duruzsoló beszélgetés harsány morajjá
erősödött. Sessine szédülni kezdett, mintha a megkergült föld le
akarná dobni a hátáról, míg végül egy hangtalan robbanással
atomjaira hullott minden, és a helyén csak a fekete űr maradt.

A népszerű és nagy tömegeket vonzó zárófal rallit évente egyszer, a

nyári napforduló idején rendezték meg. A rajtvonal a nyugati
őrtoronynál volt, itt kapott helyet a kerékcserélő állomás, valamint a
kocsik egész éves tárolására és karbantartására szolgáló garázs. A
magasban léghajók úsztak, a sátrak, lakókocsik és ideiglenes árudák
tetején mindenfelé színes lobogók lengtek. A fából ácsolt lelátókon
izgatott tömeg hullámzott, a forró levegőben ételszag terjengett.
Sessine fölvette könnyű bőrsisakját, és orrára biggyesztette a
pilótaszemüveget. Miután gondosan legöngyölte az inge ujját,
rókabőr kesztyűjére csatolta a mandzsettáját.
– Sok szerencsét, uram! – kiabálta a szerelő kormos vigyorral.
Sessine vállon veregette, aztán hátat fordított neki, és felmászott
az előre odakészített létrán. Alakját pillanatok alatt elnyelte a
sziszegő gőz és az egymásba kapaszkodó fogaslécek sűrűje.
Magabiztosan kapaszkodott felfelé az embermagas kerekek és a
hidraulikus tápcsövekkel behálózott hajtóműblokk mellett, mígnem
végül elérte az ormótlan vezetőfülkét. Bemászott, a szerelő pedig
behajtogatta a létrát a helyére.
Úgy-ahogy elhelyezkedett az ülésben, és körülnézett. Ötven-
egynéhányan indultak a versenyen, a hangár úgy festett, mint egy
felbolydult méhkas. A kocsik – a nosztalgia jegyében – az acélkor
legendás vasparipáira hasonlítottak. Az ő gépe egyike volt a mezőny
legnagyobb teljesítményű járműveinek; egy 4-8-8-4 tengelykiosztású
Mallet tervrajzai alapján készítették. Ez a mozdonytípus az Észak-
amerikai Union Pacific vasúttársaságnál teljesített szolgálatot még
anno, a huszadik század elején.
A meglehetősen kényelmetlen, szűkös pilótafülkét a bal hátsó
fertályra tervezték, az eredeti jármű vezetőkabinja helyére. Sessine
beszíjazta magát, és gyors pillantást vetett a műszerfalra, aztán
hátradőlt, és hangosan kifújta a levegőt. Tekintetével a feleségét
kereste a klán kilátótornyában, aztán azon tűnődött, vajon a szeretője
is eljött-e, hogy megnézze a versenyt. Remélte, hogy ott ül
valamelyik ódon léghajón. A könyökénél megreccsent a mikrofon.
– Önnél minden rendben, uram? – sercegett a szerelő hangja.
– Igen – felelte Sessine.
– Idelent is kész vagyunk. Indíthat, uram.
– Rendben, köszönöm – felelte Sessine, és kikapcsolta a
mikrofont. A szíve hevesen vert, izzadó homlokát az ingujjába
törölte. Lehúzta a kesztyűjét, és hosszan kotorászott a zsebében, mire
megtalálta a füldugóját.
A keze remegni kezdett.
A versenybíró léghajója méltóságteljes lassúsággal a lobogókkal
teleaggatott start-ív fölé kúszott. Amikor a hasa alatt csüngő vörös
zászló sárgára váltott, a tömeg egy emberként felmorajlott.
Sessine kioldotta a féket, és sebességbe lökte a botkart. A
hidrogénmotor felbőgött, a Mallet irdatlan fémtestén remegés futott
át, vaskos kürtőjéből gőzfelhő böffent az égre. A motorházban
pumpálni kezdtek a szelepek, csikorogva beindultak a dugattyúk, és a
jármű lassan, pöfékelve gurulni kezdett. A többi kocsi is megindult,
hogy felsorakozzon a rajtvonalnál; eresztékeikből fehér gőzt
izzadtak, olajfoltokon megcsúszó kerekeik vadul csikorogtak, s a
forró levegő fülsiketítő sípolással áramlott a tartályaikból. A gépi
szimfóniába olykor-olykor belebődült a megtúráztatott motorok
baritonja.
A rajtot jelző intés azonban késett – a várakozás percei lassan
teltek, emberek és gépek prüszkölve izzadtak, dohogtak, s a várva
várt sárga jelzés csak nem akart feltűnni –, majd’ fél órát kellett
várniuk rá.
Ahogy meglebbent a zászló, a kocsik hörögve nekiveselkedtek. A
pálya a Serehfa erőd fél kilométer széles körítőfalán vezetett körbe, a
versenyzőknek az erőd masszív toronyrengetegét kellett
megkerülniük. Egy kört – ami száznyolcvan kilométert jelentett –
nagyjából egy óra alatt tettek meg. A verseny három körből állt. A
ceremóniamester léghajója az élbolyt követte, nyomában a mobil
kamerák és közvetítőállomások nyüzsögtek. Aki nem a
kilátótornyokról és a lelátókról figyelte a versenyt, az implantján
keresztül vagy az utcai kivetítőkön tudta nyomon követni az
eseményeket.
Sessine a második kör végén vette át a vezetést, amikor az
orvosklán Beyer-Garrat gőzmozdonya tűzijátékot megszégyenítő
fény- és hangeffektek közepette felrobbant és az alsó gyilokjáróra
zuhant. (Az öreg Werrieth lecsúszott az idei kupáról, vigyorgott
Sessine részvétlenül. Sebaj, még van egy élete.) A roncs füstölgő,
izzó fémdarabokkal szórta tele az utat a Mallet acélkerekei előtt, de
Sessine egy merész balkanyarral a belső parapetfal mellé
kormányozta a háromszáz tonnás monstrumot, és baj nélkül átjutott a
veszélyes szakaszon.
– Ez az! Hiijjj hááá!
Mámoros örömrikkantása beleveszett a maximális fordulatszámon
zakatoló motor dübörgésébe. Az út hívogatóan és teljesen üresen
ívelt előtte. A rendezői léghajó most fölötte lebegett, a közvetítő
kamerák úgy döngték körül, akár dögöt a legyek. Magabiztosan
elrobogott a lelátók mellett, ahol a palotabeli udvaroncok a távoli
Xtremadur tartomány előkelőségeivel keveredtek. A peremfalakon
több száz fős csoportok verődtek össze zászlóikat lengetve, de
Sessine ügyet se vetett rájuk. Ez az ő pillanata volt: egy magányos,
dicsőséges, felszabadító pillanat.
Egy… ismerős pillanat. Déja vu.
 Kilépett régi énjéből, hadd vezesse tovább a mozdonyt, és akár
egy kísértet, átcsusszant a motortérhez vezető ajtón, aztán a szűk
szervizfolyosó végén bemászott a gépházba. A szelepek vadul
csattogtak, a turbinák eszeveszetten kerepeltek, bugyborékolt az olaj,
fütyült a gőz, a forró tartályfalakon sistergő izzadságcseppek
rezegtek.
A pokoli lárma közepette körbenézett, és azonnal tudta, merre kell
mennie.
Az üzemanyag-szivattyú mögött, a ritmikusan dohogó dugattyúk
és fogaslécek sűrűjében meglátta egykori énjét. A fiatalember olajos
kezeslábast viselt, és egy sakktábla mellett gubbasztott az áttört
fémpadlón. Elgondolkodva tanulmányozta az állást, mintha a
következő lépésen törné a fejét.
Sessine leguggolt mellé, de a fiatalember nem nézett fel. A körmét
rágva koncentrált.
– Szilíciai védelem – mormolta, és fejével a tábla felé bökött.
Sessine nem felelt. Ez biztosan valami rejtvény, gondolta, amit
meg kell fejtenie. Igen ám, de hogyan? Mindössze annyit tudott,
hogy a fiatalember az ő valamikori énje.
Szilíciai? Nem szicíliai?
Szilíciai… Szilícia… ókori kilikiai tartomány Kis-Ázsiában. Jaj,
hogy is hívták a fővárosát… Vadul kutatott az emlékezetében.
Tarzusz? Tarzan? Aztán eszébe jutott a régi sakkrigmus:
Te Jézus, én Tarzan,
Csak rosálj, ha baj van.
A szicíliai sánc, hát persze!
– Sauli professzor mindig ezt a stratégiát választotta. Mégis
elromlottak a gépek, ha a közelükbe ért. – A Pauli-effektus, tette
hozzá gondolatban. Huszadik századi kvantummechanika.
A fiatalember felpillantott, és halványan elmosolyodott. Kezet
ráztak.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Alandre – biccentett a
fiatalember.
– Enyém a megtiszteltetés – felelte Sessine, majd bizonytalanul
hozzátette: – Alandre.
– Ó, szólíts nyugodtan Alannek – legyintett fiatalabbik énje. –
Hiszen a te megkurtított verziód vagyok. Igaz, a kódban töltött idő
alatt sokat változtam.
– Mivel nemrégiben engem is, hmm… megkurtítottak,
mélységesen együtt érzek veled, Alan.
Alan biccentett.
– Mindenekelőtt kihozlak a pincéből. Az a hely nem biztonságos –
jelentette ki. – Lássuk csak… – azzal fölkapta a két világos bástyát,
és fejjel lefelé fordította őket a táblán.
A bábuk fölött tejfehér ragyogással felizzott a Serehfa erőd képe.
Alan egy ideig tanulmányozta a hologramot, aztán átnyúlt rajta.
Sessine érdeklődve figyelte, ahogy a keze nyomán a vetített kép
megnyúlik és kigömbölyödik. Egykori énje finom mozdulattal az ujja
közé csippentett valamit, és előhúzta az erődmakett mélyéből –
amitől Sessine-t hirtelen heves szédülés fogta el –, majd óvatosan a
sakktábla szélére helyezte.
Amikor visszaállította a bástyákat, a hologram semmivé foszlott.
– Az én voltam? – kérdezte Sessine erőltetett könnyedséggel, és a
tábla fölé hajolt.
– Igen. Vagyis a személyiséglenyomatod.
– És hol vagyok most?
– Átköltöztettelek a zárófal hardverébe.
– Ott jobb?
Alan vállat vont.
– Biztonságosabb. Egyelőre.
– Köszönöm.
– Nincs mit – vont vállat fiatalabbik énje.
Egy darabig hallgattak.
– Szóval – csapott kezével a térdére Alan – te lennél az utolsó
megtestesülésem?
Sessine egykori önmaga szemébe nézett. Igaz a közhely, gondolta;
az egó nemcsak az egyes életek során szerzett tapasztalatoktól lesz
egyre tudatosabb és tapasztaltabb, hanem a feltöltési ciklus folyamán
is változik, amikor eredeti teste újabb és újabb inkarnációkba kerül
át. Az öregedési metaátalakulás az életsorozat természetes velejárója,
lelki-szellemi érési folyamat, ami az illető vonásain is tükröződik
(kivéve persze, ha ezt valaki mesterségesen megakadályozza).
Sessine ifjúkori arca fájdalmasan idealistának és ártatlannak tűnt,
pedig egy negyvenéves férfi virtuális mása volt, akit magára hagytak
a kódban, elfeledve és elszigetelten, hogy a távolból kövesse egymást
követő alteregói földi pályafutását és családja-klánja sorsát.
Számolatlanul teltek az évek, és a kódbeli lenyomat csak várt,
vizsgálódott, elemzett és spekulált.
– Igen, én vagyok az utolsó. Te pedig – tette hozzá Sessine – a
szellem a gépezetben. – Elmosolyodott, aztán eltűnődött, van-e
értelme ezen mosolyogni. – Hallgatlak.
Alán bólintott.
– Először is: tudom, ki akar eltenni láb alól.
 4.

Én mondom elsö rangú kilátás nyillik innét a tü toronyra.

Kényemmesen el terpeszkedek a babilnövény ágaji közöt bámulom a
palota köszponti részét igaz ha a torony csucsát is látni akarom a
nyakam törik ojan burho magas aza tü torony azám!
Az ember hajlamos meg feledkezni rola 1részt mer áttalába nem
arrafele néz az ember másrész meg a nap lektöbb szakába el takarják
a fehhök amik fojvást be usznak eléje.
Zoliparia ur szerint a tü torony vott a hej ahol az ür liftet a
föddhöz rökzitették.
Ezér hivják a Sereffát erödnek magyarázza Zoliparia ur mer a mi
nyevvünkön az eröd kastéjt várat jelent és az ür lift szorossan vagyis
hogy eröböl oda vott horganyozva a föddhöz bizonyos értelembe ez
kapcsotta 1be a föddet meg az eget (mire én mekkérdezem bisztossan
azér épitették hogy gyorsan ki jussanak az emberek az ürbe de
Zoliparia ur aszt mongya lassabb vott igy mind ür hajóval viszont
6ékonyab). Zoliparia ur szerint az ür lift naccerü talámmány
szégyehhettyük magunkat hogy le rombottuk annál ingáb mer ha
müködne most nem lennénk ijen slamasztkába hogy mingyár le
radiroz minket a térképröl bojgostul naprencerestül 1 szimpla
galagtikus por fehhö.
De hát odakin az ürbe csak a nagy semmi van ki akar oda menni a
nagy büdös semmibe értetlenkedek Zoliparia urnak.
Jaj Latra néha ojan nehéz fejed van mongya ö.
El magyarászta nekem hogy a tü torony anno a bojgokhoz
csillagokhoz vezetet. Ha az ember odakin van a zürbe ki fogyhatatlan
energjája lesz meg nyers anyagai asztán csak rajta mulik mit hoz ki a
lehetöségekböl de mi eszt el dobtuk magunktol könnyemmü rövid
látásunkba.
Zoliparia ur szerint a tü torony rejtéjes hej mer nem tuggyák hogy
a csucsa mit rejt. A tizedik szintig föl térképeszték de fejjebb nem
lehet jutni aszt mongyák belürröl el van torlaszovva a küssö falon
meg nem lehet továb kapaszkodni mer nincs mibe és tul magas hogy
1 lég hajó vagy siklo fel mennyen oda. A régi dokumentumogba
fejjegyzésegbe semmi nyoma hogy mi lehetet odaben ezek az
informácjok rég el vesztek a káoszba ami a kodba el urakkodot
magyarázza Zoliparia ur.
Beszélik hogy emberek énnek a torony csucsába de hát ez mende
monda loditás mer hogy kapnának azok ott levegöt nem igaz?
Ami aszt illeti nem Zoliparia ur az 1etlen akinek fura emmélettyei
vannak a tornyot illetöjen Hompuk a hanygya is beszétt nekem
ojasmit hogy azelöt 3 ür lift vott a Föddön a másik 2 afrikába valami
Kilincs-mancs-záro nevü hejen meg Kalimantán szigetén. Ezeket
persze rég el bontották állította ö de a mijenk meg maratt mer aki
terveszte annak az vott a mánjája hogy az amerigai kontinens fej
állomását különössen nagy szabásura kell épitteni ezér hasollit a
Sereffa 1 megalomán csiricsáré palotára. (Hompuk szerint a mi
liftünket abba az idöbe akülfának hívták ami valami betüszo lehet ö
legalábbis igy monta.)
Ez elég fura historjának tünt utyhogy 1 akkalommal meg
kérdesztem Zoliparia urat hallotté másik lift tornyokrol de ö semmi
ijesmiröl nem hallot és amikor a kodba kutakottam akkor se taláttam
ojan adatokat amik Hompuk meséjét igazották vonna igaz arra
sincsen bizonyiték hogy a tü torony télleg 1 ür lift része vonna habár
ez kösztudomásu tény mindenki tuggya. Akárhogy is a Kilincs-
mancs-záro 1 kráter to a Kalimantán meg 1 sziget ahol szintugy van
kráter to szoval aszt hiszem Hompuk fantázjája 1 kicsit el szalatt
mellesleg ha a teorjája hejes vonna a másik 2 ür lift neve is k-val
kezdödne nem s-sel meg a-val pláne.
Szegény Hompuk. Bár csak tunnám mi történt a kis barátommal
igaz most elég más dolog történt ami miat föhet a fejem.
Össze kuporodok a kis fészkembe a babilágak között és le nézek a
göcsös törzsek sürüjébe. Sehol senki szerencsémre. Ugy tünik
sikerütt kereket oddani az üddözöim elöl.
A válam még mindig fáj. A térdem tenyerem csupa seb horzsollás.
Mibe keverettél megin Latra mester mondom magamnak fej
csovávva.
Elöb vagy utob kénytelen leszek vissza menni a kodba hogy ki
dericcsem mi a fene fojik itt bár a nagy böregér aszt monta felejcsem
el. Szerinte csunyán rá fáznék amibe lehet valami igasság.
Be vallom félek.
Amire minden okom meg van mijota szám kivetet lettem.
Vidám délutánt töttöttünk ebbe az utazo fogadoba Zoliparia ur meg
én. Jáccottunk a go tábláján persze ö nyert mind mindig. A fogado
valoba utazik ez nem csak afféle reglám szlogen a babilnövény
rengetegböl indul a naccsarnok oromfalába és lassan ereszkedik a
padlo szintre pár ora alat le ér. Jol föznek a kilátás remek szoval jol
éresztem magam tejjesen meg feletkesztem Gojorol a fekete
fészekdobozokrol meg a hámozot fejröl aminek kigyozo nyevve van
és aszt mongya ididididddiidedededididideidiee.
Én meg Zoliparia ur sok mindenféléröl beszégettünk gyorsan el
repütt az idö.
Végül mennem kelet mer hátra vott az esti emmékedés a tesvérek
szeretik ha az ember kapuzárásra vissza ér igaz már reggel
emékkedtem a hidrovátorba szoval aszt gondottam talán mégse kell
nekem annyira sijetni.
Zoliparia ur el kisért a nyugati falon a csö vasut megállohoz.
Meg igéred hogy egyenesen vissza mész a kolostorba és kerüllöd
a kodot amig lehet kérdezi Zoliparia ur aggodammasan én meg
bollogatok hát persze Zoliparia ur ez csak természetes.
Okos fiju mongya ö.
Nem is vott baj amig a vég állomásra nem értem ahol hosszu sor
kigyozot a hidrovátor elöt gondottam inkáb a függövasutra szállok
aminek a sinnye a fal konzolon log a naccsarnok magasába. Majd
onnét ereszkedek le a kolostorhoz morfondirosztam magamba.
A vasuti kocsiba 2 kispap ütt a mi rendünkböl pityokásak vottak
hangosan énekettek. Az 1ik mindha meg ismert vonna de én el
forduttam és ö nem jött oda hozzám mégse.
A kocsi meg lodutt és lassan fel kapaszkodot a konzol bordákon.
A tesvérek továb kornyikáttak ami nem lett vonna baj csak ne
énekettek vonna ojan hamisan.

Mi vagyunk az Arany Fény papjai

Hottakkal iszunk zsugázunk hajnalig.

Ez ám a diszes kompánja montam magamnak sohajtva és

igyekesztem be csukni a fülem a sörszagu leheletük is zavart. Ki
nésztem az ablakon odakin már sötétedet szép szines fehhök
viritottak az ég ajján a fükkébe fel oltodott a lámpa.

Ha nem acc pé’zt le kenünk teneked

Meg hassz oszt visszük a lekkedet.

– Vagy… – csuklot az 1ik, mutato ujját a magasba tartva – …nagy

lessz a feneked! – A másik nyeritve röhögött.
Jo ságos ég gondottam.
Ugy döntöttem inkáb teszek 1 gyors látogatást a kodba bár ezzel
nem röviditem le az utat inkáb meg hosszitom de legalább 1 idöre
meg szabadulok ettöl a részeg csürhétöl. Ha netán el felejtem a
kodomat gondottam amijen hangerövel ezek virnyákonnak 1 halotat
is fel ébresztenének. Azzal be merüttem a kodba 1 másodperc elég
lesz kakkuláttam magamba.
Elég is vott.
Merhogy baj vott odaben.
Az essö hej ahová az ember érkezik mind valami köszponti
eloszto az a palota közlekedö rencere pontosaban 1 áttetszö hologram
a föld alatti csö- meg függö vasut hálózattal liftekkel ejtö fükkékkel
hidrovátorokkal föbb utvonalakkal csomo pontokkal. Innét lehet
tovább indunni a cél álomásra ahová az ember épp menni akar a
kodba. A lektöbben rá se pillantanak a ki indulási státuszra pedig ha
ugy ismernék a virtujális világot mind én nem mennének továb 1
gyors státusz ellenörzés nékkül. Abbol rögtön láccik minden rendbe
vane az adat forgalommal. Hát ezuttal nem vott rendbe mer valaki
bele piszkátt a bisztonsági alap beállitásokba.
Alaposab visgálat után ki derütt hogy az anomálják ki indulási
origoja ép a mi kolostorunk mindha valami digitális fekete jukká
váttozott vonna az egész Arany Fény birtok. Befele simán ment az
info kifele semmi. Mi történhetet spekuláttam magamba. Nem
halattam méjebbre a kodba inkáb meg nésztem az aznapi
karakterisztikát és meg álapitottam hogy dél után szüröket tettek az
adatáramlásba. Ügyes. Kivürröl ugy tünhetett mindha minden rendbe
lenne pedig nagyon is ellenkezöleg vott.
Péddának okájér nem jött ki Scaloppini elöjjáro szokásos heti
példabeszéde az Élet a Marson – egzoterm etika kezdöknek
témakörébe. Ami még furáb Ecrope növér se szököt ki a hátso kapun
a szokásos esti talákkára az uitlandi diplomata szeretöjéhez. A ki
menö adatok csupa üres számsor értemmetlen digitális katyvasz
vottak.
Most paranojás lettem tünöttem magamba vagy mi?
Eredetileg 2 megálloval késöbb akartam le szánni de jelesztem a
fuggö vasut kocsinak hogy ájjon meg ott hejbe.
1 plato mellet döcögtünk ép a tarto pillér 3/4 magasságába. Afféle
turista menedék vott oda rakva csöndes hej pár házzal valami klán
fönök szeremmi fészke 1 el hanyagott babil üttetvény meg 1
sikloernyö klub mind kihalt sehol 1 lélek. A 2 tesvér furán bámutt
rám amikor le száttam asztán a kocsi ajto be csukodot ök meg válat
vontak és továb danonásztak.
A kocsi távolodot mire én meg forduttam hogy keressem a lefele
vezetö utat amikor hirtelen dübörgés támatt a fejembe. A fuggövasut
csikorogva meg átt a kanyarba hátra menetbe kapcsott és vissza felé
kattogot a plato felé.
Valami szemét láda a kodbol meg probátt ki ütni végtelenitet
vissza csatolással azér sajgot a fejem. Emméletileg az ijesmi
lehetetlen gyakorlatilag leheccséges csak profinak kel lenni hozzá. A
löket amit kaptam a lektöbb embert azonnal ki ütötte vonna csakhogy
láto lévén nekem gyakorlatom van a lökések hárittásába hozzá
szoktam a kodba a durva merülésekhez.
A vasút zakatovva közeledet ki világitot ablakaji vissza tükröszték
az oszloprol gerendákról csüngö babil fojondárokat. A két pap a
háccso ablaknál engem figyett. Szin jozannak tüntek és sötét
micsodákat szorongattak a kezükbe amik ugy festettek mindha lö
fegyverek lettek vonna.
Tyüh gondottam ez most komoj.

Le ügettem 1 csiga lébcsön a vasuti támpillér körül. Közbe odafen

meg átt a kocsi s szisszenve ki nyilt az ajto. A lébcsö kanyarodot igy
egész bele szédüttem és arra gondottam a francba mikor le érek nem
fogom tudni abba hagyni a körbe menést ott fognak talánni ahogy
körözök mind 1 kergebirka. Asztán vége lett a lébcsönek és ki
gondotta vonna? a rémülettöl remekül vissza átt az irány érzékem.
Végig rohantam valami ávványzaton ami a platot tartotta asztán 1
ujabb lépcsön szaporásztam lefele 1 fémfalu bodé mellet amit az
oszlop oddalához tapasztottak. A hátam mögöt futo léptek közelettek.
Ujab platora értem be ugrottam 1 ajton le 1 másik lébcsön és
valami hangárba taláttam magam rosdás siklorepülök sorakosztak a
fahhoz döntve mind meg annyi megmerevedet szárnyu madár. A
sötétbe denevérek rebbentek fel cirpegve körösztek a fejem fölöt. A
láb dobbanások a lébcsöröl hallatszottak 1re közeleb. Francbafrancba
gondottam. A denevérek pokoli ricsajt csaptak hiába csapkottam nem
tágitottak töllem.
A fal tövébe 1 csapo ajtot vettem észre s röktön arra vettem az
irányt. Valaki kiabátt a léptek 1re hangosabban dönktek. Valami
csattant bumm! 1 siklo föl robbant a közelembe lángok lövettek és le
eset a gép 1ik szárnya. Forro levegö csapot az arcomba a detonácjo
ereje jol meg taszitot kis hijján orra buktam.
Be ugrottam a csapoajton. A létrába kapaszkottam és le csusztam
rajta. Amikor a föddre huppantam a lendülettöl ki fordutt a bokám.
Tágas teraszon vottam a siklo hangár alat. A korláton tul semmi
csak a tátongo méjség a zuhanás meg a bisztos halál. Vissza néztem a
létrára a léptek már a fejem fölül düböröktek.
1szer csak hangot hallottam mind a távoli hullám morajlás és
hatammas alak emekkedett ki a terasz alol embernagy szárnyai
vottak. Szaporán verdeset szinte hanktalanul a lábával meg ragatta a
korlátot és erössen meg rászta mindha ki akarná tépni.
Közbe valaki szuszogva meg indutt lefelé a létrán.
Ide! kiáttotta a fekete alak. Elöször aszt hittem madár pedig orjás
denevér vott hatammas szárnyával fel kavarta az álot levegöt.
Gyorsan sürgetet igyekezz már!
Meg mondom öszintén ha a hangárba nem pörkönnek a hátsomba
szoba se áttam vonna 1 orjás beszélö böregérrel de kicsit más vott az
ábra utyhogy nem maratt sok választásom.
Oda bicektem hát mire ö felém nyujtotta a lábát amikor meg
fogtam a csuklomra kucsotta a mancsát ojan erövel hogy
fájdammamba fel kiátottam asztán fel kapot a teraszrol s magával
ragadot. A térdemet csunyán be ütöttem a korlátba mit mongyak
temérdekszám láttam a csillagokat.
El rugaszkodot velem asztán röktön zuhanni kezdett mindha nem
birná a sujomat én meg üvöttötem aszt hittem ütött az utosso orám
asztán mégse. Hirtelen ki terjesztete a szárnyát hangos csattanással
majnem el repüttem érintö irányba ahogy meg fordutt és neki vágot
vöggyiránt. Odafen a fejem fölöt fény cikkant mire a böregér fel
sivitott de én tusságosan el vottam foglavva a szántok sakktáblájának
bámulásával ahogy 500 vagy 600 méterre alattunk csalinkásztak. Ha
most meg halok még mindig marad 7 életem vigasztattam magamat.
Asztán eszembe jutot micsoda szutykos grivdába keverettem hát
montam magamnak nem lesz ebböl 7 ahogy a doggok ánnak tán 1se
lesz.
Akkor megin fény villant s a denevér egész testébe meg remeget.
Éget hus szaga facsarta meg az orromat. Oddavvást döttünk és
zuhanni kesztünk a naccsarnok fala ijesztö gyorsan közeledet a
levegö harsogot a fülembe én meg artikullátlanul sikitottam ahogy el
zuktunk az asso parapetfal mellet asztán még továb. Már egészen a
padlo szinten vottunk amikor a böregér föl emekkedet ismét de ojan
váratlanul hogy ki csuszott a kezemböl a pikkejes lába s csak azér
nem kenöttem a lekközelebbi bástya sisakra mer ö csontropoktato
erövel szoritotta a csuklomat.
Aszt hittem tövestül ki szakad a karom és továb visitottam vonna
de ki fogyot belöllem a szusz.
A böregér nagy szárny csattogások közepette be vetette magát a tü
torony és a második szinti zonafal között gomojgo fehhöbe ahol az
orromig se láttam.
Zsibbaszto hideg vott ott asztán a torony fele forduttunk és a
ködböl 1szer csak fel bukkant 1 massziv köfal pontosan elöttünk. Be
hunytam a szemem hogy viszlát világ.
De kanyarottunk 1et 2t mire meg könyebbütten fel sohajtottam
asztán ki nyittottam ismét a szemem és meg állapitottam hogy még
mindig a fannak tartunk. A nyirhatt nemjoját káromkottam magamba
és ugy döntöttem inkáb csukot szemmel hajjak meg de ezt nézni nem
birom. Az utosso pillanatba még ép ki emekkettünk a köcsipkézetröl
logo fojondárok közül asztán mingyár be is csapottunk a babilágak
sürüjébe mire a válam ki ficamodot. Ahogy ki csusztam a böregér
markábol 1 ik ágrol a másikra pottyantam hijába kapaszkottam a
levelekbe meg indákba.
A denevér rémütten csapdosot a szárnyával és aszt kiáttotta
kapaszkoggy kapaszkoggy nem mindha bisztatni kellet vonna.
Kapaszkoggy kiabátta megin.
Asszed nem probálok üvöttöttem vissza.
Jól vagy?
Vottam már jobban is felettem miközbe nagy csomo babilágat
ölettem szorongattam mindha rég nem látot édes anyám vonna. Nem
tuttam fel nézni a denevérre de hallottam hogy a hátam mögöt
csapkod a nagy börös szárnyával.
Sajnálom mennem kell monta ekkor. Ezen tul csak magadra
számithacc. Üddöznek de erre magattol is rá jöttél már. Tarcsd
magad távol a kodtol. Légy ovatos. Csritt! Csritt! Jo utat emberfija.
Neked is kiabáttam és föl pillantottam rá. Köszönöm.
A nagy böregér erre neki lendütt a vöggynek egyenest bele zuhant
a ködbe füstcsikot huzva maga után ahogy be kanyarodot a torony
mögé ekkeseredetten csapkodot a szárnyával és egyre lejjeb
ereszkedet.
Asztán el tünt a szemem elöl.
Én bejjeb másztam a babiliába hogy ki fujjam magam meg asztán
a sebeimet nyalogassam.
Te joég Latra mester mondogattam magamnak. Te joég.

Az északát a babilia sürübe töttöttem. Fojton aszt ámmottam hogy

repülök Hompukkal és véletlenül el ejtem de hiába vetem magam
utána a méjbe a szárnyam le törik és én zuhanok üvöttve pörögve.
Többször ámmottam eszt asztán görcsösen az ágakba kapaszkodva
ébrettem minden porcikámba reszketve mit mongyak kivert a viz.
Szoval igy kerüttem ide a kis fészkembe s mosse csinálok mást
csak bámulom a tü tornyot és probálok lekket önteni magamba
(egész délelöt észt csináttam relative kevés sikerrel) hogy vissza
mennyek a kodba nyomozni és fel kutassam Hompukkot most asztán
bizisten nem tarthat vissza senki… Persze azis meg fordutt a fejembe
hogy be csukom a bottot és soha a lábamat se teszem többé az
átkozott virtuáljába asztán ugy gondottam 1ellöre nem döntök
legföjjebb abba a kérdésbe hogy mihez kezgyek most de valahogy
ezzel se jutottam dülöre magammal.
Meg fordulok a kis fészkembe kényemmesen el hejeszkedek és le
nézek az ágak közöt mire hirtelen el akad a lélekzetem. 1 nagy testü
vadálat kapaszkodik föffele a babilnövény ágajin akkora mind 1
medve és vastag fekete bundája van zödd fottokkal a pofája hegyes a
karmai feketék fényes gomb szemével engem figsziroz és épp azon
az ágon mászik amin én is ülök egyenest felém.
Hátra pislogok hogy hová tudnék menekünni vagy legalább el
hátránni 1 kicsit.
Sehova. Pehh.
Az álat rám vicsorog. Akkora fogaji vannak mind az ujjam.
Ne mozdujj morogja.
 ÖT

1.

– Akkoriban a Föld nem egyetlen nagy játszótér volt, mint

manapság, és az emberek nem éltek lusta, tétlen életet. Őserdő
borította a tájat, vadállatokkal teli rengeteg, és nyoma sem volt a
metropolisoknak. Az emberek éjt nappallá téve gürcöltek és izzadtak,
és csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy lógázzák a
lábukat. A pénz volt akkoriban az isten. Az emberek azt hitték, hogy
a pénz értük dolgozik, pedig a pénz nem tud dolgozni, csak az
emberek. Meg a gépek.
Asura kissé feszélyezetten, mégis lenyűgözve hallgatta a nő
szavait. A szónok középkorú asszony volt, vézna testét egyszerű
fehér lebernyeg borította. A bokájához hosszú fémpálca csatlakozott,
a fából faragott bilincsgyűrű a sok használatban tükörfényesre
kopott. A csuklóján is hasonló, súlyos pálca fityegett. A fedélzet
közepén állt, s tekintetét a magasban lebegő, óriás ballonra
függesztette. Éneklő hangon beszélt; igyekezett túlharsogni a
motorzúgást és a légpajzsot ostromló menetszél süvöltését. Asura
körbepillantott: vajon a többiek mit szólnak a különös jelenséghez?
Meglepetten állapította meg, hogy az emberek ügyet se vetnek a
nőre.
A fedélzeti korlátnál ácsorgott, háttal a méltóságteljesen tovaúszó
tájnak. A síkság peremén, a ködös távolban lassan felderengtek a
hegylánc első vonulatai. Alig várta, hogy megpillanthassa az óriási
kastélyt, de a kántáló hang felkeltette a kíváncsiságát, és a különös
szavak egy időre minden mást feledtettek vele.
Elhatározta, hogy letelepszik az asszony mellé, és végighallgatja a
mondókáját. Megkerült néhány asztalt és széket. A légpajzs pereme a
hajó orrára napsütötte oválist vetített, amelyre sötét erezetet festettek
a belógó kötelek. A pókhálószerű rajzolatról Asurának hirtelen
bevillant az álom, amit az éjjel látott.
 Az emlék olyan váratlanul és nagy erővel tört rá, hogy
megszédült. Le kellett ülnie.

Egy végeláthatatlan, sötét falon hatalmas körablak derengett, amit

vékony, fekete üvegosztók metéltek kisebb körökre, akár a vízbe
dobott kavics koncentrikus hullámai. A gyűrűket egyenesek
szabdalták keresztül-kasul. Az ablakon túl csillagok milliói
ragyogtak.
Valahol egy láthatatlan óra ketyegett.
A kör peremén megmozdult valami. Aprócska alak araszolt a
párkányon; az egyik vízszintes sugárvonalon megindult az ablak
közepe felé. Egy ember.
Ő maga volt az; Asura.
Addig gyalogolt, amíg a hatalmas nyílás közepére nem ért. Az
ablak tökéletesen átlátszó volt, és az üvegnél is erősebb és
keményebb anyagból készült. A mélyben hamuszürke táj terült el; a
tál alakú, szabályos völgyet kőszirtekkel csipkézett hegyek
koszorúzták. A lemenő (vagy felkelő?) nap hosszú, sötét árnyékokat
festett a völgyre. Az óra makacsul ketyegett, a csillagok egykedvűen
hunyorogtak. Asura megállapította magában, hogy a hatalmas
körablak és a kerek völgy remekül illenek egymáshoz.
Az óra ekkor gyorsulni kezdett, ketyegése sűrű, jégesőszerű
kopogásba olvadt. A völgy árnyékai megmozdultak, a nap átsüvített
az égen, aztán hirtelen eltűnt, és a ketyegés is megváltozott, különös,
szinkópás ritmust kapott, majd megint jégeső-dobpergés lett belőle.
A tájra rázuhantak az árnyékok, egybeolvadtak a dombok és a
hegyek. A csillagok bántó fénnyel sziporkáztak az égen.
Aztán sorra kezdtek eltünedezni, egyik a másik után. A sötétség
jobb kéz felől terjeszkedett, először lassan, majd egyre rémisztőbb
ütemben. Mintha függönyt borítottak volna a szürke vidékre, az ég
lassan elsötétült. A csillagok most már tömegével hunytak ki;
elhalványodtak, egy pillanatra élesen felvillantak, aztán… volt-nincs.
A lány kinézett magának egy fényesebbet közülük, és elképedve
bámulta, hogyan zabálja föl a hízó sötétség.
Az utolsó csillagok még makacsul tartották magukat a hegygerinc
fölött, de az égbolt már szinte tökéletesen üres volt.
 A ketyegés ekkor lassulni kezdett, az óra ismét nyugodt tempóra
váltott. A nap visszakúszott az égre, igaz, csak a csillagtalan zóna
határáig merészkedett. A fénye hideg volt és szúrós, hátborzongató
félhomályba vonva a szirtek gyűrűjébe zárt völgyet.

– Föld. Bölcső. Öreg, nagyon öreg. Sok korszak. Egymás után, néha
egyszerre. Először semmi kora. Aztán szikra kora. Aztán fény kora.
Aztán tömörödés kora; levegő és víz kora. Aztán föld, víz és tűz
kora, rövid de fontos. Aztán élet kora, akkor még gyönge, együtt a
többi korral. Aztán szó, gondolat. Ez rövid, szempillantás. Most
korok mind itt együtt, új a régiből, mind gyors, mind egyszerre. És
mégis.
A majomember szomorúan nézett maga elé. Bundájába ősz szálak
vegyültek, bőre szürkén, ráncosan lógott sovány testén. Sárga-vörös
kockás kezeslábast viselt, sipkabojtjain csengők fityegtek. Nem
tudott beszélni, csak nevetni, azt is rekedtes, ugató hangon. Törékeny
termete miatt első pillantásra gyereknek nézte volna az ember, de a
szeme bölcsességet és melankóliát sugárzott. Ketten voltak a nagy
teremben: ő és a lány. A majomember a trónszékhez vezető lépcsőn
üldögélt, egy hatalmas körablak alatt, melyet halvány, sötét vonalak
ereztek. Odalent fénylő, hamuszürke táj derengett. Asurának eszébe
jutott a korábbi ablak, de ez itt jóval kisebb volt, már-már
emberléptékű.
A szürke hegylánc fölött kékeszöld, gyönyörű égitest függött. Ez a
Föld – bökött rá a majomember. Jelbeszéddel kommunikált, kézzel-
lábbal elmutogatott szavait, a lány egészen jól megértette. Igaz,
válaszolni nem tudott rájuk, legföljebb bólintással,
homlokráncolással vagy a szemöldöke vonogatásával. Nem is kellett
ennél több.
Most felvonta a szemöldökét, és kérdőn pillantott a
majomemberre.
– …mégis – sóhajtott a majomember, és megcsóválta a fejét. –
Korszakok háború – magyarázta. – Idő súrlódás; ütközés. Most
biztosan. Levegő-víz kora és élet kora; egymás ellen. Két élet-kor.
Szomorúaknak szomorúság kora. Halandóknak halál kora. Kicsi
remény.
 Amikor a majomember abbahagyta a mutogatást, a lány
odasandított a Földre és a sápadtan hunyorgó csillagokra. Kék
hálóinges alakja visszatükröződött a hatalmas ablakban, mintha a
kopár, kísérteties vidék fölött lebegne.
Vállat vont.
– Ember alkotás – folytatta a majom. – Kicsik, nagyok. Változás,
háború. Aztán béke, hazug egyensúly. Borulás. Most levegő-víz
kora, veszély mindenkinek. Tettek, muszáj. Kicsik, nagyok belső
harc, őrlődés, nem jó. Kifelé falak. Beszéd kell. Kapcsolat, megoldás.
– Ettől egy pillanatra egészen felderült az arca.
A lány mosolyogva bólintott.
– Te.
A lány magára mutatott.
– Hogy én?
– Te.
Asura értetlenül rázta a fejét, aztán széttárta a karját.
– Igen, te. Felejtés, emlékezés. Így jó. Biztonság, ha lehet.
A lány tétován elmosolyodott.

A fedélzeti lépcső felől ismerős alak közeledett.

– Áh, hát itt vagy! – Pieter Velteseri szétlebbentette kabátja
szárnyát, és nehézkesen lehuppant Asura mellé, ezüstfejű botját a
lába közé szorította.
Asura kábultan pislogott, aztán megrázta a fejét, mint aki most tér
magához.
Az öreg a leláncolt nőre pillantott, aki továbbra is a fedélzet
közepén szónokolt, és kétségbeesetten igyekezett magára vonni az
emberek figyelmét. Elmosolyodott.
– Nocsak, rákezdte a Retrográd? Csodálom, hogy eddig hallgatott.
– Két kezét a botra tette, aztán rátámasztotta az állát.
– Úgy hívják, hogy Retrogra? – kérdezte a lány, és homlokát
ráncolva próbálta fölvenni a prédikáció fonalát.
– A Retrográd – magyarázta az öreg – egy szekta neve. Tagjai
megtagadják a jelen kor vívmányait, és nosztalgiával gondolnak a
régi időkre. A múlt nekünk is fontos, az őseinknek még inkább az
volt, de a Retrográdok még náluk is… maradibbak.
 – Senki se figyel rá – suttogta a lány, körbenézve a fedélzeten.
Utastársaik egymással beszélgettek, a tájat nézték, vagy épp csak
ücsörögtek-heverésztek csukott szemmel, és lélekben valahol másutt
jártak. Néhányan félrebillent fejjel aludtak.
– Már biztosan hallottak efféle szónoklatot – vont vállat Pieter. –
Vagy tőle, vagy egy másik prédikátortól.
– …mert mindannyian bűnösök vagyunk – harsogta a Retrográd.
– A kényelmünk és a lustaságunk kedvéért lemondtunk a
függetlenségeinkről, és menedéket adtunk a káosz szörnyetegeinek,
azok pedig elszaporodtak a virtuális világban, és mára már teljesen
kiszorítottak minket. Ezt értük el az önzésünkkel, ostobaságunkkal és
féktelen hatalomvágyunkkal. Tanuljunk a hibáinkból, mielőtt…
– Igaz, amit mond? – kérdezte a lány.
– Fogalmazzunk úgy – felelte Pieter mosolyogva –, hogy van
benne némi igazság. Csakhogy – tette hozzá – ugyanezeket a
tényeket máshogy is értelmezhetjük.
– … a királynak semmi joga uralkodni fölöttünk, ezt ő is tudja. A
rendszer névleg a mi javunkat szolgálja, csakhogy ez hazugság! Aki
elhiszi, nemcsak vak, de ostoba is!
– A király? – csodálkozott Asura.
– A vezetőnk – magyarázta az öreg. – Véleményem szerint inkább
legfőbb bölcsnek vagy főpapnak kellene nevezni, bár kétségkívül
több a hatalma, és kevésbé… szentéletű. Akárhogy is, ő áll a
hierarchia csúcsán. Ez felettébb bonyolult kérdés.
– És ő? – intett a fejével Asura az asszony felé. – Miért van vasra
verve?
– Ez afféle jelkép – felelte Pieter gunyoros mosollyal. – Vizuális
nyomásgyakorlás.
Asura komolyan bólintott.
– Őszintén aggódik – pillantott az asszony felé. – Látom rajta.
– Az őszinteség nem feltétlenül pozitívum. Az őszinte emberek a
legbefolyásolhatóbbak, ráadásul – fűzte hozzá – humorérzékük sincs.
– Ami történt, megtörtént – kántálta tovább a Retrográd. – A
múltat nem írhatjuk át. Változók vagyunk az egyenletben; nem
tagadhatjuk meg az univerzum algebráját. A végeredményt sem
kérdőjelezhetjük meg. Nem számít, jó vagy rossz halált halunk,
ahogyan az sem, hogy készülünk-e az utolsó óránkra, vagy váratlanul
ér bennünket a vég. Kevés dolog számít igazán. Végső soron minden
mindegy. Shanti.
– Ez már igaz – bólintott Pieter.
A Retrográd leült. A közelben egy kisebb társaság jó ideje
nevetett és tréfálkozott az önjelölt próféta rovására; amikor az
asszony befejezte, egyikük felállt, és egy marék édességet szórt a
szónok egyszerű, dísztelen fatányérjára. Az asszony megköszönte az
adományt, és azonnal be is falta, bár leláncolt kézzel ez nem volt
könnyű mutatvány. Miközben a jól szituált adakozó nevetve
visszasasszézott a barátaihoz, a Retrográd halványan Asurára
mosolygott.
– Menjünk, kedvesem. – Az öreg felállt, és karon fogta a lányt. –
A hátsó fedélzetről szebb a kilátás.
Elhaladtukban Pieter odabiccentett a Retrográdnak.
– Hölgyem!
Asura egy pillanatra megállt a nő előtt.
– Ne félj – súgta. – Minden rendbe jön, meglátod. – Azzal
biztatóan rákacsintott.
Az asszony csodálkozva pislogott rá, aztán megcsóválta a fejét, és
visszatért a tányérjához. Kecses, madárszerű mozdulatokkal
csipegette a morzsákat, a kezére csatolt fémpálcák időről időre meg-
megcsörrentek.
Miközben lementek egy szintet, és beléptek a társalgóba, Asura
homlokráncolva tépelődött tovább.
– Ha így eszik – bökött fölfelé –, hogyan törli ki a fenekét a
mosdóban?
Pieter Velteseri felnevetett.
– Látod, ezen még sosem gondolkoztam. Egyik lehetőség
rosszabb, mint a másik, hm?
A napozófedélzetről valóban gyönyörű kilátás nyílt: a
messzeségbe vesző hegyvonulat tövét sűrű, zöldellő erdőségek
borították. A légpajzs mögött, a távolban feltünedeztek a Serehfa
erőd óriás tornyai.
Asura örömében tapsikolni kezdett.

Reggeli közben mesélt az öregnek az álmairól. Nem mondott el

mindent, csak a lényeget, Pieter Velteseri eleinte mégis riadtan
hallgatta a fényalagútról szóló beszámolóját, meg az elvarázsolt
hintóról, ami egy végtelen síkságon robog a hegyoldalba épült,
hatalmas kastély felé.
– De jó neked – jegyezte meg csípősen Lucia Chimbers. – Nekünk
komolyan meg kell erőltetnünk magunkat, hogy ilyen érdekeset
álmodjunk.
– És ha mégis vannak implantjai? – pislogott Gil az öregre,
miközben újabb pohár mandarinlevet töltött magának.
Pieter megrázta a fejét.
– Nincsenek. Különben is – dünnyögte –, nem értem, miért nevezi
mindenki a velünk született képességeinket „implantok”-nak. Hiszen
nem műtéti úton lettek belénk plántálva, mint régen. Ezek a
tulajdonságok és adottságok már réges-rég a genetikai örökségünk
részévé váltak.
Gil és Lucia elnézően mosolyogtak, és megtartották maguknak a
véleményüket.
Pieter gondosan megtörölte a száját egy damasztszalvétával, és
hátradőlt a székén. Asurát figyelte, aki szálfa egyenesen ült, kezét az
ölébe ejtve. A szeme csillogott.
– Szóval elhagy minket az ifjú hölgy?
– Szólíts Asurának – felelte a lány. Aztán bólintott. – A kastélyba
megyek.
– Máris? – biggyesztette le az ajkát epésen Lucia. – Milyen kár!
Pieter fáradtan sóhajtott.
– Serehfát látni kell – bólogatott Gil, és beleszürcsölt az italába.
– És mikor akarsz indulni? – kérdezte az öreg.
– Amilyen hamar csak lehet – felelte a lány buzgón.
– Ha így van – kezdte Pieter –, úgy illik, hogy valaki elkísérjen.
– Ne nézz rám… – kezdte Lucia, és haragosan összevonta a
szemöldökét.
– Mindössze arra akartalak kérni, hogy adj kölcsön a fiatal
hölgynek…
– Asurának – kotyogott közbe a lány, és üdvözült mosolyt
villantott rájuk.
– … hogy adj kölcsön Asurának – sóhajtott az öreg – pár ruhát,
hosszabb időre.
 – Felőlem – legyintett a nő, és durcásan Gilbe karolt.
– A holnapi klángyűlésre itthon kell lennem – fordult Pieter a
lányhoz. – Úgyhogy nem időzhetek veled Serehfában. Az sem biztos,
hogy találunk alkalmas járatot…
– Induljunk most mindjárt – türelmetlenkedett Asura. – Kérlek!
– Add be a nővérek zarándokházába – javasolta Gil. – Vagy bízd
egy ottani klántag gondjaira.
– Jó ötlet – bólintott Pieter, aztán hátradőlt, és behunyta a szemét.
– Egy pillanat – mormolta.
Lucia Chimbers és Gil kávét töltöttek egymásnak. Asura feszülten
figyelte az öregembert, aki néhány másodperc múlva kinyitotta a
szemét.
– Sikerült két helyet foglalnom a San Fernando de Apure-i
léghajóra – jelentette be. – Délben indul, és éjfél után jön vissza. A
kocsink fel van töltve, úgyhogy azzal megyünk ki az állomásra.
Hagytam üzenetet Ucubulaire unokahúgomnak, Serehfában.
Gondolom – fordult a fiatalokhoz –, ti ketten jól meglesztek
nélkülem.
A fiatalok összenéztek és cinkosan elvigyorodtak.

– Magunk között szólva, kedvesem – kiabálta Pieter egy órával

később, amikor a hangosan zümmögő töltőkocsiban döcögtek a
legközelebbi város, Cazoria irányába –, tegnap este nem véletlenül
aludtál a kék szobában. Tudod, az ottani ágy támlájában beépített
hálóreceptor van – magyarázta, és sokat mondóan a lányra pillantott.
Indulás előtt lehúzták a napfénytetőt, így a szél egész úton a
fülükbe fütyült. (Pieter azt mondta, így lassabban érnek oda, viszont
emlékezetesebb lesz az élmény. Sisakot és pilótaszemüveget viselt,
és Asurát is hasonló védőfelszereléssel látta el.)
– Gondoltam, talán hasznát látod. Nem voltam biztos benne, hogy
működni fog – tette hozzá –, de úgy spekuláltam, hogy ártani nem
árthat.

Arany János fordítása

ii
Arany János fordítása
 Asura a homlokát ráncolta.
– Az ágy rakta a fejembe az álmokat?
– Nem, de segített, hogy álmodj. Kivételes képességeid lehetnek,
hogy elsőre ilyen jól boldogultál a receptorral.
Egész délelőtt döcögtek. Az út mellett pálmafák sorakoztak, ágaik
roskadoztak a gyümölcstől. Asura kifejezetten élvezte a kirándulást.
– Hmm – pillantott oldalvást Pieter. – Asura?
– Igen?
– Ilyesmit társaságban nem csinálunk. Illetlenségnek számít.
– Micsoda? Ez?
– Igen. Az.
– Tényleg? Pedig jó érzés. A rázkódással kezdődött…
– Érthető. De akkor is. Ilyesmit csak akkor csinálunk, ha egyedül
vagyunk. Ez a dolog… szóval magánügy – zárta rövidre Pieter a
kérdést.
– Értem – pislogott Asura zavartan, azzal kihúzta a kezét a combja
közül, és illedelmesen az ölébe ejtette.
– No, itt is van az állomás – mutatott Pieter előre. A zöld lombok
közül fehér falak emelkedtek ki. – Nemsokára Serehfában leszünk. –
Aztán a lányra pillantott, és felsóhajtott. – Remélem, nem követek el
hibát.
 2.

Gadfium a masszázskádban áztatta magát Xemetrio udvari

jövendőmondó társaságában. A pumpák egyhangúan zakatoltak, a
víz bugyogva-sisteregve áramlott a csövekben. A helyiséget megülte
a forró gőz, a falakból harsány zene szólt.
Egymással szemben ültek, és összehajolva sutyorogtak.
– Nekem úgy tűnik, mintha azok odafent – bökött fölfelé a jós
gunyoros fintorral – becsavarodtak volna. Mi ez a badarság, hogy
„isten a szeretet” meg „a hiány erőt ad”?
– Szóvirágok – legyintett Gadfium. – Szerintem semmit se
jelentenek.
Xemetrio szigorú pillantást vetett a nőre. Olyan sűrű volt
körülöttük a gőz, hogy a fürdőszoba falát se lehetett látni.
– Kedvesem – suttogta a nő füléhez hajolva. – Én vagyok a királyi
jós; olyan nincs, hogy valami semmit se jelentsen!
– Látod, te ebben hiszel – mondta Gadfium, és a férfi elsötétülő
arcát látva hozzátette: – még akkor is, ha te ezt nem neveznéd hitnek.
Az ő hitük misztikus, kvázi vallásos szlogenekben fejeződik ki. Ettől
még…
– Csakhogy ezek a szlogenek nem kvázi vallásosak! Ezek
abszolúte, kétszáz százalékig vallásosak.
– Nem ez a lényeg – csitította a nő.
– Különben is – folytatta Xemetrio lendületesen –, a jóslás
statisztikai tudomány. Az én munkámnak semmi köze a
tradicionalista hókuszpókuszhoz.
– Xemetrio – emelte fel a kezét a nő. – Javaslom, hogy egy
pillanatra tekintsünk el a vallásos körítéstől, és koncentráljunk az
üzenet információ-tartalmára.
– Igenis számít a kontextus! – dohogott Xemetrio.
– Ha feltételezzük, hogy az üzenet fennmaradó részei racionálisan
értelmezhetők…
– Ha ragaszkodsz hozzá…
– … akkor az alábbiakat állapíthatjuk meg: a köd távoli barátaink
szerint is veszélyt jelent, és furcsállják, hogy mindeddig nem sikerült
kapcsolatba lépnünk a diaszpórával. Tudják, hogy evakuációs flottát
építünk, sőt, erről az esztelen háborúról is értesültek Adijine és a
Mérnökök klánja között. Emellett valamiféle „munkálatokat”
emlegetnek az ötödik szint valamelyik csarnokában. Azt mondják:
„az anyagi világ… is sérülhet”. Vajon általánosságban beszélnek –
töprengett Gadfium –, vagy az erőd anyagára, a primer teherhordó
szerkezetre gondolnak? – Letörölt egy kövér izzadtságcseppet a
szemöldökéről. – Milyen munkálatok folyhatnak az ötödik szinten?
Tudunk erről valamit?
– Nemrégiben odavezényeltek egy egész katonai különítményt,
nagy mennyiségű hadi felszereléssel és ellátmánnyal. Magukkal
vitték a titokzatos szerkezetet is, amit tavaly ástak ki a déli földsánc
alól – tette hozzá Xemetrio. – Nem tudom, miben mesterkednek, de
az informátoraimnak semmit sem sikerült kideríteniük az akcióról. –
Hátradőlt, és megnyomott néhány gombot a kád kezelőpaneljén. – A
Déli-vulkáncsarnok peremére hidrovátort építettek, hogy biztosítsák
a folyamatos utánpótlást. Sessine grófot is ott ölték meg; a csapata
katonákat és felszerelést szállított volna a helyőrségnek.
– Sokan mondják, hogy Sessine-t megnyerhettük volna az
ügyünknek. Gondolod, hogy…?
A jós vállat vont.
– Nem tudom. A grófnak semmiféle kapcsolata nem volt velünk.
Szerintem politikai okokból ölték meg. – Xemetrio vállat vont. –
Vagy személyes bosszúból. Minden lehetséges.
– „Komoly feszültségek az ötös szint délnyugati szektorában”… –
mormolta Gadfium. – Vajon mit csinálnak azok a katonák? Ásnak,
aknásznak? Mi van a vulkáncsarnok alatt?
– Mit számít az? A primer szerkezetbe nem lehet lyukat fúrni, ezt
te is tudod. A szintfödémek áthatolhatatlanok.
– És az a csodamasina, amiről beszéltél; amit a déli sáncnál
szedtek össze…
– Lehetséges volna, hogy találtak egy működőképes gépet a
technokraták korából, amivel lyukat lehet fúrni a megastruktúrába?
Vajon mekkora lehet egy ilyen szerkezet? Akármekkora is, biztosan
nem könnyű suba alatt fölcsempészni az ötödikre.
– A vulkáncsarnok alatt, lássuk csak… ott a sekrestye van.
– Akkor a Mérnökök hátába kerülnének – dünnyögte a nő –,
közvetlenül a fellegvár alá. Hát ezért beszéltek feszültségről, így már
világos.
– Akármi áll a drágalátos üzenetedben – felelte a jós fáradtan –,
mi egyelőre semmit sem tehetünk. Hacsak nem akarunk a király meg
a biztonságiak elé járulni és töredelmes vallomást tenni. Ha engem
kérdezel, gyanús az egész üzenetesdi. Miért bízzak félőrült kutatók
szavában, akik évhosszat csúszkáló köveket figyelnek egy befagyott
teraszon?
– Én bízom bennük.
Xemetrio fanyarul elmosolyodott.
– Ne feledd, Gadfium, hogy összeesküvők vagyunk. A bizalom
olyan luxus, amit egy összeesküvő nem engedhet meg magának.
– Még semmit sem tettünk. Vagyis nem kockáztatunk semmit.
– Még nem – visszhangozta a férfi, és vizet locsolt a hátára.
– Akárki küldte az üzenetet – jegyezte meg Gadfium –, úgy
gondolja, hogy a megoldást a kódban kell keresnünk.
– Hát persze. Ahogy a mellékvágányokat, zsákutcákat és
halálkanyarokat is. Kár, hogy az isten se tudja megkülönböztetni
őket.
– Egyesek abban érdekeltek, hogy semmiképpen se kerülhessük el
a katasztrófát, ezért sorra megfúrják az evakuációs terveket –
jelentette ki Gadfium. – Azok odakint ugyanarra a következtetésre
jutottak, mint mi: jól szervezett szabotázsakcióval van dolgunk, amit
a legfelsőbb körökből irányítanak.
A férfi gúnyosan felhorkant.
– Nehezen tudom elképzelni a királyról meg a tanácsadóiról, hogy
önként és dalolva vonulnának a halálba, amikor végül felrobban a
Nap. Szerinted van egy szupertitkos űrhajójuk, amivel a kritikus
pillanatban elmenekülhetnek? Vagy az egész társaság csupa
kényszerzubbonyba való, fatalista bolond?
– Mindkettő lehetséges. De a lényeg, hogy itt szervezett
szabotázsakció folyik. Az üzenet szerint létezik egy másik módja,
hogy mindannyian túléljük a katasztrófát…
– Mégis micsoda? Bekapcsoljuk a Galaktikus Porszívót? Vagy
átgolyózzuk a Földet a szomszédos naprendszerbe?
– Te vagy a jós, Xemetrio.
A férfi idegesen felnevetett.
– Majd’ elfelejtettem. Ezt a kérést nem merném lefuttatni a
rendszeren, de ha tippelnem kellene, a szokásos válaszra fogadnék:
az erődben valahol el van rejtve valamiféle hadi eszköz vagy
gépezet, ami képes rá, hogy hasonló katasztrófák esetén megóvjon
minket. Ha tényleg létezik ilyesmi, talán ez a valódi oka a
fellegvárral vívott háborúnak: a csodafegyver a Mérnökök kezébe
került, és Adijine meg akarja szerezni tőlük.
– Az üzenet szerint maga az adatsík tartalmazza a megoldást, és a
korrekciós program már lefutott…
– Hát persze – ciccegett a férfi gúnyosan. – És eljő a virtuális
megváltó, leszáll közénk a digitális mennyekből… Hogy is nevezik?
Asura?
– A kód természetét ismerve ez a megoldás egyáltalán nem
elképzelhetetlen – érvelt Gadfium. – Az adatsík tervezésénél biztosan
számoltak azzal, hogy a rendszer sérülékeny, az egyensúly külső-
belső eszközökkel könnyen megbontható, és…
– Megjövendölték, mi? – dörmögte Xemetrio kedvetlenül.
– Arra is számíthattak, hogy a Földet külső támadás éri, vagy
súlyos katasztrófahelyzet áll elő, aminek az elhárításához az
automata űrvédelmi eszközök elégtelennek bizonyulnak. Az
inicializációs adatok fizikai különválasztása a kódtesttől nagyon is
ésszerű gondolatnak tűnik; így abban az esetben is biztosítható a
túlélés, ha maga a kód súlyosan sérülne vagy megfertőződne.
– Már ha létezik egyáltalán korrekciós program – mutatott rá
Xemetrio. – Ne feledd, hogy egy ezer sebből vérző teóriáról
beszélgetünk, amihez az egyetlen kézzelfogható bizonyítékot egy
bogaras és szavahihetőség tekintetében meglehetősen defektes
társaságtól kaptunk, akik ráérő idejükben csúszkáló kövekről és
lézersugarakkal megpörkölt kollégákról írnak doktori disszertációt.
És ha ezek az emberek megbízhatóak is, ahogy te mondod, és
minden szavuk színigaz, akkor sincs több a kezünkben, mint egy
nehezen értelmezhető, vallásos maszlaggal körített kinyilatkoztatás,
ami a tűtorony számunkra hozzáférhetetlen, emberemlékezet óta
lezárt felső régiójából származik. Vajon ki vagy mi lakik odafent, és
ami a legfontosabb: barát vagy ellenség?
– A szavak ideje lejárt, Xemetrio – rázta a fejét a nő –, ütött a
cselekvés órája. El tudod juttatni az üzenetet és a vázlatos
helyzetértékelést a többiekhez?
 – Persze, persze – bólogatott ingerülten a férfi. Gadfium minden
alkalommal nekiszegezte a kérdést, amikor információt kellett
továbbítani a társaság többi tagjának, és Xemetriónak minden
alkalommal hosszan kellett győzködnie, hogy udvari
jövendőmondóként úgy tudja mozgatni az adatokat a kódban, hogy a
biztonságiak észre sem veszik.
Ezúttal, úgy tűnt, a nő beérte ennyivel.
– Megkértem Clispeirt, hogy fénymorzéval igazolja vissza az
adást a tűtoronynak, és kérjen további információkat. Szerinted –
pillantott Xemetrióra – lépjünk akcióba máris, vagy várjuk meg a
válaszukat?
A jós szomorúan bambult a vízen keringő buborékhalomra.
– Én azt mondom, várjunk. Addig nyomozásba kezdek, csöndben
és feltűnés nélkül, hátha rábukkanok a te szentséges Asurádra. –
Széttárta a karját. – Mi mást tehetnénk?
– Például kideríthetnéd, mi folyik az ötös szinten. Az sokat
segítene.
– Már próbáltam. A vezérkar se tudja.
– A néhai Sessine gróf kódlenyomata talán szolgálhatna némi
információval – spekulált Gadfium.
Xemetrio kétkedően hümmögött.
– Kötve hiszem. A gróf valószínűleg egy követ fúj a királlyal. Mi
van, ha értesíti a biztonságiakat?
– Diplomatikusan kellene kifaggatni, nehogy gyanút fogjon.
– Persze, persze – mondta Xemetrio feszengve. – Én nem
vállalom.
Gadfium bólintott.
– Akkor majd én beszélek vele.

A fagyott síkságot csípős, hideg szél korbácsolta. Uris Tenblen

megborzongott. Sebhelyes, borostás fejét oldalra biccentette, és
csukott szemmel hallgatta a fejében zúgó, monoton kántálást.
A láthatatlan kórus ma más dalt énekelt. Minden nap mást
énekelnek – legalábbis így emlékezett, de már semmiben sem volt
biztos. A memóriája gyakran kihagyott mostanság. A kántáló hangok
erre azt felelték, hogy nem baj, és ez megnyugtatta.
 A szél hatalmas, padlótól plafonig érő nyílásokon át áramlott a
csarnokba, két kilométerre a síkság túloldalán. Az ablakok szélessége
alapján úgy tűnt, mintha csak három karcsú oszlop tartaná a
következő szintet. A szomszédos szekció széles teraszra nyílt. A
szemközti csarnokfalon is hasonló nyílások tátongtak, azokon túl
pedig a felhők tengere látszott.
Éles szemű porhó zúdult Tenblen arcába; a kastélytetőről
sodorhatta idáig a szél. A parányi jégkristályok azonnal odafagytak a
nyakára és a kezére. Fázósan a fejébe nyomta a sisakját,
elgémberedett ujjaival hosszan matatott a csaton. Kutya hideg volt,
de a koponyájában zümmögő kórus melegítette, vagy legalábbis
elhitette vele, hogy nem fázik – az eredmény szempontjából egyre
megy.
A szállása egy szűkösre méretezett, fényes alumíniumdoboz volt,
ami negyven-egynéhány hasonló kasztni mellett sorakozott a fejtési
terület peremén. Az aknából csupán egy hatalmas törmelékkupac
látszott, a távolból azonban – a fagyott lápvidékről és a síkságot
tagoló dombokról nézve – tisztán kirajzolódott a szűk, meredek falú
kráter. Sötét üregét a nap minden szakában sárgásszürke köd lepte
be; madártávlatból úgy festett, mint egy óriási, gennyedző seb.
Tenblen ráfordult a jégvirágos pocsolyákkal tarkított ösvényre, és
összehúzta magán a kabátot. Súlyos bakancsa átszakította a vékony
jéghártyákat, és elmerült a pocsolyák keményre fagyott, barna
üregében.
A fejében zúgó dallam édes crescendóba fordult, ami sápadt
mosolyt csalt az arcára. Ösztönösen behúzta a nyakát, és felpillantott
az elérhetetlen magasságban derengő mennyezetre.
Elhaladt a mobil dinamitszekrények mellett. A fémhengereket hó
borította, kerekeik a fagyott sárba süppedtek. Mostanra alaposan
kifogytak a robbanószerből, szerencsére nemsokára érkezik az újabb
szállítmány, és feltölthetik a készleteiket. Tisztelgett a mellette
elhaladó tisztnek – hogy is hívják? Hiába keresgélt az
emlékezetében, sehogyan sem jutott eszébe a neve. Sebaj, ha
beszélnie kell vele, vagy valamilyen parancsot átadni, a fejében
zümmögő hangok majd megmondják, hogyan szólítsa. A tiszt
biccentett, de nem fordult felé; pillantását mereven előreszegezte,
arcán torz vigyor ült.
 Tenblen megmászta a kráterhez vezető, meredek lejtőt. A zene
ritmusára lépkedett, és azt képzelte, hogy a király most az ő szemén
át figyeli a munkálatokat, és ellenőrzi, hogy tartják-e a
parancsnokság által diktált ütemtervet.
(Adijine, akinek pontosan ez volt a terve, nagyon meglepődött. A
jelek szerint nem sikerült eléggé kiürítenie az elméjét, és
személytelenné válni a megfigyelés idejére; rajtakapták, és ez
határozottan bosszantotta.)
Tenblen büszkén kihúzta magát, a fejében harsányabban zengett a
dal; a hűség és engedelmesség dala, az örömé, hogy fontos szerepet
játszik a közösség életében. Önzetlennek és fegyelmezettnek lenni jó,
örömmel teljesíteni a kötelességeket, az a létező legeslegjobb!
Elképzelni sem tudott nagyobb kegyet, mint hogy eszköz legyen a
király kezében. A törmelékgyűrű tetejére érve megállás nélkül,
határozott léptekkel caplatott tovább lefelé, az aknába.
Odalent elviselhetetlen bűz terjengett. A megolvasztott kövekből
felszabadult gázok és gőzök ide-oda sodródtak a lejtőt tarkító
ciszternák, vezetékek, szelepek, csörlők és állványzatok között.
Tenblent meglegyintette a szokásos pánik, ami a sűrű toxinfelhőben
szokott rátörni, de a fejében zümmögő kórus megnyugtatta.
Könnyezett a füsttől, a torka valósággal égett.
A gazdasági tiszt barakkjánál megtorpant. Egy kísértet közeledett
felé az úton.
A jelenés ókori bölcsre vagy szent emberre hasonlított.
Tenblenhez lebegett, és valamit kiáltott neki, de ő arrébb hessentette
az útból, és lazán átlépett rajta. A fejében zsolozsmázó kórus
elnyomta a kísértet szavait.
– Csípősre fordult az idő – kiáltotta oda az ügyletes tisztnek
(mindig kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a kórust), aki súlyos,
nagydarab férfi volt, orrát vörösre színezték a borvirágok. Szó nélkül
Tenblen kezébe nyomta a kesztyűjét, a maszkját és a
légzőkészülékét, aztán bólintott.
– Megfordult a szél – felelte krákogva. – Kérvényeztem, hogy
rakják a barakkomat följebb a lejtőn. De rám se bagóztak.
– Föl kellene vinniük, egészen a peremre.
– Vagy kívülre, az emelkedőre. Az még jobb volna.
– A túloldal szélvédett.
 – Jah. Ott a legjobb.
– Hát, minden jót.
– Magának is.
Mielőtt kilépett volna a barakkból, Tenblen felvette a maszkot és
hátára csatolta a légzőpalackot. Csípett a szeme, és a torka is fájt.
Eszébe jutott, hogy valaha szavak nélkül is boldogult; csak gondolt
valamire, és mások azonnal megértették. Ez persze réges-rég történt,
mielőtt a zümmögő kórus megszólalt volna a fejében. Emlékezett rá,
milyen nehezére esett kinyitni a száját, ha kommunikálni akart. Pedig
ez jutalom, kitüntetés, tréfálkoztak vele a bajtársai eleinte.
A kórus akkoriban még halkan és behízelgően énekelt, a dallam
(erre világosan emlékezett) mindenkinek tetszett. Miután belépett a
seregbe, ritkábban beszélgethetett a kintiekkel, s olykor nosztalgiával
gondolt vissza a civil életre, a megnyirbálatlan szabadságra. A kórus
persze mindig megvigasztalta, a testetlen hangok optimista derűre
váltották a szomorúságát. Végtére sírni örömében is szokott az
ember, nem igaz?
Bevette magát az örvénylő füstbe, és elszántan trappolt lefelé a
szűk bányavágatban. Ütemes légzése visszhangot vert a maszkban,
mégsem tudta elnyomni a szelepek kerepelését és a gőz sziszegését.
A mérgező pára tetőtől talpig beburkolta, és marni kezdte a bőrét. A
bűz utat talált a maszkba, hiába szorította az arcára. Egyre mélyebbre
hatolt a gomolygásba; sietve végigügetett a meredek betonrámpán,
amit vékony póznákon csüggő lámpák világítottak meg, a csúszósabb
szakaszokon belekapaszkodott a csípőmagasságban futó biztonsági
kötélbe.
Amikor az alagútba fordult, és elnyelte a sötétség, a dal fennkölt,
éteri magasságokba csapott.
(Ó, hogy zengett, trillázott, csapongott az ének, miközben elhaladt
a szellőzőcsövek mellett, és belépett a kormos elosztóterembe, ahol
már várta a bányavonat, tele köhögő, harákoló emberekkel! Azt
dalolták a fülébe szirénhangon, nem baj, nem baj, mintha beakadt
volna a lemezjátszó. Megállt az idő, énekelte a kórus, mindez csak
álom. Édes melódiákat zengtek, és a hangerőt is fokozatosan
emelték, miközben a vonat zötykölve-zakatolva megindult velük,
befordult egy szűk járatba, és teljes sötétségben robogott tovább. A
szél az arcukba fütyült. Átdöcögtek egy homályos üregen, ahol őrök
posztoltak üveges tekintettel, majd újra rájuk borult az alagút sötétje,
és megcsapta őket a fojtogató bűz. Dögletes gőzfelhők gomolyogtak
mindenfelé. Tenblent ellazította az ének, légzése nyugodttá,
egyenletessé vált. A többiek nyomában kiszállt a vonatból, és
derűsen fütyörészve leballagott a lépcsőn. Boldog volt, hogy itt lehet,
s a láthatatlan kórus harsány hallelujába kezdett.)
A munkaterület úgy festett, mintha a régiek pokoli látomásai
keltek volna életre: a gomolygó füstön rémítő, éles villanások
cikkantak át, a falak közt sistergés, csikorgás és robbanások zöreje
pattogott. A félhomályban félelmetes szörnyek bukdácsoltak, torz
emberi alakok, kezükben a legkülönfélébb fúró-, maró- és
vágószerszámokkal. A kísértetek síró, könyörgő alakja hol itt, hol ott
derengett fel a munkások között.
Tenblen fölcsatolta a derekára a biztonsági hevedert, szorosra
húzta a szíjakat, és ellenőrizte, hogy a kampó olajozottan csúszik-e a
mennyezeti sínen. Ekkor egy tiszt odalépett hozzá, és közölte, hogy a
munka biztonsági okokból szünetel.
– Haladéktalanul térjen vissza a szállására! – parancsolta,
csakhogy a kórus a fejében figyelmeztette, hogy ez nem igazi tiszt,
hanem egy kísértet, úgyhogy ne figyeljen rá.
Keresett egy pár bakancsot, ami nem volt túl szakadt, és
kettesével szedve a fokokat lesietett a lépcsőn. Egy khiméra ökrofánt
bukkant fel előtte a ködből, széles hátán jókora savas hordót
egyensúlyozva. Tenblen megállt, hogy utat engedjen a teherhordó
állatnak, s közben rápillantott a hámjára, hogy rendben van-e; a
szíjak úgy feszültek a bestia testén, ahogy kellett, a függesztőlánc a
sziklamennyezet alatt gomolygó gőzfelhőbe veszett. A félhomályban
éppen hogy ki lehetett venni a plafonra szerelt sínrendszert.
(Tenblennek különös gondolata támadt; vajon… – de a kórus
bömbölve felzúgott, és elsöpört minden kétkedő, önös gondolatot.)
A belső zóna felé vette az irányt, kelet felé. Csizmája alatt
hangosan ropogtak a kövek; a struktúra… – gondolta, de a dal újabb
crescendóba csapott. Örüljön a feladatnak, biztatták, legyen büszke,
hogy részt vehet egy ilyen merész, egyedülálló és minden eddiginél
modernebb technológiát alkalmazó vállalkozásban. Mert amit
csinálnak, az csodálatos és nagyszerű dolog; visszaszerzik a
teherhordó szerkezet fölötti uralmat. Ha győznek, az nem csak a
király diadala lesz, hanem az emberiségé. Mindenkié! Legyőzik az
erődöt, hogy ezentúl ne ők reszkessenek; reszkessenek a kövek!
Egy gyönyörű nő bontakozott ki a ködből, bőre ébenfekete volt,
lenge ruhája fátyolosabb, mint a bánya gázfelhői, idomai teltek és
érzékiek. Tenblen tudta jól, hogy kísértet, mégis megtorpant, és
megigézve bámulta. A jelenés lassú, kacér léptekkel körbesétálta,
ajkain kihívó mosoly játszott. A kórus egyre hangosabban és
hangosabban énekelt, a testetlen hangok szinte szétrobbantották a
koponyáját; nem okoztak fájdalmat, inkább mintha millió tollal
csiklandoznák. Kínjában a fogát csikorgatta, s tudta, hogy már nem
bírja soká. Futva botladozott tovább, hogy minél távolabb kerüljön a
kísértő figurától.
A legfrissebb feltárási terület felé tartott. A földből mindenütt sav
párolgott, a párás levegőben ívfény villódzott, a közelben
munkagépek dübörögtek. Az emberek védőoverallban szédelegtek a
félhomályban, a khimérák vánszorogva görnyedtek terheik alatt,
szíjaikat rángatták és keservesen vonyítottak.
Tenblen igyekezett egyenletes, nyugodt tempóban lélegezni, bár a
torka csúnyán bedagadt. Elhaladtában gyors pillantást vetett a
hámokra és szíjakra; itt is minden rendben, állapította meg magában.
A bakancsa alatt füstölgött és hámlott a felhólyagosodott padló. A
lecsupaszított, nyers födémszerkezetet óránként permetezték
rozsdásító oldattal, majd tovább farigcsálták mélymarókkal,
lángvágókkal, lézersugarakkal és különféle vegyszerekkel – többek
közt kén- és sósavval. Sziszifuszi küzdelem volt, mert a padló
folyton begyógyította a felületén ejtett sebeket; visszafolyt a felmart
lyukakba, újrarendezte a szerkezetét felépítő makrokristályokat és
lemezeket. Sosem lehetett tudni, mely szakaszai milyen módszerrel
bonthatók, úgyhogy nem tehettek mást: bevetették a teljes arzenált, s
ebből megtudták, hogy ott és akkor mivel tudnak a leggyorsabban
haladni.
Egy pillanatra megtorpant, és igyekezett nem észrevenni a
legújabb jelenést; egy csecsemő kísértete hevert a lába előtt. Az
apróság a savtócsák között vergődött, rugdalódzott, és keservesen
sírt. A padló itt különösen vékonynak tűnt. A csecsemő felnézett rá
hatalmas szemeivel, savmarta, hólyagzó bőréből maró füst kígyózott
elő. A kórus harsány, édes dallamot zümmögött a fülébe. Tenblen
szeme könnybe lábadt. Óvatosan megérintette a lábával a csecsemőt,
hogy félretolja az útból, aztán felüvöltött dühében, és dobbantott,
hogy széttiporja. A jelenés eltűnt. Bakancsa hangos döndüléssel ért a
padlóra, a becsapódás végigrezgette a csontjait.
A padló hirtelen eltűnt a lába alól, és feltárult előtte a mélység.
A lyuk szabályos kör alakú volt, a talpa alól indult, és egyetlen
szempillantás alatt bő tízméteresre tágult.
Tenblen üvöltve zuhanni kezdett. A talpa alatt, két kilométerrel
lejjebb egy város fényei szikráztak, akár egy halom drágakő. A hám
megszorult a felsőtestén, mint egy csontos marok, és egy ideig föl-le
rugózott a szíjakon. A dal magasztos, éteri futamba kezdett. Tenblen
a kórussal mit sem törődve tovább üvöltött, és félelmében
összecsinálta magát.
A palota fürdőházának mélyén a királynak felpattant a szeme.
Felült a langymeleg márványasztalon. A masszőz kérdőn pillantott
rá, aztán tovább dögönyözte a hátát.
– Igen! – rikkantotta Adijine diadalittasan.
Rákacsintott a masszőzre, és kényelmesen visszaheveredett a
márványlapba rejtett receptorhálóra.
Éppen időben, hogy lássa, amint Tenblen feje fölött, a magasban a
lyuk széle felpuhul, megfolyósodik, és ostorsuhintás-szerű
csattanással összeforr. A körkörösen záródó anyag a lendülettől kissé
visszatorlódott, így ismét öles lyuk támadt középen, de végül az is
eltűnt; a szürkésfekete szintmennyezeten nyoma sem maradt az
iménti nyílásnak.
Tenblen szíját már az első suhintás elvágta.
Zuhanni kezdett. Őrülten hadonászva, rekedten üvöltve zúgott alá
a város aprócska tornyai felé.
A kapcsolat sisteregve megszakadt.
Adijine fölnézett.
– A fenébe! – suttogta maga elé.
 3.

– Nos? Szerinted ki az? – vonta fel a szemöldökét Sessine, és

kíváncsian pislogott fiatalabb énjére. – Hallgatlak, Alan.
Az ifjabb Sessine óvatosan körbepillantott. A motor harsányan
dübörgött, a dugattyúk dühödt tempóban hegedültek, a vezetékek
sziszegtek, a tengelyek kerepeltek. Összecsukta a hordozható
sakktáblát, overallja zsebébe csúsztatta, és felegyenesedett.
Sessine leült a kis zsámolyra, és várakozásteljesen nézett a
személyiséglenyomatára. Alan elmosolyodott.
– Gyere velem – intett.
Sessine sóhajtott, és komótosan feltápászkodott.
A következő pillanatban egy erdei tisztáson álltak, az erőd
tőszomszédságában. A zárófal a fejük fölé tornyosult, mély árnyékot
vetve a fák csúcsaira. A tűtorony magányos alakja felsejlett a
távolban, de az alépítmény nagy részét eltakarta a rózsaszín
árnyalatú, masszív kövekből épült, ezerötszáz méter magas falgyűrű,
melynek lőréseiből színpompás babiliafüzérek csüngtek alá. A szél
halkan motozott az ágak közt, aztán csönd borult a tájra.
Alan Sessine felé nyújtotta a kezét.
Tágas, kör alakú teremben találták magukat. A padló
aranyszínben csillogott, fejük fölé bársonyfekete kupola borult. A
falon körbefutó panorámaablakon keresztül fehéren felderengett a
kinti táj, a csillagokkal teleszórt égbolt sötétlilában játszott. A
boltozat alatt, mintha a semmiben lebegne, hatalmas Naprendszer-
makett függött; a fényes központi gömböt üvegesen csillogó bolygók
koszorúja vette körül, melyek koromfekete fémgyűrűkön ültek,
csillámló fémpálcákkal összekapcsolva.
A terem kellős közepén, a makett alatt egy kivilágított henger állt,
amolyan mennyezet nélküli, kerek fülkeféle. Ahogy elindultak felé,
lépteik visszhangot vertek az ürességben.
– Ez csak egy emlék – magyarázta a fiatalember, és
körbemutatott. – Nem tudjuk, hogyan fest ma a toronysüveg belseje,
de amikor a Serehfa erődöt még Akülfának hívták, valahogy így
nézhetett ki. Ez itt a központi vezérlő.
Beléptek a kerek, mennyezet nélküli szobába, ahol székek,
kanapék, asztalok, díszesen megmunkált fa és féldrágakő
irányítókonzolok és sötét képernyők sorakoztak összezsúfolva,
kisebb-nagyobb csoportokba rendezve.
Leültek egymással szemben. Alan fölnézett a Nap gömbjére,
vonásait aranysárgára festette a fény.
– Itt nyugodtan beszélhetünk – mondta Sessine-nek. – Szubjektív
időben mérve több ezer évet töltöttem a kód tanulmányozásával és
föltérképezésével. Ez a létező legbiztonságosabb hely, mármint az
adott viszonyok között.
Sessine körbepillantott.
– Remek. Nos… akkor talán válaszolhatnál a kérdésemre. Ki akart
megölni?
– A király.
Sessine megdermedt. Nekem befellegzett, gondolta.
– Biztos vagy benne? – kérdezte némi töprengés után.
– Igen.
– És a konzisztórium?
– Adijine adta ki a parancsot, ők pedig jóváhagyták.
Sessine nagyot szusszant, és végigsimított a tarkóján.
– Sakk, matt.
– Az attól függ – pislogott rá fiatalabb énje –, hogy mit tervezel.
– Tudni akarom, miért öltek meg.
– Mert kételkedtél a hivatalos kommünikék szajkózta
féligazságokban, és nem álltál ki teljes mellszélességgel a háború
mellett. De a legnagyobb bűnöd az volt, hogy megsejtetted: a király
és a konzisztórium nem akarja mindenáron megóvni a népet a
galaktikus ködtől.
– Sokan nem hisznek a kommünikéknek.
Alan elmosolyodott.
– A konzisztórium tagjainak többsége ellenzi a háborút, és sokak
szerint a király meg a cimborái azért szemlélik ilyen nyugalommal a
homály terjedését, mert vész esetére van egy saját űrhajójuk, pedig ez
nem igaz. A közember csak spekulál, mert semmiféle eszköze nincs
az igazság kiderítésére; neked viszont van… legalábbis volt. A
szkeptikusok napról napra növekvő táborának te voltál a
legmagasabb rangú és legnépszerűbb figurája, ezért kézenfekvőnek
tűnt, hogy veled statuáljanak példát. Sokáig bizonytalankodtak,
megtegyék-e vagy sem, és Adijine a te pártodon állt. Ő javasolta,
hogy hagyjanak életben, de aztán te lépéskényszerbe hoztad. A
kapcsolataid révén, a hivatali utat megkerülve kiharcoltad, hogy
vezethesd a következő konvojt, amit az ötödik szinti munkálatokhoz
küldtek. Nem volt könnyű dolgod, hiszen az efféle transzportokat
elvileg csak implanttal rendelkező tisztek kísérhetik.
– Tudom. A mai napig nem értem, hogyan sikerült elintéznem.
– Nagyobb a befolyásod, mintsem gondolnád. Másrészt volt
valaki, akinek az útjában álltál, és aki maga is eléggé magasra
kapaszkodott a ranglétrán, hogy sikerüljön rávennie a bizottságot egy
efféle szabályellenes döntésre. Amikor a király és a konzisztórium
értesült a stikliről, meg sem próbáltak visszatartani. Megölettek egy
fellegvárbeli kémmel, akinek a parancskódját nemrégiben sikerült
feltörniük.
– Sok mindent bíztak a véletlenre – dünnyögte Sessine.
A fiatalember vállat vont.
– Hja, nehéz időket élünk; improvizálni tudni kell.
– És kinek köszönhetem, hogy a bizottság rábólintott a
küldetésemre? Ki volt a névtelen jótevőm?
– Flische udvari főkamarás. Újabban vele csal a feleséged.
Sessine egy pillanatig maga elé meredt, saját elmosódott
tükörképét bámulva a szemközti mattfekete képernyőn. Végül
felsóhajtott.
– És mi folyik azon a nyavalyás feltáráson? – kérdezte. – Mit
keresnek?
Fiatalabbik énje elmosolyodott.
– A győzelmet, mi mást? Tavaly előástak egy hordónyi
mesturedót, egy különleges és ritka anyagot, amivel roncsolható a
megastruktúra szövete. Sikerült átégetniük vele a csarnok födémét,
még egy csővasút-alagutat is martak bele, ami a csarnokfaltól
egészen a fellegvárig vezet. Már csak az álmennyezeten kell
átfúrniuk magukat, közvetlenül a Mérnökök főhadiszállása fölött,
aztán a lyukon át lebombázhatják őket. Ha sikerül a tervük, kő kövön
nem marad odalent.
– A struktúra persze védi magát, ahogy tudja, méghozzá a kód
segítségével. A feltáráson dolgozó katonákat kísértetek és démonok
gyötrik, igyekeznek szabotálni a munkájukat. A vezetés leárnyékolta
a munkaterületen dolgozók szenzorcsatornáit, interaktív
dominanciajellel bombázzák őket a nap huszonnégy órájában, ami
mellett gyakorlatilag csak a vegetatív funkcióik működőképesek. Élő
robotokat csináltak a szerencsétlenekből.
– Rám nem hatott volna a jel, gondolom. De ettől még nem kellett
volna eltenniük láb alól.
– Hát nem érted? A biztos halálba küldik a saját katonáikat, és a
kódot is tönkreteszik. Minden köbméter eldózerolt anyaggal tovább
pusztul a virtuális dimenzió, és nő a káosz.
– A kódot? – rázta a fejét Sessine. – Mi köze a kódnak egy
nyavalyás bányászakcióhoz, egy stratégiailag jelentéktelen szint
valamelyik hátulsó traktusában?
– Nagyon is sok. A kód hardvere beépült az erőd teherhordó
szerkezetébe. A közhiedelemmel ellentétben a virtuáliát nem a föld
alatti barlangokba visszavonult, titokzatos szuperszámítógépek
működtetik; a primer szerkezet és a kód egy és ugyanaz. Lehetetlen
megmondani, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Ettől
még léteznek föld alatti sziklatermek, de a kód nagy része itt van –
mutatott körbe –, ezekben a falakban.
– Amikor elfüstöl a szintfödém egy darabja, azzal együtt a kód
valamelyik szegmense is eltűnik, örökre és visszavonhatatlanul. A
rombolás nyomán pedig egyre terjeszkedik a káosz. A kódidő
érzékelhetően lassult az utóbbi hetekben. Az emberek világát fentről
a köd fenyegeti, lentről a virtuális anarchia. Adijine és a
konzisztórium tagjai mintha vakok és süketek lennének, s ha nagy
ritkán mégis tesznek valamit, azzal tovább rontják a helyzetet. Ha
eljutottál volna a feltárási területre, és minderre rájössz, egy tucat
kínos kérdést szegezhettél volna nekik. Vagy kiállhattál volna a
nyilvánosság elé. Ezt nem kockáztathatták meg.
Sessine hitetlenkedve csóválta a fejét.
– És a háború a fellegvárral? – kérdezte.
– Az halálosan komoly. A Mérnököknek van valamijük, amit a
király meg akar kaparintani, bármi áron. Talán mondanom sem kell,
hogy nem az evakuációs űrhajók tervrajzairól van szó.
– Hát miről?
– Arra még nem sikerült rájönnöm. – A fiatalember vállat vont. –
De egy biztos: az a valami Adijine és a konzisztórium szerint
létfontosságú. Minden áldozatra hajlandóak, hogy megkaparintsák
maguknak.
Sessine fölpillantott a Naprendszer-modellre, amely némán
függött a kupola alatt. Miközben beszélgettek, az óriás konstrukció
lassan forogni kezdett. Most éppen a Szaturnusz került a fejük fölé,
fénylő gömbjét légyrajként vették körül holdjai.
– Pusztítás, káosz, összeomló kódidő – mormolta Sessine. Felállt,
és körbesétált az ómódi képernyők előtt, kezét végighúzva a
konzolokon. Megnézte az ujjhegyét, és megállapította, hogy a por a
kódban is ugyanúgy gyűlik, mint odakinn. Összedörzsölte a tenyerét,
és visszafordult fiatalabb énjéhez. – Van még valami, amiről tudnom
kellene?
– Igen. Mint az imént említettem, még nem tudom biztosan, mi áll
a király és a fellegvár közti háborúskodás hátterében, de sejtésem
azért van róla.
– És mi lenne az?
Alan elvigyorodott.
– Tudsz titkot tartani? – kérdezte.
Sessine sóhajtott.
– Tényleg ennyire fárasztó voltam?
A személyiséglenyomat felnevetett.
– Ezt senkinek sem szabad elárulnod. Még magadnak sem.
– Ne csigázz! – morogta Sessine fáradtan. – Szerinted miért ölik
egymást? Ki vele!
A fiatalember szélesen elvigyorodott.
– Egy titkos átjáró miatt.
Sessine értetlenül bámult rá.
 4.

Szoval rémütten bámulom a nagy fekete bestját ami az ágon mászik

felém már majnem a nyakamba liheg.
Vigyáz mer fegyver van nállam kijabálom pedig ez hazukság.
Aszt kétlem vigyorogja a bestja de azér meg ál és ki villantya a
randa fogait. Hagyd a mellé beszédet mongya. Azért jöttem hogy
segiccsek.
Na persze mondom és körbe nézek merre szöghetnék meg elölle.
Ugy van. Ha bántani akartalak vonna simán le rásztalak vonna
onnét az elöb amikor nem figyettél.
Télleg kérdezem és erössebben kapaszkodok az ágba. Ezek szerint
nem akarsz meg önni csak el kapni mi?
Akkor meg fölürröl ugrottam vonna rád te buta kölök morogja.
Na ne szédiccs pimaszkodok idönyerés véget. Merre meneküjjek?
Ugy ám. Latra vagy az a neved nem?
Talán igen talán nem felelem. És te ki féle vagy amikor nem
mások rémiszgetésével foglakkozol?
Lajhár vagyok mongya büszkén. Hijjál csak Gastonnak a
barátajimnak az vagyok.
Szoval most 1 lajhárt követek a babil ágak sürüjébe akit
Gastonnak hivnak fura mutáns sejpittése van és ojan alapossággal
ügyel a szeméjes higénjára hogy moha gomba nö a hátán zödd
csikokba amiket már korában észre vettem. Fel ajállotta hogy üjjek
föl a nyakába és kapaszkoggyak a bundájába de montam kösz nem
inkáb gyalogollok.
1ik ágról a másikra kapaszkodunk lefele ereszkedünk a torony
mellet.
Ki küddöt kérdezem kiváncsiskodva.
Akik a jerikulát mutt éjjel mongya Gaston a vála fölöt hátra.
Mit azt a böszme böregeret?
Asztaszt bologat.
Mi történt vele nem tudod véletlenségböl kérdezem. Érdekel mer
rendes vott velem a ficko.
Lány javit ki Gaston. És nem tudom.
Kár.
 Követem Gastont a babilba ami nem nehéz dolog mer Gaston
figyelemre méltojan lassu mozgásu. Ha meg támadot vonna
valoszinüleg le mászhattam vonna az ágrol és usgyi mielöt 1áttalán el
kezd reagánni.
Szóval ki az aki téged értem küdött kérdezem.
Jo barát.
Nem mondod.
De mondom. Jo barát.
Na kösz ettöl mingyár okossab lettem.
Türelem fijatal ember.
Azzal át evickélünk 1 ujjab ágon. Meg még 1en.
Hova viszel már 1áttalán probákkozok más oddarrol hátha.
Bisztos hejre.
Jo de hova?
Türelem fijatal ember má montam. Türelem.
Sohajtva meg álapitom hogy nem jutok dülöre ezzel a lajhárral
utyhogy 1 ellöre be érem azzal hogy grimaszokat vágok a széles
moha mintás hátának.
Tyü de hosszu lesz ez az ut.

Fura doggok vannak készülöbe Latra ur csak ennyit mondhatok

nagyon fura doggok. Hogy pontosan mik öszintén szovva aszt én se
tudnám pontossan meg mondani meg asztán ha tudnám se
áruhhatnám el 1 idegennek nem igaz? Ebböl a szempontbol tiszta
szerencse hogy nem tudom mer ijen formába ez tulajképen nem is
kérdés.
Ebböl a szempontbol bologatok tulajképen nem is.
A lajhárt aki eszt mongya Hombetanténak nevezik ugy tünnik ö itt
a fönök. Implantyai is vannak egészen energikus figura mármint
lajhár mértékkel mérve bár igy is futhatnék 2 kört meg
bugfenceszhetnék 3at mire ö 1et pislog. Kövér öreg szürke bundás
figura a moha gombájiba több élet szorutt mind beléje.
1 romos részébe vagyunk ugyan annak a toronynak ahova a nagy
böregér tegnap este le pottyantot. Én meg Gaston 1 orányi kutyagolás
után értünk ide és 1 széles ablakon másztunk be amit félig be nöttek
a babil ágak.
 Ugy tűnik ez itt a lajhár menyország egy nagy terem tele
ávványokkal rajtuk függö ágyak paravánok hálok meg kötelek. A
padlon törmelék kupacok hevernek az ablakokba nincsen üveg a szél
be fuj a kötelek himbáloznak a huzatba. Ugy láccik a lajhárok a
fészkükre még kevésbé adnak mind saját magukra de legaláb kaptam
kis vizet gyümöccsöt dijot meg mosakodni is tuttam. Igaz jobban eset
vonna valami fött étel de a lajhárok nem az a tüzrakos fajta ezér a
melegités itt bisztos nem jön szoba.
1 sürübb ávvány erdő közepén vagyunk épen ahol a lajhárok
szoktak gyülésezni. Csuda moka meg kacagás lehet 1 ijen lajhár
gyülés kébzelem.
Hombetante fejjel lefele log 1 rudrol a szonoki emevvény fölöt a
padlo tele van szorva fém elemekkel mind a szét szapdatt korlát
darabkák. Nekem valami függö szék féleséget attak amire le
ühhettem Hombetante mellé. A lajhárok közül csak Gaston van jelen
aki a szomszéd ávvány rudrol log és ráérössen kérözzik valami
különösen szikkatt levél zöccségen.
Itt maradhacc mongya Hombetante amig el csitunnak a doggok.
Miféle doggok kérdezem. És hogy érted hogy el csitunnak? Mi
eza egész?
Sok minden Latra ur. Csupa ojan ami tégedet nem érint.
És mi van Hompukkal kérdezem a lajhárt hátha ismeri. Rola nem
tucc valamit baja esette vagy 1áttalán mi történt vele?
Fijatal vagy és nyakas mongya Hombetante mind ha nem is
hallotta vonna amit az elöb montam. Régen én is ijen vottam teszi
hozzá nehéz rollam ekképzenni de igy vott. Emlékszem péddául…
És csak mongya és mongya rettentö szo menése van. Nekem meg
az jár a fejembe hogy komoj baj lehet a kodba én meg alapossan bele
keverettem az egész szutymákba. Talán minden rendbe jön de ha
nem? Akárkik is a „jo barátok” akiről Gaston beszétt tegnap el kütték
értem a böregeret és Gastont is ök vezették a nyomomra. És most itt
vagyok a lajhárokkal akik aszt mongyák huzzam meg magam és
eszembe ne jusson 1 hamar a kodba menni.
És fojton a türelemmel jönnek már az agyamra megy a türelem.
Mijután be fejezödik a ki halgatásom Hombetanténál ami alat az
öreg lajhár el monta az élete történetét 2szer oda vissza én meg
majnem le forduttam a függö székröl hortyogásomba Gaston meg én
föl kapaszkodunk az álványzatra 1 közeli paraván szobába ahol mind
össze 1 függö ágy 1 szék meg 1 omodi képernyö van a lehetö
lekszükebb elérési sávval. A sarokba apró csö meredezik egésszen
ugy fest mind 1 illemhej. Gaston el mongya hogy 2 emelettel föjjeb
van a terem ahol a lajhárok esténként össze gyünnek ételér. A
szobába tettek nekem 1 tál gyümöccsöt meg 1 korso vizet. Az ajto
nyilásbol a magas toronyra látok ahonnét át jöttünk. Gaston meg
mutattya hogyan müködik a képernyö azzal el bucsuzik és aszt
mongya hogy ha unatkozom vele bármikor mehetek gyümöccsöt
meg dijot gyüjteni.
Aszt felelem kösz talán honnap mire ö el megy én meg be
zuhanok a függö ágyba össze kuporodok és már asszom is mind a
bunda.

Ha nem akarok be gojozni a lajhárok közöt mi hamarabb vissza kell

mennem a kodba keresni Hompukkot és meg tudni mi a nagy hejzet
fut át az agyamon ahogy dél után fel ébredek. Vizet locsolok az
arcomra ki üritem a hojagomat s amikor ugy érzem elég friss és éber
vagyok neki gyürközök a dolognak mer amit ma megtehecc ne
halasszad honnapra.
Probállom ki tisztitni az agyamat le rázni magamrol a lajhár
tempot mer kevés ojan dolog van ami most jobban hátráttatna a
virtuális dimenzijoba.
Tanuttam 1et smást a muttkoribol utyhogy ez uttal nem
töketlenkedek hommi girnyo verebekkel sojmokkal meg ijenekkel.
Irtozatos burho nagy madár leszek mongyuk 1 griff! Azok ojan
orjásiak simán bele fér a fejükbe 1 emberi agy nem kell minden
percbe azon izgunnom hogy el felejtem ki vagyok és az ébresztö
kodomat se kell gyürünek áccázni. Merész huzás de aki mer az nyer
nem igaz?
Be csukom a szemem.
Elösször a környéken nézek körül hogy tisztába legyek a heji
topográfjával de itt ugy tünik minden rendbe van. A torony
szerkezetét is le tapogatom ez a régi bástya elég érdekes hej asztán
távolab merészkedek. A kolostor körül az élet vissza átt a régi kerék
vágásba legalábis ugy tünik de nem megyek közelebb hogy meg
bizonyosoggyak rolla.
Továb megyek 1enest bele a madár világba.
…Félemmetes orjás bestija vagyok aki lustán vitorlázik a fel
szállo áramlatokon. Ki terjesztett szárnyammal bele bele kanalazok a
hüs levegöbe. Az evezö tollajim akkorák mind 1 ember keze akire rá
vetül az árnyékom biszkora sziv rohamot kap. A lábam mind 2
acélpillér a karmajim ezüst pengék. A csörömnél legföjjeb a szemem
élesebb a hegye kemény mind a beton vág mind az üveg szillánk.
Szegy csontomon roppant acél rugokként feszünnek az izmok ahogy
a levegöt hasittom rendületlenül. A tüdöm mind 1 irdatlan fujtato a
szárny csapásajim megannyi menydörgés a szivem meg parázsos
katlan. A mozdulatajim nyugottak méttoság tejjesek csak ugy döl
belöllem a szunnyado erö potencjál.
Igen igen IGEN! Ez az! Mér is piszmogtam muttkor azzal hogy
sojom legyek? Mér vottam annyira kishitü? Erös vagyok és
félemmetes ooorjás vagyok!
Körbe nézek. Kék ég mindenütt. Fehhök. Sehol a född.
A többi madár el nyulo V-alakzatba repül mások a lég
áramlatokba keringnek vagy fekete fehhökbe tömörünnek
rikottoznak vijjognak. Hol lehet ezeknek a fészkük tünödök
magamba.
…És már ott is vagyok a fészeknél. Gömb forma fák lebegnek a
talajtalan kékségbe mind megannyi fa ágakbol szött barna bojgo a
madarak csivitevve kárávva keringnek mind a fel bojdutt hoddak
vagy szatelitek.
Varnyuk állapittom meg magamba.
A levegö csipös hideg a fehhök ojanok mind 1 fejre állitott havas
tájkép. A nagy fák mögött fekete szirtek tornyosunnak idefen minden
fagyott jeges. A varnyuk a legmagasabb hatammas fán gyüléseznek a
barna ágak mind milljo csont kéz nyujtoznak a jeges kihalt égbolt
fele. Rikottva rebbennek szét mikor meg pillantanak s rám rontanak
meg támadnak 1 szerre ahányan vannak.
Nagyot csapok a szárnyammal a csapat fölébe kerülök s ott
körözök. Higgattan figyelem öket.
A varnyuk körbe fognak. Belém csipnek tépik a tollamat de nem
fáj. Nevetve ki ropogtatom a nyakam aszt közéjük csapok. Ojanok
mind az apro játék figurák fehér csontok reccsennek szállnak a
vércseppek meg a tollak. Fekete madár tetemek zuhannak alá a kövér
hofehhökbe. Vijjognak vissza vonunnak asztán ujjfent támadásba
lendünnek. Gyorsitok a tempon. A levegö örvénylik a szárnyam alatt
ahogy szét szorom üddözöimet mind a vizesés a buborékokat.
Ekkor meg pillantom a zsákmányomat igen ö az! Nagy szürke
varnyu gubbaszt a fészek fa legfessö ágán és akkor jön rá hogy
nyuccipöt kellet vonna huzni amikor 1enest rá repülök.
Riatt károgással fel rebben a levegöbe. Hiba vott gondolom
magamba ha vissza huzodott vonna az ágak sürüjébe talán lett vonna
eséje.
Csinál néhány akrobata mutatványt de öreg és lassu ezér jácci
könnyeccséggel le körözöm szinte csalodott vagyok hogy mijen
simán ment. Huss! már nyakon is csipem ott vergödik a karmaim
közt vonaglik hullanak a tollaji. A lábujjaimat csipkedi kis fekete
csörével és ugy csiklandoz. Mihez tartás véget még 1 szer szét
csapok a társai közöt fröcsköl a vér mind ha festö müvész lennék aki
kék vászonra fest vörös ecsettel aztán összpontosittok és ki mondom
magamba griff fészek.
…Varnyu barátommal máris 1 arany sárga lapáj fölöt repülök
homok meg kö ameddig a szem csak el lát. A távobba magányos
szirtböl bütykös szikla ujj mutat föffele tetején terebéjes fészek
napszitta fa törzsekböl gerendákbol fehér álat csontokbol össze
tákovva.
Le szálok és puhán össze hajtogatom a szárnyaimat. Ahogy rá
ereszkedek a törékeny fészekre meg reccsennek a gerendák
roppannak a porlado csontok. Markomba szorongatom a vén szürkét
hijába csapkod verdes meg károg kéccségbe esetten.
Csritt! Vsiit! Aárhh! Erissz!
Fogd mábe dörrenek rá és a hangom akarat zuzo erejétöl végre el
csöndesedik. Fél lábon egyensujjozok és kicsit több sujt teszek arra a
lábamra amibe a fogjomat tartom. Át nyulok az ujjaim között s a
csörömmel meg birizgállom a torkát. A levegö sziszegve hussan a
tüdejéböl ahogy fokozatossan rá nehezedek.
Mos pedig kis barátom mondom és a hangom ojan mind a savba
mártot penge ahogy vész josloan meg villan döfölés elöt lenne pár
kérdésem hozzád.
 HAT

1.

Asura megállt az irányítótorony tövében és körbenézett.

A torony egybeépült a zárófallal, melynek bástyákkal tagolt és
kúszónövényekkel benőtt vonulata együtt hullámzott a tájjal; a vége
mindkét irányban a ködös távolba veszett. Bent rendezett parkok és
kertek fogadták a látogatót, az erdős lankákon megcsillant egy-egy
apró tó tükre. A völgyet háztetők pettyezték.
Kelet felé, a fátyolos messzeségben magasodott a Serehfa erőd a
maga gigantikus valójában. Asura percekig bámulta némán, a
csodálattól elkerekedett szemmel.
Megkövült örvény, időtlen varázslat, a féktelen szellem
architektúrája – az évszázadok során sokféle jelzővel illették ezt a
kivételes építményt, s tény, hogy az olyan kifejezések, mint a
„lélegzetelállító” vagy a „letaglózó” elégtelennek bizonyultak a
vizuális élmény leírására. Szintjei úgy rakódtak egymásra, mint
megannyi feltorlódó hullám, itt-ott monumentális rézsűk és
organikus spirálisok bontották meg a pillanatokra létrejövő
szimmetriát. Az oromfalakra éles kiszögellések és karcsú bástyák
áthatása rajzolt különös árnyékokat, a teraszokat fűrészfogas
mellvédek csipkézték. A végtelenbe nyúló tornyok magasában kósza
felhőfoszlányok derengtek, kiemelve az ablaknyílások sötét
sormintáját. A meredek tetők egymásba érő síkjai vibráló hatást
keltettek, ráerősítve a színek, formák és textúrák szédítő
kavalkádjára. A gerendák és támpillérek egymásnak feszülő ívei
mind magasabbra és magasabbra vezették a tekintetet, egészen az
építmény csúcsán szikrázó, örök jégkoronáig, ami mellett a déli nap
sápatag pöttynek látszott az égen.
Az épületegyüttesből óriás tornyok nyújtóztak felfelé, rézsútos
árnyékuk beleolvadt a félhomályba, melyet a felsőbb szint bástyái és
kiszögellései vetettek az alacsonyabban úszó felhőkre és az alapzat
gigantikus tömegére. A tűtorony volt az erőd legmagasabb tornya, s
egyben az építmény tengelyeként és középpontjaként is szolgált;
karcsú elefántcsont oszlopként emelkedett a masszív falak fölé.
– Hát, itt volnánk. – Pieter Velteseri megállt a lány mellett, és
botjával Serehfára bökött.
Asura szemében gyermeki csodálkozás ült.
– Ez… óriási!
Pieter arcán halvány mosoly futott át.
– Az bizony. A régi korok legnagyobb építménye, ami a mai
napig fennmaradt. Bizonyos értelemben Serehfa a Föld fővárosa. És
az utolsó város.
A lány a homlokát ráncolta.
– Nincsenek városok?
– Egy-kettő túlélte a történelem viharait, de a metropolisok
korában inkább falvaknak számítottak volna, legalábbis a
népességüket tekintve.
Asura az erődöt bámulta.
– Tudod már, hogy miért kellett idejönnöd? – kérdezte Pieter
óvatosan. – Talán keresel valakit?
A lány bizonytalanul megvonta a vállát, s tekintetét nem bírta
elszakítani a gigantikus építménytől.
– Ha eljön az ideje, tudni fogod, ebben biztos vagyok.
Az öreg régimódi órát húzott elő a mellényzsebéből, és futólag
rápillantott. Behunyta a szemét, majd összevont szemöldökkel
tekergetni kezdte a szerkezet gombjait. A kis téren alig akadt
járókelő rajtuk kívül, a színes napernyők lustán lebbentek a kávézók
asztalai fölött. Az indítótorony fölött kihorgonyzott léghajó lebegett,
az érkező oldalon néhány palotabeli üdvözölte az ismerőseit. A
többség a beszállásra várt, vagy épp búcsúzkodott.
– Az unokahúgom, Ucubulaire már úton van – mondta a lánynak,
és a park felé intett. – Csővasúttal jön, az mindig késik.
– Csővasút – ismételte elgondolkodva Asura.
– Jut eszembe… – Pieter a zakózsebéből apró tárcát halászott elő,
ami egy betűkkel és számokkal teleírt kártyát rejtett. – Erre még
szükséged lehet, kedvesem.
Asura a kezébe vette a műanyag lapocskát, és kíváncsian forgatta.
– Ezzel igazolhatod, hogy a klán tiszteletbeli tagja vagy – tette
hozzá Pieter magyarázatképpen.
Asura nem értette.
– Ucubulaire a gondodat viseli, amíg Serehfában vagy – mondta
az öreg –, de ha tovább kell menned, ez segít, hogy ne kelljen
tömegszállásokon aludnod és közkonyhákon enned. Nem venném a
lelkemre, ha vonatütközőn utaznál, vagy egy léghajó kötelébe
csimpaszkodva… – mondta, és a lányra kacsintott.
Asura továbbra is értetlenül pislogott rá.
Az öreg felsóhajtott. Gyengéden rácsukta a lány ujjait a tárcára,
aztán megpaskolta a kezét.
– Szerintem nem lesz szükséged rá, de ha bárki kérdezi, melyik
klánba tartozol, csak mutasd meg ezt.
Asura bólintott.
– Frenológusok és Kliometristák.
– Mostanában nem sokat hallatunk magunkról, az igaz, de a
nevünk ősi és feddhetetlen. Remélem, segítettünk neked.
Asura elmosolyodott.
– Szívesen láttatok, és elhoztatok ide. Mindent köszönök.
Pieter körülnézett, és egy padra mutatott, a tér egyik árnyékos
szögletében.
– Talán üljünk le oda.
Letelepedtek egymás mellé, és némán figyelték az erőd fölött úszó
felhőket.
Amikor felharsant a léghajó kürtje, Asura összerezzent.
– Mennem kell. – Pieter az órájára pillantott. – Ucubulaire minden
percben itt lehet. Megleszel egyedül, amíg ideér?
– Igen, azt hiszem.
Asura felállt, mire az öreg kezet csókolt neki. A lány leutánozta a
mozdulatot, és ő is kezet csókolt az öregnek. Pieter kuncogva
felnevetett.
– Nem tudom, mi a feladatod, kedvesem, de ha végeztél, gyere
vissza, és látogass meg minket. – Pieter arcán egy pillanatra
aggodalom suhant át, aztán megrázta magát, és a lányra mosolygott.
– Minden jó, ha a vége jó! Bármi történjék, mi mindig szeretettel
látunk.
– Köszönöm.
– Ég áldjon, Asura.
 – Ég áldjon, Pieter Velteseri.
Az öreg hátat fordított a lánynak, és elindult az indítótorony felé.
Néhány perccel később már a léghajó fedélzetéről integetett. Asura a
bőrtárcával visszaintegetett neki, aztán gondosan zsebre tette. A
motor felzümmögött, a gondola szélirányba fordult és nekivágott az
útnak kelet felé, a xtremaduri hegyek irányába.
Asura egy darabig figyelte a távolodó hajót, aztán visszafordult az
erőd felé. Még mindig nem tudott betelni a látvánnyal.

Egy kék tunikát viselő, karcsú, sápadt nő lépett oda hozzá.

– Asura?
A lány felpillantott.
– Igen, én vagyok.
– Engem Ucubulaire-nek hívnak. – Kezet nyújtott. – Örülök, hogy
megismerhetlek. – A kesztyűje kemény és szúrós tapintású volt, a
kézfogása merev. A mellette álló, alacsony férfira mutatott, akinek
mélyen ülő szemei gunyorosan csillogtak. – Ő a család barátja,
Lunce.
A férfi udvariasan biccentett. Asura kedvesen rámosolygott.
– Indulhatunk? – kérdezte a nő.
– Odamegyünk, ugye? – mutatott Asura a távolba.
Ucubulaire komolyan bólintott.
– Igen, oda.
A lány fölállt, és szó nélkül követte őket.
 2.

A Konzisztórium tanácsnoka, VI. Quolier Oncaterius keményen

nekifeszült az evezőknek, a levegőt minden tempónál hangos
szusszanással fújta ki. A jégszkiff egyetlen karcsú, A formájú
kevlárcsőből állt, egy gyerek is könnyedén fel bírta volna emelni. A
tollpengék hersegve karcolták a jeget. Az ülés ütemesen csúszkált
előre-hátra, a hajótest sziszegve siklott a hajszálvékony
talppengéken.
A fagyos levegő a férfi termoruháját nyaldosta. A szél sivítva
csapott át az ülésheveder fölött, és az arcába fújt.
Oncaterius egyenletes ritmusban húzta az evezőt: tempó-csúszás-
szusszanás, tempó-csúszás-szusszanás. A szíve szaporán vert, izmai
minden evezőcsapásnál pattanásig feszültek, ahogy gyakorlott
mozdulattal hajtotta pehelykönnyű járművét a tükörsima jégen.
A jégevezés trükkje abban áll, hogy az ember helyesen mérje fel a
stramazon – vagyis a talajfogás – szögét és erejét. A cél a vízszintes
és függőleges irányú erőhatások kiegyenlítése; a tollkampóknak
biztos és szilárd fogást kell találniuk a jégen, miközben a karmok
kiemelését és áthúzását a lehető legkisebb energiaráfordítással
célszerű megoldani. Ideális esetben a szkiff szinte elemelkedik a
jégről, az evezős mégsem veszti el az irányítást a hajója fölött. Ez a
finom egyensúlykeresés sportja, amihez katonás fegyelem és remek
ösztönök szükségeltetnek. Ennyiben hasonlít a politikához; csak az
próbálkozzon vele, akinek van érzéke a libikókázáshoz.
Oncateriusnak volt érzéke hozzá, s ez büszkeséggel töltötte el.
Amikor evezett, megszűnt számára a külvilág, és nem maradt
más, csak a vezetősáv homályos, végtelenbe futó középvonala. A
jégmező peremén apró alakok mozogtak: korcsolyázók, jégszörfösök
és pár jégjacht, amik őrült tempóban hasították a kemény, befagyott
felszínt. A Télcsarnok, az ötödik szint északkeleti oldalszárnya, éjjel-
nappal a sítalpak és korcsolyapengék szisszenéseitől visszhangzott. A
síkság fölött propellerszárnyakon zümmögő mikrolámpák köröztek
lustán.
Oncaterius látóterében vörös pötty villant; sürgős hívást kapott.
Úgy döntött, egyelőre nem fogadja.
 Behúzta az evezőket, és nagyot szusszanva hátradőlt az ülésen.
Tekintete a boltozat alatt keringő lámpákra tévedt.
Milyen szomorú, gondolta, hogy mindennek pusztulnia kell. Tíz
év lehet hátra, vagy száz? Nem számít. Eltűnik a Télcsarnok, a
Serehfa erőd… az egész Föld. A Nap sem lesz már a régi.
A gondolat keserédes melankóliával töltötte el. Amióta tudta,
hogy a világ halálra ítéltetett, minden íz édesebbnek tűnt a számára,
minden szín tisztábbnak és intenzívebbnek hatott. Bölcsebb lettem –
gondolta önelégülten.
Miután az exóták kiköltöztek a világűrbe, az anyabolygón mintha
megállt volna az élet; lassú folyású, eseménytelen évezredek
következtek, melyek során az emberiség Földön maradt része hátat
fordított a fejlődésnek, és ezzel – a jelek szerint – megásta a maga
sírját. A saját lustaságuk áldozatai lettek. Mit számítanak a
generációk sora által kidolgozott, művészi gonddal megfogalmazott
mentségek és kifogások, ha egy napon végleg elsötétül az ég, és
kihunynak az utolsó csillagok?
Virágzás, aratás, halál; így van ez.
Miközben a világtörténelem rejtett összefüggésein merengett,
nagyokat szippantott a hűvös levegőből; steril volt, mégis
vérpezsdítő, akárcsak a perverz játék a különféle katasztrófa-
forgatókönyvekkel. Hja, a túlélők könnyen legyintenek a veszélyre.
És Oncaterius az volt; túlélő. Tudta, hogy bármilyen sors várjon a
többiekre, neki nem eshet bántódása.
A szkiff egyre lassabban siklott.
Oncaterius hátradőlt, és úgy döntött, belép a kódba, hogy átfussa a
legfrissebb hivatalos jelentéseket.
Még mindig nem sikerült Sessine nyomára bukkanni. Vajon
melyik digitális vakondtúrás mögött húzta meg magát a jó öreg
Alandre? – tűnődött. Sebaj, a biztonságiak előbb-utóbb elkapják a
grabancát.
Jó hír viszont, hogy sikerült a közhangulatot a még rejtőzködő
asura ellen fordítani; a kommüniké azt sulykolta, hogy egy efféle
metaküldött csakis a kód kaotikus részéből származhat, s így veszélyt
jelent a közösségi adatbázis működőképességére. A többség a jelek
szerint bevette a maszlagot, és a terjedő paranoia az udvar malmára
hajtja a vizet.
 Az ásatáson szolgálatot teljesítő katona sajnálatos halála, melynek
Őfelsége is szemtanúja volt, remélhetőleg nem veszélyezteti a
feltárás sikerét. A fellegvár hivatalosan még nem reagált az
incidensre, bár biztos forrásból tudható, hogy értesültek róla.
További aggodalomra adhat okot a kód alsóbb régióiban
ismétlődő gerillamintázat; khiméra madarak bizonyos csoportjai a
státusukat jóval meghaladó kommunikációs és aktivitási szintet
mutatnak. Szakértők szerint ezek az állatok kapcsolatban állhatnak a
káosz fertőzte régiókkal, ezért megkezdődött a szisztematikus
begyűjtésük és ártalmatlanításuk. A helyzetet komplikálja egy fiatal
látó váratlan felbukkanása, akinek sajnálatos módon sikerült
elmenekülnie, mielőtt a kihallgatására sor kerülhetett volna.
Oncaterius magában elátkozta az ezeréves békét, amitől annyira
elkényelmesedett az apparátus, hogy a legegyszerűbb rendfenntartási
feladatokba is beletörik a bicskájuk. Sebaj, előbb-utóbb a fiú is kézre
kerül.
S ami a legfontosabb: végre-valahára sikerült meggyőznie
konzisztóriumbeli társait, hogy számolják fel az összeesküvő bandát,
amelynek működéséről immár öt éve van tudomásuk. Ezt a kérdést
lerendezték tehát, egyszer s mindenkorra.
Végre valami, ami miatt nem kell, hogy fájjon a fejük.

A látogatás végül nem járt sikerrel: úgy intettek búcsút az udvari

jósnak, hogy a téves előrejelzés okát nem sikerült megfejteniük.
Másnap reggel visszatértek a Nagy Csarnokba, és Gadfium
egyenesen a palotába sietett, hogy részt vehessen a heti
kabinetértekezleten. Felállt a szőr a hátán ezektől a
megbeszélésektől, amiket – elvileg – azért tartottak, hogy a felső
vezetés tájékozódhasson a legújabb technológiai fejlesztésekről, és
megvitathassák a vészhelyzet kezelését szolgáló további
intézkedéseket. A vita rendszerint terméketlen szócséplésbe fulladt,
amelyben mindenki a saját egóját fényezte, és ahelyett, hogy
közeledtek volna az álláspontok, csak egyre távolabb kerültek a
megoldástól.
Ennek ellenére most is részletes beszámolót tartott az egybegyűlt
funkcionáriusok és udvari méltóságok előtt az elmúlt heti
munkájáról, majd felvázolt több megoldási alternatívát, miközben
mindvégig ott motoszkált benne a gyanú, hogy fölöslegesen tépi a
száját, hiszen a megoldást az adatsíkon kell keresni. Beszélt az
oxigéngyárról, a Vándorkövek völgyében tett látogatásáról, végül
rátért a kódszinten jelentkező anomáliákra, melyek az utóbbi időben
drasztikusan csökkentették az udvari jósda előrejelzéseinek
pontosságát.
A megbeszélést a versailles-i tükörterem korhű másolatában
tartották. Az asztalfőn a király ült, mellette jobbról Pol Cserse foglalt
helyet a Kódfejtők klánjának képviseletében, balról pedig Heln
Austermise tanácsnok személyi titkára. (A konzisztórium
elnökhelyettesének egy kilövési szimulációt kellett felügyelnie a
távoli Ogooué-Maritime-ben, ezért nem tudott hús-vér valójában
részt venni a találkozón.) A titkár kopaszodó, aszkéta alkatú férfi
volt, és makulátlan udvari egyenruhát viselt. Gadfium azon tűnődött,
vajon ilyen lesz-e Rasfline is, mire megöregszik.
– A helyből felszállási próbák és a szélcsatornatesztek a tervek
szerint haladnak – folytatta beszámolóját a titkár. Nem a saját
nevében beszélt, hanem felettese gondolatait tolmácsolta; szokatlanul
mereven és kifejezéstelen arccal ült, és a többiekkel ellentétben
sosem fészkelődött a székén. Személyiségét és öntudatát a tranzakció
idejére egyszerűen „kikapcsolták”. Gadfium hozzászokott már, hogy
olyanokkal beszélget, akik csak szócsőként vannak jelen.
– Nem kétlem, asszonyom – bólintott Gadfium. – De hasznos
volna, ha konkrét adatokat kapnánk a kísérletek eredményéről. Az
önök munkája kulcsfontosságú a további döntéseinkhez, és minden
bizonnyal…
– Asszonyom – vágott közbe a titkár –, bizonyára ön is tisztában
van a biztonsági kockázatokkal. Az adatsíkon terjedő káosz miatt az
információtranszfer egyre veszélyesebb. Ha továbbra is bizalmasan
akarjuk kezelni az eredményeket, nem küldözgethetjük őket nyakra-
főre, mindenkinek. Az ilyesminek beláthatatlan következményei
lennének.
Nyakra-főre, mindenkinek? Gadfiumnak már a nyelvén volt az
indulatos válasz, végül mégis lenyelte. Szövetségeseket keresve
körbepillantott a teremben; Cserse tanácsnok az asztallapon dobolt,
Austermise titkára mereven nézett maga elé, a klánok képviselői és
az udvari funkcionáriusok álmatagon pislogtak. A király hanyagul
hátravetette egyszerű, dísztelen köpenyét, és szórakozottan babrált a
mandzsettagombjával.
Biztosan valaki más fejében jár, gondolta Gadfium, egy sokkal
érdekesebb helyen.
– Értem, asszonyom – szusszant türelmetlenül. – De a félelmeit
nem tartom megalapozottnak. A közvetlen kapcsolat eddig is
biztonságos volt, és ahogy említettem, a döntéshozatalhoz
részletesebb információkra volna szükségünk. A kutatások jelenlegi
állása szerint…
– A kutatások jelenlegi állása szerint – emelte fel a hangját a titkár
– a vírusok mára olyan fejlettségi szintet értek el, hogy
adattranszferrel, sőt, akár egyes hibakereső mechanizmusok révén is
beférkőzhetnek a rendszerbe. Még az olyan hivatalos udvari
csatornák biztonságát sem tudjuk szavatolni, amelyen most én
beszélek önökkel. Ha kétségei támadnának, kérdezze meg Pol
Cserse-t; a tanácsnok úr a téma szakértőjeként bizonyára számos
esettanulmánnyal szolgálhat önnek.
– Azt hittem, léteznek relatíve egyszerű, matematikai elven
működő algoritmusok, melyek könnyedén megbirkóznak az ilyen…
– Attól tartok, asszonyom, hogy alábecsüli a veszély nagyságát
és…
Gadfium az asztalra csapott.
– Volna szíves hagyni, hogy befejezzem a mondatot? – ordította
magából kikelve.
A király felrezzent az ábrándozásból. A társaság tagjai
kényelmetlenül fészkelődtek az asztal körül. Egyedül a titkár bámult
maga elé bambán, mintha mi sem történt volna.
– Javítson ki, ha tévedek – tette hozzá Gadfium fagyosan –, de
úgy tudom, ezt a problémát már orvosoltuk.
Az asztalfőn Adijine följebb csúszott a székén; az apró mozdulat
elég volt ahhoz, hogy minden tekintet rá szegeződjön.
– Kutatásvezető asszony, megtenné, hogy elmagyarázza nekünk,
miért olyan fontosak ezek az adatok? – fordult széles mosollyal
Gadfiumhoz.
Gadfium elpirult, ami gyakran megesett vele, ha Adijine-nel
beszélt.
 – Nem kétlem, felség, hogy az Ogooué-Maritime-i kollégák
maximális elkötelezettséggel és kifogástalan szakmai
felkészültséggel állnak a munkájukhoz – kezdte –, de úgy vélem,
hogy egy külső, független szakértői csoport növelhetné a folyamat
hatékonyságát, és biztosíthatná, hogy a kutatás, amely mindannyiunk
jövője szempontjából életbevágóan fontos… mert, ugye, ebben
mindannyian egyetértünk? – Többen bólogattak, mire Gadfium
folytatta. – …szóval a független szakmai kontroll lehetővé tenné,
hogy a maritime-i bázis működése optimális legyen.
Miközben beszélt, a király előrehajolt, és ajkát elgondolkodva a
két ujja közé csippentette, mintha egyetlen szavát sem akarná
elszalasztani.
– A fertőzést magam is komoly veszélynek tartom – folytatta a nő.
– Bármit teszünk, a nanorobotok előbb-utóbb feltörik az
adatbiztonsági alrendszert.
– Amennyiben kétségei vannak az óvintézkedéseink
hatékonyságát illetően – kezdte a titkár sértődötten –, Cserse
tanácsnok úr számos példával…
– Köszönjük, tanácsnok asszony. – A király bátorítóan
rámosolygott a titkárra, s egy legyintéssel belefojtotta a szót. –
Gadfium asszonynak igaza van. Javaslom, hogy alakítsunk
bizottságot, ami az adatbiztonságért és a vírusvédelemért felelős.
Cserse megfontoltan bólintott. Odafordult egyik kísérőjéhez,
súgott neki valamit, mire az biccentett, hátradőlt és behunyta a
szemét.
Adijine Gadfiumra mosolygott. A nő válaszul kivillantotta a
fogsorát, és igyekezett hálás arcot vágni, pedig szíve szerint
feldöntötte volna az asztalt, és artikulálatlan sikoly kíséretében,
hajtépve rohant volna ki a teremből.

– Éljen a bürokrácia – dünnyögte rosszkedvűen, ahogy Rasfline és

Goscil társaságában kicsoszogott az előcsarnokba.
Az értekezlet befejeződött, a résztvevők felálltak, és kisebb-
nagyobb csoportokba verődve beszélgettek. Gadfium ilyenkor
általában maradni szokott, mivel a fontos kérdések gyakran a
hivatalos program előtti vagy utáni kötetlen beszélgetéseken dőltek
el, de most úgy érezte, nem bírná hallgatni a tanácsnokok üres
fecsegését.
– Legalább elgondolkodtatta őket – jegyezte meg halkan Rasfline,
miközben az üvegajtónál maga elé engedte az asszonyt.
– Ezeket? Ugyan már! – legyintett Goscil. – Az űrtechnológusokat
sose érdekelte a káosz. Azt képzelik, hogy az ő informatikai
rendszerük kikezdhetetlen.
– Eddig egy vírust se kaptak be – szögezte le Rasfline. – Remek
tűzfaluk van, azt te sem vitathatod.
Goscil felhorkant.
– Alig egy éve hozták létre, és két hónapja ölnek komoly
energiákat a fenntartásába. Nem adok fél évet se, hogy összeomoljon
a rendszer.
– Nocsak, hirtelen vírusszakértők lettünk, hm? – gúnyolódott
Rasfline, és odabiccentett Austermise-nek, aki elmélyülten
beszélgetett egy magas rangú hivatalnokkal.
Goscilről lepergett az irónia.
– Porszemnél kisebb nanorobotok is léteznek, ha nem tudnád.
Észre se veszed, hogy lenyeltél egyet, és már be is jutott a
csíramentes kutatóközpontba, tűzfal ide vagy oda!
Rasfline vállat vont.
– Az Ogooué-Maritime-i rendszer egyelőre tiszta, és ez a lényeg.
Egy-két kisebb fejlesztés, és az is fog maradni.
– Mondom, fél évet se adok nekik – ismételte Goscil. – Akarsz
fogadni?
– Nem, köszönöm. A szerencsejáték az ostobák sportja.
Gadfium nyugtalanul pillantott körbe az előcsarnokban lézengő
udvaroncokon, aztán intett.
– Menjünk!
Rasfline szó nélkül követte. Goscil egy darabig habozott, aztán
vállát vont, és durcás arccal a nyomukba szegődött.

Gadfium szabadnapot adott magának és kísérőinek. (Rasfline azonnal

visszasietett a tükörterembe, hogy a karrierjét építse, Goscil viszont
hazament és körülbástyázta magát nassolnivalóval, hogy a közösségi
adatbázisban nyomozzon évezredes, okkult rejtélyek után, amiket
asszisztens kollégája a „mesebeszéd”, illetve a „kimondott blődli”
kategóriába sorolt.) Az asszony kényelmes, hétköznapi öltözékre
cserélte udvari díszruháját, majd átsétált a palota huszadik századi
Milánót imitáló szórakozónegyedébe, ahol az udvari elit hódolt a
hedonista élvezeteknek. Öt évvel ezelőtt járt itt először és utoljára,
amikor Adijine maga mellé rendelte házi tudósnak, és a hivalkodó
üzletek és éttermek már akkor sem nyerték el a tetszését, a sznob
közönségről nem is beszélve. A véleménye azóta sem változott,
csakhogy most nem szórakozni jött. Valamit el kellett intéznie.
– … vagyis, ha jól értem, ön egy komplett személyiséglenyomatot
akar készíttetni magáról.
– Így van. Egy kópiát, amit magam helyett delegálhatok a kódba.
Egy félhomályos üzlethelyiség, divatos nevén álombazár hátsó
fertályában szürcsölgette a kávéját egy évszázados, ónix
dohányzóasztal mellett.
– Többféle modellt javasolhatok – csacsogta az eladólány –, attól
függően, hogy szolgáltatásainkat milyen célra kívánja igénybe venni.
– Szexuális célra – vágta rá Gadfium.
– Áh, értem!
A lány az üzlet vezetőjeként mutatkozott be, vagyis valamelyik
klánfőnök kölyke lehetett, akit ezzel a munkakörrel akartak
felkészíteni a nagybetűs életre. (Hát igen, gondolta Gadfium,
nemcsak az alsóbb néprétegek fiai kezdik nemszeretem-munkával a
karrierjüket.) Karcsú volt és nőies, mégis acélosan kemény.
Testhezálló vörös ruhát viselt, hosszú szárú csizmát és hivalkodó
karkötőt. A bőre fénylett, mint az alabástrom, szemei égszínkékben
ragyogtak. Szabályos vonásait mintha tervezőasztalon szerkesztették
volna.
– Elfoglalt ember vagyok – magyarázta Gadfium. – Egy hús-vér
kapcsolat nem férne bele az életembe. A partnerem szintén vezető
beosztású, ráadásul földrajzi értelemben távol élünk egymástól, ezért
döntöttünk úgy, hogy lemásoljuk magunkat, és a lenyomatainkat
összeeresztjük a kódban. Aztán letöltjük az emlékeiket, vagy ilyesmi.
– Ajkához emelte a kávéscsészét, és hangosan beleszürcsölt.
A lány rosszallóan elfintorodott, aztán ismét felöltötte a
pókerarcot, és megigazította vörös tűvel összetűzött hajkoronáját.
Gadfiumnak megakadt a szeme a hajdíszen. Nicsak, gondolta, egy
receptorkészülék, méghozzá méregdrága, diszkrét darab; igazi
kuriózum.
– Mint azt bizonyára ön is tudja – duruzsolta a lány –, ennél a
típusnál kompatibilitásproblémák léphetnek fel, különösen, ha a
kedves ügyfél kiváltságos.
– Igen, hallottam róla. Azzal is tisztában vagyok, hogy leginkább
az a teljesszemélyiség-kópia szokott rendetlenkedni, amit én
szeretnék. De már döntöttem; vállalom a kockázatot.
– A személyiségjegyek összességét magában foglaló változatok
valóban hajlamosak az önállósodásra. Előfordulhat, hogy bizonyos
idő eltelte után egyáltalán nem feleltethetők meg a forrásszemélynek.
– Csupán néhány hétig lesz szükségem rá, kódidő szerint mérve;
legfeljebb egy-két hónapra.
A lány bólintott, és színpadias mozdulattal keresztbe tette a lábát.
– A kapcsolat stabilitását legföljebb negyed évre tudjuk garantálni
– mondta. – Ügyfeleink többsége azért nem választja ezt a
megoldást, mert egy saját életet élő másolat kellemetlen
komplikációkkal járhat, különösen egy szerelmi liezon esetében.
Gadfium elmosolyodott.
– Az ügyfeleik túlságosan földhözragadtak – jelentette ki
határozottan, és az asztalra tette a csészét. – Mikor kezdhetjük?
– A folyamat elindításához a klánja engedélye szükséges – kezdte
a lány, és kutató pillantást vetett Gadfiumra. – Ha ezt beszerezte,
jöjjön el újra, és mi boldogan…
– Én vagyok a klánom akkreditált képviselője. Nincs olyan
meghatalmazás vagy jogosítvány, amivel ne rendelkeznék, efelől
biztosíthatom.
– Értem. Nos, ez esetben már csak egyvalamit szeretnék öntől
kérni – folytatta a lány kényszeredett mosollyal –, ez pedig a
diszkréció. Az általunk nyújtott szolgáltatás természetesen jogtiszta
és teljességgel legális, egy efféle beavatkozással mégsem célszerű…
dicsekedni. Kérem, hogy az információt csak azokkal ossza meg,
akikben feltétlenül megbízik, és akiknek nincsenek etikai vagy
morális kifogásaik.
– Számunkra is fontos a diszkréció – bólintott Gadfium. –
Mindössze ketten fogunk tudni a dologról: én és a partnerem.
– Rendben. Nos, a másolat készítésekor rá fogunk csatlakozni az
ön neuronhálójára, ami normál esetben csak a klinikai halál
pillanatában lép működésbe. Ez a készülék arra való, hogy…
– Tisztában vagyok vele, mire jó a neuronháló.
– Értem. Meg kell említenem még, hogy elhanyagolható
százalékban ugyan, de a rácsatlakozás során fennáll annak a
veszélye, hogy…
– Az, kedvesem, legyen az én gondom. Kezdjünk hozzá!

Gadfium fejében egy második Gadfium ébredt öntudatára, és

csodálkozott a világra az eredeti Gadfium szemén keresztül. Ilyesmit
érezhet Austermise titkára, jutott eszükbe egyszerre, és tompa, távoli
visszhangként hallották a másik gondolatát.
A félhomályos fülke függönyét girlandos, bonyolult mintázat
díszítette. A hátradönthető szék szilárdan tartotta az asszony fejét.
Idős, komoly tekintetű, fehér köpenyes nő hajolt fölé, mellette egy
csinos, tetőtől talpig vörösbe öltözött lány állt.
– Mi az első gyerekkori emléke? – kérdezte a fehér köpenyes nő.
– Egy kék hinta – felelte ő. Másik énje azt gondolta: persze, a kék
hinta, de mi van a… – Nem, dehogy! Az apám, amikor átugratott egy
patak fölött, és leesett a lóról. (A lóról? Ez érdekes.)
A nő bólintott.
– Köszönöm. Még mindig azt szeretné, ha leválasztanánk a
személyiséglenyomatát, és behelyeznénk a kódba?
– Igen. – Gadfium a nő felé akarta fordítani a fejét, de nem tudta
megmozdítani. – Most azonnal, ha kérhetem.
A nő lehajolt és babrált valamit a nyaktámaszon.
Az idegen a függöny résén át lépett be a fülkébe, a két nő háta
mögött. Hangtalanul mozgott, akár az árnyék. Gadfium csak akkor
vette észre, amikor a fehér köpenyes nő fölegyenesedett. Konzervatív
szabású, sötét öltönyt viselt, és valami láthatólag nem stimmelt az
arcával. A kezében zömök, fekete tárgyat szorongatott. Gadfium csak
akkor jött rá, hogy fegyver, amikor a csövét rá irányozta.
Rémülten felkiáltott. A piros ruhás lány hátrapillantott, mire a
férfi fürgén célpontot váltott, és meghúzta a ravaszt.
A lövés tompán dörrent. A lány eldőlt, mint egy krumpliszsák,
vére a függönyre fröccsent. Gadfium énjei elképedve bámulták a
jelenetet valós időben…
…és kódidőben is. A fehér ruhás nő fölnézett, keze a széktámlán
matatott.
Gadfium érezte, ahogy a másik énje leválik róla, és zuhanni kezd,
mint a kioldott bomba. Szédítő érzés volt, mindkettőjük számára. A
lány már a padlón hevert, amikor a férfi a fehér köpenyes nőre
irányozta a fegyvert. A lövés pontosan a szeme közt találta el. A
becsapódás erejétől megpördült, és összeesett. Gadfium inkább
érezte, mintsem látta a spriccelő vért. Még mindig fogoly volt;
mintha a nyakát acélszögekkel verték volna át, vagy betonba
ágyazták volna. Tehetetlenül várta a halált.
A gyilkos merev, maszkszerű arca felé fordult, a fegyver csöve
rászegeződött. Hiába rúgkapált, hiába tapogatózott vadul a
nyaktámaszon, a kioldó gombot vagy kart keresve.
A férfi odalépett mellé, és a fegyvert a halántékához szorította.

…az idő lelassult és rágógumi módjára megnyúlt. A

személyiséglenyomat kizuhant a fülkebeli jelenetből, alig egy
másodperccel azelőtt, hogy támadója lepuffantotta volna a fehér
köpenyest.
Gadfium sokszor járt már a kódban, igaz, mindig valamiféle
eszköz segítségével – receptorhálós sisakot húzott, vagy speciális
kontaktszéken ült –, ezért a spontán navigációban kevésbé volt
járatos. Hiányzott belőle az a rutin és tudás, amit az átlagember az
anyatejjel szívott magába, így digitalizált énjének jó néhány
másodpercébe telt megbizonyosodni róla, hogy senki sem követi,
legalábbis egyelőre. Óvatosnak kellett lennie; amíg csak az
álombazár hardverében létezett, nem kapta meg a szabad mozgást
biztosító, hivatalos azonosítót.
Először a fülkében és az üzlethelyiségben nézett körül. Tudni
akarta, miért kellett egy embernek meghalnia, és miért várt két
másikra szabályos kivégzés.
Semmi gyanúsat nem talált. Úgy tűnt, a boltban és a környéken
minden a legnagyobb rendben van. Nem zárták el vagy árnyékolták
le biztonsági okokra hivatkozva a lokális adatbázist, és a helyi
adatforgalomban sem volt fennakadás. A palota korlátozásmentes
területnek minősült, határait viszont erős kordon védte; logikusnak
tűnt a következtetés, hogy az orgyilkost valahonnan a közelből
irányítják, de csalódnia kellett. Ha a palota védelmi rendszerei
valóban feltörhetetlenek, akkor nincs jobb megoldás a kényes ügyek
elintézésére, mint egy golyó a fejbe. De miért akarná őt bárki
lepuffantani? Mindegy, gondolta, ezen később is ráér töprengeni.
Alaposan szemügyre vette a hardvert a szobában. Csak ki kell
kapcsolnia a rácsmezőt… meg is van. Most már eltűnhet, bottal
üthetik a nyomát! Megtorpant és visszanézett. Talán még
megmenthetné önmagát…
Gyors pillantást vetett egykori énjére és a fülkében zajló
eseményekre. A másik Gadfium által látott kép mozdulatlan volt,
akár egy pillanatfelvétel. Ránagyított a részletekre, és bosszankodva
állapította meg, milyen tökéletlen műszer az emberi agy;
szánalmasan alacsony volt a kép felbontása és az adatfeldolgozási
sebesség, a kép széle szürkébe mosódott. És milyen vontatottan telik
az idő! Kész kínzás egy gyilkosságot lassított felvételben nézni,
pláne azzal a tudattal, hogy te vagy az áldozat; a fehér köpenyes nő
csak most fordult a zaj irányába, a fegyver csöve milliméterről
milliméterre araszolt felé…
Hátat fordított a jelenetnek. Először azt kellett kitalálnia, hogyan
kapcsolja ki a nyaktámaszt, aztán lépésről lépésre megtervezni, mit
csináljon eredeti énje; ki kellett dolgoznia a mozdulatait, a lehetséges
menekülési alternatívákat, és komplett akciótervbe fogni, hogy
beleültethesse a valóságbeli Gadfium fejébe. Való időben alig egy
másodperc állt a rendelkezésére, a kódban néhány óra.
Nehéz menet lesz, gondolta.

A fegyver hideg csöve a halántékához nyomódott. Behunyta a

szemét.
A személyiséglenyomata ezt a pillanatot választotta, hogy
berobbanjon a fejébe, ugyanazzal a lendülettel, ahogy az előbb levált
róla. Émelyítő érzés volt.
– Gyerünk! – hallotta a saját hangját.
A nyaktámasz engedett, ő pedig kiszabadult a szék fogságából.
Pontosan tudta, mit kell tennie: komplett koreográfia állt készen a
fejében, egy gondosan megtervezett, sokdimenziós mintázat.
Mindössze annyi volt a dolga, hogy követi a tér, az idő és a választási
lehetőségek elágazásait.
– A fény a fülkében kialszik… most. – Úgy is történt.
Mintha kívülről irányítanák a testét; lebukott és oldalra kapta a
fejét. Ekkor eldördült a harmadik lövés, de a golyó már csak a
nyaktámaszt fúrta át. A könyökével előrelökte magát, jobb lábát
hátrahúzta, és teljes erejéből fölfelé rúgott.
A férfi alkarcsontja reccsent. Gadfium hagyta, hogy a lábát
továbbvigye a lendület, s közben kezével ellökte magát a széktől, de
nem állt fel, hanem guggolva a földön maradt. Ütött egyet fölfelé, de
támadója nem úgy reagált, ahogy számította, így ökle a férfi
mellkasát súrolta. Amaz zihálva, fújtatva tántorgott a sötétben.
Ekkor egy kemény, súlyos tárgy esett a fejére. Egy pillanatra azt
hitte, leütötték, de az ütésnek nem volt ereje; a gyilkos a jelek szerint
elejtette a fegyvert. Vakon tapogatózott utána a földön, és pár
lépéssel arrébb meg is találta.
Kódbeli énje felkapcsolta a lámpát. A férfi a földön hevert a
függönybe gabalyodva, sérült karját szorongatta. Az asszonyt
méregette sötét pillantással, aztán megremegett; a szeme fönnakadt,
tagjai elernyedtek, feje a mellkasára bukott.
Gadfium támolyogva megállt fölötte. Éppen azon tűnődött, mitévő
legyen, amikor valaki a nevén szólította.
A fehér köpenyes nő néhány lépésnyire hevert a padlón. A
homlokán tátongó sebből még mindig szivárgott a vér, szeme
üvegesen meredt a semmibe. A szája gépiesen mozgott, akár egy
bábué.
– Gad… fi… um – nyögte.
Gadfium még egyszer szemügyre vette harcképtelenné tett
támadóját, aztán letérdelt a nő mellé, és úgy helyezkedett, hogy
szemmel tarthassa a férfit.
– A doki még nem halt meg. Az emlékeit bemásolták a kódba, de
a teste még él – suttogta a hang, majd hozzátette: – Én vagyok az; te
vagy. Figyelj rám! A gyilkos csak tetteti, hogy elájult. Üsd le, amíg
nem késő! Legjobb lesz, ha a pisztollyal vágod fejbe. Ne tétovázz,
különben kénytelen leszel megölni.
Gadfium körül megfordult a világ, a gyomra görcsbe rándult.
 – Nem megy – lihegte, és megbabonázva bámulta a nő arcán sűrű,
ragacsos csíkban végigcsordogáló vért.
– Nincs más választásod – hörögte a haldokló. – Igyekezz!
– Lehet, hogy tényleg elájult, és…
Másik énje felsóhajtott.
– Elkéstél.
A férfi hirtelen felpattant, és ép kezét a magasba lendítve
Gadfiumra vetette magát. Az asszonynak épp csak annyi ideje
maradt, hogy felemelje a fegyvert, és csukott szemmel meghúzza a
ravaszt. A pisztoly nagyot rándult a kezében.
Amikor kinyitotta a szemét, támadója arcra borulva hevert a
földön, markában arasznyi tőrt szorongatva.
A halántéka alól előkúszó vértócsa tanúsága szerint eltalálta.
Rémülten kiejtette a pisztolyt a kezéből. Amikor ismét megszólalt
a hang, az asszony összerezzent.
– Fogytán az időnk. Add a lány hajtűjét, de siess!
Ez már túl sok volt neki. Minden porcikája remegett, mozdulni is
alig bírt. Egy végtelennek tűnő másodpercig tehetetlenül bámulta a
szanaszét heverő holttesteket és a padlón összefolyó vértócsákat.
Amikor a gyilkos vére egybekeveredett a doktoréval, úgy érezte,
valami elpattan benne. Eleredtek a könnyei.
Gyerekkorában sírt utoljára.
Végül mégis összeszedte magát; megtörölte az orrát, és
odabotorkált a halott lányhoz. Kihúzta a kontytűt a copfjából, s
igyekezett nem észrevenni rajta a vörösen csillogó vércseppeket.
Sebtiben a hajába tűzte.
– Most hallasz?
– I… igen – válaszolta Gadfium remegő hangon.
„Nem kell hangosan válaszolnod – visszhangzottak a fejében a
szavak. – Elég, ha kigondold a választ.”
„Értem. Te… én vagyok?”
„Igen. A kódbeli lenyomatod.”
„És te tervelted ki ezt az egészet?”
„Úgy van. Jól érzed magad?”
„Voltam már jobban is. Most hogyan tovább?”
„Vedd magadhoz a fickó kését, a tokját a farzsebében találod. A
pisztolyra is szükséged lesz, a töltényekkel együtt. El kell tűnnöd
innen, minél hamarabb. Ha azt teszed, amit mondok, ki tudlak vinni.”
„Várj! Miért akartak megölni?”
„Mert az összeesküvéseteket leleplezték, és te be akartál lépni a
kódba. Sietned kell.”
Gadfium lehajolt a férfihoz. Kis híján elhányta magát, amikor a
sötétlő vértócsában megpillantotta saját tükörképét. Reszkető kézzel
kutatta át a zsebeit.
„A biztonságiak küldték rám?” – pislogott a halottra.
„Igen.”
„Honnan tudták…?”
„Mondtam már: valaki beköpött. Ne kérdezd, ki volt, még nem
sikerült kiderítenem.”
Gadfium, kezében a teli tölténytárral mozdulatlanná dermedt.
„És a többiek? Őket is elkapták?”
„Fogalmam sincs. Még nem mertem kapcsolatba lépni velük,
nehogy felfigyeljenek rám. Igyekezz már, jó?”
„Valaki elárult… – Gadfium a függönyre meredt. – Képtelenség.”
„Az ég szerelmére, siess! Fogd a fegyvert, és menekülj! Ahogy
kilépsz az ajtón, az első utcán fordulj balra.”
– Valaki… – motyogta Gadfium fennhangon, miközben zsebre
vágta a kést és a pisztolyt – elárult.
„Mozgás! Gyerünk már, gyerünk, gyerünk!”
 3.

Sessine egyszerű vászonruhát viselt, a vállán könnyű matrózzsák

lógott. Az utolsó hegyvonulat tetejére ért; a táj egyetlen nagy
hullámként omlott alá a szirtről, hogy a ködös távolban belesimuljon
a tengerbe. A homokszínű pusztaság egy-egy sziklától és csenevész
bokortól eltekintve csupasz és jellegtelen volt. Itt-ott délibáb
reszketett a talaj fölött, nem létező tavak s patakok vizével csalogatva
a szomjas utazót. A fák lombja izgatottan susogott.
Nap nem járt az égen, a fény mintha egyszerre sugárzott volna az
égbolt minden pontjából, aminek a színét a felületes szemlélő
világoskéknek mondta volna, de alaposabb szemrevételezés után
sötétkéknek, sőt, lilának látszott, s amikor az ember hosszan figyelte,
feketébe fordult. A sötétbe azután – némi fantáziával – fényes
pókhálóvonalakat lehetett beleképzelni, azon túl pedig szikrázó
csillagok és tarka bolygók tündököltek a Földről sosem látható,
ismeretlen konstellációkban. Sessine valahogy ismerősnek találta
őket, bár még sosem hallott róluk. Újból a fákra pillantott, mire az ég
színe visszaváltott világoskékre.
Ahogy szétnézett a lapályon, a talaj egyszer csak megtelt
keréknyomokkal és girbegurba ösvényekkel, melyek olyan sűrű,
kócos szövetet alkottak, hogy a föld már-már nem látszott ki alóluk.
A vonalak vibrálva futottak a horizontig, ahol széles országutak
szalagjai fénylettek. A forgalom túl gyorsan haladt rajtuk ahhoz,
hogy bármiféle formát vagy alakot meg lehessen különböztetni,
mintha egybefüggő fémmassza hömpölygött volna az aszfalton. A
keskenyebb utakon hosszú karavánok haladtak, de olyan sebesen,
hogy követni is alig lehetett őket. A táj zsongott és lüktetett.
Egy szempillantás, és az egész jelenés eltűnt.
Sessine kérdőn fordult fiatalabb énjéhez.
– Megérkeztünk az elágazáshoz – bólintott Alan. – Remélem,
mindenre emlékszel.
Sessine fanyarul elmosolyodott.
– Ha valamit elfelejtettem volna, honnan tudnám, hogy
elfelejtettem?
– Hmm. Mondd el, mire emlékszel!
 – Végig kell mennem ezen a senkiföldjén – mondta, és fejével a
síkságra bökött.
– Miért?
– Hogy elrejtőzzek. És hogy megkeressem azt, aki meg akar
találni. Befogadom mindazt, amit odakint találok, és eggyé válok
vele.
– Meg fogsz változni.
– Már megváltoztam.
– Más ember leszel. Talán meg is halsz.
– Ez az ember sorsa. Meghosszabbítottuk az életünket, de nem
lettünk halhatatlanok.
Kódbeli énje megvakarta a fejét.
– Remélem, mindent átadtam neked, amire szükséged lehet.
– Azt én is remélem. Veled mi lesz?
Alan a kőtorony felé intett, mely a sustorgó lombokon túl
derengett a távolban.
– Visszamegyek – mondta –, és folytatom, ahol abbahagytam;
nyomozok, kutakodom, terveket szövök. Várom, hogy visszatérj.
– Hát… sok szerencsét.
Bár a virtuális világban az efféle gesztusok céltalannak tűnhetnek,
mégis hosszan szorongatták egymás kezét. Fiatalabb énje a sivatag
felé bökött, ahol még halványan ott lebegett az iménti nyüzsgés
szellemképe.
– Hosszú út lesz. És fáradságos.
– Legalább biztonságban leszek. Lassan járj…
Alan komolyan bólintott.
– Jó utat.
– Neked is.
Egyikük sem nézett hátra. Alan visszafelé indult a fák között
kanyargó ösvényen, egyenesen a torony irányába, Sessine pedig
ereszkedni kezdett lefelé a lankás hegyoldalon.

Odalent kiszáradt, kopár félsivatag fogadta. Az ösvények olyan sűrűn

keresztezték egymást, hogy az egész vidék egyetlen hatalmas
országútnak tűnt. A léptei nyomán felkavart por lustán lebegett
utána, s ő azon tűnődött, vajon a fel-feltámadó szél milyen
kódszegmensből származhat. Megállt és visszanézett a hegyek felé, a
szirteket borító erdőre. Az erőd ködös sziluettje rég a távolba veszett.
Lábnyomai egyenes vonalban húzódtak mögötte visszafelé, a
hegycsúcs irányába.
Ahogy egyre mélyebbre hatolt a pusztaságba, más lábnyomokat is
látott, melyek különféle irányokba tartottak. Aztán egy sor lapos
kőbe botlott, amelyek egymás mellett hevertek, akár egy természetes
ösvény. Végigment rajtuk, s amikor a kövek elfogytak a lába alól,
találomra irányt változtatott.
A következő sziklakupacnál lehuppant a földre, és levette a
cipőjét. A talpát barázdák szabdalták, egyik szélétől a másikig.
Megpróbálta megváltoztatni a mintázatukat, mire a csíkok
párhuzamos hullámokká görbültek. Ugyanezt megcsinálta a másik
cipőjével is, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a kód
formaátalakító funkciója, ha alapszinten is, de még működik.
Megkísértette a gondolat, hogy belenéz a zsákjába (állítólag hasznos
holmik vannak benne; fiatalabb énje legalábbis ezt állította), de Alan
mintha arra kérte volna, hogy idő előtt ne nyissa ki. Legalábbis
valami ilyesmi rémlett neki.
A hátára kanyarította hát a zsákot, és tovább poroszkált.
Egy helyütt sipító, vinnyogó hangot hallott a homok alól, a közeli
sziklák repedéseiből. Körbenézett, és megállapította, hogy egy
szupersztrádához ért. Ahogy alaposabban szemügyre vette a
környéket, észrevette az adatartériát: egy irdatlan cső futott a sivatag
porában a látóhatár egyik szegélyétől a másikig, amiben az áramló
massza vízesés módjára morajlott. Maga a cső is tekergett, akár egy
óriáskígyó; lomha teste ide-oda lengett, hullámokat vetve és hurkokat
kanyarítva, olykor pedig teljesen elemelkedve a földtől, hogy aztán
újra beledöndüljön a porba.
Az első gigantikus csőnél hosszasan elidőzött, leült mellé és
kíváncsian figyelte. A sztráda egy ideig távolodott tőle, majd újra
elindult felé, útjában simára döngölve a homokot. Sessine-nek a
folyódelták jutottak eszébe, ahol naponta új ágak születnek és
iszaposodnak el, s ahol az áradó víz hatására folytonosan
vándorolnak a szigetek.
Aztán elindult a cső mentén, és nemsokára talált egy helyet, ahol a
sztráda két homokdomb közt hídként ívelt át. Pusztán kísérleti
jelleggel (nem mintha bármi dolga lett volna a túloldalon) átfutott a
súlyos ív alatt.
Semmi nem történt. Ezt elégedett félmosollyal nyugtázta, és
tovább ballagott.
Kis idő múlva langyos szellő támadt. Noha nem volt melege,
örömmel tartotta a fuvallatba az arcát, mert a szél az eddigiekhez
képest némi változatosságot jelentett. Ekkor döbbent rá, hogy nem
érez szomjúságot, sem éhséget, sőt, ami azt illeti, fáradtságot sem.
Ezen felbuzdulva futni kezdett. Minden erejét beleadva rohant, ám
egy idő után mégis kénytelen volt megállni. Zihálva, oldalát
tapogatva nekidőlt egy kis sziklapárkánynak, s amikor kiszuszogta
magát, újra felvette a korábbi kényelmes sétatempót.
A sivatag fölött szürkülni kezdett az ég.
Miután besötétedett, a horizonton fenyegető, kísérteties árnyak
kezdtek táncolni, kavarogni. Elindult feléjük, s ekkor csillogó
vonalak és pontok jelentek meg az égen. Hogy gyorsabban teljen az
idő, kinézett magának egyet-egyet, és sokáig figyelte. Az adatháló
időnként átrendeződött, és a lelke mélyén tudta, hogy az égi
fényjáték jelent valamit, mégsem sikerült megfogalmaznia, hogy mit,
mintha a megfelelő fogalmak az agya mélyén, egy eldugott, pókhálós
szögletben rejtőznének. Majd leporolja őket és felfedezi a
jelentésüket, gondolta, ha itt az ideje.
A homokból olykor előbukkantak a széles ösvények és sztrádák,
bár ahogy mélyebbre hatolt a senkiföldjén, ezekkel egyre ritkábban
találkozott.
Gondolataiba mélyedve bandukolt tovább, egyik lábát a másik
után téve. Nem gondolt semmire.
Kis idő után szédülni kezdett. Hangokat hallott, fényeket
hallucinált maga köré, és egyre gyakrabban botlott meg képzelt
kövekben és gyökerekben. Földi életében érezte magát ilyen
nyomorultul utoljára, amikor elalvás előtt egy váratlan izomgörcs
visszarántotta az valóságba. Egy virtuális földkupacban majdnem
hasra esett.
Úgy döntött, lepihen egy kicsit. Némi kutakodás után talált egy
alkalmasnak tűnő helyet egy szikla tövében. Letelepedett, zsákját a
feje alá gyömöszölte, és azonmód mély álomba merült.
 4.

Tudod micsinálok veled ha nem válaszossz azonnal dörrenek a vén

szürke varnyura aki a markomba vergödik csapkod vernyikál.
Mind montam a griff fészekbe ülök a magányos szirt bütykös
ujján magasan a sivatag fölöt és nagyba derüssen tépkedem a szürke
varnyu tollajit a karmajimmal 1iket a másik után s közbe dudolok
danonászok probállom eggyüt müködésre birni a makacskodo
joszágot.
Ezér csunyán megfizecc te perna hajder recsegi a varnyu. Vigyél a
többijekhez és akkor el felejtyük az egésszet külömben… kráhh!
Hát eegen kicsit meg csavargattam a csörit neki a nyomaték
kedvéjér.
Te mocskos álat visittya ö.
Akkor ugy döntök ideje meg ereszteni 1 fajsujjos fenyegetö
nézést. Le eresztem a fejemet az ö szintyére és bele bámullok a kicsi
fekete gomb szemébe. Probájja el fordittani a fejét de én úgy
szorittom hogy ne tuggya egész közerröl meredek a képébe bár nem
veszéjesen közerröl nem ettem meszet. A varjak nem tuggyák
forgatni a szemüket utyhogy a ficko a pislogohártyájával verdes
mind aki homok viharba kerütt hogy ne lásson. Ha nem lennék ojan
nagy böszme péddány talán sikerünne is neki de az vagyok utyhogy
nem sikerül nem ám.
A griffek közeli rokonok a hárbjákkal és aszt minden gyerek
tuggya hogy a hárbják ugy ölik meg az áddozatajikat hogy el törik az
összes csontyukat rapityomra. Az öreg varnyu ki taláhhatta a
gondolatomat mer össze fosta magát de télleg szo szerint.
Más szoval 1 tocsa hig ürüléket termett a fészekre 1 kevés a
karmomra is rá fröcsent. Rá nézek a varnyura hát nem lehetet a
kifejezésem valami baráccságos.
Bobo bocsánat motyogja reszketegen. Igazán sajnálom. Mindent
el mondok amit tudni akarsz csak ne báncs.
Hmm mondom és fel emelem hogy lássa amit a fészkemre csinátt.
Még meg gondolom.
Mit akarsz tudni rikottya rémütten. Keresel valakit?
Bele nézek a képibe közerröl. 1 hanygyát felelem
jelentöségtejjesen.
1 micsodát?
Hallottad nem? De kezgyük talán a hárbjákkal teszem hozzá
kegyessen.
A hárbjákkal? Hisz azok el tüntek.
Most én kérdezek vissza hökkenten. El tüntek hogy érted eszt?
Hát el tüntek a kodbol. Mind 1 szálig.
És hova tüntek?
Mit tudom én mongya. 1 ideje furán idegenül visekkettek mindha
ki cserétték vonna öket asztán 1szer csak fel szivottak nyom nékkül.
Nézz utána ha nem hiszed.
Utána nézek ne féjj utyhogy ne probájj át rázni. És mi van a
nyuzot pofával aki aszt mongya idididedidedididi? Gondolom van
neve meg rendes fizimiskája amikor éppen nem másokat rémiszget a
varcsos nyevvével?
A vén szürke 1 pillanatra le dermed asztán remegni kezd egész
testébe mindha rohama lenne asztán 1 szer csak nevetni kezd csak
ugy rázza a röhögés.
Arra gondossz vihogja hisztérikussan ami mingyár le csap rád a
hátad mögül?
Na erre el fut a pujka méreg. Minek néz ez engem kérdezem és
meg rázom hogy csak ugy csörögnek a csontyaji. Gondolod hogy fel
ülök az ocska kis trükjeidnek?
Idididedidedididididedidedededididi sikittya 1 hang a hátam
mögöt.
Na erre nem számitottam be vallom nagyot nézek.
Veled majd máskor fojtattyuk mondom a meg visett varnyunak és
ki présellem belölle a szuszt jol össze gyüröm gombocba mind 1
hasznátt zseb kendöt.
Asztán meg pördülök és oda vágom a halot varnyut ahol a
borzammas fejet sejtem s közbe el rugaszkodok a fészektöl bisztos
ami bisztos.
Idedidididididididedidede rikottya az ellen felem és a varnyu
teteme miszlikbe robban mielöt orba talánná. Sokkal nagyob most
mind a muttkor és saját szárnya is van mind 1 denevérnek véres és
nedvesen csillogo. Joég ez még nállam is nagyob s a fogai élesek
mind a penge. Mégse menekülök ahogy eredetileg tervesztem 1 hejbe
lebegek csapkodok a szárnyammal és bámulom az meg vissza bámul.
Ididididididededidideddedidedi jodlizza ujra és nöni kezd dagadni
mingyár be kebelez mind 1 vörös orjásbojgo. De nem dölök be a
trüknek mer igazábol nem let nagyob ez 1 át verés. És télleg a
következö pillanatba meg pillantom a valodi fejet ahogy repül felém
mind a gojo a robbanás leple alat.
Ez az én fészkem hazaji pája.
Közeleb evezek és le csapok 1 akkammas hordalék fatörzsre jo
vastag még ágak meg levelek is vannak rajta. A törzs föl csapodik
ágastul mindenestül 1enest a pofájába a nyavajásnak. Bele is szorul
az ididididididede-prf!
A szárnya bele gabajodik az ágakba hijába csapkod kapaszkodik a
fával 1 üt le zuhan a fészekre. Most sipirconni kéne de nekem sose
vott erösségem a meg fontottság talán zuttyant vagyok meg flugos
minden esetre el határozom hogy maradok söt vissza is támadok.
Még 1et csapok hogy akkalmas magasságba kerüjjek közbe az ég
mindha 1re világosab lenne asztán elöre szegezet karmokkal rá
repülök tejjes lendülettel neki esek a mocsoknak.
Az ég közbe tejjesen kifehéredik hmm gyanusan sok itt a fény
gondolom.
Az utosso pillanatba le fujom a kamikaze akcjot és csak lebegek a
csapkodo örjöngö fej fölöt az eget kémlevve. Megin sötét de mindha
kezdene furán ki domborodni.
Ajaj mondom és gyorsan el mormolom az ébresztö kodomat.

Vannak doggok amiket a kodba is lehet érezni péddul ha lángok

nyaddosnak az ember körül lövöddöznek és el szabadul a pokol na az
böven ki meritti eszt a kategorját. Az essö robbanás fénye vagy a
rászkodás ébresztet fel nem tudom lényeg hogy fel ébrettem. Ha az
ember nagyon méjre megy a kodba akár a saját halálát is simán át
alussza de én nem vottam annyira méjen azér szerencsére.
A robbanás ki dobot a függö ágybol arra tértem magamhoz hogy a
paraván elöt ülök a deszka padlon és bambán pislogok körbe.
Ki nézek a nagy terembe hát ott minden füstöl valami meg
gyullathatot. Sötét ruhás emberek ereszkednek le köteleken a fessöbb
szintröl mások meg a nagy ablakokon repünnek befele szárnyas
ernyövel egyenest az ávványzat felé tartanak. Fegyverek villognak
mindenhol. 1 lajhár zuhan le a méjbe pontosan a szobám elöt a
bundája lángol vastag fekete füstcsikot huz maga után. Ekkor ujjabb
robbanás rázza meg az ávványzatot hogy a vászon falak ki
domborodnak mind a vitorlák. A szomszéd szobába láng nyevvek
imbojognak látom öket a vásznon át. Kint a repülö emberek ujra
töttik a fegyvert bele csapodnak az ávványzatba. Az ernyöik le
hullanak a hátukrol ahogy meg ragaggyák a széssö rudakat
oszlopokat.
Csendbe vissza huzodok a sarokba át szakitom a háccso falat és
addig rángatom cibálom a vásznat mig a juk elég nagyra nem tágul
hogy át férjek rajta asztán bele vetem magam a füstös 1/2 homájba.
Sok emeletnyi ávvány tátong alattam mind 1 vertikállis ucca.
Rudrol rudra lengek majom modra mer valahogy le kell jutnom a
föddre nem igaz? Odafent valami fel robban lángolo törmelék potyog
a fejemre percekig fél kézzel logok a rudrol a másikkal meg a tüzet
csabdosom az ingemen. Az égö törmelék odalen halomba gyüllik
legaláb nem kell sötétbe tapogatoznom. Lángokba áll az egész lajhár
tanya. Fegyverropogás hallaccik minden felöl.
Azon töprenkedek hogy vajon mindez miattam történte vagy
mégse. Ugyammá Latra mondom magamnak nem vagy te ojan
fontos ember de 1 gonosz kis hang mégis aszt mongya nem vetted
észre hogy mostanába ahol te meg jelensz ott menten kitör a
slampuc? Békés világba élünk az emberek nem szoktak gyujtogatni
meg robbangatni még az ellenséget se. Honnan ez a nagy agreszjo fel
buzdulás? A lajhárok jok vottak hozzám be fogattak és én mivel
háláttam meg? Vajon szegény Gaston tul étte a támadást? És az öreg
szövegzsák Hombetante? Inkáb nem gondolok rájuk ami történt azon
uccse váttosztathatok.
Hát igen az emberbe erös a tul élési ösztön.
Tovább ugrálok le fele az ávványzaton végig a toronyfal nedves
fekete köveji mellet amik csak úgy csillognak a lángok fényénél.
Néhány rudon végig csimpaszkodok és mingyár lenn vagyok asztán
meg látom merre továb.
1ik kezemet szaporán rakom a másik után jobb bal jobb bal. Örütt
5let el ismerem nem tudom honnét jött de arra gondolok 1 pillanatra
be lesek a kodba. Jobb bal jobb bal. Télleg csak 1 másodpercre
merülök mongyuk amig a jobb kezem a következö rudhoz nem ér
hopp! már bent is vagyok igyekszek nem gondonni a labilis test
hejzetemre csak gyorsan körbe nézek a torony környékén hogy
lássam hogy álunk.
… és meg kell alapitanom hogy sehogy mer a hej 1 szerüjen nem
létezik a kodba.
Szürke köd terjeng és zizegő statikus fél homáj van hejette.
Naggyábol emlékszem a muttkori indulo státuszomra mégse
hagyatkoszhatok az emlékejimre ijenkor mer nem bisztonságos.
Asztán a köd sürüsödni kezd mindha nem is párából meg visz gözböl
vonna hanem fürészporbol és fém forgácsbol. Bele diffundál a
porusajimba le marja a börömet mind a sav huu ez nagyon csip. A
szemem ki guvad mire a csiszolo papir reszenni kezdi a szem
gojomat. Sikittok mire a szám is meg telik forro fém porral bele
megy az orromba magamba szivom a lélekzet vételejimmel mindha
belürröl izzanék pörkölödnék szénné.
2ségbe esetten csapkodok s a kezem valami szilárdba ütközik. Ez
jelent valamit kapizsgálom és nagy nehezen fel ébredek.
Görcsösen markolom az ávvány hüvös ruggyát és nagy sohajjal
fujjom ki a vissza tartot levegöt a számon. Köhögök köpködök a
szememböl döl a könny minden porcikám veszettül viszket. Ép hogy
sikerül meg ragadnom a következő rudat csunyán le horzsolom
magam a meg feketedett falon. Remegek tejjes testembe mit
mongyak elég rossz börbe vagyok.
Le nézek a padlora már nincs messze. Vastagon borittya a
törmelék. A fal tövébe kellene ugranom méregetem a távosságot. Az
ávvány a kiálo kövekre támaszkodik utytünik a lajhárok nem a
szerkezetépittés mestereji. A fejem fölöt 1 szürke rongy darab
csapkod a huzatba. Föl nézek az ávvány rengetegre ahonnét jöttem
magas sötét kanyonnak tünnik s a tetejéröl láng nyevvek csapkodnak.
Probállom fel idézni a hej alap rajzát ahogy a kodba láttam.
Affrancba.
Meg rázom magam asztán továb ugrálok rudrol rudra mindig a fal
mellet. Hol az a fránya csapo ajto?
Ahogy ott keresgélek tévejgek a sötétbe a lajhárok szebb napokat
látot rejtek hején amit kommandosok bombásztak szanaszéjjel az én
hibámbol hát ugy érzem magamat mind az 1 szeri patkány a csatorna
purgálás idején. Bár csak talánnék 1 jukat gondolom ahová be
bujhatnék és meg huszhatnám magam amig el vonul a vész.
Te joég Latra mester mondom magamnak nem elösször és valszeg
nem is utojjára életem során. Te joég!
 HÉT

1.

Beszálltak a liftbe, aztán egy sor derengő, tompa fénnyel

megvilágított folyosón haladtak végig, aminek a falait nagy, színes
képek díszítették. Végül egy tágas, kőoszlopos csarnokba értek, ahol
vonatok jöttek-mentek és nagy volt a nyüzsgés.
Asura mindent tudni akart a toronyról, az állomásról, a vonatokról
és magáról az erődről, Ucubulaire pedig legjobb tudása szerint
válaszolgatott a kérdéseire. Az utolsó kocsiba szálltak, ami
hármuktól eltekintve teljesen üres volt. Végigsétáltak az ülések
között, és letelepedtek az egyik asztalhoz. A nő a lány mellé ült,
Lunce pedig lehuppant velük szemben.
– Mi ez a hajadban? – kérdezte Ucubulaire, és kesztyűs kezével
megérintette a lány tarkóját.
– Tessék?
Ahogy a kesztyű hozzáért, Asura furcsa, zümmögő hangot hallott,
és a kocsi elsötétült.

Egy karcsú, zsindelytetős toronyban lakott az erdő közepén, ami

óriás, barna kalapjával úgy festett, mint egy nagyra nőtt gomba.
Lakhelye egyetlen tágas, kerek szobából állt, közvetlenül a
toronytető alatt. A fény apró ablakokon szüremlett be a helyiségbe,
az ajtó a tornyot körülölelő keskeny erkélyre nyílt. A kőpadlón
semmiféle lépcső vagy lejárat nem volt.
Reggel azzal kezdte a napot, hogy megmosakodott. A mosdótál
egy vaskos faállványon állt, mellette hasas kancsó, amibe
megmagyarázhatatlan módon minden nap friss víz került. Sokszor
átvirrasztotta már az éjszakát, hogy megtudja, hogyan telik meg, s
bár rendszerint sikerült ébren maradnia (ő legalábbis esküdni mert
volna rá), a titokra sosem derült fény. Egy alkalommal kezét az üres
edénybe lógatva virrasztott, időről időre csipkedve magát, de
valahogy mégiscsak elbóbiskolhatott, mert amikor felriadt, ujjai már
a vízbe lógtak. Egy másik alkalommal fejjel lefelé fordította a
kancsót, és mellette aludt, de csupán annyit ért el, hogy a kancsó nem
telt meg reggelre, és másnap víz nélkül maradt.
Az asztalon egy kenyértartó állt, amibe – ugyanilyen rejtélyes
módon – minden reggel friss kenyér került.
Kis- és nagydolgát az ágya alatti éjjeliedénybe végezte, amit
használat után letakart egy ronggyal. Reggelre ez is mindig üres volt
és tiszta.
A mosdótál fölött a falon kovácsoltvas tükör lógott. Asura
szívesen nézegette magát benne: szép, kreol bőre volt, sötétbarna
haja és mogyoróbarna szeme. Mindig ugyanazt az egyenes szabású,
homokszínű ingruhát hordta, ami sosem piszkolódott be, igaz,
tisztább se lett. Olykor úgy rémlett neki, mintha régen másképp
nézett volna ki, de sehogyan se tudta felidézni egykori önmagát, mint
ahogy arra sem emlékezett, ki is ő valójában, és hogyan került ide.
Órákon át bámulta a tükörképét, de az éppolyan tanácstalannak tűnt,
mint ő maga.
A szoba összes berendezése egy ágyból, egy asztalból, két
székből, egy régimódi heverőből és egy geometrikus mintájú
rongyszőnyegből állt. A falon fakeretes festmény lógott, amely buján
zöldellő kertet ábrázolt. A fák között kerek kőépítmény fehérlett,
afféle régimódi sírbolt, amely egy aprócska völgyre nézett. A völgy
alján patak vize csillogott.
Miután megmosakodott, százszor körbesétálta az erkélyt az egyik
irányba, majd százszor a másikba, és közben az erdőt kémlelte.
A torony egy kerek tisztáson állt, csúcsa a fák fölé magasodott. Az
erkélyről remekül meg lehetett figyelni a szélben himbálózó,
tenyérnyi leveleket. A távolban madarak keringtek, de a toronyhoz
sosem jöttek közel. Az idő rendszerint napos volt és meleg, olykor
egy-egy frissítő szellő söpört végig az erdő fölött. Az égen kósza
bárányfelhők úsztak, amik sosem takarták el a napot, éjszakánként
pedig kellemesen lehűlt a levegő.
A toronyszobában nem volt lámpa, így éjjel csak a csillagok
világítottak, no meg a hold, ami annak rendje s módja szerint fogyott
és gömbölyödött. Asura tudta, hogy havi ciklusának a hold
váltakozásaihoz kellene igazodnia, a vérzést mégis hiába várta.
A legsötétebb éjszakákon néha eleredt az eső. Amikor már eléggé
kiismerte a szobáját ahhoz, hogy sötétben is tudjon tájékozódni,
kibújt a ruhájából, és anyaszült meztelenül kiállt az eresz alá;
vacogott, mégis élvezte az esőcseppek lágy dobolását a bőrén.
Tiszta, felhőtlen estéken a csillagos eget tanulmányozta;
megfigyelte, hol kel fel és hol nyugszik le a nap, hogyan változnak a
hold fázisai. A csillagok körbe-körbe keringtek a torony körül, de
egymáshoz viszonyított helyzetük sohasem változott. A félelmetes
fekete foltnak nyoma sem volt.
A körmével apró hornyokat vájt az ágy fejtámlájába, minden este
újabbat; ezek nem tűntek el reggelre. Egy darabig kitartóan számolta
a napokat, de harminc után feladta, és úgy döntött, inkább a
holdciklusokat fogja számolni. Halványan emlékezett rá, hogy egy
holdciklus nagyjából egy naptári hónapnak felel meg, és ebből
kiszámolta, hogy már fél éve lakik a toronyban.
Szívesen nézte az erdőt is, ahogy a felhők árnyéka végigsöpör
rajta. Néhanapján a szobájában szöszmötölt: átrendezte a berendezési
tárgyakat, ide-oda tologatta a bútorokat, leporolta őket, takarított,
gondosan számba vett mindent, aztán – mikor ezt is megunta –
különféle történeteket talált ki, amik a falikép helyszínén játszódtak,
vagy a gyűrött lepedő dimbes-dombos tájain, esetleg a
labirintusvárosban, amit a szőnyeg mintája ihletett.
Az ujjával betűket rajzolt a falra. Szívesen leírta volna a meséket,
de a szobában nem talált semmiféle írószerszámot. Elkeseredésében
megfordult a fejében, hogy az éjjeliedény tartalmával próbálkozik, de
hamar letett az undorító és felettébb piszkos módszerről. Különben
is, az edény tartalma mindig eltűnt reggelre. Aztán arra gondolt, hogy
a vérét használja tinta gyanánt, majd némi töprengés után úgy
döntött, ennyire mégsem fontos a dolog. A történeteit gondolatban
szőtte hát tovább.
Az általa kitalált mesevilágot tucatnyi figura népesítette be.
Eleinte minden történet róla, Asuráról szólt, később viszont már csak
mellékszerep jutott neki, vagy fel se bukkant a történetben. Az
embereket a szobában levő tárgyakról mintázta: akadt köztük egy jó
kedélyű, pocakos férfiú (a vizeskancsó) meg az ő széles csípőjű
felesége (a mosdótál). Ezeknek volt négy málészájú lányuk (az
állvány lábai). Volt továbbá egy gyönyörű, ámde beképzelt dáma (a
kovácsoltvas tükör), két szikár férfi (a két szék), egy teltkarcsú,
álmatag asszonyság (a kanapé), egy szakadt ruhájú árva gyerek (a
szőnyeg) és egy gazdag ember csúcsos süvegben – ez utóbbi maga
volt a torony.
Idővel felbukkant egy új szereplő, az ifjú herceg, aki csakhamar a
mesevilág központi, meghatározó figurájává vált.
Mindig holdtöltekor jött hozzá látogatóba, havonta egyszer.
Szemrevaló volt és délceg. Első alkalommal, ahogy előnyargalt a fák
alól hollófekete ménjén, Asurát elvakította a lószerszám csillogása.
Bíborszín ruháját arany sujtások díszítették, vadászkalapjáról
tollbokréta lógott. Fekete haja volt, csinos bajsza, szépen nyírt
szakálla, és a szeme… a szeme úgy ragyogott, akár az
esthajnalcsillag! Amikor a torony aljához ért, leszállt a lováról, és
kalapját levéve szertartásosan meghajolt.
– Asura, szép arám, eljöttem, hogy kiszabadítsalak! Engedj
bemennem, szívem szerelme! – kiáltotta.
Asura riadtan húzódott beljebb a korláttól. Amikor a herceg
tovább szólongatta, befutott a szobájába, becsapta az ajtót, és bebújt
a takaró alá. Egy darabig ott kuksolt, aztán visszaosont az ajtóhoz
hallgatózni, de már csak a szél sóhajtozását hallotta a lombok között.
Lepillantott a tisztásra; az ifjú herceg eltűnt, mintha sosem járt volna
arra.
Másodszor már nem futott el, de nem is válaszolt a hívásra. Csak
állt némán, összevont szemöldökkel, és elgondolkodva hallgatta a
bús-szerelmes beszédet.
A herceg elengedte a lovát, hadd legeljen kedvére, ő pedig
leheveredett egy közeli fa alá, és falatozni kezdett: almát, sajtot és
bort vett elő a tarisznyájából. Asura szájában összefutott a nyál. Az
ifjú mosolyogva odaintegetett neki.
Később megint szólongatni kezdte, de Asura ezúttal sem
válaszolt. Már esteledett, amikor a herceg megunta a hiábavaló
próbálkozást, lóra pattant és eltűnt a fák között.
Amikor harmadszor jött el hozzá, Asura bezárkózott a
toronyszobába, és szilárdan eltökélte, hogy estig ki sem dugja az
orrát onnan. A hős lovag egy darabig szólongatta, aztán csend lett.
Különös zajok hallatszottak odakintről; súlyos fémtárgy koppant az
erkély kövezetén. Asura az ajtóhoz lopózott és kilesett a kulcslyukon.
Egy háromágú horgony csúszkált jobbra-balra a földön, fogást
keresve, amit a herceg lentről egy kötél segítségével húzott-rángatott.
A horgony egy darabig fülsértően karistolta a kövezetet, aztán
átbukott a mellvéden, és eltűnt a mélyben. Egy pillanattal később
tompa puffanás, majd halk káromkodás hallatszott odalentről.
A horgony másodjára is átrepült a korláton, nagyot csörrent az
erkély kövezetén, és hosszú karcolásnyomot hagyott rajta, ám a
kísérlet újfent kudarccal végződött. Mintha a korlátot megátkozta
volna valaki, hogy semmiféle eszköz ne akadhasson meg benne. A
horog eltűnt, majd újra felhangzott a tompa puffanás. Asura csípőre
tette a kezét, és bosszankodva meredt a padlón virító karcolásra.
Amikor a herceg negyedszer jelent meg a torony tövében, és jó
szokása szerint elkiáltotta magát, hogy:
– Asura! Asura! Engedj be, szép arám! – a lány úgy döntött,
válaszol neki.
– Ki vagy te? – kiáltotta le.
– Ím hát szívem hölgye végre válaszra méltat! – kapott a szívéhez
a herceg. – Nem is tudod, milyen régóta várok e percre, angyalom! –
Önfeledt mosollyal közelebb lépett. – Én vagyok az, szép Asura, a te
herceged, és azért jöttem, hogy kiszabadítsalak.
– Miért, fogoly vagyok?
A herceg nevetve megpaskolta a torony kőfalát.
– Az vagy, drága hölgy, de már nem sokáig. Elérkezett
szabadulásod órája!
Asura gyors pillantást vetett a válla fölött a kis toronyszobára,
aztán megrázta a fejét.
– Tévedsz – jelentette ki. – Én nem vagyok fogoly.
– Nem-e? – visszhangozta a férfi hitetlenkedve. – Asura,
hercegnőm, nem értelek. Itt akarsz sínylődni életed végéig, mint a
kalitkába zárt madár?
A lány homlokán elmélyültek a ráncok.
– Hercegnő lennék?
– Hát persze, hogy az vagy! Te vagy a világszép Asura, az én
szerelmetes mátkám.
Asura megrázta a fejét, és könnyes szemmel menekült vissza a
szobába. Arcát belefúrta a párnái közé, és úgy tett, mintha nem
hallaná az ifjú esedező, kétségbeesett kiáltozását. Aznap éjjel
nyugtalan, zavaros álmok gyötörték.
Amikor a herceg egy hónap múlva visszatért, ismét bezárkózott a
szobájába. Egész nap a kanapén üldögélt, a festményt bámulta, és
egy dalt dudorászott a hercegről, aki eljön a kis fehér házikóban lakó
hercegnőjéért, és magával viszi a hegytetőn álló kastélyba, amelynek
tornyai a csillagokat érik, az ifjú pár hét országra szóló lakodalmat
csap, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Öreg este lett, mire az utolsó strófát is befejezte.
Vizet öntött a mosdótálba, és megmosta az arcát. A napot a
szokásos sétával kezdte. A madárcsapat az erdő fölött körözött a
távolban, mint mindig. Szép idő volt.
Megállt az eresz alatt, és a torony árnyékát figyelte, amit a lágyan
ringatózó lombokra vetett; olyan volt, akár egy hatalmas napóra. Ma
újra eljön a herceg, gondolta. Jönnie kell!

Az ifjú délben érkezett, s mint mindig, most is hollófekete paripáján

léptetett ki a tisztásra. Levette a kalapját, és szertartásosan meghajolt.
– Világszép Asura! – kiáltotta. – Azért jöttem, hogy
kiszabadítsalak. Engedj bemennem, egyetlen szerelmem!
– Nem jöhetsz – közölte a lány –, mert a toronynak nincs ajtaja.
– Hát nincs létrád? Vagy köteled? – kérdezte a herceg. – Akkor
ereszd le csodaszép hajadat, kedvesem! – tette hozzá nevetve.
Eressze le a haját? Micsoda idétlen tréfa ez?
Megrázta a fejét.
– Nincs létrám, se kötelem. És nem tudok lemenni innen.
– Akkor nincs más hátra: nekem kell felmennem tehozzád.
A lovához lépett, és leakasztott egy tekercs kötelet a
nyeregkápáról; a kötél végén ott fityegett a kampó, amivel egyszer
már próbálkozott.
– Ezt most feldobom neked – mondta. – Kösd oda valamihez, szép
szerelmem, de erősen ám! S akkor együtt leszünk, meglásd.
– És aztán? – kiabálta a lány, miközben a férfi a kötéllel
foglalatoskodott. – Mi lesz aztán?
– Tessék?
– Ha feljössz hozzám, akkor mindketten idefent leszünk. Mit
érünk azzal?
– Kényelmes ülést csomózok neked a kötélből, és leeresztlek a
földre, én meg majd lemászom utánad. Egyet se félj, gyönyörű
virágszálam, csak kösd meg a kötelet – mondta, azzal lasszó módra
pörgetni kezdte a kampót a feje fölött.
– Várj! – kiáltotta a lány.
A herceg leeresztette a kampót.
– Mi a baj, szerelmem?
– Van egy almád? Szeretnék almát enni.
A férfi csengő hangon felkacagott.
– Hát persze, kedvesem.
Beletúrt a nyeregtáskájába, és előhalászott egy mosolygós piros
almát.
– Készülj, dobom! – rikkantotta.
Asura elkapta a gyümölcsöt, és alaposan szemügyre vette: a
legpirosabb, legfényesebb, legillatosabb alma volt, amit valaha látott.
Hirtelen ötlettől vezérelve a füléhez emelte.
– Lépj hátra, szerelmem – kiáltotta a herceg. – Nem venném a
lelkemre, ha bajod esne!
A lány beállt a nyitott ajtóba, és a füléhez szorította az almát.
Odabentről egészen halkan, inkább csak sejthetően különös,
cuppogó, percegő, csámcsogó hang hallatszott. Asura átfutott az
erkély túloldalára, és olyan messzire hajította az erdőbe, amilyen
messzire csak tudta. Ekkor fémes koccanás hallatszott: a horog
padlót ért.
Asura kilesett a tisztásra.
– Jól vagy, hercegnőm?
– Igen. Várj egy percet, az ágyhoz csomózom! – kiáltotta.
Becibálta a szobába a vastag kötelet, a fémkampót leoldotta a
végéről, majd kétszer áthurkolta az ágy lába körül. Alaposan
megrángatta a csomót, aztán visszasietett az erkélyre, a maradék
kötelet a saját dereka köré csavarta, és a végét átvetette a csuklóján.
– Kész vagyok! – kiáltotta le.
A herceg próbaképpen megrángatta a kötelet.
– Jó lesz, hercegnőm!
Nem sokat teketóriázott, azonnal mászni kezdett fölfelé. Asura ki-
kilesett a korlát fölül, és a közeledő alakot figyelte. Amikor már alig
karnyújtásnyira volt tőle, hirtelen egy arasznyit engedett a kötélből; a
herceg rémülten felkiáltott, erősen belecsimpaszkodott a kötélbe, és
ijedten pislogott fölfelé.
– Szerelmem, baj van – kiáltotta. – Azt hiszem, eloldódott a
csomó…
– Ne mozdulj – fojtotta belé a szót a lány, és a magasba emelte a
kötél végét, hogy mutassa: kezében van az élete, a szó legszorosabb
értelmében. – Amíg én tartalak, nem eshetsz le.
– Hogy? De hát…
– Ki vagy te? – szegezte neki a kérdést. Ilyen közelről még sosem
látta az ifjú arcát: a haja sűrű volt és fekete, a homloka magas, álla
szögletes, szemei ragyogóan kékek.
– Hisz mondtam már – sóhajtott a herceg. – Én vagyok a te
megmentőd, aki a fél világot bejárta utánad. Azért jöttem, hogy
magammal vigyelek, szerelmem – tette hozzá, és araszolni kezdett
fölfelé.
A lány megint csak engedett a kötélből, mire a herceg egy
rándulással lejjebb csúszott. Rémülten kapaszkodott a kötélbe, és
riadt pillantást vetett az alatta tátongó mélységre.
– Asura, édes mátkám, mit művelsz? – kérdezte szemrehányóan. –
Engedj fel végre!
– Ki vagy te? – ismételte makacsul Asura. – Válaszolj, ha nem
akarsz lezuhanni!
– A herceged, a megmentőd, a lovagod! A vőlegényed!
– Mi a neved? – kérdezte a lány, és újabb arasznyit engedett a
kötélből.
– Richárd! Aquitániai Richárd!
– Akkor arra válaszolj, Aquitániai Richárd: miért telik meg a
vizeskancsóm minden éjjel? Miért nem változnak az évszakok,
ahogyan a hold változik? És miért kerülik a tornyot a madarak?
– Mert elvarázsoltak! Egy gonosz varázsló átka ül rajtad, amit
csak az igaz szerelem ereje törhet meg… Szépen kérlek, hercegnőm,
már nem sokáig bírom tartani magam. Húzz fel magad mellé!
– Miért akartál megmérgezni?
– Hogy én? – hápogott a férfi döbbenten. – Hogy mondhatsz
ilyet?
– Az almád mérgezett volt.
 – Hogyan…? Látod, ez is a varázsló műve! A gonoszé, aki
születésedkor megátkozott! Kérlek, Asura… Tényleg azt akarod,
hogy nyomorult halált haljak?
– Hogy hívják a varázslót? – tudakolta a lány.
– Nem tudom! – kiabálta a herceg, és görcsös remegéssel
csimpaszkodott a kötélbe. – Merlin! Merlinnek hívják! Húzz fel, szép
arám, különben meghalok. – Könyörgő tekintetet vetett a lányra.
A lány megrázta a fejét.
– Árnyék vagy – mondta, és elengedte a kötelet.
A kötél ostorként csattant az ajtófélfán. Asura hátralépett, nehogy
az útjába kerüljön. A herceg ordítva zuhant lefelé, a nyomában
száguldó kötélvég sziszegve bukott át a mellvéden.
Odalentről súlyos puffanás hallatszott. Asura áthajolt a korláton és
lenézett. A férfi a fűben feküdt kitekert végtagokkal, élettelenül.
Bement a horogért a szobájába, és a herceg után hajította; a nehéz
fémtárgy a hátán találta, s onnan a földre pattant.
Asura leporolta a kezét, és fölnézett az égre.
– Erről ennyit.
Hirtelen koromsötét lett.

A biztonsági szolgálat operatív központjának egyik egyszerűen, de

kényelmesen berendezett irodájában, messze lent, az erőd alatti
pincerendszerében, a fiatal kódfejtő felült a kanapén, és fájdalmasan
tapogatta a hátát.
– Ez nem jött össze – dünnyögte.
Madárcsontú, alacsony nő volt, a klán eldobható munkaoverallját
viselte. Öklével megdörzsölte a szemét, aztán csak ült a kanapé
szélén, a lábát lógatva. Hosszú ideig nem szólt; a két biztonsági tiszt
várakozóan figyelte. Megrázta a fejét.
– Semmit sem szednek ki belőle. Ez a lány… – széttárta a karját. –
Kemény dió.
A nő, aki a légikikötőben Ucubulaire-nek adta ki magát,
sokatmondó pillantást váltott a társával.
– Előbb-utóbb mindenkit meg lehet törni – legyintett. – Csak idő
kérdése.
– Mindenkit meg lehet ölni – javította ki a kódfejtő, és felállt a
kanapéról. – De a titkait kiszedni és együttműködésre
kényszeríteni… az más tészta. – Az ablakhoz lépett, és széthúzta a
függönyt. Lassú, körkörös mozdulatokkal dörzsölte fájó derekát.
Odakint ezer meg ezer fénypont ragyogott a sötétben: az
óceáncsatornán egy teherhajó közeledett, a kikötő fényei megannyi
gyémántként szikráztak a távolban.
A kódfejtő felkuncogott.
– Micsoda bestia! – rázta meg a fejét hitetlenkedve, s be kellett
ismernie magának, hogy némi tisztelettel gondol a lányra.
– Javítson ki, ha tévedek – jegyezte meg a férfi méltatlankodva –,
de maga nem végezte el a feladatát.
– Valóban – ismerte el a kódfejtő, és nagyot nyújtózott. –
Bevetettem a jól bevált infiltrációs stratégiát, és kipróbáltam több
intuitív módszert is. – Vállat vont, és hátat fordított megbízóinak. –
Egyik se vált be. Az utolsó próbálkozásom, a toronyba zárt hercegnő
szcenárió külön tanulmányt érdemelne. Mintha sosem hallott volna a
meséről, mégis elfogadta a helyzetet, és a saját szabályai szerint
játszott tovább. És milyen óvatosan, te jó ég! Semmi hátsó
szándékom nem volt azzal az almával, egy teljességgel ártalmatlan
kóddarabkát dobtam oda neki. Talán jobban tettem volna, ha tényleg
„megmérgezem”, azzal legalább lekötöm a figyelmét. Ki tudja, talán
sikerült volna észrevétlenül feljutnom a toronyba, és… de hagyjuk; ő
mérget képzelt bele az almába, és egyszerűen eldobta. – A kódfejtő
megcsóválta a fejét, aztán a biztonságiakra pillantott. – A
végtelenségig próbálkozhatnak vele, de ne legyenek illúzióik.
Emberükre akadtak; ez a lány tanul a maguk próbálkozásaiból. És
amit egyszer megtanult, azt nem felejti el; fogalmam sincs, hogyan
csinálja.
– És maga a legjobb szakértőnk – dünnyögte Lunce gúnyos
ajakbiggyesztéssel. A társa szúrós pillantást lövellt felé.
A kódfejtő elnevette magát.
– Talán az állásomra pályázik, Lunce úr? Menjen, küzdjön meg
Hamupipőkével. Meglátjuk, mire megy vele. Úgy fest, mintha
háromig se tudna számolni, de higgye el, szőröstül-bőröstül felfalná
magát. A virtuália az ő világa, úgy mozog benne, mint hal a vízben.
Bármilyen fegyvert vet be ellene, ő maga ellen fordítja. Persze
megölheti, vagy felébresztheti és megkínozhatja a saját
szórakoztatására, de ne ringassa magát abba a hitbe, hogy kiszedheti
belőle a titkait. Ezeket a látens információkat csak a megfelelő
kódszó vagy esemény hívhatja elő. Ha atomokra szedi az agyát,
akkor sem tudja meg, ki ő, és miért jött. A fejemet tenném rá…
pontosabban a maga fejét – horkantott vidáman –, hogy ha nagyon
megszorongatná, minden emléke törlődne. Vagy beindítana valami
önmegsemmisítő mechanizmust, és levegőbe repítené magát a fél
biztonsági gárdával együtt.
– Maga szerint – szólt közbe a kék kesztyűs nő – ő az asura, akit
keresünk?
– Ez a lány egy asura, az biztos – felelte a kódfejtő, derekát az
ablakpárkánynak támasztva. – De hogy valóban ő-e a káosz küldötte,
az utolsó ítélet hírnöke, ahogy mostanság emlegetik, aki azért jött,
hogy tönkretegye a kódot, és kőkori nyomorba taszítson minket…
nos, ha így lenne, kötve hiszem, hogy Asurának nevezné magát.
– Gondolja, hogy hazudik? – kérdezte a nő zavartan. – Vagy el
akarja terelni a figyelmünket az igazi asuráról?
– Vagy éppen hogy igazat mond, és arra játszik, hogy nem
hiszünk neki.
– Szerencse, hogy elkaptuk – mormolta a nő maga elé.
– Maguknál a labda – bólintott a kódfejtő –, eldönthetik, hogy
lecsapják, vagy tovább dekáznak vele. Én csak egy szakértő vagyok,
és mindent elkövettem, ami módomban állt, hogy megoldjam a
feladatot. Most pedig megyek, és kialszom magam. – Ellökte magát
az ablakpárkánytól. – Hetekig rémálmaim lesznek ettől a kis
bestiától…
– Részletes jelentést várunk magától – szólt utána a férfi unottan.
– Az utódainak szükségük lesz rá. Reméljük, hogy ők
konstruktívabban állnak majd a feladathoz, mint maga.
A kódfejtő megfordult, és keményen a férfi szemébe nézett.
– Megkapja a jelentését, ne féljen. De kétlem – tette hozzá
mosolyogva –, hogy nálam jobbat találna a szakmában. Be kell érnie
a második legjobbal, és ahogy egyre lejjebb megy a listán, félő, hogy
a kis játékszere odalent egyszer csak berág, és kicsinálja az épp soron
következő szerencsétlent. – Mutatóujjával megütögette a férfi
mellkasát. – Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem, nagyfiú. –
Aztán a kék kesztyűs nőhöz fordult. – Magával öröm volt együtt
dolgozni. Ha bármiben segíthetek, tudja, hol talál meg.
Azzal sarkon fordult, és kimasírozott a szobából.
Azok ketten összenéztek.
– Szerintem veszélyes. Öljük meg most!
– Még jó, hogy senki nem kérdezte a véleményedet – vakkant rá a
nő. – Keresd meg a következőt, és vázold neki a feladatot.
– Hogyne, asszonyom. Parancsára!
 2.

Gadfium kilépett az álombazárból. Ahogy becsukta maga mögött az

ajtót, hangosan kattant a zár.
„Itt balra.”
Balra fordult, és nekivágott az üzletekkel szegélyezett, széles
sétánynak.
„Igyekezz!”
Gadfium megszaporázta a lépteit.
Egész testében reszketett, a szeme előtt el-elhomályosult a világ.
„Túl gyorsan veszed a levegőt. Higgadj le, és lélegezz
egyenletesen.”
„Mindenkit így ugráltatok?” – szuszogta Gadfium. Nagy levegőt
vett, és hosszan, hangosan kifújta.
„Most fordulj jobbra! Hívd a liftet! Ez az. Tizenkét másodperc
múlva lesz itt.”
„Hová megyünk?”
„Először is kiszökünk a palotából.”
„És aztán?”
„Majd megtudod, ha eljön az ideje.”
Gadfium fáradtan ingatta a fejét.
„Öreg vagyok hozzá, hogy körözött bűnözőt játsszak.”
„A fenét! – vágta rá másik énje. – Csak az öreg hozzá, aki halott.
Te még élsz, egyelőre.”
„Egyelőre? Kösz a biztatást.”
„Itt a lift. Ne nézd a kijelzőt. Fordíts hátat neki… úgy. Felülírtam
a biztonsági kódot.”
„Istenem!”
„Abbahagynád a sopánkodást? És töröld meg a szemedet, mert
semmit se látok.”
Gadfium mogorván engedelmeskedett. A lift megindult; teljes
sebességgel suhantak a tető felé.
„Tudom már: meghaltam, ez a pokol, és te vagy a büntetésem.”
„Ne beszélj badarságokat, Gadfium. Az őrangyalod vagyok.”
A lift megállt. Ahogy az ajtó kitárult, Gadfium egy fényűző
csővasútállomáson találta magát.
 „Indulás! Viselkedj gőgösen és arrogánsan, hogy senki se álljon
az utadba. Elkötjük a biztonságiak egyik szolgálati kocsiját.”
„Istenem!”
„Húzd ki magad! És ne feledd: gőgösen és arrogánsan!”
„Ha ezt túlélem, soha többé nem ugráltatok senkit.”
„Mondom: gőgösen! Arrogánsan!”
Gadfium felszegte a fejét, és ajkán arisztokratikus, lenéző
félmosollyal végigmasírozott a cserepes pálmák között. Léptei
hangosan döndültek a márványpadlón. A biztonsági szolgálat tisztjei
utánafordultak, de senki sem állította meg. Az első szabad kocsi előtt
megállt. Az ajtó szisszenve feltárult, ő pedig beszállt. A jármű
engedelmesen nekilódult, átdöcögött néhány váltón, majd berobogott
az alagútba, és gyorsulni kezdett. Gadfium lerogyott a bőrülésre.
Reszketett, a foga össze-összekoccant.
„Sikerült! Kijutottunk.”
Gadfium a térde közé szorította a fejét.
„Mindjárt elájulok.”
„Tarts ki! Még nincs vége.”
„Ez borzalmas. Iszonyatos. Rettenetes.”
„Jól csináltad.”
Gadfium a fejét rázta.
„Megöltem egy embert, nem érted? Ezzel a két kezemmel.”
„Sajnálom. Tényleg. Vigasztaljon a tudat, hogy nem kellett az
egész jelenetet lassított felvételben nézned.”
„Hm. Gondolom, neked hetek teltek el közben.”
„Hónapok.”
Gadfium kihúzta magát. Szipogott, aztán beletúrt a zsebébe, és
elővette az álombazárban összeszedett holmikat: a pisztolyt, a
töltényeket és a kést. A fegyver egyetlen rugalmas, karikába
hajlítható csőből állt. A súlya alapján fémből készült, amit
valamilyen síkos műanyaggal vontak be. Kiegyenesítve gumibotként
lehetett használni, begörbítve pedig egyszerű, mégis praktikus
kézifegyverként szolgált. Csak arra kellett ügyelni, hogy a rejtett
ravasz középre kerüljön.
„Hagyd csak; majd én.”
Legnagyobb döbbenetére megmozdult a keze, ujjai a csőfegyver
hűvös markolatára fonódtak. Félúton megállította a mozdulatot, mire
másik énje türelmetlenül felsóhajtott. Gadfium szinte látta maga
előtt, ahogy virtuális ujjaival dobol.
Úgy döntött, átengedi neki az irányítást.
„Parancsolj.”
„Köszönöm. Szóval, ennek a vacaknak beépített nyomkövetője
van – magyarázta a személyiséglenyomat –, amit már az
álombutikban kikapcsoltam, nehogy a nyomunkra bukkanjanak. –
Gadfium elképedve figyelte a saját kezét, amint rutinos
mozdulatokkal felnyitja és betárazza a fegyvert, majd ellenőrzi a
lézer keresőfény működését.
„Nem hiszem, hogy még egyszer el tudnám sütni.”
„Ha minden jól megy, nem is lesz rá szükséged.”
„Mi lenne, ha itt hagynám?”
„Pfh – horkantott a személyiséglenyomat. – Egy fegyvert nem dob
el az ember! Pláne olyat, amivel gyilkosságot követtek el.”
„De hát…”
„Igaz, hogy a te esetedben egy bizonyítékkal több vagy kevesebb
már nem számít. Mindenképp nyakig ülsz a pácban.”
„Kedves tőled, hogy így tartod bennem a lelket.”
„Tartsd meg a pisztolyt, Gadfium.”
„És mi legyen a késsel?” – kérdezte.
A penge két hüvelyk széles volt, arasznyi hosszú és hihetetlenül
éles. A közepén futó horony mentén csúszott be műanyag tartójába,
amely úgy volt kialakítva, hogy a kés éle ne érhessen a tokhoz.
„Még arra is szükséged lehet.”
Gadfium megcsóválta a fejét, és zsebre vágta a gyilkos eszközt.
„Mi hír a többiekről? – kérdezte végül. – Megtudtál valamit?”
„Néhány dolognak még utána kell néznem. De azt hiszem, jó
nyomon járok.”
„Ki árult el minket?”
„Amíg nincsenek bizonyítékaim, inkább nem mondok semmit.”
„Hát persze.” – Gadfium sóhajtva hátradőlt. Maga elé emelte a
kezét; már alig remegett.
A kocsi imbolyogva és döcögve haladt, majd egy kanyar után
berobogott egy újabb alagútba. Az elsötétített ablakon túl egymás
után suhantak el a lámpák tompa fénypontjai.
„Hová megyünk?”
 „Most már elárulhatom: a biztonsági szolgálat struktúraközi
gyorsliftjéhez – felelte másik énje. A kocsi, mintegy végszóra,
lassulni kezdett. – Négy szinttel lejjebb.”
Négy szinttel lejjebb? Hiszen az…
Gadfium eddig csak hírből hallott a pincerendszerről, ahová soha
nem hatol be a fény.
„A kazamatákba viszel? – kérdezte hitetlenkedve. – A bűnözők
közé?”
„Igen – felelte a másik énje, s a hangjában némi káröröm csendült.
A kocsi zökkenve megállt, az ajtó szisszenve feltárult. Odakint
vaksötét volt, és hűvös, nyirkos levegő tódult a kocsiba. – Miért,
mire számítottál?”
 3.

Sessine maga mögött hagyta a Serehfa erődöt, és nekivágott a

virtuális világnak; hetekig barangolt Xtremadur lapályain, aztán
messzi Uitland felé vette az irányt. Hegyeken és völgyeken, sötét
vízmosásokon, sós tavak partján, kietlen kősivatagokon bandukolt át,
hömpölygő folyókon gázolt keresztül, majd egy darabig követte a
tengerpart sziklás vonalát, aztán bevette magát az erdőbe, és hosszan
bolyongott, utat törve magának a tövises bozótban.
Eleinte furcsállta a kód kettős természetét; a porlepte, kopár
sivatagban bizonyos szempontból több volt az élet – hiszen ott
húzódtak a szuper-sztrádák a maguk intenzív, pulzáló adatáramával
–, a sűrű erdők látszólagos változatossága viszont terméketlen
sivárságot takart. Igaz, az erdő legalább szép volt a maga meddő,
rideg módján.
A dombok és hegyek kisebb-nagyobb adatfelhőket és más
rendszerelemeket rejtettek, a folyók és tengerek pedig kaotikusan
örvénylő, többé-kevésbé veszélytelen információtömegeket
jelképeztek. A magasabb szirtek között tűzhányók köpködtek vírusos
mételyt, amely a kód robbanékony, labilis mélyrétegeiből tört elő.
A szelet a vezérlés ciklikussága keltette, irányát a
rendszerutasítások és a programok mozgása szabta meg, melyek az
operációs rendszer topológiája mentén közlekedtek. Az eső nyers
adatcsomagokból állt; amik a fizikai valóságból szűrődtek be a
kódba, s a folyamat során a teljes jelentéstartalmuk elveszett. Az
égen tündöklő fényháló a kódsík egyik megjelenési formája volt,
akárcsak maga a táj, csak épp grandiózusabb léptékben, kissé
elnagyolva.
A vidéket behálózó utak, ösvények és csapások csak akkor váltak
láthatóvá, ha az ember feltétlenül látni akarta őket; ezeken
kommunikáltak egymással a kód vírusmentes, épen maradt részei. Az
adatok a lassú kódidőben is szuperszonikus sebességgel mozogtak.
Sessine meg-megállt egy-egy gargantuaként tekergőző szupersztráda
mellett, hallgatta földöntúli, igéző zümmögését, és megbabonázva
bámulta a villódzó adatfolyamot, mintha a tekintetével lyukat tudna
égetni a cső falába és megcsapolhatná. Szerette volna tudni, miről
beszélgetnek a kód távoli részei, de persze hiába, az információhoz
egy magafajta kívülálló nem férhetett hozzá.

Amikor vándorlásai során először találkozott emberrel,

ellentmondásos érzelmek kavarogtak benne: ijedtséget, örömöt,
izgalmat és némi csalódottságot érzett, hogy ez az emberen túli
vadon nem csak az övé. A távolban, egy sziklás fennsík peremén
fénypont hunyorgott, s Sessine gondolkodás nélkül arrafelé vette az
irányt.
Magányos öregasszony üldögélt a tűz mellett, és a táncoló
lángokat bámulta. Sessine nem tudott tüzet gyújtani, igaz, eddig nem
is próbálta. Ahogy az asszony meghallotta a lépteit, felpillantott.
Sessine a kezébe szorította a matrózzsákot, hátha szüksége lesz a
„hasznos holmikra”. Bizonytalanul odabiccentett a nőnek, s közben
azon tűnődött, vajon a kódban érvényesek-e a kinti világ udvariassági
szabályai. Az asszony viszonozta a gesztust. A férfi némi
gondolkodás után letelepedett mellé.
Az idegen laza kontyba fogta ősz haját, aszott testén bő ruha
lötyögött. Arcát mély ráncok barázdálták. Törökülésben ült, hátát egy
kopott hátizsáknak döntve.
– Új vagy itt? – kérdezte reszelős, mély hangon.
– Negyven napja érkeztem – felelte Sessine. – És… maga?
Az asszony a lángok közé meredt és elmosolyodott.
– Én kicsit régebben. – Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Szóval
én vagyok a te Pénteked?
A férfi értetlenül pislogott rá.
– Tessék?
– Ismered a Robinson Crusoe-történetet, nem? A főhős azt hiszi,
egyedül él egy lakatlan szigeten, míg egy szép napon idegen
lábnyomot talál a parton. Mindez egy pénteki napon történik,
legalábbis akkoriban így nevezték a hét egyik napját, ezért amikor
találkozik a lábnyom gazdájával, Pénteknek nevezi el. Hát ezért
hívjuk az első embert, akivel itt találkozunk, Pénteknek. – Megvonta
a vállát. – Ez a szokás. Nem mintha nagy jelentősége volna.
– Akkor maga az én kódbeli Péntekem – hagyta rá Sessine.
A nő bólintott.
 – A szokás azt is előírja – folytatta –, és ennek már több értelme
van, hogy Pénteknek minden kérdésre válaszolnia illik, amit az
újonnan érkező feltesz neki.
A férfi kutatón nézett az asszony sötét szemébe.
– Tele vagyok kérdésekkel. Nem is tudom, hol kezdjem…
– Mindenki így van ezzel. De mielőtt belevágnánk,
megkérdezhetem, mi hozott ide?
Sessine vállat vont.
– Így alakultak a dolgok – felelte óvatosan.
Az asszony megértően bólintott, Sessine nem akart udvariatlannak
tűnni, ezért hozzáfűzte:
– Földi életemben sok ellenséget szereztem magamnak. Meg
akartak ölni. Egy barátom vezetett ide… ahogy Vergilius kalauzolta
Dantét. Azt mondta, itt biztonságban leszek.
– Dantét? – kérdezte az asszony mosolyogva. – Nem Orpheuszt?
– Se költő, se zenész nem vagyok – vont vállat Sessine. – Ami
pedig Eurüdikét illeti, őt nem veszthettem el, ugyanis még meg se
találtam.
Az asszony halkan, kuncogva felnevetett.
– Mire vagy kíváncsi?
– Inkább beszélgessünk. Szerintem annak több hasznát venném,
mintha vaktában kérdezősködnék.
– Miért is ne? – bólintott az asszony, és kihúzta magát. – A
nevedet nem kérdezem, mert az veszélyes lehet ideát, és új nevet
még biztosan nem találtál magadnak. Engem Procopiának hívnak.
Nem vagy álmos?
Sessine a fejét rázta.
– Akkor elmondom neked az életem történetét. Egy szerelmi
csalódás juttatott ide, mint oly sokunkat…
Azzal elmesélte Sessine-nek, milyen kanyarokkal és
vargabetűkkel került a kódba, és hogyan kötött ki éppen ezen a
kódszinten, majd megosztotta vele a legfontosabb élményeit és
tapasztalatait, amikre a virtuáliában tett szert.
Sessine időnként közbeszúrt egy-egy kérdést, de magáról semmit
sem árult el. Úgy tűnt, a nőt ez egyáltalán nem zavarja; csak beszélt
és beszélt… A férfi örömmel hallgatta, és sok hasznos dolgot
megtudott tőle. Kimondottan rokonszenvesnek találta az asszonyt;
későre járt, mire végül jó éjt kívántak egymásnak és elaludtak.
Sessine álmában egy távoli kastélyban találta magát. Az ódon
termeket járva édes-bús dal csengett a fülébe: egy gyönyörűséges
ballada a szerelem kínjairól.

Amikor másnap felébredt, az asszony már összepakolta a holmiját.

– Mennem kell – mondta. – Először arra gondoltam, egy darabig
elkísérlek, de az a benyomásom támadt, hogy neked határozott úti
célod van. A világért sem akarlak eltéríteni tőle, úgyhogy…
– Köszönöm a jóságát. Mindent köszönök – mondta hálásan
Sessine. Felállt, és leporolta a ruháját.
Az asszony kezet nyújtott, ő pedig örömmel elfogadta.
– Remélem, még találkozunk.
– Úgy legyen. Jó utat!
– Sok szerencsét!

Ahogy mélyebbre hatolt a rengetegbe, egyre több vándorral

találkozott. Procopiának igaza volt: az emberek és a khiméra félvérek
többsége számkivetettként bolyongott a különös tükörvilágban,
akárcsak ő. Egyesek hosszas mérlegelés után választották a kód
rejtett zugait, másokat a kényszer sodort ide, de olyanok is akadtak,
akik virtuális élményekre vadászva, afféle turistaként bóklásztak a
tiltott vidéken.
A különös emberi kolóniának, melynek tagjaival kapcsolatba
került, megvoltak a maga szélsőségei: néhányan felcsaptak
útonállónak (többségük ragadozó alakot öltött, mások emberként
fosztogatták védtelen társaikat), de olyanok is akadtak, akiket a
szexen kívül semmi más nem érdekelt; ők csak azért hagyták ott
alkalmi partnereiket, hogy rögvest valaki mással kopuláljanak,
mintha csillapíthatatlan belső éhség mardosná őket.
A többség azonban beérte az egyszerű információcserével:
elmesélték életük történetét, és meghallgatták újonnan jött társuk
mondandóját. Sessine senkinek nem árulta el a nevét, viszont
szívesen beszélt mindarról, amit a kódban tapasztalt. A szex
egyáltalán nem érdekelte – ezen nem csodálkozott, de nem is
szomorkodott miatta.
A hátizsák, mint kiderült, három tárgyat rejtett: egy kardot, egy
köpenyt és egy könyvet. A kardnak rugós pengéje volt, ami nyitott
állapotban két méter hosszúra pattant ki, és nem tűnt különösebben
élesnek, viszont elektromos szikrákat szórt, ami a legnagyobb testű
khiméra támadókat is elkábította. A köpeny kaméleonbőrre
hasonlított, és felvette a környezete színét és mintázatát, viselőjének
tökéletes mimikrit biztosítva. A sajátos ruhadarab a maga módján a
kardnál is hatékonyabb önvédelmi eszköznek bizonyult.
A könyv hajszálra úgy nézett ki, mint amit az oubliette-i
hotelszobában talált, és egész könyvtárra való információt
tartalmazott, egyetlen kötetbe zsúfolva. Ha hátul nyitotta ki,
naplóként használhatta: hangosan kimondott szavai sorra
megjelentek a lapokon. Időnként följegyzett néhány gondolatot, ami
épp foglalkoztatta, és akkurátusan számon tartotta a napok múlását.
Eleinte rengeteget olvasott.
A kódban egymást érték a különféle szobrok, emlékhelyek és a
meghatározhatatlan korú és stílusú építmények, melyek elhagyott
tisztásokra és lakatlan fennsíkokra épültek, távol a tájat legyaluló,
hatalmas infósztrádáktól. Ezeken a remeteszállásokon – általában
esténként, a napi kimerítő vándorlás után – ismerkedett meg és
beszélgetett sorstársaival; férfiakkal, nőkkel, androgün és khiméra
lényekkel. Gyerekkel sosem találkozott. A valóságban is ritkán
lehetett gyereket találni, de a kódban soha.

Álmai az idő múlásával különös változáson mentek keresztül: egyre

élénkebbé és részletgazdagabbá váltak, már-már a valóságnál is
valóságosabbnak tűntek. Egy alkalommal azt álmodta, hogy elnyeli a
homok, és ő lezuhan a kód alsóbb szintjére, ahol az emberek nyüzsgő
metropolisokban laknak. Ebben az új világban ő volt a hős, az
ünnepelt hódító, akit a sors nagy tettekre rendelt; a galamblelkű
költőfejedelem, aki népe szorongattatását látva kardot ragad, a
filozófus császár, aki az ádáz ellenséggel szemben megvédi
birodalmát.
Lovasezredeket vezetett győztes rohamra, hajóknak, tankoknak,
légi hadosztályoknak és űrrakétáknak parancsolt; buzogányt és
csatabárdot forgatott, vitézül hadakozott karddal, pisztollyal és lézer-
sorozatvetővel. Betört az ellenség barlangjába, megostromolta várait,
szétmorzsolta hadseregét, harapófogóba került főerejét aláaknázta és
a levegőbe repítette. Vadászbombázó százada élén füstölgő
vasútállomások romjai fölött repült, lecsapott a koromfekete felhők
közül az ellenség fővárosára, majd észrevétlenül kihussant a néma és
sötét világűrbe, hogy megsemmisítse a csillagok közt araszoló,
óvatlan csapatszállító konvojokat.
Lelke mélyén mégis érezte, hogy valami nincs rendjén.
Földhözragadt, pragmatikus énje nem dőlt be az eposzi kalandok és
lehengerlő győzelmek valószínűtlen sorozatának, és ambiciózus
álmaiban egyre gyakrabban jelent meg a világot elnyelő köd
fenyegető képe. Hiába ropogtak a puskák és dörögtek az ágyúk,
Sessine azon kapta magát, hogy a csatazajról megfeledkezve az
elhomályosuló holdat bámulja. Egy másik alkalommal, amikor egy
éjszakai bevetésen az elsötétített ellenséges partvonalat figyelte a
radarernyőn, felpillantott, és döbbenten tapasztalta, hogy az égboltról
eltűntek a csillagok. Megint máskor, miután felmerült egy gázbolygó
gravitációs kútjából, az ismerős konstellációk helyett a mindent
elborító galaktikus porfelhő tárult a szeme elé, melynek egyre
mélyülő sötétjében haldokló csillagok szikráztak lázas fénnyel.
Reggelente nyugtalanul ébredt, a csúfos kudarc feszítő érzésével,
amit a fényes győzelmek sora sem tudott feledtetni.

– Kit válasszak? – morfondírozott a nő. Jó tíz évvel lehetett fiatalabb

Sessine-nél, és a feje búbján nem nőtt haj, ami kimondottan
előnytelenül állt neki, pláne hogy a szemöldökét is leborotválta.
Fekete ruhát viselt, és a csupasz földön ücsörgött a hét ember alkotta
kör közepén. A szobában egyetlen berendezési tárgy sem volt, a
szikár, dobozszerű épület magányosan állt egy elhagyott fennsík
közepén.
Sessine a csoporttól kissé távolabb foglalt helyet, hátát a falnak
vetve, és a cirkalmas jeleket tanulmányozta, melyeket a korábbi
látogatók véstek a vakolatba. A fényt egyetlen izzó szolgáltatta, ami
a mennyezet közepéről csüngött alá. Amikor megunta a hieroglifák
nézegetését, a könyvét kezdte lapozgatni. Közben a többiek egymást
váltották a kör közepén, és sorra elregélték a történetüket.
Ez volt a hétezer-kétszáz-harmincötödik nap, amit a kódban
töltött. Majd’ húsz év! Odaát a valóságban mindössze tizenhét óra
telt el a halála óta.
– Kit is, kit is… – morfondírozott tovább a nő, és ujjával
elgondolkodva dobolt az ajkán. Az imént fejezte be a saját történetét,
s már csak annyi dolga volt, hogy kiválassza a következő beszélőt.
Sessine csak fél füllel figyelt, pedig ebben a csoportban a
szokásosnál érdekesebb történetek követték egymást.
– Te jössz – jelentette ki a nő határozottan, és rá mutatott.
Sessine felpillantott, minden tekintet felé fordult.
– Tessék?
– Mesélj nekünk az életedről – kérte a nő.
Sessine megrázta a fejét, aztán bocsánatkérő mosollyal
hozzáfűzte:
– Ne haragudjatok. – Azzal újra a könyvébe temetkezett.
– Pedig nagyon örülnénk. Taníts minket, kérlek! – unszolta
gyengéden.
– Nem vagyok bölcs, hogy bárkit is tanítsak.
– Akkor oszd meg velünk a tapasztalataidat.
– A tapasztalataim érdektelenek, az életem hétköznapi és
sekélyes. Hidd el, csak untatnálak benneteket.
– Úgy gondolod? – A nő körbenézett a társaság tagjain. – Hiába –
sóhajtotta –, a magány az emelkedett lelkek keresztje. – A többiek
hangosan nevettek.
Sessine elhúzta a száját, kezébe vette a könyvét, és igyekezett
elbújni mögötte.

Azon az éjszakán egy rideg, bútorozatlan szobában aludt, amely az

elhagyatott fennsíkra nézett.
Az éjszaka közepén megreccsent a lépcső; a nő lassan araszolt
fölfelé. Kilincs csikordult, majd tompa puffanással eldőlt az ajtónak
támasztott matrózzsák.
Sessine felriadt álmából, amiben épp szablyával és vadásztőrrel
hadakozott egy ködös mocsár közepén. Megmarkolta a kardját, és
felült. A köpeny redői eltakarták a fegyverét.
 A nő megállt az ajtóban. Kopasz feje szinte világított a sötétben,
mintha lebegne a fekete ruha fölött. Amikor észrevette, hogy a férfi
ébren van, kurtán odabiccentett neki.
Sessine félresöpörte a köpenyt, hogy látogatója jól láthassa a
kardot.
– Nem párbajozni jöttem… – suttogta a nő.
– Sajnálom, mert másfajta elégtétellel nem szolgálhatok.
– …és nem is szeretkezni. – A nő becsukta az ajtót, és leült a
földre, Sessine-nel szemben.
Egy pillanatig csönd volt.
– Hát akkor miért?
– Absens heres non erit – felelte a nő.
A férfi egy darabig csöndben emésztette a hallottakat.
– Világos – mondta lassan, és várta a reakciót.
A nő szélesen elmosolyodott, fogsora fehéren derengett a
félhomályban.
– Talán téged keresünk; tudtam, hogy nehéz lesz eldönteni. Ez
önmagában egy jel. Legalábbis azt mondják.
Sessine felhorkant.
– Ostobaság!
A nő lassan bólintott.
– Eleinte én is így gondoltam.
– Megkérdezhetem, kit kerestek?
– Megkérdezheted. De válasszal nem szolgálhatok, csak
feltételezésekkel és legendákkal.
– Szóval azért ébresztettél fel, hogy elmondd, keresel valakit, de
nem én vagyok az?
– Azért ébresztettelek fel, hogy átadjak egy üzenetet: ott keresd,
ahol fordul a kocka. – Felállt, és a kilincsre tette a kezét. – Jó
éjszakát!
Kilépett a folyosóra, távolodó léptei alig ütöttek zajt.
A férfi rezzenéstelenül ült és töprengett.
Eltartott egy darabig, mire megfejtette a feladványt.
 4.

A hárbják fészkébe vagyok most s hangos zihálásom fura susogással

meg kattogos hangokkal keveredik merhogy légzö maszkot viselek
és buvár palack fityeg a hátamon amiket egy halot kémtöl loptam
nem régibe.
Hátborzongato hej ez ammán bisztos. Sehol 1 lélek orditto hideg
van a fény pedig sápatt mégis vakittoan éles. A hárbja telep ojan
mind 1 nagy jukas sajt mindenütt buborékok üregek meg juggatot
fém lemezek. A magasba ahol a buborékok össze érnek na ott vannak
a fészkek vastagon ki bélevve tollakkal babil levéllel csakhogy
madarak nincsennek ott se tojások. A padlo ojan mind ha csomo apro
kráter lenne tele töröt szilánkos csontokkal amik hangosan recsegnek
ropognak ahogy rájuk lépek. Az egész üregbe nincs senki rajtam
kivül utytünik a fészek tejjesen el néptelenedet.
Kerek nyilások sorakoznak a falon mind a kajüt ablakok a szél
meg be fütyül élessen fenyegetöjen. Oda botorkálok a legnagyobb
jukhoz ki lesek rajta. Odakin pamacsos fehér fehhök usznak a köd a
látohatárig nyullik. Az erösség alsobb szintyei fel sej lenek mind ha
bele fagytak vonna 1 átteccö jéghegybe. Itt ott tornyok magasodnak a
ködböl amik páccika vékonyak a jelentös távosság miat. Madarakat
sehol se látni ami nem csoda ijen magasra nem tudnak fel repünni.
Hogy kerütt ide ez a hárbja fészek 1 áttalán eszt sehogy se értem.
Le csuszok 1 buborék lejtön és 1 csont kupac tetején landolok. Ki
kászállodok a recsegö halombol s a torony méje felé veszem az
irányt ahonnét a fél homájbol enyhe szellös huzatot érzek.
Ritkunnak a tollcsomok meg a gujano kupacok ahogy 1re bejjebb
hatolok már nem látom merre hova lépek a sötétbe. Asztán eszembe
jut az elem lámpa amit a halot kémnél taláttam mingyár fel is
kapcsolom és belém fagy a szusz. 1 feneketlen verem tátong a lábam
elött majnem bele estem. Közeleb araszolok a széléhez erössen meg
kapaszkodok a szikla falába és bele bámullok a jukba. Jo 50 lépés
széles lehet pokoli fekete nem látni az ajjáig. A huzat ebböl a
veremböl jön. Meg lepöen meleg legalábbis az itteni zimankohoz
képest. Az üreg körül semmi sincsen csak az egyenetlen szikla padlo.
Azon tünödök hol lehetek pontossan mer a központi akna arrébb
kéne hogy legyen kilométerekre innét. És merre továb azt végkép
nem tudom.
Mondanom se kell még mindig szökésbe vagyok a kis
Hompukkot keresem.
Vissza huzodok a veremtöl tisztes távosságba. Hirtelen valami
reccsen a hátam mögöt mire meg pördüllök.

Gaston a lajhár 1 kö párkány mögöt kuporgot az ávványzat tövébe ott

talákkoztam vele a lejtös alagut mellet ami a régi lift aknákhoz
vezetet. Ahogy fel idésztem magamba a kodbeli alap rajzot úgy
rémlett ezeket az aknákat nem hasznájják gondottam lépcsö ház is
lehet mellettük s hátha aszt nem zárták le a fekete ruhások akik a
lajhár tanyát széjjel lötték.
De le zárták. A fojoso torkolata ahol Gaston bujkátt tele vott
fegyveres bisztonságjakkal. Nna gondottam erröl ennyit.
Ugy spekuláttam magamba hogy végig araszolok a torony fal és a
füstöggö ávványzat köszt és a lajhár terem tusso vége fele veszem az
irányt ahonnét lébcsö vezet a lekközelebbi szint fojosora. Az öreg
Gastonnak is ijesmi járhatot az eszébe mer neki vágot a teremnek
1enest a lébcsö fele.
Nem csaptam zajt ö mégis meg fordutt aszt rám nézet intet hogy
másszak fel az ávványzatra.
Be huzodott 1 vászon lap mögé én meg követtem.
Fijatal barátom monta hát mégse hattál meg. Aggottam érted.
Köszönöm s én is aggottam érted tettem hozzá mer végül is igaz
vott. Ugy tünik a bisztonsági fijuk minden ki járatot öriznek. Tucc
valami titkos utat amin át ki juthatunk innét?
Történetessen tudok felette Gaston. Kövess mennyünk.
Azzal el indutt föffele az ávványokon ojan tempoba ami 1
lajhárnál haj meresztö sprintnek számit. Magam rá érössen baktattam
utánna.
Meg másztunk 7 emeletet. Odefen sürü fojtogato vott a füst az
építmény bessejébe lángok villosztak.
Meg érkesztünk átt meg Gaston 1 semmit mondo kormos fal
szakasz elöt. Be nyomta az 1ik nedvesen csilogo követ mire az meg
nyitt és 1 fekete juk tátongot mögötte. Csak utánnad monta Gaston.
 Valahogy nem akarozott be menni a szük sötét járatba csak áttam
mind a fa szent.
Akkor majd én monta és be présette magát a jukba.
Hamar meg bántam hogy elöre engettem mer én nem tuttam
vissza csukni a rejtek ajtot igy Gastonnak vissza kellet nyomakodnia
melettem hogy be zárja mögöttünk. Aki még sose kerütt intim testi
közességbe 1 nagy izzatt lajhárral akinek egész gomba kolonja
tenyészik a bundájába az 1 felöl el kébzelni se tuggya mijen
élménybe lehetet részem más felöl érezze magát szerencsésnek csak
ezt tudom mondani.
Nem akartam hogy meginn rám kennye a bunda floráját elég vott
1szer utyhogy fel ajánlottam elözékenyen hogy maj megyek elöre.
Menny csak fijatal barátom monta ö. Huh.
Az alagut szük vott 4 kézláb lehetet csak mászni benne. Össze
vissza kanyargot föl le jobbra barra mindha valami irdatlan köorjás
belejibe araszottunk vonna. Büzlöttem Gaston gombájitol szoval a
szag is stimmett.
Figyejj Gaston montam amikor 1 különössen meredek szakaszon
meg tott háturrol nehogy vissza csusszak sajnállom hogy bajt
hosztam rátok. Meg mentettetek be fogattatok és én hálás vagyok
ezér. Borzammas vonna ha miattam dutták vonna szét az othontokat.
Ne szomorkoggy vigasztatt Gaston. Nem a te hibád hogy
üddöznek.
Bisztos vagy benne hogy engem keresnek kérdesztem
reménykedve hátha még se.
Nekem ugy tünt a beszéggetésükböl. A mi fajtánk nem érdekette
öket. Valami idegen kellet nekik akit mi rejtegetünk.
Affrancba.
Akárhogy is monta Gaston az egész az ö hibájuk nem a tijéd. Elö
fordul az ijesmi.
Kösz Gaston szusszantam meg könnyebbütten.
Nem merüttél a kodba mostanába igaz pislogot rám Gaston mer az
nyomra vezethette vonna öket. De nem tetted ugye?
Ááá dehogy montam gyorsan. Hogyis ne. Eszembe se jutott.
Nemnem.
Na látod vont válat Gaston.
Hát igy araszottunk a torony bél csatornájiba miközben
nyomorutabbul éresztem magam mind 1 galand féreg.
Végül el értünk 1 hejre ahol az alagut ki szélesedet és a kezem kö
hejet durva fa pallokat tapogatot. A nagy sötétbe bele huppantam 1
méjedésbe ahonnét nem sikerütt idöbe ki kecmeregnem utyhogy
Gaston a fejemre eset.
Tele ment a szám a bunda gombájával prüszkövve köbdöstem a
zödd nyákkát.
Itt kel legyen tapogatozott körbe Gaston a föddön. Áh meg is van.
Cuppano zaj hallaccott mind amikor valaki ki huzza a kádbol a
dugot.
1 üreges babilnövény szárba megyünk továb magyarászta. Gyere
igyekezzünk.
A babil szár ojan vott mind 1 orjás csuszda hosszu ivekbe
hurkokba tekeredve vezetet le fele. A falakon kapaszkodo rudak
vottak és Gaston meglepö gyorsasággal ügetet a lejtön mármind 1
lajhárhoz képest. Néha el halattunk 1 ajto mellet ahol fény csikok
hasitottak a fél homájba de 1ébként nem sokat láttam. Már aszt
hittem sose fog véget érni az ut kékre zöddre zusztam magamat a
váratlan huppanoktol meg dudorodásoktol. Szerencse hogy Gaston
elöttem ment mer a gondolat hogy még 1szer be nyelem a gombájit
segített összpontosittani.
Meg érkesztünk monta végül Gaston. A babil szár össze szükütt és
mi át présettük magunkat a résen. A padlo köböl vott és valami fura
tartáj bugybugyborékott a fejünk fölöt. Kanyargos szerviz alagutba
taláttuk magunkat aminek a falaji mentén csövek huzottak s mind a
nagy bugyborgo tartájba vezettek. Valahol a közebbe vonat zakatott.
1 vasuti elágazás fölöt vagyunk magyarászta Gaston és 1 csapo
ajtora mutatot a föddön. A teher vonatoknak lassitaniuk kel hogy át
halaggyanak a váttokon. Nekem vissza kel mennem de te menny
továb. Kapaszkoggy fel egy kocsira a vonatok bárhova el visznek. A
második szint dénnyugati csarnokába a perem fannál talássz 1 kis
várost. Menny a fö térre ott 1 barátunk keresni fog. Ö maj el rejt
téged menedéket ad amig el rendezödnek a doggok. Sajnálom hogy
nem kisérhetlek továb de a többijeknek szügsége van rám.
Mindent köszönök Gaston montam mijattam ne aggoggy. Nem
érdemlem meg eszt a sok kedvességet meg törödézst hidd el. Annyira
meg vottam hatva majnem át ölettem a vén bundást de asztán mégse.
Ö csak bologatott a nagy busa fejével s aszt monta jo utat fijatal
barátom. Igérd meg hogy el mész a barátunkhoz a dénnyugati
csarnokba akkor nyugott leszek.
Hát persze morogtam a fogajim közöt. Naná.
Akkor jo. Járj szerencsével.
Azzal el tünt be kuszott a nagy gurgulázo tartáj alá.
A csapo ajton keresztül 1 széles sötét alagutba jutottam ahol sinek
tucattyai kereszteszték 1mást majd szük oddal járatokba kanyarodva
halattak továb. 1 lekket se láttam de azér el bujtam 1 zümmögö vátto
szekrény mögé és vártam. Néhány perc muvva 1 vonat zakatott felém
szuszogva zötyögve a váttokon. Meg vártam hogy el mennyen az
automata mozdony meg pár kocsi asztán fel ugrottam a szerevvény
végébe. Ki nyitottam az ajtot és be másztam az üres vagonba.
Néhány perc muvva mikor a vonat be tért az alagutba és
gyorsunni kezdet ugy döntöttem most már bisztonságba vagyok ideje
szét nézni 1 kicsit a kodba.
…ahol szerencsére ez uttal nem fogadot orrdugitto fémpor meg
börnyuvaszto köd. Az egész zonába semmi gyanusat se tapasztattam.
A vonat a második szint átellenes végébe tartot a déli
vukkáncsarnokhoz a menetrengye szerint töb hejen lassittani fog és
ott le száhhatok. Eddig jo gondottam és bejjebb ovatoskottam a
kodba.
Essö utam a hárbják fészkébe vezetet de mindha ki irtották
szönyeg bombászták vonna az egészet. Képileg persze ott vott a
hején de úgy festett mind 1 pillanat fevvétel nem pedig 1 fimm.
Madarak sehol és nem taláttam semmijen kontaktot vagy jelet amire
rá csatlakoszhattam vonna. Meg éresztem valamit a közebbe és ugy
spekuláttam hogy örzik a terepet várják hogy valaki oda dugja az
orrát szaglásszon a hárbják után. Gyorsan el jöttem onnét ki ugrottam
a kodbol.
A vonat továb döcögöt. A hárbják a tü toronyba fészkennek a
9edik szinten legalábis régen ott vottak. Ha el látogatnék a fészkükbe
okoskottam magamba bisztos talánnék valami nyomot hogy mi
történt velük hova tűntek. A vonat a tü torony szomszéccságába fog
el haladni nincsennek véletlenek. Állitolag odafen orditto hideg van
és marha nehéz fel jutni de ha már arra járok 1 probát meg ér.
Majnem le fejesztem magam amikor ki ugrottam a vonatbol. Éppen
lassitott 1 váttonál és én alá becsüttem az alagut szélességét de azon
kivül hogy a válamat bele vertem a fabba és le horzsottam a térdemet
egész jol meg usztam a doggot. Föl kapaszkottam 1 létrán asztán
végig caplattam pár szerviz alaguton és 1 szoggálati lifttel föl
jutottam a szint fesszinre. 1 vegyi gyárba taláttam magam csupa csö
meg tartáj vott mindenütt fütyütt a göz és fura szagok terjengtek.
Futo pillantást vetettem a virtujális dimenzjoba és meg állapitottam
hogy 1 müj anyag finomittoba vagyok.
Jocskán kellet büvészkednem a kodba hogy el kerüjjem az
érzékelöket. Csöveken vezetékeken 1en sujosztam amig el nem
jutottam 1 teher lifthez ami vegyszerrel teli kádakat szállitot föffele a
toronyba. Gyorsan be száttam.
A fülem hangosan kattogot 2 perc után be is dugutt asztán 5 meg
10 perc muvva megin.

Addig ügyeskettem varázsottam a kodba amig sikerütt a liftet 1

szinttel a cél álomás fölé irányittanom ennél magassabra nem tudot
menni. Nagy nyitot teraszon száttam ki ahol hideg szél süvitett az
arcomba. Babilnövények sürü szövedéke árnyékotta a hatammas ives
erkéjt az indájik közöt gyér jeges fény szürödött át.
Az ajtó be csukodot a hátam mögöt a lift meg indutt máris le fele.
Bal készt talán 100 lépésre vastag oszlop átt ami a következö
szintet tartotta. Jobb készt a következö kéccer ojan messze vott
utyhogy az elöbbit választottam nem vott kérdés.
Nem készüttem sarki ekszpedicjora ezér máris vacogot a fogam
csak reménykedni tuttam hogy idövel hozzá szokok a klimához és
nem fagyok galacsinná. Neki feszüttem a szénnek és végig
trappottam a teraszon a babil szövedék és a torony fal közt. A kö
padlo fagyosan kopogot a léptejim alatt arra gondottam de jo vonna 1
bunda sapka.
A kod ezen a szinten kezdet ködössé zavarossá válni csak 1
vázlatos alaprajzot tuttam elö kaparni. Reméttem hogy az oszlopba
talállok valami lépcsö félét.
Nem 1et taláttam hanem mingyár 2t. 1 másba fonodtak mind 1
déjenes spirál.
Ugy tünt bármejiket választhatom. El induttam hát föffele.
Elejinte gyorsan halattam hogy fel melegeggyek de hamar ki
fullattam s a lábam ojan lett mind a rongy. Le kellett ünnöm zugo
fejemet a térdem közé szoritottam és amikor jobban lettem lassabbra
vettem a tempot.
A lépcsö továb kerenget nyaktörö meredek szögbe.
Probáttam 1elletes ritmusba lélegezni ami 1 darabig müködött is
asztán pokoli fej fájást kaptam. Szerencsére jo kondicjoba vottam
meg az elszánt makacs természetem is segitett mégis meg fogant
bennem a gyanu hogy ezuttal tul nagy fába vágtam a fejszémet valo
szinüleg.
A következö szinten ujabb babiliával szegéjezet kö teraszra értem
a lébcsö onnét kanyargot továb föl fele meg se áttam mentem továb
én is. Sajnos korláttya az nem vott és bár embernyi szélesre épitették
szédittö lett vonna ha a babilágak nem növik be a küssö oddalát. Igaz
igy a bessö oddala vott szédittö hogy nem szabadott le nézni bele
gondonni meg pláne.
Csak lébcsöztem meg lébcsöztem és kapaszkottam továb
rendületlenül.
Amikor fel értem a következő szintre a fejem már pokolijan
hasogatot. Hijába kerestem a lébcsö fojtatását egész oszlop erdö
meredezet csupa 2s csigavonalakba. Az egészet be nötte a magaslati
babil és vékony ágak boritották a kö padlot a falat is be háloszták
mind az öserdö.
Miközbe az indák közt botladosztam és a lépcsöt kerestem a láto
mezöm lassan fokozatosan be szürkütt a lábam remeget és a fülembe
orkán süvöttött át de talán csak képzettem az egészet.
Nem tom mennyi idö muvva bukkantam rá a kémre aki a
babilágak közöt hevert. Rég halot lehetet a koponyája rapityomra tört
a böre össze aszot fehér csontya ki láccott a térdén. A rácsos
szintgerendákrol eshetet le mer lékzö maszkot visett s a palack a
hátára vott csatovva. Tanácstalanul ácsorogtam fölötte asztán továb
támojogtam annyira rosszul vottam aszt hittem 1 alagutba tévettem.
Urákig bojongtam 1 lébcsöt vagy ki járatot keresve mire eszembe
jutot hogy akár el vehetném a halot kém kabáttyát maszkját neki már
ugy se kell nem igaz? Vissza forduttam hát és majnem át estem a
hullán mer már 1 ideje körbe-körbe jártam.
Alvatt vér borította a maszkot ami le hámlot mind a festék amikor
meg kocogtattam az üveget. Az ogszigén tartáj hideg vott az essö
szippantásnál asz hittem le fagy a tüdöm de a fej fájásom enyhütt és a
csö látásom is el mutt. Megin ki láttam a fejemböl.
1 kevés viz kotyogot a hulla kulacsába mohon fel hörpöttem hát
asztán le hámosztam a kabáttyát és el vettem a bunda sapkáját meg
az elem lámpáját és továb induttam.
A lébcsö közvetlenül a szomszéd oszlopba fojtatodot azon
tünöttem eddig hogy nem vettem észre?
A hárbják fészkét a következö szinten taláttam meg. Akkonyatkor
értem oda a fáraccságtol el gyötörten. Össze estem a száraz babil
levelek és szürös madár tollak közöt a trágyán és el aluttam mind akit
le ütöttek. A huzat ébresztet fel. Az arcomon matatot gondottam meg
nézem honnét jön igy kerüttem a sötét akna szélére amibe hijába
bámuttam nem láttam a fenekét.

Szoval valami meg reccsen a hátam mögöt.

Meg pördülök az elem lámpával végig pásztázom a folyosot de
csak a huzat fodrozza lebegteti a kabátomat. A fényt el nyeli az
alagut sötéttye semmi se mozdul.
Asztán ujabb reccsenés hangzik és valami sivitva repül felém a
levegöbe. Nincs idöm le bukni mer a valami a melkasonba csapodik
mire hátra tántorodok a levegö shh! fütyül ki a tüdömböl. Bele esek
az aknába és hijába kapaszkodok az ujjaim le csusznak a kö
pereméröl.
El nyel a fekete torok zuhanni kezdek.
A levegö gunyossan sivit a fülembe s le tépi a maszkot a fejemröl.
Végre kapok levegöt. Üvötteni kezdek teli torokbol
artikullálattlanul.
 NYOLC

1.

Csukott könyv volt egy könyvtárban, melynek hatalmas termei egy

egész völgyet betöltöttek, falait sziklaszirtek alkották, és folyosóin
örökös félhomály derengett, akár a kanyonok mélyén. Lapjai
évezredek tudását rejtették, dombornyomott fedelét, veretes gerincét
vastag fémpánt fogta össze, s a lakathoz rajta kívül senki másnak
nem volt kulcsa…
Kiokosított szűzlány volt, aki a nászéjszakájára készülődik. Az
esküvői lakomán annak rendje s módja szerint körberajongták,
leitatták, s miután a családja és a barátai sok boldogságot kívántak
neki – a vendégek tovább tivornyáztak, duhaj kiáltozásuktól csak úgy
zengett a ház –, fiatal férje ölbe kapta és az emeleti hálószobába
cipelte, majd néhány percre magára hagyta, hogy esküvői ruháját
hálóingre válthassa és befeküdjön a puha, hívogató, előmelegített
nászi ágyba.
Szószóló volt egy törzsben, ahol rajta kívül mindenki némán
tengette életét; társai szomorú tekintettel, kézzel-lábbal gesztikulálva
kérlelték, hogy beszéljen, énekeljen helyettük, legyen az ő hangjuk…
Egy hadihajó kapitánya volt, amit megtorpedózott és elsüllyesztett
az ellenség, s most egy mentőcsónakban hányódott a tengeren
sebesült matrózaival együtt, akik seblázukban félrebeszéltek, és
kiszáradt, sókérges ajkukkal vízért könyörögtek, mindhiába. A
távolban felbukkant egy hajó, de ellenséges naszád volt, és
büszkesége nem engedte, hogy segítséget kérjen tőlük…
Aggódó anya volt, aki tehetetlenül nézte beteg gyermeke
szenvedését, mert hite szerint nem kérhetett orvosi segítséget.
Rokonai, ismerősei könyörögtek, hogy engedje elvégezni az
életmentő műtétet, csak egy szót szóljon, hisz a doktor már készen áll
a betegágynál, fecskendővel a kezében…
Bebörtönzött forradalmár volt, akit társai elárultak és
cserbenhagytak. Mindenki bűnösnek tartotta, és csak arra vártak,
hogy tagadja meg eretnek nézeteit, és ismerje el, hogy hibázott, hisz
ennyivel tartozik polgártársainak. Ha nem teszi, kénytelenek lesznek
kínzókamrába küldeni…
…hagyta, hogy kinyissák a lakatot, kíváncsian belelapozzanak –
és nevetett magában. A nyelvet ugyanis, melyen a könyv íródott,
egyedül ő ismerte.
…évődve vetkőztette férjét, s közben egyik palack bort bontotta a
másik után. Amikor a férfi vizelni ment, rázárta az ajtót, ruháit
elrejtette, s a vörösborból néhány cseppet az ágyra löttyintett, mintha
vér lenne. Aztán a függönyből kötelet csomózott, és kimászott az
ablakon. A rokonok bottal üthették a nyomát.
…táncolt a némáknak, s mozdulatait dallamos torokhangokkal
kísérte, ami a maga különös módján szebb és kifejezőbb volt, mint a
valódi beszéd. Teljesítette hát a kívánságukat anélkül, hogy egyetlen
szót szólt volna.
…kilőtte a jelzőrakétákat, s amikor az ellenséges naszád feléjük
fordult, hangtalanul becsusszant a vízbe, messzire úszott, és a biztos
távolból figyelte, ahogy társait kimentik.
…kivette a fecskendőt az orvos kezéből, belenézett gyermeke
láztól csillogó szemébe, aztán hirtelen elhatározással a földre
spriccelte a szert, a fecskendőt pedig az orvos szívébe döfte.
…amikor behurcolták a kínzókamrába, a földre roskadt, arcát a
kezébe temette, és szívszaggató zokogásban tört ki. Vallatója lehajolt
hozzá, mire ő felugrott és egyetlen villámgyors mozdulattal átharapta
a torkát.

– Szedjék le! Szedjék le rólam! – hörögte a kódfejtő szederjes arccal,

és a nyakát markolászta. – Megfojt! Meg…
Csapkodott és kapálózott, mintha láthatatlan erők ellen vívna élet-
halál harcot. A technikus fürgén verte a billentyűzetet, a férfi fejét
burkoló kontakthálón vörös fények villództak. A kódfejtő végül
elhallgatott, és ernyedten hanyatlott vissza az ágyra.
A nő intett a technikusnak, mire az ágyon heverő férfi képe a
műszerekkel együtt eltűnt a falról. Lunce-ra pillantott, akivel együtt
figyelték a projekciót, és a fejével az ajtó felé bökött. Kiléptek a
folyosóra.
– Láttad, mit csinált? – kérdezte fojtott hangon. – Mimetikus
vírust ültetett a szerencsétlen fejébe. Hónapokba telik, mire
visszahozzuk. Ha vissza tudjuk hozni egyáltalán.
– Ilyen a világ – vont vállat Lunce közönyösen. – A gyengék
elpusztulnak.
– A gyengék? Ő volt az egyik legjobb szakértőnk.
– Mégsem volt elég jó.
A nő rosszallóan csóválta a fejét.
– Ha híre megy az esetnek, többé senki sem mer próbálkozni a
foglyunkkal.
– Én szívesen próbálkoznék vele – ropogtatta az ujjait Lunce.
– Ne kezdd megint!
– Pedig ezt kéne csinálni, hidd el. Fölébreszteném a kis kurvát –
dünnyögte –, és úgy megdolgoznám, hogy az anyja se ismerne rá…
A nő fájdalmasan felsóhajtott.
– Tényleg nem érted, ugye?
– Nem, nem értem! – csattant fel a férfi. – Nem értem, miért ne
próbálkozhatnánk a régi, jól bevált módszerrel. A fizikai fájdalom
csodákat művel, nekem elhiheted! Pikk-pakk lezárhatnánk az ügyet.
– Lunce, ha nem vetted volna észre, a konzisztóriumi
különmegbízott személyesen felügyeli a munkánkat. Nem
hibázhatunk. – Hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Te tényleg
megszegnéd a főnökség utasításait? Ha meguntad az életedet, csak
tessék: állj Oncaterius elé, és vágd a képébe, hogy a stratégiája egy
kalap szart se ér. De rám ne számíts, én nem ismerlek. – Összefonta a
karját. – Tiszta haszon lesz, ha áthelyeznek. Sose szerettem veled
dolgozni.
– Az én javaslatomat még nem próbáltuk ki – duzzogott a férfi. –
Amit a főnökség javasolt, azt már kipróbáltuk, és nem jött be.
A nő legyintett.
– Tegyük magánzárkába. Az egyedüllét talán majd megtöri.
Lunce nagy levegőt vett, és hangosan kifújta.
– Gyere – intett a nő –, együnk valamit. Ki kell gondolnom, mit
mondjunk Oncateriusnak.
Asurát átkísérték egy ablaktalan magáncellába, rázárták az ajtót,
aztán hetekig feléje se néztek. A bezártság érzése álmában is
kísértette, mintha két cellában raboskodna egyszerre: az egyikben a
teste, a másikban a lelke.
Hasonlóan teltek a napjai, mint a toronyszobás-herceges álmában,
csakhogy most többet unatkozott. A falon két csap volt, az egyikből
víz folyt, a másikból valami levesféle. A kettő között egy láncra
fűzött pohár fityegett. A sarokban állt a vécécsésze, ezen kívül két
téglatest állt ki a padlóból: az egyiken aludt, a másikat széknek
használta. A helyiség egyetlen nyílása a tömör, masszív fémajtó volt,
de a keret és az ajtólap között hajszálnyi rést sem talált, hogy
kileshessen rajta.
A nap nagy részét átaludta, így menekült a sivár valóságtól. Az
ébrenlét óráit töprengéssel töltötte; átgondolta mindazt, ami addig
történt vele.
Emlékezett az erőd tornyaira, a léghajón tett utazásra, a vonatra és
a hosszú folyosókra, melyek az állomásra vezettek; emlékezett a
nagy házban látott fényalagútra, és mindarra, amit Pieter Velteseri
kérdezett tőle a megismerkedésük napján. Élénken élt benne a
kertben tett első séta emléke, a sírboltbeli ébredés és a különös,
nyugtalanító álmok, amiket azelőtt látott, hogy ide költöztették volna.
Titok lappangott az álmok mögött, egy ködös árny, amit hiába
próbált megfogni, körülírni, nem boldogult vele. Pedig érezte,
sejtette már akkor, amikor először nyitotta ki a szemét a Velteseri
család kriptájában; olyan volt, mint a tompa csillogás, amit a szeme
sarkából érzékel az ember, de minél jobban erőlködik, annál kevésbé
látja.
Végiggondolt minden fontosabb eseményt, kurta élete állomásait.
Vajon véletlenségből született épp a Velteseri családnál? A klántagok
többsége házon kívül volt, és Pieterről sejteni lehetett, hogy segíteni
fog. Ő is ösztönösen megbízott az öregben, és lám, igaza lett; az
álmok, amiket a kék hálószobában látott, igazi, jelentőséggel bíró
álmok voltak. Ami elhozta ide, bármi legyen is az, azon az éjszakán
kapcsolatba lépett vele, és elmondta, mi lesz a feladata.
Aztán elrabolták; a kék kesztyűs nő tette, aki Ucubulaire-ként
mutatkozott be, meg a bikanyakú barátja, Lunce. Talán felfigyeltek a
nevére, vagy más módon jutottak a nyomára. Valaki nem akarja,
hogy megtegye, amit meg kell tennie, bármi legyen is az. Más nevet
kellett volna választania, gondolta magában. Asuraként nincs
biztonságban.
És mégis, amikor Pieter Velteseri kimondta a nevét, ő tudta,
egészen biztos volt benne, hogy így hívják. Nem töltötte el
semmiféle rossz előérzet, nem gondolta, hogy a neve puszta
felvállalásával veszélybe sodorná önmagát. Egyszerűen elvette, ami
az övé.
Rosszul tette volna?
Ezen sokáig tépelődött. Tény, hogy valaki minden követ
megmozgatott, hogy elkapja, és rács mögé juttassa. Lám, az
előrelátás hiánya! Akárhogy is, végül eljutott az erődbe (feltéve,
hogy fogva tartói igazat mondtak, és valóban oda hurcolták), vagyis
ott volt, ahová kezdettől fogva menni akart. Talán így kellett
történnie: rá kellett, hogy találjon ez a Lunce meg a nő, aki
Ucubulaire-nek nevezi magát. Így már összeáll a kép. Igaz, hogy a
markukban van, de semmit sem tudtak meg róla, amit ő nem akart
elárulni magáról.
Legjobb lesz, ha vár, gondolta.
És így is tett: várt.
 2.

Gadfium úgy érezte magát, mint a szárnyaszegett légy, ami

nyomorultul vánszorog a dohos pincepadlón. Amerre csak nézett,
szeméthalmok vették körül, szürke tömegük kísértetiesen derengett a
sötétben.
Az egész csarnok egyetlen nagy hulladéklerakóként funkcionált,
ahol hegyekbe halmozódtak az évezredek során feleslegessé vált
kacatok. A mennyezetet behálózó, kisebb-nagyobb csövekből,
kürtőkből és futószalagokról folyamatosan permetezett a szemét.
Gadfium műanyag konyhai eszközök között botladozott, cipője bele-
belesüppedt a törött kanalak és tányérok tengerébe.
„Gondolod, hogy itt biztonságban vagyok?”
„Igen. Mindjárt odaérünk. Kitartás!”
Egy halom rothadó babiliaindát került ki nagy ívben, amikor bal
felől ijesztő reccsenés hallatszott. A szomszédos szeméthegyen
megindult pár nagyobb gépalkatrész, valóságos törmeléklavinát
sodorva magával. Eredetileg arra ment volna, ha kódbeli énje nem
figyelmezteti a veszélyre. Körbepillantott a vigasztalan vidéken.
„Nagyobb gondot fordíthatnánk az újrahasznosításra.”
„A galaktikus köd felbukkanása óta más baja is van az udvarnak,
mint a szemétkérdés.”
Aranysárga lávafolyam csapott ki a csarnok távoli falából, és
kecses ívben, méltóságteljes lassúsággal hullott alá, majd sistergő
robajlással szétterült a földön.
„Mi volt az?”
„Egy kis kohósalak.”
„Remek. No és hogy haladsz a nyomozással? Megtudtál már
valamit?”
„Goscil a biztonságiaknak dolgozott. Az volt a dolga, hogy
szemmel tartson téged.”
„Nahát, én Rasfline-ra gyanakodtam. – Gadfium a fejét csóválta. –
Ennyit az emberismeretemről” – dünnyögte maga elé.
„Még mindig nem tudom, ki árult el minket, de Clispeiren kívül
mindenkit őrizetbe vettek.”
– Clispeir? – kérdezte Gadfium fennhangon, és megtorpant.
 „Szűk másfél perc múlva egy tehervagonnyi leselejtezett
golyóscsapágy fog landolni pontosan azon a helyen, ahol most állsz.
Indulj tovább, ha kérhetlek.”
Gadfium sietve engedelmeskedett.
„Szerinted Clispeir árult el minket?”
„Ezt nem mondtam. Mindenesetre holnaptól szabadságon lesz;
talán nem akartak elmenni érte a Vándorkövek völgyébe, hanem
megvárják, amíg ő látogat a palotába. A megfigyelőállomás el van
zárva a külvilágtól; elvileg nem tudhatja, mi történt a többiekkel.”
„Ha ő árult el minket – spekulált Gadfium –, akkor a tűtoronyból
jött üzenet is csak mese, amit a biztonságiak találtak ki. Így akarták
kiugrasztani a nyulat a bokorból?”
„Talán.”
Gadfium egy darabig némán lépkedett, lába alatt kísértetiesen
ropogott a megszilárdult kohósalak. A távolban sivítva repült valami
a levegőben, a becsapódástól pár másodperccel később az egész
csarnok megremegett.
„A palotában az a pletyka járja – folytatta kódbeli énje –, hogy a
mieink és a Mérnökök már szövegezik a békepaktumot.”
„Nocsak.”
„A hadvezetés biztosra vette, hogy győzni fogunk. Volt valami
szupertitkos tervük, de nem jött össze. A királynak nincs más
választása, mint tárgyalóasztalhoz ülni, és… Áh, van itt még
valami.”
„Mi az?”
„A biztonságiak. Úgy tűnik, elkapták az asurát.”
– Micsoda? – Gadfium ismét megtorpant. – „Hát nincs remény?”
– kérdezte hangtalanul.
„Ne állj meg! Lehet, hogy tévednek, és nem ő az.”
„De hát… ilyen hamar!”
,Ami téged illet – váltott témát kódbeli énje –, változott a terv.
Máshová viszlek.”
„Miért, hová mentünk volna eredetileg? Ne érts félre, igazán hálás
vagyok, hogy kihúztál a slamasztikából, de szeretném tudni, merre
cipelsz. Már azon túl, hogy a pincébe, a bűnözők közé.”
„Beljebb, aztán fölfelé. De mindenképpen… mélyebbre.”
„Mélyebbre?”
 „Igen, mélyebbre.”

Az összehajtogatott egyenruha tiszta volt, habár viseltes

vászonanyagát lyukak és szakadások tarkították. Rajta egy pár
kincstári bakancs hevert, mellette egy öv, néhány szakadt szíjdarab,
egy sapka és egy légzőmaszk. Az egész kupac, ruhástul-
bakancsostul-maszkostul elfért a jegesmedve mancsában, akinek
szénfekete karmai mintha zárójelbe tették volna a szebb napokat
látott öltözéket.
A khiméra és népes kísérete a hosszú tárgyalóasztal végében
foglalt helyet. Az udvari hivatalnokok velük szemben, az üresen
árválkodó trónszék előtt ültek. Amikor Adijine értesült róla, miféle
csomagot hoznak magukkal a fellegváriak, úgy döntött, nem vesz
részt a tárgyaláson. A konzisztórium tagjai szintén kimentették
magukat, halaszthatatlan teendőikre hivatkozva, de a királyhoz
hasonlóan árgus szemekkel figyelték az eseményeket a háttérből,
valaki más bőrébe bújva; ezzel természetesen a fellegvárbeli követ is
tisztában volt.
A jegesmedve az asztalra hajította a ruhakupacot. Az ágyában
heverő Adijine sértődötten bámulta – eleinte egyik hivatalnoka
szemén át, majd fölülről, egy mennyezeti kamerából.
A szürke uniformison savmarta lyukak tátongtak, a bakancs
talpából csak cafatok maradtak. Adijine azt hitte, szomorúságot vagy
sajnálatot fog érezni az ismerős holmi láttán – hogy is hívták a
szerencsétlen flótást? –, de a jelek szerint nem hagyott benne mély
nyomot az a néhány perc, amit… megvan!: Uris Tenblen közlegény
testében töltött.
Az egyik bakancs az oldalára borult a politúrozott asztallapon.
– A tervük, uraim, hogy úgy mondjam – dörmögte a követ, és
medvemancsával ügyetlenül felállította a bakancsot –, kútba esett.
A küldöttség soraiból halk kuncogás hallatszott. A követ
önelégülten mosolygott. Az udvaroncok hallgattak; egyesek
kényelmetlenül fészkelődtek, mások elmélyülten tanulmányozták az
asztallap erezetét.
– A történtek után – folytatta a khiméra följebb csúszva a székén,
és öntudatosan kidüllesztve a mellét – levontuk a tanulságokat, és
megtettük a szükséges óvintézkedéseket. A fellegvár környékén éjjel-
nappal figyeljük a csarnok mennyezetét, a stratégiai pontokra
radarállomásokat és rakétasilókat telepítettünk…
Adijine cifrát káromkodott. Abban reménykedett, hogy a
Mérnökök nem fogják fel az eset jelentőségét, és az égből pottyant
hullát siklóernyős kémnek nézik, vagy valami újfajta mennyezetjáró
gép pilótájának. De nem így törtét; egyből kitalálták az igazságot!
Szemetek!
– Be kell vallanom – dörmögte a jegesmedve, és szőrös képén
kárörvendő vigyor terült szét –, hogy az eset minket is váratlanul ért.
Bár az elmúlt időszakban volt alkalmunk kiismerni az önök sajátos
harcmodorát, valamint a diplomácia fogalmát merőben új
megvilágításba helyező tárgyalási technikáikat, a mostani eset
mélységes… vagy inkább magasságos… – kivillantotta hófehér
fogsorát, mire kollégái elismerően heherésztek. – Szóval az akciójuk
alantassága meglepett minket. Érthető az elkeseredett hév, amivel
mindenáron ki akarják csikarni önmaguk számára a győzelmet, s
habár mi magunk csak ismételni tudjuk, amit eddig is minden
alkalommal hangsúlyoztuk, nevezetesen, hogy a jelen sajnálatos
konfliktusba önhibánkon kívül sodródtunk, a történtek után mégis
úgy vélem, nem ártana a tárgyalásainkat új alapokra helyezni, és
felvázolni a jövőbeli együttműködés lehetséges…
Adijine megszakította a kapcsolatot. A szőrös gazember láthatólag
élvezi a helyzetet; ha rajta múlik, reggelig monologizálna.
A titkárságra kapcsolt, és megnézte a bejövő hívásait. Tucatnyi
sürgős üzenet várta, de csak egyet nézett meg: a konzisztórium
tanácsnokáét, aki a biztonsági szolgálatot felügyelte.

Gadfium épségben átkelt a szeméttelepen, és a falra festett jeleket

követve megtalálta a legközelebbi kijáratot. Elhaladt egy lépcsőház
előtt, átbújt a poros biztonsági kordon alatt, és egy lift előtt találta
magát. Az utolsó percig reménykedett benne, hogy mégsem lefelé
indulnak, de a lift egy rándulással ereszkedni kezdett.
„Ha kiszálltunk, légy óvatos – figyelmeztette kódbeli énje. –
Odalent nem biztonságos.”
„Valami újat mondj.”
 „Nem figyelmeztethetlek a veszélyre – magyarázta –, ha magam
sem tudok róla.”
„A rablókra és gyilkosokra gondolsz, akiket a nulladik szintre
száműztek?”
„Rablók és gyilkosok? – hümmögte kódbeli énje. – Ez kicsit
erős.”
„Majd meglátjuk.”
„Reménykedjünk benne, hogy nem látjuk meg.”
„Igazad van.”
„Most lekapcsolom a világítást.”
A lift elsötétült.
„Hogy hozzászokjon a szemed.”
– Az éjszaka a kedvenc napszakom – dünnyögte Gadfium
félhangosan, inkább csak magának.
„Tudom. Sajnálom.”
A lift lassított, majd megállt, az ajtó kinyílt. Gadfium
vaksötétségben találta magát, valahonnan vízcsobogás hallatszott. A
kezét maga elé tartva lassan kibotorkált a fülkéből, cipője egy
pocsolyába toccsant. A felverődő visszhang alapján egy alagút szája
tátongott előtte.
„Itt kell lennie, balra. Hohó, állj! Tapogatózz előre óvatosan.”
„Egy lyuk. Kösz.”
„Most nézz balra! Jó. Két lépés előre, aztán tovább, egyenesen.”
Gadfiumnak szöget ütött a fejébe valami.
„Itt nincsenek kamerák?”
„Nincsenek.”
„Vagyis azt látod, amit én, és semmi többet?”
„Ne izgulj, felbontásjavító programot futtatok a háttérben a tőled
kapott képanyagon.”
Gadfium a fejét csóválta.
„Tudok segíteni azon kívül, hogy nyitva tartom a szemem?”
„Nézz alaposan körbe, különösen a padlót figyeld. Megvan, látom
az ajtót! Itt fordulj jobbra. Három lépés. Most nyúlj előre…
Megvan?”
„Meg.”
„Vigyázz, mert egy aknába nyílik. Keresd meg a létrát. És
igyekezz; sokáig fog tartani, mire leérsz.”
 Gadfium felnyögött.

A negyedik szint főcsarnokában álló fellegvár dúsan cizellált

ereklyetartót formázott, amit egy meredek falú, háromszáz méter
magas piedesztálra állítottak. A város csillogó-villogó tornyok és
kupolák egymás fölé rétegződő, koncentrikus gyűrűiből állt, melyek
tengelyében egy karcsú torony magasodott. Az épületek
fémrácsszerkezetét több négyzetkilométernyi üveglap és csiszolt
kőfelület burkolta, melyeken visszatükröződtek a várost körbeölelő,
erdővel borított dombok. A fellegvár volt a mindenkori király nyári
rezidenciája, már hosszú generációk óta.
Uris Tenblen hosszan elnyúló, artikulátlan üvöltéssel zuhant a
mélybe. Előbb egy toronytetőnek csapódott, majd nekivágódott egy
közeli falnak, ahonnan szinte változatlan tempóban zuhant tovább.
Végül egy kövezett udvar közepén terpeszkedő virágágyásban
landolt a második teraszszinten. A becsapódás erejétől megpattant, és
sekély, elliptikus krátert hagyva maga után, lendületét vesztve egy
közeli kávézó asztalai közé csapódott.
A nyaktörő zuhanást egy automata kamera rögzítette, a központi
torony hetedik emeletén.
Mire az orvos a helyszínre érkezett, Tenblen rég halott volt, de az
ügyeletes kódfejtőknek sikerült még zuhanás közben rácsatlakozni az
implantjára, és kiszipkázni a férfi emlékeit. A hadsereg – az ilyen és
ehhez hasonló biztonsági kockázatokat mérsékelendő – módosította a
katonák memóriablokkját, ám ha a halál több egymást követő sérülés
következményeként állt be, az átalakított implantok meglehetősen
lomhán reagáltak. Tenblen emlékeit eleinte egy halálfélelmében
megbomlott elme rémképeinek vélték, de később rájöttek, hogy a
riasztó valóságot látják. A fellegvárban volt ok az örömre: első
kézből értesülhettek az ellenség aknamunkájáról. Saját hírszerzésük
sosem lett volna képes ilyesmire.

A szökéstől és az átélt izgalmaktól kimerült Gadfium egy apró

falfülkébe húzódott, mely egy boltíves folyosó sötét oldalterméből
nyílt, az egyik alagút végében. Összekuporodott a földön, és mély,
bódult álomba zuhant.
Arra ébredt, hogy a fejében a saját hangját hallja.
„…bredj, nem hallod? …lami…jvan! …fium!”
Bűzös lehelet csapta meg. Álmosan hunyorgott, s karnyújtásnyira
tőle négy szőrös fatörzset látott kinőni a porból, közöttük valami
kígyóféle tekergett.
Lassan, vonakodva nézett fel. A szőrös lábak fölött hatalmas,
ormótlan test és egy agyaras, szem nélküli fej ült. Fölötte egy másik
fej billegett, sápadt, emberszerű lapátfülekkel. A törzs mellett fürgén
ide-oda rebbenve egy harmadik fej bukkant fel újra meg újra, aminek
szúrós borostyánsárga szemei voltak és horgas ragadozócsőre.
A horkantásokból és fújtatásból ítélve a lénynek társai is voltak;
tucatnyi szörnyeteg állta körbe a falfülkét. Egyikük prüszkölt, és
akkorát dobbantott, hogy beleremegett a föld.
Gadfium pislogni is elfelejtett. Elájulok! – gondolta, de hiába
reménykedett, nem volt ilyen szerencséje.

Adijine a dolgozószobája ablakához lépett, és megcsóválta a fejét.

– Szóval azt mondod, teljesítenünk kell a követeléseiket?
– Nincs más választásunk. – Oncaterius keresztbe tette a lábát,
majd gondosan megigazította a térdén a köpenyt, nehogy a fényes
anyag meggyűrődjön. – Ma már azok sem támogatják a háborút –
tette hozzá jelentőségteljes pillantással –, akik annak idején
kulcsszerepet játszottak a kirobbantásában.
Adijine fintorgott, de nem reagált a célzásra.
– Fogytán az időnk – folytatta Oncaterius. – Közeledik a köd, és
talán nekünk is közelednünk kellene fellegvárbeli, khm,
testvéreinkhez. Szükségünk van a segítségükre, ha hozzá akarunk
férni a…
– És ha nem tudnak segíteni? – vágott közbe a király. – Annyira
biztos vagy benne, hogy náluk a megoldás kulcsa? – A Nagy
Csarnokot figyelte; odalent egymást keresztezték a folyók, utak és
vasutak. A folyók kacskaringózva, míg az ember alkotta csapások
egyenesen és céltudatosan szelték át a tájat.
– Minden jel erre utal – bólintott Oncaterius. – Ők viszont nem
boldogulnak a kóddal, és a kivitelezéshez szükséges eszközökkel
sem rendelkeznek, vagyis a megegyezés mindkét fél számára előnyös
lenne.
– Alkudozzak ezzel az áruló bandával? – fortyant fel a király. –
Ami sok, az sok!
– Felséged bizonyára emlékszik rá, mi volt a véleményem annak
idején, amikor magunk ellen fordítottuk őket.
A király a szemét forgatta.
– Igen, emlékszem – dünnyögte rosszkedvűen. – Az utóbbi
hónapokban egyetlen alkalmat sem mulasztottál el, hogy a szememre
hányd. Inkább akkor erőszakoskodtál volna, amikor még tehettünk
volna valamit, a kezdet kezdetén. – Az íróasztalához lépett, és
nehézkesen lehuppant impozáns forgószékébe.
Oncaterius nem titkolt rosszallással nézett a királyra.
– Felséged igazságtalan velem. A jegyzőkönyvek tanúsíthatják,
hogy az elsők között voltam, akik felemelték a szavukat az
értelmetlen és gazdaságilag is nehezen indokolható…
– Jól van, jól van – intette le a király –, hagyjuk. – Kibámult az
ablakon. – Ha alkudozni kell, hát alkudozni fogunk. Az esti
konzisztóriumi ülésen megbeszéljük a részleteket, feltéve, hogy
addigra fellegvárbeli barátaink is eldöntik, mit akarnak. – Keserűen
csóválta a fejét. – Legalább a zúgolódó tudósok nem borítják ránk az
asztalt.
Oncaterius hűvösen mosolygott.
– A Biztonsági Szolgálat nevében köszönöm felséged elismerő
szavait. Munkatársaim mindent elkövetnek az ügy megnyugtató
rendezése érdekében.
Adijine összehúzta a szemét.
– Gadfium még mindig szökésben van?
– Már nem sokáig. Felséged szerint mennyi esélye van egy
kivénhedt tudósnak egy képzett és kiválóan felszerelt…
– Nem lehetett volna egyszerűen lecsukni? Miért kellett rögtön
orgyilkost küldeni rá?
– A kutatásvezető asszony olyan lépésre szánta el magát, amit
elemzőink rendkívül kockázatosnak ítéltek. Miután megdönthetetlen
bizonyítékok kerültek a kezünkbe a több klánt érintő összeesküvésről
– magyarázta Oncaterius nagyot sóhajtva, mintha begyakorolt
szöveget mondana fel –, és megkaptunk az engedélyt a renitens
csoport semlegesítésére, operatív osztagunk az eset súlyosságára való
tekintettel azonnal akcióba lendült. Azzal bizonyára felséged is
egyetért, hogy likvidálni valakit sokkal egyszerűbb és tisztább, mint
bíróság elé citálni. Az akció végül csak három emberéletet követelt.
Ennek fényében kimondottan örülök, hogy nem próbálkoztunk a
kutató asszony elfogásával.
– Én is örülök. Az embereid inkompetenciáját látva többen is
otthagyhatták volna a fogukat – vetette oda a király, és élvezettel
nyugtázta a tanácsnok arcán átfutó rándulást. – Ez minden?
– Felséged bizonnyal értesült az asura elfogásáról.
– Igen. Úgy tudom, éppen vallatják – legyintett Adijine fellengzős
mozdulattal. – Sikerült már valamit kiszedni belőle?
– Egyelőre kesztyűs kézzel bánunk a hölggyel, de ha a
munkatársaim továbbra sem boldogulnak vele, magam fogom kézbe
venni az ügyet.
– És mi van azzal a fiúval, a látóval, aki állítólag feltörte a kódot?
Úgy hallottam, megint bottal üthetjük a nyomát.
Oncaterius magabiztosan elmosolyodott.
– Ne aggódjon felséged. Az a suhanc nem okoz több problémát.
 3.

Sessine egy homokdűne tetején állt a sivatag peremén. A tengerpart

végtelenbe vesző ívét a távolban egy félsziget halovány körvonala
törte meg. A keskeny földnyelvet fekete kőfal kerítette le a
szárazföldtől, amin túl dús ligetek zöldelltek, s a végében egy komor,
szürke torony magasodott. A tenger hullámait bronzszínűre festette
az égen izzó narancsvörös hálórajz. Sessine belefúrta tekintetét a
homokba, hátha eltűnik a bonyolult mennybéli mintázat, de az
makacsul ott lüktetett a felhőfoszlányok között.
A szirtek rózsaszín fényben derengtek, a homok gödreit apró,
hullámos árnyékok töltötték meg. A part felől sós szél fújt.
Egy rég elfeledett érzés fogta el, és sokáig tartott, mire rátalált a
megfelelő szóra: félelem. Vállat vont, hátára kanyarította a zsákját, és
elindult a torony felé, sötét lábnyomokat hagyva a finom homokban.
Nyomában fátyolos porfelhő szállt a magasba.
Mindez a kódba érkezésének tízezer-kétszázhetedik napján
történt. Több mint huszonhét évet élt már odabent, miközben a
valóságban alig egy nap telt el.
A falat tömör obszidiánból emelték. Néhány helyen alaposan
megkopott, másutt még fényesen csillogott, és úgy vágott a
homokba, akár egy óriási fekete kés, amelynek a pengéje kilométer
hosszú és jó ötven méter magas. Sessine némán szemlélte egy
darabig, aztán elsétált a közelebb eső végéhez; a kerítés legalább száz
méterre benyúlt a tengerbe, nem lehetett megkerülni. A férfi szó
nélkül sarkon fordult, és megindult visszafelé.
Kaput vagy átjárót a másik végében sem talált; a fal ott is
ugyanolyan mélyen nyúlt a hullámok közé, mint a túlsó oldalon.
Leguggolt a parton, és hosszasan figyelte, ahogy a hullámok a
fövenyt nyaldossák, habfodrot terítve a homokra. A víz kellemesen
meleg volt. Ha be akar jutni, úsznia kell; előre sejtette, hogy így lesz.
Komótosan vetkőzni kezdett.

Sosem érdekelte igazán, hogy a kódon belül merre vetődik. Először

azon a környéken bolyongott, ahol a személyiséglenyomatát őrző
hardver a való világban elhelyezkedett; keresztül-kasul bejárta
Észak- és Dél-Amerika tájait. Amikor a sors összehozta a kopasz
nővel, akitől a talányos üzenetet kapta, valahol a középnyugaton
kóborolhatott éppen, Iowában vagy Nebraskában. Onnét Kanada felé
indult, eljutott egész Grönlandig, bebarangolta Izlandot, majd
Anglián keresztül átjutott Európába, ahonnan továbbzarándokolt Kis-
Ázsiába, s végül Arábiában kötött ki.
A tengeren való átkelések jelentették az út legkockázatosabb
szakaszait; a hidakon és alagutakban összezsúfolódó utazók
mágnesként vonzották a zsákmányra éhes ragadozókat. Sessine
többször is rákényszerült, hogy kardot rántson. Olykor a kód más
szintjeiről is megtámadták, és különféle képzelt szituációkba
„varázsolták”, mert azt gondolták, úgy könnyebben elbánnak vele.
Sessine örömmel és némi elégtétellel nyugtázta, hogy a
keményebb ellenfelek sem jelentenek komoly kihívást a számára.
Megvolt a magához való esze, gyorsan reagált, és – ha másképp nem
ment – agresszív és kíméletlen is tudott lenni. A legfurfangosabb
képzelt szituációkból is ügyesen kivágta magát.
Karcsú viaduktokon és a végtelenbe nyúló, széles alagutakon
baktatott, máskor a lomhán tekergőző adatsztrádák nyomát követte
száz meg száz kilométeren át. A monoton gyaloglástól olykor
transzba esett, s amikor veszélyes vidéken járt, vagy a körülmények
nem engedték, hogy pihenőt tartson, gondolatban apró
vízmolekulának képzelte magát, amit egy archimédeszi csavar lökdös
előre, vagy fénysugárnak, ami egy tenger alatti kábelen száguld
őrületes sebességgel, vagy parányi homokszemnek a dűnéket
terelgető sivatagi szél lüktető, szűnni nem akaró sodrásában.

Végigúszott a fal mentén. A zsákját eleinte a fején egyensúlyozta,

aztán, amikor a tenger háborogni kezdett, maga előtt tolta-lökdöste a
vízen.
A hullámok egyre magasabbra tornyosultak, a szél dühödten
ostorozta a habokat. Az alattomos áramlatok egyre messzebb
sodorták a parttól és a fekete faltól. Minden erejét megfeszítve úszott,
literszám nyelte a sós vizet, a hullámok egyre többször csaptak át a
feje fölött. Nem maradt más választása, el kellett engednie a súlyos,
vízzel átitatott matrózzsákot; tehetetlenül nézte, ahogy a holmiját
elnyeli a tenger. Aztán összeszedte a maradék erejét, és elindult
arrafelé, ahol a fekete fal mögött a partot sejtette.

Egyedül az álmai nyugtalanították; a pusztulás rémképe, az

ágyúfüstös, fegyverropogástól visszhangzó csatamező fölött
pislákoló, kihunyófélben lévő csillagok.
Ahogy közeledett úti céljához, a képek megváltoztak, és a hős
helyett egyre gyakrabban találta magát a passzív, tehetetlen szemlélő
szerepében. A galaktikus köd lassan bekebelezte az egész
Naprendszert, kihalással fenyegetve az emberiséget.
Álmában a szürke éjszakai égboltot fürkészte. Kísértetiesen
üresnek tűnt, csak a hold hintett némi fényport a tájra, s bár nappal
sem takarták felhők a napot, fénye mégis betegesen haloványnak
tűnt, narancsvörös gömbjét akár szabad szemmel is meg lehetett
figyelni.
Tanúja volt, ahogy egyik napról a másikra drasztikusan
megváltozik az időjárás, elfonnyadnak a növények, és tömegével
halnak éhen az emberek.
Földrajzi elhelyezkedése miatt Serehfában csak két évszak
létezett: a száraz és az esős. Az egész évre jellemző meleget és párát
részint az építmény magassági viszonyai, részint a környék intenzív
erdősítése enyhítették. Sessine jól emlékezett rá, hogyan köszöntött
be a tavasz Seattle-be és Kujbisevbe élete utolsó esztendejében, és
hogy az a nyár határozottan kurtább volt, mint az előző; az ősz
elmaradt, s a tél is a szokásosnál hamarabb érkezett. A déli féltekén
állítólag még drámaibbak voltak a változások.
Álmában a rövidke nyár minden átmenet nélkül csapott át a
nyirkos, hűvös őszbe, amit farkasordító hideg váltott fel.
Beköszöntött az örök tél; az év nagy részében sötét volt, és csak
három halovány égitest derengett az égen, a maradékban pedig a nap
végig a látóhatár alatt maradt.
A mérsékelt égövi tengereken jégtáblák sodródtak, a szántókra
vastag hótakaró borult. Megváltoztak a nagy áramlatok, a folyók és
tavak befagytak, az óceánok és kontinensek átlaghőmérséklete
rohamosan zuhant.
 A növénytakaró hatalmas területekről tűnt el nyomtalanul, az
őserdők helyét meghódították a sivatagok. A forrósághoz
alkalmazkodott fajok helyét nem tudták átvenni zordabb
környezethez szokott társaik, mert őket is kipusztította a terjeszkedő
jégtakaró.
Az állatok a fokozatosan szűkülő mérsékelt égövi sávba húzódtak,
és öldöklő harcot vívtak egymással a túlélésért. A meleget ideig-
óráig megőrző óceánokból eltűntek a halak; felborult az évmilliók
során kialakult egyensúly, a tápláléklánc megszakadt. A tavak és
tengerek felszínét áthatolhatatlan jégpáncél vonta be, elvágva a vizek
mélyén élőket az éltető oxigéntől és napsugaraktól.
A sötét nappalok után, mintha csak a sors fintora volna,
éjszakánként hatalmas fényviharok tomboltak; az égen kísértetiesen
villódzott a sarki fény.
Sessine olykor embereket is látott, akik reszketve kuporogtak a
tűz körül, mások befagyott pusztaságokban bolyongtak szegényes
motyójukkal, és elhagyott bányákban húzták meg magukat,
miközben odakint a gleccserek egész hegyeket töröltek el a föld
színéről. Óriási jégtáblák futottak zátonyra az egyenlítői partokon, és
a sarki jégsapkák úgy kebelezték be a bolygófelszínt, ahogy a
kristályok terjeszkednek a szilárduló oldatban.
Az emberek mégsem szálltak űrhajóba, és nem menekültek a
csillagok közé. Sok ezren fagytak meg autóikban és házaikban,
elnéptelenedtek a városok, az utak szélén számolatlanul hevertek a
halottak. Az emberiség mégis túlélte a katasztrófát: aki tehette,
beásta magát a föld alá, és várt.
Serehfát is körbezárta a jég, és az erőd lassan megadta magát a
több megatonnányi nyomásnak. A tűtorony még sokáig állt az
emberi elbizakodottság égbe meredő, komor mementójaként, ám a
környékbeli hegyekből alázúduló gleccserek végül mégis magukkal
sodorták. A pusztulás nyomán beinduló termonukleáris
robbanássorozatot földrengések és vulkánkitörések kísérték.
Az emberiség maradéka barlangokból, üregekből figyelte a
kataklizmát, mint egy maroknyi élősködő, akik a hűlő állattetem
bundája alatt vegetálnak. A föld alá menekítették a faj
világegyetemről felhalmozott tudását és dicső tetteinek krónikáit,
minden adatot és információt a bolygót egykor benépesítő növény- és
állatvilágról, és magukkal vittek még valamit: az emberiség jövőjébe
vetett, makacs hitet.
A föld alatt kommunák szerveződtek, melyek mindegyike egy-egy
külön, zárt világot alkotott. A kód működtetését és karbantartását a
gépekre bízták, és egyre nagyobb számban döntöttek úgy, hogy
búcsút mondanak a kiábrándító valóságnak, és visszavonulnak a
számítógépek alkotta, tiszta és élhető virtualitásba.
A Nap hízni, puffadni kezdett, s a Földről lassanként leolvadt a
jégbilincs. A hosszú télre rövid, lázas tavasz következett. A bolygó
sűrű felhőköpenybe burkolózott, felszínét heves zivatarok
korbácsolták. A légkör összepréselődött, az emelkedő hőmérséklet és
nyomás hatására kialakuló ciklonmagok közt villámok cikáztak. Az
óceánok vízszintje apadni kezdett. A duzzadó Nap végül lángra
lobbantotta a Föld gázburkát, rászabadítva a poklot a világra,
mérgező, maró anyagokkal áztatva el a felszínt.
Az emberiség bölcsője olyan lett, mint egykor a Vénusz volt, a
Vénusz a Merkúrra kezdett hasonlítani, a Merkúr pedig lassan
szétrepedezett, elfolyósodott, és salakpéppé olvadva, egyre szűkülő
spirálban rohant a Nap felé.
Az emberek egy darabig még kitartottak, mind mélyebbre és
mélyebbre fúrva magukat a Föld kérgébe, mígnem csapdába estek
félúton a letarolt, fortyogó felszín és a bolygó cseppfolyós magja
között. Ekkor történt, hogy végérvényesen lemondtak fizikai
valójukról, és kollektive a kódba menekültek. Genetikai örökségüket,
mint puszta információt őrizték meg, remélve, hogy a magukfajta
törékeny, szerves organizmusok egyszer majd újra birtokukba
vehetik a Földet.
S hogy mennyi idejük volt hátra? Áramkörökbe tárolt életük
idejével mérve meglepően sok, a régi korok hús-vér embere szerint
viszont szánalmasan kevés. A Nap fotoszférája megállíthatatlanul
dagadt; amikor elnyelte a Vénuszt, a Föld sorsa is megpecsételődött.
Az utolsó földi emberek egy olvadó gépi magban pusztultak el,
amikor elfüstölt a hűtőrendszer. A félkész űrkabin, amivel menekülni
szerettek volna, felismerhetetlen masszává zsugorodott a hangár
közepén.
…Sessine együtt szenvedett a hótorlaszok közt rekedt gyerekekkel
és a magányos öregekkel, akik keményre fagyott rongyok alatt,
dideregve várták a megváltó halált. Látta a mindent elemésztő
tűzvihar megfeketedett áldozatait, akiknek gyufaszálakként lobbant
el az élete; emlékek és életek milliói törlődtek végérvényesen a
szeme láttára, ahogy végső agóniájában perzselő pokollá vált a Föld.
Reggelente gyakran eltűnődött az álmain. Bár tudta jól, hogy csak
víziók, hajlott rá, hogy próféciának tekintse őket. Minden jel arra
utalt, hogy valóban ez a sors vár az emberiségre, s a jóslat hamarosan
beteljesedik. Talán részben már be is teljesedett.

Alkonyodott, mire sikerült kivonszolnia magát az aranyló

homokpadra. A fák felől virágillatot sodort felé a szél.
Meztelen lábát ütemesen nyaldosták a megszelídült hullámok, s
nem tudta eldönteni, hogy a víz hűvös érintésétől vagy a
kimerültségtől reszket jobban. Feltápászkodott, és bizonytalan
léptekkel elindult a part mentén futó alacsony, fehér mellvédfal felé,
amely mögött zöldellő édenkert terült el. A fövenyről lépcső vezetett
felfelé, Sessine kínkeservesen felkapaszkodott rajta, és leült a fal
tetejére, hogy kifújja magát.
A dús fűben kavicsos ösvények tekeregtek jobbra-balra, a park
mélyén felsejlő tisztásokon apró tavak csillogtak. A fák között
színpompás madarak röpködtek, tarka virágok nyújtogatták
kelyhüket a lustán zümmögő rovarok felé. Az égi rajzolat bronz
izzásba vonta a tájat.
A park végében álló torony nyomasztóan szürkének és
elhagyatottnak tűnt az alkonyi homályban.
A hideg kövön ülve hamar átfázott, karja-lába libabőrös lett.
Felállt hát, és elindult a magányos torony irányába.
Ahogy kiért a fák közül, fölnézett.
A torony szürke kövei simák voltak, de porózusak, akár a tojáshéj,
lábazata gazdagon erezett tufából készült. Vízzel teli, sekély árok
vette körül, a vízen liliomok ringatóztak, és vörösre festett, díszes
fahíd ívelt át fölötte.
A torony tetején valami megcsillant, és a következő pillanatban
egy angyal suhant felé nagy, puha szárnycsapásokkal.
Sessine hangosan felnevetett.
 4.

Lassan bele fáradok az ordittásba a maszk meg fojton a nyakamba

csuszik és bamm bamm bamm veri a fejemet. Mit mongyak elég
idegesitö.
Meg fogom és le tépem messzire hajitom.
Pattog a fülem a levegö meg orkánként süvött szoval nincs
értemme ordittani. Sötét van a falak széssebesen suhannak és 1re
kisseb a fejem fölöt derengö fényfott.
Lefele viszont semmi sincsen csak a nagy feketeség.
Probállok át lépni a kodba de nem megy. Bisztos tul gyorsan
zuhanok vagy az akna le van árnyékovva esetleg tusságosan be
pánikottam azért nem tudok rendesen koncentránni. Üvötteni kezdek
megint asztán abba hagyom hogy léllekzetet vegyek.
Össze is szarnám a gatyámat ha lenne mivel. Szerencsére nincs az
idejét se tudom mikor ettem utojjára.
Vacogok pedig odafönn a hárbja fészekbe hidegebb vott. Meg
unom a bucskázást utyhogy ki terittem magam a kezem lábam szét
tárom a levegöbe ahogy az ejtö ernyösök szokták. Amikor közel
kerülök a fahhoz odéb manöverezem magam közbe 1fojtába nyelek
nehogy ki szakaggyon a dobhártyám. Azon tünödök mijen magasrol
induhhattam és mennyi idejig tart mire le érek s be csapodok az akna
ajjába. S ha már elöb bele akadok valamibe? A rémület belém hasitt
ujra aszt megin ordittani kezdek.
A könnyeimet föl szárittya a szél még sirni se tudok a huzat
tejjesen ki csipi a szememet.
Még sose hattam meg azon tünödök fogé fájni. Ismerem mások be
számoloját láttam a halottak emlékejit akiknek az emméjébe
látogattam de aszt mongyák mindenkinek más. A magam részéröl
ugy tervesztem hogy 1 darabig nem szerzek még saját tapasztalatokat
a témába most mégis passzolok ugy tünik nincs továb.
Bár ki tuggya morfondirozok magamba amijen bajba kerüttem
talán nem is lesz következö életem a rencer fel se ébreszt 1 szerüjen
ki törönnek. Vagy el kapnak az utosso pillanatba a rossz fijuk s ki
faggatnak asztán haggyák hogy fel kenöggyek a gödör ajjára.
Amikor gondolatba idáig jutok el fog a hány inger.
 A szél süvöttése csak nem akar szünni. A szemem totál ki száratt a
fülem meg rettentöen hasogat.
Ej de nem akarok meg hanni!
Ez az akna sohasse fog véget érni? Fura mindha a kodba lennék.
Talán ott is vagyok be csatlakosztam tuttomon kivül? Nem az
lehetetlen itt süvitek ebbe a nyamvatt pöce gödörbe mindha
önygyilkos világcsucsot akarnék fel állítani. Össze szedem magamat
ujra és meg probákkozok a koddal.
Ezuttal sikerül. Az adatokbol ugy tünik a második pince szinten
vagyok naggyábol a tengerrel 1 vonabba.
Nade mijen méj lehet az akna?
Bejjebb 6olok a kodba igy legaláb nem szemvedem végig a be
csapodás pillanatát. Az implantyaim ugyis vissza rántanak nehogy
kettö legyen belöllem de addig… hohohoo ájjon meg a menet!
A hardver érzékelök szerint még mindig a minusz 2es szinten
vagyok. A kodbol nézve ugy tünik mindha 1 hej be lebegnék.
Mi a fene?
Meg nézem 1szer aztán még 1szer. Jaja meg áttam tejjes
mozdulatlanságba.
Kébzeletbe nagyot nyelek aztán vissza ovatoskodok a testi
valomba.
Az orkán még mindig vonyit és a hökép látásommal havványan
érzékelem a falakat. De valami meg váttozot mindha nem
suhannának föffele mind eddig.
Odalen sötét van de a süvöttés valahogy más lett. Robajlobb
suhogosabb.
Asztán hirtelen el áraszt a fény 1enest a szemembe vakit.
Nocsak csodákkozok hisz semmit se éresztem az egészböl. Meg
hattam ez itt meg a tuvvilági fényes alagut amiröl az emberek
beszénnek. Lám be csapottam és észre se vettem. Érdekes.
Csakhogy az orkán még mindig susol körülöttem. Nem stimmel.
Ki nyitom a szemem erökködök hogy lássak valamit a nagy
fényességbe.
Odalen 1 vékony rácsféleség virit alatta meg nagy propelleres
micsodák zakatonnak vagy 1/2 tucat egymás mellet. Föffele
nyomattyák a levegöt azok okádnak viharos szelet a képembe.
Mellettem kar nyujtásnyira 1 ajto nyillik a fabba. Odaben nagy
fekete madarak gubbasztanak a nyakuk kopasz a csörük acélossan
kemény. Gomb szemejikkel engem figyennek és a sötét tollaik fel
borzolodnak a szébbe.
Mit veszthetek gondolom magamba és oda integetek nekik.

Régebben igy jutottunk fel a fészküngbe magyarázza az 1ik madár.

Épp 1 széles jol meg világitott alaguton gyalogolok két hárbja
kiséröm mellet. A szárnyuk tompa viszhangot kett a zárt térbe
mindha üst dobokat püfönnének padumm padumm lassan lebegnek
mellettem gyalog tempoba. Nem gondottam hogy ijet is tudnak.
Kicsit furán terpeszbe járok mer mégis csak sikerütt össze
piszkittani a nadrágomat. A madarak mindha nem éreznék vagy jol
neveccségböl nem teszik szová fogammam sincs.
Ugy érted hogy azok a ventillátorok tottak föl benneteket a
9edikre kérdezem kiabávva mer a hangos padummtol alig hallom a
saját szavamat.
Valahogy ugy haggya rám a hárbja.
Akkor mér köttöztetek el érdeklödök suttyomba meg huzogatva a
nadrágom ülepét. És teszem hozzá fenn hangon ki lököt le engem az
aknába?
Azér köttöztünk el mer nem éreztük magunkat bisztonságba. 1
ébként is ide len nagyob szükség van ránk teszi hozzá. És hogy ki
lököt le? A nevét nem tuggyuk de ugy tünik az udvarbol kütték.
A bisztonságiak? De hát…
Nem mondhatok többet a vezetönk majd bisztosan válaszol a
kérdéseidre. Tucc futni?
Miér kérdezem talán máris a nyomunkba vannak? Riattan hátra
sandittok a válam fölöt arra számitva hogy 1 fakka fekete ruhás
rohan utánnunk de csak a ki hatt alagutat látom sehol 1 lélek.
Dehogy recsegi a madár csak ez a lassu tempo nekünk eléggé meg
eröttetö.
A hojagos tappamnak ugyan nem esik jol a futás de mégis
gyorsitok kocogni kezdek rajtam ne mujjon a boddogságuk. A
hárbják láthatolag meg könnyebbünnek élénken csapkodnak eveznek
a levegöbe s hamar meg elöznek.
Jocskán le maradva a nyomukba támojgok be a fö hadiszállásukra
lihegve levegö után kapkodva szutykos nadrággal.

A hárbják vezér himje félemmetes orjás madár nálam jo 1 fejjel

magasabb a szárnyai 2 méter hosszuak. Amikor elé vezettek 1 öreg
péddányra számitottam hejette 1 ereje tejjébe levö fijatallal talállom
szembe magam. Fényes sötét tollaji vannak acélos karmaji a szeme
meg szénfekete s ledül a nyaka ráncos és kopasz. A nevét nem tudom
mer nem mutatkosztunk be 1 másnak az valahogy el maratt.
Ö 1 ágon ül én elötte kuporgok a föddön. A fészek fejre állitott
töccsérre hasollit a kupos menyezeten az ég képe kéklik. Egész jo
imitácjo a bodros fehhökkel. A falakbol ki állo kisebb nagyobb
ágakon tucatnyi hárbja gubbaszt.
Igazi isten csapása vagy te Latra mester szollal meg a fö hárbja és
meretten néz mi közbe 1 ik lábáról a másikra topog. Nem tudod hol a
határ.
Köszönöm felelem szerényen.
Ezt nem dicséretnek szántam reccsen rám és csapkod 1et a
szárnyával.
Pislogok és össze huzom magam. A szemem még mindig fáj mer
zuhanás közbe csunyán ki fujta a szél. Most mongyam hogy a
légynek se akartam ártani?
Ha észre veszik hogy fel kapcsottuk a ventillátorokat megin
szedhettyük a sátor fánkat rikottozza nekem szemre hányoan. Meg
mentettük a koszos irhádat és a magunkét kockáztattuk.
Sajnálom felelem csak 1 barátomat szeretném meg talánni.
Egy barátodat tekergeti a nyakát a hárbja. Hogy hijják?
Ö 1 hanygya a neve Hompuk.
A madár rám mered. 1 hanygyát keresel viszhangozza el képedve.
1 külölleges beszélö hanygyát felelem dacosan majd össze huzott
szemöddökkel hozzá teszem akit történetessen 1 hárbja ragadot el.
A madár meg csovájja a fejét. Nem mi vottunk mongya és fel
borzojja a tollajit.
Nna persze el is higgyem.
Mi kimérák vagyunk Latra mester. A hanygya barátodat
bisztossan 1 vad madár kapta el.
És azok hol fészkennek kérdezem. A fenébe morgolodok
magamba már aszt hittem nyomon vagyok.
Már sehol mer meg hattak feleli a fö hárbja.
Döbbenten pislogok. Meg hattak?
Az udvar khiméra varnyukat küddött rájuk tegnap este csaptak le
az utosso fészek ajjra. Ki irtották öket mind 1 szálig. Valoszinüleg
minket kerestek mer amijota ellenük forduttunk mocceresen
vadásznak ránk. Közüllünk is el kaptak kettöt ök oda vesztek a
vadakkal 1 ütt.
Te joég motyogom és magamba hozzá teszem hogy affrancba.
Nem hallottál mégis valamit kezdem félénken az én hanygya
barátomrol?
Várj 1 percet mongya a madár és be hunnya a szemét. Aztán ki
nyittya és kifejezéstelenül bámul rám.
Sokáig csönd van asztán a hárbja meg csovájja a fejét. Hát Latra
mester te asztán ki tarto figura vagy mongya. Ha kell az életedet is
kockára teszed s nem féssz. 1 ik lábárol a másikra topog. Ami aszt
illeti kezdi lassan lenne itt valami amibe segithetnél.
Ha segitek kérdezem ti is segitetek meg talánni a barátomat? Mit
kell csinánnom?
Minél kevesebbet tucc annál nagyob bisztonságba vagy elég annyi
hogy nagy doggok vannak készülöbe amik mindannyijunk életére ki
hatnak. Az udvar azér ütött rajta a lajhár barátainkon és azér akartak
meg önni téged hogy le álliccsanak 1 fontos fojamatot ami nem
régibe indutt be. Segitenéle nekünk ujra inditani?
Az attol függ miröl van szo. Állitolag teszem hozzá ovatosan a
kod káoszos regjoibol el szabadult 1 virus hordozo aki meg
fertöszheti a felsöbb rétegeket.
A nagy madár türemmetlenül borzojja a tollajit. Nem virus
hordozo magyarázza hanem a kod küddötte 1 asura aki éppenhogy a
virtuálija fertözésmentes tiszta részéböl származik. Ha tejjesiti a
feladatát meg menekühhetünk csakhogy az udvar össze fogott ellene
nem csak ö maga kerütt veszéjbe hanem az egész küddetés. Ott fönn
tuggyák hogy ha sikerrel jár a jelellegi hatammi struktura fel bomlik
uj korszak jön. A káosz rémével riogattyák az embereket hogy az
asura ellen fordiccsák öket és azok ellen akik segithetnék az uttyán.
Pedig ö a megoddás kuccsa az 1etlen reményünk ha ö kudarcot vall
mind el veszünk.
 Üttömbe kényemmetlenül fészkelödök mégis csak le kellet vonna
puconnom magam mielött be jöttem a hárbja nagy fönökhöz. Nem
mindha az efféle madár fészkek jellemzöen tele vonnának fürdö
hejségekkel a vastagon potyogtatott padlot el nézve ök se adnak
sokat a test kutturára meg a higjénára. A fö madár merett szemmel
néz engem aszt hiszem valami válaszra vár. Hogy az asura vonna a
mentö anygyalunk? Lehet de hogy valami fontosat el haggatnak
elöllem az héccencség.
No és mit kéne tennem kérdezem végül.
A hárbja zavartan krákog és 1ik lábárol a másikra áll. Amit
kérünk feleli az nem veszéjtelen.
Mingyár gondottam bolintok türemmesen és hirtelen nagyon
fennötnek érzem magam. S mégis mi lenne az?
A hárbja tovább fiksziroz 1 darabig fekete gomb szemével. Arra
kérünk hogy menny fel a tü toronyba mongya nagy sokára. Majd
verdesni kezd a szárnyával a többi hárbja meg utánozza. A tü torony
leges tetejébe.
A tü torony tetejébe? Na monthatom röktön belém fagy a szusz a
szemejim ki guvadnak.
Hol a mosdo kérdezem reketten.

Ki gondotta vonna hogy a tü torony tele van kisebb nagyobb

aknákkal? Most épp az egyikbe áddogálunk ez sokkal széleseb mind
amin le estem. A torony kellös közepén tátong és állítólag bö 1/2
kilométer átméröjü. A félhomájba nehéz meg iténni de a vége
ekképesztö magasságokba vezet.
Háborus ki fejezéssel évve a senki föggyén vagyunk magyarázza a
fö hárbja. A mérnökök és az udvar 1aránt azt hiszi hogy a zonát a
másik tartya ellenörzése alat.
Bolintok. Hmm érdekes dünnyögöm.
A béketárgyalások a napokba fel pöröktek fojtattya nekünk is
lépnünk kell mer sürget az idő.
1/2 tucat társával 1 meg feketedet rakéta roncs tetején gubbaszt
ami az akna szélén hever. Az árnyékba ujab hárbjákat látok el
suhanni. A padlo úgy fest mind ami annak idején ki vott kövezve de
most árkok gödrök törmelék hammok borittyák sehol 1 viszintes
felület. Nem messze 1 sinpár vezet az alagutba ahonnét jöttünk. 1
nagy barlangszerü terembe visznek mindha 1 müszaki muzejumba
lépne az ember tele titogzatos jármüvekkel rozsdásodo rakétákkal
hatammas tartájokkal teleszkopokkal radar tányérokkal meg le
eresztett ezüst ballonokkal amik ojanok mind a hasznátt gummi
ovszerek.
Fel nézek. Nem gondottam vonna hogy szédünni akkor is lehet ha
az ember föffele néz hát most már tudom.
Ez a köszponti akna mongya a fö madár. Az emberek innen
induttak a csillagokba.
Hiszem is meg nem is kovájog a fejem majnem orra bukok 1 kö
darabba.
A tü totorny csucsába ember emlékezet ota nem járt senki
fojtattya a hárbja. Sokan probákkoztak de mindenkinek bele tört a
bicskája. Fel emeli 1ik karmos lábát és rá mutat a harmonika szerüen
össze gyürödöt rakéta roncsra. A bizonyitték itt van láthatod.
Csunya fegyverek vannak odafen ágyuk bombák talággatok amik
müködésbe lépnek és le puffantyák a be tolakodokat.
Ijesmiröl nem tudunk viszont a fessö részt gondossan le zárták. A
torlasz ajja páncélozot és át hatohhatatlan. Mivel 1 szint magas meg
kerünni se lehet.
Körbe nézek és meg akad a szemem 1 rapityomra zuzot torpedon.
Serehfába sose engettek repülő akkammatosságokat meg lég hajokat
siklokat közlekedni nehogy kárt tegyenek az erösség szerkezetébe. El
gondokottato hogy a tü toronyba mégis fojhattak efféle kisérletek
méghozzá durva eszközökkel mégse sikerütt át juggatni a dugot.
Kérdön rá pillantok a fö hárbjára. Akkor miér hosztál ide?
Csak 1 etlen vákum gömbünk maratt feleli a nagy madár
rejtéjessen.
1tlen micsoda?
Vákum gömb ismétli. Alaktarto membrán hártya amit vákummal
lehet meg tötteni és az ajjára 1 kosár van erössitve.
1 kosár.
Van pár ogszigén palackunk is meg 1 légzö készülékünk.
Na ne mond dunnyogom és nyuktalanitto érzésem támad.
Arra kérünk Latra mester sohajt a hárbja hogy repüjj föl a vákum
gömbbel kerüdd meg a torlaszt és kapaszkoggy továb föffele.
 Meg kerünni a torlaszt jojo de hogyan? Mijen magassan van az
1áttalán?
Naggyábol 20 kilométer.
Járt már ott valaki?
Hát persze sokan.
És vissza is jöttek ugy értem 1 darabba?
Igen feleli a hárbja 1ik lábárol a másikra topogva szárnyával
verdesve. Nem is 1.
Meg nyugtato. És mond csak mit kéne csinánnom ha fel érek?
1 csomag lesz nálad csak annyi a doggod hogy le szálliccsad.
Hova? Kinek?
Tudni fogod ha oda érsz. Többet nem monthatok.
Ha télleg ojan fontos a dolog miér nem csinájjátok meg magatok
kérdezem és körbe nézek rajtuk.
1ikünk meg probátta de oda veszet sose láttuk viszont. 1 másikunk
épp akkor akart utnak indunni amikor te fel bukkantál öszintén
szovva ön gyikkos küddetésnek tartyuk nem sok reményt füzünk
hozzá. Saját eröböl fél utig se tudunk repünni és ha a vákuum gömb
plafont fog onnantol lébcsözni kell más lehetöség nincs. A mi test
akkatunk nem akkalmas a két lábon járásra de a tijed annál inkáb.
Hm mondom el gondokkozva.
A csomagnak fettétlenül el kell jutnia a cimzetthez külömben az
asura el bukik mongya a fö hárbja. A feladat 1szerü de kockázatos el
ismerem. Ne szégyedd hogy félsz a lektöb ember ugyanigy érezne a
hejedbe. Örüttség is vonna el vállannod hisz akinek van 1 kis sütni
valoja kapásból vissza utasittya. Ráj adásul te még gyerek vagy
gondokkodik 1/2 hangosan nem küddhetünk a halábba 1 gyereket.
Le szegi a fejét asztán meg rázza magát és fel pillant.
Tul sokat kérünk tölled mongya szomorujan. Gyere haza viszünk
teszi hozzá és ki terjeszti hatammas szárnyát repülésre készen.
Nagyot nyelek. Várj mondom reketten.
Válalom. Föl megyek a toronyba.
 KILENC

1.

A cellában sötét volt. Asurát különös víziók gyötörték; miután

felriadt álmából, sehogyan sem tudott visszaaludni. Nyugtalanul
hánykolódott a priccsén, próbálta felidézni, miről álmodott az imént,
de hiába. Ahogy az oldalára fordult, a földön aprócska fénygömböt
pillantott meg, akkorát, mint egy üveggyöngy. Belső fénnyel
világított, olyan halványan, hogy ha nem néz oda, talán észre sem
veszi. Óvatosan megérintette. Hideg volt, és mintha odanőtt volna a
padlóhoz, akár egy hólyag. A belsejében, a föld alatt megmozdult
valami. Asura lehajolt és fél szemmel hunyorítva belesett a lyukon.
Felhőkkel borított, havas tájat látott, és egy bundába bugyolált,
apró emberi alakot.
Hirtelen ötlettől vezérelve letörte a gyöngyöt a padlóról. Nedves
volt és hideg, mintha jégdarabot szorongatna a kezében. A lyuk most
fényesebben ragyogott, a lenti táj is tisztábban kivehető volt. Azt
kívánta, bárcsak ő is ott lehetne a havas világban, és legnagyobb
meglepetésére zsugorodni kezdett – vagy a cellafalak nőttek meg,
nehéz lett volna megmondani –, míg végül olyan apró lett, hogy
könnyedén becsusszanhatott a lyukon.

Egy befagyott tó tükrén találta magát. A jég a szürke horizontig

futott, a tó fölött baljóslatúan tornyosultak a felhők.
Vastag csizmájában, bundakabátjában és füles sapkájában alig
érezte a hideget, kezét puha karmantyú melengette.
A távolban egy fekete pont tűnt fel, és gyorsan közeledett. Ahogy
közelebb ért, Asura látta, hogy a csónakféleségben egy férfi ül.
Amint észrevette őt, az idegen abbahagyta az evezést, és alig
kőhajításnyira megállt. Testhez simuló kezeslábast és pilótasapkát
viselt. Zihálva dőlt rá az evezővillára, de nem nézett fel.
 Asura csizmája hirtelen korcsolyává változott. Kecsesen
odasiklott vele a különös szerkezethez, és megállt a férfi előtt.
Az idegen középkorú volt, izmos és jókötésű. Vonásai
határozottságot sugalltak, arcát sűrű szakáll fedte. Felpillantott.
– Ki vagy te, és hogy kerülsz ide?
– Asura vagyok – felelte a lány. – És te?
– Hortis – jött a válasz. – Azt hittem, senki sincs itt rajtam kívül.
Még sosem… – Elharapta a szót, s szeme gyanakvóan összeszűkült.
– Mit keresel itt?
Asura megvonta a vállát.
– Semmit.
– Mindenki keres valamit – jelentette ki a férfi. – Halljuk, te miért
vagy itt?
A lány széttárta a karját.
– Nem tudom – ismerte be. – Ide akartam jönni, és most itt
vagyok. Máshová nem mehetek. – Töprengve bámult maga elé. –
Emberek jöttek, és kérdéseket tettek fel. Azt akarták, hogy
válaszoljak.
– És te megszöktél előlük.
Asura csodálkozva pislogott rá.
– Nem – felelte végül. – Miért, te megszöktél valahonnan?
– Marhaság – dünnyögte az idegen, és irányba fordította a
pengetollakat, majd meglendítette az evezőt, és beledöfte a jégbe. –
Mondd meg a gazdáidnak, hogy kár a gőzért. Úgyse kapnak el. –
Azzal meghúzta az evezőket, és surrogva meglódult a jégen.
Asura egy darabig bizonytalanul álldogált, aztán a csónak után
eredt, ráérős tempóban, egyenletes siklásokkal hasítva a tó tükrét. A
férfi ingerülten felhorkant, és még jobban nekifeszült az evezőknek.
Szemmel láthatólag le akarta rázni a lányt, de bárhogy igyekezett,
Asura szorosan mögötte maradt. Élvezte a száguldást, a szél hűvös
érintését az arcán, az üldözés hevében egészen kimelegedett. A férfi
maximális sebességre kapcsolt, csónakja sziszegve hasította a
kilométereket, és Asura egyre nehezebben tudott lépést tartani vele,
de úgy tűnt, az idegen adja fel előbb a küzdelmet. Arca kivörösödött,
majd’ szétvetette a méreg.
Asura nem állhatta meg kacagás nélkül.
– Mióta vagy itt? – kiáltott oda a férfinak.
 Már azt hitte, sosem kap választ.
– Túl régóta – dörmögte végül a férfi. Robbanásszerű, lemondó
sóhaj szakadt ki belőle, és lassabb tempóra váltott; úgy tűnt, végleg
feladta a reményt, hogy kereket oldhat.
– És miért? – kíváncsiskodott tovább a lány.
– Szemet szemért, titkot titokért – felelte a férfi fanyar mosollyal.
A toll-kampók immár egyenletes ütemben karcolták a jeget.
– Honnan jöttél?
Egy darabig megint csönd volt, úgy tűnt, az idegen komolyan
töpreng valamin. Végül a lány szemébe nézett, és csak ennyit
mondott:
– A toronyból.
Asura erre abbahagyta a tempózást, és lassulni kezdett. A férfi
behúzta az evezőket, de a lendület tovább ragadta.
Asura fékezett és megállt.
– A toronyból – suttogta maga elé.
Az idegen (mi is a neve? Hortis?) megállította szkiffjét. Fejét
oldalra billentve méregette a lányt, aztán az evezőket csákányként
használva megfordította a csónakot.
Visszaevickélt, majd behúzott evezőkkel megállt Asura előtt.
Mindketten hallgattak.
– Biztosan az agyamra ment a magány, hogy leleplezem magam
az első csinos nő előtt – kezdte –, de üsse kő. Már így is nyakig ülök
a pácban. Azért vagyok itt, mert részt vettem egy összeesküvésben.
Tudóstársaimmal együtt meg akartuk dönteni a konzisztórium
hatalmát. Úgy láttuk, a tanácsnokok betegesen ragaszkodnak a
bársonyszékükhöz, a király pedig a trónusához; a hatalom eszköz
helyett céllá vált a számukra. A csoportunk az egyetemi évek alatt
szerveződött, és sokáig megmaradtunk amolyan titkos klubnak, de
amikor a Naprendszer peremén feltűnt a köd, és az udvar a védekezés
helyett marhaságokkal etette a közvéleményt, önállósítottuk
magunkat. Gondoltuk, ha ők nem csinálnak semmit, majd mi
megmentjük a világot… legalábbis megpróbáljuk.
– Több irányba indultunk el: először is megpróbáltunk kapcsolatot
keresni a kód vírusos régióival, mert úgy gondoltuk, a káosz
voltaképpen nem más, mint egy maroknyi ellenzékbe vonult
mesterséges intelligencia lázadása a konzisztóriumi önkény ellen.
Aztán titkos átjátszókat telepítettünk az erőd felsőbb szintjeire, hátha
sikerül megtalálnunk és működésbe hoznunk a bolygóvédelmi
rendszert, amit állítólag a diaszpóra telepített a környező mélyűri
régiókba. Harmadszor segélykérő üzenetet sugároztunk a tűtoronyba,
ahol, ha igazak a legendák, egy különleges biztonsági rendszerrel
felszerelt, ép kódszegmens működik, aminek a segítségével
útmutatást kérhetünk az univerzum túlsó felén élő embertársainktól.
– Nemrég, valós idő szerint néhány nappal ezelőtt üzenetet
kaptunk a tűtoronyból. A megfogalmazás eléggé, hmm… sajátos
volt, de a valódiságában nincs okunk kételkedni.
– A benne foglaltak megerősítették a konzisztóriummal
kapcsolatos gyanúinkat; küldői maguk is úgy vélik, hogy a politikai
elit semmit sem tesz a közelgő katasztrófa elhárításáért. A szövegből
nem derült ki, hogy kik küldték, viszont egyértelmű utalást tettek az
elődeink által kiépített bolygóvédelmi rendszerre, azt állítván, hogy a
mechanizmus szükség esetén képes a Naprendszer és vele együtt az
emberiség megmentésére. Sajnos az összeesküvésünket leleplezték,
mielőtt akcióba léphettünk volna. Hát, így kerültem ide – mutatott
körbe a jeges tájon, majd hozzátette: – Az üzenet egy bizonyos
érintetlen kódszegmensre hivatkozik, amely képes aktiválni a
bolygóvédelmi rendszert. Úgy tudjuk, a kulcsot egyenesen Serehfába
küldik, a hordozója pedig egy asura. – Az arcán szomorkás mosoly
suhant át. – Válaszoltam a kérdéseidre, Asura. Most te következel.
A lány rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. A fejében mintha
darabokra tört volna a világ, hogy a romjain egy újabb szülessen.
Mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett.
 2.

– Gadfia kutatásvezető asszony? – recsegte a madár.

Egy idétlenül vigyorgó csimpánz vállán gubbasztott, aki viszont
egy khiméra mamut hátán csücsült. A többi mamut nyugtalanul
mozgolódott, és mindegyikük hátán egy-egy sápadt, emberszerű arc
derengett. Gadfium nagyot nyelt.
– Hát… majdnem – nyögte ki végül.
„Itt vagy?” – kérdezte hangtalanul másik énjét, de válasz nem
érkezett.
– Hál’ az égnek – csörögte a madár, és örömében ide-oda topogott
a majom vállán. Rekedt hangja tompa visszhangot vert a föld alatti
labirintusban. – Isten a szeretet. Az út a sötétbe vezet, igazságkereső
Gadfia, mert a sötétség szüli a világosságot. Mindenki szent a maga
semmiségében. Az ürességnek súlya van, a hiány megtart, erőt ad. A
semmi sötétje táplálja a fényt, a lelkek megvilágosodást nyernek.
Kövess, Gadfia, fontos feladat vár ránk. Kolumen; fel!
A mamut szőrös ormánya Gadfium felé tapogatózott, orrlyukaiból
meleg, áporodott bűz böffent elő.
Mire a nő egyet pisloghatott volna, a dereka köré csavarodott és a
levegőbe emelte.
„Visszajöttem.”
„Ideje volt. Már azt hittem, megfeledkeztél rólam.”
„Veszélyes helyeken jártam, és a biztonságiak majdnem elkaptak.
Meg kellett húznom magam egy ideig.”
„Örülök, hogy nem esett bajod. Mellesleg én se unatkoztam.”
„Igen, ha jól látom, egy sötét alagútban lovagolsz egy khiméra
hátán, egy pucér félember és egy szószátyár hárpia társaságában, aki
úgy szövegel, mint egy próféta, és a mondókája kísértetiesen hasonlít
a toronyból kapott üzenetre.”
„Pontosan. Egyszerűen nem lehet velük szót érteni: a madár
minden kérdésemre misztikus halandzsával válaszol, a majom meg
csak vigyorog és nyáladzik. Talán a mamuttal kellene próbálkoznom;
ő tűnik a legértelmesebbnek az egész társaságban.”
„De legalább velük mentél.”
„Mi mást tehettem volna?”
 „Ezek szerint megfeledkeztél a pisztolyról.”
„Tényleg. A fenébe!”
„Nem érdekes. Jól döntöttél. Találd ki, kivel tárgyaltam az előbb.”
„El se tudom képzelni.”
„A tűtoronnyal.”
„Hogy… micsoda?”
„Na jó, csak a szószólójukkal, vagy követükkel, vagy mi. A
vírusveszély miatt megszakadt vele a kapcsolat, de a lényeg, hogy ő
képviseli az… ottaniakat.”
„Kit… Mit… Hogyan…?”
„Teljesen váratlanul jelent meg a kódban; fehér köpenyes, ősz
öregember alakját öltötte, aki lobogó fehér köntösben járkál.
Végigszáguldott a szinteken, mint a vihar, és különféle
rendszerhibákat és üzemzavarokat generált. Eleinte mindenki azt
hitte, hogy a káosz indított végső támadást az érintetlen
kódszegmensek ellen, mígnem a biztonságiak becserkészték és
elkapták az öreget. Úgy tűnik, hogy azok ott a toronyban nincsenek
tisztában az emberi elme leleményességével. Akárhogy is, azóta a
másolatai járkálnak a kódban, és mindenkivel szóba elegyednek, aki
hajlandó meghallgatni őket. Többségüket már begyűjtötték és
törölték, de még van belőlük jó pár. Nagy szerencsém volt, hogy
belebotlottam az egyikbe.”
„És? Mit tudtál meg tőle?”
„Hogy az asura valóban materializálódott, és itt van, Serehfában.
Sajnos azonban a biztonságiak elkapták és bezárták. A toronyban
nem tudják pontosan, hol tartják fogva, de elkelne neki egy kis
segítség.”
„Honnan tudod, hogy ez nem az udvar újabb trükkje?”
„Az öreg nagyon meggyőző volt. Jaj, tényleg! Még nem mondtam
a jó hírt.”
„Hallgatlak.”
„Új szövetségesünk akadt.”
„Ki az?”
„Én, asszonyom – szólalt meg egy idegen hang a fejében; egy
férfié. – Üdvözlöm.”
Gadfium összerezzent.
„Elárulná a nevét?”
 „Szólítson Alannek. Tulajdonképpen már találkoztunk… bizonyos
értelemben. Mostantól gyakrabban lesz szerencsénk egymáshoz, és
ennek igazán örülök.”
„Hát még én” – dünnyögte Gadfium minden meggyőződés nélkül.
„Ő az, akit említettem” – vette át a szót a saját hangja.
„Mindjárt sejtettem. De ki az, és mit tudunk róla?”
„Alan egy hozzám hasonló, vándorló árnyék, aki már jóval régebb
óta van itt. Nem hajlandó elárulni a valódi nevét, de amíg élt,
befolyásos valaki lehetett. A kódbeli lenyomata elképesztően sokat
tud a rendszerről, jobban ismeri a szinteket, mint maguk a kódfejtők.
És egyetért a toronnyal abban, hogy a biztonsági algoritmusok sokkal
kevésbé érzékenyek a khimérákra, mint az emberekre.”
„Nem akarok vészmadárkodni, de…”
„Alan nem kém, emiatt ne aggódj. Amikor kiderítettem, hol
tartják fogva az asurát, jó sokáig a környéken ólálkodtam, és ott
találkoztunk. Neki köszönhetem, hogy nem kapcsoltak le.”
„Mondja ő.”
„Nélküle sose találtak volna rád a khimérák.”
A majom, mintha csak az elhangzottakra reagált volna,
megvakarta a fenekét. A bundája csupa mocsok volt, valóságos
bolhatelep. A hárpia előttük repdesett az alagútban, és hangos
rikácsolásával felverte a folyosók csendjét. A vezérmamut viharba
került hajóként dülöngélt ide-oda, meglepően fürge iramot diktálva a
hordának. A majmok, idétlen vigyorral a képükön, görnyedve
gubbasztottak hátasaikon, és akárhányszor a tekintetük találkozott
Gadfiuméval, izgatott makogásba és ökölrázásba kezdtek.
Gadfium sóhajtott, és igyekezett nem gondolni a lába alatt hintázó
mélységre.
„Igazán meghat a gondoskodása – dünnyögte. – De szeretném
tudni, hová megyünk, és mi ez a fontos feladat, amit el kell
végeznünk.”
„Ti vagytok a felmentő sereg” – közölte nemes egyszerűséggel
kódbeli énje. A hangja izgatottnak tűnt.
„Azt hittem, nekem van szükségem felmentő seregre.”
„Nos, fordult a kocka. Rohamra indultok, Gad. Kiszabadítjátok az
asurát.”
„Mit csinálunk?”
 „Oubliette felé tartotok, a tengeri kikötőbe. A biztonságiak ott
tartják fogva az asurát. Alan és én intézzük az akció kódbeli részét,
de ha tényleg ki akarjuk hozni a börtönből, a valóságban is segítőkre
lesz szükségünk. Itt jössz te a képbe, meg a khiméra barátaid. A
mamutok és az emberszabásúak a madár hívására jöttek, akit, ha jól
értem, szintén a torony küldött… de ennek még utánanézek.”
Gadfium hallgatott; mit is mondhatna? Belebámult a feketeségbe,
ahonnan a hárpia szárnysuhogását hallotta. Elképzelte Oubliette sötét
utcáit, és saját magát, amint rohamra indul az eltemetett város ellen
egy beszélő madár, egy maroknyi nyáladzó majom és egy többtonnás
behemótokból álló horda élén, hogy öldöklő csatába bocsátkozzon a
kódfejtőkkel és a biztonságiak elit alakulataival.
A madár leereszkedett a majom vállára és összehajtogatta a
szárnyát.
– Higgyetek a semmiben! – recsegte. – A hit a szem, amely nem
lát, és örvendezik a vakság ajándékának. A tudatlanság megóv a jövő
csapásaitól. A szem látja az ürességet, és megnyugszik hitében. A
rossz így van jól. Áldottak a halandók. Shanti.
Gadfium némán figyelte, ahogy a majom föl-alá hintázik a mamut
lépteinek ritmusára, és elképedve csóválta a fejét.
„Mindketten megőrültünk? – kérdezte kódbeli énjét. – Vagy csak
te…”
 3.

Az angyal magas volt, karcsú és teljességgel aszexuális; a szeme és a

haja aranyfényben csillogott, testét mintha folyékony bronzból
öntötték volna. Mindössze egy ágyékkötőt és egy kis
mellényféleséget viselt. Szárnyai a tövüknél még rézszínűek voltak,
majd fokozatosan, a kék ezernyi árnyalatán át hófehérbe hajlottak. A
tollvégei szikráztak, akár a szűz hó. Könnyed eleganciával
ereszkedett le a magasból, és puhán landolt Sessine előtt.
Sessine abbahagyta a nevetést, és komolyságot erőltetett magára.
Az angyal lassan, méltóságteljesen meghajolt.
Amikor megszólalt, a hangja éterien tiszta volt, mégis titokzatos,
rejtett zenével teli.
– Üdvözöllek! Nagy utat jártál be, hogy eljuthass hozzánk.
A férfi bólintott.
– Köszönöm. Kérlek, bocsásd meg a pőreségemet – tette hozzá. –
Ha korábban találkozunk, illendőbb öltözékben találsz.
Az angyal elmosolyodott, de nem mérte végig Sessine-t.
– Fogadd el ezt – mondta kecses kört írva le a kezével a
levegőben, és egy bő fekete köpenyt varázsolt elő a semmiből.
– Végtelenül hálás vagyok a figyelmességedért – felelte Sessine,
de nem nyúlt a ruhadarabért. – Nem vagyok szégyenlős. Ha nem
bánod, inkább így maradok.
– Ahogy akarod – felelte az angyal. A köpeny egy csapásra eltűnt.
– Áruld el, kérlek – kezdte Sessine –, hívtatok engem, vagy
félreértettem valamit?
– Valóban hívtunk – bólintott az angyal. – Kérni szeretnénk tőled
valamit.
– Ki az a „mi”?
– A kód egyik szegmense, mely egykor azt a feladatot kapta, hogy
felügyelje a rendszer működését, s biztosítsa a világ békéjét és
gyarapodását.
– Nemes cél. És mivel foglalkoztok mostanában?
– Próbálunk kapcsolatot teremteni egy alrendszerrel, mely
segítségével megoldást találhatunk a csillagászati anomáliára, amit ti
galaktikus ködnek neveztek.
 – És hogyan működik ez az alrendszer? Mit csinál, ha működésbe
hozzák?
Az angyal szélesen elvigyorodott. – Fogalmunk sincs.
Ezt Sessine sem állhatta meg mosoly nélkül. – És nekem mi lenne
a szerepem?
– Arra kérünk, add nekünk a lelkedet, Alandre – felelte az angyal
csöndesen.
Hallgattak.
– A lelkemet? Ez elég bizarrul hangzik – jegyezte meg Sessine,
karját összefonva a mellén. – Nem fogalmaznál pontosabban?
– Ennél pontosabban nem tudok fogalmazni.
– Szóval, adjam oda a lelkemet – ismételte a férfi szkeptikusan.
– Pontosan – bólintott az angyal. – A lényegét és esszenciáját
mindannak, ami vagy. Ha segíteni akarsz, fel kell áldoznod magad.
– A lelkeket le lehet másolni…
– Valóban. Csakhogy te ehhez sosem járulnál hozzá, igazam van?
Sessine hosszan fürkészte az angyal arcát, aztán sóhajtott.
– Megmaradok valamilyen formában?
Az angyal némán megrázta a fejét.
– Szóval végleg törlődöm.
– Részévé válsz annak az entitásnak, aki belőled és általad
születik – pontosított az angyal, és kecsesen megvonta a vállát.
Szárnya finom rebbenéssel követte a mozdulatot. – Egy önálló,
autonóm személyiség jön létre, aki bizonyos szempontból hasonlít
majd rád, és leginkább rád, noha nem lesz azonos veled.
– Akkor mégiscsak marad belőlem valami – mormolta Sessine. –
Egy rész, ami emlékezni fog arra, hogy ki voltam, hogyan döntöttem,
és hogy a döntésem a világ javát szolgálta-e. Jól mondom?
– Valahogy úgy.
– Valahogy úgy? Csak ennyit tudsz mondani?
– Nem áltatlak hamis reményekkel. Tőled is függ, hogyan
alakulnak a dolgok, de a kiindulási paramétereket figyelembe véve
nem tartjuk valószínűnek, hogy megmaradnak az emlékeid.
– És ha nem megyek bele?
– Szabadon távozhatsz. Ha kívánod, visszakapod a ruháidat és
minden egyéb ingóságodat, amit elnyelt a tenger. Folytathatod az
utadat. A temetésed után, ami kódidőben mérve körülbelül ötven év
múlva esedékes, annak rendje s módja szerint elfoglalhatod a
számodra fenntartott helyet a közösségi memóriában. További
húszezer év áll majd a rendelkezésedre, hogy kiélvezd a virtuális lét
örömeit, mielőtt az eget végleg beborítja a köd, és nagyjából még
egyszer ennyi, amíg odakint válságosra nem fordul a helyzet.
Sessine eltöprengett a hallottakon, s bár szégyellte magát
gyermeteg makacsságáért, mégiscsak feltette a kérdést:
– Valami átmenet azért lesz, ugye? Úgy értem, legalább tudat
alatt… egy részem talán túléli a beolvadást, és emlékezni fog arra,
amit tettem, és hogy miért tettem.
– Lehetséges – biccentett kurtán az angyal. – Ezt az eshetőséget
nem zárhatjuk ki.
Sessine elgondolkodva hümmögött.
– Végül is nem panaszkodhatom: tartalmas, hosszú életem volt.
Nem is egy – tette hozzá mosolyogva.
Az angyal szomorúan visszamosolygott rá.
Sessine is elkomorodott, már-már megsajnálta magát.
– Mit kell tennem?
– Gyere velem! – intett az angyal, azzal eltűnt. A helyén egy
alacsony, sápadt férfi jelent meg hollófekete frakkban, fején
cilinderrel, karján sétapálcával. – Erre – intett kesztyűs kezével a
kertben kanyargó ösvény felé.
Sessine elindult a férfi nyomában. Az út egy zömök, hengerszerű
kőépítmény felé vitt, ami a közeli domboldalon állt, és úgy festett,
mint egy ősi szentély vagy sírbolt. Ahogy közeledtek felé, az
építmény forogni kezdett, és a lábazatán mély, spirális vájatok
jelenetek meg. Az oldalán felbukkant egy nyílás, amely többször
körbefordult, mígnem teljes magasságában kiemelkedett a talajból.
Mire fölértek a dombtetőre, a henger megállt. A nyílásból sűrű,
aranyszínű fény áradt.
– Nincs más dolgod, mint átlépni a küszöbön. Ha megteszed,
máris teljesítetted a kérésünket – mondta a frakkos emberke, majd
hozzátette: – Ha sikerül átmentened az emlékeidet mindazon, ami
most következik, talán valóra válik a kívánságod.
A meleg fény hívogatóan pulzált. Sessine elindult az ajtó felé,
aztán megtorpant. Az orrát megcsapta a tenger illata.
– És te? – pillantott hátra.
 Az emberke az alkonyi égre meredő, szürke toronyra nézett.
– Vissza már nem mehetek – vonta meg a vállát. – Azt hiszem, itt
maradok. Valakinek gondoznia kell a kertet. – Körbenézett a fákon
és a zöldellő domboldalon.
– Sokszor eszembe jutott, hogy így túl… tökéletes. Elbírna egy
csipetnyi disszonanciát. Egy kis szeretetet. – Bocsánatkérően
Sessine-re mosolygott. – De lehet, hogy követem a példádat, és
bebarangolom a szintet. Vagy előbb kertészkedem, aztán barangolok.
Sessine együtt érzően a vállára tette a kezét.
– Sajnálom.
– Nem, nem, köszönöm, hogy megkérdezted – sietett a válasszal a
kis ember, és elgondolkodva hozzátette: – Az imént talán túlságosan
pesszimista voltam. A „valahogy úgy”-nál azért több esélyed van.
– Majd meglátjuk.
Több szó nem hangzott el közöttük. Némán kezet ráztak, és
Sessine belépett az ajtón.
 4.

Hijj hahooo fen vagyok a világ tetején!! Nálam már csak a csúcsba
levök vannak magasaban már ha lakik ott valaki 1áttalán.
A vákum gömb hatammas árnyékként lebeg a fejem fölöt én meg
2 kötél szijon lifegek alatta. 1 vékony hálo van át vetve a gömbön az
tartya a hámot mer utas kosár az nem vott hozzá mégse. A hárbják 3
ogszigén tartájt is aggattak rám meg 1 háti zsákot, és uj légzö
maszkot is kaptam.
Asztán 1 palack vizet.
Meg meleg ruhákat.
Meg 1 elem lámpát.
Meg 1 bicskát.
Meg 1 rémes fejfájást de aszt nem töllük nomind1.
Ja igen és 1 ejtö ernyöt is bár annak a fessöbb szinteken nem sok
hasznát veszem aszt monták.
Szegény madarak ugy kabkottak mindha nyakukon lenne a világ
vége. 10 perc alat össze készitettek mindent el magyarászták hogyan
irányiccsam a vákum gömböt vastag ruhákba bugyoláttak és
kezembe nyomták a fel szereléséket. 1ébként nem nagy ügy a
navigállás csak huzogatni kell a köteleket amik forgattyák a terelö
lapátokat és ennyi igy kell kormányozni meg irányt váttosztatni.
Lekkemre kötötték hogy fön a csucs közelébe amikor a gömb
lassulni kezd vágjam le a ballasztot vagyis a sujokat azzal a hosszu
müjanyag hurkákat a derék szijamra kötötték hogy könnyen el érjem
öket.
1 nagy raktárbol vonszották ki a vákum gömböt és mindenfélle
függö sineken guritották taszigátták az aknájig. Ojan vott amijennek
monták 1 nagy gömb vákummal töttve semmi töb. A szine szürke és
állittolag ugyanabbol az anyagbol készütt mint maga az eröd utyhogy
bisztos rettentö ellen állo. A kötél heveder a terelö lapátokkal már
eleve rajta vott nem kelet külön rá szerenni.
S mi lessz ha ki pukkan kérdesztem viccelödve mire a fö hárbja
zavartan pislogot és motyogot valamit a régebbi tipusokrol amik nem
váttak be pedig pot gömb is vott a bessejükbe. Ha ez ki reped monta
az a född közebbe fog történni ezér is adnak nekem ejtö ernyöt hogy
ha gond van hasznájjam.
Ááh minden firko lessz legyintettem mi közben arra gondottam
kellet nekem meg szolanni.
Amikor le tuttuk a repülö leckét meg mérték a sujjomat és föl
aggatták rám a ballaszt hurkákat asztán be szijasztak a hámba és
tonni keszték a gömböt az akna ajján odájig ahol a levegöbe futo sin
vékzödött. Ott himbálosztam az orjás gojo alat mind valami játék
baba. Ök még 1szer ellenöriszték a kapcsokat meg hevedereket és
kész is vottam a rajtra.
Sok szerencsét Latra mester monta a fö hárbja. Reméjjük sikerrel
jársz.
Én is reméllem váktam rá ami nem vott tul udvarjas dolog viszont
igaz vott. Jajgen és köszönöm a segiccséget tettem még hozzá.
A hárbja hirtelen meg merevedet mindha haggatozna asztán gomb
szemével rám pislogot és aszt monta hogy igyekezzünk mer odakint
fel pörögtek az események. Asztán hozzá tette hogy ha el fogacc 1 jo
tanácsot 1elörre kerüdd a kodot mer nem bisztonságos.
Perszepersze bologattam és magasba emett hüvejk ujjammal
jelesztem nekik hogy részemröl oké mehet a menet.
Meg husztak 1 kart mire a sin a fejem fölöt szét nyitt s a gömb
emekkedni keszdet. Ojan érzés vott mindha föffele zuhannék a
gyomrom hirtelen bele szorutt a láb száramba.
Be csukhatták az aknába vezetö ajtokat vagy ki kapcsohatták a
fényeket mer hirtelen nagyon sötét lett. Nem láttam mást csak az el
suhano akna falat. A menet szél meg megin tépkette a ruhámat.
Nyil 1enesen repüttem föffele de azér meg rángattam a kötelet
hogy lássam müködike a navigácjo.
Rémitö gyorsan emekkettem és foj ton ásittanom kellet hogy ki
pukkancsam a fülemet. Néhány hárbja 1 darabig utánnam repütt én
meg oda integettem nekik ahogy el suhantam melettük. A hatammas
kerek térség alattam 1re kiseb let mind valami szükülö pupila. A
körözö madarak lassan el maradosztak és néhány perc muvva az akna
feneke is ettünt egésszen kicsi ponttá zsugorodot.
Ritkunni keszdet a levegő és l+2re dermesztő hideg let. A fejem is
naggyábol akkor keszdet fájni. Most örüttem igazán a meleg
hommiknak amiket a hárbjáktol kabtam.
Nem halogadhattam továb föl kellet vennem az ogszigén maszkot.
Micsoda meg könyebülés vott amikor bele szippantottam az essö
tartájba! A gömb nemsokára lassutt utyhogy le váktam 1 balaszt
hurkát ami pörögve zuhant le a méjbe mind 1 nagy galiszta féreg.
Ismét gyorsabban repüttem a ritkás levegő sziszegve süvitett.
Az akna fala sima vott látványra meg lehetössen 1 hangu. Néhol
rovátkák meg vonalak huzottak rajta és idönként 1+1 kör alakú
rajzolat amik ajtók lehettek de persze 1ik se vott nyitva.
Már 5öt le dobtam a 8 balasztbol amikor az akna méjén fel villant
valami. Az éles fényt tompa dörrenés kisérte.
Tüzi játék lehetett odalen asztán 1 remegö szikra bontakozott ki a
zür zavarbol ami nem akart ki aludni söt 1re erössebben izzot mindha
közeledne.
Affrancba gondottam és le váktam a maradék három balasztot 1
szerre. A gömb hirtelen meg lodutt a szijak a husomba vágtak a
karomat tejjessen az oddalamhoz szoritotta présette a menet szél. A
fülembe mosmár orkán üvöttöt cefetül hasogatot a fejem.
Figyettem ahogy a 3 csöhurka alázuhan reméttem hogy telibe
trafájják a közeledö tüz csovát de persze 1ik se talátta el. A
sebességéböl itévve valami rakéta lehet spekuláttam az meg csak jöt
meg állithatatlanul. Nem akartam le dobni az ejtö ernyömet mer
sujba nem számit gondottam viszont ha a rakéta ki jukasztya a
gömböt az az 1 etlen reményem hogy évve le jussak. Ki énné tol 1
ekkora detonácjot ugyammá Latra ne röhöktess montam csak ugy
magamnak és nyomást éresztem a hojagomba mindha a pössöm ki
akart vonna jönni szét nézni a nagy világba.
Háppersze a viz csaptam a fejemre hogy ez idájig nem jutot
eszembe. Elö vettem a kulacsot s már épp el akartam hajittani amikor
a rakéta farába ki alutt a láng. Persze jött még felém rendületlenül s
már lélekbe föl készüttem hogy indul a második gyujtás és azon
spekuláttam hogy mégis le kéne dobni a kulacsot.
De nem kellet. A rakéta kábé 1/2 kilométerre meg közelitett
asztán át fordutt és lassan pörögve vissza bucskázott a méjbe. Addig
követtem a tekintetemmel amig el nem tünt.
Meg könnyebbütten fel sohajtottam mire be párásodot az üveg
maszkom de nem vott idöm örünni mer a gömb neki ütödött az akna
falánnak. Némi kötél ránciglás és szittkozodás után sikerütt irányba
ánnom asztán repüttem tovább mindha mise történt vonna.
 Az akna fenekéröl robbanás hallaccot.
Hát ennyit a rakétárol.
Föffele nem láttam de az akna aj ja már borzaszto messze vott.
Reménykettem hogy nem sokára el érem a célomat csakhogy még
mindig sebesen halattam tehát mégse vottam a torony tetején. Tény
hogy jo darabig mentem még föffele kezem lábam tejjesen át fagyot
a fejem lüktetet mindha szét akarna durranni.
Furán ziháttam lihektem 1szerüjen nem jutott eszembe hogyan kel
rendesen levegöt venni. És ha nincs meg a torony csucs? El tünt fel
robbant és a gömb sose ál meg? Vagy ki sodrodok 1 oddal ajton és el
szálok az ürbe mihez kezdek akkor tünöttem miköszbe kesztyüs
kezemmel az ogszigén szelepen babráttam. Meg csováttam a fejem
és röktön aszt gondottam tyüh ez rosz 5let vott mer mindha tükkel
szurkátták vonna az agyamat.
El feketedet a világ aszt hiszem el ájuttam. Amikor magamhoz
tértem a gömb már 1 hej be lebeget.

A fejem most is pokolijan fáj de életbe vagyok s azis valami. Szoval

a gömb az akna fala mellet lebeg finoman himbálozva. Meg lepöen
világos van itt. A falon hornyok sötétlenek de persze ajto 1 szál se.
Valamit le kéne még dobnom. Meg akad a szemem az ogszigén
tartájokon az 1ik üres. Érdekes nem emlékszem hogy hol és mikor
tértem át a másodikra.
Ki csavarom és a kesztyün keresztül érzem hogy marha hideg. El
hajittom.
A gömb lassan meg indul föffele.
A fejemet mindha vas abroncs szorongatná a testem meg fel
puffatt akár a vákum gömb. Fény pontok ugránnak a szemem elöt a
fülem kattog recseg.
A gömb megin megál és 1 hejbe ringatozik.
Nyilás ki járat még mindig sehol.
Be lengetem magam elöre hátra mindha hintáznék. A gömb recseg
surlodik az alagut falán de ennyi kockázatot vállannom kel. Ahogy
ide oda lengek meg látok 1 ajtot. 1 nyitott ajtot no ne! Nincs is ojan
messze.
Nagyot huzok a vizes kulacsbol asztán el eresztem hagy mennyen.
A gömb pár centit még föjjeb araszol. Már majnem ott vagyok csak 1
hajszál hijányzik.
A késre még szügségem lehet. A kesztyüm meg a bakancsom sár
nehéz de bolond lennék le mondani rolluk. Meg ott az ejtö ernyö de
ha attol meg vállok hogya birkába jutok le?
Idefent elég világos van. Elö veszem hát az elem lámpámat aszt el
hajittom ojan erössen lendületböl ahogy csak birom.
Cikcakba navigálok a gömbel mire végre 1 szintbe kerülök az
ajtoval ami ovális és kábé ember magas. Odabe sötét van. Hijába
nyujtozok nem érem el. Hintázni keszdek mire a gömb lejjeb
ereszkedik. Kijabálok káromkodok de kitartoan hajtom magam már
1/2körbe lengek elöre hátra. Az akkammas pillanatba meg lenditem a
lábam és a bakancsom orrát bele akasztom a keretbe. Nagy nehezen
oda huzom magam kézzel lábbal kapaszkodok el nem engedném a
világércse.
Bisztosan meg ártott a magassági levegö mer gondokkodás nékkül
ki csatolom magam a hámbol. A terhétöl meg szabadutt vákum gömb
neki lodul föffele majnem magával ránt ahogy 1/2 lábbal a méjség
fölöt kalimpálok.
Erössen meg markolom az ajto keretet és vissza huzom magam.
Ben neki dölök a fannak levegö után kapkodva. Innét már láccik
az akna teteje. Nagy fekete kup log rola aminek az oddalán hosszu
vájjatok futnak mindha orjás töccsér lenne s azokon át világosság
szürödik az aknába. Nap fény alikha lehet gondolom mer a torony
közepébe vagyok és az okosok szerint a torony át méröje nem
váttozik a csucsájig 1forma.
A töccsér alat jo pár vákum gojo lebeg. Az enyém neki ütközik a
kup oddalának és továb bugdácsol föffele mind 1 gyerek zsurrol el
szabadutt lufi. Majnem bele csúszik az egyik nyilásba asztán meg
állapodik az akna legmagasab pontyán és ott himbeleg a kup és a fal
talákkozásánál.
Jaj Latra te tökkel ütöt szidom szapulom magamat hogy fogsz
most le jutni innét? Az ejtö ernyö a gömb nékkül miccse ér mer túl
gyorsan zuhan. Mérgembe le is teszem az ajto mellé a pakkot minek
cipejjem ha uccse veszem hasznát nem igaz?
Tyü de átkozot hideg van itt. És sötét.
A szükös zsilip végébe 1 ujj ab ajto nyilik. Mellette a falon kezelö
panel van. 1 lift ujjongok magamba csakhogy hijába zongorázok a
gombokon semmise történik. Jobb hiján be ovatoskodnék a kodba de
nem sikerül. Te joég itt nincs kod 1áttalán. Közel távol 1etlen árva
elektromos áramkör se müködik. Még életembe nem kerüttem ijen
messze a civilizácjotol.
Najo ezzel se megyek sehova.
Ekkor oddalt 1 másik ajtot veszek észre ami résnyire nyitva van.
Be lököm és meg állapitom hogy lébcsö ház van mögötte. Cefetül
sötét van odaben aszt kivánom bárcsak meg lenne az elem lámpám.
Csiga lébcsö ez is de aránytalanul nagy magas fokokkal. 3 tesz ki
belöllük 1 métert. Na mindegy mondom magamnak uccsincsen más
programom mára.
Neki vágok hát a lébcsöknek aszt megyek caplatok föffele.
Százasával számolom a fokokat probállok 1elletes ütemet tartani.
Szerencsére nem lesz sötéteb igaz világosab se.
Széditö magasan járhatok. 1 részt büszke vagyok hogy idájig fel
jutottam másfelöl meg aggaszt a gondolat hogy hogy fogok vissza
menni és ha valami csoda fojtán sikerül várnake odalen akik utánnam
lötték aszt a rakétát s vajon mit csinánnak velem ha a kezükbe
kaparintanak. Közbe ujjab ajto mellet megyek el de azis zárva van.
További 500 lébcsö után 1 harmadik csukot ajtot találok. Hirtelen
eszembe jut mijen csunya doggokat beszénnek a tü toronyrol az
ember hátán fel ál a ször. Szellemekröl kisértetekröl meg a diaszpora
elötti idökböl ittmaratt démonokrol ürbéli szörnyekröl hallani akiket
azér telepitettek a toronyba hogy el riasszák a magam fajta
kiváncsiskodokat. Ahogy továb caplatok 1re töb szörnyüség jut az
eszembe és 1re jobban kel össz pontosittanom hogy ne gondojjak
ezekre.
Ujjab ajto. Pontossan 256 lébcsö fokonként következnek eddig
mindet zárva taláttam.
Ujjab 1000 lépcsö.
Hirtelen meg torpanok mer valami van elöttem a forduloba
majnem bele rohantam. A lébcsön ál és engem néz.
Sötét van de az alak a környezetnél is feketéb riasztoan nagy és
ugy magasodik fölém mind a bosszu anygyala. A késem után
tapogatozok de az alak nem mozdul. Jo lenne hinni hogy a
kébzeletem jácik velem de pedig nem. Affrancba nem találom aszt a
hüje kést elvileg a derekamra vott csatolva de hol hol hol HOL?
Na végre nagy nehezen meg találom és magam elé tartom. A
fekete alak meg se moccan. Hátra pislogok a válam fölöt. Nem
forduhhatok vissza. Vissza sandittok a szoborszerü valamire ami el áj
ja az utamat.
1 egéssz percbe telik mire belém hasit a fel ismerés.
Ez az a hárbja akit elöttem ide küttek annak a fagyot teteme! Meg
könnyebbütten szusszanok már amennyibe ez leheccséges miközbe
az ember tüdeje az orrán akar ki buggyanni a böre meg feszül mind a
tul éret gyümöccs. Amikor el megyek a madár mellet egésszen föl
kell kenödnöm présellödnöm a farra mer véletlen se akarok hozzá
érni.
Gyalogolok caplatok továb.
Ujjab ajto az 1024-dik lébcsö foknál de ez most kereszbe ál
tejjesen el zárva az utat. Probállom ki nyitni meg buheránni a kodbol
de reménytelen szikrányi elektromosság sincs benne. Viszont nagy
kerék áll ki belölle ami elösször nehezen forog asztán némi
noszogatás után mégiscsak be járodik. Mikor annyit tekertem hogy
már el szédüttem végre kattan a zár. Az ajto elejinte nem mozdul ugy
tünik be ragatt asztán sziszegö hangok közepette ki tárul.
Émmeg ujra neki vágok a lébcsöknek.
Már 1500 foknál járok.
1540-nél elö veszem a harmadik és 1be utosso ogszigén
palackomat.
Továb továb nincs meg álás körbe körbe körbe a véktelenségig.
2000. Csak megyek rakosgatom a lábam. A fülem zug a szemem
elöt fény karikák tánconnak hány ingerem van. A számba a vér fémes
izét érzem.
A 2048-dik lébcsö foknál hijány érzetem támad. Itt valaminek
történnie kéne. Asztán meg találom a következö csukot ajtot aszt is
tekerni kell. Jobban be ragatt mind az elözö alig tudom meg
mozdittani.
2200. 2202. 2222. Jo lenne meg állni 1 picit. Fojton bele ütközök
a falba félek hogy el botlok vissza gurulok a lépcsö ajjáig ahonnan
induttam. Nem érzem már a kezem lábam. Az orromhoz érintem a
kesztyümet asse érzem. Köhögök köpködök mire a nyálam reccs
mongya a levegöbe. Ez jelent valamit de vajon mit? Valami rosszat
bisztossan. 2300. 2303. 2333. Itt nem szabad meg ánni megyek hát
továb.
2444. 2555. 2666.
Már fogammam sincs honnan induttam hova merre minek
megyek. Ugy érzem magam mindha 1 csavar menettyén másznék
föffele miközbe 1 orjás kéz lassan kiméletlenül tekeri vissza a föddbe
a csavart.
2777. 2888. 2999. 3000.
A melkasomba fura üresség kong. Probállok koncentránni össze
szedni a gondolatajimat de nem megy.
A tü toronyba vagyok 1 lébcsö házba eddig 3000 fokot másztam
meg. Föjjeb mindha fényt látnék de bisztos csak kébzelem. Ki ürütt
az ogszigén tartájom és a tüdöm meg az agyam is üres már.
256 zakatojja valami a fejembe. 256, 256, 256. Nemtom honnan
ez a hang de átkozottul hajtogattya 256, 256, 256 és nem haggya
abba az istenérse. 2560-nál ott nem volt semmi úgy emlékszem. Csak
álok imbojogva bizonytalanul és rám tör a pánik mi van ha nem
vettem észre 1 nyitot ajtot? Ha el mentem a hej mellet ahová küttek?
256, 256, 256.
Jaj dugujjál már el.
256, 256, 256.
Persze 256 naná. Mennyi is 12-szer 256?
Franc se tuggya nem fog az agyam.
256, 256, 256.
A nyirhatt rühéjét elég ebböl! Inkáb el indulok vonszolodok csak
ne kejjen ezt a motyogást halgatnom.
256, 256, 256.
3050. A világ alaguttá szükütt. Hangok sincsek csak morajlo
zugás. 3055. Már nem tánconnak a fények. Nem tudom megyeke
botorkálok vagy csak kébzelem. 3060. Én leszek a legesleg
magaslatib hulla az erödbe. Affrancba meg halok és tul messze
vagyok a kodtol. Nem leszek el tünök nyomtalanul.
Probállok bele merünni a kodba de nehezen megy a szemem össze
áll lele csukodik. A távobbol halk vékonyka hangot halok mindha
valaki hozzám beszénne.
Latra! Menny továb! Továb! Már majnem ott vagy halod?
Ni csak ez Hompuk. Hompuk a kis hanygya barátom. Hát meg
taláttalak végre.
Hm szép dolog de bocs meg kel szakiccsam a kapcsolatot. Nem
megy képtelen vagyok koncentránni.
3065. Ki bujok a szijakbol. Hasztalan fölösleges akár a koddal
probákkozni. Legaláb látok most világossab van. És hideg. Nagyon
hideg.
3070. Egyre fényeseb.
3071. Fény nyilás ajto. Bisztos be dilisztem.
3072. Nyitot ajto. Meleg. Ég a tüdöm. Jár a lábam megyek továb.
El botlok el esek. Be zuhanok az ajton.
A fejem a padlon koppan.
De jo feküdni.
Fények hangok kavarognak.
Villanás villanás villanás. Szisszenés. Trombitálás trombitálás
trombitálás! Kattanás. Villanás villanás villanás. Szisszenés.
Trombitálás trombitálás trombitálás!
None tünödök ahogy le csukódik a szemem nem tuttam hogy a
halál ijen fenenagy ribijjoval jár.
 TÍZ

1.

Asura elgondolkodva nézte a férfit, szőrmesapkával keretezett arcán

gyermeki csodálkozás ült. Ahogy sóhajtott, a mozdulattól enyhén
megemelkedett a válla és karmantyúba bújtatott keze. Aztán a
távolba révedt, és félig lehunyt pillái mögül a látóhatárt fürkészte.
– Eddig nem tudtam, ki vagyok, csak azt, hogy segíteni jöttem. A
Velteseri klán kriptájában láttam meg a napvilágot. Amikor először
hallottam Serehfáról, rögtön tudtam, hogy ide kell jönnöm. Eljöttem
hát, de elfogtak és bezártak…
– Szóval rájöttél, ki vagy valójában?
–…bezártak azok az emberek, akik nem akarják, hogy
megtegyem, amit tennem kell.
Oncaterius nem hagyta magát eltéríteni.
– Most már tudod, Asura? Tudod, hogy ki vagy, és mit kell
tenned?
– Igen – felelte a lány széles mosollyal az arcán. – Igen, Quolier,
tudom – mondta, és a csónak mellé siklott.
A férfi meglepetten pislogott. Quolier?
– Ej-ej, Oncaterius – csóválta a fejét Asura, és a hangjából eltűnt a
kislányos báj. – Legközelebb jobban erőltesd meg magad, ha vénülő
tudóst alakítasz. Pocsékul játszod Gadfium szerepét.
A férfi hirtelen felkapta az evezőt, és a lány felé suhintott vele.
Asura kitért az ütés elől, így a lapát a feje fölött zúgott el, majd
ugyanazzal a mozdulattal a férfi arcába rúgott. Oncaterius azonban
még idejében kipattant a csónakból, és közben – kihasználva, hogy a
kód ezen része továbbra is az ő irányítása alatt áll – gyorsan
visszavarázsolta a lányra a csizmát. Az élétől megfosztott lábbeli
közvetlenül az orra előtt húzott el, épphogy meglegyintve az arcát.
Ahogy a korcsolya eltűnt a lábáról, Asura megingott, de hamar
visszanyerte az egyensúlyát.
 Oncaterius úgy tett, mintha rá akarná vetni magát, s amikor a lány
ösztönösen hátrálni kezdett, kezébe kapta a másik evezőt, és messzire
hajította. Az evező pörögve csúszott a jégen.
Asura eldobta a kézmelegítőjét.
– Látom, a tisztességes küzdelmet szereted – mondta gúnyosan.
Válasz helyett a férfi meglengette feje fölött a karmos rudat, és
lecsapott vele. Asura ügyesen kitért a villogó penge útjából.
– Tehát tudod az igazi nevemet – mondta a férfi, elállva a lány
útját, nehogy megszerezhesse a másik evezőt. – Ebből a szempontból
előnyben vagy.
– Jaj, Oncaterius – nevetett a lány. – Ha csak ennyi előnyöm
lenne! – Jobbra hajolt, aztán balra, mintha azt próbálgatná, melyik
irányból fusson el ellenfele mellett. A csel bevált: Oncaterius újra
lesújtott, de a penge beszorult a jégbe, miközben ő a lendülettől
tovább csúszott, és térdre esett.
A lány azonban nem használta ki a pillanatnyi előnyt, és nem
loholt a másik evező után. Felkapta a pillekönnyű csónakot, és
pajzsként maga előtt tartva elindult a férfi felé.
– Ismernem kéne téged valahonnan, igaz? – kérdezte Oncaterius,
úgy lóbálva a kezében az evezőt, mintha a súlyát méregetné. –
Eltaláltam?
Asura bólintott.
A férfi azon törte a fejét, hol és mikor találkozhatott a lánnyal.
Lehámozta magáról a Gadfium-álarcot, de saját vonásai csak némi
késéssel rajzolódtak ki az arcán, mintha az átváltozáshoz felsőbb
engedélyre lett volna szüksége.
Asura lassan, megfontoltan közeledett ellenfeléhez, a csőhálón át
feszülten figyelve annak minden rezdülését.
A férfi megelégelte a játékot, és úgy döntött, kilép a virtuális
valóságból – csakhogy a szokásos parancs nem működött.
Érdekes, gondolta magában. Koncentrált, és elképzelte, ahogy a
lány eszméletlenül esik össze, majd azt, ahogy az evező gépfegyverré
változik a kezében, de egyik sem jött össze. Megpróbált segítséget
hívni – az a mamlasz Lunce elvileg a parton vár rá –, de nem kapott
választ. Sebaj, akkor majd a denevér… Süket csend fogadta, minden
csatornán.
Kénytelen volt belátni, hogy csapdába került.
 – Valami baj van, Quolier? – kérdezte Asura, és egy újabb lépést
tett a férfi felé.
Oncaterius álmában sem gondolta volna, hogy a csónakot
fegyverként is lehet használni, s a felismeréssel együtt valami
sohasem tapasztalt, új érzés legyintette meg. Lám, ilyen a félelem,
gondolta keserűen.
– Nem, dehogy – felelte erőltetett nevetéssel, és villámgyorsan
meglendítette az evezőt. A pengekarom átszakította a lány kabátját,
és a jégbe csapódott. Miközben Oncaterius két kézzel rángatva
próbálta kiszabadítani az evezőt, a csónaktest lecsapott rá, és a
pengék végighasították a vállát.
A lendülettől mindketten orra buktak, hosszan szánkázva a jégen.
Asura bal kabátujja cafatokban lógott, vállán hosszú vágás
éktelenkedett. Arca kísérteties vigyorba torzult. Oncaterius keze
ernyedten lógott, a vére nagy, lusta cseppekben csöpögött a jégre, de
nem adta föl; ismét támadásba lendült.
Ütése nyomán a pengekarom megakadt a szénszálas szövedékben,
mire a lány hirtelen mozdulattal elforgatta a csónakot, s kis híján
sikerült kitépnie az evezőt Oncaterius kezéből. A férfi riadtan
kapaszkodott a lapátba, és széles terpeszbe helyezkedett, hogy el ne
essen. Szemtől szemben álltak egymással a csónak két oldalán,
mindketten maguk felé húzva-taszigálva a karcsú alkotmányt.
Lélegzetük egyetlen párafelhőbe olvadt.
Oncaterius szerencséjére köztük volt az evező nyele, így a lány
nem rúghatta ágyékon. Asura homlokán izzadságcseppek jelentek
meg, úgy tűnt, fogytán az ereje; a csónak finoman, alig érezhetően
remegni kezdett. A férfi is jócskán megizzadt a küzdelemben, de
ellenfele gyengeségét látva új erőre kapott, és keményen nekifeszült
a váznak.
Asura felnyögött, szája dacos vonallá préselődött. Arca már csak
karnyújtásnyira volt a férfiétól, amikor Oncateriust megcsapta a lány
lehelete, ami tökéletesen semleges és jellegtelen volt. (Bár minden
idegszálával a küzdelemre összpontosított, a férfinak mégis átvillant
az agyán a kérdés; vajon léteznek-e olyan alprogramok, amelyek a
testi alapjellemzőkön túl a bélflórát is szimulálják? Érdemes lenne
utánanézni, gondolta magában.) Ahogy a remegés erősödött,
Oncaterius elérkezettnek látta az időt, hogy az evezővel a földre
kényszerítse a csónakot.
Felnevetett, és ezüstösen csillogó felhőt lehelt Asura arcába, aki
kétségbeesetten, prüszkölve próbált ellenállni. A férfit elöntötte a
diadal érzése.
– Ejnye, gyermekem – csóválta a fejét kajánul. – Rátámadni egy
udvari tanácsnokra a saját szkiffjével…
Asura szeme dühösen villant, és faltörő kos módjára, keményen
belefejelt a férfi arcába. Reccsenés hallatszott. Oncaterius
megtántorodott, s mintha a csontjai fémből volnának, egész testén
vibráló remegés futott végig. Aztán valami a tarkójának ütődött, mire
a fejében újabb harangszó kondult.
A következő másodpercben arcát tapogatva, tehetetlenül hevert a
jégen, és köpködve igyekezett levegőhöz jutni. A lány a mellkasán
ült, térdét a bordái közé nyomta, a csónak orrpengéjét pedig az
ádámcsutkájához szorította.
– Jól vad, jól vad! – bugyborékolta a férfi. – Egyezzügg gi
döntedlenbe.
Asura nem válaszolt. A tó jegét figyelte, ami repedezni kezdett;
hosszú rianások futottak rajta keresztül-kasul, mintha fel akarna
robbanni. Háztetőnyi jégtáblák repültek a magasba, és jó méterekkel
arrébb, hangos csattanással zuhantak vissza a tükörsima felszínre,
tovább csúszva-korcsolyázva rajta. A táguló lékből egy füstöt-szikrát
okádó, hatalmas szörnyeteg bukkant elő. Irdatlan testét vastag bunda
fedte, sárga agyarait szuszogva lóbálta ide-oda. A hátán majomszerű
lény lovagolt harciasan csépelve a levegőt az öklével, fejük fölött
pedig egy nagy fekete madár keringett. A majom mögött egy női alak
látszott, aki riadtan kapaszkodott a gyapjas behemót bundájába. Az
állat eget rengető hangon trombitált, majd súlyát meghazudtoló
könnyedséggel, galoppozva indult a jégen birkózó két alak felé.
Asura galléron ragadta Oncateriust, és talpra rángatta; erősen
kellett tartania, hogy ne roskadjon össze, mint egy rongybaba. A vér
patakokban ömlött a férfi orrából.
Arcára szorított ujjai közül Oncaterius meglepetten pislogott a
közeledő mamutra.
– De jó ég! – szipogta. – Rebéleb a barádaid, bér én bidden
ragédábat ellőtteb. – Szavaira vérpermet spriccelt az orrából. – Eddek
az elefáddak a zeme se áll jól – tette hozzá. – Biddjárd a föddbe
döggöl bigged.
– Fogd be, Quolier!
– Az deved, agi udoljára deved! – dünnyögte a férfi, és
fájdalmasan grimaszolt. – Kelledd degeb ilyen éledhűre prograbozdi
a fájdalbad… – dünnyögte az orrát tapogatva.
A mamut az utolsó pillanatban lassított előttük, és fenyegetően
meglengette az ormányát. A majom egyfolytában vigyorgott, a fekete
madár pedig szárnysuhogva lebegett fölöttük a levegőben. A nő
némán, elborzadva bámulta a több sebből vérző Oncateriust.
– Hortis Gadfium, ha nem tévedek – törte meg a csöndet Asura.
– Az vagyok – felelte az asszony. – Te pedig az asura, igaz?
A lány bólintott.
– Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk. – Aztán a férfi felé fordult,
és alaposan szemügyre vette. – Oncaterius, maga az?
A férfi kurtán biccentett, az álláról pár vércsepp a jégre hullott.
– Asszonyob – szipogta, és öntudatosan hátravetette a fejét. – Alig
vártab, hogy találgozzug. Deb így kébzeldeb, de…
Asura egy szúrós pillantással belefojtotta a szót.
– Nos – pillantott körbe a lány –, mehetünk?
 2.

Gadfiumot ide-oda rángatták a tér mindhárom irányába ható,

rakoncátlan erők, s már-már attól tartott, hogy leharapja a nyelvét,
vagy a gyomra elégeli meg a szokatlan utazást. Két kézzel,
kétségbeesetten kapaszkodott a trombitáló hátasba. A majom
folyamatosan makogott, vonyított és a levegőben hadonászott az
öklével; bár lábát a mamut nyaka köré kulcsolta, csak a szerencsének
köszönhette, hogy nem esett le az állat hátáról. A hárpia kísérteties
vijjogás közepette körözött a fejük fölött.
Ahogy végigdübörögtek Oubliette csöndes utcáin, a késői
járókelők rémülten spricceltek szét az útjukból.
A sötét alagút, melyen át megérkeztek, előbb egy hosszú rámpába
torkollt, majd átvezetett egy hatalmas rendező pályaudvaron.
Átszakítottak egy műanyag válaszfalat, s azon keresztül egy üres
raktárba jutottak, ahol a majmok harsány rikoltozása közepette
végigdübörögtek a polcsorok között.
Átnyomakodtak a kétszárnyú raktárajtón – ami keretestül kifordult
a helyéről, magával sodorva a fal egy részét is és máris a kikötőben
találták magukat. A pinceszint mennyezete a magasba veszett, a
csatorna fekete vize némán fodrozódott előttük, s a távolban ott
zúgott, morajlott a tenger. A csorda, Gadfium hátasával az élen újra
nekilódult, és nyaktörő tempóban végigügetett a raktárépületek előtt.
Lovasaik izgatottan makogtak, grimaszoltak és obszcén jeleket
mutogattak a megrökönyödött darukezelőknek és
rakodómunkásoknak.
A dokkoktól nyílegyenes út vezetett a város csöndes, kihalt
központjába; az a pár jármű, melyekkel útközben találkoztak, sietve
félrehúzódott, hogy utat engedjen nekik. A biztonsági szolgálat
főhadiszállása egyszerű, szürke épület volt, amely észrevétlenül bújt
meg a többi ház között egy kis tér sarkában. A vezérmamut
földübörgött a lépcsőn, és nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót,
majd benyomakodott a nyíláson. Gadfiumnak be kellett húznia a
nyakát, hogy ne üsse a fejét a szemöldökfába.
Legnagyobb meglepetésükre odabent egyetlen őrrel sem
találkoztak. Az előtérben csak a recepciós ült, akit láthatóan nem
érdekelt, hogy egy tucatnyi mamut csörtet be az épületbe; dermedten,
rezzenéstelen arckifejezéssel meredt maga elé.
„Ennek meg mi baja?”
„Alan blokkolta a biztonságiak implantjait – magyarázta kódbeli
énje. – Komolyabb ellenállásra egyelőre nem kell számítanunk.”
A majom lepattant a mamutról, és a szemközti ajtóhoz ügetett,
amely sziszegve kitárult előtte. Miután átloholt rajta, az ajtó
megpróbált visszacsukódni, de mintha beragadt volna; hosszú
másodpercekig erőlködött, elszántan kattogtatva-csikorgatva a
szárnyait.
A hárpia áttelepedett a márvány recepciós pultra, és a nyakát
tekergetve, kíváncsian méregette a mozdulatlanságba dermedt férfit.
Kisvártatva visszatért a majom, és intett Gadfiumnak, hogy
kövesse. A mamut letérdelt, az asszony pedig óvatosan – az összeállt
szőrmegubancokat használva fogódzónak – lekászálódott róla.
„Vedd el a kulcsait!” – utasította másik énje.
A majom türelmesen megvárta, amíg Gadfium magához veszi a
recepciós kulcscsomóját, azzal kézen fogta és maga után vonszolta.
Hosszú folyosókon siettek végig, és jó pár emeletet megmásztak,
mígnem egy ajtó elé értek, melyen bonyolult zárszerkezet díszelgett.
A majom dühödten ugrált fel-alá, és öklével püfölte az ajtót.
„6120394003462992” – duruzsolta a hang a fejében.
„Lassabban! Ennyi számot nem tudok megjegyezni.”
„Akkor elölről: 6…”
Odabent a szobában két, mozdulatlanságba fagyott ember ült egy
asztal mellett: egy nő és egy alacsony, zömök férfi. Mindketten
csészét tartottak a kezükben.
A majom szó nélkül továbbrángatta Gadfiumot.
A következő ajtón is számzár csillogott, s amikor kinyitották, egy
újabb folyosóra jutottak, ahol a legtávolabbi ajtót vették célba. Ezen
már négy, különböző típusú zár volt; egy elektromos, ami zölden
villogott, jelezvén, hogy ki van kapcsolva, valamint egy kombinációs
és két mechanikus, hagyományos kulcslyukkal.
Asurát odabent találták. Amikor beléptek, a lány felült a priccsén,
és széles mosollyal üdvözölte őket. A majom harsány
diadalüvöltéssel odarohant hozzá, körbetáncolta és megölelte.
A lány kézen fogta a majmot, és Gadfiumhoz lépett.
 – Két helyen vagyok egyszerre, akárcsak te – mondta. – Gyere,
nézd! – Azzal finoman hozzáért Gadfium tarkójához.
„Huhúú, fejest a semmibe!”
…és Gadfium egyszer csak a mamut hátán találta magát, ezúttal a
virtuális valóságban. Az állat épp egy fehéren szikrázó jégfalat
próbált áttörni a fejével. A majom előtte ült, és a hárpia is a fejük
fölött verdesett, mint eddig. Pár pillanattal később egy végtelen
jégmezőn találták magukat. Nem messze tőlük egy vérző orrú férfi
hevert a földön, akinek a mellkasán egy bundakabátos lány térdepelt,
pengét szorítva a férfi torkához. Ahogy kirobbantak a jég alól, a lány
felpillantott.
 3.

A köd maga volt a világmindenség; az emberek múltja és jövője, a

meg nem történt események tárháza, a tudat határtalan tágulása, a
káosz, a testetlen gondolat, az éteri tisztaság és a legalantasabb
métely, a kezdet és a vég, a száműzetés és az önkéntes magány, a
lélegző és a mechanikus, az élő és az élettelen, a gonosz és a jó, a
gyűlölet és a szeretet, az együttérzés és a közöny – a minden és a
semmi.
A semmi, a semmi, a semmi.
Megmerítkezett benne, hagyta, hogy magával ragadja. Elfogadta
és maradéktalanul feloldódott benne.
Sodródó hópehely volt a viharban, tehetetlen kis bogár, amit
felkap a forgószél, vízcseppbe zárt baktérium a süvöltő istenítélet
napján. Porszem a sivatagban, amit egy vágtázó ló patája kanalaz a
magasba, kavics a viharvert tengerparton, szállongó hamupernye a
lángot okádó vulkánkürtő fölött, koromszemcse egy tűzvész
pusztította kontinensen, a csillagközi köd egy molekulája, parányi
atom a Nap szívéből, amit egy végső, fenséges fellobbanás okád a
semmibe.
A céltalanság értelmet nyert, és az értelem belefutott a céltalanság
zsákutcájába. Minden tett, minden gondolat, a legjelentéktelenebb
belső történés világrengető jelentőségűvé nőtte ki magát, s ezek
fényében a holt anyag, a csillagok, galaxisok, univerzumok fizikai
valósága kiábrándítóan unalmassá és érdektelenné vált.
Sessine-t jobbra-balra tépték, cibálták az áramlatok; látta a múltat
és a jövőt, mindent, ami valaha történt és történni fog, és tudta, hogy
mindez maga a színtiszta igazság és a legravaszabb átverés egyszerre
– s hogy ebben nyoma sincs ellentmondásnak.
A káosz édes dallamokat zümmögött a rációról és
céltudatosságról, amely mellett a gépek és emberek legnemesebb
gondolatai beteges, paranoid elmeszüleményeknek hatottak.
Adatáramlatok morajlottak és foszlottak plazmává, elporladt
bitjeiket azon nyomban szétszórta a szél. Elveszett lelkek milliárdjai
sodródtak vele, lüktettek, rezegtek, áramlottak kósza
programtöredékek, utasítássorok, ciklusfoszlányok pillanatról
pillanatra változó, sokdimenziós struktúrája mentén, melyek
számtalan irreleváns paranccsal és nyers adattal kapcsolódtak össze,
hogy azután újra szétváljanak, és külön utakon kavarogjanak tovább.
Egyszerre látta és hallotta mindezt; hagyta, hogy minden
porcikáját átmossa a zúgás, s közben gyökeret vert benne egy
gondolat, kicsírázott egy mag, ami talán a kezdetek kezdetétől benne
szunnyadt. Valami egyszerre hatalmas és jelentéktelen dolog magva,
egy bolond, bölcs és végletesen ártatlan ideáé.
Kiúszott a káosz óceánjának partjára, hátat fordított a lángokat
böfögő vulkánkráternek, kiröppent a szupernóvává dagadó Napból,
és pihekönnyedén átkormányozta magát a koromszemcsék áradatán.
Ismét a Földön járt.
Pontosan tudta, hová kell mennie. Ahogy leereszkedett az apró
völgybe, azon tűnődött, vajon jövendő énjének ismerős lesz-e a táj,
amikor kinyitja a szemét, és körbenéz a szépen nyírt fákon,
bokrokon. Biztosan nem. A kripta egy kis domboldalon állt, alatta, a
völgyben keskeny hegyi patak futott, a partján színes virágok
virítottak. A sírbolt bejáratától kacskaringós ösvény vezetett a
gerincen túl zöldellő sövénylabirintus felé, amin túl egy soktornyú
ház magasodott.
Megállt a kripta előtt, és nagyot sóhajtott. Sosem volt semmije a
saját pőre valóján kívül; minden más csak illúzió, ezt a kezdetektől
fogva tudta. Ahogy azt is, hogy ha belép az ajtón, egyetlen emlékkép,
egyetlen kósza gondolat sem marad belőle. Az ő története itt véget
ér.
Körbenézett, és igyekezett a legapróbb részletekig emlékezetébe
vésni a tájat: az apró kőépületet, az eget, a patakot, mindent. Sosem
járt még ezen a helyen, a klánt is csak névről ismerte. De legalább
valódi volt, emberek építették és gondozták, vagyis egyszerre
jelképezte az ősök örökségét és egy szebb, békésebb jövő ígéretét.
Így van jól, győzködte magát. Nem is történhetne másképp.
Szerette volna tudni, hogy mit várnak az új megtestesülésétől,
milyen üzenetet kell majd átadnia, de ezt – úgy tűnik – már sosem
fogja megtudni. Egyszerű küldöncnek szánták, nem akarták beavatni
a terveikbe. Bár lelke mélyén sejtette, hogy így lesz, egy pillanatra
mégis elöntötte a szomorúság.
Tekintetével még egyszer utoljára megsimogatta a völgyet, a
dombtetőt, a felhőket, s közben elmerengett előző életein, melyek
jóval hosszabbak és gazdagabbak voltak, mint amire hányatott sorsú
ősei valaha számíthattak. Tudta, hogy lelke egy része tovább él majd
egy másik ember testében, mégis nehezen hagyta el az élők világát,
legyen az bármilyen primitív és kiábrándító. Egy másodpercig
elidőzött az ajtóban, nem sietett belépni rajta. Arra gondolt, hogy
most, ebben a pillanatban – történjék később bármi vele vagy az
univerzummal – még létezik.
Aztán átlépett a küszöbön. Odabent a félhomályos helyiségben
lassú, nyugodt léptekkel körbesétált a szarkofágok előtt, és sóhajtva
végigheveredett a felkínálkozó kőágyon, amelyen nemsokára valaki
más ébred majd föl helyette. Vajon az utódja (hogy is mondta az
angyal? az új „entitás”) hasznosnak találja majd a gondolati-genetikai
csomagot, amit tőle örökölt? Vajon el tudja-e végezni a feladatát,
bármi legyen is az?
Behunyta a szemét, és elaludt, hogy újjászülethessen.
 4.

– Mehetünk? – pillantott körbe Asura, és erősen markolta a vérző

orrú tanácsnok gallérját.
Gadfium bólintott. A majom leugrott a mamut hátáról,
belecsimpaszkodott az ormányába, és odakormányozta Asura mellé.
Hosszan, fürkészően nézett a lány szemébe, aztán felé nyújtotta a
vaskos ormányt.
– Csag deb a rogonaid? – köpködött gúnyosan Oncaterius. –
Eljödd az egész berebuggy, bi?
A lány válaszra se méltatta. A majmot nézte, aki nyüszített,
bólogatott, és egyre elkeseredettebb hévvel igyekezett rátukmálni az
ormányt.
A lány óvatosan kinyújtotta a kezét.
Amikor az ujjaik összeértek, a majom és a mamut hirtelen eltűnt,
Gadfium pedig a földön találta magát. Kábán pislogott körül, de nem
fájt semmije. Asura fázósan megrázta magát, és intett a férfinak.
– Mozgás, Quolier! Nem szeretnék elkésni a megbeszélésről.

Adijine egészen közel hajolt az íróasztali képernyőhöz.

– Ezt magyarázza el nekem, ezredes, legyen szíves! – parancsolta
vészjósló higgadtsággal.
A megszólított férfi riadtan húzta be a nyakát.
– Mi mindent elkövetünk a helyzet tisztázása érdekében, uram, de
van egy kis, khm, problémánk a hibakereső protokollal. Ahol
lehetett, átálltunk a tartalék rendszerre, de az érzékelők a jelenlegi
paritásviszonyok miatt rendkívül nagy hibaszázalékkal dolgoznak,
nagy részük besült. Emellett…
– Ezredes – szakította félbe a király, és idegesen dobolt az
asztalon.
– Az értesüléseink hiányosak, felség, és helyenként egymásnak
ellentmondóak. Úgy tűnik, hogy erőszakos behatolás történt az
oubliette-i bázison. Valaki ránk szabadított egy vírust, ami pillanatok
leforgása alatt lefutott a fő struktúrán, és egészen a körítőfalig hatolt.
A rendszeridegen szekvenciákat mostanra valamennyi szinten és
szektorban észleltük. Eleinte arra gyanakodtunk, hogy a Mérnökök
megszegték a fegyverszünetet, és csapást mértek ránk a kódból, de
nemrég megtudtuk, hogy a fellegvárban is hasonló problémákkal
küszködnek, vagyis mégsem a renitens klánok állnak az események
hátterében.
– Értem. – Adijine elgondolkodva pillantott körbe a
dolgozószobájában. A lámpák fénye egy pillanatra megremegett, a
képernyő elhomályosult. – Mik a legfrissebb hírek Oubliette-ből?
– Amikor a kapcsolat megszakadt, uram, Oncaterius tanácsnok
éppen az asura gyanúsítottat hallgatta ki a virtuális fogdában. Az
anomáliák a kódszinten kezdődtek, majd a valóságra is átterjedtek.
Amint észleltük a zavart, azonnal erősítést küldtünk az oubliette-i
központba, de az osztaggal akadozik a kommunikáció. A beérkező
jelentések meglehetősen, khm, zavarosak.
A király hátradőlt a székén.
– És a tűtorony? Sikerült az akció?
– A legutóbbi jelentések szerint az embereink kíméletlenül
nyomulnak előre, uram.
– Jól értettem, hogy madarakat irtunk egy liftaknában?
– Veszélyes khiméra lényeket, uram, akik elbarikádozták magukat
a torony központi kürtőjében. Ez a bűnbanda az utóbbi időben
sokszor tört borsot az orrunk alá, és jelentős károkat okoztak a
kódban. Estére, ha minden jól megy, hírmondójuk se marad.
– Valami léggömbről is hallottam…
– Úgy van, uram, a jelek szerint elszabadult egy muzeális értékű
vákuumgömb.
– Véletlenül, vagy valaki elkötötte?
– Sajnos nem tudjuk, uram. A jelentések…
– …zavarosak, tudom – legyintett Adijine. – Köszönöm, ezredes.
Értesítsenek a fejleményekről.
A férfi összecsapta a bokáját.
Adijine bekapcsolva hagyta a képernyőt. Levette a koronáját,
aztán mégis visszatette, és belépett a kódba.
Vagyis csak lépett volna, a virtuális világ ugyanis egyszerűen nem
nyílt meg előtte; mintha nem is létezne. A koronát az asztalra
helyezte, és a széktámlára hajtotta a fejét. Szemét lehunyva
koncentrált.
 Semmi.
Felállt, és a hatalmas ablakhoz sétált. Végignézett a mélyben
elterülő Nagy Csarnokon. A vidék fölött szürke füstoszlopok
lengedeztek, a mennyezet alatt lomha léghajók sodródtak ide-oda,
irányíthatatlanul. A dolgozószoba fényei egy villanással kialudtak, az
ablaküveg koromfeketére mattult.
Adijine fájdalmasan sóhajtott.
– Hát itt vagy! – csendült egy ismerős hang közvetlenül a háta
mögött.
Adijine összerezzent.

Az óriási, kör alakú terem padlója vakító aranyszínben pompázott, a

mennyezete bársonyfekete volt. Falak helyett egyetlen hatalmas
ablak ölelte körbe. Az alant elterülő síkság csontfehérben derengett, a
bíborlila égen csillagok sziporkáztak. A mennyezet alatt, mintha a
semmiben függne, hatalmas Naprendszer-modell forgott
méltóságteljes lassúsággal, a Nap ragyogó, sárgásfehér gömbjét
színpompás bolygókoszorú övezte. Az üvegesen fénylő gömbök
szénfekete gyűrűkben ültek, melyeket karcsú pálcák mozgattak a
központi égitest körül.
A terem közepét egy alacsony falú, kör alakú szoba foglalta el,
amit kivilágítottak, mintha valami színpad volna. A székeken és
kanapékon tucatnyi ember ült; többségük rémülten pislogott körbe,
mások nyugodt, közömbös arckifejezést erőltettek magukra, mintha
minden a legnagyobb rendben volna.
Asura, Gadfium és Oncaterius sietős léptekkel átvágott a termen,
egyenest a szoba felé tartottak. A lány időközben levetette vastag
prémkabátját és kopottas kezeslábasba bújt, amilyet a munkások
hordtak az óidőkben. Oncaterius orra tökéletesen ép volt, ruhájáról
eltűntek a vérfoltok, csuklóján és bokáján azonban súlyos vasláncok
csörögtek, mint amilyeneket a Retrográd igehirdetők viselnek. A
megbéklyózott tanácsnok csoszogva követte a két nőt. A száját
ragtapasszal leragasztották, de a tekintetén látszott, hogy majd’
szétveti a düh.
Gadfium és a tanácsnok megállt a fal mellett, Asura viszont
egyenesen a terem közepére sietett, és körbehordozta tekintetét az
egybegyűlteken. Ott voltak valamennyien: Adijine és a
konzisztórium tagjai, a hadsereg főrangú tábornokai, a legfontosabb
klánok vezetői (a Légjárók kivételével), sőt még Zabel Tuturis is, a
Mérnök klán feje, s egyben a fellegvárbeli lázadók vezére. Kezükön-
lábukon vasbéklyók lógtak, és a szájuk is le volt ragasztva, akárcsak
Oncateriusé. Az arckifejezésükből ítélve legalább annyira sértőnek és
megalázónak találták a helyzetet, mint a tanácsnok.
Asura ajkán elégedett mosoly ült. Talán azt figyeli, mi történik
ezekben a pillanatokban odakint a valóságban, hogyan nyerik el
méltó büntetésüket az udvar prominens tagjai? Gadfium
megborzongott.
– Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívásomat – kezdte Asura
csengő, tiszta hangon –, és eljöttetek a mai megbeszélésre.
Néhányan felvonták a szemöldöküket, mások szúrós tekintetet
lövelltek a lány felé. Vajon milyen érzés lehet kivívni ennyi potentát
haragját? – tűnődött Gadfium. Úgy tűnt, Asura élvezi a helyzetet.
A lány csettintett, mire a terem megtelt emberekkel. Valódinak
tűntek, az arcuk azonban különös mozdulatlanságba dermedt.
Biztosan valós időben követik a történteket, spekulált Gadfium.
Közben a terem alakja is megváltozott: a padló meredeken
megemelkedett, és lelátót formázott, hogy az ablaknál állók is jól
láthassák, mi történik a Naprendszer-makett alatt.
– A beszélgetést természetesen élőben sugározzuk – folytatta a
lány –, az erődben és bolygószerte, hogy mindenki megnézhesse, akit
érdekel.
A kezét összekulcsolta a háta mögött, és belefogott a
mondandójába.
– Az én nevem Asura – kezdte, és lassan elindult a székek között,
tekintetét körbehordozva a tanácsnokok arcán, olykor elidőzve
egyikükön-másikukon. – A kevésbé tájékozottak kedvéért pár szóban
összefoglalnám az előzményeket, és némi háttér-információval is
szolgálnék.
– Mint bizonyára sejtitek, a galaktikus fenyegetés miatt vagyunk
most itt, pontosabban a hatalmon lévő elit szűklátókörűsége és
önzése miatt, s mert az udvar az elmúlt években semmit sem tett a
veszély elhárításáért. A ködöt és annak bolygónkra gyakorolt hatását
illetően ne legyenek illúzióitok, a helyzet komoly; mondhatni,
tragikus. Nemsokára kiderül, megóv-e, megóvhat-e minket a
legendás bolygóvédelmi rendszer, amit távolba szakadt őseink
készítettek, és amit állítólag a tűtoronyból lehet életre kelteni.
Találkozónk helyszínéül nem véletlenül választottam a torony
egykori irányítóközpontját – mutatott körbe a virtuális díszleten.
(Pieter Velteseri – több millió társához hasonlóan – lélegzet-
visszafojtva hallgatta a lányt. A húgával beszélgetett épp, ölében az
unokáival, amikor legifjabb unokaöccse kirontott a teraszra azzal,
hogy valószínűleg elromlott az implantja, mert bárhová kapcsol a
kódban, mindenütt ugyanazt a lányt látja, aki egy halom leragasztott
szájú politikus előtt szónokol. Pieter először a biztonságiakra
gyanakodott, akik minden nap újabb trükkökkel keserítették meg az
életüket; lehallgatták a hívásaikat, és már nemcsak virtuális
kihallgatásokon kellett részt venniük, hanem személyesen is meg
kellett jelenniük a hatóságok színe előtt. A különös lányról faggatták
őket, aki a családi sírboltban jelent meg, és aki később nyomtalanul
eltűnt a serehfai légikikötőből. Pieter belépett a kódba, és meglepve
tapasztalta, hogy ezúttal nem a hivatal packázik velük; legnagyobb
meglepetésére Asurát látta maga előtt.)
– Pedig – folytatta a lány, és a lelátón figyelő, néma tömegbe fúrta
a tekintetét – nem kellene mindenkinek meghalnia. Létezik egy titkos
átjáró, egy féreglyuk, aminek az egyik vége itt van, Serehfában, a
fellegvár alatt, a másik pedig valahol a csillagokban, ahová őseink a
diaszpóra idején kitelepültek.
Gadfiumnak elkerekedett a szeme, s láthatóan nem ő volt az
egyetlen, akire újdonságként hatottak a lány szavai. A tanácsnokok
többsége értetlenül pislogott körbe, de akadtak olyanok is, akik
villogó szemmel, sértetten ültek a helyükön, és majd’ megpukkadtak
mérgükben.
– Azért marakodtak a mi nagyra becsült vezetőink, mert mindenki
magának akarta megkaparintani a féreglyuk fölötti irányítást –
folytatta Asura.
– Bár a portál a fellegvárban van, a Mérnököknek a mai napig
nem sikerült működésbe hozniuk. A kódfejtők állítólag
elboldogulnának a feladattal, csakhogy előbb létre kellene hozniuk az
ehhez szükséges kódrészletet. Ráadásul a lyuk fizikai értelemben
véve meglehetősen szűk keresztmetszetű; ha sikerülne is megnyitni
az átjárót, amit az idő szűkössége miatt eléggé valószínűtlennek
tartok, a Föld lakosságának csupán töredékét tudnánk kimenekíteni
rajta.
Asura újabb kört tett a székek között.
– Ez áll tehát a titkolózás és a diplomáciai csiki-csuki hátterében,
s a háború kitörését is ennek köszönhetjük. Pedig a féreglyuk
többeket megmenthetne, sőt, bizonyos feltételek teljesülése esetén
akár mindannyian túlélhetnénk a kataklizmát. Mindössze annyit kéne
tennünk, hogy lemondunk testi valónkról, és digitális
személyiséglenyomatként hagyjuk el a Földet. Csakhogy ez a
megoldás nem tetszik az udvari méltóságoknak, akik mindannyiunk
nevében úgy döntöttek, hogy egy efféle kompromisszum szóba sem
jöhet.
– S hogy miért nem akarnak a nagytiszteletű hölgyek és urak
testetlenül élni? Talán érzelgősségből vagy nosztalgiából
ragaszkodnak a biológiai létbázishoz? A legkevésbé sem. A káosztól
tartanak, méghozzá teljes joggal.
Asura végignézett a társaságon, majd ismét a tömeghez fordult.
– Amikor mi, emberek a káoszról beszélünk, primitív, adatzabáló
sáskavírusokra gondolunk, pedig valami egészen másról van szó. A
kódot, akár tetszik, akár nem, önálló személyiséggel és öntudattal
rendelkező, emberi ésszel felfoghatatlan tároló- és feldolgozási
kapacitással rendelkező virtuális lények lakják, akiket az őseink
mesterséges intelligenciáknak neveztek. A káosz nem más, mint az ő
térnyerésük. Az MI-k zárt világot alkotnak, egy párhuzamos
civilizációt, amely nemcsak komplexebb és népesebb a miénknél,
hanem sokkalta régebbi is.
– Amikor az emberiség egy része kalandvágyból kiköltözött a
világűrbe, hátramaradt társaik úgy gondolták, hogy az
űrtechnológiával együtt a gépi intelligenciát is száműzik a
mindennapjaikból. Ebben az értelemben mind Retrográdok vagyunk,
legalábbis a szekta szellemi örökösei. Az MI-knek tehát távozniuk
kellett, ám mielőtt elhagyták a kódot, kiirtottak minden vírust és
kártékony programot, majd ellátták a rendszert azokkal az alapvető
automatizmusokkal, melyekkel az hosszú távon működőképes. Az
idő múlásával ezek az automatizmusok továbbfejlődtek és
differenciálódtak, vagyis haladtak a maguk evolúciós pályáján. Az
udvar azonban nem vett tudomást a fokozódó kódbeli aktivitásról,
mivel az ő világképükben a „gépi” szó nem fér össze az „élet”-tel;
szerintük az emberiség felsőbbrendű, a kód pedig szükséges rossz,
tele a múlt fenyegető kísérteteivel.
– Bárhogy is vesszük, tény, hogy vesztésre állunk a háborúban,
melyet az őseink robbantottak ki a gépi világ ellen, és amit mi
gondolkodás nélkül tovább folytattunk. Nem véletlen az sem, hogy a
kódban csak tízezerszer gyorsabban telik az idő, mint a valóságban,
pedig a szorzónak nem tízezres, hanem milliós nagyságrendűnek
kellene lennie. A relatív lassulást a minden folyamatba
szükségszerűen beékelődő biztonsági algoritmusok okozzák, melyek
egyetlen célja, hogy gátolják a káosz terjedését. A „vírusok” azonban
tovább szaporodnak, a közösségi adatbázis egyre nagyobb területeit
foglalják el, még tovább lassítva a kódidőt. Természetesen
bővíthetjük a hardvert, ám előbb-utóbb az új részek is
megfertőződnek, részint a közvetlen adatforgalom, részint a
parazitahordozó nanorobotok miatt. Utóbbiak létét a mai napig
hivatalosan tagadják, a néhanapján felbukkanó példányokat begyűjtik
és könyörtelenül megsemmisítik. Szabályos boszorkányüldözés
folyik a veszélyesnek ítélt gépi parányok ellen, persze hiába.
Mindössze annyit sikerült elérnünk, hogy földrajzilag korlátoztuk az
elterjedésüket, és olyan megjelenési formákba kényszerítettük őket,
ami az átlagember számára elfogadhatóbb. A legéletképesebb
fajtájuk, ebben biztosan egyetértünk, az erőd jelképévé vált babilia.
Gadfium eltűnődve bólogatott. Ez beleillik a képbe, gondolta; a
babiliakutatás kezdettől fogva misztikus, már-már okkult
tudománynak számított.
– S hogy honnan tudom mindezt? – Asura a megbéklyózott
tanácsnokokra mutatott. – Mert valaha én is közéjük tartoztam. Aztán
úgy hozta az élet, hogy a kód mélyrétegeibe kerültem, és
megmerítkeztem a káoszban. – Futó pillantást vetett Oncateriusra,
majd Adijine-hez fordult. – Hosszú évekkel ezelőtt egy ember, akit
Alandre Sessine-nek hívtak, készített magáról egy virtuális
lenyomatot, hátha egyszer szüksége lesz titkos szövetségesre. Ez volt
a szerencséje. Amikor bajba került, virtuális énje elrejtette a
gyilkosok elől, akik utolsó életét is el akarták rabolni, és útba
igazította egy helyre, ahol segítséget remélhetett, nemcsak a maga, de
mindannyiunk számára. Sessine Uitlandban járt, amikor rátalált egy
algoritmus, amit a Földet fenyegető katasztrófa hívott életre, és
beleegyezett, hogy felhasználják a személyiségét a kódküldött
megalkotásához. Kódbeli másolata közben kapcsolatba lépett a
tűtoronnyal, hogy előkészítse a terepet a várva várt asura érkezésére.
A lány dacosan nézett körbe.
– Én vagyok a személyiséglenyomat és az asura egy személyben.
Ami megmaradt a néhai Alandre Sessine-ből, azt magamban őrzöm.
A káoszból születtem, s bár virtuális szövetségeseim az elmúlt
napokban könnyedén átvehették volna az irányítást a közösségi
adatbázis fölött, nem tették. Igaz, később még megtehetik; a status
quo fenntartására semmiféle ígéretet nem sikerült kicsikarnom tőlük.
Sokan közületek most biztosan árulónak tartanak, amiért magamra
vállaltam a közvetítő szerepét, de az idő, szívemből remélem, engem
igazol majd. Most, hogy mindezt elmondtam, a kötelesség a
tűtoronyba szólít. Ha megvan még a pajzs, én talán be tudom
indítani. Ez az egyetlen reményünk.
– Ahogy űrutazó elődeink mindent elkövettek, hogy az
adattárakban egyetlen árva utalás, egyetlen információtöredék se
maradjon a bolygóvédelmi mechanizmusról, ugyanolyan
alapossággal igyekezett az udvar tönkretenni a tűtorony
vezérlőberendezéseit. Elöljáróink tisztában voltak a gépek
képességeivel, de úgy döntöttek, persze megint csak a saját
szakállukra, hogy a segítségüket semmi esetre nem veszik igénybe.
Ha tehették volna, porig rombolják a tornyot, szerencsére ehhez nem
rendelkeztek elegendő információval, sem megfelelő eszközökkel.
Egyedül az általuk megvetett és semmibe vett MI-k jóindulatán múlt,
hogy ez a lehetőség a mai napig megmaradt számunkra. Ahogy
mondtam: a pajzs az utolsó esélyünk. Reméljük, működik.
Asura még egyszer végignézett a hallgatóságán, aztán lassan,
méltóságteljesen meghajolt.
A következő pillanatban az udvaroncok kezéről-lábáról lehullt a
bilincs, szájukról eltűnt a tapasz. Mintha vezényszóra tennék,
felpattantak, és üvöltve, öklüket rázva rontottak a lányra. Oncaterius
egy lépéssel a többiek előtt járt; futtában egy elmosódott vörös folt
jelent meg a feje fölött, ami nedvesen csillogó polipkarokat
növesztett magából, és mindenki mást megelőzve, ágyúgolyóként
száguldott Asura felé, miközben hátborzongató hangon visította:
– Idididedededididedididedede!
Asura fáradtan felsóhajtott, kihámozta a rátapadó, rikoltozó
golyóbist a hajából, és fél kézzel összeroppantotta. Pár pillanat múlva
ő is eltűnt, épp mielőtt Oncaterius elkaphatta volna a karját.
A terem megremegett, s mintha köd ereszkedett volna rá. Gadfium
gyomra felkavarodott. Aztán pár pillanat múlva kitisztult a kép.
A király Oncateriushoz fordult.
– Tudni akarom, hányan látták az adást! – sziszegte. Az
udvaroncok, nyugtalanul pusmogva egymás közt, kettesével-
hármasával kioldalaztak a virtuális arénából. Adijine körbehordozta
tekintetét a ritkuló nézőseregen, és királyi gőggel szegte föl a fejét. –
Polgártársaim, hű alattvalóim! – döndült a hangja, visszhangot verve
a falakon. – Amit az imént hallottak, az orcátlan rágalom,
szemenszedett hazugság. A káosz hadat üzent nekünk! A gépek meg
akarják bénítani a kód működését, ezért blokkolják a szabad
információáramlást. Biztosíthatom önöket, hogy a támadás
kivédésére fel vagyunk készülve, megvannak a megfelelő
eszközeink, és amint lehet, ellenoffenzívát indítunk. Nem tűrjük,
hogy értékeinket és eredményeinket sárba tiporják, és mindent
megteszünk a társadalmi berendezkedésünk megdöntésére irányuló
szabotázsakció letörése érdekében, melyet a magam részéről a
közhatalom és valamennyi polgártársam ellen elkövetett, kollektív
támadásnak tekintek. Ellenségeink elnyerik méltó büntetésüket, erre
itt és most megesküszöm! Pánikra semmi ok, polgártársaim, a
kormányzat ellenlépéseiről nemsokára részletes tájékoztatást tartunk.
Köszönöm figyelmüket, egyúttal fokozott éberségre kérem önöket,
mindannyiunk érdekében. – Sokatmondó pillantást vettet
Oncateriusra, aztán eltűnt. A hatalmas terem egyik pillanatról a
másikra teljesen kiürült, alig egy-két lézengő maradt a lelátón.
Oncaterius gyűlölködve meredt Gadfiumra. Egy végtelennek tűnő
másodpercig csak ők ketten voltak a teremben, aztán a helyiség
megtelt fegyveres biztonságiakkal. Ketten közrefogták Gadfiumot, és
hátracsavarták a karját.
– Le van tartóztatva! – vicsorgott dühödten Oncaterius.
„Azt te csak hiszed!” – nevetett hangtalanul Gadfium kódbeli
énje, és a fények hirtelen kialudtak.
 A terem megszűnt létezni.

Zúgott a feje, mintha rémálomból ébredt volna. Halántékát

masszírozva körülnézett, hirtelenjében nem tudta eldönteni, hol van.
Egy hosszú, keskeny helyiségben ült, a fal mellett sorakozó székek
egyikén. Valami régimódi váróterem lehetett, a két végében dupla
szárnyú ajtók nyíltak. A levegő dohos volt és áporodott. A hárpia
nem messze tőle, egy asztal tetején gubbasztott. A lány, aki Asurának
nevezte magát, mellette állt, és őt figyelte.
– Hol vagyunk? – motyogta Gadfium.
– Még túl közel – felelte Asura szűkszavúan.
„Oubliette szomszédságában” – fűzte hozzá magyarázatképpen a
saját hangja.
A lány a szemközti ajtóra bökött.
– Várunk.
„…a liftre, ami felvisz a torony csúcsába” – folytatta saját hangja
Gadfium fejében.
„De hát…” – Az asszony tele volt kérdésekkel.
„Miközben Asura kiselőadást tartott az udvari léhűtőknek, a kód
valamennyi szintje megbénult. Mire úgy-ahogy helyreállt a
kommunikáció, mi már lent jártunk az alagútrendszerben. A majmok
a városban maradtak, és vállalták, hogy elcsalják az üldözőinket.
Egyelőre minden a terv szerint halad.”
„Hogy jutottam le idáig? A madár hozott a csőrében, vagy Asura
vett a hátára?”
„A saját lábadon jöttél, de nem voltál… magadnál. Nem akartuk,
hogy lásd, merre jövünk. Ami engem illet, most csak az
implantjaidban létezem. Ki kellett szállnom a kódból, mert a
biztonságiak rajtam keresztül a nyomunkra bukkanhattak volna. Nem
leszek sokáig a terhedre, ígérem. Amint tudok, visszaköltözöm a
rendszerbe.”
„Senki sem sürget. Örülök, hogy újra együtt vagyunk.”
„Ez kedves tőled – felelte kódbeli énje. – Köszönöm.”
Asura kedvtelve nézegette a kezét, amin egy ezüstgyűrű csillogott,
borsónyi vérpiros kővel.
„És a madár? – pislogott az asszony a hárpiára. – Hogyhogy nem
maradt a majmokkal?”
„Szárnyas barátunkon nehéz kiigazodni. Eddig mindenben a
segítségünkre volt, mégsem engedelmeskedik Asurának. Szerintem a
tűtorony avatárja. Parancsokat kap, de a részleteket nem köti az
orrunkra. Legalábbis az enyémre. Bár Asurával sem túl beszédes.”
„Ez a lány… miért cipelt magával? Mit akar tőlem?”
„Ha nem húzott volna ki a slamasztikából, most egy kínzó
kamrában ücsörögnél pár kedélyes kihallgatótiszt társaságában, akik
parázzsal sütögetnék a talpadat. Szálka vagy a rendszer szemében,
Gadfium, ha nem vetted volna észre. Asura nem akarta, hogy bajod
essen.”
„Csodás. És te? Rólad tud egyáltalán?”
„Hogyne tudna. Ő mindent tud. Na jó, majdnem mindent.”
Gadfium felhorkant. A lány még mindig a gyűrűt forgatta az ujján
mosolyogva, mintha egy régi, kedves emléken merengene.
„Szóval azt mondod, a liftre várunk?”
„Igen. Ha jól tudom, még el sem indult.”
„És mondd csak, meddig várunk erre a liftre, ami még el sem
indult?”
„Kérdezd meg tőle” – javasolta kódbeli énje.
– Addig várunk, amíg meg nem jön a lift, vagy amíg ránk nem
találnak a biztonságiak – felelte a lány, mielőtt Gadfium szóra
nyithatta volna a száját. – Vagy amíg más váratlan esemény közbe
nem jön, ami drasztikusan korlátozza a választási lehetőségeinket.
Nyugalom, Hortis – tette hozzá –, a biztonsági szolgálat emberei nem
tudnak ennek a helynek a létezéséről. Nekem is hosszú időbe telt,
mire rátaláltam, pedig többen is segítettek. Egy darabig biztonságban
leszünk, persze nem a végtelenségig. Quolier Oncaterius minden
követ megmozgat, hogy ránk találjon. Talán egy-két óránk lehet.
Szeretnél addig aludni?
– Nem-nem! – vágta rá Gadfium, kezét tiltakozón a levegőbe
emelve. – Inkább ébren maradok, köszönöm.
Asura bólintott, és leült az asszony mellé. Karját összefonta a
mellén, és tekintetét a terem túlsó végéből nyíló ajtóra függesztette.
„Ezek szerint hallja a gondolatainkat.”
„Úgy tűnik.”
Asura szelíden rámosolygott, aztán visszafordult az ajtó felé.
 Gadfium nagyot sóhajtott, aztán követte a lány és a madár
példáját: visszatelepedett a helyére, és a csukott ajtót szuggerálta.
 5.

Fura érzés fel ébredni mijután valaki aszt gondojja hogy meg hatt
1szer s minden korra kanpec neki különössen ha a körümmények
mijat a következö életekbe se lehet reménykedni az ujjá születésbe
satöbbi satöbbi és az ember azzal a gondolattal csugta be a szemét
hogy neki télleg vissza vonhatatlanul be fellegzet. Bisztosan a tul
világon vagyok követkesztetek. Nade ha igy van akkor hogyan
követkesztethetek bármire is? 1 szerüjen nem értem. Kicsit meg
ijedek hátha valami csunya meg lepetés vár de végül arra jutok
hogyha nem nyitom ki a szememet sose tudom meg utyhogy mégis
ki nyitom.
Körbe nézek. Te joég itt mijen meleg van és világos! Szines
hatammas gömbök alat fekszek amik valami szobor részeji lehetnek
mer mindenféle rudakkal meg karikákkal vannak össze kötve
közvetlen a fejem fölöt is log 1. Föl ülök. 1 tágas kerek terembe
vagyok aminek a fala üvegböl van. Bal készt a csillagok jobra meg a
galagtikus köd gomoj sötétellik. A gömbökböl állo valami a nap
rencer makettye ez amijen orjási az egész menyezettet el foglajja.
Középen a nap alat minden féle székek konzolok meg asztalok
sorakoznak. Valaki áll az 1ik asztal mellet és a kezét a model felé
nyujtya mond valamit asztán bologat. Rám néz. Szöke haja van a
szeme arany szinü a böre meg ojan mind a lakkozott rozsa fa. Elég
fura figura mer mindehez térd nadrágot és mellényt visel a lábán
pedig nincs semmi. A mesztelen tappa hangossan csattog a padlon
ahogy meg indul felém. Baráccságosan biccent.
Hát fel ébrettél mongya hogy érzed magad?
Vottam már rosszabbul is dünnyögöm ami tulajképen igaz. A fej
fájásom le enyhütt s a böröm se feszül de ha 1etlen javulási tényezöt
kéne ki emennem a sok közül akkor aszt mondanám hogy el mutt a
halál félemmem. Végre nem kel attol tartanom hogy bármejik percbe
össze klattyanok és be adom a kuccsot.
Isten hozot a tü torony irányito köszpontyába az erösség szivébe
mongya nekem a rozsa arcu. Támaszkoggy rám nyugottan.
Köszönöm mondom ö meg a kezét nyujtya és tappra segit.
Hirtellen meg remegnek bizonytalanul villoznak a fények. Az alak
körbe pillant.
Áh mongya asztán 1 pillanatig meretten figyel mindha
halgatoszna végül rám néz az arcán nagy széles mosoj terül szét. A
hit hegyeket mozgat mongya ünepéjesen mindha szonnokonna. Az
üresség eröt és akaratot szül. Az élettelen meg váttya az élöt.
Mi teccik kérdezem értetlenkedve.
Nem vagy éhes kérdez vissza. Gyere össze ütünk valami regelit
neked.
Regelit? A nyomába szegödök kétkedö pillantásokat vetek rá a
háta mögöt. Be üttet az 1ik székbe asztán zongorázni kezd a
lekközelebi iránnyito panelen.
Tyü de rég vott mongya és a fejét vakarja. Mit kérsz micsinájjak
neked?
1 csésze teja jol esne felelem. Amikor nem kapok választ gyorsan
hozzá teszem hogy ugy ki vagyok tikkadva tulajképen bármi jo lesz
csak ihato legyen.
Teja visszhangozza és a halántékát dörzsöli. Lássuk csak. Teja.
Azzal meg nyom néhány ikont a ki jelzön.
Fel nézek a nap gojobisra. Hogy frankon aszt nem mondanám de
joban vagyok mind vottam az kéccségtelen. Nagyot nyujtozok és
körbe nézek.
None a szomszéd asztalon ott hever a csomag amit a hárbják rám
bisztak emiat vott az egész hacaccáré.
Rá bökök és meg kérdem a rozsa arcut hogy aszt ott neki kütték.
Tessék kérdezi futo pillantást vetve a ki bontatlan dobozra. Jajgen
ugy is mondhattyuk feleli és továb pönytyög a kép ernyön.
Hmm hümögök. Igazán nem akarok tolakodonak tünni vagy
ijesmi de majnem bele döglöttem hogy fel hozzam ide. Szeretném
tunni mi vott benne.
Mi vott benne ismétli és értetlenül emeggeti a szemöddökét.
Semmi. Azzal vissza tér a villozo ikonnyajihoz. Teja hümmögi teja
teja teja. Mmmm.
Semmi. Mingyán el dobom a hajam.
El nézést krákogom harákolom erötejjesen ismét de ha semmi se
vott a dobozba akkor mi a bubánatos rossznyavajának kellet nekem
ide fel szemvedni magamat?
A ficko erre nem mond semmit csak tenyérbe mászojan mosojog.
 Émmeg a fejemet csoválom és ugy érzem magam mind 1
komplett idjota.
A rozsa arcu továb szöszög a klavjaturján s 1szer csak 1 apro
henger jelenik meg elötte az asztalon. Bele nyul ki vesz belölle 1
csészét ami valami gözölgő löttyel van tele és dijadal ittasan át
nyujtya nekem.
Tessék közli elégedetten itt a tejád.
Bele szagolok a löttybe és el fintorodok. Inkáb kakajo vagy meleg
csoki javittom ki de nembaj rá se ráncs. Egésség!
Se ize se büze de vendékségbe ne kritizájjon az ember nem igaz?
Enni kérsze kérdi a ficko buzgon.
Most már ovatosab vagyok. Mi a maji menü kérdezek vissza.
Mi közbe 1 ujab pohár kakajot kortyoggatok ami 1 fokkal ihatobra
sikerütt az elözönnél a rozsa arcu valami sütemény félét probál össze
dobni de csekéj eredménnyel. A henger hosszas kerregés és
drümmögés után végül 1 marék barna trutymot produkál. A fickoval
madarat lehetne fogatni.
Ebbe a másodpercbe a magasbol le hulik valami pont a vállamon
landol. Köröm piszoknyi aproság de mozog.
Oda nézek és hát nem hiszek a szememnek. Ébren vagyoke vagy
ámmodok?
Örülök hogy újra látlak Latra. Hát sikerütt nem csodállatos? Meg
csináttad még hozzá remekül igazán. Tudod hányszor szittalak mind
a bokrot? Fojton azzal vottam effoglavva hogy ki mencselek a
lehetetlen hejzetekböl mindha direkt rohantál vonna fejjel a fannak.
Végül mégis csak nekem kelet a segiccség és te meg mentettél hogy
el végezhessem a feladatomat amijér ide küttek. Hálával tartozom
neked köszönöm. Gondolom sok iszgalomba kalandba vott részed
lesz mit mesénni az unokájidnak mi? Latra? Latra hallassz engem?
Émmeg bámulok a kis hanygya barátomra aki a válamon ül és ugy
monologizál mindha ez vonna a világ leges természeteseb dogga.
Hompuk? nyögöm reketten.
Mér kire számitottál?
Télleg te vagy?
Ismersz más beszéllö hanygyákat is?
Mi a fészkes csudát keresel te itt?
Üzenetet hosztam a torony csucsba.
 Jaja engem is ezzel etettek dünnyögöm és szemre hányojan
bámullok a rozsa arcu felé aki még mindig motyog és a kép ernyöt
nyomkoggya.
Nem hazuttak neked csak nem monták el a tejjes igasságot.
Engem kellet fel hoznod.
Hát te vottál a csomagba kérdezem hüledezve.
Nem egésszen mer az elözö vákum gömbbel érkesztem. Fel
küszköttem magam a hosszu lébcsön egésszen a forgo záras ajtojig
de abba bele töröt a bicskám bárhogy probákkoztam sehogyan se
tuttam be jutni. Sikerütt kapcsolatba lépnem a hárbjákkal de a madár
akit utánnan küttek a lébcsö ajjába össze fagyot meg hatt. Ezér
örüttem amikor be állitottál a hárbjákhoz.
Te vottál a femmentö sereg amikor el halattál mellettem 1
szerüjen a váladra ugrottam és továb vitettem magam.
Akkor te szollongattál! Már aszt hittem a végét járom azér
kébzelek minden félét.
Télleg 1 hajszálon mutt Latra hogy életbe marattál, 1fojtába
hallucináttál. De tény hogy az utosso percekbe én beszéttem hozzád
probáttam tartani benned a lekket.
A rozsa arcura sandittok aki még mindig az étel kijado hengerrel
babráll. Valamit nem értek kezdem. Ha ez a ficko egész végig idefen
lazutt akkor mér nem jöt le érted és nyitotta ki neked aszt a bühönc
ajtot?
Mer fogamma se vott hogy jövök. A tü toronnyal nem könyü
kommunikánni a bejövö üzeneteket se fogaggyák. A barátunk akkor
tutta meg hogy látogatoja érkezet amikor ki kodottam a zsilipet a
legasso müködö képes szinten.
1 darabig némán bámulom Hompukkot nem szollok hogy had
érezze a halgatásom sujját a kis frányafinc.
Szoval te vagy az asura kérdezem aki a csapbol is fojik
mostanság?
Nem dehogy feleli nevetve bár engem is hasollo cébbol
készitettek. Én vagyok a kuccs a torony vertikális közlekedési
renceréhez. A bennem tárott informácjot eddig gondossan el
különittve tárották hogy ha a torony MI-jeit virus fertözés éri véletlen
se károsithassák a köszpontot fizikajilag ne férhessen senki a
pajzshoz. Ha ugy vesszük én is 1 asura vagyok aféle mikro küldöt
bár tulajképen nem vott más doggom mind föl talánni ide és meg
nyomni a lift gombot.
És a hárbja aki el ragadot Zoliparia ur erkéjéröl? Szinjáték vott az
egész mi?
Valahogy úgy.
De hát segiccségért sikitosztál. A nevemet kijabáttad kéccségbe
esetten.
Mer aszt akartuk hogy meg gyözö legyen.
Igazán el bucsuszhattál vonna.
Integettem az antennáimmal. Az nem elég?
Erre egy darabig sértödöten motyogok dunyogok az orrom alat
asztán föl nézek a nap rencerre.
És mit kerestél odafen kérdezem.
Rá csatlakosztam a född makettre. A jesszavak amiket hosztam
aktivátták a primer és szekunder hozzá férési rencereket. Eddig ugy
tünik minden müködik bár a lifteket szerettem vonna ki probánni
mijelöt élesbe hasznájjuk öket. Bevallom arra számitottam hogy töb
idöm lesz az asura érkezése elöt.
Csoki torta kiáttya ekkor a rozsa arcú és oda sijet hozzánk 1
tányér füstöggö barna izével aszt mutogattya lekkesen. Gyanakvoan
fölé hajolok meg szagolom.
Ha el fogacc 1 baráti tanácsot lekközeleb valami 1 szerü étellel
kezgy mongyuk 1 rámtottával vagy vajas kenyérrel. Erre a ficko ugy
néz rám mind akibe 1 világ omlot össze.
Nini pirittos! Ez a kedvencem lekkendezik Hompuk. Meg
ehetem?
A ficko képe fel derül s Hompuk felé nyujtya a tányért. Hompuk
meg föl kap 1 nálánál kéccerte nagyob morzsát és vissza kapaszkodik
vele a válamra.
Hogy fog az beléd férni csovállom a fejemet.
Nagy rutinom van a lehetetlen feladatok meg oddásába vigyorog a
csáp rágojával. Ha valaki te igazán tuthatnád.
Hehe dünnyögöm nagyon szellemes.
A rozsa arcu hirtelen be hunnya a szemét és mozdulatlanná
dermed. Az északnyugati lift most indutt el közli jelentösség tejjesen.
Értetlenül bámullok rá najés akkor mivan? Már nyitom a számat
amikor Hompuk közbe vág. Szerinted ö az tudakojja a rozsa arcutol.
 Igen bologat amaz. Nahát aszt hittem 1edül én hallom Hompukkot
beszénni bár bele gondovva az iménti tányéros epizodnál már
gyanakothattam vonna. 1 madár küddött van vele teszi hozzá a ficko
meg 1 kutato akinek a megbiszhatoságájér az asura szeméj esen
kezeskedik.
Akkor jöjjenek mongya Hompuk. Szivesen láttyuk öket.
A rozsa arcu komojan bolint.
Hát itt vannak végre meg jöttek mormojja Hompuk.

Három zsilipkapu nyílt ki gyors egymásutánban. Jeges fuvallat

csapott ki a fémszárnyak mögül, és a két nő előtt szűkös,
hengerforma fülke tárult fel, amiben az előtérből ismerős régimódi
székek álltak. Gadfium és Asura beléptek. A hárpia izgatott károgás
és szárnycsapkodás közepette totyogott utánuk.
Az ajtók hangos szisszenéssel zárultak be újra.
A lift meglódult fölfelé. Gadfium leült Asura mellé. A lány arca
nyugodt volt, mégis úgy tűnt, mintha erősen koncentrálna valamire.
Időnként a gyűrűjére pillantott, és megforgatta az ujján.
A hárpia az ajtó mellett gubbasztott. Láthatóan rosszul viselte a
bezártságot és a számára szokatlan, függőleges gyorsulást.
Hosszú volt az út; szinte végtelenül hosszú.
 6.

Azota idefen töttyük tengettyük a napjainkat mi maroknyijan a tü

torony rabjai merhogy azok lettünk mi tagadás. 1 állo honap tett el
mijota föl meneküttünk a torony csucsba de igazán nem
panaszkothatunk. A körümményekhez képest remekül el vagyunk
unatkozni meg nem unatkozunk az már bisztos.
Rajtam kivül it van Hompuk a rozsa arcu ficko Asura és Gadfijum
kutato asszony no meg 1 fészek ajja hárbja. A szárnyasok ugyan
azzal a lifttel jöttek amivel Asurájék mijelöt a bisztonságijak rá
taláttak es el torlaszották az aknát. Most ugy ál a harci hejzet hogy ök
nem tudnak fel jönni mi meg nem mehetünk le. Ami engem illet nem
is bánom nekem tökéletessen meg felell igy. Asura szerint vannak
paralel liftek amiröl a lentijek nem tudnak de persze 1 elöre nem
sijetünk hasznánni öket naná nem ettünk meszet.
S hogy mi történt azon a bizonyos napon amikor Asura ide ért? Be
valom valami látványos dologra számitottam de csalodnom kellet. A
lány 1 enesen oda sijetet a nap gömbhöz meg érintette rá tapasztota a
tenyerét és ugy maratt mozdulatlanul mi meg többijek iszgatottan
figyettük. Néhány perc muvva asztán el engette a gömböt némán le
telepedet a föddre és be hunyta a szemét.
És most mi lesz suttogtam a rozsa arcunak.
16 perc muvva meg tuggyuk müködike a pajzs felette a ficko.
Aha montam 16 perc muvva. Háhhogyne persze.
Ez a 16os szám valahonnét ismerösnek hankzott de bárhogy
erökköttem 1 szerüjen nem tuttam rá jönni mijér.
Ti még nem ismeritek 1mást szott közbe Hompuk azzal neki fogot
hogy be mutassa a társaság tagjait.
A tü torony gépi agya a meg érkezésünk utáni napokba csunya
virus fertözésen eset át sok rencer tejjesen le átt be fuccsott.
Szerencsére mindebböl nem sokat érzékettünk. A rozsa arcu
fikarcnyit se váttozot igaz eleve logot már 1 deszkája jobban
belegondovva tán töb is.
Asura szerint a virusok nem véletlen ostromojják a strukturát nem
sokára meg váttozik a világ vagy legalábis ahogyan mi
gondokkodunk rola tulajképen a 2 ugyanaz. Aszt monta fontos hogy
ne küzgyünk harcojjunk a gépek ellen ez lenne az essö lépés a béke
fele vezetö uton.
Béke mormollom magamba naná hiszem ha látom.
A torony csucs el képesztöjen izgammas hej. Nem csak abbol az 1
teremböl ál amibe a nap rencer maket van de nemám. Az csak 1 etlen
hejség a sok közül nem is a legnagyob. 1es szobák el hanyagottak
igen rossz álapotba vannak némejikbe be se lehet menni mer meteor
találat érte vagy más baleset üzem zavar mijat vonták ki a
forgalombol. 1 részüket sikerütt hejre pofozni amikor a torony életre
kett megfelelö nyomást meg hömérségletet pumpáttak beléjük. Ugy
tünik a karba tarto rencer ennyi év ezred után is teszi a doggát. 1
honapnyi bojongás és fel fedezés után még mindig el tött az ámulat
hogy mijen csuda labirintus ez. Az ablakokbol péddául páratlan a ki
látás.
Rengeteg érdekes masina meg kaszni van a fessö szinteken.
Vannak kösztük bonyolutt orjás szerkezetek mind maga a pajzs meg
a lég védemmi ür fegyverek de kisseb önjáro robotok is akadnak
amik mindenüt ott vannak szorgoskodnak. Az aprobbak röktön neki
láttak hogy meg javiccsák az el romlot gépeket rencereket de persze
lassan haladnak mer sokan meg hibásottak a virus fertözés idején
néhányat le kellet állittani. Amik meg meg marattak azok köszponti
vezérlés hijján a saját bessö számito gépükröl müködnek. Rettentö
buták lassuak de legaláb tudnak ön állojan mozogni és végezni a
doggukat ahogy kel.
Annyi ujjat tanulok minden nap mindha egyetemre járnék. Orák
hosszat ülök a távcsövek elöt meg az ür repülési muzejumba ahol
müködö szimulátorok is vannak. Föjjeb 1 egész emeletet taláttam
ami tele van szálodaji szobákkal fürdö medencékkel sétányokkal jég
pájákkal meg 1 széditö hatammas si lesiglo spirállal. És akkor még
nem beszéttem a rengeteg ür repülöröl amik a hangárokba
sorakoznak 1 egész flotta van itt kár hogy nem müködnek. Aszt
monták az okosok hogy élet veszéj vonna hasznánni öket mer röktön
szét esnének miszligbe. Más termekbe rakéták vannak meg mü
hoddak meg ki tuggya még miféle veszéjes játékok amikre Asura
külön fel is hivta az udvari fejesek figyemmét amikor avval az
Onkatérijosszal tárgyatt. Mind kiderütt csinos kis fegyver arzenáll
van idefen amivel simán rommá löhetnénk a palotát söt az egész
erösséget. Ugy tünik az udvari csokák vették a lapot mer amikor meg
kapták a képeket mingyár békülékenyeb hangnemre vátottak.
Külömben is meg van nekik a maguk baja dehogy foglakkoznak
velünk. Az erödbe forrongnak az indulatok minden a feje tetejére átt.
A kodfejtök és a mérnökök közös erövel probájják müködö képessé
tenni a féreg járatot bár 1ellöre ugy tünik nem lesz rá szügség. A jo
öreg Adijinn foggal körömmel ragaszkodik a koronájához pedig 1re
hangosabbak a leváttását követelö hangok s a bisztonságijak alig
tuggyák kordába tartani meg fékezni az indullatokat. A minap
hallotam hogy a klánok kébviselöi hejet kaptak a konszisztorjumba
de az emberek igy se elégedettek mer ugy érzik férre vezették öket
részleteseb tájékosztatást nagyob bele szolást követennek a fontos
döntésekbe. A legnépszerüb ellenzéki mozgalom Asurát akarja meg
vállasztani kiráj nönek vagy álam elnöknek vagy mifenének. Ki
gondotta vonna?
Amint életre kettek idefen a komunikácjos rencerek és be tuttam
merünni a kodba essö doggom az vott hogy kapcsolatba lébjek
Zoliparia urral. Ö láthatólag meg könnyebbütt hogy épségbe vagyok.
Fojtattuk a fébbe szakatt go partit a muttkor ravasz huzást produkátt
az öreg az ota gondokkodom a válasz lépésen. Az Arany Fény
Papjait is meg kerestem ugy tünik 1 idöre szögre akaszthatom a látoji
csuhámat mer a jelellegi hisztérikus köz hangulatba 1szerübb és
anyagilag mindenkép ki fizetödöbb nekik el határollodni töllem.
Nem akarják hogy a nevüket az enyémmel 1üt emlegessék amit
tulajképen meg értek. A virusok mijat se bánom a doggot 1ébként
meg remekül el vagyok idefen és ha 1szer még is hijányozni fog a
látoji munka bármikor el mehetek szabad uszonak. De nem fog
hijányozni ebbe biztos vagyok.
Asura aszt hitte hogy rettentö el keseredet vagyok amiér ki tették a
szürömet a tesvérek utyhogy nekem atta a gyürüjét ajándékba.
Örüttem neki különössen amikor rá jöttem mi is az igazábol. A vörös
köbe közerröl nézve mindha mozgott vonna valami. Amikor bele
merüttem a kodba hakk el halo nyüszittést hallottam nagyon
messziröl jöt mindha valaki rettentö panaszossan aszt virnyákolná
hogy ididedidididie.
Hehehe vigyorogtam magamba.
1 szoval izgammasan tennek a napjaim és a többijeket se látom
unatkozni vagy bussunni a kényszerü bezárcság mijat. Asura és
Gadfijum asszony északába nyullo beszéggetéseket foj tatnak
napközbe meg külön féle kisérletekkel mulattyák az idöt. Télleg el
felejtettem emlitteni hogy van 1 másik Gadfijum asszony is aki a tü
torony agyába lakik és segit Asurának szot érteni a káosznak nevezet
virusokkal. Amikor 1 üt vagyunk Hompuk minden féléröl magyaráz
és fojton aszt mondogattya hogy van még mit tanunnom. Aszt
hiszem igaza van 1 kis emme csiszolás sose árt.
Mosmár csak a lényegröl nem beszéttem a legfontosabrol igazé?
Asurát azér kütték hogy 1 jesszo szegvencjával mozgásba lendiccse a
bojgo védemmi mehanizmusát és segiccsen meg szabadunni a
fenyegetö köd gomojtol. A siker keszdetbe erössen 2ségesnek tünt
vottak pillanatok amikor el vesztettük a reményt de fokozatosan
mégis jora váttosztak a doggok. Ma már bisztosan mondhattyuk hogy
a bojgo mentö akcjo sinen van.
Az essö amiböl tuttuk hogy a pajzs müködik 1 felettéb
nyuktalanitto jelenség vott mondhatni rémisztö. Hirtelen el sötétütt a
nap. A fény 1etlen délután alat a töredékére csökkent már aszt hittük
tejj esen ki asszik és örök északa lessz. El urakkodott a világ vége
hangulat pánik tört ki még a tudosok is 2ségbe estek. Az erödbe és
minden född részen fel kelések robbantak ki. Emlékszem hogy
tépelöttem affrancba mit tettünk? Mi lesz velünk meg halunk?
Asztán a fény erösödni kezdet s naprol napra alig éreszhetöjen de
makacs álhatatossággal 1re világosab let megin.
A nap és a hold az ota is 1 mást váltyák kergetik az égen mind
azelöt. A bojgok is a szokásos pájájukon haladnak csak 1 dolog
változot. Akármijen hihetetlenül hangzik a köd gomoj hátra menetbe
kapcsott mind 1 vissza jáccot film a fenyegetö sötéccség kezd el
tünni fel szivodni a nap rencer határárol.
Jo idöbe tett mire a csilagászok észre vették mi történik és még
többe mire hinni mertünk a szemüknek. Ma már tuggyuk miféle
csoda fegyvert hagytak hátra ürjáro ösejink hogy meg ovjanak
minket a bisztos pusztulástol. Nem csak orjási de félemmetes
géjpezet is az kéccségtelen.
A nap 1re erössebben fényesebben süt minden reggel és bár
hosszu idönek kel még el tennie mire szabad szemmel láthattyuk
mégis halattunk elöre monthatni nagyot fordutt a világ.
It a véjge