Falus György

A bűn bábui
 Felelős kiadó: Teszár József vezérigazgató
Szerkesztő: Moldován Tamás
Műszaki szerkesztő: Egressy Gabriella
Fedélterv: Sz. Bodnár Éva
Kiadja az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat
(88–1283) Szikra Lapnyomda, Budapest
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
 Tartalom
Gyilkosság a tó partján
Próféta
A peches taxisofőr
Rablótámadás a benzinkútnál
Az első vallomás
Rejtekhely a pályaudvaron
A Rajzoló meséi
Az eltűnt lány
A beszélő poloska
Fogságban a rendőrnő
Ki a Főnök?
A bonviván zsaru
 Gyilkosság a tó partján
Amikor Geyza Kopcso meghúzta a pisztoly ravaszát, azt vélte hallani,
mintha az ég dördült volna meg felette. Ez csak megfeszült idegeinek
csalóka játéka volt. A pisztoly, egy 9 mm-es Kirikalla, hangtompítóval volt
ellátva. Kopcso most ölt életében először.
Erre alaposan felkészült. A halk, észrevétlen pukkanásszerű hangot
érzékelte dörrenésnek, mert rettegett attól, amit tett. Pedig jó előre
felkészült mindenre. A gyilkos szerszámot megfelelő időben megvette egy
átutazó török vendégmunkástól. Amikor társával és régi ismerősével
elindult Prágából a lopott Mercedes gépkocsival, a fegyvert éjjel, titokban
rejtette el a gépkocsi ajtajának kárpitja alá. Arról csakis ő tudott.
A rajkai beléptetéskor se vehették észre a vámőrök. Amikor elhelyezte a
kárpit alatt, mindenre gondosan ügyelt. A csavarokat nem akarta
megsérteni, ezért egy parányi filcet illesztett rájuk. Minden nyom nélkül
végezhette el ki- és visszahelyezésüket. A számára dörrenésnek hangzó zaj
sokkjából gyorsan oldódott. Körülnézett, semmi nem mozdult a gépkocsi
környékén. A Tatai-tó partján álltak le, egy erdős részen. Felkapta a már
előre elkészített vattacsomagot, és amikor elvette társa, Stefan Milos
homlokáról a fegyver csövét, nyomban rányomta a vérző sebre. Egy
pillanatig figyelte a halottat, aki nem mozdult. Geyza fellélegzett.
Nekikezdett a gondosan előre eltervezett feladat ellátásához. Eltüntetni a
holttestet, hogy egyhamar ne jussanak a gyilkosság nyomára.
Két, legfeljebb három napra volt szüksége, mert utána már hiába
keresték volna. Miközben kezével a vattát szorította a halott homlokára,
ügyesen kinyitotta a gépkocsi ajtaját, és kilökte a tehetetlen testet.
Vigyázott, nehogy keze a vattával lecsússzon a sebről. A vér
kitisztíthatatlan nyomot hagyott volna a Mercedes kárpitján. A
gépkocsinak sértetlennek kellett maradnia, mert a megrendelők csakis
kifogástalan állapotú kocsikat vettek át. Egy vércsepp a következő
határátkelésnél felkelthette volna a határőrök vagy a vámőrök figyelmét.
Megbízói, akiket csak közvetítők útján ismert, a vérnyomok láttán
gyanakodhattak volna. Ezt nem akarta éppen most, amikor az utolsó
szállítmányt kellett áthozniuk. Eddig harmincegy esetben nem volt semmi
baj, és a siker kapujában megbukni, méghozzá gyilkosság miatt, rettenetes
lett volna számára. Kapkodva a hulla mellé lépett, vonszolta maga után a
tó felé. − Halkan sziszegte:
– Nem osztozunk, pajtás! Minden pénz egyedül az enyém lesz!
Meleg volt az éjszaka. Verítékben úszott a homloka. A sós lé a szemébe
csurgott, de nem tudta letörölni, sietett. Minden kis rezzenésre megállt és
figyelt. Körülnézett, senkit nem látott. Már csak vagy tíz méterre volt a tó
partjától, ez látszott a legnehezebb résznek. Ki kellett lépnie a fák és a
bokrok fedezékéből. Leengedte a hullát, előrelopakodott. Óvatosan
körülnézett. A kiszemelt partrésztől jobbra-balra bejárta a terepet.
Attól tartott, hogy esetleg valahol a bokrokban vadkempingezők
lehetnek és felfigyelnek arra, amit csinál. Belesett a bokrok és a fák közé.
Semmit nem látott. Fellélegzett. Végre szakított magának annyi időt, hogy
megtörölje verejtékező homlokát. A tó partjára osont, és megmerítette
kezét a vízben. Valósággal felocsúdott a hatására. Most arcára dörzsölte a
vizet, mintha attól akarna megtisztulni. Végül két tenyerét összetéve
kimert egy keveset, hangosan szürcsölve itta. Ezt kétszer megismételte,
frissnek érezte magát. Felegyenesedett, figyelt, hirtelen megfordult.
Elindult vissza.
A csomagtartót kinyitotta, kötelet szedett ki belőle. A hóna alá vágta.
Keresgélni kezdett a sötétben. Inkább csak az ösztönére hallgatva, lábával
tapogatta a földet. Legszívesebben elásta volna a hullát, de tudta, hogy
nem bírna annyi ideig mellette maradni. Rettenetesen félt, hogy valaki
megláthatja. Gyorsabban akart megszabadulni tőle. Megbotlott egy kiálló
kőben. Körbetapogatta. Érezte, hogy lazán fekszik a helyén. Lehajolt,
kapargatta a körvonalait. Végül, ha nehezen is, de kiemelte. Mielőtt
görgetni kezdte, − mert felemelni nem tudta −, ágakat szedett össze.
Ezeket a kiemelt kődarab helyére rakta, jó néhányszor rátaposott.
A kő mögé lépett, nekikezdett a görgetésnek. Alig jutott vagy
húszméternyire előbbre vele, alaposan kimerült. Az órájára pillantott.
Felvillantotta a parányi fényt, hogy lássa, mennyi ideje van még. .Éjjel fél
kettőt mutatott az óra. Megnyugodott. Lassan a halotthoz ért, lehajolt
mellé. Viszolyogva megtapogatta a szívét. Semmit nem érzett.
– Halott − suttogta megnyugodva.
Most már gyorsan dolgozott. Pillanatok alatt megkötözte.
Átkutatta a zsebeit. Minden iratot elvett, még a ruhában lévő gyártási
címkéket is kitépdeste.
– Nem kell tudni, ki voltál és honnan jöttél − beszélt halkan, ezzel
bátorítva önmagát. Amint végzett, a követ a kötéllel erősen a testhez
rögzítette. Amikor ezzel megvolt, a legnehezebbhez kezdett. Most már a
kővel együtt vonszolta a hullát. Nehezen boldogult, de megfeszítette
minden erejét és végre elérte a partot. Meredeken ereszkedett alá a talaj a
víz szintjéhez. Lassan kigörgette a testet a szegélyig. Megfogta a kötél
végét, s ereszteni kezdte.
Már csak azon idegeskedett, hogy a víz elég mély legyen, s ellepje a
holttestet. Halk csobbanás hallatszott, amikor a test leért. A kötelet tovább
engedte, az aláereszkedett. Látta még, amint elmerül. Tovább engedte.
Legalább kétméternyit süllyedt a test és a ráerősített kődarab. Végül
megállt a kezében a kötél. Lenézett. Nem látott semmit a halottból.
Keresett egy nagyobb kődarabot. Erős csomót kötött rá, s bedobta a tóba.
Hallgatódzott, semmit nem észlelt. Menekülésszerűen elfordult, kereste
azt a helyet, ahol az iratokat és a személyi tárgyakat kiszedte áldozata
zsebéből. Hamarosan megtalálta, felkapott mindent. Beugrott a
Mercedesbe és indított. Legszívesebben száguldott volna, de nem mert
semmit kockáztatni. Félt egy váratlan rendőri ellenőrzéstől. A
Birkacsárdáig hajtott, ott leállt a parkolóban. Megnézte az óráját, három
óra volt, még nem virradt.
Állt a parkolóban néhány gépkocsi és lakókocsi, ezektől távolabb állt
meg. Minden iratot összeszedett és egy nejlon-zacskóba rakott. Csak a
pénzt tartotta magánál. Amikor végzett, elindult a WC felé. Bement az
egyik fülkébe. Néhány perc is örökkévalóságnak tűnt számára. Amikor
meghúzta az öblítőt, beledobta az iratokat tartalmazó zacskót.
Megdöbbent, amikor látta, hogy az továbbra is ott lebeg a víz tetején.
Ideges mozdulattal kikapta az egészet. Keze nedves és piszkos lett. A
szennyet a falra mázolta, kirohant a fülkéből. Kezet mosott és közben
morgott:
– Te rohadék! Hát nem tudok tőled megszabadulni?
Beugrott a gépkocsiba, eszeveszetten hajtani kezdett. Alig tudott
indulatán uralkodni. Végül lassított és ráhajtott a leállósávra. Megvárta,
amíg egy gépkocsi elhalad mellette, majd sietve kiugrott a járművéből.
Rászaladt a szántóföldre, sarkával egy lyukat ásott és beletette a
nejlonzacskót. Rákaparta a földet, futott a kocsijához. Indított, és elindult
Budapest felé. Hamarosan csak a távolodó hátsó világítás látszott és a
rendszám: BAB 43–76.

*
Reggel 7 órakor csúcsforgalom volt az Emke-aluljáróban. Emberek
tömege sietett munkába. Ki a metróhoz igyekezett, ki onnan érkezett, hogy
a forgalmas csomóponton átszállva folytassa útját.
Egyetlen ember volt csak nyugodt, vagy legalábbis annak mutatta
magát. Hatalmas hústorony támaszkodott a falnak. Talpig feketébe öltözve,
kezét az égnek emelve hangosan kántálta a már mindenkitől megszokott
szövegét:
– Nyugalom, emberek! Ne tapossátok agyon embertársaitokat! Munkába
mentek a magatok és a nép üdvére! Legyen erőtök végigdolgozni ezt a
napot. Imádkozom értetek! Bízzatok bennem, soha nem lehet semmi
bajotok! A hit, a bizalom vezéreljen utatokon! Isten, aki felettünk van és
csodálatos, szabta ki számomra azt a feladatot, hogy buzdítsalak
benneteket! Bízzatok benne és bennem, aki az ő földi prófétája!
Kezét lassan, méltóságteljesen leengedte. Lesandított a kalapjára, ott
feküdt előtte. Lábával óvatosan előbbre rúgta, arcán elégedetlenség
látszott.
– Smucig csürhe! − sisteregte magában.
Az aluljáróban és a kocsmában, ahová járt, mindenki csak Prófétaként
ismerte. Valódi nevét szinte senki nem tudta, csak a rendőrök, azok is a
nyilvántartóból. Hajdú Jánosnak hívták. Valamikor szállítómunkás volt.
Kötekedő és verekedő természetű. Ha ivott, nem volt senki, aki
megfékezhette volna. Egy alkalommal halálos végű verekedésbe
keveredett, ezért ötévi börtönbüntetést kapott. Amikor kiszabadult,
bányában dolgozott. Sújtólégrobbanás történt, ő is megsérült. Sokáig
feküdt kórházban. Tüdejét már nem tudták rendbetenni. Leszázalékolták,
és azóta mint Próféta tevékenykedett. Több alkalommal gyanús ügyekbe
keveredett, de soha nem tudtak semmit rábizonyítani. Ha néha-néha
beivott, vagy az aluljáróban elégedetlenségének gorombáskodással,
szitkozódással vett elégtételt, bevitték, de nem tehettek ellene lényegében
semmit. Bármiről kérdezték, vigyorgott, és soha nem mondott semmit.
Viszonylagosan jól élt, bejelentett lakása is volt. Erre hivatkozott, és
betegségére.
Felkapta a kezét, ismételten rákezdett a szövegére. A felénél tartott,
amikor egy fiatalember rikkantott feléje:
– Próféta! Jönnek a hekusok!
Arca rezzenéstelen maradt. Válaszolt:
– Ha bevisznek, ott is érted fogok imádkozni!
– Oké! Nagy vagy nálam! − kapta nyomban a választ.
– Te is az lehetnél, ha valamit beledobnál a kalapomba! De ahhoz neked
nincs elegendő eszed! Bunkó vagy, fiam!
Egy csinos lány lépett mellé. Kihívó volt és határozott. Odasúgta a
hatalmas embernek:
– Látomásod van, Próféta?
– Erkölcstelen vagy, lányom! Mit akarsz tőlem? − nézett rá megvető
szemekkel.
– Amit másoktól! De neked kedvezményed lehet nálam. Ha kapok egy
Bartókot, olyan látomásod lehet, amihez évek óta nem volt szerencséd. Ide
nézz! − ezzel közelebb húzódott, és mellét mutatta a blúz alatt. − Nos? Mi
a véleményed?
– Takarodj! Lót lánya vagy! Nekem semmi dolgom veled!
– Mehetek! − kacagott a lány. − De ha meggondolod magad, akkor
tudod, hol találhatsz meg. Ismerünk, a bőröd alatt is pénz van!
 – Átkozott némber! − kapott a lány felé Próféta, de az ügyesen kisiklott
a keze közül. Kacagva szaladt el. Próféta egy darabig utánanézett, majd
kiköpött maga elé. Mereven, mozdulatlanul állt a helyén. Szemét körbej
ártatta, valakit várt. Amikor két fiatalember jelent meg a lépcsőn, szeme
egy pillanatra felcsillant. Nem nézett feléjük, mozdulatlan maradt. Keze
lassan, hogy senki ne vehesse észre, a mögötte lévő Fabulon-reklámtábla
felé csúszott. Matatott, de az észrevétlen volt.
– Már megint ott az a barom! − szólalt meg a fiatalabb, akit mindenki
csak Kacsa néven ismert.
– Az az érzésem, a Főnök nem tudja, hogy ez mindig itt van. Akkor nem
rakná oda az üzeneteket.
– Meg kellene neki mondani! − okoskodott Kacsa.
– Hülye! − nézett rá a társa kitágult szemekkel. Ő volt az, aki Jeges
névre hallgatott, és együtt voltak a büntetés-végrehajtási intézetben. Ott
barátkoztak össze. Jeges, Tamás Béla volt az idősebb, harmincéves, Kacsa
viszonylag fiatalabb, alig múlt el húsz. Jeges már nyolc évet töltött le
verekedésért, betörésért és rablási kísérletért. Kacsa erőszakos nemi
közösülésért ült, de lényegében megúszta, csupán azt tudták rábizonyítani,
hogy ott volt, amikor társai azt elkövették. Két évet kapott. A „munkát” is,
amiben most dolgoztak, ott szerezték. Dacos volt a közvetítő, a felesége
útján. Ennek a 10 évre ítélt, rablás miatt kiszabott büntetését töltő
elítéltnek a segítségével kerültek kapcsolatba a Főnökkel.
A látogatások alkalmával a felesége volt a közvetítő. A „munkáért”
cserében minden jövedelemből tíz százalékot kellett adni Dacos, vagyis
Szász Pál feleségének. így kellett biztosítani a megélhetését, mert
különben kikerült volna megint az utcára. Azt Dacos önérzete − mint
mondotta odabent nekik − nem tudta volna elviselni. Már négy hónapja
dolgoztak a Főnöknek. A munkáért mindig előleget kaptak és munkahelyet
is biztosított a számukra. Egy IBUSZ-lakásban laktak, annak a bérét is
előre kifizette az ismeretlen Főnök. A személyi igazolványokban ott
szerepelt a munkahelyük. Egy vidéki termelőszövetkezet budapesti
takarítórészlegében mint brigádtagok dolgoztak. Eddig soha nem vettek fel
fizetést. Amikor beütötték nekik a bélyegzőt, nyomban aláírtak tíz-tíz
darab biankó meghatalmazást, arra vette fel valaki a fizetésüket.
Érdeklődésükre, hogy ez miért van, rövid választ kaptak:
– Valamit valamiért! Aki nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik! − aki
mondta, vészjóslóan nézett rájuk. Egyben átadott nekik egy kis rádióvevő
berendezést, amin egyetlen fix hullámot lehet venni. Ezt minden reggel hat
órakor kapcsolták be, akkor kapták meg az időpontot, hogy mikor
jelenjenek meg az előre megadott helyen. Ott − és most rendszeresen ez
volt megjelölve − az Emke-aluljáró Fabulon-reklámjának, a velük
szemben lévő jobb oldali részéből kellett kivenni egy cédulát. Azon géppel
írt üzenet volt a pontos tennivalókról. Odatették ők is minden alkalommal
azt, amit üzenni akartak. A Főnök kikötötte, hogy azt mindig kézzel és
felváltva írják. Megüzente, hogy ha elárulnák, akkor neki a kézírás tárgyi
bizonyíték ellenük, amit eljuttat a rendőrségre. Még jobban kötötte őket az,
ami a sikeres munka jutalmául volt beígérve. Az előlegből fennmaradó
összeget külföldön kapják meg − dollárban. Beígérte a Főnök legutóbbi
üzenetében, hogy hamarosan indulnak, egyetlen nagy akció van már csak
hátra. Boldogok voltak, bizalommal indultak útnak, de megint
beleütköztek a Prófétába. Arra nem gondoltak, hogy az is a Főnöknek
dolgozik. Sőt, figyeli őket és mindenről beszámol.
A lehülyézésre Kacsa tiltakozott:
– Jeges! Ezt kikérem magamnak!
– Kérd! − nézett rá fenyegetően a másik. − Lódulj, és hívd meg egy
beöntésre. Szívesen veszi a potyát! Fél óra múlva találkozunk a Csokonai
mozi előtt. Nyomás!
Amint Kacsa és Próféta eltűntek a feljáróban, Jeges a Fabulon-
reklámhoz lépett. Óvatosan megállt, hátratámaszkodott. Kezével
kitapogatta a fal és a reklámtábla közötti kis rést, ujjával belekotort.
Érezte, hogy a kis cédula, amit keresett, ott van.
Lassan húzta kifelé, nehogy leessen. Nem akart semmi feltűnést.
Amikor tenyerében érezte, megmarkolta, lassan kezét a zsebébe
süllyesztette. Elindult az egyik telefonfülke felé. Belépett, kiteregette maga
elé a cédulát, mintha azon lenne a szám, amit hívni akar, közben a
zsebében kotorászott. Kivett egy kétforintost, bedobta. Tárcsázott vaktában
egy számot. Olyan izgalmas volt az üzenet a Főnöktől, hogy elfelejtett
beszélni. Valaki vég nélkül hallózott, ő nem is válaszolt. Olvasta az
üzenetet. Elég hosszú volt. Meg kellett tanulnia minden betűjét. A cédulát
darabokra tépte. így szólt az utasítás, be kellelt tartania. Egyszer nem tépte
szét még a fülkében az üzenetet, másnap már megfenyegette a Főnök. Ila
ismét előfordul, akkor megszakít minden kapcsolatot, és nem fizeti ki a
járandóságot külföldön. Azóta nagyon félt! Biztosra vette, hogy valaki
figyeli minden lépésüket. De bárhogyan igyekeztek társával megtudni, ki
lehet, nem sikerült. Háromszor is elolvasta, mert fontos és sürgős volt,
amit leírtak számukra. A szöveg végén ez állt:
– Ez az utolsó munka, indulunk kifelé! Tévedni nem lehet!
Megremegett, amikor ezt olvasta. Boldogság járta át, egyben félelem is,
nehogy valamit rosszul csináljon. Egy nő rákopogott, jöjjön már ki a
fülkéből, de leintette. Ám nem mert tovább várakozni, félt, hogy valami
botrány lehet. Kilépett a fülkéből, a papírdarabokat a markában
szorongatta. Elindult a nyilvános WC felé. Amikor beléped, zengett a
magnetofon zenéje. Amióta magánkézbe kerültek ezen egészségügyi
intézmények, a bérlők valóságos szórakoztatási központokat hoztak
bennük létre. Rend és tisztaság volt mindegyikben. A bérlő már ismerte
Jegest, előre köszöntötte.
– Már vártam! Napok óta nem tisztelt meg bennünket – és szemét
végigjártatta a fülkéken.
– Másfelé volt dolgom − mormogta Jeges, közben markolászta a
papírhulladékot, nehogy kiessen valami. Belépett az egyik fülkébe,
berántotta az ajtót, mint akinek sürgős a dolga. A tulaj még utána kiáltott:
– Felteszem az István, a királyt Deák Bili Gyulával, tudom, szereti. −
Pár pillanat múlva már bömbölt is a zene.
Jeges szemenként szórta a papírdarabkákat a kagylóba. A
legszívesebben megint elolvasta volna, de már nem lehetett. Félt, hogy
valamelyik megadott időpontot elfelejti. Memorizált magában. Mindenre
emlékezett. Meghúzta az öblítőt, és gyorsan kilépett a fülkéből. Előkotort
egy tízest, a tulaj markába nyomta.
– Ha holnap is jönne, új kazettáim lesznek! − igyekezett kedvet csinálni.
 – Feltétlenül! − hadarta Jeges, és sietett fölfelé a lépcsőn. Szemét
körbejáratta, senkit nem fedezett fel, aki ismerős lett volna. Megnyújtotta
lépteit, elindult a Csokonai mozi irányába.

*
Ugyanebben az időben Geyza Kopcso végzett a reggelivel a Budakeszi
úton levő benzinkút bisztrójában. Amikor beült a Mercedesbe, szemével
ismételten végigpásztázta a kocsi belsejét: nem maradt-e véletlenül valami
nyom? Erősen tűzött a nap, alaposan szemrevételezett mindent. Vérnek
nyomát sem látta, csak egy csomag cigarettát fedezett fel a
kesztyűtartóban. Stefan Milosé volt. Kivette, maga mellé tette az ülésre.
Gondolta, később megszabadul ettől is.
Lassan kikanyarodott az autópályára, elindult kényelmesen a külső
sávban.

*
Pontosan fél nyolc volt, amikor megjelent Kacsa, sietős léptekkel
közeledett az idegesen várakozó Jeges felé.
– Hol a nyavalyában voltál? − támadt rá nyomban. – Sietnünk kell!
– Az a rohadék olyan, mint egy feneketlen hordó! − védekezett Kacsa. −
Tudod, mit meg tud az inni? Három féldecit nyomott magába, és még ott is
maradt, valami öreg haverjával találkozott. Láttam, hogy az is rendelt neki.
Az képes lenne… − de nem folytatta, mert társa erélyes mozdulattal
leintette.
– Figyelj! Ma van az utolsó meló! Pontosan és időben kell mindennek
történnie, különben nagy baj lehet. Ha minden rendben van, akkor olajra
léphetünk.
– Urak lehetünk a dollárjainkból! − lelkendezett a kicsi.
– Pofa be! − intette társa. − Nehéz munka vár még ma ránk! Előbb egy
elterelő akció, utána egy nagy meló.
– Micsoda?
– Jobb, ha nem tudod előre! Ügyesnek kell lennünk. Az első, amit
tenned kell: a szokott helyen…
 – Az Alfa mozi parkolójában… − vágott közbe Kacsa.
– Ott! De tanuld meg, hogy soha ne mondd ki a találkozási helyeket.
Reggel nyolckor vár egy fekete Mercedesben két ürge, akik onnan hozzák
a kocsikat. A rendszáma BAB 43−76. Ketten ülnek benne. Ha valami
hézag lenne, akkor a szokott jelszóval dolgozol, ha nincs semmi, akkor
nyugodtan odamehetsz hozzájuk.
– Értem!
– Felmentek a Németvölgyi úti lakásba, ott vártok meg. Nem a ház előtt
álltok meg, hanem a Böszörményi út elején, a parkolóban. Azzal a
kocsival megyünk kifelé, jobb, ha nem látják.
– Te mikor jössz haza?
– Amint elvégeztem a dolgom! Nem kell neked mindent tudni. Indulj, és
légy nagyon óvatos!
– Mindent értek, Jeges! − csillogott a fiú tekintete, de meglátta társa
szúrós tekintetét és elkomorodott. − Megint mi a bajod?
– Utoljára mondtad ki a nevem! Ha még egyszer meghallom, akkorát
csapok be, hogy felborulsz! Itt senkinek nincs neve!
– Értem, csak véletlenül kicsúszott!
– Többet nem fordulhat elő! Indulj!
Amikor társa eltűnt, leintett egy taxit és beült.

*
Az Alfa mozi parkolójában várakozott a Mercedes. Geyza Kopcso
nyugodtan szívta a cigarettáját, közben állandóan körbejárt a tekintete.
Várta azt, aki a gépkocsiért jelentkezik. Kicsit aggasztotta, hogy ketten
kellett volna érkezniük, nem tudhatta, hogyan fogadják a váratlan
eseményt.
Kacsa az Üllői út felől közelítette meg a parkolót. Kereste a Mercedest,
figyelte a rendszámot. Váratlanul meglátta a többi gépkocsi közt.
Megkerülte, szemügyre vette.
– BAB 43−76 − olvasta magában a rendszámot. Már éppen indult volna,
amikor meglátta, hogy csak egy férfi ül az autóban. Elbizonytalanodott.
Fülében csengett, amit társa mondott: nem lehet tévedni! − Lehel. hogy a
másik alszik? − gondolta, azért nem látja. Megkerülte a kocsit, és
felágaskodva akart betekinteni. Hiába erőlködött, nem látott semmit.
Biztos akart lenni a dolgában, elhatározta, a jelszót alkalmazza. Elővett
egy cigarettát, idegesen a szájába gyömöszölte. A Mercedes mellé lépett.
Halkan megszólalt:
– Kaphatnék egy kis tüzet?
Kopcso felnézett, megismerte, hangtalanul a zsebébe nyúlt és kivette az
öngyújtóját. Meggyújtotta a cigarettát. Kacsa mélyet szippantott. Azután
szólalt meg:
– Van eladó százhúsz forintom. Kell?
– Százötvenre lenne szükségem! − kapta a választ.
A pontos jelszót hallva felcsillant Kacsa szeme. Nyugodtan válaszolt:
– Annyi is van! − ezzel kinyitotta a kocsi ajtaját és beült. Faggatni
kezdte Kopcsót: − Miért vagy egyedül? Ketten szoktatok jönni! Valami
hézag van?
– Semmi hézag nincs! − nézett feléje Kopcso a legnyugodtabb
tekintettel. − Hová megyünk?
– Egy pillanat! − fogta meg kezét Kacsa. − Addig nem indulunk, amíg
nem kapok választ. Hol van a társad? Megbukott?
– Talán te lettél a Főnök, hogy mindenről be kell számolnom? Ha ő
kérdez, akkor válaszolok. Érthető? Hova megyünk?
– Nekem két embert kellett várnom. Ennyi kell a további melóhoz, és te
csak egyedül vagy. Mi a magyarázat?
– Mindent elmondok annak, aki arra illetékes. Te csak egy kis küldönc
vagy. Hova megyünk? Beszélj!
Kacsa zavarban volt. Végigfutott az agyán, lényegében minden rendben
van. A gépkocsi megérkezett, a rendszám is azonos. Nagy baj nem lehet.
Végül kibökte:
– A Németvölgyi út felé, ott én mondom tovább az irányt. Indulhatsz, de
beszámolok a Főnöknek.
 Geyza Kopcso lebiggyesztette az ajkát és gúnyosan megjegyezte:
– A Főnököt te éppúgy nem ismered, mint én. Nem is számolsz be neki
semmiről. De ha én beszélek vele, elmondom, hogy ilyen kis pitiánerrel
nem dolgozom tovább.
Ezzel indított, és elindult az Üllői úton a Corvin mozi irányába.

*
Jeges ugyanebben az időben a Tahi utcában lévő televízió-szervizben
várakozott. Kezében egy japán Sanyo televíziót tartott. A pultnál nem állt
senki, csak a hibabejelentéseket felvevő két nagyon csinos lány dolgozott.
Szüntelenül szólt a telefon. Kezükkel jelezték felé, hogy várnia kell.
Elővette cigarettáját, rágyújtani készült. A televíziót az asztalra tette és
elővette a gyufát. Rágyújtott, nagyot szippantott. Türelmesen várakozott,
biztatóan jelezte a lányoknak, hogy nem siet.
Azok szépen sorban vették fel a megrendeléseket, és érdeklődtek : a
megadott időben ki tartózkodik otthon, nehogy a szerelő hiába menjen. A
kapott válaszokat gondosan, a címmel együtt megismételték.
Tízpercnyi várakozás után az egyik lány felállt, és Jegeshez lépett.
– Ezt a televíziót szeretném megjavítatni − tolta a lány elé a készüléket.
Az, amint meglátta, miről lenne szó, megcsóválta a fejét.
– Sajnos, mi ezzel a típussal nem foglalkozunk! Nem lehet hozzá
alkatrészt kapni. Reménytelen.
– Talán tudna nekem valami maszekot ajánlani? − érdeklődött Jeges,
mert kedves ember benyomását akarta kelteni. Tudta, aki botrányosan
viselkedik, arra sokáig emlékeznek.
– Ezt nekünk nem lehet! − tárta szét a karját a lány. Közben állandóan
berregett a telefon, és bocsánatkérően magára hagyta a várakozót, mert
megjelent a szerviz vezetője is.
Jeges felvette a kis televíziót, meghajtotta magát a lányok felé. Zsebre
vágta a gyufásdobozt és kisietett az üzletből. Elégedett volt magával. Amit
akart, azt megcsinálta. Leintette az első taxit. Az Istenhegyi úton a
Sarokház eszpresszóhoz vitette magát. Már régen beleidegződött, hogy
soha nem mondta be a pontos címet, hanem vagy tovább utazott, mint ahol
laktak, vagy előbb szállt ki, és lassan sétált a lakásuk felé. Most előbb
szállt ki, és lépésben − bár igen nyugtalan volt − haladt a 42-es számú ház
felé, ahol már három hónapja laktak.

Fél kilencre érkezett Geyza és Kacsa a Németvölgyi úti lakásba.

Hallgatagon ültek egymással szemben.
– Kérsz egy kávét? − izgett-mozgott a székén Kacsa. − Főzhetek!
– Mérget nem teszel bele? − ingerelte Kopcso, aki látta, hogy egy buta
kis fickóval van dolga.
– Miért? − nézett feléje csodálkozva a másik. – Hogy juthat ilyesmi az
eszedbe?
– Most jön a végelszámolás. Minél kevesebben vagyunk, annál több jut
a másiknak. Figyelmeztetlek, hogy semmi csalafintaság! − Ezzel belső
zsebébe nyúlt, és kitette maga elé a pisztolyát. Elővette a hangtompítót és
felcsavarta a végére. − Hozhatod a kávét.
A fiú indult volna kifelé, mert megdöbbent a fegyver láttán, de nem
léphetett ki. Megjelent az ajtóban Jeges. Kezével félrelökte társát és
szétvetett lábakkal megállt Kopcso előtt. Kinyújtotta a kezét:
– A fegyvert pedig azonnal átadod!
– Nem! − ellenkezett Kopcso.
Nem maradt azonban arra se ideje, hogy felálljon, Jeges egy pillanat
alatt mellette termett. Leszorította, elkapta a fegyvert tartó kezét.
Kicsavarta és eldobta a szoba sarkába. Kacsa elkapta, Kopcsóra tartotta.
– Jeges! − kiabálta lelkesen −, nálam a fegyver, nem tehet semmit ez a
szemét! − Nem folytathatta, mert egy hatalmas pofont kapott. A sarokba
zuhant.
– Megmondtam, hogy soha többé nem ejted ki a nevem! − kiabált rá
Jeges és belerúgott. − Érted? Soha többé, senki előtt! − Ezzel elvette a
fegyvert és megint Kopcsóhoz lépett. Kinyújtotta a kezét: − Kérem az
útleveledet!
– Miért?
– Kell! Ezzel nem lépheted át a határt, csak hazafelé. Ha jól tudom,
arrafelé pedig nem nagyon akaródzik menned. Tévedek?
– Nem! Mit akarsz vele csinálni?
– Kiveszi az emberünk a fényképedet és beleteszi egy másikba, amivel
kiléptetünk. Add már!
Kopcso kivette az útlevelét és átadta. Bizonytalanul szólalt meg:
– És ha valahol igazoltatnak, mit mondok?
– Most olyan munkába kezdtünk, ahol ha igazoltatnak, akkor
mindennek vége. Még valamit vegyél tudomásul. Itt fegyvert nem
használunk, mert ha tárgyalásra kerülne sor, akkor ezt a kis szerszámot −
és meglibegtette a pisztolyt − a mi bíróságunk nagyon szigorúan szokta
megítélni. Nálam marad, csakis én használhatom. A Főnök utasítására, de
akkor is csak végszükségben. Világos?
– Az! − bólintott Kopcso.
– Hol van a társad? Ketten kellett volna érkeznetek. Ennyi emberrel
számolt a Főnök az akciónál.
Kopcso várta már a kérdést, így arca se rebbent, amikor elmondta
hazugságát.
– Berezelt. Nem mert többet jönni. Legálisan kiveszi az útlevelét és
utánam jön. Megbízott, hogy vegyem fel a részét, odakint átveszi. Ennyi.
Megfelel?
– Nekem igen! A Főnök dönti el, hogy mit hisz el és mit nem. Kinek
mennyit ad és ki veheti át a másikét. Semmi közöm hozzá. De lássunk
munkához! − Ezzel elővette a gyufásdobozba rejtett magnót. − Jegyezd a
címeket! − fordult Kacsához. − Pontosan, nem lehet tévedni! − A magnó
elindult, sorban hallották a címeket és a válaszokat a szalagról, a
hibafelvételt végző lányok hangját. Mind a hárman figyeltek. Végül a sok
cím közül kettőt választottak ki.
 – Ide mi ketten megyünk − nézett Kopcsóra − a te kocsiddal. Tanács
körút 3. szám, hatodik emelet 42. Itt a nagymama van otthon.
– Minek oda két ember? − kérdezte Kopcso.
– Vannak nagyon agresszív öregasszonyok is. Te lefogod, én dolgozom.
Elég ennyi?
– Ahogy gondolod! − húzta fel a vállát Kopcso.
– Ide pedig te mégy! − nézett Kacsára. − Attila utca 102., harmadik
emelet 26. Jegyezd meg. Itt egy tízéves kislány várja a szerelőt − ezt
erősen megnyomta −, remélem, elbánsz vele egymagad is?
– De ha más is otthon van?
– Akkor azt mondod, hogy villanyleolvasó vagy, és firkálsz valamit erre
a jegyzettömbre − ezzel a szekrényből elővett egy tömböt és Kacsa elé
dobta. Ő maga ott maradt és elővett két olyan táskát, amit a
televíziószerelők használnak, és két parókát. Az egyiket nyomban a fejére
is húzta. Hosszú, barna haja lelt egy pillanat alatt. A tükör elé lépett,
elégedett volt. A másikat, szintén vállig érő hajjal, Kacsának adta. Szőke
paróka volt. − Vedd fel!
– Ragyogó! − lelkendezett, amikor megnézte magát a tükörben. − Olyan
vagyok, mint egy buzeráns!
– Ajánlom, hogy az legyél! Nehogy nekem a kislánnyal valamit
próbálkozz, mert szerepelsz a nyilvántartásban. Azonnal a nyomodban
lennének. Priuszod is van, ne feledd!
– Neked is! − vágott vissza a kicsi.
– Pofa be! − harsogott Jeges. − Ha valamit tennél, véged van! Ehhez
tartsd magad!
– Oké! Légy nyugodt!
– Nekem nem adtok? − kérdezte Kopcso, − Jó lenne!
– Minek? Neked nincs még fényképed a nyilvántartásban. Nekünk már
van. A hekusok első dolga, hogy beviszik a verebeket és fényképeket
mutogatnak nekik. Téged hiába keresnek. így meg mi is biztonságban
vagyunk.
 – Legyen! − nyugodott meg Kopcso.
– A Dob utcában állunk meg, ott nincs olyan forgalom, hamar
leléphetünk. A táskákban van kötél, mindenkit megkötözni, de nem
szorosan, hogy hamarosan kiszabadulhassanak, mert a hekusokat
riasztaniuk kell.
– Biztosabb, ha később tudják meg a dolgot! − vitatkozott Kacsa. −
Igaz? − nézett Kopcsóra.
– Figyelj ide! − húzta maga felé Jeges. − Ez csak elterelő akció, nem sok
lesz benne a haszon. De két azonos és ellenkező irányban történő rablásnál
mindenki a „nagy házból” a nyomunkba ered. Senki nem figyel arra, ami
majd este következik. Az a lényeges, érted?
– Nem pontosan, de hallgatok rád! − hebegett a fiú, hogy szabaduljon a
másik karjából. − Taxin mehetek?
– Gyalog! − harsogott Jeges. − Meg akarod adni a címedet is? Itt van a
lakás a szomszédban. Koptasd a lábad. Annyit se kell menned, mint
odabent egy séta alatt. De legalább jobb levegőn vagy. Helyes?
Kacsa bólintott, bár forrt benne a méreg, hogy állandóan kioktatják
Kopcso előtt. Látta gúnyos tekintetét, de nem mert szólni.
– Tíz perc múlva indulj! − szólt rá társa, és Kopcsóval kiviharzott a
szobából. Amint behallatszott az ajtó csapódása, Kacsa az ablakhoz ugrott.
Félrehúzta a függönyt és kilesett. Látta a másik kettőt a Böszörményi út
felé sietni.
– Nem baj, te szemét! − sziszegte magában. − Hamarosan nem
parancsolgatsz nekem. Ha kiértünk, azt csinálok, amit akarok.
Ezzel mérgében akkorát csapott az ablakkeretre, hogy feljajdult. Egy
pillanatig várt, felkapta a táskát, belepillantott a tükörbe és elvigyorodott.
Tetszett magának a parókában. Majd lekapta a fejéről, beletette a táskába
és indult. Magában morgott: − Még lebuktam volna, ha rá hallgatok.
Valaki meglát a lépcsőházban, és nem érti, miért lettem hirtelen szőke.
Jeges, a nagy okos és bölcs! − ezzel kiköpött maga elé, bevágta az ajtót.
Dübörgött lefelé a lépcsőn.

*
 Valamivel fél tizenegy után a szépen berendezett Tanács körúti lakásban
minden a feje tetején állt. A székek felborítva, a bútorok elmozdítva, a
szekrények tartalma kiszórva. A legnagyobb szoba közepén, régi hatalmas
karosszékben egy, a székkel szinte azonos korú, töpörödött öregasszony
ült. Fején hatalmas borogatás ékeskedett. Sipítva, kellemetlen hangon
egyre csak mondta a magáét:
– Én beszélhetek! Kitehetem a lelkem, akkor se hallgat rám senki! Azt
hiszik, mert öreg vagyok, akkor hülyének is kell lennem. Mondtam, de
nem hallgattak rám! Figyel, kérem? − és az ablaknál álló férfihoz fordult
ültében.
– Természetesen, csak folytassa! − A férfi Bálint László rendőr
alezredes volt, az ablaknál állt, mert abban bízott, hogy ott legalább egy
kis szellő éri. Pokolian meleg volt. Napok óta kánikula tombolt,
legszívesebben mindenki a strandok vízében szeretett volna hűsölni. Bálint
egész teste verítékben úszott. Nem tudott a rablás helyszínén még mit
kezdeni, mert a szemlebizottság technikusai dolgoztak. Munkatársait
szétküldte adatokat gyűjteni, hátha valaki a házban észlelt valamit.
Az elkövetők ketten voltak, ezt már akkor mondta az öregasszony,
amikor telefonált. Ő megadva magát a sorsnak, hallgatta a szóáradatot. Az
pedig biztatásnak vélte a hallgatást, folytatta.
– Szóval, nem hallgattak rám, hogy nem kell színes televíziót venni.
Tudja, miért?
– Igen − suttogta Bálint.
– Végre igazat ad nekem valaki! − horkant fel boldogan a kis
öregasszony. Pedig Bálint nem is nagyon figyelt arra, amit mond. Régi
szokása volt, hogy amikor valaki feleslegesen beszélt, és nem tartotta
lényegesnek, amit az illető mond, nem szakította félbe, hagyta. Igent és
nemet felváltva válaszolt, ha beletalált, akkor szerencséje volt, ha nem,
akkor beszélő partnere folytatta a maga okfejtését, ő nyugodtan
gondolkodhatott. Most is ezt tette. Agyában futottak az elképzelések.
Lehet, hogy új fiúk, de az sem zárható ki, hogy valami jól felkészült régi
banda. Ilyen trükkel még nem hatoltak be eddig lakásba. Amikor idáig
jutott gondolataiban, az asszonyra nézett, aki gyanakodva figyelte. −
Tessék folytatni!
– Hol is tartottam? − hunyorított feléje, mert gyanú ébredt benne, hogy
nem figyeli az ablaknál álló férfi.
Most volt bajban Bálint, mert valóban nem figyelt, de kirágta magát.
Érdeklődő arcot vágott és megszólalt:
– Ahol abba tetszett hagyni. Roppant érdekes volt! Folytassa, kérem!
Az öregasszony arca egyetlen pillanat alatt megenyhült. Boldogság
érződött a hangjában, amikor megszólalt:
– Maga valóban rendes ember, láttam az első pillanatban. Éppen ezért
kérdeznék valamit. Jöjjön közelebb, mert bizalmas.
Bálintnak megmozdulni is nehezére esett a melegben, de nem tehetett
mást, megindult az öregasszony felé.
– Közelebb − biztatta amaz. − Bizalmas, amit kérdezni akarok, és nem
tartozik a többiekre. − Ezzel egy pillantást vetett a nyomozók felé. Ujjával
jelezte, hogy Bálint hajoljon közelebb hozzá. − Már mondtam ugye, hogy
maga olyan rendes ember. Igaz?
Bálint már majdnem nemet intett szokásához híven, mert ez következett
volna, de forró agyába, a hőségtől pontosan elhatolt a kérdés, nem helyett
igent bólintott.
– Akkor mondja meg, hogyan választhatott ilyen ronda szakmát?
Az alezredes szinte kipukkadt a nevetéstől, de rettenetes erőfeszítéssel
visszatartotta magát. Komoly arccal válaszolt:
– Tudja, kedves asszonyom, én se hallgattam a szüleimre, mint ahogyan
az ön gyermekei sem az anyjukra. Én se voltam különb! − Ezzel gyorsan
távolabb ment, mert a visszafojtott nevetéstől még jobban elkezdett
verejtékezni. Szorongatott helyzetéből Pintér százados mentette meg.
Listával a kezében lépett be a másik szobából.
– Pontos jegyzéket nem tudunk csinálni, hogy mit vittek el − lépett
Bálint mellé −, mert itt mindent úgy feldúltak, bizonyára szándékosan,
hogy megkeverjék a dolgokat.
 – De azt a rohadt színes televíziót itt hagyták! − rikácsolt az
öregasszony.
Bálint úgy tett, mint aki semmit nem hall, mert szinte félt az asszonytól.
Pintérhez fordult:
– Megérkezik végre a tulajdonos?
Ez a kérdés csak olaj volt a tűzre. Az öregasszony felpattant a hatalmas
karosszékből, és Bálint elé lépett. Hangja fenyegető volt, amikor
megszólalt:
– A tulajdonos én vagyok! A fiam és a felesége − ebben a szóban valami
sértő is volt − csak családtagok. Ezt, kérem, egyszer és mindenkorra
jegyezzék meg! − ezzel visszaült a helyére.
– Értem! − hajolt meg feléje Bálint, aki már nem mérgelődött, hanem
élvezte a helyzetet.
– A családtag − vette át a szót Pintér, és Bálintra kacsintott − nyomban
megérkezik, az egyik kollégánk elment már érte.
– Az a kis fiatal lányka? − kérdezte az öregasszony. − Az inkább főzni
tanulna. Talán nem is találja meg a fiamat!
– Bízzunk benne! − kuncogott Bálint, és magához intette Kerpesicset,
aki megállt az ajtóban. − Találtatok valamit?
– Konkrét nyom semmi! Kesztyűben dolgoztak!
A technikus lépett be, kezében óvatosan két poharat tartott, az
öregasszonyhoz fordult:
– Volt vendég ma önnél?
– Igen! − harsogott.
– Kicsoda? − faggatta tovább a technikus.
– Hát a két televízió szerelő! Azért vannak maguk itt!
– Azt tudom! − folytatta a technikus rendületlenül, mert közben Bálint a
kezével jelezte, hogy nyugalom. − Talán megkínálta őket valamivel,
mielőtt munkához láttak?
– Hát volt nekem arra időm? − szörnyülködött az öregasszony. −
Tudtam, hogy jön valaki, és kikészítettem a két poharat, ha végez a
munkájával, és működik ez az átkozott készülék, akkor koccintok vele. De
nem koccintottunk. Tudja, miért nem?
– Megköszönném, ha elmondaná! − ment bele a játékba a technikus.
– Mert beléptek, és egy hang nélkül megkötöztek. Ebben is van valami
jó. Megmaradt az ital!
– Az nem maradt mag, mert megitták!
– Rögtön láttam, hogy nem úriemberek!
– A poharakat beviszem − fordult Bálinthoz a technikus −, nyálmintát
veszünk róluk. A bizonyítási eljárás során még hasznát vehetik alezredes
elvtársék.
– Mindig tudtam, hogy jó emberem vagy! − csapott a vállára Bálint. −
De ha lehet, akkor csatold a jelentésed mellé a tetteseket is! Előre is
köszönöm.
Nem folytathatták az élcelődést, mert berobogott Kiss Teréz. Az ajtóból
jelentett szokásához híven:
– Meghoztam a lakás tulajdonosát! − lelkendezett. Vele együtt lépett be
Avar János, egy elegáns, negyven év körüli férfi.
Az öregasszony hatalmasat csapott a karosszék karfájára, de mielőtt
megszólalhatott volna, Bálint közbevágott:
– Akit maga hozott, alhadnagy elvtársnő, az családtag! A lakás
tulajdonosa, illetve a főbérlő a hölgy − mutatott az öregasszonyra, hogy
elejét vegye minden vitának. Az elégedetten nézett Bálintra, és
félhangosan motyogta:
– Hiába, rendes ember, még ha rendőr is!
– Avar János − mutatkozott be a férfi. − Mi történt itt?
– Ön hívta ki a televízió szerelőket? − vágott elébe a további
kérdezősködésnek Bálint.
– Igen. Elromlott a készülék.
– Hová és mikor telefonált?
– A Tahi utcában lévő szervizbe. Mindig onnan kérek szerelőt.
Valamivel nyolc óra után, de inkább fél kilenc felé hívtam fel őket.
 – Azt is megmondta, ki tartózkodik majd itthon? − szólt közbe Teréz.
– Igen! Miért érdekes ez?
– A rablók, akik megkötözték a kedves mamát, mint televízió szerelők
jelentek meg itt. Mi nem tudjuk megállapítani, hogy mit vittek el a
lakásból. Kérem, nézzen alaposan körül. Talán legelőször a nagyobb
értékeket vegye számba. Ékszerre vagy takarékbetétkönyve gondolok.
Avar János a szekrényhez ugrott, és kotorászni kezdett benne. Bálint
félrehúzta Terézt, suttogva beszélt hozzá:
– Felhívni a szervizt, hogy valóban volt-e bejelentés. Ha igen, kit
küldtek? Tudják meg minden személyi adatát! Gyorsan!
Teréz átment a másik szobába telefonálni, Bálint a férfihoz lépett, aki
egyre idegesebben rámolt kifelé a feldúlt szekrényből.
– Mit keres?
– A takarékbetétkönyvünket.
– Mennyi volt benne?
– Kétszázezer forint. Lakásra gyűjtöttünk… − válaszolta kétségbe esve.
− De nincs itt a könyv!
– Itt akartatok hagyni! − rikkantott az öregasszony. Megérdemlitek!
– Mama kérem! Már megint bánt! − nyögte teljesen kétségbeesve a
férfi.
– Nem téged. Biztos, hogy nem te találtad ki! Ebben benne van a
menyem keze. De most legalább megkaptad a magadét! Maradnotok kell!
Bálint belekarolt a férfiba, elvonszolta a másik szobába. Ott kérdezte
tovább:
– A takarékbetétkönyv névre vagy bemutatóra szólt?
– Bemutatóra! Ki számít ilyenre? Volt maradék pénzünk, leugrottunk és
betettük!
– Hová tették be, és tudja-e a könyv számát?
Avar János jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből. Lapozni kezdett benne.
Olyan ideges volt, hogy nehezen boldogult. Bálint odaintette Kerpesicset.
 – Avar úr menten kikeresi a takarékbetétkönyvének a számát. Vele
mégy, és nyomban letiltjátok. Talán még lehet valamit tenni az ügyben.
Siessetek!
Rohantak kifelé, de meg kellett állniuk, mert Vágó százados érkezett.
Összeütköztek az ajtóban.
– Mi van? − kérdezte Vágó Kerpesicstől. − Elgázoljuk a kisebbet? − de
nyomban Bálinthoz lépett. − A házban semmi gyanúsat nem észleltek. Sok
emberrel beszéltem. De lenne valami érdekes!
– Beavatnál? − élcelődött Bálint.
– A kocsiban vettem az adást, amikor elindultam ide. Ugyanilyen rablás
történt az Attila utca 102-ben, a harmadik emelet 26-os számú lakásban.
Ott is televízió szerelők jártak.
– Mi van itt ma? − döbbent meg Bálint. Nem folytathatta, mert Teréz
jelentett:
– Innen valóban érkezett bejelentés a szervizbe. Avar János lakásába
hívtak szerelőt…
– Özvegy Avar Jánosné lakásába! − sziszegte az öregasszony. −
Hányszor kell mondanom?
Bálint nem válaszolt, karon ragadta Terézt és menet közben utasította:
– Tudja meg, hogy hívtak-e szerelőt az Attila utca 102-be is. − Amikor
Teréz tárcsázott, még hozzátette: − Azt is kérdezze meg, hogy mikor
vették a bejelentést!
A szemlebizottság vezetője lépett Bálinthoz.
– Nem sokat találtunk, feldolgozzuk, és amint valami eredmény van.
jelentem.
– Köszönöm! − és máris Terézhez fordult, aki végzett a beszélgetéssel.
− Nos?
– A két hívás majdnem egyidejűleg történt. A nyilvántartásukban is
majdnem egymás után következnek.
– Vagyis akkor úgy fél kilenc tájban! − gondolkodott hangosan Bálint.
– Furcsa! − szólt közbe Teréz.
 – Talán nem is annyira furcsa! − ellenkezett Bálint. − A szerelők
kimentek a címekre?
– Két ember kapta. Az egyik Budán, a másik Pesten dolgozik
rendszeresen − folytatta Teréz. − Jelenleg mind a kettő a területen van.
Lihegve érkezet vissza Kerpesics és Avar János. Bálint kérdő tekintetére
beszélni kezdtek, de Avar arca amúgy is mindent elárult.
– A pénzt kivették! Százkilencvenezer forintot. Egy fiatalember volt, aki
felvette. Ugyanaz a személyleírás, amit a hölgy adott. Harminc év körüli,
ápolatlan hosszú hajjal. Szerelőtáskába tette a pénzt. Nem látszott
idegesnek, de olvasatlanul tette el.
– Egyedül volt?
– Igen! Legalábbis nem vettek mást észre, aki kísérte volna. De a bank
előtt egy Mercedes állt.
– Abba ült bele?
– Azt nem állítja a pénztáros, de amikor kinézett valamivel később, mert
a pénztárból kilátni az utcára, a kocsi már nem volt ott.
– Ez is számít, ha nem is sok! − sóhajtott Bálint, és Avarhoz fordult: −
Nekem beszédem van a munkatársaimmal. Kérem, nézzen meg mindent
alaposan, és készítsen jegyzéket arról, ami hiányzik. A másik szobában
várom. – Ezzel előrement, becsukta maga mögött az ajtót, miután
nyomozói követték. Lassan végignézett a társaságon, kis idő múlva szólalt
meg: − Megint tanultunk valami jó trükköt!
– Elengedtem volna! − sóhajtott Pintér.
– Én is! − nézett feléje neheztelően Bálint. − Folytathatom? − Amikor
Pintér jelezte, hogy megbánta a fölösleges beszédet, belekezdett: − Nos!
Teréz velem jön az Attila utcába, ott dolgozik a szemlebizottság. Kerpesics
kimegy a Tahi utcai szervizbe, minden adatot beszerez. Mikor érkeztek a
bejelentések, ki vette fel őket, ki volt jelen; aki vagy akik hallhatták a
beszélgetéseket. Pontos kimutatást minden dolgozóról, és nyomban leadni
őket priorálásra.
– Soha semmit nem lehet tudni! − kottyantott közbe Teréz.
 – Valamint soha nem kell feleslegesen beszélni! Vágó, te szétnézel a
környéken, hátha valaki látta azt a bizonyos gépkocsit és a személyeket, s
tud valami közelebbit mondani. Érthető?
– Minden! − válaszolt kurtán Vágó, és Terézre kacsintott.
– Te − fordult Pintérhez − itt a lakásában nekiállsz; ellenőrizni, mindent
felvettek-e a hiánylistára. Ha lenne valami értékesebb tárgy vagy ékszer,
tudod, mit kell tenni. Odabent találkozunk! − ezzel indult kifelé. Teréz
követte, de Pintér visszahúzta a lányt. Csodálkozó tekintetét látva
megszólalt:
– Nem oktattál ki, hogy az öreg a tárgyak körözésének elrendelésére
gondolt. Beteg lettél?
– Gonosz vagy! − húzta el magát a lány. − Mindig a kicsit bántjátok! −
ezzel rohant Bálint után, bevágta maga mögött az ajtót.
 Próféta
Az Emke-aluljáróban déli csúcsforgalom volt. Ember ember hátán
tülekedett föl és lefelé. Mindenki sietett ebédelni. Egy zsebrádió bömbölő
hangján a déli harangszó hallatszott, amikor Jeges és társa igyekezett lefelé
a lépcsőn. Kacsa szorosan társa mellé húzódott, a fülébe súgta:
– Állati mázlitok volt azzal a pénzzel! Mit csinálsz vele?
– Az a miénk! − nézett rá biztatóan Jeges. − Erről csak mi tudunk.
– Kopcso?
– Neki azt mondtam, hogy váltani megyek a bankba, mert sokat kell
telefonálnom és nincs elegendő kétforintosom. Nem látta a sok pénzt.
– A lakásban sem?
– Nyomban bementem a vécébe és egy nejlonzacskóba tettem…
– Bedugtad a víztartályba! − vágott bele Kacsa, és arca sugárzott a
boldogságtól. − Osztozunk?
– Lehet róla szó, ha csendben maradsz. Láthatod, ha mellettem vagy,
nem végzed a szegényházban.
Amikor leértek az aluljáróba, szemükkel a Fabulon-reklámot keresték.
Nem állt ott senki. Odasiettek és cigarettára gyújtottak. Közben Jeges
hanyagul a falnak támaszkodott, társa falazott neki. Óvatosan egy kis
cédulát dugott a már ismert helyre. Ujjúval alaposan megtapogatta, hogy
semmi nem látszik-e ki. Éppen indultak volna, amikor mindenkit lökdösve
megjelent Próféta. Vágtatott szokott helyére. Már messziről harsogott a két
fiúra, hogy többen is felkapták a hangjára a fejüket.
– Pusztuljatok átkozottak! Az az én helyem! Számomra ezt a talpalatnyi
földet az Úr jelölte ki. Úgy, mint Az ember tragédiájában Lucifernek, egy
talpalatnyi földet adott, hol lábát megvetette. Ezt nekem adta, és senki nem
veheti el tőlem. Takarodjatok!
A két fiú döbbenten nézte. Alig tudtak szóhoz jutni, de nem akartak
meghátrálni.
 – Bérleted van? − ellenkezett Kacsa.
– Az! − harsogott az óriás. − Ha Isten keres, akkor itt mindig megtalál.
Kotródjatok!
– Most éppen keresni fog? − ingerkedett Jeges.
– Lehet! − ezzel hatalmasat lökött a két fiún. Azok majdnem elestek,
lassan távolodtak tőle.
– Az isteneddel is ilyen goromba vagy? − kiabált vissza Kacsa.
– Nem tartozik rád! − sziszegte feléjük, és többet egy pillantásra sem
méltatta a két fiút. A szokott helyére állt, két karját az égre emelte.
Mereven állt, mint aki az ihletet várja.
– Gyerünk! − húzta maga után társát Jeges. − Semmi szükség valami
balhéra. − Egy oszlop mögé bújtak, onnan lesték a hústornyot.
– Mozdulatlan − súgta a kicsi társának. − Itt valaminek lennie kell.
– Okos vagy! Figyeld, mert nekem mennem kell. Leadom a két papírt,
Kopcso útlevelét, a gépkocsi forgalmi engedélyét az öregnek, hogy
csinálja meg …
– Rajzolónak?
– Pofa be! Senkinek soha nem ejted ki a nevét feleslegesen. Többet nem
mondom! Maradj itt, és figyeld Prófétát!
– Minek?
– Nekem itt nem tetszik valami! Lehet, hogy ő a postás. Hozza és viszi a
leveleket.
– Óriási elme vagy, haverom! − lelkendezett a kicsi. − Mit akarsz?
– Megvárod, amíg elmegy. Szépen, de nehogy észrevegyen, utána
osonsz. Lehet, hogy elvezet a Főnökhöz. Nem lenne éppen nagy
balszerencse a számunkra, ha megtudnánk, hogy kicsoda. Ma van az
utolsó nagy akció, holnap lelépünk. Ha át akarna vágni bennünket, mert
csak ő ismeri a kinti bankot és a folyószámlaszámot, akkor az utolsó
pillanatban elkaphatjuk. Érthető?
– Akkor pedig ő van a mi kezünkben, és nem mi az övében! − nézett
csodálattal társára Kacsa. − Eszméletlen nagy a szürkeállományod.
Tisztellek!
– Ideje! Én megyek, te figyelj! Ha valami lenne, akkor egy óra múlva a
lakáson vagyok. Telefonálj!
Amint Jeges eltűnt a forgatagban, társa közelebb húzódott ahhoz a
helyhez, ahol Próféta állt. Úgy helyezkedett, hogy az nem vehette észre, de
ő minden mozdulatát látta. Lassan leengedte a karját és szemét lehunyta.
Ebben a merev állapotában nem hívta fel magára a figyelmet. Keze lassan
a kis rés felé csúszott, kiemelte a cédulát, amit előzőleg a két fiú helyezett
el. Egy észrevétlen mozdulattal zsebre vágta. Ott állt tovább. Szemhéját
lassan felemelte és körbenézett. Egy toprongyos nénike állt meg előtte.
Felnézett a hatalmas emberre.
– Merevgörcsöd van, fiam? − kérdezte csodálattal.
– Látomásom lészen! − suttogta elhaló hangon.
– Legalább valami jó?
– Azt soha nem tudhatom előre! De ha ilyen kíváncsi vagy, hamar
megöregszel!
– Hát már az vagyok! Nem látod? − ágált az öregasszony.
– Én csak Istent látom, a földi halandók nem érdekelnek − mondta
megvetően.
– Te elmebeteg vagy! − harsogott az öreglány, és felkacagott, előtűntek
fogatlan ínyei. − Tudok egy jó orvost, aki engem is kezelt. Megadjam a
címét?
– Tűnés! − nézett le rá Próféta. − Elegem van belőled! − ezzel ellökte
magát a faltól, és megindult felfelé a lépcsőn. Egyszer-kétszer még
hátranézett, majd gyors léptekkel elindult fölfelé. Kacsa óvatosan követte.

*
A Kulacs vendéglő egyik bokszában egy töpörödött öregember ült.
Előtte egy korsó sör, mellette egy fél deci rum. A kettő úgy volt
elhelyezve, hogy a korsó füle pontosan elvágólag a kis féldecis pohárhoz
ért. Ez volt a jel, hogy senki nem figyeli, így aki keresi, hozzáléphet
nyugodtan. Vágyakozó szemekkel nézte az italt, mert legszívesebben
felhörpintette volna, de nem tehette. Ruhája igen választékos és tiszta volt,
de olyan, mint aki a század eleji divat szerint öltözködik. Ebben a rekkenő
melegben még kamásli is volt a lábán. Kezével megsimogatta vágyakozva
az italt, és idegesen az órájára nézett. Ebben a pillanatban lépett be Jeges
az ajtón. Szeme megakadt az öregen. Közeledett feléje. Látta a jelzést,
nyugodtan leült. Abban a pillanatban a férfi felkapta az italt, és előbb a
rumot, majd a sört kiitta egyetlen hajtásra.
– Kiszáradt a torkom! Késett! − suttogta rekedtes hangján.
– Valami közbejött! − tárta szét a karját a fiú. − Elhoztam a két papírt.
Útlevél és forgalmi engedély − ezzel egy borítékot csúsztatott az öreg felé.
– Rendben! − és mint egy zsonglőr, egy pillanat alatt eltüntetett mindent
a zsebébe.
– Nagyon jó munka legyen! Semmit nem lehet kockáztatni! − mondta
rekedtes hangon, elfojtva Jeges.
– Nálam csak az van! − kapta a választ és a hangból kihallatszott egy
öreg hamisító szakmai tekintélye. − Azért hívnak Rajzolónak, mert ezt
nálam senki sem csinálja jobban.
Valóban mindenki csakis ezen a néven emlegette. Tassi Munó valódi
nevét csak a rendőrségi nyilvántartóban ismerlek. Mindent tudott
hamisítani, és világéletében ebből tartotta fent magát. Valamikor
tehetséges festőként és grafikusként indult, de hamar váltott a jobb kereseti
lehetőség miatt. Örökre megmaradt a szakmában. Jó néhányszor elkapták,
de nehezen tudtak ellene bizonyítékot szerezni. Akiknek dolgozott,
hallgattak, mert nem tudhatták, ha szabadulnak, mikor lehet megint
szükség a munkájára. Hetvenöt éves volt, letöltött már tizennégy évet
különböző börtönökben, de megmaradt mindig Rajzolónak. Amikor a
büntetését töltötte, festegetett. Nem is egy intézetben képei díszítik a
kultúrtermeket. Megszokta ezt a hányatott életet, és nem is akart
változtatni.
– Estére kellenek! − folytatta Jeges, aki azt hitte, hogy valami öreg
trotykossal van dolga.
– Holnap estére lesznek meg! − kapta a határozott választ.
 – Ma estére kellenek! Így mondta a Főnök! − füllentette Jeges.
– Ezt nem mondta! Maga, fiam − mert tekintélye emelése véget
mindenkit magázott −, hazudik, hogy finoman fejezzem ki magam. Maga
itt blöfföl, pedig ez nem póker. Ez szakma, amit nem lehet sürgetni! De ha
nem felel meg az időpont, adhatok egy címet, a konkurenciámét! Írja fel,
mert látom, tyúkagyú, és esetleg elfelejtheti.
– Hol van az? − csillant fel a fiú szeme.
– Jegyezze! − és ezzel egy kis papírt és ceruzát lökött Jeges elé. −
Hatodik kerület, Rudas László utca 45. szám.
– Kit kell keresnem?
– Csupán az ügyeletes ügyintézőt. Az majd eligazítja. Az ugyanis a
Belügyminisztérium útlevélosztálya. Igaz, amit kiadnak, tökéletes, de
harminc napig tart. No meg előtte lepriorálják az ürgét, aki kéri a
papírokat. Nos?
– Ostoba! − sziszegte Jeges.
– Visszautasítom! − horkant fel az öreg. − Ilyen hangon velem maga
nem beszélhet. Holnap este lesznek készen a papírok, és mindent
elmondok a Főnöknek. − Ezzel kihajolt a bokszból, intett a pincérnek,
hogy fizet.
– Majd én elintézem! − mondta engedékenyen a fiú.
– Maga nekem nem fizethet semmit! − kapta meg ellentmondást nem
tűrő hangon. − Örüljön, hogy Rajzoló asztalánál ülhetett és személyesen,
de utoljára találkozhatott velem. − Ezzel ledobott az asztalra egy százast és
elindult kifelé. Egy pillanatra megállt, megigazította a nyakkendőjét,
kisimította a nadrágját és krákogott egyet.
Jeges döbbenten nézett utána. Nem volt ideje sokat töprengeni, mert
váratlanul megint megjelent az öreg az asztalnál. Cédulát szedett elő a
zsebéből, letette a fiú elé.
– Sérteget és bosszant! Majdnem kiment a fejemből, hogy ezt átadjam
magának! A további utasítás! Mindent pontosan be kell tartani! Amit
magától most kaptam, a Főnöknek fogom átadni. Maga − és csontos ujjait
fenyegetően felemelte − valamiben sántikál. Pedig a Főnök ezt nem
szereti! − Ezzel magára hagyta az ámuldozó fiút.
Jeges egy darabig még döbbenten ült a helyén, majd sietve elhagyta a
vendéglőt.

*
Bálint alezredes szobájában nem a legjobb hangulat dúlt. Régi szokás
szerint értékelték a történteket, mérlegelték mindazt, amit tudtak. Szerette
hallani munkatársai véleményét, hogy azokat is felhasználva folytassák a
nyomozást.
Minden logikus érvelésnek vagy következtetésnek helyt adott. Sőt, ha
valaki olyan javaslattal élt, amivel nem nagyon értett egyet, de látott benne
lehetőséget, akkor − nehogy kedvét szegje munkatársának − őt magát bízta
meg a kivitelezéssel. Ha az nem volt eredményes, soha nem sértette vagy
ostorozta, hanem buzdította, hogy folytassa, amit elkezdett.
– Ehhez a munkához sok-sok türelem és szívósság kell! − mondogatta
mindig. − Lehet balsiker, előfordulhat, hogy a bűnözők a szemünkbe
nevetnek, de soha nem győzhetnek le bennünket. Győzni pedig csak úgy
tudunk, ha kollektív munkával kerekedünk föléjük.
– Nézzük, mi is történt? − támaszkodott az ablakhoz. − Ezt a trükköt
még nem ismertük. Feltételezhető, hogy régi bűnözőkkel van dolgunk,
mert alaposan előkészítették a munkát.
– Erőszakot nem követtek el! − toldotta meg Pintér. − Helyesebben a
cselekmény nem volt drasztikus.
– Arra gondolsz, hogy nem használtak fegyvert? De ez nem zárja ki
annak a lehetőségét, hogy nem volt náluk. Szükségtelenné vált a
használata. Kikkel álltak szemben? − folytatta a gondolatsort Bálint.
– Egy hetvenen felüli öregasszonnyal és egy tízéves gyermekkel − szólt
közbe Vágó százados. − Nem volt nehéz őket ártalmatlanná tenni.
– Egyetértek azzal, amit Vágó mondott − folytatta Bálint −, a fegyver
lehetőségét nem zárhatjuk ki. De lenne még valami, ami ezt megerősíti. Az
egyik helyen ketten voltak, a másikon egyedül hatolt be a tettes. Igaz,
majdnem egyidejűleg történtek a cselekmények, de mind a két esetben ki
voltak téve annak, hogy pontosan abban az időben megérkezhetnek a
valódi szerelők is. Erről mi a véleményetek?
– Két dolog lehetséges − szólalt meg a pillanatnyi szünetben Teréz. −
Először, hogy a fegyverben bíztak, ha volt náluk, vagy pedig nem ketten,
hanem hárman voltak. Egy figyelő állt a ház előtt. Ő jelzett volna, ha
valóban megérkezik pontosan abban az időpontban a szerelő. Azt hiszem,
ezt se hagyhatjuk ki a számításból.
– Lehetséges ez a verzió is − vitázott Pintér. − De azt is elképzelhetjük,
hogy jó volt az időzítés. Sőt, több napon át figyelték előre a szerviz
munkáját. Tudták, hogy a szerelők minden alkalommal 9 óra után indulnak
ki a területre, így nagyobb veszély nem fenyegeti őket, hogy
összetalálkoznak. De ettől lehetett fegyverük és figyelőt is állíthattak, így
pontosan a banda létszáma három, illetve öt fő lehet.
– Megérdeklődtem − folytatta Kerpesics −, a szerelők mindig a
szervizhez legközelebbi vagy a legtávolabbi címen kezdik a munkát. A
rizikó a találkozásra minimális volt.
– Tehát vagy három, vagy öt emberrel kell számolnunk! − foglalta össze
az eddigieket Bálint.
– Ellenvélemény van! − emelte fel a kezét Vágó. Amikor Bálint
bólintott, folytatta: − Itt valakinek koordinálni kellett a dolgokat. Tehát
bizonyára van egy főnök is valahol a háttérben.
– Helyes, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni − vette át a szót Bálint.
− Ezzel azonban akkor kell foglalkoznunk, ha van, ami erre utal. Egy
biztos: a társaság, hogy finoman fejezzem ki magam, egy akaratra mozdul
és cselekszik. Létszámuk még bizonytalan. De hallani szeretném megint,
mit látott az a férfi, aki az ablakon kinézett.
– A Mercedest a pénztáros is látta, de nem tudja, ki ült bele. Az a férfi,
aki az ablaknál ült a tolószékben, ezzel szemben határozottan állítja, hogy
a férfinak hosszú barna haja volt. Ezt a pénztáros is megerősítette. Itt van
valami érdekes. Bár a rendszámot nem tudta a férfi megmondani,
határozottan állítja, nem magyar rendszáma volt a gépkocsinak. Három
betűvel kezdődött. Megérdeklődtem, ezt több országban is használják.
– Egyetlen számra se emlékszik? − idegeskedett Bálint.
 – Nem! Béna, és tolókocsiban ül. Nem tudott felemelkedni, hogy
megnézze, de nem is látta szükségesnek. Különben is hetvenéves.
– Itt csupa öregember van és gyerek. Senki nem tud semmit −
mérgelődött Kerpesics.
– Szerencse, hogy legalább ennyit tudunk! − nyugtatta Bálint. −
Egyebekben nincs igazatok, mert özvegy Avarné és a kislány, az Attila
utcában, viszonylag pontos személyleírást adtak, és ez a személyleírás,
már amit Avarné adott, pontosan megegyezik a bank pénztárosának
megfigyelésével.
– Folytatnám még valamivel − vágott bele Kerpesics. − A Tahi utcai
szerviz vezetője is hasonló adatokat mondott arról, aki reggel járt náluk
egy japán televízióval. Javíttatni akarta.
– Abban az időben vannak az adatfelvételek a javításokra − tette hozzá
Bálint. − Vagyis akkor a kép már kezd összeállni.
A szoba sarkában a telexgép kopogni kezdett. Pintér lépett oda és
megszólalt:
– A Tahi utcai szerviz dolgozóinak adatait adja.
– Helyes, ha mind megvan… − kezdte Bálint, de nem folytathatta, mert
egy technikus lepett be.
– Jelenthetek? − kérdezte. − Érdekes dolgot találtunk!
– Hallgatunk! − lépett mellé az alezredes, és érdeklődéssel nézett egy
nejlonzacskót, amit a technikus a kezében tartott. Erőltette a szemét, de
semmit sem látott.
– Így jobban látni! − lépett az ablakhoz a fiú. − Ezt nézze, alezredes
elvtárs. Egy hajszál van benne. De nem akármilyen ám!
– Hanem?
– Ezt a kislány karjáról vettük le az Attila utcában. Ez nem valódi,
hanem műhaj. Ilyet használnak parókákhoz például a színházaknál vagy a
filmgyárban. Persze vannak valódi hajból készültek is, de azok nagyon
drágák.
– Tehát a férfi, aki a kislányt megkötözte, parókát viselt?
 – Szinte biztos! − nyugtázta a technikus.
– Akkor lehet, hogy a másik támadó is azt viselt, azért volt olyan hosszú
haja annak is − vélte Pintér.
– Lehet! De egy biztos! − nézett szét Bálint. − Mind a kettő bűnöző, aki
szerepel a nyilvántartásunkban. Ezért változtatták meg a külsejüket. Mi
van a mozaikképekkel?
– Készülnek, és ezt a parókadolgot figyelembe véve, két verzióban. Egy
hosszú és egy rövid hajút. Készen is lennének, csak egy kis baj van! −
válaszolt a technikus.
– Tudom! − bólintott Bálint. − Nem tehetek ellene semmit.
– De még nem is mondtam el! − hüledezett a technikus.
– Nem bírnak özvegy Avar Jánosnéval a fiúk. Legyen meg az örömük,
közöld velük, hogy nekem se sikerült − és nagyot kacagott.
Amikor a technikus kilépett a szobából, Pintér jelentett:
– A szerviz dolgozói közül senki nem szerepel a nyilvántartásban −
olvasta egy hosszú lapról. − Őket egyelőre kizárhatjuk a gyanúsítottak
köréből.
– Miért? Vannak más gyanúsítottak is? − nézett tettetett meglepetéssel
feléje Bálint. − Én még nem tudok róla.
Közben csengett a telefon. Felvette: − Bálint alezredes … Igen!…
Igen!… Értem! … Köszönöm! − Amikor végzett, a többiekhez fordult: −
Négy hely kivételével a szerelők már mindenütt jártak. Ezt a négy helyet
figyelik, nem jelennek-e meg a mi embereink. Ezen a vonalon
biztonságban vagyunk.
– Holnapig! − kottyantotta közbe Teréz. − Mi van, ha holnap megint
kezdik?
– Addig még sok minden történhet, és itt vannak maguk, a
mesternyomozók. De ne legyetek munka nélkül. Valaki ellenőrizze a
lehetséges értékesítési vonalat, mert ugyebár nem hagyhatjuk figyelmen
kívül, hogy eltűnt néhány ékszer is. Megerősíteni a bizományi áruházak
ellenőrzését. Érthető?
 – Minden! − jelentette Pintér.
– Kérjétek fel a közlekedési járőröket, hogy jelentsenek minden fekete
Mercedest, amelynek a rendszáma három betűvel kezdődik. Senkit ne
zaklassanak feleslegesen, sok a kocsi, és rengeteg a külföldi. Nem keltené
jó hírünket a világban. Mindent ide jelentsenek. − Az alezredes elindult az
ajtó felé.
– Hol találunk? − érdeklődött Pintér.
– A technikára megyek, megnézem, hol tartanak! Adjátok át
üdvözletemet özvegy Avarnénak!
A Németvölgyi úton az IBUSZ-lakásban Jeges és Kacsa a konyhában
tartózkodott. Konzervet melegítettek.
– Megnézem! − súgta társának a kisebb.
– Semmit nem nézel meg! Még csak a közelébe se mégy annak a
helynek. Felhívod rá a figyelmet − és fejével a szoba felé bökött.
– Állati mázlid volt! − vigyorgott tovább. − Felezünk?
– Előbb odakint kell lennünk!
– Ha nagy balhé nem sikerül, nekünk akkor is van már tartalékunk.
– Javíthatatlan barom vagy! − rántotta maga elé Jeges.
– Ez is pénz, de mi ez ahhoz képest, ami odakint jár nekünk! Többet egy
szót se!
– Rendben! De egyet mondj meg nekem! Ezt a palit meg a társát hol
szedte fel a Főnök?
– Honnan tudnám? Ismerem a Főnököt? Rettentő baromságokat tudsz
kérdezni. Kezdek félni tőled.
– Ők viszik ki a kocsikat? − faggatta tovább.
– Hozzák! Mindig Mercedest és Saabokat. A papírokat itt preparálja
Rajzoló, és az átutazó vendégmunkások viszik ki Keletre. Azt, hogy hová,
magam se tudom, de nem is vagyok rá kíváncsi! Mi átvesszük és átadjuk a
kocsikat. Van előleg, és a többi kint a bankban vár minket. De nem erről
beszélek. Elszalasztottad Prófétát. Megkeresed!
– Mikor?
 – Ebédelünk, és kimégy a helyünkre, biztos ott van. Követed. Tudni
akarom, ki a Főnök. Megetetjük ezt a palit, és elindulsz.
– Muszáj? Valami balhé lehet belőle!
– Vállalni kell. Biztosítékra van szükségem! − ezzel felkapta az
ennivalót, egy tálcára tette a felbontott konzerveket és bement a szobába.
Ott ült az asztalnál Geyza Kopcso. Letette elé. − Ez van! Eszed, nem
eszed, nem kapsz mást!
– Meddig várunk itt? − kérdezte Kopcso.
– Ameddig kell! Nem elég ennyi?
– Tudni akarom, mikor indulunk! Válaszolj!
– Nekem se kötötték az orromra. Egyet tudok: pontban este hét
negyvenkor kell indulnunk, megcsinálni a nagy munkát. Se előbb, se
később!
– Azzal a kocsival, amit én hoztam?
– Nem! Van más megoldás is. Annak a kocsinak már van tulajdonosa,
aki nehéz valutában fizet. Nem pocsékoljuk csak úgy el a dolgokat. Egyél,
mert szükséged lehet az erődre.
Csendben eszegettek, nem szóltak többet egymáshoz. Egy idő múlva
Jeges társára nézett.
– Neked el kell menned valahová. Igaz?
– Arról se feledkezz meg, hogy egyetlen percet sem késhetsz!
Kacsa zavarban volt, egy darabig még húzta az időt, de amikor meglátta
Jeges tekintetét, kisurrant az ajtón.

*
A lesötétített szobában két technikus ült a vetítőgép mellett. A
legkülönbözőbb hajakat vetítették a vászonra. Előttük székeken ott ült az
Attila utcai kislány, a bankpénztáros, Kerék Pál, a Tahi utcai szerviz
vezetője, a hibafelvevő kisasszony és a legszélén, mindenkitől
félrehúzódva, özvegy Avar Jánosné. Úgy ült, hogy mindenkit figyelhetett,
ő maga távol tartotta magát a többiektől. Néha-néha gúnyos
megjegyzéseket tett, vagy a kérdésre, amit kapott, megvető
ajakbiggyesztéssel válaszolt csak.
Bálint csendesen lépett be a szobába. Éppen egy arcot vetítettek ki, ami
valamennyire hasonlított Jegesre. Arra próbálgattak hajakat illeszteni.
– Ezzel a hajjal nem ismerem fel! − szólalt meg Kerék Pál, a szerviz
vezetője.
– Kacagnom kell! − sipákolt az öregasszony. − Szakasztott ilyen volt.
Ha nem ismeri fel, akkor maga a cinkosa!
– Kikérem magamnak! − harsogott a férfi.
– Ki van adva! Azért is cinkosa, ha nem hajlandó felismerni.
Tartóztassák le!
– Kérem, asszonyom, türtőztesse magát! − szólalt meg az egyik
technikus. − Már mondtam, azt feltételezzük, hogy parókát használtak.
Lehetséges, hogy a szervizben nem viselte.
– Akkor miért nem nézték meg a zsebében! − horkant fel az
öregasszony.
– Ahhoz nekem nem volt jogom! − kiabálta Kerék.
– De hozzám elküldhette! Szégyellje magát! Magának mondták, hogy
én leszek csak otthon. De lehet, hogy a menyem keze van a dologban, attól
minden kitelik.
– Kérem, tessék megnyugodni, így nem haladunk előre − könyörgött a
másik technikus.
– Rendben van, hallgatok! − fonta össze két karját Avarné és megfordult
a széken. − Nem is nézek oda! − Ebben a pillanatban meglátta Bálintot. −
De jó, hogy maga végre megjött! Ezek mind gorombák velem. Kérem,
védjen meg!
– Helyes! − lépett mellé Bálint olyan savanyú arccal, mintha a fogorvosi
székbe ülne le. − Lássuk a képeket! Kérem, egyenként mindenki mondja el
a véleményét arról, amit lát.
Elkezdődött megint a képek és a hajak vetítése és egymásra illesztése.
Olyan volt a helyzet, mintha mindenki összebeszélt volna, hogy éppen az
ellenkezőjét mondja annak, amit a másik állít. Végül, ha nehezen is, de
kialakult egy viszonylagos arc arról, hogyan is nézhettek ki valójában a
támadók. A hajakat illetően a kislány és a pénztáros véleményét fogadták
el.
Utoljára Bálint megköszönte a közreműködést és mindenkit elbocsátott.
A technikushoz fordulva kérte:
– Csináljatok kétféle képet. Egyet rövidebb, egyet pedig hosszabb hajjal,
amit a kislány és a pénztáros állított. Nem sok, de talán valami támpont.
Szerintem a normális hajviseleteseket kell sokszorosítani, mert ez látszik
reálisabbnak.
– Ez az öregasszony! − tárta szét a karját az egyik technikus, de nem
folytathatta, mert Bálint közbeszólt.
– Nekem kellett egy teljes órát eltölteni vele! De ti azért fogadjátok
részvétemet! − ezzel kezet fogott velük és gyanútlanul kilépett a folyosóra.
Döbbenten állt meg az ajtóban. Ott ácsorgott özvegy Avar Jánosné.
– Már vártam! − karolt belé és vonszolta. Halkan suttogta a fülébe: −
Tudja, ki csinálta?
– Még nem! Maga igen?
– Igen! − és ravaszul hunyorított.
Bálint kacagni akart, de elfojtotta magában. Érdeklődő arcot vágott és
figyelt.
– Elmondom a teóriám, mert csalhatatlan és segíthetek vele magának.
Csak azért, mert szimpatikus. Nos! Az a nyomozó követte el, aki a vetítést
végezte!
– Miből gondolja? − tette a csodálkozót Bálint.
– Nem látta? Frissen van vágva a haja! Hosszú volt, és most vágatta le.
Nehogy felismerjem!
– De ő egy nyomozó! − bosszankodott most már Bálint.
– Na, és akkor mi van? Maga nem nézi a külföldi krimiket. Ott a
bandafőnök mindig valamelyik rendőr. Tanultunk belőle!
– Ennyit még nem! Kíván még valamit?
 – Egyet ígérjen meg nekem!
– Mindent! − mondta Bálint, mert szabadulni akart.
– Ha elfogták, szembesít vele, mint a filmbeli krimikben, ígérje meg!
– Mindent! − nyögte keservesen Bálint, és elkapott egy arra haladó
rendőrt. − A hölgy nehezen találna ki az épületből, kérem, kísérje le.
Már távolabb jártak, amikor özvegy Avarné utána kiabált:
– Alezredes úr! Számítok a diszkréciójára, és várom a szembesítést!
Bálint csak felemelte a karját, jelezve, hogy mindent ért, és rohant a
szobájába, mert már nem bírta a nevetést visszatartani.
Lomha, lassú léptekkel haladt fölfelé Próféta az Emke-aluljáróból.
Kacsa egy oszlop mögül figyelte. Annyira elmerült a leskelődésben, hogy
nem vette észre, az előtte haladó belenéz minden vitrin kirakatüvegébe.
Abban látta meg őt a hatalmas ember. Régi szokása volt, soha nem
tudhatta, hogy ki követi. Ezzel a trükkel mindig egérutat tudott nyerni,
még a nyomozók elől is. A környéket úgy ismerte, mint a tenyerét. Tudta,
hol vannak az átjáróházak, melyikből hogyan lehet a másikba jutni, hogy
közben ne kelljen kimennie az utcára, így történt nem egy alkalommal,
hogy figyelték, de ő pillanatok alatt eltűnt.
Most nem ez volt a célja. El akarta kapni azt, aki követi. Előre
mosolygott azon, ami bekövetkezik. Lépésben haladt, és feljutott a
Rákóczi útra. A válla felett vetett egy pillantást hátra, hogy lássa Kacsát.
Elindult a Keleti pályaudvar felé. Beletekintett egy üzlet kirakatába és
szemével megkereste megint a leskelődőt. Az beugrott egy hirdetőoszlop
mögé. Ebben a pillanatban a lomha mozgású Próféta mint a villám, hármat
lépett, és eltűnt a Csokonai utca sarkán. Mire kísérője kilesett, a kirakat
előtt senkit nem látott. Megdöbbent. Előre szaladt, még az úttestre is
lelépett, hogy a Palace Szálló felé lessen. Hamar vissza kellett ugornia, egy
közeledő autóbusz vészesen felsikoltó fékhangja jelezte a veszedelmet.
– Csak a sarkon fordulhatott be! − motyogta magában, mert a tömegben
nem látta az óriást kiemelkedni a többiek feje fűlött. Gyorsan befordult, de
semmit sem látott. Óvatosan lopakodott előre, mintha ő akarna eltűnni más
szeme elől. Az utcában a gyér forgalomban nem látta, akit keresett. Egyik
ház kapujától a másikig osont, belesett. Minden sötét kapualjba belépett.
Erőltette a szemét, de semmi nem mozdult. Már a harmadik ház kapujánál
járt, benézett. Halkan, mint a fuvallat, a nevét vélte hallani:
– Kacsa! − súgta fogai közt egy hang.
Bizonytalanul figyelt, megismétlődött, amit hallott. Belépett,
körülnézett. Sötét és rideg volt minden körülötte. Az ajtó mellett álló
kukákból orrfacsaróan bűzlött a szemét. Már éppen indult volna kifelé,
amikor hátulról valaki elkapta a nyakát. Hatalmas szorítást érzett,
kalimpált, nem tudott szabadulni. Váratlanul a kéz megemelte és
megfordította a levegőben. Nem tette le a földre, felültette az egyik bűzlő
kukára. Ott állt előtte teljes életnagyságban Próféta. Arcán barátságos
mosoly látszott, szájából kivillantak hatalmas fogai. A mosolya
vérfagyasztó volt, hangja lágy és egyben fenyegető, amikor megszólalt:
– Beszélni akarsz velem?
– Nem! Nem! − hebegte a fiú. − Csak éppen erre volt dolgom!
– Akinek dolga van, az siet! Te szépen lassan sétálgattál, és pontosan
arra, amerre én!
– Tévedsz. Próféta! Szavamra, nem így van!
– Így van! − lépett közelebb a fiúhoz, hogy szájának alkoholos bűze
megcsapta a másikat. − Hazudni akarsz, de engem nem lehet félrevezetni.
Beszélj!
– Semmi, de az ég egy világon semmi mondanivalóm nincs! Engedj el,
mert lekések egy találkozót!
– Most megint hazudtál! Vétkezel − és még közelebb szorította a kukán
ülő fiút a falhoz. − Beszélj, mit akarsz tőlem?
– Istenemre mondom, hogy semmit! − és szemében könyörgés ült.
– Ne hivatkozz Istenre, mert az az én reszortom! Világos? Ma második
alkalommal keresztezitek az utamat. Én nem vagyok vak és hülye, mint
gondolnátok. De jó, hogy találkoztunk, és tisztázzuk a munkánkat. Én is a
Főnöknek dolgozom! − Ezzel a zsebébe nyúlt és kivett egy borítékot. − Ezt
küldi nektek. Pontosan minden utasítását be kell tartanotok.
– Azt fogjuk tenni! Hidd el, nem leselkedtem, esküszöm!
 – A hamis eskü bűn! Isten megbünteti, aki azt teszi! − abban a
pillanatban a szokott pózba vágta magát, kezét az égre emelte. Kacsa
megijedt és parányira húzta magát össze a kukán. Félt, lesújt rá a hatalmas
tenyér.
– Ne! − vinnyogott, és kezét arca elé tartotta.
– Ne reszkess, bűnös lélek! Agyonverhetnélek, de nem teszem, mivel
szükségünk van rátok. Ezután minden lépéseteket figyelni fogja valaki. Ha
a maihoz hasonlót tesztek, végetek van.
– Tévedsz! − esedezett a fiú. − Soha nem teszünk semmit a Főnök ellen.
– Semmit? − kacagott a hatalmas ember, úgy, hogy beleremegett a hasa.
− Már megint hazudtál! Hát figyelj, mert még egy üzenetem van a
számotokra. Hamarosan leadjátok a százkilencvenezer forintot, amit ma
bezsebeltetek.
– Kacsa ennek hallatára úgy megdöbbent, hogy még tiltakozni is alig
tudott. Nehezen nyílt szóra a szája, mire végre kinyögte:
– Ezt meg honnan tudod?
– Mi mindent tudunk! − kapta a fölényes választ. − A munkát
ellenőrizzük! A társad mellett állt egy emberünk, amikor felvette a pénzt a
bankban. A Főnök üzeni: nem kellett volna a bankban hagyni azt a tízezer
forintot, mert az is megilleti őt. Ezt a pénzt hozzáteszitek a többihez a
kamatokkal együtt. Szeretjük a pontos munkát. Van valami kérdezni
valód?
– Semmi − hebegett a fiú. − Elmehetek?
– Tedd, amit kívánsz − mondta ájtatos hangon. − Pontosak legyetek a
munkában, mert egyetlen pillanat késedelem is nagy bajba hozhatja az
ügyünket. Az ég vezéreljen utadon! − ezzel magasra emelte a karját, mint
az aluljáróban szokta.
Kacsa leugrott a kukáról és loholt kifelé. Próféta abbahagyta a
színészkedést és kilesett a kapun. A fiú rohant, mint akit üldöznek.
Elégedett vigyor jelent meg Próféta arcán, ő is kilépett az utcára. Átsétált a
másik oldalra, bement egy telefonfülkébe. Mielőtt tárcsázott, óvatosan
körülnézett, látta, senki sincs a közelében, bedobott egy kétforintost.
Kivárta, amíg négyet csengetett a hívott szám, és anélkül, hogy beszélt
volna, letette. Várt egy percet, amit a karján lévő órán figyelt, és megint
hívta a számot. Egy magnó hangja jelentkezett, bemondta, hogy üzenetét
harminc másodpercben közölje. Üzenete ennyi volt:
– Az utasítást végrehajtottam! A szokott helyen várom a további
intézkedést! − ezzel letette a kagylót és kilépett a fülkéből. Ő maga se
tudta, hogy kinek és hova telefonált. Mint aki jól végezte dolgát, elindult
az első kocsma irányába. Szájában már érezte a rum finom aromáját.

*
Bálint alezredes az irodájában nyugodtan kavargatta kávéját. Előtte ült
Pintér százados és egy jegyzetfüzetből beszámolt neki.
– Regisztrálják a Csehszlovákiából beléptetett kocsikat, természetesen
csak a Mercedeseket. Azok közül is a fekete színűeket. Eddig nyolcról
tudnak, de tartózkodási helyük ismeretlen, legalábbis egyelőre.
– Azok, amelyek ma tíz óra után léptek be, nem jöhetnek számításba −
tette hozzá Bálint.
– A nagy B betű alapján elsősorban a Bratislavából érkezetteket keresik
a közlekedési járőrök. Ha meglenne a kocsi, akkor az utasait is megtudjuk.
Lehet, hogy van priuszuk nálunk, vagy odaát. Könnyebb lesz a munkánk.
– Ha! − emelte fel Bálint az ujját figyelmeztetően. Tudod, mennyi
munka vár ránk, ha megtudjuk, kié a gépkocsi? Lehet, hogy lopták, azzal
jöttek át, soha többet a közelébe se mennek. Ezt se lehet kihagyni a
számításból.
– Aki a tévészervizben a címeket szerezte, kitűnően beszélt magyarul −
szólt közbe Teréz.
– Sokan beszélnek ott kitűnően magyarul, és lehetnek itt is cinkosaik −
ellenkezett Kerpesics. − Egyébként a bizományival a kapcsolat megvan.
Eddig az elvitt cuccokból semmit nem ajánlottak fel megvételre.
– Nem hinném, hogy azért a néhány apróságért, amit elvittek a két
lakásból, kockáztatnák a nagy zsákmányt − szögezte le Vágó. − Ezek
ennél dörzsöltebbek. Két zsebrádió, néhány apró ékszer nem éri meg
nekik. Ha valamikor próbálkoznak is ezekkel, azt a Nagykőrösi úti piacon
csinálják. Most van pénzük, nem lépnek ezen a vonalon.
– Egyetértek veled − nézett rá Bálint. − Következtetésed logikus!
– Pedig nem is végeztem el a jogot! − hunyorított Bálintra, de nyomban
meg is bánta, amit tett, mert főnöke szeme szikrázott. Ugyanis még mindig
titkolta mindenki előtt, hogy elvégezte az egyetemet.
Egy darabig csend volt a szobában, végül Bálint szólalt meg:
– Két dolgot tehetünk ebben a pillanatban. Siettetni kell a mozaikképet,
hogy időben minden illetékes megkapja. Készen van már?
– Átmegyek és megsürgetem! − ugrott fel szolgálatkészen Teréz.
Amikor kilépett, Bálint folytatta.
– Ma éjjel fokozott ellenőrzést kell tartani a szórakozóhelyeken, mert az
ilyenek szeretnek a pénz nyakára hágni.
– Ezt teszik, ha valami zöldfülű társaság. De nem annak néz ki az ügy,
ha a kivitelezést vesszük figyelembe − szólt Pintér.
– Bizony nem! − szólalt meg ismét Vágó. − Mi jutott egynek-egynek?
Hatvanezer-háromszázharminchárom forint. A maradék egy forinton majd
csak elosztoznak egymás közt. Nem valami nagy zsákmány ilyen
előkészítés és ötlet mellett.
– A számításod pontos! − nevetett Bálint. − Ezért a pénzért nem lehet
kockáztatni egy rablást, helyesebben kettőt. Főleg, ha nem is tudták, mire
számíthatnak.
– Ha biztosra mentek volna − vette át a szót Pintér −, nem kellett volna
úgy feldúlni a lakást. Tudják, hogy mit keresnek. De nem tudhatták.
– Avar és a felesége még a baráti körnek sem mondta el, hogy lakásra
gyűjtenek − folytatta Kerpesics.
– Nyilván féltek, hogy valaki elszólja magát a mama előtt, és akkor vége
a világnak − kacagott Bálint. − Itt valami másnak kell lapulnia a háttérben,
nekem ezt súgja valami.
– Valamit érzel? − nézett feléje kérdőn Pintér.
 – Lehet! − hangzott a kurta válasz. Ezzel Bálint felállt és kinézett az
ablakon. Tudták, ilyenkor nem szabad zavarni, mert agya a múlt
eseményein jár, és keresi a kapcsolatot azok és a folyamatban lévő eset
között.
 A peches taxisofőr
Kacsa az Orbán tér és az Istenhegyi út kereszteződésében állt. Figyelte a
lefelé s fölfelé haladó forgalmat. Váratlanul szabad jelzéssel egy taxi
közeledett. Kiugrott az útra, jelzett a vezetőnek. Az óvatosan, nehogy
akadályozza a forgalmat, egy kicsit előbbre gurult, és csak akkor állt meg.
Kinyitotta az ajtót, és várta az utast. A fiú lihegve érkezett mellé. Beugrott,
beszélni kezdett.
– Köszönöm! − udvariaskodott. − Már egy órája várok!
– Az talán egy kicsit sok! − nevetett feléje a taxis.
– Nekem sajnos annyinak tűnt! Szegény nagymutter kificamította a
lábát, és azonnal ki kellene vinni Vecsésre. Nem nyugszik az öreglány,
tudja, milyenek.
– Otthon nyugodtabbak a maguk kis fészkében. Ilyen az enyém is. Meg
kell érteni az öregeket. Hova megyünk?
– Jaj! − csapott a homlokára Kacsa. − Feledékeny vagyok, mert ez a
dolog annyira idegesít. Németvölgyi út 42. .szám.
– Repülünk a nagymamáért! − nevetett a taxis a fiúra.
– Maga nagyon kedves! Köszönöm, és meghálálom!
– Kötelességem! − intett a kezével a taxis. − Segíthetek valamiben
esetleg?
– A számból vette ki a szót! − nézett hálásan feléje a fiú. − Egyedül
vagyok, és nem boldogulok lefelé a lépcsőn. Segítene lehozni?
– Persze! Segítsünk egymáson, az Isten is megsegít bennünket! −
mosolygott a taxis.
Kacsa erre a mondatra megborzongott. Eszébe jutott Próféta, aki szintén
mindig ezt emlegeti. A taxis meglátva a fiú döbbent arcát, nyugtatta:
– Semmi izgalom! Minden rendben lesz, legyen nyugodt! Már itt is
vagyunk! − ezzel fékezett a ház előtt. Kacsa kiugrott, várta a taxist. Az
kiszólt utána: − Beírom a menetlevélbe, hogy ne kelljen a nagymamát
megváratni!
– Köszönöm! − hálálkodott a fiú. − Várom!
A taxis leemelte a CB-telefont és beszólt a központba:
– Itt a JB 32–40. Kérek egy menetlevélszámot Vecsésre. A fuvart a
Németvölgyi út 42. alól viszem. Vecsésre megyek.
– Kicsit várt, mert a hangszóróból jövő hangzavarban nehezen hallotta a
választ. Egy kedves női hang szólalt meg:
– Kázmérka! 546-os. Siess vissza, mert óriási a forgalom ebben a pokoli
melegben.
– Rohanok és csókolom a szépséges kis pofikádat! − Váratlanul egy
durva hang szólalt meg a hangszóróban:
– Udvarolj a menyasszonyodnak, de ne édelegj az én kedvesemmel!
– Ki beszél? − hallatszott a nő hangja. − Mit pimaszkodsz?
– Féltelek! − röhögött a durva hang. − Tudhatod, hogy Krebsz
Kázmérka szélhámos.
– Csók, Kázmérka! − kedveskedett a női hang. − Maga pedig egy CB-
betyár! Megismertem a hangját, fuvar nincs! Aki szemtelen, az szerezzen
magának! Vége!
Krebsz Kázmér felírta a számot, amit kapott. Kiugrott a taxiból és
rohant fel az emeletre.

*
A rekkenő hőségben mindenki fuldoklott. Tűzött a nap, mintha soha
nem akarna nyugovóra térni. Amikor Krebsz, a taxisofőr futott felfelé a
lépcsőn, a Bulcsú utcában lévő aluljáró viszonylagos hűvösében
várakozott Rajzoló. Itt szokott találkozni, ha nappal volt dolga, mert
valami láthatatlan kéz teljesen sötétté tette rendszeresen az aluljárót. Ha
végre a kivert villanyégők helyére újak kerültek, biztos volt, hogy két
napon belül valamennyit kiszedték, de a legtöbb esetben ezzel nem is
fárasztották magukat a vandálok, hanem védőburkolatukkal együtt
megsemmisítették azokat. Most éppen ebben a megszokott állapotában
volt a szűk földalatti folyosó. Nem sokan közlekedtek erre, inkább kerülőt
tettek az emberek, mert elég sok erőszakos cselekmény és támadás történt
ezen a helyen. Főleg a darizók fészkelték be magukat, akik biztosak voltak
benne, hogy ha valaki mellé odaléptek és tíz vagy húsz forintot kértek, az
hangtalanul teljesítette kérésüket, csakhogy szabaduljon. Az öreg a falnak
támaszkodott. Nyugalommal szívta cigarettáját. Már majdnem a körmére
égett, de ezt élvezte, mert a csikk vége tele volt nikotinnal, szervezete ezt
kívánta. Ruhája kopott volt − mint mindig −, inge gyűrött, tudta, belőle
nem néz ki senki egyetlen fillért se, így nem kellett tartania a
kunyerálóktól. Szeme figyelte mind a két végét az aluljárónak, mert akit
várt, az mindig meglepetésszerűen jelent meg. Egy magas férfit látott
közeledni. Már a járásáról megismerte, hogy az érkezik, akit várt. Nem
mozdult. Sötét ruha volt az illetőn és napszemüveget viselt. Fején, mélyen
a szemébe húzva, egy vászonsapka. Hangtalanul megállt Rajzoló mellett.
Az szétnézett, és látva, hogy senki nincs a közelben, a zsebébe nyúlt.
Kivett egy vastag borítékot, a férfi felé nyújtotta.
– Minden rendben? − kérdezte halkan suttogva a férfi.
– Tökéletes a munka! Légy nyugodt! − és kezét nem vette vissza,
tovább is felé tartotta.
Az nadrágja hátsó zsebébe nyúlt, kivett egy borítékot. A feléje tartott
kézbe tette.
– Pontosan annyi, amiben megegyeztünk!
Az öreg egy pillanatra a levegőbe dobta a borítékot és elkapta.
– Érzem a súlyáról! − vigyorgott fogatlan szájával, és berakta a zsebébe.
A férfi indulni készült, de megfogta a karját. − Várj! Mondani akarok
valamit!
– Siess, dolgom van!
Rajzoló figyelmen kívül hagyta azt, amit hallott. Közelebb húzódott és
folytatta:
– Először is, jó utat! Másodszor, a fiúra, aki hozta az anyagot, vigyázz!
– Miért? − nézett rá a szemüveges, és most hallatszott a hangjában
először valami érzelem. − Miért? − ismételte meg a kérdést.
 – Túl sokat akar tudni, és sürgetett. Ő akarta átvenni az anyagot,
méghozzá ma. Azt mondtam, csak holnapra lesz kész, és nem adom át
neki. Vitatkozott!
– Köszönöm, hogy szóltál! De nem lesz vele gond!
– Vigyázz, ismétlem! Kívánok jó utat, neked! − az utolsó szót erősen
megnyomta.
Kezet fogtak. A szokottnál egy kicsivel tovább fogták egymás kezét. A
szemüveges férfi hirtelen megfordult, és elindult visszafelé, amerről
érkezett. Az öreg nem mozdult. Megtapogatta a zsebét, amelyikbe a
borítékot tette. Vigyor jelent meg az arcán, és nem az ellenkező kijárat felé
indult, ahogyan szokása volt, hanem meggyorsította lépteit és a férfi után
sietett. Ahogy közeledett az aluljáró kijárata felé, mind jobban bántotta
sötéthez szokott szemét a bezúduló napfény. Megcsapta a meleg, lihegett,
amikor kilépett. Gyorsan körülnézett, látni akarta, mivel érkezett a férfi.
Hiába erőltette a szemét, nem látott semmit. Előtte a gépkocsik forgataga
suhant el. Nézte, hogy nem látja-e valamelyikben az ügyfelét, de sehol
nem tűnt fel ismerős a volán mellett. Lassan elindult a Lenin körút
irányába. Magában fortyogott:
– Gavallér, és nagyon jól fizet.
Előkapott a zsebéből valamennyi aprópénzt és belépett az első
kocsmába. Rendelt magának egy korsó jó hideg sört. Élvezettel megitta.

*
A Németvölgyi úti IBUSZ-lakás kémlelőjén Kacsa figyelte, mikor
érkezik a taxis. Az kettesével vette a lépcsőket, megnyomta a csengőt.
Néhány pillanatot kellett csak várnia, s kinyílt az ajtó, ott állt megrendelője
nevető arccal.
– Hol az a kedves nagymama, akit annyira félt az unokája? − nevetett,
és szétnézett az előszobában.
– A szobában várakozik! Felkészítettem az útra!
– Egykettőre kivisszük, és az otthoni környezet már fél egészséget jelent
neki − ezzel félreállt az útból, hogy Kacsa lépjen be elsőnek. Az azonban
udvariasan megszólalt:
 – Csak ön után, uram, ön a vendég! Készítettem egy kis hűsítőt ebben a
melegben.
– Köszönetem! − kapta magát össze Krebsz, a taxis. − Látom, mi ketten,
fiatalok, hamar megértjük egymást − ezzel kezét rátette a kilincsre, és
belépett. A szobában ott állt vele szemben Jeges, kezében a hangtompítós
pisztollyal. Mellette Geyza Kopcso egy takarót tartott. Döbbenetében egy
pillanatra megállt, de hátulról egy hatalmas lökés érte, és bezuhant a szoba
közepére. Felugrott, és kiabálni kezdett, de a pisztoly máris a homlokán
volt.
– Egyetlen hangos szó, és kénytelen vagyok meghúzni a ravaszt −
szólalt meg határozottan Jeges. − Hangtompítós!
– De … − kezdte volna Krebsz, azonban egy hatalmas pofont kapott
Kopcsótól.
– Pofa be! − mondta neki. − Ha hallgat, semmi baja nem lehet!
– Miért? − nyögte kétségbeesve a taxis. − Mit akarnak tőlem?
– Lényegében nem sokat − lépett mellé Jeges. − Ideadja az iratokat és
megvárja, amíg visszajövünk. A gépkocsijára van szükségünk. Világos? −
Amikor látta a férfi bizonytalanságát, folytatta. − Zakót levenni, iratokat és
a kocsikulcsot ide a kezembe! − és kinyújtotta a markát.
– Ebből kellemetlenségük lehet! Ne tegyenek ilyet! Úgyis elfogják
magukat, és akkor… − de nem folytathatta, mert Kacsa hatalmasat csapott
a tarkójára. Elzuhant a földön.
– Elég! − intette le Jeges. – Halottak nem kellenek, mert a nyakunkon
egy pillanat alatt az ország minden hekusa. − Ezzel a pisztolyt a zsebébe
telte. − A ragtapaszt! − nézett Kacsára. Amikor megkapta, alaposan
körbetekerte a tehetetlen férfi fejét, hogy csak az orra látszott ki. − Levegőt
kaphat, mást nem! − annyira tetszett, amit mondott, hogy elnevette magát.
– Príma vagy, Jeges, és erősebb, mint Próféta − kurjantott a társa. − Még
humorizálni is tudsz.
Nem folytathatta, mert olyan hatalmas pofont kapott, hogy a falnak
esett. Csodálkozó tekintettel nézte Jegest, aki veszedelmesen közeledett
feléje.
 – Megmondtam, hogy ki nem ejted a nevem, se a másét senki előtt! Ha
ez előfordul, véged van! − és kikapta a pisztolyt a zsebéből. Nem
foglalkozhatott tovább társával, mert a taxis felnyögött. Mellé lépett,
figyelte, nem mozdult. – Szerencséd, hogy nem tért magához. Gyertek
segíteni! − sziszegte.
Mind a kettő mellette termett. Ruhaszárító kötelet vetlek elő a
szekrényből, kezét, lábat összekötözték. Végül testén körbe-körbe
csavarták a kötelet, hogy moccanni sem tudott. Felemelték és ledobták a
heverőre. Még egyszer ellenőrizték, hogy rendesen kap-e levegőt, és
amikor látták, hogy lélegzik, megnyugodtak.
– Ez már nem tehet semmit ellenünk! − nyugtázta munkájuk eredményét
Jeges. Zsebét átkutatta, és kiszedett minden okmányt belőle. Valamennyit
kinyitotta és megnézte. Váratlanul Kacsához fordult: − Te vezeted a kocsit.
Itt a kulcs, a sofőr személyi igazolványa és a jogsi. De valamit
kozmetikázunk rajta, mert fiatalabb vagy! − Ezzel maga elé tette az
iratokat és megnyálazta az ujját. Lassan, erősen a fényképekre nyomva,
elkezdte azokat dörzsölni. Mind a két fénykép valamennyire halványabb és
piszkosabb lett, nem lehetett pontosan kivenni az arcvonásokat. Felnézett
társára, majd a képekre. − így már finomabb!
– És ha igazoltatnak? − ellenkezett a kisebb.
– Ha szabályosan hajtasz, és ezt erősen javaslom, amíg a helyszínre
érkezünk, nem történhet semmi. Ha mégis, és szólnak a bunkók valamit,
akkor megmondod, hogy annyit fogdossák, hogy a kezüktől lett koszos.
– Provokáljam őket? − hüledezett Kacsa.
– Te már a viccet se érted! Nem fognak igazoltatni. Nem megyünk
messzire. Lenne még valami. − Ezzel elővett a fiókból fényképeket. − Jól
nézzétek meg ezeket. Ők lesznek abban a gépkocsiban. Tévedés kizárva.
Ez az utolsó balhé, és letaposunk. Vigyázni kell!
Amikor a másik kettő megnézte a képeket, elvette tőlük, apró darabokra
tépte és elégette a hamutartóban. Megvárta, amíg ellobban a papír, és egy
gyufaszállal szétkotorta a hamut.
– Irány? − kérdezte Kopcso.
 – Időben megtudod! Ha nálunk a zsákmány, mi ketten együtt jövünk
haza. Ő − mutatott fejével társára − leteszi a kocsit a megadott helyre.
– Azután? − idegeskedett Kopcso.
– Itt várjuk a további utasítást. Eleget kérdezősködtél. A táska? − fordult
Kacsa felé. Az a szekrényhez lépett, és kivett egy nagyméretű sporttáskát.
A vállára vetette. Ezzel jelezte, hogy indulásra kész. Már az ajtóban
voltak, amikor Jeges visszafordult, megnézte a heverőn fekvő taxist. Egy
pillanatig figyelte, látta, lélegzik, megfogta a pulzusát is. Kissé beljebb
lökte a fal felé, majd várakozó társaihoz fordult, közben megnézte a
karóráját: − Hét óra húsz! Indulunk! − Hamarosan hallatszott a szobában,
hogy a bejárati ajtóban kétszer fordul a kulcs.

*
Pintér százados éppen jelentett Bálint alezredesnek, amikor a
Németvölgyi úton becsukódott az ajtó.
– Minden priusz pontosan beérkezett. Avaréknál teljesen rendben
vannak a dolgok. A férfi és a feleség munkahelyén a legjobb információkat
adták róluk. A másik lakásban, az Attila utcában is hasonló a helyzet. Ott
ellenőriztük még a bejárónőt is, aki hetente szokott náluk takarítani. Se a
tulajdonosoknak, se neki nincs semmi a rovásán. A nőt mindenütt
dicsérték, ahová takarítani jár, a férje pedig darus a MÁVAG-ban. Jól
keresnek, és mindenük megvan, ami szükséges. Különben is ezen a napon
a megadott időpontban egy másik helyen − és ezzel a jegyzetfüzetébe
nézett − a VII. kerület, Hunyadi tér 8. számú házban takarított.
– Miért pont ezeket nézted meg olyan alaposan? Mert kétkezi
munkások, és nincs előkelő beosztásuk? − nézett rá hirtelen Bálint.
Pintér megdöbbent egy pillanatra, de hamar kivágta magát:
– Nem! Ilyesmi eszembe se jutott. Éppen azért tettem, mert azt akartam,
hogy minden gyanún felül álljanak.
– Helyes! − ezzel Vágóra nézett.
– A Tahi utcai szervizbe valamennyi szerelő beérkezett időben. Minden
bejelentett helyen megjelentek, de semmit nem észleltek. Különben is
jelzésünk alapján előre igazoltatták őket, azután léphettek a lakásba.
 – Mielőtt folytatnád a dolgot: valaki ott lesz, amikor holnap kinyitnak,
és figyeli, hogy kik jelennek meg a bejelentések ideje alatt. Mondd tovább!
− biztatta Vágót.
– Priusza senkinek sincs. A vezető véleménye mindeneiről jó, eddig
panasz nem merült fel ellenük. Igaz, szeretik a borravalót, de ez ma már
megszokott dolog nálunk. A központban is hasonló a vélemény. Ennyi
lenne!
– Akkor itt senki más nem lehet a tettes, mint mi! − nevetett fel Bálint. −
Mi erről a véleményetek?
– Lehet ebben valami − lépett elő Kerpesics −, mert amikor a Tanács
körúton jártam a lakásokat, hogy ki látott esetleg valamit, elkapott özvegy
Avarné. Tudjátok, mit mondott?
– Jót nem, az biztos! − nevetett Bálint. − Én már csak ismerem. De
mondd nyugodtan, ne kímélj bennünket.
– Azt közölte, hogy neked továbbítsam, ha nem tudjuk elfogni a
tetteseket, akkor nem lehet más az ügyben, mint hogy összejátszunk velük.
– Ahhoz képest, amiket mondani tud, ez szinte semmi. Úgy vélem,
türtőztette magát, mert még van benne némi bizalom irántunk.
Teréz robogott be az ajtón. Nyomban beszélni kezdett:
– A fokozott ellenőrzés megkezdődött. A mozaikképeket is kiosztottuk,
az akciócsoportok tagjai is megkapták őket. Felhívtam a parancs szerint a
Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságát, és kértem, alaposan
ellenőrizzék mindazokat a Csehszlovákiába kilépő fekete Mercedeseket,
amelyeknek a rendszáma B betűvel kezdődik. Főleg a pénzt keressék,
ezerforintos címletekben.
– És ha valahol felváltották? − kérdezte Bálint.
Teréz egy pillanatig zavarban volt, de gyorsan kivágta magát.
– Az finom lenne, mert akkor még nagyobb a pénzköteg, nehezebb
eldugni, megtalálják az ellenőrzéskor − és olyan arcot vágott
elégedettségében, hogy mindenki elkacagta magát.
– Brávó, kislány! − kacagott Bálint − Ezt jól megadta nekem, már
elnézést a kislányért, alhadnagy elvtársnő! − felállt és megölelte a lányt.
 – Érdekes − szólalt meg Pintér −, minket még soha nem öleltél meg,
főnök, ha valamiért ki akartál engesztelni. Nem furcsa ez, fiúk? − nézett a
többiekre.
Vidáman felkacaglak, pedig semmi kedvük nem lett volna, ha tudják,
hogy egy óra múlva a bekövetkező eseményektől sokkal borúsabbnak
látják az életet.
 Rablótámadás a benzinkútnál
A Mészáros utcai benzinkútnál, ahol a magasban ott villogott a Shell-
embléma, ketten szorgoskodtak. Pénzt számoltak. Egy egész halommal állt
előttük, azt rendezgették és kötegelték.
– Ezek megbolondultak! Mindenki ma tankolt, és rohant a Balatonhoz,
mi ketten pedig itt rohadunk ebben az átkozott melegben.
– Nem dumálsz, számolok! − morgott társára Cziráki Imre, aki szépen
rakosgatta előbb az ezreseket, majd a százasokat, és végül a kisebb
címleteket.
– Helyes! − válaszolt a társa, Fényes György. − Tudom, nem erősséged
a számolás! − Közben egy postazsákot vett elő, kinyitotta és várta, hogy
megkezdhesse a pénz berakását. Amikor társa végre végzett a hatalmas
számoszlop összeadásával, megkérdezte: − Mennyi?
– Hatszáznegyvenkétezer-háromszáz! Ez rekord!
– Mennyi a jatt? − csapott le a másik.
– Valamivel több mint négyezer! Jó napunk volt!
– De olyan fáradt vagyok, hogy alig bírom a derekam!
– Beírta az adatokat a könyvbe, és elkészültek, ha megérkezik a
postajárat, aláírhassák az átvételi könyvet.
– Kész vagy? − kérdezte Cziráki.
– Oké! Jöhetnek a szállítók!
– Rettenetes a forgalom, elakadhattak valahol. Én kimegyek a kúthoz,
leolvasom az állást. Hamarosan itt lesz a váltás.
Amíg ők a pénzzel foglalatoskodtak, egy taxi állt meg a Hegyalja útról
bekanyarodva a járda mellett, valamivel lejjebb, mint a benzinkút. Jeges
szállt ki belőle, és az utca túlsó oldalán szépen nyugodtan felsétált a
benzinkút magasságáig. Látta, amint a pénzt éppen rakták a zsákba.
Visszasétált a taxihoz. Jelezte, hogy minden rendben van. Beült az autóba.
 A benzinkút és a szerviz egymással szemben állt, csak egy kis út
választotta el a kettőt egymástól, ahol a gépkocsik a tankoláshoz
felhajtottak. Az épületből magas férfi lépett ki. Egyenesen a kutasok
szobájába ment.
– Helló, fiúk!
– Üdvözlet! − nézett feléje a két fiú. − Mi járatban?
– Gutaülést kapok! Lerobbant a kocsim, és pont most telefonáltak, nem
jönnek a pénzszállítók, mert az ő autójuk is elromlott.
– Ebben a melegben minden előfordulhat − mondta Cziráki. − De
nekünk nem szóltak.
– Várj! − lépett a telefonhoz Bábel János, a szerviz vehetője, és
tárcsázott. Kicsit kivárt, és beszélni kezdett: − A fiúk a kútnál nem kaptak
értesítést, nincs a pénzszállítás körül valami tévedés? − Közben kezével
intett, hogy Cziráki álljon mellé, hallgassa a választ.
– Semmi tévedés! A pénzszállítók lerobbantak, maga és a kutasok
együtt adják fel a Krisztinán a bevételt. Mást nem tudok mondani.
Keresnek eleget, egyszer legalább megdolgoznak azért a pénzért.
Bábel még döbbenten a kezében tartotta a telefont, amikor megszólalt:
– Micsoda szemét alak! Még neki áll feljebb!
– Rohadék tintakukacok, irigyelnek bennünket, de a meló büdös nekik.
Beviszem a pénzedet. Mennyi van?
– Ma rekordot javítottam. Négyszázkétezer és ötven forint. Nem semmi.
– Akkor a mienkkel együtt több mint egymillió! Szép kis összeg!
Elviszem a kis Polskival a pénzt a postára.
– Lenne még egy kérésem! Nem kaptam taxit, és itt van nálam Zsuzsa, a
menyasszonyom, őt is magunkkal kellene vinni, mert fellépése van.
Rendbe akarja szedni magát. Mindig a nyakamon lóg!
– Hát valahogyan majd csak belepréseljük magunkat, de ne számítsatok
kéjutazásra − nevetett Fenyves.
– Sok jó ember kis helyen is elfér! − mondta vidáman Bábel, és kilépett
a szervizútra. Felkiabált: − Zsuzsa, gyere, a fiúk elvisznek téged is!
 Közben az öltözőből megérkezett a váltás, átvették a kútnál a munkát.
Cziráki kisietett velük a kútoszlopokhoz egyeztetni a számokat. Gyorsan
végeztek. Megérkezett Szép Zsuzsa, a kezdő énekesnő is. Nagyon
szemrevaló volt.
– Baromi jó nő! − súgta Cziráki a többieknek. − De legalább olyan buta
is.
– Kettő nem lehet egyszerre! − nevetett egy idősebb kutas, aki írta az
oszlopokon lévő számokat. − Nem az én, hanem a Bábel baja. Mindig
ilyeneket csíp fel magának, aztán főhet a feje. Végeztünk! − ezzel már
indult is egy beálló gépkocsit kiszolgálni.
Amikor a kútkezelő belépett a fülkébe, a lány szónokolt a többieknek.
– Ennek a mackónak még egy taxit sem sikerült szereznie − mutatott
Bábelre −, és nekem meg sietnem kell. Szerintem két balkeze van. Nem
gondolják? − és meglibbentette magát a két ámuldozó fiú előtt.
– Behúzod a cipzárat a szádon! − kiáltott rá Bábel. − Van elég bajunk,
nem csak veled kell törődni. Egymilliónál is több a pénz, amit viszünk.
Útközben fogunk egy taxit, abba átszállhatsz.
– Jobb is lesz, mert nem szeretek fellépés előtt idegeskedni, a
hangszálaimra mehet. Indulunk végre?
Mind a négyen kimentek. Előállt Fényes a kocsival. Szép Zsuzsa és
Cziráki hátul ültek, Fényes vezette a kis Polskit, Bábel ölében ott pihent a
két zsák az egymillió forinttal. Még búcsút intettek a két éjszakás felé, és
kigördültek a Mészáros utcába. Egy pillanatra megálltak, semmi forgalom
nem volt, kikanyarodlak. Ezt várta a taxiban ülő társaság. A kocsi
valamennyi ablakát leengedték, és egy pillanat alatt harisnyát húztak a
fejükre.
– Nyomás! − sziszegte Jeges. − Nekiszorítod a falnak, a többi az én
dolgom!
Kacsa ideges volt, nehezen tudta betenni egyesbe a váltót, végül
sikerült. Búgva indult el a kocsi. Kettesbe kapcsolt, és már száguldott is.
Alig haladt a kis Polski vagy ötven métert, amikor mellé érkezeit a taxi.
Leszorította a fal mellé, hatalmas csattanással ütközött a kél autó. Szorosan
egymás mellett álltak meg. A kis kocsi olyan helyzetben volt, hogy
kiugrani se lehetett belőle. Jeges felkapta a hangtompítós fegyvert, és
fenyegetően ordította:
– Ide a zsákokat, vagy lövök!
A kis Polskiban ülök a meglepetéstől dermedten ültek. Végül Szép
Zsuzsa visított fel:
– Én élni akarok! Oda kell adni nekik!
– A zsákokat! − nyújtotta a kezét Jeges. Közben vészjóslóan emelte
fegyverét a siránkozó és rémült lány felé. − Gyorsan!
Bábel egy hirtelen mozdulattal megfogta a kél pénzeszsákot és Fényes
előtt átdobta a másik kocsiba. Majdnem kiütötte a pisztolyt Jeges kezéből,
de Kopcso előrehajolt, és elkapta azokat. Késével felvágta a varrást,
belenézett mind a kettőbe.
– Benne van! − mondta nyomatékkal.
Jeges megcélozta az első kereket, és belelőtt a kis Polski gumijába.
Kacsa kapcsolt, egy villanás alatt eltűntek az utca vége felé. Látták, hogy
egy kocsi ered utánuk, mert a kiabálásra többen kiszaladtak az utcára, a
benzinkúttól is elindultak az üldözésükre. Jeges a legnagyobb
nyugalommal kihajolt az ablakon, és még mielőtt az alagút felé fordultak
volna, leadott egy lövést az üldöző gépkocsira. Találhatott, mert a kocsi
megállt, vezetője kiugorva az autóból a fal felé futott, ott hanyatt vágta
magát, s nem mozdult többet. Pillanatok alatt bejutottak az alagútba, ahol a
sötétben lerángatták magukról a harisnyát. Összevigyorogtak.
A Polskiból nehezen kászálódtak ki az utasok. Elsőnek Szép Zsuzsa
kezdett el ordítozni:
– Segítség! Rablók! − olyan vészesen üvöltött, hogy a környező házak
ablakai megteltek érdeklődőkkel. Fényes rohanni kezdett a benzinkút felé,
közben hátraszólt:
– Hívom a rendőrséget! Ti maradjatok ott! − futott, ahogy a lába bírta.
– Taxi volt! − harsogott Bábel. − Nem láttátok a rendszámát?
Kérdésére senki nem válaszolt.
 Emberek sereglettek mindenfelől, és mint a kordon, vették körül a
gépkocsit. Olyan volt a kis 126-os, mintha egy vasaló nyomta volna a
falhoz.
Bálint alezredes szobájában élesen felvijjogott a közvetlen vonal. Teréz
ugrott oda, és felkapta, de egy nehéz kéz lefogta. Az alezredes keze volt.
– Biztos engem keresnek! − ezzel felvette a kagylót. − Bálint alezredes
vagyok!… Hallgatom!… Értem!… A szemlebizottság azonnal indul…
Megyünk! − letette a hallgatót, és a feszülten figyelő társaság felé fordult.
– Van valami? − idegeskedett Pintér.
– Kirabolták a Mészáros utcai benzinkút és a szerviz napi bevételét
szállító gépkocsit. Több mint egymilliót vittek el.
– Szép pénz! − ámuldozott Teréz.
– Az! − bólintott Bálint. − De mit gondoltok, hányan követték el a
támadást?
– Hárman! − vágott bele Vágó. − Pontosan annyian, mint ahányan
délelőtt dolgoztak.
– Beletaláltál! Ami délelőtt történt, az csak valami elterelő mozdulat
volt, hogy lekössön bennünket. Ez volt a fő-csapás.
– Vagyis megint jól következtettél! − bólintott Kerpesics.
– De ezt be is kell bizonyítani, sőt el kell őket fogni! Akkor pedig éppen
eleget beszéltünk, induljunk! − Ezzel valamennyien kirohantak a szobából.
Teréz volt az utolsó, és úgy bevágta az ajtót, hogy mindenki visszafordult
– Mi volt az? − kérdezte Bálint.
– Kicsúszott a kezemből! − mentegetőzött Teréz.
– De ezek a szépfiúk remélem nem fognak! − és kacsintott a többiek
felé.
– Nem néz ki valami könnyű társaságnak! − loholt a felvonó felé Vágó
Bálint mellett.
– Nehezebb ügyeket is megoldottunk már − mondta az alezredes.
Már a felvonóban álltak egymás mellett, amikor a kis termetű Vágó
megszólalt:
 – Ezek banditák! − és szemében ott élt a vitatkozás lángja.
– Te már megint kapkodsz! − rótta meg Bálint. − Nem tudod, mi az
ártatlanság vélelme?
– Védelme! − ellenkezett a kis ember.
– Ismétlem, vélelme. Ez egy jogi fogalom. Ezek nem lehetnek
mindaddig banditák, hogy a szavaiddal éljek, amíg ezt ki nem mondja
felettük a bíróság. De akkor se használja azt a kifejezést, amit te. Lehetnek
rablók, gyilkosok, és sorolhatnám tovább.
– De ugye, védelmet akartál mondani? Mert annak, hogy „vélelem”,
semmi, de semmi értelme nincs.
– Tudod mit? Ez most „hosszú”! − csapott a vállára Bálint, amitől Vágó
majdnem a földre roskadt. − Legközelebb elmagyarázom!
– Könnyű annak, aki jogot végzett!
– Figyelj rám! − fordította maga felé társát Bálint, ami nem volt könnyű
dolog a szűk fülkében. − Ma már másodszor teszel célzást a jogi
végzettségre. Elegem van belőled! Többet nem akarom hallani. Szavadat
adtad!
– Legyen! − nyögött fel Vágó, hogy szabaduljon az ölelésből, ami igen
kellemetlen volt számára.

*
A Vérmezőnél egy taxi szorosan a parkoló gépkocsik közé állt. Kacsa
azt akarta, hogy ne látsszanak a kocsi oldalán a sérülések. Ügyesen
jutottak el idáig, mert mellékutcákon hajtottak, vagy belementek a
nagyobb forgalomba, ahol a többi gépkocsi vezetője nem nagyon figyeli a
mellette haladókat. Egy darabig mindenki mozdulatlanul ült a helyén,
figyelték, nem követi-e őket valaki. Semmi gyanúsat nem észlellek. Jeges
kinyitotta az ölében lévő táskát, és hátraszólt Geyza Kopcsónak, akinek
menet közben átadta a zsákmányt.
– Ide a pénzt! − amikor megkapta, egyenként bontotta fel zsebkésével a
postazsákokat. Átöntötte a táskába. A másik kettő csodálkozó szemekkel
figyelte a rengeteg ezer-, ötszáz- és százforintost. Kacsa belemarkolt a
halom pénzbe, felemelte és lassan visszaengedte.
– Állati! − kacagott. − Mennyi pénz, és mind a miénk! Úgy látom, ma
minden bevág!
– Pofa be! − suttogott Jeges. − Nem kapkodsz, még nem vagyunk túl
mindenen! − Közben a zsebébe nyúlt, kivette a hangtompítós Karakilla
pisztolyt és a pénzestáska legaljára tette.
– És ha szükségünk lehet rá? − vitázott társa.
– Nem használjuk akkor se! Vagy ha igen, akkor én döntöm el, mit
teszek. Lódulj és hallgass!
– A kocsit bezárom előbb! Ha megtalálják, akkor azzal is bajlódjanak,
amíg kinyitják!
– Rendben! Mi lassan sétálunk − bökött a fejével Kopcso felé −, te előre
sietsz és körülnézel. Ha minden rendben van, a kapuban egyetlen pillanatra
megállsz és hátranézel. Utána mi odáig megyünk. Fölszaladsz, és ha ott is
tiszta a levegő, akkor a redőnyt egy kicsit felhúzod. Csak résnyire, nehogy
a szemben lévő házból beláthassanak. Értetted?
– Mindent! − ezzel sarkon fordult és gyors léptekkel elindult a Déli
pályaudvar irányába. Néha-néha hátranézett, hogy társai követik-e.
Amikor látta, hogy azok elmerülve beszélgetnek, de sietős léptekkel
haladnak utána, meggyorsította lépteit. Szeretett volna minél előbb a
lakásban lenni.
– Úgy rohan ez a kis szédült barom − jegyezte meg Jeges −, mintha
valami vonathoz sietne, mert nem akarja lekésni.
– Nem is lenne jó a vonatot lekésni − és ezt a szót alaposan megnyomta
Kopcso −, mert nincs útlevelem.
– Nyugalom! − csapott feltűnés nélkül a táskára Jeges.
– Ami ebben van, az biztosíték. A Főnök tudta, mekkora lehet a
zsákmány, és ezt nem hagyja itt. Megvár bennünket, légy nyugodt!

*
 A Mészáros utcát a Shell-benzinkúttól a támadás helyszínéig lezárták. A
szemlebizottság végezte a dolgát. Tagjai olyan gyakorlottan és szakszerűen
dolgoztak, hogy egy külső szemlélő nem is tudta volna követni
munkájukat. Csak a vaku villanása volt az, amivel felhívták magukra
akaratlanul is a figyelmet. A kíváncsiak, bár mindebből semmit nem
értettek, egyre csak gyülekeztek a helyszínen.
Vágó, Kerpesics és Teréz igyekezett mindent meghallani és szóba
elegyedni azokkal, akik valóban láthattak valamit. Már ismerték jól az
ilyen esetek szemtanúit, mindenki mindent pontosan látott, magát tartotta a
legfontosabb tanúnak, csak éppen-merően ellentétesen mondta el a
dolgokat, mint az előző.
– Ordítást hallottam és futkosást! − beszélt hadonászva egy idősebb férfi
Teréznek. − Mire észbe kaptam, már robogott is az a gépkocsi, amelyik
nekiment a másiknak.
– Milyen típusú volt, nem látta a rendszámát? − faggatta Teréz.
– Kérem, nekem tízdioptriás szemüvegem van! Hát láthattam én ezzel a
rendszámot olyan magasból? A negyedik emeleten lakom!
– Akkor hogy került ide az utcára? − hüledezett Teréz.
– Lekísértek a lépcsőn, mert azokat se látom. Nagyon rendesek velem a
szomszédok… − de nem folytathatta, mert Teréz már robogott tovább.
– Ezek a fiatalok mind ilyenek − csóválta fejét az öreg.
– Soha nincs türelmük végighallgatni az öregeket.
– Egy nő is volt velük! − kapta el egy férfi Kerpesicset a karjánál fogva.
– Azokkal, akik raboltak? − élénkült fel a főhadnagy.
– Ezt eddig nem mondta senki!
– Dehogy azokkal! Éppen ellenkezőleg! Abban a kocsiban ült, amelyet
kiraboltak. Ott áll! − és előremutatott.
Kerpesics kissé ideges lett, de próbálkozott, hátha megtudhat valami
érdekeset. Tovább kérdezte a férfit:
– Azt nem látta, hogy milyen kocsi volt, ami a falhoz nyomta a kis
kocsit?
 – Valami nagy böhöm nyugati lehetett, mert abban van annyi erő. Biztos
az volt! Nyugati! Sok itt a külföldi nyáron. Elfogyott a pénze, így akart
szerezni. Kész! − húzta magasra a vállát. Amikor Kerpesics otthagyta, a
mellette állóhoz lépett, és a fülébe súgta. − Nyavalyát volt nyugati. Jól
láttam, hogy Zsiguli, de nem mondom meg. Mehetek tanúskodni, meg
tárgyalásokra. Nekem az nem kell! Igaz?
Terézt egy öreg néni kapta karon. Kedvesen mosolygott, és elhúzta a
többiektől.
– Kedveském! − szólalt meg. − Maga rendőr?
– Az vagyok! Nyomozó. Parancsoljon, néni!
– Mondanék magának valamit. Azt hiszem, segíthetek vele. Az az autó,
amelyik nekiment a másiknak − és a Polski felé bökött az ujjával − biztos,
hogy egy taxi volt.
– Miből tetszik gondolni?
– Láttam! Öreg vagyok, de jó a szemem. Még nem volt sötét akkor.
Láttam a kockákat az oldalán, és a betűket a rendszáma előtt. Az pedig
nem volt más, mint JB. Az pedig azt jelenti, hogy taxi!
– Pontosan! − helyeselt Teréz. − Honnan tetszik ilyen jól tudni? − nézett
rá kedvesen.
– Honnan? Az élet tanít engem. A kis unokámat sétáltatom sokat, a
levegő jót tesz neki. Ő sorolja a rendszámokat és a márkákat. Ha ilyen jön,
mindig hozzáteszi, hogy az taxi volt. Határozottan állítom, hogy Lada
vagy Zsiguli taxi!
– Felírom a nevét, lehet, hogy szükségünk lesz a nénire!
Amikor végzett az írással, megköszönte a segítséget. A néni még
utánanyúlt és halkan- beszélve kísérte a benzinkút felé.
– Tudja, a Kék fényben mindig kérik a lakosság segítségét. Gondoltam,
most segítek. De nem kell a Szabó Lacinak erről legközelebb beszélni,
főleg még a nevem is említeni.
– Ígérem, nem fogja! − mosolyodott el Teréz, és bocsánatkérően magára
hagyta a nénit. Amikor belépett a kútkezelők kis irodájába, Bálint és Pintér
a Polski négy utasát hallgatta éppen ki. Melléjük lépett és odasúgta:
 – Állítólag taxi volt, és a kezdőbetűk a rendszám előtt JB.
– Így legalább nem csak egy, de két betűt ismerünk − súgta vissza
Bálint. Majd megint Fényes Györgyhöz fordult.
– Tehát milyen kocsi volt?
– Lada! 1200-as az biztos! A kocsikat és a típusokat ismerem!
– Taxi? − faggatta tovább nagy nyugalommal Bálint.
– Az, ha nem csak felragasztották rá a kockákat, hogy megtévesszék a
rendőrséget.
– Ezt miből gondolja?
– Járok moziba, és nézem a televízióban a krimiket. Ott éppen eleget
lehet ilyeneket látni!
– Rendszáma?
– Nem tudom!
– Nem tudom és nem tudom! Mindenre ezt kapom feleletül! − öntötte el
a méreg Bálintot. − Magukat támadták meg, nem engem! Valamit csak
láttak?
– Uram, ha önt érné egy ilyen támadás, nem hiszem, hogy alaposan
szétnézne! Pisztolyt szegeztek nekünk! Beszartam! Ez az igazság!
– A kocsi színére csak emlékszik? Milyen színe volt? − de nem kapott
választ, mert közben belépett a szemlebizottság vezetője ős közbeszólt.
– Biztos, hogy piros! Ilyen festéknyomok maradtak a Polski oldalán. A
fiúk leszedtek belőle, és beviszik vizsgálatra. Ha megtaláljuk a kocsit,
azonosítjuk. A labor majd kimutatja pontosan, hogy akár vizuálisan vagy
morfológiai képe megegyezik-e az eredetivel.
– Már megtaláltátok a taxit? − húzta fel a szemöldökét Bálint.
– Arra gondoltam, hogy ha … − de nem fejezhette be, mert az alezredes
közbevágott.
– Értem! Azt egyelőre még rám bízzátok. Köszönöm a bizalmat − és
hunyorított egyet.
 – Jelentenék még! − folytatta a szemlebizottság vezetője. − A támadók
kocsijának a jobb oldala alaposan megsérülhetett, és letört róla a jobb
oldali irányjelzője. Annak a maradványait is megtaláltuk.
– Köszönöm! − mondta engedékeny hangon Bálint, és Pintérhez lépett.
− Leadni a kocsiból, hogy a hallottak alapján rendeljék el a taxi körözését.
Valamennyi közlekedési járőrkocsi és a közbiztonsági járőrök keressék.
Ilyen sérüléssel nem mehetett messzire. − Amint Pintér kivágtatott, Szép
Zsuzsa szólalt meg:
– Felügyelő úr! Mondhatok valamit?
– Én ugyan nem vagyok felügyelő, de mondhat. Hallgatom!
– Biztos vagyok benne, hogy egy taxi volt!
– Miből tudja? − és közelebb lépett a lányhoz. Bár zavarta a belőle
áradó kölni erős illata, keményen tartotta magát.
Az énekesnő abban a pillanatban, amint látta, hogy az érdeklődés
középpontjába került, pózba vágta magát, és előadást tartott:
– Én a hátsó ülésen ültem. Valósággal összenyomorítottak. Az ablak felé
így balra állt a fejem − és mutatta, szinte kitekerve magát −, és pontosan
láttam, mert a szemem magasságában volt a kockázat az oldalán. Taxi volt.
– Kendszáma?
– Lehet, hogy láttam, de el is felejtettem, mert kicsit feledékeny vagyok,
és számítsa még hozzá az izgalmakat! Igazam van?
– Tökéletesen! Nos, akkor lássuk a napi zárást, hogy milyen összeget
vittek el.
– Az enyém nincs itt! − szólalt meg Bábel, a szerviz vezetője, aki
hátrébb állt. − Ott a másik épületben van az irodám. Átmehetek érte?
– Majd az egyik kollegám elkíséri − ezzel intett Kerpesicsnek, aki
csatlakozott Bábelhez. Ő maga Cziráki és Fényes társaságéban a könyvek
fölé hajolt és jegyzetelt.
Kis Teréz meglehetős ellenszenvvel nézegette Szép Zsuzsát, aki mivel
nem volt a központban, egyre csak izgett-mozgott, hogy felfigyeljenek rá.
Váratlanul mellé lépett, zsebéből elővette a mozaikképeket, amelyeket a
délelőtti támadókról készítettek. A lány elé tartotta:
– Nézze meg, kérem, ezeket a képeket. Nem talál valakit esetleg
ismerősnek?
Szép Zsuzsa kitágult szemmel nézett Terézre. Nem értette a kérdést.
– Talán ezek közül ült valaki a kocsiban.
– A mi kis „malackánkban” mi négyen ültünk! − hördült fel a lány
önérzetesen. − Ha lett volna még valaki, már régen megmondtam volna.
– Nem a magukéban, a taxiban! Érthető?
– Ó! − kapott a fejéhez Szép Zsuzsa. − Milyen szórakozott vagyok.
Megnézem. Jó?
– Erre szerettem volna kérni! − mondta nem kis iróniával Teréz, és
átadta a képeket.
Szép Zsuzsa lassan nézegette a három képet. Előbb egyszer, majd ismét.
Az egyiknél valami értelem látszott az arcán. Hirtelen felvidított:
– Ez benne ült a taxiban! − Úgy mutatta fel a képet, mint valami
győzelmi jelvényt. − Esküszöm rá! − Teréz átvette és megnézte a hátlapját.
Látta, az a kép, amelyet a Tahi utcai szerviz vezetőjének az elmondása
alapján készítettek arról, aki a japán színes televíziót akarta javíttatni. − Ez
tartotta rá a pisztolyt Imrusra! Frankó, megesküszöm rá!
Bálint felkapta a fejét és a két nőhöz lépett:
– Melyik az? − kérdezte.
– Ez a krapek! − harsogott a lány, és kikapta Teréz kezéből a képet.
– Biztos benne? − nézett a szemébe.
– Esküszöm! − visította a boldogságtól Szép Zsuzsa. − A memóriám
nem a legjobb, már mondtam, de az arcokat nem felejtem el. Pedig
harisnya is volt rajta!
– Magának erről mi a véleménye? − lépett a mozaikképpel Bálint
Cziráki mellé. − Az előbb már látta a képeket, de nem ismerte fel. Nos?
Cziráki rettenetes zavarban volt. Nézegette a képet, de csak ingatta a
fejét:
 – Lehet, hogy ő volt, de esküt nem mernék tenni rá! Talán, ha életben
látnám. Az más!
– Remélem, hogy látni fogja! − válaszolt nagy nyomatékkal Bálint. −
Bízzon bennünk!
– Ha akarja, hogy azt mondjam, láttam, akkor mondhatom. Viszont… −
de nem folytathatta, mert Bálint leintette.
– Csak az igazságot akarom. Ha nem ismeri föl, akkor sincs semmi baj.
Tehát nem látta? − Cziráki húzogatta a vállát, nem adott konkrét választ.
Közben visszaérkezett Bábel és Kerpesics, Bálint most az elszámolással
foglalkozott. Végezetül felállt, hangosan megszólalt: − Szóval összesen
egymillió-negyvennégyezer-háromszázötven forintot zsákmányoltak.
Helyesen adtam össze? − fordult Bábelhez.
– Pontosan annyi! − hagyta az jóvá.
– Megmondana még valamit nekem? − kérdezte. − Itt mindennap ilyen
hatalmas összegek fordulnak meg?
– A kútnál rendszeresen, mert beleesik a balatoni forgalomba, és most
nyár van!
– Azt veszem észre! − válaszolt nem kis iróniával Bálint, és megtörölte
verejtékező homlokát. − Folytassa!
– Én nem mindennap küldöm be a bevételt, tegnap például már későn
zártam − folytatta Bábel.
– Ezt lehel? − érdeklődött élénken Bálint.
– Nekem volt fellépésem, nagyon siettünk! − lötyögött közbe Szép
Zsuzsa. − Ő vitt be a lokálba! Ott lépek fel. − Bábel olyan szemekkel
nézett a lányra, hogy majdnem felnyársalta. Az a legtermészetesebb
hangon folytatta;
– Szivi! Ne legyél ideges! A felügyelő úrnak meg kell mondani az
igazat.
– Ez nagyon kedves magától − hajtotta meg a fejét Bálint a lány felé. −
De lenne nekem még egy kérdésem. Ha jól tudom, éppen az ilyen
cselekmények miatt a pénzt mostanában egy rendőri kísérettel ellátott
postai gépkocsi gyűjti. Miért volt ez ma este másként?
– Egyszerű − vágott a szavába Bábel −, kaptunk egy telefont, hogy
elromlott a gépkocsi, és magunk adjuk fel a pénzt. Ezért történhetett meg a
rablás.
– Ellenőrizték a hívás valódiságát? − faggatta tovább Bálint a többieket.
− Mert, amint látom − és kifelé mutatott − ott áll, ebben a pillanatban
érkezett meg a postakocsi. Erről mi a véleményük? − A választ nem is
hallgathatta meg, mert belépett egy rendőr, és nyomban a kútkezelőkhöz
fordult.
– Mi ez a balhé, fiúk? Csak nem ugratták meg a pénzeteket?
– Megugratták − mérgelődött Bálint. − Valóban rossz volt a gépkocsi?
Egyébként Bálint László alezredes vagyok. Válaszoljon!
– Alezredes elvtárs, jelentem, a gépkocsinak semmi baja nem volt, csak
nagy volt a forgalom, kicsit késtünk. Minket azonban mindig meg kell
várni.
– Erről mi a véleményük? − fordult a kutasokhoz és Bábelhez.
– Kérem − idegeskedett Bábel −, én kaptam az üzenetet. Azonnal
lerohantam a fiúkhoz, és megkértem őket, hogy vigyenek engem is
magukkal.
– Ellenőrizték a hívást? − faggatta Bálint a kutasokat,
– Nekem ugyanazt mondták! − vágott a szavába Cziráki!
– Ketten együtt hallgattuk a választ.
– Milyen számot hívott? − kérdezte Bálint, és látta, hogy Teréz már a
készüléknél áll.
– 219-684 − vágta rá Cziráki. Teréz tárcsázott. A szobában olyan volt a
csend, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Mindenki figyelt.
Végül felvették a kagylót a vonal végén. Kis idő múlva Teréz a többiekhez
fordult.
– A központban közben megtörtént a váltás, és aki most szolgálatban
van, nem tud semmiről. − Bálint olyan mérges volt, hogy belevörösödött,
nem szólhatott semmit, mert látta, hogy Teréz közben valamit jegyzetel, és
nyomban jelentett tovább: − A lakáscíme megvan! Indulhatok? − Amikor
egy bólintással megkapta az engedélyt, kirobogott a szobából. Az ajtóban
majdnem elgázolták egymást Pintérrel, aki a rádióskocsitól érkezett
rohanva. Még csak elnézést se kért a lánytól, jelentett:
– Főnök, leadtam volna az utasítást, de megszakítottak, mert jelentették,
hogy megtaláltak a taxit. Most már biztos, hogy az volt. A Vérmezőnél áll,
összetörve. Egy szerelmespár a padon csókolózott, amikor parkoltak. Nem
arra figyeltek, hogy mit csinálnak, de feltűnt, hogy mindenki elment, a
kocsi meg ottmaradt. Kíváncsiak lettek, mi történhetett. Az volt a gyanús
számukra, hogy valami nagy kézitáskát cipeltek.
– Hányan voltak? − vágott bele Bálint.
– Hárman! Nyilván a délelőttiek! − folytatta Pintér. – A szemlebizottság
a helyszínen van. A taxi rendszáma JB 32–40.
– A vezetője? − faggatta idegesen Bálint.
– Senki sem maradt a gépkocsinál. A fiatalok nyomban telefonáltak a
07-re. Innen tudjuk a hírt.
Bálint a szemlebizottsághoz fordult:
– Ha végeztetek, vonuljatok be. Minden értékelhető adatot a
leggyorsabban juttassatok el hozzánk. Remélem, lesz valami, ami
összehasonlítható az újabb helyszínen találtakkal. Köszönöm a munkát. −
Ezzel az ott lévőkhöz fordult:
– Most valamennyien elmehetnek. De hamarosan szükségem lehet
magukra. Budapest területét nem hagyhatják el, és ha lakásukról távoznak,
otthon hagyjak meg, hol találjuk magukat.
– Nekem − lépett elő Szép Zsuzsa − ma két fellépésem is van.
Jegyezzék fel. Előbb a Halló bárban, utána pedig a Nirvánában. Remélem,
tudják, hol vannak? Mert szívesen látom önöket.
– Most éppen nincs kedvünk mulatóba menni, de vannak csoportjaink,
amelyek nagyon is jól tudják, hol vannak ezek. Elég gyakori látogatók ott
− tette hozzá kicsit megnyomva az utolsó szavakat.
– Én nem láttam ott egyenruhásokat − nyafogott Szép Zsuzsa.
 – Civilben járnak a fiúk, nem akarják mutogatni magukat, hogy mulatni
járnak − és gyorsan elfordult, mert ekkora butaság láttán kacagni szeretett
volna. − Mi pedig induljunk! − hadarta a többieknek, hogy minél előbb
kijussanak a helyiségből.
Beugráltak a kocsikba, robogtak az újabb helyszín felé.
– Alakul valami! − mosolygott Bálint. − Olyan érzésem van… − de nem
folytathatta, mert megszólalt a rádió a gépkocsiban.
– Figyelem! Beolvasom a Komárom Megyei Rendőr-főkapitányság
felhívását. Ma, 1985. augusztus 26-ín, egy horgász a Tatai tóból kiemelt
egy holttestet. Feltételezhetően gyilkosság áldozata, mert keze és lába
össze van kötözve. Halántékán lőtt seb nyoma látszik, amit közvetlen
közelről adhattak le. A halott az orvosi szakvélemény szerint mintegy 12-
16 órája lehet a vízben. Személyére utaló okmányt nem találtak nála, még
ruházatának gyári címkéit is kitépte a tettes. Egyetlen, személyére utaló
nyom maradt, cipőjében, amelyet a tettes nem húzott le róla. Ebben egy
prágai cipőgyár emblémája található. A gyilkosság elkövetésével
kapcsolatban nem sikerült szemtanút találni. A helyszíntől mintegy tíz
méterre egy gépkocsi nyomai fedezhetők fel. A tengelytávolságok alapján
a szakértők véleménye szerint egy Mercedes gyártmányú gépkocsi
lehetett, Good Year gumikkal” felszerelve. A nyomok arra utalnak, hogy a
gépkocsi hosszabb ideig várakozott ezen a helyen. Tulajdonosa gyorsan
hajtott el, mert az induláskor a gépkocsi fordulása mély talajnyomokat
hagyott, és ez nagy sebességre utal. Ezt a felhívást a nyomozásra utaló
adatok nélkül a mai nap folyamán a Magyar Rádió is több alkalommal
bemondta. Kérik… − de Bálint lehalkította a készüléket, és hátrafordult.
– Ha emlékezetem nem csal, akkor mi is valami Csehszlovákiából
beérkezett gépkocsit keresünk. Az állt meg az OTP-fiók előtt. Igaz?
– A módszer, amellyel dolgoznak, arra utal, hogy külföldek is lehetnek
benne, mert nálunk eddig ilyen eset nem fordult elő − helyeselt Vágó.
– Vigyázz! − nézett hátra Bálint társára. − Nagyon tanulékony nemzet
vagyunk. Semmit nem lehet tudni, de számításba kell ezt is venni!
Közben megérkeztek a Vérmező parkolójához, s odasietek, ahol a
helyszínelők már javában dolgoztak. Bálint a gépkocsivezetőhöz fordult.
 – Kérem, közölje rádión, hogy itt vagyunk, ha valami váratlan esemény
történne − és sietett a többiek után.

*
Még a benzinkútnál tartózkodott a Bálint-csoport, amikor Jeges és társai
megérkeztek az IBUSZ-lakásba.
– Minden rendben! − várta őket az előszobában Kacsa, és amikor
Kopcso a szoba felé indult, megfogta Jeges karját.
– Gyere ki a konyhába, mutatok valamit! Fontos!
Jeges először a taxishoz lépett, aki a heverőn feküdt mozdulatlanul.
– Ez még mindig kábult! − nézte a szemhéját felhúzva Kopcso.
– Az a finom! Legalább, amikor megtalálják, nem tud pofázni!
Kimegyek, nézek valami harapni valót, és utána minden pillanatban
indulhatunk − nézett társára. − Te őrködj itt!
Kopcso felemelte kezét, hogy érti. Jeges kiment a szobából. A
konyhában Kacsa idegeskedett, egy levelet tartott a kezében.
– Olvasd! Az asztalon feküdt, amikor beléptem! A lakáshoz csakis a
Főnöknek van kulcsa. Ő hozhatta.
Jeges az ablakhoz lépett, mert már sötétedett, és nem akartak villanyt
gyújtani. Olvasta:
„Két dolgot kell elintézni! Kopcso megölte a társát, azért nincs vele. Ma
megtalálták a hulláját a rendőrök a Tatai tónál. Gyilkossal nem dolgozunk
együtt, megkötözni és a lakásban hagyni. Mire megtalálják, mi kilépünk az
országból. Felkeresni Karát Annát a VI. kerület, Lovag utca 4-ben, és
berendelni a munkahelyére. Sürgősen hívatják. A gépkocsiban elaltatni, és
ott, ahol az éjszakát töltik, megkötözve kirakni. Gyorsan és pontosan
dolgozni. További utasítás a szokott helyen átvehető, F.”
Jeges egy darabig mereven nézett maga elé, majd előkapta fegyverét a
táska aljáról, intett társának, és beléptek a szobába. Kopcso az ablaknál
állt, és kifelé nézett. Jeges a fegyvert a háta mögött tartotta és megszólalt:
– Hol van a társad, Stefan Milos?
Kopcsót megdöbbentette a kérdés, de nyugalmat erőltetett magára.
 – Már megmondtam! Megijedt, és nem mert beutazni. Ha felvettem a
járandóságát, utánam utazik szabályos útlevéllel.
– Ő azt nem kaphat, mert priuszotok van! Hazudsz!
– Nem én vagyok az, aki hazudik!
– Én tudom, hol a társad!
– Hol? − kérdezett vissza Kopcso, de a hangja már nem volt olyan
magabiztos.
– Megölted a Tatai tónál! A rendőrség megtalálta a hulláját, és keresik a
gyilkosát! Az pedig te vagy! − és ebben a pillanatban előkapta a fegyverét.
− Nem moccansz, vagy keresztüllőlek!
– Nem igaz, Jeges! − rimánkodott Kopcso.
– Pofa be! Ha még egyszer kiejted a nevem, véged van. Megkötözni −
intett Kacsának. Az kötelet kapott elő a szekrényből. Gyorsan dolgozott,
közben vigyorgott.
– Így legalább több jut nekünk! − mondta hangosan.
– Siess! Meg dolgunk van!
A heverőn mozdulatlanul feküdt Krebsz, a taxis. Rettenetesen félt. Amíg
Jeges a már megkötözött Geyza Kopcsót a fűtés vezetékéhez kötözte,
Kacsa kiugrott a konyhába, és behozta a táskát a sok pénzzel. Kinyitotta,
és mielőtt társa megakadályozhatta volna, belemarkolt. Két kézzel szórta
vissza a táskába a halom ezerforintost.
– Nézd, te barom, miből maradtál ki! A te részed is a miénk! − nem
folytathatta, mert Jeges egy hatalmas pofont adott neki. Elesett és a földről
ordítozott tovább: − Csak azt akartam, hogy megüsse a guta. azért amit
tett. Ha egy hét múlva itt találja a rendőrség, legalább nem pofázhat.
Társa egyre vészesebben közeledett feléje, elhallgatott. Visszarakta a
pénzt a táskába és várakozva állt az ajtóban. Váratlanul felberregett a
telefon. Kettőt csengetett, elhallgatott. Rövid szünet után megint
megszólalt, most négyet csengett, nem vette fel egyikük sem. Mereven
nézték. Tudták, hogy a szokott jelzéssel ellenőrzik, elindultak-e már az
újabb feladat elvégzésére. Amikor harmadszor is megszólalt, tudták, hatot
fog csengetni, és akkor kell felvenniük. Jeges lefogta társát.
 – Nem vesszük föl! Azt akarja ellenőrizni, hogy elindultunk-e az újabb
feladatot végrehajtani.
– De ez a Főnök! − ellenkezett Kacsa.
– Tudom! Induljunk! − ezzel felkapta a táskát és kiléptek a szobából.
Kacsa nem bírt magával, ha már nem beszélhetett, legalább egy gúnyos
vigyort küldött a szánalmasan tehetetlen, megkötözött Kopcso felé. Olyan
csendesen hagyták el a lakást, hogy még Krebsz se hallotta, mikor csukták
be az ajtót, pedig minden idegszálával figyelt.
 Az első vallomás
A szemlebizottság javában dolgozott, amikor Bálint a vezető mellé
lépett.
– Találtatok valamit? − kérdezte.
– Nem sokat. Nagyon vigyáznak, hogy nyomot ne hagyjanak maguk
után.
– Abban a két zsákban volt a pénz, amit elraboltak? − mutatott Bálint az
ülésen fekvő pénzeszsákokra. Megnézte a gépkocsi rendszámát. − Ja! −
szólt hátra a szemlebizottság vezetőjéhez. − A két zsákot előbb
azonosítsátok a kutasokkal és a szerviz vezetőjével. Ezeket használták? −
intett Pintérnek. Amikor mellé lépett, halkan odasúgta:
– Felhívod a taxidiszpécser-központot. Megtudod, ki ennek a kocsinak a
pilótája, és mit tudnak róla? Igyekezz! – Pintér vágtatott a gépkocsiban
lévő rádiótelefonhoz.
– Főnök! − lépett Bálint mellé Teréz. − Megmutattam a fiatal párnak a
mozaikképet, de nem ismertek fel senkit. Azt mondják, elég távol volt
tőlük a három férfi.
– No meg mással voltak elfoglalva! − hunyorított Bálint. − Magának mi
a véleménye? Hanem valami kiment a fejünkből annak örömére, hogy
megtaláltuk a taxit!
– Lehetetlen!
– Öregszem és néha feledékeny vagyok! − ironizált Bálint. − A Shell-
központ diszpécsernőjére gondoltam. Beszélni kell vele. A címet adja oda
Vágónak, tudja meg, mi az igazság a pénzszállító kocsival kapcsolatban.
Teréz éppen indult, amikor rohanva érkezett Pintér. Megint egymásnak
mentek a nagy sietségben. Teréz felfortyant:
– Szünet nélkül letaposol!
– Elnézést! − hadarta Pintér. − Mivel máskor is előfordulhat, előre
mondok öt pardont. Kérlek, oszd be magadnak! Köszi! − és robogott
Balint felé.
– Főnök! A JB 32–40-cs számú taxi vezetője Krebsz Kázmér. Ma este
18 óra 40-kor egy fuvart jelentett, Vecsésre. Indulási helye a XII. kerület,
Németvölgyi út 42. Ennyit tudtam meg!
– Most este tíz óra van! A gépkocsi itt parkol, roncs állapotban −
egészítette ki Kerpesics, aki eddig igyekezett a téren lévők közül olyat
keresni a fiatal páron kívül, aki látott valamit.
– Akkor megnézzük ezt a címet, de annak a Krebsznek a lakását is.
Tudd meg a címét, és rohanás! − nézett egy nyomozóra. − Soha ne bízzunk
vakon senkiben! Ő is benne lehet a buliban. Ha rendkívüli esemény lenne,
rádión jelented, ha semmi, akkor a „nagy házban” találkozunk. A
szemlebizottság vezetőjéhez fordult, közben a kocsija felé igyekezett: − Az
embered, aki velünk jöhet, kövessen, a többi, ha végzett, vonuljon be, és
kezdjék meg a munkát. Te is gyere, legyen minden egy kézben. Helyes?
– Tökéletesen! Intézkedem és rohanunk utánatok!
Mire ezt kimondta, már csak az eltűnő gépkocsik piros helyzetjelző
lámpáit látta.

*
Ezalatt Kerpesics gépkocsija csikorgó fékezéssel állt meg a Mészáros
utcai benzinkútnál. Kiugrott belőle, rohant a kis iroda felé. A szolgálatban
lévő két kutas ámulva nézte. Annyira idegesek voltak, hogy közben az
egyik, amelyik éppen egy gépkocsi tankját töltötte, nem vette észre, hogy a
benzin már az útra folyik. A mellettük elrohanó Kerpesics a földre
mutatott:
– Nem volt elég egy rablás mára, most fel akarják robbantani a kutat?
Hozzanak azonnal poroltót, és mire visszajövök, egy csepp benzint se
akarok látni. Világos? − és rohant tovább.
Amikor belépett az irodába, ott találta Czirákit és Fényest. Elkeseredett
arccal ültek egymással szemben. − Mi van itt, siralomház? Azt már
Munkácsy megfestette. Nem kell modellt ülni. Bábel és a nő hol vannak?
– Itt vinnyogott az a kis …
 – Ne mondja ki, mert becsületsértés lenne. Folytassa!
– Szóval, vinnyogott, hogy lekési a fellépését, és taxin elmentek.
– Bábel gépkocsija még mindig rossz? Persze, a suszternak is lyukas a
cipője. A maguk vallomása is elég egyelőre.
– Ezzel elővette a hóna alól a két, gondosan papírba csomagolt
pénzeszsákot. − Nézzék meg jól. Ebben vitték a pénzt?
– Ebben! − állította mind a kettő egyszerre. − Itt a zsineg − és kivette a
fiókból −, amivel kötelesek vagyunk lezárni.
– Ide vele! − kapta ki a kezéből Kerpesics. − Lehet, hogy szüksége lesz
erre is a technikának.
– A pénz biztos benne volt? − állt meg menet közben az ajtóban.
A két fiatalember úgy meghökkent a kérdéstől, hogy alig tudtak
válaszolni.
– Persze hogy benne volt. Mind a hatszáznegyvenkettőezer!
– No meg a háromszáz! − tette hozzá Kerpesics. − Legyünk mindig
pontosak. Igaz? De nyugi, az előző kérdés csupán amolyan rutinjellegű
volt.
Bevágta magát a gépkocsiba, és robogva siklottak a Németvölgyi út
irányába.

*
Baumeister Janka, a Németvölgyi út 42-es számú ház gondnoka, mint
egy élő kérdőjel állt Bálint alezredes előtt. Hangjában sipítás és könyörgés
egyszerre vegyült.
– Nekem, kérem, soha nem volt dolgom még rendőrséggel Mit akarnak?
– Nyugalom, asszonyom! − csillapította Bálint. − Szóval csak ez az egy
IBUSZ-lakás van a házban?
– Ez! De én mindig mondtam a többi lakónak, hogy ennek nem lehet jó
vége!
– Ki vagy kik laknak most benne? − faggatta Bálint, akit bosszantott a
sok mellébeszélés.
 – Két fiatalember! De nagyon rendesek és illedelmesek! Még előre is
köszönnek nekem.
– Az fontos! Nos kérem, mutassa, melyik az a lakás? Baumeister Janka,
ahogy hatalmas teste megengedte, poroszkált fölfelé a lépcsőn. Pintér már
nem bírta cérnával, és megkérdezte:
– Hányadik emelet, és melyik ajtó?
– Első emelet, három! − lihegte az asszonyság. − De semmit nem
csinálhatnak, amíg én oda nem érek.
Bálint és Pintér, Teréz kíséretében elrobogtak a nő mellett.
Baumeisterné kétségbeesve kiabált utánuk:
– Nőt a lakásban fogadni nem lehet! Azt kikötötte a tulajdonos! Hova
siet a kisasszony?
– Később elmondom! − kiabálta Teréz és követte a többieket.
– Ez az? − mutatott egy ajtóra Bálint, amin ott volt a fizető-
vendégszolgálat táblája.
– Igen! − lihegett a gondnoknő, aki még félúton volt csak fölfelé. −
Semmi ne tegyenek, amíg oda nem érek, mert én leszek a hatósági tanú.
Bálint keze megállt a hallottakra a csengőn. Lenézett az asszonyságra:
– Ezt meg honnan tudja?
– Kioktatott a körzeti megbízott!
– Megdicsérjük érte! − és ezzel nekidőlt a csengőnek. Kegyetlenül
megnyomta, de a mozgás legkisebb jelét se észlelték a lakásból.
– Nincs otthon senki! − támaszkodott a falnak Baumeisterné, és tele
tüdővel szívta a levegőt. − Hiába nyomja a csengőt! Mehetünk vissza,
senki nincs otthon!
– Az nem olyan biztos! − ellenkezett Bálint. − A lakásnak van hátrafelé
is ablaka?
– A konyháé!
Teréz, mint a villám fordult lefelé és rohant, hogy az udvart ellenőrizze.
Bálint szüntelenül nyomta a csengőt. Váratlanul valami tompa zajt
hallottak. Krebsz, a taxis mindent hallott, de tehetetlen volt, ezért ledobta
magát a heverőről, hogy legalább ezzel adjon valami élet jelt. Ezt
hallották.
– Betörjük! − mondta Bálint és nekitámasztotta hatalmas vállát az
ajtónak.
– Ne! − sipított Baumeisterné. − Tönkremegy az a csodálatosan szép
ajtó.
– Inkább szökjenek meg, akik ott belül lapulnak? − nézett rá dühösen
Pintér.
Végül a technikus előlépett egy köteg kulccsal, és pillanatok alatt
kinyitotta az ajtót. Bálint és Pintér elővette a pisztolyát. A fal mellé álltak.
Pintér óvatosan a kilincsre tette kezét, lenyomta, belökte az ajtót. Abban a
pillanatban egymást fedezve beléptek az előszobába. Senki sem mozdult a
lakásban. Ugyanígy tettek a szoba ajtajánál is. Amikor kinyílt az ajtó,
megdöbbenve álltak meg a látványtól. Krebsz, a taxis a földön feküdt, és
erőlködve hörgő hangokat adott ki magából. A központi fűtés vezetékénél
pedig eltorzult, riadt arccal állt Geyza Kopcso.
– Melyikük Krebsz Kázmér? − kérdezte Bálint, mert közben Pintér
végigszaladt a lakás minden helyiségén. A földön fekvő ember felnyögött.
Ezzel jelezte, ő az, akit keresnek. Mire Bálint lehajolt mellé, a többiek már
igyekeztek megszabadítani a kötelékeitől. Amikor szeméről elvették a
ragtapaszt, alig látott a világosságtól. Két kezét a szeme elé kapta és
hunyorgott.
– Rendőrség? − nyögte ki nehezen.
– Igen! − nyugtatta meg Bálint, és felsegítették egy karosszékbe. − Tud
beszélni?
– Tudok! − bólintott Krebsz. − Kérdezzen!
– Az ki? − bökött kezével Kopcsóra, akit akkor oldottak le a vascsőről.
– A nevét nem tudom! Azok kötözték oda, akik engem elfogtak.
Legalábbis a hangjukból ítélve ők lehettek. Azt mondták, hogy valami
társát meggyilkolta a Tatai tó partján, a rendőrség a hullát megtalálta.
Bálint felegyenesedett, és Kopcso elé lépett. Hangja most nagyon
kemény és határozott volt:
 – Megölte a társát? Beszéljen!
– Ő támadott rám, és én csak védekeztem − hazudta Kopcso
szemrebbenés nélkül. − A fegyvert a vízbe dobtam rémületemben.
– Ezt majd később tisztázzuk! Gépkocsival érkezett? Beszéljen, mert az
őszinte beismeréssel segíthet a helyzetén!
– Azzal!
– Mercedessel? Mi a rendszáma?
– Azzal, és a rendszáma BAB 43–76. Fekete színű.
– Good Year gumikkal?
– Azokkal! Mindent tudnak?
Ekkor érkezett meg Kerpesics. Bálint nem is engedte szóhoz jutni,
leküldte Terézért. Tovább faggatta Kopcsót.
– Délelőtt részt vett a Tanács körúti rablásban? Kivel?
– Jegesnek a rendes nevét nem tudom. De ott voltam.
– A pénzt a bankban ki vette föl?
– Ő! Én az utcán várakoztam a kocsiban.
– Hárman voltak! Ki volt a harmadik?
– Őt Kacsának szólította a társa.
– A Jeges nevét én is hallottam − szólt közbe Krebsz. − Amikor a társa
így szólította, kapott egy hatalmas pofont érte.
– Köszönöm! − hadarta Bálint, és nyomban intett Teréznek, aki mellé
lépett. − Nézzék meg, hogy ez a két ragadványnév kiket takar! A
szobámban találkozunk.
– Most hol van ez a két ember? − faggatta tovább Kopcsót.
– Nem tudom! Nekem a kocsit kellett behoznom, és részt venni két
akcióban. Az egyikről már beszéltem, a másik a benzinkútnál volt, most
este. Mindent elmondtam. Engem megkötöztek és itthagytak.
– Miért?
– Valahonnan megtudták a Tatán történteket, és azt mondták, gyilkossal
nem cimborálnak.
 – Hm! Milyen finnyás kis társaság! De erről jut eszembe! A gépkocsit
honnan és minek hozták ide? Érdekelne!
– A Német Szövetségi Köztársaságban lopják őket, és Csehszlovákián
hozzák át. Itt új papírokat kapnak, és török vendégmunkások viszik azokat
valahová a Távol-Keletre. Többet nem tudok.
– Ennyi elég! A részletes vallomást megteheti a vizsgáló előtt. Hol van
most Jeges és Kacsa?
– Nem tudom! Nekem nem mondták meg, de ők sem tudták, hogy hova
kell menniük. Van valami Főnök, akit senki se ismer, de mindenben ő adja
az utasításokat, vagy telefonon, néha rádión, vagy egy tárgy átadásával.
Abból tudják, hol kell a kocsival dekkolni.
– Ebben van valami igazság − szólalt meg Krebsz. − Mielőtt elmentek,
megszólalt a telefon. Kettőt, négyet, majd hatot csengett, de nem vették
föl. A Főnök, mondták, tudni akarja, hogy elindultak-e. Ezzel,elrohantak,
– Hová? − faggatta Bálint.
– Arról egy szót se ejtettek!
Bálint a technikusokhoz fordult:
– Mindent nézzetek át, hátha akad valami, ami érdekes a számunkra.
Bevonulás után jelentést kérek. Maguk ketten velünk jönnek, őt − mutatott
Kopcsóra − megbilincselni! Kérem, jöjjön! − fordult Krebszhez. − Kicsit
késtünk, de legalább megjöttünk! Nehéz volt?
– Rettenetesen féltem. Ezek mindenre elszánt banditák voltak.
– Legyen most már nyugodt − karolt bele Bálint. − Félni pedig emberi
dolog. Aki azt mondja, hogy soha nem félt, az hazudik! − és vidáman
kacsintott a még mindig bizonytalankodó Krebsz felé. − De valamiben
szerencséje is van!
– Miben? − csodálkozott rá Krebsz.
– Legalább kap egy új kocsit. A régi bizony alaposan megsínylette a
karambolt.
– Elengedtem volna! − engedett most végre föl a taxis. Hallgatagon
lépkedtek egymás mellett. Mögöttük kísérték a bilincsben lévő Geyza
Kopcsót, Mielőtt kiléptek a kapun, ahol már sok kíváncsiskodó állt, Bálint
megfogta Kerpesics kezét, aki ellátta a kíséretet.
– Egy pillanatra! − és Kopcso elé lépett. − Azt mondta nekem, hogy a
gyilkos fegyvert a tóba dobta. Akkor szándékosan nem kérdeztem rá,
hagytam időt, hogy gondolkozzon. Most megkérdezem ismét. Hol van a
fegyver?
– Elmondtam! − suttogta Kopcso, de nem nézett az alezredes szemébe.
– Akkor megismétlem! Nálunk a bíróság az őszinte beismerést és a
valós tények feltárását méltányolja. Érti, mire akarok célozni. − Amikor a
fejét tagadólag rázó őrizetes beszélni akart, leintette: − Várjon! Egy
dologra fel kell hívnom a figyelmét! Ha a fegyver a társai kezébe került, és
azok szorult helyzetükben használni fogják, és semmi kételyem, hogy
ilyen szituációba kerülnek, akkor abból magára nagyon komoly
következmények hárulnak. Nos? Mi az igazság?
– A fegyvert elvették tőlem, és magukkal vitték.
– Milyen típusú volt, és mennyi lőszer volt benne?
– Karikalla, és hat darab töltény volt a tárban, abból egyet önvédelemből
elhasználtam, kettőt pedig kilőttek a Mészáros utcai kútnál.
Bálint Pintérhez fordult.
– Rádión azonnal közöljék, hogy fegyver van a szökésben lévő
személyeknél. Vigyázzanak, mert eddigi tevékenységük arra mutat, hogy
végszükségben képesek használni.
Pintér a gépkocsihoz szaladt és leadta a figyelmeztető felhívást.
Baumeister Janka furakodott Bálint mellé. Kezét a csípőjére tette, és
fontoskodó arcot vágva kérdezte:
– Jegyzőkönyv nem lesz, amit alá kell írnom?
– Lesz! − kuncogott az orra alatt Bálint. − Később! Most éppen nincs rá
időm!
– Nekem kell bemennem a rendőrségre. Megint az én időmmel
szórakoznak. Hallatlan! Egy ilyen vacak ügy miatt!
 – Bizony vacak ügy! − gurult méregbe Bálint. − Eddig nem történt több,
mint egy gyilkosság, három rablás, személyes szabadság korlátozása, és
sorolhatnám még tovább. Elég ennyi?
– Úristen! − sipákolt Baumeisterné. − Ilyen dolgok vannak?
– Még különbek is! − vágta oda Bálint. Ezzel, mint akinek elege van,
elindult kifelé a kapun. A gondnoknő fürgén elébe lépett.
– Majd figyelje a Kék fényt!
– Én is benne leszek? − követte izgatottan a kocsihoz a nő.
– Azt kérdezze meg a szerkesztőtől, de ne tőlem! Én annyit tudok, hogy
pillanatnyilag benne van, de a bajban!
– Miért? − sápítozott a nő.
– Mert hónapok óta itt lakik két ilyen bűnöző, és maga nem vett észre
semmit abból, amit csináltak. Induljunk! − szólt a gépkocsivezetőnek. −
Remélem, nem szalad a kocsi után − és belenézett a visszapillantóba.
 Rejtekhely a pályaudvaron
A Keleti pályaudvar csomagmegőrzőjéhez lassan lépegetett Jeges.
Olyan látszatot keltett, mint akinek semmi dolga, csak nézelődik a
forgatagban. Szeme mindenkit figyelt. Kezében tartotta sporttáskáját,
amelyben a rabolt pénz volt. Váratlanul az egyik szekrényhez lépett,
beletette. Zsebéből pénzt kotorászott elő és bedobta. Kivette a kulcsot,
több alkalommal is ellenőrizte, hogy a zár biztonságos-e, majd megnézte a
kulcs számát.
– Kettőszázhetvenhatos! − mondta magában. Memorizálta a számot.
Mielőtt kilépett a hatalmas kapun, hátranézett, ismerőst vagy gyanús
személyt nem látott. Gyors léptekkel átment a Kerepesi út másik oldalára.
Befordult az első sarkon és hamarosan visszasétált oda, ahonnan indult.
Nem lépett ki a saroknál, előbb kilesett. Ezt a parkolóhelyet Kacsa
ajánlotta, de bizonytalankodott, helyesen tette-e, hogy társára hallgatott.
Felnézett az utcatáblára és magában motyogta:
– Mosonyi utca.
Meglátta a Mercedest, rögtön vidámabb lelt. Amikor közeledett, Kacsa
előre kinyitotta az ajtót, hogy gyorsan beülhessen.
– Na! Igazam volt? − kuncogott. − Látod, senki nem zavart bennünket,
bár lehet, azért, mert nem is tudnak a kocsiról. Ha pedig már keresnék,
akkor mindent tűvé tesznek érte, de senki nem gondol arra, hogy éppen a
rendőrség tőszomszédságában keresse. Van itt szürkeállomány − mutatott a
fejére −, még ha sokszor nem is hiszed el. Indíthatok?
– Tűnés minél előbb! − nézett hátra Jeges. − Nem kell itt éjszakáznunk!
– Tényleg! Hol leszünk?
– Most kapjuk meg az utasítást ma éjszakára és holnap estére. Azért
megyünk. A nő? − és fejével hátra bökött.
– Meg se mozdult! Úgy beijedt, hogy sírni se mer!
 – Remélem, nem nyúltál hozzá? – ezzel hátrafordult és felhajtott egy
takarót, amely a hátsó ülés alján feküdt. Két riadt szempár nézett rá.
Könyörgés látszott benne és iszonyatos félelem. − Legyen nyugodt, semmi
baja nem lehet. Egy darabig velünk marad, és elengedjük nemsokára.
Ezzel hátranyúlt, megtapogatta a kötéseket a lány lábán és kezén,
valamint a ragtapaszt a száján. Végül letakarta.
Amíg a Baross téren a piros lámpánál várakoztak, a kicsi ismét
megszólalt:
– Nem lett volna jobb a pénzt nem a megőrzőbe tenni, hanem szépen
lelépni vele?
– Ostoba vagy, és szürkeállományoddal dicsekszel. Nincs útlevelünk.
Kezünk, lábunk megkötve. De nem ez lenne a legnagyobb baj. A Főnök −
és áhítattal ejtette ki ezt a nevet − lebuktatna minket. Mi pedig azt se
tudjuk, honnan kapjuk a balhét. Ismered? Tudsz ellene védekezni?
Zöldre váltott a lámpa, a kicsi indított és nem válaszolt. Magában igazat
adott társának. Legközelebb a Rákóczi út és Lenin körút sarkánál szólalt
meg:
– Hol parkolunk?
– Úgy fordulj, hogy a Palace Szálloda előtti külföldi kocsik közt
állhassunk meg, vagy a Csokonai utcában. Szorosan fészkeld be magad két
kocsi közé, ne virítson a rendszámunk.
Hamarosan sikerült egy helyet szerezni a szálló étterme előtt. Sok
külföldi rendszámú gépkocsi állt már ott.
– Sietek! − lépett ki a Mercedesből Jeges. − Itt legalább hallgathatod a
cigányzenekart! Művelődj! − és pillanatok alatt eltűnt a Rákóczi út
irányába.
Megnézte az óráját, éjjel 11 óra múlt 5 perccel.

*
Teréz kivételével valamennyien az irodájukban voltak. Vágó fejezte be a
jelentését, mert nem sokkal előbb érkezett vissza Karat Anna lakásáról, aki
a Shell-központban a diszpécseri munkát végezte. A lányt nem találta.
Szállásadónője azt mondta, hogy egy órával előbb egy fiatalember jelent
meg azzal, hogy azonnal a központba kell mennie, összeszedelőzködött és
elment a fiúval.
– Rohantam az Interaghoz, hogy ott megtalálom.
– De nem volt ott! − vágott bele Pintér.
– Ördögöd van! − bosszankodott Vágó. − Nem is rendelték be!
Rohantam a szállásadónőhöz, és megmutattam a mozaikképet a
pasasainkról. Az egyikre azt mondta, lehetséges, hogy ez volt − és letette
Jeges képét. − Nem biztos benne, annyira rohant a fiú.
– Akkor pedig két eset lehetséges. Vagy ő is cinkosuk; és szándékosan
adta a félrevezető információt a pénzszállítóról, vagy semmi köze a
dolgokhoz, csak el akarják hallgattatni. Akkor pedig életveszélyben lehet −
vette át a szót Bálint.
– Személyi adatait elhoztam. Kikerestetjük a fényképét, és leadjuk mind
a két lehetőséggel országos körözésre –; folytatta Vágó.
– Helyes! Mondd meg, nagyon sürgős! − Amikor Vágó elment,
folytatta: − Egyetlen napon a zsákmányuk a benzinkútnál 1 044 350 forint.
A Tanács körúti lakásból 190 ezer forint, összesen… − de nem
folytathatta, mert Pintér közbevágott.
– Vagyis pontosan 1 243 350 forint.
– Eddig nem is tudtam, hogy Pataki, a fejszámoló művész babérjaira
pályázol − nevetett Bálint. − De van itt még más bevétel is, amiről nem
tudunk pontos számadatokat. Geyza Kopcso állítása szerint eddig ez volt a
harminckettedik Mercedes, amit társával, a meggyilkolt Stefan Milossal ők
hoztak be az országba. Ennek a pénznek valahol lennie kell, mert nem
szívességből tették, amit tettek.
– Külföldön van a pénz, valamilyen bankban letétben, vagy a közel-
keleti megbízójuknál − mondta Kerpesics.
– Ma pedig végrehajtották ezt az alaposan, előre megszervezett három
rablást, hogy még több legyen a kasszában. Kopcso azt is elmondta, hogy
készülnek az útlevelek számukra. Tehát legkésőbb holnap vagy holnapután
le akarnak lépni. Nem sok időnk marad cselekedni. Szeretem az olyan
küzdelmet, ahol a másik se hülye.
– De láthatod, könyörtelen − tette hozzá Vágó. − Biztosra veszem, hogy
azt a szerencsétlen lányt elrabolták és nem a cinkosuk.
– Éppen ezért kell nagyon gyorsan dolgoznunk. Minden perc, amit
elveszítünk, nekik előny. Pontosan nem tudjuk, ki a két fiú, ez nagy hiba.
Meg kell tudni!
Az utolsó szavakat már hallotta a belépő Teréz, és diadalmasan két
fényképet és kartonokat tett Bálint asztalára.
– Itt van minden! Főnököm, ha minden kívánsága ilyen gyorsan teljesül,
akkor reggelre elfoghatjuk a fickókat.
– Lassabban a testtel! − nyújtotta kezét a kartonokért. − Lássuk a fiúkat.
− Maga elé tette a kartont, és olvasta volna, de Teréz megelőzte, fújta az
adatokat:
– Jelentem, Jeges, vagyis rendes nevén Tamás Béla, 30 éves, büntetett
előéletű, eddig erőszakos cselekményekért Összesen nyolc évet töltött el
különböző büntetés-végrehajtási intézetekben. Társa Kacsa, vagyis Illár
Pál, 20 éves, eddig egy alkalommal volt büntetve, két évet kapott. Előbbi
lakása: X. kerület, Kőgát utca 32., utóbbié IX. kerület, Kinizsi utca 7. Itt
vannak a fényképek is.
– Bravó! − hunyorított elégedetten Bálint. − De nézzük a képeket. −
Ezzel maga mellé intette társait. Valamennyien nézték, de sorban nemmel
válaszoltak. − Tehát nem ismerjük őket! Nem lényeges, akkor majd
megismerkedünk velük. A képeket sokszorosítani és leadni körözésre. A
legsürgősebben ellátni a határőrizeti szerveket, valamennyi FEP-et (a
határőrség Forgalomellenőrzési Parancsnoksága). Ez legyen az első,
biztos, hogy szökni akarnak.
Ezzel Vágó felé nyújtotta az anyagot.
– Te, bennünket ma megutálnak! − kuncogott. − Mindenki csak nekünk
dolgozik. Nemrég adtuk le a BAB 43−76-os kocsi körözését is.
– Nem árt nekünk! Legalább a többiek is gyorsan dolgoznak, hogy
elkaphassuk ezeket, akkor kevesebb lesz a munkájuk. Helyes?
 – Az! − és Vágó gyorsan elsietett.
Bálint még utána kiabált:
– Siess, mert újabb munka vár már rád! − ezzel Kerpesicshez fordult: −
Legyen neked is tennivalód. Remélem a két címet megjegyezted, akárcsak
Teréz!
– Feljegyzem!
– Feljegyzem! − ismételte Teréz. − De azt tudjátok mondani, hogy mi
nők, feledékenyek vagyunk.
Észrevette, hogy Bálintnak nem tetszik a vita, elhallgatott.
– Akkor folytatnám! Mind a két lakásra kimégy megfelelő létszámú
segítséggel. Körülnéztek, talán a fészkükben vannak, de nem tartom
valószínűnek.
– Beszerzünk minden adatot, és lehetőség szerint megtudjuk, hogy
mikor jártak otthon. Mikor voltak ott nagyobb csomagokkal, vagy mikor
vittek el olyat. Folytassam, vagy mehetek? − kérdezte Kerpesics.
– Mehetsz! − kacagott Bálint.
Kerpesics kivágtatott az irodából. Pintér és Teréz hallgatagon ültek egy
darabig. Végül a lány krákogni kezdett, hogy a főnöke vegyen róluk
tudomást. Bálint felnézett merengéséből, kihúzta íróasztala fiókját. Egy
darabig kotorászott benne, végül kivett valamit, és Teréz felé nyújtotta:
– Ez Negró! Remélem, ismeri! A múltkor megfáztam, és ezt
szopogattam. Használt. Gondolom, magának is fog, mert hallom, hogy egy
kicsit kapar a torka.
A lány egyetlen hang nélkül elvette, miután kicsomagolta, a szájába
vette. Olyan ideges volt, hogy rágni kezdte. Csak úgy ropogott a fogai alatt
Bálint leste, és halkan megszólalt ismét:
– Nem szabad rágni, úgy nem használ. Szopogassa szépen nyugodtan.
Úgy jó a torkának!

*
A Kulacs vendéglő ivójában a sok ember közt ott álldogált Jeges. Egy
kisfröccs állt előtte, érintetlenül. Olyan nagy volt a tolongás, fullasztó a
levegő, szeretett volna már kívül lenni. Idegeskedett társa miatt is, nehogy
valaki igazoltassa. Nem mehetett el, mert az utasításban, amit reggel
kapott, az volt, hogy itt adják át számára a továbbiakat. Várakozott. Szeme
szünet nélkül az ajtón volt, mert a helyiségben senki ismerőst nem látott.
Váratlanul Próféta jelent meg az ajtóban. Hatalmas alakja mindenki fölé
magasodott. A pulthoz sietett, felkapott egy korsó sört, felhörpintette, és
máris megfordult. A csapos mérgesen kiabált utána:
– Fizetni ki fog?
– Vagy én, vagy az Úristen! Mi ketten egyek vagyunk! Nyugalom, még
nem mentem el, és egy úr, fizetés nélkül nem távozik. − Amíg ezt
eldörögte, szemével megkereste Jegest. Intett, hogy a helyiségen kívül
várjon rá.
Visszament a pulthoz, ledobott egy ötvenest, és hanyagul megjegyezte:
– A többiből vegyen valami nyugtatót, fiam, mert maga nagyon ideges.
Ha megint megsért, kérem a panaszkönyvet, és beírok. Kell? − ezzel a
választ meg sem várva törtetett kifelé. Szétnézett, látta a fiút az Osvát utca
sarkán várakozni. Gyorsan átment utána, és még beljebb húzta a sötétebb
részre.
– Amilyen ballábas vagy, pont a pártbizottság épülete mellé állsz. Ott
vigyáznak a munkásőrök, és nagyon buzgók. Figyelj! De olyan sápadtnak
látlak! Napoznod kellene!
– Kuss! − sziszegte Jeges.
– Kár, csak jó tanácsot akartam adni. Ha nem vigyázol, és lekapnak, ott
nem lehet napozni!
– Mit lötyögsz? Én nem is téged vártalak.
– Ezt hogy értsem? − és a fal mellé szorította a fiút.
– Téged nem az én Főnököm küldött!
– Tévedsz! Ő küldött! Bebizonyítsam?
– Arra várok! Nem ugrok be olyan könnyen! Hallgatlak!
– Ugye a 276-os rekeszbe tetted a Keleti pályaudvaron a csomagot? − A
fiú döbbenten nézett a hústoronyra. Hápogott, amikor megszólalt.
 – Ezt honnan tudod?
– Próféta vagyok, és látomásom volt! De lenne egy kérdésem!
– Beszélj! Hallgatlak!
– Remélem, beleteltétek azt a 190 ezer forintot is, amit ma jogtalanul
bezsebeltetek, mert az az én végkielégítésem.
– Minden benne van. Legyél nyugodt!
– Én nem nyugtalankodom. Figyelmeztettelek. A Főnök minden
lépéseteket figyeli. Ehhez tartsátok magatokat. Mielőtt elmondom, hogy
mit kell tennetek, még egy figyelmeztetés. Ahhoz a lányhoz, aki a
kocsiban van, nem nyúlhattok. Úgyis emberrablást követtetek el, és az
nem párosulhat erőszakkal. Azt súlyosan ítéli meg a Btk. Ezt csak a hülye
kis barátod miatt mondom.
– Tudjuk, mit lehet és mit nem.
– Erre nem is válaszolok − és kiköpött maga elé. − Figyelj! − Zsebéből
elővett egy kör alakú kartonlapot. Felmutatta. − Ma itt éjszakáztok. Éjjel a
barlangban lesztek, és ki nem mozdultok. Ha valami zörgést hallanátok, az
nem jelent semmit. Akkor viszik oda a rendszámot és a szükséges
papírokat. A vezetőülésre lesznek rakva. Minden tökéletes munka.
Lecserélitek, a régit ott nyomban elássátok. A gyepet elegyengetni, a
múltkor nagyon trehány munkát végeztetek − üzeni a Főnök.
– Láttad?
– Nem! Őszinte leszek hozzád, azt se tudom, mit jelent ez a kis
kartonlapocska. Nekem csak fel kell mutatnom. Folytatom! Már korán
reggel eljöttök onnan az új rendszámmal és az iratokkal. Mindig a
legnagyobb forgalomban autóztok, és olyan helyen, ahol sok a külföldi
gépkocsi. Este kilenckor kiveszitek a csomagot a megőrzőből, és
berakjátok a kocsiba. Ide mentek − és felmutatott egy háromszög alakú
kartont. − Tíz órára legkésőbb ott legyetek! Jól megjegyezted?
– Mindent! De lenne egy kérdésem! Mit csináljunk a lánnyal? Erről nem
rendelkezett semmit a Főnök?
– Van elegendő ennivaló a gépkocsiban. Megetetitek és megitatjátok.
Annyit adjatok neki, hogy kibírja holnapután reggelig. Akkor ti már
messze fogtok járni. Nálam marad egy borítékban, hogy hol hagytátok, és
én felhívom névtelenül a rendőrséget, hol találhatják meg.
– Mi van még?
– Ez! − mondta Próféta, és a két kis kartont apró ficlikre tépte. A járda
széléhez lépett, éppen egy kanális volt ott, és egyenként leengedte a
konfetti nagyságú darabokat. Amikor látta, hogy Jeges mozdulatlanul áll a
helyén, megszólalt:
– Lenne még valami?
– Semmi! − hangzott a gyors válasz. A fiú elindult az Osvát utcán a
Barcsay utca felé. Próféta váratlanul utána lépett, és megfogta a vállát.
Maga felé penderítette és a kezét nyújtotta:
– Paraszt és pimasz vagy! Egy Prófétától illik elbúcsúzni − ezzel
hatalmas tenyerét a fiú felé nyújtotta. − Imádkozni fogok, nehogy
találkozzunk az életben, mert az nem lenne se nekem, se nektek valami
élvezet. − Úgy megropogtatta a fiú kezét, hogy az majdnem felszisszent.
Próféta hangtalanul megfordult és gyors léptekkel eltűnt a Dohány
utcában.

*
Bálint alezredes egy hatalmas Budapest-térkép előtt ült az asztalnál.
Vele szemben Teréz és Pintér foglaltak helyet.
– Ezzel készen is lennénk! − mondta. − Nézzük át ismét. Senkit se
felejtettünk ki, akik a rablás miatt számba jöttek, vagy érintettek?
– Mindenki megvan! − szorgoskodott Teréz.
– Átnézzük! − mondta ellentmondást nem tűrő hangon Bálint. − Itt nem
lehet tévedni. Olvasom és ellenőrizzétek! Bábel János, a szerviz vezetője,
Mátyás király út 86. A figyelő bejelentkezése: Madár. Szép Zsuzsa vele
lakik, de a munkahelyére és mindenhová követik. A figyelő
bejelentkezése: Papagáj.
– Mert annyit szajkózik? − nevetett Teréz.
– Ez nem jutott eszembe! − nézett rá szemüvege alól Bálint. − De a
hasonlata jó! Folytatom! Fényes Győző kútkezelő, XIV. kerület, Csertő
park 8. szám. A bejelentkező neve: Gólya. Megvan?
– Pontosan! − intett Pintér.
– Nos, ki is jön? Igen! Cziráki Imre, VII. kerület, Lénia körút 14.
Bejelentkezés: Veréb. Akkor még itt van ez a lány.
Karat Anna, VI. kerület, Lovag utca 4. szám. Bejelentkezés: Galamb!
– Ezt a lányt féltem! − szólalt meg Teréz.
– Mit jelentsen ez? − nézett rá Bálint. − Női megérzés?
– Lehet! De nem képzelem el, hogy ilyenbe belement volna. Átlátszó
dolog, ha végiggondolta. Őt kapjuk el elsőnek.
– Jó lenne tudni, hogy hol van, de annak is eljön az ideje. Valóban, én se
hiszem, hogy a cinkosuk, de akkor veszélyben van − folytatta Pintér.
– Meglátjuk! − bólintott Bálint, ő is aggódott a lány sorsa miatt. − Mi
van még? Igen! A Németvölgyi úti lakásban két fő, hátha valaki
megjelenik még ott. Bejelentkezés: Sirály. No meg ott van Baumeisterné, a
rettenthetetlen gondnoknő. Aki beteszi oda a lábát, nem egykönnyen
szabadul.
Megérkezett Vágó és Kerpesics. Egyidejűleg léptek a szobába.
– Ki kezdi? − nézett rájuk Bálint. − Azt hiszem, te hamarabb végzel −
nézett Vágóra.
– A határőrizeti szervek megkapták az értesítést. Minden FEP részére
futárok viszik a fényképeket. A többi körözést is kiadtuk.
– Helyes! − és Kerpesicsre nézett.
– Mind a két lakást ellenőriztük. Sehol semmi. Nemhogy csomaggal, de
még anélkül se látták őket. A lakások felé se néztek eddig, pedig hónapok
óta kiszabadultak. Beszéltem a házfelügyelőkkel, és a körzeti
megbízottakkal. Eligazítottam őket, semmit nem kell tenniük, ha
megérkeznének, csak jelenteni vagy követni. Fegyverük van. Érdekes,
amit Jeges házmestere mondott: „Mindig tudtam, hogy bitófán végzi.”
Más jelenteni valóm nincs!
– Amíg Pintér elvtársunk beindítja, ami itt van a papíron, addig mi
valami önálló munkába kezdünk. Helyes?
 – Jobb, mint itt dekkolni! − csúszott ki Teréz száján.
– Én azt gondoltam, hogy dolgoztunk! Nem lehet mindig csak karatézni
és mázsás pofonokat osztogatni, különben is tiltja a szolgálati szabályzat.
Erre nem gondolt?
– Természetesen − helyesbített Teréz −, de jót tenne nekünk egy kis
mozgás.
– Lehet, hogy elrontom a kedvét, mert benézünk abba a mulatóba, ahol
a mi Szép Zsuzsánk énekel − ingerkedett Bálint.
– Beszélni is rettenetes hallgatni, képzelem, hogy énekelhet! −
tiltakozott Teréz.
– Belőled az irigység beszél − csapott le rá Kerpesics.
– A nő nagyon csinos, ha buta is. Az is valami.
– Férfiálláspont! − vágott élesen vissza Teréz. − Minden a külcsín és
semmi a belbecs! Szép dolog!
– Elég! − intette le őket Bálint. − Indulhatunk?
– Főnök! − szólt oda két telefonbeszélgetés közben Pintér. − Hova
indulsz és miért?
– Tudod − lépett mellé Bálint −, elbeszélgettem ezzel a Kopcso nevű
legénnyel. Látom, beijedt, és valahogy szeretne magán könnyíteni.
Elmondott valamit, amit eddig elhallgatott. Egy pár névről van szó csupán,
megnézem, mit csinálnak ezek ilyenkor az éjszakában. Soha nem lehet
tudni. Viszont lenne egy kérésem. Ha beszólok, hogy sürgősen házkutatási
engedély kell, akkor mint a villám, intézkedj, mert minden percnek nagy
ára lehet.
– Én meg üljek itt a telefon mellett! − nézett rá szemrehányóan.
– Ha valami izgalmas lenne, akkor magad hozod az engedélyt! − csapott
a vállára. − Alhadnagy elvtársnő, indulunk!
Teréz egy grimaszt vágott a többiek felé, és sietett Bálint után. Az ajtó
már becsukódott, amikor váratlanul megint megjelent.
– Lám, uraim! − és gúnyos volt a hangja. − Nemcsak a külcsín a fontos!
− és ezzel kiugrott, jól bevágta maga után az ajtót.
 A Rajzoló meséi
A Lenin körúton gyér volt a forgalom. A hatalmas hőséget követő
nyugodtabb éjszakát az emberek igyekeztek alvással tölteni. A 14-es
számú házzal szembeni oldalon egy gépkocsi állt egymagában. Hátul
ketten ültek, „kukkosok”, és figyelték a második emeleten lévő lakás még
mindig kivilágított ablakát. A szobában nemigen láttak mozgást, néha-
néha feltűnt egy alak, kinézett, de hamarosan eltűnt megint.
– Ez ma nem akar lefeküdni? − súgta a gépkocsiban az egyik nyomozó a
másiknak.
– Pedig elég izgalmas napja volt, kimerülhetett!
– Bedobnám a szundit! − indítványozta a társa.
– Lehet! − szólalt meg az, aki jobban látta az ablakot.
– A fickó is azt teszi. Reggelig felváltva húzhatunk egy keveset.
A ház kapujában megjelent egy ingatag alak. Nem is zárta be maga után
a kaput, egyenesen az út szélén lévő első fához lépett. Látszott, erősen
megkapaszkodik benne. Pontosan nem láthatták, ki jött ki a kapun. Már
éppen ki akartak szállni, mikor nem messze a fától egy taxi állt meg.
Fényszórója megvilágította a kapaszkodó alakot.
– Te, ez a mi emberünk! − bökte oldalba társát a nyomozó.
– Cziráki Imre? Jól láttad?
– Biztos vagyok benne! − Közben a taxi lassan előregurult, ahol a
fiatalember a fába kapaszkodott. Valamit beszéltek. Látták, hogy a fiú
nemet int, tovább várakozott.
– Ez alaposan beszívott! Nézd, hogy kapaszkodik. Valakit bizonyára vár.
– Követjük, ha elindulna! Jelentem a dolgot! − ezzel felvette a telefont,
beleszólt: − Itt Veréb! Hívom Sast! Jelentem, hogy..

*
 Bálint belépett a Kulacs vendéglőbe. Még kint megbeszélte Terézzel,
hogy ő a pultnál rendeljen valamit, és figyeljen, miről beszélgetnek a
vendégek. Sokan voltak az előtérben és a pult körül. A füstöt szinte vágni
lehetett, de Bálint egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Az egyik
bokszban meglátta Rajzolót. Szépen odasétált, halkan megszólalt:
– Szép jó estét, illetve már jó reggelt, Rajzoló! Leülhetek?
Az öreg nyugodtan felemelte a tekintetét, meglepetését ügyesen
leplezve válaszolt:
– Tessék, alezredes úr! Magam vagyok!
Bálint komótosan leereszkedett a padra, és szemével megkereste Terézt
a pultnál. Jelezte, hogy megtalálta, akit keresett. Kedélyes hangon
asztaltársához fordult:
– Hogyhogy egyedül?
– Hogyhogy egyedül? − kérdezett vissza az öreg. − Ennek is nyomós
okai vannak, mint mindennek. Maga se ülne le szívesen egy asztalhoz
olyannal, akinek mind a két fogsora helyet protézis van a szájában. Az
amikor eszik, a fogsorok könyörtelenül és gusztustalanul csattognak −
ezzel egy harapást színlelve összekattantotta a fogsorát. − Elmenne az
étvágya! Nem? − és hamiskásan mosolygott. − Nem hordom őket mindig,
no nem takarékosságból, bár elég drága ma már az SZTK is, de evéshez
okvetlenül szükséges. Ezek után remélem, nem akar velem enni egy
asztalnál?
– Nézze, ha engem valami érdekel, akkor nagyon sok mindent elviselek.
Akár a protézis csattogását is.
– Ezek szerint most érdekli valami − szemével ravaszul nézett Bálintra.
− Téved! − mondta letargikusan. − Tőlem semmit nem tudhat meg! Négy
éve nyugdíjaztam magam. Ez a két kéz − és az alezredes felé nyújtotta −
akár hiszi, akár nem, tiszta.
Bálint nem válaszolt azonnal. Lenyomta maga elé az öreg két kezét, de
közben alaposan szemügyre vette. Éppen válaszolni akart, amikor melléjük
lépett a pincér, és rászólt Rajzolóra.
– Öreg! Rendelsz valamit, vagy még vársz Prófétára? Zár a konyha!
 – Kire várok én? − nézett hidegvérrel a pincérre az öreg.
– Azt mondtad, ma Próféta vendége vagy vacsorára. Ha rövid lenne az
emlékezeted, akkor minden pénteken ő fizeti a számládat!
– Te tökéletesen megzavarodtál, fiam! Én nem vagyok senkinek a
vendége! Hacsak − váltott hirtelen a hangnemen, és Bálintra nézett − az
alezredes úr − és ezt jó hangosan mondta − meg nem hív egy konyakra. Az
most nagyon jólesne, még ha kicsit meleg is van.
– Két konyakot! − rendelt Bálint, aki egy pillanat alatt megértette az
öreg magatartását. Magában pedig elégedetten állapította meg, hogy még
mindig jók a megérzései.
– Két konyak az alezredes elvtársnak! − mondta hangosan a pincér,
mintegy jelezve környezetének, hogy nemkívánatos, váratlan vendég
érkezett. Ha valakinek elszámolni valója van a rendőrökkel, akkor
távozzon.
– Hát így néz ki a nyugdíj? − nézett szánakozó tekintettel az öregre
Bálint. − Nem lehet a legkellemesebb így élni!
– Még mindig jobb, mint ott bent. Nem a legprímább az ellátmány. Itt
azért lehet válogatni, ha nem is dúskál az ember. De ott! Eszi, nem eszi,
nem kap mást! No meg nekem nem jó már a gyomrom! Vigyázni kell
magamra − ezzel olyan szánalmas arcot vágott, hogy mindenkinek
megesett volna rajta a szíve.
Ebben a pillanatban kivágódott az utcai bejárat ajtaja. Próféta
nyomakodott befelé. Egyenesen Rajzoló asztalához tartott, de meglátta,
hogy valaki ül mellette, és olyankor nem lehet zavarni. A pulthoz lépett,
pontosan Teréz mellett állt meg. Még egy pillanatra le is nézett az apró
termetű lányra. Gúnyosan elhúzta a száját. Bálint szemével követte az
eseményeket, és halkan megjegyezte:
– Ez se fizet ma magának vacsorát!
– Kiről beszél? − nézett szét tettetett meglepetéssel az öreg.
– Prófétáról! − bökött a pult felé a fejével.
– Nem is ismerem! − biggyesztette le az ajkát az öreg.
– Ha maga mondja, én elhiszem! − és megcsillant Bálint szeme.
 Ebben a pillanatban Próféta hatalmasat csapott Teréz fenekére. Akkora
volt az ütés, hogy a lány megemelkedett tőle.
– Ne sörözzél itt, lányom! − harsogott Próféta. − Ha sört látok,
kihányom a belem! Inkább fizetek neked, ha még ma nem kerestél eleget,
egy gint! − ezzel kivágott a pultra egy köteg pénzt. − Két dupla gint!
– Fizess a hóhérnak, hogy kíméletes legyen veled, ha a kezébe kerülsz.
Nekem nem kell! És el a kezekkel, mert megbánod!
Próféta lenézett a magasból Terézre. Nem akart hinni a fülének.
Felemelte a kezét és megint oda akart suhintani a fenekére. Erre várt Teréz.
Elkapta a levegőben a hatalmas ember karját, és miközben lehajolt, átdobta
a vállán. Az nagyot nyekkent a földön. Teréz nyugodtan megfordult,
mintha mi sem történt volna, felvette a söröspoharat. Inni kezdett. A
földön fekvő hatalmas test, meghazudtolva önmagát, felugrott, és lány felé
indulva ordítozott:
– Megmondtam, hogy nem iszol előttem sört! − ezzel odakapott, hogy
kiverje a lány kezéből a poharat.
Teréz egy váratlan mozdulattal a szemébe öntötte a sört és elkapta a
kezét. Hátracsavarta, térdét a gerincébe nyomta. Nem volt valami könnyű
dolog, mert a férfi, mint egy hústorony magasodott fölötte, de kitartotta
mozdulatlanul. Olyan sikere volt a lánynak, akit eddig senki nem ismert,
hogy a törzsvendégek még meg is tapsolták. Próféta lehetetlenül vergődött
a markában. Bálint megelégelte a dolgot, felpattant. Próféta elé lépett:
– Bálint alezredes vagyok! Elég volt!
– Neki szóljon! − nyögte a hústorony.
– Alhadnagy elvtársnő, engedje el! Magát előállítjuk, és ott
megbeszéljük a dolgokat − intett Próféta felé.
– Ez a nő kötött belém − ellenkezett csendesebben Próféta. − őt vigye
be!
– Ott lesz, legyen nyugodt, ő kíséri majd be! − ezzel megfordult és
Rajzolóhoz lépett. Széttárta a két karját. − Nagyon sajnálom, de mennem
kell. Pedig most kezdtem magam jól érezni magával. Majd legközelebb! −
Ezzel kivett a zsebéből egy százast és az asztalra tette. − Kérem, fizesse ki
a két konyakot. Nem akarok adós maradni! Ami marad, abból egyen
valamit, mert a barátja ma este rajta kívül álló okok miatt nem láthatja
vendégül.
Ezzel megbiccentette a fejét, és kifelé indult. A bejárati lépcsőn éppen
akkor botorkált fölfelé Cziráki Imre. Olyan állapotban volt, hogy nem
ismerte meg Bálintot. Az udvariasan félrelépett, a fiú bezuhant a
vendéglőbe. Mögötte feltűntek a figyelők és Kerpesics, aki megjelent a
helyszínen a rádiótelefon értesítése alapján.
– Ez hogy került pont ide? − kérdezte.
De Kerpesics csak széttárta a karját. − A fiúk kövessék, te pedig ráállsz
Rajzolóra. Minden lépését figyeled. Ha hazament, akkor begyűjtitek, és
átnézitek alaposan a lakását. Mire hazaér, ott lesznek a többiek, viszik a
házkutatási engedélyt. Ismerem az öreget, fineszes róka, követelni fogja.
– Értettem! − súgta vissza Kerpesics.
– Várj! − fogta meg a zakója ujját Bálint. − Biztos provokálni fog
benneteket. Semmire se reagáltok, és nem adtok felvilágosítást arról, hogy
mindez miért történik. Ha ő beszél, tudomásul veszitek, ha hallgat, az se
baj. Bizonyíték kell, és beszélni fog. Láttam a kezét és az ujjait, nem régen
dolgozott, mert ott vannak a nyomok rajta. Soha nem adott sokat a
tisztarágra. − Már indult volna, de váratlanul megállt. − Mondd! Kincs
semmi hír a lányról? Karat Annára gondolok.
– Amíg bent voltam, semmi jelentés nem érkezett. Rosszat sejtesz?
– Nem tudom! Értetlenül állok ezzel a dologgal szemben. Lehet, hogy
velük tart, de nincs kizárva, hogy életveszélyben van.
– Mindent megteszünk, főnök! − nézett Bálint szemébe Kerpesics
biztatóan, mert ismerte már annyira, hogy az nem aggályoskodik
fölöslegesen, ha nem érzi annak nyomós okát. Még a Kulacs ajtajában állt,
amikor a két gépkocsi elkanyarodott a Lenin körút irányába. Éppen be
akart lépni az ivótérbe, amikor meglátta, hogy készülődik Rajzoló az
induláshoz. Nehezen kászálódott fel az asztaltól, sunyi szemével
körülnézett, nem figyeli-e valaki. Felhajtotta a féldeci konyakot, amit
Bálint részére hoztak ki, és lassú léptekkel megindult az ajtóhoz. Kerpesics
úgy helyezkedett, hogy ő mindent és mindenkit látott, de őt ne vehesse
észre senki. Óvatosan követte a lassan lépkedő Rajzolót.

*
1985. augusztus 27-én hajnali két óra volt, amikor egy taxi állt meg a
Szabadság-hegyen lévő Mátyás király úton. A gépkocsiból ketten szálltak
ki. Bábel János és Szép Zsuzsa. Valamivel távolabb több gépkocsi közt
egy Lada parkolt. Fényei kioltva, semmi élet nem látszott benne. Abban
ültek a figyelők, akik amint a taxi megállt, a két ember minden mozdulatát
figyelték. Egyikük keze már a rádiótelefonon volt, hogy ha szükséges,
azonnal jelenthessenek. Bábel fizetett és a lány nyugodtan várakozott.
Amikor a taxi elment, Szép Zsuzsa a férfiba karolt és ringó járással
megindultak a lépcsőn, amely a villához vezetett. Váratlanul megálltak, a
nő a férfi nyakába csimpaszkodott, és hosszasan csókolóztak.
– Ez nem tud várni, amíg felérnek a lakásba? − dünnyögte az egyik
figyelő.
– Szerelmes a lelkem!
– Hát akinek ilyen szép villája van, abba lehet is! –; kontrázott a másik.
– Tévedsz! Nem az övé, csak egy lakást bérelnek valamelyik közvetítő
irodán keresztül. A havi bér tizenötezer forint.
– Kéthavi fizetésem! − szisszent fel a társa. − Jelentem, hogy megjöttek.
– Várj, meglátjuk, hogy felmennek-e. Ha felgyullad a villany, akkor
lehet.
Nem telt el csak néhány perc, és felgyulladt a földszinti lakás ablakaiban
a fény. A figyelő most már hívó jelet adott és beszélni kezdett:
Itt Papagáj! Hívom Sast!…

*
Bálint László alezredes nem a legjobb hangulatban ült asztalánál. Szeme
a falon lévő órán csüngött. Hajnali négy óra volt, és még lényegében
semmire nem ment Prófétával. Kínozta a meleg is, bár éjjel valamennyit
csökkent a hőség. Letörölte a homlokára kiült verítékcseppeket, és megint
az előtte ülőhöz fordult.
– Akkor összegezzük a dolgokat.
– De hiszen én nem mondtam eddig semmit! − hördült fel, mint egy
megsebzett állat Próféta. − Semmit nem lehet a számba adni, amit nem
mondtam!
– Erre senki nem kényszeríti − válaszolt nyugalommal Bálint, és ő maga
is meglepődött rezzenéstelen hangján. − Azt akartam összegezni, hogy
magánál nagyobb hazudozót én nem sokat láttam.
– Visszautasítom! − hörgött a hústorony.
– De butábbat se − folytatta Bálint −, mert nagyon jól ismerheti a mi
igazságszolgáltatásunkat. Ha valaki önként segíti a felderítést, akkor azt
minden alkalommal méltányolja a bíróság. De látom, nem akar élni ezzel a
lehetőséggel.
– Akarok! Bizonyítsanak valamit, és ha megfelel a valóságnak, én
vállalom! De mit tudnak bizonyítani? Ha van valami, akkor elő a farbával!
– Maga akarta, legyen! − ezzel intett Kis Teréznek, aki ott ült Próféta
mögött. − Hozza be azt fiút!
Bálint úgy tett, mint aki semmit se hallott. Lassan kinyílt az ajtó, és
belépett Teréz kíséretében Geyza Kopcso. Az ajtóban megállt. Próféta
hangoskodni kezdett:
– Ezt az alakot soha életemben nem láttam! Akármit is mond, hazudik!
Bálint nem is reagált arra, amit a férfi mondott.
– Jöjjön közelebb! − intett a kezével. Amikor egymagasságba ért
Prófétával, folytatta: − Látta valaha ezt az embert?
– Nem! Soha nem láttam!
– Hallotta? − örvendezett Próféta. − Jól van, haver, ezt soha nem
felejtem el neked. Imádkozni fogok a lelki üdvösségedért.
– Arra pedig nagyon sok ideje lesz! − egyezett bele a hallottakba Bálint.
− Mondja el nekem, hogy ebben az ügyben − és ezt a szót alaposan
megnyomta − milyen nevekkel találkozott. Sorolja őket!
 – Akiket személyesen ismerek, azokat Jegesnek és Kacsának hívják.
Továbbá emlegettek valakit Főnök néven, és még van egy, azt valami
Prófétának nevezték. Attól féltek, és nagyon erős emberként emlegették.
– Hazudik! − ordított Próféta. − Minden szava hazugság!
– Csend legyen! − csapott az asztalra Bálint. − Akkor beszél, ha
kérdezem, − Ezzel megint Kopcsóhoz fordult: − Sorolja föl nekem, mivel
gyanúsítjuk, amit lényegében be is ismert már.
– Két esetben rablással, szervezetten elkövetett gépkocsilopással és
csempészéssel, valamint önvédelemből elkövetett gyilkossággal.
Mindezeket bevallottam és jegyzőkönyvbe vették.
– Elvezetheti! − nézett Terézre, és jelezte, hogy siessen vissza. Amikor
az ajtóban voltak, belépett Kerpesics, összeütköztek ismét.
– Ez már a harmadik − sziszegte a lány felé.
– Tévedésben vagy! − súgta vissza amaz. − Ma az első, mert a többi
kettő tegnap volt, pénteken, és ma már szombat van! − s felmutatta az
óráját. − Itt a dátum. Ma már 27-e van!
Kifordult a szobából.
Mindebből Bálint semmit nem vett észre, figyelte az előtte ülőt. Végül
megszólalt:
– Ezek nagyon súlyos bűncselekmények. Aki ebben benne van, annak
felelnie kell mindenért. Ha most nem beszél, később már késő lehet. Arra
vár, hogy a szemébe mondják azt, amit tett?
Próféta izgett-mozgott a széken, és Bálint biztos volt benne, hogy
megszólal.
– Kérdezhetek valamit?
– Tessék! Legyen nyugodt, válaszolni fogok!
– Jeges és Kacsa beszélt már?
– Nem! Tudja, miért nem? Elmondom, és ezzel egy lehetőséget adok
magának, hogy most tegyen vallomást. Azért nem, mert még nem fogtuk
el őket − közben vette fel azt a cédulát, amit Kerpesics az asztalára tett.
Elolvasta, és elégedetten nézett feléje, majd minden érdeklődése az előtte
ülőre fordult. Hallgatagon várta, mit mond.
– Beszélek! − verejtékezett Próféta. − Elmondom, amit tudok, mert
nekem jóformán semmi közöm nem volt a dolgokhoz.
– Hallgatom! − és szemével jelzett Teréz felé, aki visszaérkezett, és
megindított egy magnót.
– Kérem, én csak egy egyszerű kis közvetítő voltam!
– A gyilkosságban és a rablásban is? − nézett rá Bálint.
– Azokhoz nekem semmi közöm! Közvetítettem, de nem is ismertem a
Főnököt.
– Elhiszem, de szeretném hallani, hogy akkor miért történt a közvetítés?
Talán azzal kezdené, hogy ki szervezte be erre?
Amikor Próféta a kérdést meghallotta, belesápadt. Keze remegni
kezdett, és veríték öntötte el az arcát.
– Kérem, adjon egy papírzsebkendőt neki, hogy megtörülközzön −
fordult Teréz felé Bálint. − Szegény embernek a szemébe csorog a veríték,
és még megzavarja. − Próféta egy marék papírzsebkendőt kapott, és
megtörölte a homlokát. Még a nyaka is fénylett, Bálint mutatta, hogy ott is
törülközzön meg.
– Nagyon meleg van, megértem! − tette hozzá az alezredes. − De most
már szeretném hallani, mit akar mondani!
– Erre a közvetítő munkára Rajzoló kért fel − nyögött nagyot Próféta. −
Szegény olyan nyomorult, hogy boldog, ha valamivel egy kis pénzt tud
keresni. De semmi köze a dologhoz. Nincs neki nyugdíja, és valamiből
élnie kell.
– Persze-persze! − bólogatott Bálint, és közben szemével akaratlanul is
arra a papírra nézett, amit előzőleg Kerpesicstől kapott. − Folytassa!
– Nem ismertem a Főnököt, mert az üzeneteket mindig telefonon
kaptam.
– Milyen számon hívta azt, akit kellett? Megmondaná?
 – Természetesen! Diktálhatom? − amikor látta, hogy Bálint int
Kerpesicsnek, aki jegyzetet vett elő és ceruzát, elkezdte mondani a
számokat: − 354-162, ezt kellett mindig hétfőn, kedden és szerdán hívnom,
míg csütörtökön, pénteken és szombaton egy másikat, a 363-120-at. Ha
foglalt volt, addig hívtam, amíg lel nem vették.
Kerpesics amint hallotta a számokat, már ki is sietett a szobából.
– Mikor telefonált? Reggel, délben, este? − faggatta Bálint.
– Ez, kérem − mondta választékosén Próféta, aki lassan kezdett
magához térni −, nem olyan egyszerű. Én, amint tetszenek tudni, mindig
az Emke-aluljáróban vagyok. Nekem ott fix helyem van, és azt soha senki
nem foglalhatja el. Ugyanabban az időben megyek és jövök. Amikor
üzenet volt, hogy telefonáljak, a falra egy vagy kettő, néha több bélyeget
ragasztottak. A bélyeg címletéhez, ugye jól mondom, nekem mindig hatot
kellett hozzáadnom. Vagyis, a jobb megértéshez − magyarázta buzgón −
egy példát mondok. Ha egy háromforintos bélyeg volt a falon, hatot adtam
hozzá, tehát nekem kilenckor kellett telefonálnom. Világos?
– Tökéletesen! − válaszolt Bálint, és alig tudta elnyomni a készséges
magyarázat fölötti hangulatát. − Folytassa!
– Amit nekem adtak üzenetet, a legrövidebb úton leírtam, és a Fabulon-
reklám mögé dugtam. Akkor hamarosan érkezett Jeges és Kacsa, ők
kivették és már tudták is, mit kell tenniük.
– Helyes és nagyon jó megoldás! De lenne nekem még kérdésem.
Méghozzá kettő! Először: ők honnan tudták, hogy mikor kell odamenni, és
miként jelentették, hogy a munkát elvégezték?
Erre a kérdésre nem nagyon számított a készségessé vált hatalmas
ember. Egy darabig hallgatott, majd nekikezdett olyan hangon, mint aki
beletörődött a sorsába. Látszott, hogy végiggondolta a dolgot, és ettől a
pillanattól kezdve már csak a maga bőrét akarja menteni.
– Az a következőképpen történt, ők a végzett munkáról a jelentést
mindig ugyanoda tették. Kézzel írták meg, és én vettem ki. Azt, hogy
mikor jelenjenek meg, reggel rádión kapták üzenetben. A Főnök, ahogy
gondolom, a lakásuk közelében adta le nekik, és ők azt vették.
 – Modern technika! – bólogatott Bálint.
– Kérem − nézett keserves tekintettel Próféta −, nekünk is kell fejlődni,
mert maguk is azt teszik.
– Köszönöm az elismerést − hajtotta meg a fejét Bálint.
– De valamire nem adott még választ. Mit csinált azokkal a
jelentésekkel, amelyeket két társa adott? Azt ne mondja, hogy eltépte!
;− A világért se mondanám, mert nem akarok hazudni! Annak külön útja
volt. Apróra hajtogattam, és este kimentem a Blaha Lujza térre. Mindig a
harmadik padra ültem, mint aki levegőzik. Az üzenetet rágógumival a pad
harmadik deszkájára ragasztottam, jobb oldalon alul − Beszédre nyitotta a
száját, de váratlanul elhallgatott.
– Akkor folytatom azzal, amit nem akart elmondani. Amikor odatette a
papírt a rágógumival, ott várta magát a munkájáért az ellenszolgáltatás. így
van?
– Honnan tetszik tudni? − döbbent meg a férfi.
– Tudom! Mennyi volt egy-egy közvetítés díja?
– Ötszáz forint és az, hogy amikor vége a munkának, kapok egy
végkielégítést. Istenemre mondom!
– No, akkor azt is tudja, hogy a lopott kocsikat, amíg elkészültek a
hamis papírok, hol kellett eldugni. Azt vagy szóban, vagy írásban kellett
magával közölni. De két társa is jelentette nyilván. Nos?
– Ezt pontosan nem tudom! Annyit tudok, hogy a papírokat valaki
elkészítette, no meg az új rendszámokat, és ahol a kocsi állt, éjjel odavitték
Jeges és Kacsa részére.
– Ők honnan tudták, hogy hova kell vinni a kocsit? − kérdezte most már
mérgesen Bálint.
– Kérek egy ollót és egy darabka papírt − válaszolt Próféta. −
Megmutatom.
Amikor Bálint bólintott, Teréz egy ollót és egy gépírópapírt adott át
neki. Ott maradt Próféta mellett, készen arra, hogy ha az valamit tenni
akar, akkor lefogja. Legnagyobb meglepetésükre vagdosni kezdte a papírt.
Előbb egy négyzetet, majd egy kört, végezetül egy háromszöget vágott ki.
Felmutatta.
– Ennyit tudok! Bebizonyítom, hogy mennyire igazat mondok. Ezek
közül csupán most adtam át személyesen egyszer a kör alakút. De én
magam se tudom, hogy mit jelenthet.
– Biztos? − nézett feléje Bálint, miközben Teréz gyorsan elvette az ollót.
– Én nem akarok gyilkossági ügybe keveredni, tudom, mivel jár. Szóban
is átadtam az üzenetet. De a helyet nem ismerem. Valami lány is van
velük, akivel egy barlangban éjszakáznak.
– Egy pillanat! − ugrott fel Bálint. − Sok függ attól, amit most válaszol.
A lány a társasághoz tartozik, vagy erőszakkal vitték magukkal?
– Azt hiszem, erőszakkal, azért is mondom el, mert emberrablásban
pláne nem akarok benne lenni. Nem az én fazonom! Valami barlangban
vannak ma éjjel. Odaviszik az új papírokat és a rendszámtáblákat. Heggel
jönnek el, és egész nap furikáznak a városban. A lányt ott kell hagyniuk.
– Tovább! Mi van még? − követelte Bálint.
– Este pontban kilenckor veszik ki a Keletiben a csomagmegőrzőből a
bőröndöt, amiben a pénz van …
– Amit a benzinkútnál és a Tanács körúti lakásban raboltak?
– Igen!
– Hova kell menniük? − faggatta Bálint.
Próféta az asztalra nyúlt, felvette a háromszöget. Felmutatta:
– Ide!
– Mit jelent ez? − lépett elé Bálint.
– Arról nekem fogalmam sincs! Már mondtam!
– De azt legalább tudja, hogy hány órára?
– Nem tudom! Lehet, hogy várniuk kell a Főnököt!
– Útlevelek? − kérdezett időt nem hagyva a gondolkodásra.
– Nem hiszem, hogy lenne nekik. A Főnök annál sokkal óvatosabb. A
sok pénz kísértésbe ejti az embert.
 – Maga is azért lépett be ebbe az üzletbe − csapott le Bálint.
– Ez nem üzlet, ez semmi. Nekem csak baksis jutott. Kiverték a szemem
egy pár darab Adyval. Ők zsebelik be a javát!
– Kíván még valamit mondani?
– Igen! A csomagmegőrző száma 276-os. Ezt is elmondtam!
– De mit hallgatott el?
– Az Istenemre esküszöm, akiből eddig éltem − és magasra emelte a
kezét − semmit.
– Ne cirkuszoljon! − ripakodott rá Bálint. − Ha valamit elhallgatott, baja
lehet. Ha amit elmondott, igaz, akkor ezt nyilván mérlegeli a bíróság.
Vezessék el.
Teréz kiszólt az ajtón, és egy rendőr lépett be. Megbilincselte Prófétát,
és elvezette. Az ajtóban egy pillanatra megállt. Felemelte megbilincselt
kezét és felordított:
– Isten látja lelkem! Minden szavam való igaz!
A rendőr csak nehezen tudta kirángatni.
Pintér furakodott be mellettük.
– Jelentem, főnököm!
– Csak a sok főnököt a végén nehogy összekeverjétek! Folytasd!
– Bábel és Szép Zsuzsanna a lakásukon vannak. Cziráki úgy beivott,
hogy elvitték a detoxikálóba. A nevét se tudja megmondani. Fényes a
lakásán van, ki se mozdult az este folyamán. A lányról eddig semmit nem
tudtunk meg.
– Ti! De mi igen! Bár az se valami sok! − és elmondta, amit Próféta
előadott. − Lehet, hogy így van, de ezeknél semmi se biztos. Egy igaz.
Valami nagy kombinátor a főnökük, csak jó lenne tudni, ki az.
– Gyanú vagy megérzés? − lépett elő a kávékkal Teréz.
– Őszinte leszek! Fogalmam sincs róla. De megtudjuk! Az a rengeteg
pénz, amit begyűjtöttek, hatalmas vonzerő. No meg amit a kicsempészett
gépkocsik jelentenek nekik.
 – A pénz nem itt, hanem feltételezhetően valahol egy külföldi bankban
vagy megbízónál lehet − folytatta Pintér.
– Biztos! De van Interpol, és segítenek majd behozni, ha meglesznek a
tagok! Csak egy gond van.
– Micsoda? − kíváncsiskodott Teréz.
– Ki lehet a Főnöknek nevezett úr? Ebből a társaságból senkit nem
tartok ilyen jó konspirációra képesnek. Valaki bujkál még, akit meg kell
találni! − sóhajtott Bálint. − Ezek csak sakkfigurák, akiket mozgat.
Nekünk mattot kell adnunk!
– Lépésre ki következik? − kérdezte Pintér.
– Te! Megszervezed, hogy ettől a pillanattól kezdve figyeljék a
Keletiben a 276-os fiókot. Aki oda benyúl, senki nem bántja, de úgy ragad
rá, mint a kullancs. Csak az én utasításomra vehető le − hunyorított Bálint.
– Oda csak Jeges és Kacsa mehet! − szólt közbe Kerpesics. − Vagy
tévedek?
– Nem! Jó a meghatározás! Ha még náluk a kulcs!
– De onnan hova mennek? − kérdezte Pintér.
– Ide! − lépett az asztalhoz Bálint, és felmutatta a háromszöget. −
Megszervezzük és várjuk a Főnököt.
– Ez mit jelent? − kérdezte csodálkozva Pintér, aki nem volt ott a
kihallgatáson.
– Amikor megfejtjük, megtudod! − ezzel elmondott mindent, amit
Próféta vallott.
– Akkor ez is fontos lehet − ezzel egy cédulát tett az asztalra. − Két
telefonállomás helye, amit kiadott Kerpesics. Azt hiszem, nem megyünk
velük sokra. Az egyik az Attila utca és a Vérmező sarkán van, míg a másik
a Déli pályaudvar előtt. Nyilvános állomások.
– Tehát ezért kellett addig hívni a számokat, ha foglalt volt, amíg föl
nem vették − vélekedett Teréz.
– Nem ez a lényeg! − intette Bálint. − Van, ami sokkal fontosabb.
 – Mind a két szám a Mészáros utcai benzinkút közelében van − vágott a
szavába Kerpesics.
– Így igaz! Tehát a kút mindenben fontos szerepet játszik, hacsak nem a
véletlen műve. Azt ugyebár nem tudhattuk, hogy a Tahi utcai szervizben
éppen egy Attila utcai televízió-javítást fognak megrendelni. Nehogy a
helyszínek véletlen egybeesése megzavarjon bennünket.
– Mit teszünk? − kérdezte Pintér.
– Intézkedjetek, mert én elmegyek, megnézek valamit a Bűnügyi
Technikai Intézetben. Erősítsétek meg a Mészáros utcai kút figyelését.
Szünet nélkül kapcsolatban lenni a kollégákkal, akik ráálltak a valódi vagy
vélt szereplőkre. Ellenőrizzétek a detoxikálót is, mivel lehet, hogy Cziráki
alibinek itta le magát. Semmit nem kockáztathatunk.
– A gépkocsi körözése? − élénkült fel Teréz.
– Csakis a határon él tovább. Minden mást leállítani. Nem lehet őket
megzavarni, mert akkor nem mennek a pénzért. Egyedül ők vezethetnek el
bennünket az eddig ismeretlen Főnökhöz. Ha ezzel megvagytok, akkor
pihenjetek le. Bármi történne, értesítést kérek késedelem nélkül.

*
Már felkelt a nap, amikor a Mercedes mellett megjelent előbb Jeges és
nem sokkal később Kacsa. Óvatosan körülnéztek, hamarosan
megnyugodtak, minden csendes és békés volt körülöttük. A madarak
reggeli csiripelése, csattogása megnyugtató volt a számukra. Óvatosan
körbejárták a kocsit és megszemlélték. Ott virított az új rendszámtábla.
Hangosan olvasták egyszerre:
– GC 14–52.
Jeges magában többször is ismételgette, mert majd neki kell vezetnie.
Felvette a forgalmi engedélyt, amelyben ő a „gépjármű új, jogos üzemben
tartója” rovatban szerepelt, de ott is csak mint a harmadik tulajdonosa. A
keltezés pedig 1984 volt. Ideges lett, amikor meglátta saját személyi
adatait, de megnyugodott, hogy amikor a határnál kérdezik, akkor nyilván
könnyebben tud válaszolni.
– Minden oké? − furakodott mellé társa.
 – Az! − és zsebre vágta a papírokat. Nekiállt szerelni, és letisztítani a
kocsi ablakait, mert a nagy melegben erősen hullottak a falevelek, és
belepték azokat. − Segíts, hamar el akarok tűnni!
Mind a ketten a kocsi körül szorgoskodtak. − Előbbre állok, és tüntesd
el a nyomokat.
Ezzel beült és hat métert hajtott előre. Még mindig a fák és bokrok közt
állt le. Kiszállt, nézte, amint társa gyorsan dolgozott. − Ott, ahol
rámegyünk a murvás útra, megint eltüntetsz minden nyomot.
– Lassan utcaseprőt csinálsz belőlem! − morgott a kicsi.
– A pofádon a cipzárat behúzod! Erre szükség van! Indulj a kocsi előtt
és hajtogasd félre az ágakat, nehogy megkarcolódjon ez a drága kocsi!
– Rendben! De itt dirigáltál nekem utoljára. Ha kiértünk a határon, a
magam ura akarok lenni. Ebből énekem már elegem van! − és megindult a
kocsi előtt. Félrehúzogatta az ágakat, lépésben haladtak előre. A murvás
úton leszaggatott néhány ágat, azokkal söpörte fel azt a részt, ahol látni
lehetett a keréknyomokat.
– Elégedett vagy? − kérdezte, amikor beugrott a kocsiba. Társa úgy tett,
mint aki semmit nem hall. Lassan haladtak az úton. Óvatosan megkerülték
a sorompót, és csak a parkolóban álltak meg egy pillanatra. Jeges
körbejárta a kocsit, és a leveleket, amiket még menet közben felszedtek,
mind lesöpörte a kezével. Visszaült és indított.
– Most hova megyünk? − nézett társára Kacsa.
– Ahol nem figyelhet föl ránk senki. A budaörsi benzinkúthoz.
Megreggelizünk, és elmegyünk a Hamzsabégi úthoz, az Állami Biztosító
elé. Eldekkolunk a sok kocsi közt. − Ezzel a fejére mutatott: − Láthatod,
van itt ész. Tudom, mit kell tenni. Közben benézünk egy postára.
Nem sokkal később már a vendéglő teraszán ültek, reggeliztek. Kacsa az
órájára nézett:
– Csak hét óra, milyen soká lesz este kilenc! − s magába tömött egy
hatalmas falat rántottát.
 Az eltűnt lány
A Keleti pályaudvar csomagmegőrző helyiségében, ahol a 276-os fiók is
volt, semmi feltűnőt nem vett volna észre még az se, aki szándékosan
rendellenességet keresett volna. Egyetlen vasutas tartózkodott a közelben,
unottan olvasgatta a reggeli Népszabadságot. Ruhája kopott, elnyűtt volt,
mint azoknak, akik naponta viselik. Tehát öltözéke nem volt olyan, hogy
akármelyik Váci utcai presszóban megjelenhetett volna. Igaz, néha, amikor
ezt tette, akkor se szórakozásból jelent meg ott, hanem kötelességét
teljesítette. Ilyenkor lehetett bármilyen ruhában, akár elegáns, akár kopott
és nyűtt, egy dolog volt biztos: felismerték, mert régen koptatta már ezeket
az utakat, és látogatta a presszókat. Ha belépett az ajtón, sokan
ugyanabban a pillanatban kifelé igyekeztek, vagy a mosdóba siettek. Ami
még ritkább jelenség manapság, minden ellenszolgáltatás nélkül
igyekeztek megszabadulni a náluk lévő pénztől. Igaz, az nem forint volt,
hanem a feketepiac legnemesebb valutája, a dollár. Drágán adták-vették,
de jelenlétében még ingyen is átadták volna, csak szabaduljanak tőle. Ez a
nyomozó állt most kopott egyenruhájában a csomagmegőrzőben, és
láthatóan unatkozott. Vágó százados volt, a Bálint-csoport legidősebb
tagja. Meleg barátság fűzte főnökéhez, ezért soha nem kért kivételezést a
maga számára. Őrmesterként kezdte a szolgálatot, és az idők múlásával lett
belőle százados. Mivel nem fűlt a foga a tanuláshoz, nem is lépett elő, de
munkája mindig pontos és megbízható volt.
– Veled kezdtem − mondogatta Bálintnak, amikor néha szolgálaton
kívül leültek poharazgatni −, nálad is fogom végezni. Legalább szívből
fakadó búcsúztatót tudsz mondani!
– Hosszabbítunk egy-két évet! − csapott ilyenkor a vállára öreg
cimborája.
– Nem lehet! Nőnek az unokák, és kell egy kis nyaraló! Építkezni fogok
itt a közelben. Egy kis vityillót.
 – Akkor nem sokáig élvezed a nyugdíjat, pedig megérdemelnéd −
hajtogatta Bálint. − A bűnözők nem tettek tönkre, inkább te őket. Az okos
érvek, a bizonyítékok meggyőzték őket és vallottak. A Tüzép-telepesek,
ahol az anyagot kell venned, nem hallgatnak az okos szóra, a tényekre. Ott
egy van, amit ismernek, a csúszópénz! Ha pedig nem tudnád, annak
felkínálása és elfogadása egyformán bűncselekmény. Én pedig nem
engedem, hogy belőled is bűnöző legyen! Hosszabbítunk! Ezzel védelek
meg a bűntől.
– Meghajlok az okos és bölcs érvek előtt! − hangzott a válasz.
Hosszabbított. Tette a maga dolgát mindig, szinte egész életében. Olyan
volt a mozgása, hogy nem lehetett felfedezni, tulajdonképpen miért áll
azon a helyen. Néha-néha elsétálgatott egy darabon, de soha nem esett ki
látószögéből a 276-os fiók. Zsebében mikrofon lapult, amit zsebkendőjébe
csavart, hogy amikor előveszi, mintha az orrát törölgetné, és beleszól,
senki ne vegye észre. így volt kapcsolata a két oldalon lévő parkolókban
tartózkodó figyelőkkel. Ők állandóan összeköttetésben álltak Bálint
irodájával. Az első próba sikerült, és félóránként bejelentkezett a
kocsiknál. Azokból is ki-kisétálgatott egy-egy nyomozó megnézni, minden
rendben van-e. Mielőtt elfoglalta a helyét, az irodában vita volt Bálint és a
többiek közölt. Főleg Pintér erősködött azon, hogy meg kellene nézni a
szekrényt, valóban magában rejti-e a pénzt. Bálintnak és Vágónak
ellenvéleménye volt.
– Nem! − döntött végül Bálint. − Itt egy nagy koncepciójú Főnökkel van
dolgunk. Lehet, hogy pitiáner vagányokkal és bűnözőkkel dolgozik
esetenként, de a forma, ahogy megszervezte a dolgokat, nem mindennapi.
Akiket eddig ismerünk, csak részfeladatokat láttak el. Ha kibuknak, akkor
se dől meg az egész építmény. Tudja, hogy a pénz nagy vonzerő. Ezt a
Próféta is elmondotta nekünk. Nem lehet tudni, hogy valaki a bandából,
anélkül, hogy tudná, miért, megszakítás nélkül nem figyeli-e a 276-os
fiókot.
– Szabad nekem valamit mondanom? − szólt közbe Vágó. Amikor
minden szem feléje tekintett, folytatta: − Most nem tartanánk ott, ahol
tartunk, ha ez a Kopcso nem követ el végzetes lépést, amivel a titokzatos
Főnök nem számolt. Gyilkolt! Ettől ijedt meg Próféta, és beszélt. Biztos,
hogy nem mondott el mindent, de magát, ami számára a legfontosabb,
tisztázta a gyilkosság árnyékától is.
– Ez az igazság! − villant rá elismerően Bálint szeme. Szerette Vágó
nyugalmát, okos, logikus, természetes okfejtését. − Viszont ezzel két dolog
kerül előtérbe. Először, lehet hogy a Főnök tud a gyilkosságról, ami
feltételezhető, mert bemondta a rádió, ez óvatosabbá teszi Megerősíti a
maga vonalát. A másik eset, hogy még nem tudja, de ha Jeges és Kacsa
elmondják, akkor menteni akarja a menthetőt, és még gyilkolhat is. Kit és
miért, ebben a pillanatban nem tudom. De akkor életveszélybe kerülhet a
lány is.
– Karat Anna! − pontosított Teréz.
– Igen! Mégpedig azért, mert lehet, hogy el akarja tüntetni az
emberrablás tanúját és annak elkövetőit. A pénzt ki akarja vinni, és ott a
már eddig megszerzett összeget felvenni. Ez pedig nem filléres tétel.
Végszükségben mindenre képes. Tehát kockáztatni nem lehet. A
csomagmegőrzőben őrizzük a fiókot, akár van benne pénz, akár nincs. De
a két gyanúsított, Kacsa és Jeges meg fog jelenni. Elvezetnek arra a helyre,
ahol a Főnök várja őket. Ezt a kettőt elfogjuk, és ezzel előbbre lépünk.
Beszélni fognak, és eljuthatunk a nagy ismeretlenhez. Milyen kár, hogy
annak idején a polgáriban, amikor végeztem, az algebrában még nem
tanították a sok ismeretlenes egyenleteket.
Így került sora arra, hogy Vágó, mint gyakorló vasutas, ott lebzselt a
csomagmegőrzőben, és belül egyre azon idegeskedett, nehogy valaki
felvilágosításért forduljon hozzá, mert a legjobb esetben is csak
széttárhatta volna a karját, jelezve, hogy nem tud választ adni. Ha pedig
megkérdezik, akkor miért áll ott, azt nem válaszolhatta, hogy figyeli a 276-
os fiókot.

*
Délelőtt 11 óra volt, mire Bálint megkapta a végső értékelő jelentést a
Bűnügyi Technikai Intézettől. Egy alezredes hozta az anyagot. Ott feküdt
minden az asztalon. Egyenként magyarázta el, hogy mi mit jelent. Amikor
végzett, mentegetőzve mondta:
 – Mivel ragacsos kenőanyagról volt szó, a tökéletes biztonság érdekében
pirolízis gázkromatográfiás vizsgálatot kellett végeznünk azonos
hőkezeléssel, hogy a bomlástermékek és a szerves anyagok tartalma
megegyezik-e. Ehhez pedig a modern technika mellett is idő kell.
– Köszönöm! Nekem a végeredmény a legfontosabb, még ha pontosan
nem is értem, amit mondtál. De hát azért vagytok ti! Gondolod, most
szégyenkeznem kellene?
– Nem hinném − nevetett az alezredes −, sőt, az ellenkezőjét kell
állítanom. Mi nélkületek munka nélkül maradnánk. Az alapanyagot − és
ezt a szót jól megnyomta − mindig ti szolgáltatjátok. Aki a munkát
tudományos alapon végzi, a fizikus, de nem tud nyomozni.
– Tehát! − kuncogott Bálint. − Mindenkire szükség van a jövőben is,
nem maradunk állás és munka nélkül. Erre gondoltál?
Miután elköszöntek, Bálint alaposan áttanulmányozta ismét az anyagot.
Felvetette fejét és a többiekhez fordult:
– Te − mutatott Kerpesicsre − ellenőrzöd valamennyi figyelőkocsi
jelentkezését. Ha lenne valami rendkívüli, azonnal közlöd velem.
Különösen Vágó tevékenységét ellenőrizzétek, mert változás lehet az
időpontokban. Kicsit megzavartuk őket az őrizetbe vételekkel. Talán
kapkodni fognak…
– Vagy elvetemültebbek lesznek, mert félnek, hogy kiénekeljük a
szájukból a sajtot − okoskodott Kerpesics.
– Minden lehetséges! Te − mutatott Pintérre − velem maradsz!
– Nekem semmi se jut? − idegeskedett Teréz.
– Nem felejtem ki semmiből, csak tartalékoltam az erejét, hátha sor
kerül egy kis verekedésre. Felkísérteti az őrizetest, elbeszélgetünk vele. −
Amikor Teréz elviharzott, Pintérhez fordult: − Nem nézünk könnyű munka
elé. Az öreg minden hájjal meg van kenve.
– Lássuk a medvét! − csettintett Pintér a nyelvével, mint akinek kedve
támadt a szópárbajra.
– Lassan! Nem kell elkapkodni a dolgokat. Arra kell rátapintanunk,
hogy minden mondatával mit akar elleplezni előlünk.
 Kinyílt az ajtó és belépett Rajzoló. Óvatosan körülnézett, szeme
megnyugodott Bálint arcán. Az alezredes helyet mutatott az előtte lévő
széken. Megvárta, amíg az öreg elhelyezkedik. Rajzoló lassan
leereszkedett a szék szélére, és kényelmetlenül feszengett.
– Üljön le rendesen! − biztatta Bálint. − Rágyújt? – és feléje nyújtott
egy csomag cigarettát. Az öreg megnézte, hogy milyen márka, kivett
egyet.
– Az erős kaparja a torkom! − magyarázta. − De látom, ez nem az!
Marlboro! Szeretem. De javult valamit a koszt is, amióta nem voltam itt
vendégségben! Legalább laktat!
Bálint komoly arccal nézte. Egy szóval se zavarta az öreget. Ismerte,
hogy mindez csak elterelő beszéd, amivel ki akarja fárasztani őket.
Megtudni pontosan, mit akarhatnak tudni, és mennyit tudnak már felőle.
Pintér meggyújtotta a cigarettát, és hangtalanul leült. Az öreg mélyeket
szippantott, semmi jelét nem adta annak, hogy ideges lenne.
– Akkor kezdeném! − szólalt meg Bálint. − Tudja, miért van itt?
Rajzoló csodálkozó tekintettel nézett az alezredesre. Kezét széttárta és
leengedte.
– Fogalmam sincs róla! Remélem, az nem bűn − hajolt előre −, hogy
megittam egy rendőr alezredessel egy fél konyakot. Mert ezenkívül
semmit nem tettem.
– Az. hogy ivott egy fél konyakot, az tényleg nem bűn! − mosolyodott el
Bálint az öreg ravaszságán. − De akkor nézzük pontosabban a dolgokat. Itt
fekszik előttem egy jelentés, abban sok érdekes dolog van.
– Hallgatom! − húzódott előbbre az öreg a széken. − Biztos érdekes, de
lehet, hogy valami tévedésen alapul!
– Nos! Amikor magát behozták ide, a technikusok kiszedtek minden kis
piszkot a körme alól. Sőt, még a tenyerén és a kezének más részein is
találhatóakat.
– Tiszta is a kezem, mint a patyolat! − nyújtotta előre az öreg. −
Megnézheti, alezredes úr!
 – Mondja, mitől találtak a maga körmei alatt és keze fején is
festéknyomokat?
– Ez végtelenül egyszerű! − köhintett az öreg, de semmi idegesség nem
látszott rajta. − Elmagyarázom!
– Figyelek! − nézte Bálint. Csodálattal adózott az öreg nyugalmának.
Várta, mit talál ki a számára.
– Az elmúlt éjjel mi ketten, mivel szerencsém volt, találkozhattunk a
Kulacsban, nekem ugyanis az a törzshelyem. Ugyebár ön is vissza tud
minden kis részletre emlékezni. Nos! Amikor belépett, én mit csináltam?
Ha nem emlékezne, akkor éppen az étlapot tanulmányoztam. Ronda egy
hely lett abból. Nemcsak a konyha, de még a szerviz is leromlott. A
sokszorosított étlap úgy fog, hogy mindig csupa piszok lesz a kezem, ha
megfogom. Ezt találhatták meg a körmeim alatt és a kezem fején. Kezet
mostam volna, de sajnos, nem tudom miért, erre nem adtak lehetőséget.
– Valóban! Folytassa!
– Hazudtam! Szégyellem, de be kell vallanom! Én Próféta vendége
lettem volna, de nem mertem megmondani, hogy egy ilyen kétes
egzisztenciájú pasas vacsorájára kell rászorulnom. Viszont ha kockáztatom
a tekintélyemet, akkor legyen finom az a vacsora, és azért nézegettem
olyan sokáig az étlapot. Ez van! − tárta szét a két karját.
– Van még más is! − ezzel egy zacskóból különböző tárgyakat szedett
elő Bálint. Nem nyúlt egyikhez sem, valamennyit kiöntötte az asztalra. −
Ismeri ezeket? − kérdezte.
Rajzoló lassan felállt, és közelebbről szemlélte meg az asztalon lévő
tárgyakat. Amikor visszaült a székére, széles mosoly jelent meg az arcán.
– Persze, hogy ismerem ezeket. Sínek, lécek és egyéb eszközök, amiket
valamikor régen használtam a munkámhoz. De felhagytam már vele!
Ahogy mondtam, én nyugdíjban vagyok.
– Akkor miért találtak a vizsgálat nyomán olyan anyagot ezeken, ami
még friss volt? Pontosan alig egy napja kerültek az eszközökre.
– Az, kérem, kizárt dolog! − tiltakozott Rajzoló. − Ezt csak azért találták
ki, mert be akarnak valami miatt feketíteni.
 – Akkor bizonyítok is magának. Remélem, ez elegendő lesz, hogy igazat
mondjon.
– Ha igaz, akkor soha nem tagadtam. Remélem, ismer engem az
alezredes elvtárs − de amikor meglátta Bálint tekintetét, kijavította, amit
mondott −, úr!
– Elfogadom, hogy az étlap betűi feketék. Azt is, hogy esetleg, ha valaki
frissen fogja meg, akkor festék maradhat a kezén. De az étlapot már
délelőtt húzzák le a sokszorosító gépen és estére megszárad! De nem is itt
a hiba. A maga körme alól lila és kék festékanyagot szedtek ki. Ezt a
festéket pedig a magyar útlevelekben használják és a Jugoszláviában is
érvényesekben, ezzel ütik bele a vízumokat. Erről mi a véleménye?
– Tévedtek, akik a vizsgálatot végezték! − csillant fel az öreg szeme. −
Tévedni pedig emberi dolog!
– Lehet! Viszont a vizsgálatot emberek irányításával gépek végeztek. Mi
is fejlődünk! Erre nem gondol?
– Biztos, de most tévednek!
– Mikor volt a kezében Csehszlovákiában kiállított útlevél?
– Évek óta nem is láttam! − mondta szemrebbenés nélkül az öreg.
– Megint nem mondott igazat! A lakása asztalán minden kis
mikronnagyságú anyagot összeszedtek. Abban pedig találtak olyat, ami
csakis az ottani útlevélből kerülhetett ki. Maga valamit kikapart, és a
szemcsék az asztalán maradtak. Nos?
– Semmit nem mondok! Rágalmaznak!
– A maga dolga! Nézzük tovább a házkutatás anyagát Maga azt mondta,
hogy nyugdíjba vonult!
– Nézzen rám, nem lehet látni? Hát ha én dolgozom, akkor elfogadnék
egy olyan alaktól vacsorát, mint Próféta?
– Pedig nem nagyon van rá szüksége!
– Ezt hogyan kell értenem? − hüledezett az öreg.
– Így! − és Bálint kitett az: asztalra egy nejlonzacskót, amelyben
dollárok voltak. − Ebben háromezer dollár van.
 Egy borítékban találták meg a fiúk. Azon is rajta van a maga ujjnyoma.
– Ezt nem találhatták nálam, mert a házkutatáskor nem mutatták fel. Ez
pedig kötelező. Lehet, hogy tévedek?
– Pontosan ismeri a jogait. De miután magát behoztuk, mert
veszélyesnek tartottuk, hogy szabadon maradjon, még visszamentünk a
lakásába. Akkor találták meg a fiúk. Elrejtve!
– Maguk dugták el! Így akarnak bajba keverni. Aljasság!
– Ezt nem hallottam, a maga érdekében. Oda dugta, ahol senki nem
keresné.
– Hová? − kérdezte a világ legnaivabb hangján Rajzoló. Olyan nyíltnak
és őszintének látszott a kérdése, hogy egy pillanatra megingatta még
Pintért is.
– Nem maga dugta el? − kérdezte.
– Soha nem láttam! − színlelt tovább az öreg. − Hol volt?
– Minden kíváncsiságát hajlandó vagyok kielégíteni − mondta Bálint. −
Ravasz módját találta ki a rejtekhelynek. Leemelte az ajtót, és a zsanér
fölött kivésett egy nyílást. Gondosan ügyelt, hogy az eredeti anyag ne
sérüljön meg. Miután belehelyezte a pénzt, a deszkalapocskát beszorította
és egy kis ragasztóval megerősítette. − Az öreg közbe akart szólni, de
leintette a kezével. − Megtaláltuk a ragasztót is, és azon ott a maga
ujjnyoma.
– Ki látta, amikor kiemelték? − vitázott az öreg, de hangjából már eltűnt
a biztonság.
– Legyen megnyugodva, voltak hatósági tanúk.
– A maguk emberei! − sipákolt már Rajzoló. − Mi van még?
– Sorolom! − válaszolt nyugodtan Bálint, és hátradőlt a székében. −
Amikor behozták, megnézték a ruháját, a gallérjában és a zakója alsó
szegélyében összesen húsz darab ezerforintost találtak.
– Erről mi a véleménye? − vágott bele Pintér, aki ideges lett látva a
hazudozást.
 – Az volt a megtakarított pénzem, ha meghalok, hogy rendesen
temessenek el. Baj?
– Mi az, maga egy kriptát akart magának? Tudom, most divat lett.
– Én is annak hódolok! − sunyított vissza az öreg.
– Tehát a dollárról nem tud semmit, a többi pénz meg a temetésére van
félretéve?
– Még három évvel ezelőtt tettem el! − bizonygatta kétségbeesve.
– Ez se igaz! Megnézettük a bankjegyek számát a Nemzeti Bankban.
Ezeket az elmúlt hónapokban adták ki. Ehhez pedig mit szól?
– Semmit! Nincs mit mondanom erről. De másról igen! Mutassák meg
nekem azokat az útleveleket, amiket hamisítottam. Ha látom, akkor
megmondom, hogy én tettem-e? Addig nekem nincs semmi
mondanivalóm! Többet meg se nyikkanok! Ez az utolsó szavam! Ja! Még
valamit! Akárki is mond valamit rám, azt csak kitalálta, hogy mentse a
maga bőrét.
– Ezt kire értette? − csapott le rá Pintér.
– Senkire! − villogott az öreg szeme. − Senkire! − ismételte.
– Figyeljen rám, Tassi Manó! − és most ejtette ki először Bálint a valódi
nevét. Az öreg szinte nem is vette észre, mert annyira megszokta, hogy
mindenki a gúnynevét használja. Amikor agyáig hatolt a megszólítás,
felnézett. Szemében csodálkozás villant.
– Kérem, hogy mondta?
– Tassi Manó! Előzetes letartóztatásba helyezem! Először okirat-
hamisítás, másodszor deviza-bűncselekmény alapos gyanúja miatt. Az
ügyészi engedélyem megvan, és még mást is bizonyítani fogok.
– Mutassa fel az útleveleket! Akkor előzetesbe vehet! Különben nem.
Ismerem a törvényeket.
– Legyen nyugodt, én is ismerem! Felmutatom azokat magának, mielőtt
az előzetes letartóztatási engedélyem lejár.
– Erre kíváncsi vagyok! − szemtelenkedett az öreg, de hangjába valami
bizonytalanság is vegyült.
 – Elvezetni! − intett Bálint, és Teréz intézkedett. Amikor kivitték az
öreget, Kerpesics lépett be. Nem tudott jelenteni, mert Pintér megelőzte.
– Miért nem szorítottad sarokba azzal, hogy Próféta ellene vallott?
– Ráérünk! Nem kell neki mindent tudnia! Ha jó a megérzésem, akkor
nagyon sok van a rovásán. Mi van? − nézett Kerpesicsre.
– Sorba venném a dolgokat! Vágónál semmi! Mindenki a helyén van és
figyel. Czirákit kiengedték a detoxikálóból, és hazament. Ma éjjel lesz
szolgálatban Fényessel, aki egyetlen pillanatra se hagyta el a lakást.
Telefonja nincs.
– A többiek?
– A Shell-szervizben ellenőrzést tartanak, Bábel Jánosnál az Interagtól.
Mindent tételesen átnéztek, de mint megérdeklődtük, semmi
rendellenességet nem találtak. A személyzetis tájékoztatott bennünket
minderről, akinek a revizorok részletesen beszámolnak, amikor Bábel
kimegy az irodából.
– Hová? − kérdezett rá Bálint.
– Ellenőrizni a szervizben a munkálatokat. Nagyon sok kocsi van ott. A
nyugatiak valutával fizetnek. Fontos a vállalat részére. De megjegyeznék
valamit.
– Hallgatom! − siettette Bálint.
– Olyan pontos a kimutatása és a bizonylatok kezelése, hogy most
javítják az ő kocsiját, amit eddig is tudtunk, de még arra is időben
kiállította a munkajegyet, tegnapelőtt.
– Nagyon vigyáz, mert jól keres − szólt közbe Teréz, aki visszaérkezett.
− Sokban van neki a nő!
– Tudtam, hogy beleszólsz! − vágott vissza Kerpesics. − Nem bírod azt
a nőt, mert csinos.
– Ebből elég! − intette le őket Bálint. − Mi van még?
– Karat Annáról semmit nem tudunk. Fényképét minden rendőri
szervnek leadtuk. Itt a kép − vette elő egy dossziéból. − Hiába mérgelődsz
majd − nézett Terézre −, ez is csinos!
 – Az előbb már megmondtam, hogy ebből elég! Nem akarom többet
mondani! Magánbeszélgetés akkor, ha elfogtuk ezt a társaságot.
– És mi a megérzésed? − kérdezett Pintér.
– Ez nem megérzés kérdése! Cselekvés dolga. Itt sok időnk már nem
lehet. Most délután hat óra. Ismerjük a programunkat este kilencig, hogy
azután mi lehet még, nem tudom. Mindenesetre kérek engedélyt, hogy
nagyobb létszámú karhatalmat is igénybe vehessünk, ha valamilyen
területlezárásra kerülne sor. Egyetértetek?
– Tökéletesen! − nyugtázta Pintér. − Nem tudhatjuk, mit jelent a három
idom. Nyilván valamilyen helyiség, ami méretében nem is lehet kicsi.
Annyit tudunk, van ott barlang is. Elfér benne vagy a környezetében egy
Mercedes. Lehet erdő vagy hegy.
– Ezért kellhet karhatalom a hermetikus záráshoz − folytatta Bálint. −
Váratlanul akarok lecsapni rájuk, mert a lány a kezükben van,
felhasználhatják ellenünk zsarolásra.
– Meg kell előzni! − érvelt Teréz.
– Igaz! − biccentett Bálint. − Csak azt kell megtudni, hogyan? Mindenki
legyen a helyén, én megpróbálkozom még valamivel. − Ezzel hangtalanul
kilépett a folyosóra.
Valamennyi helyszínen fegyelmezetten folyt a figyelés. Vágó
rendületlenül a csomagmegőrzőben tartózkodott. Csupán az jelentett
változást a monoton munkában, ha kapcsolatot teremtett a figyelőkkel, és
néhány szót beszélhetett. Szemét nem vette le a 276-os szekrényről.
Két gépkocsi állt a Mészáros utcában. Úgy helyezkedtek el, hogy zárták
az utca mind a két kijáratát. Jelentették, hogy Bábelnél véget ért a revizori
ellenőrzés, és az irodájában tartózkodik. Rendezgeti a rengeteg iratot, amit
alaposan átvizsgáltak. Néha leszalad a szervizbe és átnézi a megjavított
gépkocsikat. Tárgyal külföldiekkel, semmi gyanúsat nem észlelnek.
Gépkocsijának javítását befejezték, és a szerviz előterében áll a BMW.
Rendszáma PG 73−45. Szép Zsuzsa, a barátnője a nap folyamán nem
lépett ki a házból a Mátyás király úton, csupán a fodrásza volt nála a haját
rendbe szedni. Ellenőrzés alatt áll. Cziráki és Fényes, a két kútkezelő
különböző időpontokban elindultak munkahelyükre. Éjszakai szolgálatban
lesznek. Mind a kettőt követik. Ha megérkeznek a kúthoz, figyelésüket
átveszik az ottaniak, a felszabaduló két kocsi a Keleti pályaudvarnál
lévőkhöz csatlakozik. A Németvölgyi úti lakásnál senki nem jelentkezett.
Ugyancsak figyelik Próféta, Hajdú János és Rajzoló, Tassi Manó lakását is.
Semmi gyanúsat nem észleltek eddig. Karat Anna lakásán, a Lovag
utcában se volt rendkívüli esemény.
– Sehol semmi! − mondta Pintér, és mérgesen dobta félre a papírokat.
– Vihar előtti csend! − sóhajtott Teréz.
– Pedig ki fog törni, légy nyugodt. De akkor kapkodhatjuk a fejünket −
biztatta Kerpesics.
– Valamennyi figyelő jelentését most már ide kapcsoltatom − jelentette
ki Pintér −, lehet, hogy azonnal intézkedni kell.
Egy telefonjába került, és valamennyi figyelőt átkapcsolták hozzá.
Valamennyit sorba hívta, jelentkeztek is.
– Ha megindul a munka, akkor valakinek itt kell maradnia − mondta
Kerpesics. − De az nem én leszek!
– Én se! − hangoskodott Teréz.
– A főnök fogja eldönteni! Nyugalom! Tegyünk egy próbahívást − ezzel
beleszólt a mikrofonba: − Itt Sas! Hívom Vércsét!
– Itt Vércse! Jelentkezem!
– Mindenki a helyén van? − kérdezte Pintér.
– Az objektumot egy fő figyeli. Eddig senki nem jelent ott meg.
Rádiókapcsolatunk tökéletes. A parkolóban négy gépkocsi, megfelelő
létszámmal. Valamennyi kijáratnál az érkezési és az indulási oldalon
gépkocsik. Ezen felül nyolc motorkerékpáros is várakozik. A technikusok
a közelben vannak, ha szükséges, akkor beavatkoznak.
– Csak akkor lehetséges, ha semmi nem utal arra, hogy észrevehetik a
működésüket.
– Értettem! Csak a mikrofont helyezik fel!
– Köszönöm! Vége! − és elégedetten nézett a többiekre.
– Jöhetnek, mi várjuk őket.
 A beszélő poloska
Az alagsorban lévő zárkafolyosón haladt Bálint alezredes. Egy rendőr
kísérte. Rámutatott az egyik zárka ajtajára.
– Abban van! − mondta. − Bemegy, alezredes elvtárs?
– Egy pillanat! − és óvatosan a kémlelőhöz lépett. Félrehúzta, és figyelte
a bent ülő férfit. Rajzoló az asztalnál ült, fejét a tenyerébe hajtotta. Bálint
intett az őrnek, hogy nyissa ki az ajtót, egyben jelezte, hogy kívül
várakozzon. Amikor belépett, az öreg mozdulatlan maradt, annyira
elmerült a gondolataiban. A bezáruló ajtó halk csapódása zavarta meg.
Feltekintett, és ismerve a szabályokat, ha lassan is, de felállt. Mereven
nézte a belépő Bálintot. Az hangtalanul jelezte, hogy üljön le, míg ő maga,
miután alaposan megnézte a priccset, szintén leült. Egy darabig nézték
egymást, felmérték az erőviszonyokat. Az alezredes szólalt meg:
– Meglepi, hogy felkeresem?
– Engem nem lephet meg már semmi Ártatlanul behoztak és akkor
meglepetésről beszél.
– Ezt hagyja! − intette le Bálint. − Nem erről akarok beszélni. Én
valahol itt belül mindig tiszteltem a szakma mestereit. Magát is annak
tartom. Éppen ezért… − de nem folytathatta, mert az öreg közbevágott:
– Maga valamit meg akar tudni! Ne kerteljen, térjen a tárgyra. Úgy
tudom, a kihallgatáson maguk se szeretik, ha valaki mellébeszél. Ártatlan
vagyok, védjen meg! Tisztel, de nem véd meg!
– Látja, most ráhibázott a dologra! Én valóban meg akarom védeni!
– Mitől? − mutatott érdeklődő arcot az öreg. Bálint tudta, hogy nem
őszinte a meglepetése.
– Attól, hogy további őrültségeket csináljon. Itt nemcsak okirat-
hamisításról van szó és deviza-bűncselekményről. Még gyilkosság is
történhet.
 – Mit beszél? − ült előbbre a székén az öreg. − Jól hallom, amit mond?
Én gyilkosságba? Itt vagyok bezárva, mit tehetek én? − és hadonászni
kezdett a kezével.
– Nyugalom! − szólt rá határozottan Bálint. − Azoknál, akiknek segített,
és ismeri őket, fegyver van. Az pedig végszükségben elsülhet. Három
esetben már lőttek azzal a fegyverrel, és aki lőtt, beismerte.
– Ha elfogták, mit akar tőlem! Megvan a gyilkos és a fegyver. Nekem
ehhez semmi közöm!
– A gyilkos valóban megvan, de a fegyver nincs! Azzal még lehet ölni.
Pontosan tudjuk, három töltényük van. Három ember élete kerülhet
veszélybe, mert maga nem beszél. Pedig tudna mit mondani, csak
csökönyösen hallgat!
– Kérdezzen − mondta megadóan Rajzoló −, ha tudok, válaszolok!
– Első kérdésem, ki a Főnök?
– Nem tudom, mert soha nem hallottam róla. Azt se kérdezem, milyen
főnökről beszél, mert semmi kapcsolatom ilyen alakokkal nem volt.
– Maga tudja, miért válaszolt így!
– Mert nem tudom! − sziszegte az öreg. − Ha keresztre feszít, akkor se
tudom!
– A keresztre feszítésről nem jut valami az eszébe?
– Tudom, most arra a mocskos Prófétára céloz. Nekem semmi közöm
hozzá. Lehet, valamit hazudott, hogy mentse a maga bőrét. De hazudik!
– Ahogy gondolja! De valami olyat is mondott Próféta, ami biztos, hogy
igaz, és ahhoz magának köze van.
– Semmi! Mit akar még kérdezni? − idegeskedett Rajzoló.
Bálint a zsebébe nyúlt, és kivette a három idomot. Nyugodtan kirakta
maga mellé a priccsre, közben leste az öreg arcát. Az egy pillanatra
megvonaglott, de uralkodott magán.
– Ezekről mi a véleménye?
– Idomok, semmi más! Valamit jelentenek talán?
 – Az első meghatározása pontos. A másodikra magának kell megadnia a
választ. Le kell szögeznem, hogy kérdése arról, hogy jelentenek-e valamit,
arra utal, hogy tudja, mit.
Az öreg hallgatott. Felpislantott Bálintra, de lesütötte a szemét. Végül
határozottan kijelentette:
– Én nem tudok semmit!
– Jól meggondolta a dolgot?
– Igen!
– Akkor nekem sincs több beszélni valóm magával! −állt fel Bálint. −
Segíteni akartam, mert már öreg, és nem fog valami jót tenni a börtön az
egészségének. Nem, hát nem.
– Lenne nekem is mondanivalóm! − ugrott fel az öreg a székről. −
Engem nem lehet fenyegetni. Semmi bizonyíték nincs a kezében,
legfeljebb, amit az a hústorony locsogott, hogy mentse a bőrét. Azt egy
bíróság se fogja elfogadni. Ami a dollárokat illeti, azért kiszabhatnak rám
büntetést, de felfüggesztik, mert öreg vagyok. Tudom, hogy milyen
méltányos a szocialista bíráskodás. Ami pedig a legsúlyosabb lenne, hogy
banditáknak és gyilkosoknak adok hamis útlevelet, azt be kell bizonyítani.
– Be is fogom! − hangzott Bálint nyugodt válasza.
– Ha ide leteszi elém, és látom a kezem munkáját, ha ugyan csináltam
ilyet, akkor mindent elmondok. De maga, alezredes úr, ilyen útleveleket
nem tud felmutatni! Igaz? Ha a kezében lennének, akkor azzal lépett volna
ide be! Hol vannak, mutassa!
– Ígérem, amint a kezemben lesznek, megmutatom! − hunyorított
Bálint. − Találkozunk még, remélem, hamarosan! − ezzel indulni készült.
Az öreg utánaszólt:
– Kaphatnék egy spanglit? Nagyon hiányzik!
Bálint kinyitotta az ajtót és az őrhöz lépett.
– Kérem, adjon neki egy cigarettát, én sajnos nem dohányzom. Ha még
kérne, akkor kaphat. Biztos ideges, és olyankor nagyon jó arra, hogy
megnyugtassa.
 Már indult, amikor hallotta a gyufa sercenését, amint tüzet adott az
őrszem. Egy pillanatra visszanézett, és hátraszólt: − Ha lenne valami
mondanivalója, jelentkezzen kihallgatásra. Még van lehetősége, hogy
meghallgassam!
Az öreg mélyet szippantott a cigarettájából és hangtalanul befordult a
zárkájába.

*
Amíg Bálint felért az irodába, egy taxi állt meg a Mészáros utcai
benzinkút előtt. Szép Zsuzsa lépett ki belőle. Vidám volt és pompás
öltözetét meglibbentette a két kutas előtt. Cziráki és Fényes bámulta.
Miután kifizette a taxit, odalibegett hozzájuk:
– Csao, fiúk! Jancsi itt van?
Cziráki a kivilágított iroda ablakára mutatott:
– Annyi a melója, hogy ki se látszik belőle!
– Mindig a meló! Velem már alig törődik! − nyafogott a lány. − Ha ez
sokáig így megy, lelépek mellőle!
– Nem szabad! Jó fiú és imádja magát! − ellenkezett Fényes, és
szemével majdnem elnyelte a lányt,
– Jó már a kocsija legalább?
– Úgy tudom, igen! Lehet furikázni! − negédeskedett Cziráki.
Ezt azonban a lány már nem hallotta, belépett a tárva-nyitva álló
szervizkapun. Körbejárta az ott várakozó BMW-t, és eltűnt az emeletre
vezető lépcsőkön. Hamarosan két árnyék látszott a kiviláglott ablakban.
A figyelők jelentették az eseményt, és megkapták az utasítást.
– Ha a lány elmegy, követi az egyik kocsi! Jelentsétek, hogy hova. Első
fellépése a Halló bárban, a második a Nirvánában van.
– Értettük! − hangzott a válasz.

*
A Keleti pályaudvar előtti parkolóban már ott állt egy gépkocsi, abban
foglalt helyet Pintér, Kerpesics és Kis Teréz. Nyugtalanok voltak, mert
háromnegyed kilenckor még semmi nem történt.
– Lehet, hogy üres csomagmegőrzőt figyelünk? − kérdezte Teréz.
– Semmi sincs kizárva ebben az ügyben − nézett hátra egy pillanatra a
válla fölött Pintér. − Nyugalom! Van még tizenöt percünk!
Bálint az irodában az íróasztalánál ült. Minden szót hallott. Váratlanul
jelentkezett „Veréb”, a Mészáros utcai benzinkút egyik figyelője:
– Hallgatom! − beszélt Bálint.
– Jelentem, hogy Szép Zsuzsa elhagyta az épületet. Dühöngött, hogy
Bábel nem vitte el gépkocsival. A kútkezelőknek is ordítozott, hogy elege
van a szerelemből. Egyszer még ti is sorra kerültök, ígérte nekik. Taxit
rendelt a kút irodájából. Egy tankoló gépkocsi vezetője ebben a pillanatban
felajánlotta, hogy nagyon szívesen elviszi. Úgy kiabál, hogy minden szavát
halljuk. Most indulnak. A kocsi rendszáma: GB 75−20. Piros Toyota.
Követjük.
– Ragadjatok rájuk! A lány nem tűnhet el!
– Értettem, követjük! Vége!
Bálint még nem kapcsolta ki a készüléket, amikor megszólalt Pintér:
– Hívom Sast! Fontos!
– Beszélj! Figyelek! − harsogott Bálint.
– Egy Mercedes állt be a parkolóba! Rendszáma: GC 14− 52. Fekete
kocsi. Erről beszélt Kopcso is. Azt állítják a bejáratnál figyelők, hogy két
fiatalember ül benne. Kimegyek, megnézem! Fénykép van nálam a két
körözöttről.
– Légy óvatos! Ha mind a kettő kiszállna, a technika kezdjen dolgozni!
Hamarosan ott vagyok. Vége! − Ezzel felugrott az asztal mellől, és mint
akit darázs csípett meg, rohant lefelé a lépcsőn. Kivágódott a kapu és
beugrott az ott várakozó gépkocsiba.
– A Keleti pályaudvar érkezési oldalához. Minden sebesség
megengedett!
– Ezt szeretem! − nevetett a gépkocsivezető − Legfeljebb kíséretet
kapunk!
 – Úristen! − csapott a homlokára Bálint. − Csak azt ne! Észrevétlenül
kell odaérni!
– Akkor kockáztatunk! − mondta a gépkocsivezető, és bevágott egy
mellékutcába. Kerülgetve minden forgalmas helyet, −robogott a megadott
cél felé. Bálint vételre kapcsolta a rádiót, figyelt minden szót.
– Beléptek a felvételi épületbe − közölte egy hang.
– Senki ne mozduljon! − óvatoskodott Pintér, akinek felismerték mély
baritonját.
– A poloskát feltettem! − szólalt meg egy újabb, még Bálint előtt is
ismeretlen, kicsit hadarva beszélő tenor.
– Tűnés a kocsi közeléből! − utasította Pintér.
– Már régen a magunkéban ülök! − kuncogta vissza a hadaró.
– Köszönöm! − lelkesedett Pintér. − A főnökünket nem láttátok? −
kérdezte nyilván a bejáratoknál álló gépkocsik utasait.
– Sehol semmi! Nem kell idegeskedni! − kapta a választ. − Legfeljebb
önállósítod magad!
– Nem lehet, ez az ő pecsenyéje! Ha nem így csinálja, akkor nem
tudom, hol tartunk!
– Bravó! − mondta magában Bálint. − Rendes gyerekek ezek! − nézett a
gépkocsivezetőre. − Siessünk!
– Időben odaérünk! − nyugtatta meg. − Nem ez az első utunk, és soha
nem késtünk el.
– Látom őket! − hangzott a hangszóróból Vágó hangja.
– Bizonytalanul toporognak. Ha kivették a csomagot, jelentem! − ebben
a pillanatban olyan csend váltotta fel az eddigi zajos beszélgetést, hogy
Bálint megnézte a készüléket.
– Csak nem romlott el éppen most? − idegeskedett. Adásra kapcsolt, és
beleszólt a mikrofonba: − Itt Sas! Jelentkezzetek! − Várakozása ellenére
nem Pintérék, hanem Veréb volt ismét.
– Itt Veréb. A nő kiszállt a Halló bárnál és elköszönt a férfitól. Az éppen
indulni akart, amikor szabálytalan parkolás miatt egy közlekedési járőr
leállította. Most fizeti a bírságot.
– Segíts embertársaidon, az Isten is megsegít! − kacagott fel Bálint.
Majd határozott hangon folytatta: − Ragadni a nőre. Ha a Halló bárban
végzett, kövessétek a Nirvánába. Vége.
Ezzel átkapcsolt, megint Pintérékhez.
– Kivették a csomagot. Egy jó nagy sporttáska! − hallatszott Vágó
suttogása. − Nyugodt léptekkel haladnak kifelé. Követem őket.
Bálinték gépkocsija akkor bukkant ki a Rottenbiller utcából.
– Ha Pintérék átvették, bevonulsz és a központban maradsz! Onnan
irányítod a további utasítások alapján a munkát!
– Értettem! − súgta Vágó. − De mindig én vagyok az irodában!
– Tudom! Benned bízom! − hangsúlyozta a mondottakat Bálint.
– Köszönöm, de elengedném! − mormogott Vágó. − indulok befelé.
Bálint körülnézett, amikor beérkezett az érkezési oldal parkolójába. Egy
csomó bőrdzsekis fiatalt látott motorkerékpárral.
– Ki ez a sok szelíd motoros? − kérdezte.
– Remek álcázás! A közlekedésiek emberei! − válaszolt Pintér hangja.
– Bravó! − mondta Bálint. − Itt állok a kijárati részen. Gyertek át
hozzám. Hol vannak?
– Most léptek ki a kapun! − hangzott egy ismeretlen hang. − A
gépkocsijuk az a fekete Mercedes, rendszáma GC 14–52, a harmadik
sorban a nyolcadik kocsi.
– Látom! − válaszolta Bálint. − Ha indulnak, akkor a legóvatosabb
váltással követni. Minden értesülést, amit a poloskán keresztül vesznek,
sürgősen közvetítsenek! Fontos!
– Értettük! − kapta a választ.
– Nagyon vigyázzon minden kocsi és motoros, mert a továbbhaladásuk
irányát még nem tudjuk. Senki ne akadályozza őket. Ez parancs.
– Vettük! − hallatszott a válasz. Ugyanakkor Pintér ugrott a gépkocsiba.
– Megérkeztem!
 – Észre se vettelek! − nevetett felé Bálint. − Ők azok?
– Pontosan! Még a fényképpel is ellenőriztem őket! Semmi tévedés nem
lehet. Most már nincs kiút a számukra. Megvannak!
– Nekem a Főnök kell! − ezzel előre figyelt, és nézte, amint lassan
elindul a Mercedes. − Hova mehetnek? − kérdésére nem kapott választ.
Nem tehetett mást, mint figyelte a terepet. Amikor elhaladt mellettük a
Mercedes, kezével megérintette a gépkocsivezető vállát.
– Óvatosan!
Elindultak.
Szemével pásztázta a teret. A kivezényelt gépkocsik és motorosok olyan
óvatosan és szervezetten mozdultak meg, hogy senki se vehetett észre
bármi tervszerűséget benne.
– Csodálatos fickók! − csúszott ki az alezredes száján.
Nem élvezhette sokáig a nézelődést, mert megszólalt a rádió.
– Jelentés Sasnak! Vettük a beszélgetésüket. A Népligetbe mennek, ott a
régi Nagyvendéglőnél kell várakozniuk.
– Meddig és kire?
– Egy pillanat türelem! − hangzott. − Most beszélnek tovább. Figyelem
és jelentem.
– Várok! − válaszolt Bálint és átkapcsolt a többi kocsi hullámsávjára.
– Kerpesics és Kis Teréz előremennek és meghúzódnak a
Nagyvendéglőnél. Tudjátok, hol van?
– Pontosan! Srác koromban odajártam! − válaszolt Kerpesics.
Váratlanul megszólalt Teréz hangja:
– Ott vizsgáztam még civil koromban gépkocsivezetésből. Még most is
ott gyakorolnak a maszek gépkocsi-iskolások. Könnyű lesz eltűnni.
– Induljatok! Három-négy motoros is mehet. Szlalomozzanak egy kicsit.
– Főnököm! Ezt honnan tudod? − nézett rá döbbenten Pintér.
– Fejlődök! − de nem folytathatták, mert megszólalt a technikus hangja:
 – Tíz órára várnak oda valakit, akit Főnöknek neveznek. De az egyik
erőlködött, hogy le kellene lépniük a szajréval. A másik leintette, hogy
előbb az útleveleket kell megszerezniük!
– Ezzel tartják sakkban őket! − válaszolt Bálint. − Mit beszéltek még?
– Az volt a válaszban, hogy nem lehet lelépni, mert akkor
megbukhatnak. A rendőrségre küldik a kézírásos jelentésüket, amit adtak
az egyes akciókról.
– Bravó! Zsarolják egymást! Folytasd!
– Valami pénzről beszéltek, ami külföldi bankban van, és még ma éjjel
átlépik a határt. − Amikor ezt hallotta, éppen a Mező Imre út és Kerepesi
út sarkánál várakoztak a lámpánál. A két gépkocsi, amiben Kerpesics és
Kis Teréz ült, már elrobogott mellettük. Átviharzottak a kereszteződésen a
piros lámpa váltásakor.
– Merre? − idegeskedett most már Bálint.
– Röszkét emlegették. Meg valami nyugati országot, de nem hallottam
tisztán, mert egy kamion húzott el mellettük.
– Figyeljetek!
– Értettem! Amint újabbat hallok, jelentem!
Bálint órájára nézett. Pontosan negyed tíz volt. Körültekintett, de semmi
különöset nem vett észre. A Mercedes haladt előre.
– Ezek a Vajda Péter utcán mennek − szólalt meg a gépkocsivezető. −
Én megelőzöm őket.
Ezzel bevágott a Kőbányai útra. Úgy száguldott, hogy néhány járókelő
megfordult utánuk. Csikorogva fékezett a Hungária körút
kereszteződésében, és a piros lámpa ellenére befordult jobbra a Könyves
Kálmán körút felé. Száguldott, mint akit üldöznek. A MÁVAG előtt
megint szabálytalanul kanyarodott, befordult a Népliget felé, és a fák
között egy szervizútra hajtott, ahol ott virított a „Behajtani tilos!” tábla.
Hamarosan fékezett egy romos épülettömb előtt.
– Megérkeztünk! − nézett Bálintra. − Elnézést, de hamarabb akart itt
lenni, alezredes elvtárs!
 – Semmi baj! − verte hátba Bálint. − Minden így sikerüljön ma este! −
Nem fejezhette be, amit mondani akart, mert váratlanul megjelent a
Mercedes. Nem gurultak ki odáig, ahol ők voltak. Pintér éppen ki akart
szállni, hogy megnézze, valóban a keresett gépkocsi érkezett-e meg,
amikor megszólalt a rádió:
– Hívom a Sast! Sürgős! Itt Veréb!
– Sas vagyok! Hallgatom!
– Szép Zsuzsa leénekelte a számát és elindult, hogy átmegy a
Nirvánába. De nem láttuk kijönni az ajtón, pedig a nézőtéren tartózkodott
egyikünk.
– A bejáraton nem lépett ki? − harsogott Bálint, amennyire a helyzet
megengedte.
– Ketten is figyelik, de nem!
– Az önkiszolgáló részbe van átjárás? − hajolt a mikrofonhoz Pintér.
– Megnézem és jelentem!
– Ez meglógott! Itt valami disznóság van! − állította Bálint. − Indulj, és
nézd meg, hogy a Mercedes érkezett-e meg!
Pintér óvatosan haladt előre, a saroknál kilesett. Könnyen tehette, mert
gondozatlan volt a környék. Maga az épület roskadozó és romos. Már
indult is vissza. Amikor a kocsihoz ért, az ablakon szólt be:
– Az! A sziluettekből látom, ketten vannak benne! Mit tegyünk, főnök?
– Egyelőre várunk! Tízre kell valakinek érkeznie! A többieket láttad?
– Nem könnyű eligazodni, mert rengeteg a gépkocsi. De bizonyára itt
vannak, mert még motorosokat is láttam gyakorolni.
Bálint felvette a mikrofont és beleszólt:
– Sorban jelentkezzenek be valamennyien! Közöljék a felállási
pontjukat is.
A felhívásra mindenki jelentkezett. Úgy helyezkedtek, hogy szemmel
tarthatták a Nagy vendéglő minden részét és a környékét.
– Óvatosan szűkíteni a kört a Mercedes körül! − utasította embereit
Bálint. Még nem fejezte be a mondatot, amikor ismét jelentkezett Veréb.
 – Jelentem, a lányt nem találjuk! Nyomtalanul eltűnt. A portással is
beszéltem, de nem látta a Halló bejáratán kijönni. Lehet, hogy az
önkiszolgáló felé távozott.
– Hívják fel telefonon a Nirvánát! Keressék a művésznőt − és ezt
gúnyosan mondta −, mintha valamilyen szórakoztató géemká keresné
fellépés ügyben. Gyorsan, és azonnal jelentsék!
– Értettem! − érkezett a válasz.
– Kerpesics és Kis Teréz jöjjenek a gépkocsimhoz, gyalogosan − adta az
utasítást Bálint. − Óvatosan, hogy senki ne vegye észre őket. Kerüljék meg
az épületet, mögötte várakozunk.
– Vettük! − hallatszott a válasz.
– Csinálunk valamit? − érdeklődött Pintér.
– Várj! Hívom a Mészáros utcai figyelőket, mi van ott? − ezzel már
kapcsolta is a készüléket. − Itt Sas! Hívom Papagájt! Sürgősen
jelentkezzen!
– Itt Papagáj! Jelentkezem!
;− Mit csinál Bábel János?
– Az irodában dolgozik. Látjuk a tejüvegen át, amint jön-megy, mert
fényárban úszik a szobája.
– Szép Zsuzsa nem érkezett oda?
– Jelentem, nem! Várható?
– Azt jó lenne tudni! Ha megjelenne, vagy Bábel elindulna valahová,
azonnal jelentést kérek.
– Értettük!
Bálint nem is tudta letenni a mikrofont, amikor jelentkezett ismét Veréb:
– Jelentem, beszéltem a Nirvánával. Az üzletvezető szerint a mai napon
szabadságot vett ki. Nem tudja, mi a dolga, de küldött maga helyett mást.
Mit tegyünk?
– Vonuljanak be, és legyenek készenlétben. Minden pillanatban indulási
parancsot kaphatnak. Jelentkezzenek Vágó századosnál. − Megjelent a
gépkocsi mellett Kerpesics és Teréz. Kíváncsian várták, hogy mit kell
tenniük.
– Támadunk? − érdeklődött Teréz.
– Nyugalom! Egyelőre várunk. Szép Zsuzsa nyomtalanul eltűnt, nem
találják …
– Megmondtam! − csúszott ki Teréz száján. − Nem olyan ártalmatlan és
buta az, mint amilyennek mutatja magát.
– Lehet, hogy megszökött a figyelők elől, de azt se kell számításon kívül
hagyni, hogy előre bejelentette a távolmaradását − intette le a lányt Bálint.
− Bár semmit nem lehet tudni.
– Tehát? − izgett-mozgott Pintér. − Mit teszünk?
– Ezek arról beszéltek, hogy tíz órakor itt van találkájuk valakivel. Most
fél tíz − nézett az órájára. − Kicsit várunk, de valami motoszkál bennem.
Figyeljetek…

*
Vágó asztalán megcsörrent a telefon. Felkapta. Egy ismeretlen női hang
jelentkezett.
– Özvegy Kelemen Lajosné vagyok.
– Vágó százados. Parancsoljon.
– Nekem, kérem, azt hagyták meg a nyomozó urak, ha valami hírt
kapok Karat Annáról, aki nálam lakik albérletben, akkor azonnal jelentsem
ezen a számon.
– Történt valami? − élénkült fel Vágó.
– Most kaptam egy táviratot. Olvasom, „vaaratlanul el kell utaznom
stop, neegy nap múlva megeerkezem stop, keerem ne idegeskedjen
miattam ees sehova ne szaladgáljon stop, anna stop.” Hát ez érkezett,
kérem.
– Hol adták föl? Meg tudja állapítani?
– Kérem szépen, nem értek én ahhoz.
– Akkor küldök valakit, aki behozza a táviratot.
 – Jó, csak siessenek, mert korán szoktam lefeküdni. A, tévét se nézem,
olyan pocsék a műsor.
– Jó, sietünk!
– Egy pillanat! Mi lesz a jelszó?
– Milyen jelszó? − hüledezett Vágó.
– Azé, aki érte jön, mert különben nem engedem be! Ezt így szokták
csinálni! Legalábbis a krimikben így van. A tévében láttam.
– Akkor mégis nézi a televíziót?
– Ha krimi van, igen. Azt érdemes! Tehát?
– Uborka! − mondta mérgesen Vágó. – De azt nehogy megkérdezze,
miért.
– Biztos megvan rá az oka. Tehát uborka! Várom! − és kattanás
hallatszott a készülékből. Vágó a rádiótelefonért nyúlt.
– Hívom Sast! − amikor Bálint jelentkezett, elmondta, hogy mi történt.
– Nem kell senkit kiküldeni! − válaszolt Bálint Vágónak. − Semmi
értelme ebben a helyzetben.
– Akkor mi legyen? − kérdezte Vágó.
– Hamarosan sokkal többet tudunk meg élőben. Ellenőrizd a Mészáros
utcai figyelőket rádión.
– Mit csináltok?
– Tíz óra előtt tíz percig várunk! Akkor megkísérelünk valamit, hogy a
dolgok elébe vágjunk! Érted?
 Fogságban a rendőrnő
A Mercedesben idegesen ült a két fiú. Nem beszéltek egymással, csak
szívták egyik cigarettát a másik után.
– Sok itt a kocsi! − vélekedett a kicsi.
– Tanulnak a mazsolák! Ez jó, mert nem keltünk feltűnést. A Főnök
megint jó helyet választott.
– Jöhetne már!
– Miről ismered föl? − idegeskedett a kicsi.
– Miről? − gondolkodott el Jeges. − Azt mondom, amíg nem mutatja
meg az útleveleket, addig nem állunk vele szóba.
– Helyes! Ha pedig sokat ugrál, akkor kapcsolsz, és rohanás el innen.
Nekem elég az a pénz, ami a kocsiban van.
– Feljelent minket! − ellenkezett a társa. − Nem lehet!
– Kizárt dolog! − vitatkozott a kicsi. − Tudod miért? Egyszerű, és te erre
nem jöttél rá eddig. Ha megjelenik, és láttuk, akkor ha lebuktatna minket,
megmondhatjuk, hogy kicsoda. Ezt kell a szemébe mondani, nem tehet
semmit. Na? − és várta az elismerő választ.
– Van abban valami, amit mondtál! De még várunk, hiányzik tíz perc a
tízhez. Eddig mindig pontos volt!

*
Bálinték minden szót hallottak. Mellettük állt a technikusok kocsija és
átvezettek egy vonalat, hogy ne kelljen közvetíteni.
– Te leszel a Főnök − nézett Pintérre Bálint alezredes.
– Odamész a kocsihoz és …

*
Vágó. Bálint előzőleg adott utasítása alapján jelentést kért a Mészáros
utcában lévő figyelőktől.
 – Jelentem, hogy Bábel János jelenleg az irodájában tartózkodik.
Előzőleg, pontosan 21 óra 30 perckor valahová kiment, feltételezhetően a
WC-re, de 34 perckor megint a szobában volt. Jelenleg az íróasztalnál ül.
Dolgozik, írogat.
– Ezt meg honnan tudja? − döbbent meg Vágó. – Röntgenszeme van?
– Látom, hogy néha-néha feláll, és valamit keres a szekrényben,
magához veszi és ismét leül.
– Rendben! Figyeljenek tovább, ha valami sürgős, jelentsék.
– Értettem! − ezzel elcsendesült a szoba. Éppen jelenteni akarta a
nemleges anyagot Bálintnak, amikor megszólalt a telefon. A központ
jelentkezett Vágónál:
– Egy hölgy keresi telefonon Bálint alezredes elvtársat. Nem tudja a
számot, és kérte, hogy kapcsoljam.
– Ki keresi? Nem mondta?
– Csakis vele hajlandó beszélni, vagy valamelyik munkatársával.
– Kapcsolják ide! Vágó százados vagyok! − egy pillanatig kivárt, majd
megszólalt egy női hang:
– Szép Zsuzsa vagyok, az énekesnő. Kérem Bálint alezredes elvtársat,
fontos ügyben.
Vágó majdnem hebegni kezdett a név hallatán. Hiszen pillanatokkal
előbb jelentkeztek nála azok a figyelők, akik elvesztették a lányt.
– Vágó százados vagyok, az egyik helyettese!
– Nekem ön is jó! − csicsergett a telefonban a lány. − Lenne egy
kérésem. Mindenütt a nyomomban vannak a maguk emberei. Én egy
tisztességes ember vagyok, még ha lokálokban is dolgozom, és ott keresem
a kenyerem. Legyen szíves, és intézkedjen, hagyják abba a figyelésem és a
házunk ellenőrzését is. Itt áll állandóan egy gépkocsi a ház előtt négy
emberrel. Már szégyellem magam a szomszédok előtt.
– Intézkedni fogok! − bosszankodott Vágó, és szidta magában a
tehetségtelen figyelőket.
– Biztos? − szívélyeskedett a lány.
 – Ha megígértem, akkor be is tartom a szavam − bizonygatta Vágó. −
Addig is elnézését kérem, de nyilván valaki fontoskodott.
– Köszönöm! Ha megengedi, akkor szeretném megkérdezni a nevét,
mert nem jól értettem.
– Vágó rendőr százados vagyok, és ismételten elnézését kérem!
– Semmiség! − hallotta még és kattant a vonal.
Egy darabig bizonytalanul ült a helyén, hiszen a legjobb figyelők
dolgoztak, és a lány megszökött. Előkapta a nyilvántartást, amit Pintér
készített, hogy megnézze, ki figyeli a Mátyás király úton lévő villát.
Pontosan akart jelenteni Bálintnak. Kiteregette a lepedőnyi ívet, és nézte a
térképet.

*
Egy árnyék suhant a Mercedes felé. Mielőtt odalépett, még megnézte az
óráját, és a digitális betűk szinte ingerelve, villogva mutatták: 21 óra 55
perc. Közelebb lépett, hogy a kocsiba ülők meglássák, de egyben figyelte
azt a láthatatlan, csak idegszálaival érzékelhető mozgást, ami óvatosan
körülvette a kocsit. Már a vezetőülés melletti ablaknál állt, amikor
megszólalt:
– A Főnök vagyok!
Jeges és Kacsa feszült idegállapotban voltak, de uralkodtak magukon.
Kicsit kihívó hangon Kacsa szólalt meg:
– Bizonyítsa be!
– Lehet! − válaszolt Pintér, és hangja nyugodtan csengett. Kicsit
hangosabban beszélt, hogy a bokrok közt meghúzódó nyomozók mindent
pontosan halljanak.
– A táskában, amit kivettek a csomagmegőrzőből, pontosan 1 044 350
forint van! Igaz?
– Helyes! − szólalt meg Jeges. − De látni akarom az útleveleket.
– Maguk túl kíváncsiak, de megmutatom! − ezzel belső zsebébe nyúlt,
és egy pisztolyt rántott elő. A két fickóra tartotta. − Semmi ellenállás, mert
azonnal lövök!
 Kacsa a kesztyűtartóba akart nyúlni, de egy kéz megelőzte. Hatalmasat
csapott rá. Kis Teréz állt a másik oldalon, fegyver volt a kezében.
– Hang nélkül kiszállni! − parancsolta Pintér. − Egy gyanús mozdulat és
lövök. − Közben Teréz már nyitotta az ajtót, és kihúzta a kocsiból Kacsát.
Ugyanúgy elkapta egy kéz a társát, Jegest is, és ellenállhatatlanul
vonszolta a sötét bokrok közé. A két fiú annyira megrémült a váratlan
támadástól, hogy nem is nagyon fejtett ki ellenállást. Amint kiemelték őket
a Mercedesből, Pintér és Kerpesics ugrott a kocsiba. Maguk mellé tették
fegyvereiket és várakoztak. Azt a helyzetet vették föl, ahogyan a két fiú
ült. Megint az órájára nézett Pintér. Az pontban 21 óra 57 percet mutatott.
– Két perc volt az egész! − suttogta társának.
– Akit várunk, azzal nehezebb lesz!
– Nyugi! − intette társát. − Figyelj!
Közben a két fiatalembert már a bokrok közt vitték az épület másik
oldalához, ahol Bálint elé állították őket. Az most nagyon határozott volt,
bár erősen visszafogta a hangját:
– Tamás Béla és Illár Pál, mindent tudunk magukról. A két rablást, amit
mint televíziószerelők követtek el, és a Mészáros utcai támadást. Kár lenne
tagadni. Első kérdésem: hol van ebben a pillanatban Karat Anna, akit
elraboltak a lakásáról? Jól gondolják meg, mit válaszolnak!
A két, már bilincsben lévő férfi szinte egymás szavába vágva válaszolt:
– A Vadaskertben, egy barlangban!
– Él?
– Reggel, amikor otthagytuk, még életben volt − nyöszörögte Kacsa. −
Semmit nem tettünk vele. így szólt az utasítás.
– Ki adta?
– A Főnök − mondták egyszerre.
– Ismerik? − csattant a következő kérdés Bálinttól.
– Soha nem láttuk!
Bálint úgy tett, mint aki nem is hallja a választ, Kis Terézhez fordult:
 – Maga és két nyomozó gépkocsival azonnal odamennek. Kiszabadítják
a lányt, és megbízható helyre szállítják. Ha kell, kórházba, ha nem
szükséges, akkor hozzánk, ő − mutatott Kacsára − magukkal megy. Ha
valamivel próbálkozna, a leghatározottabban eljárni ellene. Hozza ide az
épület mögött a gépkocsiját.
Még ki se mondta, Teréz rohant előre, az épületet megkerülve.
Közben egy nyomozó érkezett, aki figyelte a Mercedest, jelentett:
– Eddig semmi! Pontosan tíz óra!
– Mikorra várták a Főnököt? − fordult Jeges felé Bálint.
– Tízre! Pontos volt mindig!
– Így legyen! − hagyta jóvá a hallottakat.
Az irodában Vágó földhöz vágott valamennyi papírt, amit addig nézett.
Arca olyan volt a méregtől, mint a cékla. Felkapta a rádiótelefont és
beszélni kezdett:
– Hívom Sast! Itt a központ!

*
Bálint kocsijában villogni kezdett a telefon. Benyúlt és felvette.
Döbbenten hallgatott. Idegesen válaszolt:
– Úgy, ahogy mondod! Ott nem is lehet most figyelő, mert az Papagáj
dolga volt, és követték a lányt a Hallóba. Honnan telefonálhatott? …
Kiadni ellene a körözést. Bábel? …Rendben! Figyelni a Mészáros utcai
épületet. Vége! − Látta a feléje irányuló tekinteteket, nem szólt egy szót
se. Majd idegesen felvette a telefont és beszélni akart. Váratlanul maga elé
vette, mint aki nem hallja jól, nem hiszi, amit hallott és ismét a fülére tette.

*
Kis Teréz gépkocsija viszonylag távolabb állt a többitől. Egy 1600-as
Lada. Futva érkezett oda, és beugrott a kocsiba. Még jóformán el se
helyezkedett, amikor valami hideget érzett a tarkóján. Meg akart fordulni,
de egy határozott hang szólalt meg mögötte:
– Ne nézzen hátra! Azt teszi, amit mondok!
 – Mit akar?
– Indít és kimegyünk a ligetből. Semmit ne merészeljen tenni, mert
meghúzom a ravaszt és magának vége!
– Merre megyünk?
– Azt menet közben mondom meg!
– Feltehetem az övét? Ahogy látom, mind a kettőnkre nézve jobb.
– Tegye! − ezzel Teréz keze a biztonsági öv után nyúlt, de még jobban
érezte tarkóján a pisztoly csövét. Lekapcsolta az övét és az ülés melletti
helyére dugta. Feje egy pillanatra se mozdult, így aki a kocsiban hátul ült,
nem követte a keze mozgását. Amint be akarta illeszteni, szándékosan
mellé dugta, és megint megkísérelte. Tudta, hogy az első ülésen fekszik a
rádiótelefon mikrofonja, egy mozdulattal megnyomta az adás gombját.
Érezte, hogy sikerült. Bízott benne, hamarosan keresik, mert késik, és
akkor meghallják, amit beszélnek.
– Indítson! − hangzott a parancsoló hang.

*
…Bálint ezt hallotta, és ettől volt döbbent. Tovább figyelt. Minden szót
jól hallott.
– Merre? − szólalt meg Teréz hangja.
– Egyelőre előre, mintha gépkocsivezetési gyakorlatot csinálnánk.
Induljon már!
Bálint hallotta a sebességváltó recsegését, nyilván Teréz szándékosan
rosszul kapcsolt, hogy húzza az időt.
– Igyekezzen! − fenyegetőzött a hang. − Ha nem mozog, kilököm és én
vezetek!
– Nem futhat ki, minden kijáratot lezártunk! − válaszolt Teréz.

*
Ennyi elég volt Bálintnak. Beleszólt a mikrofonba:
– Valamennyi gépkocsi és figyelő részére! Egy Lada gépkocsi,
amelyben Kis Teréz nyomozó alhadnagy is ül, az egyik gyanúsított kezébe
került. Minden kijáratot lezárni, és ha a gépkocsi megjelenik, az útjába
állni! Semmi erőszakot nem lehet velük szemben alkalmazni, mert a lány
életveszélybe kerülhet. A gépkocsi a Nagyvendéglő elől indul. Követni
fogjuk! Vételt nem kell igazolni! − ezzel az egyik ott lévő nyomozóhoz
fordult, miközben a két elfogottra mutatott: − Ezeket bevinni és ott
megvárnak. Senkivel nem érintkezhetnek, amíg be nem érkezem!
Induljanak!
Két nyomozó elkapta a megbilincselteket, betuszkolta egy közeli
gépkocsiba. Bálint megnézte a rendszámát, és máris beleszólt a
mikrofonba:
– Az UC 86–80-as gépkocsi kimehet, őrizeteseket szállít! − ezzel
beugrott a gépkocsiba. Figyelte, mit hall a Kis Teréz vezette autóból:
– Merre? − hallotta Teréz kérdését.
– Törjön ki a MÁVAG felé! − kapta a parancsot.
A gépkocsi indult, hallatszott a motor zúgása. Bálint alezredes .kezével
jelezte a vezetőnek, hogy a Mercedes mellé álljon és onnan nyomban maga
mellé parancsolta két nyomozóját. Gyorsan elmondta, hogy mi is történt.
– Mi lesz Terézzel? − hüledezett Kerpesics.
– Nyugalom! − szólt hátra Bálint. − Tud magára vigyázni! − közben
látták, hogy amint a gépkocsi megjelent a Hungária körút fényében,
előrobogtak a motorosok, és szembeszálltak a Ladával. Az egy pillanatra
megtorpant, majd gyorsan megfordult, és a liget felé vette az útját.
Bevágódott a bokrok és fák közé. Bálint hallotta a beszédet:
– Vágjon át a gyepen, és neki a Kőbányai útnak! Gyorsan!
– Amennyire lehet! − válaszolta Teréz. − De ha ott is várnak?
– Magára nem lőnek! Ez számomra a biztosíték!
– Meglátjuk! − hangzott Teréz hangja, és felbúgott a motor az
erőlködéstől.
Bálint nyomban beleszólt a mikrofonba:
– Átvágnak a réten, és a Kőbányai út felé mennek. Gépkocsikkal elállni
az utat. Nem lehet kiengedni a Ladát. Előre jelezzék a fényszórókkal, hogy
ott állnak.
– Értettük! − hangzott több helyről és különböző hangerővel.
Bálinték gépkocsija a másik nyomában volt, de nem akarta
megkockáztatni, hogy túlságosan a közelébe kerüljön.
– Jelezzen valahogyan, hogy mi követjük! − nézett a gépkocsivezetőre.
Az nyomban a fénykürtöt használta. Bár jelzés nem érkezett vissza, tudták,
hogy Teréz meglátta, mert nyomban beszélni kezdett.

*
– Mögöttünk is jönnek!
– Jöhetnek! − hallatszott hátulról. − Maga a záró gépkocsiknak hajt
egyenesen!
– De ha nem mozdulnak, mind a ketten itt veszünk!
– Ott kap további utasítást! Vezessen nagyobb sebességgel!
Robogtak a fák között előre. Már egy rétszerű nagy területen vágtak át,
alaposan megrázta a kocsit, de Teréz érezte tarkóján a pisztoly csövét.
Kicsit lassított, mert sűrűbb fák között haladtak.
– Gyorsabban! − unszolta most már idegesen a hang.
– Nem lehet! Csupa gödör minden. Hamarosan az úton leszünk.

*
– Kinek a hangja lehet? − kérdezte Bálint, szinte önmagától.
– Fogalmam sincs! − szólalt meg Pintér. − A mikrofon is és a hangszóró
is torzít.
– Igazad van! Majd meghallgatjuk személyesen!
– Mikor? − mérgelődött Kerpesics. − Az a szegény lány életveszélyben
van!
– Egyszerre félted, pedig mindig morogsz vele! − nézett feléje Bálint. −
Ha vége ennek a hajcihőnek, megmondom neki.
– Vállalom!
 Látták, amint az előttük lévő gépkocsi az SZTK épülete felé rohan,
elhagyva az Építők sportpályáját. Vele szemben, amint kibukkantak a
kanyarból, gépkocsik álltak, teljesen eltorlaszolva az utat. Egy kocsi
középen éppen szemben, teljes országúti fénnyel jelezte, hogy mindent
lezártak.

*
– Vissza! − ordított a férfi a hátsó ülésről. Abban a pillanatban éles
fékcsikorgás hallatszott, és a kocsi egy kicsit megbillenve, de megfordult.
– Merre? − kiabálta Teréz.
– Jobbra és neki a benzinkútnak. Ott nem mernek fegyvert használni,
mert eltalálhatnak valakit, aki éppen tankol.
– Megyek! − és hatalmasat rántott a kormányon.

*
Bálint máris kiadta az utasítást:
– Motorosok! A benzinkút felé vezető utat lezárni! Ha kitörnek, akkor
követni motorokon, és jelenteni a haladási irányukat. Fegyvert senki nem
használhat. Fel kell tartóztatni!
– Még csoda, hogy ebben a helyzetben vezetni tud! − aggodalmaskodott
Kerpesics.
– Nem féltem! − válaszolt Bálint, de szorongást érzett, maga sem tudta,
hogyan szabadulnak meg ebből a helyzetből. Közelebb kerültek az
üldözött kocsihoz, de pontosan nem tudták kivenni, ki ülhet hátul. −
Közelebb! − kérte Bálint.
– Veszélyeztethetjük a lányt − nézett feléje a gépkocsivezető.
– Maradjunk úgy, ahogy most vagyunk! − akkor alig ötven méterre
voltak.

*
Teréz minden idegszálával az utat figyelte, tudta, hogy egy pillanatnyi
kihagyás, és nekirohanhatnak valaminek. Most, hogy a széles aszfaltúton
haladtak, agya gyorsan járt. Érezte, hogy valamit tennie kell, mert társai
nem kockáztatják az életét. Váratlanul megszólalt. Elképzelt tervét
kivitelezhetőnek látta.
– Előttünk az a kút? − kérdezte.
– Ahol a fények látszanak! − kapta a választ, de már utasának hangja se
volt olyan határozott.
– Én teljes gázt adok, maga figyelje, hogy áttörhetünk-e?
– Amikor ezt kimondta, még jobban beletaposott a gázba. Valósággal
száguldottak. Érezte, hogy utasa kicsit oldalra hajol mögötte, figyeli az
utat. Erre a pillanatra várt. Teljes erejével beletaposott a fékbe. A kocsi
megbillent, vészesen csikorogtak a blokkolt kerekek. Majdnem megfordult
a tengelye körül. Az utas elvesztette egyensúlyát, előrebillent. Abban a
pillanatban Teréz, mint a villám, tenyere élével nagyot ütött a tarkójára. A
kocsi még nem állt meg teljesen, kicsit felemelkedett, ezzel segített, hogy a
hátsó ülésen lévő még jobban előrebukjon. Feje a sebességváltókar felé
csapódott, és beleütközött. Mozdulatlanul lógott az üléstámlán, mire Teréz
úrrá lelt a gépkocsi felett. Keresztben álltak meg az úton. Egy pillanatba
tellett és megérkezett Bálinték kocsija is. Lassan gurult, majd kivágódott
három ajtaja, és a nyomozók kiugráltak belőle. A fényszórók világánál
látták, hogy Teréz a kocsi mellett áll, kezében pisztolyával sakkban tartja
azt, aki mozdulatlanul fekszik a Kocsiban.
– Semmi baja? − loholt a lányhoz Bálint.
– Nekem nincs! − nevetett. − De erre a legényre, azt hiszem, ráférne egy
kis ápolás. Beverhette a fejét nagyon.
– Orvost! − intett Bálint Kerpesicsnek. Az rohant a kocsihoz, és
rádiótelefonon hívatta az orvost.
– Ki ez? − kérdezte Bálint, és az üléstámlán tehetetlenül fekvő alakra
mutatóit.
– Magától nem mutatkozott be, és nekem nem volt lehetőségem, hogy
megkérdezzem! − nézett vidáman Teréz. − De ami késik, nem múlik −
ezzel intett Pintérnek és ketten kiemelték a férfit a Ladából. Letették az
aszfaltra, de nem láthatták az arcát, mert a hasán fekve húzhatták csak ki.
Bálint lépett mellé, és lassan megfordította. Valamenyien elhűltek a
látványtól.
– Ez Bábel János, a Shell-szerviz vezetője! − szólalt meg elsőnek Teréz.
– Akkor hogyan lehet a Mészáros utcában? − csodálkozott Bálint. − Ha
megérkezik az orvos, azonnal feléleszteni! − és szaladt a rádiótelefonhoz.
– Nincs nála semmi! − állt fel Teréz, aki elsőnek megmotozta a zsebeit.
– Útlevél se? − kérdezte Pintér.
– Semmi! Ezt nem értem! − válaszolt Teréz. − Ezek menekülni akartak!
Mi van itt? − nem folytathatta, mert visszaérkezett Bálint. Valamennyi
tekintet őrá irányult. Gyorsan válaszolt:
– Azt jelentették, hogy Bábel János az irodájában ül és az asztalnál
dolgozik.
– Lehet, hogy egy bábut tett oda? − vélekedett Pintér.
– Egy bábu nem mozog és nem járkál, hacsak nem robotot tettek a
szobájába. Majd megnézzük. Megerősítették a figyelést, de nem léptek be
az irodába. Itt mi van? Feléledt?
Az orvos kezelésére Bábel megmozdult és bizonytalanul nézett körül.
Amikor meglátta a sok gépkocsit és Bálintot, felnézett rá.
– Kérdezzen, én felelek! Mindennek vége!
Ettől a pillanattól kezdve záporoztak a kérdések. Bábel alig tudott
válaszolni, olyan gyorsan követték egymást.
– Mikor jött el a Mészáros utcából?
– Pontosan 21 óra 30 perckor.
– Egyenesen ide jött? Mivel?
– Igen! Taxival! − és közben simogatta a tarkóját, mert még fájt az ütés
nyoma.
Kerpesics Terézre nézett.
– Jól bevágtál neki!
– Nem figyelhettem!
 Bálint szerencsére nem hallotta ezt a beszélgetést, mert nagyon mérges
lett volna. Ő csak Bábellel foglalkozott.
– Miért jött ide?
– A Mercedesért és a két fiúért!
– Meg a rabolt pénzért, amit a benzinkútnál és a Tanács körúton
szereztek.
– Az utóbbiról nem tudok!
– Nem lényeges! − intette le Bálint. − Ki küldte ide?
– A Főnök!
– Az ki, ha szabad megtudnom?
– Fogalmam sincs róla!
– Ez nem igaz! Beszéljen!
– Nem tudom, mindig telefonon kaptam az utasításokat?
– Lehetséges, de nem hiszem! Hol vannak az útlevelek? Maga vette át
Rajzolótól?
– Igen! Én voltam! De nincsenek nálam!
– Megmotoztam, igazat mond! − szólt közbe Teréz
– Hol vannak? − kérdezte tovább a már lassan kimerülő férfit Bálint.
– Az irodában kellett hagynom, mert az volt a biztosíték arra, hogy nem
lépünk le a pénzzel.
– Ki ül most a maga helyén? Mert valaki pontosan 21 óra 34 perckor
beült az irodájába.
– Nem tudom! Nekem a hátsó ablakon kellett távoznom, és az ablakot
nyitva hagynom. Lehet, hogy a Főnök vár ott.
– Lehet! Vissza kellett volna oda mennie?
Bábel nem adott választ, látszott, hogy valamin töri a fejét. Végül
nehezen megszólalt:
– Nem!
 – Hova kellett volna mennie? − és elkapta az ingét Bálint, szorosan
maga elé húzta. − Beszéljen!
– Félek! Nem beszélhetek, mert megölhetnek!
– Hazudik! Húzza az időt, hogy a társai menekülhessenek. Az igazat
akarom hallani!
– Itt 22 óra 30 percre kellett volna végeznem és akkor elindulni Szeged
felé. Jugoszláviába akartunk menni!
– Hol várja a Főnök?
– Úgy beszéltük meg, hogy valahol az úton mellénk áll Nála vannak az
útlevelek. Ha Kecskemétig nem, akkor ott a bisztró előtt álltunk volna
meg. Ennyit tudok!
– Még valamit! Hol van Szép Zsuzsa? − de mielőtt választ várt volna,
intett Pintérnek és a fülébe súgta: − Jöjjön ide a Mercedes! − amikor az
elsietett, megint Bábelre nézett: − Kérdeztem valamit!
– Most a Nirvánában kell lennie!
– Ott nincs! Szabadnapot vett ki mára. Erről mi a véleménye?
– Nem tudom! Nekem nem mondta!
– Lehet, de megtaláljuk! Ő is benne van a bandában. Igaz?
– Sokkal butább annál!
– De arra jó volt, hogy telefonáljon a pénzszállítás miatt? − blöffölt
Bálint.
– Ebben az egyben segített! Kapott tőlem érte száz dollárt! Ő köpött be
minket?
– Nem! Maga ugrott be nekem. De a lány elrablásáért maga felel.
Remélem, tudja!
– Semmi közöm hozzá, most hallom először! Elrabolták Zsuzsát?
– Karát Annát! Remélem, tudja ki az. Hazudozzon a néniké jenek!
Futva érkezett Bálint gépkocsivezetője, már messziről kiabált:
– A Mészáros utcai figyelők jelentik. Egy BMW, aminek rendszáma PG
73–45, kihajtott a szervizből és elszáguldott. A nyomában vannak.
 Bálint, mint akit kígyó csípett meg, olyan fürge lett. Hangosan
osztogatta a parancsokat, hogy a környék is zengett bele. − Pintér és
Kerpesics, ti a Mercedessel utaztok. Te vezeted − mutatott Pintérre. −
Veletek megy ez az ember is − és Bábel Jánosra nézett. − Megbilincselni,
nehogy valamit csinálhasson.
Ebben a pillanatban kattant a bilincs Bábel csuklóján. Közben a
Mercedesbe tuszkolták.
– A hátsó ülésre! − harsogott Bálint.
– Hárman lesztek, mint amennyien lenni kellett volna. Ugye − fordult
Bábelhez − mást nem kellett vinni?
– Nem! A két fiú és én lettünk volna az utasok!
– Maga az is lett! − csattant most már vidámabban Bálint hangja. − Én
megyek előre a mi kocsinkkal, amikor megelőztem a BMW-t, ti mellé
mentek. Ha ellenállna, akkor segítünk.
– És én? − hüledezett Teréz.
– Velem jön! Jutalom! − és kacsintott a lányra. Az beugrott a kocsiba, és
boldog mosoly jelent meg az arcán. − Jöjjön maga is − mutatott egy
nyomozóra. Amikor az beugrott, tovább intézkedett.
– Egy másik gépkocsiban követnek még hárman és egy orvos. Soha nem
lehet semmit se tudni. Indulás! − és beugrott a kocsiba.
Amint beült, megszólalt a gépkocsivezető:
– Mindent hallottam, és kiterveztem az utat. Itt levágunk a Könyves
Kálmán körúton, akár elébe is vághatunk, ha szerencsénk van.
– Úgy megy, ahogy akar, de el kell érnünk a határ előtt. Lehet, hogy
ezek még egymást is becsapják. − Felvette a rádiótelefont és hívta Vágót.
Utasította, hogy a BMW-re adjon ki országos körözést azzal, hogy nem
kell feltartóztatni, de ha valahol meglátják, azonnal jelentsék. Kivétel
nélkül minden határállomás előtt fel kell tartóztatni, hogy oda ne érhessen.
Kért egy helikoptert, hogy végszükség esetén azzal utazzanak, ha nem
délen, hanem valamelyik, nyugat felé eső határállomáson akarnának
kilépni. Amikor végzett, hátradőlt az ülésen és élvezte a száguldást.
Teréz törte meg a csendet:
 – Ki lehet itt a Főnök?
– Hamarosan megtudjuk! Nyugalom!

*
A BMW száguldott az úton. Már elhagyta Alsónémedit. amikor vezetője
valamennyire lassított. Néha-néha hátranézett, de nem látta, hogy
követnék. Volt olyan gépkocsi, amely elszáguldott mellette, de a BMW
vezetője semmi gyanúsat nem észlelt. Kicsit megnyugodott, és rágyújtott
egy cigarettára. Nyugodt tempóban hajtott tovább. Hamarosan meglátta a
táblát: Dabas. Fellélegzett, már közeledett Kecskeméthez. Hatvan
kilométeres tempóban haladt, nem akarta, hogy esetleg gyorshajtás miatt
igazoltassák. Egy kocsi száguldott el mellette, de akik benne ültek, feléje
se néztek.
 Ki a Főnök?
Bálinték kocsijában megszólalt a vételre állított rádió.
– Itt Galamb! Hívom Sast!
– Sas! − szólt bele idegesen Bálint, mert félt, hogy valami kedvezőtlen
hírt kap.
– A BMW rendszáma PG 73–45, most halad Dabas magasságában.
Megelőztük.
– Folytassák az utat, mi is hamarosan ott vagyunk. Ne álljanak meg
sehol, mert lehet, hogy megjegyezte a rendszámukat.
– Értettük! Hol állhatunk meg?
– Kecskemétig menjenek és a városban várakozzanak! Rádión adok
utasítást, mit tegyenek. Vége!
Senki nem szólalt meg, még Teréz is lélegzetvisszafojtva figyelt előre.
Amikor Lajosmizse határába értek, megszólalt a gépkocsivezető:
– Az egy BMW! Megelőzzem?
– Várjon! − szólalt meg Bálint és hátranézett. Szinte már rájuk tapadt a
Mercedes. − Előzze meg! Lehet, hogy lövöldözésre kerül a sor, és akkor
valaki megsérülhet a lakott területen.
A gépkocsivezető gázt adott, a kocsi megugrott. Száguldva haladtak el a
BMW mellett. Amikor a Mercedes egymagasságba ért a BMW-vel,
néhányat villogott a fénykürttel, majd szépen elébe sorolt, lassított.
Ugyanezt tette a BMW vezetője is. Egy darabig gurultak, majd lehúzódtak
az út mellé. Mind a két kocsi leállt. Bálinték közben már megfordultak,
robogtak visszafelé. Mire Pintér kiszállt a Mercedesből, Bálinték a BMW
előtt álltak, így mozgásképtelenné tették a kocsit. Vezetője, nem nyitotta ki
a kocsi ajtaját, mozdulatlanul ült a helyén. Pintér és Bálint egyszerre értek
oda. Az alezredes nyúlt a kocsi vezetőülésének kilincséhez, kinyitotta:
– Semmi ellenállás! Szálljon ki! − Csak lassan mozdult meg, aki a
kocsiban ült. Amikor kilépett, Bálint kivételével mindenki meglepődött.
Teréz szólalt meg elsőnek:
– Hát maga az? − kérdezte, és hangjában mérhetetlen megvetés csengett.
Szép Zsuzsa állt a kocsi mellett.
Bálint előrenyújtotta a kezét:
– Ide az útleveleket!
A lány hangtalanul kinyitotta a táskáját, és négy útlevelet vett ki belőle.
Bálint átvette, olvasta a neveket.
– Bábel János, Tamás Béla, vagyis Jeges, továbbá Illár Pál, más néven
Kacsa, ha jól emlékszem, no meg Geyza Kopcso.
Teréz úgy fogta meg két ujja között az okmányokat, mintha valami
fertőzéstől kellene félnie.
– Van egy kérdésem − fordította maga felé a lányt Bálint. − Maga lenne
a Főnök?
– Nem − visított Zsuzsa. − Én nem vagyok főnök, engem csak
felhasználtak. Nem is tudom pontosan, miről van szó.
– Lehet! − folytatta rezzenéstelen nyugalommal Bálint. − Akkor hol a
Főnök?
– Azt én nem tudom!
– Hol kellett volna vele találkoznia?
– Kecskeméten, éjjel pontosan 12-kor, a színház épülete előtt.
– Hol van az ő útlevele?
– Nem tudom! − hangzott nagyon bizonytalanul.
– Maga most nem mondott igazat. Tegyen őszinte beismerést, azzal
segíthet magán.
– Nekem azt mondta telefonon, hogy ott vár, mert az útlevelét poste
restante küldeményként feladta előre. Délben indul Budapestre, a
küldeményt átveszi a postán, éjfélkor találkozunk.
– Hova mentek volna?
– Jugoszláviába. Onnan meg Ausztriába, minden vízum benne van az
útlevélben. − Nézze meg!
 Bálint fellapozta az egyiket. Valóban minden benne volt, ami az
átutazáshoz szükséges, összecsapta a kezében, kicsit várt, látszott, hogy
hirtelen valamin elgondolkodott. Váratlanul megszólalt:
– Ön elfelejtette átadni a saját útlevelét! Azt is kérem!
A lány idegesen kotorászott a táskájában, végül kivette.
Átnyújtotta Bálintnak. Keze remegett, arca nagyon sápadt volt, még a
fényszórók világításában is látszott. Bálint homlokán mély ráncok jelentek
meg. Csupán ennyit mondott Pintérnek:
– Úgy látom, öregszem!
– Ezt meg honnan veszed? − nézett csodálkozva rá társa.
– Meglátod! Indulunk haza!
– De a Főnök! Futni hagyjuk?
– Nem! Már tudom, hogy ki az! Ravasz dolog, de megbukott. Mindenki
bevonulhat, rádión leadni! Térjenek a fiúk a megérdemelt pihenőjükre!
– És mi? − kotnyeleskedett Teréz. − Velünk mi legyen?
– A többieknek mondtam! − ezzel az útleveleket a zsebébe tette. − Ezek
még kellenek. Szép Zsuzsához fordult: – Talán szeretné látni a szerelmét,
Bábel Jánost? Megmutathatom! Ott ül a Mercedesben!
– Nem vagyok rá kíváncsi! ö húzott bele mindenbe! Ha nem hallgatok
rá, akkor most semmi bajom! Élhetném a magam életét. De mi vár most
rám?
– Azt majd megmondják a bírák, az ő dolguk. Tudod a BMW-t vezetni?
− nézett Kerpesicsre.
– Baromi jó kocsi! − lelkendezett a nyomozó. − Vezethetem?
– Mit gondolsz, miért kérdeztem? Vezetheted, és kapsz egy kitűnő
útitársat is. Veled megy Kis Teréz alhadnagy elvtársnő. Indulás, az
irodában találkozunk. A kocsit adjátok át a technikának, hátha van benne
valami.
– Szeretnék valamit mondani − lépett mellé Kerpesics. Amikor Bálint
felé fordult, a fülébe súgta, hogy Szép Zsuzsa ne hallja: − Bábel azt
mesélte, hogy a fegyvert az irodája asztalán találta ma reggel. Nem tudja,
ki tette oda. Egy cédula feküdt mellett, persze újságból kivágott betűkből,
hogy vegye magához ma éjjelre.
– És? − nézett rá Bálint.
– Tegnap este szerinte utoljára Szép Zsuzsa jött ki ez irodából, ő tehette
oda a fegyvert. Lehet, hogy többet is tud a lány, mint amit elmondott. Nem
gondolod?
– Lehet! − válaszolt Bálint, és szemében valami különös fény csillogott.
– Te már tudsz valamit? − faggatta Kerpesics.
– Úgy tudom, arra kaptál engedélyt, hogy vezethetsz egy ragyogó
BMW-t, és nem arra, hogy engem faggass. Jól emlékszem?
– Tökéletesen! − ezzel összekapta magát, és rohant a kocsihoz. Teréz
kinyitotta előtt az ajtót, és meghajtotta magát.
– Tessék, uram! Ha megengedi, be is csukom, és jómagam az utas
leszek. Vegye, kérem, megtiszteltetésnek!
– Rögtön könnyekre fakadok a meghatottságtól! − ugratta Kerpesics.
Ezzel kapcsolt, Teréz hátraesett az ülésen. A kocsi éles kanyarokat vett,
robogott Budapest irányába.
A távolodó BMW lámpái már alig látszottak, de Bálint nem adott
utasítást a gépkocsi indulására. Szép Zsuzsa a hátsó ülés sarkába húzódott,
Pintér vigyázott rá. Egy pillanatra se vette le szemét a lányról. Tudta, hogy
főnöke valamin töri a fejét, akkor szokott olyan szórakozott lenni, hogy
késik az utasítás kiadásával. Végre megszólalt Bálint:
– Irány Kecskemét! Valamit megpróbálok!
– Mit? − kérdezte Pintér, akit nagyon furdalt a kíváncsiság.
– Meglátod, ha sikerül! − egy darabig még hallgatott, majd kényelmesen
hátrafordult és beszélni kezdett a lányhoz. Hangja nyugodt és
kiegyensúlyozott volt: − Fölteszek néhány kérdést. Legyen őszinte,
hasznára lehet később!
– Ha tudok, válaszolok!
– Nos! Maga helyezte el tegnap este a pisztolyt Bábel irodájában?
 – Nem! − és elhallgatott. − De − és látszott, hogy mérlegeli mindazt,
amit mondani fog −, egy dolgot el kell mondanom, hogy lássa, nem
hazudok.
– Éspedig?
– Tegnap délután kaptam egy telefont. Lehetett úgy négy óra körül.
– A hang ismeretlen volt! − vágott közbe Bálint.
– Honnan tudja − nézett rá a lány.
– Gondoltam! Folytassa!
– Az a hang adott utasítást arra, hogy hagyjam nyitva azt a hátsó ajtót,
amin …
– Amin magának be kellett mennie a szervizépület irodájába! Így van?
– Pontosan! De honnan tudja?
– Következtetés, semmi egyéb! Tehát maga nyitva hagyta az ajtót, és
valaki betette a pisztolyt. Fogalma sincs róla, ki lehetett.
– Így van, ahogy mondja!
– Mit akar még elmondani?
Kérdezzen, nem tudom, mire kíváncsi − mondta lágyan a lány és egy
mosolyt is elengedett Bálint felé.
– Nézzük tovább! Miért telefonált ma, hogy figyelik a házat, amelyben
lakik, és az zavarja magát?
– Mert valóban figyelték! − és a hangja őszintén csengett.
Bálint most már méregbe gurult, hangja szigorúra váltott:
– A hazudozásból elég! Először! A maguk lakását akkor senki nem
figyelte! Másodszor! Amikor maga telefonált nekem, illetve az egyik
emberemnek, akkor már régen az irodában ült Bábel helyett. Még az
időpontot is megmondom, mikor hatolt be a hátsó ajtón, ami nyitva volt, és
Bábelnek kellett úgy hagynia. Pontosan 21 óra 34 perckor. így van?
Szép Zsuzsa összehúzta magát az ülésen. Szeme kitágult, mereven nézte
Bálintot. Nehezen szólalt meg:
– Minden pontosan így történt! Maga mindent tud?
 – Sokat, de még nem mindent. Remélem, hamarosan az is meglesz,
amire még szükségem van.
Amikor ezt kimondta, akkor érkeztek Kecskemét határába.
– A rendőrségre megyünk!
Amikor fékeztek az épület előtt, Bálint kiszállt.
– Igyekszem vissza!
Amíg várakoztak, egy rendőrségi, gépkocsi hagyta el az épületet, de
nem figyeltek oda. Rövid idő múlva visszaérkezett a kocsi és hamarosan
megjelent Bálint. Beült a helyére és kiadta az utasítást:
– Budapestre! − majd hátranézett, és jelezte Pintérnek, hogy egy kicsit
szunyókálni fog, vigyázzon a lányra. − Dabasnál váltalak, hogy
pihenhessél. − Ezzel elnyúlt az ülésen és hátrahajtotta a fejét. Még a
városban hajtottak, amikor mélyeket lélegezve elaludt. Pintér a vezető
vállához ért, odasúgta:
– Nem keltjük föl, fáradt!

*
1985. augusztus 28-án, reggel öt órakor Bálint alezredes a kitárt
ablaknál állt. Kicsit fáradtnak érezte magát, alig aludt az utóbbi két napban
valamit. Széttárta a karjait és nagyokat szippantott. Hátranézett a szobába,
ahol munkatársai ültek.
– Ez nektek is jót tenne! Hamarosan nagy csatába kezdünk!
Kis Teréz a másik ablakhoz ugrott, és utánozta főnöke mozgását.
Kerpesics nem állhatta meg szó nélkül. Halkan a többiek felé súgta:
– Stréber! − de hiába óvatoskodott, Teréz meghallotta. Hátranézett és
hasonló hangnemben válaszolt:
– A nénikéd! − és egy grimaszt vágott hozzá. Bálint mindent hallott, de
úgy tett, mint aki semmit nem vett észre. Az asztalhoz lépett. Felvette a
papírokat, amelyeket előzőleg átnézett, beleolvasott. Amikor letette,
hangja megint a régi volt, határozott és magabiztos.
– Akkor kezdjük! Mindent a megbeszéltek szerint csinálunk!
 – Akkor jöhet az első? − kérdezte Pintér. Bálint bólintott és leült az
íróasztal mögé. Vágó, Kerpesics és Teréz hátrébb húzódtak és vártak.
Pintér a nyitott ajtón kiintett, és egy rendőr bevezette Rajzolót. Az, amint
belépett, hangoskodni kezdett:
– Vegye tudomásul, alezredes úr, panaszt teszek a soros ügyésznél.
Engem nem lehet éjjel kihallgatni, öreg vagyok, és zaklatásnak minősítem.
Elismertem a dollárügyet, maguknál a pénz, szökésemtől nem kell tartani,
miért vagyok őrizetben?
– Így tartom szükségesnek! − válaszolt higgadtan Bálint.
– Szabadlábra helyez? − vigyorgott az öreg, és kivillant protézise a
szájából.
Bálint a megjegyzést elengedte a füle mellett. Folytatta, amit elkezdett.
– Amikor legutóbb beszélgettünk, maga mindent tagadott a dollárokon
kívül…
– Nem tagadhattam, mert megtalálták. Az őszinte beismerést pedig a
törvény, no meg a bíróság is kedvezően fogadja, öreg vagyok, ezért már
nem csukhatnak le.
– A bíróság dolga, nem szólhatok bele. De van itt még más valami is …
– Tudtommal más semmi nincs! Megint kitaláltak valamit. Azt
bizonyítani is kell!
– Azt teszem, és figyelmeztetni vagyok kénytelen, hogy feleslegesen
lötyög. Akkor válaszoljon, amikor kérdezem. Megértett?
– Ismétlem, panaszt fogok tenni! − hadonászott két karjával az öreg.
– Elég a cirkuszból! − csapott Bálint az asztalra. − Maga nekem azt
mondta, hogy akkor ismeri el a hamis útlevelek készítését, ha látja azokat.
így van?
– Így! − sunyított a Rajzoló, és hangjában valami bizonytalanság volt
észrevehető.
Bálint a zsebébe nyúlt, és kivett belőle négy útlevelet. Szépen kirakta az
asztalra. Az előtte ülőre nézett és biztatta:
– Vegye el őket, és olvassa hangosan a neveket!
 – Nem fogok meg egyet se! Ez törvénytelen lenne magától. ottmaradna
az ujjnyomom és mindenért én vihetnem a balhét.
– Az ujjnyoma csak másodlagos, és már levettük. De sokkal árulkodóbb
a festék, amit megtaláltunk a körme alatt és a lakásán, a síneken és a
léceken, amivel a hamisításokat végezte. Nem hajlandó felolvasni?
– Nem! − az öreg a háta mögé dugta a kezét, mint valami haszontalan
kölyök, amikor rosszat csinál.
– Akkor majd én! − mondta Bálint, és egyenként olvasta a nevekel. −
Bábel János − hangzott elsőnek, közben figyelte az öreg arcát, ami
megvonaglott. Nyugodtan folytatta: − Geyza Kopcso, Tamás Béla, Illár
Pál. − Felnézett. − Mi ezekről a véleménye?
– Semmi! − lapított az öreg, de látta, hogy bajban van. Megpróbálkozott
tovább hazudni. − Mi közöm nekem ezekhez?
– Sok! Ha akarja, Bábel János a szemébe mondja, hogy neki adta át
ezeket a Bulcsú utcai aluljáróban. − Amikor az öreg szólni akart, leintette,
folytatta: − Azután itt van Tamás Béla vallomása, hogy ő adta át magának
a Kulacs vendéglőben Geyza Kopcso útlevelét, hogy készítsen bele
vízumot Jugoszláviába és Ausztriába, miután ő nem magyar állampolgár,
tehát szüksége van arra is. Most beszéljen!
Látszott, hogy az öreg agya dolgozik, mint a villám. Végül megszólalt.
Hangja siralmas és könyörgő volt:
– Nem tagadom, én tettem. Tetszik tudni, nekem is kell valamiből
élnem! Sokat ígértek és rávettek. Kell a pénz, már öreg vagyok.
– Ez szép magától, de meg nem minden!
– Semmi mást nem ismerek el! Ha mondtak még valamit, azt csak azért
tették, hogy mentsék a saját bőrüket. Hazudnak! Igazat mondtam,
vállalom, amit lettem! De más nincs!
– Van! − nézett rá nyugodtan Bálint, mert biztos volt a dolgában. − Ha
nem beszél önként, akkor a szemébe mondják a többiek!
– Hazudnak, mert gyáva férgek, és mindent a nyakamba akarnak varrni!
Bálint intett, és behozták Bábel Jánost. Az öreg összébbhúzta magát a
széken, mintha el akarna tűnni.
 – Beszéljen nekem, Bábel János, arról, hogy a lopott gépkocsikat ki látta
el új papírokkal?
– Minden esetben Rajzoló készítette el őket. Én magam kértem fel rá!
Száz dollárt kapott darabjáért.
– Hazudik! Menteni akarja magát! − ordított Rajzoló.
– Fenntartja a vallomását? − nézett Bábelra Bálint.
– A bíróságon esküt teszek rá!
– Görény! − sziszegte az öreg.
– Hol van a pénz, amit a gépkocsikért kaptak? − folytatta rendületlenül
Bálint.
– Nem tudom! Engem telefonon irányítottak ebben az ügyben. Olyan
ígéretet kaptam, és részben előleget, hogy amikor az utolsót is kivitték az
embereink, mi is mehetünk. A pénz valahol Bécsben van, egy bankban, de
a számlaszámot nem tudjuk.
– Tassi Manó! Erről mi a véleménye? − nézett feléje Bálint.
– Semmit nem tudok! − hadonászott az öreg. − Semmit! Hamisítottam,
de több semmi!
– Magának nem is volt olyan terve, hogy kimegy a többiekkel, es ott
felveszik a pénzt? − faggatta.
– Ez rohadt hazugság! Maga találta ki! − ordította az öreg. − Mit
csináltam volna én ott? Még a nyelvet se ismerem!
– De pénze lett volna. Az mindent pótol! − erősködött Bálint, hangját
felemelve. − A pénz sokat számít!
– Nem vettem részt a gépkocsik lopásában, nem akartam kiutazni.
Dollárom volt, amit eldugtam, útleveleket hamisítottam, mást semmit nem
ismerek el.
– Maga ki akart utazni a többiekkel! − csapott az asztalra az alezredes,
mert méregbe jött a hazudozás hallatára.
– Soha ilyen tervem nem volt! − kiabált vissza az öreg.
– Akkor ez meg mi? − nyúlt a zsebébe Bálint, és kivett egy útlevelet.
Tassi orra alá dugta. − Ez kinek a nevére szól?
 Rajzoló szinte megbénult. Levegő után kapkodott, a veríték még jobban
elöntötte az arcát, és csak tátogott. Nehezen tért magához, megszólalt:
– Ez hogy került magához?
– A kecskeméti postahivatalban volt. A címzett érte jön megjelöléssel.
Hát nem ő ment érte, hanem én. Kivételesen nekem is kiadták. Ehhez mit
szól?
– De ezt nem tudhatta senki! − nyögött fel az öreg.
– Tudta valaki, akiben megbízott! − szólalt meg Bálint, és intett
Pintérnek. Az kinyitotta az ajtót, belépett Szép Zsuzsa. Amikor Rajzoló
meglátta, majdnem összeesett. Hangosan jajveszékelni kezdett.
– Úristen! Hát te is itt vagy? Azt hittem, már régen kimentél, azért
húztam itt az időt.
– Hát hogy mentem volna ki, amikor nem mondta meg a bécsi bank
számlaszámát. Bennem se bízott!
– Ostoba vagy, mint mindig! A bankban lévő szám ott van az
útleveledben. Pontosan annak a száma a bankbetété is. Mondtam!
Elfelejtetted?
– Tudja, milyen feledékeny vagyok! − visított a lány.– Kértem, hogy írja
fel külön is! De nem tette. Mindig titkolózott, még előttem is!
– Megérdemeltem a sorsom! − siránkozott Rajzoló. − Erre tettem fel
mindent, és csupa hülyével kezdtem.
– Sőt, még kockáztatott is − vágott a siránkozás elébe Bálint. −
Telefonon és üzenetekben adta az utasításait, de volt egy biztonsági
intézkedése is önmaga védelmében. Közvetlenül tárgyalt Jegessel és Bábel
Jánossal. Ha valaki megbukik a kivitelezés közben, akkor csak erről
vallanak, maga ellen. Ez nem olyan nagy bűn, mint a rablás és emberek
erőszakos elhurcolása. Tudja, mi a szerencséje? A lány épségben
megkerült, és nem nyúltak hozzá.
– Maga mindent tud? − nyöszörgött Tassi.
– Mindent! Beismeri, hogy maga volt az ismeretlen Főnök?
 Rajzoló teljesen magába roskadt. Alig tudott szóhoz jutni. Amikor
beszélni kezdett, szinte zokogott:
– Ez lett volna életem legnagyobb műve! Nem sikerült. Vége! Pedig
mindent őérte tettem! − és Szép Zsuzsára mutatott.
– Itt jöttem rá a dolgokra! − vágott bele Bálint. − Majdnem szerencséje
volt. Későn jutott eszembe, hogy magának volt egy lánya, akinek született
egy gyermeke házasságon kívül, és ezért az anyja, vagyis a maga nevét
viselte, ő nem Szép Zsuzsa, az csak a művészneve. Az igazi neve Tassi
Zsuzsa, és ő a maga unokája. Tisztességben kellett volna nevelnie, és nem
bűnben. Főleg, ha még hajlama sincs hozzá.
– Ostoba vagy, mint az anyád! − fordult a lány felé Rajzoló. −
Megbuktam miattad, pedig érted tettem mindent.
– Mindig mondtam, hogy én csak énekelni akarok, de nem hallgatott
rám! − suttogta Szép Zsuzsa.
– A családi jelenetekből elég! − intett le mindenkit Bálint. − Elvezetni
őket!
Amikor a rendőrök kivezették a társaságot, Bálint leült az asztalához.
Tenyerébe hajtotta a fejét, majd felnézett:
– Igaza van Tassi Manónak! Öregszem! Ha előbb jut eszembe, hogy van
egy unokája, nem rontottam volna el a vasárnapotokat! Kérem, nézzétek el
nekem! − ezzel széttárta a karjait.
Valamennyien felszabadultan kacagtak.
 A bonviván zsaru
Ha nem akar veszteni, ne kössön első látásra fogadást arról, hogy hány
éves Falus György. A 180 centi magas, egyenes testtartású, jó fellépésű
férfi 1916-ban született, túl van a hetvenkettőn, de még hatvannak sem néz
ki. Foglalkozását is nehéz eltalálni. Főkönyvelő vagy egy mérnök
benyomását kelti. Sok szakmája, hivatása volt, de ezek közül egyiket, se
gyakorolta. Szinte gyerekként lett bonviván, játszott drámai szerepeket, a
legveszélyesebb időben vette fel a rendőregyenruhát, rendezett és írt
filmeket, nyilvántartották mint színi-igazgatót, s krimijei eddig több mint 4
millió példányban jelentek meg.
– Hogyan lett bonviván?
– Egy hatalmas pofonnak köszönhetően − válaszolja mosolyogva. − Az
apámra nem emlékszem, mert ő születésem után egy évvel a háborúban
meghalt. Anyám házfelügyelői állást vállalt, hogy bátyámat és engem el
tudjon tartani. Érettségi előtt összevitatkoztam a némettanárommal, s ma
sem tudom, hogy vettem a bátorságot, lekevertem neki egy hatalmas
pofont. így hát csak az osztályvizsgákat engedélyezték, az érettségit nem.
A Kálvária tér és a Kálvária utca sarkán volt egy színház, megvártam az
igazgatót, Erdélyi Miklóst:
– Direktor úr, színész szeretnék lenni!
– Tudsz énekelni?
– Tudok.
– Később tudtam meg, hogy zeneszerző is. Több dalt kellett előadnom, a
legjobban a Fehérvári huszárok tetszett neki. Havi hatvan pengőért
szerződtetett, ez akkor nagy pénz volt, nem beszélve arról, hogy olyan
színészekkel játszhattam együtt, mint Kosáry Emmi és Rátkai Márton.
Voltam én bonviván a Csárdáskirálynőben, játszottam drámai szerepeket,
ez a széles skála nem ártott, hiszen később bejártam az országot, a
Kárpátalját, s mint ahogy ez kis színházaknál lenni szokott, nem lehetett
válogatni. Végül a Népligeti Színkörnél kötöttem ki, ahol Laskó Jenő az
igazgatói, a rendezői, a karmesteri és a pénztárosi tisztet együtt töltötte be,
sőt, ő ült a zongoránál is. A kasszás funkciójában volt a legtöbb bajunk,
mert ha sok volt a néző, akkor a színpadon rögtönöznünk kellett, míg a
jegyeladással végzett, hogy bevárjuk a zenés számhoz. Mire a
Városligetbe kerültem, már kemény idők voltak, s így különösen örültünk
a vasárnapi első előadásnak. Ez hozott a legtöbbet a konyhára a három
közül.
– Miért?
– A pesti prostituáltakat kitiltották a pesti színházakból, csak a népligeti
és a városligeti színkörök első előadásait nézhették meg. Mindig
bőröndökkel érkeztek, hoztak tortát, csokoládét, csirkét, sőt, még egy
aranygyűrűt is kaptam tőlük ajándékba. Egyszer ez a gyűrű mentette meg
az életemet: amikor el akartak vinni, akkor odaadtam egy keretlegénynek,
aki félrenézett, hogy eltűnhessek.
– Azt hallottam, hogy részt vett az ellenállási mozgalomban.
– A Visegrádi utca 36. első emeletén tartottuk fenn találkozóhelyünket.
Volt itt a nyomdától a hamis bélyegzőkig minden, ami a röpcédulák,
menlevelek, katonaigazolványok, szabadságos papírok készítéséhez
kellett. Egy besúgó elárult bennünket. A Wesselényi utcai felsőfokú
kereskedelmi iskolába kerültünk, ahol december 29-ről 30-ra virradó
éjszaka 81 embert végeztek ki. Kettesével vitték el az embereket, köztük
egy 15 éves kislányt, levetkőztették és tarkón lőtték őket. Én innen is
megmenekültem.
– Hogyan lett rendőr?
– Budapest felszabadulásakor azonnal beléptem a kommunista pártba.
Azt mondták, szép szál, erős legény vagyok, menjek a Vadász utcába,
ilyen emberekre van szükség a rendőrségen. Hozzánk tartozott nemcsak a
belváros, hanem Angyalföld egy része is. Ültem a szobában, az iratokat
nézegettem, amikor egy férfit vettem észre a folyosón. Wach József SS
hadnagy volt, aki részt vett a Wesselényi utcai kivégzésekben. Elkaptam.
Mindent tagadott. Csak hát, amikor kiszabadultam tőlük, ő adott egy írást,
hogy minden iratomat elvette. Kértem, hogy írjon alá egy papírt. Amikor
meglátta a két aláírást együtt, már mindent bevallott. Kerestük a másik
véreskezű SS-t, Kiébert Ferencet is. Budaörsön találtuk meg, ő volt a
MADISZ titkára. Kikérte magának a rágalmazást. A hóna alatt az SS
tetoválása mindent elárult.
– Sok korabeli újságban a háborús bűnösök tárgyalásán látható az ön
képe.
– Sólyom László vezérőrnagy felállított egy karhatalmi századot,
amelynek az volt a feladata, hogy a háborús bűnösöket őrizze és a
tárgyalásokra is kísérje. A tárgyalásokat a Zeneakadémián tartották, olyan
hideg volt, hogy a bírák kabátban, bundában ültek. Megdöbbentő volt az a
gyávaság, ahogyan Bárdossyék, Szálasi pribékjei viselkedtek. A legtöbb
még a bitófa alatt is kegyelemért könyörgött, vagy üvöltözött. Sok mindent
átéltem a háború alatt, mégis megdöbbentem a tárgyalásokon, hiszen ezek
az emberek, ha egyáltalán emberek voltak, minden önkontrolljukat
elvesztették, a legkegyetlenebb módszerektől sem riadtak vissza. Soha
nem felejtem el azt a csinos nőt, akinek az volt a módszere, hogy
megismerkedett katonaszökevényekkel, zsidó férfiakkal, szerelmet
színlelt, szeretkezett velük, majd másnap reggel azt mondta, elmegy
vásárolni. Már egyenruhában jött vissza a nyilasokkal, addig kínozta a
férfiakat, míg azok bele nem pusztultak.
– Hol kezdett el bűnügyekkel foglalkozni?
– Kecskeméten. Kiváló parancsnokom volt Krunszki Sándor, tőle
tanultam meg az alapokat. Igaz, néhány tanfolyamon részt vettünk, de ez
korántsem jelentette azt, hogy igazi nyomozók vagyunk. Már az első
ügyek meggyőztek arról, hogy mindig a tárgyak vallanak a leggyorsabban
és leghitelesebben. Kiskőrösről jelentették, hogy egy idős nőt és a férjét
baltával megöltek. Mindkettőjük fejét verték szét és a véres baltát az
asszony mellén találtuk. A fiúk és a menyük elutazott, csak a tizenkét éves
unoka volt otthon. A faluban és a környékén mindenkit kihallgattunk, a két
áldozatnak nem volt haragosa, pénze sem, nem találtunk motívumot. A
nyomrögzítéskor állandóan visszatértek a kisméretű gumicipő-talpak. A
szomszéd faluban a cipész elmondta, hogy az unoka cipőjére ő tett
gumisarkat. De a cipőn nem volt gumisarok. Mindent átkutattunk, a végén
a vécét is kiürítettük, s ott megtaláltuk a két sarkot. Kiderült, hogy amikor
a kisfiú hallotta beszélgetéseinket, levágta a két sarkot és bedobta a
vécébe.
– Miért ölted meg nagy szüleidet?
– Kértem tőlük fagylaltra pénzt, nem adtak. Fogtam a baltát, és bosszút
álltam.
– Szeged környékén, egy szőlőben találtak egy holttestet. Kiderült, hogy
az egyik község pártitkárát ölték meg. Sokat követelő, egyenes, a
munkakerülést nem tűrő ember volt, így hát akadtak haragosai. Több száz
embert hallgattunk ki. Felfigyeltem egy férfira, akinek bekecse hátán folt
volt.
– Mitől foltos a bekecse?
– Nyulat lőttem. A hátamra vetettem, s nem vettem észre, hogy még
vérzik.
– Behívattam a feleségét.
– Szereti a nyulat?
– Ki nem állhatom. Képtelen lennék lenyúzni, ha a férjem beállítana egy
nyúllal, kivágnám.
– Akkor nem is ettek nyúlpörköltet?
– Inkább éhen halnék.
– Folytattuk a nyomozást. A helyszínen nem találtunk egyetlen áruló
jelet sem, először azt hittük, azért mert a gyilkosság időpontjában zuhogott
az eső. Később kiderült, hogy a szerencsétlen embert a faluban szúrták le,
szekéren vitték a szőlőbe, s úgy dobták le a kocsiról.
– Volt már olyan, hogy meg akarták téveszteni?
– A legtöbb tettes úgy gondolja, neki biztos sikerülni fog. Rendszerint
cseleket alkalmaznak, vagy megtévesztő nyomokat hagynak. Tompa
környékén a határról jelentették, hogy egy rendőrt holtan találtak, minden
jel arra mutatott: öngyilkos lett. A golyó kétségtelenül a saját fegyveréből
származott. A nyomozásnál kiderült, hogy szerelme elhagyta, s emiatt
bánatos volt, nehezen tudta elviselni a szakítást. Ez is erősítette az
öngyilkossági variációt. Sehogy nem tetszett nekem a lövési szög. A
környéken kutattunk, és sikerült bebizonyítanunk, hogy valójában a lövés
száz méterre dörrent el attól a ponttól, ahol az áldozatot megtaláltuk.
Végül kiderült, hogy a lány előző szerelme végzett a rendőrrel, mert úgy
gondolta, hogy így vissza tudja őt hódítani.
– Meddig volt rendőr?
– Az 1956-os ellenforradalom idején részt vettem a Belügyminisztérium
védelmében a Jászai Mari téren. Utána segítettünk a szovjeteknek, majd a
Zrínyi utcai BM klubban „visszatértem” a kultúrához, nem sokkal később
az eredeti civil foglalkozásomhoz.
– Színész lett?
– Nem. Először a békéscsabai színház igazgatója. Ez volt életem
leghibásabb döntése. Mindössze tizennégy hónapig tartott a direktorság,
megbuktam. 1960-ban a Budapest Filmstúdióhoz kerültem. Olyan kiváló
emberekkel dolgoztam együtt, mint Gál István, Szinetár Miklós,
Nemeskürty István.
– Mikor kezdett el írni?
– Hatvanhárom éves koromban: A néma dossziét 800 ezren néztek meg
a mozikban. Aztán két rádiójáték és tizenkét könyv következett.
– Megtörtént eseteket ír meg?
– Szó sincs róla. A Derricknek és több más filmsorozatnak
köszönhetően az emberek a nyomozókat valamiféle csodalénynek tartják,
akik órák alatt a legbonyolultabb ügyekre is választ tudnak adni. A rendőri
munka ennél sokkal összetettebb, nagy csapatjáték, amiben ma már a
technika is óriási szerepet kap. Az, aki krimit vesz, elvárja, hogy az
fordulatos, tempós legyen. Nem tagadom, sokat segít a rendőri tapasztalat,
az alvilág figuráinak ismerete, de mindig kitalált történeteket írok meg.
– Tudja, hogy két üveg pezsgőmbe került?
– Miért?
– Mert általában öt-tíz perc alatt rájövök, hogy ki a tettes. Az
Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat 07 magazin kiskönyvtárában
a közeljövőben két kötetét adjuk ki: A bűn bábui és a Tettes a túlvilágról
címmel. Egyiknél sem sikerült az első lapoknál választ adnom: ki a tettes.
 – Egyetlen papírlapot használok, nem készítek vázlatot és én sem
tudom, hogy mi lesz a krimi vége. Csak éjszaka dolgozom, azon az egy
bizonyos lapon fel van írva a szereplők névsora, a többször szereplő
lakáscímek, rendszámok, telefonszámok. Reggel mindig elveszi tőlem a
kéziratot a feleségem, gyakran mondja: − Én már tudom a megoldást.
– De jó neked! − szoktam válaszolni −, mert én még nem.

AZ INTERJÚ MEGJELENT A 07 MAGAZIN 1933/3. SZÁMÁBAN