Bevezetés, tény és emlékezet

Jann Assmann: A kulturális emlékezet

Az emlékezés társadalmilag meghatározott, a kollektív emlékezet sokszor olyasvalamit is takar, amit a

kollektívum tagja egyáltalán nem élhetett át, hiszen még születése előtt történt. Az ember – és így a
társadalom is – csak arra képes emlékezni, ami a mindenkori jelen vonatkoztatási keretein belül
múltként rekonstruálható, akkor az merül feledésbe, aminek nincs az adott jelenben vonatkoztatási
kerete. A különféle társadalmi csoportokba belenövő ember, a csoport és a maga számára a jelenben
fontos emlékeket őrzi csak meg. Az emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem egyben a jövőt
is megszervezi.

Az emlékezet a folytonosságra helyezi hangsúlyt, a történelem éppen a változást helyezné előtérbe.

A történelem mindig a nagy változásokra koncentrál, a hosszú és unalmas korszakokon könnyen
átlép, szemben az emlékezettel. A történész az objektivitásra törekszik, az emlékezetben viszont
mindig benne van a szubjektív elem. Emlékezet és történelem viszonyát az egymásra következés
jellemzi: ahol a múltat nem tartják többé emlékezetben, vagyis nem élik át, ott működésbe lép a
történelem. A történelem a hagyomány megszűnésével veszi kezdetét, ahol elhal a társadalmi
emlékezet. A kollektív emlékezet a hagyomány és a történelem között foglal helyet, de az átmenet
folyamatos, nehezen húzható határ a három között.

Az emlékezés szoros viszonyban van az identitással, és ily módon a hagyományteremtéssel. A közös

tapasztalatok, emlékek, az ezeket felidéző szimbólumok közös cselekvési teret alakítanak ki. A közös
szabályok és értékek mellett ez teszi lehetővé, hogy egy közösség „mi”-t mondjon.

Négyféle emlékezet van Assmann szerint:

1.Mimetikus emlékezet: utánzó emlékezet, így tanulunk minden cselekvést is.; 2. a tárgyak
emlékezete: az elmúlt korokból fennmaradt tárgyak segítenek emlékezni az elmúlt korok embereire.;
3. kommunikatív emlékezet: a kommunikáció révén kialakuló emlékezet.; 4. kulturális emlékezet: a
három együtt. Három feltétel szükséges ahhoz, hogy a kulturális emlékezet működhessen, hogy az
identitásbiztosító tudást át lehessen adni: tárolhatóság (költői megformáltság), előhívhatóság
(rituálék), közölhetőség (kollektív részvétel). A kollektívum a rituálékon személyes részvétel révén
veszi ki részét a kulturális emlékezésből. A kulturális emlékezet változatai: forró és hideg emlékezés.
A szóbeli történethagyományozás az írásbeli feljegyzésnél is erősebben kötődik ahhoz a csoporthoz,
amelynek sorsáról tudósít, azaz jobban összetartja, de egyben szubjektívebb, forróbb is. A hideg
emlékezet történelemmé merevült már, az arról kialakított képen nem lehet változtatni.

Az emlékezés jelentőségét már korán felfedezték az uralkodók: királykrónikák vagy egyiptomi

piramisok. Ez utóbbinál nemcsak a múltat akarják előírni, hanem azt is, hogy a jövőben miként
kezeljék a múltat, mit gondoljanak a meghalt uralkodóról. Ugyanakkor az uralom a felejtést is tudja
ösztönözni, pontosabban kényszeríteni, ha éppen az az érdeke.

A nemzeti emlékezet kialakulása: valamivel pótolni kellett az elveszett vallásosságot: újabb

mítoszokkal. A nemzet mítosza alakul ki, természetesen akkor ezt nem mítosznak kezelték. A vallási
közösségek szétbomlása mellett a dinasztikus állam megroggyanása is vákuumot teremt: nem
magától értetődő többé, hogy miért éppen királyságnak kell lennie, hogy honnan ered a király
hatalom. Az agrártársadalmakban a hatalmon lévőknek nem érdeke, hogy egy egységes, homogén
kulturális emlékezettel megáldott társadalmat, nemzetet hozzanak létre. Ezzel szemben fejlett ipari
társadalomban az embereknek csak akkor veszik hasznát, ha legalább minimális mértékben
iskolázottak. Az iskola lesz a nemzet szülőhelye egyben, az egységes oktatási rendszer segít hozzá a
nemzet kialakulásához. Ehhez jön még: a könyvek és újság, valamint röplapok terjesztésére. Ezzel
sikerül kapcsolatot teremteni nagy távolságok távoli emberei között. Azaz a kommunikációs rendszer
átalakulása is nagyban hozzájárult a kulturális emlékezet és így a nemzet átalakulásához.

Carr: Mi a történelem?
Croce szerint a jelen szemüvegén át a jelen problémáinak fényében látjuk a múltat. Collingwood
szerint nem a múlt önmagában és nem is a történész múltról alkotott képe, a kettő együtt. A történelem
nem más, mint hogy a történész igyekszik élő, eredeti alakjában rekonstruálni az általa tanulmányozott
gondolatot.A múlt rekonstrukciója empirikus bizonyítékokra épül, de nem empirikus folyamat és jóval
több, mint tények felmondása. A rekonstrukciós folyamattól függ a tények kiválogatása és
értelmezése. Oakeshott szerint a történelem a történész tapasztalata. A történelem nem más, mint
értelmezés. De ha túlhangsúlyozzuk a történész szerepét, felmerülhet, hogy nincs is objektív
történetírás. Az egyik felfogás szerint a tény magasabb rendű mint az értelmezés, a súlypont a műltban
van. A másik szerint a jelenben és az értelmezés a fontos. Carr szerint a történész és a tények
egyenrangúak. Mi a történelem? Kölcsönhatás történész és a tények között, soha véget nem érő
párbeszéd múlt és jelen között.
Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában

Hogyan lehet egyszerre megragadni a gyorsan változó és éppen változásai és látványossága miatt
előtérben lévő történelmet és a mélyben zajló, a szemtanúk és szereplők által szinte nem is észlelt
csöndes történelmet, amelyen, bármi történjék is, nem fog az idő múlása. Ahhoz, hogy a mediterrán
világnak erre a rövid pillanatára, az 1550 és 1600 közötti évekre fényt derítsünk, segítségül kellett
hívnunk más, korábbi vagy későbbi korok képeit, tájait, tényeit, egészen a mai napig. Az eredmény: a
téren és időn át lassított filmhez hasonló történelem bontakozik ki, melyből előtűnnek az állandó
értékek. Ekkor a földrajz már nem cél, csupán eszköz. A földrajz szinte mozdulatlan történetet mutat,
feltéve persze, hogy elfogadjuk tanulságait, azt a felosztást és azokat a kategóriákat, amelyeket
felkínál.

A Mediterráneum nem egységes, hanem legalább kettős térség. Egyfelől egytömbből kiszabott,
hegyekkel borított és fontos síkságokkal tagolt félszigetek alkotják. Másfelől ezek között az apró
kontinensek között ott van a tenger. E két színteret - a félszigeteket és a tengereket - kell elsősorban
megvizsgálnunk, mert ezek szabják meg az emberek általános életfeltételeit.

Félszigetek, hegységek

A Földközi-tenger öt félszigete sok hasonlóságot mutat. Domborzatukat tekintve több részre

oszlanak: ugyanúgy váltakoznak rajtuk a leginkább uralkodó hegységek, a néhány síkság, a kevés
dombvidék és a széles fennsíkok. A Mediterráneum tehát nemcsak a szőlőkkel és olajfákkal borított
tájakból és városias falvakból, ezekből a vékony sávokból áll, hanem a tengerhez szinte hozzátapadó
magas vidékek védőfalakkal csipkézett világából is. Ez a hó szolgál magyarázatul a Mediterráneumban
a „hóvíz” hosszú történetére. A hegyek bőkezűen szerteszét szórt életéből építkezik a tenger egész
története. Lehet, hogy az indulásnál a hegyvidék maga hozta létre ezt a történelmet, hiszen úgy
tűnik, a hegyvidéki élet volt az első élet a Földközi-tenger vidékén. Az okokat keresve gondolhatunk a
hegyvidék változatos gazdasági erőforrásaira, de arra is, hogy a síkság eleinte a pangó vizek és a
malária, vagy a medrüket kiszámíthatatlanul változtató folyók birodalma volt. A lakott területek
fokozatosan terjeszkedtek a magaslatokról kiindulva a holt vizekkel teli, miazmás lázat rejtegető
mélyebb területek felé. A hegyvidék a bronzkortól kezdve lakott, az erdőirtás nem új keletű, mint
Közép-Európában. A IX. és X. században még a csúcsokon éltek; azok a falvak, amelyek ma a
legmagasabban fekszenek, szinte kivétel nélkül, és nem véletlenül, ebben az időben, az asztúriai-leóni
királyok korában keletkeztek.
A fennsíkok tágas, kopár síkságok, talajuk száraz, tehát kemény. Utak, csapások, viszonylag könnyen
alakíthatók ki rajtuk. Ősidőktől fogva magas szintű civilizációk virágoztak rajta. Az állandó mozgás e
területre épül, a karavánforgalomra.

A dombvidékek nem nagy területet tesznek ki, néha valóban itt találjuk a Mediterráneum
legrégebben meggyökeresedett lakosságát, és a legállandóbb tájakat. Tekinthetjük őket, ahogyan
Luden Rornier teszi, a mediterrán civilizáció valódi támaszpontjainak, sőt egyetlen szülőhazájának.

Az alföldek ha nem voltak nagy kiterjedésűek, könnyébb volt rendezni, lakhatóvá, művelhetővé tenni.
A terjedelmes síkságok meghódítása viszont sokkal nehezebb volt az árvizek miatt, illetve a
megrekedő pangó víz miatt, ami betegségeket hordoz. Mindez nem változtat azon, hogy nagyrészt a
kiterjedt síkságok a helyszínei a mediterrán mezőgazdaság történetének, utolsó, legnehezebb, de
legnagyszerűbb eredményének, ha eltekintünk attól, hogy emberi értelemben milyen magas árat
kellett fizetni elhódításukért a víztől. Nincs még egy olyan meggyőző példa a mezőgazdaság
elsődlegességére, mint az andalúziai síkság. A síkságok átalakításához a pénz a távolsági
kereskedelem hatalmas hasznából származik.

E fejezet során kitűnt a nomádok és legelőváltó pásztorok, hegylakók és síkvidékiek vagy városlakók
közötti hullámmozgások végtelen lassúsága. E mozgások lezajlásához évszázadokra van szükség.
Valamelyik síkságon megélénkül az élet, folyik a küzdelem a vadvizek ellen, utak és csatornák épülnek
- s ezzel eltelik száz vagy kétszáz év. Valamelyik hegyvidék lakossága kezd kiáramlani, s a kirajzás
mindaddig tart, amíg a sík vidék megélénkülése ezt lehetővé teszi, száz vagy kétszáz évig, vagy még
tovább. Ezek a folyamatok évszázadosnál is hosszabbak, és a változások. A történetírás rendszerint
csak a válságokra, e lassú mozgások végkifejletére figyel oda.

JAN ASSMAN: Mózes, az egyiptomi

A biblikus kultúrákban Egyiptom az „igaztalan vallás szimbólumává vált. Milyen emlékezettörténeti

folyamatok vezettek ehhez a méltánytalan értékeléshez? A választ egy olyan, gyökeresen új
vallástípus megalapításában találja meg, amely megteremtette az e téren korábban nem létezõ „igaz
és „igaztalan megkülönböztetését. A történész kulcsfigurája Ehnaton, az emlékezet kutatójáé Mózes.
Ehnaton fordult elõször szembe korának vallási világával, a hagyomány e szembefordulást mégis
Mózeshez köti. Ehnaton bizonyítottan történelmi alak, de elfelejtették, Mózesre emlékezünk ugyan,
de nem szól mellette történelmi bizonyíték. Ehnaton forradalmát Mózes mítoszában õrizte meg a
kulturális emlékezet.

Ehnaton i. e. 1353–1336 között uralkodott. Leginkább az Amarna-reformról ismert, amely során

bevezette a napkoronggal fémjelzett Atont dicsőítő istentiszteletet. A hagyományos
egyiptomi többistenhitet felváltó Aton kultusz.
Igaz és hamis ehnatoni/mózesi megkülönböztetése a vallás terén azért számít gyökeresen új
fejleménynek, mert az ókori kultúrákban uralkodó vallási alakzat, a kozmoteizmus nem ismerte a
hamis isten fogalmát. E törekvéssel szemben a mózesi megkülönböztetés olyan elkülönülõ kultúrát
teremtett, amelyhez képest minden mást mint hazugságot, mint meghaladott és állandóan
meghaladandó múltat rekeszthetett ki. Az ún. konverziós vagy rekonstruktív emlékezet képviselõi
számára Egyiptomra emlékezni elengedhetetlenül fontos, de csupán annak érdekében, hogy az eredeti
megkülönböztetés állandóan újrateremtõdhessen, fenntartsa a ráépülõ kultúrát, amely csak ezáltal
képes ellenállni a kozmoteizmusba való viszszacsúszás kiirthatatlan kísértésének. Az európai
hagyományban a Mózesre való reflexió egyiptofíliát takar. Ez a hol rejtõzködõ, hol nyíltan vállalt
érzelmi-intellektuális vonzódás pedig nem más, mint a zsidó-kereszténység által elfojtott kozmoteista
igazság visszatérése.