Erin Sterling

EX HEX
CSIRIBÚ, SZERELEM!

Kossuth Kiadó
Tartalom
Prológus
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
Köszönetnyilvánítás
Impresszum
 Sandra Brownnak, Jude Deveraux-nak,
Julie Garwoodnak, Judith McNaughtnak
és Amanda Quicknek, az íróknak, akik miatt
tizenkét éves koromban elhatároztam,
hogy romantikus regényeket fogok írni.
Harminc évbe telt, de végre sikerült!
PROLÓGUS

Sose keverd a varázslatot vodkával!

Vivi ismerte a szabályt. Nemcsak azért, mert a nagynénje, Elaine
folyton ezt hajtogatta, hanem mert a georgiabeli Sírvölgyben
található Boszorkánykonyha összes konyharuhájára, pólóira és,
ironikus módon, röviditalos poharaira is ráemblémázták.
Alighanem ez volt a Jones család mottója.
Ám összetört szívek esetén kivételt lehet tenni, gondolta Vivi
a kádban heverve, és kortyolt egyet a borzalmas vodka-áfonya
elegyből, amit unokatestvére, Gwyn készített neki.
És az ő szíve ugyancsak össze volt törve. Szilánkosra zúzódott.
Apró darabjai szétszóródtak a mellkasában, s mindez egy kék
szempár és szexi akcentus miatt.
Szipogva pöccintett az ujjával, mire Rhys kölnijének citrusos-
aromás illata töltötte meg a levegőt, aminek lenyomatát az agya
épp eléggé megőrizte ahhoz, hogy egy varázslattal felidézhesse.
Még most is, Gwyn lábakon álló kádjában fekve, fel tudta
idézni, hogyan pördült meg az illat hatására, hogyan nyomódott az
arca a férfi mellkasának, és milyen meleg volt a férfi bőre.
– Vivi, hagyd már abba! – kiáltott ki Gwyn a hálószobából. –
Megfájdul a fejem ettől a szagtól!
Vivi mélyebbre süllyedt a kádban, mire a víz kiloccsant, kis
híján kioltva a gyertyát, amit a kád peremére rakott.
Ezt is Elaine néni tanította – nincs olyan, amin ne segíthetne
néhány gyertya és egy forró fürdő, és bár Vivi rozmaringot és
rózsaszín fürdősót szórt a vízbe, és meggyújtotta Gwyn összes
gyertyáját, mégsem érezte magát jobban.
– Hagyj békén! – kiáltotta vissza, miután megitta a pohár
tartalmát, mire Gwyn bedugta a fejét az ajtórésen, rózsaszínű
haja a vállára omlott.
– Drágám, tiszteletben tartom a fájdalmadat, de csak három
hónapig randiztál azzal a pasival.
– Csak kilenc órája szakítottunk! – mondta Vivi, nem téve hozzá,
hogy igazából kilenc órája és harminchat, majdnem harminchét
perce szakítottak. – Még legalább tizenöt órám van, mielőtt abba
kell hagynom a szomorkodást. Benne van a könyvben.
Gwyn a szemét forgatta.
– Ezért mondtam, hogy ne randizz varázslókkal – mondta. –
Főleg ne Penhallow-varázslókkal. Lehet, hogy azok a seggfejek
alapították a várost, de attól még elcseszett varázslók.
– Elcseszett varázslók – értett egyet Vivi, csüggedten pillantva
üres poharára, míg Gwyn ismét a hálószoba felé indult.
Vivi, Gwynnel ellentétben, még újonc volt a varázslóvilágban.
Míg az unokatestvére Elaine néni mellett nőtt fel, aki nagyban
űzte a varázslást, Vivi anyja, Elaine húga titokban tartotta a
saját képességeit. Vivi csak azután költözött a nénihez és
Gwynhez, és fedezte fel magában is ezeket a képességeket,
miután anyja meghalt.
Ami egyúttal azt jelentette, hogy semmit nem tudott a
varázslókról, amikor az egyikükkel találkozott egy forró nyári
estén a napforduló-ünnepségen, és ez lett a legjobb és egyben a
legrosszabb dolog is, ami valaha történt vele.
Felemelte a kezét, megmozgatta az ujjait, és a következő
pillanatban elmosódott, reszkető kép emelkedett ki a vízből.
Egy jóképű férfi arca volt, arccsontja a megfelelő helyen, haja
sötét, szeme ragyogó, mosolya csábos.
Vivi grimaszolt, majd egy újabb legyintéssel apró hullámot
küldött a képre, amely elolvadt a vízcseppek özönében.
Arra vágyott, bárcsak örökre kitörölhetné az emlékét az
agyából, ám még így, bevodkázva is tudta, hogy az efféle
varázslatok nagy bajt okozhatnak. És a szíve néhány apró
darabkája nem akarta elfeledni az utóbbi három hónapot; őrizni
akarta annak az éjszakának az emlékét, amikor találkoztak, a
férfi dallamos hangján a nevén szólította, mindig Vivienne-nek,
sosem Vivinek, és megkérdezte: „Megcsókolhatlak?”, mire ő
 g g
visszakérdezett: „Most?”, a férfi pedig elmosolyodott, és azt
válaszolta: „Nekem most is megfelel, de szívesen alkalmazkodom
a naptáradhoz” – senki sem tudott volna ellenállni, főleg nem egy
tizenkilenc éves lány, élete első napforduló-ünnepségén, és főleg
nem egy magas és nevetségesen jóképű és minden bizonnyal
walesi férfinak.
Tőrbe csalták, ezért feltétlenül panaszt emel a Varázslók
Tanácsánál, amint…
– Vivi! – kiabált Gwyn a hálószobából. – Pislákolnak miattad a
lámpák!
Hopsz!
Vivi felült, és kihúzta a dugót a kádból, remélve, hogy a vízzel
együtt a szenvedése is eltűnik a lefolyóban.
Vigyázva átlépett a gyertyákon, és a köntösért nyúlt, amit
Gwyn készített neki a fogasra. Egy kissé jobban érezte magát,
amikor megkötötte a derekán a fekete selyemövet. Ezért jött el
Elaine és Gwyn apró házába a Sírvölgy feletti hegyekbe, ahelyett,
hogy visszament volna a kollégiumi szobájába. Idefent, a
hangulatos kis házban a gyertyákkal és a macskákkal, ahol a
szobákat füst és gyógynövények illata lengte be, otthon érezte
magát.
Gwynnel felrakhatnak egy arcmaszkot. Ihatnak még egy
pohárral vagy öttel. Hallgathatnak egy kis Taylor Swiftet.
Vagy, gondolta, míg kisétált a fürdőszobából, és megpillantotta
Gwynt, aki sóból kört szórt a padlóra, csinálhatják ezt…, bármi is
legyen.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és a fürdőszoba felé intett. Egy
pillanat múlva a pohara bukdácsolva felemelkedett, és Vivi
kezében landolt, aki ezután Gwyn asztalához ment, hogy töltsön
még magának.
– Megátkozzuk azt a seggfejet – grimaszolt Gwyn.
– Nem is seggfej – harapott a szájába Vivi, a kört
tanulmányozva. – Legalábbis eleinte nem volt az. És, igazság
szerint, én szakítottam vele.
Gwyn horkantott, és lófarokba gumizta a haját.
 – Azért szakítottál vele, mert seggfej volt. Eljött Sírvölgybe,
és elcsábított, míg az apja Walesben az esküvőjét szervezte
valami sznob boszorkával. És ő tudta, és esze ágában sem volt
elmondani neked. Kétség sem fér hozzá, hogy seggfej, mindenki
szerint.
– Mármint szerinted.
– Szerintem és Miák úr szerint is – intett Gwyn az apró, fekete
cica felé, aki az ágyán feküdt összegömbölyödve. A nevét hallva
felemelte a fejét, és zöldessárga szemével Vivire nézett, majd
felnyávogott, mintha csak egyetértene.
Rhys tényleg házasodni készült. Legalábbis alighanem. Bár
reggel nem ezt a kifejezést használta, amikor az ágyában
feküdtek, és éppen Vivi vállát harapdálta. Azt mormolta, egy-két
hétre haza kell utaznia, hogy elintézzen pár dolgot.
A „pár dolog”, mint kiderült, azt jelentette, „megmondom az
apámnak, hogy fújja le az eljegyzésemet egy vadidegennel”, és
még ő lepődött meg, amiért Vivi meglepődik. Igazából tényleg így
viselkedik egy seggfej.
– Hát jó – fonta össze a karját Vivi. – Hogy csináljuk?
– Nyisd ki az ablakot – utasította Gwyn, és az asztalához ment,
hogy meggyújtson egy gyertyát, ami valahogy elkerülte Vivi
figyelmét, amikor a fürdőjét készítette elő.
Vivi megtette, és késő szeptemberi, hűvös, fenyőillatú levegő
töltötte be a szobát. A legközelebbi hegy csúcsán a telihold
csüngött, és Vivi jókedvűen intett neki, majd kidugta a fejét az
ablakon, hogy felnézzen Elaine hegyére.
Odafent volt Rhys családjának háza, valahol a sötétben, ahol a
férfi még sosem járt ezt a nyarat megelőzően. Most, hogy Rhys
elment, az ablakok is sötétek voltak.
Elment.
Vissza Walesbe, az életéhez, amit élt, mielőtt a Penhaven
Főiskolára jött volna a nyári kurzusra.
És mielőtt találkoztak volna.
Újra könnybe lábadt a szeme. Vivi visszafordult az
unokatestvéréhez.
 Gwyn a körön kívül állt, a gyertya a kör közepén lobogott, és
Vivi egy pillanatig tétovázott. Igen, Rhys összetörte a szívét.
Tényleg nem árulta el Vivinek, hogy az apja éppen feleséget
keres neki. Nem figyelmeztette, nem érdekelte, hogyan érez
majd ő. Tényleg egy seggfej.
De megátkozni?
És bevodkázva megátkozni?
Ez talán túl sok.
Aztán Gwyn lehunyta a szemét, kinyújtotta a karját, és azt
mondta:
– Istennő, könyörgünk, az a férfi soha többé ne közelítse meg
Vivi ajtaját és vagináját.
Vivi felcsuklott, és kiköpte az italát, ami nagy ívben a kör
túloldalán placcsant.
– Istennő – mondta, és még egyet kortyolt –, könyörgünk, soha
többé ne bűvölhessen el egyetlen gyanútlan teremtést sem ördögi
gödröcskéivel.
– Ez jó volt – mondta Gwyn, majd hozzátette: – Istennő,
könyörgünk, a haja többé ne legyen olyan. Tudod, mire gondolunk.
– Persze hogy tudja – bólintott Vivi. – Istennő, könyörgünk,
örökké legyen abban a tévhitben, hogy a csikló egy centivel odébb
van, mint igazából.
– Ördögi, Vivi! Igazi sötét mágia.
Vivi mosolyogva, de zaklatott szívvel a körbe lépett, közelebb a
gyertyához.
– Összetörted a szívem, Rhys Penhallow – mondta. – – Ezért
elátkozunk. Téged és a hülye, vadító séródat.
A gyertyaláng hirtelen felizzott, mire Vivi ijedten a fenekére
esett, kilöttyintve az italát, Miák úr pedig a hátát felgörbítve
fújt.
Gwyn odaugrott, hogy felsegítse a lányt, ám ekkor becsapódtak
az ablakok, meglendítve a függönyöket.
Vivi sikítva felpattant, lábával széttúrva a sókört, és amikor
visszanézett a gyertyára, az hihetetlenül nagy lánggal fellobbant,
magasabb lett, mint Gwyn, mielőtt hirtelen kialudt volna.
 Csend lett, csak Miák úr fújt, miközben Gwyn párnája felé
hátrált, Vivi pedig úgy érezte, még sosem józanodott ki ilyen
gyorsan.
– Hát ez… fura volt – nyögte ki végül, Gwyn pedig az ablakhoz
ment, és vigyázva kinyitotta.
Az ablaktáblák mozdulatlanul álltak, és amikor Gwyn
visszafordult, az arcába visszatért egy kis szín.
– Volt már olyan, hogy felszikráztattad a lángot, emlékszel?
Talán most is ez történt, kiáradt valahogy a varázserőd.
– Szokott ilyen történni? – kérdezte Vivi, mire Gwyn, talán túl
hevesen, bólintott.
– Persze. Mármint… csak hülyéskedtünk. Nem átkoztuk el
igazából. A gyertya a Bath & Body Workstől van, azt hiszem.
Vivi a címkét tanulmányozta.
– Igen, azt hiszem, a gyümölcsös szénaillatnak semmi köze a
sötét mágiához.
– Így van – mondta Gwyn. – Úgyhogy biztosan nem okoztunk
bajt azon kívül, hogy felzaklattuk ezt a kis jószágot. –
Felnyalábolta Miák urat, aki Vivire meredt.
– Azt hiszem, nem ismerem a saját képességeimet – mondta
Vivi, majd egyszerre tették hozzá: – Sose keverd a varázslatot
vodkával!
Kissé erőltetetten felnevetett, majd visszatette a gyertyát
Gwyn asztalára.
– Jobban érzed magad? – kérdezte Gwyn. – Hatott a műátok?
Ahhoz, hogy elfelejtse Rhyst, Vivinek többre volt szüksége
néhány italnál és némi buta varázslatnál, de azért bólintott.
– Azt hiszem. És igazad van, csak három hónapig tartott, ő
pedig visszament Walesbe, úgysem látom többé. Visszatérhet az
életéhez, én meg az enyémhez. Takarítsuk fel a sót, mielőtt
Elaine néni feljön és észreveszi, hogy ittunk és varázsoltunk.
Vivi megfordult, és egyikőjük sem vette észre, hogy a gyertya
újra lángra lobban, szikrákat szór, és füst gomolyog a nyitott
ablakon át a telihold felé.
1. FEJEZET

Kilenc évvel később

Hát persze hogy esett.

Elvégre ez Wales volt, ahol folyton esik, Rhys ezt jól tudta,
csakhogy amikor reggel elindult Londonból, még ragyogó volt az
idő, és csak néhány felhő úszott a kék égen. Az a fajta nap volt,
amikor az ember elhajt a zöldellő hegyek mellett, és festeni
támad kedve, vagy verset írni.
Akkor kezdett zuhogni, amikor megérkezett Dweniniaidba, az
apró faluba, ahol a családja évszázadok óta élt.
Pontosan tudta, miért.
Grimaszolva parkolta le bérelt autóját a főúton.
Természetesen nem kellett volna vezetnie. Használhatta volna az
utazókövet, és egy szempillantás alatt itt lett volna, de az, hogy
mindenhová autóval ment, bosszantotta az apját, és ezt sokkal
jobban élvezte, mint azt, hogy mágia segítségével utazzon.
Habár, gondolta, míg kiszállt az autóból és felnézett az égre,
most leginkább saját magával tolt ki.
De már nem volt mit tenni, úgyhogy felhajtotta a gallérját, és a
falu központja felé indult. Nem sok látnivaló volt a főúton –
néhány bolt, az egyik végén a templom, a másikon meg a kocsma.
Most errefelé vette az irányt. Az a kevés járókelő, aki kint volt
az utcán, rögtön átment a túloldalra, amint meglátta őt.
Csodás érzés volt látni, hogy a családja tekintélye erősebb,
mint valaha.
A Holló és korona az utca végén állt, az ablakok sárga
négyszöge hívogatóan világított a szürke égbolt alatt, és amint
Rhys belépett az ajtón, megcsapta a szag, amit annyira szeretett
– a sör malátaszaga, az almabor és a régi tölgyfa édes illata.
Te jó ég, hiányzott az otthona!
Talán azért, mert olyan sokáig volt távol. Általában néhány
havonta hazalátogatott, főleg, ha úgy gondolta, az apja nincs
otthon. Ezzel biztosította helyét két bátyja mellett a családi
körben.
Llewellyn, az idősebb üzemeltette a kocsmát, és ő volt az, aki
az apjukkal a legszorosabb kapcsolatot ápolta. Bowen, a középső
fiú két éve elhúzott Hóhatár hegyei közé, és csak néha adott
hírt magáról. Ilyenkor főleg arról számolt be, milyen gyorsan nő a
szakálla.
De így legalább nem Rhys okozta a legtöbb csalódást, és nem
piszkálták, legalábbis addig, míg Bowen úgy nem dönt, felhagy
azzal a dologgal, amit odafönt csinál, bármi legyen is az.
Azért a kedvenc sosem ő lesz. Ezt a címet Wells érdemelte ki
már jó régen, és Rhys boldogan átengedte neki. Amellett pedig
szórakoztatta a család fekete bárányának szerepe. Amikor
elszúrt valamit, azt magától értetődőnek vették, ha pedig nem
szúrt el valamit, mindenki meglepődött.
Jó volt ez így.
Rhys felakasztotta a kabátját az ajtón lévő akasztóra, ami
felett egy régi almaboros plakát függött, és elkapta a pult
mögött álló férfi pillantását.
Csak amikor megfordult, vette észre, hogy a bátyja, Llewellyn
az egyetlen ember a kocsmában.
Llewellyn kiköpött apja volt, csak éppen harminc évvel fiatalabb
kiadásban: ugyanaz a zord arckifejezés, ugyanaz a sasorr – bár
igaz, ami igaz, a család összes férfitagja ilyen orral
büszkélkedhetett –, ugyanaz a keskeny ajak. Talán egy kissé
kevésbé biggyesztette le. Ám ugyanolyan rendíthetetlenül itt
maradt a kis faluban, ahol mindenki rettegett tőle, és vezette a
kocsmát, ahová csak turisták – és az öccse – tértek be.
– Szia, Wells! – köszönt Rhys, mire a bátyja válaszul csak
felmordult.
Jellemző.
 – Látom, jól megy a bolt – telepedett Rhys a pult mellé, és
belemarkolt a mogyorós tálba.
Wells sötét pillantást vetett felé a fényes mahagónipult fölött,
mire Rhys elvigyorodott, és a szájába dobott egy mogyorót.
– Ne már! – unszolta. – Ismerd el, hogy örülsz nekem!
– Csak meglepődtem – mondta Wells. – Azt hittem, jó ideig nem
jössz haza.
– És megfeledkezem a testvéri szeretetről? Soha.
Wells kelletlenül elmosolyodott.
– Apa azt mondta, Új-Zélandon vagy.
Rhys bólintott, és újra a mogyorós tálba markolt.
– Néhány napja jöttem vissza. Legénybúcsú. Egy csomó angol
fullos Gyűrűk ura-élményre vágyik.
Rhys utazási irodája, a Penhallow egy kis, egyszemélyes
vállalkozásból nőtte ki magát londoni lakásából tízfős céggé,
amely világszerte szervezett utakat. Az ügyfelek úgy emlegették
ezeket az utakat, mint életük legnagyobb élményét, az
értékelésekben pedig kiemelték, hogy mindig jó idő volt, sosem
késett a járat, és senki sem kapott ételmérgezést.
Lenyűgöző, hogy egy kis mágia mire képes.
– Nos, örülök, hogy itt vagy – tért vissza Wells a pult
tisztogatásához. – Így meglátogathatod apát, és jobb kedvre
derítheted.
Az ablak felé biccentett, mire Rhys megfordult, új
megvilágításban szemlélve a szörnyű időjárást.
A francba!
Wellsnek igaza volt. A vihar nem magától tört ki, hanem az apja
idézte elő, ami azt jelentette, hogy Rhys tényleg
felbosszantotta. A bátyjai soha nem provokáltak ki belőle
ilyesmit.
Rhys viszont igen… Vagy hússzor? Huszonnégyszer? Túl
sokszor, hogy számolja.
Rhys visszafordult Wellshez, hogy újra markoljon a
mogyoróból, de ő rácsapott a kezére a vizes konyharuhával.
– Aú! – kiáltott Rhys, ám Wells az ajtóra mutatott.
 – Menj, és beszélj vele, mielőtt elárasztja az utcát, és végleg
elüldözi a vendégeimet.
– Én nem vagyok vendég?
– Nem, te púp vagy a hátamon – mondta Wells, és csípőre tett
kézzel sóhajtott. – De komolyan, Rhys, menj, és beszélj vele,
intézzétek ezt el. Hiányzol neki.
Rhys horkantva felállt a pulttól.
– Értékelem, hogy ezt mondod, Wells, de ez egy jó nagy
baromság.

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB Rhys azon tűnődött, mért nem maradt

még a kocsmában egy kicsit, legalább míg megiszik egy sört. Vagy
hármat.
Úgy döntött, inkább felsétál a házhoz, mintsem az autóval
ingerelje az apját – így mutatva meg, milyen érett felnőtté vált –,
de minél közelebb ért, az idő annál rosszabbra fordult, és még a
védő varázslatnak sem vette sok hasznát.
Egy pillanatig arra gondolt, megadja magát, és szánalmasan
elázva mutatkozik az apja előtt, de ez csak egy olyan apánál
működhetett volna, akinek van szíve, és Rhys bizonyos volt benne,
hogy Simon Penhallow e szerv nélkül született.
Talán kiműtötte magából valamikor, hogy megtudja, mennyire
válhat bestiálissá az ember.
A szél lesüvített a hegyről, megdöntve az utat szegélyező
fákat, és Rhys, bár elismeréssel adózott apja képességei előtt,
ezt már kissé túlzásnak találta.
És egy újabb túlzás: a Penhallow család otthona, a Penhaven-
kastély.
Rhys néha eltűnődött rajta, hogyhogy nem gyilkolták le a
családját az elmúlt ötszáz évben ebben a kőhalomban, amelyről
első ránézésre is sütött, hogy varázslók otthona. Az isten
szerelmére, akár ki is írhatták volna a homlokzatra: ITT
VARÁZSLÓK ÉLNEK!
A kétemeletes, hosszú épület a hegytetőn gubbasztott sötét
termeivel, mély pincéjével és homályos sarkaival. Az első
varázsige, amit Rhys megtanult, az volt, amivel világosságot
csiholhatott reggelente az étkezőasztalnál.
Azon gondolkodott, vajon más lenne-e a hely, talán világosabb,
ha az anyja még élne. Ő is ugyanúgy utálta a házat, ahogy Rhys,
legalábbis Wells szerint, és majdnem sikerült rábeszélnie az
apjukat, hogy költözzenek valami kisebb, korszerűbb és
otthonosabb házba.
Ám Rhys születése után néhány hónappal meghalt, és többé
szóba sem lehetett hozni a költözést. Penhaven volt az otthonuk.
Egy rémisztő, kényelmetlen, középkori, romos otthon.
Úgy festett, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne, a
nehéz deszkaajtó lógott az eresztékein, és Rhys sóhajtva mászta
meg a lépcsőket, suhintva egyet maga előtt.
A pulóver, farmer és bakancs, amit viselt, felfénylett, és
darabjaira esett, hogy sötét öltönnyé alakuljon, a család
címerével a zsebén. Az apja elvárta, hogy a házban mindannyian
talárt viseljenek, de Rhys számára ez már túl sok volt a
tradícióból.
Nem kopogott: az apja abban a pillanatban tudta, hogy ott van,
amikor elindult a hegyre, hacsak már nem akkor, amikor belépett
a kocsmába. Mindenfelé házőrző varázslatok voltak, rendre
halálra bosszantva Rhyst és bátyjait, amikor annak idején
szobafogságba küldték őket.
Amint Rhys rátette a kezét az ajtóra, az nyikorogva kinyílt, és
a szél olyan erővel kapott bele, hogy egy pillanatra szétfoszlott a
védővarázslat. Jeges esővíz zúdult az arcába, becsorogva inge
gallérja alá, a haja pedig csuromvizesen simult a koponyájára.
– Remek – mormolta. – Rohadtul csodálatos.
Aztán belépett.
2. FEJEZET

Bármilyen idő is volt odakint, Penhavenben örök homály honolt.

Rhys apja így szerette. Nehéz bársonyfüggönyök lógtak az
ablakok előtt, az a néhány, ami előtt nem, azok pedig vastag,
sötétzöld és vörös ólomüvegből készültek, megszűrve a fényt és
különös árnyakat vetve a súlyos kőasztalra, ami az ajtó előtt állt.
Rhys megállt ott egy pillanatra, felnézve a széles lépcsősorra
és az életnagyságú olajfestményre, ami őt ábrázolta az apjával és
két bátyjával. A képen talárt viseltek, ünnepélyesen nézték a
bejárati ajtót, és Rhysnak, ha ránézett, mindig eszébe jutott,
mennyire utált pózolni hozzá tizenkét évesen, milyen
kényelmetlen volt a talár, és mennyire röhejes, hogy az apja nem
elégedett meg azzal, ha lefotózzák őket, és a fotót festik meg.
De nem, az apjuk ragaszkodott a hagyományokhoz, és talárban
izzadni, míg az ember egy festményhez pózol, hagyomány volt,
ahogy a karácsonyfa kivágása vagy a Penhaven Főiskolán történtő
továbbtanulás is.
– Ne várass!
A hang mindenhonnan jött, és sehonnan, és Rhys újra
sóhajtott, végigfuttatva tenyerét a haján, mielőtt felszaladt
volna a lépcsőn.
Az apja bizonyára a könyvtárban van, ahol rendszerint az apa-
fiú vitákat szokták lerendezni, így Rhys kinyitotta a súlyos dupla
faajtót, és úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben.
Nemcsak az emlékeibe, bár sokat őrzött erről a szobáról,
hanem szó szerint. Az apja könyvtára, ha ez lehetséges
egyáltalán, még középkoribb volt, mint a ház többi része. Súlyos,
fekete fabútorok, bársony, nehéz, patinás, ezüst gyertyatartók.
A plafonon lógó szarvasagancs csillár halvány fényt szórt a
padlódeszkára, és Rhysnak még sosem hiányzott ennyire a
londoni, napfényes lakása; a nyitott ablakok, a fehér ágytakaró, a
kényelmes kanapé, ami sosem lett foltos, bárki ült is rá.
Sehol egy kényelmes szöglet – még csak egy rohadt párna sem
– az egész házban.
Nem csoda, hogy olyan ritkán jött haza.
Simon Penhallow az egyik nagy ablakon kémlelt ki, amin
keresztül a többi varázslóval érintkezett, kezét összekulcsolta a
háta mögött, és, ahogy azt Rhys már előre kitalálta, a talárját
viselte. A feketét, természetesen. A haja is fekete volt, bár ősz
hajszálak vegyültek bele. Amint megfordult, Rhys arra gondolt,
hogy öregebbnek tűnik. Több volt a ránc a szeme körül, a szakálla
is megőszült.
– Tudod, mióta nem voltál itthon? – kérdezte, és Rhys
visszanyelt egy gúnyos választ, amiből legalább hármat
tartogatott, csakhogy az apja sosem rajongott a humoráért. Így
csak belépett a szobába, és felvette apja testtartását, kezét a
háta mögött összekulcsolva.
– Nem tudom pontosan.
– Fél éve – mondta az apja, holott azt is mondhatta volna, „hat
hónapja”. – Fél éve nem látogattad meg az otthonodat és az
apádat.
– Rendben, de még mindig gyakrabban járok haza, mint Bowen,
nem igaz?
Rhys az apjára vigyorgott, de nem sikerült elbűvölnie, pedig
mindenki mást igen.
– Bowen olyasmit csinál, ami a család hasznára válik,
ellentétben veled, aki az aranyifjak életét éli Angliában.
Ahogy Rhys apja az „Anglia” szót kimondta, azt sugallta, hogy a
város a kicsapongás és a bűnözés melegágya, és Rhys arra
gondolt, az apja által elképzelt élete alighanem sokkal
érdekesebb, mint valójában.
Igaz, ami igaz, valóban volt némi kicsapongás, de Rhys a fiatal,
huszonéves férfiak normális életét élte. Vezette az utazási
irodát, focit nézett a kocsmában a haverjaival, randizott.

Á
 Átlagos életet élt, leszámítva a varázslatot, amivel kicsit
megbolondította mindezt.
Az ügyfeleinek mindig élvezetes, könnyű útjaik voltak. A
kedvenc csapata mindig győzött. És bár sosem alkalmazott mágiát
a lányokkal szemben, akikkel randizott, használta a képességeit
asztalfoglaláskor a választott étteremben vagy akkor, ha nem
akart dugóba kerülni.
Nem élt vissza az erejével, de nem kétséges, hogy a mágia
megkönnyítette a dolgát, és ezt mindig élvezte.
– Hétköznapi dolgokra pazarolod a boszorkánymesteri
képességeidet – folytatta Simon.
– Ma már nincsenek boszorkánymesterek, apa.
Mondtam már, varázslók vagyunk, évtizedek óta.
Simon ügyet sem vetett rá.
– Ideje, hogy leródd adósságodat a család felé. Ezért küldelek
vissza Glynn Beddbe.
Glynn Bedd.
Sírvölgy.
Vivienne.
Nem gondolt a lányra túl gyakran. Évek teltek el; lángoló, de
rövid időszak volt, és azóta akadtak komolyabb kapcsolatai is.
Ám néha eszébe jutott. A mosolya. Mogyoróbarna szeme.
Ahogy mézszőke hajtincseit húzogatta, amikor ideges volt.
Az illata.
Nem, ez most nem a megfelelő emlék.
Jobb, ha a haragos könnyeire emlékszik, arra, ahogyan
összefonta a karját a mellkasa előtt, a farmerre, amit a fejéhez
vágott.
Egek, micsoda balfék volt!
Összerázkódott, és közelebb lépett az apjához.
– Sírvölgy? Miért?
Simon rámeredt, szeme alatt elmélyültek a ráncok.
– A város és a főiskola alapításának évfordulója van –
válaszolta. – Ott kell lennie egy Penhallownak. A bátyáid egyéb
kötelezettségeiket teljesítik, ahogy én is, így te leszel az. Máris
indulnod kell, én pedig gondoskodom róla, hogy a lakás elő legyen
készítve. – Intett egyet elegáns, hosszú kezével. – Indulj!
– Rohadtul nem megyek – vágott vissza Rhys, mire Simon
kiegyenesedett. Rhys száznyolcvan centi magas volt, ám néhány
centivel így is lemaradt az apja és Wells mögött, amit ebben a
pillanatban mélységesen sajnált. De azért nem hátrált meg. – Papi
– mondta ki a szót, amit gyerekkora óta sosem használt. – Tudod,
hogy az Alapítók napja már nem létezik, ugye? Már csak
halloween van. Az ég szerelmére, tököket árulnak, Papi! Kis,
festett tököket. És talán plüssdenevéreket is. Ránk ott nincs
szükség.
– És te mégis ott leszel – mondta az apja. – Egy Penhallow-nak
minden huszonötödik évben vissza kell térnie, hogy megerősítse
az energiavonalakat, és idén te leszel az a Penhallow.
Francba!
Megfeledkezett az energiavonalakról.
Glyn Bedd városát száz éve alapította Gryffud Penhallow az
Észak-Georgia hegyei által övezett helyen, ahol a köd felszállt, a
mágia pedig erős volt. A város eredendően a varázslókat szolgálta
éveken át, és a főiskolán, amelyet a Penhallow-k otthona után
neveztek el, hétköznapi hallgatók hétköznapi tárgyakat, míg a
varázslók misztikus tanokat sajátítottak el.
A hétköznapi hallgatók ezt persze nem tudták. Azt hitték, a
folklórtörténet és -gyakorlat tárgyak túl nehezek ahhoz, hogy
bárki bekerüljön, és csak néhány vendéghallgatót vesznek fel.
Rhys egyike volt ezeknek a vendéghallgatóknak kilenc évvel
ezelőtt a nyári szemeszterben, és volt rá néhány oka – ezek közül
egy különösen jelentős –, hogy ne akarjon visszamenni.
– Különben is, honnan tudsz erről? – vonta fel az apja a
szemöldökét. – Az Alapítók napjáról. Tavaly nem maradtál ott
annyi ideig, hogy a tanúja lehess.
Mert időnként túl sok whiskyt iszom, és ilyenkor látom, hogy a
lány, aki elhagyott, még mindig ott él, ezért nem akarok
visszamenni – ez volt az igazság, de Rhys sejtette, hogy nem ezt
a választ kell adnia.
 – Az a város családi örökség, Papi – mondta ehelyett. – Követem
az eseményeket.
Rhys biztosra vette, hogy az apja arckifejezése nem
büszkeséget sugároz, mert ha valaha is büszke lenne arra, amit ő
csinál vagy mond, az rést hasítana a térben és az időben, de
ezúttal legalább nem bosszúság látszott rajta, és ez is eredmény
volt.
Utálta, amiért még mindig számít az apja véleménye. Legutóbb,
amikor ki akarta vívni az elismerését, elveszítette Vivienne-t.
Persze részben az ő ostobasága miatt történt, hiszen
beleegyezett, hogy az apja felkutassa számára a tökéletes
boszorkányarát, aki csak távoli, homályos elképzelés volt,
Vivienne pedig ott volt élő valóságában, és olyan könnyű volt
halogatni, hogy bevallja neki.
Aztán persze bevallotta, és a lány elhordta mindennek,
olyasminek is, amit még csak nem is értett, aztán elviharzott.
Most pedig az apja arra kéri, hogy menjen vissza.
– Tedd meg a családodért. Tedd meg értem – tette Simon a
kezét a fia vállára. – Menj Glynn Beddbe.
Rhys közel járt a harminchoz. Sikeres vállalkozást vezetett,
szerette az életét, felnőtt volt, és nem volt szüksége az apja
jóváhagyására.
És mégis, hallotta magát, amint azt mondja:
– Rendben. Megyek.

– MONDTAM, HOGY NE MENJ a napforduló-ünnepségre,

mondtam, hogy bajba kerülsz!
Rhys, fejét még mindig a bárpulton nyugtatva, mindkét középső
ujját a bátyja felé nyújtotta.
Hallotta, amint Llewellyn horkant.
– Nos, én megmondtam.
– Igen, én pedig figyelmen kívül hagytam a tanácsod, és
veszélybe sodortam magam, köszi, Wells, ez sokat segít.
Miután beszélt az apjával, visszatért a kocsmába, és ezúttal
megitta azt a sört.
 Valószínűleg ezért vallott be mindent a bátyjának. Nemcsak
azt, hogy az apja visszaküldte Sírvölgybe, hanem azt a kilenc
évvel ezelőtti nyarat is.
Vivienne-ről és arról, hogyan szúrta el.
Rhys felemelte a fejét, és látta, hogy Llewellyn újabb korsó
sört csapol, remélhetőleg az ő számára. Ez a beszélgetés két
korsót kívánt.
– Szeretted? – kérdezte Wells.
Rhys igyekezett nem lefordulni a bárszékről. A családjában
nem volt szokás olyasmikről beszélgetni, mint az érzelmek és
hasonló dolgok. Wellsnek nem is voltak érzései, amennyire Rhys
meg tudta ítélni, Bowen pedig, akármilyen érzelmei is voltak, a
hegyekben élte ki azokat.
– Húszéves voltam – mondta végül, és felhajtotta a maradék
sört. – Nyár volt, ő pedig gyönyörű.
Gyönyörű. És édes. Amikor megpillantotta a napforduló-
ünnepségen, a violaszín ég alatt, fején virágkoszorúval, valami
mellkason rúgta. A lány rámosolygott, és ami azután történt, az…
Gyors volt, és visszavonhatatlan. Egy katasztrófa.
– Úgy éreztem… – emlékezett vissza –, úgy gondoltam, talán…
szerelmes érzéseim vannak.
Az összes szentre, ez aztán kemény volt! Hogy tudnak az
emberek folyton ilyesmikről beszélni?
Wells a bárpultra támaszkodott. Bár az apja szigorú
arcvonásait örökölte a fürkésző pillantással, ami Rhyst mindig
gyanakvóvá tette, a szeme olyan kék volt, mint az övé.
– Talán nem találkoztok újra – mondta Wells. – Mégis, mennyi
ideig leszel ott? Egy-két napig? – Elkomorodott. – Hiszen ennyi
időt bírsz ki egy helyen, nem igaz?
Rhys, figyelmen kívül hagyva a szúrást, bólintott.
– Holnap indulok, az Alapítók napja holnapután lesz.
Odamegyek, megerősítem a vonalakat, és eljövök.
– Gyerekjáték – tárta szét a karját Wells, Rhys pedig újra
bólintott, mintha Vivienne könnyáztatta arca meg sem jelent
volna előtte.
– Az bizony.
3. FEJEZET

A Vivi asztalán lévő papírhalom visított.

Legalábbis halkan jajgatott.
Sóhajtott, elfordult a számítógépétől és az e-mailtől, amit a
tanszéknek írt, és a lapokhoz fordult, amelyek újra jajgatni
kezdtek.
Felvont szemöldökkel lapozta át a dolgozatokat és rakta félre
őket, míg meg nem találta, amit keresett. A lap igyekezett a
többi közé süllyedni, a gépelt betűk pedig lassan vörössé
változtak.
– Most megvagy! – mormolta, míg elolvasta a nevet a felső
sarokban.
Hainsley Barnes.
Ó, igen, a focista. Nem meglepő. Kihagyta az utolsó néhány
előadást, és valószínűleg senki sem sietett a tudomására hozni,
hogy Jones tanárnő rögtön kiszúrja a csalókat.
Boszorkánynak lenni nem várt előnyökkel jár.
Végigsimítva a lapot eltávolította a varázslatot, és nézte, míg a
betűk újra feketévé változnak. A sikoly elhalkult, ő pedig
megjelölte a lapot egy piros postittel, majd betette a fiókba.
– Mi volt ez a lárma?
Vivi kedvenc kollégája, Ezichi állt az ajtóban a történelem
tanszékről az orrát ráncolva, és amikor a lap újra sikítani
kezdett, Vivi diszkréten a fiókba rúgott.
– A telefonom jelzett – mondta, amikor a hang hirtelen
elhallgatott. – Emlékeztető, hogy indulnom kell, öh… – Megnézte
az időt a számítógépén. Francba! – Harminc perccel ezelőtt.
Ebben a félévben már harmadszor késett a családi ebédről,
amihez a nagynénje, Elaine úgy ragaszkodott.
 Felpattant az asztalától, megragadta a szék háttámláján
heverő kabátját és a tárcáját, míg Ezi rámeredt.
– Csajszi, ne okozz csalódást az asszonynak, aki a kedvenc
fürdősómat készíti – mondta, míg Vivi a táskájáért nyúlt, és egy
kendőt húzott elő.
– Jut eszembe, kért, hogy ezeket adjam oda, kösz, hogy
eszembe juttattad.
Ezi úgy vette el a szatyrot, mintha drágakövek lennének benne,
a mellkasához szorította, és nagyot sóhajtott.
– Ne vedd zokon, Vivi, de sokkal jobban szeretem a
nagynénédet, mint téged.
– Semmi gond – mondta Vivi. – Ő varázslatos.
Szó szerint, bár ezt Ezi nem tudta. Amikor Vivi végzett a
Penhaven Főiskola alapszakán, úgy döntött, folytatja tanulmányait
a történelem tanszéken. Sima, hétköznapi történelmet fog
tanulni, így taníthat hétköznapi gyerekeket, ellentétben a többi
boszorkánnyal, akik más, titkos tárgyakat tanítottak.
Bár sosem bánta meg a döntését, úgy sejtette, nehezebb dolga
van a Bevezetés az emberi civilizációba tantárggyal, mintha A
gyertyakészítés szertartását tanítaná.
Míg leviharzott a lépcsőn és kiment az épületből, ami a
történelem tanszéknek adott otthont, felvette a kabátját, és
egyúttal üzenetet írt Gwynnek.
Késni fogok.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, a telefon megszólalt a
kezében.
Rólad van szó, tudom, hogy késel. Ne vezess és írj egyszerre!
És ne is fuss és írj egyszerre!
Vivi mosolyogva vágott át az udvaron. Enyhe októberi este volt,
még itt, a hegyekben is, és még nem sötétedett be.
Vivi szerette a völgyben fészkelő Penhaven Főiskolát vörös
téglás épületeivel, zöld parkjával, terebélyes tölgyfáival és
gondosan nyírt sövényeivel, jobban, mint ahogy egy munkahelyet
szeretni illik.
Mégis imádta. Főleg most, amikor beköszöntött az ősz, a
levelek narancsszínre változtak, az ég pedig lila színt öltött.
 g p g
Penhaven ősszel volt a legszebb.
Ahogy maga Sírvölgy is. Vivi kiszúrta a dekorációt, amit az
Alapítók napjára raktak ki, ami egyúttal Sírvölgy nagy halloween
ünnepének kezdete is volt. Elektromos gyertyák lobogtak a Rúna
Könyvesbolt ablakaiban, az Üst Kávézó ajtajában pedig műanyag
tökök lógtak. Persze Elaine és Gwyn boltját, a Boszorkánykonyhát
is dekoráció borította, és Vivi biztosra vette, hogy az a valami,
ami a könyvelője irodája felett lóg, csakis egy denevér lehet.
Nem az Észak-Georgia hegyei közötti csodálatos világban nőtt
fel. A szülei Atlantában éltek, és bár Vivinek nagyon hiányoztak,
hálás volt, amiért végül itt kötött ki. Ebben a világban lehetett
egyszerre boszorkány és hétköznapi nő is. Mindkét világból a
legjobbat kapta.
Elaine háza a hegytetőn állt, egy kanyargós földút végén, és
míg Vivi a narancs és vörös lombok között hajtott, érezte, hogy
ellazul, amikor pedig meglátta a kis házat, boldogan felsóhajtott.
Otthon.
Leparkolt Elaine ősrégi Volvója mögött, és felszaladt a lépcsőn,
elhagyva a vigyorgó tököket, a lengedező denevéreket és az apró,
lila boszorkányokat formázó égősort.
Elaine néni mindent beleadott a halloweenbe.
Odabent lehajolt, hogy megsimogassa Miák urat, aki a
kosarában szundított. Termetes macska lett belőle, fekete
szőrű, zöld szemű, és imádta Gwynt, valamint elviselte Elaine-t és
Vivit, aki megtiszteltetésnek vehette, hogy a macska lustán
rácsap a mancsával, majd visszatér a szundikáláshoz.
– Tudom, megint késtem – kiáltotta Vivi, miután még egyszer
megsimogatta a macskát.
Elaine tűnt fel a nappali ajtajában, hamvasszőke haját a feje
tetején fogta össze, hosszú szoknyája a földet söpörte.
Mintha Stevie Nicks tanítana az általános iskolában rajzot, így
jellemezte Gwyn az anyja kinézetét, és nem járt messze az
igazságtól. Ám Elaine néni olyan jelenség volt, aki Vivit is
lenyűgözte, virágos és pöttyös ruháival együtt.
– Tudod – tette csípőre a kezét Elaine néni –, ha velem
dolgoznál, mindig itt lennél, és sosem kellene aggódnod, hogy
 g g gg gy
késel.
Újra előhozakodott a régi vitatémával, amit Vivi, mint mindig,
most is elhessegetett.
– Jól megvagytok ti ketten nélkülem.
A Boszorkánykonyhában különféle boszorkányos
ajándéktárgyakat készítettek: gyertyákat, sálakat, szappant,
néha házilekvárt. Az évnek ezen időszakában jól ment az üzlet,
köszönhetően az Alapítók napjának, de más időkben megesett,
hogy semmit sem adtak el, így Elaine és Gwyn könnyen
boldogultak egyedül is.
– Veled még jobban lennénk – mondta Elaine, míg Vivi átvágott a
nappalin, és benyitott a konyhába.
A házban ez a helyiség volt a legboszorkányosabb. Rézüstök
lógtak a plafonról, a párkányon gyógynövényekkel teli tégelyek, az
asztalon Elaine gyertyakészítő felszerelése.
Az összhangot csak a tűzhelynél álló Gwyn A varázslat nem árt
a csáberőmnek feliratú pólója zavarta meg, aki sajtos makarónit
evett egy lábasból.
– Az utóbbi néhány évben jól ment az üzlet – csoszogott Elaine
az asztalhoz –, Gwyn alig győzi az online rendeléseket.
Gwyn bólintott, laza, vörös kontya kibomlani készült.
– Mindenki boszorkány akar lenni – mondta teli szájjal. – Csak
múlt hónapban legalább száz csomaggal adtunk el a tarot-
kártyából.
Vivi felvonta a szemöldökét, és a hűtőhöz lépett, hogy kivegyen
egy üveg bort.
– Jé, tényleg?
A nagynénje boltja mindig inkább hobbi volt, mint pénzkereseti
lehetőség, de Elaine sosem kapott rendes munkát, és Gwyn sem
állta meg a helyét a munkaerőpiacon.
– Saját idő meg ilyenek – tette vissza Gwyn a lábost a
tűzhelyre, és keresztbe vetette a lábát. Vivi látta, hogy azt a
zöld-fekete csíkos zoknit hordja, ami a Boszorkánykonyhában is
slágertermék volt.
– Tarot-kártya, kristályok, gyertyák, könyvek… – Gwyn az ujjain
számolta. – Alig győzzük. Valakit fel kell vennünk az online boltot
 g gy
intézni. Te lehetnél az.
– Szeretem a munkám – ellenkezett Vivi, és ez így is volt.
Persze akadtak csaló focisták, de jól tudta őket kezelni, és
imádta a Penhavent. Szeretett a menzán ebédelni, szerette az
irodáját a kényelmes székekkel. Szerette megosztani a
történelem iránti rajongását a hallgatókkal. Neki való munka volt,
és kiegyensúlyozottnak érezte magát tőle. Biztonságban volt.
És ezek voltak Vivi kedvenc kifejezései.
Míg Vivi kinyitotta a bort, megszólalt Gwyn telefonja, mire ő
felsóhajtott.
– Esküszöm az istennőkre, ha még egy üzenet jön az Alapítók
napja miatt, horrorfilmet csinálok a városból.
– A polgármester az – súgta Elaine. – Folyton írogat Gwynnek az
Alapítók napja kapcsán, mert bele van zúgva, és csak így tudja
felkelteni Gwyn figyelmét.
– Merész lépés – bólintott Vivi, bort töltve magának, mire Gwyn
a szemét forgatta.
– Már lefeküdtünk, anya.
– Újabb merész lépés. – Vivi felemelte a poharát, és Gwyn
koccintott vele.
– Egyszerűen csak ez az első Alapítók napja polgármesterként,
és szeretné, ha minden jól sikerülne – mondta Gwyn a telefonján
motozva –, és ő nem boszorkány, úgyhogy sokat stresszel ezen.
– Ő tudja, hogy te boszorkány vagy? – kérdezte Vivi, míg Gwyn
bekapott egy áfonyát.
– Dehogy. Ez olyasmi, amit csak a negyedik randin osztok meg.
– Sosincs negyedik randid, drágám – válaszolta Elaine, a
gyertyáit rendezgetve az asztalon.
– Pontosan – kacsintott rá Gwyn.
Éppen zsebre akarta tenni a telefont, ami újra megzizzent,
mire felnyögött.
– Jane, komolyan, bejössz nekem, de a szex nem elég ahhoz,
hogy… a francba!
– Mi az? – kérdezte egyszerre Vivi és Elaine, miközben Gwyn
tágra nyílt szemmel meredt a telefonjára.
 – Öhm… semmi. Tényleg semmi. Csak… pucér képet küldött.
Megdöbbentem és felháborodtam. A pucérságtól.
Gyorsan a zsebébe mélyesztette a telefont, és Vivihez fordult.
– Szóval! Hogy megy a tanítás?
– Jól – tette csípőre a kezét Vivi. – Te vagy a világ legrosszabb
hazudozója, Gwynnevere Jones. Mit írt Jane, amitől ilyen arcot
vágsz?
Gwyn Viviről Elaine-re nézett, aki felvont szemöldökkel
pillantott vissza rá, majd felnyögött, és széttárta a karját, mire
kilöttyent a bor a poharából.
– Mivel most van az alapítás századik évfordulója, küldenek egy
Penhallow-t.
Egy hosszú pillanatig csendben ültek mindhárman.
Egy Penhallow.
Vivi kiitta a borát. Sok Penhallow van a világon. Na jó, ő csak
négyről tud. Simon Penhallow, a rémisztő varázsló, és a három fia.
Az egyik milliónyi darabra törte a szívét tizenkilenc éves
korában.
De az már jó régen volt.
És szinte teljesen megfeledkezett róla azóta.
Szinte.
– Biztosan nem ő jön – mondta Elaine végül, és visszafordult a
gyertyáihoz. – Valószínűleg az a borzalmas apja jön.
– Biztosan – értett egyet Vivi. – A századik évforduló nagy
dolog. És bár Rhys sokat változhatott az elmúlt kilenc évben, nem
hiszem, hogy őt küldenék egy ilyen ünnepségre, nem?
– Persze! – bólintott Gwyn, és újratöltötte a poharát. – Rhyst
legfeljebb a napforduló-ünnepségre küldik, meg a nyári
szemeszterre a főiskolán. De azért nem, hogy megerősítse az
erővonalakat.
– Hát persze hogy nem – mondta Vivi.
– Eszükbe sem jutna – csapott az asztalra Elaine a nyomaték
kedvéért.
– De – kezdte Gwyn lassan –, talán utánajárhatnánk.
4. FEJEZET

– Időtlen idők óta nem csináltunk együtt boszorkányos

szarságokat!
Vivinek Gwyn hálószobájában állva az az érzése támadt, hogy
ez egyszer már megtörtént.
Persze a Rhys-féle átkot követően számtalanszor állt már
ugyanitt.
Csakhogy most először állt itt úgy, hogy újra ősz volt, a padlón
sóból szórt kör, ők pedig varázsolni készültek.
– Gwyn, az egész életünk egy boszorkányos szarság –
emlékeztette az unokatestvérét, míg próbált leülni a padlóra
ceruzaszoknyájában, de Gwyn megrázta a fejét. Amikor
visszatért, a keze tele volt legalább három gyertyával, egy
abrosszal, egy ezüsttállal és egy kis, fekete szütyővel, amit
aranyszínű kapocs fogott össze.
– Nem, úgy értem, igazi boszorkányos szarságot – mondta, és
leereszkedett a padlóra. – Valódit. Mesterségbelit.
Vivi mosolyogva feltűrte a szoknyáját, keresztbe rakta a lábát,
és kortyolt a borából.
– Azóta nem, hogy Rhysszal szakítottunk – mondta, mire Gwyn
legyintett.
– Az nem számít. Nem igazi varázslat volt. Igazából legutóbb…
a végzős évünkben varázsoltunk. Beltane ünnepekor.
Vivi bólintott.
– Amíg nem idézünk szellemeket, részemről rendben.
– Az csak egyszer történt meg, és az egy nagyon dühös lélek
volt.
Vivi a pohara felett Gwynre pillantott.
– Emlékszel, milyen sokára nőtt vissza a szemöldököm?
 Gwyn ledobta a kellékeit a szoba közepén lévő kis szőnyegre, és
sóhajtott.
– Vivi, ha negatív energiákat sugárzol magadból, nem fog
működni a varázslat.
– Szerintem csak el akarod terelni a témát a szemöldökömről.
Gwyn nem válaszolt, csak kinyitotta a kis fekete szütyőt, és
kivett egy pakli tarot-kártyát.
– Ó! – nyúlt érte Vivi, de Gwyn elhessegette.
– Ne nyúlj hozzá! Még nem vagyok kész.
– De olyan régen láttam! – mondta Vivi, mire Gwyn mosolyogva
kiterítette a kártyákat a padlóra. Még a halvány lámpafényben is
szinte felragyogtak a színei: a Császárnő áttetsző fehér ruhája,
a Nap fényes vajsárgája.
Gwyn maga festette a kártyákat évekkel ezelőtt, még
tinédzserkorukban, és Vivi szíve most is megdobbant, ha rájuk
nézett. Nemcsak mert a kártyák csoda szépek voltak, hanem
mert Gwynnek látszólag olyan kapcsolata volt velük, amit Vivi
sosem érzett. Persze alkalmanként ő is használt bűbájokat, és a
bolt feletti kis lakásában több gyertya volt, mint egy átlagos
háztartásban, de sosem volt igazi varázsereje, mint Gwnynek és
Elaine-nek. Mindkettőjük használt kisebb és nagyobb bűbájokat,
könnyedén ment nekik, akár a lélegzés, nem úgy, mint Vivinek,
akit valami mintha megakadályozott volna. Valami visszatartotta.
Néha azt kívánta, bárcsak az anyja nyitottabb lett volna a
bűbájjal kapcsolatban. Talán, ha úgy nő fel, hogy varázslat veszi
körül, most könnyebben menne a dolog.
Megrázta a fejét, hogy elűzze magától ezeket a gondolatokat.
Mindez most már nem számított. Épp annyi bűbáj volt az
életében, mint amennyire vágyott, nem több és nem kevesebb.
Gwyn a szőnyegre tette az ezüsttálcát, és egy vastag gyertyát
állított bele. Kezét végigfuttatta a kártyákon, és hümmögve
kiemelt egyet.
A Varázsló volt az, vörös köpenyben, fején fehér koronával, és
Vivi elmosolyodott, amikor rájött, hogy Elaine-re hasonlít. Még
Miák úr is rajta volt a képen, összegömbölyödve feküdt az alak
ölében, szeme zölden villogott.
 g
– Nos – mondta Gwyn, és kortyolt egyet a borából. – Lássunk
neki, derítsük ki, üldöz-e a balszerencse, és Rhyst küldik-e ide,
vagy mázlid van, és az egyik bátyja jön, esetleg az apja. Vagy egy
jóképű unokatesó.
– Nem hinném, hogy ő jön – mondta Vivi, míg Gwyn
meggyújtotta a gyertyát. – Utálja a családi kötelezettségeket.
Nem hiszem, hogy visszajönne.
Főleg, miután hozzávágtam a nadrágját, és valami csúnyát
mondtam rá.
– Hamarosan kiderítjük – mondta Gwyn, és újabb négy kártyát
emelt ki a pakliból.
Rájuk tette a Varázslót, és hosszú ujjaival keverni kezdte az
öt lapot, míg végül Vivinek fogalma sem volt róla, hová került a
figura.
– Rendben, könnyű dolgod lesz. Fordítsd meg a kártyákat
egyesével – mondta, kiterítve az öt lapot a padlóra. – Ha a
Varázslót fordítod meg először, balszerencse üldöz.
Vivi a homlokát ráncolva szemügyre vette az előtte lévő
lapokat. Gwyn a hátoldalukat is megfestette, zöld-lila, örvénylő
spirálmintával, és Vivi habozva nyúlt az egyik fölé, mielőtt
megfordította volna.
Egy férfi állt egy szikla tetején, egyik lábát felemelve, mintha
éppen lelépne róla, kék szemével kikandikált a napszemüvege
mögül, inge félig kigombolva a mellkasán.
Vivi szíve meglódult, mert a figura ismerős volt számára.
Aztán megnézte a feliratot.
– A Bolond? – kérdezte, tekintetét Gwynre emelve.
Gwyn vállat vont, és a tenyerére támaszkodott.
– A környezetemből merítem az inspirációt, és amikor ezt a
figurát festettem, csak úgy… bevillant. Nem találtam el?
A Bolond kockázatot vállal, cselekszik, mielőtt gondolkodna,
úgyhogy Rhys valójában megfelelő modell volt ehhez a kártyához.
De mégis…
– Ez rosszat jelent? – kérdezte Vivi, megrázva a kártyát. – Azt
jelenti, hogy ő jön?
 – Nem – rázta meg a fejét Gwyn. – Mármint, azt hiszem, nem.
Talán. Nem tudom. Lássuk a következő kártyát!
Vivi felfordította a következőt.
A Varázsló pillantott vissza rá nagynénje nyugodt tekintetével.
– Rhiannon istennő cicijére mondom – ugrott fel Gwyn, kis híján
feldöntve a borospoharát. – Őt küldik.
Vivi azt kívánta, bárcsak ne verne olyan hevesen a szíve ezt
meghallva, és ne reszketne a keze, míg felfordítja a maradék
három kártyát.
A Csillag, ami egyértelműen Vivit formázta, pöttyös ruhában
állt egy tanteremben, almával az egyik kezében, világító gömbbel
a másikban; a Torony, Elaine kis háza, falán hosszú repedéssel,
melyet egy ráesett szikla okozott, és végül a Hold, ami egy…
– Vérfarkas? – tartotta Vivi Gwyn felé a kártyát, aki a szemét
forgatva vette ki az ujjai közül.
– Ne kérdőjelezd meg a művészi elképzeléseimet, Vivienne –
mondta, és visszasüllyesztette a Holdat a pakliba.
Csendben ültek a padlón, a gyertya lángjába bámultak, majd
Vivi megszólalt:
– Hülyeség az egész.
Gwyn rápillantott.
– Melyik része? Hogy ő jön? Vagy hogy rájöttünk, hogy ő jön?
Furcsa érzés, hogy jön? Hányszor mondtam, hogy „jön”?
– Az egész – emelte fel Vivi a lábát, hogy kisimítsa a
szoknyáját. – Ez mindig benne volt a pakliban. A családja
alapította a várost és a főiskolát, ahol, hadd tegyem hozzá,
véletlenül én is dolgozom. Ő is ennek a helynek a része. Tudtam,
amikor összejöttünk. És – emelte ujját a levegőbe – azóta
rengeteg pasim volt.
– Egész pontosan három.
– Ami eggyel több, mint kettő, amire azt mondanám, hogy
néhány, tehát rengeteg, Gwyn, kinek az oldalán állsz egyáltalán?
– A tiéden – sietett leszögezni Gwyn. – Száz százalékig.
– Nem nagy ügy az egész – Vivi felállt, hogy megkeresse a
cipőjét, amit Gwyn ágya mellett hagyott. – Idejön, lerendezi az
„ide nézzenek, milyen menő vagyok” alapító dolgot, aztán minden
újra a régi lesz, és folytathatom a Penhallow-mentes életemet.
– Kivéve, hogy az egyik ősének a szobra ott áll a főtéren, és
hogy a munkahelyedet róla nevezték el.
– Igen, ezt leszámítva.
– Emlékszel, amikor úgy tettünk, mintha megátkoztuk volna? –
kérdezte vigyorogva Gwyn, megkeverve a paklit, mire Vivi
felhorkant.
– Igen, volt valami a gödröcskéiről, és hogy többé ne találja
meg a csikló pontos helyét.
– Ez az átok inkább azokat a nőket érintette, akikkel randizott,
és már kicsit megbántam. Elárultuk vele a női testvériséget.
Vivi nevetve megrázta a fejét.
– Úgysem volt érvényes. Egy picit lehet, hogy utánanéztem a
közösségi médián, és úgy tűnt, jól van.
Igazából több mint jól volt. Még mindig jóképű volt, valami
menő utazási irodát igazgatott, világ körüli utakra ment, hogy
menő dolgokat csináljon, és valószínűleg pontosan tudta, hol
keresse a csiklót. Gwyn és Vivi csak két becsiccsentett, ostoba
boszorkány volt, akik egy kis tréfát űztek vele, és szerencséjük
volt, hogy a bűbáj nem működött.
Bármi is történt a gyertyával, ahhoz ennek semmi köze nem
volt.
Vivi éppen lehajolt a cipőjéért, amikor kitárult Gwyn
szobájának ajtaja.
– Anya! – kiáltott Gwyn, és felugrott. – Semmit sem tanultál a
Daniel Spencer-ügyből?
Elaine legyintett, és Miák úr viharzott be a szobába,
panaszosan nyávogva.
– Na? – kérdezte Elaine, és Vivi Gwyn asztalához lépett.
– A kártyák igent mondtak – felelte, mire Elaine a plafonra
nézett, és valamit mormolt az orra alatt. – De – folytatta Vivi –
épp mondtam Gwynnek, hogy az egésznek semmi jelentősége.
Mindketten felnőttek vagyunk, és úgysem marad sokáig. Még csak
találkozni sem fogunk.
5. FEJEZET

Rhys úgy érezte, aznap minden összeesküdött ellene. Először is,

a repülőút: nagyjából simán zajlott, bár rettenetesen hosszú volt,
Atlantában autót bérelni pedig felért egy kínzással, bár még azon
is túltett átverekednie magát a forgalmon, míg észak felé
tartott. Miközben az előtte haladó furgon hátuljára meredt, volt
egy pillanat, amikor úgy össze volt zavarodva, hogy azt gondolta,
az út rossz oldalán halad és az autó rossz oldalán ül. Szinte már
ott tartott, felhívja az apját, és megkéri, hadd használja mégis
inkább az utazókövet a visszatéréshez.
Végül nem adta fel a büszkeségét, és túlélte az utat Sírvölgyig
ép ésszel, ám amint megérkezett a városba, egyik katasztrófa
jött a másik után.
Öt perccel azután, hogy átlépte a városhatárt, megbüntették
gyorshajtásért, ami nemcsak idegesítő volt, hanem drága is (és
igazságtalan, hiszen csak tíz mérfölddel lépte túl a megengedett
sebességet, és ez a rohadt város nem létezne az ősei nélkül), de
nem ez rontotta el a napját.
Az csak fél óra múlva következett be, félúton a Penhallow-ház
felé, amikor defektet kapott.
Ekkorra már elfogyott a türelme, nem volt hajlandó bíbelődni
vele, így csak suhintott egyet a kerék felé, mire az duplájára
nőtt, majd kipukkadt, mint egy átkozott lufi.
Amikor pedig kihalászta a pótkereket a csomagtartó mélyéről,
az kicsúszott a kezéből, egy fának ütődött, majd lebucskázott a
hegyről.
Ami azt jelentette, hogy éjszaka az erdőben ragadt, jó fél
mérföldnyire az otthonától, a legjobb cipőjét sár borítja, a
varázsereje pedig nyilvánvalóan elpárolgott.
 Remek.
Na ezért kellett volna Walesben maradnia, gondolta, míg
előhalászta a táskáját a hátsó ülésről. Az ördögbe is,
elvezethette volna a kocsmát, amíg Llewellyn megbirkózik
mindezzel. Wells nyilván nem ragaszkodott volna hozzá, hogy
repülővel és autóval jöjjön. Wells az utazókövet használta volna,
egy szempillantás alatt itt teremve, míg Rhys felfedezhette
volna magában a tehetséget a sörcsapoláshoz. Talán ez
megváltoztatta volna az életét.
De nem, Wells a Holló és koronában maradt, Rhys pedig itt volt,
Georgia hegyei között egy lestrapált autóval, és a fejét tenné rá,
hogy egy csepp alkohol sincs otthon.
Ballagni kezdett felfelé, amikor meghallotta, hogy egy autó
közeledik.
Rhys a vállára lendítette a táskáját, hálaimát rebegve az
isteneknek, amiért végre mellé pártolt a jó szerencse, és
hadonászni kezdett, amíg a lefelé tartó jármű reflektora a
szemébe villant.
Az út szélére állt, igyekezett olyan nyájasnak tűnni, amennyire
csak lehetett, és még akkor is mosolygott, amikor az autó… nem
állt meg.
Nemcsak egyszerűen nem állt meg, de úgy tűnt, ki is tér
jobbra, ahol ő állt.
Rhys agyán átfutott a gondolat, hogy ha most elütik, a lehető
legröhejesebb halállal fog odaveszni Georgia hegyei között, majd
félreugrott. Távolodó fékcsikorgást hallott, égett gumi szaga
érződött, és az, hogy egy meredek hegyen vetődött félre,
további aggodalmakra adott okot.
Igyekezett megkapaszkodni valamiben, hogy ne csússzon
tovább, és hogy megóvja a bőrdzsekijét.
A bőrdzseki valószínűleg nem maradt sértetlen – szakadás
csúnya hangját hallotta, amikor az egyik karja beakadt egy
gyökérbe –, de a többi részét épségben találta, amikor néhány
méterrel lejjebb az útra gördült.
Odafent látta az autó fényeit, ajtó nyílt és csapódott, majd
gallyak reccsentek, miközben valaki a fák között felé igyekezett.
g y gy
– Istenem, istenem, istenem! – A hang túlságosan ismerős volt.
Hát persze! Az univerzum még mindig gyűlöli őt.
– Annyira sajnálom! – kiáltotta Vivienne, ahogy lefelé szaladt a
hegyen, és Rhys nézte, amint a sötétben felé halad. Ha nem
ismerte volna fel a hangját, akkor is pontosan meg tudta volna
mondani a sziluettből, ki az.
Még kilenc év után is.
Még vaksötétben is.
A rohadt életbe!
A fejét visszaejtette a földre, nézte az eget, és várta a
pillanatot, amikor Vivienne rádöbben, kit ütött el majdnem, és
visszaszáll a kocsijába, hogy befejezze, amit elkezdett.
– Nem láttam, csak amikor már félreugrott – mondta a lány
most egészen közelről. – Annyira furcsa volt, a fékek hirtelen
leblokkoltak, a kormány pedig… Te jó ég!
Rhys akaratlanul is felemelte a kezét, amikor Vivienne
átbucskázott rajta, de már nem tudta elkapni, és a
szenvedéseihez egy éles könyök bökése járult hozzá.
– Sajnálom! – mondta a lány, feltolva magát, félig rajta fekve,
míg Rhys igyekezett kigördülni alóla.
– Semmi gond – nyögte végül, miközben a lány keze a mellkasán
pihent, a haja pedig az arcán, birizgálva az ajkát.
– Rhys?
A mellkasán lévő terhelés csökkent, amikor a lány felemelte az
egyik kezét, és csettintett az ujjaival, mire halvány fény
világította meg őket.
A remény, hogy amit kilenc évvel ezelőtt érzett, csupán a nyár,
a varázslat és a hormonok játéka volt, rögtön szétfoszlott, amint
a mogyoróbarna szempárba, kipirult arcra és kissé szétnyíló
ajakra nézett.
Ahogy az a reménysugár is semmivé lett, hogy Vivienne
időközben megbocsátott neki, amikor felvonta a szemöldökét, és
azt mondta:
– Nem kellett volna lassítanom.
– Jó látni téged, Vivienne – mondta Rhys, még mindig kissé
szaggatottan lélegezve az iménti eséstől és megalázottságtól.
 gg g g g
Vivienne elhúzódott és felállt, majd lesöpörte a leveleket a
szoknyájáról.
A pöttyös szoknyájáról.
Rhys most látta, hogy az egész ruháját pöttyök borítják, kis,
narancsszínű pöttyök fekete alapon.
Vajon mindig ilyen erőteljesen vonzották a pöttyök?
Nem arról van szó, hogy beütötte a fejét esés közben, és ha
kiheveri, a pöttyök helyett a fekete bőr és a vörös szatén
lesznek a szexuális fantáziái középpontjában?
A fény, amit Vivienne varázsolt, még mindig a fejük fölött
imbolygott, és míg lesöpörte a levelek maradékát fekete
kabátjáról, hátranézett rá.
– Mit keresel itt? – kérdezte, a hegy felé biccentve.
– Defekt.
Vivienne felhorkant, és szorosabbra vonta magán a kabátját,
amikor szél söpört végig a fák között.
– Nem tudtad kicserélni varázslattal vagy kézi erővel?
– Elég vacak estém van, őszintén szólva.
– Nekem is.
– És te mit keresel itt, Vivienne? Hallottad, hogy visszajövök?
– Ne legyél elszállva magadtól. A nagynéném még mindig itt
lakik, vele és Gwynnel vacsoráztam, és hazafelé tartok.
– Ó, igen, Gwyn – idézte fel Rhys a rózsaszín hajú unokanővért,
aki minden bizonnyal gyűlöli őt. Okos lány. – Hogy van? És a
nagynénéd?
Vivienne sóhajtott, és az égre nézett.
– Mi lenne, ha ezt nem csinálnánk? – kérdezte, mire Rhys az
oldalára gördült, és a könyökére támaszkodott.
– Mit? Ne beszéljünk egymáshoz?
– Nem kell csevegnünk – mondta Vivienne. – Úgysem megy
nekünk.
Egy hosszú pillanatig csak bámultak egymásra, Rhys még mindig
a földön fekve, Vivienne pedig fölötte állva, és Rhysnak hirtelen
eszébe jutott, hogy épp ilyen volt az utolsó találkozásuk is,
amikor a lány kidobta az ágyából, miután elmondta neki, hogy
vissza kell mennie Walesbe, és nyélbe ütni az eljegyzést.
 y j gy
Most visszatekintve már tudta, hogy azt a beszélgetést
máshogy kellett volna lefolytatni, de akkor úgy vélte, a lány
megérti. Elvégre boszorkány; mindent tud az eljegyzésekről.
Ám a fejéhez vágott farmer rádöbbentette, hogy Vivienne nem
tud mindent az eljegyzésekről, és hogy az egész varázslatos nyár
csúfos véget ért.
Most pedig itt vannak.
– Az energiavonalak miatt jöttem – mondta végül, miközben
felült és kirázta a gallyakat a hajából.
– Tudom – mondta a lány, és összefonta a karját a mellkasa
előtt. – Igyekeztél rövidre szabni az itt-tartózkodásodat, nem
igaz? Az Alapítók napja előtti este érkeztél.
– Nem akartam sokáig időzni – grimaszolt Rhys. – Bár most már
nem is értem, miért, tekintve a meleg fogadtatást.
Vivienne a szemét forgatva a hegy felé fordult.
– Szívesen mondanám, hogy sajnálom, amiért kis híján
megöltelek, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, úgyhogy
hagyom, hogy szépen hazamenj.
– Vagy – állt fel Rhys – lehetnél az a kedves lány, akinek
megismertelek, és hazavihetnél.
Vivienne megpördült, a fény mint kerge szentjánosbogár
lebegett a feje fölött.
– Miért tennék ilyet?
– Nos – számolta az ujjain Rhys –, először is, mert olyan okból
tartózkodom a városban, ami neked és a családodnak is hasznára
válik. Másodszor, mert amikor rajtam feküdtél, halvány célzást
sem tettem azon alkalmakra, amikor hasonló pozícióban voltunk.
– Bár most mégis ezt teszed, de azért folytasd csak.
– És harmadszor – emelte fel Rhys a következő ujját, majd
lenézett a kezére, és felhorkant. – A harmadik ok valójában nem
is halvány célzás lett volna a közös múltunkra, úgyhogy mégis
jobb lesz, ha hagysz itt meghalni.
Legnagyobb meglepetésére ezt hallva Vivienne ajkának sarka
megrándult.
Nem mosoly volt ez, még kevésbé nevetés, de mégis valami.
Elvégre valaha kedvelte őt a lány. Meglehetősen intenzíven.
É
 g y g
És ő is odavolt érte. Ez volt a legrosszabb az egészben, amikor
vége lett. Rhys sosem találkozott még senkivel, akiért ennyire
odalett volna, és ettől tízszer jobban szenvedett.
Még most is, ahogy megtépázva, zúzódásokkal borítva állt a
mókusürülék borította erdőben, boldog volt. Örült, hogy látja a
lányt, még így, egy közúti emberölési kísérlet után is.
Talán nem is baj, hogy visszajött.
Ekkor a lány megfordult.
– Remek ötlet – mondta, és a fény kihunyt felette, Rhys pedig
csak állt, bénultan, miközben a lány felfelé indult a hegyen, vissza
sem nézve.
Még akkor is ott állt, amikor az autó ajtaja kinyílt és
becsapódott, a motor beindult, és a gumik csikorogva gördültek
az úton.
Ezenkívül csak a szél süvítő hangja és az éjjeli állatok
neszezése hallatszott.
– Ezt megérdemeltem, azt hiszem – mondta Rhys a sötétbe. –
Megérdemeltem.
Sóhajtva felnézett, lehajolt a táskájáért, és a vállára
lendítette, a szabad kezét pedig felemelte, hogy fényt
varázsoljon.
Az ujjhegyei felszikráztak, és hirtelen villám csapott fel –
elérte a legközelebbi fa törzsét, mire az reccsenve kettétört és
a földre zuhant, égett szagot hagyva maga után.
– Remek – mondta Rhys az elszenesedett levelekre nézve, és
megkönnyebbülve érezte, hogy esni kezd.
Minél hamarabb itt hagyja Sírvölgyet, annál jobb.
6. FEJEZET

– Szóval, csak úgy ott hagytad.

– Gwyn, ma már háromszor elmondtam, mi történt, tegnap este
pedig megírtam, és fel is hívtalak.
Vivi felnyúlt, hogy megigazítsa a Boszorkánykonyha
pénztárgépe felett függő kis papírmasé díszt, Gwyn pedig, aki a
pulton könyökölt, állát a tenyerébe támasztva, előrehajolt.
– Tudom, de imádom ezt a történetet! Szeretném, ha az
esküvőmön és a temetésemen is felidéznék. Fel akarok lépni vele
egy standup-esten. Szeretnék…
– Jól van már! – nevetett Vivi feltartva a kezét –, nem kell
ekkora ügyet csinálni belőle.
– Majdnem áthajtottál az exbarátodon, és ott hagytad az út
szélén, a sárban fekve. Igenis nagy ügyet kell belőle csinálni, te
istennő!
Vivi újra elmosolyodott, de ha őszinte akart lenni magához,
érzett némi…, nos, talán bűntudatnak nem lehet nevezni. Rhys
varázsló volt, és mindössze fél mérföldnyire volt Penhallow-tól.
Meg tudta oldani.
De talán nem volt kedves dolog csak úgy ott hagyni, főleg,
miután a férfi olyan nyugodtan fogadta az egész gázolós dolgot.
Persze ez nem volt meglepő. Elvégre Rhys mindig nyugodt volt.
És jóképű.
Tegnap este különösen.
Elnyomott egy sóhajt, és végigfuttatta kezét az egyik
kristálygömbön.
Elaine boltja ugyanolyan békés és kellemes hely volt, mint az
otthona, és aznap, az Alapítók napján még inkább. Gyertyák égtek
mindenfelé, széna- és zsályaillat terjengett a levegőben, a
kristályok pedig fekete bársonykárpiton hevertek, akár az
ékszerek.
Még Gwyn is misztikus külsőt öltött aznap: testhez simuló
fekete ruhát és térdig érő csizmát viselt, hosszú, vörös haja laza
hullámokban keretezte arcát.
Vivi egy kissé visszafogottabban nézett ki fekete nadrágjában
és lila csíkos felsőjében, elvégre mégiscsak a helyi
történelemtanár volt, nem pedig a boszorkánybolt eladója.
Bár aznap reggel kissé összezavarodott.
Tíz percet töltött a zuhany alatt, felidézve az előző este
történteket, és rádöbbent, hiába telt el olyan sok idő, hiába
gyászolta meg keservesen a kapcsolat csúfos végét; amikor
ránézett a homlokba hulló sötét hajra, a lusta mosolyra és arra a
kék szempárra, összeszorult a gyomra, és semmi másra nem
tudott gondolni, csak arra, ami köztük történt.
Jobban mondva a teste emlékezett mindenre, ami nem volt
szép tőle.
Mély levegőt vett, lehunyta a szemét, és újra elismételte
magában, amit előző este, hazafelé menet mantrázott.
Ő rossz, nagyon rossz, a legrosszabb.
A mantrák persze másmilyenek szoktak lenni, de ez most
hatott, és amikor kinyitotta a szemét, már könnyebb volt
felidéznie, miért is hagyta ott kilenc éve és most is.
– Most arra gondolsz, amikor szexeltetek?
Vivi Gwynre bámult.
– Nem! – hazudta, és ekkor szerencsére megszólalt az ajtó
feletti csengő, elejét véve a további kérdezősködésnek.
– Még nem vagyunk nyitva! – kiáltotta Gwyn, ám nem az Alapítók
napjára érkező egyik korai vásárló volt az, hanem a polgármester.
Vivi szemügyre vette Jane Ellist, a karcsú, barna nőt, aki
rendszerint magas sarkúban egyensúlyozott. Aznap egy rikító
narancsszínűt választott, ami remekül illett fekete kosztümjéhez
és koponyás fülbevalójához.
– Nem láttátok Rhys Penhallow-t? – kérdezte, ujjaival a
telefonján matatva, és felváltva Gwynre, majd Vivire nézett.
– Én nem – mondta lassan Gwyn, és Vivire meredt.
 y
Vivi megköszörülte a torkát, és előrelépett, leküzdve a
kísértést, hogy a kezét tördelje. Gwyn mindig figyelmeztette,
hogy ezzel elárulja magát.
– Az este belebotlottam – mondta. – Hazafelé tartott.
Jane felnyögött, és a telefonjára meredt.
– Húsz perc múlva beszédet kellene mondania, és még be kell
jelentkeznie a regisztrációs standnál.
Viviben oldódott kissé a feszültség. A „regisztrációs stand”
nyilván olyasmi, amit Rhys előszeretettel kerül el, csakúgy, mint
az „anyagi felelősséget” vagy az „etikus monogámiát”.
– Nem tudom elérni a telefonján, de lehet, hogy csak a rohadt
nemzetközi hívás dolog miatt – folytatta Jane. – Akárhogy is, az
Alapítók napja addig nem kezdődhet el, amíg nincsenek beszédek,
és ő mondja az egyiket.
Gwynre nézett, könyörgő tekintettel.
– Biztosan felbukkan – vigasztalta Vivi, bátorítóan Jane karjára
téve a kezét, ám rögtön vissza is rántotta: a nő szinte vibrált
idegességében. Mégis, hány kávét ihatott reggel?
– Vivi megkeresi – mondta Gwyn, és Vivi azon tűnődött, a
boszorkányok tudnak-e a gondolat erejével ölni, mert most bizony
hasznát venné ennek a képességnek.
– Úgy értem – folytatta zavartalanul Gwyn, ügyet sem vetve
Vivi fintorára –, hogy te még sosem találkoztál Rhysszal, Vivivel
viszont jó barátok.
– Tényleg? – fordult Jane Vivi felé, és ujjai egy pillanatra
elszakadtak a telefonja kijelzőjétől. – Miért nem mondtad?
Vivi szipogva legyintett.
– Évekkel ezelőtt tényleg ismertem, aztán megszakadt köztünk
a kapcsolat. De biztosan itt lesz. A Penhallow-k számára nagyon
fontosak a hagyományok, és azért jött, hogy részt vegyen az
ünnepségen.
És biztosan nem halt meg, és nem is hagytam ott az erdőben,
hogy megegyék a farkasok. Georgiában nincsenek is farkasok, ez
majdnem biztos. Medvék viszont vannak…
– Tudod, mit? Körülnézek, hátha elő tudom keríteni, rendben?

É
 És míg Vivi kiviharzott a boltból, hallotta, ahogy Gwyn azt
mondja Jane-nek:
– Látod? Probléma megoldva.
Vivi őszintén remélte, hogy így lesz.
Sírvölgy főutcája lassan megtelt, bár az ég szürke volt, a
kellemes őszi idő pedig zimankóra váltott.
Vivi felnézett az égen száguldozó felhőkre, remélve, hogy nem
ered el az eső. Az Alapítók napját megelőzően párás, meleg idő
volt, ám a varázslatnak köszönhetően mostanra hidegre fordult
az öbölben.
Szél söpört végig az utcán, a műanyag tökfüzérek az ódivatú
gázlámpáknak ütődtek, és Vivi már bánta, hogy nem hozta
magával a kabátját a Boszorkánykonyhából.
Remélhetőleg hamar rábukkan Rhysra, elráncigálja a
regisztrációs pulthoz, a nap további részét pedig Elaine és Gwyn
társaságában töltheti a Boszorkánykonyhában. És hátha nem kell
a tömegben állva meghallgatnia Rhys grandiózus beszédét a város
történetéről, a családja múltjáról vagy bármi másról, amit
mondani akar.
Mosolyogva elhaladt egy család mellett, amelynek tagjai
boszorkánynak öltöztek, csúcsos süveget öltve. Szerette az
Alapítók napját, még ha az exe itt is volt. Egész halloween alatt
kitartott a mulatság. Elaine néni szerint az Alapítók napja azelőtt
komor ünnepély volt, és arról szólt, milyen áldozatokat hozott a
Penhallow nemzetség, amikor a hegyek között megalapította a kis
várost. Gryffud Penhallow az első évben meghalt, és a szóbeszéd
szerint a szelleme még mindig a város felett lebegett.
Ám az elmúlt évtizedben – az olyan polgármestereknek
köszönhetően, mint amilyen Jane is volt – Sírvölgy igazi
zarándokhely lett halloweenkor. Persze a neve is közrejátszott
ebben, de a bájos, kisvárosias jellege is sokat hozzátett – a
narancsszínű fák és a várost körülölelő almáskertek. Az Alapítók
napja, október tizenharmadika pedig a turistaszezon kezdő
időpontja lett.
Bocs, Gryffud, öregfiú.
 A standok már álltak, mindenfélét kínálva: cukrozott almát,
„halloweenfát”, azaz apró, feketére festett fenyőfákat kis
tökökkel, kalapokkal és szellemekkel dekorálva.
Vivi intett néhány ismerősének, köztük Ezinek, aki éppen egy
nagy adag pattogatott kukoricát vásárolt a barátjával, Stuarttal,
miközben a tömegben azt a magas alakot fürkészte a kócos
frizurájával és a széles vállával.
Amikor már azt hitte, a férfi mégis egy medve gyomrában
végezte félúton valahol Elaine néni háza és a hegy lába között,
végre kiszúrta.
Az Üst Kávézó előtt állt, egy nagy papírpoharat tartott a
kezében, és amikor Vivi közeledett felé, védekezőn maga elé
emelte.
– Vivienne, csoda, hogy megértem a mai reggelt! Ha ismét
gyilkosságot kísérelnél meg, figyelmeztetlek, nem lenne szép
tőled.
A borús idő ellenére napszemüveget viselt, amitől bárki más
nagyképűnek tűnt volna, de neki meglepően jól állt.
Az összhatást segítette, hogy kiöltözött aznap. Szürke
nadrágot viselt, legombolt gallérú inget, bíborszínű mellényt, a
nyakában pedig ezüstláncot, rajta lila medállal.
Vivinek hirtelen beugrott egy emlék ugyanerről a láncról, ahogy
a férfi mellkasán mozog, míg ő fölötte van, majd benne, és az
arcát elöntötte a forróság.
Azelőtt ki nem állhatta, ha egy férfi ékszert viselt, de ez a
finom lánc illett Rhyshoz – kiemelte széles mellkasát, és valahogy
még férfiasabbá tette.
Rhys a kávéjába kortyolt, és bár nem mondott semmit, Vivinek
az az érzése támadt, hogy olvas a gondolataiban.
Kissé élesen válaszolta:
– El kell menned a regisztrációs sátorba.
Rhys grimaszolt.
– Az meg mi a franc?
Vivi a szemét forgatva megragadta a könyökénél fogva, és
elvonszolta a kávézótól a Boszorkánykonyha és a Rúna
Könyvesbolt közé emelt sátrak között.
 y
– A polgármester tiszta ideg, amiért nem jelentkeztél be,
úgyhogy menj, és intézd el!
– Aggódtál értem? – kérdezte Rhys, és Vivinek egyáltalán nem
tetszett az incselkedő hangnem, amit megütött. – Azt hitted,
meghaltam? Azt hitted, te okoztad a halálomat?
– Szerintem jelentkezz be, mondd el a beszédedet, aztán menj
haza, Rhys.
A férfi megtorpant, mire Vivi majdnem nekiütközött. A lányra
meredt, napszemüvege az orrát súrolta.
– Be kell jelentkeznem, elmondanom a beszédem, és feltölteni
az energiavonalakat. Csak azután mehetek haza.
Vivi szinte érezte a rájuk szegeződő pillantásokat. Észrevett
néhány másik boszorkányt a tömegben, kollégáit a főiskoláról,
akik nyilván nem ismerik Rhyst. A férfi egyszerűen vonzotta a
tekinteteket. Ő pedig szerette benne ezt.
A férfi felé hajolt.
– Oké, ezt talán nem muszáj bejelentened az egész városnak és
a turistáknak, de igen, azt is meg kell csinálnod, azután
hazamenned. És szeretném, ha ez utóbbira koncentrálnánk.
Taszított egyet a férfin, hogy mozgásra bírja, ám az meg sem
moccant. Már el is felejtette, hogy karcsúsága ellenére mennyire
erős a testalkata. Csak állt ott.
– Gyere velem.
Vivi pislogott.
– Walesbe?
A legszívesebben bemosott volna neki egyet, hogy eltüntesse
az arcáról azt a lusta vigyort. Vagy megcsókolta volna.
Vagy mindkettőt.
– Nem erre céloztam, inkább az energiavonalakra. A beszédem
után, ha vége ennek a… bűbájos ünnepségnek.
Vivi akaratlanul is izgatott lett a gondolatra. Még sosem járt
az energiavonalaknál, amelyek az Elaine házával szemközti hegy
barlangjánál húzódtak. A barlang szent hely volt, és amennyire
tudta, csakis a Penhallow-k látogatták.
Hazudott volna, ha azt mondja, nem akarja megnézni. Hogyne
akarna közelebb jutni a mágikus erőhöz!
 j g
– Régebben azt mondtad, meg akarod nézni – folytatta Rhys,
visszatolva a napszemüvegét az orrnyergére.
És akkor Vivinek eszébe jutott az az este: a napfordulóünnep,
ők ketten a sátorban, telve varázslattal és szenvedéllyel.
„Az energiavonalak közelében vagyunk – mondta Rhys, és
megcsókolta az orra hegyét. – A mágia forrásánál. Az őseim
tették oda.”
„Ó, nem tudtam, hogy királyi fenséggel van dolgom – ugratta
Vivi, mire Rhys rámosolygott, és újra megcsókolta. – Mindig meg
akartam nézni” – súgta később a férfi meleg nyakába.
„Elviszlek oda.”
De nem tette. Hamarabb vége lett a kapcsolatuknak, mint hogy
megtehette volna.
És most újra felajánlotta.
Békét akart kötni? Vagy csak elterelni a figyelmét?
A kék szemébe nézett, és rádöbbent, hogy fogalma sincs. Ám
arra is rájött, hogy nem érdekli.
Egy boszorkány számára nem létezett nagyobb
megtiszteltetés, mint hogy elmehessen az energiavonalakhoz, és
ő élni akart vele.
– Rendben! – mondta, és, nehogy a férfi félreértse, gyorsan
hozzátette: – Elvégre az adósom vagy.
– A gyilkossági kísérleted után szerintem kvittek vagyunk –
mondta Rhys, és amikor elkapta Vivi pillantását, felhajtotta a
kávéját. – Rendben. Az adósod vagyok. Most mutasd meg azt a
regisztrációs sátrat vagy micsodát, essünk túl rajta.
7. FEJEZET

– Nekem nem ilyen az orrom, ugye?

Rhys a szobor fejét tanulmányozta, amely most a talapzat
mellett hevert. Bárki is formázta a megboldogult Gryffud
Penhallow-t, ügyesen visszaadta a részleteket – a bozontos
szemöldökét, a fájdalmasan nemes arckifejezését, a merész
sasorrát.
Jane, a polgármester egyik kezével ragasztószalaggal próbálta
újra rögzíteni a fejet, míg a másik kezében tartott
mobiltelefonba beszélt éles hangon, így nem válaszolhatott. Rhys
sóhajtott, és megérintette a saját orrát.
– Szívás, öregfiú – mondta Gryffud fejének, majd újra a
talapzatra nézett.
A beszéd mindent összevetve jól sikerült. Rhys akcentusa
megtette a hatást, no meg az, hogy egy igazi Penhallow-
leszármazott érkezett, egyenesen Walesből. Igazából csak ez
érdekelte az embereket – őszintén szólva, a cukrozott almák és a
kézműves gyertyák kedvéért jöttek, nem azért, hogy valaki
régóta halott ősökről beszéljen nekik.
Így hát csak megköszönte a meleg fogadtatást, méltatta a
gyönyörű kisvárost, elmondott néhány mondatot walesiül – ezt
mindig jól fogadja a közönség –, és már csak egy feladata maradt.
És akkor terítette le kis híján Gryffud feje.
Amikor hátralépett, hogy elhagyja a színpadot, reccsenést
hallott, majd a tömeg döbbent moraját, és ha nem ugrik félre,
Gryffud Penhallow koponyája egyenesen rá zuhan.
– Annyira sajnálom – mondta a polgármester, Rhys emlékei
szerint vagy harmincötödször. – Nem tudom, hogyan
történhetett.
 Még mindig a sárga ragasztószalagot szorongatta, míg
mobiltelefonját a derekán lógó tokba süllyesztette. Magas
sarkújában Rhys álláig ért, és bár valószínűleg Red Bull-lal
turbózta fel magát, még így is vonzó volt, nagy, sötét szemével és
kipirult arcával.
Ám mivel az elmúlt huszonnégy órában már másodszor került
életveszélybe, Rhys hangjából mindenféle incselkedő árnyalat
hiányzott, amikor megszólalt.
– Nem a maga hibája. Valószínűleg Gryffud öregfiú egy másik
Penhallow-t látna szívesen itt, és ezért nem hibáztatom. Örülök,
hogy senki más nem tartózkodott a közelben.
Mosolyogva mondta ugyan, ám amikor hátrapillantott a
megcsonkított szoborra és a földön heverő fejre, valami
összeszorította a mellkasát.
Az elmúlt este történteket még magyarázhatta a véletlenek
szerencsétlen összjátékával és azzal, hogy a varázsereje
meggyengülhetett, amikor átkelt az óceánon.
De ez? Ez valahogy… más volt.
Egy fej nem esik csak úgy le egy szoborról, főleg nem akkor, ha
ő éppen arra sétál. Miután újra biztosította a polgármestert,
hogy semmi baja, és hogy nem tervez valami bizarr elégtételt a
történtek miatt, Rhys elindult az utcán Vivienne családjának
boltja felé.
Harang kolompolt, amikor kinyitotta az ajtót, hamisan és
riasztóan, felette egy szörnyűséges robotholló károgott, és a
szárnyait mozgatta, szeme lila tűzben égett.
– Aranyos – mondta, mire Vivienne unokatestvére, Gwyn, aki a
pénztárgép mögött állt, felmutatta a középső ujját.
– Zárva vagyunk.
– Nyilvánvalóan nem vagytok.
– Vivi minden exe számára zárva vagyunk, márpedig te az vagy,
úgyhogy…
Kissé arrébb fiatal nők egy csoportja egy bőrkötéses naplót
tanulmányozott. Rhys kiszúrta, hogy egy kézzel írt felirat szerint
bűbájjal van ellátva, ám nyomát sem érezte ilyesminek. Turisták
számára valószínűleg nem érdemes igazi varázstárgyakat
 g g gy
árusítani, gondolta, míg körülnézett, és megállapította, hogy a
boltban alig néhány tárgy bír mágikus erővel, leszámítva Gwynt,
aki teljes boszorkányos díszben pompázott.
Azon a nyáron, amikor Rhys Sírvölgyben élt, találkoztak
néhányszor, akkor még rózsaszínű frizurát viselt. Most hosszú,
vörös fürtjei a derekáig értek, és bár nem hasonlított Vivienne-
re, gúnyos pillantása nagyon is emlékeztetett rá.
– Láttad, hogy majdnem le lettem nyakazva? – biccentett Rhys
a színpad felé.
Gwyn szeme nagyra tágult.
– Kis híján valóra vált egy álmom, és nem voltam szemtanúja?
– Milyen álmod?
Ekkor Vivienne bukkant elő egy csillagmintás függöny mögül a
bolt sarkából, kezében papírdobozzal, amelyben apró koponyák
voltak, haja zilált kontyban a feje tetejére tornyozva, és ahogy
elsimított egy hajtincset az arcából, Rhys szíve fájdalmasan
megdobbant.
Bárcsak ne lenne ennyire vonzó! És ő bárcsak ne lett volna
akkora seggfej kilenc évvel ezelőtt!
Bárcsak ne gyanította volna, hogy a lány áll szerencséje
hirtelen elillanása mögött!
Nem akart erre gondolni, ám az elmúlt néhány percben, mióta
Gryffud orra egyenesen felé mutatott, gyökeret vert benne a
gyanú.
Túl sok volt a véletlen attól a pillanattól kezdve, hogy
kilencévnyi távollét után betette a lábát Sírvölgybe, és bár
Vivienne nem esküdött bosszút, mégiscsak magára hagyta az
elmúlt este, és akár fel is falhatták volna.
Amit persze megérdemelt volna, de nem ez a lényeg.
A lányra nézett.
– Tartotok esetleg varázstükröt?
Gwyn felhorkant a pult mögött.
– Persze, rögtön a tarajosgőte-szemek mellett. Hány éves vagy,
ezer?
Való igaz, a varázstükrök kissé idejétmúltnak számítottak, még
a boszorkányok mércéjével is, de Rhys apjának volt egy, és
 y j y pj gy
rendszerint azon keresztül érintkeztek.
– Azt hiszem, hátul van egy – mondta Vivienne, és letette a
koponyákkal teli dobozt. A mozdulatra néhánynak lenyílt az
állkapcsa, és hörgő hangot adtak ki magukból, mire a naplót
tanulmányozó lányok vihogásban törtek ki.
– Tényleg? – kérdezte Gwyn. – Van egy varázstükrünk, és én
nem tudok róla?
– Atlantában találtam egy régiségboltban – pillantott Vivienne a
lányokra, majd Rhysra. Közelebb lépett, és súgva mondta: – De itt
nem használhatod.
Rhys ugyancsak suttogva válaszolt:
– Nem is akartam.
A lány összevonta a szemöldökét, és Rhys ujjai megmoccantak,
hogy odanyúljon, és kisimítsa a ráncot.
Szörnyű ötlet volt, rögtön zsebre is rakta a kezét.
– Szükséged van még valamire? – kérdezte Vivienne Gwyntől,
aki válaszul felmutatta a hüvelykujját.
– Most, hogy van elég hangos koponyám, amit eladhatok a
hangos kölyköknek, mindenem megvan.
Vivienne keresztbe fonta a karját, és Rhysra pillantott, majd a
sarokban lévő függöny felé biccentett.
– Gyere!
Rhys követte, és úgy képzelte, a függöny mögött apró
raktárhelyiség fogadja porlepte polcokkal és kartondobozokkal,
mint Llewellyn kocsmájának hátsó részében. Ehelyett kerek
szobába léptek, amelynek falát meleg, mézszínű deszka borította.
Nehéz, vas gyertyatartókban gyertyák égtek, barátságos fénnyel
vonva be a helyiséget, az ólomüvegek pedig színes fényt szórtak
a padlón heverő vastag szőnyegre.
A szobában szépen faragott szekrények álltak. Vivienne
magában motyogva odasétált a legközelebbihez.
– Ez igen! – nézett körül Rhys, és amikor Vivienne hátranézett
rá a válla fölött, az arca ellágyult; a férfit most emlékeztette
korábbi önmagára.
– Elaine néni szereti az otthonos környezetet – mondta. – Miért
ne lehetne kellemes a raktárhelyiség? – Körülnézett. – Kicsit
 y g
olyan, mintha valami hobbitos számítógépes játékban lennénk, de
akkor is.
Rhys elnevette magát, mire a lány rámosolygott.
Egy másodpercig.
Az egyik első foga csorba volt kissé. Rhys már meg is
feledkezett róla, mennyire tetszett ez neki. A ragyogó mosoly
egy aprócska hibája.
A lány visszafordult a szekrényhez, Rhys pedig megköszörülte
a torkát, és közelebb lépett.
– És ha bejön egy vásárló?
Vivienne a szekrénybe nyúlt, és kihalászott valamit.
– Ide nem jönnek – mondta. – Távol tartó varázslat védi. Elaine
úgy csinálta meg, hogy ne érezzék magukat kellemetlenül, és ne is
féljenek, egyszerűen csak ne akarjanak ide jönni.
– Ez zseniális! – Rhys le volt nyűgözve. Bűbájt alkalmazni egy
dolog, de az, hogy valaki a saját igényeire szabja, tehetségről
árulkodik.
Vivienne a tükörrel a kezében fordult vissza hozzá.
– Hát igen, nem kell mindenkinek walesi varázslónak lennie
ahhoz, hogy értsen a bűbájhoz.
– Főleg, ha azt a bizonyos walesi varázslót bűbáj segítségével
billentik fenékbe.
A tükörért nyúlt, de Vivienne nem adta oda neki, csak
összevont szemöldökkel nézte őt.
– Ezt hogy érted?
Rhys sóhajtva leeresztette a kezét, és hátradőlt.
– Ha valaki két napon belül kétszer is kis híján elpatkol,
gyanakodni kezd, hogy ez talán nem véletlen.
Vivienne nem szólt semmit, és Rhys az arcát fürkészte,
valamilyen jel után kutatva…, talán a bűntudaté után?
Tényleg úgy véli, hogy Vivienne még ennyi év után is bosszút
forral? Egy olyan kapcsolat után, ami még egy nyarat sem ért
meg?
Nem. Nem igazán.
Legalábbis nem szerette volna ezt hinni.
 – Akárhogy is, amint megkapom azt ott – biccentett a tükör
felé –, beszélhetek apámmal, és megkérdezhetem tőle, tényleg jó
ötlet-e feltöltenem az energiavonalakat, miután Gryffud
Penhallow megpróbált kinyírni.
Vivienne még mindig őt nézte, így Rhys jobbnak látta tréfával
elütni a dolgot.
– Látod? Ha meghallgattad volna a beszédemet, nem maradtál
volna le a műsorról.
– És jól vagy? – kérdezte Vivi, miközben az ajkába harapva
végigmérte. A gázlámpák vörös és kék mintákat festettek a
hajára, lila felsőjén szikrákat ragyogtattak fel. Rhys hátralépett,
és felemelte a kezét.
– Jól vagyok. Illetve jól leszek, ha azt ideadod – biccentett
újra a tükör felé, mire Vivienne átnyújtotta neki. A fémnyél még
őrizte keze melegét.
– Miért ezt használod, hogy az apáddal beszélj? – kérdezte,
vállát megkönnyebbülten leeresztve. – Ez jóslásra való, nem
kommunikálásra.
Rhys nem tudta, hogy magyarázhatná el az egész dolgot az
apjával meg a tükörrel, ezért csak megvonta a vállát.
– Furcsa walesi varázslós dolog.
– Értem. Akkor én most magadra is hagylak – tűrte Vivienne a
füle mögé egy elszabadult hajtincsét.
– Rendben, de ha szeretnél itt maradni és beszélni az
apámmal…
Vivienne az orrát ráncolta.
– Azok alapján, amit meséltél róla, azt hiszem, a legjobb, ha
ezt most kihagyom. Odakint leszek.
Lebbent a függöny, kiment, magára hagyva Rhyst a szoba
közepén, tükörrel a kezében, rettegve attól, ami ezután fog
történni.
Sóhajtott, felemelte a tükröt, és belenézett. Arcán különös,
mogorva kifejezés ült, és megdöbbenve fedezte fel, mennyire
hasonlít most a walesiekre és az apjára.
Ha ez a hely ezt teszi vele, el kell tűnnie innen, amilyen gyorsan
csak tud.
 De először legyen túl ezen.
Az orra alatt mormogva szabad keze ujjait a tükör hűvös
felszínére nyomta, mire az hullámozni kezdett.
Beletelt néhány pillanatba, míg az apja arcképe megjelent a
tükör örvénylő, szürke homályában, mögötte jól kivehetően a
könyvtárszobával.
– Rhys? – kérdezte, és a szemöldöke közti ránc elmélyült. – Mit
akarsz?
– Téged is jó látni, Papi! – mormolta Rhys, mire a ránc még
mélyebb lett.
– Hol a pokolban vagy? Valami… színházban? Egy jósnő
szekerén? – Az arca közelebb jött a tükörhöz. – Rhys Maredudd
Penhallow, ha valami jósnővel szűrted össze a levet…
– Papi, csak egy percem van, elmondhatom, miért hívtalak?
Simon arckifejezése nem változott, de várakozón hátradőlt.
Rhys, amilyen gyorsan csak tudta, összefoglalta a Sírvölgybe
érkezése óta történteket: az autóbalesetet és a szobrot, ami kis
híján megölte. Kihagyta, hogy aznap reggel, amikor zuhanyzott,
nem volt meleg víz, mert tudta, ez nem tenne hozzá a
történtekhez túl sokat. Amikor végzett, az apja valahogy…
vidámnak tűnt.
Hátborzongató fejlemény.
– Nem vagy megátkozva, fiam – biztosította Simon. – A
Penhallow-kat nem lehet megátkozni. Ezer éve egyik családtagunk
sem lett bűbáj áldozata. – Jókedve önelégültségbe váltott. –
Mindez annak a következménye, hogy átlagemberként utaztál,
ahelyett, hogy az utazókövet használtad volna, ahogy javasoltam.
– Egy szobor feje majdnem rám zuhant, mert úgy döntöttem,
repülővel jövök és autót bérelek? Ezt állítod, Papi? Nem igazán
értem az összefüggést.
Apja mogorva arckifejezése visszatért, és ez némileg
megnyugtató volt.
– Feltöltötted már az energiavonalakat?
– Még nem. Épp ez az. Mi van, ha meg vagyok átkozva, és… Nem
is tudom, elcseszem a vonalakat, vagy valami ilyesmi?
 – Nem hinném, hogy képes lennél „elcseszni” a vonalakat, Rhys,
és ahogy már mondtam, kizárt, hogy meg lennél átkozva. Még ha
az az útszéli boszorka meg is próbálkozna ilyesmivel, az rád nem
hatna. Egyikünkre sem hatna.
– Ő nem útszéli boszorka – mondta Rhys, és ujjai
összeszorultak a tükör nyele körül, de az apja csak legyintett.
– Akármi is, kizárt, hogy bármilyen bűbája hasson rád. Ez
képtelenség. Abszurd.
– Ahogy az is, hogy egy tükrön keresztül beszélgetünk –
mondta Rhys, mire az apja szúrós pillantást vetett rá.
– Végezd el a feladatod, amiért odaküldtelek, fiam, aztán gyere
haza, és még egyszer ne halljam meg azt a szót, hogy „átok”!
8. FEJEZET

– Azt hiszem, megátkoztam Rhyst – súgta Vivi, és futólag

hátrapillantott a bolt sarka felé. A férfi már egy ideje a függöny
mögött volt, és Vivi azon tűnődött, miről beszélgethetnek ilyen
sokáig odabent. Az apja képes vajon olyan messziről valami
varázslatot küldeni és kideríteni, hogy Vivi és Gwyn megátkozták
Rhyst néhány évvel ezelőtt? Varázshadjáratot indít ellenük?
Megfosztja Sírvölgyet minden bűbájtól? Vajon…
– Vivi, ha tényleg képesek lennénk megátkozni valakit, az a nő,
aki az Üst Kávézóban szójatej helyett mindig tehéntejet ad, már
rég halott lenne – mondta Gwyn, újabb hörgő műanyag koponyákat
helyezve a bolt közepén álló asztalra. Ilyenkor kazalnyit adtak el
belőle, a szülők szívesen vettek olcsó, ám riasztó holmikat a
gyerekeknek, ők pedig boldogan riogatták a testvéreiket velük.
Vivi felvett egyet a pultról, ujját a koponya fogsora közé
illesztette, és nyugtalanul kérdezte:
– De mégis, nem olyan az egész, mint egy átok? Az autóbaleset
talán még nem, na de a szobor?
– Az a szobor ősidők óta ott áll – fordult felé Gwyn, mire
csúcsos kalapja megbillent. – Talán, amikor felállították a
színpadot, nekiütköztek vagy ilyesmi. Nézd, ha valakinek aggódnia
kell a szobor miatt, az Jane. És hidd el, ő meg is teszi. Legalább
két üveg bort meg kell itatnom vele este, hogy lenyugodjon.
– Nem tudtam, hogy még randiztok – mondta Vivi, míg a koponya
fogsora szétnyílt, és pislogott egyet.
Gwyn sóhajtott.
– Valami olyasmi. Ha már itt tartunk – sandított a szeme
sarkából Vivire –, te és az a seggfej mintha flörtölnétek.
 Vivi visszatette a koponyát a pultra, és megpaskolta kicsit,
majd kiegyenesedett.
– Hogy micsoda?
Gwyn újra sóhajtott, és az asztal túlsó oldalára sétált.
– Csak megjegyeztem. Még mindig szikrázik köztetek a levegő,
te pedig aggódsz érte.
– Azért aggódtam, hogy véletlenül megátkoztuk egy nagy
hatalmú varázsló fiát – ellenkezett Vivi, mire Gwyn legyintett.
– Jó kis fedősztori. Szerintem még mindig odavagy azért a
seggfejért. Vagy legalábbis ágyba akarsz bújni vele, ami persze
teljesen érthető. Már el is felejtettem, mennyire vonzó. Vagy az
elmúlt kilenc évben még vonzóbb lett? – Gwyn a pulthoz lépett, és
felemelte Vivi állát. – Mit gondolsz?
– Azt, hogy ha továbbra is „seggfejnek” hívod, nem csinálhatsz
úgy, mintha valami kerítő lennél egy Disney-tinifilmből.
– Sokoldalú vagyok.
– Gwyn, komolyan mondom – kezdte Vivi, de mielőtt
folytathatta volna a vitát, szétnyílt a függöny, és Rhys lépett ki
mögüle.
Bosszúsnak tűnt, ami szokatlan volt, de furcsa módon nagyon
jól állt neki. A homlokán lévő ráncok elmélyültek, kék szeme
szikrázott.
Vivi azon kapta magát, hogy bámulja, és azt is érzékelte, hogy
Gwyn pedig őt nézi, olyan önelégülten, ahogy senki más nem lenne
képes. Vivi kilépett a pult mögül, Rhys felé indult, és kinyújtotta
a kezét a tükörért.
– Működött? – kérdezte, mire a férfi zavartan pislogott,
mintha csak most venné észre, hogy ott van.
– Hogy ez? Ó, igen. Igen, gond nélkül elértem apát, köszönöm –
adta át a tükröt. – Azt mondtad, egy régiségboltban találtad?
Vivi bólintott, és a tükörképére nézett, igyekezve ellenállni a
kísértésnek, hogy kinyújtsa a nyelvét túl piros arcára és túl
ragyogó szemére. Szedd össze magad, csajszi!
– Igen, hátul lógott. A tulajdonosnak fogalma sem volt róla, mi
ez, és inkább ide hoztam, mint haza.
– Miért?
 Rhys ránézett, úgy igazán – a francba is, még egy tulajdonsága,
amiről Vivi megfeledkezett. Világbajnok hallgatóság volt. És nem
csak úgy mímelte. Tényleg érdekelte, amit az ember mond, és
mindig többet akart tudni. Olyan volt, mintha a másik folyton
rivaldafényben fürdene, de nem kellemetlen értelemben. Olyan…
meleg érzés volt. Elfogadó.
Amíg el nem tűnt az életéből.
Vivi elszakította róla a pillantását, és újra a tükörbe nézett.
– Nem tudom – válaszolta. – Talán túl nagy volt a kísértés.
Veszélyes folyton a jövőt fürkészni, nem igaz? Persze nem
tudtam – vette szemügyre a tükröt –, hogy távolsági hívásra is
használható.
– Csak, ha valami önelégült pöccsel akarsz beszélni – mondta
Rhys, mire Vivi felvonta a szemöldökét.
– Akkor ezzel hívjalak legközelebb?
Rhys arcán mosoly ömlött el, és a válla fölött Vivi látta, ahogy
Gwyn vigyorogva csettint, mire az ujjaiból lila szikrák pattannak
ki, és némán azt mondja: flört!
Ha Rhys nem nézi, Vivinek lett volna néhány keresetlen szava
az unokanővéréhez. Ehelyett felemelte a fejét, és a tükröt a
mellkasához szorította.
Na jó. Minden rendben az apáddal?
Nem átkoztalak meg, ugye? Csak balszerencse üldöz, és semmi
köze a történteknek egy összetört szívű, kissé kapatos fiatal
lányhoz közel egy évtizeddel ezelőttről, igaz?
Rhys mosolya eltűnt, a pillanat elillant, és Vivi úgy vélte, ez jó
dolog.
Aztán a férfi bólintott.
– Úgy tűnik. Már csak fel kell töltenem az energiavonalakat, és
visszatérnem Walesbe.
– Tényleg, a vonalak. Mikor?
A férfi elővett a mellényzsebéből egy finom művű órát, és
rápillantott.
– A hold este hétkor kel fel, nagyjából akkor?
Gwyn még mindig őket bámulta, ám az istennőknek hála, ebben
a pillanatban az ajtó feletti csengő újra megcsörrent, vásárlókat
 p j g j g
jelezve. Ha Gwyn megtudta volna, hogy Vivi a férfival tart a
vonalak feltöltésekor, örökké ezt hallgatta volna tőle.
Márpedig el akart menni.
Míg Gwyn az ajtó felé indult, Vivi bólintott.
– Találkozzunk itt fél hétkor.
Már csak néhány óra volt addig hátra, láthatja az
energiavonalakat, Rhys megteheti, amit kell, és végeztek.
Ezt akarta.
És ebben teljesen biztos volt.

AMIKOR VIVI az elmúlt években Rhysra gondolt – és ez

gyakrabban megesett, mint bevallotta volna –, sosem olyan
hétköznapi és unalmas dologról ábrándozott, mint hogy elvigye a
kocsiján.
És most itt ült a Kiájában az anyósülésen, amit hátra kellett
tolnia, hogy hosszú lába elférjen, kezében a lány békás
utazóbögréjét szorongatva, és lassan maguk mögött hagyták
Sírvölgyet, hogy felkapaszkodjanak a hegyek közé.
Sötétedett, az ég mélylilából kékre váltott, és Vivi ujjai a
kormányt szorították, míg erősen próbált nem gondolni arra az
estére, amikor először találkoztak.
Persze az nem pont ilyen volt. Június volt, nem október közepe,
a levegő lágy és meleg, a színek is mások, de az is egy varázslatos
este volt, különleges, és Vivi azon tűnődött, vajon a férfi is erre
gondol-e.
Rhys tőle szokatlanul hallgatagon ült mellette, az ablakon át
bámulta az elsuhanó tájat, és olykor ivott a kávéból. Ez is a
munka része? Önmagába kell mélyednie vagy ilyesmi, mielőtt
elvégez egy ilyen nagy erejű varázslatot?
Viviben most először tudatosult, hogy nyakig benne van
valamiben. Nem Rhys miatt, hanem a mágia miatt, aminek
hamarosan szemtanúja lesz. Rendszerint óvatosan bánt a
varázslattal, olykor egész hetek is elteltek anélkül, hogy
használta volna az erejét. Készen áll arra, hogy ilyesmit lásson?
– Elképesztő, hogy szinte hallom a gondolataidat.
Vivi gyors pillantást vetett rá, majd újra az útra meredt.
 – Mármint úgy érted, olvasol a gondolataimban?
Rhys kuncogott, és megint kortyolt a kávéjából, mielőtt
válaszolt volna.
– Nem, nincs ilyen képességem, és ha lenne is, veled szemben
nem használnám. Túl sokszor hallanám a „seggfej” kifejezést.
Csak arra gondoltam, hogy van az a nézésed, amikor nagyon
koncentrálsz valamire. Olyan…
– Ha azt akarod mondani, „aranyos”, kidoblak a kocsiból.
– Nem mernék ilyet mondani. Inkább azt mondanám, „bájos”.
Vivi nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy újra rápillantson.
Rhys rámosolygott, azzal a gyengéd mosollyal, ami egészen
mostanáig nem jutott az eszébe, és ezúttal nehezebb volt a
figyelmét visszafordítania az útra.
– Engedélyezem, hogy ezt a kifejezést használd – mondta végül.
– És, csak hogy tudd, nem szoktam arra gondolni, hogy seggfej
vagy. Mármint természetesen így vélem, de nem szoktam rá
gondolni.
– Jó tudni.
– Az energiavonalakra gondoltam, meg hogy jól belekeveredtem
ebbe a dologba.
Rhys felemelkedett az ülésben, és a kávét az italtartóba tette.
– Nem olyan nagy dolog. Néhány varázsige, egy kis
hókuszpókusz – megmozgatta az ujjait –, és azzal vége.
– Ó! – dőlt hátra Vivi az ülésen grimaszolva.
– Miért, mit vártál?
– Nem tudom, mit vártam – vallotta be Vivi, mire Rhys
rápillantott, és összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Tiszta Potter voltál, igaz?
Vivi arca megrándult, míg lekanyarodott az útról egy
fordulónál, amit alig lehetett észrevenni.
– Hogy micsoda?
– Potter – ismételte a férfi. – Úgy nőttél fel, hogy nem tudtad,
boszorkány vagy. „Te boszorkány vagy, Vivi”, meg ilyesmi.
Most, hogy nem kellett a szembejövő forgalomra figyelnie, Vivi
hosszan Rhysra pillanthatott, és érezte, hogy az ajka
önkéntelenül mosolyra húzódik.
 y
– Nem mondanám magamra, hogy „tiszta Potter”.
– Pedig így van. És biztosan te is így gondolsz magadra.
– Oké, ha visszatérsz a gondolatolvasáshoz, arra fogok
gondolni, mekkora seggfej vagy.
Rhys vigyorogva kinézett az ablakon, míg az autó leereszkedett
a völgybe. Mostanra besötétedett, az ég indigókék színt öltött,
és a hold felkelt a hegyek fölött, ragyogó fehéren.
Tökéletes este a varázsláshoz.
– De az anyukád boszorkány volt, ugye? – fordult vissza felé
Rhys, és Vivi ujjai erősebben szorították a kormányt.
– Igen, az volt, méghozzá tehetséges, csak éppen… nem is
tudom. Talán úgy lázadt, hogy nem vett tudomást a képességeiről.
– Vivinek már nem fájt, ha a szüleiről kellett beszélnie. Még
mindig sajgott a hiányuk, de a fájdalom mostanra eltompult, noha
nagyon régen nem beszélt róluk.
– Szeretem a lázadó nőket – dőlt hátra Rhys az ülésben, még
mindig a lányt bámulva, aki szinte érezte a pillantását, bár
tekintetét az úton tartotta.
– És nem varázsoltál gyerekkorodban? – kérdezte. – Véletlenül
sem?
– Dehogynem – mosolyodott el Vivi az emlék hatására. – Először
ötéves koromban. A lombházban voltam, amit Papi csinált, és teát
főztem, azaz sarat kevertem össze vízzel egy régi teáskannában,
amit a garázsban találtam.
– Apám ugyanígy készíti a teát – szúrta közbe Rhys, mire Vivi
felnevetett.
– Szóval, a lombház alatt volt egy nagy azáleabokor, és úgy
gondoltam, jó lenne néhány virágszirmot is belerakni, de nem
akartam lemászni a létrán, úgyhogy csak erősen arra gondoltam,
hogy egyszerűen berepülnek az ablakon. – Elemelte egy pillanatra
a kezét a kormányról, és csettintett. – És így is lett.
Rhysra tekintett, aki mosolyogva nézte őt, és valami úgy a
mellkasába markolt, hogy el kellett kapnia a pillantását, és újra az
útra szegezni.
– Lényeg, hogy anyut nagyon felzaklatta a dolog, hegyi
beszédet tartott arról, milyen veszélyes az ilyesmi, és igaza volt.
 y y y g
Ha a szomszédok meglátták volna, valami fura talkshow-ban
kötök ki, vagy ilyesmi.
Évek óta nem gondolt erre, de most újra felidézte az emléket:
az anyja az ágya szélén ül, füst- és fűszerillata van, a haja
ugyanolyan színű, mint az övé, csak rövidebb, Vivi vállát söpri,
miközben lehajol hozzá.
Csak szeretném, ha biztonságban lennél, kicsim.
Nem tűnt veszélyesnek megröptetni azokat a szirmokat. Mókás
volt, és… könnyű.
Ám az anyja arca komoly volt, és Vivi ezután sosem tudta a
varázslatot teljesen elválasztani a veszélytől. Reszketett, míg az
autóval leereszkedtek az úton, és nem a hidegtől, hanem attól,
ami rá várt.
Vagy talán máris érezte a mágiát a levegőben.
– Már értem, miért ezt a helyet választotta az a Gryffud
öregfiú – mormolta Rhys, míg kipillantott a szélvédőn.
– Te is érzed, ugye? – kérdezte Vivi, mire a férfi bólintott. –
Már közel járunk?
– Ott lesz, a kanyar mögött.
Egy patak mellett álltak meg. A víz sziklák közül bugyogott elő,
egy barlang nyitott szájából, ami sötéten meredt rájuk az autó
reflektorfényében.
Leállította az autót, mire sötétség borult rájuk. Rhys a barlang
felé mutatott.
– Nos, Vivienne, készen állsz?
9. FEJEZET

Szerencsétlen dolog, hogy a mágia a sötét helyeken lakozik.

Míg Rhys átsegítette Vivit a barlang bejáratában lévő nagy
sziklán, azon tűnődött, az ősei miért nem tudták egy melegebb,
otthonosabb helyen lefektetni az energiavonalakat, például egy
tengerparton.
De nem, az ősei az olyan elcseszett és ijesztő helyeket
szerették, mint ez a barlang, így kénytelenek voltak sötét
pocsolyák és csúszós sziklák között botorkálni.
Bár, ismerte el, ahogy Vivi újra megfogta a kezét, és a kis
fénygömb, amit a lány varázsolt, a fejük felett lebegett, lehetne
éppen rosszabb társaságban is.
– Milyen messze vannak az energiavonalak? – kérdezte Vivi, és
elengedte Rhys kezét, hogy kisöpörjön az arcából egy hajtincset.
– Nem túl messze – válaszolta Rhys, az előttük lévő sötétséget
fürkészve. Az apja rajzolt neki egy térképet, valószínűleg
hollóvértintával egy ötszáz évesnek tűnő pergamenre, de Rhys
otthon hagyta, mivel biztos volt benne, hogy képes lesz
megtalálni enélkül is.
Ámbátor most, ahogy egyre beljebb hatoltak a barlangban, és a
járat egyre szűkült, már nem volt olyan biztos ebben. Persze
érezte a mágia jelenlétét, ami úgy vibrált a lába alatt, akár a
szívdobogás, és égnek állt tőle minden szőrszála, de nem tudta,
pontosan honnan ered.
Nem érezte tisztán.
Megállt, és körülnézett. Az üreg, amelyben voltak, néhány
méter után véget ért, és körben csak sziklafalat látott. Volt
vajon az apja térképén valamiféle titkos bejárat? Vagy megint a
balszerencse üldözi? Az apja ugyan megesküdött, hogy nincs
megátkozva, de Rhys nem tudott megszabadulni a gondolattól,
hogy valami nincs rendben. Talán ez is az átok része.
– Szent Bugi golyóira mondom – mormolta magában, mire
Vivienne megtorpant, és ránézett.
– Eltévedtünk?
– Nem – vágta rá túl gyorsan, mire a lány összevonta a
szemöldökét.
– Rhys.
– Mondom, hogy nem – erősködött a férfi, majd körbefordult, a
fény szédülten követte. – Csak éppen… próbálok tájékozódni.
– Aha… – fonta össze Vivi a karját a mellkasa előtt. – És
miközben tájékozódsz, észrevetted, hogy van egy rejtett átjáró
bal kéz felől?
Rhys megpördült, és a sötétbe meredt, arra, ahol első látásra
csupán sziklafalat látott. Aztán egyszer csak… ott volt. Középen
egy halvány árnyék, ügyesen elrejtve a sziklák közé.
Visszafordult Vivihez, és felvonta a szemöldökét.
– Jártál már itt?
A lány megrázta a fejét.
– Soha. Persze tudtam, hol van a barlang, de Elaine néni
szigorúan megtiltotta, hogy szakrális helyek közelében
mászkáljunk. – A szemöldökét ráncolva körbenézett. – De azért
fura. Olyan, mintha tudtam volna, hol van a bejárat, mielőtt
láttam volna. Mintha anélkül, hogy nézném, látnám.
Rhys nem tudta pontosan, mit jelent ez. Talán Vivi csak
érzékenyebb a mágia jelenlétére, mint ő, a varázslók
leszármazottja, esetleg csak hamarabb meglátta a bejáratot,
mielőtt ő még észrevehette volna. Akárhogy is, nem ácsoroghat
itt továbbra is úgy, mint egy komplett idióta, így a hasadék felé
biccentett.
– Akkor menjünk.
Amint átlépték a rejtett bejáratot, a levegő megváltozott.
Rögtön hűvösebb lett, annyira, hogy Rhys reszketni kezdett, és
azt kívánta, bárcsak hozott volna magával kabátot.
A járat itt olyan szűk volt, hogy csak egyesével haladhattak, az
érdes sziklák dörzsölték a vállukat, és minél beljebb mentek, a
 j
mágia moraja annál erőteljesebb lett. Rhys füle bedugult, az
egész teste libabőrös lett.
A háta mögül hallotta Vivi egyre gyorsuló légzését, és tudta,
hogy ő is érzi.
Ám ez még semmi nem volt ahhoz képest, amikor a szűk járat
kitágult, újabb üregbe torkollott, és az energiavonalak
felragyogtak előtte.
A barlang halványlila fényben fürdött, a lábuk előtt a mágia
lassan áramló folyói pulzáltak, Rhys szája kiszáradt, a térde
reszketett.
És sajnos nem csak ezt érezte.
Megfordulva Vivit látta meg a bejáratnál, szeme tágra nyílt,
mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, és amikor a férfira
nézett, az arcán ugyanaz a meglepődés – és forróság –
tükröződött, mint az övén.
Hála a szent lószarnak, máskülönben ez rohadt ciki lenne!
– Hát jó – kezdte a torkát köszörülve –, szóval ez elég
kellemetlen, és valószínűleg ezért kellett volna egyedül jönnöm.
Gondolhatta volna. Esetleg az apja figyelmeztethette volna,
bár abból olyan gyötrelmes beszélgetés kerekedett volna, hogy
az élethez se legyen kedve, úgyhogy mégis jobb így.
A mágia mindig hat a testre. Van bűbáj, amitől az ember fáradt
lesz, mástól felpörög. Van, ami sírásra készteti az embert, és
nem tudja, miért.
És bizonyos varázslatok, kifürkészhetetlen oknál fogva, az
ember ellen fordulnak.
Az energiavonalak kétségkívül ezek közé tartoztak, és a
barlangban lévő mágia hatásfokát tekintve… meglehetősen
erőteljesnek tűntek.
Talán az okozta, hogy azzal a nővel van a barlangban, akivel
egykor csodásakat szeretkezett, és valószínűleg most egyáltalán
nem kellene erre gondolnia.
Ám amint lehunyta a szemét, képek jelentek meg az agyában,
akár egy filmfelvételen: Vivienne lába a csípője körül, Vivienne
haja a mellkasán, a mellbimbója a hüvelykujja alatt, elakadó
lélegzete, ahogy a két lába közé nyúl, ahogy elneveti magát
 g gy y gy g
orgazmus közben, amit mindig csodálatosnak talált, az az elfúló
kacagás…
– Rhys!
Kis híján felkiáltott, amikor kinyitva a szemét ott látta a lányt,
közvetlenül maga előtt, és elkövette azt a hibát, hogy a kezét a
lány karjára tette, hogy kissé megnyugodjon.
A bőre még a pulóver alatt is forró volt, és ahogy a szemébe
nézett, tágra nyílt pupillát látott – a mogyoróbarna sáv egészen
összeszűkült körülötte.
– Ez valami mágia, ugye? – nyögte ki a lány, mire Rhys bólintott,
a karját simogatva, holott hátra kellett volna lépnie, és kiszaladni
innen, hogy hideg vízbe mártsa a fejét.
A lány megmarkolta a pólóját.
– Rhys – mondta újra, hangja nyugodt volt, és komoly, pillantása
a férfi szájára siklott, és megnyalta kiszáradt ajkát.
Rhys kis híján felnyögött, keze a lány csípőjére siklott. Miért
lenne olyan nagy baj, ha most megcsókolná? Puszta formalitás,
mielőtt végleg elválnak útjaik.
Romantikus lenne. Eszméletlen.
A férfiak talán eszméletlenül romantikusak lesznek a mágiával
teli barlangokban.
Lehajtotta a fejét, és közelebb lépett hozzá. Csodás illata volt.
Valami édes. Talán vanília. Minden porcikáját végig akarta
kóstolni, hogy megtalálja az illat forrását.
Vivi lehunyta a szemét, légzése ziháló lett.
Aztán hirtelen megmerevedett, és eltaszította magától a
férfit.
– Most komolyan valami mágikus szexbarlangba hoztál?

RHYS PISLOGVA NÉZTE, ahogy Vivi hátralép. A lánynak minden

akaraterejére szüksége volt, hogy ne mosson be neki egyet abba
az önelégült, jóképű arcába, amin most zavarodott kifejezés ült.
– Tessék? – kérdezte végre, és Vivi még hátrébb lépett, karját
szorosan összefonva a mellkasa előtt. Szabályosan reszketett a
vágytól, a feje szédült, a szíve vadul dobogott a mellkasában, a
fülében, az ágyékában.
 Még egyet hátralépett, szeme tágra nyílt, dermedten állt.
– Ugye nem hiszed, hogy tudtam, ez fog történni? Vagy hogy
okkal hoztalak ide? Mármint… okkal hoztalak ide, de fogalmam
sem volt…
Vivi megrázta a fejét, amitől egy kicsit kitisztultak a
gondolatai.
– Nem gondoltam ezt, ne légy bunkó. Csak azt mondom, hogy
esetleg megkérdezhetted volna az apádat vagy a bátyádat, hogy
pontosan mi vár itt.
– Ó, igen, tényleg megkérdezhettem volna, hogy „apám,
véletlenül nem egy mágikus szexbarlangba küldesz?”. Miért is
nem tettem?
– Ne légy seggfej.
– Ne légy nevetséges. Nem, tényleg nem kérdeztem erre rá. És
amennyire tudom, sosem volt még itt senki az exbarátnőjével,
úgyhogy ez elég egyedi szituáció, Vivienne.
A vágy köde lassan szétoszlott, és Vivi érezte, ahogy
csillapodik a légzése, és a pulzusa is lelassul. Úrrá lett vajon a
mágián, vagy egyszerűen csak eltűnt?
Talán azért múlt el, mert Rhys most már nem úgy nézett rá,
mint aki élve fel akarja falni. Inkább bosszúsnak tűnt,
megbántottnak, és Vivi úgy vélte, ez most a legbiztonságosabb.
– Úgy értem – mondta nyugodtabban –, hogy nyilvánvalóan
fogalmad sem volt róla, mi van itt, mert senki nem
figyelmeztetett. Hiszen nem kérdezted, igaz? – Rhys nem
válaszolt, kezét zsebre dugta, az állán megrándult egy izom. – Mi
van, ha sötétebb mágia is van itt, aminek hatására, mondjuk, meg
akarjuk egymást gyilkolni, ahelyett, hogy…
Nem akarta befejezni a gondolatot; az arca még mindig lángolt,
a bőre borzongott.
– De nincs ilyen mágia itt – szólalt meg Rhys, és Vivienne csak
most vette észre, hogy a nyakában lógó medál éppen olyan színű,
mint a barlangban lévő energiavonalak.
– De lehetett volna – szögezte le, és sóhajtva körülnézett. –
Úgy hívtál ide, hogy fogalmad sem volt, mi vár itt ránk –
folytatta, mire Rhys felnyögött, és feltartotta a kezét.
 y y y g
– Te pedig beleegyeztél, hogy velem gyere.
– Igen, mert nyilvánvalóan nem tanultam meg kilenc éve a
leckét, hogy ne bízzak benned.
Némán egymásra meredtek, és Vivi hirtelen semmi másra nem
vágyott, mint hogy az ágyában feküdjön, otthon, pizsamában, és
Rhys Penhallow semmi más ne legyen, mint egy elbaltázott nyár
emléke.
Rhys szipogva vállat vont.
– Hát jó – mondta. – Most is csak az a balfék vagyok, aki
folyton bajba keveredik, úgyhogy hadd fejezzem be, rendben?
– Rhys – kezdte a lány, de a férfi már megfordult, lekuporodott
a vonalakhoz, kitárta a karját, és Vivi nagyot nyelt.
Igen, ez ő. Talán nem balfék, de igenis vakmerő, aki előbb
cselekszik, mint gondolkodik.
Gwyn kártyája jutott az eszébe, ami a férfit ábrázolta. A
Bolond. Aki folyton kockáztat. Őt pedig Gwyn a Csillag kártyáján
festette meg – béke és nyugalom. Megfontoltság.
Rhys és ő az elejétől fogva nem illettek össze.
Ezúttal legalább nem lesznek jelenetek. Szépen elválnak útjaik,
talán nem barátokként, de legalább felnőttekként, akik tudják,
kik ők, mit akarnak és hová tartoznak.
Hogy nem egymáshoz, az biztos.
Rhys a földön kuporogva az ujjait mozgatta, és Vivi érezte,
hogy a hűvös levegő felmelegszik, mintha valaki kinyitotta volna
egy sütő ajtaját.
Vivi haját elfújta valami az arca elől, Rhys pedig leszegte a
fejét, keze a lüktető, lila vonalak fölött, ajka mozgott, de a mágia
morajlása most olyan hangos lett, hogy Vivi nem tudta kivenni a
szavakat.
A lába alatt megreszketett a föld, és Rhys ujjaiból fénycsóva
szökkent elő.
Vivi összerázkódott, maga köré fonta a karját, és míg nézte a
lila folyamok közt repkedő fényt, saját mágiája táncot járt az
ereiben.
Az energiavonalak egy pillanatra felizzottak, szinte fájt rájuk
nézni, és Vivi a kezével elfedte a szemét.
 Hirtelen valami nagyot reccsent, és apró kődarabok zuhantak a
földre rogyó Rhysra.
Vivi lenézett.
A vonalak lilája sötétebbre váltott, fekete földkéreg zárult
lassan köréjük, kioltva a színüket.
A föld remegett.
A lány Rhysra nézett, összezavarodva, míg a barlang
hőmérséklete visszaállt, és még hidegebb lett, olyan hideg, hogy
szinte fájt, és amikor a vonalak mozogni kezdtek a földön, akár a
kígyók, a férfi megfogta a kezét.
– Fuss!
Nem kellett kétszer mondani.
A szűk átjárón keresztül a nagy üregbe verekedték át
magukat, lábuk alatt remegett a föld, lila és fekete vonalak
tekergőztek alattuk, míg elérték a patakot.
Amikor kirohantak az éjszakába, megálltak, és nézték, ahogy a
patakkal együtt elkígyóznak.
Egyenesen Sírvölgy irányába.
A föld rázkódása megszűnt, és az éjszaka hirtelen káoszból
nyugalomba fordult. Az egyetlen hang egy bagoly huhogása volt,
Rhys és Vivi pedig lélegzet-visszafojtva hallgatták.
Rhys felnézett a hegyre.
– Ez meg mi a szar volt? – nyögte, majd a lányra nézett. –
Bizonyára megvan a véleményed arról, hogy nem mondtam el
pontosan, mi fog itt történni, de abban biztos lehetsz – mutatott
a patakra –, hogy ez el lett cseszerintve.
Vivi a vízre nézett, majd az égre, ahol a hold nagyobbnak és
ragyogóbbnak tűnt, felidézve annak az éjszakának az emlékét,
amit Gwynnel töltöttek, a felszikrázó gyertyát, és összeszorult a
mellkasa.
Rhiannon istennő cicijére!
– Öhm, izé, Rhys.
A férfi megfordult, és ránézett, tágra nyílt szemmel, ziháló
mellkassal, és Vivi megkockáztatott egy bizonytalan mosolyt.
– Van valami, amit el kell mondanom.
10. FEJEZET

Rohadtul meg van átkozva.

Míg Vivi visszafelé vezetett Sírvölgybe, Rhys az anyósülésben
ülve a kinti sötétségbe kémlelt, és próbálta feldolgozni, amit
hallott.
– Tehát vettél egy fürdőt… – kezdte lassan, mire Vivi elkínzott
sóhajt hallatott.
– Már mondtam. Vettem egy fürdőt, meggyújtottam néhány
gyertyát, majd Gwynnel elmondtunk néhány marhaságot a
hajadról és a csiklókról, ami nyilvánvalóan nem volt igazi átok – a
hajad most is tök jól áll, a többiről nem akarok tudni –, aztán
egyszer csak láttunk egy nagy lángcsóvát, és talán azt mondtam,
hogy „megátkozlak, Rhys Penhallow”, de nem gondoltam komolyan.
Vivi szorosan markolta a kormányt, szeme tágra nyílt, és Rhys
ránézett.
– Azt mondtad, „megátkozlak, Rhys Penhallow”, és most meg
vagy lepődve, hogy meg lettem átkozva? És elnézést, de mit is
mondtál a csiklókról?
Vivi a szemét forgatva az útra meredt.
– A lényeg, hogy be voltunk rúgva, és hülyeségeket beszéltünk.
Nem varázsoltunk igaziból.
– És mégis igazi varázslat történt – mormolta Rhys, hátradőlve
az ülésen.
A feje még mindig fájt az energiavonalak feltöltése után, az
ujjai bizseregtek, és a tarkóján furcsa, jeges érzés maradt. Ez
vajon normális, vagy annak a jele, hogy valamit nagyon elszúrt?
Összevonta a szemöldökét, és újra kikémlelt a sötétbe, mintha
még mindig látná a hegyről lefelé futó mágia szikráit. Ám csak az
út szalagját látta maga előtt kibomlani, és egy pillanatra, csak
egyetlenre, elhitette magával, hogy nem történt baj. Az apja
annyira biztos volt benne, hogy ő nem lehet megátkozva, és ugyan
mikor tévedett Simon Penhallow? Talán mindig ez történik,
amikor feltöltik a vonalakat.
Ekkor megszólalt Vivi telefonja.
Azaz lejátszott egy dalt: a The Eagles Witchy Woman című
száma csendült fel a lány táskájából, amit az ülés alá rakott, ám
épp csak odapillantott, és még szorosabban markolta a kormányt.
– Gwyn az – mondta, és továbbra sem nyúlt a táskáért. – Biztos
semmi fontos.
– Biztosan – mondta Rhys, és forróbban remélte ezt, mint
bármi mást azelőtt. – Valószínűleg csak szeretne megkérni, hogy
vigyél vacsorára pizzát és sajtburgert – tette hozzá, mire Vivi
rosszallóan ránézett. – Most mi az? – sóhajtott a férfi. –
Amerikában ez normális.
A telefon elhallgatott, és Rhys észrevette, hogy Vivi eddig
visszafojtotta a lélegzetét.
Most jött rá, hogy ő is ezt tette.
Aztán a szám újra felcsendült.
Vivi beletúrt a táskájába, elővette a telefont, fogadta a hívást,
és mielőtt a füléhez emelte volna a készüléket, Rhys hallotta a
vonal túlsó végén lévő zűrzavart. Emberek kiabáltak, valaki
sikított, Gwyn pedig Vivi nevét ordította. Rhys az ülésbe süppedt,
és a tenyerébe temette az arcát.
– Gwyn, nyugodj le! – mondta Vivi – Így nem értelek…
A füléhez szorította a telefont, és Rhys nézte, ahogy kifut a
vér az arcából.
– Két perc múlva ott vagyunk.
Vivi hagyta, hogy a telefon kicsússzon a kezéből, és újra
megmarkolta a kormányt.
– Mi történt? – kérdezte Rhys, de Vivi csak megrázta a fejét.
– Be van kötve az öved, ugye?
– Természetesen, nem vagyok hülye, Vivienne – emelkedett fel
az ülésben a férfi, hogy aztán újra hátra is zuhanjon, amikor Vivi
rálépett a gázpedálra.
– Ennyire nagy a baj? – kérdezte sötéten.
 y gy j
Vivi ugyancsak komoran válaszolt.
– Még nagyobb.

VIVI NEM KÍMÉLTE az autót, amíg visszaértek Sírvölgybe.

Rhys számolta: a Gwyn hívását követő kilencvenvalahányadik
másodpercben parkoltak le a Boszorkánykonyha előtt.
Vivienne kipattant az autóból, és szaladni kezdett.
Rhys egy kissé lassabban követte, a keze megpihent az autó
nyitott ajtaján, míg bekémlelt a bolt kirakatán.
Könnyen felfedezte Gwynt, aki a pult tetején állt, seprűvel a
kezében, a mögötte lévő sarokban három lány lapult a falnak
préselődve, holtsápadtan, tágra nyílt szemmel.
Köztük és Gwyn között pedig a padlón szanaszét… koponyák
hevertek.
Kicsik és kosárlabda méretűek is.
Vivienne már beért a boltba, és Rhys látta, hogy megtorpan,
amint a koponyák egyszerre fordultak felé csattogó állkapoccsal.
Gwyn ordított valamit, de addigra Rhys már a bolt felé tartott,
és amikor kicsapta az ajtót, megint a groteszk holló károgása
fogadta.
Mágia ülte meg a helyiséget, olyan vastagon, hogy
összekoccantak a fogai, a bőre borzongott tőle. És még valami
meghúzódott mögötte. Valami sötét és erőteljes, valami rossz
terítette be a helyiséget.
Rhys sosem érzett még ilyet.
A koponyák a fapadlón araszoltak, meglepően gyorsan,
állkapcsuk nyílt és csukódott. A szemük fényben izzott, ám nem
lilán, ahogy Rhys emlékezett, hanem vérvörösen.
Valami a bokájának ütődött, és amikor lenézett, látta, hogy az
egyik koponya vicsorog rá.
– Nyugodj le, haver – mormolta, azon tűnődve, vajon a
koponyához beszél-e, vagy saját magához.
Aztán a koponya fogai összezáródtak a nadrágja körül.
Rhys nem volt büszke a hangra, ami kiszakadt belőle, amíg
felrántotta a lábát, hogy lerúgja magáról.
 Amikor nem sikerült, gondolkodás nélkül odairányította az
ujjhegyeiből a varázserejét, és apró műanyagdarabkákká zúzta a
koponyát.
– Rhys!
Oda nézett, ahol Vivienne állt az unokanővérével, egy
kristálygömböt ölelve, amit Rhys korábban már látott.
Őt bámulta, aztán jelentőségteljesen a turisták csoportjára
nézett a sarokban, újra rámeredt, tágra nyílt szemmel, és
Rhysnak vissza kellett fognia magát, hogy ne gúnyosan
válaszoljon.
– Mégis mit kellene tennem, Vivienne?
Égett szag érződött, megperzselődött szőr szaga, és Rhys egy
lyukat pillantott meg a nadrágján – majdnem a bőrén –, amit az
apró varázslat okozott. Szitkozódva megpaskolta, hogy eloltsa,
majd egy újabb műanyag koponyát rúgott el magától.
– Rohadtul nevetséges – mormolta, rátaposva egy koponyára,
majd még egyre. Ezután kinyújtotta a kezét Gwyn felé.
– Kérem a seprűt – mondta, mire a lány odadobta neki.
Rhys könnyedén elkapta, majd meglódította a padló felé, és
élvezettel csapkodta a koponyákat a falhoz.
Egyik sem tört el, de kábultan pattogtak, egymásnak ütődve és
forogva, és Rhys ide-oda seperte őket, utat csinálva a három
lánynak.
– Hölgyeim – mondta mosolyogva, amikor eléjük ért –, reméljük,
megtanulták a leckét, hogy nem szabad mindenfélét
összevásárolni az interneten.
Még akkor is vigyorgott, amikor rábámultak. Az egyikük a
nadrágján kiégett foltra nézett, és ő hozzátette:
– Szerencsére mindig van nálam öngyújtó.
Mivel éppen meg volt átkozva, tudta, hogy nem használhat
bűbájt velük szemben, de úgy gondolta, a sármja is megteszi. Míg
az ajtóhoz terelte a lányokat, és mindenfelől koponyák gurultak
feléjük, arról csevegett, milyen fontos ellenőrizni az elemeket,
mielőtt az ember használatba veszi a dolgokat, és hogy milyen
szigorú hangvételű e-mailt fog írni a gyártónak, valamint a
kedvezményről, amit a lányok a legközelebbi látogatásukkor
kapnak.
Mire becsukta mögöttük az ajtót, már ő is beleszédült a sok
locsogásba, de a lányok szemmel láthatólag kissé megnyugodtak.
Az egyikük vissza is fordult, és azt mondta:
– Egyszer rendeltem egy iPodot a netről, de nem az Apple-től,
hanem valami random oldalról, és füstölni kezdett a zsebemben!
– Hát, van ilyen – mondta Rhys, és kiterelte őket a járdára. –
Köszönjük, hogy a Boszorkánykonyhában vásároltatok, gyertek
legközelebb is!
A holló rekedten károgott, Rhys nagy csattanással becsapta az
ajtót, és lehúzta a redőnyt.
Miután bezárta az ajtót, Gwynre és Vivienne-re nézett.
Gwyn még mindig a pulton állt, kezét összekulcsolta, ujjai
zölden szikráztak.
– Szép munka, seggfej – mondta, és mielőtt Rhys válaszolhatott
volna, Vivienne felé bólintott, aki visszabiccentett, és a
kirakathoz ment, kecsesen kikerülve a koponyákat.
Ne bámuld a gyönyörű lábát, amíg átlépked a műanyag
szarságok között, te perverz, gondolta Rhys, de hasztalanul.
Vivienne megátkozhatta, lehetett a forrása minden rossznak, ami
vele történt, amióta csak betette a lábát a városba, de a farka
nyilvánvalóan nem vette az adást.
Vivi a kirakathoz lépett, és felemelte a kezét, mire fehér fény
ömlött szét. Rhys rádöbbent, bűbájt használt, hogy összehúzza a
súlyos bársonyfüggönyt, ami a kirakatot takarta, és mielőtt
figyelmeztethette volna, a fény a kezéről a függönyre szökkent.
Aztán felgyújtotta.
Vivienne felsikoltott, amikor egy koponya ráharapott a cipője
sarkára. Rhys átszelte a boltot, elrúgta a koponyát, és
megragadta a seprűt, hogy eloltsa a lángokat.
Égett műanyag szaga töltötte be a boltot, ahogy a seprű
felgyulladt, és Rhys a szeme sarkából látta, hogy Gwyn bűbájt
készül használni.
– Ne! – kiáltott, és megkönnyebbült, amikor Gwyn leeresztette
a kezét.
 Annak kevésbé örült, hogy mostanra kisebb tömeg gyűlt össze
a kirakat előtt, kíváncsian a káoszra és a varázslatra is, amivel
megállítani készültek.
Remek.
A koponyák még mindig nyüzsögtek körülöttük, állkapcsukat
fel-le mozgatva, és Rhys megfogta Vivienne kezét.
– A raktárba! – kiáltotta a csattogás közepette, mire Vivienne
bólintott.
A pulton Gwyn a kirakatra, majd újra rájuk nézett.
– És akkor mi lesz? – kérdezte. – Elbújunk a csattogó koponyák
éjszakáján, és reméljük a legjobbakat?
– Van jobb ötleted? – kérdezte Vivienne, de mielőtt Gwyn
válaszolhatott volna, kitárult a bolt ajtaja, és nagyot csattanva a
falnak vágódott.
Rhys megpördült, hogy megnézze, ki az – biztos volt benne,
hogy bezárta azt az átkozott ajtót –, de mielőtt megpillantotta
volna az illetőt, fülsiketítő robaj tört ki, és olyan vakító kék fény
csapott fel, hogy szabad kezével el kellett takarnia a szemét.
Amikor leengedte, azt látta, hogy a koponyákból csak néhány
füstölgő műanyagdarab és egy piros szem maradt, ami pislogott
néhányat, mielőtt végleg kihunyt volna.
Az ezt követő csendben Rhys érzékelte a boltot beterítő
füstöt, a fapadlón lévő égett karistolást és azt, hogy még mindig
fogja Vivienne kezét.
Összekulcsolt ujjaikra pillantott, a lány tenyere szinte égetett.
Az arcára nézett, ami kipirult, a szeme tágra nyílt, aztán
észrevette, hogy őt figyeli, és ő is a kezükre nézett.
Elhúzta a kezét, ellépett tőle, és hátrébb húzódott.
– Mi az ördögöt csináltatok? – kérdezte Vivienne nagynénje
zihálva.
11. FEJEZET

Lehet, hogy azok a műanyag koponyák kinyírtak minket, és most a

pokolban vagyunk, gondolta Vivi, bár a boltban ült, az aranyszínű
szövettel bevont kedvenc karosszékében, amiben annyi időt
eltöltött már, hogy a feneke mélyedést hagyott az ülésen.
Mindazonáltal megfelelő magyarázat volt arra, miért nem ér
véget ez a rettenetes éjszaka. Először ott volt a barlang
Rhysszal, aztán az a rémálom a boltban, és most, bár közel
harmincéves, mégis magyarázkodnia kell Elaine néninek, amiért
megszegte a boszorkányok egyik legősibb szabályát, mert egy
férfi összetörte a szívét.
És az a férfi most itt volt.
– Véletlen volt – mondta, érzése szerint aznap már huszadszor.
– Csak… hülyéskedtünk.
– Varázslattal nem lehet hülyéskedni – szögezte le Elaine néni
olyan szigorúan, ahogy Vivi még sosem hallotta. Az egyik szekrény
előtt állt, karját keresztbe fonta, haja szorosan összefogva. Bal
fülében néhány fülbevaló himbálózott, a jobb füléből ezüstlánc
lógott; épp úgy nézett ki, mint egy nagy hatalmú boszorkány – és
az is volt. – Ezt már többször elmondtam. – Elsétált a szekrény
előtt, és elővett egy pólót. – Mi van ideírva? – rázta meg, és Vivi
látta, ahogy Gwyn, aki keresztbe tett lábbal ült egy bőröndön, a
szemét forgatja.
– Anya! – kezdett bele, de Elaine felemelte a kezét.
– Te csak ne anyázz engem, kisasszony!
Rhys, aki szokatlanul csendes volt, amióta vissza lettek ide
zsuppolva, odasétált Elaine-hez, és felolvasta a póló feliratát.
– Sose keverd a varázslatot vodkával – bólintott. – Bölcs
tanács.
 – Na jó – elégelte meg Gwyn, és felállt a bőröndről. A
szemfestéke elkenődött, amitől fekete paca lett a szeme körül,
de ezt leszámítva nem látszott rajta a szörnyű éjszaka nyoma. –
Te csak ne mondj semmit! Ez az egész a te hibád.
– Mert megátkoztam magam? – vonta fel Rhys a szemöldökét,
és visszaadta a pólót Elaine-nek. – Ez lenne az én hibám?
Gwyn csípőre tett kézzel nézett vele farkasszemet.
– Az a te hibád, hogy meg kellett átkoznunk. Ha nem törted
volna össze Vivi szívét…
– Semmit sem törtem össze! – mordult fel Rhys, és Vivi
szívverése felgyorsult, amikor a férfi egy pillanatra elhallgatott.
– Vivienne…, összetörtem a szívedet?
Az éjszaka most már nemcsak végtelenül hosszú volt, de
valószínűleg élete legrosszabb éjszakája is lett.
– Nem törted össze – mondta, és igyekezett uralkodni a
vonásain. Azt kívánta, Gwyn bárcsak meg se szólalt volna, aki
viszont közbevágott:
– Dehogynem! Emlékszel, mennyit sírtál? És a fürdő? Folyton
elővarázsoltad a kölnije illatát, az ég szerelmére!
Vivi arca lángra gyúlt, és még mélyebbre süppedt a fotelben.
– Nem is igaz – mormolta, míg Rhys döbbenten meredt rá.
– Seggdugónak neveztél, pedig ilyen szó nem is létezik –
emlékeztette. – Hozzám vágtad a nadrágomat. Nem tört össze a
szíved, hanem dühös voltál.
– Persze, mert egy nő nem érezheti egyszerre mindkettőt –
mondta gúnyosan Gwyn, mire Vivi felállt, és megdörzsölte az
arcát.
– Befejeznétek, hogy úgy beszéltek rólam, mint valami tragikus
hősszerelmesről? Csak egy becsiccsentett kiscsaj voltam a
szintén részeg unokatesómmal. Nem olyan nagy dolog. –
Elhallgatott, a szemét forgatta. – Oké, ez a része talán nagy
dolog, mármint az átok. De nem annak szántuk, úgyhogy vegyetek
vissza. – Rhysra mutatott. – Vagy te nem csináltál semmilyen
drámai hülyeséget fiatal korodban?
– Az egész fiatalkorom drámai hülyeség volt.
– És te, Gwyn? – fordult Vivi az unokatestvéréhez.
 y
Gwy grimaszolt.
– Csajszi, az egész fiatalkoromat veled töltöttem. Pontosan
tudod.
Vivi bólintott, és Elaine nénire nézett, aki a homlokát ráncolta,
majd feltartotta a kezét.
– Na jó, tudom, hogy az egészet amiatt a Led Zeppelin-dolog
miatt hoztad szóba, úgyhogy miután mindenki bevallotta, hogy
hülyeségeket csinált fiatal korában, lépjünk tovább. Folytasd,
Vivi.
– Köszönöm – válaszolta a lány. – Most, hogy mind egyetértünk
abban, hogy a „miért” nem fontos, amit ki kell találnunk, az a
„mit”. Vagyis hogy mit okozott az átok Sírvölgyben.
Elaine sóhajtva érintette meg a fülbevalóját.
– Azt hiszem, az átok szétterjedt az energiavonalakon –
mondta –, és mivel az energiavonalak táplálják a várost
varázserővel, ez az erő most… elromlott.
Bár Vivi büszke volt az optimizmusára, pontosan tudta, hogy az
ördögi műanyag koponyákkal a dolognak még nincs vége. Ki tudja,
mi mást hoztak még működésbe az energiavonalak?
– Beszélnem kellene az apámmal – lépett el a szekrénytől Rhys,
kezében tartva az egyik koponyát, amit kikerült Elaine
varázslata. Mindig, amikor összekoccantak a fogai, Vivi úgy
érezte, a bőrébe harap. Kár, hogy ezután nem árusíthatják őket,
nagy sikert aratnának. Ám a rémálom újraélesztése nem érte meg
a pluszprofitot.
– Hozzam a tükröt? – kérdezte Rhyst, mire ő ijedten megrázta
a fejét.
– Azt mondtam, beszélnem kellene az apámmal, nem azt, hogy
meg is teszem – borzongott meg. – Ez az éjszaka már így is kész
horror.
– Simonnak tudnia kell erről – sóhajtott Elaine a fotelba
rogyva, amiből Vivi az imént állt fel. – És előre félek, mit fog
szólni.
– De mit tehetne? – kérdezte Gwyn. – Mármint, azon kívül, hogy
seggfej módjára reagál.
Rhys a szekrénynek támaszkodott, és szárazon felnevetett.
Ó
 y y
– Ó, hányszor kérdeztem meg magamtól, „mit tehetne az apám
azon kívül, hogy seggfejként viselkedik”, és hányszor derült ki,
hogy nagyon is sokat!
Vivi már így is eléggé meg volt rémülve – elvégre életre kelt
játék koponyák támadtak meg fiatal lányokat –, de most
egyenesen úgy érezte, a szíve valahol a térde táján dobog.
Rhys apja.
– Ide fog jönni az apád – kérdezte –, és lesújt ránk?
Rhys szája kissé megrándult.
– Más helyzetben szívesen viccelődnék a „lesújt” kifejezésen,
de mivel az apámról van szó… – Mosolya elhalt, ahogy Vivi összes
reménye is. A tarot-kártyára gondolt, amit Gwyn festett Elaine
néni házában: a Toronyra, amely kettéhasadt, és lecsúszott a
hegyről.
És ha a kártya a jövőt jósolta meg?
– Egészen zöld lettél – jegyezte meg Gwyn, és átszelte a
szobát, majd megállt előtte. – Hidd el, megoldjuk – rázta meg a
vállát. – Bitang jó boszorkák vagyunk.
– Te vagy bitang jó boszorka – emlékeztette Vivi. – És Elaine
néni. Én történelemtanár vagyok.
– Lehetsz mindkettő – szorította meg a vállát Gwyn. – És ez az
egész nem a te hibád. Az én ötletem volt, hogy átkozzuk meg,
emlékszel?
– De az én bűbájom okozta az átkot – válaszolta Vivi,
visszaemlékezve, hogyan lángolt fel a gyertya, és mennyire
különös érzés volt, amikor kimondta azokat a szavakat. Valahogy
olyan súlyos, jelentőségteljes.
Az egyetlen igazán hatásos varázsige volt, amit valaha
kimondott, és mindent tönkretett maga körül.
Szokás szerint.
– Esetleg, mint az átokban érintett, én is hozzászólnék – tette
zsebre a kezét Rhys. – Nem lehetséges, hogy mindannyian
túlreagáljuk kissé a dolgot? Igen, a ma éjszaka rémálom volt, nem
kérdés. Mindannyian megrémültünk, és ez érthető is, de
amennyire tudom, csak ezek a szörnyetegek kergültek meg –
biccentett a koponya felé, amit egy székre rakott.
 p y gy
– Meg a bűbájom, ami felgyújtotta a függönyt – emlékeztette
Vivi, mire a férfi sóhajtott.
– Te magad mondtad, hogy a bűbájaid mindig is kissé… Hogy is
fejezted ki magad? Kergék voltak?
– Nos, az én bűbájaim a legkevésbé sem kergék – tette csípőre
a kezét Elaine néni. – És az a bűbáj, amit a bolt kiseprésére
használtam, sokkal erősebb volt, mint terveztem.
Rhys bólintott.
– Ez igaz. De ahhoz talán kevés, hogy azt mondjuk, minden
szétcsesződött, már elnézést, Jones asszony.
– Hallottam én már ennél cifrábbat is, Penhallow úr – legyintett
Elaine, majd sóhajtott, és ujját elgondolkodva a szájára
szorította.
Ez nem volt jó jel. A legutóbbi alkalommal Vivi akkor látta ezt a
mozdulatot, amikor Gwynt eljegyezte egy fickó, aki a reneszánsz
vásárban jósolt, és
„Sólyom hercegnek” nevezte magát, bár a jogosítványán a Tim
Davis név állt.
Ám ezúttal Elaine néni vett egy mély levegőt, és azt mondta:
– Azt hiszem, igazad van. Talán nem is olyan rossz a helyzet.
– Dehogynem az, anyu! – ráncolta a homlokát Gwyn. – Az előbb
akart felzabálni egy műanyag koponya.
– Nem, Rhysnak igaza van – vágott közbe Vivi, önmagát és a
férfit is meglepve, aki felvont szemöldökkel várta a folytatást. –
Nem tudjuk, nagy baj van-e, vagy csak apró furcsaságok
történnek. És bármi is legyen, ma éjjel helyrehozzuk. – Ahogy
folytatta, egyre jobban érezte magát. Hát persze! Egy tervre
volt szükségük. És ő mindig jó terveket kovácsolt. – Ha most
hazamegyünk és alszunk egyet, holnap reggelre kiderül, mi
történt pontosan. Rhys, te beszélsz az apáddal. – A férfi
elfintorodott, de nem ellenkezett, így Vivi folytatta. Elaine-re
mutatott. – Te nézz utána, hogyan lehet eltávolítani egy átkot, te
pedig – most Gwyn következett – nyisd ki a boltot, és csinálj úgy,
mintha az egész ma éjszaka az Alapítók napja egy programpontja
lett volna.
 – Tetszik az ötlet, hogy egyedül én kerüljek veszélybe –
jegyezte meg Gwyn, de Vivi pillantására megadóan felemelte a
kezét. – Rendben, indulhat a muglinyugtató hadművelet.
– Remek – mondta Vivi. – Akkor most már van egy tervünk. Vagy
legalábbis egy fél tervünk.
– Inkább negyed tervünk, ha engem kérdezel – mormolta Rhys,
ám aztán bólintott. – De jobb, mint a semmi. – Körülnézett, majd
felsóhajtott. – Legalább újra eltölthetek egy kis időt
Sírvölgyben. – Amikor Vivi rámeredt, hozzátette: – Mármint…,
addig nem mehetek haza, míg vége nincs ennek az egésznek.
Igaza volt. Vivi tudta: ahhoz, hogy rendbe hozzák a dolgokat,
Rhysnak maradnia kell.
Az ő városában.
És együtt kell működniük.
A férfi mosolyogva rákacsintott, és megaláztatás meg
gyilkolászó műanyag koponyák ide vagy oda, Vivi szíve nagyot
dobbant.
Igen, ez tényleg a pokol.
12. FEJEZET

Vivi arra ébredt, hogy Miák úr őt bámulja.

Ez még nem lett volna olyan furcsa – a macska mindig megnézte,
ki van még reggelente ágyban, hogy odabújjon, és mivel Gwyn és
Elaine néni korán keltek, ez a személy szinte mindig Vivi volt,
amikor még itt élt.
A szokatlan az volt, hogy a macska pislogott egyet zöldessárga
szemével, nyávogott, majd azt mondta:
– Nasit akarok.
Most Vivi pislogott.
– Csak álmodom – mormolta. Elvégre az előző éjszaka igazi
rémálom volt. Nem csoda, hogy ilyen valóságos, különös álma van.
– Nasit akarok! – mondta újra Miák úr, és odadörzsölte a fejét
Vivi karjához. Ez kétségkívül nem álom volt.
A macska beszélt.
– Gwyn! – kiáltott Vivi hátrahőkölve, Miák úr pedig tovább
tekergett, azt hajtogatva a bajsza alatt:
– Nasit, nasit, nasit!
Vivi a lépcsőn közeledő lépteket hallott, és Gwyn jelent meg az
ajtóban, pizsamában, a haját élénk színű hajpánttal hátrafogva.
– Mi az? – kérdezte, mire Vivi Miák úr felé biccentett.
– Tud beszélni.
Gwyn rápislogott, aztán Miák úrra, összecsapta a tenyerét, és
elragadtatva felkiáltott:
– Tényleg?
Átviharzott a szobán, és felkapta a macskát.
– Mit mondott? – kérdezte. – Mindig vágytam egy beszélő
macskára, azt hiszem, remek társalgók lehetnek, hiszen…
 – Nasiiiiiiit! – nyávogott újra Miák úr, majd tekergőzni kezdett
Gwyn karjában. – Nasitnasitnasitkajátkajátnasitnasit.
– Leginkább csak ezt mondja – jegyezte meg Vivi, visszabújva a
takaró alá, Gwyn pedig a homlokát ráncolva nézte a macskát.
– Talán, ha kap enni, több mondanivalója is lesz. – Azzal letette
az ágyra, kirohant a szobából, és kisvártatva macskaeledeles
dobozzal tért vissza. Szórt belőle a tenyerébe, és megkínálta
Miák urat, aki behabzsolta.
– Most mondd azt, „köszönöm, haver” – biztatta.
Miák úr megnyalta a száját, és Gwyn kezéhez dörgölőzött.
– Nasitnasitnasit – kezdte újra.
– Szerintem csak ezt tudja mondani – vélte Vivi.
– NasitnasitnasitnasitnasitNASIT.
– Meggondoltam magam – jelentette be Gwyn, és újabb adag
eledelt szórt a macska elé. – A beszélő macskák nem hasznosak.
Most már tudom. – Vivire nézett, aki éppen kikászálódott az
ágyból. – Ez is azért van, amit Rhys csinált az energiavonalakkal,
igaz? Ahogy a koponyák is az éjjel.
– Ez azért van, amit én csináltam Rhysszal – szögezte le Vivi
sóhajtva, és a táskára nézett, amit még otthon pakolt be sietve.
Nem tudta volna pontosan megmondani, miért akart Elaine néninél
aludni, de az, hogy a bolt feletti lakásában töltse az éjszakát,
egész biztosan nem jöhetett szóba. Míg Gwyn Miák úrnak
motyogott, elővett egy szoknyát és egy blúzt, és gondosan
összehajtva bepakolta őket. – Akkor viszont jól gondoltuk: még
sok rossz dolog fog történni.
Gwyn rápillantott, míg Miák úr állát vakargatta.
– De ez nem rossz dolog – ellenkezett, majd amikor Miák úr
újra nasit követelt, felsóhajtott. – Na jó, talán nem ez a legjobb,
ami történhetett, de nem hinném, hogy valami szörnyű átok
következménye. – Vivire mosolygott, majd felkapta Miák urat, és
az ajtóhoz ment. – Már megmondtam, Vivi. Helyrehozzuk.
Vivi azt kívánta, bárcsak ő is ilyen biztos lenne ebben.
És azt is kívánta, bárcsak ne érezné olyan átkozottul kínosnak
az egészet. Ez tartotta ébren hajnali kettőig, míg a plafonra
meredt. Persze bűntudat, félelem és aggodalom is kavargott
 gg g
benne, de mindezen felül ott volt a tudat, hogy Rhys tudja,
összetörte a szívét.
Sőt, annyira összetörte, hogy Vivi varázslattal próbálta kúrálni
magát.
Rhys viszont nyilvánvalóan nem ugyanezt érezte, ha még csak
nem is feltételezte a lányról, mennyire elszomorította a szakítás.
Ami csak azt bizonyította, amit Vivi mindig is sejtett, hogy
számára sokkal többet jelentett a kapcsolatuk, mint Rhysnak. Az
elmúlt kilenc évben valószínűleg alig gondolt rá, nyilvánvalóan nem
keresett rá az interneten félrészegen, és bár még mindig
vonzódnak egymáshoz, azóta idősebb lett, és bölcsebb. És a
legkevésbé sem óhajtott újra beleszeretni Rhys Penhallow-ba.
Tizenöt perccel később lefelé ment a lépcsőn, haja kócos
kontyban összefogva, kabátja a vállára vetve, és csak akkor,
amikor az ajtó felé indult, hallotta meg a konyhából kiszűrődő
hangokat.
Méghozzá nem akármilyen hangokat.
A sarkon befordulva nagynénje konyhaasztalát pillantotta meg,
ami általában saját készítésű gyertyáktól és fürdősóktól
roskadozott – és amit sosem használtak étkezésre –, mellette
pedig Rhys ült, kávéscsészével a könyökénél, egy muffinnal a
kezében, és Elaine nénire mosolygott.
Aki pedig gyengéden, már-már odaadóan mosolygott vissza rá.
Vivi megérezte a konyhából szálló illatot is: a szokásos
gyógynövény- és füstszag helyét cukor és fahéj illata vette át.
– Elaine néni – szólalt meg, elszántan tudomást sem véve
Rhysról –, te… sütit sütöttél?
A nagynénje halványan elpirult.
– Nem kell annyira meglepődni, Vivi – intett, és a tűzhelyen lévő
kávéskannához lépett. – Tudok sütit sütni. Csak általában úgy
döntök, hogy nem teszem.
– Ami szinte bűncselekménnyel ér fel – nyalt le egy morzsát
Rhys az ujjáról, mire Vivi kissé elpirult. Hogy nézhet ki ilyen jól
az elmúlt éjszaka után? Vivi úgy érezte, a szeme alatt
éktelenkedő karikák olyan terjedelmesek, hogy akár saját
helyrajzi számra tarthatnának igényt, és amikor lenézett,
É
 y j g y
észrevette, hogy félregombolta a blúzát. És akkor itt ül Rhys,
sötét farmerben, fekete pulóverben, a frizurája tökéletes,
dacára az átoknak, ami a jelek szerint mégis működött, és Vivi
kísértést érzett, hogy újra megátkozza.
Ehelyett ő is a kannához lépett, és levett egy bögrét a felette
lévő polcról. A bolti készletből származott, fehér alapon lila
boszorkányt ábrázolt seprűnyélen ülve, felette a felirat: „Élj úgy,
mint egy boszorka, repülj!”
– Mit keresel itt, Rhys? – kérdezte, miután a kávéból erőt
merített. Igyekezett ellenállni a muffinok csábításának, de túl
ínycsiklandóan illatoztak, így felmarkolt egyet a még meleg
tepsiből, és megpróbálta nem a szoknyájára ejteni, amíg leült az
asztalhoz.
Rhys hátradőlt, egyik kezét a hasán nyugtatva, és figyelmesen
szemügyre vette.
– Nos, nem tudom, emlékszel-e, Vivienne, de kiderült, hogy meg
lettem átkozva, szóval…
Vivi a szemét forgatva feltartotta a kezét, amiben még mindig
a muffint szorongatta.
– Tudom, átugorhatjuk a szarkasztikus részt. Úgy értem, miért
vagy a nagynéném konyhájában?
– Átkokat tanulmányozunk – ült le melléjük Elaine néni, és az
asztalon heverő notesz és nyitott könyv felé biccentett, amely
eddig elkerülte Vivi figyelmét, úgyhogy most ő volt az, aki
lenyalta az ujját, mielőtt kézbe vette volna.
A könyv nehéz volt, a borító kopott és repedezett, a gerincén
lévő aranyszínű felirat szinte kivehetetlen, és Vivi, miután
kibetűzte, sem értette a szavakat.
– Gondolom, kár lenne abban reménykedni, hogy ebben van egy
könnyen kivitelezhető ellenátok – lapozott óvatosan. A lapok
papírvékonyak voltak, némelyiket érzékletes, festett
illusztrációk díszítették.
Vivi szemügyre vette az egyiket, amely egy lábánál fogva
felakasztott férfit ábrázolt, belső szervei a földre ömlöttek.
– Pfuj! – mormolta, mire Rhys rögtön ott termett, a lány válla
fölött kukucskálva.
Ó
 – Ó, igen, a genti boszorkánypróba – mondta. – Az egyik ősünk
átesett rajta. Nem végződött jól. Kiveszik a beleket, aztán…
– Nem akarom tudni – vágott közbe Vivi, és ellapozott,
miközben igyekezett nem tudomást venni Rhys illatáról.
Nem indulhatsz be valakitől, aki éppen belekről beszél –
emlékeztette magát.
– Eddig nem volt szerencsénk – mondta Elaine –, kivéve
egyvalamit. Mivel Rhys a saját mágiáját használta az
energiavonalak feltöltéséhez, az átok valószínűleg kiszivárgott
belőle. – Megkocogtatta egy másik könyv borítóját. – Az
átalakulás törvénye. Rhys meg lett átkozva, ám átcsatornázta
máshová…
– Pontosabban az energiavonalakba – fejezte be Rhys. – Tehát
az átok még mindig működik, csak fel lett hígítva. Talán. Az erről
szóló oldal elszakadt, úgyhogy ezen a ponton csak találgathatunk.
– Remek – mondta Vivi elhaló hangon. Örült, hogy Rhys anélkül
sétálhat át a városon, hogy mágnesként vonzaná a bajt, de a
bűntudat még mindig súlyos sziklaként ült a gyomrán.
– Van egy kérdésem – jött be a konyhába Gwyn. Még mindig a
pizsamája volt rajta, hosszú, vörös haja copfba fogva a vállát
verdeste.
– Csak egy? – vonta fel a szemöldökét Vivi.
– Rengeteg kérdésem van, de most csak egy. – Gwyn Rhysra
mutatott. – A haja. Tökéletesen áll, mióta csak a városba
érkezett.
Rhys a homlokát ráncolva tapogatta meg a frizuráját.
– Ezt meg hogy érted?
– Tudod te azt – vágta rá Gwyn, mire Rhys még értetlenebb
arcot vágott.
– De tényleg nem tudom…
Elaine néni felemelte a kezét.
– Megátkoztátok Rhys haját, ugye?
Rhys leesett állal nézte őket.
– Ez igaz?
– Az átkok nem így működnek – folytatta Elaine néni. –
Balszerencsét okozhatnak, szélsőséges esetben halált. De nem
 g
rossz frizurát.
– Remek – mondta Gwyn. – Akkor a csiklók miatt sem kell
aggódnunk.
– Nasiiiiit!
Hála az összes istennőnek!
Vivi a konyhába viharzó Miák úrra nézett, aki Elaine néni lába
körül tekergőzött.
– Ja igen – csapta be a könyvet. – A macska most tud beszélni.
De leginkább csak ezt hajtogatja.
Elaine és Rhys összenéztek.
– Hát persze hogy ezt mondogatja!
Elaine a macskáért nyúlt, és Vivire nézett.
– Miért vagy így kiöltözve? – kérdezte, mire Vivi végignézett
magán.
– Nem vagyok kiöltözve – tiltakozott. – Megyek dolgozni.
– A főiskolára? – Elaine néni felvont szemöldöke eltűnt kócos
frufruja alatt. – Ma?
– Igen, ma – állt fel Vivi, és a kabátjáért nyúlt. – Miért ne
mennék?
– Fontosabb dolgunk is van ma – tette csípőre a kezét Elaine
néni, míg a másikban egy fakanalat tartott. – Boszorkányos
dolgunk.
– Nekem viszont kilenc órám is van – mondta Vivi. – Nem
mondhatom le őket. Ebben maradtunk az este.
– Abban maradtunk, hogy Gwyn kinyitja a boltot, mintha mi sem
történt volna – vágott vissza Elaine –, nem pedig abban, hogy
megtartod az óráidat. – Ez – tartotta a könyvet maga elé – sokkal
fontosabb.
– Mindkettő menni fog – állt fel Vivi. – A Penhaven
boszorkányfőiskola is, ha még emlékszel. Megtarthatom az
óráimat, aztán elmehetek a könyvtárba megnézni, hogy van-e
valami használható.
Visszafogta magát, hogy ne sóhajtson: általában igyekezett
elválasztani a hétköznapi életét a boszorkányéletétől, így nem
folyt bele a penhavenbeli titkos oktatásba sem. Ám most, hogy a
mágiával akadt gondjuk, butaságnak tűnt volna nem használni ezt
a forrást.
Még akkor is, ha ez a forrás pacsulitól illatozott.
Rhys is felvette a kabátját a székről.
– Jövök veled.
Vivi rábámult.
– A főiskolára?
– Miért ne? – vont vállat Rhys. – Végül is, én is oda jártam.
– Csak egy nyári kurzuson vettél részt, ráadásul, ha jól tudom,
kábé öt órára mentél el.
Rhys rákacsintott.
– És ez kinek a hibája?
Vivi ezzel ingoványos talajra tévedt. Elszakította a férfiról a
tekintetét, és keresgélni kezdte a kocsikulcsot a táskájában,
mielőtt valami megalázó történik, például elvörösödik.
Már megint.
– Azonkívül – folytatta Rhys – nem biztonságos, ha most
egyedül maradok így megátkozva. Jobb, ha azzal vagyok, aki
megátkozott.
– Ezt már sosem hagyod abba, igaz?
– Egy jó ideig valóban ez a téma fogja uralni a társalgást, igen.
Vivi komoran rápillantott, és már éppen emlékeztetni akarta,
hogy ha nem lett volna kilenc évvel ezelőtt akkora seggfej, nem
átkozzák meg, ám ekkor a gúnyosnak szánt grimasz mögött
észrevette a Rhys szeme alatti karikákat és a feszült
arcvonásait. Szörnyű gondolat volt, mégis megnyugtatta, hogy a
férfi is riadt a történtek miatt.
A gúnyolódás és a sütievés csak álca volt.
Mindig ilyen volt?
Nem tudta felidézni.
Persze annak idején csak pár hónapig ismerték egymást.
Különös arra gondolni, hogy az, aki olyan fontos szereplője volt a
romantikus életünknek, csupán egy idegen.
Vivi hátralépett, igyekezve kizárni a gondolatot.
– Rendben. Gyere velem. Én megtartom az óráimat, te pedig
megnézheted a könyvtárban a Különleges Gyűjteményt.
 g y g y j y
– Ez valami eufemizmus? – kérdezte Rhys. – Remélem, hogy
igen.
– Nem az – válaszolta Vivi, és előhúzta a mobilját, hogy küldjön
egy e-mailt a Penhaven könyvtárigazgatójának. – Pontosan az,
amit a neve jelent.
13. FEJEZET

A Penhaven Főiskola kisebb volt, mint ahogy Rhys emlékezett rá.

Ahogy Vivivel átvágtak a campuson, azon tűnődött, milyen
furcsa, hogy a komor otthonáról elnevezett hely ilyen napfényes,
vidám is lehet a vörös téglás épületeivel, fehér törzsű nyírfáival,
zöld gyepével és színes őszi leveleivel.
– Jó lehet itt dolgozni – mondta Vivienne-nek, aki két lépéssel
előtte haladt, magas sarkúja kopogott a téglával kirakott úton.
– Igen, az – mondta oda sem figyelve, idegesen pásztázva maga
körül, és Rhys egy szökkenéssel utolérte.
– Mi az? – kérdezte halkan. – Látsz valami gyanúsat?
Vivi megrázta a fejét.
– Nem, egyelőre semmit, de…
– De nyitva tartod a szemed.
– Pontosan.
Rhys is körülnézett, bár nem tudta pontosan, mit kellene
keresnie. Nem látott szobrokat, amik rázuhanhatnának, vagy
autókat, amelyek váratlanul rátörhetnének. De ki tudja?
Megnyílhat alattuk a föld, esetleg rájuk dőlhet egy fa a
semmiből.
Minél előbb helyrehozzák a dolgot, annál jobb.
Amellett, ha már nem lesz megátkozva, talán utolsó
gazembernek sem kell majd magát éreznie.
Tudta, hogy Vivienne mérges rá, sőt dühös, és meg is
érdemelte. De a tudat, hogy annyira megbántotta, hogy a lány ezt
tette vele…
A francba is, ez tényleg zavarta.
Egy betonlépcsőn mentek fel, amely egy domb tetején álló
fehér épülethez vezetett. Vivienne megállt az egyik legfelső
lépcsőn, és visszafordult felé.
– Légy óvatos!
– A maradék… öt lépcsőfokon?
Vivi rámeredt, keze a csípőjén.
– Emlékeztetnem kell, mi folyik itt?
– Nem kell – biztosította Rhys –, de hallottad, mit mondott
Elaine. Az átok most már a városban fejti ki hatását, nem rajtam,
és nem hiszem, hogy a maradék pár lépcső okozza majd a
vesztem. De azért megfoghatod a kezem, ha akarod.
Vivienne morgott valamit az orra alatt, majd megfordult, és
felment a lépcsőn, nyomában Rhysszal.
Óvatosan.
Rhys nem tudta pontosan, milyen lehet Vivienne munkahelye, ám
amint követte a világos, tágas előcsarnokba az épületben, amely
helyet adott a történelem tanszéknek, eszébe jutott, hogy sosem
gondolkodott a felnőtt Vivienne-en.
Olyan volt, mintha tizenkilenc évesen hibernálta volna a
gondolataiban, de most itt volt, felnőtt nőként, akinek irodája és
karrierje van, és Rhys hirtelen és mohón mindent tudni szeretett
volna róla.
– Miért a történelmet választottad? – kérdezte, amikor
megálltak egy fehér ajtó előtt, amelynek üvegablakán fekete
betűkkel a V. Jones név állt. – És miért világtörténelem?
A lány ránézett, míg a kulcsot a zárba tette.
– Úgy érted, miért nem boszorkánytörténelem?
Rhys vállat vont, és a falnak támaszkodott.
– Helyénvaló kérdésnek tűnt.
Vivienne hallgatott, még mindig a zárral babrálva, és úgy tűnt,
talán nem is akar válaszolni. Majd sóhajtott.
– Akár hiszed, akár nem, szeretem a világtörténelmet, és… nem
is tudom. Az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy
igyekeztem átlagos lenni, talán ezért választottam ezt.
Azzal kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába, Rhysszal a
nyomában.
Apró iroda volt, alig fért el benne az asztal, a két szék és a
keskeny könyvespolc, de otthonosnak tűnt, és Rhyst egy kissé a
 y y p y gy
Boszorkánykonyhára emlékeztette. Növények, színes képek és
középkori kárpitok díszítették, egy virágmintás vízforraló is volt,
az asztalán pedig fotók Gwynnel és Elaine-nel meg néhány más
emberrel, akiket Rhys nem ismert.
Hazudott volna, ha azt állítja, nem nézte meg, vannak-e rajtuk
más férfiak. Igenis megnézte, ott van-e valamelyiken Vivi pöttyös
ruhában, valami seggfej mellett, aki átkarolja, kezét a csípőjén
nyugtatva.
De nem, semmi ilyet nem látott.
– Szóval, pontosan mit tanítasz a történelemből? – kérdezte, és
figyelmét a könyvespolcra irányította. Te jó ég, még ennek is
olyan illata volt, mint a lánynak, meleg, lágy illat, amire nem
emlékezett, ezért az újdonság erejével hatott rá. Még valami
Vivienne-ből, amit meg akart ismerni.
– Az alapokat – válaszolta a lány az íróasztalán keresgélve. –
Bevezetés a nyugati civilizációba.
– Szóval, elsőéveseket oktatsz.
– Igen, gólyákat, ahogy itt mondjuk, és nagyon szeretem őket
tanítani. – Felnézett és mosolygott. – Jó érzés megismertetni
őket valamivel, amit szeretek.
Rhys most el tudta képzelni, milyen, amikor tanít. Ahogy az
arca kigyúl, amikor olyasmiről beszél, amit szenvedéllyel szeret,
az a fény a szemében… A diákok biztos odavannak érte.
– Igen, sejtem, milyen lehet – bólintott. – Mint amikor olyan
helyre szervezek utat, ahol az ügyfelek még nem jártak.
Szeretem figyelni az arcukat, amikor visszatérnek, és imádom
megnézni az ötmillió képet, amit készítettek. Na jó, talán nem az
„imádom” a pontos kifejezés, de azért jó móka.
A lány mosolya szélesebb lett.
– El tudom képzelni.
Egy pillanatra akár két idegen is lehettek volna, gondolta Rhys.
Két egyszerű ember, akik a munkájukról beszélgetnek, próbálják
megismerni egymást.
És ekkor újra elfogta a kellemetlen érzés, hogy tényleg
idegenek egymás számára.
 Mégis, a lány mindig több volt puszta idegennél, akivel flörtölt,
és most el kell terelnie a figyelmét arról a szép szempárról és a
hajáról, és az eszébe vésni, hogy ő tulajdonképpen meg van
átkozva.
Megköszörülte a torkát, és visszafordult a könyvespolchoz. Na
jó. Átok. Ezt kell megoldani. Koncentrálj!
– Jó sok könyved van Walesről.
Most mit művelsz, haver?
Amikor hátrapillantott, észrevette, hogy Vivienne valamit néz
az asztalán.
– Igen, izé… Abból írtam a szakdolgozatom. Nagy Llewellyn, I.
Eduárd és ilyenek. – Rápillantott. – A várostörténet miatt.
– Nyilvánvalóan.
– Ennek semmi köze hozzád.
– Ilyesmi eszembe sem jutott.
Rhys visszafordult a könyvespolchoz, és a kezébe vett egy
könyvet, amely Marche tartomány kastélyairól szólt, amikor
Vivienne hirtelen megkérdezte:
– Nem szeretsz ott élni?
Rhys visszatette a könyvet, és megfordult.
– Mármint Walesben?
A lány bólintott, Rhys pedig sóhajtott, keresztbe fonta a
karját, és a polcnak dőlt. Szent Bugi golyóira, hogyan is
magyarázhatná el Vivienne-nek, mit érez az otthona iránt?
– Szeretem Walest – mondta végül. – A legszebb hely a világon.
A hegyek, a tenger, a költészet, a foci. Az ég szerelmére, egy
sárkány a nemzeti jelképük! Csakis imádni lehet.
– De olyan munkát választottál, ami miatt folyton utaznod kell –
egyenesedett fel a lány. – És amikor… amikor mi… izé. – A füle
mögé gyűrte egy hajtincsét, az arca kigyúlt. – Amikor nekünk volt
az a kis ügyünk, azt mondtad, sosem szerettél hazamenni.
– Igen, de az az apám miatt volt, nem a város miatt –
grimaszolt Rhys, reményei szerint kajánul.
Elérte a célját, mert Vivienne ugyan felvonta a szemöldökét, de
nem faggatta tovább, és egy pillanat múlva előhúzott valamit egy
köteg papír közül.
 gp p
– Megtaláltam a könyvtári belépőmet, úgyhogy most már be
tudsz menni. Arrafelé van, ahol az első órám lesz.
Újra átvágtak a campuson, ezúttal egy rövidebb úton, mivel a
könyvtár a domb tetején volt, nem messze a történelem
tanszéktől, ám Rhys ezúttal valami mást érzett a levegőben.
A főiskola campusa itt is olyan volt, mint máshol, a téglák, a
borostyán, minden egyéb…, de valami más is volt ott.
Mágia.
Mielőtt rákérdezhetett volna, Vivienne bólintott.
– A főiskola másik, mágikus része itt van, azokban az
épületekben. – Négy alacsonyabb épület felé bólintott, amelyek
hatalmas tölgyfák alatt álltak, még ezen a ragyogó, fényes napon
is árnyékba borulva.
– Amikor ide jártam, még vegyesen voltak a normál órákkal –
mondta Rhys, mire Vivienne a szemét forgatta.
– Nos, ez csak addig működött, amíg egy normál tanuló be nem
lopózott jóslásórára, és fel nem akarta venni videóra a mobiljával.
Néhány évvel ezelőtt minden mágiaórát ezekbe az épületekbe
helyeztek.
– Okkal. És hogyan védik őket a belopózó diákok ellen? –
kérdezte Rhys, két, farmert és pulóvert viselő lányt nézve, akik
az egyik épület felé tartó lépcsőn mentek fel.
– Azzal a bűbájjal, amivel a bolt raktára is védve van a
látogatók elől – válaszolta Vivienne. – Könnyebb használni egy
teljes épületen, mint egy tantermen, és még erősebb is. És így
mindenki nyugodtabb.
A könyvtárhoz értek, ahhoz az épülethez, amit Rhys tudatosan
került, amíg a Penhavenbe járt. Gótikus stílusban épült, magas,
fehér oszlopokkal és csúcsíves ablakokkal.
Rhys a főiskola mágikus része felé intett.
– Sosem vegyülsz velük? Akkor sem, ha ők is boszorkányok?
Vivienne követte a pillantását, és megrázta a fejét.
– Nem, ők… Nézd meg magad. Meg fogod érteni.
– Vivienne Jones, te egy sznob vagy.
A lány felhorkant és intett, hogy kövesse.
 – Gyere. Nem muszáj beszélnünk velük, de a hasznukat
vehetjük.
14. FEJEZET

Vivi sosem szerette a Penhaven könyvtárát. Talán túl sok volt ott
a mágia, vagy azért, mert a campus többi részével ellentétben
sötét és baljós hely volt, szinte középkori a sötét kőfallal és a
szűk ablakokkal, amelyek kevés fényt engedtek be, és még ezt is
elfogták a magas könyvespolcok. Mindig úgy érezte, amikor
belépett ide, mintha a tizenkettedik századba térne vissza,
dacára a sarokban elhelyezett számítógépeknek az első emeleten.
Most is megborzongott, szorosabbra vonva maga körül a
kabátját, míg Rhysszal a nyomában a terem túlsó végébe indult.
– Ördög és pokol! – mormolta Rhys. – Hűtőház ez, vagy mi?
– Nem szokott ennyire hideg lenni – reszketett Vivi. Tényleg
nem a könyvtár volt a kedvenc helye, de általában nem volt
ennyire fagyos és nyomasztó. Ahogy körülnézett, néhány diákot
vett észre, akik nyilván ugyanígy éreztek, mert a kabátjukba
burkolóztak, magasan felhúzva azt a nyakukig.
– Biztosan elromlott a fűtés – pillantott Rhysra. – Még jó, hogy
hoztad a kabátodat.
– És még jó, hogy olyan vidékről származom, ahol a „zimankó” és
a „nyirkos” szavakat akár a zászlónkra is felírhatnánk.
Vivi már nyitotta a száját, hogy Walesről faggassa Rhyst, de
gyorsan be is csukta, és megrázta a fejét, míg a Különleges
Gyűjtemény felé igyekeztek. Így sem örült, hogy Rhys számára
kiderült, a walesi történelmet választotta szakdolgozattémául.
Nincs szükség rá, hogy túl sokat fedjen fel magáról.
Nem mintha Rhys miatt tanult volna Walesről – egyáltalán nem.
Egy kicsit sem. Persze, a beszélgetéseik azon a nyáron
felkeltették az érdeklődését, de az ember nem szentel éveket
egy témának csak azért, mert egy pasi a három hónap alatt
egyszer beszél róla.
És annak, hogy egyszer sem járt Walesben, szintén semmi köze
a férfihoz. Bár kis ország, elkerülhette volna, hogy
összefussanak, hiszen mennyi az esélye, hogy…
– Vivienne – súgta Rhys, olyan közel, hogy meleg lehelete
súrolta a fülét, mire a lány libabőrözni kezdett. – A könyvtárban
vagyunk.
A lány összezavarodva megállt, Rhys pedig a szájára szorította
az ujját.
– Túl hangosan gondolkodsz.
Vivi nem tudta, nevessen-e, vagy bemutasson neki, úgyhogy
csak eleresztette a füle mellett.
Az, hogy miután hátat fordított neki, elmosolyodott, csak rá
tartozott.

VALAMI NEM STIMMELT ezzel a könyvtárral.

Rhys nem sok könyvtárban járt élete során, de ahhoz elégben,
hogy tudja, nem így kellene éreznie magát. Még otthon, a világ
legriasztóbb helyén sem érzett így.
Nem csak a hideg miatt örült, hogy magával hozta reggel a
bőrkabátját, míg átmentek néhány nehéz faajtón, a könyvtár
hátulja felé haladva.
Valami… természetellenest is érzett. Valami nem odaillőt.
Az érzés a bőrét borzongatta, és ez nem volt kedvére való.
Vivienne is érezte, ezt tudta ide-oda fürkésző pillantásából. De
a lány nem mondott semmit, így ő sem említette, bár tudta, hogy
ugyanarra gondolnak: köze van ennek az átokhoz és az
energiavonalakhoz?
Könyvespolcok hosszú sorát hagyták el, az átjáró köztük egyre
szűkebb lett, végül már csak úgy fértek el, hogy Rhys Vivienne
mögött ment. A haját laza kontyba kötötte a tarkóján, és Rhys,
mindennek ellenére, a legszívesebben odanyúlt volna, hogy
leeressze.
Vajon hogyan reagálna?
 Tökön rúgna, és meg is érdemelnéd, emlékeztette magát, és
elnyomta magában az érzést, úgy követte a lányt a könyvespolcok
között.
A polcok szétnyíltak, és egy sötét, kör alakú szobában találták
magukat, középen nehéz tölgyfa asztallal, ami olyan magas volt,
hogy Rhys álla az asztallappal egy vonalban volt. Vivienne-nek
lábujjhegyre kellett állnia, hogy fel tudjon kukucskálni.
– Dr. Fulke? – kérdezte halkan, mire egy aszott, ráncos arc
tűnt fel hirtelen.
– Ms. Jones?
Vivienne megkönnyebbülve ereszkedett vissza, és
megigazította a táskáját a vállán.
– Ő itt a… kutatási asszisztensem – mutatott Rhysra, és az
asztal mögött ülő ősöreg asszonyra nézett, ellenőrizve, hogy
bevált-e a trükk. Ha boszorkány, és a Penhavenben dolgozik, jó
eséllyel tudja, kicsoda Rhys.
Ám az asszony nem fogott gyanút. Röpke pillantást vetett
Rhysra, bólintott, és beírt valamit az előtte lévő számítógépbe.
– Két órájuk van – mondta, és a nyomtató zúgva kiköpött egy
papírt, amit Vivienne-nek nyújtott át, ő pedig Rhysnak
továbbította.
V. JONES VENDÉG, állt rajta, alatta kis időpecsét. Rhys a
homlokát ráncolta.
– Kissé hétköznapibb, mint vártam.
– A huszonegyedik században élünk – mondta dr. Fulke az
emelvényről, szűk mellkasa előtt összefonva a karját. – Elnézést,
hogy nem pergamenre írtuk, lúdtollal.
– Nos, nem vártam pergament, de egy lúdtoll igazán…
– Köszönjük, dr. Fulke – mondta gyorsan Vivienne, és
elráncigálta onnan Rhyst.
– A kutatási asszisztensed? – kérdezte ő, miután eltávolodtak a
tárolók között.
– Ez volt az első, ami eszembe jutott – súgta vissza a lány. – És
részben igaz.
Megállt, amint elérték a szoba végét, ajtók sora felé biccentve.

Ú
 – Ha találsz valami érdekeset, vidd be az egyik szobába. Úgy
egy óra múlva itt leszek, amint vége az órámnak. Ha segítségre
van szükséged, szólj dr. Fulkenak vagy valamelyik könyvtárosnak,
de ne…
– Vivienne – lépett közelebb hozzá Rhys, és kinyúlt, hogy a
kezét a vállára tegye, ám aztán inkább hátralépett. – Felnőtt
férfi vagyok – mondta. – Azt hiszem, tudok segítséget kérni
anélkül, hogy elmesélném az egész sztorit.
A lány összeszorított ajka arról árulkodott, nem feltétlenül ért
egyet, ám aztán bólintott.
– Rendben. Jövök segíteni, amint tudok.
Azzal megfordult, arany haja és fekete szoknyája csak úgy
suhant utána, ott hagyva Rhyst egyedül a hátborzongató
könyvtárban.
Nemcsak hátborzongató, de súlyos is. Igazi, ősi sötét mágia ült
a szobán, akár az elektromosság – az a fajta, amitől az ember
kellemetlenül érzi magát, a bőre borzong, a fogai megfájdulnak
tőle.
Rhys grimaszolt, megmozgatta a vállát, és továbbsétált a
tárolók között.
Tizenöt perccel később – anélkül, hogy segítséget kellett volna
kérnie, kedves Vivienne Jones – Rhys egy kupac könyvvel lépett
be a hátsó szobák egyikébe.
Apró, ablak nélküli helyiség volt, az egyetlen fényforrás egy
súlyos, üvegbúrás lámpa volt a plafonon. Középen nagy faasztal
helyezkedett el, ami szintén bűbájt sugárzott. Amikor Rhys
rátette a kezét, enyhe vibrálást érzett.
Sóhajtva kinyitotta az első könyvet.
Latinul íródott, és Rhys érezte, ahogy az agya egy része lassan
életre kel olvasás közben. Középiskola óta nem használta a latint,
és már akkor egyfajta elégedettség töltötte el, hogy közel sem
bírja annyira a nyelvet, mint az apja és a bátyjai, állítva, hogy
nem éri meg az erőfeszítés a mágiát, amit használnia kéne hozzá.
Ezt talán kicsit megbánta.
Csak egy csipetnyit.
 Olvasás közben nem tudott nem az apjára gondolni, akit most
azonnal fel kellene hívnia, vagyis már órákkal korábban kellett
volna.
Simon tudná, mit tegyen. Mindig tudta. De ettől még Rhys nem
állt rá készen, hogy beszéljen vele.
Talán mert félt, mit szólna az apja, ha megtudná, hogy
valamiben nem volt igaza?
Vagy Vivienne miatt?
Felnyögött, becsukta a könyvet, majd megdörzsölte a szemét.
Micsoda egy elcseszett helyzet!
Hogyan magyarázhatná el Simonnak, hogy Vivienne nem akart
ártani neki, csupán egy megbántott fiatal lány volt akkor – akit
ráadásul ő bántott meg –, és csupán ártatlan varázsige volt, ami
aztán elszabadult? Simon nem értené meg. Valószínűleg soha nem
is volt fiatal. A mostani alakjában ereszkedett le egy felhőből,
vagy ilyesmi.
Aztán Rhys rájött, kit kell felhívnia.
Persze hogy nem Simont, hanem a fiatalabb, kevésbé riasztó
változatát.
Elővette a telefonját, gyors fejszámolást végzett, mennyi
lehet ott az idő, majd benyomta a számot.
Úgy öt perc múlva már mélyen megbánta a döntését.
– Haza kell jönnöd.
– Hazajönni? Megátkozva meg minden? Wells, tudom, hogy nem
vagyok a kedvenced, de az, hogy holtan akarsz látni, egy kicsit
túlzás.
– Nem akarlak holtan látni, te idióta, de nyilvánvaló, hogy nem
maradhatsz ott egy halom boszorkával, akik megátkoztak.
Rhys sóhajtva lehunyta a szemét, és megdörzsölte az
orrnyergét. Nem emiatt aggódott.
– Eltúlzod a dolgot. Nem erről van szó, valójában…
– Nem érdekel – mondta Wells, és Rhys szinte látta őt a pult
mögött, a mobilját markolva. – Haza kell jönnöd, és elmondani
apának.
– Vagy – indítványozta Rhys – egyiket sem csinálom, és segítesz
kitalálni, hogyan törhetnénk meg az átkot úgy, hogy Papi ne
 gy g gy gy p
tudjon róla.
A vonal túlsó végén Llewellyn akkorát fújtatott, hogy szinte
Rhys is érezte.
– Körbekérdezősködhetek.
– Diszkréten.
Wells gúnyos hangot hallatott.
– Aznap, amikor tanácsot kérek tőled, hogyan legyek diszkrét,
levetem magam a Hóhatár-hegyről.
– Legalább lesz mit várni – viszonozta Rhys kedvesen, és a vonal
túlvégén Wells egy pillanatra elhallgatott.
– De komolyan, öcsi. Légy óvatos! Ha valami történne veled…
Tudom, hogy mi…
Rhys kihúzta magát, és elszörnyedve meredt a telefonra.
– Te jó ég, Wells, hagyd már abba!
– Bocs, igazad van – értett egyet Wells, majd megköszörülte a
torkát. – Na mindegy, szóval próbálj nem meghalni. Mint a
legidősebb, enyém a tisztség, aztán jön Bowen, szóval nem lenne
sportszerű, ha megelőznél minket.
Megkönnyebbülve, hogy újra ugratják egymást, és nem az
érzéseiket osztják meg, Rhys bólintott, és az asztalnak ütögette
a tollát.
– Rendben, öreg haver.
Kinyomta a hívást, és visszasüllyesztette a mobilt a zsebébe,
azt kívánva, bárcsak most jobban érezné magát. Az, hogy Wells
mellette állt, igazi áldás volt, de ez nem lesz elég. A lehető
leghamarabb rá kellett jönnie, hogyan törhetik meg az átkot, és a
könyvek nem igazán segítettek.
Persze volt bennük szó az átkokról, de inkább arról, hogyan kell
megátkozni valakit. Nyilván egy boszorkány sem akarja megtörni
az átkot.
Jellemző.
Mire Vivienne úgy egy órával később beviharzott a szobába,
Rhys szeme már fájt az apró betűs írás kisilabizálásától, az agya
zsibbadt a fordítástól, és a csuklója sajgott attól, hogy minden
esetlegesen használható információt lejegyzett.
És még mindig nem érezte úgy, hogy bármit is megtudott volna.
 g g gy gy g
– Gondolom, nem hoztál kávét – mondta a lánynak, fel sem
nézve. Éppen egy skót farmerről szóló történetet olvasott, aki
úgy sejtette, megátkozták a terményét, és próbálta
visszafordítani az átkot.
Az illusztráció tanúsága szerint ettől hatalmas macskává
változott, de ez még mindig több volt, mint a semmi.
– Ha a könyvtárnak ebbe a részlegébe próbálnék kávét hozni,
dr. Fulke felakasztana a sarkamnál fogva, úgyhogy nem –
replikázott Vivienne, és leült az asztal sarkára.
Ekkor Rhys újra megérezte azt az édes, már-már cukros
illatot, ami a bőréből áradt, és szorosabban markolta a tollat.
– Hogy megy? – kérdezte a lány, közel hajolva, hogy megnézze,
mit ír, mire Rhys hátradőlt a székén, megmozgatva sajgó vállát.
– Nem túl jól – vallotta be. – De nemrég jöttem. És mivel nem
mondhatom meg a többi boszorkánynak, mit csinálok itt, a
sötétben kell tapogatóznom.
Vivienne összevonta a szemöldökét, mire az orra felett ránc
jelent meg, és Rhyst elfogta a kísértés, hogy odanyúljon, és
kisimítsa. A lány felállt.
– Most már itt vagyok, és segítek. Melyik könyvet nem nézted
még át?
Fél órával később sóhajtott, és becsukta az utolsó könyvet,
aminek gerince baljóslatúan recsegett.
– Ezt sem tudjuk használni. – Átnyúlt az asztalon egy újabb
könyvért, de Rhys megrázta a fejét.
– Azt már néztem.
– És ezt? – kérdezte a lány, megütögetve egy harmadikat, ám
Rhys fel sem nézve megrázta a fejét.
– Az sem nyerő.
Vivienne kiegyenesedett a székén.
– Akkor csak az időnket pocsékoljuk.
Rhys végre felnézett.
– Azt gondoltad, könnyű lesz?
Vivi felállt, és megdörzsölte a tarkóját.
– Nem, csak… biztosan nem olyan nehéz visszafordítani egy
átkot. Főleg egy ilyen buta átkot. – Széttárta a karját. – Hiszen
 g gy y j
jóformán semmit nem csináltunk.
Rhys elfáradt, és nyűgös volt. És nyilvánvalóan meg volt
átkozva, emiatt pedig dühöt érzett.
Több mint dühöt.
Haragot.
– Csak éppen megátkoztatok, amikor elhagytalak.
Vivienne sóhajtott, a kezét még mindig a tarkóján pihentetve.
– Nem hagytál el – emlékeztette. – Én hagytalak el, miután
hirtelen eszedbe jutott, hogy el vagy jegyezve.
Rhys a plafonra nézett, és felnyögött.
– Nem voltam eljegyezve, csak kinéztek nekem valakit, ami
nem…
– Tudom – állt fel Vivi. – Nem ugyanaz. Ezt akartad
elmagyarázni annak idején, de, őszintén szólva, Rhys, nem voltam
abban a hangulatban, hogy ezt megvitassuk, és most sem vagyok.
Rhys talán elfelejtette, mennyire fel tudja magát bosszantani
a lány, esetleg ez egy új, felnőtt Vivienne volt, akit még nem
ismert.
Felállt a székből, és közelebb lépett hozzá, hirtelen
rádöbbenve, milyen kicsi is a szoba, és milyen közel vannak
egymáshoz.
Az ördögbe is, haza kellene mennie Walesbe! Azt kellene
mondania, a francba az egésszel, és elhúznia. Ehelyett azt
mondta:
– Az a nyár sokat jelentett nekem, Vivienne.
A lány ajka szétnyílt, légzése szapora lett, és Rhys minden
porcikájával arra vágyott, hogy megérintse, míg az agya azt
ordította, lépjen hátra.
Vivienne szeme tágra nyílt, és közelebb lépett hozzá.
– Röpke három hónap volt, alig emlékszem.
– Hazugság – ellenkezett Rhys.
– Egyáltalán nem az.
A lány a szemébe nézett, és a keze ökölbe szorult, míg Rhys
még közelebb lépett.
– Szóval, nem emlékszel az első csókunkra?
 Rhys nagyon is emlékezett. Emlékezni fog, amíg él. A hegy
tetején ültek, az ég halványlila volt körülöttük, a levegőben a
tűzijáték és a nyár illata érződött, aztán ő megkérdezte,
megcsókolhatja-e, és alig mert lélegzetet venni, míg arra várt,
hogy a lány igent mondjon.
– Sok mindenkit megcsókoltam – vont vállat Vivienne. – Egy idő
után összemosódnak az emlékek.
– Hát persze – mondta Rhys, és most valahogy nagyon közel
álltak egymáshoz, annyira, hogy látta, milyen tágra nyílnak a lány
pupillái, és hogyan vörösödik el.
– Igen – válaszolta, és az ajka megrándult. – Talán
emlékezetesebbé kellett volna tenned.
– És ha most megcsókolnálak – mondta Rhys, és a hangja
elmélyült, ahogy lenézett rá –, az segítene felidézni az
emlékeket?
Most biztosan elküldi a fenébe. Vagy felképeli. Esetleg tökön
rúgja. Egyik sem lepte volna meg.
De arra nem számított, hogy a lány olyan közel lép, hogy
összesimulnak, a mellkasuk és a csípőjük összeér.
– Lássuk!
15. FEJEZET

Vivi abban a pillanatban rádöbbent, hogy hibát követ el, amint

összeért az ajkuk.
Botorság volt abban reménykedni, hogy Rhys az elmúlt években
elfelejtett csókolózni, átok ide vagy oda.
Persze hogy nem mondott igazat, amikor azt állította, már nem
emlékszik az első csókjukra. Mindenre emlékezett vele
kapcsolatban: minden érintésre, minden csókra.
A Rhys Penhallow-val töltött hónapokról fantáziált azóta is,
egyfajta mentális emlékkönyvként őrizve a képeket.
Félig-meddig mégis igazat mondott, mert amikor a férfi
megcsókolta, Vivi rádöbbent, hogy elfelejtette, milyen jó is volt.
Hogy Rhys milyen jó.
A férfi úgy csókolta meg, mintha az elmúlt kilenc év minden
percében erre vágyott volna, mellkasából tompa nyögés szakadt
fel, amikor a nyelvük összeért, és Vivit egészen a talpáig átjárta
ez a hang.
Rhys az arcára tette a tenyerét, kissé hátradöntötte a fejét,
hogy jobban hozzáférjen, Vivi ujjai pedig a vállát markolták
szorosan, és hozzásimult, amennyire csak lehetett.
Rhys hátralépett, magával húzva őt is, csípője az asztalnak
ütközött. Vivi a távolból hallotta a padlóra hulló könyvek
puffanását, míg lecsukott szemmel, kezét le sem véve a férfiról
megfordult, és az asztal szélére ült. Olyan forrónak érezte a
vért az ereiben, hogy csodálkozott, amiért nem gyullad fel
azonnal.
– Istenem, el is felejtettem – mormolta Rhys a nyakába, amint
forró ajka hozzáért. – Hogyan felejthettem el?
 Vivi megrázta a fejét. Ő is elfelejtette. Azaz nem is ez volt a
helyes kifejezés. A tudatalattija mélyére nyomta az emléket
minden mással együtt, ami Rhysszal volt kapcsolatos. Nem
engedélyezte magának, hogy felidézze, milyen jó volt vele, mert
az azt jelentette volna, hogy a nyári flört, amit tizenkilenc
évesen átélt, a felnőttkori kapcsolatai mindegyikét túlszárnyalta,
és ezt lehangoló lett volna beismerni.
Vagy talán féltél, emlékeztette egy hang odabent. Mert ha ez
volt a legjobb, túl hamar elveszítetted.
Rhys megragadta a csípőjét, felgyűrve a szoknyáját, és bár Vivi
tudta, mekkora ostobaság lenne az exével szeretkezni egy
lidércnyomásos könyvtárban, nem állította meg. Igazából ő maga
is közreműködött, amikor letűrte a férfi válláról a kabátját,
felágaskodva az asztal széléről.
Rhys a lába között állt, ő pedig érezte a farmeren keresztül,
milyen kemény és forró, amint a combjának feszült és tovább
csókolóztak. Vivi az egyik tenyerével az asztalra támaszkodott,
hogy még közelebb tolja magát hozzá.
A hang, amit Rhys kiadott, amint a csípőjének nyomta magát,
elektromos szikraként futott végig a gerincén, és Vivi
kinyújtózott, hogy jobban hozzáférjen a nyakához, miközben
szemét szorosan lehunyva markolta a kabátját.
Aztán Rhys újra szájon csókolta, a nyelvével finoman érintve az
övét, és ahogy a csípője hozzá nyomódott, Vivi érezte, hogy
elveszíti a fejét.
– Vivienne – mormolta a férfi a nyakába, végigsimított a
combján, ő pedig mohón bólintott.
– Érints meg – hallotta magát. – Rhys, kérlek…
A harisnyán keresztül is érezte, amint a férfi ujjai megérintik
odalent, és nyögve feljebb nyomta magát.
– Az átoknak ez a része egész biztosan nem hatott – mormolta,
mire Rhys felemelte a fejét, vágytól ködös tekintettel.
– Tessék?
– Semmi – rázta meg a fejét Vivi. – Csak folytasd.
A férfi megtette, és Vivi a vállának támasztotta a homlokát,
széttárva a lábát – csodálkozott, amiért a szűk szoknyája nem
 y j
szakad szét.
Őrültség volt. Felelőtlenség. Ostobaság.
Mégis megtette.
Amikor meghallotta a sikolyt, az villant tompa agyába, hogy
valaki rájuk nyitott.
Ám a következő sikoly már jól hallhatóan távolról szólt.
Rhys ledermedt, és az ajtó felé nézett.
– Azt hiszem, egy könyvtárban nem szoktak ilyen hangok lenni.
Vivi megrázta a fejét, csak félig-meddig magához térve.
– Nem, ez…
A harmadik sikolyt dörrenés követte, és Vivi talpra szökkent,
lesimította a szoknyáját, Rhys pedig megfogta a kezét, és az ajtó
felé húzta.
– Gyerünk!
Amikor kijöttek a szobából, dr. Fulke-ot robusztus íróasztala
előtt találták, amint a tárolókon át a könyvtár külső része felé
kémlel, ráncos arcán aggodalommal.
– Valami baj van – rázta meg a fejét, és Vivinek az az érzése
támadt, hogy nem hozzájuk beszél.
Aztán Rhys megragadta, és végighúzta a könyvespolcok között,
arra, amerről reggel érkeztek, mind közelebb érve a szörnyű
sikolyokhoz.
Minél közelebb értek a hang forrásához, Vivi szíve annál
hevesebben dobogott, nemcsak a félelem miatt, hanem a mágia
egyre erősödő jelenléte miatt is, amit már korábban is érzett,
amikor beléptek a könyvtárba, és ami semmi jót nem sugallt.
Kirohantak a polcok közül, és a hideg szinte kiszívta Vivi
tüdejéből a levegőt. Eddig is hűvös volt, most azonban jéghideg
volt a levegő – szinte fájt, amikor tágra nyílt szemmel
körülnézett.
A tanulóasztalok alatt és a szoba sarkában diákok kuporogtak,
meghúzva magukat, középen pedig…
– Az egy… – kérdezte Rhys, és Vivi csak némán bólintott.
– Egy szellem.

É
RHYS AZ ELŐTTÜK LÉVŐ jelenésre bámult, azon tűnődve,
miként fordulhat elő, hogy valaki, aki olyan helyen nőtt fel, mint
ő, még sosem látott szellemet.
Igazság szerint sosem hitt a létezésükben, hiszen akkor
okvetlenül találkoznia kellett volna velük a Penhaven-kastélyban.
Pedig ez itt igazinak tűnt.
A lány alakja zöldeskéken izzott, szeme tágra nyílt sápadt
arcában, lába kissé elemelkedett a földről. Ám a legkülönösebb a
ruházata volt. Farmert viselt, pólót, rajta flanelinggel, magas
szárú tornacipőt, amit villámok díszítettek, sötét haja kócos
lófarokba kötve. Őket bámulta.
Nem halhatott meg olyan régen, és ez kellemetlenül érintette
Rhyst.
Mellette magas, vékony srác ült a földön Penhaven Főiskola
feliratú kapucnis pulcsiban és farmerben, karját a feje fölé
tartva, mint aki egy ütést akar kivédeni.
– Ez meg mi az ördög? – kérdezte Rhystól, ő pedig a
legszívesebben azt válaszolta volna: Honnan a fészkes fenéből
tudjam?
Vivi közelebb lépett a jelenéshez.
– Mit kereshet? – kérdezte.
A szellem előre-hátra mozgott, fejét körbeforgatva, tényleg
úgy tűnt, keres valamit a polcokon, sápadt arca bosszúsan
eltorzult.
Aztán észrevette őt.
– A rohadt életbe! – mormolta Rhys az orra alatt.
– Azt hiszem, amit keres, az… – kezdte Vivienne, de mielőtt
befejezhette volna a mondatot, a kísértet elhaló sikolyt
hallatott, és Rhyshoz repült.
Rhys testén végigfutott a hideg, fejbúbjától a talpáig, mintha a
tengerbe esett volna.
Aztán repülni kezdett.
Nem is repülni, inkább suhanni a padló felett, a háta
fájdalmasan ütődött a könyvespolcnak. Reccsenést, majd tompa
puffanást hallott, a diákok rémült kiáltásait, szaladó lépteket és
Vivienne-t, ahogy őt szólongatja. Ám mindezeken felül még mindig
 gy g j g g
hallotta a szellem elhaló sikolyát, mintha az ördög teáskannája
sípolna, és amikor megpróbált felülni, fájdalmasan felnyögött, a
bordáit fogva. Úgy tűnt, nem törtek el, de nyilván zúzódás érte
őket, és ha az a valami úgy dönt, hogy újra fellöki…
A szellem visszasiklott hozzá, a felette lévő könyvespolcot
figyelve, és Rhys nézte, ahogy kinyúl áttetsző ujjaival és
megpróbál levenni egy könyvet, ám a keze átsiklik rajta, mire
csalódottan felüvöltött. Újra és újra megpróbálta, egyre
dühödtebben, Rhys pedig próbált talpra állni, fájdalmasan nyögve
közben.
Vivienne csak állt, a jelenést bámulva, és amikor habozva
közelebb lépett, Rhys felemelte a kezét.
– Vivienne! – kiáltotta, mire a szellem feje megpördült, és
rábámult.
Rhys érezte a belőle áramló erőt, a szoba hőmérséklete még
lejjebb süllyedt, már látta a leheletét, és minden szőrszála az
égnek állt.
Összeszorította a fogát, hogy felkészüljön egy újabb
támadásra.
Ám a szellem megtorpant, és könnyedén oldalra libbent,
Vivienne-re meredve, mintha egy kirakós darabját nézné, amiről
nem tudja, hová illik.
Olyan hangot adott ki, ami a sóhaj és a zokogás között volt,
lehajtotta a fejét, majd hirtelen, ahogy egy szappanbuborék
pukkan ki, eltűnt.
A helyiségben szinte rögtön melegebb lett, Rhys pedig
körülnézett.
A diákok elmenekültek, magára hagyva őt és Vivienne-t a
felfordult asztallal, a szétdobált könyvekkel és a padlót borító
füzetlapokkal. A hangzavar után a könyvtár nagyon csendesnek
tűnt.
Rhys a lányhoz lépett, és megfogta mindkét kezét. Jéghidegek
voltak, a tenyerén melengette az ujjait.
– Jól vagy? – kérdezte.
Néhány perce még csókolóztak. Vagyis több is történt. Rhys
tudta, egy csók mikor csók, és mikor valami többnek az ígérete,
 gy g
amit pedig ők csináltak abban a szobában, az bizony többet is
ígért. Még mindig érezte a lány ízét a nyelvén, a forróságot, amit
a lába közé nyúlva tapintott.
Ám most kihúzta a kezét az övéből, és hátralépett, tekintete
távoli volt.
– Jól vagyok – mondta. – És te?
Rhys óvatosan megérintette a bordáit.
– Nincs semmi bajom, amit egy forró fürdő és egy whisky ne
tudna helyrehozni.
A lány bólintott, aztán újra a könyvespolcra nézett, amelynél a
szellem korábban időzött.
– Vajon mit keresett?
– Ez érdekel? – vonta fel Rhys a szemöldökét. – Nem az, hogy
szellemek tényleg léteznek?
– De, az is – válaszolta a lány, és a polchoz lépett, a könyvek
gerincét böngészve. – Láttál már ilyet?
– Még sosem – borzongott meg Rhys, és zsebre dugta a kezét.
Még mindig érezte a természetellenes hideget, amit a jelenés
közelében tapasztalt, és hogy nem ura a saját testének.
Rohadt ijesztő volt.
Nemcsak a hideg – hanem hogy az az izé dühös volt rá. De
miért?
– Ms. Jones!
Egy nő állt a könyvtárat a Különleges Gyűjteménytől elválasztó
ajtóban. Dr. Fulke toporgott mögötte idegesen. A nő ötven és
nyolcvan között lehetett, egyszerre kortalan és ősidőkből való,
fehér haja élesen elütött sötét bőrétől, és, amennyire Rhys meg
tudta ítélni, úgy hatvannyolc kendőt viselt.
Mellette Vivi mély levegőt vett.
– Dr. Arbuthnot – mondta, majd Rhysra nézett. – A
Boszorkányügyi Intézet igazgatója.
16. FEJEZET

Vivi sosem járt még a Boszorkányügyi Intézetben, és

meglepődött, amikor meglátta, hogy ugyanolyan, mint a campus
többi, normál épülete, csak még szebb. A padlót linóleum helyett
márvány borította, a falakat zöld, mintás tapéta fedte, dr.
Arbuthnot irodájában pedig nem Vivi irodájának kemény műanyag
ülőalkalmatosságai várták, hanem bársonyszékek.
Azért ez az iroda is apró volt, csupán egy ablakkal, és amikor
dr. Arbuthnot egy csésze teát nyújtott át Vivinek, ő egy halom
dolgozatot látott meg az asztal sarkán, amelyek mind arra
vártak, hogy kijavítsák őket.
– Elmondaná, mit keresett a Különleges Gyűjteményben? –
kérdezte dr. Arbuthnot, és leült az asztal túlsó végére, Vivivel és
Rhysszal szemben.
Vivi nem tudta, vajon Rhys is így érez-e, de ami őt illeti, mintha
csak az igazgatói irodába hívták volna be, hogy büntetést kapjon,
és amíg a teájába kortyolt, próbálta visszanyerni az önuralmát. A
csók és a szellem között az agya mintha milliónyi darabra tört
volna, és tudta, hogy minden darabkára szüksége lesz, hogy
farkasszemet nézzen az igazgatóval.
– Volt némi mágikus balesetünk – mondta Rhys mosolyogva, és
felemelte a teáscsészéjét. – Valami rosszul sült el, amikor
feltöltöttem az energiavonalakat, ugyanis mint a város alapítóinak
leszármazottja, nekem jutott ez a feladat.
Vonzerő és tekintély: ez általában bevált, ám Vivi látta dr.
Arbuthnot arcán, hogy ezúttal más a helyzet.
– Egy baleset – ismételte meg a szót kifejezéstelenül, majd az
íróasztalán heverő papírokra nézett. – Nos, ez a baleset
kiszabadított egy szellemet egy rendkívül erős
bilincsvarázslatból, így azt javaslom, mielőbb oldják meg a
problémát.
– Bilincsvarázslat? – hajolt előre Vivi. Hallott már ilyesmiről, de
annyira erős varázslat volt, hogy sosem merte kipróbálni. – A
szellem, akit ma láttunk, fogoly volt?
Dr. Arbuthnot ajka lefittyedt, ám bólintott.
– Piper McBride, 1994-ben járt ide. Az egyik legjobb tanulónk
volt. Sajnos túlságosan élénk érdeklődést mutatott a sötét mágia
iránt, és amikor megkísérelt érintkezésbe lépni a túlvilággal,
baleset érte, és az életét vesztette. Ezért vagyunk olyan
szigorúak a tiltott varázslást illetően. Egy hiba akár az ember
halálát is okozhatja, ahogy Pipernek sajnos meg kellett tanulnia.
Dr. Arbuthnot komoran visszatette a papírjait az asztalra.
– Ha egy boszorkány vesztét a sötét mágia okozza, nincs más
választásunk, meg kell bilincselnünk a lelkét.
Vivi sosem hallott erről, de volt benne logika. A mágia végül is
többé-kevésbé energia. Ha valaki túl sokat használ belőle, az
kiszívhatja belőle az életet. És ha ez a valaki meghal, az
energiának máshová kell távoznia.
Például egy kísértetbe.
– De most – folytatta dr. Arbuthnot zaklatottan –, hogy Piper
bilincsvarázsa megtört, bosszút állhat. Ami nyilvánvalóan minket
is érint. – Összefűzte az ujjait, és az asztalra támaszkodott,
majd rájuk meredt. – A főiskola normál része és a másik…
különleges része békességben élnek egymás mellett, de ezt ön is
jól tudja, Ms. Jones. Az igazgatóságot nyilvánvalóan rendkívüli
módon fel fogja zaklatni, ha tudomást szereznek a könyvtárban
lévő kísértetről.
Vivi szinte érezte, ahogy dr. Arbuthnot pillantása égeti.
– Így van – helyeselt. – Mi pedig épp ezért…
– Önök pedig épp ezért helyrehozzák ezt a dolgot – fejezte be
dr. Arbuthnot, külön kihangsúlyozva a szavakat, Vivi pedig
hevesen bólogatott, kis híján kiloccsantva a teáját.
– Igen. Persze hogy helyrehozzuk.
– Remek. – Egy pillanatig még fürkészve nézte őket, majd az
ajtó felé intett. – Most elmehetnek.
 j
Rhys és Vivi gyorsan letették a teáscsészéjüket, és az ajtó
felé indultak.
Miután átvágtak a campuson, és biztonságban visszaértek Vivi
irodájába, Rhys nagyot fújtatott, és lerogyott az íróasztallal
szemközt álló székbe.
– Most már értem, mire gondoltál.
– Köszönöm. – Vivi a mellkasára szorította egyik tenyerét,
mintha így megállíthatná heves szívdobogását. – Nem tréfálnak.
– Nem bizony. És pontosan hogyan tudnánk megbilincselni egy
szellemet?
Vivi megrázta a fejét, az íróasztal mögé ment, és leült.
– Fogalmam sincs. De valahogy muszáj lesz. – Hirtelen egy
gondolat kezdett benne körvonalazódni. – Rhys – támaszkodott az
asztalra, mire a férfi gyanakvón pillantott rá.
– Igen?
– Ezt kell tennünk. Egy ideig eltarthat, míg rájövünk, hogyan
törjük meg az átkot, de addig is megoldhatjuk azokat a
gubancokat, amiket okozott. Mint a boltban múlt éjjel.
Rhys úgy nézett rá, mintha új fejet növesztett volna a régi
mellé.
– Azt nem mi oldottuk meg, hanem a nagynénéd.
Vivi megrázta a fejét, és érezte, hogy a bűntudata kissé
enyhül. Ők ketten képesek lesznek rá, jóváteszik, amit okoztak.
– Te nyugtattad meg a lányokat, hogy semmi szokatlan nem
történt. Rosszul is végződhetett volna a dolog, de nem így lett.
– Először is, szörnyen rosszul végződött – vette le Rhys a
dzsekijét és terítette a széke támlájára. – Másodszor pedig,
Vivienne, nem oltogathatunk tüzeket mindenhol. Főleg, ha nem
tudjuk, mit okoznak ezek a tüzek.
– Talán nem – dőlt hátra Vivi. – De megpróbálhatjuk.
– Szeretem, hogy ilyen optimista vagy, Vivienne.
Vivi grimaszolt.
– Ne legyél cinikus, Rhys, főleg most ne.
– Általában nem is vagyok az – felelte a férfi, majd nagyot
sóhajtott, és beletúrt a hajába, ami rögtön visszaállt az előbbi,
tökéletes állapotába, mire Vivi magában felsóhajtott. Ez nem
igazság! Mégis miféle átok volt ez?
Rhys telefonja hirtelen rezegni kezdett a zsebében, mire
kihalászta, és nagyot sóhajtott.
– A jó életbe!
– Mi az?
– Munkaügy. Rossz hírek – mondta Rhys, le sem véve tekintetét
a telefonról, ujjai sebesen mozogtak a kijelzőn.
Vivi gyomrát jeges rémület töltötte el.
– Ez is az átok miatt van? Miattam?
– Nem, dehogy – nézett fel Rhys, mosolyt villantva rá. – Az
utazási irodában van gond.
Hazudott, Vivi jól tudta. Először is, ügyetlenül csinálta, a
tekintete elárulta, másodszor pedig Vivi tisztában volt vele, hogy
Rhys mágiája szerencsét hoz a munkájában. Mi más kellene
ahhoz, hogy az ember utazásokat szervezzen? Viszont, ha most
gondok vannak, az csakis az átok miatt lehet, vagyis miatta.
Rhysnak teljesen igaza lenne, ha őt vádolná, ehelyett viszont
igyekszik őt jobb kedvre deríteni.
Ami szintén nem igazság.
– Haver! – szólt bele a férfi a telefonba könnyed, csevegő
hangon. – Úgy hallottam, faramuci helyzetben vagy.
Faramuci helyzet? – formálta a szavakat hangtalanul Vivi, mire
Rhys a szemét forgatta, és sóhajtva hátradőlt a székén.
– Nem, nem, semmi gond – mondta, miközben lázasan kutatott
valami után Vivi asztalán.
Vivi átadott neki egy papírt és egy tollat, mire Rhys felmutatta
a hüvelykujját, majd írni kezdett.
– Persze, meg tudom oldani. Nem gond.
A következő tíz percben Vivi az asztalánál ülve figyelte, ahogy
Rhys átalakul azzá a sármos, könnyed pasivá, akit azelőtt ismert.
A világ leghozzáértőbb emberévé.
Telefonhívásokat intézett el. Jegyzetelt. Még többet
telefonált, majd e-maileket küldött. Egyszer csak ott ült, Vivivel
szemben, feltűrt ujjal, telefonját a füléhez szorítva, az asztalra
könyökölt, és Vivi nem tudta levenni róla a szemét.
 y
Majd befejeződtek a hívások, az e-mailek és az üzenetek, meg
ki tudja, még mi minden, Rhys hátradőlt, a fejét a szék
háttámlájára döntötte, és Vivi megállta, hogy odamenjen és az
ölébe üljön, amivel nagy önuralomról tanúskodott.
Ám az arca árulkodó lehetett, mert a férfi kíváncsian nézte.
– Mi az?
Vivi megrázta a fejét, megköszörülte a torkát, és a lehető
leghétköznapibb tárgy, az órarendje másolata felé nyúlt.
– Semmi.
17. FEJEZET

– Egy szellem – mondta Gwyn, és a válla fölött Vivire nézett.

A Boszorkánykonyhában voltak. Gwyn rögtön kitette a ZÁRVA
táblát, amint Vivi besétált, és nekilátott, hogy feltöltse a
polcokat könyvekkel és pergamenekkel.
Vivi bólintott, és a pultra könyökölt.
– Egy szellem.
– Olyan Casper-féle?
Vivi megrázta a fejét.
– Sokkal ijesztőbb volt, hidd el nekem.
Amennyire világosan csak tudta, elmagyarázta Gwynnek, mi
történt a könyvtárban.
– De még nagyobb baj, hogy…
– Van nagyobb baj is az ijesztő szellemnél?
– Ühüm. A Boszorkányügyi Intézet is benne van.
Gwyn a szemét forgatta.
– Azok a fura alakok.
A Penhavenben tanító boszorkányok kerülték Vivit és a
családját, valószínűleg mert a legtöbbjük máshonnan származott,
és Vivi úgy sejtette, nem szerették a boltot. Valahogy sosem
tették be ide a lábukat. Túl komolyan vették magukat és a mágiát
az ilyesmihez.
Az ő bajuk, gondolta Vivi, és szemügyre vette a lila bársonyra
tett kristálygömböket.
– Azt akarják, hogy hozzuk rendbe a dolgokat.
Gwyn felhorkant.
– Mondd el nekik az átkot. Jövő hétre kapsz egy ötvenoldalas
tanulmányt, de megoldani nem fogják.
– Rhys szerint sznobok vagyunk.
 Gwyn gúnyosan felkacagott.
– Te jó ég, egy Penhallow varázslófiú, aki ráadásul gazdag is,
másokat nevez sznobnak? Mondd meg neki, milyen undokok voltak
anyával.
– Megpróbáltam – mondta Vivi –, de nem akartam nagyon
belemenni a részletekbe. Minél kevesebbet beszélgetünk, annál
jobb.
Nem tette hozzá, hogy amikor nem beszélgettek, akkor
csókolóztak, mert kissé problematikusnak gondolta.
El sem hitte, hogy ezt csinálták. Még most is olyan volt, mintha
csak álmodna, vagy valaki mással történt volna. Nem lehetett
olyan ostoba, hogy csókolózzon Rhysszal.
Éppen ezért szakított annak idején. Általában racionális és
nyugodt, de Rhys Penhallow elveszi az eszét. Ezért kell
megtörniük az átkot, hogy Rhys minél hamarabb eltűnjön innen,
mielőtt még olyan baromságot csinálna, mint hogy vele tölti az
éjszakát.
Megint.
Gwyn befejezte a polcok rendezgetését, és megfordult,
lesimítva a ruháját.
– Na jó – kezdte –, anyu el lesz ragadtatva… – hirtelen
elhallgatott, és Vivire meredt.
– Mi az?
Gwyn a pulthoz lépett.
– Vivienne Jones. Mi történt köztetek ma?
– Semmi – vágta rá Vivi, de érezte, hogy elvörösödik.
Gwyn rögtön rájött. Összecsapta a kezét.
– Dugtál vele az irodádban?
– Micsoda? Dehogyis!
– A könyvtárban?
– Nem! – lökte el magát a pulttól Vivi, és a tarotkártyák
tanulmányozásába kezdett. – Semmi ilyesmi nem történt.
Ami igaz is volt. Rhys és ő a csókolózáson kívül nem csináltak
mást, legalábbis technikai értelemben.
De mi lett volna, ha nem zavarják meg őket?
 Vivit sosem izgatta fel, hogy nyilvános helyen szeretkezzen, de
már el is felejtette, hogy Rhystól elveszti az eszét, és úgy érzi,
elpusztul, ha nem érezheti a férfit magában azonnal. Mintha ki
akarna bújni a bőréből, és belebújni a férfiba.
Épp ezért olyan veszélyes a számára. Egyszer feledkezett meg
magáról, és lám, mi történt.
– Csajszi, ha egy csóktól ilyen arcot vágsz, már értem, miért
voltál annyira kiakadva, amikor szakítottatok. Az egész átok
dolgot értem most már.
– Haha! – nevetett Vivi, aztán a tenyerébe temette az arcát, és
felnyögött. – Csak egy… hülyeség volt.
– Édesem, csak tizenkilenc voltál, és zaklatott…
– Nem az. Mármint igen, az is, de inkább az, hogy ma
megcsókoltam. Ez csak megbonyolítja a dolgokat.
– Miért?
Vivi Gwynre nézett, mire ő felemelte a kezét.
– Komolyan kérdezem. Miért? Már nem vagy tizenkilenc éves.
Nem hiszed, hogy ő az igazi, és nem akarsz hozzámenni a
hegyoldalon, ahol nyuszik ugrándoznak.
– Nyuszik?
– Maradjunk a lényegnél. Felnőtt nő vagy, aki nehéz időszakon
megy keresztül, és most az őrülten szexi exed visszatért a
városba, és alig várja, hogy lesmároljon. Én azt mondom, ne sokat
agyalj.
Vivi akaratlanul is elvigyorodott, és a kristálygömb köré fonta
az ujjait.
– Ez a te életfilozófiád, Gwyn, nem az enyém.
– A tiéd is lehet – erősködött Gwyn. – Miért is ne?
Vivi rádöbbent, hogy erre nincs jó válasza.
A csók jó volt. Nagyon jó.
Miért ne ismételhetné meg, ha úgy akarja?
A bejárati ajtó feletti holló felkárogott, és mindketten
megfordultak. Rhys sétált be a boltba. Átöltözött, a szokásos
farmert és pulóvert viselte, de ezúttal zöldet, és Vivinek vissza
kellett fojtania egy sóhajt, amint meglátta.
 Gwyn észrevette, és gyors pillantást vetett rá, míg visszatért
a polcok rendezgetéséhez.
– Szia, seggfej – szólt hátra, mire Rhys intett neki.
– Téged is jó látni, Gwyn. Gondolom, Vivi mesélt a mai kis
kalandunkról.
Vivi leejtette a kristályt, ami váratlanul nagyot csattant a
földön, Gwyn pedig rájuk vigyorgott.
– Persze, mesélte.
– Gwyn! – sziszegte Vivi, de Rhys nem zavartatta magát, a
pulthoz sétált.
– Meg kell mondanom, sosem hittem volna, hogy valaha is látok
igazi kísértetet – folytatta, és Vivi a szemét forgatta.
Hát persze! A kísértetre gondolt, nem pedig arra, ami kettőjük
között történt a könyvtárban.
Ám amikor a férfi megállt mellette, könyökét a pulton
nyugtatva, Vivi mintha huncut mosolyt látott volna a szája
sarkában.
– El tudok képzelni szellemhez méltóbb dolgokat is, mint egy
könyvtárban kísérteni – mondta Gwyn. – Milyen jó lehet például
egy temetőben! De egy könyvtárban ragadni, csak mert nem
fizetted be a kölcsönzési díjat 1994-ben, vagy ilyesmi? Szívás.
– Azt hiszem, keresett valamit – mondta Vivi, miközben
próbálta figyelmen kívül hagyni, mennyire közel áll hozzá Rhys, és
hogy milyen jó az illata. Lezuhanyozott? Biztosan. Vagy mindig
ilyen az illata…
Na jó, teljesen begőzölt.
Megköszörülte a torkát, és ellépett a pult mellől.
– Az is furcsa, hogy most került elő.
– Ez az átok miatt van, nem? – kérdezte Gwyn, míg lemászott a
létráról.
Rhys bólintott, és Vivi felé fordult.
– Vagyis az energiavonalak miatt, hogy pontosak legyünk.
– Mi mást okozhatnak még ezek a vonalak? – kérdezte Gwyn a
homlokát ráncolva. – Ördögi játékok, szellemek…
– Nem tudjuk – sóhajtott Vivi. – Épp ez a gond. A mágia
szétterjedt a városban, és bárhol megjelenhet. Bármi lehet.
Ú
 j gj
Újra eszébe villant a könyvtárbeli kísértet kétségbeesett arca,
amint vadul a polcok között keresgélt. Zavarodottnak és
rémültnek tűnt, és ez az ő hibája.
Az ő átka okozta mindezt.
Az átok, amit nem képes megtörni.
18. FEJEZET

Rhysnak a mai nap után kávéra volt szüksége, és mivel a kávézó

közel volt a Boszorkánykonyhához, felvetette Vivienne-nek, hogy
ugorjanak be.
Míg odafelé sétáltak, magában be kellett ismernie, hogy
Sírvölgy bájos hely. A nap éppen lement a hegyek mögött, fénye
átölelte a várost, az ég pedig mélylila színre váltott. Pislákolva
felgyulladtak az utcai lámpák, és minden kirakat ki volt díszítve –
hol egy halom tök, hol papírboszorkányok, seprűk, fényfüzérek.
– Olyan, mint valami képeslap – mondta. – Üdvözlet
Hallowenföldről.
Vivienne kuncogott, és összefonta a karját a mellkasán.
– Nem vitatom.
– Már értem, miért szeretsz itt lakni.
– Jó hely a boszorkányoknak. Még azoknak is, akik titokban
boszorkányok.
– Igazából mi mind titokban vagyunk azok – mondta Rhys –, de
értem, mire gondolsz.
Lassan hűvösödött, ám ez lágy, őszi hűvösség volt, nem a
könyvtár dermesztő, természetellenes hidege. Walesben
gyakorta volt ilyen az este, ám az évszakhoz képest melegebb
volt.
Míg az utcán sétált Vivienne-nel, Rhyst furcsa, otthonos érzés
töltötte el. Vivienne tökéletesen illett ide.
De ő hová tartozik?
Hogy ne kelljen ezen gondolkodnia, megbökte Vivienne-t a
könyökével.
– Szóval, hogy megy ez az egész titkos boszorkány dolog? Főleg
a főiskolára gondolok. Felismeritek egymást a többi
boszorkánnyal, nem?
Vivienne sóhajtva a füle mögé tűrte egy hajtincsét.
– Általában igen. Őszintén szólva, nem olyan nehéz titokban
tartani a dolgot. Sokakat érdekel a boszorkányság, és már senki
nem akad fenn, ha valaki ezzel foglalkozik.
– Vagy ha ilyen boltja van – tette hozzá Rhys, és a lány
bólintott.
– Igen.
– De a normál diákok nem tudják, hogy boszorkányokkal járnak
egy helyre, ugye?
– Így van – erősítette meg Vivienne, míg bementek a kávézóba.
Ahogy a többi üzlet, ez is halloweendíszekkel volt teleaggatva,
kis tökökkel a kirakatban, az ajtón üstöket formázó füzérrel.
Amikor beléptek, Rhys megtartotta az ajtót egy családnak,
akik babakocsit toltak, és lemosolygott a gügyörésző csecsemőre.
Amikor felnézett, Vivienne különös arckifejezéssel figyelte.
– Mi az? – kérdezte, de ő csak megrázta a fejét, és a pult felé
mutatott.
– Teát?
– Az jó lesz – bólintott Rhys.
Rhysnak angol reggelit rendeltek, Vivienne-nek mézes-
levendulás teát, leültek hátul, és Rhys hirtelen rádöbbent, milyen
kellemes itt…, milyen intim.
– Szóval.
– Szóval.
Csak ültek ott, a teájuk gőzölgött az asztalon, de egyikük sem
nyúlt hozzá. Rhys Vivienne-re nézett, aki kerülte a pillantását,
inkább az ujjatlan kesztyűje szélét tépkedte – szinte félő volt,
hogy elszakad.
Rhys odanyúlt, és megfogta a kezét. Csupán a csuklóját
érintette, de még a gyapjúkesztyűn keresztül is érezte, hogy
meleg önti el, egészen a talpáig. Szinte lángra gyúlt a bőre.
– Szerintem beszélnünk kellene a könyvtárban történtekről.
A lány a fejét rázta, aranyszőke haja a vállát verdeste.
– Nem. Nem, nem, nem, nem. Nem kell. Ez olyan dolog, amiről
egyáltalán nem kell beszélni.
 gy
– Vivienne.
– Hülyeség volt, és csak egy csók – folytatta a lány.
Rhys felvonta a szemöldökét.
– Csak egy csók? Tényleg?
Vivienne nyakát vörös pír lepte el, de kihúzta a kezét a
férfiéból, és megismételte:
– Csak egy csók.
Rhysnak nem volt alkalma megismerni a lányt az elmúlt években,
de most tudta, mit lát az arcán. Nem akart erről beszélni, és ha
erőlteti, azzal nem jut semmire.
Így hát az asztalra tette a kezét, és az ujjaival dobolva
körülnézett.
– Sokan járnak ide.
Vivienne, aki megkönnyebbült, hogy témát váltottak, bólintott,
és felemelte a csészéjét.
– Mindig tele van. Szerencse, hogy találtunk helyet.
Rhys előredőlt, és szemügyre vette a pult mögött álló alacsony
lányt, akinek élénk türkizszínű haja volt, és vastag keretes
szemüveget viselt.
– Ő boszorkány? – kérdezte halkan, és Vivienne-nek oda sem
kellett néznie, hogy tudja, kiről van szó.
– Igen. Itt csak boszorkányok dolgoznak, általában a főiskola
hallgatói. Részben ezért is megy ilyen jól az üzlet. Könnyű mágiát
használnak, úgyhogy sosem rontják el a rendelést, törnek el
poharat, vagy ilyesmi.
Erről mindkettőjüknek ugyanaz jutott az eszébe, és a
teáscsészéjükre bámultak.
– Szóval, a mágia segít, hogy jól menjen az üzlet.
– Igen.
– Viszont most a mágia… rossz.
– Talán itt nincs hatása.
Vivienne kihúzta magát, felvette a csészéjét, és Rhys már
nyújtotta a kezét, a nevét készült kimondani, de a lány lehunyta a
szemét, az ajkához érintette a csészét, és nagyot kortyolt
belőle.
 Dermedten ültek mindketten, majd Vivienne nagyot nyelt, és
Rhys legnagyobb megkönnyebbülésére elmosolyodva kinyitotta
mogyoróbarna szemét.
– Semmi baja – tette le a csészét. – Teljesen normális tea,
nyoma sincs ártó mágiának.
Rhys is ivott a teájából, és egyet kellett értenie: jó íze volt,
mágiát nyomokban sem érzett.
– Remek – mondta, és a lány csészéjéhez koccintotta az övét. –
Akkor ez a hely megmenekült az átok…
Üvegcsörömpölés hangja szakította félbe, és Rhys tarkóján
minden szőrszál égnek állt, amint a hang irányába fordult.
Az ajtónál lévő asztal felborult, a padlón üvegcserepek és
összetört csészék hevertek, beborítva a földön heverő testet.
Rhys gondolkodás nélkül talpra ugrott, és a földön fekvő, idős,
khaki színű öltözéket és papucscipőt viselő férfihoz rohant, aki
az egyik kezében még mindig a csészéjét szorongatta, meglepett
arccal.
– Lélegzik – mondta Vivienne Rhys oldalán, ujjai a férfi
csuklóját szorították. – És a pulzusa is rendben. Csak…
– Megfagyott – fejezte be Rhys helyette, a férfi tágra nyílt
szemét és félig nyitott száját nézve.
Aztán tekintete a csészére tévedt, amit a férfi szorított, és
aminek tartalma lassan szétterjedt a keményfa padlón.
Az ő teájukban talán nem volt semmi, de bármit is ivott a férfi,
abban igen. Rhys szinte látta a varázsigét, amint szétterül a
folyadékban, és a pult felé pillantott.
A pult mögött álló tulajdonos éppen telefonált, időnként a
férfira és a köré gyülekezőkre pillantva, ám az arcán az
aggodalmon kívül nem tükröződött sem bűntudat, sem félelem.
Aztán Rhys jobbra nézett, a türkizhajú lányra, aki karját
szorosan összefonta maga körül, és ajkát beharapva állt a test
mellett. Amikor észrevette, hogy nézik, ijedten felszökkent,
kinyitotta a raktárba vezető ajtót, és eltűnt mögötte.
– Vivienne – súgta Rhys, megbökve a lányt, de már ő is talpra
állt, azt a helyet nézve, ahol a türkizhajú eltűnt.
– Láttam.
 Odakintről szirénák hangja hallatszott, ám a férfi mostanra
magához tért, szemhéja megremegett, és Rhys úgy vélte,
bármilyen mágia is volt ez, nem elég erős ahhoz, hogy hosszan
tartson a hatása.
Ettől kissé megkönnyebbült.
Ahogy felállt, Vivienne közelebb lépett hozzá, és a többi
bámészkodó közé vegyültek. A mentőautó megállt odakint, az
üzlet tulajdonosa pedig a zsebébe tette a telefont, és kisietett
eléjük, üresen hagyva a pultot.
Ami alkalmat adott arra, hogy besurranjanak a raktárba.
A Boszorkánykonyha raktárával ellentétben itt semmi
varázslatos nem volt. Úgy festett, mint bármelyik hátsó helyiség
bármelyik üzletben. A magas fémpolcokon papírpohárhalmok
álltak, a padlón kávébabos zsákok, műanyag ládákban bögrék.
Rhys egy kissé csalódott volt.
A türkizhajú lány az egyik üres, felfordított ládán ült, térdét a
mellkasához húzva, lábfejét szorosan összeszorítva.
Amint meghallotta őket, felkapta a fejét, sötét szeme
hatalmasra tágult halvány arcán. A pólóján a SAM felirat állt.
– Jól van? – kérdezte őket, mire Vivienne bólintott. – Tehát
elmúlt a hatása – sóhajtott megkönnyebbülten Sam, leeresztve a
vállát. – Akkor jó.
– Elmondanád, mit csináltál az italával, ami ezt okozta? –
kérdezte Rhys, és a lány pillantásában gúnyos szikra csillant.
– Saját készítésű varázsige – állt fel. – Maguk nem ismerhetik.
– Hipsztermágia, remek – mormolta Rhys, megdörzsölve a
tarkóját. Ő is ilyen irritáló volt fiatal korában? Arrogáns és
nagyképű? Persze felesleges volt ezen gondolkodnia. Tudta, hogy
éppen ilyen volt.
Vivienne kihúzta magát.
– Mi volt a hatása?
– Maguk valami mágiarendőrök vagy ilyesmi? – kérdezte Sam
mogorván, Rhys pedig zsebre dugta a kezét, és hátradőlt.
– Nem, olyanok nincsenek. Ha lennének, téged biztosan
letartóztatnának. Mi is varázslók vagyunk, és próbálunk rájönni,
mi történt itt – mutatott az üzlet irányába, mire a lány arcáról
némileg eltűnt a magabiztosság, és az ajtó felé pillantott.
– Hülyeség volt – mormolta, mire Rhys sóhajtott.
– Sok minden az az életben. Mi volt a varázsige?
Sam a pólója szegélyét húzkodta, és nem nézett rá.
– Bájitalt akart, hogy jobban tudjon… Szóval érti. – Felemelte a
tenyerét, aztán Rhys ágyéka felé mutatott. – Mint a Viagra –
mondta végül. – Csak mágiával.
Rhys minden erejével azon volt, hogy a meglepődés nyoma se
látsszon rajta. Az alakításáért díjat érdemelt volna.
Megköszörülte a torkát.
– Értem.
– Poénból kísérleteztem, meg tudom-e csinálni – folytatta a
lány –, de amikor kipróbáltam az illetőn, az elmondta egy
barátjának, mire az is elmondta egy barátjának és így tovább, míg
végül folyamatosan jöttek ezek a pasik, hetente többször is. De
ilyen még sosem történt.
– Várj csak egy kicsit – állt meg Vivienne Rhys előtt, és
összefonta a karját a mellkasa előtt. – Szóval te bájitallal
kereskedtél?
Sam a szemét forgatta.
– Ez úgy hangzik, mint valami gyanús ügylet. Nem kereskedtem,
csak adtam.
Vivienne felvonta a szemöldökét.
– Tehát ingyen adtad a bájitalt?
Sam türelmetlenül felnyögött.
– Jó, rendben, volt néhány ártalmatlan kis ügylet – pillantott
Vivienne-re. – Tudja, hölgyem, a főiskola sincs ingyen.
– Ez igaz – szúrta közbe Rhys, és közelebb lépett Vivienne-hez
–, de ugye aztán rájöttél, hogy veszélyes, amit csinálsz? A bájital
nem tréfa.
– Hát, általában semmi gond vele, és sosem csinálnék olyat, ami
bárkinek is árthat. Könnyű mágiáról van itt szó, mint ami például
egész nap tartóssá varázsolja a szemfestéket. Vagy amitől egész
nap pontos tud lenni az ember. – Felnézett Rhysra, és visszatolta
az orrnyergére a szemüvegét. – Az ilyesmit vizsgaidőszakban
 y g g y g
használjuk, hogy biztosan ne aludjunk el, de nem csinálunk semmi
veszélyeset, mint hogy napokig ébren tudjunk maradni vagy
ilyenek. Csak apróságokat.
– Sam, lenyűgözőek a képességeid, de nem árulhatsz bájitalt.
Veszélyes, és ha kiderül a főiskolán, komoly bajba kerülhetsz.
Erre Sam minden magabiztossága eltűnt, és Rhys csak most
döbbent rá, milyen fiatal. Tizenkilenc, legfeljebb húsz. Annyi
idős, mint ők voltak Vivienne-nel, amikor találkoztak.
– Ugye nem árul be? – kérdezte, esdeklőn nézve Vivienne-re. –
Tudom, hogy maga is ott dolgozik a normál diákokkal, de…
– Nem foglak – mondta Vivienne. – Ha megígéred, hogy többé
nem csinálsz ilyet.
– Ígérem! – vágta rá Sam, feltartva a kezét, megcsillantva
ezüstgyűrűit. – Higgyen nekem, nem akarom, hogy ez újra
megtörténjen. – Felállt, megtörölte a kezét a kötényében,
megigazította a kötött sapkáját, majd újra az ajkába harapott. –
Amúgy nem hinném…, hogy ezt az én bájitalom okozta. Mindent
ugyanúgy csináltam. Még a hold is ugyanúgy állt, amikor
megfőztem – vigyorgott rájuk. – Mindig növő holdnál kell
megcsinálni, értik, „növekedés”…
– Értjük – vágott közbe Rhys. – Köszönjük.
– A lényeg – folytatta Sam –, hogy valami rosszul sült el, de
nem én tettem. – Megrázta a fejét. – Olyan, mintha az egész
várost mágia lepné el. Ma néhány normál diák sétált be
gyógynövényórára, ilyennek nem kellene megtörténnie.
Rhys érezte, ahogy megfájdul a feje. Átok, kísértetek, most
pedig ártalmas bájitalok. Ismét eszébe jutottak a barlangból
kifutó energiavonalak, amint átfolynak a városon, és azt kívánta,
bárcsak visszaugorhatna az időben, és fejen rúghatná saját
magát.
Tudhatta volna, hogy valami nem stimmel. Érezte.
Ám ő, mint általában, most sem a józan eszére hallgatott, csak
cselekedett.
És tessék, mi lett belőle!
– Egy időre talán félretehetnéd a mágiát – javasolta Vivienne,
és megfogta Sam karját. Fáradtnak tűnt, ahogy Rhys is érezte
 g g j gy y
magát, és a férfinak le kellett küzdenie a késztetést, hogy
végigsimítsa a hátát, és hagyja, hogy a vállára hajtsa a fejét.
Sam felhorkant.
– Félretenni? Ez olyan, mintha arra kérne, hogy ne vegyek
levegőt. Tudom, hogy ezt nem érti, hiszen nem boszorkány…
– De igen, az vagyok – lépett hátra Vivienne, mire Sam
értetlenül nézett rá.
– Mi, komolyan? De normál tárgyakat tanít.
– Igen, mert…
– A pasija például egyértelműen varázsló, ez látszik rajta –
mutatott Sam Rhysra –, de maga? Ez komoly?
Rhys látta, hogy Vivienne nagyot nyel, és ezredszerre is azt
kívánta, bárcsak értene a gondolatolvasáshoz. Persze ahogy most
mentek a dolgok, ha tudta volna, mire gondolnak az emberek száz
mérföldes körzetben, kicsinálta volna, ám talán mégis megérte
volna a kockázatot, hogy tudja, mi zajlik Vivienne mogyoróbarna
szeme mögött.
A lány kihúzta magát, és felemelte az állát.
– Nos, ennek ellenére boszorkány vagyok, és továbbra is azt
gondolom, hogy csínján kell bánnod a mágiával, míg rendbe nem
jönnek a dolgok.
Sam rábámult, még mindig hitetlenkedve, tátott szájjal.
– Azt tudtam, hogy rokona a Boszorkánykonyhában
dolgozóknak, de azt nem gondoltam, hogy…
– Így van, ahogy mondja – vágott közbe Rhys, mert Vivienne
szeme már villámokat szórt. Nem lett volna most Sam helyében. –
Légy óvatos a mágiával, míg elcsitulnak a dolgok.
– De miért csesződött el a mágia? – kérdezte a lány, mire
Vivienne úgy nézett, mint aki ölni készül, ami Rhyst arra
késztette, hogy elé lépjen.
– Csak úgy elcsesződött – válaszolta. – De helyrehozzuk.
Azt kívánta, bárcsak így lenne. Közel huszonnégy órája
dolgoztak rajta, és mindössze azt sikerült elérni, hogy némi
ektoplazma tapadjon a hajába.
Sam elhúzta a száját, elmormolt egy rendbent, majd
visszaviharzott a kávézóba.
 Rhys sóhajtva nekidőlt a polcnak, mire kis híján leesett egy
halom papírpohár, és Vivienne odaugrott, hogy elkapja. Egy
pillanatig csend volt, mindketten a gondolataikba merültek.
– Kemény – mormolta Vivienne, mire Rhys rápislogott.
– Parancsolsz?
Vivienne riadt pillantást vetett rá.
– Csak gondolkodtam. Ezen a ponton mondott csődöt a bájital.
A varázsigétől, tudod, keménnyé kellett volna válnia, és meg is
tette, csak éppen… nem azon a testrészen.
– Vivienne Jones, most elpirultál?
A lány a szemét forgatva eltolta magát a polctól, és újra a
kesztyűjét kezdte babrálni.
– Rosszabb is lehetett volna – mondta végül.
– Most már érted, mire gondoltam? – kérdezte Rhys, közelebb
lépve hozzá, elég közel ahhoz, hogy lássa az apró szeplőit, elég
közel, hogy megérintse, ha akarja.
És nagyon is akarta.
Mégsem tette.
– Nem lehetünk ott mindenhol, Vivienne, ahol baj van. Valahogy
helyre kell ezt hoznunk.
– Tudom – hajtotta le a lány a fejét, majd újra felnézett. – A
halloween nagy ünnep ebben a városban, rengetegen eljönnek. Ha
addig nem oldjuk meg, sokan nem lesznek biztonságban. Ezt nem
kockáztathatjuk.
– Én a saját biztonságomért aggódom – mondta Rhys –, de
értem, mire gondolsz. A mágia szerencsére samhain ünnepe táján
a legerősebb, ami azt jelenti, ha elég gyorsak vagyunk, az
ellenátok is erősebb lesz.
– Szeretem, amikor használod a fejed, Penhallow – mutatott rá
Vivienne, és Rhys ráragyogtatta a mosolyát.
– Tényleg a vezetéknevemen szólítottál? Mintha egy csapat
lennénk, vagy ilyesmi?
Legnagyobb meglepetésére a lány erre kissé elmosolyodott.
– Lényegében azok vagyunk, nem? Egy átok megtörése sokkal
nagyobb erőfeszítést kíván, mint gondoltam.
– Túra a campuson – bólintott Rhys.
 p y
– Kísértetek legyőzése – tette hozzá Vivienne.
– Smárolás a könyvtárban.
Erre Vivienne mosolya eltűnt, és elhúzódott tőle.
– Az hiba volt – mondta, mire Rhys zsebre dugta a kezét.
– Tényleg az volt?
A lány felé fordult, és komolyan a szemébe nézett.
– Tudod, hogy igen.
Rhys csak azt tudta, hogy a lányt megcsókolni olyan volt,
mintha álomból ébredne, mintha az elmúlt kilenc évet átaludta
volna, és attól tért volna magához, hogy megízlelte a lány ajkát.
Vivienne csókja minden mágiánál jobb volt.
És a következő kilenc évben nem akart enélkül élni.
– Felnőtt emberek vagyunk – emlékeztette. – Nem kölykök, akik
kilopóznak a kollégium ajtaján éjszaka.
– Épp ezért vagyunk okosabbak, és nem bonyolítjuk a helyzetet
– mondta Vivienne józanul, és Rhysnak be kellett ismernie, hogy
igaza van.
Amint ennek vége, elmegy innen. A lány pedig itt marad.
Nyilvánvaló, hogy hosszú távon nem működhet ez a dolog
kettőjükkel, hiszen puszta fizikai vonzalom van köztük, ami
felemésztené magát.
Kilenc évig nem emésztette fel magát, súgta az agya egy része.
Azt gondolod, most majd eltűnik?
19. FEJEZET

Másnap délután Vivi az irodájában ült, és úgy tett, mint aki az

előadásán dolgozik, valójában azonban a képernyőjén villogó
kurzort bámulta, és arról álmodozott, hogy Rhysszal csókolózik,
közben pedig azt kívánta, bárcsak sosem hozta volna ide a férfit.
Ez az ő irodája volt, Rhys Penhallow-mentes övezet, most pedig
folyton a könyvespolcát bámulta, látta, ahogy a férfi ott áll, a
könyveit tanulmányozza, kérdéseket tesz fel, és tényleg érdekli a
válasz.
Micsoda seggfej!
Aztán amikor arra gondolt, hogy csókolóznak, mindig eszébe
jutott a kísértet a könyvtárban, és hogy ilyet azelőtt még sosem
látott. A kísértet minden bizonnyal keresett valamit, és tudta,
hogy ez összefügg valahogyan az átokkal, de pontosan hogyan?
Nem csoda, hogy a feudalizmusról szóló előadása eddig csupán
két pontot tartalmazott, és az egyik az volt: PARASZTSÁG.
Megrázta a fejét, átnyúlt a gép fölött, és bekapcsolta a
rózsaszín vízforralót, remélve, hogy egy csésze tea segít
helyrebillenteni a gondolatait. Gwyn és Elaine néni tavaly
karácsonyra ajándékozták meg vele, és egyszerűen imádta, de
még jobban szerette a teát, amit vele együtt kapott. Elaine néni
egyik saját, füstös aromájú keveréke volt, mentával és
édesgyökérrel, és nem utolsósorban elegendő koffeint
tartalmazott ahhoz, hogy feltöltse energiával még a
legcsüggesztőbb osztályozó értekezletek alatt is.
Éppen elkészült a tea, amikor kopogtak.
Ködös, Rhysra irányuló gondolatokkal szinte azt várta, ő áll
majd az ajtóban, vagy inkább hanyagul támaszkodik, ahogy
szokott.
Á
 Ám az ajtóban álló nő a legkevésbé sem hasonlított Rhysra, és
nem támaszkodott, hanem kihúzta magát, mint a cövek.
Fiatal volt, talán Vivivel egyidős, sötét haját két fésűcsat
fogta össze.
– Vivienne Jones? – kérdezte mosolyogva. – Amanda Carter
vagyok. – Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – A
Boszorkányügyi Intézettől.
Vivi kanala a csésze falához ütődött.
– Tényleg? – kérdezte.
Amanda harminc sem lehetett, és alighanem a legfiatalabb
boszorkány volt, akit az intézet alkalmazott.
Ráadásul farmert viselt.
A boszorkányügyiek viselhetnek farmert? Mert ha igen, talán ő
is megengedhetné magának.
– Dr. Arbuthnot küldte? – kérdezte, mire Amanda bólintott. –
Gondoltam. A kísértet miatt?
Remek.
Vivi a szék felé intett.
– Üljön le, kérem. Teát?
Amanda beleszimatolt a levegőbe.
– A nagynénje keveréke?
Vivi meglepetten elmosolyodott, és felvette a teásdobozt az
asztalról.
– Az bizony. Az üzletében árulja, és igazán jól sikerült, azt
hiszem.
– Csodálatos! – lelkesedett Amanda, és Vivi is kissé jobb kedvre
derült. Valaki a boszorkányügytől lelkesedik, és farmert visel. Ez
még jól is elsülhet.
Töltött Amandának a teából.
– Mióta dolgozik itt? – kérdezte ő.
– Három éve. És ön?
– Néhány hónapja – mosolygott rá Amanda. – Még keresem a
helyem.
– Azt elhiszem – mondta Vivi, Amanda pedig a lábánál heverő
táskájához nyúlt.
– Amint azt ön is tudja, Piper McBride szelleme kiszabadult.
 j p
– Igen – gondolt vissza Vivi az inget és tornacipőt viselő
kísértetre, amint a polcokat fürkészi. – Sajnálom.
Amanda könnyedén legyintett.
– Megesik az ilyesmi. Az alapján, amit hallottam, Piper, mielőtt
meghalt, nagy kalamajkát okozott. A várostörténet megszállottja
lett, összegyűjtötte a lelkeket…
Vivi összevonta a szemöldökét. Dr. Arbuthnot említette Piper
sötét mágiával kapcsolatos üzelmeit, de azt nem, hogy lelkeket
gyűjtött össze. Így egészen más volt a helyzet. Nem csoda, hogy
holtan végezte.
– Ezért elzártuk, de most nyilvánvalóan kiszabadult, így újra el
kell fognunk.
– Hogyan?
Amanda hátradőlt, és elővett egy gyertyát.
– Hogy viszonyul a kísértetházakhoz?
20. FEJEZET

Rhysnak nem voltak különösebb tervei estére. Arra gondolt, hogy

a rémesen kényelmetlen fotelben üldögél, amit az apja vett, egy
palack vörösbor társaságában, esetleg rákeres az „átok
elhárítása” kifejezésekre, miközben sajnálja magát, ám miközben
kinyitotta a Shirazt, amit Simon remélhetőleg valamilyen
különleges alkalomra tartogatott, megrezzent a telefonja.
Vivienne írt.
Azt kérte, találkozzanak éjfél körül, megadta a címet, és
Rhysnak számtalan ötlete támadt, mit fognak csinálni, de csak
nyolcvan százalékuk volt elfogadható.
Elvégre emberi lény volt.
Felkapta a kabátját, beírta a címet, és remélte, a bérelt kocsi
ezúttal nem hagyja cserben.
A kocsi kitartott, ám amikor Rhys megállt egy földúton egy
kovácsoltvas kapu előtt, azt kívánta, bárcsak inkább defektje
lett volna, és visszatérhetett volna az eredeti terveihez.
Vivienne a kapu előtt állt, feketében, haja egy fejpánttal
hátrasimítva, és amikor Rhys kiszállt a kocsiból, szemügyre vette
fekete bőrkesztyűjét.
– Azért hívtál ide, hogy megölj? – kérdezte. – Mert ez nyilván
megoldaná minden gondodat, de meg kell mondjam, sem morálisan,
sem személyes okokból nem helyeselném.
A lány a fejét rázva közelebb lépett, és Rhys újra megérezte
édes illatát, egy kis füstös aromával keveredve.
– Utána kell néznünk valaminek.
Rhys észrevette a hátizsákját és a zseblámpát a kezében.
– Az átokkal kapcsolatban?
– Igen, ahhoz is köze van.
 Ez biztató volt.
A lány felkattintotta a zseblámpát.
– Nem bízol a fénycsináló bűbájodban?
Végre látta a lány arcát a zseblámpa fényében; pupillája nagyra
tágult mogyoróbarna szemében, és egy kissé sápadtnak tűnt. És
idegesnek is.
– Úgy éreztem, nem éri meg a kockázatot.
A táskájába nyúlt, elővett még egy zseblámpát, és átnyújtotta
neki.
– Menjünk.
Azzal megfordult, és könnyedén átmászott a kerítésen, amit
Rhys valamiért erotikusnak talált, ahogy minden mást is a
lányban: ahogy járt, kerítéseken mászott át, amiért szerette a
pöttyös ruhákat… Egyszerűen vonzó volt, és Rhys elégedetten
konstatálta, hogy a lány is őt nézi, ahogy felkapaszkodik a
kerítésre, és leugrik a túloldalon… hiába, ő is csak ember.
Pont ezért borzongott meg, amikor a lába alatt megzörrentek a
falevelek.
A semmi közepén voltak, egy erdőben, az órája tanúsága
szerint tizenegy negyvenhétkor. Olyan sötét volt az éjszaka,
hogy szinte rájuk nehezedett. Rhys megállt, és megfogta a lány
könyökét.
– Na jó, büszke vagyok a lazaságomra meg hogy úszom az árral,
de mégis, hová megyünk?
Vivienne a felfelé vezető út felé biccentett.
– Van odafent egy ház. Valójában egy faház. Volt idő, amikor a
Penhavenbe járó boszorkányok bérelték. – A zseblámpáját
babrálta, mire Rhys megbökte a lábát a cipőjével.
– És?
Vivienne megköszörülte a torkát.
– Piper McBride is köztük volt. A kísértet, akit a könyvtárban
láttunk, és akit most el kell kapnunk.
Elindult, mire Rhys újra megragadta a könyökét.
– Bocs, de azt mondtad, elkapjuk a kísértetet?
Vivienne nagyot fújt, és feltartotta a kezét.
– Nem egészen elkapjuk, csak… begyűjtjük.
Ú
 g pj gy j j
Újra a táskájába túrt, ami Rhyst leginkább Mary Poppins
bőröndjére emlékeztette. Mit húz ki belőle? Kardot?
Szobanövényt?
– Csak meg kell gyújtanunk ezt – mondta, és Rhys szemügyre
vette az ezüstszínű gyertyát, amit a kezében tartott.
– Egy Eurüdiké-gyertya? Honnan az ördögből szedted?
Eddig csak egyszer látott ilyet, az apja könyvtárszobájának
lezárt szekrényében, és tudta, hogy Simon odacsapott volna, ha
csak egyszer is hozzányúl. Ritkaság volt, varázsereje pedig
hatalmas.
– Amandától – mondta Vivienne, és Rhys csak bámult rá, míg
visszasüllyesztette a gyertyát a táskájába. – Főiskolai kolléga.
Dr. Arbuthnot küldte az irodámba. Nem kell mást tennünk, csak
bemenni Piper házába, megkeresni az oltárt, és meggyújtani a
gyertyát, ami majd…
– Magához vonzza a szellemét, csapdába ejti, és elég csak
máshol meggyújtani, egy biztonságosabb helyen.
– Így van – bólintott Vivienne. – És a Boszorkányügyi Intézet
újra elfogja.
Felettük bagoly huhogott, és Rhys az égre nézett. Majdnem
telihold volt, kopasz fák nyújtották ágaikat a csillagok felé.
Tökéletes éjszaka volt a rémséges kísértetek számára, és Rhys
pontosan tudta, hogy nem kellene ezt tenniük.
– Miért nem ők jöttek ide? – kérdezte, mire a lány sóhajtott,
és elsimított egy tincset a homlokából.
– Nekünk kell megtennünk. Mi szabadítottuk ki, úgyhogy nekünk
kell elkapnunk is. Csak meg kell gyújtanunk, megvárni, míg a
szelleme belemegy, aztán bezárjuk, és kész. – Rhysra mosolygott,
ám nem tűnt őszintének. – Gyerekjáték.
– Olyan gyerekjáték, mint az ördöglakat, ugye? Mert ennek
egyik momentuma sem tűnik számomra könnyűnek.
– Amanda azt mondta, az lesz.
– Ó, tényleg, ha Amanda mondja, biztosan úgy is lesz. Amanda,
a régi jó cimbora!
Vivienne a szemét forgatva megfordult.
– Talán egyedül kellett volna jönnöm.
 gy j
– Talán egyikünknek sem kellett volna jönnie, és annak a
boszorkánynak nem kellett volna téged belerángatnia ebbe.
Egyébként úgy tudtam, ki nem állhatod a többi boszorkányt a
főiskolán.
– Nem is – értett egyet a lány, és talpa alatt zörögtek a
falevelek, míg a fák között a ház felé tartottak, Rhys pedig
felhajtotta a gallérját. Nem délen vannak? Délen rendszerint
meleg van. – De Amanda tényleg nagyon helyes, és segíteni akar,
és mivel az én hibám, hogy a kísértet kiszabadult…
– A mi hibánk – vágott közbe Rhys. – Ezt a katasztrófát mi
ketten idéztük elő, Vivienne.
A lány megfordult.
– Rendben, a te hibád is, úgyhogy talán abbahagyhatnád a
sopánkodást.
– Nem sopánkodom – tiltakozott Rhys, de belátta, hogy tényleg
úgy hangzott, mintha sopánkodna, úgyhogy hozzátette: – Csak
arra gondoltam, így, hogy ártó mágia terjedt szét a városban,
talán nem jó ötlet meggyújtani egy Eurüdiké-gyertyát.
– Aha! – bökött felé Vivienne a zseblámpával, elvakítva Rhyst,
aki az arca elé emelte a kezét, mire Vivienne elkapta róla a
fénysugarat. – Bocs. Csak nekem is pont ez jutott eszembe.
Viszont több okunk is van rá, hogy mégis megtegyük. Egyrészt
nem fogunk varázsolni, semmi varázsige, semmi szertartás. A
gyertya egymagában elég ehhez. Másrészt pedig… – bökte meg
Rhyst, akinek a mellkasában forró érzés terjedt szét, és lejjebb
is, amitől újra eszébe jutott a csók a könyvtárban, a lány bőre a
tenyere alatt, és ahogy egy pillanat alatt felizgult tőle. – Rhys –
bökte meg újra Vivienne. – Gyere ide.
Idiótának érezte magát, amikor újra érezte a forróságot.
Zsebre tette a kezét, és a lány után lépkedett.
– Mi az?
A lány megfogta a karját, és gyengéden a jobb oldalára húzta,
majd mosolyogva ránézett.
– Elfelejtettem mondani. Elaine néni rájött valamire. Az átok
csak a városban hat, valószínűleg mert a mágia csak Sírvölgyet
táplálja.
 p j
– Gryffud nagy szemétláda volt, úgyhogy ez valószínűleg így van
– ismerte el Rhys.
– Igen. Most pedig hivatalosan kettő… nem, három lépésre
vagyunk Sírvölgy határától. – Azzal a vállára tette a kezét, és
megmozgatta az ujjait. A kis fénylabda, ami kiszökkent az ujjai
közül, csak lebegett, és nem perzselte le Rhys szemöldökét,
úgyhogy nyilván igaza volt. Az átok hatása nem ért el idáig. Ez
megkönnyebbüléssel töltötte el.
– Menjünk. El kell kapnunk azt a kísértetet.
És a megkönnyebbülés huss, már el is repült.
A felfelé vezető úton a fák sűrűbben nőttek, az ösvény
keskenyebb lett, és bár Rhysnak nem támadtak olyan
balsejtelmei, mint korábban a könyvtárban, mégis azt kívánta,
bárcsak máshol lenne most. Aztán Vivienne válla az övét súrolta,
és hirtelen már nem is volt olyan rossz a fák között sétálni egy
kísértetházhoz. Talán nem is akarna egyedül heverni a kanapéján
otthon. Talán, ha…
– Ó, a rohadt…!
Rhys megtorpant, és a felettük magasodó házra nézett. Ha
valaki rákeres a „kísértetház” kifejezésre, pontosan ilyen
képeket fog találni. Pont olyan volt, mint a rossz horrorfilmek
kísértetházai, és míg szemügyre vette a rozoga lépcsőket, a
betört ablakokat és az eresztékein lógó ajtót, sokkal kevésbé
tartott a szellemtől, mint attól, hogy tetanuszfertőzést kap.
– Szerintem kell ide az a kísértet – mondta. – Hozzátartozik a
hely szellemiségéhez, ha érted.
Vivienne mély levegőt vett.
– Csak bemegyünk, és meggyújtjuk a gyertyát. Az egész nem
lesz több három percnél.
– Az máris négy perccel több, mint amennyit el akarnék tölteni
odabent – mondta Rhys, ám amikor ránézett a lányra, amint
beharapja az ajkát, tudta, hogy addig nem mennek sehová, míg el
nem végezték itt a dolgukat.
Úgyhogy ő is mély levegőt vett, és a kezét nyújtotta neki.
– Gyerünk, kapjuk el azt a kísértetet!
21. FEJEZET

Vivi próbálta meggyőzni magát, hogy a ház belülről sem lehet

ijesztőbb, mint kívülről. Alighanem minden, ami ijesztő benne,
odakint van, belül pedig nem más, mint egy öreg, lakatlan ház, és
semmi baljós nincs benne.
Még akkor is ezzel biztatta magát, amikor Rhys benyitott.
Aztán megálltak az előtérben.
– Én kísértetházban nőttem fel, de ez rosszabb – mondta Rhys.
– Sokkal rosszabb. Bár sosem jártam az otthonodban, de
elhiszem, hogy így van.
A falakat borító, egykor bizonyára dekoratív tapéta mostanra
csíkokban lehámlott, penészes sávokat hagyva maga után. A
sarokban foszladozó bársonykanapé rogyadozott, közepén lyuk
tátongott.
A többi bútor hasonlóan megviselt volt, vastag porréteg
borította őket, de a padló meglepően tiszta maradt, és Vivi
körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, jártak-e mások is itt
előttük.
Rhys is a homlokát ráncolva járatta körbe a tekintetét,
zseblámpájával egy, a falon függő, bekeretezett fényképet
világítva meg. Piper volt rajta néhány másik fiatal társaságában, a
kilencvenes évek közepének stílusában öltözve, a Penhaven
Főiskola egyik épülete előtt pózolva.
– Legalább tudjuk, hogy jó helyen járunk – mondta Rhys,
körbejártatva a zseblámpája fényét a szobában. – De miért olyan
tiszta a padló?
– Talán valami varázsige – vélte Vivi. – Lehet, hogy bűbájjal
takarított, ami tovább működött a halála után.
Rhys sóhajtott.
 – Talán. Történtek már furcsább dolgok is.
Vivi kikerülte egy törött ablak földön heverő darabjait, és
beljebb sétált. Egy padlódeszka panaszosan megnyikordult,
amikor rálépett.
– Most már csak meg kell találnunk az oltárt, meggyújtani a
gyertyát, és…
– Eltűnni innen a lehető leghamarabb – fejezte be Rhys, mire
Vivi bólintott.
– Minél gyorsabban.
A ház nem volt nagy: volt egy nappali egy kis gardróbbal, egy
kisebb szoba, ami alighanem Piper hálószobája lehetett, és egy
konyha, csupa régi, rozsdás holmival.
Vivi úgy gondolta, a hálószobában találják meg, amit keresnek,
de az üres volt, és a nappalival ellentétben por borította,
ráadásul semmi sem utalt arra, hogy itt varázsoltak volna – semmi
viasz- vagy koromfolt, amire számított.
Újra megnézte a konyhát, ám, akárcsak a hálószoba, az is üres
volt – a régi, roskadozó asztal és székek kivételével, amelyből az
egyik alig volt több egy kupac deszkánál.
Rhys a nappaliban vizsgálódott, bevilágított a kandallóba,
végigfuttatva lámpája fényét a repedezett téglákon.
– Itt nem érzek semmit – mondta. Vivi a férfi csípőjére feszülő
farmerjét és széles vállát nézte, miközben a kéménybe kémlelt.
A lámpa megvilágította arcélét és álla vonalát.
– Aha, én sem érzek semmit – mondta ő is, és sietve elfordult,
mielőtt a férfi rajtakaphatta volna, hogy őt bámulja.
Azért jött, hogy begyűjtsön egy kísértetet, aminél kevésbé
szexi dolgot el sem lehetett képzelni.
Persze a könyvtárszobákat sem szexi dolgokhoz tervezték,
amire legutóbb Rhysszal alaposan rácáfoltak.
Ha Rhysszal tartózkodik egy olyan helyiségben, amelyet
halvány fény világít meg, az nem vezet jóra, úgyhogy minél
hamarabb túl lesznek az egészen, annál jobb.
– Talán valamit nem veszünk észre – mondta. – Talán…
Egyszerre hallották meg a lépések zaját. Vivi szája kiszáradt, a
térdéből kiszaladt az erő, a gyorma összeszorult. Napvilágnál,
 gy p g
emberekkel zsúfolt helyiségben is pont elég ijesztő volt
szellemet látni, de itt, egy kísértettanyán, amilyenek csak a
horrorfilmekben vannak, amiket Gwyn annyira szeret?
Vivi összerázkódott. Kösz szépen, de nem.
Rhys felegyenesedett, és lekapcsolta a lámpáját, Vivi pedig
követte a példáját, a fénybűbájt is kioltva. Csak a hold világította
be a szobát, míg csöndben füleltek.
A léptek közeledtek, és Vivi megállapította, hogy odakintről
jönnek. Levelek és gallyak reccsentek a kinti ösvényen, és mintha
többen suttogtak volna.
Megkönnyebbülten sóhajtott, és Rhysra nézett. Nem
szellemek, formázta a szájával némán, mire a férfi bólintott, és
az ajtó felé intett. Akkor ki lehet? Vivi hangtalanul a kitört
ablakhoz lépett, az árnyékba, és kikémlelt rajta.
Zseblámpa fényében két alak közeledett a ház felé, egymást
átkarolva, összedugott fejjel. A hold ekkor kibukkant egy felhő
mögül, és az arcuk is látszott.
Ez nem lehet igaz!
Megfordult, és amilyen csendben csak tudott, ellépett az
ablaktól.
– Az egyik tanítványom az – súgta Rhysnak. – Hainsley, akit
egyébként megbuktattam, mert csalt, és…
– Ezt esetleg később is elmesélheted – súgta vissza Rhys, és a
bejárati ajtó felé biccentett. – Csak arra tudunk kimenni. Hogy
csináljuk?
– Mit hogy csináljunk? – kérdezett vissza Vivi. Hallotta, hogy
Hainsley és a lány közelebb érnek, a lány felnevetett, Hainsley
pedig halkan mormogott neki valamit.
– Most már értem, miért tiszta a padló – mondta Rhys halkan. –
Nyilván találkákra járnak ide. Talán mi is úgy tehetnénk, mintha
ezért jöttünk volna.
Vivi pislogott, ám ekkor nyílt a bejárati ajtó.
– Inkább jöjjenek rá a diákjaim, hogy boszorkány vagyok, mint
hogy a szexuális életemen csámcsogjanak.
Rhys bólintott.
– Rendben. Akkor rejtőzzünk el.
 j
Megragadta a lány karját, és a szoba végében lévő apró
gardróbba húzta, majd becsukta az ajtót, épp, amikor a léptek
elérték a lépcsőt.
Vivi szíve hevesen dobogott, a keze reszketett, és egy percig
csak arra tudott gondolni, hogy majdnem rajtuk ütöttek egy
kísértetházban. Csak ezután döbbent rá, milyen apró is a
szekrény, és Rhys milyen közel van hozzá. Alig volt hely
kettőjüknek, Vivi háta a falnak szorult, Rhys pedig csak úgy fért
el, ha a kezét mellette támasztotta meg. Vivi szorosan maga
mellé húzta a karját, leküzdve a késztetést, hogy megragadja
Rhys csípőjét.
Úgy tűnt, Rhys is most ébredt rá a helyzetükre. Vivi érezte,
ahogy elakad a lélegzete, a teste az övéhez simult, a melle az ő
mellkasához, a csípőjük és térdük összeért.
És a szája…
Rhys odafordult, Vivi ajka szinte érintette az állát, és
megérezte a férfi ajkát a halántékán.
– Bocs – mormolta Rhys, mire Vivi megrázta a fejét.
– Semmi baj – súgta, mire a férfi ellazult, és így mintha még
közelebb simult volna.
Bár a szekrényben semmit sem lehetett látni, Vivi behunyta a
szemét.
Rendben, meg tudja csinálni. Biztosan nem kell sokáig itt
maradniuk. Talán nem kell megtapasztalnia a poklot, míg Hainsley
Barnes szexel odakint.
A bejárati ajtó megnyikordult, Vivi hallotta Hainsley és a lány
nevetését, aztán pisszegést, majd lépteket a nappali padlóján.
– Ez a hely nagyon durva – mondta a lány. Minden hang tisztán
hallatszott a szekrényen túlról.
Talán itt is működik az átok.
– Ha azt hiszed, levetkőzöm itt meztelenre, elment az eszed –
folytatta a lány, és Vivi érezte, ahogy Rhys ajka megrándul a
halántékán.
Igen, gondolta. Durva. Kérlek, ne vetkőzz itt le, kérlek, kérlek!
Ám aztán Hainsley is megszólalt:
– Szerinted nem izgalmas egy kísértetházban csinálni?
 g gy
Rhys a falnak döntötte homlokát Vivi mögött, mint aki
hangtalanul sóhajt.
– Nem – mondta a lány, de aztán újra vihogott, és gyanús csend
lett.
Hainsley szólalt meg újra, mély, búgó hangon.
– Gyerünk, Sara. Jó lesz, ígérem.
Vivi csak nehezen állta meg, hogy fel ne horkantson, és Rhys
nyilván megérezte, mert a mosolya szélesebb lett Vivi halántékán.
– A múltkor is ezt mondtad, és kábé két percig tartott –
válaszolta Sara, és Rhys elhúzta Vivi mögül a kezét, a mellkasának
nyomva, mint aki halálos lövést kapott.
Vivi az ajkába harapott, hogy fel ne nevessen, ám ugyanekkor
érezte maguk között Rhys kezét is, és bár semmit nem látott a
sötétben, nagyon is fel tudta idézni hosszú, elegáns ujjait.
„Zongoristakezed van” – mondta egyszer neki. Vivi apró
kollégiumi szobájában feküdtek, Rhys lába lelógott az ágyról, a
lepedő izzadt testükre tapadt. Vivit elfogta a szex utáni
álmosság, a férfi ujjaival játszott, összekulcsolta a sajátjaival,
körmével megcirógatva a kézfejét, míg a gyertyafényben
szemügyre vette.
„Már megbocsásson, hölgyem, de ezek varázslóujjak – mondta
erre a férfi. – Egy árva hangot sem tudok leütni.”
Azzal elhúzta a kezét, amivel Vivi játszott, és a lepedő alá
dugta, a lába közé, épp ott, ahol a lány annyira szerette, olyan
mozdulattal, amitől elpirult, de azért engedte.
„Ez esetben – mondta – ismerek egy varázsigét, amit
használhatnál.”
Ő pedig használta. Újra és újra.
És sokkal tovább tartott két percnél.
Hainsley és Sara még mindig beszélgettek, de Vivi már nem
figyelt, és bár Rhys kijelentette, hogy nem tud olvasni a
gondolataiban, a lány biztos volt benne, hogy tudja, milyen emlék
jár a fejében. Még közelebb húzódott hozzá, a légzése elmélyült,
és amikor Vivi felemelte a fejét, a férfi orra az állához ért, mire
megrázkódott.
 Ennyi volt csak; egy apró érintés, mire a mellbimbói
megmerevedtek és a férfi mellkasához értek, kapkodva lélegzett,
míg a teste minden porcikája életre kelt.
Lassan felemelte a kezét, és a férfi csípőjére tette.
Rhys elértette a célzást, és még közelebb nyomult hozzá, ám
ezúttal szándékosan. Felszabadító érzés volt. Vivi felemelte és a
férfi köré fonta az egyik lábát, ő pedig megragadta a csípőjét, és
magához húzta, majd ajkát végigjáratta a nyakán, mire Vivi
szorosan lehunyta a szemét.
Rhys a hátára tette az egyik kezét, míg a másikkal még mindig
a falat támasztotta mögötte, és hosszú ideig így álltak, a férfi
ajka súrolta a bőrét, és Vivinek vissza kellett tartania a nyögést,
miközben a férfi forró, nedves szája felfelé haladt a nyakán.
Vivi a hátára tette a kezét, tenyere alatt a bőr hűvös érintését
érezte, a férfi keze pedig a tarkójára siklott, ám még mindig nem
csókolta meg, és Vivi azon tűnődött, vajon azért-e, mert ő is úgy
érzi, amíg az ajka csak súrolja a bőrét, nem követnek el hibát.
Könnyű volt erre gondolnia a sötétben, így, hogy nem látta, és
hogy nem hangzott el köztük egyetlen szó sem. Könnyebb volt
megérinteni és érezni.
Akarni őt.
Azután, a szekrényen kívülről puffanás zaja hallatszott.
Rhys, még mindig mozdulatlanul, felemelte a fejét, Hainsley
pedig azt mondta:
– Igazad van, ez a hely túlságosan para, hogy itt csináljuk. Van
kedved körbenézni legalább? Hátha találunk valami fura dolgot.
Vivi szinte látta maga előtt Hainsley arcát, amint kinyitja a
szekrényt, és megpillantja benne a történelemtanárát – aki épp
megbuktatta – valami pasassal összegabalyodva, vörös fejjel,
kócosan.
Nem, ez nem történhet meg.
Ideje volt, hogy Hainsley és Sara eltűnjenek innen, ők pedig
befejezhessék végre, amiért jöttek.
Finoman eltolta magától Rhyst, és hátrahúzódott, hálásan,
amiért a férfi megérti szándékát, anélkül, hogy látná őt.
 Felemelte a kezét, és az ujjait a szekrényajtónak nyomta, ajka
egy egyszerű varázsigét mormolt.
Remélte, hogy Amandának igaza volt, és az átok pusztító ereje
ide nem ér el.
Újabb puffanás hallatszott odakintről, ám ez hangosabb, és
Sara felkiáltott:
– Ez meg mi volt?
Vivi a bűbájt mormolva a falon lévő képre összpontosított,
ráirányítva az energiáját, és hallotta, ahogy a kép a padlóra
zuhan, az üveg pedig összetörik benne.
– Húzzunk innen! – visította Sara, Hainsley-nek pedig volt annyi
esze, hogy ne marasztalja, és a bátor férfit eljátszva ne akarja
felvenni a harcot a szellemekkel.
A biztonság kedvéért Vivi az ajtó felé is küldött egy bűbájt, és
hallotta, amint nagyot csattanva a falnak ütődik.
Most már mindketten visítottak odakint, és Vivi győzedelmesen
összeszorította az öklét, a futva távolodó léptek zaját hallva a
fák közti ösvényről.
– Szép munka – mondta Rhys rekedten, és Vivi elmosolyodott a
sötétben.
– Néha vannak jó ötleteim.
– Bizony, hogy vannak.
Most már egyedül voltak a házban. Nem kellett tovább időzniük
a szekrényben, szorosan egymáshoz simulva a sötétben, mégsem
mozdult egyikük sem.
– Vivienne – kezdte Rhys, és a lány érezte az ajkát a bőrén.
Még mindig nagyon közel voltak egymáshoz.
Kinyúlt, hogy megtámassza magát a férfi háta mögött, ő pedig
lehajolt hozzá.
Aztán Vivi halkan felsikított, amikor az ujjai bizseregni
kezdtek, mintha konnektorba nyúlt volna.
– Mi az? – kérdezte Rhys hátrahúzódva, és felkapcsolta a
zseblámpáját, hogy odavilágítson.
– Azt hiszem, megtaláltuk Piper oltárát – mondta Vivi, és a
falra festett ábrákra mutatott.
22. FEJEZET

Rhys tudta, hogy örülnie kellene, mert megtalálták, amit

kerestek. Azt is tudta, hogy bánhatja, amiért nem csókolt meg
egy gyönyörű lányt, míg az oltárt keresték, de már késő volt, és
Piper McBride most már igazán a bögyében volt, jobban, mint a
könyvtáros eset óta.
– Miért itt emelt volna oltárt? – kérdezte, végigpásztázva a
zseblámpájával a rúnákon, amiket Piper festett az évek alatt.
Néhányat felismert, de a többi idegen volt számára.
– Talán nem mindenki tudta róla, hogy boszorkány – válaszolta
Vivi, letérdelve a padlóra, és végigfuttatva kezét a deszkákon. –
Vagy mert sötét mágiát űzött.
A sarkára ült, és felsóhajtott.
– De nem is ez a lényeg. Csak gyújtsuk meg a gyertyát, gyűjtsük
be, aztán tűnjünk el innen.
– Jól van – mormolta Rhys, még mindig a rúnákat
tanulmányozva. Volt bennük valami vészjósló, főleg a padlóhoz
közel lévő sötét, durva jelekben, amelyek ennyi év után sem
halványultak el.
Vivienne elővette a gyertyát a táskájából, és Rhys nézte, amint
egy kis, ezüsttartóba teszi, és egy csomag gyufát húz elő.
Rhys visszatartotta a lélegzetét, és gyanította, hogy a lány is
így tesz. Miért nem próbálta meg lebeszélni erről? Tudta, hogy a
lány bűntudatot érez a kísértet miatt, de ez nem az ő dolga lett
volna. Ha azok a főiskolai boszorkányok el akarják kapni a
kísértetet, nekik kellett volna idejönniük.
Odafordult, hogy ezt elmondja neki – és elfújja azt az
átkozott gyertyát –, amikor a szekrényben jéghideg lett a levegő.
Túl késő.
 – Itt van – lehelte Vivienne, és felnézett rá. – Bocs, ez elég
ijesztően hangzott.
– Igen, tényleg kellemetlenné teszi ezt a szituációt a két szó,
amit kimondtál. Előtte teljesen oké volt a helyzet.
Vivienne a gyertyára pillantott, de az ajkán halvány mosoly
jelent meg.
Várakoztak. A levegő egyre hűvösebb lett, Rhys pedig sziszegő
hangot hallott, mintha valaki nyitva felejtette volna a gázcsapot,
és megfordult, hogy az ajtó felé nézzen, amely alatt köd
gomolygott be. Szétterjedt a szobában, földöntúli, kék fénnyel
töltve meg, és a padlón feléjük hömpölygött.
A hideg mostanra szinte elviselhetetlen lett, és Rhys
megragadta Vivi könyökét, hogy kilépjenek a szekrényből. A köd
összecsomósodott és felemelkedett, mígnem aztán Piper McBride
állt előttük.
Kevésbé volt áttetsző, mint a könyvtárban, és szerencsére
sokkal kevésbé tűnt zaklatottnak.
Inkább zavart volt tekintetét egykori otthonán körbejáratva.
Aztán alakja lassan elhalványult, és a gyertya felé gomolygott.
– Azt hiszem, működik – súgta Vivienne, mire Rhys bólintott.
– Gyorsabban is mozoghatna.
– Sajnálom, hogy ez az ősi gyertyás varázslat nincs ínyedre,
Rhys.
– Nem ezt mondtam, csak…
– Penhaaaaaallllow!
A név elgyötört sóhajként hangzott fel, és Rhys gerincén jeges
félelem futott át.
A kísértet mind közelebb gomolygott a gyertyához. Szeme
világoskék volt, akárcsak a teste, és hatalmas pupillája szinte
kitöltötte szemgolyóját, miközben Rhys úgy érezte, átnéz rajta.
– Átkozott Penhallow – mondta az eltűnőfélben lévő Piper. –
Átkozott, azért, amit elvettél.
– Azt hittem, azért átkoztál meg, mert seggfej voltam –
mormolta Rhys Vivinek, de ő a homlokát ráncolta.
– Ez mit jelent? – kérdezte. – Mit vett el?
 – Sosem volt a tiéd, te rohadék – sziszegte a kísértet. – Mégis
elvetted.
Lassan darabjaira hullott, feje a nyaka fölött lebegett, keze a
gyertya felé gomolygott spirál alakban.
A legfélelmetesebb dolog volt, amit Rhys valaha látott,
Vivienne pedig közelebb lépett hozzá.
– Semmit sem vett el – mondta, és felnézett a kísértet lebegő
fejére. – Még a szüzességemet sem.
– Ez igaz – mondta Rhys. – Én nem elveszek, inkább adok, ha
érted, mire gondolok.
– Nem hiszem, hogy a szexuális teljesítményed érdekli, Rhys –
mondta Vivienne, le sem véve a szemét a kísértetről. – És
szerintem nem is rólad beszél.
Nehéz lett volna megmondani, Piper hová néz, mivel a feje a
plafonnál lebegett, míg teste többi része egyre gyorsabb
forgással a gyertya felé áramlott, és Rhys azon kapta magát,
hogy közelebb lép Vivienne-hez.
– Ami elromlott, helyre kell hozni, amit elvettek, vissza kell
adni – susogta Piper, és a levegő villamossággal telt meg, mint
vihar idején.
Azután Piper testének maradéka bugyborékoló hanggal, mint
amikor a lefolyón folyik le a víz, eltűnt az Eurüdiké-gyertyában.
A láng pislákolt, és kékké vált. Aztán kihunyt, Vivienne és Rhys
pedig sötétben maradtak.
Kettesben.
23. FEJEZET

Hajnali kettő volt, amikor Vivi kinyitotta a Boszorkánykonyha

ajtaját. Az Eurüdiké-gyertya a táskájában lapult, és bár
kinézetre olyan volt, mint más, átlagos gyertyák, nem akarta a
szükségesnél tovább magánál tartani, főleg nem a lakásában.
A bolt raktárhelyisége tűnt a legjobb helynek, ide tartott
most, Rhysszal a nyomában.
A visszaúton nem beszélgettek túl sokat, a szekrényben
töltött időről főleg nem, ahogy a könytárbeli csókról sem
ejtettek szót.
Remekül értettek ahhoz, hogy ne beszéljenek dolgokról, és ez
így volt jól.
És arról sem feledkezhet meg, gondolta Vivi, míg széthúzta a
raktár bejáratát fedő függönyt, hogy nem szabad kettesben
maradniuk gyéren megvilágított, szűk helyeken.
– Ó, hogy a jó életbe! – mormolta, amikor a raktárba lépett.
Elfelejtette, hogy Elaine néni bűbája a napszakhoz, sőt az
időjáráshoz igazodik. Ha odakint esett, bent tűz gyúlt a
kandallóban, és a falon gyertyák égtek. Ha sütött a nap, az
ablakok halvány fényt eresztettek be.
Éjszaka pedig égett a tűz, ahogy a gyertyák is, a plafon helyén
pedig csillagos ég terült szét.
– A nénikédnek randija lesz itt? – nézett körül Rhys, Vivi pedig
a szekrényre szegezte a tekintetét.
– Nem, csak… ilyen a hangulat.
– A hangulat – ismételte elégedetten Rhys. – Tetszik.
Vivi erre inkább nem mondott semmit, csak kinyitotta a
szekrényt, és kihalászta a gyertyát a táskájából. Hűvös volt az
érintése, hűvösebb, mint más gyertyáké, és Vivi óvatosan
helyezte el a többi fehér gyertya és a szárított gyógynövényes
üvegek között.
Reggel megírja Gwynnek és Elaine-nek, hogy ide rakta, de most
csak arra vágyott, hogy hazamenjen, vegyen egy forró fürdőt, és
aludjon néhány órát.
– Jó késő van – sóhajtotta Rhys, és Vivi bólintott.
– Tudom. Még jó, hogy reggel nincs órám.
Rhys felkuncogott mögötte.
– A tanítás elsőbbséget élvez a boszorkánysággal szemben.
Vagy inkább a boszorkányság a tanítással szemben, gondolom.
– Ilyen az életem.
Pedig Vivi évek óta nem foglalkozott boszorkánysággal. Bár a
ma éjszaka nem volt csupa móka és kacagás, mégis volt benne
valami mámorító. Sötét erdőben mászkálni egy kísértetház felé,
begyűjteni egy régóta halott boszorkány szellemét… Vivi pont
ilyesmikre gondolt akkor is, amikor rádöbbent, kicsoda is ő
valójában.
Talán ezért nem aggódott túlságosan a másnapi tanítás miatt.
Elment egy kísértetházba, meggyújtott egy bűbájjal átitatott
gyertyát, és elkapta egy boszorkány szellemét.
És ez remek érzés volt.
– Köszönöm, hogy segítettél – mondta Rhysnak, míg becsukta a
szekrény ajtaját, és kulcsra zárta. – Gondolom, nem éppen arra
vágytál ma este, hogy egy kísértet zaklasson.
Megfordult, hátát a szekrénynek vetette, és összefonta a
karját a mellkasa előtt. Rhys még mindig a szoba túlsó végében
állt, a kandalló tüze megvilágította borostás arcát, a haja most is
nagyszerűen állt. Vivi valószínűleg ezért tette hozzá:
– És hadd mondjak köszönetet, amiért sosem akartál velem
szexelni a főiskolai szemesztered alatt egy kísértetházban.
– Az ifjú Hainsley-nek át kellene gondolnia ezt a dolgot –
ismerte el Rhys, és ő is a szekrényhez lépett, majd nekidőlt. –
Bár, őszintén szólva, ha annak idején felmerült volna ilyen
lehetőség, minden bizonnyal éltem volna vele. Bárhol lefeküdtem
volna veled. Kísértetházban, kriptában, gépjármű-nyilvántartási
hivatalban…
 – Ha ezt mind megtesszük, végül kipróbálhattuk volna, milyen
börtönben szeretkezni – válaszolta Vivi, és igyekezett nem
tudomást venni heves szívdobogásáról, ami a férfi szavai és
félmosolya láttán támadt, és Elaine néni szobája az égő tűzzel, a
gyér világítással és a puha takarókkal nem segített a helyzeten.
– Megérte volna – mondta Rhys, és a mosoly eltűnt az arcáról,
amikor komoly tekintettel a lányra nézett. – Meg voltam őrülve
érted, Vivienne – mondta lágyan. Ez őszinte volt. – Teljesen meg
voltam őrülve érted.
Vivi nagyot nyelt, karját szorosan maga köré kulcsolta.
Szerette volna viccel elütni a dolgot, amitől kipukkad a pillanat,
mint egy lufi.
Ehelyett az igazat mondta.
– Ez kölcsönös volt.
– Csak volt? – lökte el magát Rhys a szekrénytől, és közelebb
lépett hozzá. Vivi közel húsz órája nem aludt, most mégis
felpezsgett benne az élet, mint Piper szekrényében.
– Mert minél többet gondolkodom rajta – folytatta Rhys, és
zsebre tett kézzel odalépett hozzá –, annál inkább úgy érzem,
jelen időben kellene beszélnem. Te nem így gondolod?
Megállt, Vivire nézett, és ő tudta, ha most azt mondja, nem így
gondolja, és most már ideje indulniuk, a férfi kérdés nélkül
elfogadja.
Vagy engedheti neki, hogy még közelebb jöjjön, és
meghallgathatja.
Mivel képtelen volt megszólalni, bólintott, és Rhys ajka
mosolyra húzódott.
– Megőrülök érted, Vivienne Jones. Már megint. Vagy inkább
azt kellene mondanom, még mindig, ha őszinte akarok lenni veled,
kedvesem. Azt hiszem, sosem múlt el.
Kedvesem. Így hívta őt azon a nyáron. Ezt a szót mormolta a
fülébe, ezt suttogta a nyakába, míg rajta feküdt.
Rhys most egy lépésnyire állt tőle, lehetőséget adva neki, hogy
véget vessen ennek, ha akar.
De nem akart.
 Odalépett, és a mellkasára tette a kezét. A bőre még a pulóver
alatt is forró volt, a szíve hevesen dobogott, és amikor Vivi
közelebb hajolt, érezte a bőre illatát, a fa füstjét, az éjszaka
aromáját, és hirtelen ostobának érezte magát, amiért eddig úgy
tett, mintha ő nem ugyanezt érezné.
Felemelte a fejét, és ajkát a férfiéhoz érintette.
A könyvtárbeli csók szenvedélyes volt, felgyújtotta őket, harag
és feszültség keveredett benne.
Ez más volt. Finomabb.
A férfi megérintette az arcát, hüvelykujja apró köröket írt le
az állán, Vivi pedig a csípőjére tette a kezét, kinyitotta a száját,
és felnyögött, amint a nyelvük összeért.
– Az ízed – mormolta a férfi, amikor szétváltak, és ajkát a
nyakához érintette, míg Vivi lehunyta a szemét és hátradöntötte
a fejét. – Nem tudok betelni vele.
Újabb emlék villant fel Viviben, az első éjszaka a napforduló
ünnepén, Rhys sátrában. Vivi még sosem bújt ágyba ilyen gyorsan
senkivel, mindig tartotta magát ahhoz, hogy előtte legyen
megfelelő számú randi. Csók a másodikon, egy kicsit több a
harmadikon és így tovább. Rhys előtt csak egy fiúval volt együtt,
egyévnyi randizás után.
Ám Rhysszal két óra után már csókolóztak, a combját a vállára
tette, a férfi pedig csókolta és nyalta, és újra és újra elmondta,
mennyire imádja, milyen csodálatosnak tartja, ő pedig tényleg
csodálatosnak érezte magát. Erősnek, szégyentelennek,
gátlástalannak.
Néha azt gondolta, abba volt szerelmes, ahogyan azon a nyáron
érezte magát, amikor vele volt.
Ám bármilyen édes is volt az emlék, ebben a pillanatban nem a
múlton akart rágódni, amikor a férfi ujja a hasát cirógatta a
farmerja fölött.
– Vivienne, ha engeded, hogy ma este kielégítselek, én leszek a
legszerencsésebb férfi a földön – mormolta Rhys a nyakába, és
Vivi egész testében összerándult.
Hirtelen semmi mást nem akart, mint hogy Rhys Penhallow
kielégítse a raktárszobában, és nem akart arra gondolni, mi szól
 g g
ellene.
Hosszú éjszakájuk volt, erősnek és csodásnak érezte magát, és
egy jóképű férfi ki akarta elégíteni.
Mi ezzel a baj?
Kezét Rhys tarkójára tette, és újra megcsókolta, nyelvével az
övét kergetve és élvezettel hallgatva, amint a férfi torkából
nyögés szakad fel.
– Kérlek – súgta, és a kandalló előtt heverő bársonyszőnyeghez
hátráltak. Az agya egy zugában felmerült a gondolat, hogy a
szőnyeg egykor valamilyen híres boszorkányé volt, és Elaine néni
nagy becsben tartja, de aztán semmi másra nem tudott gondolni,
mint Rhys kezére, amint végigsiklik a bőrén.
A kanapéra dőltek, Rhys megtámasztotta magát, hogy ne
nehezedjen egész súlyával a lányra, ő pedig kinyúlt, és közelebb
húzta magához.
Rhys felhúzta a lány pólóját, és amikor ajka a melltartón
keresztül hozzáért, Vivi felnyögött, és a férfi hajába markolt.
Rhys nyelve lusta mozdulatokkal körözött rajta, forró ajka
alatt szinte lángolt a bőre.
A cipzárja hangja szinte harsogott a szoba csendjében, és
Rhys újra ránézett, vágytól ködös tekintettel.
– Minden rendben? – kérdezte, mire Vivi hevesen bólintott, és
az ajkához húzta a férfiét.
– Több mint rendben – súgta, miközben Rhys keze már odalent
volt, a fehérneműje alatt, mire Vivi elragadtatásában a csípőjét
emelte.
Egy pillanatra Rhys mozdulatlan maradt, haja az arcába hullt,
és zihálva nézte, mint azon az első éjszakán a sátrában a
napfordulón, mellkasán a medállal.
– Jézusom, csodálatos vagy! – mondta rekedten, és Vivi már
ettől kis híján elélvezett; a meleg tekintetétől. Már nem először
gondolt arra, mennyivel könnyebb lenne, ha nem volnának
egymásért ennyire oda. Ha csak vágy lenne, és szex, nem pedig ez
a melegség kettőjük között.
– Elégíts ki, Rhys – hallotta önmagát. Hangja beleolvadt a tűz
ropogásába, vére a fülében zúgott. – Most.
 p g g
Tűzre vágyott, ami kioltja a melegséget.
Ha elhiteti magával, hogy csak szex van köztük, ezúttal nem fáj
majd annyira, amikor a férfi elhagyja.
Legalábbis ezt remélte.
Rhys csak nézte őt, a vágytól sötét tekintettel, mellkasa
emelkedett és süllyedt, és Vivi feszülten várt, nem tudva
eldönteni, hogy a férfi abbahagyja-e, vagy folytatja.
Aztán Rhys ujja újra megmozdult, finoman nyomta, körözött
rajta, belehatolt, ki-be járt benne, Vivi pedig lehunyta a szemét,
az ajkáról kiáltás tört fel, míg a férfi újra és újra megérintette.
Az orgazmus valahol mélyen indult el benne, átvibrált a lábán,
az ujjhegyein, a mellbimbóján, szikrák gyúltak a szemhéja
mögött, ő pedig átadta magát neki, mint azon az első éjszakán.
Ez most más, mondta magának, míg megcsókolta a férfi nyakát,
állát, száját, mindenét, amit elért.
Annak kell lennie.
24. FEJEZET

– Szóval, ez az Eurüdiké-gyertya.
Vivi elnyomott egy ásítást a kávéscsészéje mögött, és
bólintott.
Hármasban ültek a Boszorkánykonyha raktárszobájának nagy
asztala mellett, a gyertya Elaine néni gyógynövényei és saját
készítésű viaszgyertyái között állt. A kényelmes, otthonos kis
szobában a napfényben elképzelhetetlen volt, hogy a belsejében
egy kísértet lakozik.
Ám Vivi szeme előtt még mindig ott lebegett a kép, amint Piper
McBride szelleme eltűnik benne, és összerázkódott. Minél előbb
átveszi Amanda ezt az izét tőle, annál jobb. Aznap délutánra
várta az irodájába, ám előtte meg akarta mutatni a gyertyát
Elaine néninek és Gwynnek, a raktárszobában hívva össze a
találkozót.
Míg a gyertyát nézték, igyekezett nem a kanapéra pillantani,
ami a fal mellé volt tolva. Bár csak az elmúlt éjszaka – azaz
hajnalban – történt, olyan volt, mint egy álom.
Egy nagyon valószerű, pajzán álom.
Ám igazi volt, és aznap még át kellett gondolnia, mi történt. És
hogy mit jelent ez számára.
Azt jelenti, hogy durva éjszakád volt, és szükséged volt arra
az orgazmusra – súgta az agya azon része, ami gyanúsan
hasonlított Gwynre, és Vivi hajlott rá, hogy egyetértsen vele. Bár
csak néhány órát aludt, mégis meglepően jól érezte magát. Sőt,
remekül. Hosszú idő óta először érezte magát ilyen jól, és bár
igyekezett megtalálni magában a megbánás szikráit, nem bukkant
ilyesmire.
 Hiszen nem követett el hibát. Jól érezte magát. Az csak nem
baj?
Elaine néni homlokráncolva közelebb hajolt a gyertyához, és az
orrnyergére tolta a szemüvegét.
– Nem vall a Boszorkányügyi Intézet tagjaira, hogy ilyesmit
használjanak – mormolta, és egyik kezét a gyertya fölé tette,
mintha fel akarná venni.
– Az a boszorkány, aki az irodámba jött, nem olyan volt, mint az
intézet többi tagja – vont vállat Vivi. – Azt hiszem, kicsit
modernizálják a dolgokat.
Gwyn gúnyosan felhorkantott, felhúzta a térdét, és átölelte.
– Addig álljak fél lábon. Szerintem csak azt akarták, hogy te
végezd el a piszkos munkát helyettük.
– Talán – hagyta rá Vivi. – De igazából nem is volt olyan szörnyű.
Na jó, igazából rémisztő volt – visszakozott, amikor Elaine és
Gwyn rápillantott –, és soha többé nem akarok oda visszamenni,
de rosszabb is lehetett volna.
– A kísértetek olykor veszélyesek – mondta Elaine, még mindig
a homlokát ráncolva. – Szólnod kellett volna nekem.
– Rhysszal kézben tartottuk a dolgot.
Gwyn szemében kíváncsiság lobbant, és kinyitotta a száját,
hogy mondjon valamit, de Vivi megelőzte, és felemelte az ujját.
– Ne, semmi olyasmit nem akarok hallani, hogy „sejtem, mit
tartott Rhys kézben”, vagy ilyesmi.
– Olyan unalmas vagy! – vágta rá Gwyn. – És ennél jóval
kifinomultabb poént akartam elsütni.
– Na persze!
Vivi átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a gyertyát, de Elaine
néni a kezére tette az övét.
– Ezt akartad nekünk elmondani? Hogy bezártál egy szellemet
az Eurüdiké-gyertyába?
Egy szörnyű pillanatra Vivi azt hitte, Elaine néni pontosan
tudja, mi történt itt a múlt éjszaka, hogy van valamiféle mágikus
biztonsági kamera a raktárban, és Elaine néni élőben nézte végig
az egészet, ha pedig így volt, csak remélni tudta, hogy van olyan
varázsige, aminek segítségével a földbe süllyedhet szégyenében.
Á
 g g g y gy
Ám Elaine nem úgy nézett rá, mint aki tudja. A hangjában
gyengédség volt, és Vivi rájött, hogy valami mást is el kell nekik
mondania.
– A szellem említett valamit, mielőtt a gyertya bekebelezte –
mondta, és megigazította a táskát a vállán. – Valamit az átkozott
Penhallow-ról és arról, hogy elvett valamit, ami nem az övé. De
nem hiszem, hogy ez Rhysra vonatkozott. Talán Gryffudra vagy
valamelyik más felmenőjére.
– Érdemes lenne ezt kicsit megkapirgálni – válaszolta Gwyn
tűnődve, állát a térdén nyugtatva.
– Utánanézek kicsit – mondta Elaine, és Vivi táskája felé
biccentett. – Te pedig add át azt a förtelmes dolgot annak, akit
illet.
– Igenis! – szalutált Vivi.
Elaine rámosolygott, tekintete ragyogott a szemüvege mögött.
– Büszke vagyok rád, Vivi. Az Eurüdiké-gyertya komoly
varázserőt kíván.
Vivi legyintett.
– Nem csináltam nagy dolgokat, csak meggyújtottam. Nem
valami magas mágia.
– Akkor is – fogta meg újra Elaine Vivi kezét. – Olyan
boszorkány vagy, aki még soha nem takarította ki mágiával a
lakást, most meg ilyesmit csinálsz.
– De csak mert takarítás közben szeretek podcastokat
hallgatni, ráadásul gyerekkoromban láttam egy Mickey egér-
rajzfilmet egy démoni seprűvel, amitől teljesen beijedtem.
– Imádtam azt a részt! – egyenesedett fel Gwyn, ezüst
fülbevalói csilingeltek a fülében.
– Persze hogy imádtad.
– De anyunak igaza van – bökte meg Gwyn Vivit. – Bitang jó
varázslat volt!
– Nem tudom, ez mit jelent – jegyezte meg Elaine néni –, de
gondolom, olyasmit, hogy lenyűgöző, és tényleg az. Anyukád is
büszke lenne rád.
Vivi meglepetten nézett rá.
– Anyu gyűlölte a varázslást.
 y gy
Elaine néni megrázta a fejét, és hátradőlt.
– Csak megijesztette. Úgy érezte, boszorkánynak lenni… nem is
tudom, olyasmi, ami csak megtörtént vele, nem ő választotta. De
jó boszorkány volt. Nagyon jó, amikor ő is úgy akarta. Csak éppen
másik utat választott.
Vivi olyan régóta hitte úgy, hogy az anyukája irtózott a
varázslástól, hogy nem tudta, mit mondhatna erre.
Felállt, kidugta a fejét a raktárszobát a bolt többi részétől
elválasztó függönyön, és egy lánnyal találta szemben magát, aki
tágra nyílt szemmel bámult rá.
– Uh! – nyögte. – Még sosem láttam a boltnak ezt a részét.
Gwyn felpattant az asztaltól, Elaine néni pedig megpördült.
– Szia, Ashley – köszönt Gwyn, odalépett hozzá, átkarolta,
visszavezette a boltba, és hátranézett Vivire és Elaine nénire. –
Ez csak egy raktárhelyiség, semmi érdekes, de odakint van jó pár
nagyon menő cuccunk, ha megnéznéd…
Gwyn hangja lassan elhalkult, ahogy beljebb mentek a boltba,
és Elaine néni felállt, csípőre tett kézzel.
– Na igen, a varázsigék már nem úgy működnek, mint kellene.
Ez nem volt meglepetés, de emlékeztette őket, hogy sürgősen
rendbe kell hozni a dolgokat, és jobb, ha Vivi erre összpontosít.
Épp ezért pillantott még egyszer a kanapéra, mielőtt kiment
volna a raktárszobából.
A főiskola felé eseménytelen volt az út, és Vivi éppen bezárta a
kocsit, amikor valaki a nevén szólította.
Amanda szaladt oda hozzá, arcán ragyogó mosollyal.
– Hogy ment?
Vivi megkönnyebbülten vette ki a gyertyát a táskájából.
– Remekül! De most már inkább odaadnám, mert nem szívesen
hordok a táskámban gyertyákat, amikbe kísértetek vannak zárva.
Amanda mosolya még szélesebb lett, míg ujjait az Eurüdiké-
gyertya köré kulcsolta.
– Most már jó kezekben lesz, magammal viszem az intézetbe,
te pedig intézheted a dolgaidat.
Mivel már csak öt perc volt hátra az órájáig, Vivi hálásan
megköszönte, intett, és a Chalmers épület felé indult.
 g p
Vastag felhők borították az eget, levelek szállingóztak a járda
felé, Vivi megborzongva tekerte szorosabbra a sálat a nyaka
körül, és közben hátranézett. Amandát pillantotta meg, amint
átvág a parkon, balra fordul, és eltűnik a fasor mögött. Vivi a
homlokát ráncolva ment tovább.
A Boszorkányügyi Intézet nem arra van. Persze az is lehet,
hogy Amanda tud egy rövidebb utat, vagy ki kell vennie valamit az
autójából.
Biztosan erről van szó.
Vivi megtartotta az első óráját, majd a másodikat, és közben
meg is feledkezett Amandáról és az Eurüdiké-gyertyáról, míg a
Függetlenségi nyilatkozatról magyarázott száz elsőévesnek, sőt,
még Rhysra sem gondolt, és mire késő délután visszament az
irodájába, majdnem újra normálisnak érezte magát, vagy
legalábbis egy kissé nyugodtabbnak.
Persze az átkot még vissza kellett fordítaniuk, de az Üst
Kávézóban is sikerült helyrehozniuk a dolgokat, és már a
campuson sem randalírozik egy feldühödött kísértet.
Az tényleg mindennek a teteje volt.
Vivi mosolyogva, jóleső elégedettséggel ült le az asztalához és
húzta maga elé a kijavítandó dolgozatokat, miközben bekapcsolta
a vízforralót.
A harmadik dolgozatot olvasta éppen, amikor kopogtak az
ajtón.
– Szabad – mondta, fel sem nézve.
Amint kinyílt az ajtó, a bőrét mágia borzolta, olyan erős, hogy
visszatartotta a lélegzetét, és amikor felnézett, dr. Arbuthnot
állt az ajtóban.
– Ms. Jones – szólt vészjósló hangon. – Azt hiszem, beszélnünk
kell.

RHYS EGÉSZ NAP Vivienne-re gondolt, így igazából meg sem

lepődött, amikor a lány felbukkant az ajtajában. Igazság szerint
amikor kinyitotta az ajtót, azt hitte, hallucinál.
Ám ha csak képzelődne, nem ilyen gondterheltnek képzelné a
lányt.
 Nem csak gondterhelt. Letört. Válla görnyedt, a kontya
kibomlott. Még a szoknyáját díszítő apró cseresznyék is
lehangoltnak tűntek.
– Igazad volt – mondta, miután bement, és Rhys becsukta
mögötte az ajtót. A férfi felvonta a szemöldökét.
– Először is, készíthetnék hangfelvételt erről a
beszélgetésről? Másodszor pedig, miben?
Vivienne sóhajtva széttárta a karját.
– Nem oltogathatjuk folyton a tüzeket, amiket az átok okozott.
Főleg, miután kiderült, hogy ha egyet eloltunk, csak újakat
gyújtunk, és… de fura lakás.
Belépett a nappaliba, és zavarodottan szemügyre vette a
kovácsoltvas csillárt, a vörös bőrgarnitúrát, a hely sötét, gótikus
berendezését.
– Hogy tudsz itt aludni? – kérdezte, és a falra mutatott. – Én
soha többé nem tudnék aludni, ha ránéznék erre.
– Az ott Agatha nagy-nagynéném, de értem, mire gondolsz.
Rhys a konyhába menet kiáltott hátra.
– Szükségünk lesz a beszélgetéshez egy kis borra?
Vivienne erre újra sóhajtott, és megnyikordult alatta a
bőrgarnitúra, ahogy leült.
– Igen.
Amikor Rhys visszatért egy palack borral és két pohárral,
Vivienne-t a kanapén hátradőlve találta, amint a plafont
tanulmányozza. Különös látványt nyújtott cseresznyés ruhájában
az apja bőrgarnitúráján… És aggasztó volt, hogy a látványától
Rhys valahogy jobban érezte magát… boldogabbnak.
Ezek csak a szexhormonok a múlt éjszaka után, próbálta
meggyőzni magát, de tisztában volt vele, hogy ennél többről van
szó.
A gond csak az volt, hogy nem tudta, mit kezdjen ezzel az
egésszel. Ami a boltban történt, az csak egyszeri alkalomra szólt
– muszáj volt, hogy így legyen, mert őrültség lett volna újra
betenni a képletbe a szexet.
Még ha szerette is volna.
 Rhys átnyújtott a lánynak egy teli poharat, amit ő hálásan
fogadott, belekortyolt, és kihúzta magát.
– Az egészet elcsesztük.
Rhys leült a kanapé melletti fotel karfájára, átvetett lábbal.
– Mármint múlt éjjel?
– Igen – vonta össze a szemöldökét a lány, majd hirtelen
rádöbbent, mit kérdezett. – Ó, te arra gondolsz, hogy… – Elpirult,
és újra kortyolt a borból. – Nem, nem arra gondoltam. Az egy
másik elcseszett dolog.
Ez fájt. Rhys is így gondolta, úgyhogy tiszta őrültség volt, hogy
így érez. De már megszokta, hogy a lány társaságában minden
tiszta őrültség.
– Emlékszel, hogy a Boszorkányügyi Intézet egy munkatársa
adta az Eurürdiké-gyertyát, hogy gyűjtsük be Piper McBride
szellemét?
– Tekintve, hogy ez tegnap történt, természetesen emlékszem.
Méghozzá élénken.
Vivienne a szemét forgatta, majd kortyolt a borból.
– Nos, kiderült, hogy az intézetnek nincs Amanda Carter nevű
munkatársa. Még csak nem is boszorkány, amit persze észre
kellett volna vennem, de annyira hálás voltam, amiért valaki segít,
hogy nem figyeltem fel az intő jelekre. – Megrázta a fejét, és a
pohara tartalmára meredt. – Pedig a farmernadrágból rájöhettem
volna.
Rhys az egyik karját a fotel háttámlájára fektette, úgy nézett
le a lányra, akit szinte elnyelt az apja szörnyű kanapéja.
– Hogy érted, hogy nem boszorkány? Akkor honnan az ördögből
szerzett Eurüdiké-gyertyát?
Vivienne felemelte a fejét, szép, mogyoróbarna szeme alatt
halványkék karikák húzódtak.
– Ő egy szélhámos. Méghozzá elég híres. Az igazi neve Tamsyn
Bligh. Mágikus műtárgyakkal üzletel, és egy ideje Sírvölgyben űzi
a kis játékát. Az intézetbeli boszorkányok szemmel tartották, de
valahogy kijátszotta őket, és egyenesen hozzám jött. – Vivienne
tehetetlenül intett. – Szóval, elkaptunk egy kísértetet egy
nagyon erős mágia segítségével, ő pedig most eladja annak, aki a
É
 gy g g g p g j
legtöbbet kínálja érte. És mindez azért van, mert egy naiv,
ostoba liba vagyok.
– Nem vagy az – vágta rá Rhys automatikusan, és amikor a lány
ránézett, megvonta a vállát. – Oké, talán naiv vagy, de nem ostoba
liba.
Vivienne felnyögött, és a dohányzóasztalra tette a poharát,
majd a tenyerébe temette az arcát.
– Minden csak egyre rosszabb. Amikor már azt hiszem, kézben
tartom a dolgokat, és valami jót teszek, mindent elrontok. –
Felemelte a fejét, tarkóra tett kézzel, és mélyen beszívta a
levegőt. – Az intézetbeli boszorkányok most eléggé bepipultak, és
az átokról is tudnak, amitől még pipábbak, én meg csak… –
esdeklőn Rhysra nézett. – Miért vagyok ekkora balfék? Soha
életemben nem varázsoltam, de amikor egyszer igen, az egész
várost megátkoztam.
– Az én voltam, Vivienne – mondta Rhys, azzal felállt, és letette
a poharát az asztalra, majd leült a kanapé túlsó végébe,
kinyújtott lábbal.
– Lehet, de nem ez a lényeg – fordult vele szembe a lány. Haja
az arcába hullott, és Rhys keze viszketett, hogy odanyúljon, a
füle mögé igazítsa, és hüvelykujját végigsimítsa a lány rózsaszín
ajkán. – Katasztrofálisak vagyunk. Ha nem vagyunk együtt, minden
simán megy, sőt, tökéletesen.
– Ez talán kicsit túlzás – mutatott rá Rhys, de a lányt nem
lehetett kizökkenteni.
– Ha együtt vagyunk, minden elcsesződik. Ahogy azon a nyáron
is. Olyan szép, tökéletes nyár volt. És hogy végződött? Démoni
műanyag koponyákkal – számolta az ujján. – Mérgezett
varázsitallal. Kísértettel a könyvtárban. Most pedig… – vette
szemügyre kinyújtott ujját. – Azt sem tudom, milyen szó illik ide.
Talán a katasztrofális.
– Ezt már mondtad. Többször is.
A lány előrenyúlt a poharáért, felhörpintette a tartalmát, és
újra hátradőlt a kanapén. Amikor Rhys nem szólt semmit, kissé
előrenyújtotta az állát.
– Nem vitatkozol velem?
 Rhys vállat vont.
– Minek? Igazad van.
– Tényleg? – A lány megköszörülte a torkát, és felült. –
Mármint tudom, hogy így van. Én, vagyis mi, katasztrófák
vagyunk.
– Teljes mértékben – tette a karját Rhys a kanapé
háttámlájára. – Ahogy a mondás is tartja, bizonyság erre a
gyertya, amelyet lélek szállt meg.
– Nincs is ilyen mondás – mosolyodott el Vivienne.
– Talán kellene, hogy legyen.
Egy pillanatra mindketten csendben voltak, nézték egymást, és
Rhys arra számított, hogy a lány most elmegy, és talán így is
kellett volna tennie, de amint elnézte, ahogy ott ül, ellazulva,
törődötten, remélte, hogy mégis marad.
Vivienne körbejáratta a tekintetét a szobán, és a füle mögé
tűrte a haját.
– El sem hiszem, hogy itt laksz.
– Nem lakom itt – nézett Rhys is a csillárra. – Csak átmenetileg
tartózkodom itt, félig-meddig az akaratom ellenére. Nagy
különbség.
Vivienne csak hümmögött, majd felemelt a kanapéról egy
fekete párnát, amelyre a család címere volt hímezve, és Rhys
hirtelen úgy érezte, ennél rondább dolgot még életében nem
látott.
Vivienne megfordította a párnát, majd a szempillája alól
rápillantott.
– Ha ez most felrobban, akkor jók voltak a megérzéseim.
Kezét a párna fölé emelte, lehunyta a szemét, és mély levegőt
vett. Ujjaiból aranyszínű fény tört elő, és Rhys döbbenten nézett
rá.
– Ezt talán nem kellene…
Ám a párna ekkor megrázkódott, a családi címer eltűnt, és egy
vörös sárkány rajzolódott ki a helyén.
Még pontosabban a Walest szimbolizáló vörös sárkány, ám ez
vigyorgott, és karmai világoslilák voltak, akárcsak Vivienne
körmei.
 A lány diadalmasan felemelte a párnát, és szélesen mosolygott:
– Így már mindjárt más!
Ó, a jó életbe!
Vivi akár egy kalapáccsal is megüthette volna. Újra olyan volt
minden, mint azon a nyári estén, és Rhys hirtelen döntéssel
letette a poharát a dohányzóasztalra, majd a lány mellé
csusszant a kanapén.
A párna leesett a földre, és Vivienne éppen nyúlt érte, amikor
Rhys megfogta az állát, és maga felé fordította, hogy a szemébe
nézhessen.
– Te átkozottul csodás lány – sóhajtott, és Vivienne a válla felé
nyúlt, nem azért, hogy eltolja, ahogy bizonyára tennie kellett
volna, hanem hogy még közelebb húzza magához.
– Nincs több érvem arra, hogy ez miért nagy hiba – mormolta
Vivienne az ajkába, mire Rhys elmosolyodott, és orrát az övéhez
dörgölte.
– Sok hibát elkövettünk már – helyeselt. – De szerintem ez nem
az.
Ezt komolyan gondolta: sok minden nem működött, ha együtt
voltak – egy egész könyvet megtölthetett volna vele –, de ez,
ahogy a karjában tartotta a lányt, nem tartozott közéjük. Ebben
egészen biztos volt.
A lány közelebb hajolt, körmét finoman végighúzta Rhys
kézfején, és ha nem lett volna már így is merev, ez megtette
volna a hatását. Ahogy az is, amikor a lány, alig érintve szájával
az ajkát, azt mormolta:
– Meg fogod kérdezni, hogy megcsókolhatsz-e?
Rhys elvigyorodott.
– Annál sokkal többet akarok, ha megengeded.
25. FEJEZET

Az enyém – dübörögte a vére, míg Vivit csókolta, magával húzva a

lépcsőn. A lány szája forró, lágy és nedves volt, a teste a
tenyeréhez simult. Végre teljesen az enyém.
Megbotlottak, egymásra zuhantak, egymás szájába nevettek,
majd felértek az emeletre.
Rhys megállt a hálószoba ajtaja előtt, és Vivi ráfonódott, akár
egy inda, közelebb húzódva hozzá, ajka a férfi nyakán.
– Mi az?
Rhys elvette a kezét a tarkójáról, és duzzadt ajkára és vágytól
ködös szemébe nézett.
– Mielőtt bemegyünk oda, valamit tudnod kell.
A köd egy része eltűnt.
– Vészjósló mondat, mielőtt az ember ágyba bújik valakivel.
– Semmi komoly – hajolt hozzá újra Rhys, ajkát a homlokához
érintve, majd újra megcsókolta, és az ajtónak döntötte, mire a
lány széttárt lába közé vette a csípőjét, és vágyakozva
felnyögött.
– A hálószobáról van szó – mormolta a férfi két csók között.
– Mi van vele?
– Tudod, hogy a ház többi része…
– Gótikus rémálom, igen.
Rhys nevetése nyögésbe váltott, amikor a lány körbefonta a
derekán a lábát, még közelebb húzva magához.
– Igen, szóval… a hálószoba az esztétika csúcspontja, azt
hiszem. Már alig várom, hogy lenyűgöző képességeiddel
átdekoráld, ahogy a földszinten is tetted, mielőtt ágyba bújunk…
Vivienne hátrahúzódott, és megrovó tekintettel nézett rá,
amitől Rhysnak nagyon meg kellett volna ijednie.
 – Rhys – vigyorodott el –, azt akarod mondani, hogy Drakula
hálószobájában fogunk szeretkezni?
– Hát, egy kicsit drakulás – ismerte el a férfi, mire Vivi
felnevetett, és az ajtó felé intett.
– Baldachinos ágy van benne, ugye? Kérlek, mondd, hogy igen!
Nemcsak hogy baldachinos ágy volt odabent, de ráadásul még
emelvényen is állt.
Ezt persze nem akarta neki elmondani. Hamarosan úgyis
meglátja.
A lány mögé nyúlt, kezét a csípőjén nyugtatva, hogy ne
fordulhasson meg, és elfordította az ajtó gombját.

RHYS CSÓKJA annyira mámorító volt, hogy Vivi először rá sem

döbbent, már a szobában vannak. Bárhol lehettek volna, akár az
űrben is, ahol egyedül csak ők léteztek. Így érezte magát a férfi
társaságában.
Aztán meglátta a vörös szaténfüggönyt.
– Ó, te jó ég! – sóhajtott fel, mire Rhys felnyögött, és
homlokát a lány kulcscsontjának támasztotta.
– Ezt miattam kellene mondanod.
Vivi kuncogva kibontakozott az öleléséből, hogy szemügyre
vegye a hálókamrát, ahol találta magát. A „hálókamra” volt a
megfelelő kifejezés a helyiségre.
Felettük fekete kristálycsillár függött, sötéten csillogva a
halvány fényben, az ágy pedig…
– Rhys – kapta a kezét a szájához Vivi. – Te ebben alszol?
A férfi sóhajtva hátralépett, és a falnak dőlt.
– Általában a kanapén alszom, hogy ne kelljen idejönnöm –
ismerte el, és Vivi nem tudta hibáztatni.
Talpuk alatt vastag, nehéz szőnyeg terült el, a szoba túlsó
végében kandalló állt, előtte a padlón szőrmetakaró, a falon
indokolatlanul sok gyertyatartó, az ágy fölött pedig festmény
függött, amelyen Kirké éppen elcsábította Odüsszeuszt.
Az ágy valóban emelvényen állt, derékmagasságban, és a vastag,
fekete-vörös függönyök széles matracot öleltek, amelyet
damaszt ágytakaró fedett.
 Vivi alákukucskált.
– Fekete szaténlepedő? – kérdezte vékony hangon, és Rhys
bólintott.
– Én szóltam.
Vivi mosolyogva ránézett, keze a blúza gombján matatott.
– Miért nem hoztál ide soha?
– Miért nem hoztalak ebbe a rémséges szexbarlangba, ahol
alszom? – kérdezett vissza a férfi, hátratett kézzel, és
tekintetével végigpásztázta a lány testét, amitől annak
felforrósodott a vére. – Nem is tudom.
– Szerintem tetszett volna – vette le a blúzát Vivi, fürödve a
férfi vággyal teli pillantásában, amint végigjáratta a legkevésbé
sem szexi, fakó rózsaszín melltartóján, közepén a kókadt
masnival, amit sosem vett volna fel, ha tudja, hogy le fog vetkőzni
előtte.
Rhys pillantása ellágyult.
– Hogyan engedhettelek el? – mormolta. Vivi mély levegőt vett,
kicipzárazta a szoknyáját, és hagyta, hogy a padlóra csússzon,
nem zavartatva magát, amiért egy kopott, citrom- és
narancsmintás bugyi van rajta, ami cseppet sem illik a
melltartójához.
Rhys néhány lépéssel átszelte a szobát, szorosan magához
ölelte, és vadul csókolni kezdte.
– Mondd el, mire vágysz – súgta az ajkába a legcsábítóbb
mondatot, amit Vivi valaha hallott.
– Tudod, mire vágyom – mondta, vágyakozva szétnyitva a
combját, mire a férfi mosolyogva megrázta a fejét.
– Tudom, mire vágytál azelőtt. Azt akarom tudni, most mire
vágysz.
A lány szinte kóválygott a vágytól, és ez bátorsággal töltötte
el.
– Ízlelj meg – súgta, tágra nyílt szemmel.
– Kedvesem, semmit sem akarok ennél jobban.
Vivi hagyta, hogy a férfi az ágyra döntse, csípőjét felemelje a
magas matracra, és érezte, hogy a bugyija lesiklik a lábán, majd
Rhys csókokkal borítja a bokáját, térdét, combját.
 y j j j
Hátradőlt, tekintetét a baldachinra szegezte, ami hirtelen nem
is volt olyan idétlen, inkább… romantikus.
De csak mert Rhys ajka hirtelen ott volt, ahol annyira vágyott
rá, és Vivi teste megfeszült, a férfi hajába túrt, míg a férfi
felfedezte őt odalent.
Az orgazmus váratlanul lepte meg, megragadta a férfi haját,
összegörnyedt, és remegve kiáltotta a nevét.
Rhys ismét hátradöntötte, és az éjjeliszekrényen
tapogatózott.
– Még?
Vivi tudta, miért kérdi, és bólintott, mire Rhys elégedetten
sóhajtott, és kivett egy óvszert.
Vivi tudta, hogy vannak védekező varázsigék, de Elaine néni
mindig azt mondogatta, hogy ha a testükről van szó, inkább a
tudományban bízzanak, ne a mágiában, és Vivi most hálás volt,
amiért Rhys felkészült.
Kissé felült, hátranyúlt, kikapcsolta a melltartóját, mire Rhys
felnyögött, tenyerét egyik mellére simította, majd nyelvével a
mellbimbóján körözött, és Vivi sóhajtva hátradőlt.
– Erről álmodoztam – mormolta a férfi a bőrébe. – Olyan puha
vagy. Olyan gyönyörű. – Valami mást is súgott, walesiül, és bár Vivi
nem értette, a teste igen. Bármit is mondott, pajzán dolog volt,
és bár most élvezett el, Vivi mohón érte nyúlt.
Volt abban valami mámorító, hogy meztelenül fekszik Rhys
előtt, aki még fel volt öltözve, de most másra volt szüksége. Látni
akarta, érezni.
Rhys megértette, mert felállt, áthúzta a fején a pulóverét, és
kigombolta a farmerját.
Vivi a könyökére támaszkodva nézte, mohó tekintettel. A férfi
mellkasán gyér szőrzet vette körül a mellbimbóját és futott az
ágyéka felé.
Vivi felült, hogy végigfuttassa rajta az ujját, mire a férfi
lehunyta a szemét, majd megrázkódott, amikor a lány lehúzta a
cipzárját, és tenyerét a péniszére tette.
Kemény volt, és vastag, és Vivi meghalt érte, hogy magában
érezhesse.
 – Kérlek, Rhys, most!
Nem kellett kétszer mondania. Hallotta az óvszer
csomagolásának reccsenését, a férfi kezét köztük, és aztán ott
volt, benne.
Vivi jó ideje nem érzett ilyet, és megfeszült, ám Rhys lökései
gyengédek voltak, lehelete forró a fülében.
– Azt akarom, hogy neked jó legyen, Vivienne.
A hátára gördült, mire Vivi fölé emelkedett, tenyerét a
mellkasára téve, most mélyen érezve őt magában. Fejét
hátradöntötte, haja a nyakába hullott.
És a férfi keze újra ott volt, ahol a testük találkozott, ujjai
gyengéden cirógatták, és Vivit újra ellepte a gyönyör, míg a férfi
felnyögött, és a csípőjük egymásnak feszült.
Szája hangtalan kiáltásra nyílt a csúcson, és Rhys is felnyomta
magát, a lány nevét ismételgetve.
Vivi rárogyott, míg a férfi visszadőlt a matracra, még mindig a
combját fogva, forrón lüktetve benne, és a lány a lélegzetét
kapkodva arra gondolt, egyszer sem jutottak eszébe a korábbi
alkalmak.
Nem voltak emlékek, nem volt múlt. Csak a jelen.
Csak ő.
Rhys nyögve az oldalára fordította a lányt, tenyerét a
combjára szorítva, mintha nem tudna tőle elszakadni, és Vivi
tudta, hogy nem kellene ilyen jól éreznie magát ebben a
helyzetben, de a többszörös orgazmus hatása ez volt.
Felkuncogott, a röhejes ágy baldachinjára pillantva, Rhys pedig
a hátára fordult, és ránézett.
– Remélem, nem a teljesítményemet neveted ki.
– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét a lány. – Csak a
berendezést.
– Értem – nézett a férfi is a baldachinra. – Csak nyugodtan.
Tényleg röhejes ez a szoba egy felnőtt férfi számára.
– Apádnál minden hálószoba ilyen? – fordult az oldalára Vivi, és
Rhys végigvezette rajta a pillantását.
– Arra próbálsz rájönni, hogy baldachinos ágyban nőttem-e fel?
Vivi az ujjaival mutatta, hogy egy kicsit igen.
 jj gy gy g
Rhys elmosolyodott, amitől fiatalnak és gyengédnek látszott,
és Vivi azt kívánta, bárcsak ne lenne ennyire oda érte – a
tizenkilenc éves önmaga bárcsak ne látta volna meg ott a réten és
nyitotta volna ki a szívét előtte.
De ez nem volt lehetséges, és ezt jól tudta.
26. FEJEZET

– Nem túl közönséges?

Rhys megfordult Vivienne kanapéján, és a lányra nézett, aki a
hálószoba ajtajában állt, csípőre tett kézzel. Ma este nem
pöttyös vagy cseresznyés ruhát viselt, hanem testhez simuló
feketét, fekete-lila csíkos harisnyát, magas sarkú, fekete cipőt
és csúcsos boszorkánysüveget, ami alól leomlott a haja.
Az elmúlt héten Rhys jó párszor látta meztelenül, volt már
felette és alatta, az ő ágyában, a lány ágyában, és egy
emlékezetes estén Rhys házának lépcsőjén, de még mindig
elakadt a lélegzete, amikor ránézett, annyira gyönyörű volt, és
annyira kívánatos, hogy kísértést érzett a javaslatra, hogy mégse
menjenek az őszi vásárra, akármi is az.
– Szerintem mindig ezt kéne hordanod – kelt fel a kanapéról, és
az ajtófélfának támaszkodott. – Vagy legalábbis minden este.
– Talán rá tudsz beszélni – csókolta meg Vivienne. – Mit kapok
cserébe?
– Kaphatsz egy kis ízelítőt – siklott Rhys keze a csípőjére,
felhúzva a ruháját, mire a lány felnevetett.
– Gwyn kinyír, ha elkésünk a vásárról – mondta, de már ki is
gombolta a férfi ingét, ujjai a medál körül köröztek.
– Elmondanád még egyszer, mi ez a vásár? Lesz almaevő
verseny meg ilyenek?
– Ez is szerepel a programban – mondta Vivienne –, ahogy az
almabor is, és az, hogy boszorkányos dolgokat árulunk Gwynnel.
Elaine nénivel nagyot kaszálnak ilyenkor. És persze megkóstoljuk
Mrs. Michaelson karamellás-almás tortáját, ami annyira finom,
hogy szerintem ő is boszorkány, bár Elaine néni szerint nem, és
csak annyi a titka, hogy vajat használ, és… ó!
 Rhys felhúzta a ruháját, és hüvelykujját a lába közé tette,
megsimította fehérneműjét, majd a csupasz bőrre siklott.
Nyögve a lány vállára hajtotta a fejét.
– Hogy ehetnék almát, amikor tudom, hogy combfix van rajtad?
Gonosz nő vagy, Vivienne.
– Felülhetünk a szénásszekérre.
– Nem tudom, mi az, de máris ez a kedvencem az egész őszi
fesztiválból.
Lehajolt, és újra megcsókolta, ajka közé véve az övét, és
gyengéden megszopogatta, mire a lány szorosan hozzá simult.
A magas nyakú ruha miatt nem érhetett hozzá ott, ahol
szeretett volna, ezért csak megcirógatta a melle domborulatát,
és azon tűnődött, vajon mennyi idő kell, hogy beteljen vele. Azon
a nyáron három hónapjuk volt, és a szomjúsága nem csökkent,
most pedig még mindig ugyanazt a vágyat érezte, mint az első
nap.
Azt is tudta, ha most elhagyná, semmi sem változna.
Beszélhetnek persze ilyesmiről, ám ez nem olyasmi, amin az
ember csak úgy túllép.
Egyszer már megtetted, megteszed újra.
Tudta, hogy így kell lennie. Egyetértettek abban, hogy
számukra nincs közös jövő, és a pillanatot kell kiélvezniük, ám
akárhányszor megérintette, csókolta, nehéz volt erre gondolnia.
Vivienne hátradőlt, és csillogó szemmel lefelé nyomta.
Rhys örömmel megtette, amit kért, feljebb tolta a ruháját, és
feje egy vonalba került combjának azzal a részével, ahol a
combfix végződött: kívánatos volt, ő pedig bele is harapott,
gyengéden, felajzottan a lány nyögésétől, aki megtámasztotta
magát az ajtóban, és másik kezével belemarkolt a hajába.
Rhys felnézett, és megcsókolta a helyet, ahol az imént
megharapta.
– Még mindig aggódsz, hogy elkésünk?
– Egy kicsit sem.

VIVIENNE-T TALÁN nem érdekelte, ahogy Rhyst sem, Gwynt

viszont nagyon is. Amikor végre megérkeztek az őszi vásárra,
közel egy órás késéssel, már a parkolóban várta őket, összefont
karral. Ő is boszorkánynak öltözött, bár cipője narancssárga volt,
a harisnyája pedig zöld.
– Bajban vagyunk – mondta Vivienne, mire Rhys sóhajtott, és
kicsatolta a biztonsági övét.
– Majd rád fogom. Elmondom Gwynnek, hogy azt akartad,
elégítselek ki, mielőtt elindulunk.
– Késtetek! – rivallt rájuk Gwyn, amikor Vivienne kilépett a
kocsiból, ő pedig integetett.
– Tudom, mi…
– Vivi, jobban ragyogsz, mint egy töklámpás, úgyhogy pontosan
tudom, mit csináltatok.
Rhys igyekezett nem önelégült arcot vágni, míg Vivienne
szégyenlősen elmosolyodott, de nyilván nem sikerült, mert Gwyn a
szemét forgatva elfordult.
– Undorítóak vagytok – mormolta, de Rhys látta, amint Vivire
vigyorog, amikor karon fogja, és összeölelkezve a fesztiválnak
helyet adó rét felé indultak.
Rhys nézte őket, amint a fejüket összedugva viháncolnak, és
újra érezte azt a mellkasát összeszorító érzést, ami
emlékeztette, hogy ez Vivienne otthona. Itt érzi magát
elemében, a kisvárosban, ahol a családja gyökeret vert, míg ő,
Rhys, úgy érezte, megfullad itt.
Még valami, amiben különböznek.
Aztán a lány hátranézett a válla fölött, és rámosolygott, azzal
a meleg, napsugaras mosolyával, amitől hevesen megdobbant a
szíve, és már nem volt benne biztos, hogy ez annyira zavarja.

AZ ŐSZI VÁSÁR mindig is Vivi kedvence volt a halloweent

megelőző időszakban. Mindig ugyanazon a réten rendezték, a
völgyben a hegyek között, amit ragyogó fényfüzérek és lampionok
népesítettek be, a levegőnek pedig popcorn- és fahéjillata volt.
És bár a látogatók gyerekestül érkeztek, valahogy nem volt olyan
családias a hangulat, mint az Alapítók napján. Volt benne valami
pogány.
 Aznap este tiszta volt az ég, a holdat csak néhány felhő
takarta, és míg selyembe csomagolt egy pakli tarot-kártyát Gwyn
standjánál, boldogan dúdolt magában.
– Úgy viselkedsz, mint valami kerge némber, aki folyton szexel
– mondta Gwyn, amikor a vásárló elment. Más érdeklődő egyelőre
nem mutatkozott, így felpattant a standra, és hosszú lábát
lóbálta.
– Az is vagyok – mondta Vivi boldogan. – Kerge némber, aki
rengeteget szexel.
– Gondoltam – bökte meg narancssárga cipőjével Gwyn. –
Megérdemled.
– Szerintem is – értett egyet Vivi, tekintetével a tömeget
pásztázva Rhys után. Meg is látta, amint feléjük sétál, néhány
papírszatyorral a kezében, és elvigyorodott, amikor találkozott a
tekintetük.
Az egész testében érezte ezt a mosolyt. Az elmúlt napokban
minden elképzelhető helyen szeretkeztek Rhysszal, a testük ott
folytatta, ahol kilenc évvel ezelőtt abbahagyták.
Ám ezekben a boldog pillanatokban, mint amilyen ez is volt,
amikor mosolyogva nézte, ahogy a férfi közeledik felé, félt, hogy
a szíve is ugyanott folytatja, ahol abbahagyták.
– Remélem, ez az, amire vágytál, kedvesem – adta át Rhys az
egyik szatyrot. – Amekkora sor volt, az ember azt gondolná,
aranyat árulnak.
– Köszönöm – pillantott vágyakozva a szatyorra Vivi. – Pont
erről álmodoztam.
– Ez pedig a tiéd – adott át egy szatyrot Rhys Gwynnek is, aki
felvont szemöldökkel vette át.
– Boldoggá teszed az unokanővéremet, és még nekem is hozol
karamellás-almás pitét? Ideje új becenevet kapnod a „seggfej”
helyett, seggfej.
– Erre bazírozom – hajolt a pult fölé Rhys, és beleharapott a
pitéjébe.
Vivi nézte, amint a férfi tekintete ábrándossá válik.
– Most már értem, miért volt olyan hosszú a sor – mondta, és
újra a pitébe harapott. – Vivienne, sajnálom, de el kell téged
 j p p j g
hagynom az asszonyért, aki ezt a pitét csinálja.
– Kilencvenéves.
– Pláne.
Vivi kuncogva a saját pitéjébe harapott, és lehunyta a szemét,
amikor megérezte a sós karamell, a vaj, a fahéj és az alma ízét.
– Na jó, elveheted Mrs. Michaelsont, de kérlek, hívjatok meg a
lagzira, hogy ehessek még ebből.
– Megbeszéltük – nyúlt ki Rhys, hogy kezet rázzanak, és amikor
Vivi is odanyúlt, a pult fölé húzta, hogy megcsókolja, a lány pedig
a szájába nevetett, cukor- és sóízűen.
Amikor visszaereszkedett, észrevette, hogy Gwyn különös
arckifejezéssel figyeli őket, és Vivi zavarodottan söpört le az
ajkáról egy morzsát.
– Mi az?
– Semmi! – tartotta fel Gwyn a kezét, de a mosolyából Vivi
tudta, hogy erről még beszélni fognak.
Rhys végzett a pitéjével, megtörölte a kezét, és felvette a
pulton heverő tarot-kártyákat.
– Te csináltad ezeket?
Gwyn lehuppant a pultról, és a stand mögé lépett, Rhysszal
szemben.
– Sokfélét árulunk a boltban, de ezek a saját készítésűek
fogynak a legjobban.
– És akkor még szerényen fogalmazott – bökte oldalba Vivi
Gwynt, aki válaszul visszabökött.
– Tudsz olvasni ezekből a kártyákból? – kérdezte Rhyst, mire ő
megrázta a fejét, és a pultra támaszkodott.
– Van némi kezdetleges ismeretem róla, de nem tartozik a
képességeim közé.
A standnál egyelőre gyér volt a forgalom, így Gwyn Vivire
pillantott, és megkérdezte: – Olvashatok neki a kártyákból? Talán
segít az egész – halkította le a hangját – átok dologban.
– Csak rajta – biztatta Vivi, és Rhysra pillantott. – Ha te is
benne vagy.
– Hát persze! – mondta ő vidáman. – Vivienne és én még nem
értünk el áttörést átok fronton.
 Nem mintha nem próbálták volna. Elvégre nem forgott minden a
szex körül.
Persze az is volt, bőséggel, de két alkalom között kutattak is,
leginkább Vivi laptopján, aki az előző eset óta nem bízott a
könyvtárszobában. Valószínűleg amúgy sem tehették volna be oda
a lábukat, miután dr. Arbuthnot úgy felkapta a vizet az Eurüdiké-
gyertyás eset óta.
Vivi többet tudott meg az átkokról, mint azt valaha is gondolta
volna. Tudta, melyik holdállás a legalkalmasabb hozzá, tudta, hogy
a fekete üröm erősíti a hatását, tudta, hogy 1509-ben egy
boszorkány nemcsak egy várost, de hat különböző német
tartományt átkozott meg.
Azt viszont nem tudta, hogyan lehet eltávolítani egy átkot.
Jellemző, hogy a boszorkányok ezt a részt titokban tartják.
A stand másik végébe ment, hogy átrendezze a gyertyákat,
ellenőrizte, hogy a BOSZORKÁNYKONYHA – NÉZZEN BE HOZZÁNK!
felirat egyenesen áll, és csak akkor ment vissza hozzájuk, amikor
Rhys hívta.
A Csillag volt a kezében, mosolygott.
– Ez biztosan jó jel.
Vivi leült a pult mellé, és kivette a kártyát a kezéből.
– Attól függ, a pakliban hol helyezkedik el – mondta, és Gwyn
megütögette a helyét.
– Ez itt a múlt, a jelen és a jövő. Te vagy a jelen, nyilvánvalóan.
– Nyilvánvalóan – visszhangozta Vivi, és Rhysra emelte a
pillantását. A férfi mosolya egyszerre volt gyengéd és vágyakozó.
Vivi szinte elolvadt tőle.
Gwyn megfordította a harmadik kártyát is, ami a jövőt
mutatta, míg Vivi a múltat jelképező kártyát nézte meg. Rhys a
Szeretőt húzta, ami persze nem volt meglepetés, de amikor Gwyn
letette a harmadik kártyát, elkomorodott.
– Ajaj! Az Uralkodó.
– Az nem is olyan rossz – vélte Vivi, de amikor rápillantott a
képre, amit Gwyn festett, el kellett ismernie, hogy kissé
ijesztően hat. Sötét ruhás férfit ábrázolt egy trónon ülve.
Szakálla deres volt, kezében ébenfa botot tartott.
 – Nem rossz – ütögette meg Gwyn a kártyát –, csak éppen
hatalmat jelent. Szabályokat, rendet…
– Az apám – mondta Rhys, és Gwyn bólintva felemelte a kártyát.
– Igen, ő képviseli a…
– Nem – vágott közbe Rhys, és Vivi rápillantott.
Rhys megfordult, és a tömeget fürkészte, majd elkomorodott,
amikor észrevette a sötét hajú, fekete ruhás férfit, aki a
vásártér irányából feléjük tartott, nyomában Elaine nénivel.
Rhys komolyan Vivire nézett.
– Az apám. Itt van.
27. FEJEZET

Rhysnak mindig furcsa volt Vivit az apja házában látni, de még

furcsább volt az apját Vivi házában látni, pontosabban Elaine
néniében, de ez lényegében Vivi otthona is volt, amint ott ült a
konyhaasztalnál, keze ügyében egy csésze gőzölgő teával.
Simon kevésbé illett ide, bár ebben az is közrejátszhatott,
hogy éppen egy beszélő macskára meredt.
– Nasit! – dörgölőzött hozzá Miák úr. – Nasiiiiit!
– Mi ez a förtelem? – húzta vissza Simon a karját, mire Gwyn
felállt, és leemelte a macskát az asztalról.
– Ő nem förtelem, hanem az én kicsikém, bár igaz, dolgoznunk
kell még a viselkedésén.
– Mami! – dorombolta Miák úr, rajongva nézve Gwynre, míg
kivitte a szobából, és Simon sóhajtva nyúlt a teáért, amit Elaine
néni rakott elé, ám hirtelen meggondolta magát, és visszatette az
asztalra, mire a tea kilöttyent.
– Nincs megmérgezve – mondta Elaine, és megpaskolta a
mellette ülő Vivi vállát.
Simon horkantva elővett egy zsebkendőt, és felitatta a teát az
asztalról.
– Tekintve, hogy a családja többször is az én családom
tagjainak vesztére tört, nyilván megérti az aggodalmaimat.
– Papi! – dörmögte Rhys, és Simon éles pillantást vetett rá, ami
egyszerre volt ingerült és vészjósló, valamint kételkedő, mintha
nem hinné el, hogy az ő fia ül vele szemben.
– Talán tévedek? – kérdezte. – Avagy nem éppen a boszorkák
eme gyülekezete átkozott meg?
– Az isten szerelmére! – vágott közbe Elaine néni, és mézet
csorgatott a teájába. – Nem vagyunk boszorkák. Rendes család
É
vagyunk. És az átok véletlenül sült el, ahogy Vivi és Rhys már
elmagyarázták.
Simon újra horkantott, felegyenesedve a székében.
– Egy átok sem sülhet el véletlenül. Most pedig, e botorság
következményeként, az egész város, családom öröksége meg van
átkozva. Amennyire meg tudom ítélni, ennek folyománya az
elszabadult kísértet és ez a förmedvény is, amit macskának
neveznek.
Gwyn ekkor ért vissza a konyhába, és karját a mellkasán
összefonva megállt.
– Komolyan, öregem, nem érdekel, maga kinek az apja és milyen
menőnek képzeli magát, de ha még egyszer rosszat mond a
macskámra, személyesen rúgom le erről a hegyről.
Simon arca erre kissé lilásra váltott, így Rhys jobbnak látta, ha
közbelép, és feltartotta a kezét.
– Na jó, mindannyian higgadjunk le, és összpontosítsunk az
előttünk álló feladatra.
Ez annyira walesi volt. Micsoda rémálom!
Vivienne megköszörülte a torkát, és Simonra pillantott.
– Mindent megteszünk, hogy visszafordítsuk az átkot, Mr.
Penhallow. Mindannyian, még Gwyn is. Próbáljuk rendbe hozni a
dolgokat.
– És ezt pontosan hogyan teszik? – kérdezte Simon hidegen, de
legalább nem szórt villámokat a tekintete, ami apró eredmény
volt.
Vivienne összepréselte a száját, és a füle mögé tűrt egy
hajtincset.
– Kutatásokat végzünk.
– Könyvekből? – vonta össze a szemöldökét Simon, mire Rhys
felsóhajtott.
– Miért kell ezt így mondani? Szereted a könyveket. Ha könyv
formájában hozhattál volna létre gyerekeket helyettem és Bowen
helyett, megtetted volna. Persze walesiül.
– Csakhogy ezt a mágiát nem találjátok meg a könyvekben –
villantotta a pillantását Rhysra. – Az átok bonyolult varázslat,
nincs rá egyszerű gyógyír. Az ellenszere az átokban magában
 gy gy gy g
rejtőzik, az okban, amiért létrehozták, az erőben, amit
használtak hozzá. Megjegyzem, okosabb lett volna
figyelmeztetni, mi folyik itt.
– Mi megpróbáltuk – tette zsebre a kezét Rhys. – De azt
mondtad, a gondolat is nevetséges, hogy megátkoztak.
– Nos, igen. – Simon lenézett, és levett egy képzeletbeli szöszt
a kabátjáról, Rhysnak pedig ordítani lett volna kedve, mint
mindig, amikor az apjával beszélt. – Álláspontom változatlan:
tájékoztatnod kellett volna, mi folyik itt.
– És hogy jött rá? – dőlt előre Vivienne. – Ha megkérdezhetem.
– A bátyám volt az – nézett felvont szemöldökkel Rhys az
apjára. – Ő volt, ugye? Wells mondta el.
– Llewellyn aggódott miattad – válaszolta Simon, mire Rhys
tehetetlenül széttárta a karját, és megfogadta, hogy ha
legközelebb látja a testvérét, kinyírja.
– Tudtam, hogy Bowent kellett volna felhívni.
– Nem vicceltél, amikor diszfunkcionális családot emlegettél –
mormolta Gwyn, mire Vivienne lepisszegte.
Elaine felállt, és felemelte a kezét, gyűrűi megcsillantak a
halvány fényben.
– Most nem az a fontos, hogy kinek mit kellett volna
elmondania. Igazából jó, hogy tudunk az átokról. Ezzel már
tudunk kezdeni valamit.
– Több mindent, mint a könyvekkel – nézett Simon a fiára
grimaszolva. – Fiam, közel két hete itt vagy már, csináltál valami
mást is azon kívül, hogy használhatatlan könyveket lapozgattál?
Rhys igyekezett nem nézni Vivienne-re, mert tudta, ha
megteszi, az apja azonnal rájön, mit műveltek az eltelt időben.
– Azon dolgoztunk, hogy visszafordítsuk az átok
következményeit – mondta végül, mire Gwyn alig hallhatóan
felhorkantott. Pedig igaz volt: Vivienne-nel sok időt töltöttek
azzal, hogy rendbe hozzák, amit az átok okozott.
Ám tudta, hogy ez nem elég, és sokkal komolyabban kellett
volna venniük a dolgot. Csak éppen a lány olyan könnyen elterelte
a figyelmét, amikor együtt voltak, hogy Rhys nem arra
összpontosított, amire kellett volna.
 p
Simon az asztalra támaszkodva Elaine néni felé hajolt.
– Eredhet a család egy tagjától e különleges erő? Egy ős, aki itt
lett eltemetve, avagy valami hasonló?
Elaine bólintott, szemüvege felcsúszott az orrnyergén.
– Van egy, igen. Aelwyd Jones. Ugyanakkor érkezett ide, mint
az ön őse, Gryffud Penhallow. De, amennyire tudni lehet, nem volt
benne semmi különleges, egyszerű boszorkány volt, aki idejött,
majd betegségben meghalt, mint oly sokan.
Simon arcán átsuhant valami, de ahhoz túl gyorsan, hogy Rhys
megfejthesse.
– Nos, rendben – mondta, és felegyenesedett. – Most haza kell
térnem, és megtanácskoznom a dolgot a segítőimmel. Rhys, azt
hiszem, velem kellene tartanod.
Rhys meghökkenve állt fel.
– Miért?
– Amennyiben otthon vagy, módomban áll megfigyelni az átok
bármilyen hatását rád nézve. Hasznos lesz a kutatásaim
szempontjából – mondta az apja hidegen, és Rhysra sem nézve
vette elő zsebéből az utazókövet. Bár Rhys pontosan tudta,
milyen kőszívű az apja, még így is fájt, ennyi idő után. Azért
akarta Rhyst otthon tudni, mert tanulmányozhatja rajta az átkot,
nem pedig azért, mert a fia. Egyedül csak a mágia iránti
szenvedélye hajtotta.
– Inkább maradnék, Papi – mondta meglepően határozottan, és
amikor az apja erre csak annyit mondott, „hát tedd azt”, úgy
érezte, könnyen megúszta. Hiszen Simon Walesből jött, hogy
leszidja, és most, hogy megtette, már megy is. Lehetett volna
rosszabb.
Ám ekkor Simon megtorpant, ujjbegyeivel az asztalra
támaszkodva.
– Remélhetőleg a fiam jelenléte nem akadályozza meg önöket,
hölgyeim, fontos teendőikben, mint a kristályok és feliratos pólók
árusítása.
– Papi! – kezdte Rhys, de Vivienne már felállt.
– Szörnyen sok kristályt és feliratos pólót adunk el –
támaszkodott ő is az asztalra. – Ezenkívül árusítunk
műpergament, műanyag tököket és boszorkánysüvegeket is,
továbbá mindenféle kacatot. – Simon szája körül elmélyültek a
ráncok, de nem szólt, még akkor sem, amikor Vivienne
elmosolyodott. – És még mindig azok a boszorkányok vagyunk,
akik megátkozták a fiát, és önnek fogalma sem volt erről.
Úgyhogy jobb lenne, ha visszavenne. – Mosolyogva mondta, de a
pillantása hűvös volt, az arca kipirult; bizonyára nem volt férfi,
aki ellen tudott volna állni neki, legalábbis Rhys így érezte.
– Otthon találkozunk, rendben? – kérdezte az apját.
Simon még mindig Vivienne-t nézte, ám aztán bólintott, és az
ajtó felé indult. Amint kiment, Rhys megállt a verandára vezető
lépcső tetején.
– Sajnálom, hogy feleslegesen jöttél ide.
Simon megfordult, és ránézett, az ajka körüli ráncok még
mélyebbek voltak.
– Rhys – kezdte, majd megrázta a fejét, az utazókővel a
kezében. – Vigyázz magadra!
– Mindig vigyázok magamra – mondta Rhys, de az apja addigra
már el is tűnt, kihunyt, akár a gyertyafény, magára hagyva Rhyst
a verandán.
– Hazamenjek veled?
Nem, mégsem volt egyedül.
Vivienne állt az ajtóban, még mindig a boszorkányruhában, a
kalap hosszú szalagja kioldva, és Rhys bólintott.
– Igen, az jó lenne.
Az út Elaine néni házától mindössze három percig tartott, és
Rhys azt mondogatta magában, megkönnyebbülést kellene
éreznie, amiért az apja eltűnt, és nem maradt éjszakára.
Ledobta a kulcsokat az asztalra, Vivienne a nyomában.
– Köszönöm – fordult felé. – Azt is, hogy hazakísértél, mint egy
úrihölgy, és hogy kiálltál az apámmal szemben.
– Nem is volt olyan szörnyű – vont vállat a lány. – Sokkal
kevésbé ijesztő, mint gondoltam.
Vivienne, te csodálatos lány vagy, számos remek tulajdonságod
van, de a hazugság képessége nem tartozik közéjük.
Vivienne erre elmosolyodott.
 y
– Akarod, hogy elmenjek? – kérdezte, és kisimította a férfi
haját a homlokából. – Szeretnél egy kicsit egyedül lenni?
– Maradj – fogta meg Rhys a kezét, és a tenyerébe csókolt,
majd a csuklóját vette az ajkához. Azután a száját is, hirtelen
eszeveszett módon megkívánva, a lány keze pedig már a farmerja
gombja körül matatott. – Maradj – mormolta újra, és nem csak az
éjszakát értette alatta, amikor magával húzta a lányt a kanapéra.

– TUDOD, EZ AZ egyetlen hely, ahol jól mutat ez a dekoráció

– mondta Vivi, és Rhys mellkasára dőlt a hatalmas, lábakon álló
fürdőkádban, ami a fürdőszobát uralta. Ahogy a ház többi
részében, itt is a fekete és a vörös szín dominált, ám Rhysnak
egyet kellett vele értenie: itt sokkal inkább romantikus volt, mint
ijesztő. Persze a sok gyertya is közrejátszott ebben, amit
meggyújtottak, valamint hogy Vivi is itt volt vele, meztelenül és
nedvesen, hozzásimulva, mindenesetre Rhys jelenleg nagyon
elégedett volt a háznak ezzel a zugával.
– Köszönöm – mormolta a lány halántékába, megcsókolva a
haját, ő pedig felnézett rá.
– Hogy megdicsértem a fürdőszobádat?
– Az egészet. Hogy megvédted magad az apámmal szemben.
– Szeret téged – mondta Vivi lágyan, és a víz alatt
összekulcsolta az ujjaikat. – Igen, talán basáskodó, de félt téged.
Aggódik miattad, és ezért nem hibáztathatod.
Rhys ebben a pillanatban nem akart az apjára gondolni, és azt
sem volt kedve elmagyarázni Vivienne-nek, hogy egy családnak
nem kell undok, ám aggódó tagokból állnia. Vivi, Elaine és Gwyn
igazi, szerető családot alkottak, olyat, amire Rhys is mindig
vágyott, ám hiába.
A lány szerencsés volt.
Ő pedig szerencsés volt, amiért vele lehetett, még ha ez nem is
tarthatott sokáig.
28. FEJEZET

Amikor Vivi másnap reggel felébredt, hirtelen nem tudta, hol van.
A hátára fordult, kisöpörte a haját az arcából, és felnézett a
nehéz bársonyfüggönyökre és a mintás tapétára. Tehát Rhysnál
van. Azaz Rhys apjánál. Rhys apja.
Sóhajtva újra megfordult, és az este történtekre gondolt.
Simonnak igaza volt abban, hogy nem foglalkoztak az átokkal,
legalábbis nem annyit, amennyit kellett volna. Elvégre az egész
városban szétterjesztették az átkot, erre mit csináltak egész
előző héten?
Odanézett, ahol korábban Rhys feküdt, és elöntötte a forróság
a múlt heti emlékek hatására. Varázslatos volt, a szó minden
értelmében: az, hogy együtt voltak Sírvölgyben, ebédeltek Vivi
lakásán vagy ebben a bizarr mauzóleumban, ami különös módon
kezdett otthonos lenni. Még a kanapét is kezdte megkedvelni.
Ám Rhysnak igaza volt: halloweenig már csak egy napjuk
maradt, és ideje volt komolyan venni a dolgokat.
Könnyű mondani, ha Rhys is vele van, gondolta, és elrendezte a
takarókat. Éppen ezért lepődött meg, amikor a lépcsőn leérve
Rhyst felöltözve találta, napszemüvege a pólója kivágásában,
kezében két kávéstermosszal.
– Jó reggelt, drágám! – üdvözölte túlságosan élénken, ahhoz
képest, hogy hajnali hét óra volt, amint arról Vivi a nagyapa
nappaliban álló órájára pillantva meggyőződött.
– Ki vagy te, és mit műveltél Rhys Penhallow-val? – kérdezte
Vivi felvont szemöldökkel, és elvette az egyik termoszt.
– Egy vállalkozást vezetek, mint azt te is tudod. Rendszeresen
korán kelek, sőt, olykor táblázatokat is készítek.
– Túl korán van a malackodáshoz.
 Rhys elmosolyodott, és megpuszilta a lány orra hegyét.
– Öltözz fel, az autóban mindent elmondok a táblázataimról és
a színkódolt mappáimról, amiket az irodámban tartok.
– Az autóban? – kérdezte kábán Vivi.
– Fontos dolgunk van – vágta rá Rhys, és az ajka melletti
ráncból, meg abból, ahogy a válla meggörnyedt, Vivi sejtette,
hogy az átokról van szó.
Húsz perccel és egy Gwynnel történő telefonbeszélgetéssel
később Vivi lezuhanyozva, az Elaine néninél hagyott farmerben, a
Gwyntől kapott csíkos pulóverben és az előző éjjel használt
fekete cipőjében a bérelt kocsiban ült, és északra tartottak.
– Most már talán elmondhatnád, hová megyünk – mondta Vivi,
míg haját kusza kontyba kötötte.
Rhys ránézett. Rajta volt a napszemüveg, sötétszürke inge
könyékig feltűrve, és Vivi azon tűnődött, hogyan lehet az, hogy
ennyi szex után még mindig beindul a karját látva vezetés
közben. Ez valami fétis lenne, vagy mindentől beindul, ami
Rhysszal kapcsolatos?
Aztán Rhys azt mondta:
– Kieresztjük azt a szellemet a gyertyából – mire Vivinek
egyszeriben megcsappant a vágya.
– Hogy micsodát? – kérdezte megmerevedve, kezével a
kontyán, és a férfira bámult.
– Piper McBride-ot – mondta Rhys nyugodtan és
összeszedetten, és Vivi rámeredt, hagyva, hogy a haja újra a
vállára omoljon.
– Nem azt kérdeztem, kit, hanem azt, hogy hogy az ördögbe
gondolod, hogy kiengedjük abból a gyertyából? Még csak azt sem
tudjuk, hol van.
– Igazából tudjuk – nyúlt Rhys a termoszáért, és a kávéjába
kortyolt, Vivi pedig felmordult, majd újra a kontyát kezdte kötni.
– Ez a büntetésem, amiért nem szóltam rögtön a szellemről,
ugye?
– Egy kicsit igen – ismerte be félmosollyal a férfi, ami
egyenesen Vivi mellkasába talált. – Na jó, játsszunk tiszta
lapokkal. Nem tudtam aludni az éjjel, és míg néztelek, ahogy
édesdeden alszol…
– Perverz.
– Úgy döntöttem – folytatta Rhys vigyorogva –, a hasznomra
fordítom az inszomniámat. Apámnak igaza volt, bár fáj, hogy ezt
kell mondanom. Közeledik a samhain fesztivál, muszáj az átokkal
foglalkoznunk. Arra gondoltam, „Rhys, te átkozottul jóképű
idióta, mi volt az utolsó nyom az átokkal kapcsolatban?”. Aztán
eszembe jutott a jó öreg Piper, amikor az átkozott Penhallow-
król beszélt, és bevillant, hogy talán többet is mondott volna,
mielőtt a gyertya beszippantotta.
Vivi bólintott, bár jeges rémület szorította össze a gyomrát a
gondolatra, hogy kiengedjék Pipert a gyertyából.
– Ez igaz – ismerte el. – De a gyertya Tamsyn Blightnál van, ha
azóta még nem adta el. És a jó ég tudja, merre találjuk.
– Két várossal odébb – mondta Rhys, és balra fordította a
kormányt. – Meredélyben.
– Honnan tudod? – pislogott rá Vivi.
Rhys megütögette az orrát hosszú ujjával.
– Nem merek Sírvölgyben mágiát használni, de ettől még
megkérhetek másokat, hogy tegyék meg helyettem. Ez esetben a
bátyámat, Llewellynt. Jött nekem eggyel, úgyhogy felhívtam, és
megkértem egy kis nyomkövető varázslatra. Ha Miss Blight az
ország túlfelén lett volna, szükségünk lett volna egy B tervre, de
kiderült, hogy egészen közel van.
– De talán már nincs is nála a gyertya – mondta Vivi, nehogy
túlságosan beleéljék magukat a dologba, mire Rhys bólintott.
– Talán nincs. De majd felégetjük a hidat, ha odaértünk.
– Átmegyünk a hídon. Nem felégetjük.
– Jó – hagyta jóvá Rhys, és Vivi hátradőlt az ülésen, onnan
élvezve a felkelő nap látványát a kékeslila hegyeken, míg a
réteket lassan házak váltották fel, és egy városkába jutottak,
ami még Sírvölgynél is kisebb volt.
A belváros felé haladva Rhys fordult néhányat, majd elértek
egy Viktória korabeli kúriához, ami leginkább egy esküvői tortára
hasonlított az oromzatával és a csúcsos tetővel, a bejárati ajtó
előtt lehullott levelekkel.
Rhys leállította a kocsit, és szemügyre vette az épületet.
– Ez valami panzió? – kérdezte Vivi.
– Wells ezt a címet adta meg – mondta Rhys, és hozzátette: –
Ha végzünk itt a dolgunkkal, kivehetünk egy szobát, és…
– Rhys! – nézett rá Vivi. – Koncentrálj!
– Igazad van. Először az átok, utána a szex.
Az autóból kiszállva reggeli hűvösség és némi köd fogadta őket,
a kúria körülötti bokrokon dér csillogott. Felmentek a lépcsőn, és
Vivi elmosolyodott egy töklámpás láttán, ami az ajtó előtt egy
asztalon állt.
Az ajtó felett csengő jelezte érkezésüket, és egy kedves,
szőke nő üdvözölte őket a széles tölgyfa pult mögül.
– Jó reggelt! Miben segíthetek?
Vivi rádöbbent, nem kérdezte meg Rhystól, hogyan érik el, hogy
beszélhessenek Tamsynnal. Nem kérdezhették meg csak úgy a
szobája számát, és a lobbiban sem ácsoroghattak órákig, remélve,
hogy felbukkan ott.
Rhys a nőre mosolygott.
– Egy barátunkat szeretnénk üdvözölni – mondta erős walesi
akcentussal, és Vivi küzdött a késztetéssel, hogy az oldalába
bökjön.
Csáberő. Ez volt a terve. Remélte, hogy a mosolya és a walesi
akcentus, a különleges Rhys Penhallow-recept megteszi a hatását.
Ám mielőtt ez bekövetkezhetett volna, jobb felől léptek
hallatszottak, és Amanda – azaz Tamsyn Blight – termett ott
hirtelen a lépcsőn.
– Üdv! – mondta vidáman csengő hangon, és Vivi szinte hiányolta
a rajzfilmes madarakat a feje körül.
Aztán észrevette, milyen sápadt, a szeme alatti fekete
karikákat, és hogy a mosolya erőltetett. Feléjük intett.
– Jöjjenek csak fel! Örülök, hogy itt vannak.
Rhys zavarodott pillantást vetett Vivi felé, majd újra
felvillantotta csábos mosolyát, és a karját nyújtotta Vivinek,
hogy a lépcső felé kormányozza, a pult mögött ülő nő pedig
visszatért számítógépéhez.
– Mi is örülünk – mondta, miközben követték Tamsynt a lépcsőn
felfelé, aki szinte szaladt a szobája felé.
A panzióban régimódi kulcsot használtak, és Vivi észrevette,
hogy Tamsyn keze remeg, míg bedugja a zárba.
Követték a szobába, és Vivi rögtön megérezte a hideget, ami a
kandallóban lobogó tűz ellenére betöltötte a levegőt. Letűrte a
pulóvere ujját, és körülnézett. A függönyök be voltak húzva, és a
padló közepén ott állt az Eurüdiké-gyertya.
Tamsyn becsukta az ajtót, és feléjük fordult.
– Segíteniük kell.
29. FEJEZET

– Miért tennénk? – fonta össze a karját a mellkasa előtt Vivi. –

Hazudott nekem.
– Ez igaz – helyeselt Tamsyn, bár nem hangzott úgy, mintha
sajnálná. Aztán bűnbánó arcot vágott. – És nem kellett volna, de
jó okom volt rá.
– Mégpedig? – kérdezte Rhys a kandallóhoz lépve.
Tamsyn rápillantott, majd Vivire, és sóhajtott.
– Igazából olyasmit akartam mondani, hogy a nagymamám
megmentéséhez muszáj volt szereznem egy gyertyába zárt
szellemet vagy ilyesmit, de a helyzet az, hogy csak a pénz miatt
csináltam. Vannak, akik ezreket hajlandók fizetni egy Eurüdiké-
gyertyába zárt kísértetért, pláne, ha egy boszorkány szelleme
van benne. A suskából a nyarat Portugáliában tölthettem volna.
Csakhogy – pillantott a gyertyára – kiderült, hogy valami nem oké.
Körbemutatott a szobában.
– Érzik, milyen hideg van, és sötét? Amióta itt vagyok, ez van,
és napról napra rosszabb.
Vivi lassan a gyertyához sétált, és rögtön tudta, mire gondolt
Tamsyn. A gyertya sötét energiát árasztott, amiből egyértelmű
volt, hogy Piper szellemét nem teszi boldoggá, hogy csapdába
esett.
– Az Eurüdiké-gyertyák nem szokták ezt csinálni – állt Vivi
mellé Rhys.
– Hát nem is – tette csípőre a kezét Tamsyn. – Már egy csomó
ilyet adtam-vettem, de ezzel valami nem stimmel. Nem dobhatom
ki csak úgy, és azoknak a boszorkányoknak sem akarom odaadni a
főiskolán, úgyhogy itt ragadtam, míg próbáltam kitalálni, mit
tegyek, aztán maguk megjelentek, mint valami varázsőrangyalok.
 – Maga nem boszorkány? – nézett hátra a válla felett Vivi.
– Egy kicsit sem – sóhajtott a nő. – Csak pénzzé teszem a
dolgaikat.
– És összevissza hazudozik, hogy megszerezze őket – mondta
Rhys, mire Tamsyn vállat vont.
– Senkit nem bántottam.
– Még nem – hajolt le Vivi a gyertyáért. A tapintása hideg volt,
szinte égetett, és borzongva burkolta a pulóverébe. – Miért van
még mindig Sírvölgy közelében? – fordult a nő felé. – Azt hittem,
eltűnik, amilyen messzire csak lehet.
– Úgy terveztem – sóhajtott Tamsyn, és a gyertya felé
biccentett. – De nem mertem repülőre ülni vele.
– Jól tette – mormolta Rhys, és körbepillantott a baljós szobán.
– Jobb, ha innen átvesszük. – Vivi igyekezett mérgesnek, nem
pedig megkönnyebbültnek tűnni.
– Mostantól minket terhel a felelősség – tette hozzá Rhys
komoly ábrázattal, Vivi pedig elfojtott egy mosolyt.
– Te jó ég, köszönöm! – Tamsyn válla megereszkedett. – És
tényleg sajnálom, hogy átvertem a szellemmel kapcsolatban.
Amúgy kedvesnek tűnik. És az irodája is kellemes.
– Öhm, köszönöm – mondta Vivi, Rhys pedig a derekára tette a
kezét, és az ajtó felé indultak.
– Ez könnyen ment – mormolta, amikor már az előcsarnokban
voltak, és szemügyre vette a nehéz faajtókat. – Arra
számítottam, több időbe telik, szóval, ha akarod…
– Nem! – vágta rá Vivi, és mellkason bökte. – Nem veszünk ki
szobát. Egyenesen Elaine nénihez megyünk a gyertyával.
Rhys mély sóhajt hallatott, megcirógatta a lány arcát, és
szájon csókolta.
– Egyszerre szeretem és utálom, amikor ilyen józan vagy,
Vivienne.

TALÁN MÉGIS ki kellett volna vennünk egy szobát, gondolta Vivi

néhány órával később, amikor reszketve állt a fák között Elaine
néni házánál. Már délelőtt visszaértek Sírvölgybe, de Elaine néni
váltig állította, hogy ilyen mágiát csak éjjel lehet elvégezni,
holdfényben, bár Vivi azon tűnődött, míg közelebb húzódott
Rhyshoz, hogy ez talán csak Elaine néni mániája.
Vele szemben Gwyn térdelt, és Elaine nénit figyelte, aki sókört
szórt az Eurüdiké-gyertya köré, ami még mindig hideget
sugárzott.
– Ez olyan boszorkányos! – mondta Gwyn, és végignézett magán.
– Bár még boszorkányosabb lenne, ha nem a tökmintás papucsom
lenne rajtam.
Rhys felhorkant, és átkarolta Vivi vállát.
– Elég boszorkányos lesz, ha meglátod a kísértetet teljes
életnagyságban, hidd el.
– Aki ráadásul gyűlöl téged, ugye? – kérdezte Elaine néni, és a
szoknyájára erősített csengők csilingeltek, amíg befejezte a
sóból szórt kört.
– Úgy tűnik.
– Hmmm – dörgölte meg a néni az orrnyergét. – Akkor egy
kicsit lépj hátrébb.
Rhys lenézett Vivire, aki bólintott. Még jól emlékezett, hogy
repült át Rhys a könyvtáron, és milyen harag égett a kísértet
tekintetében. Elaine néni úgy vélte, hogy mivel Piper McBride
boszorkány, talán szívesebben áll szóba más boszorkányokkal,
főleg azokkal, akik kiszabadítják. Vivi emlékeztette, hogy ő volt
az, aki bezárta a kísértetet a gyertyába, de Elaine néni remélte,
hogy Piper már elfeledkezett erről.
– A szellemek nem mindig érzékelik pontosan a részleteket –
mondta. – Az időnek számukra nincs jelentősége.
Vivi bízott benne, hogy így van.
Rhys az árnyékba húzódott, és egy fának dőlt, Vivi és Gwyn
pedig megálltak egymással szemközt a kör szélén.
Elaine néni egy doboz gyufát nyújtott át Vivinek.
– Tiéd a megtiszteltetés.
Így Vivi életében már másodszor gyújtott meg egy Eurüdiké-
gyertyát.
Gyorsan történt. A láng felszikrázott, és Piper McBride máris
előttük állt, teljes áttetsző életnagyságában, fényt árasztva
maga körül.
 g
Halványkék glóriája őket is megvilágította, és szemközt Gwyn
szeme hatalmasra tágult.
– Basszus, egy kísértet! – súgta, és összecsapta a tenyerét. –
Tudtam, hogy megjelenik, de más elképzelni és igaziból látni.
Piper odasuhant elé, és Vivi a halvány fényben is látta, hogy
Gwyn nagyot nyel.
– Öhm, amúgy jó a pólód. Én is szeretem a Nirvanát.
A szellem lassan megfordult, szemügyre vette Vivit és Elaine
nénit, és ezúttal nem tűnt annyira dühösnek. Talán Elaine néninek
igaza volt.
– Boszorkák vagytok? – kérdezte, a hangja mintha távolról jött
volna, és visszhangzott a sötétben.
– Igen – mondta Vivi, bár ő más kifejezést használt volna. Piper
szembefordult vele.
– Te! – mondta, és az arca eltorzult. – Téged már láttalak.
Vivinek hirtelen kiszáradt a szája.
– Igen, a könyvtárban.
Piper vicsorgott.
– Egy Penhallow-val.
– Nos, igen. Éppen ezért akartunk veled beszélni. Tudod, Rhys,
az a Penhallow, meg van átkozva. És én átkoztam meg, szóval…
– Nem te voltál az – mondta Piper szinte unottan.
– Tessék?
– A Penhallow-kat mágia veszi körül – felelte Piper a föld felett
lebegve, ám egyre kevésbé hasonlított egy természetfeletti
lényre, és egyre inkább egy átlagos tinédzserre. – De nem a tiéd.
Vagy nem csak a tiéd.
– Hát ki másé? – kérdezte Elaine, és Piper odafordult.
– Más mágia is fut a város ereiben, mágia, amelyet a Penhallow-
k eloroztak. Aelwyd Jonesnak elégtétel jár.
Aelwyd Jones.
Vivi őse, akit a városi temetőben hantoltak el.
Elaine nénire nézett, aki szemmel láthatóan összezavarodott.
– Az ősünknek nem volt különleges mágikus ereje – mondta
Pipernek. – Átlagos boszorkány volt, mint minden nő a családban.
 – Hatalmasabb ereje volt, mint bárki gondolta volna – vágott
vissza Piper –, de Gryffud Penhallow ellopta tőle, kihasználta,
aztán eldobta.
– Hogyan?
Vivi megpördült, amikor Rhys előlépett, Piper pedig, amint
meglátta, hirtelen átalakult. A szeme elsötétedett, a haja
felborzolódott, és velőtrázó visítással felé suhant.
Vivi gondolkodás nélkül elé ugrott, belépve így a sókörbe.
Valami jéghidegen átsuhant rajta, és hirtelen Piper emlékei
között találta magát.
Piper a könyvtárban tanulmányozza Sírvölgy történetét, fekete
haja az előtte lévő füzetet súrolja. Aewlwyd Jones, írja le lila
tintával, majd a szekrényben áll, az oltár előtt, meggyújtja a
gyertyát, rúnákat rajzol, és varázsigéket mormol, hogy
feltámaszsza Aelwyd szellemét, de a mágia elárasztja, kiszívja
minden erejét, aztán sötét lesz, sötét és hideg…
Vivi felnyögött, levelek ropogtak az ujjai alatt, ahogy a
jéghideg érzés kisurrant belőle, a szíve hevesen dobogott, a kép
még vibrált a szeme előtt, amint próbálta kibogozni, amit látott.
– Vivienne.
Rhys térdelt mellette – hogy került a földre? –, kezét a vállára
téve, sápadtan, mögötte pedig Piper lebegett a gyertya fölött, és
Elaine a sókört igazgatta, zaklatott arckifejezéssel.
– Jól vagyok – nyögte ki a lány, bár nem volt benne biztos. –
Semmi baj.
Rhys segített neki talpra állni, Vivi pedig hozzádőlve nézett
Piperre.
– Aelwyddel érintkezve haltál meg – mondta reszkető hangon,
és Piper bólintott, míg Rhysra meredt.
– Nem ő tehetett róla, hanem én. A mágiám nem volt elég erős,
hogy eloldozza a bilincseit. – Vivire pillantott. – De a tiéd igen. A
segítségét kérted az átkodhoz, ő pedig adott az erejéből, mert a
véréből való vagy.
– Vérátok, hát persze – sóhajtott Elaine néni. – Erre nem
gondoltam.
 – Ez most rossz? – kérdezte Gwyn, majd megrázta a fejét. –
Hülye kérdés, a vér és az átok egyszerre nem jelent jót.
– Szóval, hogyan fordíthatjuk vissza? – kérdezte Vivi, mire
Piper elmosolyodott.
– Te nem tudod visszafordítani, csak Aelwyd képes rá.
– De ő halott – mondta csípőre tett kézzel Gwyn. – Meghalt
fülgyulladásban vagy ilyesmiben, amiben akkoriban szokás volt.
– Gryffud ölte meg – vágta rá Piper. – Amikor kiszipolyozta a
varázserejét, hogy feltöltse vele a várost, utána pedig azt
hazudta, influenza végzett vele.
Gwyn pislogott, és Vivi a barlangra gondolt, a mágiától pulzáló
energiavonalakra, amelyekben Aelwyd életereje is ott áramlott,
amit elvettek tőle.
– De te meghaltál, amikor kapcsolatba léptél vele, úgyhogy nem
érdemes megkérni, hogy segítsen eltávolítani az átkot – mondta
Gwyn.
– Akkor sem tenné meg, ha képes lenne rá – válaszolta Piper. –
Láttam, mit tett a várossal. Gryffud Penhallow öröksége
megbűnhődik, ahogy Gryffud Penhallow örököse is.
Rosszindulatú pillantást vetett Rhysra, aki zavartan nézett rá.
– Hogy én? – tette a kezét a mellkasára. – Nem én vagyok az
örököse. Van egy csomó másik.
– De te vagy itt – sziszegte Piper. – Holnap, samhain napján a
köd sűrű lesz, Aelwyd mágiája pedig a legerősebb.
Halloween. Holnap.
Vivi ereiben megfagyott a vér.
– Azt mondod…
– Az átok holnap éjfélkor lesz a legerősebb – mondta
kárörvendő mosollyal Piper. – Holnap este a város és Penhallow
elpusztul.
30. FEJEZET

Vivi egész testében reszketett, míg Rhysszal visszaautóztak a

házba, és kimerültebb volt, mint valaha. Csontig hatoló fáradtság
vett rajta erőt, úgy érezte, képtelen kicsatolni a biztonsági övet
és kinyitni az ajtót.
Rhys észrevette, mert átnyúlt előtte, és kikattintotta a zárat,
majd kiszállt a kocsiból, a túloldalra ment, és segített neki
kiszállni.
– Bevigyelek? – kérdezte, és felpillantott a házra.
– Nem akarlak megbántani, de ha az öledben vinnél be, úgy
érezném magam, mint egy horrorfilm bódult hősnője.
– Megértem – ölelte át mosolyogva Rhys a vállát, és így mentek
fel a veranda lépcsőjén.
– Ki gondolta volna, hogy ilyen fárasztó egy kísértettel
társalogni? – kérdezte Vivi, míg a férfi kinyitotta az ajtót, és
kutató pillantással az arcát fürkészte.
– Biztos, hogy jól vagy?
Fizikailag jól volt, bár kimerült. A szíve fájt.
Holnap este a város és Penhallow elpusztul.
Piper szavai tisztán visszhangzottak a fejében, és látta maga
előtt égő pillantását, amint Rhysra szegezi.
Rhys viszont fütyörészve lépett be a házba.
Vivi követte, nézte, ahogy leteszi a kulcsát az asztalra, majd a
konyhába megy, és két palack vízzel tér vissza.
– Most legalább, hogy Piper elmondta, ami a szívét nyomta, már
nem kell kísértenie a könyvtárban – foglalta össze, és valóban ez
volt az egyetlen pozitívuma az estének. Miután Piper megtette a
bejelentést, eltűnt, az Eurüdiké-gyertya porrá omlott, és Vivinek
volt egy olyan érzése, hogy a kísértet megszabadult kötelékétől,
varázsigére sem volt szükség hozzá. Mégis elszomorító volt, hogy
ennek a fiatal, tehetséges boszorkánynak elszívta az erejét a
nála erősebb mágia, és így elpazarolta az életét.
Rhys egy palack vizet nyújtott át Vivinek, a sajátját pedig
feldobta párszor, mielőtt kinyitotta volna.
– A lényeg, hogy a küldetést teljesítettük – mondta, és Vivihez
lépett, de ő elhúzódott.
– Rhys, nem hallottad azt a részt, hogy ha holnapig nem
fordítjuk vissza az átkot, meghalsz?
A férfi hanyagul a vizébe kortyolt.
– Ezt ő mondja.
Vivi rámeredt.
– Nem, nem csak ő mondja. Meghalsz, ha valahogy kapcsolatba
nem lépünk Aelwyd szellemével és győzzük meg, hogy ne téged
büntessen az őseid vétkeiért, és ez elég nagy feladat.
– Nem tudhatjuk, míg ki nem próbáljuk, úgyhogy kár emiatt
aggódni – tette le a vizet Rhys az asztalra, és Vivi kezéért nyúlt.
– Viszont, ha meghalok, viking temetést szeretnék. Tegyél egy
csónakra. Van itt valami tó?
Vivi kihúzta a kezét az övéből, a kék szemébe nézett, a szép
vonásaira, és Gwyn kártyája villant fel előtte. A Bolond, amint
vidáman sétál le a hegyről.
– Beszélhetnénk komolyan? – csattant fel, és Rhys homlokát
ráncolva nézett rá.
– Sajnálom – mondta. – Megfeledkeztem róla, micsoda éjszaka
van mögötted. Tényleg nem a legjobb alkalom a viccelődésre.
– Ne csináld!
– Mit?
Vivi összefonta a karját a mellkasa előtt. Kiszáradt a szája, a
szíve hevesen dobogott.
– Ne csinálj úgy, mintha csak azért nem találnám viccesnek,
mert fáradt vagyok. Azért nem találom annak, mert annak a
lehetősége, hogy meghalhatsz, egy cseppet sem derít fel, főleg,
hogy az én hibám az egész.
Hangja elcsuklott az utolsó szónál, és könnyek lepték el a
szemét.
 Ne sírjak előtte, ne sírjak előtte…
De már késő volt, és Rhys szomorú sóhajtással lépett hozzá.
Vivi feltartott karral hátralépett.
– Ne, jól vagyok. Vagyis nem vagyok jól, de… – Ránézett, és
kimondta, ami a szívét nyomta. – Mi van, ha nem sikerül
helyrehoznunk ezt?
– Mi van, ha sikerül?
A férfi újra érte nyúlt, és Vivi most hagyta, hogy a karjába
zárja. A vállára fektette a fejét, lehunyta a szemét, és úgy
érezte, a szíve a köldöke tájára csúszott.
Épp ezt szerette Rhysban: a vidámságát, az optimizmusát, hogy
mindig úgy mentek a dolgai, ahogy elképzelte. Tudta, hogy mindig
ilyen lesz, és újra összetöri majd a szívét. Nem akarattal, de
mégis.
Vivi nem akarta, hogy így legyen, de tudta, hogy mégis így lesz,
mert túlságosan szerette. Talán egy olyan nő, akinek nem folyik
mágia az ereiben, kibírná, de ő nem. Még egyszer nem.
Nagyot nyelt, és elhúzódott.
– Visszamegyek Elaine nénihez éjszakára – sóhajtott.
– Vivienne…
– Holnap találkozunk – erőltetett magára egy mosolyt, és
letörölte a könnyeit. – Igazad van, valahogy megoldjuk, minden
rendben lesz, visszamehetsz Walesbe, és ezúttal nem foglak
seggfejnek hívni.
Rhys komolyan bólintott, és eleresztette.
– Hazaviszlek, ha akarod – mondta, és zsebre dugta a kezét.
– Inkább sétálnék. Nincs messze.
A hűvös levegőn Elaine háza felé sétálva kicsit kitisztult a feje,
és sírás nélkül megállta az utat.
– Vivi! – üdvözölte Miák úr a kosarából, ő pedig mosolyogva
lehajolt, hogy megcirógassa.
– Megint új szót tanultál! Milyen ügyes vagy!
– Nasit! – emelte rá a macska nagy, zöld szemét, Gwyn pedig
kikiabált a konyhából:
– Ne adj neki! Már így is teleette magát!
 Vivi a hangot követve a konyhába ment, és az asztalnak
támaszkodva nézte, ahogy Gwyn a főzőlapra tesz valamit.
– Nem maradsz Rhysnál ma estére?
– Nem. Egy kis pihenésre van szükségem.
Gwyn hosszú ideig nem szólt, aztán megfordult.
– Bevallhatod, hogy szerelmes vagy belé.
– Nem vagyok! – ellenkezett Vivi, bár közben elfordult, így nem
kellett Gwyn arcába hazudnia. – Ez olyan…, mint régen.
Fellángolás. Jó szex. Szórakozás.
– Vivi.
Gwyn odalépett hozzá, kezét a vállára tette, és gyengéden
maga felé fordította.
– Mindennél jobban szeretem a szórakozást és a jó szexet. De
észreveszem, ha többről van szó. És most ez a helyzet, ugye?
Vivi könnyedén megbirkózott volna a szarkazmussal,
csipkelődéssel, talán még a kínzással is. Ha Gwyn ezekkel
próbálkozik, kiállt volna amellett, hogy nem szerelmes Rhys
Penhallow-ba, és ő egy huszonegyedik századi nő, aki csupán jól
érzi magát egy egyébként kaotikus helyzetben.
De Gwyn olyan megértőn nézett rá nagy, kék szemével, mintha
egyenesen a szívébe látna, mire Vivi újra elsírta magát. Csak egy
kicsit, de ez elég volt Gwynnek.
Együttérzőn magához ölelte Vivit, aki mélyen beszívta a
pulóveréből áradó narancs- és levendulaillatot.
– Ez akkora hülyeség!
– Ez szerelem, drágám.
– Egyáltalán nem illünk össze.
– Épp ezért kívánjátok egymást ennyire.
– De megátkoztam, Gwynnevere.
– És ki nem?
Vivi visszahúzódott, és könnyes szemével Gwynre meredt.
– Még te is azt mondtad, hogy rossz az időzítés.
Gwyn vállat vont.
– Az ilyesmit nem lehet jól időzíteni. Rátalálni az igazira?
Megtörténik, amikor megtörténik. Legalábbis ezt mondják.
 Azzal visszafordult a tűzhelyhez, és Vivi csak most vette
észre, mi készül: édes, és a véleménye szerint undorító ízű
kotyvalék, amit Gwyn annyira szeretett: fekete tea, cukor,
fűszerek és narancsízű üdítő bizarr elegye.
Ezt itta, ha meg akart nyugodni, érdekes módon nem vodkát, és
ez mindig valami rosszat jelentett.
– Jane? – tippelt Vivi, mire Gwyn nem mozdult.
– Ha már ott tartunk, hogy kik nem illenek össze.
Vivi némán odament, és átölelte, fejét Gwyn hátán nyugtatva,
aztán megkérdezte:
– Meg akarod átkozni?
Gwyn nevetésben tört ki, megsimogatta Vivi kezét, és
felsóhajtott.
– Először várjuk ki, mi lesz a te átkodnak a következménye,
csak azután kísérletezzünk újabbakkal, rendben?
– Rendben – hagyta jóvá Vivi, és még egyszer megölelte Gwynt,
majd a szekrényhez ment, és két csészét vett elő.
Ma este leülnek az asztal mellé, és Gwyn kotyvalékát
iszogatják.
Holnap pedig leküzdi a démont.
Talán.
31. FEJEZET

Rhys rosszkedvűen ébredt élete előreláthatólag utolsó napján.

Először is, egyedül volt.
A hatalmas ágyon aludt a saját térfelén, mint valami érzelgős
agyalágyult, és most, amikor megfordult, és megtapogatta a
helyet, ahol Vivinek kellett volna lennie, úgy is érezte magát.
Előző este csúnyán elcseszte, és még azt sem tudta biztosan,
pontosan hogyan. Tudta, hogy a lány zaklatott az átok miatt, de ő
bízott benne. Bízott magukban, abban, hogy rendbe tudják hozni
a dolgokat, és fájt neki, hogy a lány nem bízik ebben.
Bár, ha jobban belegondolt, azelőtt sem hitt benne. Rhys
persze mindent elrontott azon a nyáron, de Vivi még csak esélyt
sem adott rá, hogy megmagyarázza, a lehető legrosszabbat
feltételezve róla, és eddig a pillanatig nem is ébredt tudatára,
hogy ez is fáj neki.
Vivienne szerette, de nem bízott benne. És most sem bízik
benne.
Ő pedig itt fekszik a fekete szatén ágynemű alatt, és ezen
tépelődik, ami eléggé megalázó.
Sóhajtva feltornászta magát, épp, amikor megszólalt a
telefonja az éjjeliszekrényen, és a szíve ostobán meglódult, azt
remélve, hogy Vivienne az.
De nem, Bowen volt az, videóhívással jelentkezett, és mikor
Rhys felvette, elszörnyedve meredtek egymásra.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte Rhys, amikor Bowen
grimaszolva azt mondta:
– Meztelen vagy.
Rhys feljebb csúszott, és megdörgölte a szemét.
– Nem vagyok meztelen, csak most keltem, és…
 – Miért vetted fel, ha meztelen vagy?
– Miért van egy borz az arcodon?
Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán elvigyorodtak.
– Kicsúszott a kezemből az irányítás – dörgölte meg a szakállát
Bowen.
– Öcsi, ennek az izének lassan saját lakcím kell – válaszolta
Rhys vigyorogva. Bowen, Wellshez hasonlóan sokszor igazi
seggfej volt, mégis jólesett őt látnia, még a világ
legborzalmasabb szakállával is.
– Wells mondta, hogy mindent elcsesztél – tért a kedvenc
témájára Bowen. – És hogy megátkoztattad magad.
– Hosszú történet – figyelmeztette Rhys, de Bowen a telefont
a hegyekre irányította, amelyek körülvették.
– Rám fér némi kikapcsolódás.
Úgyhogy Rhys mindent elmondott neki, a kilenc évvel ezelőtti
nyárral kezdve és Vivienne-nel befejezve, aki sírva hagyta ott
előző este.
Bowen homlokát ráncolva hallgatta, de mivel ez volt a
megszokott arckifejezése, Rhyst ez nem aggasztotta.
– Igaza van – mondta végül Bowen. – Abban, hogy nem veszed
komolyan a dolgokat.
– Ez nem igaz – ellenkezett Rhys. – Sok mindent komolyan
veszek. A vállalkozásomat Őt. Téged is szívesen komolyan
vennélek, de a szakáll miatt lehetetlen.
– Látod, pont erről beszélek – mutatott a telefonba Bowen. –
Mindenből viccet csinálsz. Azt mondod, nem bízik benned, de
miért bízna, ha úgy teszel, mintha neked semmi sem számítana?
Mintha az egész csak valami tréfa lenne?
Rhys pislogott.
– Mit csinálsz odafent, Bowen? Terápiás foglalkozásokat a
birkáknak?
Bowen homlokán elmélyültek a ráncok, és Rhys védekezőn
feltartotta a kezét.
– Jó, jó, értem, most is azt csinálom.
Nem tudta, hogy magyarázza el Bowennek, aki mindig kimondta,
amit gondolt, hogy neki könnyebb, ha tréfával üt el mindent, és
 g gy y
úgy tesz, mintha semmi nem érintené mélyen. Hogy jobb két
lábbal a talajon állni, mint amiatt aggódni, hogy lezuhan.
Ám igazság szerint már le is zuhant. Szerelmes Vivienne-be.
Talán mindig is az volt. A nyár nemcsak fellángolás volt, hanem
nagyon is igazi.
És akkor is elcseszte, ahogy most is.
– Mondd el neki, mit érzel – szólalt meg Bowen. – Őszintén. Ja,
és ne halj meg ma este.
– Köszönöm – mondta Rhys gyászos mosollyal. – Vigyázz
magadra te is. És borotválkozz meg.
Bowen vigyorogva kinyomta a hívást, és Rhys egy kicsit jobban
érezte magát.
Beszélnie kell Vivienne-nel, és elmondani az igazat. Elmondani,
hogy szereti, és igen, retteg a ma éjszakától.
Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan mondja el. Az ilyesmit
nem üzenetben írja meg az ember. El kell mennie a nagynénjéhez,
és ott elmondani.
Ám miután legurult a hegyről, és bekopogott az ajtón, rá
kellett döbbennie, hogy csak a néni van otthon. És persze a
macska.
Amikor Elaine néni kinyitotta az ajtót, a szőrös kis szörnyeteg
felnézett rá, és tisztán hallhatóan azt mondta: „Seggfej.”
– A múltkor megvédtelek, haver – fenyegette meg az ujjával
Rhys. – Ne akard, hogy megbánjam.
Elaine felkuncogott, és lehajolt, hogy felvegye a macskát, de
nem hívta be Rhyst, és amikor ránézett, a férfinak az az érzése
támadt, hogy a veséjébe lát.
– Azért jöttél, hogy elmondd Vivinek, szereted – állapította
meg, mire Rhys bólintott.
– Több mindent is akartam mondani neki, de igen, ez volt az
egyik. De mivel nincs itt, megyek, és…
– Rhys.
Elaine a karjára tette a kezét, és ő csak most fedezte fel,
hogy a szeme ugyanolyan mogyoróbarna árnyalatú, mint Vivienne-
é. Kedvesen nézett rá, de Rhys tudta, hogy nem fog neki
tetszeni, amit Elaine mond.
 – Otthon van, az estére készül. A mágia, amit el kell végeznie…,
nagyobb, mint amit bármikor csinált. Őszintén szólva, nagyobb,
mint amit én csináltam bármikor, és előkészületeket igényel. Nem
szabad megzavarnod.
Rhys úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. Elkésett. Mindig
elkésik.
– Rendben – erőltetett magára egy mosolyt. – Persze hogy nem.
Elaine megpaskolta a kezét.
– Mondd el utána.
– El fogom – bólintott Rhys, bár hideg futott végig a gerincén.
Ha még életben leszek, elmondom.

A FÜRDŐ NEM segített. Most sem.

De ezúttal legalább, míg Vivi a kádban feküdt, nyakig elmerülve a
forró vízben, gyertyáktól körülvéve, nem volt a keze ügyében
vodka. És nem idézte fel maga előtt Rhys arcát vagy a kölnije
illatát. Még csak nem is sírt.
Hatalmas fejlődés a legutóbbi, összetört szívvel vett fürdő
után.
Akkor miért érzi magát még rosszabbul?
Tudta a választ – mert ezúttal sokkal jobban fájt a szíve, az
előtte álló feladat pedig rémülettel töltötte el. Elaine néni volt a
legjobb, legnagyobb erejű boszorkány, akit csak ismert, és még ő
sem vett részt semmi ilyesmiben. Most pedig neki, aki a
varázserejét legfeljebb arra használta, hogy megmelegítse a
teáját, valahogy fel kell ébresztenie egy régóta halott lelket, és
rávennie, hogy fordítsa vissza az átkot.
Kiloccsant a víz, ahogy felállt, és elvett egy törölközőt, azon
tűnődve, mit vegyen fel a temetőbeli látogatásra halloween
éjszakáján. Talán valami feketét, ezüst ékszerekkel.
Ám amikor átkutatta a szekrényét, a kezébe akadt az a ruha,
amit akkor viselt, amikor Rhys először jött a városba, a fekete
alapon narancsszínű pöttyöst, amit narancsszínű öv díszített.
Imádta ezt a ruhát, bár nem sugárzott éppen mágikus erőt.
Félretette, és az őszi vásáron viselt fekete ruhája után
kezdett kutatni, de aztán eszébe jutott valami.
 Hiszen éppen ez az ő varázsereje. Nem számít, hogy az ősétől
kapta a kezdőlökést, ő volt az, aki elindította az átkot, és neki
kell ma este visszafordítania. Pöttyös ruha ide vagy oda, nagy
varázserejű boszorkány, és ha a kedvenc ruhája erőt önt belé,
hát miért ne viselhetné?
Egy kicsit jobban érezte magát, amíg a temető felé igyekezett.
A nap lemenőben volt, a város halloweenlázban égett. Az utcai
lámpák ragyogtak, a főutca üzleteiből baljós zene szólt, és az Üst
Kávézó mellett elhaladva megmosolyogta az utcára kirakott igazi
üstöt, amiben szárazjég gőzölgött, és ami körül boszorkánynak
öltözött gyerekek szaladgáltak.
Sírvölgy jó hely. Boldog itt.
És meg fogja menteni.
A temető felé közeledve a halloween ünnep hangjai lassan
elhalkultak, és amikor kinyitotta a nyikorgó kaput, csak a szél
motozása és egy madár sivító hangja hallatszott a lombok között.
Mire Aelwyd sírjához ért a temető végébe, Gwyn és Elaine már
várta. Kezükben gyertyát tartottak, és olyan melegen néztek rá,
hogy kiszáradt a torka.
– Mindjárt készen állunk – adott Elaine néni egy fekete
gyertyát Vivinek. – Már csak Rhysra várunk.
– És meg is érkezett – hallotta Vivi a háta mögül. Rhys úgy
sétált az ösvényen, mintha randevúra igyekezne, nem a saját
vesztébe, és Vivi szíve fájdalmasan megdobbant.
Rhys feketébe öltözött, a medál a mellkasán lógott, és míg
elvett egy gyertyát Elaine-től, Vivire kacsintott.
– Készen állsz, hogy visszafordítsd az átkom, kedvesem?
Vivi nagy levegőt vett, és megérezte a kén szúrós szagát,
ahogy Gwyn meggyújtott egy gyufát, és a gyertyájához érintette
a lángot.
– Készen állok.
32. FEJEZET

Rhys még sosem volt ennyire ideges, mint most, amikor Vivienne
Aelwyd sírjához lépett a pöttyös ruhájában, a gyertyát
szorongatva.
Gyönyörű volt, és bátor, és bár Rhys tudta, hogy magáért
kellene aggódnia, a gondolatra, hogy a lánnyal történhet valami,
összerándult a gyomra, és a keze ökölbe szorult.
El kellett volna mondanom neki, gondolta, de már késő volt. A
lány mormolt valamit, és letérdelt a sírra. Rhys nem tudta
pontosan, mi fog történni a szertartáson, de azt igen, hogy több
annál, mint megidézni egy szellemet. A kísértetek különálló
lények, és olyan energiák lakoznak bennük, amelyeket lehetetlen
felszabadítani.
Egy szellemet, amely még a sírhoz van kötve, veszélyes
megidézni.
Piper McBride a saját bőrén tanulta meg a leckét, és most, míg
Vivienne-t nézte, Rhysnak le kellett küzdenie a késztetést, hogy
odarohanjon és elhúzza onnan. Pokolba a várossal, pokolba saját
magával, csak Vivienne élete ne kerüljön veszélybe!
Ám a lány ezt akarta. Hitt benne, hogy meg tudja csinálni. És
Rhysnak is hinnie kellett benne.
Gwyn és Elaine néni is letérdelt, és amikor a néni kihúzott egy
ezüstkést a táskájából, Rhys összeszorította a fogát. Vérátok
volt, és mivel Vivi és Aelwyd vérrokonok voltak, nem kellett volna
meglepődnie, hogy vér folyik, mégis összerázkódott, amikor a
penge végigszaladt Vivienne tenyerén, kis vágást ejtve rajta.
Vivienne rezzenés nélkül tűrte, majd a földre tette a tenyerét,
és lehajtotta a fejét.
 Gwyn és Elaine vele suttogtak, gyertyájuk lángja imbolygott a
szélben, és Rhyson jeges borzongás futott végig, amikor a föld
megmozdult alattuk.
Nem tudta volna pontosan megmondani, mikor történt. Nem
volt drámai jelenet, mint Pipernél, nem kelt fel senki a sírból.
Ám amikor Vivienne felnézett, a tekintete valaki másé volt.
– Penhallow – mondta, és a hangja a sajátja volt, de mögötte
másvalakié is visszhangzott, walesi akcentussal, és Rhys az ő
nyelvén válaszolt.
– Az vagyok.
Vivienne ajka megrándult.
– Olyan vagy, mint ő. Mint Gryffud.
Rhys megdörzsölte az orrát, és sóhajtott.
– A pokolba!
– Semmirekellő vagy, mint ő? Kegyetlen? – állt fel a lány.
Borzongató érzés volt Vivienne testében, amit szinte sajátjaként
ismert, látni ezt az idegent: eltűntek a lány megszokott
mozdulatai, a tekintete pedig jéghideg volt, és úgy nézett rá,
ahogy Vivienne sosem tette, még akkor sem, amikor gyűlölte.
– Kegyetlen talán igen. De hogy semmirekellő? Remélem, nem –
válaszolta.
Vivienne elindult felé, karját a háta mögé téve, míg Gwyn és
Elaine néni sápadtan nézték.
– Gryffud a mágiáját használta a város felépítéséhez – mondta.
– Ez volt a hagyatéka, a saját kis királysága.
– Jellemző a családunk férfitagjaira.
– De nem volt elég. Ő nem volt elég – folytatta Vivienne, és
olyan közel állt hozzá, hogy Rhys érezte a belőle áradó ózon- és
földszagot, ami a legkevésbé sem hasonlított Vivienne édes
illatára. – Ezért a segítségemet kérte.
Tekintete megállapodott Rhys válla magasságában, és ő tudta,
hogy a barlangokat és az energiavonalakat látja maga előtt.
– Azt hittem, egyesítjük az erőnket, de ő mindent elvett. –
Tekintete végigpásztázta a férfit. – Mindent elvett tőlem.
Kiszívta az erőmet, hogy felépítse a várost, és eltörölte a nevem
a történetéből. Szentélyt emelt önmagának. Meg sem köszönte az
 y g g
áldozatot, amit hoztam, még csak meg sem említette. Mintha
sosem léteztem volna.
Rhys érezte a hangjából kicsengő fájdalmat, és bár tudta, hogy
nem Vivienne beszél hozzá, a szavak mégis szíven ütötték.
– Ha ez vigaszt jelenthet – kezdte –, Gryffud fekete himlőben
halt meg, ami, úgy tudom, elég kellemetlen…
– Nincs vigasz! – A hangja szinte sikoltott, szél támadt fel,
felkapta Vivienne haját, a fák megreccsentek. – A
leszármazottam engem hívott segítségül, hogy megátkozzon, hát
megtettem. Te pedig szétterjesztetted a városban az átkot. A
bosszúm kiteljesedik, amint látlak téged és a várost porrá omlani.
Felszegett fejjel nézett rá, és Rhys igyekezett összeszedni
magát, hogy… mit csináljon? Csapjon oda? Más nem jutott eszébe.
Aztán a lány folytatta:
– Hacsak ez a fehérnép, vér a véremből, azt nem kéri,
kíméljelek meg, és távolítsam el az átkot rólad és a városról.
Rhys mély levegőt vett.
– Ezt kéri.
– És miért tenném?
Rhys igyekezett összeszedni az érveket, amelyek a város és az
ő léte mellett szólnak, ám ehelyett csak ennyit mondott:
– Mert szeretem őt.
A lány meredten nézett rá.
– Szereted – ismételte, és Rhys bólintott.
– Szeretem, és megérdemeltem az átkot, mert megbántottam.
De Sírvölgy az otthona. A családja otthona. Nem pusztulhat el
miattam.
Holdfény hullott a sírra, és Rhys csak most vette észre a
Vivienne körül pulzáló folyamot, és látta a vér lüktetését a
torkán. Ott van még az ő Vivienne-je? Hallja őt?
– És ha meghagyom a várost, de téged pusztítalak el?
A boszorkány sötét pillantással lépett hozzá közelebb, de Rhys
állta a tekintetét.
– Ölj meg – mondta. – Végy rajtam elégtételt.
– Rhys! – kiáltott fel Gwyn, de Elaine néni visszatartotta a
könyökénél fogva. Rhys szomorkás grimaszt vágott.
 y g y g g
– Legalább most nem vagyok seggfej.
Aelwyd őt fürkészte Vivienne tekintetével, és Rhys biztos volt
benne, hogy egy hajszálon függ az élete. Aztán a lány
hátralépett, a szél elült, és az ózon- és földszag elillant.
– Nagyon szeretheted őt – mondta.
– Szeretem. Őrülten – válaszolta Rhys.
Vivienne sóhajtott, és lehunyta a szemét.
– Látom a szívét – mondta Aelwyd. – Bent a mellkasában. Szeret
téged, nem akarja, hogy bántódásod essen, és mivel vér a
véremből, engedek az óhajának.
Rhys kis híján a földre rogyott megkönnyebbülésében.
– Köszönöm – zihálta, mire Gwyn és Elaine néni megfogták
egymást kezét. – Köszönöm. És ígérem, rendbe hozom ezt a
dolgot azzal a szörnyeteg Gryffuddal. Nem lesz több szobor, és
az Alapítók napja is megszűnik. Talán a bátyám, Wells is
megváltoztatja a középső nevét.
Aelwyd összevonta a szemöldökét, és Rhys arra gondolt, talán
hiba volt szóba hozni a családot, de nem ez volt a baj. A lány rá
sem nézve a sír felé hátrált, karját tehetetlenül széttárta.
– Az átok… Nem tudom megtörni.
– Tessék?
A lány letérdelt, és az égre nézett.
– Nincs elég erőm. – A hangja is erőtlenül szólt, Vivienne hangja
pedig felerősödött.
Tekintete a férfiéba kapcsolódott, és ezúttal meglátta benne
Vivienne-t.
– Sajnálom, Rhys Penhallow – mondta Aelwyd. – Túl késő.
Égzengés hallatszott, és Vivienne a földre rogyott.
33. FEJEZET

Vivi kimerülten tért magához az erős mágia után, amit végzett,

és ami után valahogy a földön találta magát.
Amikor kinyitotta a szemét, Gwyn, Rhys és Elaine néni
körbeállták, és az arckifejezésükből ítélve a szertartás nem
sikerült. Vagy mégis? Csak arra emlékezett, hogy a kezét Aelwyd
sírjára tette, és arra kérte, törje meg az átkot, azután minden
elsötétült.
– Sikerült? – kérdezte Rhyst, aki mosolyt erőltetve magára
segítette talpra.
– Varázslatos voltál. Komolyan.
– Ez nem válasz – mondta Vivi, és lesöpörte a ruhájáról a
földet, Gwynre és Elaine nénire pillantva, akik hamuszürke arccal
meredtek rá.
– Megcsináltad, Vivi – lépett oda Gwyn, és megfogta a kezét. –
Egyenesen magadba költöztetted Aelwyd szellemét, ez volt a
legmenőbb varázslat, amit valaha láttam. Istennő voltál, a hajad
úgy repült a szélben, mint Beyoncéé…
Vivi rábámult.
– Tehát nem sikerült. Látom az arcodon.
Gwyn önuralma megtört, kezét Vivi arcára szorította.
– Nem a te hibád.
Vivi rémülten meredt Rhysra, aki lezseren állt ott, kezét
zsebre téve, de összeszorított ajka és megroggyant válla
elárulta.
– Aelwydnek nem volt hozzá ereje, samhain ide vagy oda – vont
vállat. – Egyszer fent, egyszer lent.
– Nem! – rázta meg a fejét Vivi. Még kábult volt az iménti
varázslástól, szinte érezte a nyelvén a különös fémízt, és
reszketett, de abban biztos volt, hogy nem hagyja, hogy Rhyst
bántódás érje.
Vagy Sírvölgyet.
– Nem, még nincs vége – mondta, mire Elaine néni odalépett, és
megfogta a kezét.
– Drágám, te megtetted, amit tudtál. Van fogalmad róla, hány
boszorkány halt volna bele, ha megpróbálja, amit te? Még
samhainkor is borzasztó nehéz egy szellemet megidézni. Ez a
fajta mágia ölni is tud, de te túlélted. Büszke vagyok rád!
– Köszönöm, Elaine néni – mondta őszintén Vivi. – De nem
hagyhatjuk annyiban.
– Vivienne – szólalt meg Rhys gyengéden. – Nem tehetünk
többet.
Vivi újra megrázta a fejét.
– De muszáj. Ha átgondoljuk…
Talán könnyebben tud gondolkodni, ha nem egy háromszáz éves
szellem tartja megszállva, és az agya nem azt ismételgeti
pánikban, hogy „Rhys meghal, Rhys meghal”. Próbált mélyeket
lélegezni és megnyugodni, hogy megoldást találjon.
Rhys meg van átkozva, ahogy a város is. Rhys és a város
összekapcsolódnak az energiavonalak által. A mágikus vonalak
által, amelyeket Rhys őse fektetett le.
De nem csak ő.
Vivi szeme kitágult.
Nemcsak Rhys őse volt ott, hanem Aelwyd is. Az ő mágiája is az
energiavonalakban folyik, ahogy Vivi vérében is. És Gwyn és Elaine
ereiben is.
Lehet, hogy nem sikerül. Valószínűleg nem. De meg kell
próbálnia.
– Az energiavonalak – mondta Rhysnak, míg a temetőkapu felé
indultak. – Oda kell mennünk!
Rhys nem kérdezett semmit, és ezért Vivi áldotta a nevét.
– Itt a kocsim – nézett az órájára –, és van nagyjából egy óránk
éjfélig.
– Rátok is szükségem van – mondta Vivi Gwynnek és Elaine-nek.
 – Megyünk utánatok – felelte Elaine, és Vivi újra hálát adott,
amiért olyanok veszik körül, akik szeretik, és bíznak benne.
Csendben tették meg a ködbe vesző utat a barlangig, és mire
Rhysszal megérkeztek, Gwyn és Elaine már várták őket.
– Rhys – mondta Vivi, míg belépett a barlang legnagyobb
üregébe, amelyből a többi nyílt. – Várj itt, rendben? Hármunknak
kell bemennünk.
A férfi nem kérdezett semmit, csak bólintott.
– Rendben. – Azért nem állhatta meg, hogy utána ne kiáltson,
amikor Vivi elindult az energiavonalak felé: – Sok sikert ahhoz,
hogy ne haljak meg!
Amikor Vivi a folyosó végéhez ért, ahol az energiavonalak
húzódtak, nem érezte azt a hőhullámot, amit Rhysszal belépve
érzett. Csak egy kicsit elszédült, mintha körbe-körbeforgott
volna. A mágia itt feküdt, erőteljesen, és valahogy rémisztően
rosszat árasztott magából.
– A pokolba! – suttogta Gwyn, és mindhárman a barlang talaján
pulzáló folyamra meredtek. A korábbi lila színt most fekete és
vérvörös váltotta fel, és szikrák pattogtak belőle.
– Egyre rosszabb – mondta Vivi. – A múltkor is rémisztő volt,
de ez…
Most először ötlött fel benne, hogy ez talán mégsem volt jó
ötlet. Nem fog sikerülni.
Mégis meg kellett próbálnia. Sírvölgyért, Rhysért, Aelwydért,
aki többet érdemelt a sorsánál.
– Fogjuk meg egymás kezét – mondta, és kört alkottak. – A
mágia a miénk. – Vivi lehunyta a szemét. – A családunké. Ősünkről
nem mintáztak szobrot vagy neveztek el főiskolát, pedig ő is
létezett, itt élt, és segített felépíteni a várost. Az életét adta
érte. És mi vagyunk a leszármazottjai.
Érezte, hogy Gwyn és Elaine megszorítják a kezét, és ez
bátorságot öntött belé. Nagy levegőt vett, és folytatta.
– Szóval, cseszd meg, Gryffud Penhallow! A Jones
boszorkányok követelik, ami az övék.
Érezte a mágia erejét a talpa alatt, Gwyn és Elaine keze pedig
olyan forró volt, hogy szinte égette a bőrét, de Vivi erősen
 y gy g
szorította őket, és igyekezett a lehető legtöbb mágikus erőt
sugározni hármójuk körébe, majd le a földön húzódó
energiavonalakba.
Olyan volt, mintha egy sziklát próbálna felfelé tolni a lejtőn,
ami folyton visszagurul. Nem tudta, a Penhallow-k mágiája lehet-
e, vagy maga az átok, de igyekezett erősen ellentartani, miközben
izzadság csorgott a hátán.
Aztán Gwyn felkiáltott:
– Sikerült!
Vivi kinyitotta a szemét, és lenézett. Az energiavonalak lila
színben tündököltek, a sötétség lassan visszahúzódott, ő pedig
erősen szorította az unokatestvére és nagynénje kezét, és
Aelwydre, Piper McBride-ra és a többi boszorkányra gondolt,
akik mind birtokolták a mágiát, és ugyanannyi joguk volt a
városhoz, mint bárki másnak.
Fény szikrázott fel, olyan élesen, hogy Vivi zihálva a szeme elé
kapta a kezét, és aztán a fény kihunyt, ő pedig káprázó szemmel
nézett szét.
Az energiavonalak ragyogó lila színben futottak a barlang
talaján, halk zsongást árasztva.
– Rhiannon istennő cicijére mondom! – nyögte Gwyn, és
hitetlenkedve Vivire vigyorgott. – Sikerült! Megcsináltad!
– Együtt csináltuk – helyesbített Vivi, és átölelte
mindkettőjüket, egyszerre sírva és nevetve.
– Szeretlek titeket, lányok – mondta Elaine néni, és
megdörzsölte a szemét. – Most pedig ígérjétek meg, hogy soha,
de soha nem keveritek a vodkát varázslattal!
– Esküszöm! – vágta rá Gwyn, és Vivi is bólintott.
– Megtanultuk a leckét, hidd el.
– Szóval… nem halok meg, ugye?
Rhys dugta be a fejét a barlangba, mire Gwyn rámutatott.
– Most is tökéletes a frizurája!
– Tényleg az – értett egyet Vivi, mire Rhys rákacsintott, és
felmutatta a hüvelykujját.
– Akkor viszont indulhatnánk? Akár megtört az átok, akár nem,
nem itt szeretném tölteni a halloweent.
34. FEJEZET

Vivienne ragyogott a városba vezető úton, és Rhys csak nagy

erőfeszítéssel tudta az úton tartani a szemét, nem pedig őt
bámulni.
– Olyan volt, mintha… mintha egy folyó lenne bennem, tele
mágiával, és éreztem, ahogy kirepül a kezemből, huss! –
hadonászott a lány kipirult arccal és csillogó szemmel. Rhys
felnevetett.
– Igen, már mondtad, kedvesem, már mondtad.
Vivienne rávigyorgott.
– Bocsánat. Azt hiszem, túlságosan izgatott vagyok.
– Hát, megmentetted a várost és az életemet a varázserőddel –
emlékeztette Rhys. – Úgyhogy ez érthető.
Vivienne hátradöntötte a fejét az ülésen.
– Megcsináltam – nevetett. – Most már hivatalosan is bitang jó
boszorkány vagyok.
– A legbitangabb – értett egyet Rhys a kormányt ütögetve –, és
egy kicsit talán megrészegültél a mágiától.
– Ez is egy lehetőség – hagyta jóvá Vivi, és újra rámosolygott,
amitől Rhyst forróság lepte el.
Ő maga is euforikus hangulatban volt. Ezt teszi az emberrel, ha
kis híján elpatkol, és most valahogy az sem érdekelte, hogy
fogadja majd az apja a hírt, hogy Sírvölgy többé nem a
Penhallow-k tulajdona. Mindez a jövő zenéje volt, a vén gazember
majd feldolgozza valahogy.
Vivi hirtelen megragadta a karját.
– Húzódj félre!
Rhys gyanakodva ránézett.
– Nem kell hánynod, ugye?
 – Jaj, nem! – grimaszolt a lány, és kimutatott az ablakon. – Ott
állj meg.
Rhys követte az utasítást, és félreállt az út mentén, ahonnan le
lehetett látni a völgybe. A holdfényben csillogott a rét, a hegyek
sziluettje kibontakozott a tengerkék égen.
– Itt találkoztunk először – mondta Vivi lágyan. – A napforduló
ünnepén. Ott, azon a réten.
Rhys tudta, abban a pillanatban, amint leállította az autót.
Emlékezett ezekre a hegyekre, arra, ahogy itt ültek, és
felnéztek rájuk, a virágkoszorúra, ami a lány fejét díszítette, és
az édes mosolyára.
– Elárulhatok egy titkot? – kérdezte Vivi halkan.
– Ugye nem arról van szó, hogy visszaállítottad az átkot, és
azért hoztál ide, hogy leguríts a hegyoldalról?
A lány nevetett, haja a vállát söpörte, ahogy megrázta a fejét.
– Boldog voltam azon a nyáron – mondta. – Úgy raktároztam el
legbelül, mint egy tökéletes, gyönyörű pillanatot, és
megmagyaráztam magamnak, hogy csak azért volt ilyen, mert az
első volt, érted? Az első varázslat, az első nyár a főiskolán, az
első fiú, akibe beleszerettem.
Amikor felé fordult, Rhys olyasmit látott a tekintetében, amit
nem tudott volna megnevezni, de megmelengette a szívét.
Istenem, mennyire szerette!
– De most még jobb – hajolt Vivi közelebb. Aztán
elmosolyodott. – Megcsókolhatlak?
Rhys szíve fájdalmasan dobogott.
– Most?
– Bármilyen más időpontra is nyitott vagyok.
– Hát, szerencséd van, mert éppen ráérek – válaszolta, és a
lány nevetett, amint áthúzta magához az ülésen, és az ölébe
vonta.
Rhys jó ideje nem szeretkezett már autóban, de valahogy
megoldották, Vivi felgyűrte a ruháját a derekáig, Rhys pedig
lehúzta a sliccét, és csak kétszer nyomták meg a dudát.
Aztán már benne is volt, a lány átkarolta, haja az arcába
lógott, és tudta, hogy el kell mondania ennek a csodálatos nőnek,
 g gy
aki már másodszor esett vele szerelembe, hogyan érez.
Azt ígérte magának, utána elmondja, és most eljött a pillanat.
De először érezni akarta a lány gyönyörét, az apró sikolyt, amit
ilyenkor kiadott magából, érezni, ahogy a fülét harapdálja.
Így is tett, és amikor Vivi kimerülten dőlt a mellkasára,
hátrasimította a haját, és megcsókolta verejtéktől nedves
nyakát.
– Vivienne – kezdte, és a lány sóhajtva hozzásimult.
– Hiányozni fogsz, Rhys – mondta lágyan és álomittasan.
És Rhys megértette, miért jöttek arra a helyre, ahol először
találkoztak, és miért itt szeretkeztek.
A lány el akart búcsúzni tőle.

ÉJFÉL IS ELMÚLT, mire Elaine nénihez értek, és míg

összekulcsolt kézzel felmentek a lépcsőn, Vivi az égre nézett.
– Vége a samhainnak. Ma már mindenszentek napja van.
– Én pedig nem vagyok többé megátkozva, és te a
legcsodálatosabb boszorkány vagy, akit valaha is ismertem.
Vivi kuncogva meghajolt, megrészegülve a varázslattól és a
szextől, amiben része volt.
Igazság szerint, gondolta, míg beléptek Elaine ajtaján,
mindkettőből szívesen részesülne még.
– Bejössz? – kérdezte. – Nincs nagy tapasztalatom abban, hogy
pasikat csempésszek a szobámba, de szerintem Elaine néni nem
bánná.
Rhys röviden elmosolyodott, de amikor félresimította Vivi
haját, ő már tudta, mit fog mondani.
– Bármennyire is szeretném, kedvesem, sajnos attól tartok,
holnap vissza kell mennem.
Vivi kissé elhúzódott tőle.
– Mármint vissza… Walesbe?
– A jó öreg Walesbe – bólintott Rhys. – El kell mondanom az
apámnak, mi történt, és a legjobb, ha ezt személyesen teszem.
Azután pedig sok dolgom lesz az ünnepek miatt az irodában…
Vivi úgy érezte, mintha hideg vízzel öntötték volna le, és a
könnyű, felhőtlen boldogság elillant belőle, míg a teraszon állt, és
Rhys kék szemébe nézett.
– Hát persze – erőltetett magára egy mosolyt. – Mármint
persze, mindketten tudtuk, hogy ez csak rövid távra szól. Téged
odaköt az életed, engem meg ide.
– Pontosan. – Rhys mosolya is kissé feszültnek tűnt. – Hát
persze! – tette hozzá, és magához húzta Vivit. – Talán velem
jöhetnél. Letérdelhetnék, meg az egész drámai jelenetet
előadhatnám.
A lány felnevetett, és lehunyta a szemét, hogy megállítsa
kitörni készülő könnyeit.
– Az csodás lenne.
És tényleg ezt szerette volna: hogy Rhys megkérje, menjen
vele, hogy megtudja, mit jelent a kapcsolatuk a férfi számára.
De hát már meg is tudta, nem igaz? Sokat jelent neki, de ő nem
az a típusú férfi, aki sokáig egy helyen marad. Az élete máshol
zajlik.
Vivit ellenben már kibogozhatatlanul Sírvölgyhöz kötötte a
mágia. Ez volt az otthona.
– Szereted, amikor térden állok.
Vivi hozzálépett, és átölelte, belélegezte ruhája őszi illatát, az
enyhe füstszagot, ami körbelengte őket.
– Olyankor vagy a legvonzóbb.
A férfi ölelése szorosabbá vált, amint felnevetett, és Vivi azt
kívánta, bárcsak lenne még egy kis idejük együtt. Egy éjszaka,
vagy kettő.
De ettől még nem lenne könnyebb az elválás, sőt, inkább
megnehezítené. Hiszen Rhys nem maradhat itt.
Ő pedig nem tarthat vele.
– Nézzük a dolgok napos oldalát – húzódott hátra. – Ezúttal
legalább nem átkoztalak meg. Akár egy kis oltárt is emelhetnék a
munkahelyemen egy Rhys Penhallow-szobrocskával.
– És egy mini kanapéval, remélhetőleg.
Vivi arcáról leolvadt a mosoly. Tudta, hogy jól döntöttek.
Kettőjük kapcsolata nem lehet tartós. Túlságosan különböznek,
más az életük, az álmaik. Ettől persze nem volt könnyebb
elengednie. Mégis megtette.
 g g g
– Isten veled, Rhys! – mondta, és ajkát a férfiéhez szorította.
– Isten veled, Vivienne! – mormolta ő is, ám ezúttal nem
csókolta meg újra. Csak megfordult, lement a lépcsőn, és kisétált
az életéből, már másodszor.
35. FEJEZET

A tél mindig sivár volt kissé.

Sírvölgy a legszebb arcát októberben mutatta, ám januárban
minden kopár volt, és Vivi ilyenkor elgondolkodott, nem kellene-e
tengerpartra költöznie. Vastag hóréteg borította a tájat, és
amikor kinézett az ablakon, hópelyhek szállingóztak a kopár fák
között a hegyek hátterében – és ez bájos látvány volt. Az már
kevésbé, amikor el kellett küszködnie magát a munkahelyére,
átvergődve a sárral vegyes havon.
Dühösen grimaszolva rúgta le magáról a bakancsát, mielőtt
belépett volna az irodájába.
– A január szííívááás! – kiáltotta Ezichi, és Vivi bedugta hozzá a
fejét.
– Így van. Viszont úgy hallom, megkaptad a határozatlan idejű
szerződésed, gratulálok!
Vivivel ellentétben Ezi megszerezte a doktori címet, ősidők óta
a tanszéken dolgozott, és most büszkén fogadta a gratulációt.
– És én is gratulálok neked! – kerülte meg Ezi az íróasztalát. –
Úgy hallottam, a folklórtörténeti tanszéken is fogsz tanítani.
Vivi bólintott, bár a gondolatra még mindig összeszorult a
gyomra. Halloween után leültek megbeszélni a történteket dr.
Arbuthnottal, és arról is szót ejtettek, hogy Sírvölgy mágiája
megváltozott.
Azt hitte, az intézetvezetőt felzaklatják majd a történtek, ám
ő ehelyett, Vivi legnagyobb meglepetésére, állást ajánlott neki.
Így hát ebben a félévben két tantárgyat is oktatott a főiskola
mágikus részlegén: egy varázslattörténeti kurzust, ami Sírvölgy
történetére fókuszált, valamint mágikus rituálékat.
És még egy új sálat is vett.
 Ezitől elbúcsúzva az irodájába ment, bekapcsolta a vízforralót,
és letette a táskáját az asztalra. Elővett belőle egy vaskos,
vérvörös bőrkötésű könyvet, amelynek a címe aranyszínű fóliával
volt rányomtatva. Egy több mint száz évvel ezelőtti kötet volt,
Wales története, szerzője egy walesi boszorkány. Karácsonykor
kapta postán, cím nem volt rajta, csak egy sor Rhys kézírásával:

Az irodádba. Csók!

Semmi kedvesem, semmi hiányzol, de legalább gondolt rá, és ez

elég volt.
Vivi legalábbis ezt mondogatta magának.
Megrázta a fejét, töltött magának egy csésze teát, és
bekapcsolta a számítógépét.
Mire végzett a délutáni előadásra készített jegyzeteivel,
indulnia kellett a mágikus részlegre dr. Arbuthnottal találkozni,
így sóhajtva felvette a kabátját, és a nyaka köré csavarta a sálat.
A campus itt csendesebb volt, a hó még érintetlenebb, míg a
főépülethez sétált, és pacsuli illata érződött. Az előcsarnokon
átsétálva az ajtók feliratait böngészte.
A régimódi bútoroktól eltekintve ez az épület is hasonlított a
történelem tanszékre. Ajtók sora, tejüveg ablakok fekete
nevekkel.

A. Parsons
J. Brown
C. Acevedo
R. Penhallow

Már elhagyta az ajtót, amikor rádöbbent, mit látott, és lassan

megfordult, a szíve hevesen dobogott.
Ez nem lehetséges.
Valaki más lesz az, egy másik Penhallow, akinek a keresztneve
R-rel kezdődik. Talán egy unokatestvér, Richard Penhallow vagy
Rebecca Penhallow.
De azért az ajtógombért nyúlt.
 Tudta, hogy szörnyű udvariatlanság besétálni csak úgy valaki
irodájába kopogás nélkül, de muszáj volt megnéznie, kioltania a
remény apró szikráját a mellkasában, mielőtt lángra kap.
Az ajtó kitárult, felfedve az irodát, ami nem sokban
különbözött Viviétől. Apró helyiség, egy ablak, asztal és lámpa,
kis szekrény, könyvespolc. Csakhogy ez üres volt, és a falakon
sem volt semmi. Az asztal mögött pedig ott ült Rhys, és
rávigyorgott.
Vivi arra gondolt, ez valami mágikus átverés lehet, és a kollégái
szórakoznak vele. De aztán a férfi felállt, és odament hozzá,
hús-vér valóságában, becsukta az ajtót mögötte, és azt mondta:
– Helló, kedvesem!
Milliónyi dolgot akart neki mondani, kérdéseket feltenni. De
csak ennyit tudott kinyögni:
– Van egy… irodád.
– Van bizony.
– És íróasztalod.
– Az is.
– És te… itt vagy.
– Hát észrevetted?
– De miért?
Rhys kifújta a levegőt, és zsebre tette a kezét.
– Hát, tudod, hazamentem Walesbe, és visszatértem az
üzlethez, csakhogy átkozottul szenvedtem. Búskomorság fogott
el. Még rosszabb, hogy éppen Wells hívta fel erre a figyelmem,
aki pedig folyton búskomor.
Vivi arca szinte fájt a mosolygástól.
Rhys is vigyorgott, úgy folytatta:
– Úgyhogy azon töprengtem, mitől lehetnék kevésbé búskomor,
és rájöttem, hogy attól, ha veled lehetnék. Vagy legalább a
közeledben. És kiderült, hogy ha egy főiskolát a családodról
neveznek el, szívesen fogadják, hogy fura dolgokat oktass,
úgyhogy itt vagyok.
– És mi lesz az utazási irodával? – kérdezte Vivi kissé szédülve,
mire Rhys bólintott.
 – Az is megvan, innen dolgozom. Bowen azt mondta…, mármint
én úgy gondolom, ennek a pillanatnak meg kell adni a módját, és
ebben semmiféle segítséget nem kaptam tőle. Amellett be
akartam neked bizonyítani, hogy ezt komolyan gondolom, és hogy
gyökeret akarok itt ereszteni. Ez nem átverés, Vivienne.
Közelebb lépett, és Vivi belélegezte az illatát, kezét a férfi
mellkasára tette, a tenyere alatt érezve heves szívverését.
– Rájöttem, hogy rendkívüli meggondolatlanság lenne
felforgatni az életem, és Georgiába költözni egy nő miatt, de az
igazság az, hogy nagyon szeretem ezt a nőt.
Közelebb hajolt.
– Ez a nő te vagy, csak hogy ne legyen félreértés.
Vivi erre felnevetett, bár könnyek lepték el a szemét.
– Akkor jó, mert nem tudnék megküzdeni Elaine nénivel. Sokkal
finomabbakat süt, mint én.
– Ez az egyetlen hibád.
Rhys mély levegőt vett, kezét Vivi arcára tette, ujjai a
tarkóján, és mélyen a lány szemébe nézett.
– Szeretlek. Nagyon, nagyon szeretlek. És tudom, olykor
komolytalan vagyok, inkább tréfálkozom, mint hogy az igazságról
kelljen beszélnem, de akarom, hogy tudd, hogy te jelentesz
számomra mindent, Vivienne. Mindent.
Homlokát lehunyt szemmel a lányéhoz támasztotta, aki
felnyúlt, és megfogta a kezét.
– Azóta szeretlek, hogy először megláttalak azon a réten, és
kilenc évet elpazaroltam az életemből, mert nélküled töltöttem,
de többet nem akarok. Ha azt akarod, hogy itt legyek, itt leszek.
Ilyen egyszerű.
Vivi hátralépett, és a kék szempárba nézett. Lehet, hogy Rhys
a Bolond, de talán ő is az, és a kép, amin hanyagul lesétál egy
hegyről, nem jelent okvetlenül felelőtlenséget.
Talán bízni valakiben kockázatvállalást jelent.
– Veled akarok menni Walesbe – tört ki belőle, mire Rhys
zavartan ráncolta a homlokát.
– Nem figyeltél, amikor azt mondtam, ideköltözöm?
Vivi nevetve-sírva megrázta a fejét.
 g j
– Nem, mármint… Nem kell egyiknek vagy másiknak lennie.
Ahogy te itt vagy, úgy én is lehetek Walesben. Mindkettőt
megtehetjük. Sokszor biztosan bonyolult lesz, de megéri. Mert
én is szeretlek. A tiéd a szívem, ameddig csak akarod, mert
bízom benned.
Amint kimondta, tudta, hogy igaz.
Teljes szívével megbízott Rhysban. A felelőtlen, hóbortos
Rhysban, aki könnyedén veszi a dolgokat, aki szereti őt, és ezt
újra és újra bebizonyította.
A Bolond és a Csillag, ahogy Gwyn kártyáin szerepeltek.
Aki sziklákon ugrál, és aki odafent ragyog – ellentétek, akik
nem élhetnek egymás nélkül. És nem is kell nekik.
És, míg Rhys odahajolt, hogy megcsókolja, el kellett ismernie
magában, hogy ez a legvarázslatosabb benne.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Egy boszorkányos történethez igazán jól illik a tizenhármas

szám. Ez a tizenharmadik regényem, ami megjelent, és ezért
köszönet illeti Holly Rootot, az ügynökömet, aki varázslatos
munkát végez.
Tessa Woodward az első perctől fogva értette a könyvet,
köszönöm a csodálatos munkáját, amivel jobbá tette a regényt.
Köszönöm a William Morrow csapatának, akik igazi varázslók,
nagyon hálás vagyok!
Köszönöm a saját boszorkacsapatomnak, az Orlando
Hölgyeknek, hogy felolvashattam a szöveget, még kezdeti
állapotában. A következő adag brie sajtot én állom!
Ez a kötet a családokról szól, és szerencsés vagyok, amiért
ilyen családom van. Szeretlek titeket.