A démoni kultiváció nagymestere 4.

IV összesen A démoni kultiváció nagymestere

Mo Xiang Tong Xiu
Művelt Nép (nov 2020)

Címke: fantasy, Akció, regény, LMBTQ, zombi, Misztikus

fantasyttt Akcióttt regényttt LMBTQttt zombittt Misztikusttt
Yiling pátriárkája, Wei Wuxian életét veszti a Luanzang-domb
ostromában.
Mindenki a vesztét akarta, átkozták, amiért fellázadt és dühöngve
tombolt. Örömmel fogadta a halálát az egész kultivátorvilág.
Wei Wuxian talán nem is lehetne elégedettebb, hogy magányosan
kóborló lélek lehet, tizen-egynéhány év elteltével mégis megidézik
és új testbe kényszerítik. Nem tehet mást, vissza kell térnie ebbe a
világba! Titkolni próbálja ugyan új testében az igazi kilétét, de
váratlan események folytán a Gusu Lan klánhoz tartozó Lan Wangji
magával viszi a klánja otthonába.
Bármennyire meg volt is győződve mindenki, hogy a démoni
kultiváció nagymestere úgy elpusztult, hogy még holttestet sem
hagyott maga után, Wei Wuxian újjászületik, és újra szembenézhet a
hajdanán őt legyőző kultivátorklánok tagjaival. Azonban még ennél is
nagyobb probléma, hogy a korábban konzervatív és rugalmatlan Lan
Wangji immáron mindent megtesz, hogy maga mellett tartsa,
nyugodtan viseli a piszkálódásait és incselkedéseit.
Vajon mit akar tőle Lan Wangji, ez a kiemelkedő kultivátor? És mit
kezdjen a másikkal ő maga?
Egy varázslatos történet hatalomról és háborúról, hűségről és
árulásról, barátságról és szeretetről, sorsról és döntésekről.
A regény több százezer példányban fogyott könyvben, és sok millió
letöltésben e-könyvben, a sorozatot pedig, amelyet a Netflix is vetít,
több milliárdszor töltötték már le a streamingoldalakról.
Mo Xiang Tong Xiu
A DÉMONI
KULTIVÁCIÓ
NAGYMESTERE
4.
 Szereplők és klánok

Wei Wuxian
A Yunmeng Jiang klán egykori tagja, aki halála után tizenhárom
évvel Mo Xuanyu, Jin Guangshan el nem ismert fia testében
születik újjá
Születési név: Wei Ying
Egyéb név, cím: Yiling pátriárkája
Fegyvere, varázseszköze: „Ahogy akarod” (Suibian), (kard),
Chenqing (fuvola)

Lan Wangji
A Gusu Lan klán büszkesége. Testvére, Lan Xichen mellett a
„két jáde”, a Lan család két jóképű kiválóságának egyike
Születési név: Lan Zhan
Egyéb név, cím: Hanguang-jun („Fényhordozó”)
Fegyvere, varázseszköze: Bichen (kard), Wangji (qin)

Yunmeng Jiang klán

Jelképe: Kilencszirmú lótusz
Központja: Lótuszrév
Jiang Fengmian
A klán egykori vezetője, Jiang Cheng és Jiang Yanli apja
Yu Ziyuan
Jiang Fengmian felesége
Jiang Cheng
A klán vezetője
Adott név: Jiang Wanyin
Egyéb név, cím: Sandu Shengshou
Fegyvere, varázseszköze: Sandu (kard), Zidian (ostor)
Jiang Yanli
Jiang Fengmian lánya, Jiang Cheng nővére
 Gusu Lan klán
Jelképe: Felhők
Központja: Felhőzug
Lan Xichen
A klán vezetője. A „két jáde” egyike
Születési név: Lan Huan
Fegyvere, varázseszköze: Shuoyue (kard), Liebing (furulya)
Lan Jingyi
A klán fiatal tanítványa
Lan Sizhui
A klán fiatal tanítványa
Lan Qiren
A klán szigorú és sótlan tanítója, Lan Wangji és Lan Xichen
nagybátyja

Lanling Jin klán

Jelképe: Fehér bazsarózsa
Központja: Jinlin-torony
Jin Guangshan
A klán egykori vezetője
Jin Guangyao
A klán jelenlegi vezetője
Születési név: Meng Yao
Egyéb név, cím: Lianfang-zun
Fegyvere: Hensheng (kard)
Qin Su
Jin Guangyao felesége
Jin Ling
Adott név: Jin Rulan
Fegyvere: Suihua (kard)
A klán fiatal tanítványa, Jiang Cheng unokaöccse
Jin Zixuan
Jin Guangshan egyetlen törvényes fia
Jin Zixun
Jin Zixuan unokatestvére
Xue Yang
A klán vendégtanítványa
Adott név: Xue Chengmei
Fegyvere: Jiangzai

Qinghe Nie klán

Jelképe: Fenevadfej
Központja: Tisztátalan Birodalom
Nie Mingjue
A klán egykori vezetője
Egyéb név, cím: Chifeng-zun
Fegyvere: Baxia (kard)
Nie Huaisang
A klán jelenlegi vezetője
Egyéb név, cím: Fogalmatlan

Qishan Wen klán

Jelképe: Nap
Központja: Éj nélküli város
Wen Ruohan
A klán egykori vezetője
Wen Ning
A klán egykori tagja, halála után Wei Wuxian első számú
segítője
Adott név: Wen Qionglin
Egyéb neve, címe: Árny tábornok
Wen Zhuliu
Wen Chao testőre
Egyéb név, cím: Magolvasztó Kéz
További szereplők
Su She
A Gusu Lan klán egykori vendégtanítványa
Adott név: Su Minshan
 3
Hajnali három órakor érkeztek meg Yunmengbe.
Lótuszrév kapuján és a kikötőben égtek a fények, és
aranydarabkákként csillantak a vízen. Aligha fordult elő korábban,
hogy ennyi különböző méretű hajó jelent meg egyszerre a kikötőben.
A kapunál szolgálatot teljesítő őrök és a pultjuknál éjszaka is
ételeket kínáló árusok is elkerekedett szemmel néztek Jiang Cheng
szállt ki elsőnek a hajójából. Néhány szót váltott az őrökkel, majd
rengeteg felfegyverzett tanítvány sietett ki a kapun. A vendégek
egymás után hagyták el a hajókat. A Yunmeng Jiang klán
vendégkultivátorai mutatták, hogy merre induljanak. Ouyang
klánvezérnek végre sikerült fülön csípnie a fiát. Halk szidalmak
közepette vonszolta el magával. Wei Wuxian és Lan Wangji feljöttek
a fedélzetre, és a partra ugrottak a halászhajóról.
– Úrfi, kint megvárlak – szólt Wen Ning.
Wei Wuxian tisztában volt vele, hogy Wen Ning nem szívesen
lépne be Lótuszrév kapuján, Jiang Cheng pedig nyilvánvalóan
egyébként sem engaé be, úgyhogy bólintott.
– Wen úr, veled tartok – mondta Lan Sizhui.
– Velem tartasz? – fordult felé Wen Ning. Váratlanul érte a dolog,
és nagyon örült neki. Lan Sizhui elmosolyodott:
– Igen. Az idősebb kultivátorok úgyis fontos dolgokról tárgyalnak.
Nincsen rám szükség. Beszélgessünk inkább! Hol is tartottunk? Wei
úrfi tényleg elültetett egyszer egy kétéves gyereket, mint a retket?
Bár halkan beszélt, az előttük haladó Wei Wuxian és Lan Wangji
hallása különösen éles volt. Az előbbi majdnem elesett a saját
lábában. Lan Wangji szemöldöke egy pillanatig felfelé ívelt, de utána
elernyedt.
Miután beléptek Lótuszrév kapuján, Lan Sizhui suttogva folytatta:
– Szegény kisgyerek. Bár én is emlékszem, hogy amikor kicsi
voltam, Hanguang-jun egyszer betett egy csapat nyúl közé.
Bizonyos szempontból hasonló lehetett…
Mielőtt Wei Wuxian belépett volna Lótuszrév kapuján, mély
lélegzetet vett, próbálta megnyugtatni magát. Ám nem volt annyira
izgatott, mint ahogy arra korábban számított.
 Talán túl sok mindent újítottak fel. A gyakorlótér kétszer akkora
lett, mint korábban. A felfelé kunkorodó ereszű, új épületek
mindegyike nagyobbnak tűnt az elődjénél. Erőteljesebb és
pompázatosabb volt az összhatás. Szinte minden megváltozott az
emlékeiben élő Lótuszrévhez képest.
Wei Wuxian úgy érezte, mintha elveszített volna valamit. Most
szembesült csak vele, hogy az új épületek kitakarták a régieket,
amelyek egy részét egyébként is teljesen lebontották.
Bár az utóbbiak már tényleg túl öregek voltak.
A gyakorlótéren rendezett sorokban lótuszülésben ültek a
tanítványok, így próbálták visszanyerni a szellemi erejüket. Éjt
nappallá téve végezték a feladataikat, elfáradtak, úgyhogy
mindenképpen lélegzethez kellett jutniuk. Jiang Cheng mindeközben
a központi terembe, a Kardok termébe vezette a klánvezéreket és a
többi jelentős személyt, hogy megvitassák a történteket. Amikor Wei
Wuxian és Lan Wangji is belépett, akadtak néhányan, akiknek
láthatóan nem tetszett a jelenlétük, de szólni nem szólhattak ellene.
Még senki sem telepedett le a helyére, amikor egy
vendégkultivátornak látszó férfi lépett elő:
– Klánvezér!
Jiang Cheng fülébe súgott néhány szót.
– Nem! – húzta össze a szemöldökét Jiang Cheng. – Ha fontos,
jöjjenek vissza később. Nem látod, hogy mennyire elfoglaltak
vagyunk éppen?
– Már mondtam nekik – szólt a vendégkultivátor. – A két hölgy
azonban kijelentette, hogy… A mai dolog miatt vannak itt.
– Honnan valók? – kérdezte Jiang Cheng. – Melyik klán kultivátor
nőtagjai?
– Nem kultivátorok ők – válaszolt a vendégkultivátor. – Biztos
vagyok benne, hogy átlagos nők csupán, szellemi erő nélkül. Drága
gyógynövényeket is hoztak magukkal, de nem mondták meg, hogy
melyik klánvezér küldi őket. Csak annyit tudtam kiszai belőlük, hogy
szeretnének elmondani néhány dolgot Lótuszrév klánvezérének. A
szavaikból úgy tűnik, egyáltalán nem érdektelen dolgokat. Nem
akartam tiszteletlen lenni velük, úgyhogy elhelyeztem őket az egyik
vendégszálláson. A gyógynövények még nem kerültek a raktárba,
de már megvizsgáltuk őket, nem átkozottak.
 Nem nyerhetett bárki csak úgy bármivel bebocsátást a Yunmeng
Jiang klán vezéréhez. Ráadásul ezúttal két, szellemi erő és
támogató klán nélküli nőről volt szó. Ám mivel ritka
gyógynövényekkel érkeztek, a felelős vendégkultivátor nem lehetett
tiszteletlen velük. Az értékes ajándék mellett az egész ügy
furcsasága nem engedte, hogy semmibe vegye őket.
– Kérek mindenkit, hogy bocsásson meg a néhány pillanatig tartó
szünetért! – fordult Jiang Cheng a tömeghez.
– Jiang klánvezér, nem kell az elnézésünket kérned! – harsogták
a többiek egyszerre.
Jiang Cheng azonban nem tért vissza néhány másodperc után.
Jó darabig távol maradt. Tiszteletlenségnek számított, hogy
mindeközben senki sem foglalkozott a vendégekkel, különösen
amikor ennyire fontos témákat készültek megvitatni. Már majdnem
egy óra eltelt, de Jiang Cheng még mindig távol volt. A jelenlévők
közül jó néhányon látszott már a türelmetlenség és az
elégedetlenség. Végül megjelent Jiang Cheng. A távozásakor még
nyugodt arca jéghidegre váltott, gyorsan szedte a lábát. Két embert
hozott magával, két nőt, valószínűleg azokat, akik beszélni szerettek
volna vele. A teremben tartózkodó kultivátorok arra számítottak,
hogy bármennyire is átlagos nők, a nagyvonalú ajándékaikra való
tekintettel lesz bennük valami rendkívüli. Egyikükkel sem bánt
kegyesen az idő, a szemük és az ajkuk sarkában is jól látszottak az
évek. Az egyikükről sütött az alázat és a nyugtalanság, míg a másik
arcán nem csupán ráncokat, de öt vagy hat vágás nyomait is látni
lehetett. Régen begyógyultak már a sebek, de hátborzongató voltuk
miatt az összegyűltek undorodva fordultak el. Miért hozta Jiang
Cheng ezeket a nőket a Kardok termébe?, suttogták egymás között.
Ráadásul a terem közepére vezette őket, tették hozzá.
Jiang Cheng gondterhelt arccal fordult az óvatosan leülő nők felé:
– Itt mondjátok el, amiért jöttetek!
– Jiang klánvezér, mi történik itt? – kérdezte Yao klánvezér.
– A dolog annyira megdöbbentő, hogy nem akartam
elhamarkodottan cselekai – jelentette ki Jiang Cheng. – A
késésemnek az az oka, hogy részletesen kikérdeztem őket. Kérlek,
hogy mindannyian üljetek le, és hallgassátok meg, amit mondanak.
Melyikőtök beszél először? – fordult végül feléjük.
 A két nő összenézett. Az összeszabdalt arcú valamivel
bátrabbnak tűnt.
– Leszek én az első! – állt fel.
Könnyedén meghajolt.
– Egy régi, tizenegy évvel ezelőtti történetet fogok elmondani.
Az emberek Jiang Cheng hangszínéből pontosan tudták, hogy
nem éppen jelentéktelen témáról lesz szó, így próbálták felidézni,
hogy mi minden történt tizenegy évvel korábban.
– Sisinek hívnak – folytatta a nő. – Egykor a testemből éltem.
Mondhatjuk, hogy egy darabig ismert is voltam. Tizenvalahány évvel
ezelőtt találtam egy gazdag kereskedőt, akihez szerettem volna
hozzámenni, de mint kiderült, a férfi kegyetlen felesége ezt nem
nézte jó szemmel. Felbérelt néhány embert, akik összeszabdalták az
arcomat, ezért lett ilyen.
A nő hangjában egy cseppnyi szégyen sem volt, nem
köntörfalazott. A kultivátornők közül néhányan az arcuk elé emelték
a köpenyük ujját, a férfiak felvonták a szemöldöküket.
– Miután ilyen lett az arcom, minden megváltozott – folytatta Sisi.
– Rám sem akart nézni senki, nemhogy fizettek volna a
szolgáltatásaimért. A bordélyház, ahol dolgoztam, elbocsátott.
Semmi máshoz nem értettem, ezért összeálltam néhány idősebb
kolléganőmmel. Az ő ügyfeleiknek kevésbé számított a szépség. Ha
munka jött, velük tartottam, az arcomat pedig eltakartam.
Amikor ideért az elbeszélésben, néhány hallgatójának máris
elege lett a történetéből. Csak úgy sugárzott a megvetés a
szemükből. Nem értették, miért kényszeríti Jiang Cheng őket arra,
hogy meghallgassák ennek a nőnek a mocskos múltjáról szóló
beszámolóját. A jelentősebb klánvezérek azonban nyugodtan várták
a folytatást, és valóban, hamarosan következett a lényeg.
– Egyik nap a sikátorban dolgozó nővéreimmel munkát kaptunk.
Mind a huszon-egynéhányunkra szükség volt – mondta Sisi. – Lovas
kocsikkal szállítottak el egy helyre. A többiek egész úton odafelé
boldogan fecsegtek a fizetségről. Én azonban úgy éreztem, hogy
valami nincsen rendben. Az igazat megvallva mindannyian öreg,
megsárgult vagy hozzám hasonlóan sérült gyöngyszemek voltunk.
Sokat fizettek, ráadásul előre. Hogyan lehetséges ekkora szerencse
ezen a világon? Ráadásul akik értünk jöttek, azok is mind gyanúsak
voltak. Felraktak a kocsikra, és már indultunk is, rajtunk kívül senki
sem tudhatott róla. Nem tűnt ez helyesnek, akárhonnan nézte is az
ember!
A jelen lévő kultivátorok is hasonlóképpen gondolták, így aztán a
megvetésük kíváncsiságba fordult.
– A lovas kocsik egy udvaron álltak meg, ott leszálltunk. Egyikünk
sem látott még soha olyan hatalmas, szépséges házat. Elvakított a
látvány, meg sem mertünk mukkanni. A kapuban egy fiú állt, egy
tőrrel játszadozott, ő engedett be minket, majd becsukta mögöttünk
a kaput. Egy hatalmas szobába léptünk be, ahol csak ketten voltak.
Középen, egy óriási ágy brokáttakaróin egy férfi feküdt. Harminc és
negyven közötti lehetett, úgy tűnt, fél lábbal már a sírban van valami
betegség miatt. Csak a szemgolyója mozgott, amikor érzékelte, hogy
beléptünk.
– Ó! – kiáltott fel valaki a Kardok termében, mintha rájött volna
valamire. – Tizenegy éve? Akkor ez… De hát ez…
– Mielőtt megérkeztünk volna, egy ember elmondta, hogy mi a
dolgunk – mesélte tovább Sisi. – Egymás után, minden tudásunkat
latba vetve kellett kényeztetnünk az ágyon fekvő férfit. Egyetlen
pillanatra sem állhattunk meg. Megtermett, ereje teljében lévő férfira
számítottam, ki gondolta volna, hogy valójában egy beteg ember
lesz az? Csak úgy sorjáztak bennem a gondolatok. Hogy is tudná
kibírni a kényeztetésünket? Még azelőtt kileheli a lelkét, hogy
mindannyian végigérnénk rajta. Tényleg így akar meghalni ez az
élvhajhász ördög? Ráadásul mennyi pénze lehet?! Fiatal, szép
lányokat is vehetett volna magának. Miért minket, csúnya öregeket
választott? Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor rámásztam.
Hirtelen egy fiatalember nevetése ütötte meg a fülemet.
Megugrottam ijedtemben. Ekkor jöttem csak rá, hogy az ágy melletti
függöny mögött ül valaki!
A szavai mintha ránehezedtek volna a jelenlévők szívére. Sisi
folytatta:
– Világos volt, hogy az a valaki végig ott ült a függöny mögött.
Amikor felnevetett, az ágyon fekvő férfi hirtelen megfeszült, lelökött
magáról, és legurult az ágyról. Az a valaki még hangosabban
nevetett, és közben beszélni kezdett: Apám, elhoztam a kedvenc
nőidet. Sokan vannak. Örülsz?
 Sisi szavainak hatására mindenkinek felállt a szőr a hátán, és egy
mosolygó arc jelent meg előttük képzeletben.
Jin Guangyao!
Az ágyban fekvő félig halott férfi pedig nem lehetett más, mint Jin
Guangshan!
Jin Guangshan halála mindig is a kultivátorvilág nyílt titkának
számított. A férfi egész életében végletesen szerelmes alkat volt.
Csak úgy szórta szerteszét a szerelmét és a magját. A halálának
oka is ez lett. A Lanling Jin klán vezetője még gyengélkedés közben
is élvezni akart, így is halt meg, az ágyban. A történet körbejárt, és
nyoma sem maradt a halál utáni méltóságának. Miután Jin asszony
elveszítette az egyetlen fiát és a menyét, éveken át csillapíthatatlan
melankólia kínozta. Amikor még azzal is szembesülnie kellett, hogy
a férje haldokolva sem bírt magával, és az önuralom hiánya végzett
vele, úgy feldühödött, hogy megbetegedett, és maga is belehalt. A
Lanling Jin klán – a kultivátorvilág hallgatólagos beleegyezésével –
amennyire csak tudta, megpróbálta eltitkolni az igazságot Jin
Guangshan végzetéről. Az emberek mások előtt gyászosan
felsóhajtottak, de mindannyian azt gondolták, hogy megérdemelte,
ez volt az egyetlen méltó halál a számára. Ezúttal azonban kiderült,
hogy a valóság még az eddig közszájon forgó történetnél is
szörnyűségesebb. Igencsak kapkodták a levegőt néhányan a Kardok
termében.
– A férfi üvöltött, és küzdött volna, de túl gyenge volt –
magyarázta Sisi. – A fiú, aki beengedett minket, kinyitotta az ajtót,
vigyorogva visszahúzta az ágyra, fogott egy kötelet, a fejére lépett
és lekötözte. Folytassátok, szólt ránk, akkor se hagyjátok abba, ha
már meghalt. Ugyan melyikünk került már hasonló helyzetbe?
Halálra rémültünk, de nem mertünk ellentmondani. Folytatnunk
kellett. A tizenegyedikként vagy tizenkettedikként sorra kerülő lány
hirtelen felsikoltott. Tényleg meghalt, mondta. Úgy is volt, de a
függöny mögötti valaki megszólalt: Nem értitek?! Folytassátok akkor
is, ha meghalt!
Ouyang klánvezér önkéntelenül is megjegyezte:
– Akárhogy is, Jin Guangshan a szülőapja volt. Ez tényleg… túl…
túlzottan…
 – Amikor láttam, hogy a férfi meghalt, tudtam, hogy nekünk is
végünk – beszélt tovább Sisi. – Nem fogunk tudni elmenekülni. Jól
gondoltam: miután vége lett, mindegyik nővéremet megölték. Senki
sem menekült meg…
– Te miért maradtál életben? – kérdezte Wei Wuxian.
– Nem tudom! – válaszolta Sisi. – Könyörögtem és könyörögtem.
Nem kell a pénz, és senkinek sem fogom elmesélni, hogy mi történt,
fogadkoztam. Aztán nem öltek meg. Elvittek valahova, és bezártak.
Tizenegy évet töltöttem ott. Nemrégen szabadított ki valaki.
– Mégis kicsoda? – kérdezte Wei Wuxian.
– Nem tudom – felelte Sisi. – Sohasem láttam a megmentőmet.
Annyit tudok csak, hogy miután értesült róla, mi történt velem, úgy
döntött, nem engedi, hogy egy képmutató, erkölcstelen ember
bolondot csináljon a világból. Rendelkezzen akármekkora
hatalommal, mondta a megmentőm, feltárja az összes tettét,
igazságot tesz mindazok számára, akikkel elbánt, így szegény
nővéreim is békében nyugodhatnak majd a túlvilágon.
– Bizonyítani tudod, hogy igaz, amit elmondtál? – kérdezte Wei
Wuxian.
Sisi elgondolkozott.
– Nincsenek bizonyítékaim, de ha bármiben is hazudtam,
rohadjon el a holttestem, és koporsóm se legyen majd, amiben
feküdhetek!
– Olyan részletesen beszélt mindenről, hogy biztosan nem
hazudik! – jelentette ki azonnal Yao klánvezér.
Lan Qiren összevonta a szemöldökét és a másik nő felé fordult:
– Azt hiszem, már láttalak valahol.
– Igen… igen, már láttál! – A nő arcára a félelem ült ki.
A többiek megdöbbentek. Sisi örömlányként kereste a kenyerét,
akkor talán ez a nő sem más? Viszont hol láthatta őt Lan Qiren?
– A Yueling Qin klán tanácskozásán. Gyakran elkísértem az
úrnőmet.
– Yueling Qin klán? – kérdezte egy kultivátornő. – Talán a
szolgálólányuk vagy?
Egy élesebb szeműnek a neve is eszébe jutott:
– De hiszen te… Bicao vagy. Qin asszony személyes
szolgálólánya. Bicao! Igaz?
 Qin asszony, akit említett, nem volt más, mint Qin Cangye
felesége, vagyis Jin Guangyao feleségének, Qin Sunak az anyja. A
nő bólintott.
– Bár már nem vagyok a Qin családnál.
Yao klánvezér fellelkesedett, és az előtte lévő asztalra csapva
felállt:
– El akarsz mondani nekünk valamit?
Bicao vöröslő szemmel belekezdett:
– Amit el szeretnék mondani, régebben történt, tizenkét-
tizenhárom évvel ezelőtt. Sok éven át szolgáltam az úrnőmet.
Vigyáztam a felcseperedő A-Su kisasszonyra. Az asszonyom mindig
is szerette a lányát, de amikor eljött az esküvő ideje, nagyon rossz
hangulatba került. Rémálmok gyötörték, ébren is sírdogált. Én azt
gondoltam, nehezen engedi el a házasulandó lányát. Egyre csak
vigasztaltam, hogy a leendő férj, Lianfang-zun, Jin Guangyao
nemcsak sokat ért el az életben, de szerető, kedves ember is,
úgyhogy Su kisasszonynak biztosan jó élete lesz. Azonban miután
az asszonyom ezt meghallotta, csak még jobban elkeseredett.
Az esküvő ideje egyre közeledett. Egy napon az úrnőm hirtelen
közölte velem, hogy találkozik Su kiasszony leendő férjével. Azonnal
indul, és azt szeretné, hogy titokban kísérjem el. Jelentkezz be nála,
tanácsoltam. Miért törsz egy fiatalemberre az éjszaka közepén? Ha
kiderül, hogy így teszel, ki tudja, milyen pletyka lesz belőle? Az
úrnőm azonban már döntött, úgyhogy vele kellett tartanom. Miután
megérkeztünk, azt mondta, ne menjek be, várjak kint, éppen ezért
fogalmam sincsen, hogy mit mondott Jin Guangyaónak. Csak annyit
tudok, hogy néhány nappal később, amikor döntés született Su
kisasszony menyegzőjének dátumáról, az úrnőm a meghívót olvasva
elájult. Az esküvő után is rendkívül nyomott hangulatban volt.
Betegség gyötörte a szívét, napról napra romlott az állapota. Ám
még mielőtt meghalt, mindent elmondott nekem. Képtelen volt a
sírba vinni a titkot.
Bicao itt már sírva fakadt.
– Lianfang-zun, vagyis Jin Guangyao és a kisasszonyunk
nemcsak házastársak, de testvérek is…
– Micsoda?!
 Még az sem váltott volna ki nagyobb döbbenetet, ha villám csap a
Kardok termébe. Wei Wuxian lelki szemei előtt megjelent Qin Su
sápadt arca.
– Az úrnőm annyira szerencsétlen volt… – folytatta Bicao. – A
régi Jin klánvezér igazi üzekai akaró vadállatként viselkedett. Az
úrnőm is tetszett neki, és egyszer részegen magáévá is tette őt…
Hogyan ellenkezhetett volna az úrnőm? Egy szót sem mert szólni
utána, csak rettegett. A férje hűségesen szolgálta Jin Guangshant.
Azt a Jin Guangshant, aki talán tisztában sem volt vele, hogy ő Qin
kisasszony valódi apja, de az úrnőm pontosan tudta. Nem mert
szólni Jin Guangshannak, hiszen Qin kisasszony nagyon szerette
Jin Guangyaót. Sokat vívódott magában, mígnem aztán végül
titokban meglátogatta a férfit a házasságkötés előtt, elmondta neki,
mi a helyzet. Könyörgött, hogy mondja le valahogyan az esküvőt,
még mielőtt végzetes hibát követnének el. Ki gondolta volna, hogy
Jin Guangyao annak ellenére, hogy tudta, a húga a menyasszonya,
feleségül veszi Su kisasszonyt?!
Még ennél is félelmetesebb volt azonban, hogy nem sokkal
később gyermekük fogant!
Az ég törvényével szembemenő szörnyűség történt tehát!
A jelenlévők egyre hangosabban kezdték egymás között
megvitatni a hallottakat.
– Hány éven át követte Qin klánvezér hűségesen Jin
Guangshant? Ő meg mégis megbecstelenítette az embere
feleségét? Átkozott Jin Guangshan!
– Semmi sem marad örökre titokban ezen a világon…
– Jin Guangyao meg akarta erősíteni a pozícióját a Lanling Jin
klánban, ehhez pedig az apósa, Qin Cangye hátterére is szüksége
volt. Ugyan hogy is adta volna fel a házassági terveit?
– Tényleg a legerkölcstelenebb ember a földön!
Wei Wuxian Lan Wangji felé fordult és odasúgta:
– Ezért mondta Qin Sunak a titkos szobában, hogy A-Songnak
meg kellett halnia.
Másoknak is eszükbe jutott a teremben A-Song. Yao klánvezér
megszólalt:
– Mindebből ítélve úgy vélem, hogy a fia nem merénylet áldozata
lett, hanem ő maga ölte meg.
 – De hát miért?
– A testvérek frigyéből született gyermekek többnyire félkegyelmű
tökfilkók. Jin Rusong mindössze néhány évesen halt meg, abban a
korban, mikor a gyerekek tanulni kezdenének. Az egészen kicsi
gyerekeken a külvilág számára nem látszik, hogy valami nincsen
rendben, de ahogy nőnek, egyre világosabb lesz, hogy mások, mint
a többiek. Így pedig, ha nem is jutott volna a többiek eszébe, hogy a
szülei vérségi kapcsolata az oka a félkegyelműségének, minden
bizonnyal Jin Guangyaóra mutogattak volna, hogy a benne keringő
szennyes kurafi vér miatt lett ostoba a gyereke.
– Ez aztán éles észre valló meglátás! – kiáltottak fel a többiek
közül néhányan.
Yao klánvezér folytatta:
– Aztán ki mást is gyanúsítottak meg Jin Rusong megölésével,
mint az őrtornyok építését ellenző klánvezért? Véletlen? Én nem
hiszem – horkant fel. – Akárhogy történt is, Jin Guangyaónak nem
volt szüksége idióta fiúutódra. Megölte hát, a gyilkosságot az
ellenfelére kente, és a fia halálát megbosszulandó hadjáratot indított
a vele ellenséges klánok ellen. Bármennyire kegyetlen volt, amit tett,
két madarat terített le egyetlen nyílvesszővel. Micsoda furfangos
taktika, Lianfang-zun!
Wei Wuxian hirtelen Bicao felé fordult:
– A Jinlin-toronyban folytatott tanácskozás napján találkoztál Qin
Suval?
Bicao egy pillanatra elhallgatott.
– Azon az éjszakán Qin Su és Jin Guangyao igencsak
összekaptak az Illatos palotában. Qin Su azt mondta a férjének,
hogy találkozott valakivel, és ez a valaki elmondott neki ezt-azt, még
egy levelet is kapott tőle. Az illető pedig biztosan nem hazudik neki.
Te voltál az a valaki?
– Én voltam – ismerte el Bicao.
– Mióta tartod magadban ezt a titkot? – kérdezte Wei Wuxian. –
Miért döntöttél egyik pillanatról a másikra úgy, hogy elmondod neki?
Most pedig elmondod nekünk, vagyis mindenkinek?
– Mert… – kezdett Bicao magyarázatba – …azt szerettem volna,
ha Qin kisasszony tudja, hogy milyen ember a férje. Utána nem
akartam másnak elmondani, de úrnőm lányának a Jinlin-toronyban
történt megmagyarázhatatlan öngyilkossága után le kellett
lepleznem a szörnyeteg igazi arcát, hogy igazságot szolgáltassak az
úrnőmnek és Qin kisasszonynak.
Wei Wuxian elmosolyodott.
– Eszedbe sem jutott, mekkora csapás lesz a számára, hogy
elmondod? Meg sem fordult a fejedben, hogy azért lesz öngyilkos,
mert megosztod vele, amit tudsz?
– Én… – motyogta Bicao.
Yao klánvezér közbeszólt:
– Nem értek egyet veled. Jobb lett volna, ha továbbra sem derül
ki az igazság?
Valaki azonnal melléállt:
– Nem a többieket kell hibáztatni… Qin assz… Qin Su túlságosan
érzékeny volt.
Néhány kultivátornő is csatlakozott az előttük szólókhoz: – Qin Su
sorsa annyira szerencsétlenül alakult!
– Pedig régen még irigyeltem is. Milyen jó élete van, gondoltam.
Jó helyre született, jó házasságot kötött, a Jinlin-torony úrnője lett,
szerető férjjel az oldalán. Ki gondolta volna?
– A látszólag szép dolgok a felszín alatt bizony gyakran tele
vannak lyukakkal – jegyezte meg az egyik nő. – Nem kell senkit
irigyelni.
Talán pontosan ezek miatt a látszólag együttérző, de valójában
kárörvendő emberek miatt döntött úgy Qin Su, hogy megöli magát,
gondolta Wei Wuxian.
Lefelé pillantott, és a Bicao csuklóját ékesítő, arany és jáde
karkötőn akadt meg a szeme. Kivételesen finom munka volt, nem
olyasmi, amit szolgálólányokon lát az ember.
– Szép karkötő! – jegyezte meg mosolyogva.
Bicao gyorsan ráhúzta a ruhaujját, de egyébként nem reagált.
– De… de mégis ki küldte ide ezt a két nőt? – kérdezte zavartan
Nie Huaisang.
– Fontos ez? – szakította félbe Yao klánvezér. – Akárkiről van is
szó, egy biztos: az igazság érdekli, és a mi oldalunkon áll.
– Úgy van! – helyeseltek azonnal mindenfelől.
Wei Wuxian azonban nem volt köztük.
 – Nem mindennapi ember ez a Sisi kisasszony megmentője.
Pénze is, ideje is van. Az igazság érdekli? Nem feltétlenül.
– Rengeteg a gyanús részlet – csatlakozott hozzá Lan Wangji.
Ha Wei Wuxian jelenti ki ugyanezt, nem sokan foglalkoztak volna
vele, de Lan Wangji beszélt, úgyhogy a társaság azonnal
elcsendesedett.
– Pontosan mi a gyanús? – kérdezte Lan Qiren.
– Sok minden – vette át a szót Wei Wuxian. – Jin Guangyao, ez a
rendkívül kegyetlen ember miért hagyta életben Sisit azután, hogy
több mint húsz társát lemészároltatta? Szemtanúnk tehát van, de hol
maradnak a tárgyi bizonyítékok?
Mindig eltért a véleménye a többiekétől, és ezúttal is más hangot
ütött meg, mint szenvedélyes társai. Néhányukat meg is sértette.
– Úgy tartja a mondás, hogy akadnak ugyan lyukak az ég hálóján,
de végül semmi sem szabadul ki belőle – vélekedett hangosan Yao
klánvezér.
Wei Wuxian erre elmosolyodott, és inkább nem mondott semmit.
Pontosan tudta, hogy senki sem fogadná el, amit mondani akar.
Senki sem gyanakodna szívesen. Ha nyíltan ragaszkodik a maga
igazához, a többiek ellentétes álláspontot vesznek fel.
Tíz évvel korábban nem érdekelte senki véleménye. Mondta, amit
mondani akart, és a többieknek meg kellett hallgatniuk, akár tetszett
nekik, akár nem. Csakhogy már nem kívánta így vonni magára a
figyelmet, a teremben tartózkodó emberek között pedig egyre
magasabbra csaptak a kritikus megjegyzések hullámai:
– Ki gondolta volna, hogy ennyire hálátlan, ennyire erkölcstelen?!
Az utóbbi években a hálátlan és erkölcstelen jelzők szinte
összeforrtak Wei Wuxian nevével. A mondatot hallva az első
gondolata az volt, hogy biztosan megint őt kritizálják, de aztán rájött,
hogy bár ugyanazok az emberek használták ugyanazokat a
szavakat, ezúttal valaki másra értették. Furcsa érzés fogta el.
– Csakis Chifeng-zun és Zewu-jun hátán kapaszkodhatott fel ez a
Jin Guangyao – mondta valaki más. – Hogyan máshogy juthatott
volna ilyen magasra egy örömlány fia? Aztán meg kezet emelt
Chifeng-zunra! Zewu-jun most is vele van. Reméljük, hogy nem
történik baja!
 Nem sokkal korábban még egyikük sem hitte volna, hogy
Chifeng-zun halála, a feldarabolt holttest és a Luanzang-dombot
ostromló sétáló holtak mind összefüggenek. Most már mindannyian
meg voltak győződve róla.
– Ráadásul nem csak az esküdt testvéreivel bánt el, a
vértestvérei még szörnyűbb véget értek. Már évekkel Jin Guangshan
halála előtt megszabadult az apja házasságon kívül született
gyerekeitől. Félt, hogy egyszer majd megjelenik valaki, akivel meg
kell küzdenie a pozíciójáért. Mo Xuanyu még jól járt. Ha nem veszíti
el az eszét, és nem kergetik el, ugyanaz lett volna a sorsa, mint a
többieknek. Egyszer csak eltűnik.
– Bizonyára Jin Zixuan halálához is köze van!
– Emlékeztek még Xiao Xingchenre? A ragyogó holdra és a finom
szellőre? A Yueyang Chang klán esetére? Senki más nem védte
Xue Yangot, csak Lianfang-zun!
– Amikor Xiao Xingchen daozhang először jött le a hegyről, hány
klán szerette volna, hogy a vendégtanítványa legyen? A Lanling Jin
klán is hívta, de ő udvariasan visszautasította őket. Az önmagától
eltelt Jin családot utasította vissza, az utóbbiak meg persze
arcvesztésnek tartották ezt. Ez volt az egyik ok, amiért később
megvédték Xue Yangot. Azt kívánták, hogy Xiao Xingchen
szörnyűséges halált haljon!
– Phej! Mégis mit képzelnek ezek magukról? Ha nem lépsz be a
klánunkba, megnézheted magad?
– Szerencsétlen egy dolog. Hajdanán a saját szememmel láttam
egy éjszakai vadászaton, hogy milyen kiváló harcos Xiao Xingchen
daozhang. A világot meg tudta rengetni kardjával, a Shuanghuával.
– Később Jin Guangyao csak megszabadult Xue Yangtól. Ilyen,
amikor kutya harap a kutyába.
– Azt hallottam, hogy amikor Jin Guangyao beépült a Qishan Wen
klánba, a legkevésbé sem volt őszinte. Úgy gondolkodott, hogy ha a
Naplövés hadjárat kudarcba fullad, még mindig a Wen családban
maradhat a gonosztevő mellett; ha azonban a Wen család veszít,
kifordítja a köpönyegét, és hőssé válik.
– Wen Ruohan minden bizonnyal majd megpukkadt mérgében a
pokolban. Személyesen nevelte ki Jin Guangyaót az egyik
legmegbízhatóbb emberének. Még a vívástechnikája is szinte
teljesen a Wen Ruohantól elsajátított fogásokon nyugszik!
– És ez még semmi! Én azt hallottam, hogy Chifeng-zun egyik
meglepetésszerű támadása azért nem sikerült, mert
szántszándékkal rossz információt adott neki!
– Én is elmondok egy titkot. A megfigyelőtornyok építéséhez
szükséges pénzt és anyagot a többi klán adta össze, igaz? Minden
klán hozzájárult valamennyivel. Azt hallottam, hogy titokban kivesz
belőle egy jelentős összeget.
– Egek…! Olyan sokat? A szégyentelen! Én meg azt hittem, hogy
a jószándék vezeti. Jól becsapott!
Wei Wuxian nevetségesnek találta a helyzetet. Ha ezek tényleg
pletykák, miért akarják ennyire gyorsan elhinni őket? Ha pedig titkok,
hogyan jutott a tudomásukra?, kérdezte magában.
Nem egyetlen nap alatt terjedtek el ezek a pletykák. Jin
Guangyao fénykorában is keringtek, csak éppen elnyomták őket,
senki sem vette komolyan az említett feltételezéseket. Ezen az estén
azonban a szóbeszéd megkérdőjelezhetetlen igazsággá változott,
Jin Guangyao állítólagos bűneinek építőkockái, erkölcstelenségének
bizonyítékai lettek belőle.
– Mindebből úgy látszik, hogy ez a Jin vezetéknevű megölte az
apját, a bátyját, a feleségét, a fiát, az urát, a barátját… Ráadásul
vérfertőző házasságban élt. Félelmetes!
– A Lanling Jin klán igazán diktatórikus, Jin Guangyao pedig
különösen zsarnoki. Semmibe veszi mások véleményét. A jelenlegi
élvhajhász, másokat sanyargató világ egyedül neki köszönhető.
Tényleg azt hiszi, hogy örökre elnyomjuk magunkban a haragunkat?
– Bizonyára eldöntötte már, hogy megszabadul tőlünk.
Fenyegetve érzi magát a többi klán növekvő erejétől, retteg, hogy rá
is ugyanaz vár végül, mint a Wen családra, ezért időt és fáradságot
nem kímélve szőtte a hálóját, hogy aztán mindannyian belesétáljunk!
Yao klánvezér felhorkant.
– Ha így van, tegyünk róla, hogy a félelmei valósággá váljanak!
Támadjuk meg a Jinlin-tornyot! – csapott az asztalra.
A helyeslő kiáltások közepette Wei Wuxian elgondolkozott:
Tegnap még Lianfang-zunnak hívták, és egy rossz szót sem szóltak
róla, most pedig ostromra készülnek ellene.
 Valaki hirtelen felé fordult:
– Wei uraság, Jin Guangyao birtokolja a Sötét tigris talizmánt,
ezért ezt a problémát rád bízzuk.
– Micsoda? – nézett fel Wei Wuxian.
Nem gondolta volna, hogy bárki is spontán megszólítja, ráadásul
lelkesen Wei uraságnak nevezi, nem pedig, mondjuk, Wei kutyának.
Egy pillanatra le is merevedett. Egy másik klánvezér továbbfűzte a
gondolatot:
– Így igaz! Senki sincsen magasabb szinten ebben a fajta
kultivációban, mint Yiling pátriárkája!
– Most aztán benne van a pácban ez a Jin Guangyao!
Hahahahaha!
Wei Wuxian azonnal elnémult. Utoljára tíz évvel azelőtt, a
Naplövés hadjárat idején dicsérte bárki is. Végül csak megörökölte
tőle valaki „a kultivátorvilág első számú ellensége” címet, de ő
egyáltalán nem érzett emiatt örömöt, még kevésbé öntötte el a
szívét melegség, hogy végre befogadták. Csak morfondírozott
magában: Vajon akkor is úgy történt, mint ma? Összegyűlt valahol
egy csapat ember, titkos tárgyalásba kezdtek, elátkozták az eget és
a földet, és a végén úgy döntöttek, hogy megostromolják a
Luanzang-dombot?
Mire véget ért a tárgyalás, a Yunmeng Jiang klán fogadásokra
használt termét is előkészítették. A lakoma kezdetére azonban két
kultivátornak nyoma veszett.
– Hová tűnt Wei… Yiling pátriárkája és Hanguang-jun? – tette fel
a kérdést az egyik klánvezér.
A főhelyen ülő Jiang Cheng az egyik vendégkultivátora felé
fordult:
– Hol vannak?
– A tárgyalás után elmentek átöltözni – válaszolta a
vendégkultivátor. – Azt mondták, hogy nem vesznek részt a
lakomán. Sétálnak egyet, aztán majd visszajönnek.
– Sosem tudtak viselkai – morogta Jiang Cheng.
A megjegyzése Lan Wangjira is vonatkozott. Lan Qiren arcára
elégedetlenség ült ki. Ha Lan Wangji nem tud viselkai, akkor bizony
senki sem tud viselkai ezen a világon. A fogát csikorgatva gondolt
Wei Wuxianre. Jiang Cheng közben nyugalmat erőltetett magára, és
udvariasan így szólt:
– Kultivátorok, először együnk! Majd később visszahívom a
hiányzó két társunkat.
Lótuszrév kapuján túl, a kikötőben Lan Wangji követte Wei
Wuxiant. Nem kérdezte, hogy merre mennek. Csak úgy sétáltak
egyet.
A kikötőben néhány utcai árus kínálta a portékáját. Wei Wuxian
odament, hogy megnézze a választékot és elmosolyodott:
– Még szerencse, hogy nem ettünk velük! Lan Zhan, gyere ide!
Ez a töltött pite rendkívül finom. Meghívlak! Kettőt kérünk!
Az árus vigyorogva csomagolta zsírpapírba az ételt. Wei Wuxian
éppen elvette volna őket, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy nincsen
nála pénz. Így hogyan hívja meg? Lan Wangji azonban egyik
kezével már nyúlt is a pitékért, a másikkal pedig fizetett.
– A fenébe! Sajnálom. Miért járok mindig így? Akárhányszor
meghívnálak, sohasem sikerül.
– Semmi gond – mondta Lan Wangji.
Wei Wuxian az ételbe harapott.
– Hajdanán fizetnem sem kellett itt a kikötőben. Elcsakliztam, amit
akartam, elszaladtam és megettem. A hó végén mindig Jiang
bácsikám állta a számlát.
Lan Wangji kerek pitéjét is holdformájú harapás díszítette már.
– Most sem kell fizetned.
– Hahahahahaha! – kacagott Wei Wuxian.
Néhány harapással végzett is az étellel, összegyűrte a papírt, és
a galacsint dobálgatva körbenézett:
– Alig van már itt árus. Régebben még az éjszaka közepén is
egymást lökdösték félre különböző ételeket kínálva. Sokan jártak ide
éjjelente Lótuszrévből enni. Ráadásul rengeteg hajó is horgonyzott
itt, lehet, hogy több, mint Caiyi városkában.
– Jóval kevesebben lettek – folytatta némi töprengés után. –
Elkéstél, Lan Zhan, nem láttad, mikor a legnagyobb volt itt a
nyüzsgés.
– Nem késtem el – ellenkezett Lan Wangji.
Wei Wuxian elvigyorodott:
 – Amikor Felhőzugban tanultunk, annyiszor hívtalak Yunmengbe,
de te mindig visszautasítottál. Erőszakosabbnak kellett volna
lennem, akár el is rángathattalak volna. Miért eszel ilyen lassan?
Nem ízlik?
– Evés közben nem beszélünk – mondta Lan Wangji.
Mindig is lassan rágta meg a falatot, és csak akkor volt hajlandó
beszélni, ha semmi sem volt a szájában.
– Akkor nem beszélek veled – közölte Wei Wuxian. – Egyél. Azt
gondoltam, hogy nem ízlik, és nekem adod a maradékot.
Lan Wangji az árus felé fordult:
– Kérek még egyet!
Végül Wei Wuxian három pitével végzett, miközben Lan Wangji
még az elsőt harapdálta. Wei Wuxian vezetésével egyre jobban
eltávolodtak Lótuszrévtől. Útközben a látnivalókat mutogatta.
Szerette volna megmutatni Lan Wangjinak az összes helyet, ahol
felnőtt, ahol játszott, bolondozott. Elmesélni neki a rosszalkodásokat,
a verekedéseket, az elejtett fácánokat, közben nézni, hogyan
változik Lan Wangji arckifejezése, várni minden reakcióját.
– Lan Zhan! Nézz ide! Nézd ezt a fát! – mondta.
Ekkor már Lan Wangji is befejezte a pitéjét. Akkurátusan
négyzetesre hajtogatta a zsírpapírját, úgy fogta a kezében,
miközben oda fordult, ahova Wei Wuxian mutatott. Egy átlagos fáról
volt szó, nyílegyenes törzzsel, szétálló ágakkal, jó néhány évtizedes
lehetett. Wei Wuxian megállt alatta, majd néhányszor körbejárta,
megpaskolta a törzsét:
– Régen felmásztam erre a fára.
– Minden egyes fára felmásztál, ami mellett idefelé elhaladtunk –
hűtötte le Lan Wangji.
– Ez a fa más! – hangsúlyozta ki Wei Wuxian. – Ezt másztam
meg először, miután idekerültem Lótuszrévbe. Az éjszaka közepén
történt. Shijie egy lámpással a kezében jött megkeresni. Attól félt,
hogy leesem, úgyhogy alám állt, hogy elkaphasson. De hogy tudott
volna elkapni a gyenge kis karjaival? Leestem és a lábamat törtem.
Lan Wangji a lábára nézve megkérdezte:
– Miért másztál fel a fára az éjszaka közepén?
– Nem volt különösebb oka – rázta a nevetés Wei Wuxiant. –
Szerettem éjszaka elszökni és rosszalkodni. Hahaha!
 Miközben beszélt, megragadott két ágat, és elkezdett felmászni a
fa törzsén. Könnyedén szökkent felfelé, míg elért a fa tetejéhez.
– Hmm, idáig juthattam – állt meg végül.
Egy sűrűbb levélcsomóba temette a fejét, és csak valamivel
később nézett megint lefelé. Magas, nevetéstől csengő hangon
szólalt meg:
– Annyira félelmetesen magas volt ez nekem akkoriban, most
pedig egyáltalán nem tűnik annak.
Amint átölelte a törzset, könny szökött a szemébe. Homályosan
látta csak, hogy mi van odalent.
Lan Wangji a fa alatt állt, felemelte a fejét, úgy nézte. Fehér
ruhában, mint hajdanán shijie. Bár nem tartott a kezében lámpást,
de a teste holdfényben fürdött, szinte beburkolta a finom ragyogás,
mintha világított volna. Nézte, csak nézte a fa tetejét, aztán talán
néhány lépéssel közelebb ment, és mintha kinyújtotta volna a karját.
Hirtelen valami szokatlanul erős vágyakozás tolult fel Wei
Wuxianben.
Le akart zuhanni, ugyanúgy, mint egykor.
Egy hang szólalt meg a fejében: Ha elkap, én…
Amikor az énhez ért, elengedte a fatörzset. Váratlan zuhanását
látva Lan Wangji szeme elkerekedett. Éppen időben lépett előre,
hogy elkapja Wei Wuxiant, vagy másképp megfogalmazva: Wei
Wuxian elkapja őt.
Lan Wangji vékony tudósfélének számított, de a fizikai erejét
botorság lett volna alábecsülni, és nem csupán az ereje volt
meglepő, minden körülmények között stabilan is állt a lábán. Ám
mégis egy felnőtt ember zuhant le a fáról, így bár elkapta Wei
Wuxiant, de finoman hátratántorodott egy lépést. Azért rögtön
visszanyerte az egyensúlyát. Elengedte volna a másikat, de aztán
rájött, hogy Wei Wuxian karjai szorosan a nyaka köré fonódnak, meg
sem lehetett őket mozdítani.
Nem látta Wei Wuxian arcát, és Wei Wuxian sem látta az ő arcát,
de nem is volt rá szüksége. Becsukta a szemét, és eltelt Lan Wangji
testének hideg szantálfaillatával.
– Köszönöm! – mondta rekedt hangon.
Nem félt a zuhanástól. Jó néhányszor esett már magasból,
viszont még mindig fájt a földre érkeznie.
 Nem volt annál jobb, mint ha akadt valaki, aki elkapja.
Wei Wuxian köszönetét hallva Lan Wangji teste megfeszült egy
pillanatra. Éppen arra készült, hogy a másik hátára tegye a kezét, de
végül inkább visszahúzta.
Egy pillanatnyi hallgatás után így szólt:
– Szívesen!
Hosszú ölelés után engedték csak el egymást. Wei Wuxian úgy
kihúzta a hátát, mint még soha.
– Menjünk vissza – javasolta.
– Már nem nézelődünk? – kérdezte Lan Wangji.
– De nézelődünk! – felelte Wei Wuxian. – Bár távolabb már nem
túl sok a látnivaló. Csak az erdőt látnánk, azt meg néztük eleget az
utóbbi néhány napban. Menjünk vissza Lótuszrévbe, és mutatok
még egy utolsó helyet!
Visszatértek a kikötőhöz, majd újra beléptek Lótuszrév kapuján.
Keresztülgyalogoltak a gyakorlótéren. Ahogy egy díszes kis épület
mellé értek, Wei Wuxian megállt és jól megnézte magának. Az
arckifejezése megváltozott valamelyest.
– Mi a baj? – kérdezte Lan Wangji.
Wei Wuxian megrázta a fejét.
– Semmi. A hely, ahol régen éltem, itt állt. Már eltűnt, lebontották,
minden új itt.
Elhaladtak egy sor épület előtt, és végül, Lótuszrév mélyén, egy
nagyobb, fekete színű, nyolcszögletű épület előtti csendes helyre
értek. Wei Wuxian finoman betolta a kaput, és besétáltak. Egy sor
fatáblával találták szembe magukat.
A Yunmeng Jiang klán őseinek csarnokában voltak.
Wei Wuxian letérdelt egy imapárnára. Három füstölőt vett elő egy
tartóból, gyertyalánggal meggyújtotta őket, majd arra készült, hogy a
fatáblák előtt álló, háromlábú bronzedénybe tűzze őket. Háromszor
meghajolt két tábla előtt, majd Lan Wangji felé fordult:
– Régen sokat jártam ide.
– Büntetésből térdeltél? – kérdezte Lan Wangji megértően.
– Honnan tudod? – kérdezett vissza meglepetten Wei Wuxian. –
Egyébként igen. Yu asszony szinte mindennap ezzel büntetett.
– Hallottam ezt-azt – mondta Lan Wangji.
 – Már akkor annyira híres voltam, hogy még a Yunmengen kívül,
a messzi Gusuban élők is hallottak rólam ezt-azt? Mindenesetre, az
igazat megvallva, ennyi év alatt sohasem találkoztam nővel, aki csak
megközelítőleg is olyan rossz természetű lett volna, mint Yu
asszony. Bármilyen csekélységről volt szó, mindig az ősök
csarnokába kellett jönnöm térdelni. Hahaha…
Ám mindezt leszámítva Yu asszony semmi olyat nem tett, amivel
igazán ártott volna neki.
Hirtelen eszébe jutott, hogy az ő táblája is ott van előtte. Azonnal
elnézést kért:
– Bocsánat! Bocsánat! – Hogy ellensúlyozza meggondolatlan
szavait, gyújtott még három füstölőt. Felemelte őket a feje fölé,
amitől hirtelen sötétebb lett mellette. Amikor megfordult, látta, hogy
Lan Wangji is letérdelt.
Az ősök csarnokába lépve neki is tiszteletteljesen kellett viselkaie.
Ő is fogott három füstölőt, megigazította a köpenye ujját, majd az
egyik vörös gyertyával meggyújtotta a füstölőket. A mozdulatai
pontosak voltak, az arckifejezése komoly. Wei Wuxian félrehajtotta a
fejét, hogy lássa, miközben a szája széle felfelé kunkorodott. Lan
Wangji rápillantott:
– A hamu – emlékeztette.
A Wei Wuxian kezében tartott három füstölő már égett egy ideje.
A végük hamuvá vált, és majdnem leesett. Mégsem tűzte őket a
háromlábú edénybe.
– Csináljuk együtt – javasolta.
Lan Wangji nem ellenkezett. Egyszerre hajoltak meg ők ketten, a
kezükben három-három füstölővel Jiang Fengmian és Yu Ziyuan
lélektáblája előtt.
Egyszer, kétszer – minden mozdulatuk egyforma.
– Rendben! – mondta Wei Wuxian, és a füstölőiket a háromlábú
edénybe szúrták.
Wei Wuxian a mellette tökéletes testtartással térdelő Lan
Wangjira nézett, majd összetette a két tenyerét, és így szólt
magában: „Jiang bácsikám, Yu asszony, megint én vagyok az. Újra
én zavarlak titeket. Mindenképpen el akartam hozni őt, hogy
megmutassam nektek. Az előbbi két meghajlásunk legyen az ég és
föld, illetve az apa és anya előtti meghajlás.[1] Kérlek, segítsetek
abban, hogy megtarthassam őt. A legutolsó meghajlással egyelőre
adósotok maradok, de a jövőben pótolni fogom…”
Hirtelen gúnyos kacaj harsant fel a hátuk mögött.
Az éppen némán imádkozó Wei Wuxiannek a hang hallatán
remegve pattant fel a szeme. Megfordult, és Jiang Chenget látta
összefont karral állni az ősök csarnoka előtti tér közepén.
Nem csak a nevetése, a hangja is hűvös volt:
– Wei Wuxian, te aztán otthon érzed magad, nem igaz? Jössz-
mész, amikor csak akarsz, azzal, akivel csak akarsz. Emlékszel
még, hogy kinek a klánja ez? Ki itt a klánvezér?
Wei Wuxian azt szerette volna, ha Jiang Cheng nem szerez
tudomást az ősök csarnokában tett látogatásukról, de csak
felfedezte őket, úgyhogy várhatta is a vitriolos megjegyzéseket, bár
szócsatát nem akart.
– Nem vittem el Hanguang-junt Lótuszrév másik titkos helyére.
Csak azért jöttünk, hogy füstölőt gyújtsunk Jiang bácsikám és Yu
asszony tiszteletére. Már végeztünk, indulunk is.
– Ha indulsz, menj minél messzebb – dohogta Jiang Cheng. –
Meg ne halljam még egyszer, hogy Lótuszrévben alkalmatlankodsz.
Wei Wuxian szemöldöke megrándult, látta, hogy Lan Wangji
megmarkolja a kardját, de megfogta a kezét.
– Vigyázz a szádra! – fordult Lan Wangji Jiang Cheng felé.
– Szerintem inkább neked kellene vigyáznod arra, hogy mit
teszel! – Jiang Cheng nem köntörfalazott.
Wei Wuxian szemöldöke egyre csak rángott, a lelkében valami
rossz érzés sűrűsödött.
– Hanguang-jun, menjünk! – mondta Lan Wangjinak.
Megfordult, és még mielőtt felálltak volna Lan Wangjival,
néhányszor leborult a Jiang házaspár táblái előtt. Jiang Cheng nem
akadályozta meg a hajlongásban, de azért megjegyezte:
– Hajolj meg előttük rendesen, sokszor bepiszkoltad a szemüket
a látványoddal, és megzavartad a békéjüket.
Wei Wuxian rápillantott, és nyugodtan így szólt:
– Csak füstölőt égetni jöttem. Szerintem azt szabad.
– Füstölőt égetni? – meredt rá Jiang Cheng. – Hát ennyire ostoba
vagy? Ezer éve kirúgtunk már a klánunkból, te meg mindenféle
jöttmenteket hozol magaddal, hogy a szüleim előtt füstölőt
égessetek?
Wei Wuxian éppen elment volna mellette, de mikor meghallotta
az előző mondatot, megállt, és fojtott hangon így szólt:
– Mondd csak! Ki a jöttment?
Ha egyedül lett volna, könnyebben tesz úgy, mint aki semmit sem
hallott abból, amit Jiang Cheng mondott. Lan Wangji azonban ott volt
vele, és semmi esetre sem akarta, hogy rosszul érezze magát Jiang
Cheng közönséges megjegyzései és nyílt rosszindulata miatt.
– Nahát, milyen feledékeny vagy! – gúnyolódott Jiang Cheng. – Ki
is az a jöttment? Csak nem azért pusztult el egész Lótuszrév, és
haltak meg a szüleim, mert te hőst játszottál, hogy megmentsd
Második Lan úrfit? És ez még nem volt elég, az első tettet követte a
második. A Wen kutyákat is meg kellett mentened, hogy a nővérem
belehaljon. Hát milyen ember vagy te? Olyan nagylelkű, hogy kettőt
is hozol ide Lótuszrév kapujához. A Wen kutya a kapunk előtt
lődörög, Második Lan úrfi pedig füstölőt éget. Szándékosan csinálod,
hogy emlékeztess arra, mi történt, és hogy őket is emlékeztesd.
Mégis mit gondolsz magadról, Wei Wuxian, ki vagy te? Ki
hatalmazott fel rá, hogy bárkit az őseink csarnokába hozzál?
Wei Wuxian pontosan tudta, hogy Jiang Cheng mindenáron ki
akarja egyenlíteni a számlát.
A klánvezér szerint Lótuszrév pusztulásáért nem csupán Wei
Wuxian, de Wen Ning és Lan Wangji is felelősek voltak. Egyikre sem
tudott undor nélkül ránézni, különösen amikor mind a három, az ő
jelenlétében, Lótuszrévben tartózkodott. Valószínűleg csak úgy forrt
benne a düh.
Wei Wuxian nem tudta magát megvédeni Jiang Cheng vádjai
ellen, de azt, hogy a vádak Lan Wangjira is irányultak, egyszerűen
képtelen volt elviselni.
– Jiang Cheng, hallod te, hogy mit beszélsz? Rendben van ez?
Ne feledd, hogy ki is vagy te. Egy klán vezére. Jiang bácsikám és Yu
asszony szelleme előtt sértegetsz egy elismert kultivátort. Hát
helyénvaló ez?
Csak arra szerette volna emlékeztetni Jiang Chenget, hogy adja
meg a legalapvetőbb tiszteletet Lan Wangji számára. A túlérzékeny
Jiang Cheng azonban úgy értelmezte a szavait, hogy nem méltó
klánvezérnek. Azonnal sötétség ereszkedett az arcára.
Megdöbbentő volt, hogy hirtelen milyen hasonló lett a dühödt Yu
asszonyhoz.
– Ki vagy te, hogy a szüleimet sértegetni mered a saját
lélektáblájuk előtt? Legyen már világos a számotokra, hogy melyik
klán területén tartózkodtok! Nem érdekel, ha máshol szégyenletes
módon viselkedtek, de az őseink csarnokát, a szüleim lélektábláit
hagyjátok békében! Mégiscsak ők neveltek fel téged! Helyetted is
szégyellem magam!
Wei Wuxian nem számított ilyen megsemmisítő erejű ütésre.
Egyszerre döbbent meg és tombolt.
– Fogd be a szádat! – tört ki belőle.
– Máshol azt műveltek, amit csak akartok. Egy fa alatt vagy egy
hajón, ölelkezzetek, vagy tudom is én! De takarodjatok az
otthonomból, ne is lássalak titeket!
Amikor Wei Wuxian meghallotta a „fa alatt” kifejezést, gyorsabban
kezdett dobogni a szíve. Talán csak nem látta Jiang Cheng a
jelenetet, mikor Lan Wangji karjába esett?
Jól gondolta. Jiang Cheng valóban elindult, hogy megkeresse
őket. Arra ment, amerre az utcai árusok mutatták. A lelke mélyén
pontosan tudta, hogy Wei Wuxian mit szeretne mindenképpen
megnézni. Hamarosan beérte őket. Látta, hogy a fa alatt szorosan
ölelik és hosszú-hosszú ideig nem engedik el egymást.
Azon egyszeriben libabőrös lett.
Bár már korábban tett rosszindulatú utalásokat a Mo Xuanyu és
Lan Wangji közti kapcsolat természetére, de ezek csak Wei Wuxian
elleni támadások voltak, nem sejtett ő semmit. Sohasem gondolta,
hogy Wei Wuxiant efféle szálak fűzhetik egy férfihoz. Végül is együtt
nőttek fel, és Wei Wuxian sohasem mutatta jelét ilyen
érdeklődésnek. Mindig is szenvedélyesen szerette a szép fiatal
lányokat. Lan Wangji esetében pedig még elképzelhetetlenebbnek
tűnt az egész. Igazi aszkéta hírében állt, akit nem érdekelnek sem a
nők, sem a férfiak.
Az ölelkezésük mindenesetre nem volt normális. Semmi esetre
sem számított testvéri vagy baráti ölelésnek. Rögtön eszébe jutott,
hogy amióta Wei Wuxian visszatért, folyamatosan Lan Wangjihoz
tapadt, ugyanakkor Lan Wangji is máshogy kezelte az újjászületett
Wei Wuxiant. A fa alatti jelenet láttán megbizonyosodhatott róla,
hogy ők ketten „olyan” kapcsolatban vannak. Nem tudott megfordulni
és távozni, de mondani sem akart semmit, ezért elrejtőzött és
követte őket. Ahogy egymásra néztek, ahogy egymáshoz értek,
mind-mind más volt, mint korábban. A döbbenete és undora egy
pillanatra elnyomta a gyűlöletét, ami csak azután tért vissza, és
szorította a háttérbe az udvariasságát és a józan eszét, hogy Wei
Wuxian bevezette Lan Wangjit az ősök csarnokába.
Wei Wuxian láthatóan próbált elfojtani magában valamit.
– Jiang Wanyin, te… Azonnal kérj bocsánatot!
– Kérjek bocsánatot? – gúnyolódott Jiang Cheng. – Mégis miért?
Azért, mert lelepleztelek titeket?
– Hanguang-jun a barátom, mit gondolsz, milyen kapcsolatban
állunk? – kérdezte dühösen Wei Wuxian. – Figyelmeztetlek! Kérj
elnézést, és ne kényszeríts rá, hogy ellássam a bajodat!
Lan Wangji arca azonnal megmerevedett. Jiang Cheng csak
nevetett:
– Nos, akkor én még nem láttam „ilyen” barátokat!
Figyelmeztetsz? Aztán mire? Ha a legkisebb szégyenérzet lenne
bennetek, nem jöttetek volna ide, és…
Lan Wangji arckifejezését látva Wei Wuxian biztosra vette, hogy
megsértették Jiang Cheng szavai. Annyira dühös volt, hogy egész
testében remegett. Bele se mert gondolni, mi járhat az így
megszégyenített Lan Wangji fejében. A szívének dühe a fejébe
tolult, miközben elhajított egy talizmánt.
– Befejezted?
A gyors és nagy erejű talizmán Jiang Cheng jobb vállánál robbant
fel, amibe a férfi bele is tántorodott. Nem számított a hirtelen
támadásra. A szellemi ereje még nem tért teljesen vissza, és a
talizmán célba talált. Hitetlenkedő arccal nézett, a vállán vér csorgott
végig. A Zidian azonnal kicsavarodott a gyűrűből, és sistergő fénnyel
csapott feléjük. Lan Wangji előhúzta a Bichent, hogy azzal hárítsa a
támadást. Harcolni kezdtek hárman az ősök csarnokában. Jiang
Cheng szeméből sütött a gyűlölet:
– Ha harc, hát legyen harc! Azt hiszitek, hogy megijedek?
Wei Wuxian kivédett néhány támadást, de utána eszébe jutott,
hogy mégiscsak a Yunmeng Jiang klán őseinek csarnokában
csatáznak. Néhány perce még térdelt, hogy a Jiang házaspár
áldását kérje, most azonban ott harcolt a szemük előtt a fiukkal!
Mintha jeges vízesés zúdult volna rá, a szeme előtt világosság és
sötétség váltakozott. Lan Wangji megpördült, és megragadta a
vállát. Jiang Cheng arckifejezése is megváltozott. Nem ütött a
korbáccsal, óvatosan figyelt.
– Wei Ying! – szólította meg Lan Wangji. A hangja egyre csak
visszhangzott Wei Wuxian fülében. Történt talán valami a
hallásommal?, gondolkodott el Wei Wuxian. – Mi a baj?
Érezte, hogy valami végigfolyik az arcán, odanyúlt, és bíborvörös
lett a keze. Szédült, vér csöpögött az orrából és a szájából a földre.
Ezúttal nem tettette, hogy majdnem elájult.
Alig tudott megállni a lábán, Lan Wangji karjába kapaszkodott, és
közben látta, hogy fehér ruháját megint befesti a vére. Önkéntelenül
is le akarta törölni. Megint összekoszolom a ruháját, gondolta.
– Mi történt veled? – kérdezte Lan Wangji.
Wei Wuxian nem válaszolt a kérdésre, csak ennyit kért:
– Lan Zhan… Menjünk!
Menjünk azonnal!
Soha többé ne jöjjünk ide vissza!
– Rendben! – mondta Lan Wangji.
Egyáltalán nem volt már kedve Jiang Chenggel harcolni. Egy szó
nélkül a hátára vette Wei Wuxiant és elindult. Jiang Cheng arca
egyszerre tükrözött döbbenetet és kételyt. Döbbenetet, amiért Wei
Wuxian hirtelen ilyen állapotba került, és kételyt, hogy talán csak
színészkedik, hogy elmeneküljön. Végül is gyakran becsapta őt
egykor Wei Wuxian.
– Megállni! – kiáltott, amikor látta, hogy tényleg menni készülnek.
– Térj ki az utunkból! – fakadt ki dühösen Lan Wangji.
Ugyanekkor a Bichen is kiröppent a hüvelyéből, a Zidian is
odacsapott, és a két varázsfegyver fülsiketítő csattanással feszült
egymásnak. Wei Wuxian feje szinte kettéhasadt a zajtól. Akár egy
leégett gyertya pislákoló lángja, amit elfújtak, lehunyta a szemét és
lehorgasztotta a fejét. Lan Wangji érezte a vállára nehezedő súlyt,
azonnal hátrább lépett a harcból, hogy megnézze, lélegzik-e még. A
közeledő Zidian lassan felülkerekedett a gazdája segítségét
nélkülöző Bichenen. Jiang Cheng valójában nem akarta megütni Lan
Wangjit, ezért rögtön visszahúzta az ostorát, de már késő volt. Ám
ebben a pillanatban valahonnan oldalról egy sötétlő alak ugrott
kettejük közé.
Jiang Cheng szemügyre vette a hívatlan vendéget, és azonnal
felismerte benne Wen Ninget.
– Ki engedett be Lótuszrévbe? – dühöngött Jiang Cheng. – Hogy
merészeled?
Lehet, hogy mást, ha nagy nehezen is, de el tudott viselni, Wen
Ninget viszont soha. A Wen kutyát, aki a saját kezével tépte ki Jin
Zixuan szívét, elvéve a nővére boldogságát, majd életét is. Amint
megpillantotta, már el is öntötte a vágy, hogy végezzen vele. Hogy
merészelt egyáltalán Lótuszrév földjére lépni? Maga kereste a
halálát!
Wen Ninget mindig is bűntudat gyötörte Jin Zixuan és Jiang Yanli
halála és egyéb dolgok miatt, ezért is félt Jiang Chengtől, és mindent
megtett, hogy elkerülje. Ebben a pillanatban azonban a saját testével
védte meg Wei Wuxiant és Lan Wangjit, rajta csattant az ostor.
Szörnyűséges fájdalom kúszott felfelé a mellkasán, de nem lépett
hátra.
Miután Lan Wangji arra jutott, hogy Wei Wuxian a kimerültség és
a harag miatt veszítette el egy rövid időre az eszméletét, a másik
kettőre nézett. Wen Ning Jiang Cheng felé nyújtott valamit. A Jiang
Cheng jobb kezében található Zidian olyan fehéren ragyogott,
mintha maga a fény is vérszomjas lett volna.
– Mit akarsz? – fújtatott dühösen Jiang Cheng.
Wei Wuxian kardja, a Suibian volt az a valami. Wei Wuxian
felesleges teherként rakosgatta ide-oda az utazásaik közepette a
fegyvert, és végül Wen Ningre bízta.
– Húzd ki! – nyújtotta Wen Ning a kardot.
Elszánt tekintettel, ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. A
korábbi félénk, üres nézésének nyoma sem volt.
– Figyelmeztetlek! – harsogta Jiang Cheng. – Ha nem akarsz
hamuvá válni, azonnal takarodj el Lótuszrév földjéről! Menj!
Wen Ning már szinte a mellkasába nyomta a kard markolatát.
– Fogd! Húzd ki! – szólította fel még hangosabban.
Jiang Chenget végtelenül dühítette ez az egész. A szíve ok nélkül
gyorsabban kezdett kalapálni, és maga sem tudta, miért, de
engedelmeskedett Wen Ningnek. Bal kezével megmarkolta a
Suibian hüvelyét, jobb kézzel pedig kihúzta.
A világító fehér penge azonnal kicsusszant!
Jiang Cheng egy darabig nézte a kardot a kezében, és csak
néhány pillanattal később jött rá, hogy mi történt.
A Suibianről, Wei Wuxian kardjáról volt szó. A Luanzang-domb
ostromát követően a Lanling Jin klán hadizsákmánya lett, de lezárta
magát, nem engedte, hogy megmozdítsák. Senkinek sem sikerült
kihúznia.
Ő hogyan tudta kihúzni? A kard oldotta fel a védőpecsétjét?
– Nem a kard oldotta fel magát – közölte Wen Ning. – Ha
visszateszed a hüvelyébe, majd megkérsz bárkit, hogy húzza ki,
nem fog sikerülni.
Jiang Cheng arcáról csak zavart lehetett leolvasni.
– Akkor én miért tudtam?
– Mert a kard úgy veszi, hogy te vagy Wei úrfi! – magyarázta Wen
Ning.
A hátán Wei Wuxiant tartó Lan Wangji kiegyenesedett.
– Mi az, hogy a kard úgy veszi, én vagyok Wei Wuxian? – üvöltött
Jiang Cheng. – Mégis hogyan lehetséges ez? Miért lennék ő?
– Mert a te testedben az ő aranymagja forog! – vetette oda Wen
Ning élesen.
Jiang Cheng hosszú ideig nézett üres tekintettel maga elé, majd
elkiáltotta magát:
– Mit zagyválsz itt nekem?
– Nem zagyválok – felelte Wen Ning nyugodtan.
– Fogd be a szádat! – folytatódott az üvöltés. – Az
aranymagomat… Az aranymagomat…
– Baoshan Sanren hozta helyre – fejezte be a mondatot Wen
Ning.
– Honnan tudod? Hát még ezt is elmondta neked?
– Nem mondta el. Wei úrfi senkinek sem beszélt erről. A saját
szememmel láttam.
Jiang Cheng vérben úszó szemmel horkantott:
– Hazudsz! Ott voltál talán? Hogy lehettél volna ott? Egyedül
mentem fel a hegyre, nem jöhettél utánam!
 – Nem is mentem – mondta Wen Ning. – Az elejétől fogva ott
voltam a hegyen.
Jiang Cheng homlokán kidagadtak az erek:
– Hazug!
– Hallgass meg, és utána eldöntheted, hogy hazudok vagy sem!
– térítette észre Wen Ning. – Fekete vászon fedte a szemedet,
ahogy felmásztál a hegyre. A kezedben egy hosszú fabot. Egy
kőerdő mellett is elhaladtál közben, és majdnem egy órába telt, amíg
keresztülvergődtél rajta.
Jiang Cheng arcán megrándultak az izmok. Wen Ning folytatta:
– Utána csengő hangját hallottad. A csengetésre madarak
röppentek fel. Csak úgy markoltad a botodat, mint valami kardot.
Amint a csengetés véget ért, egy kard lapját érezted a mellkasod
közepének feszülni. „Lépj előre”, parancsolta egy női hang.
Jiang Cheng egész testében remegni kezdett, Wen Ning hangja
viszont még hangosabban zengett:
– Azonnal megálltál, idegesnek tűntél, meg valamelyest
izgatottnak. Mély hangja volt a nőnek. „Ki vagy és hogyan találtad
meg a helyet?”, kérdezte. Mire azt válaszoltad…
– Fogd be a szádat! – üvöltött Jiang Cheng.
– Az válaszoltad, hogy Wei Yingnek hívnak, és Zangse Sanren fia
vagy – bömbölte Wen Ning is. – Beszéltél a klánod pusztulásáról, a
Lótuszrévnél történtekről meg arról, hogy Wen Zhuliu, a Magolvasztó
Kéz elpusztította az aranymagodat. A nő újabb és újabb kérdéseket
tett fel a szüleidről, és mikor az utolsóra is válaszoltál, hirtelen
valamilyen illatot éreztél, aztán elveszítetted az eszméletedet…
Jiang Cheng láthatóan a legszívesebben a fülére tapasztotta
volna a kezét.
– Honnan tudod mindezt?
– Mondtam már neked: ott voltam, és rajtam kívül Wei úrfi is ott
volt, meg a nővérem, Wen Qing. Mi hárman vártunk téged a hegy
tetején, nem más.
– Jiang klánvezér, tényleg azt gondoltad, hogy Baoshan Sanren
remetelakában történt a dolog? Hiszen Wei úrfi sem tudja, hol van
az a hely. Az anyja, Zangse Sanren sohasem osztott meg vele, egy
kisgyerekkel, semmit a mestere lakhelyéről! Yiling egyik kopár
hegyére mentél fel, nem máshova.
 Jiang Cheng már majdnem berekedt az üvöltéstől, újra és újra
ugyanazt kiabálta, mintha trágársággal leplezni tudná, hogy nem
talál szavakat:
– Zagyvaság! Az anyjába, elég legyen ebből! Akkor hogy jött
helyre az aranymagom?
– A te magod sohasem jött helyre – világosította fel Wen Ning. –
Wen Zhuliu teljesen elolvasztotta! Azért gondoltad, hogy helyrejött,
mert a nővérem, Wen Qing, a Qishan Wen klán legjobb orvosa
kivágta Wei úrfi aranymagját, és kicserélte a tiéddel!
Jiang Cheng tekintete teljesen üressé vált.
– Kicserélte az enyémmel?
– Úgy van! – mondta Wen Ning. – Szerinted mégis miért nem
használta a Suibiant soha azután? Fiatalos nagyképűség lett volna
az oka? Élvezte, hogy a háta mögött vagy szemtől szembe
udvariatlannak tartják, amiért áthágja a szabályokat? Azért nem
tartotta magánál, mert nem volt semmi értelme! Meg aztán… ha nála
van azokon a lakomákon és éjszakai vadászatokon, biztosan akadt
volna valaki, aki párbajra hívja. Az aranymagja híján pedig
egyáltalán nem rendelkezett szellemi energiával. Nem sokáig dacolt
volna a másik vágásaival és szúrásaival…
Jiang Cheng csak állt, üres tekintettel. A szeme zölden világított.
Az ajka megremegett. Még a Zidiannel is elfelejtett odacsapni.
Hirtelen a földre dobta a Suibiant, és ököllel Wen Ning mellkasába
ütött.
– Hazudsz!
Wen Ning hátratántorodott néhány lépést az ütéstől. Felvette a
földről a Suibiant, visszatette a hüvelyébe, és Jiang Cheng felé
nyújtotta:
– Fogd csak!
Jiang Cheng önkéntelenül is elvette a kardot. Aztán nem mozdult.
Fogalma sem volt, mit tegyen, csak nézett Wei Wuxianre. Amíg nem
nézett rá, minden rendben volt, de amint megpillantotta a törékeny,
elfehéredett férfit, mintha kalapáccsal ütöttek volna a szívére.
Közben Lan Wangji tekintete megfagyasztotta körülötte a levegőt,
akárha jégverembe zuhant volna.
– Fogd a kardot! – utasította Wen Ning. – Menj az lakomák
termébe, a gyakorlótérre vagy ahova csak akarsz, és kérj meg
bárkit, hogy próbálja meg kihúzni. Nézd csak meg, hogy sikerül-e!
Rögtön tudni fogod, hogy hazudok vagy sem! Jiang klánvezér,
annyira nagyravágyó ember vagy, egész életedben másokhoz
hasonlítottad magad, de annyit tudnod kell, hogy sohasem értél fel
hozzá!
Jiang Cheng Wen Ningbe rúgott, majd a Suibiannel a kezében
botorkálva elindult a lakomák terme felé.
Ordítva tört előre, akár egy őrült. Wen Ning az udvaron álló egyik
fa törzsének csapódott. Lassan felállt, és Wei Wuxianék felé fordult.
Lan Wangji szépséges arca ezúttal a friss hónál is jobban fehérlett.
Az arckifejezése is megfagyott. Egy utolsó pillantást vetett a
Yunmeng Jiang klán őseinek csarnokára, majd felemelte Wei
Wuxiant, ügyelve, hogy nehogy véletlenül kicsússzon a kezéből, és
elindult az ellenkező irányba. Nem fordult vissza többé.
– Lan… Lan úrfi! – szólt utána Wen Ning. – Hova mész?
Lan Wangji egy pillanatra megtorpant egy lépcső előtt:
– Az mondta az imént, hogy vigyem el innen.
Wen Ning máris elindult utánuk. Együtt léptek ki Lótuszrév
kapuján.
A kikötőhöz érve azzal szembesültek, hogy a legtöbb hajó, amely
a csapatukat idáig szállította, már visszaindult. Csak két régi,
elhagyatott komp maradt a móló végében. Hosszúkás, vékony,
fűzfalevél formájú hajók voltak, hét-nyolc ember fért fel rájuk. A két
végük felfelé kunkorodott, az egyikben két nagyobb evező. A hátán
Wei Wuxiant cipelő Lan Wangji nem tétovázott: átlépett az egyik
kompra. Wen Ning sietve ugrott a hajó végébe, és rögtön nyúlt az
evezőkért. Két csapás, és a jármű az áramlást követve a folyó
közepe felé siklott.
Lan Wangji engedte, hogy Wei Wuxian ránehezedjen, majd
lenyeletett vele két pirulát. Csak utána vette elő a kendőjét, hogy
letörölje a vért az arcáról.
Hirtelen Wen Ning feszült hangját lehetett hallani:
– Lan… Lan úrfi!
– Mi az? – kérdezte Lan Wangji.
Wen Ning korábbi, Jiang Cheng jelenlétében sugárzó
magabiztossága nyom nélkül eltűnt. Az összes bátorságát
összegyűjtötte, mielőtt megszólalt:
 – Kérlek, ne áruld el Wei úrfinak, hogy lelepleztem a magja titkát.
Szigorúan figyelmeztetett, hogy senkinek se beszéljek a dologról.
Valószínűleg hamar rá fog jönni, de én…
– Ne aggódj! – mondta egy pillanatnyi csönd után Lan Wangji.
A holtak nem sóhajtanak, de Wen Ning mintha
megkönnyebbülten fújta volna ki a levegőt.
– Lan úrfi, köszönöm! – felelte komolyan.
Lan Wangji megrázta a fejét.
– Köszönöm, hogy egykor kiálltál értem és a nővéremért a Jinlin-
toronyban – hálálkodott tovább Wen Ning. – Sohasem fogom
elfelejteni. Nagyon sajnálom, hogy később… elveszítettem az
önuralmamat.
Lan Wangji nem mondott erre semmit, Wen Ning folytatta:
– Azt pedig még inkább köszönöm, hogy oly sok éven át vigyáztál
A-Yuanre!
Lan Wangji felpillantott rá, és ő így folytatta:
– Biztos voltam benne, hogy mindenki meghalt a klánomból.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy A-Yuan él. Nagyon hasonlít az
egyik unokaöcsémre huszon-egynéhány éves korából.
– Nagyon sokáig egy fa odvában rejtőzött, beteg is lett, magas
lázzal – idézte fel Lan Wangji.
Wen Ning bólintott:
– Gondoltam, hogy beteg volt. Semmire sem emlékszik a
gyerekkorából. Hosszasan beszélgettem vele. Egyre csak téged
emlegetett. Régen mindig Wei úrfi volt a beszédtéma… Rólam
sohasem beszélt – tette hozzá kicsit csalódottan.
– Nem mondtad el neki? – kérdezte Lan Wangji.
– A hátterét? – kérdezett vissza Wen Ning. – Nem, nem mondtam
el.
Visszafordult, a másik kettőnek háttal evezett, és közben folytatta:
– Jó sorsa van. Ha túl sok mindenre emlékezne a nyomasztó
dolgokból… nem lenne ennyire jó neki.
– Idővel mindent megtud – vélekedett Lan Wangji.
– Igen – értett egyet Wen Ning rövid szünet után. – Idővel
mindent megtud. – Felnézett az égre. – Wei úrfihoz és Jiang
klánvezérhez hasonlóan. Idővel Jiang klánvezér is megtudta, hogy
mi történt az aranymagjával. Nem maradhatott titokban előtte egy
életen át.
Néma, nyugodt éjszaka volt, a folyó súlyosan hömpölygött.
Lan Wangji törte meg a csöndet:
– Fáj?
– Micsoda? – kérdezte Wen Ning.
– Ha kivágják valakinek a magját. Fáj?
– Ha azt mondanám, hogy nem fáj, hinnél nekem, Lan úrfi?
– Azt gondolnám, hogy Wen Qing megtalálta a módját.
– Mielőtt felmentünk a hegyre, a nővérem mindent megtett, hogy
gyógyszerekkel csillapítsa a beavatkozással járó fájdalmat – mondta
Wen Ning. – Aztán rájött, hogy nem szabad használnia őket.
Ugyanis ha érzéstelenítő hatása alatt vágják ki a magot, úgy
választják el a testtől, az a magra is hatással lesz. Talán szét is esik
valamikor.
– Vagyis? – Lan Wangji Wen Ning hátát nézte, aki egy pillanatra
elhallgatott.
– Vagyis annak az embernek, akinek eltávolítják a magját,
mindenképpen végig ébernek kell lennie.
Ébren kellett lennie, hogy végignézze, amint a szellemi
csatornáihoz kötött aranymagját kihámozzák a testéből. Éreznie
kellett a felcsapó szellemi erejének fokozatos elnyomását,
lecsendesítését és kiegyenlítését, míg hullámozni is képtelen,
döglött pocsolya nem lett belőle.
Hosszú idő telt el, mire Lan Wangji immáron rekedtes, az első
szónál kifejezetten remegő hangon újra megszólalt:
– Végig ébren?
– Két éjjelen és egy álló napon át, végig ébren – erősítette meg
Wen Ning.
– Mekkora volt az esélye, hogy sikerül? – kérdezte Lan Wangji.
– Nagyjából fele-fele.
– Fele-fele! – Lan Wangji hangtalanul nagy levegőt vett, majd
megrázta a fejét, és elismételte: – Fele-fele…
Olyan szorosan ölelte magához Wei Wuxiant, hogy a csuklói is
belefehéredtek.
– Végtére is, senki sem próbált még azelőtt aranymagot átültetni
– fejtegette Wen Ning. – A nővérem ugyan írt egy értekezést a
témában, de csak feltételezésekbe bocsátkozott. Senki sem engedte
volna meg neki, hogy kísérletezzen rajta, így a feltételezések
feltételezések is maradtak. A tapasztaltabb kultivátorok szerint csak
képzelődött. Ráadásul meglehetősen valószerűtlen dologról volt szó.
Senki sem lett volna hajlandó odaadni valaki másnak az
aranymagját, önként feladni, hogy csúcsokat hódíthasson meg az
életében, és teljesen haszontalan lénnyé válni. Éppen ezért amikor
Wei úrfi először megkérte, a nővérem visszautasította. Az
értekezése egy dolog, de a valóság az valami más. Félig sem bízott
magában.
Wei úrfi azonban egyre csak nyaggatta. Az ötven százalék esély
megfelelő. Vagy sikerül, vagy nem. Ő egyébként is képes
tönkrement aranymaggal élni, de Jiang klánvezér másmilyen ember.
Túlságosan hajtja a becsvágy. A kultiváció az élete. Képtelen lenne
egyszerű emberként létezni, véget is érne az élete.
Lan Wangji leszegte a fejét. Üveges szemmel nézett Wei
Wuxianre, kinyújtotta a kezét, és az ujja hegyével, finoman, szinte
észrevehetetlenül végigsimított az orcáján.
Wen Ning megfordult. Fel kellett tennie a kérdést:
– Lan úrfi, úgy tűnik, hogy nem lep meg a dolog. Te… te tudtad
ezt?
– Én csak azt tudtam, hogy valami baj van a szellemi erejével –
bökte ki nagy nehezen Lan Wangji.
Az igazságot azonban nem is sejtette.
– Ha nem így alakul… – kezdett bele Wen Ning, de nem fejezte
be a mondatot.
Akkor talán lett volna számára másik út.
Ebben a pillanatban a Lan Wangji vállára dőlt fej finoman
megmozdult. Wei Wuxian szempillái megremegtek, és lassacskán
magához tért.
 20. RÉSZ
Éberen álmodni
Wen Ning gyorsan becsukta a száját. A hajó előrefelé siklott a
bugyborékoló vízen, Wei Wuxian pedig őrjítő fejfájást érzett, amint
kinyitotta a szemét.
Lan Wangjinak támaszkodott, és lassan rájött, hogy elhagyták
Lótuszrévet. Hosszú ideig nem értette, hogy mi zajlik. Csak akkor
jutott eszébe, mi történt még mielőtt dühtől telve elveszítette az
eszméletét, amikor megpillantotta a Lan Wangji köpenyének ujján
virító vérfoltokat, megannyi hóban heverő szilvavirágot. Az arca
eltorzult, és gyorsan felült. Lan Wangji támogatta, de fülének
csengésén nem tudott segíteni. Vérszag nehezedett a mellkasára,
nem érezte jól magát.
Attól tartott, hogy újra vért köhög fel a tisztaságmániás Lan
Wangji ruhájára. Intett, majd oldalra fordult, és megpróbálta egy ideig
visszatartani a köhögést, miközben a hajó korlátjának támaszkodott.
Lan Wangji tudta, hogy nincs jól, de nem kérdezett semmit. Az egyik
tenyerét a hátához érintette, és meleg szellemi energiát adott át
neki.
Amint nem érezte már a vasízt a szájában, Wei Wuxian
megfordult, és kérte Lan Wangjit, hogy vegye le róla a kezét. Egy
darabig csöndben ültek.
– Hanguang-jun, hogyan jöttünk el? – kérdezte végül.
Wen Ning arcára azonnal kiült az idegesség, még az evezést is
abbahagyta. Ahogy várható volt, Lan Wangji betartotta az ígéretét,
semmit sem árult el, ugyanakkor nem is hazudott, nem talált ki
légből kapott magyarázatot:
– Harcoltunk – közölte egyszerűen.
Wei Wuxian megmasszírozta az egyik kezével a mellkasát,
mintha az ott összegyűlt érzést szerette volna kitépni. Egy pillanattal
később kifakadt:
– Tudtam, hogy Jiang Cheng nem fog könnyen elengai. Az a
rohadék…! Hogy lehet ez?
 – Ne foglalkozz vele – tanácsolta mély hangon Lan Wangji, a
szemöldökét ráncolva.
Megvető hanglejtését hallva Wei Wuxian meglepetten elhallgatott
egy pillanatra.
– Rendben, nem foglalkozom vele többet – egyezett bele nem
sokkal később, és némi gondolkodás után így folytatta:
– Hanguang-jun, te se vedd a szívedre, amit mondott!
– Melyik mondatát? – kérdezte Lan Wangji.
Wei Wuxian szeme megrándult:
– Egyiket se. Gyerekkora óta ilyen. Ha dühös, a legszörnyűbb
dolgok jönnek ki a száján. Nem törődik a jóízléssel, sem
jólneveltséggel. Csak az számít neki, hogy bántsák a másikat a
sértései. Ebben sok év elteltével sem változott semmit. Kérlek, ne
vedd a szívedre!
Miközben beszélt, oda-odapillantott Lan Wangji arcára, és egyre
jobban elszomorodott.
Azt gondolta, vagy inkább azt remélte, hogy Lan Wangji nem
veszi a szívére Jiang Cheng szavait, de a férfi nem festett valami jól,
még csak nem is hümmögött válaszként.
Talán jobban megbántották Jiang Cheng sértései, mint gondolta.
Talán egyszerűen nem kedvelte Jiang Chenget vagy… vagy
nehezen viselte, hogy „szégyentelennek” és „nem szívesen látott
vendégnek” nevezik. A Gusu Lan klánnak mégiscsak az
„igazságosság” volt a jelmondata. Hanguang-junt pedig még
sohasem illették a Jiang Cheng szájából ömlő jelzőkkel.
Bár az elmúlt néhány napban úgy érezte, hogy Lan Wangji
valószínűleg többre tartja és másként kezeli, mint a többi embert, de
inkább meg sem próbált találgatni, hogy mennyivel többre vagy
másként. Wei Wuxian sohasem tartotta rossz dolognak az
önbizalmat, és felvállalta, hogy neki is van. Keringtek pletykák Yiling
pátriárkájának szerelmi életéről, de valójában sohasem élt át
mindent felkavaró érzéseket. Korábban azt gondolta, hogy Lan
Wangji könnyen kiismerhető ember, de ez immáron megváltozott.
Attól tartott, hogy kettejük közül csak ő dédelgetett afféle
gondolatokat, túlságosan optimista volt kettejük dolgát illetően, túl
magabiztos.
 Lan Wangji hallgatott. Wei Wuxian, szokása szerint egy tréfával
szerette volna oldani a helyzetet, de attól tartott, hogy a
kikényszerített nevetés gyorsan kínos hallgatásba fulladna. Némi
tétovázás után hirtelen megkérdezte:
– Hova megyünk?
Kétségkívül váratlan témaváltás volt, de Lan Wangji nem akadt
fenn rajta:
– Hova szeretnél menni?
Wei Wuxian a tarkóját kezdte masszírozni.
– Fogalmunk sincsen, mi a helyzet Zewu-junnel. Nem tudjuk,
hogy mire készül Jin Guangyao a társaival. Mi lenne, ha először
Lanlingba mennénk…? – Ekkor hirtelen eszébe jutott valami: – Nem.
Ne Lanlingba menjünk, hanem Yunping városába.
– Yunping városába? – kérdezte Lan Wangji.
– Igen – bólintott Wei Wuxian. – Már említettem neked, hogy a
Jinlin-toronyban, az Illatos palota titkos szobájában láttam a
kéziratomat. Mellette egy Yunping városból való birtoklevél feküdt. A
Lanling Jin erős, gazdag klán, Jin Guangyao biztosan rejtegetni
akart valamit, azért tartotta azon a helyen azt a birtoklevelet. Még az
is lehet, hogy találunk ott valamit.
Miközben Lan Wangji bólintott, Wen Ning közbeszólt.
– Úrfi, Yunping városa ebben az irányban van?
– Micsoda? – kérdezte Wei Wuxian. A hajó végének háttal ült Lan
Wangjival, ezért eddig nem látta Wen Ninget. A háta mögötti hirtelen
beszédre azonnal libabőrös lett a tarkója. Döbbenten fordult hátra: –
Te itt vagy?
– Én? – nézett fel Wen Ning üres arckifejezéssel. – Én végig itt
voltam.
– Akkor miért nem szólaltál meg? – kérdezte Wei Wuxian.
– Úrfi, láttam, hogy Hanguang-junnel beszélgetsz, úgyhogy
inkább nem… – mondta Wen Ning.
– Legalább valami hangot hallathattál volna! – méltatlankodott
Wei Wuxian.
Wen Ning az evezőit felemelve tiltakozott:
– Úrfi, végig eveztem. Méghozzá hangosan. Nem hallottad?
Wei Wuxian nemet intett.
 – Nem hallottam, de nem számít. Hagyd abba az evezést, erős itt
az éjszakai sodrás. Majd megy a hajó magától.
Yunmengben nőtt fel, fiatal kora óta lapátolta a vizet, így nem volt
meglepő, hogy ismerte a folyót. Wen Ning engedelmeskedett, és
behúzta az evezőt. Szerényen ült a hajó végében, vagy hat chi
távolságra a másik kettőtől. Hamarosan hajnalodni kezdett,
világosság ragyogott fel a sötétkék ég alján, és felsejlettek a hegyek
a folyó két oldalán.
Wei Wuxian körbenézett, majd hirtelen megszólalt:
– Éhes vagyok!
Lan Wangji rápillantott. Wei Wuxian egyáltalán nem lehetett éhes.
Nem sokkal korábban három egész pitét fogyasztott el a lótuszrévi
kikötőben. Ő csak egyet evett, pedig semmi mást nem vett magához
az elmúlt két napban. Wei Wuxian elgondolkozva tekintgetett körbe,
de nem látta nyomát településnek. Valószínűleg még jó sokáig kell
sodródniuk, mielőtt egy városba érnek, ahol megpihenhetnek és
haraphatnak valamit.
– Kössünk ki? – kérdezte Lan Wangji valamivel később.
– Ugyan semmi sincsen a parton, de én tudom, hogy hova
menjünk – mondta Wei Wuxian.
Wen Ning azonnal evezni kezdett abba az irányba, amerre
mutatott. A komp hamarosan a folyó mellékágán haladt tovább,
amely nemsokára egy lótusztóba torkollt.
A különböző méretű lótuszlevelek szinte takaróvá álltak össze a
felszínén. Az aprócska komphajó áttört közöttük és a víz közepe felé
tartott. Fentről nézve lótuszlevek hullámzása követte. Úgy haladtak a
zöld esernyők között, tolták félre a nagyobb leveleket, és kutatták a
nagyobb terméshüvelyeket, mintha kincset kerestek volna. Wei
Wuxian éppen kinyújtotta a kezét, hogy megfogjon egyet, mikor Lan
Wangji rászólt:
– Wei Ying!
– Mi a baj? – kérdezte Wei Wuxian.
– Van ennek a tónak tulajdonosa? – kérdezte Lan Wangji.
– Természetesen nincsen – mondta Wei Wuxian teljesen őszinte
arccal.
Természetesen volt. Wei Wuxian tizenegy éves kora óta lopott
lótuszmagokat és vízigesztenyét Yunmeng tavain. Bár egy ideje már
felhagyott ezzel a hobbijával, de most, hogy élelemre volt
szükségük, visszatértek a régi szép idők.
– Én úgy hallottam, hogy az itteni tavak mindegyikének van
tulajdonosa – vetette ellen Lan Wangji száraz hangon.
Wei Wuxian hallgatott egy darabig, majd felnevetett:
– Hahahahaha, valóban? Hát ez sajnálatos. Te aztán annyi
mindent hallottál! Nekem azonban sohasem jutott a fülembe ilyesmi.
Gyerünk!
Miután Lan Wangji leleplezte, nem kérte meg, hogy csatlakozzon
hozzá az erősen megkérdőjelezhető vállalkozásában. Sehogyan
sem tűnt helyesnek, hogy a köztiszteletben álló Hanguang-jun
lótuszmagot lopjon valaki más taván. Már éppen az evezőért nyúlt
volna szégyenében, amikor Lan Wangji kinyújtotta a karját és letört
egy lótuszhüvelyt.
– Először és utoljára! – nyújtotta oda a zsákmányát Wei
Wuxiannek.
Mintha a telhetetlenség hajtotta volna Wei Wuxiant, annyi
lótuszhüvelyt gyűjtött össze, amennyit csak tudott. Alig maradt hely a
hajó aljában, hogy legalább a lábukat le tudják tenni. Zöld
lótuszhüvelyhalmok között üldögéltek ők hárman. A külső bőrt
lehántva barnás, pufók héjban találták a puha magokat. Kiszedték és
meghámozták őket, és már élvezhették is az érett, hófehér magvak
üdítő, édeskés ízét. Még a belsejük is nedvesen zöld volt, és
egyáltalán nem keserű.
Wen Ning a hajó orrában ülve fejtette ki a magokat. Lan Wangji
kettő után abbahagyta. Amikor Wen Ning felé nyújtotta a
meghámozott magokat, az megrázta a fejét, és továbbadta őket Wei
Wuxiannek, aki végül egyedül ette meg a hajórakományt. Még
három-négy órát sodródtak a folyón, és megérkeztek Yunping város
kikötőjébe.
A rakpart sekélyebb részét megtöltötték a kisebb halászhajók. A
kőlépcsőknél nők gyűltek össze, és ruhát mostak. A folyó partjáról
lebarnult fiúk ugráltak a vízbe. Egy komp sodródott lassan feléjük. A
hajó végében tartózkodó alak lehorgasztotta a fejét, másik két, fiatal
társán már messziről látszott, hogy kivételesen jóképűek. A hajó
elejében ülő hófehér ruhás szinte földöntúli teremtménynek tűnt, de
a jobbján helyet foglaló mosolygós sem volt éppen csúnya. A város
lakói ritkán láttak ilyen embereket, úgyhogy mindenki elkerekedett
szemmel bámulta őket, ahogy csak tudta. A folyóban úszó fiúk
halrajként gyűltek köréjük. Hét vagy nyolc fej bukkant a víz
felszínére, majd bukott le újra a komp körül.
– Yunping városban járunk? – kérdezte Wei Wuxian.
– Ez bizony Yunping városa – válaszolta elvörösödve az egyik
mosólány.
– Megérkeztünk! – fordult a társaihoz Wei Wuxian. – Kiszállás!
A komp kikötött. Lan Wangji állt fel elsőnek. Miután partra lépett,
Wei Wuxiannek is segített. Mindketten kint álltak már, de Wen Ning
még mindig a hajón ült, meg sem mozdult. Az úszkáló fiúk a fejét
lehorgasztó, némaságba burkolózó, a nyakától sápadt arcáig húzódó
furcsa csíkokkal ellátott, furcsa alakot nézték. Inkább
szórakoztatónak találták, mintsem ijesztőnek. Húsznál is több kéz
kapaszkodott a hajóba, és hintáztatta megállás nélkül, amitől Wen
Ning alig tudta tartani magát.
– Hé! – fordult meg Wei Wuxian. – Mit műveltek? Hagyjátok
békén!
– Úrfi, nem tudok kiszállni – hadarta Wen Ning.
Miközben segítséget kért, két fiú fröcskölni kezdte. Wen Ning
tehetetlen vigyort erőltetett az arcára, mintha fogalma sem lett volna,
hogy mit tegyen. Vajon ha a fiúk tudják, hogy az „ember”, akinek
nem hagytak békét, bármikor széttéphetné őket, hogy a csontjaikat
porrá zúzza, akkor is így viselkaének? Wei Wuxian feléjük dobott
néhány megmaradt lótuszhüvelyt:
– Nesztek! – Erre a fiúk azonnal szétszóródtak, és ölre mentek
értük. Wen Ning végre a partra ugorhatott. Zavartan paskolgatta a
köpenye átázott szegélyét.
Yunping városát nem lehetett éppen jelentéktelen, apró
településnek nevezni, Yunmeng egyik igazi, nyüzsgő központjának
számított. A városba lépve rengeteg utcai árus és járókelő mellett
haladtak el. Wen Ning nem szerette a zsúfolt helyeket, hamarosan
nyoma is veszett. Wei Wuxian séta közben érdeklődött az
emlékezetébe vésett cím után, de amikor végül megérkeztek, és
megbizonyosodtak róla, hogy mi is áll előttük, mind a ketten
meglepődtek.
 Wei Wuxian végignézett az illatos füstfelhőbe vesző, lenyűgözően
hatalmas épületen.
– Ez egy… Guanyin-templom?
– Mhm – bólintott Lan Wangji.
Pedig Jin Guangyao egyáltalán nem tűnt istenfélő embernek.
Összenéztek, majd átverekedték magukat a látogatók tömegén,
átlépték a magas küszöböt, és beléptek a három belső udvarral
rendelkező templomba. Mindenhol füstölőszag és a facsattogtató
hangja. Gyorsan körbejárták a templomot. Guanyin központi terme
az utolsó udvarról nyílt. Alig értek oda a bejárathoz, már oda is lépett
hozzájuk egy szerzetes, hogy a tenyerét összetéve köszöntse őket.
Viszonozták az üdvözlését.
Wei Wuxian beszélgetett vele egy darabig, majd könnyedén
megkérdezte:
– A legtöbb templom a hegyek között található, ritkán látni ilyet
városban, nem igaz?
A szerzetes elmosolyodott:
– A városlakók napestig csak dolgoznak. Talán nincs szükségük
egy Guanyin-templomra, ahol jó szerencséért fohászkodhatnak, és a
belső békéjüket kereshetik?
– Nem zavarja a zaj Guanyin istennőt? – mosolygott Wei Wuxian
is.
– Guanyin minden szenvedőn segít – jelentette ki a szerzetes. –
Hogyan is zavarná az emberek zaja?
– Csak Guanyin előtt lehet leborulni ebben a templomban? –
kérdezte Wei Wuxian.
– Pontosan – bólintott a szerzetes.
Miközben támadt egy ötletük, még néhányszor körbejárták a
templomot. Miután kimentek a főkapun, Wei Wuxian egy sikátorba
vezette Lan Wangjit, fogott egy ágat, néhány téglalapot rajzolt vele a
porba, majd elhajította.
– Ez a Jin Guangyao aztán nem kicsiben játszik! – állapította
meg.
Lan Wangji felvette az eldobott ágat, és rajzolt még néhány
vonalat. A kép, a Guanyin-templom felülnézetből, egyre részletesebb
lett.
Wei Wuxian elkérte tőle az ágat.
 – Itt, a templomban van egy hatalmas írtvarázs. Elnyom valamit –
mutatott a rögtönzött térképre. – Bonyolult mágia, de biztonságos.
Azonban ha a közepét kitöröljük, az elnyomott valami kiszabadul.
Lan Wangji felállt.
– Éjszaka fogunk visszajönni, amikor senki sincs itt. Keressünk
egy pihenőhelyet, mielőtt kidolgozzuk a tervünket.
Fogalmuk sem volt, mennyire erős a templomban tartott
teremtmény, úgyhogy nem hamarkodhatták el a dolgot, nem
veszélyeztethették a templomba járókat.
– Kíváncsi vagyok, meddig tart majd, amíg elrendezzük ezt a
templomot. Oda fogunk érni Lanlingbe, vagy elkésünk? –
morfondírozott Wei Wuxian.
– Még nem vagy teljesen jól – intette Lan Wangji. – Ne erőltesd
meg magad.
Wei Wuxian rengeteg energiát elhasznált a Luanzang-dombnál
vívott csatában. Túl hosszú ideig feszítette meg a testét és a lelkét.
Aztán néhány órával korábban Jiang Cheng úgy felmérgesítette,
hogy kis híján vérezni kezdett a hét testnyílásából. Eltartott egy
ideig, míg magához tért az ájulásból. Bár nem érezte magát
kifejezetten rosszul, azt aligha lehetett kizárni, hogy ha pihenés
nélkül, erőltetett menetben utaznak Lanlingig, nem kerül sor
valamilyen balesetre egy kritikus pillanatban. Meg hát nem csak ő
merült ki az utóbbi néhány napban, Lan Wangji sem pihent egy
percet sem. Még ha meggyőzi is magát, hogy neki nem, de Lan
Wangjinak feltétlenül pihenésre van szüksége.
– Rendben – mondta. – Találjunk egy helyet, ahol
megpihenhetünk.
Wei Wuxiannek bármi megfelelt, egy díszes lakosztály, ha éppen
volt pénze, egy fa töve, ha egy petákot sem talált a zsebében.
Ezúttal viszont Lan Wangji is vele volt. Elképzelni sem tudta, hogy
Lan Wangji faágakra hajtsa a fejét, vagy valami kicsi, piszkos
szobába zsúfolódjon be vele együtt. Sétáltak egy darabig, és végül
egy takaros kis fogadót választottak Yunping városának túlsó
végében. A főnök asszony lelkesen szaladt eléjük, szinte behúzta
őket az épületbe. Tiszta rendet találtak odabent, a földszintet szinte
teljesen megtöltötték a vendégek: látszott, hogy bárkié is a fogadó,
jó munkát végez. Többnyire nőket láttak dolgozni, a padlót felmosó
tizenéves lányoktól a konyhában tüsténkedő megtermett
asszonyságokig. Amikor meglátták a két belépő fiatal férfit,
egyszerre csillant fel a szemük. Az egyik lány, akinek az lett volna a
feladata, hogy vizet öntsön a vendégeknek, úgy megbámulta Lan
Wangjit, hogy észre sem vette, a kannája csőre rossz irányba mutat.
– Tegyétek a dolgotokat! – kiáltotta a főnök asszony, és maga
vezette Wei Wuxiant és Lan Wangjit az emeletre, hogy megmutassa
a szobákat. – Úrfik, hány szobára lesz szükségetek?
Wei Wuxian szíve gyorsabban kezdett kalapálni, lopva Lan
Wangjira pillantott.
Két hónappal korábban egyértelmű lett volna a kérdés.
Akkoriban, miután visszatért, mindent megtett, hogy
megbotránkoztassa Lan Wangjit. Az utóbbi pontosan tudta ezt,
éppen ezért egy szobát vett ki, hiszen Wei Wuxian két szoba esetén
is mindent megtesz, hogy végül az ő ágyában kössön ki.
Meg aztán, mivel senki sem tudta, hogy ki is ő valójában, Wei
Wuxian bármilyen szégyentelenségre kapható volt. Miután eljöttek
Felhőzugból, már az első éjszakán bemászott Lan Wangji ágyába.
Amint Lan Wangji kinyitotta az ajtót, azzal szembesült, hogy Wei
Wuxian ott terpeszkedik az ágyán. Kifejezéstelen arccal állt egy
darabig az ajtóban, majd átment a másik szobába. Wei Wuxian
természetesen nem hagyta annyiban a dolgot. Megindult utána, azt
kiáltozva, hogy vele akar aludni. Miután bemászott az ágyba, még a
másik párnát is kidobta az ablakon. Ugyanazon a párnán akar
aludni, amin Lan Wangji, erősködött. Még azt is megkérdezte, hogy
miért alszik ruhában, és megpróbálta erővel kikötni az övét. Az
éjszaka közepén hirtelen bedugta a hideg lábát Lan Wangji takarója
alá, megfogta a karját, és a mellkasára húzta.
– Hanguang-jun, nézd csak, mennyire ver a szívem! – Utána
ártatlanul, de romantikus érzésekkel nézett a szemébe… Végül Lan
Wangji lebénította. Nem tudott mozogni, úgyhogy elhallgatott.
Nem volt könnyű visszaemlékeznie, először döbbent meg a saját
szégyentelenségén.
Már harmadszorra pillantott rá, de Lan Wangji még mindig a
földet nézte. Nem mondott semmit, és nem látszott, hogy milyen
kifejezés ült ki éppen az arcára. Olyan sokáig nem reagált, hogy Wei
Wuxian fejében kavarogni kezdtek a gondolatok. Korábban Lan
Zhan mindig csak egy szobát kért. Miért hallgat most? Ha két szobát
kér, akkor az azt jelenti, hogy nem akarja. De ha egyet, az sem
feltétlenül arra utal, hogy szeretné. Lehet, hogy csak azért tesz úgy,
hogy akarja, hogy én is akarjam…
A sok akarja, nem akarja közepette a főnök asszony maga
válaszolta meg a kérdését:
– Egy szoba, igaz? Egy szoba elég lesz! Két ember is
kényelmesen elfér a szobáimban. Nem lesz kicsi az ágy.
Miután Lan Wangjin már jó ideje nem látszott elutasítás, Wei
Wuxian teste és lelke is megnyugodott, ideiglenes békére lelt.
A főnök asszony kinyitotta az egyik ajtót és betessékelte őket.
Valóban nagyobbacska szobában találták magukat.
– Szeretnétek vacsorázni? – kérdezte. – A szakácsaink jól
főznek. Akár fel is hozathatjuk ide a fogásokat!
– Az jó lesz – vágta rá Wei Wuxian. – Csak nem most, egy kicsit
később! Mondjuk, hét óra felé.
A főnök asszony bólogatva hagyta el a szobát. Már kint járt, és
Wei Wuxian éppen becsukta volna az ajtót, de mégis utánaszólt:
– Asszonyom!
– Mit parancsol, úrfi?
Úgy tűnt, hogy Wei Wuxian meghozta magában a döntést, és
halkan így szólt:
– Amikor este felhozzátok az ételt, ital is legyen… Minél erősebb,
annál jobb.
– Természetesen! – mosolyodott el a főnök asszony.
Wei Wuxian ezt követően mintha mi sem történt volna,
visszalépett a szobába. Becsukta az ajtót, és leült az asztalhoz. Lan
Wangji kinyújtotta felé a kezét, és kitapintotta az ütőerét. Tudta, hogy
csak az egészségi állapotát vizsgálja, de miközben a hosszú,
elegáns ujjak lassan végigsimították a csuklóját, Wei Wuxian ökölbe
szorította a másik kezét az asztal alatt.
Lan Wangji majdnem egy óráig vizsgálgatta.
– Nincsen nagyobb baj – állapította meg végül.
Wei Wuxian kinyújtózott és elmosolyodott:
– Köszönöm! – Amikor látta, hogy Lan Wangji milyen komoly
arcot vág, hozzátette: – Hanguang-jun, aggódsz Zewu-jun miatt?
Szerintem Jin Guangyao még mindig tiszteli őt valamennyire. Zewu-
jun magasabb szintű kultivátor, mint ő. Ráadásul már felhívtuk a
figyelmét Jin Guangyaóra, úgyhogy nem feltétlenül fog beleesni a
csapdájába. Végezzünk a lehető leggyorsabban a templomban
felfedezett mágiával, és holnap már indulhatunk is tovább.
– Van ebben valami furcsa – töprengett Lan Wangji.
– Micsoda? – kérdezte Wei Wuxian.
– A bátyám sok éve jól ismeri Jin Guangyaót, sohasem ragadják
el az érzelmei, sohasem vérszomjas. Mindig kiszámítja a lépéseit.
– Igen, nekem is ez a benyomásom róla – felelte Wei Wuxian. –
Kegyetlen, de mindent megtesz, hogy minél kevesebb embert
haragítson magára.
– Ami a Luanzang-dombon történt, az elhamarkodott és túlzó volt
– fűzte tovább a gondolatot Lan Wangji. – Nem jellemző rá.
Wei Wuxian elgondolkozott.
– Tudnia kellett, hogy az ütközettel azt kockáztatja, hogy az
egész kultivátorvilágot maga ellen fordíthatja. Hatalmas rizikót vállalt.
– Tovább kell kutakodnunk az ügyben – vonta le a következtetést
Lan Wangji.
Wei Wuxian titkon nagyot sóhajtott. Ne a további kutakodások
foglalkoztassanak… Engem sokkal jobban érdekel, hogy vajon a
testfelajánlással terjed-e a ferdehajlamúság!
Miközben ezen merengett, kezdett visszatérni az elmúlt napok
fáradtsága. Megdörzsölte a halántékát.
– Pihenned kellene! – szólt Lan Wangji.
– Igazad van – bólintott Wei Wuxian, közben leült az ágyra,
lerúgta a csizmáját és lefeküdt. – Hanguang-jun, neked is… – Eddig
ért a mondatban, amikor egy meglehetősen kellemetlen gyakorlati
problémával szembesült.
Egyetlen ágy volt csak a szobában. Ha Lan Wangji le akart
pihenni, neki is ugyanarra az ágyra kellett feküdnie. Bár sokszor
feküdtek egy ágyban az elmúlt napokban, de Jiang Chengnek a
lótuszrévi ősök csarnokában előadott mocskolódása után sok
minden mintha érzékenyebbé vált volna köztük. Korábban
egyenesen felszólította Lan Wangjit, hogy aludjon vele egy ágyban,
most meg akkor is bizonytalankodott, amikor arról kellett dönteni,
hány szobát vegyenek ki.
– Nincs rá szükségem – mondta Lan Wangji.
 Wei Wuxian a könyökére támaszkodott.
– Hogy vagy erre képes? Hiszen te is… – Amint kimondta, már
bánta is. Mi van akkor, ha Lan Wangji azt a következtetést vonja le,
hogy a legjobb lett volna két szobát kivenniük? Nem lenne annál
kínosabb.
– Nekem nincs rá szükségem – ismételte meg Lan Wangji. –
Pihenj csak!
Wei Wuxian megtapogatta az állát:
– Ó! Akkor ledőlök egy kicsit. Három órakor kelts majd fel!
Amikor látta, hogy az asztalnál ülő Lan Wangji már be is csukta a
szemét és meditálni kezdett, visszafeküdt.
A karjára hajtotta a fejét, és egy ideig a mennyezetet nézte, majd
Lan Wangjinak háttal fordult. Jó sok idő telt el, de még mindig csak
bámult maga elé, képtelen volt elaludni, és egyre nyugtalanabbá
vált.
Amikor korábban őrültnek tettette magát, kijelentette, hogy csak
akkor tud aludni, ha Lan Wangji ott van mellette. Ez természetesen
ostobaság volt. Ám ahogy teltek a hetek, az ostobaság valósággá
vált, gondolta Wei Wuxian. Mihez kezdjek?, tette fel magának a
kérdést. Az nem lehet, hogy mostantól fogva képtelen leszek olyan
ágyban aludni, amiben nem fekszik ott Lan Zhan is!
Hosszas küzdelem után nagy nehezen becsukta a szemét.
Ki tudja, meddig aludt ájultan. Mire felébredt, már besötétedett,
valószínűleg öt óra is elmúlt.
Azonnal felült. Zajt hallott a háta mögül, úgyhogy megfordult. Lan
Wangji egy könyvet csukott be éppen.
– Lan Zhan, miért nem ráztál fel? Hiszen kértelek, háromkor fel
szerettem volna kelni!
– Jöjjön először helyre a tested és az elméd – mondta Lan
Wangji. – Nem kell siettetni a dolgokat.
Wei Wuxian majdnem egy fél napot átaludt, közben Lan Wangji
valószínűleg elment a fogadóból, és vett magának egy könyvet, amit
olvashat. Elfogta a lelkiismeret-furdalás, ki is ugrott az ágyból.
– Nagyon sajnálom. Elaludtam. Te is feküdj le egy kicsit!
– Nem szükséges! – mondta Lan Wangji.
Ebben a pillanatban valaki bekopogott hozzájuk. A főnök asszony
szólalt meg odakintről:
 – Úrfik, meghoztam a vacsorát.
Wei Wuxian ekkor jött rá, hogy már elmúlt hét óra. Lan Wangji
kinyitotta az ajtót. Az asszonyság egy tálcával érkezett, rajta egy kis
agyagedényben ital, mellette két apró csésze.
– Egészen idáig aludtatok? – kérdezte, amikor belépett.
Wei Wuxianben felerősödött a bűntudat, szárazon felnevetett. A
főnök asszony az asztalra tette a tálcát.
– Hová valósiak vagytok, úrfik? Ha messziről jöttetek, biztosan
elfáradtatok. Ki kell pihennetek magatokat, hogy utána tovább
tudjatok állni, nem igaz?
– Gusuból jövünk – válaszolta Wei Wuxian gondolkodás nélkül.
– Tényleg? Nem csoda! Magam is azt gondoltam, hogy két ilyen
jóképű férfi csakis egy vizekben bővelkedő, Jiangnanhoz[2] hasonló
helyről származhat.
Lan Wangji úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a nő
megjegyzését, de Wei Wuxian felnevetett:
– Én aztán nem versenyezhetek vele. Ő sokkal szebb nálam.
A főnök asszonynak rendben volt a beszélőkéje. Elvigyorodott.
– Ő szép, te meg elbűvölő vagy. Máshogyan vagytok vonzóak! Ó,
igen! – Mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Ha már
eljöttetek hozzánk, megnézhetitek városunk Guanyin-templomát.
Wei Wuxian már éppen kérdezni akart a templomról, még
szerencse, hogy az asszonyság magától szóba hozta.
– Délelőtt megnéztük magunknak. Városban nem szoktak építeni
hasonlót.
– Valóban – helyeselt a főnök asszony. – Én is meglepődtem,
amikor először láttam.
– Mikor kerültél Yunping városába? – kérdezte Wei Wuxian.
– Már több mint nyolc éve – felelte a nő.
– Mióta áll a templom? – érdeklődött tovább Wei Wuxian. – Tudsz
róla, hogy miért építették ide a városba?
– Ezt nem tudom – válaszolta az asszony. – Mindenesetre
meglehetősen népszerű. Bármi történjen egy yunpingi lakossal,
odamegy és Guanyin védelmét kéri. Néha én is meglátogatom a
templomot, hogy néhány füstölőt gyújtsak.
– Miért nem rögtön a környékért felelős kultivátorklán segítségét
kéritek? – faggatta Wei Wuxian.
 Nem a Yunmeng Jiang klán hatáskörébe tartozik ez a város?,
jutott eszébe, miután feltette a kérdését.
– Segítséget kérni tőlük? – mosolyodott el a főnök asszony. –
Hogy is merészelnénk olyat tenni?!
– Ó! Miért ne merészelnétek? – lepődött meg Wei Wuxian.
– Úrfi, nem vagy idevalósi, ezért nem tudod – magyarázta a főnök
asszony. – Yunmeng vidéke a Jiang család alá tartozik, a klánvezér
pedig hirtelen haragú, félelmetes kultivátor. Az egyik embere már
régen megmondta, hogy hatalmas területet kell irányítaniuk. Minden
egyes nap több száz kisebb szellem vagy más teremtmény
nyugtalanítja az élőket. Vajon akad elég idő és energia az összes
üggyel azonnal foglalkozni? Csak az a szellem gonosz, amelyik
embert öl, a többi esettel inkább ne is zavarjuk őket, mondták. Ez
meg mégis mit jelentsen? Nem túl késő, ha már valaki meghal
miattuk? – Érezhetően bántotta a dolog.
Valójában az, hogy csak gonosz szellem esetén léptek, a
nagyobb klánok hallgatólagos megállapodása volt. Látszólag sokan
hirdették az „ahol a felfordulás, oda megyünk” jelmondatot, de
egyedül Lan Wangji és az éppen mellette álló kultivátor élte ennek
megfelelően az életét.
– Ráadásul Lótuszrév rémisztő hely – folytatta a főnök asszony. –
Ki merne odamenni?
Wei Wuxian meglepetten vette le a tekintetét Lan Wangji nyugodt
arcáról.
– Lótuszrév rémisztő? Miért? Jártál már ott?
– Én még nem, viszont ismerek valakit, aki elment oda, mert
kísértet költözött a házába, de nem lett jó vége. Az a Jiang klánvezér
a gyakorlótéren csattogtatta az ostorát. Az áldozatának vére úgy
szállt a levegőben, akár az üvöltése! Egy szolga megsúgta az
ismerősömnek, hogy a klánvezér megint egy ártatlant kapott el, és
nincs jó hangulatban, úgyhogy nem érdemes felbőszíteni, mire az
ismerősöm úgy megijedt, hogy elhajította a kultivátoroknak szánt
ajándékot, és azon nyomban elrohant onnan. Soha többet nem mert
Lótuszrévbe menni.
Wei Wuxian jó ideje értesült arról, hogy Jiang Cheng milyen
lázasan kutatott a démoni ösvényen járó, más testébe költözött
kultivátorok után. A gyanúsakat Lótuszrévbe vitette, megkínozta és
kikérdezte. A főnök asszony ismerőse valószínűleg az utóbbinak
lehetett a szemtanúja. Nem volt nehéz elképzelni, milyen szörnyen
nézett ki Jiang Cheng ilyenkor, egy átlagos ember részéről ezért a
menekülés tűnt a legcélszerűbb reakciónak.
– Hallottam valaki másról is, aki ijedten elmenekült – tette hozzá a
nő.
– Ő mitől ijedt meg? – kérdezte Wei Wuxian. – Csak nem Jiang
Cheng korbácsolt megint valakit? Milyen gyakran teszi ezt
egyáltalán?
– Nem, nem erről volt szó – felelte a főnök asszony. – Egy
sajnálatos szerencsétlenség történt inkább. Wen volt az illető
vezetékneve, ugyanaz, mint a klánvezér első számú ellenségének
számító család tagjainak. Mindenkit gyűlöl, aki ezt a nevet viseli. Ha
ilyen emberrel találkozik, már a fogát csikorgatja, és legszívesebben
azonnal megnyúzná.
Wei Wuxian lehorgasztotta a fejét, megmasszírozta a szemöldöke
közét, de nem mondott semmit. Szerencsére nem volt szükség
szavakra. A főnök asszony kibeszélte magából azt, amit
nyugtalanította.
– De csak feltartalak titeket, úrfik, nem tudtok enni miattam!
Megyek, nem zavarok tovább. Csak szóljatok, ha szükségetek van
valamire!
Wei Wuxian köszönetet mondott neki, kikísérte az ajtón, majd
megfordult:
– Úgy tűnik, hogy ami minket érdekel, legalább nyolcéves dolog.
Holnap majd kikérdezünk néhány helyi lakost, aki jól ismeri a várost.
Lan Wangji finoman bólintott.
– Bár az is lehet, hogy semmit sem tudunk meg. Nyolc év nagyon
hosszú idő, sok mindent el lehet felejteni alatta.
Wei Wuxian önteni készült az italból, de egy másodpercig
tétovázott. Így szólt magához: Ha nem iszik, hát nem iszik. Ha iszik,
csak megkérdezek tök néhány dolgot. Mást nem csinálok, de
tudnom kell, hogy mit gondol. Amúgy sem fog emlékezni semmire,
miután felkelt… Nem lesz baj belőle.
Csak azután öntött, hogy mindezt megbeszélte magával. Úgy
tette a teli csészét Lan Wangji elé, mintha mi sem történt volna.
Felkészült rá, hogy nem fogja meginni, de talán mert más kötötte le
éppen a figyelmét, rá sem nézett, csak fogta és ledöntötte a
tartalmát.
Wei Wuxian az ajkához emelte a sajátját, és önkéntelenül vagy
tudatosan, de a másikat vizslatta. Ő is belekóstolt a szeszbe, ami
azonnal fojtogatni kezdte a torkát, jó darabig köhögött tőle.
Becsületes szerzet ez a főnök asszony, gondolta. Teljesítette a
kérésemet, a legerősebbet hozta. Valójában persze tízszer erősebb
itallal is elbírt, azért köhögött csak, mert elkalandoztak a gondolatai.
Letörölte az italt a ruhájáról. Amikor felnézett, Lan Wangji már az
alkohol hatása alá került.
Ezúttal azonnal elaludt, de öntudatlan állapotában is kihúzta
magát. Csukott szemét és előre mutató állát leszámítva úgy ült,
ahogy ülni kell. Wei Wuxian intett néhányszor az arca előtt, és
amikor egyáltalán nem reagált, megnyugodott. Kinyújtotta a karját,
finoman megemelte Lan Wangji állát.
– Napok óta visszatartom magam – suttogta. – Most végre a
kezemben vagy, Hanguang-jun.
Az alvó Lan Wangji engedte, hogy felemelje az állát. Nyitott
szemmel a világító pupilla és a jeges tekintet miatt egészen
máshogy festett. Így becsukott szemmel puhábbak lettek a vonásai,
valóban egy szép fiatalember jádeszobra lett belőle. Békés
nyugalmának vonzerejével szinte magához rántotta az embert. Minél
tovább nézte Wei Wuxian, annál jobban hatott rá a látvány.
Akaratlanul is egyre közelebb húzta magához az állát, mígnem
szinte összeért az arcuk. A hideg szantálfaillat az orrába kúszott,
amitől egyik pillanatról a másikra magához tért. Magában átkozódva
rántotta el a kezét, mire Lan Wangji feje előrebukott.
Wei Wuxian szíve őrülten kalapált. Ide-oda gurult a padlón
néhányszor, hogy megnyugtassa magát, majd felpattant. Észnél kell
lenni, mondta magának, majd lassan visszatért az előző helyére,
leült Lan Wangji elé. Egy darabig meg sem mozdult, várta, hogy a
másik magától magához térjen, de aztán nem bírta tovább, egyik
ujjával böködni kezdte az arcát. Megbökte még néhányszor, aztán
hirtelen az eszébe jutott, hogy még sohasem látta Lan Wangjit
mosolyogni, úgyhogy összecsippentette az ajkai szélét és
mosolygós formában fölfelé húzta őket. Hirtelen fájdalom nyilallt az
ujjába. Lan Wangji kinyitotta a szemét. Hideg pillantással nézett rá.
 Ráharapott Wei Wuxian ujjára, és nem eresztette.
– Nyisd ki a szádat! – szólította fel Wei Wuxian.
Lan Wangji ugyanúgy tartotta a fejét, és továbbra is hűvösen
nézett. Kicsit előredőlt, a fogai Wei Wuxian első ujjperce helyett már
a másodikat tartották fogva. Még erősebben harapott.
– Fáj! – kiáltott fel Wei Wuxian.
Lan Wangji erre enyhített valamelyest a szorításon. Wei Wuxian
kihasználta a lehetőséget, kihúzta az ujját, és oldalra gurult. A
történtektől még a haja szála is égnek állt. Minden harapós esetről a
kutyák jutottak az eszébe, azoknak pedig még a gondolatára is
azonnal libabőrös lett. Mielőtt azonban elég messzire jutott volna,
Lan Wangji előrántotta a Bichent a hüvelyéből, és beleszúrta Wei
Wuxian ruháján át egy ülőpárnába.
Mindkettejükön olyan ruha volt, amit még Lótuszrévben vettek fel.
Erős anyagból készültek, ezért nem szakadtak el könnyen, úgyhogy
Wei Wuxian nem tudott tovább gurulni.
– Lan Zhan, nézd már, hogy mit művelsz! Lyukat szúrtál a
padlóba, az ülőpárnába. Ki kell majd fizetned…
Mielőtt befejezte volna a mondatot, megragadták a gallérjánál
fogva, és visszarántották. Wei Wuxian háta a másik mellkasához
ütődött, és Lan Wangji mély hangja már visszhangzott is a fülében:
– Fizess! – mondta és kirántotta Bichent a padlóból, mintha még
szurkálni akart volna vele. Wei Wuxian hátravetette magát, és
lefogta a karját:
– Elég legyen! Mi van veled? Iszol egy keveset, és ez lesz
belőled? Miket művelsz?
Elég szemrehányóan szólt rá. Lan Wangji először ránézett, majd
a kezére, végül a lyukra a padlóban. Mintha hirtelen ráeszmélt volna,
hogy mit tett, azonnal eldobta a kardját. A Bichen csattanva a földre
zuhant, és arrébb gurult. Wei Wuxian megragadta a hüvelyét,
közben felrúgta a kardot a levegőbe. A Bichen gond nélkül a
hüvelyébe csúszott.
– Ne dobálózzál ilyen veszélyes holmival!
Amikor Lan Wangji ezt meghallotta, ültében kihúzta magát.
Lehorgasztotta a fejét, mint aki rossz fát tett a tűzre, és most várja,
hogy megkapja a magáét. Eddig mindig Lan Wangji szidta le őt, csak
ha berúgott, fordult meg a kocka. Wei Wuxian félrehajtott fejjel nézte
a másikat, kezében a Bichen, és remegett, ahogy próbálta
visszatartani a nevetést.
Annyira szerette a részeg Lan Wangjit!
Az alkohol egy szempillantás alatt feloldotta Wei Wuxian egész
napos tétovázását; úgy tűnt, a benne gyűlő feszültség végre kiutat
talált. Tett néhány kört a jólnevelten ülő Lan Wangji körül, majd
letelepedett mellé, és megmutatta neki a kilyukasztott ruháját:
– Nézd, mit műveltél! Átszúrtad a ruhámat. Ugye tudod, hogy
majd meg kell foltoznod nekem?
Lan Wangji bólintott.
– Tudsz varrni? – kérdezte Wei Wuxian.
Lan Wangji megrázta a fejét, úgyhogy Wei Wuxian folytatta:
– Sejtettem. Ha nem tudsz, tanulj meg. Akárhogy is, a ruhámat
neked kell megjavítanod! Érted?
Amikor látta, hogy Lan Wangji megint bólint, könnyedén fogott
egy másik ülőpárnát, és a lyukasra tette, hogy ne lehessen
észrevenni.
– Eltakarjuk, hogy ne lássák meg a pusztításodat.
Lan Wangji kivett egy szép kis erszényt a köpenye zsebéből, és
Wei Wuxian felé nyújtotta.
– Fizess! – rázta meg az orra előtt.
– Tudom, hogy van pénzed – közölte Wei Wuxian. – Tedd már
el…! Mégis mit csinálsz?
Lan Wangji beleszuszakolta a tenyerébe. Wei Wuxian a mellkasa
előtt tapogatta meg a nehéz erszényt.
– Nekem adod?
Miután a ruhájába rejtette az erszényt, Lan Wangji odanyúlt, ahol
sejtette, megütögette néhányszor a mellkasát, mintha tartana, hogy
elveszíti.
– Jól rakd el!
– Tényleg nekem adod? – kérdezte Wei Wuxian. – Sok pénz ez.
– Mhm – bólintott Lan Wangji.
– Köszönöm! – A mindig pénztelen Wei Wuxian hangja vidáman
csengett. – Meggazdagodtam!
Ki gondolta volna, hogy Lan Wangji erre összevonja a
szemöldökét, benyúl Wei Wuxian ruhája alá, és visszaveszi az
erszényét.
 – Nem akarom!
Wei Wuxian egy csapásra megint elszegényedett.
– Mit nem akarsz? – tudakolta meglepetten.
Lan Wangji egyszerre tűnt csalódottnak és rendkívül
visszafogottnak. Csak megrázta a fejét csendesen, kedvetlenül tette
el az erszényét, és szomorúnak tűnt.
– Nem azt mondtad az imént, hogy nekem adod? – kérdezte Wei
Wuxian. – Miért vetted vissza? Hát semmit sem ér a szavad?
Lan Wangji elfordult. Wei Wuxian megragadta a vállát és
visszafordította.
– Nézz rám – kérte kedvesen. – Ne szaladj el! Gyere ide, és nézz
rám!
Lan Wangji pedig ránézett. Egymás arcát vizslatták. Túl közel
voltak egymáshoz, annyira közel, hogy Wei Wuxian meg tudta volna
számolni Lan Wangji szempilláit. Láthatatlan lélegzetükben hideg
szantálfa és részegítő ital illata fonódott össze.
Jó sokáig álltak így egymással szemben. Wei Wuxian szíve egyre
gyorsabban vert. Végül nem bírta tovább, vesztesként vonult vissza,
ő fordult el elsőként.
– Jól van! Győztél – mondta. – Játsszunk most valami mást, olyat,
mint régebben. Én kérdezlek, te válaszolsz, de nem hazudhatsz.
Ki gondolta volna, hogy amint Lan Wangji meghallja a „játsszunk”
szót, azonnal rávágja:
– Rendben!
Megragadta Wei Wuxian kezét, és forgószélként rontott ki a
szobából, majd lerohant vele a lépcsőn. A döbbent Wei Wuxian
egészen a földszinti nagyteremig engedte húzni magát, ahol a főnök
asszony és emberei egy hosszúkás asztalnál vacsoráztak. Lan
Wangji rájuk sem pillantott, hanem húzta tovább Wei Wuxiant a kapu
felé. A főnök asszony felállt:
– Mi történt? Nem ízlett az étel, úrfik?
Wei Wuxiannek sikerült valahogy válaszolnia a nagy
felfordulásban:
– De ízlett! Különösen az ital. Jó erős volt… – Mielőtt azonban
befejezhette volna a mondatot, Lan Wangji kirángatta a fogadóból.
Már kiértek az utcára, és Lan Wangjinak eszébe sem jutott
megállni, futott tovább.
 – Hova megyünk? – kérdezte Wei Wuxian.
Lan Wangji egy szót sem szólt. Amikor végül egy ház elé értek,
hirtelen megtorpant. Wei Wuxian nem értette az egészet, újabb
kérdésre nyitotta volna a száját, de Lan Wangji az ajka elé tette az
egyik ujját.
– Pszt! – Átkarolta Wei Wuxian derekát, és egyetlen ugrással
felszökkent a ház tetejére. A cserepekre feküdt. – Nézd csak! –
suttogta.
A titokzatosság felkeltette Wei Wuxian érdeklődését. Arra
fordította a fejét, amerre társa mutatott, és az udvaron álló tyúkólra
esett a pillantása.
– Ezt nézzem? – értetlenkedett.
– Menj! – mondta halkan Lan Wangji.
– Hova? – kérdezte Wei Wuxian.
Lan Wangji már ugrott is, és az udvaron ért földet.
Ha a ház lakói ébren voltak, minden bizonnyal azt gondolták,
hogy egy halhatatlan szállt le az égből. Egy mennyei lényt láttak
lesiklani holdfényben fürdő fehér köpenyében. Lan Wangji azonban
egyáltalán nem mennyei módon kutatta körbe az udvart. Wei
Wuxiannek egyre kevésbé tetszett a dolog. Ő is leugrott a tetőről, és
megragadta a másik homlokpántját.
– Mit tervezel valójában?
Lan Wangji egyik kezét a homlokpántjára nyomta, a másikkal a
tyúkólba nyúlt. Az édesdeden alvó tyúkok azon nyomban felriadtak,
és szárnyukat csapkodva menekültek. Lan Wangji arckifejezése
megkeményedett, és gyorsan elkapta a legkövérebb szárnyast.
Wei Wuxian döbbenetében szóhoz sem jutott.
A tyúk egyre csak kotkodácsolt, miközben Lan Wangji Wei
Wuxian kezébe nyomta.
– Ez meg mi? – kérdezte Wei Wuxian.
– Csirke – mondta Lan Wangji.
– Tudom, hogy csirke – felelte Wei Wuxian. – De miért adsz
nekem egy csirkét?
– Ajándékba – közölte Lan Wangji komoly arccal.
– Ajándékba… Hát jó – állt rá Wei Wuxian. Úgy érezte, ha nem
veszi el az állatot, Lan Wangji megint feldühödik, ezért megfogta a
tyúkot. – Lan Zhan, tudod, hogy most mit csinálsz? A tyúknak van
gazdája. Ez lopás.
Ha valaki felfedezi, hogy a tiszteletre méltó Hanguang-jun
részegen csirkét lop… Bele sem mert gondolni az ember.
Ám Lan Wangji ezúttal csak azt hallotta meg, amit meg akart
hallani. Ha valami nem tetszett neki, úgy tett, mint aki meg sem
hallotta. Folytatta azt, amibe belekezdett. Ingerült kotkodácsolás
hallatszott a tyúkólból, tollak repültek, tojások törtek. Hallgatni is
rossz volt.
– Én nem mondtam, hogy így viselkedj! – tört elő Wei Wuxianből.
Egy-egy tyúkkal a kezükben kiugrottak az udvarról. Mentek egy
darabig. Wei Wuxiannek még mindig fogalma sem volt, hogy Lan
Wangji miért döntött egyik pillanatról a másikra a tyúklopás mellett.
Talán meg akarta enni? Hirtelen egy tollat pillantott meg Lan Wangji
fekete hajában.
Bosszankodva fújta ki a levegőt, nézni sem bírta. Már odanyúlt
volna, hogy kihúzza a hajából, de Lan Wangji megfordult, és
felugrott egy fára.
A fa az egyik ház udvarán nőtt, de akkorára, hogy jó néhány ága
túllógott a kerítésen. Lan Wangji az egyik erősebb ágon helyezkedett
el.
– Most meg mi lelt? – nézett fel rá Wei Wuxian.
– Pszt! – hallgattatta el Lan Wangji.
Wei Wuxian már várta, hogy megint valami tyúklopáshoz hasonló
őrültségbe kezd, Lan Wangji azonban csak a karját nyújtotta ki,
leszedett valamit az ágról, és ledobta neki. Az egyik kezével még
mindig a tyúkot markoló Wei Wuxian a másik kezével elkapta azt a
valamit, majd megnézte. Nagy, kerek, félig még zöld jujuba volt.
Hát igen. Az előbb tyúkot lopott, most meg jujubát!
A tyúk- és jujubalopás a legkevésbé sem volt ismeretlen Wei
Wuxian számára. Fiatalon nagyon is szívesen vett részt hasonló
csínytevésekben. Nagy csapatban csaptak le, és óriási felfordulást
csináltak. Ezúttal azonban Lan Wangji lett a tettestársa, amiben volt
valami ijesztő. Nem, még csak nem is a tettestársa, hanem az
értelmi szerző.
Hirtelen bevillant neki valami.
 Lótuszrévben, miközben megmutatta Lan Wangjinak a fiatal
korában fontos helyeket, történeteket is mesélt neki abból az
időszakból. „Dicsőséges tetteinek” jelentős része az említett
csínyekre korlátozódott. Talán Lan Wangji megjegyezte az egészet,
és most személyesen is át akarja élni azt, amiről beszélt?
Nem kizárt!
A Gusu Lan klán mindig is nagyra értékelte a fegyelmet. Lan
Wangji is gyerekkora óta a szobájába zárkózva tanult. Minden egyes
szavának és tettének meg kellett ütnie az idősebb klántagok
képviselte mércét. Sohasem játszhatott önfeledten. Józanul nem
tehette, hát kihasználta a részeg pillanatokat?
Förgetegként csapott le a jujubafára, nem telt sok időbe, és az
összes gyümölcsöt leszedte. Az ég és föld erszényébe pakolta a
bogyókat, majd leugrott, hogy megmutassa Wei Wuxiannek a
zsákmányt. Az csak nézte a gömbölyded terméseket, és fogalma
sem volt, hogy mit tegyen. Néhány pillanat múlva dicsérni kezdte:
– Mekkora gyümölcsök! És milyen sok! Nem vagy semmi! Jól
csináltad!
Lan Wangji örömmel fogadta a túlzó bókjait, és Wei Wuxian
ingujjába öntötte a lopott jujubát.
– A tiéd. Az összes a tiéd.
– Köszönöm! – ment bele a játékba Wei Wuxian.
Lan Wangji azonban már meg is fordult, elrántotta a köpenye
ujját, a gyümölcsök pedig a földre potyogtak. Wei Wuxian menten
lehajolt, hogy felszedegesse őket, de rengeteg volt belőlük.
– Nem kapsz többet! – mondta Lan Wangji, miközben elvette a
Wei Wuxian bal hóna alá szorított tyúkot, és így már két szárnyast
tartott a kezében. Wei Wuxian megmarkolta a homlokpántját, és
visszahúzta:
– Egy pillanattal ezelőtt még normális voltál. Most megint
feldühödtél?
Lan Wangji végignézett rajta.
– Ne húzz!
A hangjából ítélve nem tűnt túl boldognak. Mintha lett volna
benne valami figyelmeztetés. Wei Wuxian önkéntelenül is
eleresztette. Lan Wangji lehorgasztotta a fejét, mindkét döbbent
tyúkot a bal kezébe vette, a jobbjával pedig megigazította a haját és
a homlokpántját.
Wei Wuxian elgondolkozott: Még sohasem csinált ilyet, pedig
többször is a homlokpántjához nyúltam már. Tényleg ennyire
feldühödött ma?
Úgy érezte, mindenképpen helyre kell hoznia a dolgot, úgyhogy a
tyúkokra mutatott:
– Ne foglalkozz a jujubával, az egyik csirkét viszont add nekem.
Nem azt mondtad, hogy az enyém?
Lan Wangji vizsgálgatta egy darabig.
– Kérlek, nagyon szeretném! – csengett Wei Wuxian őszintén. –
Add ide!
Amikor ezt meghallotta, Lan Wangji a földre meredt. Csak jóval
később nyújtotta felé a tyúkot. Wei Wuxian elvette, majd előhúzott
egy jujubát, a mellkasánál a ruhájába törölte, és kettéharapta. Ha
Lan Zhan játszani akar, hát játsszunk, gondolta.
– Most mi csinálsz? – kérdezte, pedig már nyelvén volt a „kinek a
házát dúljuk fel most?” kérdés.
– Mit csinálunk! – javította ki homlokráncolva Lan Wangji.
– Jó, akkor, csinálunk! – ismételte meg Wei Wuxian.
Lan Wangji bólintott, és odanyújtott neki egy marék jujubát. Wei
Wuxian még egyet a ruhájába törölt, aztán leguggolt. Milyen
szörnyűséges lenne, ha kiderülne, hogy Hanguang-jun Yiling
pátriárkájával akar rosszalkodni az éjszaka közepén, gondolta.
Egy fal elé értek. Lan Wangji jobbra, majd balra nézett. Miután
megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a közelben, kihúzta a
Bichent a hüvelyéből. Néhány suhintás, és a kék fény egy sor
hatalmas írásjegyet hagyott maga után.
Wei Wuxian odalépett, hogy elolvassa a hét írásjegyet: „Itt járt
Lan Wangji Gusuból.”
Wei Wuxian nem talált szavakat.
Lan Wangji közben már eltette a Bichent, és a művét szemlélte,
majd megfordult és megkérdezte:
– Hogy tetszik?
– Mi? Hogy tetszik? – kérdezte Wei Wuxian. – Izé, szép munka.
Még nálam is jobb kalligráfus vagy!
 Úgy is volt. A részegsége ellenére Hanguang-jun írásában
nehezen lehetett hibát felfedezni. Wei Wuxian nem tehetett mást, hát
elismerte, hogy jobb nála. Lan Wangji bólintott, és feléje nyújtotta a
Bichent.
Wei Wuxian értetlenül nézett.
Lan Wangji megismételte a mozdulatot. Wei Wuxian megfogta, és
amikor látta, mennyi hely van még Lan Wangji neve után a falon,
végre megértette, mit akar.
Az szeretné, hogy írja oda a saját nevét is!
Lan Wangji csak nézett és nézett rá, ő pedig nem bírta tovább.
– Rendben, rendben, odaírom! – Fogta a kardot, és a „Lan Wangji
Gusuból” nevek után kénytelen-kelletlen odakarcolta a „Wei Wuxian
Yunmengből” szavakat is. Immáron mind a négy név ott virított a
falon.
„Itt járt Lan Wangji Gusuból, Wei Wuxian Yunmengből.”
Lan Wangji elégedetten nyúlt a Bichenért. Elgondolkodott, majd
megint előrenyújtotta. Ezúttal azonban nem írt, hanem rajzolt.
Néhány pengevillanás, és máris két kis csókolózó figurát lehetett
látni a falon. A pontos vonalak és az illetlen tartalom láttán Wei
Wuxian a homlokára csapott.
Lopás, rombolás, illetlenségek rajzolása… Most már biztosan
tudta, hogy mi volt az oka: Lan Wangji valóban azokat a gyerekkori
tetteit ismételte meg, amelyekről Lótuszrévben mesélt neki!
A szigorú Gusu Lan klán tagjaként Lan Wangji nem sokat
szórakozhatott fiatalon, úgyhogy különösen a szívébe véste Wei
Wuxian saját gyerekkoráról szóló történeteit, és most, részegen
végigvette őket. Hiszen Wei Wuxian mesélt neki egy szinte teljesen
ugyanilyen falfirkáról!
Most már tudta, mi a helyzet, de fogalma sem volt, mire vélje.
Hiszen én tizenkét vagy tizenhárom éves koromban csináltam
ugyanezt!
Ahogy a rajzot nézegette, egyre furcsábban érezte magát,
sajnálta a Bichent, és sajnálta a falat is. Mindenképpen
olvashatatlanná kell tennem a nevünket. Senki sem tudhatja meg,
hogy mi karcoltuk ide. Nem, nem, nem! Gyorsabb lesz ledönteni ezt
a falat!
 Hosszú küzdelem után Wei Wuxian végül visszahúzta Lan
Wangjit a fogadóba. A két tyúkot odaadták a főnök asszonynak. Az
utcán fogták őket, mondták, majd felmentek az emeletre, és
bezárták az ajtajukat. Kint, a sötét utcán nem látott jól, de a
szobában, a lámpás fényénél már látta a Lan Wangji ruhájához,
arcához és hajába tapadt tollakat, leveleket és vakolatdarabokat.
Hanguang-jun sokat veszített a méltóságából. Wei Wuxian nekiállt
leporolni, közben nevetett:
– Te aztán alaposan összemocskoltad magad!
– Mosd meg az arcomat! – mondta Lan Wangji.
Amikor Lan Wangji először berúgott, Wei Wuxian megmosta az
arcát, amit láthatóan nagyon élvezett. Most pedig már maga kérte
ezt, de ha már így állt a helyzet, bizonyára nem csak arcmosásra
vágyott.
– Mi lenne, ha segítenék neked megfürödni? – kérdezte végül
tőle.
Lan Wangji szeme elkerekedett.
– Akarod? – kérdezte Wei Wuxian az arcára meredve.
– Igen – bólintott azonnal Lan Wangji.
Lan Zhan, te aztán szereted a tisztaságot, gondolta Wei Wuxian.
Na öntök rá egy kis vizet, de a többit meghagyom neki.
A fogadóban csak nők dolgoztak, Wei Wuxian pedig nem akart túl
nehéz munkát bízni rájuk. Megkérte hát Lan Wangjit, hogy maradjon
a szobában, ő meg lement a lépcsőn, vizet forralt, majd vödrönként
felcipelte, és megtöltötte az egész kádat, majd ellenőrizte a hőfokot.
Amikor megfordult szólni Lan Wangjinak, vetkőzhet, látta, hogy már
meztelen.
Felhőzug forrásánál látták már egymást meztelenül, de akkor
még nem voltak egymással kapcsolatos pajzán gondolataik. Amikor
ezután egyszer véletlenül fürdeni látta Lan Wangjit, akkor sem jutott
az eszébe semmi illetlen. Egyébként Lan Wangji testének több mint
fele mindkét alkalommal víz alatt volt.
Most azonban ott állt előtte az anyaszült meztelen Hanguang-
jun… Mondani sem kell, hogy Wei Wuxian igencsak megdöbbent.
Egy pillanatra azt sem tudta, hogy azt tegye-e, amit a szíve súg neki,
és élvezze a látványt, vagy keressen valamit, amivel elfedheti Lan
Wangji testét, ahogy egy illedelmes ember tenné. Izzadságcseppek
ültek ki a fejbőrére, önkéntelenül is hátrálni kezdett, de miközben
hátrált, Lan Wangji követte. Wei Wuxian hamarosan a szoba egyik
sarkában találta magát. Nem tudott hova bújni, szembe kellett
néznie a kifejezéstelen arccal közelítő Lan Wangjival. Annyira jól
látszott már az ádámcsutkája, hófehér bőre, szépen kidolgozott
izmoktól duzzadó teste, hogy Wei Wuxian nem mert a szemébe
nézni, finoman félrefordította a tekintetét. Nyelt egyet, úgy érezte,
hogy kiszáradt a szája.
Wei Wuxian csikorgatta egy kicsit a fogait, és éppen mondani
akart valamit, amikor Lan Wangji hirtelen odanyúlt, és letépte az
övét.
Az arca komolysága ellenére kifejezetten durva mozdulatokkal
csinálta. Wei Wuxian sohasem gondolta volna, hogy egyszer így
viselkedik majd vele. Döbbenten ugrott egyet, és így szólt:
– Hagyd abba! Én nem fürdöm! Fürödj egyedül!
Lan Wangji a homlokát ráncolta.
– Fürödj meg te először! – szólította fel Wei Wuxian. – Én a
nagyobb kádakat szeretem. Ebbe nehezen fér bele két ember.
Lan Wangji közönyösen vizsgálgatta a fakádat. Nyugtázta, hogy
valóban nem elég nagy, majd lassan belemászott. Lemerült a forró
vízbe.
Wei Wuxian megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Fürödj csak, én addig kint leszek – mondta, és már fordult is,
hogy kimeneküljön a szobából, szívjon egy kis friss levegőt, amikor
csobbanást hallott. Visszafordult és felkiáltott: – Miért jöttél máris ki a
vízből?
– Elég a fürdésből! – közölte Lan Wangji hűvösen.
– Hogyhogy? – kérdezte Wei Wuxian. – Hát nem vagy piszkos?
Lan Wangji már láthatóan nem volt jó kedvében. Nem mondott
semmit, csak odasétált a paravánhoz, hogy felvegye a levetett
ruháit. Wei Wuxian gyorsan visszament hozzá. Sejtette, hogy mi
lehet a baj.
– Azt akarod, hogy megmosdassalak? – kérdezte.
Lan Wangji lehajtotta a fejét. Nem mondott se igent, se nemet.
Wei Wuxian nézte-nézte, és szinte érezte, hogy a szíve
megpuhul. Legfeljebb letöröllek néhányszor, gondolta. Mást biztos
nem fogok tenni.
 Wei Wuxian a kád felé tolta Lan Zhant.
– Na jó! Gyere, segítek megmosdani!
Lan Wangji engedelmeskedett, és megint a vízbe merült. Wei
Wuxian feltűrte a köpenye ujját, és letelepedett a fakád mellé.
Lan Wangji bőre nem is lehetett volna fehérebb, hosszú haja a víz
felszínén lebegve sötéten csillogott. Egy másodpercig úgy festett,
mintha a jég és hó szépséges halhatatlanja mártózott volna meg egy
égi forrásban. Mennyivel szebb lenne a látvány, ha lennének itt
virágszirmok, hogy a vízre szórhassuk, gondolta Wei Wuxian.
Megfogta a kádban úszó fa merőkanalat, és szépen, egyenletesen
vizet öntött Lan Wangji fejére, aki mindvégig pislogás nélkül meredt
rá. Wei Wuxian attól tartott, hogy a víz kellemetlenül a szemébe
folyik.
– Csukd be a szemedet! – mondta.
Lan Wangji nem hallgatott rá, csak nézte őt. Mintha attól tartott
volna, hogy ha egyet pislant, a másik eltűnik. Wei Wuxian kinyújtotta
a kezét, hogy lezárja a szemét, mire Lan Wangji az orráig a vízbe
süllyedt és bugyborékolni kezdett.
– Második bátyám, hány éves vagy? – méltatlankodott Wei
Wuxian.
Szappant és vászonkendőt fogott, azután fentről lefelé irányuló
mozdulatokkal lemosta Lan Wangji arcát. Törölgette egy darabig,
majd hirtelen megállt.
Lan Wangji már korábban levette a hajpántját és a homlokpántját.
Leomló haja elfedte a felsőtestét. Ám amikor Wei Wuxian a válla
mögé igazította nedves, fekete haját, és a mellkasát kezdte
törölgetni, a fegyelmezőkorbács harminc-negyven ütésének nyomai
jól láthatóvá váltak.
Wei Wuxian fogta a kendőt, hogy Lan Wangji hátát is megmossa.
A korbács nyomai onnan, a hátától húzódtak végig a mellkasa, a
válla és a karja puha, fehér bőrén. Ezek a hol jobban, hol kevésbé
szembetűnő sebhelyek tönkretették egyébként tökéletes testét.
Wei Wuxian hallgatott egy darabig, vízbe mártotta a kendőt, és
végigtörölte a korbácsnyomokat. Nagyon finoman ért hozzá,
semmiképpen sem kívánt fájdalmat okozni neki. Ám mivel régi
sebekről volt szó, nem sajogtak már. Bár ha frissek lettek volna, Lan
Wangji akkor sem szisszent volna fel, semmi esetre sem mutatott
volna gyengeséget.
Wei Wuxian igazán meg szerette volna kérdezni tőle, hogyan
szerezte a hegeket. A Gusu Lan klánban egyedül Lan Xichen és Lan
Qiren volt jogosult így megbüntetni őt. Vajon mit tett, amiért a bátyja,
a hozzá legközelebb álló ember, vagy az őt egyedül felnevelő
nagybátyja ilyen kegyetlenül elbánt vele?
Aztán ott volt még a Qishan Wen klán billogja, amit még sohasem
látott.
Már sokszor ott volt a nyelve hegyén, de mégsem tette fel a
kérdést. Attól tartott, hogy Lan Wangji nem szívesen hallaná ezt a
kérdést, ő pedig így semmi esetre sem akarta feltenni. Meg hát, bár
Lan Wangji semmire sem emlékezett, miután kijózanodott, de már
csak azzal, hogy ivott a társaságában, megmutatta, mennyire bízik
benne. Nem lett volna végtelenül aljas dolog a részéről ezt
kihasználni, hogy megtudja a titkait?
Leitatta Lan Wangjit, az este nagy részét ezzel a játékkal töltötték,
kérdezni viszont semmit sem kérdezett tőle. Nem mintha
megfeledkezett volna róla, hiszen mióta várt már rá, hogy
leitathassa, és feltegye neki a kérdést: Hanguang-jun, te valójában
mit gondolsz rólam? Azonban akárhányszor kimondta volna, mindig
talált valami okot, hogy még az első szó előtt elharapja a kérdést.
Nem kell sietni, először szórakozzunk vele egy kicsit. Ne ilyen durr
bele módon, hanem üljünk le egymással, és komolyan tegyük fel a
kérdést… Ugyanakkor számtalan ürügyet talált, hogy miért ne tegye
meg, holott az igazi ok nem volt más, mint a bátortalanság.
Attól félt, hogy más lesz a válasz, mint amit annyira szeretett
volna hallani.
Lan Wangji hirtelen felé fordult és rápillantott. Wei Wuxian ekkor
vette csak észre, hogy miközben a testét törölgette, úgy
elkalandoztak a gondolatai, hogy olyan vörösre dörzsölte a bőrét,
mintha rácsaptak volna. Azonnal visszahúzta a kezét:
– Sajnálom! Elbambultam. Nagyon fáj?
Lan Wangji szó nélkül nemet intett. Wei Wuxian nézte, ahogy
csendesen és engedelmesen ül a kádban, és egészen megsajnálta.
Behajlította az ujját, hogy megcirógassa az állát, de még félúton sem
járt a keze, és Lan Wangji megragadta a csuklóját.
 – Ne érj hozzám! – mondta mély hangon.
Jóképű arcán, de különösen a szempilláin csak úgy csillogtak a
vízcseppek. Jéghideg arcában szinte perzselt a tekintete.
Wei Wuxian ezen az estén már eleget incselkedett vele, és ahhoz
is hozzászokott, hogy Lan Wangji azt csinálja vele, amit akar. Most
leállt, de még nem hagyta el a bátorság.
– Miért ne? Talán nem értem már hozzád jó ideje elégszer?
Lan Wangji meg sem szólalt, Wei Wuxiant pedig elfogta a
bűntudat.
– Jó! Nem érek hozzád. Csináld magadnak!
Ledobta a kendőt és megindult volna, Lan Wangji azonban nem
engedte, még szorosabban fogta a csuklóját.
– Maradj! – parancsolta.
Wei Wuxian küzdött egy darabig, de nem tudott kiszabadulni a
szorításából.
– Hanguang-jun, minden a te hibád. Te kérted, hogy mossam
meg az arcodat, de aztán nem hagytad, hogy hozzád érjek, most
meg nem engedsz el. Mégis mit akarsz tőlem?
Lan Wangji egy pillanatig kivárt a válasszal.
– Akárhogy is, nem mehetsz, és kész – mondta aztán már-már
érthetetlenül.
Wei Wuxian vizet fröcskölt az arcába:
– Te, zsarnokoskodó és érthetetlen!
Lan Wangji meg sem moccant, ahogy a víz az arcába fröccsent.
– Mondtam, hogy ne érj hozzám!
Ez figyelmeztetésnek hangzott. Wei Wuxian talán az ital miatt
lázasan forrónak érezte a fejét. A szája széle mosolyra kunkorodott.
– És ha hozzád érek, ugyan mit tehetsz? Másolnom kell majd?
Szobafogság lesz a büntetésem? Vagy elhallgattatsz?
Lan Wangji meredten bámulta. A tekintete szikrázott. Dühösnek
látszott.
Ez az arc, ez az arckifejezés, ez a szem, ez a helyzet és ez az
ember. Wei Wuxian mélyet sóhajtott.
Bár már indult volna, de végül belenyúlt a vízbe, és a kezébe
akadt Lan Wangji legnemesebb testrésze, amin azonnal rántott is
egyet.
 – Hanguang-jun, ne mondd, hogy nem szereted, ha így érek
hozzád!
Merész szavai és lépése feldühítették Lan Wangjit.
Mint akit mérges kígyó mart meg, megmarkolta Wei Wuxian
csuklóját, és maga felé húzta. Rémisztő erő döntötte le a lábáról Wei
Wuxiant, és nem dacolhatott, Lan Wangji mellett találta magát a
kádban.
Loccsant a víz. Már nem lehetett visszacsinálni, ami történt.
Nem lehetett tudni, hogy ki kezdte, de amint Wei Wuxian feje
kitisztult valamelyest, azon vette észre magát, hogy már Lan Wangji
lábain ül. Jó sokáig ölelték és csókolták így egymást. Wei Wuxian
karja Lan Wangji nyakára kulcsolódott, és vadul, elválaszthatatlanul
tapadtak össze ajkaik.
– Ah! – kiáltotta, amikor levegőt kapott.
Wei Wuxian kinyitotta a szemét, majd elkenődött vért törölt le az
ajkáról.
– Lan Zhan! Már megint harapsz, mint valami kutya?
Egyébként is vöröslöttek az ajkai, de a vértől még jobban
csillogtak. Méltatlankodására válaszul Lan Wangji még egyet
harapott. A harapásoktól és szívásoktól sajgó ajkú Wei Wuxian
összevonta a szemöldökét. Bosszúból megint lefelé tévedt a keze,
és megint keményen rámarkolt.
Bizonyára még soha senki sem merészelt ilyen szégyentelen
szemtelenséggel nyúlni Lan Wangjihoz, Wei Wuxiannek pedig egy
nem volt elég, ismételnie kellett. Lan Wangji arckifejezése azonnal
megváltozott, még szorosabban ölelte magához Wei Wuxiant, az
ujjai a húsába mélyedtek.
Wei Wuxian vigyorogva kapkodta a levegőt.
– Nahát, feldühödtél? Lan Zhan, neked fogalmad sincsen,
mennyire szeretem, amikor dühös vagy…
A hangjából félelemmentes izgalom érződött. Csókot nyomott Lan
Wangji ajkának szélére, és kibújt az átázott ruhájából.
Lan Wangji bőre olyan forró volt, mintha lángra akart volna
lobbanni. Az egyik karját Wei Wuxian derekára kulcsolta, a másik
kezével a kád oldalára csapott, ami azon nyomban szilánkokra tört.
A szoba egy pillanat alatt csatakos disznóóllá változott, fájt ránézni
is.
 Kettejük számára azonban ez a legkevésbé sem volt fontos. Lan
Wangji felkapta Wei Wuxiant és az ágyra dobta. Amikor az utóbbi
feltámaszkodott volna, azon nyomban visszanyomta. Kemény
mozdulatokkal tette a dolgát, egyáltalán nem hasonlított a
megszokott, kifinomult és illedelmes Hanguang-junre. Wei Wuxian
háta fájt attól, ahogy az ágyra dobta, nyögött néhányat, mire Lan
Wangji egy pillanatra megállt.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire vad vagy az ágyban… –
súgta a fülébe Wei Wuxian.
Az ajkai szinte megérintették a jádefehér fület, és Wei Wuxian
nem tudta megállni, hogy finoman bele ne harapjon. Puha volt, és
hideg. Beleharapott, a szájába vette és finoman szopogatni kezdte.
Lan Wangji ujjai a vállába mélyedtek. Hihetetlen erő volt abban a
kézben. Wei Wuxian felnyögött. Rápillantott a másik vállára, öt lila
folt virított rajta. Amikor meglátta a foltokat, Wei Wuxian az egyik
combját fenyegetőleg Lan Wangji lába közé nyomta.
– Miért vagy ilyen? Vigyázz, mert…!
Lan Wangji ekkor Wei Wuxian dereka felé nyúlt, hogy megoldja
az övét. Wei Wuxian ingerelni akarta egy kicsit, ellökte hát a kezét,
és elvigyorodott:
– Hanguang-jun, miért vagy ennyire türelmetlen?
Nem volt biztos benne, hogy jól látta, de Lan Wangji szeme
mintha bevérezve vöröslött volna. Újra felé nyúlt, mire Wei Wuxian
gyorsan arrébb ugrott:
– Nem arról van szó, hogy nem veszem le, de én magam akarom
levenni – mondta, azután valóban megoldotta az övét, és
megszabadult a derékon aluli ruhadarabjaitól. Lan Wangji anyaszült
meztelenül ölelte át széles hátát, és húzta magára a férfit.
Ruhátlanok voltak mind a ketten. A bőrük egymáshoz tapadt.
Meghitt közelségben, forgó fejjel csókolóztak. Wei Wuxian a bal
kezével szorította magához Lan Wangji nyakát, nem engedte, hogy
hajszálnyi távolság is legyen köztük, harapta, csókolta az ajkát. Jobb
kezével végigtapogatta Lan Wangji kecses és mégis erős hátának
vonalát. Amikor az egyenetlen sebhelyekhez ért, az ujja hegyével
finoman végigsimított rajtuk.
Lan Wangji sem állt meg. Karcsú ujjai bejárták Wei Wuxian testét,
majd elidőztek a derekán és a csípőjén, erőteljesen masszírozva a
férfi combja belsejének finom bőrét. Mintha Wei Wuxian hirtelen két
kezével pengetett guqinné változott volna. A zenész azonban ezúttal
híján volt a hangszer megszólaltatásához szükséges hideg
eleganciának, de Wei Wuxian sem elegáns qinfutamokat adott ki
magából, hanem zabolátlanul kéjes nyögéseket.
Lan Wangji keze azonban túlságosan tele volt erővel, és bizony
szeretett oda-odacsípni az érzékenyebb helyekre. Wei Wuxian az
elején még élvezte a dolgot, de hamarosan elviselhetetlen lett a
lüktető fájdalom. Felkiáltott, és elhúzta sajgó, duzzadt ajkait. A
mellkasa hullámzott.
– Hanguang-jun, miért vagy ilyen velem a ruháidtól
megszabadulva? Miért csipkedsz? Nem érdemled meg, hogy
úriembernek nevezzenek.
Elégedetlenséget színlelve lefejtette magáról Lan Wangji
úriemberhez nem méltó kezeit. Lan Wangji meglehetősen
veszélyesnek hangzó, mély morgást adott ki magából.
– Jól van, ne legyél már ilyen! – mondta gyorsan Wei Wuxian. –
Engedem, hogy csipkedj. Gyere! – Közben az alsó részei felé
irányította Lan Wangji kezét, majd halkan nevetve hozzátette: –
Csípjed, amit csak akarsz!
Az élvezetek közepette Wei Wuxian úgy érezte, hogy mester
nélkül, önállóan is sikerült eljutnia egy bizonyos fokra, de a képzelet
azért mindig is képzelet marad, más dolog a valóságban csinálni.
Két élete során, saját magát leszámítva, senki sem ért még hozzá
odalent. Amikor Lan Wangji tűzforró tenyere körbezárta,
önkéntelenül is megremegett, és kissé összehúzódott.
Annyira jó volt, ahogy Lan Wangji ujjai fogták, és ütemesen
simogatták. Wei Wuxian rövidesen öntudatlanul kinyújtotta a testét, a
karjaival Lan Wangji hátába és vállába csimpaszkodott, teljesen a
másik kezére bízta magát. Lan Wangji mozdulatai felgyorsultak. Wei
Wuxian felületesen lélegzett, élvezettel eltelve csukta be a szemét.
Legszívesebben az ujjaival is belekapaszkodott volna valamibe, de
csak Lan Wangji kemény, csupasz hátát simogathatta. Egyszerre
eszébe jutott, hogy nem csak neki kellene ennyire élveznie mindezt,
úgyhogy jobb keze Lan Wangji ágyéka felé nyúlt.
Amint hozzáért, már érezte is, ahogy a forró, hosszú hímvessző
kétszeresére duzzad, kőkeménnyé merevedik a kezében. Már abba
is belepirult, hogy hozzáérhetett. Sohasem gondolta volna, hogy
egyszer majd ezen a tájékon érinthet meg egy férfit. Egyszerűen
elképzelhetetlen volt. Ám akárhányszor csak eszébe jutott, hogy Lan
Wangjit markolhatja, annyira izgalomba jött, hogy alig bírt a kezével.
Megragadta és vadul húzogatta, újra és újra izzadt lábához érintette.
Lan Wangji hirtelen egyre nehezebben vette a levegőt, és az a
valami ott Wei Wuxian kezében ugyancsak lüktetett és egyre forróbb
lett. Ha akarták, sem tudták volna visszafojtani a zihálásukat, amibe
még Wei Wuxian hangos nyögései is keveredtek.
Wei Wuxian érezte, hogy az összes vére, a testében összegyűlt
minden nyomás egy helyre koncentrálódik. A tarkója bizsergett,
nyüszítő, már-már töredező hangon sziszegte:
– Lan… Lan Zhan, vá-várj… – Mielőtt azonban befejezte volna a
mondatot, megrázta az élvezet robbanása.
Wei Wuxian elhallgatott, fehérség villant a fejében. Jóval később,
még mindig bódultan néhány halvány foltot látott Lan Wangji izmos
mellkasán. Akkor szembesült vele, hogy elment. Lan Wangji szinte
pontosan ugyanakkor ért a csúcsra, a fehér folyadék Wei Wuxian
lába közé fröccsent. Ha Wei Wuxian csak megmoccant, a
kellemetlen folyadék az ágyéka felé folyt. Nyilvánvaló volt, oda sem
kellett néznie, hogy tudja, milyen látvány fogadná odalent.
Kellemetlen, nyúlós érzése volt a farpofái közén, de a kielégültsége
minden mást felülírt.
Lan Wangji Wei Wuxian mellkasába temette a fejét, és a forró
teste is ránehezedett. Wei Wuxian teljesen kimerült, a feje tetejétől
az ujjai végéig elerőtlenedett, de egyúttal olyan nyugalom fogta el,
hogy még a fejét sem akarta megmozdítani. Jó ideig tartott, míg újra
a megszokott ritmusban nem lélegzett.
Akármennyire ránehezedett is a másik, a szívében béke és
elégedettség honolt. Finoman belecsókolt Lan Wangji hajába. A
finom szantálfa illata mellett a fürdés utáni friss szappanszag is ott
volt az orrukban, míg a halvány pézsmaillat meghúzódott a
háttérben.
Wei Wuxian már régóta mélyen eltemette magában a Lan
Wangjinak feltenni kívánt kérdéseket, olyannyira félt megkérdezni
őket. Most azonban, ahogy egymáshoz tapadva feküdtek,
magabiztosabbnak érezte magát.
 – Lan Zhan… – szólította meg halkan. – Hallasz?
– Mhm – válaszolta Lan Wangji.
– Mondanom kell neked valamit – kezdett bele Wei Wuxian, és
egy pillanattal később, szinte alig hallhatóan hozzátette: – Lan Zhan,
köszönöm neked!
Ha nem találkozik visszatérte után Lan Wangjival, ki tudja, mi lett
volna vele. Valójában persze az sem lett volna rossz, ha egyedül
járja a világot, de akárhogy is, minden a lehető legjobban alakult.
Amikor azonban Lan Wangji ezt meghallotta, egész teste
megmerevedett.
Wei Wuxian nem érzékelte, csak mondta volna a magáét, de Lan
Wangji durván meglökte és felült.
Wei Wuxian háta az ágynak csattant. A szeme elkerekedett, úgy
meglepődött, hogy mozdulni sem tudott. Lan Wangji lehorgasztotta a
fejét, a mellkasa hullámzott, láthatóan felgyorsult a légzése.
Jó darabig nézték egymást szótlanul, majd Lan Wangji mozdult
meg elsőként.
Sápadt arccal, de ragyogó szemmel felvett egy fehér ruhadarabot
a földről, Wei Wuxianre terítette, majd elkezdte megkeresni a saját
holmijait.
Wei Wuxian még mindig nem tért teljesen magához. Szinte el
sem hitte, hogy megtörtént, ami megtörtént.
Mintha egy szép álom közepén rémálmot látott volna, mintha egy
vödör hideg vizet öntöttek volna a fejére, mintha képen törölte volna
valaki. Végül aztán csak ki tudta nyitni a száját, hogy rekedt hangon
megkérdezze:
– Lan Zhan, kijózanodtál?
Lan Wangji már fel is öltözött, az ágy ellentétes végének szélén
ült, a jobb kezével törölgette a homlokát. Megfordult, szembe a
szobában keletkezett felfordulással, háttal Wei Wuxiannek. Eltelt egy
kis idő, végül halkan így szólt:
– Mhm…
Wei Wuxiannek fogalma sem volt, hogy amikor józanodott ki, de
most, hogy megtörtént, Lan Wangji lökése világosan jelezte, hogy
nem akarja folytatni a dolgot.
Hirtelen Wei Wuxian is megvilágosodott.
Rájött, hogy milyen kegyetlen volt, amit az imént művelt.
 Rájött, hogy amikor még Lan Wangji leitatása előtt elhatározta,
„csak kérdez tőle ezt-azt, mást nem csinál”, kizárólag önmagát
csapta be.
Mégiscsak a világ egyik lefegyelmezettebb embere kezdett
részegen tombolni, vagyis amit tett, azt egyáltalán nem tudatosan
tette. Wei Wuxian tisztában volt ezzel, és mégis kihasználta a
helyzetet, szándékosan incselkedett vele, és rávette arra, amire
vágyott.
Bármennyire önmegtartóztató életet élt Lan Wangji, ember volt ő
is. Hogyan is őrizte volna meg a nyugalmát, amikor ő nem hagyott
nyugtot neki? Jiang Cheng csak egy nappal korábban szégyenítette
meg, semmi más nem foglalkoztatta annyira, mint hogy vajon mi
lehet a bátyjával, ő pedig egy ilyen pillanatban szórakozott el vele…
Lan Wangji ugyan semmit sem szólt a hümmögés után, de Wei
Wuxiannek rengeteg gondolat kavargott a fejében.
Két élete során nem tanulta meg leírni a „szégyen” szó írásjegyét,
de most már jobban megértette a szó jelentését, mint bárki más.
Ajkai égető fájdalmával és duzzadtságával, mellkasa és lába köze
ragadósságával együtt csak még kellemetlenebbül érezte magát.
Legszívesebben a falba verte volna a fejét.
A történtekből úgy tűnt, hogy a helyzet tényleg az, amire a lehető
legrosszabb lehetőségként gondolt. Lan Wangji valóban kedvelte,
de… Valószínűleg mégsem úgy, ahogy azt ő szerette volna.
Nem akarta, hogy Lan Wangji kellemetlenül érezze magát,
gyorsan összeszedte hát a ruháit. Miközben öltözködött, a
homlokára csapott, és a szokásos, vagy inkább majdnem szokásos
hanghordozásával így szólt:
– Kijózanodtál, hát nagyjából velem is ez történt.
Lan Wangji megfordult és rápillantott. Wei Wuxian még csak
találgatni sem mert, hogy milyen érzések kavarognak benne.
Remegő kézzel ragadta meg a ruháit, és sietve beléjük bújt. Lan
Wangjit nézte, ahogy felé nyújtja a kezét. Mintha segíteni akart volna
letörölni a testéről a saját nedvét.
– Nem kell! – szólt rá gyorsan Wei Wuxian.
Lan Wangji keze félúton megállt a levegőben, majd elindult
visszafelé.
Wei Wuxian megkönnyebbülten sóhajtott.
 – Nem kell, majd csinálom én. Nem szükséges hozzám érned.
Egy Lan Wangjihoz hasonló ember minden bizonnyal meg volt
győződve róla, hogy ha összejött valakivel, akkor tönkre is tette a
másik megjelenését. Wei Wuxiannek azonban arcvesztés lett volna,
ha Lan Wangji hozza rendbe. Beletúrt a ruhakupacába egy
alsóneműért, megtörölte magát vele és eldobta.
– Lan Zhan, valószínűleg mindketten túl sokat ittunk ma este.
Nagyon sajnálom!
Lan Wangji semmit sem mondott erre.
Wei Wuxian felhúzta az egyik csizmáját, és így folytatta:
– Neked azonban nem szükséges sajnálkoznod! Teljesen
természetes, hogy egy férfival időnként előfordul ilyesmi. Kérlek,
hogy… ne vedd a szívedre!
– Természetes? – nézett rá Lan Wangji csöndesen.
A hangja nem is lehetett volna nyugodtabb.
Wei Wuxian nem mert válaszolni.
– Ne vegyem a szívemre? – tette fel Lan Wangji az újabb kérdést.
Korábban, ha Wei Wuxiannek választania kellett volna aközött,
hogy kiderülnek az érzései, és emiatt még barátok sem lehetnek,
vagy hogy Lan Wangji léha, hitvány embernek tartja őt, sokkal
inkább az utóbbit választja. Most azonban már sajnálta, hogy milyen
ostobaságok hagyták el a száját teljesen meggondolatlanul.
– Sajnálom! – ismételte halkan.
Lan Wangji hirtelen felegyenesedett, mire Wei Wuxiant elfogta a
rettegés. Ebben a pillanatban a fogadó főnök asszony a rohant fel a
lépcsőn, kopogott az ajtajukon:
– Úrfik! Alszotok már?
Lan Wangji elkapta a tekintetét. Wei Wuxian sietve felhúzta a
másik csizmáját is.
– Nem alszunk! Vagyis de, alszunk. Egy pillanat, magamra kapok
valamit!
Lan Wangji megvárta, hogy Wei Wuxian felöltözzön, csak utána
lépett az ajtóhoz, hogy kinyissa.
– Mi történt? – kérdezte Wei Wuxian.
A folyosón álló főnök asszony mentegetőző arckifejezéssel
mosolygott.
 – Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn zavarom az álmotokat, de
nem tehettem mást. A szobátok alatt alvó vendég panaszkodott,
hogy víz csöpög le hozzá fentről. Arra gondoltam, talán valami gond
lehet, úgyhogy jöttem megnézni… – Belesett a szobába, és egészen
megdöbbent. – Ez meg micsoda?
Wei Wuxian megsimogatta az állát.
– Nekem kell elnézést kérnem! Nagyon sajnáljuk, asszonyom. Túl
sokat ittam ma, mielőtt fürdőt vettem. Annyira jól éreztem magam a
vízben, hogy örömömben ráütöttem néhányszor a kád falára. Az
meg széttörött. Nagyon sajnálom, megtérítem a kárt. – Éppen hogy
csak kimondta, már eszébe is jutott, hogy nincs pénze. Amióta
együtt utaztak, Lan Wangji állta az összes költségüket, és a végén a
kádat is ő fogja kifizetni.
– Semmi baj! Rendben! – hajtogatta egyre csak a főnök asszony,
de az arcáról sütött a csüggedtség. – Hogyan ömölhetett ki ennyi
víz? – nézett körbe a szobába lépve. – Egyetlen száraz folt sem
maradt a padlón… – Lehajolt és felemelte az egyik ülőpárnát. – Ez
meg hogy kerül ide? – kérdezte döbbenten a Bichen pengéje hagyta
lyukra nézve.
Wei Wuxian összeborzolt hajába túrt. Nem tehetett mást, újra
meg újra elnézést kért.
– Azt is én csináltam. Játszadoztam a kardommal, és…
Mielőtt befejezte volna a mondatot, Lan Wangji már fel is vette a
földről a pénzes erszényét, és egy ezüstöt tett az asztalra. A főnök
asszony tekintete rögtön ellágyult, de azért nem állta meg, hogy a
kezét a hasa előtt összefonva mondjon még néhány mondatot:
– Úrfi, ne vedd sértésnek a szavam, de a kard veszélyes dolog,
hogy játszadozhatsz vele? Egy kilyukasztott ülőpárna nem számít,
de akár meg is sérülhetett volna valaki.
– Úgy van, úgy van – bólogatott Wei Wuxian. – A főnök
asszonynak teljesen igaza van!
A nő elvette a pénzt.
– Akkor maradjunk ennyiben. Nagyon későre jár. Először is
pihenjetek! Adok egy másik szobát, holnap pedig kitakaríttatok.
– Nagyon köszönjük! – hálálkodott Wei Wuxian. – De várjon csak!
Kaphatnánk két szobát?
– Miért kell kettő? – álmélkodott a nő.
 Wei Wuxian Lan Wangji tekintetét kerülve halkan így szólt:
– Mindig elveszítem az eszemet, ha túl sokat iszom. Látszik az
eredménye… Dobálózom, a kardomat lóbálom. Senkit sem akarok
megsebesíteni.
– Legyen! – hagyta helyben a főnök asszony, és nyitott nekik két
új szobát, csak utána indult lefelé a lépcsőn, a szoknyáját
megemelve. Wei Wuxian, miután köszönetet mondott, kinyitotta a
szobája ajtaját. Amikor megfordult, látta, hogy Lan Wangji a folyosón
áll, egyik kezében a Bichen, a másikkal a homlokpántja végét
babrálja. Szótlanul hajtotta le a fejét.
Wei Wuxian legszívesebben máris bezárkózott volna, de amikor
megpillantotta Lan Wangjit, a földbe gyökerezett a lába.
– Lan Zhan, ami a ma estét illeti, nagyon sajnálom! – mondta
óvatosan, de mégis őszintén.
Némi csöndet követően Lan Wangji halkan így szólt:
– Nem kell ezt mondanod.
A homlokpántja a helyére került, és megint a fegyelmezett
Hanguang-jun lett belőle.
– Aludj jól! Holnap beszélünk a Guanyin-templomról és a lanlingi
utunkról.
Amint Wei Wuxian ezt meghallotta, rögtön jobban lett egy kicsit.
Legalább lesz miről beszélgetniük másnap.
– Te is aludj jól! – felelte mosolyogva. – Holnap mindent
megtárgyalunk.
Miután belépett a szobába, és becsukta maga után az ajtót, az
ajtókeretnek támaszkodott. Amint hallotta, hogy Lan Wangji ajtaja is
becsukódik, teljes erőből képen törölte saját magát.
Lerogyott az ágyra, és a tenyerébe temette lüktető arcát. A
forróság hosszú ideig nem múlt el, és nemcsak az arca, de az egész
teste lángolt. Megragadta az asztalon lévő teáskannát, és a fejére
öntötte a tartalmát. Ez sem használt. Semmi mást nem érzett
magán, csak Lan Wangji illatát.
Nem kételkedett abban, hogy ha itt marad ebben a szobában úgy,
hogy csak egy fal választja el attól a Lan Wangjitól, akivel néhány
perccel korábban azokat a dolgokat csinálták, egész éjszaka nem
fog tudni megnyugodni. Egyszerűen nem volt maradása.
 Kitárta az ablakot, és kilépett a párkányra. Könnyedén kiugrott,
akár egy fekete macska. Zajtalanul ért földet a fogadó mellett.
Éjszaka volt már, senki sem járt az utcán, ezért Wei Wuxian
nyugodtan futhatott, ahogy csak bírt.
Amikor ahhoz a falhoz ért, amire Lan Wangji részegen rajzolt,
megállt.
A falon nyulak, fácánok és emberkék keszekusza rajzai. Wei
Wuxian nézegette az ábrákat, és felidézte, hogy Lan Wangji milyen
lelkesen rajzolta őket, és hogyan húzta oda őt, hogy csodálja meg az
alkotását. Önkéntelenül is elmosolyodott.
Sohasem sajnált még utólag semmit annyira, mint most.
Bárcsak megzabolázta volna az érzelmeit, hogy ne engedje át
magát vad, részeg vágyainak!
Akkor legalább, magát becsületesnek és tisztességesnek
gondolva, most ott alhatna Lan Wangjihoz bújva, de ha tettetné az
alvást, akkor sem kellene álmatlanul szégyenkezve az utcákat járnia,
akár egy fejét vesztett légy, hogy megszabaduljon az őt belülről
felőrlő érzelmektől.
Megsimogatta a falon csókolózó két figurát, majd az „Itt járt Lan
Wangji Gusuból” feliratra esett a pillantása. Mindenképpen le akarta
törölni ezeket az írásjegyeket, de mielőtt megtette volna,
végigsimított ujja hegyével a „Lan Wangji” néven.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Minél tovább simogatta, annál inkább nehezére esett letörölni.
Hirtelen csoszogást hallott a háta mögül. Megijedt, hiszen
mégiscsak az éjszaka közepén jártak. Elsétált a sarokig és kilesett.
Egy fekete ruhás alak dőlt a fal felé, a kezében apró reszelő, és
lelkesen azon munkálkodott, hogy eltüntesse a falrajzokat.
Wei Wuxian meg sem tudott szólalni.
Wen Ning felé fordult, az arcán vékony fehér porréteg.
– Úrfi, te mit keresel itt?
– Inkább te mit művelsz? – kérdezett vissza Wei Wuxian.
– Hogy én? Lan úrfi aztán alaposan telerajzolta ezt a falat! Ha
holnap reggel felkelnek a környék lakói, és meglátják, csak a gond
lesz belőle, úgyhogy a legjobb, ha eltüntetek néhányat… – Egy
pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte: – Hol van Lan úrfi?
Wei Wuxian lehorgasztotta a fejét.
 – Lepihent, én pedig úgy döntöttem, sétálok egy kicsit.
Wen Ning pontosan látta rajta, hogy nincsen valami jó
hangulatban.
– Úrfi, baj van?
Néhány lépést tett Wei Wuxian felé, majd hirtelen megtorpant, és
gyorsan hátrálni kezdett.
– Most meg mit csinálsz? – kérdezte Wei Wuxian zavarodottan.
Wen Ning rémülten rázta a kezét:
– Én ugyan semmit!
Wei Wuxian rögtön látta Wen Ningen, hogy kellemetlenül érzi
magát. Önkéntelenül is végignézett saját magán, és meglátta a
csuklóján a kerek vörös nyomokat. Lan Wangji ott ragadta meg,
amikor az ágyra lökte. Az ajkához ért, ami ugyancsak meg volt
dagadva. Amikor önfeledten gurultak az ágyon, és Lan Wangji úgy
ölelte, hogy szinte eggyé vált a testük, harapásokban sem volt hiány.
A nyaka is minden bizonnyal szép látványt nyújthatott.
Még szerencse, hogy Wen Ning testében nem keringett vér,
egyébként úgy elvörösödött volna, mint még soha. Wei Wuxiannek
fogalma sem volt, hogy mit mondjon.
– Te… – Lerogyott a fal aljához és felsóhajtott: – Inni akarok!
– Megyek és veszek neked – vágta rá azonnal Wen Ning.
– Gyere vissza! Hova szaladsz? – szólt rá Wei Wuxian.
– Italért – felelte Wen Ning, miután visszakullogott.
– De… de hát csak úgy mondtam, te pedig már ugrasz is? Nem
vagy a szolgám!
– Tudom – mondta Wen Ning.
– Meg aztán – folytatta Wei Wuxian. – Egyáltalán van pénzed?
– Nincsen…
– Na látod! Tudtam én! – diadalmaskodott Wei Wuxian.
– Lan úrfinak persze sok, nagyon sok pénze van – irigykedett
Wen Ning. – Jó neki.
Wei Wuxian mérgesen a falba verte néhányszor a fejét és
felsóhajtott:
– Mindegy! Nem iszom soha többet.
– Miért? – kérdezte meglepetten Wen Ning.
– Az ivászat helytelen dolog – jelentette ki Wei Wuxian. –
Absztinens leszek.
 Wen Ning ajka megrándult.
– Ez meg mit jelentsen? – horkant fel Wei Wuxian. – Talán nem
hiszel nekem?
– Nem erről van szó… – motyogta Wen Ning. – Csak hát még
régen, amikor a nővérem akart meggyőzni, hogy ne igyál, sehogyan
sem sikerült neki. Pedig mindent megpróbált…
– Hahaha! – nevetett fel Wei Wuxian, ahogy visszaemlékezett. –
Minden másnap kilyukasztotta a bőrömet azokkal az átkozott tűivel,
ugye?
Miután kinevette magát, hirtelen témát váltott.
– Wen Ning, elgondolkoztál már azon, hogy mit fogsz csinálni, ha
véget ér ez az egész?
– Hogy mit fogok csinálni? – hökkent meg Wen Ning.
Senki sem állt hozzá közel ezen a világon. Ismerni sem ismert
sok embert. Sohasem volt jó a saját érdekei képviseletében, dönteni
pedig még kevésbé tudott. Ment Wen Qing vagy Wei Wuxian után.
Ezt leszámítva nagyjából fogalma sem volt, hogy merre kellene
tovább indulnia, vagy egyáltalán milyen lehetőségek kínálkoznak a
számára. Pedig Wei Wuxian mindig is remélte, hogy meg fogja
találni a saját útját. A kérdéséből azonban úgy tűnt, mintha el akarta
volna kergetni maga mellől.
Wei Wuxian elgondolkodott. Wen Ningnek fogalma sem volt arról,
mi áll előtte, de vajon ő tudta, hogy merre tart? Bezzeg Lan Wangji
társaságában eszébe sem jutott ez a kérdés. Mindig is biztos volt
benne, hogy minden marad a régiben. Az este történtek után
azonban nagyon valószínű volt, hogy Lan Wangji nem lesz képes
úgy nézni rá, ahogyan eddig.
Pedig ő, Wei Wuxian eljutott odáig, hogy képtelen lenne Lan
Wangji nélkül, egyedül járni a világot. A szívéből szólt a világos
hang: Képtelen lennél!
A Jinlin-toronyban kimondott szavai igaznak bizonyultak.
A mostani Wei Wuxian képtelen lenne elhagyni Lan Wangjit.
Hatalmasat sóhajtott.
– Inni akarok! – vallotta be elkeseredetten.
Minél többet gondolkodott, annál jobban elszomorodott. A lelkére
nehezedő szorongás tűzként lobbant fel benne.
– A fenébe is. Wen Ning, induljunk!
– Hova megyünk? – kérdezte Wen Ning.
– Bajt keverni! – közölte Wei Wuxian.
 21. RÉSZ
Gyűlölet
1
Wei Wuxian Wen Ninggel a sarkában egyenesen a Guanyin-
templom felé vette az irányt. Nappal már járt itt Lan Wangjival.
Eredetileg azt tervezték, hogy néhány óra múlva majd alaposabban
körülnéznek, és megtörik a templomban található írtvarázst, hogy
megtudják, milyen teremtményt őriznek odabent, és hogy
segítségükre lesz-e, amikor szembeszállnak Jin Guangyaóval. Ki
gondolta volna, hogy este hétig alszik, utána pedig megtörténik az a
dolog, és a tervük dugába dől. Wei Wuxiant tetőtől talpig átjárta a
saját boldogtalansága, ezért is döntött úgy, hogy az éjszaka közepén
keres fogást Jin Guangyaón.
Csendes éjjel volt, a házakban már kialudtak a fények, a
Guanyin-templom kapuját is bezárták. A magas falakon túlról nézve
teljes sötétség honolt az udvaron, de ahogy Wei Wuxian felugrott a
falra, még azelőtt, hogy a tetőre lépett volna, hirtelen megállt. Valami
nincs rendben, gondolta.
Wen Ning is lemerevedett.
– Védővarázslat – suttogta.
Wei Wuxian intett, mire egy hang nélkül leugrottak a földre,
otthagyták a főkaput, és az épületegyüttes hátsó részének egyik
sarkához sétáltak, aztán ott kapaszkodtak fel óvatosan a falra. Az
ereszt díszítő állatszobor mögé bújva belestek az udvarra.
Mindketten megdöbbentek az eléjük táruló látványon.
A lámpások fényében fürdő templomudvaron csak úgy
nyüzsögtek az emberek. Fele részben szerzetesek, fele részben
bazsarózsával díszített köpenyű kultivátorok keveredtek,
mindegyikőjük hátán íj és nyílvesszők, a kezükben kard. Mintha
őriztek volna valamit, miközben arra számítottak, hogy bármelyik
pillanatban kitörhet a harc. Időnként kettesével, hármasával
összesúgtak. A templom négy oldalán felállított, rejtő
védővarázslatnak köszönhetően az udvar az utcáról sötétnek és
csöndesnek tűnt. Egyáltalán nem szűrődött ki a lámpások fénye és
az emberek hangja.
Wei Wuxian azonban nem a védővarázslaton döbbent meg. Nem
is a kultivátorok és az álszerzetesek láttán, hanem azon, hogy
megpillantott köztük egy fehér ruhás embert.
Lan Xichen.
Nem tűnt úgy, mintha Lan Xichent bármiben is korlátozták volna.
A kardja és a furulyája, a Liebing is az övébe volt tűzve, úgy állt ott a
tömegben, az őt láthatóan tisztelő szerzetesek és kultivátorok
körében.
Wei Wuxian nézegette egy darabig a jelenetet, majd halkan így
szólt Wen Ninghez:
– Azonnal menj vissza a fogadóba, és hozd ide Hanguang-junt,
amilyen gyorsan csak tudod!
Wen Ning bólintott, és már indult is. Wei Wuxian nem találta a
tömegben Jin Guangyaót. Fogalma sem volt, hogy vajon itt van-e a
templomban, esetleg a Sötét tigris talizmánnal a kezében. Némi
gondolkodás után megharapta az ujját. Vérző ujjhegyét a derekán
lógó szellemzáró erszény felé közelítette. Úgy tervezte, hogy a
néhány kisebb szellemmel csöndesen megidéz pár sötét
teremtményt. Ebben a pillanatban azonban kutyaugatás ütötte meg
a fülét a Guanyin-templom melletti egyik utcából.
Nyomban úgy érezte, hogy az égbe röppen a lelke.
Rettegve próbálta meggyőzni magát, hogy ne meneküljön el
legott, remegve ölelte át a fedezékéül szolgáló szobrot. Egyre
közelebbről és közelebbről hallotta az ugatást, és félelem töltötte el a
mellkasát. Segíts, Lan Zhan, segíts nekem, könyörgött magában.
Mintha sikerült volna valamennyi bátorságot merítenie a névből,
továbbra is remegett, de kissé azért kezdett megnyugodni. Azon
imádkozott, hogy egy kóbor kutya legyen az, és tűnjön el minél
hamarabb, ám az ég nem hallgatta meg a kérését. A csaholást egy
fiatalember harsogó hangja szakította félbe:
– Tündér, fogd be a szádat! Mindenkit fel akarsz kelteni az
éjszaka közepén?
Jin Ling!
Lan Xichen arckifejezése megváltozott. A Lanling Jin klán
kultivátorai jól ismerték a család fiatal úrfijának hangját.
Összenéztek, és nyílvesszőt helyeztek az íjukra.
Jin Ling hangja gyorsan közeledett, és hamarosan már a
templom főkapuja felől lehetett hallani.
– Csönd legyen! Ha tovább ugatsz, megsütlek! Mit akarsz? Hova
vigyelek?
Wei Wuxian szíve összeszorult. Jin Ling, te szerencsétlen kölyök!
Menj el onnan!
Jin Ling azonban csak azért is a templom előtt állt meg. Tündér
folytatta az ugatást, és miután tette-vette magát egy darabig, ásni
kezdett a fal tövében.
– Mi van itt? – gondolkozott el Jin Ling hangosan, és néhány
másodperccel később bezörgetett a kapun. – Van itt valaki?
Az udvaron tartózkodó kultivátorok visszafojtották a lélegzetüket.
A nyilak hegyét a kapu felé fordították, és a parancsra vártak.
– Ne sebesítsétek meg! – mondta halkan Lan Xichen.
A hangja semmi esetre sem jutott át a templomot körbevevő
védővarázslaton. A kultivátorok mindegyike feszülten markolta az
íját, és mintha Jin Ling is megérezte volna, hogy valami nincsen
rendben. Hogy egyetlen szerzetes sem őrizte a templomot éjszaka,
akár még elképzelhető is lett volna, de az, hogy senkit sem
ébresztett fel a kaput zörgetve, már jóval kevésbé volt életszerű.
Fülsiketítő volt a csend, még Jin Ling is elhallgatott. Csakhogy még
mielőtt Wei Wuxian megkönnyebbülhetett volna, újra felharsant az
ugatás a falakon túl.
– Hé, te meg miért szaladsz visszafelé? – kiáltott dühösen Jin
Ling.
– Tündér, jó kutya! – suttogta boldogan Wei Wuxian.
– Tündér! – harsant Jin Ling hangja. – Gyere vissza! A mindenit!
Kölyök, tűnj el a kutyáddal, amíg még lehet! Könyörögve kérlek,
rimánkodott magában Wei Wuxian.
Ki gondolta volna, hogy egy pillanattal később földre potyogó
mész alig hallható nesze üti meg a fülét. Először nem értette, mi
lehet az, de aztán izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. A
fenébe, a kölyök felmászik a falra!
Jin Ling felért, és egy udvarnyi nyílvesszővel találta szemben
magát. Összeszűkült a pupillája. Az egyik szerzetes, aki
valószínűleg még sohasem látta őt, talán elhatározta, bárki is legyen
a betolakodó, ő bizony megöli. Elengedte hát a Jin Linget célzó
nyilát!
A nyílvessző szisszenését hallva Wei Wuxian már tudta is, hogy
gyakorlott íjász az illető. Ha eltalálja Jin Linget, bizonyosan a
mellkasa közepébe fúródik a nyíl hegye. Csakis egyvalamit tehetett,
hogy ezt megakadályozza. Egy szemvillanás alatt felugrott a falra,
úgy látszott, mintha eldobna valamit, és elkiáltotta magát:
– Jin Ling, fuss!
Az újjászületése óta nála lévő fuvolát hajította el, hogy eltérítse a
nyílvesszőt. Sikerrel járt, bár a hangszere darabokra tört közben. Jin
Ling el is tűnt a falról. Ha minden igaz, megmenekült, Wei Wuxian
azonban lelepleződött. Több száz nyíl suhant felé, és becsapódva
sündisznóvá változtatták az őt rejtő szobrot. Ezt megúsztam, mondta
magában. Jó íjászokkal került szembe, akik magas szintű
kultivátorok is voltak egyben. Egyáltalán nem vehetett még mérget
arra, hogy Jin Lingnek sikerül elmenekülnie. Leugrott a falról. Egyik
ujjával kört rajzolt a levegőbe, de amikor füttyentett volna, mosolygós
hangot hallott a háta mögül.
– Wei úrfi, az lesz a legjobb, ha most megállsz. Az, hogy a
fuvolád eltörött, egy dolog. Hiányzó nyelvvel vagy ujjal már
kellemetlenebb lenne élned.
– Mondasz valamit – húzta vissza azonnal a karját Wei Wuxian.
– Velem tartasz?
– Jin klánvezér, nem szükséges ennyire udvariaskodni – bólintott
Wei Wuxian.
– Dehogyisnem – mosolygott Jin Guangyao.
Mintha mi sem történt volna, megindultak a templom
főbejáratához. Amikor odaértek, Wei Wuxian elnémult.
A nagykaput már nyitva találták. Jin Ling mégsem tudott
elmenekülni. Szerzetesek tartották sakkban a kardjaikkal. A fiú
kettejükre pillantott, majd némi tétovázás után megszólalt:
– Nagybátyám!
– Szép estét, A-Ling! – köszönt Jin Guangyao.
Jin Ling lopva Wei Wuxianre pillantott. Nem volt mellette a
kutyája, úgyhogy Wei Wuxian végre össze tudta szai magát.
– Kölyök… – szólt hozzá aggodalmaskodva. – Nagyon későre jár,
te meg idejössz egyedül a kutyáddal?
 Nem tudta, hogy miután Lan Wangji, Wen Ning és ő elhagyták
Lótuszrévet, Jin Ling titokban elindult, hogy megkeresse. Amikor
rájött, hogy se híre, se hamva, jelenetet rendezett, a nyílt színen
megvádolta a nagybátyját, hogy Wei Wuxian miatta ment el. Jiang
Cheng végül akkora pofont adott neki, hogy a földre rogyott. Jin Ling
erre úgy döntött, Tündérrel indul Wei Wuxian keresésére. Az állat
tette a dolgát, Wei Wuxian szagát követve elértek a templomhoz. Ám
amikor Jin Ling bekopogott, Tündér megérezte, hogy rájuk lesnek
odabent, hirtelen megfordult, a gazdája ruhájába harapott, utána
pedig ugatva próbálta figyelmeztetni. Furcsa volt ez a templom, és
Jin Ling úgy érezte, ha nem találja is meg odabent Wei Wuxiant,
azért még fel kell fedeznie az épületet. Így került az ellenség kezei
közé.
Persze nem mondhatta el az igazságot, inkább morgott egyet.
Jin Guangyao belépett a templomba. Mielőtt a kapu bezárult
volna, az emberei felé fordult:
– A kutya hol van?
– Nem bírtunk vele – mondta az egyik szerzetes. – Mindenkit
megharapott, akit csak ért. Nem tudtuk lenyugtatni. Elszaladt.
– Eredj utána, és öld meg! – parancsolta Jin Guangyao. – Okos
egy jószág. Nem lenne jó, ha idevezetne valakit.
– Igenis!
A szerzetes karddal a kézben elindult, majd a kapu becsukódott.
A döbbent Jin Ling végül kibökte:
– Tényleg megöleted Tündért? De hát tőled kaptam!
Jin Guangyao válasz helyett kérdezett:
– A-Ling, te mit keresel itt?
Jin Ling Wei Wuxianre pillantott. Nem tudta, hogy mit válaszoljon.
Váratlanul Lan Xichen törte meg a csöndet:
– Jin klánvezér, Jin Ling még gyerek.
– Tudom – fordult felé Jin Guangyao.
– Az unokaöcséd – tette hozzá Lan Xichen.
Jin Guangyao elmosolyodott.
– Második bátyám, mire célzol? Természetesen tudom, hogy Jin
Ling nem csupán egy gyerek, hanem az unokaöcsém is. Mit
gondolsz, mit tervezek vele? Megölöm, hogy elhallgattassam?
 Lan Xichen erre semmit sem mondott. Jin Guangyao a fejét rázva
Jin Ling felé fordult:
– A-Ling, hallottad, hogy miről beszélgettünk. Ha felfordulást
csinálsz, akár félelmetes dolgokat is tehetek veled. Tégy hát úgy,
ahogy jónak látod!
Jin Ling mindig is jó kapcsolatot ápolt a nagybátyjával. Jin
Guangyao szinte elkényeztette. Most azonban, bármilyen kedves
hangon is szólt hozzá, aligha tudott rá úgy nézni, mint korábban.
Csendesen, engedelmesen Wei Wuxian és Lan Xichen felé sétált.
– Még mindig nem ásták ki? – fordult meg Jin Guangyao. –
Mondjátok meg nekik ott bent, hogy gyorsabban!
– Igenis! – kiáltotta az egyik szerzetes, és kardját megmarkolva
berohant a központi épületbe.
Már Wei Wuxian is hallotta a bentről kiszűrődő hangokat. Földet
lapátoltak, köveket dobáltak arrébb, mintha éppen azon
munkálkodnának, hogy kiássanak valakit. Mit ásnak? Alagutat? A
Sötét tigris talizmánt? A varázslattal lezárt valamit?
– Ha már itt tartunk, lenne még egy kérdésem, amit nem tettem
fel – fordult hozzá Jin Guangyao. – Wei úrfi, honnan tudsz erről a
helyről? Ne mondd, hogy csak véletlenül vetődtetek ide, Hanguang-
junnel utazgatva.
– Lianfang-zun, a titkos szobádban, a kézirataim mellett elrejtettél
egy okiratot – kezdett bele Wei Wuxian. – Emlékszel rá?
– Ó, valóban, hibáztam – ismerte el Jin Guangyao. – Valahova
máshova kellett volna eltennem.
– Most már úgysem menekülhetünk a markodból. Igazán
elmondhatnád hát, hogy milyen teremtmény van abban az
épületben. Kielégítenéd a kíváncsiságomat?
– A kíváncsiságod kielégítése nem lesz olcsó mulatság – mondta
Jin Guangyao. – Biztosan erre vágysz, Wei úrfi?
– Tudod, mit? – felelte Wei Wuxian. – Meggondoltam magam.
Ekkor Lan Xichen lépett oda hozzá. Wei Wuxian pontosan látta,
hogy a derekán lógó kardot egyujjnyira kihúzta a hüvelyéből, de a
penge nem világított.
– Zewu-jun, mi ez az egész? – kérdezte.
– Szégyenletes – válaszolta Lan Xichen. – Becsaptak, a szellemi
erőm pedig elhagyott. Hiába van nálam a Shuoyue és a Liebing,
nem sokat érek velük.
– Nincs okod a szégyenkezésre – jelentette ki Wei Wuxian. –
Végtére is Lianfang-zun mestere annak, hogyan kell becsapni az
embereket.
Újra eszébe jutott az Együttérzés során látott jelenet, Nie Mingjue
öngyilkosságnak álcázott halála, és a „Lianfang-zun súlyos
sebesüléséről” szóló hír. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Lan Xichen
hogyan veszítette el a szellemi erejét.
– Varázslásra felkészülni! – parancsolta Jin Guangyao a
szerzeteseknek. – Semmi esetre se engedjétek be a templomba
Hanguang-junt!
– Aztán mitől vagy annyira biztos abban, hogy Hanguang-jun
eljön? – kérdezte Wei Wuxian, és közben azon gondolkodott,
hazudjon-e valamit, amivel csökkentheti Jin Guangyao
elővigyázatosságát, de a klánvezér elmosolyodott. Mintha csak
pontosan tudta volna, hogy mi jár a fejében.
– Természetesen el fog jönni. Wei úrfi, ha egyszer te sem találtál
mindent rendben a templomban, úgy Hanguang-jun figyelmét sem
kerülte el a dolog. Te sem gondolhatod komolyan, hogy elhiszem
neked, ha azt hazudod, hogy nem jön el.
– Okos fiú – gúnyolódott Wei Wuxian.
– Wei úrfi, ha Wangji is itt van valahol a közelben, miért nincs
most veled? – kérdezte Lan Xichen.
– Most külön tesszük a dolgunkat – felelte Wei Wuxian.
– Magam is értesültem róla, hogy megsebesültél a Luanzang-
dombon – folytatta Lan Xichen meglepetten. – Miért váltatok szét
ilyen helyzetben?
– Kitől hallottál erről? – kérdezte Wei Wuxian.
– Tőlem – bökte ki Jin Guangyao.
Wei Wuxian rápillantott, majd Lan Xichen felé fordult.
– A helyzet az, hogy nem tudtam aludni az éjszaka, ezért sétára
indultam. Véletlenül keveredtem ide. Hanguang-jun külön szobában
alszik. Nem tud róla, hogy elhagytam a fogadót.
– Két szobát vettetek ki? – furcsállta Jin Guangyao.
– Ki mondta neked, hogy feltétlenül egy szobában kell
megszállnunk? – nézett rá Wei Wuxian.
Jin Guangyao elmosolyodott, de nem válaszolt.
 – Ó, már tudom! – csapott a homlokára Wei Wuxian. Lan Xichen
mondta el neki. – Ti aztán mindent megbeszéltek!
– Wei úrfi, történt valami kettőtök között? – kérdezte Lan Xichen
komoly hangon.
A szokásos mosolya nélkül még jobban hasonlított a mindig
komoly arcú Lan Wangjira. Wei Wuxian nem értette az eltúlzott
reakciót.
– Lan klánvezér, hát mi történhetett volna kettőnk között? –
kérdezett vissza, bár mardosta a rossz lelkiismerete. – Most viszont
jobb lenne, ha az előttünk álló problémával foglalkoznánk!
A Jin Guangyaóra meredő tekintete pontosan jelezte, kire is
gondolt azzal, hogy ő az előttük álló probléma. Lan Xichen értette a
gesztusát.
– Türelmetlen voltam. Elnézést érte!
Közben Jin Guangyao is elmosolyodott.
– Úgy tűnik, valóban meg kellene oldanunk egy problémát, ami
egyáltalán nem jelentéktelen.
Wei Wuxian hűvösen visszamosolygott.
– Jelenleg a kultivátorvilág összes tagja az ellened induló csata
előkészületeivel van elfoglalva, te mégis hátradőlsz. Ennyire sok
időd van másokkal foglalkozni? Fecserészni?
– Természetesen nincs időm – válaszolta Jin Guangyao. – Csak
megjegyeztem. Hanguang-jun már sok éve vágyakozik, és ma sem
szakította le a gyümölcsöt, amit szeretett volna. Az, hogy Lan
klánvezér türelmetlen, egy dolog, de még egy kívülálló számára is
elviselhetetlen ez a feszültség.
– Milyen vágyakozásról beszélsz? – pördült meg Wei Wuxian. –
Milyen leszakítani való gyümölcsről?
Jin Guangyao és Lan Xichen egyaránt meglepődtek a kérdésein,
és úgy nézték az arcát, mintha arra szeretnének rájönni, hogy
szántszándékkal tetteti-e magát félkegyelműnek. Wei Wuxian szíve
hirtelen úgy kezdett dobogni, mintha fél éjszakán át tartó
tetszhalottságból tért volna magához. Nyugalmat próbált erőltetni
magára, és feltette a kérdést:
– Mire gondolsz?
– Wei úrfi, tényleg nem érted, hogy miről beszélek? – kérdezte Jin
Guangyao. – Ha Hanguang-jun ezt hallaná, biztosan bántaná a
dolog.
– Tényleg nem értem, hogy miről beszélsz – mondta Wei Wuxian
türelmetlenül. – Mondd már ki!
A láthatóan döbbent Lan Xichen vette át a szót:
– Wei úrfi, egyszerűen nem hiszem el, hogy azután, hogy ennyi
időt töltöttél el Wangjival, még mindig nem vagy tisztában az
érzéseivel!
Wei Wuxian megragadta a nála idősebb férfit, és kis híján
letérdelt, hogy könyörögve kérje, most az egyszer magyarázzon el
neki mindent.
– Lan klánvezér, Lan klánvezér, milyen érzésekről beszélsz?
Csak nem…?
Lan Xichen eltolta a kezét, és hitetlenkedve folytatta:
– Úgy tűnik, hogy tényleg sok mindennel nem vagy tisztában.
Elfelejtetted, hogy miért kapta azokat korbácsütéseket? Miért van a
billog nyoma a mellkasán?
– A korbácsnyomok? – kiáltott fel Wei Wuxian, és újra
megragadta Lan Xichent. – Lan klánvezér, tényleg nem tudom, hogy
miről van szó. Kérlek, hogy mondd el, hogyan keletkeztek a sebei!
Talán közöm van hozzájuk?
Lan Xichen arcára ezúttal már a leplezetlen harag ült ki.
– Szerinted megtette volna csak úgy ok nélkül, ha nem lett volna
közöd hozzá?
Zewu-jun sohasem veszítette el a türelmét, de most az egyszer
valóban elöntötte a harag. Wei Wuxian őszinte arckifejezését látva
mégis próbált felülkerekai a dühén:
– Valami… valami baj van a memóriáddal?
– A memóriámmal? – Wei Wuxian próbált rájönni, hogy vajon mit
felejthetett el. – Nem hinném, hogy bármi lenne vele… Ó, hát
persze!
Mégiscsak akadt egy fehér folt!
Az Éj nélküli városban történt vérfürdő!
Azon az éjszakán, amikor biztos volt benne, hogy Wen Qing és
Wen Ning hamuvá vált, a kultivátorvilág pedig olyan szenvedélyesen
támadta, és még azt is végig kellett néznie, hogy Jiang Yanli meghal.
Elveszítette az eszét, összeillesztette a Sötét tigris talizmánt, és
elkezdődött az igazi vérfürdő. A talizmán irányítása alatt álló
holttestek áldozatai ugyancsak holttestekké változtak, bábuk
végtelen sora fogott hozzá, hogy véres pokollá változtassa a világot.
Wei Wuxian ugyan továbbra is képes volt megállni a lábán, de
összefolyt minden. Az biztos, hogy otthagyta a mészárszékké vált
várost. Sokáig nem volt tudatánál, és amikor újra felébredt, jó
darabig üldögélt a Luanzang-domb lábánál.
– Emlékszel már? – kérdezte Lan Xichen.
– Az Éj nélküli városra? Én… én mindig azt hittem, hogy egyedül
mentem haza. Lehet, hogy…?
Lan Xichen majdnem gúnykacajt hallatott dühében.
– Wei úrfi! Szerinted hányan álltak veled szemben az Éj nélküli
városban azon az éjszakán? Háromezren! Lehetsz te a világ egyik
legkiválóbb kultivátora, de mit gondolsz, meg tudtál volna menekülni
sértetlenül, ha senki sem segít? Nem hiszem!
– Lan Zhan… Lan Zhan mit tett? – kérdezte Wei Wuxian.
– Amit Wangji tett, azt – így, hogy te nem emlékszel rá – ő
sohasem mondaná el neked – folytatta Lan Xichen. – De legyen,
akkor én elmondom, mi történt. Wei úrfi, azon a bizonyos éjszakán
fogtad a Sötét tigris talizmán két részét és összeillesztetted.
Kielégítetted a vérszomjadat, de el is fáradtál. A tombolásod
közepette Wangji is megsérült. Nem volt jobb állapotban nálad, alig
tudott a Bichenre támaszkodva a lábán megállni. Mégis, amikor látta,
hogy támolyogni kezdesz, azonnal utánad indult.
Ekkor már nem sokan voltak maguknál a harcmezőn. Én is alig
tudtam mozogni, csak néztem, ahogy a kimerült Wangji feléd
tántorog. Megragadott, felhúzott a Bichenre, és már repültetek is.
Négy órával később visszatért a szellemi erőm, és visszasiettem
a Gusu Lan klán központjába segítségért. Féltem, hogy ha egy
másik klán tagjai kapnak el, Wangjit a bűntársadnak fogják tekinteni.
Legjobb esetben is örökre beszennyeződik a neve, de akár az életét
is elveszítheti. Nagybátyámmal együtt kiválasztottunk harminchárom
tapasztalt kultivátort, akik mindig is nagyra tartották Wangjit, kardra
szálltunk, és két napon át kerestünk titeket titokban. Két napba telt,
hogy megtaláljunk Yilingben. Wangji egy barlangban rejtett el.
Amikor odaértünk, a barlang egyik szikláján ültél üres tekintettel.
Wangji a kezedet fogta, és éppen szellemi energiát adott át neked. A
füledbe súgott valamit, de te egyre csak ugyanazt a két szót
ismételted: „Tűnj innen!”
Wei Wuxian torka összeszorult, a szeme könnybe lábadt. Meg
sem tudott szólalni. Lan Xichen folytatta:
– A nagybátyám odalépett Wangjihoz, és leszidta. Követelte, hogy
magyarázza meg, mi történt. Wangjin látszott, hogy pontosan tudta,
előbb-utóbb megtaláljuk. Nincs mit megmagyarázni, mondta.
Egyetlenegyszer sem feleselt korábban a nagybátyámmal, sem
velem. Ezúttal azonban, érted, nemcsak feleselt, hanem még a
Gusu Lan klán kultivátorainak kardjaival is dacolt. Mind a
harminchárom tapasztalt kultivátort megsebesítette…
Wei Wuxian a hajába markolt.
– Én… én ezt nem tudtam…
Azon kívül, hogy egyre csak azt ismételgette, ő semmit sem
tudott az egészről, képtelen volt bármi mást kinyögni. Lan Xichen
egy ideig láthatóan próbált erőt venni magán, csak utána folytatta:
– Harminchárom korbácsütés! Minden megsebesített kultivátorért
egy. Pontosan tudod, hogy mennyire fáj, amikor megkapod, és
milyen sokáig tart, amíg begyógyul! Azután, hogy visszavitt a
Luanzang-dombra, nyomorúságos hangulatban hazatért velünk,
hogy megkapja a büntetését. Ha tudnád, hogy mennyi ideig térdelt
ott a szabályok fala előtt! Wei úrfi súlyos hibát követett el, mondtam
neki, miközben ő csak térdelt. Mi értelme volt neked is hibákat
elkövetned? Ő erre azt felelte… Azt felelte, hogy nem tudja biztosan,
helyesen vagy helytelenül cselekedtél, de veled együtt mindenért
vállalja a felelősséget. Amikor pedig a halálodról értesült,
bármennyire meggyötört volt is a teste, elvonszolta magát a
Luanzang-dombhoz, hogy egy utolsó pillantást vessen a helyre, ahol
meghaltál…
Ahogy rád nézett, ahogy hozzád beszélt, miközben megmentett
és elrejtett abban a barlangban, még egy vak is látta, hogy milyen
érzelmeket táplál irántad, ezért is haragudott annyira a nagybátyám.
Wangji már gyerekkorában a tanítványok példaképének számított,
és felnőve az egyik legnagyobb kultivátor lett belőle. Őszinte,
igazságos és makulátlan ember.
Te voltál az egyetlen hiba, amit életében elkövetett! Te meg azt
mondod, hogy… Azt mondod, hogy semmit sem tudsz az egészről?
Viszont ha nem tudod, miért műveled mindezt?
Wei Wuxian legszívesebben visszament volna az időben, hogy
megölje magát. Pontosan azért „művelte mindezt”, mert fogalma
sem volt arról, amit Lan Xichen elmondott.
Hirtelen elfogta a rémület. Lan Wangji nem tudta, hogy ő, Yiling
egykori pátriárkája nem emlékszik az Éj nélküli városban történt
mészárlás utáni napok történéseire, és abban a tévhitben élt, hogy
tisztában van a vele kapcsolatos érzéseivel. Vajon mennyire fájhatott
neki minden, amit visszatérte után művelt vele?
A szégyenletes, színpadias viselkedése, amivel semmi más célja
nem volt, csak hogy Lan Wangji undorodva kidobja Felhőzugból, és
soha többet ne akarjon vele találkozni. Biztosan átlátott rajta, mégis
vele maradt, és megakadályozta, hogy Jiang Cheng ártson neki.
Válaszolt a kérdéseire, megtette, amit kért, a kedvében járt, és újra
meg újra megbocsátott neki. Wei Wuxian ezernyi piszkálódása
ellenére megerőltette magát; nem lépte át a határt.
Amikor a fogadóban hirtelen eltaszította magától, vajon az is
azért történt, mert…? Mert azt hitte, hogy Wei Wuxian részéről csak
egyszeri, könnyed szórakozás volt az egész?
Nem tudta folytatni a gondolatmenetet. A templom kapujához
rohant, de a fő kultivátor emberei megállították.
– Wei úrfi, tökéletesen értem az izgalmadat… – közölte Jin
Guangyao.
Wei Wuxian ebben a pillanatban semmi mást sem szeretett volna,
csak visszarohanni a fogadóba, Lan Wangji elé állni, és
akármennyire zavarosan is, de tudatni vele az érzéseit. Két
szerzetes az útjába próbált állni, azokat egyetlen ütéssel lökte félre.
– Nem értesz te semmit!
Azon nyomban heten vagy nyolcan ugrottak rá. Elsötétedett előtte
a világ, miközben Jin Guangyao folytatta:
– Csak annyit szerettem volna mondani neked, hogy nem
szükséges kapkodnod. A te Hanguang-junöd már meg is érkezett.
Jégkék villanás vágta ketté a levegőt, elsöpörte a Wei Wuxian
körül álló árnyakat, és végül visszatért a gazdája kezébe. Lan Wangji
hangtalanul földet ért, majd a szokásos komoly arckifejezésével Wei
Wuxianre nézett. Wei Wuxian idegességében úgy érezte, hogy az
összes mondanivalója a hasában kavarog, a mellkasa szorított, csak
motyogni tudott:
– Lan Zhan!
Jin Ling néhány pillanattal korábban még döbbenten hallgatta Lan
Xichen szavait. Most, hogy Lan Wangji megérkezett, először
őszintén megörült, de amikor látta, hogy Hanguang-jun és Wei
Wuxian hogyan néznek egymásra, eltorzult az arca.
Jin Guangyao felsóhajtott:
– Látod?! Erről beszéltem. Ahol te vagy, Wei úrfi, ott Hanguang-
jun is megjelenik.
Lan Wangji fordított a Bichent tartó csuklóján, de mielőtt
támadásba lendült volna, Jin Guangyao elmosolyodott:
– Hanguang-jun, a legjobb lenne, ha most öt lépést hátrálnál.
Wei Wuxian hirtelen éles szúrást érzett a nyakánál.
– Vigyázz! Ne mozdulj! – szólt rá halkan Lan Xichen.
Miután Lan Wangji tekintete Wei Wuxian nyakára vetődött,
elsápadt.
Szinte észrevehetetlen, aranyszínű guqinhúr tekeredett Wei
Wuxian nyakára.
A guqin húrja nem is lehetett volna vékonyabb. Valami különleges
festékkel vonták be, melynek köszönhetően alig látszott. A teljesen
összezavarodott Wei Wuxian észre sem vette, amikor a nyaka köré
került.
– Lan Zhan, ne! – kiáltott Wei Wuxian. – Ne csináld!
Lan Wangji azonban nem tétovázott, öt lépést hátrált.
– Remek! – kiáltotta Jin Guangyao. – Kérlek, tedd el a Bichent!
Lan Wangji engedelmeskedett, és a kard a hüvelyébe csusszant.
– Ne feszítsd túl a húrt! – dühöngött Wei Wuxian.
– Túlfeszíteném a húrt? – nézett rá Jin Guangyao. – Pedig a
következő kérésem az lesz, hogy Hanguang-jun zárja el a szellemi
erejének csatornáit. Most mennyire feszítem?
– Te…! – sziszegte Wei Wuxian.
Mielőtt befejezhette volna, éles fájdalom hasított a torkába.
Érezte, hogy valami végigfolyik a nyakán. Lan Wangji elsápadt.
– Azt fogja tenni, amit mondok neki. Gondold el, Wei úrfi, az élete
értelme itt van a kezemben.
 – Ne érj hozzá! – Lan Wangji minden egyes szót erős
nyomatékkal ejtett ki.
– Hanguang-jun, pontosan tudod, hogy mit kell tenned – mondta
Jin Guangyao a legnagyobb nyugalommal.
– Igen – szólalt meg Lan Wangji egy pillanattal később.
Lan Xichen felsóhajtott. Lan Wangji széttárta a tenyerét, majd
kettőt tapsolva elzárta a szellemi erejének csatornáit.
Jin Guangyao elmosolyodott.
– Ez aztán…! – suttogta.
Lan Wangji rámeredt.
– Engedd el!
– Lan Zhan! – szólt közbe Wei Wuxian. – Szeretnék mondani
neked valamit.
– Majd később elmondod! – förmedt rá Jin Guangyao.
Wei Wuxianbe azonban nem lehetett belefojtani a szót.
– Később nem lehet! Nagyon fontos.
– Akkor mondd itt és most!
Jin Guangyao csak odavetette neki ezt a néhány szót, de Wei
Wuxian az utasítását hallva mintha rájött volna valamire.
– Igazad van – felelte, és teli torokból elkiáltotta magát: – Lan
Zhan! Lan Wangji! Hanguang-jun! Én az este tényleg le akartam
feküdni veled!
Egy darabig mindenki néma csendben állt.
Jin Guangyao keze ellazult, a húr a földre esett. Amint megszűnt
a nyakát kínzó, éles fájdalom, Wei Wuxian azonnal Lan Wangji felé
vetődött.
A váratlan vallomás olyan erővel rázta meg Lan Wangjit, hogy
hirtelen meg sem tudta emészteni. Ritkán látott zavar jelent meg
mindig komoly arcán. Nem először fordult elő, hogy Wei Wuxian úgy
kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle, de Lan Wangji teste
ezúttal elnehezedett. Lefagyott, még a karját sem tudta hova tenni.
– Lan Zhan! – szólt rá Wei Wuxian. – Hallottad, amit mondtam?
Lan Wangji ajka finoman megremegett, és kisvártatva megszólalt:
– Te…
Mindig is tömören és érthetően fejezte ki magát, befejezte a
mondatait. Most azonban valóban tétovázott. Rövid szünet után így
folytatta:
 – …te azt mondod, hogy…
Mintha meg akarta volna ismételni Wei Wuxian szavait, hogy
megbizonyosodjon róla, nem értette-e félre, amit hallott. Mégis
nehezen jöttek a szájára ugyanazok a szavak. Wei Wuxian persze
azonnal kimondta helyette:
– Azt mondtam, hogy tényleg le akartam…
Az oldalt álló Lan Xichen erőltetetten köszörülte meg a torkát.
Gondolkodott egy darabig, majd felsóhajtott:
– Wei úrfi, ez nem a megfelelő hely és idő.
– Lan klánvezér, nagyon sajnálom! – felelte Wei Wuxian őszintén.
– Nem várhattam tovább.
Úgy tűnt, Jin Guangyao sem tudott tovább várni, megfordult és
megkérdezte:
– Kiástátok már?
– Klánvezér, túlságosan mélyre temetted – válaszolta az egyik
szerzetes.
Jin Guangyao elsápadt, az arca is eltorzult, de mégsem kezdte el
az embereit pocskondiázni.
– Gyorsabban!
Még be sem fejezte, amikor fehér villámlás világította be az
éjszakai mennyboltot. Néhány pillanatra rá a mennydörgés is
megérkezett. Jin Guangyao sötétlő arccal nézte az eget. Hamarosan
szitálni kezdett az eső. Wei Wuxian Lan Wangjihoz tapadt. Még
mindig azon igyekezett, hogy kiengedje magából a szavai végtelen
sorát, az arcát áztató hideg eső azonban lehűtötte.
Jin Guangyao Lan Xichen felé fordult:
– Zewu-jun, esik. Menjünk be a templomba!
Bár Jin Guangyao bármit megtehetett volna Lan Xichennel,
minden durvaság nélkül, a legnagyobb tisztelettel kezelte őt. Talán
még udvariasabban, mint korábban. Nehéz volt egy hozzá hasonló
embert bántani. Mégsem töröl az ember képen egy mosolygós arcot,
tartja a mondás. Jin Guangyao elsőként lépte át a főépület küszöbét.
A többiek követték.
Wei Wuxian és Lan Wangji délelőtt már jártak itt. Tágas, pompás
építmény volt. A vörösre mázolt falak, az aranyozás mind-mind újnak
hatott. Látszott, hogy tisztán tartották a helyet. A csarnok végében
szerzetesek és kultivátorok ástak. Mélyen jártak már, de még mindig
nem találták azt, amit Jin Guangyao korábban eltemetett. Wei
Wuxian önkéntelenül felnézett, és nagyon meglepődött.
Az oltáron szépséges Guanyin-szobor állt. A megszokott
együttérzés helyett inkább elegancia sugárzott róla. Az igazán
meglepő azonban az volt, hogy ismerősnek tűnt, mintha látta volna
már valahol. Hát nem Jin Guangyao állt ott az oltáron?
Minél tovább nézte, annál jobban hasonlított a férfira. Mennyire
önelégült ember ez a Jin Guangyao, gondolkodott el. Nem elég neki,
hogy az egész világ fő kultivátorává vált, egy istenszobrot is
készíttetett magáról, hogy tízezrek imádják nap mint nap. Vagy talán
a démoni kultiváció egy olyan válfaja ez, amit még én sem ismerek?
Hirtelen Lan Wangji hangja ütötte meg a fülét:
– Ülj le!
Wei Wuxian emlékei egy csapásra visszatértek. Lan Wangji fogott
négy templomi ülőpárnát, kettőt Lan Xichennek és Jin Lingnek adott,
kettőt pedig megtartott Wei Wuxiannek és magának. Lan Xichen és
Jin Ling messzebb ült le tőlük, hogy, hogy nem, mind a ketten a
távolba révedtek.
Jin Guangyao és a többiek ekkor már a terem hátsó részében
szemrevételezték a munkálatokat. Wei Wuxian Lan Wangjit maga
után húzva leült a párnájára. A mozdulata kicsit megbillentette az
elgondolkozó Lan Wangjit, de végül ő is leült. Wei Wuxian próbálta
gyorsan lenyugtatni magát, csak utána nézett Lan Wangji arcába.
Hanguang-jun lehorgasztotta a fejét, az arcán nem tükröződtek
érzelmek. Wei Wuxian tudta, hogy néhány szó nem volt elég
meggyőzni őt. Túlságosan régóta nyugtalanította a mosolygós,
csélcsap ember, vagyis ő maga, így nem hihetett neki. Wei Wuxian
egyre nehezebben vette a levegőt. Annyira sajgott a szíve, hogy
szinte beleremegett. Nem akart ezen tovább tépelődni, de abban
biztos volt, hogy ennyi még nem elég.
– Lan Zhan, nézz rám – kérte remegő hangon.
– Mhm.
Wei Wuxian mély levegőt vett és suttogva beszélt tovább:
– Tényleg nem emlékszem egy csomó mindenre, így arra sem,
hogy mi történt az Éj nélküli városban. Egyáltalán nincsenek
emlékeim arról a néhány napról.
Lan Wangji szeme finoman elkerekedett.
 Wei Wuxian hirtelen megragadta a vállát, úgy folytatta:
– De! De mától fogva akármit is mondasz, akármit is teszel,
mindenre emlékezni fogok. Semmit sem felejtek majd el!
Lan Wangji hallgatott.
– Te nagyon jó ember vagy – vallotta meg Wei Wuxian. –
Kedvellek.
Lan Wangji továbbra is hallgatott.
– Megfogalmazom másképp. Imádlak, szeretlek, akarlak, nem
tudnálak elhagyni.
Lan Wangji csak nézte.
– Egy egész életen át csak veled szeretnék éjszakai vadászatra
járni.
Lan Wangji nem mondott semmit.
Wei Wuxian összeérintette három ujját, az égre, a földre és
legvégül a szívére mutatott.
– Azt szeretném, ha mindennap egy ágyban aludnánk.
Esküszöm, hogy most nem ingerelni akarlak, nem szórakozom, és
még csak nem is az irántad érzett hála hajt. Nincs mögötte
semmilyen zavaros hátsó szándék, egyszerűen csak szeretlek, és
veled akarok lenni. Csak téged akarlak, senki mást. Bármit,
bárhogyan megtehetsz velem, csak azt szeretném, hogy te is
akard…
Nem tudta befejezni a mondatot, hirtelen szél támadt, és eloltotta
a templomban égő gyertyákat.
A zápor viharba fordult át. Az épületen kívül himbálózó lámpások
eláztak. Minden elsötétedett.
Wei Wuxian elhallgatott. Lan Wangji magához húzta, és a
szájával fojtotta belé a szót.
Érezte, hogy Lan Wangji zihál, aztán meghallotta a rekedt
suttogást:
– Imádlak…
Wei Wuxian szorosan ölelte:
– Igen!
– Szeretlek és akarlak… – folytatta Lan Wangji.
– Igen! – mondta Wei Wuxian immáron hangosabban.
– Nem tudnálak elhagyni… Csak téged akarlak, senki mást!
 Lan Wangji újra és újra elismételte Wei Wuxian szavait, egyszerre
remegett a hangja és a teste. Wei Wuxian úgy érezte, hogy mindjárt
elsírja magát.
Lan Wangji minden egyes mondat után még szorosabban ölelte
magához, hogy szinte már fájt, de ő is még jobban
belékapaszkodott. Alig kapott levegőt, mégis a mennyországban járt.
Csak arra vágyott, hogy még szorosabban, a lehető legszorosabban
fonódjon rá.
Semmit sem látott.
A mellkasuk egymásnak feszült, a szívük kalapálását pedig nem
tudták elrejteni. Wei Wuxian érezte, ahogy Lan Wangji lüktető szíve
majd kiugrik a helyéből, és közben mintha egy könnycsepp pottyant
volna, szinte észrevétlenül, a nyakára.
Ebben a pillanatban kopogó lépteket lehetett hallani, a
munkálatokat ellenőrző Jin Guangyao és az emberei visszatértek. A
viharos széllel dacoló két szerzetes közben nagy nehezen becsukta
és bereteszelte az épület kapuját. Jin Guangyao előhúzott egy
tűztalizmánt. Finoman ráfújt, majd a már égő talizmánnal egyenként
meggyújtotta a vörös gyertyákat. A halvány gyertyalángokon kívül
nem akadt más fényforrás az éjszakai esőben menedékül szolgáló
teremben. Ekkor két határozott koppanás hallatszott a kapu felől.
Az épületben tartózkodó kultivátorok és szerzetesek a hang
irányába fordultak, és hegyezni kezdték a fülüket. A kaput bezáró két
szerzetes harciasan irányította a kardja hegyét a bejárat felé. Jin
Guangyao arca meg sem rezdült.
– Ki vagy?
– Klánvezér, én vagyok az! – hallatszott a kapun túlról Su She
hangja.
Jin Guangyao intett, mire a két szerzetes elhúzta a reteszt. Su
She, hátában a tomboló viharral, belépett a terembe.
A gyertyák lángja megremegett a huzatban. A szerzetesek újra
bezárták a kaput. A csuromvizes Su She annyira átfagyott, hogy az
ajka is ellilult. A jobb kezében a kardját tartotta, a ballal egy embert
szorított magához. Éppen a földre hajította volna az embert, amikor
megpillantotta az ülőpárnákon elválaszthatatlanul egymáshoz
tapadó Wei Wuxiant és Lan Wangjit.
 Su She bizony többször is megkapta a magáét tőlük. Az arca
eltorzult, rögtön kardot emelt, és Jin Guangyaóra pillantott.
Amikor meggyőződött arról, hogy minden rendben, a fő kultivátor
a két legfőbb ellenségét is kézben tartja, megnyugodott.
– Mi történt? – kérdezte Jin Guangyao.
– Összefutottam vele – felelte Su She. – Gondoltam, hogy
hasznunkra lehet, úgyhogy elkaptam.
Jin Guangyao odalépett.
– Megsebesítetted?
– Nem. Megijedt és elájult – mondta Su She, és közben felemelte
a foglyát a földről.
– Minshan, ne bánj vele túl keményen – kérte Jin Guangyao. –
Nehezen viseli az ijesztő dolgokat, meg azt, ha a földhöz vágják.
– Igenis – vágta rá sietősen Su She, és óvatosan Lan Xichen
mellé tette az öntudatlan embert. Lan Xichen félretolta a nedves
hajtincseit, és megnézte magának. Az ájult ember nem volt más,
mint Nie Huaisang. Su She minden bizonnyal akkor kapta el, amikor
a lótuszrévi pihenő után Qinghebe tartott.
– Miért ejtetted foglyul Huaisangot? – tette fel a kérdést Lan
Xichen.
– Második fivérem, értem én, hogy aggasztó lehet a számodra,
hogy hirtelen még egy klánvezér idekerült, de nyugodj meg! –
mondta Jin Guangyao. – Pontosan tudod, hogyan bántam vele
mindig. Ha eljön az ideje, mind a ketten mehettek a dolgotokra. A
hajatok szála sem fog görbülni.
– Higgyek én neked? – kérdezte Lan Xichen szárazon.
– Ahogy gondolod, Második fivérem – felelte Jin Guangyao. –
Hiszel vagy sem, nincs túl sok választásod.
Su She jéghideg pillantást vetett Wei Wuxianre és Lan Wangjira:
– Hanguang-jun és Yiling pátriárkája, ki gondolta volna, hogy ilyen
hamar találkozunk? Milyen érzés, hogy megváltoztak az
erőviszonyok?
Lan Wangji nem válaszolt. Sohasem ült fel az értelmetlen
provokációnak. Megváltoztak az erőviszonyok, ismételte magában
Wei Wuxian. Vert seregként menekültél a Luanzang-dombról. Most
talán nem ugyanúgy nézel ki?
 Su She, ez a közepesen tehetséges kultivátor, sok éven át
gyűjtögethette magában a mérgét. Ingerelni sem kellett, és már
mondta is dühösen a magáét. Végigmérte Lan Wangjit, és gúnyosan
megszólalt:
– Idáig jutottunk, te pedig még mindig nyugodtnak mutatod
magad. Meddig tervezed a színjátékot?
Lan Wangji hallgatott, de Lan Xichen megszólalt:
– Su klánvezér, amikor a Gusu Lan klánban tanultál, ha jól
emlékszem, senki sem bánt rosszul veled. Miért támadod hát
Wangjit?
– Hogyan is merészelném én támadni a Második Lan úrfit, ezt az
istenáldotta tehetséget? – gúnyolódott tovább Su She. – Egyszerűen
látni sem bírom az önelégült arcát.
Wei Wuxian nem először találkozott életében
megmagyarázhatatlan, ok nélküli gyűlölettel, de azért őszintén
elcsodálkozott.
– Mondta egyszer is Hanguang-jun magáról, hogy milyen
tehetséges ember? Ha jól emlékszem, a Gusu Lan klán egyik
szabálya így szól: „az önelégült büszkeség tilos”.
– Aztán honnan ismered te a Gusu Lan klán szabályait? –
kérdezte Jin Ling.
– Lemásoltam őket néhányszor – idézte fel Wei Wuxian az állát
megsimogatva.
– Miért másolgattad te a Gusu Lan klán szabályait? – vonta össze
a szemöldökét Jin Ling. – Nem vagy te a… – „az ő klánjából”, fejezte
volna be, de menet közben furcsának találta, ezért haragos arccal
elharapta a mondatot.
Wei Wuxian elvigyorodott.
– Su klánvezér, talán azért gondolod ezt, mert Hanguang-jun
gyerekkora óta ilyen hűvös tekintettel néz az emberekre? Ha ez a
helyzet, bizony félreérted őt. Mindenkire így néz. Amúgy pedig
örülhetsz, hogy sohasem tanultál a Yunmeng Jiang klánnál.
– Miért is? – vágta oda a kérdést Su She barátságtalanul.
– Halálra idegesítettelek volna – jelentette ki Wei Wuxian. – Én
bizony már fiatal koromban meg voltam győződve a saját hihetetlen
tehetségemről, és akárhova kerültem, hirdettem is a zsenialitásomat.
Su She homlokán kidagadtak az erek.
 – Fogd be a szádat! – kiáltotta, és már szinte odacsapott, de Lan
Wangji magához húzta Wei Wuxiant, ölelve védve őt. Su She karja
megállt a levegőben, nem tudta eldönteni, hogy üssön-e vagy nem.
– Su klánvezér, szerintem hagyd abba – javasolta Wei Wuxian
Lan Wangji válla mögül kilesve. – Lianfang-zun még a jelen
helyzetben is tiszteli Zewu-junt. Mit tippelsz, örülni fog Lianfang-zun,
ha megsebesíted Hanguang-junt?
Pontosan ez volt az oka annak, hogy Su She félbehagyta a
támadást, de most, hogy Wei Wuxian is felhozta, csak úgy forrt
benne a düh. Visszatért a gúnyolódáshoz:
– Nem hittem volna, hogy Yiling félelmetes pátriárkája maga is
retteg a haláltól!
– Jól mondod! – bólogatott Wei Wuxian szégyentelenül. – Bár
valójában nem magától a haláltól félek, csak egyelőre még nem
akarok meghalni.
– Játék a szavakkal! – horkant fel Su She. – Mégis mi a
különbség a haláltól való félelem és aközött, hogy valaki nem akar
meghalni?
Wei Wuxian Lan Wangji mellkasához bújt.
– Van különbség. Például az, hogy most nem akarok Lan Zhantól
elszakadni, meg az, hogy félek Lan Zhantól elszakadni, ugyanaz
lenne? – Elgondolkozott, és folytatta. – Elnézést. Visszaszívom a
szavaim. Valóban ugyanarról van szó.
Su She arca már szinte elzöldült, de végtére is Wei Wuxian célja
az volt, hogy felmérgesítse. Egyszer csak nevetés ütötte meg a fülét.
Annyira halk volt, hogy először azt hitte, rosszul hall.
Wei Wuxian felnézett, és a havon tükröződő napfényhez hasonló,
finom mosolyt látott megvillanni Lan Wangji ajkán. Ezúttal nem
csupán Su She, de még Lan Xichen és Jin Ling is döbbenten nézett.
Mindenki tudta, hogy a hűvös Hanguang-jun sohasem mosolyog.
Nagyon kevesen látták valaha is finoman felfelé kunkorodó ajakkal.
Arra pedig végképp senki sem számított, hogy ilyen helyzetben
nevetni képes.
Wei Wuxiannek elkerekedett a szeme.
Kisvártatva nyelt egyet, az ádámcsutkája fel-le mozgott.
– Lan Zhan, te…
Ebben a másodpercben megint kopogás hallatszott a kapun.
 Su She kihúzta a kardját, és döbbenten felkiáltott:
– Ki az?
A válasz helyett kicsapódtak a kapu szárnyai.
A betörő viharból lila villám csapott Su She mellkasába. A teste
hátrarepült, és az egyik rózsafa oszlopnak csapódott. A következő
mozdulatával már vért köpött. A kapu mellett álló két őr is a földre
került, és képtelen volt feltápászkodni. Egy lila ruhás alak lépte át a
küszöböt, és sétált be a terembe.
Bár zuhogott, nem ázott át a ruhája, csak a köpenye szegélye
sötétlett itt-ott az esőtől. A bal kezében tartott papírernyőről
vízcseppek hulltak a földre. A jobb kezében a Zidian sistergett hűvös
fénnyel. A férfi arca még az éjszakánál is jobban sötétlett.
Jin Ling azonnal felkiáltott:
– Bácsikám!
Jiang Cheng tekintete végigsöpört a termen.
– Most éppen az vagyok, mi? Miért is szöktél el korábban?
Ezután, szándékosan vagy sem, Wei Wuxian és Lan Wangji felé
nézett. Mielőtt a tekintetük találkozhatott volna, Su She összeszedte
magát, és a kardját, a Nanpingot lóbálva Jiang Cheng felé
rohamozott. Az utóbbinak fel sem kellett emelnie a fegyverét. Dühös
csaholással Tündér vágtázott a templomba, és egyenesen Su Shere
vetette magát.
A kutyaugatást hallva Wei Wuxian hátán felállt a szőr. Rémülten
bújt Lan Wangjihoz.
– Lan Zhan!
Lan Wangjit nem kellett figyelmeztetni, már magához is szorította.
– Itt vagyok!
– Ölelj magadhoz – kérte Wei Wuxian.
– Ölellek – mondta Lan Wangji.
– Szorosan ölelj!
– Szorosan ölellek!
Jiang Chengnek rájuk sem kellett néznie, már a beszélgetésük
hallatán megrándultak az arcizmai. Kicsivel korábban oda akart
nézni, de már nem. Ebben a pillanatban szerzetesek és kultivátorok
rontottak rá kivont karddal a terem hátuljából. Jiang Cheng hűvösen
felnevetett, felemelte a jobb kezét, és szemkápráztató lila
fényvonalat rajzolt a levegőbe. Akit csak elért a lila fény,
hátrabucskázott. Az ernyő közben meg sem mozdult Jiang Cheng
kezében. Csak akkor csukta be, amikor a támadói, remegő testtel
szanaszét feküdtek a teremben. Mindeközben Su She a kutyával
küzdve dühösen ordítozott.
– Tündér! Vigyázz! – kiáltotta oldalról Jin Ling. – Harapd meg!
Harapd meg a kezét!
– Jiang klánvezér, vigyázz! A qin hangja! – harsogta Lan Xichen.
A terem hátsó feléből valóban guqinjátékot lehetett hallani. Jiang
Cheng egyszer már elveszítette a szellemi energiáját a Luanzang-
dombon a sötét dallamnak köszönhetően, ezért nem érte váratlanul
a dolog. Még csak az első hang visszhangzott, és már a föld felé
rúgott, a cipője orrával ugrasztva föl a kezébe az egyik ellenfele
eldobott kardját. Elhajította az ernyőt, a bal kezével megmarkolta az
idegen kardot, míg a jobbjával előhúzta a Sandut. Minden erejét
megfeszítve egymáshoz ütötte a két pengét.
A kardok fülsiketítő zengése elnyomta Jin Guangyao guqinjének
hangját.
Jiang Cheng megoldása nem is lehetett volna hatékonyabb!
Egyvalami hibádzott csak: elviselhetetlenül fájdalmas volt hallgatni a
kardcsattogást. Mintha átszúrta volna az ember fülét az a
szörnyűséges hang. A Gusu Lan klánhoz tartozó Lan Xichennek és
Lan Wangjinak még a többieknél is jobban sajgott a hallójáratuk,
össze is ráncolták a homlokukat. A Wei Wuxiant ölelő Lan Wangji
azonban nem tapaszthatta a kezét a fülére. A kutyaugatás miatt
remegő Wei Wuxian volt az, aki kinyújtotta a karját, és befogta
helyette.
Jiang Cheng elszánt arccal csikorgatta tovább a kardokat, és
közben a terem vége felé tartott. Ám még mielőtt odaért volna, a
fülét befogó Jin Guangyao előlépett a sötétből.
– Jiang klánvezér, meghajolok a pusztító erőd előtt.
Jiang Cheng felé csapott a Zidiannel. A fő kultivátor félreugrott.
– Jiang klánvezér! Hogy kerülsz ide?
Jiang Cheng nem állt szóba vele. Jin Guangyao szellemi
energiája jóval kisebb volt az övénél, ezért a Jin klán vezetője
sohasem állt volna ki ellene. Újra és újra félreugrott, próbálta
megőrizni a méltóságát, miközben az emberei Jiang Chengre
támadtak.
 – A-Linget üldözted, ugye? Tündér téged is idevezetett. Én adtam
neki a kutyát, de úgy tűnik, semmi hasznom nincsen belőle.
Lan Wangji annyira szorosan ölelte magához, hogy Wei Wuxian
már az ugatást hallva sem félt. Elgondolkozott, mert Jin Guangyao
fürgén mozgó szemgolyója és az arcáról letörölhetetlen mosolya
eszébe juttatott valakit.
– Hát ez teljesen olyan, mint Xue Yang.
Lan Wangji egy szót sem szólt. Wei Wuxian felnézett, és
ráébredt, hogy a keze még mindig szerelme fülére tapad. Nem
hallotta, hogy mit mondott, azért nem válaszolt. Sietve visszahúzta a
karját. Közben, bár továbbra is mosolygott, Jin Guangyao
hanghordozása hirtelen megváltozott:
– Jiang klánvezér, mi történt? Furcsa, hogy amióta itt vagy, nem
nézel az egyik irányba. Mi van ott, ami zavar téged?
– Te vagy a fő kultivátor. Ha harcolni akarsz velem, harcoljunk –
felelte Jiang Cheng. – Minek ez a fecsegés?
Jin Guangyao nem tágított:
– Még mindig nem akarsz odanézni? Nincs ott semmi más, csak
a shixiongod.[3] Legyél őszinte magaddal! Valóban A-Ling miatt vagy
itt?
– Mégis ki más miatt lennék? – Jiang Cheng kezdte elveszíteni a
béketűrését.
– Ne válaszolj neki! – vetette közbe Lan Xichen.
Jin Guangyao mindig is ügyesen forgatta a szót, azonnal elvonta
a vele beszédbe elegyedő Jiang Cheng figyelmét, és az érdekeinek
megfelelően hatott az érzelmeire.
– Rendben hát – szólt Jin Guangyao. – Wei úrfi, látod ezt? A
shidid nem miattad van itt, még csak rád sem akar nézni.
– Furcsa, hogy ezt mondod – mosolyodott el Wei Wuxian. – Jiang
klánvezér újjászületésem első napja óta így bánik velem. Miért
emlékeztetsz rá?
Jiang Chengnek ezt hallva eltorzult az arca. A Zidiant tartó kezén
kidagadtak az erek. Jin Guangyao sóhajtva fordult újra felé:
– Jiang klánvezér, látod-látod, bizony nem könnyű a te
shixiongodnak lenni!
Wei Wuxiant kezdte aggasztani, hogy Jin Guangyao érezhetően
folyamatosan rá tereli a beszélgetést.
 – Jin klánvezér, úgy tűnik, mégis esküdt testvérnek lenni a
legnehezebb! – vágott vissza Jiang Cheng.
– Jiang klánvezér! – folytatta Jin Guangyao félvállról, mintha már
nem is érdekelné, hogy Jiang Cheng hallja-e, amit mond. – Az
hallottam, hatalmas jelenetet rendeztél tegnap Lótuszrévben. Yiling
pátriárkájának egykori kardját szorongatva bolyongtál, és minden
szembejövőt megkértél, hogy próbálja meg kihúzni a hüvelyéből.
Jiang Cheng olyan képet vágott, hogy beleborzongott, aki csak
látta.
Wei Wuxian hirtelen lefejtette magáról Lan Wangji ölelő karját.
Kalapálni kezdett a szíve. Egy hang kezdte rá a fejében. Az én
kardommal? A Suibiannel? De hát nem Wen Ningre bíztam azt a
kardot? Nem, amikor tegnap találkoztunk, biztosan nem volt nála…
Hogyan került Jiang Chenghez? Miért kérte a járókelőket, hogy
húzzák ki? Vajon ő már kihúzta?
A feszültségét látva Lan Wangji végigsimított a hátán. Wei
Wuxian egy kicsit megnyugodott. Jiang Cheng elhallgatott, Jin
Guangyao szeme felragyogott, és folytatta:
– Úgy hallottam, hogy senki sem tudta kihúzni, csak te. Ez bizony
furcsa. Tizenhárom évvel ezelőtt került a kezembe az a kard, de
lezárta magát. Úgy tűnt, hogy Yiling pátriárkáját leszámítva senki
sem tudja kihúzni…
– Fogd be a szádat! – lendült támadásba Jiang Cheng a Zidiannel
és a Sanduval.
A mosolygó Jin Guangyao azonban csak mondta a magáét:
– Most már emlékszem. A könnyelműen felelőtlen Wei úrfi, aki
mindig elfelejtette magával vinni a kardját, és mindig más és más
indokot talált ki. Már akkor furcsállottam a dolgot. Hát te?
– Mi a fenét akarsz ezzel? – üvöltött Jiang Cheng.
Erre már Jin Guangyao is megemelte a hangját:
– Jiang klánvezér, kiváló ember vagy, a legfiatalabb klánvezér, aki
kora ellenére egyedül szervezte újjá a Yunmeng Jiang klánt. Mégis,
ha jól emlékszem, soha semmiben sem sikerült jobbnak lenned Wei
úrfinál. Elmondod nekem, hogyan sikerült a Naplövés hadjáratot
követően magad mögé utasítanod? Talán csak nem valami
aranymagpirulát vettél be?
 Az „aranymagpirula” szót tisztán, már-már élesen ejtette ki. Jiang
Cheng arca teljesen eltorzult. A Zidian fenyegető, fehér fényre
váltott. A férfi lelke zavarában a mozdulatai is erőtlenebbnek tűntek.
Jin Guangyao pontosan erre a pillanatra várt, előrecsapott a
kezében rejtegetett guqinhúrral. Jiang Cheng azonnal összekapta
magát, hogy hárítsa a támadást. A Zidian rácsavarodott a húrra. Jin
Guangyao zsibbadást érzett a tenyerében, úgyhogy gyorsan
visszavonult, de közben halkan felnevetett. A bal kezével egy másik
húrt húzott elő, és azzal is Jiang Cheng felé suhintott.
Jiang Cheng pupillája gombostűfejnyire szűkült. Egyetlen
csuklómozdulattal a második húr felé irányította a Zidiant.
– Bácsikám, vigyázz! – kiáltott fel Jin Ling.
Jin Guangyao kihasználta az alkalmat. Előhúzta a derekán lógó
kardot, és Jiang Cheng szíve felé szúrt.
Jiang Cheng elszürkülő arccal a mellkasához kapott. Vér
szivárgott az ujjai között, feketére festve lila köpenyét. Amint a Zidian
hárította a húrral történt támadást, újra ezüstgyűrű lett belőle, és
visszatért az ujjára. Ha a gazdája sok vért veszít, vagy súlyosan
megsebesül, egy varázsfegyver mindig a legalacsonyabb formára
vált. Jin Guangyao kapott az alkalmon, előrelépett, és lezárta a
szellemi csatornáit. Amikor ezzel végzett, zsebkendőt vett elő a
köpenye ujjából, megtörölte a kardját, és visszatette a derekára.
Jin Ling azonnal odafutott a megrogyott Jiang Chenget támogatni.
– Ne kapkodj! – sóhajtott Lan Xichen. – Segíts neki leülni.
Mélyen a mellkasába hatolt a szúrás, de Jiang Cheng azért nem
kapott halálos sebet. A mozgásban és a szellemi energiája
használatában persze akadályozta a sebesülés. Mindazonáltal
továbbra sem szeretett mások segítségére szorulni.
– Takarodj innen! – fordult Jin Ling felé.
Jin Ling tisztában volt vele, hogy Jiang Cheng még mindig dühös
rá, amiért egyedül nekiindult. Mardosta emiatt a lelkiismeret-furdalás,
ezért inkább nem is védekezett. Távoli kutyaugatás, aztán hirtelen
vonyítás ütötte meg a fülét. Borzongva jutott az eszébe, amit Jin
Guangyao néhány perccel korábban mondott.
– Fuss, Tündér! – üvöltötte. – Meg akarnak ölni!
Hamarosan megérkezett az esőben bőrig ázott, dühöngő Su She.
 – Hogyhogy nem ölted meg? – szegezte neki a kérdést Jin
Guangyao.
– Egyszerűen nem tudtam – válaszolt Su She tele gyűlölettel. –
Nem lehet mit kezdeni ezzel a kutyával. Ha valaki megsimogatná,
megvadul, de ha keményen nekiesne az ember, fülét-farkát behúzva
elszalad, és bizony gyorsabban fut bárkinél.
Jin Guangyao megrázta a fejét.
– A végén még idehoz magával valakit. Gyorsan végezzük el itt a
feladatunkat!
– Haszontalan népség! – utálkozott Su She. – Majd én
noszogatom őket.
Jin Ling megkönnyebbülten sóhajtott. A továbbra is szürke arccal
a földön ülő Jiang Chengre nézett, majd bizonytalanul Lan Wangji
felé fordult:
– Hanguang-jun, van még itt valahol szabad ülőpárna?
Lan Wangji a teremben található összes ülőpárnát, mind a négy
darabot összeszedte nekik. Némi hallgatást követően felállt, és
odatolta Jin Lingnek a sajátját.
– Köszönöm, de ez nem kell! – mondta Jin Ling. – Majd odaadom
neki az enyémet…
– Nem szükséges – mondta Lan Wangji, és visszaült Wei Wuxian
mellé. Teljesen szabályos testtartásban ültek ugyanazon a párnán,
és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy össze kellett volna húzniuk
magukat. Jin Ling a fejét vakarta egy darabig a szabadon maradt
ülőpárnát nézegetve, de végül csak odahúzta valahogy Jiang
Chenget. A Jiang család vezetője legelőször megnyomott egy
akupunktúrás pontot a mellkasán, hogy elállítsa a vérzést, csak
utána ült le. Néhány másodperccel később Wei Wuxianre és Lan
Wangjira pillantott, majd újra leszegte a tekintetét, és borús arccal
gondolkodni kezdett valamin.
Ekkor vidám kiáltás hallatszott a terem végéből.
– Klánvezér! Megtaláltuk! Már látszik az egyik sarka!
Jin Guangyao arcán látszott, hogy fellélegzett. Sietős léptekkel
hátrament az embereihez.
– Gyorsan, folytassátok, de legyetek nagyon óvatosak! Már nincs
sok időnk.
 Féltucatnyi villám hasította a távolban az eget, amit hamarosan
egy sor mennydörgés követett. Wei Wuxian és Lan Wangji továbbra
is szorosan egymáshoz tapadva ült, Jiang Cheng valamivel távolabb
tőlük. Jin Ling is odahúzta hozzájuk az ülőpárnáját. Hosszú ideig
kínos csendben hallgatták az eső kopogását. Egyikük sem szólalt
meg.
Ki tudja, miért, Jin Ling beszélgetni akart velük. Körbenézett
néhányszor, és hirtelen nekikezdett:
– Bácsikám, még szerencse, hogy elintézted azt a két guqinhúrt,
egyébként most nagy lenne a baj.
Jiang Cheng arca még jobban elsötétedett.
– Fogd be a szádat a kedvemért!
Ha nem bizonytalanodik el a kavargó érzelmei miatt, és nem
kínálja fel a lehetőséget Jin Guangyaónak, hogy aljas módon
mellkasba szúrja, semmi esetre sem kerül az ellenség kezére.
Valójában még Wei Wuxian és Lan Wangji is kivédték volna a guqin
húrjával végrehajtott támadást. Még úgy is, hogy Lan Wangjinak
teljesen elpárolgott a szellemi ereje, Wei Wuxiané pedig alacsony
szinten állt, azért nem felejtettek el mindent, és ha maguk nem is
tudtak támadni, de képesek voltak kitérni a támadások elöl. Közben
Jin Ling ügyetlenül próbált szóba elegyai a nagybátyjával, de ahogy
megfontoltan kereste a szavakat, csak még kínosabb lett az egész.
A lehordott Jin Ling zavartan elhallgatott. Jiang Cheng is némán
szorította össze az ajkait.
Wei Wuxian sem szólalt meg. Korábban biztosan kinevette volna
Jiang Chenget, amiért olyan könnyen elveszítette a fejét, és
lehetőséget adott az ellenségnek a támadásra, de ezúttal, felidézve
Jin Guangyao szavait, pontosan tudta, hogy mi lehetett a háttérben.
Lan Wangji megint megsimogatta a hátát, mire ő felnézett. Lan
Wangjin meglepetésnek nyoma sem volt. Gyöngéden nézett rá. Wei
Wuxian szíve kalapálni kezdett.
– Tudtad? – kérdezte halkan.
Lan Wangji lassan bólintott.
Wei Wuxian sóhajtott egyet.
– Wen Ning…
Eredetileg Wen Ningre bízta a most Jiang Cheng kezében lévő
Suibiant. Amikor pedig Lótuszrévbe tartottak, Wen Ning egy szót
sem szólt neki az egészről.
– Mikor mondta el? – kérdezte Wei Wuxian.
– Amikor nem voltál magadnál – válaszolt Lan Wangji.
– Így hagytuk ott Lótuszrévet?
Ha Wen Ning velük lett volna, Wei Wuxian most minden bizonnyal
haragosan ráförmed.
– Nagyon sajnálta, amit tett – védte Lan Wangji.
– Annyiszor kértem, hogy senkinek ne mondja el! – fakadt ki Wei
Wuxian.
– Mit ne mondjon el? – vágott közbe váratlanul Jiang Cheng.
Wei Wuxian és Lan Wangji meglepetten felé fordult. Jiang Cheng
egyik kezét a sebére szorította, és hűvösen így szólt:
– Wei Wuxian, te önzetlen, nagy ember. Nem is cselekedhettél
volna helyesebben. Megtartottad magadnak a szenvedésedet,
senkinek sem szóltál róla. Milyen megható történet! Most térdre
kellene borulnom, hogy sírva mondjak köszönetet, ugye?
Az udvariatlan gúnyolódást hallva Lan Wangji arca elkomorodott.
Jin Ling látta ezt, és azonnal Jiang Cheng elé állt, attól tartott, hogy
Lan Wangji egyetlen ütéssel agyoncsapja őt.
– Bácsikám!
Wei Wuxian arca is eltorzult. Nem azt várta, hogy Jiang Cheng
hálás köszönetet mond neki, amikor kiderül az igazság, de azért a
szokásos gyűlöletre sem számított.
– Sohasem kértelek arra, hogy mondj nekem köszönetet –
közölte fojtott hangon.
– Hahh! – horkant fel Jiang Cheng. – Adsz, és nem vársz el érte
semmit. Micsoda nagyság! Nem vagyok hozzád méltó. Ezért mondta
hát mindig az apám, hogy te értetted meg igazán a Jiang család
jelmondatát, te viselkedtél úgy, ahogy egy igazi családtagnak kell.
Wei Wuxian nem bírta tovább hallgatni.
– Elég lesz! – szakította félbe.
– Mi az, hogy elég lesz? – kiáltotta Jiang Cheng élesen. – Ha te
azt mondod, hogy elég, akkor elég? Te aztán mindent tudsz!
Mindenben jobb vagy nálam! Legyen szó tehetségről,
kultivátorságról, szellemi szintről vagy személyiségről! Ti mindent
tudtok, én semmit. Hát mi a fene vagyok én?
 Hirtelen kinyújtotta a karját, mintha Wei Wuxian gallérját akarta
volna megragadni. Lan Wangji egy kézzel, a vállánál fogva maga
mögé húzta a társát, a másik kezével pedig eltaszította Jiang Cheng
kezét. A tekintetében jól látszott a benne tomboló düh. Nem használt
szellemi energiát a lökéshez, de a fizikai ereje is éppen elég volt.
Jiang Cheng sebe megint felszakadt. Ömleni kezdett belőle a vér.
– Bácsikám, a sebed! – kiáltott Jin Ling. – Hanguang-jun, kérlek,
legyél kíméletesebb!
– Jiang Wanyin, ha beszélsz, tisztelettel beszélj! – mondta Lan
Wangji hűvösen.
Lan Xichen levette a köpenyét, és a remegő Nie Huaisangra
terítette.
– Jiang klánvezér, kérlek csillapodj! Így csak romlik az állapotod.
Jiang Cheng arrébb tolta az őt támogató Jin Linget. A sebéből
folyt ugyan a vér, de azért jutott a fejébe is. Az arca elsápadt, majd
elvörösödött.
– Miért? Wei Wuxian, miért?
– Mit miért? – kérdezte Wei Wuxian Lan Wangji háta mögül, mind
a két szót kihangsúlyozva.
– Tisztában vagy te vele, hogy mennyi mindent kaptál a Jiang
családtól? – kérdezte Jiang Cheng. – Közben pedig én voltam a fia,
a Yunmeng Jiang klán jogos örököse, és mégis, annyi éven át
mindenben háttérbe szorítottál. Felneveltek, te pedig azzal háláltad
meg, hogy elvetted az életüket! Apám, anyám, a nővérem és Jin
Zixuan életét! Jin Ling is miattad maradt árván!
Jin Ling megremegett, leejtette a vállát, a tekintetéből is sütött a
szomorúság. Wei Wuxian ajka megmozdult, de semmit sem tudott
mondani. Lan Wangji felé fordult, és a kezébe fogta a kezét. Jiang
Cheng azonban nem hagyta abba, tovább üvöltött:
– Wei Wuxian, mégis ki szegte meg az esküjét, és árulta el a
Jiang családot? Te magad jelentetted ki ünnepélyesen, hogy én
leszek a klánvezér, te a segítőm, és egy életen át támogatni fogsz. A
Gusu Lan klán két jádekövéhez hasonlóan a Yunmeng Jiang
klánnak is meglesz a maga két büszkesége, és sohasem árulsz el
engem, sem a családot. Kinek a szavai voltak ezek? Azóta talán
visszaszívtad az összeset?
 Jiang Cheng mondatról mondatra egyre jobban belelovalta
magát.
– És mi lett a vége? Az ellenségeink védelmezője lett belőled.
Hahaha! A Wen családé! Vajon mivel vesztegettek meg, hogy olyan
lelkesen átálltál? Hát a mi családunk? Mindig akkora lelkesedéssel
cselekszel jót, de a végén mégis minden rosszul sül el! Áldozatul
esel a körülményeknek! Csak gyűlik benned az eltitkolt bánat! Milyen
bánat? Semmit sem mondtál el nekem, úgy kezeltél, mint valami
idiótát! Hát mennyivel tartozol a Jiang családnak? Nem lenne
szabad gyűlölnöm téged? Nem gyűlölhetlek? Miért tűnik úgy, mintha
most is én ártottam volna neked? Miért érzem úgy, hogy oly sok
éven át csak egy bohóc voltam? Mi vagyok én? Annyira vakítson el
a ragyogásod, hogy még a szememet se nyissam ki? Miért is ne
kéne gyűlölnöm téged?
Lan Wangji felpattant a helyéről. Jin Ling rémülten állt Jiang
Cheng elé.
– Hanguang-jun, a bácsikám megsérült…
Jiang Cheng egyetlen pofonnal leterítette a fiút.
– Jöjjön csak! Azt hiszed, félek tőle?
A pofon után Jin Ling lemerevedett, de nem csak ő, Wei Wuxian,
Lan Wangji és Lan Xichen is kővé dermedt.
Jiang Cheng sírt. Potyogtak a könnyei, és közben a fogai között
sziszegte:
– Miért? Miért nem mondtad el nekem?
Jiang Cheng ökölbe szorította a kezét, ütésre emelte, de nem
lehetett eldönteni, hogy mást vagy saját magát akarta eltalálni vele.
Végül a földre csapott.
Tiszta szívből akarta gyűlölni Wei Wuxiant, de szellemi erejének
forrása, a testében forgó aranymag elbizonytalanította.
Wei Wuxian nem tudta, mit mondjon.
Amikor annak idején úgy döntött, hogy nem mondja el neki, mi
történt, pontosan azért tette, mert nem akarta olyannak látni Jiang
Chenget, amilyennek most mutatta magát.
Ígéretet tett Jiang Fengmiannek és Yu asszonynak, hogy segíteni
és támogatni fogja a fiukat. Ha pedig egy hozzá hasonlóan mindig
győzni akaró embernek ilyesmi jut a tudomására, egy életre
elkeseredik, tükörbe sem tud nézni utána. Mindig ott fog motoszkálni
a fejében a gondolat, hogy valójában mindent egy másik ember
áldozatának köszönhet. A sikerei nem a saját sikerei. Mindegy, hogy
győz vagy veszít, hiszen nincs joga örülni annak, ha felülkerekedik
valakin.
Később, miután Jin Zixuan és Jiang Yanli meghalt miatta, még
kevésbé akarta, hogy bárki megtudja, odaadta az aranymagját Jiang
Chengnek. Hiszen ha elmondja neki, azzal mintha átruházott volna
rá valamennyit a nővérük halálának felelősségéből.
Jiang Cheng hangtalanul zokogott, a könnyek patakokban folytak
végig az arcán.
Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy mások előtt sírjon, de
kétség sem fért hozzá, hogy ettől a naptól fogva egészen addig,
amíg Wei Wuxian aranymagja a testében marad, és szellemi
energiát ad neki, örökre emlékezni fog erre az érzésre.
A könnyeit nyelve folytatta:
– Azt mondtad, hogy én leszek a klánvezér, te pedig segíteni
fogsz, támogatni egy életen át, sohasem árulod el a családot… Te
magad mondtad.
Wei Wuxian hallgatott egy darabig, majd így szólt:
– Bocsáss meg! Megszegtem az ígéretemet.
Jiang Cheng megrázta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát. A
következő pillanatban hirtelen fulladozva felnevetett, majd szomorú
öniróniával így szólt:
– Itt tartunk, te pedig a bocsánatomat kéred. Micsoda
nebáncsvirág vagyok én!
Jiang klánvezér szavaiban mindig ott bujkált a gúny, de ezúttal
saját magának címezve.
– Bocsánat! – bökte ki hirtelen.
– Nem kell bocsánatot kérned – Wei Wuxian hangja döbbenetről
árulkodott.
Lassan már nem lehetett átlátni, ki kér kitől bocsánatot.
– Vedd úgy, hogy így törlesztettem a Jiang családnak – folytatta
Wei Wuxian.
Jiang Cheng felemelte a fejét. Könnyes, vörös szemmel nézett rá.
– Törlesztés apámért, anyámért és a nővéremért? – kérdezte
rekedten.
Wei Wuxian megnyomogatta a halántékát.
 – Felejtsd el! Ez már a múlt, ne emlegessük fel többé.
Nem olyasmi volt ez, amire szívesen emlékezett vissza. Nem
szerette felidézni, hogy milyen volt, amikor kivágták a magját, és
hogy milyen árat fizetett ezért a műtétért. Mégis, ha régebben derült
volna ki, hogy mi történt, valószínűleg nevetve vigasztalta volna
Jiang Chenget.
– Jelentéktelen apróság! Te is láttad, hogy az aranymagom nélkül
is elértem, amit csak akartam, nem igaz? Legyőztem és megöltem,
akit kellett.
Ezúttal azonban valóban nem volt ereje könnyed
magabiztosságot tettetni. Végtére is a szíve mélyén érintette meg ez
az egész.
Könnyedén túl lehet lépni az ilyesmin?
Ugyan, dehogy!
Tizenhét-tizennyolc éves korában Wei Wuxian semmivel sem volt
kevésbé büszke a kiemelkedő szellemi erejére és tehetségére, mint
Jiang Cheng. Akármennyi időt töltött horgászással, madarakat
kergetve és falat mászva, sokkal jobb teljesítményt nyújtott a
keményen tanuló társainál.
Aranymag nélkül minden megváltozott. Éjszakákon át forgolódott
álmatlanul, miközben arra gondolt, hogy sohasem fog már igazi
csúcsokat meghódítani, sohasem fogja tudni úgy forgatni a kardját,
hogy lenyűgözzön mindenkit, aki csak látja. Aztán feltette magának a
kérdést, hogy mi lett volna, ha Jiang Fengmian nem viszi haza
magával Lótuszrévbe. Lehet, hogy egy életen át a kultiváció
közelébe sem kerül? Még csak nem is értesül arról, hogy létezik ez a
lenyűgöző ösvény. Koldus marad, az utcákat járja, ha kutyát lát,
elmenekül. Esetleg tehénpásztor lesz belőle, vagy tolvaj. Fuvolázva
múlatja a napjait. Nem tanul meg kultiválni, nem növeszt
aranymagot. Talán jobban járt volna így.
Fogja fel a történteket viszonzásként vagy jóvátételként? Talán a
legjobb lenne, ha úgy venné, hogy sohasem volt aranymagja.
Újra és újra megmagyarázta magának a sorsát, és sikerült
eljutnia odáig, hogy a felszínen hidegvérűen magabiztosnak tűnt, így
függetlenül attól, hogy valójában becsapta-e magát vagy sem,
elégedetten szemlélte saját magát.
Mindez azonban még az előző életében történt.
 – A legjobb lenne, ha… ha nem járna állandóan ezen az eszed –
vélekedett. – Tudom, hogy nem fogod tudni elfelejteni, de… Hogy is
mondjam…? – Megmarkolta Lan Wangji kezét, úgy folytatta: – Most
tényleg úgy gondolom, hogy… mindez már a múlt. Nagyon régen
történt. Nem kell őrlődni miatta.
Jiang Cheng heves mozdulattal letörölte a könnyeit az arcáról.
Mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét.
Mindeközben a Lan Xichen köpenyébe bugyolált Nie Huaisang
lassan magához tért. Nyögdécselve ült fel.
– Hol vagyok? – kérdezte nagyokat pislogva.
Rögtön az egy párnán egymáshoz simulva üldögélő Wei
Wuxianre és Lan Wangjira esett a pillantása. Yiling pátriárkája szinte
Hanguang-jun ölében ült. Nie Huaisang felkiáltott, mintha megint
elájulni készülne. Ezzel egy időben furcsa hangokat lehetett hallani a
terem végéből, mintha előtört volna valami. Egy pillanattal később az
addig ásó kultivátorok felüvöltöttek.
A jelenlévők arckifejezése megváltozott. Émelyítő szagot éreztek.
Lan Xichen a ruhája ujjával takarta el az orrát, a szemében
aggodalom. Hamarosan két tántorgó alakot pillantottak meg.
2
Su She Jin Guangyaót támogatta. Sápadt arccal botorkáltak
előre, miközben a hátuk mögött folytatódott az üvöltés.
– Klánvezér, jól vagy? – kérdezte Su She.
Jin Guangyao homlokán hideg izzadságcseppek csillogtak.
– Nincs semmi bajom. Köszönöm az előbbit!
A bal karja lógott, nem tudta felemelni. A remegéséből érezni
lehetett, hogy sajog a fájdalomtól. A jobb kezével a derekához nyúlt,
és egy orvosságos üvegcsét halászott elő. Megpróbálta egy kézzel
kinyitni, de nem sikerült. Amikor Su She ezt meglátta, máris elvette
tőle a fiolát, kinyitotta, és kivett belőle egy pirulát. Jin Guangyao
fintorogva nyelte le az orvosságot. Amint a gyomrába jutott,
kisimultak az arcvonásai.
– Mi történt? – kérdezte Lan Xichen némi tétovázás után.
Jin Guangyao hallgatott egy darabig. Közben látszott, ahogy
kipirosodik a vértől az addig sápadt arca.
– Baleset – válaszolta mosolyt erőltetve az arcára.
 Gyógyhatású port vett elő, és a kezére szórta. A bal karján,
egészen a csukójáig vörös folt éktelenkedett. A bőre hiányzott,
mintha megfőtt volna a húsa. Jin Guangyao remegő ujjakkal letépett
egy darabot fehér köpenye ujjából.
– Minshan, kösd a csuklóm köré!
– Méreg? – kérdezte Su She.
– A méreg felfelé tart. Nincs baj. Kifújom magam, és eltávolítom.
Miután Su She bekötözte, Jin Guangyao már indult is volna hátra,
hogy tovább felügyelje a munkát.
– Klánvezér, majd megyek én! – ajánlkozott gyorsan Su She.
A bántó bűz lassan eloszlott. Wei Wuxian és Lan Wangji felálltak.
A mély gödör mellett hatalmas földhányás magasodott. A gödörben
fekvő, finoman megmunkált koporsó félretolt fedelén egy ugyancsak
felnyitott, fényes fekete dobozt pillantottak meg, melyből finom, fehér
füst kígyózott a templom mennyezete felé. Az orrfacsaró bűz a füst –
minden bizonnyal halálos méreg – szaga volt. A néhány perccel
korábban a gödröt ásó kultivátorok még a koporsó körül feküdtek.
Mintha elevenen égtek volna meg, még a ruháik is elfeketedtek. Már
ebből is látszott, hogy mennyire erős lehetett az a méreg.
Su She a kardja energiájával eloszlatta a füstöt. A penge
hegyével a dobozba is belenyúlt, ami a földre csúszott. Üres volt.
Jin Guangyao nem bírta tovább, odabicegett a koporsóhoz. Arca,
amelybe csak az imént tért vissza a szín, megint elfehéredett. Csak
ránézett az ember, és már tudta, hogy senki sem fekszik a
koporsóban.
Lan Xichen is odalépett. A hullákat látva maga is megdöbbent.
– Mit temettél ide? Hogy történhetett ez?
Nie Huaisang csak odapillantott, és öklendezve térdre is esett. Jin
Guangyao ajka megremegett, de nem szólt. Közben villámlott,
megvilágította sápadt arcát. Félelmetes arckifejezését látva Nie
Huaisang megborzongott, visszafojtotta az öklendezése hangját, Lan
Xichen háta mögé bújva betapasztotta a saját száját, és csak
remegett. Ki tudja, hogy a hidegtől vagy a félelemtől. Lan Xichen
odafordult hozzá, hogy néhány szóval megnyugtassa, miközben Jin
Guangyao már képtelen volt fenntartani a nyájas álcáját.
– Zewu-jun, ezúttal igazságtalanul vádolod Jin klánvezért –
mondta Wei Wuxian. – Nem ásott ő el ide semmit. Vagy ha elásott,
valaki közben kicserélte valami teljesen másra.
Su She feléje fordította a kardját.
– Wei Wuxian! – szólt rá hűvös hangon. – Mit találtál ki már
megint?
– Nem szeretnék túlozni, de ha én lennék a háttérben, a vezéraek
bizony nem csak a karja sérült volna meg. Jin klánvezér, emlékszel
még a levélre, amit Qin Su mutatott neked a Jinlin-toronyban?
Jin Guangyao tekintete lassan felé fordult.
– Nem más számolt be a dolgaidról a feleségaek, mint Qin
asszony egykori szolgálója, Bicao – folytatta Wei Wuxian. – Amikor
azonban Bicao váratlanul leleplezett mindent, aligha hitted, hogy a
saját elhatározásából tette, és senki sem ösztönözte erre, ugye?
Aztán ott volt még Sisi, akit börtönbe zártál. Ki mentette meg? Ki
utasította, hogy keresse fel Bicao társaságában a Yunmeng Jiang
klánt, és nyilvánosan leplezze le a titkaidat? Jin klánvezér, ha valaki
képes volt minderre, igazán nem esett a nehezére, hogy még előtted
idejöjjön, és mérgező füsttel cserélje ki azt a valamit, amit annyira ki
szerettél volna hantolni.
– Klánvezér, amott friss ásás nyomait látni – szólt közbe az egyik
szerzetes. – Onnan kerülhetett elő a koporsó.
Valaki valóban megelőzte őket. Jin Guangyao megfordult, és
ráütött az üres koporsóra. Elfordította az arcát, de remegő vállait
nem tudta elrejteni.
– Jin klánvezér, gondoltad volna, hogy ezen az estén te leszel az
imádkozó sáska, amely nem is sejti, hogy a háta mögött les rá a
rigó? Aki minden egyes mozdulatodat figyelemmel kíséri, ebben a
pillanatban is néz téged a sötétben megbújva. Nem, szerintem nem
is ember…
A vihar még a mennnydörgés hangját is elnyomta. Amikor Jin
Guangyao meghallotta a „nem is ember” szavakat, egy másodpercre
félelem ült ki az arcára.
– Wei Wuxian, hagyd az üres fenyegetőzést…! – gúnyolódott Su
She.
Jin Guangyao felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa. A félelmének
már nyoma sem volt. Egy szemvillanás alatt megregulázta az
érzelmeit.
 – Ne pazarold az erődet vitatkozásra – tanácsolta Jin Guangyao.
– Foglalkozz inkább a sérüléseddel! Miután megszabadultam a
méregtől, gyűjtsd össze az embereket, és készüljetek az indulásra!
– Klánvezér, mi lesz azzal, amit kiástak előttünk? – kérdezte Su
She.
Jin Guangyao ajka kissé elfehéredett.
– Ha már kiásták, aligha tudjuk visszaszerezni. Ne maradjunk itt
sokáig.
– Igenis! – vágta rá Su She.
Tündérrel küzdve több sebesülést is elszenvedett. A karján és a
mellkasán szétszakadt a ruhája, és különösen elöl mart mélyen a
húsába a kutya. A köpenyét vérfoltok szennyezték. El kellett volna
látni a sebeit, ha nem akarta, hogy később gondja legyen velük. Jin
Guangyao előszedett a derekánál lévő zsebből egy orvosságos
erszényt, és odanyújtotta neki.
– Igenis – vette át két kézzel Su She.[4]
Nem törődött többet Wei Wuxiannel, levette a ruháját, és a
sebeivel kezdett foglalkozni. Jin Guangyao még mindig nem tudta
mozgatni a mérges füsttől megégett kezét. A földön ült, és arra
összpontosított, hogy kiűzze a testéből a mérget. Az emberei
kardjukkal a kézben sétáltak fel és alá az épületben, így őrködtek. A
megvillanó kardpengék láttán Nie Huaisang előremeredt. Nem
hozott magával saját őröket, úgyhogy sóhajtani sem mert. Az egyik
sarokba húzódott, Lan Xichen mögé, ott szipogott.
Ez a Su She szinte mindenkivel érdekesen viselkedik, gondolta
Wei Wuxian. Lan Zhant pedig különösen gyűlöli, de a Jin Guangyao
iránti tiszteletéhez nem férhet kétség.
Éppen ez járt a fejében, amikor önkéntelenül is Lan Wangji felé
pillantott. Valami hidegen megvillant előtte.
– Fordulj meg! – mondta Lan Wangji hűvösen Su Shenek.
Su She lehajtott fejjel kente az orvosságot a mellkassebeire.
Amikor meghallotta Lan Wangji aligha visszautasítható parancsát,
ösztönösen megfordult. Ahogy szembekerült velük, Jiang Cheng és
Jin Ling szeme elkerekedett, Wei Wuxian arcáról pedig lefagyott a
mosoly.
– Te voltál az! – mutatott rá hitetlenkedve.
 Amint Su She rájött, hogy mi válthatta ki a többiek furcsa
reakcióját, azonnal eltakarta a mellkasát. Csakhogy elkésett, addigra
már mindenki meglátta, amit kellett. A szívénél különböző méretű
lyukak tátongtak a bőrén. A százlyuk-átok nyomai!
Jól látszott, hogy nem őt átkozták meg, hiszen akkor már a
létfontosságú szervein meg az aranymagján is megjelentek volna a
lyukak, lehetetlenné téve, hogy élni tudjon a szellemi erejével. Ő
azonban többször is használta a szállító talizmánt, ami nem ment
volna szellemi energia nélkül. Egyetlen magyarázat lehetett csak a
lyukakra. Ő átkozott el valakit.
Wei Wuxian mindent megtett hajdanán, hogy megtalálja a bűnöst,
és tisztázza magát, de nem tudta leszűkíteni a kört, amiben kutatnia
kellett volna. Ráadásul hiába találta volna meg, a később történtekre
aligha kapott volna így magyarázatot, ezért inkább elengedte a
dolgot. Mégis, ezen az estén, annyi eredménytelen keresés után, az
ölébe hullott a megoldás.
Jin Ling és valószínűleg Nie Huaisang sem értette, hogy mi
történt. Lan Xichen azonban már Jin Guangyao felé fordult:
– Jin klánvezér, egy terv része volt, ami a Qiongqi úton történt?
– Miből gondolod ezt? – kérdezte Jin Guangyao.
– Még kérded? – szólt közbe hűvösen Jiang Cheng. – Ha nem
átkozták volna el Jin Zixunt, semmi sem történt volna meg a
későbbiekből. A Qiongqi útnál lezajlott összecsapás után már nem
kellett foglalkoznod többé a veled nagyjából egykorú Jin Zixunnel és
Jin Zixuannel. Nem volt többé akadálya, hogy átvedd a Lanling Jin
klán vezetését, és megszerezd a fő kultivátor címet. Su She, az
egyik legmegbízhatóbb embered volt az átok forrása. Szükséges
még egyáltalán feltenni a kérdést, hogy ki adta ki neki a parancsot?
Jin Guangyao nem reagált, úgy nézett ki, mint aki meditációba
mélyedt. Miközben Wei Wuxian Su She felé fordult, a hangjában düh
bujkált:
– Mi rosszat tettem én neked? Nem volt köztünk semmilyen
nézeteltérés. Hiszen nem is ismertük egymást!
– Wei úrfi, talán nem neked kellene ezt a legjobban tudnod? –
szólalt meg Jin Guangyao. – Jelent bármit is, hogy nem volt köztetek
nézeteltérés? Eredetileg senkinek sincs nézeteltérése senkivel ezen
a világon, és mégis mindig akad valaki, aki előrántja a kardját, és
odaszúr a másiknak.
– Te gonosz aljadék! – sziszegte Jiang Cheng tele gyűlölettel.
– Sokra tartod magad! – vetette oda Su She gúnyosan. – Ki
mondta, hogy azért átkoztam el Jin Zixunt, hogy Yiling pátriárkájára
tereljem a gyanút? Akkoriban még nem is dolgoztam a
klánvezérnek. Azért átkoztam el, mert el akartam átkozni!
– Miért gyűlölted Jin Zixunt? – kérdezte Wei Wuxian.
– Ha meglátok egy-egy ilyen nagyképű rohadékot, én bizony
megölöm!
Wei Wuxian pontosan tudta, hogy az a „nagyképű rohadék”, akit
Su She a legjobban gyűlölt, nem volt más, mint Lan Wangji.
– Mi a bajod Hanguang-junnel? – kérdezte. – Őt miért tartod
nagyképűnek?
– Hogy miért? – nézett rá Su She megvetően. – Ha nem születik
a megfelelő helyre, vajon akkor is ugyanúgy lenézne mindenkit?
Miért kellett őt állandóan példaként állítani elénk? Mindenki csak
dicséri Hanguang-junt, hogy mennyire nemes, mennyire tiszta, de
valójában becsapja a világot, és Yiling pátriárkájával mocskosabbnál
mocskosabb dolgokat követ el. Egyszerűen nevetséges!
Wei Wuxian éppen megszólalt volna, de hirtelen ráébredt, hogy a
másik komor, sértődött arckifejezése ismerős. Már látta valahol.
Hirtelen eszébe jutott.
– Te voltál!
Caiyi városa, a Biling-tó, a vízbe eső kard, a Pusztító Xuanwu, a
tanítvány, aki kilökte Mianmiant. Su She.
Wei Wuxian egyszer csak elnevette magát.
– Most már értem – mondta.
– Mit értesz? – kérdezte Lan Wangji.
Wei Wuxian megcsóválta a fejét.
Pontosan tudta, hogy milyen ember volt Jin Zixun. Már akkoriban
semmibe vette a többieket, a Lanling Jinnel szövetséges klánok
tagjait, szolgaként kezelte őket. Még azt is méltóságán alulinak
tartotta, hogy közös lakomán vegyen részt velük. Su She is az egyik
szövetséges klánhoz tartozott, úgyhogy időnként a Jinlin-toronyba
kellett mennie, ahol nem kerülhette el a Jin Zixunnel való találkozást.
Az egyik kicsinyes, a másik arrogáns, aligha lehetett csodálkozni
azon, hogy Su She örökre megharagudott Jin Zixunre, ha ők ketten
egyszer összekaptak.
Mint kiderült, Wei Wuxiannek semmi köze sem volt Jin Zixun
elátkozásához, még akkor sem, ha végül mindenki őt vádolta érte.
A Qiongqi úton történt támadás oka az átok volt. Ha nem
kezdenek el sokasodni a lyukak Jin Zixun testén, a Lanling Jin klán
semmire sem tudott volna hivatkozni, hogy megtámadja. Wen Ning
nem veszíti el az eszét, nem kezd el tombolni, és nem tapad Wei
Wuxian kezéhez Jin Zixuan vére. Semmi sem történik meg abból,
ami később megtörtént.
Végre rájött, hogy egyáltalán nem azért átkozták meg Jin Zixunt,
hogy rátereljék a gyanút. Semmi köze sem volt hozzá!
Nehezen emésztette meg mindezt.
Nevetett, nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme.
– Az egész egy hozzád hasonló ember miatt történt… – kacagta,
talán a másikon, talán saját magán gúnyolódva. – Ráadásul milyen
nevetséges okból!
Jin Guangyao pontosan átlátta a gondolatmenetét.
– Wei úrfi, ne így gondolj erre az egészre.
– Ó! – nézett rá Wei Wuxian. – Te tudod, hogy mit gondolok?
– Természetesen – vágta rá Jin Guangyao. – Nem nehéz kitalálni.
Minden bizonnyal arra gondolsz, hogy mekkora igazságtalanság ért.
Valójában nincs erről szó. Előbb-utóbb akkor is megostromolták
volna a barlangodat, ha Su She nem átkozta volna el Jin Zixunt.
A monológja közben Jin Guangyao egyre csak mosolygott:
– Egyszerűen ilyen ember vagy. Jóindulatúan megfogalmazva
egy megzabolázhatatlan hős harcos, de ha kevésbé vagyunk
jóindulatúak, nyugodtan nevezhetünk olyan embernek, aki akárhová
tévedjen is, mindenhol csak megsérti a többieket. Ha az, akit
megbántasz, békében éli le az életét, nincsen semmi gond, de bármi
történjen vele bárki miatt, azonnal te leszel az első számú
gyanúsított, és rajtad akarnak majd bosszút állni. Egyszerűen
semmit sem tudsz tenni ellene.
Wei Wuxian elmosolyodott.
– Mit tegyek hát? Van valami abban, amit mondasz.
– Ha úgy alakul, hogy nem veszíted el a fejedet a Qiongqi útnál,
gondolod, hogy nem veszíted el valamikor máskor? – folytatta Jin
Guangyao. – A magadfajták rövid életre vannak ítélve. Nem sokkal
jobb így gondolkodni erről az egészről?
– Neked lesz rövid életed, te rohadék! – horkant fel Jiang Cheng.
Nem foglalkozott a súlyos sebével, felkapta a Sandut és támadni
készült. Azon nyomban vér buggyant ki a mellkasából, és Jin Ling
már ugrott is, hogy visszaültesse. A mozdulni képtelen Jiang Cheng
gyűlölettel telve átkozódott:
– Te ribanc kölyke, szégyentelen rohadék maradsz, bármilyen
magasra másszál is! Te parancsoltad meg Su Shenek, nem igaz?
Ugyan kit akarsz becsapni?
A „ribanc kölyke” kifejezést hallva egy pillanatra Jin Guangyao
arcára fagyott a mosoly. Jiang Chengre nézett, elgondolkozott, és
szárazon így szólt:
– Jiang klánvezér, jobb lesz, ha lehiggadsz egy kicsit. Pontosan
tudom, mit érzel. Megtudtad az igazságot az aranymagodról,
úgyhogy csak forr benned a düh. Felidézed, hogy mi mindent tettél
az elmúlt években, a büszke szívedet bűntudat mardossa, és
keresni kezded a bűnöst, aki miatt Wei úrfi előző élete véget ért, a
gonosztevőt, akire átháríthatsz minden felelősséget. Meg akarod
találni, hogy leszámolj vele, bosszút állj Wei úrfiért, és csökkentsd a
válladra nehezedő terhet.
Ha jobban érzed magad attól, hogy engem látsz minden mögött,
az átoktól a Qiongqi úton történt csatáig, ám legyen, de azért tudnod
kell, hogy te is felelős vagy mindazért, ami Wei úrfival történt,
méghozzá nem is kicsit. Miért indultak olyan sokan csatába Yiling
pátriárkája ellen? Miért vettek részt a hadjáratban akkor is, ha
egyébként semmi közük sem volt hozzá? Miért ítélték el annyian
anélkül, hogy több oldalról is megvizsgálták volna a történteket?
Talán az igazságérzetük állt a háttérben? Ugyan már! Részben a te
rábeszélésed miatt alakult így.
Jiang Cheng felnevetett, Lan Xichen pedig tudta: Jin Guangyao
megint azon munkálkodik, hogy akit csak lehet, egymásnak
ugrasszon.
– Jin klánvezér! – szólt rá halkan.
Jin Guangyao meg sem rezzent, mosolyogva folytatta:
– Akkortájt történt, amikor a Lanling Jin, a Qinghe Nie és a Gusu
Lan klán éppen befejezte a marakodást a hadizsákmány felett. A
többieknek csak morzsák jutottak. Te meg újjáépítetted Lótuszrévet,
miközben ott állt mögötted Yiling pátriárkája, a félelmetes Wei
Wuxian. Azt gondolod, a többiek jó szemmel nézték, hogy fiatal
korod ellenére ekkora előnyre tettél szert hozzájuk képest? Még
szerencse, hogy kettőtök kapcsolata messze nem volt harmonikus,
éppen ezért öntötték az olajat a tűzre, amikor tehették. Minél
gyengébb volt a Yunmeng Jiang klán, annál erősebbek lehettek ők.
Jiang klánvezér, ha nem így viszonyulsz a shixiongodhoz, ha
mindenki számára világossá teszed, hogy a kettőtök közti kapocs
elpusztíthatatlan, és senki sem tud összeugrasztani titeket; ha
valamivel elnézőbben bánsz vele, bizonyosan nem ez lett volna a
vége. Ó, jut eszembe, a Luanzang-domb ostrománál is te adtad a
főerő egy részét…
– Úgy tűnik, hogy Jin klánvezér gyenge pontja az, ha ribanc
kölykének nevezik. Nem csoda, hogy megölted Chifeng-zunt.
Nie Mingjue nevének hallatán Lan Xichen arckifejezése
megváltozott. Jin Guangyao mosolya lehervadt. Egyből felpattant.
Végzett a meditációval. Kinyújtotta a bal karját, újra mozgatni
tudta az ujjait.
– Indulás! – adta ki a parancsot.
– Igenis! – bólintott Su She.
Két szerzetes fogta közre Lan Xichent. Éppen kinyílt volna a
kapu, amikor Jin Guangyao megszólalt:
– Elfelejtettem valamit. – Lan Xichen felé fordult. – Most jut
eszembe, hogy Zewu-jun szellemi csatornái hamarosan megnyílnak.
Lan Xichen jóval magasabb szintű kultivátor volt nála, ezért ha
ártalmatlanná akarta tenni, kétóránként újra meg újra le kellett zárnia
a szellemi csatornáit.
– Bocsáss meg! – lépett oda hozzá.
Éppen felé nyújtotta volna a karját, amikor valami súlyos, fehér
dolog csapódott a földbe előtte. Jin Guangyao összerezzent, majd
odanézett, és megpillantott egy fehér holttestet.
A meztelen női hulla mászni kezdett, az arca a földre meredt, a
testét és végtagjait Jin Guangyao irányába csavarta. Su She
odaszúrt. A nő felsikított, tűz csapott fel körülötte, aztán felállt, és
dülöngélve nyúlt Jin Guangyao felé. A teste és az arca is feketésre
perzselődött a lángokban, a szemében csak úgy izzott a gyűlölet. Su
She következő szúrása keresztüljárta, a holttest füstté vált.
Miközben Jin Guangyao néhány lépést hátrált, megbotlott
valamiben. Megfordult, és két összegabalyodott testet látott maga
mögött a földön. Az egyik megragadta a bokáját. A háttérben valaki
fütyült.
– Wei Wuxian! – sziszegte Su She gyűlölettel.
Most vette csak észre a hatalmas Guanyin-szobron a vérrel
megírt varázsigéket. Wei Wuxiannek sikerült észrevétlenül megtörnie
a hatalmas írtvarázst, amelynek középpontja maga a szobor volt, és
az addig elnyomott lények végtelen hada megindult.
– Mi történik? – kiáltott fel Jin Ling.
Jiang Cheng a tenyerével ütögette Jin Ling egyik pillanatról a
másikra lángra kapó ruháját, így sikerült megakadályoznia, hogy az
unokaöccse maradandó sérüléseket szenvedjen, miközben néhány
égő szerzetes üvöltve dobálta magát a földön. Su She és Jin
Guangyao pontosan tudta, hogy mindenáron le kellene törülniük a
Guanyinról a vérrel írt írásjegyeket, de az életükért küzdő
szerzetesektől nem fértek oda a szoborhoz, a meztelen holtak pedig
egyre csak jöttek. Wei Wuxian parancsának megfelelően a lények
nem támadták meg Jiang Chenget, Jin Linget és a többieket, de Jin
Ling mégis védekezően felemelte a Suihuát.
– Mik ezek? Sohasem láttam még…
Meztelen, szégyentelen szörnyetegek!
Jin Guangyao tekintetében düh villant. Suhintott egyet, robbanó
lángok lövelltek szerteszét, és már ott is termett a szobornál. Amikor
a karját emelte, hogy letörölje Wei Wuxian művét, egyszerre valami
hűvöset érzett deréktájt.
– Ne mozdulj! – mondta halkan Lan Xichen.
Jin Guangyao ellentámadást indított volna, de Lan Xichen hátba
ütötte.
– Zewu-jun… – szisszent fel Jin Guangyao. – Látom, visszatért az
erőd.
Mielőtt Lan Xichen bármit is mondhatott volna, valamivel arrébb
Su She teljes erőből Wei Wuxian felé szúrt kardjával, a Nanpinggal.
Ám a szúrást megakasztotta egy hasonlóan, de sokkal tisztábban
ragyogó kard.
A Bichen!
 A két penge egymásnak csattant, a Nanping kettétört.
Su She tenyere felszakadt, ömleni kezdett belőle a vér. A karja
ízületei megroppantak. Kiejtette a fegyverét a jobb kezéből, amit
utána a baljával emelt meg. Hamuszürke lett az arca. Közben az
egyik kezével a Bichent markoló Lan Wangji a másik karjával maga
mögé tolta Wei Wuxiant, aki ugyan enélkül is meg tudta volna védeni
magát, de boldog engedelmességgel simult hozzá Hanguang-
junhöz.
Mindez alig tartott tovább egy-két másodpercnél, és a Lanling Jin
klán kultivátorai villámgyorsan felfogták, hogy mi történt.
Su She továbbra is a sérült karjával volt elfoglalva, pedig már a
mellkasából is patakzott a vér. A Bichen pengéje Jin Guangyao
torkának feszült.
A csapat tagjai pontosan látták, hogy vezetőjük milyen helyzetbe
került, úgyhogy mindannyian kivártak.
Miközben Lan Xichen szólni készült, a Guanyin-templomban
tartózkodó emberek arckifejezése egyik pillanatról a másikra
megváltozott.
– Wei úrfi! – mondta Lan Xichen. – Először is csinálj valamit
ezekkel a lényekkel!
A gonosz holttestek nem csak a meztelenségük miatt voltak
riasztóak. Nyugtalanító nyögéseiket hallva pontosan tudni lehetett,
hogy mire készülnek. Egyikőjük sem látott még ennyire szégyentelen
kegyetlen lelkeket. Lan Xichen inkább elfordult, Jiang Cheng borús
arccal meredt maga elé, Jin Ling arcszíne pedig a sápadt és a vörös
között váltakozott.
Wei Wuxian a mellette álló Lan Wangjira nézett. Tagadhatatlanul
nem volt szép tőle arra kényszeríteni Hanguang-junt, aki fiatal
korában még egy pajzán könyv láttán is dührohamot kapott, hogy
végignézze mindezt, gondolta, majd így szólt:
– Csak időhúzásból akartam kiszabadítani a templom alatt
raboskodó gonosz szellemeket. Nem gondoltam volna, hogy…
Lan Wangji gyorsan végignézett a lényeken, majd a bátyjához
hasonlóan elfordult, és csak két szót mondott:
– Hatalmas tűz.
Wei Wuxian bólintott, és komoly hangon folytatta:
 – Úgy van. A gonosz szellemek mindegyike halálra égett. Óriási
tűz tombolhatott itt, sokan az áldozatául estek. Jin klánvezér a
leégett épületek helyén, a gonosz szellemmé változott halottakra
építtette a Guanyin-templomot.
– Jin klánvezér, volt közöd ahhoz a tűzhöz? – kérdezte Lan
Xichen.
– Mindenki látja, hogy mennyire gyűlölik őt ezek a lények –
mutatott rá Jiang Cheng hűvösen. – Gondolja még bármelyikünk,
hogy nem volt köze hozzá?
– Jin klánvezér… Megmagyaráznád, hogy mi történt? – vette
vissza a szót Lan Xichen.
Jin Guangyao egy szót sem szólt, összekulcsolt ujjai
elfehéredtek.
– Úgy tűnik, Jin klánvezér nem akarja elmondani – állapította meg
Wei Wuxian, majd felemelte a kezét, mire egy meztelen női holttest
jelent meg előtte, hogy a tenyerét a feje búbjára tegye.
– Azzal ámítod magad, ha nem mondod el, nem találom meg a
módját, hogy megtudjam az igazságot?
Az Együttérzésbe feledkező Wei Wuixian még ki sem nyitotta a
szemét ideiglenes testében, de már erős rúzs- és púderszagot
érzett.
– Ő? – kérdezte kacér hangon. – Mást sem akart, csak hogy
elvegyék. Elmúlt már húsz, amikor találkozott a férfival. Néhány éve
volt még, jól tudta, hogy utána rá sem fognak nézni többé. Fiút kellett
szülnie neki, ha jót akart magának. Ki akart szabadulni innen. Fiú is
lett a gyerek.
Kinyitotta a szemét. Egy díszes, tágas termet pillantott meg. A
terem tíz-tizenöt asztalánál vendégek és szépséges nők ültek. A nők
egy része kivillantotta a vállát, mások kiengedték a hajukat, voltak
köztük, akik egy-egy vendég ölében ültek, társaik italt töltöttek.
Egyvalami azonban közös volt mindenkiben: a mámoros tekintet.
Rögtön tudta, hova került.
Szóval egy halálra égett örömlány bőrébe kerültem, gondolta.
Nem csoda, hogy a haragvó szellemek mindegyike meztelen.
Valószínűleg egykori vendég és prostituált volt az összes.
– Szóval fiúgyerek lett – vigyorgott a mellette ülő vendég. –
Biztosan nem hagyta itt az apja.
 – A kolléganőnk szerint a férfi fontos kultivátor volt. Biztosan
akadtak fiúutódok a házában. Nem szokás megbecsülni azt, amiből
sok van. Miért is érdekelte volna a balkézről született fia? A nő meg
csak várt és várt, de senki sem jött a gyerekért. Mi mást tehetett,
felnevelte. Tizennégy év telt el azóta.
– Fontos kultivátor? – nézett össze néhány vendég. – Előfordul
ilyesmi ezen a világon?
– Miért akarnálak becsapni titeket? – csattant fel az örömlány. – A
fiú most mindenes itt nálunk. Ott van, ő az! – A nő megfordult, és
egy tálcát cipelő fiú felé intett. – Kis Meng, gyere csak ide!
A fiú engedelmesen odament.
– Anxin nővérem, segíthetek valamit?
Wei Wuixan már mindent értett.
A vendégek végignéztek Meng Yaón, aki megint megkérdezte:
– Segíthetek valamit?
Anxin elmosolyodott.
– Kis Meng, még mindig szorgalmasan tanulsz?
– Micsodát? – kérdezte Meng Yao értetlenül.
– Azt a sok mindent, amit anyád miatt tanulsz – válaszolta Anxin.
– Kalligráfiát, etikettet, vívást, meditációt… Hogy megy a tanulás?
A vendégek már az alatt nevetgélni kezdtek, hogy beszélt.
Láthatóan humorosnak találták a dolgot. Anxin feléjük fordult:
– Ne nevessetek! Az igazat mondom. Az anyja úgy neveli, mint
egy gazdag család úrfiját szokás. Megtanította írni, olvasni,
kardforgatásról szóló füzeteket vásárol neki. Iskolába akarja járatni.
– Iskolába járatni? – döbbent meg az egyik vendég. – Rosszul
hallok?
– Dehogy! – erősködött Anxin. – Kis Meng, mondd csak el az
úrfiknak, igaz, hogy már jártál iskolába?
– Még mindig jár? – kérdezte egy másik, részeg vendég.
– Néhány napig bírta csak – válaszolta Anxin. – Akárhogy kéri az
anyja, nem akar többet odamenni. Kis Meng, tanulni nem szeretsz,
vagy a hely nem tetszik?
Meng Yao hallgatott. Anxin kacarászva nyomta élénkvörösre
festett körmű ujját a fiú homlokához: – Mi nem tetszik, kis fickó?
Ahol az ujja Meng homlokának közepéhez ért, kerek,
cinóbervörös folt jelent meg.
 – Ne…! – nyúlt a homlokához a fiú.
– Na elég lesz! – intett Anxin. – Nem kérünk semmit! Mehetsz a
dolgodra. – Meng Yao elindult, de mielőtt még jobban eltávolodott
volna a csoporttól, a nő felvett valamit az asztalról. – Hé, kapsz egy
gyümölcsöt! – szólította vissza kedvesen.
A fiú visszafordult, mire egy smaragdzöld gyümölcs találta el a
mellkasán, ami aztán a földre esett és elgurult.
– Miért vagy ennyire lassú? – korholta Anxin. – Még egy
gyümölcsöt sem tudsz elkapni? Gyorsan vedd fel! Ne menjen
pocsékba.
Meng Yao szája széle felkunkorodott. Tizennégy volt már, de jóval
kisebb a korosztályánál, tizenkettőnek ha kinézett. Kellemetlen
érzése támadt annak, aki látta az arcán azt a mosolyt.
Lassan lehajolt, felvette a gyümölcsöt, és megtörölte a ruháján.
– Köszönöm, Anxin nővérem!
– Szívesen! – felelte a nő. – Menj csak, tedd a dolgod!
– Szólj, ha szükséged van rám – tette hozzá Meng Yao.
Miután elment, az egyik vendég megjegyezte:
– Ha az én fiam élne ilyen helyen, én bizony minden körülmények
között hazavinném.
– Ráadásul az apja fontos ember az egyik kultivátorklánban, nem
igaz? – folytatta valaki más. – Nem az lenne a legegyszerűbb, ha
megváltaná az örömlány szabadságát, és pénzt adna neki, hogy
nevelje fel a fiát? Szinte a kisujját sem kellene mozdítania.
– Azért nem kell mindent elhinni a kolléganőmnek – vette vissza a
szót Anxin. – Végül is csak tőle tudunk erről az egészről. Szerintem
inkább egy tehetős kereskedő lehet az apja…
Hirtelen felsikított valaki. Összetörő csészék és tányérok zaját
lehetett hallani az emeletről, aztán egy guqin repült le föntről, és
darabokra tört a terem közepén. Az asztaloktól ijedten rebbentek
szét az emberek.
– Mi történik itt? – kiáltotta Anxin, miután kis híján elesett.
– Anya! – kiáltotta Meng Yao.
Anxin felnézett az emeletre. Egy nagydarab férfi rángatott ki egy
nőt az egyik szobából a hajánál fogva. Anxin a mellette ülő
vendégbe karolt.
 – Már megint kezdi ez a nő! – mondta. Nehezen lehetett róla
eldönteni, hogy ideges vagy izgatott.
Meng Yao felrohant a lépcsőn. Az anyja megpróbálta felvenni a
ruháját. Amint megpillantotta a felé tartó gyereket, rászólt:
– Mondtam, hogy ne gyere fel! Lefelé! Most azonnal!
Meng Yao megpróbálta lefejteni az anyjáról a nagydarab vendég
kezét, de az utóbbi úgy hasba rúgta, hogy a jelenetet figyelők
döbbent kiáltásai közepette legurult a lépcsőn. Harmadszor látta őt
Wei Wuxian így egy lépcsőn végiggurulni.
A vendég újra a nő hajába markolt, lehúzta a lépcsőn, letépte róla
a ruhát, és kihajította az utcára. Átkozódva köpött a meztelen
testére.
– Mit sopánkodsz, te rondaság? Azt hiszed, hogy friss hús vagy?
Te vén ribanc!
A remegő nő az utca közepén feküdt, még felkelni sem mert,
hiszen ha megmozdul, minden járókelő azonnal megpillantja
testének azon részeit, amelyeket mindenképpen el akart takarni. A
utcán lévő embereken döbbenettel vegyes izgalom látszott,
felcsillanó szemmel mutattak rá. A bordélyház kapujában
összesereglettek a bent dolgozó lányok, kacarászva idézték fel
egymás között a szerencsétlen kolléganőjük történetét. Csak
egyvalaki préselte át magát a társai között. Levette fátyolszövet
köpenyét, mely alatt eleve jól látszottak a lila alsóneműbe zárt telt,
hófehér mellei és darázsdereka. Különösen szép teremtés volt,
szívesen nézegette, aki csak megpillantotta.
– Nézzetek csak, átkozottak! – köpött egyet a szépség. – De
akkor fizessétek is meg az árát! Hol a pénzem? Adjátok csak!
Átkozódva nyújtotta a karját a járókelők felé. A tömeg oszlani
kezdett, a szépség pedig ráterítette a köpenyét a fekvő nőre. Együtt
botorkáltak vissza az épületbe, miközben az előbbi csak mondta a
magáét:
– Mióta mondom már neked, hogy változtass ezen az egészen.
Mire jó a büszkeség! Most megkaptad a magadét, el ne felejtsd!
Valahonnan ismerős nekem az a nő, gondolta Wei Wuxian. Vajon
hol láthattam?
– A-Yao, A-Yao – ismételgette a nő halkan.
 Meng Yao jó sokáig feküdt a rúgás után a földön. A szépség
megragadta az egyik kezét, egyszerre húzta arrébb az anyát és fiát.
– Ki ez a szemrevaló teremtés? – kérdezte az Anxin mellett ülő
vendég.
Anxin kiköpött két napraforgóhéjat, majd így szólt:
– Hírneves repedtsarkú. Félelmetes nőszemély!
– Csak nem Meng Shit hajították ki az utcára? – érdeklődött
valaki csalódottan. – Olyan szép volt régen. Hogy lett ez belőle?
Anxin újra elvigyorodott:
– Hát így! Mindenképpen meg akarta szülni ezt a gyereket.
Márpedig ha egy nő szül, elveszíti a szépségét. Esetleg az
egykorvolt hírnevére támaszkodva megpróbálhatja megőrizni a régi
törzsvendégeit, de újakat biztosan nem szerez. Túl sok könyvet
olvasott, az lehetett a baj.
– Nyilván – bólogatott meggyőződéssel a vendége. – Aki túl sokat
olvas, mindig többnek képzeli magát a többieknél, és egyszerűen
képtelen feladni az illúzióit.
– Nincsen azzal baj, ha valaki műveli magát – folytatta Anxin. – Ő
azonban csak színlelte, hogy így tegye vonzóbbá magát a férfiak
számára. Nem fogok én köntörfalazni, ribancok vagyunk mi itt
mindannyian. Ő meg különbnek hiszi magát, mert elolvasott néhány
könyvet? Ugyan mi a fenére büszke? Nemcsak a külvilág veszi
semmibe, de az itteni nővérei sem szeretik. Nagy ritkán előfordul,
hogy tizenéves, fiatal lány távolságtartó szépséggel is megbolondítja
a vendégeket, de ki szórja a pénzét egy megsárgult gyöngyszemre?
Mindenki tudja már, hogy régen elveszítette a népszerűségét,
egyedül ő nem érti…
Ebben a pillanatban valaki hátulról megütögette Anxint, aki
megfordult, és a kezét lendítő szépséggel találta szemben magát.
Nagyot csattant az arca.
– Te kurva! – harsant máris a dühös kiáltása.
– Te vagy a kurva! – ordibálta a szépség. – Pofázol itt
összevissza egész nap. Hát nincsen más dolga a nyelvaek?
– Aztán mi közöd ahhoz, hogy mit beszélek? – visított Anxin.
A két nő egymásnak esett, foggal és körömmel szaggatták
egymást, káromkodva tépték a másik haját.
– Szétvágom az arcodat!
 – Senki sem fizet majd érted egy árva rézpénzt sem!
Hallgatni is szörnyű volt.
– Sisi! Hagyd abba! – szólt közbe néhány örömlány.
Sisi?
Wei Wuxian most már tudta, hogy miért volt annyira ismerős neki
a szépség. Sisi volt az, még azelőtt, hogy összeszabdalták volna az
arcát. Az örömlány, aki Lótuszrévbe ment, hogy leleplezze Jin
Guangyaót.
Hirtelen úgy érezte, hogy egész testét elönti a forróság. A terem
vörös lángtengerbe süllyedt. Wei Wuxian azonnal kirántotta magát
az Együttérzésből.
– Mi történt? – kérdezte Lan Wangji, amikor meglátta, hogy
kinyitotta a szemét.
– Wei úrfi, mit láttál? – csatlakozott hozzá Lan Xichen is.
Wei Wuxian először mély lélegzetet vett, és csak utána kezdett el
beszélni.
– Úgy látszik, Jin klánvezér a Guanyin-templom helyén állt
épületben nőtt fel.
Jin Guangyao meg sem rezzent.
– Hol? – kérdezte Jiang Cheng. – Nem egy… – Kuplerájban,
fejezte volna be a mondatot, de végül ő is megértette, miről van szó.
– A Guanyin-templom helyén egy nyilvánosház állt. Felgyújtotta, és
templomot épített rá!
– Valóban te gyújtottad fel? – kérdezte Lan Xichen.
– Igen – bólintott Jin Guangyao.
– Még büszkén el is ismeri! – nevetett fel Jiang Cheng.
– Most, hogy idáig jutottunk, számít még, hogy eggyel több vagy
kevesebb? – nézett rá Jin Guangyao.
– El akartad tüntetni a nyomokat? – kérdezte Lan Xichen.
Nagyon sokan tisztában voltak azzal, hogy Lianfang-zun egy
bordélyban nőtt fel, de azt senki sem tudta, pontosan melyikben. A
jelenlevők arra is rájöttek már, hogy sok mindent ő irányított a
háttérből, de arra azért nem számítottak, hogy még azt a helyet is
felgyújtotta, ahol megszületett és felnőtt.
– Nem egészen – válaszolt Jin Guangyao.
Lan Xichen felsóhajtott, és inkább nem folytatta.
– Meg sem kérdezed, hogy miért? – fordult felé Jin Guangyao.
 Lan Xichen megrázta a fejét, és csak valamivel később szólalt
meg újra, bár nem a kérdésre válaszolt:
– Korábban is tudtam, miket művelsz, de azt gondoltam, hogy te
tudod, mit csinálsz. Most viszont már biztos vagyok benne, hogy
túlzásba vitted, és… fogalmam sincs, hihetek-e neked ezután.
Fáradtság és csalódottság járta át a hangját.
Az épület falain túl csak úgy tombolt a vihar. A szél be-befújt a
kapuszárnyak közti résen, és éles hangon fütyült. Jin Guangyao
hirtelen a földre zuhant.
Mindenki meglepetten nézte, még Wei Wuxian is, aki lecsatolta a
kardot a klánvezér derekáról.
– Második bátyám, hibáztam – mondta halkan Jin Guangyao.
Wei Wuxian helyette is szégyellte magát.
– Hmm, hagyjuk a beszédet, inkább harcoljunk. Lehet?
Jin Guangyao arca eltorzult, a lábai megadták magukat. Bizony
híján volt a méltóságnak. A Lan Xichen arcára kiült érzelmeket is
nehezen lehetett volna szavakkal kifejezni.
– Bátyám, olyan régóta ismerjük már egymást – szólalt meg újra
Jin Guangyao. – Pontosan tudod, hogy mennyire tisztellek. Nem
kívánok tovább a fő kultivátori székben maradni, a Sötét tigris
talizmánt pedig elpusztítottam. Ma éjszaka Dongyingba utazom, és
soha többé nem térek vissza. Kérlek, engedj utamra!
A Dongyingba utazás más szavakkal a megfutamodást jelentette.
Jin Guangyao nem foglalkozott vele, hogy mekkora szégyen mindezt
kimondania, mindig is rugalmas ember volt, gyorsan változtatott a
stratégiáján, nem akart mindent erőből megoldani. Pontosan tudta,
hogy a Lanling Jin klán több másikkal is elbír egyszerre, de ha
mindegyik összefog ellene, csak idő kérdése, és ugyanarra a sorsra
jut, mint a Wen család. Sokkal jobb ötletnek tűnt inkább
visszavonulni egy időre, meghúzni magát, és erőt gyűjteni. Így
valamikor még eljöhetett az idő, hogy visszatérjen és újra a
magasba törjön.
– Jin klánvezér, azt mondod, hogy elpusztítottad a Sötét tigris
talizmánt – szólalt meg Wei Wuxian. – Meg tudod mutatni nekem a
darabjait?
– Wei úrfi, a helyreállított példány más, mint az eredeti – jelentette
ki Jin Guangyao. – Nem lehet korlátlanul használni. Éppen ezért
immáron teljességgel használhatatlan. Meg hát te tudod a legjobban,
hogy mennyi sötét energiát tárol. Szerinted magamnál tartok egy
haszontalan tárgyat, ami esetleg szerencsétlenséget hoz rám?
– Honnan is tudnám? – nézett rá Wei Wuxian. – Akár az is
előfordulhat, hogy találsz egy másik Xue Yangot.
– Második bátyám, minden szavam igaz – erősködött Jin
Guangyao végtelenül tisztelettudó hangon. Amióta fogságba ejtette
Lan Xichent, a lehető legnagyobb tisztelettel bánt vele.
Lan Xichen pedig egyelőre képtelen volt ellene fordulni. Csak
sóhajtott egyet, és így szólt:
– Jin klánvezér, már akkor megmondtam neked, hogy ne nevezz
a második bátyádnak, amikor úgy döntöttél, hogy csak azért is
megvalósítod a Luanzang-dombot káoszba taszító tervedet.
– Az elvakultságom volt az oka a Luanzang-dombon történteknek.
Hibáztam, méghozzá hatalmasat, de nem fújhattam visszavonulót.
– Hogyhogy nem fújhattál visszavonulót? – faggatta Lan Xichen.
– Bátyám, ne beszélj sokat vele! – Lan Wangji a homlokát
ráncolta, mire Wei Wuxian is ráerősített:
– Lan klánvezér, emlékszel, hogy mit mondtál Jiang
klánvezérnek? Nem szabad sokat beszélni vele.
Lan Xichen jól tudta, hogy Jin Guangyao milyen meggyőző tudott
lenni, ha egyszer kinyitotta a száját, de kíváncsi volt a hátsó
szándékaira, ezért is kellett meghallgatnia. Jin Guangyao pedig
pontosan ezt akarta.
– Kaptam egy levelet – tudatta halkan.
– Milyen levelet? – kérdezte Lan Xichen.
– Egy fenyegetésekkel teli levelet – világosította meg Jin
Guangyao. – Az állt benne, hogy hét nap múlva… az egész világ
értesülni fog a tetteimről. Adjam fel magam, és könyörögjek a
megbocsátásért, vagy… vagy várjak, míg eljön a halálom napja.
Mindenki tudta, hogy miről volt szó. Jin Guangyao képtelen volt
várni, hogy eljöjjön a halálának napja. Nem ülhetett tétlenül, míg
bemocskolják a nevét, a családja pedig örökre nevetségessé válik,
hanem megkezdte a megelőző támadás megszervezését. Harsogja
tele az ellensége az egész világot a múltbéli tetteivel, a fontosabb
klánok – egy ostromot követően – úgyis túlságosan kimerültek
lesznek ahhoz, hogy háborgassák.
 Sajnálatos módon Wei Wuxian és Lan Wangji keresztülhúzták a
terveit.
– Ha így is áll a dolog, akkor sem lehetsz gyilkos! Ha ezt teszed…
– harapta el a mondatot Lan Xichen. Egyszerűen képtelen volt
bármire hivatkozni, hogy legalább szóban felmenthesse.
– Egyébként mit tehettem volna? – kérdezte Jin Guangyao. –
Talán meg kellett volna várnom, hogy minden kiderüljön, és a hír
zuhogó esőként teríti be a városokat? Meg kellett volna várnom,
hogy rajtam nevessen az egész kultivátorvilág, hogy aztán
letérdeljek és megvető tekinteteik kereszttüzében megbocsátásért
könyörögjek? Második bátyám! Nincs harmadik út. Vagy ők halnak
meg, vagy én!
Lan Xichen dühös arccal tett néhány lépést hátra.
– Talán nem magadnak köszönheted ezt az egészet? Nem azért
történik minden, mert megtetted mindazt, ami a levélben szerepel?
Egyébként lenne bárkinek is bizonyítéka veled szemben?
– Második bátyám, hallgass rám! – kérlelte Jin Guangyao. – Én
nem tagadom, hogy megtettem azokat a dolgokat…
– Hogyan is tagadhatnád? – emelte meg a hangját Lan Xichen. –
Szemtanúk és bizonyítékok állnak rendelkezésre ellened.
– Éppen ezért mondom, hogy semmit sem tagadok! – felelte Jin
Guangyao. – Viszont te sem gondolod komolyan, hogy úgy öltem
meg az apámat, a feleségemet, a fiamat és a testvéremet, hogy lett
volna más választásom! Ennyire őrült lennék a szemedben?
– Rendben! – Lan Xichen arcán az látszott, hogy megnyugodott
valamelyest. – Felteszek néhány kérdést. Egyenként válaszolhatsz
rájuk.
– Bátyám! – szólt közbe Lan Wangji, és előhúzta a Bichent.
Lan Xichen mintha attól félt volna, hogy a testvére azon nyomban
végez Jin Guangyaóval.
– Ne kapkodj! Megsebesült, fegyvere sincs. Annyian vagyunk itt,
hogy semmit sem tehet.
Valamivel arrébb Wei Wuxian belerúgott az elosonni készülő Su
Shebe.
– Inkább amott tegyél rendet – tanácsolta Lan Xichen Lan
Wangjinak. – Ezt itt az én dolgom.
 Su She dühödt kiáltását hallva Lan Wangji odalépett hozzá. Wei
Wuxian tudta, hogy Lan Xichen még mindig pozitív érzelmekkel
viseltet esküdt testvére iránt. Nem tudta elengai a vele kapcsolatos
reményét, mindenképpen azt szerette volna, ha előáll valami
magyarázattal. Wei Wuxian is kíváncsi volt, hogy Jin Guangyao
hogyan adja elő a tetteit, ezért hegyezte ő is a fülét.
– Először beszéljünk apádról, a néhai Jin klánvezérről. Tényleg
olyan módszerrel…?
– Erre a kérdésre legutoljára szeretnék válaszolni – szólt közbe
Jin Guangyao óvatosan.
Lan Xichen megrázta a fejét, aztán folytatta:
– A második kérdés: a feleséged… – Érezhetően
bizonytalankodott, hogyan fogalmazzon. – A húgod, Qin Su. Valóban
a köztetek lévő vérségi kapcsolat tudatában vetted el?
Jin Guangyao rámeredt, és egyszerre potyogni kezdtek a
könnyei.
– Igen… – válaszolta fájdalmasan.
Lan Xichen mélyet lélegzett, az arca elszürkült.
– …de nem volt más választásom – fejezte be a mondatot Jin
Guangyao.
– Már hogy ne lett volna? – csattant fel Lan Xichen. – A
házasságodról volt szó. Megtehetted volna, hogy nem veszed el,
nem igaz? Lehet, hogy megbántottad volna Qin Sut, de legalább
nem pusztítottad volna el őt, az asszonyt, aki teljes szívéből
szeretett és tisztelt téged. Aki soha nem tett ellened semmi rosszat!
– Talán én nem szerettem tiszta szívemből? – szakította félbe Jin
Guangyao. – Egyszerűen nem tehettem mást! Valóban az én
házasságomról volt szó, de talán mondhattam volna azt, hogy nem
veszem el? Második bátyám, ne legyél már ennyire naiv! Rengeteg
energiámba és időmbe került elnyerni Qin Cangye támogatását! Már
csak napok voltak hátra az esküvőig, végre Qin Cangye és Jin
Guangshan is elégedett volt, nekem pedig le kellett volna
mondanom a szertartást? Mégis milyen alapon? Mit mondtam volna
nekik?
Második bátyám, szerinted hogy éreztem magam, amikor Qin
asszony titokban elmondta nekem az igazságot? Pont, amikor azt
hittem, hogy a dolgaim nem is alakulhattak volna tökéletesebben?
Az sem rázott volna meg jobban, ha villám csap a koponyámba!
Szerinted miért nem Jin Guangshanhoz ment, miért hozzám jött
titokban könyörögni? Mert Jin Guangshan megerőszakolta! Az én jó
apám még az egyik legmegbízhatóbb embere feleségének sem
hagyott békét. Aztán meg sem jegyezte, hogy lányt csinált neki, az
asszony pedig éveken át nem merte felvilágosítani a férjét, Qin
Cangyét. Ha egyik pillanatról a másikra érvénytelenítem az
eljegyzést, talán nem esnek egymásnak az apámmal? Mit gondolsz,
ki lett volna az, akit mindketten megvetnek, aki a legrosszabbul jár?
A jelenlévők nem először hallottak Jin Guangshan szégyenteljes
tetteiről. Beleborzongtak az undorba.
– De… – kezdett bele Lan Xichen. – …de ha elvetted Qin Sut,
legalább távolságtartóan bántál volna vele! Hogy tehetted…?! Hogy
ölhetted meg a saját fiadat, A-Songot?
Jin Guangyao a tenyerébe temette az arcát, és keserű hangon
válaszolt:
– Az esküvőnk után többé egy ujjal sem értem A-Suhoz. A-
Song… Még korábban fogant. Akkoriban annyi minden nyomasztott,
oldanom kellett a feszültségemet…
Még a házasság előtt elvette A-Su szüzességét. Ha az nem
történik meg, nem folytatott volna vérfertőző viszonyt a testvérével.
Így alakultak a dolgok, és fogalma sem volt, hogy kit gyűlöljön
jobban: az apját, aki sohasem viselkedett az apjaként, vagy a
mindenkinél gyanakvóbb önmagát.
Lan Xichen sóhajtott egyet, és úgy folytatta:
– A harmadik kérdés: előre kitervelted Jin Zixuan halálát?
Amikor a Jiang Chenget támogató Jin Ling meghallotta az apja
nevét, tágra nyílt a szeme.
– Bátyám, te hiszel neki? – szólt közbe határozottan Lan Wangji.
Lan Xichen arcára kiült az érzelmeivel folytatott küzdelem.
– Nem hiszem, hogy Jin Zixuan véletlenül került a Qiongqi útra,
de… Inkább mondja el ő.
Jin Guangyao pontosan tudta, hogy nem hinnének neki, ha
mindent tagad.
– Az nem véletlen, hogy összefutottam Jin Zixuannel – sziszegte
összeszorított fogakkal.
Jin Ling keze ökölbe szorult.
 – Ami azonban utána történt, azt nem terveztem meg – folytatta
Jin Guangyao. – Ne gondoljátok rólam, hogy tévedhetetlenül
agyafúrt stratéga vagyok. Csomó mindent egyébként is képtelenség
előre kiszámítani. Ugyan honnan tudhattam volna, hogy Wei Wuxian
és közvetve Jin Zixun megöli őt? Hogyan jósolhattam volna meg,
hogy elveszíti az eszét, és Árny tábornok elszabadul?
– Mégis azt mondod, nem véletlenül futottál össze vele? –
kérdezte Wei Wuxian éles hangon. – Nem mondasz ellent saját
magadnak?
– Nem tagadom, szándékosan mondtam el neki, mi történik
éppen a Qiongqi úton, de én csak arra számítottam, hogy legfeljebb
összeszólalkoztok, végtére is a kettőtök kapcsolata nem volt éppen
harmonikusnak nevezhető. Mégis honnan tudtam volna, hogy fogod
magad, és mindenkit lemészárolsz?
– Te aztán…! – buggyant ki Wei Wuxianből a nevetés.
– Miért? – kiáltott fel hirtelen Jin Ling, és felállt Jiang Cheng
mellől. Könnyes szemmel, üvöltve rohant Jin Guangyao felé. – Miért
tetted?
Mielőtt Jin Ling nekiesett volna Jin Guangyaónak, Nie Huaisang
visszarántotta.
– Hogy miért? – kérdezett vissza Jin Guangyao, és Jin Ling felé
fordult. – A-Ling, nem válaszolod meg a saját kérdésedet? Miért
történt, hogy bár én mosollyal fordultam mindenki felé, de senki sem
bánt velem tisztelettel, míg a nagyképű apádat mindenki nagyra
tartotta? Miért történt, hogy bár ugyanaz az ember nemzett
kettőnket, de a te apád nyugodtan tölthette az időt otthon az élete
szerelmével és a közös gyermekükkel, míg én nem mertem túl
sokáig egyedül lenni a feleségemmel, és megborzongtam, amikor
először megláttam a fiunkat? Miért pont én kaptam a parancsot a
szülőapámtól, hogy öljek meg egy különösen veszélyes kultivátort,
aki egy csettintéssel holtak ezreit szólította harcba? Miért volt az,
hogy bár ugyanazon a napon születtünk mind a ketten, de Jin
Guangshan csak az egyik fiának rendezett ünnepséget, és
végignézte, hogy az embere lerúgja a másikat a Jinlin-torony
lépcsőjén?
Végre megvillant a lelke mélyén fészkelő gyűlölete. Nem Jin
Zixuant és nem is Wei Wuxiant gyűlölte a legjobban, hanem a saját
apját.
– Nem kellenek a kifogások! – szólt rá Wei Wuxian. – Mindenkit
megöltél, akit utáltál, de miért emeltél kezet Jin Zixuanre?
– Ahogy látod, megöltem mindenkit, és kész – felelte Jin
Guangyao hűvösen.
– Ráadásul így – sóhajtott Lan Xichen.
Könnycseppek gyűltek Jin Guangyao szemébe. Letérdelt, kihúzta
a hátát és elmosolyodott.
– Igen. Ilyen halált érdemel az öreg ló, akire rájön az
üzekedhetnék, ugye?
– A-Yao! – kiáltott fel Lan Xichen. Csak miután elhagyta a száját a
közeli kapcsolatra utaló megszólítás, jutott eszébe, hogy ő a maga
részéről már véget vetett a barátságuknak, éppen ezért nem kellene
így neveznie.
Jin Guangyao azonban mintha észre sem vette volna a dolgot.
– Második bátyám, kérlek, ne lepődj meg azon, hogy így beszélek
róla – mondta nyugodt hangon. – Egykor még voltak illúzióim az
apámmal kapcsolatban. Éppen ezért amikor azt parancsolta, hogy
áruljam el Wen klánvezért, védjem meg Xue Yangot, vagy végezzek
azokkal, akik nem teljesítették a parancsát, én engedelmeskedtem.
Nem foglalkoztam vele, hogy mekkora ostobaságot kért, vagy hogy
mennyire nem értettem egyet vele. Tudod, mikor mondtam le róla
végleg? Elmondom, és egyúttal megválaszolom az első kérdésedet
is.
Nem az volt az ok, hogy Jin Zixuan egyetlen hajszálát vagy a Jin
Zixun testén tátongó egyetlen lyukat többre tartotta nálam. Nem is
az, hogy Mo Xuanyn a Jinlin-toronyba jöhetett, sem az, hogy minden
lépésével azon volt, hogy engem a háttérbe szorítson. Egyik
ivászata során bökte ki a neki töltögető nőnek azt, amiért végleg
lemondtam róla.
Mit gondoltok, miért nem volt hajlandó a nagy klánvezér, aki
számolatlanul szórta a pénzt, megtenni egy, az ő szempontjából
aprócska gesztust, vagyis megváltani az anyám szabadságát?
Egyszerű! Gond lett volna. Szegény anyám, annyi éven át csak várt.
Elképzelt nehézségekből szőtt nekem magyarázatot, hogy azt
higgyem, apám szeretné, de nem adhatja meg azt, ami nekünk jár.
Mindeközben az igazi magyarázat egyetlen szó volt: gond.
 Egészen pontosan így fogalmazott: „Vannak azok a nők, akik
elolvastak néhány könyvet, és ezért különbnek gondolják magukat a
társaiknál. Ők jelentik a legnagyobb gondot, sokat akarnak,
elrugaszkodnak a valóságtól. Ha kiváltanám a bordélyból, és
Lanlingba vinném, ki tudja, mi mindent várna még el tőlem. A
legjobb, ha otthagynom a nyilvánosházban. Néhány évig még
biztosan népszerű lesz. Összeszedhet annyit, hogy ne szűkölködjön
az élete második felében. A fiú? Inkább hagyjuk!”
Jin Guangyao egyszerűen mindenre emlékezett. Szóról szóra
visszamondta Jin Guangshan részeg monológját, majd hozzátett
még valamit:
– Második bátyám, látod, apám két szóval összefoglalta, hogy
mennyit jelentek neki. „Inkább hagyjuk!” Hahahaha…
Lan Xichen arcán jól látszott a mélységes fájdalom.
– Értem, hogy az apád… De te akkor is… – dadogta, és végül
képtelen volt befejezni a mondatot. Sóhajtott. – Egyáltalán miért
mondod el mindezt?
Jin Guangyao mosolyogva vállat vont.
– Nem tehetek mást. Annyi rosszat tettem, de még mindig
megértésre vágyom. Egyszerűen ilyen ember vagyok.
Amikor a „vagyok” szóhoz ért, megrándult a csuklója. Vörös
guqinhúr tekeredett Jin Ling nyakára.
– Meg ne mozduljatok! – súgta Jin Guangyao halkan, a
szemében még mindig könny csillogott.
Sikerült meglepnie a többieket.
– Wei Wuxian! – üvöltötte Jiang Cheng. – Nem vetted el a tőle a
fegyvereit?
Most, hogy ilyen emelt hangon szólt, pontosan olyan hangja volt,
mint gyerekkorában.
– Az összes húrt elvettem tőle! – harsogta vissza Wei Wuxian.
Az biztos, hogy Jin Guangyao nem volt akkora kultivátor, hogy a
semmiből húzzon elő egy guqinhúrt.
Lan Wangji azonnal átlátott a szitán.
– A testébe rejtette!
Ahogy Jin Guangyaóra néztek, egy egyre terjedő vörös foltot
pillantottak meg a derekánál. A saját vére festette vörösre a Jin Ling
nyaka köré tekeredő húrt. Wei Wuxian nem találhatta meg, mert nem
a ruhájából, hanem a testéből szedte elő. Jin Guangyao megvárta,
amíg a szavai hatást gyakorolnak Lan Xichenre, és elvonják a
többiek figyelmét. Az, hogy Jin Ling felé indult, külön kapóra jött neki.
Eljött az idő. Éles körmével felvágta a hasát, és előhúzta az elrejtett
húrt.
Ki gondolta volna, hogy Jin Guangyao még erre is képes?
Vékony húr volt, de mégiscsak egy fémdarabot hordott folyamatosan
a saját húsában. Bizonyára nem lehetett kellemes érzés.
– A-Ling! – kiáltott Jiang Cheng.
Wei Wuxian is megindult, de valaki megragadta hátulról.
Megfordult, és látta, hogy Lan Wangji az. Végül sikerült lenyugodnia.
A Jin Linget szorongató Jin Guangyao kiegyenesedett.
– Jiang klánvezér, ne legyél ennyire izgatott – mondta. – Végtére
is én voltam az egyik, aki felnevelte A-Linget. Most utunkra engedtek
minket kettőnket, és A-Ling rövidesen sértetlenül vissza fog térni.
– A-Ling, ne mozdulj! – szólította fel Jiang Cheng. – Jin
Guangyao, ha túszra van szükséged, itt vagyok neked én.
– Nem lesz az jó – mondta Jin Guangyao őszintén. –
Megsebesültél, nehezen mozogsz. Csak lelassítanál.
Wei Wuxian tenyere izzadni kezdett.
– Jin klánvezér, nem felejtettél el valamit? Hűséges alattvalód is
itt van.
Jin Guangyao Su Shere nézett, akinek még a torkára feszült Lan
Wangji pengéje, a Bichen.
– Klánvezér, ne törődj velem! – kiáltott rekedten Su She.
– Köszönöm neked! – hálálkodott Jin Guangyao.
– Jin klánvezér, megint hazudtál – közölte kimérten Lan Xichen.
– Ez volt az utolsó alkalom.
– Ugyanezt mondtad az előző alkalommal is – vetette ellen Lan
Xichen. – Már magam sem tudom, hogy mikor mondasz igazat.
Jin Guangyao válaszra nyitotta volna a száját, de az addigi
leghangosabb mennydörgés félbeszakította. Messze csaphatott be a
villám, de a robaja a fülükben zengett. A férfi megremegett, és
visszanyelte a szavait. A következő pillanatban három különös
dörömbölés hangzott a kapu túloldaláról.
Nem kopogtatás volt, hanem egyszerűen elkezdték bezúzni a
szárnyakat. Mintha a saját tenyere helyett valaki egy másik ember
fejével ütötte volna a kaput, újra meg újra. A dörömbölés egyre csak
erősödött, a két ajtószárny közötti rés szélesai kezdett. Jin
Guangyao arca eltorzult.
A negyedik ütésre a retesz kiszakadt a helyéről. Egy éjfekete alak
röpült be a terembe a becsapó esővel.
Jin Guangyao csak remegett, látszott rajta, hogy legszívesebben
elbújna az egyik sarokba, de végül megemberelte magát. Az
újonnan érkezett alak nem őt vette célba, Wei Wuxian és Lan Wangji
felé tartott, mire ők ketten szétrebbentek egy pillanatra, de utána
megint egymáshoz tapadtak.
– Wen Ning, te vagy az? – kérdezte Wei Wuxian.
Wen Ning akkora erővel csapódott a Guanyin-szoborhoz, hogy
utána egy darabig az égbe meredt a lába.
– Úrfi! – válaszolta, miután már lecsúszott a földre.
Wen Ning láttán Jiang Cheng és Jin Ling tekintete is elsötétedett.
Mindeközben Nie Huaisang felsikított:
– Bátyám!
Egy hatalmas árny magasodott a kapuban. Megtermett, erős
alak, szürke arccal, üres tekintettel.
Chifeng-zun volt az, Nie Mingjue!
Vaspagodaként tornyosult a viharban, elállta a kifelé vezető utat.
Előrebillenő fejét vastag fonállal erősítették a nyakához.
– Bátyám! – mondta Lan Xichen.
– Bátyám! – motyogta Jin Guangyao.
Hárman is a bátyjuknak nevezték Nie Mingjue megelevenedett
holttestét a teremben, de más és más hanglejtéssel. Jin Guangyao
arcára kiült a rettegés, egész testében remegett. Végtére is senki
mástól nem félt jobban, mint lobbanékony, békíthetetlen esküdt
testvérétől. Jin Guangyao keze remegett, így remegett a markában
tartott véres húr is. Lan Wangji előrántotta a Bichent és azonnal
suhintott.
Jin Ling szeme előtt húzta el a pengét, közben pedig megfogott
valamit. Jin Guangyao érezte, hogy a karja egyik pillanatról a
másikra könnyebbé válik. Megrökönyödve odapillantott, és csak
akkor vette észre, hogy a jobb keze a csuklójától hiányzik. A
guqinhúrt markoló kezét már Lan Wangji fogta.
 Vér spriccelt szerteszét. Jin Guangyao arca fájdalmasan eltorzult.
Még üvölteni sem volt ereje, hátratántorodott néhány lépést. Nem
sokáig bírta, és a földre roskadt. Su She azonban felkiáltott. Lan
Xichen egy pillanatig mintha segíteni szeretett volna Jin Guangyaón,
de végül nem tette.
Lan Wangji kihajtogatta a levágott kéz ujjait. A húr ellazult, Jin
Ling megmenekült. Jiang Cheng már ugrott is volna, hogy
megnézze, megsebesült-e, de Wei Wuxian gyorsabb volt.
Megragadta a fiú vállát, és tüzetesen megvizsgálta. Amikor egy
karcolást sem talált a nyakán, megkönnyebbülten felsóhajtott.
Lan Wangji mindig visszafogta magát, amikor megtámadott
valakit, de ezúttal veszélyes helyzetet kellett megoldania. Az éles
húr, ha értő kézbe kerül, könnyedén átvágja a húst és a csontot.
Ráadásul Jin Guangyao remegett. Bármikor megfeledkezhetett
magáról, és menekülés közben megránthatta a húrt. Nem volt más
lehetőség, Lan Wangjinak le kellett vágnia Jin Guangyao kezét.
Csak így akadályozhatta meg, hogy Jin Ling elveszítse a fejét.
A Jin Guangyao kézcsonkjából spriccelő vér eláztatta Jin Ling
ruháját, és jutott belőle az arcára is. A zavart fiú még mindig nem
fogta fel teljesen, hogy mi történt.
– Legközelebb maradj valamivel távolabb a veszélyes emberektől
– ölelte magához Jin Linget Wei Wuxian. – Egyáltalán mit kerestél
ott mellette?
Ha Jiang Yanli és Jin Zixuan fia ott hal meg a szeme láttára, Wei
Wuxiannek minden bizonnyal fogalma sem lett volna, hogy mit
tegyen.
Jin Lingnek szokatlan volt az ölelés. Elvörösödött, és eltolta
magától Wei Wuxiant, aki azonban nem engedte el, újra, még
erősebben magához húzta, néhányszor megtapogatta, és csak
utána lökte Jiang Cheng felé.
– Menj csak! Ne szaladgálj összevissza többet. Legyél a bácsikád
oldalán.
Jiang Cheng elkapta a láthatóan még mindig szédült Jin Linget,
majd a szorosan egymás mellett álló Wei Wuxianre és Lan Wangjire
nézett, és némi tétovázás után, halkan így szólt:
– Köszönöm!
Hangjában nyoma sem volt gúnynak.
 – Hanguang-jun, köszönöm, hogy megmentetted az életemet! –
tette hozzá Jin Ling.
Lan Wangji nem mondott semmit, csak bólintott. A Bichen hegyét
a föld felé fordította. A vércseppek a terem padlójára potyogtak,
hamarosan nyomuk sem maradt a ragyogó pengén. Lan Wangji
ezután a kapuban álló Nie Mingjue felé fordult. Valamivel arrébb
Wen Ning feltápászkodott, és a helyére illesztette az egyik karját.
– Vigyázz! – mondta. – Nagyon erős a haragvó energiája.
Közben Jin Guangyao a fogait összeszorítva ütögette a karja
akupunktúrás pontjait. A vérvesztes égtől szédülve nézte, ahogy Nie
Mingjue rámeredve felé tart. Majd szörnyethalt a félelemtől.
Su She a terem egyik oldalán vért köpött.
– Ostobák! – kiáltotta reszelős hangon. – Mit álldogáltok?
Állítsátok meg! Állítsátok meg azt a valamit ott a kapuban!
A Lanling Jin klán már régóta a partvonalon tétovázó kultivátorai
erre végül csak megindultak karddal a kézben. Nie Mingjue egyet
csapott, és a két legközelebbi már repült is.
Jin Guangyao jobb kézzel orvosságot szórt a csonkjára, de nem
tudott mit kezdeni az ömlő vérrel. Majdnem elsírta magát, úgy
próbált letépni a köpenyéből egy darabot, hogy azzal kösse el az
ereit, de egyszerűen képtelen volt erőt kifejteni a koporsó mérgező
füstjétől meggyötört kezével. Remegve tépkedte a ruháját, de nem
járt sikerrel. Csak még jobban kínozta a fájdalom. Végül az odaugró
Su She tépett le egy darabot a saját köpenyéből, és azzal kötözte be
a sebet, mialatt Lan Xichen biztonságos helyre vonszolta Nie
Huaisangot.
Su She hiába kutatott, nem talált magánál gyógyszert, úgyhogy
Lan Xichen felé fordult:
– Lan klánvezér, van nálad orvosság? Segíts nekünk! Jin
klánvezér mindig tisztelettel bánt veled. Segíts, kérlek!
Lan Xichen látta, milyen szörnyűségesen néz ki az ájulás közeli
állapotban lévő Jin Guangyao. Egy pillanatra el is bizonytalanodott.
Ekkor újabb rémült kiáltások harsantak. Nie Mingjue egyetlen ütéssel
három kultivátort zúzott vöröslő húspéppé!
Wei Wuxian és Lan Wangji beálltak Jiang Cheng és Jin Ling elé.
– Wen Ning, hogyan találkoztál vele? – kérdezte Wei Wuxian.
 A leszakadt karját a helyére illesztő Wen Ning immáron a törött
lábával foglalkozott.
– Úrfi… Nagyon sajnálom… Miután elküldtél, hogy találjam meg
Lan úrfit, a fogadóban nem leltem rá, ezért a főutcán folytattam a
keresést, de Lan úrfi helyett Chifeng-zunt pillantottam meg. Mintha ő
is keresett volna valamit. Egy csapat koldusgyerek sereglett köré,
hogy szórakozzanak vele. Fogalmuk sem volt róla, kivel állnak
szemben. Chifeng-zun üres tekintettel, puszta kézzel csapott
közéjük… Nem tehettem mást… Harcoltunk, amíg ide nem értünk…
Wei Wuxian pontosan tudta, hogy Wen Ning miért nem találta Lan
Wangjit a fogadóban. Ha ő nem tudott a Lan Wangji melletti
szobában aludni, vajon Lan Zhan képes lett volna őmellette?
Magától értetődő volt, hogy ő is sétálni indult. Bolyongott a városban,
amíg meg nem pillantotta a templom irányából menekülő, segítség
után kutató Tündért, a vihar pedig minden bizonnyal, akkor tört ki,
amikor Wen Ning és Nie Mingjue egymásnak estek.
A „holttesteket” vonzza a sötét mágia, még ezt a két, átlagosnak
éppen nem mondható kegyetlen holttestet is.
A Lanling Jin klán kultivátorai nem voltak méltó ellenfelei Nie
Mingjuének, de azért bátran törtek előre. Ha hozzá is ért a kardjuk,
mintha a legkeményebb acélba ütköztek volna, megkarcolni sem
tudták. Nie Huaisang Lan Xichen háta mögül leskelődött.
– Bá… bá… bátyám! – dadogta ijedt lelkesedéssel.
Nie Mingjue pupilla nélküli szeme elkerekedett, és megindult felé.
Lan Xichen finoman lehorgasztotta a fejét. A Liebing felzokogott, Nie
Mingjue megdermedt.
– Bátyám, ez itt Huaisang – nyögte ki Lan Xichen.
– Meg sem ismer – szólt ijedten Nie Huaisang.
– Most éppen azt sem tudja, hogy ő kicsoda! – jelentette ki Wei
Wuxian.
Nie Mingjue haragvó energia irányítása alatt álló holttestté vált.
Kegyetlen, erőszakos, válogatás nélkül pusztító lénnyé.
A rövid pihenőt követően Wen Ning visszatért a csatába, de az ő
energiája nem ért fel az egykori klánvezérével, aki jóval termetesebb
is volt nála. Ráadásul Wei Wuxian fuvolája eltörött, nem tudott
segíteni neki. Hátrányba került.
 Mindeközben a földön fekvő Jin Guangyaónak sikerült elállítania
a vérzést. Su She felkelt, a hátára vette Jin klánvezért, és a
felfordulást kihasználva menekülni kezdett. Nie Mingjue azonban
észrevette, hogy mire készül. Félredobta Wen Ninget, és nagy
léptekkel Jin Guangyao felé indult.
– Bácsikám, fuss! – kiáltott Jin Ling.
Amikor Jiang Cheng meghallotta, hogy az ellenségüket
figyelmezteti, megsuhintotta a fiú tarkóját.
– Fogd be a szádat! – horkant fel dühösen.
Jin Ling csak ekkor értette meg, hogy mit tett, de mégiscsak az
egyik nagybátyjáról volt szó, aki gyerekkorától fogva nevelte őt.
Amikor látta, hogy egy kegyetlen holttest készül széttépni Jin
Guangyaót, aki egy évtizeden át jól bánt vele, önkéntelenül is
felkiáltott. Nie Mingjue meghallotta a kiáltást, és láthatóan
zavarodottan felé fordult.
– A fenébe! – sziszegte összeszoruló mellkassal Wei Wuxian.
A kegyetlen holttestté vált Nie Mingjue haragvó energiája akkor
volt a legerősebb, amikor első számú ellenségét, Jin Guangyaót
vette célba. A kegyetlen holtak azonban nem a szemükkel
különböztetik meg az embereket.
Jin Guangyao vérségi szempontból meglehetősen közel állt Jin
Linghez. A sötét teremtmények hasonlónak érzékelték a kettejük
vérét és leheletét, egy kellőképpen megzavarodott holttest pedig
akár össze is téveszthette őket. Jin Guangyao vérzett, alig kapott
levegőt, félig már halott volt, míg Jin Ling fiatalos életereje szinte
lüktetett. Nie Mingjue, a maga halott, gondolatok nélküli agyával
természetes módon érdekesebbnek találta az utóbbit.
Lan Wangji parancsának megfelelően a Bichen egyenesen Nie
Mingjue mellkasa felé röppent. Amint hozzáért, megállt. Nie Mingjue
rápillantott a csillogó pengére, majd bömbölve nyúlt felé. Lan Wangji
azon nyomban visszahívta a fegyverét, és a Bichen hangosan vissza
is csúszott a hüvelyébe. Nie Mingjuének nem sikerült
megkaparintania. Lan Wangji a bal kezével már elő is rántotta a
guqinjét, és hűvös futamokat kezdett játszani rajta. Lan Xichen is az
ajkához illesztette a Liebinget, Wei Wuxian pedig vagy ötven
talizmánt dobott Nie Mingjue felé. Ám a papírdarabok még jóval
azelőtt meggyulladtak és hamuvá égtek, hogy közel érhettek volna a
pusztító holttesthez.
Nie Mingjue bömbölve Jin Ling felé kapott, aki Jiang Chenggel
együtt hátrálni kezdett, de hamarosan a falhoz értek. Jiang Cheng a
háta mögé tolta Jin Linget, és előhúzta az ebben a pillanatban
szellemi energia nélküli Sandut, hogy hárítsa a támadást. A guqin és
a furulya hangja is segíteni próbált neki, de félő volt, hogy már
későn.
Nie Mingjue pörölyként odacsapó ökle átütött egy testet, de nem
Jiang Cheng és nem is Jin Ling testét.
Wen Ning állt be eléjük, mindkét karja Nie Mingjue vaskezére
markolt, úgy húzta ki a saját mellkasából, hatalmas lyuk maradt
utána. Nem vérzett, de belső szerveinek néhány fekete darabja
kipotyogott rajta.
– Wen Ning! – kiáltotta Wei Wuxian.
– Te… te? – dadogta az őrület határán álló Jiang Cheng.
Hatalmas ütés volt. Azonkívül, hogy áthatolt Wen Ning mellén,
még a gégéje egy részét is összezúzta. Árny tábornok egy hang
nélkül Jiang Cheng és Jin Ling felé dőlt. Egy darabig moccanni sem
tudott, csak nézett rájuk pislogás nélkül.
Jin Ling gyűlölte apja gyilkosát, az apja szívét felnyársaló
fegyvert. Gyerekkora óta számtalanszor megesküdött, hogy ha
egyszer megteheti, apró darabokra fogja vagdosni Wei Ying és Wen
Ning testét. Később, amikor már nem akarta Wei Wuxiant gyűlölni,
minden negatív érzelmét Wen Ningre irányította. Most azonban,
ahogy saját szemével látta, hogy ugyanaz történt a gyilkos
fegyverrel, mint az apjával, még félretolni sem volt szíve a rájuk
nehezedő Wen Ninget.
Pontosan tudta, hogy halott lény, éppen ezért hosszú távon meg
se kottyan neki ez a lyuk a testében, hiszen még akkor sem pusztult
volna el, ha derékban kettétörik. Mégis egyszerűen képtelen volt erőt
venni magán. Potyogni kezdtek a könnyei.
A hatalmas ütést követően Nie Mingjue is megtorpant.
Lan Wangji és Lan Xichen kettőse tovább játszott, a guqin hangja,
mint jeges forrásvíz, a furulyáé, mint kíméletlen szél. A hangok
egyenként is dühítették Nie Mingjuét, de együtt zengve egyenesen
fájdalmat okoztak neki, mintha valami vastag, láthatatlan kötél
tekeredett volna rá. Amint a kötél megfeszült, az egykori klánvezér
dühe is kitört. Lerázta magáról a testét fogva tartó hangokat, és
megindult a guqint pengető kultivátor felé. Lan Wangji kiszámított
pördüléssel védte ki a támadást, és egy pillanatra sem hagyta abba
a zenélést. Nie Mingjue ökle a templom falába csapódott. Éppen
meg akart fordulni, amikor madárcsiripeléshez hasonló hang ütötte
meg a fülét.
Kihúzta az öklét a falból, és a hang irányába nézett.
Wei Wuxian vigyorogva füttyentett még kettőt.
– Chifeng-zun, felismersz?
 22. RÉSZ
Leplezés
Lan Xichen egy pillanatra elvette az ajkától a Liebinget.
– Wei úrfi!
Arra akarta figyelmeztetni Wei Wuxiant, hogy az éppen használt
teste, az egykori Mo Xuanyu még Jin Lingnél is közelebbi vérségi
kapcsolatban állt Jin Guangyaóval. Ha Nie Mingjue ezért őt veszi
célba a haragvó energiájával, bizony nehéz helyzetbe kerül. Ám
mielőtt ezt elmondta volna, Lan Wangji ránézett, és nyugodt
magabiztossággal megrázta a fejét.
Lan Xichen azonnal tudta, hogy ez mit jelent. Nem szükséges
aggódnia.
Lan Wangji meg volt róla győződve, hogy Wei Wuxiannek nem
esik majd bántódása.
Az utóbbi pedig fütyörészve sétálgatott. Bármennyire könnyed
elégedettséggel zengtek is a füttyentései, a holttestekkel teli
templomon kívül tomboló viharban mégis volt bennük valami
hátborzongató. Amint a még mindig Jiang Chengnek és Jin Lingnek
dőlve a sarokban fekvő Wen Ning meghallotta, megpróbált
feltápászkodni. Küzdött egy darabig, de aztán megint összeroskadt.
Jiang Cheng és Jin Ling egyszerre kapták el, miközben ugyanaz a
kérdés ült ki az arcukra. Tartsák a kezükben vagy dobják le inkább?
A mosolygó Wei Wuxian tovább fütyülte a már-már vidám
dallamot, közben pedig háta mögött összefont karral lépett hátra.
Egyáltalán nem sietett. Nie Mingjue csak állt. Hűvösen szemlélte
Wei Wuxian első, hátrafelé tett lépését. A harmadiknál sem mozdult.
A hetediknél azonban már nem tudta visszafogni magát, hatalmas
léptekkel indult meg fütyörésző ellenfele felé.
Wei Wuxian az előásott díszes, üres koporsó felé csalogatta.
Annyi kellett csak, hogy belekerüljön, és akkor mágiával
rázárhatta a fedelét.
A fehér, mérgező füst eloszlott, ami pedig maradt belőle, már
senkire sem jelentett fenyegetést. Az elszánt arckifejezést öltő Nie
Mingjue ösztönös ellenérzésével dacolva a koporsó felé tartott, ami
körül Wei Wuxian már megtett egy kört. Mindenki, különösképpen
Lan Wangji, lélegzet-visszafojtva figyelte a jelenetet. Wei Wuxian
ráérősen fütyörészett, és jutott ideje ráérősen végignézni rajtuk.
Amikor a tekintete Lan Wangjihoz ért, kacéran rákacsintott.
Mintha cukorba forgatott, aprócska tűvel szúrták volna meg,
szinte észrevehetetlen, finom hullám fodrozódott egy röpke pillanatig
a Lan Wangji ujjai keltette dallamban. Wei Wuxian elégedetten
megfordult, és Nie Mingjue szemébe nézve megütögette a koporsót.
A hatalmas klánvezér lassan lehajolt, és már éppen bemászott
volna, amikor velőtrázó üvöltés hangzott Lan Xichen háta mögül.
Nie Mingjue megmerevedett, és a többiekkel együtt a hang
irányába fordult. Su She a hátán cipelte a félig ájult Jin Guangyaót.
Az egyik kezével a férfi lábát fogta, a másikban egy véres kardot.
Nie Huaisang a földön fekve, a lábát átkarolva dobálta magát a
fájdalomtól.
Lan Xichen kardja, a Shuoyue azonnal lecsapott Su She fegyvert
forgató kezére. Az utóbbi döbbent arccal nézte, ahogy a kardja a
földre esett. A Nie Huaisangot megsebesítő pengéről érezni lehetett
a vérszagot. Hogy a francba történhetett ez, pont ebben a fontos
pillanatban?, átkozódott magában Wei Wuxian.
Nie Huaisangot és Nie Mingjuét egy apa nemzette, bár az anyjuk
más volt. Ha Nie Mingjue egyszer megérzi a saját vérét,
felülkerekedik benne a gyilkolás vágyát is legyűrő kíváncsiság. A
figyelme az öccse felé fordult, és minden bizonnyal észreveszi Jin
Guangyaót. Ha pedig sikerül őt megölnie, a vérszomja csak
fokozódik, és még nehezebb lesz kontrollálni.
Valóban, Nie Mingjue torkából morgás tört elő, már nem
foglalkozott az üres koporsóval. Azonnal rájött, hogy ki fekszik Su
She hátán. Wei Wuxian füttye sem tudta megállítani. Nekiiramodott,
mint a förgeteg, az egyik tenyere Jin Guangyao fejét vette célba.
Su She félreugrott. A cipője orrával megugrasztotta a földön
heverő kardját, és minden szellemi energiáját összeszedve Nie
Mingjue szíve felé szúrt. Talán a rettenetes helyzet miatt volt képes
erre a gyors és kegyetlen támadásra. A szellemi energiától majd
túlcsorduló kard csak úgy ragyogott. A szúrás annyival
hatékonyabbnak tűnt a korábbi, látszólag elegánsabb
próbálkozásoknál, hogy még Wei Wuxian is majdnem elégedetten
csettintett. Nie Mingjuét hátrálásra kényszerítette a támadás
kirobbanó ereje. Amint azonban a penge fénye valamelyest
elhalványult, Nie Mingjue újra nekiindult, nyúlt és nyúlt Jin Guangyao
felé. Su She a bal kezével Lan Xichen irányába hajította Jin
klánvezért, míg a jobbjával Nie Mingjue torka felé vágott.
Nie Mingjue acélkemény teste egyszerűen sérthetetlen volt, de a
fejét a nyakához rögzítő fonálról már nem lehetett elmondani
ugyanezt.
Ha sikerült volna a megfelelő helyre csapnia, bizonyára nem
végzett volna Nie Mingjuével, de időt nyert volna a számukra. Su
She kardjában viszont már annyi szellemi energia lüktetett, hogy a
penge nem bírta tovább, vágás közben reccsenve darabokra tört.
Nie Mingjue ezalatt Su She mellkasának közepébe ütött, akinek
így néhány pillanatig tartó ragyogása véget is ért. Vért sem
köphetett, egy utolsó dicső vagy trágár szót sem szólhatott.
Élettelenül hanyatlott le a földre.
Lan Xichen mellett rogyott le. Persze a még mindig a hátán fekvő
Jin Guangyao is látta, hogy mi történt. Talán a karjába és a hasába
nyilalló fájdalom, talán valami más tette, de könny csillogott a
szemében. Nem volt ideje összeszai magát, mert a karját
visszahúzó Nie Mingjue már vérszomjasan meredt rá. Az arcán
ugyanaz a ridegen komoly, ítélkező arckifejezés, ami oly jellemző
volt rá életében, és amitől Jin Guangyao mindig is valósággal
rettegett.
Jin klánvezérnek még a könnyei is felszáradtak félelmében. Lan
Xichen felé fordult, hogy segítséget kérjen.
– Második bátyám! – szólította meg remegő hangon.
Lan Xichen kardjának pengéje Nie Mingjue felé mutatott, Wei
Wuxian és Lan Wangji pedig felgyorsították a dallamukat. Ám a
fütyörészés nem hatott, és egyelőre úgy tűnt, hogy nem is fog hatni
többé.
Ebben a pillanatban valaki felkiáltott:
– Wei Wuxian!
– Mi az?
Már visszakérdezett, amikor meglepődve rájött, hogy Jiang
Cheng szólította meg, s a következő pillanatban már elő is húzott
valamit a köpenye ujjából és odadobta neki. Elkapta és megnézte.
Egy csillogó, fekete fuvola volt, rajta vörös bojt.
Régi fuvolája, a Chenqing!
Nem volt ideje meglepődni, azonnal a szájához emelte a
hangszerét, és közben odaszólt Lan Wangjinak:
– Lan Zhan!
Lan Wangji bólintott. Nem volt szükségük szavakra ahhoz, hogy a
guqin és a fuvola hangja tökéletes harmóniában olvadjon össze. A
guqin, mint jéghideg forrás, a fuvola, mint szárnyaló madár. Az egyik
elnyomó, a másik csábító. A dallam hatására Nie Mingjue
megtántorodott, és kénytelen-kelletlen hátrálni kezdett. Nem érte el
Jin Guangyaót.
A guqin és a fuvola lépésről lépésre az üres koporsó felé terelte a
merev lábú holttestet. Wei Wuxian és Lan Wangji mentek utána, és
amint Nie Mingjue belezuhant a ládába, már rúgtak is bele a
fedelébe. A nehéz falap felugrott, és a helyére repült. Wei Wuxian
fürgén odaszökkent, az övébe tűzte a Chenqinget, gyorsan
megharapta a jobb keze egyik ujját, és határozott vonásokkal egy
sor írásjegyet rajzolt a vérével a fedél egyik végétől a másikig.
A koporsó falain átszűrődő vadállatias üvöltés lassan elhalt. Lan
Wangji a tenyerével csendesítette le a guqin hét zengő húrját. Wei
Wuxian sóhajtott. Egy darabig várt és figyelt. Amint biztos volt
benne, hogy már nem sugárzik többé energia a koporsó fedele alól,
kiegyenesedett.
– Mindig is heves vérmérsékletű volt, nem igaz?
A koporsón állva a többiek fölé magasodott. Lan Wangji elrakta a
guqint, és csillogó szemmel nézett föl rá. Wei Wuxian lepillantott, és
nem tudta megállni, hogy jobb kezével végig ne simítson a
szépséges arcon, és szándékosan vagy véletlenül össze ne vérezze
kicsit.
Lan Wangji egyáltalán nem foglalkozott a dologgal.
– Gyere le onnan!
Wei Wuxian vigyorogva egyenesen a karjába ugrott.
A terem kezdett elcsendesai, bár Nie Huaisang még mindig
fájdalmasan nyögött.
– Xichen bátyám, kérlek, nézd meg, letépték-e a lábam! –
sziszegte.
 Lan Xichen odasétált, megvizsgálta.
– Semmi bajod, Huaisang. Ne aggódj! Nem tört el a lábad, csak
egy szúrásnyomot látok.
– Szúrásnyomot? – kiáltott fel Nie Huaisang. – Szerinted az
semmi? Átszúrtak? Xichen bátyám, mentsd meg az életemet!
Lan Xichen nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.
– Mondtam, hogy nem súlyos.
Nie Huaisang a lábát újra átkarolva gurult ide-oda a földön. Lan
Xichen tudta, hogy semmitől sem fél jobban a fájdalomnál, ezért
elővett egy pirulákat tartalmazó üvegcsét, és a kezébe nyomta:
– Fájdalomcsillapító!
Nie Huaisang sietve kinyitotta, és lenyelt egy pirulát, de csak
mondta a magáét:
– Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! Ez a Su Minshan csak úgy
elkapott, aztán szökés közben még meg is szúrt! De hiszen csak
félre kellett volna tolnia! Semmi szükség nem volt rá, hogy kardot
rántson…
Lan Xichen kiegyenesedett és megfordult. Jin Guangyao a földön
ült. Az arca papírfehér, a haja összeborzolva, a homlokán
izzadságcseppek. Jól látszott rajta, hogy tisztában van a
reménytelen helyzetével. Talán a karjában hasogató fájdalom miatt
nyögött egyet, és Lan Xichenre nézett. Nem szólt egy szót sem, de
elég volt ránézni, ahogy elkeseredett tekintettel fogta a csonka
karját, és akaratlanul is megsajnálta az ember.
Lan Xichen nézte egy darabig, felsóhajtott, és mégis előhúzta a
zsebéből az orvosságot.
– Lan klánvezér – szólalt meg Wei Wuxian.
– Wei úrfi, ő most… úgysem képes semmire. Ha nem látom el,
meghal. Akkor pedig jó néhány kérdésünk megválaszolatlan marad.
– Tudom én azt, Lan klánvezér – felelte Wei Wuxian. – Nem azt
mondom, hogy ne segíts neki, de legyél elővigyázatos. Az lenne a
legjobb, ha elnémítanád egy időre.
Lan Xichen bólintott és Jin Guangyao felé fordult:
– Jin klánvezér, hallottad, hogy mit mond. Kérlek, egyetlen
félreérthető mozdulatot se tegyél. Egyébként nem leszek veled
könyörületes többé… – Itt mély lélegzetet vett. – Saját kezűleg
fogom elvenni az életedet!
 – Köszönöm, Zewu-jun – suttogta Jin Guangyao, és bólintott.
Lan Xichen odahajolt, és lelkiismeretesen ellátta a karcsonkja
sebét. Jin Guangyaót csak rázta a hideg. Lan Xichen maga sem
tudta, hogy mit mondjon emberi ronccsá vált esküdt testvérének,
inkább csak sóhajtott egyet.
Wei Wuxian és Lan Wangji a terem sarkába ment, ahol Wen Ning
furcsa pózban hevert Jiang Chengen és Jin Lingen. Wei Wuxian a
földre fektette. Amikor jobban megnézte a mellkasán tátongó lyukat,
elfogta az aggodalom.
– Hát ezzel meg mit csináljak?
– Annyira súlyos, úrfi? – kérdezte Wen Ning.
– Nem – rázta a fejét Wei Wuxian. – Neked nincsen szükséged
belső szervekre, de azért csúnya látvány.
– Nem mintha szépnek kellene lennem – könnyebbült meg Wen
Ning.
Jiang Cheng hallgatott, és Jin Ling is azon gondolkodott, hogy
megszólaljon-e.
Lan Xichen még mindig Jin Guangyao sebével volt elfoglalva. Bár
elhatározta, azzal fogja büntetni, hogy nem enyhíti a fájdalmát,
amikor látta, hogy a férfi majd elájul a kínzó lüktetéstől, megfordult:
– Huaisang, add vissza azt az üvegcsét!
Nie Huaisang, miután kettőt lenyelt belőlük, már a zsebébe
süllyesztette a pirulákat.
– Máris! – válaszolta, és keresgélni kezdett. Ám amikor nyújtotta
volna Lan Xichen felé, a szeme hirtelen elkerekedett.
– Xichen bátyám, mögötted! – kiáltott fel ijedten.
Amint a Jin Guangyao miatt még mindig feszült Lan Xichen
meghallotta az ijedt Nie Huaisang figyelmeztetését, hűvösség
telepedett a szívére. Habozás nélkül előrántotta a kardját, és
hátrafelé szúrt vele.
A penge átjárta a döbbent Jin Guangyao hasát.
A váratlan fordulat a többieket is meglepte.
– Mi történik? – pattant fel Wei Wuxian.
– Én, én, én… azt láttam, hogy harmadik bátyám… vagyis Jin
klánvezér a háta felé nyúl… – dadogta Nie Huaisang. – Nem tudtam,
hogy…
 Jin Guangyao a hasába szúrt kardra meredt. Megrándult az ajka.
Mintha mondani akarna valamit, de a némító varázslat miatt inkább
csöndben maradt. Wei Wuxian rögtön érezte, hogy valami nincsen
rendben. Mielőtt azonban kinyithatta volna a száját, a vért köhögő
Jin Guangyao rekedt hangon megszólalt:
– Lan Xichen!
Sikerült megtörnie a némító varázst.
Jin Guangyaónak szinte nem maradt ép testrésze. A bal keze
megégett a mérges füstben, a jobb kezét levágták, a hasából
hiányzott egy darab. Vérben tocsogva az előbb még felegyenesai is
képtelen volt, de most erőt vett magán és felállt.
– Lan Xichen! – kiáltotta tele gyűlölettel.
Lan Xichent egyszerre tépázta a csalódottság és az elkeseredés.
– Jin klánvezér, megmondtam. Egyetlen félreérthető mozdulat, és
nem fogok könyörülni rajtad.
Jin Guangyao köpött egyet, és vad dühvel üvöltött:
– Igen! Megmondtad. De megmozdultam én?
A mások előtt mindig is békésnek és elegánsnak mutatkozó
klánvezér ezúttal borzalmasan nézett ki. Lan Xichen csak bámulta,
és ő is úgy érezte, hogy valami nincs rendben. Rögtön Nie Huaisang
felé fordult.
– Elég lesz! – nevetett fel Jin Guangyao. – Minek bámulod?
Semmi értelme. Még rajtam sem láttál át annyi éven át. Huaisang,
szép munka!
Nie Huaisang egy szót sem szólt, mintha megrémítette volna a
váratlan vádaskodás.
– Sohasem gondoltam volna, hogy te fogsz végezni velem –
fröcsögött tovább gyűlöletteljesen Jin Guangyao.
Nie Huaisang felé indult, de csak egyetlen lépést tett meg a
karddal a hasában, és összeroskadt a fájdalomtól. Lan Xichen
képtelen volt megadni neki a kegyelemdöfést, de a fegyverét sem
tudta kihúzni belőle.
– Ne mozdulj! – mondta.
Jin Guangyao már szándékosan sem tudott volna mozogni. A
hasából kilógó pengét markolta, megállt és vért köpött.
– Ez aztán a Fogalmatlan! Nem semmi… Nehéz lehetett annyi
éven át rejtőzködnöd!
 – Xichen bátyám, higgy nekem! – remegett Nie Huaisang. –
Tényleg úgy láttam, hogy…
– Te! – üvöltötte Jin Guangyao eltorzult arccal.
Újra Nie Huaisang felé indult, a kard még egy ujjnyival beljebb
csúszott a hasába.
– Ne mozdulj! – kiáltotta Lan Xichen.
Rengeteg kár érte azért, mert elhitte Jin Guangyao hazugságait.
Szinte természetes volt, hogy ezúttal nem ült fel azonnal esküdt
testvére Nie Huaisangra irányuló vádjának, hiszen lehet, hogy ezzel
csak megint őt akarta elbizonytalanítani.
Jin Guangyao könnyedén kiolvasta a szeméből, hogy mire
gondol, és dühösen felnevetett:
– Lan Xichen, számtalanszor hazudtam, és seregnyi embert
megöltem ebben az életben. Ahogy mondtad: megöltem az apámat,
a testvéremet, a fiamat, a tanáromat, a barátomat. Minden bűnt
elkövettem, amit csak lehet az ég alatt!
Mély, reszelős lélegzetet vett.
– Egyedül neked nem akartam ártani soha!
Lan Xichen döbbenten meredt rá.
Jin Guangyao egyre gyorsabban kapkodott levegő után, a karját
markolva sziszegte:
– Ki mentett meg, amikor Felhőzug leégett, és te elmenekültél? Ki
segített minden lehetséges módon, amikor újjáépítetted a
városodat? Előfordult egyetlenegyszer is, hogy a Gusu Lan klán
ellen fordultam? Most először fosztottalak meg a szellemi erődtől, de
egyébként tettem bármi rosszat ellened vagy a klánod ellen? A
háládat pedig aztán sohasem vártam el!
A kérdéseit hallva Lan Xichen képtelen volt megint elnémítani.
– Su Minshan viszonozta, hogy hajdanán emberszámba vettem –
folytatta Jin Guangyao. – Ám te, kedves Zewu-jun, ugyanúgy
semmibe veszel, mint Nie Mingjue. Esélyt sem adsz, hogy tovább
élhessek.
Miután befejezte, Jin Guangyao hirtelen hátrálni kezdett. A
Shuoyue már nem volt a hasában, amiből egyre csak ömlött a vér.
– Ne engedjétek elmenekülni! – kiáltotta Jiang Cheng.
Lan Xichen csak kettőt lépett előre, és már könnyedén meg is
ragadta Jin Guangyaót, aki számára, legyen bármilyen gyors, nem
volt menekvés. Jin Ling csukott szemmel is elkapta volna. A
rengeteg sebesülés, köztük a halálos seb garantálta, hogy nem
kellett a szökésétől tartani.
Wei Wuxian azonban hirtelen rájött valamire.
– Nem menekülni akar! – kiáltotta. – Zewu-jun, menj arrébb,
gyorsan!
Elkésett. Jin Guangyao karjának csonkjáról a koporsóra
csöpögött a vér. Végigfolyt Wei Wuxian írásjegyein, és beszivárgott a
deszkák közötti réseken.
A koporsóba zárt Nie Mingjue kitört.
A fedél darabjai szanaszét repültek. Szürkésfehér kéz ragadta
meg Jin Guangyao nyakát, egy másik pedig Lan Xichen felé nyúlt.
Jin Guangyao nem menekülni próbált. Az utolsó leheletével azon
volt, hogy Nie Mingjuéhez csalja Lan Xichent, és így együtt haljanak
meg.
Lan Wangji ráparancsolt a Bichenre, a kard pedig már röppent is,
de Nie Mingjue nem félt az efféle varázsfegyverektől.
Még ha eltalálta is a penge, azt már semmiképpen sem tudta
megakadályozni, hogy a keze elérje Lan Xichen torkát.
Egy pillanat kellett volna csak annak a kéznek, de ekkor Jin
Guangyao az ép karjával arrébb lökte Lan Xichent, miközben Nie
Mingjue őt magát berántotta a koporsóba, majd feltartotta a
magasba, akár egy bábut.
Rémisztő jelenet volt. Jin Guangyao egy kézzel próbálta
lehámozni magáról Nie Mingjue acéltenyerét, miközben küzdött az őt
marcangoló fájdalommal. A szeméből gyűlölet sugárzott, rekedt
torkából csak úgy ömlöttek a szitkok:
– Nie Mingjue, az anyádat! Az hiszed, hogy félek tőled? Én…
Köhögőrohamot kapott, vért köpött, és mindenki hallotta, ahogy
az egyik köhögéssel eltörött benne valami. Egy utolsót sóhajtott.
Jin Ling a tenyerébe temette az arcát, látni és hallani sem akarta,
hogy mi folyik körülötte.
Lan Xichen jó néhány lépést hátratántorodott Jin Guangyao
lökésétől, és időbe telt, amíg megértette, hogy mi történt. Közben
Lan Wangji ráütött a terem közepén álló hatalmas Guanyin hátára. A
szobor megremegett, és a koporsó felé repült. Nie Mingjue még
mindig Jin Guangyao immáron lelógó fejű testét nézegette. Amint a
nehéz szobor eltalálta, visszazuhant a koporsóba.
Wei Wuxian a Guanyin mellkasára ugrott. A koporsó fedele eltört,
úgyhogy csak a szoborral tudták visszazárni a tomboló Nie Mingjuét,
aki nem adta fel, szabadulni próbált. Egyre csak ütötte és ütötte
alulról a Guanyint, Wei Wuxian pedig a szoborral együtt rázkódott.
Tudta, hogy így nem lesz képes írásjegyeket rajzolni.
– Lan Zhan, gyere ide gyorsan! – mondta. – Nehezedj rá a
szoborra! Még párat ráüt, és darabokra töri…
Még be sem fejezte a mondatot, de már érezte, hogy hirtelen
megbillen vele a világ. Lan Wangji megfogta a koporsó egyik végét
és felemelte.
Ez azt jelentette, hogy csupán a bal kezét használva felkapta a
fakoporsót, a benne lévő két holttesttel és a Guanyin – szoborral
együtt, rajta Wei Wuxiannel.
Wei Wuxian megdöbbent. Régóta tudta már, hogy Lan Wangji
fizikai ereje elképesztő, de ez minden eddigin túltett.
Lan Wangji a mindig komoly arckifejezésével leszedte a guqinéről
az egyik ezüst húrt, és mintha csak szárnyai lennének, úgy
tizenötször körbetekerte a koporsót meg a szobrot, míg szorosan
össze nem kötötte a kettőt. Utána jött a második húr, a harmadik és
a többi… Amikor úgy ítélte meg, hogy kellőképpen lezárta Nie
Mingjue és Jin Guangyao nyughelyét, elengedte a koporsót, és az
hatalmasat dördülve zuhant a földre. Wei Wuxian megint megbillent,
de Lan Wangji nem engedte, hogy leessen, elkapta és leemelte. Az
imént még majd ötszáz kilót emelő karját gyöngéden Wei Wuxian
dereka köré fonta.
Lan Xichen a hét húrral körbetekert koporsóra nézett. A
gondolataiba merült. Nie Huaisang kinyújtotta az egyik karját, és
intett vele néhányat Lan Xichen szeme előtt.
– Xi… Xichen bátyám, jól vagy?
– Huaisang, tényleg hátba akart támadni? – kérdezte Lan Xichen.
– Úgy nézett ki… – felelte Nie Huaisang.
A bizonytalanságát hallva Lan Xichen nem hagyta annyiban:
– Gondold át még egyszer!
– Ha így kérdezed, nem vagyok benne biztos… – mondta Nie
Huaisang. – Tényleg úgy tűnt, mintha…
 – Elég ebből az „úgy tűnt”-ből! – csattant fel Lan Xichen. –
Megtörtént vagy sem?
– Fogalmam sincsen, tényleg nem tudom! – válaszolta nagy
nehezen Nie Huaisang.
Szokás szerint fogalma sem volt. Lan Xichen a tenyerébe temette
a fájdalomtól kettéhasadni készülő fejét, és elhallgatott.
– Huaisang fivérem! – szólalt meg hirtelen Wei Wuxian.
– He? – fordult felé Nie Huaisang.
– Miért szúrt meg Su She? – tette fel a kérdést Wei Wuxian.
– Harmadik bátyámat… Úgy értem, Jin klánvezért vitte a hátán,
menekült, én meg az útjába álltam… – válaszolta Nie Huaisang.
– Valóban? – nézett rá Wei Wuxian. – Én nem láttam semmi
ilyesmit.
– Csak nem rohantam bele a kardjába! – méltatlankodott Nie
Huaisang.
– Én nem állítottam ilyet – mosolyodott el Wei Wuxian.
– Akkor mégis mit állítasz, Wei fivérem? – kérdezte Nie Huaisang.
– Azt hiszem, hirtelen összeállt a kép – mondta Wei Wuxian.
– Milyen kép?
– Jin Guangyao azt állította, hogy valaki eljuttatott neki egy
levelet, amelynek írója azzal fenyegetőzött, hogy minden bűnét a
világ elé tárja. Tegyük fel, hogy ezúttal igazat mondott. Ebben az
esetben a levélíró feleslegesen cselekedett. Miért nem állt elő a
bizonyítékaival? Miért nem leplezte le egyből? Miért értesítette őt
arról, hogy bizonyítékai vannak?
– De hát Harmadik bátyám… Jin klánvezér nem azt mondta, hogy
a levélíró azt szerette volna, ha feladja magát?
– Ébresztő! – gúnyolódott Wei Wuxian. – Senki sem gondolhatta,
hogy Jin Guangyao egyszer csak feladja magát. Mi értelme volt hát
a levélnek? Látszólag semmi. Vagy talán mégis volt valami oka
annak, hogy az a Jin Guangyao régi titkait ismerő valaki megtette ezt
az értelmetlen lépést? Talán elő akart idézni vagy fel akart
korbácsolni valamit?
– Felkorbácsolni? – bámult rá döbbenten Lan Xichen. – Mégis
mit?
– Jin Guangyao vérszomját – szólt közbe halkan Lan Wangji.
 Ha Zewu-jun nincs éppen lelkileg összetörve, biztosan maga is
rögtön átlátja mindezt, de ebben a pillanatban egyszerűen képtelen
volt a megoldáson gondolkodni.
– Pontosan – bólintott Wei Wuxian. – A levél miatt lett Jin
Guangyao olyan vérszomjas, mint még soha. Nem az szerepel a
levélben, hogy hét nap múlva eljön érte a halál? Kénytelen volt
elsőként támadni. Hét napon belül végezni akart a kultivátorvilág
erőinek túlnyomó részével a Luanzang-dombnál, hogy megmutassa,
nem érte jön el a halál.
– Az lett volna a levél célja, hogy lépéskényszerbe hozza? –
kérdezte Lan Xichen.
– Szerintem igen – bólintott Wei Wuxian.
– Végső soron mit akart a levél írója? – rázta a fejét Lan Xichen.
– Leleplezni Jin Guangyaót, vagy elpusztítani a klánokat?
– Egyszerű! – folytatta Wei Wuxian. – Nézd meg, mi történt
Luanzang-domb sikertelen ostromát követően. Összegyűltünk
Lótuszrévben, és amikor tetőfokára hágott az izgalom, megjelent Sisi
és Bicao. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül. Minden
kirakósdarab a helyére került, és jött a robbanás. A levélírónk nem
csak Jin Guangyao jó hírnevét akarta tönkretenni. Az volt a célja,
hogy Jin klánvezér minden klán első számú ellensége legyen. Olyan
helyzetet kívánt teremteni, ahonnan nincs visszaút.
– Úgy tűnik, hogy ez a valaki már régóta tervezi ezt az egészet –
tette hozzá Nie Huaisang.
Wei Wuxian ránézett, és váratlanul megkérdezte:
– Nie klánvezér, Chifeng-zun teste a te kezelésedbe került, igaz?
– Igaz, de ma este arról értesültem, hogy a holttest valahogyan
eltűnt Qingheből. Mi másért siettem volna oda? Su She útközben
ejtett fogságba.
– Nie klánvezér, jól hallottam, hogy gyakran meglátogatod a Gusu
Lan és a Lanling Jin klánt? – kérdezte Wei Wuxian.
– Jól hallottad – válaszolta Nie Huaisang.
– És tényleg nem ismered Mo Xuanyut? – szegezte neki a
kérdést Wei Wuxian.
– Kit?
– Amikor először találkoztam veled Mo Xuanyu bőrében, fel sem
ismertél – magyarázta Wei Wuxian. – Meg is kérdezted Hanguang-
junt, hogy ki vagyok. Pedig Mo Xuanyu hajdanán a szerelmével
zaklatta Jin Guangyaót, és még a birtokában lévő kéziratokat is
olvasgatta. Te, aki gyakran meglátogattad Jin klánvezért, hogy
kiöntsd neki a lelkedet, egyetlenegyszer sem találkoztál volna Mo
Xuanyuvel?
– Wei fivérem, a Jinlin-torony hatalmas – vakargatta a fejét Nie
Huaisang. – Bizonyára nem találkoztam mindenkivel, aki megfordult
ott. Emlékezni pedig még kevesebb emberre emlékszem onnan.
Ráadásul… – Itt mintha nehezére esett volna folytatni. – Mo Xuanyu
háttere egy kicsit… A Lanling Jin klán mindent megtett, hogy
titokban maradjon a dolog. Egyáltalán nem meglepő, hogy sohasem
láttam. Lehet, hogy Xichen bátyám sem találkozott vele.
– Ó, ez igaz – helyeselt Wei Wuxian. – Zewu-jun sem ismerte Mo
Xuanyut.
– Pontosan! – bólintott Nie Huaisang. – Egyébként meg nem
értem. Miért tettem volna úgy, hogy nem ismerem Mo Xuanyut, ha
valójában ismerem? Mi értelme lett volna ennek?
– Semmi – mosolyodott el Wei Wuxian. – Csak furcsa ez az
egész, ezért kérdeztem.
A legjobb lenne persze erről magát Mo Xuanyut megkérdezni,
gondolta magában.
Hogyan volt képes a mindenki szerint félénk és visszahúzódó Mo
Xuanyu összeszai a bátorságát az öngyilkossághoz és a lelke
felajánlásához?
Hogyan szabadult el Chifeng-zun bal keze? Jin Guangyao
teljesen véletlenül engedte volna el?
Hogy került utána a kéz Mo faluba, pont oda, ahol Mo Xuanyu
megölte magát, hogy Wei Wuxian újjászületése után azonnal
belebotoljon? Miért nem valahol máshol tűnt fel?
Chifeng-zun testét a Qinghe Nie klán temette el. A bátyját annyira
tisztelő Nie Huaisang ne vette volna észre, hogy valaki elvitte?
Wei Wuxian inkább a következő magyarázat felé hajlott: mielőtt
Nie Mingjue meghalt, Huaisangnak tényleg fogalma sem volt arról,
hogy valójában mi történik körülötte, de a bátyja halálát követően
mindenről tudott. Tudta, hogy a holttestet elvitték, és tudta, hogy
esküdt testvére, akiben annyira bízott, a színjátékon túl milyen
ember.
 Keresni kezdte a bátyja holttestét, de sok-sok év kemény
munkája után is csak a bal kezét sikerült megtalálnia.
Úgy érezte, hogy zsákutcába került, ráadásul a bal kéz kegyetlen
egy testrész volt, nehezen lehetett kordában tartani. Ha nála marad,
csak vérfürdő lett volna belőle. Ekkor jutott az eszébe valaki, aki a
legjobban tudta kezelni az ilyen dolgokat, a leggyorsabban oldotta
meg a hasonló problémákat.
Yiling pátriárkája.
Ám a pátriárkát darabokra tépték. Mit tegyen hát?
Eszébe jutott még valaki. A Jinlin-toronyból kihajított Mo Xuanyu.
Nie Huaisang minden bizonnyal vele is beszélt, miközben
információt gyűjtött Jin Guangyaóról. Mo Xuanyu ekkor számolt be
neki, hogy Jin Guangyao gyűjteményében olvasta azokat az ősi,
tiltott technikáról szóló szövegeket. Innen jött az ötlet, hogy rávegye
a saját klántagjainak megalázását már nehezen tűrő férfit, hogy a
testét felajánlva álljon bosszút mindenért.
Hogy kinek ajánlja fel magát?
Természetesen nem másnak, mint Yiling pátriárkájának.
Mo Xuanyu tényleg nem bírta tovább, megrajzolta az írtvarázst,
Nie Huaisang pedig elhajíthatta a kezét egyre csak égető
édesburgonyát, Chifeng-zun bal kezét.
Minden a terv szerint alakult. Nem kellett tovább kutatnia Nie
Mingjue testrészei után, a veszélyes és nehéz feladatot átvette Wei
Wuxian és Lan Wangji. Neki csak a háttérből kellett figyelnie minden
lépésüket.
Amikor Jin Ling, Lan Sizhui, Lan Jingyi és a többi fiatal tanítvány
útját halott macskák kezdték el szegélyezni, már világos volt, hogy
valaki szándékosan ad jeleket. Aligha lehet megkérdőjelezni, hogy a
nem létező „vadászt” is felhasználva, tudatosan terelte a naiv
tanítványokat Yi városába. A szálakat háttérből mozgató valaki
számára az sem lett volna tragédia, ha Wei Wuxiannek és Lan
Wangjinak nem sikerül megvédenie a fiatalokat, hiszen a végén az ő
halálukért is Jin Guangyaót tették volna felelőssé.
Minél több mindennel lehetett megvádolni Jin Guangyaót, annál
jobb, már csak azért is, mert annál valószínűbb volt, hogy az
egyébként elővigyázatos gonosztevő hibázik és nyomokat hagy
maga után. A hibáinak sokasodása elkerülhetetlenül a halála felé
vezetett.
Lan Wangji a Bichen hegyével felborította a koporsó mellett
heverő fekete ládát, és megvizsgálta a rajta lévő írásjegyeket.
– A fej – mondta Wei Wuxiannek.
A ládában korábban Nie Mingjue fejét tárolták. Miután Jin
Guangyao elvitte magával a Jinlin-toronyból, valószínűleg itt, a
templomban temette el.
Wei Wuxian bólintott, és megint Nie Huaisang felé fordult:
– Nie klánvezér, tudod te, hogy eredetileg mi volt ebben a
koporsóban?
– Ugyan honnan tudnám? – méltatlankodott Nie Huaisang. – Bár
Harmadik bátyámat… illetve Jin klánvezért nézve biztosan valami
számára nagyon fontos dolog lehetett.
– A koporsókban természetesen holttesteket szokás tárolni –
okoskodott Wei Wuxian. – Szerintem nem mást temettek ide, mint
Jin Guangyao anyját, Meng Shi asszonyt. Jin klánvezér biztosan
azért jött ide ma este, hogy kiássa az anyja holttestét, és együtt
utazzon vele a messzi Dongyingbe.
Lan Xichen egy szót sem szólt, Nie Huaisang is csak ennyit: – Ó,
igen, ez igen logikusan hangzik.
– Szerinted mire készült az a mindent a háttérből mozgató ember,
miután Jin Guangyao kiásatta az anyját? – tette fel a kérdést Wei
Wuxian.
– Wei fivérem, miért engem kérdezgetsz? – nézett rá
zavarodottan Nie Huaisang. – Kérdezhetsz akármennyit, én semmi
sem tudok. Bár… – túrt elgondolkozva a még mindig nedves hajába
– …én azt gondolom, ha ez a valaki tényleg annyira gyűlöli Jin
Guangyaót, nyilvánvalóan nem tanúsít könyörületet olyasmi iránt,
amit az utóbbi annyira szeret.
– Szerinted kiáshatta Jin Guangyao anyjának maradványait, hogy
utána, Chifeng-zunhoz hasonlóan, különböző helyeken rejtse el a
feldarabolt testrészeit? – tette fel az újabb kérdést Wei Wuxian.
Nie Huaisang megdöbbent, és hátratántorodott néhány lépést.
– Ez, ez, ez… már valóban túlzás lenne…
Wei Wuxian jó darabig meredt rá, míg végül elfordította a
tekintetét.
 A feltevések csak feltevések, egyikőjük sem rendelkezett
bizonyítékokkal.
A Nie Huaisang arcára kiülő zavar és tehetetlenség valószínűleg
nem volt más, csak tettetés. Nem akarta bevallani, hogy
sakkfiguraként használta a többieket, és egyáltalán nem foglalkozott
vele, hogy emberéletekkel játszik. Persze talán nem teljesen így
tervezte. Tettetnie kellett, hogy még több mindent véghezvihessen,
még magasabb célokat érhessen el. Vagy akadt egy még
egyszerűbb megoldás. Valaki más küldte a levelet, ölte meg a
macskákat és varrta vissza Nie Mingjue fejét a testéhez, Nie
Huaisang pedig haszontalan semmittevő volt, semmi más.
Lehet, hogy Jin Guangyao utolsó leheletével is csak hazudott,
hogy elbizonytalanítsa Lan Xichent, amíg ő a halálba rántja magával
a rajta átlátó Nie Huaisangot. Hiszen Jin Guangyao mégiscsak a
világ egyik leggyakorlottabb hazudozójának számított. Senkit sem
lepett már meg, akármikor és akármiről állított is valótlant.
Azt pedig, hogy mi járt a fejében, miközben meggondolta magát,
és az utolsó pillanatban eltaszította az útjából Lan Xichent, senki
sem fogja már megtudni.
Ahogy Lan Xichen a tenyerére támaszkodott, a kézfején
kidagadtak az erek.
– Végül is mit akart? – kérdezte fojtott hangon. – Egykor azt
hittem, hogy kiismertem őt, de rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán
nem. A mai este előtt egy darabig újra azt hittem, hogy ismerem,
most azonban megint azt gondolom, hogy tévedtem.
A többiek nem tudtak erre mit mondani.
– Végül is mit akart? – ismételte meg az elkeseredett Lan Xichen.
Ha ő, aki legközelebb állt Jin Guangyaóhoz, nem tudta a választ
erre a kérdésre, ugyan honnan is tudták volna a többiek?
Némi hallgatás után Wei Wuxian törte meg a csöndet:
– Ne álldogáljunk itt feleslegesen. Néhányan induljanak el
segítőket keresni. A többiek meg maradjanak itt, és vigyázzanak
Chifeng-zunra. A koporsó és a guqinhúrok nem fogják sokáig
benntartani.
A koporsóból, mintha csak alá akarták volna húzni azt, hogy Wei
Wuxian jól ítélte meg a helyzetet, őrjöngő, fülsiketítő hangokat
lehetett hallani. Nie Huaisang megborzongott. Wei Wuxian
rápillantott:
– Látod? Erősebb koporsóra lesz szükség, mély árokra, és újabb
temetésre. Legalább száz évig nem szabad majd háborgatni. Ha
valaki kinyitná a koporsót, annak felmérhetetlen következményei
lehetnek.
Még mondta a magáét, amikor hangos kutyaugatás harsant a
távolban.
Arckifejezése azonnal megváltozott, míg Jin Ling felélénkült:
– Tündér!
Már nem dörgött az ég, az eső is csak finoman szitált. Az éjszaka
legsötétebb órái véget értek, már világosodott az ég alja.
A vágtázó, bőrig ázott kutya úgy repült, akár valami fekete szél,
és Jin Lingre vetette magát. Hátsó lábaira állva, nyüszítve dörzsölte
a fejét a fiú lábához. Wei Wuxian elfehéredve, kidülledő szemmel
nézte, ahogy a kutya fehér, hegyes fogai között kinyújtja lila nyelvét
és megnyalja Jin Ling kezét. Yiling pátriárkájának ajkai szétnyíltak,
és érezte, hogy a lelke zöld füstként indul meg az ég felé. Lan
Wangji egy szó nélkül beállt Tündér és Wei Wuxian közé.
Hamarosan több száz ember vette körbe a Guanyin-templomot, a
kezükben kard, mintha hatalmas csatára készültek volna. Ám akik
közülük elsőként rohantak be a templom területére, és szembesültek
az eléjük táruló látvánnyal, rögtön elbizonytalanodtak. A földön csak
halottak feküdtek, a félholtak meg álltak vagy ültek. Gyorsan
összegezve: holttestekkel és hatalmas felfordulással találták szembe
magukat.
Ketten álltak közülük legelöl. A bal oldalon a Yunmeng Jiang klán
klánmestere, a jobb oldalon pedig Lan Qiren. Utóbbi egyszerűen
képtelen volt felülkerekai a döbbenetén. Amikor pedig beszédre
nyitotta volna a száját, megpillantotta az egymáshoz szinte egy
emberként tapadó Lan Wangjit és Wei Wuxiant. Rögtön el is
felejtette, hogy mit akart kérdezni. Dühös arccal vonta össze a
szemöldökét. Fújtatott néhányat, a szakálla az ég felé meredt.
A Jiang klánmester késlekedés nélkül Jiang Chenghez lépett,
hogy felsegítse:
– Klánvezér, jól vagy?
Közben Lan Qiren felemelte a kardját, és már üvöltötte is:
 – Wei…
Nem tudta befejezni. A háta mögül elővágtató fehér ruhás fiúk
kiáltása még nála is hangosabb volt:
– Hanguang-jun!
– Wei úrfi!
– Pátriárka!
Az utolsó fiú majdnem fellökte Lan Qirent, aki felcsattant:
– Tilos a szaladgálás! Tilos a hangzavar!
Egyedül Lan Wangji üdvözölte egy kurta „nagybátyám”-mal, a
többiek rá sem hederítettek. Lan Sizhui a bal kezével Lan Wangji
köpenye ujját markolta meg, a jobbjával Wei Wuxian karját, és
boldogan harsogta:
– Ez remek! Hanguang-jun, Wei úrfi, micsoda megkönnyebbülés,
hogy mind a ketten jól vagytok! Annyira izgatott volt Tündér, már azt
hittük, tényleg nehéz helyzetbe kerültetek.
– Sizhui, megint ostobaságokat beszélsz – jelentette ki Lan
Jingyi. – Szerinted van olyan helyzet, amit Hanguang-jun nem old
meg? Újfent feleslegesen izgultál.
– Jingyi, én úgy emlékszem, hogy inkább te izgultál egész úton.
– Na menj arrébb! Beszélsz itt összevissza!
Lan Sizhui a szeme sarkából megpillantotta a földről éppen
feltápászkodó Wen Ninget. Rögtön odahúzta őt is a történteket
magyarázó, zsibongó fiúk alkotta körbe.
Miután Tündér megharapta Su Shet, a kutya a város Yunmeng
Jiang klán alá tartozó kultivátorcsaládjához szaladt. Megállás nélkül
ugatta az ajtajukat. Amikor a család fiatal vezetője meglátta a
nyakörvét, rajta az aranyszínű jelet és a klán jelképét, rögtön tudta,
hogy nem egy átlagos kutyáról van szó. A véres karmaiból és
szőréből világos volt, hogy nem sokkal korábban még harcolt, mert a
gazdája veszélybe került. A fiatal családfő nem késlekedett, azonnal
a kardjára szállt, és Lótuszrévbe vitte a kutyát, hogy értesítse a
környék igazi urát, a Yunmeng Jiang klánt. A klánmester egyből
felismerte Tündért, Jin Ling úrfi kutyáját, és már el is indult a
felmentő sereg élén.
A Gusu Lan klán ugyanekkor készült elhagyni Lótuszrévet, ám
Tündér megállította Lan Qirent. Felugrott, kitépett egy darabot Lan
Sizhui köpenyéből, és a mancsaival a feje felé emelte, mintha csak a
homlokára szerette volna kötni, majd lefeküdt a földre, és halottnak
tettette magát. Lan Qiren nem értette, hogy mit akar a kutya, Lan
Sizhui azonban megvilágosodott:
– Tanár úr, nem a klánunk homlokpántját mutatja? Talán azt
akarja elmagyarázni nekünk, hogy Hanguang-jun vagy a Lan család
egy másik tagja veszélyben van?
Így történt, hogy a Yunmeng Jiang klán, a Gusu Lan klán és
néhány másik, még Lótuszrévben tartózkodó klán a segítségükre
sietett.
– Tündér így, Tündér úgy, kiabáltuk neki, de ki gondolta volna,
hogy egy igazi szellemkutyával van dolgunk?! – csettintett a
nyelvével elismerően Lan Jingyi.
Bármennyire volt varázslatos, szellemi lény, Wei Wuxian
szempontjából azért a világ legfélelmetesebb élőlénye, egy kutya
maradt. Hiába állt előtte védelmezőleg Lan Wangji, ő azért egész
testében reszketett. Amióta a Lan család fiatal tanítványai
beözönlöttek, Jin Ling egyre csak feléjük pislantott, nézte, ahogy Wei
Wuxiant és Lan Wangjit körbevéve mondják a magukét. Amikor látta,
hogy Wei Wuxian elfehéredik, megpaskolta Tündér fenekét, és a
fülébe súgta:
– Tündér, menj ki egy kicsit!
Az állat a fejét rázta, a farkát csóválta, és nyalta tovább Jin Ling
kezét.
– Kifelé! Hát nem hallgatsz rám? – szólt rá a kutyára most már
erélyesebben Jin Ling.
Tündér szomorúan ránézett, majd a farkát továbbra is csóválva
kiügetett a templomból. Wei Wuxian végre fellélegezhetett. Jin Ling
legszívesebben odalépett volna a csoportosuláshoz, de valamiért
szégyellte magát. Lan Sizhui megpillantotta a Wei Wuxian övébe
tűzött hangszert. Némi tétovázás után megszólalt:
– Wei úrfi!
– Igen, mi az? – nézett rá Wei Wuxian.
– Meg… megengeded, hogy megnézzem a fuvoládat? – kérdezte
Lan Sizhui szinte megbabonázva.
Wei Wuxian már nyújtotta is felé:
– Mitől olyan érdekes?
 Lan Sizhui két kézzel vette el a hangszert, és zavart arccal húzta
össze a szemöldökét. Lan Wangji a fiút nézte, Wei Wuxian Lan
Wangjit.
– Mi a baj ezzel a Sizhuival? Ennyire tetszik neki a fuvolám?
– Mi történt? – kiáltott fel döbbenten Lan Jingyi. – Elveszítetted
végül azt a vacak, hamis hangú fuvolát? Ez az új igazán szép darab!
Fogalma sem volt, hogy a „szép darab” nem volt más, mint a
legendás szellemfuvola, a Chenqing, amit mindig is annyira meg
szeretett volna nézni magának.
Csodás, gondolta. Legalább most már nem marad szégyenben,
amikor együtt játszanak Hanguang-junnel. Egek! Mennyire csúnya
volt az előző fuvolája, és milyen fülsértő a hangja!
– Sizhui! – szólt rá Lan Wangji.
Lan Sizhui erre végre magához tért. Két kézzel Wei Wuxian felé
nyújtotta a Chenqinget, aki elvette tőle. Eszébe jutott, hogy Jiang
Chengnek köszönheti, hogy most nála lehet, így felé fordult:
– Köszönöm! – rázta meg a Chenqinget. – Megtarthatom?
– Mindig is a tiéd volt – pillantott rá Jiang Cheng. Némi tétovázás
után megint megmozdult az ajka. Mintha mondani szeretett volna
még valamit, de Wei Wuxian ekkorra már Lan Wangji felé fordult,
úgyhogy Jiang Cheng csöndben maradt.
Voltak, akik a romok eltakarításával foglalkoztak a teremben,
mások a koporsón lévő írtvarázst erősítették meg. Akadtak, akik
azon törték a fejüket, hogyan szállítsák el biztonságosan, néhányan
meg csak mérgelődtek.
– Xichen, mi van veled? – kérdezte Lan Qiren mérgesen.
Lan Xichen az egyik karjára támaszkodott, az arcán leírhatatlan
fájdalom. Fáradtnak tűnt.
– Nagybátyám, könyörögve kérlek! Ne kérdezz többet! Tényleg.
Ebben a pillanatban semmit sem akarok mondani.
Lan Qiren még sohasem látta ennyire szétesve és elkeseredve
Lan Xichent, a fiút, akit egyedül nevelt fel. Rápillantott, aztán a Wei
Wuxian mellett, fiatal tanítványok körében álló Lan Wangjira nézett,
és csak még jobban felbosszantotta magát. Úgy érezte, hogy két
legtökéletesebb tanítványa, akikre maga is a legbüszkébb volt, nem
hallgat már a szavára, és ez bizony aggodalommal töltötte el.
 A Nie Mingjuét és Jin Guangyaót tartalmazó koporsó nemcsak
rendkívül nehéz volt, de elővigyázatos bánásmódot is igényelt. Végül
a kultivátorcsaládok vezetői közül ajánlkoztak fel néhányan, hogy
segédkeznek a szállítása során. Amikor egyikőjük megpillantotta a
fedélként szolgáló Guanyin-szobor arcát, először meglepetten
nagyot nézett, majd rámutatott, mintha csak jelezni szeretné a
többieknek, hogy valami újat, érdekeset talált:
– Nézzétek csak! Nem úgy néz ki, mint Jin Guangyao?
A többiek rövid gondolkozás után, szinte egyszerre felelték: – Az
ő arca, valóban! De miért csináltatott ilyen szobrot?
– Azért, hogy elképesztő önteltséggel az isteni mivoltát hirdesse!
– jelentette ki Yao klánvezér.
– Ez aztán tényleg hihetetlen kivagyiság, hahahaha!
Nem feltétlenül, gondolta magában Wei Wuxian.
Jin Guangyao anyját mindenki megvetette, útszéli örömlánynak
tartotta, ezért dönthetett úgy a fia, hogy rá hasonlító Guanyin-szobrot
készíttet, ami előtt tízezrek és tízezrek borulhatnak le.
Annak viszont nem látta értelmét, hogy megossza a szempontjait
a többiekkel. Wei Wuxian tudta a legjobban, hogy valójában senki
sem hitt volna neki, és végső soron senkit sem érdekelt mindez.
Ettől az éjszakától fogva minden Jin Guangyaóhoz kapcsolódó dolog
a lehető legrosszabb indulatú következtetésekre sarkallt, már csak
így vette szájára a nép.
A koporsó hamarosan egy nagyobb, erősebb halottasládába fog
kerülni. Hetvenkét mahagóniszöggel erősítik rá a fedelét,
mélységesen mély gödröt ásnak neki egy hegy oldalában, és
kőtáblák figyelmeztetnek majd rá, hogy senki se bolygassa még a
környékét sem.
A koporsó tartalma sohasem kerül többé napvilágra, nem engedik
az óvintézkedések és Jin klánvezért övező végtelen megvetés.
Nie Huaisang a kapu mellett támaszkodott a terem falának,
amikor a kultivátorcsaládok vezetői átlépték a koporsóval a Guanyin-
templom főépületének küszöbét. Nie klánvezér a fejét lehorgasztva
porolgatta a köpenye alsó szegélyét. Egyszer csak mintha
megpillantott volna valamit, és abbahagyta a porolást. Wei Wuxian is
odanézett. A földön Jin Guangyao sapkája hevert.
 Nie Huaisang lehajolt, felvette, és csak utána indult meg ő is
kifelé.
Tündér, aki már aggódva várta a gazdáját odakint, vakkantott
néhányat. Az ugatást hallva Jin Lingnek eszébe jutott, hogy Tündér
még aprócska kölyökkutya volt, a térdéig sem ért, amikor ajándékba
kapta Jin Guangyaótól.
Kisgyerek volt még. A Jinlin-toronyban verekedett a többiekkel, és
akkor sem volt elégedett, ha ő nyert, bömbölve tört össze a
szobájában, amit csak tudott. A szolgák a közelébe sem mertek
menni, attól féltek, hogy nekik támad.
Egyik ilyen alkalommal a fiatalabbik nagybátyja benézett hozzá.
– A-Ling, mi a baj? – A-Ling pedig erre a szobában található
dolgokat kezdte el dobálni Jin Guangyao lába elé.
– Hűha! Te aztán kemény harcos vagy! Halálra rémisztesz! –
jegyezte meg a bácsikája, és ijedtséget tettetve, a fejét rázva
távozott.
A következő napon Jin Ling nem volt hajlandó elhagyni a
szobáját, étlen-szomjan szomorkodott. Amikor Jin Guangyao megint
megjelent, a hátát az ajtónak vetette. „Hagyjatok békén”, kiáltotta, de
hirtelen kutyaugatás ütötte meg a fülét.
Kinyitotta az ajtót. Jin Guangyao fél térdre ereszkedve egy kerek
szemű, csillogó fekete szőrű kiskutyát tartott a kezében. Jin Lingre
nézett és elmosolyodott:
– Találtam ezt a kis játékszert, de fogalmam sincs, hogyan
nevezzem. A-Ling, adsz neki nevet?
Annyira kedves és őszinte mosoly volt, hogy Jin Ling szerint nem
lehetett színlelt. Hirtelen megint elsírta magát.
Mindig is megvetésre méltó gyengeségnek tartotta a sírást, de
egyszerűen nem bírt megszabadulni a szívét szaggató fájdalomtól
és dühtől.
Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de mintha képtelen lett
volna bárkit is gyűlölni vagy hibáztatni többé. Wei Wuxian, Jin
Guangyao és Wen Ning. Mindhárman felelősek voltak valamennyire
a szülei haláláért, így okkal gyűlölhette mindannyiukat.
Mindhármójukban akadt viszont valami olyasmi is, ami miatt
lehetetlen volt utálni. Ám ha őket nem lehet, mégis kit gyűlöljön?
Megérdemelte volna, hogy olyan fiatalon elveszítette a szüleit? Hát
nemcsak a bosszú, de a tiszta és őszinte gyűlölet sem adatott meg a
számára?
Nem tudott belenyugodni. Igazságtalannak tartotta az egészet.
Miért nem haltak meg együtt mindannyian?
Amikor Yao klánvezér látta, hogy a fiú hangtalanul zokogva
bámulja a távolodó koporsót, megkérdezte:
– Miért sírsz, Jin úrfi? Jin Guangyaóért?
Jin Ling nem válaszolt, Yao klánvezér pedig az idősebb
kultivátorok gyakran használt hanghordozásával kezdte el kioktatni a
fiatal tanítványt:
– Minek sírsz? Fogd vissza a könnyeidet! A nagybátyád aztán
egyetlen könnycseppet sem érdemel. Úrfi, nem akarlak én
megsérteni, de ne legyél ilyen gyenge! Hagyd meg a sírást a
nőknek, légy tisztában azzal, hogy mi a helyes, és mi a helytelen,
húzd ki magad…!
Ha még mindig a Lanling Jin klán adta volna a világ fő
kultivátorát, egyetlen másik klán vezérének sem jutott volna eszébe
így szólni a Jin család fiatal tanítványához. Jin Guangyao azonban
meghalt. Senki sem állt ki a Lanling Jin klánért, amelynek neve
annyira bemocskolódott, hogy valószínűtlen volt, hogy a jövőben újra
felfelé ível a csillaga. Azonnal megjelentek a „bátor kritikusok”.
Jin Ling szívében tízezernyi érzés és gondolat kavargott. Yao
klánvezér megjegyzését hallva mindez lángra lobbant benne.
– Mi a baj azzal, ha sírni van kedvem? – üvöltötte. – Ki vagy te?
Még abba is beleszólsz, ha sírok?
Yao klánvezér nem számított arra, hogy a kioktatására kiabálás
lesz a felelet. Elkomorodott az arca. A mellette álló társai halkan
csillapítani próbálták:
– Ne foglalkozz vele, csak egy gyerek!
Sikerült is kordában tartania a haragját.
– Úgy is van! – horkantott. – Minek is foglalkozzunk kölykökkel,
akik azt sem tudják, hogy mi a fehér és mi a fekete?
Lan Qiren felügyelte a koporsó szekérre emelését. Egyszer csak
megfordult, és meglepetten felkiáltott:
– Wangji!
Azt tervezte, hogy visszaviszi őt magával Felhőzugba, százhúsz
napon keresztül olvassa majd a fejére a bűneit, és ha semmi sem
működik, egy időre megtiltja neki, hogy elhagyja a házát. Ki gondolta
volna, hogy egy szempillantás alatt nyoma vész? Lan Qiren tett
néhány kört a teremben.
– Hol van Wangji? – harsogta.
– Az előbb, amikor azt mondtam, hogy Almácskát is magunkkal
hoztuk, és kikötöttük az udvaron, Hanguang-jun és… és… Kimentek
megnézni Almácskát.
– És aztán? – kérdezte még mindig felpaprikázva Lan Qiren.
Felesleges szócséplés lett volna elmondani, hogy mi történt
aztán. Wei Wuxiannek, Lan Wangjinak és Wen Ningnek már nyoma
sem volt.
Lan Qiren az őt nehézkes léptekkel, elkalandozó arckifejezéssel
követő, nagyokat sóhajtó Lan Xichenre nézett. A férfi megrázta a
köpenye ujját, és már ment is tovább.
Lan Jingyi körbenézett és meglepetten felkiáltott:
– Hol van Sizhui? Ő meg mikor tűnt el?
Amint Jin Ling meghallotta, hogy Wei Wuxian és Lan Wangji
elment, nekiiramodott. Majdnem sikerült megbotlania a kapu
küszöbén. Bármennyire sietett, csak a hűlt helyüket vehette
szemügyre. Tündér a farkát csóválva szaladt oda hozzá.
Jiang Cheng az udvar egyik magas, egyenes törzzsel tornyosuló
fája alatt állt. A fiút meglátva hűvösen odaszólt neki:
– Töröld meg az arcodat!
Jin Ling megdörzsölte a szemét, letörölte az arcát, és csak aztán
szaladt oda hozzá.
– Hol vannak?
– Elmentek – közölte Jiang Cheng.
– Engedted őket csak úgy elmenni? – kérdezte Jin Ling elcsukló
hangon.
– Mégis mit kellett volna tennem? Meghívni őket vacsorára? –
gúnyolódott Jiang Cheng. – Utána pedig köszönetet mondani és
elnézést kérni?
Jin Lingben újra forrt a düh, és a nagybátyjára mutatott.
– Nem csoda, hogy inkább elment. Minden miattad van! Miért
vagy ilyen utálatos?
Jiang Chengnek erre felcsillanó szemmel indult meg a keze.
 – Hogy merészelsz így beszélni egy nálad idősebbel? Verésre
vágysz?
Jin Ling behúzta a nyakát, és Tündér is a hátsó lábai közé csapta
a farkát. Jiang Cheng tenyere azonban nem csattant a fiú tarkóján.
Erőtlenül húzta vissza a karját.
– Fogd be a szádat, Jin Ling! – utasította ingerülten. – Fogd be a
szádat! Hazamegyünk. Mindenki a saját otthonába.
Jin Ling döbbenten lemerevedett, és némi tétovázás után valóban
becsukta a száját. Lógó fejjel tett meg néhány lépést Jiang Cheng
mellett, de aztán felnézett:
– Nagybátyám, szerettél volna mondani neki valamit, igaz?
– Mit? – kérdezett vissza Jiang Cheng. – Dehogy!
– Az előbb – erősködött Jin Ling. – Láttam. Szerettél volna
mondani valamit Wei Wuxiannek, de aztán nem mondtad ki.
Jiang Cheng hallgatott egy darabig, majd megrázta a fejét: – Nem
akartam én mondani semmit.
Mit mondott volna?
Azt mondta volna, hogy nem azért kapott el a Wen család, mert
visszaindultam Lótuszrévbe a szüleim holttestéért. Amikor a városba
értünk, és te ételért mentél, feltűnt egy csapat Wen kultivátor.
Észrevettem őket, és elmenekültem onnan, ahol rád vártam, és
inkább az egyik félreeső sikátorban bújtam meg, hogy ne kapjanak
el, de láttam, hogy az utcákat járják, és előbb-utóbb biztosan
megtalálnak téged.
Előrontottam hát, hogy elvonjam a figyelmüket.
Ám ahogy Wei Wuxian képtelen volt megosztani vele, hogyan
adta oda neki az aranymagját, Jiang Cheng sem tudta elmondani a
saját történetét.
 23. RÉSZ
Wangxian
Még nem kelt fel a nap, nyugodt csönd honolt az utcákon. Wei
Wuxian Almácska hátán ült, és nem hallott mást, csak a szamár
patáinak finom kopogását.
Néhányszor megpaskolta az állat hátsóját. Az oldalára erősített
zsák majd kihasadt az almától, amely kétségkívül a Lan család fiatal
tanítványaitól származott.
Wei Wuxian előhúzott egyet, és a szájához emelte. Miközben
oldalról Lan Wangji szép arcát nézegette, hatalmasat harapott a
gyümölcsbe. Amikor Almácska azzal szembesült, hogy meglopták,
orrcimpája kitágult, és a földhöz verte a patáját. Wei Wuxian nem
foglalkozott vele, rácsapott még néhányat, és a szájába tömte az
alma maradékát.
– Lan Zhan, tudtad, hogy Sisi Jin Guangyao anyjának a barátnője
volt?
– Nem tudtam – felelte Lan Wangji.
Wei Wuxian kis híján felnevetett.
– Költői kérdés volt, nem vártam választ. A Guanyin-templomban
az Együttérzés közben láttam őt is. Úgy tűnt, hogy jól bánt Jin
Guangyaóval és az anyjával.
– Ezért engedte el Jin Guangyao – vélekedett Lan Wangji egy
pillanatnyi csönd után.
– Úgy kellett lennie – bólintott Wei Wuxian. – Nem akartam
megmondani Zewu-junnek, mert attól féltem, hogy megenyhül a
szíve. Inkább hallgattam. Szerintem most sem lenne helyes
elmondani neki.
– Ha majd valamikor rákérdez, elmesélem – zárta le a kérdést
Lan Wangji.
– Úgy legyen! – tette hozzá Wei Wuxian hátrafordulva, aztán ritka
nagyot sóhajtott. – Nem akarok többé foglalkozni ezekkel a zavaros
dolgokkal. Elég volt.
Lan Wangji bólintott, szorosabbra fogta Almácska kantárját, és
tovább sétált vele.
 Mindenkinek saját magának kellett megbirkóznia a démonaival.
Lan Xichen a bátyja volt, de Lan Wangji ebben a pillanatban nem
tudott rajta segíteni. Felesleges lett volna vigasztalni, semmi
ilyesmivel nem érhetett célt.
– Wei Ying – szólalt meg némi szünet után Lan Wangji.
– Igen? – nézett rá Wei Wuxian.
– Van valami, amit nem mondtam el neked – folytatta Lan Wangji.
Wei Wuxian szívverése felgyorsult.
– Mit?
Lan Wangji megállt és egyenesen ránézett. Éppen megszólalt
volna, amikor sietős lépteket hallottak a hátuk mögül.
– A mindenségit! Már utol is értek? – csattant fel Wei Wuxian.
Valóban utolérték őket, de a helyzet nem volt tragikus. A Wen
Ninggel együtt feltűnő Lan Sizhui futott oda hozzájuk.
– Han… Hanguang-jun, Wei úrfi! – lihegte.
Wei Wuxian a szamár fejére fektette a tenyerét, úgy felelt:
– Sizhui, éppen szökésben vagyunk Hanguang-junnel. Miért jöttél
utánunk? Nem félsz, hogy majd megkapod a magadét az öreg Lan
tanár úrtól?
– Wei úrfi, ne legyél már ilyen! – vörösödött el Lan Sizhui. –
Nagyon fontos kérdést szeretnék feltenni.
– Mondjad akkor – nézett rá Wei Wuxian.
– Emlékszem néhány dologra, de nem vagyok biztos benne… –
hadarta Lan Sizhui. – Úgyhogy erről szeretném megkérdezni
Hanguang-junt és téged.
Lan Wangji Wei Wuxiant nézte, majd Wen Ningre pillantott. Az
utóbbi bólintott.
– Mire emlékszel? – kérdezte Wei Wuxian.
Lan Sizhui mély levegőt vett, aztán belekezdett:
– Volt egyszer valaki, aki mindenkinek azzal büszkélkedett, hogy
mekkora szakács, de valójában minden étele marta a gyomrot és
csípte a szemet.
– Hogyan? – értetlenkedett Wei Wuxian.
– Elásott a retekföldön, és azt mondta, hogy ha sok vizet és
napfényt kapok, gyorsan megnövök majd, és talán még más
gyerekek is nőnek mellettem, hogy játszhassam velük – folytatta Lan
Sizhui.
 Wei Wuxian csak hallgatott.
– Meghívta ebédre Hanguang-junt, de még fizetés előtt eltűnt, így
sokadszorra is Hanguang-junnek kellett rendeznie a számlát.
Wei Wuxian szeme elkerekedett. Alig tudott a szamár hátán
maradni.
– Te… te… – dadogta.
Lan Sizhui szeme Wei Wuxianre és Lan Wangjira tapadt.
– Lehet, hogy a legtöbb mindenre nem emlékszem, hiszen
kisgyerek voltam még, de abban biztos vagyok, hogy… akkoriban
Wennek hívtak.
– Wen volt a vezetékneved? – remegett meg Wei Wuxian hangja.
– De hát nem Lan vagy? Lan Sizhui, Lan Yuan… – Halkabban
folytatta: – Lan Yuan… Wen Yuan?
Lan Sizhui határozottan bólintott.
– Wei úrfi, én… én vagyok A-Yuan… – Az ő hangja is remegett.
Wei Wuxianen látszott, hogy még mindig össze van zavarodva:
– A-Yuan nem halt meg? Hiszen egyedül maradt a Luanzang-
dombon…
Mielőtt befejezhette volna, Lan Xichen korábbi mondatai kezdtek
visszhangozni a fülében. Azt felelte, nem tudja biztosan, helyesen
vagy helytelenül cselekedtél, de veled együtt mindenért vállalja a
felelősséget. Amikor pedig a halálodról értesült, bármennyire
meggyötört volt is a teste, elvonszolta magát a Luanzang-dombhoz,
hogy egy utolsó pillantást vessen a helyre, ahol meghaltál…
Lan Wangji felé pördült:
– Lan Zhan, te voltál az?
– Igen – bólintott Lan Wangji. – Ezt sohasem mondtam el neked.
Wei Wuxian jó darabig meg sem tudott szólalni.
Végül Lan Sizhui nem bírta tovább, nagyot kiáltva felugrott, egyik
karját Wei Wuxian, a másikat Lan Wangji nyaka köré fűzte, és
szorosan magához húzta mindkettőt. Wei Wuxian és Lan Wangji feje
összekoccant, és láthatóan meglepődtek.
Lan Sizhui a könyökhajlatukba bújt.
– Hanguang-jun, Wei úrfi… Én… én…
Elfúló hangját hallva az egymástól csak néhány centire lévő Wei
Wuxian és Lan Wangji összenézett. Valami puhaságot véltek
felfedezni egymás tekintetében.
 Az elérzékenyült Wei Wuxian próbálta megregulázni az érzelmeit,
a tenyerét Lan Sizhui hátára tette, és gyöngyéden megütögette:
– Elég lesz! Ne sírj!
– Nem sírok… – mondta Lan Sizhui. – Csak… hirtelen minden
olyan nehéz lett, de boldog is vagyok… és nem tudom, hogy mit
mondjak…
Némi hallgatás után Lan Wangji is megütögette a fiú hátát:
– Ne mondj semmit.
– Ne is – helyeselt Wei Wuxian.
Lan Sizhui tehát hallgatott, csak még szorosabban ölelte tovább a
két férfit.
Kis idő múlva Wei Wuxian szólalt meg:
– Jaj, jaj, jaj, de erős ez a gyerek! Méltó tanítványa Hanguang-
junnek…
– Te is tanítottad erre-arra – pillantott rá Lan Wangji.
– Nem csoda, hogy ilyen szépen felcseperedett – jelentette ki Wei
Wuxian.
– Semmit sem tanultam Wei úrfitól – szólalt meg Lan Sizhui.
– Tessék? – nézett rá Wei Wuxian. – Túl kicsi voltál még, biztosan
elfelejtetted.
– Nem felejtettem el – ellenkezett Lan Sizhui. – Most már
emlékszem. Valóban tanítottál nekem ezt-azt.
– Ugye? – húzta ki magát Wei Wuxian.
– Megtanítottál, hogyan fűzzem az erkölcstelen füzeteket más
könyvek borítójába.
Wei Wuxian erre nem mondott semmit, hiába nézett rá Lan
Wangji is.
– Meg arra is megtanítottál, hogy ha szép lányokat látok közelai…
– Csak beszélsz itt összevissza – szakította félbe Wei Wuxian. –
Miért csak ezeket jegyezted volna meg? Álmodtad az egészet. Hát
tanítok én ilyesmit kisgyerekeknek?
– Ning bácsi tanúsíthatja – nézett rá Lan Sizhui. – Ő is ott volt.
– Mit tanúsítana? – csattant fel Wei Wuxian. – Nem volt semmi
ilyesmi.
– Én… én semmire sem emlékszem – nyilatkozott Wen Ning.
– Hanguang-jun, minden szavam igaz – esküdözött Lan Sizhui.
– Tudom – bólintott Lan Wangji.
 Wei Wuxian méltatlankodva mocorgott a szamár hátán.
– De Lan Zhan! – kiáltott fel, majd eszébe jutott valami.
– Ha már itt tartunk, Sizhui, hogyan emlékezhetsz minderre?
– Magam sem tudom – válaszolta Lan Sizhui. – Megpillantottam a
Chenqinget, és egyszer csak annyira ismerősnek tűnt.
A Chenqing volt hát a háttérben.
– Persze hogy ismerős volt. Nagyon szeretted akkoriban
rágcsálni a fuvolámat. Annyira összenyálaztad, hogy meg sem
tudtam fújni.
Lan Sizhui elvörösödött:
– Tény… tényleg?
– Igen – bólintott Wei Wuxian. – Egyébként hogyan is jutott volna
az eszedbe róla annyi minden, amint megpillantottad? Akarsz még
gyerekkori történeteket hallani? – kérdezte, és közben két pillangót
formázott a kezével. – Hanguang-jun, emlékszel rá, hogy amikor
meghívtalak ebédelni, két pillangóval játszott? Valami olyasmit
motyogott, hogy szeretlek meg én is szeretlek…
Lan Sizhui még tovább vörösödött.
– Ó, igen, akkor nevezted Hanguang-junt mindenki füle hallatára
apának – folytatta Wei Wuxian. – Szegény Hanguang-jun, pedig
milyen jádetisztaságú, erkölcsös fiatalember volt akkoriban, és
mégis, egyik pillanatról a másikra apa lett belőle…
– Ááááááááááááá! – üvöltötte a vérvörös Lan Sizhui. –
Hanguang-jun, kérlek, bocsáss meg!
Lan Wangji a vigyorgó Wei Wuxianre nézett, és megrázta a fejét,
bár a szeméből gyöngédséget lehetett kiolvasni.
– Nos, rendben! – vette vissza a szót Wei Wuxian. – Wen Ning, te
tudtál erről?
Wen Ning bólintott.
– Akkor miért nem szóltál? – kérdezte döbbenten.
Wen Ning Lan Wangjira nézett, és figyelmesen fogalmazva így
szólt:
– Lan úrfi nem kérte, hogy mondjam el, ezért…
– Miért hallgatsz rá ennyire? – tombolt Wei Wuxian. – Árny
tábornok vagy, miért félsz hát Hanguang-juntől? Szántszándékkal
hozol szégyenbe?
 – Hanguang-jun, bocsánatot kérek! – kiáltott még egyet Lan
Sizhui.

Yunping város szélén, egy erdőnél váltak szét.

– Úrfi, mi erre megyünk – bökte ki Wen Ning.
– Merre? – kérdezte Wei Wuxian.
– Arról faggattál nem olyan régen, hogy mit akarok csinálni, ha
mindennek vége – válaszolta Wen Ning. – Beszéltünk A-Yuannel a
dologról. Először Qishanba megyünk, hogy eltemessük a
családtagjaink hamvait. Utána körbe szeretnék nézni, hátha találok
valamit a nővérem dolgaiból, hogy síremléket emelhessek a
tiszteletére.
– Síremléket? – gondolkodott el Wei Wuxian. – Már építettem
egyet kettőtöknek a Luanzang-dombon, de leégett. Mi is veletek
tartunk Qishanba!
Már éppen Lan Wangji felé fordult volna, hogy megkérdezze, mit
gondol a dologról, de Wen Ning közbevágott:
– Nem szükséges.
Wei Wuxian megrökönyödött:
– Hát nem jössz velünk?
– Wei úrfi, te tarts Hanguang-junnel! – szólt közbe Lan Sizhui.
Wei Wuxian mondott volna erre valamit, de Wen Ning a szavába
vágott:
– Tényleg nem szükséges! Wei úrfi, eleget segítettél.
– Mit tervezel, miután megtetted, amit az előbb mondtál? –
kérdezte némi csönd után Wei Wuxian.
– Visszakísérem A-Yuant Felhőzugba – válaszolta Wen Ning. –
Utána pedig gondolkodom egy darabig a továbbiakon. Innentől
kezdve a magam útját fogom járni.
– Úgy legyen…! – bólintott lassan Wei Wuxian.
Először fordult elő annyi év után, hogy Wen Ning önálló döntést
hozott, és a saját útjára lépett. Végre valami, amit saját maga akar
elvégezni, gondolta Wei Wuxian.
Mindig is erre vágyott. Mindenki járja a saját útját.
Ám most, hogy eljött a várva várt nap, és nézhette Wen Ning és
Lan Sizhui lassan távolodó, majd végleg eltűnő alakját,
elszomorodott.
 Egyedül Lan Wangji maradt az oldalán, de szerencsére ő volt az
az ember, akit mindenképpen maga mellett szeretett volna tudni.
– Lan Zhan – törte meg a csöndet Wei Wuxian.
– Mhm? – nézett rá Lan Wangji.
– Jól felnevelted – mondta Wei Wuxian.
– Lesz még alkalom, hogy találkozzatok – váltott témát Lan
Wangji.
– Tudom – bólintott Wei Wuxian.
– Miután Wen Ning visszakísérte Sizhuit Felhőzugba,
letelepedhet a közelben, és akkor gyakran összefuthatsz vele –
vélekedett Lan Wangji.
– Lan Zhan! – nézett rá Wei Wuxian. – Félsz nekem köszönetet
mondani, ugye? Eszembe jutott, hogy akárhányszor váltunk el az
előző életemben, az én egyik utolsó szavam a „köszönöm” volt.
Aztán mire legközelebb találkoztunk, rosszabb ember lettem.
Amikor Wen Chaóval és Wen Zhuliuval végeztek a
futárállomáson, amikor összefutottak Yunmengben a virágszórás
közepette, amikor elbúcsúztak a Luanzang-dombnál: minden egyes
alkalommal ezzel a szóval húzott kettejük közé egyértelmű,
végtelenbe nyúló határvonalat.
Lan Wangji ezúttal jó darabig hallgatott, csak utána válaszolt:
– Nekünk kettőnknek nincsen szükségünk a „köszönöm” és a
„sajnálom” szavakra.
– Rendben – mosolyodott el Wei Wuxian. – Akkor beszéljünk
másról, például…
Elhalkult a hangja, közben intett Lan Wangjinak, hogy jöjjön
közelebb hozzá, mintha súgni szeretett volna valamit a fülébe.
Hanguang-jun természetesen közelebb lépett, Wei Wuxian pedig
jobb kezével megemelte az állát, és finoman lehajolva az ajkát az
ajkához tapasztotta.
Hosszú idő után szakadtak el egy kicsit egymástól. A szempilláik
összeértek, úgy suttogta:
– Milyen?
Lan Wangji hallgatott.
– Hanguang-jun, mondj valamit! – meredt rá Wei Wuxian.
Lan Wangji nem szólt egy szót sem.
 – Hűvös vagy – állapította meg Wei Wuxian. – Hiszen eddigre
már vadul a földre kellett volna taszítanod…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Lan Wangji a nyaka köré
fonta a karját. Keményen maga felé húzta Wei Wuxian fejét, és újra
csókolózni kezdtek.
Almácska nem hitt a szemének, még ő is eltátotta almát majszoló
száját. Merev szamárszoborrá vált. Hamarosan már nem tudta
megtartani Wei Wuxiant a hátán, úgyhogy Lan Wangji a bal kezével
a háta, jobb kezével a térde alá nyúlt, és leemelte a férfit.
Wei Wuxian, ahogy szerette volna, a földre került, ott csókolóztak
jó darabig. Egyszer csak felkiáltott:
– Várj! Várj!
– Mi az? – kérdezte Lan Wangji.
– Hirtelen elfogott egy furcsa érzés… – hunyorított Wei Wuxian.
Erdő, bokrok, fű, erőteljes mozdulatok, egymásba fonódó
nyelvek. Mintha már megtörtént volna mindez.
Elgondolkozott. Egyre ismerősebbnek tűnt az egész. Úgy érezte,
hogy tisztáznia kell valamit. – A Százfőnix-hegyen tartott
vadászaton, amikor be volt kötve a szemem… – fogott bele. – Lan
Zhan, te…?
Nem fejezte be a kérdést. Lan Wangji sem válaszolt, csak az ujjai
remegtek meg egy kicsit. Az arckifejezésében volt valami furcsa,
úgyhogy Wei Wuxian felkönyökölt, és a mellkasához hajtotta a fejét.
Valóban, úgy dobogott a szíve, hogy majd kiugrott a helyéről.
– Tényleg te voltál az? – kérdezte Wei Wuxian döbbenten.
Lan Wangji ádámcsutkája megmoccant:
– Én…
– Lan Zhan! – folytatta a meglepett Wei Wuxian. – Ki gondolta
volna, hogy képes vagy ilyesmire?
Lan Wangji hallgatott.
– Mindig is azt gondoltam, hogy egy szégyenlős lány volt az,
akinek tetszettem, de nem merte bevallani – magyarázta Wei
Wuxian.
Lan Wangji egy szót sem szólt.
– Azóta vannak illetlen gondolataid velem kapcsolatban? –
kérdezte Wei Wuxian.
 Újabb rövid hallgatás után Lan Wangji fojtott hangja csak
megtörte a csendet:
– Én akkor… azt gondoltam, hogy ez nem helyes. Nagyon nem
helyes.
Wei Wuxian felidézte a jelenetet, amikor is Lan Wangji egyedül
törte ketté az erdőben azt a fát.
– Ezért voltál annyira dühös? – kérdezte.
Wei Wuxian akkor azt hitte, valami más miatt dühöng. Eszébe
sem jutott volna, hogy Lan Wangji saját magára dühös, amiért
engedett a vágyainak, nem fogta vissza magát, és helytelenül, a
klánja szabályaival szembemenve használta ki a helyzetet.
Amikor látta, hogy Lan Wangji, talán a hibáján újra elgondolkozva,
lehorgasztotta a fejét, Wei Wuxian megvakarta az állát, és így szólt:
– Jól van na! Ne gyötörd magad! Annyira örülök neki, hogy már
akkor megcsókoltál. Végtére is az volt életem első csókja.
Gratulálok, Hanguang-jun!
– Az első csókod? – kapta fel a fejét Lan Wangji.
– Igen – bólintott Wei Wuxian. – Talán mást gondoltál?
Lan Wangji immáron egyenesen rábámult, a szemében különös
fény gyúlt.
– Akkor… – hebegte, de elharapta a végét.
– Akkor micsoda? – kérdezte Wei Wuxian. – Lan Zhan, nem
szoktál mondatokat félbehagyni.
– Hát… te… Akkor… miért? – dadogott Lan Wangji.
– Mit miért? – Wei Wuxian kezdett összezavarodni.
Lan Wangji ajkai megremegtek.
– Akkor miért nem álltál ellen? – kérdezte.
Wei Wuxian lemerevedett.
– Ha… – kezdett újabb mondatot Lan Wangji megint csak fojtott
hangon. – Ha nem tudtad, hogy ki az, miért nem álltál ellen? Meg
utána miért nem mondtad el nekem…
Mégis mit kellett volna mondania?
Végül eszébe jutott a dolog.
Amikor „véletlenül” összefutottak, ő büszkén azzal dicsekedett,
hogy milyen sok tapasztalattal rendelkezik, miközben senki sem
merné megcsókolni Lan Wangjit, ahogy Lan Wangji sem merne
megcsókolni senkit, és csak várhatja, hogy valaha is elveszíti ez
irányú szüzességét…
Hirtelen előrehajolt, és kitört belőle a nevetés.
– Hahahahahaha! – ütötte a kezével a földet.
Lan Wangji némán nézte.
Wei Wuxian nevetve átölelte, és csókot nyomott az ajkára.
– Azért voltál annyira mérges, mert az gondoltad, hogy tényleg
megcsókoltam valaki mást, nem igaz? Hát ennyire buta vagy?
Tényleg elhitted azt a marhaságot? Csak egy hozzád hasonló
érzékeny virágszál dőlhet be ilyesminek! Hahahahahahaha…
Hangosan, fesztelenül nevetett, mire Lan Wangji végül csak
elveszítette a türelmét, és visszanyomta a földre. A következő
pillanatban már ott is hagyták Almácskát, begurultak egy bokor
mögé.
A fű még mindig vizes volt a néhány órával korábban szakadó
esőtől. Lan Wangji fehér ruhái hamarosan átnedvesedtek. Wei
Wuxian gyorsan kibújtatta belőlük.
– Ne mozogj! – súgta halkan.
Wei Wuxian nyakában és ajkain érezte a fű friss illatát, amibe Lan
Wangji hideg szantálfaaromája keveredett. Letérdelt a lába közé, és
a homlokától elindulva csókolta végig.
Lefelé haladt. Csókot nyomott a szemöldöke közé, az orra
hegyére, az orcájára, az ajkára, az állára.
Az ádámcsutkájára, a kulcscsontjára, a mellkasa közepére.
Őszinte odaadással járta végig teste lejtőit és emelkedőit.
Amikor az alhasánál járt és még lejjebb indult, finom, puha
lehelete és a válláról lecsusszanó hajszálai egyszerre kezdték el
csiklandozni a veszélyes területet. Lan Wangjin látszott, hogy nem
bírja tovább, legszívesebben megragadta volna Wei Wuxian vállát,
de az utóbbi elkapta a csuklóját.
– Ne mozdulj! Mondtam, hogy csinálom!
Kihúzta a hajszalagját, majd mielőtt újra lehajolt volna, újrakötötte
az összekócolt varkocsát. Lan Wangji tudta, hogy mire készül, és
nyugtalan arccal, halkan megszólalt:
– Nem kell.
– Kell – ellenkezett Wei Wuxian, és gyengéden az ajkai közé
vette Lan Wangjit.
 Ügyelve, hogy meg ne harapja, a szájába vette. Megpróbálta a
lehető legmélyebbre nyelni, kicsit kellemetlen is volt, ahogy a
torkához ért. Lan Wangji azonnal észrevette, hogy nem jó érzés
neki, attól tartott, hogy meg kell erőltetnie magát, ezért odanyúlt,
hogy leszedje magáról:
– Nem kell!
Wei Wuxian eltolta a kezét, és lassan szopni kezdte.
– Te… – nyögött Lan Wangji.
Hamarosan már semmit sem tudott mondani.
Wei Wuxian annyi pajzán könyvet olvasott fiatal kora óta, hogy
egy egész szobát megtöltöttek volna a Gusu Lan klán Könyvtár
pavilonjában. Okos ember volt, úgy használta az ajkait és a nyelvét,
ahogyan olvasta, szorgalmasan kedvére tett a merev testrésznek.
Olyan lelkesen gyönyörködtették Lan Wangji legérzékenyebb
testrészét a meleg, nedves ajkak, hogy alig bírta visszafogni magát,
hogy ne legyen igazán durva módon erőszakos.
Wei Wuxian érezte, hogy Lan Wangji egyre gyorsabban lélegzik.
Az ujjai a vállába martak. A lüktetés felgyorsult, és amikor már fájni
kezdett volna az arca és a nyaka, meleg folyadék spriccelt a torkába.
A tömény, testmeleg, pézsmaszagú lé elérte a torkát, mire
öklendezni kezdett, és azonnal kiköpte a hosszú húsrudat. Köhögés
közben Lan Wangji a hátát csapkodta.
– Gyorsan, köpd ki! Gyorsan! – mondta szokatlanul
kétségbeesetten.
Wei Wuxian a szája elé tette a kezét, és megrázta a fejét. Néhány
pillanattal később elvette a kezét, és nyelvet öltött Lan Wangji felé.
Nagyra tátotta a száját.
– Lenyeltem – mondta.
A nyelve hegye élénkvörösen csillant, az ajka lilán, a szája szélén
valami fehérség és persze hatalmas mosoly. Lan Wangji csak
bámult, megszólalni is képtelen volt.
Hiába számított az egyik legfegyelmezettebb kultivátornak, ebben
a pillanatban hűvös közömbössége darabokra tört. A szemében, de
még szemöldökén is finom rózsaszín árnyalat ragyogott. Egy
bizonyos szögből nézve úgy tűnhetett, hogy valaki alaposan ellátta a
baját. Wei Wuxian egyre csak gyönyörködött benne. Félmeztelenül
ölelte át a vállát, a szája sarkába és a szemhéjába csókolt.
 – Kicsim, ne félj! Legközelebb, ha majd te ízlelsz meg engem,
ugyanilyen jól csináld, rendben?
Az ajkán még ott volt Lan Wangji fehér magja, úgyhogy amikor
megcsókolta, az ő szájára is jutott belőle. Lan Wangji kiürült
arckifejezésében volt valami szánnivaló. Wei Wuxian megint
megcsókolta:
– Lan Zhan, annyira szeretlek!
Lan Wangji lassan felé fordult.
Wei Wuxian nem volt biztos benne, hogy jól látta, de mintha
vöröslött volna a szeme.
Wei Wuxian nem vette észre a tekintetében a mindenen
felülkerekai képes kitartást. Azt hitte, hogy még mindig nem elég,
ezért hozzátette:
– Mostantól örökké így legyen, jó?
Lan Wangji hirtelen fordított rajta egyet, úgyhogy most ő feküdt
háttal a fűben.
Egy szempillantás alatt helyet cseréltek. Miközben érezte, hogy
Lan Wangji végigharapdálja a testét, Wei Wuxian vigyorogva tolta el
a fejét:
– Nem kell úgy sietni. Mondtam, hogy majd legközelebb…
Hirtelen nyilalló fájdalmat érzett odalent. Homlokráncolva kiáltott
fel:
– Lan Zhan, mit tettél belém?
Pontosan érezte, hogy egy hosszú ujj az, csak a kérdés kedvéért
tudakolta. Önkéntelenül is összeszorította a lábát, de csak még
erősebb volt az idegen érzés. Egy második ujj is beléhatolt.
Wei Wuxian rengeteg pajzán könyvet elolvasott, de egyikben sem
esett szó az azonos neműek szerelméről. Sohasem érdekelte
különösebben a dolog, ezért hát azt gondolta, hogy két férfi
leginkább csókolózni, ölelkezni tud, legfeljebb a kezükkel vagy az
ajkukkal szerezhetnek örömet egymásnak, ahogy azonban Lan
Wangji a földre nyomta, és az ujjaival masszírozta, rájött, hogy ennél
jóval több is lehetséges. Meglepő és némiképpen megmosolyogtató
élmény volt, de amint a harmadik ujj is benne volt már, Wei Wuxian
nem mosolygott tovább.
Fájt és kényelmetlen is volt, még akkor is, ha a három ujj együtt
sem érte el az előbb még a szájában lüktető húsrúd vastagságát.
 – Lan Zhan! – szólt rá. – Lan Zhan, hagyd… abba kicsit! Tényleg
lehet így? Ott? Szerintem ez egy kicsit…
Ám Lan Wangji mintha meg sem hallotta volna, gyorsan a saját
szájával fogta be Wei Wuxian száját, megindult az ölével, és
beléhatolt.
Wei Wuxian szeme elkerekedett, a lábai az égnek meredtek.
A két test egymáshoz tapadt, a szívük kalapált, csak úgy
kapkodták a levegőt.
– Bocsáss… meg… – nyögte Lan Wangji rekedten. – Nem bírtam
tovább.
Wei Wuxian látta az elfojtástól kivörösödött szempárt, és
pontosan tudta, hogy az ő ingerlése volt az ok, semmi más.
Összeszorított fogakkal sziszegte:
– Ne fogd vissza magad… Mit csináljak?
Valóban nem tudta, hogy mit tegyen, és csakis őt kérdezhette
meg.
– Lazíts – kérte Lan Wangji.
– Rendben, lazítok, lazítok… – motyogta Wei Wuxian.
Sikerült ellazulnia valamelyest, Lan Wangji pedig megpróbált még
mélyebbre hatolni. Wei Wuxian derekának és alhasának izmai
ösztönösen megfeszültek.
– Fáj? – kérdezte Lan Wangji.
Wei Wuxian még szorosabban húzta magához, megremegett, és
a könnyeit visszatartva így szólt:
– Fáj! Először csinálom, persze hogy fáj.
Érezte, hogy Lan Wangji erre még jobban megkeményedett
benne.
Könnyen el lehet képzelni, hogy milyen, amikor kemény, idegen
valami hatol az ember testének puha, törékeny részébe, de amint
eljutott a tudatáig, hogy Lan Wangji hogyan reagált a szavaira, újra
kitört belőle a nevetés.
Férfiként pontosan tudta, mennyire kényelmetlen lehetett Lan
Wangji helyzete. Beragadt, de mégis próbálta megerőltetni magát,
hogy ne hatoljon még mélyebbre. Wei Wuxian elérzékenyült. Átvette
a kezdeményezést, és Lan Wangji fülébe súgott:
– Lan Zhan, kedves Lan Zhanom, Második bátyuskám, mondom,
hogy mit csinálj. Csókolj! Ha csókolsz, nem fáj…
 Lan Wangji szép fülcimpája elvörösödött.
– Elég! – lihegte nagy nehezen. – Ne… ne nevezz így!
Dadogását hallva Wei Wuxian elnevette magát:
– Nem tetszik? Akkor majd máshogy nevezlek. Wangji öcsém,
Zhanocskám, Hanguang, melyik tet… Auuu!
Lan Wangji az ajkaiba harapott, és tövig nyomta belé.
Wei Wuxian sikoltása a torkában akadt. Keményen markolta Lan
Wangji vállát, a szemöldökei egymáshoz feszültek, könnycsepp
csordult ki a szeméből. A combjai Lan Wangji derekára kulcsolódtak,
mozdulni sem mert.
Lan Wangji elméje valamelyest kitisztult, néhányszor mély levegőt
vett.
– Bocsánat! – mondta.
Wei Wuxian mosolyt kényszerítve magára megrázta a fejét:
– Ahogy már mondtad, közöttünk nincsen erre szükség.
Lan Wangji elővigyázatosan, némileg ügyetlen mozdulattal
megcsókolta. Wei Wuxian becsukta a szemét, és kinyitotta a száját,
hogy minél mélyebbre bejuthasson. A nyelvük egymást kergette egy
darabig, majd egyszer csak a Lan Wangji kulcscsontjánál lévő
billognyomra vetült a pillantása.
A tenyerével takarta el a sebet. A mosolya elhalványult.
– Lan Zhan, mondd csak, van ehhez valami közöm?
– Nincsen. Részeg voltam – felelte egy pillanatnyi csönd után Lan
Wangji.
Miután visszavitte Wei Wuxiant az Éj nélküli városból a
Luanzang-dombra, három év elzárás várt rá. Közben jutott el hozzá
a hír, amely megerősítette a tanítást, miszerint a természet törvénye
a körkörösség, jó tett és rossz tett mind jutalommal és büntetéssel
jár. Yiling pátriárkájának teste és lelke is elenyészett.
Az elzárás még nem ért véget, de ő kitört Felhőzugból, és még be
nem gyógyult sérülésekkel terhelve Yiling felé indult. Napokon át
kutatott a hegyen. Ám a félig elégett fa odvából kihalászott, súlyos
láztól öntudatlan Wen Yuanen kívül semmit sem talált. Egy darab
csontot vagy egy gyenge, szertefoszló lélektöredéket sem.
Hazafelé úton, Caiyi városába érve Lan Wangji vásárolt egy korsó
Császár mosolyát.
 Finoman illatozott a telt ital. Egyáltalán nem volt karcos, de
iszogatás közben azért a szemétől a szívéig fűtötte az embert.
Az íze egyáltalán nem volt a kedvére való, mégis értette, hogy
mások miért szerették annyira.
Először ivott alkoholt azon az estén, és először rúgott be. Nem
emlékezett rá, hogy mit tett utána. A Lan család összes tagja, a fiatal
tanítványok és a felnőtt kultivátorok egyaránt jó darabig
hitetlenkedve pillantottak rá, ha meglátták. Volt, aki szerint azon az
estén betört Felhőzug raktárába, és keresett valamit a ládákban.
Amikor Lan Xichen rákérdezett, Lan Wangji üres tekintettel csak
annyit mondott, hogy egy fuvolát.
Lan Xichen adott neki egy fehér jádéból készült, szép darabot, de
ő eldobta. Nem ez kell neki, mondta. Sehol sem találta azt, amit
keresett, de keresés közben egyszer csak megpillantotta a Qishan
Wen klántól zsákmányolt és a raktárba elzárt vasbillogokat.
Miután kijózanodott, egy billognyomot fedezett fel a mellkasán.
Pont ugyanolyat, amilyet Wei Wuxian szerzett a Pusztító Xuanwu
barlangjában.
Lan Qiren alig bírt ránézni. Rettenetesen feldühödött, de végül
nem kezdte el szidalmazni Lan Wangjit, akinek éppen elég
szidalomban és büntetésben volt része a három év alatt.
Lan Qiren sóhajtott egyet, és nem ellenezte, hogy Wen Yuan Lan
Wangjinál maradjon. Hanguang-jun meghajolt, és indult, hogy
megkapja a büntetését. Egy napon és egy éjszakán át térdelt
Felhőzugban.
Azt itta, amit ő ivott, miközben ugyanolyan sebet szerzett.
Egy tizenhárom éve gyógyuló sebet.
Lan Wangji lökni kezdett, Wei Wuxian pedig szorosan becsukta a
szemét, próbálta Lan Wangji mozdulataihoz igazítani a
lélegzetvételét. Kezdett hozzászokni a benne mozgó vaskos
dologhoz, önkéntelenül is mozgatni kezdte a csípőjét, és váratlan jó
érzés indult el onnan lentről, majd kúszott fel végig a gerincén.
Wei Wuxian rájött, hogyan élvezze azt, ami történik vele.
A végtagjai, az egész teste, a lélegzése, teljes valója tavaszi
vízzé vált. Lan Wangji izzadt hajába túrt, mosolyogva nyúlt a
homlokpántja alá.
– Jólesik? Jó bennem lenni?
 Lan Wangji most, hogy idáig jutottak, csinálta, és kész, nem
finomkodott, nem beszélt, az ajkába harapott, és még keményebb
lökésekkel válaszolt a kérdésére.
A heves mozgásnak köszönhetően Wei Wuxianen végigfolyt az
izzadság, a vállán csillogott.
– Lan Zhan… – nyögte. – Lan Zhan, Lan Zhan… Halálosan
szeretlek. A tiéd vagyok, csak a tiéd… Finomabban! – Az élvezet
fájdalomba fordult, ezért könyörögni kezdett: – Finomabban!
Érzékeny ott. Ne ilyen durván. Túl erősen csinálod, fáj… Igen… Így
igen…
Wei Wuxian összefonta karját Lan Wangji vállán, lábát a derekán.
A teste együtt mozgott Lan Wangji lökéseivel, a belső szervei egyre
kisebb helyre szorultak vissza, a bőrét a fű simogatta. Halkan
nyögött, lassan kifújta a levegőt, és a fogai között sziszegte:
– Lan Zhan, annyira jó vagy. Jóképű, szép ember. Szépen játszol
a hangszereden, gyönyörűek a kalligráfiáid, erős a szellemi erőd,
magas szintre jutottál a kultivációban, és az ágyban is annyira jó
vagy. Mondd, ugye tudod, hogy szeretlek?
Lan Wangji semmit sem mondott.
Wei Wuxiant mintha teljesen elhagyta volna a szégyenérzet,
egyre szabadosabban mondta a magáét, és egyre jobban felizgult.
– A tiéd vagyok, olyan mélyre hatolsz, amilyen mélyre csak
akarsz… – hadarta és élvezettel tárta szét a lábát. – Gyere csak
beljebb. Kívül és belül a tiéd vagyok. Minél mélyebben vagy, annál
jobb nekem. El is mehetsz bennem…
Minden másról megfeledkezve mondta, amit mondott, de hirtelen
úgy érezte, hogy a rajta mozgó társa addig el nem ért mélységekben
jár már, Wei Wuxian szeme elkerekedett.
Nem gondolta volna, hogy Lan Wangji még mélyebbre juthat,
felkiáltott:
– Au, segítség! Nem, ne, ez már sok!
Arra gondolt, hogy összegömbölyödik és kiszabadul, de Lan
Wangji semmi esetre sem hagyta menekülni, kihúzta és újra
belérakta, csinálta ahogy kell, és közben kíméletlenül így szólt:
– Te… Magadnak köszönheted!
Wei Wuxian egyfelől a lábát széttárva fogadta magába, másrészt
meg sírva kiáltott:
 – Bátyám, bátyuskám, megölsz, elpusztítasz, hibáztam,
beismerem, de ne így büntess. Ez az első nekem, legyél jó
hozzám…
Lan Wangji izzadságban úszott, korábban bármi történt,
megőrizte a hidegvérét, de most egyértelműen látszott rajta a
zavarodottság, mintha közel állt volna ahhoz, hogy összeroskadjon:
– Tényleg kéred, vagy pedig…? Szántszándékkal… A derekad!
Ne mozgasd!
– Jöjjön valaki! – emelte fel a fejét Wei Wuxian. – Segítség!
Hanguang-jun… Ó! Hanguang-jun… Nem bírom…
Lan Wangji lecsókolta Wei Wuxian miatta kibuggyanó könnyeit,
és közben a fogai között sziszegte:
– Wei Ying, én… tényleg, nem akarom ezt. Én tényleg nem
bírom. Attól félek… Bocsánat!
Amikor Wei Wuxian látta, hogy ebben a helyzetben, vöröslő
arccal is bocsánatot kér, látszik rajta a megbánás, ellágyult a szíve,
összezavarodott, és halkan így szólt:
– Ne kérj bocsánatot, nem rossz dolog ez, örülök annak, amit
csinálsz… Ó!
Mind a kettejüket izzadtság borította. Wei Wuxian már
megfeledkezett a korábbi fájdalmáról, a sajgó érzés múltával
összevissza kezdett beszélni:
– Lan Zhan… Most jut eszembe, hogy véged. Nem hajoltunk meg
harmadszorra. Nem számítunk házasoknak, akkor pedig mégis mi
az, amit csinálunk? A nagybátyád bezzeg tudná… Ah…
Disznóketrecben fojtana a vízbe.[5]
– Már rég késő! – felelte Lan Wangji nekivadulva.
Újabb mélyre hatoló lökés következett. Wei Wuxiannek egyszerre
okozott fájdalmat és gyönyört, hátradobta a fejét, előretolva csupasz
nyakát.
A mindent átható élvezetben egy pillanatra elfehéredett előtte a
világ. A homály közepette az első gondolat, ami felötlött benne, a
következő volt: Nem hiszem el! Miért nem csináltuk ezt Lan Zhannal,
amikor tizenöt éves voltam? Hány, de hány napot elvesztegettem!
Ugyanebben a pillanatban Lan Wangji szorosan magához ölelte,
és a teste mélyébe élvezett.
 Wei Wuxian felemelte zsibbadt karját, majd újra szorosan
magához húzta Lan Wangjit. Ilyen nyugodtan ölelték egymást egy
darabig ők ketten, míg Wei Wuxian visszanyert valamennyit az
erejéből, és elégedetten törölte le Lan Wangji testéről a rajta
végigfolyó, sűrű fehér folyadékot, miközben megkérdezte:
– Második Lan úrfi, mióta szeretsz te engem?
Amikor egy érzékeny helyhez ért a törölgetésben, Lan Wangji
arca megint eltorzult valamelyest.
– Ha régóta szeretsz, miért nem csináltuk ezt sokkal korábban? A
Felhőzug mögötti hegyek tökéletes helyszínül szolgáltak volna.
Amikor megszöktem, elkaphattál volna, hogy megkötözve dönts le a
fűbe, akárcsak most, és azt tegyél velem, amit csak akarsz… Au…
Finomabban…!
Lan Wangji még mindig nem húzta ki, és újra mozogni kezdett.
Wei Wuxian érezte, ahogy alul végigfolyik rajta valami meleg, de
csak tovább súgta Lan Wangji fülébe a malacságokat:
– Olyan erős vagy, biztosan nem tudtam volna ellenállni. Ha pedig
kiáltok, egyszerűen csak elnémítasz, senki sem jött volna a
segítségemre. A Könyvtár pavilonotok sem lett volna rossz hely, ott
hemperegni a könyvek halmán. Kerestünk volna néhány pajzán
kötetet, és kipróbáltuk volna az összes pózt. Napközben én nem
hagytam volna békét neked, éjszaka meg te zaklattál volna a bezárt
kapu mögött… Bátyus! Bátyus! Kíméld meg az életem! Jó, jó, jó,
nem beszélek többet. Annyira jó vagy, annyira jó. Nem bírom tovább.
Igazán. Ne csináld…!
Lan Wangji nem bírta tovább az ingerlést. Wei Wuxian pedig
minden egyes lökésnél úgy érezte, hogy a belső szervei
összekeveraek. Könyörgött, de Lan Wangji csak még erősebben
csinálta. Már majdnem egy órája volt ugyanabban a testhelyzetben.
A háta és a feneke érzéketlenné zsibbadt. A zsibbadás után jött a
fájdalom és a viszketés. Mintha milliónyi hangya futkosott volna a
csontjaiban.
Végre megkóstolhatta annak a fának a bűnös gyümölcsét, amit
még ő ültetett. Wei Wuxian megcsókolta és közben, minden
méltóságát elveszítve, mondta a magáét:
– Bátyuskám, tedd meg, hogy nem pusztítasz el teljesen. Annyi
időnk van még. Majd folytatjuk legközelebb, úgy csinálod majd, hogy
fellógatsz, rendben? Mára kímélj meg, végtére is egy órája még szűz
voltam. Hanguang-jun túl erős, és Yiling pátriárkája alulmaradt.
Folytatódjon legközelebb a csata!
Lan Wangji homlokán kidagadtak az erek, nehezen kereste a
szavakat:
– Ha tényleg meg akarsz állni… akkor… fogd be a szádat és ne
beszélj…!
– De nekem van szám, és a szájával mást sem csinál az ember,
csak beszél – ellenkezett Wei Wuxian. – Lan Zhan, az előbb
mondtam neked, hogy mindennap le akarok feküdni veled. Most úgy
teszel, mintha meg sem hallottad volna?
– Nem – felelte Lan Wangji.
Wei Wuxian úgy érezte, hogy összetörik a szíve:
– Hogy tehetsz ilyet? Még sohasem utasítottál vissza engem.
– Nem – mosolyodott el finoman Lan Wangji.
A mosolyát látva Wei Wuxian szeme megint felcsillant, olyan
boldogság fogta el, hogy még azt is elfelejtette, hol van éppen.
Ám a következő pillanatban már el is sírta magát a havon
megcsillanó napfényhez hasonló mosollyal szöges ellentétben álló
durva mozdulattól. Két kézzel markolt a fűbe és reszelős hangon
kiáltott:
– Akkor négynaponta, legyen négynaponta! Ha pedig a négy nem
jó, legyen három!
Lan Wangji ezúttal erélyesen reagált:
– A mindennap az bizony mindennap.

Három hónappal később történt. Guanglingban.

Egy csapat fáklyákkal és fegyverként használt szerszámokkal
felszerelkezett falusi lassan mászott felfelé a hegyen, hogy
körbevegye az erdő egy darabját.
A hegy tetején lévő elhagyatott temető az utóbbi néhány
hónapban nem volt éppen békés. A megjelenő szellemek a hegy
lábánál élő falusiaknak sem hagytak nyugtot, ezért megkértek
néhány arra járó kultivátort, menjenek fel együtt a hegyre, és a
gyökerénél oldják meg a problémát.
Alkonyodott, a bogarak hangja egyre erősödött. Időnként susogni
kezdett a derékig érő fű, mintha valami ismeretlen teremtmény
ólálkodott volna benne, támadásra készen. Ám amikor gyorsan
széthúzták a szálakat, és odavilágítottak, semmit sem találtak.
A kultivátorok kivont karddal, óvatosan vezették a falusiakat át a
mezőn, egyenesen az erdőbe.
A temető ott volt a fák között. A sírokat jelölő, megdőlt vagy már a
földön heverő oszlopok kőből vagy fából készültek. Vészterhes szél
fújt közöttük. A kultivátorok összenéztek, majd elővettek néhány
talizmánt, hogy előkészítsék a szellemek elűzését. Nyugalmuk láttán
a falusiak megkönnyebbülten sóhajtottak. Mégsem reménytelen a
helyzet, gondolták.
Ám még mielőtt túlságosan megkönnyebbülhettek volna, hangos
csattanást hallottak. Egy torz holttest csapódott az előttük lévő
földkupacba.
A kupachoz legközelebb álló falusi felkiáltott, eldobta a fáklyáját
és már szaladt is. Hamarosan egy második, harmadik és negyedik
véres holttest is földet ért. Esőcseppekként potyogtak az égből.
Üvöltések visszhangoztak a fák között. A kultivátorok sem
találkoztak még ilyesmivel, de a döbbenetük ellenére megőrizték a
hidegvérüket.
– Ne fussatok el! – kiáltotta a vezetőjük. – Ne ijedjetek meg! Csak
néhány kisebb szellem…
Nem fejezte be a mondatot. Mintha megmarkolták volna a nyakát,
egyszerre elhallgatott.
Megpillantott egy fát.
A fa egyik ágán ült valaki. Lelógó fekete köpenyének vége a
szélben fodrozódott. Nyugodtan, szinte elégedetten himbálta előre-
hátra hosszúkás, fekete csizmáit. Az övébe tűzve fekete, csillogó
fuvola, rajta a lábával együtt hintázó vérvörös bojt.
A kultivátorok arckifejezése azonnal megváltozott.
Amikor az egyébként is összezavarodott falusiak meglátták, hogy
elsápadnak, mindannyian sarkon fordultak, és már futottak is ki az
erdőből, le a hegyről. Biztosak voltak benne, hogy valami
szörnyűséges lény pusztít a hegyen, amit még a kultivátorok sem
fognak tudni megfékezni. Egy szempillantás alatt szétrebbentek,
akár a kővel megcélzott madárcsapat. Nyomuk sem maradt. Az
egyik lassabban futott a többieknél, lemaradt, meg is botlott, és
arccal zuhant a sárba. Az futott át a fején, hogy itt a vége, esélye
sincsen megmenekülni, de egyszer csak egy fehér ruhába öltözött
fiatalembert pillantott meg maga előtt. Rögtön fel is csillant a szeme.
A férfi derekán kard lógott, és olyan elmosódott fény övezte az
egész testét, ami a sötét erdőben leginkább a halhatatlanok, nem
pedig a földi halandók sajátjának tűnt.
– Úrfi! Úrfi! – kiáltott segítségért a falusi férfi. – Ments meg, kérlek,
a szellemtől! Se… se… segíts…
Még mielőtt befejezhette volna, újabb holttest zuhant a földre
előtte, vérző arca egyenesen felé fordult.
A falusi majd elájult a félelemtől, miközben a fehér ruhás férfi
csak egy szót szólt:
– Menj!
Ez az egyetlen szócska elég volt ahhoz, hogy a helybelit
megmagyarázhatatlan könnyebbség fogja el. Úgy érezte, a halál
torkából menekült meg. Hirtelen visszatért az ereje, feltápászkodott,
és elrohant, hátra sem nézett.
A fehér ruhás férfi a fák között kúszó holttestekre pillantott, mint
aki az egészet nem érti. Felnézett. A fekete ruhás férfi, aki egészen
addig az egyik ágon üldögélt, a földre huppant, odasietett hozzá, és
egy fatörzshöz nyomta.
– Ó, csak nem a tiszta és nemes Hanguang-jun, más néven Lan
Wangji? – kérdezte halkan. – Mi szél hozott erre a vidékre?
A fekete ruhás nem zavartatta magát a földön kúszó, kegyetlen,
zavart vagy elszánt arckifejezésű holttestektől, egyik kezével a fa
törzsének támaszkodott. Bár Lan Wangji a kar és a fatörzs közé
szorult, az arcán semmilyen érzelem nem látszott.
– Ha már ilyen szépen, önként idáig jöttél, akkor… – kezdett bele
a fekete ruhás. – Jajajaj!
Lan Wangji egyetlen karmozdulattal elkapta a másik férfi mindkét
csuklóját.
Fordult a kocka. A fekete ruhás döbbenten felkiáltott:
– A fenébe, Hanguang-jun, túlságosan erős vagy. El sem hiszem.
Döbbenetes! Elképzelhetetlen! Egyetlen kézzel felülkerekedsz
rajtam. Félelmetes vagy!
Lan Wangji nem szólt egy szót sem, de a karja önkéntelenül
megfeszült, mire a másik rémülten felkiáltott:
 – Au, ez fáj! Hanguang-jun, engedj el! Sohasem csinálok ilyet
többet. Ne tarts fogva, és kérlek, ne kötözz meg, és nehogy lenyomj
a földre…
Amikor Lan Wangji látta, hogy a másik szavai és mozdulatai
egyre túlzóbbak, megrándult a szemöldöke.
– Hagyd abba a játékot! – szakította félbe.
– Miért? – kérdezte Wei Wuxian meglepetten. – Még a
könyörgést sem fejeztem be!
– Minden egyes nap könyörögsz – mondta Lan Wangji rövid
szünet után. – Hagyd abba!
Wei Wuxian közelebb hajolt hozzá, úgy suttogta:
– Nem ezt akartad? A mindennap az bizony mindennap.
Annyira előretolta az arcát, mintha meg akarná csókolni Lan
Wangjit, de csak nem ért hozzá. Az ajka közel és mégis távol,
papírlapnyi távolságra. Mint egy szemérmes virágszirom körül
röpködő szerelmes, de csökönyös pillangó, csókolta volna, de nem
tette végül. Az ingerelt Lan Wangji szeme felcsillant. Megmoccant,
mint aki nem bírja tovább. Úgy tűnt, a virágszirom fog a pillangó
szárnyához érni, de Wei Wuxian azonnal elhúzta az arcát, és kitért
az ajka elől.
– Hívj bátyusnak! – húzta fel a szemöldökét.
Lan Wangji nem mondott semmit.
– Hívj bátyusnak – ismételte meg Wei Wuxian. – Akkor engedem,
hogy megcsókolj.
Lan Wangji ajka megremegett.
Sohasem használta még ezt a kedveskedő megszólítást. Még
Lan Xichent is rendesen, „bátyámnak” hívta.
– Halljuk, mondd! – ugratta Wei Wuxian. – Én már annyiszor
szólítottalak így. Ha kimondod, más is lesz a csók után.
Lan Wangji már hajlott rá, hogy kimondja a szót, de Wei Wuxian
utóbbi mondatai után képtelen volt kinyitni a száját. Jó darabig
hallgatott, majd csupán egyetlen szót szólt:
– Szégyentelen!
– Nem fárasztó egy kézzel lefogni engem? – kérdezte Wei
Wuxian. – Meg egyébként is kényelmetlen lehet minden mást bal
kézzel csinálni.
 Lan Wangjinak sikerült visszanyernie a lélekjelenlétét, így
meglehetősen udvariasan tette fel a kérdést:
– Mit tegyünk hát?
– Már mondom is – kezdett bele Wei Wuxian. – Nem lenne
kényelmesebb, ha levennéd a homlokpántodat, és azzal kötnéd meg
a kezemet?
Lan Wangji egy szó nélkül nézte a vigyorgó Wei Wuxiant, majd
lassan kioldotta a homlokpántját, és elé tartotta.
Villámgyorsan csomót kötött a csuklóira, és a feje fölé húzta
azokat a bajkeverő kezeket, csak utána hajtotta a fejét a nyaka
irányába. Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott a fűből.
A két férfi azonnal szétrebbent. Lan Wangji a Bichen markolatára
tette a kezét, de nem húzta elő azonnal, mert a tisztán csengő
kiáltás egyértelműen egy kisgyerek hangja volt, és szörnyűséges lett
volna egy ártatlannak sérülést okozni. A derékig érő fű hullámzása,
minden bizonnyal a hang gazdájának mozgását követve, egyre
távolodott. Wei Wuxian és Lan Wangji követte a hullámot.
Hamarosan boldog hang ütötte meg a fülüket a hegy lába felől:
– Mianmian, jól vagy? Miért szaladgálsz arra? Halálra ijesztetted
anyát!
– Mianmian? – rökönyödött meg Wei Wuxian.
Ismerős volt neki a név. Már hallotta valahol. Egy férfihang
harsant:
– Mondtam neked, hogy ne bóklássz el éjszakai vadászat
közben, te mégis elszöktél. Mit tennénk az anyukáddal, ha megenne
egy szellem? Mianmian! Mi a baj? Miért viselkedik így? – Az utolsó
kérdés egy felnőtt nőnek szólt. – Qingyang, gyere, nézd meg!
Történt valami Mianmiannel? Miért viselkedik így? Látott valamit,
amit nem lett volna szabad látnia?
Valóban látott valamit, amit nem lett volna szabad…
Lan Wangji Wei Wuxianre pillantott, aki ártatlan arccal nézett
vissza rá.
– Bűnt követtünk el – mondta. Valójában egyáltalán nem volt
bűntudata azért, mert a kisgyerek meglátta őket. Lan Wangji
megrázta a fejét. Otthagyták a temetőt, és elindultak lefelé. A három,
alattuk álló alak döbbent félelemmel nézett rájuk. A férfi és a nő, férj
és feleség guggolt, köztük egy tíz év körüli lány állt, copfokba kötött
hajjal. A fiatal, szép anyuka derekán kard lógott. Amint
megpillantotta Wei Wuxiant, előhúzta a fegyverét és kiáltva
rámutatott vele:
– Ki vagy te?
– Mindegy, hogy ki vagyok – felelte Wei Wuxian. – Ember vagyok,
nem más teremtmény.
A nő mondott volna még valamit, de ekkor megpillantotta a Wei
Wuxian mögött álló Lan Wangjit. Elbizonytalanodott:
– Hanguang-jun?
Lan Wangji fejéről hiányzott a homlokpánt, ezért egy pillanatig
nem volt biztos a dolgában, és ha nem lett volna annyira
felejthetetlenül szép arca, biztosan tovább tétovázik. Visszafordult
Wei Wuxian felé.
– Akkor, te… te… – találgatta némileg zavarodottan.
Régóta elterjedt már a hír a világban arról, hogy Yiling pátriárkája
visszatért az élők közé. Lan Wangji mellett nem állhatott más, csakis
ő, éppen ezért egyáltalán nem volt furcsa érzés, hogy felismerték.
Amikor látta az ismerős arcú nő izgatottságát, így gondolkodott:
Talán ismer engem? Tettem neki valami rosszat? Felbőszítettem?
Sohasem ismertem Qingyang nevű nőt… Ó, Mianmian!
– Te vagy Mianmian? – kiáltott fel Wei Wuxian.
– Miért a lányom nevét mondod? – kérdezte a férfi elkerekedett
szemmel.
Kiderült, hogy az őket véletlenül megpillantó kislány nem volt
más, mint Mianmian lánya, akit ugyanúgy szólítottak, mint egykor az
anyját. Wei Wuxian viccesnek találta a dolgot: Egy nagy Mianmian,
meg egy kis Mianmian.
Lan Wangji bólintva üdvözölte a nőt:
– Luo kisasszony!
A nő a fülé mögé igazította az orcája előtt lógó, kissé csapzott
haját, és viszonozta az üdvözlést:
– Wei úrfi!
– Luo kisasszony! – vigyorgott Wei Wuxian. – Most már legalább
tudom az adott nevedet.
Luo Qingyang szégyenlősen elmosolyodott, mintha hirtelen
eszébe jutott volna egy régi, kellemetlen történet. Felhúzta a földről a
férfit:
 – Ő a férjem.
A férfi ekkorra már rájött, hogy nincsen bennük rossz szándék,
ezért érezhetően megenyhült. Beszélgettek egy darabig, majd Wei
Wuxian egyszer csak megkérdezte:
– Melyik klánhoz és melyik kultivációs iskolához tartozol?
– Egyikhez sem – válaszolt a férfi őszintén.
Luo Qingyang mosolyogva nézett a férjére:
– A férjem nem kultivátor, kereskedő volt korábban, de szívesen
velem tart az éjszakai vadászatokra…
Ritka és tiszteletre méltó dolognak számított, hogy egy
átlagember, ráadásul egy férfi hajlandó volt feladni a megszokott
életét, hogy a veszélyektől és megpróbáltatásoktól nem tartva a
feleségével járja a világot.
Wei Wuxian önkéntelenül is tiszteletet érzett iránta.
– Ti is éjszakai vadászatra jöttetek ide? – kérdezte.
– Pontosan – bólintott Luo Qingyang. – Azt hallottam, hogy ezen
a hegyen szellemek járják a temetőt, és zaklatják a helyieket, ezért
eljöttünk megnézni, segíthetünk-e. Megtisztítottátok már a helyet?
Ha Wei Wuxian és Lan Wangji valahol egyszer kezébe vette egy
probléma megoldását, ott nem volt szükség további beavatkozásra.
– Becsaptak titeket a falusiak – jelentette ki Wei Wuxian.
– Mit mondasz? – nézett rá Luo Qingyang döbbenten.
– Azt híresztelték, hogy szellemek kísértenek, pedig valójában
csak kirabolták a sírokat, háborgatták a holtakat, akik aztán
ellentámadásba lendültek – válaszolta Wei Wuxian.
– Valóban? – szólt közbe Luo Qingyang zavarodott férje. – De
egy ilyen ellentámadás nem jár rengeteg halálos áldozattal?
Wei Wuxian és Lan Wangji összenéztek.
– Hazugság volt az is. Utánanéztünk, senki sem halt meg. Csak a
sírokat kirabló falusiaknak kellett egy ideig ágyban pihenniük, mert
megijedtek a szellemektől. Meg valaki menekülés közben a lábát
törte. Egyébként nem voltak áldozatok. Mese az egész.
– Szóval ez történt? – vette vissza a szót Luo Qingyang férje. –
Szégyentelenség!
– Ezek az emberek…! – sóhajtott Luo Qingyang. Mintha eszébe
jutott volna valami, megrázta a fejét. – Mindenhol pontosan
ugyanolyanok.
 – Az előbb egy kicsit megijesztettem őket – mondta Wei Wuxian.
– Mostantól nem fognak sírt rabolni, és így a szellemek sem
háborgatják őket. Probléma megoldva.
– Új kultivátorok segítségét is kérhetik – vetette közbe Luo
Qingyang.
– Már megmutattam az arcomat – vigyorodott el Wei Wuxian.
Luo Qingyang pontosan tudta, miről beszél. Ha Yiling pátriárkája
egyszer megmutatja az arcát, a kultivátorok között rögtön terjai kezd
a hír. Azt gondolják majd, hogy ez az ő területe, akkor pedig ki
merészelne idejönni, hogy felbosszantsa?
– Erről volt szó hát – mosolyodon el Luo Qingyang. – Az imént,
amikor láttam, hogy Mianmian mennyire megijedt, azt gondoltam,
hogy kísértettel találkozott. Bocsássátok meg, ha udvariatlanok
voltunk veletek!
Nem, nem, nem, az udvariatlanok mi voltunk, gondolta Wei
Wuxian, de hangosan így szólt:
– Ugyan már! Mi kérünk elnézést, hogy megijesztettük a kis
Mianmiant.
Luo Qingyang férje felvette a lányát. Az apja karján üldögélő
Mianmian felfújta az arcát. Látszott rajta, hogy zavarban van, meg
sem mert szólalni. Halvány rózsaszín ruhát viselt, fekete szeme
szőlőszemként ragyogott kedves, hófehér arcában. Wei Wuxian
legszívesebben megcsípte volna az orcáját, de az apjára való
tekintettel csak az egyik copfját húzta meg finoman, míg a másik
kezét a háta mögé téve vigyorgott.
– Luo kisasszony, Mianmian pont úgy néz ki, mint te fiatal
korodban.
Lan Wangji szótlanul Wei Wuxianre pillantott. Luo Qingyang
elmosolyodott:
– Wei úrfi, nem érzel lelkiismeret-furdalást egy ilyen mondat
miatt? Talán tényleg emlékszel, hogy néztem ki fiatalkoromban?
A mosolyát akár össze is lehetett volna keverni a lányáéval, Wei
Wuxiant egyáltalán nem furdalta a lelkiismeret, így szólt:
– Persze hogy emlékszem! Nem voltál nagyon más, mint most.
Hány éves a lányod? Adok neki egy kis pénzt, hogy ne bántsák a
rossz szellemek.[6]
– Nem szükséges! – vágták rá egyszerre a szülők.
 – Dehogyisnem! – mosolygott Wei Wuxian. – Egyébként sem az
én pénzem lesz. Hahaha!
A házaspár megrökönyödött, de még mielőtt megérthették volna,
miről van szó, Lan Wangji már bele is nyomott valamit Wei Wuxian
kezébe, aki fogta a pénzérmét, és mindenképpen Mianmiannek
akarta adni. Amikor Luo Qingyang látta, hogy sehogyan sem fogják
tudni visszautasítani a gesztust, a lányához fordult:
– Mianmian, köszönd meg szépen Hanguang-junnek és Wei
úrfinak!
– Köszönöm, Hanguang-jun! – hadarta Mianmian.
– Mianmian, de hát tőlem kaptad a pénzt! – nézett a kislányra
megrökönyödve Wei Wuxian. – Miért nem nekem köszönöd meg?
Mianmian dühös pillantást vetett rá. Wei Wuxian akárhogy
próbálkozott, nem volt hajlandó szóba állni vele. A földet nézte, a
nyakában lógó piros fonalat babrálta, majd előhúzott egy kis
parfümös tasakot, és abba tette a láthatóan új kincsként kezelt
érmét. A család nem sokkal később megindult lefelé a hegyről, Wei
Wuxiannek és Lan Wangjinak búcsút kellett vennie tőlük. Ők egy
másik ösvényen haladtak tovább.
Miután a két híres kultivátor eltűnt a távolban, Luo Qingyang
rászólt a lányára:
– Mianmian, udvariatlan voltál. Az a bácsi régen megmentette
anya életét.
– Valóban? – döbbent meg a férje. – Mianmian, hallod, hogy mit
mond anya? Udvariatlan voltál!
– Én… – motyogta Mianmian. – Nem szeretem.
– Ha annyira nem szereted, miért nem hajítod el a pénzét? –
kérdezte Luo Qingyang.
– Csúnya dolgokat csinált! – temette Mianmian nyafogva apró,
vöröslő arcát az apja mellkasába.
Luo Qingyang nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Éppen felelt
volna valamit, de a férje megelőzte:
– Qingyang, emlékszem, hogy már beszéltél régebben erről a
Hanguang-junről. Egy fontos klán fontos kultivátora, igaz? Akkor
miért vadászik ezen a távoli helyen ilyen jelentéktelen zsákmányra?
– Hanguang-jun más, mint a többi híres kultivátor – magyarázta
Luo Qingyang türelmesen a férjének. – Mindig ott jelenik meg, ahol
nagy a baj. Ha gonosz lények zargatják az embereket, jön és segít.
Mindegy, hogy milyen szintű teremtményekről van szó, és mekkora
dicsőséget jelent az elpusztításuk.
– Szóval igazi kultivátor – bólintott a férje, majd némiképpen
zavarodottan folytatta: – Mi a helyzet ezzel a Wei úrfival? Azt
mondtad az előbb, hogy megmentette az életedet, de ha jól
emlékszem, sohasem említetted a nevét. Mikor volt veszélyben az
életed?
Luo Qingyang átvette a férjétől Mianmiant, és közben különös
csillanást lehetett felfedezni a szemében.
– Az a Wei úrfi…

– El sem hiszem, hogy annak a kislánynak már van egy lánya! –

mondta a másik ösvényen haladó Wei Wuxian Lan Wangjinak.
– Mhm – bólintott Lan Wangji.
– Nincs ez így rendben – folytatta Wei Wuxian. – Látnia kellett
volna a kis Mianmiannek, hogy az imént te csináltál rossz dolgokat,
nem pedig én. Akkor miért tőlem viszolyog?
Még mielőtt Lan Wangji válaszolhatott volna, Wei Wuxian megtett
egy félkört, megfordult és hátrafelé lépkedett:
– Tudom már! Titokban tetszem neki. Ugyanúgy, mint réges-régen
valaki másnak.
Lan Wangji lesöpörte a nem létező port a köpenye ujjáról, és
közben nyugodt hangon megszólalt:
– Wei Yuandao, add vissza a homlokpántomat![7]
Wei Wuxian egy szempillantás alatt megértette, hogy mire utal.
Csettintett egyet a nyelvével és felnevetett:
– Második Lan úrfi, csak nem lett belőled ecetivó?[8]
Lan Wangji lehorgasztotta a fejét. Wei Wuxian megállt előtte,
komoly arcot vágott, az egyik kezével átkarolta a derekát, a másikkal
pedig felemelte az állát:
– Mondd el nekem az igazat! Mióta iszogatsz az ecetesüvegből?
Meg hogyan tudtad ennyire jól elrejteni? Eddig egyáltalán nem
éreztem rajtad a szagát.
Lan Wangji, szokásához híven, nem állt ellen, felemelte az állát,
közben pedig érezte, hogy egy huncut kéz a mellkasára csusszan.
Lenézett, de Wei Wuxian keze addigra már továbbállt. Volt benne
valami.
– Ez meg mi? – tettetett meglepetést Wei Wuxian.
Lan Wangji pénzes erszényét tartotta a kezében.
Wei Wuxian a jobb kezében forgatta, nézegette a szép kis
tárgyat, míg a baljával rámutatott.
– Hanguang-jun, ó, Hanguang-jun, kérdés nélkül elvenni valamit,
az nem más, mint lopás. Minek is szoktak téged nevezni? A kiváló
klán örököse? A példamutató tanítvány? Szép kis példa,
mondhatom! Titokban ecetet iszik, és ellopja a parfümöszacskót,
amit egyszer egy kislány adott nekem, hogy aztán a pénzes
erszénye legyen. Nem csoda, hogy nem találtam, amikor felkeltem.
El is felejtettem volna a dolgot, ha a kis Mianmian nem ugyanilyen
zacskót használna a kincsei tárolására. Nézzenek oda! Cö-cö-cö!
Mondd csak, hogyan vetted el tőlem? Sokat tapogattál közben?
Miközben Lan Wangji odanyúlt, hogy elvegye, az arca finoman
megrándult. Wei Wuxian elkapta az erszényt, és fürgén hátralépett,
elkerülve, hogy hozzáérjen a másik kezéhez.
– Tudod, hogy nincsenek érveid, ezért erővel akarod elvenni?
Miért szégyenlősködsz? Ha már ennyitől elpirulsz, legalább tudom,
hogy miért vagyok én szégyentelen. A végzetünk, hogy együtt
legyünk. Így legalább vigyázni tudsz a szégyenérzetemre, ami úgy
tűnik, teljes egészében hozzád került.
Lan Wangji fülcimpája rózsaszínűre váltott, az arcán még mindig
látszott a feszültség. Gyors volt a keze, de Wei Wuxian lába még
gyorsabb. Nem engedte, hogy visszavegye az erszényét.
– Régebben te magad akartad ideadni nekem. Most meg nem
lehet nálam? Nézz magadra! Nemcsak tárgyakat lopsz, de
élvezeteket is. Romlott alak vagy te!
Lan Wangji odaugrott, és végül csak elkapta, szorosan magához
húzta, úgy tiltakozott:
– Háromszor is leborultunk együtt, úgyhogy már… férj és feleség
vagyunk, nem lopjuk az élvezeteket.
– Ha férj és feleség vagyunk, akkor sem kényszeríthetsz így
engem! – makacskodott Wei Wuxian. – Mindig könyörögnöm kell
neked, és akkor sem hagyod abba azt, amit művelsz! Olyan ember
lett belőled, hogy a Gusu Lan klán ősei csak úgy tombolnak
mérgükben…
Lan Wangji nem bírta tovább, a saját szájával fogta be Wei
Wuxian száját.
Egy nappal azután, hogy Luo Qingyanggal és a férjével
találkoztak, megérkeztek egy guanglingi városkába.
Wei Wuxian a szemöldökéhez emelte a kezét, cégzászlókat
nézegette, ital után kutatott.
– Pihenjünk meg amott – javasolta.
Lan Wangji bólintott, és egymás mellett indultak arrafelé.
A yunmengi Guanyin-templomban történt éjszakát követően Wei
Wuxian, Lan Wangji meg Almácska egyik éjszakai vadászaton vett
részt a másik után. Mindig ott, ahol a legnagyobb volt a felfordulás.
Ha meghallották, hogy a sötétség teremtményei jelentek meg
valahol, már indultak is, hogy segítsenek. Közben bejárták az érintett
tájékot, megismerték a helyiek szokásait. Három hónapot töltöttek el
így, igazi boldogságban, nem is foglalkoztak a kultivátorvilág
történéseivel.
Betértek egy ivóba, és leültek az egyik sarokasztalhoz. A
felszolgáló már jött is. Amikor megpillantotta őket, a kardot Lan
Wangji derekán, a Wei Wuxian övébe tűzött fuvolát, rögtön eszébe
jutott a két legendás ember, akikről annyi történetet lehetett hallani
akkortájt. Nézte őket egy darabig, de még mindig nem volt biztos a
dolgában, már csak azért sem, mert a fehér ruhás vendég nem
viselte a Gusu Lan klán homlokpántját.
Wei Wuxian italt kért, Lan Wangji pedig rendelt néhány fogást. Az
előbbi az egyik kezével az állát megtámasztva, a másikkal az asztal
alatt a homlokpántot pödörgetve hallgatta az utóbbi ételneveket
soroló mély hangját. Az arcán széles mosoly, de csak azután szólalt
meg, hogy a pincér elment:
– Mennyi csípős fogás! Meg fogod tudni enni?
Lan Wangji fogta teáscsészét, kortyolt egyet, és nyugodt hangon
így szólt:
– Szépen ülj!
– Nincs is tea a csészében – jegyezte meg Wei Wuxian.
Lan Wangji egy szó nélkül teát töltött a csészébe, és újból az
ajkához emelte. Egy kis idő múlva megismételte:
 – Szépen ülj!
– Miért, nem ülök szépen? – nézett rá Wei Wuxian. – Nem is
tettem a lábamat az asztalra, ahogy szoktam.
Lan Wangji egy darabig kibírta, hogy ne válaszoljon, de aztán
mégis kinyitotta a száját:
– Máshova se tedd!
– Hova tettem? – nézett rá zavarodottan Wei Wuxian.
Lan Wangji hallgatott.
– Második Lan úrfi, túl nagyok az elvárásaid – állapította meg Wei
Wuxian. – Mutasd inkább, hogyan üljek.
Lan Wangji letette a csészét, és ránézett. Végigsimított a köpenye
ujján, de amikor felállt volna, hogy megtanítsa, hogyan kell
megfelelően ülni, nevetés harsant a helyiség közepén álló asztalnál.
Az ott ülő egyik vendég harsányan mondta a magáét:
– Mindig is tudtam, hogy Jin Guangyao előbb vagy utóbb a
mélybe zuhan! Régóta vártam már, hogy leleplezzék! Végül
mindenki megkapja a méltó büntetését! Ki mint vet, úgy arat!
Wei Wuxian hirtelen a múltban érezte magát. Ismerős volt a
hanghordozás, a kritika tartalma, csak a célpont változott meg.
Önkéntelenül is figyelni kezdett a másik asztalnál zajló
beszélgetésre. Egy másik kultivátor vette fel a pálcikát, és mutogatni
kezdett vele.
– Megint csak kiderült, hogy a pletykák mindig igazak! Minél
tisztábbnak tűnnek azok ott fent, annál nagyobb mocskot
rejtegetnek!
– Úgy is van. Egyetlen jó ember sincsen köztük. Az összes
úgynevezett tiszteletre méltó úriember kétszínű alak!
Egy másik férfi, miután lenyelt egy nagy korty italt és a szájában
rágott húst, köpött egyet:
– Ha már szóba került, ez a Sisi jól ismert örömlány volt
hajdanán. Csak már annyira megöregedett, hogy még én is alig
ismertem meg. Micsoda boszorkány! Jól elintézték azt a Jin
Guangshant! Hahahahaha…
– Ez a Jin Guangyao aztán jól kitalálta, hogyan ölje meg az apját!
Tökéletes munka! Tökéletes!
– Az azonban furcsa, hogy Jin Guangyao miért nem ölte meg az
öreg utcalányt! A szemtanúkat mindig el kell tüntetni. Hát ennyire
ostoba volt valójában?
– Biztos vagy benne, hogy ostoba volt? Jin Guangshan magvából
született, lehet, hogy ő is szerette a kéjelgést. Talán különleges
ízléssel rendelkezett, és különleges… kapcsolatot ápolt azzal a
Sisivel?
– Hehe, nekem is eszembe jutott, de állítólag az volt a helyzet,
hogy miután kiderült: a húgával folytatott vérfertőző viszonyt, annyira
megrázta a dolog, hogy különös betegség lett úrrá rajta, és ha akart,
sem tudott… Hahaha!
Ismerős pletykák és történetek voltak ezek. Wei Wuxiannek
eszébe jutott, hogy hajdanán róla azt mesélték, ezernyi szüzet rabolt
el a Luanzang-dombon lévő barlangjába, éjjel-nappal
erőszakoskodott velük, így gyakorolta a démoni kultivációt.
Szórakoztatónak találta a dolgot. Persze, gondolta, akármit
terjesztettek is rólam hajdanán, még mindig jobban jártam, mint Jin
Guangyao.
A beszélgetés egyre fülsértőbb lett. Lan Wangji összeráncolta a
szemöldökét. Szerencsére a nagyhangúak asztalánál ülő néhány
ember sem bírta tovább.
– Egy kicsit csöndesebben… – súgta az egyik. – Nem jó hallgatni,
amit mondasz.
A hangosan nevetők nem foglalkoztak vele:
– Mitől félsz? Senki sem ismer minket itt.
– Így van! Meg ha meg is hallják? Szerinted érdekel bárkit is?
– Azt hiszed, hogy a Lanling Jin klán olyan, mint régen? El tudnak
hallgattatni bárkit is? Tovább zsarnokoskodhatnak talán? Ha nem
tetszik, pukkadj meg!
Az egyikőjük témát váltott:
– Elég lesz! Miért beszélünk egyáltalán minderről? Együnk
inkább! Bármennyire hatalmas volt is egykor Jin Guangyao, most
egy koporsóban birkózhat Nie Mingjuével.
– Nem hiszem. Annyira gyűlölték egymást, hogy Nie Mingjue már
porrá zúzta a csontjait.
– Valóban! Én ott voltam, amikor egy nagy szertartás során
lezárták a koporsót. Olyan erős haragvó energiát bocsát ki, hogy egy
li körzetben még a fű se nő. Azért kételkedem benne, hogy száz
éven át rajta marad-e majd a fedél.
 – Nem a mi dolgunk. Fájjon miatta a nagy klánok vezetőinek a
feje! A Lanling Jin klánnak vége. Nagyot változott minden.
– Ami azt illeti, Zewu-jun szörnyen nézett ki a szertartás alatt.
– Mit vártál? Két esküdt testvére feküdt a koporsóban. Ráadásul
a klánja fiatal tanítványai egy kegyetlen holttesttel járnak éjszakai
vadászatra! Megértem, hogy miért vonul el olyan gyakran. Ha Lan
Wangji nem kerül elő, Lan Qiren reggeltől estig csak átkozódhat…
Lan Wangji egy szót sem szólt.
Wei Wuxian elnevette magát.
– Ha már szóba került, lenyűgöző szertartás volt – folytatódott a
beszélgetés a középső asztalnál. – Nie Huaisang kitett magáért,
igaz? Amikor jelentkezett, hogy megszervezi a dolgot, biztos voltam
benne, hogy nem fog sikerülni neki. Mégiscsak a Fogalmatlanról
beszélünk.
– Én is ezt gondoltam! Senki sem számított rá, hogy úgy
levezényli a szertartást, hogy Lan Qiren sem csinálta volna meg
jobban.
Ez akkora dolog?, gondolta magában Wei Wuxian. Várható volt,
hogy a következő néhány évtizedben a Nie család vezetője egyre
többször fogja megmutatni a döbbent nagyvilágnak, valójában mire
képes.
Megjött az étel és az ital. Wei Wuxian teletöltött egy csészét, és
lassan elkortyolta a tartalmát.
– A Sötét tigris talizmán tényleg benne van a koporsóban? –
kérdezte hirtelen egy fiatal hang.
Csönd ereszkedett a helyiségre. Néhány pillanattal később valaki
így szólt:
– Ki tudja? Lehetséges. Jin Guangyao biztosan mindig magánál
hordta a talizmánt.
– Aligha lehetne eldönteni. Nem azt mondja mindenki, hogy a
talizmán már csak egy használhatatlan fémdarab? Semmire sem jó.
Az asztalnál ülő fiatalember a kezében tartotta a kardját, úgy
kérdezte:
– Elég erős az a koporsó? Vajon mi történne, ha valaki meg
szeretné nézni, benne van-e a Sötét tigris talizmán?
– Ki merne ilyet tenni? – kérdezte a társa rögtön hangosan.
 – A Qinghe Nie, a Gusu Lan és a Yunmeng Jiang klán is
kultivátorokat küldött, hogy őrizzék a temetőt. Ugyan kinek lenne
hozzá bátorsága?
Mindenki egyetértően bólogatott. A fiú nem szólalt meg többször.
Fogta a csészéjét, és a teáját szürcsölgette. Látszólag elengedte az
ötletét, a tekintete azonban nem változott.
Wei Wuxian már sokszor látott hasonló tekintetet. Biztos volt
abban, hogy lesz még dolga a gazdájával.
Miután kimentek a kocsmából, Wei Wuxian Almácska hátára ült,
Lan Wangji pedig a kantárt a kezében fogva elöl sétált.
A szamárháton jobbra-balra imbolygó Wei Wuxian előhúzta a
fuvoláját, és az ajkához emelte. A tiszta hangok énekesmadarakként
röppentek a levegőbe. Lan Wangji megállt, és csöndben hallgatta.
Ezt a dallamot énekelte Wei Wuxiannek, amikor a Xuanwu
barlangjában ragadtak, és ugyanezt a dalt játszotta Wei Wuxian a
Dafan-hegynél, így tudta Lan Wangji, hogy kivel is futott össze
valójában.
Amikor Wei Wuxian befejezte a játékot, Lan Wangjira kacsintott:
– Milyen volt? Tetszett?
– Ezúttal – bólintott lassan Lan Wangji.
Wei Wuxian tudta, hogy az „ezúttal” megjegyzéssel valójában az
ezúttal pontos memóriáját dicsérte. Önkéntelenül is elmosolyodott:
– Ne legyél már dühös állandóan emiatt! És ha hibáztam
néhányszor a múltban? Valóban nem szoktam pontosan emlékezni
semmire, de ez az anyám öröksége.
– Miért is? – kérdezte Lan Wangji.
Wei Wuxian Almácska fejére tette a tenyerét, a másik kezében a
Chenqinget pörgette:
– Az anyám azt mondta, hogy azokra a jóságokra emlékezzem,
amelyeket mások tesznek velem, ne azokra, amelyeket én teszek
másokkal. Csak akkor lehet igazán szabad az ember, ha nem
pakolja tele a szívét haszontalanságokkal.
Ez volt a szüleivel kapcsolatos kevés emlékének egyike.
Wei Wuxian elgondolkozott egy kicsit, de utána összeszedte
magát. Lan Wangji figyelmes tekintetét látva hozzátette:
– Az anyám azt is mondta…
 – Mit mondott? – noszogatta a félbeszakadt mondatát hallva Lan
Wangji.
Wei Wuxian komoly arckifejezéssel intett neki, hogy jöjjön
közelebb. Amikor Lan Wangji engedelmeskedett, odahajolt hozzá,
és a fülébe súgta:
– Azt mondta, hogy te már az enyém vagy.
Lan Wangji szemöldöke megrándult. Az ajkai szétnyíltak, de Wei
Wuxian megelőzte:
– Szégyentelen, arcátlan, semmittevő, nevetséges, összevissza
beszélő, igaz? Tessék, kimondtam helyetted. Mindig ugyanazok a
szavak. Nem sokat változtál. A tiéd vagyok. Maradjunk ennyiben,
rendben?
Az ő nyelve mindig is fürgébb volt Lan Wangjiénál.
– Ha te mondod – hagyta rá az utóbbi nyugodtan.
Wei Wuxian meghúzta a szamár kantárját.
– Tényleg, én már vagy tíz címet javasoltam ennek a dalnak.
Neked meg egyik sem tetszik?
– Nem – jelentette ki Lan Wangji határozottan.
– Aztán miért? – kérdezte Wei Wuxian. – Nevezzük Lan Zhan és
Wei Ying szerelmes énekének!
Lan Wangji hallgatott, Wei Wuxian meg csak mondta a magáét:
– Vagy legyen Hanguang-jun és Yiling mindennapi dala! Ha csak
meghallja az ember, már tudja, hogy van valami történet mögötte…
Lan Wangji láthatóan nem akart több javaslatot hallani.
– Van neki – mondta.
– Mi van neki? – kérdezte Wei Wuxian.
– Címe – mondta Lan Wangji.
– Van? – nézett Wei Wuxian meglepetten. – Miért nem mondtad
hamarabb? Miért titkoltad eddig? Csomó ideje próbálok kitalálni
valamit, pocsékolom itt a bölcsességem.
– Wangxian[9] – szólalt meg Lan Wangji pillanatnyi csöndet
követően.
– Micsoda? – kérdezte Wei Wuxian.
– Wangxian a dal címe – ismételte meg Lan Wangji.
Wei Wuxian szeme kikerekedett.
Hamarosan kitört belőle a nevetés:
 – Hahahahahahahahahaha, nem csoda, hogy nem árultad el.
Egyedül találtad ki? Nyilvánvaló, hogy miért! Azt a mindenit, Lan
Zhan! Mikor találtad ki? Hahahahahahaha…
Lan Wangji láthatóan már régóta ezt a reakciót várta Wei
Wuxiantől. Nézte az Almácska hátán hahotázó társát, és finoman
megrázta a fejét. Az arckifejezésében leginkább tehetetlenség
tükröződött, de a szája széle azért felfelé görbült. A szeme elé
mintha köd ereszkedett volna.
A kezével támasztotta meg Wei Wuxian derekát, hogy le ne
bucskázzon a szamárról. Amikor Wei Wuxian eleget nevetett,
komoly hangon így szólt:
– Wangxian! Nagyon tetszik! Igen, tökéletes cím.
– Nekem is tetszik – mondta Lan Wangji kifejezéstelen arccal.
– Kifinomultan helyes a hangzása, és illik a Gusu Lan klánhoz –
jelentette ki Wei Wuxian. – Szerintem most azonnal fel kellene venni
a dalgyűjteményeitekbe, hogy a klánod minden tanítványának meg
kelljen ismerkaie vele. Majd úgyis felteszik a kérdést: Hanguang-jun,
miért az a címe? Te pedig elmondhatod majd a dallam
keletkezésének történetét.
Lan Wangji csak hallgatta a csapongó beszédet, szorosan
markolta Almácska kantárját, és így mentek tovább, Wei Wuxian
pedig csak mondta és mondta:
– Most hova megyünk? Régen ittam már Császár mosolyát!
Menjünk Gusuba, és először is szórakozzunk egyet Caiyi
városkában?
– Rendben – bólintott Lan Wangji.
– Annyi éve történt – sóhajtott Wei Wuxian. – A vízi mélységet
biztosan teljesen eltakarították, igaz? Ha a bácsikád elvisel, rejts el a
szobádban, a korsók mellé. Ha nem, majd találunk valami más
búvóhelyet. Azt hallottam, hogy Sizhui és a többiek jól elszórakoznak
Wen Ning társaságában az éjszakai vadászatokon.
– Mhm – bólintott Lan Wangji.
– Egyébként jól hallottam, hogy a Gusu Lan klán szabályait
újraírták? Van még hely egyáltalán a főkaputoknál található
törvények falán?
Finom szellő borzolta a köpenyüket, mint valami forrás vizét.
 Wei Wuxian a széllel szemben, hunyorogva nézte Lan Wangji
hátát. Döbbenten fedezte fel, hogy a lábát keresztezve új, furcsa
pózban sikerült megmaradnia Almácskán.
Érdektelen apróság volt ez, de mégis valami újdonság, amit
feltétlenül meg kellett osztania Lan Wangjival. Már kiáltott is:
– Lan Zhan, nézz ide! Gyorsan!
Wei Wuxian, mint mindig, most is mosolyogva kiáltotta a nevét, ő
pedig odanézett.
Soha többet nem vette le a tekintetét róla.
 Jegyzetek
[1]
A kínai esküvői szertartások során elvégzett kötelező meghajlások.
[2]
Jiangnan – a Jangce folyó torkolathoz közeli szakaszától délre található kínai
tájegység. Történelmileg fejlett és – szép emberekben is – gazdag vidék.
[3]
Shixiong: idősebb férfi tanítványtárs.
[4]
Kínában és Kelet-Ázsia más országaiban az udvariasság jele, ha valaki két kézzel ad
át vagy vesz el valamit. Ugyanakkor ha két kézzel nyújtanak felénk egy tárgyat, és egy
kézzel vesszük el, különösen udvariatlan gesztus.
[5]
A császárkori Kínában a házasságtörők büntetése volt, hogy disznóketrecben a
vízbe lógatták őket.
[6]
A kínai gyerekek számára egyik legkedvesebb kínai hagyomány, hogy holdújévkor
vörös borítékban pénzt kapnak a családtagjaiktól, ami a régi hiedelemből – ha pénzérmét
adunk egy gyereknek, elűzi az ártó szellemeket – fejlődhetett ki.
[7]
Lásd a 2. kötet 304, oldalán található lábjegyzetet. Lan Wangji azért hívja Wei
Wuxiant Wei Yuandaónak, mert a verssor szerint Mianmian rá vágyik.
[8]
Kínai nyelven, aki ecetet iszik （ 吃 醋 , chicu ） az féltékeny. A kifejezést általában
egyszerűen féltékenynek szokás fordítani, de itt meghagytuk, hogy Wei Wuxian későbbi
viccelődése érthető legyen. A kifejezés egy régi történetből ered. A kínai császár ágyast
küldött ajándékba egyik hűséges hivatalnokának. A hivatalnok feleségének nem tetszett a
dolog, azt akarta, hogy a férje utasítsa vissza az ajándékot. A császár választás elé állította
a nőt: vagy elfogadja az ágyast, vagy megissza a császár által felkínált mérget. A feleség a
mérget választotta, amiről, miután felhajtotta, kiderült, hogy valójában csak ecet.
[9]
Wangxian （忘羡） – szó szerinti fordításban az irigység elfelejtése.
 Tartalom

Szereplők és klánok
20. RÉSZ Éberen álmodni
21. RÉSZ Gyűlölet
22. RÉSZ Leplezés
23. RÉSZ Wangxian
Jegyzetek