Breki és Emi délre költözik

Vivi, a kis vadliba, Breki béka, és Emi, az egér, egész nyáron együtt játszottak, és egymás legjobb
barátaivá váltak. A hetek gyorsan teltek, és időközben eljött az ősz. Először hűvösebbek lettek a
hajnalok, a falevelek zöldből színessé változtak, később pedig elérkeztek az első fagyok,
reggelente jéghártya fedte a pocsolyák jegét. Vivi családja izgatott lett, tudták, hogy hamarosan
eljön az idő, amikor délebbre kell vonulniuk a tél elől. A kisliba elméselte, hogy ilyenkor szárnyra
kapnak, és hosszú, fáradságos repülésbe kezdenek, míg el nem érik a telelőhelyüket, ahol nem
fagy be a víz, és találnak elegendő eleséget maguknak. Vivi kíváncsian kérdezgetette a többieket,
hogy mivel töltik majd a telet. Breki elmondta, hogy a kemény fagyok beállta előtt beleássa magát
az iszapba a tó mélyén, ott szundikál tavaszig. Emi családja szorgalmasan dologozott a nyáron:
kanyargós alagutakat ástak a rét alatt, ebbe hordták a búzaszemeket, és a téli hónapokra
felhalmozott raktárkészletet.
A három barát annyi időt töltött együtt, amennyit csak tudott, úgy érezték, nem igazságos, hogy el
kell szakadniuk egymástól, olyan jól mulattak együtt! A napok egyre rövidültek, mindenkinek
hamarabb haza kellett érnie esténként. Érezték, hogy kevés idejük maradt, Vivinek egy-két napon
belül indulnia kell! Egy reggel szokott helyükön, a nádas mellett találkoztak és a kisliba izgatottan
fogadta barátait:
-Figyeljetek! Van egy jó ötletem! Mi lenne, ha ti is elutaznátok velem délre? Világot láthatnátok,
és nem kellene tavaszig várnunk arra, hogy újra együtt játszhassunk! -lelkendezett Vivi.
Breki és Emi nagyon meglepődtek. és kételkedve fogadták az ötletet. -De hát mi nem tudunk
repülni! -mondták. -Mégis hogyan tarthatnánk veled? -kérdezték bizalmatlankodva.
-Ne aggódjatok, én ezt is kieszeltem! Mi majd repülünk, ahogyan máskor szoktunk, ti pedig
jöhettek csónakon! Apa mesélte egyszer, hogy a patakok a folyókba ömlenek, és így eljutnak
egészen a tengerig! -kiáltotta csillogó szemmel Vivi. -De olyan messze mi nem is megyünk, arra a
gólyák és a fecskék járnak! -magyarázta a többieknek. Breki nem sokat habozott, szerette vizet,
Emi azonban félelmetesnek találta a csónakázást, hiszen nem tudott úszni. Az izgalmas kalandból
nem akart azonban kimaradni, és nem sok kedve volt hónapokig az idő nagy részét a föld alatt
tölteni a testvéreivel! Miután elhatározták, hogy útra kelnek, összedugták a fejüket, és egész nap
azt tervezgették, hogyan tudnának csónakot építeni. Nekiláttak, és egy helyre hordták a csónak
alkotórészeit: egy hosszú, egyenes gally lett a vitrorlarúd, egy széles gesztenyefalevél a vitorla.
Fakéregből készült a csónak teste, és két gombát is vittek fel rá, hogy legyen hova behúzódni az
eső elől. Emi aggódott, hogy nehogy valahogy vízbe essen, ezért néhány üres csigaházat is
készítettek be mentőkötél gyanánt: az olyan pehelykönnyű, hogy lebeg a vizen, jól meg lehet
kapaszkodni benne. Ezután gyűjtöttek egy kevés elemózsiát, és mire észbe kaptak, már útra
készen álltak! Ekkor azonban szöget ütött a fejükbe valami:
-Hogyan tegyük vízre a csónakot? Messze van innen a patak! – töprengtek. Találtak egy nagy
lapulevelet, arra fektették a járművet. Megragadták kétfelől, és vonszolni kezdték a patakpart
irányába. Nyögtek, sóhajtoztattak, fújtattak, de csak félútig bírták erővel, addigra nagyon
elfáradtak! Hamarosan azonban szürke felhők hozták meg az őszi esőt, eleinte ráeredt, aztán
zuhogott, és az esővíz vékony, gyors erek formájában sietett a patak felé. Felemelte a lapulevelet,
és vele együtt a csónakot, ami így csakhamar a patak közelébe ért! Nem volt vesztegetni való idő,
Breki és Emi bepattantak, nehogy a csónak gazdái nélkül induljon világot látni! Vivi felettük
repkedett, a béka és az egér lelkesen integettek neki. Az eső reggelre elállt, a víz tükrét tejfehér
köd borította. Este útra kelt a vadlúdcsapat is, nem látták ugyan őket, de hallották éles
kiáltozásukat magasan a fejük felett. Emi és Breki ámulva figyelte, ahogy a patak a folyóba
torkollott, csónakjukat egyre gyorsabban sodorták az erős hullámok. Befeküdtek a gomba alá és
onnan figyelték a tájat, szemmel tartva a felettük haladó vadlúdcsapatot is. A locsogó hullámok
hangja elzsongította őket, nagyokat pislogtak, szemük majdhogynem lecsukódott, amikor hirtelen
egy óriási csuka emelkedett a levegőbe a hullámok közül csónakjuk előtt! A béka és a kisegér
ijedtében felpattant, és borzongva nézték, ahogy a hal nagy, dülledt szemével vizslatja őket! A
csuka gondolt egyet, csapott egyet a farkával, aztán visszaugrott a vízbe. Közben azonban a
farkával meglökte a csónakot, ami ettől körbe-körbe forogni kezdett, mint egy búgócsiga! Breki
és Emi kétségbeesetten kapaszkodott a szélébe, míg egyszer csak megérezték, hogy a partmenti
nádasba sodródtak. A csónak fennakadt a nádszálak között, és félig a levegőben, félig a vízbe
lógva himbálózott a nádon, mint egy kerge, furcsa nádirigó!
-Jaj, de szédülök! Csakhogy megálltunk végre! - nyögte Emi, Breki pedig csak bólogatni tudott.
Úgy megijedt a csukától, hogy egyelőre szóhoz sem jutott! Megpihentek, megnyugodtak és
felmérték, hogy esett-e kár a csónakban. Ekkor látták meg, hogy az egyik fele megrepedt, az útra
hozott ételük pedig kipotyogott a vízbe a nagy hánykolódástól. Vivi csapata észre sem vette, hogy
mi történt, de nem is állhattak volna meg, szigorú szabályokat kellett a ludaknak követni a
vándorlás alatt, a csapat érdeke olyankor a legfontosabb számukra. Breki és Emi elhatározták,
hogy a csónakban éjszakáznak, és reggel majd eldöntik, hogy mitévők legyenek. Az őszi éjszaka
hideg kezével simogatta őket, Breki pedig egyre jobban elálmosodott, lába elgémberedett a hűvös
fán fekve. Eminek is reszkettek a fogai, úgy fázott, és ha őszinte akart lenni, hiányzott a
biztonságos, langyos egérüreg, még hat testvére folyamatos csacsogása is! Így merültek álomba,
reggel pedig arra ébredtek, hogy fényes, csillogó dér borítja a csónakot. Ahol az orra belelógott a
vízbe, vékony jéghártya fedte. Tornáztak keveset, hogy felmelegedjenek, de Breki egyre
lassabban mozgott, testvérei ilyenkor már régen az iszapban aludtak, és bizony őt is hívta a folyó
mélye, csalogatta téli álomra. Emi látta, hogy nem tudnak együtt a partra kijutni, ezért elköszönt a
békától, aki álmosan motyogva kívánt neki szerencsét.
-Tavasszal megkereslek! -kiáltotta utoljára, és ezzel fejest ugrott a vízbe. Örült, hogy az utolsó
pillanatban még volt lehetősége beleásni magát a puha iszapba, ami úgy takarta be, mint egy sötét,
bársonyos takaró! Breki elmosolyodott és elégedetten merült álomba.
Emi eközben felszaladt a nádszál tetejére, és körülnézett. Nem volt nagyon messze a part, de
óvatosnak kellett lennie, nagyon nem szeretett volna belezuhanni a hideg, jeges vízbe! Ügyesen
ugrott egyik nádszálról a másikra de útját állta a sáros víz, nem tudott kijutni a partra.
Kétségbeesésében keservesen sírva fakadt: - Most mi lesz velem? Megfagyok és a pocakom is
üresen korog már! – jajdult fel. Ebben a pillanatban egy kismadár röppent felé, Csöpi, a cinke járt
arra! Emi rögtön megismerte, szomszédok voltak a réten, születésük óta ismerték egymást. A
kisegér kiabálni és integetni kezdett:
-Csöpi! Csöpi! Itt vagyok, gyere vissza! - kiáltozta. A cinke meglepetten fordult vissza és a
levegőben cssapkodva kérdezte:
-Te vagy az, Emi? Hogy kerültél ide? A családod tűvé tette az egész rétet utánad! Gyere, ülj fel a
hátamra, hazaviszlek! – mondta. Emi felkapaszkodott a madár hátára, szorosan átkarolta a nyakát,
és hazafelé vették az irányt. Útközben sorjában elmesélt mindent barátjának, aki csodálkozva
hallgatta a kisegér kalandjait! Nemsokára ismerős lett a táj, hazaérkeztek. Emi megköszönte Csöpi
segítségét, és szívét boldogság töltötte el, amikor meglátta az egérlyuk előtt sorakozó családját, rá
vártak!
-Itthon vagyok, megjöttem! – kiáltotta feléjük. Körbefogták Emit és sorra megölelgették, ő pedig
arra gondolt, hogy mégiscsak többet ér a szerető otthon, mint a legizgalmasabb utazás! Sorra
beléptek az ajtón meleg hajlékukba. Mind együtt voltak, most már jöhet a hideg tél!

A szivárványcsíkos esernyő a törpe királykisasszony mennyegzőjén

Miután a szivárványcsíkos esernyő a szivárványnál tett látogatás végeztével a mélybe ugrott, egy
darabig meredeken zuhant, majd kinyitotta a kupoláját, és ráérősen ereszkedett lefelé. Nem tudta
még, hogy hol fog földet érni, de azt érezte, hogy vonzza valami egy irányba, mintha láthatatlan
kötél kötötte volna valahová! Ebből már tudta, hogy új kaland vár rá, és majd kibújt a bőréből a
kíváncsiságtól! Amíg a szél hátán siklott, erősen reménykedett, hogy ahová érkezik, nem lesznek
szimatoló egyszarvúak, hiszen épp csak megmenekült Hanna, az égi egyszarvú kéretlen
közeledésétől!
Lassan vitorlázott, és látta, hogy alatta sűrű, zöld erdő terül el. A terebélyes, óriási fák koronái
szinte a felhők hasát karcolták, föléjük égbe nyúló, hósipkás hegység emelkedett. A szél
elcsendesedett, a szivárványcsíkos esernyő pedig egy kicsi tisztáson ért földet. Ennek közepén
egyetlen akácbokor árválkodott, aranysárga levelei mind lehullottak róla, és körülötte hevertek a
fűben. Tövében pedig egy apró törpelány üldögélt keservesen sírva! A szivárványcsíkos esernyő
meglepődött, de azért alaposan szemügyre vette a lánykát. Vörös haja hosszú hullámokban omlott
le fehér válláról, szeme smaragdzölden ragyogott, még úgy is, hogy jelenleg éppen könnyfátyol
takarta. Könnyei úgy tündököltek csoda szép arcán, mintha apró kristályok lettek volna! A
szivárványcsíkos esernyő még Tündérföldén sem látott nála gyönyörűbb teremtést, ő pedig
üldögélt tovább lila ruhájában, és csak nem akarta abbahagyni a zokogást! A szivárványcsíkos
esernyő nagyon megsajnálta a lányt, és megszólította: -Miért sírsz, szép kislány? -kérdezte
csendesen. A törpelány meglepetten pillantott fel, eddig észre sem vette, hogy nincs egyedül.
Szipogva kezdett mesélni: -Viola vagyok, az öreg törpekirály legkisebb lánya. Azért sírok, mert
holnap lesz az esküvőm, és itt lesz ez alatt a kopasz bokor alatt! Hát nem szomorú látvány,
mondd! Majd válaszra sem várva folytatta: -A törpebölcsek kiszámolták, hogy mikor hullajtja el
az akácbokor a leveleit, és azért terveztük holnapra az esküvőt, hogy aranylevelei alatt fogadjak
örök hűséget Katáng törpe királyfinak! Hajnalban azonban itt jártak a komisz fagytündérek, és
csak úgy, játékból megfagyasztották a leveleket, azért hullt le a földre egyszerre az összes! Olyan
szerencsétlen vagyok! Mi lesz most? – kérdezte Viola kétségbeesetten. A szivárványcsíkos
esernyő gondolkodva ráncolta össze a homlokát. -Itt van ez a rengeteg erdő, biztosan találtok
benne másik bokrot, ami alkalmas lehet az ünnepség megtartására! -vetette fel végül. -Persze,
hogy van sok másik, de Katáng királyfi már tavasz óta úton van ide szitakötő-paripáján, már nem
tudnánk időben értesíteni! -mesélte Viola. A pillangók a hírvivőink, de ilyenkor már elbújnak a
hideg elől téli álmot aludni. Ekkor a szivárványcsíkos esernyőnek eszébe jutott valami. - Azt
hallottam, hogy a törpéknek varázserejük van, ez igaz? -kíváncsiskodott. -Nem tudja valaki
visszavarázsolni addig a leveleket a bokorra? -Igaz, az idősebb törpék tudnak varázsolni, amikor
már hosszúra nőtt a szakálluk, abban van a varázserő. Tudod, az én édesapám Panszla Panszli, a
legidősebb törpe, földig ér a szakálla! Két törpe apród viszi mindig utána, amerre jár, nehogy
rálépjen. Sajnos azonban a fagytündérek varázserejével még ő sem veheti fel a versenyt! Ha egy
levél egyszer már lehullott, az ágra vissza többé nem kerülhet, ez Ősz-anyó szabálya! Érted már,
hogy miért sírok? Hiszen mit tehetnék mást? – eredtek el újra a királykisasszony könnyei.
A szivárványcsíkos esernyő kihúzta magát, és így szólt: - Egyet se félj, amíg engem látsz! Majd
én segítek rajtad! – kiáltott, majd kinyitotta selyemkupoláját, amelyen még rajta csillogott a
szivárványtól kapott tündérpor. Viola szeme elkerekedett ámulatában, és bizony -királylányhoz
egyáltalán nem illő módon-, még a száját is nyitva felejtette, úgy csodálta a szemkápráztató
csillogást! Egyik pillanatról a másikra rózsapiros ajka mosolyra húzódott, majd kacagni kezdett,
és kacagása úgy pattogott vidáman egyik fáról a másikra, mint a legékesebb kristálylabda! A
szivárványcsíkos esernyő sosem hallott még ilyen elbűvölő hangot, hát neki is széles jókedve
kerekedett, és Violával együtt kacagott. -Igazán? Segítenél? Hiszen ez még szebb lenne, mint
ahogyan eredetileg elterveztük! -lelkedezett boldogan a királykisasszony. A szivárványcsíkos
esernyő bólintott, és beugrott a bokorba, amely ettől olyan lett, mint egy igazi bálterem!
Reggelre kelve korán megelevenedett a tisztás, törpék serege sürgött-forgott, hogy időben
előkészítsen mindent a mennyegzőre. Volt, aki székeket hozott, volt aki a királyi trónusokat
igazgatta, mások a lakomát készítették. Viola is készülődni kezdett, lila ruhájára kristálydíszeket
varrtak, fejére a legfinomabb, vékony pókhálóból készült, harmatcseppek millióitól csillogó
gyémántfátyol került, ezt őszirózsából font koszorú koronázta meg, világszép menyasszony volt!
A száz törpéből álló nagyzenekar elhelyezkedett a tisztás szélére, a törpeharsonások pedig a
trónok két oldalán feszítettek. Nagyon fontos feladatuk volt: ők jelzik majd Katáng királyfi
érkezését, ha megpillantják szitakötő-paripáján. A tisztás körül száz, meg száz törpe álldogált
kíváncsian, nyakát nyújtogatva, mindenki nagyon kíváncsi volt a nagy eseményre! Végül lassan,
méltóságteljesen trónjához lépkedett az öreg Panszla Panszli király, és lassan mindenki
elcsendesedett. Amikor kereken dél lett, és a nap éppen az ég legmagasabb pontjára hágott,
egyszerre csak szárnyak zúgása hallatszott, felharsantak a kürtök, megérkezett a királyi vőlegény!
A szitakötő leereszkedett, és leugrott róla a délceg Katáng királyfi! Kardját kivonta a hüvelyéből,
megforgatta nyugat felé, aztán kelet felé, suhogva szelte a levegőt éles kardja! Így köszöntötte az
egybegyűlteket, a törpök pedig hangos éljenzésbe fogtak! Ekkor a királyfi meghajolt a király felé,
Panszla Panszli pedig elégedetten bólintott. Katáng királyfi a piruló Viola királykisasszony elé
lépett, kezet csókolt neki, az öreg király pedig áldását adta az ifjú párra. Kristályokból készült
nyakéket akasztottak egymás nyakába, megcsókolták egymást, ezután pedig három napon és
éjjelen keresztül tartott a lakodalom! A föld is belerázkódott, úgy táncolt a törpe sokadalom!
Végül minden jónak vége szakad egyszer, az ifjú párnak indulnia kellett Katáng királyfi
országába. Viola királykisasszony könnyes búcsút vett az édesapjától, ezután Katáng királyfi
maga elé emelte a nyergébe, a szitakötő-paripa pedig felszökkent az égre. Háromszor körberepülte
a tisztást, a fiatalok búcsút intettek, aztán sietve reppentek új otthonuk felé, hiszen a hegy mögül
már sötétszürke hófelhők közeledtek, időközben bekopogtatott az erdőbe a tél! Panszla Panszli
megköszönte a szivárványcsíkos esernyőnek a segítséget, és jóságosan felajánlotta, hogy tartson
vele föld alatti palotájába, amely a hegy gyomrában terült el. -Megmutatom a kristálypalotámat,
és elbeszélgetünk, amíg jobb idő nem lesz! Nagyon szívesen meghallgatom a kalandjaidról szóló
meséket a tűz melett! -mormogta mély hangján a király. -Gyere barátom, induljunk! – mondta,
majd útnak indult, háta mögött a két kis csetlő-botló törpe apróddal. A szivárványcsíkos esernyő
mosolyogva szökkengetett mellette, és égett a vágytól, hogy láthassa Panszla Panszli
kistálypalotáját! De erről majd a következő mese szól majd…

Ősszel
Megjött az ősz, csepereg.
Öreg varjú kesereg.
Mért is múlik el a nyár?
Csupa sár lett a határ!
Jobb, amikor süt a nap,
Meleg szellő simogat.
Nincs jó idő, nem lesz már,
Csak azt mondom:Kár, kár, kár!
Mese az Erdőszéli óvodáról
Volt egyszer egy nagyváros, éppen olyan, mint amiben mi is élünk. Csodálatosan szép és gazdag
volt: voltak szigetei, hömpölygő folyója, zöldellő kertjei, rengeteg kicsi és nagy háza, vára,
amiben régen igazi királyok laktak, és voltak még kisebb-nagyobb hegyei is! A legmagasabb hegy
tetején, ahonnan az egész várost be lehetett látni, és esténként olyan volt, mintha Tündérország
káprázatos, pislákoló fényeit látnánk, pont, mint a mesékben, az erdő szélén, állt egy óvoda. Nem
akármilyen óvoda volt az, hanem egészen különleges: gyerekek és állatok is jártak oda! A
kerítésen vidám táblák sorakoztak, a rajtuk szereplő állatok köszöntötték először reggelente az
óvodába érkező gyerekeket, és őket látták utoljára, amikor szüleik kezét fogva hazafelé indultak,
de még visszafordultak egy utolsó integetésre. Amikor mindenki hazament, és az utolsó lámpa is
lekapcsolódott, a táblákon szereplő állatok egyszerre csak megelevenedtek, lepattantak a földre, és
birtokba vették az óvoda udvarát!
Ott lakott Tititá, a harkály, aki arról kapta a nevét, hogy éjszakánként végiglátogatta a kert fáit, és
megkereste az összes kukacot és hernyót, amit napközben éles szemmel látott befurakodni a fák
kérgei alá. Mivel csak éjjel dolgozhattott, gyorsan kopogtatta a fatörzseket, hiszen reggelre
minden fa sorra kellett, hogy kerüljön! Bikkmakk, a mókus, Csuszka, a sikló, és Zille, a pillangó
azonban kedvükre játszhattak! Bikkmakk a mászókákon ugrándozott, Csuszka a hinta állványára
tekeredett, Zille pedig az ablakpárkányra szállt, az volt a kedvenc helye! Amikor a hold ezüstös
fényével beragyogta a szárnyait, szerette nézegetni az ablak tükrében, felhős időben pedig
bekukucskált az előtérben álló kivilágított akvárium felé, hogy lássa, ahogyan a színpompás
halacskák lassan, álmodozva úszkálnak. Pompásan mulattak, az idő gyorsan szaladt, és mielőtt a
nap felkelt, mindannyian visszaugrottak a kerítésen álló táblákra, és várták a hamarosan
megérkező gyerekeket!
Az óvodába járó gyerekek gyakran sétáltak, kalandoztak a közeli erdőben. Egy szép, őszi napon
éppen vidáman ugrándozva érkeztek meg a kirándulásból, kezükben színes falevelekből álló
csokrokat hoztak, kis vödörben vadgesztenyét, egy másik kosárban makkot. De még milyen
makkot! Bikkmakk szeme egyszeriben kikekerekedett, amikor meglátta a kosárból kikandikáló
óriási makkot! A mókus nagyot nyelt, és azonnal elhatározta, hogy ő megkeresi azt a csodafát,
amely ilyen hatalmas makkokat terem! Minden valamire való mókus így tenne a helyében,
magyarázta a többieknek este a kerítés tetején ülve. Aggódtak, hogy Bikkmakk nehogy eltévedjen
az erdőben, de ő magabiztosan indult az óriásmakkok keresésére! Átugrott a kerítés mellett álló
fára, aztán annak a szomszédjára, és így ugrált egyikről a másikra olyan szélsebesen, hogy az
éppen akkor ébredező fülesbagoly még nagyobbakat pislogott odúja előtt üldögélve, aztán
meggyőzte magát arról, hogy biztosan csak álmodott valamit! A hold fényesen világított,
Bikkmakk szíve pedig hevesen dobogni kezdett, amikor hosszas keresgélés után megpillantotta a
hatalmas, terebélyes, öreg tölgyfát! Ágai vastagok, göcsörtösek voltak, és még tele voltak sárga,
barna, zöld, hullámos levelekkel, de Bikkmakk nem ezeket csodálta, hanem az ágakról ékszerként
csüngő, vagy a fűben elpottyantott ékkőként heverő, óriási, ínycsiklandozó makkokat! Bikkmakk
hangosat rikkantott örömében, bevetette magát közéjük, és olyan lakomát rendezett belőlük, hogy
a pocakja úgy kikerekedett, mint a telihold, ami kacagva figyelte az ég tetejéről a torkoskodó
kismókust! Amikor már annyira jóllakott, hogy moccani sem bírt, lefeküdt egy vastag faágra, a
hold pedig huncutul kacsintgatott rá. Teli pocakja, és a lágy szellő hamarosan álomba ringatta,
csak néhány szentjánosbogárka kuporgott mellette, halványzöld lámpácskájával világítva az
éjszakában. Bikkmakk sosem álmodott még olyan szépet, mint akkor éjjel! Igen ám, de a hajnal
sebesen közeledett, ő pedig csak szundított tovább, hosszú, bolyhos farkába takarózva! Barátai
aggódva várták, mi lesz, ha a kismókus nem ér vissza idejében? Mit szólnak majd a gyerekek, ha
a tábláját üresen találják? Összedugták a fejüket, tanakodtak,mit tehetnének? Végül Tititá
szárnyra kapott, és minden fatörzset olyan hangosan kopogtatott, amennyire csak tudott, hátha
Bikkmakk meghallja! Csakhogy sűrű volt az erdő, számtalan fa élt benne, kisebbek-nagyobbak,
csak nem akadt a kismókus nyomára! Végül az az ötlete támadt, hogy segítséget kér erdei
barátaitól, együtt biztosan megtalálják a csellengő mókust! Az erdei harkályok álmosan pislogtak
ugyan, de szívesen segítettek Tititának a barátja keresésében. Csatasorba álltak, és fáról- fára
röppenve kopogtatták a törzseket, egészen olyan volt, mintha az egész erdő egy hatalmas
asztalosműhellyé változott volna, amiben szorgos kis manók ütik a szegeket kis kalapácsukkal a
készülő bútorokba! Bizony, nagy volt a hangzavar! Bikkmakk is felébredt a közeledő zajra, és
riadtan vette észre, hogy milyen a közel a hajnal! Ajjaj! Elaludt! Mint a villám, úgy ugrált a fák
lombjai között, de tudta, hogy így sem lesz elég gyors ahhoz, hogy időben hazaérjen. Arra
gondolt, bárcsak szárnya lenne, akkor nem kellene kerülgetni ezt a sok-sok fát! Ekkor pillantotta
meg Tititát, aki őt kereste az ágak között. Nagyon boldogok voltak, hogy újra látják egymást!
Tititá karmai közé kapta a kismókust, szárnyra kapott, és repült, repült vissza az óvodához! Már
majdnem visszaértek, ám ekkor hirtelen nekiütköztek valakinek! Bikkmakk ettől a földre pottyant,
Tititá pedig szédülten ereszkedett le egy fára, szeme csillagokat látott az ütközéstől! Bezzeg a
fülesbagyoly, mert bizony ő igyekezett haza nagy álmosan az éjszakai vadászatból, meg sem állt,
csak motyogott valamit arról, hogy egyesek miért nem néznek a szemük elé, amikor ész nélkül
repkednek…A nap első sugarai már rózsaszínre festették az eget, Bikkmakk pedig lázasan kereste
a megoldást, hogyan juthatnának haza, hiszen már olyan közel járnak! Egy kevés, levélben
összegyűlt harmattal megitatta Tititát, megtörölgette vele a homlokát is, ettől a harkály új erőre
kapott, és ismét a levegőbe emelkedtek! A nap sugarai sorban aranyszínre festették a kerítésen
sorakozó táblákat, és nekik épphogy csak sikerült időben visszaugrani a helyükre! A kis barátok
megkönnyebbülten sóhajtottak fel, és gyorsan megfogadták, hogy ezentúl csak együtt indulnak el
a kerítésen túlra! Többre azonban aznap már nem maradt idő, mert megérkeztek a gyerekek…

Mese a cicáról, aki szárnyakra vágyott

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli város. Ha átsétáltunk volna rajta,
ugyanolyan lett volna, mint az igazi: voltak benne terek, parkok, az utcákban kisebb-nagyobb
házak sorakoztak. Miért volt mégis mesebeli? Mert éjszaka, amikor az emberek békésen
szenderegtek az ágyukban, a háztetőkön macskák sétálgattak, és a Hold értette a szavukat, sőt,
nemcsak, hogy értette, hanem barátságosan csevegett velük! Mindegyik macskát kedvelte,
mert érdekes történeteket meséltek neki a nappal történt dolgokról, hogy élnek, miket
csinálnak nappal az emberek és állatok. A számára legkedvesebb azonban mind közül Cirmi
volt, a cirmos cica! Cirmi tudta a legizgalmasabb meséket, és mindig felmászott a
legmagasabb ház tetejére, hogy közel legyenek egymáshoz, és a Hold jól értsen minden egyes
szót, amikor mesél. Nagyon jó barátok lettek!
Egy este a Hold éppen Cirmit várta, és hamarosan megpillantotta az egyik háztetőn, ahol
üldögélni szokott. Ma valahogy más volt, mint máskor, behúzódott a legnagyobb kémény
árnyékába, és csendesen ült a sötétben. A Hold egy halvány sugarát felé fordította, hogy
jobban láthassa a cicát, és ekkor megpillantotta a Cirmi arcán csordogáló könnyeket. A Hold
meglepődött, és kíváncsian kérdezte a cicát: - Miért sírsz, Cirmi? Bántott valaki talán? A cica
szipogva felelte: - Nem bántott engem senki, kedves Hold! Azért szomorkodom, mert látom,
hogy körülöttem mindenki olyan vidáman játszik a barátjával, kergetőznek, bújócskáznak,
míg velem nem játszik senki! Hiszen tudod jól, hogy nekem
te vagy a legjobb
barátom! Azt kívánom, hogy bárcsak madár lehetnék, mert akkor lenne szárnyam, amivel
közelebb repülhetnék hozzád! Ezt hallva a Hold annyira meghatódott, hogy menten ő is
elpityeredett, könnyei pedig sok-sok parányi csillag képében pöttyözték fehérre az éjszakai
égbolt sötétkék bársonyát. Bizony, más is meghallotta ám a jóbarátok kívánságát! Apró
csilingelő hangot hallottak, és a háztetőre röppent az Őszinte Kívánságok Tündére!
Aranyszárnya lámpásként világított az éjszakában, és mosolyogva fordult Cirmi felé. -
Hívtatok, hát itt vagyok! Szívetek őszinte óhaja hívott ide engem, hogy teljesítsem a leghőbb
vágyatokat! Mire Cirmi felocsúdhatott volna meglepetéséből, a Tündér meglengette
varázspálcáját, a cica háta pedig úgy bizsergett, mintha puha tollak csiklandozták volna!
Hátrapillantott, és a saját hátán két hófehér szárnyat látott! -Nahát, mint a gerlicéké, akik az
öreg gesztenyefán fészkelnek! - sóhajtott örömében. -Bizony olyan, és éppolyan igazi is!
Próbáld csak ki őket! - biztatta a Tündér a cicát. Cirmi hitte is, nem is, hogy újdonsült
szárnyai elbírják, de azért próbaképpen verdesni kezdett velük, és láss csodát, a levegőbe
emelkedett! A Holddal együtt boldogan kacagtak fel, gyors köszönetet mondtak a Tündérnek,
azután már röppent is a Hold irányába!
Így történt, hogy ő lett az első holdbéli macska, és barátjával pompásan mulatnak azóta is!
Kergetőznek, bújócskáznak, és ha már elfáradtak, holdsugarakon hintáznak. Teliholdas
éjszakákon, ha csendben figyelünk, talán mi is meghallhatjuk, ahogyan gyöngyöző kacagásuk
bukfencet vet a sziporkázó csillagok között…

A liba papucsa
Gá-gá! Gágog a liba,
Most készül a lagziba!
Gyöngysort akaszt a nyakába,
Libeg-lobog majd a táncba'!
Tollruhája hófehér,
Aranynál is többet ér!
Főkötője csupa csipke,
Rózsával van kihímezve.
Mégsem boldog, marja bú,
Vajon miért szomorú?
Meztelen a liba-lába,
Hogy mehetne így a bálba?
Elszalad a vargához,
Búbosbanka Jánoshoz.
János lelkem, nincs idő,
Van lábamra kis cipő?
Arany hímes, gyémántgyöngyös?
Melyik illik ily' szép hölgyhöz?
Hogyne lenne asszonyom,
Rögtön ki is pakolom!
Jaj, de kicsi valahány,
Lúdtalpára túl parány!
Kedves mester, mi lesz velem?
Már a bálon kéne lennem!
Végül János kirakott
Egy pillangós papucsot.
Ó, de csinos, milyen ékes,
Lúdlábamra elég széles!
Felvette a papucsot,
Útnak indult hamarost.
Ámde futni nem tudott,
A papucs folyton lecsúszott!
Dühbe gurult a liba,
Bedobta egy bokorba!
Elszaladt a lagziba,
De bizony már hiába!
Vége lett a libabálnak,
Hűlt helye a mulatságnak!
Mezítláb jár a liba,
Nem éri többet galiba!
A libapásztor óhaja
Libám, libám, kedves libám,
Van számodra kukoricám!
Selyemrétre elkísérlek,
Óvó szemmel terelgetlek!
Ravasz róka rád ne törjön,
El ne tévedj, lépted őrzöm!
Begyed így lett szép kerek,
Tollad mint hó, úgy pereg!
Libám, libám, kedves libám,
Hideg tél jár kertek alján!
Kicsi húgom fázik, reszket,
Adnál nekem puha pelyhet?
Kis dunnába belevarrnám,
Húgocskámat betakarnám.
Álmában, mint hajnal pírja,
Úgy ragyogna cseppnyi arca!

Didereg a virágtündér
Kecses, apró virágtündér
Virágokon éldegél,
Mi lesz vele hóban, fagyban,
Ha eljön a hideg tél?
Nyári, tarka tüllruhája
Fehér dértől csillan,
Őszirózsa szirmai közt
Dideregve moccan.
A napocska megsajnálja,
Sugarával megsimítja,
Gyémántfényű szárnyacskáját
Gyorsan megszárítja.
A tündérke szálldogál,
Otthonára rátalál,
Egy elhagyott csigaházba
Költözik a pataknál.
Virágszirom lesz az ágya,
Dióhéj az ajtaja,
Tündérporos téli álmát
Két katica vigyázza.
Pocak Peti
Pocak Peti olyan gyerek,
Sósat nem kér, csak édeset.
Kedvence a süti, torta,
Csokoládé és nyalóka.
Mindig várja, kérdi sorba:
"Ugye van még, nagyanyóka?"
Nagymamája meginti:
"Vigyázz hasadra, Peti!"
Ha éhes vagy, van ebéd,
Finom leves, főzelék!
Hogyha sokfélét eszel,
Mint a vas, erős leszel!
Hús, zöldség és kevés kenyér,
Hogy minden nap nagyobb legyél!
A gyümölcsök is jót tesznek,
Örülök, ha megeszed!
Így nem leszel Pocak Peti,
Hanem Erős Péter,
S képes leszel versenyt futni
A legvadabb széllel!

Egy szép tavaszi napon Zürri, a kis háziméh, életében először röppent ki a
kaptárból. Két hete jött a világra és eddig Dajka néninek segített a méhecske-babák
gondozásában, vagy a házimunkában. Ezalatt mindent megtanult, amire a kaptáron
kívül szüksége volt: a méhek táncát, amellyel megmutatják egymásnak, hol
található sok virág, melyik virágpor ehető és melyik nem, mit tegyenek, ha hirtelen
feltámad a szél és gondosan kerüljék el a mohó darazsakat…Virágport és vizet
kellett keresni és hazaszállítani a kasba, hogy mindenkinek jusson innivaló és
táplálék, valamint elég méz és virágpor maradjon télre, amikor nincsenek virágok
és a méhek nem repülhetnek.

Zürri hamar belejött a repülésbe, ügyesen kerülgette az útjába kerülő fákat és

bokrokat. Hirtelen egy cseresznyefa került az útjába, számtalan fehér virágba
öltözve úgy állt a napfényben, mint egy félénk menyasszony, a lágy szellő
fátyolként libegtette csipkedíszbe öltözött ágait. Zürri szíve nagyot dobbant
örömében, karján megigazította kis kosarát. Látta, hogy sok más méhecske
bódultan dongja körül a virágokat és már majdnem leszállt az elsőre, amikor
lepillantott és döbbenten vette észre, hogy a fa alatt méhek fekszenek és
kétségbeesve próbálnak szárnyra kapni, mégsem sikerül! Ekkor érezte meg azt a
furcsa, idegen szagot a virágon, amilyet még sosem érzett… Tovább röppent hát és
arra gondolt, hogy Dajka néni semmi ilyesmit nem tanított neki, hogy lehet, hogy
virágoktól betegek lesznek a méhek?

Azért csak repült tovább, jól tudta, hogy otthon nagyon várják már. Bármerre
nézett, rövidre nyírt pázsit fogadta, sok helyen pedig kopár beton vagy térkő.
Megszomjazott és éhes volt, érezte, ahogyan egyre gyengül a szárnya. Kissé
elmosódott előtte a táj, de összeszedte minden erejét és átröppent egy magas kerítés
felett. Szeme előtt élénk színek villantak fel és orrát megcsapta a virágok édes,
hívogató illata. Fáradtan ereszkedett le egy virágcserépre, hogy a benne álló tiszta
vízből kortyoljon egyet. Ekkor azonban észrevette a cserép mellett álló gyermek és
ijedtében csapkodni kezdett felé. – Jaj, anya! Itt van egy bogár és meg akar csípni!
Üssük le! – kiáltotta. Zürri ijedtében elbújt a virág levelei közé és csendben
kuporgott, hátha elmúlik a veszély, ha elég sokáig nem mozdul…

A kisgyerek édesanyja így szólt: – Ne félj tőle, kicsim, ez nem bogár, hanem egy
méhecske. Virágport és nektárt gyűjt, majd a kaptárban mézet készít belőle. Tudod,
hogy mennyire finom, nagyon szereted! Virágról virágra száll és közben a lábával
beporozza őket, így lesznek a fákon és bokrokon gyümölcsök. Nagyon jót tesz
velünk, segítsünk hát mi is neki! Hagyd, hadd pihenje ki magát, biztos elfáradt! Ha
felbátorodik, megtalálja majd a virágokat, amelyeket együtt ültettünk, emlékszel? A
kisgyerek mosolyogva bólintott és integetett Zürrinek, majd elindult az édesanyja
után.

A méhecske ezután lassan előmerészkedett és körülnézett. Lilaakác, mézvirág,

zsálya, rózsa, méhbalzsam ringott a tavaszi szélben és Zürri örömében zümmögve
emelkedett a levegőbe, hogy eltáncolja a többieknek, micsoda édenkertre bukkant!
Jártában-keltében észrevette, hogy lépekhez hasonló formájú, lyukacsos doboz
bújik meg a lilaakác ágai között. „Nahát, szobák! Épp, mint otthon!” -örvendezett
és bebújt egy rövid pihenőre. „Ha erős szél vagy eső fenyeget, lesz hova
behúzódni!” -gondolta magában. Jól megrakta a kosarát és elégedetten indult
hazafelé. Azon a nyáron készült a legtöbb méz, annyi, hogy kicsordult a kasból,
mire eljött az ősz. Zürri örömmel gondolt arra, hogy milyen finom lett, a
kisgyereknek mennyire fog majd ízleni! Hiszen, ha van elég virág, jut méz
mindenkinek…

Egy szép tavaszi napon Zürri, a kis háziméh, életében először röppent ki a
kaptárból. Két hete jött a világra és eddig Dajka néninek segített a méhecske-babák
gondozásában, vagy a házimunkában. Ezalatt mindent megtanult, amire a kaptáron
kívül szüksége volt: a méhek táncát, amellyel megmutatják egymásnak, hol
található sok virág, melyik virágpor ehető és melyik nem, mit tegyenek, ha hirtelen
feltámad a szél és gondosan kerüljék el a mohó darazsakat…Virágport és vizet
kellett keresni és hazaszállítani a kasba, hogy mindenkinek jusson innivaló és
táplálék, valamint elég méz és virágpor maradjon télre, amikor nincsenek virágok
és a méhek nem repülhetnek.
Zürri hamar belejött a repülésbe, ügyesen kerülgette az útjába kerülő fákat és
bokrokat. Hirtelen egy cseresznyefa került az útjába, számtalan fehér virágba
öltözve úgy állt a napfényben, mint egy félénk menyasszony, a lágy szellő
fátyolként libegtette csipkedíszbe öltözött ágait. Zürri szíve nagyot dobbant
örömében, karján megigazította kis kosarát. Látta, hogy sok más méhecske
bódultan dongja körül a virágokat és már majdnem leszállt az elsőre, amikor
lepillantott és döbbenten vette észre, hogy a fa alatt méhek fekszenek és
kétségbeesve próbálnak szárnyra kapni, mégsem sikerül! Ekkor érezte meg azt a
furcsa, idegen szagot a virágon, amilyet még sosem érzett… Tovább röppent hát és
arra gondolt, hogy Dajka néni semmi ilyesmit nem tanított neki, hogy lehet, hogy
virágoktól betegek lesznek a méhek?

Azért csak repült tovább, jól tudta, hogy otthon nagyon várják már. Bármerre
nézett, rövidre nyírt pázsit fogadta, sok helyen pedig kopár beton vagy térkő.
Megszomjazott és éhes volt, érezte, ahogyan egyre gyengül a szárnya. Kissé
elmosódott előtte a táj, de összeszedte minden erejét és átröppent egy magas kerítés
felett. Szeme előtt élénk színek villantak fel és orrát megcsapta a virágok édes,
hívogató illata. Fáradtan ereszkedett le egy virágcserépre, hogy a benne álló tiszta
vízből kortyoljon egyet. Ekkor azonban észrevette a cserép mellett álló gyermek és
ijedtében csapkodni kezdett felé. – Jaj, anya! Itt van egy bogár és meg akar csípni!
Üssük le! – kiáltotta. Zürri ijedtében elbújt a virág levelei közé és csendben
kuporgott, hátha elmúlik a veszély, ha elég sokáig nem mozdul…

A kisgyerek édesanyja így szólt: – Ne félj tőle, kicsim, ez nem bogár, hanem egy
méhecske. Virágport és nektárt gyűjt, majd a kaptárban mézet készít belőle. Tudod,
hogy mennyire finom, nagyon szereted! Virágról virágra száll és közben a lábával
beporozza őket, így lesznek a fákon és bokrokon gyümölcsök. Nagyon jót tesz
velünk, segítsünk hát mi is neki! Hagyd, hadd pihenje ki magát, biztos elfáradt! Ha
felbátorodik, megtalálja majd a virágokat, amelyeket együtt ültettünk, emlékszel? A
kisgyerek mosolyogva bólintott és integetett Zürrinek, majd elindult az édesanyja
után.

A méhecske ezután lassan előmerészkedett és körülnézett. Lilaakác, mézvirág,

zsálya, rózsa, méhbalzsam ringott a tavaszi szélben és Zürri örömében zümmögve
emelkedett a levegőbe, hogy eltáncolja a többieknek, micsoda édenkertre bukkant!
Jártában-keltében észrevette, hogy lépekhez hasonló formájú, lyukacsos doboz
bújik meg a lilaakác ágai között. „Nahát, szobák! Épp, mint otthon!” -örvendezett
és bebújt egy rövid pihenőre. „Ha erős szél vagy eső fenyeget, lesz hova
behúzódni!” -gondolta magában. Jól megrakta a kosarát és elégedetten indult
hazafelé. Azon a nyáron készült a legtöbb méz, annyi, hogy kicsordult a kasból,
mire eljött az ősz. Zürri örömmel gondolt arra, hogy milyen finom lett, a
kisgyereknek mennyire fog majd ízleni! Hiszen, ha van elég virág, jut méz
mindenkinek…
Mióta színesek ősszel a falevelek?
szerző: adminfrissítve október 8, 2022

Élt egyszer, éldegélt, a Varázslatos-erdő kellős közepén, Ősz-anyó kunyhójában két

pajkos kiscica, Mirci és Morci. Mirci roppant büszke volt hófehér bundájára,
kényeskedve fésülgette egész álló nap. Morci vörös-fehér cirmos volt és mint
gyakran a vörösöknek, a szeme sem állt jól, mindig valami huncutságon járt az
esze. Nappal, amíg Ősz-anyó a szemét rajta tartotta, a kandalló előtt szunyókált, de
ahogy eljött az este, kikéretőzött, és egész éjjel az erdőt járta.

Kedvenc foglalatossága volt az erdei állatok bosszantása. Egyszer a mókus

odújába mászott be és összekeverte a szépen elraktározott gesztenyéket a
makkokkal, a mogyorókat a csipkebogyókkal. Elbújt és megvárta, míg a mókus
észrevette, mi történt, majd nagyot kacagott azon, hogy milyen morcos arcot vágott
a rendetlenség láttán. Máskor a sünit tréfálta meg: amíg éjszaka nem volt otthon és
a tennivalóit intézte, szúrós gesztenyéket dugott a levélágyába. Amikor a sün
álmosan befeküdt az ágyába, rögtön ki is ugrott belőle, még bukfencezett is egyet
meglepetésében. Morci az ablaka alá kuporodott és a hasát fogta nevettében!
“Ugye, hogy azt is meg lehet szúrni, aki tüskés?” -nevetett.

Ősz-anyó többször is figyelmeztette a cicát: -Vigyázz Morci, mert egyszer pórul

jársz! Mirci is próbálta jobb belátásra téríteni: -Morci, ne menj el az erdőbe! Olyan
kényelmes kosarunk van, Ősz-anyó még takarót is kötött nekünk bele! A cica
azonban nem hallgatott senkire.

-Ugyan már! Te egész nap itt lustálkodsz, hát nem unod magad? Sokkal
izgalmasabb az erdőben kalandozni, mint a kosárban szundikálni!

Aznap estére is volt már egy jó ötlete. Úgy felbátorodott azon, hogy senki nem
szidta meg a tréfálkozásért, hogy elhatározta, aznap a rókát veszi célba. Egész nap a
kutyaugatást gyakorolta, már egészen jól tudta utánozni a vadász tacskóinak
csaholását. Előre dörzsölte a tenyerét, hogy meg fog lepődni a ravaszdi, ha
meghallja! Egész éjszaka a rókalyuk körül lődörgött, várta, hogy hazaérjen a róka.
Már hajnalodott, amikor egyszer csak meglátta, ahogy fáradtan, álmosan caplat
hazafelé. Behúzódott a fa mögé és mielőtt a lompos farka eltűnt volna a lyukban,
éles hangon “ugatni” kezdett! A róka ijedtében nagyot ugrott, és beütötte fejét a
plafonba. Morci nagyot nevetett, de bizony Róka úr is meghallotta ám! Kiugrott a
lyukból és kergetni kezdte a kismacskát.

-Most megkapod, ami jár, te bajkeverő! Várj csak, mindjárt elkaplak! -morogta.

Morcinak igencsak a nyakába kellett kapni a lábait, hogy a róka ne érje utol! Már
nem is tűnt olyan jó ötletnek a többiek bosszantása. Az utolsó pillanatban ugrott be
Ősz-anyó udvarába, átbújt két kerítésléc között. A róka oda már nem tudta követni.
Fel-alá járt a kerítés mellett és dúlt-fúlt mérgében.

-Most az egyszer még szerencséd volt barátocskám, de ha még egyszer meglátlak

az erdőben, kilyukasztom azt a cirmos bundád, jól jegyezd meg! -dohogta.

Morci is jobbnak látta, ha egy ideig nem megy csavarogni az udvaron túl, érezte,
hogy nagyon kihúzta a gyufát az állatok körében. Jó-jó, de akkor mégis mit
csináljon egész nap?

Mosakodni és szunyókálni bizony hamar unalmas lesz. A tetőn sem olyan jó már
napozni, szeptember végére jár az idő, kezd egyre hűvösebb lenni nappal is.
Ősz-anyó délelőtt felkerekedett, felvette vastagabb kendőjét, karjára vette fonott
kosarát és elindult begyűjteni az érett diót, almát. “Lassan itt lesz az ideje kiküldeni
az esőfelhőket, hadd hozzák meg az őszi esőket.” -gondolta.

Eközben otthon a két cica elnyalogatta a tejet, amit a tálkájukban hagyott az anyó.
Mirci megint mosakodni kezdett, de Morci azt mondta:

-Gyere, inkább játsszunk valamit, mosakodni ráérsz később is!

Kergetőztek egy keveset, aztán labdázni kezdtek a kis labdával, amit gazdájuk
horgolt a kedvükért. Egészen belemelegedtek a játékba, már az udvarra is
kiszaladtak vele, addig-addig, amíg egyszer csak kigurult a kerítéslécek között! A
két cica összenézett és tanácstalanul néztek egymásra. Most mi lesz?

Morci tudta, hogy jobb lesz, ha most ki sem dugja az orrát a kerítésen kívülre, ki
tudja, hátha itt leskelődik még a környéken a róka! Mirci lustán ásított és azt
mondta:

-Majd megkérjük Ősz-anyót, hogy hozza be. Úgyis elfáradtam, inkább szundikálok
egyet!

Amikor visszaértek a házikóba, Morci rögtön észrevette Ősz-anyó kerek kosarát,

amiben a fonalgombolyagokat tartotta. Piszkálni kezdte kis mancsával az egyiket,
ami egyszer csak kiugrott a kosárból!

-Nézd csak, Mirci, ez még jobb lenne labdának! Az anyó biztos nem haragudna
meg érte, ha kicsit kölcsön vennénk! Olyan jó puha és de gyorsan gurul!

-Nem is tudom, Morci! Lehet, hogy nem lenne szabad hozzányúlni! Tudod, hogy
ezekből fonja az anyó a leveleket a faágakra! Azért olyan szép zöld…

-Több szín is van benne! Gyere, próbáljuk ki!

Így kezdődött a móka és a vége az lett, hogy amikor Ősz-anyó hazaérve kinyitotta
az ajtót, döbbenten állt egy percig, odabent olyan látvány fogadta! Az összes
fonalgombolyag letekeredett és egymással összekeveredve fonta át a székek és az
asztal lábát, elgurult a sarkokba, sőt, még a lámpáról is lengedezett egy hosszú
fonal!

-Hát itt meg mi történt, adta rosszcsont macskái? Most aztán hogyan válogatom
szét a fonalakat? Tessék csak rendbe tenni ezt a felfordulást! – szólt az anyó. A két
cica behúzott nyakkal, bűnbánóan segített rendet rakni. A fonalak azonban úgy
összekeveredtek, hogy azokat már nem lehetett szétválasztani, így Ősz-anyó
kénytelen volt a sokszínű fonalból megkötni a leveleket. Abban az évben először,
ősszel színesek lettek a falevelek: a zöld mellett sárga, piros és barna színekben
pompáztak!

Ősz-anyónak úgy megtetszett a sok ragyogó szín, hogy elhatározta, ezentúl minden
évben feldíszíti vele a faágakat, mielőtt lehullanak a levelek és a fák egész télre
csupaszon maradnak.

Ennek köszönheti a két huncut kiscica, Mirci és Morci is, hogy Ősz-anyó nem
haragudott meg nagyon rájuk. Visszakapták kedvenc horgolt labdájukat és még egy
tálka finom tejszínt is hozzá. Itt a mese vége, aki nem hiszi, járjon utána!
Kukac Kriki szerencséje
szerző: adminfrissítve október 9, 2022

A nyári nap forrón tűzött, amikor az apró Kukac Kriki belefúrta magát egy illatos
cseresznyébe. Finom volt és lédús, Kriki elégedetten húzta volna ki magát, hogy
ilyen ízletes lakóhelyet választott, de nem tudta ennyi időre sem abbahagyni a
rágcsálást. Úgy érezte, nem tud eleget enni, nem tud betelni a gyümölccsel. Amikor
végre jól lakott, a cseresznyében honoló kellemes félhomályban feküdt és élvezte,
ahogy a lágy szellő lassan hintáztatta újdonsült házikóját az ágon. Olyan boldog
volt, amennyire egy kukac csak lehet!

Ekkor hirtelen madárszárnyak csattogását hallotta a feje felett és felhangzott egy

éles “kvík-kvík”!

Kriki azonnal tudta, milyen veszély fenyegeti: seregélyek! Minden

cseresznyekukac tudja, hogy a seregély falánk madár és cseresznyéstül le tudja
nyelni őt, rögtön menekülni kell! Mire ezt végiggondolta, valami nekiütközött a
házikójának és ettől sebesen zuhanni kezdett a föld felé! Kicsit forgott vele a világ
és placcs!

A puha fűbe csapódott, de azért a földet érés nem volt zökkenőmentes, a

cseresznye teljesen szétkenődött. Kriki az eséstől nem ijedt meg, hiszen a
cseresznyekukacok, amikor eljön az idő, hogy bebábozódjanak, maguktól ugranak
le a fáról, hogy aztán a földbe fúrják magukat. A következő tavasszal már, mint
cserszenyelegyek röppennek a magasba.

Szóval Kriki nem ettől ijedt meg, hanem attól, hogy még nem jött el az idő, nem
evett eleget! Annak azért örült, hogy a seregélyek nem nyelték le, csak falatozás
közben véletlenül tönkre tették a tökéletes házikóját. Most gyorsan találnia kell egy
újat!

Kriki felkászálódott a fűből és araszolni kezdett. Több gyümölcsöt is látott a fa

alatt, így reménykedni kezdett, hogy nem kell újra felmásznia a számára
toronymagas fára. Sorra bekopogtatott a cseresznyékbe, de mindenhonnan kikáltott
valaki:

-Foglalt!

Nagyot sóhajtott és tovább araszolt. Nagyon melegen sütött a nap, ezért behúzódott
egy lapulevél árnyékába és pityeregni kezdett. Egyszer csak hangot hallott a feje
fölül:

-Hát te meg miért szomorkodsz, kis kukac?

Felnézett, és egy csiga pislogott rá szarvai közül. Kriki elkeseregte bánatát, hogyan
is vesztette el a nehezen megszerzett házikóját és bizony megint korog már a
gyomra!

A kis csiga megértette őt, bele sem mert gondolni abba, milyen érzés lenne, ha
valahogy elveszítené a csigaházát.

Így szólt:

-Gyere, a fa másik oldalán láttam még néhány lehullott cseresznyét. Én is azért

jártam erre, mert messziről érezni a jó illatot! Lassan mászom, de nálad gyorsabban
haladok. Gyere, ülj rá a csigaházamra és magammal viszlek, hátha több szerencséd
lesz!

Kriki nagyon megörült az ajánlatnak és hálás szívvel helyezkedett el a csiga

szarvai között. Útnak indultak hát és közben kellemesen elbeszélgettek. Ki-ki
elmondta, mit tapasztalt, látott a világból. Kriki mesélt a faágon való hintázásról, a
csiga pedig hozzátette, hogy ő inkább a fűszálakon szeret himbálózni, nem vágyik a
magasba.

Ekkor azonban csattogó hangot hallottak. Kriki figyelmeztette barátját:

-Vigyázz, ott a bokor alatt ugrál egy feketerigó! Lapuljunk meg, amíg elmegy!

Ebben egyetértettek, serényen bevackolták magukat a sűrű aljnövényzetbe. A

csiga addig beengedte a házába Krikit és amikor meghallották, hogy a madár
elröppent, folytatták útjukat.

A nap már épp lebukott a láthatár alján, amikor lihegve elérték a törzs másik felét.
Kriki sorra járta az itt található gyümölcsöket is, de sajnos mindegyiknek volt már
lakója. Szomorúan tért vissza a csigához és keservesen sírva fakadt:

– Most aztán mindennek vége! Sosem lesz belőlem cseresznyelégy, hogy együtt
táncolhassak a többiekkel a levegőben, tavasszal! Pedig úgy vártam rá!

A csiga kissé kihúzta magát és azt mondta:

-Nem szabad feladni a reményt! Ha vágysz valamire, akkor azért tenni kell! Ne
legyen a nevem Csiga Csombor, ha nem segítek még ma szerezni neked egy új
házikót!

A nap még egy utolsót villant, narancsos fénye felragyogott a fű között heverő
gyümölcsökön. Ebben a pillanatban a szomszéd bokor alján is megcsillant valami!

A két barát összenézett, és csigatempóban mérve rohantak felfedezni, mi rejtőzhet

ott!

Mit gondoltok, mit találtak ott? Két ép, ínycsiklandó cseresznye feküdt ott
elhagyatottan.

Kriki izgatottan kopogott be rajtuk, de válasz most nem érkezett. Szívdobogva fúrta
bele magát az egyikbe és azonnal rágcsálni kezdett. Ekkor azonban eszébe jutott
Csiga Csombor. Kidugta fejét a lyukon és azt mondta:

-Kedves Zsombor, köszönöm szépen a segítséget! Eddig azt hittem, levegőben

táncolni lehet a legjobb dolog a világon és még most is vágyom rá. Közben viszont
rájöttem: annál még sokkal jobb, hogy lett egy igazi jó barátom!

Csiga Csombor elmosolyodott, kacsintott egyet és nekilátott megkóstolni a másik

cseresznyét. Ezután pedig a csendes estében nem hallatszott más, csak a lelkes, jó
jóízű falatozás hangja.
Kukac Kriki szerencséje
szerző: adminfrissítve október 9, 2022

A nyári nap forrón tűzött, amikor az apró Kukac Kriki belefúrta magát egy illatos
cseresznyébe. Finom volt és lédús, Kriki elégedetten húzta volna ki magát, hogy
ilyen ízletes lakóhelyet választott, de nem tudta ennyi időre sem abbahagyni a
rágcsálást. Úgy érezte, nem tud eleget enni, nem tud betelni a gyümölccsel. Amikor
végre jól lakott, a cseresznyében honoló kellemes félhomályban feküdt és élvezte,
ahogy a lágy szellő lassan hintáztatta újdonsült házikóját az ágon. Olyan boldog
volt, amennyire egy kukac csak lehet!

Ekkor hirtelen madárszárnyak csattogását hallotta a feje felett és felhangzott egy

éles “kvík-kvík”!

Kriki azonnal tudta, milyen veszély fenyegeti: seregélyek! Minden

cseresznyekukac tudja, hogy a seregély falánk madár és cseresznyéstül le tudja
nyelni őt, rögtön menekülni kell! Mire ezt végiggondolta, valami nekiütközött a
házikójának és ettől sebesen zuhanni kezdett a föld felé! Kicsit forgott vele a világ
és placcs!

A puha fűbe csapódott, de azért a földet érés nem volt zökkenőmentes, a

cseresznye teljesen szétkenődött. Kriki az eséstől nem ijedt meg, hiszen a
cseresznyekukacok, amikor eljön az idő, hogy bebábozódjanak, maguktól ugranak
le a fáról, hogy aztán a földbe fúrják magukat. A következő tavasszal már, mint
cserszenyelegyek röppennek a magasba.
Szóval Kriki nem ettől ijedt meg, hanem attól, hogy még nem jött el az idő, nem
evett eleget! Annak azért örült, hogy a seregélyek nem nyelték le, csak falatozás
közben véletlenül tönkre tették a tökéletes házikóját. Most gyorsan találnia kell egy
újat!

Kriki felkászálódott a fűből és araszolni kezdett. Több gyümölcsöt is látott a fa

alatt, így reménykedni kezdett, hogy nem kell újra felmásznia a számára
toronymagas fára. Sorra bekopogtatott a cseresznyékbe, de mindenhonnan kikáltott
valaki:

-Foglalt!

Nagyot sóhajtott és tovább araszolt. Nagyon melegen sütött a nap, ezért behúzódott
egy lapulevél árnyékába és pityeregni kezdett. Egyszer csak hangot hallott a feje
fölül:

-Hát te meg miért szomorkodsz, kis kukac?

Felnézett, és egy csiga pislogott rá szarvai közül. Kriki elkeseregte bánatát, hogyan
is vesztette el a nehezen megszerzett házikóját és bizony megint korog már a
gyomra!

A kis csiga megértette őt, bele sem mert gondolni abba, milyen érzés lenne, ha
valahogy elveszítené a csigaházát.

Így szólt:

-Gyere, a fa másik oldalán láttam még néhány lehullott cseresznyét. Én is azért

jártam erre, mert messziről érezni a jó illatot! Lassan mászom, de nálad gyorsabban
haladok. Gyere, ülj rá a csigaházamra és magammal viszlek, hátha több szerencséd
lesz!

Kriki nagyon megörült az ajánlatnak és hálás szívvel helyezkedett el a csiga

szarvai között. Útnak indultak hát és közben kellemesen elbeszélgettek. Ki-ki
elmondta, mit tapasztalt, látott a világból. Kriki mesélt a faágon való hintázásról, a
csiga pedig hozzátette, hogy ő inkább a fűszálakon szeret himbálózni, nem vágyik a
magasba.

Ekkor azonban csattogó hangot hallottak. Kriki figyelmeztette barátját:

-Vigyázz, ott a bokor alatt ugrál egy feketerigó! Lapuljunk meg, amíg elmegy!
 Ebben egyetértettek, serényen bevackolták magukat a sűrű aljnövényzetbe. A
csiga addig beengedte a házába Krikit és amikor meghallották, hogy a madár
elröppent, folytatták útjukat.

A nap már épp lebukott a láthatár alján, amikor lihegve elérték a törzs másik felét.
Kriki sorra járta az itt található gyümölcsöket is, de sajnos mindegyiknek volt már
lakója. Szomorúan tért vissza a csigához és keservesen sírva fakadt:

– Most aztán mindennek vége! Sosem lesz belőlem cseresznyelégy, hogy együtt
táncolhassak a többiekkel a levegőben, tavasszal! Pedig úgy vártam rá!

A csiga kissé kihúzta magát és azt mondta:

-Nem szabad feladni a reményt! Ha vágysz valamire, akkor azért tenni kell! Ne
legyen a nevem Csiga Csombor, ha nem segítek még ma szerezni neked egy új
házikót!

A nap még egy utolsót villant, narancsos fénye felragyogott a fű között heverő
gyümölcsökön. Ebben a pillanatban a szomszéd bokor alján is megcsillant valami!

A két barát összenézett, és csigatempóban mérve rohantak felfedezni, mi rejtőzhet

ott!

Mit gondoltok, mit találtak ott? Két ép, ínycsiklandó cseresznye feküdt ott
elhagyatottan.

Kriki izgatottan kopogott be rajtuk, de válasz most nem érkezett. Szívdobogva fúrta
bele magát az egyikbe és azonnal rágcsálni kezdett. Ekkor azonban eszébe jutott
Csiga Csombor. Kidugta fejét a lyukon és azt mondta:

-Kedves Zsombor, köszönöm szépen a segítséget! Eddig azt hittem, levegőben

táncolni lehet a legjobb dolog a világon és még most is vágyom rá. Közben viszont
rájöttem: annál még sokkal jobb, hogy lett egy igazi jó barátom!

Csiga Csombor elmosolyodott, kacsintott egyet és nekilátott megkóstolni a másik

cseresznyét. Ezután pedig a csendes estében nem hallatszott más, csak a lelkes, jó
jóízű falatozás hangja.
Kukac Kriki szerencséje
szerző: adminfrissítve október 9, 2022

A nyári nap forrón tűzött, amikor az apró Kukac Kriki belefúrta magát egy illatos
cseresznyébe. Finom volt és lédús, Kriki elégedetten húzta volna ki magát, hogy
ilyen ízletes lakóhelyet választott, de nem tudta ennyi időre sem abbahagyni a
rágcsálást. Úgy érezte, nem tud eleget enni, nem tud betelni a gyümölccsel. Amikor
végre jól lakott, a cseresznyében honoló kellemes félhomályban feküdt és élvezte,
ahogy a lágy szellő lassan hintáztatta újdonsült házikóját az ágon. Olyan boldog
volt, amennyire egy kukac csak lehet!

Ekkor hirtelen madárszárnyak csattogását hallotta a feje felett és felhangzott egy

éles “kvík-kvík”!

Kriki azonnal tudta, milyen veszély fenyegeti: seregélyek! Minden

cseresznyekukac tudja, hogy a seregély falánk madár és cseresznyéstül le tudja
nyelni őt, rögtön menekülni kell! Mire ezt végiggondolta, valami nekiütközött a
házikójának és ettől sebesen zuhanni kezdett a föld felé! Kicsit forgott vele a világ
és placcs!

A puha fűbe csapódott, de azért a földet érés nem volt zökkenőmentes, a

cseresznye teljesen szétkenődött. Kriki az eséstől nem ijedt meg, hiszen a
cseresznyekukacok, amikor eljön az idő, hogy bebábozódjanak, maguktól ugranak
le a fáról, hogy aztán a földbe fúrják magukat. A következő tavasszal már, mint
cserszenyelegyek röppennek a magasba.
Szóval Kriki nem ettől ijedt meg, hanem attól, hogy még nem jött el az idő, nem
evett eleget! Annak azért örült, hogy a seregélyek nem nyelték le, csak falatozás
közben véletlenül tönkre tették a tökéletes házikóját. Most gyorsan találnia kell egy
újat!

Kriki felkászálódott a fűből és araszolni kezdett. Több gyümölcsöt is látott a fa

alatt, így reménykedni kezdett, hogy nem kell újra felmásznia a számára
toronymagas fára. Sorra bekopogtatott a cseresznyékbe, de mindenhonnan kikáltott
valaki:

-Foglalt!

Nagyot sóhajtott és tovább araszolt. Nagyon melegen sütött a nap, ezért behúzódott
egy lapulevél árnyékába és pityeregni kezdett. Egyszer csak hangot hallott a feje
fölül:

-Hát te meg miért szomorkodsz, kis kukac?

Felnézett, és egy csiga pislogott rá szarvai közül. Kriki elkeseregte bánatát, hogyan
is vesztette el a nehezen megszerzett házikóját és bizony megint korog már a
gyomra!

A kis csiga megértette őt, bele sem mert gondolni abba, milyen érzés lenne, ha
valahogy elveszítené a csigaházát.

Így szólt:

-Gyere, a fa másik oldalán láttam még néhány lehullott cseresznyét. Én is azért

jártam erre, mert messziről érezni a jó illatot! Lassan mászom, de nálad gyorsabban
haladok. Gyere, ülj rá a csigaházamra és magammal viszlek, hátha több szerencséd
lesz!

Kriki nagyon megörült az ajánlatnak és hálás szívvel helyezkedett el a csiga

szarvai között. Útnak indultak hát és közben kellemesen elbeszélgettek. Ki-ki
elmondta, mit tapasztalt, látott a világból. Kriki mesélt a faágon való hintázásról, a
csiga pedig hozzátette, hogy ő inkább a fűszálakon szeret himbálózni, nem vágyik a
magasba.

Ekkor azonban csattogó hangot hallottak. Kriki figyelmeztette barátját:

-Vigyázz, ott a bokor alatt ugrál egy feketerigó! Lapuljunk meg, amíg elmegy!
 Ebben egyetértettek, serényen bevackolták magukat a sűrű aljnövényzetbe. A
csiga addig beengedte a házába Krikit és amikor meghallották, hogy a madár
elröppent, folytatták útjukat.

A nap már épp lebukott a láthatár alján, amikor lihegve elérték a törzs másik felét.
Kriki sorra járta az itt található gyümölcsöket is, de sajnos mindegyiknek volt már
lakója. Szomorúan tért vissza a csigához és keservesen sírva fakadt:

– Most aztán mindennek vége! Sosem lesz belőlem cseresznyelégy, hogy együtt
táncolhassak a többiekkel a levegőben, tavasszal! Pedig úgy vártam rá!

A csiga kissé kihúzta magát és azt mondta:

-Nem szabad feladni a reményt! Ha vágysz valamire, akkor azért tenni kell! Ne
legyen a nevem Csiga Csombor, ha nem segítek még ma szerezni neked egy új
házikót!

A nap még egy utolsót villant, narancsos fénye felragyogott a fű között heverő
gyümölcsökön. Ebben a pillanatban a szomszéd bokor alján is megcsillant valami!

A két barát összenézett, és csigatempóban mérve rohantak felfedezni, mi rejtőzhet

ott!

Mit gondoltok, mit találtak ott? Két ép, ínycsiklandó cseresznye feküdt ott
elhagyatottan.

Kriki izgatottan kopogott be rajtuk, de válasz most nem érkezett. Szívdobogva fúrta
bele magát az egyikbe és azonnal rágcsálni kezdett. Ekkor azonban eszébe jutott
Csiga Csombor. Kidugta fejét a lyukon és azt mondta:

-Kedves Zsombor, köszönöm szépen a segítséget! Eddig azt hittem, levegőben

táncolni lehet a legjobb dolog a világon és még most is vágyom rá. Közben viszont
rájöttem: annál még sokkal jobb, hogy lett egy igazi jó barátom!

Csiga Csombor elmosolyodott, kacsintott egyet és nekilátott megkóstolni a másik

cseresznyét. Ezután pedig a csendes estében nem hallatszott más, csak a lelkes, jó
jóízű falatozás hangja.