Nádasdy Ferenc

A magyar történelemben az első említésre méltó Nádasdy a menekülő IV. Bélát bújtatta. Legenda,
hogy a király nagyon éhes volt, és egy nádasban bújt meg, ahol megtalálta az egyik ősöm, és adott
neki egy vadkacsát enni. Ebből kifolyólag a Nádasdy család címerében azóta is egy vadkacsa van,
nincs török fej levágva és ilyenek. A következő fontos személy a Nádasdy család történelmében
báró Nádasdy Tamás, a sárvári kastély egykori ura. Kiemelkedő szereplője a családnak, aki nádor
is volt a XVI. században, és az egyik leggazdagabb dunántúli földbirtokos. Nádasdy Tamás
reformált, és komoly befolyással bírt a dunántúli magyar lakosságra. Kanizsai Orsolyát vette el
feleségül, amitől többszörösére nőtt a Nádasdy birtok. Házasságuk szerelmi házasság volt,
fennmaradt leveleik a régi magyar irodalom csodálatos darabjai. Nádasdy Tamás sárvári udvarában
a nyomda fölállítása is előregondolkozás, Sylvester János első magyar nyelvű bibliafordítását ott
nyomtatták. Ő az, akit a családomban példaképnek tekintek. Amikor 1671-ben, a Wesselényi-féle
összeesküvésben kivégezték Nádasdy Ferencet és elkobozták minden vagyonát, megfosztották
grófi rangjától is. Akkor a családot majdnem kiirtották a Habsburgok, a nevünket is elvették, 20 évig
Krajcz néven szerepelt a család. Meg akarták semmisíteni még a családi nevet is, de egy idő után
sikerült visszaszerezni, sőt a grófi címet is visszakaptuk és némi kártérítést hozzá. A család újra
föléledt.

Nádasdy címer a család lékai kriptájában

Nádasdy Tamás nádor

1
 Nádasdy Ferenc országbíró

A közösségi gondolkodás a dédapámra is jellemző volt, hiszen amikor a XIX. század második
felében hozzáfogott a nádasdladányi kastély felépítéséhez, ami aztán az én otthonom is lett, akkor
nemcsak az vezette, hogy a családnak jó legyen, hanem a szűkebb vagy tágabb környezetre is
gondolt. Ez a kastély angol romantikus, úgynevezett Tudor stílusban épült. Ebben van egy kis
Nádasdy-vér, a dédnagyapám állítólag azért épített pont egy angol stílusú kastélyt, hogy ezzel is
sugallja a Habsburgoknak, hogy mi nem vagyunk azért olyan jóban egymással. A kastélyt
Linchbauer István építész tervezte, és egy Hübner Nándor nevű székesfehérvári építészmester
építette. Hauszmann Alajos tervezte a kastély két legszebb termét, az Ősök Csarnokát, amit a
Nádasdyakról készült festmények díszítettek és a könyvtárat. Az építkezés az 1870-es évek
második felében kezdődött, olyan dolgok voltak beleépítve, amelyek akkoriban megdöbbentően
modernek voltak. Például egy tavat ástak ki a park közepén, az abból kivett földből építettek egy kis
dombot, aminek a tetején volt egy víztorony, ebből a víztoronyból egy fű alóli locsolórendszert
építettek ki. A kastély épülete köré van építve a föld alatt egy kb. másfél méter magas, talán egy
méter széles alagút, ami két célból épült. Az egyik, hogy a föld alatt lévő falakat szárazon tartsa. A
másik pedig, hogy ebben az alagútrendszerben folyamatos levegőcserét tudjanak elérni.
Természetes forrást, napenergiát használtak, hogy melegítsék a kastély alsó pincerészeit, ami egy
komoly teljesítmény volt. A fő termeket, de különösen az Ősök Csarnokát levegőfűtéssel látták el,
ami szintén egy csodálatos dolog, mert abban az időben Magyarországon ez még nem volt
elterjedve. Az egyik toronyba építettek egy víztárolót, onnan látták el az egész kastélyt. A kastély
1887-ben lett teljesen kész, de a fejlesztés nem fejeződött be. Az Ősök Csarnokában gyönyörű és
ma is meglévő, kovácsoltvas csillárok vannak. Ezekben eredetileg gyertyák voltak. Még a
dédnagyapám idejében behozták a gázvezetékeket és bevitték a csillárokba. Később az elektromos
áram is mindenhova be lett vezetve. A faluban is csodálatos dolgokat építettek, a Nádor csatornára
fölépítettek egy malmot és az a falut és a kastélyt elektromos árammal látta el. Ezek olyan dolgok,
amikről ma mi mint környezetvédők, a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” mozgalom
jegyében beszélünk.

Nádasdy Ferenc, a nádasdladányi kastély építtetője

A nádasdladányi kastély

A nagyszüleimnek hét gyermekük született. Az első fiú, Tamás, sajnos gyerekkorában meghalt, és
a megmaradt három fiúból az egyik az én édesapám, Nádasdy Ferenc. Testvérei Pál és László, és
három hölgy, Ilona, Orsolya és Katalin. Az egyik Somssich Gyulának lett a felesége, a másik egy
2
Károlyinak, a harmadiknak pedig két férje volt, egy Széchenyi, aki nagyon korán meghalt, majd
Jankovich Miklós nagybátyám, akinek nagyon sokat köszönhetünk a családtörténet megörökítése
miatt. A nádasdladányi kastélyban nőtt föl a hat testvér. Az örökös az én édesapám lett. A
fiútestvéreinek azonban leválasztott a hitbizományból egy-egy részt Lepsényben, az egyik egy kis
birtokot, a másik egy házat kapott.

Nádasdy Ferenc édesapja

Radó Mária, Nádasdy Ferenc édesanyja

Apám 1928-ban ismerte meg édesanyámat, Radó Máriát, aki nem arisztokrata, hanem polgári
családból származott, a Magyar Nemzeti Színház tagja volt, sőt a családja egyik része zsidó
származású volt. Nem tudom, hogy melyik lehetett a nagyobb probléma. Egy fiatal, istenien szép nő
volt, és a legnagyobb magyarnak ismertem. Ez kisebb válságot okozott a családban, különösen a
nagymamám ellenezte a házasságot. A nagymamám, mert akkor már a nagypapám nem is élt,
elhatározta, hogy a legfinomabb módszerrel megpróbálja ezt a szerelmet megállítani, és
édesapámat három hónapos vadászútra indították az egyik testvérével és egy barátjával a Sziklás-
hegységbe, Kanadába, muflonokra vadászni. Az édesanyámat, aki pedig nagyon tehetséges
színésznő volt, kiküldték Londonba, a Lord Shakespeare Színháznak volt egy angol nyelvet és
színészetet tanító tagozata. Azt hiszem, hogy az anyagi részét ennek a kis utazásnak a Nádasdy
család finanszírozta. Azt elfelejtették, hogy a távolság egy szerelmet sokszor megerősít, és
leveleken meg telefonon keresztül a kapcsolat folytatódott. Három vagy négy hónapos szétválás
után visszajöttek, és 1929-ben villámgyorsan összeházasodtak. Egy kikötése volt apámnak, hogy a
Nemzeti Színháztól el kellett anyámnak búcsúznia. Aztán mindenki belenyugodott a házasságba,
még nagymamám is, aki annyira megszerette édesanyámat, aki egy intelligens, kulturált egyén volt,
hogy onnantól nem a lányainál és a többi gyermekénél szállt meg, hanem nálunk volt a lakása, a
Nádasdy kastélyban. Jött két gyermek elég gyorsan, én pedig ’37-ben születtem.

Apám a ’20-as évek második felében gazdasági főiskolát végzett, ő vezette a gazdaságot, főintéző
volt. Volt egy szakmailag szintén képzett embere, ők ketten próbálták a mezőgazdasági birtokot
iparosítani, kihasználni a helyi földrajzi lehetőségeket. Volt egy nagy tőzegtelep Nádasdladányban,
3
ami nagy százalékát látta el Székesfehérvár fűtésének. Egy nagy téglagyárat is építettek, apám
büszkesége volt egy tőzegkályha, amit lakásban is lehetett volna használni, csak sajnos nem tudta
piacra hozni, bár már szabadalmaztatta. Apám próbálkozott az üzleti szférába bekerülni
Budapesten, nagyon sok mindenben részt vett, a sportvilágban is, a Ferencvárosi Torna Klub
elnöke volt egy darabig.
A családban a legidősebb fiú örökölte a hitbizományban meghatározott birtokot, hogy ne lehessen
elidegeníteni a vagyont, de a kötelezettség nem vonatkozott a fiatalabb családtagok kizárására. Így
apám is ajándékozhatott két öccsének kis birtokot vagy házat. Apám demokratikusan gondolkodott,
szóval van honnan örökölnöm ezeket az elképzeléseimet. Nem volt földbirtokos a régi értelemben
és nem kapitalista a mai értelemben, hanem egy olyan ember, aki érezte, hogy embertársaival
szemben felelőssége van.

Nádasdy Katalin, Júlia és Ferenc az uradalmi szőlőben

Lehet, hogy furcsa egy gróf szájából ezt hallani, de én is egész életemben azt vallottam, hogy ha az
embernek van valamije, az felelősséggel jár. Nem harácsolni kell, hanem meg kell osztani a
javakat. Ezt én az édesapámtól és az édesanyámtól is tanultam. Abban az időben rengeteg ember
dolgozott a kastélyban. Mi nem cselédeknek hívtuk, hanem ott dolgozó barátainknak. Édesanyám
nagyon szigorú, de ő is szociális érzékkel rendelkező ember volt. A park rendben tartásával sok
mindent a kezébe vett, imádta a természetet, a kastély körüli virágoskertek tervezését, átalakítását.
Sok mindent csinált, nemcsak a kastély, hanem a falu érdekében is. Van egy olyan rész, amit azóta
már felparcelláztak, de akkor még a parkhoz tartozott, ahol mindig nedves volt a talaj, ott
bolgárkertészetet teremtettek, ami fantasztikusan jól működött és így a családi konyhának helyben
termelt zöldségei voltak.Az egyik kedvenc történetem, hogy volt egy inasunk, és volt egy velem
foglalkozó falusi kislány, aki, bár volt német nevelőnőnk is, de ő volt a kedvencem. Etus, és egy
fiatal inas, Vingli Károly megismerkedtek és szerelmesek lettek, házasságot kötöttek. A lakodalmat
a kastély mögött tartották meg, ahol százhúsz ember ült az asztalnál. Később a gyermekük lett a
keresztfiam, és a rendszerváltás után a Nádasdy Alapítvány kuratóriumának alelnöke.

Nádasdy Ferenc

4
 Nádasdy Ferenc és nővérei, Katalin és Júlia

Nádasdy Ferenc a póniján lovagol

A szüleimnek három gyereke született, én voltam a legfiatalabb. Van két nővérem, Júlia, Katalin és
Nádasdy Ferenc vagyok én. Az első három-négy-öt éves életemben még azt a családi életet éltük,
ahol a gyereknek megvolt a helye a házban, egy elég nagy kastélyban. Sajnos az egyik
hiányosságom az életben, hogy alig emlékszem az apámra, tehát nem hallottam tőle jó tanácsot
vagy rossz tanácsot. A gyerekes örömökből, amikre az ember visszaemlékszik, kiemelkedő, hogy
volt egy pónim, volt egy gyönyörű istálló, ahol lovagolni lehetett, mind a két nővérem és édesanyám
is nagyon jól lovagolt, voltak teniszpályák, ahol én csak labdát szedtem még akkor. Azért
emlékszem egy történetre. A kastély bejárata fölött van egy terasz, amin egy kis toronyszerű dísz
van. Egyszer édesapám, három- vagy négyéves koromban kijött a teraszra és látta, hogy a két kis
tornyocska között himbálom magam ki-be, és alattam volt hét méter. Akkor apám csöndben odajött
mögém, elkapta a derekamat, nehogy véletlenül leessek, és lekevert két irgalmatlan nagy pofont…

Nádasdy Ferenc nővéreivel és édesanyjukkal a kastélyparkban

5
 Nádasdy Katalin és Júlia a kastély előtt

id. Nádasdy Ferenc a gyermekeivel

A ’20-as évektől a ’40-es évek közepéig egy tragikus, de szép részekkel tűzdelt történelme
Magyarországnak, amiben Trianon nehézségeit és a gazdasági válságot éltük át, az arisztokrata
életstílusban pedig elkezdődött egy változás. A Nádasdy család, bár akkor már nem sok birtoka
volt, sok szálon kötődött Erdélyhez, Felvidékhez, Burgenlandhoz. Történelmileg kontaktus volt Léka
és Nádasdladány, valamint Sárvár és Nádasdladány között. A 30-as években volt egy normális
családi élet, de csak tíz vagy tizenkét év, amit úgy lehetne jellemezni, hogy egy arisztokrata család
élete. Milyen is volt ez az élet? A sport például nagyon fontos volt számunkra. Nemcsak a vadászat,
hanem a vitorlázás, és részvétel a sportélet szervezésében. A zene is nagyon fontos volt a
családunkban, a három Nádasdy fiúnak volt egy kis zenekara, egy dobos, egy zongorista, a
harmadik szaxofonozott. Jók nem voltak, de élvezték a dolgot, társadalmi életet éltek, nem csak az
arisztokrata családokkal. Polgáriasodott a Nádasdy család élete a kastélyban, ebben
édesanyámnak is szerepe volt. Sokan jöttek oda. A szüleim rengeteget jártak Budapestre. Volt egy
bérházuk, egy palotaszerűség a Nagykörúton, ott volt szálláshelyünk. A szüleim rengeteget jártak
színházba, operába, a ’30-as évek vége felé a kulturális életük szerintem több volt a kastélyon kívül,
mint a kastélyban. Jártak sportrendezvényekre is, a ’36-os berlini olimpiászon mindketten jelen
voltak. Akkor történt, hogy Jesse Ovens négy aranyérmet nyert mint fekete atléta, és ezzel pont az
ellenkezőjét bizonyította be a fajüldöző német elképzeléseknek.

A Nádasdy kastély Nádasdladányban

6
 Az ősök csarnoka a nádasdladányi kastélyban

A kastély két részre volt osztva, a családi otthon az első emeleten volt, ami elég nagy volt ahhoz,
hogy ott is legyen egy nagy szalon, egy ebédlő, egy konyha meg lakószobák. De az Ősök
Csarnoka, a könyvtár, a nagyszalon a földszinten volt, és ott csak különleges események
alkalmával tartózkodtak. Engem mint gyereket, nem nagyon engedtek be az Ősök Csarnokába,
csak akkor, amikor valami különleges esemény zajlott. Bálokat is rendeztek a Nádasdy kastélyban,
egyszer vagy kétszer egy évben. Volt egy gyönyörű vendégosztály is, tizennégy lakosztállyal.

Amire én inkább emlékszem a családi életünkből, az nem a szépségekkel kezdődik, hanem azokkal
a dolgokkal, amik nagyon rosszak. A nehézségek Magyarországon már a ’30-as években
elkezdődtek.

Nádasdy Ferenc édesapja

Aztán kitört a háború, és ezzel megváltozott az élet. Édesapám nagyon nem volt németpárti és az
egész család sem volt az, történelmileg sem, apám sírt aznap, amikor a németek átlépték a magyar
határt. Azt mondta, hogy ezzel vége van Magyarországnak és majdnem igaza is lett. Édesapám,
bár már nem volt katonaköteles 34 éves korában, mégis úgy érezte, Nádasdy Ferencnek hazafias
kötelessége ugyanúgy bevonulni, mint másoknak a faluból. A háború az ország mindegyik
családjában megváltoztatta az életet, mert legtöbb helyen a férfi eltűnt a családból, sokszor sajnos
véglegesen is. A háború és annak a tragédiája, hogy az édesapám elesett a fronton, annyira erős
emléket hagyott bennem, hogy valahogy kimosta a többit. Hét éves voltam, amikor édesapám
testvére, Nádasdy Pál megjelent nálunk, jött a magyarországi frontról, hogy holnap hozzák apám
testét haza. Ez irgalmatlan megrázkódtatás volt mindenkinek, édesanyámnak talán a legjobban, de
azért mi, gyerekek is tudtuk, mit jelent ez.

Elég sokat tudtam apám haláláról, mert ugyanabban a században volt az öccse is. Nagyon szép
története van ennek, ha lehet egy halálnak szép története. Az Alföldön, Kiskunhalas környékén volt
egy csata, az orosz front jött már keresztül Magyarországon, a magyar csapatok visszavonulóban
voltak és elfoglaltak egy kis tanyát, amit Ferenc-tanyának hívtak. Édesapám mint főhadnagy volt
ennek a kis gárdának a vezetője, visszavonulást vezényelt. Ahogy ezt a parancsot kiadta, egy
aknalövedék fölrobbant előtte, és abban a pillanatban meghalt. A parancs hatására a katonái
visszavonultak egy másik tanyára, ahol még tartották a frontot. Másnap reggel az ezred
parancsnoka kérdezte a katonáitól, hogy hol van Nádasdy Ferenc főhadnagy úr. Mondták, hogy
meghalt. Hol van a holtteste? – kérdezte. Mondták, hogy nem tudták elhozni, otthagyták. A
parancsnok fölháborodott, és kiadta az ukázt, hogy egy magyar katonai alakulat nem hagyja ott a
7
parancsnokát meghalni a földön. Ekkor visszamentek, és kiverték az oroszokat a tanyáról.
Édesapám 1944. október 26-án halt meg, a holttestét október végén hozták haza Nádasdladányba.
Arra nagyon emlékszem, hogy megjött az egyik nagynéném, ő mondta el, hogy az édesapám
meghalt. Közben a család többi része teljesen szétesett. A front már elérte a Dunántúlt, így nem
temetőbe temették el az édesapámat, hanem a nádasdladányi kastélyparkba. A tó mellett egy kis
dombocskán lett a sírhelye, ott temették el apámat a falusiak, a család és a helyi plébános. Ennek a
szépsége és a borzadalma is megvan az emlékezetemben.

A Nádasdy Ferenc édesapja emlékére állított emlékoszlop avatása

A nagyon csúnya része a történetnek az, hogy 1960-ban kaptam egy levelet édesanyámtól, hogy
nagy baj van, 30 napot kapott a nádasdladányi tanácselnöktől, hogy „azt a régi, öreg, rossz
arisztokratát tüntessék el a parkból, vagy ki fogják dobni.” El lehet képzelni, hogy mit váltott ki ez
egy asszonyból, aki addigra már huszonhat éve özvegy volt, imádta a férjét, és soha nem ment újra
férjhez. Ez olyan tragédia volt, amiről az édesanyám azt mondta, majdnem olyan nehéz volt, mint
amikor megtudta, hogy meghalt az apám. A kis domb, ahol az édesapám sírja volt, még ma is
megvan, és azon gondolkozom, hogy csináltatok egy kis emlékművet, amire nemcsak az ő, hanem
a faluban elhalt katonák neveit is ráírjuk.

1944. október végén az országba bejöttek az oroszok, a németek vonultak vissza. A németek
mindent széjjelromboltak, mindent elvittek. Jöttek az oroszok, ők is széjjelrombolták, ami még
épségben volt. Ez megtörtént Nádasladányban is, tudjuk, hogy a Nádasdy kastély értékes
részeinek 85 %-át egy német hadosztály vitte el mint jóvátételt, két vonatszerelvény telt meg a
kastély javaival. A németek elvitték, ami érték volt, az oroszok pedig hülyeségeket csináltak, amivel
tönkretették még jobban az épületet, például a földszinti nagyszalonból csináltak egy istállót.
Nagyon sok kastélyban megtörtént, hogy miután a németek elvitték a festményeket, a bútorokat, az
értékes dolgokat, a helyi lakosság meg elvitte az ablakfélfát, a téglát, meg a parkettát. Ez nem
történt meg Nádasdladányban. Az Ősök Csarnokában még most is van két olyan kovácsoltvas
csillár, ami ott volt a háború előtt is, és soha nem lett levéve. A németeknek nem kellett, az
oroszoknak túl nehéz volt, a magyar nádasdladányiak pedig nem vitték el. Számomra ez egy
nagyon fontos része a történetnek, mert bizonyítja, hogy a családnak nagyon jó és közeli viszonya
volt a falusiakkal.

Ami viszont egy fontos tétel, és hogy erre hogy volt az édesanyámnak lélekjelenléte azt nem tudom,
Jankovich Miklós nagybátyám segítségével, aki Fejér megye utolsó főispánja volt, az Ősök
Csarnokában lévő, körülbelül 30 családi festményt elfalazták, és szerencsére a háború alatt ezt
nem találta meg senki. Amikor a családom ’45 végén visszajött, akkor személyesen hozták el
Nádasdladányba a Magyar Nemzeti Múzeum akkori igazgatóját, akkor bontották ki a falat, ami
mögött ezek a festmények voltak. A gyűjtemény egy az egyben került a Magyar Nemzeti
Múzeumba, ahol a Történelmi Arcképcsarnokban lehet látni Nádasdy Tamás és Kanizsai Orsolya

8
portréját, a dédnagyapámról és dédnagyanyámról is gyönyörű festmények maradtak meg, Benczúr
Gyulától.

Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal

elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis
vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen
menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük
azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék
meg Somssichék. Sok hetes megpróbáltatáson mentünk keresztül. Ezekre már sokkal jobban
emlékszem, mert már majdnem nyolc éves voltam. Elsősorban az volt érdekes, hogy az ember egy
lovaskocsival utazott, és úgy néztünk ki, mint az amerikai cowboyok, akik Nyugatra mennek.
Sátorponyvás kocsik voltak, különleges egy gyerek számára. Arra emlékszem, hogy amikor
Semmeringen mentünk át 1945 januárjában, a kocsik megcsúsztak, lovak zuhantak a völgybe.
Mentünk és mentünk, egy pár nagyon kellemetlen emlékem van, ezek nagyon mély nyomokat
hagytak bennem. Nyugati hadi repülőgépek ezt a hosszú lovas konvojt ugyan nem bombázták meg,
mert akkor biztos nem ülnék itt, de gépfegyvertűz többször is volt. Nagyon sokszor ugráltunk ki a
kocsikból és rohantunk ki a termőföldre, egy szalmakazal alá, sokan meg is haltak. Kétszer volt
ilyen, mind a kétszer megúsztuk. Volt egy másik történés, ami mély benyomást tett rám. A
lovaskocsink, bár nagyon lassan haladt, elhagyott egy gyalogos oszlopot, ahol az emberek már
hetek óta éheztek. Arra emlékszem, hogy mindenünket, ami a kocsin volt, odaadtuk nekik, és most
is előttem van, mint egy nyolcéves kölyök előtt a látvány, hogy valaki egy tojást egészben vett be a
szájába, mert annyira éhes volt. Azt mondták akkor nekem, hogy foglyok, aztán később
beszélgettünk róla édesanyámmal, nagyrészt zsidók voltak, akiket hajtottak kifelé Nyugatra. Addig
soha nem láttam ilyen szörnyűséget gyerekként. Ha egyszer az ember ilyet lát, akkor azt sosem
felejti el, az emlékeimben ezek a háborús évek dominálnak.

Mentünk, mentünk, és belekerültünk az amerikai zónába, ahol szépen viselkedtek velünk. Ausztria
nyugati részén laktunk egy táborban, és amerikai katonák őriztek bennünket, itt voltunk egy pár
hónapig. Megvártuk, hogy a háborúnak vége legyen, és ott volt a lehetőség, hogy nem kell
visszamenni Magyarországra. Sokan ezt az utat választották, de mi nem. A Magyarországra való
visszajövetel volt a döntés, amiben egész biztos édesanyám játszotta a legnagyobb szerepet. Azt
mondta, hogy nekünk dolgunk van odahaza, még vissza kell menni. Hát vissza is jöttünk ’45 végén.

Mire Nádasdladányba értünk, a kastélyunkba nem mehettünk vissza, de volt egy nagyon kedves
főintézőnk, akinek egy szép háza volt a kastélyparkon kívül, és ő megosztotta velünk a házát. Az
egyik felében ők laktak, a másik felében mi. Akkor már megvoltak az első falusi tanácsok, nem
engedtek vissza a kastélyba. Én így sosem voltam a kastélyban a háború után, csak a parkban.
Azért is emlékszem a parkra jobban. Két évet töltöttünk Nádasdladányban a háború után, ott jártam
első, második meg harmadik elemibe, a nővéreim is, szóval van egy kis emlékünk a faluról.

Elkezdtem iskolába járni és udvarolni a főintézőnk kislányának, aki ugyanúgy elsős volt, mint én.
Elkezdtek elég gyorsan froclizni bennünket, hogy mit csinálunk mi a faluban. Ezek nem voltak olyan
kedves idők már a ’40-es évek végén, így aztán a helyi tanácsi emberek mondták, hogy inkább
hagyjuk el a falut is. Azt mondták, hogy egy arisztokrata család leszármazottai ne lakjanak a
faluban, a kastélyba való visszaköltözésről pedig szó sem lehetett. Minden faluban megvolt az a
gyorsan átváltozó típusú ember, aki rájött, hogy most új lehetőségek vannak. Szerintem pontosan
az történt, mint a falvakban, városokban mindenhol, azok lettek tanácstagok, akik gyorsan
hatalomhoz akartak jutni, mindenesetre a Nádasdy családnak nem volt helye már
Nádasdladányban. Így hagytam el a szülőfalumat, és még nem voltam 9 éves.

9
Följöttünk Budapestre, és ’48-ban már ott jártam iskolába. Nem mondtam senkinek, hogy ki vagyok,
csak azt, hogy Nádasdy Ferencnek hívnak. Aki megkérdezte, hogy ez most milyen Nádasdy, akkor
elmeséltem. A Böszörményi úti általános iskolába jártam, amit akkor úgy hívtak, „a Mackó”. Sokan
voltunk egy-egy osztályban, az egyik osztálytársam volt Szabó István, akiből aztán filmrendező lett.
Az életemnek mindig része volt a sport, a XII. kerületben kezdtem 13 éves koromban a kardvívást.
Nekem nagyon jól feküdt ez a sport, két évig vívtam Budapesten.

Nem emlékszem, hogy akkoriban édesanyám dolgozott volna, de emlékszem, hogy volt neki egy
fekete, régi stílusú vasdoboza. Ebben olyan dolgok voltak, amiket a Nádasdy család vagyonából
valahogy eldugott, és abból árulgatott dolgokat. Ezüstkészletekre emlékszem, amit véletlenül nem
loptak el a háború alatt. Édesanyám időnként elővarázsolt egy-egy gyémántgyűrűt a családi
ékszerek közül, ezekből éltünk egy darabig. Valahogy túléltük az első egy-két évet. Volt egy kis
lakásunk a Bernáth Géza (ma Hollósy Simon) utcában, ami a Böszörményi útról nyílik. Édesanyám
olyan ember volt, aki a jég hátán is megélt, és kiügyeskedte azt a kis lakást. Két nagybátyám volt,
akik azért segítettek, különösen Jankovich Miklós, aki a gyámom is volt.

A család történetéhez tartozik, hogy 1949-től már megvolt a vasfüggöny, és az idősebb nővérem,
Júlia, most Lukács Istvánné, ’50-ben megpróbált disszidálni. Voltak emberek, akik próbáltak
keresztülvinni kis csapatokat a határon, és a nővérem egy ilyen gárdába került bele. 17 éves volt és
édesanyám engedte, hogy kimenjen. Nagyon rosszul nézett ki itt a helyzet nekünk. Tizenhatan
mentek egy csoporttal kifelé Ausztriába, és az orosz zóna még megvolt a határ osztrák oldalán,
tehát átjutni még nem volt elég. Sajnos, aki vezette őket, nem tudta, hogy újra aláaknázták a határt,
ahol át akarta őket vinni, és fölrobbantak. Úgyhogy a tizenhat emberből nyolc a helyszínen meghalt.
A nővérem lába tele lett srapnelekkel. Bevitték egy osztrák kórházba és ott sajnos nem csak azzal
foglalkoztak, hogy megmentsék a lábát, hanem azzal is, hogy följelentette a helyi orosz katonai
rendőrség. A nővérem bent volt másfél hónapig a kórházban, és az ajtaja előtt állandóan ott volt
egy orosz katona. Annyira széjjel volt roncsolva a lába, hogy az osztrák orvosok azt mondták, hogy
ha nem amputálják, akkor bele fog halni. Erre Júlia nővérem tizenhét éves fejjel azt mondta, hogy
az ő lábát bizony nem vágja le senki. Ez egy kicsit irracionális hozzáállás, de valóban nem vágták le
a lábát, ma tökéletes két lába van, csak van rajta egy pár sebhely. Kivárták az oroszok, hogy
meggyógyuljon, utána visszahozták Magyarországra mint foglyot, és mint még fiatalkorút, elvitték
Szolnokra, ahol elítélték egy évre, de nem börtönbe került, hanem nevelőintézetbe. Júlia nővérem
nagyon sokszor mesélt erről, mert azt mondta, hogy ilyen kellemes és érdekes társaságban azóta
sem volt. Hat hónapot kellett leülni a tizenkettőből és egy-két politikai okból ott lévő emberen kívül a
legtöbb prostitúció miatt volt ott. Júlia azt mondta, hogy ő tanította őket helyesen írni, meg egy kicsit
németül, és nagyon jól érezte magát közöttük.

Három évig voltunk Budapesten, ’51-ben kezdődtek a kitelepítések és kézenfekvő volt, hogy mi is
beleesünk. Csak az volt a kérdés, hogy mikor, de nem volt elég nagy lakásunk ahhoz, hogy az első
három hullámban benne legyünk, de a negyedikben biztos benne lettünk volna. Ahelyett, hogy ezt
megvártuk volna, szépen összecsomagoltuk mindenünket és négyfelé oszlott a család. A két
nővérem Budapest környékére ment, egyik ide, másik oda, rokonokhoz, én az egyik nagynénémhez
mentem Dunaharasztira, egy évet jártam ott iskolába, édesanyám pedig Kecskemétre költözött. Az
egyik nagybátyám, Radó Vilmos, a Kecskeméti Katona József Színház igazgatója volt, majd
művészeti titkár, azt mondta anyámnak, ha lejössz Kecskemétre, akkor mint pénztárost föl tudunk
venni, senki nem fogja észrevenni. Hát, ez meg is történt. Mondjuk nem lett rögtön első pénztáros,
csak második, de ez mégis fizetett valamit. Ez az első állás, ahová az anyám elment dolgozni, és
utána évekig abból a pénzből éltünk, amit ezzel keresett. ’52-ben a nyolcadik általánost a
dunaharaszti általános iskolában végeztem. Nagyon szerettem, jó tanuló is voltam, de a nyolcadik
általános befejezésével nekem további lehetőségem nem volt. Azért, mert Nádasdy Ferencnek
hívtak, még gimnáziumba sem vettek föl.
10
Azonban nagy mázlim volt, mert ’51-ben állították vissza az egyházi iskolák egy részét, ebbe
beletartozott a piarista gimnázium Kecskeméten, és mivel édesanyám már egy éve Kecskeméten
lakott, fölvettek a piaristákhoz. Így a legjobb gimnáziumi nevelést meg oktatást kaptam. Megjárták a
kálváriát, némelyiküket olykor félig agyonverték az ÁVÓ-n, csak úgy a biztonság kedvéért. Nagyon
szigorúak voltak, annak mondjuk az ember nem örült mindig, de mégis nagyon kellemes emlékeim
vannak csak abból az időből. Négy éven keresztül laktam Kecskeméten. Fontos tényező volt az
életemben az iskola, mert tanulni kellett, a piaroknál nem lehetett lazsálni, de nem voltam jeles
tanuló, csak olyan átlagos, kicsit forradalmár típus voltam mindig. Fantasztikusan képzett tanáraink
voltak, az ember nem tud elképzelni jobb oktatást, mint egy tanító rend. Nagyon nagy szerencsénk
volt, akik abban az időben a legkiszorítottabb társadalmi réteghez tartoztunk, és megadatott a
lehetőség, hogy ezekbe a fantasztikus iskolákba járjunk, ahol az egyik tanáromnak például három
doktorátusa volt. A piaristák világi hozzáállása és segítőkészsége a fiatalság nevelésében nagyon
megnyerő volt. A vallásnak jelentős szerepe volt, de nem az volt a központban, hanem csak egy
része volt az életnek.

A másik fantasztikus dolog pedig az volt abban az időszakban, hogy Kecskeméten volt egy nagyon
jó vívóklub, a kecskeméti Dózsa, ami egy kicsit ironikus, mert a Dózsa a rendőrség és az ÁVO
klubja volt. A vívóklubban nagyon sok úri gyerek volt, ez a sport vonzotta azokat, akik nem focizni
vagy birkózni akartak. Volt egy harmadik elfoglaltság az ember életében, a lányok. Mindent
összevetve nagyon kellemes négy évet töltöttem el Kecskeméten.

Nádasdy Ferenc kecskeméti piarista diákként

Albérletben laktunk egy kedves téren, Kecskeméten, a piarista gimnázium mellett, de a Marx tér
2/a-ban lakni azért mégsem volt a Nádasdy család „legapropóbb” lakcíme. Ma már úgy hívják, hogy
Gyenes tér. Erre az albérleti, leválasztott lakásra, ahol négy évet éltem, nagyon jól emlékszem. A
Tanács választotta le, és a szomszédaink háza volt valamikor, akikkel jó barátságban voltunk.
Sajnos úgy volt elválasztva a ház, hogy volt két szobánk, nagyon szép szobák voltak, csak nem volt
fürdőszoba, nem volt konyha és nem volt víz. Volt egy cserépkályha benne, amivel fűtögettünk. Volt
egy pár darab bútorunk valahonnan, amit anyám megmentett a jó Isten tudja hogyan, nagyon
elegánsan és szépen be volt rendezve a két szoba. Volt egy külső, udvari folyosó, ami nem volt
fűtve, oda csinált édesanyám egy kétrezsós konyhát, vizet az udvari kútból én hordtam négy éven
keresztül. Nagy udvar volt, az udvaron egy pottyantós WC, ami télen marha hideg volt, nyáron
pedig darazsak jöttek föl, amikor az ember leült. Szóval víz és konyha nélkül négy évet ott
lehúztunk, az elég kemény volt, de hát ez része volt valahogy a kommunizmusnak.

Kecskeméten is tudott nagyon hideg lenni. Ez a gyakorlatom azóta is megvan, hogy egy pohár
vízzel fekszem le, hogyha éjszaka szomjas vagyok, tudjak inni. Nagyon sokszor volt úgy télen, hogy
mielőtt ittam, meg kellett koccantani a víz tetejét, mert volt rajta egy vékony jégréteg. Megtanultam
brilliánsan fölöltözni mint tizenhat éves kölyök, hogy ne kelljen kiszállnom az ágyból. Ezt szerintem
11
abban az időben sokan meg tudták csinálni. Hogy az ember ne fagyjon meg, oda volt készítve a
zokni, a nadrág meg a pulóver, és utána szálltam ki az ágyból, amit az ember édesanyja persze
nem nagyon szeretett.

Egy pozitív jövő lehetőségét kínálta föl, hogy tehetséges vívó voltam. Az országos bajnokságon
egyszer második helyet értem el felnőttek között, akkor még ifjúsági kardvívóként, ami egy vidéki
vívónak igen nagy szó volt. Komolyan vívtam, mert tudtam, hogy az egyetem közelébe sem tudok
kerülni, ellenben egy vívónak, akinek valami tehetsége van és látnak benne valamit, annak esetleg
a jövőjét lehet biztosítani.

’56-ban érettségiztem, és akkor az egyetemről szó sem lehetett. Nyári munkáim során sokszor
dolgoztam a két kecskeméti konzervgyárban, segédmunkásként. Az, hogy nyáron segédmunkás
voltam, mint diák, az rendben van, de már érettségi után, sőt piarista érettségi után ez már kínos
volt. De még ilyen segédmunkát sem kaptam először, csak protekcióval. Ez a kommunizmus
megbocsáthatatlan hülyesége, hogy van egy ember, akit véletlenül úgy hívnak, hogy Nádasdy
Ferenc, az egyik legjobb helyen érettségizett, és egyszerűen nem tudott munkát kapni. Mondtam,
számolni tudok, írni tudok, olvasni tudok, adjanak valami szellemi munkát. Szó sem lehet róla, rossz
káder vagyok, mondták. Akinek a háza felében mi laktunk, a kecskeméti konzervgyárban dolgozott,
és protekcióval besuviszkolt valahogy. Azt mondta Bandi bácsi, hogy bejöhetsz dolgozni, de csak
éjjel. Kapsz fizetést, de nem leszel rajta a fizetési papírokon. Így jutottam be protekcióval erre a
kecskeméti konzervgyári segédmunkási állásra.

Az ember életében majdnem mindennek van valami értelme. A kisebbségek és az ő problémáik

ebben az országban talán örökké téma lesz. 1956-ban két kisebbség került össze egy brigádba
dolgozni, Jóska, egy cigány fiú, és Nádasdy Ferenc, egy gróf. Tökéletes brigád voltunk. Állati jó
haverságba kerültünk. Jóska egy nagyon rendes és helyes fiatalember volt. Nagyon rossz
körülmények közül jött, és úgy tudott káromkodni, hogy minden szót, amit nem tudtam addig, ott
megtanultam. Akkor megtanultam, hogy csak az a megoldása a társadalmi problémáknak, hogyha
minden embert egyénileg ítélünk meg. Hogyha nem ismered, ne ítéld meg, hogyha megismerted és
nem tetszik, akkor ítéld el magadnak, hogy te ezzel az emberrel nem akarsz foglalkozni, nem
akarod, hogy a barátod legyen, vagy pont ellenkezőleg. Szóval, Jóskával nagyon jól kijöttem, együtt
melóztunk. Három és fél hónapot dolgoztam ott, befőttes üvegeket pakoltunk. Tizenkét-tizennégy
sor magasságban, sok négyzetkilométernyi területen semmi más nem volt, csak üveg. Kaptunk két
lovat, meg egy lapos tetejű szekeret, és az volt a dolgunk, hogy a reggeli műszakra föltöltsük
befőttes üvegekkel a készletet, amiket egy műszak alatt elhasználtak. Minekutána mindketten
szerettünk lovakat hajtani, néha játszottunk kicsit római kocsihajtást, hogy ki tudja jobban bevenni a
kanyart, és ez néha nem sikerült. Egyszer-kétszer majdnem kirúgtak mindkettőnket, aztán valahogy
mindig visszastószoltuk a dolgokat.

Akkor nekem két lehetőségem nézett ki a következő hat hónapban: tudtam, hogy ’57 januárjára be
leszek híva, mint munkaszolgálatos katona, ahogy a népnyelv hívta, és ennek igazán nem örültem,
mert két évet katona sem akartam lenni, nemhogy „MUSZ-os”, ami az olyan társadalmi rétegeknek
volt kitalálva, akiknek a kezébe puskát nem akartak adni. A másik lehetőség, és ezen dolgoztam,
hogy föl tudjak jönni a budapesti Dózsába vívni, ahol ígéretek voltak, hogyha a következő két
bajnokságon ezt és ezt az eredményt el tudom érni, akkor fölhoznának.

Tervbe volt véve, hogy mint minden évben, 1956-ban is, október 26-án édesanyámmal lemegyünk
Nádasdladányba, mert akkor apám sírja még ott volt a kastély parkjában. Úgy volt megbeszélve,
hogy 25-én reggel jövünk föl Budapestre, megszállunk egy éjszakát és másnap vonattal lemegyünk
Nádasdladányba a tiszteletet megadni édesapámnak. Ha ez egy vagy két nappal előbb van,
ismervén a természetemet, egész biztos, hogy nem ülök itt ma.
12
Kecskeméten viszont a szituáció nagyon más volt. Részt vettem egy pici dologban, a
Konzervgyárban fölolvastam egy proklamációt az egyik raktár tetejéről, hogy mindenki sztrájkoljon,
mert ez így nem jó. De ezen felül nem volt alkalmunk, hogy belekeveredjünk a forradalomba, azon
kívül, hogy vörös csillagokat húzogattunk le a házakról, meg bementünk a rendőrségre. A
legfontosabb oka az volt, hogy Kecskeméten nem voltak harcok az utcán, hogy Kecskemét volt
Kelet-Magyarország szovjet főhadiszállása. Október 23-án délután, ahogy a rádió bemondta, hogy
Pesten tüntetés van, akkortól minden sarkon volt egy tank. Mi előbb éreztük, hogy vége lesz az
egésznek, és nem tud győzni a forradalom. Tudtuk, hogy valami nem stimmel, mert hallottuk a
rádióban, hogy a szovjet hadsereg megy kifelé, és láttuk is, hogy a szovjet tankok mennek Kelet
felé, ugyanakkor Kecskemétnek volt egy másik országútja is, ott meg a tankok nyugati irányba
jöttek vissza.

Egyszer majdnem otthagytam a fogamat. A forradalomnak már vége volt, 8 órától kijárási tilalom
lépett életbe. A kijárási tilalom előtt elmentem egy barátomhoz, akit rá akartam beszélni, hogy
menjünk el Magyarországról, mert ebből itt nem származik semmi jó. Arról volt szó, hogy nyolc óra
előtt hazaérek, de nem így történt, hanem fél tízig dumáltunk, a barátom azt mondta, hogy aludjak
ott. Á, mondom frászkarikát, kit érdekel, hazamegyek. Életemben úgy megijedve sosem voltam,
mint mikor mentem hazafelé. Tudtam, hogy vigyáznom kell, nézegettem a sarkokon, hogy merre
vannak katonák. Az egyik utcasarkon befordultam és azzal találtam magam szembe, hogy két
velem egykorú, ha nem fiatalabb orosz katona, remegő kezekkel a gyomromba tol két géppisztolyt,
davajgitárt. Állatira megijedtem, de ők is, mert azt hitték, hogy fegyver van nálam, láttam, hogy
remeg a kezük a géppisztolyon. A legjobb oroszommal mondtam nekik, hogy nincs nálam semmi,
de azért megmotoztak. Volt egy rossz szokásom abban az időben, dohányoztam. Az édesapámnak
volt egy szép ezüst cigarettatárcája, és amikor nagyfiút akartam játszani, akkor abba beleraktam tíz
darab Munkás cigarettát és abból szívtam. Láttam a katona szemét, ahogy tapogatott, amikor
hozzáért ehhez a kemény fém részhez, elsápadt, én méginkább, azt hittem, hogy meghúzzák a
ravaszt ijedtükben. Mázlim volt, mert valahogy megtartották a hidegvérüket én pedig mondtam,
hogy cigaretta, és láttam, hogy fölvillan a szemük, biztos nem volt bagójuk szegényeknek, és akkor
mondtam, hogy vegyék ki nyugodtan. Láttam, hogy furcsállják, hogy nem papírzacskóban van.
Megmutattam, hogy mi ez, lehetett volna gránát is. Megnyomta és kinyílt a tárca, és akkor
megúsztam azzal, hogy odaadtam a tíz cigarettát és mondták, hogy davaj, davaj, menjek haza,
mert seggbe lőnek.

Arra, hogy egy segédmunkás az éjszakai műszakból, akit véletlenül Nádasdynak hívnak, egy
ötperces beszédet mondott, biztosan emlékezett volna valaki, mert ilyesmire aztán
visszaemlékeztek az emberek, de nem ez volt a fő ok, amiért el akartam menni. Akkor én erre nem
is gondoltam, csak arra, hogy itt nekem jövőm nincs, menni kell. Villámgyorsan döntöttem, már
november 13-án, egy Németh László nevű barátommal elhagytam Kecskemétet. Amikor
Budapesten körülnéztünk, akkor mondtam, hogy most már teljesen biztos vagyok abban, hogy nem
akarok itt maradni.

Hogy készültünk az útra? Hát sehogy. Volt egy hátizsákunk, azt fölvettük és elindultunk. Németh
László barátom a Csepel teherautógyárban volt segédmunkás, szintén piarista érettségivel, a
forradalom kitörése előtt kapta meg a fizetését, tehát volt egy pár forintunk. Teherautóstoppokkal
mentünk helyről helyre. Először Székesfehérvárra mentünk, ott a Fekete Sas szállóban szálltunk
meg. Tiszta röhej volt, mint egy filmben, amiben két srác menekül Magyarországról és mivel van
egy pár forintjuk, azt elverik. Szóval a fiatalság is benne volt egy kicsit a történetben. Először az volt
a gondolatunk, hogy esetleg kimegyünk Nádasdladányba, de ebből nem lett semmi, mert bár elég
közel van Székesfehérvárhoz, de nem tudtunk kijutni, így elmentünk Pápára.

13
’56. november 17–18-án hivatalos dolgokkal foglalkozunk, ami azt jelentette, hogy nehogy
elkapjanak bennünket a határsávban, bementünk a pápai rendőrségre, hogy fölvettek bennünket
egy útépítő vállalathoz és munkánk van a határsávon belül. Az őrmester fölnézett, elröhögte
magát, és azt mondta, hogy persze, hogyne, természetesen, Nádasdy úr, úgy is néz ki, mint egy
munkás, aki dolgozik az országutakon, és mosolyogva belepecsételte az engedélyt
személyazonosságinkba, és adott egy külön határsáv átlépési engedélyt is két hétre. Másnap
reggelre szereztünk magunknak egy teherautósofőrt, aki vitte a munkásokat a határsávba
„dolgozni”, vele elindultunk. Egészen jól sikerült addig, ameddig egy orosz ellenőrzési ponthoz nem
értünk, ahol megállították a teherautót. Mindenkit leszállítottak és ott volt az egyik menekülés alatti
ijedelmem, hogy már mindenkit ellenőriztek és visszaengedtek a teherautóra, de engem még nem
szólítottak. Azt hittem, hogy valami zűr van a papírommal, és már majdnem elment a teherautó,
amikor az egyik orosz katonától hallottam, hogy nadasdi, igyi szudá… Na mondom, végem van, de
aztán a végén csak az történt, hogy nála maradt véletlenül az igazolványom. Visszaadták,
fölkerültem a teherautóra, bementünk a határtól öt kilométerre, és elkezdtünk gyalogolni. ’56.
november 20-a volt.

Magyar határőrökkel találkoztunk, nem mondták, hogy forduljunk vissza, csak azt, hogy most
menjünk be az útról az erdőbe, ott folytassuk az utat. Akkor már nem volt elaknásítva a határsáv,
’55 őszén szedték föl az aknákat a határról. A határsáv azt jelentette, hogy az összes bokrot, fát
kivágták, körülbelül 500 méter szélességben a határ egyik oldalán. Arra a döntésre jutottunk Laci
barátommal, hogy azért délután háromkor, amikor még napfény van, nem megyünk át. Bementünk
a bokrok közé, beültünk egy nagy fa alá, és vártuk, hogy besötétedjen. Érdekes, hogy az ember
képzelete mire képes, ugyanis ültünk egy fa alatt és a barátom mondta, biztos abban, hogy
körülbelül harminc méterre ott van két ember, aki figyel bennünket. Amikor a végén elmentünk pár
lépéssel odébb, rájöttünk, hogy csak egy fa ága, ami úgy nézett ki, mint egy ember. Remegtünk a
félelemtől. Énnekem volt egy kis orvosságom, azt úgy hívták, hogy kecskeméti barackpálinka.
Mondtam Lacinak, hogy ha most ezt nem isszuk meg, akkor soha. Volt kb. két deci pálinka nálunk,
és ezt az utolsó kecskeméti barackpálinkát ott, a határon elfogyasztottuk.

Közben állandóan puskalövéseket hallottunk. Megítélni, hogy honnan jön, nem lehetett, tehát meg
voltunk győződve arról, hogy amikor emberek rohannak át ezen a határsávon, a senki földjén, akkor
a tornyokból megpróbálják őket lelőni. Aztán később rájöttünk, hogy az osztrákok vadásztak a határ
másik oldalán. Két órát várakoztunk, amikor leereszkedtünk a kis erdő szélére és láttuk, hogy a
fákon piros-fehér ráfestés van, az osztrák színek. Akkor kezet fogtunk, megöleltük egymást és azt
mondtuk, hogy szaladunk, amilyen gyorsan csak lehet. Semmi bajunk nem lett, leborultunk az
osztrák határ fái előtt és megcsókoltuk a magyar földet utoljára. Sírva fakadtunk. Amikor
összeszedtük magunkat, elindultunk Ausztria felé. Tíz perccel ezután a hátunk mögül egy mély
hangú ember ránk kiáltott, hogy „Halt!”. Akkor azért nem gondoltam arra, hogy jaj, hála Istennek
ezek osztrákok... De a végén rájöttünk, hogy osztrák határőrök voltak, akik már várták a magyar
menekülteket és volt egy bizonyos szisztéma, hogy elfogtak bennünket, bevittek egy táborba, és
leadták a napi menetrendszerű menekültjáratot.

Utána, mint minden más magyar menekültet, bevittek minket a rendőrségre, hivatalosan le lettünk
könyvelve, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, miért jöttünk, aztán elszállítottak egy központi
táborba, Wiener Neustadtba, Bécsújhelyre. Ott volt egy régi katonai kaszárnya, magyar menekültek
százaival. Ez egy olyan tábor volt, ahol addig tartottak mindenkit, amíg nem lehetett valahova
máshova menni. Ott töltöttünk egy pár napot, onnan vittek tovább egy másik, nagyobb táborba.

Akkor volt az első alkalom, amikor a nevemnek valami pozitív hatása is volt. Egy kis falu határában
megállt a teherautó, amiben ültünk, mert valaki egy pár menekültet el akart szállásolni magánál, úgy
gondolta, hogy ez egy szép gesztus, és az is volt. Egy osztrák, akit gróf Traunnak hívtak, megnézte
14
a listát, meglátta a nevemet, és fölszóltak a teherautóra, hogy van itt valahol egy Nádasdy? Na,
mondom, hát ez nem igaz, még itt is tovább zaklatnak? Azonban nem így történt, hanem gróf Traun
azt mondta, hogy ő engem szeretne kiválasztani, hogy náluk szálljak meg. Mondtam, hogy én
egyedül nem megyek, mert van egy barátom, és akkor jött Laci is. Kettőnket erről a teherautóról
levettek, bevittek egy kis faluba, Petronellbe. Traunéknak volt egy gyönyörű kastélyuk, és akkor
hirtelen nagyon elegáns helyzetbe kerültem. Kaptunk vendégszobát, meleg fürdőt és vacsorát, és
úgy kezeltek bennünket, mint embereket, sőt úriembereket, és ez egy csodálatos élmény volt!
Utána éveken keresztül leveleztünk Traunékkal. Ott voltunk náluk három hétig.

A Traun család református volt, és fölajánlottak a szintén református Németh Laci barátomnak egy
öt éves párizsi egyetemi ösztöndíjat. Ausztriában, ha valaki keresett egy magyar menekültet, aki
úriembernek számított, és tudta, hogy mit akar, támogatták a továbbtanulását. Laci mindig is
építészmérnök akart lenni, és így kapott volna segítséget. Laci azonban azt mondta, hogy ha a
Nádasdy Feri nem tud velem jönni, akkor én sem megyek. Próbáltam lebeszélni, hogy ilyen
marhaságot ne csináljon, majd ha jövök Párizsba, meglátogatom, de nem lehetett meggyőzni.
Nekem nem volt ilyen ajánlásom, mint Lacinak, de ha kerestem volna, biztos lehetett volna találni
valami támogatást helyben, de nekem nem volt hajlamom Ausztriában maradni, Észak-Amerika
vonzott. Ha már az ember elhagyja a hazáját, akkor ne maradjon egyórás útra a határtól, mert minél
messzebb megyünk, annál jobb – gondoltam.

Volt pár rokonom Ausztriában, például egy Somssich gróf, aki az egyik nagybátyám volt, segített is
rajtunk. Kaptunk vagy 300 schillinget, ami nagy pénzt volt akkor. Nagyon jópofa ember volt, mondta,
hogy addig ti innen nem mentek el, ameddig el nem viszlek benneteket a bécsi Moulin Rouge-ba.
Na, gondoltam, ez már egy komoly ember! El is vitt bennünket oda egy este. Őt ott nagyon jól
ismerték, mert Herr Somssichnak szólították, úgy látszik elég sokat járhatott oda a barátaival. Ez
egy nagy élmény volt, tizenkilenc évesek voltunk, végigjártuk azt a kálváriát, és utána Bécsben
eljutottunk a Moulin Rouge-ba, hát, ez egy nagy emlék volt.

Bécsben még az történt, hogy találkoztam Katalin nővéremmel, aki már ott volt. Az idősebb
nővérem, aki ’50-ben fölrobbant a határon, már házas volt, és nyolc hónapos állapotos, ő is akart
volna jönni, de nem mert újra nekivágni a határnak, de addig beszéltük rá, amíg csak elindult.
Budapest és Bécs között volt egy teherautó ingajárat, arra fölkerült, és őt vártuk a karácsony előtti
napon. Imádkoztunk, hogy átjöttek-e, és nincs-e valami baja, mert nyolc hónapos állapotos korában
az ember nem ül egy teherautó hátsó részén, hidegben. Bécs közepén vártuk, éjfélkor érkezett
meg. Életem egyik nagy élménye volt, amikor ő volt az első, aki leszállt egy Csepel teherautóról,
nagy hassal és egészségesen, szóval csoda volt az egész. Azóta Bécsben még három gyereke lett.

Ausztriában a fő foglalatosságunk az volt, hogy megpróbáltuk kitalálni, hogy most hova menjünk
tovább. Még a bécsújhelyi táborban találkoztam egy kislánnyal, Ágotával, ami azért érdekes, mert
az életemnek egy komolyabb története lett belőle. Egy hétig volt egy kis flört. Amikor őket balra,
bennünket jobbra vittek, nem tudtam semmit róla, csak annyit, hogy Kanadába mennek. Azt
gondoltam, hogy ha már ez a kislány Kanadába megy, miért ne menjek én is Kanadába? Amikor az
ember tizenkilenc éves, akkor azt hiszi, hogy szerelmes, meg ilyen marhaságok… Amellett az
édesapámat ’28-ban Kanadába küldték vadászni, ami után elvette édesanyámat feleségül, és
gondoltam, ha az apám ott vadászott, énnekem meg van ott egy szerelmem, hát menjünk mi is
Kanadába. Rábeszéltem Lacit, hogy ő is jöjjön velem. Megkaptuk Kanadába a beutazási engedélyt,
és pont karácsony este indultunk Bécsből vonattal Genovába, ahonnan hajóval aztán elindultunk a
tengerentúlra.

Nem tudtam eleget Kanadáról, de soha nem bántam meg, hogy sok ország közül éppen Kanadát
választottam. Amikor elbúcsúztunk szüleinktől, akkor az ukáz ki volt adva, hogy az Egyesült
15
Államokba kell emigrálni. Lacinak volt egy orvos nagybátyja Ohioban, az én édesapámnak pedig
volt egy barátja Denverben, Coloradoban. Szóval mehettünk volna oda is, mert volt, aki segítsen
rajtunk. Mi azonban Kanadába mentünk és mindkettőnket az első levélben hazulról irgalmatlan
módon letoltak, hogy mit keresünk mi Kanadában, miért nem vagyunk Amerikában? Végül úgy dőlt
el az életünk, hogy mindketten Amerikában jártunk egyetemre, de kanadai állampolgár voltam, most
kettős állampolgár vagyok. Én ezt a választást sosem bántam meg, mert Európába azért volt
alkalmam visszajönni, az Egyesült Államokban körülnézni, átutazni azt az irgalmatlan távolságot,
egy olyan dimenzió az életemben, amit Európában nem lehet megkapni, az európai kultúráról
viszont tanulni könnyebb volt, mert tizenkilenc évet Európában éltem. Nem bántam meg, hogy
odamentem, úgy éreztem, hogy ott megtanultam egy pár olyan dolgot, amire szükségem volt.

Az 1600 magyar menekült a hajón a magyar társadalom parányi keresztmetszete volt. Valahogy
mindig felszínre tört az ellenségeskedés: ki melyik kabinban fog megszállni, miért vagy te itt, miért
vagy ott, miért vagyok én lent, miért vagy te fönt. Két hétig mentünk Genovából a kanadai
Halifaxba, Új Skócia tartományba. Az otthoni társadalmi különbségek a hajón is érvényesültek. A
nevem miatt megkért a személyzet, hogy én is szóljak egy pár szót, hogy uraim, hölgyeim, most
menekültünk meg valami elől, ami nem volt jó, most inkább örüljünk, hogy lyuk van a fenekünkön,
és élvezzük, hogy egy ilyen hajón nagyon jó kiszolgálásban részesülve utazunk, akkor az most kit
érdekel, hogy ki alszik fönn vagy lenn. A végén aztán volt a beszédemnek foganatja, de hogy nem
lett nagyobb botrány, azt egy fizikai körülménynek köszönhetjük. Ugyanis a magyar nem tengerre
született, hanem lóhátra, és nagyon sokan tengeribetegek lettek. Az utasok hetven százaléka
ágynak dőlt, mert ahogy kiértünk a Gibraltári-szorosból, eléggé hullámos volt a tenger. Onnan
lehetett tudni, hogy az egész gárda hulla beteg, hogy reggelinél meg ebédnél, ahol mindenkinek
meg volt terítve, csak az utasok harmada jelent meg. Úgyhogy én három reggelit ettem minden nap,
vacsorára három pohár vörösbort kaptam, és nagyon jól éreztük magunkat.

1957. január 5-én érkeztünk meg Halifaxba, Kanada keleti partjára. Ez Kanada leghidegebb része,
úgyhogy akiben még magyar forrongások voltak, azokat másodpercek alatt elfelejtette, mert attól
félt, hogy lefagy a füle. Egy táborba tettek be minket. A kanadaiak nagyon rendesek voltak, sok
kanadai magyar jött segíteni, tolmácsolni. Nagyon kedvesen és szépen viselkedtek velünk és volt
egy nagyon jó szisztémájuk. Ha volt egy családi kontaktus, vagy volt egy szponzorod, aki írt, hogy
pl. Nádasdy Ferencet szívesen látom Torontóban és az első három hónapban biztosítom az ágyát,
lakását meg az ellátását, akkor oda mehettél. Ennek nem kellett természetes személynek lennie,
lehetett egyház, kulturális klub is. Ha nem volt ilyen, akkor a fiatalabb generációt olyan helyre vitték,
többnyire Kanada középső részébe, ahol munkaerőre volt szükség. Nekünk Lacival nem volt
szponzorunk, ellenben Windsor Detroitban, ami a kontinens közepén van, a katolikus és református
egyházak szponzoráltak magyar menekülteket erről a hajóról, így kerültünk az első kanadai
lakhelyünkre, Windsor-Ontarioba, ami egy kicsi város Detroit árnyékában. Ott éltünk 1957. januártól
augusztus közepéig. Ez idő alatt próbáltunk angolul tanulni és megismerni a körülményeket. A
háború előtt kikerült magyarok, akik nagyon kedvesek voltak hozzánk, elszállásoltak bennünket, a
kanadai kormánytól kapott minimális anyagi segítséggel. Hamar rájöttünk, hogy minket egy világ
választ el egymástól, azon túl, hogy magyar az anyanyelvünk, nagyon sok mindenről nem tudunk
beszélgetni. A ’20-as évek végének gazdasági menekültjei nagyon rosszul beszéltek magyarul és
még rosszabbul angolul. Nem egészen értettük, hogy lehet vagy 30 éve Észak-Amerikában élni,
nem megtanulni angolul, és nem tudni, hogy mi történik a világban. Elamerikaiasodtak, de azon
kívül, hogy nagyon kedvesek voltak, öt percen túl nem volt miről beszélni velük. Nagy bácsi, a
szállásadónk a General Motors autógyárnál dolgozott akkor már 35 éve, és minden nap ugyanoda
ment, ugyanazt csinálta, a felesége pedig nem dolgozott. Mindig kérdeztem Nagy nénitől, hogy ha
ennyire nem beszél angolul, akkor hogy tud vásárolni vagy hogy él itt. Azt mondja, hogy elmegy a
magyar házba, a magyar templomba és van egy nagy szupermarket, ahol csak magyar kiszolgálók
vannak. Egy kis akváriumban éltek. Ők jelentkeztek, hogy elvállalnak két magyar menekültet. A
16
kanadai állam fölajánlott minden magyar menekültnek 25 dollárt egy héten. Ez most nagyon kicsi
pénznek számít, de nekünk akkor rengeteg volt. Azok, akik a szállást adták, szintén kaptak valami
minimális összeget az ellátásunkért, szóval nem kerestek rajtunk. Általuk ismertük meg, mi az, hogy
Kanada, mi az, hogy televízió, mi az, hogy autó...

Néhányszor elmentünk a magyar klubba, és szerveztünk mint magyar menekültek egy kis show-t,
amiben én voltam a konferanszié. ’57-ben, Windsor-Ontarioban olyan magyaroknak meséltem
kommunista vicceket, akiknek fogalmuk nem volt semmiről, és senki nem röhögött, egyszerűen
nem értették a viccek poénját, mert már 30 éve nem éltek Magyarországon. Tehát ami idehaza
elsült, az ott hatástalan volt. A legjobb vicceket meséltem el, és csak az én kollégáim röhögtek a
hátam mögött, akikkel együtt menekültem. Ott ült négyszáz ember és csak néztek rám, egy mosoly
nélkül. Akkor született meg bennem egy elhatározás, hogy ha én most kikerültem egy új világba,
megpróbálok megtanulni mindent, ami az Egyesült Államok, ami Kanada, és ami a világ. Addig
eléggé el voltunk zárva a külvilágtól, engem pedig nagyon érdekelt a világ. Én ma sem látom a
világot csak magyar szemmel, hanem úgy látom, hogy van az emberiség, és vannak különböző
nemzetek. Büszke vagyok a magyarságomra, de nem csak úgy látom a világot. ’57-ben egyszer-
kétszer még elmentem egy-egy magyar klubba, de hamar rájöttem, hogy énnekem ott semmi
keresnivalóm nincs.

Az első hat hónap alatt, amikor Kanadában éltem a kis 25 dolláromból egy héten, magyarok földjén
dolgoztam, kapáltam. Cukorrépát meg dohányt termeltek. Három hónapig dolgoztunk Lacival egy
dohányfarmon, megtanultunk traktort vezetni, meg ilyen marhaságokat. Azt terveztük azonban,
hogy mire beköszönt az ősz, kerüljünk egy egyetem közelébe, mert ha egy évet kihagyunk, utána
már nagyon nehéz lesz belekezdeni. Úgyhogy én már augusztus elején az édesapám ismerőse
segítségével átkerültem az Egyesült Államokba, a Wyomingi Állami Egyetemre. Közgazdaságtant,
nemzetközi, gazdasági, üzleti tanulmányokat folytattam. Ha beszéltem volna angolul, akkor
második évfolyamra vettek volna föl, mert magyar érettségim volt, de így az első évet kezdtem el.
Kaptam még ösztöndíjat is, nem azért, mert okos voltam, hanem azért, mert magyar menekült
voltam. Kaptam egy kollégiumi szobát, de azon felül egy vasat sem. Amikor elkezdődött a tanév,
egy kis egyetemi városban, Laramie-ben találtam magamnak állást, egy zenei lemezüzletben, ahol
gramofonokat, meg ilyesmiket árultak, és éjszaka kellett takarítani. Bementem tízkor, hajnali kettőig
takarítottam, és közben Beethovent meg a legjobb jazzt hallgattam. A legjobb állás volt az egész
városban és kaptam érte egy kis fizetést. Bevallom férfiasan, életemben nem sokszor éheztem, de
Wyomingban néha előfordult. Volt egy kis kávézó, ahol tudták, hogy magyar menekült vagyok és a
pincérnő hozott egy kávét meg egy szendvicset, mert sejtette, hogy nincs pénzem.

’57. szeptember elsején beiratkoztam az egyetemre, és nem beszéltem a nyelvet, de mint

„Hungarian refugee”-t, magyar menekültet, nyelvtudás nélkül fölvettek az egyetemre. Életemben
annyit nem tanultam, mint az alatt az egy év alatt, mert a második szemeszterben már úgy
vizsgáztattak le, mint egy angolul tudó diákot. Az első félévben átengedtek, annak ellenére, hogy
amerikai történelmet tanultunk, és nem értettem, hogy miről van szó. Kaptam egy négyszáz oldalas
könyvet, szinte a címét sem tudtam elolvasni. Rengeteget tanultam, megőrjítettem szegény
szobatársamat, akinek minden második szót meg kellett magyaráznia. Nekünk, négy ott tanuló
magyar diáknak volt egy érdekes egyezményünk: megegyeztünk, hogy nem leszünk együtt sokat,
hanem egy hónapban egyszer találkozunk egy estére. Ez a világ legjobb döntése volt, mert ebből
kifolyólag nem beszéltünk egy egész hónapon keresztül magyarul, csak egyszer. Nem akartunk úgy
járni, mint Nagyék. Már akkor láttuk, hogy milyen könnyű harminc évig úgy élni egy országban,
hogy nem beszéljük nyelvet. Mi az első év után mind a négyen beszéltünk annyira angolul, hogy
közepes eredménnyel végeztük az első évet az egyetemen.

17
Mindenkinek, aki Amerikába megy, látnia kell Kaliforniát. Az egyik srácnak volt egy állati öreg
autója, és az első nyáron négyen elmentünk Kaliforniába, ami ezer mérföld, és közben megálltunk
Nevadában, Las Vegasban, meg Salt Lake Cityben. Olyan állást szereztünk, hogy egy magazinnak
előfizetőket gyűjtöttünk, és így Los Angelestől San Franciscóig végigjártuk az egész államot.
Nekem azért volt jó, mert minden faluban, minden városban megfordultam. Láttam Kaliforniát Los
Angelestől San Franciscóig, és annyi pénzt megkerestünk, hogy megéltünk, meg aludni tudtunk,
meg kajáltunk, meg megittunk egy-egy sört, és ez nagyon jó volt. Mire visszamentünk ősszel az
egyetemre, addigra már jobban is ment a beszéd, mert a nyár folyamán emberekkel beszélgettünk,
nem pedig könyvből tanultunk. Meg kellett keresni azt a pénzt, amit az ember önmagára költött.
Ezért mentünk nyári munkákra, és én télen is, az egyetemi kurzusok alatt voltam takarító, taxisofőr,
építkezéseken munkás. Az első évben kollégiumban laktam, de rájöttem, hogy ez egy kicsit drága,
és akkor kiköltöztem egy kiadó kis szobába.

Laramie egy híres indián név, és a másik város, ami nagyon közel volt az egyetemhez, úgy hívják,
hogy Cheyenne, az egyik legnagyobb indián törzs neve. Szóval ez a vadnyugat volt. A gyerekkori
regényeim színhelyére csöppentem, csakhogy amit akkor olvastam Winnettouról, az a valóságban
nem egészen úgy volt. Jártam rezervátumokban, amik nagyon csúnya helyek, Észak-Amerika egyik
szégyene, hogy mit tett a bennszülöttekkel. Amikor a lelkiismeretük már furdalta őket, mert azért
voltak különböző csoportok, akik mondták, hogy így nem lehet bennszülöttekkel bánni, akkor azt a
megoldást választották, hogy pénzt adtak nekik, ahelyett, hogy társadalmilag befogadták volna
őket, és ettől minden még rosszabb lett.

Amikor befejeztem az egyetemet, egy vasam nem volt, egy barátnőm viszont már igen, egy magyar
leány, akivel elhatároztuk, hogy elmegyünk Denverbe. Ott nyáron dolgoztunk egy étteremben és
elég jól kerestünk. Egy nagyon jó étterembe kerültem, és az egyik irónia, hogy mint a pincér
segítője, azaz busboy mentem oda dolgozni, aki elviszi a szennyes edényt. Ez egy olyan első
osztályú étterem volt, ahol minden pincér fekete volt, én meg fehér. Ők profik voltak, gyönyörű
egyenruhákban dolgoztak, jó barátságba kerültünk. Nekik meséltem el, hogy nekem milyen
történelmi hátterem van, és ők elmesélték nekem, hogy nekik milyen történelmi hátterük van. Ők
mind valamikori rabszolgák harmadik generációs leszármazottai voltak, én meg voltam a gróf
Nádasdy Ferenc, Magyarországról. Az, hogy Nádasdy, nekik nem jelentett semmit, úgy hívtak, hogy
gróf Frank, count Frank, így hülyültek.

Nem volt zöld kártyám, tehát nekem dolgoznom Amerikában nem lehetett volna, különösen, ha már
az egyetemet befejeztem. Elkapott az emigrációs rendőrség, és kérdezték, hogy mit keresek még
mindig Amerikában, nyolc hónappal azután, hogy a vízumom lejárt. Mondtam, hogy azt a pénzt
keresem éppen, amiből vissza tudok menni Kanadába. Nagyon kedvesek voltak, adtak harminc
napot, hogy elhagyjam az országot. A távolságokra tekintettel ez elég rövid idő volt. Vettem egy
autót, fölautóztunk két hét alatt a kanadai határig. Megálltunk Detroitban, ahol a Detroit folyó folyik,
a két nagy tó összekapcsoló folyója, és a másik oldalon több hídon keresztül van Windsor, ami már
Kanada.

1962. december 31-én éjfélre kellett elhagynom az országot. Korrektül háromnegyed tizenegykor
megérkeztem a határra, az amerikaiak elvették a papírjaimat, és azt mondták: sok szerencsét
Kanadában, viszontlátásra! Átmentem a másik oldalra az Ambassador Bridge-n keresztül, és
gondoltam, hogy Kanadában tárt karokkal várnak. Vártak is, csak azt kérdezték, hogy kié ez az
autó? Mondtam, hogy az enyém. Akkor vám volt az autókon, amit Amerikából hoztak be Kanadába,
és azt mondták, hogy ezért a kocsiért ötszáz dollár vámot kell fizetni. Mondtam nekik, hogy nekem
nincs ötszáz dollárom. Erre azt mondták, hogy akkor menjek vissza Amerikába. Mondtam, hogy
Amerikába nem tudok visszamenni, mert lejárt a vízumom. A két kilométer hosszú híd közepén van
egy kanadai és egy amerikai zászló, és egy kis vonal, ott van a határ. Minekutána se Amerikába,
18
sem Kanadába nem megyek, ellenben van annyi benzinem, hogy ne fagyjunk meg az éjszaka,
visszamentem a hídra, és leparkoltam a kocsit úgy, hogy a fele Amerikában, a másik fele pedig
Kanadában legyen. Az őrök pedig őrjöngtek, de nem tudtak semmit csinálni, mert nem mozdultam
meg. December 31-én Detroit és Windsor között egy híd tetején körülbelül mínusz húsz fok van,
úgyhogy minden húsz percben beindítottam a kocsit öt percre. Reggel nyolcig ültünk az autóban,
ameddig a reggeli műszak meg nem érkezett, akik között már volt egy pár tiszt is. Kijöttek, és
mondták, hogy ezt az ügyet el kell intézni. Akkor bementünk a parancsnokságra, elmeséltem, hogy
miről van szó, és hogy belőlem nem tudnak kivenni ötszáz dollárt, mert nincs annyim. Hát akkor itt
kell hagyni a kocsit. Akkor előhoztam, hogy magyar menekült vagyok, mert azért az néha segített
egy kicsit, és kértem, hogy adjanak egy papírt, három hónapon belül kifizetem ezt a vámot, de jelen
pillanatban nincs nálam ennyi pénz. Ami van, azt nem nélkülözhetem, mert Torontóba kell mennem.
Ez meg is történt. Két és fél hónappal később rájöttem, hogy még mindig nincs ötszáz dollárom,
amit vámra ki tudnék fizetni, és az egész kocsi nem ért többet, mint egy ezres. Akkor meghirdettem
a kocsit, érdeklődtek is egy páran. Egy srácnak nagyon tetszett, azt mondta, hogy ő megveszi ezer
dollárért. Amerikában csekk-könyv rendszer van, ki tudsz írni ezer dollárt a nevedre, aláírod, és az
egy hivatalos pénzeszköz, amikor bemész a bankba. Nem gondoltam, hogy esetleg átvernek,
tudniillik bementem a bankba, és a vevőnek egy vasa sem volt. A végén elveszítettem az autót, az
ötszáz dollárt utána mégis ki kellett fizetnem. Így kerültem vissza Kanadába. Közben a barátnőm
kezdte unni ezt az egészet, és elég hamar visszament az Egyesült Államokba. Így lett vége az első
nagy szerelemnek.

Az amerikai diákok az ’56-os magyar menekülteket nagy szeretettel fogadták, úgy hívtak minket,
hogy freedom fighters, szabadságharcosok. Örültek, ha beszélgetni tudtak velünk, mert úgy
érezték, hogy forradalmárok vagyunk. Észak-Amerika majd 50 ezer magyart fogadott be, abból
körülbelül 18 ezer ment Kanadába. 1962-ben öt-hat éve vagyunk a forradalom után, de még
elevenen élt a forradalom nimbusza, és ez tükröződött abban, ahogy bennünket fogadtak.

1963 elején megérkeztem Montrealba egyetlen vas nélkül egy barátomhoz. Először úgy gondoltam,
hogyha már közgazdaságtant végeztem, akkor valami üzleti állást kellene szereznem. Bankoknál
jelentkeztem munkákra, és olyan hülyeségeket ajánlottak kis pénzért, hogy azt mondtam, én ezt ki
nem bírom. Mert ott hiába van valamilyen végzettséged, betesznek olyan állásokba, ami elég
alacsony szinten van, és lassacskán fölküzdöd magad. Megnézik, hogy tényleg megvan-e a
kapacitásod, hogy az egyetemi tanulmányaidat kamatoztatni tudjad. A diploma önmagában még
nem jogosít semmilyen jó állásra. Ezért fölhasználtam a pincértudásomat, és itt volt az első
alkalom, amikor egy kicsit segített, hogy gróf vagyok, mert volt egy nagyon jó privát klub
Montrealban, amelynek a menedzsere egy angol úr volt. Amikor jelentkeztem egy állásra,
megkérdezte, hogy ki vagyok. Elmeséltem neki, hogy honnan származom, és azt mondta, hogy na
jó, akkor megvan az állás. Már dolgozott egy cseh gróf a bárban, akivel jó barátok is lettünk. Én
pedig assistant manageri állást kaptam, pedig nem értettem semmihez, de aztán megtanítottak. Az
első tíz évben különböző hotelszakmai állásokban dolgoztam, és soha életemben egy napot nem
dolgoztam bankban.

Nem bántam meg, mert az üzleti szférába keveredtem, ami a hotelszakma, a bor és a szeszesitalok
marketing területére vitt. Ez nem egy íróasztalhoz kötött állás, és én nem voltam ez a típus. A
hotelszakma területén elég jó karriert futottam be, csak aztán nagyot változtattam. Privat clubban
dolgozni, az egy nagyon magas rang. Az angolszász világban, Londonban vannak ezek a privát
klubok, ahová bekerülni nagyon nehéz, és ott tényleg a felsőbb osztálynak is a felső osztálya van.
Itt egy kis sportklub is volt, teniszpályák, squashpályák, szép éttermek, tehát egy komoly, jó hely
volt. Érdekes emberekkel is találkoztam, és ott, mert a főnököm angol volt, mindenki tudta, hogy mi
az, hogy bálterem. Volt abban egy kis érdekesség, hogy egy magyar gróf vezeti, ahol azért
mindenki megjátszotta magát egy kicsit.
19
Mindig nők miatt költözködtem. Akkoriban Montrealból átmentem Torontóba, ahol az a hölgy lakott,
akivel a lágerben, Wiener Neustadtban találkoztam, és aki miatt Kanadát választottam. Ezt a
hölgyet újra fölfedeztem. Ő lett az első feleségem. Átköltöztem Torontóba, akkor indult a Four
Seasons hotellánc. Odakerültem, két évig dolgoztam az első nagy hoteljükben. Már kezdtem
magam föltornázni mint marketing menedzser asszisztens, amikor elkövettem egy baklövést. A
hotelben üzleti konferenciákat szerveztünk. Már nem a kiszolgálási, hanem az értékesítései
részlegen dolgoztam. Ez egész jó állás volt. Sajnos nem nagyon jöttem ki az igazgatóval, és
részben emiatt otthagytam a hotelt. Volt egy másik ok is. Rájöttem, hogy művészi hajlamaim
vannak, és elkezdtem fényképezni. A fotográfia annyira életem célja lett, hogy gondoltam, ebből
szeretnék megélni. Nyitottam egy kis művész stúdiót. Új Dimenzió Fotóstúdió lett a neve. Egy új
technikát kezdeményeztem, fotográfiailag előállított nagyméretű képeket készítettem, amikkel
falakat lehet bevonni. Nemcsak nagyításokat csináltunk. Az én egyik találmányom volt, hogy
létrehoztam egy dizájnt, amit lefényképeztem különböző formákban, és ezekből két-három
méterszer öt méteres falakat borítottunk be. Volt egy pár irodaépület és személyek is, akik
megvásárolták. Lehetett montírozni, és akkor olyan lett, mint egy festmény, amit elláttam a
szignómmal, tehát egyedi volt. A Kodak gyártott egy másfél méter széles fotópapírt, ami húsz méter
hosszú volt, és ezekből lehetett a falakra készíteni a képeket. A nagyítás egy akkora stúdióban
történt, ahol a nagyítógép rajta volt egy sínen, és 15-20 méterről vetítettük ki a falra a képet, ahol ez
a papír volt. Az ötlet jó volt, de egy probléma adódott, ez már a hatvanas évek végén volt, hogy
fekete-fehér képeket terveztem. Ha most csinálnám, akkor milliókat keresnék vele, mert most a
fekete-fehér képek divatja újra visszajött, mint egy nagyon érdekes „szín”. De akkor mindenki azt
kérdezte, hogy nem lehetne ezt megcsinálni színesben is? Mondtam, hogy színesben is meg lehet
csinálni, csak az olyan drágává teszi, hogy nem hiszem, hogy megvennék. Ahogy az angol mondja:
I was a head of my time, tehát előreszaladtam az időben, mert körülbelül húsz évvel később
elkezdődött a fekete-fehér divatja visszajönni. Két-három évig működött a stúdió, aztán bedöglött.
Azt a pici pénzt, amit befektettem, elbuktam. Volt egy Hasselblad fényképezőgépem, ami már akkor
megért vagy tízezer dollárt, a világ legjobb kamerája. A végén zaciba adtam be, amit sosem fogok
megbocsátani magamnak, mert azóta sem vettem másikat.

1965-ben feleségül vettem azt a hölgyet, akivel a forradalom után találkoztam a bécsújhelyi
lágerben, három vagy négy évig voltunk házasok. Szerelmi házasság volt. A feleségem a kanadai
CBS televíziónak dolgozott, és a kanadai televízió okosan elhatározta, hogy a magyar forradalom
tizedik évfordulóján Magyarországra küldenek egy stábot és forgatnak egy dokumentumfilmet, amit
aztán összevágnak az ’56-os filmhíradókkal. Ez nagyon jól is sikerült, csak az a baj, hogy a
házasságomnak emiatt lett vége. A feleségem a film szereplője lett, aki a helyszínen meséli, hogy
mi történt ’56-ban, ezt illusztrálták az egykori felvételekkel. Három vagy négy hétig filmeztek
Magyarországon, eközben a feleségem félrelépett, amit én nem tudtam megbocsátani. A kanadai
producerrel lett viszonya Magyarországon, én meg közben Kanadában voltam. Így ez a házasság
nem sikerült, kellemetlen vége lett, ezért leléptem, visszamentem Montrealba.

Minden rosszban van valami jó. Az történt, hogy el akartam menni a városból, mert a stúdió nem
ment, a házasságom nem ment, és akkor volt egy barátom, akinek volt egy kis nyaralója északon, a
tavak között és azt mondta, ha akarok, menjek oda föl egy pár hónapra, pihenjem ki magam, írjak,
fényképezzek vagy rajzoljak. Én ezt meg is tettem, elbújtam, és ott kezdett csírázni bennem az, ami
öt évvel később meg is történt, hogy eljöttem Európába.

A feleségem rájött később, hogy nagy hibát követett el, és az volt a legnagyobb tragédia, hogy én
már nem tudtam megbocsátani, ezért egy évig húzódott a hercehurca, hogy most ki, mivel, mikor,
miért, meddig. Már majdnem beleőrültünk mindketten, és akkor azt mondtam, ezt csak úgy lehet
megoldani, ha valamelyikünk elmegy ebből a városból. Egy fél évre el is mentem Montrealba, aztán
visszaköltöztem Torontóba, és akkor kerültem bele abba a szakmába, amiben elég sokáig
20
működtem. A hotelszakma után a Remy Martin konyakvállalat kanadai részlegénél kezdtem el
dolgozni, amely szeszesitalokat, leginkább borokat importált. Ez egy olyan munkakör volt, ahol elég
sok szabadságot élveztem, sokat utaztam, és mindig megpróbáltam egy kicsit Magyarországot is
belevenni az európai útjaimba.

Nádasdy Ferenc

Közben találkoztam egy kanadai kislánnyal, aki életem legnagyobb szerelme lett. A hetvenes évek
elején már 33-34 éves voltam, megkérdeztem egyszer tőle félig viccből, a 19 éves fiatal lánytól,
hogy ha elmennék egy szigetre, eljönne-e velem. Ez egy tipikus őrült dolog volt. Azt gondoltam, azt
fogja mondani, hogy menjek a fenébe, mit képzelek, tizenöt év volt közöttünk, és akkor még le is
tagadtam belőle egy pár évet. Azt kérdezte, hova akarok menni? Krétára, mondtam. Nincs itt elég
sziget Kanadában? – kérdezte. Mondtam, hogy elég sziget éppen van, csak nincs elég meleg. ’72
nyár elején jöttünk át Európába, és akkor másfél-két évig Európában éltünk. Először
Magyarországon töltöttünk el egy hónapot, mert az édesanyám még mindig itt élt, utána elmentünk
Görögországba, ami egy nagyon komoly élettapasztalat volt nekem. 1972-ben elutaztunk Krétára,
egy kis faluba, ahol végre megnyugodtam. ’72 tavaszán jött ki a Római Klub első nagy
környezetszennyeződéssel és olajproblémákkal kapcsolatos jelentése, ami engem nagyon
befolyásolt. Elhatároztam, hogy én is fogok írni valamit, amiben az összes tapasztalatomat leírom,
mert akkor már voltam Magyarországon, voltam egy világháborúban, voltam egy grófi kastélyban,
voltam menekült, voltam Kanadában és az Egyesült Államokban, tehát elég sok helyen
megfordultam, figyeltem az emberek viselkedését, és úgy gondoltam, hogy a tapasztalataimat
nekem is le kellene írni. Ebből lett az a mai napig ki nem adott kézirat, aminek a címe „A túlélés
forradalma”, angolul „Revolution of Survival”. Nekem ez nagy dolog volt, egy komoly tanulmány,
amit másfél évig írogattam a barátnőm segítségével, és azok a témakörök vannak benne,
amelyekkel a mai napig foglalkozom. A Nádasdy Alapítvány alapfilozófiáját később erre építettem.
A környezet védelmét, az életet, a társadalmat, az emberek saját személyes életét, viselkedését
nem lehet csak elemeiben vizsgálni, hanem összességében kell. Így alakult ki bennem a Föld és az
emberiség jövőjéről való holisztikus szemlélet. Ez a húsz hónap, amit Krétán, egy pici faluban, egy
parasztházban töltöttem az élettársammal, életem egyik legédesebb szakasza volt. Kréta után
visszamentünk Kanadába, és tizenegy szép év után mégis szétmentünk. Ezután ismerkedtem meg
Nikolits Andreával, akivel ’82 augusztusában összeházasodtunk. Andrea édesapja Baranya megye
főispánja volt, és régi magyar nemesi családból származik. A kanadai utolsó húsz évemet
Ottawában töltöttem Andreával, és továbbra is a Remy Martin konyakvállalat marketing managere
voltam.

21
 Nádasdy Ferenc, a torontói senior olimpia ezüstérmese

Nádasdy Ferenc Ottawában

Nádasdy Ferenc az ottawai házuk kertjében

A sportvilág nekem nagyon fontos volt. Amikor kikerültem Wyomingba, kiderült, hogy azon az
egyetemen vívás nincs, és én nagyon odavoltam érte, de négy évig csak fociztam. Ebből kifolyólag
volt egy pár norvég barátom, egy mexikói, egy német, skót, szóval a sporton keresztül sok jó
barátságot lehetett kötni. Amikor tizenöt éves kihagyás után újra elővettem a kardot és elkezdtem
vívni Kanadában, akkor a vívás révén is lett egy baráti köröm. Értelmes szenvedélyeim voltak, de
kicsit túl sok bort ittam egy időben, aztán abbahagytam. Minthogy a bormarketing szakmában
voltam, nem is volt ez egy jó ötlet.

Nádasdy Ferenc és felesége, Nádasdy Nikolits Andrea

Engem nem érdekel a vagyon, ma sem vagyok anyagias. Sőt, nem érzem a pénz értékét. Ennek
lehet történelmi háttere is, mert ha végignézem a Nádasdy család történetét, látom, hogy hányszor
vesztették el a gazdagságukból eredő javakat, és valahogy bennem nincs meg a szerzés öröme.
22
Láttam, hogy mi történt a szüleimmel, és azt is, hogy mi történt ’56-ban, egy gatyában mentem ki
Magyarországról. De hát ez most kit érdekel? Nem vagyok egy gyűjtögető típus, csak a rajzaimat
gyűjtögetem. A feleségemmel, Andreával azért volt egy házunk, amit nagy nehezen megvettünk, de
az is az ő kezdeményezése volt. Ha mindenki annyira érzékelné, mint én, hogy a pénz mennyire
nem fontos, akkor szerintem egész jó lenne a világ. Az most egy kicsit izgat, minekutána kezdek
öregedni, hogy mi lesz, ha a magyar egészségügy nem javul meg, akkor az ember hol végzi? Erre
is van egy megoldás, az ember azt mondja, hogy elég volt, és becsukja az ajtót valahol.

Kanadából leveleken keresztül érintkeztem a családtagjaimmal. Édesanyámmal ugyan egy pár

éven keresztül nem volt levélváltás, mert nagyon összevesztünk, anyám még akkor is kontrollálni
akart, amikor ő Kecskeméten volt, én meg mondjuk Torontóban, és akkor öt évig nem leveleztünk.
Kemény volt, pedig ő volt egyedül itthon, de aztán kibékültünk persze. Ő továbbra is Kecskeméten
lakott, a Katona József Színház pénztárosa, majd főpénztárosa lett.

Nádasdy Ferenc az édesanyjával és a nővéreivel

1969 márciusában amnesztia volt Magyarországon. Azt mindenki megvárta és akkor,’69 késő
őszén jöttem én is először haza, de akkor csak az anyámat jöttem meglátogatni, és már mentem
vissza. Borzasztó érzés volt hazajönni. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan magyar, aki 1956-
ban elmenekült innen, és nem volt görcs a gyomrában, amikor először visszajött. Vonattal jöttem
Bécsből, nem akartam kocsit hajtani. Amikor az ember átjön Hegyeshalomnál, az egy irgalmatlan
rossz érzés, a határőrök végig igazoltattak, és az nagyon visszahozta az emlékeket, mert ugyanaz
az egyenruha, ugyanaz a stílus volt. ’56 még nem volt olyan távol. Akkor még nagyon megnézték,
hogy ki jön be. De akkor nekem már kanadai útlevelem volt, nem tudtak volna hozzám nyúlni, de
mint érzelmi esemény, nagyon komoly dolog volt számomra. Amikor megérkeztem a Keletibe,
édesanyám várt, és ez egy csodálatos találkozás volt. Akkor a régi barátaimat meglátogattam
Kecskeméten, a volt tanáraimat a piaristáknál és az egykori kis girlfriendemet is. Nagyon szerettem
volna egy kicsit körülnézni Magyarországon, csak nem vonattal. Van egy jó barátom, Lukács János,
zenész, együtt jártunk a piaristákhoz. Ő adta kölcsön a Trabantját pár napra. Az volt az érzésem,
hogy irgalmatlan módon nem fejlődött az ország. Emlékszem, már fűtöttek Budapesten, és a korom
szálldosott. Nem értettem, hogy ez hogy létezik, mert Kanada egy nagyon tiszta ország, Budapest
meg ilyen kormos? Visszajött Budapest szaga. A gazdasági különbség, az élet minőségének
különbsége nagyon nagynak tűnt Kanada és Magyarország között. Kulturális vonatkozásban
azonban Magyarországé volt a plusz. Magyarországon szegénység volt, kosz volt Budapesten, és
hamut kellett beszívni az embernek, ugyanakkor volt egy Liszt Ferenc Zeneakadémia meg egy
Operaház. Nem azt mondom, hogy ilyen nincs Észak-Amerikában, de a kulturális élet
Magyarországon mindig kiváló volt. A magyarság egyik nagy vívmánya, hogy ilyen kis nemzet, és
kulturálisan mégis ilyen jól tudja tartani magát.

23
 Nádasdy Ferenc testvérével, Katalinnal és unokahugával

Nádasdy Ferenc

A Nádasdy család többi, külföldön élő tagjával valamennyire tartottam a kapcsolatot, de egy-két
unokatestvéren kívül a kapcsolattartás nem volt elég jó. A Nádasdy nagyszüleinknek hat gyermeke
volt, Nádasdy Ferenc családja vagyok én, nekem van két nővérem, azon felül van egy Pál és egy
László nevezetű nagybátyám, azoknak is vannak gyermekeik, akik Észak-Amerikában éltek, a
másik Párizsban, és a három lánytestvérük Károlyiné, Somssichné, Jankovichné. A II.
világháborúban széjjelrobbant család tagjai, a világ majdnem minden részére szétszéledtek. Akik
Magyarországon maradtak, azok közül rengetegen ’56-ban mentek el.

’83-ban elhatároztuk, hogy szervezünk egy Nádasdy családi találkozót. Burgenlandra gondoltunk,
mert akkor még nem akartunk Magyarországra jönni. Burgenland ugyanannyira Nádasdy volt vagy
400 évig, mint Sárvár Magyarországon. Léka vára mellett egy kis faluban kibéreltünk egy panziót,
ott voltunk egy hétig. Összejött vagy negyven ember a világ minden részéről, hat család sarjai, már
unokák is. Volt olyan, akit nem is ismertem személyesen, akik például ’44-ben Argentínába kerültek.

Nádasdy vár Lékán

A Nádasdy kripta Lékán

24
 A Nádasdy kripta Lékán Nádasdy Tamás nádor nyughelye Családi találkozó Lékán
Lékán

Ez egy nagyon szép és kellemes együttlét volt, azóta ötévenként megtartjuk a találkozót, most lesz
a negyedik. Burgenlandban megnéztük a várat és a templomot, amit a Nádasdy ősök építettek.
Lementünk a kriptába, ahol Nádasdy Tamás és az összes híres Nádasdy el van eltemetve. Akkor
gondolkodtam el azon, hogyha már megáldott az Isten azzal, hogy Nádasdynak hívnak, akkor
valamit tenni kellene, mert világpolgár lettem, de azért megvan bennem a magyar szív. Az első
magyarországi családi találkozót a rendszerváltás után Sárváron szerveztük. Az ősi Nádasdy
várban rendeztük a vacsorát, Nádasdy Ferenc, a fekete bég szobrával szemben.

Nádasdy Ferenc, a fekete bég és leszármazottja

Családi találkozó, csoportkép a romos nádasdladányi kastély lépcsőjén

A várban van egy gyönyörű díszterem, ott kellett egy beszédet mondanom, ami nagyon nehéz volt.
Én vagyok a családfő, én vagyok a legöregebb férfitagja ennek a generációnak. Csak arról lehetett
beszélni, ami az embernek a lelkében van, és ilyenkor kijön a történelem az ember szívéből, mert
láttam a kis fiatal francia srácot, aki egy Nádasdynak az unokája, meg az argentin gyerekeket, akik
alig beszéltek magyarul, és ez megrendítő volt számomra.

Nekem nem azért nincs gyerekem, mert véletlenül így történt, hanem azért, mert nem akartam,
pedig igazán megvolt a lehetőségem, mert háromszor voltam nős. Úgy gondoltam, hogy a
célkitűzésem az életemben nem az, hogy gyerekeket produkáljak. Tudom, hogy ez nagyon sok
embernek rosszul hangzik, de ez a saját döntésem, és ebben egészen biztosan szerepet játszott,
hogy nem Magyarországon éltem, mert akkor azért jobban éreztem volna a történelmi nyomást, a
felelősséget, hogy egy Nádasdyt nemzzek, aki a családot továbbviszi. Szerencsére van egy
25
unokatestvérem, Nádasdy Gábor, akinek van két fia, akik ugyan mindketten Amerikában születtek,
ott is laknak, de a Nádasdy család így nem fog kihalni, csak sajnos rossz kontinensen vannak.
A '80-as évek végétől kezdett érdekelni a magyarországi helyzet. Az 1990-es évek elején, bevallom,
egy kicsit meglepetésként jött a változás gyorsasága, de érdekelt, hogy mi lesz itt. Az
információkhoz jutásban a családi találkozók is segítettek, hogy itt voltunk Magyarországon, és
láttuk a változást. Az ember úgy kezdte érezni, hogy ami miatt mi elmentünk '56-ban, az már nem
áll fenn. A Nádasdy Alapítvány gondolata Kanadában született meg, és '92-ben lett hivatalosan
bejegyezve. A kinti alapítvány alapította meg a magyarországi alapítványt is, és aztán az Egyesült
Államokban is létrejött egy.

A koncepciót, amin most dolgozunk, először '72-'73-ban írtam le, a krétai kéziratban,
környezetvédelemről, társadalomformálásról van szó benne. Amikor '89-ben eljött a politikai
fordulat, akkor hirtelen eszembe jutott, hogy ennek a sok elképzelésnek, amiről eddig írtam, lehetne
egy központot teremteni, amely Magyarországon lehetne, és most megvan a lehetősége, hogy én
ezt megtegyem. Nem vállalkozni akartam, más elképzelésem volt. 1991 októberében jöttem haza,
már úgy, hogy egy konkrét programmal álltam elő. A nádasdladányi Nádasdy kastélyt meg kellene
menteni, és a kastély 23 hektáros botanikus parkja, ami megmaradt, tökéletes hely lenne arra, hogy
az ember a természetvédelemmel is foglalkozzon.

A Nádasdy kastély mint műemlék, akkor már üresen állt, nagyon rossz állapotban. Az utolsó
tulajdonosa a Honvédelmi Minisztérium volt, '82-től '90-ig, ami nagyon rosszat tett a kastélynak,
mert üresen állt, nem használták. Azt megelőzően először az államosított tőzegtelep irodáit
költöztették ide, de volt üdülő, ÁFÉSZ iroda, óvoda, a nagy szalonban még mozi is. A kastély
kápolnájában rendőrörs működött, az épület más részében KÖZÉRT meg posta üzemelt. Mégis,
amit használtak, jobban megmaradt, mint ami üresen állt. Az épületegyüttest Czinege Lajos
honvédelmi miniszter idejében vették meg a tsz-től. Az a szóbeszéd járta, hogy a miniszter akart
magának egy vadászkastélyt. A faluban ekkoriban csak úgy hívták a nádasdladányi kastélyt, hogy a
Czinege kuplerája. Aztán a legrosszabb dolog történt az épülettel, amit úgy hívnak, könnyező
gomba, ami az egész épületet megfertőzte. A nedves pincétől indult ki, és sajnos betelepedett a
padlók alá, a plafonokba és a nagy fagerendákra épített tetőszerkezetbe.

Egy anekdotával el tudom mesélni, mit jelent az, hogyha valakinek a tulajdonában van egy épület,
de nem csinálnak vele semmit, csak ott van néhány őr, akik őrzik. Amikor legelőször ott voltam '91-
ben, akkor bementem az Ősök Csarnokába, ami az egyik legszebb része az épületnek,
faburkolattal borítva. Tipikus angol stílusú az Ősök Csarnoka, ablak van a fölső részén, abból két
vagy három betört, és amikor én ott voltam, zuhogott az eső. Látom ám, hogy folyik be a víz a
műemlék terembe. Megkérdeztem a gondnokot, nem lehetne-e valamivel beborítani, hogy legalább
a víz ne folyjon be. Azt mondta, őrá ez nem tartozik. Ő csak egy gondnok, és erre nincs
költségvetés. Kimentem a faluba, szereztem egy marha nagy létrát, elmentünk egy fóliáért és
három vagy négy emberrel egy délután megcsináltuk.

'91-ben egy barátom kiküldött Magyarországról Kanadába egy féloldalas Népszabadság hirdetést,
amiben az állt, hogy Nádasdladányban eladó a Nádasdy kastély. A Honvédelmi Minisztérium
ingatlannal foglalkozó részén lehet jelentkezni és megtudni a pontos kondíciókat. Ez engem úgy
begurított, hogy azért kezdtem el a kastéllyal foglalkozni, mert azt mondtam, ez már disznóság,
hogy most itt el akarják adni valakinek, aki a végén még tényleg egy kuplerájt csinál belőle.

26
 Nádasdy Katalin és Vingli Károly a romos kastély előtt

Műemlékileg védett volt az épület, csak nem volt el nem adható műemlék. Én két éven keresztül,
nagyon sok ember segítségével mentettem meg úgy a kastélyt, hogy ne lehessen eladni, még
nekem mint volt tulajdonosnak se. Tehát a magyar állami kincstárnak abba a műemlék
kategóriájába tartozik, ami el nem adható magyar állami tulajdon lett. Kanadából intéztem ezeket a
dolgokat, és rengeteget rohangáltam haza. Mert addigra létrejött a Nádasdy Alapítvány mint jogi
személy, volt egy kuratóriumunk, amely segített ebben. Katona Tamás történész, aki akkor
államtitkár volt, Tardy János, aki a Természetvédelmi Hivatal vezetője volt hosszú ideig, Czoma
László, a keszthelyi múzeum igazgatója, országgyűlési képviselő és mások. Közben fölállította a
magyar kormány az úgynevezett Műemlékek Állami Gondnokságát, ami kéz a kézben az országos
műemlékvédelmi hatóságokkal, amit most Kulturális Örökség Hivatalának hívnak, foglalkoztak a
műemlékvédelemmel. Nekik adták a vagyonkezelési jogot. Most keresnek partnereket, akik
befektetésekkel segítik ezt a folyamatot, mert az országnak nincs elég pénze. Ez elég sok
problémát okoz nekem, és ezért vannak most fejfájásaim.

Az Antall kormány első négy éve lefutott, és akkor kötöttünk egy szerződést a Műemlékek Állami
Gondnoksága és a Nádasdy Alapítvány között, hogy ők mint a magyar állam képviselői, az állami
költségvetésből a restaurálás legnagyobb részét magukra vállalják, mert itt olyan pénzekről volt szó,
amilyeneknek a Nádasdy Alapítvány a közelébe se tud jutni. Mi megígértük, hogy segítünk a
restaurálásban, ahogy csak tudunk. Pályáztunk, és felajánlottuk, hogy az alapítvány közben
kidolgozza a hasznosítás módozatait. Akkor kezdjük el az épületet használni, amikor már lesz egy-
két restaurált terem.

Ez a részleges restaurálás az alatt történt, amikor én még kint voltam Kanadában, de a kuratórium
itt dolgozott. Volt egy ügyvezető igazgatónk, Újfalussy Magda, aki koordinálta a kuratóriumot és
együtt dolgozott a műemlékesekkel. 1994 és 98 között a magyar állam kezdett foglalkozni a
kastéllyal, most már kiemelt műemlékről van szó, és rájöttek, hogy a könnyező gomba miatt az
egész tetőszerkezetet le kell szedni. Ezt '95–'96-ban csinálták meg, 250 millió forintba került a
tetőszerkezet felújítása. Ez alatt az idő alatt az alapítványnak volt egy szerződése, ami jelen
pillanatban föl van függesztve, mert mi a magyar állam véleménye szerint nem adtunk elég nagy
százalékban pénzt az épület rekonstrukciójához. Nagyon nehéz külföldi pénzeket szerezni egy
állami épület tégláinak a helyettesítésére, programokra könnyebben tudunk támogatást szerezni.
Például a millenniumi pályázatok során 43 millió forintot nyert az alapítvány a kastély
rekonstrukciójára, a homlokzat helyreállítására. Ez volt az egyik legnagyobb összeg, amit hozzá
tudtunk tenni a rekonstrukcióhoz.

27
 Nádasdy Akadémia Operagála Nádasdy Ferenc

Nádasdy Akadémia Operagála

1994 májusában, tehát amikor éppen csak aláírtuk a szerződést, és éppen csak megmenekült az
épület, a választások két fordulója között rendeztük meg az első és a mai napig is legnagyobb
rendezvényünket a budapesti Operaházban, a Nádasdy Alapítvány ünnepét, amit a Nádasdy
Akadémia Operagálának hívtunk. Nagyon büszke vagyok rá, mert Kanadából, Amerikából jöttek
művészek, és nagyon sok magyar művész is fellépett. Ezerkétszázan vettek részt, és fantasztikus
nagy sikere lett. Egy koncertgálát szerveztünk, ahol az operaénekesek között Kováts Kolos, Kelen
Péter, Sass Sylvia is ott volt, és fantasztikusan jó zenészek. Ez nagy siker volt, és ezzel
bizonyítottuk, hogy mi nem csak beszélünk, hanem csinálunk is valamit.

1994-től 1998-ig volt egy szerződésünk, amiben az alapítvány jogosult volt használni az épületet az
akadémia programjai megvalósítására. Az elsők között voltunk, akik itt elkezdtünk beszélni
kulturális turizmusról, és konferenciarendezésről, meg vállalatok tréningprogramjairól. Egy olyan
tervet készítettem elő, amelyben nem az épületnek egy bizonyos részét használnánk
pénzcsinálásra, és a többi részét pedig az akadémiának tartanánk fenn, hanem az épületet
egészében, időrendben felosztva használnánk erre vagy arra. Körülbelül 30 százalékban
használnánk gazdasági tevékenységre, és ez a jövedelem elő tudná teremteni azt az összeget,
amivel a rezsiköltségeinket fizetjük, és amivel az akadémia költségeinek a 80–85 százalékát ki
tudnánk fizetni. A fennmaradó 15–20 százalékot továbbra is a magyar államtól kérnénk, minekutána
egy olyan intézményt működtetnék, ami az oktatással is foglalkozik. Egy műemléképület
fenntartását és folyamatos restaurálását vállalnánk, ami a Nemzeti Kulturális Örökség
Minisztériumához tartozik, és nagyon fontos a kapcsolat a Környezetvédelmi Minisztériummal, mivel
a környezetvédelem az egyik fő témánk.

1998-ban azonban a Műemlékek Állami Gondnoksága igazgatója elhatározta, hogy ő inkább egy
múzeumot szeretne a kastélyban látni, és ki akart fúrni minket a kastélyból, ami majdnem sikerült
neki. Most, 2003 februárjában fogjuk tárgyalni a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával, hogy
hogyan tovább, mert nincs szerződésünk, de a Nádasdy Akadémia használja az épületet.

Nádasdy Ferenc felavatja a kastély építőinek emléktábláját

28
 Nádasdladányi kastély

Amikor megalakult a kuratórium és beindult Magyarországon is a munka, elhatároztam, hogy

hazatérek. Nős voltam, de sajnos a harmadik házasságom is felborult. A feleségem azonban azóta
is az egyik legjobb barátom és a kuratórium egyik alapító tagja, bekapcsolódott az itteni kuratórium
működésébe. Ő jött először haza Magyarországra ’96-ban. Ezzel a házasságunk is befejeződött.
Nekem még dolgoznom kellett legalább két évet, mert hatvanéves kor előtt Kanadában egyszerűen
nem lehet nyugdíjba menni. Úgyhogy két évig voltam egyedül Kanadában. Utána nyugdíjba
mentem, fölszámoltam a házunkat, eladtam az ingóságokat, és ’98 májusában visszaköltöztem
Magyarországra. Kanadában csak egy címem van egy barátomnál, egy évben kétszer-háromszor
kimegyek, mert ott is dolgozunk. Az Alapítvány egyik célja még ma is a csereprogramok
kivitelezése, amit már ’93-’94-ben elkezdtünk, különösen zenében, amihez nem kell nyelveket
beszélni. Zenei és környezetvédelmi csereprogramokat szervezünk. Az egyik támogató
intézményünk Kanadában a Banff Center for the Arts Albertában, ami egy nagyon híres
művészettámogató intézmény.

Mindent fölszámoltam, csak a kanadaiságomat nem számoltam föl, ma is kettős állampolgár

vagyok. Negyven évig fizettem egy kanadai nyugdíjbiztosítónak, és bizonyos fokú befektetéseim is
vannak, tehát én kanadai állampolgár vagyok, kanadai útlevéllel utazom, bár van magyar is. A
kanadaiságomat nem is akarom föladni, mert én Kanadától nagyon sokat kaptam. Kanada jó
ország, egészen más, mint Magyarország. Az alapítványnak a csereprogramokon és a működésén
keresztül az egyik célja pontosan az, hogy a két országot közelebb hozza egymáshoz. A kanadai
nagykövetséggel mindig nagyon jó kapcsolatunk volt. Például áthoztam két inuit művészt, és a
várpalotai kőbányából összeállítottuk egy „inukshuk”-ot, az ő tradicionális szobrukat. Van egy a
nádasdladányi parkban, a másik pedig a kanadai nagykövetség épülete előtt. Ha valaki megkérdezi,
hogy mi vagyok, akkor azt mondom, magyar vagyok, de Kanadában éltem tizenkilenctől hatvan
éves koromig. Ez azért elég hosszú, még hogyha egy pár évet nem is voltam Kanadában, mert
négy évet töltöttem Amerikában, másfél-két évet Krétán, de kanadai hátterem van. Szeretem a
kanadaiakat, nem is akarom megszakítani a kapcsolatot velük.

Nádasdy Ferenc és a visszaemlékezés szerkesztője a nádasdladányi kastély parkjában

1997 óta használjuk a kastélyt, és ’97-től 2002-ig rengeteg szimpóziumot, koncertet rendeztünk ott,
egyre sűrűbben, mert az első évben egyet csináltunk, és most négyet-ötöt rendezünk minden
évben. Ez azt jelenti, hogy az öt év alatt százhúsz elsőrangú előadóművész vagy tudós szerepelt a
Nádasdy Akadémián. Az akadémia alcíme Művészet és környezet, ami az én felfogásomban azt
jelenti, hogy itt sok olyan koncert, környezetvédelmi szimpózium és rendezvény van, amelyek
összekapcsolódnak, egymást erősítik, de önállóan is megállnak a lábukon. Vannak témák,
29
amelyekkel a kettőt összekapcsoljuk. Az egyik az egészségről való gondolkodás, mert a
művészetek és a környezet, illetve annak szennyeződése erősen befolyásolja a fizikai, a szellemi
és a pszichológiai egészségünket. Egy egészséges országot csak úgy lehet elképzelni, hogyha mi
is egészségesek vagyunk benne, és tudjuk, hogy mennyi problémánk van fiziológiailag meg
pszichológiailag is. Az én elképzelésem alapfilozófiája a holisztikus hozzáállás. Azt próbáljuk elérni,
hogy az életminőségünket lassan, de biztosan egy kicsit megemeljük, és ne próbáljuk mindenben
utánozni a nyugatot, hanem próbáljuk azokat az értékeket hasznosítani a kicsit gazdagabb életből,
amelyek igazán értékek. És itt nem csak pénzről van szó, vagy egy nagyobb házról, hanem arról,
hogy az ember jól érezze magát a bőrében. Ha nem vigyázunk, el fogjuk rontani a természetet, és
nem lesz semmi kapcsolatunk vele. Nincs olyan szimpóziumunk, amelyben ne lenne
képzőművészeti vagy zenei program. Nagyon sok programot szervezünk, és ezek költségeire sok
helyről pályázunk. Privát alapítványoktól, de a magyar államtól is. A Nádasdy Akadémia a mi fő
tevékenységünk. A kastély csak egy épület, nagyon érdekes műemlék, de a benne lévő programok,
amiket szervezünk, környezetvédelemről, természetvédelemről, művészetről, ezek képezik
tevékenységünk értékét, lényegét.

Ha tőlem függene, akkor nem lenne a programjainkban politika, én a politikán kívül érzem magam.
Én például mindig hívok minden oldalról előadókat Nádasdladányba, csak van egy félreértés a
magyar politikai körökben, hogy csak azért, mert Nádasdynak hívnak, valószínű a jobboldali polgári
vagy konzervatív oldalhoz tartozom. Ki nem állhatom azt a szót, hogy konzervatív, mert abszolút
nem vagyok konzervatív. Én ragaszkodom az értékekhez, de politikai értelemben nem vagyok
konzervatív, én egy modern, demokratikusan gondolkodó egyén vagyok. A Nádasdy család
legkiemelkedőbb alakjai mind pozitív, előre tekintő emberek voltak, Nádasdy Tamással kezdve, aki
nádor volt az 1500-as években, aki a reformáció egyik mozgatója volt, egy erős, nem konzervatív,
hanem előrelátó ember, és én ugyanilyen gondolkodású vagyok.

Nem vagyok elkötelezve egy politikai pártnak sem, és nagyon hiszek az Európai Unió jövőjében,
ami ki fogja egyensúlyozni a nyugati világ hatalmi struktúráját, ugyanakkor örülök, hogy a
Szovjetuniónak vége van, mert a diktatúrákban nem hiszek. A Nádasdy Akadémia a művészetet és
a környezetet egyesíti. Lehet, hogy ez utópia, de a nádasdladányi kastély és maga az akadémia
lehetne a magyarországi elég szerencsétlen, a mai napig szembenálló politikai szekértáboroknak is
egy kiegyensúlyozó helye, összebékítő helyszíne. Engem nagyon erősen inspirál, hogy egy ilyen
történelmi családnak a leszármazottja vagyok, de ez nemcsak inspirál, hanem kötelezettséget is
jelent számomra.

Az interjút készítette Markovits Ferenc 2003-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.

30