KURT VONNEGUT

Börtöntöltelék

Regény
Fordította:
BORBÁS MÁRIA
A versbetéteket
ORBÁN OTTÓ
fordította

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1983
Előbeszéd

Azám – Kilgore Trout visszatért. Nem boldogult odakint. Nem szégyen az. Sok derék
ember nem boldogul odakint.

Levelet kaptam ma reggel (1978. november 16-án) egy John Figler nevű ismeretlen
fiatalembertől, az Indiana állambeli Crown Pointból. Crown Point arról nevezetes,
hogy ott szökött meg a börtönből John Dillinger, a bankrabló, a nagy gazdasági válság
kellős közepén. Dillingernek úgy sikerült megszöknie, hogy szappanból és
cipőpasztából készült pisztolyt fogott a börtönőrére. A börtönőre nő volt. Isten
nyugtassa Dillingert is meg a börtönőrét is. Kora ifjúságomnak Dillinger volt a Robin
Hoodja. Szüleim közelében nyugszik – meg Alice nővérem közelében, aki még
nálamnál is nagyobb csodálója volt Dillingernek – az indianapolisi Crown Hill
temetőjében. A Crown Hillen, a város legmagasabb pontján nyugszik James
Whitcomb Riley költő is, az “indianai gyerek". Anyám kislány korában jól ismerte
Rileyt.
Dillingert minden teketória nélkül nyírták ki a Szövetségi Nyomozó Iroda ügynökei.
Nyilvános helyen lőtték le, holott nem próbált menekülni, és nem is tanúsított
ellenállást, amikor le akarták tartóztatni. Úgyhogy régóta nem tartozom az FBI
tisztelői közé.
John Figler törvénytisztelő középiskolás. Levelében azt írja, hogy jóformán
valamennyi írásomat elolvasta, és ezennel megállapítja, mi életművem eddigi
vezérgondolata. Idézem John Figlert:
“Ha a szerelem kilobban, az udvariasság még mindig ott van."
Véleményem szerint ez nagyjából igaz – és kerek. Úgyhogy jelenleg, ötvenhatodik
születésnapom után öt nappal, abban a félszeg helyzetben vagyok, hogy
kénytelen-kelletlen beismerem: kár volt annyi könyv megírásával vesződnöm.
Elegendő lett volna egy tíz szavas távirat.
Nem vicc.
Csakhogy a Figler gyerek mélyenszántó gondolata későn ért el hozzám. Kis híján
elkészültem egy újabb könyvvel – ezzel.

Van benne egy mellékszereplő, “Kenneth Whistler", akit apám nemzedékének egy
indianapolisi tagja ihletett. Az Ihletőt Powers Hapgoodnak hívták (1900-1949). Az
amerikai munkásmozgalom krónikáiban imitt-amott megemlítik sztrájkok folyamán
tanúsított hőstettei meg a Sacco és Vanzetti kivégzése elleni tiltakozás alkalmából, és
így tovább.
Én csak egyszer találkoztam vele. Powers Hapgooddal, apámmal és Alex
bácsikámmal, apám öccsével ebédeltem Stegemeier éttermében, Indianapolis
belvárosában, amikor hazajöttem a második világháborúból, Európából. 1945
júliusában történt. Az első atombombát akkor még nem dobták le Japánra. Majd csak
egy hónap múlva dobják le. Ezt adják össze.
Huszonkét éves voltam, és még egyenruhát viseltem – őrvezető voltam, és mielőtt
bevonultam volna, buktam ki a Cornell egyetemről mint vegyészhallgató. Reményeim
nem voltak rózsásak. Nem volt családi cégünk, ahová beléphettem volna. Apám
építési vállalata megboldogult. Apám csődbe ment. Én azért épp eljegyeztem magam,
mert azt gondoltam: Vajon ki más feküdne le velem, mint egy feleség?
Anyám, mint egyéb könyveimben unalomig elismételtem, nem volt hajlandó tovább
élni, mert már nem lehetett az, ami házassága kezdetén volt – a város egyik
leggazdagabb asszonya.

Az ebédet Alex bácsikám adta. Powers Hapgooddal együtt járt a Harvard egyetemre.
Ez a könyv csupa Harvard, habár jómagam sose jártam oda. Azóta tanítottam ott,
rövid ideig és dicstelenül – miközben a családi életem éppen felbomlott.
Ezt bizalmasan közöltem egyik hallgatómmal – mármint hogy a családi életem épp
felbomlóban van.
Amire ő ennyit válaszolt:
– Látszik.
Alex bácsikám annyira konzervatív volt politikai tekintetben, hogy aligha ebédelt
volna szívesen egy asztalnál Hapgooddal, ha Hapgood történetesen nem egykori
harvardi évfolyamtársa. Hapgood akkoriban szakszervezeti vezető volt, a CIO
szakszervezeti szövetség helyi szervezetének alelnöke. Felesége, Mary, több ízben
indult az elnökválasztáson, mint a Szocialista Párt jelöltje az Egyesült Államok
alelnöki posztjára.
Mi több, amikor először szavaztam országos választáson, Norman Thomasra és
Mary Hapgoodra adtam le a voksomat, és még csak azt sem tudtam, hogy Mary
Hapgood Indianapolisba való. A választást Franklin D. Roosevelt és Harry S. Truman
nyerte meg. Én szocialistának képzeltem magam. Hittem, hogy a szocializmus jó lesz
az egyszerű embernek. Mint gyalogos őrvezető, minden bizonnyal egyszerű ember
voltam.

A találkozó Hapgooddal azért jött létre, mert előzőleg elmondtam Alex bácsikámnak,
hogy ha majd a hadsereg elereszt, talán megpróbálok egy szakszervezetben munkát
keresni. A szakszervezetek akkoriban csodálatos eszközül szolgáltak arra, hogy holmi
gazdasági méltányosságot csikarjanak ki a munkaadóktól.
Alex bácsikámnak ilyesmi járhatott a fejében: “Isten, segélj Ostobaság ellen még az
istenek is tehetetlenek. Hát – legalább van egy harvardi diplomás, akivel
megtárgyalhatja ezt a nevetséges illúziót."
(Ezt a dolgot az ostobaságról meg az istenekről eredetileg Schiller mondta.
Nietzsche pedig imigyen szóla rá: “Unalom ellen még az istenek is tehetetlenek.")
 Alex bácsikámmal hát letelepedtünk Stegemeiernél egy utcai asztalhoz, sört
rendeltünk, és vártuk apát meg Hapgoodot. Külön-külön érkeztek. Ha együtt jönnek,
nem tudtak volna miről beszélgetni útközben. Apám addigra elvesztette érdeklődését
a politika meg a történelem meg a közgazdaság meg az effélék iránt. Újabban ez volt a
szavajárása: Az emberek túlságosan sokat beszélnek. Az érzékelés fontosabb volt a
számára, mint az eszmék – kivált, ha természetes anyagokat tapinthatott.

Úgy húsz esztendő múlva, mikor a halálán volt, azt mondta, hajdan fazekas szeretett
volna lenni, 'és egész nap gyúrni a sarat.Engem ez elszomorított – hiszen apám annyira
művelt volt. Úgy éreztem, elhajigálja tudását és intelligenciáját, szakasztott ahogyan a
visszavonuló katona hajigálja el a puskáját meg a borjúját.
Mások ellenben magasztosnak találták. Apám közszeretetnek örvendett a városban,
csodálatosan ügyes kezével. Rendíthetetlenül udvarias volt és ártatlan. Szentnek
tisztelt minden kézművest, lehetett bármennyire aljas vagy ostoba.
Alex bácsikámnak mellesleg két bal keze volt. Anyámnak hasonlóképpen. Anyám
még reggelit sem tudott készíteni, sem gombot felvarrni.
Powers Hapgood tudott szenet bányászni. Ezt csinálta, amikor kikerült a Harvardról,
s amikor az évfolyamtársai beléptek a családi cégekbe meg a tőzsdeügynökségekbe
meg a bankokba és így tovább: ő szenet bányászott. Azt vallotta, hogy a munkások
igaz barátja legyen maga is munkás – méghozzá jó munkás.
Azt kell hát mondanom, hogy apám, amikor megismertem, amikor magam is már
felnőttforma voltam, derék ember volt, aki takarodót fújt az élet elől. Anyám addigra
már letette a fegyvert, és eltűnt szervezeti szabályzatunkból. Így aztán állandó útitár-
sam lett a defetista szellem. Így aztán mindig is lenyűgöztek a Powers Hapgood-forma
veterán hősök, meg még néhányan, akik még akkor is mohón érdeklődtek az iránt,
hogy voltaképpen mi is történik, akik csordultig voltak eszmékkel arról, hogy a
vereség küszöbén tán ki lehet csikarni a győzelmet. “Ha élni akarok – gondoltam –,
okosabb lesz a nyomukba szegődnöm."

Egy ízben megpróbáltam elbeszélést írni arról, hogyan találkozom a mennyországban

apámmal. Mi több, ennek a könyvnek az egyik korai változata így is kezdődik. Azt
reméltem, az elbeszélésben igaz barátja leszek apámnak. Hanem az elbeszélés fél-
resikeredett, ami tudvalevőleg a valóságos személyekről szóló történeteknek gyakori
szokása. Úgy volt, hogy a mennyország-ban ki-ki annyi idős lehet, amennyi tetszik,
feltéve, ha azt az életkort valóban megélte a földön. Így aztán John D. Rockefeller, a
Standard Olajtársaság alapítója például akármennyi idős lehetett, egészen
kilencvennyolc évesig, Tut-ankh-amon fáraó akármennyi idős lehetett, egészen
tizenkilenc évesig, és így tovább. Mint az elbeszélés írója, megnehezteltem, amiért
apám a menynyekben mindössze kilencesztendős akart lenni.
Én magam úgy döntöttem, negyvennégy leszek – tisztes kor, de azért még csupa
szex. Apám iránti neheztelésem zavarba és dühbe fordult. Makimajomszerű volt
kilencesztendősen, csupa szem és csupa kéz. Kimeríthetetlen ceruza- és
rajztömbkészlettel rendelkezett, és nem tágított a sarkamból; egyszerűen mindent
lerajzolt, és ragaszkodott hozzá, hogy megcsodáljam a műveit. Új ismerőseim
hébe-hóba megkérdeztek, ki ez a furcsa kisfiú, és az igazsághoz híven azt kellett
felelnem – a mennyországban ugyanis nem lehet hazudni –: – Az apám.
Erőszakos fráterek előszeretettel kínozták, mivel nem volt olyan, mint a többi
gyerek. Nem szeretett gyerekekkel beszélni, gyerekekkel játszani. Erőszakos fráterek
megkergették, elkapták, a nadrágját meg az alsógatyáját lehúzták és lehajították a
pokol torkába. A pokol torka olyasforma volt, mint egy pénzbedobálós kút, csak nem
volt hozzá se vödör, se csörlő. Aki a kávája fölé hajolt, igen-igen messziről hallhatta,
hogyan sikoltozik odalent Hitler meg Néró meg Salome meg Júdás meg az effélék.
Elképzeltem, amint Hitler, aki már amúgy is a maximális kínokat szenvedi, időnként
azon kapja magát, hogy a fejére pottyan apám alsógatyája.
Ahányszor apámnak ellopták a nadrágját, rohant hozzám, dühében lilára váltan. Az
esetek nagy részében én épp összebarátkoztam valakivel, és imponáltam neki a
csiszolt modorommal – erre megjelenik apám, torkaszakadtából üvölt, és a szellő ját-
szadozik pici fütyijével.
Bepanaszoltam anyámnál, ő azonban közölte, hogy nem ismeri apámat, sőt engem
sem, hiszen csak tizenhat esztendős. Apám tehát a nyakamon maradt, és nem tehettem
egyebet, mint hogy hébe-hóba ráordítottam: – Az Isten szerelmére, apa, nem nőnél fel
végre?!
És így tovább. Az elbeszélés konokul utálatos volt, úgyhogy abbahagytam.

Most pedig, 1945 júliusában, apám belépett Stegemeier éttermébe, igencsak elevenen.
Körülbelül annyi idős volt, mint én most, özvegyember, aki nem akart újra
megnősülni, és láthatólag szeretőre sem vágyott. Olyan bajusza volt, mint most ne-
kem. Én akkor még nem viseltem bajuszt.
Iszonyú megpróbáltatás ért akkoriban véget – a földkerekség gazdasági
összeomlását a földkerekség háborúja követte. Mindenünnen szállingóztak haza a
harcosok. Az ember azt hinné, apa megjegyzést tesz erre, ha mégoly fel ületeset is,
meg a születőfélben levő új korszakra. De nem tett.
Ehelyett elmesélte, méghozzá végtelenül aranyosan, hogy milyen kalandja volt
aznap délelőtt. Míg befele hajtott a városba, meglátta, hogy bontanak egy öreg házat.
Megállt, és közelebbről szemügyre vette a ház csontvázát. Észrevette, hogy a kapu kü-
szöbe szokatlan fából való, amelyet végül is nyárfának minősített. Mint értesültem, a
küszöb húsz centi széles volt és egy méter húsz hosszú. Apám annyira megcsodálta,
hogy a bontók nekiadták. Egyiküktől kölcsönkért egy kalapácsot, és kiszedte a fából
valamennyi szöget, ahányat csak látott.
 Aztán elvitte egy fűrészmalomba – hogy felfűrészeltesse deszkának. Később majd
eldönti, mit kezd a deszkákkal. De inkább ennek a szokatlan fának az erezetére volt
kíváncsi. Ki kellett jelentenie a malomban, hogy az épületfában nem maradt egyetlen
szög sem. Ki is jelentette. Pedig maradt benne egy. A feje letört, úgyhogy nem lehetett
látni. Fültépő sikolyt hallatott a körfűrész, amikor a szögbe ütközött. Füstölt a
hajtószíj, amikor mozgásra próbálta bírni a megrekedt fűrészt.
Apámnak hát meg kellett fizetnie a fűrészlapot meg a hajtószíjat, azonkívül
felszólították; hogy soha többé a szemük elé ne
kerüljön használt faanyaggal. Valami módon élvezte a dolgot. A történet olyan volt,
mint valami tündérmese; akadt benne tanulság mindenkinek.
Alex bácsikám meg én nem reagáltunk nagyon élénken a történetre. Akárcsak apa
többi meséje, ez is takarosan be volt csomagolva, és olyan öntörvényű volt, akár egy
tojás.

Így hát megint sört rendeltünk. Alex bácsikám később alapító tagja lett a Kigyógyult
Alkoholisták indianapolisi alapszervének. Most a Columbia Konzerv Társulásról
kezdett mesélni, arról a konzervgyárról, amelyet Powers Hapgood apja, William,
maga is harvardi diplomás, 1903-ban alapított lndianapolisban. Az ipari demokrácia
híres kísérlete volt, de mindaddig a hírét sem hallottam. Sok mindennek nem
hallottam én mindaddig a hírét.
A Columbia Konzerv Társulás paradicsomlevest és paradicsompürét és
paradicsomlét meg ilyesmit gyártott. Mindenestül a paradicsom függvénye volt. A
Társulás csak 1916-han tett szert profitra. Mihelyt azonban szert tett rá, Powers
Hapgood apja megosztotta alkalmazottaival a haszon egy részét, mert úgy vélte, a
világ összes munkásai természetszerűleg jogosultak rá. A másik két főrészvényes a
két öccse volt, azok is harvardi diplomások – és egyetértettek vele.
Powers Hapgood apja tehát hét munkásból álló tanácsot nevezett ki, amely majd
ajánlásokat tesz az igazgatóbizottságnak a munkabérekről meg a
munkakörülményekről. Az igazgatótanács mindenféle ösztökélés nélkül már előzőleg
kijelentette, hogy még ebben az idényüzemben sem lesz időszaki elbocsátás, hanem
fizetett szabadság, és hogy a munkások és hozzátartozóik ingyenes orvosi ellátásban
részesülnek, és lesz táppénz és nyugdíjalap, és hogy a társulásnak az a végső célja,
hogy a részvénytőkeosztalék-tervezet révén a gyár a munkások tulajdonába kerüljön.
– Befuccsolt – mondta Alex bácsikám komor, darwini elégtétellel. Apám nem szólt
semmit. Talán oda se figyelt.
Kezemben van Michael D. Marcaccio munkája, A Hapgoodok – három jó szándékú
fivér (a Virginia egyetem kiadványa, Charlottesville, 1977). Az alcímben említett
három fivér William, a Columbia Konzerv alapítója, valamint Norman és Hutchins,
ugyancsak harvardi diplomások, mindketten szocialista érzelmű újságírók és
szerkesztők és írók, New Yorkban és vidékén. Mr. Marcaccio szerint a Columbia
Konzerv egészen jól menő vállalkozás volt 1931-ig, amikor is a nagy gazdasági válság
halálos csapást mért rá. Sok munkást szélnek eresztettek, akit pedig megtartottak,
annak ötven százalékkal csökkentették a bérét. Jó sok pénzzel tartoztak a
Kontinentális Konzervnek, amely ragaszkodott hozzá, hogy a társulás viseltessék
hagyományosabb módon az alkalmazottai iránt – még ha részvényesek is, mint ahogy
legtöbben azok voltak. A kísérletnek befellegzett. Elfogyott a pénz. Akik a
haszonrészesedés révén részvénytőkére tettek szert, most társtulajdonosai voltak egy
félholt társulásnak. Egy darabig még nem fuccsolt be egészen. Mi több, még akkor is
élt, amikor Alex bácsikámmal és apával és Powers Hapgooddal ebédeltem. Csak
éppen ez is egy volt a sok konzervgyár közül, és egy árva garassal se fizetett többet,
mint bármelyik konzervgyár. Ami megmaradt belőle, azt 1953-ban eladták egy
életerősebb társaságnak.
Aztán belépett a vendéglőbe Powers Hapgood; mindennapi külsejű közép-nyugati
angolszász olcsó utcai ruhában. Hajtókáján szakszervezeti jelvényt viselt. Jókedve
volt. Távolról ismerte apámat. Közelről ismerte Alex bácsikámat. Mentegetőzőtt,
amiért elkésett. Aznap délelőtt a bíróságon kellett tanúskodnia, egy néhány hónappal
azelőtti eset kapcsán, amikor erőszakosan léptek fel a sztrájkőrség ellen. Neki
magának semmi köze nem volt az erőszakos cselekményhez. Hőstetteinek kora már
leáldozott. Soha többé nem verekszik már senkivel, nem verik puhára gumibottal, nem
vágják sittre.
Nagy hantás volt, sokkal csudásabb sztorikkal, mint amilyene-
ket apám vagy Alex bácsikám valaha is mesélt. Sacco és Vanzetti kivégzésekor
tüntető menetet vezetett, és utána becsukták a bolondokházába. Verekedésekbe
keveredett John L. Lewis Bányász Szakszervezetének szervezőivel, mert a
szakszervezetet túlságosan jobboldalinak tartotta. 1936-ban a CIO szervezője volt a
New Jersey állambeli Camdenben, az RCA ellen indított sztrájkban. Börtönbe
csukták. Amikor több ezer sztrájkoló vette körül a börtönt, mint holmi lincselő
tömeg, csak megfordítva, a békebíró tanácsosnak látta, hogy szabadon engedje. És
így tovább, és így tovább. Hapgood sztorijairól való emlékeimet, mint mondom,
könyvem egyik költött szereplőjének a szájába adtam.
Később kiderült, hogy a bíróságon is sztorikat mesélt egész délelőtt. A bíró
lenyűgözve hallgatta, és jóformán mindenki más is, aki csak ott volt a bíróságon –
nyilván ezek az önzetlen és csudálatos kalandok nyűgözték le őket. Mint megtudtam,
a bíró biztatta Hapgoodot, hogy csak mondja tovább, tovább. Akkoriban
pornográfiának tekintették a munkásmozgalom történetét, és mostanában még inkább.
Az előkelő iskolákban meg a rendes emberek házában akkor is, most is meglehetősen
tabu volt a munkásosztály szenvedéseiről és hőstetteiről mesélni.
Emlékszem a bíró nevére. Claycombnak hívták. Azért emlékszem rá ilyen jól, mert
középiskolai osztálytársam volt a bíró fia, “Telihold".
“Telihold" Claycomb apja, Powers Hapgood szerint, ebéd előtt ezt az utolsó kérdést
intézte hozzá:
– Mr. Hapgood, vajon ilyen előkelő családból származó és kitűnő neveltetésben
részesült ember miért választ ilyen életmódot, mint ön?
– Hogy miért? – kérdezte Hapgood szerint Hapgood. – A Hegyibeszéd miatt, bíró

úr.
Amire így szólt “Telihold" Claycomb apja:
– A tárgyalást két óráig elnapolom.

Mi is volt valójában a Hegyibeszéd?

Jézus Krisztus jövendölése arról, hogy a lelki szegényeké lesz a mennyeknek
országa; hogy akik sírnak, megvigasztaltatnak; hogy a szelídek bírják örökségül a
földet; hogy akik éhezik az igazságot, megelégíttetnek; hogy az irgalmasok
irgalmasságot nyernek; hogy akiknek szívök tiszta, meglátják az Istent; hogy a
békességre igyekezők az Isten fiainak mondatnak; hogy továbbá, akik háborúságot
szenvednek az igazságért, azoké is lesz a mennyeknek országa; és így tovább, és így
tovább.

A könyvnek az a szereplője, akit Powers Hapgood ihletett, nőtlen és alkoholista.

Powers Hapgood nős volt, és tudomásom szerint nem volt alkoholista.

Van a könyvben egy másik mellékszereplő, akit “Roy M. Cohn"nak nevezek. Az ő

modellje a híres kommunistaellenes ügyvéd és üzletember, akit, mondhatnánk,
meglehetősen direkt módon Roy M. Cohnnak hívnak. Tegnap, 1979. január 2-án
telefonon elnyert szíves engedelmével írom bele a könyvbe. Megígértem, hogy nem
teszek benne kárt, és hogy lélegzet-elállítóan ügyes ügyvédnek ábrázolom, ha
akárkinek akár a védelmét látja el, akár a vádat képviseli ellene.

Az autóban hazafelé a Powers Hapgood társaságában elköltött ebéd után drága apám
javarészt hallgatott. Az ő négyüléses, csukott Plymouth kocsiján utaztunk. Ő vezetett.
Mintegy tizenöt év múltán igazoltatták, mert belehajtott a tilos jelzésbe. Akkor derült
ki, hogy húsz esztendeje vezet jogosítvány nélkül – ezek szerint tehát aznap sem volt
joga kocsit vezetni, amikor Powers Hapgood társaságában költöttük el ebédünket.
Apám kijjebb lakott, vidéken. Amikor a város szélére értünk, apám azt mondta, kis
szerencsével láthatunk egy igen különös kutyát. Német juhász, mondta, és alig tud
lábra állni, mert annyiszor elütötték már. De csak előtámolyog, és kergeti az autókat; a
szeme csupa vakmerőség és düh.
 De aznap nem bukkant fel a kútya. Pedig létezett. Egy másik alkalommal, amikor
egyedül ültem a kocsiban, meg is, láttam. A kutya az út közepén gunnyasztott, készen
arra, hogy fogát az elülső jobb gumiba vájja. Siralom volt nézni a támadását. A hátulja
jóformán már nem is működött. Akár úthengert is vontathatott volna, pusztán az
elülső lábai energiájával.
Azon a napon dobták le az atombombát Hirosimára.

De térjünk vissza ahhoz a naphoz, amikor Powers Hapgood társaságában költöttük el

ebédünket:
Amikor apám betette a kocsit a garázsba, végre mondott valamit az ebédről. Zavarba
ejtette, hogy Hapgood mennyire szenvedélyesen taglalta Sacco és Vanzetti ügyét, az
amerikai történelemnek kétségtelenül egyik leglátványosabb, legkeserűbben vitatott
justizmordját.
– Tudod – mondta apám –, fogalmam sem volt róla, hogy bármiféle kétség volt a
bűnösségük felől.
Ennyire tisztán művész volt az én apám.

Ebben a könyvben említés esik a sztrájkolóknak meg a rendőrségnek meg a

katonaságnak egy heves összecsapásáról, amelyet Cuyahogai Mészárlás néven
emlegetnek. Ez az eset kitaláció, azaz mozaik, amelyhez sok hasonló, nem is olyan
réges-régen történt zendülésről szóló mesék szolgáltatták a köveket.
Ez a legenda a könyv főszereplőjének, Walter F. Starbucknak az emlékezetében él,
akinek az életét történetesen a Mészárlás alakította, habár
ezernyolcszázkilencvennégy karácsony délelőttjén történt, sok-sok évvel Starbuck
születése előtt.
A történet a következő:
1894 októberében Daniel McCone, a Cuyahoga Híd és Vas Társaság alapítója és
tulajdonosa, akkoriban az ohiói Cleveland legnagyobb egyéni munkáltatója, a
művezetők útján tudatta gyára munkásaival, hogy tízszázalékos bércsökkentést kell
elfogadniuk. Szakszervezet nem volt. McCone keménykötésű, zseniális kis
gépészmérnök volt, autodidakta; munkásszülőktől született Edinburgh-ban,
Skóciában.
Munkásainak fele, mintegy ezer 'ember, egy szónoki készséggel megáldott egyszerű
olvasztár, Colin Jarvis vezetésével kivonult a gyárból, amely ezáltal kénytelen volt
becsukni. A munkások még a bércsökkentés nélkül is alig tudták etetni, ruházni, fe-
déllel ellátni a családjukat. Valamennyien fehérek voltak. Legtöbbjük született
amerikai.
Együtt érzett velük a természet is. Az ég meg az Eríe-tó színe egyforma volt: halotti
ónszürke.
A kis házak, amelyek felé a sztrájkolók botorkáltak, közel álltak a gyárhoz.
Legtöbbjük, akárcsak a környék valamennyi fűszerüzlete, a Cuyahoga Híd és Vas
tulajraonában volt.

A munkások .között ott botorkáltak, látszatra éppoly elkeseredetten és csüggedten,

mint akárki más, a Pinkerton Detektív Ügynökség által titokban alkalmazott és igen
jól fizetett spiclik és provokátorok. Az ügynökség ma is él és virul, és napjainkban
szőröstül-bőröstül a PANAMORC Részvénytársaság leányvállalata.
Daniel McCone-nak két fia volt, az akkor huszonkét esztendős Alexander Harnilton
McCone és a huszonöt esztendős John. Alexander közepes eredménnyel végzett a
Harvardon, előző májusban. Málé volt, mamlasz volt, makogott. John, az idősebbik
fiú, a részvénytársaság trónörököse, elsőéves korában kibukott a massachusettsi
műegyetemről; azóta atyjának jobbkeze.
A munkások, sztrájkolók és nemsztrájkolók egy emberként utálták az apát és
nagyobbik fiát, azt azonban elismerték, hogy Daniel és John többet tud a vas- és
acélöntésről, mint bárki a világon. Ami meg a kis Alexandert illeti: az volt róla a
véleményük, hogy anyámasszony katonája, bugyuta, és ahhoz is gyáva, hogy a kohók
meg a kemencék meg a gőzkalapácsok közelébe menjen, ahol a legveszedelmesebb
munkát végzik. A munkások olykor a zsebkendőjüket lobogtatták feléje, tisztelgésül
férfiúi hasznavehetetlensége előtt.
Amikor Walter E. Starbuck, akinek az emlékezetében ez a legenda él, évek elteltével
megkérdezte Alexandert, miért ment a Harvard után egy ilyen barátságtalan helyre,
kiváltképp mivel Alexander atyja sem ragaszkodott ehhez, Alexander elhebegte
válaszát, amely kibogozva így hangzott:
– Akkor még azt vallottam, hogy egy gazdag embernek legyen némi fogalma arról a
helyről, ahonnan a vagyona származik.
Ez gyerekség volt. A vagyont vita nélkül kell elfogadni, vagy sehogy.
Ami Alexander hebegését illeti: a Cuyahogai Mészárlás előtt jóformán csak túlzott
szerénységre valló zenei díszítés volt. Három másodpercnél hosszabb időre sosem
némult el; ezalatt odabent raboskodtak a gondolatai.
És különben sem beszélt sokat tetterős atyja és bátyja jelenlétében. Hallgatása
azonban idővel egy titkot leplezett, amely minden áldott nappal élvezetesebb lett:
Alexander lassan éppolyan jól értette az üzletet, mint amazok. Mielőtt bejelentettek
volna egy-egy döntést, Alexander majdnem mindig tudta, mi lesz az, mi legyen – és
miért. Nem sejtette még senki, de – Isten az atyám – Alexander is nagyiparos volt és
gépészmérnök.

Amikor októberben kitört a sztrájk, Alexander sok teendőt kitalált, habár sosem élt
még át sztrájkot. Harvard millió mérföldre volt. Akármit tanult ott, az nem hozza
megint mozgásba a gyárat. Hanem a Pinkerton Ügynökség, az igen, meg a rendőrség –
és talán a nemzetőrség. Mielőtt még atyja és bátyja megmondta volna, Alexander már
tudta, hogy az ország más tájain rengeteg a kellően elkeseredett ember, aki jóformán
bármilyen bérért hajlandó munkát vállalni. Amikor atyja és bátyja meg is mondta ezt,
Alexander újabb tudomásra tett szert az üzletről: vannak társaságok, nemegyszer
szakszervezet színében, amelyeknek egyetlen célja, hogy efféle embereket
toborozzanak.

November végén megint füstöt okádtak a gyárkémények. A sztrájkolóknak nem

maradt pénzük lakbérre, ételre, tüzelőre. Háromszáz mérföldes körzetben minden
nagyvállalkozónak megküldték a sztrájkolók nevét, hogy tudják, micsoda bajkeverők
ezek. Névleges vezetőjük, Colin Jarvis, börtönben várt perének tárgyalására,
gyilkosság koholt vádjával.

December tizenötödikén Colin Jarvis felesége, akit Mamának neveztek, húsz másik
sztrájkoló munkás feleségének küldöttségét vezette a gyár főkapujához. Daniel
McCone-t keresték. Daniel leküldte hozzájuk Alexandert, sebtében firkantott levéllel,
amelyet Alexander, tulajdon meglepetésére, minden beszédzavar nélkül olvasott fel
az asszonyoknak. A levél közölte: Daniel McCone elfoglalt ember, nincs ideje
idegenekrc, akiknek már semmi közük a Cuyahoga Híd és Vas Társasághoz. A levél
értésükre adta, hogy.a Társaságot összetévesztették egy jóléti intézménnyel.
Egyházközségük, tudatta velük, avagy a területi rendőrőrs rendelkezésükre
bocsáthatja ama szervezetek jegyzékét, melyek illetékesebbek rá, hogy segítségért
folyamodjanak hozzájuk – ha valóban segítségre van szükségük, és úgy érzik, hogy
rászolgáltak.
Jarvis mama közölte Alexanderrel, hogy az ő üzenete még ennél is egyszerűbb: a
sztrájkolók bármilyen feltétellel felveszik a munkát. Legtöbbjüket ugyanis
kilakoltatják a házukból, és nincs hova menniük.
– Sajnálom – mondta Alexander. – Én csak apám levelét olvashatom fel újra,
amennyiben óhajtják.
Alexander McCone sok esztendő 'múltán elmondta, hogy a konfrontáció akkor egy
kicsit sem zavarta. Mi több, mesélte, felajzotta, amikor rájött, hogy ő milyen
megbízható ,,...gö-gö-gögépezet."

Előlépett egy rendőrtiszt. Figyelmeztette az asszonyokat, törvényellenes cselekedet

ilyen nagy számban gyülekezni: akadályozzák a forgalmat, és veszélyeztetik a
közbiztonságot. A törvény nevében felszólította őket, hogy haladéktalanul oszoljanak.
 Meg is tették. Maghátráltak a főkapu előtti hatalmas téren. A gyár homlokzatát úgy
tervezték, hogy művelt személyeket a velencei Szent Márk térre emlékeztessen. A
gyár óratornya a San Marco híres campaniléjának fele nagyságú mása volt.
Ennek a toronynak a padlásáról nézi majd Alexander meg az apja meg a bátyja
karácsony délelőttjén a Cuyahogai Mészárlást. Mindegyiküknek lesz látcsöve.
Mindegyiküknek lesz egy kis revolvere is.
A harangszékben nem volt harang. És odalent a piazzát nem vették körül kávéházak
meg üzletek. A piazzát tervező építészmérnököt a szigorú haszonelvűség vezérelte.
Bőséges tere volt a jövő-menő szekereknek meg bricskáknak meg lóvonatú omni-
buszoknak. Az építész nem feledkezett meg arról sem, milyen kedvezően játszhatja a
gyárépület az erődítmény szerepét.
Ha tömeg akarná megostromolni az elülső kaput, először ezen a roppant téren kell
átvágnia.
Egy szál újságíró, a Clevelandi Tisztesség – ma PANAMORC-kiadvány –
munkatársa, az asszonyokkal együtt hátrált a piazzán. Megkérdezte Jarvis mamát: mit
akar eztán csinálni.
Sokat természetesen nem tehetett. Hiszen a sztrájkolók már nem is voltak
sztrájkolók, hanem egyszerűen munkanélküliek, akiket kitesznek az otthonukból.
Hanem azért Jarvis mama derekasan válaszolt:
– Visszajövünk – mondta. Mi mást is mondhatott? Az újságíró megkérdezte,
mikor jönnek vissza.
Jarvis mama válasza valószínűleg csupán a kereszténységbe vetett reménytelenség
költészete volt, amint beáll a tél. – Karácsony napján – felelte Jarvis mama. Ezt ki is
nyomtatta az újság, amelynek aszerkesz-tői úgy érezték,fenyegető ígéret hangzott el.
És ennek a közeledő clevelandi karácsonynak széltében-hosszában híre terjedt. A
sztrájkolókkal
együttérzők – prédikátorok, írók, szakszervezeti szervezők, nép-
párti politikusok, és a többi és a többi – szállingóztak a városba, mintha csodát
várnának. Szívbéli ellenségei voltak a gazdasági rend akkori szerkezetének.
Ohio kormányzója, Edwin Kincaid, mozgósította a gyár védelmére a nemzetőrség
egy gyalogszázadát. Az állam déli részének gazdaságaiból jöttek ezek a
parasztlegények: azért választották őket, mert se barátjuk, se rokonuk nem volt a
sztrájkolók között, és semmi okuk nem volt, hogy bármi másnak tekintsék a sztráj-
kolókat, mint megannyi oktalan rendbontónak. Amerikai eszményt testesítettek meg
ezek a legények: egészséges, életvidám polgár-katonák, akik végzik a mindennapi
munkájukat, mígnem a hazájuknak egyszer csak félelmetes fegyver- és
fegyelem-fitogtatásra támad szüksége. A terv szerint a semmiből kell felbukkanniuk,
Amerika ellenségeinek elszörnyedésére. Mihelyt elül a zűrzavar, ők eltűnnek megint.
Az ország reguláris hadserege, amely addig harcolt az indiánok ellen, míg volt
indián, aki ellen harcolni lehetett, mintegy harmincezer főre apadt. Ami az
utópisztikus nemzetőrségeket illeti országszerte: szinte mind parasztlegényekből
álltak, mivel a gyári munkások egészségi állapota olyan gyatra és a munkaideje olyan
hosszú volt. Idővel, a spanyol–amerikai háborúban mellesleg kiderült, hogy a
csatatéren a nemzetőröknek nemhogy hasznát vehetnék – sőt. Annyira silány
kiképzést kaptak.

Bizony, az ifjú Alexander Hamilton McCone-nak is ez volt a benyomása a karácsony

előestéjén a gyárba érkező nemzetőrökről: hogy nem katonák. Különvonat hozta őket
a gyár magas vaskerítésén belüli iparvágányra. Úgy kászálódtak ki a vasúti kocsikból
a rakodótérre, mintha ügyes-bajos dolgukban járó közönséges utasok volnának.
Egyenruhájukat be sem gombolták, vagy éppenséggel félregombolták. Többen
elhagyták a csákójukat. Majdnem mind nevetségesen katonátlan bőröndöket meg
csomagokat cipeltek.
És a tisztjeik? Kapitányuk az ohiói Greenfield postamestere volt. Két hadnagyuk a
Greenfield Banktröszt elnökének két iker-22fia. A postamester is, a bankár is a
kormányzó helybéli támasza volt. A kinevezés érdemeik elismerésére szolgált. A
tisztek pedig azoknak az érdemeit ismerték el, akik valamiképpen a kedvükben
jártak: megtették őket őrmesternek vagy tizedesnek. A közlegényeknek, akik
választópolgárok voltak, avagy választópolgárok fiai, hatalmukban állt, ha úgy
tartotta kedvük, hogy, sokszor nemzedékek során át, gúnnyal és megvetéssel
keserítsék meg feljebbvalóik életét.
És ott, a Cuyahoga Híd és Vas Társaság rakodóterén, az öreg Daniel McCone végül
kénytelen volt megkérdezni a rengeteg hemzsegő és ugyanakkor táplálkozó katonát:
– Ki itt a főnök?
Történetesen épp a kapitányhoz intézte a kérdést, az pedig így válaszolt:
– Hát, ha úgy vesszük – alighanem jómagam.
Becsületükre legyen mondva, ha szuronnyal, éles lőszerrel voltak is felfegyverezve,
a nemzetőrök másnap egyetlen élő lélekben kárt nem tettek.

Egy tétlenségre kárhoztatott gépterembe kvártélyozták be őket. A gépek közti

folyosókon aludtak. Ki-ki hozta magával a hazai elemózsiát. Sonkát, sült csirkét,
süteményt, pástétomot. Ettek, amihez kedvük volt, amikor kedvük volt, és vasárnapi
népligetté változtatták a géptermet. Olyan volt, mire otthagyták, mint egy faluvégi
szeméttelep. Jobb nem tellett tőlük.
Azám, és az öreg Daniel McCone meg a két fia is a gyárban éjszakázott tábori ágyon
háltak az irodájukban, a harangtorony tövében, párnájuk alatt töltött revolverrel.
Mikor költik el karácsonyi ebédjüket? Másnap délután három órakor. Addig
bizonyára elül a zűrzavar. Az ifjú Alexander élhet magasrendű műveltségével,
mondta volt neki az apja, mert az alkalomnak meg-felelő hálaadást írhat és a
karácsonyi ebéd előtt elmondhatja.
Eközben az állandó gyári őrség, Pinkerton-féle ügynökökkel és városi rendőrökkel
megerősítve, felváltva őrizte egész éjjel a gyárkerítést. A rendszerint csupán
pisztollyal felfegyverzett gyári
őrök most karabélyt meg sörétes puskát is viseltek – barátaiktól kérték kölcsön vagy
hazulról hozták.
Pinkertonék négy emberének megengedték, hogy átaludják az éjszakát. Magas
képesítésű szakmunkások voltak. Mesterlövészek.
Másnap reggel McCone-ékat nem a gyári sziréna ébresztette. Hanem az a kalapálás,
fűrészelés, amitől visszhangzott a tér. Ácsok emeltek magas dobogót a főkapunál, a
kerítés belső oldalán. Cleveland rendőrfőkapitánya áll majd a tetejére, hogy jól
láthassa mindenki. Alkalmas pillanatban fel fogja olvasni Ohio államnak a
csoportosulást tiltó rendeletét. így írta elő a törvény. Azt is kimondta, hogy minden
tizenkét személyt meghaladó jogellenes gyülekezetnek a rendelet felolvasásától
számított egy órán belül szét kell oszolnia. Ha nem oszlik szét, tagjai tíz évtől
életfogytiglanig terjedő börtönbüntetéssel sújthatók.
A természet megint csak kifejezte együttérzését – mert puhán eleredt a hó.

Azám, és ekkor egy pár fehér ló vontatta csukott hintó kalatolt be teljes sebességgel a
piazzára, és állt meg a kapu előtt. A kora reggeli világosságba kilépett George
Redfield ezredes, a kormányzó veje, a kormányzó különmegbízottja, aki egyenesen
Sanduskyból jött, hogy átvegye a nemzetőrök parancsnokságát. Fűrésztelepe volt,
mellékes érdekeltséggel a takarmány- és műjégiparban. Katonai tapasztalatokkal nem
rendelkezett, de lovastiszti jelmezt viselt. Oldalán szablya – apósától kapta ajándékba.
Nyomban a gépterembe léptetett, hogy szózatot intézzen embereihez.
Hamarosan megérkeztek a rohamrendőrséget szállító társzekerek. Közönséges
clevelandi rendőrök voltak, csak éppen fapajzsokkal és tompa végű lándzsákkal
felfegyverezve.
A harangtoronyra is, a főkapu melletti oszlopra is felvonták az amerikai lobogót.
Szabadtéri színjátékra készülnek, vélte az ifjú Alexander. Igazi 24öldöklés,
sebesülés nem lesz. Mindent elmond az, ahogyan az emberek elhelyezkedtek. Maguk
a sztrájkolók megüzenték: elhozzák magukkal a feleségüket, a gyerekeiket, és
egyiküknél sem lesz puska – sőt még nyolc centisnél hosszabb pengéjű kés sem.
“Egyetlen kívánságunk – írták levelükben -, hogy még egy utolsó pillantást
vethessünk a gyárra, amelynek életünk legjobb éveit ajándékoztuk, és hogy
megmutassuk arcunkat mindenkinek, aki hajlandó ránézni; hogy megmutassuk, ha
másnak nem, a Mindenható Atyaúristennek, ha ugyan Ő hajlandó ránézni, és hogy
megkérdezzük, amint ott állunk némán és mozdulatlanul: Van-e amerikai, aki olyan
nyomorúságot és szívfájdalmat érdemel, amilyenben minekünk van részünk?"
Alexandert nem hagyta hidegen a levél szépsége. A levelet valójában Henry Niles
Whistler költő írta, aki azért jött a városba, hogy buzdítsa a sztrájkolókat – ő is a
Harvardon végzett. A levél magasztos választ érdemel, gondolta Alexander. Hitte,
hogy a lobogók meg a nemzetőrök sorai meg a rendőrség ünnepélyes, kitartó jelenléte
megteszik majd a magukét.
Felolvassák a rendeletet, mindeneknek hallatára, és mindenek hazatérendenek. A
békesség nem szenvedhet csorbát semmiféle okból.
Alexander aznap délutáni imájában el akarta mondani, hogy Istennek meg kellene
óvnia a dolgozó embereket a Colin Jarvisfajtájú vezetőktől, akiknek ösztökélésére
ilyen nyomorúságot és szívfájdalmat zúdítanak enmagukra.
– Ámen – mondta magában Alexander.

És ígérete szerint eljött a nép. Eljött, gyalog. Elcsüggesztésük érdekében a városatyák

aznapra berekesztették a városnak abban a részében az omnibuszforgalmat.
Sok gyermek volt közöttük, még karon ülő kisdedek is. Az egyik kisdedet később
lelövik, s ő sugallja majd Henry Niles Whistler költeményét, amelyet idővel
megzenésítenek, és mai napig is énekelnek – a “Bonnie Failey"-t.
Hol voltak a katonák? Nyolc óra óta állottak a gyárkerítés előtt, feltűzött szuronnyal,
hátukon a nehéz borjúval. Egy-egy borjú huszonöt kilónál is többet nyomott. Redfield
ezredes ötlete volt, hogy az emberei borjúval a hátukon álljanak – így félel-
metesebbek. A katonák láncot alkottak az egész tér széltében. A csataterv a következő
volt: ha a tömeg nem oszlik szét felszólításra, a katonák szuronyt szegeznek, és lassan,
de ellenállhatatlanul, jéghidegen megtisztítják a teret – változatlanul tökéletesen
egyenes sorban, amelyből rideg acél meredezik, és parancsszóra nyomulnak előre,
egy lépést, aztán kettőt, hármat, négyet...
Nyolc óra óta csak a katonák voltak kívül a kerítésen. Szüntelenül hullt a hó.
Amikor tehát a tömeg előőrsei felbukkantak a tér túlsó oldalán, szűz hómező fölött
pillantottak a gyárra. Nem szántotta más lábnyom, csak az övék.
És egyre többen jöttek, nemcsak azok, akiknek lelki elintézendőjük volt a Cuyahoga
Híd és Vassal. Maguk a sztrájkolók sem tudták, ki ez a sok rongyos idegen – akik
közül sokan szintén magukkal hozták a családjukat. Ezek a kívülállók pusztán bizo-
nyítani akarták, bárkinek, a nyomorúságukat meg a szívfájdalmukat karácsony szent
idején. Az ifjú Alexander távcsövén kémlelve elolvasott egy táblát, amelyet egy férfi
emelt magasra: “Az Erie Szén és Vas méltatlanul bánik munkásaival". Az Erie Szén és
Vas még csak nem is volt ohiói cég. Buffalóban volt, New York államban.
Így tehát nagy százalékarányú valószínűtlenség ellenében történt, hogy Bonnie
Failey, a mészárlás során megölt kisded, valóban a Cuyahoga Híd és Vas egyik
sztrájkoló munkásának volt a gyermeke, s hogy Henry Niles Whistler elmondhatta a
róla írt vers refrénjében:
“Dan McCone, a franc egyen meg, kő a szived, nyersvas a lelked.”
Az ifjú Alexander a harangtorony északi falához csatlakozó irodaszárny emeleti
ablakában állva olvasta az Erie Szén és Vas feliratú táblát. Az ugyancsak velencei
ihletésű hosszú galériában állt, amelyen háromméterenként ablak volt, túlsó végén
pedig tükör. A tükör végtelenül hosszúnak mutatta a galériát. Az ablakok a piazzára
néztek. Ebben a galériában rendezkedett be a Pinkerton Ügynökség által küldött négy
mesterlövész. Mindegyikük asztalt állított a kiszemelt ablakba, az asztal mögé pedig
kényelmes széket. Az asztalokon fegyvertámasz állt.
Az Alexanderhez legközelebbi mesterlövész homokzsákot helyezett az asztalára, a
homokzsákba pedig szőrös keze élével barázdát kalapált. Ott nyugszik majd a puska,
a tusa pedig a lövész vállába ágyazódik, ahogy ő maga az irányzékon ezt vagy amazt
az arcot kémleli a tömegben, a karosszékéből. A következő mesterlövész,
mesterségére nézve gépész, zömök, háromlábú állványt fabrikált; a tetején forgatható
evezővilla. Ez az alkotmány az asztalon guggolt. Ha zűrzavar támad, az evezővillába
illeszti majd a puskáját.
– Szabadalom bejelentve – mondta Alexandernek, és megpaskolta a háromlábat.
Mindegyik lövész kiteregette az asztalra a lőszert, a puskavesszőt, a puskatisztító
rongyokat, az olajat – mintha csak a portékáját árulná.
Az ablakok még mind csukva voltak. Némelyik ablak mögött sokkal dühösebb és
sokkal kevésbé rendszerető emberek álltak. Az állandó gyári őrség tagjai, akik
majdnem egész éjjel talpon voltak. Néhányan ittak is, “hogy le ne csukódjon a
szemük", ahogy mondták. A karabélyukkal, sörétes puskájukkal odaállították őket az
ablakokhoz – ha netán a tömeg mindenáron megtámadná a gyárat, és más nem
tarthatná távol, csak a megsemmisítő össztűz.
Immár meggyőzték magukat arról, hogy ez a támadás elkerülhetetlen. Riadalmuk és
hősködésük volt az első komoly utalás azifjú Alexander számára – mint ahogy
évtizedek múltán elmondta a fiatal Walter F. Starbucknak, megint csak dadogva –,
hogy
“a szabadtéri színjáték tartogatott néhány bizonytalan tényezőt”.
Ő maga természetesen töltött revolvert hordott a télikabátja zsebében –akárcsak az
apja meg a bátyja, akik most kijöttek a folyosóra, hogy még egyszer utoljára
megszemléljék az elrendezést. Délelőtt tíz óra volt. Ideje kinyitni az ablakokat,
mondták. Megtelt a tér.

Ideje felmenni a torony tetejére, mondták Alexandernek, mert onnan a legjobb a

kilátás.
Kinyitották hát az ablakokat, és a mesterlövészek elhelyezték puskájukat a
különféle bölcsőkben.
Ki volt valójában a négy mesterlövész – és volt-e valójában ilyen mesterség?
Akkoriban kevesebb munka jutott mesterlövészeknek, mint a hóhérnak. Négyük
közül eddig egyet sem alkalmaztak ilyen minőségben, s hacsak háború nem lesz,
aligha kap valaha is fizetést efféle munkáért. Egyikük Pinkerton-ügynök volt
félállásban, a többi három a barátja. Négyen rendszeresen együtt jártak vadászni, és
évekig körbedicsérték egymást, hogy milyen hihetetlenül jó puskások. Amikor tehát a
Pinkerton Ügynökség tudatta, hogy használhatna négy mesterlövészt, ezek
egyszeriben kinőttek a földből, akárcsak a nemzetőrszázad.
A háromlábú állvány gazdája erre az alkalomra gondolta ki ezt a szerkentyűt. A
homokzsákos ember se nyugtatta még soha a puskáját homokzsákon. Ugyanígy állt a
dolog az asztalokkal-székekkel meg a takarosan kiteregetett munícióval: megálla-
podtak ők négyen, hogy milyen viselkedés illik a hamisítatlan, hivatásos
mesterlövészhez.
Évek múltán, amikor Starbuck megkérdezte Alexander McCone-t: szerinte mi volt a
Cuyahogai Mészárlás fő oka, Alexander így válaszolt:
– Amerikai dö-dö-dö-dilettantizmus élet és hö-hö-hö-halál dö-dö-dö-dolgában.
Amikor kinyitották az ablakokat, a hideg levegő behozta a tömeg óceánmorajlását. A
tömeg csendben akart maradni, és csendesnek hitte magát – csak éppen ez is susogott
valamit, amaz is válaszolt, és így tovább. Innen a tenger mormolása.
Főként ezt a hamis hullámverést hallotta Alexander, ahogy ott állt apjával és
bátyjával a torony padlásán. A gyár védelmezői hallgattak. Csak az emeleten nyíló
ablakok zörögtek, csapódtak – más válasz nem hangzott el.
Alexander atyja így szólott várakozás közben:
– Nem holmi finom pepecselés ám vasat és acélt emberi szükségletekhez idomítani,
fiaim. Józan eszű ember nem is vállalkoznék rá, ha nem kergetné a fagy meg az ínség.
Az a kérdés, fiaim – mennyire kell a világnak a vas meg az acéltermék? Mert ha kell
valakinek, Dan McCone tudja, hogyan készül az ilyesmi.
Ekkor pirinyót megpezsdült az élet a kerítésen belül. Cleveland rendőrfőkapitánya,
kezében egy darab papírral, amelyre a csoportosulás elleni rendeletet írták, felhágott a
lépcsőn a dobogó tetejére. Ez lesz a szabadtéri színjáték csúcspontja, vélte az ifjú
Alexander, szörnyű szépségű pillanat.
Hanem ekkor eltüsszentette magát odafent a torony padlásán. Nemcsak a tüdejéből
ürült ki a levegő – regényes látomása is szertefoszlott. Ami odalent történni fog,
döbbent rá, nem magasztos. Hanem eszelős. Varázslat nem létezik, és mégis: atyja is,
bátyja is, a kormányzó is, és talán még Grover Cleveland elnök is elvárja, hogy ez a
rendőrfőkapitány varázsló legyen, egy Merlin – hogy ráolvasással tüntesse el a
tömeget.
“Nem fog sikerülni – gondolta Alexander. – Nem sikerülhet." Nem sikerült.
A rendőrfőkapitány elmondta varázsigéjét. Elordított szavai visszapattantak az
épületekről, összeakaszkodtak tulajdon visszhangjukkal, s bábeli hangzavarként érték
el Alexander fülét.
A világon semmi sem történt.
A rendőrfőkapitány lemászott a dobogóról. Viselkedése arra vallott: nem számított
rá, hogy valami is történjen, merthogy egyszerűen túlságosan sok odakint az ember.
Módfelett szerényen csatlakozott ismét a tulajdon rohamcsapatához, amely fel volt
fegyverezve pajzsokkal, lándzsákkal, biztos fedezékben a kerítés mögött. Nem
szándékozott felszólítani őket, hogy bárkit is tartóztassanak le, sem pedig hogy bármi
módon provokáljanak egy ilyen óriási tömeget.
Csakhogy Redfield ezredes őrjöngött. Résnyire nyittatta a kaput, hogy kiférjen rajta
és csatlakozhassék félig megfagyott seregéhez. Elfoglalta helyét a hosszú lánc
közepén, két parasztlegény között. Megparancsolta embereinek, szegezzenek szu-
ronyt az előttük állókra. Azután megparancsolta: lépjenek egyet előre. Megtették.

Az ifjú Alexander lenézett a térre, és látta, amint a tömeg élén állók belehátrálnak a
mögöttük állókba, ahogy visszahőkölnek a meztelen acél elől. A tömeg mélyén
állóknak közben fogalmuk sem volt róla, mi történik, és nem szándékoztak távozni,
hogy ezzel némiképp csökkentsék a nyomást. A katonák megint előrenyomultak egy
lépést, és a hátráló tömeg most már nemcsak a mögötte állókra gyakorolt nyomást,
hanem a mellette állókra is. A két szélen állókat az épületekhez szorították. A
tömeggel farkasszemet néző katonáknak nem volt szívük felnyársalni senkit, aki ilyen
reménytelenül mozgásképtelen, elfordították hát a szuronyukat, rést hagyva a pengék
hegye és az irgalmatlan falak között.
Amikor a katonák megint előrenyomultak egy lépésnyit, mesélte öregkorában
Alexander, az emberek ,,... kö-kö-körülörvénylették a sö-sö-sö-sorfalat, akár a
vö-vö-vö-víz." Az örvényből áradat lett, szertezúzta a lánc két szélét, és több száz
embert sodort a gyárkerítés meg a katonák védtelen hátsó sorai közti térre.
Redfield ezredes égő tekintettel meredt maga elé, és fogalma sem volt róla, mi
történik kétoldalt. Parancsot adott újabb lépésnyi előrenyomulásra.
Nomármost: a katonák mögötti tömeg egészen komiszul viselkedett. Egy suhanc
felugrott egyik katona borjújára, akár egy
30
majom. A katona súlyosan lezöttyent és fölöttébb komikusan vergődött, ahogy
megpróbált talpra állni. Sorra leültették a katonákat. Aki talpra állt, lerántották
megint. És a katonák kölcsönös oltalomért egymás felé kúsztak. Megtagadták a
tüzelést. Inkább védekező kupacot formáltak, tehetetlen tüskésdisznót.
Redfield ezredes nem volt közöttük. Redfield ezredes nem volt sehol.

Senki sem akadt, aki bevallotta volna, hogy utasítást adott a mesterlövészeknek meg
az őrségnek, hogy nyissanak tüzet a gyár ablakaiból – mégis megkezdődött a tüzelés.
 Tizennégy embert kaszáltak le nyomban a golyók – egyikük katona volt.
Huszonhárom sebesült meg súlyosan.
Alexander öregkorában gyakran mondogatta, hogy a lövöldözés nem hangzott
komolyabban, mint a “pö-pö-pö-pattogatott kukorica", és hogy azt hitte, szörnyű szél
támadt odalent a piazzán, mert az emberek elszálltak, akár a “fö-fö-fö-falevelek".
Amikor vége lett, általános elégtétellel állapíthatták meg, hogy eleget tettek a
becsületnek, és igazságot szolgáltattak. Helyreállt a törvény és a rend.
Így szólt fiaihoz az öreg Daniel McCone, amikor végigtekintett az üres csatamezőn,
ahol már csak a holttestek hevertek: – Tetszik, nem tetszik, fiaim – ilyen a szakmátok.
Redfield ezredesre egy mellékutcában bukkantak rá, pucéron, eszeveszetten, de
máskülönben sértetlenül.
Az ifjú Alexander ezután már csak akkor szólalt meg, amikor beszélnie kellett,
nevezetesen a karácsonyi ebéden, aznap délután. Megkérték, hogy mondja el az
asztali áldást. Ekkor fedezte fel, hogy hebegő hülye lett belőle; a dadogása immár
annyira elhatalmasodott, hogy egyáltalán nem is tud beszélni.
Soha többet nem ment be a gyárba. Ő lett Cleveland legelső műgyűjtője, a clevelandi
Szépművészeti Múzeum legfőbb mecénása, bizonyítandó, hogy a McCone családot
más is érdekli, nemcsak a pénz meg a hatalom kedvéért való pénz és hatalom.

tik
Dadogása élete hátralévő éveiben annyira elfajult, hogy Alexander ritkán
merészkedett ki az Euclides sugárúton álló palotájából. Egy hónappal azelőtt, hogy
dadogása ennyire elhatalmasodott volna, feleségül vett egy Rockefeller lányt.
Máskülönben, mint később gyakran mondta, meg se nősült volna valószínűleg.
Egyetlen leánya volt, aki feszengett miatta, csakúgy, ahogy a felesége is. A
Mészárlás után mindössze egyetlen barátra tett szert. Az is gyerek volt.
Szakácsnőjének és sofőrjének a fia.
A multimilliomosnak kellett valaki, aki naponta hosszú órákig sakkozik vele. Ezért
úgyszólván elcsábította a fiút, kezdetben egyszerűbb játékokkal – dámával,
malommal, dominóval. De megtanította sakkozni is. Hamarosan már csak sakkoztak.
Társalgásuk hagyományos sakkozó-megjegyzésekre, csipkelődésre korlátozódott,
ami nem változott ezer esztendeje.
Egy példa:
– Mondja, uram, sakkozott maga már valaha?

– Azt nem, de teniszeztem.

– Értem. Megmutatná, melyik a királynő?

– Sajnos, nekem csak vezérem van.

Ez a fiú Walter F. Starbuck volt. Gyermek- és kamaszkorát egyetlen okból volt
hajlandó ilyen természetellenesen tölteni: Alexander McCone megígérte, hogy
egyszer majd elküldi a Harvard egyetemre.
“Segíts a gyengéken, akik segítségért kiáltanak, segíts az üldözöttön és az áldozaton,
mert ők a te barátaid: ők a bajtársak, akik harcolnak és elesnek, ahogyan apád és
Bartolo harcolt és esett el tegnap, azért, hogy minden szegény munkás számára ki-
vívja az örömöt és a szabadságot. Az életnek e harcában szeretetet találsz, és téged is
szeretni fognak."

– Nicola Sácco (1891-1927), tizenhárom esztendős fiához, Dantéhoz intézett utolsó

levelében, 1927. augusztus 18-án, három nappal azelőtt, hogy a Massachusetts
állambeli Boston charlestowni börtönében kivégezték. “Bartolo": Bartolomeo
Vanzetti (1888-1927), aki ugyanazon az éjszakán halt meg, ugyanabban a
villamosszékben, ami egy fogorvos találmánya. Ott halt meg egy még jobban
elfelejtett férfi, Celestino Madeiros is (1894-1927), aki bevallotta, hogy ő követte el
azt a bűnt, amelyért Saccót és Vanzettit elítélték, méghozzá akkor, amikor ke-
gyelemért folyamodott egy másik gyilkosságért történt elítéltetése miatt. Madeiros
notórius bűnöző volt, de a végső órákban önzetlenül viselkedett. .

K. V.
 Börtöntöltelék

1Az élet megy tovább, bizony – és aki ostoba, köszönjön el az önbecsülésétől, a

soha-viszont-nem-látásra, tán még a végítélet napján sem.

Figyeljenek, kérem, mert az évek, akárcsak az emberek, szereplői ennek a könyvnek,

ami nem más, mint eddigi életem története. Ezerkilencszáz Tizenháromtól kaptam az
élet adományát. Ezerkilencszáz Huszonkilenc futtatta zátonyra Amerika gazdasági
életét. Ezerkilencszáz Harmincegy küldött el a Harvard egyetemre. Ezerkilencszáz
Harmincnyolctól kaptam első állásomat a szövetségi kormánynál. Ezerkilencszáz
Negyvenhattól kaptam feleséget. Ezerkilencszáz Negyvenhéttől egy hálátlan fiú-
gyermeket. Ezerkilencszáz Ötvenhárom rúgott ki a szövetségi kormánytól.
Ezért írom nagybetűvel az esztendőket, akárcsak a tulajdonneveket.
Ezerkilencszáz Hetventől munkát kaptam Nixon Fehér Házában. Ezerkilencszáz
Hetvenöt sittre vágott a gyűjtőnéven “Watergate" címszó alatt ismeretes amerikai
politikai botránysorozathoz történt vérlázító hozzájárulásom okán.
Most, ahogy ezt írom, három esztendeje, Ezerkilencszáz Hetvenhét elhatározta, hogy
szabadon bocsát. Úgy éreztem magam, mint egy rakás szemét. Olajdrapp kezeslábast
viseltem; rabruhát. Egyedül ültem egy hálóteremben – a priccsen, amiről lehántottam
az ágyneműt. Egy pokróc, két lepedő meg egy párnahuzat, amelyet rabruhámmal
egyetemben vissza kell szolgáltatnom kormányomnak, takarosan összehajtogatva az
ölemben feküdt. Mindezek tetejében kulcsoltam össze foltos vén kezemet. Magam elé
meredtem, a falra, egy barakk emeletén a Nagykorúak Minimálisan Szigorított
Szövetségi Büntetésvégrehajtó Intézetében, a finletteri Légierő-bázis mentén –
harmincöt mérföldre a georgiai Atlantától. Vártam a börtönőrre, aki majd átkísér az
irodaépületbe, ahol megkapom szabadulópapírjaimat meg a civil ruhámat. A kapunál
nem vár senki. Egyetlen ember sincs az egész világon, aki megbocsátó öleléssel
fogadna – vagy akár egy ingyenebéddel meg egy-két éjszakai szállással.

Ha figyelt volna bárki, észreveszi, hogy úgy ötpercenként rejtelmes dolgot művelek.
Üres arckifejezésem nem változott, de a kezemet felemelem az ágyneműről, és hármat
tapsolok. Idővel majd megmagyarázom, miért.
Reggel kilenc óra volt, április huszonegyedike. A börtönőr már egy órát késett. Egy
bombázógép felszökött egy közeli kifutópálya csücskéről, annyi energiát zabált fel,
amivel ezer évig fűthetnének száz lakóházat, és foszlányokra szaggatta az eget. A sze-
mem se rebbent. Finletter veterán rabjainak, börtönőreinek merő unalom volt ez az
esemény. Ez ment egész idő alatt.
A többi rab nagy részét – mindegyiküket erőszakmentes, értelmiségi bűnökért ítélték
el – már elfuvarozták lila iskolabuszokon a bázis körüli munkacsapatokhoz. Csak egy
kis háztartási brigád maradt ott – ablakot tisztítani, padlót mosni. Akadt még
egynéhány, írtak, olvastak, bóbiskoltak – túlságosan betegek voltak, szívbajosak vagy
gerincsérültek, hogy bármiféle fizikai munkát végezzenek. Ha ez a nap is olyan, mint
a többi, jómagam a mángorlót etettem volna a bázis kórházának mosodájában. Kiváló
egészségnek örvendtem, ahogy mondani szokás.
Hogy harvardi végzettségem nem biztosított különleges tiszteletet a börtönben?
Valójában ez nem volt különös. Még legalább hét harvardi diplomást ismertem
hallomásból vagy személyesen. És amint otthagyom a priccsemet, máris elfoglalja
Virgil Greathouse, volt népjóléti, egészség- és oktatásügyi miniszter, aki maga is a
Harvardon végzett. Finletterben a diplomások ranglétrájának alacsony fokán
helyezkedtem el szerény kis bölcsészdiplomámmal. Még csak Phi Béta Kappa-tag se
voltam. Legalább húsz Phi Béta Kapnánk volt, ha nem több, tucatnyi orvosdoktorunk,
ugyanannyi fogorvosunk, egy állatorvosunk, egy teológiai doktorunk, egy
közgazdasági doktorunk, egy vegyészdoktorunk és valóságos rajra elegendő kirúgott
ügyvédünk. Azügyvédek annyira elszaporodtak, hogy az újonnan jöttek épülésére
szánt egyik viccünk így hangzott:
– Ha olyasvalakivel beszélsz, aki nem végzett jogot, jól vigyázz. Az illető vagy
börtönőr vagy az igazgató.
Jómagam bölcsészettudományból szereztem szerény diplomámat, némi hangsúllyal
a történelem- és közgazdaságtudományon. Azzal a szándékkal iratkoztam be a
Harvardra, hogy köztisztviselő leszek; inkább alkalmazott, mint választott tisztségvi-
selő. Hittem abban, hogy nincs a demokráciában magasabb rendű hivatás, mint egy
életet eltölteni kormányszolgálatban. Mivel nem tudtam, a kormányzatnak mely ága
hajlandó alkalmazni, a Külügyminisztérium-e avagy az Indián Ügyek Hivatala, vagy
mi, bölcsességemet igyekeztem a lehető legszélesebb körű alkalmazásra idomítani. Ez
okból szereztem bölcsészettudományi diplomát.
Az én terveimről meg az én meggyőződésemről beszélek – de mivelhogy akkoriban
annyira újszülött voltam ezen a bolygón, örültem, hogy egy lényegesen idősebb ember
terveit és meggyőződését tehetem a magamévá. Clevelandi multimilliomos volt,
Alexander Hamilton McCone-nak hívták, Ezernyolcszáz Kilencvennégyben végzett a
Harvardon. Daniel McCone dadogó remetefia volt. Daniel McCone, zseniális és
brutális skót mérnök és fémkohász, a Cuyahoga Híd és Vas Társaság alapítója,
Cleveland legnagyobb magánmunkáltatója volt születésem idején. Olyan régen
születtem bizony, Ezerkilencszáz Tizenháromban! Kételkednének-e vajon a mai
fiatalok, ha halálkomoly arccal állítanám, hogy Ohio egét akkoriban gyakran
sötétítették el kuvikoló szárnyasgyík rajok, s hogy a Cuyahoga-folyó iszapjában
negyventonnás brontoszauruszok sütkéreztek és doromboltak? Dehogy.
Alexander Hamilton McCone negyvenegy éves volt, amikor beleszülettem Euclides
sugárúti palotájába. Felesége, lánynevén
Alice Rockefeller, aki még nála is gazdagabb volt, idejének java
részét Európában töltötte egyetlen gyermekükkel, egy Clara ne-
vű leánnyal. Anyát is, lányát is kétségtelenül zavarta Mr.
McCone szörnyű beszédhibája, s talán még annál is jobban elkeserítette őket, hogy
semmi mást nem akar kezdeni az életével, mint olvasni egész nap – ritkán voltak hát
odahaza. Válásra akkoriban nem gondolt senki.
Clara – élsz-e még? Utált. Mások is. Ma is.
Ilyen az élet.
És mije voltam én Mr. McCone-nak, hogy épp palotájának boldogtalan csendjébe
szülessem? Anyám, az Orosz-Litvániában született Anna Kairys, a szakácsnője volt.
Apám, az Orosz-Lengyelországban született Stanislaus Stankiewicz, a testőre és
sofőrje. Szívükből szerették.
Mr. McCone szép lakást építtetett nekik és nekem, kocsiházának emeletén. Én pedig,
ahogy növekedtem, a játszótársa lettem, mindig négy fal között. Megtanított dámázni
és halmázni, malmozni és dominózni – és megtanított sakkozni. Hamarosan már csak
sakkoztunk. Nem játszott jól. Majdnem mindegyik játszmát én nyertem, és az is
lehetséges, hogy Mr. McCone titokban részeg volt. Sosem igyekezett mindenáron
nyerni, gondoltam. Akárhogyan is, igen hamarosan elkezdte mondogatni nekem is, a
szüleimnek is, hogy lángész vagyok – ami egészen bizonyosan nem voltam –, és hogy
elküld a Harvardra. Az évek során át talán ezerszer is elmondta apámnak és
anyámnak:
– Egy szép napon majd egy Harvardról kikerült tökéletes úriember büszke szülei
lesznek.
Evégből, amikor úgy tízéves lehettem, családi nevünket megváltoztatta
Stankiewiczről Starbuckra. Szívesebben fogadnak majd a Harvardon, ha angolszász
nevem van, mondta. Így lett a nevem Walter F. Starbuck.
Ő maga nehezen boldogult a Harvardon; épp csak hogy sikerült elvégeznie.
Társadalmilag is megvetésben volt része, nemcsak a dadogása miatt, hanem mert egy
bevándorlónak a gyalázatosan gazdag fia. Minden oka megvolt rá, hogy utálja a Har-
vardot – én azonban tanúja voltam az évek folyamán, hogyan érzelgi körül, hogy
regényesíti, végezetül hogyan isteníti azt a helyet, s mire középiskolába kerültem, ő
már hitte, hogy a har40vardi professzorok a világtörténelem legbölcsebbjei. Amerika
földi paradicsom lehetne, ha minden magas kormánypozícióban Harvardon végzettek
ülnének.
És történetesen úgy alakult, hogy amikor mint szépreményű fiatalember
kormányszolgálatba léptem Franklin Delano Roosevelt Földművelésügyi
Minisztériumában, mind több és több állást foglaltak el a harvardi diplomások.
Akkoriban ezt tökéletesen helyesnek véltem. Ma enyhén komikusnak látom. Mint
mondom, még a börtönben sem különlegesség, ha valaki a Harvardon végzett.
Egyetemista koromban néha meglegyintett egy ígéret szellője: hogy mire végzek, az
átlagosnál jobban meg tudok majd magyarázni fontos dolgokat nehéz felfogásúaknak.
A dolog nem így alakult.
Ültem hát a börtönben Ezerkilencszáz Hetvenhétben, és vártam a börtönőrt. Nem
bosszantott, hogy máris egy órát késik. Nem siettem sehova, nem is volt hova
mennem. A börtönőrnek Clyde Carter volt a neve. Egyike volt a börtönben szerzett
kevés számú barátaimnak. Az volt közöttünk a legfőbb kapocs, hogy mind a ketten
ugyanazon a levelező tanfolyamon szereztünk bármixeri oklevelet, az Illinoisi
Tanintézetben, egy chicagói diplomagyárban, a PANAMORC Részvénytársaság
leányvállalatánál. Egyazon napon, egyazon postával kaptuk meg mind a ketten a
Mixológia Doktora fokozatot. Clyde azóta lehagyott; felvette ugyanis az intézmény
légkondicionáló kurzusát is. Clyde harmadunokatestvére Jimmy Carternek, az
Egyesült Államok elnökének. Körülbelül öt évvel fiatalabb az elnöknél; egyebekben
kiköpött mása. Szakasztott olyan jó modora van, szakasztott olyan széles mosolya.
Én beértem a bármixeri diplomával. Ennyi volt az ambícióm hátralevő éveimre:
hogy békésen elmixerkedjem valahol, lehetőleg egy úri klubban.
Aztán felemeltem vén kezemet az összehajtogatott ágyneműről, és hármat tapsoltam.
Megint felszökött egy közeli kifutópályáról egy bombázógép,megint foszlányokra
szaggatta az eget. “Legalább már nem dohányzom"–gondoltam. Így is volt. Én, aki
hajdanában négy csomag füstszűrő nélküli Pall Mallt elszívtam naponta, már nem
voltam Nikotin király rabszolgája. Hamarosan emlékeztetnek majd rá, mennyit
dohányoztam valamikor, mert a raktárban rám váró szürke, hajszálcsíkos, mellényes,
Brooks fivérektől való öltöny telis-tele van parázségette lyukkal. A slicc alatt,
emlékszem, akkora lyuk van, mint egy tízcentes. Megjelent rólam az újságban egy
fénykép, amint a szövetségi rendőrbíró zöld autójában ülök, közvetlenül miután
börtönbüntetésre ítéltek. Széltében úgy értelmezték a képet, hogy látszik, mennyire
szégyellem magam, elnyűtten, rémülten ülök, nem tudok senkinek a szemébe nézni.
Valójában olyan embert ábrázolt a kép, aki épp előzőleg gyújtotta fel a nadrágját.
Most Saccóra és Vanzettire gondoltam. Fiatalkoromban hittem, hogy vértanúságuk
története ellenállhatatlan erővel terjedő mániát kelt világszerte: hogy igazságot
kapjanak az egyszerű emberek. Tudja ma bárki, érdekel bárkit, hogy kik voltak egy-
általán?
Dehogy.
A Cuyahogai Mészárlásra gondoltam, az amerikai munkásmozgalom történetének
legvéresebb összecsapására sztrájkolók és munkáltató között. Clevelandben történt, a
Cuyahoga Híd és Vas főkapuja előtt, Ezernyolcszáz Kilencvennégy karácsonyának
délelőttjén. Jóval a születésem előtt. A szüleim még gyermekek voltak az
orosz-birodalomban. Az az ember azonban, aki engem a Harvardra küldött, Alexander
Hamilton McCone, a gyár óratornyából nézte, apjának és John bátyjának a
társaságában. Ettől a naptól fogva már nem csak egy kicsit dadogott, amikor a
legcsekélyebb szorongást keltette benne bármi, hanem hebegő hülye lett, akinek
tökéletesen lebénult a nyelve.
A Cuyahoga Híd és Vas mellesleg a munkásmozgalom történetén kívül már rég
elvesztette identitását. A második világháború után hamarosan felfalta a Youngstown
Acél, maga aYoungstown Acél pedig pusztán leányvállalata lett a PANAMORC
Részvénytársaságnak.
Békesség.
Azám, és felemeltem vén kezemet az összehajtogatott ágyneműről, és hármat
tapsoltam. Mégpedig a következő okból, akármilyen ostobaság is: az a három
csattintás volt a vége egy trágár nótának, amit sose szerettem, és ami az eszembe sem
jutott harminc esztendeje vagy még régebben. Igyekeztem ugyanis tőlem telhetőleg
kiüríteni az agyamat, olyan zavaró volt a múlt, olyan ijesztő a jövő. Annyi ellenséget
szereztem az évek folyamán, hogy kételkedtem még abban is, hogy akár csaposnak
alkalmaznának valahol. Egyszerűen csak egyre piszkosabb és rongyosabb leszek,
gondoltam, hiszen pénzt sehonnan sem kapok. A csatornában végzem; megtanulom,
hogy úgy tarthatom távol a hideget, ha bort iszom, gondoltam, holott sosem kedveltem
az alkoholt.
Az lesz a legkomiszabb, gondoltam, hogy alszom majd mondjuk a Bowery egyik
sikátorában, és arra jön egypár fiatalkorú bűnöző, aki rühelli a mocskos
vénembereket. Megöntöznek egy kanna benzinnel, aztán felgyújtanak. És az lesz az
egészben a legkomiszabb, gondoltam, amikor a szemgolyómat nyaldossák a lángok.
Nem csoda, ha mindenáron ki akartam üríteni az agyamat!
De a szellemi űrt csak olykor-olykor tudtam megteremteni. Ahogy ott ültem a
priccsen, többnyire kiegyeztem egy alig valamivel kevésbé tökéletes békességben:
olyan gondolatok töltöttek el, amelyektől nem kellett félnem – Saccóról és
Vanzettiről, mint mondom, meg a Cuyahogai Mészárlásról, meg arról, ahogy az öreg
Alexander Hamilton McCone-nal sakkoztam, és így tovább, és így tovább.
Amikor végre megteremtettem a tökéletes űrt, mindössze vagy tíz másodpercig
tartott, és akkor tönkretette a nóta, amit hangosan, tisztán énekelt a fejemben egy
ismeretlen hang, és úgy kellett befejezni, hogy hármat tapsoltam. Amikor először
hallottam a szöveget, mélységesen sértett: egy részeg kanmurin történt, a Harvardon,
elsőéves koromban. Ezt a nótát titokban kellett tartani nők előtt. Lehetséges, hogy
mind a mai napig nem hallotta egyetlen nő sem. A szövegíró nyilván annyira el akarta
durvítani a nótát éneklő hímek érzéseit, hogy aki énekli, soha többé ne higgyen abban,
amit akkoriban legtöbbünk teljes szívével hitt: hogy a nők szellemibbek, szentebbek,
mint a férfiak.
Én még ma is hiszem. Ez is komikus? Életemben mindössze négy nőt szerettem –
anyámat, boldogult feleségemet, egy nőt, aki valamikor a jegyesem volt, és még
egyet. Idővel leírom majd valamennyit. Elég legyen most annyi, hogy mind a négy
erényesebbnek, az élet dolgaiban bátrabbnak és a világegyetem titkaiban
avatottabbnak látszott, mint én lehetek valaha is.
Akárhogyan is, most leírom a rémületes nóta szövegét. És még ha egy testületben az
utóbbi években elfoglalt magas pozícióm okán a szó technikai értelmében felelős
vagyok is a nőkről valaha írt legszennyesebb könyvek kiadásáért, akkor is
visszariadok attól, hogy a nóta szövegét papírra vessem, ahol talán még soha nem
szerepelt. A dallam egyébként, amelyre énekelték, igen régi: én “Ruben, Ruben"
címen ismerem. Kétségtelenül van sok egyéb címe is.
A szöveg olvasói legyenek tisztában azzal is, hogy a nótát én nem középkorú
vagányoktól hallottam, hanem főiskolás fiúktól – valójában gyerekek voltak, és a
nagy gazdasági válság kellős közepén, a második világháború közeledtével, mikor
legtöbbjüket gúnyolta a szüzességük, jó okkal dermedtek kővé mindattól, amit annak
a körnek a női elvártak tőlük. A nők elvárták tőlük, hogy az egyetem végeztével jól
keressenek, nekik pedig fogalmuk sem volt róla, hogy tehetnék, hiszen minden üzlet
bezárt. A nők elvárták tőlük, hogy jó katonák legyenek, márpedig nekik minden
eshetőségük megvolt rá, hogy mihelyt gyalogsági vagy tüzérségi tűzbe kerülnek,
menten összetojják magukat. Ki lehetne tökéletes ura tulajdon reakcióinak tüzérségi
vagy gyalogsági tűzben? Lángszórók lesznek meg mérges gáz. Szörnyűséges rob-
banások. A melletted állónak ellövik a fejét – és a torkából szökőkút fakad.
És a nők, mihelyt feleségek lesznek, elvárják tőlük, hogy tökéletes szeretők legyenek,
még a nászéjszakán is – finom, gyengéd, rafinált, tiszteletteljes, izgalmasan romlott
szeretők, és tudjanak annyit mindkét nem nemzőszerveiről, mint a Harvard egyetem
teljes orvosi fakultása.
Emlékszem egy akkoriban megjelent és sokat vitatott merész folyóiratcikkre. Arról
szólt, hogy különféle hivatású és szakmájú amerikai hímek milyen gyakran élnek
nemi életet. A tűzoltók a legtüzesebbek, hetente tízszer szeretkeznek. Az egyetemi
tanárok a legkevésbé tüzesek, havonta egyszer szeretkeznek. És egy évfolyamtársam,
aki történetesen elesik majd a második világháborúban, gyászosan megrázta a fejét,
mondván:
– Az áldóját – mit meg nem adnék érte, ha egyetemi tanár lehetnék!
A gyalázatos nóta tehát valójában talán nem volt más, mint a nőuralom tiszteletének
egy módja; leszámolás a nők által keltett félelemmel. Olyan nótához lehetne talán
hasonlítani, amelyben az oroszlánvadászok az oroszlánt gúnyolják a vadászat
előestéjén.
A szöveg a következő:
Sally kinn a kertben
salakot szitálva fölemelte lábát
s fingott egy hatalmasat.
Nadrágszakadását ötven ablak bánja.
Segge partja leszakadt...
 És itt az éneklők, a versszakot befejezendő, háromszor tartoznak összecsattintani a
tenyerüket.Hivatali címem Nixon Fehér Házában, az állásom, amikor sikkasztás,
hamis tanúzás és az igazságszolgáltatás akadályozása vádjával letartóztattak, a
következő volt: az elnök különtanácsadója ifjúsági ügyekben. Harmincezer dollár évi
fizetést húztam. Irodám volt, titkárnőm nem, az elnöki hivatal alagsorában, törté-
netesen épp az alatt az iroda alatt, ahol a Nixon elnök érdekében elkövetendő
betöréseket és egyéb bűnöket kitervelték. Hallottam, amint odafent többen járkálnak,
néha a hangjukat is felemelték. Az én szintemen, az alagsorban, nem volt más társasá-
gom, csak a fűtő- meg a légkondicionáló berendezés és egy Coca-Cola automata,
amelyről csak én tudtam, azt hiszem. Én voltam az automata egyetlen vevője.
Azám, a főiskolai meg középiskolai újságokat és folyóiratokat olvastam, meg a
Rolling Stone-t és a Crawdaddy magazint és minden egyebet, ami azt állította
magáról, hogy az ifjúságnak szól. Kartotékba foglaltam a népszerű dalok szövegében
előforduló politikai kijelentéseket. Úgy véltem, a munkára leginkább az képesít, hogy
magam is radikális voltam a Harvardon, főiskolás koromtól fogva. Még csak nem is
voltam amatőr, afféle szalonkommunista. Társelnöke voltam az Ifjú Kommunisták
Szövetsége harvardi alapszervének. Társszerkesztője voltam a Progresszív
Massachusetts című radikális hetilapnak. Mi több, nyíltan és büszkén tagja voltam a
Kommunista Pártnak, amíg csak Hitler és Sztálin alá nem írta a megnemtámadási
egyezményt Ezerkilencszáz Harminckilencben. Akkor úgy láttam, az ég és a pokol
összefog a világ gyengén védett népei ellen. Ezután ismét óvatos híve lettem a
kapitalista demokráciának.
Hajdanában annyira elfogadható volt ebben az országban, ha valaki kommunista,
hogy a kommunistaságom nem akadályozott meg abban, hogy Harvard után
elnyerjem a Rhodes-ösztöndijat Oxfordba, utána pedig állást kapjak Roosevelt
Földműve-46lésügyi Minisztériumában. Mi is lehetett végtére visszataszító abban, ha
egy fiatal ember a nagy gazdasági válságban meg egy természeti kincsekért és
piacokért folytatandó újabb háború előtt hisz abban, hogy minden ember képességei
szerint dolgozhat, és hogy akár beteg, akár egészséges, öreg vagy fiatal, bátor vagy
megfélemlített, tehetséges vagy együgyű, a maga egyszerű szükségletei szerint
részesülhet a javakból? Hogyan tekinthetett engem bárki is gyengeelméjűnek, mert
azt gondoltam, hogy sosem kell újabb háborúnak jönnie – ha az egyszerű emberek
világszerte kezükbe veszik a bolygó vagyonát, leszerelik nemzeti hadseregüket, és
feledik az országhatárokat; ha ezentúl mindig a világ valamennyi egyszerű embere
testvérének, igen, meg apjának és anyjának, meg gyerekének tekintik magukat? Ebből
a baráti és irgalmas társadalomból csupán az lesz kizárva, aki több javat vesz el, mint
amennyire szüksége van.
És még most, siralmas hatvanhat esztendős koromban is azon veszem észre magam,
hogy megroggyan a térdem, valahányszor olyasvalakivel találkozom, aki még ma is
lehetségesnek tartja, hogy egy szép napon egyetlen nagy, boldog és békességes család
lesz a földön – az Ember családja. Ha a mai szent napon találkoznék Ezerkilencszáz
Harminchármas önmagammal, elalélnék szánalmamban és tiszteletemben.
Idealizmusom tehát még Nixon Fehér Házában sem halt meg, még a börtönben sem
halt meg, még akkor sem halt meg, amikor legutóbbi állásomba kerültem: alelnöke
lettem a Hazai Hanglemezgyárnak, a PANAMORC Részvénytársaság leányvál-
lalatának.
Ma is hiszem, hogy valamiképpen el lehet érni a békét, a bőséget és a boldogságot.
Bolond vagyok.
Amikor Richard M. Nixon különtanácsadója voltam ifjúsági ügyekben,
Ezerkilencszáz Hetventől egészen a letartóztatásomig, Ezerkilencszáz Hetvenötig, és
napi négy csomag füstszűrő nélküli Pall Mallt szívtam el, soha senki nem kérdezett
tőlem adatokat, sem a véleményemet, semmit. Akár be se jártam volna dolgozni.
Jobban is eltölthettem volna azidő-met, ha segítek
szegény feleségemnek abban a kis lakásművészeti boltban, amit szép kicsi, jó kicsi
téglaházikónkban vezetett, kint a marylandi Chevy Chase-ben. Cigarettakátránytól
aranybarna falú alagsori irodámnak nem volt más látogatója, csak az elnök
különbetörői, akiknek fölöttem volt az irodája. Egy szép napon köhögőroham jött rám,
ők pedig rádöbbentek, hogy valaki van alattuk, és esetleg meghallja a beszélgetésüket.
Kísérleteket végeztek; egyikük odafent ordított és toporzékolt, a másik az irodámban
hallgatózott. Nagy sokára meggyőzték magukat, hogy nem hallottam semmit, és hogy
egyáltalán: ártalmatlan vén trotli vagyok. Az ordítozó és toporzékoló a CIA egykori
nyomozója volt, kémregényeket írt és a Brown egyetemen végzett. A lenti hallgatózó,
az FBI egykori ügynöke, a Fordham egyetemen végzett. Én magam, mint talán már
említettem, a Harvardon végeztem.
És ez a Harvardon végzett ember, aki tökéletesen tudatában volt, hogy amit csak leír,
azt olvasatlanul darabokra tépik és a Fehér Ház többi papírhulladékával együtt
kötegelik, mégis mintegy heti kétszáz vagy még több jelentést állított elő az ifjúság
szavairól és tetteiről, lábjegyzetekkel, bibliográfiával, függelékkel, miegyébbel. Az
anyagaimban foglalt következtetés azonban oly keveset változott az évek folyamán,
hogy akár minden héten elküldhettem volna ugyanazt a táviratot a pokol tornácára.
Így szólt volna:

FIATALOK MÉG MOST SEM HAJLANDÓK BELÁTNI, HOGY

NYILVÁNVALÓAN LEHETETLEN A VILAGMÉRETU LEFEGYVERZÉS ÉS
GAZDASÁGI EGYENLŐSÉG. TALÁN AZ ÚJSZÖVETSÉG TEHET RÓLA
(LÁSD OTT).

WALTER F. STARBUCK
AZ ELNÖK KÜLÖNTANÁCSADÓJA
IFJÚSÁGI ÜGYEKBEN

Minden egyes haszontalan alagsori nap után hazatértem mindenkori egyetlen

feleségemhez, Ruth-hoz, aki a marylandi Chevy Chase-ben épült kicsi
téglaházikónkban várt rám. Ruth
48
zsidó volt, én nem vagyok az. Egyetlen gyermekünk tehát, a fiunk, jelenleg a New
York Times könyvkritikusa, félzsidó. Ő tovább komplikálta a faji és vallási helyzetet,
elvett ugyanis egy néger bárénekesnőt, akinek előző férjétől két gyereke van. Az előző
férj egy Jerry Cha-cha Rivera nevű, Puerto Ricó-i eredetű varietészínész volt, akit
mint ártatlan bámészkodót lelőttek Hollywoodban, amikor kiraboltak egy
PANAMORC-kocsimosodát. Fiam örökbe fogadta a gyerekeket, akik tehát törvény
szerint most az unokáim. Más unokám nincs.
Az élet megy tovább.
Boldogult feleségem, Ruth, ezeknek a gyerekeknek a nagyanyja, Bécsben született.
Családjának könyvritkaságüzlete volt, mielőtt a nácik elvették volna. Ruth hat évvel
volt fiatalabb nálam. Apját, anyját és két testvérét koncentrációs táborban ölték meg.
Őt magát egy keresztény család bújtatta, de rátaláltak és a családfővel együtt
letartóztatták Ezerkilencszáz Negyvenkettőben. A háború utolsó két évében Ruth is
koncentrációs táborba került hát München közelében, amelyet végül az amerikai csa-
patok szabadítottak fel. Ruth álmában halt meg Ezerkilencszáz Hetvennégyben,
szívszélhűdésben, két héttel a letartóztatásom előtt. Akárhová mentem, és akármilyen
esetlenül, odament az én Ruth-om is – ameddig tudott. Ha ezen fennhangon csodál-
koztam, Ruth mindig megkérdezte:
– Hol lehetnék másutt? Mi egyebet tehetnék?
Nagy fordító lehetett volna, például. Olyan könnyen tanult nyelveket, amilyen
nehezen én. A második világháború után négy évet töltöttem Németországban, de
sosem tanultam meg németül. Nem volt azonban olyan európai nyelv, amit Ruth leg-
alább valamelyest ne beszélt volna. Amíg a koncentrációs táborban a halálra várt,
azzal töltötte az időt, hogy rávette a többi foglyot: tanítsák meg olyan nyelvekre,
amelyeket nem tudott. Így tanult meg folyékonyan romául, a cigányok nyelvén, és
megtanulta még néhány baszk dal szövegét is. Lehetett volna belőle arcképfestő is.
Ezt is csinálta a lágerben: lámpakoromba mártotta az ujját, s a falra rajzolta az arra
járók képmását. Lehetett volna híres fényképész. Alig tizenhat esztendős korában,
három évvel azelőtt, hogy Németország annektálta Ausztriát, Ruth lefényképezett
száz bécsi koldust, az első világháború megannyi szörnyűségesen megrokkant
veteránját. A fényképeket mappákban adták el; az egyiket nemrégiben, szívszakasztó
meglepetésemre, a Modern Művészet Múzeumának gyűjteményében találtam meg,
New Yorkban. Ruth zongorázni is tudott, én botfülű vagyok. Még a “Sally kinn a
kertben"-t is falsul énekelem.
Elmondhatom, hogy Ruth mindenben fölöttem állt.
Amikor az ötvenes-hatvanas években elkezdtek igazán roszszul menni a dolgok,
amikor sehol sem kaptam tisztességes munkát, annak ellenére, hogy régebben magas
állásokat töltöttem be közszolgálatban, annak ellenére, hogy sok fontos embert
ismertem, Ruth mentette ki népszerűtlen kis családunkat Chevy Chase-be. Két
kudarccal kezdte, amelyek eleinte elcsüggesztették, később azonban úgy mulattatták,
hogy valósággal patakzott a szeméből a könny. Első kudarca mint zongoristát érte,
egy koktélbárban. A tulajdonos, aki kirúgta, közölte vele, hogy túlságosan jó ide, hogy
az ő közönsége “nem méltányolja az élet finomabb dolgait". Második kudarca mint
esküvői fényképészt érte. Fényképein mindig háború előtti sorsérzet borongott, amit
semmiféle retusálás el nem tüntethetett. Szakasztott mintha a násznép előbb-utóbb a
lövészárokban vagy a gázkamrában végezné.
Ekkor azonban lakberendező lett, és a reménybeli megrendelőket vízfestményekkel
kápráztatta el, olyan szobákról, amelyeket be szeretne nekik rendezni. És én voltam
kétbalkezes segédje. Kárpitokat aggattam, tapétamintákat tartottam a falhoz, átvettem
a megrendelők telefonüzeneteit, intéztem az elintézendőket, lótottam-futottam
mindenféle szövetmintával – és így tovább, és így tovább. Egy alkalommal ezerszáz
dollár értékű kék bársonykárpitot gyújtottam fel. Nem csoda, ha a fiam sosem
respektált.
Mikor lett volna rá lehetősége?
Uramisten – ott volt az anyja, megpróbálta eltartani a családot, kuporgatott és
takarékoskodott, hogy valahogyan boldoguljunk. És ott volt a munkanélküli apja,
állandóan láb alatt, tehetetlenül, és a végén még egy szál cigarettával felgyújt egy va-
gyon ára drapériát!
Éljen a harvardi diploma! Oh, minő büszkeség, ha az embernek harvardi diplomás az
apja!
Ruth történetesen aprócska nő volt – rézszín bőre volt, egyenes szálú fekete haja,
széles arccsontja és mélyen ülő szeme. Amikor megismertem, a németországi
Nürnbergben, Ezerkilencszáz Negyvenöt augusztus végén, lötyögős katonai zsávoly-
egyenruhát viselt, és én cigányfiúnak néztem. A Hadügyminisztérium polgári
alkalmazottja voltam, harminckét éves. Nőtlen. A világháborúban mindvégig civil
voltam; sokszor nagyobb valóságos hatalmat gyakoroltam, mint a tábornokok vagy
ellentengernagyok. Most Nürnbergben voltam, és első ízben bámulhattam a saját
szememmel a háborús rombolást. Azért küldtek át, hogy ellenőrizzem a háborús
bűnösök perében delegált amerikai, angol, francia és orosz küldöttségek élelmezését
és elszállásolását. Korábban az Egyesült Államok különböző üdülőterületein
rendeztem be szanatóriumokat lábadozó amerikai katonáknak, úgyhogy volt némi
fogalmam a szállodaiparról.
A németek diktátora lettem étel-ital-fekvőhely dolgában. Hivatalos járművem fehér
Mercedes túrakocsi volt, négyajtós, lehúzható tetejű, a hátsó ülés fölött szélvédővel,
csakúgy, mint elöl. Volt szirénája. Az elülső lökhárítón kis zászlótartók. Termé-
szetesen az amerikai zászló lengett a kocsimon. Ezt a meseautót, ahogy a fiatalok
neveznék, Heinrich Himmler, a koncentrációs táborok megteremtője adta születésnapi
ajándékul a feleségének a régi szép időkben. Akárhová mentem, fegyveres sofőröm
volt. Ne feledjék, apám egykor egy milliomosnak volt a fegyveres sofőrje.
És egy augusztusi délután sofőröm végighajtott velem a Kö-nigstrassén, a főutcán. A
háborús bűnösök perének törvényszéke Berlinben ülésezett, de mihelyt elkészülök
mindennel, átköl-tözik Nürnbergbe. Az utcát itt-ott még törmelék torlaszolta el.

A törmeléket német hadifoglyok takarították, akik történetesen fekete amerikai tábori

csendőrök perzselő pillantásának tüzében dolgoztak. Az amerikai hadseregben
akkoriban még érvényesült a faji elkülönítés. Minden egység vagy tisztán fekete volt,
vagy tisztán fehér, a tisztek kivételével, akik rendszerint mindenütt fehérek voltak.
Nem emlékszem, hogy bármi furcsát találtam volna ebben. Nem tudtam semmit a
feketékről. A McCone család clevelandi palotájában nem voltak feketék; egyik
iskolámban sem voltak feketék. Még kommunista koromban sem akadt egyetlen
fekete barátom sem.
A Königstrassén, a Szent Márta-templom mellett, amelynek tetejét felégette egy
gyújtóbomba, Mercedesemet megállították egy biztonsági ellenőrző állomáson. Itt
fehér amerikai tábori csendőrök teljesítettek szolgálatot. Olyanokra vadásztak, akik
nem ott vannak, ahol lenniük kellene, most, hogy ismét beindul a civilizáció.
Dezertőrökre vadásztak, minden lehetséges hadseregből, beleértve az amerikai
hadsereget is és még le nem fülelt háborús bűnösökre meg őrültekre meg közönséges
bűnözőkre, akik egyszerűen megléptek a közeledő frontról, és szovjet állam-
polgárokra, akik átszöktek a németekhez vagy német fogságba estek, és ha
hazamennének, bebörtönöznék vagy megölnék őket. Az oroszoknak, akármi legyen
is, haza kell menniük Oroszországba; a lengyeleknek haza kell menniük
Lengyelországba; a magyaroknak Magyarországra; az észteknek Észtországba; és így
tovább, és így tovább. Mindenkinek, akármi legyen is, haza kell mennie. •
 Kíváncsi voltam, miféle tolmácsokat használnak a tábori csendőrök, mert én magam
bajosan találtam megfelelőket. Kiváltképp olyan emberekre volt szükségem, akik
három nyelven tudnak, folyékonyan beszélnek németül és angolul, és tudnak vagy
franciául, vagy oroszul is. Ezenkívül megbízhatónak, udvariasnak és jó
megjelenésűnek is kell lenniük. Kiszálltam hát a kocsimból, hogy közelebbről
vegyem szemügyre a dolgot. Meglepetten tapasztaltam, hogy a kihallgatást egy
cigányfiúnak látszó személy folytatja. Aki természetesen az én Ruth-om volt.
A haját egészen rövidre vágták a tetvetlenítő állomáson. Katonai gyakorlóruhát viselt,
mindenféle csapattest- és rangjelzés nélkül. Gyönyörű látvány volt, amint megpróbált
egy szikrányi megértést kicsiholni egy toprongyos emberből, akit a tábori csendőrök
odatartottak elébe. Hét-nyolc nyelvet végigpróbált, oly könnyedén siklott egyikből a
másikba, ahogy a zenészek váltogatják a tempót meg a hangnemet. De nemcsak a
nyelveket váltogatta, hanem a kézmozdulatait is, úgyhogy a keze minden nyelvre más
táncot járt.
És az ember keze egyszer csak éppúgy táncolt, mint Ruth-é, és a szájából előtörő
hangok hasonlatosak voltak a Ruth adta hangokhoz. Mint később elmesélte, az ember
macedón paraszt volt, Jugoszlávia déli részéből. Közös nyelvük a bolgár volt. Az
ember német hadifogságba esett, bár sosem volt katona, és mint kényszermunkást
elküldték, hogy erősítse meg a Siegfried-vonal erődítményeit. Nem tanult meg
németül. Most Amerikába akar menni, mondta Ruth-nak, hogy nagyon gazdag legyen.
Vélhetőleg hazatoloncolták Macedóniába.
Ruth huszonhat esztendős volt akkor, de az elmúlt hét évben olyan rosszul
táplálkozott – főleg krumplit és marharépát evett –, hogy nem nélküli kóró lett belőle.
Mint kiderült, egy órával előttem ért az úttorlaszhoz, és a tábori csendőrök
kényszerítették szolgálatra, mert annyi nyelvet tudott. Megkérdeztem a tábori
csendőrök őrmesterét, mit gondol, mennyi idős a lány, és ő tizenötre becsülte. Azt
hitte, fiú, akinek még nem mutál a hangja.
Beédesgettem Mercedesem hátsó ülésére, és kikérdeztem. Megtudtam, hogy
tavasszal szabadult fel egy koncentrációs táborban, körülbelül négy hónapja – és azóta
is kitért az útjából minden szervezetnek, amelyik segíteni akart rajta. Most már a
hontalanok számára létesített kórházban kellene lennie. Ruth azonban már nem volt
hajlandó senkire rábízni a sorsát. Azt tervezte, hogy a világ végezetéig magányosan
fog vándorolni az Isten szabad ege alatt, sehonnan sehova, holmi tébolyult vallási
elragadtatásban.
– Senki meg nem érint – mondta –, és én sem érintek meg senkit. Olyan vagyok,
mint a szálló madár. Olyan szép. Nincs más, csak Isten meg én.
Azt gondoltam, a szelíd Opheliához hasonlít a Hamlet-ben, aki eszelősen lírai lesz,
amikor a kegyetlen életet már nem tudja elviselni. Itt van előttem a Hamlet, és
felfrissítem a memóriámat: micsoda képtelenséget énekelt Ophelia, amikor már nem
volt hajlandó értelmesen válaszolni azoknak, akik a hogyléte felől érdeklődnek.

Ophelia így énekel:

Hogy ismerem én meg

Hív szerelmed mástól? Pörge kalap-, botja-,
S fűzött sarujáról.
Meghalt, kimúlt ő, asszonyom;
Meghalt, kimúlt, bizony!
Fejtül neki zöld-hant gyepágy,
Lábtul egy kő vagyon.*

És így tovább, és így tovább.

Ruth, Európa milliónyi Opheliáinak egyike a második világháború után, elájult a
kocsimban.
Elvittem a Kaiserburgban, a császári várban berendezett húszágyas kórházba, amely
hivatalosan még nem is működött. A háborús bűnösök perével kapcsolatban álló
személyek számára létesítették. Főorvosa, Dr. Ben Shapiro, harvardi évfolyamtársam
volt, egyetemista korában szintén kommunista. Most az egészségügyi alakulat
alezredese volt. Az én időmben nem volt a Harvardon sok zsidó. Szigorúan
megszabták, méghozzá alacsony számban, hogy hány zsidót vesznek fel évente.
– Hát ez meg micsoda, Walter? – kérdezte tőlem Nürnberg-

"Arany János fordítása. 54ben. Karomban hoztam az

eszméletlen Ruth-ot. Nem volt nehezebb egy

zsebkendőnél.

– Egy lány – feleltem. – Lélegzik. Sok nyelvet beszél. Elájult. Ennyit tudok róla.
Dr. Shapirónak tétlen személyzet állt rendelkezésére: ápolónők, szakácsok,
technikusok, és így tovább, meg a legjobb étel és gyógyszer, amit a hadsereg csak
nyújthatott – hiszen idővel valószínűleg magas rangú személyiségek lesznek a
páciensei. Úgyhogy Ruth a bolygón elérhető legkitűnőbb ápolásban részesült,
méghozzá ingyen. Miért? Főként, azt hiszem, mert Shapiro is, én is a Harvardon
végeztünk.
Nagyjából egy év múlva, Ezerkilencszáz Negyvenhat október tizenötödikén, Ruth a
feleségem lett. A háborús bűnösök pere véget ért. Azon a napon, amikor
összeházasodtunk és amikor valószínűleg egyetlen gyermekünk is megfogant,
Hermann Göring birodalmi marsall kijátszotta a hóhért: ciánkálit nyelt.
 Ruth állapotának változása vitaminoknak, ásványi anyagoknak, fehérjéknek és
természetesen a gyengéd, szerető ápolásnak volt köszönhető. Alig három hetet töltött
a kórházban, és egészséges, szellemes bécsi intellektuel vált belőle. Szerződtettem
személyi tolmácsomnak, és mindenhova magammal vittem. Egy másik harvardi
ismerősöm révén – gyanús alak volt, ezredes Wiesbadenben, a gazdasági alakulatnál:
egész biztosan feketéző – megfelelő ruhatárat szereztem Ruth-nak, amelyért rejtelmes
módon soha senkinek sem kellett fizetnem. A gyapjúholmi Skóciából jött, a pamut
Egyiptomból – a selyem valószínűleg Kínából. A cipők franciák voltak – és háború
előttiek. Az egyik pár, emlékszem, alligátorbőr volt, hozzá való táskával. Csupa felbe-
csülhetetlen holmi, hiszen Európában – sőt: Amerikában – nem volt egyetlen üzlet,
amelyik hosszú évek óta akár csak hasonlót is kínálhatott volna. Mi több, valamennyi
méret éppen jó volt Ruth-nak. Ezeket a feketepiaci kincseket az irodámba szállították
kartondobozokban, amelyek feliratuk szerint a Királyi Kanadai Légierő tulajdonát
képező sokszorosítópapírt tartalmaztak. Két hallgatag fiatal civil szállította le a
ládákat egy hajdani Wehr-macht-mentőautón. Ruth becslése szerint az egyik belga
volt, a másik, akárcsak anyám, litván.
Köztisztviselő koromnak minden bizonnyal a legkorruptabb cselekedete volt, hogy
elfogadtam azt a holmit, életemnek pedig egyetlen korrupt cselekedete – egészen a
Watergate-ügyig. Szerelemből tettem.
Jóformán rögtön szerelmet vallottam Ruth-nak, mihelyt kikerült a kórházból és
nekem kezdett dolgozni. Kedves, mókás és megértő – de mindenekfölött pesszimista
módon válaszolt. Hitte – és meg kell mondanom, jogosan hitte –, hogy minden emberi
lény természettől gonosz, akár kínzó, akár áldozat, akár tétlen szemlélő. Csak
értelmetlen tragédiákat tudnak előidézni, mondta, hiszen megközelítőleg sem eléggé
értelmesek ahhoz, hogy véghezvigyék mindazt a jót, amit akarnak. Betegség vagyunk,
mondta, amely a világegyetemnek egyetlen kis salakdarabkáján fejlődött ki, de
elterjedhet.
– Hogy beszélhetsz szerelemről egy nőnek – kérdezte szerelmünk hajnalán –, aki úgy
érzi, az lenne a legjobb, ha soha többet senki se szülne, ha az emberfaj nem
folytatódna?
– Mert tudom, hogy igazából nem hiszed ezt – feleltem. – Ruth, hát nézd meg,
mennyire tele vagy élettel! – Ez igaz is volt. Minden egyes mozdulata, hangja
legalábbis véletlenül kacér volt – és mi más a kacérság, mint amellett szóló érv, hogy
az élet megy tovább, tovább, tovább?
Micsoda elbűvölő lény volt! Én vágtam zsebre a dicséretet azért, hogy milyen simán
megy minden. Hazám a Kiváló Szolgálatért érdeméremmel tüntetett ki, Franciaország
a Becsületrend lovagjává avatott. Nagy-Britanniától és a Szovjetuniótól köszönő és
dicsérő leveleket kaptam. De a csodákat Ruth művelte; ő tartott minden egyes
vendéget az elbűvölt megbocsátás állapotában, akármi is akadozott.
– Hogyan utálhatod az életet, amikor csupa élet vagy? – kérdeztem.
– Ha akarnám se lehetne gyerekem – válaszolta Ruth. – Ennyire vagyok csupa élet.

Ebben persze tévedett. Csak találgatott. Idővel szült egy fiút, egy igen kellemetlen
személyt, aki, mint már mondtam, jelenleg a New York Times könyvkritikusa.
Beszélgetésem Ruth-tal Nürnbergben folytatódott. A Szent Márta-templomban
voltunk, közel ahhoz a helyhez, ahol a sors annak idején összehozott bennünket. A
templom még nem működött rendeltetésszerűen. A tetejét helyreállították, de az egy-
kori rózsaablak helyén sátorlap volt. Az ablakot meg az oltárt, mesélte egy öreg
templomszolga, egyetlenegy angol bombázógép egyetlen bombája rombolta le.
Ünnepélyességéből ítélve ez is holmi vallásos csoda volt. Meg kell mondanom, ritkán
találkoztam olyan német férfival, akit elszomorított volna tulajdon hazájának
pusztulása. Mindegyik a rombolást végző akárminek a ballisztikájáról óhajtott
értekezni.
– Más is van az életben, nemcsak gyerekszülés, Ruth – mondtam.
– Ha volna gyerekem, szörnyeteg lenne – mondta ő. És így is történt.
– Ne törődj a gyerekekkel – mondtam. – Gondolj a születő új korszakra. A világ
végre-valahára megtanulta a leckét. Tízezer évi őrületnek és kapzsiságnak most és itt
írják az utolsó fejezetét – itt, Nürnbergben. Könyveket fognak írni róla. Filmeket
készítenek belőle. Ez a világtörténelem legfontosabb fordulópontja. – És ezt hittem is.
– Walter – mondta Ruth –, néha azt hiszem, hogy nyolcéves vagy.
– Az egyetlen lehetséges életkor olyan időben – mondtam –, amikor új korszak
születik.
Városszerte hatot ütöttek az órák. A nyilvános csengés-bongás kórusához új hang
csatlakozott. Igazából régi nürnbergi hang volt, de sem Ruth, sem én még sohasem
hallottuk. A Mánnleinlaufen-nek, a távoli Frauenkirche bizarr órájának mély bongása
volt. Az órát több mint négyszáz éve építették. Őseim, litvánok is, lengyelek is,
akkoriban Rettenetes Iván ellen harcoltak.

Az óra látható része hét robotból állt, amelyek hét tizennegyedik századbeli
választófejedelmet ábrázoltak. A nyolcadik robot körül keringtek, amely IV. Károly
német-római császárt ábrázolta, és azt az eseményt ünnepelték, amikor Károly
Ezerháromszáz Ötvenhatban kizárta a pápát a német uralkodók választásából. Az órát
is bombatalálat érte. Gépészetben jártas amerikai katonák a szabad idejükben
elkezdtek vele pepecselni, mihelyt elfoglalták a várost. A legtöbb német, akivel
beszéltem, annyira demoralizálódott, hogy az sem érdekelte, ha a Mánnleinlaufen
soha többet nem fog járni. De most mégis járt. Hála az amerikaiak ügyességének, a
választófejedelmek ismét keringtek IV. Károly körül.
– Hát – mondta Ruth, amikor elhalt 'a harangszó –, amikor majd ti,
nyolcesztendősök, megölitek itt Nürnbergben a Gonoszt, feltétlenül temessétek el a
keresztútnál, és verjetek egy karót a szívébe – mert különben még viszontlátjátok a
legközelebbi telihóóóóóóóóóóóóóóóódnál.

Ám rendíthetetlen optimizmusom diadalmaskodott. Ruth végre beleegyezett, hogy a

feleségem lesz, és megengedi, hogy megpróbáljam a világ legboldogabb asszonyává
tenni, mindama szörnyűségek ellenére, amelyek eddig történtek vele. Szűz volt, és
 igen kevés híján az voltam én is, harminchárom esztendősen – habár nagyjából eltelt
már a fele életem.
Ó, természetesen még Washingtonban voltak “szerelmi ügyeim" időnként, ezzel
vagy amazzal a nővel. Volt egy katonalány. Volt egy haditengerészeti ápolónő. Volt
egy gyorsírónő a Kereskedelmi Minisztérium gépíróirodájáról. Alapjában véve
azonban fanatikus szerzetes voltam, a háború, háború, háború szolgálatában. Sokan
voltak a magamfajták. Az életben semmi más még csak megközelítőleg sem fanatizál
annyira, mint a háború, háború, háború.
Nászajándékul egy általam rendelt fafaragást adtam Ruth-nak. Két, imára kulcsok
öreg kezet ábrázolt. Háromdimenziós másolata volt egy Albrecht Dürer-rajznak:
ennek a tizenhatodik századi művésznek a nürnbergi házát gyakran meglátogattuk
Ruth-tal szerelmünk hajnalán. Tudomásom szerint az én találmányom volt, hogy azt
a híres két kezet papírról áttetettem domborműre. Azóta milliószám gyártják az ilyen
kezeket, és a világ minden szuvenirboltjában a ködös agyú jámborság legkelendőbb
cikkei.
Házasságkötésünk után hamarosan áthelyeztek a németországi Wiesbadenbe,
Frankfurt-am-Main közelébe. Egy civil mérnökcsoport élére kerültem; lefoglalt
német műszaki dokumentumok valóságos hegyeit rostálták át: olyan találmányok,
gyártási eljárások és ipari titkok után kutattak, amelyeket az amerikai ipar esetleg
felhasználhat. Nem számított, hogy nem tudok se matematikát, se kémiát, se fizikát –
mint ahogyan az sem számított, amikor a Földművelésügyi Minisztériumba kerültem,
hogy soha életemben gazdaságnak még csak a közelébe sem mentem, még egy cserép
fokföldi ibolyát sem ápoltam az ablakpárkányon. Semmi sem volt, amit egy humán
műveltségű ember ne tudott volna ellenőrizni – legalábbis ezt hitték akkor szélté-
ben-hosszában.
Fiunk császármetszéssel jött a világra Wiesbadenben. Ben Shapiro, aki a házassági
tanúm volt, és akit szintén áthelyeztek Wiesbadenbe, segítette a világra a gyermeket.
Bent épp akkoriban léptették elő ezredessé. Néhány év múltán Joseph R. McCarthy
szenátor úgy találja majd, hogy az előléptetés sötét ügy volt, hiszen Shapiro
köztudottan kommunista volt a háború előtt. “Ki léptette elő Shapirót
Wiesbadenben?"– tudakolja majd McCarthy szenátor.
Fiunkat ifjabb Walter F. Starbucknak neveztük el. Nem is sejtettük, hogy ez a név
éppoly súlyos teher lesz majd a fiúnak, mint amilyen ifjabb Iskárióti Júdás volna.
Huszonegy éves korában törvényes orvoslást keres majd, és nevét Walter F. Stankie-
wiczre változtatja; ez a név jelenik meg a rovata fölött a New York Times-ban.
Természetesen Stankiewicz volt családunk levetett neve. És most kacagnom kell, mert
eszembe jutott valami, amit apám mesélt arról, amikor mint bevándorló megérkezett
az Ellis-szigetre. Tudtára adták, hogy a Stankiewicz név mindig kellemetlen
asszociációkkal társul amerikai fülben: mindenki azt hiszi majd róla, hogy büdös, még
akkor is, ha egész nap a fürdőkádban ül.
Visszatértem az Egyesült Államokba kis embercsaládommal, megint csak
Washingtonba, Ezerkilencszáz Negyvenkilenc őszén. Optimizmusomból tégla lett és
malter, faanyag és szögek. Megvettük életünk egyetlen házát, a kicsi téglaházikót a
marylandi Chevy Chase-ben. Ruth a kandallópárkányra tette az Albrecht Dürer-féle
imádkozó kezekről készült fafaragást. Két dolog késztette rá, hogy azt a házat akarja
megvásárolni, és nem mást, mondta Ruth. Az egyik : hogy tökéletes helyet kínált
annak a két kéznek. A másik egy göcsörtös vén fa volt, amely árnyékot vetett az
ajtónkhoz vezető ösvényre. Virágzó vadalmafa.
Vallásos volt Ruth? Nem. Családja szkeptikusan viseltetett az istenimádás minden
olyan formális megnyilvánulása iránt, amit a nácik zsidónak minősítettek. A család
tagjai nem minősítették magukat annak. Egyszer megkérdeztem Ruth-ot: a
koncentrációs táborban folyamodott-e valaha a vallás vigasztalásához?
– Nem – felelte Ruth. – Tudtam, hogy Isten soha még csak a közelébe se jönne ilyen
helynek. A nácik is tudták. Ettől voltak olyan kicsattanóan jókedvűek, ezért nem
féltek. Ez volt a nácik erőssége – mondta Ruth. – Jobban értették az Istent, mint bárki
más. Tudták, hogyan kell távol tartani.
Még mostanában is eltűnődöm egy pohárköszöntőn, amelyet Ruth mondott
valamelyik karácsony estén, talán Ezerkilencszáz Hetvennégyben. Én voltam az
egyetlen, aki hallotta – rajta kívül az egyetlen ember a házikóban. Fiunk még csak egy
karácsonyi üdvözletet sem küldött. A pohárköszöntő így hangzott, és véleményem
szerint Ruth éppoly logikusan elmondhatta volna azon a napon is, amikor
Nürnbergben találkoztunk:
– Emelem poharam a Mindenható Istenre, a város leglustább emberére.
Erős szavak.
Azám – és azén foltos vén két kezem olyan volt, mint az Albrecht Dürer-félék, ott az
összehajtogatott ágynemű fölött, ahogy börtönbeli priccsemen ültem, Georgiában, és
vártam, hogy újrakezdődjön a szabadság.
Nincstelen voltam.
Felszámoltam takarékbetétemet, pénzzé tettem életbiztosításomat, eladtam a
Volkswagenemet és a marylandi Chevy Chase-ben a házikómat, hogy fizethessek
haszontalan védőügyvédeimnek.
Ügyvédeim közölték, hogy még százhuszonhatezer dollárral tartozom nekik. Talán
igaz. Minden lehetséges.
Áruba bocsátható hírnevem nem volt. Én voltam a Watergate-ügy összeesküvői
között a legöregebb és a legjelentéktelenebb. Valószínűleg azért voltam annyira
érdektelen, mert oly kevés vesztenivalóm volt hatalomban és gazdagságban. A többi
összeesküvő úgyszólván a templomtorony tetejéről zuhant hasast. Letartóztatásomkor
én voltam az az ember, aki háromlábú sámlin kuksolt a kút fenekén. Más dolguk nem
is volt, csak lefűrészelni a sámli lábait.
Nem mintha érdekelt volna. Feleségem két héttel azelőtt halt meg, hogy elvittek, és a
fiam már nem állt velem szóba. De azért csak megbilincseltek. Az a szokás.
– Neve? – kérdezte a rendőr őrmester, aki felvette az adataimat.
Pimaszkodtam vele. Miért is ne? – Harry Houdini – válaszoltam.
Egy közeli kifutópálya csücskéről felszökött egy bombázógép, és foszlányokra
szaggatta az eget. Ez ment egész idő alatt. “Legalább már nem dohányzom" –
gondoltam.
Maga Nixon elnök is megjegyezte egyszer, hogy mennyit dohányzom. Nem sokkal
azután történt, hogy elszegődtem hozzá – Ezerkilencszáz Hetven tavaszán. Engem is
behívtak arra a rendkívüli értekezletre, amelyet a négy háborúellenes tüntető ügyében
hívtak össze, akiket a kenti állami egyetemen az ohiói nemzetőrök lőttek agyon.
Rajtam kívül még vagy negyvenen voltak az értekezleten. Nixon elnök ült az asztalfőn
az irdatlan tojásdad asztalnál, én az asztal végén. Ekkor láttam őt első ízben
személyesen egyszerű képviselő kora óta – húsz esztendeje. Mindaddig nem óhajtotta
látni különtanácsadóját ifjúsági ügyekben. A dolgok úgy alakultak, hogy soha többet
nem is akart látni.
Virgil Greathouse, a népjóléti, egészség- és oktatásügyi miniszter, valamint a hírek
szerint az elnök egyik legközelebbi barátja is ott volt. Azon a nápon kezdi majd meg
börtönbüntetését, amikor én a magamét befejezem. Spiro T. Agnew alelnök is ott volt.
Ő idő jártával nem vitatta a vesztegetési összegek elfogadásának és
jövedelemadó-csalásnak a vádját. Emil Larkin, az elnök leginkább bosszúszomjas
tanácsadója hírhedetten kíméletlen csahosa is ott volt. Idővel – amikor a vád
képviselői épp el akarják kapni az igazságszolgáltatás akadályozásáért és hamis
tanúzásért – Larkin majd felfedezi Jézus Krisztust mint az ő személyes Megváltóját.
Henry Kissinger is ott volt. Még csak ezután javasolta Hanoi szőnyegbombázását
karácsony napján. Richard M. Helms, a CIA igazgatója is ott volt. Később feddésben
részesítették, mert eskü alatt tett vallomásában hazudott a kongreszszusnak. H. R.
Haldeman és John D. Ehrlichman és Charles W. Colson és John M. Mitchell, a
főállamügyész is ott volt. Idővel őbelőlük is börtöntöltelék lesz.
Előzőleg egész éjjel fenn voltam; megszövegeztem és újraszövegeztem
javaslatomat, hogy mit mondjon az elnök a kenti állami egyetemen történt tragédiáról.
A nemzetőröknek, véltem, azonnal meg kell bocsátani, azután feddésben részesíteni,
majd elbocsátani őket a szervezet jóhíre érdekében. Az elnök ezután rendelje el
valamennyi polgári egység felülvizsgálatát annak megállapítására, hogy vajon az
ilyen katonaruhába bújtatott civileknek szabad-e éles töltényt adni a kezébe, amikor
fegyvertelen tömegeket kell megrendszabályozniuk. Az elnök nevezze tragédiának a
tragédiát, és ne is titkolja, hogy a szíve szakad belé. Rendeljen el egynapos vagy akár
egyhetes országos gyászt; a zászlókat engedjék mindenhol félárbocra. És ne csak
azokat gyászolják, akik a kenti állami egyetemen haltak meg, hanem minden
amerikait, aki meghalt vagy bármi módon, közvetlenül vagy közvetve,
megnyomorodott a vietnami háború révén. Természetesen az elnök legyen
szilárdabban eltökélt, mint valaha, hogy becsületesen végigküzdjük a háborút.
De nem kérdezték a véleményemet, és később sem tudtam senkit érdeklődésre bírni a
kezemben tartott papírok iránt.
Jelenlétemet csupán egyszer vették tudomásul, akkor is az elnök tréfájának céltáblája
voltam. Az értekezlet előrehaladtával idegességemben hamarosan három cigarettát
szívtam egyidejűleg, és éppen készültem rágyújtani a negyedikre.
A végén maga az elnök is észrevette az előttem égnek emelkedő füstoszlopot, és az
egész értekezletet megállította, és rám bámult. Emil Larkintól kellett megkérdeznie, ki
vagyok.
Akkor megjelent az arcán az a boldogtalan kis mosoly, amely félreérthetetlenül
jelezte, valahányszor szellemességre készült. Mindig olyan volt a szememben az a
mosoly, mint egy kalapács-csal szétzúzott rózsabimbó. Az elnök akkori tréfája volt az
egyetlen valóban szellemes megjegyzés, amit valaha is hallottam tőle. Talán ez az én
méltó helyem a történelemben – hogy Nixon egyetlen szellemes megjegyzésének
voltam a céltáblája.
– Felfüggesztjük az értekezletet – mondotta –, amíg az ifjúsági ügyek
különtanácsadója bemutatja nekünk, hogyan kell eloltani egy tábortüzet.
Általános derültség támadt.
Lent, a börtön hálótermében, ajtó nyílt és csapódott, és én azt gondoltam, végre jön
értem Clyde Carter. De aztán az, aki felfelé baktatott a lépcsőn, rágyújtott a “Vezess,
égi fény"-re, és én már tudtam, hogy Emil Larkin, Nixon elnök egykori csahosa kö-
zeledik. Nagy darab ember volt, guvadt szemű, lila szájú, hajdanában középcsatár
Michigan állam rögbicsapatában. Most kirúgott ügyvéd, és egész nap imádkozik
ahhoz, amit ő Jézus Krisztusnak hisz. Larkint egyébként nem küldték ki
munkacsapathoz, és ház körüli munkát sem adtak neki, azért, amit a kemény bör-
tönpadlón végzett imádkozásnak köszönhetett. Mindkét lába elnyomorodott:
térdízületi gyulladást kapott.
Megállt a lépcső tetején; a szeme könnyes volt.
– Ó, Starbuck testvér – mondta –, milyen komiszul fájt, és milyen áldottan fájt, amíg
felmásztam ezen a lépcsőn.
 – Nem csodálkozom – mondtam én.
– Krisztus azt mondta nekem – folytatta –: “Van még egy utolsó lehetőséged, hogy

megkérd Starbuck testvért: imádkozzon veled, és feledned kell a fájdalmat, amelynek

árán felmászol a lépcsőn – tudod-e, miért? Mert ezúttal Starbuck testvér meg fogja
hajlítani gőgös harvardi térdét, és imádkozik veted."
– Roppantul sajnálom, hogy csalódást kell okoznom Neki – mondtam én.
– Tettél-e valaha mást? – kérdezte Larkin. – Mert én magam szüntelenül ezt tettem:
nap mint nap csalódást okoztam Krisztusnak.
Nem szándékom bigott szemforgatónak ábrázolni ezt a nyáladzó szörnyet, nincs is
jogom hozzá. Annyira kitárult a vallás vigasztalásának, hogy belehülyült. Az én
időmben a Fehér Házban úgy reszkettem tőle, ahogy az őseim reszkethettek
Rettenetes Ivántól, most azonban kedvem szerint pimaszkodhattam vele.
Körülbelül annyira volt érzékeny a rajta csattanó tréfákra, sértegetésre, mint a falu
hülyéje.
Elmondhatom továbbá, hogy a mai szent napon Emil Larkin prédikációjának
aranyfedezete van. A PANAMORC-hoz tartozó cégem egyik teljes tulajdonú
leányvállalata, a Heartland vallási kiadó az ohiói Cincinnatiben, hat héttel ezelőtt
kihozta Larkin önéletrajzát, Testvér, imádkozz velem! címmel. Larkin szerzői jogdíja,
amely felmehet félmillió dollárra is, sőt többre, nem számítva a filmesítés és a
zsebkönyvkiadás jogát, az Üdvhadsereget illeti.
– Ki mondta meg, hol vagyok? – kérdeztem. Sajnáltam, hogy megtalált. Azt

reméltem, úgy szabadulhatok a börtönből, hogy nem kér meg, utoljára imádkozzam
vele.
– Clyde Carter – felelté.
Ez volt az a börtönőr, akire vártam, az Egyesült Államok elnökének
harmadunokatestvére.
– Hol a fenében marad? – kérdeztem.

Larkin elmondta, hogy a börtön egész személyzete izgalomban van, ugyanis Virgil
Greathouse, az egykori népjóléti, egészség- és oktatásügyi miniszter, az ország egyik
leggazdagabb embere, hirtelen elhatározta, hogy megkezdi büntetésének letöltését,
további fellebbezés nélkül, további halogatás nélkül. Nálánál magasabb rangú
személyt még aligha bíztak szövetségi börtön őrizetére.
Greathouse-t jobbára csak látásból ismertem – és persze hírből. Hírhedten kemény
fiú volt, alapítója és ma is főrészvényese a Greathouse és Smiley sajtócégnek, amely
arra specializálódott, hogy a lehető legkedvezőbben tolmácsolja a tevékenységét a
karibi és latin-amerikai diktatúráknak, bahamai játékkaszinóknak, libériai és panamai
tankhajóflottáknak, különböző CIA-szervezeteknek világszerte; olyan gengszterek
irányította ipari szervezeteknek, mint például a Csiszoló- és Ragasztóanyagipari
Munkások Nemzetközi Testvérülete és az Egyesült Tüzelőanyag Kereskedők;
nemzetközi tömörüléseknek, mint például a PANAMORC meg a Texasi Gyümölcs,
és így tovább, és így tovább.
66
Kopasz volt. Csüggött a pofazacskója. Homloka barázdált, akár a mosódeszka.
Kihűlt pipáját még akkor is a foga közt szorongatta, amikor ott ült a tanúk
emelvényén. Egy alkalommal olyan közel kerültem hozzá, hogy meghallottam, amint
a pipán zenél. Olyan volt, mint a madárcsicsergés. Hat esztendővel azután került a
Harvardra, hogy én végeztem, ott tehát sosem találkoztunk. A Fehér Házban
egyetlenegyszer találkoztunk szemtől szembe – azon az értekezleten, ahol bohócot
csináltam magamból, mert annyi cigarettára gyújtottam rá. Én csak egy kis egér
voltam a Fehér Ház kamrájából, már az ő szemével nézve. Egyetlenegyszer szólított
meg, mégpedig miután mind a kettőnket letartóztattak. A törvényszék folyosóján
találkoztunk véletlenül, mindegyikünk külön-külön a vádemelésre várt. Megtudta, ki
vagyok, és nyilván azt gondolta, tudok róla valamit, holott nem tudtam. Odadugta az
arcát az enyémhez, szeme villogott, pipája a foga között, és ezt a feledhetetlen ígéretet
tette:
– Csak egy szót szólsz rólam, faszikám, és mire kikerülsz a sittről, boldog leszel, ha
felvesznek vécépucolónak egy Port Said-i kupleráj ba.
E szózat után hallottam a pipájából a madárcsicsergést.
Greathouse egyébként kvéker volt – mint ahogyan persze Richard M. Nixon is az. Ez
nyilván különleges kapocs volt kettejük között, egyik oka annak, hogy egy darabig a
legjobb barátok voltak.
Emil Larkin presbiteriánus volt.
Én magam semmi sem voltam. Apámat Lengyelországban titokban katolikusnak
keresztelték, azt a vallást ugyanis akkoriban betiltották. Agnosztikusként nőtt fel.
Anyámat görögkeletinek keresztelték Litvániában, de Clevelandben áttért a római
katolikus hitre. Apám soha el nem ment vele a templomba. Engem magamat római
katolikusnak kereszteltek, de apám közönyösségére törekedtem, és tizenkét éves
koromban abbahagytam a templomba járást. Amikor felvételért folyamodtam a
Harvardra, az öreg McCone, aki baptista volt, azt tanácsolta, írassam be magamat
kongregacionalistának, amit meg is tettem.
A fiam, mint hallom, aktív unitárius. A felesége azt mondta nekem, hogy metodista,
de vasárnaponként az episzkopális templomban énekel, pénzért. Miért is ne?
És így tovább, és így tovább.
A presbiteriánus Emil Larkin és a kvéker Virgil Greathouse elválaszthatatlanok
voltak a régi szép időkben. Nemcsak a betörőseket dirigálták meg az illegális
lehallgatásokat meg az ellenfelek zaklatását az adóhivatal révén és így tovább, hanem
az úrvacsorákat is. Úgyhogy megkérdeztem Larkint, hogyan vélekedik a közeli
viszontlátásról.
– Virgil Greathouse nem inkább és nem kevésbé a testvérem, mint te, vagy akárki
más – felelte. – Megpróbálom megmenteni a pokoltól, éppúgy, ahogy most téged
próbállak megmenteni a pokoltól. – Ezután azt a szívet tépő mondatot idézte, amelyet
Máté evangélista szerint Krisztus mond majd ígérete szerint Isten személyében a
végítélet napján a bűnösöknek.
A mondat így hangzik :
– Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögnek és az ő
angyalainak készíttetett.
Ezek a szavak akkor is elborzasztottak, ma is elborzasztanak. Minden bizonnyal
ezekben rejlett az ihlet a keresztények hírhedett kegyetlenségére.
– Lehet, hogy Krisztus ezt mondta – közöltem Larkinnal –, de annyira különbözik
minden egyébtől, amit mondott, hogy óhatatlanul arra kell következtetnem: kissé
eszelős lehetett aznap.
Larkin hátralépett, és gunyoros csodálattal billentette félre a fejét.
– Láttam egypár kemény gyereket a magam idejében – mondta –, de te vagy

mindennek a teteje. Ahány barátod volt, mind magad ellen fordítottad, annyit
bukfenceztél az évek során, most pedig megsérted az utolsó személyt, aki még
hajlandó lenne segíteni rajtad – magát Jézus Krisztust.
Nem válaszoltam. Szívből óhajtottam, hogy takarodna már.
– Nevezd meg egyetlen megmaradt barátodat – mondta Larkin.

Dr. Ben Shapiro, a házassági tanúm, bizonyára a barátom marad, akármi történik – el
is jött volna értem a börtönbe a kocsiján, és hazavitt volna magával. De hát ez csak
érzelgős találgatás volt. Dr. Ben Shapiro réges-régen Izraelbe ment, és megölette
magát a hatnapos háborúban. Azt hallottam, Tel Avivban egy elemi iskolát neveztek
el róla.
– Csak egyet mondj – szívóskodott Emil Larkin.

– Bob Fender – mondtam én. Ő volt az egyetlen életfogytos a börtönben, az egyetlen

amerikai, akit hazaárulásért ítéltek el a koreai háború alatt. Doktor Fender volt,
ugyanis állatorvosi diplomával rendelkezett. Ő volt az anyagraktár vezetője, akitől ha-
marosan megkapom majd a civil ruhámat. Az anyagraktárban mindig zene szólt, mert
Fendernek engedélyezték, hogy egész nap játszhassa Edith Piaf, a francia chanteuse
lemezeit. Fender bizonyos hírnévre tett szert mint tudományos-fantasztikus művek
írója; különböző álnevek – közöttük “Frank X. Barlow" és “Kilgore Trout" – alatt
évente számos elbeszélést tesz közzé.
– Bob Fender mindenki barátja és senki barátja – mondta Larkin.
 – Clyde Carter a barátom – mondtam én.
– Kintiekről beszélek – közölte Larkin. – Ki vár rád odakint, hogy segítsen rajtad?
Senki. Még a tulajdon fiad sem.
– Majd meglátjuk – mondtam én.

– New Yorkba mégy? – kérdezte.

– Igen – feleltem.
– Miért New Yorkba? – tudakolta.
– Mert híres a vendégszeretetéről a baráttalan, nincstelen bevándorlók iránt, akik

milliomosok szeretnének lenni.

– A fiadtól fogsz segítséget kérni, habár nem is írt neked egész idő alatt, amíg
idebenn voltál? – kérdezte. Larkin volt az én épületemben a postatiszt, úgyhogy
mindent tudott a levelezésemről.
– Ha megtudja, hogy egy városban vagyok vele, az csak a véletlen műve lesz –
feleltem. Walter legutoljára az anyja temetésén beszélt velem a Chevy Chase-i kis
zsidó temetőben. Az én gondolatom volt, hogy ilyen helyen, ilyen társaságban
temessék el Ruth-ot – egy hirtelen magányossá vált öregember gondolata. Ruth azt
mondta volna, igen találóan, hogy őrült gondolat.
Ruth-ot sima fenyőfa ládában temették, amely százötvenhat dollárba került. A láda
tetejére egy ágat tettem, amelyet én törtem – nem vágtam – virágzó vadalmafánkról.
Egy rabbi mondott felette imát héberül, azon a nyelven, amelyet Ruth sosem tanult
meg, holott végtelen sok lehetősége lett volna rá a koncentrációs táborban.
Fiunk így szólt hozzám, mielőtt hátat fordított volna nekem és a nyitott sírnak, hogy
a várakozó taxihoz siessen:
– Sajnállak, de szeretni nem tudlak. Véleményem szerint ezt a szegény asszonyt te
ölted meg. Nem tudok többé úgy gondolni rád, mint az apámra, de még mint
rokonomra sem. Soha többé nem akarlak látni, nem akarok hallani rólad.
Erős szavak.
A börtönben mégis úgy álmodoztam New Yorkról, hogy vannak még ott régi
ismerőseim, ha nem is tudom megnevezni őket, akik álláshoz segíthetnek. Nehéz az
effajta álomtól megválni – hogy az embernek vannak barátai. Azok, akik a barátaim
maradnak, ha az életem egy kicsivel jobban alakul, főként New Yorkban lettek volna.
Azt képzeltem, ha mindennap Manhattan belvárosában kószálnék, a nyugati színházi
negyedtől keletre, az Egyesült Nemzetek székházáig, a déli közkönyvtártól az északi
Plaza Hotelig, valamennyi közbülső alapítvány és könyvkiadó és könyvkereskedés és
úri divatüzlet és úri klub és drága szálloda és vendéglő mellett, akkor biztosan
találkoznék valakivel, aki ismer, aki emlékszik rá, milyen jó ember voltam valaha, aki
nem viseltetik irántam különösebb megvetéssel – aki élne a befolyásával, hogy
szerezzen nekem valahol egy csaposi állást.
 Szégyentelenül könyörögnék neki, és az orra elé tartanám a bármixeri diplomámat.
Ha közeledne felém a fiam, így szólt az álmom, hátat fordítanék neki, amíg meg nem
győződtem róla, hogy elment.
– Nos – szólt Larkin –, Krisztus arra biztat, hogy ne mondjak le senkiről, de azt
hiszem, terólad mégis lemondok. Te csak ülsz ott, és bámulsz magad elé, beszélhetek
akármit.
– Bizony – feleltem én.
– Rajtad kívül még senkit se láttam, akinek az volt az ambíciója, hogy varjagos

turhony legyen.
A varjagos turhony köztudomásúlag olyan véglény, aki a torzszülöttek parádéján egy
ketrecben hever, mocskos szalmán, eleven csirkék fejét harapja le, ocsmány hangokat
hallat, és a felirat szerint vadállatok nevelték Borneó őserdejében. Olyan mélyre
süllyedt, amilyen mélyre emberi lény csak süllyedhet az amerikai társadalmi rendben,
kivéve végső nyughelyét a temető árkában.
Larkinból ekkor elkeseredésében kibújt egykori rosszindulata.
– Így hívott téged Chuck Colson a Fehér Házban: a varjagos turhony.

– Bizony – bólogattam.
– Nixon sohasem tisztelt téged – mondta Larkin. – Csak sajnált. Ezért adta neked azt
az állást.
– Tudom – mondtam erre én.
– Még csak be sem kellett volna járnod.
– Tudom – mondtam erre én.
– Ezért adott neked olyan irodát, aminek még ablaka se volt, és ahol nem volt rajtad
kívül senki – hogy végre felfogd, hogy még csak be se kell járnod!
– Azért én megpróbáltam hasznos munkát végezni – mondtam. – Remélem, a te
Krisztusod megbocsátja.
– Ha másra sem vagy képes, mint hogy gúnyt űzz Krisztusból, talán jobb, ha nem is

emlegeted – mondta Larkin.

– Kérlek – mondtam erre én. – Te hoztad szóba.
– Tudod, mikor lettél varjagos turhony?
Pontosan tudtam, életem mikor indult meg a lejtőn, mikor szegtem egyszer s
mindenkorra a szárnyam, mikor ébredtem rá, hogy nem szállok fel soha többé. Ez az
esemény volt az elképzelhető legkínosabb téma a számomra. A puszta gondolatát sem
tudtam elviselni, úgyhogy végül Larkin szemébe néztem, és azt mondtam neki:
– Az irgalom szent nevében, hagyd már békességben ezt a szegény öregembert.
Ujjongott.
– Az áldóját – végre áthatoltam Walter F. Starbuck vastag harvardi irháján!
Elevenedbe vágtam, igaz?
– Elevenembe vágtál – feleltem én.

– Most már végre jutunk valamire – mondta ő.

– Remélem, nem – mondtam én, és megint a falra bámultam.
– Rövidnadrágos kisfiú voltam a Michigan állambeli Petoskeyben, amikor először
hallottam a hangodat – mondta ő.
– Bizonyára – mondtam én.
– A rádióban hallottam. Az apám leültetett a kishúgommal együtt a rádió mellé, és
azt mondta, nagyon figyel jünk. “Nagyon figyeljetek – azt mondta. – Amit most
hallotok, abból történelem lesz."
Bizonyára Ezerkilencszáz Negyvenkilenc volt. Akkor tértem vissza Washingtonba
az én kis embercsaládommal. Épp akkor költöztünk be Chevy Chase-ben a mi kis
téglaházikónkba, a virágzó vadalmafával. Ősz volt. Hetyke kis almák nőttek a fán. Fe-
leségem, Ruth, almazselét akart főzni, mint minden esztendőben. Vajon honnan jött a
hangom, hogy a kis Emil Larkin Petoskeyben meghallotta? A képviselőház egyik
bizottsági terméből. Előttem egy vaskos csokor mikrofonnal épp kérdőre vontak, ki-
váltképpen égy Richard M. Nixon nevezetű fiatal kaliforniai képviselő, milyen
kapcsolataim voltak korábban kommunistákkal, és jelenleg mennyire vagyok lojális
az Egyesült Államokkal.
Ezerkilencszáz Negyvenkilenc: vajon a mai fiatalok kételkednek-e a szavamban, ha
rezzenéstelen arccal állítom, hogy a kongresszusi bizottságok akkoriban fák tetején
tartották gyűléseiket, mert a földön még a kardfogú tigris volt az úr? Dehogy. Winston
Churchill még élt. Joszif Sztálin még élt. Ezt adják össze. Harry S. Truman volt az
elnök. És a Belügyminisztérium felszólított, engem, a hajdani kommunistát, hogy
alakítsak és irányítsak
egy tudósokból és katonatisztekből álló harci különítményt. Feladata az volt, hogy
taktikát írjon elő földi csapatoknak abban az elkerülhetetlennek látszó esetben, ha kis
méretű atomfegyverek állnak rendelkezésre a harctéren.
A bizottság, kiváltképpen Mr. Nixon, afelől érdeklődött, hogy vajon az én politikai
múltammal rá lehet-e bízni valakire egy ilyen kényes munkát. Kiszolgáltatnám-e
taktikai terveinket a Szovjetuniónak? Megcinkelném-e a terveket, hogy ne legyenek
alkalmazhatók, hogy a Szovjetunióval folytatott bárminemű csatában biztosan a
Szovjetunió győzzön?
– Tudod, mit hallottam a rádióban? – kérdezte Emil Larkin.

– Nem tudom – feleltem kifejezéstelenül.

– Azt, hogy egy ember elköveti az egyetlen dolgot, amit soha senki meg nem

bocsáthat neki – teljesen mindegy, milyen a politikai beállítottsága. Elköveti az

egyetlen dolgot, amit még ő sem bocsáthat meg magának; hogy elárulja a legjobb
barátját.
Akkor nem tudtam mosolyogni ezen, ahogyan Larkin leírta, amit hallani vélt, és ma
sem tudok mosolyogni rajta – pedig nevetséges volt. Abszurd és agyalágyult
összefoglalása volt két esztendőre nyúló kongresszusi kihallgatásoknak és polgári
pereknek és végezetül bűnvádi eljárásnak. Mint rádiót hallgató kisfiú, csak egy csomó
unalmas szövegelést hallhatott, ami nem volt sokkal érdekesebb, mint a légköri
zörejek. Larkin csak felnőtt fejjel, a cowboy-filmekre alapozott erkölcsi kódex
birtokában határozhatta el, hogy tökéletes tisztasággal hallotta, amint egy ember
elárulja a legjobb barátját.
– Leland Clewes sohasem volt a legjobb barátom – mondtam. Igy hívták azt az
embert, akit tönkretett a tanúvallomásom, és akkoriban egy darabig együtt emlegették
a kettőnk nevét: “Starbuck és Clewes" – akárcsak “Lilbert és Sullivan"; vagy “Sacco
és Vanzetti"; vagy “Stan és Pan"; vagy “Leopold és Loeb".
Ma már nemigen hallok kettőnkről.
Clewes a Yale-re járt – kortársam volt. Oxfordban ismerkedtünk meg, ahol én
voltam a kormányosa ő meg az első evezőse a győztes csapatnak a henley-i regattán.
Én alacsony voltam.

Ő magas. Én még most is alacsony vagyok. Ő még most is magas. Egyidőben

kerültünk a Földművelésügyi Minisztériumba, két szomszédos kuckóba. Vasárnap
délelőttönként, ha az idő kedvezett, teniszeztünk. Zöldfülű ifjak voltunk, éretlen volt
az ítéletünk.
Egy darabig volt egy közös, használtan vett Ford Phaétonunk, és gyakran jártunk el
négyesben, a lányokkal, akiknek udvaroltunk. Phaéton Heliosznak, a napistennek
volt a fia. Egy szép napon kölcsönvette atyjának tüzes szekerét, és olyan óvatlanul
hajtotta, hogy Észak-Afrika egyes részeit sivataggá perzselte. Zeusz, hogy megóvja a
bolygót a pusztulástól, kénytelen volt Phaétont egy villámcsapással agyonütni. – Jól
tette – mondom én. Mi mást tehetett?
Barátságom Clewesszal azonban sosem volt mély, és akkor lett vége, amikor
elszedett tőlem egy lányt és elvette feleségül. A lány előkelő, régi New England-i
család tagja volt, övék volt többek között a massachusettsi Brocktonban a Wyatt
Óragyár. A lány bátyja szobatársam volt a Harvardon elsőéves koromban – így
ismerkedtünk meg. Egyike volt annak a négy nőnek, akit igazán szerettem. Sarah
Wyatt volt a lányneve.
Amikor akaratom ellenére tönkretettem Leland Clewest, már tíz esztendeje nem is
voltunk köszönőviszonyban. Neki meg Sarah-nak egyetlen gyermeke volt, egy lány,
három évvel idősebb a fiamnál. Clewes lett a Belügyminisztérium legfényesebb
meteorja, és általánosan azt tartották, hogy egy szép napon miniszter lesz, talán elnök
is. Nem volt Washingtonban jobbképű és elbűvölőbb férfi, mint Leland Clewes.
A következőképpen tettem tönkre: válaszul Nixon képviselő kérdésére eskü alatt
megneveztem többeket, akik tudottan kommunisták voltak a nagy gazdasági válság
idején, de a második világháborúban jeles hazafinak bizonyultak. A hősök e lajst-
romába belefoglaltam Leland Clewes nevét is. Akkor nem esett ezzel kapcsolatban
különösebb megjegyzés. Csak amikor késő délután hazaértem, akkor tudtam meg a
feleségemtől, aki hallgatott engem is meg a következő híradásokat is, ahányat csak
talált a rádióban, hogy Leland Clewest mindaddig soha semmiféle módon nem hozták
kapcsolatba a kommunizmussal.
Mire Ruth feltálalta a vacsorát -- akkoriban egy csomagolóládán ettünk, mert a
házikónk nem volt még berendezve –, a rádió már közvetíthette Leland Clewes
válaszát. Az első adódó alkalommal meg akart jelenni a kongresszus előtt, hogy eskü
alatt állítsa: sohasem volt kommunista, sohasem rokonszenvezett semmiféle
kommunista üggyel. Főnöke, a miniszter – ugyancsak yale-i diplomás – a rádió
közlése szerint azt mondta: Leland Clewes a leghazafiasabb amerikai, akit valaha is
ismert, és hogy lojalitását vitán felül bebizonyította a Szovjetunió képviselőivel
folytatott tárgyalásokon. A miniszter szerint Leland Clewes újra meg újra lefőzte a
kommunistákat.
A miniszter úgy vélekedett, hogy én bizonyára még most is kommunista vagyok, és
nyilván megbízóimtól kaptam azt a feladatot, hogy tegyem tönkre Leland Clewest.
Két szörnyű év múltán Leland Clewest elítélték hatrendbeli hamis tanúzásért. Ő volt
az első rabok egyike, aki büntetésének letöltését a Nagykorúak akkoriban létesült
Minimálisan Szigorított Szövetségi Büntetésvégrehajtó Intézetében kezdte meg, a
finletteri légierőbázis mellett – harmincöt mérföldre a georgiai Atlantától.
Kicsi a világ.
Kis híján húsz év elteltével Richard M. Nixonnak, aki időközben az Egyesült Államok
elnöke lett, hirtelen eszébe jutott, hogy vajon mi lehet velem. Nixonból persze aligha
lett volna elnök, ha annak idején nem tesz szert országos hírnévre, mint a hazug
Le-land Clewes leleplezője és lefülelője. Richard M. Nixon küldöttei úgy bukkantak
rám, amint – ahogyan már említettem – feleségemnek segédkeztem a lakásművészeti
boltban, amelyet a marylandi Chevy Chase-ben álló kicsiny téglaházikónkban veze-
tett.
Richard M. Nixon küldöttei révén állást ajánlott.
Milyen érzés töltött el? A büszkeség és a hasznosság érzése. Richard M. Nixon végül
mégsem csupán Richard M. Nixon. Egyben elnöke az Amerikai Egyesült
Államoknak, annak a nemzetnek, amelyet ismét szolgálni vágyom. El kellett volna
talán utasítanom – azzal az indokkal, hogy az akkori Amerika voltaképpen nem az én
kedvemre való Amerika?
Becsületbeli kötelességem lett volna kitartani amellett, hogy inkább tehetetlen
nyomorék akarok lenni Chevy Chase-ben? Dehogy.
És ekkor Clyde Carter, a börtönőr, akire már olyan rég vártam a priccsemen, végre
értem jött. Emil Larkin időközben feladta, és elsántikált. •
– Igazán sajnálom, Walter – mondta Clyde.

– Minden a legnagyobb rendben – mondtam én. – Nem sietek sehova, és félóránként

megy a busz. – Mivel senki sem jön értem, kénytelen leszek egy légierő-autóbuszon
bemenni Atlantába. Állhatok egész úton, gondoltam, mert a busz már zsúfoltan
érkezik a börtön megállójához.
Clyde tudta, hogy a fiam érzéketlen a szenvedéseim iránt. Tudta a börtönben
mindenki. Tudták azt is, hogy könyvkritikus. A raboknak mintegy a fele emlékiratokat
vagy kémregényeket 76vagy kulcsregényeket vagy mit irkált, úgyhogy sok szó esett
könyvkritikákról, kivált a New York Times szemléiről.
– Talán nem kellene ezt mondanom – szólt Clyde –, de a kedves fiadat le kellene
puffantani, amiért nem jön el az apukájáért. – Nem baj – mondtam én.
– Ezt mondod mindenre – panaszolta Clyde. – Akármiről van szó, azt mondod:
“Nem baj".
– Többnyire nem is baj – mondtam én.
– Caryl Chessmannek is ezek voltak az utolsó szavai – mondta Clyde. – Biztosan
neked is ezek lesznek az utolsó szavaid.
Caryl Chessmant emberrablás és nemi erőszak miatt ítélték el, de nem gyilkosság
miatt. Tizenkét évet töltött Kaliforniában a halálraítéltek cellájában. Maga írta meg
valamennyi kegyelmi kérvényét, négy nyelvet tanult meg, és két bestsellert írt, míg
végül berakták egy légmentes tartályba, ablakokkal, és ciángázt lélegeztettek vele.
És mint ahogy Clyde mondta, valóban ezek voltak az utolsó szavai: “Nem baj".
– Most pedig figyelj – mondta Clyde. – Bármikor állást kapsz fent New Yorkban, és
két év se telik bele, te leszel a tulaj. – Ezt csak a jó szíve mondatta vele, nem igazi
optimizmus. Clyde lelket akart önteni belém. – És há majd a tied lesz a legnépszerűbb
bár egész New Yorkban – folytatta –, talán eszedbe jut Clyde, és elküldesz érte.
Nemcsak a csapossághoz értek – a légkondicionáló berendezésedet is felszerelem.
Addigra már a záraidat is felszerelem.
Tudtam róla, hogy azt forgatja a fejében, beiratkozik az Illinoisi Tanintézet
lakatos-tanfolyamára. Úgy látszik, végre rászánta magát. – Szóval rászántad magad –
mondtam.
 – Rászántam magam - mondta ő. – Ma volt az első órám.
A börtön hagyományos, kétszintes katonai kaszárnyabarakkok mély négyszöge volt.
Clyde meg én átmentünk a közepén, a széles gyakorlótéren; én a karomon vittem az
ágyneműt. Itt gyakorlatoztak valamikor az ifjú gyalogosok, az ország színe-virága, itt
tanúsították buzgó vágyukat, hogy győznek vagy meghalnak.
Most én is egyenruhában szolgáltam hazámat, gondoltam : az elmúlt két év minden
egyes percében pontosan azt cselekedtem, amit megkövetelt a haza. Azt követelte,
hogy szenvedjek. Azt nem követelte, hogy meghaljak.
Némelyik ablakban arcok bukkantak fel – silány vén bűnösök, rossz a szívük, rossz a
tüdejük, rossz a májuk meg amit akartok. De a gyakorlótéren csak egyetlen figura volt
rajtam kívül. Óriási vászon szemeteszsákot húzott maga után, hosszú botja hegyes
végével meg papírokat szedegetett fel. Kicsi volt és öreg, akárcsak én. Amikor
meglátta, hogy közeledünk, közénk és az igazgatósági épület közé plántálta magát, és
botja hegyes végét rám szögezte, annak jeleként, hogy fontos mondanivalója van a
számomra. Dr. Carlo di Sanza volt, aki a nápolyi egyetemen szerzett jogi doktorátust.
Megkapta az amerikai állampolgárságot, jelenleg pedig a másodszori
börtönbüntetését töltötte, mert az állami postaszolgálat igénybevételével
kosztkamatcsalást követett el. Habzó szájú hazafi volt.
– Hazamegy? – kérdezte.

– Igen – mondtam én.

– Egy dolgot ne feledjen – mondta ő. – Akármit csinál magával ez az ország, akkor
is a világ legnagyszerűbb országa. Emlékezni fog erre?
– Igen, doktor úr .. . azt hiszem, igen – mondtam én.

– Ostoba, hogy kommunista volt – mondta ő.

– Régen volt – mondtam én.

– Kommunista országban nincsenek lehetőségek – mondta ő. – Miért akar olyan

országban élni, ahol nincsenek lehetőségek?

– Ifjúkori ballépés volt, doktor úr – mondtam én.
– Én Amerikában kétszer lettem milliomos – mondta Dr. Carlo di Sanza. – És
megint milliomos leszek.
– Bizonyos vagyok benne – mondtam én, és valóban bizonyos voltam benne.
Egyszerűen belefog a harmadik kosztkamatcsalásba, ugyanúgy, mint azelőtt: ostoba
embereknek irdatlan kamatot ajánl a pénzük forgatásáért. A pénz java részét megint
csak arra fogja használni, hogy palotákat és Rolls-Royce-okat és
78
motoros jachtokat meg ilyesmit vásároljon magának, de egy részét visszafizeti mint az
ígért magas kosztkamatot. Egyre többen és többen jönnek hozzá, mert hallottak róla a
kamatcsekkek jóllakatott bezsebelőitől, ő pedig arra használja a pénzüket, hogy újabb
és újabb kamatcsekkeket állítson ki – és így tovább, és így tovább.
Ma már meg vagyok róla győződve, hogy Dr. di Sanza ereje a végletes
ostobaságában rejlett. Azért volt annyira sikeres csaló, mert kétszeri lebukás után sem
értette meg, mi az elkerülhetetlenül végzetes a kosztkamatcsalásban.
– Boldoggá és gazdaggá tettem sokakat – mondta Dr. di Sanza. – Maga vajon
elmondhatja ezt magáról?
– Nem, doktor úr ... még nem – mondtam én. – De megpróbálkozhatom vele.

Ma már kezdetleges gazdasági ismereteim alapján fel kell tételeznem, hogy minden
sikeres kormányzat szükségképpen kosztkamatcsalás. Irdatlan kölcsönöket fogad el,
amelyeket sosem tud visszafizetni. Hogy magyarázhatnám meg másképp soknyelvű
unokáimnak, milyen volt az Egyesült Államok a harmincas években, amikor tőkései
és politikusai olyan sokak számára nem találtak módot, hogy akár a legfontosabb
szükségletekre, élelemre, ruhára, tüzelőre valót megkeressék? Cipőt szerezni maga
volt a pokol!
És akkor – hipp-hopp! – ott termettek a tegnapi szegények a tiszti klubokban,
gyönyörűen kiöltözve, és rendelték a vesepecsenyét meg a pezsgőt. Ott termettek a
tegnapi szegények a sorkatonaklubokban, egyenruhába bújtatva, és rendelték a fa-
sírtot meg a sört. Annak, aki két esztendeje még kartonpapírral foldozta ki a cipője
talpát, egyszerre csak dzsipje volt vagy teherautója vagy repülőgépe vagy hajója és
korlátlan mennyiségű benzinje és muníciója. Kapott szemüveget, kapott
hidat-koronát, ha szüksége volt rá, kapott oltást minden elképzelhető betegség ellen.
Lett légyen akárhol ezen a bolygón, megtalálták a módját, hogy hálaadás ünnepén és
karácsonykor eljuttassák hozzá a pulykasültjét meg az áfonyamártását.
Mert mi történt?
Mi más történhetett, mint kosztkamatcsalás?
Amikor Dr. Carlo di Sanza oldalt lépett, és utat engedett Clyde-nak meg nekem,
Clyde átkozni kezdte magát, amiért olyan szűk látókörű.
– Csapos, szerelő, lakatos, börtönőr! Mi bajom van nekem, hogy csak ilyen
kisstílűen tudok gondolkodni?
Mesélt régi ismeretségéről úri bűnözőkkel, és elmondta egyik következtetését: –
Sikeres emberek ebben az országban nem gondolkodnak kicsiben.
– Sikeres? – kérdeztem hitetlenül. – Az ég szerelmére, elítélt bűnözőkről beszélsz!
– Jó, jó – mondta ő –, de legtöbbjüknek rengeteg a pénze, amit jól eldugott

valahova. És ha nem, akkor is érti a módját, hogyan dobjon össze egy rakást.
Mindenki prímán boldogul, mihelyt kikerül innen.
– Tekints engem meglepő kivételnek – mondtam én. – Házasságunk során szinte
végig a feleségem tartott el.
– Neked is volt egyszer egymillió dollárod – mondta Clyde. – Én sose fogok
egymillió dollárt látni, ha egymillió évig élek, akkor sem.
A Watergate-ügyben elkövetett bűnöm corpus delicti-jéről beszélt: ódivatú
hajókoffer volt, benne egymillió dollár jelöletlen, használt húszdollárosokban.
Illegális választási kenőpénz volt. Akkor kellett elrejteni, amikor az FBI és a
Különleges Államügyészi Hivatal emberei elhatározták, hogy megvizsgálják a Fehér
Ház páncélszekrényeit. Az én obskurus alagsori irodámban vélték megtalálni a
legígéretesebb rejtekhelyet. Beleegyeztem.
Akkoriban halt meg a feleségem.
És a hajóbőröndöt megtalálták. Értem jött a rendőrség. Ismertem az embereket, akik
az irodámba hozták a hajóbőröndöt, és tudtam, kinek az utasítására cselekedtek.
Csupa magas rangú ember volt; némelyikük mint közönséges tróger dolgozott. Nem
mondtam meg sem a bíróságnak, sem a tulajdon ügyvédemnek, sem másnak, hogy kik
voltak. Így kerültem hát börtönbe egy időre.
Ennyit megtanultam Leland Clewesszal közös szerencsétlenségemből: undorító
dolog egy másik szerencsétlen, ostoba fajankót börtönbe küldeni. Mi sem teheti
alpáribbá és közönségesebbé az életet mindörökre, mint az eskü alatt tett tanúvallo-
más.
Azonkívül: épp akkor halt meg a feleségem. Mit érdekelt, hogy mi történik velem.
Élőhalott voltam.
Még most sem vagyok hajlandó nevén nevezni a két gazembert, a hajókofferral.
Nem számít.
Nem titkolhatom azonban az amerikai történetírás elől, mit kérdezett az egyik
gazember, mikor a hajókoffert lerakták az irodámban. A következőt:
Ki volt az a fasz, aki kiötölte, hogy ezt a szart idehozzuk a Fehér Házba?
– A magadfajták – mondta Clyde Carter – állandóan dollármilliók környékén találják
magukat. Ha én a Harvardra járok, tán én is úgy volnék.
Zenét hallottunk. Közeledtünk a raktárhoz: onnan hallatszott, lemezről. Edith Piaf
énekelte, hogy “Non, je ne regrette rien". Ez pei ze annyit jelent, hogy “Nem bánok
semmit sem".
Épp akkor volt vége a dalnak, amikor Clyde meg én beléptünk a raktárba, és Dr.
Robert Fender, a raktárvezető és életfogytos, szenvedélyesen elmondhatta, mennyire
egyetért a dallal. – Non! – kiáltotta fogcsikorgatva, és a szeme szikrát szórt. – /e ne
regrette rien! Rien!
Mint már mondtam, állatorvos volt, és az egyetlen amerikai, akit hazaárulásért
ítéltek el a koreai háború alatt. Tettéért főbe is lőhették volna, ugyanis az Egyesült
Államok hadseregének főhadnagya volt, Japánban szolgált, és a Koreában harcoló
csapatokhoz küldött hússzállítmányokat ellenőrizte. A hadbíróság kegyelemből
életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte; ideiglenes szabadon bocsátásért nem
folyamodhatott.
Ez az amerikai áruló nagyon hasonlított egy nagy amerikai 81
hőshöz, Charles Augustus Lindbergh-hez. Magas volt és nagy csontú. Skandináv vér
folyt az ereiben. Parasztgyerek volt. Meglehetősen folyékonyan beszélt egy bizonyos
nyafka francia nyelvet, mert olyan régóta hallgatta Edith Piafot. Voltaképpen a bör-
tönön kívül nem is igen volt máshol, csak az Iowa állambeli Amesben, és Osakában,
Japánban. Annyira félszeg volt nők társaságában, mesélte egyszer, hogy szűzen került
Osakába. Aztán éktelen nagy szerelembe esett egy bárénekesnővel, aki japánnak adta
ki magát és szó szerint utánozta Edith Piaf lemezeit. A hölgy azonkívül észak-koreai
kém volt.
– Drága barátom, drága Walter Starbuck – mondta Dr. Fen-der –, hát hogy telt eddig
a mai napod?
Elmondtam hát neki, hogyan ültem a priccsen, és hogy mindig az a nóta ment a
fejemben, Sallyről, aki kinn a kertben salakot szitál.
Nevetett. Azóta már beleírt engem is meg az esetet is egy tudományos-fantasztikus
elbeszélésbe, amelyet – büszkén elmondhatom – épp ebben a hónapban közöl a
Playboy, szintén PANAMORC-kiadvány. Szerzője, úgymond, egy bizonyos Frank X.
Barlow. Az elbeszélés egy volt bíróról szól, a Vicuna bolygón, két és fél tejútnyira a
földtől. A bíró kénytelen volt elhagyni a testét, és a lelke az űrben száll; lakható
bolygót és elfoglalható új testet keres. Felfedezi, hogy a világegyetem gyakorlatilag
élettelen, de nagy sokára a földre érkezik, és leszáll a finletteri légierőbázis
sorkatonáinak parkolóhelyén – harmincöt mérföldnyire a georgiai Atlantától.
Tetszése szerint bármilyen testbe beköltözhet a fülén át, aztán abban a testben
jöhet-mehet tovább. Olyan testet szeretne, amelyikben némi társadalmi életben le-
hetne része. A testetlen léleknek az elbeszélés szerint nincs társadalmi élete, mivel
senki sem látja, senkit meg nem érinthet, és hangot sem adhat.
A bíró azt hiszi, hogy ha a test vagy annak sorsa nem felel meg az ízlésének, tetszése
szerint bármikor elhagyhatja. Álmában sem gondol rá, hogy a földiek, illetve a
vicunaiak speciális alkata révén mihelyt beleszáll egy testbe, onnan aztán ki nem
jöhet, míg a világ világ. Az elbeszélés magába foglal egy kis értekezést a földön
egykor ismeretes ragasztóanyagokról, és közli, hogy ezek közül az a legerősebb,
amelyikkel az érett kacsakagyló tapad sziklákhoz vagy hajókhoz vagy cölöpökhöz
vagy akármihez.
“Zsenge korában – írja Frank X. Barlow személyében Dr. Fen-der – a tapadókagyló
oda sodródik vagy kúszik, ahová éppen szeretne, vagyis bárhová a hét tengerben s
azok édesvízzel kevert folyótorkolataiban. Felsőtestét kúp alakú páncél borítja. Pi-
rinyó lábikója úgy lógázik a kúpról, mint a csengettyűről a nyelve.
Ám a gyermekkor végeztével minden kacsakagylónál eljön az az idő, amikor a kúp
pereme ragasztót választ k, és mindörökre odaragad ahhoz, amit legközelebb
történetesen megérint. Úgyhogy nem tekinthető pusztán formális felszólításnak, ha a
földön valaki azt mondja egy serdülő kacsakagylónak, vagy egy hontalan vicunai
léleknek: – Tedd le magad, barátom."
A mesebeli vicunai bíró elmondja, hogy szülőbolygójának népe is ismeri a “helló", a
“viszontlátásra", a “kérem" és a “köszönöm" fogalmát. Csak éppen így mondják:
“csingiling". Odahaza a Vicunán, meséli, honfitársai úgy vetik le és öltik magukra a
testüket, mint a földiek a ruhájukat. Amikor kilépnek a testükből, súlytalanok,
áttetszőek, megannyi néma tudat és érzékelés. A Vicunán nincsenek hangszerek,
meséli, mert ott valamennyi testetlenül lebegő élőlény maga is muzsika.
Bővelkednének klarinétokban, hárfákban, zongorákban meg a többiben, ha volna
megfelelő gépezet a szellő szárnyán lebegő lelkek durva utánzatának előállítására.
Csakhogy a Vicunán kifogytak az időből, meséli a bíró.
A bolygó szerencsétlenségére tudósai megtalálták a módját,hogyan vonjanak ki időt a
termőtalajból meg azóceánokból meg alégkörből – hogy abból nyerjék házaik
tüzelőjét, motorcsónakjaik üzemanyagát, vetésük műtrágyáját; hogy azt egyék; hogy
abból készítsenek ruhát; és így tovább. Időt szolgáltak fel minden étkezésnél, idővel
etették ölebeiket, bizonyítandó, hogy ők milyen gazdagok és milyen okosak.
Hatalmas időcubákokat hagytak feledésbe rohadni a túlcsorduló szemétvödrökben. –
A Vicunán – meséli a bíró – úgy éltünk, mintha nem lett volna holnap.
Az idő honfiúi örömtüzei voltak a legkomiszabbak, meséli. Kisgyermek korában a
szülei magasra emelték, ő meg boldogan turbékolt és gurgulázott, mikor millió évi
jövendővel gyújtottak fáklyát a királynő születésnapján. Mire azonban a bíró ötven-
éves lett, már csak néhány hét maradt a jövőből. Úton-útfélen nagy lyukak tátongtak a
valóságon. A falakon csak úgy keresztül lehetett sétálni. Gödrök támadtak az üres
telkeken, ahol a gyerekek játszottak, és a gyerekek belepotyogtak.
Úgyhogy a vicunaiak fogták magukat, kibújtak a testükből, és kivitorláztak az űrbe.
– Csingiling – mondták a Vicusának.
Az időrendi visszásságok meg a gravitációs zivatarok meg a mágneses örvények
szétszaggatták az űrben a vicunai családokat, hangzik a mese, és szanaszét szórták
valamennyit. A bírónak sikerül egy darabig együtt maradnia egykor szépséges leá-
nyával. Persze már nem szépséges, hiszen nincs teste. A lány végül feladja a harcot,
mert ahány bolygóhoz vagy holdhoz érnek, mind élettelen. Apja nem tudja
visszatartani, és tehetetlenül nézi, amint leánya bebújik egy szikla hasadékán, és a
szikla lelke lesz. A sors iróniája, hogy ezt épp a föld holdján teszi, mikor a
legnyüzsgőbb bolygó ott van alig kétszázharminckilencezer mérföldnyire.
Mielőtt azonban a bíró földet érne a légierőbázison, összeáll egy csapat
hollókeselyűvel. Velük kering, velük lebeg, és kis híja, hogy bele nem bújik
egyiküknek a fülébe. Amennyit tud a föld társadalmi rendjéről, ezek a dögevők
lehetnek akár az uralkodó osztály tagjai is.
Úgy találja, hogy a légierőbázis központjában túlságosan zajlik az élet, az ő ízléséhez
képest nagyon is felszínesen. Felszáll megint, és talál is egy csöndesebb
épületcsoportot, amelyet filozófusok elmélkedő központjának vél. Hogyan is
ismerhetné fel benne az értelmiségi bűnözők minimálisan szigorított
büntetésvégrehajtó intézetét? Odahaza, a Vicunán, nem volt efféle intézmény.
Odahaza a Vicunán, meséli, az elítélt értelmiségi bűnözőknek, akik visszaéltek a
beléjük vetett bizalommal, betömik a fülét, hogy a lelkük ki ne szabadulhasson.
Akkor aztán ürülékkel feltöltött mesterséges tavakba merítik őket – nyakig. Akkor
aztán a helyettes rendőrbírók nagy teljesítményű motorcsónakkal nekihajtanak a
fejüknek.
Ő maga, a bíró, meséli, százával ítélte ilyen büntetésre a bűnözőket, és azok kivétel
nélkül mindig ellenkeztek, mondván: nem szegték meg a törvényt, legfeljebb a
szellemét sértették meg, azt is csak éppen egy picikét. Mielőtt elítélte őket, mindig
éjjeliedényt húzott a fejére, hogy messzehangzóbbak és félelmetesebbek legyenek a
szavai, majd elmondotta a formulát:
– Fiacskáim, nemcsak a törvény szellemét kapjátok. Megkapjátok ezúttal
testestül-lelkestül.
Azután, meséli a bíró, behallatszott, amint a törvényszék melletti tavon bemelegítik
a helyettesek a motorcsónakjukat: – Vruuuum-a, vruuuum-a,
va-va-va-ruuuuuuuuuuuuuuuuuum! Dr. Bob Fender elbeszélésében a bíró azon töri a
fejét, hogy az elmélkedő-központban vajon melyik filozófus a legbölcsebb és a
legelégedettebb. Végül úgy dönt, hogy az a kis öregember, aki az emeleti
hálóteremben ül egy priccsen. A kis öregember láthatólag annyira el van ragadtatva
önnön gondolataitól, hogy minduntalan hármat tapsol.
Így tehát a bíró berepül a kis öregember fülébe, és úgy odaragad mindörökre, mint –
az elbeszélés szavaival élve – “a műanyagragasztó a habszivacshoz". És mi mást hall
a kis öregember fejében, mint ezt:

Sally kinn a kertben

salakot szitálva fölemelte lábát
s fingott egy hatalmasat
És így tovább.
Igazán érdekes elbeszélés. A lányt, aki egy holdbéli szikla lelke lett, végül
megmentik, és így tovább. Szerintem mégis messze túlszárnyalja az az igaz történet,
hogy hogyan lett a szerzője hazaáruló Osakában. Bob Fender az amerikai tisztek
kedvelt éjszakai szórakozóhelyén, úgy hat méter távolságról beleszeretett az
észak-koreai ügynökbe, az Edith Piaf-imitátorba. Sose merészkedett közelebb, nem
küldött se virágot, se levelet, csak ott ült minden áldott este, és bámulta messziről.
Mindig egyedül volt. és általában ő volt a legnagyobb darab férfi az egész klubban,
úgyhogy az énekesnő, akinek a művészneve egyszerűen “Izumi" volt, megkérdezett
néhány amerikait, vajon Fender kicsoda-micsoda.
Fender szűzies húsellenőr volt, de a tiszttársai viccből azt mondták Izuminak,
Fender azért olyan magányos és komor,
mert végtelenül titkos és fontos munkát végez. Egy elit egységnek a parancsnoka,
amelyik atombombákat őriz. Ha kérdezősködne a munkája felől, mondták Izuminak,
azt felelné, hogy húsellenőr.
Izumi erre menten nekiállt, hogy megdolgozza. Kérés nélkül az asztalához
telepedett. Belenyúlt az ingébe, csiklandozta a mellbimbóját, meg miegymás. Közölte
Fenderrel, hogy imádja a nagy darab, hallgatag férfiakat, és a többi amerikai mind
tűrhetetlenül sokat locsog. Könyörgött neki, hogy vigye magával, mikor a klub éjjel
kettőkor bezár. Persze, arra volt kíváncsi, hol dugdossák az atombombákat.
Történetesen egy szál atombomba nem volt Japánban. Repülőgép-anyahajókon
voltak, Okinawán voltak, és így tovább. Az est hátralévő részében Izumi egyenesen
Fendernek énekelt, és senki másnak. Ő meg kis híján elalélt örömében és zavarában.
Kint várt a dzsipje.
Hajnali kettőkor Izumi beszállt a dzsipbe és közölte, nemcsak azt szeretné látni, hol
lakik az ő amerikai óriása, de azt is, hogy hol dolgozik. Mi sem könnyebb ennél,
mondta Fender, mivelhogy ugyanott lakik, ahol dolgozik. Elvitte Izumit az Egyesült
Államok új osakai katonai hadbiztossági dokkjához, amelynek a közepén jókora
raktár húzódott. Az egyik végében irodák voltak. A másik végében a mindenkori
bennlakó állatorvos kétszobás lakása. Közbül pedig jókora mélyhűtőrekeszek, tele
állati tetemekkel, amelyeket Fender már megvizsgált vagy meg fog vizsgálni. A
szárazföld felőli oldalon kerítés volt, és a kapuban őr állt; mint ahogy azonban a
hadbírósági tárgyaláson kiderült, laza volt a fegyelem. Az őr úgy vélte, neki csak arra
kell vigyázni, hogy senki se lopkodjon fél marhákat.
Az őr tehát, akit a hadbíróság idővel felmentett, csak intett Dr. Fender dzsipjének,
hogy kerüljön beljebb. Nem vette észre, hogy egy illetéktelen személy fekszik a kocsi
padlóján.
Izumi megkérte, hadd nézzen be néhány mélyhűtőkamrába, Bob pedig boldogan
megmutatta. Mire elértek a lakására, a dokk külső végében, Izumi már tudta, hogy
Bob csakugyan egyszerű húsellenőr.
– De olyan kedves volt – mesélte nekem egyszer Fender –, és én is olyan kedves
voltam, ha szabad ezt mondanom, hogy mégis ott maradt éjszakára. Engem persze
kitelt a hideg, mert még sohasem voltam nővel. De aztán azt mondtam magamnak:
“Nyugalom. Csigavér. Mindig jól tudtál bánni mindenféle állattal, jóformán
születésed pillanatától. Egyet ne feledj: ez is csak egy szép kis állat."
Mint ahogy Fender hadbírósági tárgyalásán kiderült: ő meg az állategészségügyi
hadtest többi tagja külsőleg olyan volt, mint a katonák, csak éppen nem képezték ki
őket katonai gondolkodásra. Szükségtelennek látszott, hiszen nem csináltak mást,
csak a húst ellenőrizték. Kiderült, hogy a legutóbb harci cselekményekbe keveredett
állatorvos a polgárháborúban esett el, Custer tábornok seregében. Volt azonkívül a
hadseregben egy olyan tendencia, hogy elkényeztessék az állatorvosokat – nagyon
nehéz volt ugyanis állatorvost szerezni. Odakint vagyonra tettek szert – kiváltképp
nagyvárosokban, ahol a mások kedvenc állatkáinak viselték a gondját. Ezért adtak
Fendernek olyan kellemes, különálló lakást a dokk végében. Húst ellenőrzött.
Közben pedig senki sem gondolt arra, hogy őt ellenőrizze.
– Ha ellenőrizték volna a lakásomat – mondta nekem Fender
–, egy árva porszemet se találnak. – Megtalálták volna azonban szerinte “Osaka egyik

legjobb magángyűjteményét japán kerámiából és selymekből". Megőrült minden

japán holmi rafináltságától és finomságától. Bizonyára ezzel a művészetmániával
igyekezett mentegetni egyebek között a maga óriási és – szerinte
– rút és hasznavehetetlen kezét-lábát-mindenét.
– Izumi szüntelenül ide-oda nézett, rám, aztán a sok szép holmira a polcokon, a
falon, a pohárszéken, a fiókokban – mesélte egyszer. – Ha láttad volna, hogy
megváltozott az arckifejezése, te is csak azt mondtad volna, amit én mondok, ha
elbizakodottan hangzik is: belém szeretett.
Másnap reggelit készített, csupa japán eszközzel, habár a reggeli maga amerikai volt
– szalonnás rántotta. Izumi ott maradt összegömbölyödve az ágyban, míg Fender
főzött. Egy fiatal őzre
88
emlékeztette, egy őzsutára, amit ő nevelt fel kamaszkorában. Nem volt új gondolat.
Egész éjjel annak az őzsutának viselte a gondját. Fender bekapcsolta a rádiót, ami a
fegyveres erők hullámhosszára volt beállítva. Zenét várt. Helyette híreket hallott. A
legnagyobb újság az volt, hogy a kora hajnali órákban felgöngyölítettek Osakában egy
észak-koreai kémszervezetet. Rádióadójukat megtalálták. A szervezetnek egyetlen
tagja van még szökésben, egy magát Izuminak nevező nő.
Fender, tulajdon beszámolója szerint, ekkor már ,,...váltott világmindenségbe
lépett". Sokkal otthonosabban érezte magát az újban, mint a régiben, egyszerűen azért,
mert összeállt egy nővel, és elhatározta, hogy többé vissza sem tér a régibe. Izumi
elmondta, hogy a kommunista ügy híve, de ez egyáltalán nem úgy hangzott, mintha az
ellenség beszélne. – Egyszerű józan ész volt egy váltott világmindenségbeli jó ember
szájából – mesélte Fender.
Tizenegy napig bújtatta és etette a nőt, de vigyázott, hogy közben el ne hanyagolja a
kötelességét. A tizenkettedik napon, tájékozatlanságában, ártatlanságában,
megkérdezte egy marhahúst kirakodó új-zélandi hajó egyik matrózát: hajlandó
volna-e ezer dollárért felvenni a hajóra egy fiatal nőt és elvinni Japánból. A matróz ezt
jelentette kapitányának, az meg továbbította az értesülést az amerikai hatóságoknak.
Fendert és Izumit azonnal letartóztatták, elkülönítették, és soha többet nem
találkoztak.
 Fender sohasem tudta meg, mi történt a nővel. Eltűnt. A leghihetőbb híresztelés az
volt, hogy illegálisan kiszolgáltatták dél-koreai ügynököknek, azok elvitték Szöulba –
ott pedig tárgyalás nélkül agyonlőtték.
Fender nem bánt meg semmit sem.
Most pedig felemelte civil ruhám, a Brooks fivérektől való szürke, hajszálcsíkos
öltöny nadrágját, és elébem tartotta. Megkérdezte, emlékszem-e arra a nagy égetett
lyukra a slicc alatt.
– Emlékszem – mondtam én.
– Keresd meg – mondta ő.

Nem találtam. És a többi lyukat sem találtam. Fender a maga költségén elküldte az
öltönyt egy atlantai műstoppolóhoz. – Ez az én búcsúajándékom, kedves Walter –
mondta.
Jóformán mindenki kap Fendertől búcsúajándékot. Mást nemigen tud kezdeni a
tudományos-fantasztikus elbeszéléseiért kapott pénzzel. De az öltönyöm megjavítása
volt messze a legszemélyesebb és legfigyelmesebb ajándék, amiről csak hallottam.
Elszorult a torkom. Sírni tudtam volna. Meg is mondtam Fendernek.
Mielőtt válaszolhatott volna, az épület elülső részében levő irodákból kiabálás,
lábdobogás hallatszott. Ezeknek az irodáknak az ablaka a kinti négysávos autópályára
néz. Azt hittük, hogy megérkezett Virgil Greathouse, a volt népjóléti, egészség-és
oktatásügyi miniszter. Vaklárma volt.
Clyde Carter és Dr. Fender kifutott a fogadótérre, hogy ők is lássák. A börtönben
nem voltak zárt ajtók. Fender el is szökhetett volna, ha akar. Clyde-nak nem volt
fegyvere; a többi börtönőrnek sem. Ha Fender kitör, valaki talán megpróbálja útját
állni; de kétlem. A börtön huszonhat éves történetében ez lett volna az első szökési
kísérlet, és senki sem tudta volna pontosan, hogy mihez is kezdjen.
Nem voltam kíváncsi Virgil Greathouse érkezésére. Az ő érkezése is, akárcsak
minden új rabé, egyfajta nyilvános kivégzés lesz. Nem akartam végignézni, amint
akár ő, akár más, embernél kevesebbé lesz. Egyedül voltam hát a raktárban. Hálás
voltam ezért a véletlen magányért. Éltem a lehetőséggel. Végrehajtottam életemnek
talán a legtrágárabbul intim testi cselekedetét. Megszültem egy megtört, nyűgös kis
vénembert, méghozzá a következőképpen: felvettem civil ruhámat.
Fehér vászon alsónadrágot, hosszú szárú, bordázott fekete zoknit a Chevy Chase-i
Halihó Úridivatüzletből. Fehér Nyíl-inget a washingtoni Garfinckel áruházból.
Öltönyt, valamint az ezred színeiben tartott nyakkendőt és fekete cipőt a New York-i
Brooks fivérektől. Mind a két cipőnek elszakadt a cipőfűzője, és össze volt csomózva.
Fender nyilván nem nézte meg alaposabban, különben új fűzőt tett volna a cipőbe.
A nyakkendő volt a legkorosabb régiség. Még a második világháborúban szolgált.
Ezt adják össze. Egy angol, akivel a partraszállás orvosi-egészségügyi ellátásának
tervezetén dolgoztam, azt mondta, a nyakkendőmről bárki láthatja, hogy a királyi
walesi lövészezred tisztje vagyok.
– Az első világháborúban a Som me-nál vívott második csatában eltöröltek
benneteket a föld színéről – közölte –, most pedig, ebben a mostani cirkuszban,
megint eltöröltek benneteket, ezúttal El Alameinnél. Nem a legszerencsésebb ezred a
világon, lehetne mondani.
A csíkozás a következő: széles halványkék csík, fölötte keskeny lombzöld csík,
alatta narancsszín. A mai szent napon is ezt viselem, ahogy itt ülök az irodámban, a
PANAMORC Részvénytársaság Hazai Hanglemezgyárában.
Mire Clyde Carter és Dr. Fender visszatért a raktárba, civil voltam újra. Szakasztott
olyan kába és félszeg és reszketeg lábú, mint minden más újszülött teremtmény. Még
nem tudtam, milyen vagyok. A raktárban állt egy magas tükör, de a fal felé fordí-
tották. Fender mindig a falnak fordította, valahányszor új jövevényt vártak. Ez is
Fender tapintatát bizonyította. Az új jövevénynek, ha nem akarta, nem kellett
nyomban meglátnia, mivé lett a rabruhában.
Clyde és Fender arca azonban minden tükörnél ékesebben elmondta, hogy nem
vagyok amolyan élvhajhász világfi, mint teszem azt, a néhai Maurice Chevalier.
Szánalmukat bohóckodással leplezték, gyorsan – de nem eléggé gyorsan.
Fender azt játszotta, hogy ő az inasom valahol egy nagykövetségen :
– Jó reggelt, nagykövet úr. Megint szép, derűs napra ébredtünk. A királynő egy
órára várja önt ebédre.
Mi tagadás, mondta Clyde, megismerszik, ki végzett a Harvardon: mindegyikükben
megvan az a bizonyos valami. De egyik barátom sem igyekezett a tükröt
visszafordítani, úgyhogy megfordítottam én magam.
A következőt láttam benne: egy szláv eredetű cingár vén ház-91
mestert. Nem szokta meg, hogy öltöny és nyakkendő legyen rajta. Az inggallérja bő,
az öltönye úgyszintén, úgy áll rajta, mint a cirkuszi sátor. Boldogtalannak látszik –
talán egy rokona temetésére tart. És közte meg az öltönye között sose lehetett valami
nagy összhang. Lehet, hogy egy gazdag ember szemétvödréből húzta ki ezt az
öltönyt.
Békesség.Aztán egy védtelen padon ültem a börtön előtt a parkban, az autópálya
mentén. Vártam a buszt. Mellettem állt katonatisztek számára tervezett őzbarna,
bőrszegélyes vászon útitáskám. Állandó társam volt Európában, dicsőségem
napjaiban. Rajta feküdt összehajtogatott régi viharkabátom, ugyancsak dicsőségem
napjaiból. Egyedül voltam. A busz késett. Minduntalan meg-megtapogattam zakóm
zsebét, hogy megbizonyosodjam róla, megvannak-e a szabadulópapírjaim,
 kormányom utalványa egy repülőútra, turistaosztályon, Atlantából New Yorkba, a
pénzem és a bármixeri diplomám. Tűzött rám a nap.
Háromszáztizenkét dollár és tizenegy centem volt. Kétszázötven ebből
kormánycsekk formájában, amit nem lophatnak el tőlem egykönnyen. Mind a saját
pénzem. A letartóztatásom óta engem megillető javadalmazásra vonatkozó tüzetes
összeadás és kivonás eredményeképpen fillérre ennyi volt elvitathatatlanul az enyém:
háromszáztizenkét dollár és tizenegy cent.
Útra kelek hát ismét a szabad verseny felé. Elszakadtam megint a szövetségi
kormány oltalmától, táplálásától.
Legutóbb Ezerkilencszáz Ötvenháromban történt meg velem ugyanez, két évvel
azután, hogy Leland Clewes börtönbe került hamis tanúzásért. Addigra tucatszám
találtak már tanúkat, akik hajlandók voltak ellene vallani – méghozzá sokkal
ártalmasabban. Én mindössze azzal vádoltam, hogy a háború előtt tagja volt a
Kommunista Pártnak, ami – gondoltam volna – körülbelül annyira elítélendő a
válságnemzedék egy tagjánál, mintha sorban állt volna kenyérért. Mások azonban
hajlandók voltak eskü alatt vallani, hogy Clewes a háború alatt is mindvégig
kommunista volt, és titkos adatokat szolgáltatott ki szovjet ügynököknek. El voltam
képedve.
Ez mindenesetre újság volt a számomra, és még az sem lehetetlen, hogy nem is volt
igaz. Nem akartam Clewestól mást, csak ismerje el: igazat mondtam valamiről, ami
voltaképpen nem sokat számít. Isten látja lelkemet, nem akartam én őt tönkretenni,
börtönbe juttatni. Magamnak meg legfeljebb arra számítottam, hogy amíg élek, bánni
fogom, hogy sosem bocsátom meg magamnak, amit véletlenségből elkövettem
ellene. Egyébként, gondoltam, az élet várhatólag nagyjából úgy megy majd, mint
eddig.
Igaz: áthelyeztek egy kevésbé kényes állásba, a Honvédelmi Minisztériumba.
Különféle – részben új és kísérleti – harctéri fejadagok szempontjából kimutatást
kellett készítenem arról, hogy a nagyobb amerikai fajtákhoz és vallásokhoz tartozó,
különféle műveltségű és anyagi hátterű katonák mit szeretnek és mit nem szeretnek.
Az efféle munkát, amit ma agy nélkül és szem nélkül és kéz nélkül és a fény
sebességével végeznek a komputerek, akkoriban még javarészt kézi erővel végezték.
Magamat meg a beosztottjaimat ma szakasztott olyan ódonnak látom, mint a kéz-
iratokat ecsettel, aranyfüsttel, lúdtollal illusztráló keresztény szerzeteseket.
És igaz: akinek csak a munkám során dolga volt velem, alantasaim, feletteseim
egyaránt, mind szabályosabbak, hidegen korrektebbek lettek, mihelyt velem akadt
dolguk. Láthatólag nem értek rá tréfálkozni, a háborúról anekdotázni. Slussz, vége lett
minden beszélgetésnek. Ideje visszatérni a munkához. Ezt akkoriban, az általunk
akkor alakított új, szikár, ügybuzgó, rendkívül mozgékony és mélységesen hivatásos
fegyveres erők szellemének tulajdonítottam, sőt mint szegény feleségemnek
mondtam, még csodáltam is. Ez a hadsereg villámcsapás lesz, amellyel minden új,
önjelölt Hitler-palántát szétzúzunk bárhol a világon. Mihelyt egy ország népe elveszíti
szabadságát, már ott is terem az Amerikai Egyesült Államok, és visszaadja.
És igaz: Ruth-nak meg nekem valamivel kevésbé volt élénk a társadalmi életünk,
mint amilyet Nürnbergben ígértem. Azzal kecsegtettem, hogy otthonunkban
szüntelenül cseng majd a telefon, és a vonal túlsó végén hajdani bajtársaim
jelentkeznek. Egész éjjel enni, inni, beszélgetni akarnak. Eletük virágjában lesz-
nek, kormányszolgálatban, harmincas éveik végén vagy a negyvenesek elején,
akárcsak én – olyan tehetségesek és tapasztaltak és diplomatikusak és okosak és
alapjában véve acélkemények, hogy akárhol van is a névleges helyük a hierarchiában,
valójában ők lesznek valamennyi szervezetnek a feje meg a szíve. Megígértem
Ruth-nak, hogy régi bajtársaim majd hazarepülnek nagy állásaikból, Moszkvából,
Tokióból, Ruth szülővárosából: Bécsből, Djakartából és Timbuktuból, és a jó ég tudja,
még honnan. Miket mesélnek majd nekünk a világról, arról, hogy mi történik
igazában! Majd nevetünk, és iszunk még egy pohárral, és így tovább. És a helybeliek
persze mind a mi színes, nagyvárosi társaságunk után ácsingóznak, no meg az első
kézből származó jólértesültségünk után.
Ruth azt mondta, egyáltalán nem baj, hogy a telefonunk nem szól – ha történetesen
az állásom nem kívánná meg, hogy a nap és az éj bármelyik órájában elérhető legyek,
ő azt sem bánná, ha nem is volna a házban telefon. Ami pedig éjszakába nyúló be-
szélgetéseinket illeti, állítólag jól értesült emberekkel, nos, ő utál tíz óránál tovább
fent maradni, és hogy a koncentrációs táborban éppen elég állítólagos első kézből
származó információt hallott, hogy elege legyen belőle élete végéig, sőt annál is
tovább. – Én nem vagyok olyan fajta, Walter – mondta Ruth –, akinek szüksége van az
állítólagos jólértesültségre, az első kézből származó információkra arról, hogy mi
történik igazában.
Lehetséges, hogy Ruth a sűrűsödő viharfelhőktől, vagy, pontosabban, a sűrűsödő
csendtől való félelmében védekezésül, a nap folyamán, amikor én dolgoztam,
visszatért a felszabadulása után érzett Ophelia-szerű lelkesültséghez – amikor
madárnak érezte magát, egyedül Istennel. Nem hanyagolta el a kisfiút, aki ötéves volt,
amikor Leland Clewes börtönbe került. A gyerek mindig tiszta volt és jól táplált. Ruth
nem is lett zugivó. Hanem elkezdett rengeteget enni.
És ezzel megint visszatérek a testméretek témájához, amit igen kelletlenül vagyok
csak hajlandó tárgyalni – nem óhajtok ugyanis nagyobb fontosságot tulajdonítani a
témának a megérdemeltnél. Lehet, hogy a testméret különleges, mert eltér az
elfogadott normáktól, de az illető test belsejében folyó életről nem magyaráz meg
jóformán semmit.
 Én, mint már elmondtam, elég kicsi vagyok ahhoz, hogy kormányos lehettem. De ez
nem magyaráz meg semmit. És mire Le-land Clewes bíróság elé került hamis
tanúzásért, feleségem, habár mindössze százötvenkét centi magas volt, körülbelül
nyolcvan kilót nyomott.
Úgy legyen.
Csak éppen a fiunk igen hamar eldöntötte, hogy hírhedett kis apja és kövér idegen
anyja olyan társadalmi hátrányt jelent a számára, hogy több környékbeli
játszópajtásával egyenesen azt közölte, miszerint ő fogadott gyerek. Egy
szomszédasszony pontosan egy alkalommal meginvitálta a feleségemet délelőtti
kávéra, méghozzá a következő céllal: megtudni, vajon tisztában vagyunk-e vele, kik a
fiú vér szerinti szülei.
Békesség.
Tisztes idő telt el tehát azután, hogy Leland Clewest börtönbe zárták, mint mondom,
két év – és akkor behívtak Shelton Walker hadügyminiszter-helyettes irodájába. Nem
ismertük egymást. Ő azelőtt nem volt közhivatalnok. Egyidős volt velem. Megjárta a
háborút, őrnagyi rangra emelkedett a tábori tüzérségnél, részt vett az észak-afrikai,
később pedig a franciaországi partraszállásban. Hanem azért a csontja velejéig
oklahomai üzletember volt. Valaki később elmondta, hogy Walkeré az állam
legnagyobb aútógumi-nagykereskedése. És ami még jobban meglepett: Walker
republikánus volt, mivel Dwight David Eisenhower hadseregtábornok lett az új elnök
– az Egyesült Államoknak húsz esztendeje az első republikánus elnöke.
Mr. Walker, mint mondta, azt a hálát óhajtotta kifejezésre juttatni, amelyet az egész
ország köteles érezni irántam sokévi, mind háborús, mind békebeli hűséges
szolgálatom miatt. Szervezőkészségem, mondotta, bizonyára bőségesebb
elismerésben részesülne, ha a magániparban gyümölcsöztettem volna. Takarékossági
kampány van kibontakozóban, mondotta, és az álta-
lam elfoglalt posztot megszüntetik. Számos egyéb posztot is megszüntetnek, úgyhogy
nem tud sehová áthelyezni, bármenynyire is szeretne. Röviden: kirúgtak. Még most
sem tudnám megmondani, vajon rosszindulat vezérelte-e avagy sem, amikor felállt,
kezet nyújtott, és így szólt:
– Most tehát valódi értékéért adhatja el tekintélyes képességeit a Szabad Verseny
Rendszerének nyilvános piacán, Mr. Starbuck. Szerencsés vadászatot! Sok sikert!
Mit tudtam én a Szabad Versenyről? Most már elég sokat tudok róla, akkor azonban
nem tudtam róla semmit. Olyannyira, hogy hosszú hónapokig valóban azt hittem: a
magánipar jól megfizeti a magamfajta sokoldalú szervezőt. Munkanélküliségem első
hónapjaiban azt mondtam szegény feleségemnek: ha minden egyéb csődöt mond,
annyi előnyünk mindenesetre van, hogy bármelyik pillanatban felemelhetem a két
karomat, mint akit megfeszítettek, és hanyatt dőlhetek a General Motors vagy a
General Electric vagy más efféle cég karjaiba. Micsoda gyengédség lakozott abban az
asszonyban: sohasem kérdezte, miért nem tettem ezt rögtön, ha annyira könnyű – sose
kért, magyaráznám meg, tulajdonképpen miért érzem, hogy a magániparban van
valami ostoba és nem egészen úri.
– Lehetséges, hogy akaratunk ellenére is kénytelenek leszünk meggazdagodni –
mondta, emlékszem, akkoriban a feleségem. A fiam hatéves volt már, és hallgatózott
– és nyilván elég nagy ahhoz, hogy fontolóra vegyen egy efféle paradoxont. Talált
volna benne valami értelmet? Dehogy.
Ezenközben végiglátogattam és telefonáltam ismerőseimet más minisztériumokban,
könnyedén megemlítettem, hogy “pillanatnyilag szabad vagyok", mint ahogy a
szerződés nélküli színészek mondják. Mintha holmi komikus sérülést szenvedtem
volna el, mondjuk kékre-zöldre vertek, vagy eltört a nagy lábujjam. Meg aztán:
valamennyi régi ismerősöm demokrata párti volt, akárcsak jómagam, és hagyták,
hogy a republikánus ostobaság és bosszúvágy áldozataként tüntessem fel magam.
Csakhogy, fájdalom, míg a barátaim állásból állásba adogattak, az élet az én
számomra jó darabig olyan volt, mint holmi társasági tánc; most azonban senki sem
tudott üres állásról sehol. Az üres állás kihalt, akár a dodómadár.
Pech.
Ám a régi bajtársak oly természetesen és udvariasan viselkedtek velem, hogy még
ekkor sem mondhattam volna el, hogy azért bűnhődöm, amit Leland Clewes ellen
elkövettem – ha végül nem folyamodom segítségért egy arrogáns öregemberhez, aki
nem volt közhivatalnok, és aki, nagy megdöbbenésemre, cseppet sem igyekezett
palástolni irántam érzett undorát, sőt apróra meg is magyarázta. Timothy Beame volt
ez az úr, a háború előtt, Roosevelt elnöksége idején, földművelésügyi államtitkár. Ő
ajánlott nekem először miniszteriális állást. Szintén a Harvardon végzett, előzőleg
pedig Rhodes-ösztöndíjas volt Oxfordban. Most hetvennégy esztendős volt, a Beame,
Mearns, Weld és Weld ügyvédi iroda, a legtekintélyesebb washingtoni jogászcég
feje.
Telefonon kérdeztem meg, hajlandó volna-e velem ebédelni. Elutasított. Legtöbben
elutasították az ebédmeghívásomat. Fél órája van a számomra délután, mondta, de el
sem tudja képzelni, mi beszélgetnivalónk lehet.
– Őszintén szólva, ügyvéd úr – mondtam –, munkát keresek – lehetőleg egy
alapítványnál vagy múzeumnál. Ilyesmit.
– Ó0000000 – munkát keresünk? Nos, igen, erről valóban beszélgetnünk kell. Jöjjön
csak el, feltétlenül. Hány esztendeje is, hogy utoljára elbeszélgettünk?
– Tizenhárom esztendeje, ügyvéd úr – feleltem.

– Sok víz lefolyt azóta a híd alatt.

 Valóban, ügyvéd úr – mondtam én.
– Viszlát – mondta ő.
Voltam olyan ostoba, hogy megtartottam a megállapodást.
Kiszámítottan szívélyes és hamis módon fogadott. Bemutatott ifjú titkárának,
elmondta neki, milyen ígéretes fiatalember voltam, és eközben szüntelenül a hátamat
lapogatta. Ez az ember azelőtt még soha életében senkinek a hátát nem lapogatta.
Amikor beléptünk faburkolatú irodájába, Timothy Beame egy bőrhuzatú mély
fotelbe ültetett, mondván: – Hát tegyük le magunkat, tegyük le magunkat. –
Nemrégiben találkoztam ezzel a humoros kifejezéssel, persze Dr. Bob Fender
tudományos-fantasztikus elbeszélésében a vicunai bíróról, aki mindörökre hozzám
meg a sorsomhoz ragadt. Kétlem, hogy Timothy Beame azelőtt valaha is használta
volna ezt a bárgyú fordulatot. Bütykös, bozontos öregember volt egyébként –
történetesen fenséges, ahogy én történetesen apró. Nagy keze láttán azt gondolta
volna az ember, hogy valamikor régen pallost lengetett, és hogy most matatva keresi
az igazságot meg a törvényt. Busa ősz szembozótja'töretlen vonalban húzódott a
homlokán, s minekutána letelepedett az íróasztalához, előrebiccentette a fejét, és a
bozóton át vett szemügyre és szólított meg.
– Kérdeznem se kell, miben sántikál mostanában – mondta Beame.
– Nem, ügyvéd úr... valóban nem – mondtam én. – Maga meg a fiatal Clewes olyan
hírnévre tett szert, mint Zoro és Huru.
– Őszinte sajnálatunkra – mondtam én.

– Hát azt remélem is. Őszintén remélem, hogy jócskán van okuk sajnálkozásra.

Ennek az embernek, mint később kiderült, már csak két hónapja volt hátra. Erről
azonban, tudomásom szerint, fogalma sem volt. A halála után azt mesélték, hogy
egész bizonyosan kinevezték volna a legfelsőbb bíróságra, ha megéri, hogy megint
demokrata párti elnök kerül hatalomra.
– Ha olyan nagyon sajnálkozik –folytatta –, remélem, tudja is, hogy pontosan mit
sajnál.
– Tessék? – kérdeztem.
– Azt hitte, hogy ez csak magát meg a fiatal Clewest érinti?
– kérdezte Beame.
– Igen, ügyvéd úr – feleltem. – Meg persze a feleségünket.

– Így is gondoltam.

Felhördült.
– Csak ezt az egyet ne mondaná!
– Tessék?
– Maga tökfilkó, maga harvardi vakarék, maga hasonlíthatatlanul harmadosztályú
kis ocsmányság – mondta, és felkelt a székéből. – Maga meg Clewes tönkretették a
jóhírét a köztisztviselők legönzetlenebb és legértelmesebb nemzedékének, amelyet ez
az ország valaha ismert! Uramisten – ki törődik most magával, vagy Clewesszal?
Roppant sajnálatos, hogy Clewes börtönben van! Roppant sajnálatos, hogy nem
tudunk magának állást szerezni!
Felálltam én is.
– Ügyvéd úr – mondtam –, nem követtem el törvénysértést.
– A legfontosabb dolog, amit a Harvardon tanítanak – mondta ő –, hogy az ember
betarthat minden törvényt, és mégis korának legelvetemültebb bűnözője lehet.
Hogy ezt a Harvardon hol és mikor tanították, azt nem mondta meg. Számomra
újdonság volt.
– Mr. Starbuck – folytatta –, ha netalán nem vette volna észre: épp nemrégiben

keveredtünk ki a jó és a rossz közötti totális összecsapásból, amelynek folyamán

egészen hozzászoktunk, hogy a tengerpartokat és a mezőket legbátrabbjaink és
legtisztábbjaink holttestei borítják. Most pedig azt várják tőlem, hogy szánalmat
érezzek egyetlen állástalan bürokrata iránt, akit, ha rajtam állna, mindazért, amit ez
ellen az ország ellen vétett, felkötnének, kizsigerelnének és felnégyelnének.
– Én csak az igazságot mondtam – mekegtem. Rémületemben, szégyenletemben a

hányinger kerülgetett.
– Maga csak az igazság egy töredékét mondta – szólt erre ő –, ami most
közmegegyezéssel az egészet képviseli! “Művelt és irgalmas szívű köztisztviselők
minden bizonnyal orosz kémek." Ezentúl már csak ezt fogjuk hallani az írástudatlan
veterán csirkefogóktól és szemfényvesztőktől, akik megint meg akarják kaparintani a
kormányt, akik jogos tulajdonuknak tartják. A maga és Leland Clewes egy tőről
fakadó idiotizmusa nélkül ezek az
emberek sohasem hozhatták volna kapcsolatba a hazaárulást a szánalommal meg az
ésszel. Most pedig eredjen a szemem elől!
– Igenis – mondtam. Ha tudok, menekülök; de megbénultam.

– Maga is csak egy tökfilkó, aki a nem megfelelő helyen lévén a nem megfelelő

időben, egy teljes századdal visszavetette az emberiességet! Takarodjon!

Erős szavak.

Ültem hát a padon a börtön előtt, vártam a buszra, és tűzött rám a georgiai nap. Egy
nagy, csukott Cadillac, összehúzott halványkék függönnyel a hátsó ablakán, lassan
csorgott elfele a felezővonal túloldalán, azon a sávon, amelyen a légierőbázis főhadi-
szállására juthatna. Csak a sofőrjét láttam: néger volt, és tűnődve nézegette a börtönt.
Nem volt ráírva, hogy börtön. A zászlórúd tövében csak ennyit mondott egy egészen
szerény kis tábla: “N. M. Sz. Sz. B. I. Belépés csak illetékeseknek."
A csukott kocsi továbbment, míg úgy negyed mérföldnyire egy átjáróra nem
bukkant. Ott megfordult, visszafelé indult, és csillogó elülső lökhárítójával tíz centivel
az orrom előtt állt meg. A makulátlan lökhárító tükrében megint megpillantottam a
vén szláv házmestert. Mint kiderült, ugyanez a csukott autó keltette valamivel
korábban a vakhírt Virgil Greathouse érkezéséről. Már jó ideje cirkált, és kereste a
börtönt.
A sofőr kiszállt, és megkérdezett, hogy ez-e a börtön. Imigyen szóltam tehát
először szabad emberként:
– Igen.

A sofőr – nagy darab, higgadtan atyai, középkorú férfi, őzbarna kamgarn libériában,
fekete bőr lábszárvédőben – kinyitotta a hátsó ajtót, és beszólt a kocsi félhomályos
belsejébe.
– Uraim – möndta a sajnálkozás és a tisztelet épp megfelelő arányú elegyével –,

elérkeztünk utunk céljához.

A sofőr mellzsebén piros selyemmel hímzett betűk nevezték meg munkaadóját.
“PANAMORC", hirdették a betűk.
Mint később megtudtam: régi cimborái gyors és titkos fuvart biztosítottak
Greathouse-nak meg az ügyvédeinek a házától a börtönig, hogy megaláztatásának ne
legyen sok tanúja. A Pepsi-Cola cég egy csukott kocsija vette fel még pirkadat előtt a
manhattani Waldorf-torony – ott lakott Greathouse – személyzeti bejáratánál. Elvitte a
La Guardia repülőtér melletti tengerészeti 102repülőtérre, egyenesen a kifutópályára.
A Nemzetközi Gyógyfürdő Részvénytársaság lökhajtásos igazgatósági repülőgépe
már várt rá. Elvitte Atlantába, ahol Greathouse-t, megint csak a kif utópályán,
elfüggönyzött, csukott kocsi várta: a PANAMORC Részvénytársaság délkeleti
kerületi irodájának elfüggönyzött, csukott limuzinja.
És kimászott a kocsiból Virgil Greathouse – jóformán éppolyan öltözékben, mint én,
hajszálcsíkos szürke öltönyben, fehér inggel és az ezred csíkjaival díszített
nyakkendővel. Csak az ezredünk nem volt azonos. Greathouse a második brit
gyalogos gárdaezred színeit viselte. Mint mindig, most is a pipáját szortyogtatta. A
lehető legkurtább pillantást vetette rám.
Aztán kiszállt a két jól vasalt ügyvéd – egy öreg és egy fiatal.
Amíg a sofőr hátrament a csomagtartóhoz az elítélt poggyászáért, Greathouse és a
két ügyvéd úgy vette szemügyre a börtönt, mintha eladó ingatlan volna, amelynek a
megvételét fontolgatják, persze csak megfelelő ár esetén. Greathouse szeme pajkosan
villogott, és madárcsicsergést utánzott a pipájával. Talán arra gondolt, micsoda
kemény fiú ő. Később az ügyvédeitől tudtam meg, hogy Greathouse dzsiu-dzsicu- és
karateleckéket vett, amióta csak felfogta, hogy valóban börtönbe kerül.
 “Nos – gondoltam, amikor meghallottam ezt –, ebben a börtönben nem lesz senki,
aki verekedni akarna vele, hanem azért a gerince csak megtörik. Mindenkinek
megtörik a gerince, aki először kerül börtönbe. Idővel meggyógyul, de sosem lesz már
a régi. Akármilyen kemény fiú Virgil Greathouse, nem jár már úgy, nem érzi már úgy
magát többé soha, mint régen."
Virgil Greathouse nem ismert meg. Ahogy ott ültem a padon, lehettem volna hulla a
harctér sarában, ő meg a tábornok, aki a harcok egy kis szünetében előrejön, és
megnézi, hogy mennek a dolgok nagy általánosságban.
Nem lepődtem meg. Viszont azt gondoltam, esetleg felismeri a börtönből hallatszó
hangot, amit abban a percben valamenynyien tisztán hallottunk. Watergate-beli
közvetlen összeesküvőtársa, Emil Larkin hangja volt, aki teli tüdőből zengte az “Úgy
érzem magam, mint anyátlan gyermek" kezdetű néger spirituálét.
Greathouse-nak nem volt ideje reagálni a hangra, mert egy közeli kifutópálya
csücskéről felszökött egy bombázógép, és foszlányokra szaggatta az eget. Idegtépő
hang volt ez mindenkinek, aki még nem hallotta és nem hallotta és nem hallotta soha.
Bemelegítés nem volt. Csak a világvége-robbanás a fejünk fölött.
Greathouse meg az ügyvédek meg a sofőr hasra vetették magukat. Aztán
felkászálódtak, szitkozódtak, nevettek, és leverték magukról a port. Greathouse,
helyesen, feltételezte, hogy láthatatlan szemek figyelik és megsaccolják; néhány
ökölvívó mozdulatot tett, és felnézett az égre, mintha azt mondaná, viccesen: “Jöhet a
következő, most már készen várom." A kis csapat azonban nem indult a börtön felé. A
kocsinál maradtak: szemmel láthatólag a fogadó bizottságot várták. Gondolom,
Greathouse arra számított, hogy a társadalom még egyszer utoljára semleges terepen
elismeri a rangját – afféle appomattoxi fegyverletételre, a börtönigazgatóval Ulysses
S. Grant vele magával pedig Robert E. Lee szerepében.
Hanem a börtönigazgató még csak nem is volt Georgiában. Ha előre tudja, hogy
Greathouse épp aznap adja meg magát, bizonyára ott lett volna. Így azonban Atlantic
Cityben tartott beszédet a Nevelőtisztek Összamerikai Szövetségének kongresszusán.
Végül aztán Clyde Carter, Carter elnök kiköpött mása, jött ki néhány lépésnyire, és
intett nekik.
– Kerüljenek beljebb – mosolygott Clyde.
Hát bementek; a menet végén a sofőr cipelte a vajpuha bőrből készült két koffert meg
az azonos kivitelű neszesszert. A küszöbön Clyde megszabadította a poggyásztól, és
udvariasan felszólította, hogy menjen vissza a kocsihoz.
– Magára idebent nem lesz szükség – mondta Clyde.

A sofőr tehát visszaült a kocsiba. Cleveland Lawes volt a neve, eltorzított változata
annak az emberének, akit én tettem tönkre: Leland Clewes nevének. Csak általános
iskolát végzett, de heti öt könyvet elolvasott, míg várt az utasaira: jobbára a PANA-
MORC főtisztviselőire meg vevőkre meg nagykereskedőkre. A koreai háború alatt
kínai fogságba került, egy darabig élt is Kínában, fedélzeti munkásként dolgozott a
Sárga-tenger egy parti gőzösén, úgyhogy elég folyékonyan beszélt kínaiul.
Cleveland Lawes most A Gulag-szigetcsoport-ot olvasta, amit egy másik volt rab,
Alekszandr Szolzsenyicin írt.
Én meg ott ültem magamban egy padon, megint csak a semmi közepén. Újra elfogott
a katatónia – magam elé meredtem a semmibe, és időnként háromszor
összecsattintottam vén kezemet.
Ha nincs ez a tapsolás, mondja most nekem Cleveland Lawes, sosem ébred fel
irántam a kíváncsisága.
Ez a tapsolás azonban felkeltette az érdeklődését. Megkérdezte, miért csinálom.
Elmondtam neki az igazat a tapsolásról? Dehogy. Túlságosan bonyolult és ostoba
dolog volt. Azt mondtam neki, hogy a múltról álmodoztam, és valahányszor eszembe
jutott egy kiváltképp boldog pillanat, felemeltem az ölemből a kezemet, és hármat
tapsoltam.
Felajánlotta, hogy elvisz Atlantába.
És én ott ültem, szabadságom első félórájában egy leparkolt limuzin elülső ülésén.
Eddig rendben.
És ha Cleveland Lawes nem ajánlja fel, hogy elvisz Atlantába, sosem lett volna
belőle az, ami: nevezetesen a PANAMORC Részvénytársaság Transico Vállalatának
a személyzeti igazgatója. A Transico limuzinszervizeket és taxiflottákat és
bérkocsi-ügynökségeket és parkolóhelyeket és garázsokat üzemeltet szerte a szabad
világban. Még bútort is lehet bérelni a Transicótól. Sokan meg is teszik.
Megkérdeztem, mit gondol, nem bánják-e az utasai, ha velük tartok Atlantáig.
Azt mondta, sosem látta még őket, és nem hiszi, hogy valaha is találkozik még velük –
nem dolgoznak a PANAMORC-nak.
Megtoldotta egy pikáns részlettel: amíg meg nem érkeztek a
börtönhöz, nem tudta, hogy első számú utasa Virgil Great-
house. Greathouse egészen addig a percig álszakáll mögé rejtőzött.
Nyújtogattam a nyakam, hogy a hátsó ülésre lássak: ott is volt az álszakáll,
kampójánál a kilincsre akasztva.
Cleveland Lawes viccből azt mondta, nem biztos benne, hogy Greathouse ügyvédei
kijönnek.
– Amikor szemügyre vették a börtönt – mondta –, úgy néztem, mintha mértéket
vennének.
Megkérdezte, utaztam-e már limuzinban. Az egyszerűség kedvéért azt válaszoltam:
– Nem. – Gyerekkoromban persze sokszor utaztam apám mellett Alexander Hamilton
McCone különféle limuzinjainak első ülésén. Fiatalkoromban, amikor a Harvardra
készültem, gyakran utaztam a hátsó ülésen, Mr. McCone mellett, és közte meg az
apám között üvegfal volt. Az üvegfalban nem láttam akkor semmi különöset, még
csak sokatmondót sem.
Nürnbergben pedig a Mercedes túrakocsinak, annak a groteszk Fafnernek voltam a
gazdája. Csakhogy az nyitott kocsi volt, korcs, még ha nem tekintem is a csomagtartó
fedelén meg a hátsó szélvédőn a golyónyomokat. Kalózstátuszt kölcsönzött nekem a
bajorok között – időleges birtokosa voltam egy lopott jószágnak, amit idővel nyilván
újra meg újra visszalopnak. Hanem amikor ott ültem a börtön előtt, rádöbbentem,
hogy igazi limuzinban nem utaztam vagy negyvenöt esztendeje! Akármilyen magasra
emelkedtem a közszolgálatban, sosem voltam jogosult limuzinra; legalább három
lépcsövel alatta maradtam annak a rangnak, amikor saját limuzinom lehetett volna
állandó vagy akár alkalmi használatra. És nem is bűvöltem el egyetlen feljebbvalómat
sem, akinek volt limuzinja, annyira, hogy azt mondta volna:
– Fiatalember, ezt bővebben meg akarom beszélni magával. Üljön be a kocsimba.
Leland Clewes ellenben, bár saját limuzinra ő sem volt jogosult, minduntalan
limuzinokon kocsikázott rajongó öregemberekkel.
Nyugalom.
Csigavér.
Cleveland Lawes megállapította, hogy a beszédem művelt emberre vall.
Bevallottam, hogy a Harvardra jártam.
Erre indíttatva érezte magát, hogy arról meséljen, amikor kínai kommunisták
hadifoglya volt Észak-Koreában: a börtön parancsnoka, egy kínai őrnagy ugyanis a
Harvardon végzett. Az őrnagy körülbelül egyidős lehetett velem, talán még
évfolyamtársam is volt, de nekem sohasem volt kínai barátom. Lawes szerint az
őrnagy fizikát és matematikát hallgatott, úgyhogy semmiképpen sem ismerhettem.
– Az apukája nagy földesúr volt – mesélte Lawes. – Mikor bejöttek a kommunisták a
falujukba, letérdepeltették az apukáját valamennyi bérlője előtt, és karddal lecsapták a
fejét.
– És a fia ezek után még kommunista volt? – kérdeztem.
– Azt mondta, az apukája nagyon komisz földesúr volt – mondta Lawes.
– Ennyit a Harvardról – mondtam én.
Ez a harvardi kínai összebarátkozott Cleveland Lawesszal és rábeszélte, hogy a
háború után ne menjen haza, Georgiába, hanem inkább Kínába. Gyerekkorában
Lawesnak egy unokatestvérét elevenen megégette a lincselő tömeg, az apját pedig a
Ku Klux Klan egy éjszaka kivonszolta a házából és megkorbácsolta, őt magát meg
kétszer is összeverték, mert megpróbált feliratkozni a szavazásra, épp mielőtt behívták
katonának. Úgyhogy könnyű prédája volt egy sima beszédű kommunistának. És, mint
mondom, két évig dolgozott a Sárga-tengeren mint fedélzeti munkás. Tbbbször volt
szerelmes, mesélte, de őt nem szerette senki.
– És ez hozta aztán haza? – kérdeztem én.
Leginkább a templomi zene, mondta ő.
– Odaát nem lehetett senkivel énekelni – mondta. – Meg a kaja – mondta.
– Nem volt jó a koszt? – kérdeztem.
– Jónak jó volt – mondta ő. – Csak épp nem az a fajta kaja, amiről érdemes beszélni.
– Hm – mondtam én.

– Az ételt nem elég csak enni – mondta Lawes. – Beszélni is kell róla. Méghozzá
olyasvalakivel, aki tudja, milyen az az étel.
Gratuláltam neki, hogy megtanult kínaiul, amire azt felelte, hogy most már nem
volna rá képes.
– Túlságosan sokat tudok már – mondta. – Akkor annyira tudatlan voltam, hogy
fogalmam sem volt róla, milyen nehéz megtanulni kínaiul. Azt hittem, olyan, mintha
madarakat utánozna az ember. Érti: hall egy madárhangot, aztán megpróbálja utá-
nozni, hátha bedől a madár.
A kínaiak nagyon rendesen viselkedtek, amikor elhatározta, hogy hazamegy.
Kedvelték, és nem sajnálták a fáradságot: diplomáciai kerülő utakon megtudakolták,
mi xörténnék vele, ha hazamenne. Akkoriban sem Amerikának, sem a szövetségesei-
nek nem volt kínai képviselete. Az üzenet Moszkván keresztül ment, mert Moszkva
akkor még barátságban volt Kínával.
Bizony, és ez a fekete, ez a leszerelt őrvezető, akinek az volt a katonai
szakképesítése, hogy egy nehéz aknavető talplemezét vitte, tárgyalásokra érdemesnek
bizonyult a legmagasabb diplomáciai szinten. Az amerikaiak vissza akarták kapni,
hogy megbüntethessék. A kínaiak azt mondták, a büntetés legyen rövid és jóformán
jelképes, és hogy Lawest azonnal vissza kell küldeni a normális polgári életbe –
különben nem engedik el. Az amerikaiak azt mondták, Lawestól természetesen
valamiféle nyilvános magyarázatot várnak, miért jött haza. Ezután majd
haditörvényszék elé állítják, legfeljebb háromévi börtönre ítélik, lefokozzák és
leszerelik, zsold és minden egyéb juttatás nélkül. A kínaiak azt felelték, hogy Lawes
megígérte: sosem fog a Kínai Népköztársaság ellen beszélni, amely jól bánt vele. Ha
ennek az ígéretnek a megszegésére kényszerítik, ők nem engedik el. Ahhoz is
ragaszkodtak, hogy ne ítéljék börtönbüntetésre, és hogy a hadifogságban töltött időre
kapja meg a zsoldját. Az amerikaiak azt válaszolták, hogy feltétlenül be kell
börtönözniük Lawest, hiszen a 108dezertálást egyetlen hadsereg sem hagyhatja
büntetlenül. Szeretnék még a pere előtt bebörtönözni. Annyi időre ítélik el, mint
amennyit hadifogságban töltött, aztán levonják belőle a hadifogságban töltött időt és
hazaküldik. Visszamenőleges zsold nem jöhet szóba.
Ebben meg is állapodtak.
– Azért akarták, hogy visszajöjjek, érti – magyarázta Lawes –, mert zavarban
voltak. Nem bírták ki, hogy akár csak egyetlen amerikai, még ha fekete is, egy percig
is azt gondolhassa, hogy Amerika talán mégsem a legkülönb ország a világon.
Megkérdeztem, hallott-e Dr. Robert Fenderről, akit hazaárulásért ítéltek el a koreai
háború során, és most épp itt bent a börtönben vesz mértéket Virgil Greathouse-ról a
rabruhához.
– Nem – felelte Lawes. – Sose tartottam számon a többieket, akik hasonló bajba
kerültek. Sose éreztem úgy, hogy ez valami klub, vagy mi.
Megkérdeztem, látta-e valaha a legendás ifj. Mrs. Jack Grahamet, a PANAMORC
főrészvényesét.
– Ez olyan, mintha azt kérdezné, láttam-e Istent – mondta Lawes.
Özvegy Grahamnét ez idő szerint már vagy öt éve nem látták nyilvánosan. Legutóbb
a New York-i törvényszéken jelent meg, ahol a PANAMORC-ot részvényeseinek egy
csoportja perelte: bizonyítsák be, hogy Mrs. Graham még életben van. Emlékszem, az
erről szóló hírlapi beszámolók annyira mulattatták a feleségemet.
– Ezt az Amerikát szeretem – mondta Ruth. – Miért nem tud mindig ilyen lenni?
Mrs. Graham ügyvéd nélkül jelent meg a tárgyalóteremben,
ám a Pinkerton Kft.-nek, a PANAMORC leányvállalatának nyolc
egyenruhás testőre kísérte. Egyikük erősítőt vitt, hangszóróval és
mikrofonnal. Mrs. Graham bő fekete kaftánt viselt, csuklyáját a
 fejére borította és elöl biztosítótűkkel összetűzte, hogy ő ki tud-
jon kukucskálni, de senki ne láthassa, mi van odabent. Csak a
keze volt látható. Egy másik Pinkerton-ügynök festékpárnát és
109
papírt vitt, meg Mrs. Graham ujjlenyomatának másolatát az FBI nyilvántartásából.
Mrs. Graham ujjlenyomatát akkor küldték át az FBI-hoz, amikor ittas vezetésért
elítélték a Kentucky állambeli Frankfortban, Ezerkilencszáz Ötvenkettőben, nem
sokkal a férje halála után. Büntetését próbaidőre felfüggesztették. Engem épp
akkoriban rúgtak ki a közszolgálatból.
Az erősítőt bekapcsolták, a mikrofont becsúsztatták a kaftánba, hogy mindenki
hallja, mit mond Mrs. Graham odabent. Személyazonosságát bizonyítandó ott helyben
megadta az ujjlenyomatát, amit aztán összehasonlítottak az FBI nyilvántartásában
szereplővel. Mrs. Graham eskü alatt vallotta, hogy mind testileg, mind szellemileg
kiváló egészségnek örvend, és hogy maga irányítja a részvénytársaság vezető
tisztségviselőit, noha szemtől szembe nem találkozik velük. Amikor telefonon ad
nekik utasítást, jelszóval igazolja magát. A jelszót szabálytalan időközökben
megváltoztatják. A bíró kérésére, emlékszem, mondott egy példát, s a megadott jelszó
annyira varázslatos volt, hogy a mai napig is emlékszem rá. Így hangzott: “suszter".
Telefonon adott utasításait utóbb postán igazolta, saját kezűleg írott levéllel. A levelek
alján nemcsak az aláírása volt, hanem tíz pici ujjának a lenyomata is. Ő maga mondta
így: “... tíz pici ujjam".
És ezzel kész. Mrs. Jack Graham vitathatatlanul élt, és bátran eltűnhetett megint.
– Mr. Leent sokszor láttam – mesélte Cleveland Lawes. Arpad Leenről beszélt, a
PANAMORC Részvénytársaság igazgató tanácsának nagyon is nyilvános és
közlékeny elnökéről. Idővel ő lett az én nagyfőnököm és Cleveland Lawes
nagyfőnöke is, amikor mind a ketten a PANAMORC tisztségviselői lettünk. Most el-
mondhatom, hogy Arpad Leen a legtehetségesebb és tájékozottabb és zseniálisabb és
rugalmasabb vezető, aki alatt valaha is szerencsém volt szolgálni. Zsenialitása abban
nyilvánul meg, hogy megszerez cégeket, aztán megmenti őket a pusztulástól.
Ez volt a szavajárása:
– Aki velem nem jön ki, az nem jön ki senkivel.
Így igaz, így igaz.

Arpad Leen alig két hónapja eljött Atlantába, mesélte Lawes, és ő fuvarozta.
Atlantában csődbe ment egy bokor új áruház és luxushotel, és Leen megpróbálta
valamennyit beolvasztani a PANAMORC-ba. Csakhogy egy dél-koreai vallási szekta
túllicitálta.
Lawes megkérdezte, van-e gyerekem. Van egy fiam, mondtam, aki a New York
Times-nál dolgozik. Lawes nevetett: ugyanaz a főnöke, mint a fiamnak, mondta:
Arpad Leen. Aznap reggel elmulasztottam a híreket, megmagyarázta hát, hogy a
PANAMORC épp akkor szerezte meg a New York Times-nak és valamennyi
leányvállalatának, köztük a világ második legnagyobb macskaeledelgyárának a
részvénytöbbségét.
– Amikor Mr. Leen idelent járt – mesélte Lawes –, megmondta, hogy így lesz. Neki a
macskaeledelgyár kellett – nem a New York Times.
A két ügyvéd beült a limuzin hátsó ülésére. Egyáltalán nem voltak lehangoltak.
Nevettek a börtönőrön, aki hasonlít az Egyesült Államok elnökéhez.
– Kis híján megkérdeztem – mondta az egyik –: Elnök úr, miért nem kegyelmez meg
neki itt helyben? Eleget szenvedett, és így még golfozhatna egyet délután.
Egyikük felpróbálta az álszakállt, a másik pedig azt mondta, olyan vele, mint Marx
Károly. És így tovább. Rám nem voltak kíváncsiak. Cleveland Lawes azt mondta
nekik, a fiamnál voltam látogatáson. Megkérdezték, miért ül a fiam, és én azt feleltem:
– Postai csalásért. – Ezzel vége is volt a beszélgetésnek.
Elmentünk hát Atlantába. Emlékszem, furcsa tárgyat rögzített előttem egy
tapadókorong a kesztyűtartóhoz. A korongból kiindulva a szegycsontomat célozta
meg egy harminc centiméternyi zöld valami, olyan, mint a kerti öntözőcső. A rúd
végén lapostányér nagyságú fehér plasztikkerék. Mihelyt elindultunk, a kerék
valósággal hipnotizált; fel-alá ugrált, ahogy bukkanókon mentünk át, ide-oda
imbolygott, amikor kanyarba kerültünk.
Megkérdeztem, mi az. Mint kiderült, játék kormánykerék. Lawesnak volt egy
hétesztendős fia, és néha magával vitte útjaira. A kisfiú azt játszhatta, hogy ő
kormányozza a limuzint azzal a plasztikkerékkel. Amikor az én fiam kicsi volt, még
nem volt ilyen játék. No persze, nem is igen élvezte volna. A kis Walter már hétéves
korában is utált bárhová menni az anyjával meg velem.
Ügyes játék, dicsértem.
Izgalmas is lehet, mondta Lawes, kivált ha az, aki a valóságos kormánykeréknél ül,
részeg, és épp hogy össze nem nyal a szembejövő teherautókkal, és nekikoccan a
parkoló kocsiknak, és így tovább. Azt mondta, az Egyesült Államok elnökének is
kellene adni egy ilyen kereket a beiktatására, emlékeztetendő őt is és mindenki mást,
hogy legfeljebb meg tudja játszani, mintha kormányozna.
A repülőtérnél kitett.
A New Yorkba induló gépek mind túl voltak jegyezve. Csak délután ötkor sikerült
kijutnom Atlantából. Nem zavart. Az ebédet kihagytam, nem voltam éhes. Egy
vécéfülkében találtam egy papírfedelű könyvet, azt olvastam egy darabig. Egy férfiról
szólt, aki kíméletlensége révén egy hatalmas nemzetközi tömörülésnek lesz a feje.
Bolondulnak érte a nők. Úgy bánik velük, mint az utca sarával, de ez csak az
étvágyukat növeli. A fia kábszerélvező, a lánya nimfomániás.
 Olvasás közben egyszer megzavart egy francia: megszólított franciául, és a bal
hajtókámra mutatott. Először azt hittem, megint felgyújtottam magamat, habár nem is
dohányzom. Csak azután jöttem rá, hogy még viselem a keskeny vörös szalagot, an-
nak jeléül, hogy a francia Becsületrend lovagja vagyok. Szánalmas módon a perem
során is mindvégig viseltem, útban a börtön felé ugyancsak.
Angolul közöltem vele, hogy a használtan vett öltönnyel együtt került hozzám, és
fogalmam sincs róla, mit jelent. Megdermedt.
– Permettez-moi, monsieur – mondta, és ügyesen lepöccintette a szalagot a

hajtókámról, mintha csak holmi bogár lett volna.

– Merci – mondtam én, és visszatértem a könyvemhez. Amikor végre sikerült helyet

kapnom egy gépen, a hangosan-112beszélőn harsogták el többször egymás után a

nevemet: – Mr. Walter F. Starbuck, Mr. Walter F. Starbuck... – Valamikor hírhedt volt
ez a név; most azonban senkit sem láttam, aki felismerné, aki akár csak kaján
gyanúval megemelintené a szemöldökét.
Két és fél óra múlva Manhattan szigetén voltam; belebújtam a viharkabátomba, hogy
távol tartsam az esti hideget. Lement a nap. Bámultam a mozgó kiállítást egy üzlet
kirakatában, ahol semmi mást nem árultak, csak játék vonatot.
Nem mintha nem lett volna hova mennem. Közel voltam utam céljához. Levélben
foglaltam szobát, fürdő és televízió nélkül, egy hétre, és előre kitizettem – a hajdan
divatos Arapahoeszállóban, ami jelenleg szabadfogású lepratelep és kupleráj, egy
percre a Times Square-től

Voltam én már egyszer az Arapahoe-ban – Ezerkilencszáz Harmincegy őszén. Az

ember még nem fogta igájába a tüzet. Albert Einstein már megjövendölte a kerék
feltalálását, de valószínű alakját és felhasználási módjait képtelen volt a közönséges
emberek nyelvén leírni. Herbert Hoover bányamérnök volt az elnök. Törvénybe
ütközött az alkoholtartalmú italféleségek árusítása, és én elsőéves voltam a Harvard
egyetemen.
Mentorom, Alexander Hamilton McCone utasításainak értelmében jártam el.
Levélben közölte, hogy meg kell ismételnem egy dőreséget, amit ő maga követett el
elsőéves korában, nevezetesen: elvinni egy csinos kislányt a Harvard–Columbia
rögbi-meccsre, New Yorkba, utána egyhavi zsebpénzt elkölteni kétszemélyes
homárvacsorára osztrigával, kaviárral, miegymással, az Arapahoe-szálló
híres-nevezetes éttermében. Utána táncolnunk kell.
– Szmokingot fogsz viselni – mondta Mr. McCone. – Akkora borravalókat
osztogatsz, mint egy részeg matróz. – Gyémánt Jim Brady mesélte, egyszer megevett
ott négy tucat osztrigát, négy homárt, négy csirkét, négy galambfiókát, négy
rostélyost, négy sertéskarajt és négy báránybordát – fogadásból. Lillian Russell meg
nézte.
Lehetséges, hogy Mr. McCone részeg volt, amikor ezt a levelet írta. “Semmi játék,
csak a munka, ettől a Jack kicsit bamba" – írta.
És a kislány, akit elvittem, szobatársam ikertestvére, egyike lett a négy nőnek, akit
valaha is igazán szerettem. Az első az anyám volt. Az utolsó a feleségem.
Sarah Wyattnak hívták a lányt. Teljes tizennyolc esztendős volt, akárcsak én.
Ananászmajorba járt, gazdag lányok igen könnyű kétéves főiskolájára, a
Massachusetts állambeli Wellesleyben. Családja Pride's Crossingban élt, Bostontól
északra,Gloucester felé. Míg együtt voltunk New Yorkban, Sarah anyai nagyanyjánál
szállt meg, egy tőzsdeügynök özvegyénél, az East River közelében, a
Negyvenkettedik utcát átívelő úgynevezett Tudor Cityben, zsákutcák, tenyérnyi
parkok és reneszánsz lakosztályhotelok furán oda nem illő bugyrában. A sors úgy
hozta, hogy a fiam most Tudor Cityben lakik. Mr. és Mrs. Leland Clewes ugyancsak.
Kicsi a világ.
Tudor City egészen új volt, de máris csődbe ment és kis híján elnéptelenedett, amikor
én taxin megérkeztem, hogy elvigyem Sarah-mat az Arapahoe-szállóba,
Ezerkilencszáz Harmincegyben. Szmokingomat mérték után készítette Cleveland
legelegánsabb szabója. Ezüst öngyújtóm volt és ezüst cigarettatárcám, mindkettő Mr.
McCone ajándéka. Negyven dollár volt a levéltárcámban. Negyven dollár készpénzért
Ezerkilencszáz Harmincegyben megvásárolhattam volna Arkansas államot.
Megint elérkeztünk a testméretek kérdéséhez: Sarah Wyatt nyolc centivel magasabb
volt nálam. Nem zavarta. Annyira nem zavarta, hogy amikor érte mentem Tudor
Citybe, magas sarkú cipőt vett fel az estélyi ruhájához.
Még hatásosabb bizonyíték, hogy közömbös volt a méretkülönbség iránt: hét év
múltán beleegyezett, hogy hozzám jön feleségül.
Amikor megérkeztem, Sarah nem volt még kész, úgyhogy egy darabig a
nagyanyjával, Mrs. Suttonnal kellett beszélgetnem. Sarah már délután, a
rögbimeccsen figyelmeztetett, hogy Mrs. Sutton előtt ne beszéljek öngyilkosságról –
Mr. Sutton ugyanis az Ezerkilencszáz Huszonkilences tőzsdekrach idején kiugrott
Wall Street-i irodája ablakán.
– Szép lakása van, Mrs. Sutton – mondtam.
– Maga az egyetlen, akinek ez a véleménye – mondta ő. – Zsúfolt. Akármi történik a
konyhában, bejön a szaga.
Mindössze négyszobás lakás volt. Annyi biztos: Mrs. Sutton nagyon lecsúszott.
Valamikor lótenyészete volt Connecticutban, mesélte Sarah, háza az Ötödik
sugárúton, és így tovább, és így tovább.
A kis előszoba falát kék szalagok borították: lókiállításokról, a krach előtt.
– Látom, sok kék szalagot nyert – mondtam.
– Nem én nyertem – felelte –, hanem a lovak.
Összecsukható széken ültünk egy kártyaasztalnál, a nappali-szoba közepén.
Karosszékek nem voltak, sem kanapé. Hanem a szobában annyi volt a kacskaringós
vonalú bútor meg szekreter meg almárium meg magas lábú fiókosszekrény meg
alacsony lábú fiókosasztal meg öltözőasztal meg ruhásszekrény meg állóóra meg
miegymás, hogy még csak nem is sejtettem, hol lehetnek az ablakok. Kiderült, hogy
Mrs. Sutton cselédeket is tárol, csupa vénséget. Bóbitás szobalány engedett be, aztán
oldalazva távozott egy keskeny hasadékon két impozáns műbútor között.
Majd ugyanebből a hasadékból előbukkant egy libériás sofőr, és megkérdezte Mrs.
Suttont, megy-e még aznap este valahova a “villanyoson". Akkoriban sokaknak,
főképp idős hölgyeknek volt villanyautójuk, ami olyan volt, mint egy kerekeken
gördülő telefonfülke. A padlója alatt voltak az iszonyatosan súlyos akkumulátorok. A
villanyautónak körülbelül tizenegy mérföld volt az óránkénti legnagyobb sebessége,
és úgy harminc mérföldenként kellett az akkumulátorokat feltölteni. Kormánykerék
helyett botkormánya volt, mint a vitorlásnak.
Mrs. Sutton közölte, hogy nem megy sehova a villanyossal, mire az agg sofőr
bejelentette, hogy akkor elmegy a szállodába. Még két cseléd volt, de azokat nem
láttam. Mindannyian szállodában aludtak, hogy Sarah megkaphassa a második
hálószobát, rendes körülmények között ugyanis ők háltak ott.
– Maga biztosan úgy gondolja, hogy ez nagyon is átmeneti állapot – mondta Mrs.
Sutton.
– Dehogyis, asszonyom – mondtam én.
– Pedig egészen állandó – mondta ő. – Férfi nélkül képtelen vagyok javítani a
helyzetemen. Így nevelkedtem. Így tanítottak. – Igen, asszonyom – mondtam én.
 – Aki ilyen gyönyörűen szabott szmokingot visel, senki mást ne szólítson
“asszonyom"-nak, csak az angol királynőt – mondta Mrs. Sutton.
– Igyekszem észben tartani – mondtam én.

– Maga persze még gyerek – mondta ő.

– Igen, asszonyom – feleltem.
– Mondja csak el még egyszer, milyen rokonságban áll McCone-ékkal – mondta
Mrs. Sutton.
Soha senkinek se mondtam, hogy rokonságban állok McCone-ékkal. Annál
gyakrabban mondtam azonban egy másik hazugságot – amit, akárcsak minden
egyebet rólam, Mr. McCone agyalt ki. Azt mondta, tökéletesen elfogadható lesz, még
divatos is, ha bevallom, hogy atyám vagyontalan. Az azonban nem megy, hogy az
apám házicseléd legyen.
A hazugság így szólt, és nyomban el is mondtam Mrs. Sutton-nak:
– Apám Mr. McCone alkalmazásában áll: műgyűjteményének a kurátora. Ő látja el
Mr. McCone-t tanáccsal arra nézve, mit vásároljon.
– Kulturált ember – mondta Mrs. Sutton.
– Európában tanult művészettörténetet – mondtam. – Nem üzletember.
– Álmodozó – mondta ő.

– Igen – mondtam én. – Mr. McCone nélkül nem lett volna módom rá, hogy a
Harvard egyetemre menjek.
– “Starbuck" – tűnődött Mrs. Sutton. – Azt hiszem, ez régi nantucketi név.
Felkészültem én erre is.
– Igen – mondtam –, de a nagyapám otthagyta Nantucketet az aranyláz idején, és nem

is ment többet haza. Muszáj lesz egyszer elmennem Nantucketbe, hogy

áttanulmányozzam a régi okmányokat, és megnézzem, hová passzolunk.
– Kaliforniai család – mondta Mrs. Sutton.
– Igazából nomádok – mondtam én. – Kalifornia, igen... deOregon is meg Wyoming

meg Kanada és Európa. De mind szerették a könyvet – tanáremberek voltak, meg

miegymás. Tiszta merő flogiszton voltam – ami egy réges-régi képzeletbeli elem.
– Cethalászkapitányok ivadékai – mondta Mrs. Sutton.
– Alighanem – mondtam én. Egyáltalán nem esett nehezemre a hazudozás.
– Azelőtt pedig a vikingeké – mondta Mrs. Sutton. Vállat vontam.
Úgy döntött, hogy nagyon kedvel – és nem is hagyta abba, mindvégig. Sarah
elmesélte, hogy a nagyanyja gyakran úgy emleget, mint az ő pici vikingjét. Mrs.
Sutton nem élte már meg, amikor Sarah beleegyezett, hogy a feleségem lesz, azután
faképnél hagyott. Mrs. Sutton Ezerkilencszáz Harminchét körül halt meg –
nincstelenül, egy lakásban, amelyben nemigen volt egyéb, mint egy kártyaasztal, két
összecsukható szék meg az ágya. Valamennyi kincsét eladta, hogy fenntarthassa
magát és öreg cselédeit, akik, ha ő nincs, fedél és betevő falat nélkül maradtak volna.
Túlélte mindannyiukat. A szobalány, Tillie, halt meg utoljára. Két héttel Tillie halála
után távozott Mrs. Sutton ebből a világból.
Akkor, Ezerkilencszáz Harmincegyben, míg vártam, hogy Sarah elkészüljön az
öltözködéssel, Mrs. Sutton elmesélte, hogy. Mr. McCone apja, a Cuyahoga Híd és Vas
alapítója, irdatlanul nagy házat építtetett ott, ahol ő lánykorában a nyarat töltötte – a
Maine állambeli Bar Harborban. Amikor a ház felépült, Mr. McCone nagy bált
rendezett négy zenekarral, és nem jött el senki.
– Nagyon szépnek és nemesnek tetszett, hogy semmibe vettrjjk – mesélte. –
Emlékszem, mennyire boldog voltam másnap. Ma akaratlanul is arra gondolok, nem
hibbantunk-e meg egy egész kicsit. Nem azért, mert elmulasztottunk egy csodálatos
estélyt, vagy mert megsértettük Daniel McCone-t. Daniel McCone egészen rémes
ember volt. Azért voltunk hibbantak, mert valamennyien azt képzeltük: Isten figyel
minket, és egyszerűen el
van tőlünk ragadtatva, és helyet biztosít valamennyiünknek a jobbján, amiért semmibe
vettük Daniel McCone-t.
Megkérdeztem, mi lett McCone-ék Bar Harbor-i házával. Mentorom sosem
említette.
– Mr. és Mrs. McCone másnap eltűnt Bar Harborból – mesélte Mrs. Sutton. – A két
kisfiukkal, azt hiszem.
– Igen – mondtam. Az egyik fiú lett az én mentorom. A másik fiú a Cuyahoga Híd és
Vas elnökigazgatója.
– Egy hónap múlva – mesélte Mrs. Sutton – úgy körülbelül a munka ünnepén, habár
akkor még nem volt a munka ünnepe – nyár vége felé –, különvonat érkezett. Vagy
nyolc tehervagonból és három munkásszállító személykocsiból állt: a munkások
egészen Clevelandből jöttek. Valószínűleg Mr. McCone gyárából. Milyen sápadtak
voltak! Emlékszem, majdnem mind idegenek voltak – németek, lengyelek, olaszok,
magyarok. Ki tudja? Bar Harborban még sosem jártak ilyenféle emberek. A vonaton
aludtak. A vonaton ettek. Mint az engedelmes jószág, úgy hagyták terelni magukat a
ház meg a vonat között. Csak a legjava műkincseket hozták el a házból – a múzeumba
illő képeket és szobrokat és szőnyegeket. – Mrs. Sutton az ég felé emelte a tekintetét. –
Uramisten! Hogy mit nem hagytak ott! Aztán a munkások kiszedték valamennyi
üvegtáblát az ablakokból és ajtókból és padlásablakokból. A tetőről lehántották a
palát. Egy munkást, emlékszem, agyonütött egy lezuhanó pala. Lyukakat fúrtak a
csupasz tetőbe. Aztán felrakták a vonatra a palát meg az üveget is, hogy egykönnyen
helyre ne hozhassák a házat. Azután elmentek. Senki sem szólt hozzájuk, ők sem
szóltak senkihez. Egészen különleges távozás volt, aki látta, el nem felejtette soha –
mesélte Mrs. Sutton. – Nagy mulatság volt akkoriban a vonat, akkora hűhót csapott az
állomáson a síppal meg a haranggal. Hanem az a clevelandi különvonat olyan
nesztelenül surrant el, akár a szellem. Egész biztosan maga Daniel McCone utasította
a masinisztát, hogy meg ne fújja a sípot, meg ne kongassa a harangot.
Mrs. Sutton elbeszélése szerint tehát így hagyták Bar Harbor
legeslegszebb házát, a berendezés nagy részét, az ágyakon a lepedőket, takarókat,
derékaljakat, a pohárszékben a porcelánt meg a kristályt, a pincében ezer meg ezer
palack bort, így hagyták örök halállal halni.
Mrs. Sutton lehunyta szemét, úgy emlékezett, hogyan enyészett évről évre a ház. —
Ezt senki meg nem érdemelte, Mr. Starbuck — mondta Mrs. Sutton.
Sarah ekkor előjött a bútorok közül: végre elkészült. Két orchideát tűzött a ruhájára;
én küldtem. Ez is hozzátartozott az Alexander Hamilton McCone-féle agyrémhez.
— Milyen szép vagy! — mondtam, és elbűvölve álltam fel az összecsukható székről.
Igaz is volt, mert Sarah magas volt és karcsú és aranyhajú — és kék szemű. Bőre akár
a szatén. Foga minit a gyöngysor. És körülbelül annyi szexualitás sugárzott belőle,
mint a nagyanyja kártyaasztalából.
És ez így is folytatódott, hét hosszú esztendeig. Sarah Wyatt meg volt róla győződve,
hogy a szexet könnyen el lehet kerülni, akár a seggre esést. S az elkerülése érdekében
elegendő a szeretőjelöltet figyelmeztetni, micsoda nevetséges dolgot ajánlgat. Amikor
először csókoltam meg, előző héten, Wellesleyben, egyszer csak észrevettem, hogy
úgy játszanak rajtam, mint, mondjuk, egy tubán. Sarah rázkódott a nevetéstől, de az
ajka ott volt még az ajkamon. Sarah csiklandozott. Sarah kihúzgálta az ingemet, és
megalázóan zilált öltözékben hagyott. Szörnyű volt. És még csak nem is kislányosan
és idegesen nevetgélt a szexualitáson, hogy egy férfi gyengédséggel és megfelelő
anatómiai hozzáértéssel helyes mederbe terelhetné. Nem: féktelenül röhögött, mintha
a Marx fivérek valamelyik filmjét látná.
Egy fordulat kívánkozik most ide: “elmentek otthonról".
Ezzel a fordulattal élt egy harvardi évfolyamtársam, aki szintén randevúzott
Sarah-val, de úgy emlékszem, csak kétszer. Megkérdeztem, mi a véleménye
Sarah-ról, és ő némi keserűséggel válaszolt: — “Elmentek otthonról!"— Kyle Denny
volt ez a fiú, philadelphiai rögbijátékos. Valaki mesélte nemrégiben, hogy Kyle
aznap halt meg, amikor a japánok bombázták Pearl Harbort: elesett a fürdőkádban, és
a koponyáját szétzúzta a csap.
Úgyhogy hajszálpontosan meg tudom mondani Kyle Denny halálának napját:
Ezerkilencszáz Negyvenegy december hetedike.
— Igazán csinos vagy, kedvesem — mondta Sarah-nak Mrs. Sutton. Szánalmasan

ősöreg volt — körülbelül öt évvel fiatalabb, mint én most. Azt hittem, menten elsírja
magát Sarah szépségétől meg attól, hogy alig egypár év múlva hogy elhervad majd ez
a szépség, és így tovább, és így tovább. Bölcs öregasszony volt.
— Olyan nevetségesnek érzem magam — mondta Sarah.
— Nem hiszed el, hogy szép vagy? — kérdezte a nagyanyja.

— Tudom, hogy szép vagyok — mondta Sarah. — Belenézek a tükörbe, és azt

mondom magamban: “Szép vagyok". — Hát akkor mi a baj? — kérdezte a nagyanyja.

— Olyan fura szépnek lenni — mondta Sarah. — Van, aki csúnya, de én szép vagyok.
Walter azt mondja, szép vagyok. Te azt mondod, szép vagyok. Én is azt mondom,
szép vagyok. Mindenki azt mondja, “Szép, szép, szép", és az ember elkezdi törni a
fejét, hogy mi is az, és mi olyan nagyszerű benne.
— Boldoggá teszed az embereket a szépségeddel — mondta a nagyanyja.
— Engem mindenesetre boldoggá teszel vele — mondtam én. Sarah nevetett.
— Butaság — mondta. — Hülyeség — mondta.

— Talán nem kellene annyit gondolnod rá — mondta a nagyanyja.

— Ez olyan, mintha egy törpének azt mondanád, ne gondoljon arra, hogy törpe —

mondta Sarah, és megint nevetett.

— Igazán abbahagyhatnád már, hogy mindenre azt mondod, buta meg hülye —

mondta a nagyanyja.
— De mikor minden buta meg hülye! — mondta Sarah. — Majd másképp fogsz
gondolkodni, mire megöregszel — ígérte a nagyanyja.
— Szerintem az öreg, az csak úgy tesz, mintha tudná, mi olyan nagyon komoly és
csodálatos - mondta Sarah. – Az öregek egyáltalán nem találtak ki semmi újat, amit
én ne tudnék. Talán ha az emberek nem komolyodnának úgy meg, mihelyt megöreg-
szenek, akkor most nem volna válság.
– Nincsen abban semmi konstruktív, ha valaki állandóan nevet – mondta a nagyanyja.

•
– Tudok én sírni is – mondta Sarah. Akaród, hogy sírjak?

– Nem – mondta a nagyanyja. – Nem akarok többet hallani erről. Menj csak el ezzel a
derék fiatalemberrel, és mulassatok jól.
– Azokon a szegény asszonyokon nem tudok nevetni, akik az órákat festették –
mondta Sarah. – Ez az egyetlen, amin nem tudok nevetni.
Sarah egy akkoriban hírhedt ipari tragédiára utalt. Sarah családja volt a
középpontjában, és bele is betegedtek. Sarah már elmesélte, hogy belebetegedett:
elmesélte a testvére is, a szobatársam, meg az apjuk meg az anyjuk. A tragédia lassú
volt, de ha egyszer elkezdődött, nem lehetett megállítani:A család gyárában
kezdődött, a Wyatt Óragyárban; az Egyesült Államok egyik legrégibb üzemében, a
Massachusetts. állambeli Brocktonban. Nem volt szükségszerű tragédia. Wyatték nem
is próbálták mentegetni, és ügyvédet sem fogadtak, hogy mentegesse. Nem volt rá
mentség.,
A következőképpen történt: az ezerkilencszázhúszas években az Egyesült Államok
haditengerészete a Wyatt Óragyártól több ezer szabvány hajóórát rendelt, amelyről a
sötétben is le lehet olvasni az időt. A számlapjuk legyen fekete. A mutatókat és a
számokat kézzel festették fehérre: a festék a rádium nevű radioaktív elemet
tartalmazta. Vagy ötven brocktoni nö – legtöbbjük a Wyatt Óragyár állandó
alkalmazottainak felesége – festette a mutatókat és a számokat. Igy akartak tűpénzre
szert tenni. Több kisgyerekes asszonynak megengedték, hogy otthon végezze el a
munkát.
És _ezek az asszonyok mind meghaltak vagy meg fognak halni, iszonyú kínok
között: csontjaik mállanak, a fejük lerohad. Az
ok: rádiummérgezés. Mint azóta a bíróság előtt kiderült, mindegyi!:üket utasította a
művezető, úgy hegyezze az ecsetet, hogy időnként a szájába veszi, megnyalja, az
ajkával formázza.
És a sors úgy akarta, hogy e szerencsétlen asszonyok egyikének a lánya legyen
egyike annak a négy nőnek, akit valaha is szerettem ebben a siralomvölgyében –
anyámon, feleségemen és Sarah Wyatton kívül. Mary Kathleen O'Looney volt a
neve.Csak Ruth-ot emlegetem úgy, hogy “a feleségem". Nem csodálkoznék azonban,
ha az utolsó ítélet napján Sarah Wyattot és Mary Kathleen O'Looneyt is úgy
osztályoznák, mint aki a feleségem volt. Bizony, a párom volt mind a kettő – Mary
Kathleen vagy tizennégy hónapig, Sarah pedig, megszakításokkal, mintegy hét
esztendeig.Hallom, amint Szent Péter így szól hozzám:“Úgy látom, Mr. Starbuck,
maga meglehetős Don Juan volt."Így tehát Ezerkilencszáz Harmincegyben
bevonultam az Arapahoe-szálló lakodalmitorta-halljába, karomon a szép Sarah
Wyatt-tal, a jenki órahercegnővel. Addigra az ő családja már csaknem annyira
tönkrement, mint az enyém. Ami keveset sikerült megmenteniük a tőzsdekrach és a
csődbe jutott bankok romjai közül, hamarosan szétosztják a haditengerészet rendelte
órákat festő asszonyok életben maradottjai közt. Ezt a szétosztást majd úgy egy év
múltán rendeli el az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának korszakalkotó
döntése, miszerint a munkáltatók személyesen felelősek alkalmazottaiknak a bűnös
hanyagság folytán üzemükben bekövetkezett haláláért.A tizennyolc esztendős Sarah
így szólt az Arapahoe halljában: – Milyen piszkos... és nincs itt senki. – Nevetett. –
Imádom! – mondta.Az időnek e pontján, az Arapahoe mocskos halljában Sarah
Wyatt nem tudta, hogy én a lehető legnagyobb humortalansággal cselekszem,
Alexander Hamilton McCone utasításai szerint. Sarah később elmesélte: azt hitte,
szellemességből mondtam, hogy öltözzünk ki elegánsan. Azt hitte, farsangi móka,
hogy milliomosjelmezbe bújtunk. Majd nevetünk, nevetünk, reménykedett Sarah.
Olyanok leszünk, mint az emberek a mozivásznon.Egyáltalán nem: én robot voltam,
akit arra programoztak, hogy vérbeli arisztokrata módjára viselkedjen.

Oh, tündér ifjúság!

Az Arapahoe halljában nem is lett volna annyira feltünő a mocsok, csakhogy valaki
elkezdett valamit tenni ellene, aztán abbahagyta. Magas létrát támasztottak a falhoz. A
tövében vödör állt, tele piszkos vízzel, a tetején súrolókefe lebegett. Valaki nyil-
vánvalóan felmászott a létrára a vödörrel. Annyit súrolt le a falból, amennyit a létra
tetejéről elért. Ezáltal tiszta kört teremtett, igaz, az alján csöpögött a kosz, de ő maga
ragyogott, akár a telihold.
Nem tudom, ki alkotta a teliholdat. Nem volt kitől megkérdezni. Az ajtóban nem állt
ajtónálló, hogy betessékeljen. Odabent nem voltak kisinasok, se vendégek. A távoli
portáspultnál nem volt egy lélek sem. Az újságosbódét meg a színházjegy-árusító
pavilont bezárták. A kezelő nélküli liftek ajtaját székkel támasztották ki.
– Azt hiszem, már nem működik – mondta Sarah. – Valaki elfogadta telefonon a
helyfoglalásomat – mondtam. – Monsieur-nek titulált.
– Bárki bárkit monsieur-nek titulálhat telefonon – mondta Sarah.

Hanem ekkor cigányhegedű sírt fel valahonnan – zokogott, mintha a szíve szakadna
meg. És amikor emlékezetemben feljajdul ma ez a hegedű, a következő információt
fűzhetem hozzá: Hitler, aki akkor még nem volt hatalmon, hamarosan meggyil-
koltatott minden szál cigányt, aki csak a katonáinak meg a rendőreinek a keze közé
került.
A zene a hall mélyén álló spanyolfal mögül hallatszott. Sarah meg én voltunk olyan
bátrak, hogy odébb toltuk a spanyolfalat. Kétszárnyú üvegajtó állt előttünk, rajta pánt
és lakat. Az ajtó összes táblája tükörüveg volt, abban is láthattuk, milyen gyerekesek
és milyen gazdagok vagyunk. Sarah azonban felfedezte, hogy az egyik
tükörüvegtáblán hiányos a foncsor. Bekukkantott a résen, aztán hívott, nézzek be én
is. Kis híján hanyatt vágódtam meglepetésemben. Mintha csak az időgép csillogó
prizmáiba pillantottam volna. A szárnyas ajtó túloldalán ott volt az Arapahoe-szálló
híres-nevezetes étterme, eredeti állapotában, cigányostul – szinte az utolsó atomjáig
olyan, mint amilyen Gyémánt Jim Brady idejében lehetett. A csillárokban meg az
asztalokon égő ezernyi gyertya valóságos csillagmiriáddá vált, annyi volt odabent az
ezüst meg a kristály meg a porcelán meg a tükör.
A következő történt: a szálló és az étterem közös épületben volt, egy percnyire a
Times Square-től, de más-más volt a tulajdonos. A szálló feladta – már nem fogadott
vendégeket. Az éttermet ellenben épp nemrégiben újították fel tökéletesen, a tu-
lajdonosa ugyanis hitte, hogy a gazdasági összeomlás rövid életű lesz, mert nincs
nyomósabb oka, mint hogy az üzletemberek átmenetileg begyulladtak.
Sarah meg én a rossz ajtón mentünk be. Mondtam is Sarah-nak, mire ezt felelte:
– Ez az én életem dióhéjban. Először mindig a rossz ajtón megyek be.
Visszamentünk hát, Sarah meg én, az éjszakába, aztán be az ajtón, oda, ahol étel-ital
várt ránk. Mr. McCone azt mondta, rendeljem meg előre a vacsorát. Meg is rendeltem.
Maga a tulajdonos fogadott. Francia volt. Szmokingja hajtókáján olyan kitüntetés, ami
nekem semmit sem jelentett, Sarah-nak azonban ismerős volt, hiszen volt ilyen az
apjának is. Azt jelenti, magyarázta később, hogy az illető a Becsületrend lovagja.
Sarah sok nyarat töltött Európában. Én sohasem voltam ott. Folyékonyan beszélt
franciául, és a tulajdonossal madrigált jártak minden nyelvek e legdallamosabbikán.
Hogy boldogultam volna az életben, ha nem akadnak nők, akik a tolmácsomul sze-
gődnek? A négy nő közül, akit valaha is szerettem, egyedül Mary Kathleen O'Looney
nem beszélt más nyelvet az angolon kívül. De még Mary Kathleen is a tolmácsom volt
harvardi kommunista koromban, amikor közös nyelvet kerestem az amerikai mun-
kásosztállyal.
Az étterem tulajdonosa franciául elmondta Sarah-nak, ő pedig elmondta nekem,
hogy a nagy gazdasági válság nem más,mint elbátortalanodás. Mihelyt demokrata
párti elnököt választanak, mondta, a törvény megint engedélyezi majd az alkohol-
tartalmú italokat, és megint öröm lesz az élet.
Az asztalunkhoz vezetett. A teremben, becslésem szerint, legalább száz ember elfért
volna, de rajtunk kívül alig akadt vagy tucatnyi vendég. Ezeknek valahonnan még
mindig volt pénzük. És amikor most igyekszem emlékezni rájuk, és találgatom, hogy
vajon mik lehettek, folyton George Grosz képeit látom a korrupt plutokratákról a
nyomorúság közepette, Németországban, az első világháború után. Ezerkilencszáz
Harmincegyben még nem láttam azokat a képeket. Nem láttam akkor még semmit.
Volt ott egy püffedt öregasszony, emlékszem, egyedül evett, és gyémánt nyaklánc
volt rajta. Pincsikutya ült az ölében. A kutyának is gyémánt nyaklánca volt.
Volt ott egy aszott öregember, emlékszem, az étele fölé görnyedt, eltakarta a
karjával. Sarah a fülembe súgta, hogy az öregember úgy eszik, mintha egy rojál flöst
enne vacsorára. Később megtudtuk, hogy kaviárt evett.
– Ez biztosan nagyon drága hely – mondta Sarah.
– Ne aggódj – mondtam én.
– A pénz olyan különös – mondta Sarah. – Te például érted?
– Dehogy – mondtam én.
– Akinek van, és akinek nincs... – tűnődött Sarah. – Nem hiszem, hogy bárki is
értené, mi történik valójában.
– Valaki biztosan érti – mondtam. Ma már nem hiszek ebben.
Elmondhatom továbbá, mint egy irdatlan nemzetközi konglomerátum
tisztségviselője, hogy akinek jól megy sora ebben a gazdasági rendszerben, soha még
csak el sem gondolkodik rajta, hogy mi történik valójában.
Csimpánzok vagyunk. Orangutánok.
– Mr. McCone tudja, meddig tart még a válság? – kérdezte Sarah.
– Fogalma sincs az üzletről – feleltem.

– Hogy lehet olyan gazdag, ha fogalma sincs az üzletről? – kérdezte Sarah.

– Mindent a bátyja irányít – feleltem.

– Bárcsak az apámnak volna valakije, aki helyette irányítana mindent – mondta
Sarah.
Tudtam, hogy apjának annyira rosszul állnak az ügyei, hogy Sarah testvére, a
szobatársam, elhatározta: a félév végén kimarad az egyetemről. Nem is folytatta soha.
Elment műtőszolgának egy tébécé-szanatóriumba, és ő is megkapta a tébécét. Így
aztán nem sorozták be a második világháborúban. Hegesztő lett egy bostoni
hajógyárban. Elvesztettem vele a kapcsolatot. Sarah, akivel ismét rendszeresen
találkozom, elmondta, hogy a testvére szívrohamban halt meg Ezerkilencszáz
Hatvanötben – egy zsúfolt kis hegesztőműhelyben, ahol egymaga dolgozott, Cape Co-
don, Sandwich faluban.
Radford Alden Wyattnak hívták. Nem nősült meg. Sarah szerint évekig nem fürdött.
– A családban marad – szokták mondani.
Wyatték esetében vagy tíz nemzedék óta maradt a családban. Legalább annyi ideje
voltak gazdagabbak, mint legtöbb szomszédjuk. Sarah apja most mélyen áron alul
adogatta el a sok kincset, amit az ősei összehordtak – angol ónedényeket, ezüstöket
Paul Revere műhelyéből, hajóskapitány és kereskedő és prédikátor és ügyvéd
Wyattok képmásait, kínai műtárgyakat.
– Olyan rémes látni, hogy az apám annyira deprimált mindig – mondta Sarah. – A te

apád is deprimált?
Fiktív atyámról beszélt, Mr. McCone műgyűjteményének kurátoráról. Akkor egész
világosan láttam az atyámat. Most már egyáltalán nem látom.
– Dehogy – feleltem.
– Milyen szerencsés vagy – mondta Sarah.
– Hát igen – mondtam én. Igazi apám valóban jó körülmények között volt. Anyám

meg ő bankba tettek jóformán minden centet, amit csak megkerestek, és a bank, ahova
a pénzüket rakták, nem ment csődbe.
– Csak ne törődnének az emberek annyit a pénzzel – mondta Sarah. – Folyton

mondom apának, hogy engem nem érdekel a pénz. Azt se bánom, ha többet nem
mehetek Európába. Utálom az iskolát. Nem akarok többet odajárni. Úgysem tanulok
semmit. Őrülök, hogy eladtuk a hajóinkat. Szörnyen untam már őket. Ruhára meg
nincs szükségem. Annyi ruhám van, hogy száz évig is elég. Ő meg egyszerűen nem
hiszi el. “Cserbenhagytalak benneteket. Mindenkit cserbenhagytam", folyton ezt
hajtogatja.
Sarah apja egyébként csendestárs volt a Wyatt Óragyárban. Ez nem csökkentette a
felelősségét a rádiummérgezési ügyben, de főtevékenységét a régi jó időkben mint
Massachusetts legnagyobb jachtkereskedője fejtette ki. Ennek az üzletnek persze be-
fellegzett Ezerkilencszáz Harmincegyben. És a haldoklás folyamatában Sarah apjára
maradt az, amit egyszer így jellemzett nekem: “... egy akkora rakás behajthatatlan
követelés, mint a Washington-hegy, és egy akkora rakás számla, mint a Pikecsúcs".
Ő is a Harvardon végzett – kapitánya volt a veretlen Ezerkilencszáz Tizenegyes
úszócsapatnak. Amikor mindent elvesztett, soha többet nem dolgozott. A felesége
tartotta el, aki a házukból irányított egy vendéglátó szolgálatot. Szegényen haltak
meg.
Nem én vagyok tehát az első harvardi diplomás, akit a felesége tartott el.
Békesség.
Sajnálja, hogy ennyire deprimált, mondta nekem az Arapahoeban Sarah; tudja, hogy
az a cél, hogy jól mulassunk. Igazán megpróbál jól mulatni, mondta Sarah.
Ekkor történt, hogy a tulajdonos által odaterelt pincér felszolgálta az első fogást,
amelyet Mr. McCone határozott meg a távoli Clevelandben. Fél tucat osztriga volt
mindegyikünknek. Még sohasem ettem osztrigát.
– Bon appetit! – mondta a tulajdonos. Kéjesen megborzongtam. Ezt még sohasem
mondták nekem. Annyira örültem, hogy tolmács nélkül is megértek valamit franciául.
Mellesleg a clevelandi állami középiskolában négy évig tanultam franciát, de sohasem
találtam senkit, aki azt a nyelvjárást beszélné, amit ott tanultam. Itt azt a franciat
beszélték az irokéz zsoldosok a francia–indián háborúban.
Most megjelent asztalunknál a cigány hegedűs. A lehető legnagyobb képmutatással
és virtuozitással játszott, a borravaló eszelős reményében. Eszembe jutott, hogy Mr.
McCone azt mondta, adjak bőkezű borravalót. Eddig még nem adtam borravalót
senkinek. Lopva előhúztam a levéltárcámat, amíg ő muzsikált, és kivettem belőle egy
általam egydollárosnak vélt bankjegyet. Akkoriban egy közönséges napszámos tíz
órát dolgozott egy dollárért. Én bőkezű borravalót akartam adni. Ötven cent is már
előkelő helyet biztosított volna számomra a tékozlók osztályában. Jobb kezemmel
összesodortam a bankjegyet, hogy egy bűvész elegáns gyorsaságával nyomhassam a
zenész markába a borravalót, mikor abbahagyja.
A baj csak az volt, hogy nem egydolláros volt. Hanem húszdolláros.
Bizonyos mértékig Sarah-t tartom felelősnek ezért a falrengető tévedésért. Miközben
előszedtem a pénzt a levéltárcából, ő már megint az érzéki szerelem szatíráját
játszotta; úgy tett, mintha kéjes gyönyörűséggel töltené el a zene. Kibontotta a
nyakkendőmet, amit aztán nem tudtam megkötni. Annak a barátomnak az anyja
kötötte meg, akinél megszálltam. Sarah szenvedélyesen megcsókolta két ujját, aztán
ugyanazt a két ujjat a fehér galléromhoz nyomta, és rúzsfoltot hagyott rajta.
A zene elhallgatott. Mosolygással fejeztem ki köszönetemet. Gyémánt Jim Brady,
egy clevelandi sofőr agyalágyult fiában testet öltve, átnyújtott a cigánynak egy
húszdolláros bankjegyet.
A cigány eleinte mézesmázos volt, mert azt hitte, egy dollárt kapott.
Sarah is azt hitte, hogy egy dollár, és úgy vélte, igencsak túlméreteztem a borravalót.
– Jóságos ég! – mondta Sarah.
Hanem ekkor, talán hogy Sarah-t ingerelje a bankóval, amit Sarah legszívesebben
visszavetetett volna velem, de ami most már az övé volt, csakis az övé, a cigány
kicsavarta a bankjegyet,úgyhogy csillagászati névértéke immár valamennyiünk előtt
kibontakozott. Ő éppúgy megdöbbent, mint mi.
És aztán, mivel cigány volt, következésképpen egy másodperc ezredrészével
dörzsöltebb pénz dolgában, mint mi, kiszáguldott az étteremből az éjszakába. Talán a
mai napig se ment vissza a hegedűtokjáért.
És most képzeljék el, hogyan hatott a dolog Sarah-ra!
Azt hitte, készakarva csináltam, és hogy ostobaságomban azt képzelem, az ő
szemében ez szörnyen erotikus esemény lesz. Soha életemben még senki úgy nem
undorodott tőlem.
– Te farok – mondta Sarah. Ebben a könyvben a szereplők szövegének nagy része
szükségszerűen homályos rekonstrukció – amikor azonban azt állítom, hogy Sarah
Wyatt “faroknak" nevezett, elhihetik, hogy valóban ezt a kifejezést használta.
Hogy kellő megvilágításba helyezzem Sarah szitkozódását: a “farok" szó az akkori
idők frissen szabadalmazott találmánya volt, és kettős jelentéssel bírt: jelentette, hogy
egy férfi felhőkarcolónak képzeli a nemi szervét, és hogy – hülye.
– Te faszarék – mondta Sarah. “Faszarék" az volt, aki átlagon felül maszturbál és –

hülye. Ezt is tudta. Mindent tudott.

– Minek képzeled te magadat? – kérdezte. – Pontosabban: minek képzelsz te

engem? Lehet, hogy ostoba liba vagyok – folytatta –, de hogy merészelsz annyira
ostoba libának nézni, hogy azt hidd: hanyatt dőlök a nagyszerűségedtől?
Alighanem ez volt életem mélypontja. Komiszabbul éreztem magam még annál is,
amikor börtönbe dugtak – komiszabbul talán annál is, mint amikor szabadon
engedtek. De még annál is komiszabbul talán, mint amikor felgyújtottam a függönyt,
amit a feleségem épp le akart szállítani egy megrendelőnek Chevy Chase-ben.
– Vigyél haza, légy szíves – szólt hozzám Sarah Wyatt. Evés nélkül távoztunk, de

nem fizetés nélkül. Nem tehettem róla: egész úton hazafelé bőgtem.
Zokogva elmondtam neki a taxiban, hogy egész este semmi sem volt az én ötletem,
hogy robot vagyok, akit Alexander Hamilton McCone talált fel és irányít.
Bevallottam, hogy félig lengyel vagyok, félig litván, és nem egyéb, mint egy sofőr fia,
akire ráparancsoltak, hogy öltsön úri ruhát és modort. Nem megyek vissza a
Harvardra, mondtam, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy tovább akarok élni.
Szánalmas voltam, és Sarah annyira töredelmes volt és annyira érdeklődő, hogy a
lehető legjobb barátok lettünk, mint mondom, kis megszakításokkal hét hosszú
esztendeig.
Sarah idővel otthagyta az Ananászmajort. Ápolónő lett. Képzése során annyira
kétségbe ejtette a szegények betegsége és halála, hogy belépett a Kommunista Pártba.
Beléptetett engem is.
Talán sosem lettem volna kommunista, ha Alexander Hamilton McCone nem
ragaszkodik hozzá, hogy vigyek el egy csinos kislányt az Arapahoe-ba. És most,
negyvenöt év elteltével, íme: újra belépek az Arapahoe halljába. Mi késztetett arra,
hogy itt töltsem szabadságom első éjszakáit? A helyzet iróniája. Nincs az a vén és
szegény és magányos amerikai, aki ne tudná csokorba szedni a város legfinomabb kis
iróniáit.
Hát itt voltam megint, ahol először mondta nekem egy vendéglős, hogy “Bon
appetit!"
A szálloda egykori halljának nagy része ma utazási iroda. Az átfutó vendégeknek
egy keskeny folyosó maradt, a túlsó végén a portáspulttal. Olyan keskeny volt, hogy
egy kanapé vagy egy szék sem fért el rajta. Eltűnt a kétszárnyú tükrös ajtó, amelyen
Sarah meg én bekukkantottunk a híres étterembe. Az egykori ajtókeret még megvolt,
de durván, dísztelenül befalazva. A korlátra bedobós telefonkészüléket szereltek. A
perselyt felfeszítették. A telefonkagylónak nyoma veszett.
És a távolból mégis úgy láttam, hogy a portáspultnál ülő férfi szmokingot visel, mi
több, még virág is van a gomblyukában!
Ahogy közeledtem feléje, kiderült, hogy a szemem csalódott, nem is véletlenül. A
férfi valójában pamut pólóinget viselt, aminek a rányomott mintája a megtévesztésig
olyan volt, mint egy szmoking meg a hozzávaló ing; a gomblyukban virág;
csokornyakkendő; díszes inggomb; a zsebében zsebkendő; miegymás. Sosem láttam
még ilyen pólóinget. Nem találtam komikusnak. Zavarban voltam. Valahogy nem volt
vicces.
Az éjszakai portásnak valódi szakálla volt, és még agresszívebben valódi köldöke,
ami kilátszott a csípőre szabott nadrágjából. Már nem öltözködik így, ha szabad
elmondanom, amióta a beszerzéssel foglalkozó alelnöke a Vendéglátóipari Társulás
Kft.-nek, a PANAMORC Részvénytársaság leányvállalatának. Harmincéves. A neve
Israel Edel. Mint a fiamnak, neki is néger felesége van. A Long Island egyetemen
szerzett történészdoktorátust, summa cum Iaude, és tagja a Phi Béta Kappa
társaságnak. Megismerkedésünk alkalmával Israel épp az Amerikai tudós-ból, a Phi
Béta Kappa társaság tudományos folyóiratából pillantott fel. Nem talált jobb állást,
ezért lett az Arapahoe-szálló éjszakai portása.
– Szobafoglalásom van – mondtam.
– Mije van? – kérdezte. Nem pimaszságból. Őszintén meglepődött. Az
Arapahoe-ban már senki sem foglal szobát. Oda csak váratlanul érkezik az ember,
holmi balszerencse következtében. Épp a minap mondta nekem Israel, amikor
véletlenül összeakadtunk egy liftben:
– Az Arapahoe-ban szobát foglalni olyan, mintha az ember a kórház baleseti
osztályán foglalna szobát.
Israel jelenleg egyébként az Arapahoe beszerzéseit is ellenőrzi, mert a szálló,
négyszáz egyéb szállodával együtt világszerte, köztük egy katmandui hotellal, a
Vendéglátóipari Társulás Kft.-hez tartozik.
Israel Edel meg is találta a levelemet a háta mögötti, különben üres rekeszfal egyik
rekeszében.
– Egy hétre? – kérdezte hitetlenül.
– Egy hétre – feleltem én.

A nevem nem mondott neki semmit. Történelmi ismeretei a tizenharmadik századi

normann eretnekségeket ölelték fel. Azt azonban kiböngészte, hogy börtöntöltelék
vagyok – levelem kis-
sé fura feladójából: postafiókszám a semmiben, Georgia kellős közepén, a nevem
után pedig egy sokjegyű szám.
– A legkevesebb, amit önért tehetünk – mondta –, hogy a nászutas-lakosztályban
helyezzük el.
Valójában nem volt nászutas-lakosztály. A hajdani lakosztályokat már régen pirinyó
kamrákra osztották. Egy kamrát azonban, csak egyetlenegyet, frissen mázoltak és
tapétáztak – mint később megtudtam, azért, mert abban a kamrában gyilkoltak meg
nemrégiben bestiális módon egy tizenéves kéjfiút. Israel Edel ezzel nem akart morbid
lenni. Kedvességnek szánta. A szoba valójában egész derűs volt.
Odaadta a kulcsot, amely, mint később rájöttem, a szállodának jóformán valamennyi
ajtaját nyitotta. Megköszöntem, és elkövettem egy kis hibát, ami nálunk,
iróniagyűjtőknél nem ritkaság: meg akartam osztani az iróniát egy idegennel. Ami
lehetetlen. Elmeséltem neki, hogy voltam már egyszer az Arapahoe-ban
Ezerkilencszáz Harmincegyben. Israel Edelt nem érdekelte. Nem csodálom.
– Görbe éjszakát csaptunk egy kislánnyal – meséltem. – Öhm – mondta ő.
De én nem tágítottam. Elmeséltem, hogyan kukucskáltunk be a szárnyas ajtón a
híres-nevezetes étterembe. Megkérdeztem, mi van most a fal túlsó oldalán.
Felelete, ami egyszerű tényközlés volt, úgy sértette a fülemet, mintha pofon vágott
volna. Israel Edel azt mondta:
– Műbuzi-mozi.
Sose hallottam ilyesmiről. Tétován megkérdeztem, mi az.
Kissé magához térítette, hogy én ennyire meglepődöm és elképedek. Mint később
elmesélte, sajnálta, hogy egy ilyen szelíd kis öregembert el kell képesztenie azzal,
hogy mi folyik a szomszédban. Mintha az apám lett volna, én meg a kisfia. Még azt is
mondta:
– Nem érdekes.
– Mondja el – kértem.
Israel Edd tehát lassan, türelmesen és igencsak kelletlenül el-
mesélte, hogy az egykori étterem helyén mozgóképszínház működik. Homoszexuális
férfiak szerelmi aktusára specializált mozi és a filmek csúcspontja rendszerint az,
hogy az egyik színész be lenyomja az öklét a másik színész alfelébe.
Elállt a lélegzetem. Nem is álmodtam, hogy az Amerikai Egyesült Államok
Alkotmányának Első Pótcikkelye és a mozgófilmkamera elbűvölő technológiája ilyen
gyalázatra szövetkezhetik.
– Sajnálom – mondta Israel Edd.
– Maga aligha hibáztatható – mondtam én. – )ó éjszakát. – És elindultam
megkeresni a szobámat.
A lift felé menet elhaladtam a durva fal előtt, ahol valaha a kétszárnyú ajtó nyílt. Egy
pillanatra megálltam. Ajkam szavakat formált, amelyeket egy pillanatig magam sem
értettem. Azután rájöttem, hogy mit mondhat az ajkam, hogy mit kell mondania.
Ezt, természetesen:
– Bon appetit.

mesélte, hogy az egykori étterem helyén mozgóképszínház működik. Homoszexuális

férfiak szerelmi aktusára specializált mozi és a filmek csúcspontja rendszerint az,
hogy az egyik színész belenyomja az öklét a másik színész alfelébe.
Mit tartogat számomra a másnap?
Találkozom többek között Leland Clewesszal, azzal az emberrel, akit
Ezerkilencszáz Negyvenkilencben elárultam.
Előbb azonban kicsomagolom kevéske holmimat, takarosan elrakom, olvasok egy
kicsit, aztán korán aludni térek. Rendszerető vagyok.
“Legalább már nem dohányzom" – gondoltam. Különben is, olyan tiszta ez a szoba.
A fiókosszekrény két felső fiókjában könnyen elfért minden holmim, de azért
belenéztem a többi fiókba is. Így fedeztem fel a legalsó szekrényben hét hiányos
klarinétot – tok, fúvóka és tölcsér nélkül.
Ilyen néha az élet.
Azt kellett volna tennem, kiváltképpen mert szabadult rab voltam, hogy nyomban
visszamasírozok a portáspulthoz, közlöm, hogy akaratlan őrizője vagyok egy
fiókravaló klarinétalkatrésznek, és hogy talán értesíteni kellene a rendőrséget.
Természetesen lopott holmi volt. Mint másnap megtudtam, az ohiói
autópálya-elágazásnál eltérített teherautóról származtak – mely rablás során a
gépkocsivezetőt megölték. Így aki csak kapcsolatban van a hiányos hangszerekkel, ha
netán előkerülnek, bűnsegédi bűnrészesnek tekinthető. Mint kiderült, az ország vala-
mennyi hangszerkereskedésében falragaszok hirdették, hogy azonnal értesíteni kell a
rendőrséget, ha egy vevő nagyobb tétel klarinétalkatrész vételét vagy eladását hozza
szóba. Ami az én fiókomban volt, úgy ezredrésze lehetett az ellopott rakománynak.
Hanem én egyszerűen betoltam a fiókot. Nem volt kedvem sarkon fordulni és
lebaktatni a lépcsőn. A szobámban nem volt telefon. Majd reggel megemlítem.
Rájöttem, hogy ki vagyok merülve. Lent a színházakban még
136folyt az előadás, de én alig bírtam nyitva tartani a szememet. Lehúztam hát a
redőnyt, ágyba bújtam. Mentem, ahogyan a fiam mondta kicsi korában, “alu-pába".
Ami annyit jelent: “aludni".
Álmomban karosszékben ültem a New York-i Harvard Klubban, alig
négysaroknyira. Álmomban nem voltam újra fiatal. De börtöntöltelék sem voltam,
hanem nagyon is sikeres férfiú – egy közepes méretű alapítvány igazgatója esetleg,
netán belügyi államtitkár, vagy a Humaniórákat Támogató Országos Alapítvány
ügyvezető igazgatója, vagy ilyesmi. Valóban ilyesmi lettem volna életem alkonyán,
ezt igaz szívemből hiszem, ha Ezerkilencszáz Negyvenkilencben nem tanúskodom
Leland Clewes ellen.
Kompenzáló álom volt. Hogy élveztem! Az öltözékem tökéletes volt. A feleségem
még élt. Konyakot és kávét iszogattam az Ezerkilencszáz Harmincötben végzett
évfolyam néhány tagjával elköltött finom vacsora után. A való élet egy eleme
beszivárgott az álmomba: büszke voltam rá, hogy leszoktam a dohányzásról.
Ám ekkor szórakozottan elfogadtam egy cigarettát. Egyszerűen csak még egy
ráadás civilizációs kellemesség volt a jó beszélgetés, a tele has meg miegymás
tetejébe. – Igen, igen – mondtam, mert eszembe jutott holmi ifjonti csínytevés.
Kuncogtam, csillogott a szemem. Ajkamhoz emeltem a cigarettát. Egyik barátom
gyufát tartott hozzá. Leszívtam a füstöt egészen a talpamig.
Álmomban görcsök közepette zuhantam a padlóra. A való életben kiestem az ágyból
az Arapahoe-szállóban. Álmomban nedves, ártatlan rózsaszín tüdőm két szem fekete
mazsolává zsugorodott. Orromból-fülemből csípős fekete kátrány szivárgott.
De az egészben a legrosszabb a szégyen volt.
Még amikor kezdett derengeni, hogy nem vagyok a Harvard Klubban, és hajdani
évfolyamtársaim nem hajolnak előre bőrfoteljükben és nem néznek le rám, és még
amikor rájöttem, hogy tudok még levegőt hörpölni tüdőm táplálására – még akkor is
fuldokoltam szégyenletemben.
Mert elpocsékoltam a legeslegutolsót, amire még életemben büszke lehettem: azt,
hogy leszoktam a dohányzásról.
 És ahogy magamhoz tértem, szemügyre vettem a kezemet a fényben, amely felfele
terjengett a Times Square-ről, aztán viszszapattant rám a frissen festett mennyezetről.
Szétterpesztettem az ujjaimat, erre-arra forgattam a kezemet, mint a bűvész. Kép-
zeletbeli közönségnek mutogattam, hogy a cigaretta, amit az előző pillanatban még a
kezemben tartottam, hipp-hopp: nincs sehol.
Csakhogy én, a bűvész, éppoly kevéssé tudtam, mint a közönség, hogy vajon hova
lett a cigaretta. Felkeltem a padlóról, szégyenemben kábán, és mindenhol kerestem a
cigaretta árulkodó parázsszemét.
De parázsszem nem volt sehol.
Leültem az ágyam szélére: végre felébredtem. Tetőtől talpig kivert a verejték. Leltárt
készítettem a helyzetemről. Igen, csak aznap reggel szabadultam a börtönből. Igen, a
repülőgépen a dohányzó szakaszban ültem, de nem kívántam rágyújtani. Igen, most az
Arapahoe-szálló legfelső emeletén vagyok.
Nem, cigaretta nincsen sehol.
És íme, mi a boldogság ezen a mi bolygónkon: olyan boldog voltam, mint még senki
a történelem folyamán.
“Hála Istennek – gondoltam –, hogy a 'cigaretta csak álom volt."
Másnap reggel hat órakor – a börtönben ilyenkor volt ébresztő – kisétáltam az önnön
ártatlanságától kába nagyvárosba. Sehol senki senkinek semmi rosszat nem csinált.
Még csak elképzelni is nehéz volt bármi rosszat. Miért volna bárki is rossz?
Kétségesnek tűnt, hogy itt még sokan lakhatnak. Mi, akik ott lézengtünk egypáran,
lehettünk akár turisták Angkor Watban, ártatlanul eltűnődve: miféle vallás és
kereskedelem késztethetett embereket arra, hogy ilyen várost emeljenek? És vajon mi
indíthatta rá azt a sok embert, aki egy darabig nyilvánvalóan oly izgatott volt, hogy
megint odébbálljon?
Újra fel kell találni a kereskedelmet. Egy újságárusnak felajánlottam két tízcentest,
pehelykönnyű alumíniumfólia-darabkákat, a New York Times egy példányáért. Ha
nem ad, ezt is megértem. De adott egy Times-t, aztán szúrósan végigmért; nyilván
azon törte a fejét, mit akarok kezdeni azzal a tintával bemaszatolt kazal papírral.
Nyolcezer esztendeje lehettem volna föníciai hajós, aki Normandia homokján
futtatta partra hajóját, és most egy kékre mázolt férfinak két bronz lándzsahegyet ajánl
a szőrkucsmájáért. “Ki ez az őrült?' – gondolta ő. És: “Ki ez az őrült?" – gondoltam én.
Hóbortos ötletem támadt: mi lenne, ha felhívnám Kermit Winkler
pénzügyminisztert, aki két évvel utánam végzett a Harvardon, és azt mondanám neki:
“Kipróbáltam két tízcentesedet a Times Square-en, és mesésen bevált. Felvirradt a
napja a pénzverésnek!"
Találkoztam egy csecsemőképű rendőrrel. Éppoly bizonytalan volt a nagyvárosban
betöltött szerepe felől, mint én. Gyámoltalanul pillantott rám, szakasztott mintha én
volnék a rendőr, ő meg a vén csavargó. Ki lehet bizonyos bármiben, ilyenkor haj-
nalban?
139
Egy lehúzott redőnyű hanglemezbolt fekete márvány-homlokzatában néztem a
tükörképemet. Nem is sejtettem, hogy hamarosan nagyfejű leszek a
hanglemeziparban, irodám falán a gyagyás kakofónia arany- és platinalemezeivel.
A tükörképemen volt valami fura a karom tartásában. Eltűnődtem rajta. Mintha egy
kisbabát ringatnék. Aztán megértettem, hogy ez egybehangzik a hangulatommal,
hogy valóban a karomon viszem azt a kicsike, talán még megmaradt jövőmet, mintha
kisbaba volna. Megmutattam a babának az Empire State Building meg a Chrysler
Building tetejét, és az oroszlánokat a Közkönyvtár előtt. Elvittem a Grand Central
pályaudvar egyik bejáratáig, ahol, ha ráununk a nagyvárosra, jegyet válthatunk
egyszerűen bárhová.
Nem is sejtettem, hogy hamarosan a pályaudvar alatti katakombákon surranok át, s
hogy odalent ismerem meg a PANAMORC Részvénytársaság titkos rendeltetését.
Visszafordultunk a babával nyugatnak. Ha tovább megyünk keletnek, hamarosan
megérkezünk Tudor Citybe, ahol a fiam lakik. Nem akartunk találkozni vele. Azám,
és megálltunk egy kirakat előtt, amelyik szalmafonatú kiránduló-kosarakat kínált –
termoszflaskákkal, szendvicsnek való bádogdobozokkal, miegymással. Volt ott egy
kerékpár is. Feltételeztem, hogy tudok még kerékpározni. Azt mondtam magamban a
babának, hogy vehetnénk egy kiránduló-kosarat meg egy kerékpárt, és egyszer, szép
időben, kikarikázhatnánk valamelyik elhagyott dokkhoz, és csirkés szendvicset
ehetnénk, aztán leöblíthetnénk limonádéval, míg fejünk fölött keringenek, vijjognak a
sirályok. Megéheztem. A börtönben ilyenkor már elteltem volna kávéval és
zabkásával.
A Nyugati Negyvenharmadik utcán elmentem a Century Klub mellett – ebben az úri
klubban nem sokkal a második világháború után egyszer Peter Gibney zeneszerző,
harvardi évfolyamtársam ebédvendége voltam. Többet nem hívtak meg. Bármit
megadtam volna most érte, ha ott lehetnék csapos, de Gibney még él, és valószínűleg
klubtag. Nézeteltérésünk támadt, lehet mondani, azután, hogy Leland Clewes ellen
tanúskodtam. Gibney
egy képes levelezőlapot küldött nekem, hogy a feleségem is, a postás is elolvashassa,
mit írt.
“Te szar alak – írta –, mért nem mászol vissza a nyirkos sziklád alá?" A kép a Mona
Lisát ábrázolta, azzal az ő különös mosolyával.
A sarkon volt a Royalton-szálló kávézója – oda igyekeztem. A Royalton mellesleg,
akárcsak az Arapahoe, a Vendéglátóipari Társulás Kft. szállodája; vagyis
PANAMORC-érdekeltség. Mire azonban a kávézó bejáratához értem, elpárolgott az
önbizalmam. Vakrémület telepedett a helyébe. Azt hittem, én vagyok a legrondább,
legkoszosabb kis öreg csavargó Manhattan szigetén. Ha belépek a kávézóba,
mindenkinek kimegy a gálája. Ki fognak dobni, és azt mondják, menjek vissza a
Boweryre, ott a helyem.
De valahogy mégis sikerült összeszednem a bátorságomat, és bementem – és
képzeljék el a meglepetésemet! mintha csak meghaltam és a mennybe mentem volna!
Azt mondja nekem egy pincérnő:
– Csüccsenjen le, cukorfalat, hozom a kávéját! – Pedig én nem is mondtam neki
semmit.
Lecsüccsentem, és ahová csak néztem, mindenféle fajta vendéget szeretettel
fogadtak. A pincérnőknek mindenki “cukorfalat" volt meg “szivi" meg “édes". Olyan
volt, mint valami elsősegélyhely egy tömegkatasztrófa után. Nem számított, miféle
fajtához, osztályhoz tartoznak az áldozatok. Megkapták ugyanazt a csodagyógyszert –
a kávét. A katasztrófa ebben az esetben persze az volt, hogy ismét feljött a nap.
“Uramisten – gondoltam –, ezek a pincérnők és szakácsok éppolyan elfogulatlanok,
mint az Ecuador partja közelében levő Galapagos-szigeteken a madarak_ meg a
gyíkok." Azért juthattam erre a hasonlatra, mert a börtönben olvastam azokról a bé-
kességes szigetekről a National Geographic-ben, amit Wyoming állam hajdani
alkormányzójától kaptam kölcsön. Az ott élő teremtményeknek évezredeken át nem
volt ellenségük, se természetes, se természetellenes. Fel sem tudták fogni, hogy valaki
ártani akarhat nekik. egy képes levelezőlapot küldött nekem, hogy a feleségem is, a
postás is elolvashassa, mit írt.
Aki csak partra szállt, egyenesen odamehetett egy állathoz, és lecsavarhatta a fejét, ha
úgy tartotta kedve. Az állat nem volt felkészülve ilyesmire. A többi állat meg
egyszerűen csak állt és nézte, és nem tudott általános érvényű következtetést levonni a
történtekből. Az ember lecsavarhatta a szigeten valamennyi állat fejét, ha történetesen
ilyen kedvében volt.
Az volt az érzésem, ha Frankenstein fia berontana a téglafalon át a kávézóba, neki is
csak ennyit mondanának:
– Csüccsenjen le, Husi, hozom a kávéját.
A profit elve nem érvényesült. A lefolytatott tranzakciók hatvannyolc cent, egy
dollár tíz, két dollár hatvanhárom nagyságrendűek voltak... Később megtudtam, hogy
az az ember, aki a kasszát kezeli, maga a tulajdonos, de nem maradt a helyén, hogy
besöpörje a pénzt. Főzni is akart, kiszolgálni is, úgyhogy a pincérnők meg a szakácsok
nem győzték mondogatni: – Az az én vendégem, Frank. Eredj vissza a kasszába –,
vagy: – Itt én vagyok a szakács, Frank. Micsoda malacságot kotyvasztottál? Eredj
vissza a kasszába –, és így tovább.
Frank Ubriaco volt a teljes neve. Ma ügyvezető alelnöke a PANAMORC
Részvénytársaság McDonald-féle Hamburger Vállalatának.
Akaratlanul is felfigyeltem rá, hogy a jobb keze össze van zsugorodva. Mintha
mumifikálódott volna: habár az ujjait bizonyos mértékig tudta mozgatni.
Megkérdeztem a pincérnőmet, mitől van ez. Azt mondta, Frank szó szerint kisütötte
olajban a kezét egy évvel ezelőtt. Beleejtette a karóráját egy-fazék lobogva forró
étolajba. Mielőtt még tudatára ébredt volna, mit csinál, csuklóig belenyúlt az olajba,
megpróbálta megmenteni az óráját, egy igen drága Bulova Accutron órát.
Nekivágtam hát a nagyvárosnak, lényegesen javított kiadás-
ban.
A Negyvenkettedik utcánál, a Közkönyvtár mögött letelepedtem a Bryant parkban,
hogy elolvassam az újságot. Tele volt a
hasam, és melegített, akár a kályha. Nem volt különleges érzés, hogy a New York
Times-t olvashatom. Bent a börtönben a rabok fele előfizetett a Times-ra meg a Wall
Street Journal-re, meg a Time-ra meg a Newsweek-re meg a Sports Illustrated-re, és
így tovább, és így tovább: Meg a People-re. Én nem fizettem elő semmire, hiszen a
börtönbeli szemétkosarak állandóan tele voltak mindenféle fajta újsággal.
Egyébként a börtönben minden szemétkosár fölött volt egy tábla, rajta ezzel a szóval
: “Kérlek!", alatta pedig egy lefelé mutató nyíl.
Átlapoztam a Times-t, és megállapítottam, hogy a fiam, Walter Stankiewicz,
született Starbuck, egy svéd filmsztár önéletrajzáról írt kritikát. Walternek láthatólag
nagyon tetszett. Azt vettem ki a dologból, hogy a filmsztárnak hányatott élete volt.
Ám engem különösen az érdekelt, mit ír a Times arról, hogy átvette a PANAMORC
Részvénytársaság. Az esemény lehetett volna akár kolerajárvány Bangladesben.
Háromujjnyi helyet kapott egy belső oldal alsó sarkában. A PANAMORC igazgató ta-
nácsának elnöke, Arpad Leen, kijelentette az újságcikkben, hogy a PANAMORC nem
tervez semmiféle változást sem személyi ügyekben, sem kiadói politikában.
Rámutatott, hogy valamennyi kiadvány, amelyet a PANAMORC a múltban átvett,
köztük a Time-cég, szabadon folytathatta tevékenységét, a PANAMORC bármiféle
beavatkozása nélkül.
– Semmi sem változott, csak a tulajdonos – mondta Arpad Leen. És mint volt
PANAMORC-tisztségviselő, elmondhatom, hogy nemigen változtattuk meg az átvett
cégeket. Ha valamelyikük elkezdett halódni, persze – nos, az felkeltette érdeklődésün-
ket.
A cikk szerint a Times kiadója kézzel írt levelet kapott Mrs. Jack Grahamtől, amely
,,... üdvözölte a PANAMORC nagy családjában". Mrs. Jack Graham kifejezte abbéli
reményét, hogy a kiadó megmarad ebben a minőségében. Az áláírás alatt ott volt a
teljes ujjlenyomat. A levél eredetiségéhez nem férhetett kétség.
Körülnéztem a Bryant parkban. Gyöngyvirágok emelgették hasam, és melegített,
 akár a kályha. Nem volt különleges érzés, hogy a New York Times-t olvashatom.
Bent a börtönben a rabok fele előfizetett a Times-ra meg a Wall Street Journal-re,
meg a Time-ra meg a Newsweek-re meg a Sports Illustrated-re, és így tovább, és így
tovább: Meg a People-re. Én nem fizettem elő semmire, hiszen a börtönbeli
szemétkosarak állandóan tele voltak mindenféle fajta újsággal.
harangocskáikat a télen elfagyott borostyán meg a sétányokat szegélyező
zsírpapírborítékok közül. A feleségem, Ruth meg én gyöngyvirágot és borostyánt
neveltünk a virágzó vadalmafa alatt kis téglaházikónk kertjében, a marylandi Chevy
Chase-ben.
Megszólítottam a gyöngyvirágokat.
– Jó reggelt – mondtam.
Azám, és megint csak védekező kábulatba merülhettem. Három óra hosszat el se
mozdultam arról a padról.
Nemsokára egy hangosra állított hordozható rádió térített magamhoz. A
fiatalember, aki hordozta, a szemközti padra telepedett le. Spanyol fajtának látszott.
Nem tudtam meg a nevét. Ha valami szívességet tesz nekem, ma vezető
tisztségviselője lehetne a PANAMORC Részvénytársaságnak. A rádió híreket
mondott. A bemondó szerint a levegő minősége aznap elfogadhatatlan.
Ezt adják össze: elfogadhatatlan a levegő.
A fiatalember láthatólag nem hallgatta a rádióját. Talán nem is értett angolul. A
bemondó azzal az ugató vidámsággal beszélt, mintha az élet nem volna más, mint
komikus akadályverseny, a hagyományostól eltérő paripákkal és akadályokkal és
járművekkel. Azt az érzést keltette bennem, hogy magam is részt veszek a versenyben
– három hangyász húzta fürdőkádban, mondjuk. Van nekem is annyi esélyem, mint
akárki másnak.
Mesélt az akadályfutás egy másik résztvevőjéről is, akit villamosszékre ítéltek
Texasban. A halálraítélt utasította ügyvédeit, harcoljanak mindenki ellen, beleértve a
kormányzót, valamint az Egyesült Államok elnökét, aki netán meg akarná ítélni a
halálbüntetés felfüggesztését. Életének legfőbb becsvágya, úgy látszik, a
villamosszékben való halál volt. -
Két kocogó közeledett az ösvényen köztem meg a rádió között. Egy férfi meg egy
nő, egyforma narancs- és aranyszínű melegítőben és hozzáillő cipőben. Már ismertem
a kocogóőrületet. Sok kocogónk volt a börtönben. Önelégült pasasoknak tartottam
őket.
A fiatalember meg a rádiója: úgy véltem, művégtagnak ,:sá
rolta a holmit, a bolygó iránti mesterséges lelkesedés céljára. Épp annyit törődött vele,
mint én a hamis metszőfogammal. Azóta sok efféle fiatalembert láttam csoportokba
verődve – a rádiók különböző állomásokra hangolva, a rádiók lelkes párbeszédben.
Maguknak a fiatalembereknek, talán azért, mert egész életükben csak azt hallották:
“Pofa be!", nem volt mondanivalójuk.
Ekkor azonban a fiatalember rádiója olyan borzasztót mondott, hogy felkeltem a
padról, otthagytam a parkot, és beálltam a Szabad Versenyzők csapatába, amely a
Negyvenkettedik utcán az Ötödik sugárút felé nyomult.
Az eset a következő volt: szülőföldemen, Ohio államban, egy félkegyelmű, fiatal –
vagy tizenkilenc esztendős – kábszerélvező nő gyermeket szült, akinek az apja
ismeretlen. Szociális gondozók a gyerekkel együtt betelepítették egy szállóba, ami
olyasforma lehetett, mint az Arapahoe. A nő önvédelmi célokra vásárolt egy jól fejlett
német juhász rendőrkutyát, de aztán elfelejtette etetni. Egy este ismeretlen céllal
elment, és otthagyta a kutyát, hogy őrizze a gyereket. Mire visszatért, a kutya félig
felfalta a gyereket.
Micsoda időket élünk!
Én tehát masíroztam pontosan olyan céltudatosan, mint bárki más, az Ötödik sugárút
felé. Tervemnek megfelelően a közeledő arcokat tanulmányoztam, hátha ismerőst
találok, akinek némi hasznát vehetném. Elhatároztam, hogy türelmes leszek. Olyan
ez, mintha aranyat mosnék, gondoltam, mintha egy lavór homokban lesném, mikor
csillan a kincs.
Alig jutottam azonban az Ötödik sugárút sarkáig, riasztóberendezésem
dobhártyarepesztő rikoltozásba kezdett: – Bip, bip, bip! Bumm, bumm, bumm! Zrrr,
zrrr, zrrr!
Vitathatatlan azonosítás!
Feltartóztathatatlanul közeledett felém annak az embernek a porhüvelye, aki ellopta
tőlem Sarah Wyattot; az az ember, akit Ezerkilencszáz Negyvenkilencben
tönkretettem. Ő még nem vett észre. Leland Clewes volt!
A haja kihullott, a lába rossz cipőben botladozott, nadrágja széle kirojtosodott, jobb
karja mintha elhalt volna, és egy ütöttkopott árumintatáska fityegett róla. Mint
később megtudtam, Clewesból sikertelen vigéc lett: reklámgyufával és naptárakkal
ügynökölt.
Napjainkban történetesen a PANAMORC Részvénytársaság Gyémánt
Gyufagyárának alelnöke.
Mindannak ellenére, ami vele történt, az arcán, ahogy közeledett felém, most is, mint
mindig, gyermeteg, bárgyú jóindulat ragyogott. Ezt az arckifejezést viselte még azon a
fényképen is, amikor bevonult a georgiai börtönbe, és a börtönigazgató éppúgy nézett
fel rá, ahogyan a miniszter szokott. Amikor Clewes fiatal volt, az idősebb férfiak
mindig úgy néztek fel rá, mintha azt mondanák:
“Ez az én szerelmetes fiam!"
Ekkor megpillantott.
Ahogy a pillantásunk találkozott, mintha halálos áramütés ért volna. Akár
villanykörte-foglalatba dughattam volna az orromat!
Megállás nélkül elmentem mellette, az ellenkezö irányba. Nem volt a számára
mondanivalóm, és nem óhajtottam ott állni és végighallgatni a borzasztó dolgokat,
amelyeket jogosan mondhatott nekem.
Amikor azonban a túlsó oldalra értem, és váltott a lámpa, és mozgó autók kerültek
közénk, vissza mertem pillantani rá.
Clewes felém fordult. Látszott, hogy a nevemre még nem jött rá. Szabad kezével rám
mutatott, jelezve, hogy tudja, valamilyen módon előfordultam az életében. Aztán
elkezdte ingatni az ujját, mint ahogy a metronóm jár, és elketyegte a különböző le-
hetséges neveket, hogy ki lehetek. Ezen jót mulatott. Lábát szétvetette, térdét
meghajlította, arckifejezése elárulta, hogy ennyire mindenesetre emlékszik: évekkel
ezelőtt együtt követtünk el valami őrültséget, valami gyerekes csínyt.
Hipnotizáltan álltam.
A sors úgy akarta, hogy Clewes háta mögött vallási fanatiku-
sok kántáltak és táncoltak sáfrányszín lepelben, mezítláb. Olyan volt, mintha Clewes
egy zenés komédiának volna a főszereplője.
Nekem is volt statisztériám. Tetszik, nem tetszik, egy cilinderes szendvicsember
meg egy hontalan kis öregasszony közé kerültem, aki bevásárlószatyrokban cipelte
minden ingóságát. Ormótlan lila-fekete kosárlabdacipő volt rajta. Annyira aránytalan
hozzá képest, hogy olyan volt, mint egy kenguru.
Mindkét partnerem szövegelt. A szendvicsember ilyeneket mondott a járókelőknek:
– Vissza a nőket a főzőkanálhoz! – meg: – Isten nem szánta a nőt egyenlőnek a
férfival! –, és így tovább. A szatyros néninek, ha jól értettem a motyogását, főleg az
időjárással gyűlt meg a baja, mert ilyeneket mondott: “szar locspocs", “gennyes
locspocs", sőt: “felfuvalkodott locspocs", “istenverte tőkés locspocs", meg ezer
egyébfajta locspocs.
Csakhogy: olyan rég elkerültem a Massachusetts állambeli Cambridge-ből, hogy a
néni motyogásából nem hallottam ki, hogy gyalázkodása igazából, a cambridge-i
munkásosztály kedvenc szavajárásával, az embereknek szól, akiket gyűjtőnéven
“mocskok"-nak titulál.
Az egyik ormótlan kosárlabdacipőjének az orrában, sok minden más között, ott
lapultak az én hazug szerelmes leveleim. Kicsi a világ!
Uramisten! Micsoda nagy malom olykor az élet!
 Amikor Leland Clewes az Ötödik sugárút túlsó oldalán rájött, hogy ki vagyok, a
szájával tökéletes “Ó !"-t formált. Nem hallottam, amint azt mondja: – Ó! –, de láttam,
amint azt mondja: – Ó! – Kifigurázta a viszontlátásunkat annyi év után, túljátszotta
meglepetését és bosszúságát, mint a némafilmszínészek.
Láttam, vissza akar jönni, amint zöldet mutat a lámpa. Mögötte közben megállás
nélkül kántáltak és táncoltak azok a műhindu elmeháborodottak a sáfrányszín
lebernyegükben.
Még lett volna időm elmenekülni. De én álltam a sarat, méghozzá a következő okból:
be kellett bizonyítanom, hogy úriember vagyok. A régi csúf időkben, amikor Leland
Clewes ellen tanúskodtam, mindenki, aki csak írt rólunk és azon morfondírozott,
melyikünk mond igazat, melyikünk nem, többnyire arra a következtetésre jutott, hogy
Leland Clewes vérbeli úriember, úriemberek hosszú sorának leszármazottja, én meg
szláv eredetű személy vagyok, aki csak úriembernek tetteti magát. Következésképpen
neki mindent jelent a becsület meg a bátorság meg a szavahihetőség, nekem pedig
vajmi keveset. sok kántáltak és táncoltak sáfrányszín lepelben, mezítláb. Olyan volt,
mintha Clewes egy zenés komédiának volna a főszereplője.
Természetesen egyéb kirívó különbségekre is rámutattak. Az újságok, napilapok
minden egyes számában egyre jobban öszszezsugorodtam én, egyre magasabbra nőtt
ő. Szegény feleségem egyre idomtalanabb és idegenebb lett, az ő felesége meg mind
jobban és jobban az “amerikai aranylány". Barátai egyre gyarapodtak számban és
tisztességben, az enyémek meg nem voltak sehol, már a nyirkos sziklák alatt sem. De
engem az a gondolat zavart a legjobban, egészen a csontom velejéig, hogy ő
becsületes, én pedig nem. Igy aztán, huszonhat év elteltével, ez a kis szláv
börtöntöltelék állta a sarat.
És átvágott az úttesten a hajdani angolszász bajnok, immár boldog, rozoga
madárijesztő.
Megdöbbentett a boldogsága. “Mitől olyan boldog a nyomorult?" – kérdeztem
magamban.
Megtörtént tehát a viszontlátás, a szatyros néni meg nézte. Clewes letette a
mintakollekcióját, és kinyújtotta jobb kezét. És így szólott viccesen, visszhangozva
Henry Morton Stanley és David Livingstone találkozását a legsötétebb Afrikában:
– Ha nem csalódom, Walter F. Starbuck, ugyebár?
És lehettünk volna valóban a legsötétebb Afrikában, annyira nem ismert bennünket
és nem törődött velünk senki. Ha egyáltalán emlékezett még ránk valaki, az is azt
hitte, hogy régesrég meghaltunk. Meg aztán nem is voltunk olyan jelentőségteljesek
az amerikai történelemben, mint amilyennek olykor hittük magunkat. Olyanok
voltunk, tisztesség ne essék szólván, mint szúnyogfing a szélviharban.
Melengettem-e a szívemben keserűséget Leland Clewes iránt, mert valamikor
réges-régen elszerette a lányt, akit szerettem? Dehogy. Sarah-val szerettük egymást
valamikor, de nem lett
volna belőlünk boldog házaspár. Sose lett volna kielégítő a nemi életünk. Sosem
sikerült meggyőznöm, hogy vegye komolyan a szexet. Leland Clewesnak sikerült az,
ami nekem nem – minden bizonnyal Sarah boldog ámulatára.
Miféle gyengéd emlékeket őrzök Sarah-ról? Sokat beszéltünk az emberi
szenvedésről, és hogy hogyan lehetne rajta segíteni. Aztán jöttek enyhülésül a
gyerekes butaságok. Vicceket gyűjtöttünk egymásnak és az enyhülés perceiben
elmeséltük. Szenvedélyünkké vált, hogy órákig beszélgettünk telefonon. Életemben
még olyan kellemes kábítószert nem ismertem, mint amilyenek azok a
telefonbeszélgetések voltak. Testetlenné váltunk
– akár a szabadon lebegő lelkek a Vicuna bolygón. A hosszú hallgatásokat

valamelyikünk mindig egy vicc nyitómondatával törte meg.

– Mi különbség van a mosdó meg az árvagyerek között?

– kérdezte például Sarah.

– Nem tudom – feleltem én.

– A mosdónak van csapja, az árvagyerekenek nincs apja

– mondta erre ő, és buta vicc buta viccet követett, még akkor is, ha Sarah aznap a

kórházban valami szörnyűséget látott.

Éppen azt akartam mondani, komolyan, körültekintően, de őszintén: “Hogy vagy,
Leland? Örülök, hogy látlak."
De nem jutottam hozzá. A szatyros néni harsányan és fültépően elrikoltotta magát:
— Uramisten! Walter F. Starbuck! Tényleg te vagy?
Nem szándékozom papíron érzékeltetni a hanghordozását.
Azt gondoltam, bolond. Azt gondoltam, szajkózza ezt a nevet, amit Clewes
történetesen rám ragasztott. Ha mondjuk: “Bumptious Q. Bangwhistler“-nek nevez,
gondoltam, a szatyros néni nyilván ezt rikoltja:
— Uramisten! Walter F. Starbuck! Tényleg te vagy?

Már támasztotta is a szatyrait a lábszáramnak, mintha holmi alkalmas lámpaoszlop

volnék. Hat szatyra volt, mint később bőséges alkalmam nyílt megállapítani. A
szatyrokon a város legdrágább üzleteinek a neve: Henri Bendel, Tiffany, Sloane,
Bergdorf Goodman, Bloomingdale, Abercrombie és Fitch. Az Abercrombie és Fitch
kivételével egyébként, amelyik nemsokára csődbe ment, valamennyi a PANAMORC
Részvénytársaság érdekeltsége. A néni szatyraiban javarészt rongyok voltak,
szemétvödrökből guberált rongyok. Legértékesebb ingóságait a kosárlabdacipőjében
hordta.
Igyekeztem nem tudomásul venni a nénit. Behálózott a szatyraival, de én akkor sem
vettem le a tekintetemet Leland Clewes arcáról.
 — Jó színed van — mondtam.
— Jól is érzem magam — felelte. — Bizonyára örömödre szolgál, hogy Sarah is.
— Igazán örülök — mondtam. — Sarah derék kislány. — Sarah persze már
egyáltalán nem volt kislány.
Clewes ekkor elmondta, hogy Sarah még most is foglalkozik betegápolással,
alkalmanként
Örülök — mondtam én. Elszörnyedésemre ekkor úgy éreztem, mintha egy döglődő
denevér pottyant volna le az ereszről, egyenesen a csuklómra. A szatyros néni ragadott
meg a koszos kis mancsával.
— A feleséged? — kérdezte Clewes.
— A micsodám?! — mondtam én. Azt hiszi, olyan mélyre süly-
lyedtem, hogy ez az iszonyatos nő hozzám tartozik?! — Soha éle-
temben nem láttam!
— Ó, Walter, Walter, Walter! — jajongott a néni. — Hogy

mondhatsz ilyet?!
Letéptem magamról a kezét, de amint a figyelmem visszatért
Clewesra, a koszos mancs megint a csuklómra kattant.
— Ne is törődj vele — mondtam. — Ez őrület. Semmi köze hozzám. Nem engedem,
hogy elrontsa ezt a pillanatot, amely na-
gyon sokat jelent nekem.
— Ó, Walter, Walter, Walter— mondta a néni —, mivé lettél? Te

nem vagy az a Walter F. Starbuck, akit én ismertem.

— Nem bizony — mondtam én —, mivelhogy maga nem is ismert semmiféle Walter

F. Starbuckot, de ez az ember igen. — Cleweshoz fordultam. — Bizonyára tudod,

hogy magam is bör-
tönben voltam.
— Igen — mondta Clewes. — Sarah és én nagyon sajnáltuk.
— Tegnap reggel szabadultam — mondtam én.
— Nehéz napok állnak előtted — mondta Clewes. — Van valaki,
aki gondodat viseli?
— Majd én gondodat viselem, Walter — mondta a szatyros né-
ni. Közelebb hajolt hozzám, ahogy e forró szavakat mondta, és én kis híján
megfulladtam a testszagától meg a szörnyű leheletétől. A lehelete nemcsak rossz
fogak szagát hordozta, hanem, mint később rájöttem, milliónyi csepp mogyoróolajét.
Ugyanis
évek óta nem evett mást, csak mogyoróvajat.
— Maga aztán nem tudja senkinek a gondját viselni! — mond-
tam neki.
— Ó... meg leszel lepve, mi mindent tehetek érted! — mond-
ta ő.
– Leland – szóltam –, csak azt akarom neked mondani, hogy most már tudom, mi a
börtön, és az Isten verje meg, életemben semmit úgy nem bánok, mint hogy részem
volt abban, hogy te börtönbe kerültél.
– Nos – mondta ő –, Sarah meg én gyakran beszélgettünk arról, mit szeretnénk
neked mondani.
– Azt elhiszem – mondtam én.
– A következőt – mondta ő –: “Nagyon köszönöm, Walter. A legjobb, ami valaha

Sarah-t és engem ért, az volt, hogy börtönbe kerültem". Nem tréfálok.

Becsületszavamra: így igaz.
Elámultam.
– Hogy lehet ez?
– Mert az élet: próbatétel – mondta Clewes. – Ha az életem úgy folytatódik, ahogy
elkezdődött, úgy jutottam volna el a mennybe, hogy sohasem találkozom nehezebb
problémával, mint a kétszer kettő. Szent Péter ezzel fogadott volna: “Nem is éltél,
fiam. Ki mondhatná meg, mi vagy?"
– Értem – mondtam.

– Sarah és én nem egyszerűen csak szeretjük egymást: ez a szerelem kiállta a

legnehezebb próbatételt.
– Gyönyörűen hangzik – mondtam én.

– Büszkék lennénk, ha te is látnád – mondta ő. – El tudnál jönni valamikor

vacsorára?
– Igen... biztosan – mondtam én.

– Hol laksz? – kérdezte.

– Az Arapahoe-szállóban – mondtam én.

– Azt hittem, azt már évekkel ezelőtt lebontották – mondta ő. – Dehogy – mondtam
én.
– Majd jelentkezünk – mondta ő.
– Örömmel várom – mondtam én.
– Mint majd magad is meglátod – mondta Clewes –, anyagi javak tekintetében
semmink sincs, de anyagi javak tekintetében nincs is szükségünk semmire.
– Értelmes dolog - mondtam én.

– Egy mindenesetre biztos – mondta Clewes –, jól kosztolunk. Mint emlékszel talán,
Sarah nagyszerűen főz.
– Emlékszem – mondtam én.
És ekkor állt elő a szatyros néni az első bizonyítékkal, hogy valóban tud rólam
egyet-mást.
– Arról a Sarah Wyattról beszéltek, mi? – kérdezte.
Csönd támadt, holott a világváros zaja csak dübörgött tovább, tovább. Sem Clewes,
sem én nem említettük Sarah leánykori nevét.
Nagy sokára tudtam csak megkérdezni, tele kényelmetlen, ködös előérzetekkel:
 – Honnan ismeri ezt a nevet?
Egyszeriben ravaszkás lett és kacér:
– Mit gondolsz, nem tudom, hogy egész idő alatt csaltál vele?
Ennyi információ birtokában már nem kellett találgatnom, ki ő. Vele háltam
utolsóéven egyetemista koromban, míg a szűzies Sarah Wyattot kísérgettem
estélyekre, hangversenyekre, sporteseményekre.
Egyike volt a négy nőnek, akit valaha szerettem. Ő volt az első nő, akivel érett
szexuális tapasztalatra tettem szert.
ő volt az, ami Mary Kathleen O'Looneyból megmaradt!
– Én voltam a propagandafőnöke – mondta Mary Kathleen Le-land Clewesnak, igen
hangosan. – Talán nem voltam jó propagandafőnök, Walter?
– De igen... nagyon jó voltál – móndtam én. A következőképpen ismerkedtünk meg:
utolsó egyetemi évem kezdetén Mary Kathleen beállított a cambridge-i Progresszív
Massachusetts parányi szerkesztőségébe, és közölte, hogy abszolúte bármit megtesz,
amit csak mondok neki, feltéve, ha javítja a munkásosztály helyzetét. Megtettem
propagandafőnöknek, és rábíztam, hogy terjessze a lapot a gyárakban, az élelmiszerért
sorban állók között, és így tovább. Vézna kis jószág volt akkoriban, de szívós és
vidám és nagyon is szembetűnő, mert élénk vörös haja volt. Gyűlölte a kapitalizmust,
mert anyja egyike volt a Wyatt Óragyárban dolgozó asszonyoknak, akik
rádiummérgezésben haltak meg. Apja éjjeliőr volt egy cipőpasztagyárban, és megva-
kult, mert metilalkoholt ivott.
Ami megmaradt Mary Kathleenből, az most szerény büszkeségében – amiért
ráhagytam: jó propagandafőnököm volt – meghajtotta a fejét, és én és Leland Clewes
megpillantottuk a feje búbját. Akkora kopasz folt volt rajta, mint egy ezüstdollár.
Gyér, ősz haj keretezte.
Leland Clewes később elmondta, hogy akkor majdnem elalélt. Még sose látott
kopasz nőt.
Ez még neki is sok volt. Lehunyta kék szemét és elfordult. Amikor férfiasan megint
szembenézett velünk, tekintete kerülte Mary Kathleent – ahogy a mitológiában
Perszeusz nem nézett a Meduza-főre. – Hamarosan össze kell jönnünk – mondta
Clewes.
– Igen – mondtam én.

– Hamarosan jelentkezem – mondta Clewes.

– Számítok rá – mondtam én.

– Rohannom kell – mondta Clewes.

– Megértem -mondtam én.
– Vigyázz magadra – mondta Clewes.
– Vigyázok – mondtam én.

Elment.
Mary Kathleen bevásárlószatyrai még akkor is ott parkoltak a lábam körül. Éppúgy
nem mozdulhattam, és éppolyan blikkfangos voltam, mint Johanna a máglyán. Mary
Kathleen kitartóan szorongatta a csuklómat, és egy kicsit se fogta halkabbra a
hangját.
– Rád találtam, Walter – rikoltotta –, és soha többé el nem eresztlek!

Ezt a színházat már nem játsszák sehol a világon. Modern impresszáriók szíves
figyelmébe: személyes tapasztalat alapján tanúsíthatom, hogy a melodráma ma is
nagy tömegeket vonz, feltéve, ha a női főszereplő elég hangosan és érthetően beszél.
– Mindig azt mondtad, Walter, hogy szeretsz – rikoltotta. – De aztán elmentél, és

soha többet nem hallottam rólad. Lehet, hogy csak hitegettél?

Kinyöghettem valami választ. Olyasmit, hogy: – Blöh –, vagy: – Phö.
– Nézz a szemembe, Walter – mondta Mary Kathleen.

Társadalomtudományi szempontból ez a melodráma legalább annyira megragadó

volt, mint a polgárháború előtt a Tamás bátya kunyhója. Nem Mary Kathleen
O'Looney volt az egyetlen szatyros néni az Amerikai Egyesült Államokban.
Tízezrével éltek az ország minden nagyobb városában. Rongyos regimentjeiket
esetlegesen és minden elképzelhető cél nélkül termelte a nagy gazdasági gépezet. A
gép egy másik része sorozatban köpte a tízesztendős megátalkodott gyilkosokat, a
gyógyíthatatlan kábszerélvezőket, a gyerekek kínzóit és sok más csúnyaságot. Sokan
azt állították, hogy vizsgálatokat folytatnak. Közelebbről meg nem határozott
jóvátételt foganatosítandó a majdani jövőben.
A jóakaratú emberek ezenközben éppúgy émelyegtek a gaz-155
dasági élet e tragikus melléktermékei láttán, mint tették volna alig több mint száz
esztendeje a rabszolgaság kapcsán. Mary Kathleen meg én olyan csuda voltunk,
amiért közönségünk nyilván buzgón fohászkodott: legalább egy szatyros néni
megmentése egy férfiú által, aki valaha jól ismerte őt.
Többen sírtak. Sírtam kis híján magam is.
– Ölelje meg – szólt egy nő a tömegből.
Engedelmeskedtem.
Rongyokba bugyolált rőzseköteget öleltem. Akkor aztán én is sírva fakadtam. Első
ízben sírtam azóta, amikor egy reggel holtan találtam a feleségemet az ágyában –
kicsi téglaházikómban, a marylandi Chevy Chase-ben.15
Az orrom addigra hál' istennek befuccsolt. Az orr irgalmas jószág. Közli, ha
valaminek rémes a szaga. Ha az orr gazdája nem tágít, az orr idővel arra a
következtetésre jut, hogy az a szag végtére nem is olyan rémes. Elzárja magát,
meghajol a magasabb rendű bölcsesség előtt. Így lehetséges rokfortot enni – avagy
megölelni régi szívszerelmünk bűzölgő roncsait az Ötödik sugárút és a
Negyvenkettedik utca sarkán.
 Egy pillanatig azt hittem, hogy Mary Kathleen kimúlt a karomban. Ha egészen
őszinte vagyok, meg kell vallanom: nem bántam volna. Végtére is hova vihetném?
Érheti-e nagyobb jótétemény, mint hogy megöleli egy férfi, aki ismerte szép és fiatal
korában, aztán usgyi, egyenesen mennybe megy?
Csudálatos lett volna. No de akkor sosem lesz belőlem a PANAMORC
Részvénytársaság Hazai Hanglemezgyárának ügyvezető alelnöke. E pillanatban
talán épp részeg álmomat aludnám a Boweryn, és egy fiatalkorú szörny lelocsolna
benzinnel, és meggyújtana kétkrajcáros öngyújtójával.
Mary Kathleen most nagyon halkan beszélt.
– Téged az Isten küldött – mondta.
– Ejnye, ejnye – mondtam én. És csak öleltem.

– Senkiben sem bízhatok már – mondta Mary Kathleen.

– Ugyan, ugyan – mondtam én.

– Mindenki üldöz – mondta ő. – Le akarják vágni a kezemet.

– Ejnye, ejnye – mondtam én.

– Azt hittem, meghaltál – mondta ő.

– Dehogy, dehogy – mondtam én.

– Azt hittem, mindenki meghalt, csak én nem – mondta ő.

– Ejnye, ejnye – mondtam én.

– Én ma is hiszek a forradalomban, Walter – mondta ő.

– Örülök – mondtam én.Mindenki más elveszítette a bátorságát – mondta ő. – n

sosem veszítettem el a bátorságomat.

– Derék dolog – mondtam én.

– Mindennap a forradalomért dolgozom – mondta ő.

– Elhiszem – mondtam én.

– Meg volnál lepve – mondta ő.
– Dugja be egy forró fürdőbe – mondta valaki a tömegből.

– Etesse meg – mondta valaki más.

– Közeledik a forradalom, Walter, észre se veszed, és itt van – mondta Mary
Kathleen.
– Van egy szállodai szobám, ott lepihenhetsz – mondtam. – És van egy kis pénzem.
Nem sok, de valamennyi.
– Pénz – mondta ő, és nevetett. Most is éppolyan megvetően nevette ki a pénzt, mint
valaha. Szakasztott úgy, mint negyven esztendeje.
– Menjünk? – kérdeztem. – Nem lakom messze.
– Én jobb helyet tudok – mondta ő.

– Adjon neki vitamintablettát – mondta valaki a tömegből.

– Gyere velem, Walter – mondta Mary Kathleen. Ismét erőre kapott. Mary
Kathleen vált most el tőlem, nem megfordítva. Megint nyers lett. Felemeltem három
szatyrát, ő felemelte a többi hármat. Végcélunk, mint később kiderült, a Chrysler
Building legeslegteteje volt, az Amerikai Hárfa-cég csendes bemutatóterme. Előbb
azonban rá kellett bírnunk a tömeget, hogy engedjen utat nekünk, és Mary Kathleen
megint “kapitalista locspocs-nak" és “felfújt plutokratáknak" és “vérszopóknak"
kezdte szólongatni az utunkban állókat, és megint elölről.
Gigászi kosárlabdacipőjében a következő módszerrel haladt: jóformán fel sem
emelte a cipőt a földről, hanem úgy csúsztatta előbb az egyiket, aztán a másikat, mint
a sízők, felsőteste és a szatyrok pedig vadul lendültek ide-oda. Hanem ez az
ingó-lengő öregasszony úgy száguldott, minta szél! Lihegve caplattam utána, amint
kikerültünk a tömegből. Annyi biztos, általános csudálatot keltettünk. Senki se látott
még szatyros nénit segédlettel.
Amikor a Grand Central pályaudvarhoz értünk, Mary Kath158leen azt mondta, meg
kell bizonyosodnunk felőle, nem követnek-e. Felmentünk mozgólépcsőkön,
rámpákon, lépcsőkön, aztán le, ő elöl, én a nyomában, és minduntalan
hátra-hátranézett, nem üldöznek-e. Háromszor nyargaltunk át az Osztriga báron.
Nagy sokára elvezetett egy vasajtóhoz, egy rosszul világított folyosó végén. Itt aztán
magunk voltunk. Vert a szívünk vadul.
Amikor visszanyertük lélegzetünket, azt mondta Mary Kathleen:
– Most mutatok neked valamit, de senkinek sem szabad beszélni róla.

– Nem beszélek róla – ígértem.

– Ez a kettőnk titka – mondta Mary Kathleen.

– Jó – mondtam én.
Azt gondoltam, olyan mélyen vagyunk a pályaudvar gyomrában, hogy mélyebbre
már ember nem hatolhat. Mekkorát tévedtem! Mary Kathleen kinyitotta a vasajtót egy
vaslépcsőre, ami csak ment, ment, ment lefelé. Odalent akkora titkos világ terült el,
mint a karlsbadi mészkőbarlang. Már nem használták semmire. Lehetett volna akár
dinoszaurusz-szentély. Valójában javítóműhelye volt egy másik kihalt
szörnycsaládnak – a gőzzel hajtott mozdonyoknak.
És lementünk a lépcsőn.
Uramisten – micsoda mesés masinéria lehetett odalent valamikor! Micsoda
szenzációs szakemberek dolgozhattak odalent! A tűzvédélmi előírásoknak
megfelelően, gondolom, imitt-amott villanykörték égtek. És kis tálkákban
patkánymérget raktak szét. Más jele nem volt, hogy hosszú évek óta bárki is járt volna
odalent.
– Ez az én otthonom, Walter – mondta Mary Kathleen. – A micsodád? –

kérdeztem én.
 –Azt akarnád talán, hogy az Isten szabad ege alatt aludjak? – kérdezte ő.
– Dehogy – mondtam én.

– Hát akkor örülj, hogy ilyen szép és nyugodt otthonom van – mondta Mary

Kathleen.
– Örülök – mondtam én.
– Beszéltél hozzám... és meg is öleltél – mondta Mary Kathleen. – Ezért tudom,

hogy bízhatok benned.

– Öhm – mondtam én.
– Te nem pályázol a kezemre – mondta ő.

– Hát nem – mondtam én.

– Tudod-e, hogy odakint az utcán milliónyi szerencsétlen bolyong, és vécét keres,
amit szabad használnia? – kérdezte Mary Kathleen.
– Alighanem – mondtam én.

– Ezt nézd meg – mondta Mary Kathleen. Bevezetett egy helyiségbe, ahol sok-sok
vécé sorakozott.
– Jó tudni, hogy itt vannak – mondtam én.
– Nem árulod el senkinek? – kérdezte Mary Kathleen. – Dehogy – feleltem
én.
– A kezedbe teszem le az életemet, hogy így elárulom a titkaimat – mondta Mary
Kathleen.
– Megtisztelsz – mondtam én.
És akkor kimásztunk a katakombákból. Mary Kathleen végigvezetett egy alagúton a
Lexington sugárút alatt, aztán fel egy lépcsőn a Chrysler Building előcsarnokába.
Átsízett a padlón a várakozó lifthez, én meg a nyomában baktattam. Egy őr ránk ki-
áltott, de mielőtt utunkat állhatta volna, beszálltunk a liftbe. Az ajtók becsukódtak
mérges képe előtt, amikor Mary Kathleen megnyomta a legfelső emelet gombját.
Kettőnké volt a lift, és szálltunk felfele. Egy szempillantás sem telt belé, zajtalanul
nyílt az ajtó egy földöntúlian szép és békés helyen, az épület rozsdamentes acél
kupolájában. Gyakran eltűnődtem, vajon mi lehet odafent. Most megtudtam. A kupola
egy pontba csúcsosodott felettünk, húsz méter magasan. Köztünk és a csúcs között,
ahogy szent borzalommal felbámultam, nem volt más, csak a rácskeret és lég, lég, lég.
“Micsoda fenséges térpazarlás!" – gondoltam. De aztán észrevettem, hogy vannak
ott mégiscsak lakók. Ragyogó sárga kism . darak miriádja telepedett a rácsozatra,
vagy cikázott a fénypr 160mák között, amelyeket a bizarr ablakok, a kupolát lyuggató
hatalmas üvegháromszögek bocsátottak be.
A tengernyi padlót, amelynek a partján álltunk, fűzöld szőnyeg borította. A
közepében szökőkút csobogott. Kerti padok és szobrok álltak mindenütt, és
imitt-amott egy hárfa.
Mint már említettem, ez volt a bemutatóterme az Amerikai Hárfa-cégnek, amelyet
nemrégiben kebelezett be a PANAMORC Részvénytársaság. A cég az épület
Ezerkilencszáz Harmincegyben történt felavatása óta foglalta el ezt a helyet. Ahány
madár csak repdesett – csupa poszáta –, mind az első, akkor felbocsátott párnak volt
az ivadéka.
A lift mellett Viktória-korabeli filagória állt, benne az üzletvezetőnek meg a
titkárnőjének az íróasztala. Odabent egy nő zokogott. Ezen a napon mindenki sír!
Ebben a könyvben mindenki sír!
A legeslegöregebb ember, akit valaha is láttam, totyogott elő a filagóriából.
Fecskefarkú frakkot viselt, csíkos nadrágot és kamásnit. Ő volt az egyetlen eladó,
méghozzá Ezerkilencszáz Harmincegy óta. Ő bocsátotta ki keze forró kalitkájából
ebbe az elvarázsolt térbe az első poszátapárt. Kilencvenkét esztendős volt! Szakasztott
olyan, mint John D. Rockefeller az élete alkonyán, vagy mint egy múmia. Láthatólag
nem maradt benne más nedv, mint egy kis pára a szeme felszínén. De azért nem volt
tökéletesen védtelen. Elnöke volt egy pisztolyklubnak, amely a hétvégeken
embertormájú céltáblákra lövöldözött, és az íróasztalában egy akkora töltött Lüger
lapult, mint egy doberman. Jó ideje várja már, mikor törnek be végre.
– Ja, maga az – mondta Mary Kathleennek, ő meg ráfelelte, hogy ő az, igen.
Jóformán mindennap eljött ide, és elüldögélt egy-két órát. Az volt a megállapodás,
hogy ha vevő jönne, ő nyomban eltűnik szatyrostul. Volt ezenkívül még egy
megállapodás, amit Mary Kathleen éppen most szegett meg.
– Mintha megmondtam volna magának – mondta az öreg –, hogy ide senkit nem
hozhat, még csak el sem mondhatja senkinek, milyen szép idefent!Mivel három
szatyrot cipeltem, arra a következtetésre jutott, hogy én is holmi emberroncs vagyok,
egy szatyros bácsi.
— Ő nem csavargó — mondta Mary Kathleen. — A Harvardon végzett.
Az öreg ezt egy percig se hitte el. — Aha — mondta, és végigmért tetőtől talpig. Ő
maga egyébként még általános iskolát se végzett. Az ő gyerekkorában még nem
tiltotta törvény a gyermekmunkát, és tízéves korában került az Amerikai Hárfa cég
chicagói üzemébe. — Azt hallottam, a harvardi mindjárt megismerszik — mondta. —
Hát magán nincs valami sok ismerős.
— Nem hiszem, hogy a Harvardon végzetteken bármi különös volna — mondtam én.
— Akkor már ketten nem hisszük — mondta ő. Nagyon utálatos volt: látszott,
szeretne túladni rajtam. — Ez nem az Üdvhadsereg — mondta. Ez az ember Grover
Cleveland elnöksége idején született. Ezt adják össze! Azt mondta Mary
Kathleennek: — Mondhatom, nagyon csalódtam magában, hogy idehoz valakit.
Holnap talán háromra számíthatunk, holnapután húszra? A keresztyéni irgalomnak is
megvan a határa.
Ekkor olyan balfogást követtem el, aminek következtében szabadságom első teljes
napjának delén már visszakerültem a sittre. — Ami azt illeti — mondtam —, én üzleti
ügyben vagyok itt.
— Hárfát óhajt vásárolni? — kérdezte az öreg. — Hétezer dollár a legolcsóbb. Nem
akarna inkább egy fésűt selyempapírral?
— Azt reméltem, hogy felvilágosítást kaphatok — mondtam —, hol vásárolhatnék
klarinétalkatrészeket. Nem komplett klarinétot, csak tartozékokat.
Ezt nem gondoltam komolyan. Az Arapahoe-beli legalsó fiókom tartalmából
merítettem az ihletet ehhez a kereskedelmi fantáziához.
 Az öregember titkon felpezsdült. A filagóriában a hirdetőtáblára egy körlevelet
rajzszegeztek, amely felszólította, hogy abban az esetben, ha bárki
klarinétalkatrészeket akar venni vagy eladni, hívja a rendőrséget. Mint az öreg
később elmondta, hónapokkal azelőtt tűzte fel a hirdetményt — “mint egy könnyelmű
162pillanatban vásárolt lottócédulát". Nem számított rá, hogy nyerni fog. Delmar
Peale-nek hívták.
Delmar később volt olyan kedves és megajándékozott a körlevéllel, amelyet
felakasztottam irodám falára a PANAMORCban. Delmar fölöttese lettem a
PANAMORC-családban, az Amerikai Hárfa ugyanis az én cégem leányvállalata.
Hanem amikor megismerkedtünk, minden voltam inkább, mint a fölöttese. Játszott
velem, mint macska az egérrel. — Sok klarinétalkatrészt óhajt, vagy csak néhányat?
— kérdezte ravaszul.
— Az a helyzet, hogy jó néhányat — mondtam. — Tudom, önök nem foglalkoznak

klarinéttal..
— Akkor is a legjobb helyre jött — sietett megnyugtatni. — Mindenkit ismerek a

szakmában. Ha ön is, Madame X is méltóztatna helyet foglalni, szívesen telefonálnék

néhány helyre.
— Igazán nagyon kedves — mondtam én.

— Szót sem érdemel — mondta ő.

Mary Kathleent csak “Madame X" néven ismerte: ő ugyanis azt mondta, így hívják.
Mary Kathleen egyszerűen ide menekült egy szép napon, mert úgy érezte, üldözik.
Delmar Peale-t aggasztotta a szatyros nénik sorsa, és gyakorló keresztyén lévén,
megengedte Mary Kathleennek, hogy ott maradjon.
Ezenközben némiképp csillapodott a zokogás a filagóriában.
Delmar egy padhoz vezetett bennünket, távol a filagóriától, hogy ne halljuk, amikor
a rendőrséget hívja. Leültetett.
— Kényelmes? — kérdezte.
— Köszönöm, igen — mondtam.
Delmar a kezét dörzsölte.
— Innának egy csésze kávét? — kérdezte.
— Ideges leszek tőle — mondta Mary Kathleen.
— Cukorral és tejszínnel kérném, ha nem okoz fáradságot — mondtam én.
— Ó, egyáltalán nem — mondta Delmar.
— Mi baja Dorisnak? — kérdezte Mary Kathleen. Így hívták a tit-
kárnőt, aki a filagóriában zokogott. Doris Kramm volt a teljes neve. Nyolcvanhét éves
volt.
Javaslatomra a People magazin nemrégiben cikket írt Del marról és Dorisról, mint a
világ, sőt talán a világtörténelem legöregebb főnök-titkárnő párosáról. Aranyos cikk
volt. Az egyik kép Del marta Lügerével ábrázolta, és idézte nyilatkozatát, miszerint
aki megpróbál betörni az Amerikai Hárfa-céghez, ,,... megbánja, hogy betörőnek
született!".
Delmar elmesélte Mary Kathleennek, hogy Doris azért sír, mert gyors
egymásutánban két csapás érte. Előző délután értesítették, hogy a PANAMORC
átvette a céget, és őt azonnali hatállyal nyugdíjba küldik. A PANAMORC
alkalmazottainak nyugdíjkorhatára, kivéve a vezetőket, hatvanöt év. Aznap reggel
pedig, éppen amikor kirakta az íróasztalát, táviratot kapott, amely tudatta, hogy a
dédunokahúga frontális összeütközés során életét vesztette a floridai Sarasotában,
érettségi bálja után. Dorisnak nincs közvetlen leszármazottja, magyarázta Delmar,
úgyhogy oldalági rokonai igen becsesek a számára.
Delmar és Doris egyébként semminémű forgalmat nem bonyolítottak le odafent, és
mind a mai napig sem bonyolítanak le semminémű forgalmat. Amikor a
PANAMORC vezető tisztségviselője lettem, büszkén értesültem róla, hogy az
Amerikai Hárfacég hárfái a legjobbak a világon. Az ember azt hinné, a legjobb hárfák
manapság Olaszországból vagy Japánból vagy Nyugat-Németországból kerülnek ki,
hiszen az amerikai kézműipar jóformán kihalt. De nem – már az említett országoknak,
sőt még a Szovjetuniónak a zenészei is egybehangzóan állítják: csak az Amerikai
Hárfa-cég hárfái rúghatnak labdába. Ám a hárfaüzlet sosem volt és nem is lehet nagy
volumenű, hacsak nem a menynyeknek országában. A cég kereskedelmi mérlege tehát
egyenesen nevetséges. Annyira, hogy nemrégiben vizsgálatot folytattam, vajon miért
kebelezte be a PANAMORC az Amerikai Hárfát. Mint megtudtam, azért, hogy
megkaparintsák a Chrysler Building kupolájának hihetetlen bérletét. A bérlet Kétezer
Harmincegyig érvényes, havi kétszáz dollár bérért! Arpad Leen vendéglővé akarja
alakítani a helyiséget.
Az már részletkérdés, hogy a cégnek van egy hatvanöt alkalmazottat foglalkoztató
gyára Chicagóban. Ha egy-két éven belül nem tud jelentékeny nyereséget felmutatni,
a PANAMORC bezárja az üzemet.
Békesség.
Mary Kathleen O'Looney természetesen maga volt a legendás Mrs. Jack Graham, a
PANAMORC részvénytársaság főrészvényese. Festékpárnája meg a tollai meg a
papírjai mind a kosárlabdacipőjében voltak. Ez a cipő volt a páncélterme. Ha valaki
megpróbálja lehúzni a lábáról, felébred.
Később azt állította, már a liftben megmondta, voltaképpen kicsoda ő.
Én csak ennyit felelhettem:
– Ha hallottam volna, Mary Kathleen, bizonyára emlékeznék rá.
Ha tudtam volna, igazából kicsoda ő, mindjárt több értelme lett volna, amikor arról
beszélt, hogy a kezére pályáznak. Aki ugyanis a kezét megkaparintja, elteheti ecetbe, a
többit meg elhajíthatja, és Mary Kathleen ujjhegyeinek birtokában ő irányíthatja a
PANAMORC Részvénytársaságot. Nem csoda, hogy Mary Kathleen szüntelenül
menekült. Nem csoda, hogy sehol sem akarta felfedni a kilétét.
 Nem csoda, hogy nem bízott senkiben. Ezen a mi bolygónkon, ahol mindennél
többet számít a pénz, az elképzelhető legrendesebb embernek is hirtelen eszébe juthat,
hogy kitekerje Mary Kathleen nyakát, hogy aztán az ő szerettei kényelemben élde-
gélhessenek. Egy pillanat műve lenne – és hamarosan feledésbe merülne. Repül az
idő.
Olyan pici volt és olyan gyönge. Megölni és a két kezet levágni nem lett volna sokkal
borzasztóbb, mint ami napjában tízezerszer is megtörténik egy gépesített
csirkefarmon. Mellesleg a Sanders Ezredes Kentucky Sültcsirkéje vállalat a
PANAMORC birtokában van. Láttam, mi folyik a színfalak mögött.
És hogy miért nem hallottam, amikor a liftben megmondta, hogy ő Mrs. Jack
Graham?
Arra mindenesetre emlékszem, hogy a liftezés vége felé, a
166szintváltozás következtében valami baja támadt a fülemnek. Felszáguldottunk
háromszáz méter magasba, megállás nélkül. Meg aztán: átmeneti süketség ide vagy
oda, átálltam társalgási robotpilótára. Nem gondolkodtam én azon, mit mond ő, sőt
azon sem, hogy mit mondok én. Azt gondoltam, mind a ketten annyira kiszorultunk az
emberi ügyek fősodrából, hogy mást nem tehetünk: állati hangokkal vigasztaljuk
egymást. Emlékszem, egy ponton azt mondta, hogy az övé a Waldorf-Astoriaszálló,
én meg azt gondoltam, nem hallottam jól.
– Igazán örülök – mondtam.
Úgyhogy amint ott üldögéltem mellette a padon a hárfabemutató teremben, ő azt
hitte, birtokában vagyok a kulcsfontosságú információnak – de tévedett. Delmar
Peale ezenközben felhívta a rendőrséget, Doris Krammot pedig leszalajtotta, úgy-
mond, kávéért: valójában azért, hogy kerítsen elő valahonnan egy rendőrt.
Történetesen épp kisebbfajta zendülés folyt az Egyesült Nemzetek székháza melletti
parkban, alig három saroknyira. Minden nélkülözhető rendőr ott volt.
Baseballütőkkel felszerelt munkanélküli fehér suhancok agyba-főbe vertek néhány
férfit, akit homoszexuálisnak néztek. Az egyiket bedobták az East Riverbe. Idővel
kiderült róla, hogy Sri Lanka pénzügyminisztere.
Később a rendőrőrszobán találkoztam néhánnyal a suhancok közül, és feltételezték,
hogy én is homoszexuális vagyok. Egyikük megmutatta a nemi szervét. Azt mondta:
– Hé, papus, kéne? Na gyere, kapd el. Hamm, hamm, hamm! –, és így tovább.
A lényeg azonban az, hogy még közel egy órába beletelt, mire a rendőrség értem
jöhetett. Úgyhogy jól kibeszélgettük magunkat Mary Kathleennel. Itt biztonságban
érezte magát. Velem is biztonságban érezte magát. Normális mert lenni.
Fölöttébb megható volt. Csak a teste indult oszlásnak. A hangja meg a lelke alapján
még most is lehetett volna az, ami régen: dühödten optimista tizennyolc esztendős.
– Most majd minden rendbe jön – mondta az Amerikai Hárfa-
cég bemutató termében. – Valami mindig azt súgta nekem, hogy így lesz. Minden jó,
ha a vége jó – mondta Mary Kathleen.
Micsoda remek agya volt! Micsoda remek agya volt mind a négy nőnek, akit valaha
is szerettem! Azokban a hónapokban, amíg többé-kevésbé együtt éltem Mary
Kathleennel, elolvasta valamennyi könyvet, amit én mint harvardi egyetemi hallgató
elolvastam vagy úgy tettem, mintha elolvastam volna. Az a sok kötet nekem
kásahegy volt, de Mary Kathleennek kannibáli lakoma. Úgy falta a könyveimet,
ahogy egy ifjú kannibál falná az ősi ellenség oroszlánszívét. Magáévá tette a
mágiájukat. Ezt mondta egyszer az én kis könyvtáramról:
– A világ legnagyszerűbb könyvei, amiket a világ legbölcsebb emberei tanítanak a
világ legnagyszerűbb egyetemén a világ legokosabb hallgatóinak.
Békesség.
Ha tetszik, hasonlítsák össze Mary Kathleent a feleségemmel, Ruth-tal, a
haláltáborok Opheliájával, aki hitte, hogy még a legértelmesebb emberi lény is
annyira ostoba, hogy csak még jobban elront mindent, ha kimondja a véleményét.
Végtére is gondolkodók létesítették a haláltáborokat. Gyengeelméjűek nem tudnak
haláltábort létesíteni iparvasúttal, nonstop krematóriummal. Gyengeelméjűek azt sem
tudják megmagyarázni, végső fokon miért humánus a haláltábor.
És megint csak: békesség.
Ott voltunk hát Mary Kathleen meg én – a hárfák között. Ha meggondolom;
ugyancsak fura szerszámok voltak, nem estek messze szegény Ruth elképzelésétől,
hogy milyen a civilizáció még békeidőben is – abszurd házasság egy görög oszlop és
Leonardo da Vinci repülő masinája között.
A hárfák egyébként öngyiFkossággal végzik. Amikor magam is a hárfaüzletbe
csöppentem a PANAMORC-nál, azt reméltem, hogy az Amerikai Hárfa raktárában
akad néhány gyönyörű régi darab, amely éppolyan értékesnek bizonyul majd, mint
Stradivan és az Amatiak hegedűi. Szó sincs róla. A hárfában olyan irdatlan és
kérlelhetetlen a feszültség, hogy ötven év múltán játsz-
hatatlanná válik, és már csak szemétdombra vagy múzeumba való.
A poszátákkal kapcsolatban is lenyűgöző felfedezésre jutottam. Ez az egyetlen
madárfajta, amely fogságban szobatisztaságra szoktatható. Az ember azt hinné, a
hárfákat óvni kell a madárpiszoktól – ugyan! A poszáták a kihelyezett teáscsészékbe
piszkítanak. Természetes környezetben persze a többi madár fészkébe. Annak nézik a
teáscsészéket is.
Jó pap is holtig tanul.
No de visszatérve Mary Kathleenhez meg hozzám – a hárfák között, fejünk fölött a
poszátákkal, és útban a rendőrséggel:
– Amikor a férjem meghalt, Walter – mesélte Mary Kathleen –, annyira boldogtalan
és elveszett voltam, hogy inni kezdtem. – Az illető férj nyilván Jack Graham volt, a
remetehajlandóságú mérnök, a PANAMORC Részvénytársaság alapítója. Nem a
semmiből teremtette a részvénytársaságot. Multimilliomosnak született. Csakhogy én
ezt nem tudtam. Felőlem persze Mary Kathleen beszélhetett akár egy
vízvezeték-szerelőről, vagy teherautó-sofőrről, vagy egyetemi tanárról vagy bárkiről.
Elmesélte, hogy egy magánszanatóriumba került a Kentucky állambeli
Louisville-ben, ahol elektrosokk-kezelésben részesült.
 A kezelés felperzselte valamennyi emlékét Ezerkilencszáz Harmincöttől
Ezerkilencszáz Ötvenötig. Ezért gondolta tehát, hogy még most is megbízhat bennem.
Elégett minden emléke arról, milyen szívtelenül hagytam ott, hogy később hogyan
árultam el Leland Clewest, meg miegymás. Ezért hitte, hogy még most is az a
lánglelkű idealista vagyok, aki Ezerkilencszáz Harmincötben voltam. A
Watergate-ügyben játszott szerepem kimaradt nála. A Watergate-ügyben játszott
szerepem mindenkinél kimaradt.
– Egy csomó emléket pótolnom kellett – folytatta –, hogy betöltsem a réseket. Azt
tudtam, hogy volt egy háború, és emlékeztem rá, mennyire gyűlölted a fasizmust.
Láttalak egy tengerparton valahol – hanyatt feküdtél, egyenruhában, puskával, és
szelíden nyaldosott a víz. A szemed tágra nyílt, Walter, mert halott voltál. Felbámultál
egyenesen a napba.
hatatlanná válik, és már csak szemétdombra vagy múzeumba való.
Egy pillanatig hallgattunk. Messze fölöttünk úgy csattogott egy sárga madár, hogy
majd a szíve beleszakadt. A poszáta éneke köztudottan egyhangú, de én vagyok az
első, aki ezt beismeri. Nem fogom egész elbeszélésem hitelét veszélyeztetni azzal,
hogy azt állítom: a poszáták felvehetik a versenyt a Boston Pops zenekarral. Meg kell
hagyni: érzékeltetni tudják, hogy a szívük majd megszakad. Már persze bizonyos
határok között.
– Magam is álmodtam ilyet – mondtam. – De sokszor kívántam, Mary Kathleen,
hogy bárcsak igaz lett volna!
– Nem! Nem! Nem!–protestált.–Istennek hála, hogy élsz! Istennek hála, él még
valaki, akinek fontos, hogy mi történik ezzel az országgal. Azt hittem, én vagyok az
utolsó. Évek óta járom ezt a várost, Walter, és azt mondom magamban: “Mind
meghaltak, mind, akinek fontos volt". És akkor egyszer csak előkerülsz te!
– Mary Kathleen – mondtam –, tudnod kell, hogy most jöttem ki a börtönből.
– Hát persze! – mondta ő. – Minden derék embert mindig börtönbe zárnak. Hála a

jó Istennek, hogy élsz még! Mi átalakítjuk ezt az országot, utána meg a világot.
Egyedül nem tudtam megcsinálni, Walter.
– Gondolom – mondtam én.
– A tíz körmömmel kapaszkodtam – mondta Mary Kathleen.
– Nem telt tőlem más, csak hogy épp fennmaradjak. Ennyire egyedül vagyok. Nincs

szükségem sok segítségre, de valamenynyire igen.

– Ismerem á problémát – mondtam én.
– Annyira még látok, hogy írni tudjak, ha nagybetűkkel írok

– mondta Mary Kathleen –, de az újságcikkeket már nem tudom elolvasni. A

szemem... –Elmesélte, hogy kocsmákba és áruházakba és motelhallokba surran be,

hogy a televízión nézze meg a híreket, de a tévékészülékek jóformán soha sincsenek a
híradóra beállítva. Néha el-elfog egy hírfoszlányt valakinek a táskarádióján, de az
illető általában rögtön átkapcsol zenére, mihelyt mondani kezdik a híreket.
Eszembe jutott az a hír, amit reggel hallottam a rendőrkutyá170ról, amelyik felfalt
egy csecsemőt, és megmondtam Mary Kathleennek, hogy nem mulaszt sokat.
– Hogyan csináljak ésszerű terveket – kérdezte –, ha nem tudom, mi történik?
– Sehogy – mondtam éri.
– Hogyan lehet egy forradalmat az esti mesére, a szülők iskolájára meg a Családi
Körre alapozni? – kérdezte. Az említett műsorok mindegyikét a PANAMORC
finanszírozta.
– Sehogy – mondtam én.
– Nekem megbízható tájékoztatásra van szükségem – mondta Mary Kathleen. –
Azt a People című magazint megtalálom a szemétvödrökben – mondta –, de az nem
emberekről szól. Hanem szemétről.
Mindez annyira szánalmasan hangzott: hogy egy szatyros néni aszerint szaladozzon
ide-oda a városban, aszerint szimatoljon a szemétvödrökben, hogy a magazinok meg
a rádió meg a televízió mit mesélnek neki arról, hogy valójában mi is történik a
világban!
Szánalmasan hangzott neki magának is.
– Jackie Onassis meg Frank Sinatra meg a Mézes Mackó meg Mr. Smith lépnek –
mondta Mary Kathleen –, én meg tanulmányozom a lépéseiket, és aszerint döntöm el,
mihez fogjon Mary Kathleen O'Looney.
– De most itt vagy nekem te – folytatta Mary Kathleen. – Te leszel a szemem – és az
agyam!
– A szemed talán igen – mondtam én. – Agy tekintetében nemigen jeleskedtem

mostanában.
– Ó, csak Kenneth Whistler is élne! – mondta Mary Kathleen. Mondhatta volna

akár azt is: “Ó, csak a Donald kacsa is élne!"

Kenneth Whistler munkásszervező volt és hajdani bálványom – de most nem
éreztem iránta semmit, nem is gondoltam rá hosszú évek óta.
– Micsoda hármast alkotnánk – folytatta Mary Kathleen. – Te meg én meg Kenneth
Whistler!
Alighanem Whistlerből is csavargó lett volna mostanáig – ha meg nem hal egy
kentuckyi bányaszerencsétlenségben, Ezerkilencszáz Negyvenegyben. Nem érte be
azzal, hogy munkásszervező – munkás is akart lenni, és elviselhetetlennek tartotta
volna a modern szakszervezeti funkcionáriusokat a puha, rózsaszín tenyerükkel. Én
kezet fogtam Kenneth Whistlerrel. Olyan volt a tenyere, akár a krokodil háta.
Arcának barázdáiba annyira beleette magát a szénpor, hogy olyan volt, mintha
 tetoválva volna. Különösképpen ő is a Harvardra járt – Ezerkilencszáz Huszonegy-
ben végzett.
– De hát mi legalább még itt vagyunk – mondta Mary Kathleen –, és most már
nekikészülhetünk mi is, hogy lépjünk.
– Mindig örömmel várom a javaslatokat – mondtam én.

– De lehet, hogy nem is érdemes – mondta ő.

Arra gondolt, hogy az Egyesült Államok népét talán nem is érdemes megmenteni a
gazdasági rendszerektől; én azonban azt hittem, az életről beszél általában. Úgyhogy
azt mondtam, az élet általában valószínűleg érdemes rá, csak egy kicsit mintha már
túlságosan sokáig tartana. Az én életem például remekmű lett volna, ha elesem
valamelyik tenger partján, fasiszta golyó ütötte lyukkal a homlokomon.
– Talán nem is jók már az emberek – mondta Mary Kathleen. –Mindenki aljasnak

látszik. Már nem olyanok, mint amilyenek a válságban voltak. Nem látom, hogy bárki
is kedves volna bárkivel. Senki sem áll szóba velem.
Megkérdezte, tapasztaltam-e bárhol szívbéli kedvességet? Elgondolkodtam, és
rájöttem, hogy szabadulásom óta jóformán mást sem tapasztaltam, csak szívbéli
kedvességet. Meg is mondtam neki.
– Akkor biztos a külsőm miatt van – mondta Mary Kathleen. Ebben igaza lehetett.
Annak is megvan a határa, mennyi szégyenteljes rútságot hajlandók elnézni az
emberek, és Mary Kathleen meg szatyros kolleginái meghaladták ezt a határt.
Izgatottan firtatta, ki viseltetett irántam szívbéli kedvességgel – igazolva akarta
ugyanis látni, hogy az amerikaiakból még nem veszett ki a jószívűség. Örömmel
számolhattam hát be szabadságom első huszonnégy órájáról, kezdve a kedvességgel,
amelyet Clyde Carter, a börtönőr tanúsított irántam, majd Dr. Robert Fender, a
raktárvezető és tudományos-fantasztikus író. Ezután pedig ott volt persze Cleveland
Lawes, aki elfuvarozott a limuzinnal.
Mary Kathleen felkiáltott örömében mindezek hallatán, és sorra elismételte az
említettek nevét, hogy biztosan megjegyezze.
– Szentek mind! – mondta. – Hát vannak még közöttünk szentek!
Imigyen bátorítva, színesen ecseteltem, milyen vendégszerető fogadtatásban
részesített Dr. Israel Edel, az Arapahoe éjszakai portása, másnap reggel pedig a
Royalton-szálló kávézójának alkalmazottai. A kávézó tulajdonosának nevével nem
szolgálhattam, csupán egyetlen fizikai jellegzetességgel, amely megkülönböztette a
lakosság többi részétől.
– Olajban sült a keze – mondtam.
– A szent, akinek olajban sült a keze – merengett Mary Kathleen.

– Bizony – mondtam –, és te magad is láttál egy embert, akiről azt hittem, nincs
nála ádázabb ellenségem az egész világon. Az a magas, kék szemű férfi volt a
mintakollekcióval. Magad is hallottad: azt mondta, megbocsát mindent, amit
elkövettem, és hogy hamarosan el kell mennem hozzá vacsorázni.
– Mondd csak még egyszer a nevét – kérte Mary Kathleen.

– Leland Clewes – mondtam én.

– Szent Leland Clewes – mondta áhítattal Mary Kathleen. –Látod, mennyit

segítettél máris? Magamtól sosem találtam volna ennyi jó embert. – És ekkor

kisebbfajta memoritercsudát művelt: időrendi sorrendben felmondta valamennyi
nevet. – Clyde Carter, Dr. Robert Fender, Cleveland Lawes, Israel Edel, az ember,
akinek olajban sült a keze és Leland Clewes.
Mary Kathleen lehúzta az egyik kosArlabdacipőt. Nem azt, amelyikben a
festékpárna meg a toll meg a papír meg a végrendelete meg a többi rejtőzött. A
lehúzott cipő tele volt emlékkel.
Ott voltak, mint említettem, az én hazug szerelmesleveleim. Mary Kathleen azonban
mindenáron azt akarta, nézzek meg egy amatőrfényképet, mint ő mondta“,... két
kedvenc emberemről".
Hajdani bálványom volt a képen, Kenneth Whistler, a Harvardon nevelkedett
munkásszervező, amint kezet fog egy apró és bávatag egyetemistával. A fiú én
voltam. Olyan volt a fülem, mint a bujdosópohár.
És ekkor masírozott be értem a rendőrség.
– Megmentlek, Walter – mondta Mary Kathleen. – Aztán ketten megmentjük a
világot.
Őszintén szólva, megkönnyebbültem, hogy szabadulhatok tőle. Igyekeztem bánatos
képet vágni.
– Vigyázz magadra, Mary Kathleen – mondtam. – Útjaink alighanem elválnak.17
A Kenneth Whistlerről meg rólam Ezerkilencszáz Harmincöt őszén, a nagy gazdasági
válság kellős közepén készült amatőr képet irodám falára akasztottam a
PANAMORC-ban – a lopott klarinétalkatrészekről szóló hirdetmény mellé. A képet
Mary Kathleen csinálta az én harmonikás fényképezőgépemmel, aznap délelőtt,
amikor első ízben hallottuk Whistlert beszélni. A messzi Harlan megyében, Kentucky
államban volt bányász és szakszervezeti szervező, s azért jött el Cambridge-be, hogy
beszédet tartson azon a nagygyűlésen, amely pénzt és együttérzést akart szerezni a
Csiszoló- és Ragasztóipari Munkások Nemzetközi Testvérülete helyi alapszerve
részére.
A szakszervezetet akkor kommunisták vezették. Ma gengszterek vezetik. Mi több,
börtönbüntetésem kezdetén még bent ült Finletterben a Cs. R. M. N. T. örökös
elnöke. Távollétében a huszonhárom éves lánya irányította a szakszervezetet a
Bahama-szigeteken épült villájából. Az elnök szüntelen telefon-összeköttetésben volt
a lányával. Ő mesélte, hogy napjainkban a tagság jóformán tiszta fekete és spanyol.
Régen, a harmincas években, patyolatfehér volt és jobbára skandináv. Nem hiszem,
hogy a régi szép időkben feketét vagy spanyolt felvettek volna.
Változnak az idők.
Whistler este beszélt. A beszéde előtt, délután, szeretkeztem először Mary Kathleen
O'Looneyval. Fiatal elménkben ez valahogyan összekeveredett azzal a
perspektívával, hogy valódi szentet hallhatunk, sőt talán még meg is érinthetjük.
Volna-e vajon különb módja, hogy elébe vagy más felszentelt személy elé álljunk,
mint Ádám és Éva képében – almalétől szagosan?
Mary Kathleen meg én egy antropológus docens lakásán szeretkeztünk. Arthur von
Strelitznek hívták, és a Salamon-szigetek fejvadászaira specializálódott. Beszélte a
nyelvüket, tiszteletben tartotta a tabuikat. A fejvadászok bíztak benne. Nőtlen volt.
Az
ágya vetetlen. A Brattle utca egyik favázas házának második emeletén lakott.
Történelmi lábjegyzet: nemcsak azt a házat, hanem magát a lakást később
helyszínnek használták egy igen népszerű filmben, a Love Story-ban. A
Nixon-kormányzat szólgálatában töltött időm kezdetén adták. Feleségemmel
elmentünk megnézni, amikor lehozták Chevy Chase-be. Kiagyalt történet volt egy
vagyonos angolszász egyetemistáról, aki feleségül vett egy szegény olasz
egyetemista lányt, igencsak az apja akarata ellenére. A lány rákban meghalt. Az
előkelő apát zseniálisan alakította Ray Milland. Ő volt a legjobb az egész filmben.
Ruth végigsírta a mozit. A filmszínház utolsó sorában ültünk, két okból: hogy
cigarettázhassam, és hogy ne üljön Ruth mögött senki, aki álmélkodhatna, hogy
milyen kövér. Sehogy sem tudtam a sztorira koncentrálni, mert olyan jól ismertem a
lakást, ahol a nagy része játszódik. Minduntalan azt vártam, mikor lép be Arthur von
Strelitz vagy Mary Kathleen O'Looney vagy éppenséggel én.
Kicsi a világ.
Mary Kathleen meg én egy hétvégére kaptuk meg a lakást. Von Strelitz odaadta a
kulcsot. Utána elment meglátogatni néhány német emigránstársát Cape Annen.
Akkortájt harmincéves lehetett. Én öregnek láttam. Porosz arisztokrata családban
született. Éppen a Harvardon adott elő, amikor Hitler Németország diktátora lett
Ezerkilencszáz Harminchárom tavaszán. Von Strelitz nem volt hajlandó hazatérni.
Inkább amerikai állampolgárságért folyamodott. Apja, aki ettől fogva megszakított
vele mindennemű kapcsolatot, idővel SS-hadtestparancsnok lett, és tüdőgyulladásban
halt meg Leningrád ostrománál. Tudom, hogyan halt meg az apja, mert tanúvallomás
hangzott el vele kapcsolatban Nürnbergben, a háborús bűnösök perében, ahol én
vezettem a háztartást.
Megint csak: kicsi a világ.
Von Strelitz apja Martin Bormann-nak – akit távollétében ítéltek el Nürnbergben –
az írásos parancsa alapján kivégeztetett minden katonai és polgári személyt, aki az
ostrom alatt fogságba került. A cél Leningrád védőinek demoralizálása volt.
Leningrádegyébként fiatalabb város, mint New York. Ezt adják össze! Képzeljenek
el egy ostromlásra érdemes híres európai nagyvárost, tele cári kincsekkel, amely
sokkal fiatalabb, mint New York. Arthur von Strelitz nem tudta meg, hogyan halt
meg az apja. Őt magát egy amerikai tengeralattjáróról tették ki csónakon a
Salamon-szigetekre, mint kémet, amikor a szigetek még japán kézen voltak. Soha
többet nem hallott róla senki.
Békesség.
Emlékszem, Von Strelitz úgy vélte, sürgősen meg kell határozni a férfinemet és a
női nemet. Meg volt róla győződve, hogy ellenkező esetben mindörökké arra
szorulnak, hogy az intézmények – mégpedig főként a gyárak és a hadseregek –
szükségletei határozzák meg őket.
Ő volt az egyetlen férfi ismerősöm, aki monoklit viselt. Most pedig a tizennyolc
éves Mary Kathleen O'Looney feküdt az ágyában. Épp az imént szeretkeztünk. Szép
aktképet lehetne most festeni róla – rózsaszínű kicsi test. Csakhogy sosem láttam
meztelenül. Szemérmes volt. Sohasem tudtam rávenni, hogy vessen le magáról
mindent.
Magam anyaszült pucéron álltam az ablaknál, nemi szervem épp az ablakdeszka
alatt. Úgy éreztem, maga a nagy Thor isten vagyok.
– Szeretsz, Walter? – kérdezte pucér hátsó felemet Mary Kathleen.
Mi mást válaszolhattam volna?
– Hát persze – mondtam én.
Kopogtak az ajtón. Előzőleg megmondtam szerkesztőtársamnak a Progresszív
Massachusetts-nél, hogy szükség esetén hol talál hatnak.
– Ki az? – kérdeztem.
Olyan hang szólt az ajtó mögül, mintha egy kis benzinmotor pöfögne. Alexander
Hamilton McCone volt, a mentorom, aki elhatározta, hogy bejelentetlenül érkezik
Cambridge-be – meg akarta nézni, milyen életmódot folytatok a pénzéért. Dadogása
miatt pöfögött úgy, mint a motor. És az Ezernyolcszáz Kilencvennégyes Cuyahogai
Mészárlás miatt. Most a nevét próbálta kimondani.
Valahogy elmulasztottam közölni vele, hogy kommunista lettem.
Most rájött. Először az Adams Házba ment, ahol laktam, és ahol megmondták neki,
hogy valószínűleg a Progresszív-nél vagyok. Elment a Progresszív-hez, megnézte
magának, miféle kiadvány, és megállapította, hogy én a társszerkesztője vagyok.
Most ott állt az ajtóm előtt, hóna alatt a lap egy összehajtogatott példányával.
Megőriztem nyugalmamat. Ilyen varázserővel bírt az, hogy csak az imént ürítettem
ki ondóhólyagjaimat.
Mary Kathleen engedelmeskedett néma karmozdulataimnak, és elbújt a
fürdőszobában. Magamra kaptam Von Strelitz köntösét. A Salamon-szigetekről
hozta. Sima tengerparti kavicsokból készült, gallérján és kézelőjén tollkoszorú.
Ebben az öltözékben nyitottam ajtót, és szólottam az öreg Mr. McCone-hoz, aki
akkoriban hatvanas éveinek elején járt: – Fáradjon beljebb, fáradjon beljebb.
Annyira dühös volt rám, hogy továbbra is csak motorhangokat tudott kiadni: – Pp
pp pp pp pp pp .......................... –, ám ezenközben groteszk pantomimmel
érzékeltette, mennyire undorítónak találja a lapot, amelynek címoldalán a
felfuvalkodott kapitalista szakasztott olyan volt, mint ő; az öltözékemet; a vetetlen
ágyat; Marx Károly képét Von Strelitz falán.
Már sarkon is fordult, becsapta maga mögött az ajtót, végzett velem!
Így fejeződött be valahára a gyermekkorom. Férfivá lettem.
És mint férfi mentem el aznap este, karomon Mary Kathleen O'Looneyval, hogy
meghallgassam a nagygyűlésen Kenneth Whistler beszédét a Csiszoló- es
Ragasztóipari Munkások Nemzetközi Testvérületéhez tartozó bajtársaim érdekében.
Hogyan lehettem oly higgadt, oly magabiztos? Évi tandíjam ki
volt már fizetve; nem volt akadálya, hogy megszerezzem diplomámat. Épp akkor
vártam teljes összegű ösztöndíjat Oxfordba. Pompás ruhatáram volt, jó állapotban.
Zsebpénzem java részét félretettem, úgyhogy kisebb vagyonom volt a bankban.
Szükség esetén mindig kérhettem kölcsön anyámtól, Isten nyugtassa.
Micsoda vakmerő fiatalember voltam!
Micsoda álnok fiatalember voltam! Már akkor tudtam, hogy a tanév végén
elhagyom Mary Kathleent. Írok neki néhány szerelmes levelet, utána pedig
elhallgatok. Nagyon alacsony volt a származása.
Whistler aznap este jókora kötést viselt a halántéka fölött, jobb karján pedig
gipszkötést. Ne feledjék: a Harvardon szerzett diplomát, és jó cincinnati családból
származott. Ohiói gyerek volt, mint jómagam. Mary Kathleen meg én feltételeztük,
hogy Whistlert is a Gonosz erői verték össze – a rendőrség vagy a nemzetőrség vagy a
sztrájktörők vagy a sárga szakszervezetek szervezői.
Fogtam Mary Kathleen kezét.
Még soha senki sem mondta neki, hogy szereti.
Öltöny és nyakkendő volt rajtam, mint szinte valamennyi férfin. Meg akartuk
mutatni, hogy vagyunk mi is olyan tisztes és józan polgárok, mint akárki más.
Kenneth Whistler akár üzletem-her is lehetett volna. Még arra is jutott ideje, hogy
kifényesítse a cipőjét.
Fontos jelképe volt akkoriban az önbecsülésnek a kifényesített cipő.
Whistler bevezetésképpen kifigurázta a kötéseit. – Hetvenhat szelleme – mondta.
Mindenki nevetett, nevetett, holott az alkalom egyáltalán
nem volt vidám. A szakszervezetnek valamennyi tagját kirúgták
úgy egy hónappal azelőtt – mert beléptek a szakszervezetbe.
Csiszolókorong-készítők voltak. Közel-távol egyetlen gyár hasz-
nálhatta a szakértelmüket: a Johannsen Csiszolóanyag Művek
– és ez a társaság rúgta ki őket. Lényegében speciális fazekasok
voltak, puha anyagot formáztak, azután fazekaskemencében kiégették.
Legtöbbjüknek az apja vagy a nagyapja valóban fazekas volt Skandináviában, és
azért hozták őket ebbe az országba, hogy megtanulják az új szakmát.
A nagygyűlést egy üres cambridge-i raktárban tartották. Az alkalomhoz illő módon
egy temetkezési szalon adta kölcsön az összehajtható székeket. Mary Kathleen meg
én az első sorban ültünk.
Whistler, mint kiderült, egy mindennapi bányabalesetben sérült meg. Mint “rabló"
dolgozott, mesélte, a támoszlopokat hordta ki egy vájatból, ahol a szénréteg
egyébként már kimerült. Valami ráesett.
 És a sötét helyen végzett veszedelmes munka leírásából simán átsiklott egy ötórai
teára, a Ritzben, tizenöt esztendeje, ahol egy Nils Johannsen nevű harvardi
évfolyamtársát rajtacsípték, hogy cinkelt kockát használ kockavetésnél, a
férfivécében. Jelenleg ugyanez a személy a Johannsen Csiszolóanyag Művek elnöke,
aki kirúgta ezeket a munkásokat. A gyárat Johannsen nagyapja alapította. Whistler
elmesélte, hogy a Ritzben belenyomták Johannsen fejét a vécécsészébe, és remélték,
hogy soha többé nem használ cinkelt kockát.
– És tessék – mondta Whistler –, megint cinkelt kockát használ.

A Harvardot sok szörnyűségért lehetne felelősségre vonni, mondta Whistler, többek

között Sacco és Vanzetti kivégzéséért, ámde Nils Johannsen megalkotásában ártatlan.
– Amíg csak ott volt, egyetlen előadást meg nem hallgatott, dolgozatot nem írt,
egyetlen könyvet el nem olvasott – mondta Whistler. – Második éve végeztével
felkérték, hogy távozzon.
– Ó, én igazán sajnálom Johannsent – mondta Whistler. – Sőt: meg is értem.
Hogyan is vihette volna valamire, ha nem használ cinkelt kockát? Veletek is cinkelt
kockát használt, nem igaz? Az a törvény, amelyik kimondja, hogy bárkit kirúghat, aki
síkra száll a munkások alapvető jogaiért – az a cinkelt kocka.
A rendőrség, amelyik védi Johannsen tulajdonjogát, de a ti emberi jogotokat nem – az
a cinkelt kocka.
Whistler megkérdezte a kirúgott munkásokat: valójában mit tud Johannsen a
csiszolókorongokról, és érdeklik-e egyáltalán. Ez volt ám a furfang! Akkoriban, ha
valaki meg akarta nyerni a munkásember barátságát, rávenni, hogy olyan zseniálisan
bírálja a társadalmat, mint akármelyik filozófus, egyetlen témáról beszéltette, amiben
szinte pimaszul tájékozott volt: a munkájáról.
Azt hallani kellett. A munkások sorra bizonyították, hogy Johannsennek már az apja
meg a nagyapja is aljas csirkefogó volt, de legalább tudta, hogyan kell egy gyárat
igazgatni. Az ő idejükben a legjobb minőségű nyersanyag érkezett – a gépeket tisztes-
ségesen karbantartották, a hőerőmű és a mosdó működött, a rossz munkát büntették, a
jó munkát jutalmazták, selejtes csiszolókorong sosem került a vevőhöz, és így tovább,
és így tovább.
Whistler megkérdezte: akad-e közöttük olyan, aki jobban eligazgatná a gyárat, mint
Nils Johannsen. A kérdésre egyetlen ember válaszolt valamennyiük nevében:
– Uramisten, hát persze ... bármelyikünk!
Whistler megkérdezte, helyesnek tartja-e, hogy valaki gyárat örökölhet.
A férfi megfontolt válasza a következőképpen hangzott:
– Ha fél a gyártól meg azoktól, akik benne vannak, akkor nem. De nem ám.
Ez a tapogatózó bölcsesség még ma is hat rám. Ha valaki egyszer-egyszer józanul
akarna imádkozni, valahogy így fohászkodhatna:
 – Édes Istenem, add, hogy megfélemlített emberi lény sose kerüljön a kezem alá.
Kenneth Whistler megígérte nekünk, hogy közeledik az idő, amikor a munkások
veszik át a gyárakat és igazgatják majd az emberiség javára. A profit, amit ma a
paraziták meg a korrupt politikusok vágnak zsebre, a dolgozóké lesz, meg az öregeké
meg a betegeké meg az elárvultaké. Aki tud dolgozni, dolgozni fog. Egyetlen
társadalmi osztály lesz csak – a munkások osztálya. Váltakozva végzik majd a
legkellemetlenebb munkát; az orvostól például elvárják, hogy évente egy hétig
szemetes legyen. Addig nem gyártanak több fényűzési cikket, ameddig valamennyi
állampolgár alapvető szükségleteit ki nem elégítik. Ingyenes lesz az egészségügyi
ellátás. Olcsó és tápláló és bőséges lesz az élelem. A palotákat meg a szállodákat meg
az irodaépületeket lakásokká alakítják, hogy mindenki tisztességes hajlékhoz jusson.
A lakásokat kisorsolják. Nem lesz több háború, és idővel megszűnnek az
országhatárok, hiszen a világon mindenki azonos osztályhoz tartozik majd, és
azonosak lesznek az érdekei – a munkásosztály érdekei.
És így tovább, és így tovább.
Micsoda varázsló volt az az ember!
Mary Kathleen a fülembe súgta:
– Te éppen olyan leszel, mint ő, Walter.
– Megpróbálom – mondtam én. Eszem ágában sem volt megpróbálni.

Megvallom, ebben az önéletírásban a legzavaróbb a számomra a bizonyítékok

töretlen lánca, miszerint sosem voltam komoly ember. Az évek során sokszor
kerültem bajba, de mindez esetleges volt. Sohasem kockáztattam az életemet, még a
kényelmemet sem, az emberiség érdekében. Szégyellhetem magam.
Aki már máskor is hallotta Kenneth Whistlert, mind rimánkodott: mesélje el,
hogyan állta tüntetők élére a charlestowni börtön előtt, amikor Saccót és Vanzettit
kivégezték. Különösnek érzem, hogy most meg kell magyaráznom, ki volt Sacco és
Vanzetti. Nemrégiben megkérdeztem a PANAMORC-nál az ifjú Israel Edelt, az
Arapahoe hajdani éjszakai portását, mit tud Saccóról és Vanzettiről, és ő bizalmasan
közölte, hogy dúsgazdag, nagyvonalú chicagói kéjgyilkosok voltak. Leopolddal és
Loebbel keverte össze őket.
Hogy engem ez miért borít ki? Fiatal koromban azt vártam, hogy Sacco és Vanzetti
történetét egyszer majd éppolyan gyakran és éppolyan meghatóan mesélik, éppolyan
ellenállhatatlan
lesz, mint Jézus Krisztus története. Végtére is, gondoltam, ha korunk embere
továbbgondolásra érdemes modern csodát keres, jogosult Sacco és Vanzetti
kínszenvedésére, amely a villamosszékben végződött.
Ami pedig Sacco és Vanzetti utolsó napjait mint modern kálváriát illeti, akárcsak a
Golgota hegyén, itt is három, alacsonyabb osztályhoz tartozó férfit végzett ki
egyidejűleg az állam. Ezúttal azonban a három közül nem csupán egy volt ártatlan.
Ezúttal hármójuk közül ketten voltak ártatlanok.
A bűnös egy Celestino Madeiros nevű megrögzött tolvaj és gyilkos volt, akit más
bűnért ítéltek el. A vég közeledtével Madeiros bevallotta, hogy ő követte el azokat a
gyilkosságokat, amelyekért Saccót és Vanzettit elítélték.
Miért?
– Láttam, amint Sacco felesége jött be a srácaival, és megsajnáltam a srácokat –
mondta Madeiros.
Képzeljék el, amint egy jó színész mondja ezt a szöveget egy modern
passiójátékban.
Madeiros halt meg elsőnek. A börtön lámpái háromszor elhalványultak.
Sacco halt meg másodiknak. Hármuk közül ő volt az egyetlen családos ember. A
Saccót játszó színésznek igen értelmes embert kell alakítania, aki, mivel az angol nem
az anyanyelve, és mivel nincs nyelvtehetsége, nem vállalkozik rá, hogy holmi bo-
nyolult szöveget mondjon a jelenlevőknek, amikor a villamosszékbe szíjazzák.
– Éljen az anarchia – mondta. – Isten veled, feleségem, és gyermekem és összes
barátom – mondta. – Jó estét, uraim – mondta. – Isten veled, anyám. – Ez az ember
cipész volt. A börtön lámpái háromszor elhalványultak.
Vanzetti volt az utolsó.
Még mielőtt bárki utalt volna rá, hogy ezt várják tőle, leült a székbe, amelyben
Madeiros és Sacco meghalt. Még mielőtt bárki megmondta volna, hogy erre módja
van, szólott a jelenlevőkhöz. Az angol neki sem volt az anyanyelve, de kedve szerint
bánt vele.
Ezt hallgassák meg:
– Azt akarom elmondani önöknek – mondta Vanzetti –, hogy ártatlan vagyok.
Semmiféle bűnt nem követtem el, de néha vétkeztem. Minden bűnben ártatlan
vagyok – nemcsak ebben, hanem minden bűnben. Ártatlan vagyok. – Letartóztatása
idején halárus volt.
– Néhány embernek meg akarom bocsátani, amit most velem tesz – mondta. A
börtön lámpái háromszor elhalványultak. Most pedig a történetük:
Sacco és Vanzetti sohasem ölt meg senkit. Olaszországból érkeztek Amerikába,
Ezerkilencszáz Nyolcban. Nem ismerték egymást. Abban az esztendőben érkeztek
meg az én szüleim is.
Apám tizenkilenc éves volt. Anyám huszonegy.
Sacco tizenhét éves volt. Vanzetti húsz. Akkoriban az amerikai munkáltatók azt
akarták, hogy az országot árassza el az olcsó és könnyen megfélemlíthető munkaerő,
hogy a béreket lenyomhassák.
Vanzetti később ezt mondta:
 –A bevándorló-állomáson ért az első meglepetés. Láttam, hogy a tisztviselők úgy
bánnak a fedélközi utasokkal, mint az állatokkal. Sem egyetlen kedves szó, sem
bátorítás, hogy megkönnyítenék a könnyek súlyát, amely az amerikai partokra érke-
zőket nyomasztja.
Apám és anyám nagyjából ugyanezt mesélte. Őbennük is azt az érzést keltették,
hogy bolondok, akik semmiféle fáradságtól nem riadnak vissza, hogy kiszolgáltassák
magukat a vágóhídnak.
Szüleimet nyomban besorozta a clevelandi Cuyahoga Híd és Vas Társaság
toborzóügynöke. Utasítása értelmében csak szőke szlávokat szerződtethetett, mint
egyszer Mr. McCone mesélte, apjának ugyanis az volt az elmélete, hogy a szőkékben
megvan a németek mechanikai zsenialitása és ereje, a szláv passzivitással enyhítve.
Az ügynöknek gyári munkásokat kellett toboroznia,meg néhány megfelelő külsejű
házicselédet McCone-ék különféle házaiba. Így léptek be szüleim a cselédek
osztályába.
Sacco és Vanzetti nem volt ilyen szerencsés. Az emberi gépezet egyetlen ügynöke
sem nyújtott be igényt a magukfajta alakokra.
“Hova mehettem volna? Mit tehettem? – írta Vanzetti. – Előttem az ígéret földje. A
magasvasút elzakatolt és nem felelt. Az automobilok és a villamosok elszáguldottak,
és nem törődtek velem."
Így hát Vanzetti és Sacco – még akkor is külön-külön –, ha nem akart éhen halni,
kénytelen volt tört angolsággal bármiféle munkáért rimánkodni, bármilyen bérért –
házról házra járva.
És múlt az idő.
Sacco, aki Olaszországban cipész volt, a Massachusetts állambeli Milford egy
cipőgyárában lelt szíves fogadtatásra, abban a városban, ahol történetesen Mary
Kathleen O'Looney anyja született. Sacco feleségre és kertes házra tett szert. Volt egy
Dante nevű fiuk és egy Inez nevű leányuk. Sacco heti hat napot dolgozott, tíz órát
naponta. Arra is jutott ideje, hogy felszólaljon és adakozzon és tüntetéseken vegyen
részt olyan munkások érdekében, akik jobb bérért, emberségesebb
munkakörülményekért sztrájkoltak, és így tovább. Ezerkilencszáz Tizenhatban
ilyenfajta tevékenységért letartóztatták.
Vanzettinek nem volt szakmája, úgyhogy mindenféle munkát vállalt–vendéglőkben,
kőfejtőben, acélgyárban, kötélüzemben. Falta a könyveket. Tanulmányozta Marxot
és Darwint és Hugót és Gorkijt és Tolsztojt és Zolát és Dantét. Ez volt a közös tulaj-
donsága a harvardiakkal. Ezerkilencszáz Tizenhatban kötélgyári sztrájkot vezetett a
Massachusetts állambeli Plymouth-ban, a Plymouth Kötélárugyárban, amely most a
PANAMORC leányvállalata. Ezután közel és távol minden munkahelyen
feketelistára került, és önálló halárus lett, hogy fenntartsa magát.
 Sacco és Vanzetti Ezerkilencszáz Tizenhatban ismerkedett meg közelebbről.
Egymástól függetlenül gondolkodtak, de szüntelenül az üzleti élet brutális
gyakorlatára gondoltak, és mindkettőjük szemében nyilvánvalóvá lett, hogy az első
világháború csatamezői csupán a gyűlöletesen veszedelmes munkának megannyi új
színtere, ahol néhány ember felügyel arra, amint milliónyi élet megy veszendőbe –
abban a reményben, hogy pénzt kereshet vele. Világosan látták azt is, hogy
hamarosan Amerika is belebonyolódik. Nem akarták, hogy ilyenféle üzemekben
legyenek kénytelenek dolgozni Európában, ezért mindketten csatlakoztak az
olasz-amerikai anarchisták kis csoportjához, amely Mexikóba ment, hogy ott várja
be, amíg véget ér a háború.
Az anarchista olyan ember, aki teljes szívével hiszi, hogy a kormányok a tulajdon
népük ellenségei.
Még mostanában is gyakran gondolom, hogy Sacco és Vanzetti története talán még
az eljövendő nemzedékek vérévé válik. Lehet, hogy csak el kell mesélni néhányszor.
S ha úgy lesz, akkor a mexikói menekülést mindenki egy igen jámbor fajta józan ész
megnyilvánulásának tekinti majd.
Akárhogyan is: Sacco és Vanzetti a háború után mint kebelbarátok tértek vissza
Massachusettsbe. Józan eszük, akár jámbor, akár nem, és ami olyan könyveken
alapult, amelyeket a harvardiak rendszeresen és mindenfajta ártalmas hatás nélkül
olvasnak, legtöbb felebarátjuk szemében mindig is megvetendőnek tetszett.
Ugyanazon felebarátok s azok, akik sorsukat komoly ellenállás nélkül szeretik
kormányozni, most úgy határoztak: elszörnyednek ettől a józan észtől, kiváltképpen
ha idegen vérűeknek a tulajdona.
Az Igazságügyminisztérium összeállította azoknak az idegeneknek a titkos
jegyzékét, akik egyáltalán nem titkolták, menynyire igazságtalannak és önámítónak
és tudatlannak és kapzsinak találják az úgynevezett “Ígéret Földjé"-nek sok vezetőjét.
Sacco és Vanzetti is rajta volt a listán. Nyomukba szegődtek a kormány kopói.
Egy Andrea Salsedo nevű nyomdász, Vanzetti barátja is rajta volt a listán.
Szövetségi ügynökök pontosan meg nem jelölt vádak alapján New Yorkban
letartóztatták, és nyolc hétig magánzárkában tartották, elzárva minden érintkezési
lehetőségtől. 186
Ezerkilencszáz Húsz május harmadikán Salsedo kiesett vagy kiugrott – vagy kilökték
– az Igazságügyminisztérium egy irodájának tizennegyedik emeleti ablakából.
Sacco és Vanzetti gyűlést szervezett, amely Salsedo letartóztatása és halála ügyében
akart vizsgálatot követelni. A gyűlést május kilencedikére hirdették meg a
Massachusetts állambeli Brocktonban, Mary Kathleen O'Looney szülővárosában.
Mary Kathleen akkor hatéves volt. Én hét.
Mielőtt a gyűlést megtarthatták volna, Saccót és Vanzettit veszedelmes radikális
tevékenység miatt letartóztatták. Az volt a bűnük, hogy a gyűlésre hívó röpcédulák
voltak a birtokukban. Az ezért kiróható büntetés magas pénzbírság és egy esztendeig
terjedő börtön volt.
Hanem ekkor egyszer csak két felderítetlen gyilkosságot varrtak a nyakukba.
Körülbelül egy hónappal azelőtt a Massachusetts állambeli South Braintree-ben egy
rablás során agyonlőttek két őrt, akik munkabérszállítmányt kísértek.
Az ezért kiróható büntetés persze valamivel szigorúbb: két fájdalommentes halál
ugyanabban a villamosszékben.
Vanzettit ráadásul megvádolták a Massachusetts állambeli Bridgewaterben
megkísérelt munkabérszállítmány-rablással is. Bűnvádi eljárást indítottak ellene és
elítélték. Így vedlett át halárusból hírhedt bűnözővé, még mielőtt Saccóval együtt
bíróság elé került volna gyilkosság vádjával.
Bűnös volt-e Vanzetti ebben a csekélyebb bűnben? Lehetséges, de ez nem sokat
számít. Ki mondta, hogy nem sokat számít? A bíró, aki az ügyet tárgyalta, azt
mondta, hogy nem sokat számít. Webster Thayer volt ez a bíró, aki a Dartmouth
főiskolán végzett, és számos előkelő új-angliai családnak volt a leszármazottja. Ezt
mondta az esküdtszéknek:
– Ez az ember, ha esetleg ténylegesen nem követte is el a neki tulajdonított bűntényt,
mindazonáltal erkölcsileg bűnös, mivel fennálló intézményeinknek az ellensége.
Becsületszavamra: ezt mondta egy bíró egy amerikai törvényszéken. Az idézetet az
előttem heverő könyvből merítettem: Richard O. Boyer és Herbert M. Morais: A
munkásmozgalom megíratlan története (Egyesült Front, San Francisco, 1955).
És azután ugyanez elé a Thayer bíró elé került Saccónak és a hírhedt bűnözőnek,
Vanzettinek a gyilkossági pere. Körülbelül egy évvel a letartóztatásuk után bűnösnek
találták őket – Ezerkilencszáz Huszonegy júliusában, amikor én nyolcéves voltam.
Végül akkor ültették őket a villamosszékbe, amikor tizenöt éves voltam. Ha
hallottam is Clevelandben bárkit beszélni erről a dologról, máig elfelejtettem.
A minap egy délelőtt beszélgettem a PANAMORC Ház liftjében egy küldöncfiúval.
Egykorú lehetett velem. Megkérdeztem, emlékszik-e gyerekkorából a kivégzéssel
kapcsolatban bármire. Igen, mondta, hallotta, amint az apja azt mondja: torkig van
már azzal, hogy mindenki mindig Saccóról és Vanzettiről beszél; örül, hogy nagy
sokára vége az egésznek.
Megkérdeztem, milyen területen dolgozik az apja.
– Bankelnök volt Montpelierben, Vermont államban – mondta. Kiszuperált
kincstári köpenyt viselő öregember volt.
Al Capone, a híres chicagói gengszter úgy vélte, Saccót és Vanzettit ki kell végezni.
Ő is hitte, hogy ellenségei az amerikai gondolkodásmódnak. Őt is sértette, hogy ezek
az olasz bevándorlótársai mennyire hálátlanok Amerika iránt.
A munkásmozgalom megíratlan története szerint Capone ezt mondta:
– A bolsevizmus a kapunkat döngeti... Távol kell tartanunk a munkást a vörös
irodalomtól és a vörös huncutságoktól.
 Erről pedig Dr. Robert Fendernek, börtönbeli barátomnak az egyik elbeszélése jut
eszembe. Az elbeszélés egy bolygóról szól, ahol a legsúlyosabb bűn a hálátlanság.
Minduntalan kivégeznek embereket hálátlanság miatt. Olyan módon végzik ki őket,
ahogyan hajdanában Csehszlovákiában: defenesztrációval. Kidobják őket a sokadik
emeleti ablakból.
Fender elbeszélésének hősét is kidobták hálátlanságáért az ablakon. Utolsó szavai,
ahogy kivitorlázott a harmincadik emeleti ablakon, ezek voltak:
– Hálásan köszönöööööööööööööööööööööömmmmmmm mmmmm!
Mielőtt azonban Saccót és Vanzettit massachusettsi modorban kivégezhették volna
hálátlanságért, óriási tiltakozó tömegek vonultak fel világszerte. A halárus meg a
cipész bolygószerte híressé vált.
– Egész életünkben – mondta Vanzetti – nem remélhettük, hogy ilyen munkát
végezhetünk a türelem, az igazság, az embernek ember iránti megértése érdekében,
mint ahogy most tesszük véletlenségből.
Ha ezt mint modern passiójátékot rendeznék meg, a hatóságokat, a Poncius
Pilátusokat játszó színészeknek akkor is megvetést kellene kifejezniük a tömeg
véleménye iránt. Ezúttal azonban inkább a halálbüntetés mellett, mint ellene
lennének.
És eszükbe sem jutna mosni kezeiket.
Mi több, annyira büszkék voltak arra, amit csinálni szándékoztak, hogy az állam
határain belül található három legbölcsebb, legtiszteltebb, legigazságosabb és
legpártatlanabb férfiúból bizottságot alkottak, amelynek kötelessége volt közölni a
világgal, vajon igazságot fognak-e szolgáltatni avagy sem.
Kenneth Whistler Sacco és Vanzetti történetének ezt a részét szemelte ki – ezt
mondta el azon az estén valamikor réges-régen, amikor Mary Kathleen meg ér,
fogtuk egymás kezét, amíg ő beszélt.
Mélységes megvetéssel részletezte a három bölcs férfiú kiválóságait. Egyikük
Robert Grant volt, nyugalmazott hagyatéki bíró, aki tudta, mi a törvény és hogyan
kell működnie. A bizottság elnöke a Harvard egyetem rektora volt, aki még akkor is
rektor volt, amikor én elsőéves lettem. Ezt adják össze. A. Lawrence Lowellnek
hívták. A harmadik férfiú:, aki Whistler szerint ,,... sok mindent tudott az
elektromosságrói, ha másról nem is", Samuel W. Stratton volt, a massachusettsi
Műegyetem rektora.
Fontolgatásuk során ezernyi táviratot kaptak; némelyik a kivégzés mellett volt, a
többség ellene. Táviratot küldött többek között Romain Rolland, George Bernard
Shaw. Albert Einstein, John Calsworthy, Sinclair Lewis és H. G. Wells.
A triumvirátus végezetül kijelentette, hogy immár világos előttük: ha Saccót és
Vanzettit 'villamosszékbe ültetik, igazságot szolgáltatnak.
Ennyit a legbölcsebb ember: lények bölcsességéről.
 Most pedig kénytelen vagyok eltűnődni, vajon létezett-e valaha bölcsesség. Vagy
talán éppolyan lehetetlenség ebben a sajátos világmindenségben, mint az örökmozgó
gépezet?
Ki volt a Bibliában a legbölcsebbnek tartott személy – aki, ha ez egyáltalán
feltételezhető, bölcsebb talán még a Harvard egyetem rektoránál is? Természetesen
Salamon király. Salamon előtt megjelent két asszony; egy és ugyanazt a kisdedet
követelte magának mind a kettő, és arra kérték Salamont, tegyen közöttük igazságot
az ő legendás bölcsességével. Salamon király azt ajánlotta, hogy vágják ketté a
kisdedet.
Massachusetts három legbölcsebb férfia pedig azt mondta, hogy Sacco és Vanzetti
haljon meg.
Amikor meghozták döntésüket, hősöm, Kenneth Whistler, tulajdon beszámolója
szerint Massachusetts állam bostoni parla- mentje előttirányította a tüntetőket. Esett
az eső.
– A természet is együtt érzett velünk – mondta, és egyenesen Mary Kathleenre meg
rám nézett, az első sorban. Nevetett.
Mary Kathleen meg én nem nevettünk. Sem senki más a közönség közül. Whistler
nevetése vérfagyasztó nevetés volt: íme, ilyen kevéssé törődik a természet azzal, ami
az emberi lények szerint végbemegy.
És Whistler még tíz napig ott tartotta az őrséget a parlament előtt, egészen a
kivégzés éjszakájáig. Azután végigvezette embereit a kanyargós utcákon és át a hídon
Charlestownba, a börtön elé. Őrségériek tagjai között volt Edna St. Vincent Millay és
John Dos Passos és Haywood Broun is.
Polgárőrök meg a rendőrség már várták őket. A faia,<on géppuskások álltak:
fegyverüket a tömegre szegezték, az emberekre, akik azt akarták, hogy Poncius
Pilátus gyakoroljon kegyelmet.
És Kenneth Whistler egy nehéz csomagot cipelt. Irdatlan nagy transzparens volt az,
keskeny és hoss-zú, és szorosan össze volt tekerve. Aznap reggel csináltatta.
Halványultak a börtön lámpái.
Amikor kilencedszer is elhalványultak, Whistler és egy barátja a ravatalozóhoz
sietett, ahol közszemlére teszik majd Sacco és Vanzetti holttestét. Az állam már nem
tart igényt a testekre, visszaszállnak rokonaik és barátaik tulajdonába.
Whistler elmesélte nekünk, hogy a temetkezési intézet előcsarnokában két pár
fűrészbakot állítottak fel: azok várták a koporsókat. Whistler és barátja ekkor
kitekerték a transzparenst, és a falra szögezték, a fűrészbakok fölé.
A transzparensre azokat a szavakat festették, amelyeket a Saccót és Vanzettit halálra
ítélő férfi, Webster Thayer mondott egy barátjának, röviddel az ítélet kihirdetése után:
LÁTTAD, MIT CSINÁLTAM A MINAP AZZAL
 A KÉT ANARCHISTA DISZNÓVAL?
Sacco és Vanzetti nem veszítették el a méltóságukat – nem törtek össze. Walter F.
Starbuck azonban végül összetört.
Látszólag egészen jól tartottam magam, amikor az Amerikai Hárfa-cég
bemutatótermében letartóztattak. Mikor a vén Del-mar Peale megmutatta a két
rendőrnek a körözvényt az ellopott klarinétalkatrészekről, mikor megmagyarázta,
miért kell engem letartóztatni, még mosolyogtam is. Végtére is tökéletes alibim volt:
az elmúlt két évet börtönben töltöttem.
Amikor azonban ezt elmondtam nekik, nem lágyultak el úgy, ahogy reméltem. Azt
mondották, talán még elvetemültebb figura vagyok, mint amilyennek néztek.
A rendőrőrsön éktelen zűrzavar uralkodott, amikor megérkeztünk. Televíziós
forgatócsoportok, riporterek igyekeztek a fiatalemberek közelébe férkőzni, akik az
Egyesült Nemzetek székházának parkjában zavarogtak, akik a Sri Lanka-i
pénzügyminisztert az East Riverbe dobták. A Sri Lanka-it még nem találták meg,
úgyhogy a zavargók ellen vélhetőleg gyilkosságért emelnek vádat.
A Sri Lanka-it egyébként mintegy két óra elteltével megtalálta egy rendőrségi
motorcsónak. A Governor-sziget partjánál leltek rá: egy jelzőbójába kapaszkodott. A
másnapi újságok leírása szerint “zavarodottan". Azt elhiszem.
Senki sem akadt, aki kihallgatott volna. Egy darabig kénytelenek voltak lakat alatt
tartani. A rendőrőrsön akkora volt a forgalom, hogy nekem még rendes zárka sem
jutott. Kaptam egy széket a zárkák előtti folyosón. Ott történt, hogy a zavargók inzul-
táltak a rács mögül, mert azt képzelték, mit sem élveznék annyira, mint hogy őket
szerethessem.
Idővel levittek egy gumifalú zárkába, az alagsorba. Dühöngő őrülteknek szánták,
míg értük nem jönnek a mentők. Vécé nem volt benne, mert a dühöngő őrült netán
megpróbálná kiloccsantani az agyát a vécécsésze peremén. Priccs sem volt, se szék.
Ülhettem vagy fekhettem a gumipadlón. Sajátos módon az egyetlen berendezési tárgy
egy kuglin nyert hatalmas serleg volt, amit itt raktároztak. Idővel közelebbről
megismerkedtem vele.
Úgyhogy ott ültem megint egy csöndes alagsorban.
És éppen úgy, mint amikor az elnök különtanácsadója voltam ifjúsági ügyekben,
megint megfeledkeztek rólam.
Ott felejtettek déltől este nyolc óráig, étel és víz és vécé és egyetlen külvilágbéli
hang nélkül – méghozzá azon a napon, ami szabadságomnak első teljes napja lett
volna. így kezdődött jellememnek ama próbatétele, amelyen elbuktam.
Mary Kathleenre gondoltam, meg arra, hogy mi mindenen ment át. Még akkor sem
tudtam, hogy ő Mrs. Jack Graham, de mesélt valami más érdekeset magáról: amikor
elmentem a Harvardról, amikor már nem válaszoltam a leveleire, és már nem is igen
gondoltam rá, autóstoppal Kentuckyba ment. Kenneth Whistler még akkor is ott
dolgozott mint bányász és mint szervező. Mary Kathleen napszálltakor érkezett meg
a kalyibába, amelyben magányosan élt Kenneth Whistler. Az ajtó nem volt bezárva,
hiszen odabent semmi sem akadt, amit érdemes lett volna ellopni. Whistler még nem
ért haza a munkából. Mary Kathleen vitt magával élelmet. Mire Whistler hazaért, füst
szállt a kéményéből. Odabent meleg vacsora várt rá.
Igy került Mary Kathleen a szénmezőre. És így történt, hogy amikor Kenneth
Whistler késő este ittasan erőszakoskodni kezdett, Mary Kathleen kirohant a
bódéváros holdfényes utcájára, egyenesen egy ifjú bányamérnök karjaiba. Aki persze
Jack Graham volt.
Ezután pedig egy elbeszéléssel traktáltam magam, amit börtönbeli barátom, Dr.
Robert Fender írt, és “Kilgore Trout" néven tett közzé. “Lekéste a csatlakozást", ez
volt a címe. Egy hatalmas fogadóközpontról szólt, a Mennyország kapuja előtt, ahol
rengeteg számítógép van, személyzete pedig csupa olyan ember, aki valamikor a
földön hites könyvvizsgáló volt vagy beruházási tanácsadó vagy ügyvezető igazgató.
Csak az juthatott be amennybe, aki előbb apróra beszámolt róla, hogyan élt az üzleti
lehetőségekkel, amelyeket Isten, az ő angyalainak útján, a földön kínált neki.
Egész álló nap csak az hallatszott minden egyes fülkéből, amint a szakemberek a
végsőkig elnyűtten mondogatják mindazoknak, akik ezt a lehetőséget is
elszalasztották, azt is:
– Maga már megint lekéste a csatlakozást.
Hogy ez idáig mennyi időt töltöttem a magánzárkában? Becslésem szerint úgy öt
percet.
A “Lekéste a csatlakozást" meglehetősen szentségtörő elbeszélés volt. A hőse Albert
Einstein szelleme. Einsteint oly kevéssé érdekelte a pénz, hogy jóformán nem is
hallotta, mit mond neki a revizor. Az hetet-havat összehordott arról, hogyan lehetett
volna Einstein milliárdos, ha egyszerűen felvesz még egy jelzálogkölcsönt a berni
házára Svájcban, Ezerkilencszáz Ötben, a pénzt befekteti az ismeretes
uránium-lelőhelyekbe, és csak azután adja a világ tudtára, hogy E = Mc'.
– Csakhogy maga megint lekéste a csatlakozást – mondta a revizor.
– Valóban – mondta udvariasan Einstein. – Felettébb jellemző.
– Úgyhogy az élet – mondta a revizor – tisztességesen járt el. Magának feltűnően sok
lehetősége volt, akár élt velük, akár nem.
– Igen, most már tudom – mondta Einstein.
– Lenne szíves ezt ki is fejezni? – kérdezte a revizor. – Mit? – kérdezte
Einstein.
– Hogy az élet tisztességesen járt el.
– Az élet tisztességesen járt el – mondta Einstein.
– Ha a lelke mélyén nem ez a véleménye – mondta a revizor
sorolhatok egyéb példákat is. Tegyük most félre az atomenergiát; amikor például
Princetonban volt a Felsőfokú Tanulmányok Intézetében, fogta volna azt a pénzt, amit
takarékba rakott, és Ezerkilencszáz Ötventől kezdve mondjuk IBM- és Polaroid és
Xerox-részvényekbe fekteti – még ha csupán öt éve volt
is hátra akkor... – És a revizor sokatmondóan megemelintette szemöldökét, hogy ezzel
is bizonyítsa Einsteinnek, milyen okos fiú ő.
– Gazdag lehettem volna? – kérdezte Einstein.
– Mondjuk úgy: gondtalan – mondta pedánsul a revizor. – Csakhogy maga megint ...
– És a szemöldökét ismét megemelintette.
– Lekéstem a csatlakozást? – kérdezte reménykedve Einstein.
A revizor felállt és kezet nyújtott. Einstein különösebb lelkesedés nélkül
megszorította. – Láthatja tehát, Dr. Einstein – mondta a revizor–, hogy igazán nem
tehetjük mindenért Istent felelőssé, igaz?– És átnyújtotta Einsteinnek a kapucédulát a
Mennyeknek országába. – Örvendek, hogy körünkben üdvözölhetem – mondta a
revizor.
Így ment mennybe Einstein, hóna alatt szeretett hegedűjével. A kihallgatást már el is
felejtette. Veterán határátlépő volt már. Mindig értelmetlen kérdésekre kellett
válaszolnia, üres ígéreteket tennie, semmitmondó iratokat aláírnia.
Mihelyt azonban bejutott a Mennybe, csupa olyan szellemmel találkozott, akit
teljesen kiborított az, amit a kihallgatáson megtudott. Egy férj-feleség brigád, amely
öngyilkosságot követett el, minekutána az utolsó garasukat is elveszítették egy New
Hampshire-i csirkefarmon, megtudta revizorától, hogy egész idő alatt a világ
leggazdagabb nikkellelőhelye lapult a talpuk alatt.
Egy tizennégy éves harlemi gyerek, akit egy bandaverekedésben öltek meg,
megtudta, hogy egy kétkarátos gyémántgyűrű hevert hetekig annak a csatornának a
fenekén, amelyik mellett naponta elhaladt. Tökéletes kő volt, és senki sem jelentette
be, hogy ellopták. Ha csak az értékének a tizedrészéért adja el, úgy négyszáz dollárért,
mondta a revizor, és fogyasztási javakkal üzérkedik – akkoriban kivált kakaóval –,
beköltözhetett volna anyjával és testvéreivel egy társasházba a Park sugárúton, utána
pedig elküldhette volna magát Andoverbe, onnan meg a Harvardra.
Már megint a Harvardnál lyukadunk ki.
is hátra akkor... – És a revizor sokatmondóan megemelintette szemöldökét, hogy ezzel
is bizonyítsa Einsteinnek, milyen okos fiú ő.
Einstein csupa amerikai históriát hallott a kihallgatásokról. Ugyanis a mennyország
amerikai részlegében akart letelepedni. Érthetően vegyes érzelmekkel viseltetett az
európaiak iránt, hiszen zsidó volt. De a kihallgatásokon nemcsak amerikaiak vettek
részt. Pakisztániaknak, törpe Fülöp-szigetieknek, sőt még kommunistáknak is
ugyanúgy végig kellett csinálniuk ugyanazt a procedúrát.
Jellemző volt Einsteinre, hogy kezdetben annak a módszernek a matematikája
dühítette, amelyért a revizorok szerint mindenki annyi hálával tartozik.
Kiszámította, hogy ha a földön mindenki élne minden egyes lehetőséggel,
milliomos lenne, aztán milliárdos, és így tovább; és ennek a kicsiny bolygónak a
gazdagsága papíron mintegy három hónap múlva meghaladná a világegyetem
valamennyi ásványkincsének értékét. Mi több: nem maradna senki, aki hasznos
munkát végezne.
Úgyhogy levelet írt Istennek. Feltételezte, hogy Istennek fogalma sincs róla,
micsoda marhaságot beszélnek össze a revizorai. A levél nem Istent vádolta, hanem a
revizorait: kegyetlenül rászedik az új jövevényeket a földi lehetőségek tekintetében.
Einstein a revizorok indítékain morfondírozott; azon tűnődött, nem_ szadisták-e
véletlenül.
Az elbeszélésnek hirtelen vége szakadt. Einstein nem jutott be Isten elé. Isten
azonban kiküldött egy arkangyalt, aki iszonyúan mérges volt. Közölte Einsteinnel: ha
továbbra is rombolja a revizorok tekintélyét a szellemek előtt, elveszi tőle a
hegedűjét, mindörökké ámen. Úgyhogy Einstein soha többé nem beszélt a
revizorokról. A hegedűje mindennél fontosabb volt a számára.
Az elbeszélés mindenesetre fricska volt Istennek; arra utalt, hogy Isten hajlandó
olyan olcsó fogással élni, mint amilyen a kihallgatás – így akarja elkerülni, hogy őt
hibáztassák, amiért odalent annyira pocsék a gazdasági élet.
Kitöröltem mindent az agyamból.
Csakhogy ekkor újrakezdődött a nóta Sallyről kinn a kertben. Mary Kathleen
O'Looney ezenközben bevetette kozmikus
erőit mint Mrs. Jack Graham, és telefonált Arpad Leennek, a PANAMORC
főfejesének. Ráparancsolt: tudja meg, mit csinált velem a rendőrség, aztán küldje el
New York legdörzsöltebb ügyvédjét, hogy szabadítson ki, kerül, amibe kerül.
Arpad Leen ezek után tegyen meg a PANAMORC alelnökévé. És ha már benne
vannak, mondta Mary Kathleen, ott a kezében a lista egy csomó jó emberről: terelje
össze azokat is, és tegye meg alelnöknek. Azok voltak, persze, akikről én meséltem
neki – az idegenek, akik rendesen bántak velem.
Mary Kathleen azt is megparancsolta Arpad Leennek: mondja meg Doris
Krammnak, az Amerikai Hárfa-cég agg titkárnőjének, hogy akármennyi idős, nem
küldik nyugdíjba.
Azám, és a gumicellámban elmondtam magamnak egy viccet, amit a harvardi
Lampoon-ban olvastam elsőéves koromban. Akkor megdöbbentett, annyira trágárnak
tartottam. Amikor az elnök különtanácsadója lettem ifjúsági ügyekben, és megint
egyetemi vicclapokat kellett olvasnom, észrevettem, hogy még most is évente
többször közlik ugyanazt a viccet, változatlanul. A következőképpen hangzik:
Nő: Hogy mert engem megcsókolni?!
Férfi: Kíváncsi voltam, ki ette meg a mogyorós puszedlit.
Jót nevettem a viccen a magánzárkában. Hanem aztán elkezdtem kiborulni.
Szüntelenül azt mondogattam magamban:
– Mogyorós puszedli, mogyorós puszedli, mogyorós puszedli.
Aztán még sokkal komiszabb lett minden. Zokogtam. Nekimentem a gumifalnak és
vissza-visszapattantam. A sarokba szartam. A kuglitrófeát ráborítottam a szarra.
Egy verset ordibáltam, amit az elemiben tanultam:

Az se baj, ha meghalok, meghalok, meghalok,

hogyha egy jót baszhatok, baszhatok, baszhatok!
Talán még maszturbáltam is. Miért is ne? Nekünk, öregecskéknek, sokkal gazdagabb
a nemi életünk, mint a fiatalok elképzelik. Aztán összerogytam.
Este hétkor belépett odafent a rendőrőrsre New York legrámenősebb ügyvédje.
Sikerült egészen odáig nyomon követnie. Híres ember volt, köztudottan bősz és
humortalan, akár mint ügyész, akár mint védő szerepelt szinte bárkinek a perében. A
rendőrség paff volt: mit keres itt ez a rettegett híresség? Követelte, azonnal mondják
meg, mi lett velem.
Nem tudta senki. Sehol semmi nyoma nem volt, hogy kiengedtek vagy máshova
szállítottak volna. Ügyvédem tudta, hogy nem mentem haza, mert ott már érdeklődött
felőlem. Mary Kathleen megmondta Arpad Leennek és Leen megmondta az
ügyvédnek, hogy az Arapahoe-ban lakom.
Még csak azt sem tudták kideríteni, hogy miért tartóztattak le.
Így hát ellenőrizték valamennyi zárkát. Persze nem voltam egyikben sem. Aki
behozott meg aki bezárt, már rég letette a szolgálatot. Odahaza egyiküket sem tudták
elérni.
Ám ekkor a detektívnek, aki megpróbálta jobb belátásra bírni ügyvédemet, eszébe
jutott az alagsori cella, és azt gondolta: belekukkant, mit lehet tudni.
Amikor a kulcs megfordult a zárban, én hasmánt hevertem, mint kutya a ketrecben,
arccal az ajtó felé. Harisnyás lábam a kuglitrófea meg a szar irányába nyúlt. A
cipőmet, ki tudja, miért, levetettem.
A detektív kinyitotta az ajtót, és láttomra megkövült. Menten kapiskálta, milyen
régóta lehetek ott. New York városa amúgy véletlenül igen súlyos bűnt követett el
ellenem.
– Mr. Starbuck... ? – kérdezte aggodalmasan a detektív.
Nem válaszoltam. Felültem. Már nem érdekelt, hol vagyok, sem az, hogy mi lesz
velem ezután. Olyan voltam, mint a horogra akadt hal, amelyik addig küszködött,
ameddig bírta szusszal. Akárki van a horgászbot túlsó végén, ám horgásszon ki, ha
kedve tartja.
– Itt az ügyvédje – mondta a detektív, én pedig még magam-

ban sem protestáltam, hogy hiszen senki sem tudja, hogy börtönben vagyok; nincs
ügyvédem, nincs barátom, nincs semmim. Ám legyen: itt az ügyvédem.
Ekkor előlépett maga az ügyvéd. Az se lepett volna meg, ha egyszarvút látok. Ami
azt illeti, volt olyan fantasztikus az ügyvéd is – egy ember, aki alig huszonhat
esztendősen fő jogi tanácsadója volt a szenátus állandó vizsgáló bizottságának,
amelynek az elnöke Joseph R. McCarthy szenátor volt, a második világháború óta a
hűtlen amerikaiak leglátványosabb vadásza.
Most már negyvenes éveinek vége felé járt – és mosolyogni most se tudott, ideges
 volt és agyafúrt. A McCarthy-korszakban – azután, hogy Leland Clewes meg én
akkora bolondot csináltunk magunkból – gyűlöltem és rettegtem ezt az embert. Most
az én oldalamon állt.
– Mr. Starbuck – mondta –, azért vagyok itt, hogy elvállaljam a jogi képviseletét, ha
ön is úgy akarja. A PANAMORC Részvénytársaság bízott meg az ön képviseletével.
A nevem Roy M. Cohn.
Micsoda varázsló volt az az ember!
Hipp-hopp, már kint is voltam a rendőrőrsről, és bent egy várakozó limuzinban,
mielőtt bárki annyit mondhatott volna: – Óvadék!
Cohn beültetett a limuzinba, de ő maga nem szállt be. Minden jót kívánt, de meg se
szorította a kezemet, és már el is tűnt. Hozzám sem ért, semmiféle jelét nem adta,
hogy tudná: én magam is felettébb nyilvános szerepet játszottam hajdanán az
amerikai történelemben.
Ott ültem hát megint egy limuzinban. Miért is ne? Álomban minden lehetséges.
Talán nem az imént hozott ki Roy M. Cohn a börtönből? Talán nem hagytam ott a
cipőmet? Hát miért ne álmodnék tovább – hogy Leland Clewes meg Israel Edel, az
Arapahoe éjszakai portása, már ott ül a limuzin hátsó ülésén, és helyet szorítanak
nekem kettejük között? Merthogy ezt álmodtam.
Kényszeredett biccentéssel üdvözöltek. Nekik is az volt az ér-zésük, hogy az élet
pillanatnyilag nem felel meg a józan ész követelményeinek.
Az történt persze, hogy a limuzin végigcirkált egész Manhattanen, mint valami
iskolabusz, és felszedte mindazokat, akiket Mary Kathleen O'Looney utasítására
Arpad Leen alelnöknek szerződtet a PANAMORC-hoz. A kocsi Leen személyi
limuzinja volt; mint azóta megtudtam, az ilyet “termes" kocsinak hívják. A hátsó
ülésén elfért volna az Amerikai Hárfa-cég bemutatóterme. Clewesnak meg Edelnek
meg a soron következőnek, akiért majd ezután megyünk, maga Leen telefonált –
miután néhány beosztottja kinyomozta, hogy kicsodák és hol vannak. Leland Clewest
megtalálták a telefonkönyvben. Edelt az Arapahoe portáspultja mögött. Leen egyik
beosztottja elment a Royalton kávézójába és megkérdezte, hogy hívják azt az embert,
aki Ott dolgozik és olajban sült a keze.
Georgiába is ment néhány hívás – az egyik a PANAMORC területi irodájának, azzal
a kérdéssel, dolgozik-e náluk egy Cleveland Lawes nevű sofőr, egy másik a
Nagykorúak Minimálisan Szigorított Szövetségi Büntetésvégrehajtó Intézetéhez a
finletteri légierőbázisnál, hogy van-e egy Carter nevű börtönőrük meg egy Dr. Robert
Fender nevű rabjuk.
Clewes megkérdezett: értem-e, hogy mi folyik itt.
– Nem – feleltem.– Ez csak a börtöntöltelék álma. Nem is kell, hogy értsem.
Clewes megkérdezett, hova lett a cipőm.
 – A gumizárkában hagytam – feleltem.
– Gumizárkában voltál?
– Nagyon kellemes – feleltem. – Az ember nem ütheti meg magát.
A sofőr melletti ülésen most hátrafordult egy férfi. Őt is ismertem. Egyike volt a két
ügyvédnek, aki előző délelőtt elkísérte Virgil Greathouse-t a börtönbe. Arpad
Leennek is ő volt az ügyvédje. Aggasztotta, hogy elhagytam a cipőmet. Menjünk
vissza érte a rendőrőrsre, mondta.
– Nincs az a kincs – mondtam én. – Azóta rájöttek, hogy bele-vágtam a kuglitrófeát a
szarba, és első dolguk lesz, hogy meginletartóztassanak.
Edel és Clewes egy picit elhúzódott tőlem.
– Ez csak álom lehet – mondta Clewes.
– Folyvást, folyvást – mondtam Clewesnak. – Mennél több a bolond, annál jobb a
móka.
– Uraim, uraim – szólt nyájasan az ügyvéd. – Kérem, ne aggódjanak. Életük
legnagyobb lehetőségét kínálják önöknek.
– De hol a fenében látott engem az a nő? – kérdezte Edel. – Micsoda remek dolgot

követtem el szerinte?
– Nem tudhatjuk – mondta az ügyvéd. – Ritkán magyarázza meg tetteit, és mestere az

álöltözéknek. Akárki lehet ő. – Lehet, hogy őnagysága volt az a nagydarab strici, aki
maga után állított be tegnap este – mondta nekem Edel. – Rendesen beszéltem vele.
Két méter magas volt.
– Én nem láttam – mondtam.
– Mázlista – mondta Edel.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte Clewes.

– Hátulgombolós korunktól! – mondtam én. Én pedig kipukkasztom ezt az álmot,

mert egyszerűen nem vagyok hajlandó komolyan venni. Igenis visszakerülök az

ágyamba, az Arapahoeba, vagy a priccsemre a börtönben. Nekem nyolc.
Vagy talán felébredhetek a hálószobámban is, a mi kis téglaházikónkban, a
marylandi Chevy Chase-ben, és a feleségem is él még.
– Azt bátran állíthatom, hogy nem a nagydarab strici volt – mondta az ügyvéd. –
Sokat nem tudunk, de az az egy biztos: akármilyen is, nem magas.
– Kicsoda nem magas? – kérdeztem.
– Mrs. Jack Graham – felelte az ügyvéd.
– Elnézést – mondtam én.
– Ön is bizonyára szívességet tett neki – fordult hozzám az ügyvéd –, vagy olyasmit,

amit meglátott és megcsodált.

– Mindig jó kiscserkész voltam – mondtam én.
j
gy aztán megálltunk a külső West Side-on egy rozoga bérház
előtt. És kijött Frank Ubriaco, a kávézó tulajdonosa. Álomba illő öltözéket viselt:
halványkék bársonyöltönyt és zöld-fehér cowboy-csizmát magas, nagyon magas
sarokkal. Olajban sült kezét elegáns fehér glaszékesztyűbe bújtatta. Clewes lehajtott
neki egy pótülést.
Üdvözöltem.
– Maga kicsoda? – kérdezte ő.

– Maga szolgálta fel a reggelimet – mondtam én.

– Mindenkinek én szolgálom fel a reggelijét mondta ő. – Őt is ismered? –
kérdezte Clewes.
– Ez a város születésem helye – mondtam én. Megszólítottam az ügyvédet, még
szilárdabbul hittem ugyanis, hogy ez álom, és azt mondtam neki: – Most pedig
menjünk el az anyámért.
– Az anyjáért? – visszhangozta bizonytalanul.
– Hát. Miért ne? Mindenki más itt van – mondtam én. Igyekezett előzékenyen
válaszolni.
– Mr. Leen nem kötötte ki külön, hogy ne hozhatnának magukkal valakit. Ön
szeretné elhozni az édesanyját?
– De még mennyire – mondtam én.
– Hol tartózkodik? – kérdezte.
– A clevelandi temetőben – mondtam én –, de azért ez ne kedvetlenítse el magát.
Ezek után kerülte velem a közvetlen társalgást.
Amikor elindultunk, Ubriaco megkérdezett minket a hátsó ülésen, kik vagyunk.
Clewes és Edel bemutatkozott. Én nem voltam rá hajlandó.
– Mindannyian magukra vonták Mrs. Graham figyelmét, szakasztott úgy,
ahogyan ön – mondta az ügyvéd.
– Ismerik őt, hapsikáim? – kérdezte Ubriaco Clewest és Edelt és engem.
Vállat vontunk.
– Jézuskám – mondta Ubriaco. – Aztán fene jó legyen az az állás, amit
kínálgatnak. Mivelhogy én szeretem a melómat.
– Majd meglátja – mondta az ügyvéd.
– Lemondtam maguk miatt a programomat, hapsikáim mondta Ubriaco.
– Igen ... Mr. Leen pedig önök miatt mondta le a programját – mondta az ügyvéd. –
A leánya ma este elsőbálos a Waldorfban, és Mr. Leen nem lesz ott. Önöket fogadja
ehelyett, uraim.
– Beszarok – mondta Ubriaco. Senkinek sem volt hozzáfűznivalója. Ahogy a
Central Parkon át az East Side-ra hajtottunk, Ubriaco megint megszólalt. – Elsőbálos.
Beszarok.
Clewes hozzám fordult.
– Te vagy az egyetlen, aki mindnyájunkat ismer. Valami módon te vagy ennek az
egésznek a közepében.
– Mért ne lennék? – kérdeztem. – Hiszen az én álmom.
Többet már nem beszélgettünk, míg meg nem érkeztünk Arpad Leen tetőteraszos
lakásába. Az ügyvéd figyelmeztetett, hagyjuk a cipőnket a hallban. Így szokás a
házban. Én persze már amúgy is harisnyában voltam.
Ubriaco megkérdezte, Leen japán-e, mivelhogy általában a japánok vetik le a házban
a cipőjüket.
Az ügyvéd közölte, hogy Leen fehér európai, de a Fidzsi-szigeteken nőtt fel, ahol
szüleinek szatócsüzlete volt. Mint később megtudtam, Leen apja magyar zsidó volt,
anyja ciprusi görög. Szülei a húszas évek vége felé ismerkedtek meg egy svéd
tengerjáró hajón, ahol mindketten dolgoztak. Fidzsin megszöktek a hajóról, és boltot
nyitottak.
Leen maga olyan volt, mint egy mesebeli indián. Akár filmsztár lehetett volna.
Csíkos selyemköntösben, fekete zokniban és zoknitartóban jött ki a hallba. Még
remélte, hogy talán eljut a lánya báljára.
Mielőtt bemutatkozott volna nekünk, fantasztikus hírt közölt az ügyvéddel.
– Tudja, miért ül az a disznó? – kérdezte. – Hazaárulásért. És mi hozzuk ki onnan, és
adjunk neki állást. Hazaárulás! Hogyan hozzak ki a börtönből egy hazaárulót? Hogy
adjak neki akármilyen szemét állást, hogy magamra ne zúdítsam az egész ország
valamennyi patriótáját?

Az ügyvéd nem tudta.

– Na mindegy – mondta Leen. – Hívja nekem megint Roy Cohnt. Bárcsak még
Nashville-ben lennék.
Ez az utóbbi megjegyzés arra utalt, hogy Leen egykor a Tennessee állambeli
Nashville-ben a country-zene legnagyobb kiadója volt, mielőtt még kis birodalmát
bekebelezte volna a PANAMORC. Mi több, Leen hajdani cége volt a PANAMORC
Hazai Hanglemezgyárának a magva.
Leen most végignézett rajtunk, és ámultan csóválta a fejét. Fura egy társulat voltunk.
– Uraim – mondta –, önök valamennyien felkeltették Mrs. Jack Graham figyelmét.
Nem közölte velem, hogy hol és mikor. Annyit mondott, hogy önök tisztességesek és
jóságosak. – Én aztán nem – mondta Ubriaco.
– Szabadságukban áll kétségbe vonni Mrs. Jack Graham ítéletét – mondta Leen. –
Nekem nem. Én köteles vagyok jó állást kínálni önöknek. Ezt azonban szívesen
teszem, és meg is mondom, miért: Mrs. Jack Graham még sohasem utasított
olyasmire, ami végül is ne vált volna a cég javára. Valamikor azt mondtam, hogy nem
akarok senkinek sem dolgozni, azonban az, hogy Mrs. Jack Grahamnek dolgozhatom,
életem legnagyobb jótéteménye. – Így is gondolta.
Szívesen csinált valamennyiünkből alelnököt. A társaságnak hétszáz
ilyen-olyan-amolyan alelnöke volt csak a legmagasabb összrészvénytársasági szinten.
Ha persze az ember a leányvállalatokat nézte, ott elölről kezdődött az egész elnökösdi
meg alelnökösdi.
– Maga tudja, hogy néz ki az a nő? – tudakolta Ubriaco.
– Mostanában nem láttam – mondta Leen. Ez elegáns hazugság volt. Sohasem látta,
és ez nem is volt titok. Később bevallotta nekem, hogy még csak azt sem tudja, mivel
keltette fel annak idején Mrs. Graham figyelmét. Talán, vélte Leen, a Diners' Club
lapjában láthatott róla egy cikket, “A Hónap Embere" rovatban.
Akárhogyan is, Leen alázatos hűséggel viseltetett iránta. Úgy imádta és rettegte Mrs.
Grahamről alkotott eszményképét, aho-
gyan Emil Larkin imádta és rettegte Jézus Krisztusról alkotott eszményképét. Leen
szerencsésebb bálványt választott, mint Larkin, hiszen láthatatlan fölöttese felhívta és
leveleket írt neki és utasította, mit csináljon.
Leen egyszer bizony ezt mondta:
– Vallásos élmény, hogy Mrs. Grahamnek dolgozhatom. Csak lézengtem,

akármennyi pénzt kerestem is. Az életemnek nem volt célja, amíg a PANAMORC
elnöke nem lettem, és kiszolgáltattam magam Mrs. Jack Graham
kényének-kegyének. Azt kell néha gondolnom, minden boldogság vallásos. Leen azt
mondta, négyszemközt tárgyal mindegyikünkkel a könyvtárában.
– Mrs. Graham nem közölt velem semmit az önök hátteréről, különleges

érdeklődési területéről, úgyhogy kénytelenek lesznek mesélni magukról. – Ubriacót

szólította elsőnek a könyvtárszobába, bennünket pedig megkért, várjunk a
nappaliszobában. – Milyen italt hozhat önöknek az inasom? – kérdezte. Clewes nem
óhajtott semmit. Edel sört kért. Én abban a reményben, hogy végre sikerül
kipukkasztanom az álmot, poussecaté-t rendeltem, szivárványszínű italt, amit
sohasem láttam, de a bármixert oklevélért folytatott tanulmányaim során olvastam
róla. Sűrű likőrt töltünk a pohárba, a tetejébe óvatosan más színű és könnyebb likőrt
kanalazunk, annak a tetejébe még könynyebbet, és így tovább, és így tovább, és egyik
színes réteget sem zavarja az alatta meg a fölötte levő.
Leennek imponált a rendelésem. El is ismételte, hogy vajon jól hallotta-e.
– Ha nem okoz túlságosan nagy fáradságot – mondtam. Aligha lehetett nagyobb

fáradság, mint, mondjuk, teljes vitorlázattal felszerelt hajómodellt építeni egy

palackban.
– Nem gond! – mondta Leen. Mint később megtudtam, ez volt a szavajárása. Mintha
ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, utasította az inast, hogy hozzon nekem egy
pousse-café-t.
Leen és Ubriaco bement a könyvtárszobába, mi többiek pedig a nappaliba, ahol
úszómedence is volt. Még sohasem láttam olyan nappaliszobát, amelyben
úszómedence lett volna. Hallottam persze ilyesmiről, de egészen más hallani róla,
vagy a tulajdon két szemünkkel látni azt a rengeteg vizet a nappaliszobában.
Letérdeltem a medence mellé, és megmártottam a kezemet. A víz hőmérsékletére
voltam kíváncsi: olyan volt, mint a leves. Amikor visszahúztam a kezemet és
észleltem, hogy vizes, be kellett ismernem, hogy a víz nem álom. A kezem tényleg
vizes, és vizes is lesz egy darabig, ha nem segítek rajta.
És mindez valóság. Ahogy felálltam, megérkezett az inas a pousse-café-mmal.
Felháborító viselkedéssel nem megyünk semmire. Kénytelen leszek megint
odafigyelni.
– Köszönöm – mondtam az inasnak.
– Egészségére, uram – felelte ő.
Clewes és Edel egy utcahosszú heverő végén ült. Odamentem hozzájuk; azt
szerettem volna, ha méltányolják, mennyire lehiggadtam.
Továbbra is csak azon törték a fejüket, vajon mikor kaphatta rajta őket Mrs. Graham
olyan nagyon erényes viselkedésen.Clewes azonbúsongott, hogy nemigen van
alkalma erényeitgyakorolni,miközben reklámgyufá-val meg naptárakkal házal.
– Körülbelül az a maximum, ha meghallgatom a portás háborús élményeit –
mondta. Eszébe jutott a Vasaló Ház portása, aki azt állította: ő volt az első amerikai,
aki áthaladt a Rajna hídján Remagannál, Németországban, a második világháborúban.
Óriási esemény volt a híd elfoglalása: ezen zúdultak a szövetséges seregek egyenesen
Németország szívébe. Clewes azért mégsem hitte, hogy az a portás lett volna Mrs.
Jack Graham.
Israel Edel nem tartotta lehetetlennek, hogy Mrs. Graham talán férfinak álcázza
magát.
– Néha azt hiszem, az Arapahoe vendégeinek a fele transzvesztita – mondta.
A lehetőséget, hogy Mrs. Graham transzvesztita, felettébb meglepő módon, maga
Arpad Leen hozta szóba hamarosan. Ad-206dig azonban Clewes visszatért a második
világháborúhoz. Szubjektív modorban. Háborús bürokrata korunkban, mondta, ő is,
én is csak képzeltük, hogy van valami közünk a vereségekhez meg a győzelmekhez.
– A háborút a katonák nyerték meg, Walter. A többi álom volt.
A civilek által írt tömérdek háborús emlékezés szerinte mind csupa svindli. Úgy
állítják be, mintha a háborút a szövegelők meg az írók meg az előkelő társaság tagjai
nyerték volna meg, holott valójában csakis a katonák nyerhették meg.
A hallban megszólalt a telefon. Az inas bejött és közölte, hogy Clewest hívják, és az
előttünk álló dohányzóasztalon levő készüléken átveheti a hívást. A fekete-fehér
plasztik telefonnak Snoopy-formája volt – Snoopy a Peanuts című képregénysorozat
híres kutyája. A Peanuts-nak az a cég volt a tulajdonosa, amelyikből idővel az én
PANAMORC-beli leányvállalatom lett. Mint hamarosan megtudtam, ezen a
készüléken úgy kellett beszélni, hogy az ember a száját a kutya hasához, a kutya orrát
meg a saját füléhez nyomta. Miért is ne?
Clewes felesége, Sarah, hajdani barátnőm telefonált. Épp akkor ért haza egyik
betegétől, megtalálta Clewes céduláját, amelyen közli, hol van és mit csinál, és
hogyan lehet telefonon elérni.
Clewes megmondta Sarah-nak, hogy én is ott vagyok, és Sarah nem hitt a fülének.
Kérte, hogy Clewes adja át nekem a kagylót. Clewes tehát átnyújtotta a plasztikkutyát.
– Szia – mondtam én.
– Kész dili – mondta Sarah. – Te meg mit csinálsz ott?

– Pousse-caié-t iszom az úszómedence partján – mondtam én.

– Nem tudlak elképzelni, amint pousse-cafét-t iszol – mondta Sarah.
– Pedig azt iszom – mondtam én.
Megkérdezte, hogyan találkoztunk Clewesszal.
– Kicsi a világ, Walter – mondta Sarah, és így tovább. Megkérdezte, elmondta-e

Clewes, milyen nagy szívességet tettem nekik, amikor ellene vallottam.

– Szerintem ez elvitatható – mondtam én.
– Elmicsinálható? – kérdezte Sarah.

– Vitatható – mondtam én. Megmagyaráztam, mit jelent ez a jogi kifejezés.

– Olyan suta vagyok – mondta Sarah. – Annyi mindent nem tudok, Walter.
Éppolyan volt a hangja, mint a hajdani Sarah-é. Mintha csak Ezerkilencszáz
Harmincöt lett volna megint. Éppen ezért a következő mondata csak még szívet
tépőbb volt: – Uramisten, Walter! Mind a ketten elmúltunk hatvanévesek! Hogyan
lehetséges ez?
– Csodálkoznál, Sarah – mondtam én.
Hívott, menjek el Clewesszal hozzájuk vacsorára, és én azt mondtam, ha tehetem,
elmegyek, de nem tudom, mi vár itt rám. Megkérdeztem, hol laknak.
Kiderült, hogy ugyanannak a háznak az alagsorában, ahol valamikor Sarah
nagyanyja – Tudor Cityben. Emlékszem-e nagyanyja lakására, kérdezte, arra a négy
szobába zsúfolt sok öreg cselédre meg bútorra.
Emlékszem, mondtam én. Nevettünk.
Nem mondtam meg Sarah-nak, hogy a fiam is Tudor Cityben lakik. Később
megtudtam, hogy a fiam közelsége nagyon is kézzelfogható, a muzikális feleségével
meg a fogadott gyerekeivel. Stankiewicz a New York Times-tál ugyanabban a házban
lakik, nagyon is köztudottan – annyira vadak ugyanis a gyerekei –, alig három
emelettel Leland és Sarah Clewes fölött.
Jó, .hogy tudunk még nevetni, mondta Sarah, mindazok ellenére, amin átmentünk. –
Legalább megvan még a humorérzékünk – mondta. Julie Nixon mondta ezt az apjáról,
amikor kipenderítették a Fehér Házból: – Megvan még a humorérzéke.
– Hát igen, az legalább megvan – helyeseltem.
– Pincér – mondta Sarah –, mit keres ez a légy a levesemben? – Micsoda? –

kérdeztem.
Mit keres ez a légy a levesemben? – csökönyösködött Sarah.
És akkor eszembe jutott: így kezdődött valamikor réges-régen az a végeérhetetlen
viccfüzér, amit telefonon mondtunk fel egymásnak. Lehunytam a szemem. Megadtam
a választ, és egyszeriben időgéppé változott a telefon. Elmenekülhettem a hátán
Ezerkilencszáz Hetvenhétből a negyedik dimenzióba.
– A párját, asszonyom – válaszoltam.
– Pincér – folytatta Sarah –, egy hokedli is van a levesemben.
– Elnézést, asszonyom – mondtam én –, egyszerű sajtóhiba. Nokedli helyett.

– Miért számítják olyan drágán a tejszínt? – kérdezte Sarah. – Mert a tehén nem

szívesen kuporog a kétdecis pohár fölött – feleltem.

– Mondja, kérem, van az étlapon szalvétagombóc? – kérdezte Sarah.
– Sajnos, nincs, asszonyom – mondtam én.
– Az éjjel álmomban szalvétagombócot ettem – mondta Sarah.

– Kellemes lehetett – feleltem én.

– Rémes volt – mondta erre Sarah. – Mire felébredtem, már a lepedő is elfogyott.
Sarah-nak is volt oka a negyedik dimenzióba menekülni. Mint később megtudtam, a
betege meghalt az éjjel. Sarah-nak nagyon a szívéhez nőtt. A beteg asszony mindössze
harminchat éves volt, de született szívbeteg – idomtalan és hájas és életképtelen.
És most szíveskedjenek elképzelni, miféle hatással lehetett ez a beszélgetés Leland
Clewesra, aki ott ült mellettem. A szememet lehunytam, mint mondom, s annyira
magával ragadott az időtlenség és a tértelenség eksztázisa, hogy akár közösülhettem
volna a feleségével a szeme láttára. Leland Clewes persze megbocsátott. Megbocsát ő
mindenkinek mindenért. De azért mégiscsak hatással lehetett rá, milyen tunya
szerelemben fetrengünk még manapság is, Sarah meg én, telefonon.
Mi lehet sokarcúbb, mint a házasságtörés? Semmi ezen a világon.
– Fogyókúráznom kellene – mondta Sarah.

– Tudja, hogyan szabadulhat meg egy csapásra tíz kilótól? – kérdeztem én.
– Hogyan? – tudakolta ő.
– Csapassa le a fejét – mondtam én.
Clewes persze csak a beszélgetés rám eső részét hallotta, tehát vagy a vicc
nyitómondatát, vagy a poént, de soha mind a kettőt. Némelyik bizony sokatmondó
volt.
– Mit csinált, mielőtt pincér lett? – folytatta Sarah.
– Pucoltam a madárpiszkot a kakukkórákból – feleltem én. – Hát kegyed hol
dolgozik?
– Egy csőgyárban – felelte Sarah.
– És csőstül jön az áldás? – tudakoltam naivul.

– Nem panaszkodhatom – mondta Sarah. – Most is áldott állapotban vagyok.

Sarah köhögött; ez is végszó volt, de kis híján elmulasztottam. – Ej, de csúnyán
köhög – mondtam, még épp idejében.
– Képtelen vagyok abbahagyni – mondta ő.
– Itt ez a tabletta, vegye be – mondtam én. – Épp erre való. Sarah nyeldeklő hangot
 hallatott: klutty, klutty, klutty. Aztán megkérdezte, miféle tabletta ez.
– A világon a leghatásosabb hashajtó – mondtam én.
– Hashajtó?!
– Azám – mondtam én. – Most majd nem mer köhögni.
Eljátszottuk a beteg lovamról szóló viccet is. Igazából sose volt lovam. A
lódoktortól kaptam egy negyed kiló lila port, amit a vicc értelmében be kellett adnom
a lónak. A lódoktor azt mondta, csináljak papírtölcsért, töltsem bele a port, aztán
csúsztassam a tölcsért a ló szájába, és fújjam le a port a torkán.
– Hogy van a ló? – érdeklődött Sarah.
– Ó, a lónak kutya baja – mondtam én.
– De maga nincs valami jó színben – mondta ő.
– Hát nem – mondtam én. – Ugyanis először a ló fújt.
– Tudod még utánozni anyád nevetését? – kérdezte Sarah.
Ezúttal nem viccet adott fel. Sarah csakugyan azt szerette volna, ha utánozom
anyám nevetését. Valamikor sokszor szórakoztattam ezzel Sarah-t telefonon. Évek óta
nem próbáltam ki, tudom-e még. Nemcsak hogy el kellett vékonyítanom a hangomat:
meg is kellett szépítenem.
A következőképp volt ez a dolog: anyám sosem kacagott. Litvániában, kiscseléd
korában arra szoktatták, hogy fojtsa el a nevetését. Úgy gondolták ugyanis, ha a gazda
vagy egy vendég meghallja, hogy a házban valahol nevet egy cseléd, még azt találja
hinni, hogy rajta nevet.
Amikor tehát anyám nem tudta elfojtani a kacagását, apró, tiszta hangocskákat
hallatott, mint egy zenélődoboz – vagy talán mint a távoli csengettyű. Merő
véletlenségből hangzott olyan gyönyörűen.
Én tehát feledtem, hol vagyok, felfújtam a tüdőmet, összepréseltem a gégémet, és
hajdani barátnőm kedvéért életre keltettem kacagó anyámat.
Ekkor tért vissza a nappaliszobába Arpad Leen és Frank Ubriaco. Hallották elhaló
Érilláimat.
– Le kell tennem a kagylót – mondtam Sarah-nak, és le is tettem.
Arpad Leen merőn bámult. Hallottam már nőktől olyat, hogy a férfiak képzeletben
levetkőztetik őket. Most magam is tapasztaltam, milyen az. Mint kiderült, Leen
pontosan ezt csinálta: elképzelte, milyen volnék ruhátlanul.
Feltámadt benne a gyanú, hogy én vagyok Mrs. Jack Graham, és férfi álruhában
ellenőrzöm a cselekedeteit.
Nem tudhattam, persze, hogy Leen úgy vélte: én lehetek Mrs. Graham. Így aztán,
amikor elkezdett udvarolni, az is éppoly megmagyarázhatatlan volt, mint minden
egyéb, ami aznap történt velem.
Azzal hitegettem magam: azért olyan figyelmes velem, hogy enyhítse a rossz hírt,
amelyet előbb-utóbb a tudomásomra kell hoznia: engem egyszerűen nem gyúrtak
PANAMORC-anyagból, és limuzinja lent vár, hogy visszavigyen – változatlanul mint
munkanélkülit – az Arapahoe-ba. Arpad Leen szeméből azonban szenvedélyes üzenet
sugárzott. Helyeslésemet sóvárogta minden cselekedetéért.
Ő mondta el, nem Leland Clewes és nem Israel Edel, hogy épp az imént tette meg
Frank Ubriacót a PANAMORC McDonald-féle Hamburger Vállalatának alelnökévé.
Rábólintottam: igazán szép.
Leen nem érte be a bólintással.
– Szerintem pompás példája annak, amikor a megfelelő ember kerül a megfelelő
helyre – mondta. – Ön szerint is? Vajon nem ez a PANAMORC célja: tehetséges
embereket olyan helyre tenni, ahol a legjobban kamatoztathatják képességeiket?
A kérdés nekem szólt és senki másnak, úgyhogy végül ráfeleltem:
– De igen.

Ugyanaz az eljárás várt rám is, miután kikérdezte és alkalmazta Clewest és Edelt.
Clewesból a Gyémánt Gyufagyár alelnöke lett, vélhetőleg azért, mert olyan sokáig
árulta a reklámgyufát. Edelből a Vendéglátóipari Társulás Kft. Hilton-részlegének lett
az alelnöke, vélhetőleg azért, mert háromheti gyakorlata volt mint éjszakai portásnak
az Arapahoe-ban.
Ekkor rám került a sor, hogy Leennel bemenjek a könyvtárszobába.
– Végül, de nem utoljára – mondta Leen huncutul. Rácsukta az ajtót a ház többi
részére, aztán még botrányosabban folytatta a kacérkodást.
– Jer velem a szobácskámba – susogta –, szólt a légyhez a vén Pók!

És hatalmasan rám kacsintott.

Undorodtam. Vajon mi történhetett idebent a többiekkel, tűnődtem.
Mussolini-stílusú íróasztal állt a szobában, mögötte forgószék.
– Talán kegyednek kellene oda ülnie – mondta Arpad Leen. Fel-le jártatta a
szemöldökét. – Talán ilyesféle székhez szokott? Hm? Hm? Ilyesféle székhez?
Ez csak gúny lehet, gondoltam. Alázatosan reagáltam rá. Réges-régen kiveszett
belőlem az önbecsülés.
– Kérem szépen – mondtam –, én ebből semmit sem értek. – Aha – mondta Leen, és
felemelte az ujját. – Az bizony előfordul.
– Nem tudom, hogyan talált rám, sem azt, hogy ön szerint ki vagyok – mondtam.

– Még nem mondtam meg, hogy szerintem kicsoda kegyed.

– Walter F. Starbuck – mondtam tompán.
– Ha óhajtja – mondta erre ő.
– Akárki vagyok – mondtam erre én –, nemigen vagyok már senki. Ha valóban
állást kínál, én csak egészen szerényet szeretnék.
– Utasításom van, hogy megtegyem önt alelnöknek – mondta Leen. – Utasításom
egy olyan személytől, akit kimondhatatlanul tisztelek. Engedelmeskedni óhajtok az
utasításának.
 – Én mixer szeretnék lenni – mondtam én.
– Ahá! – mondta ő. – És pousse-café-t mixelni?

– Megcsinálom, ha kell – mondtam. – Bármixeri diplomám van.

y
– És gyönyörű szoprán hangja, ha úg tartja kedve – mondta ő.

– Legokosabb, ha most hazamegyek – mondtam. – Elmehetek gyalog is. Nincs

messze. – Alig volt negyven saroknyira. Cipőm nem volt; de kinek kell cipő?
Valahogy majd hazaérek anélkül is.
– Amikor itt lesz az ideje, hogy hazamenjen – mondta Leen –, rendelkezésére
bocsátom a limuzinomat.
– Most van itt az ideje, hogy hazamenjek – mondtam én. – Nem érdekel, hogyan
jutok haza. Fárasztó napom volt. Hülyén érzem magam. Nincs más vágyam, csak
aludni. Ha ismer valakit, akinek csaposra van szüksége, akár félállásban, az
Arapahoeban megtalál.
– Micsoda színész kegyed! – mondta Leen.
Lehorgasztottam a fejem. Nem is akartam ránézni, és másra sem, soha.
– Dehogy – mondtam. – Sose voltam az.

– Mondok kegyednek valami különöset – mondta Leen. – Úgyse értem –

mondtam én.
– Aki csak megjelent itt ma este, mind emlékszik rá, hogy látta már kegyedet, de
egymást nem látták még soha – mondta Leen. – Ezt mivel magyarázná?
– Nincs állásom – mondtam. – Most jöttem ki a börtönből. Csak járkáltam a
városban, céltalanul.
– Micsoda bonyolult történet – mondta ő. – Azt mondja, börtönben volt?
– Mással is megesett.
– Nem kérdem, miért volt börtönben – mondta Leen. Úgy értette, persze, hogy
nekem mint a férfiálruhába bújt Mrs. Grahamnek fölösleges egyre nagyobbakat
hazudoznom, hacsak kedvemet nem lelem benne.
– Watergate – mondtam én.

– Watergate! – kiáltott föl Leen. – Azt hittem, jóformán minden nevet ismerek a
Watergate-ügyben. – Később megtudtam, hogy nemcsak a neveket ismerte. Sokukat
kellőképpen ismerte ahhoz, hogy illegális választási hozzájárulással vesztegesse meg
őket, később pedig beszállt a védelmük költségeibe. – Miért nem hallottam eddig a
Starbuck nevet a Watergate-üggyel kapcsolatban?
– Nem tudom – mondtam én. Még akkor sem emeltem föl a fejem. – Olyan volt,

mint amikor valaki egy remek zenés komédiában szerepel, és a kritikusok mindenki
mást megemlítenek, csak őt nem. Ha talál egy régi műsort, majd megmutatom a
nevemet.
– A börtön vélhetőleg Georgiában volt – mondta Leen.

– Igen – feleltem. Roy M. Cohn bizonyára ellenőrizte a dossziémat, gondoltam,

amikor ki kellett hoznia a börtönből. – Ez megmagyarázza Georgiát – mondta Leen.
El sem tudtam képzelni, miért szorul Georgia magyarázatra.
– Szóval onnan ismeri Clyde Cartert és Cleveland Lawest és Dr. Robert Fendert –

mondta Leen.
– Igen –feleltem. Most aztán már féltem. Miért vesződik azzal ez az ember,

bolygónk egyik leghatalmasabb részvénytársasági igazgatója, hogy ennyi mindent

megtudjon a magamfajta szánalmas kis börtöntöltelékről? Talán arra gyanakszanak
valahol, hogy tudok valami mutatós titkot, amire még nem derült fény a
Watergate-ügyben? Játszik velem, mint macska az egérrel, mielőtt agyoncsap?
– És Doris Kramm – mondta Leen. – Egészen bizonyos vagyok benne, hogy őt is

ismeri.
Mennyire megkönnyebbültem! Hát mégis ártatlan vagyok! Most aztán összeomlik a
vád. Nem azt csípte el, akit akart, és ezt be is tudom bizonyítani! Nem ismerem Doris
Krammot!
– Nem, nem, nem – mondtam. – Nem ismerem Doris Krammot.

– Ő az a hölgy az Amerikai Hárfa-cégnél, akinek a kegyed kérésére visszavonjuk a

nyugdíjazását – mondta Leen.

– Én nem kértem magától semmit – mondtam én.
– Nyelvbotlás – mondta ő.
És akkor, kimondhatatlan borzalmamra, rádöbbentem, hogy mégiscsak ismerem
Doris Krammot! Ő volt az agg titkárnő, aki zokogva rakta ki az íróasztalát a
hárfabemutató teremben. De azért nem kötöttem Arpad Leen orrára, hogy ismerem.
Csakhogy ő tudta! Ő mindent tudott!
– Bizonyára örömmel hallja, hogy magam telefonáltam neki, és megnyugtattam:
mégsem kell nyugdíjba mennie. Addig marad, ameddig akar. Hát nem nagyszerű?
– Nem – mondtam én. Volt ez is olyan válasz, mint bármi más. De akkor eszembe
jutott a hárfabemutató terem. Úgy éreztem, ezer esztendeje voltam ott, talán egy másik
életben, még mielőtt megszülettem. Mary Kathleen O'Looney is ott volt. Arpad Leen,
az ő mindentudásában, mindjárt az ő nevét is említi.
És ekkor hirtelen megvilágosodott, hogy az elmúlt óra lidércnyomása véges-végig
logikus volt. Tudok valamit, amit maga Leen sem tud, és amit valószínűleg senki más
nem tud az egész világon, csak én. Lehetetlen volt, és mégis úgy kellett lennie: Mary
Kathleen O'Looney és Mrs. Jack Graham egy és ugyanaz.
Ekkor történt, hogy Arpad Leen ajkához emelte a kezemet és megcsókolta.
– Bocsásson meg, asszonyom, hogy átláttam az álöltözékén – mondta –, de úgy

vélem, szándékosan könnyítette meg, hogy átlássak rajta. Titka biztonságban van
nálam. Mélységes megtiszteltetés, hogy végre szemtől szembe láthatom.
És megint megcsókolta a kezemet; a kezemet, amelyet aznap délelőtt Mary Kathleen
piszkos kis mancsa szorongatott.
– Legfőbb ideje, asszonyom – mondta Leen. – Olyan régóta dolgozunk együtt, és

olyan jól. Legfőbb ideje.

Mélységes undoromban, amiért egy férfi megcsókolt, valóságos Viktória királynő
lettem! Fölséges harag fogott el, habár a kísérő szöveg egyenesen clevelandi
kölyökkorom játszótereiről származott.
– Minek néz engem, maga marha?! – förmedtem rá. – Nem vagyok én holmi
istenverte nőszemély!
Említettem, hogy réges-rég elveszítettem már az önbecsülésemet. Arpad Leen most
néhány másodperc alatt veszítette el a magáét, ezzel a falrengető félreértésével.
Elfehéredett; nem jött szó a szájára.
Megpróbálta összeszedni magát, igen csekély sikerrel. Mentegetőzni sem tudott;
túlságosan megrendült, hogysem bármiféle.bájjal vagy bölcsességgel hozakodjon elő.
Tapogatózva kereste a valót.
– De ismeri őt – mondta végül. Lemondás csengett a hangjában, mert beismerte azt,

ami énelőttem is felderengett: hogy hatalmasabb vagyok nála, ha úgy tartja kedvem.
Ezt helyben is hagytam.
– Jól ismerem – mondtam. – Mindent megtesz, amit mondok neki, annyi biztos.
Ez az utolsó mondat ráadás volt. Tiszta bosszú.
Arpad Leen még akkor sem tért magához. Eltakartam előle istenét. Most rajta volt a
sor, hogy lehorgassza a fejét.
– Hát akkor... – mondta Arpad Leen, aztán hosszút hallgatott – mondjon rólam jót,
ha tud.
Most már mindennél jobban vágytam arra, hogy megmentsem Mary Kathleen
O'Looneyt attól az irtózatos élettől, amelyet a lelkében fészkelő sárkányok
ösztökélésére folytatott. Tudtam, hol találom.
– Nem tudja véletlenül – szóltam a megtört Leenhez –, honnan szerezhetnék ilyenkor
este egy pár cipőt, ami illik a lábamra?
Hangja mintha onnan jött volna, ahová igyekeztem, a Grand Central pályaudvar
alatti hatalmas veremből.– Nem gond – mondta Arpad Leen.
Ezt követően arra eszméltem, hogy – miután meggyőződtem róla, hogy senki sem
követ – én, egyes-egyedül, ereszkedem alá a vaslépcsőn a verembe. Néhány
lépésenként előreszóltam, gügyögve, megnyugtatón:
– Én vagyok az, Mary Kathleen, Walter. Walter van itt.
Milyen cipőt viseltem? Fekete lakk estélyi topánkát, pici masnival. Arpad Leen
tízesztendős fiától, a kis Dextertől kaptam. Épp jó volt. Dexternek a tánciskolában
kellett hordania. Már nem volt rá szüksége. Benyújtotta ugyanis a szüleinek az első
sikeres ultimátumát: közölte velük, hogy megöli magát, ha ragaszkodnak hozzá, hogy
továbbra is tánciskolába járjon. Annyira utálta a tánciskolát.
Micsoda aranyos gyerek volt – pizsamában, fürdőköpenyben, miután úszott egyet a
nappaliszobában. Annyira együttérző és megértő volt velem, a kis öreggel, akinek
nincs cipő a kis lábán. Lehettem volna jóindulatú manócska holmi tündérmesében, ő
meg a kis herceg, aki varázscipellővel ajándékozza meg a manócskát.
Micsoda gyönyörű kisfiú volt! Óriási szeme barna. Haja fekete fürtök koronája. Mit
meg nem adtam volna érte, ha ilyen fiam van! Igaz, gondolom, a fiam is sokat
megadott volna érte, ha olyan apja van, mint Arpad Leen.
Igaz, ami igaz.
– Én vagyok az, Mary Kathleen, Walter. Walter van itt – szóltam megint. A lépcső
alján bukkantam az első jelre, hogy talán nincs minden a legnagyobb rendben. Egy
Bloomingdale-féle reklámszatyor volt: felborult, rongyokat okádott meg egy babafe-
jet, meg a Vogue-nak – ugyancsak PANAMORC-kiadvány – egy példányát.
Felállítottam a szatyrot, visszatömtem bele a holmit, igyekeztem hinni, hogy ezzel
minden rendben is van megint. Ekkor láttam meg egy vércseppet a padlón. Azt már
nem gyömöszölhettem vissza oda, ahová tartozott. Tovább menet egyre többet láttam.
Nem akarom itt öncélúan fokozni a feszültséget, megborzongatni az olvasót, hagyni,
hogy feltételezze:úgy bukkanok rá Mary Kathleenre, hogy levágták a két kezét, és
véres csonkjait lóbálja felém. Valójában oldalba kapta egy taxi a Vanderbilt
sugárúton, s ő nem volt hajlandó orvosi segítséget elfogadni; azt mondta, jól van,
nagyon jól.
Holott nem volt jól egyáltalán.
Itt is bujkál egy ironikus lehetőség, amit azonban nem tudok igazolni. Mary Kathleent
igen nagy valószínűséggel a saját tulajdonát képező taxik egyike kente a flaszterra.
Az orra eltört; onnan jött a vér. Nagyobb bajok is történtek vele. Nem tudom
felsorolni, micsoda. Sohasem vettek fel róla leltárt, mi minden tört el Mary
Kathleenben.
Egy vécéfülkében rejtőzködött. A vércseppek igazítottak el, hol keressem. Semmi
kétség nem lehetett afelől, ki van odabent. Kosárlabdacipője kilátszott az ajtó alatt.
De legalább nem holttest volt odabent. Amikor ismét elgügyögtem a nevemet meg az
ártatlanságomat, Mary Kathleen kinyitotta az ajtót. Nem használta a vécét, csak ült
rajta. Ha használta volna, akkor sem lehetett volna tökéletesebb az élettől elszenvedett
megaláztatása. Orra nem vérzett már, de Hitler-bajszot rajzolt az arcára.
– Ó! Te szegény asszony! – kiáltottam.

Hidegen hagyta az állapota.

– Igen, alighanem az vagyok – mondta. – Az volt az anyám is. – Az anyja persze

rádiummérgezésben halt meg.

– Mi történt veled? – kérdeztem.
 Elmondta, hogy elütötte egy taxi, épp azután, hogy elküldött egy levelet Arpad
Leennek, amelyben megerősíti telefonon adott utasításait.
– Mentőt hívok – mondtam.
– Nem, nem – mondta Mary Kathleen. – Maradj itt, maradj itt.
– Segítségre van szükséged! – mondtam én.
– Azon én már túl vagyok – mondta Mary Kathleen. – Még csak azt sem tudod, mi a

bajod – mondtam én. – Meghalok, Walter – mondta Mary Kathleen. – Elég ennyit
tudni.
– Amíg élünk, remélünk – mondtam én, és fel akartam futni a lépcsőn.
– Itt ne merj hagyni! – mondta Mary Kathleen.

– Megmentem az életedet – mondtam én.

– Előbb meghallgatod a mondókámat – mondta Mary Kathleen. – Itt ültem, és azt
gondoltam: “Uramisten – mindazok után, amin átmentem, amiért dolgoztam, nem
!esz senki, aki meghallgatná az utolsó szavaimat!" Ha mentőket hozol, nem lesz ott
senki, aki angolul értene.
– Mit tehetnék, hogy kényelmesebben legyél? – kérdeztem.
– Kényelmesen vagyok – mondta Mary Kathleen. Ebben volt valami. Ruházatának
számtalan rétege melegen tartotta. Kicsi fejét a fülke sarkában rongyok párnája védte
a fémtől.
Eközben fel-felmordult körülöttünk az élő szikla. Odafent is haldoklott valami: az
Egyesült Állaniok vasúthálózata. Rozzant mozdonyok vonszoltak roncs
személykocsikat ki és be az állomásra.
– Tudom a titkodat – mondtam én.

– Melyiket? – kérdezte Mary Kathleen. – Annyi van már.

Drámai csúcspontnak képzeltem a pillanatot, amikor megmondom neki, hogy

tudom: ő a PANAMORC főrészvényese. De persze ez is füstbe ment. Mary Kathleen
elmondta már rég, csak én nem hallottam.
– Süketülsz, Walter? – kérdezte Mary Kathleen.

– Most nagyon jól hallak – mondtam én.

– Mindennek a tetejében még ordibálhatom is az utolsó szavaimat! – mondta Mary

Kathleen.
– Dehogy – mondtam én. – De ne halljak többet utolsó szavakról. Olyan gazdag
vagy, Mary Kathleen: ha akarod, megvehetsz egy egész kórházat – és
meggyógyíttathatod magad!
Utálom ezt az életet – mondta Mary Kathleen. – Mindent megtettem, ami tőlem telt,
hogy jobbá tegyem mindenkinek, de valószínűleg senki sem tehet valami sokat.
Elegem volt a próbálkozásból. Most már aludni akarok.
 – De hát nem kell így élned! Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked. Én
megvédelek, Mary Kathleen. Olyanokat fogadunk majd fel, akikben feltétlenül
bízhatunk. Howard Hughes mormonokat fogadott fel – mert olyan magas az erkölcsi
színvonaluk. Mi is majd mormonokat fogadunk.
– Uramisten, Walter – mondta Mary Kathleen –, gondolod, hogy nem próbálkoztam

mormonokkal?
– Próbálkoztál?
– Volt idő, amikor fülig voltam mormonokkal – mondta Mary Kathleen. Aztán olyan
iszonyatos történetet mesélt, amilyet, remélem, nem hallok többet soha.
Történt pedig akkor, amikor még gazdag életet élt, amikor még igyekezett
ilyen-amolyan úton-módon legalább egy kicsit élvezni a nagy vagyonát. Csodalény
volt, akit sokan szerettek volna lencsevégre kapni vagy elfogni vagy megkínozni –
vagy megölni. Volt, aki a keze miatt akarta megölni, vagy a pénze miatt, de volt olyan
is, aki bosszúból. A PANAMORC sok más vállalkozást felfalt vagy tönkretett; még
apró és gyenge országok kormányának a megbuktatásában is része volt.
Mary Kathleen tehát csak az ő hű mormonjai előtt merte felfedni a
személyazonosságát, és kénytelen volt állandóan változtatni a helyét. Egyszer éppen a
nicaraguai Managuában lakott, a PANAMORC-szálló legfelső emeletén. Húsz
luxuslakosztály volt az emeleten, és Mary Kathleen valamennyit kibérelte. Az alatta
levő emeletről vezető két lépcsőházat durva fallal elfalazták, mint az Arapahoe
halljában az átjárót. Csupán egyetlen felvonó ment fel egészen a legfelső emeletig, és
azt az egyet is egy mormon kezelte.
Állítólag még a szálló igazgatója sem tudta, kicsoda valójában Mary Kathleen. De
nyilván mindenki sejtette Managuában, hogy kicsoda ő valójában.
Akárhogyan is: Mary Kathleen egy szép napon könnyelműen elhatározta, hogy
egyedül kimegy a városba, megízlelni, ha mégoly kurtán is, amit évek óta nem ízlelt –
milyen az, ha az ember mindennapi lény a világban. Elindult hát, parókában, fekete
szemüveggel.
Összebarátkozott egy középkorú amerikai nővel, aki egy padon sírdogált a parkban.
A nő St. Louisból jött. A férje a PANAMORC Anheuser-Busch leányvállalatánál volt
serfőzdei művezető. Második nászútra jöttek Nicaraguába, egy utazási iroda taná-
csára. Az asszony férje aznap reggel meghalt amőbás vérhasban.
Mary Kathleen tehát magával vitte az asszonyt a szállodába, elhelyezte számos üres
lakosztálya egyikében, és utasította néhány mormonját: intézkedjenek, hogy a
holttestet és az özvegyet egy PANAMORC-repülőgép St. Louisba szállítsa.
Amikor Mary Kathleen bement az asszonyhoz, hogy elmondja, hogyan intézkedett,
az asszonyt holtan találta: megfojtották a függönyzsinórral. De a legrémesebb ez volt:
akárki tette, nyilván azt hitte, hogy az asszony Mary Kathleen. A két kezét ugyanis
levágták. Meg sem találták soha.
Mary Kathleen ezután New Yorkba ment. A Waldorf-toronyban levő lakosztályából
tábori látcsövön tanulmányozta a szatyros néniket. Mellesleg a fölötte levő emeleten
Douglas MacArthur hadseregtábornok lakott.
Mary Kathleen sohasem ment el, sohasem fogadott látogatót, sohasem hívott fel
senkit. A szállodai alkalmazottak sem léphettek be hozzá. A mormonok hozták lentről
az ételt, ők ágyaztak, ők takarítottak. De egy szép napon mégis fenyegető levelet ka-
pott. Rózsaszínű, illatos borítékban volt, legintimebb fehérneműje között. A levél
szerint az írója tudja, ki ő, felelősnek tekinti Guatemala törvényes kormányának
megdöntéséért, és fel fogja robbantani a szállodát.
Mary Kathleen nem bírta tovább. Megszökött a mormonjaitól, akik ugyan hűségesek
voltak, de tehetetlenek. Ezután ő maga védte magát, szemétvödrökben lelt rongyok
rengeteg rétegével.

– Ha a pénzed ennyire boldogtalanná tett – kérdeztem –, mért nem ajándékoztad el?

– Hiszen azt csinálom – mondta Mary Kathleen. – Halálom után nézz bele a bal

cipőmbe, Walter. Ott találod a végrendeletemet. A PANAMORC Részvénytársaságot

jogos tulajdonosára hagyom – az amerikai népre. – Mosolygott. Gyötrelmes volt ilyen
kozmikus boldogságot látni csupasz íny és egy-két reves fog tolmácsolásában.
Azt hittem, meghalt. De nem.
– Mary Kathleen ... ? – szólítottam.

– Még nem haltam meg – mondta ő.

– Most már igazán megyek segítségért – mondtam én.

– Ha megteszed, meghalok – mondta Mary Kathleen. – Ezt megígérem. Most már

akkor halok meg, amikor akarok. Megválaszthatom a percet.

– Azt senki meg nem teheti – mondtam én.
– Szatyros nénik igen – mondta Mary Kathleen. – Ez a különleges képesítésünk.

Nem tudjuk megmondani, mikor kezdünk meghalni. De mihelyt elkezdjük, Walter,

megválaszthatjuk a végső percet. Akarod, hogy most mindjárt meghaljak, mire tízet
számolsz?
– Se most, se máskor – mondtam én.
– Akkor maradj itt – mondta Mary Kathleen.

Ott maradtam. Mi mást tehettem?

– Meg akarom köszönni, hogy megöleltél – mondta Mary Kathleen.

– Szívesen, máskor is – mondtam én.

– Egyszer egy nap elég – mondta Mary Kathleen. – A mai napra szóló ölelést

megkaptam.
– Te voltál az első, akivel igazán szeretkeztem – mondtam én. – Emlékszel?
 – Emlékszem, hogy megöleltél – mondta Mary Kathleen. – Emlékszem, hogy azt
mondtad, szeretsz. Előtted még férfi nem mondta ezt soha. Anyám sokszor
mondogatta – mielőtt meghalt.
Megint sírva fakadtam.
– Tudom, hogy nem gondoltad komolyan – mondta Mary Kathleen.
– Dehogynem, dehogynem – erősködtem. – Uramisten... dehogynem.

– Semmi baj – mondta Mary Kathleen. – Nem tehetsz róla, hogy szív nélkül születtél.
Te legalább igyekeztél hinni, amit a szívvel születettek hisznek – így tehát mégis jó
ember voltál.
Már nem lélegzett. Már nem pislogott. Meghalt.

Záróbeszéd

Volt még valami más is. Mindig van még valami más.
Este kilenc óra volt szabadságom elsp teljes napján. Volt még három órám.
Felmentem, és szóltam egy rendőrnek, hogy az alagsorban egy szatyros néni fekszik
holtan.
Hivatása cinikussá tette.
– És még mi? – kérdezte.
Álltam hát az alagsorban régi barátnőm holtteste mellett, míg meg nem jöttek a
mentők – szakasztott ahogy bármelyik hűséges állat állt volna. Beletelt egy kis időbe,
hiszen tudták, hogy már meghalt. Mire odaértek, már merevedett. Ezt meg is állapí-
tották. Meg kellett tőlük kérdeznem, mit mondtak, mivel nem angolul beszéltek.
Kiderült, hogy az anyanyelvük urdu. Pakisztániak voltak. Angoltudásuk kezdetleges.
Ha ők vannak Mary Kathleen mellett a halála percében, nem én, egész biztosan azt
mondták volna, hogy félrebeszél.
Hogy csillapítsam a bensőmből feltörő zokogást, megkértem őket, meséljenek
valamit az urdu nyelvről. Azt mondták, van akkora irodalma, mint akármelyik más
nyelvnek, de kezdetben gyér és csúf mesterséges nyelv volt; Dzsingisz kán udvarában
találták fel katonai célra. Így tudtak Dzsingisz kán kapitányai parancsokat adni,
amelyeket a mongol birodalomban mindenhol megértettek. A költők formálták
később széppé.
Jó pap is holtig tanul.
A rendőrségnek Mary Kathleen leánykori nevét adtam meg. Megadtam nekik a
magam valóságos nevét is. A rendőrséggel nem akartam játszani az okosat. De
egyelőre azt sem akartam, hogy bárki is megtudja: Mrs. Jack Graham meghalt. A
bejelentés bizonyára holmi földindulásfélét támasztana.
Én voltam a bolygón az egyetlen, aki elindíthattam. De még nem akartam elindítani.
Még nem volt itt az ideje, hogy elindít-sam. Nem volt ez ravaszság, ha némelyek azzal
vádoltak is. Csak a velem született rettegés a földindulástól.
Hazamentem, gyalog; ártatlan kis manó a varázscipellőjében, az Arapahoe-szállóba.
Sok szalmát fontak aznap aranyszállá, és sok aranyat szalmaszállá. És a fonás még épp
csak hogy elkezdődött.
Új éjszakai portás volt, természetesen, hiszen Israel Edelt magához szólította Arpad
Leen. Az új embert sebtiben szerezték. Rendes helye a Carlyle-szálló – ugyancsak
PANAMORC-érdekeltség – portáspultja mögött volt. Végtelenül jólöltözött volt és
ápolt. Kínlódott, hogy kurvákkal meg börtönből és elmegyógyintézetből
szabadultakkal kell foglalkoznia.
Kénytelen volt elmondani nekem, hogy valójában a Carlyleba tartozik, hogy itt csak
helyettesít. Ez nem a valódi énje. Amikor megmondtam a nevemet, közölte, hogy
csomag vár rám, meg egy levél.
A rendőrség visszaküldte a cipőmet, és a fiókosszekrényemből elvitte a
klarinétalkatrészeket. A levelet Arpad Leen küldte. Kézírásos levél volt, akárcsak
Mary Kathleen végrendelete, amelyet a zakóm belső zsebébe tettem – a bármixeri
oklevelem mellé. Esőkabátom zsebeit a Mary Kathleen cipőjéből származó egyéb
dolgokkal tömtem meg. Úgy dagadoztak, akár a nyeregtáskák.
 Levele szigorúan bizalmas, írta Leen. A tetőteraszlakásában uralkodó zűrzavar
közepette, írta, nem jutott hozzá, hogy állást ajánljon nekem. Úgy vélte, jól érezném
magam az ő egykori vállalatánál, nevezetesen a Hazai Hanglemezgyárnál. A cég
jelenleg magába foglalja egyebek között a New York Times-t, a Universal
Filmtársaságot, a Ringling Testvéreket, a Barnum és Bailey Cirkuszkonszernt, a Dell
kiadót. Van egy macskaeledel-érdekeltsége is, írta, de azzal nem kell törődnöm. Át
fog kerülni az Általános Élelmezési Társasághoz. Előzőleg a Times-hoz tartozott.
“Ha ez nem felel meg az ön ízlésének – írta Leen –, majd keresünk másikat. Tetőtől
talpig beleborzongok a gondolatba, hogy Mrs. Graham megbízott megfigyelője
állandóan közöttünk lesz. Kérem, adja át neki legmelegebb üdvözletemet."
Utóirat is volt. Bátorkodott, írta Leen, másnap délelőtt üzen-egyre találkozót
megbeszélni a nevemben egy bizonyos Morty Sillsszel. Megírta a címet is. Azt
gondoltam, Sills a PANAMORC személyzeti igazgatója, vagy efféle. Kiderült, hogy
szabó.
Walter F. Starbuckot megint egyszer elküldte egy multimilliomos a szabójához,
hogy megtévesztésig utánozhasson egy tökéletes úriembert.
Másnap reggel is még megbénított a földindulástól való rettegés. Négyezer dollárral
voltam gazdagabb, és a szó szoros értelmében véve tolvaj. Mary Kathleen
kosárlabdacipőjének négy darab ezerdolláros volt a talpbélése.
Az újságok nem írtak Mary Kathleen haláláról. Miért is írtak volna? Kit érdekelt?
Viszont megjelent egy gyászjelentés Sarah Clewes elhalálozott pácienséről – a
szívbeteg asszonyról. Három gyereke maradt. A férje egy hónapja halt meg
autószerencsétlenségben, úgyhogy a gyerekek elárvultak.
Miközben Morty Sills mértéket vett rólam, elviselhetetlennek éreztem a gondolatot,
hogy Mary Kathleen holttestét ne kérje ki senki. Clyde Carter is ott volt; akkor
érkezett a gépe Atlantából. Ó is vadonatúj ruhatárat kapott, még mielőtt Arpad Leen
fogadta volna.
Clyde Carter félt.
Mondtam, ne féljen.
Ebéd után tehát elmentem a hullaházba, és kikértem Mary Kathleent. Könnyen ment.
Ki másnak kellett volna az a pici test? Rokona nem volt. Én voltam az egyetlen
barátja.
Utolsó pillantást vetettem rá. Semmi volt. Nem volt ott már senki. “Elmentek
otthonról."
A következő sarkon találtam egy temetkezési vállalkozót. Megbíztam, hogy hozza el
a holttestet, balzsamozza be, és helyezze a célnak megfelelő koporsóba. Szertartás
nem volt. Még csak el sem kísértem a sírig, a New Jersey állambeli Morristown
hatalmas beton méhkasának egyik kriptájáig. A temetőt a Times aznap reggeli száma
reklámozta. Minden egyes kriptának ízléses kis bronzajtaja volt, arra vésték a lakó
nevét.
Nem álmodtam, hogy azt az embert, aki az ajtókra véste a neveket, úgy két év múltán
letartóztatják majd ittas vezetésért, és a letartóztatást foganatosító rendőrnek azt
mondja: milyen furcsa neve van. Eddig még csak egyszer találkozott ezzel a névvel –
gyászos munkahelyén. Az illető rendőrt, Morris megye helyettes rendőrfőnökét,
Francis X. O'Looneynak hívták.
O'Looney kíváncsi lett, miféle rokonságban lehet a kriptában nyugvó nővel. A
temető gyér iratai alapján O'Looney lenyomozta, hogy Mary Kathleen a New York-i
hullaházból került oda. Ott megszerezte az ujjlenyomatait. Annak a csekély
valószínűségnek a reményében, hogy Mary Kathleen O'Looneyt valaha netán
letartóztatták, vagy elmegyógyintézetben ápolták, elküldte az ujjlenyomatait az
FBI-nak.
És ezzel kirántotta a talajt a PANAMORC alól.

Volt az ügynek egy bizarr mellékcselekménye is. Amikor O'Looney még nem is tudta,
ki volt valójában Mary Kathleen, beleszeretett az ifjúkori álomképébe. Történetesen
épp fordítva tippelt. Álmaiban Mary Kathleen magas volt és bögyös, és a haja fekete,
holott valójában alacsony volt és cingár és vörös hajú. Álmaiban Mary Kathleen
bevándorló volt és egy különc milliomos szolgálója egy kísérteties kastélyban, és
vonzotta is, taszította is az a férfi, aki viszont kis híján halálra kínozta.
Mindez a válóperes tárgyaláson derült ki. O'Looney harminckét esztendős felesége
ugyanis válókeresetet adott be a férje ellen. Jó egy hétig címoldalon tálalták az ügyet a
botránylapok. O'Looney akkor már híres volt. A lapok így emlegették: “A férfi, aki
megkondította a PANAMORC lélekharangját", meg a téma különféle variációival. A
felesége azt állította, hogy férjét egy kísértet idegenítette el tőle. Férje már nem
hajlandó vele hálni. Fogat sem mos. Rendszeresen elkésik a munkából. Nagyapa lett,
de az sem érdekli. Rá se néz a kisbabára.

O'Looney magatartásában az volt igazán beteges, hogy amikor megtudta, milyen

volt valójában Mary Kathleen, még akkor is szerelmes volt az eredeti álmába.
– Senki ezt el nem veheti tőlem – mondta. – Ez a legdrágább kincsem.
Azt hallottam, felmentették állásából. Felesége megint perli –ezúttal részesedést
követel az álom filmjogaiért kapott kisebbfajta vagyonból. A filmet egy kísérteties,
ősi morristowni kastélyban forgatják. Ha hihetünk a pletykarovatoknak,
tehetségkutatással döntik el, ki játssza az ír bevándorló leányt. Al Pacino már aláírta a
szerződést O'Looney seriff szerepére, a különc milliomost Kevin McCarthy játssza.
Hát szóval nagyon ellézengtem az időt, és most mehetek megint a börtönbe, azt
mondják. Mary Kathleen földi maradványaival űzött kisded játékom önmagában nem
tekinthető bűnnek, hiszen a hulláknak annyi joguk sincs, mint a tegnap esti vacsora
lerágott csontjainak. Cselekedeteim mindazonáltal E kategóriájú bűncselekménynek
tekintendők, New York állam büntetőtörvénykönyvének 190.30 számú cikkelye
annak minősíti ugyanis végrendelet törvénytelen módon való eltitkolását.
Magát a végrendeletet annak idején a Gyáriparosok Hannover Tröszttársaságának, a
PANAMORC leányvállalatának páncélszekrényébe temettem.
Magyarázgatom a kiskutyámnak, hogy gazdinak el kell mennie egyelőre – mert
megsértette a 190.30 számú cikkelyt. A törvényt azért találták ki, mondom, hogy
engedelmeskedjünk neki. Kiskutyám egy szót sem ért az egészből. De a hangomat
hallja. Akármit mondok, örül. A farkát csóválja.

Igen nagy lábon éltem. Kedvező kamatfeltételekkel kapott vállalati kölcsönből

ikerházat vettem. Pénzzé tett részvények árán felöltözködtem és berendezkedtem.
Törzsvendége lettem a Metropolitan Operának és a New York-i balettnek, limuzinon
közlekedtem.
Házam zártkörű estélyeinek PANAMORC-szerzők, lemezsztárok, filmszínészek,
cirkuszművészek voltak a vendégei – Isaac Bashevis Singer, Mick Jagger, Jane
Fonda, Günther Gebel Williams és hasonlók. Jó mulatság volt. Attól fogva, hogy a
PANAMORC bekebelezte a Marlborough Galériát és az Amerikai Képzőművészek
Szövetségét, estélyeimet festők és szobrászok is látogatták.
Hogyan boldogultam a PANAMORC-nál? Alelnökségem idején cégem,
beleszámítva a közvetve és közvetlenül az irányítása alá tartozó leányvállalatokat,
tizenegy platinalemezt, negyvenkét aranylemezt, huszonkét Oscar-díjat, tizenegy
könyvnagydíjat, két összamerikai vándorzászlót, két országos vándorzászlót, két
országos baseball-bajnokságot és ötvenhárom Grammy-lemezdíjat nyert –
részvényeink után pedig legalább huszonhárom százalékos osztalékot fizettünk. Még
részvénytársasági belharcokba is bocsátkoztam: megakadályoztam. hogy a macska-
eledel-érdekeltség átkerüljön az Altalános tleimezesihez. Izgalmas volt. Egészen
bedühödtem.
Többször csak egy hajszál híja volt, hogy újabb irodalmi Nobel-díjat nem kaptunk.
De hát kettő volt már: Saul Bellow. és Mr. Singer.
Én magam is bekerültem a “Ki kicsodá?"-ba, életemben először. Kissé kétes diadal
volt, mi tagadás, hiszen az én cégem leányvállalata a Gulf és Western-cég, amelynek
viszont alvállalkozása a “Ki kicsoda?" Mindent beleírattam, csak a börtönéveimet
meg a fiam nevét nem: hogy hol születtem, hol jártam egyetemre, különféle
állásaimat, feleségem leánykori nevét.
Meghívtam-e a fiamat az estélyeimre – hogy annyi sok hősével és hősnőjével
elcseveghessen? Nem hívtam meg. Otthagyta-e a Times-t, amikor a főnöke lettem?
Nem hagyta ott. Gratulált-e levélben vagy telefonon? Nem gratulált. Megpróbáltam
kapcsolatba lépni vele? Megpróbáltam. Egyetlenegyszer. Leland és Sarah Clewes
alagsori lakásában voltam. Ittam, amit pedig nem élve-zek, és ritkán is csinálok. És
fizikailag oly közel voltam a fiamhoz. A lakása alig tíz méterrel volt a fejem fölött.
Sarah vett rá, hogy telefonáljak.
Hát feltárcsáztam a fiam számát. Este nyolc órára járt. Az egyik kis unokám vette fel
a kagylót, és én megkérdeztem, mi a neve.
– Juan – mondta ő.

– És a másik neved? – kérdeztem.

– Stankiewicz – felelte. Feleségem végrendelete értelmében egyébként Juan és az

öccse, Geraldo, jóvátételt kaptak Nyugat-Németországtól annak fejében, hogy

Ezerkilencszáz Harmincnyolcban, az Anschlussnak, Ausztria német bekebelezésének
alkalmából a nácik elkobozták feleségem apjának bécsi könyvesboltját. Feleségem
végrendelete régen íródott, Walter kisfiú korában. Az ügyvéd azt tanácsolta Ruth-nak,
hagyja a pénzt az unokáira, így egy generáció kimarad az adózásból. Ruth igyekezett
furfangosan eljárni pénzügyekben. Akkoriban állástalan voltam.
-Otthon van az apukád? – kérdeztem.
– Moziba ment – felelte Juan.
Annyira megkönnyebbültem. Nem hagytam meg a nevemet. Azt mondtam, később
majd újra hívom.

Hogy Arpad Leen gyanakodott-e rám: mint bárki másnak, neki is jogában állt
éppannyira vagy éppoly kevéssé gyanakodni, amennyire kedve tartotta. Több
ujjlenyomatos levél nem érkezett Mrs. Grahamtől. Az utolsó megerősítette, hogy
Clewest meg engem meg Ubriacót meg Edelt meg Lawest meg Cartert meg Fendert ki
kell nevezni alelnökké.
Ezután halotti csönd következett – de volt halotti csönd már máskor is. Az egyik két
esztendeig eltartott. Leen ezenközben egy levél megbízása alapján működött, amelyet
Mary Kathleen Ezerkilencszáz Hetvenegyben küldött neki, és csupán ennyi volt
benne: “Szerezni, szerezni, szerezni".

Hát kiszemelte a megfelelő embert, annyi biztos. Arpad Leen arra született, hogy
szerezzen, szerezzen, szerezzen.
Mi volt a legnagyobb hazugság, amivel etettem? Hogy hetenként egyszer találkozom
Mrs. Grahammel, hogy nagyon jól van, és nagyjából elégedett az ügyek menetével.
 Mint a vádesküdtszék előtt vallottam: Arpad Leen minden jel szerint elhitte, akármit
mondtam Mrs. Grahamről.
Egészen sajátos teológiai viszonylatban voltam ezzel az emberrel. Annyi végső
kérdésre tudtam a választ, amit az életével kapcsolatban feltehetett.
Miért kellett szereznie, szereznie, szereznie? Mert az ő istensége az Egyesült
Államok vagyonát az Egyesült Államok népének akarta adományozni. Hol van az ő
istensége? Morristownban, New Jersey államban. Elégedett-e a munkájával az ő
istensége? Se nem elégedett, se nem elégedetlen, hisz nincsen benne élet egy szikrányi
sem. Mit tegyen hát akkor? Keressen új istenséget, akit szolgálhat.
Egészen sajátos teológiai viszonylatban voltam persze az alkalmazottai millióival is,
hiszen azoknak ő volt az istensége, és állítólag pontosan tudta, hogy mit akar és miért.

Hát igen; most pedig az egészet eladja a szövetségi kormány, amely húszezer új
bürokratát alkalmazott – a fele ügyvéd – a munka ellenőrzésére. Sokan azt hitték,
hogy az egész országban minden a PANAMORC-é – és csalódást keltett, amikor
kiderült, hogy csak a tizenkilenc százaléka, még csak nem is egészen az egyötöde.
Hanem azért a PANAMORC bizony irgalmatlanul nagy, ha összehasonlítjuk a többi
tömörüléssel. A szabad világ második legnagyobb tömörülése még feleakkora sincs.
Ha pedig a következő ötöt együvé vesszük, kétharmadát sem teszi ki a
PANAMORC-nak.
Kiderült, hogy bőven akad dollár a szövetségi kormány által kínált portékát
felvásárolni. Az Egyesült Államok elnöke maga is meglepődött, mennyi dollár
szóródott szét az évek során a nagyvilágban. Mintha csak azt mondta volna a bolygó
minden egyes lakosának: “Kérem, legyen szíves összegereblyézni az udvarát, a
leveleket pedig küldje el nekem."
A Daily News tegnapi számának egyik belső oldalán képet közöltek a brooklyni
dokkról : vagy egy hektárnyi területen gyapotbála-féleségek állnak. Valójában
Szaúd-Arábiából érkezett amerikai bankjegybálák; kápé hordószámra, hogy úgy
mondjam, a PANAMORC McDonald-féle Hamburger Vállalatának vételára.
VÉGRE ITTHON! – hirdette a lap nagybetűs címsora.
És vajon ki a boldog tulajdonosa annak a rengeteg bálának? Mary Kathleen
O'Looney végrendelete értelmében az Egyesült Államok népe.

Miért nem jó szerintem Mary Kathleen terve a békés gazdasági forradalomra? Először
is, a szövetségi kormány teljességgel alkalmatlan rá, hogy a PANAMORC
valamennyi üzletágát a nép érdekében üzemeltesse. Azonkívül: ezeknek az
üzletágaknak a java része, amelyet csak profitszerzésre rendeztek be, nagyjából
annyira közönyös a nép igényei iránt, mint, mondjuk, az égiháború. Mary Kathleen
akár az időjárás egyötödét is hagyhatta volna a népre. A PANAMORC üzletágai,
éppen természetüknél fogva, pontosan annyira közömbösek voltak az emberi lények
minden öröme és minden tragédiája iránt, mint az az eső, amelyik aznap éjjel esett,
amikor Madeiros és Sacco és Vanzetti meghalt a villamosszékben. Esett volna amúgy
is.
A gazdasági rendszer csak afféle figyelmetlen időjárás – nem egyéb. Szép kis átejtés,
ilyesmit adományozni a népnek.

A múlt héten vacsorát adtak a tiszteletemre – afféle búcsúestet. Hivatalban töltött

utolsó teljes napomat ünnepeltem. A házigazda Leland Clewes volt és bájos felesége,
Sarah. Nem költöztek ki alagsori lakásukból Tudor Cityben, Sarah sem adta fel a
magánbetegeit, habár Leland manapság körülbelül százezer dollárt szakít le évente a
PANAMORC-nál. Pénzük nagy része a Nevelőszülő-programnak megy; ez a
szervezet nyomorúságos körülmények között élő gyerekeket támogat a világ
különféle részein.
Úgy emlékszem, azt mondták, ötven gyereket támogatnak. Sokuktól kapnak
leveleket, fényképeket, és ezeket kézről kézre adták.
Engem meg holmi hősfélének tekintenek egyesek, ami újdonság. Egy szál
magamban két évvel, sőt egy kicsit még többel meghosszabbítottam a PANAMORC
életét. Ha el nem titkolom Mary Kathleen végrendeletét, az estély résztvevőiből sose
lett volna a PANAMORC alelnöke. Engem magamat úgy rúgtak volna ki, hogy a
lábam sem éri a földet – és lehettem volna az, ami egyébként valószínűleg úgyis
leszek, ha túlélem legújabb börtönbüntetésemet, nevezetesen: szatyros bácsi.
Leégtem megint? Le ám. Ügyvédi védelmem sokba került. Meg aztán: lefüleltek a
Watergate-ügybeli ügyvédeim. Még most is tartozom nekik egy kalap pénzzel
mindazért, amit értem tettek.
Clyde Carter, hajdani georgiai börtönőröm, ma pedig a PANAMORC Chrysler
Légkondicionáló Vállalatának alelnöke, szintén ott volt bájos feleségével, Claudiával.
Meg kellett szakadni, mikor Clyde utánozta unokatestvérét, az elnököt, amint azt
mondja: – Én sosem fogok hazudni nektek –, és megígéri, hogy újjáépíti Dél-Bronxot,
és így tovább.
Frank Ubriaco is ott volt bájos új feleségével, Marylinnel, aki mindössze tizenhét
éves. Frank ötvenhárom. Egy diszkóban találkoztak. Láthatólag igen boldogok.
Marylin azt mondta, az keltette fel a figyelmét Frank iránt, hogy csak a fél kezén viselt
fehér kesztyűt. Meg akarta tudni, hogy miért. Frank először azt mondta neki, a kezét
egy kínai kommunista lángszóró égette meg a koreai háborúban, később azonban
bevallotta, hogy ő maga csinálta, egy fazék étolajjal. Trópusi halakat gyűjtenek. Van
egy dohányzóasztaluk, amelyikben trópusi halak úszkálnak.
Frank újfajta pénztárgépet szerkesztett a McDonald-féle Hamburger Vállalatnak.
Egyre nehezebb volt olyan alkalmazottakat találni, akik ismerik a számokat, úgyhogy
Frank leszedte a számjegyeket a pénztárgép billentyűiről, és a helyükbe képeket
rakott: hamburgert, turmixokat, rósejbnit, Coca-Colát, és így tovább. A számlázó
egyszerűen megnyomogatja a vendég által fogyasztott tételek képét, és a pénztárgép
összeadja helyette. Frank jókora prémiumot kapott.
Szerintem a szaúd-arábiaiak meg fogják tartani az állásában.
Dr. Robert Fendertől, aki még akkor is börtönben volt Georgiában, táviratot kaptam.
Mary Kathleen őt is meg akarta tenni a PANAMORC alelnökévé, de semmiképpen
sem lehetett kihozni a börtönből. A hazaárulás mégiscsak komoly dolog. Clyde Carter
megírta neki, hogy magam is megyek vissza a börtönbe, és hogy estélyt adnak a
tiszteletemre, és hogy küldjön táviratot.
Mindössze ennyi állt benne: “Csingiling".
Ez persze abból a tudományos-fantasztikus elbeszélésből való, arról a bíróról a
Vicuna bolygón, akinek új testbe kellett költöznie, és aki odalent Georgiában beröpült
a fülembe, aztán ott ragadt az én érzéseimben és az én sorsomban, mindhalálig.
A mesebeli bíró szerint a Vicunán így kívánnak jónapot is, istenhozzádot is:
“Csingiling".
A “csingiling" olyan, mint a hawaii “aloha", ami szintén jónapot is jelent meg
istenhozzádot is.
Jó napot! és isten veletek. Mi mást mondhatnék még? A mi nyelvünk sokkal
terjengősebb a kelleténél.
Megkérdeztem Clyde-ot, tudja-e, min dolgozik Fender.
– Közgazdasági témájú tudományos-fantasztikus regényen – mondta Clyde.

– Nem mondta, milyen álnevet használ? – kérdeztem. – “Kilgore Trout" –

felelte Clyde.

Hű titkárnőm, Leora Borders, meg a férje, Lance is ott volt. Lance épp ekkor esett át
totális mellamputáción. Elmondta, hogy minden kétszázadik mellamputációt férfin
hajtanak végre.
Jó pap is holtig tanul.
Volt még számos barátom a PANAMORC-nál, akinek ott lett volna a helye, de nem
mert eljönni. Attól féltek, hogy hírnevük, következésképpen a vezető pozíciójuk
megsínylené, ha kitudódna, hogy a barátaim.
Táviratokat küldtek híres kis estélyeim egyéb vendégei – John Kenneth Galbraith
meg Salvador Dali meg Erica Jong meg Liv Ullmann meg a három Farfan
trapézművész, és így tovább, és így tovább.
Robert Redford távirata, emlékszem, így szólt: “Csak keményen!"
A táviratok nem voltak annyira spontánok. Mint később Sarah Clewes
keresztkérdéseimre bevallotta, egy hete kilincselt értük.
Arpad Leen szigorúan bizalmas üzenetet küldött Sarah-val: “Szép volt". Ezt
millióféleképpen lehetett értelmezni.
Leen egyébként nem elnökölt a PANAMORC felkoncolása fölött. Elszerződtette az
Amerikai Telefon és Távíró Társaság, amelyiket épp most vásárolt meg egy új
monacói tömörülés, a BIBEC. Mindeddig senki sem tudja, kicsoda vagy micsoda a
BIBEC. Némelyek szerint az oroszok.
Ezúttal legalább a börtönön kívül is lesz néhány igaz barátom. Az asztal dísze egy
váza sárga tulipán volt. Április van. Odakint esik. Velem érez a természet is.

A díszhelyen ültem – háziasszonyom, Sarah Clewes, az ápolónő jobbján. A négy nő

közül, akit valaha is szerettem, vele volt mindig legkönnyebb beszélgetni. Talán mert
sosem ígértem neki semmit, és így soha cserben sem hagytam. Uramisten – hogy mi
mindent nem ígértem anyámnak és szegény feleségemnek és szegény Mary
Kathleennek!
Az ifjú Israel Edel és nem annyira bájos felesége, Norma is ott volt. Azon egyszerű
okból mondom, hogy nem annyira bájos, mert mindig is utált. Nem tudom, miért.
Soha meg nem sértettem, és annyi biztos, örül, mint majom a farkának, hogy a férje
pályafutása hogy felívelt. Nélkülem Edel még ma is éjszakai portás volna. A sok
pénzből, amit Israel keres, egy régi barnakő házat renováltatnak Felső-Brooklynban.
És mégis – ahányszor Norma rám néz, úgy érzem magam, mint a lába kapcája.
Vannak ilyen dolgok. Talán egy kicsit hőbörödött. Egy éve ikreket vetélt.
Talán ez lehet az oka. Talán ez okozott nála holmi kémiai egyensúlyzavart. Ki tudja?
Egyébként hála Istennek nem ő ült mellettem. Hanem egy másik fekete nő.
Méghozzá Eucharist Lawes, Cleveland Lawesnak, a PANAMORC hajdani sofőrjének
bájos felesége. Clevéland ma a Transico Vállalat alelnöke. A feleségét tényleg
Eucharistnak hívják. Ez a szó boldog hálát jelent, és igazán nem tudom, miért nem
keresztelik mások is erre a névre a lányukat. Egyébként mindenki “Ukey"-nak
szólítja.
Ukeynak honvágya van a Dél után. Azt mondja, ott barátságosabbak és
nyugodtabbak és természetesebbek az emberek. Azt szeretné, ha Cleveland nyugdíjba
menne, és Atlantába vagy a környékére költöznének, kiváltképp, mert most a
Transicót megvásárolta a Nemzetközi Játszóterek, amely köztudomásúlag a maffia
fedőszerve. Csak éppen bizonyítani nem lehet.
Az én vállalatomat az I. G. Farben, egy nyugatnémet konszern falta föl.
– Nem lesz már a régi jó PANAMORC – mondtam Ukeynak. – Az egyszer biztos.
Ajándékok is voltak – némelyik csacsiság, némelyik nem. Israel Edeltől egy sípoló
gumifagylaltot kaptam – játékot a kiskutyámnak, ami nőstény Lassza apsó volt,
aranyszín kócseprű, nyél nélkül. Fiatal koromban nem tartottam kutyát, mert Ale-
xander Hamilton McCone utálta a kutyákat. Úgyhogy életemben ezzel az egyetlen
kutyával kerültem közeli ismeretségbe – és ő velem alszik. Horkol. Mint a feleségem.
Sose pároztattam, most azonban az állatorvos, Dr. Howard Padwee szerint hamis
terhesség tüneteit érzi, és azt hiszi, hogy a gumifagylalt a kölyke. Eldugdossa a
szekrényekben. Fel-alá hurcolássza házam lépcsőjén. Még a tejkiválasztása is
megindult. Injekciókat kap, hogy elapadjon.
Elnézem, milyen mélységesen komolyan veteti vele a Természet azt a
gumifagylaltot – barna gumitölcsér, rózsaszín gumifagylalt. Óhatatlanul arra kell
gondolnom, hogy hasonlóan nevetséges módon ragaszkodom én magam is
mindenféle kacathoz. Nem mintha számítana. Céltalanul élünk e világon, hacsak célt
ki nem találunk magunknak. Ez egyszer biztos. Szétpukkadó világmindenségünkben
egy jottányit sem változott volna az emberi állapot, ha nem úgy élek, ahogy éltem,
hanem mást se teszek, csak egy gumifagylaltot hurcolászok szekrénytől szekrényig
hatvan esztendőn át.
Clyde Carter és Leland Clewes, közösen, sokkal drágább ajándékot hozott,
mégpedig egy sakkozó komputert. Körülbelül akkora, mint egy szivardoboz, de a hely
legnagyobb részét a sakkfigurák rekesze foglalja el. Maga a komputer alig nagyobb,
mint egy csomag cigaretta. “Borisz" a neve. Borisznak van egy hosszú, keskeny kis
ablaka, abban jelzi a lépéseit. Még viccel is az én lépéseimen. – Tényleg? – azt
mondja; vagy: – Sakkozott maga már életében? – vagy: – Mi ez? Kelepce? – vagy: –
Meg tudná mondani, melyik a királynő?
Ezek örök sakkozóviccek. Alexander Hamilton McCone meg én szakasztott
ugyanezeket a hervadt vicceket mondogattuk a végtelenségig, amikor reménybeli
harvardi tanulmányaim érdekében hajlandó voltam elszegődni Mr. McCone-hoz
sakkozógépnek. Ha Borisz már akkor létezik, valószínűleg az állami középiskolába
kerülök. Utána meg adóellenőr leszek, vagy irodavezető egy fűrésztelepen, vagy
biztosítási ügynök, vagy valami efféle. Ehelyett én vagyok a leghírhedtebb harvardi
diplomás Putzi Hánfstaengl óta, aki Hitler kedvenc zongoristája volt.
De legalább adtam tízezer dollárt a Harvardnak, mielőtt az ügyvédek megint
elszedhették volna valamennyi pénzemet.

Eljött az ideje, hogy válaszoljak az estély folyamán elhangzott pohárköszöntőkre.

Felálltam. Nem ittam egész este egyetlen csepp alkoholt.
– Visszaeső vagyok – mondtam. Megmagyaráztam, hogy ez a szó olyan személyt

jelent, aki rendszeresen és ismételten bűnt követ el vagy társadalomellenesen

viselkedik.
– Jó tudni – mondta Leland Clewes.
 Általános derültség támadt.
– Bájos háziasszonyunk még két meglepetést ígért az est folyamán – mondtam.
Mint kiderült, ezek egyike az volt, hogy fiam és az ő kis embercsaládja letódult
odafentről, a másik pedig, hogy gramofonon lejátszották a valamikor réges-régen
Richard M. Nixon kaliforniai képviselő és mások előtt tett tanúvallomásomról
készült lemezt. Percenként hetvennyolcas fordulatszámmal. Ezt adják össze. –
Mintha még nem ért volna elég meglepetés! – mondtam.
– Csakhogy nem volt mind kellemes, öregem – mondta Cleveland Lawes.
– Mondd ezt kínaiul – mondtam én. Mert persze egy darabig kínai hadifogságban
volt.
Lawes mondott valamit, ami csakugyan kínaiul hangzott.
– Honnan tudhatjuk, hogy nem fecskefészket rendelt-e? – kérdezte Sarah.
– Sehonnan – mondta Lawes.

A lakoma osztrigával kezdődött, én tehát közöltem, hogy az osztriga nem az az

afrodiziákum, aminek sokan hiszik.
Fujjozás tört ki; aztán Sarah Clewes elmondta előlem a vonatkozó viccet.
– Walter tizenkettőt megevett az este – mondta –, de csak négy működött!

Előző nap halt meg egy másik betege.

A teremben fokozódott a derültség.
És engem egyszerre csak sértett és lehangolt, hogy mind milyen ostobák vagyunk.
Végtére híreink aligha lehettek volna rosszabbak. Idegenek és bűnözők és egyéb
végtelenül mohó tömörülések falják a PANAMORC-ot. Az örökséget, amit Mary
Kathleen a népre hagyott, sebesen romló pénztömeggé változtatták, amit aztán
irdatlan új bürokráciára és ügyvédi költségekre és tanácsadói költségekre fecsérelnek,
és így tovább, és így tovább. A maradékból, mondták a politikusok, majd ki lehet
fizetni a nemzeti adósság kamatának egy részét, és vásárolni a népnek még több
autópályát meg középületet meg hipermodern fegyverzetet, amit oly busásan
megérdemel.
Én meg megyek megint a börtönbe.
Úgy döntöttem hát, hogy felpanaszlom a könnyelműségünket.
– Tudjátok-e, mi fogja végezetül megölni ezt a bolygót? – kérdeztem.
– A koleszterin! – mondta Frank Ubriaco.
– A komolyság totális hiánya – mondtam én. – Senki egy fikarcnyit sem 'törődik
vele, hogy mi megy igazából a világban, hogy mi történik holnap, sem pedig azzal,
hogy hogyan is kerültünk ekkora slamasztikába.
Israel Edel, aki történelemből szerzett doktorátust, ezt felszólításnak érezte, hogy
legyünk még butábbak, ha ugyan lehetséges. Elkezdett csipogni és huhogni. A
többiek is csatlakoztak: mindenki csipogott, huhogott. Mindenki az űrből eredő
állítólag értelmes jeleket utánozta, amelyeket épp az előző héten fogtak a
rádióteleszkópok. Ez volt a legfrissebb szenzáció, mi több: kiszorította a
PANAMORC-sztorit a lapok címoldaláról. Mindenki csipogott és huhogott és
kacagott, nemcsak az én vacsorámon – mindenütt.
Senki sem tudta kitalálni, mit jelenthetnek a jelek. A tudósok mindenesetre
kijelentették: ha a jelek valóban onnan erednek, ahonnan látszólag jönnek, akkor
legalább egymillió évesek. Ha a Föld válaszolni akar, ugyancsak lassú párbeszéd
kezdődik.
Úgyhogy felhagytam azzal, hogy bármi komolyat mondjak. Elmondtam még egy
viccet, aztán leültem.
Mint mondom, az estély azzal végződött, hogy megjelent a fiam meg a menyem
meg a két gyerekük, aztán pedig lejátszották az Ezerkilencszáz Negyvenkilencben a
kongresszusi bizottság előtt tett tanúvallomásom utolsó perceiről készült lemezt.
Menyem és unokáim láthatólag természetesnek és könnyűnek érezték, hogy
megadják a nagyapát illető tiszteletet nekem, aki végtére is tiszta és takaros és
kedves öregember voltam. Mindahhoz, ami bennem szeretetre méltó, a gyerekek
vélhetőleg a Mikulásról vették a modellt.
A fiam megrázkódtatás volt. Olyan csúnya és egészségtelen és boldogtalan képű
fiatalember. Alacsony, mint én, és majdnem olyan kövér, mint amilyen szegény
édesanyja volt élete alkonyán. Nekem még most is megvan jóformán az egész hajam,
de ő kopasz. A kopaszságot bizonyára zsidó őseitől örökölte.
Egyik filter nélküli cigarettáról a másikra gyújtott. Sokat köhögött. Az öltönye tele
volt cigarettaperzseléstől eredő lyukakkal. Ránéztem, míg a lemez forgott, és láttam,
olyan ideges, hogy egyszerre három cigarettára gyújtott.
Úgy nagyjából egy Sztálingrádnál kapituláló német tábornok korrekt
kétségbeesésével szorította meg a kezemet. Még most is szörnyeteg voltam a
szemében. Jobb meggyőződése ellenére édesgették ide – a felesége és Sarah Clewes.
Mit tegyünk.
A lemez semmin sem változtatott. A gyerekek, akiknek már rég ágyban lett volna a
helyük, fészkelődtek és bóbiskoltak.
A lemezt az én tiszteletemre szánták, hogy ha valaki nem tudta volna, a saját fülével
hallhassa, micsoda idealista fiatalember voltam. Az a része, amikor véletlenül
elárultam Leland Clewest mint egykori kommunistát, másik lemezen volt, gondolom.
Azt nem játszották le.
Engem csak az utolsó mondataim érdekeltek igazán. Azokat már elfelejtettem azóta.
Nixon képviselő megkérdezett, hogy mint bevándorlók fia, akikkel olyan jól bántak
az amerikaiak, egy ember, akit egy amerikai kapitalista fiaként kezelt és a Harvardra
küldött, miért volt annyira hálátlan az amerikai gazdasági rendszer iránt.
A kérdésre adott válaszom nem volt eredeti. Nem volt énbennem soha semmi
eredeti. Azt ismételtem, amit hajdani hősöm, Kenneth Whistler válaszolt ugyanerre a
kérdésre, valamikor réges-régen. Whistler tanú volt erőszakkal vádolt sztrájkolók
perében. A bíróban felébredt iránta a kíváncsiság, és megkérdezte, ilyen jó családból
való, kitűnő neveltetésben részesült ember miért merült el ennyire a
munkásosztályban.
Níxonhoz intézett lopott válaszom így hangzott:
– Miért? A Hegyibeszéd miatt, képviselő úr.
Udvarias taps hangzott fel, amikor estélyem vendégei észrevették, hogy a
gramofonlemez lejárt.
Isten velük.
W. F. S.

Kiadta az Európa Könyvkiadó

A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója telel
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (82.7002!08)
Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató
 A nyomdai rendelés törzsszáma: 82-2008
Készült Dabason, 1983-ban
Felelős szerkesztő: Dezsényi Katalin
A védőborító és a kötésterv Réber László munkája
Műszaki szerkesztő: Barta Klára
Műszaki vezető: Szegleth Károly
Készült 40600 példányban, 12,35 (A/5) ív terjedelemben
EU–d-8384
ISBN 963 07 3041 3