SORIN ANTOHI

Mit képzelnek magukról a románok?

Szimbolikus geográfia és társadalmi identitás a 90-es években

A nemzeti érdekeket érintô kérdésekkel kapcsolatos ítélkezések

megfogalmazásának és akadálytalan terjesztésének lehetôsége
1989 után különbözô diskurzusok nagyarányú kibontakozását
gerjesztette, magába foglalva könyveket, tudományos folyóiratok
tanulmányait, vezércikkeket, sorozatokat és talk show -kat
éppúgy, mint politikai mûsorokat, beszédeket, zenét, színházat,
prózát, mûvészetet, szatírát és humort. A történelem iróniája,
hogy a költészet, mint a politikai és társadalmi igazság egykor
szinte egyetlen közéleti megnyilvánulása, a legnehezebben
alkalmazkodott az új véleményszabadsághoz, jóllehet néhány
szerzô, akiket a posztkommunista realitás kiszolgált, sikeresen
újrahasznosította aesopusi disszidenciáját más retorikai
stratégiákban. A fentebb említett gyûjtemény szintézise
valószínûleg politikai és társadalmi gondolkozásunk fôbb témáira
vetne fényt. Az eredmény egy meglehetôsen komor kép lenne,
amely a két világháború közötti messianizmusra emlékeztet, de
nem mentes az 1848-as forradalom szellemi vezetôinek
lendületétôl és egy olyan kezdetleges retorikától sem, amely által
a civil társadalom bizonyos rétegeinek alternatív ideológiái
fölvállalják a nyugati demokrácia témáit.

Kettôs kirekesztettség

Közép-Európa kulturális, ideológiai és geopolitikai

megteremtésének döntô fontossága volt a románok számára,
minthogy egy újabb kirekesztésre adott alkalmat: az utóbbi két
évszázadban tradicionálissá vált, a Nyugat általi kirekesztéshez -
amelyet a kommunista tapasztalat krónikussá tett, és amely, úgy
tûnik, újra teret nyert az 1989-es decemberi "retrouvailles"-ok
kudarca után - egy Közép-Európa általi kirekesztés is hozzájárult.
Ez utóbbi talán még frusztrálóbb, noha az elôbbivel ellentétben,
társadalom-lélektanilag még nem interiorizálódott. Ez az új
kirekesztés, melyet a román-magyar viszony gyötrelmei és a
román kormányokról kialakult kép is elmélyített, 1945 után jelent
meg, és folytatódott 1989 után, ugyanazon okoknál fogva.
Sajnos, a román okcidentalizáns, nyugatosító értelmiség nem
látta be a volt és jelenlegi szomszédokkal való érintkezés
stratégiai jelentôségét: a magyar demokratikus értelmiséggel
fönntartott kapcsolatok minimálisak maradtak, míg a lengyel
értelmiség viszonylatában - az 1939-es év pozitív emlékei
ellenére - gyakorlatilag teljesen hiányoznak.

Még inkább említésre méltó, hogy az új kirekesztés a nyolcvanas

években vált véglegessé, amikor is Csehszlovákia, Lengyelország
és Magyarország több személyisége megteremtette egy új
szellemi Mitteleuropa kulturális mítoszát, a felvilágosodás utáni
Európa és a századfordulós Bécs talán legcsodálatosabb irodalmi
és mûvészeti paradigmájának örököseként.

Az új Közép-Európa modelljét elemzôk figyelmen kívül hagyták,

hogy ennek térképe nem csupán a szovjet blokkról való
szimbolikus leválás eredményeként jött létre, hanem olyan
szomszédok exotizálása és kirekesztése révén is, amelyek szintén
Moszkva elnyomása alatt voltak, de minthogy az orientalista
logikába könnyen belefértek, megbélyegezhetôek voltak:
Románia, a Baltikum, Bulgária, Albánia és a volt Jugoszlávia
keleti köztársaságai.

Önalábecsülô geokulturális bovaryzmus

Romániában a nemzeti térség szimbolikus átalakítására irányuló

törekvések két fô irányzatot követtek: a geokulturális
bovaryzmust és az autoktonizmust. Mindkettônél elidôzöm egy
kissé, de csak a jelen tanulmány központi tételének
alátámasztása erejéig, mely a következôképpen foglalható össze:
szembesülvén egy kettôs szimbolikus kirekesztéssel, a románok
talán jobban tennék, ha megpróbálnának reális geokulturális
környezetükbe beilleszkedni, relativizálnák mind a nyugatias
fantomokat, mind az autoktonista chimérákat, és esetleg
belefoglalnák ôket egy szerencsésebb képletbe, amelyet
harmadik diskurzusnak neveznék. Ez nem más, mint a Kelet-
Nyugat párbeszédbôl folyton kihagyott harmadik; a realitás és
képzelet, illetve a történelem és utópia közötti kompromisszum
idiómája. Ez a rendkívül problematikus és egyelôre bizonytalan
harmadik diskurzus egyfelôl a Kelet-Nyugat dialógus megfelelô
közege lenne, másfelôl pedig megoldást jelentene a helyi
valóságban és az univerzális értékekben egyaránt szocializált
értelmiség kettôs vakságára.
A nyugati modernizálódás brutális hatása a román
fejedelemségekben többek között a helyi értelmiség
identitásválságát idézte elô; egy évszázados elszigeteltség
elmúltával ez az értelmiség fölújítja nyugati kapcsolatait, és
többé már nem képes visszatérni a krónikások és Dimitrie
Cantemir derûs pszichológiai tapasztalataihoz; ôk akkor is
európainak vallották magukat, amikor a Nyugat pedagógikus
szellemében a moldvai-havasalföldi fogyatékosságokról és be
nem teljesülésekrôl írtak. A fejedelemségek románságának már a
Dinicu Golescu elôtti idôktôl kezdôdôen többé- kevésbé
traumatikus érintkezései vannak a modern civilizációval, egy
olyan folytonos összehasonlítás jegyében, amely a románokat
önmaguk szemében lealacsonyítja, és amely azon a
kényszerképzeten alapul, hogy Európa egy erôszakos, normatív
és nehezen misztifikálható tekintettel néz rájuk, a
kisebbrendûségi komplexus és a kollektív megbélyegzés
szakadékaiba kényszerítvén ôket. Megjegyezném, hogy az
"erdélyi peregrinusok" tapasztalata nyilván egészen más, mivel a
Kárpátok túloldalán elhelyezkedô fejedelemségnek a Habsburgok
alatt más történelme volt: az Erdélyi Iskola korifeusai és követôi
római vagy bécsi tanulmányaik után visszatérnek szülôföldjükre,
egy olyan törekvô és pozitív kulturális, etno-pedagógiai és
politikai programmal, amely a birodalom más hátrányos helyzetû
etnikai csoportjaiéhoz hasonlítható. A származás iránti lelkesedés
azonban az ô esetükben sem volt egyforma, de mindent
összevéve a realista és pragmatikus erdélyiek és bánságiak nem
adták fel az általában ellenséges környezetben vívott harcukat,
hanem kihasználtak minden olyan körülményt, amely a kollektív
ügy számára kedvezô volt. A Szajna partján tanuló moldvaiak és
havasalföldiek némelyike annak a bons disciples generációnak
volt tagja, amelyet Michelet, lengyel kudarca után, a franciák
számára példaként akart fölhasználni (a Légendes démocratique
du Nord a románokat a Septatrion -ba helyezi, ahol az ôsi
erényeket még nem fertôzték meg a civilizáció bûnei). Az 1848-
as forradalom eszmei képviselôi eredetábrázolásának
ambivalenciája két ellentétes példa egymás mellé helyezésével
foglalható össze: a moldvai-havasalföldi fiatalok népszerûsíteni
kezdik a Miorita népballadát, amely magába foglalja a szûz térség
fogalmát, és megírják a Megéneklünk Romániá -t (amely bibliai
motívumokra épül, és palimpszesztusában a nemzeti térség isteni
kiválasztottság általi legitimizációja áll, mint a történelmi jog
szélsôséges formája), ugyanakkor azonban azt írják Michelet-nek,
akárcsak Dumitru Bratianu tette hazatérte után, hogy "ott, ahol
Franciaország véget ér, kezdôdik a semmi," megtagadván tehát
az eredet-térségtôl még a legcsekélyebb ontológiai konzisztenciát
is.

Ebbôl a kezdeti ambivalenciából kiolvashatóak az okcidentalizmus

és autoktonizmus elkülöníthetetlen mentális formái. Mindkettô a
nem szándékos modernizálás hatása, pontosabban egy tévesen
egzisztenciálisnak és metafizikusnak feltételezett modernizálásé.
Mindkettô az 1840 utáni román intellektuális elit
elidegenültségének mértéke, azon elité, amely vég nélkül
próbálkozik egy Sitz im Leben megfogalmazásával, a haza
szimbolikus topológiájából kiindulva.

Az okcidentalizánsok, nyugatosítók gyakran egy ellenséges

világba számûzötteknek érzik magukat: úgy tûnik, a legtöbb
nemzettársuk nem érti meg ôket, legalábbis nem akarják ôket
követni; a kisebbségek - kiket az általános modern értékek
(emberi jogok, újabban pedig pozitív diszkrimináció,
multikulturalizmus, engedékenység, stb.) nevében támogatni
szeretnének - a legalkalmatlanabb pillanatokban túlzásokba
bocsátkoznak, mintha az autoktonisták ihlették volna ôket; a
szomszédok, magyarok és szlávok, felfoghatatlan nyelveken
beszélnek és írnak (melyik román tanulna önként magyarul,
bolgárul vagy akár oroszul?); egy adandó alkalommal azonban
képesek megnyerni a Nyugat szimpátiáját és régiónk számára
tartogatott erôforrásait.

S ami még rosszabb: a nyugati államok határai a románok

számára mindinkább áthatolhatatlanok, az univerzalizmus
lobogója alatt tett erôfeszítéseiket csak véletlenszerûen
jutalmazzák (ösztöndíjakkal, támogatásokkal, kitüntetésekkel), a
néhány olyan nyugati személlyel fentartott kapcsolat pedig,
akiket civilizáló küldetésük az arroganciáig átitat, frusztráló és
esetenként felháborító. Ily módon, az emigránsok és a Kelet-
Nyugat között ingázó szakmabeliek kivételével (akiknek - az
otthonmaradottak szemszögébôl - van némi sikerük) az
okcidentalizánsok sokat bosszankodnak - jóllehet nehezükre esik
ezt belátni még belsô fórumokon is: vajon nem ôk maguk
hibáztathatók e a találkozás elmulasztása miatt? - a Nyugat iránti
szenvedélyükben, az iránta táplált bovarys álmaikban. Csak az
ilyen geokulturális ábrándozásokban találnak menedékre az
okcidentalizánsok lelkei: megszabadulván a szülôföld posványa
által elnyelt testektôl, akadálytalanul elszállnak a szomszédok
úgyszintén kevéssé vonzó területei fölött, és révbe érnek. Ha ez a
már-már misztikus egybeolvadás nem jön létre, ha a méltatlan
test szorítása és a földrajzi bezártság erôsebb, nem marad, csak
a keserû kifakadás: a cinizmus, az ellenséges érzület, a
nihilizmus, a kétségbeesés.

A másik véglet az autoktonistáké. Kihívóan átitatva eredetük

idejével, terével, nyelvével és fajával való eroto-misztikus
kapcsolatukkal, ôk tulajdonképpen a belsô ellentmondások,
következetlenségek és paradoxonok sûrûjébe tévednek. A
következôkben kevésbé ismert ellentmondásokra összpontosítok,
elôbb azonban hadd emeljek ki egy lényegbevágó részletet:
okcidentalizánsok és autoktonisták egyaránt egy olyan mímelô
verseny résztvevôi, amelynek tárgya a mindkét irányzat által
áhított és utánzott Nyugat maga. Az elôbbi irányzat egy bevallott
és rendszeres utánzást feltételez, mi több: felszólít rá, míg az
utóbbi egy perverz imitációja a nyugati modellnek - pontosabban
az autoktonizmus nyugati kulturális és ideológiai mítoszok
kövületeit utánozza. Lényegében az autoktonisták az
okcidentalizánsokénál még tragikusabb helyzetben vannak: az
autoktonisták szenvednek, de nem tudnák megmondani, hogy
mitôl, és vigaszt csak az anti-okcidentalizmus térhódításában
lelnek. Végeredményben azt is lehetne mondani, hogy a
Nyugatnak sikerült exportálnia és más országokban színre vinnie
belsô konfliktusai egy részét. Aki ezt nem látja be a román
kultúra esetében (mert valóban nehéz beismerni, hogy egy
másutt termelt hegemón diskurzus beszél belôled, mint ahogy azt
is nehéz beismerni, hogy ez nem más, mint az általános
történelem ironikus és kérlelhetetlen dinamikája), az
megszemlélheti az afrikai és ázsiai társadalmakat, ahol a nyugati
kultúra szinte teljesen elfelejtett kliséi képesek országok teljes
lakosságát mozgósítani. Hiszen, ahogy azt a hozzánk közelebbi
Boszniában megfigyelhetjük, a régi eszmék nem csak
továbbélnek, mint zombik, mint élô kövületek, hanem gyilkolnak
is.

Az autoktonisták idôfelfogása, akárcsak egész ideológiájuk, több

modell között ingadozik. Az autoktonizmus egyetlen legitim ideje
az illud tempus , mivel a mitikus idô nem tûr külsô vonatkoztatási
pontokat, önmaga számára elégséges, összemérhetetlen és
történelmen kívüli. Egy másik értelmezési lehetôsége az
autoktonisták idejének az ún. ukrónia, vagyis a történelmi
lehetôségek elmulasztásának diskurzusa, egy regresszív utópia,
azaz egy fiktív dicsô múlt, amelyben a jelenben vívott harc
vesztesei képzeletben gyôztesekké válnak.

Az autoktonisták térfelfogása sem mentes a

következetlenségektôl. Ahhoz, hogy a tér-nemzet asszociáció
megtámadhatatlan legyen, isteni megalapozottságra kellett
hivatkozni: az Úr maga helyezte népét abba a térségbe,
amelyben a nép jelenleg él. Föladván a szimbolikus geográfia
égtájakra és civilizációs törésvonalakra vonatkozó vitáját, az
autoktonisták megtagadják az Észak, a Dél, a Nyugat és a Kelet
létezését: ideális topológiájuk csak a nulla hosszúságú
függôlegest ismeri, amely a föld mélységeit összeköti az égbolt
csúcsával.

Az elsôdlegesség ugyanezen mítoszai megtalálhatóak az

autoktonista nyelvészeknél is, akik a realitás pályáján
elvesztették a küzdelmet (a román nyelv egyike a legnagyobb
neologizmus-importôröknek, ezért a modernitás ebben az
esetben a nyelvi hagyományoktól való elidegenedést is jelenti,
melynek súlyos következményei vannak a társadalmi
kommunikáció és a spekulatív gondolkodás terén), és
visszavonultak illuzióikba. A számos példa közül csak két,
újkeletû és fölöttébb figyelemreméltó esetre térnék ki: az egyik
Gabriel Gheorghe elmélete, miszerint "a régi idôkben
Franciaország románofón ország volt," vagy ugyanazon elmélet
egy szerényen "hipotézisnek" nevezett változata: "az ôsi román
nyelv = a közös indo-európai nyelv." A második pedig Marian
Zidaru, akinél az etno-misztikus apoteózis azzal egészül ki, hogy
a román a primordiális nyelv, az isteni idióma. Arra az esetleges
kifogásra, hogy általános kijelentések bemutatásához szélsôséges
eseteket választottam, azt válaszolhatom, hogy az autoktonista
vulgáta telítve van hasonló vonatkozásokkal, a szélsôséges
példák antológiája pedig már könyvtárakat tesz ki - nem beszélve
a soft autoktonista szövegekrôl, amelyek számbelileg uralják
kultúránkat, zavartalanul áthaladva politikai rendszerváltások
törésvonalain.

Öntúlbecsülô izolacionista autoktonizmus

Nem várhatjuk el, hogy egy kultúra egyik napról a másikra

megváltoztassa százötven év leforgása alatt újratermelt és
interiorizált, mély és kikristályosodott irányzatait. Saját törzsed
bálványainak fölcserélése szomszédos törzsek bálványaira, vagy
a nyugati bovaryzmus föladása egy keleti bovaryzmus javára
viszont nem eredményezne egyebet, az elit számára, mint az
elidegenedés más formáinak és hiányos társadalmi kommunikáció
újabb szimptómáinak megjelenését.

Azt hiszem, a változás javaslatának gyökereit valahol a

relativizmus talaján kellene keresnünk, illetve egy olyan nemzeti
stratégia területén, amely politikailag és kulturálisan jobban
integrálna bennünket a térségbe. A relativizmus
azonosságtudatunk képletének nyitását sugallhatná, és ezáltal
áthidalná jelenlegi válságunkat, melyet Virgil Nemoianuhoz
hasonlóan úgy értelmezek, mint az egytömbûség patthelyzetét,
az etnicitás szegényes meghatározását. Hogy még pontosabb
legyek: úgy gondolom, hogy a "románság" metafizikai
homogeneitásának agresszív és izolacionista történelmi küldetése
véget ért.

Nincs szándékomban sem összegezni, sem pedig elítélni ezt az

ideológiát. Ez az ideológia a romantikus álmodozás (1840 után),
a raison d'État (1859 után), a nemzeti sebészet (a helyi és
regionális identitások eltörlése, az etnikai egység történelmi
mítoszára épülô homogén nemzeti térség felépítése), az
egészséges hazafiság és a xenofób kirohanások
szétválaszthatatlan ötvözete. A metafizikus etnicitás érdeme az,
hogy elôsegítette a modern nemzetállam megteremtését és
kiteljesedését.

Nagy-Románia megteremtése és az országhatárok maximális

kiterjesztése a román politikai identitás belsô politikája
felépítésének kezdetét jelenthette volna: a régi királyság 8%-át
tették ki a kisebbségek, míg Nagy-Romániában a kisebbségi
lakosság eléri a 28%-ot. De nem így történt; a román politikai
rendszer távolról sem javasolt "az alkotmányhoz való lojalitást" a
kisebbségeknek ( Verfassungspatriotismus , Jürgen Habermas
szerencsés kifejezésével élve), hanem a kulturális rendszer
mintájára egy még keményebb Kulturkampf -ba kezdett, kiiktatta
a helyi és regionális román identitásokat - figyelmen kívül hagyva
a moldvai és munténiai románok közötti különbségek népi
felfogását és az ezek körül kialakult kulturális polémiák
hagyományát; a kisebbségek ellen fordult, és végül a
homogenizálás chiméráját követte az erôszakos asszimiláción túl
a holocaustig. Emiatt az "egységes dolgozó nép" kommunista
elképzelése, valamint az Új Ember klónjai által alkotott
tautológikus nemzet eszméje inkább folytonosság, mintsem
szakítás.

Tudjuk, hogy nem csak a románok folyamodtak ehhez a

módszerhez. És azt is tudjuk, noha ez nem változtatja meg a
politikai-intellektuális felelôsség természetét és arányait, hogy
nem a románok mentek a legmesszebb a másság
megszûntetésének véres utópiájában. A társadalmi
azonosságtudatról szóló újabb értekezéseknek magukba kellene
foglalniuk - az egyéni identitásra, mint elsôdleges önazonosságra
fektetett nélkülözhetetlen hangsúly mellett - mindannak a
kritikáját is, ami máig napvilágott látott ezen a területen,
beleértve a két világháború közötti kulturális élet oly tekintélyes
termékeitôl való sine ira et studioeltávolodást is. Ellenkezô
esetben egy másik európai Zeitgeist -bôl kiemelt ideológia foglyai
maradunk, és elmulasztjuk annak a valós szinkronizálásnak a
lehetôségét, amelyet Európa újraépítése nyújt. És ha Európa
számára sajnálatos lenne polimorf identitása ezen helyi
változatának elvesztése, Románia számára a veszteség költséges
és sokáig pótolhatatlan lenne. Ismerjük el, hogy túl nagy árat
fizetnénk holmi kulturális és ideológiai klisékért, amelyek
alapjukban véve újkeletûek és nagy mértékben illuziókra
épülnek.

A kollektív patológia diskurzusa

Az ellenzéki lapok olvasói az utóbbi években megtudhatták, hogy

Románia, egyebek között, súlyos beteg. A szûk mûvelt elit
megszokta, Noicá-t olvasva, hogy a világot a lélek betegségei
által kifosztottnak tekintse, míg néhány fantaszta gyógyírt is vélt
látni. Az organi(ci)zmus metaforái által megszállott kultúrában a
romániai élet mélységeiben szerezhetô minden közvetlen
tapasztalatot nélkülözô lelkiismeretirányítók számára egyetlen
választási lehetôségként a patológia retorikája adódott, ez
könnyebb volt, alkalmasabb értékítéletek megalkotására,
semmint szánalmas valóságukat kutatni, megfizethetetlen árat
fizetve az elefántcsonttoronyból való kilépésért.

A tartalom nélküli formák elmélete, mint a "román jelenség"

értelmezése, klasszikus esete volt a kultúr- vagy
mûvészetfilozófia, az esztétika történelem vagy szociológia fölötti
diadalának. Megfigyelhetô, hogyan uralja a pszeudomorfózis
képe, a kulturális patológia tézisének sajátos eseteként, a
románság önvizsgáló diskurzusát, mely a normalitás fantomképét
az idealizált Nyugatba vetíti, míg a Kárpát-Duna régiót az
aberráció és a betegség szimbolikus térségének tekinti. Eminescu
és utódai etno-nacionalista regresszív utópiájának "egészséges
barbarizmusát" annak a korrupt civilizációnak az antitéziseként
említik, amelyet egy degenerált, kapzsi, idegen mutánsokból álló
infrahumánus csôcselék hozott be Nyugatról. Az etnikai, faji,
kulturális és felekezeti másság ily módon betegséggé válik: a
különbözôség nem más végül is, mint elmebetegség. Ennek
megfelelôen, a nemzeti vulgáta románja nem lehet más, mint a
tökéletes egészség megtestesítôje: a keresztény Paradicsomhoz
hasonlóan, a hazafias Éden nem ismer betegségeket.

Különös, hogy a nemzeti patológia az autoktonistákat és az

okcidentalizánsokat egyaránt csábítja. Az elôbbiek a lesüllyedt
jelen és az etno-misztikus vulgáta dícsô múltja közötti illuzórikus
ellentét alapján támadjak a modernizálást, vagy - ha a jelen
ellenôrzés alatt van, mint a kommunisták idején - a magasztos
normalitás etalonjává válik, a fényes jövô elôszavává, melyet a
pártállam (vagy állam-egyház) garantál és megóv a fôleg
nyugati, külsô patogén elemek aknamunkájától. Az
okcidentalizánsok a nemzet szimbolikus sebeit siratják, a két
világháború közötti szeplôtlen Románia kis utópiájáért agitálnak,
nyugati modellek importálását ajánlva egyetlen gyógymódként.
Szélsôséges megnyilvánulásaiban az okcidentalizáns diskurzus az
etnicitást megbélyegzésként értelmezi, endémikus és
gyógyíthatatlan betegségként, melynek fô ismérvei az önkéntes
szolgaság, az apátia, a közönyösség, a becstelenség, a xenofóbia,
a változás iránt tanúsított ellenállás és a butaság.

1989 decembere után, úgy tûnik, hogy az okcidentalizánsok

túllicitálták a nemzeti patológiát, jóllehet a véres népfelkelésbôl
fölocsúdva a beteg tömeg bizonyos idealizált rétegeit dicsô
jelzôkkel kellett ellátniuk: a nagy extázisban a "gyerekek
kereszteshadjáratáról" és a hôs ifjak virtusairól beszéltek. A
következô hónapokban és években a szimbolikus és politikai
hatalomért versengô intellektuális és politikai csoportosulások
folytatták a betegség metaforáinak mértéktelen használatát, és
ezzel egyidôben megpróbálták a panacea definícióját is
megtalálni, amely fölötti monopólium a politikai legitimitást
jelentette volna.
Úgy látszott, hogy a gyôzelem fô esélyese a kialakulóban levô
ellenzék, amely megnevezte a társadalom heveny patológiai
kinövéseit, és ígéreteket tett, hogy ezeket kauterizálni fogja.
Románia szanatóriumként való ábrázolása, amelyben a nemzet
posztkommunista maradványait dédelgette, nem mozgósította az
állampolgárokat, akik kétségbeestek a történelmi pártok vagy a
Polgári Szövetség majdnem kálvini etikai szigorától. Ilymódon, a
Ion Iliescu által megtestesített erôk litániája meggyôzôbbnek
bizonyult: "csodálatos népünk," "nyugalmunk," "fényes, és szilárd
jövônk," stb.

Ezek után kinek volt szüksége az ellenzék által

javasolt hübrisz hosszadalmas gyógykúrájára? Gabriel Liiceanu
"Felhívása a semmiháziakhoz," Ana Blandiana drámai lírizmusa,
Doina Cornea szûkszavú és megemészthetetlen szemrehányásai -
mindez a nemzet önmagára találásának rituáléját háborgatta, a
valódi demokrácia katartikus ünnepét. A betegség letagadtatott,
majd átruháztatott az ellenzékre - mi más magyarázhatná meg
deviáns magatartását? A nemzet ismét önmagára talált misztikus
egészségû, szimbolikus testében, hogy késôbb átadja magát
holmi ellenállhatatlan szórakozásnak: báloknak, értekezleteknek,
elôadásoknak és fesztiváloknak, de fôként a Párt, az Egyház és
az Állam új ünnepeinek.

Integrálódni a térségbe

Konklúzióként, egy elméleti jegyzet, egy politológiai észrevétel és

egy gyakorlati javaslat. Elméleti szempontból a beteg társadalom
diskurzusa nem meggyôzô, noha ókori és hegeliánus elôdei
tekintélyesek. Mindenekelôtt problematikus az elmélet
pszichologizmusa, amely olyan fogalmakat, mint például
"diszfunkció" vagy "szindróma," a társadalom, a nemzet vagy a
világ skáláján alkalmaz; továbbá, a "normalitásnak," mint emberi
természetnek nincsenek történelem kívüli kritériumai; úgyszintén
a társadalmi patológia egy "historizmus," azaz része a
"historicizmus" Karl Popper elemezte "nyomorúságának", végül
pedig, az ajánlott gyógymód utópisztikus, tehát a társadalom
minden bûnét magán hordja, még akkor is, ha a lehetséges
orvosok posztkommunisták. Megalapozott antropológiai
elôadások könnyen meggyôznék ezen elmélet támogatóit arról,
hogy nem lehet mellette érvelni: példának okáért, a
funkcionalista elmélet mindent, ami aberrációnak és betegségnek
tûnhet egy társadalmon belül, úgy magyaráz, mint egy belsô
logika szükséges elemét. És úgy látszik, hogy a romániai élet
gazdaságtana is tartalmaz hasonló elemeket.

A politológiai észrevétel: érdekes, ahogyan a radikális ellenzék

ugyanazon diskurzusa a "kommunizmus, mint betegség"
motívumát összekapcsolja a "kommunizmus, mint a(nti)história,
mint fekete lyuk" motívumával. Annak a gondolatnak a kettôs
tagadásával állunk szemben, mely szerint az 1945 és 1989
közötti idôszak mégiscsak Románia történelmének egyik fejezete,
és ezért nem lehet csak úgy lerázni, mint a nemzeti
hôsköltemény folytonosságának felfüggesztését, mint teljesen
heterogén idôszakot, melyet idegen eredetû és helyi
szörnyetegek kényszerítettek ránk (egy "cigány Ceausescu"
kedvezô ötvözete lenne a két másságnak). Bármennyire kínos is,
be kell ismernünk, hogy a kommunista korszak - társadalmi
szerzôdései részleges és ideiglenes sikerei révén - történelmünk
része. Így az állítólagos pszichoszociális patológiát már nem lehet
legitim módon külön kezelni, hanem a nemzeti jellegzetesség
körüli vitához kell kapcsolni.

A gyakorlati javaslat: ha a nemzet sem betegségrôl, sem

gyógymódról, sem pedig kuruzslókról nem akar hallani, vajon a
társadalmi patológia diskurzusa produktív-e politikai
szempontból? Nyilván túl machiavellista lenne látni az ellenzék
vezetôit, amint Nagy-Románia Párt stílusú retorikával a nemzet
lelkesítésére térnek át. De azt hiszem, hogy napjaink
megbélyegzett románja szívesebben fogadna egy kevésbé
radikális üzenetet egyéni és kollektív identitásával kapcsolatban.
Egy olyan üzenetet, amely már nem ördögként vagy áldozatként
ábrázolná ôt, hanem arra tanítaná meg, hogy ô is ember,
akárcsak mások, vagy legalábbis akárcsak a volt szocialista tábor
új típusú emberei. Megszûnve a Történelem egyetlen
megcsonkítottjának vagy utolsó krónikus betegének lenni, a
szegény román valamivel jobban odafigyelne a demokrácia
hívószavára.

SZABÓ MÁTYÁS FORDÍTÁSA