arab irodalom: a klasszikus arab irodalom az arabok, ill.

az általuk meghódított, s
az arab nyelvet és kultúrát átvett népek arab nyelvű irodalma, amely az iszlám
előtti költészet kezdeteitől, az 5. sz. végétől a 19. sz. utolsó harmadáig tartott,
amikor megindult az egyes arab államok önálló nemzeti irodalmának kialakulása (—-
Algéria irodalma, DélJemeni Népi Köztársaság irodalma, Egyesült Arab Köztársaság
irodalma, Irak irodalma, Jemen irodalma, Tordániza irodalma, Libanon irodalma,
Líbia irodalma, Marokkó irodalma, Oman irodalma, SzaúdArábia irodalma, Szíria
irodalma, Szudán irodalma, PFunézia irodalma). Az arab irodalom alapvető
különbségeket mutat az európai fejlődéshez képest s ezek a különbségek a
többszázéves út során végig megőrződtek. Az iszlám kialakulása előtt az arabok
törzsi társadalomban éltek, 8 a nomád állattenyésztést a peremterületeken és néhány
oázisban a földművelés, továbbá a tranzitkereskedelem egészítette ki. A 6. sz.
utolsó harmadában Mekkának mint kereskedővárosnak felvirágzása a kereskedelmi
tevékenység és a törzsi társadalom éles konífliktusára vezetett. Ennek során jött
létre az iszlám, amely a kereskedelmi tevékenység érdekében felszámolta a törzsi
társadalmat. Mohamed halála után néhány évtizeddel létrejött az arab birodalom, 8
megszerveződött annak gazdasági-társadalmi rendje: egy sajátos arab , ázsiai
termelési mód". E katonai típusú és bürokratikusan megszervezett társadalomban
először a hódító muszlim arabok közössége sajátította ki a meghódított földeket
intézményesített adók formájában (kharádzs, dzsizja), később az Abbászidáktól, az
eredeti hódító arab közösségtől mindinkább függetlenül alakult ki az egészében
mindig azonosan újratermelődő, egyéni összetételében állandóan változó katonai-
bürokratikus uralkodó osztály. E társadalomra végig jellemző az, hogy uralkodó
formában a föld magántulajdona nem alakult ki, a , képzelt törzsiség" képviselője,
a kalifa vagy szultán a katonai szolgálat fejében csupán egy adott földterület
központilag meghatározott jövedelemrészét adta át. Az uralkodó osztály katonai
tábor jellegű városokban vagy közvetlenül a kalifa mellett élt, s a központi,
despotikus hatalom külön érdekkel nem rendelkező függvénye volt. E társadalom
változatlanságát csupán látszólag cáfolja a politikai történelem rendkívül színes
és tarka váltakozása. Ezek ugyanis valójában csak dinasztiaváltozások, a ,,
politikai felhőrégió viharai" (Marx). E , szüntelen változás nem hoz magával
haladást", , mert csak ugyanannak a fenséges pusztulásnak ismétlődése" (Hegel), s a
társadalom alapjait változatlanul hagyja. Oo E társadalomban éppen a
földmagántulajdon hiánya miatt az egyén még nem különült el a közösségtől úgy, mint
az európai fejlődésben, s a művészi alkotás tendenciája az, hogy az általánosból
indul ki és oda is tér vissza: ez pedig a tartalom állandó elvontsága,
szegényedése, megmerevedése és a formai elemek kizárólagos uralma felé hat. A végső
soron teologikusan meghatározott, fiktív iszlám közösség szolgálata mintegy ,,
kíméletlen bensőségként jelenik meg" (Hegel), vagyis a művész egy alapmotívumot
részletez, s ez a téma nem mélyül el, csupán szélesedik, variálódik. Az arab lírát
bizonyos objektivitás, epikus hozzáállás jellemzi. Az író és a költő egyénisége
gyakran eltűnik a mű mögött, s egy-egy nagyobb periódus irodalmi tevékenységét, a
mondanivalót és a megformálás módját bizonyos kollektivitás jellemzi, az írók egy-
egy kollektív , szellemi család" (R. Blachére) egymástól gyakran
megkülönböztethetetlen tagjai. Ebből a kollektivításból alig néhány markánsabb
figura ölt valamelyest egyénibb arculatot, de ők is csak azért, mert egy periódus
kollektív mondani alóját teljesebben fejezték ki társaikrál. O A differenciálatlan
despotikus tá:sa lalom lényegéből következett az író és a költő teljes függése is.
Míg az iszlám előtti nemzetíségi társadalomban a költő a törzs kollektív
mondanivalójának személytelen kifejezője, az iszlám győzelme, s az arab birodalom
kialakulása után a , képzelt törzsiség", a magasabb és elvont közösség
kiszolgálója, s önállósága a második fázisban sem nagyobb. Az ekkor kialakuló
társadalmi piramis csúcsán a kalifa állt, amelytől nemcsak a faluközösségben élő
parasztok, s a luxustermelést szolgáló városi kézművesek és kereskedők függtek
közvetlenül, hanem az adózás megszervezését végző, s azt katonailag biztosító
katonai-bürokratikus apparátus is. Így a társadalom egyetlen rétege sem válhatott
külön érdekek hordozójává, s az udvartól független, vagy éppen azzal szemben álló
kultúrcentrumok sem alakulhattak ki. A költő egyedüli mecénása, megrendelője és
közönsége az udvar lehetett. O Ezért a hangsúly az arab irodalomban az egyes.
íróról, költőről fokozottabb mértékben egy-egy nagyobb periódusnak az alkotásokat
összekötő közös jellegére tolódik. Ezek a többé-kevésbé elhatárolható irodalmi
korszakok nem mindig esnek egybe a politikai korszakokkal, az egész társadalmat
jellemző szívós konzervativizmus miatt sokszor elkésve követik azokat. O A korai
arab irodalom, 6—7. sz. (Iszlám előtti periódus és az iszlám első. százada). Az
iszlám előtti költészet legkorábbi, töredékes emlékei az 5. sz. végéről maradtak
fenn EK-Arábiából. (A V. Bahrám Górnak tulajdonított arab versek hitelessége
kétes.) A 6. sz. elején a költészet megfogható kezdetek nélkül, aprólékosan
kidolgozott, kötelező érvényű formagazdagságában lép elénk. Az uralkodó forma a —-
gaszída, célját tekintve dicsvers, de a költészet differenciálatlan jellege miatt e
forma a törzsi társadalom összes mondanivalójának általános hordozójává vált. I
költészet legfőbb hordozói a beduin törzsek voltak, de élénk költői tevékenység
folyt a főképpen zsidók által lakott oázisokban (Khaibar, Fadak, Vádi al-Oura,
Taima, Tabuk stb.), a néhány városalakulatban (Mekka, Medina, Taif) és kiváltképpen
a két arab ütközőállamban, a perzsákat szolgáló Lakhmidák hírai udvarában (az
Eufrátesz jobb partján) és a Bizáncot szolgáló Ghasszanidák udvarában (Szíriában).
E két arab állam a bizánci és perzsa kultúra és vallás számos elemét közvetítette
za, félsziget lakói felé. Ezeknek a területeknek a költészetéből nagyon kevés
maradt fenn, s az is számos változtatást szenvedett. Az iszlám győzelmével ugyanis
a Mohamed és az iszlám ellen írt szatírákat, az iszlám előtti , pogányságra " utaló
verseket, továbbá a keresztények és .a zsidók verseit megsemmisítették vagy ,
átdolgozták". A hitelesség problémája végső soron az egész iszlám előtti
költészetet érinti. H költészetet ugyanis elsősorban szájhagyomány útján őrizték,
akár kollektív úton (a törzs), akár hivatásos recitátorok, a rávík segítségével. E
versek összegyűjtését és leírását csupán a Korán teljesebb megértését szolgáló arab
filológia megindulásával, a 8. sz.-ban kezdték meg. Ekkor keletkeztek a legrégebbi
versgyűjtemények: a hamisításairól közismert Hammád arHRdvija Muallagátja, , a régi
arab költészet kvintesszenciája"; Mufaddal adDabbi gyűjteménye, a Mufaddalijját, és
al-Aszmai antológiája, az Aszmaijját. A keletkezés és a lejegyzés közti időben
számos tényező közrejátszhatott a szöveg változtatásában, hamisításában; vallási
elfogultság, törzsi vetélkedés, politikai érdek, faji büszkeség, egyes kifejezések
nem értése, hasonló sorok elcserélése stb. Több kutató (D. S. Margoliouth, Taha
Huszain, legújabban R. Blachére) hiperkritikus állásfoglalásával szemben azonban
általában feltételezhetünk egy hiteles magot, a betoldás és a részletek
hamisításának lehetőségével. O Az iszlám előtti kor legismertebb költői a Muallagát
c. gyűjtemény gaszídáinak szerzői: Imrul-Jaisz, Tarafa, Zuhair, Labid, Amr ibn
Kulszúm, Antara ibn Saddád és Hárisz ibn Hilliza (néhány forrás eltérő
felsorolásában még al-ÁAsá, an-Nábigha és Algama neve szerepel). A kollektív ,
szellemi család"? kizárta az egyéni vonásokat, s a költőket mindenáron egyéníteni,
elkülöníteni igyekvő folklorisztikus, legendás elemek a későbbi idők termékei.
Tipikus beduin költő az öntudatos és komor hangú Abid ibn al-Abrasz, Imruwt-Oaisz
ellenfele, al- Mutalammisz, Tarafa nagybátyja, Algama ibn Abada al-Fahl, Hátim
atTát, a feddhetetlen sívatagi lovag legendássá vált típusa, aki az arab és perzsa
népi irodalom egyik kedvenc alakja lett, Duraid ibn asz-Szimma, a beduin etika
korában messzeföldön elismert tekintélye s a gyászdal legnagyobb művelője, egyben
a legnagyobb arab költőnő, al-Khanszá. A beduin költők sajátos csoportját alkotják
a közösségre nézve veszélyes magatartásuk miatt a törzsből kivetett, s főleg
rablásból élő ún. szulúk (, betyár"? költők). Urva ibn al-Vard, Taabbata Sarran,
as-Sanfara kemény, harcias, de a természettel bensőségesebb kapcsolatban álló
költészete a törzsből formálisan kiszakadt, de a törzsi társadalommal szakítani nem
tudó sivatagi rablók életét tükrözi. A beduin törzseknél — bizánci és perzsa
hatásra — magasabb kultúrát képviselő Ghasszanidák és Lakhmidák udvarában
tevékenykedtek az ún. , letelepült" vagy , udvari"? költők, akik közül kiemelkedik
a kor , újságírója ", a mindkét udvarban szolgáló, kiegyensúlyozott eleganciával
verselő an-Nábighaadz-Dzubjáni, az udvarról udvarra járó, világlátott vándorköltő
al-Asúáú Maimún ibn Oaisz és az arab perzsa kultúrájú hírai keresztény költő, Adi
ibn Zaid. Az arab félszigeten élő keresztény és zsidó költők verseiből az iszlán
nem sokat hagyott meg. Ezek — költőik azonos létformája miatt — nem sokat
különböztek a beduinok költészetétől. A , városi" költők közül kiemelkedik az
erősen problematikus, Taifból származó Umajja ibn AbVszSzalt monoteisztikus
tendenciájú, nagyrészt , átdolgozott"? költészete. O Az I18zlám előtt írott próza
nincs. A fennmaradt emlékek orális hagyományozása a bizonyos fokig megőrző költői
forma hiánya miatt még több változtatást szenvedett. A rövid, csattanós
közmondásokon, az asszonanciákkal, parallelismus membrorummal, rímes prózával ,
díszített" beszédeken, a jósok (káhinok) ritmikus prózában elmondott, homályos
jóslatain kívül
a legjelentősebb epikus emlékek a törzsek , gestá"-inak (ajjám al-arab) versekkel
tagolt prózai megörökítése. Az első hiteles prózai mű maga a Korán, az iszlám
társadalmi-ideológiai mozgalmának első és legfontosabb terméke. Mohamed prófétai,
politikusi, hadvezéri s új jogi, vallási, etikai, esztétikai rendszert szervező
államférfiúi tevékenysége, más szóval az általa vezetett mozgalom kialakulása és
győzelme tükröződik ebben a sajátos alkotásban, amelynek első mekkai szúrái még
formailag emlékeztetnek az iszlám előtti próza szadzsban (rímes prózában) írott
termékeire. A Korán hatása a hódítások utáni néhány évtized prózájára alapvető. O
Az iszlám első századának irodalmát már jelentősen meghatározta az iszlám, de az új
társadalom nemcsak megszüntette a nemzetségi társadalmat, de magasabb szinten
kényszerült azt meg is őrizni, s a hangsúly még inkább az utóbbin van. Mohamed, az
iszlám teologikus megalapozottságának megfelelően szembenáll a költészettel, a
Korán híres helye szerint: , És a költők, (nem) követik őket (csak) a tévelygők —
Vajon nem láttad, hogy ők minden vádíban (szerelemtől megszállva) bolyonganak — és
hogy ők azt mondják, amit nem tesznek" (26/224—226). Az iszlám elvi
művészetellenessége persze a gyakorlatban soha nem érvényesült következetesen. Az
iszlám előtti költészet elisinert és igényelt társadalmi funkciója, bizonyos
mágikus elemeket nem nélkülöző jellege még Mohamedet is arra késztette, hogy a
költői támadásokat hasonlóképpen verje vissza. Panegiristái, Kaab itn Málik, Abd
Alláh Raváha és a legismertebb, Hasszán ibn Szábit azonban elég közepes költők
voltak. Az iszlám hozta változások az omajjáda kor nagy részében nem szüntették meg
az iszlám előtti költészet folyamatosságát. Fontos tényező azonban, hogy a szellemi
élet központjai a városok, a fejedelmi udvarok vagy a helytartók székhelyei lettek
(Mekkán és Medinán kívül Damaszkusz, Baszra, Kufa). A hagyományos formák és a
mondanivaló jelentős részének megőrzését elősegítette az, hogy a katonai tábor
jellegű városokban a hódító arabok B0káig törzsek szerint helyezkedtek el. A kor
nagy költőtriásza, al-Akhtal, ,az Omajjádok dalnoka"? (Lammens), Dzsaríir és al-
farazdag a régi beduin gaszídaformát újította fel, ill. folytatta. A forma
konzervatív megőrzése mellett a tartalomban és a funkcióban azonban sok a változás:
a beduin témákból sok elmaradt, s fontos szerepet kaptak a politikai és vallási
kérdések. Lényeges az is, hogy a törzsek közötti vetélkedés (mufákhara) helyébe
egyéni költői párbajok (nagáid) léptek, amelyek — e korban utoljára — még mindig
kiváltották a közösség érdeklődését. E periódus vallásos költészetéből (ami
hangsúlyozottan politikai célokat szolgált) kiválnak az oppozícióban levő síita és
kháridzsita mozgalom költői. A síita al-Kumanzt és al-Kuszajjir, 8 a kháridzsita
Tirimma verseit politikailag elkötelezett vallásos fanatizmus jellemzi. A
legjelentősebb változás a költészetben az önálló szerelmi költemény, a —-ghazal
kialakulása volt a gaszída ún. naszib részéből. Szülőhelye Hidzsaz két fényűző,
sajátosan belterjes, fülledt életet élő városa: Mekka és Medina lett. Az előbbiben
erotikus, könnyed, urbánus szerelmi költészet született, legnagyobb képviselője
Umar ibn Ati Rabia, akinek szellemes, virtuóz és pikáns — énekkel előadott — versei
állnak legtávolabb a beduin költészettől. Medinához és környékéhez kapcsolódott az
idealizáló, platóni , udzrita? szerelmi költészet, amelynek képviselői — az egyik
legnagyobb Dzsamíl — valójában a régi beduin költői hagyományokat folytatták, bár
egyszerű, sallangtalan formában, s a stilizáltan lovagias szerelem is kifejezi
sajátos módon az iszlámhozta változásokat. O A §. sz. irodalma. Míg az iszlám első
évszázadát , katonai-vallási kultúra" (A. Mez) jellemezte, amelyet szinte teljes
egészében arabok műfíveltek, az Abbászidák győzelme sajátos városi kultúra
kialakulását indította el, amelynek hordozói között sok félarabot vagy nem arabot
(főleg irániakat) találunk. Míg korábban az irodalom központja. elsősorban
Szíriában (az Omajjádok székhelyén, Damaszkuszban) és az arab félszigeten volt
(Mekka, Medina), most az Abbászidák székhelye, Bagdad és az iraki városok (Kufa,
Baszra) lettek az új központok; ebben kifejeződött az iráni, majd belső-ázsiai
(török) elemek kezdődő túlsúlya. Az al-Manszúrtól (754) al-Mamúnig (833) tartó
periódus az arab birodalom virágkora. A városokban élő új uralkodó osztály a
megváltozott létforma kifejezésére új formákat igényelt az irodalomban is. Ez a
hosszú, sztereotip gaszída időleges háttérbe szorulását jelentette. A változások
elsősorban a hangvételben, s a városi élet témáinak (szerelem, bor, politika,
filozófia, majd miszticizmus) konkrét és aktuális hangsúlyában jelentkeztek; az
iraki , modernek" (mauhdaszún) általában megőrizték a régi formákat, Abúl-Atáhíja
formai újításai pl. kevés követőre találtak, s az irodalmi közvélemény jellemző
módon még ekkor is a gaszídát tartotta a költészet 8 a költői tehetség igazi
mércéjének. A , modern stílus" előzményeit már az egyik utolsó omajjád kalifa, a
zenész és költő Valid tün Jazid szerelmi és bordalköltészetében fellelhetjük, a
nagy , modernek" tevékenysége azonban az Abbászidák uralomra. jutásával —
kapcsolatos változásokhoz fűződött, s rendkívül élénken tükrözte a társadalmi
struktúra eltolódásában (irániak felemelkedése: suúbijja mozgalom), 8 a kezdődő
tudományos, filozófiai gondolkodás hatására az iszlámban lezajlott változásokat
(mutazila mozgalom). Ez a hangsúlyozott társadalmi aktualitás jellemzi Bassár ibn
Burd erősen intellektuális költészetét, míg a legnagyobb , modern" költő Abú Nuvász
szerelmi és bordalai e sajátos városi kultúra legsokoldalúbb és legmaradandóbb
költői tükrözései. Muszlim ibn al-Valíd, ,a szépek áldozata", szerelmi verseiben
már az omajjáda költőket ismételte, 8 Abbász ibn al-Ahnaf a , modernek" eszközeivel
stilizált és idealizált, bár rendkívül csiszolt udvari szerelmi költészetet művelt.
A kezdődő hanyatlást példázza 4búl-Atákhíjua, akinek formailag is újításokat hozó
fiatalkori szerelmes verseit társadalomtól elforduló, aszketikus költészet —
követte (jellemző módon már Abú Nuvász utolsó ciklusa is zuhdijját, aszketikus
versek). Az utolsó nagy , modern" költő, az , egynapos kalifa", Ibn al-Mutazz (908)
egyúttal a legyőzött és elhalóban levő , modern iskola" esztétikai és poétikai
rendszerezője és elméleti összefoglalója is lett. A 8. sz.-ban indult virágzásnak
az irodalmi próza, és a 9— 10 sz.-ban jobbára ki is merítette lehetőségeit. Az
omajjáda kor prózájának nagy része elveszett, c8upán részletei maradtak fenn
átdolgozva vagy töredékesen. Az első évtizedek egyszerű, puritán prózájában a
szónoklat (khutba), a levél (riszála) a hadíiszok füzéréből összefüggő történetté
(gaszasz) összeállított, a próféta életét, valójában az iszlám előtörténetét és
kialakulását leíró Szíra és a próféta harcairól beszámoló Maghází 8 az első
történeti munkák közvetve vagy közvetlenül a Korán hatását mutatják. Az Abbászidák
korában virágzásnak indult irodalmi prózának már korán két válfaja alakult ki: a
mondanivalót hangsúlyozó adabpróza és a formai játékot szolgáló, szorosan vett
műpróza. Az adab szóval jelölték mindazon világi ismeretek összességét, amelyek
valakit műveltté, pallérozottá, urbánussá tettek. Ez a sokszor hangsúlyozottan
profán kultúra , elsősorban a költészetre, a szónoki művészetre, a régi arabok
törzsi és történelmi hagyományaira, továbbá a megfelelő tudományokra: a retorikára,
a nyelvtanra, lexikográfiára és prozódiára épült" (F. Gabrieli). A műpróza,
fellendülésére döntő hatást gyakorolt a fordítások megindulása. Az arab próza első
nagy alakja jellemző módon egy perzsa, Ibn al-M ugaffa, aki saját művei mellett
számos jelentős művet fordított középperzsából arabra. Erőteljes, világos
stílusával ő az adabpróza egyik legnagyobb mestere. Az irodalmi próza mellett ebben
a korban alakultak ki — főleg Baszrában és Kufában — az irodalommal bonyolult
kölcsönhatásban álló filológiai iskolák, amelyeknek a nyelv tisztaságának
megőrzése, továbbá a hajlékony prózai stílus kidolgozása, a formai normák
megállapítása és fenntartása terén rendkívül fontos szerepük volt. O 4 9—11. Sz.
irodalma. Az arab birodalom gazdaságipolitikai hanyatlása már a 9. sz. elején
megkezdődött, al-Mamún után mindinkább meggyorsult, a belső és külső háborúk, a
központi hatalom fokozódó gyengülése, 8 a törvényszerűen fokozódó adóztatás a
mezőgazdaság növekvő pusztulását idézte elő. Az abbászida kalifátus gyorsan
decentralizálódott, s Bagdad elfoglalása a Bújidák által (945) mintegy jelképesen
lezárta a kalifátus gazdasági és politikai szétesését. Az irodalom egyes területei
a társadalmi változásokra különböző gyorsasággal és intenzitással reagáltak. Míg a
költészetben a neoklasszicizmus győzelme a , moderneken" hamar bekövetkezett, a
prózában a korábbi virágzás aratása hosszabb ideig tartott, s az irodalommal
bonyolult interrelációban álló tudományos próza (filozófia, történetírás,
földrajztudomány) fejlődése éppen a 9. sz.-ban indult meg, s kevés kivételtől
eltekintve a 10—1L1. : sz.-ban használta ki belső lehetőségeit. A még sokáig fel-
felbukkanó új8 a lassan mindent leigázó klasszicizmus sokszor sajátosan
összefonódott egy-egy periódus , műfajaiban", s az újnéha már alig ismerhető fel,
mert elmúlt társadalmi mozgásra utal vissza, mint pl. a magámában. A költészetben
az iraki , modernek" ellen a 9. sz. elején megindult a támadás, és a század közepén
az iszlám előtti gaszída ismét a költészet központi műfaja, 8 a költő legfőbb
funkciója ismét a pártfogó dicsőítése lett a neoklasszicizmus stilisztikai
eszközeivel. Ezek közé tudatosan felvették az iraki , modernek" trópusait is, a ,
modernek" formai beépítése, felhasználása, a beduin költészethez visszanyúló, s azt
feltámasztani igyekvő neoklasszicizmusnak barokkos, bonyolult és sokszor rendkívül
rafinált jelleget adott. I költészet első jelentős művelői az ún. szíriai
iskolát megalapító nehézkes és száraz Abú Tammám és tanítványa, a tehetségesebb,
csiszoltabb és elegánsabb alBuhturíi; mindketten egy-egy antológiát állítottak
össze az iszlám előtti és a korai iszlám költészetéből, ezzel is hangsúlyozva
költészetük tudatosan vállalt hagyományait. A szíriai iskola sajátos színfoltját
jelentik a hamdánida Abú Firász elégikus börtöngaszídái (habszijját). A
neoklasszicizmus legnagyobb alakja — az utolsó nagy arab gaszídaköltő — Abú!t-
Tajjib al-Mutanabbi, aki e stílus belső lehetőségeit kiteljesítve egyesítette a
szíriai és az iraki iskola eredményeit, s rafináltan archaizáló, metaforákat
halmozó, harsány gaszídái a későbbi arab költészet utánzott példaképei lettek. A
11. sz. legnagyobb költőegyénisége a vak Abú 1-Alá al-Maarrt, akinek késői
költészete (Luzúmijját) súlyos, filozofikus gondolatiságával, az ortodox iszlámmal
szembenálló pesszimista hangvételével sajátos helyet foglalt el a kor
költészetében. Az arab szúfi (misztikus) költészet a szúfizmus tanainak
népszerűsítésére a 10. sz. kezdetétől mindinkább elterjedt, értéke és jelentősége
azonban a perzsa misztikus költészethez képest sokkal csekélyebb. Az arab szúfi
költők közül kiemelkedik Manszúr al-Halládzs, s az arabok által nagyra becsült két
misztikus költő, a kairói Ibn al-Fárid, a , szerelmesek szultánja", és a murciai
Ibn al-Arabi. O E periódus irodalmában vitathatatlanul a próza áll az első helyen.
Az irodalmi és tudományos próza kifejlődésére döntő hatást gyakorolt a 8. sz. végén
meginduló, majd különösen al-Mamún kalifa alatt virágzó fordításirodalom, amelyben
központi helyet foglaltak el a görög filozófiai és tudományos művek. A görög
filozófiai és természettudományos gondolkodás hatása elől még a vallásos próza sem
zárkózhatott el. A kalifátus gazdasági és politikai decentralizálódása a kultúra
területén is a — kultúrcentrumok — megsokasodására vezetett (korábban főleg Irak,
most Szíria, Eszak-Afrika, Andalúzia, majd a 10. sz.-tól Kelet-Irán, ahol a perzsa
nyelv tudatos alkalmazásával önálló perzsa irodalom indult meg). Az irodalom
terjedését jelentősen megkönnyítette a 8. sz. második felében bevezetett
papírgyártás. A próza jelentősen differenciálódott. A hosszú távú kereskedelem,
továbbá a kézműipar fellendülése a természettudományok viszonylag magas színvonalú
művelését kívánta meg. Az arab elem fokozatos visszaszorulása a politikai és
kulturális vezetés terén, 8 a ,:kezdetek"? tendenciózus rekonstruálása jelentősen
hozzájárult a történetírás fontosságának megnövekedéséhez, s ha az , Önszemlélés"?
alacsony fokán is, de kialakult a filozófiai gondolkodás. Az irodalmi próza terén
világosan elkülönült az adab irodalom és a szorosan vett műpróza. A 9. sz.-ban az
adab próza a jelentékenyebb. Az adab irodalom legtipikusabb és legnagyobb
képviselője a tudomány dilettáns népszerűsítője, a polemikus, szatirikus, felületes
és színes al-Dzsáhiz. Az ő nyomdokain halad a, tematikailag szűkebb, de mélyebb és
alaposabb at-Tauhidi. Ekét adab írónál az elbeszélő elem, ha fel is bukkant, de még
alárendelt szerepet játszott. AtTanúkhi hivatalnokokról szóló
elbeszélésgyűjteményeiben már az elbeszélés, a történet a lényeg. Az elbeszélés
azonban a kereskedőkről szóló írásoknál vált , Öncélúvá"?, mesévé és ha ritkán, de
novellává is. Ekkor keletkeztek az Ezeregyéjszaka meséttől eredetileg független
Szindbád utazásai (amelyekben az arabok leginkább megközelítették a novellát), 8
ekkor gyűjtött össze egy hajós, Buzurg ibn Sahrijár egy kötetnyi
kereskedőtörténetet. Az irodalmi adabpróza fokozatos háttérbe szorulásával
párhuzamosan a 9. sz. végétől előtérbe lépnek a gyűjtemények és az antológiák. Az
eklektikus adabkompilátorok első jelentős képviselője a 9. sz.-i Ibn al-Outaiba,
majd a 10. sz.-ban az adab antológiák egész sora jött létre, összeállítóik közül
kiemelkedik Ibn Abd Rabbihíi, Abú Manszúr asz-Szaálibi és a legjelentősebb, Abúl-
Faradzg al-Iszfahánríit. Az arab , műpróza" a 10. sz.-ban vette át a vezetést.
Dajátos és mindinkább uralkodó kifejezési formája a rímes próza, a szadzs lett,
amely már a 9. sz. közepén kezdte meghódítani az irodalmi próza területeit. 900
körül a szadzs Bagdadban már divattá vált, s al-Mugtadir kalifa pl. rímes prózában
írt alattvalóihoz. A század közepén már lassan kötelezővé vált a használata, s még
a pénteki ima alkalmával elmondott beszédeket (khutba), a kancelláriai leveleket
(szultánijját) és a, privátleveleket (ikhvánijját) is meghódította. Vezírek,
írnokok, irodalmárok a rímes próza bűvöletébe estek. I formalizmus a 10. sz.-ban a
szépirodalmi , mMűfajokat" is elérte, 8 a népi prózai alkotásokba, az ún. népi
regényekbe (áAntar-regény stb.), sőt még az Ezeregyéjszaka meséibe is behatolt. E
keresett , műpróza?" első diadala a 10. sz.-i episztolográfiában történt, amelynek
hírhedt képviselője Abú Bakr al-Khvárizmi és al-Hamadári volt. Sajátos módon a
rímes próza térhódítása keresztezett néhány elkésett műfaji kísérletet, amelyek a 8
—9. sz.-i fejlődésre utaltak vissza, 8 torz, ki nem futott formában jelentkeztek.
Ilyen , műfaji" kísérlet volt a , műpróza?" csúcsát jelentő magáma, amely a
klasszikus arab irodalomban ki nem fejlődött novella és dráma csíráit tartalmazta.
A magámát — e kihegyezett pikareszk történetet — a 10. sz.-ban al-Hamadáninál még
az elkésett kísérlet frissesége jellemezte. A , műfaj" legnagyobb képviselőjénél,
al-Hariírínél egy századdal később a magáma már csak alkalom a , műpróza? formai
elemeinek bravúros, sziporkázó és teljesen öncélú felhasználására, s nála az
eredetileg is nehezen felismerhető tendenciák még inkább elmosódtak. Szintén
elkézgett és magányos kísérletező volt az andalúziai Ibn Suhaid és Abúl-Alá al-
Maarri, akinek Riszálat al-ghufrán (A megbocsátás üzenete) ec. művét sokáig a
Divina Commedia egyik fő forrásának tartották. E műveknek érthető módon már
keletkezésük idején sem volt közönsége. A teljes hallgatás lett osztályrésze a
klasszikus irodalom első és utolsó típusteremtő kísérletének, Abúl-Mutahhar
aldÁzdíi sajátos elbeszélésének, mely jellemző módon egyetlen kéziratban maradt
fenn. O A filológiai kutatásokkal párhuzamosan alakult ki az irodalmi kritika,
amelynek fejlődésére a ,, régiek" és a , modernek"? harca nagy hatást gyakorolt. A
10. sz.-tól kezdve a formalizmus térhódításával párhuzamosan az irodalmi kritika
érdeklődése is csaknem kizárólag formai problémák felé fordult. Az első jelentős
arab esztéta, a polihisztor al-Dzsáhiz. Ibn al-Mutazz a , modernek" utolsó nagy
alakja és esztétikai rendszerezője jellemző módon az önmagát túlhaladt modern
iskolának már csupán formai elemeivel foglalkozott, s első ízben tett kísérletet
egy arab poétika kidolgozására. dudáma idn Dzsafar esztétikáját az arisztotelészi
Retorika hatására dolgozta ki, 8 mint idegen kísérlet hamarosan feledésbe is
merült. Utána az irodalmi kritika kizárólag a formára helyezett hangsúlyt. A
középszerű — irodalomkritikusok sorából kiválik a folytatóra nem találó Abd alJádir
— al-Dzsurdzsáni, aki a inűvek formális elemzésén kívül logikai-pszichológiai
analízissel a mondanivalót is vizsgálta. O E periódus különösen jelentős volt a
történetírás terén. A 8. sz. második felében meginduló történeti kutatás hosszú
ideig (a 10. sz. fordulójáig) hangsúlyozottan a teológiát szolgálta. Kialakult a
próféta életét tárgyaló szírairodalom, a próféta medinai harcaival foglalkozó
magházíirodalom, majd a győztes iszlám sikeres hódításainak az irodalma. E
történetírásban fontos helyet foglalt el a próféta társainak, egyúttal az első
hagyományozóknak (Hadísz) az élete (Ibn Szaad). Még az első századok
legmonumentálisabb történeti munkája, at-Tabart világtörténete (az iszlám
keletkezésétől csak arab) is csupán kiegészítője Korán-kommentárjának. A 10. sz.
fordulóján a történetírás mindinkább önállósult, differenciálódásnak indult, s a
10. sz.-ban az arab műveltség részévé vált. A történetírás független művelését
jellemző módon az ortodox iszlámtól eltérő írók, a síita tendenciájú al-Jágúbi és
az iráni érdekeket védő ad-Dínavarí kezdte el. A múlt ismeretének megnövekedett
igénye és gyakran tendenciózus felhasználása a történetírás differenciálása felé
hatott. Sorra születtek az egyetemes történetek (al-Maszúdíij); vidékek és városok
történetei (al-Khatib al- BagAhdádíi, Ibn Aszákir), egy-egy kiemelkedő esemény
története (4bú-Mihnaf); személyek — vezírek, kádik, jogtudósok, hagyományozók,
orvosok stb. — élete (Hilál a szSzábi). A kor kiemelkedő történészei közé tartozott
a sokoldalú, széles érdeklődésű, sokszor felületes, de színes alMaszúdí; a perzsa —
görög kultúrájú moralista al-Miszka vaili és a muszlim tudomány egyik legnagyobb
alakja, alBírúrá, akit enciklopédikus tudás és szigorúan tudományos módszer
jellemzett. O E kor földrajztudománya is jelentős műveket hozott létre. Korán két
ága alakult ki: a matematikai geográfia (egy-egy terület adatközlő földrajzi
leírása) és az irodalommal inkább érintkező leíró geográfia, amely egy területet
organikus egységben ábrázolt a lakóival, s azok életét is igyekezett sokrétűen
bemutatni. A titkárok és írnokok számára művelt matematikai geográfia főképpen a 9.
sz.ban virágzott, neves képviselője Ibn Khurdádzbih, Ibn Ruszta és al-Jágúbi. A.
10. sz.-tól megszaporodtak a különböző , utazások", , úti jelentések", melyeknek
egy része már sokoldalú és színes leírását adta egy-egy vidék életének. E kor
földrajzírói közül jelentős Ibn Fadlán, aki követségben járt a volgai bolgároknál,
Abú Dulaf, aki követ volt Turkesztánban és Kínában, az arab világ keleti területeit
feldolgozó al-Isztakhri, a nyugati területeket leíró Ibn Haugal 8 a tudományos
igényű, széles látókörű al-Magdiszi. A II. sz. után ezen a területen is az
enciklopédia lett az uralkodó műfaj (al-Jágút). O A filozófiai érdeklődés a,
természettudományos kutatásokkal a legszorosabb kapcsolatban alakult ki, majd a 11.
sz.-tól a társadalmi fejlődés megrekedésével a filozófia itt is a teológia
szolgálólánya lett. A filozófiai
érdeklődés óriási fordításirodalmat hozott létre, amelyen belül (gyakran a szír
nyelv közvetítésével) a görög filozófiai művek álltak a középpontban (elsősorban
Arisztotelész, az újplatonizmuson átszűrt Platón, s a késő császárkor számos
eklektikus iskolájának munkái). A középkori Nyugat-Európának egészen a reneszánszig
a muszlim filozófia közvetítette a görög filozófiát. Az első jelentős muszlim
filozófus az arab származású (ezért , Az arab filozófus") al-Kindt. A török
származású al-Fárábi a keleti szinkretizmus jelentős. és tipikus alakja. A
legnagyobb muszlim filozófus a perzsa származású Avicenna. A 10. sz. második
felében Baszrában egy titkos síita szövetség, az Ikhván aszSzafá egy félig
tudományos, félig vallásos enciklopédiát készített. Ebben az eklektikus,
szinkretista enciklopédiában a késő császárkori filozófiák már alapvető szerepet
játszottak. A 10. századtól mindinkább elterjedő szúfizmus (hatása még Avicennára
is jelentős) társadalomtól elforduló, individuális etikája kidolgozása során mind
gyakrabban nyúlt vissza ezekhez az irányzatokhoz. A Ill. sz.-tól kezdve a szúfizmus
egyre inkább meghatározta a muszlim kultúrát és gondolkodást; a jelentős muszlim
gondolkodó, a teológus alGhazált, aki beteljesítette a filozófia alárendelését a
teológiának, az ortodox iszlámot jellemző módon a szúfizmussal s, frissítette"?
fel. Ezzel az iszlám keleti területein a filozófiai gondolkodás megszűnt. O E
periódus második felében virágzott ki és jutott jelentőséghez a kor arab kultúráján
belül az andalúziai irodalom Spanyolo.-ban, az arab Nyugat (Maghrib) kulturális
központjában. A spanyolo.-i Omajjádok alatt (754—1031) a politikai önállóság és
rivalitás ellenére az arab Kelet (Masrig) kultúrája a csodált és utánzott példakép.
E periódusban Kelet adta az andalúziai irodalom nyelvét, a költői formákat, a
metrikát, .a témákat, s még a , modern" és a , ne0klasszicista" iskolák eredményeit
is átvették. A II. sz. elején Andalúzia számos apró — fejedelemségre — bomlott fel,
s e kis fejedelmi udvarok (Toledo, Badajoz, Zaragoza, Almería. Murcia stb.) hoztak
létre jelentős kultúrát. A II. sz.-ban virágzott ki a strofikus költészet, amely
hidat alkotott a középkori európai lírához. A klasszikus arab formák művelői közé
tartozott a neoklasszicista Ibn Háni, akia Fátimidák udvarában rtevékenykedett, a
költő-hercegasszony alValláda, továbbá a neki udvarló, legnagyobb andalúziai
neoklasszicista, Ibn Zaidún, valamint az abbászida al-Mútamid és Ibn Khafádzsa. Az
andalúziai költészet legértékesebb része a strofikus költészet volt. Ennek első
formája a muvassah, nyelve még a klasszikus arab, de már strófákra tagolt és
rímelése változatos. A változás a muvassahnál még elsősorban formai, a téma, a
stílus maradt a régi. Döntőbb változást jelentett a beszélt nyelven írt muvassah, a
zadzsal bevezetése, amely tematikáját, etílusát tekintve aktuális, a valóságra
közvetlenül reagáló költészetet szolgált, amelynek művelői között jellemző módon az
alsó néprétegek képviselőit is megtaláljuk. A zadzsal legkítűnőbb művelője [Ibn
Yduzmán, akinek rafináltan egyszerű, népdalszerű költészetében a piacok, utcák
élete szólalt meg. E strofikus arab költészet minden bizonnyal hatott a
trubadúrköltészetre. O Először az arab Kelethez, majd a II. sz.-tól az andalúziai
irodalomhoz kapcsolódott a, szicíliai arab irodalom, amely érdekes módon csupán a
normann hódítás után bontakozott ki, s mintegy száz évig tartott. Egy költőtől
maradt fenn jelentős díván, a szürakuszai származású s élete nagy részét Spanyolo.-
ban töltő Ibn Hamdísztól, akinek neoklasszicista költészetét Szicília iránti
nosztalgia hatja át. Oo E kor andalúziai prózairodalmából kiemelkedik Ibn Suhaid,
egy sajátos (al-Maarri művével rokon) irodalomesztétikai adabmű szerzője, s az
andalúziai iszlám egyik legnagyobb alakja, a záhirita Ibn Hazm, aki híres,
szerelemről szóló fiatalkori értekezését, A galamb örvét egyéni hangú versekkel
illusztrálta. A szicíliai arab kultúra legnagyobb alakja a már a 12. sz. első
felében II. Roger udvarában tevékenykedő al-Idriszi, talán a legnagyobb arab
geográfus. O A 12—18. sz. irodalma. E periódust politikai decentralizáltság,
gazdasági hanyatlás és vallási reakció jellemezte, ami a kultúra már korábban
meginduló elsorvadását mindinkább meggyorsította. Egy ideig az ÁAjjúbidák, a
Mamlúkok, továbbá az andalúziai fejedelmek (Almoravidák, Almohádok, Naszridák)
udvaraiban művelik a valóságtól már régen elvált, már csak a maguk belső logikája
szerint élő műfajokat. Egy-egy nagy teljesítmény is születik még, de a művészet és
a tudomány elsorvadását, s ezzel párhuzamosan a vallás és a misztika mint
kizárólagos társadalmi tudatforma uralomra jutását már nem lehetett feltartóztatni,
8 a mongol hódítás a reconguista Andalúziában és a török hódítás már csak
beteljesítette ezt a régen megindult folyamatot. A kultúra sztereotipizálódott
folytonossága a, török hódításig (1517) tart, utána — a 19. sz. második feléig — a
vallástudomány és a szúfizmus jelentette a kultúrát. Döntő jelenség volt, hogy a
muszlim világon belül új, külön nyelvű irodalmak alakultak ki (a 10. sz.-tól a
perzsa, a 13. sz.tól a török), amelyeknek a nyelve mindinkább átvette az irodalmi
nyelv szerepét. A 19. sz. második felében meginduló arab fellendülésnek jellemző
módon először nyelvi téren kellett megvívnia harcát. O E periódus költészetét kevés
kivétellel a klasszikusok utánzása és a középszerűség jellemezte. Az arab költészet
rövid ideig tartó ezüstkorát jelentette az ajjúbida kor költészete, amelynek
legjelentősebb képviselője Bahá ad-Dín Zuhaxr és az andalúziai muvassahot Keleten
meghonosító Ibn Szaná al-Mulk. E. késői és rövid másodvirágzásnál azonban
tipikusabb a régi témák feltámasztása, a régiek szolgai utánzása (al- Buszírí),
vagy a vers puszta formai elernként való felfogása és feloldódása a prózában (Ibn
al-Vardi). A líra kora még nem jött el, az eposz kora már elmúlt, a korábbi sajátos
, epikus líra"? pedig már kimerült. O Jelentősebb e kor prózája. Az adabírók már
kizárólag antológiákat, lexikonokat állítanak öszsze, ez lett a kor tipikus műfaja
(alIbsaihi anekdotagyűjteménye). A különböző szempontok szerint összeállított
enciklopédiák, lexikonok és kompilációk tömege jött létre az irodalomtörténet (al-
Jágút, Ibn Khallikán), a történetírás és a földrajztudomány terén. Számos
enciklopédia készült, amely több tudományágat foglalt össze (an-Nuvairi, al-
Jalgasandí). A. kor tipikus írója a kompilátor, a kivonatoló enciklopédista.
Mintegy jelképesen zárja be e periódust s az egész klasszikus arab irodalmat az
adab és a vallástudornányok minden ágát összefoglaló enciklopédista asz-Szujútt. O
E periódus egyik új műfaja volt az adabpróza hagyományait folytató memoár, amelynek
két jelentős emléke a keresztes hadjáratok kortársának, a korabeli keresztény
szerzőknél kevésbé elfogult szír emírnek, Uszáma ibn Mungidznak a memoárja és a
legnagyobb arab történelemfilozófus, Ibn Khaldún önéletrajza. O A
földrajztudományt a csúcsot jelentő al-Idriszi tevékenysészén, továbbá a földrajzi
enciklopédiákon kívül (legjelentősebb al-Jágút lexikona) elsősorban az útleírások
tömege jelentette, amelyek közvetlen indítékát legtöbbször a mekkai zarándoklat
adta (pl. az éles szemű és tömören író Ibn al-Dzsubair utazásáét). A beutazott és
leírt területek nagysága, s az összegyűjtött anyag bősége és színessége biztosít
jelentős helyet az Ibn Battúta ÚŰtleírásának. O A történetírás terén is középszerű
komplikációk tömege jött létre. E periódust, néhány nagyszabású összefoglaló művön
kívül, a széthullott kalifátus politikai helyzetének megfelelően az egyes
önállósult politikai egységek, ill. a dinasztiák történetei jellemzik. A jelentős
egyetemes történetírók közé tartozott az at-Tabarit követő Ibn al-Aszír, majd Abú
1-Fidá és Ibn Khaldún, akinek , egyetemes" és arab története is középszerű
kompiláció, Maghrib és berber története azonban az arab történetírás élvonalába
tartozik. — Kiemelkedő helyi történetíró volt az Egyiptom történetét és
topográfiáját leíró al-Magrízi és az Andalúzia — történetét — megíró al-Maggári. O
Az arab filozófiai gondolkodás a 12. sz.-i Andalúziában őrizte meg és vitte tovább
a hellenisztikus hagyományokat, s mutatott fel jelentős eredményeket a középkori
arisztotelizmus kidolgozásában; ibn Báddzsa (Avempace) az első jelentős andalúziai
Arisztotelész-kommentátor. Jellemző módon tevékeny természettudós is.
Tanítványának, Abu Bakr Itn Tufailnak (Abubacernek) Európában is híressé vált
művében az arisztotelizmus és az újplatonizmus keveredik. Áz andalúziai filozófusok
sorát a legnagyobb arab dArisztotelész-kommentátor, az ortodoxia ellen fellépő és a
filozófia önállóságát védelmező dAverroes (Ibn Rusd) zárta be. A gazdasági és
politikai hanyatlás és a heves vallási reakció Andalúziában is véget vetett a
filozófiai gondolkodásnak és utat nyitott a szúfizmusnak. Az arab filozófiát a
történelemfilozófia területén egy elődök és utódok nélkül maradt nagy gondolkodó,
Ibn Khaldún zárta le, aki a történelmi mozgás fejlődéstörvényeiről szóló nagy
(történeti munkájához írt) bevezetésében zseniálisan jellemezte a katonai típusú
arab , ázsiai termelési mód" történelmi mozgását. O Ebben a periódusban öltöttek
végleges formát a népi irodalom legjelentősebb alkotásai. Az ún. , népi regények"
(valójában versekkel tagolt prózai elbeszélésfüzérek) az arab folklór és
kultúrtörténet rendkívül értékes forrásai, művészi értékük azonban csekély. A
legjelentősebb közülük — a 19. sz.-i francia romantika által érdemén felül becsült
— Antar-regény. Az arab népi irodalom legjelentősebb terméke, egyúttal az arab
széppróza legszámottevőbb alkotása a 16. sz. elején végleges formát öltött
Ezeregyéjszaka meséi, az elbeszéléseknek, meséknek, novelláknak, legendáknak,
anekdotáknak egyedülálló gyűjteménye, amely az arab anyagon kívül sajátos arab
köntösben megőrizte és közvetítette számos nép (elsősorban az ind és a perzsa)
mesekincsét,
ezzel is tanúsítva és példázva az arab kultúra egyik legfontosabb vonását és
funkcióját az európai kultúra szempontjából, a megőrző-közvetítő szerepet.O Irod.:
H. A. R. Gibb: Arabic Literature (1926); 0. Rescher: Abriss der arabischen
Literaturgesehichte (1925—1933); C. Brockelmann: Geschichte der arabischen
Literatur (1943—1949); Hanna 1— Fákhúri: Tarríkh al-adab al-arabíi (1951); F.
Gabrieli: Storia della letteratura araba (1952); BR. A. Nicholson: A literary
history of Arabs (1955); . Filstinszkij: Arabszkaja klasszicseszkaja lityeratura
(1965). Simon itóbert