perzsa irodalom: a mai Irán területén, továbbá Közép-Ázsiában, Indiában és

Pakisztánban élt népek által az utóbbi két évezredben létrehozott perzsa nyelvű
irodalom. Története a perzsa nyelvtörténet szakaszainak megfelelően három nagy
korszakra osztható: óperzsa irodalom, középperzsa irodalom és újperzsa (klasszikus
és modern) irodalom. A nyelv (perzsa vagy fárszi) az indoeurópai nyelvcsalád
indoiráni ágába, azon belül iráni csoportjába tartozik, annak legjelentősebb tagja.
Az iráni" Cóiráni aryana) elnevezés eredetileg a mai Irán területére az i. e. 1.
évezred első felében betelepedett törzsek etnikai megjelölése volt. Mint
nyelvészeti terminusnak jelentésköre ennél tágabb, az utóbbi kétezer év kronológiai
és lokális dialektusainak összefoglaló neve. Mint földrajzi, politikai fogalom ma
magába foglalja a perzsán kívül Irán területén élő egyéb újiráni (kurd, beludzs
stb.) és nem újiráni (török, mongol stb.) nyelveket beszélő népeket is. A modern
indo-árja terminus a Pandzsábban letelepült árja törzsek neve (*szanszkrit
irodalom). A , perzsa" elnevezés (1935-ig az ország hivatalos elnevezése is
Perzsia) Irán egyik DNy-i tartományának, az óperzsa Akhaimenidák székhelyének a
nevéből (latinul Persis, perzsául Fársz) származik. Az iráni nyelvek közül a
nyelvtörténet mindhárom fázisában kiemelkedik a perzsa, gazdag nyelvi és irodalmi
emlékeivel. Egyéb ókori iráni nyelvek irodalmára csak csekély számú saját emlékből,
vagy/és közvetett forrásokból következtethetünk. Így a kronológiailag legrégebbi
csoport (óiráni) nyelveit beszélő népek irodalmára részben közvetett forrásokból
(méd, szaka ) , részben eredeti nyelvemlékekből (óperzsa feliratok; Aveszta )
következtethetünk. A méd epikus hagyományra és vallásos költészetre görög
szerzőknél ( Dinón, Ktésziasz Knidiosz) találhatók utalások, míg a szaka törzsek
epikus költészetének nyomai késői utódjuk, az oszétek nemzeti eposzában (Nárt
eposz) találhatók meg. Az óiráni kor (i. e. kb. 8—4. sz.) legterjedelmesebb nyelvi
és irodalmi emléke a kb. i. e. 7—4. sz.-ban Kelet-Iránban keletkezett
zoroasztriánus szövegek gyűjteménye, az 2 ÁAveszta. *** Öperzsa trodalom: Óperzsa
nyelven csak az akhaimenida királyok (i. e. 559—331) ún. ékírásos sziklafeliratai
maradtak fenn, melyek elsősorban mint nyelvészeti és történeti források jelentősek.
Az óperzsa ékírás megteremtése és a legjelentősebb feliratok állítása Daretosz (1.
e. 521—486) nevéhez fűződik. Első és legterjedelmesebb felirata a behisztuni (5
oszlop, 414 sor, magyar ford.: Harmatta J., Ókori keleti történeti chrestomathia,
1965, 311—320. o.), melyet megtervezett felépítése (bevezetés: az uralkodó
genealógiája, Auramazdá isten támogatása; tárgyalás: a birodalom tartományainak
elsorolása, Daretosz hatalomra kerülésének története, az uralkodásának első három
évében végbement események elsorolása; befejezés: fohász Auramazdához), és az
erkölcsi meggyőződéstől átfűtött tényszerű hang jellemez. Ennek a feliratnak
mintáját követik, fordulatait ismétlik a későbbi feliratállítók (/ Xerxész, II.
Darezosz, I1—III. Artaxerxész) is. Közvetett forrásokból, főként görög szerzőktől (
Sztrabón, Xenophón, Hérodotosz) következtethetünk egy gazdag epikus költészet
meglétére is, ebből azonban semmi sem maradt fenn. *** Irod.: G. Dumézil: Légendes
sur les Nartes (1930); R. G. Kent: Old Persian (szövegek, szótár, nyelvtan, 1953);
I. Gershevitech: Old Iranian Literature (Handbuch der Orientalistik, 1/4, 2.
Abschnitt, 1968). *** Középperzsa irodalom: A középperzsa (pehlevi) nyelv emlékei
kb. az időszámítás kezdetétől a 10. sz.-ig terjedő időszakból származnak. Ebből a
mintegy ezer évet átfogó időszakból azonban kifejezetten irodalmi emlék kevés van,
a világi (nem vallásos) irodalomból szinte alig valami. A középperzsa nyelvű
írásbeliség kialakulása viszonylag késői, a szászánida kor (i. sz. 224—652) elejére
tehető. Az írás kezdetben gyakorlati célokat szolgált. A sok évszázados múltra
visszatekintő gazdag orális (szóbeli) epikus költészet / Boyce) csak lassan és
szórványosan vált írott irodalommá. Ennek okát, többek között, abban kereshetjük,
hogy a Szászánidák alatt államvallássá lett zoroasztrizmus egyháza elsősorban a
szent szövegek (Aveszta) kanonizálását, kommentárokkal és fordításokkal való
ellátását szorgalmazta, a világi (profán) irodalmat nem pártolta, feltehetően
tiltotta is. Másrészt az arab hódítás (7. sz.) utáni évszázadokban gyökeresen
megváltozhatott az irodalmi ízlés és az irodalmi témaválasztás is. Mindezek
ellenére a fennmaradt középperzsa szövegekből és főként az arab fordításokból vagy
ezekre utaló arab forrásokból viszonylag gazdag vallásos, bölcseleti és világi
irodalomra következtethetünk. *** Vallásos irodalom: Fő témája a hivatalos
államvallás, a zoroasztrizmus szent szövegeinek, az 5 Avesztának középperzsa
fordítása, kommentálása. Ezek a kommentárok gazdag kultúrtörténeti források is
egyben, mivel megtalálhatók bennük az idegen, főként szír közvetítéssel átvett
görög (Arisztotelész, Ptolemaiosz, Hippokratész stb.), ind (logika, retorika,
asztronómia, orvostudomány) és babiloni (asztronómia) tudományos irodalom nyomai
is. A szent szövegekből kisebb gyűjtemények készültek speciális témák szerint
középperzsa nyelven a 7—9. sz.-ban, tehát aránylag későn, már az arab hódítás
korában. Ilyen pl. a Sájiszt né-sájiszt ( Illik, nem illik"), mely a bűn, bűnhődés
és a rituális megtisztulás kérdéseit tárgyalja. Az egyik legjelentősebb kompiláció
a Bundahisn ("Teremtés") vagy Zand-ágálih (A Zand tudása", kb. 9. sz. vége), mely
ősi, részben prezoroasztriánus világképben megírt teremtéstörténet. A műben
aktualizálásra való törekvés is megfigyelhető a hagyományos (mitikus) földrajzi
neveknek arab nevekkel való azonosításában. A 9. sz. másik nevezetes kompilációja a
Dénkard (A vallás cselekedetei", legújabb kiad.: M. J. Dresden, 1966), melyet végső
formájában két szerzőnek tulajdonítanak: az egyik Adurfarnbag i Farrokhzádán, Fársz
tartomány főpapja (móbed) Mámun kalifa (813—833) idején, a másik Ádurbád i Émédán.
A gyűjtemény, melynek 9 könyvéből csak a 3—6. könyv maradt fenn, a zoroasztrizmus
tanításainak összefoglalása, tartalmazza pl. a jórészt elveszett Aveszta könyveinek
részletes leírását is. A 9. sz. második feléből származik a késői mazdaizmus utolsó
nagy munkája, a Skand-gumáníg Vizár ( Kétséget leromboló megvilágítás", kiad.: E.
de Menasce, 1945) egy bizonyos Mardánfarrokh i Óhrmazddádán műve, mely a hit
bemutatása mellett tartalmazza a korabeli egyéb vallások (muszlim, zsidó,
keresztény, manicheus) kritikáját. A hasonló témájú művektől megkülönbözteti és
kiemeli érvelésének absztrakt, intellektuális, a mitikus elemeket nélkülöző
stílusa. *** Vizionártus és apokaliptikus irodalom: E műfajból kiemelkedik a 9—10.
sz.-ban keletkezett Ardáj Víráz Námag ( Igaz Víráz könyve"). Ennek az igen népszerű
(újperzsa, szanszkrit, gudzsaráti verses és prózai fordításokkal rendelkező),
valószínűleg hagyományos témát feldolgozó műnek a tárgya Víráz transzban megjelenő
látomásai a ről. Feltételezhető, hogy hatott az arab mirádzs ( Mohamed
mennybemenetelét tárgyaló) irodalomra s azon keresztül Dante Isteni színjátékára
(G. Levi della Vida, Al-Andalus 14., 1949). *** Bölcsességirodalom: a középperzsa
szövegek gazdag gnóma-irodalom (középperzsa elnevezése andarz) emlékeit őrzik. Ezek
nagy része etikai, dogmatikai célú tanítások rövid, velős, világos, rendszerint
egymondatos megfogalmazása. Sokszor azonos témájú gnómák alkotnak egy külön kis
gyűjteményt. Némelyik költői megfogalmazása sejteti, hogy létezhetett egy verses
óiráni gnóma-irodalom is. Egyes gnóma-gyűjteményeket mitikus alakoknak (pl. besam
CYima?) vagy híres történeti személyeknek (pl. I. Khoszrou), papoknak (pl. Adurbád
í Mahraszpandán, II. Sábukr főpapja), minisztereknek (pl. Vuzurgmihr í Bókhtagán,
I. Khoszrou minisztere) tulajdonítanak. A gnóma vagy andarz-irodalom sajátos
formáját képviseli a Dádisztán it Ménóg í Khrad ( Az ész szellemének ítéletei , kb.
6. sz.), mely kérdés-felelet formájában adja elő a zoroasztrizmus igazságait. A
feleletek többségét gnómaként fogalmazták meg. Egy másik sajátos típust képvisel a
Drakht í aszúríg (A babilóniai fa") c. vitázó mű. A párthus eredetű, verses szöveg
egy datolyapálma és egy kecske vitája arról, melyikük a felsőbbrendű lény, a fák és
az állatok tulajdonságainak felsorolásával ( katalógus). A középperzsa
gnómairodalom bizonnyal erősen hatott az arab —Öadab irodalomra is. *** Világi
irodalom: a) Költészet: A Szászánidák alatt virágzó, jelentős, énekmondók által
művelt költészetre csak következtethetünk a korábbi (óperzsa, párthus) és későbbi
(újperzsa) korok emlékeiből, valamint a környező népek (görög, grúz, örmény)
alkotásaiból. A hagyomány szerint a szászánida királyok udvarában a szórakozást
biztosító énekmondók, akiknek mind száma, mind rangja jelentős volt, az ünnepségek
állandó szereplői voltak. Hangszeres kísérettel előadott énekeik feltehetően az
iráni (párthus, szaka, perzsa) epikus ciklus egyes témáit verselték meg.
Költészetük rekonstruálásához az e században előkerült manicheus himnuszok
( manicheus irodalom) nagy segítséget nyújtanak. Verselésük valószínűleg a
hangsúlyos szótagok váltakozásán alapult (a hangsúlytalan szótagok száma kötetlen
volt, rímet nem használtak). Később, a 8— 9. sz. körül ez a verselési technika -
költészetükkel együtt — feledésbe merült, és lassan egy új, részben az arab
prozódia hatására kialakult időmértékes verselés vált általánossá. Ebből a
feltehetően gazdag középkori költészetből csupán két, párthus eredetű mű ismert: az
Ajádgár í Zarérán (A Zarér emlékezete, kiad. és ford.: A. Pagliaro, Il testo
pahlavico Ayatkar-i-Zareran, 1925) eredetileg költemény lehetett, ma ismert, az
arab hódítás után lejegyzett formájában ritmikus próza versbetétekkel, mely a
középperzsa vallásos irodalom sztereotip vonásait viseli, de egyes stílusjegyei
(ismétlések, állandó jelzők, hiperbolák) az epikus költemények sorába emelik.
A másik, szintén párthus eredetű mű, a Visz u Rámin ( Vísz és Rámín") röviddel az
arab hódítás után lejegyzett, romantikus részletekkel színezett szerelmi költemény.
Minden bizonnyal egy régi, kedvelt téma megverselése, melynek újperzsa átdolgozása
is ismert Gurgánítól. *** b) Történeti irodalom: A késő szászánida korban
valószínűleg az élő szájhagyomány és írott források (genealógiák, krónikák,
katalógusok, legendák) alapján összeállítottak egy Khvadáj Námag (Királyok könyve")
néven ismeretes krónikát a perzsa királyok történetéről. Ez a középperzsa nyelvű
krónika elveszett, hasonlóan a belőle készült arab fordítás is, de tartalma
aránylag pontosan rekonstruálható az arab torrások utalásaiból és Firdauszi
Sáhnáméjából, amelyek valószínűleg forrásként felhasználták az eredeti krónikát.
Ebben a zoroasztriánus teremtéstörténet szolgáltatja a keretet a mitikus királyok
(Kájánidák, Pésdádiak) és a szászánida uralkodók történetéhez. A két kör közötti
időszakot az Akhazmenidák töltik ki, a krónikában az ő törvényes utódjukként
jelennek meg a Szászánidák. (Ez természetesen csak földrajzi értelemben igaz,
mindkét dinasztia központja Fársz volt, de dinasztikus rokonság nincs, és
uralkodásuk között kb. hatszáz év telt el.) Az Arsakida királyok (párthus kor)
ezzel szemben — valószínűleg az elégtelen és rossz források miatt — csak röviden,
ill. a mitikus Kájánida királyok között szerepelnek. Valószínűleg egyes epizódokat
külön is feldolgoztak rövid kis történetekké, de az is lehet, hogy ezek már az
epikus hagyományokban mint külön kis történetek éltek. Így fennmaradt pl.
középperzsa nyelven a szászánida dinasztia alapítójának, I. 4Ardasírnak (kb. 225—
240) története, a Kárnámag i Árdasír ( - Kárnámak-i Artakhsér-i Pápakán), mely
valószínűleg egy aitiologikus mondán ( Öoeredetmonda) alapul, és a szászánida
uralkodóház legitimitását, az Akhaimenidáktól való törvényes leszármazását van
hivatva igazolni. Ibn an-Nadím, 10. sz.-i arab szerző említ egyéb, szászánida
királyokról és hősökről (I. Khoszrou, I. Khoszrou, Rusztam, Iszfandijár) szóló
történeteket is munkájában (Fihriszt, kiad.: G. Flügel, 1871, 305. o.). *** c)
Didaktikus jellegű prózai művek: Egy sor rövidebb lélegzetű (főként katalógus
jellegű) munka is fennmaradt középperzsa nyelven, melyek a régi (óiráni) epikus
hagyomány legendás elemeivel vegyítve a szászánida kori udvari élet szokásait
őrzik, és így ma felbecsülhetetlen értékű művelődéstörténeti forrásoknak
számítanak. A 9. sz.-ból származó Sahrisztáníhá í Érán (Irán tartományi
székhelyei", kiad., ford.: J. Markwart, A Catalogue of the Provincial Capitals of
Éranshahr, 1931) a nagyobb városok és legendás történetük felsorolását tartalmazza.
Hasonló jellegű munka az Abdíh ud szahígih í Szagisztán ( Szagisztán csodái és
látványosságai , ford.: Modzi, 1899), mely az egyetlen, Fársz tartományon kívül
keletkezett középperzsa mű. Az I. Khoszrou korából származó Vizárisn í csatrang (A
sakkjáték megfejtése) c. rövid kis elbeszélésben az Indiából a perzsák
kipróbálására küldött rejtvényt, a sakkjátékot a bölcs Vuzurgmihr fejti meg, és
cserébe elküldi a nard-játékot, melyet az indiaiak nem képesek megfejteni, ezért
adót kötelesek fizetni a perzsa királynak, I. Khoszrounak. A Khoszrau ud Rédag
( Khoszrou és a legény, kiad.: J. M. Unvala, Der König Husrav und sein Knabe, 1917)
c. elbeszélésben a legénynek a király kérdéseire adott válaszaiból a korabeli
udvari élet, neveltetés, szokások képe rajzolódik ki. Hasonló témájú egy, már a
szászánida kor utáni időkből származó rövid kis mű, a Khvéskáríh í rédagán ( Az
ifjak kötelességei), mely az iskolás gyermekekre vonatkozó előírásokat tartalmazza.
A fentieken kívül Ibn an-Nadím felsorol még egy sor hasonló, gyakorlati célú ,
kézikönyvet" is, pl. a sólyomvadászatról és a pólójátékról. Irod.: J. C. Tavadia:
Die mittelpersische Sprache und Literatur der Zarathustrier (1956); M. Boyce:
Middle Persian Literature (Handbuch der Örtentalistik, 1/4. 2. Abschnitt, 1968); J.
de Menasce: Zoroastrian Literature after the Muslim Conguest (The Cambridge History
of Iran, 4. köt., 543—565, 1975). *** Ujperzsa irodalom: Az Iránban, Közép-Ázsiában
és Indiában a 9. sz.-tól napjainkig újperzsa nyelven írt irodalom két nagy
korszakra osztható: a klasszikus irodalom kora a 9—10. sz.-tól a 19. sz.-ig terjed,
a modern irodalomé pedig a 19. sz.-tól egészen napjainkig. A két korszak nyelve
lényegesen eltér egymástól, az előbbié a klasszikus perzsa, az utóbbié a modern
perzsa irodalmi nyelv. Ő A klassztkus perzsa irodalom kialakulása az arab hódítás
(iszlám) első évszázadaira tehető. Az irodalmi nyelv első (költői) emlékei a 9.
sz.-ból, prózai emlékei a 10. sz.-ból származnak, mégpedig Kelet-Irán (Khorászán,
Szisztán, Transzoxánia) területéről. Itt, az arab kalifátus hatásának kevésbé
kitett, politikailag önállóbb keleti tartományok fejedelmi udvaraiban keletkeztek
az első újperzsa nyelven írt költemények, míg Ny.on, elsősorban Fársz tartományban
a 9. sz.ban még az iszlám előtti kor irodalmi és vallási hagyományai éltek tovább,
szívósabban ellenálltak egy új irodalmi nyelv és ízlés kialakulásának. Így a Kelet-
Iránban beszélt perzsa (dari) vált az újonnan kialakuló klasszikus perzsa irodalmi
nyelv alapjává, mely a következő évszázadokban (9—11. sz.) a nyugati területekre is
átterjedve, a helyi perzsa és nem-perzsa (pl. szogd) dialektusokat kiszorítva, ill.
egyes elemeiket magába olvasztva, egész Irán és Transzoxánia egységes, írott
irodalmi nyelvévé vált. Már az első, költői antológiákban fennmaradt és a 9—10.
sz.-ból származó töredékek magas szintű, érett műköltészetről tanúskodnak. Máig
vitatott kérdés, hogy milyen körülmények között jött létre ez az újperzsa
(klasszikus) nyelvű költészet, mik voltak a közvetlen előzményei. Az ezt megelőző
kor középperzsa világi költészetéből szinte alig maradt valami fenn, bár azok
alapján gazdag orális költészet virágzására gyanakodhatunk. Feltehető, hogy mind a
politikai, mind a vallási élet (zoroasztrizmus helyett iszlám) alaposan eltérő
körülményei gyökeresen megváltoztatták az irodalmi ízlést. Bár számolhatunk az
orális népköltészet, a helyi tradíciók folytonosságával és hatásával, a khorászáni
és transzoxániai fejedelmi udvarokban művelt magas szintű újperzsa költészet
elsősorban a korabeli arab költészet mintáit követte. Ezek az első költői emlékek
nemcsak a nyelv (középperzsa helyett újperzsa) és a műfajok (gaszída, ghazal stb.),
hanem a verselési technika megújítását is tanúsítják. A középperzsa verselési
technika (hangsúlyos, rímtelen) helyett az új költészet technikáját kizárólag az
időmértékes verselés (hosszú és rövid szótagok szabályszerű váltakozása) és rímek
használata jellemzi. A prozódiai alapelveket, a metrikai képleteket minden
bizonnyal az arab költészetból vették át, azok alkalmazását (részben módosítását)
és kiválasztását azonban mind a perzsának (indoeurópai nyelv) az arabétól (sémi
nyelv) elütő jellege, mind a helyi irodalmi hagyományok is befolyásolhatták. Ez
lehet a magyarázata annak, hogy az arab metrikai képletek közül csak egyesek (pl.
ramal, mutagártb, khafif) váltak kedveltté a perzsában, míg mások alig fordulnak
elő (pl. tavílt, baszít, kámil stb.). Egy lehetséges magyarázat szerint ezek a
perzsában népszerűvé vált, az arab irodalomban azonban csak ritkán használt
metrikai képletek eredetileg középperzsa (pehlevi) metrumok arab adaptációi
lehettek (G. E. von Grunebaum: Kritik und Dichtkunst, 1955, Elwell-Sutton, Rypka).
Minden bizonnyal feltételezhető, hogy a hagyományos perzsa (iráni) ritmikai
képletek szolgáltatták a keretet, az azoknak lesinkább megfelelő arab ritmikai
képletek váltak kedveltté és elterjedtté. Az arab költészet (és nyelv) a műfajok
közül elsősorban a lírában éreztette a hatását, míg az epikus költészet sokkal
inkább a helyi tradíciókat folytatta mind témájában, mind nyelvi stílusában (pl.
sokkal kevésbé használt arab szavakat) 0 A klasszikus perzsa irodalom korszakait
hagyományosan az uralkodó dinasztiák szerint különböztetik meg. Ennek a
felosztásnak elsősorban az ad tartalmat, hogy a perzsa irodalom, különösen
kialakulása és virágzása idején, döntően a fejedelmi udvarokhoz kötődik, lévén az
uralkodók mecénásai, eltartói a költőknek, íróknak. Ezzel a felosztással
párhuzamosan" sajátos stílusirányzatok (költői iskolák) különíthetők el bizonyos
jellemző stílusjegyek és műfajok használata alapján: a khorászáni (vagy
turkesztáni), az iraki és az indiai stílus. Ebben a felosztásban (az indiai részben
kivételnek számít) elsősorban nem a földrajzi tényezők dominálnak. A khorászáni
stílus (10—1II1. sz.) jellemzője a viszonylag egyszerű, kiegyensúlyozott,
sallangmentes, kevés arab szót használó, elsősorban a gaszídát és a (hősi)
masznavít kedvelő költői stílus. Az iraki stílust (12—13. sz.) ezzel szemben a
díszítések, költői alakzatok elburjánzása, a keresettség, tudós, nehezen érthető
célzások (allúziók), arab szavak és kifejezések tömeges használata jellemzi.
Legkedveltebb versformái a ghazal és a (romantikus) masznaví. Az indiai stílus (15.
sz.—18. sz. 2. fele) legjellemzőbb vonásai a barokkos túldíszítettség, metaforák,
allegóriák túlzott használata, a misztikus-filozofikus témák kedvelése. E három
stílusirányzat, bár kialakulásukat tekintve egymást követik, mégsem tekinthetők
csupán egy korszak vagy terület jellemzőjének. Sokszor egymás mellett létező költői
iskolák, melyeknek egészen a legújabb korig (18—19. sz.) akadnak követőik. *** Sz.
Nafiszt perzsa irodalomtörténész felosztásában az európai irodalmi-művészeti
irányzatok terminusaival kísérli meg az egyes korszakok jellemzését. Így a kezdeti
realista korszakot (khorászáni stílus, a II. sz. végéig) fokozatosan felváltaná a
naturalizmus (iraki stílus, 11--14. sz.), mely szimbolizmussal (szúfi irodalom)
ötvöződve az impresszionizmus (indiai stílus, 16—17. sz.) létrejöttét eredményezné.
Az ezt követő századok a régi eszményképekhez való visszakanyarodást
(neoklasszicizmus)
képviselnék, naturalista (18. sz.), ill. realista (19. sz.) tendenciákkal. Az
alábbiakban az uralkodó dinasztiák szerinti korszakbeosztás alapján, a
stílusirányzatok figyelembevételével tekintjük át a klasszikus perzsa irodalmat.
*** 1. A Számánidák uralkodásától a mongol hódításig (10—13. 8z.): a klasszikus
perzsa irodalom kezdeteire csak századokkal későbbi forrásokból (költői antológiák,
történeti munkák) következtethetünk. A Táhiridák (821—875) korából csak nevek, a
Szaffáridák (861— 890) korából már töredékek is fennmaradtak, melyek az arab
metrikai rendszer követését mutatják, bár még a későbbi alkotások technikai
tökélyét nélkülözik. A tényleges irodalomtörténet a Számánidák (864—1069) korával
kezdődik, akiknek fejedelmi udvara (Bokhara) a 10. sz.-ban az első irodalmi
központ. A költők megélhetését biztosító mecénási rendszer, majd a költők fejedelme
(malikus-suará) cím megalapítása és adományozása komoly lendületet ad a
költészetnek. Szaporodnak a jelentős és egyéni költőegyéniségek ( Rúdakí; Dagígi;
Kiszái), akiknek egyszerű nyelven írt, többnyire közvetlen élményen alapuló (a
később oly jellemző filozofálást és misztikus elmélkedéseket nélkülöző) versei
teremtik meg a khorászáni iskolát. A Ghaznavidák (977—1190) a számánida uralkodók
kulturális örökségét folytatták. Udvaruk, Ghazna (a mai Afganisztán területén),
elsősorban Mahmúd (999. - 1030) uralkodása idején a kor irodalmi és tudományos
életének központja volt. Itt működtek a panegirikus költészet kiválóságai
( Avicenna; Bírúní), miközben az iráni epikus hagyomány nagy összefoglalása is
megszületik Firdauszí révén. A 11. sz. kimagasló alakja a mind életét, mind
irodalmi munkásságát tekintve elszigetelt iszmailita költő és filozófus, Nászir-i
Khuszrau. A szeldzsuk uralom (1038—1157) kevésbé kedvezett az udvari panegirikus
költészetnek, uralkodóik kevés hajlandóságot mutattak a lírikus költészet iránt.
Bár akadnak kimagasló művelői a panegirikus gaszídának, különösen Szandzsar (1118—
1157) uralkodása alatt (Muizzí, Anvarí, Adíb Szábir, Dzsabalí), az irodalmi élet
súlypontja egyre inkább nyugatra tolódik, ill. keleten a kisebb közép-ázsiai
dinasztiák lesznek a perzsa költészet pártfogói (a bokharai emír panegirikusa
4Amag, a khvárizmi Atszizé Vatvát, az azerbajdzsáni iskolához tartozik Khágáni). A
költészetben továbbra is uralkodó műfaj a gaszída, melynek stílusa jelentősen
megváltozik, a formalizmus túltengése, a retorikus alakzatok, tudós hasonlatok,
arab szavak tömeges használata jellemzi (iraki stílus). Kedvelt versforma a
népdalhoz közel álló, valószínűleg perzsa eredetű Öorubdi (négysoros) is. E forma
legnagyobb mestere, Omar Khajjám is a 11. sz.-ban élt mint a szeldzsuk Nizámu 1-
Mulk pártfogoltja, de a maga korában csak mint tudós matematikusés csillagász volt
ismert, költészetét az utókor (a 19. sz.-i Európa) fedezte fel. Az epikus műfajok
közül a romantikus témákat megverselő Öomasznavi hódít egyre jobban. Nizámí, e
műfaj legnagyobb és a későbbiekben legtöbbet utánzott mestere, epikus
költeményeiben a korábbi hősi epika purista törekvéseit a korában divatos iraki
stílusú lírai költészet eszköztárával gazdagítja. Megjelenik a masznaví egyik
sajátos fajtája is, az ún. szúfé (misztikus) masznavi ( Attár, Szanáí). A
prózairodalmat a költészettől mind rangban, mind népszerűségben messze elmaradó
lovagregény (Szamak-i Ajjár ) , mesegyűjtemények ( Kalíla va-Dimna, Szinbádnáme) ,
fejedelmi tükrökhöz hasonló prózai munkák ( Nizámi Arúzt, Nizámu l-Mulk)
képviselik. *** 2. 4 mongol hódítástól a Szafavidákig (13—I15. 8z.): A mongol
hódítók (1219) pusztításai gyakorlatilag évszázadokra megbénították az irodalmi
életet a régi kulturális központokban. A tudományos tevékenység (filozófia,
természettudományok) színvonala sem éri el többé a mongol kor előttiét. Az ország
közigazgatási központja is egyelőre Azerbajdzsánba (Tebriz) tevődik át. A mongol
uralkodók, török elődeiktől (Ghaznavidák, Szeldzsukok) eltérően nem asszimilálódtak
a helyi iráni kulturális hagyományokhoz. (Az iszlámot is csak egyik utolsó
uralkodójuk, Gházán-khán (1295— 1304) vette fel.) A tudományok közül csak a
számukra hasznos dolgokat ítörténetírás, természettudományok) támogatták, a szoros
értelemben vett irodalommal nem sokat törődtek. Az irodalmi tevékenység lassan
délnyugatra (Siráz: Szádí), nyugatra (KisÁzsia: Rúmi) és keletre (India: Amir K
huszrau Dihlavi) tolódik, a politikai hatalommal való kapcsolatát elveszti. Az
irodalmi alkotásokban az iraki stílus szinte általánossá válik, és már megjelennek
az indiai stílust képviselő első alkotások is. A hagyományos panegirikus gaszídát,
a mecénást dicsőítő verset felváltja a ghazal, és igen népszerűvé válik a misztikus
masznavi. Szólnunk kell egy már korábban is jelentős, a 13. sz.-tól kezdve azonban
döntő jelentőségű misztikus filozófiai irányzatról, a szúfizmusról, mely a 13—]14.
sz.-ban a legjelentősebb költői alkotások ihletője. A szúfizmus (arabul taszavvuf,
nevét a szúfi remeték és szerzetesek által viselt darócruháról (szúf) kapta)
misztikus irányzat az iszlámon belül, mely az iszlám első évszázadaitól (8—9. sz.)
kezdve jelen van, csúcspontját azonban a 13—14. sz.-ban éri el. Nem egységes
irányzat, helytől és időtől függően különböző, az ortodox iszlámmal kevésbé vagy
élesebben szembeszegülő irányzatok összefoglaló neve. Hívei a keresztény
szerzetesekhez hasonlóan gyülekezetekbe, később szerzetesrendekbe tömörültek, ahol
általában egy nagy tekintélyű vallási vezető (pir, seikh) irányítása mellett a
világtól elvonult, többé-kevésbé aszketik us életformának szentelték magukat.
Egységes filozófiai tanításuk nem volt, kezdetben újplatonikus, később buddhista
tanokat is átvettek. Tanításuk lényege a földi dolgok megvetése és az unio mystica,
az Istennel való teljes egyesülés elérése az egyéniség teljes feladásával,
megszűnésével. (,,Az embernek tehát arra kell törekednie, hogy magábaszállással és
az anyagi leplek levetésével az örök szépséget és az isteninek jóságát magára
engedje hatni és belsőleg hozzáemelkedvén megszabaduljon személyes létének
látszatától s elérje saját személyiségének beleömlését az egyetlen isteni létbe." —
Goldziher I.: Asketismus és szúfizmus. Előadások az iszlámról, 1912, IV. fej., 63.
o.). Az egyéni tulajdonságoktól való megszabadulás eszköze az elmélkedések, bor és
eksztatikus táncok által előidézett mámor. (Ezek miatt sokszor kicsapongó
életmóddal is vádolták őket.) Az Istenhez való viszonyt szerelem képében fogják
fel, mely — különösen a perzsa klasszikus költészetben — gazdag szerelmi líra
ihletőjévé vált. Sajátos szimbolikus nyelv alakult ki a költészetben, melynek
alkalmazása általában kettős értelmezésre (szúfi — vallásos és világi) és ezáltal
sokszor az ortodox iszlámtól idegen vagy tiltott eszmék hirdetésére adott
lehetőséget. A szúfizmus nemcsak ihletője és megtermékenyítője volt a perzsa
költészetnek, hanem lehetőséget nyújtott a költők számára egy újfajta, a mindenkori
politikai hatalomtól és mecénásoktól független, a világtól elvonult remeteéletre
( Attár) vagy a vallási tanító szerepének vállalására ( Rúmí). Az ún. szúfi
irodalom első alkotásai a 10—11. sz.-ból származnak, a népdalokhoz közel álló
négysorosok ( Abú Szaid; Bábá Kúhi Siírázi; Bábá Táhír; Anszárí; Bábá Afzal). A 12—
13. sz.-ban a hosszabb lélegzetű, misztikus-didaktikus tartalmú masznavi ( Attár;
Szanát) válik igen keaveltté. A 13. sz.-ban megszületik a szúfi filozófiai és
etikai tanítások enciklopédikus összefoglalása, a Masznaví-ji maanavi ( Húmí). A
perzsa nyelvterület másik szélén, Indiában, az Iránból (többnyire a mongol hódítás
miatt) elmenekült perzsa költők indiai fejedelmek szolgálatába állva létrehoznak
egy sajátos, a barokkhoz hasonló. túldíszített , indiai" stílust. Ennek az
iránvzatnak kiemelkedő képviselője Amir Khuszrau Dihlaví, aki bár nem Iránban élt,
mégis nagy hatással volt a 14—15. sz.-i perzsa költészetre ( Háfiz, Dzsámí). A
lírai költészetben ez a korszak az addig igen kedvelt gaszída hanyatlását hozza,
miközben a ghazal-költészet virágkorát éli. A misztikus tartalmú, ghazal-költészet
(ÁAlttár, Rúmi) mellett a sirázi iskola két kiemelkedő egyénisége, Szádí (13. sz.)
és Háfiz költészete a szerelmi lírát képviseli. Háfiz ghazaljai könnyedségükkel, a
szavak szimbolikus és valóságos jelentésén alapuló szójátékokkal a ghazal-költészet
többé el nem ért csúcspontját jelentik. Szádi emellett egy régi kedvelt műfaj, a
rímes prózában írt fejedelmi tükör (Gulisztán) szerzője. Művei az etikai, szociális
kérdések iránt tanúsított fogékonyságával, a megfogalmazás frappánsságával és
szellemességével kiemelkednek a hasonló alkotások közül. Kortársaik közül említésre
méltó még a szabadgondolkodónak számító Nizári, a panegirikus Szalmán Szávadzsi
(14. sz.), a lírikus Kamál Khudzsandíi (14. sz.), valamint Háfiz sirázi kortársai,
a szatirikus Ubajd Zákáni (14— 15. sz.) és Buszhág al-Atima (14—15. sz.). Timur
(1370—1405) pusztító hadjáratai sem kedveztek az egyébként fénykorán már túljutott
perzsa költészetnek. A Timuridák (1405—1506) uralkodása ugyan a művészetek
(miniatúrafestészet, könyvművészet, építészet, kézművesség) rövid reneszánszát
hozta, az irodalmi tevékenység azonban kimerült a nagy klasszikus (ill. már
klasszikusnak számító) szerzők utánzásában. A stílust a formalizmus túltengése, az
öncélú szójátékok, rejtvények használata jellemzi. A hagyományos, jól ismert témák
megverselésében kevés vagy teljesen hiányzik az egyéni íz, a formai újítás. A
heráti udvar utolsó, egyéniségével kitűnő szerzője Dzsámúi, a klasszikus műfajok
utolsó reprezentánsa. *** 3. A Szafavidáktól a Vádzsár dinasztiáig (16—19. sz.): A
török eredetű Szafavidák uralkodásával fokozatosan lényeges változások történtek,
melyek az irodalomra is hatással voltak. A Szafavidák hosszú évszázadok után
először egy politikailag viszonylag egységes államot hoztak létre Irán területén,
bár egyes tartományok birtoklásáért évszázadokig folyt a harc. Hivatalosan az
iszlám
síita felekezetét követték, és ezáltal szembekerültek szunnita szomszédaikkal, a
középázsiai török dinasztiákkal, az afganisztáni és indiai mohamedán uralkodókkal.
Így ezek a területek nemcsak politikailag szigetelődtek el fokozatosan, hanem
megszűnt a perzsa irodalom kisugárzása is ezekre a területekre. Ez a szomszédokkal
való ellenségeskedés késztette a Szafavidákat arra, hogy — Irán történetében
először —kapcsolatokat kezdeményezzenek európai országokkal egy törökellenes
szövetség érdekében. Kurópa ekkor szerezte első ismereteit Iránról (akkor még
Perzsia) és a perzsa irodalomról (Háfiz, Szádí). Irán ekkor még, a követjárások
ellenére, , érintetlen" maradt az európai hatásoktól. A 16. sz.-i perzsa irodalmat
általában a hanyatlás korának szokták tekinteni. A sía valóban nem kedvezett a
hagyományosan művelt és kedvelt misztikus költészetnek. A szúfizmus egyébként is
támadások célpontjává vált, egyes szafavida uralkodók alatt kifejezetten tiltották
és üldözték, a szúfí rendeket feloszlatták. A vallási és politikai ellenségeskedés
miatt, bár továbbra is a perzsa maradt a közös hivatalos nyelve Iránnak,
Transzoxániának és Indiának, a perzsa nyelvű irodalom sajátosan , perzsa", azaz
iráni kezdett lenni, megszűnt a kapcsolata az Irán határain kívüli perzsa nyelvű
területekkel. Az irodalmi alkotások nyelve egyéni sajátságokat kezd mutatni, annak
ellenére, hogy még döntően a klasszikus nyelv és irodalom mintáit követik. Nemcsak
Iránban, hanem Transzoxániában és Afganisztánban is ebben az időben kezd
körvonalazódni egy új, a helyi nyelvjáráson alapuló, a klasszikus perzsától eltérő
irodalmi nyelv és irodalom: Iránban fokozatosan kialakul a modern perzsa,
KözépÁzsiában a tadzsik és Afganisztánban a dari (vagy kábult perzsa). Iránban a
síita uralkodók elsősorban a vallásos tartalmú költészetet támogatták, mely főként
Mohamedet, Alít és az imámokat dicsőítő (gaszídák) és sirató (marsziják)
költeményekből álltak. E műfaj egyéni sajátságokat is felmutató művelője a 16. sz.-
ban Muhtasam Kásáni. A hanyatló színvonalú és népszerűségű világi költészet
központja továbbra is Siráz, ahonnan több jelentős költő vándorol ki a költészet és
a költők számára kedvezőbb körülményeket biztosító Indiába, a nagymogulok udvarába.
A 17. sz. szinte teljesen az indiai perzsa irodalomé: Naziri, Abú Tálbt Kalím
Hamadáni és a legkiemelkedőbbek, Száib, Saukat, Bédül költészete (főként ghazalok,
gaszidák és masznavík) az Iránban kevésbé kedvelt barokkos , indiai" stílust
képviseli. Az afgán támadás és a Szafavidák drámaian gyors bukása után a 18. sz.
második felében a viszonylag konszolidálódott körülmények között az akkori
kulturális központban, Iszfahánban új irodalmi mozgalom (bázgast-i adabi, "irodalmi
visszatérés ) kezdett kibontakozni. E neoklasszicista irányzat vezetői, Sule (megh.
1747), Mustág (megh. 1757) és Naszir (megh. 1777), maguk nem elsőrangú költők,
felismerték, hogy a klasszikus hagyományoktól idegen indiai perzsa stílus helyett a
genuin, a mongol kor előtti perzsa irodalmi hagyományokhoz kell visszatérni. A
köréjük csoportosuló költők, Ásig, Lutf Ali Bég Ázar, Hátif Iszfaháni a klasszikus
műfajok felélesztésével, egyszerű, közérthető stílusban írt versekkel próbálkoztak.
A Oádzsárok (1729—1924) uralma mind a politikai életben, mind Irán kulturális
életében és ezzel együtt irodalmában is nagy változások kezdetét hozta. Az első
(jádzsáruralkodók ( Agá Muhammad, Fath-Atli Sáh, Muhammad) idején folytatódik a 18.
sz.ban megindult neoklasszicista hullám, mely a költői nyelv sallangoktól való
megtisztítását és az egyszerű, klasszikus stílushoz való visszatérést célozza, az
újítás igénye nélkül. Az uralkodók a régi mecénási rendszer és a malikus-suará cím
felélesztésével támogatják ezt a hagyományos panegirikus költészetet. Az új
főváros, Teherán lesz ezután az irodalmi tevékenység középpontja is. Szabá, Szaháb
és Midzsmár a klasszikus gaszída, ghazal és masznavíköltészet epigonjai, azok
tartalmi, formai vagy nyelvi megújítása nélkül. Szabá a hősi epika stílusában
megírja a Sáhnáme gyenge és korában már anakronisztikus utánérzését (Sáhansáhnáme)
az oroszokkal vívott háborúról. E neoklasszicista irányzat utolsó rangos
képviselője Ydááni, az első perzsa költő, aki rendelkezett némi európai
nyelvismerettel (francia, angol), anélkül, hogy ez befolyásolta volna szemléletét,
írói munkásságát. A költészet azonban egészében véve nem képes megújulásra, a
sztereotip klasszikus mintáktól való elszakadásra. Ugyanakkor egyre többen és
világosabban felismerik, részben az európai országokban tett utazások révén, hogy
az ország gazdasági és szellemi életének a színvonala messze elmarad az európai
országokétól. Többen, írók és politikusok (pl. fám Magám) szükségesnek tartják a
hivatalos nyelv (inkább zsargon) megreformálását is. Az irott (irodalmi és
hivatalos) és a beszélt nyelv erre az időre ugyanis igen nagy mértékben eltért
egymástól. Irán beszélt nyelve kb. a szafavida kortól kezdve az ún. modern perzsa,
míg a költészet kifejezetten, a hivatalos írott stílus részben a klasszikus nyelvi
normákat követte. A 19. sz. elejétől történtek próbálkozások a nyelvnek a hemzsegő
arabizmusoktól való megtisztítására (daghmá, dáim Magámj] és a beszélt nyelvi
fordulatoknak (kollokvializmusoknak) az írott nyelvben való használatára. Az
irodalmi és hivatalos nyelvet megújítani szándékozó törekvésekkel szorosan
összefüggött a társadalmi és gazdasági reformokért folyó küzdelem. Ez a sokszor
életeket követelő ((Jáim Magám, Amir Kalúr) harc a reformerek és a hagyományos
(középkori) állapotokhoz ragaszkodó uralkodó és vallási vezetők között jellemzi a
következő évszázadot. Nem véletlen, hogy a társadalmi reformokért, az irodalom
megújításáért és a beszélt nyelvnek irodalmi rangra. emeléséért folytatott küzdelem
elválaszthatatlanná válik egymástól, és a progresszív irodalmi irányzatok
képviselői egyben a politikai harc vezetőit is. *** Modern perzsa irodalom: Nem
lehet éles határvonalat húzni a perzsa (újperzsa) irodalom klasszikus és modern
szakasza között. A klasszikus (vagy klasszicizáló) irodalmi stílus még évszázadokig
(szinte máig) él tovább mint írott nyelv, miközben megjelenik a beszélt nyelven
alapuló modern perzsa, és lassan irodalmi rangra emelkedik. Kb. a 19. sz. első
harmadára tehetők azok az irodalmat nyelvileg és tartalmilag megújító első
törekvések, melyek a modern perzsa irodalom előzményeinek tekinthetők. ( Ettől
kezdve a nevek átírására egy új, a modern perzsa kiejtésnek megfelelő rendszert
használunk, pl. malikujs-suará helyett malekos-soará). *** 1. A 19. sz. második
felében: Nászerod-din sáh (1848— 1896) reformokat támogató uralma idején történtek
az első komoly változások. Ebben az időben kezdtek Irán kapcsolatai és ismeretei
gyarapodni az európai országokról, azok technikai vívmányairól. Az első kísérletek
(1816, Tebriz) után megindul a könyvnyomtatás, újságkiadás (1834, 1851), majd az
első valódi napilap is megjelenik a század végén (1898). Lényeges előrelépést
jelentett 1852-ben a Dárol-fonun ( Politechnikai főiskola"), Irán első, nyugati
mintára alapított felsőoktatási intézményének a megnyitása, melynek nyugati tanárai
a kor színvonalán próbálták oktatni a természettudományos és humán tantárgyakat. Az
elkövetkezendő időkben igen komoly szerepet játszik ez az intézmény Irán politikai
és kulturális életében. Az ország elmaradottságát és a változtatások szükségességét
felismerő haladó erők, általában irodalmárok és politikusok egy személyben, mint
tanárok vagy tanítványok kapcsolatban álltak ezzel az intézménnyel. Az iskola
működése együtt járt a nyugati nyelveknek (elsősorban francia) szélesebb körben
való elterjedésével, a prózairodalom fellendülésével. A fordítói próbálkozások és
egyéb írói tevékenységek (újságírás, tankönyvírás) ráébresztettek arra, hogy a
korabeli bombasztikus, üres sallangokkal terhelt prózai stílus a korábbi
kísérleteknél erőteljesebb reformra szorul. A tudományos próza ( Rezá-GJoli-Khán
Hedájat, a Dárol-fonun első vezetője, Mohammad Haszan-Khán, Tálebuf) korabeli
alkotásai (fordítások és önálló művek) nemcsak tartalmilag közöltek új ismereteket,
hanem egyben a nyelvi megújulás első termékei is. Még nagyobb nehézséget jelentett
a szépirodalmi művek fordítása. A hagyományos klasszikus irodalomban ismeretlen
volt pl. a dráma, a korabeli nyelv alkalmatlan volt dialógusok visszaadására. Az
első jelentős fordítások (J. Morter: The Adventures of Haji Baba of Ispahan, ford.
Mirzá Habib Eszfaháni, megh. 1897 és ákhondzáde komédiái) valóban írói alkotó
tevékenységet igényeltek. Ezzel tulajdonképpen megkezdődött (a máig tartó) küzdelem
az élő nyelv irodalmi rangra emeléséért és elismertetéséért. Hogy ez a küzdelem
milyen komoly erőfeszítéseket igényelt, bizonyítja a mai modern perzsa prózában is
tapasztalható sajátos kettősség. A szoros értelemben vett modern perzsa irodalmi
nyelv ugyanis két forrásból táplálkozik: az egyik a kb. a szafavida kortól
kialakult írott nyelv megreformált, egyszerűsített változata, a másik (döntően) a
teheráni dialektuson alapuló kollokviális változat. (Pi. egy regény elbeszélő
részei az előbbi, dialógusai az utóbbi változatot képviselik. A két változat között
nemcsak stiláris, hanem komoly grammatikai különbségek is vannak.) A költészet
közben továbbra is a klasszikus hagyományokat követi. A Fádzsárok udvari költői nem
többek, mint átlag professzionista versfaragók. Nem jelent komoly újítást pl.
Szorusnak a , telegram" bevezetését dicsőítő gaszídája sem. A kor irodalmában a
megújulást a prózairodalom hozza, de ez sem mentes a nyugati minták (főként
belletrisztika) hatásától. A modern perzsa irodalom alábbi periodizációja a
történelmi események menetéhez igazodik. Erre a korra ugyanis még
hangsúlyozottabban érvényes az a megállapítás, hogy az irodalom története a
korabeli politikai harc függvénye. *** 2. Az alkotmányos mozgalom és a Oádzsár-
dinaszha bukása (1896— 1921): A Nászerold-din sáh meggyilkolásától
a Rezá Khán diktatúrájáig terjedő időszakot az alkotmányért és a madzslesz
(parlament) összehívásáért folyó harc jellemzi. Ez a társadalom különböző (később
szembekerülő) rétegeit mozgósító és egyesítő harc komoly lendületet adott a
zsurnalisztikának. Nagymértékben megnövekedett a sajtó szerepe, a lap- és
könyvkiadás mennyisége és színvonala. (A század végéig túlsúlyban maradt a
litográfia a könyvnyomtatás mellett.) Míg korábban a sajtótermékek csak szűk
olvasóközönség számára voltak elérhetőek, és a nyomtatott (vagy litografált)
könyvek többnyire a klasszikus irodalmat közvetítették (az első nyomtatott könyv
Háfiz verseinek kiadása volt), ebben az időszakban az irodalmi tevékenység és a
politikai harc egyik fontos színtere lett a sajtó. Az irodalmi élet vezető alakjai
szinte mind laptulajdonosok és kiadók is egy személyben, ami a korabeli lapok és
egyéb sajtótermékek magas színvonalát is biztosította, népszerűségüket növelte.
Mivel az élesedő politikai harc miatt sokan már ekkor, majd különösen a harmadik
madzslesz feloszlatása után emigrációba kényszerülnek, az ország határain kívül
fejtik ki tevékenységüket. Így perzsa nyelvű lapok és periodikus kiadványok
jelennek meg Teheránon és Tebrizen kívül Isztambulban, Kairóban (Szorejjá, alap.
1898, Mirzá Mohammad-Khán Kásáni), Londonban (Oánun, alap. 1890, Mirzá Malkom-Khán)
és Berlinben ( Káve, alap. 1916, H. Tágizáde, munkatársa Dzsamálzáde), s ezek az
emigrációban élő írók és politikusok jelentős fórumává válnak. Iránban a vezető
lapok közé számított az Irán-e nou (itt jelentek meg Bahár és Láhuti első versei),
a szatirikus Csarand parand ( Dehkhodá első szatíráinak megjelentetője), az Adab, a
költő Adibo l- Mamálek lapja, valamint a Tebrizben megjelenő AÁzád. Mindezek az
előzmények jelentősen hozzájárultak a prózairodalom jelentős megújulásához, új,
hagyományokkal nem rendelkező műfajok (esszé, politikai pamflet, szatíra, novella)
megteremtéséhez. Az alkotmányos mozgalommal egyre erősödő nacionalizmus és
patriotizmus a múlt iránti érdeklődést is fokozta, és ennek, valamint nyugati
mintáknak a hatására (pl. Dumas pere) megszületik a történelmi regény is
(Szanatszáde). A költészetet továbbra is a klasszikus minták követése jellemzi, új
színt jelent azonban a forradalmi célokért lelkesedő hazafias hang (áAref NJazvinz,
Bahár, Láhuti), melyet azonban egyelőre nem követ a prózáéhoz hasonló nyelvi és
formai megújításra irányuló kísérletezés. *** 3. Rezá sáh diktatúrája (1921—
1941 ) : A két világháború közötti időszak kedvezőtlen politikai légköre a korábbi,
viszonylag szabad politikai, didaktikus jellegű irodalmi tevékenységet erősen
visszavetette, akadályozta. A kor jelentős íróegyéniségei a korábbi periódustól
eltérően az aktuális politikai, társadalmi kérdések helyett az elvont témák felé
fordulnak (irodalomelméleti, -történeti, -esztétikai kérdések). Az erősödő és
államilag is támogatott naecionalizmus felkelti az iráni múlt és a perzsa folklór
iránti érdeklődést, és azok összegyűjtésében és kiadásában jelentős írók is részt
vállaltak (népmese: Szobhi, szólásgyűjtemény: Dehkhodá, népdal: Sz. Hedájat, Kuhi
Kermáni). A fordításirodalom is egyre gazdagodik. Míg a korábbiak döntően a nyugati
belletrisztikai irodalmat képviselték, az újabbak a világirodalom klasszikusait is
( Maupassant, Csehov, A. France, Goethe, Puskin stb.). Mérföldkövet jelent a modern
perzsa irodalom történetében Dzsamálzáde novelláskötetének (Jeki bud, jeki nebud,
"Egyszer volt, hol nem volt", Berlin, 1921) megjelenése, mely mind tartalmilag (a
korabeli állapotok szatirikus bírálata), mind nyelvileg (a beszélt nyelven alapuló
stílus), mind műfajával (novella) a korábbi évtizedek kísérletezései után
remekműnek számíitott, és generációkat utánzásra késztetett ( Kázemi, Khalih) . A
szociális viszonyokat kritikusan, sőt szatirikusan ábrázoló, addig tabunak
tekintett témákat (pl. a nők helyzete) érintő új novellatermést a korábbi
romantikus pátosz helyett egyre inkább a nyers realizmus, olykor naturalizmus
jellemzi. A harmincas években megalakult , Négyek" csoportja (Szádeg Hedájat,
Buzurg Alavíi, Farzád Maszud, Mondzstabá Minovi) a kor kimagasló prózaíróit és
politikusait tömörítette. Közülük is kiemelkedik Hedájat, akinek novelláskötetei,
bár a kafkai irracionalizmus hatása erősen érezhető, mind nyelvi stílusukkal (a
folklór és kollokviális fordulatok irodalmi rangra emelése), mind jellemrajzukkal
(az iráni társadalom jellegzetes figurái) világirodalmi értéket képviselnek.
Nemcsak az ő munkásságára, de kortársaira (Álaví) és utódai közül másokra (Csubak,
Dasti) is mély hatást tettek a különböző irracionális filozófiák és a freudi
pszichoanalízis. A költészet népszerűsége a két világháború között sem csökkent (a
műveltség együttjárója továbbra is e versírás képessége és szeretete), de csak
néhányan alkotnak említésre méltót a hagyományos keretek között: a Jádzsárok
leszármazottja, Iradzs Mirzá, a patrióta Pur Dávud és a legjelentősebb, a prozódiai
újításokkal is kísérletező M. R. M. Esgi. Parvin Eteszámi költőnő a klasszikus
költészet szabályait követő, egyszerű stílusban írt verseivel szerzett
népszerűséget. *** 4. Irodalmi áramlatok a 2. világháború után: A stilisztikai,
nyelvészeti és irodalmi kérdések tudományos vizsgálata (A. Forughi, P. N. Khánlari,
Sz. Nafiszi), a stílus , modernizálására" irányuló törekvések, a nyugati példák,
úgy tűnik, felszabadítják a költőket a klasszikus minták utánzásának már
nyomasztónak ható terhe alól. Még vannak a hagyományos lírai-filozofikus
költészetnek ( Rasid Jászemi, Mahdi Hamidi) és az ugyancsak hagyományos formákban
verselő programköltészetnek (Farrokhi Jazdi, Láhuti) is rangos képviselői, de már
megjelennek az első újító próbálkozások, a szabadverssel kísérletezők is ( Nimá
Jusidzs, Náder Náderpur). A háború utáni korszak prózaterméséből kiemelkedik a
történelmi regénnyel kísérletező Dzsaláli és H. R. Adamijjat, de továbbra is a
legrangosabb műfaj a most már jelentős előzményekkel bíró novella. Hedájat követői
és utánzói közül kiemelkedik realista (olykor naturalista) színezetű stílusával
Szádeg Csubak és Dzsalál Al-e Ahmad. Jelentős szerepet játszik az irodalomtörténész
Khánlari alapította folyóirat, a Szokhan (1943—), mely irodalomelméleti,
szociológiai tárgyú írásaival, fordításaival jelentősen befolyásolja az irodalmi
közvéleményt a mai Iránban. *** (amég arab irodalom, beludza irodalom és irodalmi
formák, kábuli perzsa irodalom, kurd irodalom, tadzsik irodalom) *** Irod.: J. von
Hammer-Purgstall: Geschichte der schönen Redekünste Persiens (1818); Goldziher I.:
Az iszlám (1881); Stein A.: Az óperzsa vallásos irodalomról (Budapesti Szemle,
1885, 44.); J. Darmsteter: Les origines de la poésie persane (1887); Kégl 5..:
Tanulmányok az újabbkori perzsa irodalom történetéből (1892); H. Ethé: Neupersische
Literatur (Grundriss der iranischen Philologie 2., 1896—1904); Kég! S.: A perzsa
népdal (1899); E. G. Browne: A Literary History of Persia 1—4. (1902— 1924);
Goldziher I.: Előadások az iszlámról (1912); E. G. Browne: Press and Poetry of
Modern Persia (1914); R. A. Nicholson: The Mystics of Islam (1914); M. T. Bahár:
Szabk-senászijá tatavvor-e naszr-e fárszi 1—3. (1941); A. J. Arberry: An
Introduction to the History of Sufism (1942); uő: Sufism (1950); uő: Classical
Persian Literature (1958); A. Pagliaro— A. Bausani: Storia della letteratura
persiana (1960); J. E. Bertyelsz: Isztorija perszidszko-tadzsikszkoj lityeraturi
(1960); G. Lazard: La langue des plus anciens monuments de la prose persane (1963);
Bozorg Alavi: Gesehichte und Entwicklung der modernen persischen Literatur (1964);
J. E. Bertyelsz: Szufizm i szufijszkaja lityeratura (1965); Fr. Machalski: New
Poetry in Iran (New Orient, 1965, 2.); L. P. Elwell-Sutton: The Persian Metres
(1976); M. T. Bahár: A perzsa prózáról (Apor É., Helikon, 1979, 1—2). *** Perzsa
nyelvű irodalom Indiában és Pakisztánban: A 11—19. sz.-ban India nyugati, muszlimok
lakta területein számottevő, elsősorban a klasszikus perzsa irodalmat utánzó, de
egyéni sajátságokat is felmutató perzsa nyelvű irodalom jött létre. A perzsa nyelv
és irodalom szorosan összefüggött India török, afgán és mongol törzsek általi
meghódításával, iszlamizálásával. Az első jelentős hódító a török, ghaznai Mahmúd
volt (1001), akinek utódai, a Ghaznavidák már székhelyüket; is áttették az
afganisztáni Ghaznából az indiai Lahoréba. A 11—12. sz.-ban a tudományés
művészetpártoló Ghaznavidák fejedelmi udvara számos költőt vonzott a kevésbé békés
körülményeket biztosító Khorászánból és Transzoxániából. Az első, név szerint is
ismert indiai perzsa költők, Maszúd Szaad Szalmán Dzsurdzsáni (1048—1121) és Abúl-
Faradzs Rúni, aki Ibráhim ibm Maszúd (1059—1099) és fia, III. Maszúd (1099—1115)
panegirikusá volt, a korabeli perzsa költészet stílusát (khorászáni 18kola) és
műfajait (elsősorban panegirikus gaszída) követték. Az Indiában kedvelt és művelt
költészetre már kezdetektől fogva nagy hatással volt az Iránban is igen népszerű,
vallásos-misztikus irányzat, a szúfizmus, melynek szimbolizmusa, egyre jobban
elterjedve, jelentősen hozzájárult egy sajátos , indiai perzsa stílus"
kialakulásához. A szúfizmus korai elterjedését jelzi, hogy Lahoréban élt a ghaznai
születésű Szajjid Alt Hudzsvírt (megh. 1071), az első jelentős, szúfizmust tárgyaló
mű, a Kasful-mahdzsúb (A rejtett feltárása ) szerzője. A Ghaznavidák hanyatlása
után Multán, majd Delhi válik az irodalmi élet központjává, ahol Khorászánból és
Ghaznából, az otthoni kedvezőtlen politikai körülmények miatt, egyre többen
kerestek menedéket. A delhi szultanátus udvara a 13. sz. elején, különösen 9utbujd-
dín Ajbak (1206—1210), majd utódja, [tutmis (1210— 1236) idején a perzsa nyelvű
irodalom központja lett. Ajbak udvarában élt Usz, aki indiai földön elsőként
próbálkozott ghazal-versekkel. ltutmis uralkodása alatt tudósoknak és költőknek
újabb hulláma menekült az indiai udvarba a mongol pusztítás elől. Így került oda
Nászirt és Amir Rúháni Szamargandí, mindketten jeles gaszída-költők, majd a
legkiemelkedőbb, a már Indiában született Rizá (megh. 1265 után). Az addig szinte
kizárólag panegirikus tartalmú (uralkodók, hőstettek, hadjáratok stb. dicsőítése)
gaszída-költészet mellett egyre jelentősebb és népszerűbb a vallásos tartalmú
(Allah és a próféták dicsőítése) líra. A misztika szimbólumait, szókincsét kedvelő,
új tematikájú és stílusú költészet lassan egy sajátos, a korabeli klasszikus perzsa
irodalmi stílustól elütő iskola kibontakozásához vezetett. Ennek az ún. , indiai
perzsa stílusnak", melynek jellemzője a formalizmus túltengése, a hasonlatok,
retorikai alakzatok túlzott használata, nehezen érthetőség, első jelentős
képviselője Sihábu"d-dín Muhmara Baddúni. Az ő tanítványa volt e költői irányzat
legkimagaslóbb művelője, Amir Khuszrau Ikhlavi (1253—1325), aki mind lírai
költészetével (ghazalok ) , mind romantikus tartalmú epikus költeményeivel igen
nagy hatással volt a későbbi iráni perzsa irodalomra is. Kortársa és barátja,
Haszan Szidzszé (1253—1328) költészetének legértékesebbjei a Szádi hatását mutató
gAazalok. Muhammad Tughlug (1325—1351) udvarának jelentős panegirikusa volt Badr-iz
Csáh, kinek allegóriákkal, bonyolult utalásokkal teli gaszídái igen nehezen
érthetők. Terjedelmes Sáhnáme (Királyok könyve) e. elbeszélő költeménye értékes
történelmi forrásnak számít. A Tughlug uralkodók (14. sz.) idején számos, a
szúfizmussal foglalkozó prózai mű is létrejött. Ezek közül a szúft szentek
életrajzait, levelezését, tanítását tartalmazó gyűjtemények közül a legismertebb a
Nakhsabi Baddúniínak a szanszkrit Sukaszaptatt mintájára írt 52 elbeszélést
tartalmazó gyűjteménye, a Tútináme ( A papagájok meséi", 1330). A 14. sz. második
felének említésre méltó költője Amir Khuszrau Pihlavi fa, Malhk Ahmad is, kinek
dívánja az uralkodó stílustól eltérően egyszerű és természetes stílusban és
ritmusban írt versek (gasztdák, ghazalok) gyűjteménye. A 15. sz.-ban, különösen a
Lódí-dinasztia uralkodása idején (1451 1526) új korszak kezdődik az indiai perzsa
irodalom történetében. A perzsa klasszikus irodalom szeretetén és művelésén kívül
feltámad az érdeklődés a perzsa nyelv iránt is. A perzsák maguk nem tanulmányozták
a nyelvüket, az első kezdetleges leírások és főként szótárak Indiában készültek.
Így nevezetes (és máig használt) Zijd u d-diín Muhammad szótára, a Farhang-i
Szikandarií (1510). Az igazi csúcspontot azonban ebben a tekintetben is a Mughal
dinasztia uralkodói (1526—1857) hozták. Bábur, a dinasztia megalapítója, majd fia
és utóda, Humájún is lelkes híve és támogatója volt a perzsa költészetnek, maguk is
ügyesen verseltek perzsául. A 16. sz. második felében a perzsa nyelvű költészetnek
friss lendületet adott az Iránbólérkező költők újabb hulláma, akik a vakbuzgó síita
Szafavidák elől menekülve a békésebb és toleránsabb mughal uralkodóknál kerestek
menedéket. Ez volt az első alkalom, hogy India közvetlenül Iránnal került
kapcsolatba, korábban ugyanis az irodalmi hatás KözépÁzsiából, Afganisztánon át
érte Indiát. Különösen a különböző vallások iránt toleráns Akbar (1556— 1605)
uralma kedvezett az íróknak és az irodalmi életnek, mely ekkor az irániénál
jelentősebb és gazdagabb volt. 1582-ben a soknyelvű és nemzetiségű mughal birodalom
hivatalos nyelve a perzsa lett, és ezzel a muszlim kelet legjelentősebb nyelvévé
vált. Akbar udvarában az újból népszerű panegirikus költészet kimagasló képviselői
gyűltek össze, így Urfé (1555—1590), Nazíri (megh. 1604) és a prózaírónak is
jelentős Zuhúri (megh. 1615). Akbar kulturális politikája a muszlimok és hinduk
békés együttélését támogatta, mely az általuk művelt irodalomra is termékenyítőleg
hatott. A perzsa nyelvű költészetben egyre gyakoribb az indiai tematika, míg a
hindi költészet a szúfi misztika szimbolizmusával gazdagodik (/ Dzsájaszí). Akbar
és utódai fejedelmi udvarának légköre nemcsak a költészetnek kedvezett, hanem nagy
lendületet adott a fordításirodalomnak is. A legjelentősebb szanszkrit műveket
lefordították perzsára, így megszületett a Mahábhárata, Rámájana, Bhagavad-gítá
perzsa fordítása, de számos természettudományos (asztronómia, asztrológia,
geometria stb.) értekezés fordítása is. A későbbi mughal uralkodók alatt is
feltűntek még jelentős költőegyéniségek, pl. Amuli (megh. 1626), Száib (1601-1676),
a hindu Csandar Bhán Brahman (1574—1662) és utolsóként Bédil (1644— 1720). A
prózairodalmat az iránihoz hasonlóan elsősorban gyakorlati célú művek képviselik:
ezek közül kiemelkedik Abú lFazl történeti munkája, az Akbarnáme és Aurangzéb (1659
— 1707) levelezése, valamint testvérének, Ddárá Sikóhnak munkássága, aki műveiben
és filozófiai felfogásában az iszlám és a hinduizmus összeegyeztetésén fáradozott.
Ez a korszak azonban, hasonlóan az iráni klasszikus perzsa irodaloméhoz, már a
hanyatlás ideje. Feltűnnek még ügyesen, jó technikával verselő költők, de mind a
formai, mind a tartalmi megújítás elmarad, az egyéniség ereje hiányzik. A költői
alkotások az ismert klasszikus minták utánzásai, adaptációi, a stílust egészében
véve a formalizmus túltengése, a díszítések elburjánzása jellemzi. Lassan megszűnik
a perzsa nyelv összetartó ereje és hivatalos funkciója is (1844-től az urdú a
hivatalos nyelv), és egyre inkább jelentős szerepet játszanak a helyi nyelveken
létrejövő új irodalmak (Aindí, urdú stb.). *** frod.: A. Bausani: Storia delle
letterature del Pakistan (1958); Muhammad Sadig: A History of Urdu Literature
(1964); G. J. Alijev: Perszojazicsnaja lityeratura IÍngyii (1968), J. Marek:
Persian literature in India; J. Rypka: History of Íranian literature (1968).
Jeremiás Éva