urdú irodalom; hindusztáni irodalom: Az urdú nyelv az indoeurópai nyelvcsaládba

tartozik, a hozzá legközelebb álló nyelv a hindí; grammatikai rendszerük azonos,

alapvető különbséget az írás jelent közöttük. A hindí dévanágari, míg az urdú
perzsa (arab) betűs írást használ. A 19. sz.-ig a két nyelvet a kindusztám
összefoglaló névvel illették; ekkor kezdődött ugyanis a hindí nyelv
szanszkritizálása, míg az urdú megőrizte perzsa és arab jövevényszavait. O A török
nyelvből származó urdú szó eredetileg , katonai tábor" -t jelentett, s feltehetően
a 18. sz. közepe óta szolgál e nyelv megnevezésére. Úgy vélik, az urdú nyelv az
Indiát meghódító mohamedánok katonai táboraiban születhetett meg, ahol a török,
arab, perzsa és más közép-ázsiai nyelveket használó, valamint a helyi nyelveken
beszélő katonák közötti érintkezés eszköze volt. (Ez a török szó "horda" alakban a
magyar nyelvben is használatos) O Az urdú nyelv az indiai szubkontinens egyik
legjelentösebb nyelve, Pakisztán államnyelve; az indiai alkotmány az ország egyik
hivatalos nyelvének ismerte el. India Dzsammú-— Kasmír államának fő hivatalos
nyelve, Ándhra Pradés, Bihár és Uttar Pradés államában pedig második hivatalos
nyelv. Világszerte mintegy 100 millió ember beszéli (csak magában Indiában kb. 60
millió). O A prákrit nyelvek közül — a szanszkritot követően, az i. e. 6. sz.-ban —
különösen a sauraszéni prákrit terjedt el India nagy területén. Ezt tartják a hindi
és az urdú előzményének. A prákrit nyelvekből a 14. sz.-ig hét nagyobb apabhransa
nyelv ( vapabhransa irodalom) jött létre, melyek közül a sauraszéni apabhransa
Észak-India közvetítő nyelvévé vált. (Ahogyan a buddhizmus a prákrit nyelvekhez
kötődött, úgy a dzsaina vallás és a náthpanthi irányzat az apabhransa nyelvekhez
kapcsolódott.) Ebből születtek a II. sz. körül Eszak-Indiában az olyan modern
indiai nyelvek, mint a harijánaví, kharíi, bólí, bradzs, bhásá, kanaudzsi és
bundéli. E nyelvek egymással állandó kölcsönhatásban álltak. A legnagyobb
jelentőségre a politikai és kulturális fölénnyel rendelkező Delhi nyelve, a khari
bóli tett szert. A perzsa, török, arab és más indiai nyelvekkel való keveredése
hozta aztán létre az urdú nyelvet, melyet a 18. sz. közepe előtt hindaví;- hindi,
rékhtá, úd é hindi vagy hindosztáni nyelv névvel illettek. O Muhammad fTuglak (ur.:
1325— 1351) a fővárost Delhiből a teljes lakossággal együtt Dél-Indiába
(Daulatábád, Devagiri) helyezte (1326) s ezzel sajátos nyelvfejlődési folyamatot is
elindított. A DélIndiában kialakult urdút dakkhininak nevezik, mely az urdú
irodalom történetében önálló fejezetet alkot. 0 Az urdú irodalom első emlékei az
indiai mohamedán hódítást követően tűntek fel. A maga teljességében a 17. sz. során
bontakozott ki. Így — a korai említéseket nem számítva — három korszak különíthető
el az irodalomtörténetben. Az elsőben (7), mely durván a 17. sz.-ot öleli fel, a
dél-indiai urdú kulturális központoké a vezető szerep. A második (2) szakaszban —
azaz a 18. sz.-ban és a 19. sz. első felében — a műfajok kiteljesedése jellemzi. A
modern urdú irodalomról (3) 1857-től, az európai hatások érvényesülésétől
beszélhetünk. O 1. A főváros délre telepítése korántsem jelentette az első
kulturális kapcsolatot Eszak- és Dél-India között. Korábban elsősorban a buddhizmus
terjesztői, majd utánuk az ujjászerveződő brahmanizmus képviselői is elérkeztek
délre. Jónéhány szúfi — pl. Hádzsi Rúmi (2—1160), Szajjíd Sáh Mómin (1—1200), sáh
Dzsalál-ud-dín Gandzs Khán (t—1246) és Szajjid Ahmad Kabír Haját Kalandar (1—1291)
— terjesztette tanításait DélIndiában. A főváros Tuglak parancsára történt
áthelyezése tehát ezt a folyamatot nagymértékben felerősítette. A dél-indiai
fejedelemségekben (Bídzsápur és Golkonda) az államnyelv a perzsa volt, a lakosság
számára azonban bizonyos rendeleteket dakkhiníi nyelven adtak ki. Ez a rendszer az
Ádil sahok uralmának végéig (1686), ill. a Kutub-dinasztia lehanyatlásáig tartott.
A magas szintű hivatalos adminisztráció nyelve továbbra is a persza maradt. O A
dakkhini urdú fejlődésében három korszak különíthető el. Az elsőt a szúfi irodalom
jelenti, amely a bahmanida uralom végéig, azaz a 15. sz. végéig tartott. A második
korszak akkor kezdődött, amikor a délindiai királyságok, Bídzsápur és Golkonda a
mogul birodalom részévé váltak, a harmadik korszak során pedig a dakkhini urdú
Észak-India és a perzsa tematika hatása alá került. O A szúfi költők közül
kiemelkedik hodzsa Bandanaváz Geszudráz (1— 1422), aki Delhiből ment Dél-Indiába.
Az ő művei (pl. Mirádzs-ul ásikín, "Istenszeretők kalauza") a dakkhini urdú
irodalom legrégebbi példái. Geszudráz kortársa volt Fakhréddin Nizámíi, akinek 1421
és 1434 között iródott Kadam Ráv Padam Ráv ( Kadam Ráv és Padam Ráv") c. masznavíja
jelentős. O Bídzsapurban az Ádil sáhok dinasztiájában II. Ibráhim Ádi! sáh (1580—
1626) dalokat és dóhákat írt. Nyelvében igen sok a perzsa és arab szó, de a bradzs
bhása nyelv is hatást gyakorolt rá. Ebben a korszakban népszerű volt a masznaví
költészet: Rusztumi Masznavi Khvárnáma (A kitagadott könyve masznavf , 1649) c.
munkája az első epikus urdú mű. E mellett Malik Khursid Hast bé-hast ( Föld és
menny"); Abdul Ibráhímnáma ( Ibráhím könyve), valamint Ahmad Gudzsári Juszuf
Zulekhá ( Juszuf és Zulejka" ) és Lelá Madzsnú (Leila és Madzsnú", 1634—1636) c.
történetei a legjelentősebbek. Alí Ádil sáh (1656—1673) a Sáhi költői nevet
használta, versei Kulliját ( Gyűjtemény") c. urdú és dévanágari írással is
megjelentek. A sáh udvarának jeles költője volt Mullá Muhammad Nuszrati (? —1684).
Híres masznavíja a Gulsán-e isk (A szerelem virágoskertje", 1657) c. meseregény. O
Golkonda uralkodója, Muhammad Kuli Kutubsáh (úr.: 1580—1611) jelentős költő és
mecénás volt. Néhány telugu és perzsa nyelvű munkáján kívül többnyire dakkhini
nyelven írt. Mullá Aszadullá Vadzshíi (11659) — Kulí Kutubsáh udvari költője —
1609-ban írta meg Kutb Mustari (A Sarkcsillag és a Jupiter") c. masznavíját. Az
1635-ben készült Szabrasz (Minden íz") c. prózai alkotását mérföldkőnek tekintik. E
korszak jeles költője Gyvvászí is, aki 1623-ban dolgozta fel egy masznavíjában az
Ezeregyéjszaka néhány történetét. O A dakkhini irodalom utolsó korszakának
kétségtelenül legnagyobb költője Samszuddin Valiulláh Vali Dakkhani (16687—1707?).
Ot tekintik az urdú költészet megteremtőjének. Ahmadábádban, a híres szúfi szent,
Núruddín Szóharvádíi tanítványa volt. Vali, noha elfogadta a perzsa hagyományt,
ghazaljainak témájául személyes és hazai tapasztalatai szolgáltak. Költészetében a
szerelem a szúfik misztikus lelki szerelme, de kifejezésmódja annyira könnyed,
egyszersmind erőteljes és új, hogy egyszerre azonosítható az égi és a földi
szerelemmel. Verseinek világa azonban nem kortlátozódik a Co szúfizmusra. Elsőként
jeleníti meg költészetében a : hétköznapi indiai élet megannyi jó és rossz oldalát.
Lírája Delhi perzsául író költői számára nemcsak kihívást jelentett, de azt is
bizonyította, hogy lehetséges anyanyelvükön is a magas szintű irodalom művelése.
Ily módon megtört a költészet területén a perzsa egyeduralma. Hatása alól nem
vonhatta ki magát ÁAbrú, Nádzsi és Hátim sem. Ezt a tendenciát erősítette Szirádzs-
ud-dín (1714—1764) aki Szirádzs Aurangábádi néven vált ismertté. Bósztán-e khjál (A
gondolatok kertje) e masznavíjávai szerzett magának hírnevet. Ebben a költő
személyes tapasztalatai révén a valóságos, földi szerelemtől az égi szerelemig
eljutva e folyamat szúfi értelmezését adja. 0 Aurangzéb (1618—1707) halálával a
mogul birodalom is hanyatlásnak indult. Helyi hatalmi központok jöttek létre, s
ezekben a helyi nyelveket támogatták, a mogul udvarban pedig a perzsa helyét az
urdú foglalta el. 0 A legkorábbi északi urdú alkotásokról már a 11. sz.-tól kezdve
találhatók történetileg hiteles bizonyítékok, bár a művek nem maradtak fenn. Amír
Khuszrau Dihlavi (1253—1325) említi Maszud-i Szad-i Szalmán ghazaljainak
gyűjteményét, amely 1066-ban íródott. A korai urdú próza emléke a perzsával kevert
nyelven készült Malfúzát ("Bölcs mondások") Saikh Faríd-ud-dín Maszud Gandzs-i
Sakar (1173—1265) tollából. Rajta kívül Saikh Sarf-ud-din Bu Alí Kalandar (?—
1323), Saikh Szirádzs-ud-dín (t1—1355), Makhdúm Asraf Dzsahángír (1—1355), Saikh
Abdul Hak Rudaulví (t—1433), Szajjíd Muhammad Dzsaunpurí (1—- 1504) stb. szúfi
költők böles mondásaiban és —dóháiban találkozunk az urdú korai alakjával. 0 Amir
Khuszrau Dihlaví művei tekinthetők az urdú irodalom valódi kezdetének. A híres
kortárs szúfi Nizámaddín Auhjá (1238— 1325?) legkedvesebb tanítványa volt, s egész
életét udvari szolgálatban töltötte. 99 könyvet írt, nagyrészt perzsául. Szerzett
néhány gAazalt khari bólí és perzsa keveréknyelven is, tisztán urdú nyelven keveset
alkotott, s e művek többsége is megsemmisült, köztük az a kis verseskötet, melyről
maga is megemlékezett. Írt néhány rékhtának nevezett ogAazalt, melynek sajátossága,
hogy a perzsa nyelvű sorra urdú nyelvű sor rímel ( urdú irodalmi formák).
Legjelentősebb műve a Kháligbári ( Isten kertje) c. költői szótár. O Amir Khuszrau
Dihlávi kortársa, Amír Haszan Déhlavi (1— 1337) is a rékhtá ghazal művelője volt.
Iskí Khán Iráki (1—1582) ogaszídákat írt urdú nyelven. O Ezt követően — a délen
működő Vali Dakkhinível egyidőben — lépett fel Muhammad Afzal DBzshandzshánavi (1—
1625), akinek nyelve és stílusa korához képest díszes. Bárahmásza (A tizenkét
hónap) c. költeménye miatt ismert. Mir Dzsáfar Zattali (1659—17183) — akinek a
költői neve "tréfás" vagy "bolond" — korának érdekes egyénisége. Annyira vakmerő
volt, hogy a feudális ízlés és morál ellen fordulva gyakran használt tiltott
szavakat és kifejezéseket, ezért sokáig trágárnak minősítették. O Az észak-indiai
költők közül időben Szadaruddin Muhammad Khan Fáíz (1690—1738) áll a legközelebb
Valíhoz. Egyike a rövidebb masznavíkat író korai költőknek. Költeményeiben
erőteljesen jelentkeznek a helyi elemek: az indiai ünnepek, szimbólumok és
hasonlatok. Fdáíz költészete nemcsak összekapcsolja
a dél-indiai költészetet Eszak-Indiával, hanem alapul szolgál a későbbi nagy
költőknek is (pl. Nazír Akbárábádi. O 2. A 18. sz. elején Aurangzéb mogul
birodalmában a vallási türelmetlenség miatt felkelések törtek ki. Délen a marathák,
északnyugaton pedig a szikhek lázadása jelentett veszélyt a birodalomra. Aurangzéb
halála után örököseinek belháborúja és az udvari összeesküvések miatt egy uralkodó
sem tudta megerősíteni hódításait. Központi hatalom híján a feudális urak
csoportosulásai nagyon megerősödtek, s kedvük szerint emelték a tránra vagy űzték
el választottjaikat. Ilyen körülmények között a maráthá és a szikh erők befolyása
egyre nőtt és a mogul birodalom tartományi kormányzói függetlenné váltak.
Ugyanekkor igyekeztek megvetni a lábukat Indiában az európaiak is, elsősorban az
angolok és a Íranciák. Az iráni uralkodó, Vádir sáh 1738—1739-ben rohanta le
Hindusztánt és súlyos vereséget mért a mogul hadseregre. Támadása során Delhi
gazdagságát és hatalmát a semmivel tette egyenlővé, az egész város romokban hevert.
Ezt követően utóda, Ahmad sáh Abdált Durráni újra meg újra Indiára támadt. Az állam
annyira gyenge volt, hogy a fővárostól délnyugatra letelepült dzsátok is kirabolták
a várost (1754); Abdáli Durráni 1757-ben negyedszer rohanta le Delhit. E támadások
elől Delhi lakói a provinciális hatalmi központokba, így Lakhnaúba és Haidarábádba
menekültek. 1761-ben Abdálíi Durráni ismét megtámadta Indiát, és a növekvő maráthá
hatalmat tönkre verve megint kirabolta Delhit. A város feldúlása után a helyi
királyságok önállóak lettek. Ezzel párhuzamosan Kelet-Indiában Ánglia már
megalapozta a hataimát (KeletIndiai Társaság). Végül 1803-ban az angol hadsereg
megszállta Delhit és a mogul uralkodót a maga oltalmába kényszerítette. O A mogul!
birodalom hanyatlásának kora az urdú költészet kibontakozásának ideje. Eppen Nádir
sáh Delhi elleni támadása idején volt születőben az urdú költők új nemzedéke.
Kezdetben Vali szellemi vezetőjének. Szádullá Gulsannak (16647—1727?) ösztönzésére
fordultak a költők az urdú felé, majd íszirádzs-ud-dín Ali Arzú (1—1756)
biztatására. Árzú mindenekelőtt nyelvtudós volt és a nyelv tisztaságára ügyelt. 0
foglalta szabályokba az udú nyelvet és ennek következtében számos helyi eredetű szó
kikerült a nyelvből, s a perzsa befolyás megerősödött. Fdíz kortársa, Nadzsm-uddín
Mubárok Alrú (1684—1733) az urdú költészet megújítója. Verseiben a szavak
varázslatossága elnyomja az érzelmeket, és a gondolatokat. Ülykor nehezen érthető
és rút szavakat is használt. Ábrú pályatársa volt Sarf-ud-dín Mazmáún (1689— 1745).
A kor említésre méltó költői: Muhammad Kuli Jakrang, Muhammad Sákir Nádzsi, Itmád-
ul-mulk Amír Andzsám, Asraf Alí Fugán, valamint a szúfi költő, Mazhar Dzsánedzsánán
(1699—1780), aki giazaljaiban a Delhiben beszélt nyelvet használta költői módon. O
Kbben a korszakban erős a perzsa költészet felé való vonzódás: arra törekedtek,
hogy a nyelvet , megtisztítsák" a nem perzsa elemektől, s gyakran alkalmaztak több
jelentésű szavakra épülő szójátékokat. Zahúr-ud-dín Hátim (1699—1791) a kor
legfontosabb, egyéni arculatú költője volt. Nagy súlyt fektetett az urdú szavak
helyes kiejtésére és helyesírására, hibásnak tartotta a perzsa szavak urdúba
átkerült apabhransa alakját, így nyelve tiszta és stílusa kiilönbözik
kortársaiétól. Ghazatjai keresetlenek és gyönyörködtetőek. Számos tanítványa volt,
köztük Szauda is. O Szauda (1713—1781) rendkívül tehetséges, sokoldalú költő volt.
Delhiben élő, pathán kereskedőcsaládban született, s egész életében különböző
királyi udvarokkal és nagyurakkal állt kapcsolatban. Nemcsak sokféle költői
formában írt nagy sikerrel, hanem néhány ilyen formát oly magas színvonalra emelt,
hogy a későbbi költők számára mintegy kihívásul szolgált. aszíiddiban mélység,
érettség, hatásos szóhasználat, a téma érdekfeszítő előadásmódja, képzelet és
valóság varázsos keveréke egyaránt megtalálható. A gaszída hagyományos témakörét
kitágította. Egyedülálló alkotó a hadzso (szitkozódó vers; S Aidzsá) műfajában.
Hadzsoját c. gyűjteményében a korabeli hanyatlás, az uraságok üres élete, a
szegények kiszolgáltatottsága, a rendszer túlkapásai is előttünk állnak.
Ghazaljaiban is sajátos, egyéni hangon szólal meg. Szauda megváltoztatta,
megélénkítette a korabeli marszíja stílusát is. O Dard (1719--1785) a szúfi
filozófia gondolatait verseiben egyszerű őszinteséggel fogalmazta meg. Noha
többnyire perzsául írt, egy dívanja (Dívan-i urdú) urdú nyelvű. Delhiben Dard
korában vált népszerűvé ismét a musájrá intézménye, s ő maga is gyakran rendezett
ilyeneket. A musdjrá olyan költői verseny (o költői versenyek), amelyen ki-ki a
maga költeményét adja elő; olykor megadnak egy sort vagy verset, esetleg témát, és
mindenkinek erről kell verselnie. A soron következő költő elé mindig egy mécsest
helyeztek, mely lassan körbejárt a résztvevők között. (Ílyen költőtalálkozókat ma
is rerideznek.) C Mir Taki Mir (1724—1810) ghazalköltő tizenegy éves volt, amikor
elveszítette apját, aki ismert szúfi volt. (Gyermekkorát igen nehéz körülmények
között töltötte. Amikor Nádir sáh lerohanta Delhit, Mir Taki Mír oltalmazója és
mecénása a háborúban meghalt. Agrába visszatérve beleszeretett egy lányba — aki
feltehetőleg rokona volt -——, de a kapcsolatuk nem teljesedett be. Ismét a háborúk
dúlta Delhibe utazott, ahol nem sikerült pártfogót találnia. Végül 1782-ben Avadh
uralkodója, Ászif-ud-daulá . meghívására Lakhnaúba ment. Mír élete nélkülözés,
sikertelenség, kétségbeesés és szenvedés közepette telt el. Végletesen érzékeny,
szerény, szemérmes, ám önérzetes ember volt. Költői tehetsége mindenkit elbűvölt.
Már fiatalon annyira híres és népszerű lett, hogy g/azaljait ajándékképpen küldték
egymásnak az emberek. Számos műfajban alkotott, de sehol nem jutott olyan tökélyre,
mint a ghazalköltészetben. A későbbi költők, még Ghálib is, őt tartották
mesterüknek. Halála után egy évvel jelent meg Kulliját-ja (Összegyűjtött művei)
Kalkuttában. Ebben hat urdú és egy perzsa nyelvű díván, néhány masznavi és gaszída
található. Perzsául írta meg önéletrajzát Zikr-i Mír ( Megjegyzések Mírról") c. és
egy jelentős irodalomkritikai művet, Ötazkirát (Nikát us-suará, "Költői
életrajzok") is szerzett. O Mír Gulám Haszan Haszan (1736 vagy 1738—1786)
ghazalokat, gaszídákat, rubáíkat és masznuvíkat írt, de ezek közül a masznavi
műfajában — melyet megtisztított és kibővített — szerzett hírnevet. Sihrul baján
( Varázslatos leírás) c. műve mint Mír Haszan Masznavíja. lett ismertté, noha még
további 11 masznavít írt. Kifejezésmódja egyenes, egyszerű, gondosan és takarékosan
válogatja meg szavait. O Szauda, Dard és Mir teljesítették ki az urdú lírát. A
politikai helyzet következtében az urdú költészet más, új központjai is létrejöttek
Delhin kívül. Első helyen áll ezek között a lakhnaúi iskola, melynek stílusát
szertartásos udvariaskodás, mesterkéltség, a látszat fontossága, szokatlan szavak
és szódíszek használata, bonyolultság, a szórakoztatás és nevettetés igénye
jellemezte. E törekvések eredményeképpen Lakhnaúban a ghazal nyelve teljesen
megújult. Ennek az irányzatnak volt a költője Insa Alláh Khán (1756 k.-——1817) is.
Humoros ghazaljai mellett mint nyelvtudós különösen nagy hírnévre tett szert. Ráni
Kétakí-ki kaháni ( Kétaki királyné története", 1803) c. meseregényét tekintik az
urdú próza legrégibb alkotásának. Gulám Hamdáni Muszakfi (1750—1828) is a lakhnaút
iskolához tartozott. Költészete igen dinamikus. Nyelvhasználata nagyon tudatos, de
nélkülözi az eredetiséget. Rangín (1755—1835) ghazalokat és masznavikat írt, de
stílusa nem elegáns. A orékhti műfaj megteremtőjeként tartják számon. O Mír mellett
a 18. sz. másik nagy lírikusa Vali Muhammad Nazir Akbárábádi (1740—1830), aki
kiemelkedő tehetségű, egyéni hangú költő volt. Az urdúban a néphagyományt oly
erőteljesen honosította meg, hogy ezzel mércévé vált. Az urdú költészet elismert
tekintélyei azonban sokáig nem fogadták el. Az volt a véleményük, hogy ez a
költészet csak a falusiak igényeit elégíti ki. 5. W. Fallon értékelte először
helyesen, s azóta az első vonalbeli alkotók közt tartják számon. Verseinek témáit a
hétköznapokból merítette, nem ismerve tiltott szavakat. Zsánerképeivel az indiai
társadalom egész tarkaságát felrajzolta. A legjobb értelemben vett népköltő. Számos
műfajban járatos volt, de hírnevet nazmjaival szerzett. Mufliszi ( Szegénység") és
Sahar ásóbh (A város szerencsétlensége") c. versei a korabeli élet ellentmondásait
művészi módon mutatják be. Híres költeménye még az Adam-i náma (Az Ember könyve").
Bandzsár-á náma (A cigányok könyve?) c. művében az örök értékekre tanít, arra, hogy
a mulandó világ iránti vonzódást le kell győzni. O Nászikh (1774— 1838) is a
lakhnaút iskola nagy egyénisége volt. Elsősorban mint stiliszta szerzett hírnevet,
de olykor ghazaljaiban őszinte érzelmek és egyszerűség visszhangzik. ÁAtis (1778—
1847) költészetét a túldíszítettség jellemzi. Erotikus verseiből hiányzik a
mélység, de olykor érzékiségük megérinti az olvasót. Naszím (1811—1843) főleg
masznavikat írt. Elbeszélő művészete hatásos és kifinomult. O A lakhnaúz iskola
legnagyobb érdeme a marszíja átformálása volt. Igaz, hogy Szaudá és Mir is írt
marszíjákat, de a műfajt Lakhnaúban Anisz és Dabír juttatta a tetőpontjára. Az urdú
irodalom legkiválóbb marszíjaszerzője, Anisz (1801—1874) Faizábádban született,
irodalmár családban. A karbilái tragédiát vette elbeszélő költeménye alapjául (a
karbilái tragédia során ölték meg Mohamed próféta unokáját, Imám Huszeint és
családját). Jellemábrázolása kiváló, a különböző tevékenységek leírása eleven.
Lakhnaú másik jeles marszíjáköltője Dabir (1803—1875), akinek a stílusa túl
tudományos. Kifejezésmódja erőteljes, de Anisszal nem veheti fel a versenyt. A
marszíjával párhuzamosan Lakhnaúban a masznaví is új alakot öltött; ilyen
vonatkozásban Naszím mellett Mirzá Taki Havasz (1—1784), Muhammad Huszain
Fadzsallti (1—1776) neve említendő. O A prózai műformák megjelenése
a 18. sz.-ban a szúfiknak és a vallásos irodalom művelőinek volt köszönhető. Rafi-
ud-din (1759— 1818) és Abdul Kádir (1753—1813) lefordította a Koránt urdúra. (A
Biblia urdú fordítása — 1741 — megelőzte a Kordn fordítását.) Karámat Alí (1—1873)
is szúfi témákról fejtette ki nézeteit prózában. A karbilái tragédiáról íródott
néhány mű, mint Haidar Bakhs / aidari Gul-e Magfirat (A megbocsátás rózsája , 1802)
és Mazhar Alí Vilá Dasz madzslísz Tíz gyászgyülekezet", 1804) c. alkotásai. Mohamed
próféta életének történetét Szajjíd Hidájat Alí 57kóhábádi jelentette meg Riszál-e
Mólud saríf (Mohamedet dicsőítő ének könyve, 1850) c. O A 19. sz. elejére a mogul
birodalom teljesen felbomlott. Mindazonáltal az utolsó mogul uralkodó, Bahádur sáh
Zafar (1775—1862) udvarában a legjobb költőket gyűjtötte össze. Muhammad Ibráhím
Zauk (1798—1854) elsősorban giazalokat és gaszídákat írt. Mómin (1800—1851)
erotikus ghazaljai és masznavíjai révén vált híressé. O Ekkor élte reneszánszát a
odásztán. Népszerű volt Amír Hamzá (Mohamed próféta nagybátyja) története, melynek
hindusztáni verzióját 1801 -ben Muhammad Khalil Alí Khán Ásk alkotta meg. A dásztán
hagyományba tartozik Radzsab ÁAlí Bég Szurúr (17817—1867) Faszáná-i adzsáib
( Csodálatos történet", 1824) c. műve is. Későbbi Fakír Muhammad Khán Gójá (1—1850)
dásztánja, a Bósztán-e hikmat (CA bölcsesség kertje", 1837). E kor hagyományától,
azaz a ritmikus prózától eltávolodva. írta meg Gulám Imám Sáhid (1— 1878) Insá-e
bahár-e békhizá (Az örök tavasz kezdete") c., Gulám Gausz Békhabar (1824/1825—1905)
pedig Khúnáb-e dzsigar CA szív halála) és WHugán-e Békhabar ( Békhabar
segélykiáltása ) c. munkáját. A próza e kezdeti korszakában történeti és
természettudományi témájú könyvek is születtek, köztük néhány fordítás. O 1801ben
Kalkuttában megalapították a Fort William College-ot azzal a céllal, hogy az angol
tisztviselők elsajátíthassák az indiai helyi nyelveket. Itt lefordítottak néhány
régi perzsa dásztánt urdú nyelvre, melyek közül Mír Amman Bágho bahár (Kert és
tavasz", 1803) c. munkája a legjelentősebb. A Fort William College alapítása után
25 évvel Delhiben létrehozták a Delhi College-ot, ahol az oktatás nyelve az urdú
volt. Itt is készültek fordítások; e munkák irányítója Rámcsandar (1821—1880) volt.
Lakhnaúban és Haiderábádban fordítóhivatalokat hoztak létre ég a nyomdák száma is
megnőtt, egyre több kiadó alakult. (1849-ben Északnyugat Indiában 23 kiadó volt.)
Az urdú újságírás története 1785-ben kezdődött, amikor Kalkuttában egy angol nyelvű
újság, a Calcutta Gazette urdú—perzsa rovatot indított. Az első urdú nyelvű újság a
Dzsám-e dzsahán numá (A világot megmutató serleg") 1822-ben jelent meg Kalkuttában,
1853-ig pedig már 34 urdú lapot jelentettek meg, melyek közül néhány rendszeresen
közölt szépirodalmat. OC Nemcsak e korszaknak, de az egész urdú irodalomnak egyik
legnagyobb költője Ghálib (1797. —1869). Páratlan tehetsége nemcsak a költészetben
bontakozott ki, hanem a próza területén is; levelei is irodalmi jelentőséggel
bírnak. Erdekes egyéniség volt, akiben egyaránt jelen volt a mély gondolatiság és a
tréfa, a humor. Elete éppoly ellentmondásos, mint életműve, filozófiája. Egyfelő!
az uralkodó udvarában magas címeket kapott, másfelől hazárdjáték bűne miatt
letartóztatták. Barátai voltak a város tudósai és szúfi szentjei, de cseppet sem
titkolta, hogy szereti az italt, a szerencsejátékokat és nem hisz a vallásos
szertartásokban. Egyéniségében összecsapott a keleti és a nyugati kultúra.
Elsősorban a perzsa nyelv költőjének tartotta magát, és urdú műveit színtelennek
gondolta. 1850 körül megbízást kapott, hogy írja meg a mogul dinasztia történetét,
s ennek első része meg is jelent. Zauk halála után (1854) a mogul uralkodó Bahádur
sáh Zafar tanácsadója lett. 1857-ben az angol uralom ellen fegyveres felkelés tört
ki, s Ghálib a felkelésről naplót írt: Dasztambú ("Illatos labdacs"). 1859-ben a
rámpuri uralkodó némi nyugdíjat folyósított neki, de anyagi nehézségei nem
rendeződtek. Elutazott Kalkuttába, mely annak idején India fővárosa és az angolok
központja volt. Ez az utazás — a nyugati gondolatok, tudományos eredmények és
munkamódszerek — nagy hatással volt rá. Ghálib költészetével kapcsolatban a
szokásos kommentár az, hogy , a szív költészetét az ész költészetévé" tette.
Annyira vágyik arra, hogy az értelem, a logika és a valóság talaján álljon, hogy a
hagyományos témákat is újra kell gondolnia. Így válhat a legsablonosabb mondanivaló
is újszerűvé, hathat eredetinek költészetében. O 3. Az 1857-es sikertelen lázadás
után az urdú lírára nemcsak a nyugati költészet hatott, hanem a kor
követelményeinek megfelelően realista verseket is írtak. Ezekben a társadalmi-
gazdasági tudatosság és a reformmozgalmak hangja szólalt meg. Ugyanakkor a
konzervatív, régi stílus 18 tovább élt pl. Navéb Mirza Khán Dág (1831—1905)
műveiben. Az ő költészetében a vidámság a világi szerelem bensőséges ábrázolásával
párosul. O A modern irányzatok vezető költője Háli (1837— 1914) volt, aki új formák
meghonosítására is kísérletet tett. Gondolatainak kifejezésére nem a ghazalt, hanem
a kevésbé kötött nazmot választotta. Hírnévre Muszaddasze Hálí ( Háli hatsorosai)
c. művével tett szert, mely az indiai muzulmánok büszke és ragyogó múltját s
korabeli nyomorúságos állapotát mérte össze. 0 Akbar Alláhábádi (1846—1921) e kor
másik fontos lírikusa. Elsősorban szatirikus költőként tartják számon. Ellenezte a
nyugati befolyást és a kelet újjászületését hangsúlyozta. Csakbaszt (1882—1926) a
hazaszeretet érzését választotta költészetének témájául. O A próza fejlődésében
Szajjid Ahmad khán (1817—1897) játszott jelentős szerepet. Vallásos, tudományos,
történelmi témájú urdú könyvek és folyóiratok megjelentetésében, oktatási
intézmények megalapításában, a reformmozgalom szervezésében egyaránt élen járt. E
korban az urdú irodalomkritika is fejlődésnek indult. Korábban kritikai tevékenység
a perzsa tazkirákon keresztül folyt. A modern kritika első művelője Muhammad
Huszain ÁAzád (1834— 1910) volt, Ab-e haját (Az élet vize", 1881) c., nagyhírű
művével. Ez az első tudományos igényű urdú irodalomtörténet urdú nyelven. ÁAzád
másik jelentős munkája a Najrang-e khajal (A gondolat varázsa, 1880) az
allegóriáról szól. A filológia területén is fontos tevékenységet fejtett ki. Háli
az irodalomkritika előrevitelében is múlhatatlan érdemeket szerzett. Fő műve a
Mukaddama-e sír o sáiri ( Bevezetés a költészetbe"?, 1893), amelyet verseskötetéhez
(Díván-e Háli) írt bevezetésül. E műben esik szó először a verses és prózai műfajok
kritikájának alapelveiről. Háli az irodalmi alkotást nem a régi hagyomány szerint —
csak a technikai és esztétikai szempontok alapján — értékeli, hanem a benne
kifejezett erkölcsi értékeknek is fontosságot tulajdonít. Szigorúan kritizálja a
formalizmust. Számos egyéb műve mellett három irodalmi életrajzot is írt, amelyek
közül a legjelentősebb a Ghálib életéről és munkásságáról szóló Jádgár-e Ghálib
(Ghálib emlékezete", 1896). Szblé Numáni (1857—1914) az urdú történetírás atyja. Az
irodalomkritika területén Muvázana-ji Anísz o Dabír ( Anisz és Dabír összevetése",
1907) c. műve említendő. O E korszak ragyogó tehetsége volt Nazír Ahmad (183371—
1912), társadalmi reformer, akit az első urdú regényírónak tartanak. Mirát al-
arúszt (A menyasszony tükre", 1869) c. műve egy — lányok számára — készült
didaktikus történet. A Taubat an naszúh ( Komoly megbánás, 1879) és az Ibn-ul vakt
(A pillanat fia") további jelentős regényei. O Szarsár (1846—1902) halhatatlan műve
a négyezer oldalas Faszána-e Azád ( Azád történetei") c. regény. Az igen terjengős
és laza történet keretében a 19. sz. utolsó évtizedeinek Lakhnaúját nagy
részletességgel festi le. Nyelve egyedülálló. Szarsár több angol regényt is
lefordított urdúra, ezek közül kiemelkedik a Khudái faudzsár ( Az isten harcosa"),
mely a Don Ouijote történet átdolgozása. Sarar (1860—1926) 102 könyvet írt,
melyeknek többsége történelmi regény. Romantikus témáit az iszlám történelemből
választotta. Szaddzsád Huszain (1856—1915) Hádzsi Baglól (ua.) és Kájá palat
(Tökéletes átalakulás") c. humoros regényei igen sikeresek voltak. Ruszvá (1858—
1931) Umrád Dzsán Adá (ua., reg., 1899) c. realista művével vált híressé. A regény
a címszereplő, egy prostituált érdekfeszítő története, s egyben az akkori
társadalom és kultúra mindenre kiterjedő leírását adja. Jellemábrázolása hiteles,
az érzelmeket rendkívül pontosan és részletesen rajzolja meg. O Ugyancsak a 19.
sz.-ban kísérelték meg a szinház népi hagyományát továbbfejlesztve e műfaj újbóli
bevezetésére. Az utolsó lakhnaúi naváb, Vadzsid Alí sán Rádhá Kanhaijá ká kisszá
( Rádhá és Krisna története") c. darabját vitték színre. Amánat (1816—1859) híres
színművét az Indar-szabhá (Indra udvara") c.-t 1853-ban mutatták be. Ez után
hosszabb szünet következett a drámaírásban, mely a fárszi (perzsa) színház
érkezésével zárult le, s a drámaírók egész sora jelentkezett. Az urdú drámának
azonban új és hatásos formát valójában Ágá Hasr Kásmiri (1879—1935) adott. Nemcsak
Shakespeare drámáit fordította le urdúra, hanem maga Is írt társadalmi és
mitologikus témájú darabokat (Turkíi húr, "A török huri; Jahúdi ki larki, "A zsidó
lánya; Sirín Farhád, "Sirín és Farhád? ). O A 20. sz. elején az urdú verset
gondolati és művészi magasságokba Muhammad Ikbál ( 1938) emelte, aki nemcsak költő
volt, hanem nyelvész, filozófus, gondolkodó, politikus és társadalmi reformer is.
Egyetemi tanulmányait Lahore-ban és Angliában végezte, majd hazatérése után (1908-
tól) ügyvéd lett. 1927-ben tagja volt a pandzsábi törvényhozási tanácsnak. A
Muzulmán Liga elnökeként 1930-ban és 1931-ben a Londonban megrendezett kerekasztal-
konferencián ő képviselte az indiai muzulmánokat. A mohamedán újjászületés híveként
Sikvá ( Panasz", 1909), Sám o szahar (" Este és reggel), Dzsaváb-e sikvá ( Válasz a
panaszra", 1912), Khidzsr-e ráh (A misztikus útmutató") és Tul-e iszlám (A felkelő
iszlám")
e. verseiben az összefogásra, az európaizálással szembeni ellenállásra szólít.
Kelet egészének felemelkedését kívánta — a pániszlám eszmeiség jegyében —, s ennek
lehetséges útjaként az önmegvalósítást mutatta fel. Elete végén egy olyan
humanizmusnak lett szószólója, melyben a szocializmus és az iszlám elvei keveredtek
( Bál-e Dzsibríl, "Gábriel szárnyai, 1935; Zarb-e Kalím, "Mózes ütése", 1936). Az
urdú próza fejlődésében jelentős szerepet játszott Mauláná Abul Kalám ÁAzád (1888—-
1958). Prózája elsősorban egyéni stílusú publicisztika. Két híres urdú újságot
jelentetett meg, Al hilál CA Hold", 1912-től) és AZ balág (Az üzenet, 1915) c.
Leveleinek gyűjteménye — (Gubár-e khátir, "A gondolat virágpora", 1942) — is
irodalmi értékű. (Elkészítette a Korán urdú fordítását is.) Mauláná Muhammad Alí
(1878—1931), Mauláná Zafar Ali Khán (1870—1956), Haszan Nizámi (1878—1957) e
korszak vezető írói. Rajtuk kívül Szaddzsád Haicdar Jildarim (1880—1943), Szultán
Haidar Dzsós, Szaddzsád ÁAnszári is új formát adott a prózának, különösképpen az
esszének. Nijáz Fatéhpuri (1884—1968) sokoldalú alkotó volt, írt regényt,
elbeszéléseket, drámát, irodalomkritikát és fordításokat is készített. 1922-ben
elindította a Nigár ( Rajz") c. folyóiratot. 0 vezette be a pszichológiai elemzés,
valamint a társadalmi, gazdasági szempontú vizsgálat módszerét. Abdul Hak (1870—
1963) nevéhez fűződik a régi urdú irodalom történetével kapcsolatos anyagok
szerkesztése és kiadása. Vahid-ud-dín Szalím (1—-1916) a nyelvészet és más
tudományok urdú szókincsének feldolgozásán fáradozott. Maszud Haszan Rizvi Adib
(1893—1975) az irodalomkritika területén végzett jelentős munkát. Hamáríi sálri (A
mi költészetünk") c. kritikai művében az urdú költészet kiegyensúlyozott
nézőpontból mutatja be. Szajjid Móhíud-dín Kádiri Zór (1905.--1962) a nyelvészet és
a dél-indiai urdú vonatkozásában végzett kutatásokat. Kalím-ud-dín Ahmad (1908—
1963) megismertette a nyugati írodalomkritikát. Ezen alapuló értékelése az urdú
költészetről ugyan nagyon mechanikus, azonban ellentmondásaival együtt is új
kutatási területet nyitott. Vikár Azím (1908—1981) a próza kritikusa, híres munkája
a Dásztán szé afszáné tak (A dásztántól az elbeszélésig). O Az Ikbaál utáni líra
nagy alakja Dzsós Malihábádi (1898— 1982) volt, akit a forradalom költőjének
tartanak. Verseinek témája a nemzeti érzés mellett a természet, a szerelem és az
emberség. Költészetében a társadalmi, politikai szatíra is megtalálható. Forradalmi
és hazaszeretetről szóló verseivel új irányzatot indított el. Legfontosabb művei:
Rúh-e Adab (Az irodalom szelleme, tan.-ok. 1921); Szumbul o szalászil ("Jácintok és
láncok", versek). Firák Górakhpuri (1896— 1982) ghazaljaiban — melyekhez
felhasználja a népköltészet formakincsét — egyedülállóan új gondolatok
fogalmazódnak meg. Az emberi természet összetettsége, az érzelmek finom rezdülései,
az élet ellentmondásai, nehézsége, öröm és bánat, elválás és találkozás friss, új
hangon szólal meg. Főbb verseskötetei: Nagm-e száz (A száz [hangszer] dala");
Ghazalisztán ((Ghazalország ); Sérisztán ( Versország"); Gul-e nagmá (A virágok
éneke); Gulbarg ( Virág és levél). O A romantikus és hazafias költők sorába
tartozik Hafíz Dzsalándhari (1900 — 1983), Asik Huszain Szémáb Akbarábádíi (1880—
1952), Szághar Nizámi (1905— 1984) és Akhtar Síráni (1905—1942). Több társadalmi
érzékenység jellemzi Khszán Dánis (1914— 1984) és Ravis Szeddikí (1911 — 1971)
költészetét. O A nazm után a ghakorábbi korszakban Alí Muhammad Sád Azímábádi (1846
—1927) tartotta ébren a ghazal hagyományát. E törekvést támogatta Szajjíd Alí Naki
Naks (1863—1950), Mirzá Muhammad Hádi Azéz (1880—1935) és Mirzá Zákir Huszain
Szákib (1860— 1946). A műfaj újjáteremtésében fontos szerepet játszott Aaszrat
Móháni (1875— 1951), Mirzá Vádzsid Huszain dJagáná (1884—1956), Aszghar Huszain
Aszghar Góndavi (1884—1936), Saukat Alí Fáni Badájuni (1879— 1942), Arzú (1873—
1951), aki színműveket is írt és Dzsigár Murádábáni (1890—--1961). Haszrat Móháni
a, filozofikus tartalmú ghazalt énekelhető formába öntötte. Jagáná
gondolatébresztő, provokatív költészete a független és félelmektől mentes,
erőteljes ábrázolás révén jelentős. Sokan kritizálták azért, mert tiltott vallási
témákat is költészete tárgyává tett. O 1936-ban kezdődött el a marxizmus és a
szocialista realizmus hatására a progressztvizmus irodalmi irányzata. A haladó
szellemű urdú költők között Faíz Ahmad Faiz (1912—-1985) nevét kell legelőször
említeni. Költészetének jellemzője, hogy a klasszikus kereteket forradalmi és
marxista gondolatokkal tölti ki, a régi jelképeknek új tartalmat ad, így sokszínű
és népszerű politikai költészet született. Aszrárulhak Madzsáz (1911—1955)
érzelemgazdag, forradalmi versek írója, melyek egy kötetben Ahang (Idő) c. jelentek
meg. Mahdúm Mahíuddín (1908—1969) írt néhány igazán haladó, népies és érzelemgazdag
költeményt. Ali Szardar Dzsáfri (1913—) a forradalmi líra mellett a szabadverset
népszerűsítette. Dzsánniszár Akktar (1914— 1979) a romantikától jutott el a
forradalmi költészetig. Versei énekelhetők, kifinomultak, érzékenyek, ugyanakkor
haladó beállítottságúak. Száhir Ludhijánaví (1922— 1980) is a romantikus
forradalmár költők sorába tartozik. Hírnevet a filmek számára írt dalszövegek révén
szerzett magának. A haladó irányzathoz tartozó ghazalszerzők között Móinul Haszan
Dzsazvi (1912—) és ÁAszrául Haszan Khán Madzsrúh Szultánpuri (1919—) neve mellett
Kaifi Azmi (1918—) említendő. Ő didaktikus forradalmi versek írásával kezdett, majd
a legaktuálisabb problémák ábrázolása lett költészetének tárgya. A progresszív
nemzedékhez sorolható még Samím Karháni (1914—-1975), Szalám Macslisahri (1920—
1973), Gulám Rabbáni 7áván (1915—1983), Akhtar-ul [Imám (1915—), valamint Akhtar
Anszárií (1909—). O A szocialista realizmus középpontba kerülésével új esztétika
megfogalmazására került sor. Madzsnú Górakhpuri (1904—-1988) a társadalmi és
történelmi okozatokat tette a kritika alapjává, ugyanakkor rámutatott arra a
veszélyre is, amit a marxista elvek mechanikus alkalmazása jelent. Fő munkái:
Tankíd-i hásié (" Kritikai széljegyzetek"); Adab aur zindagi ("Irodalom és élet");
Nukús o Afkár (( Benyomások és művek"). O Alé Ahmad Szurúr (1912—) a haladó
irányzat első számú kritikusa, öszszekapcsolta a keleti és a nyugati kritikai
elveket (Tankíd kjá hai, "Mi a kritika? , Abad aur nazarijá, "Irodalom és ideológia
, Nazar aur nazariját, "Nézőpont és ideológiák"). Ehtésám Huszain (1912—1972) olyan
problémákkal foglalkozott, mint a cselekmény és a megformálás, az esztétika elvei,
a társadalom és az irodalom kölcsönhatása (Tankíd-i dzsájzé, "Kritikai vizsgálat";
Ravájat aur bagávat, "Hagyomány és lázadás ; Adab aur szamádzs, "Irodalom és
társadalom"; Tankíd aur amli tankíd, "Kritika és gyakorlati kritika"). Szajjid
Mumtáz Huszatnnak (1918—-1992) különösen kiemelkedő Ghálibra és Amir Khuszrau
Dihlavíra vonatkozó munkássága. Khursíd-ul /szlám, Muhammad Haszan, Sárib Rudaulvi
nevét kell még említeni a prograsszív kritiegymástól eltérő gondolatok és
nézőpontok jellemzik. A strukturalista Gópicsand NVárang a kritika, a nyelvészet
területén végzett fontos munkát. Samszurrahmán Fárukí a klasszicizmus híveként
bírálta a progresszív kritikai elveket és ismét bevezette a Vart pour Vart
jelszavát. Mugni Tabasszum, tak Dzsáfri, Várisz Alví, Hámdíi KásmiAbdul Muganni,
Muhammad Haszan Aszkari és Szajjíd Sabíh-ul Haszan az új irodalomkritikusok közül a
jelentősebbek. O A progresszív áramlathoz hasonlóan egy artisztikus és kísérletező
irodalmi irányzat is működött, amelynek neve halk-e arbácé (az ízlés barátainak
köre") volt. Ezt elsősorban a pszichoanalízis befolyásolta. Szaná-ul-lá Dár
Mirádzsi (1912-—1950) — akire erősen hatott Freud — szembefordult az elfogadott
társadalmi normákkal. N. M. Rásid (1910— 1976) e csoport legnagyobb költője.
Lírájában nagy szerepet kapott a nemiség. Szembefordult a vallással, a kultúrával,
a politikával, a kormányzással, a rendszerrel; csak az emberi jóságban hitt.
Szabadverseiben kifejezésmódja művészi: a mély érzelmek kifejezéséhez teljesen új
szavakat és kifejezéseket alkotott. Legfontosabb kötetei: Mávárá ( Múlt"), Írán mén
adzsnabi (Idegen Iránban), Láhinszán (Nem ember"). Az irányzat lírikusai között még
Juszuf Zafar (1914—1972) és Kajjúm Nazar (1914—) neve említendő. 0 A modern urdú
próza történetében az Angáré ( Darázs", 1932) e. elbeszélésantológia megjelenése
igazi mérföldkő. A kötet szerzői között van Szaddzsád Zahír, Ahmad Ali, Rasíd
Dzsahán, Mahmúd Duzzafar. Elbeszéléseik merészek, a társadalmi és vallási
konvenciók s a szexualitás témájában realisták. Prémcsand (1880—1936) a valóságot
és az ideált összeegyeztette, és az életet, különösen a falusi életet a realitáshoz
kapcsolta. A gandhizmustól a marxizmusig többféle nézet hatott írásaira. Stílusában
és nyelvében jelentős változás következett be. Nyelve közel került a hétköznapi
emberek nyelvéhez, novelláiban csökkent a cselekményesség fontossága, s azokat
egyre inkább a modern elbeszélés elemei jellemezték O Ázam Kurévi (?-- 1955)
elbeszéléseinek sajátossága a helyi színezet és a szereplők bensőséges ábrázolása.
Alí Abbász Huszaini (1897—1971) a társadalmi és történelmi körülményeket elemezte.
Novelláiban a cselekmény és a szereplők természetes fejlődésének az ábrázolása a.
fontos. Fő művei: Rafik e tanhái ( Barát a magányban"), Bászi phúl ((Áporodott
virágok), Kucsh hanszí nahín he (Nincs nevetés), Kántón ká phúl Tövises virág"),
Nadiján kináré ( Folyópartok"). Szaléhá Ábid Huszan (1913—1988) a gandhizmus hatása
alatt állt, és a nemzeti mozgalomról írt regényei — amelyeket higgadtság és
gondolati elkötelezettség jellemez — tették híressé. Vő művei: Azrá (ua.), Átis e
khámós ("Néma tűz"), Apni apni szalíib ( Mindenkinek a maga keresztje). Ahmad Alí
(1910—) urdú és angol nyelven egyaránt írt. A hétköznapi élet tevékenységeinek
részletes ábrázolása és a társadalom mélyére hatoló tekintet jellemzi. Főbb
urdú nyelvű művei: Sólé ( Lángok"), Hamári galí (A mi kis utcánk"), Kedkháná
(Börtön), Maut szé pahlé (A halál előtt). Krisan Csandar (1914—1977) műveiben
humor, az emberi vágy, az idealizmus, a szabadság érzése, elkötelezettség, a békés
jövő és politikai eszmélet egyaránt jelen van. Híres regényei: Túfán ké pahlé ("A
vihar előtt"), Mittí ké szanam (Agyagbálvány"), Szamandar ké kináré (A
tengerparton"), Csándni ká gháv ( Holdfény"). O Az 1960-as években új
költőgeneráció jelentkezett, tagjai az ,,i!lúzió-vesztett költőkként" ismertek.
Khalí-úr Rahmán Azmi (1927—1974) a legjelentősebb közülük, aki Mír Taki Mir
kifejezésmódját elsajátítva a régi és az új érdekes keverékét hozta létre. Bakhar
Mahandí (1926—) nemzedéke leginkább forradalmi költője. Vahíd AkAtar (1935—)
lírájában több a gondolatiság. Názis Pratápgarhi (1922—19834) a nemzeti eszme
költője. Amikh Hanfé (? --1988) a modern társadalomban a. lét értelmetlenségét
verseli meg. Balrádzs Kóma! (1928—) a mai, modern érzések dinamikus kifejezője.
Ehhez az irányzathoz tartozik még Sáz Tamkanat (1— 1985), Nidá Fázli, Zubair Rizvi,
Mazhar Saharjár, Fizá ibn-e Faizi, Musfik Báni, Munír Nijázi. Szádat Haszan Mantó
(1912 — 1955) minden korlátozást és morális nyomást elvetve a nemiségről, a férfi
és nő kapcsolatáról, tiltott társadalmi témákról (mint prostituáltak, bűnözők, más
ún. antiszociális elemek, vallási szektásság stb.) élesnyelvű, kemény és keserű
elbeszéléseket írt. Stílusa annyira közel áll a beszélt nyelvhez, hogy trágárság
miatt többször be is perelték. Fő elbeszéléskötetei: Dhuán ( Füst"), Mantó ké
afszáné ( Mantó elbeszétéset 9: Namrúd kí khudái ( Nimród istensége), Thandá ghóst
("Hideg hús"), Szjáh hásijé ( Fekete széljegyzetek"). Rádzséndar Szingh Bédi (1910—
1984) az élet ellentmondásait állította elbeszélései központjába. Legismertebb r
műve a pandzsábi életről szóló regénye, az Ék csádar mailí-szí ( Egy piszkos
lepedő). Iszmat Csugtái (1911— 1991) írónő a társadalmi és morális életről írt,
őszinte, kötöttségektől mentes elbeszélései révén szerzett nevet. A muszlim nők
társadalmának bonyodalmait őszintén ábrázolja. Kötetei: Kalján ( Boldogulás"), Ek
bát (Egy dolog"), Csunni Munni (ua.), Dó háth (Két kéz). Upéndranáth Ask (1910—) a
középosztály társadalmi és emberi problémáiról írt elbeszéléseket és regénveket. Fő
művei: Kómpal (Hajtás), Kaphasz (Börtön), Nászúr ( Fekély?). Akhtar Huszain Rájpuri
(1912—) kritikus és szépíró. Két elbeszéléskötete Muhabbat aur nafrat ( Szerelem és
gyűlölet") és Zindagíi ká móh ( Eletvágy") c. jelent meg. Balvant Szingh (1920—
1987) a pandzsábi falusi élet írója. Khvádzsa Ahmad Abbász (1914— 1987) a
társadalom széthullását, az osztályöntudatot bemutató témákat választott. Fő művei:
Dijá dzsalé szárí rát (" Egész éjjel égjen a mécses"), Níli szári (Kék szárí), Nami
dharti ( Nedves föld"), Najá inszán (Az új ember"). Aziz Ahmad (1894—1981) a
feudális kultúra hanyatlását mutatja be. Fő elbeszéléskötetei: Raksz e nátmám ("
Befejezetlen tánc"), Békár din, békár rátén ( Hiábavaló napok, hiábavaló éjszakák);
regényei: Szarésám ( Alkonyatkor"), Alláh mégh dén (Istenem, adj esőt"). Kurtul-en
Haidar (1927—) írónő az élet teljességét képes ábrázolni. Híres regénye az Ag ká
darijá ( Tűzfolyó", 1959), amelyért a legmagasabb indiai irodalmi díjban részesült.
Dzsíláni Bánó (1933—) Eván-e gazal (A ghazal palotája") c. regénye a haidarábádi
feudalizmus hanyatlásának korát állítja elénk. Abdul Szantár (1932—) az északindiai
falusi élet és a földesúri hagyomány ábrázolója. Rámlál (1923-—) elsősorban a
vallási szektásságból fakadó feszültségeket. választotta művei témájául (Gali
galíi, "Minden kis utcában", ÁAváz tó pahcsánó, "TsSmerd fel a hangot"). Dzsógéndra
hál (1925—) a modern élet széthullásáról ír, hagyományt és a kísérletezést
jellegzetes módon elegyíti: Ék búnd lahú (Egy csepp vér, reg.), Dhartí ké lál (A
föld fiar, elb.ek). JA kortárs írók közül Kalám Haidari, Gajász Ahmad Gaddt, Abid
Szuhail, Anvar Azím, Ikbál Madzsíd és Balrádzs Ménrá Ibrahím Dzsalisz nevét kell
kiemelni. O A humoros és szatirikus irodalom fejlődése csak a 19. sz. közepén
kezdődött el. Az Avadh Pancs (Avandhi Punch", 1877) c újság megjelenése a
szatirikus írók egész sorának fellépéséhez vezetett. Szaddzsád Huszain az első
ilyen szerző. Szarsárt ugyan nem szatirikus íróként tartják számon, de Faszán-e
Ázád ( Azád történetei") c. regényében helyenként nagyszerű szatirikus részletek
találhatók. E csoport más szatirikus írói között Tribhuvan Náth Hidzsra, Dzsválá
Praszád Bark, Szajjíd Muhammad 4zád, Muhammad Ali Sauk, Muhammad Alí Bambúk nevét
kell megemlíteni. A következő nemzedékhez tartozik Méhandi [Ifádt, Mahfúz Alí
Badájúni, Haszan Nizámi, Szaddzsád Alí Anszári, Szaddzsád Haidar Jildarim, Szultán
Haidar Dzsós, Abdul Gaffár és Mullá Rumúzé. Ok a szatírát társadalmi perspektívában
látták, és a műfajnak intellektuális kiterjesztést adtak. Az újabb nemzedék
szatirikus hangvételű íróira hatottak a nyugati irányzatok. Azím Bég Csugtái (1—
1941) Koltár ( Kátrány"), Sarír bívi ("Pajkos feleség") c. munkáival, valamint
Saukat Fhánvíi (1904— 1963) — aki szójátékaival iróniát és antiklimaxot teremt —
Kutijá (Kutya), Szuszrál (Az anyósék háza ) és Szvadési rél ( Nemzeti vasút" ) c.
műveivel megújította a műfajt. Ahmad Sziddiki (1896—1977) és Patrasz Bukhári (1898—
1958) nyugati hatás alatt állt. Kanhaijálál Kapúr (1910— 1981) a paródia területén
ért el nagy sikereket. Vadzsáhat Szandélvi (1916—) a mindennapi élet humorát
mutatja meg. Fikra Taunszvi (1918—1987) látszólagos naivitása ellenére a valóság
feltárásában szakértő. Rajtuk kívül Gulám Ahmad Furkat, Ahmad Dzsamál Pásá és
Juszuf Názim nevét kell még megemlíteni. A mai szatirikus írók között első helyen
Mudzstabá Huszain áll, akinek karcolatai nagyon népszerűek. O Ford. és zrod.: D. J.
Matthews—€. Shackle: An Anthology of Classical Urdu Love Lyrics (1972). O Ford.: V.
Salierno: Antologia della Poesia Urdu (1963). O Irod.: M. Garcin de Tassy: Histoire
de la Littérature Hindouie et Hindoustani (3 köt., Paris, 1870—- 1871, rep. New
York, 1965); R. B. Saxena: A History of Urdu Literature (1924); T. Graham Bailey: A
History of Urdu Literature (1932); Ehtisán Huszain: Urdu szahitja ká itihász
(1954); M. Sadig: A History of Urdu Literature (1964); N. Glebov—A. Szuhacsev:
Lityeratura urdu (1967); M. Mujeeb: The Indian Muslims (1967); R. Russell K. Islam:
Three Mughal Poets (1969); W. Ouraisi— S. F. Mahmüd. I. Brelwi—S. W. "Azim: Urdu
Adab (5 köt., 1971—1972); Annemarie Sehimmel: Islamie Literatures of India (1973);
uó: Ülassical Urdu Literature from the Beginning to Igbál (A History of Indian
Literature, VIII. 3., 1975); M. Shabana: Urdu Language and Literature: A
Bibliography of Sources in Kuropean Languages (1992); A. K. Zaidi: A History of
Urdu Literature (1993). Aszghar Vadzsáhat