Szex és nyugdíj 2.

Jane Juska
(2008)

Címkék: Irodalom, Szépirodalom

Irodalomttt Szépirodalomttt

„Mielõtt hatvanhét éves leszek, szeretnék sokat szexelni" - írta társkeresõ hirdetésében Jane Juska, és
a legkülönfélébb ajánlatokat kapta. Humoros és egyben torokszorító tapasztalatait az elveszettnek hitt
és megtalált testi szerelemrõl Szex és nyugdíj címû bestsellerében írta meg, amely a nyár
könyvszenzációja volt.
Öt év telt el a sorsdöntõ hirdetés óta. Juska kénytelen volt belátni, hogy látványos érzelmi és
szexuális sikerei ellenére egyelõre nem találta meg azt a férfit, aki nemcsak az ágyát, de az életét is
megosztaná vele. Tovább keresi a tökéletes szeretõt...
Bölcsességgel és szeretettel átitatott könyve ékes bizonyíték arra, hogy nemcsak a fiataloknak fontos
a szexuális gyönyör és a tartós kapcsolat, hanem azoknak is, akik legalább lélekben megõrizték
fiatalságukat.
 J J
ANE USKA

Szex és Nyugdíj 2.
Társtalan asszonyok
 Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008
A fordítás alapjául szolgáló mű: Jane Juska: Unaccompanied Women
Fordította H. Prikler Renáta
Copyright © 2006 by Jane Juska This translation published by arrangement with Random House,
an imprint of Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc.
Hungárián translation © H. Prikler Renáta, 2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008
ISBN 978 963 254 212 6
Jónak
 1. FEJEZET

A rejtvény darabkái

Harminchét éves koromban találkoztam álmaim férfiújával. Magas volt, természetesen - ki

álmodozna alacsony férfiról? Karcsú, ragyogó kék szemében az élet szeretete csillogott. Vicces volt,
okos, elmés, és néha mély értelmű. Intelligens volt, kulturált és egyedülálló. Dannek hívták. 1970-et
írtunk, amikor senki sem ismert lehetetlent.
Nem sokkal azelőtt vetettem véget rövid és boldogtalan házasságomnak, hogy Dannel
találkoztam. Ott maradtam egy ötéves kisfiúval, aki minden vonatkozásban támogatásra szorult,
gondolni sem akartam más férfi társaságára, mi több, kerülni óhajtottam minden bonyodalmat. Az
élet amúgy is megtanított arra, hogy a férfiak csak megkeserítik az ember életét. Minden
egyszerűbbnek tűnt férfi nélkül, beleértve a szexet is. Megtanultam, hogy magam csináljam, mert így
elkerülhettem azokat az érzelmi csapdákat, amelyeket a másik fél szokott állítani. Nem kellett
megkérdezni, hogy „Neked is jó volt?” Nem kellett azon tűnődnöm, hogy felhív-e utána, vagy azon
aggódnom, hogy csinos voltam-e, jó voltam-e, elég ötletgazdag voltam-e ahhoz az ágyban, hogy
reménykedhessem egy újabb fordulóban. Nem kellett magamat hibáztatnom azért, mert a férjem
elfordult tőlem, és főként nem kellett azon tűnődnöm, hogy milyen is lehet az orgazmus. A „csináld-
magad-szex” egyszer és mindenkorra véget vetett a bizonytalanságoknak és a ki nem elégített
szükségleteknek. A hetvenes évek, végül is, egy olyan időszak volt, amikor a hedonizmus volt a
trendi, és senki sem törődött az anyukák dorgálásaival. Nem beszélve arról, hogy a fiúk szoktak
elvakulni az érzelmektől, és nem a lányok.
Amikor a hetvenes években megismertem Dánt, angolt tanítottam egy kaliforniai középiskolában.
Őrült világot éltünk. Az ezerötszáz gyerek befogadására alkalmas épületben majdnem háromezer
tinédzser tanult, akiknek a nagy része, a korszakból adódóan, szinte folyamatosan betépett állapotban
ülte végig az órákat. Mér is ne, nem igaz? Sok esetben a tanárral együtt. Mindenki szívott valamit, és
a tizenöt perces délelőtti szünetben úgy nézett ki a folyosó, mint egy füstfelhőbe burkolt, lerobbant
koktélparti. A szövegek azonban nagyszerűek voltak. Mindannyian fiatalok voltunk, elmések,
viccesek, és néha mélyenszántók. Egy nap, amikor az ablakból figyeltem az udvaron lökdösődő vagy
éppen támolygó gyereksereget, megállt mögöttem Dán, a vállamra tette a kezét, és az előttünk zajló
abszurd színjátékra mutatott:
- Egy nap ez mind a tiéd lesz, fiam - mondta, mire kitört belőlem a nevetés.
Így kezdődött a barátságunk.
Dán kedveltette meg velem az operát, a fekete-fehér filmeket, és, vasárnap délutánonként, a
pezsgőzést. Teljes hangerőre állított, csúcsminőségű hifi berendezéséből a Traviata hangjai áradtak,
és mi egymás egészségére koccintgatva ünnepeltük magunkat, a hasonló gondolkodásunkat, irodalmi
és zenei ízlésünket meg az ismerőseinket, akik közül csak kevesen úszhatták meg vitriolos
megjegyzéseinket. Úgy éreztük, felettük állunk, és erre inni kellett.
Dán egyedül élt kicsi, vörösfenyőből épített házában, fent a hegyekben. A házhoz vezető, hosszú
ösvény madronafák és lombos tölgyek alatt kanyargóit, romantikusabb helyet el sem tudtam volna
képzelni. Azon az estén, amely romba döntötte az álmaimat, a farmerba és pulcsiba öltözött Dán
elvette tőlem a vacsorára szánt pezsgőt. A házból kihallatszott a szerelme sorsát sirató Tosca hangja,
fejünk felett éppen kigyúltak az első csillagok, míg odabenn, a kandallóban, vidáman lobogott a tűz.
Úgy éreztem, mennyei éjszakám lesz. Még egyetlen korty pezsgőt sem ittam, de máris belebódultam
az előttem álló este burkolt ígéreteibe. Nem emlékszem, mit vacsoráztunk, de biztos, hogy valami
nagyon finomat, mivel Dán, mint mindenben, a konyhában is remeket alkotott. Ugyanazzal a
könnyedséggel kezelte a fakanalat, mint a kerti szerszámokat, vagy amellyel a mindkettőnk számára
tökéletesnek ígérkező koncerteket kiválasztotta, máskor meg csendre intette a moziban túl hangosan
suttogó nézőket, akiknek az is elég volt, ha Dán a maga két méterével feléjük fordult, és máris
elhallgattak. El tudom képzelni, hogy ezen a különleges estén borban párolt csirkét vagy valami
hasonlót készíthetett, salátával, amely bizonyára tökéletes arányban állt a rálocsolt, hibátlanul
ízesített öntettel, és az is biztos, hogy mind az endívia, mind az öntethez felhasznált zöldfűszer Dán
saját kertjéből származott. Én magam elég pezsgőt ittam ahhoz, hogy csak a mellém telepedő Dán
erős karjának támogatásával tudjak elnyúlni a kandalló előtt. Nos, egyik dolog követte a másikat, míg
végül azon kaptam magam, hogy Dán hosszú combjára hajtom a fejem, és várom a folytatást. Ami
meg is érkezett. Dán könnyedén a fejem búbjára tette a kezét, és, miközben odanyújtottam számat a
mindent örökre megpecsételő csókért, csak ennyit mondott:
- Ó, drága lélek, hát nem tudod?
És ekkor végre leesett. Dán homokos volt. El sem tudtam képzelni, hogy lehettem ennyire ostoba.
Dán volt az első meleg barátom, bár nem az utolsó. Mégis ő volt az egyetlen homoszexuális
férfiismerősöm, aki a nőtársaságot részesítette előnyben a férfiakéval szemben. A férfiakat a szexhez
tartogatta, és Dán gyakran szeretkezett, amiből, legalábbis előttem, nem csinált titkot a későbbiekben.
Ezzel szemben a nőket a társaságuk miatt kedvelte. így csatlakoztam én is azokhoz a nőkhöz, akiket,
hozzám hasonlóan, a társtalanság sodort Dán barátai közé. A nyilvánosság szemében igazi párt
alkottunk - sokan a feleségének hittek, mások a barátnőjének vagy a szeretőjének akikről lerítt, hogy
jól érzik magukat egymás közelségében. Magunk között azonban távolságot tartottunk, pezsgőt
kortyolgattunk, és gonoszul elcsemegéztünk azok botorságain, akik meggondolatlanul magukra
vonták megvetésünket.
Végül, ahogy mondani szokás, elsodort bennünket egymástól az élet. Dán egy másik országba
költözött, én pedig jó előre berendezkedtem a férfi nélküli életre. Majdnem harmincöt évnek kellett
eltelnie ahhoz, hogy újra kimerészkedjem a szexualitás világába, abba a világba, amely csupán
karnyújtásnyira volt tőlem. Ha elég bátor - vagy elég kétségbeesett - vagyok, akár bele is
kóstolhattam volna.
Harminchárom éven át a tanítás volt az egyetlen szenvedélyem, egészen addig, amíg - a többi
szenvedélyhez hasonlóan - ki nem hunyt bennem a lángolás. Akkor otthagytam az egészet. Nyugdíjas
életem roppant egyszerű volt. Egy kicsiny utcában laktam, kicsike házban, csupán egysaroknyira a
postától, a banktól, a mozitól, de volt a közelben kínai étterem, meg olasz, meg közel-keleti, meg
mexikói, meg indiai is, vagy, ha éppen valami amerikaihoz támadt kedvem, egy kiskocsma, malátás
whiskyvel, citromos cseresznyepálinkával meg ilyenekkel. Reggelente üdvözöltük egymást a
szomszédokkal, barátságosak voltunk, de mindenki tiszteletben tartotta a másik magánéletét. Velem
ellentétben, aki csak bérlő voltam, a környékbeliek a saját házukban laktak hosszú évek óta. így
amikor egy egyedülálló, fiatal, harmincon aluli fickó kilencszázezer dollárért megvette a
szomszédomban álló, szerény kis házat, csodálkozva állapítottuk meg, hogy a volt tulajdonosok
egyetlen éjszaka alatt milliomosok lettek. Ez azt jelentette, hogy az általam bérelt vityillónak is
felment az értéke, és már aggódni kezdtem, hogy ennek arányában emelkedik a bérleti díjam is.
Minden bérlőben ott él ugyanis az állandó félelem, hogy bármikor kitehetik, vagy hogy megemelik a
bérleti díját, olyan összegre, amelyet nem lesz képes kifizetni. A lelkünk mélyén mindnyájan tudjuk,
hogy semmi sem a miénk, és hogy, eltekintve néhány minket védő, jól sikerült rendelkezéstől,
teljesen ki vagyunk szolgáltatva a tulajdonosok kényének-kedvének, hiába játsszuk meg, hogy az
ingatlan, amelyben élünk, a tulajdonunk. Ennek ellenére megpróbálunk nem foglalkozni azokkal a
nagyon is reális lehetőségekkel, amelyek akaratunk ellenére oly gyakran felszínre bukkannak, akár az
éjszaka kellős közepén. Ilyenkor igyekszem megnyugtatni magam, hogy egyszer talán nekem is lesz
elég pénzem, és vásárolhatok magamnak egy kulipintyót, természetesen nem a tulajdonosi büszkeség
miatt, hanem hogy nyugodtan végigalhassam az éjszakákat.
Közben hozzáláttam, hogy megszervezzem egy Főállású Nyugdíjas életét, azazhogy tevékenyen
lefoglaljam magam. Míg korábban hajnali ötkor keltem, hogy kellőképpen felkészíthessem magam
százhatvan, hormonoktól túltengő tinédzser gyilkos kirohanásaira, most kórusban énekeltem, írást
tanítottam a San Quentin Állami Fegyintézetben, vállaltam néhány órát egy közeli főiskolán,
csütörtök délelőttönként pedig olyan nőket kísértem abortuszra a családtervezési intézetbe, akik,
figyelmen kívül hagyva az önjelölt kritikusok képmutató felhívásait és örökös huhogását, vállalták a
számkivetettséget, és a terhességük megszakítása mellett döntöttek. Egy szó, mint száz, én is olyan
lettem, mint a friss nyugdíjasok többsége. „Jaj, annyi a dolgom, még arra sincs időm, hogy levegőt
vegyek”, mondogattam minduntalan. Elfoglaltnak lenni, ugyanúgy, mint aktívnak maradni, egyrészt
nagyon amerikai, önmagában is dicséretes és ajánlatos dolog, másrészt - különösen egy főállású
nyugdíjas esetében - roppant hasznos is, hiszen távol tartja az embertől azokat a mélyen gyökeredző
érzelmeket, amelyek veszélyeztetik a lelki nyugalmát, és fenekestül felforgathatják addig
megszokott, kiegyensúlyozottnak hitt életét.
Nos, én megbuktam a Főállású Nyugdíjasságból. Nem tudtam kellőképpen lefoglalni magam, és
az lett a büntetésem, hogy tényleg a feje tetejére állt az életem. Valami mélyen gyökeredző érzelem -
nevezzük vágynak - elszabadult bennem, de mondhatjuk azt is, hogy fellázadt, és kitartó
kopogtatásba kezdett szexualitásom ajtaján. Azt kívántam, hogy mégis legyen férfi az életemben. A
baj az volt - bár eljártam a nyugdíjas túrázók, a nyugdíjas madármegfigyelők, a nyugdíjas mixerek
összejöveteleire, sőt még a templomban szervezett nyugdíjas táncklubban is megjelentem néhanap,
annak ellenére, hogy magának a templomnak ötven évig nem léptem át a küszöbét -, hogy egyet sem
találtam. Az esti tanfolyamon, amelyen részt vettem, vagy nős volt mindenki, vagy harminckét éves,
vagy a kettő egyszerre. Elmentem az egyetemi öregdiákok találkozójára, ahol szintén vagy nős volt
mindenki, vagy százesztendős, így felhagytam a kereséssel. Még a cölibátus is jobb volt, mint az
örökös vadászat, és korántsem olyan megalázó. Aztán egy őszi estén, teljesen váratlanul, éppen a
moziból mentem hazafelé, ha csak rövid időre is, de feltámadt bennem a zseni. Most már nemcsak
azt tudtam, hogy mit akarok, hanem azt is, miként valósíthatom meg. Mire hazaértem, az utolsó
betűig megfogalmazódott bennem egy apróhirdetés: „Mielőtt hatvanhét esztendős leszek, szeretnék
sokat szexelni egy férfival, aki tetszik nekem. Ha beszélgetni akar előtte, Trollope remek téma.”
Most már nem volt értelme az elfoglaltat játszani, végleg lehullott az álarc. Többé nem tudtam
elnyomni szex utáni vágyamat, sőt olyan dolgokra kezdtem szomjazni, mint a gyengéd érintés, az
intimitás. Hirtelen mindennél erősebb szükségét éreztem annak, hogy ott feküdjön mellettem,
felettem vagy alattam egy férfi; bárhol, ahol a pillanat hevében jólesik. Teljes életet akartam, olyat,
amilyenben - ezt be kellett látnom - soha nem volt részem. Ettől mohóvá, bohóvá és ugrásra késszé,
elszánttá váltam. Majd szétfeszített a tettvágy. Másnap elmentem a mindössze egysaroknyira lévő
könyvtárba, ahol a The New York Revieio ofBooks eligazításához folyamodtam, vajon milyen
formában terjeszthetném elő a mondandómat, amelynek a következményeivel együtt kell élnem. Azt
hittem, egyszerű dolgom lesz. Ahogy azt Móricka elképzeli.
Az egyik legelismertebb periodikaként számon tartott The New York Review különféle
témakörökben - politika, irodalom, történelem, művészetek, tudomány - közöl terjedelmes írásokat,
míg hátoldalát teljes egészében a hirdetéseknek szenteli. Ingatlanokat, külföldi tanfolyamokat és
munkalehetőségeket ajánl, és a többihez viszonyítva nagy, két-, nemritkán háromhasábos
terjedelemben magánhirdetéseket közöl. Arra gondoltam, hogy azok a férfiak, akik ilyen tiszteletre
méltó lapokat olvasnak, egy fokkal jobbak, mint a közönséges újságolvasók. Szűrőnek tekintettem a
Review-1 Úgy terveztem, hogy aki átjut a rostán, az való nekem, aki nem, az megmarad másoknak.
Jó sok levélre számítottam. Erre mit kaptam? Hatvanhárom választ az apróhirdetésemre, és ettől egy
csapásra megváltozott az életem. Nem volt többé unalmas, egyszerű meg pláne nem. Azt kaptam,
amit akartam? Bizonyos vonatkozásban igen. Igen, pontosan azt kaptam, amit a hirdetésben kértem,
és egy csomó mindent, amit nem. Az életem ugyanis úgy összegubancolódott, mint macska körmei
között a gombolyag, és mire sikerült volna kibogoznom, olyan erők ragadták ismét magukkal,
amelyek felett nem én rendelkeztem.
Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy nem is az én életemet élem, hanem valaki másét;
szabályosan beleszédültem, máskor meg aggodalommal töltött el; tény, hogy minden lyukamra és
nyílásomra jutott egy férfi. Volt, akit szerettem közülük, volt, aki viszontszeretett... és volt, aki nem.
Hogy az ép elmémet megőrizzem - helyesebben, hogy elhallgattassam a folyamatos zúgást a
fejemben, és száműzzem a fülemben kattogó zajokat -, szorgos naplóírásba kezdtem. Ebből a
naplóból lett végül a Szex és Nyugdíj című könyv. Ahogy Mark Twain mondja a Huckleberry Finn
kalandjai-ban: „Aki a ... címzetű könyvet el nem olvasta, az nem tud rólam semmit...” És aztán
megalkotja legárnyaltabb karakterét, Huckot, mi pedig elfelejtjük, hogy volt egy előző könyv is.
Valami ilyesmi történt velem is a Szex és Nyugdíj megjelenése után, ami vadonatúj fejezetet
nyitott az életemben. És, ahogy Mark Twain állítja a Tóm Sawyer kalandjai-ban: „Az igazságot
mondtam, nagyjából”, most én is így teszek. Az életeimről fogok mesélni, és azokról az emberekről,
akik szerepet játszanak, illetve játszottak benne. Közben elmondom azt is, hogy mit tanultam
mindebből - ha tanultam valamit egyáltalán.
Ebben a pillanatban is teljes bizonyossággal tudom, hogy nem az vagyok, aki voltam. Azzal, hogy
nekifogtam vágyam megvalósításának, nemcsak az életem változott meg, hanem a személyiségem is.
Késői kalandjaim során többször is eladtam magam, néha darabonként, néha teljes egészében.
Szerencsére, a legtöbb darabot sikerült visszaszereznem, bár nem az odaadás sorrendjében.
Ezért most szeretném sorba rakni a visszakapott darabkákat, vagy legalább lecsiszolni a rosszul
illeszkedő sarkokat, hogy ne súrlódjanak egymáson, és ne okozzanak fájdalmat. Lehet, hogy elegem
lett a szenvedélyes életből? Erre a kérdésre még nem tudom a választ. Talán, mire megírom ezt a
könyvet, megtalálom.
 2. FEJEZET

Barátság

„Annak, kit régóta ismerek, és kit messzire kísértem útjain, ki ébren virrasztóit betegágyam
mellett, és kedvességgel enyhítette bánatom, ki osztozott velem a sikerben és kitartott mellettem
hányattatásaim során, ki jó tanácsokkal látott el, és kire a legnagyobb veszedelemben is
számíthattam - egy kipróbált barátnak, aki sosem bizonyult gyengének. ”
LORD BYRON barátjához, John Hobhouse-hoz írt ajánlása a Childe Harold zarándokútja című
költemény negyedik éneke előtt

- Tudja, mi maga? Egy büdös ribanc!

A férfi hangja fülsértőén magas. Hogy szerezte meg a telefonszámomat? Külön fizetek a
telefontársaságnak a titkosításért, így meglepett, amikor Denny felhívott, valahonnan Indiából, a
hangja után ítélve Dél-Indiából, csak azért, hogy közölje: negyvenkét éves, és a könyvemet olvassa.
- Még csak a harmincnegyedik oldalnál járok, de remélem, ha befejeztem, hosszabban is
elbeszélgethetünk.
Megköszöntem a hívást, és letettem a telefont.
Egy héttel később már csak tizenhét oldal választotta el a végétől.
- Jane - mondta. - Van egy téma, amelyre mindig visszatér a könyvben. Minduntalan a
kielégítetlenségéről beszél. - Mivel mindig is érdekelt, hogy mit hoznak ki az olvasók a könyvemből,
hegyezni kezdtem a fülemet. - Jane, maga kipróbálta a drogot, az alkoholt, a szexet, és egyikben sem
talált kielégülést. Jézus Krisztussal még nem próbálkozott? - Úgy döntöttem, nem mondom meg neki,
hogy igen, tényleg kipróbáltam a szexet meg a drogot meg az alkoholt, és mindegyikben örömömet is
leltem, így nem volt szükségem Jézusra. Inkább azt feleltem, hogy akkor most leteszem, de még
sikerült beleordítania a fülembe: - Tudja, mi maga? Egy büdös ribanc!
Tíz perc múlva ismét megszólalt a telefon, de ezúttal az üzenetrögzítőre bíztam a hívást.
- Jane - mondta Denny. - Ha kapcsolatban állt volna azzal, aki teremtette, akkor nem gyilkoltatta
volna meg azt a sok magzatot.
Nem Denny az első, aki szabad szerelemmel és istentelenséggel vádol, bár a többiek nem voltak
ennyire szókimondók. A telefonálók és a levélírók többsége nem gyalázni, hanem sajnálni szokott:
„Csak annyit mondhatok, hogy elszomorítónak találom az élete hullámvölgyeit.” Vagy: „Nem akarok
pálcát törni maga felett, de...” Vagy: „Menjen el a moziba, és nézze meg a Passiót.” Értesültem róla,
hogy Milwaukee-ban egy egész keresztény kongregáció imádkozik értem hetente egyszer. Nem
csodálkoznék, ha azt hallanám, hogy a templomba járó emberek mindenütt fej csóválássál fogadják a
könyvemet, merthogy mindaz, amit leírtam, szöges ellentétben áll a vallás tanításaival. Tegyük
hozzá, hogy a sajnálkozók között nem csak keresztények vannak.
Joseph Epsteint évekig intellektuális hősnek tartottam. Alig vártam, hogy egészséges
gondolkodásmódot tükröző, bölcs humorral átszínezett írásai megjelenjenek a The American
Scholarben, és kifejezetten el szomorodtam, amikor távozott a laptól, a főszerkesztő és a pletyka
szerint azért, mert politikai nézetei radikálisan jobbra tolódtak. Amikor felhívott a bostoni
közszolgálati rádió, és felkértek, hogy vegyek részt egy beszélgetésben, amelyben Mr. Epstein lenne
a partnerem, hízelgőnek találtam az ajánlatot, és azonnal el is fogadtam. Úgy készültem a programra,
1
hogy megvásároltam Epstein új könyvének, a Fabulous Small Jewsnak a keménykötésű változatát,
és nagy lelkesedéssel végig is olvastam. Aztán egyik szombaton kora reggel elindultam a Berkeley
Egyetem területén lévő stúdióba. Iszonyú ideges voltam, hiszen olyan férfival kellett beszélgetnem,
akit hosszú ideje csodáltam a munkássága miatt. A bostoni stúdióban azonban Mr. Epstein másról
sem papolt, csak a monogámiáról, és ehhez saját, hosszú házasságát állította elénk példaként. Végül,
a könyvemre célozva kijelentette, hogy csak sajnálni tud, amiért nem tapasztalhattam meg, milyen
örömteli érzés együtt megöregedni valakivel.
- Ó, Mr. Epstein - kiabáltam bele a mikrofonba. - Ön óriási csalódást okozott nekem!
A legkiábrándítóbbnak azt találtam, hogy az én intellektuális hősömből teljesen kiveszett a
gondolkodáshoz szükséges belső szabadság. A bölcs megfontoltság, amelyet annyira szerettem
benne, és amely valamikor egész Bostont beragyogta, most nem volt több mint egy halovány
fénysugár, a beszűkült gondolkodásmód teljesen egyértelmű megnyilvánulása: csak egyetlen igazság
van - az enyém. Nem ez volt az első alkalom, hogy Mr. Epstein házasságának az erényeiről
olvashattam, illetve hallhattam, de először tűnődtem el azon, hogy Mrs. Epstein vajon mit mondana.
A neokonzervatívok által írt és elsősorban hasonszőrűeknek szóló National Review ugyancsak a
sajnálatát fejezte ki. Egy cikkben, amely nem sokkal a könyvem megjelenése után látott napvilágot, a
szerzőnő azon morfondírozott, hogy a végén nem lesz, aki lenyírja a kertemben a füvet. Ezzel
kapcsolatban engedjenek meg egy megjegyzést. Ha lenne füvem, lennének jelentkezők, akik
lenyírnák. Nem is kevés.
A The New York Times rovatvezetője, a tiszteletreméltó Dávid Brooks, bár nem szólított meg név
szerint a Házasság ereje című rovatában, hosszan taglalta az „életstílusomat”, és arra figyelmeztetett,
a hozzám hasonlóan gondolkodókkal együtt, hogy „spirituális öngyilkosságot” követünk el.
Kijelentette, hogy az, akinek „ennyi szexuális partnere van egy évben”, nagy bajban lehet, és „önző
érzetek sorozatos előfordulása” fenyegeti. Ami az én olvasatomban többlépcsős orgazmust jelent.
Ettől azért még messze vagyunk, Dávid. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy ez a
gondolkodásmód, ez a fajta abszolút bizonyosság távol áll az általam egyébként rendkívül elmésnek
tartott Mr. Brookstól. De aztán rájöttem, hogy az intelligencia előtt a leggyakrabban olyankor húzzák
le a rolót, amikor a téma a szex vagy a házasság. A legtöbb embernek beugrik a gyerekkor a
vasárnapi iskolákkal, a szülők ujj mutogatásával, és hirtelen, ahogy Mr. Brooks fogalmaz, kínos
kellemetlenséggé válik, ha valakinek „ennyi szexpartnere van évente”. Ajánl is mindnyájunk számára
egy közös csodaszert: Egy férfi + egy nő = életre szóló házasság, ámen. Az én életvitelem,
ennélfogva, nem vezethet máshoz, csak lelki üdvösségem elvesztéséhez. Amit ráadásul én magam
idézek elő. És én megint csak azt szeretném tudni, hogyan vélekedik erről a felesége. Valószínűleg
egyetért a férjével, hiszen annyira jóképű.
- Ó, Mr. Epstein! - kiáltottam a beszélgetésünk vége felé. - Ne akarjon beskatulyázni! - És főleg
ne akarja rám hajtani a doboz tetejét. Nem fog menni. Inkább hadd mondjak magának valamit: Az
„önző érzetek”, ha figyelmen kívül hagyják őket, felérnek egy halálos csapással. Ezek az „önző
érzetek” - nevezzük őket gyönyörnek, amely egy férfi és egy nő legmélységesebb és
legtermészetesebb együttlétét, tehát a szexuális egyesülést szokta kísérni - éppen akkor vezetnek
spirituális - és néha virtuális - öngyilkossághoz, sőt gyilkossághoz, ha nem veszünk róluk tudomást,
ha megtagadjuk őket. Epstein és Brooks urak szerint a házasság a megfelelő és egyedül üdvözítő
megoldás, a gyászos statisztika ellenére is, amely szerint, ha hihetünk a számoknak, a házasságok
több mint fele szétesik. Ennek ellenére, mivel még senki sem talált ki helyette jobbat, ragaszkodunk
hozzá, sőt, meggyőződésünk, hogy csak a házasság intézménye akadályozhatja meg a társadalmi
káoszt.
Gondoljunk egy pillanatra az iszlám fundamentalizmusra. Ahol szüzeket ajánlanak fel a
túloldalon a gyilkosságok és terrorakciók fiatal elkövetőinek jutalom gyanánt. Mi lenne, ha
nőtársaságot adományoznának inkább nekik, ezen az oldalon? Gondoljunk csak az 1948-49- es
berlini légisegély-programra, amikor a Douglas C-47 Dakota gépekből létfenntartáshoz szükséges
dolgokat dobáltunk ki egy orosz kommunisták által körülzárt város lakóinak. Hősként tekintettek
ránk mindenütt. Nos, ha engem kérdeznek, a létfenntartás egyik alapeleme a szex. Hiszem, hogy az
„önző érzetek” vallási megfontolásból történő megvonása, illetve megtagadása vezet és vezetett
azoknak a felfordulásoknak a legtöbbjéhez, amelyek oly gyászosan végigkísérték az emberiség
történetét. Egyes vélemények szerint a keresztények becsület és tisztesség nevében történő fellépése
idestova egymillió emberéletet követelt az évszázadok során. Vessünk véget az őrületnek! Adjunk
lehetőséget Jézus és Allah fiataljainak arra, hogy kiadják magukból a felgyülemlett frusztrációt és
vérszomjat, még mielőtt elérnék a robbanásveszélyes állapotot. Ajánljunk nekik nőket, vagy, ami
ennél is jobb, engedjük, hogy a nők ajánlhassák fel magukat nekik. Hát nem kellene inkább
randevúzásra buzdítani a fiatal férfiakat? Mi rossz van abban, ha egy férfi és egy nő együtt végigsétál
az utcán vagy a folyóparton? Szerintem már ezzel csökkenthetővé válna az erőszak iránti vágy.
De addig is, fundamentalisták, tartsátok távol magatokat tőlem, függetlenül attól, hogy milyen
irányzatot képviseltek. Én persze el fogom olvasni a könyveiteket, már csak azért is, hogy nyomon
követhessem elfuserált lépéseiteket, de nektek nem kell elolvasnotok az enyémet.
Másrészt sokaknak tetszett a Szex és Nyugdíj. Többen felhívtak telefonon, mások levelet írtak, és
szép számban eljöttek a könyvesboltokba, ahol felolvasást tartottam és dedikáltam. Gratuláltak
ahhoz, amit ők bátorságnak neveztek, és megköszönték, hogy visszaadtam nekik a reményt.
Nimfomániásnak tartja magát? Ezzel a kérdéssel kezdődik a Szex és Nyugdíj. A hatvanegy évesen
is jóképű, figyelmes, szókimondó Bili tette fel, aki egyébként nem olvasta a könyvemet, hiszen akkor
még csak a terveimben létezett. Ennek ellenére, anélkül hogy tudta volna, ő fogalmazta meg
helyettem az első mondatot. Amit, későbbi felhasználás céljából, rögtön el is raktároztam. Éjszaka,
egymás mellett ülve, mégsem hozakodhattam elő a könyvvel kapcsolatos terveimmel. Bili egyébként
Hasétól, a barátnőmtől hallott rólam és a hirdetésemről, és úgy tűnt, érdeklem. Az ez utáni hetekben
többször küldött virágot, könyveket ajándékozott nekem, és Valentin-nap alkalmából egy The New
York Review előfizetést kaptam tőle. így hívott meg az ágyába.
A könyv utolsó mondata így szól: „Szerszámozd a lovakat, jövök!” Amikor elhangzott, még fel
sem merült bennem, hogy könyvet fogok írni. Graham mondta, a magas, karcsú, humoros, kedves,
szörnyen okos, harminckét éves Graham. Az ő levele volt az utolsó, amelyre válaszoltam. „Ha nem is
Harold és Maude”, írta, amikor azt taglalta, hogy mi lehet belőlünk, „de valami hasonló”.
Szorongással és kíváncsisággal eltelve írtam meg válaszomat, aztán néhány hónap múlva
találkoztunk. Mit mondjak? Átkozottul közel állt a tökéleteshez.
- Egyetértesz azzal, hogy Melville Bartebly-je a legnagyszerűbb sztori, amelyet valaha megírtak?
Naná hogy egyetértettem.
- Áruld el, mi a kedvenc versed!
Elárultam, mire el szavalta nekem a Canterbury mesék Prológusát, természetesen középangol
nyelven.
- Vajon miért van az - kérdezte retorikusán hogy egy kínai étlapon legalább a tizenötödik fogásig
el kell jutnod ahhoz, hogy valami érdekeset találj?
És valamikor nagyon későn, egy Central Parkra néző szobában ez következett:
- Miért van rajtad ennyi ruha?
Gyorsan tettem róla, hogy ne legyen. A szívem csücske lett, és én az övé. De Graham előtt ott volt
még Meredith. Életem egyik nagy vesztesége.
A nők közötti barátság rázós dolog. Hajlamosak vagyunk örökérvényűnek tekinteni, mivel olyan
természetesen szövődik, általában közös érdeklődésen alapul, és mivel, ellentétben a férfiakhoz
fűződő barátsággal, többnyire komplikációmentes, könnyű megtartani. Legalábbis így gondoljuk.
Egészen addig, míg az ellenkezője be nem következik.
Meredithhez fűződő, hosszú barátságom a bizonyíték arra, hogy tévedtem. Ez a kapcsolat tanított
meg arra, hogy a tapintat, a megértés és a gondoskodás ugyanolyan fontos a nők közötti barátságban,
mint bármilyen más kapcsolatban, amely egy férfi és egy nő között kialakulhat. A barátságomat
Meredithszel magától értődőnek vettem, és nagy árat fizettem érte.
1999 nyarán, néhány hónappal azelőtt, hogy megfogalmazódott bennem a hirdetés gondolata,
Meredith és én egy kellemes hetet töltöttünk egy tó partján, amelyet magas fenyők vettek körül, és
amelynek kristálytiszta tükrében látni lehetett a közeli, hósapkás hegycsúcsokat. Jóízűeket
beszélgettünk, és még többet nevettünk. Elmentünk a megyei vásárba, és jól éreztük magunkat
együtt. Ne ismételjük meg jövőre is? Igen, hogyne, ebben egyetértettünk.
De aztán jött Graham. A gyávák módszerét választva csak egy e-mailt küldtem Meredithnek:
Kedves Meredith!
Rettenetesen érzem magam amiatt, amire készülök, de meg kell tennem. Kénytelen vagyok
lemondani a tóparti nyaralást. Hirtelen ötlettől vezérelve meghívtam Grahamet, persze azt
gondoltam, nem fog eljönni. Tévedtem. Graham eljön, és én nagyon szeretnék vele lenni. Nem
várom, hogy megbocsáss, hiszen, ha haragszol rám, jogosan teszed. Én azonban mindig azon
leszek, hogy egyszer kiengeszteljelek.
Meredith és én 1955-ben lettünk barátok, régen, nagyon régen, San Franciscóban. Én Ohióból
származom, Meredith Detroitból, ezért mindketten tudtuk, mi a szabály: San Francisco belvárosához
kesztyű dukált, és magas sarkú cipő. Akkoriban már nem volt kötelező a kalap, bár az anyáinkkal
egyidős asszonyok többsége még abban jelent meg a Union Square-en. Karácsonyra könyékig érő
bőrkesztyűt ajándékoztunk egymásnak Meredithszel, és csinoska, kerek púderkompaktot, amelynek a
tartalmából sohasem tudtam, hogy hova és mennyit kell felvinni, így nem használtam. Ennek ellenére
igyekeztem úrinő módjára viselkedni. Meredithnek, aki magas volt, és karcsú, mint egy modell,
sokkal könnyebben ment a dolog. És mint igazi hölgyek, sohasem beszéltünk szexről, a saját
szexuális életünkről meg főleg nem.
Éppen a mi generációnk - Meredithé és az enyém - volt az, amelyik, mivel az ötvenes években
nőtt fel, sohasem beszélt a szexről, legfeljebb csak homályosan. És Meredith nagyon értett a dolgok
elhomályosításához. Ugyanakkor ismert minden irodalmi pletykát, még a legmocskosabbakat is.
Tudta például, hogy Simoné de Beauvoir összeköltözött Nelson Algrennel Chicagóban, aztán mégis
visszatért a cölibátushoz Sartre mellett. És ezt többször is megtette, olyan könnyedséggel, mintha
csak táborozni menne. Odaadó figyelemmel hallgattam, amikor Meredith elmesélte, hogy John
Ruskin a nászéjszakáján felordított a rettenettől, amikor meglátta felesége meztelen testét, és hogy
Dante Gábriel Rossetti kiásta nejét a sírból, csak hogy visszaszerezhesse a verseit, amelyeket a
temetés előtt az asszony koporsójába rejtett. Meredith még azt is tudni vélte, hogy Tennessee
Williams buzi.
- Nem az - állítottam. - Nézd meg azt a sok férfias szereplőt a darabjaiban! Nézd csak meg
Stanley Kowalskit!
- Óh, Jane - sóhajtott fel Meredith, teljesen kiborulva az általam tanúsított, makacs naivitástól. -
Csak olyan író tud létrehozni ilyen karaktert, aki a férfiakat szereti.
Még sokáig elvihorásztunk a témán, és azokon, akikről a pletykák szóltak, de vigyáztunk arra,
hogy amit művelnek, sohase lehessen semmiféle hatással az életünkre. Ami a mendemondákat illeti,
sohasem jártunk utána, hogy igazak-e. Inkább találgattunk, és a találgatásaink eredményét
megtartottuk magunknak. Úgy tettünk, mintha teljesen hiányozna az életünkből a szex, pedig
mindkettőnknek volt partnere. Meredithnek egy nős férfi, nekem Jack; mindkét kapcsolat
katasztrófával fenyegetett. A barátságunknak az volt az alapja, hogy nem hoztunk szóba bizonyos
dolgokat. Elfogadtuk a mindennemű intimitást tiltó tabukat, és tiszteletben tartottuk az anyai
intelmeket.
Aztán egy szép napon, az anyai szigor dacára, belépett az életünkbe a szex. Felütötte csúf fejét, és
ott is maradt. Még nem jelent meg a tabletta, még nem volt Roe kontra Wade, így elszaporodtak a
terhességek. A születésszabályozás csak pesszáriummal volt lehetséges, azzal a kicsi, kerek sapkával,
amely, ha egyszer felhelyezte az ember, szétnyílt, és (majdnem mindig) megakadályozta a sperma
áthaladását. Meredith és én sohasem beszéltünk a pesszáriumról, arról sem, hogy használunk-e
egyáltalán, és nem kérdeztük meg egymástól, hol lehet beszerezni, ha esetleg szükségünk lenne rá.
Azt meg főleg nem, hogy a nyavalyás kis szerkezetet hogy kell felhelyezni, illetve eltávolítani.
Meredith egyébként nyilvánvalóan nem is próbálkozott vele, mert időközben teherbe esett egy olyan
férfitól, aki nem vehette el, mert már férj volt, és kétgyerekes apa.
Í
 Így Meredith, hogy megtarthassa az állását, abortuszra kényszerült. A hajadon anyákat ugyanis
elbocsátották, amint nyilvánvalóvá vált az állapotuk, márpedig a terhességet, a természeténél fogva,
nem lehet sokáig titokban tartani. Meredith tehát, bár illegális és veszélyes beavatkozásra
vállalkozott, elment az abortuszra, Tijuanába, mert úgy hallottuk, hogy a megesett lányok többsége
ott hajtotta végre az ocsmány tettet. Mivel Meredithnek akkoriban nem volt pénze, én adtam neki,
részben a sajátomat, részben azt, amit a barátaimtól kölcsönkértem.
Meredith útnak indult. Meg nem született gyermekének apja is elkísérte, nehogy az én drága
barátnőm meggondolja magát. Aztán Meredith visszajött, az apuka pedig bevonult a börtönbe, mint
kiderült, gyermektartási kötelezettségének elmulasztása miatt. Én pedig végighallgattam Meredith
fájdalmának és megaláztatásának történetét, amiért az országhatáron túlra kellett utaznia. Húsz perc
után úgy döntöttünk, hogy elég a véres valóságból, és örültünk, hogy visszatérhetünk a biztonságos
tudatlanság világába.
Meredith ezután beiratkozott a jogi egyetem esti tagozatára. Ő ott töltötte az estéit, én North
Beachen. Teljesen elbűvöltek az 1950-es évek renegátjai, azok a lányok, akik New Yorkban
Greenwich Village-be, San Franciscóban a North Beachre jártak, és beatnik-nek vallották magukat,
ami, az én olvasatomban, azt jelentette, hogy rengeteg időt szenteltek a szexnek. Amikor nem
Meredithszel ebédeltem, magas sarkúban és kesztyűben, akkor próbáltam igazi beatnik-ként élni az
életemet. Megnövesztettem a hajamat, és bárokba jártam.
De sohasem volt szexuális kalandom. Még csak nem is közeledtek hozzám ilyen szándékkal.
Egyszer ugyan North Beachen, a Grant utcában található The Piacé nevű bárban majdnem ajánlatot
tettek. A The Piacé egy egészen kicsi, sötét és valószínűleg piszkos szórakozóhely volt - ahhoz, hogy
a tisztaságára vonatkozóan bizonyosságot szerezhessek, sohasem volt elegendő fény -, ahol a
sötétből, mintegy varázsütésre, előelőbukkant az egyetlen pincérnő, Sheila. Kivitte az asztalokhoz a
korsókkal és poharakkal teli tálcát, amelyet valahonnan egy hátsó helyiségből helyezett a tenyerére
holmi varázsló, merthogy csapost nem lehetett látni sehol. A hétfő este volt a szókimondó este: bárki,
akinek olyan kedve volt, felmehetett a kicsi, rozoga színpadra, ott szónokolhatott, énekelhetett,
elszavalhatta a verseit, bűvészkedhetett vagy bármit csinálhatott, amihez kedve vagy tehetsége volt.
Egyedül azt várták el tőle, hogy őszintén próbálkozzon vérlázító lenni.
Lányok, természetesen, soha nem vállalkoztak efféle szerepre. Mi hátul ültünk, sört ittunk, és azt
kívántuk, hogy bár ne lenne rajtunk térdzokni meg tornacipő.
Szóval, az egyik hétfő este Mocskosszájú Charles - ahogy North Beachen gúnyolták - lépett, vagy
inkább támolygott fel a színpadra, és a közönség felé fordulva kántálni kezdte:
- A válasz a szex, a válasz a szex.
Ez így ment, változtatás nélkül, hosszan, és szerintem abba sem maradt volna reggelig. Végül,
biztosan az elfogyasztott sör beszélt belőlem, elkiáltottam magam:
- És mi a kérdés?
Mire Mocskosszájú Charles gondolkodás nélkül rá vágta:
- Akarsz dugni?
1956-ban ez nem válthatott ki mást, csak hatalmas tapsvihart.
Ennél közelebb sohasem jutottam sem a szexhez, sem ahhoz, hogy beszéljek róla, és ez hosszú
évekig így is maradt. És persze beatnik sem lett belőlem; sohasem találtam el a megfelelő lábbelit, a
hosszú copftól pedig megfájdult a fejem.
Meredith távol tartotta magát a The Piacé-tői és a North Beach-i kiruccanásoktól is, így rekordidő
alatt megszerezte a jogi diplomát. Ami engem illet, az emésztő vágyat megtartottam magamnak, és,
mivel senkinek sem beszéltem róla, úgy bolyongott bennem, mint a játék-automatákban a kis
acélgolyók.
Szexizmusról akkoriban nem esett szó, csupán gyakorolták. Azoknak a fiúknak és férfiaknak,
akik saját verseket szavaltak a The Piacé színpadán vagy a kaliforniai partok mentén bárhol,
bárokban, utcasarkokon, nőkre volt szükségük, akik etették és csodálták őket, és akik lefeküdtek
velük. így utólag, azt hiszem, örülnöm kellett volna, hogy a kirekesztettek közé tartoztam, de nem
örültem. Semmit sem szerettem volna annyira, mint csatlakozni hozzájuk, mindent megtenni, amit
csak kérnek, már csak a kaland mesés izgalmáért is. De tőlem senki nem kért semmit. Merészebbnek
kellett volna lennem. Botrányos kérdésekkel kellett volna előállnom, és elmés válaszokkal. Jobban ki
kellett volna csinosítanom magamat. Ehelyett csak bénáztam. Így hát visszamentem a titkárnői
állásomba, és vártam, hogy megjelenjen az életemben a Nagy Ő. Végtelennek tűnt a várakozás.
Meredith volt az egyetlen, akire mindig számíthattam, akivel értelmes beszélgetéseket folytathattam,
többnyire könyvekről, de a szexről soha. Igazi barátként viselkedett. És velem együtt ő is kerülte a
kimondhatatlant. Egységes csapatot alkottunk.
Most, jó negyven évvel később, azt reméltem, megérti, nem hagyhatom ki életem nagy
lehetőségét arra, hogy szeretkezzem reggel, délben, délután, este és éjszaka ezzel a csodálatos
férfival. Azt reméltem, átérzi a dolog szokatlan, megismételhetetlen voltát. Mert ilyen csak egyszer
adódik az ember életében. Sajnos, nem érezte át. „ Úgy gondolom, az e- mail nem a megfelelő eszköz
arra, hogy fontos dolgokat közöljünk” - írta a válaszában. Nem értettem, hová az ördögbe akar
kilyukadni, így felhívtam telefonon is.
- Sajnálom... már meséltem neked Grahamről. Hogy lehet, hogy...?
Meredith szó nélkül letette a telefont.
Amikor Graham megérkezett, ágyba bújtunk. Előtte és utána csónakáztunk, elmentünk a vásárba,
és végtelen beszélgetéseket folytattunk mindenféléről. Graham közben lapos kavicsokat dobált a
tóba; némelyik tizenötször is megpattant, messze a víz színén. Szárongot viselt.
- Kenyából hoztam - magyarázta. - Könnyen lejön az emberről.
Ezután Proustot olvasott fel nekem. A nap már lemenőben volt a tó távoli oldalán. Nem is
hallottam, hogy mit olvas. Az oldalamra dőltem, és őt figyeltem. A napnyugta fénye egyre
halványodott.
Októberben, úgy hat héttel Graham látogatása után, Meredith felhívott, és azt javasolta:
- Ebédeljünk együtt, és próbáljuk tisztázni ezt a szerencsétlen ügyet.
Egyetértettem.
Korábban érkeztem a megbeszéltnél. Ideges voltam. Rosszat tettem. Igen. Vagy lehet, hogy
rosszat is tettem, meg jót is? Ezt nem tudtam eldönteni. Végül azt gondoltam, hogy igen. Egyszerre
tettem jót is, meg rosszat is. Egyvalamiben azonban teljesen biztos voltam: most el kell számolnom,
és ez megrémisztett. Mindig is kerültem a nyílt összetűzést. Már a gondolatától is berzenkedem, bár,
mivel hosszú életemben sokszor ért szívfájdalom, és mindig kigyógyultam belőle, ma már sokkal
jobban tűröm az effélét, mint huszonöthuszonhat évesen. Most már képes vagyok kívülről nézni az
érzéseimet, és nem olyan könnyű megsérteni sem. (Kit akarok becsapni?)
San Franciscóban a Café Claud volt Meredithszel a kedvenc helyünk. A belvárosban van, egy
szűk mellékutcában. Csak az talál oda, aki pontosan tudja, hogy hol van, vagy az, aki francia,
merthogy franciák működtetik, és biztos vagyok benne, hogy francia a szakácsuk is. És a főpincér is
„allo, allo”-val köszönti a vendégeket.
Mivel már nem volt „kötelező” a kesztyű és a magas sarok, mindketten a korábbinál lazább
viseletben jelentünk meg a találkozón, bár Meredith hatvanhat évesen is ugyanolyan elegáns volt,
mint amilyennek megismertem. Vagy talán még elegánsabb is. Először is, több pénzt keresett, és
egyedül élt egy háromszintes, Anna királynő-stílusú házban Noé Valley-ben, San Francisco egyik
legdivatosabb negyedében. Amikor meghallotta, hogy eladtam az orindai házamat, és átköltöztem
egy kisebbe, ahol mosógép és centrifuga sem volt, és ezért kiskocsival toltam a szennyesemet a
nyilvános mosodába, fel szisszent, és csak ennyit mondott: - Csak akkor ne csináld, amikor a
közeledben vagyok.

É
 Ha jobban belegondolok, át sem lépte annak a háznak a küszöbét. Ez volt a biztonságosabb. Én
viszont, hogy cukkoljam, mindig valamilyen Birkens-tockban vásárolt cuccot vettem fel, amikor
meglátogattam divatos otthonában. Egyszer egy áruházban is összefutottunk, és véletlenül szintén
valami Birkenstock-szerelésben voltam, ezért a fülembe súgta:
- Én most felmegyek a cipőosztályra. Kérlek, ne gyere utánam!
Mindketten elnevettük magunkat, de az ő nevetése nem a szívéből jött.
Egyvalamit meg kell hagyni: mindig drága ruhákban és drága cipőkben járt. Sohasem vett volna
leértékelt holmit. Életében egyszer sem tette be a lábát diszkontboltba, a piacokat meg egyenesen a
pokollal azonosította. Mivel nem helyeselte, hogy a Macy's a tömegeket is meg akarja szólítani,
egyszer sem fordult meg a földszintjén, ahol a középosztály számára új életet ígérő kozmetikumokat
árulták. Kizárólag a Geary utca felől volt hajlandó belépni az áruházba, mert onnan a lifttel
egyenesen a nagy márkák szintjére mehetett. Amikor felért, összeszűkült szemmel pislogott maga
körül; úgy koncentrált, mint egy nyerésre esélyes atléta a start előtt. Aztán magasra emelt fejjel
szimatolni kezdett, majd besétált a sorok és az asztalok közé, és a kezével végigsimított a ruhák
anyagán. Mindig megtalálta, amit keresett. Nem érdekelte az új stílus; nem vonzották a testhez
simuló, mindent megmutató darabok. Pedig San Francisco, a többi nagyvároshoz hasonlóan,
kényelmetlenségre és magamutogatásra cserélte az eleganciát. A harsány lett a divat. Meredith stílusa
azonban éppen olyan elegáns és kikezdhetetlen volt 2000-ben is, mint 1955-ben. Úgy lehetett volna
jellemezni, hogy Ralph Lauren és némi képzelőerő. És bárki festette is a haját, díjat érdemelt a
tehetségéért.
Ott volt a megbeszélt helyen, még nálam is korábban. Egy sarokasztalnál ült, háttal a falnak, hogy
azonnal észrevegyen, amikor belépek. Csillogó fekete haját olyan kontyba fogta hátra, amely
sohasem megy ki a divatból. Arra, hogy én mit viseltem, már nem emlékszem, valami olyasmit,
amiben azt kívántam, bár ne lenne annyira meleg októberben. Sokkal jobban örültem volna egy
hideg, korai télnek, amikor jobban eltakarhattam volna magam, mondjuk, egy földig érő kabáttal.
Bár ahhoz, hogy láthassam, be kellett volna néznem az asztal alá, biztosra vettem, hogy a cipője
borjúbőrből készült, középmagas sarka van, kicsit kerekített orra, és van rajta valamilyen minta is -
egy csigavonal, egy toll vagy egy helyes kis masni -, amelyet egy alulfizetett olasz cipész, aki még
mindig az anyjával él, kézzel erősített fel a felsőrészre. Nadrágot viselt, férfias szabású nadrágot,
amely jól kiemelte keskeny csípőjét, és amely a szabásával rafináltan elrejtette enyhén gömbölyödő,
mégis határozottan nőies hasát. Előre tudtam, hogy amikor feláll, a nadrágja éppen a megfelelő
szögben fog a térdénél megtörni, úgy, hogy a lehető legjobban érvényesüljön a hosszú, kecses lába,
és éppen annyi Játszódjék ki a finom olasz cipőből, amennyit az elegancia megkíván. Egek, ha ilyen
jól néznék ki nadrágban, én sem haboznék kifizetni azt a rengeteg pénzt, amennyibe ez a fantasztikus
darab került, és nem feltétlenül a CP Shadesben vásárolnék, ahol minden nadrágnak elasztikus
derékrésze van.
Elhatároztam, hogy bírósági stílusban rögtön a tárgyra térek.
- Nos, halljuk, mi a vád ellenem?
Meredith maga sem késlekedett a válasszal.
- Miért tetted?
Húzni akartam az időt.
- Mit?
- Miért hívtál meg valaki mást, amikor engem már meghívtál egyszer? - A pillantása olyan éles
volt, mint a kard. Úgy éreztem, menten átdöf vele.
- Azért, mert Grahamről volt szó. Aki csak azon az egy héten tudott eljönni, és ha találkozni
akartunk... - Meredith arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy érveléssel és magyarázkodással
semmire sem megyek, ennek ellenére tovább habogtam: - Nagyon sajnálom, hogy magamra
haragítottalak, és elismerem, hogy a felháborodásod jogos, és hogy... - Az ördögbe, csak nem
megyek át talpnyalóba, gondoltam dacosan. - De egyáltalán nem bánom, hogy azt a hetet...
Meredith közbevágott.
- Nem mondhatnám, hogy különösebben megharagudtam. Inkább megsértődtem.
Tedd magad túl rajta, akartam mondani, de nem mondtam.
- Sajnálom. Graham nagyon különleges helyet foglal el az életemben. A körülmények...
- És én? Én nem vagyok különleges?
Ugyan, kérem...
- De igen. Te is különleges vagy, de másképp.
Meredith kétkedő pillantással válaszolt. Szerettem volna rákiáltani, hogy az isten szerelmére,
Meredith, hát tényleg nem érted, hogy mindketten fontosak és különlegesek vagytok nekem, te is, és
Graham is, de a két érzést mégsem lehet összehasonlítani? Szerettem volna azt mondani, de persze
nem mondtam, hogy jól figyelj rám, Meredith, sokkal, de sokkal jobb dugni, mint a boltokat járni. Ki
az ördögöt érdekel a vásárlás, amikor az alternatíva egy jó farok?
- Azt hiszem, mi ketten más rendszerben képzeljük el a barátságot - jegyezte meg Meredith.
Hozzá sem nyúlt a salátájához, gyakorlatilag le sem vette rólam a tekintetét. Úgy éreztem,
megolvad az arcom.
- A rendszerekkel csak az a baj, hogy sérülékenyek. Már egy villanás is sebet ejthet rajtuk -
mondtam szenvedélyesen. - És Graham egy óriási villanás az életem egén. Nem is villanás, hanem
meteoreső? - Egyre hangosabban beszéltem, és láttam, hogy Meredith szája elkeskenyedik, amiről
eszembe jutott, hogy mennyire megveti a durva nyelvhasználatot és a hangos beszédet. Ennek
ellenére nem fújtam visszavonulót, bár jelentősen visszavettem a hangerőből. - Ami pedig engem
illet, számomra a barátság nem rendszereket jelent, hanem személyeket.
Meredith belenézett a tányérjába. - Hát akkor...
Gondoltam, teszek még egy utolsó próbát. Áthajoltam az asztalon, és suttogó hangon így
folytattam:
- Nagyon sajnálom, hogy megsértettem az érzéseidet, mégis azt hiszem, hogy egy olyan régi
barátságban, mint a miénk, helye van a megbocsátásnak is. Azt reméltem, hogy az idő múlásával
megenyhülsz irántam.
- Nos, nem.
Meredith tányérja üres volt. Sikerült úgy kikanalaznia a levest, hogy egyetlen cseppet sem ejtett
mellé. Bezzeg az én nizzai salátám maradványai - tojásdarabkák, tonhal, salátahulladékok és
2
olívafoltok - ott díszelegtek a mellemen. Le saladé, c’est moi.
- Majd felhívlak - mondtam Meredithnek az étterem előtt, de ő csak hallgatott.
Tudtam, hogy a barátságom ezzel a tüskés, érzékeny, humoros, okos nővel egyszer s mindenkorra
véget ért. Bűnösnek találtattam, mielőtt összehívták volna a bíróságot. A bíró kezébe adtam magam,
amikor beismertem, hogy akarattal, sőt előre megfontolt szándékkal megbántottam a barátnőmet, aki
a bocsánatkérésemre makacs hallgatással válaszolt.
- Mindig jól éreztem magam a társaságodban - mondta Meredith a Grant és a Pine utca sarkához
érve. - De megbízhatatlan vagy, kiszámíthatatlan és felelőtlen.
A problémát a barátságunkban, talán mondanom sem kell, a szex okozta. Hónapokkal az után,
hogy, miközben próbáltuk feloldani, sikerült még bonyolultabbá tennünk, és olyan méretűvé növelni,
hogy nem maradt más választásunk, mint hagyni, hogy darabjaira hulljon az is, ami a
kapcsolatunkból még megmaradt, rájöttem, hogy valójában mit nem tudott megbocsátani nekem
Meredith. Azt, hogy megszegtem azt az ígéretet, amely a maga kimondatlanságában is a barátságunk
egyik alappillére volt: nevezetesen, hogy cölibátusban, szex és férfi nélkül élem le azt, ami az
életemből még hátravan. Meredith egyszer, egészen röviden, beszélt nekem egy férfiról, akivel egy
nepáli utazásán találkozott. Beleszeretett, legalábbis, úgy érezte, de a férfi elhagyta, és feleségül vett
valaki mást. Ez után az árulás után Meredith nem akart több férfit az életébe. És ebben - mivel
magányos voltam - én is csatlakoztam hozzá, és lám, mi lett belőle! Elkövettem azt a súlyos és
megbocsáthatatlan hibát, amit az életében szerepet játszó férfiak - többek között a nepáli útitárs is.
Van egy nők között nagyon is létező, bár íratlan szabály: Soha ne ejts nőt egy férfi miatt! A
férfiaknak nincs ilyen szabályuk. Nekünk miért van? Talán azért, hogy legyen valamilyen védelmünk
az erősebb nemmel szemben; ez szavatolja, hogy nem maradunk teljesen védtelenek és magányosak,
ha egy férfi úgy dönt, hogy kisétál az életünkből. Természetesen, állandóan megszegjük ezt a
szabályt. Én, amikor megszegtem, pontosan tudtam, hogy a saját nemem kódexével ellentétesen
cselekszem. Tisztában voltam azzal is, hogy még a legostobább szabályok megszegése is súlyos
következményekkel jár, és büntetéshez vezet. Valahol mélyen, a vágy sokadik rétege alatt, a Graham
érkezése felett érzett öröm hátterében ott bujkált bennem a kétkedés. Aztán Graham visszament New
Yorkba, és nekem, ha reálisan gondolkodtam, azt a következtetést kellett levonnom, hogy nincs
közös jövőnk. De akkor kivel fogok jókat beszélgetni, nevetgélni, vásárolgatni? Ha így folytatom,
nem marad nekem semmi és senki, csak az emlékeim.
A Feather River Canyon, ahol Grahammel eltöltöttem azt a bizonyos hetet, talán a legszebb hely
az egész földkerekségen. A sziklákról alázúduló víz csillámokat szór a napsütésben, utat vág
magának a sziklában, aztán békésen továbbcsordogál a réteken. A fák között beszűrődő napsugarak
aranyló foltokat festenek mindenre, és a víznek még a hangja is hűsítő hatású. Tudtam, hogy ennek a
tónál töltött hétnek az emléke akkor is tisztán és édesen fog élni bennem, amikor mindenki más
ellenem fordul, s kárpótolni fog a sérelmekért és a veszteségekért. Enyhíteni fogja a
kétségbeesésemet, és visszaadja a reményt.
Ugyanígy érzett Graham is. A következőket írta egy e-mailben: „A hét, amelyet együtt töltöttünk
a hegyekben, mindig kedvesebb lesz nekem, mint eddigi életem legnagyobb része.
A tökéletessége teszi mindennél emlékezetesebbé. Végtelenül könnyedén jön felszínre az
emlékezetemben, teljesen tisztán, ragyogóan, és mindig elfog tőle a boldogság. ”
Ebben is tévedtél, Meredith: egy e-mail is közvetíthet fontos, szép dolgokat.
Végül, bármilyen nehezemre esik is elhinni, be kell látnom, hogy számomra Graham az, akire
tökéletesen ráillik Byron leírása a barátságról. Ő lesz az, aki átsegít majd a nehéz időkön, és aki
mellettem lesz a jóban is; ő fog kirángatni a reménytelen helyzetekből, ő fogja elhitetni velem, hogy
tudok írni, és kell is írnom. Ő lesz számomra, Byron szavaival, „a kipróbált barát, aki sosem
bizonyult gyengének”.
De te, Meredith, hiányzol!
Miután megjelent a könyvem, csaknem két évvel utolsó, sorsdöntő találkozásunk után, minden
felolvasásomon őt kerestem a tekintetemmel. Biztosra vettem, hogy előbb-utóbb megjelenik az
egyiken, vagy hogy legalább küld egy pár soros levelet. De persze hiába vártam. Nagyon
megbántódhatott, nemcsak attól, amit mondtam neki, hanem attól is, amit a dologról írtam. Hová tűnt
a jó modorom?
2004-ben telefonon kaptam a hírt, hogy Meredith meghalt. Májrákban. Egyedül élt a házában,
senkit sem hagyott maga után. Kérésére az a férfi ült a betegágya mellett, aki az utazótársa volt
Kenyában, és aki elhagyta egy másik nő miatt. Kíváncsi lennék, kié lett a háza.
 3. FEJEZET

Árulás

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze a hallgatag országba érkezem, s nem foghatod meg
többet a kezem, és nem fordulhatok el tévedezve.
3
CHRISTINA ROSSETTI: Emlékezz című verséből

Ház, 2 szobával, 1 fürdőszobával, étkezőkonyhával, garázzsal, első és hátsó udvarral, kilátással.

Irányár: 127 000 dollár. Ez 1973-ban volt, amikor a fiammal abban a kicsike házban éltem. Ma
ugyanezt a házat könnyen el lehetne adni nyolcszázezer dollárért, és én nem engedhetném meg
magamnak, hogy megvegyem. Igazából akkor sem engedhettem meg magamnak, így az apám, mint a
szerető és pénzes apák általában, megígérte, hogy leteszi helyettem az előleget. Sebész volt, és aznap,
amikor a tranzakciónak meg kellett volna történnie, éppen a szakmáját gyakorolta egy kórházi
műtőben, valahol Ohióban. Felhívtam. A kórházi diszpécser, amikor meghallotta a nevemet, azt
mondta: - Ó, Jane, azonnal kapcsolom!, - így a kihangosító jóvoltából az egész műtő a fültanúja lett a
beszélgetésünknek. Szia, mondta az apám, és hasonlóképpen üdvözölt a műtősnő meg az
aneszteziológus is. Elmagyaráztam neki a helyzetet - igazi pénzre van szükségem, hogy végre
lezárhassam a dolgot, ideadná végre? Valami mormogás-félét hallottam a vonal másik végén, aztán
az apám hangját:
- Akkor zárd le.
- Igazán? Köszönöm, köszönöm! - kiáltottam a telefonba.
Mindenki elnevette magát a tőlem kétezer-ötszáz mérföldre lévő műtőben, kivéve - ebben biztos
vagyok - a frissen műtött beteget. Ennél vidámabban nemigen kezdődhetett egy kórházban a reggel.
Egy sebész lányaként tudhattam volna, hogy az apám nem hozzám, hanem az asszisztenséhez beszél,
és azt az utasítást adja neki, hogy varija össze a pácienst, de abban a pillanatban én nem az apám
lánya voltam, még csak nem is tanár és nem is anya, hanem egy személy, akinek egy határidőhöz
kötött kötelezettséget kellett teljesítenie, és ez a szerepkör teljesen elhomályosította a józan
gondolkodásomat. És ezzel együtt az életem minden olyan aspektusát, amelynek nem volt köze a
házvásárláshoz. Az apám állta a szavát - eljutott hozzám a pénz, amiért még jobban szerettem, mint
azelőtt. Jó pár boldog évet el is töltöttem a házban a fiammal és a kis szürke cicánkkal, Bessie-vel,
aki valamennyi szoba összes sarkában könnyített magán, kivéve azt az egyetlenegyet, amelyben a
kosara állt. Velünk lakott még a kis keverék kutyánk, Tépázz, akit azért neveztünk így, mert mindent
darabokra szaggatott. Magunk között azonban csak Borzadálynak hívtuk.
1976-tól 1997-ig egy másik, valamivel nagyobb házban laktam, tulajdonosként. A csupa
vörösfenyő és üvegépületnek elöl és hátul is volt egy-egy terasza. Az egyik kétholdnyi tölgyesre, a
másik egy madronaligetre nézett, ahol minden tavasszal vad írisz és nefelejcs virágzott bőségesen.
Olyan ház volt ez, amely az évek múlásával egyre több javításra szorult. Mivel erre nem volt
pénzem, végül eladtam, és a fiammal, aki ekkor már boldogan és sikeresen élte a saját életét,
kibéreltük azt a bizonyos házat Berkeley-ben. Kicsi volt, alig harminckét négyzet-méter, mégis
végtelenül elbűvölő: tartozott hozzá egy térkővel kirakott belső udvar, amelyben volt néhány bokor,
meg egy almafa, és minderre a gyönyörűségre két franciaablakon lehetett kijutni. Hamar
megtanultam, hogy ne vegyem észre a bérbeadóm néhány méterre, a kert túlsó végében lévő házát,
különösen tavasszal és nyáron, amikor az almafa lombja és az udvarom határátjelző pergolára felfutó
lila akác szinte teljesen eltakarta a „nagy házat. Karácsonykor égőfüzért erősítettem a pergolára. Jól
mutatott. Az egyik barátom, aki egy 370 négyzet-méter alapterületű házban lakott az egyik
kertvárosban, és gyakran ellátogatott hozzánk, egyszer azt mondta: „Ti az én életemet élitek.” Ennek
ellenére egyszer sem ajánlotta fel, hogy cseréljünk.
 Az eredeti tervem az volt, hogy beköltözünk ebbe a gyönyörű kis házba, és a pénzt, amit a másik
eladásáért kaptam, befektetjük, aztán, ha elég sokat kamatozott, veszünk rajta egy kisebb vityillót,
mégpedig Berkeley-ben, és nem a kertvárosban, ahol én is és a fiam is felnőttünk. Értelmes tervnek
látszott, sokan meg is valósítottak valami hasonlót, és sokak esetében nagyon jól működött az
elgondolás. Az enyémben azonban nem így történt. Nemcsak az idők változnak, hanem az
ingatlanpiac is, így nem tudtam megvalósítani az elképzelésemet. Nemrég az egyik felolvasásomon,
nem először, azt kérdezte valaki: „Hogyan változott meg az élete?” A kérdésre mindig ugyanaz a
válaszom: „Még mindig 32 négyzetméter alapterületű lakásban lakom, és továbbra is hetente a
nyilvános mosodában mosom a ruháimat. De minden más vonatkozásban az életem
felismerhetetlenül megváltozott.”
Az, hogy bérelt házban lakom, nem okoz gondot. Többnyire. Sohasem vonzott különösképpen a
tulajdonosi státus. Sok embert ismerek, aki arról álmodik, hogy kiáll a saját háza erkélyére, vagy a
tetőteraszára, vagy a lépcsőjére, onnan végignéz mindazon, ami az övé, és közben fogalma sincs
arról, hogy hamarosan milyen problémákkal kell majd szembenéznie: beázásokkal, rothadó
gerendákkal, csőrepedéssel, megvetemedett padlóval, és csak a jóisten tudja, hogy mivel nem. Nem,
ez nem nekem való. Mint ahogy az autónak sem tulajdonítottam soha nagy fontosságot. Teljesen
elégedett vagyok azzal, hogy egy tizenkét éves Hondát vezetek, és ha nem érdekel is annyira, jólesik
a tudat, hogy az enyém, ki van fizetve, így senki sem húzhatja ki alólam. A házzal más a helyzet.
Abból kirúghatnak. Előfordulhat, hogy nemkívánatos bérlőnek nyilvánít a tulajdonos, vagy arra is
van esély, hogy megveszi valaki, és lapátra tesznek; esetleg ideköltöztetnek helyettem egy saját
háztartásban nemkívánatos anyóst. Vagy egyszerűen megemelik a lakbéremet. Könnyen előfordulhat
ez is.
Volt miért aggódnom, amikor feladtam a The New York Review-bán az egész életemet
megváltoztató hirdetést. Mi lesz, ha valaki válaszol rá, majd el is jön hozzám, és nem az utca felől,
hanem a kert oldaláról közelíti meg a házat, a kis fakapun át? A tulajdonos, bár nem kíváncsi fajta,
akaratlanul is észreveszi, hogy a látogatóm férfi. És mi lesz, ha szeretkezés közben sikoltozni
kezdek? Vagy nyögdécselni? Nos, vállalnom kellett a kockázatot.
Aztán az ifjú Graham besétált a kapun, és majd kétméteres testével elnyúlt a futonomon, úgy,
hogy nekem is maradt rajta hely, és nem a lábánál. A jelek szerint egyetlen gyönyörkiáltásom sem
jutott túl az udvaromon, mert senki, sem a főbérlőm, sem a szomszédok nem tettek megjegyzést,
legfeljebb elfordították a fejüket, és csupán egy biccentéssel üdvözöltek, amikor reggel sétára
indultunk a ház körül.
De sajnos, Graham hazament, és bár írt és telefonált is, el sem tudom mondani, mekkora
hiányérzetet hagyott bennem. Az e-mailjeiben, amelyekből néha naponta kettő-három is érkezett,
mindig megkérdezte, hogyan telnek a napjaim, és sajnálkozott, ha a válaszomban valamilyen
problémáról számoltam be neki, akkor is, ha annak én magam voltam az okozója. Volt, hogy tanácsot
is adott. „Az emberi társaság olyan, mint a tábortűz... pislákoló védelem a sötétség ellen, mégis csak
annyira merészkedünk a közelébe, hogy meg tudjuk sütni mellette a szalonnánkat. Ha ennél közelebb
megyünk hozzá, leperzselődik a kezünkről a szőr, aminek rendkívül kellemetlen tud lenni a szaga. ”
És mindig úgy írta alá az üzeneteit, hogy „Szeretettel, sok szeretettel és még többel. ”
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rajta kívül nem volt férfi az életemben. John, az én New
England-i remetém életben maradt, noha mindketten attól féltünk, hogy meghal. Ő is válaszolt a
hirdetésemre, és, bár gyanakvással töltött el a kép, amelyet magáról küldött - úgy nézett ki rajta, mint
egy tanúvédelmi program menekültje -, erőt vettem magamon. Beültem a kocsimba, és elmentem
hozzá, az erdei házába. Kedves, jó humorú férfi volt, nagyon olvasott, és kiderült, hogy nemcsak az
ágyon kívül teljesít remekül, hanem benne is. A látogatásom végén John úgy döntött, hogy elmegy a
kórházba, és elvégezteti az egyetlen veséjén a szükséges vizsgálatokat. Ebből táplálkozott az a
félelmem, hogy többé nem találkozunk. De a veséjéről kiderült, hogy teljesen egészséges, és ez után
gyorsan összebarátkoztunk. írt, telefonált, eljött látogatóba, és miután egyszer bepréselte hatalmas
termetét az én kicsi házamba, majd elnyúlt a keskeny futonomon, többé nem kért bocsánatot az erdei
háza miatt.
Aztán ott volt Sidney, a Botrányos, egy másik New York-i férfi, aki az első találkozásunk
alkalmával mindenki szeme láttára felszólított - és ráadásul a Morgan Könyvtár kávézójában (pont
egy könyvtárban!) hogy (szvetterestül) tegyem az asztalra a mellemet. Tetszett, hogy annyira szereti
a zenés színházat, hogy egész életében New York Cityben lakott, miközben megpróbált segíteni a
szegényeken, azokon, akik teljesen ki vannak szolgáltatva a helyi és az országos politikának. Sidney
rendszeresen telefonált, hetente egyszer, és ilyenkor hosszan elbeszélgettünk a világ eseményeiről, a
színházról, és arról, hogy mikor kellene eltávolíttatni a szemünkről a szürke hályogot.
Matt ugyancsak felhívott. Ő az a férfi, aki elmenekült a világ elől, akinek a levelei humorosak
voltak, informatívak, tele rengeteg tudással. Ő az a férfi, aki nem engedte, hogy elmenjek hozzá a
hideg Wisconsinba, ő az, akivel valószínűleg sohasem fogok találkozni. Rendszeresen telefonál,
mindig késő este, ilyenkor szabályos partit rendezünk. Én bort iszom, Matt marihuánát szív, és
Manhattant kortyol hozzá.
- Jane - mondja minden alkalommal, amikor egy bizonyos pontig eljutunk a beszélgetésben. -
Találkoznunk kell. Mindketten szeretjük New Yorkot, mindketten odavagyunk Margaret Fullerért,
maga majdnem olyan szellemes, mint én; azt hiszem, ideje lenne összejönnünk. - Miután megjelent a
könyvem, Mattnek csodálatos ötlete támadt, úgy éjféltájban.
- Tudja - mondta egy alkalommal, úgy éjfél körül -, hajói fogadják a piacon a könyvét, akár egy
kis hajlékot is megengedhetnénk magunknak New Yorkban. - Hosszan elbeszélgettünk arról, hogy
egyáltalán hol, és hogy mennyit tudnánk rászánni. Fantáziálgattunk.
- De, Matt - jutott hirtelen az eszembe. - Ha közös lakásunk lenne, akkor még találkozhatnánk is.
- Nos, Jane - vágta rá habozás nélkül -, nem kellene egyszerre ott lennünk.
Oppardon.
Szóval, nem szenvedtem férfihiányban. Ugyanakkor, bár egyre kevésbé, de továbbra is
sóvárogtam Róbert után, aki elsőként válaszolt a hirdetésemre, majd elsőként telefonált, sőt az első
levél is tőle érkezett, és tőle kaptam az első meghívást, hogy lakjam nála New Yorkban, a Central
Parkra néző lakásában. Ő volt az a férfi, akibe beleszerettem, és aki nem szeretett viszont. Pedig
laktam nála többször is. Első alkalommal több mint három hétig voltunk együtt. Rengeteget
beszélgettünk, szinte mindig a könyvekről, részben azokról, amelyeket együtt vásároltunk az utcai
árusoknál, részben azokról, amelyek elborították a lakásban a falakat. És amikor meguntuk a saját
hangunkat, bevettük magunkat egy könyvesboltba, vagy beültünk egy moziba, esetleg egy balettre
vagy operára. Az orvosprofesszori állásából nyugalomba vonuló Róbert a legtehetségesebb szerető
volt, akit el tudtam képzelni - bár, meg kell mondanom, életem addigi hatvanhét évéről nem sok
mesélnivalóm volna -, és mindent megtett azért, hogy beilleszkedhessem a kettőnk által
megteremtett, esti telefonbeszélgetésekben és e-mailekben megálmodott fantáziavilágba. De
legnagyobb erőfeszítéseink és színleléseink ellenére sem jött össze a dolog. Amiben persze szerepet
játszott a saját makacsságom is. Egy idő után kezdett nyomasztóvá válni ez az állapot. Végül
összeszedtem magam, és megpróbáltam menteni, ami az életemből megmaradt. Még sohasem volt
fájdalmasabb élményem, mint végignézni, miként szelídült a szerelmem szeretetté, majd közönnyé,
és miként csapott át majdhogynem gyűlöletbe. És közben végig kellett néznem, hogy ugyanez
történik a férfival is, akit szerettem, és ez így ment egészen addig, míg nem sikerült felülkerekednem
önmagámra erőltetett vakságomon. Ekkor végre rájöttem, hogy mit kell tennem.
- Holnap elmegyek - mondtam Robertnek. - Nyilvánvaló, hogy már nem látsz szívesen.
Mire ő beleegyezőn bólintott. Aztán másnap reggel megkérdezte:
- Ugye nem felejtetted el, hogy ma elutazol? - Erre én elkezdtem beledobálni a ruháimat a
bőröndömbe. - Eldöntötted már, hogy mikor? - folytatta tovább a kérdezősködést.
- Most - válaszoltam.
 - De hát - kiáltotta kétségbeesetten - úgy volt, hogy délután négykor moziba megyünk. Nem
indulhatnál inkább a film után?
Ha voltak is kételyeim a kiköltözésemet illetően, a „négykor moziba megyünk” egy szempillantás
alatt elfújta őket. Eljöttem. De az elköltözés nem egyenlő a felejtéssel. Vajon ki tudom verni valaha is
a fejemből ezt a férfit, akit annyira szerettem? , a legújabb barátnőm megígérte, hogy segít.
Meredithszel ellentétben - aki Svédországban született és nevelkedett, ahol a szex mindenki
számára elérhető, normális tevékenységnek számít - könnyen és szívesen beszélt a szexről, így
nekem sem voltak gátlásaim. ötvenkét éves volt, amikor összebarátkoztunk, én hatvanhat. Ő magas
volt, majdnem százkilencven centi, én inkább alacsony. Minden péntek reggel felsétáltunk a Berkeley
mögött elnyúló dombra. Ezeken a sétákon általában burgundivörös bőrszoknyát viselt, amely
második bőrként tapadt rá, és valamivel a térdhajlata felett ért véget, hozzá feszes, fekete garbót, míg
az ujjait, a csuklóját, a nyakát és a fülét teleaggatta ékszerekkel. Főleg arannyal, bár, hogy mennyi
volt közülük valódi, azt nem tudtam volna megmondani. Néhány darab biztosan. Mindezt egy öreg,
erősen megkopott túrabakancs egészítette ki.
Ilsével nem volt könnyű lépést tartani, és nem csak a túrázásban. Rengeteget és sokfélét olvasott,
gyorsan és ellentmondást nem tűrő hangnemben beszélt, és közben elvárta, hogy mindenre
válaszoljon az ember. Szinte minden zenei irányzatot ismert és szeretett. Kitűnő szakács volt, és
remek kertész. És volt még valami, ami közös volt bennünk: mindketten albérlők voltunk; ,
tekintélyes tartásdíj fejében, átengedte a házát a férjének meg a szeretőjének.
Sétáinkon gyakran előfordult, hogy kerítéseken kellett átmásznunk. Voltak tulajdonosok, akik
drótkerítéssel próbálták távol tartani a hozzánk hasonló megszállottakat a privát területeiktől, mások
szögesdróttal, lelakatolt kapuval és hasonló ostobaságokkal védték a földjeiket. Természetesen nem
egyformán küzdöttük le ezeket az akadályokat. például fellépett a kerítés tetejére, felhajtotta a
bőrszoknyáját, aztán átlendítette az egyik lábát, majd a másikat is, és voilá, már ott is volt a
túloldalon. Én, ezzel szemben, inkább olyan helyet kerestem, ahol a föld és a kerítés között át lehetett
csusszanni. Ha találtam ilyet, feljebb toltam a drótot, elfeküdtem a porban, és átgördültem a másik
oldalra. Ott felálltam, leporoltam a farmeromról meg a pólómról a piszkot és a fűszálakat, és voilá.
Elégedetten folytattuk az utunkat keresztül a mezőn, tűzvédő árkokban és tehenek által kitaposott
ösvényeken, az örökzöldek és a tölgyek között, és ha időnként megálltunk, azt csak azért tettük, hogy
gyönyörködjünk egy-egy tavacska kristálytiszta víztükrében.
Bár Svédországban nőtt fel, ahol a szex akkor is normális dolognak számított, ha csinálták, és
akkor is, ha beszéltek róla, Ilse házassága gyorsan zátonyra futott. Elvált krónikusan alkoholista,
nőfaló férjétől; éppen akkor hagyta el, mint látni fogják, nem túl hosszú időre a szexualitás világát,
amikor én belevetettem magam.
- Szerintem nagyszerű, amit csinálsz - mondta rekedtes akcentusával IIse, amikor az egyik sétánk
alkalmával beszámoltam neki a hirdetésemről. - Ez a Róbert határozottan érdekel. Mesélj róla! -
Egyik hosszú lábát átlendítette a kerítésen, majd, már a túloldalról, jókedvűen nézte, ahogy
átcsusszanok a drót alatt. - Érzel iránta valamit?
Természetesen sok mindent éreztem iránta. Leginkább talán megbánást. Meséltem Ilsének Róbert
fontosságáról, a hátbántalmairól, a gyomorpanaszairól, a Viagrájáról... és minden másról. Elmondtam
neki, hogy szerelmes vagyok Robertbe, de ő nem szeret engem, hogy ő hozott vissza az életbe, aztán
meg törölt a terveiből, hogy a barátom, és hogy hiányzik.
- Muszáj, hogy szeretők legyetek? Nem lehetnétek csak barátok? - kérdezte IIse.
- Megpróbálhatom - feleltem.
És meg is próbáltam. írtam Robertnek. „Akkor is szükségem van a barátságodra és a törődésedre,
ha nincs mögötte semmi más. ”
„Nem tudom elképzelni, hogy ne New Yorkban ünnepeld a születésnapodat, velem” - válaszolta.
Természetesen elmentem.
 - Milyen volt? - kérdezte tíz nappal később, a visszatérésem után.
- Nehezebb barátnak lenni, mint szeretőnek - feleltem búsongva.
- Nem akarod megadni nekem Róbert e-mail címét? - kérdezte.
Megadtam neki.
persze a távollétemben sem unatkozott. Elment Svédországba, meglátogatni a családját.
- Ültessen egy szexi férfi mellé! - mondta az utaskísérőnek.
Aki pontosan ezt tette. A hosszú repülőút végén és Lars együtt hagyták el a gépet, és rögtön egy
közeli szigetre mentek, ahol egy hetet töltöttek el kettesben.
- Nem vagyok szerelmes - állította határozottan, miután visszajött. - Ezt a hibát többé nem
követem el. A szex viszont jólesett. - Elmondta, hogyan lehet elérni, hogy, miközben lefekszünk
valakivel, kizárjuk az érzelmeket, majd részletekbe menően ecsetelte a mögötte álló, egyhetes
szexmaratont. - Tizenkét órán át nem élvezett el - mondta, amitől persze tátva maradt a szám.
- Talán valami baja volt? - tudakoltam.
- Nem, dehogy. Egyszerűen visszatartotta az ejakulációt.
- És te?
- Én? Többször is a csúcsra értem, újra meg újra.
Hirtelen az eszembe jutott valami. - nem lehet, hogy tantrikus szerelmi kalandod volt?
- Az meg micsoda?
Magam sem voltam biztos a válaszban. Csak annyit tudtam, hogy az ilyen szexuális együttlétek
lényege az orgazmus késleltetése, de hogy mindkét félnek késleltetnie kell-e, vagy csak az egyiknek,
esetleg felváltva késleltetik, azt már nem tudtam volna megmondani. Továbbá azt is olvastam
valahol, hogy a tantrikus szexben sok a lihegés meg a nézés. Bárhogy volt is, csak profitált belőle,
ugyanis ragyogott.
- Volt már dolgom férfival, nem is eggyel, de amit velük átéltem, az semmi ahhoz képest, amit
Larstól kaptam. És azt sem tudom elképzelni, hogy a belátható jövőben megint részem lehet
ilyesmiben. Ezt megemlítettem az egyik barátomnak, Bilinek mondtam is, aki azt mondta, ostobaság,
de tudom, hogy igazam van.
Amíg nekem a szex, a szerelem és az árulás kérdésében volt az egyetlen bizalmasom, fordítva
nem ez volt a helyzet. Mindabba, amit nekem elmesélt, Bilit is beavatta napi telefonbeszélgetéseik
során.
a házassága kezdetén barátkozott össze a szintén ifjú házas Biliéi, aki a férje kollégája volt az
egyetemen, és a barátságuk az után is megmaradt, hogy a házasságuk, szinte teljesen egyszerre,
felbomlott.
- Csak barátok vagyunk - állította Ilse. - Eszembe sem jutna, hogy ilyen jó baráttal, mint Bili,
lefeküdjem.
Gyanítottam, Bili nem egészen így gondolkodik.
- Tőlem - lihegte Ilse, miközben felfelé kapaszkodtunk a domboldalon - nevezheted, aminek
akarod. Akár tantrikusnak is. Nem az elnevezés számít, hanem ami mögötte van ...
Lars időközben ismét felvitte a csúcsra, hogy stílszerűen mondjam, amikor egy Los Angeles-i
konferenciára menet meglátogatta. A dombtetőre érve IIse elhallgatott. Mélyen beszívta a levegőt, és
gyönyörködött a fejünk felett gyülekező felhők játékában.
- És barátod, Bili, hogy vélekedik erről az egészről?
- Azt mondja, hogy az otthonomhoz közelebb is megtalálhatnám a kielégülést. Nem állítom, hogy
megvigasztalt vele.
Lars tehát jött, és, miután megismertette Ilsével a jó élet ízét, el is ment, vissza, Svédországba.
Ilsének nem maradt más, csak az internetes kapcsolatkeresés. Még egy képet is feltett magáról a
netre. Egy margarétamező közepén állt - hogy hol az ördögben találta azt a rengeteg virágot, nem
tudom, talán Svédországban -, leengedett hajjal, enyhén szétterpesztett lábakkal, mezítláb. Comb
középig felhúzott szoknyájába és selymesen szőke, hosszú tincseibe belekapott a szél. Szenzációsan
nézett ki.
örökké úton volt, mindig rohant valahová. A leggyakrabban csak együtt vacsorázott, ritkább
esetben együtt is éjszakázott valakivel, de egyikük sem volt Larshoz fogható. Aki nem jött többé
vissza. A péntek reggeli sétáink azonban folytatódtak, mi több, új késztetésekkel telítődtek.
- Még mindig érzel valamit Róbert iránt? - kérdezte egyszer .
- Már nem fáj annyira - feleltem. - Most már el tudom képzelni, hogy barátok legyünk.
- Biztos vagyok benne, hogy örülne neki - mondta.
Így hát ismét írtam Robertnek. Beszámoltam neki a nehézségekről, amelyek a könyvem írása
közben felvetődtek, bár igazából azokra a nehézségekre szerettem volna felhívni a figyelmét,
amelyek az ő hiányából táplálkoztak. „Olyan nagy szükségem lenne a józan gondolataidra, az
intelligenciádra, a tisztánlátásodra; te vagy az egyetlen az ismerőseim között, aki úgy figyel oda rám,
ahogy én azt igénylem. ”
Amint látják, végül nem baráti, hanem könyörgő levelet írtam. Korántsem voltam még olyan
érzelmi állapotban, hogy baráti viszonyt alakítsak ki Robert-tel. Pedig, az ördögbe, csaknem két év
telt el azóta, hogy először eljártuk a tarantellát, és én még mindig szédültem.
A pénteki sétáink nagy része továbbra is azzal telt, hogy Róbertról meséltem Ilsének, aki cserébe
Larsról és Biliről mesélt nekem. És az utóbbi időben internetes hódításairól, többek között Tedről,
Cliffordról, Arthurról, Jamesről és George-ról. Végül, megunva az örökös fanyalgásomat, merész
lépésre szánta el magát.
- Be foglak mutatni a barátomnak, Bilinek. Itt az ideje, hogy a sok cicababa után megismerkedjen
egy valódi aggyal is.
Reménykedni kezdtem. A háromezer mérföldes távolság és a sok dollárra rúgó útiköltség ugyanis
jelentős akadályokat gördített elém. Bár a keleti parton élő szeretőim felajánlották, hogy kifizetik a
repülőjegyemet meg a szállodai költségeimet, elhárítottam az ajánlatukat: nem tartottam volna
helyesnek, hogy mondjuk, Sidney költségén odautazzam, aztán leléceljek Grahammel - vagy akár
fordítva. Csak hát, a fenébe is, teljesen le voltam égve! Otthon kellett maradnom. Majdnem
visszajutottam abba az állapotba, amelyből elindultam - magányos voltam, és szomorú.
Így esett, hogy Ilse, Bili és én elmentünk vacsorázni. Hármasban. Az asztal egyik oldalán én
ültem, egyedül, a másikon Bili és Ilse. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ki kihez tartozik. A
legközelebbi sétán ezt meg is jegyeztem Ilsének.
- Ne beszélj bolondokat, fel fog hívni - mindössze ennyit mondott.
Az ördög is, ha főbűnökre csábít,
Szakasztott ily kegyes pofát mutat,
4
Mint jómagam.
Bili valóban felhívott, és ő is „kegyes pofát” mutatott. Koncertekre jártunk. Ajándékokat kaptam
tőle. Gyakran telefonált is, és ez, tekintettel arra, hogy Ilsét naponta felhívta, alaposan felforgathatta a
megszokott életrendjét. Hogy pontosan mivel foglalkozott, azt nem tudom, de a matematikával és a
NATO-val volt kapcsolatban. Nem érdekelt különösebben. Jólesett, hogy végre olyan férfi szentel
nekem figyelmet, aki a közelemben él, és aki nemcsak telefonon volt ingyen elérhető, hanem
személyesen is. Egy este, amikor a kanapémon ültünk, feltette azt a kérdést, amely az első könyvem
első mondata lett:
- Nimfomániásnak tartja magát?
Ezen az éjszakán lefeküdtünk.
Na már most, miért volt erre szükség? Nem voltam szerelmes belé. Eléggé kedveltem:
szórakoztató, okos, művelt, gazdag férfi volt, és remekül csókolt. Akkor meg miért ne bújtam volna
Ő
vele ágyba? Amikor olyan természetesnek tűnt a dolog. Ő is ezt akarta - talán még nálam is jobban.
De istenem, mikor fogom megtanulni végre: attól, hogy valaki kedves valakivel, még nem kell
feltétlenül lefeküdni vele. Lehet, hogy tényleg nimfomániás vagyok, noha nem hiszem, hogy ilyesmi
valóban létezik. Szerintem férfiak találták ki magát a szót, hogy ezzel kordában tarthassák az
asszonyaikat. Tehát nem tartom magam nimfomániásnak, bár tény, hogy az önkontroll sohasem
tartozott az erényeim közé. Az utóbbi időben meg főképp nem. De egyvalamire megtanított, ami
Biliéi történt: udvariasságból vagy hálából nem kell odaadnom magam senkinek. Jó lecke volt. Azt
hittem, tényleg sokat tanultam belőle. Mert a Biliéi töltött éjszaka nem volt más, mint hosszú,
végeláthatatlan „utazás a nappalba”, O'Neill után szabadon; egy szerelem nélküli, kimerítő egyesülés,
amelynek akkor lett vége, amikor mindketten álomba merültünk, kielégítetlenül, összezavarodva.
Reggelire, kötelességtudó nimfomániáshoz illően, tojást készítettem. Bili megette, aztán egyetlen szó
nélkül kisétált a kapun.
Egyszerűen elment. Nem lamentáltam azon, hogy miért, de egyvalamit nem értettem: Miért tette
ki magát (és engem) egy ilyen éjszakának, amely nem hozta meg neki (és nekem sem) a kielégülést?
Legalább magán könnyíthetett volna. Vajon miért nem tette?
Végül rájöttem: Bili teljesíteni akart, nem miattam, hanem Ilse miatt. Azt akarta, hogy mondjam
el a barátnőmnek: ő is képes arra, amire Lars. Ő is a végtelenségig tudja késleltetni az ejakulációt.
Kerítőnő szerepet szánt nekem.
Aztán felhívott Ilse.
- Hogy telt az estéd Biliéi? - kérdezte olyan hangon, mintha már hallott volna róla valamit
valakitől. Mondjuk, egy közös ismerőstől.
- Jól - feleltem, és egy szóval sem mondtam többet. A hallgatásommal akartam bosszút állni
Billen.
Így hát visszatértem addigi életemhez: vagy Róbertét hiányoltam, vagy Graham leveleit olvastam,
vagy Sidney-vel beszéltem telefonon. Meg Johnnal, természetesen.
Istenemre mondom, jó barátja akartam lenni Robertnek. Nem akartam elrontani ostoba, ráadásul
viszonzatlanul szerelmes locsogással azt, ami a kapcsolatunkból megmaradt. Így egyre írtuk
egymásnak a baráti leveleket. Egy alkalommal a következő e-mailt kaptam tőle:
„Most, hogy barátok lettünk, talán ki tudsz segíteni néhány jó tanáccsal egy ostoba vénembert,
aki beleszeretett egy gyönyörű nőbe, aki majd feleannyi idős, mint ő. ”
Róbert és az e-mailjei. Róbert és a távudvarlásos módszere. Róbert, aki tehát ismét beleszeretett
valakibe. Ugye nem nehéz kitalálni, ki volt az „gyönyörű, fiatal nő”? Most már nem csodálkoztam
azon, hogy Róbert eladta az aspeni házát. És most már azt is értettem, miért akart „nyugatabbra”
költözni. Nem tudom, ő indult-e előbb nyugatra, vagy keletre, de nyilvánvalóan találkoztak, és...
Leittam magam, felhívtam Ilsét, és beleordítottam a kagylóba:
- Kit akarsz még elvenni tőlem? Grahamet? Vagy Johnt?
- Ó, Jane - válaszolta. - Annyira sajnálom. Semmi sem fontosabb számomra, mint a barátságunk.
- Hiszi a piszi! - kiáltottam, és lecsaptam a kagylót.
Aztán írtam Grahamnek, nem először és nem utoljára, egy olyan levelet, amit ő csak „báért”-nek,
azaz, „befolyásoltság állapotában írt értekezésnek” nevezett. Valahogy így festett a bevezetés: „
Dreagá Grawmah, kéjtségbehe vagynok esheve. ”
Néhány héttel később, abban a levélben, amelyet később az utolsó e-mailjének könyveltem el,
Róbert a következőket írta:
„ Sohasem követtek el ellenem nagyobb árulást, mint amikor Ilsének bemutattak. Tudom, hogy ez
nem érdekel téged, és én sem érdekellek, de úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom neked. ”
Szóval én lettem a hibás. Én vagyok az oka annak, hogy Róbertét elérte a kétségbeesés. Örülök.
Annyira örülök, hogy a férfi, akit szerettem, és aki nem viszonozta a szerelmemet, rossz lóra tett a
nővel, aki elvette tőlem, annyira, hogy még az e-mailjére sem válaszolok. Kigyógyultam belőle. Alig
két év alatt.
Aki viszont még mindig hiányzik, az Ilse. Végre volt egy barátnőm, akivel kendőzetlenül
beszélgethettem a szexről, az intimitásról, a szerelemről és a megbántottságról, szóval az összes
olyan dologról, amelyeket szóba sem mertem volna hozni Meredith előtt. Ilse higgadt természetű
volt, humoros, őszinte... önző és mohó... hogy férhetnek meg ezek a tulajdonságok ugyanabban az
emberben? Főleg egy nőben? Lehet, hogy Meredithnek mégis igaza volt. Lehet, hogy férfiak nélkül
nemcsak egyszerűbb, hanem szebb is az élet. De most már késő. Nem fordíthatom vissza az idő
kerekét.
Csaknem két év telt el, mire újra láttam Ilsét. Aki közben kitartóan ostromolt. E-mailt küldött,
telefonált. Egyikre sem reagáltam. Aztán egy nap felhívott, és mielőtt le tudtam volna csapni a
kagylót, elmondta, hogy Róbert haldoklik, agytumora van.
- Nagyon szeretne látni - mondta.
Elszomorított, hogy Róbert a halálán van, de nem éreztem, hogy az én feladatom lenne könnyíteni
rajta. Tulajdonképpen nem éreztem semmit, csak valami figyelmeztető szorongást, ami azt súgta,
hogy VIGYÁZZ, A VÉGÉN MÉG BAJBA KERÜLSZ. LASSÍTS. így azt mondtam Ilsének:
- Nem!
- Akkor menjünk el sétálni - javasolta ő.
Ráálltam. Azt gondoltam, elég sok idő telt el ahhoz, hogy megpróbáljam visszaszerezni azt, ami
számomra ebből az egész kapcsolatból a legfontosabb volt: Ilse barátságát.
A szokásos útvonalunkon haladtunk, dombon fel, dombon le, aztán visszasétáltunk lakásához, egy
nagy belmagasságú, zegzugos házhoz - 3 hálószoba, 2,5 fürdőszoba, kandalló, teraszok, mosó-szárító
helyiség ahol átadta nekem azokat a verseket, amelyeket Róbert írt az utóbbi két évben. beköttette
őket, azokkal a fényképekkel együtt, amelyeket Róbert különféle virágokról készített, és amelyek, a
belőlük áradó erotika vonatkozásában, nagyon hasonlítottak Georgia O'Keefe festményeihez.
- Nem tudom, mit csináljak velük, egyáltalán, hová küldhetném el őket - mondta. - Van köztük
néhány nagyon jó, publikálni kellene őket, de én nem tudom, hogy lehetne megszervezni...
Tehát csak erre kellettem. Gyorsan végignéztem a verseket, tényleg volt köztük néhány egészen
jó, és mindegyikből csöpögött a szexualitás. És mindegyikben feltűnt neve.
- Tudom, hogy gyakran szerepelek bennük - magyarázta de valójában nem rólam szólnak.
Elcsodálkoztam. Hát akkor kiről? Becsuktam a verseskötetet, aztán a fényképekkel együtt
visszaadtam Ilsének.
- Nem akarom őket.
IIse szeméből igazi könnyek kezdtek potyogni.
- Róbert a halálán van - szipogta. - És nekem fogalmam sincs, mihez kezdhetnék ezzel az
egésszel. Annyira szomorú.
- Vidd el a könyvtárba! - javasoltam neki. - A könyvtárosnak biztos lesz valamilyen ötlete.
Életemben utoljára végiglépegettem a vasúti talpfákkal kirakott kerti úton, és visszasétáltam a
főbérlőm kertjébe, ahol legalább egy ideig biztonságban érezhettem magam.
Ahogy visszagondolok, csupa olyasmi történt ebben az időszakban, ami középiskolás korban
szokott az emberrel: a legjobb barátnőm elcsábította a barátomat, megpróbáltunk összefoltozni a
megromlott barátságot, sajnálkoztunk, dühösek voltunk, üvöltöztünk egymással a telefonba, és
párnába zokogtuk el a bánatunkat.
Ellentétben a gyötrődő serdülőkkel, nekünk viszont, akik az úgynevezett aranykorba léptünk
(hogy melyik idióta találta ki ezt az elnevezést?!), kevesebb időnk van arra, hogy túljussunk az
elszenvedett sérelmeinken. Ráadásul a sérülések ugyanúgy fájnak, mint fiatalkorban, csak sokkal, de
sokkal lassabban gyógyulnak. És sokkal kevesebb idő áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy
összeszedjük magunkat, és továbblépjünk. Talán ez az oka annak, hogy idősebb korban olyan sokan
nem vállalják az új kapcsolatok kockázatát; talán igazat adnak Sartre-nak: a pokol a másik ember.
Persze azért vannak kivételek. Miközben ezek a dolgok történtek velem, mindvégig e- mail
kapcsolatban álltam Grahammel, írtam neki a tantrikus szexről és szerelemről, amire a következőt
válaszolta:
„Én magam mindig úgy éreztem, hogy a tantrikus szertartások tökéletes metaforái bizonyos
férfiak érzelmi elérhetetlenségének. ” írtam neki a szerelemről és az árulásról is, mire visszaírt:
„Csak a rothadó gyümölcsre igaz, amit írtál. Néhány barátodat bizony le kéne fokoznod. ” És
mindenféle unszolás nélkül hozzátette: „A leveleiben panaszkodó Jane-t ugyanúgy szeretem, mint a
vidámat és a könnyedet. ”
Csodálatos dolog, ha az ember tudja, hogy van valaki, aki mellette áll. Ennél csak az
csodálatosabb, ha ez a valaki okos és szexi. Graham e-mailjei tartják bennem a lelket. Amíg ő van,
addig tudom, hogy élek, és az eszemnél vagyok.
 4. FEJEZET

Amelyben hősnőnk szex szakértővé válik

Amikor elveszítettem Ilsét és Róbertét, amikor elfogyott a pénzem és otthon kellett maradnom,
ahol ismét magányosnak éreztem magam, pedig mindent megtettem volna azért, hogy társaságom
legyen - még Biliéi is lefeküdtem volna -, elhatároztam, hogy mindenkit visszahozok az életembe.
Beírom őket - mindnyájukat - egy könyvbe. Mélyen le fogok ásni az életem kidobott szemetébe, és
összehasonlítás tárgyává teszek mindent, a rózsát, a csillagot, az almát, és megírom egy könnyű
préda történetét. Ezt a kifejezést Róbert használta velem kapcsolatban, akkor, amikor még szóba
álltunk egymással, és mivel érdekesnek találtam a kifejezést, jól elraktároztam a fejemben, ahol nem
érinthette meg semmi sem. Így, amikor Róbert elfordult tőlem, amikor rájöttem, hogy hozzám képest
Graham örökké fiatal marad, vagy amikor Sidney - minden esetben, amikor attól félt, hogy túl közel
kerülünk egymáshoz - felhúzta a hozzá vezető csapóhidat, megszólalt bennem egy belső hang,
kitartóan, makacsul: „Hiszen az egészet megírhatom.” Amikor New York csodái azzal fenyegettek,
hogy magukba szippantanak, ismét meghallottam a hangot, és írni kezdtem. A naplóim, a szavakon
túl, megteltek könnyekkel - a boldogság, a rácsodálkozás és a fájdalom könnyeivel. Rajta, Jane -
biztos vagyok benne, hogy ezt mondtam magamnak tegyél rendet ebben a nagy összevisszaságban!
Nézd meg, ki tudsz-e hozni belőle valamit. És hirtelen, közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz,
búcsút mondtam a nyugdíjaséletnek. Új foglalkozást választottam magamnak: író lettem. Az egyik
lehetetlen állást, a tanárét, egy másik lehetetlenre cseréltem, az íróéra. Magasságos isten, hát sohasem
tanulok?
Azon a rettenetes szeptember 11-én azonban az írás is cserbenhagyott. Sidney, belvárosi
lakásából, kapcsolatba tudott lépni velem, és megnyugtatott, hogy nem történt baja. Grahamtől
azonban nem érkezett hír. Nem küldött e-mailt, és fel sem hívott. Hallgatott. Fel- alá jártam a
szobában, bort ittam, túl sokat, felhívtam a munkahelyén, a lakásában, egyik e- mailt írtam neki a
másik után, és két hét idegeskedés után, két héttel a szeptember 11-i katasztrófa után, New Yorkba
repültem, hogy megkeressem. Biztosra vettem, hogy épen és egészségesen megtalálom, ha a
megfelelő helyen keresem. Mégis mit képzeltem?
5
Képtelen voltam leírni, amit a Ground Zero-nál láttam, hiába volt nyitva előttem a naplóm, és
hiába érintette a tollam a papírt. Pedig mennyire bíztam benne, hogy könnyít rajtam az írás. De
amikor elolvastam, amit ezzel kapcsolatban papírra vetettem, elszégyelltem magam, hogy milyen
silányan tudom csak visszaadni, amit láttam, a pokol bugyraiból még mindig felcsapó lángokat és
füstöt. Az írók Dante poklához hasonlították a Ground Zero-1, de ez sokkal rosszabb volt annál, mert
New Yorknak nem volt költője, aki - mint Dante poklában - felvezette volna az embereket a napfény
birodalmába. Becsuktam a naplómat, és elsírtam magam. Biztosra vettem, hogy eljött a világvége.
Jóval később, a hotelszobámban, ahol a könnyeimtől már átázott a párnám, megszólalt a
mobiltelefonom. Graham hívott.
- Jól vagyok - mondta. És ettől tényleg zokogni kezdtem.
Másnap találkoztunk, és elmentünk ebédelni. Szinte repültem az örömtől, hogy életben van, noha
szemmel láthatóan nem érezte jól magát. Mivel a terrortámadás idején csupán pár saroknyira volt a
Világkereskedelmi Központtól, az arcbőre még mindig olyan színű volt, mint a levegőt megtöltő
hamu a robbanás után. Végigköhögte az ebédet, és bár egyfolytában bizonygatta, hogy hamarosan
újra a régi lesz, a gondolatai valahol másutt jártak, ingerlékeny volt, és rosszkedvű. Bármit mondtam,
nem tudtam megnyugtatni, felvidítani, és az érdeklődését sem tudtam felkelteni. Távolságtartó
maradt, és udvarias. így rövid és szomorú hangulatú lett az ebéd. Mit tehettem volna? Úgy tűnt, nincs
értelme annak, hogy továbbra is New Yorkban dekkoljak. Grahamnek nem volt kedve piknikre menni
a Battery Parkba, ahol sétálhattunk volna a vízparton; bármi, amiben máskor örömét lelte volna, most
banálisnak tűnt, és helytelennek. Hozzám sem volt kedve, és attól féltem, hogy bizonyos
vonatkozásban örökre elveszítettem. Azért mentem New Yorkba, hogy ha kell, a halottak közül is
kiemeljem, és bár megtaláltam az élők között, azt kellett látnom, hogy önmaga szelleme lett. Volt
még valami, amit tudomásul kellett vennem: eltávolodása sokkal mélyebben gyökeredzett, mint
szeptember 11. És ez rám nézve katasztrofális hatású volt.
A szeptember 11-i kataklizma után, mint mindenkit, engem is magával sodort a reménytelenség, a
hiábavalóság és a kétségbeesés érzése. Berkeley-be visszatérve elsétáltam a házamtól csupán pár
utcányira lévő Amerikai Vöröskereszt Központba, vért adni. Sokan voltunk. Minden szék foglalt
volt, és az asszisztensek ugyanúgy. Az asszisztens, akihez végül kerültem, egy fiatal, kínai lány volt.
Erős akcentusából ítélve nemrég érkezhetett Amerikába, vastag sminkje azonban arra utalt, hogy
egyetlen éjszaka leforgása alatt szeretett volna átvedleni amerikaivá. De csinos arcát az alapozó és az
arcpír, a rúzs, a kigyomlált szemöldök és a meghosszabbított szempilla álarca sem tudta elfedni
teljesen. Megdicsérte a vénáimat, végül a bal kezembe döfte a tűt.
- Szorítsa össze! - mondta, aztán magamra hagyott, hogy másokat is erre buzdítson. Rajtam kívül
mindenki olvasott a jókora hodályban. Nálam viszont, életemben először, nem volt olvasnivaló.
Benyúltam a táskámba, és azon imádkoztam, hogy a Penguin könyvem, amelyet rekordáron - 0,95
amerikai/1,49 kanadai dollár - vásároltam, ott legyen az aljában. Nem volt ott. Jobb híján a kis zöld
könyvecskémet húztam elő, egy miniatűr naplót, amely csak akkor nincs a táskámban, amikor írom.
Ebben vannak azok a feljegyzések, amelyek alapján a könnyű préda történetét elmesélő Szex és
Nyugdíj című könyvemet megírtam. Azt a könyvet, amelynek a megjelentetéséhez még ügynököt és
kiadót kellett találnom, de amely már így is olyan volt az életemben, mint egy albatrosz. Most
azonban nem nyitottam volna ki, ha van nálam más olvasnivaló. Közben ismét odalépett hozzám az
asszisztens, megnézni, hogy haladok.
- Mit olvasni? - kérdezte.
- Feljegyzéseket. Egy könyvhöz készültek, amelyet én írtam.
- Maga írni könyv?
- Igen.
- És miről? Szorítson! - mutatott szigorúan a kezemre.
- Egy asszonyról, aki sok férfival lefekszik.
Egy pillanatig sem késett a válasszal.
- Ó! Maga ír könyv ringyóról!
„Lingyó”-nak ejtette, és jó hangosan. Minden donor azonnal felkapta a fejét. Az asszisztensem
pedig folytatta ellenőrző körútját a donorok között.
- Szorít - mondta mindegyiknek, és, miközben a következőhöz lépett, a „ringyó” szót ismételgette
félhangosan. Jó diákként tudta, hogy az ismétlés a tudás anyja, és neki létfontosságú volt, hogy minél
több szót megtanuljon angolul.
Belőlem is előbújt a tanár.
- És hogy nevezik a férfit, aki sok nővel lefekszik? - kérdeztem, amikor ismét megállt a székem
mellett.
Egy darabig hallgatott. Összevonta a szemöldökét, majd némi gondolkodás után felkiáltott:
- Nem van ilyen szó! - Elhallgatott, aztán felháborodottan felkiáltott: - Ez nem fair! Nem igazság!
Ettől kezdve még a korábbinál is katonásabban adta ki az utasításait, így, amikor ismét visszaért
hozzám, azt mondtam neki:
- Van viszont egy szó, amelyet nőre is lehet használni, meg férfira is. Ha akarja, megtanítom rá. -
Válaszul mohón fölém hajolt. - Promiszkuitás - ejtettem tagoltan.
- Mond újra! - Elismételtem. - Mond lassan!
- Pro-misz-ku-i-tás.
A torkomra fektette a tenyerét.
Ú
 - Most mond! - Újra kimondtam. Egészen közel hajolt hozzám, csupán pár centiméter választotta
el az arcát az enyémtől, és feszült figyelemmel követte az ajkaim mozgását, miközben még egyszer
elismételtem neki a szót: - Pro-misz-ku-i-tás.
Az enyémmel együtt mozgatta a száját, és voilá! Kiejtette.
- Promiszkuitás - mondta újra meg újra, egyre hangosabban, és minden alkalommal szélesebb lett
a mosolya. Ekkor már persze mindenki vigyorgott a teremben, még én is. Ez volt az a pillanat,
amikor szexszakértővé váltam.
Persze ez ott és akkor nem tudatosult bennem; még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy
vállaljam - ha egyáltalán - a szexguru szerepét, és még többnek, hogy kényelmesen is érezzem
magam benne. De ez elkerülhetetlen volt, most már tudom, és ma már meg sem lepődöm, ha rám
kiált valaki a környékbeliek közül, amikor sétálni indulok:
- Hé, Jane, nem tudja, hol árulnak jó műfütyiket?
És mire az utca túloldaláról odaér hozzám a kérdés, már a választ is tudom. Ha San Franciscó-i az
illető, vagy netalántán itt él Berkeley-ben, azt tanácsolom neki, hogy menjen el a San Pablo Avenue-
ra, ahol van egy Good Vibrations nevű bolt. Tudomásom szerint ott kaphatók ilyen eszközök, és elég
széles a választék.
A „promiszkuitás” jelentését azonban tévesen tanítottam meg a vöröskeresztes asszisztensnek.
Nem lett volna szabad általánosítanom. Nem szükségszerű, hogy minden férfi és nő promiszkuitásba
essen, ha gyakran lefekszik másokkal.
A „promiszkuitás” ugyanis válogatás és különbségtétel nélküli viselkedést feltételez, azaz
korlátozás és tartós jelleg nélküli nemi érintkezést jelent - bárkivel. Én nem ilyen vagyok, és 2001
novemberében sem voltam ilyen. Azzal, hogy a hirdetést a The New York Review-bán helyeztem el,
beiktattam egy szűrőt, és így eleve kirostáltam a búzából az ocsút. Szóval, kedves kis vöröskeresztes
asszisztens, ha elolvassa ezt a könyvet, jusson eszébe, hogy egy nő, attól, hogy sok férfival folytat
házasságon kívüli nemi kapcsolatot, még nem feltétlenül ringyó. És nem is nimfomániás. Sőt,
mindannak ellenére, amit egyes terapeuták állítanak, nem is szenved függőségben. Az, hogy
bizonyos dolgoknak és viselkedés- formáknak megpróbálunk nevet adni, az esetek többségében nem
a hatékonyságot szolgálja, hanem inkább az adott viselkedés megértése elé állít korlátokat.
Ezzel együtt, vagy talán éppen ezért, hajlamosak vagyunk mindennek nevet adni. Ahogy Linné
mondta - vagy talán a kínaiak? - amit mi nevezünk el, az a miénk.
Amikor eljöttem a Vöröskereszt központjából, nem tudtam, hogy az asszisztensem gazdagabb
vagy szegényebb lett inkább a sajátos nyelvórától, bár hajlamos vagyok azt hinni, hogy gazdagodott
általa. Én ugyanis hiszek a szavak erejében, függetlenül attól, hogy mit jelentenek. Betettem a zöld
könyvecskémet a táskámba, ismét elzarándokoltam a könyvtárba, és az LMP-ből, azaz a Literary
Markét Piacé-ből kiválasztottam néhány ügynököt. Csupa New York-it, akikről feltételeztem, hogy
jó szívvel fogadják a könyvemet, és elküldik valamelyik kiadóhoz. Bátorságot Thomas Wolfe
példájából merítettem, aki több mint ötven helyre vitte el a Nézz vissza, angyal-t, mire kiadták. És
ezzel fejest ugrottam a könyvkiadás hatalmas, feltérképezetlen világába. Még az is átsuhant a
fejemen, hogy nem író vagyok, hanem szerző. Szédítő gondolat volt.
És megtörtént a csoda. Találtam ügynököt, aki talált egy kiadót, így szabadon folytathattam 1) a
New York-i kiruccanásokat, továbbá 2) immáron hivatalossá minősített írói és szexszakértői
karrieremet.
2002 májusát írjuk, és itt vagyok New York Cityben, abban a városban, amelynek rekordidő alatt
sikerült talpra állnia a szeptember 11-i pusztítás után; a legjobb helyen, ahol tavasszal lehet az ember.
Ráadásul üzleti úton vagyok! Ha megkérdezi tőlem egy csapos, hogy „Üzleti úton van itt, vagy
szórakozásból”, hatalmas vigyorral azt fogom felelni, hogy „Számomra a kettő ugyanaz”. És ez igaz
is, mivel még ma este együtt fogok vacsorázni Grahammel, aki az e-mailjeiben és a telefonhívásaiban
megpróbált meggyőzni arról, hogy bekövetkezett, amit mindig is állított: ismét a régi lett. És igazat
mondott. Ráadásul ezzel nem csak a régi énjét kaptam vissza; ő lett a múzsám.
 - Mindig azt hittem, hogy múzsa csak nő lehet - jegyezte meg, amikor közöltem vele az új
„beosztását”.
- Változnak az idők - mondtam erre. - Manapság bárkiből lehet múzsa, a nemétől függetlenül.
Graham sokkal több volt számomra, mint inspiráció; ő lett a gerincem, a mazsorettem (újabban
ezt a posztot is betölthetik férfiak).
- Csodálatos író vagy - hajtogatta. - Naná hogy meg tudod írni ezt a könyvet, nézd csak meg az e-
mailjeidet, amelyeket nekem írtál, egy kis remekmű mindegyik, és a cím is tökéletes.
- Túl kemény fába vágtam a fejszémet - ellenkeztem ilyenkor. - Elakadtam. Nem tudom folytatni.
Nem tudom!
Gyakran annyira sírtam, hogy csak dadogásra futotta a torkomat fojtogató könnyek miatt.
- Olvasd fel az utolsó mondatot, amelyet leírtál - mondta ilyenkor Graham, és én felolvastam,
mire azt kérdezte: - És? Mi lesz a következő?
És bármilyen hihetetlen, ekkor már tudtam, hogy mi lesz, és el is kezdtem a legjobb tudásom
szerint összefűzni a szavakat.
A múzsák nem csak inspirálnak. Csodákat visznek véghez, és az én múzsám, Graham, minden
bizonnyal a legeslegjobb a múzsák világában, mert neki köszönhetem, hogy Szerző lett belőlem, és
azt a boldogító izgalmat is, amely mostanában teljesen eltölt.
Most is éppen arra készülök, hogy látogatást tegyek a szerkesztőmnél.
A Random House egyetlen nagy épületbe vonta össze korábban városszerte szétszórtan található
részlegeit a Broadway és az Ötvenötödik sugárút sarkán. Kívülről ez az épület is olyan, mint a többi
felhőkarcoló, az oromzatát, mint New York-szerte a legtöbb magas házét, állványzat csúfítja el. De
ha az ember belép az előcsarnokba... a torkán akad a szó.
Ki látott már ilyen lenyűgöző, padlótól plafonig lambériázott előcsarnokot? Ahol a könyvekkel
teli polcokat egyenesen a falból vájták.
Az új-mexikói táblahegyek jutnak róluk az eszembe, ahol egyébként sohasem jártam, a Random
House előcsarnokában azonban igen, és csak azt mondhatom róla, hogy gyönyörű. A lambéria
tölgynek látszik, és bár tudom, hogy manapság csodákat művelnek a bútorlapokkal, hajlamos vagyok
azt gondolni, hogy ez a faborítás igazi fa.
Szóval, a falakat tölgy borítja. És ebből a tölgyből vágták-alakították azokat a süllyesztett
polcokat, amelyeken a könyvek vannak. Egy-egy példány a Random House által publikált könyvek
első kiadásaiból. Több ezer lehet belőlük. És én mindet olvastam. Itt van Steinbeck, Hemingway,
Fitzgerald... ifjúkorom összes óriása. És William Faulkner, aki miatt majdnem otthagytam az
egyetemet, mert első olvasásra annyira érthetetlennek tűnt az Absalom, Absalom! (a másodikra meg a
harmadikra is, negyedszerre már nem annyira, és amikor nemrég újra elolvastam, már semmi bajom
nem volt vele). Sinclair Lewis Királyi vér című könyve 1952 nyaráig repített vissza, New
Hampshire-be, a Bald Hill Lodge-ba, ahol az segített túl a pincérnőként végigizzadt nappalokon,
hogy Lewis összes művét megtaláltam a bádogtetős padláson.
A Random House előcsarnokába lépve összekulcsolom a kezem, és felemelem, egészen az
államig, szabályos imádkozó pózba. És imádkozom is. Hálát adok, mert az, ahogy a falakat borító
könyvekre nézek, olyan, mintha a saját életemre vetnék egy pillantást, visszaemlékezve azokra az
örömteli órákra, amelyekkel az itt látható könyvek szerzői megajándékoztak engem. Nem beszélve
arról a rengeteg ismeretről, amelyhez ezek a könyvek juttattak a szexről. D. H. Lawrence művein,
gyakran burkoltan, gyakran a maga sötét és véres valóságában végigvonul a szex. Philip Roth a
szexualitás leplezetlen, vadul vidám arcát mutatja meg az olvasónak, de csak 1969 után, ami
számomra már túl késő volt ahhoz, hogy egészséges szemlélettel éljem meg a serdülőéveimet.
Lawrence és Roth között John Cheevert olvastam, aki durva szexről írt, udvarias időkben. John
O'Hara azokra a veszélyekre hívta fel a figyelmemet, amelyek különböző társadalmi osztályokból
származó férfiak és nők szexuális kapcsolatában rejlettek. Mire Philip Roth megjelent az életemben,
már harmincnégy éves voltam, és szabályosan rettegtem a szextől, hiszen az olvasmányaim arra
tanítottak, hogy romlást hoz mindenkire, aki a gyakorlására vetemedik, még a házasokra, így rám is,
és ez kétségbe ejtett. Végül mégis Roth volt az, aki megtanított hangosan nevetni a szexen, bár a
Portnoy-kórban a férfiak és nők közötti szex rengeteg bajhoz vezet. Mindezek után nem nyilvánvaló,
hogy a Random House miatt éltem le összezavarodott, de elszánt szűzként a fiatal éveimet? A Grove
Pressre volt szükség ahhoz, hogy valaki rászabadítsa az olvasó világra Henry Millert, és saját,
európai utamra 1955-ben, ahol a hazámban 1961-ig betiltott Millertől, ha vonakodva is, de
megtanulhattam, hogy a szex a maga állatiasságában is a legnagyobb gyönyörök forrása lehet. Egek,
amikor a Ráktérítőben a konyhaasztalon csinálják - és még csak el sem voltak jegyezve! Hosszú
ideig, több mint ötven évig nem tudtam kiverni a fejemből a jelenetet.
Camus Közönyét elolvasva kiléptem a szennyvíz-csatornából a csillagok szabad világába. Ez volt
az a mű, amely megadta elkövetkező életem alapjait - megváltoztatta mindazt, amit addig az életről
hittem, és megmutatta, hogyan szeretném élni a magamét. Boswell Doktor Johnson élete című
könyvét, amely szintén a Random House kiadásában jelent meg, addig fogom olvasni, míg végleg ki
nem hunynak felettem a csillagok.
Nem csoda, hogy megigézve álltam a Random House előcsarnokában, amely mintegy irodalomba
foglalva taglalta az életemet.
A szemem sarkából látom, hogy elindul felém egy egyenruhás férfi, gondolom, a biztonsági őr.
Magas, karcsú, elegáns; hófehér haja, ha úgy tetszik, gáláns külsejűvé teszi. A kitűzője szerint
Albertnek hívják. Derékban meghajol előttem, és azt kérdezi:
- Rengeteg könyv, ugye? Sikerült már kiválasztani valamit?
- Nem akarok választani. Én azt akarom, hogy odakerüljön közéjük a könyvem.
- Ó! Magának van könyve?
Bólintok, mire tovább faggat:
- És miről szól?
A Vöröskeresztben történt kalandom óta finomítottam a kérdésre adandó válaszomon.
- A hatvan felettiek szexuális kalandjairól.
Tesz egy lépést hátrafelé.
- Miről?
- A szexről. A maga korában. És az enyémben.
- Mi a címe? - Megmondom neki.
- Szerzek magamnak egy példányt! - Aztán a Random House padlójára szegezi a tekintetét -
amely közel sem olyan szép, mint a falak, és makogva azt kérdezi: - És ebben a könyvben... van szó a
drogokról is?
Látja, hogy nem értem a kérdést, ezért megpróbálja elmagyarázni.
- Tudja, olyan drogokra gondolok, vagy inkább gyógyszerekre, amelyek segítenek az idősebb
férfiaknak, ha nem áll ... ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretnék.
Rájövök, hogy a Viagráról beszél.
- Igen, bár nem sok. - Eszembe jut, hogy Róbert alkalmanként szokott bevenni Viagrát, ami
valóban elősegítette, hogy megtegye, amit akart, ugyanakkor zavarban volt, amiért segítségre szorult.
- A Viagrára gondol, ugye?
Albert figyelmeztetően a szájához érinti a mutatóujját, és odasúgja.
- Igen, persze. Arra. - Alig észlelhetően közelebb hajol. - Használ?
Azonnal megszólal bennem a szexszakértő.
- Néha igen - válaszolom. - Bár lehetnek kellemetlen mellékhatásai.
- Például?
 - Például gyomorbántalmak.
Felvillan az emlékeimben Róbert arca, amint emésztési zavarokra panaszkodik. A Viagra
hatásának tulajdonította, és meg is fogadta, hogy többé nem veszi be. Nem tudom, volt-e igazság a
feltevésében, de segítőkész szexszakértő módjára tovább folytatom Albert könnyelmű
felvilágosítását.
- Célszerű orvoshoz fordulni, mielőtt valaki kipróbálja. Vannak férfiak, akikre kifejezetten jó
hatással van a Viagra. Másokra kevésbé. - Miközben beszélek, érezni vélem magamon a hazug
magabiztosság kellemetlen szagát. - Itt a liftem.
Jó egy óra múlva, amikor kilépek a liftből az előcsarnokban, ki áll elém, ha nem Albert. Ismét
meghajol előttem, és ezúttal alaposan végigmér.
- Tudja, én már nagyon rég óta itt dolgozom. Rengeteg írót meg könyvvel foglalkozó embert
láttam már belépni ide. - Ha lehet, még jobban lehajol, és egészen közelről kezdi vizslatni az
arcomat. - Ugye, maga nem dr. Ruth?
Nem rejtőzködhetem el mindörökre. És ebben az a legcsodálatosabb, bár ezt abban a pillanatban
még nem tudtam, hogy egy év sem kellett hozzá, és a nevem dr. Ruth neve mellé került. Gondolják
csak végig, mekkora utat jártam be, mire a Jégkisasszonyból, aki serdülőkoromban voltam,
aggkoromra igazi Forróvérű Asszonnyá váltam.
Jó éjszakát kívánok Albertnek. Ő igazi úriemberként ismét meghajol, és kinyitja előttem az ajtót.
Az utcára lépve valósággal gyökeret eresztek. Többen belém botlanak, zöldre vált a lámpa, mégsem
mozdulok. Megbénít a döbbenet, hogy mekkorát változott az életem.
Néha még most is előfordul, hogy erőt vesz rajtam a kétkedés, és ez nemcsak az írói szerepkörben
nyilvánul meg, hanem a szexszakértőiben is. Ez bizonyos vonatkozásban így is van rendjén - valahol
azt olvastam, hogy egy író sohasem lehet elégedett önmagával. Bárhogy van is, mindig akad valaki,
aki a szexről akar beszélni velem. Nemrég megismerkedtem Nórával, akivel aztán jó barátságba is
kerültem, és a legjobb barátnőjével, Aliciával. Látogatóba érkeztek San Franciscóba. Mindketten
huszonhat évesek, és mint kiderült, mindketten rajonganak a könyvemért és a martiniért.
Megkérdeztem tőlük, beszélhetünk-e a szexről. Igen, mondták lelkesen, és máris elkezdtek áradozni
arról, hogy milyen pozíciókat szeretnek, és miért. Alicia szeret felül lenni, tehát olyan pozícióban,
amelyben az övé az irányító szerep. Szóba kerül a fiziológia és a pszichológia. Nóra, ezzel szemben,
a misszionárius pozitúra bajnoka.
- Leszorított kezekkel a legjobb - állítja magabiztosan.
Jó volt elbeszélgetni velük. Néhányunk számára határozottan jó irányba változtak az idők.
Vajon hogy alakult volna a barátságom Meredith-szel, ha módunkban áll elolvasni a Grove Press
által kiadott könyveket? De mi még csak nem is hallottunk a Grove Pressről. Mi lett volna, ha Erica
Jong 1943-ban írja meg a Rettegés a repüléstől című könyvét, és nem 1973-ban? Vagy mi lett volna,
ha nem pletykál kódunk Simoné de Beauvoirról, hanem elolvassuk, hogy mit írt a könyvében, a
Második nemben, amely a Random House jóvoltából már 1952-ben elérhető lett volna számunkra is.
Vajon akkor beszéltünk volna egymással a szexről, és arról, hogy milyen fontos szerepet játszik az
életünkben? El tudom képzelni, hogy erősebb lett volna a barátságunk, ha ezt megtesszük. Bár az is
lehet, hogy még korábban véget ért volna.
Minek is találgatni. Azt azonban teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy Meredith és én a
korunk gyermekei voltunk, és talán ismerik a mondást: ha egy lány az ötvenes években nevelkedett,
örökké magán viseli a nyomait. Szerencsére, vannak kivételek. Bár kevés.
Az első dolog, amit egy írónak meg kell tanulnia: olyan témáról írjon, amit ismer. Nos, én ezt
tettem. Néha azonban ahhoz is írni kell, hogy megismerjük a témát, amiről írni akarunk. Ezt is
megtettem. És közben megszabadultam azoktól a gátlásoktól, amelyek előző életeimben
megbénítottak. A szabadság, akár korán jön, akár későn, rendkívül kellemes érzés. Mint megtudtam,
az olvasóim között is vannak, akik osztják ezt a véleményt.
 Egy ragyogó, napfényes reggelen, amely túl szép volt ahhoz, hogy otthon maradjon az ember,
sétára indultam a környékünkön. Örömmel töltött el már az is, hogy élek, és hogy járóképes vagyok.
Hogy ne ismerjenek fel, baseballsapkát húztam a fejemre, és feltettem egy sötét napszemüveget.
Egyszer csak egy nőjön velem szemben, körülbelül annyi idős, mint én, a kutyáját sétáltatja.
Rámosolygok, amikor elhaladunk egymás mellett - hiszek az idegeneknek küldött mosolyok
erejében, senkinek sem árthat, különben is, ha mindenki mosollyal fordulna a másik felé... - majd ezt
hallom:
- Várjon! Maga írta azt a könyvet!
Megfordulok, azon kapom magam, hogy bemutatnak a kutyának, Mike-nak. A gazdájából, aki azt
mondja, hogy Jennynek hívják, ömleni kezd a szó.
- El sem tudom mondani, mennyire tetszett a könyve, azon gondolkodom, hogy én is feladok egy
hirdetést, vagyis hát nem, de azért már megfogalmaztam, hogy mi lenne benne, ha mégis...- Levegőt
sem vesz, annyi a mondanivalója, és az arca felragyog a saját gondolataitól. Megkérdezem tőle, hogy
mit írna a hirdetésben. Rögtön rávágja: - Keresem azt a férfit, aki humoros, kedves és okos, és aki
szeret utazni. - Egy pillanatra elhallgat, majd hozzáteszi: - És homokos.
- Homokos? - kérdezem döbbenten.
- Igen, homokos. Nem akarok szexet. Nem érdekel. Olyasvalakit szeretnék, mint Tony Kusher.
Annyira drága, nem gondolja? - elgondolkodik: - Az sem lenne baj, ha csak hasonlítana.
Egyetértek vele, aztán minden jót kívánok neki.
Biztos vagyok benne, hogy mindkettőnk reggelét jobbá tette ez a találkozás. Abban a néhány
pillanatban Jenny vázolt magának egy új, boldogabb életet, én pedig szemtanúja lehettem annak,
mint nyeri vissza egy szeretni való nő a képzelet által a fiatalságát és az életerejét. Boldoggá tesz a
tudat, hogy író vagyok.
Már csak egyetlen vágyam van: partnert találni magamnak, lehetőleg a kontinensnek ezen az
oldalán. Homokosok kizárva. Mert bár nagy öröm számomra, hogy író lettem, örülni szeretnék annak
is, hogy nő vagyok.
 5. FEJEZET

Randira várva

Nem számít, hány emberrel beszélsz napközben, ha nem vár senki, aki törődik veled.
JEAN ARTHUR: MISS JONES ÉS AZ ÖRDÖG

Hogy ne gondoljanak finnyásnak, rugalmatlannak vagy túlontúl követelődzőnek, szeretném, ha

tudnák, hogy a hirdetésem megjelentetése pillanatától kezdve mindenütt keresni kezdtem a
megfelelőnek tűnő férfit: a hátam mögött, a szomszédban, az utca végén, az áruházban. Ha csak
egyet, egyetlenegyet is találok a közelemben, eszembe sem jutott volna New York. Azért döntöttem
úgy, hogy odamegyek, mert itt nem találkoztam senkivel. És bár New Yorkban csodálatos férfiakat
ismertem meg, szembe kellett néznem bizonyos tényekkel. Róbert egyszer és mindenkorra
levitézlett; Sidney-t, Johnt és legfőképpen Grahamet pedig háromezer mérföld választotta el tőlem. A
telekommunikáció csodái ellenére elérhetetlenek voltak. Tehát majdnem ugyanolyan helyzetbe
kerültem, mint amilyenben a hirdetés feladása előtt voltam. És ezt megalázónak éreztem. A sok
utánajárás, erőfeszítés és kidobott pénz ellenére még mindig hiányzott az életemből az, amire annyira
vártam - egy férfi, akit bármikor megérinthetek. Abba kellett hagynom a kéztördelést, a
fogcsikorgatást, és gyakorlatilag elölről kellett kezdenem mindent. Legfőképpen a partnerkeresést. A
legfőbb ideje volt, hogy történjen valami. 2003-at írtunk, és beléptem a hetvenedik évembe.
A könnyű préda történetét feldolgozó Szex és Nyugdíj még nem jelent meg, de felhív egy férfi, és
azt mondja, hogy olvasta a könyvesboltokba kiküldött ismertető kiadványt. Az egyik barátjától kapta
kölcsön. A férfit Geraldnak hívják, Berkeley-ben lakik, és azt mondja, szeretne találkozni velem.
Lehet róla szó? Igen, lehet. Mikor?
Mivel szeretem az indiai konyhát, örülök, hogy Gerald egy indiai éttermet javasol a
találkozásunkhoz a város másik felében. A város másik felét is szeretem, meg a javasolt éttermet is.
Úgy döntök, Geraldot is szeretni fogom.
Magas. Ez jó. Az étterem előtt vár, kicsit görnyedten, gondolom azért, mert a falnak támaszkodik,
és amikor a közelébe érek, azt mondja:
- Nem úgy néz ki, mint a könyvborítón látható fotón.
Felsóhajtok, mert eszembe jut, hogy mi volt Róbert első megjegyzése, amikor három éve
leszálltam a repülőről: „Nem úgy néz ki, mint a fényképeken.” Gerald üdvözlő szavai nem keltenek
bennem nagy reményeket. Mármint ami a közös jövőnket illeti.
És az sem, hogy Gerald petyhüdt. A válla előregörnyed, és lefelé görbül a szája sarka. Az arcát
felszántó, függőleges ráncok egészen az álláig érnek, amit mindkét oldalról egy-egy petyhüdt
bőrzacskó keretez. Pontosan úgy néz ki, mint Dawg seriffhelyettes. Emlékeztetnem kell magam,
hogy alapjában véve semmi bajom sincs Dawggal. Ne vonj le gyors következtetéseket, Jane! Nem
nézhet ki mindenki úgy, mint Graham. Megrendeljük a vacsorát. Gerald rögtön magáról kezd
beszélni.
- Eddig teljesen eseménytelen volt az életem - két unalmas házasság van mögöttem; egypár még
unalmasabb gyerek, akik már felnőttek és elmentek; harminc éve ugyanabban az állásban vagyok,
ugyanabban az irodában, ugyanabban a városban.
Ellenkezni próbálok:
- De hát a házasságai nem lehettek annyira unalmasak.
- De. Azok voltak. - Úgy látom, a bal kulcscsontomat bámulja.
- És a gyerekei?
- Sohasem voltam oda a kölykökért. Minél nagyobbak, annál rosszabbak. Már nem is találkozom
velük.
 Ezt lefogadtam volna.
- Zsidó vagyok, de nem gyakorolom a vallásomat - mondja. - Clevelandben nőttem fel, és szörnyű
gyerekkorom volt. Egyenesen szörnyű.
Legyek átkozott, ha bátorítani fogom, hogy meséljen róla, fogadkozom magamban. Az órámra
pillantok, hogy ellenőrizzem a teszt eredményét. A teszt a következőből áll: megbeszélek egy férfival
egy találkozót. A találkozás pillanatában megnézem az órámat, aztán lemérem, mennyi időnek kell
eltelnie ahhoz, hogy elhangozzon az első kérdés vagy megállapítás a személyemről. A curry felénél
tartunk - azaz majdnem egy teljes óra eltelik - , mire Gerald megjegyzi:
- Maga egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam.
Szeretnék eljönni, de Gerald tovább beszél:
- Sokkal lágyabb. Gondolja, hogy kijönnénk egymással?
Nem, úgy hiszem, nem jönnénk ki egymással, mégis úgy döntök, hogy maradok.
- Természetesen - folytatja - maga mindvégig a szerelmet kereste, és most is azt keresi.
- Az, hogy nem akar elmerülni a témában, teljesen nyilvánvaló, mert nem válj a meg, hogy
egyetértek-e a megállapítással, vagy sem. Tovább beszél. - Én egyetlen gyerekként nőttem fel
Clevelandben - mondja.
Mindennel kapcsolatban levonta már a következtetést: végérvényesen minősítette a gyerekkorát,
az állását, a házasságait, a gyerekeit, még engem is. Nincs semmi, amit még felfedezhetne, vagy
amiből tanulhatna; nem csoda, hogy meggörnyedt. Ismét eljön az ellenőrzés ideje.
- Nem kell mennünk - mondja, miközben letesz az asztalra úgy ötszázaléknyi borravalót.
- De ha nem akar tovább maradni, elkísérem a kocsijához. Aztán valamikor megint összejöhetünk.
- Nem kell elkísérnie a kocsimhoz - felelem, mivel magamban azt gondolom, hogy nem, nem
jöhetünk össze.
És ekkor Gerald, mélyen a szemembe nézve, felteszi az est egyetlen fontos kérdését:
- Előfordul, hogy magányosnak érzi magát?
Gyorsan válaszolok:
- Mit gondol, miért vagyok itt? - Aztán vállat vonok, és magányosabban, mint valaha, belesétálok
az éjszakába.
El vagyok kényeztetve. Amit a The New York Review-bán feladott hirdetésem hozott, nem volt
más, mint egy csomó szívfájdalom, ez igaz, de némi örömet, jó társaságot, intellektuális ösztönzést és
igazi, tartalmas beszélgetéseket is okozott. Lehet, ha a kalandjaim előtt találkozom Geralddal, akkor
elbűvölőnek és sziporkázónak találom, mi több, inspiráló hatásúnak. Ez persze nem igaz. De talán
jobban igyekeztem volna, talán arra buzdítottam volna, hogy fejtse ki bővebben a gyerekkorát. Végül
is, Jane, kinek képzeled magad, hogy pálcát törsz egy megkeseredett férfi felett? Egy kis türelembe,
egy kis kedvességbe még senki sem halt bele. Nem beszélve arról, hogy hajlamos vagy szentté avatni
a keleti parton élő férfiismerőseidet, ahogy az bizonyos emberekkel a haláluk után történni szokott,
amikor életben maradt szeretteik csak a jóra emlékeznek velük kapcsolatban, így az emlékkép,
amelyet róluk rekonstruálnak, tökéletesre sikerül. Jézusom, csak nem gyászolok? Nem, de majdnem.
Az ördögbe! Kénytelen leszek feladni egy újabb hirdetést! És ez alkalommal korlátozni fogom a
válaszokat az öböl térségére, mivel nincs pénzem arra, hogy New Yorkba utazzam, ha viszketni
kezdek ott alul.
Mert most már igenis tudom, milyen érzés, amikor megérintenek vagy megcsókolnak, milyen
érzés úgy rendesen elbeszélgetni valakivel, és most már éhezem ezeket a dolgokat. Habár azért még
nem vagyok az éhhalál szélén. Egyelőre.
De haladjunk csak szép sorjában: A házam ajtaján egy üzenet találok. A főbérlőm tűzte oda.
„Kérem, hívjon fel reggel. Beszélnünk kell. ”
 Azt kell mondanom, hogy tökéletes főbérlőm van. Mivel nő, tulajdonképpen főbérlőnőnek kellene
neveznem, bár a nyelvi megkülönböztetés eltűnőben van a nemek között. Azokat, aki a színpadon
ágálnak, hogy minket, nézőket szórakoztassanak, hajlamosak vagyunk a nemüktől függetlenül
„színésznek” nevezni, mert a „színésznő” olyan, milyen is? Leértékeltté vált az utóbbi időben. Miért?
Mert nőre vonatkozik? A nyomtatott sajtó világában ugyancsak ritkaságnak számít a nemi
megkülönböztetés, általában a vezetéknevet használják a személyek azonosítására. El nem tudom
képzelni, hogy egy „Ms ”, egy „Miss” vagy egy „Mrs.” odaírása miért jelent megterhelést, vagy
egyáltalán, miért ment ki a divatból. Attól, hogy mindenkit a vezetéknevén szólítunk, egyenlők
lesznek talán az emberek? Szerintem ettől mindenki csak összezavarodik. Addig rendben is a dolog,
amíg ebben megmarad az egyenlőség. No de eltértem a tárgytól. A főbéri önömet Paulának hívják.
Alacsony, csinos, és fiatal - talán a negyvenes évei elején járhat -, és a második férjével él annak a
kertnek a túloldalán, amelyről hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az enyém. Pedig az egésznek
Paula a tulajdonosa, a válása során alkudta ki magának, hogy így legyen. Paula és az új férje kedves,
csendes emberek. És azt hiszem, örülnek annak a tekintélyes bérleti díjnak, amelyet havi
rendszerességgel fizetek nekik. Négy éve én vagyok számukra az ideális bérlő: nem zajongok,
hajszálpontosan kiállítom nekik havonta a csekket, és még a szelektív hulladékgyűjtés szabályait is
betartom: a papírt a zöld kukába, a fémdobozokat meg az üvegeket a kék kukába dobom. Időnként
meglátogat a fiam, néha egy-egy barát, de mivel elég szűk a házamban a hely, egyik sem marad
sokáig. Este tízkor leoltom a villanyt, és elalszom. Alig lehet észrevenni, hogy itt vagyok.
Eddig, legalábbis, így volt. Bár váljunk csak egy percet... Védekezésül szeretném elmondani,
hogy az életstílusomban bekövetkezett, elképesztő változás ellenére sem vált szokásossá rózsával
befuttatott házikómban a lármázás. Változatlanul este tíz körül oltom le a lámpát, és buzgón
különválogatom a hulladékot is. Két méter magas férfiakat azonban nem tudok eldugni, főleg akkor
nem, ha reggel kiállnak a tornácomra, nyújtózkodni és ásítozni. És feltételezem, hogy a főbérlőm
tökéletesen látta az ablakából, hogy az utóbbi időben több ilyen is megfordult nálam - bár nem
egyszerre, Paula! Aki, meg kell hagyni, eddig egyetlen megjegyzéssel sem illette Graham vagy a
későbbiekben John látogatásait. Az ajtómra szegezett levélke azonban jelez valamit, és engem elfog
tőle a félelem. Erkölcstelen életmód... Vajon ezzel kapcsolatban van valami a bérleti szerződésben?
Előhalászom, de nem találok benne semmit, ami az ellenkező neműek itt alvását korlátozná, bár a 3.
oldalon, a 16. bekezdésben az áll, hogy „A lakó köteles tiszteletben tartani a környékbeliek
nyugalmát. ” Ó, istenem, vajon mennyire zavarta meg ezt a nyugalmat az új életmódom? Attól
tartok, erre a kérdésre hamarosan választ kapok.
Ezen az éjszakán mindvégig azt képzelem, hogy bíróság előtt állok. Bűnösnek találnak, és arra
ítélnek, hogy az utcán töltsem hátralévő éveimet. így, hogy túltegyem magam azon, ami
nyilvánvalóan a kicsinálásom kezdetét jelenti, megpróbálom kiírni magamból a félelmemet és a
haragomat. Mivel még sohasem veszekedtem Paulával vagy a férjével, ami persze lehet, hogy
másnapra megváltozik, úgy döntök, hogy a személy, akire a haragom irányul, Washington D. C.-ben
él. Talán, ha leírom, ami a szívemet nyomja, sikerül aludnom egy kicsit. A levelem arról szól, hogy
öreg vagyok, kevés a pénzem, és nincs hová mennem. Rólam szól, helyesebben arról a valakiről, aki
voltam, mielőtt az írói kalandommal sikerült szert tennem némi pénzre. És még egy csomó emberről,
aki hozzám hasonlóan ugyancsak a nyugdíjasok kenyerét eszi.
Hetvenéves vagyok, nyugdíjas. Szeretném, ha mindenki megtudná, hogy akad, akit életképtelenné
tett napjaink gazdasági helyzete. Rémisztő helyzetben vagyok. Hogy mitől lett ilyen bizonytalan az
életem? Miért látom ennyire sötéten a jövőt? Miért van az, hogy hetvenévesen, negyven, munkával
töltött év után, nem számíthatok a kormányomra abban, hogy megvédjen az elszegényedéstől, a
katasztrofális betegségektől és a félelemtől, hogy az autómban kell leélnem az életem utolsó éveit?
Nem az zavar, hogy esetleg meghalok; mióta megszülettem, azóta tudom, hogy nem kerülhetem el a
halált. A halálom körülményeitől félek - menynyire fogok fázni, milyen éhes leszek, és milyen beteg.
Ezért nem tudok aludni éj szaka.
 Reggel, nappali fénynél újra elolvasom, amit írtam, és úgy döntök, elküldöm a The New York
Times olvasói rovatába, ahol úgysem jelenik meg. Megállapítom, hogy az írással könnyebben telt az
idő, a papír és a toll jó társ volt a kétségbeesés sötét óráiban, elsegített a reggelig. Amikor kit látok
meg először? A főbéri önömet, aki a hátsó lépcsőjét sepregeti, és nem mosolyog.
- A férjem elfogadta egy virginiai cég állásajánlatát - mondja. – Hamarosan meghirdetjük a házat.
Mégsem fognak kilakoltatni, ez a főbérlőnő semmiképp. Megkönnyebbülten felsóhajtok -
megmenekültem, ha nem is végleg. De az ördögbe, a kilátásba helyezett változás megrázta a
biztonsággal kapcsolatos illúzióimat. Magasságos isten, vajon ki fogja megvenni a házat? Lelki
szemeim előtt megjelenik egy csapat gyerek, amint megpróbálnak felkapaszkodni az almafámon, és
visítozni kezdenek, ha leesnek; a franciaablakaimon át a házamba áramlik a hétvégi grillezés füstje,
kutyák turkálnak a komposztomban. Vagy ami ennél is rosszabb, az új tulajdonosoknak joguk lesz
ahhoz, hogy kidobjanak egy vérrokon kedvéért, de ha nem vetemednek is ilyesmire, megemelik a
bérleti díjamat.
Az éjszakai levelem és a főbérlőmmel folytatott beszélgetés tükrében biztosan frivolnak tűnik,
hogy továbbra sem mondok le a partnerkeresésről; hogy még mindig szeretném megtalálni azt a
férfit, akivel szívesen beülnék egy moziba, akivel elbeszélgethetnék, vagy akivel ágyba bújhatnék.
Én, a magam részéről, hálás vagyok ezért a frivolságért, mert ennek köszönhetem, hogy - ha csak egy
rövid időre is - kiemelkedhettem a kétségbeesés sötét világából, és megízlelhettem a fantasztikus
fényt. Mit számít, ha közben az összes pénzem elúszik? Van egy autóm, amibe, ha nem marad más
megoldás, beköltözhetem. Hálásnak kellene lennem. Így esett, hogy összepakoltam egy bőröndnyi
cuccot, és New Yorkba mentem, ahol, amíg ki tudom fizetni a szállodai számlát, mindig lesz egy
szobám meg egy hideg meleg vizes fürdőszobám. New Yorkban biztonságban érzem magam.
 6. FEJEZET

Másodhegedűsök

Gyere közelebb - nincs mitől tartanod Kívánj valamit (kigyúlt a csillagod)

E. E. CUMMTNGS: XLVIII. szonett

A martini látványnak is kellemes, gyengéden nyaldossa a számára készült pohár szélét, selymesen
fényes, majdnem átlátszó. Egy csinos nő rezzenéstelen kezében egyenesen gyönyörű. Nemcsak az
ital, hanem a nő is, aminek én kifejezetten örülök. New Yorkban vagyok.
A nő két olívabogyóval issza a martinit. A bárpultnál ül, egymáson átvetett lábakkal, és finoman
csavargatja a fogpiszkálót. Aztán a szájához emeli a miniatűr pálcát, és az ajka összecsücsörítésével
eltünteti róla az egyik bogyót. A pultosra mosolyog, aztán visszafordult a könyvéhez, amely ott
fekszik előtte kinyitva.
Én is a pultnál ülök. Négy szék van köztünk. Mivel a martini már a múltamhoz tartozik,
sauvignon blanc-t rendelek. Amikor terhes voltam, réges-régen, a martini volt az egyetlen folyadék,
amelyet le tudtam erőltetni a torkomon, bár akkor még jóval kisebbek voltak az olívabogyók.
Korunkban, amikor minden más hatalmas - a hamburgerek, az autók, az atléták, a mellek meg sem
lepődnék, ha kiderülne, hogy az olívabogyóban is szteroidok vannak. Amikor a pultos kihozza a
boromat, megkérdezem, menynyibe kerül, és ezzel rögtön magamra is veszem a vidéki bunkó
bélyegét.
- Háromszázötven dollár - feleli.
- Jó - mondom. - Szóljon, ha ezernél tartunk.
Elmagyarázom neki, elég hangosan ahhoz, hogy a csinos nő - jelenleg a második bogyónál tart -
is hallja, hogy versenyben állok az egyik barátnőmmel, aki jelenleg odahaza van, Kaliforniában. A
„Ki adott többet egy pohár borért New York Cityben?” - cím elnyerése a tét, és egyelőre a barátnőm
az, akinek erre nagyobb az esélye, mert a legutolsó útja alkalmával tizennégy dollárért ivott egy
pohár fehérbort valahol az Upper East Sideon. Persze eszembe sem jutott, hogy kihátráljak a
versenyből, és ha a pultos úr lesz szíves megmondani, hogy valójában mennyibe kerül egy pohár bor,
ma este talán behozhatom a lemaradásomat.
A nő elmosolyodik a történetemen, és becsukja a könyvét. Új könyvnek tűnik, a reneszánsz
festészetről szól, ami azt sugallja, hogy az imént vehette az út túloldalán álló Metropolitan
Museumban. Tulajdonképpen én is ott voltam, mielőtt beültem a bárba. Sargent Wyndham nővérek
című festményét néztem meg ezen a kellemetlen téli napon, mivel a három elegáns szépséget
ábrázoló festmény olyan méretes, hogy nem lehet utaztatni. Helyesebben egy évvel ezelőtt
elszállították Bostonba, és kiállították a Szépművészeti Múzeumban, amit nem is találtam
bosszantónak, mert akkor éppen nem jártam New Yorkban, és nem akartam megnézni. Nem úgy,
mint egy másik esetben, amikor viszont nem találtam a helyén. Mint kiderült, tisztítás céljából
emelték ki. Valahányszor ugyanis New Yorkban vagyok, megmászom az amerikai szárnyba vezető
rengeteg lépcsőt, odahúzok egy széket a festmény elé, és hosszan elidőzöm a nagytekintélyű brit
család lányaival: Lady Elchóval, Mrs. Adeane-nel és Mrs. Tennanttel. Az apjuk könyvtárában ülnek,
mögöttük az édesanyjuk portréja, fehér selyemruhájuk hullámos redőkben terül szét az
elefántcsontszínű díványon, és olyan fényük van, mint a dívány mellett elhelyezett peóniáknak.
Elegancia és finomság árad belőlük, nem véletlen, hogy arisztokrata körökben csak a három
gráciaként emlegették őket. Kiismerhetetlen arckifejezésük láttán olyan kérdések merülnek fel a
hozzám hasonló múzeumlátogatóban, hogy vajon boldogok voltak- e. Miért a legfiatalabb halt meg
legelőbb? És miben? Csak ülök, tűnődöm és örvendezem.
Látom, hogy elindul felém egy teremőr, biztos valami rosszat tettem.

É
 - Elnézést - mondja. - Ugye, maga rendszeres látogató itt nálunk? - Bólintok. - És talán
rokonságban áll a Wyndham családdal? - Én? A baseballsapkámban, a hátizsákommal meg a
túrabakancsommal? Megrázom a fejem. - Pedig azt hittem - feleli némileg kiábrándultan, majd így
folytatja: - Egy férfi, elég idős, Manhattanben él, a baloldalon ülő hölgyet látogatja rendszeresen. Azt
mondja, hogy amikor összecsapnak a feje felett a hullámok, eljön ide, és megbeszéli a problémáit a
nagyanyjával. Vele - mutat Lady Elchóra. - A jobb oldalon ülő Mrs. Tennant családja is járt már itt
látogatóban. Ok Angliában élnek. - Az őr összeráncolja a homlokát, és a két nővére között ülő
Madeline-re, azaz Mrs. Adeane-ra mutat. - Ő az egyetlen, akit nem látogat senki. Ezért is gondoltam,
hogy talán miatta jött.
Megrázom a fejem, és szomorúan csak ennyit motyogok:
- Bár a rokonom lenne.
- Hát - mondja az őr, és megvonja a vállát - azt én sem bánnám. Már nyugdíjba mehetnék, de nem
tudom megtenni, míg miatta is el nem jön valaki.
Megnyugtatom, hogy ezentúl kifejezetten Made-line kedvéért fogok eljárni a múzeumba.
- Nagyon fiatalon halt meg, tudja - mondom neki.
- Talán nem volt ideje arra sem, hogy családot hagyjon maga után.
Nem szívesen, de otthagyom az amerikai szárnyat, és átbotorkálok az utca másik oldalán lévő
Stanhope bárba.
A Wyndham nővérek még nem ismerhették a martinit, ahhoz ötven évvel tovább kellett volna
élniük. Ha ittak valamit egyáltalán, akkor az csak sherry lehetett, de az biztos, hogy sohasem jelentek
meg egy bárban, és nem elegyedtek szóba idegenekkel. Ugyanakkor a bárpult mellett ülő nőben is
rengeteg báj és szépség van. Időközben mindkét olajbogyótól megfosztotta a poharát. Most rám
mosolyog, és megkérdezi:
- Miért jött New Yorkba?
- Részben üzleti ügyek miatt, részben szórakozásból. író vagyok.
- És milyen témákról ír?
- Ahhoz, hogy elmondhassam, közelebb kell ülnöm - válaszolom.
A pultos a kezembe nyom egy újabb pohár sauvignon blanc-t.
- Még csak hétszáznál tart - mondja.
- Én is kérek egy másikat - mutat a nő a poharára -, ha ez elfogyott.
Ő is, én is közelebb húzódunk. Bemutatkozunk egymásnak, Shelley-nek hívják. Mindent
elmondok neki a könyvemről, és azt is elárulom neki, hogy milyen érdekes kalandokkal ajándékozott
meg New York.
- Engem is! - kiált fel, és túlcsorduló izgalmában annyira közel hajol hozzám, hogy majdnem
lecsúszik a bárszékről. Kiissza, ami a martinijából még maradt, majd suttogva így folytatja: - Nekem
is van szeretőm. - Mivel látja, hogy érdekel a dolog, tovább beszél: - Floridában élek, és rajzot
tanítok egy jó nevű iskolában. A kedvesem - itt felvihog, és gyorsan elmondja, hogy egészen új
keletű a dolog, korábban sohasem fordult vele elő, és most olyan hirtelen jött, mint derült égből a
villámcsapás - havonta egyszer vagy kétszer kifizeti a repülőjegyemet. Én meg eljövök New Yorkba,
és nem csinálunk mást, csak szeretkezünk. Közben csodálatosan érezzük magunkat. Csak az a baj -
teszi hozzá hogy nős.
- Ó! - mondom, és magamban az ismeretlen szeretőt is hozzáírom azoknak a férfiaknak a
listájához, akikről tudom, hogy rendszeresen megcsalják a feleségüket.
- Szereti és tiszteli a feleségét, de nem élnek szexuális életet.
Gondolatban odaírom a férfi nevét azokéhoz a férjekéhez, akik azt állítják, hogy sohasem
fekszenek le a feleségükkel. Ez a lista még az előbbinél is hosszabb. Vannak nevek, amelyek
mindkettőn szerepelnek.
É
 - Stevennek hívják, és idősebb nálam. Én ötvenkettő vagyok.
- Szenzációsan néz ki - mondom.
- Mi a véleménye a kosztümömről? Steve azt mondta, hogy kosztümre van szükségem, és adott
ezer dollárt. Azon vettem. Tetszik?
- Káprázatos. - Valóban az. Elképesztő, hogy ezer dolcsiért mit meg nem szerezhet magának az
ember. Kényelmesebb pozícióba helyezkedem, és óvatos pillantást vetek az asztaloknál ülő vendégek
felé. A megvilágítás tompa, és minden arra utal, hogy a mögöttünk ülők szemlátomást csak
egymással törődnek, a hangulat barátságos, diszkrét. Visszafordulok Shelley-hez. - Vásárolt új
alsóneműt, amikor szerető lett? - kérdezem suttogva.
- Naná hogy vásároltam! - Shhh... - Az első utam a Victoria's Secretbe vezetett, ahol minden
fontos holmit beszereztem. Most, például, egy fűző van rajtam a kosztüm alatt.
- És nem kényelmetlen? - kérdezem csodálkozó hangon.
A bálnacsont réges-rég kiment a divatból (erről szólt az egész „Mentsük meg a bálnákat”
mozgalom), noha a divatlapokban magam is láttam, hogy ennek ellenére lehet fűzőket kapni, igaz,
nem olyanokat, mint valaha, tény viszont, hogy feszesen tartják a felsőtestet. Hogy miből készül az
abroncsuk, azt nem tudom, de biztos, hogy nem textilből, inkább acélból, vagy manapság
műanyagból, mert ugyanolyan hajlíthatatlannak látszanak, mint a hajókon használt vitorlamerevítők.
Bármiből, a Victoria's Secret katalógusában rendesen megemeli a modellek mellét, kizárt dolog, hogy
ne fájjon, főleg, ha leül az illető. És teljesen eltünteti a hasat. A csípőről nem is beszélve. Vajon nem
tiltakoznak a lágy idomok a merev szerkezet ellen? Vagy ahhoz sincs erejük, annyira letompítják őket
az acélabroncsok? Hogy lehet, hogy ez a nő még csak nem is feszeng, sőt élvezettel kortyolgatja a
második martiniját?
- Dehogy! Én kifejezetten kényelmesnek találom. És nézze csak. - Gyorsan felhúzza, majd vissza
is csúsztatja a szoknyáját. - Látta? Korábban sohasem viseltem harisnyatartót meg harisnyát.
Istenemre mondom, hogy vicces!
Ő is az. Megkérdezem tőle, hogyan találkoztak. Csakúgy bugyborékol belőle a szó.
- Szó szerint egymásba botlottunk egy kávézóban, és... Fantasztikus vele a szex. Pontosan tudja,
mikor mit kell tenni - hatvanöt éves és azt is, hogy mit kell közben mondani. És ez benne a
legcsodálatosabb. Mindig a megfelelő szót használja, és ettől nem jön zavarba, nem szégyelli el
magát. - Lesüti a szemét. - Tudja, már sok szeretője volt.
Értőn bólintok, és magamban elismerem azt is, hogy szerencsés nő, bár (ezt sem mondom ki
hangosan) találhatott volna magának fiatalabb férfit, vagy talán talált is régebben, esetleg újra
megpróbálja valamikor. De az is lehet, hogy pontosan erre van szüksége, egy okos, intelligens férfira,
aki tudja, milyen tanácsot adott szeretők vonatkozásában Benjámin Franklin az egyik barátjának:
„Szeretőnek mindig idősebb Nőt válassz a fiatal helyett”. (Kiemelés tőle.) Franklin, aki maga is
előnyben részesítette a hatvanegy éves Minette-t Párizs fiatal szépeivel szemben, így beszél: „Mert
amikor egy nő már nem számíthat a külsejére, megtanul bizonyos dolgokat, hogy jó legyen... Az
idősebb Nők között szinte lehetetlen olyat találni, aki ne lenne jó Nő is egyben.” Ha a férfit mégis
zavarná a nő ráncos, megereszkedett arca, akkor, Franklin szerint, kosarat kell húzni a fejére, „az
alsóbb részek ugyanis megmaradnak gömbölydednek”.
Kétlem, hogy Steven kosarat húzna a mellettem ülő ötvenkét éves nő csinos fejére, aki így
folytatja:
- Huszonhat évig férjnél voltam, illetve jogi szempontból még most is házasságban élek. A férjem
már akkor is egy széltoló volt, amikor hozzámentem, bár ezt akkor nem vettem észre, aztán egyre
jobban szélhámoskodott. Addig folytatta az üzelmeit, míg börtönbe nem került, válni azonban nem
hajlandó. És bár eleinte gyakran szeretkeztünk, és volt is orgazmusom, meg kellett dolgoznom
mindegyikért. Mondhatom, kemény munka volt - álmatagon belemosolyog a poharába. - Most nem
érzek mást, csak gyönyört. Színtiszta gyönyört.
 - El tudom képzelni - mondom hogy néha nem könnyű eljátszani a másodhegedűs szerepét.
- Ez igaz - feleli. - A minap a sofőr elvitte a szeretőm feleségét az operába, aztán visszajött értem
és Stevenért, és amikor az étteremhez értünk, Steven-nek be kellett mennie, körülnézni, hogy nincs-e
odabenn ismerős. Néha tényleg nehéz. - Megemeli a fejét, és egyenesen rám emeli dacos pillantását.
- De tudja, ezt az esélyt az égtől kaptam, és úgy döntöttem, hogy megragadom. Az idősebb fiamnak
az a véleménye, hogy jól teszem. A tizenhét éves lányom nincs meggyőződve erről, de
elmagyaráztam neki, hogy még egyszer nem lesz ilyen lehetőségem, nem engedhetem ki a kezeim
közül.
- Jó magának - dünnyögöm, majd végignézem, amint lecsusszan a bárszékről, és kissé
megtántorodva felveszi a kabátját.
- Viszlát - mondja. - Örülök, hogy megismerhettem.
Ezzel kitámolyog az ajtón. Helyette is abban bízom, hogy a hűvös levegő kijózanítja, mire Steven
sofőrje érte jön, vagy mielőtt a fűzője meglazul, és önálló életre kel. Veszélyes dolog lehet szeretőnek
lenni.
Az én Stevenem, bár eddig óvatos voltam, és ellenálltam az ajánlatainak, annak a bárnak a
közelében lakik, amelyben olyan jól elbeszélgettünk Shelley-vel. Együtt fogunk vacsorázni, és ismét
elmondja majd, milyen csodálatos a felesége, mennyire szereti és tiszteli, és hogy azóta nem
szeretkeztek, hogy a fiaik - akik már a harmincas éveikben járnak - megszülettek. - Nem szeretném
ezzel is terhelni - mondja. - De magát... ó, istenem! - Aztán hirtelen ezt hallom: - Van egy házam
Provence-ban. Jöjjön el velem a jövő nyáron. Jöjjön el, és legyen a szeretőm.
- Mégis hogy képzeli? Hármasban? Maga, a felesége meg én? - kérdezem.
- No, nem egészen. Van a közelben egy kiadó ház, azt kivenném magának.
Ő néha meglépne otthonról, máskor meg integethetnénk egymásnak az ablakainkból, vagy talán
egy zsinórt is kihúzhatnánk köztük, és azon üzeneteket küldhetnénk egymásnak, billetsdoux-kat,
ahogy Provence-ban nevezik őket. És amíg a felesége elmegy bevásárolni, mi ketten. .. Itt a vissza
nem térő alkalom... Mindig is szerettem volna főszerepet játszani egy francia bohózatban. - Nem,
köszönöm.
Réges-régen eldöntöttem, hogy nős férfival sohasem fogok viszonyt kezdeni, nem elvi okokból,
hanem mert tudom, mi lenne a vége. Karácsonykor, hálaadáskor, húsvétkor, halloweenkor, de még a
veteránok napján is ott ülhetnék a telefon mellett, nem beszélve a hanuka nyolc napjáról, és
miközben azt várnám, hogy szólaljon meg a készülék, megpróbálnám meggyőzni magam, hogy a
házassága nem is létezik. A kapcsolatok, különösképpen az erotikus viszonyok, akkor is elég
bonyolultak tudnak lenni, ha nincs a hátterükben egy igazi szentként viselkedő feleség. Attól ugyanis,
hogy valaki nem szeretkezik a férjével, bizonyára szentté is válik, de a tapasztalatom szerint legalább
a férje szeretetét, tiszteletét és csodálatát sikerül kivívnia. És emellett abszolút biztonságban érezheti
magát. Ahogy én látom, az aszexuális nő a decens, istenfélő amerikaiak életét éli, amelyet jómagam
egyre vonzóbbnak találok, mivel jó esély van arra, hogy nekem már soha nem lesz ilyen életem.
Azok a nők, akik nem élnek szexuális életet a férjükkel és a férjük mégis szereti őket, ugyanúgy
élnek, ahogy, valamikor nagyon régen, én is elképzeltem, hogy élni fogok. Egy olyan házasságban,
amelyben a „mi” senkiből sem vált ki ellenkezést. Végül azonban sohasem éltem ilyen életet, ami
nem jelenti azt, hogy vágyom rá. De azt se, hogy nem.
Persze, roppant igazságtalan ez az egész. Az anyámtól azt tanultam, hogy egy férfi, ha nem
boldog otthon - és a „nem boldogot” olyan hangsúllyal ejtette, hogy még én is megértsem, ebben a
vonatkozásban „szexuálisan kielégítetlent” jelent -, akkor, magától értődőn, másutt keres vigasztalást,
és a feleség nem hibáztathat senkit, csak önmagát. Az anyám hitt abban, hogy minden feleségnek
meg kell tennie az asszonyi kötelességét, mert csak így érheti el, hogy a házasság tényleg sírig tartó
legyen. Hitt abban, hogy a férfi eltévelyedésének mindig az asszony az oka. Az egyik kedvenc
filmem a Lady Hamilton (1941), Vivien Leigh-vel a második, és Laurence Olivier-vel Lord Nelson
admirális szerepében. Klasszikus eset, mondaná az anyám, ha látta volna a filmet, amit nem láthatott,
mert 1941-ben a kis ohiói városkában, ahol éltünk, nem volt mozi. A film, amelyet pár évvel később
egy videotékából kölcsönöztem ki, hidegnek, frigidnek, sőt határozottan „nőietlennek” ábrázolta
Nelson feleségét, ami azt jelentette, hogy az anyámnak igaza van. Hát persze hogy félrelépett a férj,
gondoltam. Az okok ott voltak a képernyőn. Nem tudom, az anyám mit szólna azokhoz a
kutatásokhoz, amelyek a közelmúltban láttak napvilágot Nelsonról, és amelyek azt bizonyítják, hogy
kedves, szerető hitvese volt. Dyen ismeretek birtokában nehezebb lenne megmagyarázni a
félrelépését - ami persze csak még érdekesebbé teszi az alakját. Hanem tényleg mindig asszonyi
hidegség áll a férfiúi félrelépések mögött? Nem feltétlenül, bár könnyebb helyzetben van „a
másodhegedűs”, ha ezt gondolja.
Amikor a hetvenes években megnéztem ezt a pazar filmet, minden rokonszenvemmel Emma
Hamilton és a nős szeretője oldalán álltam. Az anyám biztosan nem rokonszenvezett volna Lady
Hamiltonnal, aki, mivel maga is férjnél volt, dupla bűnt követett el. Az anyám úgy gondolta, hogy
minden, házas férfi után koslató nő kurva, aki a végén megkapja a méltó büntetését, és ebben őt
igazolta volna Lady Hamilton szomorú sorsa is, aki ötvenévesen halt meg Calais-ban, pénztelenül és
magányosan. Ezek után azt sem nehéz elképzelni, hogy mit mondana az anyám, ha azt látná, hogy a
lánya itt ül egy fényűző bárban, New York Cityben, és gyakorlatilag paráznaságra buzdít egy nem is
olyan régen még tisztességes életet élő fiatal nőt, amikor arra ösztönzi, hogy aktívan vegyen részt egy
nős férfi házasságtörő törekvéseiben.
Van egy levél, Patrícia írta, amelyet mindig a kezem ügyében tartok. A Szex és Nyugdíj
megjelenése után rengeteg levelet kaptam. Patrícia a távoli Londonból jelentkezett. „A jelenlegi
szeretőim mind nős férfiak, ami különösen akkor zavaró... ha meg akarok nézni egy filmet vagy egy
színházi előadást; el szeretnék menni egy új étterembe, vagy ne adj' isten, nem nőtársaságban akarok
mutatkozni valahol.” Amikor megszólal bennem a kisördög, és azt mondja, „ugyan, miért ne
próbálhatnád meg te is, mi baj származhatna egy aprócska kalandból, mit számít, ha nős az illető”,
mindig újraolvasom Patrícia levelét. Először is, olyan, hogy „aprócska kaland”, nem létezik. Még ha
annak indul is a dolog, előbb-utóbb nagy valami lesz belőle, például szerelem, és máris megvan a baj.
Mert a nős szeretőd akkor sem fogja elhagyni a feleségét érted, ha vénasszonyok potyognak az égből,
nem a sok együtt töltött év után, és egyébként is, minél jobban megismered és megszereted, annál
inkább nem akarod, hogy elhagyja miattad az asszonyt, mert attól félsz, nem tudnád kárpótolni a
veszteségeiért. Nem beszélve arról, hogy halálra idegesít már azzal is, ahogy a ruháját hajtogatja -
néha harminc perc is elmegy, mire ágyba bújhatsz vele, bár, ha őszinte akarsz lenni legalább
önmagadhoz, ez nem egészen az ő hibája, mert a padló a te ruháiddal van tele - így szabályosan
megkönnyebbülsz, amikor arra gondolsz, hogy istenem, hamarosan elmegy, de jó. Ugyanakkor,
ahogy arra Patrícia is rámutat, ott van a „ magányosság-tényező”. Ilyenkor hirtelen megint úgy érzed,
hogy szereted. Istenemre mondom, ennél még mindig jobb az önmagam számára felállított
aranyszabály: nős férfiak kizárva.
Mindennek ellenére itt vagyok New York Cityben, és lelkesen tapsolok egy nőnek, aki hagyta,
hogy levegye a lábáról egy gyógyíthatatlanul nős férfi. Aki az asztalokon álló gyertyák tompa
megvilágításában úgy nézett ki, mintha egy reneszánsz festmény gyűjteményből lépett volna elő -
mint Raffaello Madonnája ezerdolláros kosztümben. Mert nincs szebb, mint egy frissen szerelembe
esett asszony. Őt még az utca túloldalán lakó Wyndham nővérek sem múlják felül.
 7. FEJEZET

Hattyúdal

Mártsd bele kezed a vízbe, csuklóig,

Hogy fodrokat vessen, hullámokat,
Majd nézz utána hosszan, eltűnődve,
S keresd megvalósulatlan álmodat.
W. H. AUDEN: Amikor sétálni indultam...

Meghirdettem a házat, mondja a főbérlőm. Boldog karácsonyt! Graham megnősült. Boldog

újévet!
Egy szörnyűséges napon a számítógépem jelezte, hogy e-mailt kaptam Grahamtől. Egy
mindenkihez szóló üzenet volt, és derült égből villámcsapásként ért. „Az év első napjáig
szabadságon leszek közelgő esküvőm és az utána következő nászutam miatt, így ezúton kívánok
minden barátomnak és ismerősömnek sikeres, boldog 2003-as évet. ”
Sóbálvánnyá dermedtem. Ólomnehezékként zúdult rám a hír. Meg sem fordult a fejében, hogy
figyelmeztessen, személyesen, az ágyban, egy levélben, vagy bármilyen formában, hogy... Mi is a
megfelelő kifejezés? Talán a „jár valakivel”? Legalább ennyit mondhatott volna, ha azzal nem is állt
elő, hogy lefekszik, vagy ami még rosszabb, szeretkezik vele. Vagy azt, hogy vigyázz, mert össze
fogom törni a szíved. Ó, Krisztusom! Ha hajlandó lettem volna gondolkodni, magamtól is rájöhettem
volna, hogy ez a csodálatos férfi akkor sem él cölibátusban, ha nincs velem. Milyen nevetséges! Hát
persze hogy meg kell nősülnie, mi mást tehetne harmincnégy évesen? Normális életet kell élnie egy
szerencsés esetben normális lánnyal, és nem egy vén varjúval, aki részegen szerelmeslevelek özönét
zúdítja rá, szeretkezés közben meg a nyakáig húzza a takarót. De Jézusom, ami köztünk történt, az...
az... Mit is írtam neki az első találkozásunk után? „Miután szeretkeztünk, a hátadra csaptad a
hátizsákomat, és felsétáltunk a Nob Hill tetején elnyúló kis parkba. Apró csirkecombokat ettünk, meg
csokis kekszet, amit én magam sütöttem, és olyan kedves dolgokat mondtál, annak ellenére, hogy a
figyelmedet teljesen elvonta valami, amin akkoriban dolgoztál... olyannyira, hogy végül hazamentem.
” Lám-lám, már akkor is elvonta a figyelmét valami. Én azt akartam, hogy az a valami a munkája
legyen, mert azt szerettem volna, hogy örökké folytatódjon ez a valósággal vegyülő fantázia. Mélyen
és őszintén szerettem, tudván-tudva, hogy a végén összetörik a szívem. Mi másra számíthattam? Ha
valaki rákérdezett volna a viszonyunkra, azt mondom - és valószínűleg mondtam is hogy
természetesen a lehető legnormálisabb életet kell élnie egy fickónak, aki olyan okos, fess, jó humorú
és kedves, mint ő. Na, a kedveset inkább hagyjuk. De még így is, megérdemelte, hogy mindezt
megkapja a sorstól. És magasságos isten, még csak minden jót sem kívántam neki!
Teljesen meghaltam belül. Illetve egyvalamit mégiscsak éreztem: mérhetetlen haragot. Nem azért,
mert megnősült, hanem azért, mert egy kalap alá vett az üzlettársaival. Bár jobb lenne, ha
megmondanám az igazat. Mindkét húzása miatt haragudtam rá. Ennek ellenére küldtem neki
nászajándékot. És arra gondoltam, hogy a jövőben esetleg mégsem zárom ki az életemből a nős
embereket. Az én bajom lenne.
Engem ugyan nem figyelmeztetett Graham, én mégis óva intek mindenkit: ha valaki azt tervezi,
hogy viszonyt kezd egy nős férfival, egy pillanatra se feledkezzen meg a következőről. Megihatjuk
New York összes martiniját. Vehetünk magunknak kosztümöt, meg szexi alsóneműt, és
elolvadhatunk a gyönyörtől szeretkezés közben. A végén azonban nagy árat fogunk fizetni azért,
hogy elvállaltuk a másodhegedűs szerepét.
A szilveszter este különösen alkalmas arra, hogy próbára tegyük a férfiak szívét - és a férfiak a
nőkét, természetesen -, ilyenkor a másodhegedűsök, mivel nincs mellettük olyan férfi, akihez
törvényesen tartoznának (a fiúgyermekek és a háziállatok ebben a vonatkozásban nem számítanak),
különösen a vesztüket érzik, és elhatározzák, hogy dűlőre viszik a dolgokat. A szilveszter este az az
este, amikor a társadalom bosszút áll azokon, akik megszegtek bizonyos szabályokat, és a
viselkedésükkel fenyegetést jelentenek a fennálló társadalmi rendre, veszélyeztetik a túléléshez
nélkülözhetetlen stabilitást. És ez bizony nagyon fájdalmas a másodhegedűsöknek, mert éppen a
legnagyobb ünnepeken maradnak egyedül, miközben a szeretőjük a tökéletes férj szerepét játssza
odahaza, olyan meggyőzően, hogy mindenki annak is hiszi. Forró puncsot készít a haveroknak, akik
segítenek kivágni a karácsonyfát, vacsorázni megy a feleségével meg a család legrégebbi, ősidők óta
tökéletes házasságban élő barátaival, és olyan vidékre viszi a gyerekeit, ahol elég hó van a síeléshez.
Aztán szilveszter este félrevonul valahová, mondjuk a gardróbszobába, és talán éppen azzal a
szőrmekabáttal tompítja le a hangját, amelyet a feleségének vásárolt karácsonyra.
A tudomány állításával szemben szilveszter napja a leghosszabb nap az egész kibaszott évben, és
a végén jön csak az éjszaka. És kit nem csókolnak meg, amikor éjfélt üt az óra? A másodhegedűst.
Aki magányosan ül a szobája sötétjében, és a francba is, vállalható életről álmodozik! Amire esélye
sincs, hiszen a férfi, akit szeret, elvileg éppen akkor bújik ágyba a feleségével. Valószínűleg ez az
egyetlen napja az évnek, amikor ezt teszik, miért számít mégis? Azért, ami utána következik. Mert
szinte biztos, hogy elmennek moziba vagy villásreggelizni - hiszen a tiszteletre méltó házaspárok
villásreggelivel kezdik az újévet, míg a másodhegedűs legfeljebb kávéval meglátogatják a barátaikat
vagy, ha vannak nekik, az unokáikat. Ez az a nap, amikor a másodhegedűs a poklok poklát kapja
büntetésként, mert félrelépett, mert fel merte borzolni a vizeket, és mert elkövette a bűnök
legnagyobbikát: szexuális kapcsolatba kezdett egy másik nő férjével. A legjobban mégis az a fáj,
amikor a másodhegedűs végiggondolja: mi lenne, ha ebből a napból ő kerülne ki győztesen. Káosz. A
feje tetejére állna a világ.
Olvassák csak el Kafkától a Büntetőtelepen című kisregényt. Abban mindez benne van, fehéren-
feketén. A bűnözőt odaszíjazzák a kínpadhoz, és a testébe, végtelen lassúsággal, tűheggyel beírják az
elkövetett bűneit. Aztán a kínszenvedés hatodik órájában minden világossá válik, a megvádolt ember
végre rájön, hogy melyik parancsolatot nem tartotta be - nem engedelmeskedett Urának és meghal,
de csak azután, hogy a teljesen megvadult gép megcsonkítja. Szörnyűségesebben senki sem ábrázolta
még az őrületig érvényesített igazságszolgáltatást.
A másodhegedűs persze nem fog meghalni - a házasságtörésért még nem jár halálbüntetés -, de a
karácsony és a szilveszter közötti tizenkét nap épp elég tőrdöfést tartalmaz ahhoz, hogy megértse,
milyen nagy árat fizet azzal, hogy a társadalom peremén éli az életét. Ez az a pillanat, amikor, a
megértés fényénél, véget kellene vetni a kapcsolatnak, és hagyni, hogy a szeretők visszatérjenek a
feleségük mellé, az őket leginkább megillető helyre, és miután ismét elfoglalták régi pozíciójukat, a
házasság pillérei legyenek. Azé az intézményé, amely képes elejét venni a férfiak és nők
ámokfutásának. Ha a melegházasság ellenzőinek lenne egy kis eszük, akkor maguk is észrevennék az
ellenkezésükben rejlő ostobaságot; megértenék, hogy az érveikkel, ha egyáltalán érveknek lehet
nevezni mindazt, amit összehordanak, gyakorlatilag a társadalom rendjét és békéjét veszélyeztetik,
mert a házasság az, ami a férfiakat (és a nőket) az utcától és a kocsmáktól a leginkább távol tartja. A
házasság, ha nem tudnák, civilizálttá tesz. A rengeteg intézmény között ez az egyetlen, amelyik képes
féken tartani az embert.
Ez a sok titkolódzás annyira amerikai, nem gondolják? A képmutatás, a megjátszott hűség, a rossz
feleség iránt megnyilvánuló indulat, a félrelépő férj szánalmas bocsánatkérései. Franciaországban
sehol sem tapasztaltam ilyet, Párizsban meg pláne nem.
Ott, ha nem is mondják ki, elismerik a második létezését, és eltűrik, még a feleségek is. Francois
Mitterand elnök temetésén például a felesége is ott volt, meg a szeretője is. Mindkettőjüket
lefényképezték a gyászolók között, és mindkét kép címoldalra került. Ennyire vállalható lenne a
6
ménage a trois ? Franciaországban. De nem Amerikában, ahol a puritán erkölcs előírja a színlelést,
bünteti az őszinteséget, és nem enged meg semmit, ami ellentétben áll a polgári és vallási élettel.
 Számomra akkor kezdődött ez a hosszú utazás az éjszakába, amikor huszonhárom évesen fülig
beleszerettem Jackbe. Az anyám nyomatékos kérésére otthon, Ohióban töltöttem a karácsonyi
szünidőt, míg Jack San Franciscóban maradt. Nagyon komiszul éreztem magam egész héten, és a
rosszkedvem mindenkire átragadt. Jack nem telefonált, hiába vártam, én pedig nem tudtam felhívni,
egyszerűen azért, mert 1956-ban a lányok nem hívhatták fel a fiúkat, főleg a szüleik előtt nem. Akik
a fejüket csóválták, ha mégis megpróbáltam, aztán leereszkedően hátba veregettek, mert hiábavaló
volt a próbálkozás. Megsemmisítő érzés volt, hogy mindenkinek telefonálnak, csak nekem nem.
Majdnem ötven év telt el azóta, de még mindig rázós a szilveszter. Itt van ez az állítólag nagy
gazdasági fellendülés. De ki profitál belőle? Az a maroknyi ember, aki egyébként is ott van a
csúcson, míg a tömegek, akik alattuk vannak, azért küzdenek, hogy meg ne fulladjanak. így van ez a
szilveszter estékkel is. Azok, akik a csúcson vagy a csúcs körül tanyáznak, kétezer dollárt fizetnek
azért, hogy bejussanak a Szivárvány Terembe, vagy ezret a Waldorfért azok, akiknek kevesebb a
pénzük. Mi, többiek, Monopolyt játszunk a szomszédokkal, vagy egyedül ülünk a tévé előtt, és
Walter Cronkite-ot nézzük, amint a Bécsi Állami Opera Zenekarával közösen üdvözli az új esztendőt.
Ki az, akinek még ilyenkor sincs partnere? Hát nem Mrs. Cronkite.
De képzeljük el egy pillanatra, hogy van kétezer kidobni való dollárom egy gálára, és újabb
kétezrem arra, hogy az ünnepi alkalomra illendően felöltözzem. Vagy inkább tízezrem, ha mindent
beleszámolok. Kicsinosítom magam, és elmegyek megünnepelni az újévet... Hová is? Hol jelenhet
meg egy egyedülálló nő, bármilyen felcicomázottan, ha nincs kísérője? A Szivárvány Teremben
biztosan nem. Ellentétben az egyedülálló férfiakkal, akiket tárt karokkal fogadnak akkor is, ha
részegen, ha belőve, vagy ha szólóban jelennek meg valahol, sőt még akkor is, ha mindhárom eset
egyszerre áll fenn. Bezzeg a szólóban megjelenő nőket - legyenek józanok, méltóságteljesek - rögtön
ízléstelennek minősítik, akik cselekedetükkel kockára teszik jó hírnevüket. Nem beszélve arról, hogy
az egyedülálló férfiak rögtön egymásra találnak a partikon, míg a kísérő nélküli nők számára ilyen
helyeken is csak magány terem.
Ez a zsémbeskedés nagyon régi időkre nyúlik vissza nálam, talán egészen 1956-ig, amikor, hála
Jacknek, szó szerint végigszipogtam az év utolsó napját, mire a szüleim, akik soha, de soha nem
mentek el otthonról szilveszter este, úgy döntöttek, hogy nem hallgatják tovább a siránkozásomat, és
egyedül hagytak az öcsémmel, Terryvel. Ez aztán végképp betette a kaput. Szegény kis kölyök, még
csak a tizedik évét taposta. Mindenki imádta, körülrajongták, a születésétől kezdve a család kedvence
volt. Milyen büntetés lehetett számára, hogy a mogorva nővérével kellett töltenie ezt a mindenki
számára vidám ünnepet, aki ráadásul arról a képességéről volt híres, hogy, ha egyszer duzzogni
kezdett, akkor napokig duzzogott. Mint ahogy akkor is.
- Mi a baj? - kérdezte félénken Terry.
- Semmi.
Naná hogy nem kötöttem az orrára, hogy felültettek. A díványon feküdtem, és megpróbáltam
eltakarni a szememet. Vörös és vizenyős volt a rengeteg sírástól, ami nem csoda, hiszen biztosra
vettem, hogy Jack egy másik nő karjaiban ünnepel. Terry halkan elosont. Biztosan azt hitte, hogy
elaludtam, és ezt ki is használta, mert elment tévét nézni, amikor már régen le kellett volna feküdnie.
Telt-múlt az idő. Egyszer csak lábujjhegyen visszatipegett hozzám.
- Boldog újévet! - mondta. - Felnyitottam az egyik szemem, és láttam, hogy tálcával a kezében ott
áll a dívány mellett. Füstölt kolbászos szendvicseket hozott - háromszög alakúra vágott
fehérkenyérszeleteken, amelyekről a héjat is levágta! -, és két pohár tejet. - Arra gondoltam, hogy
nekünk is jár egy kis buli.
Így hát bulizni kezdtünk. Megnéztük a tévében a Times Square-i ünneplést. Mire az óra elütötte
az éjfélt, jelezve, hogy az 1957-es év megérkezett Ohióba is, Terry elaludt a vállamon. Lehajoltam, és
megpusziltam göndör fürtökkel teli feje búbját.
Szentül hittem, hogy a házasság megóv az egyedül töltött szilveszteresték szégyenétől, de később
rá kellett jönnöm, hogy a megaláztatásnak ezer formája van. Tíz évvel később azt kellett megérnem,
hogy a férjem, Tóm, a szeretője és én együtt ünnepeltük az év utolsó napját és a közelgő újévet.
Akkor, persze, még nem tudtam, hogy ők ketten szeretők. Az feltűnt, hogy hosszú hónapok óta nem
voltunk sehol. Sem moziban, sem a barátainknál, és a szokásos folyóparti sétáink is elmaradtak. És
persze éreztem, hogy eltávolodunk egymástól. Hízni kezdtem, és bár tudtam, hogy egyre kövérebb
leszek, képtelen voltam abbahagyni az evést. Így hát könyörögni kezdtem Tómnak, hogy menjünk el
valahová, esetleg szilveszter este. Nem számított, hogy hová megyünk, csak az volt a fontos, hogy ne
maradjunk otthon. A férjem, aki jól tudta, hogy képes vagyok napokig duzzogni, felsóhajtott, és
megadta magát.
- Oké, akkor elmegyünk sörözni - mondta. - Nem bánod, ha Lynne is velünk tart? - Lynne neve
többször is elhangzott már köztünk, amikor a férjem a munkájáról beszélt.
- Dehogy! - mondtam vidáman. - Minél többen vagyunk, annál jobb a hangulat.
De mit vegyek fel? Ahhoz már túl késő volt, hogy beszerezzek magamnak egy új szerelést, nem
beszélve arról, hogy pénzünk sem volt. Abban azonban biztos voltam, hogy csak egy sötét ruha tudja
elrejteni terebélyesedő pocakomat. Előhúztam a szekrény mélyéről egy sötétkék pamutruhát, amelyet
még az előző nyáron vettem, és közben abban bíztam, hogy a férjem nem fog ráismerni. Nem mintha
túl sokat nézegetett volna az utóbbi időben. A ruha azonban, magasságos isten, mintha összement
volna. Túl sokáig lógott a szekrényben, nyár óta ki sem vettem, és az ördögbe, alig tudtam felhúzni a
hátamon a cipzárt! Végül mégis sikerült, de akkor meg majdnem megfulladtam. Alig tudtam levegőt
venni, annyira rám feszült a ruha. Aztán elindultunk.
A kocsmában, szerencsére, sötét volt. És sokan voltak, ami szintén nekem kedvezett. Leültünk az
egyik asztalhoz, a férjem közém és Lynne közé, és döntögetni kezdtük a söröket. Tóm, aki ebben a
vonatkozásban sokat tanult tőlem, szenzációs gyorsasággal a mogorvaság állapotába itta magát (a
mogorvaság a duzzogás megfelelője a férfiaknál). Én ennek ellenére lehajtottam még egy sört, és
közben megcsodáltam Lynne új ruháját. De ahogy előrehajoltam, meghallottam a világ talán
legmegalázóbb hangját - a szétnyíló cipzár reccsenését. A ruhám egyszerűen kettévált a hátamon.
A férjem, akit teljesen lekötött az előtte habzó korsó tartalma, észre sem vette. Bezzeg Lynne! - Ó,
istenem - mondta. - Fordulj meg! Megpróbálom visszahúzni. - Megfordultam, és Lynne tényleg
megpróbálta visszahúzni, de a cipzár nem engedelmeskedett. - Tudod mit? Vedd fel a kabátodat!
Felvettem, és, szerintem nem elég gyorsan, el is jöttünk. A férjem, aki még otthon sem volt
hajlandó semmiféle együttérzésre, csak ennyit mondott.
- Nos, megkaptad, amit akartál. Most boldog vagy? - Amikor az óra elütötte a tizenkettőt,
petárdák kezdtek durrogni az utcán. Odabenn pedig a férjem hortyogott.
Ez volt az utolsó alkalom, 1966 utolsó napja, hogy házon kívül próbáltam megünnepelni a
szilvesztert. Az idő múlásával egyre kisebb lett az esélyem arra, hogy valaki megcsókoljon éjfélkor,
majd idővel az esély is elmaradt. És mivel már tudtam, mire számíthatok, nemcsak hogy
megtartottam, hanem, ha lehet, még tovább tökéletesítettem duzzogó képességemet, amely így az
ünnepi időszak végéig kitartott, és hatékony védekező mechanizmusként segített átvészelni az év
leggyötrelmesebb éjszakáját. Ami részben azt is megmagyarázza, hogy miért maradtam csók nélkül
minden évben, amikor azok, akik nem lépik át a tiszteletreméltóság határait, csókolózással, és sokan
keféléssel kezdik az új életet ígérő újévet.
Persze, ha New Yorkban lennék, azért számíthatnék néhány csókra... kitől is? Sidney-től, például,
bár azt sem tudom, él-e egyáltalán. Grahamről tudom, hogy él, csak számomra nem. De kit érdekel,
amikor New Yorkban továbbra is lüktet az élet. Nem úgy bennem. A csapás, ami ért, kiölt belőlem
minden érzelmet. Kivéve egyetlenegyet. Az önsajnálatot. Ördög vigye, elmegyek New Yorkba!
Megint.
Na és ha közben eladják a házamat? Ha itt maradok, sem tehetek ellene semmit, hiszen a
főbérlőm és a családja másik városba költözik. Valaki megveszi tőlük az ingatlant, aki esetleg
megengedi, hogy maradjak, de lehet, hogy nem. Ebbe sincs beleszólásom. De a várakozást nem
bírom. És az évek múlásával csak még türelmetlenebb lettem. A kéztördelő bajnokságot biztosan
megnyerném, és lehet, hogy jó eredményt érnék el siránkozásban is. Tehát míg arra várok, hogy
mások döntsenek az életem felől, akár be is csókolhatok egy egész palack pezsgőt, aztán felhívhatom
valamelyik légitársaságot - ennyire még képes vagyok. Azok ugyanis mindig nyitva vannak, még
szilveszter éjjel is, és ha elég sokszor lenyomom a nullát, és elég sokáig várok, előbb-utóbb bele fog
szólni valaki a telefonba. Egy igazi ember. „Boldog újévet kívánok”, mondja majd a hang. „Miben
segíthetek?” „Vigyen el New Yorkba”, csak ennyit kell mondanom. És a kívánságom teljesülni fog.
 8. FEJEZET

A Plazán

A világon mindenütt úgy tartják, hogy egy nőnek, ha egyedül ül egy bárban, csak egyetlen célja
lehet: hogy alkalmi partnert találjon magának.
ELNÉZÉST KÉREK JANE AUSTENTŐL

A JFK repülőtérről elvileg harminc perc alatt lehet eljutni Manhattan központjába, de a
valóságban ennél mindig hosszabb az út. Amivel nekem egyébként nincs is semmi bajom. Sőt.
Egyenesen felvillanyozódom, amikor a Triborough hídon keresztülhajtva beérünk New Yorkba, majd
keresztül suhanunk Queensen és Harlemen, el a Central Park mellett. Természetesen taxival, ami
általában ugyancsak kellemes.
New Yorkban nagyon, de nagyon hideg a január, bár korántsem olyan dermesztő, mint a
közelmúltban nagy nehezen átvészelt ünnepnapok. Az út szélén piszkos halmokban áll a hó, az ég
szürke, felhős, és délután ötkor már szinte éjszakai sötétség borul a városra. Ennek ellenére remek
hangulatban vagyok. Ami nem mondható el a taxisofőrről.
- Tetű forgalom. - Mindig érdekesnek találtam a New York-i akcentusokat, de a sofőrét sehogy
sem tudom beazonosítani. Végül úgy döntök, hogy bronxi, az egybecsúszó fekete hangok miatt.
Határozottan tetszik. Szeretném minél tovább beszéltetni a sofőrt.
A Shea Stadion mellett araszolunk.
- És? Kijár a meccsekre? - kérdezem.
- Nem. - Van olyan, hogy valaki leharap valahonnan egy rövidke szótagot, és egyszerűen kiköpi?
Igen. A sofőr épp ezt művelte.
- Ekkor váratlanul elénk kanyarodik egy sötétzöld terepjáró.
- Te szemétláda! - ordítja a sofőröm. - Hé!
És már tekeri is le az ablakot, majd kinyújtja a kezét, és bemutatja a másik sofőrnek a
bosszankodás egyik ismert, nemzetközi jelét. Az ablakon beáramló jeges levegő a torkomra
fagyasztja a szót. A terepjáró sofőrje szintén letekeri az ablakát, és visszamutat. Az enyém kihajol az
ablakon, és ráordít:
- Vidd az utamból ezt a roncshalmazt! - Az autó azonban lassan, mégis magabiztosan folytatja a
besorolást a sávúnkba. - Baszd meg! - ordít utána a sofőröm. A terepjáró közelebb araszol a taxihoz,
mit sem törődve azzal, hogy a taxis nem akarja beengedni. Sem őt, sem a többi, besorolni kívánó
járművet.
- Baszd meg te! - üvölti a sofőrje, egy fiatal fehér férfi, bebizonyítva, hogy legalább akkora szája
van, mint az én sofőrömnek, és bekormányozza elénk a kocsiját.
A sofőröm, bár belesápad a haragba, igazi amerikai férfi, mert nem hagyja magát.
- Baszd meg! - kiáltja új fent, magából kikelve, majd hirtelen támadt kreativitással még
hozzáteszi:
- Baszd meg az anyádat!
A terepjáró sofőrje szintén kihajol az ablakán, és visszakiált:
- Baszd meg te!
Körülbelül egyforma szinten áll a találékonyságuk, de én nem akarok közbeszólni, és nem is
kérem meg a sofőrömet, hogy húzza már fel az ablakot. Inkább megpróbálom elviselni a helyzetet.
A taxis, aki nyilvánvalóan látja a gyávaságomat, rátesz még egy lapáttal.
- Baszd meg! Baszd meg az anyádat! - Mivel a másik sofőr nem válaszol, az enyém újfent kihajol,
és utána kiabál. - Itt van nálam - teszi hozzá, ahogy a torkán kifér, és ablakon kidugott kezével a
hátsó ülés felé mutogat. - Itt ül a kocsimban, te kurafi! Baszni akarsz, mi? Gyere, nézd meg!
 Erre persze esély sincs. Túl erős a forgalom, nem tud megállni egyikük sem. Még félreállni sem
tudnának, az út szélére, annyira eltorlaszolják az utat az egymás orrát érő járművek. De ha mégis úgy
döntene, hogy megáll valahogy, akkor sincs mitől tartanom. Fényes nappal van, és lakott területen
vagyunk. Ilyen körülmények között csak nem ejtenek túszul? A, még ahhoz is hideg van.
A terepjáró, anélkül hogy kitenné az indexet, könnyedén, majdhogynem kecsesen átcsusszan a
jobb oldali sávba, és már fenn is van a főúton. Búcsúzásképpen magasba lendíti a hüvelykjét. Az én
sofőröm még csak el sem morrantja magát. Telik-múlik az idő. Teljes némaságban és felhúzott
ablakkal megteszünk egy mérföldet.
- Jobban érzi magát? - kérdem végül.
- Ja - feleli. - Könnyebb, ha kiadom magamból a mérgemet. Hová való? - Hirtelen lekanyarodik a
főútról, és olyan mellékutakon hajt tovább, amelyekről még nem is hallottam, pedig jó párszor
megtettem már a JFK és a Manhattan közötti utat. - Rövidítünk egy kicsit - mondja. - Sikerült a
legjobb taxist kifognia. Pillanatokon belül megérkezünk. - A taxi végigsuhan egy számomra teljesen
ismeretlen utcán. Teljesen ki vagyok szolgáltatva a sofőrnek. - Az utasaim általában jó néven veszik,
hogy ismerem ezeket a rövidítő utakat. Nagy borravalót szoktam kapni érte.
- Tanár vagyok - mondom erre. Azt, hogy író is vagyok, nem vallom be neki. Eddig, ha
elmondtam valakinek, mindig megkérdezték, hogy miről írok, és akkor el kellett mondanom az
egész, hosszú történetet, a hirdetés feladásától kezdve a találkákig, amitől a másik félnek általában a
torkán ragad a szó. Ha hazudnék, és azt mondanám, hogy közgazdaságtannal foglalkozom, vagy
szakácskönyveket írok, netalán erotikus témájú könyveket, akkor sem nagyon tudnának mit mondani.
Van valami, ami egy íróval való személyes találkozáskor megnémítja az embereket. És mivel
érdekesnek találom a taxisomat, azt akarom, hogy inkább ő beszéljen, ne én. Ezért mondok csak
annyit, hogy „tanár vagyok”. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy a tanárok előtt megnyílnak az
emberek. Csak azt nem szabad bevallani, hogy angoltanár vagy, mert arra leggyakrabban úgy
reagálnak, hogy „hoppá, akkor jó lesz, ha odafigyelek a nyelvtanra is”, vagy „angolból voltam a
legrosszabb a suliban”. Még ennél is rosszabb, ha megkérdezik, miért nem tanítunk már külön
helyesírást.
A bejelentésemre hangos sóhaj a felelet. Azt, hogy egyébként mindig nagy borravalót szoktam
adni, nem tudhatja szegény taxisom. Pedig valószínűleg mélyebben a zsebembe nyúlok, mint az,
akinek sok pénze van, részben azért, mert sohasem ad nagy borravalót. Így inkább azt mondom:
- Az, hogy kap-e tőlem borravalót, leginkább attól függ, hogy hogyan szavaz a következő
választásokon.
Újabb sóhaj következik, majd hosszú hallgatás. Aztán megállunk a rövidítő utakon elég gyakori
forgalmi lámpák egyikénél.
- Én... én Hillary mellett vagyok - nyögi végül. - Szerintem ő lenne a legjobb.
- Helyes - felelem. - Bár szerintem Hillaryre csak újabb négy év elteltével szavazhatunk. Ennek
ellenére adok magának borravalót. Az átlagos vagy alig kevesebb összeget. És most? Kire fog
szavazni?
A tizenkettedik lámpához közeledve újabb sóhaj, majd újabb hallgatás következik.
- Bárkire, aki Bush ellenfele lesz - feleli. - Ezt diktálja a lelkiismeretem.
Most már barátok vagyunk. Hirtelen dőlni kezd belőle a szó, a legkülönfélébb dolgokat hozza fel.
Jobban informált, mint a szupermarketekben kapható bulvárlapok. Megtudom, hogy Natalie Woodot
Róbert Wagner ölte meg azon a végzetes hajókiránduláson. És hogy Whitney Huston leszbi.
- Micsoda? Ezt nem hiszem el!
Pedig az, mondja, és ő már csak tudja, mert a tenyerénél is jobban ismeri a környéket, ahol
Whitney felnőtt.
- Mindenki tudja, hogy leszbika. - Natalie Colé mögött nehéz időszak áll, de végre tiszta. Bobby
Brown utálatos krapek. - Gyerekekről sohasem szoktam rosszat mondani - bizonygatja a sofőröm -,
de az övé iszonyúan ronda. Fényes nappal nem merik kivinni az utcára. Megvárják, amíg lemegy a
nap!
Ami őt illeti, valamikor tűzoltó volt, de megsérült a háta. Alkoholista lett, de csatlakozott az
Anonim Alkoholistákhoz, és hét éve egy kortyot sem iszik.
- Mutatok magának valamit - mondja, és a kesztyűtartójába nyúl. - Ezt nézze meg! - A kezembe
ad egy papírlapot. „Barbra Streisand”, mindössze ennyi áll rajta. - Ő is az utasom volt. Ez itt az ő
aláírása. - Elismerésfélét motyogva gyorsan visszaadom neki a papírt. - Natalie Cole-t is szállítottam
már, de tőle nem kaptam autogramot. Meg kell hagyni, szép nő. És, ahogy mondtam, most már tiszta
is.
Megállapítom, hogy közben azért haladunk. A tábla szerint a Százhuszonharmadik utcában
járunk. Manhattenben.
- Szóval maga tanár.
- Igen.
- Akkor magát sem fizetik túl. Pedig többet érdemelne. - Hirtelen megemelkedik a hangja. - A
tanárok fontos munkát végeznek! Hol lenne a világ nélkülük?
Már-már arra számítok, hogy letekeri az ablakot, és elkiáltja magát, hogy „baszd meg”. Meg is
tenné, ebben biztos vagyok, ha tudná - velem együtt hogy kit kellene pontosan lekiabálnia. És én még
segítenék is neki, de a járdán lévő emberek, a kinézetük alapján, rosszabb helyzetben vannak, mint
bármelyikünk.
- Szeretnék kérdezni valamit - mondja aztán. - Biztosan tanár?
- Uhüm.
- Akkor... mit jelent ez a szó?
- Melyik?
- A „konzervatív”. Gyakran hallom, hogy az emberek konzervatívak. Mit jelent pontosan?
Micsoda esélyt kaptam, ujjongok magamban. Magamra ölthetem a hittérítő köntösét,
kiszínezhetek, eltúlozhatok, propagálhatok, de akár az igazat is megmondhatom.
- A konzerválni szó azt jelenti, hogy megőrizni, visszafogni, tartósítani, a régi állapotában
megtartani valamit. Vagy kevés mozgásteret adni valamihez.
A taxis hallgat, látszik, hogy mélyen elgondolkodik a válaszomon.
- És mit jelent a „liberális”?
- Ó, szóval erről van szó. Maga, például, liberális. A „liberális” szóval azokat az embereket
jellemezhetjük, akik szabadon, önállóan gondolkoznak, akik nem zsugorodnak, hanem gyarapodnak.
Nem gondolja, hogy maga pontosan ilyen?
- De igen, asszonyom - bólogat lelkesen. Az utcatáblán Adam Clayton Powell neve áll.
A taxisom azonban még nem végzett. Ráfordulunk a Central Park Westre, arra az utcára, amelynél
kedvesebb számomra sehol sem létezik, és azt kérdezi. - És melyiket tekinthetjük jobbnak?
- Politikai értelemben gondolja?
Bólint.
- A konzervatívokat. Ők képviselik a jobboldalt.
- Akkor a liberálisok csak baloldaliak lehetnek, igaz? - kérdezi, és elneveti magát.
- Igen. Maga, például, balra hajló liberális.
Rám mosolyog a tükörből.
- Balra hajló liberális. Ez tetszik, bár kicsit sok benne az „1” betű.
- Tényleg.
Beáll a szálloda előtti taximegállóba. Kipattan a kormány mögül, és az autó végéhez sétál.
Felnyitja a csomagtartót, kiveszi és a járda szélére helyezi a táskáimat.
 - Köszönettel tartozom magának - mondja. - Barbra Streisand óta nem volt kellemesebb utasom.
- Én is jól éreztem magam - biztosítom. És jó tanár módjára még egyszer, utoljára elismételtetem
vele a tanultakat. - Nyújtsa ki a jobb kezét. Ez melyik? A konzervatív vagy a liberális?
- A konzervatív.
- Jól van. Most nézzük a balt!
- Liberális. Mint én.
- Ezt ne felejtse el novemberben sem!
- Nem fogom. - Lehajol, és mélyen a szemembe néz. - Tudja, mit? - kérdezi. - Okosabb lettem. -
Szélesen elvigyorodik. - Most már a legjobbakkal is el tudok majd beszélgetni.
- Ebben biztos vagyok. - Ennek az embernek nagy borravaló jár. Azt is kap.
Hiába. New York olyan, mint egy nagy osztály, ahol mindenki tanul mindenkitől. Nem csoda,
hogy annyira szeretem.
Az utca, amelyben a szállodám van, a Plazáról nyílik. Tudják, ahol a lovas kocsik vannak, meg a
szökőkút, ahol F. Scott Fritzgerald és Zelda végigtáncolta az éjszakákat, ahol Kay Thompson Eloisea
lakott, és amelyet a mostani lakói tönkretesznek, mikor átalakítják a régi házakat luxuslakásokká,
amelyeket csak a nagyon gazdagok tudnak megvenni. Ok azok, akik, akárhogy nézzük is, minden
vonatkozásban mások, mint amilyenek mi, átlagemberek vagyunk.
Jó, hogy még csak az elején vagyunk a folyamatnak. Este hat óra van, ami a legjobb időpont arra,
hogy az ember megigyon valamit. És ha már inni készülök, miért ne a Plazán tegyem?
Egy korábbi látogatásom alkalmával bekukkantottam a híres bárba, az Oak Roomba, de elijesztett
a klubszerűsége; úgy éreztem, nem magányos nők becsalogatására készült az a sok faborítás. Sokkal
jobban kedvelem a szállodák előcsarnokából nyíló bárokat, amelyekben mindig elég nagy a
nyüzsgés, így senkinek sem szúr szemet, ha egy nő, miközben elüldögél egy kényelmes fotelban,
elszürcsöl egy pohár bort, esetleg felhajt egy korsó sört vagy egy rövidet. Észre sem veszik; senki
sem törődik vele. Vannak ugyan puccosabb szállodák, amelyekben nem teszik közszemlére sem az
alkoholt, sem az alkoholfogyasztókat.
De hát, mindenkinek van valami rejtegetnivalója, miért ne lehetne a szállodáknak is? Abban az
olcsóbb szállodában, például, amelyikben lakom, nincs bár - tulajdonképpen előcsarnoka sincs -, így
a legnagyobb téli hidegben is kénytelen vagyok elbandukolni az Ötödik sugárút és a Plaza sarkán álló
bárig, a One-ig.
Első ránézésre nem túl csábító hely a One. Egy nagy, drágának tűnő étterem kicsi, de jól
megvilágított sarka. Valami mégis lehet benne, mert azok, akik a bárpult mellett ülnek (egyszer Gore
Vidalt is ott láttam itt iszogatni) vagy a fal mellett felállított magas asztaloknál, szemmel láthatóan jól
érzik magukat. Beszélgetnek, senki sincs egyedül, olyan meg pláne nincs, aki mogorván
visszahúzódna egy sarokba, talán azért, mert ennek a bárnak nincs is igazán sarka, olyan kerek.
Az egyik asztalnál felfedezek egy nőt, aki egyedül ül. Megállapítom, hogy nyoma sincs rajta a
morcosságnak, és mivel az összes többi asztal foglalt, megkérdezem, nem zavarnám- e, ha odaülnék
mellé.
- Dehogy - mondja, és tovább tanulmányozza az itallapot.
Kaliforniai bort rendel, akárcsak én. Egy darabig nem szólunk egymáshoz, ami elég nevetséges.
Nyilvánvaló, hogy egyedül vagyunk mind a ketten, ráadásul nagyjából egykorúak is, bár ő, mint a
világban élők jelentős része, pár évvel mégiscsak fiatalabb lehet nálam. Tetőtől talpig feketében van,
ami csak két dolgot jelenthet. Vagy gyászol, vagy megpróbál New York-inak látszani. Hamarosan
kiderül, hogy mindkét tipp téves. A derékbőségét próbálja ezzel álcázni. Van tehát bennünk néhány
közös vonás.
- Valamikor nagyon vékony voltam - mondja, mert rajtakap, hogy a deréktájékát tanulmányozom,
aztán igazgatni kezdi a felsőrészét, úgy, ahogy azok a nők szokták, akik nem elégedettek a testükkel,
és ezért megpróbálják elrejteni.
 - Szerintem pazarul néz ki - válaszolom. - Látogatóba jött New Yorkba?
Mindent elmesél. Nem is lehet leállítani. Miután a férjeik meghaltak, a barátnőjével elhatározták,
hogy minden évben eljönnek egy hétre New Yorkba, kulturálódni meg vásárolni. A dologból idővel
hagyomány lett. Ezen az estén azonban nem tudtak dűlőre jutni a programjukat illetően. A barátnője
elment színházba, a Fantomra, de ő már látta, és nem akarta még egyszer megnézni, persze más lett
volna a helyzet, ha a Macskákat játsszák, arra szívesen elment volna ő is. így viszont eljött ide, mert
amikor utoljára járt New Yorkban, már volt itt, és tetszett neki a hely, de magasságos isten, hogy
felment azóta a bor ára! Hihetetlen!
Majdnem megőrülök tőle. Nem szoktam unalmasnak találni senkit, mégis vannak emberek - és a
jelek szerint Greta is ilyen, mert így hívják, Greta Garbó után -, akik teljesen biztosak abban, hogy
amit mondanak, mindenkit érdekel, addig legalábbis, amíg magukról beszélnek. Irigylem. Jó dolog
lehet, ha valakiből így dőlnek a gondolatok. Greta ugyanis olyan könnyedén és olyan lendülettel
forgatja a szavakat, kifejezéseket, hogy le sem lehetne állítani. Mintha attól félne, hogy ha nem
magyarázza meg eléggé önmagát, akkor félreértik, ki gúnyolják, vagy nem veszik komolyan. Kétlem,
hogy valaha is elgondolkozott azon, hogy miért találja magát minden partin túl korán egyedül. Itt, a
bárban, a mi asztalunkon kívül mindenütt elmélyült beszélgetés folyik, az emberek áthajolnak az
asztalon, és messziről látszik, hogy el vannak bűvölve a beszélgetőtársuk intelligenciájától és
szellemességétől. Hol az egyik beszél, hol a másik, és aki éppen hallgat, az érdeklődéssel figyeli a
másikat. Én, sajnos, nem tartozom közéjük.
- Ezerszer mondtam már a menyemnek, hogy a sárgadinnyét éretten kell betenni a hűtőbe, mert
ott nem érik tovább, de szegénykém, idegbajt kap, amint megszólalok, ezért, bár nem könnyű,
megpróbálom befogni a számat. És, istenemre mondom, többnyire sikerül is.
Ó, Greta, Greta, próbáld meg most is, légy szíves!
- És maga? Mit csinál New Yorkban? - kérdezi, már a második pohár borral a kezében.
Mondjam neki azt, hogy tanár vagyok, mert akkor biztos, hogy tovább beszél? Nem.
Inkább a tényéknél maradok.
- író vagyok, és tulajdonképpen azért jöttem, hogy népszerűsítsem a könyvemet. - Ha más nem, ez
biztosan befogja a száját.
- Ó, tényleg? És miről szól?
Megmondom neki a címet, Szex és Nyugdíj, és amikor meghallja, alig hiszem el, felnevet. Ért
mindent. És ettől újra belelendül. Harmincnégy évig élt házasságban, és...
- Soha nem volt orgazmusom. Soha. Huszonkét éves voltam, amikor összeházasodtunk, a férjem
huszonnégy, ő sem tudta, hogyan kell csinálni, és én sem, és hagytuk annyiban a dolgot. Sohasem lett
jobb a szexuális életünk. Más dolgokkal foglaltam le magam. A kerttel, a gyerekekkel - egyet
elveszítettünk -, aztán meghalt a férjem.
Greta a ma Napa-völgyként ismert térségben élte le házassága harmincnégy évét...
- Egy házban, amelyet harmincötezer dollárért vettünk az ötvenes években. Aztán felnőttek a
gyerekek, és Hal is meghalt, én meg ott maradtam egyedül. Gondoltam egyet, és eladtam. Másfél
millióért! El tudja képzelni? Egy kicsi, háromszobás házat! Imádom Mexikót!
Lefogadom, hogy Kaliforniát is imádod, Greta. Jesszusom! Másfél millió dollár! Csodálkozó,
egyszersmind irigy pillantásokkal kezdem méregetni a nőt, aki úgy csinálta, ahogy az a
nagykönyvben meg van írva. Hozzáment egy pasihoz, aki vett kettőjüknek egy házat, amit ő, jó
feleség módjára, tisztán tartott, aztán szült néhány gyereket, felnevelte őket. Csupán azzal, hogy
követte a szabályokat - házasság, otthon, család -, nagyobb vagyonra tett szert, mint egy bandita.
Már-már arra gondolok, hogy meghívatom vele magam egy italra.
- De az áldóját - folytatja -, annyira magányos voltam. Tudja, épp hogy betöltöttem az ötvenötöt,
amikor Hal meghalt. Elkezdtem bárokba járni... olyan helyekre, ahol, úgy tudtam, nyüzsögnek az
egyedülálló férfiak. - Aztán egy szép napon a vaskereskedésben megismerkedett Henryvel. - És
szárnyakat bontottam, mint a pillangó! - Egymásra fekteti, majd V alakban szétnyitja a két tenyerét,
és ott, a szemem láttára kisimulnak a ráncai! A szája ellágyul, a szeme felragyog, az arca kipirul -
egyszerűen megcsinosodik. Hyen ereje van a szexualitásnak!
Greta, mint kiderül, ezután orgazmusok sokaságát élte át egy-egy szeretkezés közben.
- Éppen ideje volt, nem gondolja? Kibontottam a szárnyamat, és folyamatosan pompáztam!
Tíz évig volt együtt Henryvel, de aztán...
- Meguntam, hogy én fizettem helyette mindent. Akár utaztunk, akár elmentünk vacsorázni,
mindig én álltam a cechet. Festő volt, és egyetlen képet sem tudott eladni soha.
Megpróbálok ellenkezni.
- De, Greta, maga nagy ajándékot kapott a sorstól. Olyat, amiért fizetni is érdemes.
Ő azonban másképp gondolja.
- Tizennégy évvel idősebb volt nálam, és már kezdett kifogyni belőle a szufla.
- Ó!
Most már mi is úgy nézünk ki Gretával, mint a többi vendég. Egészen közel hajolok hozzá, és
elbűvölten hallgatom a történetét. Teljesen lenyűgöz az átváltozása. Talán az elfogyasztott bortól
szépült meg ennyire, bár nem hiszem. Sokkal inkább attól, hogy ismét átélte kivirágzása történetét,
amikor „szárnyakat bontott, mint a pillangó”.
- És Henry óta? - kérdezem.
- Nincs senki - feleli Greta. - De sokat utazom, többnyire az Elderhostellel. A múltkor, például...
Ó, csak ezt ne mondd el, Greta! Nálam a „kerülendő témák” listáján az Elderhostel a legeslegelső
helyen szerepel. Tudom ugyan, hogy az Elderhostel egy csodálatos szervezet, és azon kevesek közé
tartozik, ahol nem néznek le senkit, de mindenfélét hallottam a szállásaikról, jót és rosszat egyaránt, a
buszsofőrjeikről ugyanúgy, azoktól a nyugdíjas kuncsaftjaiktól, akiket, a koromnál fogva, egyre
nagyobb számban ismerek. Na mindegy, a tiltakozáshoz már késő, Greta ugyanis biztatásnak vette a
hallgatásomat.
- A fő problémám az Elderhostellel, illetve az útjaikkal kapcsolatban az egyszemélyes felár.
Kérhetnek ilyet egyáltalán?
A kérdés valóban jogos, és nem is lényegtelen, de az én dekadens szemszögemből nézve Greta
korántsem olyan érdekes és vonzó, amikor az utazásairól mesél, mint amikor a virágzásáról. Ez
persze egy cseppet sem zavarja.
- Utálom, amikor kollégiumi szobákban szállásolnak el bennünket. A fürdőszobák a folyosó
végén vannak, és az is előfordul, hogy koedukáltak. Emlékszem, hogy Oregonban, ahová egy
Shakespeare-darab miatt mentünk, állandóan belebotlottam a buszsofőrbe, amikor fürödni mentem.
És ez Svájcban is előfordult, bár nem ugyanazzal a sofőrrel.
Greta közel áll a síráshoz.
- Ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem fizettem be az egyszemélyes felárat, és összeraktak
egy eszméletlenül unalmas nővel, el sem hinné, hogy mennyire unalmas volt...
Kitépek egy lapot a zöld jegyzetfüzetemből, és ráírom a könyvem címét.
- Tessék - mondom. - Szerezze be ezt a könyvet. Élvezni fogja. - Azzal lecsusszanok a bárszékről,
és már kint is vagyok a Plazán. Befordulok a nyugati Ötvennyolcadik utcába, és nekifeszülök a hideg
szembeszélnek.
A következő októberben levelet kapok Gretától, akinek tényleg tetszett a könyv, sőt az
egyedülálló barátnőinek is. Azt írja, hogy a közelmúltban vett magának egy lakást egy nagy
nyugdíjasházban. Meghív, hogy látogassam meg, és „találkozzam egy csoportnyi csodálatos nővel”.
Akik, lefogadom, szintén új lakásban élnek, és még pénzük is maradt.
A legtöbb pillangó élettartama rövid. Arra gondolok, hogy Greta, mint olyan sokan, esetleg
meghalni ment Új-Mexikóba. De talán mégsem. Nabokov, akit egész életében érdekeltek a pillangók,
rengeteget utazott csak azért, hogy tanulmányozza az életüket, és új példányokat gyűjtsön. A Grand
Canyonban fel is fedezett egy új fajtát. A neonympha dorothea nevet adta neki. Lehet, hogy Greta is
egy új pillangófajta: neonympha gretea. Nymph: bármely fiatal rovar a metamorfózis állapotában.
Hát nem csodálatos?
Egy évvel később ismét levelet kapok Gretától. Ezúttal azért ír, hogy tájékoztasson a szexuális
életéről, ami, mint kiderül, egyáltalán nincs neki. És a barátnőinek sincs. Pedig mindannyian vonzó,
anyagilag független nők, csak nem találnak olyan férfit, aki nem nagyon öreg. Mert azok, akik
beköltöznek a nyugdíjas házba, csak csoszognak (már ha járóképesek egyáltalán). Ha nem
mozgásképtelenek. De hogyan, kérdezi Greta, hogyan találkozhatnának megfelelő férfiakkal?
Járjanak bárokba? Jöjjön el, mondja meg, mit tegyünk! De mit mondhatnék? Azt, hogy ne adják fel.
Csakhogy ez olyan üresen hangzik. Hiszen Greta nem adta fel. És a barátnői sem. Ha feladták volna,
nem tennének fel ilyen kérdést, amelyre nem tudom a választ.
Ez a kérdés - Hogyan találhatnánk férfit? - mindenütt felvetődik, ahol csak megfordulok: a
könyvbemutatókon, felolvasásokon, dedikálásokon, szónoki emelvényeken. Azt természetesen nem
javasolom, hogy mindenki adjon fel egy hirdetést, bár azt sem, hogy ne. Egyáltalán nem tetszik
nekem ez a szakértői szerep, amit az olvasóim akasztottak a nyakamba. Az én könyvem nem arról
szól, hogy hogyan csináljunk, vagy hogyan ne csináljunk valamit.
És nincsenek benne tanácsok sem. Azt meg főleg nem javasolnám senkinek, hogy kövesse a
példámat, és tegye azt, amit én tettem, miután a hirdetés megjelent. Merthogy, kezemben a
szívemmel, keresztül-kasul utaztam a kontinensen. De ettől még nem lettem szakértő! Szexszakértő
meg főként nem. De sebaj. Ha az olvasóim azt akarják, hogy legyek az, én megteszem nekik.
Körbeutazom az országot, felolvasásokat tartok, és meghallgatom a fohásszá vált kérdést: „Hogyan
találhatnánk férfit?”
Visszagondolok az olvasmányaimra: hogyan, milyen körülmények között találkoznak a
regényekben a férfiak és a nők? Elizabeth Bennet akkor ismeri meg Darcyt, amikor Darcy barátja,
Mr. Bingley, a környékükre költözik, és Elizabeth apja a tiszteletét teszi nála. Ezáltal gyakorlatilag
kikövezi számukra a házassághoz vezető, büszkeséggel és előítéletekkel kirakott utat. Jane Eyre
7
akkor találkozik Mr. Rochesterrel, amikor beáll a lánya mellé nevelőnőnek. Micsoda kalamajka lesz
belőle! A regényekben, akár régiek, akár újak, a legkülönbözőbb helyszíneken - bálokon,
fogadásokon, templomi vacsorákon, temetéseken, strandokon, üléstermekben - találnak egymásra a
fiatalok, és ha az író kegyes hozzájuk, össze is házasodnak, majd - legalábbis, megpróbálják elhitetni
velünk - boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De az én nőolvasóim azt kérdezik tőlem, ha már
nem vagyok fiatal, ha özvegy vagyok, vagy elvált, vagy egyszerűen egyedül élek, hogy
ismerkedhetnék meg valakivel.
Mit mondhatnék erre? Az igazat? Hogy a példátlan merészségem, szégyentelenségem révén nem
egy férfival ismerkedtem meg, hanem mindjárt öttel? És hogy az öt férfi mindegyike háromezer
mérföld távolságban él tőlem? Hogy a számomra legkedvesebb félredobott egy fiatalabb nő miatt?
Hogy az egész nyugati parton nem akadt a horgomra egyetlen férfi sem? Miért engem kérdeznek, az
isten szerelmére? Végül persze mégis válaszolok, mert a kétségbeesett hangulat ezt kívánja. Valami
olyasmit mondok, hogy:
- Átléptünk az új évezredbe, hölgyeim. Próbálkozzanak az interneten.
Vagy írhatnának - velem együtt - egy hirdetést, és elhelyezhetnék valamelyik lap társkereső
rovatában. Nemcsak beszélni kell a dologról - lesz pasim, vagy nem lesz pasim - tenni is kell érte.
Miért ne lehetne feladni egy olyan hirdetést, amelyben az áll: „Kétségbeesve keresem azt a férfit, aki
leveszi rólam az átkot.” De tényleg ezt akarom? Az a helyzet, hogy nem tudom. Azt viszont igen,
hogy nem lenne bátorságom még egyszer belevágni. A szívem továbbra is fáj, és nem tudom,
kibírnám-e, ha még egyszer összetörné valaki. Enyhíteni és nem növelni szeretném a fájdalmamat, és
New York, ahol az egyedüllét normális dolognak számít, gyógyító hatással van rám. Egy időre
megpróbálok elmenekülni a szerelem lasszói és nyilai elől, bár ha így van, mi az ördögöt keresek
bárokban? Egyedül?
Az e-mailes postafiókom, sőt az egész életem megüresedett, mert eltűnt belőle Graham. így
minden manhattani bárban és étteremben, ahová ebben a dermesztőén hideg januárban betérek, a
friss házasokra emelem a poharam, és gondolatban minden jót kívánok nekik. És közben azt
remélem, hogy Graham, miközben a házastársi jogait gyakorolja, rám gondol.
 9. FEJEZET

Ha lenne elég tér és idő

8
Jók és rosszak ott repesnek könnyű, rózsaléptein.

A Plazán megismert Gretával ellentétben, és mindannak ellenére, amit a szerelemért epekedő

hölgyeknek tanácsoltam - ne adják fel, próbálkozzanak az interneten -, nem érzem magam
pillangónak. Horpadt tüdőnek érzem magam. Odahaza Berkeley-ben, ami a való világot jelenti
számomra, az új tulajdonosok éppen birtokba veszik frissen vásárolt ingatlanukat. Boldognak tűnő
ifjú pár fogad, a nő huszonnyolc éves, a férfi harminckettő. Honnan az ördögből vettek nyolcszázezer
dollárt? Persze kit érdekel? Meg akarnak tartani, mert ahhoz, hogy befizethessék az adójukat,
szükségük van a lakbérre, amit fizetek. Ezért megduplázzák a lakbért. Én viszont nem tudok dupla
összeget fizetni. Meg kell alázkodnom, és meg is teszem. Megpróbálok kikönyörögni magamnak pár
hónap türelmi időt, megígérem, hogy kifizetem a különbözetet, ha a könyvem hoz annyit a konyhára,
hogy megtehetem, és közben azt remélem, hogy magabiztosabbnak tűnök, mint amilyen vagyok.
Most mi lesz? Mi történik, ha elolvassák a könyvet, és úgy döntenek, hogy nincs szükségük egy ilyen
notórius bérlőre a hátsó udvarukban? Aki már a jelenlétével is veszélyezteti az erkölcsi elveiket? Én
meg közben átvirrasztok minden éjszakát, mert az aggodalomtól nem tudom lehunyni a szemem.
Semmit sem tehetek. Arra végképp nincs pénzem, hogy vegyek magamnak egy házat, ahol végre
nem lennék kitéve a pénzesek szeszélyeinek. Csak egyvalamit tehetek: várok és reménykedem.
Ezen a ponton még csak vázolni sem tudok magamnak egy számomra is elfogadható jövőképet,
annál inkább el tudom képzelni, hogy kilakoltatnak, kiutasítanak, és ettől elfog az idegesség és a
félelem. A rohadt életbe, hol vannak ilyenkor a többiek? Graham, gondolom, vidáman éli a boldog
férjek életét. John elégedetten ücsörög saját tulajdonú, teljes egészében kifizetett luxuslakásában, és a
New England-i időjárásra panaszkodik. Sidney felhív néhanap, Matt túl kiszámíthatatlan. Mire
megyek velük? Egyikük sem óhajt állandó társa lenni az életemnek, tőlük nem érzem nagyobb
biztonságban magam. Ők azt adták, amit kértem: néhányszor ágyba bújtak velem, meg el is
beszélgettünk. A baj az, hogy néha egy kis segítség is elkelne. Jó lenne tartozni valakihez ebben a
bizonytalan, nemtörődöm világban, ahol nem tudni, miért jár jutalom és miért büntetés, és amelyet
Thomas Hardy szavaival lehet talán a legjobban jellemezni: „előre nem látható dolgokkal van tele”.
És ha már így állok, talán az lenne a legjobb, ha máris bérlemény után néznék valahol:
Hálószoba: 2, Fürdőszoba: 1 Bútorozatlan
Bérlet időtartama: hónapról hónapra
Lakás felszereltsége: tűzhely, frigó, pénzbedobós mosó-szárító gép, szőnyeg
Főbérlő fizeti: víz, szemétszállítás, fűtés
Lakás/épület: 20 Emelet: 2 Lépcső: 10
Parkolási lehetőség: őrzött/fizetős
Akadálymentesítés: nem (túl sok lépcső)
Nem, erre még talán nincs szükség.
Mindennek a tetejében nincs szexpartnerem. Ott vagyok, ahol a part szakad, és ez a part bizony
sivár. Itt, ahol élek, nem járnak egyedül bárokba a korombeli nők. Legfeljebb moziba merészkednek
el kísérő nélkül - ami rendben is van, hiszen ott senki sem látja meg őket vagy koncertre és
múzeumba. Egyedül, újra csak egyedül. Ami engem illet, régebben még ezekre a helyekre is az egyik
legjobb barátnőmmel, Jóval jártam, ezzel a jó humorú, mindig fesztelen és csodálatraméltóan
intelligens nővel. Őt azonban hetvenöt éves korában elragadta tőlem a rák, amely az élete utolsó húsz
évében emésztette. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Ha nem koncerten voltunk, vagy múzeumban,
akkor elmentem hozzá, és hosszan elbeszélgettünk az olvasmányainkról, a főszereplők jelleméről,
gondolataikról és a korról, amelyben éltek, meg úgy általában a világ dolgairól.
 Jo olyan nő volt, amilyen én is szívesen lettem volna, de nekem nem volt annyira a helyén az
eszem, és nem volt olyan jó alakom meg olyan gyönyörű hajam, mint neki. Ő aztán tudott
gondoskodni magáról, az élet minden területén! És mindezt férfi nélkül tette. Bár élvezte a
férfitársaságot, többé-kevésbé megelégedett azzal, hogy van otthona, amelyet saját erőből vásárolt
magának, azon a pénzen, amelyet ő maga keresett, és ahová hazamehetett - egyedül.
Amikor meghalt, rövidzárlat keletkezett körülöttem. A korábban megrendelt belépőjegyeink
megporosodtak a fiókomban. Alkalmanként elővettem egyet-egyet, és elsétáltam a koncertterembe,
de amikor odaértem, sarkon fordultam, és haza is jöttem - túlságosan fájt a szívem ahhoz, hogy
kibírtam volna egyedül. Miért mindig a jóknak kell meghalniuk? Egy egész listám van azokról, akik
nélkül, ha netalántán el találnának távozni, sokkal jobb lenne a világ. Jo halálával azonban sokkal
szegényebb lett, hiszen egy olyan asszony távozott közülünk, aki gazdag életet élt, annak ellenére,
hogy sohasem volt mellette férfi, aki segítette volna, vagy aki házat vett volna a feje fölé. Egész
életében egy férfit szeretett, akinek több felesége is volt, de egyszer sem őt vette el. Olyan házat
hagyott maga után, amely tökéletesen megfelelne nekem is. Majd meglátjuk.
Bár az idő nem gyógyít be minden sebet, most már elmegyek moziba, koncertre és múzeumba is,
de bárokba soha, mert a pillangószámyaimat elveszítettem, amikor Jo meghalt, és aztán még egyszer,
a United Airlines gépén, valahol a JFK és a San Franciscó-i repülőtér között. A repülőgép
mosdójának a tükrében, ahová elzarándokoltam, miután kiírták, hogy „Kedves utasaink! Most már
elhagyhatják a helyüket”, feltűnt, hogy milyen rózsaszín a fejbőröm. Jézusom! Mindig rengeteg
hajam volt. Mi lett vele? Vajon meddig tudom megőrizni magamban az érzékiséget? Mikor jön el a
pillanat, amikor már színlelni kell? Eljön egyáltalán?
A már régen elmúlt New York-i hónapok alatt is éreztem, miután először szeretkeztünk
Grahammel, és a végén egymás felé fordultunk, hogy mekkora gyűrődések vannak az arcomon.
Láttam magam Graham szemében, láttam az összes ráncomat és barázdámat, a petyhüdt arcomat, a
lógó mellemet és hasamat, és gyorsan a meztelen testemre húztam a párnát, hogy eltakarjam mindezt.
Közben azon tűnődtem, hogy ilyen testtel miként lehetett részem ilyen csodás szerelemben. Persze
Grahamnek sohasem tettem fel a kérdést, ő pedig, magától, sohasem mondta el. Most meg kilépett az
életemből, és nem maradt utána semmi, semmi, csak nagy-nagy üresség a szívem táján.
Hogyan tudjuk magányosan is megőrizni egyre zsugorodó önmagunkat? Hála istennek és Freud-
nak, aki a maga depressziós és pesszimista módján, a Rossz közérzet a kultúrában bölcs és világos
gondolataival már réges-rég meggyőzött engem arról, hogy a művészetek - a zene, a festészet és az
irodalom - segítenek abban, hogy az élet brutalitásai közepette is felszínen maradjunk. Jómagam is
állítom, hogy a művészetnek hatalmas ereje van.
A koncertek, amelyekre eljárok, legalábbis a kedvenceim - és amelyek Jo kedvencei is voltak a
házamtól mindössze háromsaroknyira lévő St. John presbiteriánus templomban vannak. Vasárnapi
desszertzene néven szerepelnek a programfüzetben, részben azért, mert vasárnap délután tartják őket,
és részben talán azért is, mert csupa kellemes, igazi ínyencségnek is beillő zenét játszanak azoknak,
akik évek óta rendesen megeszik az ebédnél a zöldségeket, édesség mégsem kerül a tányérjukra. Az
összeszokott törzsközönségnek, ha a zenészeket nem számítom, én vagyok a legfiatalabb tagja. Erre a
kellemes tényre Jo figyelmét is rendszeresen felhívtam, aki, mint már említettem, néhány évvel
idősebb volt nálam. A hajó távoli végében egy barna bőrű, naptól ráncos asszony szokott ülni. A
karját a pad végén kialakított kartámaszon pihenteti. Meseszép türkizköves gyűrűket visel, némelyik
ujján kettőt is. Az ezüstbe foglalt kövek szikrákat szórnak a ráncos kezén. Gyönyörűek, de
lefogadom, hogy sohasem veszi le őket hatalmasra duzzadt, bütykös ujjízületei miatt, amelyeken
fényesen csillog a bőr, és amelyek most már mindig úgy maradnak, a nyilvánvalóan állandósult
ízületi gyulladás miatt. Az biztos, hogy gyűrűkkel a kezén fog meghalni.
Az első sorok egyikében ülő, piros ruhás nő hátrafordul; talán a barátnőjét keresi. Látszik, hogy
túl van már néhány arcfelvarráson, és élő példa arra, hogy miért nem szabad felvarratni a ráncokat.
Pirosra sült bőre - szerintem fájdalmasan - megfeszül az arcán, feszesen összezárt szája majdnem a
füléig ér. Miért mosolyog ez az asszony? Vagy mosolyog egyáltalán?
Az előttem lévő sorban azt mondja egy asszony a barátnőjének:
- Láttuk azt a jó kis filmet azzal a Diane... Diane... Hogy is hívják?
- Keaton - feleli a barátnő. - Arra gondolsz, amelyben Jack Nicholsonnal játszik. A Minden végzet
nehéz-xt. Mi nem néztük meg Freddel. Tetszett?
- Jó volt. Vagy inkább helyes.
- Mi a Felül semmit - súgja vissza a barátnő. - Mit mondjak, az tényleg helyes volt.
- Ez az a brit film, amelyben idősebb nők állnak modellt egy készülő naptárhoz?
- Igen. Helen Mirren is játszik benne.
- Ó, igen, tudom, ki az. Mi egy Csehov-darabban láttuk egyszer.
- Bevallom, én nem vagyok oda Csehovért. - Ó, egek, hallgass már el, az ilyen szavakkal háborút
lehet indítani Berkeley-ben.
- Shhh...
Lassan megszólal a zene.
Jézusom! Miért nem szexről és románcról beszélgetnek ezek, ha már „idősebb nőket”
emlegetnek? Igaz, Keaton a maga ötven-valahány évével már tényleg benne van a korban, de amikor,
valahol a film közepén, fekete, testre simuló ruhára cseréli a garbóját, egyáltalán nem látszik
öregnek! És ekkor, mikor teljessé válik a metamorfózisa, összejön Jack-kel, bár arra, hogy tényleg
egymáséi legyenek, gyakorlatilag a film végéig várni kell, amikor Keaton végleg ledobja magáról az
öregség fátylát, és felhúzza magára a fiatalság spagettipántjait. Miről szól a Minden végzet nehéz, ha
nem a „korosabb” nőkről és idősödő testükről, amit, a film tanúsága szerint, igenis vonzónak
találhatnak a fiatalabb férfiak, akár az olyan jóképűek is, mint amilyen Keanu Reeves? Vagy vegyük
azokat az „idősebb nőket”, köztük Helen Mirrent, akik pucéran pózolnak a jó öreg Angliában.
Lefogadom, hogy eladtak miattuk pár jegyet. Na és miként vélekednek minderről az előttem ülő
„idősebb” - vagy inkább öreg - hölgyek? Abszurdnak találják? Esetleg szégyenletesnek, vagy
zavarba ej tőnek? Nem, dehogy. Azt mondják rá, hogy „helyes”.
A racionális énem néha nem engedi, hogy belefulladjak a saját türelmetlenségembe. Most például
azt mondja: „Nem mindenki képes mély gondolatokra. És, tudod, nem mindenki képes a folyamatos
gondolkodásra sem.” „De az ördögbe - felesel a türelmetlen énem kritizálni mindenki tud, leginkább
az, aki nem ért hozzá. Gyorsan, minden vita és ellentmondás nélkül meghozzák az ítéletüket, nehogy
véletlenül is érvelniük kelljen, és lenézően helyesnek nyilvánítanak bármit, amit kritikájuk tárgyául
választanak.”
Miért nem jut eszükbe, mondjuk, hogy Az anya című brit filmet megbeszéljék? Itt játszódik,
gyakorlatilag a környékünkön, és szerintem minden vonatkozásban jobb a hölgyek által „helyesnek”
minősített Jack Nicholson-Diane Keaton-filmnél. Anne Reid, az anyát alakító színésznő igazi
asszony. Hatvanöt éves, és hatvanöt évesnek is látszik. Van pocakja, széles a csípője, és a tokája
eltakarja a nyakát. A haja azonban dús és barna; nem is értem, miért nem festette őszre a rendező. A
szerepe szerint ajánlatot tesz egy fiatal férfinak; ő a kezdeményező. Többféle pózban és vadul
szeretkeznek. Látjuk meztelenül, legalábbis a felsőtestét, ami igazán az övé (vagy valaki másé, aki
vele egyidős). A végén odáig jut, hogy senki sem lesz jó neki a saját családjában - sem a fia, sem a
lánya -, sőt a fiatal férfi sem (akinek van néhány ősz szál a szakállábán, mert a férfiakon, mint tudjuk,
jól mutat az ősz). Sekélyesnek, éretlennek találja őket, ezért elmegy, és új életet kezd, teljesesen
egyedül. Úgy, mint Ibsen Nórája a Babaházban, aki, isten tudja, miért, elhagyja a családját, bár
annál, amit maga mögött hagy, minden jobbnak tűnik. A kérdésem: miért ábrázolták Az anya készítői
a fiatal szeretőt drogfüggőnek, aki kokózik és pirulákat dönt magába? A válaszom: azért, mert ha
nem drogozik, sohasem feküdt volna le egy koros asszonnyal. A következő kérdésem: miért
rendelkeztek úgy a filmkészítők, hogy a fiatal férfinak legyen egy autista fia, akit ráadásul imád?
Miért kényszerítik nősülésre? A válaszom: azért, hogy otthon tartsák, hogy ne tudjon
Franciaországba menni egy koros asszonnyal, hogy ne találhassa meg ily módon a boldogságot. Az,
hogy egy tabuval már szakítottak - bemutatták, hogy idősebb nő és fiatalabb férfi között is lehet
élvezetes a szex -, bőségesen elegendő egyetlen filmben. A hepiend már nem illett bele az
elfogadhatóság kereteibe. A közönség nem tűrte volna el. A kérdésem: miért kényszerülök arra, hogy
magammal beszélgessek? A válaszom: azért, mert a barátnőm, Jo magamra hagyott.
Az előttem ülő hölgyeknek fogalmuk sincs arról, hogy a mögöttük ülő személy - én - milyen
izgalmas párbeszédet folytat önmagával, és mit mulasztanak már azzal is, hogy nem hallgathatnak
bele. így tovább hablatyolnak. Végül megszólal bennem az igazságérzet. Mi az ördögöt gondolok
magamról, hogy minden ok nélkül bírálni merem ezeket az egyébként tökéletesen kedves hölgyeket?
Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen megvetően nyilatkozzam róluk? Lehet, hogy éppen ezt a
lekicsinylő képességüket tökéletesítették az elmúlt évtizedekben, a megfelelő helyszínekre - például a
nappalikra - hagyva a fontosabb beszélgetéseket. Hiszen azok, akik zenét hallgatni jöttek ebbe a
templomba, minden jel szerint boldogok. A legtöbbnek még a házastársa is él, így nem kell egyedül
jönniük. A gyerekeik már valószínűleg felnőttek és önállósították magukat, ők maguk még
tökéletesen mozgásképesek, nem szorulnak légzőkészülékre, és nyilvánvalóan nem szegények. A
sminkjük gyatra ugyan, az alapozó vastag rétegben ott pihen a ráncaik között; látszik, hogy túl sokat
vittek fel belőle, mintha csak nagy mennyiségű arcfestékkel tudnának jó képet vágni a koncerthez,
amely szemmel láthatóan nem érdekli őket túlságosan. Vajon mi az oka annak, hogy ezek az idős
hölgyek szoros csigákba rendezik a hajukat? Ó, már tudom. Mivel a fejükre nem kenhetnek alapozót,
így akarják elrejteni a szoros tincsek alatt mind terebélyesebbé váló rózsaszín foltokat.
A bal oldalamon ülő férfi remekül néz ki, természetesen. A mély barázdák csak még vonzóbbá
teszik az arcát. A szeme csillog a drogériában vásárolt szemüveg felett, és még mindig sok haja van.
Úgy néz ki, többé-kevésbé, ahogy Jack Nicholson fog ennyi idős korában, ha szerencséje lesz.
Túl sokat kérek. Azt akarom, hogy ezek a kedves hölgyek, akik leéltek már egy örömökben,
bánatokban, veszteségekben és szeretetben teli életet, vegyék fel helyettem a keresztet, és képviseljék
ügyemet a nyilvánosság előtt. Hogy elmondják mindenkinek, olyan szavakkal, amelyeket én is
megértek és bármikor elismételhetek, hogy időskorban is van még bennünk vibrálás, hogy hasznosak
vagyunk; hogy van bennünk szeretet és, igen, vannak még vágyaink. Shhh ... kezdődik a zene.
Hacsak valakinek nincs fejlett zenei hallása, el kell érni bizonyos kort ahhoz, hogy az ember
szeresse a kamarazenét. Mi, akik itt ülünk ezen a vasárnap délutánon, elég sok fellengzősséget
hallgattunk végig ahhoz, hogy akár az életünk végéig kitartson. Ma Schubert C-dúr kvintettje van
műsoron. Amikor a hegedű játszani kezdi az első tétel mindnyájunk számára ismerős dallamát,
néhányan elalszanak, vagy ha nem is, lehunyják a szemüket, mert a zene andalító szépségét nem
látni, hanem hallani kell. A kamarakoncerteken nincs karmester, aki a maga ideges mozdulataival
nyitva tartaná az ember szemét, vagy akinek a szexi hátsó fele - gondoljunk csak Michael Tilson
Thomasra vagy Riccardo Muti-ra - beindítaná a fantáziát. Nem, itt egy zenei demokráciának vagyunk
a részesei, nincsenek köztünk nézetkülönbségek, azzal, hogy jegyet váltottunk, azt is megszavaztuk,
hogy mikor legyen hangosabb, gyorsabb vagy lassúbb a zene. Itt mindenki érti a másikat; a közös cél
- Schubert - érdekében elástuk az individuumok között esetleg meghúzódó ellentéteket. Csak ne
horkolj, könyörgök némán a hajó másik végében ülő férfinak, aki szemmel láthatóan mély álomba
merült, és akit a felesége nem mer oldalba lökni, nehogy az ébredését kísérő horkantás megzavarja a
zenészek vagy a nézők koncentrációját.
Amikor fiatalabbak voltunk, az élénk, gyors ritmusokat kedveltük inkább, az allegrót és az
allegrettót, meg a legesleggyorsabbat, a prestót. A lassú adagiót átugrottuk, vagy teljesen kihagytuk.
Most más a helyzet. Némelyikünknek annyira a fülében van a második tétel, hogy idegeskedni
kezdünk, jól sikerüljenek a magas hangok, amelyekből olyan sok van ebben a részben. És ha a
hegedűs nem találja el őket, akkor... hm... szörnyűségessé tud válni a legszebben megírt dallam is. Az
embert ilyenkor kirázza a hideg, összerándul, éppúgy, mint amikor a köröm megcsikordul a táblán,
vagy amikor végigcsúszunk egy korláton, amely borotvaéles pengévé változik. Nos, ennyire talán
nem rossz az élmény, de nagyon hasonló. A zenészek a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar tagjai,
ami azt jelenti, hogy többé-kevésbé biztonságban érezhetjük magunkat. Visszaérniékszünk azonban,
hogy vannak náluk kevésbé képzett zenészek is.
Az utolsó tételben felforrósodik a zene. A zenészek mindent beleadnak, ami jó, mert mindenki
felébred. Schubert nem fogja vissza a lezárásoknál. Most már csaknem mindenki áll, a művészek
hajlongnak, mi pedig tapssal és mosollyal juttatjuk kifejezésre tetszésünket. A zenészek elhagyják a
színpadot, és sietve folytatják útjukat a még előttük álló, hosszú élet felé. Mi lassúbbak vagyunk. De
aztán mi is elindulunk, van, aki mankóra, van, aki botra támaszkodva, mások oxigénpalackkal a
hónuk alatt, hol ebbe, hol abba kapaszkodva, a vasárnap délutáni desszertzenétől kipirultam Pontosan
tudjuk, hogy omladozófélben van a testünk, hogy a családtagjaink és a barátaink elárultak, vagy
elhagytak bennünket, vagy mi őket, és hogy a társadalom, amelyben oly sok évet leéltünk, nem
teljesítette legmélyebb vágyainkat. De amint kilépünk ebből a teljes egészében vörösfenyőből készült
templomból, az ólomüveg ablakokon beszűrődő délutáni napsugarak fényjátékából; amikor Schubert
zenéje, aki maga oly rövid életet élt csak, még ott játszik a fülünkben, és eltölti a szívünket, úgy
érezzük, hogy az élet mégiscsak jó. Ilyenkor, ha csak rövid időre is, nyilvánvalóvá válik, hogy, mint a
kamarazenében az utolsó tétel, úgy az életünkben is az utolsó szakasz a legédesebb cseresznye a fa
tetején.
De a zenében rejlő vigasztalás nem érhető el mindenkinek. Útban hazafelé találkozom valakivel,
egy nyilvánvalóan hajléktalan nővel. Talán hatvanöt éves lehet, de idősebbnek látszik, és egy ideje
rendszeresen feltűnik a környékünkön. Egy bevásárlókocsit tol maga előtt, amely ruhákkal,
újságpapírral, üvegekkel és kartondobozokkal van tele. A környék kukáiból begyűjtött holmival. Az
asszony lába dagadt; lehajtott fejjel, csoszogva jár, attól félek, itt fog meghalni a szemünk előtt. A
járdaszegélyt nézi, illetve most rám emeli a tekintetét, bár nem hiszem, hogy látna. Aztán rájövök,
hogy nem is engem néz, hanem a járda mellett parkoló autóját - egy öreg BMW-t (intés a drága autók
tulajdonosainak: ez megtörténhet veletek is), amely telis-tele van a szemétből kimentett zsákokkal,
anyagdarabokkal, biciklivázakkal, bevásárlókocsi-kerekekkel, és különféle méretű műanyag
palackokkal. Ezen a környéken, így, hogy autója is van, a nő nem minősül hajléktalannak, de ha ilyen
tempóban folytatja a hulladék-gyűjtést, hamarosan az lesz, mert kiszorítja az autójából a szemét.
Jelen pillanatban azonban van otthona, feldagadt lábain most éppen arrafelé vonszolja magát a
járdán. Beül a kormány mögé, elindítja a motort, és lassú tempóban gurulni kezd. Ugyanúgy vezet,
ahogy gyalogol: nem néz senkire és semmire, sem a többi autót nem látja, sem az embereket.
Bizonytalanul átcsorog a sárga felfestésen; gyakorlatilag leáll miatta a forgalom. Vissza fog jönni.
Tudom.
Pár méter után, a posta előtt, ott áll Leonard - egy igazi hajléktalan, akinek sem zenéje, sem
autója, de még foga sincs -, és egy kartonlapot tart a kezében, amelyen bizonytalan kézírással arról
informál bennünket, járókelőket, hogy veterán, és munkát keres.
A BMW-s nővel ellentétben Leonard nagyon is a tudatában van mindannak, ami körülötte zajlik,
hiszen koldusként csak így van esélye a túlélésre. Első találkozásunk alkalmával egy dollárt ejtettem
a papírpoharába.
- Köszönöm, köszönöm - hálálkodott. - Isten szereti magát.
- Mi van, ha nem hiszek Istenben? - kérdeztem, mire azt válaszolta:
- Semmi. Isten akkor is szereti magát.
Ha találkozom vele, mindig dobok valamit a poharába, és mindig elmondja, ugyanúgy, ahogy az
első alkalommal:
- Köszönöm, köszönöm. Isten szereti magát.
Ez ám a hit. Leonard ötvenhat éves, és az élete nagy részét kórházban töltötte. Abban az évben,
amikor megismertem, leesett egy kukából kimentett kerékpárról, és eltörte a karját meg a vállát.
Ekkor diagnosztizálták a cukorbaját is. A minap majdnem elmentem mellette: nem vettem észre az
újságosbódé állványai mögött.
 - Hé - kiáltott utánam, miután befordultam a sarkon. - Meg kell operáltatni magam. De előtte
munka után kell néznem. Milviában, egy raktáráruházban rakodót keresnek. Elmegyek, hátha
felvesznek. - Sok szerencsét kívántam neki, a kezébe nyomtam némi pénzt, mire elmosolyodott, és
elmondta a szokásos mondatát. - Köszönöm. Isten szereti magát.
Nekem ott van Freud, Leonardnak az Isten. Bizakodjunk, hogy valamelyik hozzásegíti Leonardot
az operációhoz.
Ma reggel azonban kiderült, hogy nincs munka.
- Azt mondják, szükségem lenne autóra, mert a busz nem megy el addig, de az nekem nincsen.
így kénytelen voltam visszavenni az itteni szolgálatot.
Rám villantja fogatlan vigyorát, én pedig azt mondom neki:
- Tudja, magán egyáltalán nem látszik, hogy ötvenhat éves. Sokkal fiatalabbnak néz ki.
Ez persze nem igaz, de Jo halála óta ennyire futja tőlem, ha vigasztalni szeretnék valakit.
Leonard zavart pillantással válaszol, és hirtelen megértem, hogy mennyire nem számít a külső
megjelenés. Milyen ostobák vagyunk, amikor megpróbálunk a korunknál fiatalabbnak látszani, mert
rettegünk attól, hogy kitalálják, hány évesek vagyunk. Vagy ami ennél is rosszabb, ha a valóságosnál
öregebbnek néznek. Talán először fordul elő, hogy nem tudok mit mondani Leonardnak, eszembe
jutnak viszont T. S. Eliot sorai: „Szavak rugaszkodnak / Megpattannak, s néha megtörnek a teher
9
alatt.” Holnap dobok neki némi pénzt, és megpróbálom befogni a számat. Akkor talán nem követek
el ilyen hibát.
Ezen az estén a harminckét négyzetméteres bérleményem, az alkalmi otthonom sokkal
vonzóbbnak tűnik, mint máskor. Mielőtt bemennék, megnézem az autómat, nem költözött-e bele
valaki.
 10. FEJEZET

Gondold meg, mit kívánsz!

Bármely szerelem, legyen boldog, vagy boldogtalan, katasztrófába torkollhat, ha teljesen

megadjuk magunkat neki
TURGENYEV

Leonard is és én is jobb helyzetben vagyunk amiatt, hogy ismerjük egymást. És mindketten

tovább szolgálunk. A legtöbb ember ugyanezt teszi, csak nem olyan iszonyatos körülmények között,
mint ő. Mi, akiket nem kötnek a házasság korlátai - idesorolom például Gretát, akivel a Plazán
találkoztam, és azokat az asszonyokat, akik, bárhol vagyok, eljönnek a felolvasásomra - nem
elégszünk meg azzal, hogy csak vagyunk, hanem, a kalandot sem kizárva hajszoljuk az emberi
érintést. Sokan szakértőnek tartanak, én nem érzem magam annak. Ennek ellenére egyre gyakrabban
azon kapom magam, hogy nyilatkozatokat teszek. Tény, hogy egy ideje a korábbinál is jobban
szeretném tudni, hogyan élnek az emberek, különösen az idősebb, ennélfogva háttérbe szorított
asszonyok; azok a nők, akikre már nem vonatkoznak az együttélés szabályai. Mit lehet tenni ilyen
helyzetben? Új szabályokat állítunk fel önmagunknak. Mert manapság, miközben az első bálozóknak
változatlanul megszervezik az első bálokat, és a templomok - bár ez a hajdani szerepük erősen
megváltozott - még mindig teret adnak bizonyos társasági összejöveteleknek, nekünk, idősebb - és
néha fiatalabb - nőknek gyakorlatilag semmilyen lehetőségünk nincs a párválasztásra. Az idősebb
nők esélyei, kimondhatjuk, a nullához közelítenek.
Tanya, aki hatvankét éves, és körülbelül annyi életkedv van benne, mint egy bőrig ázott
nyusziban, leül velem szemben a sarki kávézóban. Most látom először; a barátnője kérésére
találkozom vele, akit csak futólag ismerek, és aki szerint Tanya élete teljesen megváltozott, miután
elolvasta a könyvemet.
- Kérem - unszol a barátnő. - Szánjon rá egy kis időt!
Tanya, bármit mondott is a barátnője, úgy néz ki, mint akinek feltétlenül változtatnia kell az
életén. Csupa szorongás, aszalt szőlő benyomását kelti bennem, vagy egy kis féregét, ami, ha
veszélyt szimatol, egészen parányira zsugorodik. Lejjebb tolja orrán a bifokális szemüvegét, és
mesélni kezdi az életét. Réges-rég elvált, a lányai felnőttek, és mindkettő elköltözött, ráadásul
nagyon messzire. Kisegítő tanárként dolgozik egy belvárosi középiskolában. Magányos, és, finoman
szólva, kétségbeesetten vágyik egy férfira, aki segítene elviselhetőbbé tenni az életét.
- Évek óta nem volt dolgom senkivel - mondja szégyenkezve. - Amikor elolvastam a könyvét, az
volt az első gondolatom, hogy akár rólam is szólhatna. - Aztán egyenesen a szemembe néz, és azt
kérdezi: - Mit tehetnék? Van valamilyen javaslata?
Engedjék meg, hogy itt megállják egy pillanatra, és sokadszor is megjegyezzem, hogy bár jelentős
fordulatot vett az életem, és úgymond, közszereplővé váltam, a tanácsadástól mindig tartózkodtam.
Pedig minden felolvasáson, minden vacsorán vagy minden kis előadáson, amelyet tartok, elhangzik
ugyanez a kérdés, esetleg valamelyik hasonlóképpen hangzó változata.
- Nem szoktam tanácsot adni - mondom ilyenkor -, de arra azért felhívom a figyelmüket, hogy
amit én tettem - a hirdetés feladására gondolok -, valószínűleg nem lenne jó hatással egy család
életére. - Az emberek nevetéssel, gyakran kiábrándult nevetéssel szokták nyugtázni a válaszomat,
így, hogy feldobjam őket, rendszerint hozzáteszem: - De ha mégis úgy döntenek, hogy követik a
példámat, és a hirdetésfeladás eszközéhez nyúlnak, nehogy a legjobb fényképüket mellékeljék.
Inkább a harmadik legjobbat, mert így a személyes találkozás alkalmával nem lesz csalódott a
lehetséges partnerük.
Nos, jó, mindenkinek kell csinálnia valamit, és nekünk, amerikaiaknak szükségünk is van arra,
hogy csináljunk valamit. Én mostanában szolgáltatok, a többiek meg hazamennek, akár elégedettek a
szolgáltatással, akár nem. Csakhogy én ilyenkor a szokásosnál is nyomasztóbban érzem, hogy nem
teljesítettem írói kötelességemet. Mit írtam, édes istenem, amitől sokan azt hiszik, hogy tudom a
válaszokat a kérdéseikre? Bármelyikre?
Most itt ül velem szemben Tanya, a válla előregörnyed, mindkét kezét a kávésbögrén melengeti,
és látom, hogy kék szemében ott csillog a remény. A következőképpen látom a helyzetet: A
könyvem, úgy tűnik, reményt adott jó pár embernek, és mivel az élet nem vagy csak ritkán képes
megadni nekik ugyanezt a reményt, boldog vagyok, hogy a könyvemben meglelték, és hagyták, hogy
átszivárogjon az életükbe.
Tanyának azonban esze ágában sincs megelégedni a reménykedéssel; ő részleteket akar,
szabályokat; némi magyarázatot, tervet a jövőre. Várakozásával arra késztet, hogy mondjak valamit.
Közelebb hajolok hozzá.
- Fel a fejjel! - Megszólaltam, már nincs visszaút.
- Szerintem' túl sokat akarunk egyszerre. Azt mondjuk magunknak, hogy szükségünk van
valakire. Egy férfira, aki a társunk lesz, a szeretőnk, és aki nem hagy el minket; aki mellettünk
marad, míg a halál el ne választ bennünket egymástól. - Tanya leverten bólint. - Ez nem kevés -
folytatom. - Ha férfi lennék, elmenekülnék ennyi kérés hallatán. - Tanya továbbra is bólogat. Én
pedig, elbűvölve a saját hangomtól, tovább fűzöm a gondolatot. - Közben elfeledkezünk a
szórakozásról. Csak arra koncentrálunk, hogy ne maradjunk egyedül, így éppen arról maradunk le,
ami a végjáték előtt lehetne. Néha, kétségbeesésünkben, éppen az életlehetőségeink előtt húzzuk le a
rolót. - Megrendítőnek találom a teljesítményemet. Egy egész prédikációt tartottam! Tanya feláll, és
azt mondja:
- Lehet. Köszönöm. - Sok szerencsét kívánok neki, amit komolyan is gondolok, sőt
mohóságomban odáig merészkedem, hogy cselekvési tervet ajánlok. Jelentéktelent ugyan, de abban
bízom, hogy valamennyire ellensúlyozza a szertartásosságomat.
- Próbálja meg az internetet! - javaslom búcsúzóul. Néhány hét múlva érkezik tőle egy e-mail,
hogy internetes próbálkozásai talán nem maradnak eredménytelenek. De még semmi sem biztos.
A világ másik végében, Thaiföldön, ahol az iowai Betsey angol nyelvet tanít, jól szolgál az
internet. Betsey és a New Jersey-ben élő Howard már majdnem egy éve rendszeresen levelezik. Első,
személyes találkozásukat júliusra tervezik; akkor jön haza Betsey. Aki hatvanöt éves. Howard
„néhány évvel idősebb”, derül ki egy e-mailből. Vigyázat, Betsey, ez a tág meghatározás bármilyen
életkort jelenthet a hetventől a százévesig. Lefogadom, ha „pár évvel fiatalabb” lenne, akkor nem
köntörfalazna ennyire. Akkor világgá kürtölné, hogy hány éves, nagy dobra verné, hogy „ő a
fiatalabb”. Ne kérdezzék, honnan tudom mindezt. Tudom, és kész.
Augusztusban a chicagói Genevieve Seattle-be repült, hogy találkozzon az amerikai légierő
nyugalmazott ezredesével, George-dzsal. Genevieve hatvanhárom évesen úgy döntött, hogy szakít
nős szeretőjével, aki a maga módján csodálatos volt ugyan, de egyetlen ünnepet sem tölthettek
együtt. Genevieve-nek elege lett. Olyan életet akart, amilyet a többi ember él, és bár tudta, hogy
teljesen normális élet nem létezik, mindennél jobban vágyott arra, hogy újév reggelén a saját partnere
mellett ébredjen fel. Cyber sebességgel kezdte keresni a megoldást, és abban bízott, hogy a
nyugalmazott George ezredes személyében meg is találta. El is ment, de amikor a szállodai
szobájából felhívta George ezredest, közölték vele, hogy a férfi, a háza renoválása közben, meghúzta
a hátát, így nem tud elmenni a megbeszélt találkozóra. Hm ... Aki nem kockáztat, nem is nyerhet.
Vagy ebben az esetben inkább a mondás fordítottja az igaz. Genevieve kockáztatott, mégsem nyert.
Lehet, hogy George ezredes igazából tetű? Mit gondolnak? Az internetes randivonalak, bár én
magam sohasem éltem ilyen szolgáltatással, mivel már a regisztráláshoz képet kell küldeni, elég
biztonságos megoldásnak látszanak. Jóval biztonságosabbnak, mint beülni, mondjuk, egy bárba, és
várni, hogy leszólítsa valaki az embert, legyen az a bár akár a Plazán, ahol a legérdekesebb szabad
ember valószínűleg egy másik nő lesz, nem pedig egy magányos pasi. Az internetes randizás nagyon
jól bejött például Ilse, de még jobban az egyik szomszédasszonyom esetében, aki férjhez is ment a
É
levelezőpartneréhez. És ha a próbálkozást nem is követi feltétlenül élethosszig tartó boldogság,
ahhoz, hogy valaki odaüljön a számítógép elé, nem kell felújítani a ruhatárat, nincs szüksége
sminkre, ráadásul odakészíthet az ember maga mellé egy pohár bort, és senki sem szólja meg, ha
elfogja tőle egy kis spicces szédülés. Közben létrehozhat magáról egy olyan képet, amely, ha nincs is
túl távol tőle, mégis szebb, vonzóbb a valódinál.
Nem beszélve arról, hogy pillanatok alatt ki lehet alakítani egy kapcsolatot. És még alsóneműt
sem kell hozzá váltani.
Szóval az internetes randizás biztonságos, mindenki csinálja, tehát annak kell lennie. Az internet
ráadásul mindenkinek ajánl valamit. A zsidók a JDate-en randizhatnak, a mormonok az LDS Singles-
en, de ott van az Arab21ove és a muzulmánok számára létrehozott Zawaj.com is. Ha valaki egyik
kategóriába sem tudja besorolni magát, akkor megpróbálkozhat a HOTorNOT.com weboldallal. A
kérdés a következő: miért próbálkoznak embermilliók a nettel világszerte? Azért, mert gyors. Oké.
Biztonságos is. És igaz, hogy csak az éteren keresztül, de mégiscsak kapcsolattartási lehetőséget
teremt. Reményt nyújt azoknak, akiknek addig nem volt. És még?
Andrea Orr lenyűgöző, Meeting, Mating (...and Cheating)10 című könyvében az egyik hivatali
munkatársa, „egy tipikus fehér férfi” példáját hozza fel magyarázatként. „A hirdetése árnyalt volt,
vicces, egyszersmind szerény... a négyszáz szavas szövege szellemes és intelligens.” Ha, mint
mondja, nem is volt irodalmi a profilja, közel állt hozzá, hogy az legyen. És ahogy az írók azt
gyakran teszik, ez a fiatal férfi is újraalkotta a saját képét. Egy kicsit jobbá varázsolta. Hol másutt
tehetnénk meg ugyanezt? Milyen esélyeink lehetnének arra, hogy olyanná váljunk, akit mindenki
csak csodálni tud? Kétség sem férhet hozzá, hogy a legjobb lehetőségeket a net ajánlja, hiszen ez az
egyetlen fórum, ahol nem feltétlenül szükséges a személyes találkozás. Számítógépünk előtt ülve
létrehozhatunk magunknak egy teljesen új életet. Amelyet mi magunk irányítunk. Mi lehetünk benne
a főnökök. És ha valaki válaszol, vagy ha véletlenül szerelembe esünk, akkor új dimenzióval
gazdagodunk, hiszen lehetőséget kapunk arra, hogy egy másik ember (cyber)szemével pillantsunk
önmagunkra, ami csak hasznos lehet.
Amy azt írja Nebraskából, hogy elolvasta a könyvemet. „Ha nem sírtam rajta, akkor
mosolyogtam ”, áll a levelében, és még hozzáfűzi, hogy az internetes kapcsolatokban az a legszebb,
hogy „az ember árnyaltan lát, és árnyaltan reagál minden egyes szóra. Mi lehet csábítóbb annál,
mint hogy meghallanak valakit?” Nem csoda, hogy Amy „a szavakon alapuló szerelmi viszonyt
választotta. Nem a személyes kapcsolatot, nem testek egymásba fonódását, hanem a szavakat. ” így
történt, hogy egy nála tíz évvel fiatalabb férfi szemében ő lett a megtestesítője mindannak, ami egy
nőben kívánatos lehet, és ez a „fiatal, szellemes, beszédes, energikus, zöldeskék szemű, bolondos”
férfi olyan csodálattal tekintett rá, amilyenben a hús-vér férje soha nem részesítette. A hétfő lett
számukra a hét legjobb napja, mert hétvégén szünetelt a kapcsolatuk. De hétfőn, amikor Amy
felébredt, az első gondolata ő volt. A „belőle áradó melegség és izgalom” úgy borult rá, mint „egy
pajzs”, amely megvédte a legkiábrándítóbb dolgoktól is. így szerették egymást „a bebillentyűzött
szavakon keresztül”, míg egyszer, teljesen váratlanul, azt nem írta a férfi, hogy „nem tudom így
folytatni”. És ettől Amy olyan asszonnyá változott, amilyen sohasem volt – gyűlölni kezdte önmagát,
és állandósult nála ez az állapot. Terapeutához fordult, aki fájdalomcsillapító szereket írt fel neki. A
családjának azt hazudta, hogy a depresszióját a nővére halála váltotta ki, és közben továbbra is
tartotta a fickóval a kapcsolatot. Szellemes, könnyed üzeneteket küldözgetett neki, „játékosan
erotikusakat”. Aztán egyszer azt írta neki a pasas, hogy „éppen egy ilyen kapcsolatba sikerült
belecsöppennie” - másvalakivel. Amy még három év elteltével is sír. Belenéz a tükörbe, és mit lát?
„Egy csúf, kisírt szemű nő jól karbantartott, siralmas testét, az eldobott szeretőt... egy asszonyt... aki
inkább meghalna, mintsem hogy naponta megtapasztalja az elhagyatottság, az elutasítás és a
láthatatlanság fájdalmas érzését. ”
Szentséges isten, ez olyan, mint maga az élet, vagy talán még rosszabb. Amyt, aki csak arra
vágyott, hogy, a saját szavaival élve, „fénylő csillag” legyen, eltaszították, úgy, hogy miközben a
maga titkos életét élte a neten, főzött, mosott, gondoskodott a férjéről, eljárt a könyvklubba, az
aerobic órákra, elvégezte önkéntesi teendőit a kórházban, és megpróbálta megakadályozni, hogy
titkos élete összemosódjon a valódival. Annak ellenére, hogy virtuális életét igazibbnak,
kívánatosabbnak találta, még az után is, hogy elkezdődtek a szenvedései.
Dráma volt ez a javából, amelyben Amy több szerepet is játszott: a naiváét, az idősebb asszonyét
és a hősnőét, akin egy nála érdemtelenebb kéz ejtett súlyos sebet. Annyira súlyosat, hogy tragikus
fordulatot vett az élete. Amelyet ő maga írt meg önmagának. Amelyben Ibsen nőalakjaihoz vált
hasonlóvá. Például Hedda Gablerhez. Csak az ő példáját ne kövesd, Amy. Hedda agyonlőtte magát.
Lépj ki a kétségbeesésből, vegyél magadnak egy pár új cipőt, menj el manikűröztetni, sétálj sokat!
Fitzgerald ezt írta az amerikai életről: „Nincs benne második felvonás.” Tévedett, nem igaz?
Nemcsak második felvonás van, hanem harmadik, negyedik, sőt ötödik is, és, ha úgy látjuk jónak, az
epilógusról sem kell lemondanunk. Sem a fikcióban, sem a valóságban. Te, Amy, már kreáltál
magadnak egy életet. Most kreálj egy másikat. Végül is erről szól Amerika.
Én, természetesen, egyetlen randivonalon sem próbáltam szerencsét. Pedig gondoltam rá, mi több,
majdnem elő is fizettem egy társkereső szolgáltatásra. Ördög és pokol, gondoltam, ha fizetni kell, hát
fizetek. De amikor ahhoz a részhez értem, hogy „töltsön be magáról egy fényképet”, megszakítottam
a feliratkozást. A patkány Róbert esetében is egy csigapostán elküldött fénykép okozta a vesztemet.
„Nem ismertem meg”, mondta, amikor találkoztunk. Aztán, amikor rosszról rosszabbra fordultak
köztünk a dolgok, megfogadtam, hogy legközelebb, ha lesz olyan, a harmadik legjobb képet küldöm
csak el magamról, mert akkor a másik fél nem kiábrándul, hanem megkönnyebbül, amikor meglát.
, aki maradéktalanul élvezte Róbert szerelmét, természetesen a legjobb fényképét tette fel a
Match. com-ra - azt, amelyiken ott állt a virágmező közepén, combjáig fellibbenő szoknyában,
szélborzolta hajjal -, mégis sikert aratott, és tonnányi ajánlatot kapott. Miért? Mert ő a valóságban is
úgy nézett ki, mint a képen. A legtöbbünk azonban nem ilyen szerencsés. A legtöbbünk úgy néz ki,
mint a rólunk készült képek közül a harmadik legjobb.
Ennyi tapasztalatom van az internetes társkeresésről, ami majdnem a semmivel egyenlő. És
miközben azt tanácsolom a számomra szinte teljesen ismeretlen nőknek, hogy iratkozzanak fel egy
randivonalra, én magam nem fogadom meg a saját tanácsomat. Nem állok készen arra, hogy ismét
szembesüljek a kiszámíthatatlannal; nem akarom megint kockára tenni az életemet. Mert előre
tudom, hogy nemcsak a boldogság és az öröm esélye leselkedik rám a sarkon túl, hanem az
eltaszítottságé és a bánaté is. Én pedig már eleget sírtam, köszönöm, egyelőre legalábbis. Egyébként
meg... miért nem talál rám valaki? Miért nekem kell elvégeznem az összes munkát? Úgy döntöttem,
kivárok néhány szervát, és, miközben távol tartom magam a játéktértől, holmi hűsítő záporban
reménykedem.
Egy tőlem mindössze egysaroknyira lakó nő viszont megütötte a főnyereményt. Nemrég
hozzáment ahhoz a férfihoz, akivel az interneten ismerkedett meg. A férfi Németországban él, de
ideköltözik, ha megkapják a szükséges papírokat. Hogy addig se legyenek külön, a
szomszédasszonyom odautazott, és már meg is tartották az esküvőt. Hát nem csodálatos? Xénia
vállalkozó szellemű nő, és számítógépes zseni. Ezenfelül nagyon csinos, és rengeteg pénze van.
Akkor, kérdezhetné bárki, miért nem idehaza keresett magának férjet, ha annyira rájött a
házasodhatnék? Xéniának elege lett az amerikai férfiakból, és azt mondja, az amerikai életmódból is,
ami, állítja, sajátos, mivelhogy itt minden társasági eseménynek célja van, legyen az könyvklub,
születésnapi parti vagy esküvő. Ha nincs cél, nincs esemény, amelyen előbb-utóbb külön-külön
helyiségekben kötnek ki a nők és a férfiak.
- Nem változott a helyzet? - kérdezem. Xénia ötvenhat éves, majdnem egy generációval fiatalabb,
mint én.
- Nem - feleli. - És van még valami, ami nem változott. Aki egyedülálló, pontosabban,
egyedülálló nő, azt nem hívják meg sehová, nehogy felesleges harmadik, ötödik vagy hetedik legyen
a színházban vagy a vacsorán.
 Felsóhajtok. Mindez így volt az én fiatalságom Amerikájában is, és a jelek szerint továbbra is így
marad.
- Európában - meséli Xénia - bárhol összejöhetnek a férfiak meg a nők. Kávéházakban, egymás
otthonában, néha csak azért, hogy elbeszélgessenek az élet fontos dolgairól. - Dohányzást mímelve
csinos szájához emeli az ujját. - Ebben persze szerepe lehet a füstölésnek is. Mindenki cigarettázik;
lazán elnyúlnak a vékony füstcsíkok mögött, és mondják, mondják a magukét, ettől valahogy
egyenlők lesznek.
- Itt, ebben az országban - mondom, már csak azért is, hogy ugyanolyan bölcsnek tűnjek, mint
Xénia - arra kényszerülnek a nők, hogy leigyák magukat. Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy le
is részegednek, de ha nincs bennük megfelelő mennyiségű pia, sör vagy bor, valami rövid, nem
tudják levetkőzni a gátlásaikat. Márpedig így nem lehetünk jó beszélgetőpartnerek, igaz?
- Nem. És ez azt jelenti, hogy a férfiak pillanatok alatt elkülönülnek tőlünk. Ok kimennek az
udvarra, mi, asszonyok pedig a konyhában maradunk. Mi jó van ebben?
Xénia a számítógépén keresztül alakítja nemzetközi kapcsolatait. Az Apple kitalált egy jó kis
programot, az iChat AV-t, amely gyakorlatilag az egész világgal összekapcsolja az embert. Xénia
fogja a kis mikrofonját, felerősíti a számítógépre, és, miközben beszél, a monitoron feltűnik a
beszélgetőpartnere, abban a valós helyzetben, amelyben éppen található. Lenyűgöző! Az új férje - ma
vele is tudtam beszélni - kedves embernek tűnik, és Xénia annyira örül az új életnek, hogy azt
hiszem, hm... nekem is ki kellene próbálnom ezt a programot. Ehhez azonban OS X-re lenne
szükségem, vagy valami hasonlóra, ami több mint száz dollárba kerül. Nem beszélve arról, hogy
ebben az esetben csak „életképet” küldhetnék magamról, és nem a harmadik legjobb fotót.
Xénia több tonnányi pasival randizott Kari előtt az interneten. Kifejezetten barátságos válása után,
és azt követően, hogy a három gyerekéből kettő egyetemista lett, abból állt egy napja, hogy a
hatalmas házában barangolt, elment vásárolni és jótékonykodott. Akkor hát miért ne próbálta volna
ki az internetes randizást? James összetörte a szívét: a zűrösnek ígérkező válás előtt álló professzor
csodálatos volt az ágyban, ahová rövid és egyenes út vezetett a monitorok mögül. Jól kijöttek
egymással, jókat beszélgettek, de... a zűrösnek induló válóper valahogy mégsem végződött válással,
aztán egyik meglepetés követte a másikat. Hosszú időbe telt, mire Xénia megértette, hogy James
mellett nem lesz belőle menyasszony, márpedig az ötvenhat éves Xénia férjhez akart menni, mert
élethosszig tartó társra vágyott. És úgy tűnik, neki, velem ellentétben, teljesült a kívánsága.
Remélem, Xénia nem tévedett nagyot az ország megítélésében. Vagy ha nincs is egészen igaza, a
meggyőződése talán elég ahhoz, hogy boldog legyen. Egyet azonban nem értek.
- Miért költözik ide Kari, ha az európai viselkedésformák annyival jobbak, mint az itteniek?
Xénia elmagyarázza, hogy a legkisebb fiának még el kell jutnia az egyetemig. Addig mindenképpen
mellette akar maradni, de aztán ő és Kari visszatelepülnek
Németországba. És akkor ez az ország megint elveszít egy ragyogó elmét és egy meleg szívet.
Egyre több hasonló esetről hallok az utóbbi időben. Az egyik barátnőm, Susan, Párizsba költözött
a férjével; Georgeanne pedig Írországra cserélte Kaliforniát. Georgeanne „com- mérgezést” kapott a
Szilícium-völgyben, és egyedülálló, életét egyedül szervező nőként arra gondolt, hogy Írországban,
legalábbis a karrierje és a megélhetés szempontjából, jobbak az esélyei. Ami Susant illeti, tanárként
szinte minden nyarat Párizsban töltött, és annyira szeretett ott lenni, hogy minden egyes hazatérés
után mélységes depresszióba esett. El sem hagyta a házát, csak azért, hogy az egyik francia videót a
másikra cserélje. Így, miután nyugdíjba ment, a férjével együtt elmentek Párizsba, ahol most boldog,
bár hónapokig ki sem lépett a lakásából, mert attól félt, hogy kinevetik a franciatudása miatt. Aztán
amikor mégis kimerészkedett az emberek közé, nem nevette ki senki, és ma már csak a párizsiak
tudnák megmondani, hogy Susan anyanyelve nem francia, hanem amerikai angol. Kanada,
természetesen, ugyancsak tele van olyan emberekkel, akiknek elegük lett az itteni viselkedési
normákból. Ahogy hallom, Torontó ma ugyanolyan, mint amilyen Párizs volt a húszas években,
amikor Fitzgerald és Hemingway hátat fordított a hazájának, hogy olcsóbban élhessen, és szabadon
alkothasson. Számos ifjú - és kevésbé ifjú - honfitársunk Mexikóban keresett és talált magának új
hazát. De a legtöbben itt maradtunk, mert romantikus lelkesedésünk elé jelentős korlátokat állít a
dollár hanyatlása. Közben megpróbáljuk meggyőzni magunkat, hogy ennél sokkal, de sokkal
rosszabb helyek is vannak, ezért bár az utolsó elnökválasztás után is azzal fenyegetőztünk, hogy
elköltözünk Kanadába, nem csomagoltunk. Vagy igen?
A minap összefutottam a postán Tanyával. Aki, ha emlékeznek, teljesen maga alatt volt, amikor
megismertem, és aki azt gondolta, hogy a Match.com segítségével talán talál maga mellé valakit.
Kirobbanó formában van. Kék szeme ragyog, a mosolya széles, ő maga karcsú, és istenien néz ki
farmernadrágban meg kötött pulóverben.
- Megcsináltam - újságolja. - Feliratkoztam egy randivonalra, és megismerkedtem valakivel. Ha
lehet, még tovább szélesíti a mosolyát. - Összejöttünk, és egész jól megvagyunk egymással az
ágyban is. Aztán... Ezt nem fogja elhinni! - figyelmeztet, de nem hagy lehetőséget arra, hogy
mondjak is valamit. - Azt akarta, hogy menjek nyugdíjba, és utazgassunk együtt. Én viszont rájöttem,
hogy szeretem a munkámat meg a barátaimat, és, be kellett látnom, hogy jobban szerettem a régi
életemet nélküle, mint ezt a mostanit vele - nagyot sóhajt: - így nemet mondtam.
Megint csak le vagyok nyűgözve. Nem sok nő ejtene egy olyan férfit, akivel „elég jól” ki lehet
jönni az ágyban, és körbeutaztatná a Földet a kedvesével. Tanya azonban döntéshelyzetbe került, és
döntött: azt az életet választotta, amelyet ő, személy szerint, jobbnak talált, és amelyet élni akart. És
most boldog ebben az életben; ficánkol benne, mint hal a vízben. Hiába, az internet útjai
kifürkészhetetlenek.
 11. FEJEZET

A tavalyi hó

„Ne is kutasd nyomát annak, ki eltűnt — mire jó?

Csupán a refrén zeng tovább: De hol van a tavalyi hó?”
10
FRANCOIS VILLON: ÉNEK A HAJDANVALÓ HÖLGYEKRŐL

Hogy honnan tudom, amit tudok? Honnan ismerem ennek a sokféle embernek a szerelmi és
élettörténetét? Onnan, hogy elmesélték nekem. Ok, maguk. Itt, Berkeley-ben, bárhová megyek,
felismernek, kivéve azokat a jóembereket - elég sokan vannak -, akik túl finomnak gondolják
magukat ahhoz, hogy tudomást vegyenek rólam. És én egyáltalán nem bánom, ha felismernek.
Ilyenkor ugyanis kedvesek velem, és, többnyire, örülnek a sikeremnek. Egy nap egy kellemes külsejű
nő jött velem szemben a járdán, a főbérlőm háza előtt, és egy könyvet tartott a kezében. Az én
könyvemet. Amikor mellém ért, rám nézett, és a szájához kapta a kezét.
- Magasságos isten! - kiáltotta. - Hát maga az! Éppen a könyvét olvasom. Tetszik. Annyira, hogy
megvettem, mert nem kaptam meg a könyvtárban.
- Csakúgy ömlik belőle a szó. - Tudja, hogy a könyvtárban fel kell iratkozni egy hosszú
várólistára, hogy hozzájuthasson az ember?
Kinek ne esne jól egy ilyen találkozás?
Máskor, éppen a postáról jöttem kifelé, céltudatosan elindult felém egy asszony. Ismertem,
helyesebben mondva, tudtam, hogy ki ő. Néhány saroknyira lakott csak tőlem, egy nagy házban, és a
lelket is kiijesztette belőlem. Mindig mindenről tudott, amiről tudni lehetett; bármilyen témát vetettek
fel mások, hozzá tudott szólni, pontos ismeretei voltak a politikáról, a kertészkedésről, a Szajnáról, a
Grand Canyonról, vagy akár Chopinről és George Sandról. Azt, hogy ez így van, onnan tudtam, hogy
egyszer egy kisbuszon utaztam a repülőtérre vele és a férjével, egy nyilvánvalóan hallgatag férfival,
aki egyetlen szót sem szólt a hosszú autóút alatt, ahogyan én sem. Nem volt rá lehetőségem, illetve
nem is volt rá szükség. Az asszony, a rá jellemző erőszakossággal, most azonnal rám támadt.
- Ugye, maga írta azt a könyvet? Olvastam. - Ajjaj, mi lesz ebből? Merthogy ott állt előttem,
villogó szemmel, és fenyegetően rázta felém a mutatóujját. - Soha, de soha ne költözzön el a
környékünkről - folytatta eltökélten. - Szükségünk van magára.
Az első gondolatom az volt, hogy vajon a főbérlőim tudják-e ezt. Nemrég elég cikis helyzetbe
kerültem, ugyanis kamerákkal, lámpákkal, mikrofonokkal felszerelkezve kivonult a média, és a
házigazdáim, érthető módon, féltik a nyugalmukat.
- Ne! - kiáltok oda az Oprah fotósának, aki éppen a főbérlőm házát fényképezi. - Hagyja abba! -
Aztán lábujjhegyen a kocsifelhajtómhoz terelem őket, óvatosan kinyitom előttük a kaput, amely
mögött tanyát verhetnek, és akár az ítélet napjáig is ott maradhatnak, ha nekik úgy tetszik, csak ne
zavarják a háziakat.
Egy másik nő, akinek a nevét valószínűleg sohasem fogom már megtudni, elhajtott mellettem a
kocsijával. Épp a kávézó felé tartottam, hogy megigyam a szokásos reggeli, alacsony zsírtartalmú
tejeskávémat, amikor hirtelen lefékezett, ott, ahol volt, az utca közepén, egy gyalogosátkelőn.
Kiugrott a kocsiból, a nevemen szólított, és energikusan a magasba lendítette az ujját. - Minden sorát
imádtam! - kiáltotta, majd mit sem törődve az összetorlódott autókkal és a minden mást elnyomó
dudaszóval, kényelmesen visszaült a kocsijába. Azóta is, ha meglát, mindig lelassít mellettem, és
kikiabál: - Szuper a könyv!
Bár egy ideje már nem állítja le a forgalmat. Mindig történik valami hasonló, én meg újra
meglepődöm, és újra örülök annak, hogy a nők hasznosnak, vigasztalónak, bátorítónak találják a
könyvemet, vagy egyszerűen csak jó olvasmánynak.

É
 És ez még most is így megy. A mai napon is odalépett hozzám egy kutyáját sétáltató asszony,
alaposan megnézett magának, aztán megszólalt:
- Maga írta azt a könyvet! - A szája elé emelte a kezét. - Nem is tudja, milyen jót tett vele. Sok
nőnek segített. - Megköszöntem a szavait, és tovább sétáltam. Ő azonban ismét megállított, mintha
eszébe jutott volna valami. - Tudja - kezdte -, lehet, hogy a könyve hatására, holnap Európába
utazom. Négy hétre, egyedül. Az, hogy a férjem elkísérjen, ezúttal fel sem merült.
Az ilyen és hasonló megnyilvánulások bőségesen kárpótolnak a ritka, mégis mindmáig rémisztő,
„maga egy büdös ribanc” jellegű megjegyzésekért. Ellensúlyozzák azokat a leveleket, amelyek arra
buzdítanak, hogy keressem meg az Istent, vagy sajnálkoznak. A hozzám özönlő e-mailek és levelek,
illetve telefonok szinte teljesen lefoglalnak, de nem annyira, hogy elfeledtessék velem az igazságot.
Vannak napok, amikor elátkozom egykori analitikusomat, aki megtanított arra, hogy az igazságot
keressem, és ehhez mélyre ássak. És tessék - nincs a közelemben egyetlen férfi sem, aki megérintene,
aki magához ölelne, és közben maga is örömét lelné a mozdulatban; aki házat venne nekem, vagy
aki, Katherine Hepburn szavaival élve, megtestesítené a tökéletes szeretőt: „A közelben lakik, és
gyakran meglátogat.” Na igen, ajánlatokat kapok; nem vagyok minden lehetőség nélkül.
A telefonszámom, bár külön fizetek a titkosításáért, a jelek szerint bárki számára elérhető, vagy a
régi telefonkönyvekből, amelyeket, ha valaki igazán elszánt, fel lehet kutatni a könyvtárakban, vagy
a Google-ről, hogy az isten áldja meg azt a hatalmas gépezetét, ami, csak a jó isten tudja, mire nem
képes.
- Helló! - mondja Larry, valahonnan Alabamából.
- Hatvankét éves magánvállalkozó vagyok, és nagyon élveztem a könyvét. - Megköszönöm a
dicséretet, és, mivel nincs kedvem a telefonon lógni, megadom neki az e- mail címemet. Másnap újra
felhív, hogy beszámoljon az utolsó kapcsolatáról. (Nem ő az egyetlen férfi, aki ebben az ügyben
telefonál.) Larry a nagylelkűségével szeretne elkápráztatni. - A születésnapjára egy chippendale-t
ajándékoztam neki - mondja. Alabamai akcentusa már önmagában is élvezet. Milyen kedves,
gondolom, hogy valaki egy ilyen drága bútordarabot adjon valakinek a születésnapjára. - A
következő születésnapjára két chippendale-t kapott. - Ez igen! - Az ez utánira hármat! - Szinte látom
magam előtt az étkezőt, amelyben csodálatos chippendale-székek sorakoznak az asztal körül, sőt,
talán egy tálaló is van a fal mellett. De mit hallok? - És ha azt hiszi, hogy kirekesztettnek éreztem
magam, hát nagyot téved. Én is végignéztem. - Hmm... Itt valami nem stimmel. Megköszönöm a
hívását és, még mindig értetlenül, leteszem a telefont.
Amikor felhív a fiam, a messze északról, a hegyekből, beszámolok neki Larryről meg a nagylelkű
születésnapi ajándékairól. A fiam elneveti magát. -A chippendale férfi sztriptízt jelent, anya. - Ó!
Akkor is nagylelkű ajándék.
Larryt, legalábbis ezt veszem ki az e-mailjeiből, szexuális izgalomba hozza, ha másokat nézhet,
vagy ha őt nézik. Jók az orgiák, bizonygatja, és hozzáteszi, hogy a törzsi társadalomban élő emberek
szexorgiákkal küzdik le kirekesztettség érzetüket, és ez az ő esetében is működik, főleg az orális
szexet kedveli, azt is hármas (f-f-n felállásban. Larry megígéri, hogy megszervez kettőnk számára
egy „nagyon, de nagyon különleges” találkozót. Addig is, mi lenne, ha erotikus e-maileket
11
váltanánk? Ettől menten Alabamában érzem magam, ki tudja, hány chippendale-fiú és a kukkoló
Larry társaságában. Kevésbé vonzó forgatókönyvet nem tudnék elképzelni sem.
Persze, ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nem vagyok teljesen tapasztalatlan
chippendale-fiúk terén. Csakhogy amikor a dühöngő hetvenes években találkoztam velük, még nem
így nevezték őket, talán azért, mert azok, akiket ma így hívnak, még meg sem születtek. Azokat, akik
a hetvenes évek elején levetkőztek nekem és sikoltozó, kizárólag nőkből álló közönségüknek San
Franciscóban, a North Beach-i klubokban, „Fogadjátok szeretettel Michaelt”, „Isten hozta Steve-et!”
vagy „Nagy tapsot a színpadra lépő Gregnek” szavakkal mutatták be nekünk. Aztán feldübörgött a
dobhártyaszaggató zene, amitől kinyíltak a zsebünkben a pénztárcák, és, miközben azt figyeltük,
meddig mennek el ezek a csodálatra méltó fiúk, előbukkan-e a micsodájuk, egy- egy hihetetlen
hátrahajlásukat kihasználva remegő kézzel teletömtük bankjegyekkel a tangájukat. Visítoztunk és
éljeneztünk. Látszott rajtunk, hogy mindannyian a környékről vagyunk, és igazából csak ebédelni
akarunk. És mivel ebédidő volt, nem is léptük túl a szórakozás határait. Más lett volna a helyzet
vacsoraidőben vagy éjszaka. Akkor a táncosainkkal együtt biztosan átléptünk volna azon a falon,
amely láthatatlanságában is sötét árnyékot vont az ártatlan szórakozás fölé. Az estéket azonban
otthon töltöttük. A táncosaink nélkülünk vetkőztek tovább.
Nem messze a mi „klubunktól” egyre nagyobb virágzásnak indultak a „toplessklubok”, amelyek a
közeli hivatalokban dolgozó üzletembereknek kínáltak hasonló, „ebédidős” szórakozást. A meztelen
felsőtesttel felszolgáló pincérnőknek irigylésre méltó cicijük volt. Ezt a saját szememmel láttam,
amikor egy kíváncsi természetű, ártatlan kalandra vágyó férfiismerősömmel magam is ellátogattam
az egyik toplessklubba. Ráadásul igazi mellek voltak, hiszen a sztriptíztáncosok számára csak jóval
később vált kívánatos anyaggá a szilikon, azután, hogy a Condor aprótermetű táncosnője, Carol Doda
szilikon implantátumok segítségével dinnye nagyságúra növesztette a melleit. Igaz, megkeményedett
bennük a szilikon, és ki kellett operálni, de Carol újra elvégeztette a beültetést, mert a mellei
főszerepet játszottak a pályafutása alakulásában. A legtöbb táncosnő azonban, ha tehette, továbbra is
kerülte a beültetést, mert túlságosan drága volt a műtét, és a szilikondudák tartósságára senki sem
vállalt garanciát. így a korai toplessklubokban mindenféle méretű és formájú mellel találkozhatott a
betérő emberfia. Csupán egyetlen közös volt bennük: egyik sem lógott; olyan könnyedén ficánkoltak,
mintha csak a melltartóból való kiszabadulásukat ünnepelnék. Vacsoraidőben biztosan akadtak
néhányan, akik, főleg némi italtól megerősödve, erős csábítást éreztek, hogy megérintsék
valamelyiket. Lehet, hogy a hátsó szobák némelyikében mód nyílt az öltáncra is. És lehet, hogy
néhány titkos ajtó mögött, aprócska bokszokban, magánszámot adtak elő anyaszült meztelen lányok
olyan férfiaknak, akik egyedül óhajtották végigélvezni a programot. Ez ma is így van, tehát valami
hasonló negyven évvel ezelőtt is lehetett. De a hatvanas és hetvenes éveket még a testek ártatlan
élvezete jellemezte leginkább, nem úgy, mint napjaink füstös North Beach-i klubjait és a harsányan
agresszív londoni szexshopokat.
Bár időnként elfog a nosztalgia, és úrrá lesz rajtam a saját naivitásom, az éjszaka leplét már
korántsem találom annyira titokzatosnak és vonzónak, mint régen. Azzal, hogy a nyolcvanas években
felütötte a fejét az AIDS, az éjszakák elhomályosították a nappalokat, és a szex egyre inkább a halált
és az üzletet kezdte jelenteni. A szexuális valóság szereplői szakszervezetekbe tömörültek; a
kurvákból szexuális szolgáltatók lettek. A gazdaság az, ami, ostoba módon, banalitásként tünteti fel a
legerotikusabb fantáziákat, és árucikké silányítja a szexualitást. Ami, természetesen, mindig is
árucikk volt, olyasvalami, amit meg lehetett vásárolni, és el lehetett adni, de mindezt egy ideje a
„tegyünk úgy, mintha” álcája fedi, mert azok, akik pénzért vagy kapzsiságból vesznek részt a
tranzakcióban, ezt igénylik. Chaucer a Canterbury mesékben már réges-rég felhívta a figyelmünket
arra az örökérvényű igazságra, hogy „Radix malorum est cupiditas Minden rossz a kapzsiságból
ered.
Nem beszélve arról, hogy a „majdnem csupasz lányokat” már nem tiltják ki egyetlen klubból sem,
mi több, naponta ott korzóznak a városok, falvak utcáin. A divat is arra szólítja fel napjaink
asszonyait és lányait, hogy mutassák meg a köldöküket, és olyan ipari anyagokat vonjanak a mellük
és a fenekük köré, amely kiemel minden halmot, mélyedést és hajlatot. A bőr túlcsordul a derékszíjon
és a topon, mindkét irányba, a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” a trendi. Rendkívül csúnya.
Szinte mindenkin.
Kivételek is vannak: Az egyik repülőutamon egy fiatal nő mellett ültem, aki az utolsó divat
szerint öltözött, és ennek megfelelően viselkedett. Azt kell hogy mondjam, neki találták ki a mai
divatot. Ennek a fiatal nőnek, akinek épp hogy eltakarta valami a csípőjét és a mellét, meztelennek
kellett volna lennie. Szemet gyönyörködtető látvány volt, amikor felállt, hogy a csomagtartóból
levegye az utazótáskáját, és közben, anélkül hogy a tudatában lett volna, közszemlére tette ki
krémszínű testét és köldökét, amely olyan pompázatosnak tűnt finom izomzatú, selymes hasában,
mint üde rét közepén a virág. Beszélgetés közben kiderült, hogy ötször látta a Passió-t, és
elhatározta, a hatodik alkalomra magával viszi a barátját is, hogy a fiú megtudja, milyen az igazi
szenvedés. Húszéves volt, és a szüzességét a házasságkötése utáni éjszakára tartogatta. Aminek, arra
gondoltam, mielőbb be kell következnie, máskülönben szegény barátja filmnézés nélkül is
megtapasztalhatja a kereszt terhét, ha nem ismeri máris. Mert mit kezdjen egy fiatal férfi egy ilyen
szembeszökő, „mindent a szemnek, semmit a kéznek” szexualitással? Szokjon hozzá? Vagy menjen
el egy éjszakai bárba, és nézze az üvegfal mögött ringó meztelen nőt addig, míg be nem teríti a padlót
önnön magvaival?
A hatvanas és hetvenes években - ebédidőben - ugyancsak volt nézelődés. De ennyi, és nem több.
A kuncsaft kényelmesen hátradőlt a székén, és élvezettel kivárta, hogy a platinaszőke pincérnő vizet
töltsön a poharába. Irigyeltem azokat a lányokat. Nemcsak azért, mert jól néztek ki, hanem azért is,
mert hatalmuk volt a férfiak felett. Addig nem tudtam, milyen az, amikor egy férfin eluralkodik a
vágy, itt azonban a saját szememmel láthattam, mi megy végbe az ipar ifjú titánjaiban, miután
ebédidőben becsukják maguk mögött az irodájuk ajtaját. Ok nem voltak olyan hangosak, mint a férfi
sztriptízen visongó nők a csupán pár saroknyira működő, másik klubban, de ernyedt álluk és a
tekintetük, amely sohasem jutott el a pincérnő arcáig, hanem megállapodott az - ebédidőben
mindenképpen - elérhetetlen, rózsás húson, elárulta éhségüket. Mindennek (vagyis inkább a
semminek) a tetejében tetszett az a szabadság, amellyel ezek a lányok a testükhöz viszonyultak; úgy
tűnt, kifejezetten élvezik a helyzetet. Akartam is, hogy így legyen, mert én magam is épp erre
vágytam. Nem arra, hogy szendvicseket szolgáljak fel meztelenül, hanem arra az örömteli
szabadságra, ami lehetővé tette volna a saját testem élvezetét, vagy büszkeséggel töltött volna el.
Sohasem volt benne részem.
Negyven évvel később, az életkoromnak megfelelő testtel, szexszimbólum lettem, nyakig
felöltözött szexszimbólum, nem számítva néhány kivételes esetet. Walter legalábbis így nevezi őket.
Walter hetvenkét éves, és az utóbbi néhány évben a nővérével, Annával élt. Aki a múlt hónapban halt
meg.
- Meghívhatnám egy csésze kávéra? - kérdezi Walter. - Annyira magányos vagyok.
Hogyan bocsátanám meg magamnak, ha nemet mondanék? Mit árthat egy csésze kávé? Persze,
nagyon, de nagyon elfoglalt voltam, és Walter természetesen megértette, hogy az vagyok. De nem
elfoglalt voltam, hanem önző. Nem akartam magányosokat vigasztalni, betegeket gyógyítani, és
nyűgösöket csitítani. Talán a rám irányuló figyelem mámora nyomta el bennem az együttérzést,
miután néhány európai szerkesztő és újságíró, azt gondolva, hogy én testesítem meg Amerikában az
új jelenségnek számító időskori szexualitást, elvitt ebédelni, majd fényképeket készített rólam egy
szomorúfűz alatt, vagy a Golden Gate előtt pózolva. Talán a New York-i férfiismerőseim emléke volt
az ok, akikhez képest minden más férfiút halovány másolatnak láttam csupán. Bármi állt is a
Walternek adott válaszom hátterében, nem vagyok büszke rá. Egy csésze kávé. Mindössze ennyit
kért. Igazán nem sokat.
Úgy döntöttem, hogy Barryvel sem ülök le kávézni, pedig ő San Franciscóban élt, csupán egy
karnyújtásnyira, bármikor átugorhatott volna Berkeley-be, és aki, további csábításként, egy erotikus
játékszert küldött ajándékba. A zseblámpára emlékeztető szerkentyűről kiderült, hogy „zsebrakéta”,
vagyis vibrátor. Legalábbis, annak gondoltam. Lefogadom, szeretnék tudni, hogy mit csináltam vele.
Amikor a felolvasásaimon megjelentem, a könyvesbolt egyik alkalmazottja általában egy kocsi-
deréknyi faxszal fogadott: talán nevezhetjük őket rajongói leveleknek, amelyek a felolvasás előtti
napokban érkeztek a könyvesbolt címére. „Helló, Rómeó vagyok, huszonhat éves, és nagyon szőrös.”
12
Simon a következőt írta: „Egy déjeuner sur l’herbe-t látok lelki szemeimmel, pisztáciát és
libamájpástétomot, gyöngyöző almabort (egyébként nem iszom) és fagylaltgömböket, aztán pedig, ha
arra hajlunk, betérünk szerény hajlékomba.”
És aztán ott voltak a Sor Végén Várakozó Férfiak. Egy idő után már felolvasás közben meg
tudtam állapítani, kik azok a hallgatóságban, akik az aláírásomért kialakuló sor végére fognak
beállni, hogy találkozót javasoljanak.
 Egyszer csak azt láttam, hogy ott van. Nem lehetett összetéveszteni senkivel. Egyedül ült (ezek a
férfiak mindig egyedül ültek), leghátul, a falnak támaszkodva, soványan, sápadtan. Kék dzsogging-
szerelést viselt, a nadrágja szárán fehér csíkkal. Kivárta a sorát, aztán megállt előttem, majd két méter
magasan, kilencvenkilósan. Lenézett rám, közben kirántgatta a felsőjét a nadrágjából, és lejjebb húzta
a nadrágja derekát. Ott fehérlett előttem a bőre, sápadtan, mint az arca, és rögtön a bőre alatt kék
vonalak ágaztak szerteszét. Csak az erei, az isten szerelmére, mondtam magamnak, amelyek mindig
kékebbek lettek, ha a feje fölé emelte a kezét. Amit többször is megtett, kétségtelenül azért, hogy
lenyűgözzön az izomtónusával és tökéletesen kivitelezett „nyújtott karokkal a fej fölé”
mozdulataival. Már mindenki elment, a könyvesbolt alkalmazottai a székeket pakolták, jó hangosan,
és a bolt távoli végébe cipelték őket. Ne menjetek el! - rimánkodtam magamban. Ne hagyjatok
egyedül! A pasas lehajolt hozzám abból a hihetetlen magasságából, a képembe meredt, és, immáron
köldöke alá csúszó gatyájában, beszélni kezdett:
- Futok - mondta. - Súlyt emelek, gyúrok. - Előrántotta a csípőjén fityegő valamit, és az orrom alá
dugta. Egy kicsi, óraszerű szerkezet volt. - Tessék? - vakkantotta. - Nézze meg, hány mérföldet
futottam csak azért, hogy meghallgathassam. - Mivel láthatóan fogalmam sem volt, hogy kell
leolvasni a kis szerkentyűről az adatokat, megtette ő maga. - Tizenhetet. Tizenhét hosszú mérföldet,
csak azért, hogy halljam magát.
Rajtam volt a sor, feltétlenül mondanom kellett valamit. De mi az ördögöt?
- Köszönöm - motyogtam végül.
A pasas kiegyenesedett. Látható csalódottsággal vette tudomásul, hogy nem rajongom körül; nem
jelentem ki, hogy első látásra eldobom magam minden pasastól, aki gyúr és súlyt emel, különösen
azoktól, akik ilyen nagy erőfeszítéseket tesznek csupán azért, hogy velem találkozhassanak. És akik
aztán azt akarják, hogy együtt fussunk tovább, de azon nyomban, egy olyan cél felé, amely, ha
összeadjuk egészséges erőinket, nagy-nagy gyönyörökhöz juttat mindkettőnket.
A beálló csendben visszatért a bolt hátuljából az egyik alkalmazott, aki, miután érzékelte a
némafilmbe illő jelenet különös mivoltát, odaszólt a pasasnak:
- Attól tartok, Jane-nek most már mennie kell.
Tudni akarom ennek az alkalmazottnak a nevét.
Egymillió dollárt akarok küldeni neki, vagy legalább egy példányt ebből a második könyvemből,
amelyet ön most a kezében tart, kedves olvasó, és amelynek ez az alkalmazott az egyik hőse, illetve
hősnője lett. (Hajlamos vagyok lefelejteni a nemre utaló végződéseket.)
Természetesen, követtem el hibákat. Az egyik sor végén álló férfi (ez egy másik könyvesboltban
történt), aki ugyancsak magas volt, és ezúttal jóképű is, egész normális kinézetű, nevezzünk bármit
normálisnak, kezembe adta a dedikálandó könyvet:
- Száz mérföldet vezettem azért, hogy itt lehessek - mondta. - Olvastam magáról a The New York
7'úwes-ban, és azt gondoltam, vigye el az ördög, szükségem van egy kis izgalomra. így utánanéztem,
hol tart legközelebb felolvasást, és most itt vagyok.
Rámosolyogtam, és azt mondtam:
- Köszönöm. - Tetszett, ahogy olvasott - folytatta a pasas. - És tetszett utána az a kis kérdezz-
felelek is.
- Ezt is megköszöntem, mire megjegyezte: - Nos, ennél több izgalmat már nem is tudnék
elviselni, úgyhogy hazamegyek. Jó éjszakát. - És elment.
A hibát akkor követtem el, amikor nem ugrottam fel a székemből, és nem rohantam utána.
Amikor nem vettem üldözőbe ezt a normális kinézetű, minden kétséget kizáróan kedves, bár kissé
félénk férfit, aki, a könyvesbolttól százmérföldnyire, valószínűleg egyszerű, normális módon élte
esetenként esetleg unalmas életét. Biztonságot ígérő, kedves embernek látszott, és életem egyik nagy
tévedése, hogy nem adtam meg neki legalább a telefonszámomat vagy az e-mail címemet, hogy nem
kísértem el az autójához, és nem vitettem el magam a nyugalom és csend kevésbé szédítő, kevésbé
bonyolult világába. Bár azt hiszem, igaz volt, amit mondott - hogy elég volt számára ez az egyetlen
este, és boldogan ment haza - nélkülem. Veszélyes vagyok, azt hiszem. Keresztülhúzom az emberek
számítását, és egyetlen este elég belőlem minden épeszű embernek. Nincs senki, aki segítene
feltakarítani a szemetemet. Sajnos.
Most pedig könnyedén átsiklunk két ocsmány fickó felett, akik egy alkalommal ugyancsak a
program végéig maradtak, csak hogy kiszórakozhassák magukat az én kontómra, és mindenki
máséra, aki ott volt, hallótávolságon belül. Akik saját állításuk szerint könnyedén megkaptak bárkit,
de különösen az idősebb nőket. Az tették velük, amit csak akartak - állították, különösen Berkeley-
ben, ahol az asszonyok kétségbeesetten keresik a férfitársaságot. Mindig akadt nekik valaki - nehéz
elképzelni erről a két kövér, szőrös disznóról akit lefektethettek, ha kedvük szottyant arra, hogy
átguruljanak a hídon.
- Maguk szégyent hoznak a férfinemre - mondtam, és faképnél hagytam őket.
Aztán egy ködös estén San Franciscóban, egy zsúfolásig megtelt, kicsi könyvesboltban
végignéztem a tömegen - fel akartam mérni, hogy ezúttal kik lesznek a sor végére állók -, és a terem
végében felfedeztem egy falnak támaszkodó, elképesztően csodálatos férfit. Összefont karokkal állt,
és egy félmosoly játszott az ajkain. Ott helyben levetkőztettem, legalábbis gondolatban. Széles
vállakat, erős karokat láttam, egy széles mellkast és egy feneket, amely egész este fogva tartotta a
képzeletemet. Csak vigyázz! - intettem magam. Éreztem, hogy kigyúl az arcom, így gyorsan a
feladatomra kezdtem koncentrálni, azaz az olvasásra és a dedikálásra. Aztán amikor legközelebb - a
sor vége felé közeledve - felnéztem, már nem volt ott. Lehet, hogy ő is levetkőztetett engem, és úgy
találta, hogy túl sokat akarok.
Szóval az a helyzet, hogy a lehetőségeim, amelyek e-mailben, telefonon, postai úton vagy
személyesen jutnak el hozzám, olyanok, mint maga az élet. Megtaláltam már az igazit? Mindenki ezt
kérdezi, és én azt felelem, hogy nem is keresem. És olyan gyakran mondom, hogy lassan el is
hiszem. Grahamről és a házasságáról nem beszélek, mert nem akarom elhitetni magammal, hogy ő
volt az igazi. Milyen nevetséges! - mondanák sokan. Hogy engedhetted meg, hogy egy nálad
ennyivel fiatalabb férfi miatt elemésszen a szenvedély? És most fáj a lelked. Megérdemelted.
Oda az ártatlanságom, mint a tavalyi hó, viszont bölcsebb lettem. Emlékeztetem magam, hogy a
nap végére értem, az ebédidő felsorakozott a régmúlt emlékei közé.
- Mondja el, mennyiben változott meg az élete - szólítanak fel újra meg újra.
És én mindig ugyanazt válaszolom.
- Továbbra is ugyanabban a harminckét négyzet-méter alapterületű lakásban élek, és nyilvános
mosodában mosom a ruháimat. - Bár hamarosan, nagy valószínűséggel, lesz valami változás, mert
terhes a háziasszonyom.
Aznap este, üdítő változatosságként, kapok egy e-mailt Grahamtől. - Megengeded, hogy
felhívjalak?
 12. FEJEZET

Más bőrébe bújva

Milyen gyorsan féreggé tud változni a holdsugár.

NORMA SHEARER CLARK GABLE-HEZ AZ Egy szabad szellemben

Abban a három másodpercben, amire szükségem volt, hogy megírjam Grahamnek az igenlő
választ, abban a három másodpercben, amely szomorúból boldoggá, morgolódó zsémbesből szerető,
nagylelkű személlyé változtatott, szélnek eresztem mindazt az óvatosságot, amely az elmúlt
hónapokban felhalmozódott bennem. Józan ész? Minek? Egy kedves, korban hozzád illő férfi?
Ugyan! Bölcsesség, amit az éveim és a tapasztalatom alapján magaménak mondhatnék? Miféle
bölcsesség? Egyetlen e-mailre volt csak szükségem ahhoz, hogy újra életre keljek, és máris úgy
érezzem, az élet minden lehetősége ott hever a lábam előtt. Hirtelen támadt, minden iránt
megnyilvánuló lelkesedésemben igent mondok az egyik ismerősömnek, Hannah-nak, aki azért
ostromol, hogy hallgassam meg a történetét, amit én most, Hannah engedélyével, továbbadok.
Egy este Hannah férje, huszonhat éves házasság után, elment, hogy vegyen magának egy doboz
cigit, és kábítószerfüggőként tért haza. Ez már csak így szokott történni. Egy szippantás, és az ember
többé nem ura az életének. Ezt mondta neki az a fickó is, aki a szomszédos fülkében dolgozott a
munkahelyén. Nem sokkal később Hannah tinédzser lánya megszökött a futballedzőjével, és a fia, aki
már egyetemre járt, azzal fenyegetőzött kétségbeesett leveleiben, hogy még hálaadás előtt véget vet
az életének. Hannah sohasem tudta túltenni magát az elsőszülöttje halálán, aki hároméves korában
vízbe fulladt. Es az élet ezután is csak osztotta neki a pofonokat. Kuporogva kivárhatta a pillanatot,
amikor a legnagyobb bíró belefúj a sípba, vagy megpróbálhatta összeszedni magát, és megragadni
esetleges esélyeit.
Hannah otthagyta a férjét, hosszú utat megtett, hogy megvigasztalja elkeseredett fiát, és pénzt
küldött a lányának buszra, hogy hazamehessen, ha akar. Letörölte a tönkrement életek miatt hullatott
könnycseppeket, és továbbra is eljárt dolgozni. A fizetése egy részét félretette. Elkezdett moziba
járni, néha egyedül, néha barátokkal. Hosszú sétákat tett. Azt mondta a férjének, hogy nem mehet
vissza hozzá, bár a pasas egyre-másra esküdözött, természetesen hamisan, hogy vállalja a
rehabilitációt. Hannah szerzett magának egy ügyvédet, és hamarosan elvált. Ezután eladta a családi
házukat, és bérelt magának egy lakást. Másfél év elteltével készen állt arra, hogy „összejöjjön
valakivel, akinek szőrös a karja, egy igazi férfival, aki időnként megérintené”.
Hannah ötvenhat évesen is karcsú és fitt, az arca, néhány szarkalábtól eltekintve, teljesen
ránctalan, az arckifejezése nyitott és vidám, pontosan úgy néz ki, mint egy középnyugati. Mert azt is.
Kicsi lakásának a kanapéján ül, törökülésben, úgy meséli el, teljes átéléssel, milyen érzés volt
középkorúan, úgy istenigazából, mondhatni őrülten - életében először - beleszeretni valakibe.
- Nem arról van szó, hogy nem szerettem a férjemet - mondja. - Szerettem, a kapcsolatunk elején
mindenképpen, és többé-kevésbé jól megvoltunk az együtt töltött évek alatt. Voltak persze
problémáink, főleg a depressziója miatt, azt hiszem, az volt neki, de minden házasságban vannak
gondok, és egyszer sem jutott eszembe, hogy elhagyjam, vagy hűtlen legyek hozzá. De aztán
elszabadult a pokol. - Elmosolyodik. - Tudom, nem sok mosolyogni való van ezen az egészen. Annak
viszont örülök, hogy a régi után új életet tudtam kezdeni. Úgy, hogy ezúttal az én kezemben volt az
irányítás. - Mosolya ironikussá válik. - Legalábbis azt hittem. Miután berendezkedett új lakásában,
szabályosan rávetette magát a Match.com-ra. Olyan férfiak önjellemzését nézegette, akik nőkkel
akartak ismerkedni. Csábítóan kockázatosnak érezte a dolgot, önmagát pedig vadnak és szexinek. -
„Időtlen idők óta nem éreztem ilyen jól magam” - miközben a saját szövegére írt válaszokat
böngészgette. Sorra elvetette azokat, amelyek bowlingozásról és autóversenyzésről szóltak, és
azonnal kitörölt minden levelet, amelyben „sz” betűvel írták a „kényeztetést”. És ettől erősnek érezte
magát. Rögtön beleszeretett viszont Wayne jellemzésébe, vagyis inkább a nyelvezetébe, amely
szellemes, önironikus, magabiztos, intelligens, hóbortos, érzékeny, kíváncsi jellemre utalt.
„Megfontolt, független, nem sértődé kény... Érdeklődési körök: fekete szeder és friss zöldborsó, füves
préri, kökörcsin, amikor tavasszal bontogatni kezdi a szirmait... Célok: hangosan felolvasó
partnerem lábát masszírozni, sajtos makarónit készíteni 52-féle módon, háttérbázist játszani,
csónakot építeni... Ideális partner: aki tud évődni, flörtölni. Mosolygós, szép a foga, a gondolkodása
fiatalos... Ha előfordult már veled, hogy elcsented egy férfi hosszú ujjú, legombolós nyakú, puha
fehér pamutingét, és abban flangáltál, kiegészítő ruhadarabok nélkül, írj! szólt a szöveg utolsó
mondata.
Ki ne írt volna egy ilyen bemutatkozásra! Hannah írt, Wayne válaszolt, hetekig leveleztek,
telefonon társalogtak, végül találkoztak. Aztán szeretkeztek. Hannah megszépült attól, hogy szeretett,
és viszontszerették.
Szilaj gyönyört szilaj veszély kísér:
13
Ragyogva vész el, mint a tűz s a lőpor Szörnyethal, hogyha összecsókolózik.
Így beszél Lőrinc barát, amikor Rómeó tájékoztatja Júlia iránt érzett szerelméről. A barát, amilyen
jóindulatú, olyan lassú felfogású, bölcsen szól ebben a pillanatban. Vagy nem tapasztaltunk meg
mindannyian hasonló szenvedélyt első szerelmünk idején? Ha ezek a heves örömök idősebb korban
jönnek, ráadásul váratlanul, mondhatni, begaloppoznak életünk utolsó éveibe, nemcsak a
bölcsességet tapossák el bennünk, hanem azt a tapasztalati tudást is, amellyel a hosszú élet, elvileg,
fölvértezett minket. És mi marad helyette? Gyúlékony szenvedély. Ha elér minket a szerelem,
tizenhat évesek leszünk mi is.
Hannah és Wayne kapcsolatát internetes levélváltásaik és személyes találkozásaik során egyaránt
romantikus próza és költészet szőtte át. Ami erotikus volt, és álomszerű. Kitaláltak egy
fantáziaasszonyt, akit Nórának neveztek el. Vele játszadoztak e-mailjeikben, a szégyenlős, magányos
teremtéssel, akinek minden vágya, hogy unalmas, konzervatív életéből kiléphessen. Hannah-nak
nagyon tetszett ez a játék Nórával, az egyedülálló, elszigetelt titkárnővel. Ártalmatlannak látszott,
egyszersmind izgalmas lehetőséget kínált a kapcsolattartásra szerelmesével.
De egy nap Hannah igazi e-mailt kapott Lilytől, Wayne régi barátnőjétől és szeretőjétől. Lily
férjnél volt, a Georgetowni Egyetem bölcsészkarán tanított, és „megrögzötten introvertált”
személyiség lévén, levelezni szeretett volna Hannah-val. Fényképet is küldött magáról - szőke volt,
kék szemű, széles mosolya elővillantotta gyönyörű fogsorát -, amelyet Wayne évekkel korábban
készített róla, és amelyen hosszú ujjú, legombolt nyakú, fehér férfiinget viselt.
Neki és Hannah-nak ugyanazon a napon volt a születésnapja, és - Lily szerint - „mindketten
ugyanabba a fickóba voltak szerelmesek”. Hannah némi tépelődés után válaszolt a levélre, bár akkor
még csak nem is sejtette a teljes igazságot: Lily és Wayne egy és ugyanaz a személy.
Az igaz szerelem kibontakozásának a hétvégék sem kedveztek igazán. Wayne-t teljesen
lefoglalták a konferenciák, a más városokból érkező vendégek és az utazások, amelyek „a dolgos
hétköznapokból való menekülést” jelentették neki. Hannah elhagyatottnak érezte magát - neki, mint
dolgozó nőnek, a hétvégék hozhatták volna meg a felüdülést. Nem beszélve arról, hogy titokzatosság
lengte körül ezeket a hétvégéket; Wayne magyarázkodása minden volt, csak nem meggyőző -
hihetetlennek tűnt, hogy egyetlen ember elbírjon ennyi konferenciával, ennyi vendéggel, és azt sem
lehetett tudni, hol van a régi barátnő, aki Wayne szerint már csak a múlt része volt.
Hannah-t az őszinteség teljes hiánya dühítette a legjobban, és az, hogy a férfi nem volt hajlandó
elszámolni a hétvégi kiruccanásairól. De hiába emelt szót ellene újra és újra - Wayne minden
pénteken elutazott, és nem jött vissza vasárnapig. Aztán este rögtön küldött egy e-mailt, amely
kedves volt, szeretettel teli, provokatív, édes, erőteljesen erotikus, így a végén mindig elnyerte
Hannah bocsánatát. Aki végül mégiscsak szakított vele. Megírta neki, hogy visszatér a Match.com-
ra, és olyan partnert keres, akivel teljes értékű kapcsolata lehet, beleértve a hétvégéket is.

É
 Érdekes módon, bár talált néhány alkalmasnak tűnő kapcsolatot, mindegyik szertefoszlott, mire
lett volna belőle valami. Végül az egyik fickóval, akinek írt, sikerült összehoznia egy találkozót, ami,
legalábbis Hannah úgy hitte, remekül sikerült. A férfi mégsem telefonált többé. Hannah e-mailben
megkérdezte tőle, hogy miért. „Mert azt írtad, hogy többé nem érdekel a dolog”, válaszolta
ugyancsak e-mailben a férfi. És bizonyítékként csatolta az ominózus mondatot tartalmazó üzenetet.
Hannah-nak a lélegzete is elállt. Bár nem ő írta a levelet, az ő e-mail címéről küldték, az ő
aláírásával. Valaki betört a postaládájába.
A Match.com alkalmaz egy szakértőt az esetleges visszaélések feltárására - ez olyan információ,
ami sokunk számára jól jöhet. Ő és Hannah együttes erővel kinyomozták, hogy mi történhetett.
Wayne létrehozott egy e-mail címet, amely majdnem teljesen megegyezett Hannah-éval, mindössze
egy kicsi kis vonal különbség volt a kettő között. Ily módon képes volt bekapcsolódni Hannah
levelezésébe. írogatni kezdett az udvarlóinak, és, Hannah nevében, sorra elutasította mindegyiket. Az
ötvenhat éves Wayne személyisége ezáltal új dimenziót kapott. Ott volt ő maga, a férfi, aki a
leveleket írta Hannah-nak és körüludvarolta; ott volt Nóra, a fantázianő, akit Hannah-val közösen
kreált; ott volt a szintén nem létező, szőke, kék szemű Lily, aki mindenáron levelezni akart Hannah-
val; legvégül pedig ott volt Wayne mint Hannah, aki rendre elutasította az esetleges udvarlókat.
Ha az e-mail kapcsolatok lehetővé teszik, hogy újraalkossuk magunkat, illetve létrehozzuk
magunkban a számunkra legkívánatosabbnak tűnő személyiséget, akkor arra kell következtetnünk,
hogy Wayne nőként formálta újra önmagát.
Igazán figyelemre méltó dolog, hogy valaki a férfit is és a nőt is képes felfedezni önmagában -
mivelhogy mindkettő jelen van benne főként, ha arra is képes, hogy életre keltse ezt a kétnemű lényt.
Hannah férje egy este elment cigarettát venni, és kábítószerfüggőként tért haza. Wayne egy este
ugyancsak elment otthonról, és nővé változott. Legalábbis egy időre.
Ami azonban eléggé elhúzódott ahhoz, hogy a megélt szerelmi viszony végére pontot tegyen.
Hannah becsapottnak, kifosztottnak érezte magát. Összezavarodott és félt. Ki ez az alak, akivel ilyen
szenvedélyesen tudta átélni a szerelmet? Bárki, döntötte el, egyvalami bizonyos: meg akar szabadulni
tőle. És meg is szabadult.
Mivel pszichiátert keresett, felcsapta a szaknévsort a p betűnél, és besétált Wayne irodájába.
- Nem megyek el - mondta amíg nem kérsz időpontot. Wayne bólintott. Hannah behunyta a
szemét, aztán a mutatóujjával rábökött egy névre. -Hívd fel ezt a számot! - A másik megint bólintott.
-Ahogy ismerlek, nem akarsz majd elmenni a megbeszélt időpontban - folytatta Hannah ezért a
kollégádat, aki a szomszéd irodában dolgozik, beavattam a dologba. - Hannah a fia esetében már
megtapasztalta, hogy milyen könnyen a sarokba tud szorítani valakit az önmagától való félelem.
Most, Wayne esetében, mintha megismétlődött volna a múlt: ahogy ott állt, háttal a falnak, félő volt,
hogy ártani akar majd magának. Ez csak fokozta az asszony elszántságát. - Ha nem tartanád be az
időpontot - folytatta -, a kollégád figyelmeztetni fogja a főnöködet. Akkor most láss hozzá, Wayne! -
mondta, és a férfi kezébe adta a telefont. Ő habozás nélkül tárcsázott, majd színtelen hangon közölte,
hogy „csütörtökön négy órakor”. - Viszlát, Wayne - Hannah csak ennyit mondott, és kisétált az
irodából, hogy harmadszor is új életet kezdjen.
Egy ideig kielégítő kapcsolatban élt Brenttel, azzal a fickóval, akit Wayne-Lily-Nora megpróbált
eltávolítani az életéből. Hannah a józanságát, Brent édes érzékiségét adta a közösbe.
- Csak azt utálom, hogy annyira hiányzik - vallja be Wayne-re célozva Hannah. - Sohasem volt
jobb barátnőm.
Az ötvennégy éves Brent stabil és hasznos személyiségnek bizonyult. Letakarította Hannah
számítógépéről az összes szemetet, és közben, uramatyám, talált rajta egy kémprogramot. Wayne,
azon túl, hogy ellopta Hannah e-mail címét, egy kémprogram segítségével gyakorlatilag betelepült a
levelezésébe - minden leütéséről tudott. Hannah-t hetekig rázta a hideg a férfi miatt, akit korábban
olyan szenvedélyesen szeretett. De azért eljárt rendesen dolgozni, kifizette a számláit, és hálaadáskor
vacsorát főzött a lányának, aki végül mégiscsak felült a hazafelé tartó buszra, meg a fiának, aki csak
egyet akart - mielőbb visszamenni az iskolába. Brent ezt már nem vállalta.
Hannah nem szándékozik visszatérni a Match. com-ra. Gyanítja ugyanis, hogy Lily, Nóra és
Wayne továbbra is ott keresi az annyira áhított boldogságot.
Hogy hány órát töltöttünk el Hannah kanapéján, nem tudom: én az egyik végében, a döbbenettől
tátott szájjal, Hannah a másikban, percenként mérföldes sebességgel adva elő élettörténetét.
Mindenesetre megkapónak találtam azt a remek humort, amely élete valóban bizarr eseményeit
átszínezte, és azt az igyekezetei, amellyel megpróbálta olyanná formálni az életét, amilyennek,
szerinte, az életnek lennie kellene. Egy pillanatig sem hibáztatott senkit, nem keresett vállat, amelyen
kisírhatta volna magát, sohasem hárította el magától a felelősséget, és mindeközben megpróbált jó
anya és jó barát maradni. Miközben őt hallgattam, megfogadtam magamban, hogy többé nem
panaszkodom a lakbérre meg a szex nélküli életemre. Bár most, hogy Graham jelentkezett, talán
véget vethetek kéretlen cölibátusomnak - álljunk csak meg egy pillanatra... Graham közben
megházasodott... Úgyhogy, hűtsd le magad, Jane! Nincs benned semmi szégyenérzet?
Most azonban, miután végighallgattam Hannah feledhetetlen történetét, egyszer és mindenkorra
megfogadom, hogy többé nem ajánlgatom kapcsolatteremtő fórumként az internetet. Mert, hogy
William Shakespeare kissé megmásított szavaival éljek, több dolgok vannak a neten, Horatio,
14
mintsem bölcselmetek álmodni képes.
 13. FEJEZET

A test elektromossága

Gömbölyű vaskosság! Telt idomok...

Szerelem pufók leányai!
WISLAWA SZYMBORSKA: Rubens asszonyai

Terhes háziasszonyom napról napra szebb lesz; milyen kár, hogy nem tudom félelmek nélkül
megcsodálni az állapotában bekövetkező változásokat. Éppen akkor, amikor sikerül összekaparnom a
megemelt házbért, újabb veszély fenyegeti a biztonságomat: egy különben áldásos esemény. Lehet,
hogy paranoiás vagyok, de el tudom képzelni - nagyon is könnyen hogy a ház szűkössé válik
számukra, ha megérkezik a gyerek, és eladják, hogy nagyobbá költözhessenek, ezáltal pedig ismét
kitesznek egy új tulajdonos kény ének-kedvének. Vagy itt maradnak. A kicsi - sőt egyre kisebbnek
tűnő - hátsó udvarra nézek, amely a bérleményemet elválasztja a házuktól. Hol fog játszani a gyerek?
Az udvaromon. Éjjel, álmomban, hintalovakat és miniatűr tűzoltóautókat látok az ajtóm előtt. Hallani
vélem franciaablakomon a műanyag ásók kaparászását meg a fenyegető tompa eséseket, amelyek
óhatatlanul bekövetkeznek, amikor egy kisbaba járni kezd. Totyogó léptektől lesz hangos a
magánéletem, apró öklök dörömbölnek majd az ajtómon, „üdítőt!” követelve. Szinte hallom, ahogy
az éles-akaratos hangtól csengeni kezd a fülem. Lehet, hogy kész katasztrófává válik az életem. Talán
mégis jobb lenne, ha elköltöznének. A legjobb azonban az lenne, ha nem lennének rémálmaim. Vagy
ha lenne némi beleszólásom a dolgok alakulásába. De nincs, kivéve egyvalamit: ha el akarom kerülni
a depresszió sötéten tornyosuló felhőit, meg kell próbálnom jó képet vágni ehhez a terhességhez és a
szemem előtt kivirágzó, szépséges kismamához.
Aki naponta közszemlére teszi magát a környéken, hogy mindenki lássa a terhességét. Szépen
gömbölyödik a pocakja, láthatóan kiteltek a mellei, a bőre ragyog. El sem tudom képzelni, miért nem
visel kismamaruhát, valami olyasmit, amilyet én hordtam alig negyven évvel ezelőtt; sűrűn redőzött,
esernyő módjára szétterülő kötényruhát, amelyet úgy terveztek, hogy a lehető legjobban eltakarja azt
a zavarba ejtő domborulatot, amelyet az anyaméhben növekvő lurkó okoz. Aki tudvalevőleg - hmm...
hmm... - szexuális érintkezés következtében került oda. Negyven évvel ezelőtt, mivel a tanári
munkámból származó jövedelemből éltünk a férjemmel, azért könyörögtem a nőgyógyászomnak,
hogy hamisítsa meg a szülés várható időpontját. Negyven évvel ezelőtt - nekem azt mondták,
biztosítási okokból, de szerintem inkább illendőségből - az iskolakerületemben nem taníthatott
tovább egy kismama, ha a terhesség hatodik hetét betöltötte. Amíg tehettem, megjátszottam, hogy
egyszerű súlygyarapodás miatt feszülnek rajtam a blúzaim meg a szoknyáim és a nadrágjaim. A
gyerekek persze végig tudták, hogy terhesség áll a hízásom hátterében, és így sokkal rendesebben
viselkedtek, mint akkor, amikor még nem voltam várandós. A kerületi hivatal, amely bizonyos
kérdésekben sokkal ostobább volt, mint a kölykök, szemet hunyt a dolog felett, így három egész
hónapot kihúzhattam, mire elkerülhetetlenné vált a kismamaruha.
Az azóta eltelt évtizedekben vitathatatlanul volt némi javulás. Most már nincs szükség arra, hogy
a kismamák eltitkolják a terhességüket, sőt az új trendnek megfelelően inkább kérkednek vele. És ez
így egészséges, azt hiszem. Az asszonyok addig folytathatják a munkájukat, ameddig jónak látják. A
háziasszonyom nem dolgozik, de ha lenne munkahelye, bizonyára megosztaná a munkatársaival a
terhességét, úgy, ahogy a szomszédjaival is teszi. És el kell ismerni, jó ránézni. Azt persze, nem
tudom, mi lesz a köldökét díszítő gyémánttal. Ki fog pattanni a helyéről? Lehet, hogy egy adott
pillanatban csúzliból kilőtt kavics módjára keresztül süvít a szobámon? Majd elkapom, és vigyázok
rá, úgyis szeretnék szert tenni valamilyen ékszerre. Ugyanis egy sincs. Egyszer volt egy gyűrűm, egy
csillag alakú zafír. A nagynénémtől kaptam, ő meg a férjétől. Sohasem viseltem. Túl nagy volt,
könnyű lett volna észrevenni az ujjamon, még azt gondolták volna, hogy hivalkodó vagyok. Most is
abban a fiókban van, amelyben az alsóneműmet tartom, mert ott biztosan nem keresné tolvaj, vagy ha
mégis, gondoskodtam róla, hogy ne találja meg, mert elrejtettem egy feltekert zokniban. Ugye milyen
okos vagyok?
Imádom a nagynénémet, amiért rám hagyta a zafír alakú csillagot, de most egy másik ékszerre
vágyom. Olyanra, amit férfitól kapok. Tudom, ez nem vall modem nőre, ebben a vonatkozásban
nagyon is ódivatú vagyok, és minden megnyilvánulásom közhelynek minősíthető. Oké, én is
vehetnék magamnak ékszert, még gyémántot is, de mégiscsak más lenne, ha egy férfi járná végig
helyettem az ékszervásárlási kálváriát. Ha valaki elég nagyra tartana ahhoz, hogy megajándékozzon
egy parányi gyémánttal. Ez egyben azt is jelentené, hogy az illető elég szépnek tart az
ékszerviseléshez. Leginkább gyémántot szeretnék, de kezdetnek megelégednék a smaragddal is.
Aztán jöhetne a többi.
Volt egy jegygyűrűm is, amelyet én vettem magamnak, mert a vőlegényem nem dolgozott, én
meg igen. Hat évvel később, amikor kimondták a válást, lehúztam, és beletettem abba az
ékszerdobozba, amelyet az anyámtól kaptam érettségire, és amely, bár ötvenkét év telt el azóta, még
mindig megvan. Ebben őrzöm a Nemzeti Becsület Társasága által adományozott dísztűt, a Delta
Gamma dísztűmet, a középiskolai gyűrűmet, a nagyanyámtól kapott, „fűzd tovább” nyakláncot,
amelyen azóta is egyetlen gyöngy díszeleg, mivel a nagyanyám túl korán meghalt, így nem volt, aki
tovább gyarapítsa rajta a gyöngyöket. A jegygyűrűmet, egy apró gyémántokkal díszített karikát,
ellopta egy kölyök, aki tolvaj volt, kábítószerezett és rosszabb volt, mint a bűn. Tudta, mit lehet
beadni a zaciba, így a dísztűket meg a nyakláncot otthagyta, magához vette viszont a gyűrűt, meg egy
üveg skót whiskyt, és elpucolt a nevadai sivatagba, mert tudta, hogy oda nem fog utánamenni senki.
Nem mintha hiányozna a jegygyűrűm. Nem hiányzik jobban, mint a házasságom. De csinos darab
volt, és, mivel jegygyűrűnek vettem, amíg tartott a házasságom, viseltem is. Sem előtte, sem azóta
nem volt rajtam gyémánt.
A negyvenes és ötvenes években, serdülőkoromban, a szerény, szolid megjelenés volt a jelszó,
ami azt jelentette, hogy el kellett takarni a testünket. Nyakunkban hamisgyöngyből készült
nyakláncot viseltünk, kilyukasztatlan fülünkben hozzá illő klipsszel. A nyaklánc a mellünkön pihent,
amely épphogy csak átsejlett a szvetterből és pulcsiból álló kasmíregyüttesen (vagy orlonon, ha a
kasmírt nem engedhette meg a papa). Merthogy a lazára szabott darabok eltakarták a kebleket. A
gyöngy az ártatlanságot jelképezte, azt hiszem. Gyémántot csak a kurvák viseltek, vagy az eljegyzett
menyasszonyok. Mi, tisztességes lányok megmaradtunk a gyöngynél, amihez, kamaszkorba lépve,
brosstű is társulhatott. Ez gyakran ugyancsak gyöngyből készült, vagy a kevésbé hivalkodó változat
ezüstötvözetből, ezt azonban nem díszítették sem gyöngyök, sem kövek. Rendszerint a nyakunkon
viseltük, rögtön a Pán Péter-gallér alatt, vagy a hajtókánkon, ha volt, de gyakran került a
szvetterünkre vagy a blúzunkra, a váll alatti puha mélyedésbe, esetleg a mellünk fölé. Mindenkinek
volt brosstűje, nekem is, egy kör alakú kis glória, amely a viselő angyali jóságát volt hivatva
hangsúlyozni. Hát ilyenek voltunk. Szűzlányok, akik hosszú, végtelen sorokban várták, hogy
leszakítsák őket. Azt azért tudni kell, hogy egy lány nem viselhetett egyszerre gyöngysort és brosstűt.
Az ugyanis túlontúl nagy merészségnek számított volna, és a liliom bearanyozását nemcsak a Biblia
helytelenítette.
A legkívánatosabb ékszer a huszonegy év alatti diákszövetségi lányok számára az eljegyzési
gyűrű után a fiúszövetség dísztűje volt, a (gyémánt) eljegyzési gyűrű házasságot ígérő előfutára,
amely új felelősséggel ruházta fel, egyben feljogosította a fiúkat arra, hogy egy meleg tavaszi
délutánon elzarándokoljanak az arborétumba, és kicsatolják a „megtűzött” lány melltartóját.
„Megtűzték”, zengett ilyenkor győzedelmesen a lányszövetségi épület folyosóján. Tűzés előtt a
lépcsőfeljáró alatt kialakított kuckóba, az úgynevezett „vőlegényszalonba” terelték az együtt járó
párt, ahol a házanya gondoskodott róla, hogy nyitva maradjon az ajtó, legalább nyolc
centiméternyire, és hogy a fiú és a lány lába mindvégig a padlón legyen. A „megtűzéshez” a
legritkább esetben vezetett sima út. Így amikor a fiúk eljöttek szerenádozni a barátjuk által korábban
„megtűzött” lányhoz, aki addig, legalábbis a többiek tudomása szerint, a szabályoknak megfelelően
élte az életét, a lány édesnek, szívhez szólónak találta zenéjüket, amivel a fiú maga is elismerte, hogy
megtették a legfontosabb lépést az eljegyzés felé. A lány pedig elnyerte a jogot arra, hogy a bal
mellére, a lányszövetségi dísztű mellé, kitűzze a fiúszövetség dísztűjét. Mindenki irigyelte azt a
lányt, aki két tűt viselt, a biztos jövője miatt.
Talán nem véletlen, hogy azokat a lányokat, akik nem tették le a lányszövetségi esküt, és nem
lettek tagok, mert nem mentek át az utolsó próbán, így független kollégiumokban élték a diákok
életét, csak ritkán „tűzték meg”, a fiúszövetségbe tömörülő fiúk ugyanis rendre a lányszövetségben
választottak párt maguknak. Ez volt a fő oka annak, hogy az én mindentudó anyám mindent megtett
annak érdekében, hogy belőlem is tag legyen, így egyszerre az öt legjobb lányszövetségi ankétra is
bejelentett, tudván-tudva, hogy be fogok dőlni a gyertyafénynek és a krémes fánknak, nem beszélve a
kicsinosított diákszövetségi lányokról, akik az ankétokon a legédesebb hangjukon énekelték végig a
szövetség legnépszerűbb dalait. Persze felszólítottak, hogy tegyem le a hűség- és tisztasági esküt (bár
a kifejezést magát sohasem használták) egy olyan szervezetnek, amelynek fő célja a kirekesztés volt.
Az egyesületem vérre menő sportot űzött abból, hogy távol tartsa tőlünk a többieket. Amit én nagyon
gyűlöltem, egyszersmind felvillanyozódtam tőle. Minden lehetséges alkalommal felszólaltam ellene,
mégis részt vettem az összes vagdalkozós összejövetelen, amelyen azt döntöttük el, hogy egy lány
elég csinos-e, elég okos-e, elég jó kapcsolatai vannak-e - azaz, vannak-e családi hagyományai az
adott házban mindenekfelett pedig elég szűzies-e ahhoz, hogy a tagtársunk legyen.
Először a saját tűnk elnyerése foglalt le bennünket, majd meg az, hogy „megtűzessük” magunkat
valakivel. Kitört a koreai háború, aztán vége is lett, de mi csak azért vettük észre, mert megtizedelte a
focicsapatunkat. Miközben mi Mr. Peeperst bámultuk a tévészobánkban (amely nem volt azonos a
vőlegényszalonnal), és bugyihadjáratban reménykedtünk, halálra ítélték a Rosenberg házaspárt. Pali
Mailt szívtunk, és a legnagyobb téli szélben is nyitott teveszőr kabátban jártunk. Tavasszal meg
Wigwam zokniban és fehér tornacipőben, és fogalmunk sem volt, ki az a McCarthy szenátor, aki a
vörös veszedelemmel fenyegetőzve járta az országot, meg állandóan büdös komcsikat emlegetett. És
persze örökké a moziban ültünk. Megnéztük a Vízpartont. A filmen keresztül bepillantást
nyerhettünk a munkásosztály életébe, amelyhez nem is akartunk ennél közelebb kerülni, és közben -
bár ezt sohasem ismertük volna be - mindent megadtunk volna azért, ha helyet cserélhetünk a
darabban szereplő (micsoda név!) Éva Maria Sainttel.
A legnagyobb, semmi máshoz nem fogható ékszerünk a szüzességünk volt, és az volt a
kötelességünk, hogy a nászéjszakáig biztonságosan megőrizzük. Amikor is azt csinált a férjünk a
testünkkel, amit csak akart, és jöhettek az életünknek igazi célt adó gyerekek. Azok, akik az ötvenes
években a baráti körömbe tartoztak, és persze én is, gyakran eltűnődünk azon, hogy hol hordtuk a
fejünket; hogyhogy nem volt tudomásunk a társadalmi eseményekről, és hogy lehet, hogy kasmírba
burkolt énünket semmi más nem érdekelte, csak a fiúk, akiktől azt reméltük, hogy egy szép napon
szemet vetnek ránk. Mi, a második világháború utáni időszak generációja voltunk, a néma generáció.
A háború végével az asszonyok és lányok visszatérhettek a gyárakból és a földekről az otthonaikba,
ahol az anyám, bár a háborúban büszke önkéntes ápolónőként tevékenykedett, arra tanított, hogy
milyen arányban kell vegyíteni a whiskyhez a szódát; hogyan kell összedobni egy salátát; hogyan
kell elegyengetni az ágytakarót; hogyan kell bridzselni, és, szemléletes példaként, arra, hogy hogyan
kell alkalmazkodni egy férfihoz. Ezek voltak azok a praktikák, amelyek, miután sikerült bejutnom
valamelyik lányszövetségi egyesületbe, elvileg alkalmassá tettek a „megtűzés-re”, és ezen keresztül
arra is, hogy később házasságra lépjek a megfelelőnek tűnő fiúval, felkerülhessen a bal kezem
középső ujj ára a gyémántgyűrű.
Hála anyámnak, aki a maga idejében Delta Gamma volt, Így jó örökséget hagyott rám, a lehető
legjobb házba kerültem, mégis sikerült elindulnom a lejtőn, leginkább azért, mert nem tűztek meg,
nem jegyeztek el, és egyetlen fiút sem vittem haza bemutatni. Így az egyetem elvégzése után csak a
lányszövetségi tűt helyezhettem el az ékszerdobozomban, és San Franciscó-i dolgozó nőként csupán
vágyakozó pillantásokat vethettem az ékszerboltok kirakataira, amelyekből hívogatón kacsintgattak
rám a gyémántok.
 Most, hetvenegy éves koromban, még mindig vágyódom egy ékszer után, mégpedig ugyanazért,
amiért minden nő szeretné felékszereztetni magát. Elizabeth Taylor, például, aki velem egyidős,
annyira ragyog a magára aggatott gyémántoktól, hogy senki sem nézegeti ott, ahol valaha a dereka
volt. Vagy ott van, például, a királynő. 1976-ban II. Erzsébet eljött az olimpiára, hogy jelenlétével
megtisztelje a brit és a kanadai sportolókat. Egy volt egyetemi társnőmnek köszönhetően én is ott
voltam a fogadáson. Ez a barátnőm bizonyos fokig osztozott a sorsomban, mert őt sem tűzték meg,
ennek ellenére sikerült hozzámennie egy jelentékeny férfihoz. Rajta keresztül kaptam a meghívót. Na
már most, a királynő slampossága közismert, mindenki egyetért abban is, hogy rémes kalapjai
idősebbnek láttatják a koránál, és hogy lábszárközépig érő ruhái minden nőiességtől megfosztják.
Különlegesen szabott felsőrészei meg úgy feszülnek a mellén, mint kárpit a bútoron. A várakozásban
tehát, hogy életben láthatom a királynőt, nem volt semmi izgalom. Arra az estére azonban, amelyen
kezet fogott az öreg és fiatal sportolókkal, Őfelsége fel-öl-tö-zött. Belépett a folyosó végét lezáró
kettős ajtón, királynőhöz illő, csillogó-villógó, mélyen kivágott ruhában, hosszú szárú kesztyűben, mi
több, uszályban. A nyaka körül többszörös sorban gyémántok ragyogtak, és gyémánttiarát viselt a
hajában. Istenemre mondom, hogy lélegzetelállítóan gyönyörű volt! Csak úgy szikrázott rajta a
rengeteg gyémánt, és ebben a csodás kisugárzásban fejet hajtottunk előtte, nekiajándékoztuk a
szívünket. Másnap persze visszatért megszokott, szigorú énjéhez, de életemnek azon az estéjén maga
volt a felejthetetlen ragyogás.
Ma a nők, függetlenségük jeleként, saját maguk vásárolnak maguknak gyémántot, a saját
pénzükből, hacsak nem várják ki, hogy a férfiak valamelyike - a könyörtelen reklámhirdetéseknek
engedve - meglepje őket egy kétkarátos lángoló szívvel. Én, ízig-vérig mai asszonyként, nemcsak
kétkarátos gyémántot engedhetnék meg magamnak, hanem egy igazit is. Csak el kellene sétálnom az
utca végéig, ahol, tőlem alig kétsaroknyira, szikrákat vet a gyémántoktól az ékszerbolt kirakata.
Csakhogy én nem akarok gyémántot venni magamnak. Én egy férfitól szeretnék gyémántot kapni.
Tegyük fel, hogy valakitől kapok egy ékszert, mondjuk, egy gyémántot. Hová tenném? Az
ékszerek, szerintem, arra valók, hogy felhívják a figyelmet arra a háttérre, amelyen elhelyezik őket.
Például a nő bőrére. Milyen bőrfelületet tudnék én ajánlani? A nyakamat semmiképp. Miért akarnám
felhívni bárki figyelmét az ott fityegő lebernyegre, annak a bőrnek a lazaságára, amely a
homlokomtól indul a nyakam felé, onnan meg szinte rálóg a mellkasomra, hogy tovább ne is
mondjam. Nos, akkor hová kerüljön az a nyavalyás ékszer? Esetleg az ujjamra? De melyikre? A bal
kezem mutatóujján sikerült tövig lerágnom a körmöt, így azt inkább dugdosni szoktam; semmiképp
sem tenném közszemlére egy árulkodó gyémánt miatt. A jobb kezemen csakúgy lüktetnek az erek,
mert, bár megvastagította őket a kor, túl szűkek ahhoz, hogy a szívemmel lépést tartsanak. Ki akarja
a figyelmet egy ilyen kézre irányítani? No de akkor hol lenne jó helye az ékszeremnek? A hajamban?
Ott nem mutatna a gyémánt, hiszen a hajam is hasonló színű. A köldököm szóba sem jöhet, talán
meg sem találnám. Egyáltalán, miért akarok ékszert?
Az ember mindig abban reménykedik, hogy egy szép ékszer elvonja a figyelmet az idő
pusztításairól, mert önmagában is olyan lélegzetelállító, hogy a viselőjét is megszépíti, ahogy az
Erzsébet királynővel is történt, bár ő tagadhatatlanul királynői, akár visel ékszert, akár nem. Mivel
polgári származású vagyok, jómagam sohasem kerülhetnék ilyen magas pozícióba, mégis nagyon
szeretném, ha valamely testrészem alkalmas lenne az ékszerviselésre. Csakhogy ilyenem nincsen.
Nincs olyan testrészem, amelyet ne szeretnék a lehető legjobban eltakarni, bár, ha jobban
belegondolok, az orrom nem rossz. Persze a fülem is elmegy, és az ördög vigye, egészen telt még az
alsó ajkam - mégis dísztelen. Amikor a fiatal nők között terjedni kezdett a testékszer mánia,
megdöbbentem, bár lehet, hogy nem kellett volna olyan nagy megvetéssel szemlélnem az új divatot.
Végül is, az ő esetükben szinte bármelyik testrész alkalmas arra, hogy ékszerrel díszítsék, legyen az a
törzsük, az arcuk, a fülük vagy a nyelvük. Lehet, hogy van rendszer abban, amit én őrültségnek
15
minősítettem.
 Vegyük azokat a gyönyörű indiai nőket: mindegyik orrában van egy kicsike gyémánt, az orrlyuk
és az orrcsont közötti lágy részen. Oda én is tetethetnék valamit. És ha tetetnék, csillámokat szórna
horkolás közben, a mellettem lévő férfi pedig, akitől a gyémántot kaptam, szépnek látna, érdemesnek
arra a nagy halom pénzre, amit a parányi gyémántért kifizetett. Igen, azt hiszem, mégis csak tudnék
kezdeni valamit egy szép ékszerrel.
A kaliforniai Santa Rosában tartok felolvasást, még mindig ékszertelenül, arról, hogy milyen
érzés meztelenül együtt lenni egy férfival. Miközben arra várok, hogy a közönség elfoglalja a helyét,
hallom, hogy egy nő odasúgja a szomszédjának:
- Úgy látom, teljesen elégedett a testével.
- Te is az lennél, ha annyi szexben lenne részed, mint neki - válaszolja a barátnő.
Ezek rólam beszélnek. Hát igen, így, felöltözve, elég jól érzem magam a saját testemben, és, hogy
őszinte legyek, a férfiak rám irányuló figyelme, meg mindaz, amiben a testemet részesítették,
oldottabbá tett az utóbbi időben. A közönség soraiban ülő hölgyeknek tehát részben igazuk van. Egy
másik felolvasáskor azonban, a kérdezz-felelek részhez érve, arról érdeklődtek, hogy milyen
korosztályú férfiak szoktak meztelenül látni.
- Harminckettőtől nyolcvannégy évesig teljed a skála - válaszoltam. Döbbent csend.
Ekkor, látványosan végigmérve a testemet, azt kérdezte az egyik nő:
- Aztán mit akarna magától egy harminckét éves férfi?
És bárhová megyek, akár felolvasásra, akár dedikálásra, újra és újra felmerül ugyanez a kérdés,
vagy valamely variációja: hogyan vetkőzik le ezek előtt a férfiak előtt?
A válaszom, amely mindig nevetést vált ki a közönségből:
- Gyorsan.
De ez az igazság. Aztán a kilőtt golyónál is gyorsabban betakarózom, egészen a nyakamig. A
partnerem még csak a legfelső inggombnál tart, és mire a zoknijához ér, annyira belefúrom magam az
ágyneműbe, hogy csak a fejem búbja látszik.
- Hová tűntél? - kérdezi a partnerem, mire én félig-meddig azt remélve, hogy nem fog megtalálni,
odasúgom neki a párnák és paplanok mélyéről:
- Itt vagyok.
Egy jól fejlett férfit azonban nemcsak az arca fejez ki,
Benne a kifejezés a végtagjaiban és minden ízületében, különösképpen csípőjének és csuklóinak az
ízületeiben,
Benne a járásában, nyakának a tartásában,Walt Whitman tudta, hogy mit beszél; talán csak egy
homoszexuális férfi képes arra, hogy igazán értékelje egy másik férfi testét. És ha ez így van, én
vagyok a második leglelkesebb dicsőítője a meztelen férfitestnek. Még sohasem találkoztam olyan
meztelen férfiemberrel, aki ne érezte volna jól magát a saját bőrében, vagy aki zavarában legalább
egy törülközőt vagy egy lepedőt odacsavart volna a dereka köré; aki ne jött-ment volna teljesen
fesztelenül egy szál semmiben. A legtöbb, akit meztelenül láttam, inkább kérkedett azzal, amije volt,
miközben én nyakig betakarózva feküdtem az oldalamon, és hagytam, hogy hatalmába kerítsen a
legőszintébb csodálat és elismerés, meg a (ki nem mondott) irigység. Elég, ha Grahamre gondolok,
amint abban a csodálatos meztelenségében járkálni kezd, végigsimít azon a hihetetlenül lapos hasán,
büszkén, és majd szétfeszíti a boldogság, hogy én is vele együtt örülök annak a gyönyörűségének,
ami a testéből fakad.
Hogy lehet, hogy a férfiak, életkortól függetlenül, így tudnak viselkedni, miközben én, a hozzám
hasonló nőkkel egyetemben, szívesebben vetkőzöm sötétben, mint világosban? Miért van az, hogy a
legtöbb férfi, ha teheti, lámpafénynél szeretkezik? Talán azért, mert a fiúk előbb látják egymást
meztelenül, mint a lányok. Vagy esetleg azért, mert a lányok teste drámaibb változásokon megy
keresztül, mint a fiúké. Netalán azért, mert a lányokat szégyenkezésre tanítják, a fiúkat ellenben
büszkeségre. A lányok teste minden hónapban vérző kellemetlenséggé silányul, vannak kultúrák,
amelyek tisztátalannak nyilvánítanak bennünket ezeken a napokon, és ilyenkor nem kellünk a
férfiaknak. Nem számít, milyen higiénikus a betét meg a tampon, és hogy milyen kellemes virágillata
van a hűvelyzuhanynak, nem menekülhetünk attól a látványtól és szagtól, amelyet életünk harminc-
negyven évén át havonta egyszer a testünkből eltávozó vér okoz. Reménykedem, hogy ez
változófélben van. Bízom benne, hogy a lányok - bocsánat, fiatal nők - ma már büszkék a testükre, és
abban is, hogy szeretkezésnél nem zavarja őket a fény; hogy a terhességével parádézó
háziasszonyomhoz hasonlóan jól érzik magukat a saját bőrükben, még meztelenül is. De biztos nem
vagyok benne. Ha az, amit szeretnék, tényleg igaz lenne, más hangot ütnének meg a reklámok,
ehelyett következetesen ajánlják mindnyájunknak, fiatalnak, öregnek egyaránt az olajokat, krémeket,
öblítőket, géleket, púdereket, festékeket, alapozókat, pirosítókat, mondván, hogy csak ezekkel
ellensúlyozhatjuk testünk tökéletlenségeit. Az ördög vigye a reklámokat!
Persze lehet, hogy semmi sem változott, mert ismét itt jön Eve Ensler, aki, miután megmutatta,
hol van a vaginánk, a hasunkra irányította pillantásunkat. Egyszemélyes show-jában, a The Good
Body-bán arra buzdít bennünket, hogy szeressük magunkat, még a legcsúnyább testrészünket, a
hasunkat is. „Úgy vélem, ha a nők egyszer tényleg véget vetnek az önmagukon elkövetett belső
erőszaknak; ha tényleg megtanulnak a saját testükben élni; ha olyannak szeretik, amilyen;
biztonságban és erősnek érzik magukat benne, és megváltozik a világ.” Ki vitathatná ennek a
megállapításnak az igazát? Szóval Eve megint kiállt a nyilvánosság elé, és spagettipántos pólóját
felrántva megmutatja a közönségnek azt a gyűlöletes, undorító testrészt, ezt a negyven év feletti
pocakot, amit a következő másfél órában meg kell tanulnunk szeretni. A probléma, legalábbis onnan,
ahonnan a műsort nézem, az, hogy nincs is hasa. Vagy ha van is, nem nagy. Akkor meg mi az
ördögről beszél? Várj húsz évet, mondanám neki, és akkor végighallgatlak. Miss Enslernek, aki
hozzám képest nagyon fiatal, csak halvány sejtései lehetnek annak az öngyűlöletnek az erejéről,
amely megmételyezte a korosztályom életét, és amely robbanni fog, ha nem teszünk megelőző
lépéseket. Zúzzuk szét teljes alakos tükrünket, csak tompított fénnyel megvilágított próbafülkébe
16 17
menjünk be próbálni, szeretkezés közben oltsuk el a lámpát, hagyjunk fel a női magazinok
olvasásával, és ne vásároljunk össze annyi szemetet! Ensler közönsége, csupa harmincas éveiben járó
nő, akik között csak itt-ott akadnak idősebbek, ovációval fogadja kedvencét. Én depresszióba esem
tőle. Nagyon lassan őrölnek a haladás malmai.
Carolyn Heilbron a következőket írta Az idő utolsó ajándéka: élet hatvan év felett című
könyvében: „ A hetven év szörnyű dolgokat tud művelni a női arccal.” Ez így igaz. És nem csak az
arccal, mással is. Carolyn Heilbron hetvenhat évesen öngyilkos lett, és, mivel nem hagyott
búcsúlevelet, csak találgatni lehet, hogy miért. Nem hinném, hogy hiúságból tette, amit tett, hogy
azokért a változásokért választotta a halált, amelyeket a korosodás idézett elő az arcán. Az
öngyilkosság olyan kegyetlen büntetés azokra nézve, akik itt maradnak, hogy az ember eltűnődik:
hogy képes erre vetemedni egy egyébként épelméjű ember? Vajon honnan tudta Heilbron, hogy ideje
véget vetni az életének? Bár hagyott volna ránk némi írásos magyarázatot! De csak arról írt, hogy
milyen az élet hatvan után. Nem tarthatott volna ki még egy darabig, hogy megírhassa, hogyan éljünk
megviselt, idő által elcsúfított arccal? Nem mintha tartozna nekünk bármivel. Csupán arról van szó,
hogy egy csomó kérdésre nem adott választ nekünk, olvasóknak, akik abban bíztunk, hogy végigsegít
majd bennünket a vég felé vezető úton.
Az egyik arizonai felolvasáson a sor végén álló férfiak egyike, egy fiatalember, aki láthatóan nem
jött zavarba a hetvenegy éves arcomtól, közli velem, hogy „tantrikus kundalini” vagyok. Nem mintha
tudnám, hogy mi az. És mivel a fiatalember túlságosan be van lőve ahhoz, hogy ezt elmagyarázza,
kitántorog az éjszakába. Távozása után egy nővel találom magam szemtől szembe, aki feszült
figyelemmel ülte végig a felolvasást. A nő átadja aláírásra a könyvét, és bár rajtunk kívül senki sincs
már a teremben, hozzám hajol, a fülembe súgja:
- Hetvenhárom éves vagyok, és mindennél jobban szeretném, ha lenne egy férfi az életemben. De
lóg a hasam, és kihullott a szeméremszőrzetem.
 Attól félek, hogy undorral néznének rám a férfiak. Vagy ami ennél is rosszabb, egyetlen pillantás
után elmenekülnének. Tudom, hogy plasztikai műtéttel, hasfelvarrással meg ilyesmivel lehetne
segíteni rajtam, de erre nincs pénzem. - Nagy sóhajjal lehuppan az egyik székbe. - Mit tegyek?
Javasolhatnám, hogy vetkőzzön gyorsan, de nem teszem. És nem küldöm fel az internetre sem.
Inkább azt mondom neki, ami talán igaz is:
- Azt hiszem, a férfiak más szemmel nézik ezeket a dolgokat.
Hazatérve első dolgom, hogy felhívjam Johnt, az erdei házban élő remete barátomat, akivel
hosszú órákon át szeretkeztünk nagy-nagy élvezettel, leoltott lámpa mellett, az én kérésemre. -
Szerinted a férfiak nem látják szeretkezés közben a női test tökéletlenségeit?
John ezt válaszolja:
- Már hogyne látnák! Én, legalábbis, szeretem megnézni azt, akivel lefekszem, és a legtöbb férfi
ugyanígy van ezzel, ebben biztos vagyok. Ami engem illet, határozottan nyitva tartom a szememet. -
Meglepődöm. A saját tökéletlenségeimnek és annak az új értesülésnek a tudatában, hogy John szereti
a vizuális élvezeteket, sőt a jelek szerint sötétben is lát, már csak azt nem értem, miként lehet, hogy
olyan féktelen örömét leli bennem. Erre is megkapom a választ. - A férfiak nem nézik olyan szigorú
szemmel a nőket, mint amilyennel ti nézitek magatokat.
Ez igaz lehet. De mivel örökké azon a sovány diétán élünk, amelyet a női magazinok jelentenek
számunkra, nem csoda, ha kételkedni kezdünk önmagunkban. Hogy a kételyeinket csökkentsük,
kifestjük, leborotváljuk és dezodorfelhőbe vonjuk magunkat. Közben azt reméljük, hogy úgy
illatozunk, mint egy virágoskert, legalábbis addig, míg magunkra nem hagy bennünket a partnerünk.
Ha úgy dönt, hogy ott marad éjszakára is, a barátnőm, Julié, úgy oldja meg a problémát, hogy egy
korai időpontra felhúzza az órát, nagyon koraira, hogy míg a partnere alszik, kisminkelhesse magát.
Julié mostani udvarlója, akivel már több mint egy éve tart az intim kapcsolat, még egyszer sem látta
smink nélkül Julie-t. Aki mellesleg huszonhét éves, és úgy tervezi, hogy örökké fiatal marad. Amikor
a festék meg a púder már nem elég, a plasztikai sebészettől kér majd segítséget, és megcsináltatja az
arcát, a mellét vagy a hasát. Mivel tény, hogy a nők többségének nincs akkora önfegyelme, mint
Julie-nak; továbbá, hogy nem élünk egyformán a kozmetikumok adta lehetőségekkel; hogy nincs
pénzünk és kedvünk testünk folyamatos karbantartására, csoda, hogy egyáltalán lefektetnek még
bennünket. Johnnak tehát igaza lehet: a férfiak enyhébben ítélkeznek felettünk, mint mi magunk.
Ha azokra a férfitestekre gondolok, amelyeket alkalmam nyílt megismerni, és felidézem azt az
élvezetet, amelyet egy hetvenöt éves, majd egy harminckét éves férfi testéből sikerült merítenem,
meg a közben adódó többiből, arra is emlékeztetem magam, hogy az élvezet azért volt annyira
intenzív, mert mindegyik esetben szerettem, mi több, szerelmes voltam a férfiba, aki az élvezetet
nyújtó testben lakott.
Emlékszem néhány szerencsétlen esetre is olyan férfiakkal, akiknek a testét visszataszítónak
találtam, nem azért, mert csúnya volt vagy öreg, hanem mert a viselője önző volt, vagy kapzsi, vagy
rossz természetű.
Akkor szeretem legjobban a testem,amikor a tiéddel van. Minő újdonság ez nekem.
E. E. CUMMINGS: XXIV. szonett
Jobb Cummings, mint a Vogue, jobb Whitman, mint a Harper's Bazaar, és sokkal, de sokkal jobb
az én John barátom, mint a tükör.
És a legjobb az, hogy Graham, akinek a testét mindenki másénál jobban szeretem a testemben
tudni, telefonál. Megbánja a bűnét, nem azt, hogy megházasodott, hanem azt, hogy nem személyesen
mondta el nekem, hogy mire készül, például akkor, amikor utoljára együtt ebédeltünk New Yorkban.
Mert akkor már tudta, hogy meg fog nősülni, mégsem szólt egy szót sem.
- El akartam mondani - állítja -, de nem találtam a megfelelő szavakat.
Én viszont annyira örülök, hogy hallom a hangját, és mert máris abban bízom, hogy ismét
gazdagabbá fogja tenni az életemet, eszembe sem jut megróni a mulasztása miatt, vagy bármi módon
Ú
szemrehányást tenni neki. Úgy folytatjuk, mintha mi sem történt volna, már Thuküdidészről
beszélgetünk - sokkal többet tud róla, mint én -, majd George Elliotról, akiről viszont én tudok
többet. Ide-oda csapong a beszélgetésünk, és közben kitölti a lelkemben a magányosság okozta
űröket. Egy időre ismét együtt vagyunk, megvigasztalódom, egyszersmind fel is élénkülök.
Szeretem, amit az elmémmel művel Graham. Felébreszti bennem a gondolkodó embert, és arra
kényszerít, hogy dolgoztassam, ami persze nem megy mindig simán. Időnként tapinthatóvá válik
bennem a hiánya, ilyenkor elakad a szavam, elveszítem a gondolat fonalát, és egyszer csak azt
mondja:
- Hiányzol.
- Te is - válaszolom, és abban a röpke pillanatban úgy érzem, minden a helyére zökkent.
Ez a szerelmi kaland egy harminchat éves férfi és egy hetvenegy éves nő között különös ugyan,
de nem valótlanság.
- Időnként aggódom miattad - folytatja Graham, szerintem azokra a szenvedélyes, zagyva e-
mailekre utalva, amelyeket a legsötétebb éjszakák legrosszabb pillanataiban szoktam küldeni neki.
- És miért aggódsz? - kérdezem meglepetten.
Mire azt válaszolja:
- Mert te vagy az a nő, akit feleségül kellett volna vennem.
A könnyekig megindít az iránta érzett szerelmem és a vágyakozás, a kétségbeesés és a megbánás
azért, ami sohasem lehet már az enyém, de tudom a helyes választ, így visszatartom a könnyeimet és
a bizonyosság tisztán csengő hangján meg is mondom neki:
- Igen.
Aztán mindketten elhallgatunk.
 14. FEJEZET

Szenvedélyes száműzetés

Ha el is felejtesz Hadd áruljam el: valakinek egyszer majd az eszébe jutunk...

SZAPPHÓ

A televízióban mutatott képek a leplekbe burkolódzó muszlim nőkről időnként irigységet

ébresztenek bennem: a test arra való, hogy eltakarjuk, mi rossz van ebben? Milyen felszabadító érzés
lehet, hogy nem kell aggódni a szoknyák hosszúságán és azon, hogy túlságosan szűk vagy éppen nem
elég feszes a top. Atyaúristen, mi bajom van? Úgy akarom meglelni a szabadságomat, hogy kitörlök
az életemből mindent, ami nőies? Természetesen nem, ugyanezek a dolgok máskor inkább haragot
gerjesztenek bennem, hiszen ezek a fejkendők és hosszú lebernyegek a viselőik leigázottságát
jelentik a világ szeme előtt. Ki volt az, aki azt mondta, hogy egy autoriter kormánynak, vallási vagy
politikai meggyőződésből, joga van leigázni ezeket a nőket? Hogy merészeli bármely vallás, kultúra
vagy politikai rendszer így megbéklyózni az asszonyait, azt állítva róluk, hogy csak szűziességből
rejtik el a testüket, amikor köztudomású, hogy parancsra teszik?
Az ilyen kormányok iránti megvetésemet teljes mértékben osztja egyik barátnőm, Zoreh,
márpedig ő első kézből tudja, hogy mi az igazság. Zoreh Iránban nőtt fel. Miközben megismerjük és
megszeretjük egymást, Zoreh a perzsa barátaival és a családjával szépen kirángat az önsajnálatból, és
az így keletkező űrt lassan kitölti bennem az irántuk és a világuk iránt érzett őszinte csodálat.
Jólesően érzékelem a változást, végre visszavehetek a tűzből ott, ahol a szeretet, a magány és a vágy
már-már a fazék túlcsordulásával fenyeget, vagy ami ennél is rosszabb - azzal, hogy odaégetem.
Dühös vagyok - Graham Olaszországba megy, nélkülem. Hát persze hogy nélkülem. A feleségét
viszi. És nagyon jól fogják érezni magukat. Megint csak nélkülem. Én is Olaszországba akarok
menni. Grahammel. Csakhogy nem vagyok nyilvános fogyasztásra való. Az még elmegy, hogy
leülünk egymással egy étteremben, és ott zsebóra nagyságúra mereszti a szemét, amikor rám néz,
egészen addig, amíg rá nem szólok:
- Ne nézz így rám, mit fognak szólni az emberek?
Zöld szeme gyakorlatilag egybeolvad a salátájával.
- Hogy ne nézzek? - kérdezi ártatlanságot színlelve.
- Ilyen szerelmesen.
Elmosolyodik, közelebb hajol hozzám, megfogja az asztal felett a kezem, és azt mondja:
- Az egész világon nincs hozzád fogható.
Vajon most ki olvadozik? De jobb lesz, ha nyugton maradsz, Jane, nem te mész külföldre, ne
mutasd ki ennyire az érzéseidet! Amiket viszonozni kéne. Zoreh kétségkívül sok férfit ismer, és, bár
nem vagyok jó véleménnyel az iráni férfiakról, el kell ismernem, hogy a fotókon, amelyeket láttam
róluk, nagyon jóképűek. Nézni lehet őket, de megérinteni nem. Jó, ha az ember tud uralkodni magán.
Először egy könyvesboltban találkoztam Zoreh-val. Roppant elegánsan festett nyugati ruhájában,
határozottan kiemelkedett a tömegből, pedig nagyon sokan eljöttek meghallgatni a felolvasásomat.
Kicsit feszélyezett a jelenléte. Sötét szemét egy pillanatra sem fordította el az arcomról. El sem
tudtam képzelni, hogy mit akarhat tőlem. Beállt a sorba, aláírtam a könyvét, amit lelkesen
megköszönt, majd egy héttel később megjelent az újabb felolvasáson. Ott ismét vett egy könyvet,
megkért, hogy dedikáljam azt is, és olyan gazdag, bársonyos hangon mondott köszönetét, mint
amilyen a török kávé volt, amellyel néhány héttel később megkínált. Több meghívást is kaptam tőle
az otthonába, többnyire teára, és felajánlotta, hogy bármikor, bármire szükségem van, szívesen segít.
Végül elfogadtam egy délelőtti kávéra szóló meghívást.
- A török kávé - mondta Zoreh - a legjobb a világon.
 Vonakodtam egyetérteni vele. Egyébként is volt benne valami erő, amelyet nyugtalanítónak
találtam. Eleve nem értettem, miért akart olyan kitartóan összebarátkozni velem. Talán akarhat
valamit? Ugyanakkor lenyűgöző, gyönyörű teremtés volt, és egy titkokkal teli világ vette körül,
amelybe nagyon, de nagyon szerettem volna bepillantani. Biztosra vettem, hogy a környezet,
ahonnan érkezett, még csak nem is hasonlít az enyémhez, és talán egyetlen közös tulajdonságunk
sincs.
Délelőtt tizenegy óra van, és Zoreh, ha el akarná adni a házát, valami ilyesmit írna a hirdetésbe: A
Nagy-tó közelében 5 hálószobás, 3 fürdőszobás, étkezős ház, két kandallóval, gyönyörű kilátással az
öbölre, 2,2 millióért eladó. Ebben a hirdetésben nem lenne szó mosószárító gépről vagy
mosószárítógép-csatlakozóról. Nem, mert az snassz lenne, hiszen egy ilyen házban eleve adott, hogy
a mosás nem a tulajdonos reszortja, hanem valaki másé. Nekem, első pillantásra, nem is kellene ez a
ház, túlságosan nagy. Aztán a következő pillanatban mégis az a gondolatom támad, hogyha valaki
nekem adná, és megígérné, hogy örökké itt maradhatok, kiegyeznék vele. Mi több, rövidesen otthon
érezném magam a falai között.
Szobáról szobára járok, minden helyiségben kellemes füstölőillat terjeng, amiről Zoreh azt
mondja, hogy jázmin.
- Testre kenhető változata is van - teszi hozzá. A hatalmas konyha ablakain túl zuhog az eső, és a
túlfolyóból visszazubogó víz szemet gyönyörködtető vízesésként olvad eggyé a hihetetlenül kék
úszómedencével. - A török kávét szürcsölni lehet - mondja Zoreh. - Nem úgy, mint a presszókávét,
aminek egyébként is szörnyű íze van. És ha megitta, meghívom egy finom ebédre is.
Egek, azt hiszem, most már örökké itt maradok ebben az óriási házban.
Ezen a napon Zoreh leeresztve hordja a haját. Hullámos, sötétbarna tincsei a háta közepéig érnek,
bájos keretet vonnak festetlen arca és magas pofacsontja köré. Sötétbarna szeme mandula alakú, mint
a tálban lévő szemek, amelyet odatesz elém. Nem könnyű elképzelni, milyen volt ez az arc fekete
kendőbe burkolva, amikor Zoreh még Iránban élt. Itt ugyanis farmernadrágot visel, feszes garbóval,
és karcsú teste nagyon jól érvényesül ebben a szerelésben. Hogy miként festhetett a hazájában
kötelező, formátlan, nőiességét teljesen elfedő lebernyegben, amelyet oly sok évig hordott, azt már
nem tudom elképzelni.
Visszafordul a mosogatóhoz, amelyben a salátához szükséges alapanyagokat mossa, és azt
mondja:
- Maga annyira független! Az iráni nők szintén azt hiszik magukról, hogy függetlenek. És azok is,
ha az afganisztáni nőkhöz hasonlítjuk őket. De egyébként nem azok. Az amerikai nők sokkal, de
sokkal önállóbbak, és maga még rajtuk is túltesz!
Úgy döntök, nem szólok neki arról a bénító zavarról, amelyet a testemmel kapcsolatban érzek, bár
van valami Zoreh-ban, amiből arra következtetek, hogy ettől nem változtatná meg a véleményét. Ő
ugyanis már eldöntötte: sokkal függetlenebb vagyok, mint bárki más, akit ismer, és ettől nem tágít.
- Eleget mondtam a lányaimnak, mind a kettőnek, hogy tartsák maguktól távol az iráni férfiakat,
erre kihez mentek férjhez, mind a ketten? Egy-egy iránihoz. - Felnevet a szülőkre jellemző,
szomorkás nevetéssel. - De a kisebbik lányom férje, alig több fiúnál, már hosszú évek óta
Amerikában él, és azt kell mondanom, hogy hihetetlenül gyengéd fiatalember. A lányomnak nagy
szerencséje van. - Megkeveri az ebédre szánt kuszkuszt. - Minden iráni nő jó szakács - mondja. - Az
én kultúrámban a kislányok már egész korán ellesik az anyjuktól mindazt, amit a fűszerekről és a
gyógynövényekről tudni kell; megtanulják, hogyan kell elkészíteni a hosszú szemű rizst úgy, hogy ne
legyen ragadós, hanem szálljon, mint a pihe.
Én akkor is sok személyre főzök, ha csak néhányan vagyunk. - Egy szárított gyümölcscsel és
mogyoróval teli tálat helyez a pultra, és mond valamit, ami valamilyen formában a későbbi
találkozásainkon is mindig elhangzik majd: - Az én hazámban gyakran összejönnek az emberek.
Idősek, fiatalok, szegények és gazdagok. Beszélgetünk, nevetgélünk és sokat táncolunk. - A Zoreh-
ból áradó energiák nem engedik, hogy én is megszólaljak. Így elképzelem, amint gyönyörű,
egzotikus jelenségként körbetáncolja a szobát. - Iránban csodálatos órákat töltünk el odahaza. Az
ember bármit megtehet a házában, amit csak akar.
Vajon hol van a férje? Lehetetlen, hogy egyedül lakjon ebben a hatalmas házban. És Zoreh,
mintha csak olvasna a gondolataimban, újra megszólal:
- A lányom és az a csodálatos férje itt él velem. Még egyetemre járnak.
No de hol van a férj, ennek a szépséges lánynak az apja, akinek sikerült kifogni ezt a senki
máshoz sem fogható, felvilágosult és kedves fiatalembert, aki egyáltalán nem olyan, mint az iráni
férfiak? Nem tudom, mennyire lehetek rámenős a kérdéseimmel, vagy hogy a kérdezősködés
helyénvaló-e egyáltalán. Vendég vagyok, így, legalábbis egy ideig, vendégként is viselkedem. Zoreh
egyébként sem szorul buzdításra, beszél ő magától is.
- Vegyen még - biztat. - A csirkéből is, meg a kuszkuszból is. Túl keveset eszik.
Így hát veszek, ő pedig a kezembe ad egy tányér céklát. És mivel már nagyon magányosnak
érzem magam a hangom nélkül, én is megszólalok.
- Imádom a céklát. Egyszerűen nem tudok eleget enni belőle. A minap is vettem egyet,
megfőztem, és megettem, mint egy almát. - Némán elcsodálkozom, hogy angol anyanyelvű létemre
milyen kevés szóval is ki tudom fejezni magam.
- Hozom a teát - mondja Zoreh, és feláll a székéből.
- A lányaim apja Iránban él. Három éve elváltunk. Kedves ember, meg gyengéd is. Gazdag, jó
apa, mindenki szereti, de mi ketten... folyvást veszekedtünk. Megállás nélkül. Már az első naptól.
Mégis csak azután váltam el, hogy a lányaim felnőttek. De Iránban ezt nem tehettem volna meg. Ott
egy válás után automatikusan a férfi kapja a házat is, meg a gyerekeket is. Egy egyedülálló nő még
albérlőként sem kell senkinek. „Hol van a férje”, szegezik neki a kérdést. Így hát idejöttem válni. Itt
ugyanis működik a jog. Bár itt is sokáig kellett várnom, mire megkaptam a zöldkártyámat. Most
azonban már független, egyedülálló nő vagyok. - Hátradob az arcából egy előrelógó tincset. -
Imádom a partikat. Szeretek vendégeket hívni, főzni és táncolni. A férjem nagyon, de nagyon
féltékeny volt rám mindig, azt hiszi, flörtölök, és kikezdek más férfiakkal. Pedig ez nem igaz. Csak
örülök, ha emberek között lehetek. A férjem azonban nem hitt nekem. Inkább jól lehordott. Azt sem
akarta, hogy idejöjjek.
- Ha odamész - mondta -, el foglak veszíteni. Nem akarlak elveszíteni.
- Már késő - válaszoltam. - Réges-rég elveszítettél. - Közben újabb adag kuszkuszt rak a
tányéromra. - Egyen.
Engedelmeskedem.
Az őszi eső továbbra is bőségesen áztatja az ablak mögött Zoreh gyógynövénykertjét, fügefáit és
a zöldségeskertjét. Zoreh maga gondozza mindegyiket.
- Odahaza, Iránban, négy évszak van, és mindegyik más. Télen esik a hó. Nagyon hideg van, hó
borítja a hegycsúcsokat. Gyönyörű. - Aztán hirtelen visszarántja magát az álmodozásból, és így
folytatja:
- Nálunk március 26-án van az újév. Ilyenkor az a hagyomány, hogy mindent újrakezdünk.
Kidobjuk a régit, úgy csinálunk helyet az újnak - az új ételeknek, az új ruháknak és az új
gondolatoknak. Itt is meg szoktam ünnepelni, majd meghívom. Énekelünk, táncolunk és eszünk. Én
főzök.
- Köszönöm - felelem, és, jelezve, hogy indulni akarok, felállók.
- Van még egy perce? - kérdezi. - Szeretnék kérdezni valamit. Mi van az amerikaiakkal?
- Hát erről van szó. Azt hiszi, hogy én tudok valamit az amerikaiakról. Aztán így folytatja:
- Amikor idejöttem, nyolc évvel ezelőtt, adtam egy partit. Végigjártam az utcát, meghívtam az
összes szomszédomat. A partin az egyik férfi, itt lakik, mindjárt mellettem - mutat bal felé -, azt
mondja egy másik férfinak, aki meg itt lakik - most jobbra mutat - : „Olyan ismerősnek látom, nem
találkoztunk már valahol?” - Zoreh arcára kiül a megbotránkozás. - Húsz éve szomszédok voltak, és
nem ismerték egymást! - Várakozó pillantást vet rám, és azt kérdezi: - Ez meg hogy lehet?
Az ördögbe, nem tudom. Motyogok valamit az amerikaiakról, hogy milyen keményen dolgoznak
nálunk az emberek, és hogy mindig fáradtak, mire Zoreh közbevág:
- Az amerikai nők lusták.
Ó, istenem, már csak ez hiányzott! Meg kell védenem az amerikai nőket. Meg tudom? Egyáltalán,
meg akarom? Aggodalomra azonban semmi ok, Zoreh ugyanis nem hagy szóhoz jutni.
- Hadd mondjak valamit. Ezt hallgassa meg! Iránban az asszony is meg a férj is dolgozik. A nap
végén a férj hazavisz négy vendéget, vacsorára. Meglepetést okoz vele ugyan, de az ennivaló nem
probléma. Amerikában ez nem így van. Az iráni férfi, ha amerikai nő a felesége, azt mondja: „Én ezt
nem merem megtenni. Mérges lesz az asszony!” Az amerikai nők el vannak kényeztetve!
Bólintok. Igen, az amerikai nők el vannak kényeztetve. Persze, amerikai nőként, nem hiszem,
hogy ez igaz lenne, én, legalábbis, nem tartom magam elkényeztetett asszonynak. Igaz, hogy én csak
ülök, miközben Zoreh felszolgálja nekem ezt a csodálatos ételt, amelyet ő maga készített ebben a
kertjére néző, gyönyörű konyhában. Aztán rájövök, hogy a vendéglátóm nem vár tőlem válaszokat.
Csak beszélgetni akar valakivel, aki meghallgatja. Főzni akar valakinek, akivel együtt ehet. Ismét
menni készülök, mire azt mondja:
- Ha szüksége van egy helyre, ahol írhat, ide bármikor eljöhet. Addig marad, ameddig jólesik.
Nem akar egyedül lenni ebben a hatalmas házban. Nagylelkűen meg akarja osztani valakivel,
amije van, a melegségét, a tehetségét, a szeretetét, és ha ehhez nem talál férfit - bár perzsa szóba sem
jöhet akkor velem. Örülne, ha kényeztethetne. Elképesztő!
Már lefelé gurulok a kocsifelhajtón, iráni pisztáciás cukorkát rágcsálva, és közben visszafordulok,
hogy még egyszer integessek neki. Zoreh azonban nincs sehol. Egy pillanat múlva azonban feltűnik a
kocsifelhajtó végében, és látom, hogy tart valamit a kezében.
- Várjon! Várjon! - kiabál utánam. Megállítom az autót, Zoreh pedig bead egy tégelyt a nyitott
ablakon. - Cékla - mondja. - A saját kertemből. Elfelejtettem odaadni.
Egy olyan asszonnyal töltöttem a délelőttöt, akinek a másokról való gondoskodás az élete. Aki
szeret másokra főzni, másokért kertészkedni, aki nem búslakodik a múlt és a jelen keservein, hanem
túllép rajtuk, akinek a példáját nekem is követnem kellene. Megpróbálom száműzni az
emlékezetemből Grahamet, és közben iparkodom kettőnknél szélesebb körre kiterjeszteni önmagam.
Ez jár a fejemben, amikor elfogadom Zoreh vacsorameghívását, és közben abban reménykedem,
hogy Olaszországban negyven nap és negyven éjjel zuhogni fog az eső.
Nem számítottam tömegre, ezért meglepődöm. Négy házaspár, Zoreh és én, az tíz, és az én
szememben ez már tömegnek számít. Itt, végre, megismerkedhetem néhány iráni férfival.
Az összejövetelen egy férfihang dominál. Karcsú, nyúlánk, tetőtől talpig Ralph Laurenbe öltözött
férfié, aki egész rövidre nyíratott, deresedő hajával, világos bőrével úgy néz ki, mint egy legfelsőbb
réteghez tartozó, fontos pozíciót betöltő amerikai. Csak a szeme árulja el, mert hatalmas és mandula
alakú. Természetesen iráni.
- Szereti a kormányzónkat, Mr. Schwarzeneggert? - kérdezi, és, még mielőtt válaszolhatnék,
hozzáteszi: - Szerintem jól végzi a dolgát. Különösen a költségvetése tetszik.
Bár teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a válasz, amit tőlem is hallani szeretne, csak annyit mondok:
- Majd meglátjuk.
Nem akarok politikai vitába keveredni senkivel, főleg itt nem. Vacsoravendég vagyok, és nem
szándékozom megsérteni a háziasszonyt. Ezenkívül a tapasztalatom azt súgja, hogy ennek a férfinak
fogalma sincs, milyen egy igazi eszmecsere, főleg, ha a beszélgetőpartnere egy asszony. Zoreh,
miután kijelenti, hogy hívő muzulmánként sem hajlandó lemondani a bor élvezetéről, tölt a
poharamba, aztán a magáéba is.
Ralph Lauren azonban nem tágít mellőlem.
É
 - És az előző kormányzót, Davist, szerette?
- Nem - felelem, és úgy döntök, befogom a szám, nem mesélem el, hogyan választották meg
Schwarzeneggert, miután ocsmány módon kitúrták a székéből a korábbi, jogszerűen megválasztott
kormányzót, mert néhány pénzéhes idióta nem győzte kivárni, hogy lejárjon a mandátuma.
Mellettem egy csodálatos asszony ül. Missának hívják. Ő is iráni, de már huszonkét éve
Amerikában él. Kicsit molett, de a bőre olyan, mint a selyem. Erős akcentussal beszél.
- Ingatlanokat árulok - mondja. - Zoreh-tól tudom, hogy könyveket ír. Miről szokott írni?
A szoba másik végében ülő nők csendben vannak. Ralphot hallgatják, aki tovább politizál.
Először az itteni állapotokat taglalja, majd áttér a közel-keleti helyzetre. Monológjához hamarosan
egy másik férfi csatlakozik, aki, a feleségével együtt, késve érkezett, így már tizenketten vagyunk.
Soknak tartottam már a tízet is.
Missa férje csak később fog jönni, tizenharmadiknak.
- A szexről - válaszolom az asszony kérdésére.
Missa és én magas bárszékeken ülünk a pult mellett, amely elválasztja a konyhát a nappalitól.
Missa majdnem leesik, meg kell kapaszkodnia. Gyönyörű szeme kitágul és megvillan:
- Tényleg?
- Tényleg.
- Meg fogom szerezni a könyvét. Hogy tudok hozzájutni?
- Majd Zoreh megmondja - válaszolom.
- Megszerzem a könyvét, aztán odateszem az asztalra, a férjem újságjai mellé, mert úgy biztosan
elolvassa.
Azt tanácsolom neki, hogy először olvassa el inkább ő maga.
- Én nem olvasok könyveket - mondja. - Egyet sem olvastam végig egész életemben. Teljesen
lefoglalnak a gyerekeim meg a munkám. A férjem, most, hogy a gyerekek már elmentek otthonról,
sohasem beszél velem erről. Mármint a szexről. Az életünknek teljesen lezárult ez a korszaka.
A „szex” szó végigsuhan a szobán, és Ralph Lauren hallgatósága most már rám figyel. Mindenki
hallgat. Súgva azt kérdezem Zoreh-tól:
- Mibe rántgatott maga engem?
Zoreh elmosolyodik; jól érzi magát. Gyanítom, hogy szeretne megtörni bizonyos tabukat.
- Milyen könyvről beszélnek? - kérdezi hirtelen támadt érdeklődéssel Ralph.
Válaszolok. Sokadszor is elmesélem a hirdetésem történetét, bár ezen a helyen kicsit sietősebben,
mint máshol, és elmondom nekik, hogy a könyv a hirdetés megjelenése utáni eseményeket dolgozza
fel.
Néma csend. Még Ralph Lauren is hallgat. Megdöbbent? Vagy inkább feldühödött? Már kezd
kínossá válni a hallgatás. Amit végül Ralph tör meg.
- Szülés után a legtöbb nő elveszíti az érdeklődését az ilyen dolgok után. És sok férfi is így van
vele.
Aztán, ó, minő szerencse, elmesél egy viccet a kilencvenöt éves férfiról, aki feleségül vesz egy
huszonhárom éves nőt. Az orvosa felhívja a férfi figyelmét a nászút veszélyeire.
- Ha nem bírja ki az asszony, hát belehal - válaszolja nyugodtan a férfi.
A jelenlévők hangos nevetéssel nyugtázzák a viccet. Mintha csak azt akarnák mondani: milyen
nevetséges, egy vénember, akinek még mindig a szexen jár az esze.
- Egy idős férfi és egy idős nő között olyan... lealacsonyító a szex - véli Ralph. - Már nem lehet
benne semmi jó.
Elnevetem magam, és csak ennyit mondok:
- Hogy maga milyen vicces!
 Mindenki nevetni kezd, még a nők is, majd Zoreh megpróbálja túlharsogni a nevetést:
- Nem vicces, csak perzsa.
Valóban az, de a gúnyolódása nemcsak a perzsákra irányul, hanem mindenkire, függetlenül attól,
hogy a világ mely táján laknak a gúny tárgyául szolgáló férfiak és asszonyok.
- Úgy tapasztaltam, hogy a férfiakat és a nőket jóval a szülés után is érdekli a szex. És amennyire
én tudom, a többségük aktívan gyakorolja is.
Talán az intimitásról nem mondanak le, és ezt el is tudom fogadni - ellenkezik tovább Ralph. - De
a többi... a többi... - Látszik, hogy nem találja a megfelelő szót. Segítek neki.
- Gusztustalan.
- Igen, gusztustalan. Ki meri jelenteni, hogy a nők idős korban is képesek rá fizikailag? - Ralph
belekortyol a borába. - Fel tudnak izgulni? Elég nedvesek lesznek ahhoz, ami... ilyenkor történni
szokott?
Ralph felesége a bal oldalamon ül. A többi nőhöz hasonlóan tökéletes a megjelenése. Karcsú
alakjához maradéktalanul illő sötét kosztümöt visel. A haját hatalmas kontyba fésülte, ami nem
lehetett könnyű: az itt-ott kicsúszó gyűrűkből arra következtetek, hogy leengedett állapotban bizony
elég rakoncátlanok a tincsei, és hogy a megfelelő megvilágításban megcsillan bennük egy kis vörös
is. Most némán, dermedten ül, nem tudom eldönteni, hogy a férje botrányos megnyilvánulására
reagál-e így, vagy mindig így viselkedik a jelenlétében.
Mondok valamit a nők élettanáról meg a szervezetükben termelődő tesztoszteronról, de már senki
sem hallja meg. Többé senkit sem érdekel a mondanivalóm, mert már mindenki Ralphra figyel.
Kíváncsiak, mit készül mondani a szexről.
- Annak, hogy az idős emberek időnként összefekszenek, egyetlen indoka van. Az egymás iránt
érzett mély szeretet - jelenti ki megfellebbezhetetlenül.
- Szép is lenne - vetem közbe.
Most Ralph az, aki zavarba ejtő helyzetbe hozza önmagát.
- Megértem, hogy egyesek azért viselkednek így, hogy némi publicitásra szert tegyenek, vagy
megjelenjen a nevük az újságban...
Közbevágok.
- Maga szerint eleve azért adtam fel a hirdetést, hogy megírhassam a könyvemet?
- Nem, nem...
- Amikor a kalandjaimba belevágtam, eszembe sem jutott a könyvírás. - Meglepődöm, milyen
élesen fogalmazok.
Ralph ugyancsak hallgat. Egy darabig.
Zoreh ismét csodálatos ételeket készített: csirkét sáfrányos rizzsel, sajttal és aszalt szilvával. És
persze folyamatosan folyik a bor. Én ülök az asztalfőn; Ralph a jobbomra ügyeskedte magát. A nők,
mind az öten, egymás mellett ülnek az egyik oldalon, szemben a Ralph oldalán felsorakozott négy
férfival. A férfiak egyetlen szót sem szólnak, így kénytelen vagyok feltételezni, hogy Ralphra bízták
a beszélgetést. Vagy azért, mert valamirevaló férfi nem folytat beszélgetést nővel. Ezúttal velem.
Nekem így is jó. Nekem az is elég, hogy a perzsa nők érdeklődését fenn tudom tartani. Egyébként is
azt akarom, hogy ők beszéljenek.
- Iránban vannak a szépségnek kritériumai? - kérdezem, mint kiderül, rosszul. Megpróbálok
másképp fogalmazni. - Úgy értem, mi határozza meg a maguk kultúrájában, hogy egy nő szép-e.
Zoreh az, aki megszólal.
- A belső szépség. A külső senkit sem érdekel. Ahogy az irániak mondják: Ne légy büszke a
szépségedre, már egyetlen láz tönkreteheti.
- De - erősködöm -, maguk mindnyájan gyönyörűek. Egyszerűen jó magukra nézni. - Azt nem
teszem hozzá, hogy milyen mesteri a sminkjük, és hogy pazar a ruházatuk. Pedig ez az igazság. És
az, hogy nagyon hallgatagok. - Olvastam valahol, hogy a Baywatch nagyon népszerű Iránban. Igaz?
Ez alkalommal Ralph siet a segítségemre. Elmosolyodik, és azt mondja:
- Igen, igaz. - Aztán a mögötte álló évek magabiztosságával még hozzáteszi: - Szeretem, ha a
nőmnek szőke haja és hosszú lába van.
Végül a felesége is megszólal.
- A szem a lényeg.
- Meg a szemöldök - teszi hozzá egy másik nő.
Hogy én milyen hülye vagyok! Ezek az asszonyok úgy nőttek fel, hogy a fejkendőjük és a
csadorjuk mögül nem látszott ki más, csak a szemük meg a szemöldökük. Zoreh azonban nem ért
velük egyet.
- Nekünk mindnyájunknak egyforma szemünk van. Fekete, fekete és megint csak fekete. Nincs
különbség. A belső szépség számít, semmi más.
Felállunk az asztaltól, átmegyünk a nappaliba. Zoreh különleges teával kínál bennünket, amelyet
mennyei elixírnek nevez. Ha kimegyek, és öldösni kezdem a hitetleneket, ezt a teát kérem jutalmul.
A szüzeket hagyjuk. Ralph felesége, aki minden bizonyai úgy döntött, hogy beszerezhet tőlem egy
csomó buja információt, odahajol hozzám, és azt kérdezi:
- Mit gondol, Michael Jackson tényleg megtette, amit állítanak róla?
- Azt gondolom, hogy Michael Jackson egy roppant szerencsétlen fiatalember. Már olyan sokszor
megpróbálta újraalkotni önmagát.
- Igen, nagyon szeretne megszabadulni a feketeségtől - válaszolja a nő. - De maga szerint igaz,
amit hallani lehet róla?
- Szerintem igaz, de ő biztosan nem érzi bűnösnek magát.
És ezzel a beszélgetés visszatér a televízióhoz.
- Lemondtam a Cinemaxot - mondja Zoreh. - Túl sok benne a nő nővel program. Ki kíváncsi az
ilyesmire?
Mindenki bólogat.
- Vagy a férfi férfival programokra. A Meleg pillantás egyenesen undorító.
- Be kellene tiltani a homokos házasságokat - jegyzi meg Ralph. - És magát a homoszexualitást is.
Helytelen viselkedésforma.
- Nem lehet, hogy az egész csak múlékony hóbort? - kérdezi tőlem az egyik asszony.
- Semmi esetre sem - válaszolja Ralph. - Épp ezért kellene tiltani.
- Mégis, mit csinálna a homoszexuálisokkal? - kérdezem.
- Elküldeném őket valahová. Csak akkor jöhetnének vissza, ha megtanultak helyesen viselkedni.
Ralph, aki egyetlen kézlegyintéssel visszautasította a teát, továbbra is vörösbort iszik, és, Zoreh
korábbi kijelentésének visszhangjaként, maga is szükségét látja közölni velem:
- Jó muzulmán vagyok. Imádkozom, de megiszom a bort is.
Kimentem magam; későre jár, és messze lakom. Ralph feláll a helyéről, aztán a többiek is
felállnak. Mindenkivel kezet fogok, majd Ralph átkarol. Egészen az ajtóig kísér, és mielőtt
elköszönnénk egymástól, enyhén megszorítja a vállamat.
Tettem valamit, ami nem szokás a muzulmánoknál. Először kezet fogtam négy férfival,
másodszor a szemükbe néztem. És ők, bár csak egészen röviden, viszonozták a pillantásomat, és,
elég lagymatagon ugyan, de a kézfogásomat is. Az iszlám köztársaság nem helyeselné a
viselkedésüket, és az enyémet sem. Ott a férfiak, legalábbis a jó muzulmánok, összekulcsolják a
hátuk mögött a kezüket, és elfordítják a tekintetüket. A nőket nem érinthetik meg, még a feleségeiket
meg a lányaikat sem, és nem nézhetnek a szemükbe. Rosszalló pillantásokat váltanak ki, ha mégis
megteszik, sőt még az is előfordulhat, hogy száműzetésbe kényszerülnek. Mint ahogy Ralph is, és a
négy másik férfi, akik meg sem szólaltak az est folyamán; hagyták, hogy Ralph beszéljen helyettük
is. Vajon hogy tetszik nekik ez a valószínűleg önként vállalt száműzetés? Szeretném megkérdezni,
miben kellene másként viselkedniük ahhoz, hogy hazatérhessenek? A valódi énjük mely szegmensét
lennének hajlandók eltitkolni?
Az autómhoz érve Zoreh csak ennyit mond:
- Legközelebb teázni fogunk, szigorúan asszonytársaságban.
- Az nagyszerű lenne.
- Ugye most már érti, hogy mire gondoltam? - kérdezi. - Most legalább a saját szemével láthatta,
milyenek a perzsa férfiak.
Ami azt illeti, már a nyolcvanas évek elején alkalmam volt megtapasztalni, milyenek. Ráadásul a
saját bőrömön. És elég szomorú tapasztalatra sikerült szert tennem. Az egyik évben, Kaliforniában, a
concordi iskolában, ahol tanítottam, nem sokkal a tanévkezdés után megváltozott a tanulók
összetétele. Új fiúkkal gyarapodtunk, láthatóan külföldiekkel. Jóképűek voltak, a bőrük olyan volt,
mint az elefántcsontszínű selyem, a pillantásuk sötét és megvető. Ezek az újonnan érkezők - csupa
férfiasság küszöbén álló fiú - szinte úsztak az aranyban: arany nyakláncot, arany karkötőt,
aranygyűrűket viseltek, mindent magukra aggattak, amit Perzsiában fel lehetett lelni akkoriban. A
köldökükig nyitott ingben jártak, felhajtott ingujjal, hadd csillogjon rajtuk járás közben az arany. Az
angol szókincsük, legalábbis azé, aki meg tudott szólalni, erősen korlátozott volt. Ebből az okból
kifolyólag, és mert az iskolánkban akkor még nem indult be az angol mint idegen nyelv program, az
én osztályomba kerültek ezek a fiúk. Egészen pontosan az 1. C osztályba, amelynek az
elnevezésében az 1. a kilencedik évfolyamot jelölte, a C pedig azt, hogy az osztályban még senkinek
sem sikerült eljutnia angolból az elégséges szintre. Addig legalább angol anyanyelvű gyerekeket
taníthattam, akik, valamilyen oknál fogva, képtelenek voltak teljesíteni a középiskolában kívánatos
szintet, és a teszteredményeik azonnali orvoslásért kiáltottak. A megbízatásom szerint az általános
iskolai szintig kellett volna eljutnom ezekkel a fiúkkal, vagy ha a képességeik nem tettek többet
lehetővé, legalább annak a közeiéig. Először fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék hozzá. De
elkészítettem egy speciális tananyagot, és pár évvel az iráni bevándorlók tömeges megérkezése előtt
úgy éreztem, megtanultam tanítani. Ekkor megérkezett Amerikába Perzsia. Legalábbis az a része,
amelyik a sah megdöntése után elhagyta Iránt.
Arcátlanságuk nem ismert határokat. 1981-ben már majdnem húsz éve tanítottam. Bár tudtam,
hogy minden tanévkezdet meghozza a maga fegyelmezési problémáit - mindig voltak gyerekek, akik
nem akartak iskolába járni, akik gyűlölték az iskolát, vagy akik nem tudtak viselkedni -, a perzsa
fiúkra nem voltam felkészülve. Amikor végigsétáltam a padsorok között, kitették elém a lábukat, és
nemegyszer elgáncsoltak. Így akarták, kíméletlen nyíltsággal, megmutatni, mihez tartsam magam
nőként, aki alkalmatlan a tanításukra. Billegtették a székeiket, „taníts minket, ha tudsz”
viselkedésükkel ellehetetlenítették az órai munkát, nyíltan kinevettek, még csak el sem takarták a
kezükkel a szájukat. És amikor ezt megunták, átváltottak fárszira, és aranygyűrűs kezük takarásában
a „hátam mögött” folytatták a cikizést. Ami, ahogy azt huszonöt évvel később az iráni barátnőimtől
megtudtam, egy újabb fokozata az ember nevetségessé tételének. Visszhangzott tőlük az
osztályterem. Hosszú pályafutásom alatt többször is előfordult, hogy tisztességtelenül bántak velem,
tanárként és nőként is lejárattak. De ez most más volt.
Először éltem át, hogy nagy nyilvánosság előtt megaláztak, semmibe vettek és érdemtelennek
tüntettek fel. Ezek a fiúk annyira sem becsültek, mint egy rovart. Hercegek voltak, és hercegek fiai,
akik, ha a körülmények nem így alakulnak, az őket jogosan megillető helyen élték volna az életüket.
Királyi sarjak voltak, akiket kíméletlenül összevegyítettek a plebsszel. Aminek nagyon nem örültek.
Mit mondjak, én sem. Gyűlöltem őket az arroganciájuk, a durvaságuk és velük született
felsőbbrendűségi tudatuk miatt. Aztán a tanév közepén hirtelen eltűntek. Senki sem tudta, hová
mentek, de nem is nagyon érdekelt bennünket. Örültünk, hogy nem kellett tovább elviselnünk a
jelenlétüket. Soha többé nem láttuk őket. Lassan kezdtünk magunkhoz térni a sokkból. És csak ekkor
tudatosult bennünk, hogy megaláztatásunk hosszú hónapjai alatt egyetlen perzsa lányt sem láttunk.
Azt azonban megtapasztaltam, hogy milyen érzés lehet Iránban nőként leélni egy életet.
Perzsa férfiak! Nem kell őket bemutatni, Zoreh!
A következő alkalommal csak nők érkeznek Zoreh-hoz. Ezúttal kávézni. A tekintetem Ralph
Lauren feleségét keresi, de nem találom az asszonyok között. Melegen süt a nap, és Zoreh boldog,
hogy ismét vendégül láthat egy csomó embert.
- Odahaza mindent közösen csináltunk - jegyzi meg, immáron sokadszor. - És ezen még a
forradalom sem változtatott.
Mostanra mindannyian elolvasták a könyvemet, így tisztában vannak a botrányos elveimmel.
Pillantásaikba kíváncsiság, gyanakvás, csodálat és hitetlenkedés vegyül. Már nincs bennem semmi
titokzatosság, így megengedek magamnak egy egészen vakmerő kérdést.
- Hogyan ismerkedtek meg a férjeikkel? Szerelemből házasodtak?
Nima az, aki válaszol.
- A '79-es forradalom előtt még mindenki szerelemből házasodott. Utána egyre gyakoribbá vált,
hogy egy fiatal nő idősebb férfival kötött házasságot, akitől mindent megkaphatott, és aki el tudta
tartani.
A nők nevetve idézik fel, hogy milyen tanácsot kaptak az édesanyjuktól: orvost keressetek
magatoknak! Vagy mérnököt.
Mit mondjak, ismerősen hangzik.
Zoreh, aki talán sohasem fog megbékélni a perzsa férfiakkal, váratlanul kitör.
- Úgy nőttünk fel, hogy a fejünk felett örökké ott lebegett a tiltás felhője. Nemmel kezdődött
szinte minden, hozzánk címzett mondat. Nem szabad élvezni a szexet, őrizzük meg a tisztaságunkat,
és aktus közben se felejtsük el, hogy az első a férj. Ha valaki vette a bátorságot, és elhagyta a férjét,
vagy ne adj' isten elvált, esetleg rosszat tett, az számíthatott rá, hogy a férjeura hazudni fog, és
mindenkinek azt mondja a felesége háta mögött, hogy kurva. Az ilyen asszony többé nem beszélhet a
családtagjaival, mert azzal szégyent hozna rájuk. Bár ahhoz, hogy a férjeink hazudjanak rólunk, nem
kell feltétlenül rosszat tennünk. Egyszerűen kitalálnak rólunk valamit. És az egészben az a
legszomorúbb, hogy mindenki hisz nekik. Borzalom!
A többi asszony bólogat.
- Így igaz. De te - fordulnak Nimához - orvoshoz mentél férjhez.
Nima elmosolyodik.
- Először - mondja - észre sem vettem. Nem volt túl jóképű - fűzi hozzá magyarázatul, elsősorban
nekem, és a válla mögé dobja szőke haját. - De bárhová mentem, ott volt, míg végül azt mondta az
egyik barátom: - Érdeklődik irántad. Beszélj vele? -A világos bőrű, mézszőke, gömbölyded Nima
nem látszik iráninak, a jelenlévő, kicsi, sötét szemű, sötét hajú, jól szabott, de sötét színű kosztümöt
viselő nők között főleg nem. Rajta bézs színű, ujjatlan felsőrész van, hozzá illő nadrággal. A felsőnek
V kivágása van, olyan mély, amiért odahaza, Iránban biztosan börtön járna. Nima Zoreh-hoz fordul,
aki azt mondja:
- Még most is, hogy elváltam, itt érzem a fejem felett a felhőt, amelyet az anyám fújt fölém.
Nima bólint, majd így folytatja:
- Engem is elkísért az a felhő. Tíz közül én voltam az utolsó gyerek, ráadásul kislány. Az anyám
mindennap figyelmeztetett, megparancsolta a bátyáimnak, hogy vigyázzanak rám, tartsanak rövid
pórázon, mert egy nap még szégyent hozok a családom fejére. Nem viselhettem fürdőruhát, és
amikor tinédzser lettem, én magam varrtam magamnak egyet, abban járkáltam föl-alá, de csak a
házban. Az anyám legnagyobb megbotránkozására. „Meg akarok tanulni úszni” - mondtam.
„Azonnal vedd le azt a göncöt - felelte az anyám. - Úszásról meg szó sem lehet. Már így sem lehet
veled bírni.” Mind a mai napig nem tudok úszni. De a férjem megbízik bennem, és szeret.
 - Nem olyan, mint a többi perzsa férfi - jegyzi meg Zoreh.
- Sohasem kérdezem meg tőle, megtehetek-e valamit. Egyszerűen közlöm vele, hogy el szeretnék
menni ide vagy oda, és semmi ellen nincs kifogása, bármit akarok. - Nima arca ellágyul, a szemét
elfutja a könny.
Nem visel gyűrűt. És a többiek sem. Mindannyian elváltak. Sami, még a forradalom előtt, a
teheráni amerikai konzulátuson dolgozott. Újságíró volt a férje. Aztán jött a forradalom, és férjét hat
hónapra bebörtönözték. A szabadulása után házi őrizetben tartották. Aztán Sami is elveszítette az
állását. Egész nap otthon voltak, mind a ketten, és egyre gyakrabban összeszólalkoztak. Elváltak. A
férj Angliába ment, ahol szabadon írhatott. Sami pedig idejött. A férje újraházasodott, Sami nem.
Nima férje szintén újranősült, de Nima nem ment férjhez.
- Miután a királytól elvették a trónt, az új kormány, minden ok nélkül, halomra gyilkolta az
embereket - magyarázza. - A gazdagokat azért, mert gazdagok. El kellett jönnünk, mert tudtuk, hogy
házkutatás lesz nálunk, és az én házamban volt néhány fénykép a királyról meg rólam, meg még
másokról is, ami rossz fényt vetett volna a barátainkra, így fogtam a papírokat és eljöttem, a
gyerekeimmel együtt. Az egyik kétéves volt akkor, a másik hat és fél hónapos. A férjem azonban ott
maradt, mert az új rezsim megtiltotta az orvosoknak, hogy elhagyják Iránt. Azt mondta, majd szerez
vízumot, és utánunk jön Amerikába. Eltelt hat év, mire kiderült, hogy nem jöhet, legfeljebb csak
akkor, ha sikerül tudományos megbízást kapnia. Szereztem neki egyet Los Angelesben, és hamarosan
fel is hívott Svájcból. „Szólj a gyerekeknek, hogy már úton vagyok” - mondta. Erre azt feleltem:
„Majd akkor szólok nekik, ha már itt leszel, New Yorkban.” És nagyon jól tettem, hogy ezt mondtam,
mert amikor elment a konzulátusra, vízumért, éppen akkor, amikor rá került volna a sor, bezárták
előtte az ablakot. Az utolsó vízumot egy idős házaspár kapta, akik a gyerekeiket akarták meglátogatni
Amerikában. A konzulátusi tisztviselők azt mondták neki, hogy próbálja meg újra. Nem volt
szerencséje. Visszament Iránba. Azt mondta, menjünk vissza mi is. Rendben, mondom,
visszamegyünk, ha megkapom a zöldkártyámat, ami ebben az esetben a vízumot jelentette, mert
hazamehettem volna ugyan vízum nélkül Iránba, de többé nem hagyhattam volna el. A gyerekeink
most hat- és nyolcévesek. A férjem végül azzal a javaslattal állt elő, hogy váljunk el. Azóta újra
megnősült. Amikor a fiam tizenhat éves lesz, öt hétre hazaviszem. Hogy találkozhasson azzal az
idegennel, aki az apja. Nagyon szomorú.
- Tényleg az - jegyzi meg Zoreh. Mindannyian bólogatunk. Azon tűnődöm, vajon hányszor
mondhatta el Nima a történetét. Amely ezúttal a szerelemről és egy férj elvesztéséről szólt. A szeme
csillogásából, a kicsordulásra kész könnyekből arra következtetek, hogy nem először beszél önkéntes
száműzetése okairól, de megbánásról, fájdalomról, a veszteség nagyságáról még egyszer sem ejtett
szót. Mert ha ezt megtenné, akkor felszínre kellene hoznia mindazt, amit az élete utolsó húsz évében
mélyen eltemetett.
Most úgy dönt, hogy eljött a téma- és hangulatváltás ideje. Kizárólag iráni nőkből álló teaköréről
kezd mesélni. Ötvennél is többen vannak. Egyszer megkérdezte tőlük:
- Hány évesek voltatok, amikor megismertétek a saját testeteket? - A válasz néma csend. Nima
tovább kérdez: - Nem szoktatok maszturbálni?
Azt kérdezi erre az egyik asszony:
- Az meg mi?
- Az, hogy megérintitek magatokat, itt - válaszolja Nima.
- Ó, istenem! - sápítozik az egyik asszony.
Egy másik meg kis híján elájul. Nima ennek ellenére kijelenti, hogy az orgazmus jó dolog. De ezt
a kifejezést sem ismerik az asszonyok. Angolul sem, fárszi nyelven meg pláne nem.
Mindannyian megdöbbennünk a merészségén.
- Nima ugyanolyan megbotránkoztató, mint maga - magyarázza Zoreh.
 Ezen jót nevetünk, de bennem felvetődik, hogy talán csak a botrányos viselkedésem miatt
érdeklődnek irántam ezek az asszonyok.
- Hát igen - töri meg Zoreh a csendet. - Többször is hallottam, hogy iráni férfiak hidegnek
minősítik a feleségüket. Erre azt szoktam mondani, hogy az ő dolguk felmelegíteni őket.
Nima felnevet.
- Csakhogy van egy kis baj. Ezek a férfiak azt hiszik, hogy egyetlen pillantásuktól buzogni kezd
az asszonyok vére. - Ezzel visszatér a teaköréhez. - Mondtam nekik, hogy bármikor megérinthetik
magukat, még akár vezetés közben is. Mindenki megdöbben, levegőért kapkod, és a többi. Csak arra
kell vigyázni, hogy ne jöjjön arra az övékénél magasabb jármű, mert arról be lehet látni az
ablakukon.
- Ó, egek! Még engem is megdöbbentesz - mondja Zoreh Nimának. - Elképesztő vagy. Biztos a
fiúkat szereted.
Nima bólint.
- Egy öreg férfi nem sok mindenre jó. El van telve önmagával, és másról sem tud beszélni, csak
arról, hogy milyen volt, amikor fiatal volt. Az öregek be vannak savanyodva, a fiatalok édesek, mint
a méz. És én ezt szeretem. - Arra gondolok, hogy Nima esetleg fantáziái, de nem tartom kizártnak,
hogy sikerült szert tennie néhány fiatalemberre. Gyanítom, hogy így van, mert úgy tűnik, otthonosan
érzi magát a saját testében.
Ha egy férfi már nem képes a szexre - veszi át a szót Zoreh mert öreg, vagy mert beteg, nem
bánom. Hiszen nemcsak a szex miatt van rá szükségem, hanem azért, hogy mellette lehessek. Hogy
néha magához öleljen. Csak ne legyen perzsa - teszi hozzá, visszatérve az álmodozásból.
A szobában szinte tapinthatóvá válik a vágyakozás. Érzékeny, kedves férfiról ábrándozunk.
Nemcsak a szívünket itatja át teljesen az érzés, hanem a levegőt is. Elcsendesedünk. A körülöttem
ülők tekintetéből pontosan ki tudom olvasni, hogy mit szeretnének, és hogy ezt - talán Nima az
egyetlen kivétel - esélyük sincs megtalálni. Száműzetésük kicsike világát még mindig azok a
szabályok uralják, amelyek születésüktől kezdve körülveszik az iráni lányokat, asszonyokat. Bár a
csadortól és a fej kendőtől megszabadultak, és börtön sem fenyegeti őket, a vágyat nem tudták
magukból kiirtani. És most itt állnak, mély érzésekkel, nagy-nagy szépséggel megáldva, egyedül és
reménytelenül. Szomorúan válók el tőlük, és hirtelen elfog a szégyen, hogy annyit siránkozom
Graham miatt. Az én veszteségem semmi ahhoz képest, amit ezeknek az asszonyoknak kellett
elszenvedniük. És mindazt, amit nyertek, továbbra is elhomályosítják a felhők.
Új barátaim, akarva-akaratlanul, Ralph Lauren segítségével teljesen a perzsa férfiak ellen
fordítottak, bár elég józan vagyok ahhoz, hogy tudjam, mindenütt vannak perzsa férfiak, akik nem is
biztos, hogy perzsák. Lehetnek amerikaiak vagy angolok is. Netán japánok, finnek vagy brazilok.
Ami perzsává teszi őket, az, ha jól értelmeztem Zoreh szavait, a felsőbbrendűségi tudatuk, amely
néha valódi, néha nem, és az a meggyőződésük, hogy a nők csak élvezetre valók. A férfiak dolga,
hogy élhetővé, a nőké, hogy élvezhetővé tegyék az életet. Engem egész életemben perzsa férfiak
vettek körül. Perzsa volt az apám, az öcsém, az összes tanárom, az összes főnököm. Mára mindegyik
halott. Örülök annak, hogy életem ezen korszaka véget ért, és szerencsésnek tartom magam, hogy
sikerült túlélnem. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen férfi sem tud többé feltétlen engedelmességre
kényszeríteni, és nincs olyan hímnemű lény, akinek ne állnám rezzenéstelenül a tekintetét. Felnőttem,
ahogy Amerika is.
Hogy van az, hogy végül egy perzsa gasztroenterológusnál kötök ki a kaliforniai Berkeley-ben?
Mivel hetvenegy éves vagyok, és értelmes nőnek gondolom magam, elmegyek
vastagbéltükrözésre. Az orvosról kiderül, hogy dr. Bahrinak hívják, és iráni. Hogy mit fog ehhez
szólni Zoreh!
Dr. Bahri pazar ruhákban jár, talán még Ralph Laurennél is drágább öltönyben. Azt hiszem,
Armani, amit rajta látok. Amikor felteszi szokásos, vizsgálatot megelőző kérdéseit, és beszámolok
neki nem gyakori gyomortáji rendellenességeimről, együtt érző pillantást vet rám, és ez nyomban
felébreszti bennem a gyanút. Ez csak egy fortély, gondolom, és az a célja, hogy összebarátkozzon
velem, mert a nemkívánatos behatolás közben mégiscsak könnyebb dolga lesz egy együttműködő
beteggel, mint amilyen egy ellenségessel lenne. Zorehtól és Ralphtól jó felkészítést kaptam. Rögtön
támadásba lendülök.
- Olvas perzsa költőket? - kérdezem. Ha igennel válaszol, akkor sikeres lehet a csábítása, és én
engedelmeskedni fogok az összes parancsának.
- Nem annyit, mint szeretnék - feleli. - Négy különböző nyelven is megvan a Rubáiját, és nagyon
bízom benne, hogy egyszer mindegyiket el is olvasom, de mostanában...
Oké. Az övé vagyok. Megkérdezem tőle, hogy panaszaimban szerepet játszhat-e a stressz.
- Teljes mértékben - válaszolja. Aztán alaposan végigmér, és így folytatja. - Úgy látom, most is
tele van feszültséggel. - A váltamra teszi a kezét. - A sírás talán enyhíthetne rajta. - így hát elsírom
magam. És igaza van. Máris jobban vagyok. Úgy érzem, megbabonáztak.
A rendelőben a férfit, aki előkészít a vizsgálatra, majd lejegyzi a kortörténetemet és asszisztál,
remélhetőleg az elaltatásomhoz, Ardalan Parszinak hívják. Ő is iráni.
- Mint az orvosa - mondja. Aztán odaül az ágyam mellé, és kérdéseket tesz fel arról, hogy milyen
gyógyszereket szedek, van-e valamilyen allergiám, és volt-e a családban másnak is hasonló panasza.
- Fogyaszt alkoholt? - kérdezi.
- Igen.
- Mit?
- Fehér bort.
Felcsillan a tekintete. - Milyen fajtát?
- Mácon-Uchizyt a Loire-völgyből - válaszolom.
- Tíz dollárba sem kerül belőle egy palack. Elővesz a zsebéből egy jegyzetfüzetet.
- Mondja még egyszer a nevét. Éppen valami jó bort keresek. Ezt hol találta?
Várjunk csak, ő is be akar húzni a csőbe?
- Maga nagyon jól kérdez - mondom neki. - Olyan biztonságban érzem magam, hogy bármit
elmondanék. Akkor is, ha kém lennék.
A vállamra teszi a kezét - nincs rajtam más, csak egy kórházi köpeny -, mélyen a szemembe néz,
és rám parancsol.
- Rajta! Mondja el.
- Rendben. Tegyük fel, hogy mindent elmondok. Hol kezdjem?
- Az elején.
- És ha nem?
Megfenyeget az ujjával. - Akkor büntetésből sarokba állítjuk.
Tetszik nekem ez az ember. Beszélek neki az iráni barátnőmről, Zoreh-ról, aki arra inti a lányait,
hogy tartsák maguktól távol a perzsa férfiakat. Ardalan elkomolyodik, és azt feleli:
- Valószínűleg igaza van. Én tizennégy éves voltam, amikor ebbe az országba kerültem, a maga
dr. Bahrija meg tizenkettő. Ha otthon maradtunk volna, a saját országunkban, valószínűleg mi is
olyanná váltunk volna, mint azok a férfiak, akikről a barátnője beszél. Ott esélyünk sem lett volna
arra, hogy mások legyünk. Olyan légkör vesz körül minket, ahol minden a férfiért van. A nők dolga,
hogy szolgáljanak. - Bajuszában és a pajeszában megcsillan egy-egy ezüstös szál.
- A barátnőm - mondom neki - nagyon örülne, ha lenne egy férfi az életében. Maga nős?
Elmosolyodik, és azt feleli, hogy igen. És boldog házasságban él? Szívesen megkérdezném, de nem
merem. Végül is, ez az első találkozásunk. A tekintete azonban, és az a könnyedség, amellyel
megérinti a - betakart - vállamat, lábamat, arra utal, hogy nemcsak a házasságában boldog, hanem a
munkájában is. Egy jó emberrel hozott össze a sors.
 A vizsgálóban, már a válium hatása alatt, azt mondom az asszisztensnőnek:
- Ó, ezek a perzsa férfiak. Hát nem jóképűek?
- És milyen kedvesek! - teszi hozzá lelkesen a nő.
Ekkor az ablakon át észreveszem a vizsgáló előtt elsuhanó Ardalant. Hátulról, lebegő fehér
köpenyében, pontosan úgy fest, mint egy sejk a sivatagban. Megfordul, bátorítóan a magasba lendíti
a hüvelykujját, aztán átadom magam a fél öntudatlanságnak. Még látom, hogy odalép mellém dr.
Bahri. Itt vagyok a sátrukban, félájultan, majdnem teljesen ruhátlanul, és engedelmesen teljesítem az
utasításait. Ki gondolta volna, hogy ilyen kellemes tud lenni a vastagbéltükrözés?
És mi van a perzsa nőkkel?
- Nem gondolják, hogy a fiatalabb generációhoz tartozó férfiak jobbak, mint az önökkel
egykorúak? - kérdezem őket.
Eltűnődnek, aztán határozottan bólintanak. De mindaz, ami jó lehet egy házasságban, beleértve a
férjet is, már a múlté. Úgy érzik, eljárt felettük az idő, a ma fiataljaihoz túl öregek, ahhoz viszont
fiatalok, hogy visszatérjenek a hagyományokhoz, amelyekbe szó szerint beleszülettek. Olyan
csodálatosak ezek az asszonyok! Bátrak, intelligensek és elszántak ebben a számukra teljesen új,
látszólag szabályok nélküli világban, amelyben önmaguknak és gyermekeiknek új életet próbálnak
teremteni. Amihez, ha kapnak is útmutatást, az legfeljebb egy jóindulatú nagybácsitól, egy testvértől
vagy egy baráttól érkezik. És bár egyelőre társtalan asszonyok mindannyian, mindennél jobban
vágynak arra - velem együtt -, hogy szerető társuk legyen. - Aki mellé lepihenhetnék. Aki átölelne.
Daloskönyv, bor s kenyér halk bánatom e fák alatt mámorba ringatom; s ha kobzodat pengetve
18
rám nevetsz, varázsos éden lesz a zord vadon!
Ami engem illet, mind a perzsa férfiaktól, mind a perzsa nőktől el vagyok bűvölve. Belső erő árad
mindkét nemből, amelynek, úgy érzem, engedelmeskednem kell, ha velük vagyok. És amikor
elköszönök ezektől az asszonyoktól, mindig bűntudatom van. Úgy érzem, cserbenhagytam őket, mert
valamilyen oknál fogva sohasem tudom megtenni, amit kívánnak tőlem. Zoreh, aki talán a
legnyitottabb köztük, nyíltan megmondja, hogy szeretne találni egy férfit, mintha abban
reménykedne, hogy a segítségére leszek a keresésben. A többiek hallgatnak, de érzem, hogy Zoreh az
ő nevükben is beszél. És én mindeddig nem segítettem rajtuk. Szívesen meghallgatom őket, és, mivel
tudják, hogy író vagyok, talán éppen ezt várják tőlem. Hogy hallgassam meg és írjam le a
történeteiket, hogy szélesebb körben is megismerhessék a problémáikat az emberek. És ezt az igényt
boldogan teljesítem.
 15. FEJEZET

Ó, egek, most meg mi a baj?

Csinos kék szalagot ígért nekem,

Felkötni vele barna hajam.
DALRÉSZLET

Iráni barátnőim magányosan epekednek a férfiak figyelméért. Én nem teszem. Továbbra is

fenntartom, ahogy azt a felolvasásaim és dedikálásaim részét jelentő kérdezz-felelek során is
hangoztatni szoktam, hogy egyszerre több férfit is lehet szeretni, hogy én magam is több férfit
szeretek, és hogy soha többé nem leszek monogám, mert ahhoz túl sok mindenről le kellene
mondanom, többek között Grahamről is. Mindenki bólogat. Részletekbe nem megyek bele, nem
mondom el például, hogy Graham megnősült, ennek ellenére ugyanúgy szeret, mint régen, bár
szeretkezni már soha többé nem fogunk, ágyban semmiképp, legfeljebb csak telefonban. Azt azonban
beismerem a hallgatóságomnak, hogy nem könnyű egyszerre több férfit szeretni, mi több, időnként
pokollá teszi az életemet, főleg, hogy a férfiak, akiket szeretek, túl messze laknak. Így igen, nyitott
vagyok arra, hogy ismeretséget kössek egy elérhető távolságban élő férfival is, de bármilyen sok
levelet és telefont kapok olyanoktól, akik „autóval egy óra alatt itt lehetnek”, vagy „csupán néhány
utcányira laknak tőlem” (milyen rémisztő!), eddig egy sem akadt közöttük, akiért hajlandó lettem
volna átöltözni. Kivéve azt a kidolgozott fenekű fickót, aki még csak a sorba sem állt be, hanem
mindössze megnézett magának, aztán lelécelt. Egyre gyakrabban pillantok a postán kapott
„zsebrakétára”, amely a küldője szerint „elszórakoztat, amíg nem találkozhatunk”. Természetesen
elrejtettem a fiókomba. De nem dobtam ki. Valószínűleg egy „zsebrakéta” is ér annyit, mint egy
sebtében lezavart numera. De azért nincs minden veszve. A legkritikusabb pillanatban felhívnak
Londonból. Szeretnének meghívni, népszerűsíteni a könyvemet. Azt hiszik, gondolkodom egy percig
is? Végigveszem a pró és kontra érveket? Dehogy! Egyetlen kérdésem van: Ki fizet? És mivel a
kiadóm, elmegyek. Így már csak egy karnyújtásnyira van tőlem a kaland és a romantika. Mert,
pontosan ugyanebben az időben, Barrett is Londonban lesz.
Egyszer találkoztunk csak - New Yorkban egy többszöri levélváltás természetes
következményeként. Az első levelét a The New York Review-bán feladott hirdetésemre írta. Nem
válaszoltam rá. A másodikat az után, hogy Alex Witchel cikke megjelent rólam a The New York
Times-ban. Így kezdte a levelét: „Egy vagyok azok közül, akik válaszoltak a pikáns kis hirdetésére,
így nem tudom megállni, hogy fel ne tegyek egy egészen személyes kérdést: Miért nem mentem át a
rostán? ” Már a központozás - minden vessző, minden nagybetű a megfelelő helyen van benne, és
nem csúsznak egybe a gondolatok - szemet szúr ebben a hibátlanul megírt levélben, és
kíváncsisággal tölt el. És az ördögbe, most már nem tudtam ellenállni neki! Pedig volt benne némi
kritika, nem sok, de amikor írtam neki - naná hogy írtam természetesen, válaszoltam a kérdésre.
„Azért, mert nős volt. ” „Már nem vagyok az” - válaszolta. És ezzel elkezdődött köztünk valami.
Barrett, annak ellenére, hogy igazi világjáró, le sem tagadhatná, hogy a keleti partról való.
Connecticutban született, és ott is nevelkedett. Elég lehangoló véleménnyel van a nyugati partról,
főleg Kaliforniáról, amely „miközben szép a szemnek, kiszívja az összes intellektuális energiát, még
mielőtt kiterjeszthetnéd gondolataidat egy ott lakó emberi lényre”. Ezt még a személyes
találkozásunk előtt írta, megjegyezve, hogy „Mindez persze nem vonatkozik magára, drága, hiszen a
csodálatos könyve nagyszerű elmére és mélyen érző lélekre vall. ” Egek ura, de szépen mondta!
19Némileg ösztönzően hatott rám, hogy amikor nem volt Párizsban, Rómában vagy Bécsben,
akkor New Yorkban lakott. Abból, amit csinált - pénzügyi szakemberként „egy tekintélyes családi
vállalkozás alkalmazásában állt” -, arra lehetett következtetni, hogy átkozottul fényűző életet él.
Amelyhez, azaz hozzá, nekem nem voltak megfelelő ruháim. Azt sem tudtam, hol vehetnék ruhát, ha
meghívna ebédre, a vacsoráról nem is beszélve, már ha lett volna ilyesmire pénzem. Mint ahogy
önök is bizonyára tudják, feltéve, hogy bizonyos kort már betöltötték, hogy az áruházakban
nincsenek Nagymellű nőknek vagy Pocakos hölgyeknek berendezett osztályok, és Eileen Simpson,
hogy áldja meg az ég, a legnagyobb igyekezettel sem elégítheti ki az összes különleges igényt. Végül
megállapodásra jutottam magammal.
Az lenne a legjobb, ha sohasem találkoznék Barret-tel. És akkor írt valamit a fényképemről, amit
a The New York Times-bán látott. Ez az a fotó, amelyen az azóta gyakran emlegetett vörös
blézeremben vagyok. A tőle megszokott, tökéletes központozással - bizonyára veleszületett
tulajdonsága - a következőket írta róla: „A The Times a lehető legfrissebb arcát mutatta meg nekünk.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a vörös a színe!” És tudják, mivel hódított meg? Azzal, hogy a
„color”20 szót bri módra írta! Hát nem megható?
Még sohasem találkoztam gazdag emberrel, aki ennyire művelt lett volna (Harvard és London
School of Economics), aki ennyit utazott volna (lásd korábban), vagy akinek ennyire sikerült volna
elnyernem
- legalábbis tisztes távolságból - a tetszését. Mindennap írtunk egymásnak - igazi levélpapírra, ő
monogramosra, tintával. Még a nagymamám tanított meg rá, hogyan lehet megkülönböztetni az igazi
monogramot a nyomtatottól, és az övé minden kétséget kizáróan saját sablonnal készített, igazi volt.
Mindjárt az elején bókkal indított. „Élete legmegrázóbb eseményeiről is tetszetős finomsággal ír,
és minden mondatát átitatja a saját magát sem kímélő önirónia." Ki ne válaszolna egy ilyen levélre?
Aztán a görögöket kezdte el taglalni a leveleiben. „Kreónt ugyanabból a fából faragták, mint az
elnökünket. »Antigoné helytelenül cselekedett; aki vele van, az ellenem van.« Mindenkire nézve
veszélyes, amikor így gondolkodik egy vezető. ”
Ritkán nem értettem egyet vele. Ha ellenkeztem, akkor csak a tréfa kedvéért tettem. Erre például
azt írtam neki: „Kreón a törvények és a rend betartatásáért felelős. Nem hagyhatja, hogy holmi
lázadozó jótékonykodás hatással legyen az uralkodására. Mégis, hogy kellett volna fellépnie? ”
„Megengedhette volna a fiának, hogy megmentse Antigonét, aztán mindkettőjüket elküldhette
volna a hegyekbe, a pásztorok közé, ahol boldogan élhettek volna, míg meg nem haltak. Ez, mint
bizonyára maga is tudja, egyik lehetséges befejezése a történetnek” - szólt a válasza.
Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy ez a férfi az ég ajándéka. Ezért döntöttem végül a találkozás
mellett. Megírtam neki, hogy New Yorkba megyek. A piros blézeremben.
Miért csinálom ezt? Nem volt még elég? Akkora hatással vannak rám egy művelt ember bókjai,
hogy a lába elé vetem magam? Az egyik levelében azt kérdezi, hol vannak a kaliforniai férfiak. „
Talán még nem másztak le a fáról? Nem tudom elhinni, hogy azok, akik elolvasták a könyvét, ne
akarnának megismerkedni magával. Mégis azt veszem ki a leveleiből, hogy társtalan. ”
Igaza van. Társtalan vagyok. Egyetlen férfit sem találtam, aki kocsival elérhető távolságban lenne
tőlem. Szó sincs arról, hogy még mindig a New York-i élet befolyása alatt állnék. Ellenkezőleg.
Teljesen tisztában vagyok a tőlem háromezer mérföldre élő férfiakkal folytatott románc anyagi és
érzelmi ráfordításaival. Vajon mennyi ideig leszek képes megélni annak a szenvedélynek az
emlékéből, amelyet Graham karjaiban éltem át? Vagy Sidney gyengéd odaadásából és John
vakmerőségéből? Bár még mindig részei az életemnek, olyan távol vannak tőlem, hogy gyakori
levélváltásaink, e-mailjeink és telefonbeszélgetéseink ellenére is egyre gyengébben érzem őket. Pedig
ugyanúgy vágyom a gyengéd érintésre, mint amikor feladtam azóta híres-hírhedtté vált hirdetésemet,
csakhogy azóta, ó, magasságos isten, betöltöttem a hetvenet is! És? Mire jutottam? Nézz körül az
életedben, Jane! Üres.
Fennáll persze a lehetőség, hogy a lelkem mélyén nem is akarok férfit az életembe, a szobámba
meg pláne nem, sőt még a szomszédba sem. Hogy jobban szeretem a távkapcsolatokat, mint a
közelieket és személyeseket, meg hogy cseppet sem lenne ínyemre, ha a szoknyámon ülne egy pasas.
Lehet, hogy csak be akartam bizonyítani valamit, például azt, hogy még mindig vonzónak találnak a
férfiak, vagy hogy el tudom őket csábítani, és ugyanúgy el is tudom őket hagyni, hogy... Na jó, most
már bevallom, abban reménykedtem, hogy képes leszek úgy viselkedni, mint egy férfi, vagy azok a
férfiak, akikről olvastam. Akik következmények nélkül szexuális kapcsolatot létesíthetnek bárkivel;
akiknek eszük ágában sincs hűségesnek maradni egyetlen nőhöz; akik örömüket lelik abban, hogy
lefekszenek valakivel, majd reggel lelkiismeret-furdalás nélkül kilépnek az életéből; akik egyszerre
több nővel tartanak fenn intim viszonyt. Ha valóban ez a helyzet, akkor azt is be kell vallanom, hogy
megbuktam. Én ugyanis halálra aggódom magam másnap reggel, és olyan gondolatok kavarognak a
fejemben, hogy tetszettem-e neki, és vajon megismétlődik-e velünk a dolog. Mély kötődést érzek
mindenki iránt, akivel lefekszem. Számomra nem létezik olyan, hogy alkalmi szex, sőt ha az őszinte
véleményemet akarják hallani, olyan, hogy alkalmi szex, senki számára sem létezik, csak sokan ezt
nem hajlandók bevallani. Szerintem olyasvalaki találta ki ezt a kifejezést, akiben rossz emlékeket
hagyott egy szerelmi aktus, és úgy akarta száműzni az emlékezetéből, hogy alkalminak minősítette.
Akár alkalminak minősítjük a szexuális életemet, akár nem - egy biztos, hogy az utóbbi időben
hatalmas rés keletkezett rajta -, csak egyvalamiben sikerült megközelítenem az imént leírt,
nemtörődöm macsót: én sem voltam hűséges egyetlen férfihoz. És, istenemre mondom, nem is volt
célom, hogy az legyek. De, ha jobban belegondolok, kihez is kellene hűségesnek lennem? Sidney
sokkal inkább barát, mint szerető; John olyan nőt keres, akinek nem kell repülő ahhoz, hogy eljusson
az erdei házához; és Graham, az én imádott Grahamem még csak most fogja betölteni a
harminchatodik évét, a születésnapján sem én fogom köszönteni, hanem a mindössze harminchárom
éves gyerekfeleség. Be kell látnom: a szeretőim élik a maguk életét, egyikük sem kért meg, hogy
költözzem New Yorkba, egyik sem ereszkedett térdre előttem, azért könyörögve, hogy osszam meg
vele az életemet, és, hogy az igazat mondjam, ha bármelyik erre kért volna, beleértve Róbertét is,
nemet mondtam volna. Nem akartam háromezer mérföld távolságra költözni a fiamtól, aki fél a
repüléstől, és újszülött lányunokámtól. No persze azt sem akarom, hogy egyik pillanatról a másikra
véget érjenek a kalandjaim. Még nem. Nem akarok megelégedni három lebilincselő, csodálatos férfi
barátságával.
Így, mivel egész Kaliforniában senki sem akar találkozni velem, arra gondolok, az ördögbe, csak
egy ebédről van szó! Miért ne fogadhatnám el a meghívást?
Persze megint tévedek. Mert ebédről van szó, az igaz, de nem akármilyen ebédről. Még sohasem
ebédeltem ilyen helyen. Barrett klubjába megyünk.
Életemben először járok klubban. Kiskoromban a szüleim tagjai voltak a countryklubnak, de csak
azért, hogy golfozhassanak. Időnként engem is elcibáltak magukkal, persze nem golfozni, hanem...
az ördög tudja, hogy miért. Azt hiszem, azt szerették volna, ha csatlakozva a hozzám hasonló
gyerekekhez, ellubickolok a medencében, de én erre nem voltam hajlandó, mert szégyelltem a
testemet. Nem akartam, hogy fürdőruhában lásson a többi gyerek, mivel én voltam az egyetlen,
akinek szoknyás fürdőruhája volt. Persze nem véletlenül: ez volt az egyetlen típus, amely eltakarta
erős combomat, és amelynek abnormálisán széles vállpántja jól leplezte túl korán domborodni kezdő
mellemet. És mivel nem fürödtem, az autóban töltöttem az időt, egy könyvvel a kezemben, vagy
addig ittam a kólákat a 19-es Lyukban, míg a szüleim meg nem jelentek, és le nem hűtötték magukat
a jól megérdemelt italukkal. Ez tehát nem számít igazán klubozásnak. Később egyetlenegy alkalom
sem adódott arra, hogy klubtag legyek, mivel sem golfozni, sem teniszezni nem tanultam meg igazán,
és fogalmam sem volt, hogy ezen kívül mire jók a klubok; hogy őszinte legyek, nem is voltam rá
kíváncsi. Az egyetemen tagja lettem ugyan a lányszövetség egyik házának, amit, ha fel akarnék
vágni, akár klubnak is nevezhetnék. A Michiganen töltött második év végén azonban, miután a
politikatudományi tanszéknek sikerült szocialistát nevelnie belőlem, úgy döntöttem, hogy a
lányszövetségi tagság olyasmi, amit inkább szégyellni kell. Ennek ellenére nem költöztem ki a
házból, pedig, ha az elveim őszinték, ezt kellett volna tennem. Én viszont ott maradtam, és
megpróbáltam gúny tárgyává tenni az egész intézményt. Szégyenletes dolog volt, belátom. És mivel
akkoriban vesztettem el végre az ártatlanságomat, azt sem nagyon tudtam, mit akarok
tulajdonképpen.
Alig veszem észre a hatalmas márvány előcsarnokban fel-alá járkáló kistermetű fickót. Ruhában
kellett volna jönnöm. És ekkor mégiscsak feltűnik. Kedvesen, és igen, ki merem mondani, kicsit
nyálasán mosolyogva elindul felém.
- Hát találkozunk végre! - kiáltja boldogan, mire az arcomra kiül az a mosoly, amely egész
délután ott is marad.
Mégis csak jobb mosolyogva végigülni egy ebédet ebben a hihetetlen étteremben, és mereszteni a
szememet. És sokkal, de sokkal jobb mosolyogni, mint beszélni, amit, úgy tűnik, úgysem tudok.
Mintha elfelejtettem volna, hogy kell társalogni. Nem számít. Barrett helyettem is beszél. Én meg
csak figyelek. Felötlik bennem, hogy esetleg skót származású. Az megmagyarázná arca pirosságát,
haja vörösségét, amiből valamikor nyilvánvalóan sok lehetett neki. Folyamatosan beszél. Egy
pillanatra sem áll be a szája. Világbajnok hallgatóság vagyok. Meg tudom játszani, hogy figyelek,
amikor másutt járnak a gondolataim. Márpedig másutt járnak. Titokban ezt a lenyűgöző étkezőt
bámulom, meg a belőle nyíló könyvtárszobát, amelyben padlótól mennyezetig könyv borítja a
falakat, és kényelmes fotelok állnak az olvasni kívánó klubtagok rendelkezésére. KIZÁRÓLAG TAGOK
SZÁMÁRA, hirdeti egy szolid réztábla az egyik oszlopon. Vajon nőket is bevesznek? A beszélgetőtársam

biztosít róla, hogy igen. Micsoda hely!

Barrett felhívja a figyelmemet néhány illusztris személyiségre, akik ugyancsak ebédelni jöttek. És
ekkor csörömpölni kezd az örökké néma mobiltelefonom. Amelyet, mivel sohasem keresnek rajta,
rendszeresen elfelejtek kikapcsolni, és amelyet sohasem találok meg, olyan mélyen pihen a táskám
fenekén. A főpincér egyetlen pillanat alatt ott terem mellettem, én pedig, még mielőtt karon
ragadhatna, felpattanok, és elnézésért esedezve követem a márvánnyal borított előcsarnokba. Ahol
nagyon udvariasan és franciául bocsánatot kér.
Az asztalhoz visszatérve sajtburgert kérek majonézzel, majd, miután vetek egy pillantást Barrett
19
arcára, ráktortára módosítom a rendelésemet, „avec sauvignon blanc, s'il vous piait”. - A piros
blézerét vette fel - jegyzi meg Barrett. Teljesen belém van esve a könyvem miatt. Elolvasta, és most
azt hiszi, hogy szerelmes. Jó lesz vigyázni. Azt a részt, amelyben óva intettem az olvasóimat attól,
hogy egy szerzővel szerelembe essenek, biztosan átugrotta. Pedig akkor tudná, milyen
tisztességtelennek tartom, amikor egy írótól számon kérik a könyvében leírtakat, és azt kívánják tőle,
hogy aszerint viselkedjen. Egy író kijavíthatja magát, az átlagember nem, ezért saját személyében
szinte bizonyosan csalódást okoz. Barrett azonban nem látszik kiábrándultnak, legalábbis egyelőre.
- Észrevette, hogy mi van rajtam? - kérdezi.
Nem, nem vettem észre, mégis megilletődöm, amikor felnyitja a szememet.
- Tetőtől talpig Brooks Brothersbe öltöztem, mert a könyvében azt olvastam, hogy ezt a típusú
viseletét kedveli leginkább a férfiakon.
És valóban, arany gombokkal díszített, sötét zakót, legombolt nyakú inget, hivatalnok nyakkendőt
meg szürke nadrágot visel. Nagyon fiatalos benne.
És a lelkesedésével ismét megnyer magának. Úgy viselkedik, mint az iskolásfiú, aki a tanára
kedvében akar járni; akinek mindig fent van a keze az órán, és mindig jól válaszol; akit a tanár
példaként állíthat a többiek elé; aki viselkedésével segíti a tanárt, miközben finoman el is vonja a
figyelmét a többiekről. Lassan a ráktorta végéhez érünk. Barrett viselkedése egyszerre hízelgő és
kimerítő. És én teljesen odáig vagyok attól, hogy egy ilyen lenyűgöző férfi a barátjának kíván. Az
utcára érve Barrett leint nekem egy taxit, beültet, és azt mondja:
- A legőszintébb csodálója vagyok.
A hátsó ülés megnyugtató magányában megkönnyebbülten felsóhajtok. Az egészben az a
legmeghökkentőbb, hogy amennyire fontosnak tartom Barrett barátságát, annyira nem akarok
lefeküdni ezzel az egyébként lenyűgöző férfival. Mégsem vagyok lotyó. Inkább boldogságot érzek,
mert ugyanezen az estén Grahamet várom vacsorára. Amit én fogok elkészíteni neki.
És el is készítem. Az egyik barátnőm, aki vidékre menekült a hétvége elől, kölcsönadta a lakását.
Barrett több időt vett el tőlem, mint amennyire számítottam, így esélyem sincs arra, hogy elmenjek
egy élelmiszerboltba, sőt arra sem, hogy egyáltalán találjak egyet. Kaliforniában minden sarkon
zöldségesek állnak, az élelmiszerboltok zöldséges részlegeiben polcszámra sorakoznak a
biotermékek, az utcákon a továbbhaladást minduntalan megakadályozzák a terményeiket értékesíteni
kívánó farmerek. Mindenütt kapni teljes kiőrlésű dolgokat; sehol sem okoz problémát, ha az ember
gabonafélékkel, gyümölcsökkel, friss hallal, érett sajttal vagy bármilyen méretű, formájú és ízesítésű
olívabogyóval akarja megtölteni a kosarát, amiért persze tekintélyes összeget kell kifizetnie, ha a
kasszához ér. De hol az ördögben vásárolnak élelmiszert a New York-iak? Sehol. Vagyis valahol
mégis. A csemegeboltban. Vagy étteremben esznek. Ám ha lesz beleszólásom, Graham és én otthon
maradunk. Így...
Úgy gondolom, hogy Graham harminchat évesen nem aggódik 1) a koleszterin, 2) a magas
vérnyomás, 3) az érelmeszesedés és 4) a gyomorelzáródás miatt. így húst és krumplit vásárolok a
csemegeüzletben, meg salátát, és - szégyellhetném magamat miatta - egy kis almás pitét. Na már
most, mindenki tudja, hogy mind a mai napig én készítem a legszenzációsabb almás pitét a
földkerekségen. A tésztájáért meg lehet halni, a töltelékéért érdemes élni. A jótékonysági vásárok
egyik legkeresettebb terméke. Gazdag asszonyok fizetni szoktak azért, hogy az általam sütött pitét
becsempésszem az esti fogadásaikra, ahol aztán a sajátjukként büszkélkednek vele. New York
azonban nem tud az én pitesütő művészetemről, így nem is támogatja: a barátnőm konyhája túl kicsi
ahhoz, hogy egy valamirevaló gyúródeszka elférjen benne, a sodrófáról nem is beszélve, és a
legközelebbi élelmiszerboltok, úgy tűnik, Queensben vannak. így Graham kénytelen lesz
megbocsátani, hogy helyiként viselkedem. És meg is bocsát, mi több, majdnem elalél a pitétől, bár
csak azért, mert fogalma sincs, milyen az, amilyet egy nagy tudású pitesütő mester készít. Szegény
ördög.
Függőleges esténk van, Grahamnek és nekem. A vége felé közel állok ahhoz, hogy sikítozni
kezdjek. Jézusom, ott ül velem szemben, a kanapén - mikor lett ilyen nagy ez a nappali? - és nem
paskolja meg a párnát maga mellett, hogy üljek oda. Onnan, a nagy messzeségből mosolyog felém,
miközben én mereven ülök a székemen. Csodálatosabb látványt nyújt, mint korábban bármikor - a
szempillája hosszabb, az orra vékonyabb, a szája olyan bársonyos, akár a szilva és úgy beszél, hogy
nem lehet nem odafigyelni rá. Tele van rosszallással John Milton költészetét illetően, az 1849-es
londoni kiállítás azonban csodálattal tölti el. Prousttal tisztelettudó, Kafkát gonosz kritikával illeti.
Hemingwayt megveti, Turgenyevet viszont szereti. Az, hogy ezzel a fiatal férfival lehetek, egy
ünnepi lakomával is felér. A desszertig azonban nem juthatok el. Anélkül hogy szóba hozná a
feleségét, egyértelművé teszi, hogy a hűtlenség, legalábbis ezen az éjszakán, nem lesz terítéken. Az
ajtóban megcsókol, és azt mondja:
- Jót tett velünk ez az este. Bebizonyította, hogy túl tudunk lépni a testiségen.
A legszívesebben a fülébe kiáltanám:
- MIÉRT?
Graham elmegy, én meg lezuhanyozom. Hideg vízben. Ideje észhez térnem, lecsillapítani ezt a
belső vihart, amely mindig tombolni kezd bennem, ha csak rágondolok. Nem szabad abban
reménykednem, hogy még egyszer vízszintes helyzetbe kerülök ezzel a csodálatos férfival. Ideje
túllépnem a testiségen. Nem megy. Miközben egyedül fekszem az ágyamban, arról ábrándozom,
hogy legközelebb nem így végződik az este. Megpróbálom elhitetni magammal, hogy Grahamet
kifárasztotta a napi munka, de nem túl meggyőző az érvelésem. A vele, mégis nélküle eltöltött
estének nagy ára van. Először a barátnőm párnáját sírom tele keserű könnyekkel, majd az United
Airlines takaróját is, útban hazafelé.
Barrett, akinek esze ágában sincs kerülni a testiséget, továbbra is a rajongásával ostromol.
Berkeley-be visszatérve olyan e-mailt kapok tőle, amelytől, ha kézzel írja, felgyulladt volna a papír.
Elpirulok, amikor kedvenc pozíciójának a leírásához érek. Nepálban tanulta, és ha jól értem, fölé
kellene térdelnem, úgy, hogy a combjaim párhuzamosan legyenek a mellkasával, és akkor ő kedvére
becézhetne. Na, ezt biztosan nem teszem meg. Először is, érzékeny a térdem, így a térdelés ki van
zárva, mert még a legpuhább matracon is ropogni kezdenek a csontjaim. Másodszor, így totálisan
meztelen lennék, sem a párnámmal, sem a hálóingemmel nem takarhatnám el magam. Esetleg
sötétben még menne a dolog. Barrett biztosít, hogy ily módon az én kezemben lenne az irányítás; én
dönteném el, hogy mikor és milyen mélyen hatoljon belém. Gondolom, a részletes leírással az volt a
célja, hogy felizgasson, vagy legalább felkeltse az érdeklődésemet. Mit mondjak, nem sikerült.
Meg is írom neki az igazat: „Háromezer mérföld távolságra lakunk egymástól, és nem fogok, nem
tudok új távkapcsolatot kezdeni senkivel. Érzelmileg amúgy is teljesen kikészít, hogy három férfi van
az életemben, mindegyiket tudnám szeretni, és egyik sincs elérhető közelségben. Maga, kedves
Barrett, nincs a három férfi között, és én nem szeretném tovább növelni a szomorúságomat. Szívesen
írok magának, és örömmel olvasom a leveleit, de ennél többet nem akarok, még akkor sem, ha maga
érezhetően új dimenzióval szeretné gazdagítani ezt a kapcsolatot. És mivel látom, hogy ez fontos
lenne magának, meg tudom érteni, ha megszakítja velem a levelezést. ”
Barrett úgy dönt, hogy nem szakítja meg. így tovább levelezünk. Gyakori e-mailjei változatlanul
tüzesek, tele vannak tanácsokkal az írásra meg a publikálásra vonatkozóan (jó), a párizsi házával
(báró) és bókokkal (pirulás). És ahogy elköszön bennük! „Fogadja forró csókomat az éjszakában...”
Vagy: „Abrazos y bezos...” Vagy: „Ame soeur”. Jézusom!
Nem is tudom, miért nem közlöm vele kerek perec, hogy nem akarok lefeküdni vele. Talán azért,
mert le kellene. Ő, mindenesetre, nagyon szeretné, és a jelek szerint menne is neki a dolog. Bennem
lehet a hiba. Vagy valami kémiai probléma van köztünk. Netán, bár nem valószínű, mégiscsak
elegem van a szexből. Vénségemre talán sikerült megtalálnom a nyugalmamat. Talán nem is lenne
ellenemre a cölibátus, ha Graham emléke nem élne bennem olyan elevenen. Bárhogy van is,
hatalmas dilemmába csöppentem (ami néha szórakoztató is tud lenni): nem akarok lefeküdni ezzel az
emberrel, ugyanakkor a barátságát sem akarom elveszíteni. És ekkor kapok tőle egy e-mailt,
amelyből megtudom, hogy meghívja magát Kaliforniába, Big Surbe. Hosszan végig szándékozik
hajtani a partvidéken. Nem örülök neki.
Szerencsére a könyvem kész vihart kavart Londonban, és a kiadómnak hála elrepülhetek a
városba, ahol remélhetőleg ugyanúgy körül rajonganak, mint New Yorkban. Barrett Párizsban van.
Szóljak neki az útiterveimről? Ha a baj nem talál meg magától, én magam kezdem el keresni.
Elhitetem magammal, hogy a kezemben tartom a dolgokat, és megkaphatom azt, amit akarok:
barátságot, szex nélkül. Pedig becsapom magam, mert tudnom kellene, hogy a találkozás Barrettel
csak megduplázza a gondjaimat. Az e-mailjei ugyanis egyre szenvedélyesebb, félreérthetetlen
felszólítások a testi szerelemre. Rendben, beismerem, hogy hízelgőnek találom őket. Jó érzés, hogy
egy sikeres, gazdag férfi ennyire odavan értem. Tetszik a dolog. Nem akarom, hogy vége legyen.
Megírom neki az utazásom időpontját és a tartózkodási helyemet. „Én is ott leszek” - írja, és az e-
mailjét átjárja a forróság.
Csodálatos időt töltünk együtt Londonban. Múzeumokba, színházba megyünk - Barrett tonnányi
dolgot tud mindenről, és amíg nem száll le az este, boldogabb vagyok, mint korábban bármikor. A
klubjában vacsorázunk, amely még pompásabb, mint amilyen a New York-i volt. Miközben kimegy
az egyik mellékhelyiségbe, hogy felkösse a nyakkendőjét, elsétálok a nagy-nagy, és nagyon, de
nagyon csendes tölgyborítású terem végébe, a viszonylag kicsi bárhoz. A merev fehér zakót viselő
férfi szigorúan biccent, és azt mondja:
- Jó estét. - Én is biccentek, és visszaköszönök:
- Jó estét. - Csend telepszik közénk, amelyet, mielőtt elviselhetetlenné válna, én török meg.
- Kaphatnék egy pohár sauvignon blanc-t? - A kérdésemre kérdéssel válaszol:
- Ön tag nálunk, asszonyom?
- Nem - mondom -, de egy taggal vagyok, aki hamarosan itt lesz.
- Akkor - feleli - nem tehetünk mást, mint hogy megvárjuk.
Az étel jó. A világ összes újságját végigolvassuk a könyvekkel borított falak között. A fotelunk
kényelmes, és, miután feltesszük a lábunkat a fotelhoz tartozó zsámolyra, egy fehér zakós pincér
portóit vagy talán gyöngyöző pezsgőt helyez a fotel mellett álló asztalkára. Senki sem dohányzik.
Hogy lehet? Végül is Londonban vagyunk, ide járnak dohányozni a kaliforniaiak. Barrett és én már
évekkel korábban lemondtunk a dohányzás örömeiről. Elindulunk a színházba. Stoppard van
műsoron, a Jumpers című filozófiai szatíra. Útban a színház felé keresztülsétálunk a Waterloo hídon
(a második kedvenc filmem, legalábbis ami az 1931-es eredetit illeti Mae Clarke-kal). Elképzelem,
amint Vivien Leigh (az 1940-es feldolgozásban) a vízbe akarja vetni magát, és meg is teszi, ha
Róbert Taylor nem állítja meg. A fényárban úszó hidak megvilágítják az eget, és engem is
felvidítanak.
- Szeretném megajándékozni valamivel - mondja ekkor Barrett. - Maga csodálatos.
Szívem szerint azt mondanám neki, hogy nézze, hetvenéves vagyok, és csodálatosnak semmiképp
sem lehet nevezni. De nem teszem, mert Barrett valóban meg van igézve, és be kell ismernem, hogy
az agya olyan gyorsan vág, annyi információt és tudást tárol, és olyan szellemes, hogy tíz évvel
fiatalabbnak érzem magam a társaságában.
- Akkor vegyen nekem egy házat - vetem oda könnyedén. Erre köhécselni, krákogni kezd, végül
azt mondja:
- Jelenleg ezt nem engedhetem magamnak.
Az ál dóját!
Megint csak én töröm meg a beálló csendet.
- Szeretem Stoppardot, de a Jumpers-ért nem vagyok oda.
- Hogy nem lehet szeretni egy logikai pozitivizmusról szóló darabot? - kérdi.
- Úgy, hogy a logikai pozitivizmus nem jó színműtéma. Stoppard jobban tette volna, ha könyvet
ír.
- Márpedig szerintem - ellenkezik Barrett - jóval többet mond, mint a kortárs drámák bármelyike.
Én is így gondolom.
- De azzal csak egyetért, hogy a Jumpers nem a legjobb műve?
- Az egyik első darabja. 1972-ben írta.
- Tehát egyetértünk.
- Természetesen. Szeretnék szeretkezni magával. Egy olyan éjszakával akarom megajándékozni,
amelyet sohasem fog elfelejteni.
- Nem - mondom. - Maga magát akarja megajándékozni egy felejthetetlen éjszakával.
- Igen, magamat is.
Ha nem akarok lefeküdni vele, mi az ördögnek egyeztem bele, hogy elmegyek vele a klubjába?
Nos, az egyik ok talán az, hogy kikerültem a kiadóm markából. Teljesítettem a meghívásommal járó
kötelezettségeket, és miután, mint pénzügyi tanácsadómmal, fontos tárgyalásokat folytattam
önmaggal, arra a következtetésre jutottam, hogy - a londoni árak ismeretében - nem engedhetem meg
magamnak a helyi szállodaárakat. Ami egyébként igaz is. Mit tehet ilyen esetben egy felnőtt nő?
Hazamehet. És ha felnőtt nő lennék - ami talán sohasem voltam -, talán haza is megyek. Én viszont
elfogadtam Barrett meghívását, aminek szintén ára van, és most fizetnem kell. A darab a végéhez
közeledik, és senki nem számíthat hepiendre. Csak egy lehetőségem marad: hogy leigyam magam.
Életemben először fordul elő, hogy nem találom elavultnak a „búcsúital” kifejezést, sőt inkább
hasznosnak ítélem. Úgy érzem magam, mintha egy Noéi Coward-darab szereplője lennék, főként,
amikor végül felteszem a kérdést:
- Nem iszunk meg valahol egy pohárkával? - Teljesül a kívánságom, és ettől vérszemet kapok:
Barrett klubjához közeledve ismét felteszem a kérdést: - Nem hajtunk le még valamit? - Aztán ott
vagyunk a klubnál, a bárpult mögött még mindig ugyanaz a merev kabátos pincér fogadja a
rendeléseket. - Jólesne valami lefekvés előtt - mondom bátran. Ettől kezdve egymást követik a
búcsúpoharak, és én mindegyik után józanabbnak érzem magam. A belső eltompulás és
öntudatlanság helyett, amelyben reménykedtem, éber állapotba kerülök, és biztosan állok a lábamon.
Ördög és pokol, akár vezetni is tudnék. Aztán felmegyünk Barrett szobájába.
Odafenn Barrett selyemköntösre vetkőzik, én azonban még mindig tetőtől talpig vértben vagyok,
de közben arra gondolok, miért is ne? Le akar feküdni velem. Nem olyan nagy dolog. Miért csapok
belőle ekkora hűhót? Bemutatom villámgyors vetkőzőszámomat, becsusszanok a takaró alá. Barrett,
mintha csak erre várt volna, rám nehezedik. Jézusom, de utálom! Megfelelőnek tűnő intervallum után
orgazmust színlelek, és nem sokkal ezután, hála istennek, ő is a csúcsra ér.
- A legjobb formában - súgja a hajamba - reggel vagyok.
Krisztusom, ez reggel ismételni akar!
Hangos nyögdécseléssel kezdem a reggelt, másnaposságra panaszkodom. Barrett maga sincs
csúcsformában, így megúszom a repetát.
- Szereted a testemet, én is a tiédet. Valamikor feltétlenül meg kell ismételnünk.
Dilemmám ezzel megoldódni látszik. Nem, nem fogjuk megismételni. Ocsmányul érzem magam.
Elköszönünk egymástól; Barrett visszamegy Párizsba, én meg hazarepülök Kaliforniába. Barrett ír,
én azonban nem válaszolok a leveleire. Hamarosan beáll közénk a csend.
Elszalasztottam életem nagy lehetőségét, nem igaz?
Az íróasztalom biztonságából levelet írok a barátnőmnek, Lisle-nek: „Lefeküdtél valaha valakivel,
akivel nem akartál?” Lisle azonnal válaszol. „Igen. A férjemmel Tíz éven át a rendelkezésére álltam,
ha úgy hozta a kedve... ”
A férfiak bizonyára mások, gondolom, így ugyanezt a kérdést felteszem Grahamnek is. „Igen,
egyszer - válaszolja. - Annyira akarta a hölgy, hogy nem volt szívem nemet mondani. ” Megkérdezem
Johnt. Az ő válasza így hangzik: „Nem volt olyan, hogy nem akartam. ”
Minderről beszámolok a barátnőmnek, Jennynek, aki nemrég töltötte csak be a negyvenet, és
ebben a vonatkozásban biztos sokkal okosabb, mint amilyen én vagyok. Úgy éreztem, meg kell
tennem, bizonygatom neki. Nem késik a válasza:
- A frászt kellett. - A szavait nem dorgálásnak szánja, és magyarázatot sem fűz hozzájuk, de
érzem, hogy igaza van. Ugyanakkor én magam része vagyok a saját történetemnek, része azoknak a
könyveknek, amelyeket elolvastam, és amelyekben a nők gyakran pénzügyi okokból vagy a túlélésért
kötnek házasságot, és hogy leróják tartozásukat a viszonylagos biztonságért meg azért, hogy
befogadta őket az adott társadalom, megadják magukat a férjük vágyainak. Egy egyedülálló nőre
egykor hatalmas veszélyek leselkedtek. Az, hogy Jane Austen két gyönyörűséges hőse, Elizabeth és
Darcy szerelemből keltek egybe, merő fantázia; sokkal nagyobb valóságalapja van annak, hogy
Elizabeth barátnője, Charlotte, „csakis azért fogadta el [a nagyon is nevetséges Mr. Collins]
közeledését, hogy biztosítsa a helyét az uralkodóosztály soraiban”. Még Elizabeth anyjában is több a
realitás. Ugyan ki nem rokkanna bele, hogy miután gyors egymásutánban életet adott öt
lánygyermeknek, pöffeszkedő férje örökösen gúnyt űz belőle azért, amivé silány házasságuk alatt
változott.
Edith Wharton New Yorkról szóló könyveiben megmutatta, mi történik azokkal a nőkkel, akiknek
nincs annyi eszük, hogy férjhez menjenek, és férjnél is maradjanak; akik, engedve az ostobaságnak, a
függetlenség iránti vágynak vagy a büszkeségnek, lemondanak a házasság nyújtotta biztonságról.
Mind meghalnak. Úgy, ahogy Henry James Daisy Millerje, Tolsztoj Anna Kareninája és Flaubert
Emma Bovaryja is meghalt. Az említett írók közül csupán Mrs. Wharton műveiben fordul elő a
„pénz” szó, mégpedig szembetűnő gyakorisággal. Tolsztoj Annája és jéghideg gróf férje nem beszél
pénzügyekről, mint ahogy Eliot Dorotheája meg az a szörnyűséges Casaubon sem a
Middlemarchban. Vagy ugyanez elmondható a szépséges Gwendolenről és a szadista, beszélő nevű
Grandcourtról a Dániel Derondóban. A századfordulóra azonban, a tisztánlátó és ellentmondást nem
tűrő Wharton amerikai társadalmat bíráló könyveiben már odakerül a pénz, ahol a valóságban is van:
az előtérbe. Minden eladó lesz, még a magas társadalmi pozíciókat betöltő nők is, és meg is
vásárolják őket hozzájuk méltatlan férfiak, akik a házasság erényére hivatkozva gyakorolják férji
jogaikat, nem törődve azzal, hogy mit érez irántuk a feleségük.
De aztán jön Ibsen, aki, Hedda Gabler kivételével, életben tartja a hősnőit. Nóra elhagyja a férjét
és a családját, eldobja magától azt a védőhálót, amelyet számára a házasság kínált, és minden
büszkeségét és becsületét összeszedve elmegy. Hogy hová, azt Ibsen nem árulja el, de bárhová is,
tudni lehet, hogy nem lesz könnyű élete. Nézzük csak meg Nóra idős barátnőjét, a szellemi
sötétségben, férj nélkül, piszokban és szegénységben élő Mrs. Lindét. Minden nő számára elrettentő
példa lehet.
No de Jane, nem hibáztathatod mindenért a történelmet. Nem hivatkozhatsz mindig a negyvenes-
ötvenes évekre, vagy talán csak egy kicsit. Nem véletlenül hívtak bennünket néma nemzedéknek. És
a 19. századi irodalom iránti elhivatott szeretetedet sem hozhatod fel örökké indokul. Esetleg
egyszeregyszer. De közben nézd meg, hogy mit művelt az irodalom Emma Bovaryval. Az anyádat
meg főleg nem hibáztathatod, hiszen ő csak egyet akart: igazi úrinőt nevelni belőled. Azt akarta,
olyan férjed legyen, aki mellett pontosan olyan életet élhetsz, mint amilyenre nevelt.
- Na és, ha egy néger felesége leszek? - kérdeztem egyszer az anyámtól. Éppen azt mutatta meg,
hogyan kell kisimítani a lepedő sarkait.
- Házasságban élni elég nehéz akkor is, ha nem bonyolítja efféle problémákkal az ember -
magyarázta.
Ésszerűnek találtam a válaszát.
Tény azonban, hogy Barrett, a 19. századi regényalakokkal ellentétben, vágyott arra, hogy
lefektessen, de közben semmiféle biztonsági hálót nem kínált. Tény, hogy én magam sem kerestem
efféle biztonságot. Tény, hogy anyagilag független vagyok, túl azon a koron, amikor még gyereket
szülhet az ember, és nem hátráltatnak azok a korlátok, amelyekkel minden 19. századi nőnek meg
kellett küzdenie. Csak magamtól nem tudtam függetleníteni magam. Mindenáron be akartam
bizonyítani ma, és ebben az életkorban, hogy a nők igenis egyenlők a férfiakkal, önmagámnak pedig
azt, hogy én is lehetek olyan, mint amilyenek, a feltételezésem szerint, a férfiak: mentesíthetem
magamat olyasmiktől, mint a szexuális bűntudat, a hűség iránti igény, a féltékenység és az irigység
meg a szerelem utáni sóvárgás. Olyan férfival akartam lefeküdni, akit kedveltem. Barrett olyan volt.
Tényleg kedveltem. És ő is kedves volt hozzám. Ő volt az, akinek a segítségével bebizonyíthattam
volna, hogy sikerült túllépnem - ha úgy tetszik, meghaladnom - a nőkre jellemző sekélyes igényeken.
Olyan szerettem volna lenni, mint John, aki azt mondta: „Soha nem volt olyan, hogy nem akartam”.
Ez megszabadíthatott volna a szeretni akarástól és attól a vágytól, hogy viszontszeressenek,
bebizonyíthattam volna, hogy nem kell mellém senki - főleg örökre nem -, aki segít elviselni az élet
gyötrelmeit. Nem beszélve arról, hogy kedvesnek neveltek, és arra tanítottak, hogy hálával
viszonozzak minden kedvességet, a férfiakét is, és most, a 21. században, az tűnt a legliberálisabb
lépésnek, ha felajánlom ennek a férfinak azt a gyönyört, bármilyen kevés legyen is, amihez a testem
révén juthat. Hetvenévesen nem várhattam tovább. Fel kellett szabadítanom önmagam. Legyen vége
a sok lacafacázásnak!
Hazatérve átsétálok a tőlem mindössze egysaroknyira lévő filmpalotába, hogy megnézzem a
Szomorú vasárnap-ot A film gyönyörű hősnője beleegyezik, hogy szeretkezzen egy náci tiszttel, aki
cserében megígéri, hogy megmenti a nő szeretőjét Auschwitztól. Miután túlesnek a dolgon, és a
hősnő kimászik a tiszt mellől az ágyból, szinte tapinthatóvá válik a moziban a gyűlölet, amelyet
részben a férfi, részben pedig önmaga iránt érez azért, amit elkövetett. Egyúttal az is nyilvánvaló,
hogy a méltóságát nem veszítette el a megszégyenítő aktus során, sőt, akkor is sikerül megőriznie
önmagát, amikor rájön, hogy a tiszt becsapta őt is, meg a szerelmét is. Képtelen vagyok kiverni a
fejemből a filmet, és természetesen tudom, hogy amit én elkövettem, az semmiség ahhoz az
áldozathoz képest, amelyet a nő hozott, és, ami ennél sokkal rosszabb, nekem nem volt rá olyan
nyomós indokom, mint neki. Sőt semmilyen indokom nem volt arra, hogy olyan lelkesedést
színleljek Barrett iránt, amilyet nem éreztem; viselkedésemmel feljogosítsam arra, hogy kiélje rajtam
a vágyait, és közben azzal nyugtassam magam, hogy ez csak alkalmi szex. Most már bevallom, nem
alkalmi szex volt, hanem rossz szex. Olyan szex, amelyet nem akartam. Semmi sem olyan undorító,
mint széttárni a lábat egy olyan férfinak, akivel nem akar lefeküdni az ember lánya, legfeljebb az, ha
széttárja a lábát egy ilyen férfinak, és miközben az a dolgát végzi, megjátssza, hogy élvezi, ami
történik vele. Valahol útközben kiengedtem kezemből az irányítást, amelyről addig azt hittem, hogy
az enyém. Átadtam Barrettnek, és ezáltal eljátszottam a barátságunkat, mi több az önbecsülésemet is.
Ördög és pokol, gondoltam, le akar feküdni velem. Na és. Nem nagy ügy. Pedig az volt. Nem kellett
volna teljesen odaadnom magam. Valamit megtarthattam volna magamnak is. Nem rossz tanács. Azt
hiszem, a jövőben megfogadom.
„A meg nem értés és a különválás természetes állapot egy férfi szemszögéből nézve” - írja Kathe-
rine Ann Porter. És mi mégis egész életünkben a megértést és az együttélés lehetőségeit keressük.
Amikor előre tudjuk, hogy meg nem értés és különválás lesz a vége. Ördögi kör. Életre szóló harc.
Milyen bátrak, egyszersmind milyen ostobák vagyunk, hogy újra és újra nekiveselkedünk.
 16. FEJEZET

Kilencvenkettedik utcai Y:
mindenkinek valami

És megtanulom, mint lehet e keskeny ágyon Alomba merülni a tengeren.

ARCHIBALD MACLEISH: A TENGERÉSZ

John felhív a remetelakából.

- A nyomdokaidba léptem - mondja. - Feladtam egy hirdetést a The New York Review-ban.
Elrohanok a könyvtárba, hogy megnézzem a hirdetéseket. Vajon melyik Johné? John nagyon, de
nagyon jól ír, így egyik hirdetést sem tudom az övéként azonosítani. Nyilvánvalóan ez is volt a célja.
Több hirdetés kifejezetten Boston térségét jelöli meg célterületként, ahol John is lakik. Mindegyiknek
jó a stílusa, tehát elvileg bármelyik lehet az övé. A következő alkalommal azt mondja, amikor felhív:
- Magasságos isten, nem tudom, képes leszek-e megbirkózni a következményekkel! Már több
mint ötven levelet kaptam. El sem tudod képzelni, hány nő győzte meg magát, hogy Cleveland, Saint
Louis vagy Chicago a bostoni térségben van. És mindegyik képes lenne megtenni a hosszú utat a
kedvemért.
Mit mondjak, nem vagyok meglepve. Én lennék az utolsó, aki meglepődne azon, amire csak a
kiéhezett nők képesek. Bármit megtennének azért, hogy lefekhessenek egy férfival, akit esetleg
szimpatikusnak találnak. És Johnt ismerve nem is lenne nagy áldozat az utazás.
Természetesen, elfog a féltékenység. Bár John hetvenkét éves, nyoma sincs rajta a hanyatlásnak:
tökéletesen boldog, ha szeretkezhet, akár sötét van, akár világos, ruhában vagy ruhátlanul, télen,
nyáron, tavasszal vagy ősszel - bárhogyan, bármikor. Egy alkalommal, amikor ellátogatok hozzá a
barlangjába - tavasz van, és leoltott lámpa mellett szeretkezünk, ruhátlanul megkérdezem, miért
válaszolt egyáltalán a hirdetésemre. Mert ez is egy jó tulajdonsága, hogy szeretkezés után nem fordul
el az embertől, és nem alszik el, hanem felrázza a fejünk alatt a párnát, és készségesen megválaszolja
a kérdésemet.
- Három okból - mondja. - Először is, a szex miatt. Másodszor, nem szabtál korlátozó feltételeket.
Harmadszor, nagyon ígéretesnek tűnt az aktushoz kapcsolható beszélgetés.
Ennél jobb választ nem is adhatott volna! De akkor miért nem vagyok neki elég?
- Még sok is vagy - magyarázza csak laknál kicsit közelebb. Arról meg, hogy ideköltözz, hallani
sem akarsz, és én sem szándékozom elköltözni innen. Így hát...
Egy cipőben járunk; ugyanazt akarja, amit én is: hogy az életét megszínesítse/színesítsék egy
másik, lehetőleg elérhető távolságban élő valaki(k), de ilyet még egyikünknek sem sikerült találnia.
Gyakran akar szeretkezni egy olyan nővel, aki tetszik neki, és aki nem a kontinensnyi ország másik
felében lakik. Miközben tökéletesen megértem, félteni kezdem a szexuális életem jövőjét: John
vonzerejét ismerve - hálószobán belül és kívül könnyűszerrel talál majd olyan nőt, aki minden
vonatkozásban megfelel az igényeinek. Aki intelligens, vonzó, kulturált és független lesz, és ezért
cserébe nem kér mást, csak feltétlen hűséget. Üdvözlöm a kunyhómban, Ms. X, viszlát, Jane.
Szerelmi életem földrajzi határai kezdenek beszűkülni, miközben az iránta való érdeklődés egyre
nagyobb. Az ország minden szegletéből érdeklődnek, mit kell tenni, hogy lehet feltöltődni a vágy
nedveivel. Ezen tűnődik még a New York-i Kilencvenkettedik utcai Y is. Telefonálnak, és
meghívnak. Meg tudnám szervezni, hogy New Yorkba repüljek? Naná hogy meg. Előadást fogok
tartani a Palace-ban!A Kilencvenkettedik utcai Y New York egyik legendás intézménye. 1874-ben
alapították a fiatal zsidó férfiak gyülekezőhelyeként, és azóta jócskán kinőtte magát. Ma valamiként
minden olyan dolgot célba vesz, ami, bár szükségünk lenne rá, hiányzik az életünkből. Fizikailag
gyenge? Iratkozzon be a kondiklubba vagy flamencóra. Szexhiányban szenved? Jelentkezzen az
„Alkalmi kapcsolatok helyett tartós viszony” vagy „Hogyan legyünk fülig szerelmesek” programok
valamelyikébe. Politikailag nem elég tájékozott? Menjen, és hallgassa meg Dávid Brooksot, Maureen
Dowdot vagy Billy Moyerst.
Kulturális élményre vágyik? Dick Hyman zongoraestjén vagy Yo-Yo Ma csellókoncertjén
megtalálja. Vagy valamelyik kiállításon. A Met a grafika, az East Side a kollázs szerelmeseit várja, a
West Side-on a kabbalával ismerkedhetünk. Városszerte tárva- nyitva állnak a galériák kapui.
Számomra az írók teszik varázslatossá a Kilencvenkettedik utcai Y-t. Itt olvasta fel a műveit
Dylan Thomas, T. S. Eliot, W. H. Auden, Langston Hughes, az utóbbi időben Joyce Carol Oats és
még folytathatnám. Arra gondolok, hogy a Kilencvenkettedik utcai Y-ban a vállukra vesznek ezek az
óriások. Vagy behúzódhatom az árnyékukba. Mert nem azért hívtak meg, hogy íróként előadást
tartsak, hanem azért, hogy három ötven feletti nő megoszthassa velem a színpadot, akikben, az Y
szerint, elég életerő van ahhoz, hogy ellensúlyozzák a korukat. A katalógusban „Pikáns pillanatok
ötven felett” címmel szerepelünk. Tömve van a terem.
A beszélgetés résztvevői: egy pszichoanalitikus, aki számos könyvet írt a bennünk rejlő
istennőről, és azt javasolja a majdhogynem csupa ötven körüli vagy feletti nőből álló közönségnek,
hogy alakítsanak asszonykört, és gyújtsanak gyertyát azoknak, akik nem csatlakozhatnak hozzájuk. A
második résztvevő egy jó nevű újságíró, aki, miután részletesen elmeséli hosszú ideje tartó és
csodálatos házassága történetét, azt mondja a jelenlévőknek, hogy tegyenek hosszú sétákat, és ne
felejtsenek el részt venni a szavazáson. A harmadik résztvevőt, a jobbomon ülő volt modellt már a
harmincas éveire kivetette magából a szépségipar, és most arra buzdít mindnyájunkat, hogy ne
essünk kétségbe, a korral türelmesebbek leszünk, és megtanulunk értékelni olyan dolgokat is, mint a
tinédzserek körében népszerű hiphopzene. Ez az a pillanat, amikor nem állhatom tovább szó nélkül. -
Nem hiszem, hogy hetvenévesen bárkinek ilyen szemetet kellene hallgatnia. - Ami a többi tanácsot
illeti, talán a „ne felejtsenek el részt venni a szavazáson” a leghasznosabb. Szakadjon rám az ég, ha
bármit is hozzáteszek ehhez a sok baromsághoz, de végül mégiscsak megszólalok: - Próbáljanak
megtenni valami igazán nehezet!
Ha a közönség soraiban ülnék, visszakérném a pénzemet.
A színpad végében leülök egy asztalhoz, és dedikálni kezdek. Amikor két fiatal nő kerül sorra,
meglepődöm. Talán a harmincas éveik elején járhatnak.
- Mi maga miatt vagyunk itt - mondja a világos hajú. - Én elváltam, a barátnőm pedig - mutat a
mellette álló nőre - nemrég megözvegyült. - Ó, istenem. Nem a New York-i tél miatt színtelen az
arcuk, hanem a fájdalom és a gyász miatt. - Nem tudjuk, mit kezdhetnénk az életünkkel.
Le vagyok taglózva. Ha bátrabb lennék, felállnék, és magamhoz ölelném mindkettőjüket. Talán
már ez a kicsike kör is enyhítené bennük a kétségbeesést, amely szemmel láthatóan elszívja az
életerejüket. De nem vagyok bátor, és érzem, hogy nem az ölelésemet akarják, hanem a nagyon is
valós problémájukat orvosoló tanácsomat. Menekülésként igazi banalitást választok.
- Próbálkoztak már az interneten? - kérdezem, és még ki sem mondom, máris gyűlölöm magam.
Hogy jöhettek ki a számon ezek a szavak, amikor pontosan tudom, hogy az internetes fórumokon
való próbálkozás az esetek többségében kétségbeeséshez vezet, és ezernyi veszélyt tartogat. Nemcsak
a naiv kezdők, hanem a veteránok számára is. Hannah-ra gondolok, Genevieve-re meg Tanyára, a
próbálkozásaikra és a megpróbáltatásaikra, bár a végén mindegyikük viszonylag jól jött ki a bajból.
Egyiküket sem gyilkolták meg, legalábbis, nem tudok róla. És most nem is ez jelenti az igazi
problémát. Hanem az, hogy mit válaszoljak. Ezek a csinos fiatal nők azért léptek ki az otthonuk
biztonságából, mert tenni akarnak valamit. Odakint a színpadon én ugyanezt tanácsoltam a
hallgatóimnak, és már ez is elég volt nekik ahhoz, hogy feljöjjenek hozzám. Az, hogy valaki rászánja
magát az internetes társkeresésre, határozottan a nehéz lépések közé tartozik. De eszemben sincs
részletezni a nehézségeket. Ezek a nők különben sem azért jöttek ide, hogy kiselőadást tartsak nekik
az internetes randizás bonyodalmairól.
- Nem én akartam válni - mondja a világos hajú nő. - Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy
képes lennék ilyesmire. Igazából - tör ki belőle a vallomás - még mindig szerelmes vagyok a
férjembe. - Ekkor megszólal a barna hajú nő is, akinek hatalmas karikák sötétlenek a szeme alatt. -
Az én gyerekeim nyolc- és tízévesek, mellettük elég nehéz lenne randevúzni, ami meg az idegeneket
illeti... - Várakozó pillantásokat vetnek rám, mire én elmotyogok valami odavágót arról, hogy
meglátják, eljön a megfelelő pillanat. Persze hogy nem tűnik el az arcukról a kétségbeesés. Ahhoz,
hogy megmenthessék önmagukat, mindenképpen tenniük kell valamit, dünnyögöm alig hallhatóan,
majd valamivel erősebb hangon megköszönöm nekik, hogy eljöttek. Ok is megköszönik, hogy én
eljöttem, és keskeny vállukat előregörnyesztve kisétálnak az éjszakába.
Van, hogy az éjszaka közepén jutnak eszembe a legmegfelelőbb szavak, akkor, amikor már semmi
hasznukat nem veszem, hiszen azok, akikhez szólniuk kellene, már rég a múltam részeivé válnak, így
ilyenkor csak magamat kárhoztatom: az ördögbe, miért nem gondoltam erre előbb? De ezen az
éjszakán egyetlen használható ötletem sem támad. Csak arra tudok gondolni, hogy nem tudtam
megvigasztalni őket. Mert a vigasztaló szó az, ami ilyenkor számít, ami segít begyógyítani a sebeket.
Én azonban néma maradtam, teljesen cserbenhagytak a szavak. Csak ültem ott, a vörös blézeremben,
a bifokális lencséimen át nagy szemeket meresztettem erre a két kedves fiatal nőre, és hagytam, hogy
körülvegyen bennünket a csend, és a torkomra forrasszon minden értelmes gondolatot, nekem, az
írónak, akinek elvileg minden alkalomra kellene hogy legyen megfelelő szókészlete. Micsoda
szégyen. Miközben én a két nő bánatán rágódom az előttem álló hosszú éjszaka csendjében, könnyen
el tudom képzelni, hogy családtagok, barátok veszik őket körül, akik jó tanácsokkal látják el őket, és
akiktől megkapják a vigasztalást. Az is lehet, hogy mire eljutottak a Kilencvenkettedik utcai Y-ba,
már nem volt szükségük szavakra, éppen elég volt nekik, amennyit hallottak. Lehet, hogy egy
pillantást akartak csak vetni rám, mert így könnyebben elhitték, hogy az élet olyan örökké megújuló
forrás, amely, ha most kiszáradt is, hamarosan buzogni fog az ő kertjükben is.
 17. FEJEZET

Gyerekek völgye

A függőségtől való szabadulás legegyszerűbb módja a kíváncsiság.

VLADIMÍR NABOKOV
A háziasszonyom az udvaromban készül megszülni a gyerekét. Ugye most már értik, miért
szeretem New Yorkot annyira? Kifizetem a szállodaszámlámat, és nem kell attól tartanom, hogy
kitesznek. Itt azonban bármelyik pillanatban megszülethet az első számú gyerek, és ki tudja, mire
számíthatok a következő hónapban? Szülés után a legtöbb helyen megváltoznak a viszonyok. A szülő
más szemmel nézi a világot, ami addig nagynak tűnt, hirtelen összezsugorodik, és zsúfolttá válik.
Egyre kisebbnek tűnik a hátsó udvar, és a tulaj azon kezd töprengeni, hogyan szabadulhatna meg a
bérlőjétől.
De mire ez a nagy felhajtás? Tőlem egysaroknyira két nappal ezelőtt még motorkerékpárüzlet
volt. Most semmi sincs. Valami, persze, lesz majd a helyén, a legnagyobb valószínűséggel egy új
parkoló. A szüleim ötven évig ugyanabban a házban éltek. Én az ötödikben lakom, ez sem az enyém,
és a hatodikat keresem. New Yorkban stabilitás van. Ott a Central Park az előkeltem, míg a hátsó
udvarom egy kukákkal teli fasor. És ez mindig így lesz. Ez nem mondható el Berkeley-ről, ami,
bárhol éltem is, mindig az a hely volt, ahol el tudtam képzelni az otthonomat. Most meg, hogy
valóban itt lakom, megpróbálom elhitetni magammal, hogy ez az állapot örökké tart. Ami persze
illúzió.
Az illúzió része az is, amin a háziasszonyommal osztozunk: az én első udvarom az ő hátsó
udvara, ahol, a távollétemben, felszereltek egy súlyos szerkezetet, amely pontosan úgy néz ki, mint
egy ponyva nélküli sátor. A gúla alakú építmény egyik oszlopa piros, a másik sárga, a harmadik lila,
és a sárga oszlopra navajo díszítésre emlékeztető, narancssárga mintákat festettek. A gúla csúcsából
két különösen erősnek tűnő, piros hurokban végződő gumikötél lóg lefelé. Ezek tartják a főbéri önöm
lábát, ha a baba úgy dönt, hogy ideje világra jönnie. És amikor eljön a pillanat, a gyerek, legalábbis
úgy képzelem, néhány tolás után kipottyan a fűre. A baba azonban késik. Múlt keddre várták az
érkezését, ma már vasárnap van, és szegény háziasszonyom nagyon aggódik, főként hogy hétvégére a
bába is hazament. Nekem az a gyanúm, hogy a baba kipillantott, meglátta a szerkezetet, és úgy
döntött, hogy szülessen meg az ördög, ha akar, ő odabent marad, amíg csak lehet. Vagy esetleg a
fuvolista riasztotta el, aki folyamatos hajlongás közepette gyakorlatilag éjjel-nappal ugyanazt a
dallamot játszotta az első/hátsó udvarra néző teraszon. Mostanra azonban ő is eltűnt.
Így csak a leendő nagymama maradt a házban, és egy nővér, aki mosogatni szokott. A gyerek
apjának vissza kellett mennie dolgozni. Ajjaj, most meg gitárszót hallok! A Holdfolyót játssza.
Így hát igent mondok arra a meghívásra, amelyet egy a nők pszichológiájával foglalkozó oktatótól
kapok a közeli népfőiskolára. Bármit megtennék, csak hogy távol legyek az első udvaromtól, mert ha
otthon vagyok, a legszívesebben átkiabálnék a „szülőszobába”, hogy alig kétsaroknyira van a kórház,
az isten szerelmére, menjenek oda!
A népfőiskola egy egész napos kurzus megtartására kér fel. Mivel tölthetnék ki ennyi időt?
Semmit sem tudok a nők pszichológiájáról, nem szoktam foglalkozni vele, az igazság az, hogy nem
is nagyon érdekel. Valamikor az anyám elültette bennem a nők iránti megvetés magvait. A nők, akik
csak gyerekekről, krémekről meg mosásról tudtak csevegni, untatták. Jobban szerette a
férfitársaságot, mert ott olyasmiről beszélhetett, amit igazán szeretett, például a sportról. A nőket
ostobának tartotta, akik csak panaszkodni tudnak. Vagy görcsöltek, vagy a férjeikkel volt valami
gondjuk, esetleg a súlyuk bosszantotta fel őket, vagy egy elrontott recept. Fiatal lányként én magam
is szívesen időztem az öcsémmel és a barátaival, és miközben ott koslattam az esti kalandozásra
induló kamaszcsapat nyomában, megpróbáltam nem észrevenni a pillantásaikban megbúvó
megvetést. Talán mondanom sem kell, szinte mindig sántikáltak valamiben.
 Az autósok ellen irányuló csínytevésük volt a kedvencem. Még nem voltak autópályák, és
elviselhető volt a csibészséget kísérő félelem, nem sokszorozta meg Hollywood a különleges
effektjeivel. Mivel ők maguk még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy jogosítványuk legyen, a fiúk azokat
kezdték rémisztgetni, akiknek volt. Jómagam, bár nem hívtak, nemegyszer csatlakoztam hozzájuk, és
mire az úthoz értünk, gyakorlatilag semmivé foszlott bennük az ellenkezés, hiszen, lány létemre, én
is benne voltam a buliban. Nem hátráltattam és nem árultam be őket. Általában két csoportra
oszlottak. Az egyik csoport az út jobb oldalán maradt, a másik átment a bal oldalra, és beálltak
egymás mögé. Én közben elrejtőztem egy fa mögött, és vártuk, hogy felvillanjanak egy autó fényei.
Amikor ez megtörtént, a fiúk elkiáltották magukat, hogy húzd, és úgy tettek, mintha egy kötélhúzó
verseny kellős közepén lennének, de egyik csapat sem bírna a fényszórók magasságában megfeszülő
kötéllel. Az autó nagy fékcsikorgás közepette megállt, a sofőr üvöltözni vagy hápogni kezdett, mi
pedig elfutottunk, és közben nagyokat nevettünk a vakmerőségünkön. Illetve, a fiúk vakmerőségén.
Én, a magam tizenöt évével már öreg voltam az efféle csínytevésekhez, de szívesebben töltöttem az
időmet tizenkét éves kamaszokkal, mint körömlakkozással vagy a hajam bodorításával.
Ma, Kate Miilettnek, Betty Friedannek, Germaine Greemek, Glória Steinemnek, Helen Gurley
Brown-nak és még sokaknak köszönhetően elmondhatom magamról, hogy feminista vagyok - bár
Catharine MacKinnon néha az idegeimre megy, Andrea Dworkintól meg egyenesen megőrülök, bár a
halálát nem kívántam, ennek ellenére bekövetkezett. Szóval, tényleg szabad embernek tartom
magam, olyan nőnek, aki hisz abban, hogy egyenlő munkavégzésért egyenlő bérezés jár, és minden
embernek egyformán kijár a megbecsülés és a tisztelet.
Gyanakvással figyelem azonban azokat az egyetemi kurzusokat és tanszékeket, amelyek a
„nőtudományok” nevet viselik, mert attól tartok - bizonyára alaptalanul -, hogy a férfiak ellen
irányuló kritika része a tananyagnak, és hogy túl szűklátókörűek az irodalom és az élet
vonatkozásában. Másrészt csodálom azokat az asszonyokat, akik rendszeresen főznek, együtt érzek
azokkal, akiknek görcsei vannak, és a lábkörmömet is kifestem, ha rá tudom venni magam, hogy
odáig lehajoljak. És, ahogy már mondtam, semmit sem tudok a nők pszichológiájáról.
Mivel telefonon keresztül is érzi a habozásomat, az oktató azt javasolja, hogy beszéljek a kettős
mércéről meg az öregedésről. Egyikről sem akarok. Állandóan arra kémek, hogy a hatvan felettiek
szexuális életéről papoljak - ördög és pokol, épp most értem haza egy olyan programról, ahol a
pikáns ötven felettieket képviseltem - a nőnemű írók konferenciáján meg a közelmúltban egyenesen
azt követelték tőlem, hogy „mondjon valami kozmikusát”.
Azt gondolom, bármiről képes lennék kitalálni valamit, kivéve talán a kozmikus dolgokat, de
sarlatánnak érezném magam, nem beszélve arról, hogy nem is tartom érdekesnek ezeket a témákat.
Számomra sokkal érdekesebb, ha izgalmas emberekkel beszélgethetek olyan dolgokról, amelyekről
nem szokás tantermekben szót ejteni.
Hyen például a szex: szeretem csinálni, szeretek beszélni, vitatkozni róla, és, mindenekfelett,
szeretek rajta jókat nevetni. Tanári pályámon mindig azt hangsúlyoztam, hogy minél lázítóbb egy
téma, annál inkább a tanteremben a helye, ahol az értelem tiszta ereje lehűtheti. De egyáltalán nem
vagyok biztos abban, hogy el kell mennem egy olyan helyre, ahol jó esélyem van arra, hogy egy
osztálynyi kölyök nevetségessé tegyen. De ennél még rosszabbra is számíthatok.
- Felvettem a könyvét az ajánlott irodalmak jegyzékébe - mondja az oktató a telefonba. - A
könyvesboltunkban is kapható lesz.
Egek, ez az oktató árusítani fogja a könyvemet! Naná hogy elmegyek!
A következő hetekben térképeket és utasításokat kapok arra vonatkozóan, hogyan juthatok el a
helyszínre, hol parkolhatok. Ez utóbbi annyira fajsúlyos kérdés, hogy kiderül: beláthatatlan
következményekkel járhat, ha nem a megfelelő helyen teszem le a kocsit. Aztán, egy héttel az előtt,
hogy el kellene indulnom kelet felé, kapok egy e-mailt az oktatótól, hogy akkor, amikor
előterjesztette a meghívást és felvett az ajánlott irodalmak jegyzékébe, még nem olvasta el a
könyvemet. Mostanra igen. „Kétségeim vannak a jövő heti találkozónkat illetően - hja. - Tudnia kell,
É
hogy a hallgatóim különféle etnikumokat, vallásokat és kultúrákat képviselnek. ” És le merem
fogadni, hogy csapong a figyelmük. „Arra kérem, hogy ne sértse meg az érzékenységüket” - fejezi be
a levelét.
Küldök neki egy sértődött e-mailt, amelyben felajánlom, hogy ezek után nem is megyek el.
Egyben emlékeztetem arra, hogy azokat a hallgatókat, akik eddig elolvasták a könyvemet, már
sikerült megsértenem - vagy nem és szerintem a sértés egyébként is az egyik legjobb módja annak,
hogy felhívjuk az emberek figyelmét arra, ami körülöttük zajlik, hogy ha lehet, gondolkodjanak el
rajta (bár a kettő a legritkább esetben kerül csak szinkronba). Ez a fő oka annak, hogy - ha nem vonja
vissza a parkolási engedélyemet - mégiscsak ott leszek.
Az igazság azonban az, hogy szeretném távol tartani magam az udvaromban zajló drámától, de
van még valami: kezdenek hiányozni a gyerekek. Egyre jobban hiányzik a jó órákat kísérő feszültség,
az örökké kitöréssel fenyegető vihar és a tanítás izgalma. Hiányzik a kölykök gondtalansága, de még
a rosszaságuk is. Akár a figyelmetlenségüket is szívesen elviselném néha, sőt a durva kirohanásaikat
is. Szeretném - csak még egyszer - megtapasztalni, hogy fel tudom kelteni az érdeklődésüket, és
munkára fogni az agyukat. Bemasírozom hát a gyerekek völgyébe - mert az osztály olyan, mint a
völgy, jobbról és balról gyerekek vesznek körül. A küldetésem: megsérteni, és ezáltal gondolkodásra
ösztönözni őket. Ha a Szex és Nyugdíj megtette a hatását, akkor a küldetésem félig teljesült. Most
már csak a gondolkodásukat kell beizzítanom.
- Összevontunk két osztályt - mondja az oktató és néhányan eljönnek a tanszékről is. Megelőzte a
híre.
Ismét telt ház előtt fogok hát beszélni.
Egy osztály mindig olyan, mint egy halom gyújtós, a legkisebb szikra is lángra lobbanthatja, és
mire magához térne az ember, már meg is fújják a tűzriadót. Félretéve minden dagályosságot, régen
volt, amikor utoljára fiatalok - ráadásul válogatott fiatalok - elé kellett lépnem. Pokolian ideges
vagyok, így óravázlattal próbálok magamon segíteni. Szó sem lehet róla, hogy fegyvertelenül
besétáljak egy ilyen arénába. Az óravázlatom azonban annyira unalmas, hogy minden harminc év
alatti személyből felháborodást váltana ki. El fogom mesélni nekik, hogyan született meg a könyv
gondolata, beszélni fogok az írás körülményeiről, a kiadásról és azokról a változásokról, amelyek a
könyv megjelenése után következtek be az életemben. A gyerekek pillanatokon belül el fognak
szunnyadni, és én learathatom a várva várt győzelmemet. Bár nem látszik rajtam, született harcos
vagyok.
Aztán végignézek rajtuk. Úgy van, ahogy az oktató mondta: különbözőfélék. A világ összes
bőrszínére találok példát a felém forduló arcokon, és a ruhákról is meg lehet állapítani, hogy
némelyik egzotikus országból, némelyik egy nővér szekrényéből, némelyik meg a bolhapiacról való.
A legtöbb fiú nadrágja lecsúszással fenyeget, a lányok pólója felcsúszással. De ettől függetlenül
mindegyik gyönyörű. Van, aki várakozó pillantással néz rám, mások ellenségesen, udvariasan vagy
éppen kíváncsian. Lehet, hogy tanulni akarnak valamit? Máris félredobom az óratervemet.
Sőt, úgy döntök, azzal kezdem, hogy hangosan felolvasom a hirdetésemet. Lassan, tagoltan
olvasok, úgy, hogy mindenki meghallja, és fel sem nézek addig, amíg a végére nem érek. És amikor
felnézek, senki sem tűnik felháborodottnak vagy sértettnek; vannak arcok, amelyeken enyhe undort
látok, de semmi olyat nem tapasztalok, ami visszavonulásra késztetne. Úgy döntök, hogy a
válaszlevelek közül is felolvasok párat.
- Három halomba csoportosítottam a hozzám írt leveleket: „igen”, „nem” és „lehet” halomba.
Néhányat most felolvasok közülük. Magukat arra kérem, hogy mondják meg, melyik halomba való
az adott levél.
A húzás zseniálisnak bizonyul, mindjárt az elején sikerül felkeltenem a tanulók érdeklődését (az
érzéki téma iránt). Ezek után nem vallhatok kudarcot.
- „Hívjon fel az irodámban csütörtökön kettő és öt között. ”
- Igen! - üvölti a hallgatóságom. Ajjaj, rosszul kezdődik a dolog!
 - „Már egyetlen levelére gőzölgő gleccserek és olvadó jéghegyek között érzem magam. ”
- Szirupos! - kiáltják a fiúk.
- Igen! - vélik a lányok.
- „Egy Viagra, és utazni fogunk!”
A válasz egybehangzó igen. Attól tartok, mindet félre fogják érteni.
- „Hetvenkét éves vagyok, és nagyon fickós. ”
- Igen!
Ó, istenem!
- „ Többnyire szórakoztatónak találom, ami a világban folyik, és bár hajlamos vagyok a keserű
gúnyra, nagyra értékelem az élethelyzetekből fakadó iróniát és a csodálatos véletleneket. ”
A tanszékieknek tetszik a levél.
- Igen! - kiáltják egyöntetűen.
- Lehet - mondják a gyerekek.
Jó, hogy nem kell osztályoznom a válaszokat, mert mindegyik pontosan az ellentéte az általam
meghozott döntésnek a levelek besorolását illetően. De ez nem baj. A játéknak az volt a célja, hogy
összemelegedjünk, és könnyebben kialakulhasson köztünk egy jó, élvezetes beszélgetés.
Előhalászom a táskám mélyéről a zöld jegyzetfüzetemet, és közben megkérdezem:
- Használják még a „ringyó” kifejezést? - A toliam a jegyzetfüzetemen fekszik. Ezt szeretem a
legjobban a tanításban: a tanárból tanuló lesz, a diákból szakember. Ebben az esetben igazi a váltás,
ugyanis nem tudhatom, hogy mire számíthatok a gyerekek völgyében.
- A ringyó kifejezést - mondják - még mindig használják. Fiúkra ugyanúgy, mint lányokra.
Természetesen azonnal kitör a vita.
- Nem, egy fiú nem lehet ringyó.
- Ha valakinek egyszerre több nővel vagy több férfival van viszonya, az ringyó. A nemétől
függetlenül.
- Még sohasem hallottam, hogy pasira is használták volna.
- Akkor nyisd ki a füled.
Közbeszólok:
- Egymás között nyíltan szoktak beszélni a szexről?
A lányok igen. A fiúk nem annyira. Az első sorban egy bombázóan csinos fiatal nő - nem
feltűnően, de megkérdőjelezhetetlenül tapasztaltabb, mint egy lány - megjegyzi:
- Szerintem a szex mást jelent egy nőnek, és mást egy férfinak. - A terem elcsendesedik. Ez
nagyon merész megállapítás. Biztatón bólintok; magam is kíváncsian várom a folytatást. - A
szexuális együttlét során a nő az, akibe behatolnak, ezért joggal érezheti úgy, hogy megtámadták.
Ebből következően esetleg vonakodóbb, mint a fiú.
A teremben lévők mind rám néznek. Vajon mit gondolok én? Csakhogy amit én gondolok, az
most nem fontos. Ha nyilvánosságra hoznám, véget vetne a vitának, mert a tanár szólna belőlem. így
a véleményem helyett új szemszögből való megközelítést javasolok.
- Vannak, akik úgy gondolják, hogy a behatolással kitöltődik a nőben az addigi üresség, és ezáltal
a nő is teljessé válik.
A személytelen mondatoknak is megvan a maguk előnye.
Az órámra pillantok. Még vissza van öt perc. Az első sor közepén ülő fiatal nőre mutatok:
- Azt hiszem, nagy szerencséjük van, hogy egy ilyen intelligens és ilyen értelmes
megnyilvánulásra képes ifjú hölgyet a társuknak mondhatnak.
Még három perc. A teremben felhangzik a táskákat nyitó és záró cipzárak zenéje. Nem tudom
megállni, hogy a zaj ellenére meg ne jegyezzem - és az ördögbe, miért ne tenném, hiszen soha többé
nem látom ezeket a kölyköket... Szóval, valahogy magától kicsúszik a számon:
- A szex minősége - a cipzárzene azonnal elhallgat - mindig a szeretkező felektől függ.
Az egyik fiú a hátára kapja a hátizsákját, és odakiáltja:
- Csak azt akarom mondani, hogy a fiúknak mindig a szexen jár az eszük.
- A lányoknak is - vágja rá hátulról egy kedvesen csilingelő hang.
Fáradt vagyok. Hogy voltam képes - heti öt napban, napi öt órában - negyvenhárom évig végezni
ezt a munkát? Mégis örömmámorban úszom. Nem tettünk mélyreható megállapításokat. Semmi eget
rengető nem hangzott el. Szerintem legalábbis nem, bár egy tanár sohasem lehet biztos az
ilyesmiben. Csupán annyi történt, hogy a jelenlévők agyában - és biztosra veszem, hogy minden
egyes agyban - felébredt a kíváncsiság, és dolgozni kezdtek. A bőrömön éreztem a cikázó
gondolatokból áradó elektromosságot, amely az egész termet betöltötte. Küldetés teljesítve. Most már
pihenhetek.
Vagy mégsem? Az ajtó előtt egy sor lány vár. Beszélni akarnak velem. Nem lenne kedve egy
tanácsadó rovatot nyitni az újságunkban? Megadná az apukámnak az ügynöke nevét? Tartana
előadást a keresztény ifjúsági körben? Csakúgy záporoznak a kérdéseik. A sor vége felé egy magas,
szőke, kék szemű lány áll, igazi kaliforniai típus, ha van ilyen, és amikor rá kerül a sor, félénken,
emelkedő intonációval, mintha kérdezni akarna, beszélni kezd:
- Van egy problémám a barátommal. - Bátorítón rámosolygok. - Hat hónapja és három napja
járunk, és már az elején megegyeztünk abban, hogy másokkal is találkozgatni fogunk, nem csak
egymással. Én azonban egy ideje már nem szeretnék másokkal randizni, csak vele, ő azonban
másképp gondolja, legalábbis azt hiszem. Én pedig... - nagy levegőt vesz - féltékeny vagyok.
Gyűlölöm magam.
Néha nem lehet kitérni a tanácsadás elől. Néha muszáj levonni a megfelelő következtetést, vagy
hangosan megfogalmazni az addig elhallgatott véleményt. Ez az előttem álló kedves kis lény tele van
fájdalommal, ezért, bár a szívem szerint még mindig kitérnék előle, azt kérdezem tőle:
- Már vele is beszéltél erről? - A lány megrázza a fejét. - Erre elmondom neki, hogy szerintem mit
kellene tennie. És ezúttal nem azt tanácsolom, hogy próbálkozzon az interneten. - Adj magatoknak
három hetet - mondom. - Figyeld meg, hogy alakul a kapcsolatotok. Aztán, ha még mindig fennáll a
probléma, mondd el neki, hogy mit szeretnél.
A lány szemében kigyúl egy sugár.
- Nagyon köszönöm! - mondja, és elmegy.
Hazafelé - mint a háborúból megtérő katona vagy a tengerről hazatérő matróz - gratulálok
magamnak a sikeres ütközethez, amelyben nem törtek végtagok, nem történt haláleset, és vér sem
folyt. Szinte dagonyázom a boldogító gondolatban, hogy ezek a gyerekek a jövőben talán jobban
odafigyelnek majd egymásra, mint eddig, és megpróbálják végiggondolni, milyen szerepet játszik a
szex az életükben, milyen hely illeti meg egyáltalán. Végre béke vesz körül. Csodálatos!
A főbérlőnőm a hintáján ül, a hasa akkora, mint egy strandlabda. Magasságos ég, hogy tudta
feltornászni a lábát azokba a kengyelekbe? Mit ad isten, rám mosolyog, és azt mondja:
- Abban bízunk, hogy így kitágul a szülőcsatorna, és könnyebben átcsúszik rajta a gyerek.
Ó! A bizakodás segíteni szokott. Visszaemlékezem saját, több mint harminc évvel ezelőtti
fájásaimra, és megjegyzem:
- Örökké hálás leszek a nővérnek, aki beadta azt az injekciót.
- Én természetes módon akarok szülni - feleli. -Semmilyen gyógyszert nem akarok. - És még
mindig mosolyog!
Hamarosan a férje is csatlakozik hozzá a pázsitomon. Kisegíti a szerkezetből, és visszakíséri a
házba. Aztán az est hűvösében felhangzanak a háziasszonyom első nyögései. A bal oldali
szomszédasszony, maga is orvos, ideges járkálásba kezd a kertjében. A jobb oldali szomszéd, aki
otthon dolgozik, abbahagyja a munkát. Bedobja az aktatáskáját a BMW-jébe, és elsöpör. Az utca
másik oldalán lakó asszony, aki negyvennyolc évesen szült ikreket, tehát tudna beszélni a szülési
fájdalmakról, a kezét tördeli. A természetes szülés csodálatos dolog. DE NEM AZ ÉN UDVAROMBAN. Sem
az elsőben, sem a hátsóban.
Hát már semmi sem intim? Tudom, éppen most folytattam intimnek semmiképp sem nevezhető
beszélgetést a szexről harminchárom fiatal felnőttel és a tanáraikkal. Szívesen írok a szexről,
szívesen beszélek róla, de senkit sem biztatok arra, hogy nyilvánosan művelje. A szex nem az utcára
való, ezért nem is javasolom senkinek, hogy ott éljen nemi életet. Ugyanígy vagyok a szüléssel.
Bárkivel, bárhol elbeszélgetek róla - a földszinten, az emeleten, a főbérlőm hálószobájában de az
ördögbe, muszáj végignéznem? Kiköltözhetnék ugyan a házból, és lehet, hogy meg is teszem. Senki
nem kényszeríthet arra, hogy itt maradjak. Még az is előfordulhat, hogy a szülés idejére az autómban
keresek menedéket.
 18. FEJEZET

Csak egy fiú

Fiú lett. Négy kiló harminc deka. Nem csoda, hogy ilyen sokáig tartott, mire kibújt. Gyönyörű, és
körülötte meg a mamája körül forog a világ. Gőgicsélve, gügyögve babusgatják, és közben telefújják
bacilusokkal. Szó sincs róla, hogy utálnám a csecsemőket, és ez a baba egyébként is túl bájos ahhoz,
hogy utálni lehessen, de hamarosan szüksége lesz udvarra, talán már a jövő héten. És itt csak egy
udvar van. Hé, kölyök, ez az udvar nem elég nagy kettőnknek, egyikünknek el kell mennie!
Kisebbnek látszik már a ház is, amelyben megszületett. Lehet, hogy a szülei is elköltöznek? Nem
tudom, és ettől napról napra nyugtalanabb vagyok. Bár lehet, hogy csak paranoiás lettem, lehet, hogy
nincs miért aggódnom. Ennek ellenére mégis aggódom: a házam nem az enyém, és soha nem is lesz.
A változás szelét érzem szüntelenül.
A hetvenegyedik születésnapom is elérkezett, és hol vannak a vendégek? Senki sem figyel ide
rám. Hol marad a parti? Tavaly, a hetvenedik születésnapomon meglepetéspartit rendezett nekem a
fiam és a menyem. Most nyilván azt gondolják, hogy életük végéig lekerült a vállukról ez a teher. És
mivel ma vasárnap van, egészen holnapig kell vámom, hogy kiszedhessem a postaládámat
nyilvánvalóan dugig megtöltő leveleket, lapokat és apró ajándékokat. Vajon fog telefonálni valaki?
Kapok vacsora-meghívást? Lesz, aki kitölt nekem egy pohár pezsgőt? Aki ajándékot ad? Eljön
egyáltalán valaki?
Ötven évvel ezelőtt, amikor huszonegy éves lettem, istenemre mondom, hatalmas partim volt.
Ann Arborban, a Pretzel Beliben ünnepeltünk, Michigan-ben, a Michigani Egyetem otthonában, ahol,
azok voltak ám a szép idők, az egyetemisták nem vezethettek autót. Értelmes rendelet volt, bár csak
kényszerrel lehetett betartatni. Ez ma már lehetetlen lenne. Jóhiszemű diákegyesületi tagként, illő
módon teveszőr kabátban (Az apám olyan sóher volt, hogy nem volt hajlandó kifizetni egy száz
százalékig teveszőrből készült kabátot, így az enyém részben gyapjú volt. Egek, mi lett volna, ha
rájön valaki?) felpattantam a kerékpáromra (angol kerékpárt szerettem volna, egy Raleigh-t, de nem,
az apám csak amerikait volt hajlandó venni, így szégyenszemre kénytelen voltam Schwinn-nel járni,
mégpedig zölddel), és nekiindultunk a dermesztő télnek, a metsző hideg ellenére végig nyitott
kabátban, sapka nélkül, kesztyű nélkül, térdzokniban-tornacipőben, mert az volt a menő. Mai szóval
élve dögösen néztünk ki, nem mintha mi, jól nevelt diákszövetségi lányok használtuk volna ezt a
szót. A West Side Story-ra akkor még hét évig kellett várni, és Marion Brando nem „dögös” volt,
hanem „annyira jó fej”. Akkoriban a „jó fej” kifejezés volt a menő, és mi magunk is megpróbáltunk
jó fejek lenni.
A Belibe sörözni jártak az emberek. Az egész egy hatalmas hodály volt, óriási kerek asztallal a
közepén, oda ült le az ünnepelt a haverjaival, akik - az ünnepelt legalábbis ebben reménykedett -
mindig elég sokan voltak ahhoz, hogy minden hely elkeljen az asztal körül. Nem volt sajnálatra
méltóbb jelenség annál a születésnaposnál, akit csak három haver ünnepelt, és azokon is látszott,
hogy nem szívesen vannak ott. Csak sajnálatból jöttek el felköszönteni a barátjukat vagy a
barátnőjüket, bár ilyesmi csupán a lányokkal szokott előfordulni, mert fiúkból többasztalnyit is össze
lehetett trombitálni egyetlen pillanat alatt. Őket könnyen meg lehetett zsarolni egy pohár sörrel, amit
a lányok csak módjával fogyasztottak akkoriban.
Az ünnepelt kapott egy korsó ingyen sört, és valahányszor megszólalt a csengő, a szájához kellett
emelnie a korsót. Miközben a többiek azt énekelték, hogy „le, le, le, fenékig, le, le, le, fenékig”, neki
innia kellett, megállás nélkül, egészen addig, míg az éneklők el nem hallgattak. (Akkoriban még
mindenki egyszerre énekelt, a kánon csak később jött divatba.) Én, mivel jó fej voltam, és sok
mindenre kapható, pontosan azt tettem, amit vártak tőlem.
Mellesleg nem is esett nehezemre fenékig üríteni a korsómat. Mire huszonegy éves lettem, azaz
elértem azt a kort, amely a legális italfogyasztás alsó határát jelentette, már oszlopos tagja voltam egy
fiúkból és néhány lányból álló csapatnak, akik közül mindenki valódi ivónak számított. A Pi Fi ház
lakói közül néhányan, csupa jó családból való lány, egyszer, az éjszaka sötétjében úgy döntöttek,
hogy a Blue Blazers ivóklub tagjává fogadnak. A beavatás abból állt, hogy meg kellett inni egy pohár
meggyújtott gint úgy, hogy a beavatásra kiválasztott személy se a szemét, se az orrát, se a haját, se a
száját, se a nyelvét, se az állát ne égesse el - és persze a padlót sem, ha ijedtében annyira berezelt, de
szó szerint, hogy le kellett tennie a lángoló italt. Hajnali háromkor tíz lány körülállta az ágyamat
(most figyelj, apa!) százszázalékos teveszőrkabátban, térdzokniban, tornacipőben. Naná hogy
megcsináltam! És micsoda nagy megtiszteltetés volt ez rám nézve, mert a Pi Fi addig csak a saját
házából választott az ivóklubba új tagokat, én pedig Delta Gamma voltam. Ami azt jelentette, hogy a
hírem túllépte a Hill utcában álló házunk határait, mi több, egészen a Forest utcában álló Pi Fi házig
eljutott, és ezt nem lehetett letagadni. Hírnevemet tovább növelte persze az a tény is, hogy jó
barátságban voltam néhány kicsapongó életmódot folytató Delta Kappa Epsilonos fiúval - „dekessel”
20
akiknek a háza az akkori elnökünk nevét viselte, és a lehető legrosszabb megítélésű volt az egész
campuson. Mindig büntetés alatt volt valami miatt, és a lakói, csupa gazdag fiú, azt a célt tűzték
maguk elé, hogy viselkedésükkel szégyent hoznak a szüleikre. Az apák ennek ellenére rendre
kifizették a fiaikra kirótt büntetéseket, letették értük az óvadékot, gondoskodtak az esetleges
abortuszok lebonyolításáról, aztán visszaparancsolták csemetéiket az iskolába, ők pedig hazamentek,
tovább gyarapítani a pénzüket. Nem sokkal ezután a fiúk is csatlakoztak az apákhoz a családi
cégeknél, és a végén ők is olyanok lettek, mint a szüleik.
Detroit csak negyven kilométerre volt az egyetemtől, ahol, ebben egészen biztosak voltunk, dívott
a marihuána. Nemcsak cigaretta formájában, hanem fecskendőben is. De eszünkbe sem jutott, hogy
elmenjünk Detroitba, Clevelandbe vagy Pittsburghbe, vagy bárhova máshová. Az egyetemünkön
ismeretlennek számítottak a drogok, legfeljebb az újságok írtak róluk, de mi nemigen olvastunk, vagy
azok a könyvek, amelyeket én például elolvastam, bár közülük egyik sem szerepelt a kötelező- vagy
ajánlottirodalom-jegyzékben. Ezekben olvashattam „mary jane”-ről, azaz a fűről, meg az alvilág jeles
képviselőiről, akik nem kevés pénzt kerestek a drogeladással és - vásárlással. A mi drogunk a dohány
volt: senki sem gondolt arra, hogy a rabjává lehet válni, a dohányzás kellemetlen következményeivel
meg pláne nem foglalkoztunk. Egyszerűen mindenki dohányzott, még a szobatársam is, aki egyedüli
Fi Béta Kappaként a házunkban lakott. Ő volt az egyetlen, aki „koporsószögnek” nevezte a cigarettát,
mielőtt a szájába dugta, és meggyújtotta. A ruhánk csak úgy bűzlött a cigarettaszagtól. A teveszőr
kabátok szivacsként szívták magukba a Pali Mail füstjét, a hajunk Chesterfieldsből és Luckiesből
származó karcinogénekkel volt tele. Teljesen megszokott, mondhatni, normális dolognak számított,
ha valaki a fogain lobbantott lángra egy szál konyhai gyufát, ily módon gyújtva meg a cigijét. A
lányok között én voltam az egyetlen, aki ezt meg tudta csinálni, és meg is csináltam. Ettől olyan fiús
lettem, és még jobban befogadott a banda.
De míg túlzás nélkül mindenki dohányzott, az italozással - legalábbis, kemény italozással - nem
sok lány szerzett magának hírnevet. A jobbfajta lányok, különösképpen azok, akik a fiúszövetség
egyik jeles tagjával szerettek volna házasságot kötni, odafigyeltek arra, hogy mit csinálnak. Néha,
persze, becsíptek egy kicsit, és ilyenkor, ostoba módon, megengedték a fiúknak, hogy benyúljanak a
melltartójuk alá, de teljesen sohasem veszítették el a fejüket. Ritka volt az a lány, aki tönkretette
volna a jó hírét. Én sem veszítettem el soha a fejemet, még a becsípésig is csak ritkán jutottam el.
Meg is maradtam derék szűzlánynak, aki sohasem adott okot az otromba csipkelődésre, és mindig
megtalálta az utat hazafelé, akár egyedül is. Pedig minden hétvége lehetőséget kínált arra, hogy a
sárga földig leigya magát az ember lánya, hogy aztán másnaposán ébredjen, esküdözve, hogy ez
többé nem fordul elő. A fiúkkal, persze, más volt a helyzet. Az ő esetükben már csak azért is
kívánatos volt az italozás, mert a személyiségük fejlődését szolgálta. Nem beszélve arról, hogy jó
jegyeket kellett szerezni. Ami persze nem feltétlenül jelentett 4,0 feletti átlagot, de 3,0 alá sem akart
csúszni senki. Márpedig másnaposán csak B minősítésre futotta. Az A viszont már hosszan tartó
józanságot kívánt.
Mivel szerettem volna annyira fiús lenni, amennyire egy lány csak lehet, megpróbáltam ráállni a
B minősítésre, amit egész kevés tanulással el is tudtam érni. Így ment ez addig, amíg kézbe nem vett
a szobatársam, és meg nem értette velem a memorizálás fontosságát. Miután egész nagy
szövegrészeket vágtam be, beleértve az előadásokon készített jegyzeteket is, amelyeket gondosan
belekörmöltem egy kék jegyzettömbbe, bár a tudásom csak a vizsgáig tartott, utána mindent
elfelejtettem az utolsó szóig, 3,0-ra emelkedett az átlagom. A szüleim megkönnyebbültek, és idősebb
gyermekük szocializálását ettől kezdve teljes egészében a lányszövetségi házra bízták, gyaníthatóan
azért, mert megérezték, hogy alapos lemaradásban vagyok a kortársaimhoz képest, de nem tudták,
mivel segíthetnék elő a jobb előmenetelemet. Ezt persze én magam sem tudtam, egyúttal rettegtem
megtenni azt, amit házbéli társaim napi gyakorisággal megtettek: kimásztak az ablakon, ott, a lámpa
alatt csókolóztak az udvarlóikkal, megtűzették magukat, kilógtak kimenő után, a nőiség illatait és
árnyalatait próbálgatták. Így azt csináltam, amihez értettem valamennyire, és ami tizenöt éves
koromban is olyan jól bevált: odacsapódtam egy fiútársasághoz, akik, ha nem is tartottak egészen
közéjük valónak, havernak tekintettek, és ennek megfelelően bántak velem. Az, hogy randizhatnánk
is, eszükbe sem jutott. Boldogan legurítottam egy sört Teddel és Barryvel, feltéve, ha nem találtak
maguknak olyan lányt, aki hajlandó volt elmenni velük az arborétumig. Mondhatni, népszerű voltam,
bár nem egészen úgy, ahogy azt a szüleim elképzelték. Jól tudtam inni, és jókat tudtam nevetni.
Voltak fiú-barátaim, de egyikük sem akart közelebbi kapcsolatba kerülni velem. Ami ég és föld
különbség.
A Michiganben ivászattal töltött négy év nagyon jól felkészített a Berkeley Egyetemre, ahol 1959-
ben kezdtem meg tanulmányaimat. Egy egyszobás udvari lakásban laktam. Ugyanebben az udvarban
lakott Frank, Bob, Bruce és Tóm, akik a PhD-védésükre készültek, ki-ki a maga tárgyából, és talán
nem is rosszul, mert végül mindegyikük elnyerte a fokozatot, és el is helyezkedett valamelyik előkelő
egyetemen. Diplomás hallgatókként az egyetem laboratóriumaiban töltötték a legtöbb időt, amelyek
kifogyhatatlan alkoholforrásnak bizonyultak. Michiganben vodkával vagy ginnel kevert narancslével
próbáltuk felmelegíteni magunkat a szombat délutáni futballmeccseken. Berkeley-ben csupán jeget
szórtunk a 90 fokos laboratóriumi alkoholba. Időnként, amikor a fiúk úgy döntöttek, hogy partit
adnak, és esetleg néhány lányt is meghívnak, alkohollal átitatott görögdinnyét kockáztak fel nagy
kerek tálakban, vagy bóléfélét készítettek, és a színtelen szeszben nagyon jól mutattak az apróra
felvágott halványpiros gyümölcsdarabok. A lányok úgy fogyasztották, mint a vizet, és persze, idő
előtt a fürdőszobában találták magukat, vagy ha erős gyomruk volt, és gyenge agyuk, valamelyik
ágyban. (Természetesen, nem a magukéban.) Akkor már volt egy fiúm, aki maga is úgy vedelte a
szeszt, mint a vizet. Ő az esetek többségében az én ágyamban kötött ki, és miközben érthetetlen
szavakat motyogott, telehányta a cipőimet. Végül mély kómába esett, amelyből fel sem ébredt
másnap délig. Akkor kedvesen bocsánatot kért, és este elölről kezdte az egészet. Ha én is úgy döntök,
hogy ott maradok az egyetemen PhD-hallgatóként, biztosan korai halálban lett volna részem. Ha nem
is úgy, mint a barátomnak, aki korán meghalt, de nem az alkoholtól. Öngyilkos lett.
Elképesztően hosszú időre és a nőmozgalom fellendülésére volt szükségem ahhoz, hogy ne
sajnáljam magam, amiért nem fiúnak születtem, és hogy ne akarjak mindig fiútársaságban lenni.
Gyermek-és ifjúkoromban mindig úgy tűnt, hogy a fiúk kifejezetten örömüket lelik a „fiúságban”.
Nem érdekelte őket különösebben a testük, mindig nevettek, dobálták magukat, bátrak voltak, néha
vakmerők és kezdeményezők a szexualitás terén - vagy nem -, ahogy a kedvük hozta. Sokkal
egyszerűbbnek tűnt fiúnak lenni, mint lánynak, és korántsem volt olyan félelemkeltő. Ha valaki arra
kényszerít akkoriban, hogy mondjam meg, mi szeretnék lenni, lehet, hogy nem azt mondtam volna,
hogy fiú, hanem valami mást - fiú, nyúl vagy karórépa -, bármi, csak ne lány. A lányokat mindig
lehurrogták, a fiúkat soha. A lányoknak csinosaknak kellett lenniük, a fiúknak nem. A lányok
beleegyeztek, hogy csak egy férfival szeretkezzenek életükben, a férjükkel; a fiúk bármikor, bárkivel
lefekhettek, akire kedvük szottyant, akár a legcsúnyább lányokkal is.
Ha arra kényszerítenek, hogy a fiúk és a lányok közötti különbségekből tegyek záróvizsgát, egész
biztosan megbukom, mert a fiúk között is jócskán vannak olyanok, akiket lehurrognak, akik csak egy
nővel fekszenek le egész életükben, és nemcsak a nőknél érnek el nagyobb sikereket, ha magasak és
jóképűek, hanem az életben is. Nem beszélve arról, hogy nem is mindig egyszerű az életük.
Csakhogy az ötvenes évek Amerikájában, legalábbis a középnyugaton nem volt ilyen kurzus, és a
körülöttem élő lányok nagyon elégedettnek tűntek azzal, hogy lánynak születtek, akkor meg hogyan
tehettem volna szert megfelelő tudásra? Az anyámat természetesen nem kérdezhettem meg.
Kénytelen voltam a valóságból kiindulni. Mivel nem voltam csinos, úgy véltem, az lesz számomra a
legjobb, ha minimális érdeklődést se mutatok az öltözködés, a szerelem és a házasság iránt. Így
biztonságban érezhettem magam, nem kellett elutasítástól tartanom, ami egyébként előbb- utóbb
lesújtott volna rám, főleg akkor, ha megengedtem volna egy fiúnak (még ha az a fiú a férjem is),
hogy a kedvére tegyen velem, és közben kiderült volna, hogy fogalmam sincs, mi a teendő ilyen
helyzetekben. Romantikus-történelmi olvasmányaimból tudtam, egy férj megparancsolhatja a
feleségének, hogy vetkőzzön le, és előre féltem, mi lesz majd, ha az én férjem meglát a nászúton egy
szál semmiben. Biztos voltam benne, hogy abban a pillanatban megutál. Hát ilyen kockázatos volt
lánynak lenni.
De az ördögbe, bármilyen rövidre vágattam a hajamat, bármilyen kicsi melltartót hordtam, és
bármilyen cifrán káromkodtam, lány maradtam. Nem a saját akaratomból, hanem mert így születtem.
És amikor a fiúm Berkeley-ben megkefélt, még mielőtt belehányt volna a cipőmbe, bármennyire nem
volt az ínyemre, be kellett ismernem, hogy tetszett a dolog. Mármint a kefélés. Tetszett, ahogy
végigtapogatott a durva kezével, és még jobban tetszett, amikor megéreztem magamban a
megduzzadt szerszámát (az olvasmányaimból tudtam, hogy nem szerencsés „péniszt” mondani).
Végül, azt is megtettem, amin a velem egykorú lányok többsége egy pillanatig sem gondolkodott:
férjhez mentem. Persze nem a megfelelő férfihoz. A férjem ugyanis arra tanított, hogy szégyelljem a
vágyaimat. Értésemre adta, hogy szívesebben élvezkedik a fürdőszobában egyedül, mint az ágyban
velem. Pszichoanalitikushoz kellett fordulnom, hogy megszabaduljak a szégyenemtől, és elhiggyem,
hogy a nemi vágy normális dolog, és teljesen emberi, ha ki akarjuk elégíteni. Én pedig ki akartam.
És még mindig itt vagyok, hetvenegy évesen, többnyire színjózanul, míg azok, akik fel szoktak
köszönteni a születésnapomon - a szüleim, a nagynénéim és a nagybátyáim meg néhány
unokatestvérem -, már mind halottak. Sokféleképpen lehet társtalan az ember. Elég például, ha sokáig
él, és végignézi, hogy tűnnek el mellőle azok, akik korábban részei voltak az életének. Egyszer csak
azon kapja magát, hogy ott maradt az út közepén, teljesen egyedül, és fel sem tudja fogni, hová lettek
a többiek. Pontosan így vagyok én is, a születésnapját ünneplő lány, aki azt kérdezi: hol vannak a
fiúk?
Valahol a közelben, mert másnap, hétfőn, az egyikük hangja rám talál az üzenetrögzítőmön:
- Kérem, holnap reggel 8.30 és 11 között hívja fel dr. Favor rendelőjét.
Az meg kicsoda? Rögtön elképzelek magamban egy jelenetet az egyik kórház baleseti sebészetén,
ahová mindenkit, akit valaha szerettem, bevittek egy tömeges karambol után. Miért kell egy egész
napig vámom? Miért kell átvirrasztanom egy egész éjszakát?
Pontosan 8.30-kor megragadom a telefont.
- Kérem, tartsa a vonalat! - Végül, egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után megszólít egy
orvosnak tűnő férfi hangja:
- Jane? Jane Juska? Az író? - Hát ez meg micsoda? Megkönnyebbülten felsóhajtok. Lehet, hogy
mégsem halt meg mindenki, aki szeret? - Mondom, hogy igen, mire dr. Favor azt kérdezi: - Mit
kellene tennem, hogy elcsábítsam hozzánk, a könyvklubunkba? - Az ördögbe, már megint egy
maroknyi házaspár, akik látni szeretnék, hogy néz ki egy nyugdíjas szexmániás. Motyogok neki
valamit, hogy nagyon elfoglalt vagyok, de ő nem tágít. - Nálunk most a maga könyve a sláger. -
Szent szarkaláb, meg sem várták a puhafedeles kiadást, képesek voltak megvenni a keménykötésűt!
Kicsit melegebb hangot ütök meg, de még mindig tétovázom. - Még nem mondtam, hogy férfiklub
vagyunk, és az élet legkülönbözőbb területeiről verődtünk össze. Vannak köztünk orvosok,
jogászok... sőt még egy író is. - Csak férfiak lesznek? - Mi magunk főzünk, és kezeskedem róla, hogy
kiváló borokat fogunk felszolgálni. - Ez már igen! Hol és mikor? - Csütörtökön, 19.30-kor, a
házamban. Majd küldök egy térképet.
 Végre, talán, találok magamnak egy partnert. Ez a fő oka annak, hogy elmegyek. Sőt talán, még
az anyám kívánsága is teljesülni fog: férjhez megyek egy orvoshoz. Vagy egy jogászhoz. Vagy
esetleg egy íróhoz. Nem, íróhoz mégsem. Az írók nem keresnek jól. El sem tudom képzelni, hogyan
gazdagodott meg közülük egy is. Magamban a klub minden tagját gazdagnak, jóképűnek és
nőtlennek képzelem: máskülönben miért fanyalodtak volna rá a könyvemre? Valószínűleg fiatalabbak
lehetnek nálam, mindegyik, de ők pontosan tudják, hogy én hány éves vagyok, meg minden mást is,
mégis meghívnak, biztosan azért, hogy kiválaszthassam közülük a leginkább hozzám valót. Itt lenne
az ideje, hogy megtaláljam a leendő páromat. Dr. Favor e-mailben megírja, hogyan juthatok el a
házához, és hozzáteszi:
- Azt hittem, én vagyok az egyetlen lény a földön, aki még emlékszik a Weather Girlsre. - Arra a
megjegyzésre utal ezzel, amelyet az egyik dalukkal kapcsolatban tettem a könyvemben. Te jó ég,
lehet, hogy maga dr. Favor lesz a hozzám illő jelölt! Közös tulajdonságot már találtunk.
Csütörtök reggel az egyik szememet ki tudtam nyitni, a másikat nem. A fejem legalább huszonöt
kiló volt, és amikor mégis sikerült felfeszítenem a szemhéjamat, a tükörbe nézve azt láttam, hogy
vörösben úszik a szemem. Visszafeküdtem, majd délben, mivel jobb nem jutott eszembe, felhívtam
dr. Favor rendelőjét, és nagy bocsánatkérések közepette elmondtam neki, hogy aznap este mégsem
tudok elmenni az összejövetelükre.
- Te jóisten! - kiáltotta. - Ugye csak viccel? El kell jönnie! - Megpróbáltam elmagyarázni neki,
hogy az egyik szememmel nem is látok, de ez egy cseppet sem hatotta meg. - El kell jönnie -
ismételgette makacsul. - Az egyik tagunk csak azért repül ide Nebraskából, hogy magával
találkozhasson. - Közöltem vele, hogy a fejem is lüktet. - De már a gépen ül. - Tovább erősködtem: -
Vérben úszik a szemem. - Szemész vagyok - adta meg a kegyelemdöfést. - Majd viszek haza
cseppeket.
Így hát elmentem. Magamra ráncigáltam egy fekete nadrágot meg a vörös blézeremet, és
megadtam magam a sorsnak. Még fél szememmel is meg tudtam állapítani, hogy ó, egek, most aztán
tényleg a gazdagok földjén vagyok. Ezen a környéken nem voltak bérházak. Csak nagy-nagy családi
házak, amelyeket ápolt pázsit vett körül. Dr. Favor háza szintén nagy volt, és régi; valamikor
Viktória-stílusú lehetett, majd sok pénzből és nagyon jó ízléssel teljesen felújították és átalakították.
Dr. Favor nemcsak a házában érezte magát jól, hanem a bőrében is. Elbűvölő volt, alig húsz évvel
fiatalabb nálam, és nem is lehetett volna kedvesebb. A konyhájában nyolc-kilenc férfi főzött. Dr.
Favor gyógyszert csepegtetett a szemembe, és közben megjegyezte, hogy milyen csodálatos kék lesz
a szemem, ha elmúlik a gyulladás.
- Biztosan kontaktlencsét visel - mondta. - Még sohasem láttam ilyen szép kék szemet. -
Hallottam, hogy az egyik férfi odasúgja a másiknak:
- Ajjaj! Mindjárt azt is felajánlja, hogy hazaviszi.
Máris jobban éreztem magam.
A vacsoraasztalt - amelyre végül lazac, vadrizs, chardonnay és spenótsaláta kerül - úgy tízen üljük
körül, beleértve a nebraskai pasit is.
- Mi nem olyanok vagyunk, mint a női könyvklubok - mondják. - Mi sohasem tervezünk előre, és
nem a meghívott író monogramjának megfelelően választjuk ki az ételeket. - Mindenki nevet. - Azt
főzzük, amihez éppen kedvünk van. - Ez mindjárt megmagyarázza a nagy tál spagettit és a
húsgombócot, amely hamarosan megjelenik az asztal közepén. Finom, tökéletes folytatása a lazacnak
21
és remek előfutára a brownie-nak meg a citromos joghurtnak, amelyet egyenesen a Brit-szigetekről
hozott valaki.
Egy ideig a síelésről meg a hétvégi házakról folyik a csevej, meg a Dartmouthban élő
gyerekekről. Érzem, hogy tompulok. A halántékom úgy lüktet a fájdalomtól, mintha tetováló tűvel
szurkálná valaki, a jobb szemem hasogat, a derekamat szorítja a nadrág; naná, hiszen végigettem a
menüt. Haza akarok menni. Ekkor azonban a könyvem kerül terítékre. Mint kiderül, a nebraskai fickó
nem csupán miattam vette a nyakába Amerikát, igazából üzleti ügyben érkezett. De még odahaza,
Nebraskában elolvasta a könyvemet, a barátnője unszolására, és arra gondolt, milyen élvezetes lesz
elmesélni a barátnőnek, hogy találkozott velem. Egy pillanatra megharagszom a jó dr. Favorre, de a
férfiakból áradó humor ellenállhatatlan. Szinte mindenki - a belgyógyász, a nőgyógyász, az ügyvéd, a
radiológus - olvasta a könyvet, és csodálatosnak találták.
- Sok transzszexuálissal volt dolgom - mondja a sebész. - Érdekes, hogy most, ötvenéves
korukban a legtöbbjük azt mondja, így, utólag, nem is értik, miért csináltak akkora ügyet a dologból,
amikor először eljöttek hozzám, és hogy ez a nagy-nagy érdeklődés a szex iránt fel van fújva egy
kicsit. - Elhallgat, majd egy pillanat múlva megfogalmaz egy költői kérdést: - Maga szerint is így
van? Tényleg csökkenne a korral a nemi vágy?
Nos, az már biztos, hogy ez az ember nem olvasta a könyvemet. Valami olyasmit mormogok,
hogy nem, nekem más a tapasztalatom, de természetesen nem beszélhetek általánosságban sem a
férfiak, sem a nők nevében. Bár nincs rá bizonyítékom, érzem, hogy a sebész önmagáról vagy a
feleségéről beszél, vagy esetleg csak be akarja bizonyítani, hogy nincs igazam, neki sokkal több
tapasztalata van ezen a téren, mint nekem. Vagy lehet, hogy szeretné elhitetni a jelenlévőkkel:
olyasmiben akarom szakértőként feltüntetni magam, amihez nem igazán értek. Sajnos, sohasem
fogom megtudni, hogy mit gondol, mert ebben a pillanatban belép a szobába a feleségek képviselője.
Megérkezik Mrs. Favor.
Mrs. Favor, talpig feketében, ceruza vékonyan, úgy fest, mintha csak a nyolcvanas évek New
Yorkjából lépne elő.
Ugyanilyen nőket szoktam látni a Madison sugárúton. A táskáikon, cipőiken, köpenyeiken és
esernyőiken feltüntetett tervezői monogramok a tulajdonosok kifinomult ízlését és vastag
pénztárcáját hirdetik fennhangon azoknak a kevésbé szerencséseknek, akiknek, velem együtt,
egyébként sincs keresnivalójuk az ilyen belvárosi helyeken. Mrs. Favor hófehér arcával, ragyogó
vörösre festett szájával és szoros kontyba fogott fekete hajával annak a szigetnek a távoli végében
foglal helyet, amely a hatalmas konyha nagy részét felöleli. Bár a konyha nyilvánvalóan az övé, és a
házigazda a férje, senki sem köszönti, sőt tudomást sem vesznek róla. Ez bizonyára a klub íratlan
szabályai közé tartozik: belépés csak férfiaknak. Mrs. Favor engedelmesen elment valahová, és a
kelleténél korábban ért haza. Az arca arról árulkodik, hogy nem tartja hasznosnak a szabályt; vagy
emiatt látszik kedvetlennek, vagy azok miatt, akikkel együtt az estét eltöltötte. Majdnem szétrobban.
Ami a szememet illeti, már nem olyan dagadt, ezek a kedves férfiak megetettek-megittak, hízelgő
megjegyzéseket tettek a bátorságomra, egyetértettek abban, hogy a bátorság néha kéz a kézben jár az
ostobasággal, kifejezték nagyrabecsülésüket a könyvem és a társaságom iránt, így Mrs. Favor nem
tud rám ijeszteni.
Nem mutatkozik be nekem, ezért én sem mutatkozom be neki. Kvittek vagyunk.
Az este a végéhez közeledik. Úgy nyelem a citromos joghurtot, mint egy született gloucestershire-
i. Egyszer csak azt kérdezi dr. Flavor:
- Mielőtt elmegy, felolvasná nekünk a könyvéből a kedvenc részemet?
Ó, istenem, biztosan valami erotikus passzust akar felolvastatni velem! A felesége alig pár
méterre ül csak tőlünk, és úgy néz ki, mint az Addams Family Morticiája. Tapogatózva a szememhez
nyúlok, de tudom, hogy ilyen ócska trükkel nem verhetek át egy szemészt.
- Mielőtt elmegy, még egyszer ellátom - ígéri.
- Nem hoztam magammal könyvet - próbálkozom tovább.
Erre a kezembe nyomja a saját példányát. Az utolsó oldalnál van nyitva, ahol zárójelbe tett egy
bekezdést, amelyet én kénytelen-kelletlen felolvasok az asztal körül ülő tíz férfinak és a konyhasziget
távoli végében kuporgó Szörnyella Vaníliának.
- „Az élet folyton ránk veti magát. Ne tévedjünk, mindig lesben áll, hogy elkapjon minket, és a
végén el is kap. De néha megfoghatjuk egy-egy darabkáját, és rávehetjük, hogy azt csinálja, amit mi

Á
akarunk. Legalábbis egy darabig. Ám résen kell lennünk. Vigyáznunk kell, hogy ne lephessen meg
készületlenül, vagy ha mégis, hát ördög vigye, ez még nem az utolsó esély - amíg aztán egyszer
mégis az.”
Jól teszem, ha az eszembe vésem.
Sebészcsaládban nőttem fel. Sebész volt az apám, a nagyapám, a dédapám, az apám fivére és az
első unokatestvére is. Nem tudom elképzelni, hogy az apám transzszexuálisokat kezelt volna, vagy
ha mégis, biztosan nem beszélt volna róla nyilvánosan. De a ma megismert sebész közönyössége,
szakmai önbizalma és hűvös racionalitása megvolt az apámban, a nagybátyámban és a nagyapámban
is. Azt hiszem, ahhoz, hogy valakinek a testébe belevágjunk, szükség van ezekre a tulajdonságokra.
Én magam bízom benne, ha valaha kés alá kerülök, a sebészem magabiztos lesz, lesz benne egy kis
felsőbbrendűség és rengeteg racionalitás, a kedveskedést pedig meghagyja valaki másnak. A ma esti
sebész nem rémisztett meg annyira, mint amennyire, bár nem állt szándékában, az apám szokott. A
ma esti sebész, a jelenlévő férfiakkal együtt, jobbnak tűnt az én generációm férfi tagjainál, mint
ahogy, bizonyos vonatkozásban, én is jobbá váltam a fiatalkori énemhez képest. A ma esti társaság
szemében kuriózum voltam, ebben biztos vagyok, egyszersmind olyan példány, akit érdemes
alaposan megvizsgálni, így a végén, részben azért, mert én magam is magabiztosan viselkedtem, és
mert értékeltem a vendéglátóim humorát, kellemesen telt az este. Úgy ültünk a hatalmas asztal körül,
úgy ettünk, ittunk és nevettünk, mint a régi jó cimborák.
Hogy ismét egyedül mentem haza? Na és?
 19. FEJEZET

Az utolsó lámpagyújtogató

Hihetetlenül romantikusnak és izgalmasnak találtam az egészet Még a legvacakabb ugrás is

mágikus hatással volt rám.
STEPHEN FOTHERGILL: AZ UTOLSÓ LÁMPAGYÚJTOGATÓ - EMLÉKIRATOK

Jo barátnőm háza eladó. Neki tökéletesen megfelelt, és tökéletesen megfelel nekem is. Ott akarok
élni, bár a cipője is nagy lenne nekem, nem csak a háza. Amelyből még így, Jo nélkül is árad a
melegség és a nyugalom. Mintha nekem rendezték volna be. Persze meg kellene tanulnom
kertészkedni, és meg is tanulnék, már csak azért is, hogy Jo erőfeszítései ne enyésszenek el saját,
kerítéssel körülvett, teljesen meghitt udvarában. Ami csakis és kizárólag az övé. És milyen gyorsan
meg tudnám tölteni a könyvespolcait, ráadásul csupa olyan könyvvel, amelyeket Jo is szeretett,
hiszen ugyanazokat szeretem én magam is, és mit számít, ha nincs bútorom? Ha házavatót rendezek,
vagy ha meghívok valakit, hogy nézze meg az új rezidenciámat, majd mindenki hoz magával
ülőalkalmatosságot, étkészletet vagy ágyneműt. Jo házában dolgozószoba is van, meg igazi étkező,
mosogatógéppel, sőt még hulladékaprító is van a nagy étkezőkonyhában, és - az alagsorban - mosó-
és szárítógép. A ház csupán néhány utcányira van attól a helytől, ahol most lakom, ami azt jelenti,
hogy továbbra is eljuthatnék gyalog a moziba, a könyvtárba, az orvosi rendelőbe és a patikába. Nem
beszélve arról, hogy csupán egysaroknyira van a világ legjobb vegyesboltjától, a Star Markettői.
A Star ezen a helyen állt mindig. Egy férfi a tulajdonosa, és gyakorlatilag néhány intelligens arcú,
jó kedélyű középiskolás működteti. Pár évvel ezelőtt nehéz idők jártak a boltra, és, hogy azzal is
pénzt takarítson meg, a tulajdonos kikapcsolta a külső világítást, amellyel egyébként úgy nézett ki az
épület, mint egy art deco sátor. Mindenki attól félt, hogy a bezárás sorsára jut. Nos, a környékbeliek
segítségével visszaállították a világítást, és ezzel nemcsak a bolt kelt új életre, hanem a tulajdonos is.
Ma, ha az embernél nincs elég pénz, ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt, elviheti, amire szüksége van, és
a legközelebbi vásárlás alkalmával megfizeti a tartozását. A másik lehetőség, hogy hitelre vásárol,
ebben az esetben alá kell írnia egy fizetési kötelezvényt.
A minap a bolt előtt álltam egy másik vásárlóval, aki ugyancsak a környéken lakik, és mit
gondolnak, miről beszélgettünk? Az ingatlanpiacról. A férfi odahajolt hozzám, és azt mondta:
- Csak arra ügyeljen, hogy ne költözzön túl messzire a Startól.
Jó tanács, de amíg a tanács nem kerül semmibe, a házak drágák. Bár lehet, hogy a környék ismét
összefog, és világosságot gyújt az én életemben is. Ezt persze nem gondolom komolyan. Egyébként
is, amilyen ütemben az ingatlanárak emelkednek, az emberek, akik már vagy húsz évé ezekben a
házakban laknak, sohasem engedhetnék meg maguknak, hogy új házat vásároljanak. Eladhatnánk a
házunkat, kapnánk is érte egy csomó dollárt, de hová mennénk? Elköltözhetnénk, mondjuk, Utahba,
vagy talán Wyomingot is megengedhetnénk magunknak, de akkor ott kellene élnünk. Az
ingatlanügynök szomszéd azt mondja, hogy Berkeley keresett hely az ingatlanpiacon, a környékünk
meg különösen az. Ami azt jelenti, hogy mindenki itt akar lakni. Gyűlölöm a szabadpiacot.
Fontos kérdés, hogy mennyibe kerül Jo háza. Még nem dobták piacra, lehet, hogy nem is fogják;
lehet, hogy Jo lánya fog beköltözni, lehet, lehet, lehet... Ekkor hívnak Londonba, hogy
népszerűsítsem a könyvem puhafedeles kiadását. A barátaim és a szomszédaim, akik már rosszul
vannak attól, hogy örökké házat keresek - akár az ír gyászdalt is elénekelhetném: Keress otthont
nekeeeeem -, megígérik, hogy rajta tartják a szemüket Jo házán, különösen, ha új tulajdonosjelölt
kerül a képbe. Ó, hadd legyek én az új tulajdonosjelölt!
A londoni kiadóm megpróbál megölni. A klubjában szállásolt el, ami nagyon kedves tőle,
ráadásul a klub - Groucho Club - még az útikönyvekben is benne van. A Sohóban található, abban a
városrészben, amelyről ugyancsak részletesen beszámol az útikönyv. Amiről azonban makacsul
hallgat, az az, hogy a szállásom a legfelső (negyedik) emeleten van, és az épületben nincs lift.
Életemben először a legszívesebben kiírnám magamra: hé, hetvenegy éves vagyok! Nem tudom
megmászni ezt a rengeteg lépcsőt! De mégis megmászom, és nem panaszkodom, hiszen, végül is,
azért vagyok itt, mert nyugdíjas szexszimbólumnak tartanak.
Pontosan úgy beszélek, mint a dédnagybácsikám, aki számos útja mindegyikét a szálláshelyei
tükrében ítélte meg - milyen jó, vagy milyen rossz volt egy adott helyen a szállása -, meg annak
alapján, hogy idejében megérkeztek-e a célállomásokra a vonatok, és milyen minőségű kabint kapott.
A többi részletet arra a több ezer fényképre bízta, amelyet saját maga készített, kivétel nélkül
virágokról. Bárhová ment is, mindenütt virágoztak a növények, talán azért, mert mindig a
szirombontás idejéhez igazította az utazásait. Ez persze nem sokat számított, mert mi, a fivéreim, a
nővérem és én, udvarias gyerekek voltunk, így végignyálaztuk az egész albumot, és lapozás közben
hangos kiáltásokkal jeleztük, ha valamelyik kép különösen felkeltette az érdeklődésünket.
- Jé, Clarence bácsi, itt is egy piros virág!
Az öcsém azonban mindenkin túltett:
- Itt meg egy nagyon nagy vörös!
Amin persze mindenki nevetett, meg Clarence bácsi pajzán megjegyzésén is, annak ellenére, hogy
nem értettük igazán.
A dédnagybácsikámtól tanultam meg, hogyan ne utazzam. Én magam sohasem panaszkodom a
szállásomra (lásd korábban), nem méltatlankodom, ha késik a gépem, és véletlenül se fényképezek
virágokat. Sőt az esetek többségében nem is viszek magammal fényképezőgépet, mivel egy nagyon
okos barátomtól azt tanultam, hogy a fényképezőgép lehetetlenné teszi a dolgok azonnali élvezetét.
Az én jelszavam: utazz könnyedén, és hazatérve sohase nézesd meg a gyerekekkel az útközben
készített fényképeket.
Először 1955-ben utaztam Londonba. Az utat diplomaajándékként kaptam a szüleimtől, bár az
apám még ebben is sóher volt, mert előző nyáron elküldött dolgozni, hogy én is beszállhassak a
költségekbe. Hát nem hihetetlen?
Mindegyikünk - mert hatan voltunk, barátnők, persze rajtam kívül senkit sem kényszerített
munkára egyik szülője sem - összegyűjtött ezer dollárt, ami hihetetlenül nagy összegnek számított, és
a diplomaosztó után azonnal nekivágtunk Európának, ahonnan hálaadásig vissza sem jöttünk. Ez azt
jelenti, hogy majdnem hat hónapig utazgattunk, egészen addig, míg fázni és éhezni nem kezdtünk,
vagy én például úgy jártam, hogy írtam az apámnak. Arra kértem, küldjön pénzt, hogy még
maradhassak egy kicsit, de válaszlevelében nem pénzt küldött, hanem repülőjegyet. Nem is te lettél
volna, ha teljesíted a kérésemet, apa!
Június volt, amikor megérkeztünk a „vén kontinensre”. Mindannyian khakiszínű
bermudanadrágot, fehér inget, Wigwam zoknit és tornacipőt viseltünk. Úgy néztünk ki, mint egy
cserkészcsapat. És, talán mondanom sem kell, mindannyian szüzek voltunk. Legalábbis így tudtuk
egymásról. Mert szexről és fiúkról sohasem beszéltünk, az utóbbiakról azért nem, mert, bár
huszonegy évesek voltunk, egyikünk életében sem volt fiú. De nekünk elég volt, hogy ott vagyunk
egymásnak. Végignevettük és végigbeszélgettük egész Írországot, Skóciát, majd a kontinensre érve
Skandináviát. Időnként még az autóstoppal is megpróbálkoztunk. Máskor buszra szálltunk, vagy
vonatra, és mindennap külön örültünk annak, amit útközben láttunk, az embereknek, akikkel
megismerkedtünk, meg persze egymásnak is.
Londonban különösen nagy sikerünk volt, sőt egész Angliában, mert amerikaiak voltunk, és nők,
és még csak tíz év telt el azóta, hogy Amerika segített megnyerni Angliának a háborút, ráadásul az a
Dwight Dávid Eisenhower volt az elnökünk, akit mindenütt hősként ünnepeltek, mert maga is részt
vett a háború befejezésében. Azóta persze megváltoztak az idők. 2004-ben a londoniak még a
lehetőségét is kerülték annak, hogy az amerikaiak arrogáns külföldi fellépése beszédtéma legyen ott,
ahol én is jelen vagyok, és hasonlóképpen azt a gátlástalanságot sem hozták fel a társaságomban,
amelynek következtében a jelenlegi amerikai elnököt a világ egyik legveszélyesebb embereként
kezdték emlegetni négy rövid év után. Ami nekem nagyon is megfelelt: én sem beszélgettem volna
szívesen a kormányom bűnözőket is megszégyenítő viselkedéséről, sőt kifejezetten tetszett, hogy a
londoni újságok a belső lapjaikra száműzték az Egyesült Államokat.
1955-ben kiálltunk az út szélére - ketten; négy társunk a bokrok mögött lapult -, és integetni
kezdtünk az autóknak. Amikor megállt egy teherautó - ”Halló, lányok, jenkik vagytok, ugye?” -,
mind a hatan megrohantuk, felkapaszkodtunk a platójára, vagy ha kisebb autó érkezett, belepréseltük
magunkat a parányi utastérbe. Igen, igen, jenkik vagyunk, hangoztattuk nem kis büszkeséggel.
Közben egyetlen dolgot hajtottunk: hogy végre lefektessen bennünket valaki, egyúttal persze
rettenetesen féltünk, hogy esetleg teljesül a vágyunk. Az egyik lány bevallotta, hogy már
középiskolában eljutott a fiújával a második fokozatig (a mellbimbókig), de néhány csóktól
eltekintve egyikünk ártatlanságán sem esett még csorba. Mi mást várhatott volna hat ártatlan
amerikai virágszál Párizstól, Rómától vagy - éljen a dekadencia! - Hamburgtól, ha nem azt, hogy
végre megtalálja őket a csábítás ördöge? De előtte még megálltunk Londonban.
Londonra csupán napi öt dollárunk jutott - az ezer dollárunk nagy részét felemésztette a hajó- meg
a repülőút -, így az volt a legnagyobb gondunk, hogy megfelelő szállást találjunk magunknak, ehhez
képest a fiúk a második helyre szorultak. Aztán ha végre találtunk egy diákszállót vagy egy olcsó
panziót, ahol reggelit is kaptunk - egek, mennyire szerettem azokat a reggeliket, enyhén égett volt
minden, és zsíros, még a paradicsom is -, élénk vitába kezdtünk arról, hogy rendesen viselkedjünk-e,
vagy se, hiszen, ha jobban belegondoltunk, az országunkat képviseltük, ugyanakkor szerettük volna
megragadni a szabadság adta lehetőségeket. Sarah azt mondta, viselkednünk kell, Pat azonban azt,
hogy nem, hiszen elsősorban önmagunkat képviseljük, nem Amerikát. Ennél közelebb még sohasem
kerültünk az igazi filozófiai vitához, amit addig folytattunk, míg Pat meg nem unta, és el nem ment
Párizsba, a tervezettnél korábban, egyedül, ahol, szentséges atyaúristen, minden megesett vele, nem
is egyszer, hanem kétszer is!
Mi, akik hazánk képviselőiként Londonban maradtunk, rendesen viselkedtünk, így nem is
figyeltek fel ránk a fiúk, talán azért sem, mert bermudanadrágjainkban és tornacipőinkben magunk is
inkább fiúknak látszottunk, mint lányoknak. Vagy azért, mert annyira jól éreztük magunkat együtt,
hogy nem is nagyon kerestük a társaságukat. Mindez akkor történt, amikor még senki sem beszélt
leszbikusságról. Helyesebben, mi nem tudtunk róla, hogy létezik ilyen, bár Sarah pszichiáter apja egy
olyan pillanatban, amikor az intelligenciája felülkerekedett a korlátoltságán, odaadta az akkor még
középiskolás Sarah-nak A magányosság kútját. Valószínűleg ezért engedte meg Sarah az akkori
fiújának, hogy eljusson nála a második fokozatig. Ebben a regényben, amelyet egy Radclyffe Hall
nevű nő írt, a gazdag apja birtokán nevelkedő hősnőből - akit az említett apa, mivel fiút szeretett
volna, Stephennek nevezett el - férfias felnőtt válik. Elegáns külsejű, de szívesebben visel
lovaglónadrágot és csizmát, mint szoknyát, rövidre vágatja a haját, és magányosan éli az életét. Az
emberek, akik körülveszik, megbámulják, és beszélni kezdenek róla a háta mögött, végül pedig arra
kényszerítik, hogy szakítson a nővel, akit szeret. Még az apja is szabadulni akar tőle; lehet, hogy
Sarah apja is figyelmeztetésnek szánta a könyvet? 1928-ban jelent meg, és még ugyanebben az évben
betiltották Angliában, mert rokonszenvesnek ábrázolta a hősnőt. Ezért Sarah, aki az 1950-es években
nőtt fel, elszánt heteroszexuálisnak vallotta magát - főleg, miután elolvasta, hogy mit tesz a másság a
lányokkal és hogy ezt bebizonyítsa, másodéves korában, Brad Morris kocsijának hátsó ülésén,
kicsatolta a melltartóját. Ennyit a szavak erejéről. Amikor Sámuel Goldwyn meg akarta filmesíteni A
magányosság kútját, és valaki megkérdőjelezte a mű ízlésességét, Goldwyn, akit sohasem hagytak
cserben a szavak, azt válaszolta:
- A leszbikus szerepekre albánokat hívunk.
Ha nem vihogtam éppen a barátnőimmel, betiltott könyveket olvastam, sokszor olyanokat,
amelyek indexen voltak Angliában és Amerikában is, ennek ellenére a kis londoni könyvesboltokban
rendre rábukkantam valamelyikre. Főleg azért, mert pontosan tudtam, hogy mit keresek: Henry
Miller Ráktérítőjét és Baktérítőjét, és miután befejeztem őket, elolvastam mindazt, amire egy
Michigani angol irodalom szakos hallgatónak nem jutott ideje. Londonban minden olyan könyv,
amelyet valaha el akartam olvasni, puhakötéses Penguin volt, és hihetetlenül olcsón, mindössze két
font hat pennyért megkaptam mindegyiket. Olvasásra tehát futotta még a napi öt dollárból is.
Most, ötven évvel később, ismét a könyvek hoztak el Londonba. Ezúttal a saját könyvem,
amelyből fel fogok olvasni a város különböző pontjain. Jesszus! A végén még tényleg lefektetnek!
Ez alkalommal, ha sor kerülne rá, nem is félnék, feltéve, hogy a vállalkozó férfiú nem túl öreg, és
sem a szíve, sem a térde nem mondja fel a szolgálatot, mire megmássza értem a négy emeletet.
Körülnézni persze sosem árt, így először kocsmázni indulok. Persze lehet, hogy a kiadóm épp ezért
választotta nekem ezt a helyet - hogy maradjak nyugton, viselkedjek rendesen, és képviseljem úgy a
hazámat, ahogy illik: fogjam be a számat, és vegyem elő a legjobb modoromat.
A Soho lármás hely. Történelmét olyan fickók színesítették, mint Dylan Thomas, Francis Bacon
és Louis MacNeice. írók, művészek jártak a kocsmáiba. Leitták magukat, közben felolvasták
írásaikat, szónokoltak a művészetről meg az életről, aztán kimúltak. A French House is egy ilyen
kocsma volt. Még az útikönyvben is benne van. Nem tudtam, hogy még mindig híres, csak
elindultam abba az irányba, amelyet a klubom portása mutatott, aztán egyszer csak odaértem egy
kocsmához, amely annyira tele volt vendégekkel, hogy sokan be sem fértek, így kezükben a
poharukkal kidülöngéltek a kocsma elé, az utcára. Bementem, és megálltam a pultnál. Mivel
szemmel láthatóan ünneplésre készülődtek, a pezsgő tűnt a megfelelő italnak, tehát azt rendeltem.
Mindenki nagyon, nagyon kedvesen bánt velem, senki sem kérdezte, hogy „maga jenki, ugye”, és
senki sem köpött a cipőmre. Megkérdezték, hogy kerültem ebbe a szép városba, és amikor
megmondtam nekik, hogy író vagyok, még több pezsgőt rendeltek nekem, és megkínáltak
cigarettával. Már nem dohányzom, így nagyon nem ízlett a cigaretta, mégsem vetettek rám megrovó
pillantásokat - ahogy azt Amerikában tették volna amikor egyenesen a csapos feje fölé fújtam egy
füstkarikát. Kétszer is rágyújtottam. Micsoda este!
De ez még nem minden. A pult másik végében van egy öregember, még nálam is öregebb, sőt
öregebb, mint bárki más a vendégek közül. Ballonkabát van rajta, olyan, amilyet John le Carré kémei
viselnek, azzal a különbséggel, hogy ez a ballonkabát iszonyú koszos. Csupa folt az eleje, a zsebei
lógnak, az ujja kirojtosodott a sok használattól. Pontosan olyan öregnek látszik, mint a viselője. A
férfi lyukat beszél egy fiatal pár hasába, akik megpróbálnak érdeklődő képet vágni, sikertelenül. Egy
könyvet mutat nekik. Hogy jobban lássam, mi az, közelebb lépek. Nagyon kíváncsivá tudok válni, ha
olvasásról van szó. Az öreg hozzám fordul, gyér tincsek lógnak a homlokába, és elmosolyodik,
megmutatva, hogy van még pár foga. A teste nagyon sovány a kabátja alatt, és ha nem lenne hajlott,
egész magas lenne, elérné talán az egy kilencvenet is. Stephen Fother-Gillnek hívják, és a saját
könyvét árulja. Elmúlt idők memoárja, mondja, a Soho története, a sok-sok kocsmáé, köztük a
French House-é, amely valamikor írók és festők törzshelye volt. Ide jártak beszélgetni a
művészetükről.
- Nagyon fiatal voltam akkoriban - mondja. - És teljesen felvillanyozott, hogy olyan emberek
között lehetek, akik írással, verseléssel meg festéssel töltötték az életüket.
- És nők? - kérdezem. - írónők is jártak ide?
- Akkoriban még nem voltak írónők - válaszolja Stephen, majd hitetlenkedésemet látva gyorsan
hozzáteszi: - Olyanok semmiképp, akik az éjszaka közepén elmerészkedtek volna a Soho kocsmáiba.
-Elmosolyodik. - Azok a nők, akik éjszakánként idevetődtek, egészen másfajták voltak. Modellek, az
idejáró írók és festők szeretői vagy barátnői, esetleg kurvák. Vagy mindhárom egyszerre. Az biztos,
hogy nem a szokásos módon keresték meg a kenyerüket, írással semmiképp. Még hogy írónők! -
Olyan képet vág, mintha sohasem hallotta volna a kifejezést. - Ha voltak is, otthon maradtak, a
tűzhely mellett, nem pocsékolták az idejüket arra, hogy az idejáró költőkkel meg regényírókkal
hetyegjenek.
Elmondom neki, hogy nekem is van egy memoárom, ennélfogva írónő vagyok, és most itt
hetyegek a tömeggel. Megváltoztak az idők, vélekedik. A French House-t mostanság alkalmi
É
látogatók lepik el, nem törzsvendégek, a hétvégeken pedig külvárosi fiatalok jönnek a Sohóba. És ha
hihetek a fülemnek, a kocsmai vendégek nem az irodalomról beszélgetnek, a többségük semmiképp.
A többség, csupa harmincas évei közepén járó fiatal, a médiáról, a közkapcsolatokról, a grafikáról, a
szoftverekről, az előrejutásról, az előrejutottak előtt álló lehetőségekről folytat hangos eszmecserét.
Ha nem figyel oda az ember, akkor is hallja, hogy mit mondanak. A fejünket csóváljuk Stephennel.
- Kicsit hangos lett a világ, ugye?
A fickó szomorkásán elmosolyodik.
- A hallásom már korántsem olyan jó, mint régen, aminek néha nagyon tudok örülni.
- Miért, kérdezem, az ő fiatalsága idején talán csendes helynek számított a French House?
- Az biztos, hogy nem ilyen volt - feleli. - Az emberek kéziratok felett görnyedeztek, vagy
szenvedélyes, mégis halk eszmecseréket folytattak egymással, addig, míg tartott az italuk. Előfordult,
persze, hogy valaki megemelte a hangját, sőt, időnként egy-egy verekedés is kitört, de a komoly
bunyó ritkaságnak számított. De hogy ilyen folyamatos zűrzavar lett volna? Á...
Stephen memoárja tíz fontba kerül. Veszek belőle egy példányt, és megígérem, hogy másnap este
viszek neki egyet az enyémből. Stephen minden este másfél órát utazik azért, hogy a Sohóba
jöhessen, mert abban bízik, hogy itt el tudja adni a könyvét, amelyet a kabátja zsebében hoz magával.
Felajánlja, hogy vesz nekem egy pohár pezsgőt.
- Nem, köszönöm, már eleget ittam.
Ideje nekivágni a szobámba vezető lépcsősornak. Odahajolok, és megpuszilom Stephen
csontsovány arcát. A bőre vékony bársony, mint általában az öregeké.
- Jó éjszakát - mondja. - Jöjjön el holnap is!
Stephen memoárjának az a címe, hogy Az utolsó lámpagyújtogató.
Sajnos, ki kell ábrándítanom, mert másnap estére egy könyvesboltbeli fellépést szervez számomra
a kiadóm. Ami csodálatosan sikerül; a közönség kedves és érdeklődő, és a könyvesboltnak van egy
borozója is! Ezt látnátok, puritán amerikai könyvesbolt tulajdonosok! Londonban az emberek
nyugodtan megihatnak egy pohár bort egy ilyen rendezvényen, és ha vásárolnak egy könyvet, a
program végén visszakapják a bor árát. Ezt nevezem kreatív szellemnek!
Mivel nem akarom becsapni Stephent, a következő este fogok egy könyvet, és elsétálok a French
House-ba, amelyet ismét szét akarnak feszíteni a zajos fiatalok meg az a néhány turista, aki az
útikönyvében olvasott a helyről. Stephen kettőt már le is kapcsolt közülük; éppen megpróbálja rájuk
sózni a memoárját. Örül, hogy újra láthat. Úgy tűnik, most is ugyanazokat a ruhadarabokat viseli,
amelyekben két nappal korábban megismertem. Felötlik bennem, hogy esetleg nincs is több ruhája,
és hogy mégiscsak igaz lehet, amit először gyanítottam: nemcsak öreg és különc, hanem szegény is,
mint a templom egere.
A kezébe adom a memoárját, amelyet az előző találkozásunk alkalmával vásároltam tőle, és
megkérem, hogy dedikálja. Megteszi. Ezután én is odaadom neki a könyvemet. Arra kér, hogy írjam
bele: „Stephennek.” Beleírom. Aztán azt mondja:
- Kár, hogy nem tudom elolvasni. - Ugyanis majdnem teljesen vak. - Van otthon egy nagyon erős
nagyítóm, az talán segíteni fog, de igazából nem hiszem. - Az ördögbe, odahaza, az íróasztalomon,
két nagybetűs példányom is van. - Majd megkérem az otthoni segítőmet, hogy olvassa fel nekem.
Biztos nagyon érdekes.
Ó, egek, az a rengeteg szexes rész! Szinte látom, hogy a jólelkű segítő elhajítja a könyvemet, és
nem hajlandó továbbolvasni. Meg tudom érteni, én magam sem bírom hangosan felolvasni azokat a
részeket. És ekkor Stephen, legalábbis a képzeletemben, a gázmelegítő mellett ülve kivárja, hogy
elérkezzen az indulás ideje, aztán felszáll a vonatra, és eltapogatózik a French House-ig, abban bízva,
hogy újabb példányt sikerül eladnia a memoárjából.
Nem, nem szeretnék lefeküdni ezzel a férfival. Mégis szeretem - mint ahogy a pezsgőt is, amit
kortyolgatok. Szeretném megmosdatni, megfésülni, megmosni a fogát és elvinni a tisztítóba azt az
iszonyatos ballont, kifényesíteni a cipőjét, remélve, hogy az otthoni segítsége még nem dobta be
végleg a törülközőt, és talán hajlandó lesz kimosni Stephen alsóneműjét. Szeretném átölelni; bátor
lelkű, és nagyon, de nagyon magányos. A két kezem közé fogom az arcát, és megcsókolom. Nincs
ebben a csókban semmi különös, teljesen ártatlan, mégis megpróbálom beleadni az összes
gyengédségemet.
- Köszönöm a könyvet - mondjuk egymásnak.
Aztán felkapaszkodom a negyedik emeletre, majd a British Air járatára, és hazarepülök.
Berkeiey-ben nem vár rám kocsmázás, nem lenne illendő dolog egy korombeli nőtől. És az
ünneplésre sincs különösebb okom. Míg távol voltam, Jo házát eladták annak, aki a legmagasabb árat
kínálta érte - hétszázhetvenezer dollárt. Jo hatvanezerért vette 1983-ban. Sajnálom, hogy már nincs
velünk, mert így nem tud örülni a nyereségnek. És nem készíthet nekem pirított krumplit csirkével
meg egy kis paradicsommal, nem tölthet nekem egy pohár bort, és nem téríthet észre, amikor
szükségem lenne rá. És az ellenkezőjét sem teheti meg velem, ha a szükségesnél jobban az eszemnél
vagyok. Bár itt lenne velem, és együtt olvashatnánk!
 20. FEJEZET

A fiatal szerető

Füzérem fonva leltem a rózsa tört Eroszra, a szárnyait lefogtam, boromba őt bedobtam, a bort s
Eroszt megittam, s most tagjaim belülről csiklandja egyre szárnya.
22
ANAKREÓN: ERÓSZRÓL

Siess, Graham, gyere vissza hozzám, mielőtt megcsúszom és elesem a zuhanyban, vagy
megvakulok, mint Stephen. Üres vagyok Graham nélkül. Meglepő, bár nem kellene annak lennie,
hogy mennyi időt, úgy értem, belső időt töltök el azzal, hogy rá gondolok, írok neki, és várom, hogy
válaszoljon, vagy telefonáljon. Hiába. A feleségével van, a fiatal feleségével, lehet, hogy egyszer
apuka lesz, és akkor mit akar majd tőlem? Az ördögbe, hiszen ő a múzsám! Elolvassa, amit írok,
szól, ha slamposan fogalmazok, vagy ha túl világias vagyok, amikor jobb lenne, ha nem lennék az
(lusta vagyok, szerinte). Jó humorúnak és okosnak tart, és most mégis mással jáija be Olaszországot.
Gondolom, a felesége akart odamenni, így elmentek. És nekem most hiányzik Graham. De ha
egyenesen szembenézek a valósággal, be kell ismernem, hogy az íráshoz nyújtott segítsége igencsak
elapadt újabban. Sőt mostanra múlt idő lett belőle, azt hiszem. A francba! Graham hiánya hatalmas
űrként van jelen bennem. Ó, Graham, emlékszem, amikor először eljöttél hozzám, és itt maradtál
velem, a házamban, a lábad lelógott a futonról, amelyen összebújtunk, aztán meg elmentünk sétálni a
környékre, és te azt mondtad: - Hát ez csodálatos. Szívesen laknék itt magam is.
Nos, ezzel én is így vagyok. Remélem, nem kell elköltöznöm. Mert - jaj, jaj - a főbérlőm házának
első kapuján megint ott van az ELADÓ tábla. Ami azt jelenti, hogy ismét piacra dobtak.
3 hálószoba, 2,5 fürdőszoba, kandalló, külön étkező, étkezőkonyha, öbölre néző nappali,
különálló lakrész 949 000 dollárért eladó.
Csak annyi történhet velem, hogy az új tulajdonosok kirúgnak, ha úgy látják, hogy a lakrészem jó
lesz valamelyik beházasodott családtagnak vagy egy másik vérrokonnak. Ha meg úgy döntenek,
hogy megtartanak, bármikor megemelhetik a lakbéremet - újra. Ezzel traktálok mindenkit, még az
idegeneket is, mert egy ilyen keresett környéken a szájról szájra adott szó aranyat ér. így mindenki
odafigyel rám, én pedig (gyengéd) nyomást gyakorolok a tőlem kétháznyira lakó emberekre, akik
kétszer akkora házban laknak, mint az enyém, és amiért hajlandó lennék sokkal többet fizetni, mint
amennyit ér. Adják el nekem a házukat, ígérem, hogy nem fogják megbánni. És olyan egyszerűen
meg lehetne oldani. Maguk megveszik a főbérlőm ingatlanát, és egyszerűen házat cserélünk. Miért
van az, hogy a jó ötleteket csak a legritkább esetben hallja meg az, aki számít? Bár hivatkozhatnék
valamilyen - faji, nemi vagy életkori - megkülönböztetésre. A címoldalon hoznának az újságok, és
akkor talán megnövekednének az esélyeim. De nem tehetem. Ha megkülönböztetett vagyok, akkor a
számok miatt vagyok az. A bankok nem azért nem adnak kölcsönt, mert nő vagyok, vagy mert öreg
vagyok, hanem azért, mert a kereseti lehetőségeim nem elég jók ahhoz, hogy vállaljanak egy ekkora
kockázatot. Most tényleg egyedül vagyok. Nincs mellettem az apám, aki tanácsot adna, és egymagám
képtelen leszek megfelelő lakást találni magamnak egy megfelelő környezetben. Ilyen időszakokban
azt kívánom, bár lenne férjem, de pénzes. Tudom, tudom. A mai nők nagy gondot fordítanak arra,
hogy anyagilag függetlenek legyenek, amiért minden elismerésem az övék. Én azonban nem vagyok
mai nő. Én tegnapi nő vagyok. Ahhoz a tegnaphoz tartozom, amelyet keményen végigdolgoztam.
Szerettem a tanári munkámat, ami állandó jövedelmet adott ugyan, de félretenni nem tudtam belőle.
Pénzügyi árva vagyok. És csak romlani fog a helyzetem.
Jól jönne hát egy férfi, és csak két szempontnak kellene megfelelnie: legyen pénze, és legyen
nagydarab. Egy nagydarab, gazdag férfi mellett biztonságban érezhetném magam a külvilág
viharaival szemben, egy olyan házban, amelyben, ha ragaszkodna hozzá, esetleg ő is ott lakhatna,
velem. Vajon képes lennék feladni egy ilyen férfiért a függetlenségemet? Nem tudom, de nem
bánnám, ha legalább esélyem lenne arra, hogy fontolóra vegyek egy ilyen lehetőséget. De hol van
ilyen férfi?
Talán Walnut Creekben. Walnut Creek egy kisváros, úgy hatvanöt kilométernyire Berkeley-től, a
szárazföld belseje felé, és ma este ott lesz dedikálással egybekötött felolvasásom a Barnes & Noble
nevű boltban. Jó kis figyelemelterelés lesz ez nekem, amire most tényleg szükségem van. Ami
Walnut Creeket illeti, nem szeretnék ott élni. Nagyon meleg van arrafelé, légkondicionáló
berendezésre lenne szükség, és bár elbűvölő (és drága) környék, a belvárosa tele van mindenféle
bolttal. Van ott Tiffany és Armani a gazdagoknak, meg egy csomó butik, ahol a fiatalok és a jövő
pénzemberei vásárolnak: Crate & Barrel, Banana Republic és Pottery Barn, bár a Pottery Bam
megnyitását hosszas vita előzte meg, mert nem tudták eldönteni, elég csillogó-e a többi Walnut
Creek-i kereskedéshez képest. Szegényeknek egyetlen üzlet sincs a városban: kilométereket kell
menni, mire egy Dollár Store-t vagy Wal-Martot talál az ember. A másik ok, amiért nem szeretnék
Walnut Creekben lakni, az az, hogy az ott élők többsége fehér, nyugdíjas és pontosan úgy néz ki,
mint én.
Más bőrszínnel nem élnek Walnut Creekben, sőt nem is dolgoznak. Márpedig én szeretem, ha
különféle színű emberek vesznek körül. Az utolsó és talán legfontosabb oka annak, hogy nem
óhajtok ott élni, az, hogy nincs elég pénzem. Márpedig az élet elég drága tud lenni Walnut Creekben,
bár azt nem tudom, hogy keresett helynek számít-e az ingatlanpiacon. Valószínűleg annak. Vajon
feladnám sznobellenességemet, ha valaki házat venne nekem Walnut Creekben? Nos, szívesen
eltűnődnék ezen az eshetőségen is.
A Barnes & Noble összes szintjén nyüzsögnek az emberek. Nincs a szememnek kellemesebb
látvány, mint a könyvespolcok között kuporgó, könyvet lapozgató embereké. A Barnes & Noble-ben
azonban nem kell lekuporodni a földre: a tulajdonosok elég okosak voltak ahhoz, hogy itt-ott
elhelyezzenek egy kényelmes fotelt. Van, aki ezekben elnyúlva olvasgat a gyerekének, mások a
polcok között állnak, és nem törődve a világ dolgaival, belemélyednek a polcról leemelt könyvbe.
Nem divat az olvasás, állítja néhány hozzáértő szellem, én azonban úgy tapasztalom, hogy a
könyvesboltok, a könyvtárak és a kávéházak, amelyekbe járok, mindig tele vannak olvasókkal, olyan
emberekkel, akiknek a könyv kikapcsolódás, menekvés a bizonytalan világból, és akik értékelni
tudják a nyomtatott szó erejét. Aki olvas, egy kis időre elérhetetlenné válik a kommunikáció többi
formája számára, eltávolodik az íróasztalától, mondhatni, ég és föld között lebeg, mégis az otthon
biztonságában érzi magát.
Sok olvasni szerető ember - bízom benne, lelkes könyvvásárlók is egyben - eljött, hogy
meghallgasson. Előre tudom, hogy az est folyamán elérkezik az a pillanat, amikor hangosan ki fogom
mondani azt, amihez sokáig nem volt bátorságom. Ezzel fogok válaszolni azoknak a hallgatóknak,
akik azt mondják a könyvemről: „A nagynénémtől kaptam kölcsön”. Vagy: „Tetszett. Már minden
barátomnak kölcsönadtam.” Nem, nem a hozzászólók esetleges nyelvtani hibáira fogok rámutatni. Az
ember nem tesz ilyesmit, ha azt akarja, hogy megvegyék a könyvét. Azt fogom mondani, hogy: -
Várjon. Ha legközelebb valamelyik barátja kölcsön akarja kérni magától a könyvemet, mondja neki a
következőt: „Menj, és vedd meg. Ismerem a szerzőt, tudom, hogy szüksége van a pénzre.”
Persze, mindig van valaki, aki megjegyzi, hogy milyen sok fogy belőle, mire én megint csak
elmondom, hogy még mindig egy harminckét négyzet-méter területű bérelt lakásban élek, és
nyilvános mosodában mosom a ruháimat. Amit többnyire bólintással és egy jobb jövő ígéretével
nyugtáz a hallgatóság.
Nemrég egy közelben tartott felolvasáson ugyancsak elhangzott ez a néhány mondat. Utána egy
fiatal nő, miközben autogramot kért tőlem, megjegyezte:
- Borzalmasan érzem magam. A könyvtárból vettem ki a könyvét. Eszembe sem jutott, hogy
önnek ilyen gondjai vannak. Kérem, fogadja el ezt!
Azzal a kezembe nyomott egy csekket. Pontosan akkora összegről állította ki, amennyibe a
könyvem keménykötésű változata kerül. Természetesen megköszöntem, és visszaadtam - a
legszívesebben magamhoz öleltem volna a nőt -, és azt tanácsoltam neki, hogy adja a csekket a
könyvtárnak, amelybe járni szokott. Úgy tűnt, szívesen fogadja a javaslatot, amely egyben arra is
utalt, hogy mégsem vagyok annyira cudar helyzetben, mint amilyenre a szavaim alapján
következtetni lehetett.
Ugyanez a pár mondat elhangzott Saint Louisban is, ahol a következő választ kaptam, ugyancsak
egy fiatal nőtől:
- Én szívesen megvenném a könyvét, de nem tehetem. Mégpedig azért nem, mert nem egyezik a
felfogásunk. - Hogyan? - Korábban egyezett - magyarázza -, de már nem.
Tetőtől talpig úgy van öltözve, mint egy magára sokat adó férfi: kissé gyűrött nadrágot, inget és
nyakkendőt, teveszőr zakót és papucscipőt visel. Határozottan jól néz ki. És olyannak, akinek lenne
pénze arra, hogy bármit megvegyen, így a könyvemet is.
- Meghívhatnám később egy fagyira? - kérdezi.
- Nem - válaszolom. - Inkább mégis vegye meg a könyvemet. Kell a pénz.
Elmosolyodik, és elmegy arra, amerre a felfogása viszi.
Ma este, amikor elkezd formálódni a sor, előreszalad egy kicsi, madárszerű nő, és megáll előttem.
Az arcomba nyomja az arcát, és suttogva azt kérdezi:
- Szokott még találkozni Grahammel? - Bólintok. Felsóhajt, úgy, ahogy elájulás előtt szokott
felsóhajtani az ember, és azt mondja: - Csak ezt akartam tudni. Kellemes estét szerzett nekem. - és
kiszalad a teremből. Graham, akit az olvasóim gyakran „a fiatal szeretődként szoktak emlegetni,
nagyon népszerű lett a felolvasásaimon. „Beszéljen a fiatal szeretőjéről - követelik gyakran, vagy
egyszerűen megkérdezik: - Hogy volt bátorsága levetkőzni a fiatal szeretője előtt?” Olvasók közötti
népszerűsége nem utolsósorban szexuális adottságainak, kedvességének, intelligenciájának és annak
tulajdonítható, ahogyan hozzám viszonyul.
- Milyen érzés ilyen népszerűnek lenni? - kérdeztem tőle (mielőtt elment Olaszországba).
- Furcsa. Nagyon furcsa.
Ma este mégsem randira ácsingózó férfi zárja a sort. Vigye el az ördög. Senki sem tartja jó
ötletnek Walnut Creekben, hogy megossza velem a pénzét. Vagy hogy vegyen nekem egy
légkondicionálóval felszerelt házat. A gondolatmenet nyomán felbukkan az emlékezetem mélyéről
Barrett, aki, bár gazdag volt, abban a pillanatban nem engedhette, vagy nem akarta megengedni
magának, hogy házat vegyen nekem. Vajon most hogyan reagálna a kérésemre? Lehet, hogy
komolyabban kellett volna próbálkoznom nála. Mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna, hogy
végigjártuk kettesben Londont és New Yorkot, és, bár jól éreztük magunkat egymás társaságában, az
ágyban nem jött össze igazán a dolog. Mindez még a romantikus korszakomban történt. Most a
posztmodern korszakomat élem, amelyben a forma fontosabb a funkciónál, a látszat az érzelemnél.
Kit érdekel a szerelem, amikor egy kibaszott házra van szükségem? De honnan vegyek? Az biztos,
hogy ma estére az utolsó esélyem is szertefoszlott. A sor végén ugyanis egy nő áll. Elém lép, és
széles vigyor kíséretében a kezembe nyomja a könyvemet.
- Azért vártam ki a sor végét, mert van magának egy történetem.
Jodynak hívják. Ötvennégy éves. Ahogy múltak az évek, a férje minden érdeklődését elveszítette
a szex iránt, és sokáig meg sem érintette. Minden más vonatkozásban példamutatóan viselkedett, jó
társ és jó apa volt. De az érintéseknek vége lett, mindenféle érintésnek. - Néha megpróbáltam
megsimogatni az arcát, de mindig eltolta a kezem. Megalázottnak éreztem magam. - Amikor Jody
ötvenéves lett, a férje megkérdezte tőle, milyen születésnapi ajándékot szeretne. - Szeretkezni akarok
veled - válaszolta Jody.
- Azon már túl vagyunk - mondta férje, és egy drága nyakláncot adott neki, amely azóta is
érintetlenül hever Jody fiókjában. Egyszer sem volt rajta.
- Nem akartam elhagyni a férjemet - mondja most Jody. - Jó ember, rengeteg közös
tulajdonságunk van, jó apja a gyerekeinknek, de tudtam, hogy nem lennék képes intim együttlét
É
nélkül leélni az életemet. Szükségem volt rá, hogy kívánatosnak tartsanak. És arra is, hogy bármikor
megérinthessek egy férfit. Hogy lefeküdhessek valakivel. Már égett a bőröm a vágyakozástól. Volt,
hogy minden ok nélkül összeszorult a torkom. Egy nap úgy döntöttem, hogy ami sok, az sok. Ideje
szeretőt keresni. És akkor elolvastam a maga könyvét. Addig azt hittem, egyedül vagyok a
problémámmal, erre kiderült, hogy vannak társaim. - Elhallgat, csak a szeme ragyog továbbra is. - Az
egészben az a legmeglepőbb, hogy a szeretőm sokkal fiatalabb nálam.
Jody maga a ragyogás. Magasan, erősen áll előttem, sötétvörös haja apró kunkorokban borítja a
fejét.
- Ez életem legcsodálatosabb éve - mondja.
Én meg úgy érzem, órákat képes lennék eltölteni a Jodyt körülvevő erőtérben; energiával tölt fel,
és örülök a boldogságának. Nem is nagyon izgat, hogy mitől olyan boldog, már az is elég, ha a
sugárzásában megmártózhatom. A könyvesbolt azonban zárni készül, így Jody megkérdezi, hogy
írhat-e nekem. Azt felelem, hogy persze, mire ő elindul, de a bolt közepén még megáll, és visszanéz.
- Majdnem elfelejtettem, hogy most meg Trollope-ot olvasok.
Én magam Trollope-nak köszönhetem, hogy ilyen látványos fordulatot vett az életem. És ezzel,
úgy tűnik, nem vagyok egyedül.
Hetekkel később e-mail üzenetet kapok. Motorkerékpározni hívnak. Jodynak saját motorja van, és
évek óta motorozik. Lefogadom, hogy mesésen néz ki bőr motorosszerkóban. És természetesen
elfogadom a meghívást.
Nem látta San Francisco utcáit az, aki nem motorkerékpáron járta végig őket. Eleinte szorosan
összezártam a szememet, de aztán kinyitottam, átpillantottam Jody mesés bőrcuccba bujtatott válla
felett - amelynek a szorításába hetvenegy éves ujjaim minden erejét beleadtam s megcsodáltam a
lenyűgöző járgány erejét és dübörgő sebességét. San Francisco híres a hegyeiről. Mi mindegyiket
meghódítottuk, és az utazás végére erősnek, keménynek, mondhatni, szupernek éreztem magam. Ha
valaki arra jár, biztosan odakiáltok neki, hogy „Hé, bébi, ne kötekedj velem, hát nem látod, hogy
Harley-lány vagyok?” Pedig nem csináltam semmit, csak szorosan markoltam Jody vállát és derekát.
A motorkerékpárok szexi fenevadak; az ülésüket átjáró lüktetés az ember legintimebb testrészeibe
áramlik át. Nem csoda, hogy motorozás után jóval élénkebb az ember, mint előtte.
Még középiskolás voltam, amikor beleszerettem a motorkerékpárokba. A felsőbb osztályokban (a
miénkben harmincketten voltunk, messze ez volt a legnagyobb létszámú osztály az iskolában) több
fiúnak volt motorkerékpárja. Köztük Dicknek is, aki időnként meglógott a délutáni órákról. Ilyenkor
felpattant a motorkerékpárja nyergébe, és eldübörgött Goll's Woods irányába. Idejártak smárolni a
kölykök, rajtam kívül, természetesen. Én nem is akartam mást, mint felkapaszkodni egyszer Dick
mögé. De jött az apám - mily váratlan fordulat! és mindent tönkretett.
Egy nap apa - istenemre mondom, mindaddig egy szót sem szólt azért, hogy időnként elmentem
motorozni Dickkel, pedig tudott róla, hiszen a városban mindenki mindenről tudott - szólt, hogy
menjek ki a hátsó udvarba. Kimentem, és ott találtam Roger Nafzigert, kerekes székben. Roger egy
évvel alattam járt az iskolában, a kosárlabdacsapat kapitánya volt, és most, tizenhat évesen, ott ült
előttem egy kerekes székben.
- Ott is fog ülni, egészen az élete végéig - mondta apa, aki egyben Roger orvosa is volt. - Roger,
meséld el Jane-nek - addigra már pár szomszéd is odagyűlt körénk, köztük a motoros haverom, Dick
- és a többieknek, hogyan szerezted a sérüléseidet!
Mindannyian tudtuk, hogy Roger motorbalesetet szenvedett, és majdnem egy teljes évig hiányzott
az iskolából. Valóban szörnyű dolog volt, ami vele történt, de mi köze volt hozzánk? Nem értettem,
mit akar apa.
- Elveszítettem az uralmamat a bringa felett - kezdte Roger. - Felborultam, a bringa meg rám
esett, összeroppantotta néhány csontomat és eltörte a gerincemet... - A hangja elhalt, hirtelen
öregnek, megviseltnek és nagyon szomorúnak látszott. - Azt hiszem - folytatta csak azt tudom
tanácsolni mindenkinek, hogy sohase üljön motorkerékpárra.
Miközben beszélt, mindvégig magamon éreztem az apám pillantását. Aki soha többé nem hozta
szóba a dolgot, én pedig nem ültem többé motorkerékpárra, egészen egyetemista koromig - akkor
azonban kétezer-ötszáz mérföldre voltam az apámtól és egyetemista koromban is csak akkor, ha Bob,
aki doktorálni készült fizikából, így biztos lehettem abban, hogy nem fogja elveszíteni az uralmát
semmi felett, megállt az ajtóm előtt, dudált egyet, mire én mögé pattantam, és nekilódultunk az
országúinak.
A motorozás maga a kéj, nincs hozzáfogható a világon. Most is az volt az első gondolatom, hogy
Jody így akarja kárpótolni magát mindazért, amitől a férje megfosztotta.
- Nem tagadom, segít - mondta -, de csak egy kicsit.
Jody beszélgetni akar, így felülünk egy kőfalra, amely a San Franciscoi-öbölre néz,
gyönyörködünk a felhőtlen, kék égben, a Golden Gate-ben, az Alcatrazban, és örülünk, hogy nincs
köd, ami igazán különös ebben a napszakban, ezen a forró nyári napon. Olyan, mintha az első
találkozásunk után megállt volna az idő.
- Szóval, elolvastam a könyvedet. Egek, te aztán minden esélyt megragadtál, hogy megkapd, amit
akarsz. És ugyanazt akartad, amire én is vágyom: érintést, esetleg jó szexet, ha úgy hozza a sors, de a
legfontosabb az volt, hogy érezzem: van még, aki kívánatosnak talál. - Bólintok. - Ezért feliratkoztam
a Craigslistre.
A Craigslist egy internetes hirdetőújság. San Franciscóban indították, de azóta elérhető New
Yorkban és a többi nagyvárosban is. Bármit megtalálhat rajta az ember: házat, autót, állást, partnert
kereső férfiakat és nőket, és teljesen ingyenes, csak az ingatlanjaikat reklámozni kívánó
ingatlanfejlesztőknek kell fizetniük. Jody a következő hirdetést tette benne közzé: „Ötvenkét éves
férjezett nő vagyok, szeretem az építészetet, a motorkerékpárokat és a sakkot. A férjem évek óta nem
ér hozzám. Nem szeretnék elválni, de képtelen vagyok intim érintés és szex nélkül leélni a hátralévő'
életemet. Mondd el, miért akarsz erotikus kapcsolatot létesíteni egy férjes asszonnyal. ”
A hirdetésére több mint hetven válasz érkezett, alig huszonnégy órán belül.
- Le kellett vennem a hirdetést, mert attól féltem, megfulladok a válaszokban. Amelyeknek a
többsége komolyan vette a felszólításomat. A válaszolók igyekeztek őszinte képet festeni magukról.
Voltak köztük nős emberek, de a többségük nőtlen volt. Akadt köztük fekete, fehér, hatvanéves és
huszonhat éves is. Meglepődtem. Nem hittem volna, hogy ilyen sok magányos férfi van. Dán is az
volt.
A harmincéves Dán épp akkor írta a PhD-disszertációját genetikából.
- Volt valami a válaszában, ami megpendített egy húrt a szívemben. Azt állította magáról, hogy
kész csődtömeg, egész életében kerülték a lányok, és olyan romantikus vágyakozással volt tele,
amelyen az emberek többsége már huszonegy éves korára túl szokott jutni. A lelkem mélyéig
megrázott a leveleiből áradó szenvedély.
Jöjjön, aminek jönnie kell, gondolta Jody, és megállapodtak abban, hogy beülnek valahová egy
kávéra. A fickónak határozottan az előnyére vált az öregedés. Semmi jelét nem adta annak, hogy
csődtömeg lenne, sőt olyan jól nézett ki, hogy Jody nem tudta levenni róla a szemét. Ettől persze még
nem történt köztük semmi. Megint elmentek kávézni, és ezúttal hosszú órákon át beszélgettek.
Időközben besötétedett, Jody férje éppen üzleti úton volt, Dán pedig a közelben lakott.
- Hogyan tudja egy fiatal, szép ember elviselni az én megsebzett, túlsúlyos testem látványát? -
kérdezi most Jody. - Félő, hogy mindjárt az első pillantás után visszamenekül a bokszeralsójába. De
nem ez történt.
- Olyan szép vagy! El sem tudod képzelni, hogy mennyire szép - állította Dán. És egymásba
szerettek.
- Nem így terveztem - teszi hozzá Jody.
Í
 - Így indult az, amit később „élete legszebb évének” nevezett.
Most viszont a sírás határán áll.
- Annyira boldog voltam. Elkezdtem tornászni, ledobtam tíz kilót, új ruhákat vettem. Kezdtem
büszke lenni önmagámra. A férjem is boldogabbnak látszott, és a lányaim is örültek, amikor
hazajöttek látogatóba a kollégiumból, és megláttak. A barátaim nem győztek csodálkozni az
átváltozásomon. Mivel a férjem továbbra is sok időt töltött a barátaival és az üzlettel, szinte
állandóan szeretkeztünk Dannel. Vagy a lakásán, vagy nálunk, vagy a mezőn, motorozás közben.
Dannek tetszett, hogy motorozom. Pazar piknikeket szerveztem. Elmotoroztunk egy jó kis
borvidékre, vettünk egy üveg pinot noirt, és nagy lakomát csaptunk. Pástétomot ettünk savanyú
kenyérrel, meg saját sütésű süteményt. És aztán... Dán ódákat zengett az életkedvemről meg a
libidómról. Imádtam szeretkezni vele. Olyan voltam mellette, mint szomjas ember a sivatagban;
miután hosszú évekig nem kellettem senkinek, képtelen voltam jóllakni a tőle kapott szenvedéllyel. -
Jody most már határozottan sír; egy kicsit a kerekes székben ülő Roger Nafzigerre emlékeztet, aki
tudta, hogy értelmetlenné vált az élete. - Egy hónapja szakítottunk.
Sokáig egy szót sem szólok, de tudom, nem azért motoroztatott végig San Franciscón, mert így
akart köszönetét mondani a könyvemért, hanem azért, mert beszélnie kellett valakivel.
- Senki sem tud erről a dologról - teszi hozzá sietve. - Nem beszélhetek róla senkivel. Mindent
magamba kellett fojtanom. Roppantul sajnálom, hogy téged terhellek vele, de annyira szomorú
vagyok. Muszáj beszélnem valakivel, aki megért.
Márpedig én megértem. Tudom, hogy sokféle szerelem létezhet egy fiatalabb férfi és egy idősebb
nő között. Nincs ebben semmi új; bizonyos kultúrákban még bátorítják is az ilyen kapcsolatokat.
Olaszországban például megvolt, és talán ma is megvan az a szokás, hogy a tapasztalatlan fiúkat
tapasztalt nők vezetik be a szerelmi élet rejtelmeibe. Nem prostituáltak, hanem gyakran kifejezetten
jó hírű asszonyok, akik a szerelem művészetére tanítják ezeket a fiúkat, és persze szeretkezési
módokra. Mindig voltak, és ma is vannak olyan kapcsolatok, amelyekben a nő idősebb a férfinál,
mondom Jodynak, elég, ha Anne Hathaway-re, Elizabeth Barrett Browningra vagy Susan Sarandonra
gondolunk. És persze ne feledkezzünk meg Demi Moore-ról sem! Jodynak közben elapadnak a
könnyei, és emlékeztet rá, hogy az általam felsorolt szerelmespárok között csupán hét év
korkülönbség volt, kivéve Demit.
- Nem húsz év! - teszi hozzá, és én gondolatban azzal egészítem ki, hogy nem is negyven, mint
köztem és Graham között. Jody szerint az ő esetükben a korkülönbség kifejezetten Dán malmára
hajtotta a vizet. Ő maga jóval tapasztaltabb volt, mint Dán. - Aki mindent, de mindent el akart
sajátítani, ami csak fokozta a szeretkezéseinket kísérő gyönyört - meséli Jody. - És hogy teljesüljön a
vágya, sokat gyakoroltunk. Rengeteget nevettünk. Még erotikus segédeszközöket is vásároltunk.
Korábban egyikünk sem vetemedett ilyesmire... És addig senki sem érintett meg úgy, mint ő...
mindent szeretett rajtam. A műtéti hegeimet, a középkorú hasamat, a lábujjaimat és azt a pontot a
tarkómon, amelynek a létezéséről addig nem is tudtam. Szabadnak éreztem magamat mellette.
Mintha újjászül ettem volna. És most... azt mondta, keresni akar valakit, aki kihordja a gyerekeit, aki
vele együtt öregszik majd meg. Elhallgat. Látom, hogy emészti a fájdalom.
- Tudom, milyen érzés - mormogom.
Megfognám a kezét, de még mindig rajta van a motoros kesztyű. Megölelném, de sokkal
magasabb, mint én, így ügyetlennek tűnne a mozdulat, nem beszélve arról, hogy itt, San
Franciscóban leszbikusnak minősítenének bennünket a járókelők. Nem mintha ez zavarna bennünket.
Teljesen haszontalannak érzem magam.
- Te vagy az egyetlen - mondja végül -, akivel beszélhetek erről az egészről. Ugyan csak kétszer
találkoztunk, de a könyvedben írtál egy bizonyos Grahamről - itt halványan elmosolyodik -, és azt
gondoltam, hogy nem fogsz sem megvetni, sem kinevetni, sem elítélni. Hogy meg fogod érteni a
problémámat, hiszen te tudod, hogy milyen érzés megszeretni, majd elengedni valakit. Istenem, azt
sem tudom, hány éves vagyok... Hatvan vagy tizenhat. .. - Bár a nap már majdnem teljesen alábukott
a Golden Gate mögött, felteszi a napszemüvegét. -Már el is felejtettem, milyen szar érzés tizenhat
évesnek lenni. - Lehúzza a kesztyűjét, és kifújja az orrát.
- Gyerekeket akar - mondja -, amit én nem tudok megadni neki. Megajándékozhatom viszont a
szabadsággal, hogy megtalálja azt a nőt, akitől ezt is megkaphatja. Szóval... így állunk.
- Nehéz elengedni azt, akit szeretünk - motyogom.
- Még nem is engedtem el. De el fogom. Bármilyen nehéz is, meg kell tennem. Aztán
megpróbálok tovább élni. Nélküle.
Lehangoltan tesszük meg az utat a parkolóig, ahol az autómat hagytam. Úgy érzem, még a motor-
kerékpár dübörgése is szomorú dorombolássá csitult. Azt remélem, hogy a motorozás enyhíti Jody
fájdalmát. Segíteni ugyan nem tudok rajta, de az, hogy meghallgattam, és hogy nem fog eljárni a
szám, talán számít valamit. A parkolóba érve átölel, én is átölelem.
- Válj! - kiált utánam. - Még le kell fényképeztetnünk magunkat.
Azzal egy járókelő kezébe nyomja a fényképezőgépét, mi pedig odaállunk a Harley-ja elé, ő a
gyönyörűséges fekete bőrszerkójában, én a piros ingemben és New York Public Library feliratú
baseballsapkámban - mint két kemény, nehéz időket átélt nőszemély.
Én magam is elég vacakul érzem magam, mert még nem sikerült elengednem Grahamet. Én nem
voltam olyan bátor és olyan nagylelkű, mint Jody. Makacsul csimpaszkodtam abba a kevésbe, amit
Graham hajlandó volt átengedni önmagából. Szidtam, ha sokáig nem válaszolt az e-mailemre;
továbbra is rázúdítottam azokat az éjszakai szamárságokat, amelyek miatt szégyenkezve ébredtem
reggelente; sírtam, ha nem tudtam elérni, amikor New Yorkba mentem szórakozni, ő meg Chicagóba
utazott. Sőt azt kívántam, hogy ne sikerüljön jól az olaszországi útja.
- Az év, amit Dannel töltöttem - jegyzi meg Jody -, olyan volt, mint színházi előadás végén a
ráadás. Neki tapasztalatot hozott, nekem pedig boldogságot. Mostantól a saját életét fogja élni,
amelybe bele fognak tartozni a gyerekek is.
Graham is a saját életét éli. Hagynom kellene, hogy ezt tegye.
Másnap, amikor kinyitom a postafiókomat, már ott vár a fényképünk. Ott állunk, egymás átölelve,
és úgy vigyorgunk, mintha nagyon boldogok lennénk. Mögöttünk ott csillog a Harley, a motorosok
örök kedvence. Ez a mi formánk. Még szerencse, hogy az apám nincs itt a közelben. Biztosan
megölne.
 21. FEJEZET

Hogyan változtatja meg életünket az olvasás

Az olvasó irodalomba vetett hite hatékony segítség az életben maradáshoz.

Thomas Mállón recenziója
Julián Bames The Lemon Table című könyvéről

Ha valakit esetleg érdekel, hogy szüzek voltunk-e, amikor 1955-ben visszajöttünk Európából,
igen, azok voltunk, kivéve Patet, aki terhesen jött haza - bár ezt ő maga is csak néhány hét múlva
tudta meg. Abortusza volt, pocsék, illegális és veszélyes abortusza, majdnem belehalt. Az apja
kitagadta, az anyja élete végéig nem állt szóba vele. Végül Pat hozzáment egy kedves emberhez,
született két gyereke, és a férje családjával jártak vakációzni.
Pat után én kerültem a legközelebb ahhoz kis csoportunkon belül, hogy Igazi Nővé váljak. Mint
az idegen országokban utazóknak általában, mindegyikünknek volt valami dolga: pénzátváltás,
térképolvasás, szálláskeresés: „Habén sie Zimmer für sechs Personen?” Most, hogy külföldön
voltunk - ráadásul a kontinensen -, elhitettük magunkkal, hogy minden egyes nappal műveltebbek és
okosabbak leszünk, és ezzel együtt merészebbekké is válunk. Ha igazából nem is, legalább a szavak
szintjén hagytuk, hogy felszabaduljon egy kevés a bennünk lévő természetes szexualitásból. Ennek
szellemében azt a feladatot kaptam, hogy derítsem ki, tanuljam meg, majd a többieket is tanítsam
meg arra, hogy az adott ország nyelvén mit jelent a „szexuális aktus” kifejezés. A
legellenszenvesebben németül hangzott: Geschlechtsverkehr, míg a szerelem dallamos olasz nyelvén
megfogalmazott fordítás - Rapporti sessuali sit in perpetuum - rögtön elnyerte a tetszésünket, és
mindnyájunknak a kedvence lett. Ezt énekeltük Firenze és Róma utcáin, megfeledkezve arról, hogy
bárki, aki elmegy mellettünk, ugyanezen a nyelven beszél. A többségük, persze, megmosolyogta az
amerikai lányokat. Nagyon jól elszórakoztunk magunkon. Aztán egy nap, Rómában - éppen egy
kávéházban ültünk és vörösbort kortyolgattunk, amiből, mivel hihetetlenül olcsó volt, annyit ittunk,
hogy barnára színezte a fogunkat, igaz, ehhez hozzájárult az elszívott Gauloises-mennyiség is amikor
egymásra néztünk, és beismertük, hogy egyikünkkel sem történt meg a dolog.
Valamikor a serdülőéveink alatt azt olvastuk valahol, hogy az olasz férfiak botrányosak, ágyba
akarnak vinni mindenkit, akinek nő formája van, és hogy a magukat valamire tartó asszonyoknak és
lányoknak folyamatosan résen kell lenniük, máskülönben máris megcsípte, hozzádörgölődzött vagy
hozzápréselődött valaki. Micsoda merészség! Most itt voltunk Rómában, a testiség fővárosában, és
még csak hozzánk sem dörgöl ődzött senki. Arra gondoltunk, hogy lassabban kellene járnunk. Egy
nap az egyik helyi buszjáraton találtuk magunkat. Zsúfolásig tömve volt. Annyira, hogy mozdulni
sem lehetett rajta. Annié, aki a legmagasabb volt köztünk, a busz közepén szorongott. Egyszer csak
felkiáltott, de olyan hangosan, hogy mindenki odanézett. Aztán elmosolyodott. Rögtön utána mi is.
Megbecstelenítették a mázlistát. Az, hogy az egyikünkkel végre megtörtént, növelte a mi esélyünket
is.
Nekem Párizsig kellett vámom, ahol fülig beleszerettem egy nagydarab, Gunnar nevű svédbe, aki
segélyből élt, mert amikor bejelentkezett a munkaügyi hivatalba mint citerahúrozó - állítása szerint az
volt ugyanis a foglalkozása nem tudtak állást ajánlani neki. Rengeteg vörösbort ittunk, és az
asztaltetőn táncoltunk azokkal az oroszokkal, akik Sztálin elől menekültek el Oroszországból. Egyre
csak ittunk, ittunk - Még! Még! -, egészen addig, míg egy nap úgy éreztem, hogy készen állok a fairé
23 24 25
Tamour -m. Gunnar és én sokat csókolóztunk - Embrasse moi, bébé -, még nyilvánosan is, amit
Párizsban bármelyik pár nyugodtan megtehetett, és én úgy éreztem, hogy eljött az idő. így, amikor
Gunnar azt kérdezte, hogy „Gyere avec moi a chez”, igent mondtam. Eldülöngéltünk a panzióig,
amelyben lakott, ám ott, melle előtt keresztben tartott partvissal, teljesen lezárva a szobájához vezető
lépcsőt, állt a háziasszonya, és azt rikácsolta ékes francia nyelven:
 - Túl késő van ahhoz, hogy az ifjú hölgy felmenjen.
Természetesen nem kellett lefordítani ahhoz, hogy megértsem. Gunnar visszakísért a bisztróba,
ahol megígértem, hogy amint visszatérek Amerikába, szerzek neki állást, sőt pénzt is küldök, hogy
eljuthasson Mexikóba, majd titokban Amerikába, ahová hivatalosan nem jöhetett volna, merthogy
kommunista volt. Azám! Korábban sohasem találkoztam kommunistával, és ez az egy annyira
belevalóóóó volt! Már akkor is biztos voltam abban, hogy az apám nem fog pénzt adni Gunnar
emigrációjához, és hogy nekem magamnak is munkába kell állnom, de szerelmes voltam, és fülig
szerelmes majdnem kész nőként semmit sem találtam lehetetlennek. A munkával, amit végül sikerült
szereznem - gépírás -, éppen annyit kerestem, hogy az albérleti szobámat és a napi egy meleg ételt
26
fedezni tudtam. Mon amour még egy lapot sem küldött nekem. Tant p/s. Talán mondanom sem kell,
hogy hatunk közül, akik 1955-ben megjártuk Európát, mára senki nem szűz. Vagy elváltunk, vagy
megözvegyültünk. A hozzánk tartozó férfiak a kommunizmussal együtt emlékké silányultak
mindnyájunk életében. Engem leszámítva, aki négy éve a szexualitás szorításában élek, mindannyian
magunk mögött hagytuk a románcot és a vele járó veszélyeket, az unokáinknak élünk, és közben arra
gondolunk, hogy a könyvklub, amelybe el-eljárunk néha, korántsem elég. A könyvvásárló nők
hozzávetőleg 85 százaléka tagja valamilyen könyvklubnak. Ami döbbenetes, bár, ha arra gondolok,
hogy az én generációm szeret olvasni, sőt professzori bábáskodás nélkül is képes arra, hogy
megbeszélje, amit olvasott, talán mégsem az. Így hát időnként összejövünk.
A legtöbb ember, aki eljön a felolvasásaimra, nő, többségében középkorú, azt hiszem. Esetleg a
középkorúak fiatalabb rétegéből való. Néha magam sem tudom, hogy kit hová lehet besorolni. Most,
hetvenegy évesen, úgy hiszem, engem a közepesen idős kategóriába sorolnak a gerontológusok.
Hetvenéves korom előtt valószínűleg ifinek számítottam az öregek között, nyolcvanévesen senior
leszek. Aztán, kilencvenévesen, nem lesz mese, már egyértelműen az öregek táborát fogom
gyarapítani, hacsak addig ki nem találnak néhány új kategóriát. Én magam is alkottam néhányat: 20-
30 év középkor; 30-40 év reneszánsz, 40-50 év barokk, 50-60 év neoklasszicista, 60-70 év
szürrealista, 70-től halálig műremek. Így én, ahogy ebből a kategorizálásból is kitűnik, korai
műremek vagyok. De még ez is sokkal jobban tetszik, mint a posztmodern.
Seattle, ahol ma este olvasni fogok, jó helynek tűnik, bármilyen életkorban van is éppen az ember.
Szép, mondhatni, gyönyörű: hófödte csúcsok, rengeteg hegy meg víz, kék ég, kedves emberek,
finom ételek. Kész lennék ideköltözni; elég kicsi ahhoz, hogy akár körbesétálja az ember, és elég
nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy elképesztően nagy, új könyvtár, néhány koncertterem meg pár
pazar könyvesbolt, és van egy remek kosárlabdacsapata is. Valaki azonban, aki tudja, hogy mit
beszél, azt tanácsolja, hogy mielőtt végleges döntést hoznék, és házvásárlásba fektetném minden
pénzemet ezen a szépnek tűnő helyen - ahol, ha! - majdnem olyan magasak az ingatlanárak, mint
Berkeley-ben; hála Bili Gatesnek, ez is keresett hely -, töltsék el egy telet Seattle-ben, amikor örökké
esik az eső.
A könyvesboltban a sort záró férfi társaságában egy nő is áll. Bemutatkoznak.
- Evelyn vagyok.
- Arthur vagyok.
Szélesen mosolyognak, ami ritkaságnak számít egy koros férfitól és nőtől - a középkori műremek
kategóriába sorolnám őket hiszen, mint tudjuk, az öregkor leggyakoribb kísérője a mogorvaság.
- Azért vártunk eddig, mert azt reméltük, hogy a végén lesz egy kis időnk.
Evelyn csinos, és nem csak a középkori műremek besoroláshoz képest. De miért ne lehetne csinos
valaki, csak mert túl van a szülőképes koron és a menopauzán? Még az is lehet, hogy csinosabb, mint
amilyen huszonegyes éves korában volt, bár Evelyn, szerintem, az a típus, aki csinos volt egész
életében. Azok közé a lányok közé tartozhatott, akik végzősökkel randiztak már elsőéves korukban
is. Arthur, aki kedvesnek, egyszersmind félénknek látszik, szótlanul áll Evelyn bal válla mögött.
- Mondd el neki! - súgja az asszony fülébe, és noszogatón meg is löki.
 Evelyn előrehajol, és folyamatosan mosolyogva mesélni kezd.
- Tudja, mindketten özvegyek vagyunk, és néhány hónappal ezelőtt kezdtünk csak találkozgatni.
- Arthur behúzza a nyakát, és majdnem eltűnik Evelyn mögött. - És aztán elolvastam a könyvét -
folytatja Evelyn. - El nem mondhatom, mennyire tetszett.
Arthur áthajol Evelyn válla felett.
- Folytasd! - súgja.
- Egy nap, amikor tudtam, hogy Arthur átjön, odatettem a könyvet a konyhaasztal közepére.
- Nem lehetett nem észrevenni azzal a borítóval - szúrja közbe Arthur.
- Fel is kapta rögtön. „Mi ez?”, kérdezte. Elmondtam neki, hogy miről szól a könyv. Meglepett
képet vágott, amit én arra használtam fel, hogy gyorsan megkérdezzem: „Mit gondolsz, Arthur, nem
lehetne köztünk is intim kapcsolat?”
Arthur, teljesen levetkőzve a félénkségét, kilép Evelyn háta mögül, és széles mosollyal átveszi a
szót.
- Erre én azt kérdeztem: „Mi lenne, ha már most hozzákezdenénk?”
Látszik rajtuk, hogy sugárzóan boldogok. Hálás köszönetét mondanak, és kéz a kézben elsétálnak.
Sohasem láttam szebb párt.
Hosszúra nyúlt az este. A szállodámban megiszom egy pohár whiskyt, bemászom az ágyamba, és
azon tűnődöm, miként tehetnék szert én is egy Arthurra, aki nem lakik tőlem háromezer mérföldre.
Kellemes gondolataim vannak egy modestóbeli férfiról, talán vissza kellett volna tartanom, meghívni
egy csésze kávéra vagy elkapni a térdkalácsát, mielőtt elindult az ajtó felé, esetleg... esetleg... Egek,
be kellene köttetnem egy randivonalat!
Emlékszem, amikor a vaskereskedéseket bújtam ismerkedés reményében, mert úgy gondoltam,
oda idősebb férfiak járnak, olyanok, akik tudják, mit kell tenni bizonyos helyzetekben. És igazam
volt. Minden vaskereskedés férfiakkal volt tele. Hevedereket próbálgattak, drótot mértek, szögeket
raktak papírzacskóba, csavarokat hasonlítgattak egymáshoz. Mindegyiket teljesen lefoglalta, amit
csinált. Nem volt céltalan az életük. Arra készültek, hogy megjavítsanak, létrehozzanak, felépítsenek
dolgokat. Velem tegyetek valamit! Miközben figyelő pillantásokat vetettem a polcok előtt álló,
gyanútlan férfiakra, besétáltam a csavarrészlegbe, ahol nyomban kétségbeejtő kérdések kezdtek
gyötörni. Most mi lesz? Mit fogok mondani? Megkérdezem, hogy mit keres egy ilyen jóképű fickó
egy ilyen helyen? Mikor jár le a munkaideje? Az én generációmhoz tartozó nők nem ismerkednek
ilyen módszerekkel, mert elutasítás lett volna a vége. Így, mielőtt elutasíthattak volna, gyorsan
leállítottam magam, és elhagytam a boltot.
De mégis, mit mond az, aki ismerkedni akar? Megmondja az igazat? Mondjuk azt, hogy le akarok
feküdni veled? Természetesen nem. Mert mi van, ha kiderül, hogy mégsem akarod? Vagy az, hogy
igen? Mikor nem ijesztesz el magadtól teljesen egy férfit? És hogy véded meg magad az
elutasítástól? A férfiak az emberélet kezdetétől fogva vállalják ezt a kockázatot, és lehet, hogy
hozzászoktak már a nemhez. Ami, istenemre mondom, félelmetes tud lenni. Csak a tökösek bírják
elviselni. Most, hogy egy ideje egyenlők vagyunk, elvileg mi, nők is tökösnek számítunk, de mint
tudjuk, az ilyesmi nem fejlődik ki egy nap alatt. Én magam vagyok a legjobb példa. Nekem is milyen
sok időbe telt, mire kitökösödtem, és nézzék meg, mire mentem vele! Nincs mellettem férfi,
semmilyen minőségben. Potenciális hajléktalan vagyok. És még csak ismerkedési módszerem sincs,
amit bedobhatnék.
Erről, persze, nem beszélek a felolvasásaimon, mert nem akarom elrontani az olvasóim illúzióit,
akik azt hiszik, hogy tudtam, mit akarok, és meg is kaptam. Nos, azt, hogy mit akarok, tényleg
tudtam, de az, hogy egyszer megkapja az ember, amit akar, még nem jelenti azt, hogy nem fog újra
akarni. És, amilyen ingatag teremtmények vagyunk, lehet, hogy az, amit akarunk, átváltozat
bennünket valamivé, ami nincs meg bennünk, és akkor, ó, egek, elkezd munkálni bennünk a
nyugtalanság, és kiirt belőlünk minden elégedettséget, hogy helyet csináljon az újabb érzelmi
hullámvasútnak.
Odahaza, a postaládámban egy levél vár. Bryan-tól. Ugyan nem ismerem Bryant, de a
következőket írja: „Egy idősebb nő asztalán láttam meg a könyvét (én 40 éves vagyok, ő 64), akinél
üzleti ügyben jártam. Elolvastam; nagyon, de nagyon tetszett, és most úgy érzem, hálával tartozunk
önnek. Jó szolgálatot tett mindkettőnknek. Köszönjük. Kérem, tolmácsolja a köszönetünket
Grahamnek is. ”
Mi az ördög! Lehet, hogy a könyvem révén fogok megismerni valakit.
Így amikor a számomra teljesen ismeretlen Barbara felhív Santa Mateo-i otthonából, majd
beleleheli a kagylóba, hogy „éppen most fejeztem be a könyvét, és tudom, nagy merészség, hogy
felhívom. ..” Ennek ellenére nem teszem le. Így folytatja:
- Ötvenhárom éves vagyok, tíz éve elvált. - Aztán meghív a könyvklubja következő
összejövetelére, ahol a Szex és Nyugdíj lesz terítéken. - Az idősebb tagoknak - teszi hozzá -
nehezükre esik beszélni a szexről. Sokat segítene nekik, ha eljönne. Maga annyira bátor! - Aztán,
sírós hangon, még beleszipogja a kagylóba: - Istenemre mondom... nem tudok összehozni... egy
nyavalyás randit.
Ha ott lennék, vagy ő itt lenne, megölelném. Megpróbálnám megvigasztalni, elmondani neki,
hogy... Nem tudom, mit mondanék neki. Amikor 2003 júniusában elkezdtem ezeket a felolvasásokat,
mindig azzal az érzéssel jöttem el róluk, hogy szabadjára engedtem a palackba zárt szellemet. A nők
elsuttogták a vágyaikat, a bűneiket, a hibáikat és a jobb jövőbe vetett hitüket. És én mit csináltam?
Mire Barbara felhívott, ha meg nem kérgesedtem is, rengeteget veszítettem az érzékenységemből. A
könyveknek, ha van valami értékük, akkor az az, hogy megengedik az olvasóknak, hogy azt szűrjék
le belőlük, amire a legnagyobb szükségük van. Az én könyvemben, úgy tűnik, megvan ez az érték.
Ha valakinek reményre van szüksége, tessék, vegye ki belőle, van benne elég reménykedés. De
továbbra sem tudom, mit mondhatnék Barbarának. Talán, mivel teljesen tanácstalan vagyok, azt,
hogy próbálkozzon az interneten. És meg is teszem.
- De mit mondhatnék magamról? - kérdezi erre ő.
Meghasad érte a szívem.
Nos, Barbara, én valami olyasmire készülök, amit Evelyn is kipróbált. Arra gondoltam, hogy
csináltatok egy pólót, rányomatom a könyvem címlapját, és nagy, vastag betűkkel elhelyeztetem rajta
a következő feliratot: Tegyen fel kérdéseket erről a könyvről! És ha közben elbátortalanodnék,
egyszerűen a visszájára fordítom az inget.
 22. FEJEZET

Osztálytalálkozók

Plus ga change, plus c'est la mérne chose.

Ha valaki nem találja megfelelőnek a vaskereskedésben vagy az interneten ismerkedést, az

menjen el egy találkozóra. Rengeteg találkozót szerveznek mindenütt. A legjobbak a középiskolai
találkozók, mert azokon már elég sok az özvegyember.
Júlia, aki hosszú évekig a barátnőm volt, elment egy negyvenéves találkozóra. Külön történet az
övé. A hatalmas és csodálatos házat, amelyben lakott, 1826-ban építették. Csúcsos tető, fehér falak,
zöld zsalugáterek... El nem tudom mondani, mennyire irigyeltem Júliát ezért a házért, és egy csomó
mindenért, ami hozzá tartozott. Olyan dolgokért, amelyeket az anyjától örökölt. Ezek többnyire nőies
apróságok voltak, például gyertyakoppantók (hat) és ezüst teáskészletek (kettő). Júlia életét azonban
nem irigyeltem, ő maga sem volt elégedett vele. Rossz és rövid házasságából egy lánygyermeke
született, akit mindennél jobban imádott, és életre szóló szerelmi viszonyt tartott fenn Herberttel, akit
őszintén szeretett, mégsem lehetett a felesége, mert a férfi nővérei hallani sem akartak erről a
házasságról. Herbert jó, bár bizonyos vonatkozásban kimért férfi volt, és ő is szerette Júliát, annyira,
hogy kifizette helyette még a házára kivetett jelzálogot is. Ott ült hát Júlia a nagy, régi, teljesen
tehermentes házban, és tizenkét éven át szerette Herbertet, egészen addig, míg a haláláról szóló
értesítést kézhez nem vette; egy szívroham vitte el. Júlia ötvenöt éves volt, és sohasem épült fel ebből
a csapásból. Herbert hatalmas birtokát a férfi nővérei örökölték, egy ördögi ikerpár, így Júlia csak
örülhetett annak, hogy gondtalan életet nyújtó otthona volt. Ennek ellenére egyre jobban
megkeseredett.
Gyűlölte a munkáját és az embereket is, akikkel együtt dolgozott. Teljesen felhagyott a moziba és
színházba járással; az utazásról hallani sem akart. Az utca túloldalán álló könyvtár volt a legtávolabbi
pont, ameddig hajlandó volt elmenni, csakhogy a könyvtárban már nem volt olyan könyv, amelyet ne
olvasott volna el. Az olvasás olyan volt számára, mint a drog, bár annyi ereje nem volt, hogy
enyhítette volna benne a társ utáni vágyakozást, így egyszer, tavasszal, a lánya unszolására, beült az
autójába, és nekivágott az alig pár kilométeres útnak, hogy részt vegyen az egykori középiskolás
osztálya találkozóján. És ki volt az első, akit meglátott? A középiskolai szerelme. Nősen,
vastagbélrákból lábadozva. És ugyanolyan jóképűen, mint régen. Beszélgettek és beszélgettek,
telefonszámot cseréltek, és attól kezdve minden áldott nap felhívták egymást.
- Gyere el Austinba a hétvégén! - unszolta a férfi Júliát. - Oda kell utaznom egy tárgyalásra.
- Nem - mondta az asszony.
- Akkor a jövő hónapban meglátogatlak - ajánlotta a régi barát.
Nem, nem, hajtogatta Júlia. Nincs szüksége sem férfira, sem szexre, egyszerűen jólesik neki, ha
egy férfihang időnként eszébe juttatja, hogy okos, csinos és szexi. És Júlia tényleg okos volt. Nem
kezdett viszonyt egy nős férfival, nem szeretett bele, így nem kellett egyedül végigülnie az ünnepeket
és nem kellett részt vennie egy házasságtörő kapcsolatban. A hírneve szeplőtlen maradt, hacsak a
telefonon folytatott előjátékot nem számítjuk.
Ha volt az életében valami jó, akkor az a lánya és egyben a legjobb barátnője, Franny volt. Franny
okos, jó humorú, szeretni tudó és szeretnivaló felnőtté cseperedett, és hozzáment egy ugyancsak
szeretni tudó és szeretetreméltó férfihoz, akivel két fiúunokát ajándékozott Júliának. Ő is majdnem
annyira szerette a fiúkat, mint Frannyt. Franny tudott
Júlia telefonos viszonyáról, és arra biztatta az anyját, hogy menjen, találkozzon azzal a fickóval,
de Júlia hajthatatlan maradt. Franny ezek után felhagyott a tanácsadással, és visszatért az unszolás
nélküli, egyszerű szeretethez.
 Júlia korán nyugdíjba ment az állásból, amelyet annyira utált, és elkezdett inni. Mindig is szívesen
lehajtott egy-egy italt, de most úgy istenesen a pohár fenekére nézett. Az ivás azonban nem fér össze
az olvasással, így, amikor választania kellett a kettő között, az ivást választotta. Franny aggódott érte,
de nem nagyon, mert Júlia mindig tudta, hogy mit csinál, főleg az unokái jelenlétében. Ezen kívül,
mit tehetett volna Franny? Neki ott voltak a gyerekei, meg a férje, meg a kertje.
Aztán Franny rosszul lett egy szerdai napon. Elviselhetetlen fejfájásra panaszkodott, hányt, és
annyira ráijesztett a férjére, hogy az berohant vele az ügyeletre. Ott megállapították, hogy
agyhártyagyulladása van. Micsoda? Júlia nem akarta elhinni. Berohant a kórházba, Franny ágyához,
és el sem mozdult mellőle. A lánya pénteken meghalt. Harmincöt évet élt.
Júlia hazament, és az orvos által felírt nyugtatóra annyi merlot-t ivott, amennyi csak belefért.
Aztán teljesen leszokott az evésről, és ivott, mint a kefekötő. Néhány hónap múlva a mája felmondta
a szolgálatot. Kórházba vitték. Egy alkalommal megpróbált kimenni a vécére, elesett, és meghalt.
Hatvannégy éves volt.
Júlia Frannyn kívül egyvalamiért rajongott egész életében: a Boston Red Soxért. Ha még néhány
hónapig él, láthatta volna, hogy kedvenc csapata, nyolcvanhat éves fennállása során először,
megnyeri a világkupát, és meglehet, ez feldobta volna egy kicsit. Talán erőt adott volna neki a
küzdelemhez.
Nem hiszem, hogy van ennél szomorúbb emberi történet. És kétségem sincs, hogy Júlia háza a
legszomorúbb ház, amelyben valaha jártam.
De azért ne essünk kétségbe. Carol, odahaza Ohió-ban, a szülővárosomban, remek ünnepséget
szervezett a saját, ötvenéves találkozójára, amelyen megjelent a nyugdíjas, gazdag, még mindig
jóképű és özvegy Jim. Tavaly nyáron volt az esküvőjük, most három házuk van, és boldogan élnek.
Ugyanígy Carolyn és Bob Felső-Michiganben. Ok a negyvenéves érettségi találkozójukon jöttek
össze, és egymáshoz kötötték életüket, hasonlóan azokhoz a párokhoz, akik a New York Times
vasárnapi számának „Esküvő” rovatában szerepelnek.
Nap mint nap köttetnek ilyen házasságok, gyakran a leendő örökösök áldása nélkül, de az ördögbe
is: minek? Nem időpocsékolás az egész? Mi lehet csábító egy ilyen rituáléban? Ilyen idős korban?
Azt gondolná az ember, hogy az, aki végigszenvedett már egy rossz házasságot vagy egy fájdalmas
betegséget, netán mindkettőt, többé nem vágyik férjhez menni vagy nősülni. Minek a papír, amikor
együtt élhetnének anélkül is? Sok idős ember ezt is teszi, amikor kiderül számukra, hogy
házasságkötés esetén elveszítik a társadalombiztosítástól kapott juttatásaikat. De vannak férfiak és
nők, akik nem törődnek ezzel, és ismét belevágnak. Persze azok, akik jó házasságban éltek,
szerencsés újrázásban reménykednek. De az is ösztönző lehet, ha valaki szeretné kijavítani az előző
házasságában elkövetett hibákat. „Addig próbálkozom, amíg nem sikerül.” Hiába, akit egyszer
betereltek a karámba, az többnyire ott is marad. A „karám” azt ígéri, hogy a megszokott módon
folytatódik majd minden, a megszokás bizonyos fokú védelmet és biztonságérzetet hoz magával,
aminek semmi köze a pénzhez. Tiszteletreméltóvá tesz, hogy bátran a világ szemébe nézhessünk,
szégyenkezés és zavar nélkül. Olyan kényelmet nyújt, amely a hozzám hasonló magányos lelkek
számára vágyálom lehet csupán, és miért? Mert elhisszük, hogy úgysem lehet megszüntetni a
bennünk lévő hiányérzetet. Pedig én magam szívesebben hinnék valami mást, mert a hiány okozta űr
sötét és hideg, én mégis ebben hiszek, akaratom ellenére. Nem tudok szabadulni tőle. Csak a jó
irodalom könnyít valamit a helyzetemen, és a hosszú életem során felhalmozódott tapasztalat, amely
mindig erősítette bennem az emberi szellem szabadságába, a józan gondolkodásba és a szabad
választásba vetett hitemet. Ezzel vigasztalódom. De időnként, főként akkor, amikor Carol Jimmel
közös fényképeket küld magáról, vagy megkapom Carolyn esküvői meghívóját, elfog a vágyakozás
egy társ után. Valaki után, aki felmelegítene, amikor fázom; aki lámpát gyújtana nekem. Ilyenformán
magam is a házasságot reklámozom. Mert összeházasodni könnyebb, mint gondolkodni, bár annál
majdnem minden könnyebb.
 Persze nem mindenki keres azonnali elkötelezettséget és házassági ígéretet. Itt van például Susan,
aki eljött az egyik virginiai felolvasásomra. Hetvennyolc éves, és a következőképpen fogalmazta
meg, hogy mit szeretne: „A tartós szövetség csodáját, amely legyen áldott, amíg fennáll, és amely
nem fél kinyilatkoztatni: nincs vége, amíg valóban véget nem ér.” Igazából azért jött el a
felolvasásomra, hogy megtudakolja az ügynököm nevét és címét. Susan ugyanis, hozzám hasonlóan,
írt egy memoárt. Az élete sokban hasonlít az enyémhez. Azt szeretné, hogy neki is akkora
szerencséje legyen, mint nekem. Rokonszenvesnek találom. Tele van élettel, kicsi és eleven, és
nagyon, de nagyon aranyos. Boldognak látszik. És ez nem minden. Ott van nála a könyvem drágább,
keményfedeles kiadása, és szeretné dedikáltatni velem. Naná hogy rokonszenves! A tetejében ő is
egy ohiói kisvárosban nőtt fel, akárcsak én. Hozzáment egy modortalan fajankóhoz, aztán elvált, és,
ahogy én is, új életet kezdett. Mindezt figyelembe véve gyakorlatilag barátnők vagyunk, és
nyugodtan mondhatnánk, hogy külön kis találkozót tartunk itt, a könyvesboltban. Ahogy az egy jó
találkozón szokás, felelevenítjük a közös múltunkat, és örülünk egymásnak.
Szóval, meséli Susan, ott állt ő, a puncsos tál mellett, a hatvanéves osztálytalálkozón, egyedül,
teljes életnagyságban. Merthogy hatvan évvel korábban ő volt a legmagasabb férfi az évfolyamban,
és most (nyugalmazott) jogászként, négygyerekes apaként, nyolcunokás nagypapaként és özvegyen is
kimagaslott a többiek közül. Ó, hogy mennyit, de mennyit beszélgettek! Aztán e-mail címet
cseréltek, majd egy évvel később Warren meglátogatta Susant.
Csakhogy Susan közben kialakított magának egy teljes és kielégítő életet, így Warrenhez fűződő,
felmelegített kapcsolata megrekedt a barátság szintjén. Az e-mailes levelezésükben Warren
megvallotta Susannek az impotenciáját. „Szívesen leszek a barátod, ha elfogadsz.” És Susan
elfogadta.
Első látogatása alkalmával Susan a vendégszobában vetett ágyat neki; lefekvéskor gyengéden
megpuszilta az arcát, aztán becsukta az ajtót, és visszatért a szobájába. Egyszer csak megjelent az
ágya mellett Warren.
- Akarod, hogy együtt aludjunk? - Három szenvedélyes, de beteljesületlen éjszaka után Susan úgy
érezte, hogy rabul ejtették. Attól félt, hogy kicsúsznak a kezéből a dolgok. Nem beszélve arról, hogy
Warrennek fém szívbillentyűje volt. Erőt vett magán, átmasírozott Warren szobájába, és kibökte:
- Beléd habarodtam. És tudom, hogy ez helytelen.
- Sajnálom, ha fájdalmat okoztam. - Warren csak ennyit válaszolt.
Kedves olvasó, engedje meg, hogy egy kicsit elidőzzem Susan és Warren kapcsolatánál. Azután,
hogy Susan bevallotta „helytelen” érzéseit, ő és Warren megvitatták, Susan szóhasználatával élve, ezt
a „különös csapást, amitől én bánatos lettem, Warren meg szánakozó”. De Susan, miért ítélted nem
helyénvalónak a szenvedélyedet? És miért nevezed „különös csapásnak”? Megértem, hogy aggódsz
Warren szívbillentyűi miatt, de Warren tanult ember, és minden kétséget kizáróan tisztában van a rá
leselkedő veszélyekkel. Nem lenne jobb, ha még egyszer megvitatnátok ezt az egészet, és akkor,
esetleg, mégiscsak lehetne köztetek valami? Vagy azt hiszed, Susan, hogy túl idős vagy már az ilyen
szenvedélyhez? Nem. Nem vagy az. Esetleg attól félsz, hogy a szenvedélyed erősebb, mint Warrené?
Ez bizony lehetséges, nem először fordulna elő. És talán csak azért nevezted „csapásnak”, azaz, tőled
független dolognak, hogy ne kelljen felelősséget vállalnod a saját érzelmeidért. Hogy ne kelljen
megítélned önmagad. Végül még az is lehet, hogy meg akartad kímélni Warrent, ezért hangoztattad
annyira, hogy ez a „különös csapás” csak neked okoz problémát. Inkább magadra vállaltad az
egészet, csak hogy mentesítsd a bűntudattól és mindattól, ami velejár. Csak egy nő gondolkodhat így!
Istenem, hát semmi sem változott?
Te pedig, Warren, honnan vetted a bátorságot ahhoz, hogy „szánakozva” nyilatkozz szegény,
kedves Susan „helytelen” érzéseiről? Miért kellene bármit bánnia? És még inkább, miért kellene
bocsánatot kérnie? Remélem, azóta meggyőzted arról, hogy az érzései, bármilyen hevesek is, cseppet
sem taszítanak, sőt úgy természetesek, ahogy vannak. Remélem, megmondtad neki, hogy: „én
kezdtem ezt az egészet”. Mert ez az igazság, kedves Warren. Mégis mit gondoltál, hová fog vezetni,
ha igent mond arra a kérdésre, hogy „akarod, hogy együtt aludjunk”? Az, hogy mindezek után
sajnálkozásodat fejezted ki a neki okozott fájdalom miatt, helyénvaló, és, mondhatni, úriemberre vall.
Csakhogy ezzel nem moshatod tisztára magad. Mit gondolsz, hányszor hallottuk, mi nők, ezt a
mondatot? Azt gondoljátok, hogy ettől minden rendbejön, és bűntudat nélkül kisurranhattok az
életünkből. Vagy ha éreztek is megbánást, semmivé foszlik, mire becsukjátok magatok mögött a
lakásunk ajtaját. Ha gondolkodtál volna, rögtön tudtad volna, kedves Warren, hová vezet, ha
repülőgépre ülsz, és meglátogatod Susant. De nem, te nem gondolkodtál. Azt gondoltad, bűntelenül
babusgathatod a volt iskolatársadat, elcseverészhetsz vele a régi bandáról, és közben sem a szállásod,
sem az ellátásod nem kerül semmibe. Egy olyan nővel babráltál ki, aki egy életen át szenvedélyes
kapcsolatra várt, és a végén csak annyit tudtál mondani neki, hogy: „sajnálom, ha fájdalmat
okoztam”. Jó vagy, de nem elég jó. Lehet, hogy nemcsak a szívbillentyűd van acélból, hanem a
szíved is? Vagy túl sokat szeretnénk?
De várjanak, itt lép a képbe Helen. Igen, Warren, még egészen az elején megemlítetted Helent,
ugye? Egy asszony, akivel néha együtt utazol, mondtad Susannek. „Csak barát.” És Susan, istenem,
hetvennyolc évesen is ugyanolyan ostobán viselkedett, mint ahogy tizenhat éves korunkban
szoktunk. Szóval, gondoljuk csak végig. Itt van ez a Helen nevű nő, mert a mi korunkban ki hallott
már olyanról, hogy valaki kizárólagosságot követel? Az igazság az, hogy semmit sem követelhetünk,
hálásnak kell lennünk már azért is, amit kapunk. Warrennek, természetesen, ott van Helen is, és
Susan is, miért ne játszadozna el kedvére velük? Hiszen, mivel belehabarodtak, már az odavetett
morzsákkal is megelégszenek. Egyszer Helent viszi Párizsba, aztán Susant hajóútra, majd
megkönnyebbülten tudomásul veszi, hogy Susan nem hajlandó az orális szexre, mert, mint mondja,
nem lenne igazságos, ha az övé lenne minden élvezet. Ugyan, kérem! Susan elégedett nő benyomását
kelti. Azt mondja, neki elég annyi intimitás, amennyit Warren hajlandó megosztani vele. Ugyanakkor
örül annak, hogy a gyógyszerek, amelyeket hetvennyolc évesen az egészsége fenntartása érdekében
szed, elfojtják a libidóját. Egy kicsit.
És ezzel még nincs vége a dolognak! Ki gondolta volna, hogy a Time magazin egyszer képes lesz
túlnőni önmagán, és a nap hősévé válik? Imhol, világosság lép a sötétség helyére, és ennek a
világosságnak tesztoszteron a neve. Susan elküldi a szexualitással foglalkozó cikket Warrennek.
Néhány injekció, és Warren újra kedvére ficánkolhat. Susan végre teljesen megkaphatja. És persze
Helen is, akivel, nagy valószínűséggel, egészen Párizsig repül. Időközben persze Helen is tudomást
szerzett Susanről, és hűtlenséggel vádolta Warrent, de, ahogy Susan mondja: „valószínűleg ő is
olyan, mint én, megelégszik azzal, amit kap”. És Warren? Ő bizonyára a világ legszerencsésebb
fickójának tartja magát.
Ezért egy cseppet sem sajnálom, hogy nem tudtam elmenni az ötvenéves érettségi találkozómra,
Ohióba. A szeptember 11. utáni hétvégére szervezték, és én inkább New Yorkba utaztam, mintsem
Toledóba. Úgy hallottam, hogy a volt osztálytársaim jól szórakoztak. Mindenkinek megvolt még a
férje vagy a felesége, senki sem özvegyült meg, így csak a jóisten tudja, milyen fájdalmak vártak
volna ott rám. Így, utólag, biztonságosabb választás volt New York.
 23. FEJEZET

A KAPCSOLATTARTÁS EREJE

„Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író
iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar. ”
Holdén Caulfield a Zabhegyezőben

Mostanában gyakran csörög a telefonom, bár elvileg továbbra sem vagyok benne a
telefonkönyvben.
- Hah! - vakkant bele a kagylóba az egyik hívó. - Azt hitte, elrejtőzhet! Elmentem a könyvtárba!
Most megfogtam!
Nemrég hajnali fél hatkor szólalt meg a telefonom. Odabotorkáltam, hogy felvegyem.
- Helló, Jane - szólt bele a kagylóba egy dallamos, mély, déli hang. Nagyon hasonlított ahhoz a
hanghoz, amelyik a To Kill a Mockingbird című filmben azt mondta, „Helló, Boo”, de még annál is
mélyebb volt.
- Csak hallani akartam, milyen a hangod, amikor alvásból ébredsz. - Letettem. Fél nyolckor ismét
megcsörrent a telefon. - Helló, Jane, csak elnézést akarok kérni, amiért felébresztettem. Tetszett a
könyve, és ha véletlenül erre...
Idióta. De kedves hívásokat is kapok. Például a Mississippiben lakó Johntól, aki ügyvéd, és a
felesége unszolására olvasta el a könyvemet. Az asszony ahhoz is ragaszkodott, hogy a férje
megköszönje, amiért „megmutattam nekik a helyes utat”. Fogalmam sincs, mit írtam, amivel utat
mutattam nekik, de ha megtalálták, talán ők is írhatnának egy könyvet, hogy megmutassák nekünk,
köznapi halandóknak is. Len, aki Bronxban lakik, kéthetente felhív, „csak hogy tudjam, nincs-e
valami baja, minden rendben van-e”. Len ilyenkor a munkájáról is mesél, ami halálra untatja, és a
japán barátnőjéről, aki nem beszél az anyjáról, akinek a leépülése megrémiszti, meg arról az álmáról,
hogy egyszer végigjárja az Appalach- hegységet. Kedves férfi. Aztán ott van a Phil nevű pasas, aki
imádja New Yorkot, „épp úgy, mint maga”, és aki „egész Manhattant szeretné végigjárni” - rajtam. A
részletektől eltekintettem, és gyorsan letettem a telefont. Időnként Québecből is felhív egy férfi, és
azzal a csábos francia - oké, kanadai-francia - akcentusával elmondja, hogy már többször is elolvasta
a könyvemet, és... Ó, ez az ember ugyancsak rámenős. Miután a kormánynak dolgozott negyven
évig, visszaköltözött Québecbe, megvette a házat, amelyben felnőtt, és most egyedül él. Csak akkor
van társasága, ha elmegy a könyvtárba, és... Gyorsan leteszem a kagylót, még mielőtt kiszaladna a
számon valami durvaság.
Vajon kivel beszélgetnek a férfiak?! Időnként, miközben hallgatom őket, a legszívesebben
kinyújtanám a kezem, csak hogy megérintsem és átöleljem őket, hogy elmondjam nekik... Mit is?
Hogy minden rendbe jön? Mert egyre nagyobb bennem a bizonyosság - miközben egymás után
hallgatom a legkülönbözőbb államokból és jóval távolabbról is telefonáló férfiakat -, hogy nincs az
életükben senki, aki átölelné és meghallgatná őket, és, ezért vagy a saját hallgatagságuk miatt, nem
beszélgetnek senkivel. Sem az unalmas munkájukról, sem a könyvtárban eltöltött órákról, ahová
akkor mennek, amikor a gyerekek, iskola után, ugyancsak betérnek, mert ilyenkor úgy érzik, mégis
van körülöttük valami élet, vagy... Hallottam férfiaktól, hogy amikor összejönnek, golfról, síelésről,
néha meg politikáról és sportról szoktak beszélgetni. Esetleg a munkájukról, vagy a házról, amelyet
27
éppen eladtak, vagy amelybe beköltöztek, és ahol egy csomó mindent meg kell javítani. A
gipszkarton-szerelés és a tetőfedés közkedvelt témának számít férfitársaságban, így eltűnődöm: vajon
meg szokták beszélni az örömüket és a bánatukat is? Tudom, ezek érzelmes dolgok. Vajon ki találta
ki azt az ostoba szót, hogy „érzelem”? Vagy ha már kitalálták, ki mondta a férfiaknak, hogy az
érzelmek nem szerepelnek az étlapon, mi több, tabunak számítanak? Hogy meg kell hagyni őket az
asszonyoknak? Tény, hogy sorban hívnak fel a férfiak.
 - Hat hónapja halt meg a nővérem. Vele éltem, és most eszembe jutott, hogy maga és én esetleg
beülhetnénk egy kávéra valahová - mondja az egyik. - Új-Mexikó ebben az évszakban a legszebb,
szívesen megmutatnám magának azt a részt, ahol lakom. - Tudja, júniusban halt meg a feleségem -
így a másik.
- Fogad még jelentkezőket? - kérdi a harmadik. Lehet, hogy anyafigurának tekintenek. Vagy
valakinek, akinek kiönthetik a szívüket, és aztán, ha elég szerencsések, bebújhatnak az ágyamba is.
Már egyetlen telefonhívás elég ahhoz, hogy az Ödipusz-komplexusukra fény derüljön. Nevezhetjük
bárminek - magányosságnak, kétségbeesésnek, elidegenedésnek adhatunk rá akármilyen
magyarázatot, akár freudit is, vagy idegrendszeri, esetleg hormonális rendellenességnek
tulajdoníthatjuk, tény, hogy egész nap ezt visszhangozza a telefonom.
Egy nap felhív egy nő. Mély hangja van, és érezhetően déli akcentussal beszél. Bemutatkozik, és
azt mondja:
- Még sohasem tettem ilyet, és nem szeretném zavarni, de a férjem és én együtt olvastuk végig a
könyvét, és mindkettőnknek nagyon tetszett. Csak ennyit akartam mondani. - Mi tagadás, kellemes
ilyesmit hallani. - Úgy döntöttünk - folytatja hogy a maga városában ünnepeljük meg a házassági
évfordulónkat, és szeretnénk meghívni vacsorára.
Nem akarok elmenni. Egyáltalán, kik ezek az emberek? Mindazonáltal kedves hangja van a
nőnek, érdekesnek tűnik, és minden jel arra mutat, hogy ők akarják fizetni az én részemet is. Mi az
ördög tart itthon? Elmegyek.
A nőt Emilynek hívják, a férjét Alannek. Négy éve házasok. Emily már túl van a nyolcvanon, de
jó ránézni. Magas, karcsú, nem domborodik szembetűnően a hasa - mi több, betűrve, övvel viseli a
pulcsiját! a szeme hatalmas és barna, és a sikeres szaruhártyaműtét megóvta a szemüvegviselés
kellemetlenségeitől. Barna hajába helyenként ősz tincsek vegyülnek. Határozottan elegáns. Alán
pedig pontosan úgy fest, mint a zsánerem: karcsú csípőjén khakiszín nadrág feszül, legombolt nyakú
ingén remekül mutat a piros nyakkendő, és pompásan áll rajta a V kivágású pulcsi is. Tipikus New
England-i jelenség, némi Land's End-es lazasággal. A haja sűrű és hófehér, a mosolya ezerwattos.
Nyolcvankét éves.
A kellemes beszélgetéssel fűszerezett, nagyon finom vacsora végén Alán meghív, hogy
látogassam meg őket Oregonban.
- Nem engedhetjük, hogy ez az este legyen az egyetlen és utolsó találkozásunk - mondja.
Egyetértek vele, és három hónap múlva elmegyek hozzájuk. Ott-tartózkodásom alatt elmesélik az
életük történetét, amely - mindkettőjüké - álmokkal és tündérmesékkel, rémálmokkal és csodákkal
van tele.
Egy fényképen - 1943-ban készült róluk Saint Louisban - Emilyék verandáján ülnek egy
hintaágyon. Emily Alán karjaiban fekszik, sötét haja szétterül a férfi vállán, aki a boldogan
mosolygó, a kamerába magabiztosan belenéző Emily arcához hajol. Aláné nem látszik a képen, csak
a ragyogóan szőke sörénye, ami biztosan jó szolgálatot tett neki, amikor a Harvardra került.
Megígérték, hogy hűségesek maradnak egymáshoz.
A Harvard azonban messze volt, és Emily megismerkedett egy fiúval, aki a közelben lakott. A fiú
magas volt, sötét bőrű, sötét hajú, és a maga heath-cliffes módján rendkívül jóképű is.
- Vad fiatalembernek látszik - figyelmeztette Emilyt az anyja. - És veszélyesnek. A lányt azonban
éppen ez a vadság bűvölte el teljesen. Egy éjszaka, egy téli hóvihar közepén, megszökött ezzel a vad
fiúval. Olyan vidékre mentek, ahol sütött a nap, és víz kéklett mindenütt, ahol a narancsfáról
egyenesen az ölükbe hullott a narancs, és ahol Emily, életében először, odaadta magát egy fiúnak,
akit, szent esküvéssel fogadta, élete végéig szeretni fog.
Eközben a jóképű Alán a távoli keleti parton élte az életét. Egy New York Cityben töltött
hétvégén, a Biltmore egyik bárjában, ahol az akkor tizenkilenc éves Alán már legálisan is
fogyaszthatott alkoholt, egy gyönyörű nő, aki szemmel láthatóan idősebb volt nála, annyival, hogy
talán már a harmincat is betöltötte, lehuppant a mellette lévő bárszékre. Egy rövid pillanatig a fiú azt
hitte, hogy éjszakai pillangóval van dolga. Bár az apja gazdag volt, neki nem volt sok pénze, és
abban a pillanatban nem engedhette volna meg magának egy ilyen nő szolgálatait.
- A férjem katonatiszt, és Franciaországban állomásozik - kezdte a nő. - Én pedig, részben azért,
hogy legyen társaságom, részben azért, hogy megmutathassam a szép ruháimat, amelyeket még a
háború előtt kaptam a férjemtől, időnként eljövök ide. - Alán pillantása a ruha selyméről a bőr
bársonyára siklott, majd a fényes, sötét hajzuhatagra, és úgy döntött, hogy megpróbál jó társaság
lenni. Két Manhattan koktél után azt mondta a nő:
- Menjünk el hozzám! Itt lakom a közelben.
A nő ruha nélkül is maga volt a lágy, puha selyem, bár Alán, a fiatalság mohóságával ezt észre
sem vette. Később már szégyenkezett.
- Ne ess kétségbe! - vigasztalta a nő. - Az idő nekünk dolgozik. - És ez így is volt, mert pár
perccel később, miután a nő szája és keze megpihent néhány érintés után kiáltó ponton, Alán
magáévá tette ezt a tündéri lényt. Aztán megint. És ez így ment egész éjszaka.
Messze, a napsütötte tengerparton a sötét bőrű fiú dühösen rámordult Emilyre:
- Azt mondtad, szűz vagy! Miért nem véreztél?
Emily kétségbeesetten összegömbölyödött, mint egy labda, majd rövidesen hazament. A vad fiú,
miután úgy döntött, hogy egy fél szűz még mindig jobb a semminél, követte. Vesztére. Már várták a
rendőrök Emily szüleinél. Emily ekkor látta utoljára.
New York Cityben, a hajnal első sugaránál, a gyönyörű nő odahajolt Alanhez, és megcsókolta.
- Elbűvölő férfi vagy.
- Ez után Alán többször is elutazott New York Citybe, és egyre a biltmore-i bárban lógott. De
többé nem látta a nőt.
Így végződött ifjúságuk tündérmeséje. Nem lett jó vége, igaz? Ha minden úgy alakult volna,
ahogy a mesékben szokás, Alán visszament volna Emilyhez, összeházasodtak volna, és boldogan
éltek volna a halálukig. De nem ez történt. Az élet másképp határozott.
Alán és Emily, mint az átlagemberek többsége, átlagosan élte az életét. Házasságot kötöttek, bár
nem egymással, gyerekeik születtek, akik - ha van egyáltalán valamilyen szerepük, mióta olyan
sokan élünk a Földön - időnként emlékeztetik a szüleiket arra, hogy az élet nem tündérmese. A
gyerekek felnőttek. Némelyikük sikeres ember lett, némelyikük nem. Sem Alán, sem Emily nem élt
jó házasságban, és ők ketten, bár az ország két különböző felében laktak, mindig úgy érezték, hogy a
másik jelen van az életükben. Udvarias lapokat küldtek egymásnak karácsonykor meg a
születésnapjukon, ügyelve arra, hogy az írások tartalma mindig kifogástalan és romantikamentes
legyen. Afféle emlékeztetőnek szánták őket, hogy lám, nem felejtettelek el, és nem foglak, soha;
tartsuk a kapcsolatot.
Néha, télen, Alán meghívására, Emily Vermontba repült az első férjével, ahol Alannek és a
feleségének volt egy háza. Emily férje tudott a barátságról, amely oly hosszú ideje összefűzte a
feleségét és Alant, de azt, hogy valamikor szerelmesek voltak egymásba, nem sejtette. Emily a maga
részéről azt hitte, felnőtt, és képes lesz megtartani azt a három lépés távolságot, amely különbséget
tett a barátság és a szerelem között. Egy viharos este mind a négyen ott melegedtek a kandalló előtt,
amikor, önmaga számára is váratlanul, Emily fejébe belefészkelte magát egy gondolat. Miért nem
hagynak kettesben minket, miért nem engedik, hogy Alannel legyek? Ekkor már tudta, hogy nem
kellett volna eljönnie. Ahogy elnézte Alant a tűz fényében vagy a hegyoldalon, a szikrázó hóban,
lesiklás közben, vagy amikor egymás mellett álltak a konyhában, máskor meg a verandán vagy a
kocsifelhajtón, mindig megdobbant a szíve, és újra beleszeretett. Ami Alant illeti, le sem tudta venni
a szemét Emilyről, akit, legalábbis szerinte, csak megszépítettek az évek. Az idő, amelyet egymás
társaságában tölthettek, egyiküknek sem volt elég - nem, sehogyan sem és a férfi szíve sajgott,
annyira akarta Emilyt. De mit tehettek volna? Gyerekeik voltak, akiknek szükségük volt rájuk. Egy
gyerek elvesztése - Emily is és Alán is elveszített egyet - mindig visszaveti, sőt néha tönkreteszi a
szülők kapcsolatát. Nincs igazságtalanabb és kegyetlenebb dolog, ami ebben az igazságtalan és
szörnyű világban megtörténhet valakivel. Alán és Emily, a házastársaikkal együtt, hosszú időre ki is
vonult az élők világából. Csak a megmaradt gyermekeik miatt nem lettek öngyilkosok.
Aztán egy őszi napon - szombat volt - Emily és a férje, útban Franciaország felé, megállt New
Yorkban, és a Metropolitan Múzeum egyiptomi termében összefutottak Alannel és a második
feleségével,
Laurával. Bemutatkoztak egymásnak, váltottak néhány udvarias mondatot, majd Laura és Emily
férje odasétált egy piramishoz, hogy alaposabban is szemügyre vegyék. Alán és Emily, ha csak pár
percre is, kettesben maradt. Egyetlen pillanat alatt kitágult, majd ismét összeszűkült körülöttük a
világ. Élesebbek lettek a színek, tisztábbak a hangok, és eltűntek mellőlük az emberek. Ott álltak,
egészen közel egymáshoz, aztán Emily odahajolt a férfihoz, és a fülébe súgta:
- Érzem, hogy valahogy, valamikor össze fogunk jönni.
Mekkora merészség volt ez! Emily nem mert a férfira nézni, de amikor mégis rápillantott, azt
látta, hogy mosolyog. Aztán elköszöntek egymástól.
Amikor Emily ötvenéves lett, és gyermekei felnőttek, elvált szívtipró, és ami ennél is rosszabb,
unalmas férjétől, aki a házasságuk első éveiben, amellett, hogy mindig volt egy másik nő az életében,
csellózni kezdett. A cselló Emily egyik kedvenc hangszere volt, de csak addig, míg a férjét nem
hallotta játszani rajta, bár később, amikor úgy-ahogy hozzászokott a hamis, nyikorgó hangokhoz, már
határozottan örült, ha a férfi leült a hangszer mellé. Cselló-özvegynek tartotta magát, és nagyon
elégedett volt ezzel az állapottal.
Alán második felesége egy hárpia volt, senki sem értette, hogy a gyengédségéről híres Alán miért
vette el egyáltalán. Ez a kettes számú feleség hatalmas halom pénzeket keresett a Wall Street
pénzügyi forgatagában, ahol házsártos természete kifejezetten hasznosnak bizonyult. De eljött a
pillanat, amikor Alannek elege lett belőle, és úgy döntött, ismét beadja a válókeresetet. Elutazott a
vermonti házába, hogy nyugodtan átgondolhassa a dolgokat.
Emily, aki éppen csak élvezni kezdte a válás után ráköszöntő szabadságot, Bostonba utazott,
meglátogatni egy régi barátnőjét. A városból felhívta a Vermontban töprengő Alant. Csak üdvözölni
akarta.
- Gyere el hozzám síelni! - unszolta a férfi, de Emily, aki nem tudott válási szándékáról,
elutasította a meghívást, tudván-tudva, hogy a találkozással tönkretehetné Alán családi életét.
Megpróbálta kimagyarázni magát, de a hangja annyira remegett a torkát szorongató könnyektől, hogy
Alán már nem akart meggondolni semmit: eldöntötte, hogy késedelem nélkül elindítja a válást. Ekkor
szörnyűség történt. Odahaza, New York Cityben, Alán feleségét kirabolták, és annyira megverték,
hogy súlyos és visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett. Nyilvánvaló volt, hogy fogyatékos
marad egész életére, így a válás többé szóba sem jöhetett.
Emily ismét férjhez ment, most sem Alanhez, hanem egy Roger nevű férfihoz, aki, úgy tűnt,
szereti, de igazából nem belé volt szerelmes, hanem a birtokába. Alán és Emily között továbbra is
jöttek-mentek a karácsonyi meg - időnként - a Valentin-napi lapok. Az üzeneteik udvariasak és
távolságtartók maradtak, egyikük sem adott hangot annak a reményének, hogy lehet köztük valami.
De azon sem keseregtek, ami nem lehetett.
Alán házasságával ellentétben, amelyet teljesen kitöltött a felesége iránt érzett aggodalom és
gondoskodás, Emily házassága egy volt a sok közül. Ő és Roger udvariasan bántak egymással; Emily
mindig olyan ételt főzött, amelyet Roger szeretett, és gondoskodott róla, hogy a férjének mindennap
legyen tiszta inge. Emily megpróbált kialakítani maguk körül egyfajta társadalmi életet, de Rogert
nem igazán érdekelték a helyi múzeum kincsei, és a könyvek sem, amelyeket Emily oly nagy
rajongással olvasott. Egyedül a mozi ellen nem berzenkedett különösebben, csak a feliratos filmeket
gyűlölte, és mindig azzal vádolta Emilyt, hogy átejtette, ha akarata ellenére arra kényszerült, hogy
végignézzen egy külföldi feliratos filmet. Ha véget ért bankjában a munkaideje, szinte mindig a tévét
nézte. Órákon át mást sem csinált, csak a csatornákat váltogatta. Amíg Emily első férje a csellóját
fűrészelte az Emily háza előtt elnyúló rét másik oldalán lévő stúdiólakásban, Roger az egyik égi
csatornát bámulta meredten. Az egész ismeretségi körükben Roger volt az első, aki beszerzett
magának egy tányérantennát. A stúdiólakás tetején helyezte el, így teljesen elzárta a Csendes óceánra
nyíló, gyönyörű kilátást, de csak így válthatta valóra álmát, hogy új kedvenceket nézhessen - profi
birkózómeccseket, kamionversenyeket és pornót, amikor úgy érezte, hogy a szeretkezés a feleségével
túl fárasztó lenne. Időnként elmentek vacsorázni, kettesben, és ugyanúgy festettek, mint a vacsorázni
járó párok többsége - középkorúak voltak, hallgatagok, szótlanul bámulták a felszolgált ételt akik
már semmiféle érdeklődést nem mutatnak egymás iránt. Talán már a házasságuk kezdetén kihunyt
bennük; férj és feleség voltak ugyan, de nem tudtak egymásnak mit mondani.
Miért házasodtak össze? Bizonyára nem a szenvedély miatt, hiszen az már a házasságuk kezdetén
sem volt meg köztük. Az ország hagyományai - ebben az esetben a házasság - erőteljes tényezők,
ráadásul a házasság mindig biztonságos megoldásnak tűnik. Akkor is, ha kettő van belőle. A válás
után Emilynek nem hiányzott az első férje, de azt sem tudta, hogyan élhetne társ nélkül, és miután a
gyerekei is felnőttek, haszontalannak érezte magát egyedül. Arra gondolt, hogy így, magányosan,
nem jó már semmire. Roger, aki alig pár hónappal a felesége halála után kezdett udvarolni Emilynek,
szintén nem tudta, milyen az élet egyedül, ugyanis sohasem próbálta. Mindig azt tette, amit vártak
tőle: pénzt keresett, nem is keveset, bár igaz, hogy keményen megdolgozott érte, és megszokta, hogy
a felesége gondoskodik róla. Miután az asszony meghalt, nem volt senki, aki kivasalta volna az
ingeit, aki megetette volna, vagy aki áthúzta volna az ágyát a házastársi jogok gyakorlása után, már
ha késztetést érzett arra, hogy gyakorolja őket egyáltalán. Ezzel egyidejűleg gomba módra
szaporodtak körülötte az özvegyek, a hatvan körüli asszonyok, mint Emily, akik megszokták, hogy
mindezt elvégezzék, csak éppen Rogerhez hasonlóan nem tudtak mit kezdeni az egyedülléttel. Így
kerültek össze, mondhatni, abban a reményben, hogy talán tudnak némi melegséget nyújtani
egymásnak a máskülönben magánnyal fenyegető éjszakákon. De a tűz, amelynél melegedni szerettek
volna, a szemük láttára szunnyadt hamuvá, és a hagyomány - egy férfi és egy nő törvényes
együttélése - lett életükben az egyetlen, elsődleges szempont, amely sem meleget, sem mást nem
adott már nekik, csak megmaradt mint szokás.
Tíz év egy ilyen házasságban hosszú idő, és amikor Emily hetvenéves lett, arra az elhatározásra
jutott, hogy Roger igényei ellenére utazni akar. Megfőzött és a hűtőbe tett két hétre való ételt,
berajzolta a térképen a városi mosodához vezető utat, ahová úgy gondolta, hogy Roger elviheti az
ingeit mosásra és vasalásra, megújította a férje tévéújság- előfizetését, aztán útnak indult. De mielőtt
elment volna otthonról, a következő üzenetet küldte Alannek: „Úgy tervezem, hogy a hónap utolsó
hetében Bostonba látogatok. A Ritz- Carltonban fogok megszállni. Ha véletlenül arra járnál, esetleg
együtt vacsorázhatnánk. Olyan régen találkoztunk. ”
Alán, New York-i lakosként, egyáltalán nem szándékozott Boston felé járni a hónap utolsó
hetében, de most gyorsan átszervezte a programjait, és egy pillanat alatt a szálloda éttermében találta
magát. Kellemes, tavaszi este volt, Emily átnyúlt az asztal felett, és megfogta a férfi kezét.
- Ha nem muszáj visszamenned New Yorkba, holnap együtt reggelizhetnénk.
Alán a szalvétáját bámulta. Emily félni kezdett.
Az öregedés általában betegséget, erőtlenséget, összeomlást, fogyatékosságot, kimerültséget hoz
az ember életébe. Alán hetvenhét évesen túl volt már egy prosztatarákon, és bár minden jel arra utalt,
hogy sikerült a műtét, még jobban megijedt, mint Emily. A fogyatékos felesége mellett töltött éveket
teljes cölibátusban élte; túl megviseltnek érezte magát ahhoz, hogy bármilyen társaságot keressen
maga mellé. Most azon tűnődött, mi az ördögért kellett eljönnie. Nem szeretkezett már tizenöt éve -
márpedig Emilyvel szeretkeznie kellene, a prosztatája kimerült, minimális esélye volt annak, hogy jól
tud teljesíteni. Az emeleten egyvalami várta csak: a teljes megszégyenülés.
Emilynek a térde volt beteges - még a lépcsőzés is iszonyú fájdalmat okozott neki. A térdénél
pedig csak a könyöke volt rosszabb - mi lesz, ha felülre kerül? -, és a dereka néha minden előjel
nélkül kiugrott. Alanhez hasonlóan ő sem szeretkezett évek óta. Bár a férje, ha úgy hozta a kedve,
eleget tett házastársi kötelezettségének, egyre ritkábban került sor köztük intimitásra, végül az
együttléteik száma nullára csökkent, teljesen kiszorították a műholdas csatornákon sugárzott extrém
sportok. A kortól és a használatlanságtól kiszáradt Emily attól tartott, hogy nem tud megfelelő
nedvességet produkálni az Alannel való egyesüléshez.
Meglehet, ők voltak a világtörténelem két legbátrabb embere. Milyen könnyű csatába vezetni egy
sereget! Milyen jelentéktelen vállalkozás, ha viharos tengerben úszni kezd az ember; ha a gép,
amelyen utazik, belerepül egy hurrikánba, vagy ha valaki elindul meghódítani egy magas
hegycsúcsot! A szeretkezéshez, függetlenül attól, hogy hány éves az ember, jó idegek kellenek,
hiszen túl nagy a tét. És amikor a szeretők teste már öreg, szükség van jó adag bátorságra is. Ami az
ő esetükben meg is volt, és mivel nem kevés szeretettel is megtámogatták, minden a lehető legjobban
sikerült. Legalábbis ezt állapította meg Alán és Emily másnap a reggelizőtálca fölött:
- Minden remekül működött. - És még akkor, abban a szent pillanatban elhatározták, hogy - ha
már úgyis elkövették a házasságtörés bűnét - olyan gyakran megismétlik, amilyen gyakran csak
lehetőséget tudnak rá teremteni. A közös múlt után most már reménykedhettek a közös jövőben is.
„Valahogy, valamikor összejövünk.”
Ezt a történetet mesélték el nekem, amikor ott ültünk hármasban annak a csodálatos háznak a
földi paradicsomra néző belső udvarában, amelyet már együtt vásároltak a házastársaik halála után.
És a csupán négy éve házas Alán és Emily jobban szereti egymást, mint valaha.
- Még nagyon fiatal voltam - emlékezik Emily amikor egyszer azt mondta az anyám, hogy az első
szerelem a legjobb, mert a sírig elkísér.
A férjére mosolyog. Alán egyetértőén megbiccenti a fejét, és még hozzáteszi:
- Emilynek és nekem nagy szerencsénk volt, bár hozzá kell tennem, hogy a hepiendben nagy
szerepe volt az elszántságunknak, amely arra ösztönzött bennünket, hogy maradjunk kapcsolatban.
Almaik életében, amelyet hosszan és boldogan tervezgetnek, egy szőlőskertben élnek, ahol bort
isznak, és állatokat tartanak; az őszt, és talán a tavaszt is a New York-i házukban töltik, a keleti
Nyolcvanegyedik utcában, a Metropolitan Múzeum mellett. Addig azonban boldogan élnek ebben a
békés tengerparti királyságban.
A fényképen, amelyet róluk készítek, ott csillog a háttérben a Csendes-óceán. Emily - hála két új
térdének - magasan és feszes lábakkal áll Alán mellett. Barna hajában meg megcsillannak az ezüstös
tincsek, az arca magabiztosságot sugároz, és szinte fürdik a boldogságban. Alán nem a kamerába néz,
hanem Emilyre, élete első és utolsó szerelmére.
Útban hazafelé elhatározom, hogy felhívom a telefontársaságot, és újra betetetem magam a
telefonkönyvbe. Arra gondolok, mit veszítettem volna, ha Emily nem tudott volna kapcsolatba lépni
velem.
 24. FEJEZET

Egy úriember mindig telefonál

Sokan, hogy vénülnek, eszesebbek lesznek:

Mások mindent félvállról vesznek.
PHILIP LARKIN: TÉLI PALOTA

A nyugati parton leszek a születésnapod körül. Elvihetlek vacsorázni?

Grahamet a képzeletem tartja életben, és egy-egy e-mail, amit - egyre ritkábban - tőle kapok. így
most, ugyanúgy, mint amikor először találkoztunk, csupa riadalom és izgalom vagyok, egyszerre
örülök és félek, hogy láthatom. Mivel elég későn jelezte látogatási szándékát, és nem adott időt arra,
hogy leadjak úgy nyolc-tíz kilót, megpróbálom leinni magam délután.
Mit vegyek fel? Valami olyat, ami sötét, és nem feszül meg a derekamon. Mintha az összes
súlyfeleslegem ott gyűlt volna össze; az ilyen emberek szoktak agyvérzést meg szívrohamot kapni.
Azért imádkozom a gyógyulás istenéhez, hogy Graham távozásáig megőrizhessem a
mozgásképességemet. Végül is, a hetvenkettedik születésnapomat készülünk megünnepelni, és
figyelembe kell vennem a saját méltóságomat is.
Fogunk szeretkezni? Ha igen, hol? Hát a futonomon, ahol már korábban is tettük. De vajon akar-e
egyáltalán, vagy megint kerülni fogjuk a testiséget, mint akkor, amikor utoljára találkoztunk New
Yorkban? Vajon, ha kezdeményeznék, elszaladna-e? A méltóságom már romokban hever. Szinte
látom magam, ahogy bezárom a franciaablakomat, elzárva előle a menekülés útját. Látom magam,
ahogy eldugom az egy szem székemet, mert így csak egyetlen helyre tud majd leülni - a futonra,
mellém. Az ágyam még mindig túl kicsinek tűnik ahhoz, hogy ketten elférjenek rajta, bár ha tíz
kilóval könnyebb lennék, talán megfelelne. Késő bánat.
Végiggondolom, hogy mit fogok tenni. Addig takarítom a fürdőszobát, amíg nem ragyog minden
a tisztaságtól. Aztán megpróbálom a külső szemlélő - például Graham - szemével átnézni a
gyógyszeres szekrénykémet. Arra gondolok, hogy a selymes bőrt ígérő testápoló mögé rejtem a
vérnyomáscsökkentő tablettámat, a kalciumot és az aszpirint a Lubriderm és a C-vitamin rágótabletta
mögé. Mivel a gyógyszeres szekrény teljesen tele van, a legjobb lenne, ha fognék egy zacskót, és
beledobálnám a Metamucilomat, a lenmagomat, a hashajtómat, és eldugnám a konyhaszekrény
aljába, egy olyan helyre, ahová biztosan nem néz be Graham. Aztán rögtön el is vetem az ötletet. Őt
nem érdeklik különösebben a gyógyszeres szekrények. Senkié. Még az enyém sem. Ezenkívül,
pontosan tudja, hány éves vagyok, és azzal is tisztában van, hogy a lenmag tíz- és százéves kor között
bárkinek adható, így inkább töltök magamnak egy (újabb) pohár bort.
A nappaliban arra gondolok, hogy a Hiúság vására helyére odateszem az Amerikai tudóst, a Time
magazint eldugom a The Atlantic alá, a Peoplet meg megpróbálom eltakarni a The New Yorkenel. De
aztán hagyok mindent a helyén. Graham intellektuális alkat, de nem sznob. Pontosan tudja, hogy mit
olvasok, és azt szereti bennem, hogy olvasok - szinte mindent, és sokat, úgy, mint ő. így a magazinok
maradnak ott, ahol vannak - szétszórva a ház minden zugában. Felmerül bennem, hogy Benny
Goodman Camegie Hallban adott dzsesszkoncertjét Bach Goidberg-variációira cserélem a CD-
lejátszóban, de ezt az ötletet is elvetem. Előfordulhat, hogy Graham táncolni akar, és Bach, bármilyen
fülbemászó is a zenéje, nem szokott táncra ösztönözni. Egyvalamit azonban mégiscsak megteszek: a
futón mellett álló asztalon elhelyezem Philip Larkin összegyűjtött verseit. Tudom, hogy ő Graham
kedvenc költője, és én is nagyon szeretem.
Ennivaló! Graham mindig éhesen érkezik! Gyorsan leteszem hát a borospoharamat, és nekiállok
sütni. Nem sütöttem süteményt, még az unokámnak sem, amióta, három évvel ezelőtt, Graham és én
elmentünk piknikezni a Nob Hillre, ahol csirkecombot, Brie sajtot és bagettet ettünk, pezsgőt
kortyolgattunk, és, desszertként nagy-nagy élvezettel elrágcsáltunk egy egész doboz saját sütésű
csokis süteményt.
Helyesebben, Graham ette meg szinte mindet. Sőt. Felfalta.
- A mai nők - közölte - nem tudnak ilyen süteményt sütni.
Így igaz, akartam mondani, de nem mondtam. Bezzeg az én generációm tud!
Na és mi van, ha Graham és én nagy általánosságban beszélünk dolgokról? Az általánosításoknak
egyébként is megvan a maguk helye. Céljuk van. Olyanok, mint egy nagy levegővétel; kitisztítják az
ember fejét, kisöprik belőle a jelentéktelen részletek okozta zűrzavart.
Tea! Graham imádja a teát! Na jó, bevallom, nem is ő itta meg a pezsgőt a piknikünkön, hanem
én. Graham valami Odwalla nevű, furcsa kotyvalékot iddogált. Hogy lehet, hogy azok közül a férfiak
közül, akikkel a kalandjaim folyamán találkoztam, egyik sem ivott, kivéve azt az egyet, aki
alkoholista volt? Graham nem ivott alkoholt, és nem füvezett. „Sohasem éreztem, hogy bármelyikre
szükségem lenne” - mondta. Még kávét sem iszik! A baj, hogy nincs itthon tea. Illetve van: Earl
Grey. De mi van, ha nem szereti? Kiveszem a sütőből a csokis süteményt, az illata igazi otthonná
varázsolja a házamat, aztán lenyargalok a boltba, ahol zöld teát, reggeli teát, nevetségesen drága
citromos-gyömbéres jeges teát veszek egy csinos palackban, arra az esetre, ha az idő melegre
fordulna - bár még csak március van, de ki tudja, nem érkeznek-e meg a vártnál korábban az áprilisi
napsugarak? Magasságos isten, lehet, hogy koffeinmentes teát kellett volna vennem? A biztonság
kedvéért pár dobozzal vásárolok abból is.
Délután két óra van, és már nyolcórás munkanap van mögöttem. Tetőtől talpig feketébe öltözöm,
kitöltők magamnak egy utolsó pohár bort és várom, hogy megszólaljon a telefon. A várakozás
rendkívül fájdalmas, mert olyasmit kíván tőlem, ami a legtöbb emberből hiányzik: türelmet.
Türelemre pedig csak úgy tehetünk szert, ha lefoglaljuk magunkat valamivel - hímzéssel, például és
nem arra gondolunk, akire várunk. A türelem azt jelenti, hogy takaréklángra állítjuk magunkat, a
telefon mellett várjuk a hívást, és nem óránként, hanem havonta csak egyszer mérjük meg a
testsúlyunkat. Hogy kedvesen szólítgatjuk ránk sem hederítő gyermekünket, és minimum hangerőn
tartjuk sikoltásba forduló hangunkat. Telefonhívásra várni felér egy kiadós önkínzással is. Ha
merészek vagyunk - és megvan a szám, amelyről a hívást várjuk - felhívhatjuk az illetőt, és jól
letorkolhatjuk. „Már négy óra van, és azt mondtad, háromkor felhívsz, az ördögbe, jobb dolgom is
van, mint hogy a telefon mellett kuksolva várjam, hogy megszólaljon ez a kibaszott készülék!”
„Imádom, amikor csúnyán beszélsz” - hangzik a nyájas felelet. Ha az ember nem igazán bátor, vagy
csak egy kicsit félénk, és megvan a szám is, akkor ráül a kezére, nehogy tárcsázni kezdjen, sőt a
mobiltelefonjára is ráül, és ezer trükköt kitalál, hogy lehetetlenné tegye a híváskezdeményezést. Mert
mit mondhatna? „Élsz még? Már attól féltem, karamboloztál, és ezért nem telefonálsz, látod,
mennyire aggódom érted és a biztonságodért?” Egyetlen harminc feletti pasi se dőlne be ilyesminek.
És lám, a büszkeségünk is szertefoszlik, mire végre mégiscsak megszólal a telefon.
Mert megszólal. Graham az.
- Sajnálom, hogy késem, de feltartottak. Majd az állomásról telefonálok, ha megérkezem.
Bár a vonat csak negyven perc alatt ér ide, azonnal akcióba lendülök. Minden csalódottságot
félretéve felkapom a kocsikulcsomat, és az autóhoz iramodom. Jobb, ha korán elindulok, mert mi
lesz, ha nem érek oda idejében? Ha defektet kapok útközben, vagy ha kinyiffan az akkumulátorom,
netán nem találok parkolóhelyet? Akkor elkésem, és
Graham, ha nem leszek ott a mozgólépcsőnél, lehet, hogy visszafordul, és mindörökre eltűnik az
életemből. Még az sem jutna eszébe, hogy esetleg meghaltam. Tíz perccel később leparkolok az
állomásnál, és mivel nincs nálam olvasnivaló - a nagy sietségben elfelejtettem bedobni a táskámba
egy könyvet, pont ez hiányzott! -, kétségbeesetten bámulom a leszálló estét, és ismét várom, hogy
megszólaljon a telefonom. Már csak harminc percnek kell eltelnie. Be kellett volna szereznem egy
defibrillátort, egyszerre hármat dobban a szívem. Jézusom, kipurcanok, mire beér a vonat! De talán
az lenne a legjobb mindenkinek.
 Gyönyörű. Szökdelve jön le a lépcsőn, ugyanúgy, mint négy évvel korábban New Yorkban, az
első találkozásunk alkalmával. Üdvözlésképpen magához ölel, de csak egészen röviden, és máris
indulunk. Vár ránk a sütemény meg a tea. A házamba érve leül a székre, meghagyva nekem az egész
futont; Earl Grey-t kér, és élvezettel rágcsálni kezdi a sütit. Az olvasmányainkról beszélgetünk. Ó a
jó öreg Thuküdidészt olvassa megint, én az új Pamukot. Aztán félúton összeérünk, valahol Kafkánál,
és azon spekulálunk, vajon komolyan gondolta-e, amikor arról rendelkezett, hogy halála után égessék
el az összes írását, meg hogy számít-e ez egyáltalán.
Nem tudom levenni róla a szemem - Grahamről, nem Kafkáról. Ovális arca, zöld szeme, telt ajka
és nyakigláb termete szinte lehetetlenné teszi számomra, hogy bárminek a megvitatásában részt
vegyek. Nem arról van szó, hogy rá akarnám vetni magam, hiszen azzal mindent elrontanék. Csak
olyan jó végignézni rajta. Sir Thomas Lawrence Wellington hercegről festett portréjára emlékeztet,
amely a londoni Victoria & Albert Múzeumban látható: ugyanaz az ovális arc, ugyanaz a szempár, a
kopaszodás első jeleivel a homlokon. Ha Graham vörös zakót viselne, fekete gallérral, a vállán
átvetett aranyfonattal, nem is lehetne megkülönböztetni őket egymástól. Grahamnek királyi tartása
van - jó, jó, talán túlzók egy kicsit, de csak azért, hogy mindenki el tudja képzelni, hogy milyen. És
persze, a khakiszín nadrágjában akkora függeléket visel, mint egy kanadai jávorszarvas. Túlzás
nélkül. Nem véletlenül gondolok rá annyiszor. A ruhátlan Graham emléke elevenebben él bennem
mindennél, amit átéltem, és örökre velem marad. Ami jó, mert úgy tűnik, éppen azon dolgozunk,
hogy ez így legyen: maradjon csak a régi emlék, új tapasztalatok nélkül.
A kilencedik sütit már visszautasítja, így elindulunk vacsorázni. A bor (amit én iszom) finom, az
étel remek, az étterem zsúfolásig tömve van, és szívesen megosztanám bárkivel, hogy miről
beszélgettünk, de nem tudom. A vacsora végéhez közeledve elhatalmasodik rajtam a menekvési
vágy. Ki akarok jutni az étteremből, mielőbb. Valószínűleg csörömpölni kezdek az ezüst
evőeszközömmel, mert Graham megkérdezi:
- Mi a baj?
- Nem tudom - felelem. - Menjünk. - És eljövünk.
Természetesen tudom, hogy mi a bajom, de úgy döntök, nem mondom meg neki. Az igazság az,
hogy eddig még mindig úrrá lett rajtam ugyanez a pánik, amikor együtt voltunk, akár itt, akár New
Yorkban. Kérni fogja, hogy szeretkezzünk? Vagy én fogom megkérni ugyanerre? Ha igen, mit
mondok neki? És mi lesz, ha ő semmit sem mond? Vagy, ami az összes kérdés közül a legfontosabb:
látom-e még valaha? Lehet, hogy ez az utolsó alkalom? Lehet, hogy nélküle kell elképzelnem az
életemet? Ez a sok megválaszolatlan kérdés felemészti bennem azt a kevés lelki egyensúlyt, amit
eddig sikerült összekaparnom magamban, ezért, jelezve, hogy indulni szeretnék, felállók, abban
bízva, hogy így előbb választ kapok a mindent eldöntő kérdésre: mi lesz ezután?
Némán hajtunk végig a városon, a sötét utcákon át egészen az állomásig. Ott ad egy nedves
csókot, és azt kérdezi:
- Holnap szabad leszek. Találkozzunk tizenegykor, ugyanitt?
Visszacsókolom, ugyancsak nedvesen, és azt felelem.
- Rendben. Tizenegykor.
Az egyik kérdésemre tehát megkaptam a választ. Nem utoljára láttam. A holnap újra elhozza
hozzám, és vele együtt ugyanezt a kérdést is. Nem tudom, meddig bírom még ezt a bizonytalanságot.
Délelőtt tizenegykor úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van körülöttünk. Itt van Graham, itt
vagyok én is, és elindulunk a parton egy közeli kisvárosba, amelyről azt olvasta Graham, hogy párját
ritkító használtcikkboltja van. Még sohasem hallottam erről a helyről, de ragyogóan süt a nap, kék az
ég, meleg a levegő, és alattunk ott ragyog a végtelen Csendes-óceán.
Graham tudja, hogy házat keresek. Isten a tudója, hány e-mailt kapott tőlem ezzel kapcsolatban,
és, ezenkívül, ő maga is azon gondolkodik, hogy kiköltözik New Yorkból, ami, ha bekövetkezik,
megadja a választ az egyik kérdésemre. Arra, hogy látom-e még valaha.
 Az biztos, hogy, bármennyire szeretem is, nem fogok pénzt költeni arra, hogy utána menjek
Topekába vagy Ashtabulába, még a legperzselőbb találka sem tudna erre kényszeríteni. Nem
beszélve arról, hogy ott van a felesége. És egy hetvenkét éves, szerelemre éhes nőszemélyt elég
nehéz lenne egy Topeka méretű városban elrejteni. Bár az is lehet, hogy inkább Londonba mennek.
Nos, ez már megmozgatja egy kicsit a fantáziát.
- Lassíts! - mondja Graham, és egy táblára mutat.
- Hagyatékkiárusítást tartanak. - Graham imád halott emberek cuccai között turkálni. - Gyere,
nézzük meg! Lehet, hogy a ház is eladó. A harminchat éves férfiak még elég fürgén járnak, így én,
tekintélyes lemaradással, megpróbálok a nyomában maradni. Már rég lemondtam arról az
igyekezetről, hogy lépést tartsak vele. Hogy mi ebből a tanulság, azt inkább hagyjuk. A házban -
ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik az óceánra - utolérem.
- Olyan, mintha a holttesten tipródna az ember - dünnyögöm.
- Szerintem meg lenyűgöző - mondja Graham. - Abból, amit itt látsz, elképzelheted magadnak az
embereket, akik itt éltek.
Kötelességtudóan követem a földszintre, ahol mindenütt, a folyosón és a szobákban is, könyvek
borítják a falakat. Kezdem megszeretni az elhunytat.
- Egy zsidó orvos lakott itt - jelenti ki megfellebbezhetetlenül Graham, majd egy orvosi
könyveket tartalmazó könyvszekrényre mutat. Aztán egy másikra, amely Izraelről szóló könyvekkel
van teli. Az egyik könyvszekrényben felfedezem Thoreau, Hemingway és Sinclair Lewis könyveit.
Odasétálok. Hamarosan Graham is odaáll mögém, majd hirtelen felkiált.
- Ide nézz! - Ott, Saul Bellow és John Updike között nem más ragyog élénk rózsaszínben, mint az
én könyvem gerince, rajta a dőlt betűs cím: Szex és Nyugdíj. Mindketten elcsendesedünk.
Eltöprengünk azon, hogy mi ketten valahogy részesei lettünk ennek a kaliforniai parton bevégződött
életnek; a halott zsidó orvos mindkettőnket ismert életében. Túlvilági. Mondhatni, csoda. És milyen
jó társaságba keveredtem: Updike, Bellow, egy olvasott orvos és Graham. Kell ennél több? Szóhoz
sem jutok.
Odakinn Graham egy fizikai törvényről kezd beszélni, amely szerint, a közhiedelemmel
ellentétben, elég gyakran történnek „csodák”, havonta legalább egy.
- Tehát lehet, hogy ez az egész nem is olyan csodás, mint gondolod. - De az. Olyannyira, hogy
teljes csendben tesszük meg a hazafelé utat. - Tudod, én jobban szeretem a könyveket az embereknél
- töri meg végül Graham a csendet. - Egy óra után a legtöbb ember untatni kezd. Te nem ilyen vagy.
Már elég régóta együtt vagyunk, és egy percig sem unatkoztam melletted, soha.
Egyetértőn elmosolyodom, és először, amióta együtt vagyunk, érzem, hogy oldódni kezd bennem
a görcs. Szeretek ezzel az emberrel lenni, és ha ő ugyanígy érez, az nekem elég.
Valahol a part mellett, nem messze San Francis-cótól a főút lehetővé teszi, hogy lehúzódjunk róla.
Megállítom a kocsit, és megcsodáljuk a napot, amely túl gyorsan, mégis szépségesen ereszkedik az
óceán hullámai közé. Grahamre nézek.
- Graham, áruld el végre a feleséged nevét! - kérem. - Elárulja. A legkedvesebb név, amit valaha
hallottam. Ezt meg is mondom neki, mire ő hozzáteszi: - Igen. Ő pedig...
Gondolatban én magam fejezem be a mondatát: a legszebb, legédesebb lány, akit valaha láttam.
Korábban sohasem láttam ilyennek az arcát. Egészen ellágyítja a szerelem. És engem is elfog valami
édes érzés.
Nem, többé nem szeretkezünk. Sem most, sem máskor. És nagyon valószínű, hogy találkozni sem
fogunk. Valahol a kétségbeesés és a megkönnyebbülés határán érzem, hogy a bennem tátongó
ürességet felváltja a bizonyosság: tudom, hogy Graham sohasem tűnik el teljesen az életemből,
bárhová kerül, vagy bármit is kíván tőle a családja. Imi fog nekem, és én írni fogok neki.
És így igaz. Alig egy hét múlva megjelenik a képernyőmön a levele. „ Vannak sarkok a szívben,
amelyek beporosodnak, még akkor is, ha védőhuzatot dobunk rájuk, abban bízva, hogy mámorító
É
érzésben lesz részünk, ha egyszer lerántjuk róluk a leplet. És ez így van jól. Hosszú falat emeltünk, de
meghagytunk rajta egy széles repedést. Bölcsen tettük. ”
A sarok, amelyet én foglalok el a szívében, talán berozsdásodott, attól tartok, de a hosszú fal,
amelyet együtt építettünk, bátorságot ad - a széles repedés miatt, amelyen bármi keresztüljuthat.
Végül, hogy megvigasztaljon, egyszersmind jobb kedvre derítsen, még hozzáteszi: „A fájdalmas
sérüléseket leszámítva egy kicsit olyannak érezhetjük magunkát, mint Heloise és Abelard. Ennél
rosszabbul is járhattunk volna. ”
Valóban. Én mégis könnyek között zárom le életem e fejezetét.
 25. FEJEZET

Adjatok tetőt a fejem fölé!

Ahogy a jómódúak élete sem mentes a félelmektől és az utálatosságtól, úgy a szerényen élőknek
is juthat némi kényelem és remény.
FRANCIS BACON
Grahamet szeretni bizonyos vonatkozásban olyan volt, mint albérlőként élni: az ember tudja, hogy
nem illetik meg bizonyos jogok; tudja, hogy bármelyik pillanatban kitehetik a szűrét, és tudja, hogy a
költségei bármikor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül megemelkedhetnek, mégpedig olyan
mértékben, amit nem tud már vállalni. De mivel szereti a helyet és a vele járó örömöket, és mert
retteg attól, hogy el kell hagynia - hol is lenne nélküle? -, ragaszkodik ahhoz, ami elmúlt, ahelyett
hogy megpróbálna alkalmasabbat, stabilabbak megbízhatóbbat, korban jobban hozzáillőt keresni.
Persze az élet maga is olyan, mint egy nagy bérlemény: eljátszhatjuk, hogy van valamink, például
egy házunk, egy férjünk vagy egy gyerekünk, pedig igazából egyik sincs, mindegyik csak egy
darabig a miénk. Elmennek, és akkor nincs más választásunk: ki kell üríteni az épületet, elő kell
készíteni az új bérlő számára. Graham sohasem ajánlott nekem mosó- és szárítógépet, helyiséget,
ahol elhelyezhetném őket, pláne nem, és én sem gondoltam úgy soha, hogy ezt kellene tennie. Arra
sem számítottam, hogy egyszer John vagy Róbert vagy Sidney mellé fogok hazatérni, bár be kell
vallanom, időnként megfordult a fejemben, és el sem tudtam képzelni, mit felelnék, ha valamelyikük
ilyen ötlettel állna elő. Mivel lélekben mindig egyedülálló voltam, és az is maradtam, ideje lenne
megtalálnom a nekem leginkább megfelelő helyet. Tulajdonos akarok lenni. Az sem számít, hogy
meddig élvezhetem ezt az állapotot.
Hajléktalan barátom, Leonard, aki általában a posta előtt vár rám és a dolláromra, könnyedén
elintézi a problémáimat: „Isten szereti magát”. Engem azonban nem tud meggyőzni, és továbbra is
egyre azon tűnődöm, miért hisz annyira egy olyan Istenben, aki a Bank of America parkolójában, a
bokrok között juttat neki éjjeli menedéket. Isten útjai ki- fürkészhetetlenek.
Leonard megtanított arra, hogy értékelni tudjam a házamat, amely szerintem egyáltalán nem Isten
ajándéka, hacsak nem öltött emberi alakot a Mindenható: a jövőm és a bérleményem sorsa azoknak a
kezében van, akik megveszik a jelenlegi tulajdonostól az ingatlant. Kitakarítom hát a házamat,
virágot teszek a könyvespolcra, és bízom benne, hogy az új tulajdonos kitűnő bérlőnek tart majd.
Mivelhogy a vasárnap egyébként is a „Nyitott kapuk napja”, ami azt jelenti, hogy az érdeklődők,
degeszre tömött pénztárcáikkal, elözönlik a főbérlőim házát, meg az enyémet is, és mindenhová
bepillantanak. Végezzünk egy kis számítást: két évvel korábban nyolc-százezer dollárért kelt el a
ház, most 949 000-et kérnek érte, ami azt jelenti, hogy 149 000-et akasztanak tisztán. Ez 19
százalékos profit. Kétéves időszakra nem is rossz.
Százötvennyolc érdeklődő élt a nyitott kapu adta lehetőségekkel. Az ingatlanügynök
megszámolta. Eszembe jutnak a régi szép idők, amikor az eladó megnevezte azt az összeget, amit
kapni szeretett volna a házáért, a vevő persze megpróbált alámenni, és a végén megegyeztek egy
összegben a kettejük által ajánlott ár között. Talán bizonyos helyeken még mindig létezik ez a
civilizált ingatlaneladási módszer. De nem itt, és főként nem most. Ebben a városban ugyanis
különösen éles az ingatlanokért folytatott küzdelem, mindenki mindenre ráígér; mintha mindenki itt
akarna lakni. Tudom, hogy Cambridge-ben, New York
Cityben és Miamiban is hasonló a helyzet, az emberek egy életre képesek elzálogosítani magukat,
sőt ha tehetnék, a mindennapi kenyerükre, mi több, a lelkűkre is rátetetnék a jelzálogot, csak hogy
háztulajdonosok lehessenek, így nem kellett volna meglepődnöm, amikor a háziasszonyom, tízkilós
csecsemőjével a mellén, azzal a hírrel kopogott be hozzám, hogy a férje elfogadott egy egymillió-
nyolcszázezer dolláros ajánlatot, ami, ugyebár, 125 százalékos nyereség. Az utcánkat Benvenue-nek
hívják, ami a Bienvenue rontott változata. Nem is értem, miért nem adunk új nevet neki. Lehetne,
mondjuk, Pénzforgató utca. Vagy Almok utcája. Egyik sem hangzik rosszul, igaz? Azok, akik
harminc éve vagy régebben laknak a környéken, most kiállnak a házuk elé, alaposan megnézik
maguknak, és megállapítják: „Legalább egymillió dollárt ér! Adjuk el! Fogjuk a 125 százalékos
nyereséget, és...” Eddig azonban egyetlen régi lakó sem akarta sietve eladni az ingatlanát.
A kérdés tehát marad: lesz-e valaha saját otthonom? Itt, ebben az utcában, ezen a környéken
biztosan nem. De talán még ebben a városban sem. Már azért is hálásnak kell lennem, ha a
házigazdáim a bér megemelése nélkül megtartanak. Ennél többet nem tehetek. Illetve
megpróbálhatom összehúzni magam, és megbecsülni azt, amim van. Megművelhetem a házigazdáim
kertjét, abban reménykedve, hogy a végén minden jól alakul, és hogy semmi sem történik ok nélkül.
Ezt azonban magam sem hiszem. Inkább abban hiszek, hogy az élet többnyire csak rosszat produkál,
nemcsak a végén, hanem közben is, és hogy a hit nem más, mint vélt legnagyobb félelmünkkel
szemben, hogy minden esetleges. De ha ez igaz, akkor, az esetlegességből adódóan, az élet nemcsak
könnyeket ajánl, hanem örömet is, nemcsak gyűlöletet, hanem szeretetet is, nemcsak gyönyört,
hanem fájdalmat is, és minden mást, ami közte van. Bármit kérhetünk, de egyáltalán nem biztos,
hogy megkapjuk. Nem mondhatjuk, hogy nem gazdag az életünk.
„A boldogság nem más, mint alkalmi epizód a fájdalom általános drámájában.” Először a húszas
éveimben olvastam Hardy A weydoni asszonyvásár című regényének a zárómondatát, és mivel akkor
még nem tudtam, mi a fájdalom, hazugnak nyilvánítottam. Azóta, hosszú életemnek hála, közelebb
kerültem Mr. Hardy álláspontjához. De miközben részletes leírást ad az élet fájdalmairól, nem
válaszol a kérdésre: hogyan éljük túl őket? A. E. Housman a következőt mondja: „Nem az a dolgunk,
hogy éljünk, hanem az, hogy boldogan éljünk... Még akkor is, ha ez időnként kockázatosnak tűnik.”
Yogi Berra kicsit másként fogalmazza meg ugyanezt: „Ha útelágazáshoz érsz... ne fordulj vissza!”
Nemrég visszajött a nagyfenekű férfi. Ott állt a dedikálásra váró sor végén. Amikor rákerült a sor,
a kezembe adta a könyvét, és azt mondta:
- Beleírná, hogy „Egy férfinak, aki tetszik nekem”?
Magas volt, a mellkasa széles és domború, és olyannak tűnt, aki minden gond nélkül tetőt tudna
adni a fejem fölé. Felnéztem rá, kicsit meglepetten, és azt feleltem:
- Hiszen nem is ismerem.
Erre elmosolyodott.
- Akkor csak a nevét írja oda.
Megtettem, visszaadtam neki a könyvet. Ekkor fedeztem fel az állán egy gödröcskét.
Egek, lehet, hogy megint útelágazáshoz értem! De elszántam magam: ezúttal nem sietem el a
választást. Nem fogok meggondolatlanul végignyargalni egyik leágazáson sem. Schopenhauer tarajos
28
sülökről szóló tanmeséje után szabadon: miután kizárólag szúrásokat kaptam, amikor nem vágytam
másra, csak egy kis melegségre, most nem akarok egyebet, csupán egy biztonságos zónát, bármilyen
keskeny legyen is. Az az igazság, hogy az egyedüllétnek is megvannak a maga előnyei. Jó, ha nem
kell felvenni a telefont, ha semmi sem kényszerít arra, hogy húszpercenként megnézzem az e-
mailemet, ha nem kell lerohannom a postást csak azért, mert abban bízom, hogy ily módon
megtölthetem az életemet a férfibarátaim hangjaival. Másrészt, a közelség, az érintés és a beszélgetés
emléke benyomul az álmaimba, és nem hagy nyugton napközben sem.
Manapság kemény testekkel van tele minden: a tengerpart, a televízió képernyője, a mozivászon,
a magazinok, sőt az utca is. A világ a fiatalság ünneplésétől hangos, és a fiúk, lányok, a fiatal nők és
a férfiak a nyilvánosság elé tárják egészséges állatiasságukat. Úgy tűnik, mindenki az Aktust kergeti -
a középiskolások, a valóságshow-k már-már szürreális szereplői de gyengédség, türelem, empátia és
vágyakozás nélkül. Nyoma sincs bennük az idősebbekre jellemző odaadásnak és nagylelkűségnek,
akiknek a párosodás az egymással való törődést jelenti, és olyan megelégedettséghez vezet, amilyet
ezek a fiatalok elképzelni sem tudnak.
Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy az ember megtanuljon hálás, egyszersmind nagylelkű is lenni.
 Hosszú éveket kell várni arra, hogy megérjen bennünk a türelem, de amikor ez bekövetkezik,
rájövünk, hogy civilizáltan is lehet szeretkezni, hogy a nemi vágy nem feltétlenül viharos, és hogy a
kedvesség megszépíti a legsürgetőbb vágyat is. Hogy idősebb korban, bizalmas légkörben édesebb az
ölelkezés. Hogy olyan dolog, amire érdemes várni, és ha megkapjuk, amire vágytunk, akkor azt óvni,
táplálni kell.
Így, miközben az egyedüllétet ünneplem, megpróbálom felidézni, milyen érzés, amikor egy férfi
megérinti a combomat, az arcomat, a mellemet, és azt akarom, hogy mindez újra megtörténjen
velem. Az emlékezetem nem hagy cserben. Egyelőre beérem ezzel is.
 Köszönet

A szerkesztőmnek, Susanna Porternek, aki nem fogadta el a keveset, amikor tudta, hogy többre is
képes vagyok.
Johanna Bowmannek az útmutatásért és a jó modorért.
Marynek, akinek az intelligenciája és a türelme segített abban, hogy tisztázni tudjam a
gondolataimat, és bátran kiálljak velük a világ elé.
D.-nek, aki a kéziratom figyelmes átolvasása közben mindig őszinteségre intett.
J.-nek, akinek a buzdítása nélkül nem készülhetett volna el ez a könyv.
A Vino munkatársainak, Cárinak és Ryannek, akik mindig meghallgatták a sirámaimat, és
sohasem mondták, hogy nincs a számomra egy üveg boruk.
 Megjegyzések

[←1]
Kb. azok a legendás kis zsidók.
[←2]
Utalás Flaubert mondatára: Bovaryné én vagyok. (A szert)
[←3]
Kosztolányi Dezső fordítása.
[←4]
Shakespeare: Othello. Jago monológja. Mészöly Dezső fordítása.
[←5]
A New York-i Világkereskedelmi Központ földig rombolt helyét nevezték így a szeptember 11-i terrortámadás után. (A ford.)
[←6]
Édeshármas. (A ford.)
[←7]
n
Utalás Jane Austen Büszkeség és balítélet, valamint Charlotte Bronté Jane Eyre című regényére. (A szerk.)
[←8]
o
Schiller: Az örömhöz. Rónay György fordítása.
[←9]
Négy kvartett. Vas István fordítása.
[←10]
Mészöly Dezső fordítása.
[←11]
Férfi-férfi-nő. (A ford.)
[←12]
Reggeli a szabadban. Utalás Claude Monet festményére. (A szert)
[←13]
Mészöly Dezső fordítása.
[←14]
Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” Arany János fordítása.
[←15]
Utalás Polonius szavaira a Hamletból: „Őrült beszéd, de van benne rendszer”. (A szerk.)
[←16]
.Walt Whitman: A villamos testet énekelem. Szabó Lőrinc fordítása.
[←17]
Jó test. (A ford.)
[←18]
Omár Khajjám: Rubáiját. Szabó Lőrinc fordítása.
[←19]
„Sauvignon blanc-nal, legyen szíves”. (A ford.)
[←20]
Dwight Dávid Eisenhower, az Egyesült Államok 34. elnöke (1953-1961). (A ford.)
[←21]
Tipikusan amerikai, csokis-mogyorós sütemény. (A ford.)
[←22]
Devecseri Gábor fordítása.
[←23]
Testi szerelem.M ford.)
[←24]
Ölelj meg, bébi. (A ford.)
[←25]
Eljössz hozzám? (A ford.)
[←26]
A fene bánja. (A ford.)
[←27]
Gyepes Judit fordítása.
[←28]
E szerint a tarajos sülök összebújnának, de a tüskéik szúrják egymást. (A szert)
TARTALOMJEGYZÉK

1. FEJEZET
A rejtvény darabkái
2. FEJEZET
Barátság
3. FEJEZET
Árulás
4. FEJEZET
Amelyben hősnőnk szex szakértővé válik
5. FEJEZET
Randira várva
6. FEJEZET
Másodhegedűsök
7. FEJEZET
Hattyúdal
8. FEJEZET
A Plazán
9. FEJEZET
Ha lenne elég tér és idő
10. FEJEZET
Gondold meg, mit kívánsz!
11. FEJEZET
A tavalyi hó
12. FEJEZET
Más bőrébe bújva
13. FEJEZET
A test elektromossága
14. FEJEZET
Szenvedélyes száműzetés
15. FEJEZET
Ó, egek, most meg mi a baj?
16. FEJEZET
Kilencvenkettedik utcai Y:mindenkinek valami
17. FEJEZET
 Gyerekek völgye
18. FEJEZET
Csak egy fiú
19. FEJEZET
Az utolsó lámpagyújtogató
20. FEJEZET
A fiatal szerető
21. FEJEZET
Hogyan változtatja meg életünket az olvasás
22. FEJEZET
Osztálytalálkozók
23. FEJEZET
A KAPCSOLATTARTÁS EREJE
24. FEJEZET
Egy úriember mindig telefonál
25. FEJEZET
Adjatok tetőt a fejem fölé!
Köszönet
Megjegyzések
 TARTALOMJEGYZÉK
1. FEJEZET
A rejtvény darabkái
2. FEJEZET
Barátság
3. FEJEZET
Árulás
4. FEJEZET
Amelyben hősnőnk szex szakértővé válik
5. FEJEZET
Randira várva
6. FEJEZET
Másodhegedűsök
7. FEJEZET
Hattyúdal
8. FEJEZET
A Plazán
9. FEJEZET
Ha lenne elég tér és idő
10. FEJEZET
Gondold meg, mit kívánsz!
11. FEJEZET
A tavalyi hó
12. FEJEZET
Más bőrébe bújva
13. FEJEZET
A test elektromossága
14. FEJEZET
Szenvedélyes száműzetés
15. FEJEZET
Ó, egek, most meg mi a baj?
16. FEJEZET
Kilencvenkettedik utcai Y:mindenkinek valami
17. FEJEZET
 Gyerekek völgye
18. FEJEZET
Csak egy fiú
19. FEJEZET
Az utolsó lámpagyújtogató
20. FEJEZET
A fiatal szerető
21. FEJEZET
Hogyan változtatja meg életünket az olvasás
22. FEJEZET
Osztálytalálkozók
23. FEJEZET
A KAPCSOLATTARTÁS EREJE
24. FEJEZET
Egy úriember mindig telefonál
25. FEJEZET
Adjatok tetőt a fejem fölé!
Köszönet
Megjegyzések