ROSLUND–THUNBERG

A KÖTELÉK

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Roslund & Thunberg
En bror att dö frör
Piratförlaget, 2017
Koptensgatan 6, 11457 Stockholm

Copyright © Anders Roslund & Stefan Thunberg, 2017

Hungarian translation © Harrach Ágnes, 2018
A kiadvány a Salomonsson Agency engedélyével készült.
Minden jog fenntartva.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2018

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.

e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrakiado.hu
www.alexandrapiac.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Milbacher Róbert
Tördelte Király Zsolt
A borítót Tóth Gábor tervezte

A nyomtatás és kötészeti munkák a

debreceni nyomdászat több mint
négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Megjelent 24,09 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 447 255 1
fekete lyuk
VÉR.
Soha nem gondolta volna, hogy ennyire piros a vér.
És hogy milyen sok van belőle egy női testben.
Bőven elég ahhoz, hogy vörösre fessen egy egész konyhát, egy
egész előszobát és a lépcsőház minden egyes lépcsőfokát a
harmadik emelettől le, a kapubejáróig. És mégis maradt még
elég ahhoz, hogy a vérző tovább tudjon menekülni, el innen.
A kezében lévő rongy egyre sötétebb lesz. Felpúposítja a hátát,
megveti a lábát, egész súlyával ránehezedik a konyhapadló
műanyag borítására, ahogy feldörzsöli az utolsó foltot is, a
rongyot kiöblíti a vödörben lévő langyos, habos vízben, majd az
ajtó felé araszol, hogy eltüntesse a résekben megült ragacsot is.
Nem szivároghat ki, hogy mi történt itt. Ennek már csak így
kell lennie egy igazi családban.
Anya úgy nyüszített, mint egy sérült állat, amikor kirohant a
lakásból, és egyszer sem fordult vissza, mintha üldözték volna
ezek a vérfoltok, amiket ő most dörzsöl és dörzsöl, míg teljesen
el nem tűnnek.
Leo feláll, s annyi guggolás után végre kinyújtóztatja a lábát.
Furcsa. Fáradtnak kellene lennie. De mégis valahogy egyszerre
érzi magát elégedettnek, nyugtalannak és nyugodtnak, illetve
erősebbnek, mint valaha. Gondolatai tiszták. Pontosan tudja,
mit kell tennie. Nem is tudja mihez hasonlítani ezt a helyzetet,
talán ahhoz, amikor először ivott alkoholt, ahhoz a pillanathoz,
mielőtt még túlságosan lerészegedett. De ez most még jobb, ez a
puhaság belül és keménység kívül.
A konyhaablakon csíkos függöny lóg, az ablak az utcára néz.
Leo kikukucskál, anyát keresi, de ő már nincs ott, csak a foltok.
És apa?
Ő itt van még? Miért ül békésen az autóban, mintha mi sem
történt volna? Mire vár? A francba, a rendőrök bármely
pillanatban megjöhetnek!
Apa, aki a Stockholm melletti börtönből egyenesen idehajtott,
majd berontott, hogy megölje anyát, de a legidősebb fia felugrott
a hátára, és karjával szorosan átfogta a nyakát, küzdött, és
rákényszerítette, hogy hagyja abba a verést.
Kész a konyha. Nem maradt egyetlen nyom sem, frissen
illatozik minden.
Az előszoba már nehezebb ügy. Anya itt többször is
megcsúszott, itt nagyobb foltok vannak – inkább már pocsolyák.
De végre ezek is egyre kisebbek lesznek, ahogy Leo már eleget
dörzsölte és sikálta, még a lépcsőházba is kiment. A víz egyre
vörösebb, egyre kevésbé átlátszó.
Újra odaoson az ablakhoz.
A sárga Volkswagen busz még mindig ott áll a parkolóban. És
apa a kormány mögött ül, az első ajtó nyitva, bal lábát kidugja,
szürke, bő nadrágszárát lebegteti a szél, barna cipőjével
ütemesen kopog az aszfalton.
Apa nyilván vár valakire. Különben mi a fenét csinálna itt?
Azt hiszi talán, hogy visszajön anya?
Vagy dühös és csalódott, hogy félbeszakítottam, pont akkor,
amikor megragadta anya fejét, és térdével újra és újra nekiment?
Csak nem akar visszajönni a lépcsőházba, fel a harmadik
emeletre? Most talán én következem? Hiszen miattam
szökhetett el anya, nekem köszönheti, hogy egyáltalán még él.
De a benne pezsgő forró, szinte boldog bizsergés elnyomja a
félelmét. Nem fél, még apától sem.
A fürdőszobában ott hever a zöld mentőláda, anya
elsősegélykészletének darabjai szanaszét hevernek a frottír
fürdőszobaszőnyegen, a doboz teteje felcsapva, nem is látszik
rajta a vöröskereszt – valaki kutatott a mentőládában. Nem
foglalkozik vele, előbb ki kell dobnia a felmosórongyot a kukába,
és le kell mosnia magáról anya vérét.
A meleg víz leviszi bőréről a vékony réteget, majd a megfestett
víz szép, világos, piros örvényként eltűnik a lefolyóban.
Felixet nagyon felizgatta az egész, igaz, sok más esemény is,
de most különösen jól látszik rajta, hogy szenved. És Vincent, a
fiatalabb öccse, egy szót sem szólt, csak becsukta a szobája
ajtaját, és ki sem jött többé.
Harmadszor is kinéz az ablakon, ellenőrzi, mit lát. És ekkor
megjön a rendőrség. Hülye apa, csak ül ott, és bevárja őket! Már
egyszer korábban is megtörtént, hogy eljöttek érte. Négy évvel
ezelőtt. Amikor apa Molotov-koktélt dobott nagymama és
nagypapa házára, felgyújtotta, mert anya ott rejtőzött el. De
akkor fordítva volt – akkor a rendőrök vártak apára, most meg
apa vár a rendőrökre.
Aztán egyik már itt is áll a folyosón, becsönget. Egy magas,
elég fiatal rendőr, jól látja a kukucskálón keresztül. És amikor a
rendőr belép a lakásba, semmit sem láthat már, Leo tökéletesen
eltakarította a vért.
– Szia, Peter Erikssonnak hívnak. Rendőr őrmester vagyok.
Csak azt szeretném mondani, hogy már úton van ide valaki. A
gyámügyi osztályról. Ne aggódj!
– Nem aggódom, miért kéne aggódnom?
– Hogy hívnak?
– Leo.
– Hány éves vagy?
– Pont elegendő.
– Hány éves vagy?
– Tizennégy.
A zsaru körültekint, alaposan végignézi az előszobát, kicsit
előrehajol, hogy belásson a konyhába is. De nincs mit
észrevennie, minden újra rendben, az asztal a helyén áll, a két
szék felállítva, s újra az asztal alá tolva, még a rongyszőnyeg –
amit megfordított, hogy ne látszódjanak a vérfoltok – is ránc
nélkül fekszik az asztal lábai közt.
– Itt történt?
– Mi történt volna?
– Apád már beismerte. Úgyhogy tudom, hogy mi történt.
Azért vagyok itt, hogy megtekintsem a helyszínt.
– Itt.
– Hol?
– Az előszobában kezdődött. A konyhában végződött.
A zsaru tekintete végigszalad a lakáson, az előszoba padlóján,
át a küszöbön, be a konyhába.
– Látom, takarítottál, még a súrolószer illatát is érzem. De ez
most nem számít. Azt viszont tudni szeretném, hogy az apád
járt-e itt már korábban is.
– Évek óta nem él velünk.
 – Tehát soha nem járt ebben a lakásban?
– Nem. Négy éve költöztünk ide Stockholmból. Amikor apa
börtönbe került.
A zsaru keze a kilincsen. Mintha menni készülne. Nincs több
kérdése olyan valakihez, akinek nem kéne beavatkoznia.
– Ja, még valami.
– Igen?
– A gyámügy munkatársát, aki nemsokára jön, Anna-Lenának
hívják. Ő fog gondoskodni róla, hogy te és a fivéreid segítséget
kapjatok.
– Nincs szükségünk segítségre.
– Mindenkinek lehet egyszer szüksége segítségre.
És végre elmegy. Egy rohadt szót sem szólt arról, hogy mi
történt anyával. Talán azért, mert apa feladta magát.
Felix még mindig a kanapé mögé bújva a nappaliban.
De azonnal előjön, amint Leo int neki.
– Meg... meghalt? Leo, meghalt? Mondd már meg!
– Hát persze, hogy nem halt meg.
– Akkor hol van? Hol, Leo? Nagyon súlyosan
megsebesülhetett.
– Ápolónő. Tudja, mit kell tenni. Azt is tudja, hova kell
menni.
– Hova kell menni? És ott nem találhatja meg?
– Nem. A rendőrök elvitték apát.
– Nem értem.
– Mit nem értesz?
– Hogy miért jött ide? És miért akarta agyonütni anyát?
– Mert anya szétszakította a családot.
– Ezt csak azért mondod, mert apa ezt mondta.
– Nem, nem azért. De én jobban ismerem apát, mint te. És ő
ilyen. Így működik.
– De ha anya...
Leo átkarolja feldúlt öccsét, lefogja hadonászó karját,
valahogy le kell csillapítania a belőle áramló nyugtalanságot.
– Felix, megértem, hogy aggódsz. És hogy félsz.
– Én...
– De tudom, hogy anya megmenekült. Láttam. És most
szükségem van a segítségedre, Felix, segítenünk kell Vincentnek.
Oké?
Leo elengedi a két kis kart, amelyek már lenyugodtak, nem
hadonásznak.
– Oké.
És együtt mennek oda a csukott ajtóhoz.
– Vincent!
Kisöccsük nem válaszol. Leo óvatosan lenyomja a kilincset. Az
ajtó zárva.
Lehajol a kulcslyukhoz. De nem lát semmit, a kulcs benne van
a zárban.
– Vincent! Nyisd ki!
Mindketten az ajtóra szorítják a fülüket. Hallják, hogy szuszog
az öccsük odabenn.
– A mentőláda.
– Én is láttam. A fürdőszoba padlóján. Te, Leo, mi van, ha
csinált magával valamit, ha...
– Várj, megoldom.
És már indul is. Valahova. Át az előszobán, ki a lépcsőházba.
– Hova mész?
– Az ereszcsatornához.
Felix nem szeret egyedül lenni, ha nem ő maga választotta.
Csak nézi Vincent szobájának bezárt ajtaját, bámulja a falfelület
festett rétegét, amely alul már lekopott, meg a kilincset, amely
nem mozdul – mintha ezzel a bámulással ki tudná nyitni a zárat.
Pontosan tudja, mire készül Leo. Tudja, hogy ha lerohant a
lépcsőn, akkor kimegy az udvarra, át a bérház túloldalára.
Onnan szoktak felmászni a teraszra, amikor itthon felejtik a
kulcsot. De ez most nem megoldás, mert Vincent szobájának az
ajtaja van zárva. Úgyhogy Leo a másik ereszcsatornán fog
felmászni, azon, amely anya hálószobája és Vincent szobája
között fut, közel Vincent ablakához. És Vincent ablaka általában
nyitva van. Ez az út viszont sokkal nehezebb. A terasz körül
ugyanis korlát van, amiben megkapaszkodva át lehet oda lépni,
de Vincent ablakán csak egy keskeny párkány van, ez
életveszélyes – csúszós és éles a széle, amely felhasíthatja Leo
ujját. Egyik kezével az ereszbe kell kapaszkodnia, ugyanakkor a
másikkal elkapni a párkányt. És aztán egyetlen lendülettel
átvetődni az ablakpárkányon. Hát ez nem lesz könnyű. És mi
van, ha... de hiszen az előbb esett az eső! Akkor az a rohadt eresz
is nyálkás és csúszós, mint a vizes, őszi avar. Nem is tudja, mitől
fél jobban. Attól, hogy Leo felmászik és lepottyan, vagy attól,
hogy Vincent talán ártott magának a zárt ajtó mögött.
Belerúg a kilincsbe, de azonnal meg is bánja. Lehet, hogy
ezzel is csak megijeszti a kicsit.
Nem tehet mást, csak nézi az ajtót. Bámulja. És számolja a
másodperceket. Egészen addig, míg meg nem mozdul majd az
ajtó, s ott áll Leo, hogy mindketten bemehessenek.
Kétszáznegyvennyolc másodperc.
És végre. Tényleg mozdul, majd ki is nyílik az ajtó.
Soha életében nem látott még ilyet.
Soha!
Odamegy az ágyhoz, Vincent ott fekszik, és Felix nem tudja,
hogy hozzá merjen-e egyáltalán érni. Nem teszi. Inkább Leo
tekintetét keresi.
– Mi ez... Vincent... miért tekerte be magát fáslival?
A padlón, a játék autók és műanyag katonák között,
mindenütt üres papírcsomagolások hevernek, amelyeknek anya
mentőládájában lenne a helye – steril gézpólya volt bennük.
Most ez a sok-sok méternyi hófehér anyag Vincenten tekereg. Az
egész testét befáslizta. Lábfejét, combját, hasát, vállát, sőt az
egész arcát is. Már ahogy egy hétévestől telik, elég hézagos a
bebugyolálás, több helyen kilóg a trikója, alsónadrágja vagy a
meztelen bőre, legszembetűnőbb a szája körüli nyílás, amit
nyilván szándékosan hagyott ki. Ennek széle már teljesen
átnedvesedett a leheletétől.
– Az a sok vér... jaj, Leo... az... mind anya vére volt? Ugye?
– Igen.
– Csak anyáé? Megesküszöl rá?
– Csak anyáé.
Leo leguggol Vincent vetetlen ágya mellé, és megfogja
csuklójánál az egyik szabadon lógó gézszalag végét.
– Mi vagyunk itt, Vincent, itt vagyunk melletted. És apa
nagyon messze van.
Egyik kezével a gézszalag végét fogja, másikkal megérinti
Vincent bekötözött arcát.
– Tudod, mit? Most letekerjük innen ezt a hülyeséget.
 Még csak meglazítani sem sikerül – Vincent máris minden
erejével kitépi a géz végét fivére kezéből, és fojtott kiáltás
hallatszik, mert arcát keményen, nagyon keményen belenyomja
a párnába.
Felix ott áll, épp csak átlépett a küszöbön, és nemigen érti, mit
is lát. És ekkor csöngetnek. És megint. A kukucskálólyuk másik
oldalán ott áll az a nő, akiről a rendőr beszélt. A gyámügyes néni.
És Felix tudja – pontosan tudja, hogy ez mit jelent. Úgyhogy siet
vissza a bátyjához.
– Leo, ha meglátja ezt a hülye múmiát, akkor mindennek
vége.
– Hát akkor oldd meg! És ne beszélj olyan hangosan! Én ajtót
nyitok, te meg intézd el Vincentet.
Közben Vincent már fel is ült az ágyban, megkaparintotta az
egyik piros filctollat, és piros pöttyöket rajzol a bekötözött bal
karjára. Felix hallja, hogy Leo ajtót nyit, a gyámügyes belép, és
leveszi a kabátját, hallja, hogy összeütődnek a vállfák. Felix
gyorsan odasúgja Vincentnek, aki épp egy nagyobb pöttyöt
készül a hasára festeni:
– Feküdj le gyorsan! Hallod? Csinálj úgy, mintha aludnál!
– Nem vagyok álmos. És ti sem alusztok.
– Vincent, ugye hallottad, hogy jött valaki? Az, aki odakinn
van, nem láthat meg téged.
– Kicsoda?
– Nem számít. De ha meglát téged... ezzel a sok hülye... ezzel
a sok mindennel, akkor magával visz téged. Hát nem érted?
Ha megigazítaná a lepedőt, ha felhajtaná a takarót.
– Gyere már, a fenébe!
Ha megfordítaná a párnát, hogy eltűnjön az izzadságfolt.
Vincent akkor talán lefeküdne.
– Mindjárt bejön!
Erre Vincent megadja magát – bemászik az ágyba, Felix úgy
betakarja, hogy szinte ki sem látszik, még a bepólyált fejére is
ráhúzza a takarót.
– És most pontosan úgy szuszogj, mintha aludnál. Levegő ki,
be, ki, be. Lassan.
Azzal kisiet, az előszobában találkozik össze Leóval és a
gyámügyessel, köszönnek egymásnak, és a gyámügyes néni
mosolyog.
– És a kisöcsétek? Ő hol van?
– Alszik. Egészen magára húzta a takarót. Úgy látszik, igen
mélyen alszik.
Hagyják, hogy a nő benézzen a szobába, és lássa azt, amit
látnia kell, egy mélyen alvó gyermeket, akit nem illik zavarni.
Nem is baj, mondja, miközben folyamatosan Felixet nézi, mert
úgyis Leóval akar beszélni, kettesben.
– Ha előbb megmondja, hogy van anya.
– Felix, ugye, így hívnak?
– Igen. Mondja már, hogy van anya?
– Fájdalmai vannak, Felix. De most már kórházban van... és
ott tudják, hogy kell az ilyesmit kezelni.
És amikor kettesben maradnak Leóval – miközben Felix leül a
kanapéra, és valami filmet néz a tévében –, akkor megpróbálja
elmondani, megmagyarázni.
– Meglátogattam édesanyátokat a kórházban, ahol most
fekszik. Az orvosok minden órában bemennek hozzá... és benn
kell maradnia néhány napig.
Kezét Leo vállára helyezi, de a fiú úgy tekeredik, hogy
kicsússzon alóla.
– Édesanyád azt szeretné, hogy te és a fivéreid maradjatok itt.
De ez nemigen lehetséges. Szerinted? Nem maradhattok
egyedül.
Leo nem reagál. Hallotta, mit mond a gyámügyes, de nem
akar elmenni a lakásból. Most nem, Vincent, a fenébe is, nem
mehetnek ki egy múmiával! És ha kényszerítenék, hogy fejtse le
magáról a kötést... biztos hisztizni kezdene. Hát, attól sem lenne
jobb a helyzet.
– Felix tizenegy éves. Vincent hét. Ugye érted, miről beszélek?
Értem, amit mondasz. És arra is emlékszem, hogy mit
mondott apa.
„Mostantól kezdve te felelsz értük.”
– Tudok gondoskodni a kisöcséimről.
– Tizennégy éves vagy.
– A francba, vannak tizennégy évesek, akik ennél sokkal
rosszabb dolgokat is megéltek. Olvastam egy srácról, azt hiszem,
brazil, aki szigonnyal fog halakat, hogy pénzt szerezzen a
családjának. De egy nap a saját lábát szigonyozta meg, és akkor...
– Figyelj csak rám! Sokáig beszélgettem édesanyáddal.
Kezét újra a fiú vállára teszi. És most ott is marad, hiába
próbálja Leo kiszabadítani magát.
– Leo! És te hogy vagy most?
– Most? Hát, nem is tudom...
Pedig pontosan tudja, hogy van. Csak nem tudja, hogy ez jól
van-e így.
– ...vagyis jól, azt hiszem, jól.
Hogy olyan rohadt erősnek érzi magát. Majdnem boldognak.
Itt biztos nem stimmel valami. Hogy lehetséges, hogy ez az érzés
szinte kitörli belőle a vérző, menekülő anyja képét?
– Édesanyád pontosan elmondta, hogy mi történt.
A gyámügyes hangja komolyra változott. Tudni akarja.
Mindjárt kérdezni fog.
– Nem akarok beszélni róla.
Egy szót sem, senkinek arról, ami történt. Attól csak rosszabb
lesz.
– Miről nem akarsz beszélni?
– Amit meg akar tudni... hogy mit csinált apa.
A kéz. Még mindig a vállán.
– Édesanyádnak nem kellett elmondania, hogy mi történt...
láttam magamtól is. A sérüléseit. De azt elmesélte, hogy te mit
tettél. Hogy milyen bátor voltál. Hogy ezért tudott elfutni.
Mintha elfújták volna, hirtelen.
Erre nem számított.
A kellemes bizsergés a testében szinte egyik pillanatról a
másikra megszűnt, mintha elvitte volna az áradat, a boldogság és
puhaság érzése elillan minden porcikájából és gondolatából. Úgy
érzi, mindjárt elsírja magát. Hirtelen valami nyomást érez a
mellkasában, mintha minden rossz ki akarna törni belőle. De
nem fogja hagyni, egyetlen könnycseppet sem ejthet. Ha most
elsírná magát, a gyámügyes előtt, azzal mindent elrontana.
Végre sikerül kiszabadítania magát, kisiet a konyhába. De a
nő nem adja fel, megy utána. Az étel, amihez hozzá sem nyúltak,
még mindig ott van a kerek asztalon, már kihűlt. Egyenként
felemeli a tálakat, kinyitja a sütő ajtaját, százhúsz fok elég
szokott lenni.
 – És hol van apa?
Hangja határozott, semmi jele, hogy sírni készülne.
– Nem jön vissza.
– Azt felfogtam... azt kérdeztem, hol van?
– A rendőrségen.
– A fogdában?
– Igen...
Leo látja a tekintetén. Így szoktak nézni azok, akik szerint
nem kéne ismernie ilyen szavakat.
– Már máskor is volt ilyen. Hogy apát letartóztatták.
– Nem kell félned, hogy visszajön... ez eltart egy darabig.
– Nem félek. Miért kéne félnem? Úgyhogy nem értem, miért
ne maradhatnánk itt a lakásban néhány rohadt napig.
– Mert tizennégy éves vagy. És mert te és a még fiatalabb
testvéreid valami olyasmit éltetek át, amit egyetlen gyereknek
sem lenne szabad átélnie.
„Halvány rohadt fogalmad, sincs arról, hogy mit bírunk ki.
Vagy mi a fenét láttunk.”
Ezt szerette volna mondani, válaszolni neki.
– Leo, figyelj rám! Nagyon fontos. Ha édesanyád sokáig nem
tud hazajönni, és ezt most még nem tudjuk, akkor addig egy
másik családnál kell laknotok.
– Miféle... másik családnál?
– Eltart egy darabig, amíg ez elintéződik. Addig is ide fog
jönni valaki, és gondotokat viseli.
– Idejön? Ki?
– Hogy pontosan ki, azt még nem tudom. Van egy ügyeleti
listánk kedves emberekről, akik ilyen helyzetekben segítenek.
Még ma este tisztázódik.
Egy másik család. Leo megigazítja a régóta az asztalon
várakozó evőeszközöket, amelyek akkor mozdulhattak el a
helyükről, amikor apa beletérdelt anya arcába. Nekünk van már
anyánk, még ha kórházban is van. Poharakat tesz az asztalra
meg egy műanyag kancsóban vizet, amit nem volt már ideje
anyának az asztalra tenni. És van egy apánk, még ha a
fogdában is ül. Majd gondosan összehajtja a letépett papírtörlő
lapját, türelmesen lenyomja az éleket, lesimítja a széleit. Ezért
vagyok most én az, aki dönt.
– Hát...
Keresi a gyámügyes tekintetét.
Gyámügyes?
Még mindig fogalma sincs róla, hogy hívják, de fütyül rá.
– Igen?
– Hát, ha már muszáj, akkor... nem vigyázhatna ránk inkább
Agnetha néni?
– Ki az az Agnetha néni?
– A második emeleten lakik. Anya barátnője. Gyakran szokott
jönni ide, hozzánk. És kedves, mint azok ott a listán.
VINCENT AZ ÁGYBAN ÜL, vagy inkább hídban feszül. Amint
eltűnt a gyámügyes néni, aki lement a második emeletre,
Vincent kiosont, és elrohant vécére. És most újra be kell
bugyolálnia az egész hasát.
Felix meg mintha feladta volna – nyugodtabban lélegzik, az
ágy szélének támaszkodik, talán már nem is annyira ijesztő
számára a múmia kistestvér.
– Mi a fene folyik odakinn, Leo? Elment végre? Úgy
hallottam.
– Mindjárt visszajön.
– Mondott még valamit anyáról?
Leo leül a földre a testvérei mellé, ő is nekitámasztja hátát a
kemény ágyszélnek.
– Felix... néhány napig nem jön haza.
– Hány napig?
– Néhány napig.
– Hány napig?
– Nem tudom.
– Hány napig?
– Nem tudom!
Felix nem elégszik meg a válasszal. Leo látja az arckifejezésén,
amit oly sokszor észrevett már, öccse addig fog kérdezni, amíg
választ nem kap. De most nincs válasz. És mintha ezt Felix is
megérezné. Ahelyett hogy újra és újra megkérdezné, hány napig,
nevetni kezd – úgy nevet, ahogy még soha senki sem hallotta őt
nevetni. Mintha elfojtott vihogás lenne, nem a lelke mélyén
születik, hanem valahol a szája szélén, az ajkán, a semmiből jön,
és nem függ össze semmivel. De egyre erősödik, és Felix
ugyanakkor elkezd beszélni, vihorászva beszél, az ágyban fekvő
múmiáról, a gyámügyes néniről, majd a padlón lévő
vértócsákról, a fenébe is, Leo, az a vér csak úgy spriccelt...
spriccelt! Felix vihog, Leo nem bírja tovább, felkapaszkodik az
ágyba, Vincenthez.
 – Minden rendben, legkisebb kisöcsém?
Elkészült a hasával. Újra betekerte. Fehér gézszalag, gondos
munka. De jobb kezének ujjai szabadok, Vincent most a szájához
emeli, és felső ajka fölé húzza a gézt.
– Igen.
Majd újra lehúzza a gézt, hogy rálógjon a szájára.
– Nem.
Majd újra fel. Majd újra le.
– Igen. Nem.
Fel, le, a szája előtti kis rés látható lesz, majd eltűnik.
– Igen. Nem. Igen. Nem. Igen. Nem.
Míg végül Leo óvatosan megsimogatja a gézbe bugyolált kis
arcot.
– Jól van, kisöcsi. Minden rendben.
És ekkor csöngetnek, már megint.
Leo gondosan becsukja a szoba ajtaját, és siet a monoton
jelzőhang felé.
A gyámügyes néni. És mögötte Agnetha néni. Mosolyognak.
– Akkor úgy csináljuk, ahogy javasoltad.
A gyámügyes néni talán még jobban mosolyog, hiszen ő
beszél.
– Tehát Agnetha néni vigyáz majd rátok, legalábbis ma este,
ma éjjel és holnap. Aztán majd meglátjuk.
Kabátja az előszobai fogason lóg, felveszi, komótosan,
egyenként gombolja be a gombokat. Közben sokáig nézi Leót, aki
reménykedik benne, hogy a néni elég messze áll ahhoz, hogy ne
hallatsszon odáig a vihogás.
– De... csak egy feltétellel.
– Igen?
– Agnetha néni akkor jön és megy, amikor és ahányszor csak
jónak látja. És végig kapcsolatban leszek vele. Oké, Leo? Oké,
Agnetha?
Leo bólint, mindketten arra várnak, hogy Agnetha is
rábólintson. De ő nem moccan. És hirtelen megértik, miért nem.
Tekintete megakadt kicsit odább, az egyik lépcsőfokon, pont ott,
ahol anya elbotlott, és a legjobban megütötte magát. Az egyetlen
folton, amelyet Leónak nem sikerült teljesen eltüntetnie. Ott
sokkal több vér volt. És sietnie kellett.
 Megvárja, míg elmennek.
A felmosóvödör még mindig ott áll a fürdőszobában, ahová
letette. Megtölti langyos vízzel, csepegtet bele egy kis
mosogatószert, megnedvesíti a rongyot, és testének teljes
súlyával dörzsöli a követ, míg az utolsó odaszáradt vércsepp is el
nem tűnik.
És most pontosan tudja.
Kinyitja a szoba ajtaját, ahol a két öccse van – egyik
hisztérikusan vihog, a másik gézpólyába rejti magát. És mint az
előbb, most is leül a földre, hátát az ágynak támasztja.
– Felix, még mindig nem tudom, hány napig. De megoldjuk.
– Hogyhogy megoldjuk?
– Mindent kigondoltam. És te fogsz nekem segíteni.
– Ühüm.
– Megvan még az a kék táskád? A térképekkel?
– Igen.
– Hozd ide!
– Miért?
– A gyámügyesnek az a rögeszméje, hogy nem maradhatunk
itt. De mi nem akarunk elmenni.
Felix már kevésbé vihog, és olyan lassan áll fel, mint még
soha, ezzel is jelzi, hogy nemigen tetszik neki a dolog.
– Felix... hozd csak ide.
A kék térképes táska nem nagyobb, mint egy képeslap, de
vastag, mint egy pralinésdoboz, és elegáns ívben repül a
küszöbön álló Felix kezéből az ágy felé, kis híján eltalálja mind
Leót, mind Vincentet, ahogy nagy puffanással landol.
– Most elégedett vagy?
A táska külső oldalán az egyik nyitott zsebből egy tájoló
kandikál ki, kicsit útban van, amikor Leo előhalássza és
szétteregeti az 1:50 000 térképet, amelyen lekicsinyítve látszik
Falun környékének összes kerékpárúba, murvás útja és ösvénye.
– Nézd csak!
Valahova a térkép közepére mutat, és Felix igyekszik szót
fogadni, nézi, nézi, de nem látja, mit kell néznie.
– Mit?
– A bevásárlóközponttól az erdőbe vezető utakat.
Leo ujja a Falun szélén lévő egyik kis városrészre mutat,
amely nincs túl messze innen. A szögletes betűk a S-L-Ä-T-T-A
szót adják ki. Felix pontosan tudja, hogy néz ki ez a térképrészlet
a valóságban, volt ott már néhányszor, van egy egész klassz
futballcsapatuk is.
– És aztán? Mi van vele?
– Mindent el fogok magyarázni később. Ha odaértünk.
– Hova?
Leónak hirtelen sürgőssé válik, hogy összehajtogassa a
térképet, Felix egész teste beleremeg, ahogy látja, hogy új
hajtások keletkeznek rajta, amelyek eddig nem voltak ott.
– Hova, Leo? És ne feledd, ha végeztél, kérem vissza, nehogy
tönkretedd... tizenöt koronámba került.
– Ha végeztem, tíz ugyanilyen hülye térképet kaphatsz. Csak
most gyere! Megmutatom.
– Mit mutatsz meg?
– Majd meglátod.
– És mi lesz a múmiával?
– Úgyis egyedül akart lenni. Most legalább lehet. Nem
leszünk sokáig távol.
A KILÁTÓPONT. Úgy látszik, így nevezik azt a pici dombot a
piacteret keretező tüskés bokrok mögött. Most ennek a tetején
guggolnak, szorosan egymás mellett, hajukat lengeti a szél, a
lehullott falevelek vidáman táncolnak a távolban a hatalmas
aszfaltozott felületen.
Egy röpke pillanatra szinte el is feledik ezt a rettenetes napot.
– Leo, figyusz?
– Mi van?
– Mit csinálunk itt?
– Mindjárt meglátod.
Hirtelen megfeszülnek Leo arcizmai, ez azt jelenti, hogy
rettenetesen koncentrál, és minden más megszűnik számára – ez
gyakran van, ilyenkor teljesen magába fordul. Felix követi a
tekintetét. Egy nő, körülbelül annyi idős, mint anya, átsétál a
téren. Őt figyeli Leo. Vagy a bőrtáskát, amelyet a jobb kezében
visz.
– Látod, mi van a kezében?
Szóval azt nézi. A barna táskát, amely nem tűnik túl
nehéznek.
– Igen.
– Tudod, mi van benne?
– Miért, te tudod?
– Ühüm.
– Mi?
– Huszonötezer. Néha negyven. Sőt, néha még ötven is.
– Ötven... mi?
– Korona.
A nő a tér egyik oldalán lévő ICA boltból tart a tér másik
oldalán lévő bankba. Határozott, nagy léptekkel halad magas
sarkú bőrcsizmájában, cipősarkának kopogását a kilátópontig is
elhozza a szél.
– Mindennap megteszi ezt az utat. Pontosan akkor, amikor
bezár az üzlet. Ugyanazon az úton. Kezében a táskával átvág a
téren. És amikor odaért, az egészet egyben bedugja oda, látod?
A bank téglafalából kihúz egy fémfiókot, megbillenti, majd
beteszi, ami a kezében van, egy fogatlan szájba, ami bőrtáskákat
nyel el.
 – A pénz, amit ma kerestek. Beteszi a számlájukra.
– Honnan tudod?
– A tulajdonos fia ezzel szokott hencegni a
dohányzósarokban. Kész van... már megy is vissza, a környék
legnagyobb ICA boltjába.
– Kész vagyunk mi is? Haza akarok menni.
– Legalább felfogtad, miért jöttünk ide?
– Vincent egyedül van. Menjünk végre, Leo!
– A bőrtáska. Az enyém lesz.
Felix épp felállt. Erre újra lerogy.
– A... tiéd?
– Igen.
Mégis... hogyan?
– Ellopom. Heist.
– Heist?
Így mondják angolul. És azt jelenti, hogy szuper agyafúrt
rablás.
– Ez egyáltalán nem agyafúrt... ez egyszerűen lehetetlen.
– Szerintem lehetséges. És tudom is, hogyan. Pontosan
azelőtt, mielőtt beleteszi a pénzt. Pontosan akkor kikapom a
kezéből.
– De hát...
A magas sarkú csizmás nő, aki körülbelül annyi idős, mint
anya, már nincs egyedül. Ezért hallgatott el Felix. Egy biztonsági
őr áll mellette. Egyenruhában. Az az őr, aki a bevásárlóközpont
biztonságára felügyel, aki reggeltől estig ott köröz, és most
összetalálkoztak a tér közepén.
A francba. Hiszen ez Robban bátyja. Ő őrködik itt.
– Elintézem.
– Villám. Így nevezik. A gumibotos Villám. Villám adóvevővel.
A fenébe, Leo, hiszen ismer téged!
– Azt is megoldom.
Felix sokáig bámulja a biztonsági őrt, Robban bátyját.
Ha Leo kikapná a nő kezéből a táskát, ha megtenné, Villám
könnyedén utolérné. Mindössze két-három lépésre lenne
szüksége.
– Ez nem fog menni. Te Leo, tudod, milyen gyorsan fut
Villám? És ha mégse érne utol... akkor is felismer.
 – Sosem fogok lebukni.
– Miért gondolod? Hülye idióta! Ezt nem tudhatod!
– Megmondtam, hogy megoldom. Vagy talán nem mondtam?
Álcázás. Mindössze erre van szükség. És mielőtt lecsapok,
félrevezető nyomokat hagyok.
Az őr mintha megnőtt volna. Vagy lehet, hogy Felix változott
meg, most már csak egy egyenruhát, egy gumibotot és egy rádiós
adóvevőt lát. Leo meg mintha nem is látná a férfit.
– Haza akarok menni.
– Csak még egy kicsit.
– Leo... menjünk. Biztonsági őr. Robban bátyja. És...
– Csak egy kicsit.
Felix ráncigálni kezdi Leo kabátja ujját.
– Most pontosan olyan vagy, mint... akkor. Amikor...
És tovább rángatja.
– ...Kekkonennel verekedtél. Amikor elcsented apa kését.
Amikor nem hallasz semmit, és teljesen magadba fordulsz.
Amikor nem velem vagy... csak magaddal.
Felix feláll, és elindul. Nemsokára lépteket hall. Leo fut utána.
– Felix... állj meg!
Végül utoléri, és mennek tovább, egymás mellett.
– Neked is jönnöd kell.
– Leo... ezt úgy, ahogy van, felejtsd el!
– Te fogod elcsalni onnan azt a rohadt őrt!
– Nem tudod felfogni? Nem akarom! Eszem ágában sincs
belekeveredni!
Leo megragadja az öccsét, nem keményen, könnyedén fogja
meg a feszült kis vállakat, míg végül mindketten megállnak. És
mosolyognak, sőt még nevetnek is egyet, ahogy néha szoktak
együtt nevetni.
– Felix, te meg én együtt bármit meg tudunk tenni. A lényeg,
hogy együtt csináljuk. Együtt könnyen leszereljük Villámot. Egy
elterelő hadművelettel. Így nevezik. Az a hülye őr észre sem fog
venni semmit.
– Nem akarom. Nem akarom. Nem akarom!
– Hallgass ide, én már mindent kiterveltem. Neked...
Felix elfordul, befogja a fülét, újra elindul. Leo követi, mint az
előbb.
 – ...nem kell félned. Egy cseppet sem. A tér, az nehéz. Látod...
És egész karjával mutogat.
– ...azt az idétlen bronzszobrot ott a tér szélén a padok
mellett? Látod, Felix? Az a szobor... az vagyunk mi, utána! Mi
fogunk ott állni és csillogni!
Felix még jobban fülére szorítja két kezét.
– És tudod, mi a legjobb, Felix? Hogy csak egyetlenegyszer
kell megtenni. Harminc- vagy akár negyvenezer korona is lehet
abban a bőrtáskában. Egyetlenegyszer.
Leo odasandít öccsére, aki mintha meg sem hallaná, csak
megy tovább. Mindig ugyanaz. Ha Felix döntött, akkor döntött.
Itt az ideje, hogy Leo taktikát változtasson.
Talán... túl gyors volt. Lehet. Annyi minden más is történt ma,
talán azokat kell előbb elrendezni, hogy ez működjön.
Gyámügyes. Rendőr. Készenléti lista. Fogda. Másik család.
Elég sok szó egy napra, szavak, amelyekről nem is sejtette,
hogy meg kell magyaráznia valakinek, aki befogja a fülét. Szavak,
amik, ha jobban meggondoljuk, ha megpróbáljuk megérteni
őket, mind-mind azt jelentik, hogy hosszú idő.
Hosszú idő három testvér számára egyedül egy lakásban.
Hosszú idő egy anyának egy kórházi ágyban feküdni és
gyógyulni – amiről tudja Leo, hogy még inkább nyugtalanítja
Felixet, még jobban elszomorítja. De apának is hosszú idő egy
cellában bezárva tölteni – amiről viszont tudja, hogy
megnyugtatja Felixet.
Mert, ha azt akarja, hogy sikerüljön a terve, szüksége van az
öccsére.
„ha én meg tudok változni, te is
meg tudsz változni”
AZ A SZERÉNY jelzőtábla már néhány száz méter távolságból
fogadta – két fémlábra szerelve állt ott, és csökönyösen mutatott
balra.
BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁSI INTÉZET 2 KM.
Könnyű fékezés, éles kanyar. Hátradőlt a kopott, túlságosan
puha vezetői ülésben, amely szinte feneketlennek tűnt, ahogy
súlyos teste egyre jobban belesüllyedt.
Változás.
Amikor már nem tudsz tovább rohanni. Amikor nem találsz
haza, amikor már azt sem tudod, hol van az otthonod.
Előbb-utóbb a változás az egyetlen járható út, ebben
tökéletesen biztos volt.
Mint ahogy azt is pontosan tudta, hogy ez a kanyargós
mellékút, amelyen épp most hajtott végig, egy hétméteres falnál
végződik. Vastag betonfal, amely olyan sokáig elzárta, de a mai
nap reggelén közös életük új szakaszának nyit utat.
A börtön vendégparkolójának legtávolabbi pontján állt le a
kocsival, letekerte az ablakot, hogy friss levegőt szippantson. De
még ez sem elég. Még többre volt szüksége, kinyitotta az ajtót, és
azzal a mozdulattal kidugta a bal lábát is. A tisztítóból épp most
elhozott nadrág bő szára lebegett a könnyű áprilisi szélben, a
frissen tisztított férficipő kopogott a száraz aszfalton.
Andalító zene szólt az autórádió recsegő hangszórójából,
amelynek szabadon lógtak a drótjai, s ő előrehajolt, hogy
kikapcsolja. Nagy levegőt vett, nyugodt volt a lélegzete, és
lehunyt szemmel ült, amíg el nem tűnt szemhéja alól az a sok
cikázó fénypont. És ebben a nagy csendben madárcsicsergést
hall az erdőszélről, ahol véget ér a fal.
08.22.
Még harmincnyolc perc.
Nem sok minden működött ebben a roncsban, de az órában
megbízott.
 Az idő, ami általában csak sürgeti az embert, és minden baj
okozója, ma központi szerepet kap az életében – sőt, elhatározta,
hogy pontosan fog érkezni. Pontosan? A fenébe, miről is
beszélünk? A pontos idő április három 09.00. Hosszú-hosszú
évek óta a legfontosabb időpont.
A kora tavaszi nap percről percre erősödött, éles fényét
rávetítette erre a magányos autóra Stockholmtól negyven
kilométerre, északra. A piszkos ablaküvegen megtört a fény,
szinte vakított. Ivan lehajtotta a napvédőt, és a szögesdrótban
végződő külső kerítést bámulta. Österåker Büntetés-végrehajtási
Intézet. Ebben a börtönben töltötték büntetésük legutolsó részét
a hosszú időre elítéltek és a legveszélyesebbnek minősített
fogvatartottak.
És minél tovább bámulta, annál egyértelműbbé vált számára:
ez tényleg egy rettenetesen ronda fal. Végtelen hosszú, szürke
oldalfal, túloldala ugyanolyan szürke, a parkoló felőli oldala
viszont rikító piros. Mintha ez felvidítaná a látogatót. Fütyült rá,
hogy milyen színű a fal. Számára csak a kapu volt fontos, meg az
acélajtó, amely nemsokára megnyílik, s amelyen majd kilép a
legidősebb fia. Mert pontosan abban a pillanatban, amikor egy
addig bezárt ember az első lépést teszi szabadlábon, akkor hoz
fontos döntést – nem a benn töltött napok során. A falak mögött
nem lehet tisztán gondolkodni. Ő maga ott benn is itta azt a
rémes löttyöt, ami penész- és vizeletízű volt, azt a fűtőtest
mögött erjesztett, rohadt almával és száraz kenyérrel kevert
narancslét. De amikor két évvel ezelőtt ő léphetett ki a szabad
világba, akkor döntött. Soha többé egyetlen kortyot sem. És
sikerült. Mindenféle idétlen találkozó és csodamódszer nélkül,
anélkül hogy másokkal együtt kézen fogva, énekelve körben
kellett volna ülnie.
Ivan Dûvnjacot bezárhatták, de azt, ami benne belül volt, azt
nem. És ha egy apa meg tud változni, akkor a fia is meg tud
változni. És most ez fog megtörténni, amikor Leo kinyitja a piros
falon lévő acélajtót. Egy apa kudarcot vallhat, amikor a fia kicsi,
de felnőttként újra egymásra találhatnak.
Motorhang. A lejtős, kanyargós mellékút felől.
Egy motorhang, amelynek zúgása alig nyomta el a
madárcsicsergést, inkább csak elvegyült vele. Valami kis japán
kocsi. Nem a legújabb, viszont nagyon kék és nagyon tiszta.
Ragyogó ablaküveg, amin kilátni, és nem bántja az ember
szemét a megtört fény. A parkoló másik végében álltak meg. Ivan
nyújtogatta a nyakát, az első üléseken egy nőt és egy férfit látott.
Más látogatók, akik szintén arra várnak, hogy valaki végleg
kijöjjön. Ilyenkor reggel engedik szabadon őket. Bezzeg őrá a
fene sem várt a két legutóbbi alkalommal, még a három fiának
anyja sem.
A nő az utasoldalon ült, kék-fehér pettyes sál volt a fején,
sötét napszemüveget viselt. És valami kabátfélét. A vezetőülésen
ülő férfi sötét bőrűnek látszott, bajára már ráfért volna egy
igazítás, kicsit hosszú volt, ahogy most sokaknak.
A műszerfal órája 08.33-at mutatott. Huszonhét perc van
hátra.
Még van idő.
Ivan ujjait szétfeszítve, széles fésűként beletúrt a hajába, a
tükörbe pillantott nem mintha csinosnak akart volna látszani, de
a változás, ami elkezdődött belül, annak kívül is tükröződnie
kell.
Aztán kinyílt a másik autó ajtaja. A nő. Elindult a fal felé, csak
állt ott és várt, karját összefonta, kis terpeszben, szilárdan állt,
szemét a kapura szegezve, következetes, határozott volt.
És Ivan hirtelen felismerte.
A nőnek le sem kellett vennie a szemüvegét.
Ivan pontosan tudta, ki ő. És hogy kire vár.
Tizennyolc év. Mindazok az évek, amikkel ő már nem
foglalkozott. Ez a nő tizennyolc évvel ezelőtt is ugyanilyen
szilárdan állt, ugyanilyen határozott tekintettel – így állt akkor
is, és csak nézte őt, amikor kinyitotta lakásának ajtaját, elment
közös gyerekeik mellett, amikor a konyhában elkezdte ütni, hogy
megölje.
Britt-Marie.
Az érzések nem halványulnak el. A gyűlölet ott lappang, mint
valami gonosz vírus, hogy amikor legkevésbé számítasz rá, két
gondolat között erőre kapjon, és szétfeszítsen.
Mert akkor, amikor ott állt a lépcsőházban, ujja a csengő
fekete gombján, akkor volt választási lehetősége. De úgy döntött,
hogy nem fordul vissza, nem megy le a lépcsőn. Ma másképp
tenne. Vajon Britt-Marie is?
Ivan előrenyújtotta a kezét, és bütykeivel dörzsölni kezdte az
ablak koszrétegét, hogy legalább a belső oldalról levakarjon
valamennyit. Most jobban látta a férfit, s ettől hirtelen szúrást
érzett a mellkasában. A gyűlöletet, amelyet kordában kell
tartania. Rég nem érezte már, legalábbis nem ennyire erősen,
hogy az egész teste arra készül, hogy felálljon az autóból, és
odamenjen Britt-Marie-hoz és a férfihoz, aki még mindig az
autóban ül, és azt képzeli magáról, hogy Ivan fiát várja. Na, majd
szemébe néz annak az átkozottnak, és akkor majd megérti Britt-
Marie, hogy mi lett belőle – a partnerválasztás árulkodik arról,
hogy ki milyen ember.
Még egy pillantás a tükörbe, még egy fésülő kézmozdulat. És a
zakó gallérját meg kell igazítani. A fekete inget gondosan be kell
tűrni a nadrágba.
Bármi is történt, bármi is fog történni, ők összetartoznak.
Mert az életük összefonódik.
Ez már csak így van, örökre, ha valakiknek közös gyermekük
van.
Felelősség, befelé. Bizalom, kifelé. A kinti világ felé.
Kiszállt az autóból, és elindult. Ha Britt-Marie ott áll, akkor ő,
a fiú saját apja is közelebb akar állni a börtön kapujához,
közelebb, mint egy új férj, aki egyenesen az autómosóból
érkezett japán autójával. Új férj? És minek hozta ide? Honnan a
fenéből tudhatná, hogy mit jelent valakinek a börtön? Vajon
hányszor vételezte fel személyes tárgyait egy kartondoboz
aljáról, hogy újra kilépjen a megváltozott valóságba?
Semmit sem tud. Egy nyomorult alak, aki meghúzza magát az
autóban.
Ivan elindult a kapu felé, de kénytelen volt megnyújtani a
lépteit, hogy járása természetesebbnek tűnjön. Kívülről nem
látszódhatott rajta, ami forrongott benne. Nem mehet gyorsan,
agresszívan. Minden lépésben meg kell pihennie, jelenlegi
énjében.
Legszívesebben balra nézett volna, hogy bekukucskáljon az
autóba, de nem akarta, hogy Britt-Marie észrevegye, mennyire
izgatja ez az egész, dalán kikecmereg a hosszú hajú, ha meglátja,
hogy az exférj beszélni kezd volt nejével, hiszen Britt-Marie
bizonyára elmondta neki, hogy ki ő – vagy mit gondol arról,
hogy ki is ő.
Britt-Marie.
Milyen határozottan áll ott az acélkapu mellett, amely
nemsokára nyílik, hogy kilépjen rajta a fiuk. Ivan közelebb ment,
de azért nem túl közel, még nem, a kapuszerkezet másik végénél
állt meg, előbb látni akarta, hogyan reagál Britt-Marie.
Egy szót sem szólt.
Még csak oda sem pillantott.
Állt, mint egy viaszbaba, hallgatott, és a másik irányba nézett.
– Én... megváltoztam, Britt-Marie.
Mintha ott sem lett volna. Mintha nem lett volna elég az a
sok-sok néma év.
– Te nem is voltál ott, a faházban, Britt-Marie, amikor
elkaptak minket.
Irtózatos hóvihar. A menekülésre használt autó az árokba
csúszott. A faházat bekerítette a rendőrség készenléti egysége.
– Én ott voltam, amikor történt. Hallod, Britt-Marie? Ha én
nem... Életemben először, Britt-Marie, igaz, rossz időben, rossz
helyen voltam, de helyesen cselekedtem.
Késleltettem. Én késleltettem.
– Leo sosem adta volna meg magát. Ezt te is tudod. A
legidősebb fiunk most nem élne. Hallod, Britt-Marie?
– Ivan!
Szólt hozzá. Ivan tehát újra létezik.
– Tényleg azt... Ivan, te tényleg ezt beszélted be magadnak,
hogy így volt? Azért, hogy képes legyél elviselni önmagadat?
Ivan... valójában te semmit sem akadályoztál meg! Ha nem lettél
volna olyan, amilyen voltál, amikor a gyerekek még kicsik
voltak... istenem, akkor Leo sosem rabolt volna bankot! Nem lett
volna rá szükség, hogy a rendőrség készenléti egysége körbefogja
azt a nyaralót, ahol megbújt, veled együtt!
Britt-Marie nem vette le a napszemüvegét, de Ivan biztos volt
benne, hogy figyeli őt.
– És Felix és Vincent nem került volna dutyiba... ők sem.
Ivan tehát közelebb lépett, a hatalmas acélkapunak már csak
a fele választotta el őket egymástól. A kapu rácsán keresztül
halványan látta a központi őrépületet, a bevezető és a kivezető
utat.
Ami akkor történt, Ivan, az első években, amikor a fiúk még
kicsik voltak, a... körülmények alakították ilyenné őket. Az a
rohadt klánépítés, a rögeszméd! Míg ő beszélt, Ivan megint
közelebb lépett, alig néhány méter volt már csak köztük.
Britt-Marie-n nem látszott félelem. Csak határozottság. Csak
az.
– De te nem adtad fel! Kénytelen voltál folytatni, utánam
jönni, belegázolni az életembe. És akkor, Ivan, pontosan akkor,
amikor agyon akartál verni a saját fiaid szeme láttára, akkor lett
azokból a körülményekből valóság.
– Valóság? Micsoda idióta szó!
– Te hajszoltad őt bele, Ivan!
– Hé, te, hallod-e... a francba, nem állnánk most egy
börtönkapu előtt a fiunkra várva, ha te nem szakítod szét a
családunkat.
Nehéz volt megállapítani, hogy még mindig szép-e, hogy
szépen öregedett-e. A kendő eltakarta a homlokát, a
napszemüveg pedig az arca jó részét. De még mindig keskeny
szája volt, amit olyan kegyetlenül összeszorított, ha mérges vagy
ideges volt.
– És... az új férjedet is ideráncigáltad?
Ivan a frissen mosott autóra sandított, most már közelebb állt
hozzá. Ez sem segített. Nem látta jól a fejformát, a sötétített üveg
mögött minden egyforma szürkéskék folt maradt. Hosszú haj,
simára borotvált arc.
– Helyes ez vele szemben, Britt-Marie? Leo tudja egyáltalán...
hogy valaki más is vár rá?
Halvány mosoly. Lekicsinylő, gúnyos mosoly. Amennyire
kitelik az előbb még egyenes vonalnak tűnő keskeny ajkától.
Tetszett neki, sőt, élvezte, hogy izgatja az a nyamvadt alak a
vezetőülésben.
Ivan újra megpróbálta megnézni, ki is az.
De nem látta.
Az viszont teljesen egyértelmű, hogy a tisztára mosott
ablaküveg mögötti szempár figyelte őt, követte minden
mozdulatát. És aztán – mozdult a test, nyúlt egy kar. Britt-Marie
partnere végre rászánta magát, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, és
kimerészkedjen.
– Valami baj van?
Egy fiatalember hangja. A francba. Ezt nem gondolta volna.
Pontosan olyan magas, mint ő. Ugyanolyan sötét a haja.
Széles vállak, akárcsak a sajátja.
A fenébe, Britt-Marie mindössze egy fiatalabb másolatot
választott. Milyen rohadt... sekélyes fantázia.
– Anya... minden rendben?
Ivan nem értette meg azonnal.
Anya?
Ez tehát azt jelenti... Mert akkor... Tényleg ő lenne?
Anya... tényleg minden rendben van?
Egy test, amely pontosan úgy mozog, mint Ivan, alkarja
határozott, nagy mozdulatokkal leng, egész lénye végtelen
természetességgel helyet követel magának. Itt ez a hatalmas
parkoló, s egy pillanat múlva mindhárman egy parányi területen
állnak, egy különös energiamezőben.
– Felix? Te vagy az? Hát akkor...
Most már jól látta. Középső fia nem is volt ugyanolyan magas,
hanem magasabb. És szélesebb a válla.
– ...nem találkozhatnánk egyszer... te meg én, Felix?
Hány éve nem látta! Akárcsak Britt-Marie-t. Ha nem
számítjuk annak a késő estének a röpke néhány percét, ott abban
az előszobában, amikor Felix és Vincent kopogtattak Leo ajtaján,
amikor megpróbálták lebeszélni arról az utolsó bankrablásról.
De amikor kinyitották az ajtót, ott állt az a bankrabló, akinek
helyettesítenie kellett a két kiugrott fivért – a saját apjuk.
– Találkozni?
– Jó lenne... szívesen megtudnám, mi van veled... hogy vagy.
– Semmi közöd hozzá, hogy vagyok.
Már mielőtt feltette a kérdést, tudta, hogy ami akkor régen
történt, az még ott van közöttük. Jól látta Felix arcán.
– De hát, Felix, régen volt az már.
– Amiről beszélni akarod veled, Ivan, azt nem itt fogom
elmondani.
Ez az arc annyi mindent elárult anélkül, hogy bármit is szólt
volna.
Amely szinte sziszegte: „Fater, nem kellett volna beszállnod,
hogy segítsd kirabolni azt a rohadt bankot, mert ez Vincent és
az én számomra több évet jelentett e mögött az átkozott fal
mögött. ”
Ott állt, és ítélkezett felette – pajzsként állt a két volt
házastárs között, akik soha többé nem fognak szóba állni
egymással.
Ivan az órára nézett, most a ketyegő karórájára. Talán csak
azért, hogy ne lássa fia szemében a gyűlöletet, vagy talán azért,
mert az idő, ami sosem volt neki fontos, végre számára is
jelentett valamit.
Azt, hogy már csak tizennyolc perc, és legidősebb fia újra
szabad ember.
Azt, hogy két év óta egyetlen korty alkoholt sem ivott.
Azt, hogy ha ő meg tudott változni, akkor Leónak is sikerülni
fog.
EGY TÖBB SZÁZ MÉTER hosszú, föld alatti járaton kísérték
végig, egy nyílegyenes, ablaktalan szállítási útvonalon a börtön
poros-kavicsos belső udvara alatt. Az ing és a nadrág durva
szövetanyaga dörzsölte a bőrét... de ma nem érezte. Az őrök
katonás lépteinek koppanása visszapattant a betonfalakról... de
ma nem hallotta.
A föld alatti járatot egyenletes közökben zárt fémajtók
tagolták. A következőnél, ha valaki balra fordul, akkor a lépcsőn
feljuthat a C épület részlegeibe. De ő most megy tovább,
egyenesen előre. A két őr tekintete a plafonra szerelt, körbeforgó
biztonsági kamerát kereste, néhány perc várakozás, majd
kattanás, a központi biztonsági őrszobából kinyitották a zárat.
Fölöttük az intézmény további elítéltjei épp indultak napi
feladataikra. Egyesek a műhelyekbe, mások a kicsi üzembe, hogy
zöld és piros kockákat szereljenek össze, vagy nagyság szerint
rendezzék a csavarokat.
Ő is ezt csinálta. Nap nap után, hétről hétre. Az első öt évben
váltakozva Kumlában, valamint Hallban, Svédország egyetlen
fegyházában, az utolsót Österåkerben. Gyilkosokkal,
bérgyilkosokkal, kábítószercsempészekkel és más bankrablókkal
együtt osztályozta a kockákat a futószalagon. Amíg este nem lett,
s bezárták őket a cellájukba. Ilyenkor olvasott. Először az ellene
folytatott rendőrségi eljárás teljes vizsgálati anyagát. Mindegyik
bankrablás és értékszállító autó elleni támadás előzetes
nyomozási anyagát, a Stockholmi Központi pályaudvari
robbantás iratait, valamint a rendőrség megzsarolásaként
minősített esetet. Hatezer oldalnyi nyakatekert rendőrségi
szöveg. Amíg kívülről meg nem tanulta az összes kihallgatást és
bizonyítást, s akkor áttért a könyvek olvasására. Számára az
olvasás és a kockák szortírozása ugyanarról szólt, megpróbálta
kikapcsolni az agyát, igyekezett megakadályozni saját magát
abban, amit egyébként mindig tett – az időre gondolni. Mert ő
mindig tudta, hány óra van. Pontosan. Ketyegett benne egy óra.
És így, lecsukva, életében először napok és évszakok nélkül, így
sem tudott egyetlen rohadék sem hozzáférkőzni.
A következő acélajtó.
 Újabb pillantások a biztonsági kamerába, majd zúgás és
kattanás.
És folytatták útjukat, most már abban a föld alatti szakaszban,
amely a szabadságba vezet, a világnak abba a részébe, ahol halad
az idő.
És újra használhatja valamire. Részese lehet. Érezheti a
másodperceket, a lélegzetét. Tudta, mit fog tenni, ha végre
átmehet a falban lévő hatalmas kapun.
Visszaveszi.
Visszaveszi azt, ami nincs.
Még egy ajtó. De ez már közvetlenül a betonfalban. Nem
valamelyik részleghez vezető lépcsőre nyílik, és nem a központi
biztonsági őrszobából irányítják. A raktárhelyiség ajtaja.
Földszagú, egymásra hányt jutazsákok a rövid időre elítéltek
számára, és kézírással felcímkézett kartondobozok azok
számára, akik hosszú időt töltenek benn, és nem rendelkeznek
egyéb lakcímmel, mint Österåker Büntetés-végrehajtási Intézet.
– Dûvnjac?
– Igen.
– A holmija... menjen a bal oldali fal mellett, valahol legbelül
lesz.
A szimbolikus szabadulás. Több száz doboz közül meg kell
találnia azt az átkozott egyet, és ki kell csomagolni az eltelt időt,
visszapörgetni egészen az elfogás napjáig. Megvan. 0338
Dûvnjac. Letépte az ezüst ragasztószalagot, széthajtotta a doboz
fedlapját.
Legfelül az órája, amit akkor viselt. Negyed öt, az elem már
rég lemerült. Felcsatolta a jobb csuklójára. Aztán következett a
tárcája, az egyik rekeszben néhány gyűrött százkoronás, a
másikban a lejárt jogosítványa. Így tervezték a menekülést az
utolsó rablás helyszínéről: egy teljesen átlagos család, amely
karácsony előtt egy nappal, szépen becsomagolt ajándékokkal
megrakott autóban úton van a nagycsaládi karácsonyi
ünnepségre. De közbejött egy hóvihar és egy árokba csúszás.
Igen – meg egy John Broncks nevű zsaru.
És ott, a ruhakupac közepén, ott a farmer. Még mindig foltos
és mocsárszagú, mert beszakadt alatta a jég, amikor a
hóviharban átkeltek egy kisebb tavon.
 A kudarc szaga.
– Ezt a sok rongyot eldobhatják. Kell, hogy legyen másik
ruhám.
A nadrágot visszaejtette a kartondoboz aljára, a többi büdös
ruha, trikó, alsónadrág, zokni, bakancs tetejére, és várt, amíg egy
másik őr egy másik kupacban kotorászott a pinceraktár közepén.
– Itt van!
És már repült is egy reklámszatyor, elkapta, kiborította. Anya
hagyta itt ezeket a ruhákat legutolsó látogatásakor. Leráncigálta
magáról a ronda, lógó zsákvászon ruhát. Hat év hullott a földre.
– Láttam, hogy az egész család összegyűlt odakinn – mondta
az őr, aki odadobta neki a reklámszatyrot, egyike azon
keveseknek, akivel lehetett egy normális szót váltani, ha senki
sem látta.
– Hát, így van ez már testvérek között. Főleg, ha az én
testvéreimről van szó.
– Ők már... egy ideje szabadultak, ugye?
– Néhány éve. Most már szinte egyidősek vagyunk. Idebenn
nem öregszik az ember.
– Akkor már túl vannak a nehezén. Háromból kettő.
Megjegyezted? Háromból kettő alig néhány hónap múlva újra itt
kopogtat az ajtón. Ez a visszaesési arány. Rohadt jó volna, ha
nem látnálak viszont ebben a statisztikában.
Új farmernadrág, új zokni, új alsónadrág. Tiszta ing. Egy
vékony széldzseki, fekete Reebok edzőcipő. Minden ugyanabban
a méretben, mint amikor lecsukták.
Aztán fel a lépcsőn a központi biztonsági szoba felé. Végül a
legutolsó zárt ajtó. Odapillantott az üvegkalitkára. Egyenruhás
nő hintázott előre-hátra a gurulós irodai széken, a padlótól a
plafonig kicsi, szögletes monitorok keretezték – hatvannégy
kamera fekete-fehér képei. A Leo Dûvnjac nevű fogvatartott már
nem volt megfigyelési objektum.
Már csak néhány méter a szürke, ronda, hét méter magas
betonkerítésig. Azokig, akik odakinn várnak rá. Az ölelésig, amit
máris érez egész testén. Nagy, meleg ölelések. Mindig
megölelték egymást, ha találkoztak. Ő és a testvérei, Felix és
Vincent.
Hat év ebben a zárt világban.
 Útban a szabadság felé, egy családhoz, amelynek
összetartozása még most is lenyűgözte.
Húsz lépés a betontéren át a lassan nyíló rácsos kapuig.
Milyen jó itt levegőt venni. Máris messze a bezártság, a
korlátozottság, a por. Megállt, hogy újra nagyot lélegezzen,
beszívta a friss levegőt és beleszédült. És akkor meglátta őket.
Hármukat, akiket várt, remélte, hogy eljönnek, akik után
naponta többször vágyakozott. Anya, Felix és Vincent.
Felix középen, mint valami határőr két sziget között. Sok éve
nem találkoztak, de ő az – sötét haj, széles váll. És egyik oldalán,
tőle balra – vörösesszőke haj, enyhén őszes, az a kissé hajlott
tartás, anya egy olyan szabású kabátban, mint amit mindig is
hordott. De Felix másik oldalán, tőle jobbra – kiöltözve, szürke,
ráadásul vasalt öltönyben... a fater? Mi a fenét keres itt? És
Vincent – ő miért nincs itt?
Mikor teljesen kinyílt a kapu, s lassan újra csukódni kezdett,
abbamaradt a halk nyikorgás. Leo megtette az első lépéseket a
szabad világban, hátat fordított annak, amit el akart hagyni,
hogy oda soha többé vissza ne térjen.
Anyát ölelte meg elsőként. Milyen kicsi! Teljesen eltűnt a
karjában.
– Köszönöm, kedves anya, köszönöm a ruhákat.
– Olyan boldog vagyok, Leo, olyan rettenetesen boldog
vagyok, hogy végre kint vagy.
Ott álltak összeölelkezve. Egészen más volt kint a
szabadságban megölelni egymást. Most már nemcsak egyedül
anya adhat erőt, hanem ő is.
Aztán jött Felix.
– Örülök, hogy látlak.
Igazi, férfias ölelés. Mint mindig.
– Én is, öcsi.
Aztán... Leo körbefordult, majd még egyszer, végigpásztázta a
parkolót.
– Hol a fenében van Vincent?
– Hát... dolgozik. Nem tudott elszabadulni.
– Felix, hat év... és nem tudott elszabadulni?
– Kukacoskodik egy megrendelő. De hiszen tudod, hogy megy
az ilyesmi!
 És van ott még valaki. Fater. Aki ott állt mindkét karját
ölelésre emelve.
Ő, aki sosem ölelte meg őket, de nyilván látta a többiektől.
– Leo, kedves fiam.
– Te? Nem gondoltam volna... hogy idejössz.
Még mindig ölelésre emelve a karja.
Még akkor is, amikor Ivan tett még egy lépést feléje, hogy
átölelje.
– Ha én meg tudok változni, Leo, akkor te is meg tudsz
változni. Kényszerölelés. És az apja suttogott. Aztán
megismételte hangosan is.
– Ha én meg tudok változni, akkor te is meg tudsz változni.
– Fater, mi a fenéről beszélsz?
A két kinyújtott karból két felemelt ujj lett.
– Két éve, fiam.
– Két éve... mi?
– Két éve vagyok szabadlábon. És egyetlen kortyot sem ittam.
Ölelés. És apának nem volt olyan szaga. Az az enyhe
vörösborszag, ami mindig ott lengett körülötte.
– És Leo, idehallgass, most aztán...
– Később.
– Később?
– Nincs időm, fater.
– De hiszen most szabadultál!
– Épp azért. Van némi elintéznivalóm.
Apja nem lépett arrébb.
– Te, Leo, a fene se tudta, hogy Felix meg... ő is idejön. Asztalt
foglaltam magunknak ebédre, de csak kettőnknek, neked meg
nekem, hogy megünnepeljük a szabadulásodat. Beszélnünk kell,
mi ketten...
– Ma este.
Egyetlen kortyot sem?
Leo végigmérte az apját, nem volt benne biztos, hogy ettől
sokkal nyugodtabb lett. Mikor legutóbb találkoztak, akkor sem
ivott, az volt Leo feltétele, hogy Ivan a rablás előtt néhány napig
tartózkodjon az italtól.
És mégis minden félresikerült.
Úgyhogy az elkövetkező időben távol kell tartania magától az
apját. Anélkül, hogy eltaszítaná. Anélkül, hogy felébresztené
benne azt a bizonyos apai ösztönt, ami időnként feltört belőle.
– Azt mondtad, ma este?
– Igen, este találkozhatunk. De előtte... van még egy kis
dolgom. Oké?
Leo kitért a csalódott tekintet elől, és elment a kissé koszos
Saab előtt, amelyre apja mutatott, felajánlva, hogy elviszi vele.
Ment tovább, el a faltól, a börtönkaputól, a bezártság napjaitól –
máris úton volt valahova máshova.
Egy autópálya felé, Stockholmtól néhány tíz kilométerre
délnyugatra.
Egy teljesen átlagos autós pihenő felé.
Hogy kiássa a múltját, és aztán visszavegye azt, ami nincs.
 ÉREZNIE KÉNE, HOGY boldog, minden porcikájában.
Szabad. Hat év után végi szabad, oda mehet, ahová akar, akkor
áll meg az autójával pisilni, amikor csak akar. De nem számított
a kapu előtt várakozók ilyen összetételére. Jó, hárman voltak.
Anya. Felix. Ez rendben. De nem apának kellett volna lennie a
harmadiknak. Kukacoskodik egy megrendelő. Amikor ennyi év
után Vincent végre találkozhatott volna a bátyjával.
Leo dél felé hajtott, át a rég nem látott Stockholmon. Elhajtott
Västertorp Fruängen, Bredäng leágazásai mellett, és amikor
elérte azt a szakaszt, ahol a régi út párhuzamosan fut az újjal,
nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy oda ne pillantson arra
az erdőrészre, ahol annak idején estéről estére lapult a zümmögő
szúnyogok közt a mohaszőnyegen, hogy kifigyelje és
feltérképezze egy katonai járőr munkáját. Amikor még nem
voltak bűnügyi kapcsolatai sem falon kívül, sem a falon belül.
Amikor kiürített egy katonai fegyverraktárt, úgy vitt el
kétszázhuszonegy automata lőfegyvert, hogy még csak észre sem
vették.
Most már ismerik.
Most tehát új módon kell gondolkodnia és dolgoznia.
Lassan gurult a tájban, aminek talán nincs is vége, nem
korlátozza cellaajtó és borotvaéles, kettős szögesdrót kerítés.
Elhaladt Salem és Rönninge mellett, majd lekanyarodott Hall
felé – Kumla mellett itt van Svédország egyik legjobban őrzött
börtöne, ahol büntetését töltve összesen háromszor tartózkodott,
így működött a börtönrendszer – előre be nem jelentett, váratlan
hajnali átállítások, hogy a fogvatartottak sohase tudhassák, mit
hoz a holnap, hogy ne legyen idejük kapcsolatok, hálózat
kiépítésére. Őt kiemelten veszélyes bűnözőnek minősítették,
hiszen aki be tud jutni egy szigorúan őrzött fegyverraktárba, az
ki is tud jutni egy börtöncellából.
 A Södertälje híd – már el is felejtette, hogy egy ennyire
egyszerű valami, mint egy híd és a kilátás az alatta futó vízre,
ennyire gyönyörű lehet. Majd az a lágy jobbkanyar az E20-asra,
az autóútra, amely valahol Svédország nyugati partján végződött,
egyenesen belefutott a tengerbe, utat mutatva a világ többi része
felé. Ő nem tart ilyen messzire, még nem. Most először fékezett
az útjelző táblánál, amelyről leolvasható, milyen messze van még
Örebro és Strängnäs, majd újra fékezett a következő táblánál –
egy kisebb, kék-fekete táblánál, amelyen egy pad, egy fenyőfa és
egy hármas szám látható. A tábla egy autós pihenőhelyet jelez, ez
volt az első úti célja.
Egy lengyel rendszámú kamion. Két vécé. Néhány pad,
körülöttük szemeteskosár.
Ez minden.
Így választotta meg a raktárát, itt ásta meg a rejtekhelyét.
Autós pihenő egy nagyobb út mellett, ahol ritkán vannak túl
sokan – nincs büfé, nincs benzinkút –, és ami sokévi börtön után
is ugyanúgy néz ki.
Leállította a bérautó motorját, kilépett a tűző napra, amitől
rögtön elálmosodott. Nyújtózkodni kezdett, és körülnézett.
Egyetlen ember volt ott. Vékony szálú haj, ápolatlan szakáll,
szája sarkában filter nélküli cigaretta. Egy sofőr, aki egész életét
a kamion műszőr borítású kormánya mögött tölti.
Leo odabiccentett neki, válaszként érkezett egy halvány
bólintás, azzal máris hátat fordított ennek az embernek, aki
semmit sem jelentett számára. Egyik jármű a másik után haladt
el közvetlenül mellettük nagy sebességgel, míg ő a másik irányba
tekintgetett, az erdő felé – főleg erdei fenyők voltak, meg néhány
nyírfa súlyos, lelógó ágakkal, itt-ott még hófoltok is akadtak.
Valamikor a hetedik és a nyolcadik bankrablás között.
Pontosan ugyanitt állt, betájolt egy magas, majdnem teljesen
kerek követ, amely harminckét lépésre volt az árokparttól. Ez
volt az első tájékozódási pont. Akkor ősz volt és kora reggel,
mindennek komposztszaga volt – most olvadt víz, elsárgult fű és
kipufogógáz szaga terjeng.
Odament az autó csomagtartójához, és mielőtt még kinyitotta
volna, megfigyelte, hogy a kamion sofőrje még mindig azzal van
elfoglalva, hogy egyik cigarettáról a másikra gyújt, és régimódi
divat szerint füstkarikákat ereget. Leo kinyitotta a csomagtartót
és belenézett, minden a helyén volt. A teli tankos bérautót, amit
előre kifizetve bérelt a Västberga OK-kútnál, pontosan az
utasításainak megfelelően csomagolták – bal oldalt a láda és a
műanyag lavór meg egy összecsukható ásó, jobbra egy dobozban
vízálló bakancs, tájoló és két előre programozott mobiltelefon.
Átvette a cipőjét, összehajtogatta a kabátját, és kivárta a
kamiont. Amikor látta, hogy eltűnt a nagy forgalmú Európa-út
belső sávjában, és teljesen biztos volt benne, hogy egyetlen más
lény sincs a közelben, csak akkor ugrott át az árkon, és tűnt el az
erdőben, vállán a ládával. Bakancsa mélyen belesüppedt az
olvadt hóba és a vizes fűbe, de ő könnyűnek és erősnek érezte
magát – büntetésének utolsó évében rengeteg időt töltött azzal,
hogy erősítse az izomzatát. Nem magát az izomtömeget, mint
ahogy a többiek tették. Saját testsúlyát használta súlyként –
fekvőtámasz, felülés, húzódzkodás, támadóállás –, finomította a
testét, testmozgását, hogy soha ne legyen útban a saját
mozdulataihoz. Ha újra abba a helyzetbe kerülne, hogy huszonöt
kommandós üldözi, akkor gyorsabban és messzebbre jusson,
mint üldözői.
Nem emlékezett rá, hogy az a kő ilyen nagy. Mellmagasságban
végigsimította durva felületét, míg megtalálta rajta a törést.
Hideg, tömör hóréteg vált és pottyant le róla, de itt kell állnia,
háttal a kövön lévő törésvonalnak, hogy betájolhassa a második
tájékozódási pontot.
A kettérepedt fát.
Egyik fele már nincs is meg, rég elkorhadt, de a másik
dacosan mered az égre – már a múltkor is úgy gondolta, hogy
villámcsapás érhette egykor.
Amikor odaért, hátat fordított a megmaradt fatörzsnek, s az
átlátszó tájolót a térkép fényes papírjára helyezte. Elfordította a
tájoló szelencéjét, míg annak vonalai egybeestek a térkép
segédvonalaival. A tájoló észak jelölése északra mutatott, a tájoló
irányjelző nyila ferdén balra. Nekivágott tehát az utolsó
résztávnak, kilencvenkét lépés a megadott irányba.
Azon a napon, amikor hármukat három külön börtönbe
zárták, egymás számára a mindent jelentették – most pedig,
amikor újra találkozhattak volna, egyikük meg sem jelent.
 Bosszantó. Marta, tépte a lelkét, nem tudott szabadulni tőle.
Tizennégy lépés.
Ez a sok év, amíg egymástól elválasztva kellett lenniük, és
pont a fiatalabb öccse, akit pelenkázott, akinek elkészítette a
reggelijét, pont ő nem jött el!
Huszonkét lépés.
Zsebében két mobiltelefon. Az egyik kódolt programmal,
amire majd később lesz szüksége, meg egy közönséges, kártyás
telefon regisztrált előfizető nélkül, amit most használt, hogy
felhívja az egyik előre beprogramozott számot. Várt, amíg
kicseng a telefon. Egy csengés, még egy, még egy. Senki nem
veszi fel.
Huszonhét lépés.
Újra hívja a számot. Most hagyja tovább csöngeni.
Vagy... huszonnyolc?
A francba, még mindig semmi válasz.
Talán huszonkilenc?
Leo megállt, mély lélegzetet vett. Ez sem segített. Teljesen
belezavarodott a számolásba. Eluralkodott rajta a bosszúság, úgy
érezte apró tűket szurkálnak a testébe, ki-be, ki-be.
Vincent nem jött el reggel. Most meg... még csak fel sem veszi
a telefont!
Visszament a második tájékozódási ponthoz. Kettéhasadt fa,
háttal az egészséges törzsnek, a tájoló a térkép csillogó papírjára.
És újra elindult, számolta a lépéseket, közben harmadszor is
hívta azt a számot.
Ismétlődő kicsengés. Majd végre a hang, amelyre annyira
vágyott már.
– Halló...!
Akkor régen egy tinédzser hangja volt, most viszont olyan
valaki szólt bele, aki egyenlő távol volt a húsztól és a harminctól.
– Szervusz, kisöcsém.
Valaki, aki pont annyi idős, mint ő maga volt, amikor
elkapták.
– Leo?
– Igen.
– Szóval te vagy az... a fenébe, nem ismertem fel a számot.
– Nem voltál ott ma reggel.
 – Én...
Tizenöt lépés.
Most könnyebben ment a számolás.
– ...a munka, tudod, egy megrendelő, aki nem tudta
eldönteni, melyik hülye csempét válassza a tűzhely fölé.
Lassan enyhült a bosszankodása, már nem érezte annyira a
tűszúrásokat, sem belülről, sem kívülről.
– Munka? Anya említette. Vincent, hallom, saját
vállalkozásod van.
– Ühüm.
Hat telefonbeszélgetés egy nyüzsgő börtönfolyosóról. Évente
egy. Ez volt minden engedélyezett kapcsolattartás. És most,
ahogy háttérzajként hallja, hogy kinyit egy festékesdobozt, olyan
egyértelművé vált. Kisöccse tényleg egy építkezésen van, igazi
felnőttéletet él rendezett hétköznapokkal.
– Mikor találkozzunk?
– Találkozni?
– Igen, Vincent, találkozni. Találkozni akarok a fiatalabb
öcsémmel.
– Olyan... igen... most olyan sok... A francba, nem is tudom,
hogy én egyáltalán...
– Mondjuk holnap? Vagy holnap is lesz egy megrendelőd, aki
kukacoskodik?
– Hát... talán, holnap én...
– Le akarsz rázni, Vincent?
– Dehogy. Nem, a fenébe is, nem. Hiszen érted. Én csak...
– Akkor jó. Holnap, anyánál. Oké?
– Rendben. Akkor holnap.
Harminckét lépés. Az erdő, ez a csend. És a sűrű ágak közt is
áttörő napfény, a minden gátat legyőző, áprilisi meleget adó
napsugarak. Negyvennégy lépés. Igyekezett kikerülni a vizes
agyaggal kitöltött gödröket, körülnézett, még egyszer
leellenőrizte a betájolt irányt. Ötvenhét lépés. A kis piros nyíl ott
remegett a műanyag lap alatt, mutatta a mágneses északi sarkot,
a másik, a tájoló szelencéjén lévő nyíl a jövője felé mutatott.
Még harmincöt lépés.

***
 Vincent utána még sokáig csak fogta a kezében a
mobiltelefont, szinte eltűnt a tenyerében. Ott markolászta az
egész beszélgetést. A szavakat, amelyeket nem akart szabadjára
engedni, nem akarta, hogy más is lássa. Mint mikor
szégyenkezik az ember.
Mi lenne, ha lenémítaná? Ha fejjel lefelé rátenné a
festékesdoboz piros tetejére.
Hátha mégis újra megszólal.
Hang- és fényjelzés nélkül nem venné észre, nem kéne
válaszolnia.
Ott térdelt egy fehér szabványcsempével kicsempézett
fürdőszobában. Csak a szív alakú tükör körül volt egy vékony
csík sárga mintás mozaik, s ez a szín mintha önálló életet élt
volna, mintha gennyes sebként ki akarna törni a falból.
Megpróbált rámosolyogni a tükörképére.
Nem ment. Bizonytalanul, egyenes ajakkal nem lehet
mosolyogni.
„Le akarsz rázni, Vincent?”
Ha a hangja ugyanolyan ártatlannak tűnt, mint a tükörből
visszanéző tekintete, akkor Leo megértette. Hazudott. Egyik
testvér a másiknak.
Már csak a fugázás van hátra, az a ragacsos, fehér massza
felkenése, amitől teljes lesz a csempézés. A konyha felől egy
nedves festékhenger súrlódó hangja hallatszott a plafonon. Még
egy nap, és kész ez a lakás, beköltözhetnek az új tulajdonosok.
Ez a nyugtalanság.
Megpróbált nem gondolni rá.
Bármit, minden más gondolatot örömmel fogadott, minél
bonyolultabb, annál jobb – csak foglalják le az agyát, és
kergessék el ezt a pokoli nyugtalanságot, amely néhány hete újra
befészkelte magát a mellkasába, és csak terjedt, egyre terjedt.
Attól a pillanattól kezdve, amikor hirtelen rádöbbent, hogy a
bátyját nemsokára szabadlábra helyezik, hogy már
megkezdődött mindennek az előkészítése.
Kilépett az előszobába. Minden lépés visszhangzott az üres
helyiségekben. Körülnézett itt, ami most a munkahelye, az élete.
Saját szabadlábra helyezése után fél évvel alapította a céget, nem
kell neki építésvezető, aki érdeklődik a múltja felől. Milyen
gyorsan beindult az egész, egyik munka adta a másikat, az
elégedett megrendelők sorra adták a nevét.
Munka, pont annyi, amennyire szüksége van. Annyi bevétel,
ami lehetővé tesz egy normális életet, semmi több. És még egy
félállású alkalmazottat is lel fogadott – ő festegeti a csöpögő
festőhengerrel a konyha plafonját. Régen semmi kapcsolatuk
nem volt, most meg itt festenek, szögeinek és csempéznek
egymás mellett. De még senkinek sem mondta el, sem Felixnek,
sem anyának. Hogy is tudná elmondani, amikor még magának
sem tudja megmagyarázni, miért. Hogy miért ajánlott munkát
további két kéznek, amikor a saját két keze is bőven elég ide.
Miért lett az egyszeri beugrásból, egyszeri kisegítésből a
festésben egy újabb, majd még egy újabb. Miért dolgoznak most
itt, egymás mellett, és nemsokára beszélniük kell valamiről, ami
soha többé nem történhet meg.
– Ha azzal elkészültél, nézz be a fürdőszobába, ott is van
néhány kisebb folt.
– Mindjárt. Vincent, figyelted? Ezek az idióták matt színt
kértek, nem fényeset. Ki a fene lehet ennyire idióta, hogy matt
színt válasszon a konyha plafonjára?
Három és fél méter belmagasság, a festéket mégis hatékonyan
és egyenletesen terítette, a rúdhosszabbító nyél mintha kinőne a
festő durva ujjaiból.
– Ja, és Vincent... ki volt az? Kivel beszéltél?
Miért?
Tulajdonképpen nem is tudta.
Hogy közelebb kerüljön. Közelebb elmosódott emlékeihez.
Mert hétéves, amikor apja újra felbukkan, beront a bejárati
ajtón át az előszobába – józan és irtózatosan dühös, és ökölbe
szorított kézzel módszeresen szétveri anyát.
Ezért.
Reménykedett.
De a festékesdobozok és csempevágók között töltött több
hónap ellenére sem kerültek különösebben közel egymáshoz,
nem értették meg egymást jobban.
– Vincent!
– Igen?
 – Ki volt az?
A frissen alkalmazott festő csak nézett rá. Kicsi ez a lakás, alig
volt néhány méter a fürdőszoba és a konyha között, s a hang
szabadon terjedt az üres helyiségekben. Az egész beszélgetést
hallhatta, rájött, ki telefonálhatott.
– Hogyhogy ki?
– Kivel beszéltél?
– Senkivel.
Vincent nyelt egy nagyot, mintha valami a torkán akadt volna.
Senkinek nevezte Leót.
– Senkivel, Vincent? Az meg ki a fene? Vagy a vécén ülve a
csempékkel beszélgetsz?
– Úgyis tudod, ki volt.
Senki.
– Leo. Leo hívott. Az idősebbik bátyám. A legidősebb fiad.
Senki.
Vincent elszégyellte magát, mint az előbb, amikor bement a
konyhába, és találkozott a tekintete az apjáéval, az apjuk
tekintetével. A kérges tenyérben tartott henger lefordult, néhány
festékcsepp tétován hullott a kemény takarópapírra.
– Én ott voltam, Vincent. Ma reggel.
Festékcseppek a papíron. Nagyon utálta az ilyen
festékcseppeket, amelyek gyorsan megszilárdultak ugyan a
felszínén, de ha valaki belelépett, szétpattantak, mint egy
lágytojás, s a közepén lévő folyékony massza szétfolyt a többi
padlórészre.
– Amikor kinyitották a kaput. Amikor kijött.
Most látta, és mégsem, nehéz volt felizgatnia magát néhány
csepp festéken, ami ráragadhat a cipőtalpra, amikor épp az egész
világ készült összedőlni.
– Te ott... ott voltál?
– Igen.
– Anélkül, hogy szóltál volna róla nekem?
Apja letette a festékhengert a festékesdoboz mellé, a hosszú
nyelet a falnak támasztotta, és kényelmesen elhelyezkedett egy
festékesdobozon.
– Igen, úgy gondoltam, így a legjobb.
– Így... a legjobb?
 – Mivel úgy tűnik, hogy nem akarsz beszélni róla.
Ivan kényelmesen ellazult a festékesdoboz láthatatlan
háttámlájának dőlve, Ingzsebéből előhalászott egy csomag
vágott dohányt meg a kisebb, piros Rizla cigarettapapírt, és egy
vékony, száraz lapon gondosan elrendezte a világosbarna
dohányt.
– Vagy tévednék? Ahányszor csak megpróbálok beszélni a
bátyádról, Leóról, akkor te hirtelenjében nekiállsz... csiszolni,
rámolni vagy bárminek, csak ne kelljen válaszolnod.
Ivan felállt, kitárta az ablakot, s a széles, kiugró
ablakmélyedésben elővette az öngyújtóját, és rágyújtott.
– A fiaim vagytok, összetartoztok, a fenébe is, hát ezt
tanítottam nektek? És most még fontosabb, mint bármikor...
Tudnotok kell összetartani, anélkül hogy bankot raboljatok.
– Szóval ott voltál? A betonkerítésnél?
– Igen.
– Ott álltál, anyával és Felixszel?
– Igen.
Vincent nyugtalanul izeg-mozog, egyik lába vészesen közel
kerül a festék cseppekhez.
– Beszéltetek arról, elmondtad... hogy velem dolgozol?
– Nem. Nem akarok beleavatkozni. Már felnőttek vagytok.
Újabb szippantás, és Ivan kiköpött néhány dohánydarabkát a
tavaszi levegőbe.
– Tehát. Vissza az előbbi telefonbeszélgetéshez! Te miért nem
voltál ott?
– Nem értem rá.
– Természetesen ráértél, Vincent.
Az apja csak nézte. Fejét kissé előrebillentette, állát előretolta,
éles tekintettel szinte belenézett, ahogy Leo és Felix mesélte,
hogy így nézte őket, amikor még kisfiúk voltak. Ő maga akkor
még olyan kicsi volt, hogy nem észlelte, nem tudott tehát
visszaemlékezni rá.
– Ne taszítsd el magadtól! Szüksége van rád. Érted, Vincent?
Leo megváltozhat. Ahogy én. Ahogy te. Bármi történjék is, akkor
is testvérek maradtok.
– Nem taszítom el magamtól.
Vincent egy lépést tett az apja felé. Egyforma magasak voltak,
sűrű, hullámos hajuk ugyanúgy omlott a homlokukra.
– Nem erről van szó. Csak egyszerűen képtelen voltam rá...
hogy ott álljak és várakozzak. Az előtt a rohadt betonfal előtt,
már megint. Soha életemben nem akarok többé börtönt látni!
Érted, apa? Tizenhét éves voltam, amikor belekezdtünk.
Tizenhét! És ott benn, Mariafred börtönének rohadt rácsai
mögött megértettem, hogy én voltam az. Én voltam az a tizenhét
éves, aki vállán egy golyószóróval átugrott a kasszapulton. De a
fenébe is, most már nem az vagyok. Soha többé nem akarok
börtönt látni!
A düh. Csak úgy áradt belőle, de csak az utolsó szavaknál.
Aztán hagyta, hogy elszálljon. Már megtanulta. Kicsi adagokban
kell kiengedni magából, mintha forró gőz lenne. Ha egyszerre túl
sokat enged ki magából, akkor nem tud elpárologni, sőt épp
fordítva, csak nő, növekszik benne, egyre több helyet követel
magának.
– Én fogok vele találkozni. Holnap. Együtt ebédelünk.
– Te és Leo?
– Én és Leo és Felix és... anya.
– Ő is?
A francba. Nem akarta elmondani anyáról, hogy egybegyűjti a
fiait. Felesleges volt. Talán még bántó is.
– Hát, az ő ötlete volt... érted, hogy nála találkozzunk.
Egy közömbös pillantás. Legalábbis az apja azt akarta, hogy
ilyennek tűnjön, amit rá vetett, mielőtt megfogta a hosszú nyelet,
hogy újra bemártsa a hengert a festékbe.
Pedig nem volt közömbös. Legalábbis belül nem. Ebben
Vincent teljesen biztos volt. Akárhányszor csak közeledni próbált
– ami mindennek a célja volt, hogy közeledjen egy apához, a
korábbi apához, aki hiányzott neki –, a beszélgetés mindig
bennrekedt abban a súlyos testben, mintha beleragadt volna,
kimondatlanul. Az egyetlen, amit sikerült megtanulnia, hogy az
apja sosem engedte közel magához azzal, hogy mesélt volna
magáról.
És most sem érezte, hogy belülről segítené valami. Míg tehát
Ivan újra rendületlenül hengergette a festéket a konyhaplafon
másik oldalára, Vincent a mosogatóhoz fordult, megnyitotta a
csapot, és teletöltötte a pléhvödröt vízzel, majd kikeverte a
fugázó masszát. Leo megváltozhat. Széles, lágy
karmozdulatokkal töltötte ki a padló kövezetének réseit, ahogy
ott térdelt a kemény padlón. Mint te. Mint én. Néhány nappal
ezelőtt a fürdőszoba falait csokoládébarna, magasfényű csempe
borította derékmagasságig, ahonnan egy sárga és narancssárga
virágos víztaszító tapéta következett egészen a plafonig. Most
minden krétafehér. Kívülről nézve rendkívül egyszerű és szép a
változás. De abban a világban, amit Leo épp most hagyott el,
ahol minden nap percre pontos időbeosztással zajlik, kevés és
egyszerű szabállyal, ott a változtatás csúnyává vált. Előtted az a
betonfal, feletted a szögesdrót, mögötted az idő. Minden reggel
felébredsz, szemben találod magad a napi rutinnal, tudod, hogy
mindez csak egy vékony lepel, amely eltakarja az erőszaklétrát,
aminek lentebbi vagy magasabban levő fokába így vagy úgy, de
mindenki igyekszik megkapaszkodni. És részt veszel benne, mert
részt kell venned benne, erősen tartasz egy kart, mert szabadulni
próbál, s közben záporoznak a rúgások a besúgóra, aki aztán sem
állni, sem ülni, sem pisilni nem tud utána. Amit ő maga átélt, azt
természetesen Leo is átélte. Bátyja, akit annyira szeretett, aki
egykor a mindent jelentette számára, még tovább ült a betonfal
mögött, még szigorúbb börtönökben – ami egyben azt is
jelentette, hogy még többen kapaszkodtak fel az erőszaklétra
legmagasabb fokára, hogy aztán görcsösen ragaszkodjanak a
helyükhöz.
Igen. Hazudott az előbb a telefonba. Nem azért, mert le akarta
rázni a testvérét, hanem azért, mert félt. Attól félt, hogy Leo a
falakon kívülre kerülve folytatja különböző bűntettek tervezését,
amihez szüksége lesz testvérei részvételére is.

***

Kinyújtott kezében tartotta a tájolót, amelynek remegő piros

nyila a mágneses észak felé mutatott, a másik jelölése pedig a
jövőjét mutatta. Már csak tizenkét lépés. És már látta is,
megismerte – azt a füves-mohás részt, amelyet háromszögben
egy egyméteres kő, egy formás, magányos lucfenyő és két kis
növésű nyírfa határolt.
Leo nyugodtan lélegzett, nem érzett szúrást a mellkasában,
teste újra ellazult. Ahogy itt állt, harminckét plusz harminchét
plusz kilencvenkét lépés távolságra egy autós pihenőtől, benn az
erdőben, Södermanland tartomány északi részében, valahol
Södertälje és Strängnäs között, olyan érzése támadt, mintha csak
tegnap lett volna – olyan élesen emlékezett vissza, hogy
pontosan tudta, hol és hogyan kell ásnia.
Lenyúlt a földre. Kicsit nedves, elég hideg. Félrekotorta a
fűcsomókat, mohát és avart. Az összehajtható ásó éles volt,
átvágta a vékony, kanyargós gyökereket a fekete földben. Három
deciméter lefelé. Nem több. És beleütközött az ásó – a
fedőlapba, rajta a védő műanyag réteg, amit le kell tépnie. A
gondosan szigetelt fedőlapot annak idején még külön széles
szigetelőszalaggal zárta le. Néhány perc, és az ásó éles éle átvágta
magát minden egyes rétegen. Aztán le kellett csavarnia a
fedlapot. Alatta sima, szürke műanyag következett, egy
közönséges PVC-cső, egy csatornacső, ez az, amely néha eltörik a
családi házakban, s ilyenkor éktelen büdös lesz. Itt nem volt
csatornaszag, széklet- vagy mocsárszag. Itt olajszag terjengett.
A csövön belül minden ismétlődött. Műanyag réteg, kupak,
szigetelőszalag. Kettőt ásott be függőlegesen a földbe.
Ez volt az ő saját széfje. Ha rosszul sülnének el a dolgok. Hogy
legyen mindig egy kiút. És így is történt. Egy félresikerült
bankrablás és egy John Broncks nevű rendőr.
Leo lehasalt, és lenyúlt az egyik szürke csőbe. Kezével érezte a
fekete szemeteszsákot és a sűrű motorolajat. Aztán egy
fémtárgyat. Az is kerek. Így rakta le őket, csővel felfelé.
Kiemelte a két fekete szemeteszsákot, mindegyik PVC-csőből
egy gondosan beolajozott, több réteg műanyag fóliába csomagolt
automata fegyvert. És amikor még mélyebbre nyúlt, a fegyverek
alatt is keresgélt, először a tölténycsomag akadt a kezébe,
mindegyik dobozban húsz töltény vákuumcsomagolásban, hogy
védje a hideg-meleg változások ellen, mert a keletkezett pára
tönkretette volna a lőport. Aztán még ezek alatt újabb csomagok,
bankjegyek, meleg ruha, borotva, olló, hajfesték. Megszámolta a
pénzt. Felét megtartotta, a másik felét visszarakta a ruhával és
mindazzal együtt, aminek segítségével átváltoztathatja a
külsejét. Ez a sok minden arra kellett, ha menekülnie kéne.
Aztán földdel, fűvel, avarral és mohával újra letakarta a gödröt,
egy ággal söprögetni kezdett, hogy eltüntesse a lábnyomokat.
Gyors pillantás az órájára. Még négy óra és huszonhárom
perc.
Sietnie kell.
Annak a rohadt zsarunak a bátyja bizonyára aggódik már,
hogy hol a fenében jár.
VISSZA A TAVASZI FÁRADTSÁGOT árasztó erdőbe, a táskája
tele, húzza a vállat, tízkilónyi automata fegyver, lőszer és pénz.
Az autós pihenőhöz vezető út utolsó szakaszát óvatosan,
lopakodva tette meg – nehogy meglássák, ne hagyjon nyomot.
Míg ő odavolt és ásott, két újabb kamion érkezett, most ott álltak
a forgalmas Európa-út szélén, ideiglenesen leparkolva a mai
napra bérelt személyautó mellett. A kamionoknak litván
rendszámuk volt. Két fiatalabb sofőr dohányzott, beszélgetett és
nevetgélt. Kivárta őket, s ugyanúgy, ahogy az előbb megvárta,
hogy a lengyel eltűnjön a távolban, most őket is látta elhajtani. S
csak amikor meggyőződött róla, hogy senki más nem akar épp
most itt leállni, akkor sietett oda az autóhoz, annak
csomagtartójához, kinyitotta a laskát, és berakta a műanyag
zsákba bugyolált fegyvereket a hatalmas, üres műanyag lavórba.
Nincs túl messze a következő város. Strängnäs. Elég nagy
ahhoz, hogy legyen egy önkiszolgáló autómosója. Az OK-kút
pultja mögött álló nőnek szép mosolya és barátságos hangja volt,
eldarálta, hogy a benzinkút mögött három nagy autómosó boksz
is van, köztük stabil válaszfallal, az egyik nemsokára meg is
üresedik, s a legrövidebb bérelhető idő egy óra. Leo kifizetett egy
órát, vásárolt még olajoldó szert, s már indult kifelé, amikor
hirtelen visszafordult.
– Kérnék még egy flakon kenőolajat is. Közönséges 5-56-os jó
is lesz.
– Valami baj van?
– Nem, inkább a biztonság kedvéért, hogy ne legyen baj.
– Igen, igen, ezt az olajat szinte mindenre lehet használni. Én
is ezzel szoktam megolajozni a bicikliláncot, és...
– Köszönöm.
Három tökéletesen egyforma kocka, körülbelül akkora, mint
egy átlagos garázs. A harmonikaajtó kis ablakán keresztül egy
helyi taxi körvonalait látta, nyilván maga a kocsitulajdonos
sikálta egy kisebb létráról az autó tetejét. Jobbra egy öregebb
személyautó állt, volt rajta külön fényszóró, ködlámpa, két
kipufogócső, meg egy címke a rendszámon, „Volvo-őrült”, a
kocsit nagynyomású vízsugárral mosta gondosan egy nagyon
fiatal férfi, fején hátrafordított, aranyszínű baseballsapka. Tehát
a középső négyszög szabad, Leo befarolt a kocsival, hogy a
csomagtartóba ne lehessen belátni. És tényleg valódi téglafalak
választották el egymástól a mosóegységeket, ahogy a
pénztárosnő mondta, nem pedig olyan lengő műanyag falak,
amelyek többet engednek látni, mint amennyit takarnak.
Először lemosta magát a karosszériát, nem vacakolt vele
sokat, csak az volt a lényeg, hogy vizes legyen, és elég tisztának
tűnjön, ha majd kis idő múlva kihajt innen. Még egyszer
ellenőrizte, hogy egyik irányból a kocsi akadályozza meg, hogy
odalássanak, a többi irányból a falak. Felnyitotta a csomagtartót,
kivette belőle a műanyag lavórt a fekete szemeteszsákokkal,
majd tartalmukat kiborította a kövezetre. Két AK4-es. Mielőtt
elásta, alaposan bezsírozta, majd gondosan bekente sűrű
motorolajjal, hogy csak úgy ússzon az olajban, s csak azt
követően tekerte be a műanyag fóliába. Nem azért, hogy rajta
maradjon az olaj, hanem hogy ne érhesse víz. Zsír- és
olajréteggel nem fenyegetett a veszély, hogy megrozsdásodik.
Műanyagba csomagolva, a PVC-csőbe helyezve akármeddig elállt
volna. Amíg a töltények is vákuumcsomagolásban vannak, nincs
jelentősége, milyen mély a gödör.
Most mindezt el kell távolítania.
Leo letekerte a fóliát, egyik réteget a másik után, majd először
petróleumos, majd lúgos zsíroldóba rakta, hagyta egy ideig
hatni, majd minden felületet gondosan leöblített egy ugyanolyan
nagynyomású vízsugárral, mint az arany baseballsapkás Volvo-
tulajdonos a szomszéd mosóban. Csak ő a legnagyobb fokozaton.
Egy fegyver nem annyira érzékeny, mint egy autómotor.
Nagynyomású levegővel szárazra fújta, az utolsó cseppeket egy
ronggyal törölte le, amelyet ott talált az öntözőcső mellett egy
szögön, majd befújta kenőolajjal.
A benzinkúttól csomagtartójában két lövésre kész automata
fegyverrel indult az 55-ös úton észak felé, a Strängnäs hídon át,
ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Mälaren-tó nyugodt, csillogó
vizére. Huszonegy kilométer, legalábbis Sam leírása szerint.
Ettől a szép hídtól a kompig, amely óránként egyszer jár. Egy
utazás az ősi Svédországon keresztül, ezekben az erdőkben
bronzkori sírok és vikingkori rúnakövek sorakoztak. Az út
mellett bolhapiacokat és bed and breakfast szállásokat hirdettek.
A fűszeresnél kell majd jobbra kanyarodni, az utolsó szakaszon
már csak lassabban tud hajtani azon a kanyargós, isten háta
mögötti, hepehupás úton.
Sam.
Egy barát.
Akiben még meg is bízott.
Pont ő, aki a családtagokon kívül senkiben sem bízott. És
most mégis megtanulta ezt is. Az ősi ösztön ellenére, az első
beszélgetésük pillanatában érzett gyűlölet ellenére.

***

Egy álmos délelőtt, újabb munkanap a fakockák és csavarok

között. Felállt, kinyújtóztatta a hátát, s az ablakon keresztül
látta, hogy a börtönkapu előtt leparkol egy autó. S aztán
amikor egy negyvenes férfi kiszállt a kormány mögül, valami
elpattant a mellkasában, felrobbant, hullámokat kavart,
amelyek, hatalmas nyomással megindultak felfelé, a torkába,
hogy kiszakadjanak, egy kiáltásba. Ilyen az, amikor elönt
valakit a vak düh. Az a rohadt zsaru! És Broncks ráadásul
pontosan ugyanúgy nézett ki, mint azon az utolsó tárgyalási
napon. A fenébe, talán ugyanabban a ruhában is van – farmer,
bőrdzseki, félcipő. Nem sokkal ezután a belsejéből fakadó
kiáltás újra jelentkezett, még erősebben. A folyosó túloldalán,
középen, a hetes cellában lévő fogvatartott, Sam Larsen, aki
életfogytiglanit kapott – érte jöttek, az őrök, előre be nem
jelentett látogatója érkezett. Pont az a zsaru és Larsen együtt
egy szűk látogatói szobában! Broncks azért jött, hogy
információt kapjon! Broncks, aki a három fivér ügyét vizsgálta,
és börtönbe juttatta őket, elválasztotta a testvéreket egymástól
és az apjuktól, de nem találta meg sem a fegyverek rejtekhelyét,
sem a büntetőeljárásban szereplő legtöbb bankrablás legtöbb
bizonyítékát. És most felkeresi Sam Larsent, a foglyok bizalmi
tanácsának elnökét, aki minden pletykáról tud.
Ezen az estén Leo első alkalommal lépett be hívatlanul egy
elítélttárs cellájába.
 Szembesítésre.
Becsületről beszélt, a börtön ősi szabályairól, a szexuális
bűnözők, a ranglétra legalján, akárcsak, a besúgók, a
látszatetikáról, ami nem érdekelte – volt egyfajta rangsor azok
számára, akiknek életstílusuk a bezártság, és akik nem
érdekelték őt. Ő nem volt bűnöző ebben az értelemben, csak a
saját érdekében tette fel a kérdéseket, csak az forgott a fejében,
hogy saját magát és a testvéreit védje.
Sam kimeredt szemmel bámult rá, megvárta, míg befejezi.
– Végeztél?
– Nem.
Aztán közelebb lépett.
– Akkor igyekezz. Ha ép csontokkal akarod elhagyni a
cellámat.
– No lám, a besúgó? Még te fenyegetőzöl? Fordítva szokott
lenni. Vagy talán nem? Főleg, ha nemsokára itt mindenki
megtudja.
Olyan közel, hogy minden homályossá vált.
– Figyusz!
– Igen?
– Az a rohadt zsaru, akiről beszélsz... azért jött ide, hogy
megmondja, meghalt a muterom. Úgyhogy mutass egy kis
tiszteletet, és tűnj el a cellámból, hagyd, hogy békében
megsirassam.
Nincs több fenyegetés. Nincs felemelt hang.
Nincs rá szükség.
Az elítélt, aki behatolt a hetes cellába, hülyének érezte
magát, szégyenkezett, és elment.
És csak később, mikor rájuk zárták a cellaajtókat, s egy
hosszú éjszaka állt előtte, akkor gondolkodott el Leo azon, hogy
vajon egy rendőrnek, a bűnügyi osztály kiváló nyomozójának
benne van-e a munkaköri leírásában, hogy tájékoztasson egy
elítéltet arról, hogy meghalt az anyja? Sokáig gondolkodott, s
arra a következtetésre jutott, hogy nyilván nincs. Hogy Sam
Larsen nem mondta el a teljes igazságot. Holnap reggel tehát
szükség lesz egy újabb látogatásra abban a rohadt cellában,
ahonnan addig nem megy ki, amíg mindent meg nem tud.

***

A keskeny, kanyargós és hepehupás út végül csak véget ért. És

ott, az éles kanyar és a tisztás után, ahova a két őz menekült,
felbukkant a csillogó kék víz és egy rikító sárga komphajó. A
szoros túloldalán Arnö szigete sejlett. Mindig olyan nehéz
felbecsülni a távolságot egy tavon vagy tengeren, úgy saccolta,
hogy alig egy kilométerre lehet. Rápillantott a mobiltelefon
kijelzőjére, nemsokára egy óra. Tehát a pirosra festett faházból
mindjárt kijön a révész, felnyitja a sorompót, és beindítja a
motort arra a rövidke ötperces útra a szárazföld és a Mälaren-tó
egyik szigete között, arra az öt percre, ami elválasztja egymástól
a csöndet a még több csöndtől. Tizenkét állandó lakos, és ilyen
kora tavasszal nem sokkal több nyaraló, így mondta Sam. Ezért
tehát tökéletesen alkalmas arra, hogy zavartalanul
felkészüljenek, majd lezárják a dolgot. Felhajtott a kompra,
felintegetett a révésznek, s amikor elhagyták a partot, kiszállt a
kocsiból, hogy beszippantsa a víz illatát, lenézzen a mélybe,
kövesse tekintetével a fehéren habzó örvényeket, amelyek a hajó
körül játszadoztak.

És megtette. Újabb látogatás, újra behatolt a hetes cellába,

amikor Sam Larsen épp ágyazott, és háttal állt az
ajtónyílásnak. Megtette az íratlant, a tilost. Mert a közös
megegyezéssel hozott jelzés ellenére – piros zsinór, amelyet
Sam a kilincsre erősített, s ami ebben a börtönrészlegben azt
jelentette, hogy a rohadt életbe, maradj kinn, ne zavarj –,
hívatlanul belépett. Ettől került fölénybe. A cella lakója nem
számított rá. Leo óvatosan nyitotta ki a cella ajtaját, figyelte a
széles vállakat, pontosan tudta, hogy az előtte álló elítélt
lényegesen testesebb nála, erősebb, húszévi börtön alatt az
edzőteremben izommá változtatta frusztrációját. Egyetlen ütés.
Mindössze ennyi lehetősége marad, ha Sam támadna, ha így
reagálna. Amennyiben a társalgás erőszakká fajulna, a
gégéjére céloz majd. Egy jól célzott ütés, ha ott találja el és a
besúgó sóba többé nem tud beszélni azzal a rohadék zsaruval.
– Hazudtál tegnap.
Sam hirtelen megfordult. De nem támadott.
A köztük, lévő végtelen agresszivitás, a kimondatlanul is
felettük lebegő fenyegetés, mindkettőjük gyűlölete és
ellenségeskedése, amely betöltötte a hét négyzetméteres cellát,
egyértelmű volt.
– Elnézést, mit mondtál?
– Mennyit köptél be? Lapát füleiddel föl-alá járkálsz a
részlegben, mindent hallasz és megjegyzel, és tökre lenézel,
amikor igyekszel egy teljesen idióta magyarázat mögé bújni...
hogy egy zsaru azért jött volna ide, hogy megmondja neked,
hogy meghalt az anyád.
– Légy oly szíves, és menj ki. Most.
– Tegnap. Az a zsernyák, Broncks. Meg te... kettesben egy
rohadt látogató szobában. Na, mit akart megtudni a saját
külön bejáratú börtönpatkányától? Hogy hol vannak, a
fegyverek? Hogyan tudná megtalálni a korábbi bankrablások
zsákmányát, amiért nem tudott elítéltetni minket?
Ha bárki mást ezen a részlegen, az egész börtönben egy
cellában ilyen helyzetbe hoztak volna, már vér folyna.
– Te!
– Igen?
– Szerintem... igen, igen, nagyon sajnálatra méltó, hogy
nem tartod tiszteletben a piros zsineget, és kopogtatás nélkül
besétálsz a cellámba, többre tartottalak téged ennél. Hülyét
csináltál belőle. Ebből a Broncks-zsernyákból. Sokáig, évekig.
Ez tetszett nekem.
És mintha már ekkor ott lett volna köztük az a sajátos
kapcsolat. A gyűlölet, a fenyegetés ellenére valahogy mégis
összetartoztak.
– Tudod, az ő anyja is meghalt.
– Micsoda?
– Hallottad, amit mondtam.
 Leo hallotta. De nem értette.
Az utálat, a távolság, Sam és a férfi között, akiről beszélnek.
Nem állt össze a kép.
– Azt akarod mondani, hogy... a testvéred?
– Igen.
– A zsaru, aki felkeresett... ugye róla beszélünk? Broncksról?
– Igen.
– Broncks... a testvéred? Hiszen nem is azonos a
családnevetek, mégis a TESTVÉRE vagy annak a rohadt
zsarunak, aki ide juttatott engem?
– Igen. Rendőr. De egyben a testvérem is. Rendőr, testvér.
Neked, Leo, igazán tudnod kéne, mi az, hogy testvér. Anya volt
a megmaradt kapocs köztünk. Az egyetlen. Most, hogy
meghalt, nem kell többé beszélnünk egymással, Johnnak és
nekem.
Akkor és ott. A legelső beszélgetéskor, ami idővel
barátsággá, mély bizalommá alakult. Hiszen annyi közös volt
bennük.
Mindketten gyűlölték ezt a Broncks zsarut.
Mindketten fegyházban raboskodtak.
Mindketten legidősebb fiúként nőttek fel egy olyan világban,
amelynek azonos a szerkezete – egy anya, aki összetartja a
családot, és egy apa, aki pedig szétveri.

***

Három kanyargós kilométer. És ha lehetséges, itt minden még

szebb volt, még békésebb vidéki idill. Sűrű erdőn, nyílt mezőkön
hajtott keresztül, el a XIII. századi templom, valamint a XVIII.
századi kúria és erőd előtt, majd – Sam utasításának
megfelelően – elkanyarodott a régi iskolánál, amely egykor tele
volt vidáman kiabáló, játszó gyerekekkel, de most üresen
tátongott. És lelassított, amikor újra megpillantotta a vizet és a
piros kerítést, mert már keresztülszelte az egész szigetet, és elért
ahhoz a pici, piros házhoz, amely megbújt öt girbegurba,
elhanyagolt almafa mögött.
És már jött is. Most is ugyanolyan testes, ugyanolyan
határozott. Erélyes léptekkel jött át a gyepen az épp megállt autó
felé. Megölelték egymást, ahogy minden börtönlakó. Így szokták
meg. Két és fél hónap. Nem találkoztak azóta, mióta Sam
szabadult. Az azt követő idő olyan fura volt – és csak akkor,
amikor Sam már nem volt ott, és megszakadtak a beszélgetések,
akkor értette meg Leo, hogy mennyire sokat jelentettek számára,
mennyire természetesnek vette, és hogy a betonfalak és zárt
ajtók mögött mennyire tud hiányozni egy igazi barát. Amikor
Sam életfogytiglani ítéletét huszonhárom év után újratárgyalták,
határozott idejű szabadságvesztésre változtatták, majd az
elítéltet szabadlábra helyezték.
Nagyokat lélegzett. Erdei levegő, milyen üde. Arca előtt
kitartóan zümmög egy légy, fenn, a magasban két
ragadozómadár kering, egyébként minden csendes. Sehol egy
ember.
– Zsarubiztos hely?
Sam mosolygott.
– Mindketten tudták, kire céloz Leo.
– Svédország legzsarubiztosabb helye. Az öcsém gyűlöli ezt a
házat. Könnyen rájöhetsz, hogy miért. Mivel sok mindent tudsz
rólam. Rólunk.
Vállára vetette a sporttáskát, és végigmentek a füvön az
elvadult almafák és a faházikó felé, amely így, közelről még
kisebbnek tűnt. Az ajtó résnyire nyitva, Sam betessékelte egy
hálószobába, aztán egy másikba, úgy látszik, a hátsó ajtón léptek
be a házba.
– Az ott a vécé. Az a kicsi a nappali. Ott meg a konyha.
Összesen negyvenhét négyzetméter.
Sam a két hálószobára mutatott.
– Szűkösek, mint két cella. Anya és apa az egyikben, én meg
John egy emeletes ágyon a másikban. Minden egyes nyáron. Míg
tizennyolc éves nem lettem. Akkor lecseréltem egy másik cellára,
és olyan nyarakra, ahol kevesebb volt a napfény és a fürdés.
Leo nem tudta levenni a szemét a szülők hálószobájáról, a
vetetlen ágyról.
– Ott alszol?
Tétovázás. Nincs válasz. Mintha Leónak bármi köze is lenne
ehhez. Végül Sam mégis válaszolt.
 – Nincs itt több ágy.
– A fenébe is, inkább neked kéne gyűlölnöd ezt a házat. Nem
annak a zsaru öcsédnek.
– Én is azt hittem, hogy gyűlölöm. Amikor először idejöttem a
börtön után. Ehelyett... végtelen nyugalmat éreztem. Te érted
ezt?
– Nem, egyáltalán nem. Én soha nem fogok visszatérni
gyerekkorom helyszínére.
Egy nappali. Olyan kicsi – karosszék, hatvanas évekbeli
asztal, tévé –, hogy a látogató szinte csak átlépi útban a konyha
felé, ahol előugró felső konyhaszekrény, fatámlás székek és
fekete, fatüzelésű tűzhely van. És a konyhaasztal – megterítve
egy rablás egy évig készített terveivel.
Egy összegöngyölített, A3-as méretű térkép.
Egy kartondoboz, benne álarc, bakancs, golyóálló mellény.
Egy jogosítvány Sam fényképével, de egy Johan Martin Erik
Lundberg nevű valaki nevével.
Két munkásoverall, egy kék és egy fekete.
És kicsit odébb, a konyhai lócán, ott várakozott az, amire csak
néhány nap múlva lesz szükség, a végső akciónál: egy félkész
rendőrigazolvány az ő saját fényképével – kopasz fejjel. A kép
egy évvel ezelőtt készült egy eltávozás során. És egy igazolvány
Sam fényképével. És ott volt még egy 3D nyomtató is
fémötvözetek számára, amelyet Sanghajból rendeltek, és a
lipcsei vámon keresztül került Svédországba. Ez az előfeltétele
annak, hogy el tudják készíteni a rendőrigazolvány minden egyes
részét.
– És a tejeskocsi?
– Jari épp most parkolja le az áruszállító kapu mögött.
– És bízunk benne? Továbbra is?
– Hát, aki ilyen remek árut szerez be nekünk, mindent
komolyan vesz.
Sam felemelte a jogosítványt, és átadta Leónak, aki ujjai
között morzsolgatta a műanyag felületet.
– Igen. Valódi. Még a bordázás is. És az UV-jelek. Pontosan
így fognak csinálni, Sam, amikor a tejeskocsinak át kell haladnia
az útlezárásokon. Nem is tudatosan, de így csinálják, a
rendőrujjak, amelyek tapogatják a jogosítványt. És azzal az előre
preparált teherautóval, amely máris a helyszínen van...
függetlenül attól, hogy mi történik, függetlenül attól, hogy
lezárják az egész rohadt környéket a bevásárlóközpont körül,
mégis ki tud majd jutni onnan. Az átváltozás után. Varázslat.
Álcázás. Mert ha az, aki a kormánynál ül, már nem visel álarcot,
és nem illik rá a leírás, amikor a zsaru elkezdi szűrni azokat az
idiótákat, akik egymás hegyén-hátán, kétségbeesetten próbálnak
meg kijutni, akkor egy tejszállítmány simán átcsúszik. Főleg
mivel a rakománya nagyon könnyen átvizsgálható, hiszen csak...
tej van benne.
Mikor Leo bejött, a földre rakta a sporttáskát. És most
kinyitotta. Két tisztára mosott és frissen zsírozott AK4-es volt
benne kellő mennyiségű lőszerrel, ha a rablók kénytelenek
lennének lövésekkel biztosítani maguknak a szabad utat. Az
egyiket átnyújtotta Samnak, a másikat megtartotta magának.
– Maximum két ellenőrző pontot lesz időnk átbeszélni.
– Nem értem, miért ilyen rohadt sietős. Egy kerek évig
tervezgettük, Leo. A legapróbb részletekig. És most még arra
sincs időnk, hogy az első rablás egész tervét átvegyük?
Egy év. Minden egyes találkozás Sam cellájában, s a piros
zsineg jól láthatóan ott lógott a kilincsen. Így működik a börtön.
Egyre kiterjedtebb lesz az ember kapcsolati hálója, s az egyetlen
dolog, ami valamennyiüket összeköti, az a bűnözés. A bűnözés
melegágya, ahol a résztvevők máris a helyszínen vannak, sőt,
össze vannak zárva egymással. Szinte minden nap együtt voltak
Sam cellájának ágyán és egyetlen székén, és alaposan végigvettek
minden egyes részletet. Rögzítették az időpontokat, az őrök
megszokott útvonalait, a menekülési utakat, a járművet. Sam
szabadulása óta egy szót sem váltottak, túl nagy volt a lehallgatás
kockázata, ezért Samnak egyedül kellett gondoskodnia
mindarról, amit csak odakinn lehetett előteremteni.
– Megértelek, Sam. Rohadt sokáig ültél rács mögött, a
legveszélyesebb bűnözők közé tartoztál, de még sosem raboltál
bankot. Aggódsz. És szeretnéd halogatni a dolgot.
Leo az összetekert térkép után nyúlt, leszedte róla a gumit,
kiteregette, és ott volt előttük a bevásárlóközpont, a kiválasztott
terep.
– Vagy talán nem? Pedig pontosan tudod, miért ilyen sietős a
dolog. És azt is tudod, hogy sikerül a rablás, ha én tervezem meg.
És ha most nem csináljuk meg, akkor már késő, örökre.
Sam nem válaszolt. Nem is volt rá szükség – Leo tudta, hogy
tudja.
A közös tervük.
Négy nap alatt négy lépés.
Az elsőre, amelynek a tervezési munka során a tejeskocsi
nevet adták, alig néhány óra múlva kerül sor. A másodikra,
amely a látogatás nevet kapta, holnap. A harmadikra, a
próbára, néhány nap múlva, és végül a negyedikre, a
rendőrpalota elnevezésű akcióra akkor, délután kettőkor kerül
sor, amikor |ön a futár. A futár, aki minden hónap utolsó
csütörtökjén általában csak kisebb összegeket szállít. De ez most
egy különleges helyzet. Éveknek kell eltelnie, míg egyáltalán
szóba jön egy akárcsak ezt megközelítő nagyságú szállítmány.
Visszaveszi azt, ami nincs. A valaha volt legjelentősebb
akcióval. Ugyanakkor legyőzi azt a rohadt zsernyákot, aki
börtönbe juttatta őt és a testvéreit. És aztán eltűnik örökre.
– Itt. Ez az első ellenőrző pont.
Leo a kiteregetett térkép minden sarkára tett egy
vizespoharat, hogy leszorítsa a papírt.
– Még mindig hat kazettával számolunk, amiben csak
ötszázasok vannak. Mintegy öt-hat millió. Pontosan annyi,
amennyire szükségünk van.
Azzal körülbelül a térkép közepén rámutatott egy négyszögre,
amelyben volt egy kisebb négyszög és abban egy kereszt, majd
feltartotta a fegyverét, célba vett valamit, óvatosan megpaskolta
a fegyver csövét.
A mi saját külön bejáratú kulcsunk. Abban a pillanatban,
amikor a pénzfelvevő automata kijelzőjén megjelenik a
„karbantartás” felirat, s a pénzszállítók belülről már kinyitották
a széfet... akkor fogjuk használni ezt, Sam. Ezt a jó kis
mesterkulcsot. Ezzel nyitjuk ki a biztonsági ajtót, s ők majd ott
állnak betojva, a széf biztonsági rendszere kikapcsolva, ajtaja
tárva-nyitva. Olyankor a legéberebbek, amikor odaszállítják a
pénzt... ha magukra zárták az ajtót, biztonságban érzik magukat.
És csak ekkor lövünk. Te a kék overallban: a Kék Rabló. De nem
lőhetünk egyenesen előre... még áthatolna a golyó az ajtón,
eltalálhat, megsebesíthet, legrosszabb esetben megölhet valakit.
Úgyhogy ferde irányból kell szétlőnünk a zárat. Akkor nem
pattan vissza a golyó, hanem belefúródik a betonfalba. Ezért
használjuk a svéd hadsereg lőszerét, annak vastagabb és
keményebb a köpenye. Ezért használjuk a svéd hadsereg
fegyverét, hogy ne kelljen egyenesen átlőni a zárat, amit egy
orosz AK47-sel kéne, s akkor csak cafatok maradnának az ajtó
túloldalán lévőkből.
A kiteregetett térképen a számtalan kereszt és nyíl között két
zöld kör is megbújt. Leo most ezekre mutatott. Az ujja hegye
épphogy elfért a körben.
– A következő pont. Az a pillanat, amikor minden eldől. A
kocsicsere... az átváltozás, amikor a rablók egyszerűen nem
léteznek többé. Ez az a lépés, amit az amatőrök mindig
elfelejtenek megtervezni... azt a pillanatot, amelyet nekünk kell
uralnunk, ha nem akarjuk, hogy a zsaruk fölénk kerekedjenek.
Ezt jelentették a zöld körök. Az 1. és 2. számú járművet.
– Járműcsere, amely ott zajlik le, a szemük láttára.
Hányszor beszélt már minderről. Mégis ez az, amit Sam
hallani akart, amit hallania kellett. Hogy amit gyakoroltak és
bevéstek az agyukba, az már nem egy távoli terv... ez maga a
valóság.
– Az egyik bankrablásnál két teljesen egyforma autót
állítottam le egy kis falu két különböző kijáratánál, azonos
modell, azonos szín, azonos rendszám. A rendőrségre zúduló
lakossági tippek tehát két külön helyre vonatkoztak, így az a
rohadék bátyád kénytelen volt két helyre összpontosítani a
keresést, míg mi közben szépen kereket oldottunk. Egy másik
alkalommal úgy váltottunk kocsit, hogy alig néhány száz méterre
voltunk az épp kirabolt banktól, s az emberek virslit eszegetve
haladtak el mellettünk. A bátyád nem vette észre, hogy a
mienkkel azonos típusú furgon mellett parkoltunk le, s egymás
felé nyíltak a tolóajtóik. Így át tudtunk szállni egyikből a másikba
anélkül, hogy kívülről megláthattak volna minket. De Sam, ilyet
még nem csináltam, hogy a tetthelyen, a zsaruk szeme láttára
váltsunk autót, menekülés közben. Igaz, más sem.
A hangja pontosan olyan elégedett és határozott volt, amilyen
ő maga is. És ez is volt vele a célja, hogy ezt sugározza kifelé.
Hogy az a valaki, aki néhány óra múlva életében először fog
automata fegyverrel emberekre lőni, megnyugodjon, és
megértse, hogy ha egy értékszállítmányt megtámadó rabló az
erőszak szülte pillanatban lőni kezd, megállítja az időt mindazok
számára, akik hasra vetik magukat, és úgy próbálnak
megmenekülni, mind pedig azok számára, akik az adóvevőjükbe
ordítják, hogy fegyveres rablók vadul lövöldöznek. Mert ezt nem
lehet megérteni, ugyanis nem logikus, ezért még jobban
összezavarodnak. Ez az időrés, ez ad lehetőséget a rabló
számára, hogy cselekedjen.
– És utána, a legdöntőbb lépésnél, te leszel az, Sam, aki ott ül
a kormány mögött. Amikor a kocsi közeleg a rendőrségi zárhoz.
Téged néznek. Ha te nyugodt vagy, a zsaru is nyugodt lesz.
Rablót keresnek, nem tejesembert, fekete és kék overallt
keresnek, meg automata fegyvert. De ha a sofőr és a
rakodómunkás zöld-fehér egyenruhában van, tökéletes
jogosítvánnyal rendelkeznek, és nem viselkednek idegesen...
akkor a zsaruk végighúzzák az ujjukat az azonosítókártyákon,
érzik rajta a barázdákat, és rábólintanak, hogy igen, a kocsi
rendben, egy sima tejszállítmány, mehet tovább, fontosabb
járműveket kell ellenőriznünk.
A fatüzelésű tűzhely mellett egy rozsdás fémláda állt tele
nyírfahasábokkal, gondosan felhasogatott egyforma darabok,
fehér kérgükön itt-ott moha. Leo felemelt kettőt, majd
kotorászni kezdett a láda alján, kisebb darabokat keresett,
amivel begyújthat. Talált is néhány hegyes nyírszilánkot.
– Jól működik?
Kinyitotta a tűzhely súlyos öntöttvas fémajtaját, amely kissé
nyikorgott.
– Igen. Tökéletesen. Hát elég sok tűzifára van szükség, ha az
ember nem akar elektromos fűtést használni. A füstcsöve
kellemes meleget ad, még a kemény teleken is befűti az egész
házat.
Majd néhány hasáb következett, alulra vékonyabbak, felülre
vastagabbak. Eltartott egy darabig, amíg erőre kapott a tűz, s a
száraz fa ismerős pattogása beszélgetésük háttérzajává vált.
– Hát akkor, Leo.
 És Leo azt látta, hogy Sam leemeli a tűzhely mellőli polcról az
egyik üveget. Égetett szesz. Legalábbis annak nézett ki, mert az
üvegen nem volt címke. A mosogatóból kivett két kicsi poharat,
és töltött.
– A révésztől kaptam. Ő maga készíti. Mindig csak olyannal
ízesíti, ami itt nő a szigeten. Ez például bodza és még valami,
amire nem tudok rájönni.
– Kösz nem, még nem, rablás előtt nem.
– Addig beszéltél, amíg megnyugodtam, most rajtam a sor,
hogy megnyugtassalak téged.
– Sam, azt mondtam, köszönöm, nem.
– Hallottam. De hát nem arról van szó, hogy iszol-e egy
kupica alkoholt vagy sem. Hanem arról, hogy szabadok vagyunk.
És a fenébe is, azt csinálunk, amit akarunk.
Leo átvette a poharat, amelyet Sam egészen eddig a levegőben
tartott, a szájához emelte. Bodzaillata volt. És boróka, Leo
egészen biztos volt benne. Meg talán vérontófű. De nem ivott
belőle.
– Nem. Nem vagyunk szabadok, még nem. Majd, ha azon a
rohadt hajón leszünk. Riga, Szentpétervár és a Sberbank of
Russia felé. Akkor, a kabinban, majd akkor iszunk. Egy egész
láda pezsgőt rendelünk. Akkor leszünk szabadok, Sam.
S ezzel a mozdulattal koccintásra emelte a kezét, majd
leengedte a poharat a mosogató fölé, és beleöntötte azt a bodza-
és borókaillatú italt. Azzal a szétterített térkép után nyúlt, még
egy pillantást vetett a Svédország legnagyobb
bevásárlóközpontját ábrázoló számtalan négyszög közti egyik
nagy négyszögben lévő kis négyzetben lévő keresztre, majd
kinyitotta a tűzhely öntöttvas ajtaját, ahol már vidáman lobogott
a tűz, és bedobta a térképet a lángok közé. A papír lángra kapott,
kicsit füstölt, majd szép lassan szürke hamuvá vált.
HOGY NÉGY ÉS fél perc múlva egy ember holtan fekszik majd a
saját vérében a parkoló szürke aszfaltján – ezt senki sem sejtette
a délutáni vásárlók közül, akik épp akkor tartottak autójuktól a
gigantikus bevásárlóközpont valamelyik boltja felé.
Az a sok száz vásárlásra éhes ember sem sejtett semmit, akik
türelmesen várakoztak a vásárlóközpont végtelen számú
pénztársorának valamelyikében, hogy kifizethessék a választott
árukat, és teli bevásárlószatyraikkal kisétáljanak a hatalmas
forgóajtón keresztül.
Ugyanúgy, ahogy az áprilisi nedves aszfalton lassan guruló
értékszállító autó őreinek sem volt fogalma róla.
Az a két maszkos férfi sem volt tudatában a nemsokára
bekövetkező halálnak, egyikük kék, másikuk fekete overallban,
akik egy fekete Audi RS 7 legújabb modelljének első ülésén
ültek, s közvetlenül a bevásárlóközpont főbejárata mellett
parkoltak. Abban az autóban, amelyet a rendőrség kiérkezésekor
tévesen klasszikus menekülő autónak fog minősíteni.

PONTOS IDŐ: 16.14.10

Egyszerre nyílt a kocsi két ajtaja. Az egyik biztonsági őr válla

olyan széles volt, hogy megfeszültek a varrások a barnásfekete
egyenruhán, amikor kilépett a kocsiból egy óriási kockában lévő
óriási kocka előtt, amely számtalan további kocka között állt –
egy építőanyag-áruház, közvetlenül mellette az elektronikai
cikkek áruháza, egy élelmiszer-áruház és egy bútoráruház, meg
egy sor további különféle áruház. És ebben a kubista
mintázatban itt-ott stratégiailag jól elhelyezett kék-fehér
dobozok voltak – bankautomaták, pénzautomaták, a vásárlás
előfeltételei. A másik biztonsági őr, egy nő, akin lezserebben
lógott az egyenruha, határozott fogással tartotta a biztonsági
táskát. És bár nem okozhatott problémát egy esetleg felbukkanó
rabló számára, hogy egy lángvágóval átvágja azt az ezüstszürke
táskatokot, a biztonsági őr mégis tudta, hogy a rabló számára
lehetetlen, hogy eltávolítsa a festékpatront, amely működésbe
lép, amennyiben az autótól a biztonsági szobáig vezető rövid
úton rablótámadás történne.
Az üvegajtók hangtalanul nyíltak, és a két biztonsági őr
belépett a melegbe, odalépett két falba épített képernyőhöz,
melyeken a „helyezd be a kártyát” felirat világított.
Nemsokára, amikor a két biztonsági őr beér a biztonsági
szobába, és nekiáll a pénzkazetták kicserélésének, új felirat
jelenik meg: „karbantartás”. És ez nemcsak a bevásárlás
izgalmában égő látogatók számára jelenti, hogy kicsit
várakozniuk kell, hanem egyben startjelzés két felfegyverzett
rabló számára is.
Míg a vásárlók haladtak tovább egyenesen előre, be az áruval
megrakott polcok hosszú sorai felé, addig a pénzszállító őrök
elkanyarodtak a kávézó és a lottózó irányába. Néhány fiatalabb
nő a falhoz rögzített, ferde pultokon töltötte ki ügetőtippjeit a
heti V75 játék kuponján, egy hullámpapír színű asztalkánál egy
taxisofőr és két gyerekkocsis apuka műanyag pohárból kávét
ivott. A két biztonsági őr együttes erővel odébb emelt egy
rollátort, amely eltorlaszolta a biztonsági szoba ajtaját, elővették
a kulcscsomót, kinyitották a zárat, s pontosan azelőtt, hogy
beléptek volna, gyakorlott pillantással hátranéztek.

PONTOS IDŐ: 16.14.40

A kávézó keskeny, hosszú ablaka mögött senki sem figyelt fel

arra, hogy mi történt ugyanekkor abban a fekete, tilosban
parkoló Audiban – az autó sötétített ablaka megnehezítette,
hogy bárki is lássa, hogy a Kék Rabló, aki az utasülésen ült,
szeméhez emelt egy távcsövet, és a bankautomaták képernyőjére
irányította.

PONTOS IDŐ: 16.15.05

A biztonsági szoba nagyon szűk volt – mindössze egy fából

készült szék, egy billegő műanyag asztal volt benne a
pénzautomaták túloldalán, amely tulajdonképpen maga volt a
széfajtó. Kulcs és mágneskártya-leolvasó kellett a kinyitásához,
majd az automata ideiglenesen üzemen kívüli állapotba került. A
férfi biztonsági őr kihúzta a szinte teljesen üres
bankjegykazettákat az automata belsejéből, míg kolléganője
felnyitotta a biztonsági táska tetejét, s így láthatóvá vált hat
cserekazetta, tele egymásra helyezett bankjegyekkel. És amikor
épp a harmadik kazettát helyezte be a jobb oldali automatába,
akkor robbant fel a kicsi helyiség.
A nyolc dörrenés irtózatos porfelhőt kavart, több ezer szilánk
csapódott a falnak, a plafonnak, arcukat, kezüket megvágták az
üvegdarabok.
Csend, mindössze néhány másodpercig, nem tovább.
Aztán újabb öt lövés. A golyók áthatoltak a zárszerkezeten,
ferdén a falba fúródtak, ahonnan további szilánkok süvítettek a
levegőbe, földre kényszerítve a dobogó szíveket.
A következő benyomás nem hang volt. Hanem rezgés.
Kemény léptek hangja, betontörmelék csikorgása a barázdált
műanyag talp alatt.
Az egyik rabló, a fekete overallos, a női őrre célzott, aki
megpróbált a lépések irányába fordulni. A nő szeme véreres volt
a sok portól, s ahogy pislogott, könnye és a por szürke masszává
elegyedett, s beleragadt a szempillájába.

Így tehát nem látta, hogy a rablók arcát fekete maszk takarja,
hogy a kék overall pontosan olyan, mint a fekete, s hogy az egyik
rabló vállán egy hatalmas műanyag táska lóg.
Az automata fegyvert, sőt azt a kezet sem látta, amely a fejét
durván a padlóra nyomta.
Még kiáltani sem tudott.
Mindössze egy rövid, halk nyöszörgésre futotta erejéből,
amelyet elnyomott a kinti hangszóróból áradó heti akciós áruk
reklámozása mindazon vásárlók számára, akik még mindig nem
fogták fel, hogy egy brutális rablótámadás kellős közepébe
csöppentek.

PONTOS IDŐ: 16.15.45

 A biztonsági őrök kezét és lábát vékony, erős műanyag
gyorskötözővel összekötözték.
Szájukat leragasztották.
Fülükbe füldugót erőszakoltak.
Fejükre sötét színű párnahuzatot húztak.
Így teljesen elszigetelték őket minden külső információtól.

PONTOS IDŐ: 16.16.10

A fekete Rabló kiment a szétlőtt biztonsági ajtón, s fegyverével

az áruház belsejébe célzott. Az előtte levő tér szélsebesen kiürült.
Azok a vásárlók, akiknek még nem sikerült elmenekülniük,
fedezékbe vonultak az oszlopok, áruval megtöltött polcok,
pénztárpultok mögé. A rabló továbbment a kijárati ajtó, a
parkoló és azon vásárlók felé, akik rémületükben a földre
vetették magukat. Aztán lőni kezdett, föléjük. Kilőtte a teljes
tárat, újat helyezett be, azt is kilőtte. Mindenkit el akart ijeszteni,
nehogy bárkivel is összetéveszthessék őket.
Aztán gondosan úgy járkált az áruház bejárata előtt, hogy az
ajtó újra és újra kinyíljon, ahogy elhalad az érzékelő előtt.
Két kézzel fogta a fegyvert, felfelé tartotta, hogy mindenki, aki
csak most érkezik, ugyanolyan jól lássa, hogy állig felfegyverzett
rablóról van szó, és lássa a meneküléshez használandó autót is,
ami ott parkolt mellette.

PONTOS IDŐ: 16.16.40

Könnyű volt megjegyezni ezt a jelenetet.

Szinte sehol senki. Egy őrködő rabló. A meneküléshez
használandó autó nyitott ajtókkal, járó motorral várakozik.
És ekkor érkezett iszonyatos sebességgel az első rendőrautó a
parkolóba, Alig több mint ötven méter egy ki nem lőtt golyó és a
rendőrautó orra között.
A kontroll és a teljes zűrzavar között.

PONTOS IDŐ: 16.17.00

 A Kék Rabló készenlétben állt – hiszen ez is a terv része volt.
Mégis összerezzent, amikor eldördült a lövés, amely majdnem
ugyanannyira hallatszott benn a biztonsági szobában, mint kinn
a parkolóban. Tudták, hogy a legközelebbi rendőrkapitányság
alig egy kilométerre van, ezért számítottak rá, hogy az első
járőrkocsi azonnal érkezhet. Ezért kellett a Fekete Rablónak
lőnie, vadul lövöldöznie. Hogy mindenkit elijesszen. Hogy a
rendőrség megértse, a rablóknak ugyanolyan hatékony
fegyvereik vannak, mint nekik maguknak, és hogy nem
rejtőzhetnek a kocsijuk mögé – az AK4-es lövedéke úgy tépi fel a
védő fémréteget, mintha csak papírból lenne.
Míg odakint folyt a vad lövöldözés, a Kék Rabló meggyőződött
róla, hogy a két biztonsági őr továbbra is a padlón hasal, kezük-
lábuk összekötözve, fejükön fekete zsák.
Minden azon áll vagy bukik, hogy ne lássák, mit csinál.
A rabló lábánál ott van az a nagy műanyag táska, amelyet a
vállán cipelt, de most már üres. Kiborította belőle azt, ami benne
volt: hat másfél literes, zöld-fehér tejesdobozt. Felemelte az
egyiket, megfogta a keskenyebb végén, majd egy mozdulattal
szétrántotta. Nem volt benne tej. És két részből állt. Egy belülre
ragasztott perem tartotta össze.
Az egyik pénzkazettát belehelyezte a preparált tejesdoboz alsó
részébe, majd ráhelyezte a felső részt. Az illesztés szinte
láthatatlanná vált. Így tehát az első tejesdoboz, amelyet a rablás
előtt egyfajta tartállyá alakítottak át, most kilencszázezer
koronát rejtett. Berakta a táskába, majd még ötször végigcsinálta
ezt a folyamatot – az öt további pénzszállító kazettával. Eleinte
csak egy-egy lövés hallatszott, de ez később vad lövöldözéssé
fajult.
A Kék Rabló előbb érezte azt a különös szagot, még mielőtt
meglátta volna a sötét kőpadlón szétterülő világossárga foltot.
Hirtelen mozdulattal felkapta a táskát, hogy a férfi biztonsági őr
vizelete nehogy ráfolyjon.
A táska pántját átvetette a bal vállán, így a súly a jobb csípőjén
nyugodott. Azzal futni kezdett, a bejárati ajtó felé, hogy jelezze a
Fekete Rablónak, hogy az első lépés lezárult.
Minden lépésnél egy kissé szárazabb vizeletlábnyom maradt
utána.
 PONTOS IDŐ: 16.18.05

A két rendőrautó, amelyik először érkezett a helyszínre, már

csak roncs volt. De a legjobb helyen parkoltak, hatékonyan
elzárták a menekülés útját. A fekete ruhás rabló golyói arra
kényszerítették a rendőröket, hogy a földön keressenek
menedéket. És ha eddig esetleg nem tudták, hogy milyen
sérüléseket okoz egy gépjárművön egy katonai géppisztoly,
akkor most megérezhették a szagát – égett gumiszag terjengett a
gépkocsi belsejéből, miután a lövedékek áthatoltak a karosszéria
fémlemezén.

PONTOS IDŐ: 16.18.15

Hat, bankjegykazettával teli tejesdoboz himbálódzott egy
hatalmas műanyag okban a kék overallos rabló vállán, aki a
bejárati ajtó mellől odakiáltott a fekete overallosnak, hogy kész.
Most kellene újra az épület belseje felé menniük. Így tervezték
annak idején a rablást a H-részleg hetes cellájában. Hogy a
rendőrök, akik erősítésre várva fedezékbe vonultak golyóktól
átszaggatott autóik mögé, azt higgyék, hogy miután elvágták a
rablók menekülési útját, azok benn a bevásárlóközponban
fognak menedéket keresni.
De azzal nem számoltak a rablók, hogy az erősítés ilyen
hamar megérkezik. Hogy odakinn, valahol a parkoló autósorok
között már ott lopakodik nyolc rohamrendőr, méterről méterre
halad előre, elfoglalja a pozícióját, és bevetésre készen áll.
Azzal sem számoltak, hogy a rendőrség a korábbi
rablássorozattól teljesen eltérő módon képes az erőszakra
erőszakkal válaszolni.

PONTOS IDŐ: 16.18.25

Először a jobb lába bicsaklott meg. Lábszárán meglibbent a
nadrág anyaga, mint egy légballon, mikor kiárad belőle a levegő.
Aztán a láb izmai már nem voltak képesek együttműködni.
Amikor a fekete ruhás rabló hanyatt vágódott, oda irányította
a fegyver csövet, ahonnan elképzelése szerint a lövések
érkezhettek, és még egy újabb, rövid sorozatot leadott.
Még egyszer felállt, érezte, hogy egy másik ember keze érte
nyúl, megfogja a kezét, támaszt ad a lába helyett, amely már nem
bírta el a testét. Egy kéz, amely erélyesen húzza a bejárati ajtó
felé.
Ekkor fogta csak fel azt a három erős ütést a hastájékán,
mielőtt az ötödik golyó utat lelt magának a hónaljába, ahol nem
védte a golyóálló mellény.
Ez volt az utolsó tudatos gondolata.
Mivel a hatodik golyó a tarkóját találta el, és a homlokán
keresztül távozott.
PONTOS IDŐ: 16.18.40

Sam egy halott kezét fogta.

Érezte, mint ahogy azt is, hogy csontszilánkok és vér lövellt az
arcára pontosan ott, ahol a rablómaszkból kilátszott a szeme
körül a bőre.
A földre engedte az élettelen testet, futott a bejárati ajtó felé,
várta a következő golyót – hogy belefúródik egy kék overallba, az
ő testébe.
Ki a lővonalból!
Csak erre tudott gondolni.
Be az áruházba!
El kell jutnia a kettes számú menekülési autóhoz, egyedül kell
végrehajtania a terv további részét.
Sam hallotta háta mögött az üvegcsörömpölést. A lövések
nem őt érték, végre benn volt. Arrafelé futott, ahol
élelmiszereket árultak, követte a gondosan agyába vésett
helyszínrajzot.
Átugrott egy rozsdamentes acél korlátot,
koktélparadicsommal és a rápermetezett vízpárától csillogó
citromokkal teli kosarak között landolt. Ahogy bekanyarodott
balra, leborított egy felhalmozott uborkahegyet, majd
végigrohant azon a soron, ahol a legkülönbözőbb alakú tészták
sorakoztak olasz szószos üvegek mellett. Most kellett átjutnia a
raktárba vezető csapóajtón, oda tartott a vállán himbálódzó
táskával, kezében a fegyverrel.
Hirtelen megtorpant. Nem hosszú időre, mindössze néhány
lélegzetvételnyire. S közben felfogta, hogy mi történik.
Az emberek futottak, el előle.
Amerre ő ment, senki más nem volt.
Ő volt a kakukkfióka, ő nem tartozott ide, ő riasztotta el a
többieket.
És ha koncentrált, és nagyon odafigyelt, még a
lélegzetvételüket is hallotta – a vásárlók lélegzetét, akik
megbújtak a mélyhűtő ládák mögött. Valaki sírt, valaki más
összefüggéstelenül motyogott. Az egyetlen, ami továbbra is
normálisnak tűnt, a hangosbemondó hangja volt, amely még
mindig lelkesen ajánlgatta az akciós termékeket.
Három lövés.
A csapóajtó tönkrement, egyszerűen ki lehetett nyitni.
Berohant a raktárba, át a helyiségen, egyenesen a hátsó,
felhúzható kapuig, a rakodórámpához.

PONTOS IDŐ: 16.19.25

A teherautó – mindkét oldalán hatalmas tejesdobozokkal –
még mindig ott állt, ahová Jari még jóval a rablás előtt
leparkolta. A szemétgyűjtővel és a hűtőszobával szemben, ahol a
lejárt termékeket tárolták. Kiváló hely, a kocsi takarásban van,
de mégsem tűnik úgy, hogy elrejtették.
A hangok alapján a gépjárműforgalom, kicsit odébb, még
teljesen normálisan zajlott. Ha szerencséje van, ez azt jelenti,
hogy a rendőrségnek még nem volt ideje rá, hogy útzárat állítson
fel.
És most, amikor leugrott a rakodórámpáról, és rohant a
tejesautó felé, csak most érezte, hogy mennyire remeg. Egész
teste reszketett, mintha csak most fogta volna fel, hogy mi
történt. Kénytelen volt egyik kezével annyira megszorítani a
másikat, hogy belefehéredtek a bütykei, csak ezután volt hozzá
ereje, hogy ki tudja nyitni a kocsi hátsó ajtaját, s belásson a
tejesdobozokkal teli rakodótérbe.

PONTOS IDŐ: 16.19.55

 Mindegyik rakodólapon nyolc nagy kartondoboz,
mindegyikben tizenhat tejesdoboz. De a legfelsőből, amit Sam
most leemelt, hiányzott hat. Ide, ebbe a résbe helyezte be az
előre preparált tejesdobozokat, amelyekben most az ötszáz
koronásokkal teli pénzkazetták rejtőztek.
Lehúzta magáról a kék overallt és a maszkot, beledobta a
válltáskába, amit belenyomott a következő nagy kartondoboz
közepébe – mert ebből is hiányzott hat tejesdoboz, így a táska
eltűnt, nem látszott.
A gépfegyvernek is megvolt a maga jól előkészített helye. A
gurulós szállítókocsi alsó deszkája alá, a kerekek közé erősítettek
néhány kampót, amelyen a fegyver csöve és a tus
feltámaszkodott, így menet közben nem kopogott.
Kiugrott a kocsiból, hátralépett, ellenőrizte, hogy tényleg
semmi sem látszik-e.
Szinte hallotta Leo hangját.
„Amikor a zsaruk elkezdik szűrni azt a rengeteg idiótát, aki
mind kétségbeesetten ki akar jutni, akkor egy tej szállítmány
simán átcsúszik. Főleg azért, mert rendkívül könnyű áttekinteni
a rakományát, mivel nincs benne semmi más... csak tej. ”
Sam becsukta a kocsi hátsó ajtaját.
A tervek szerint most ketten ülnének ott, és segítenék
egymást, ha a rendőrök megállítják a kocsit.
De hát most nem ez a helyzet. Most csak ő tudja kidumálni
magát.
Mivel már csak egyedül van.

PONTOS IDŐ: 16.20.40

Azonnal észrevette, amint kihajtott a bevásárlóközpont hátsó

oldaláról. A távolban nagyon lassan haladt a forgalom. És ennek
egyetlen oka lehetett csak. A rendőrségnek mégiscsak sikerült
már felállítania az útzárat.
Messze, maga előtt látta is a rendőrségi kocsikat. Kék-fehérek,
villogó kék fénnyel.
Sam rápillantott a kezére. Már nem remegett. A rendőrök azt
a rablót keresték, aki egy új, fekete Audit lopott el. Nem pedig
egy tejesautót. Kezével benyúlt a zöld-fehér kabátka
mellényzsebébe. Ott volt. A jogosítvány. A műanyag lapocska,
rajta Svédország recézett formája.
„És te, Sam, te fogsz majd a kormánynál ülni, a döntő
pillanatban, Amikor a kocsi közeledik, a rendőrségi zárhoz.
Mert téged fognak nézni. Ha te nyugodt vagy, a zsaruk is
nyugodtak lesznek. ”
Már közel volt.
Már csak három gépjármű volt a tejesautó és a rendőrjárőrök
között, akik minden egyes járművet ellenőriztek.
És amikor futva belenézett a visszapillantó tükörbe, a sötét
fényben már nem látta azt a néhány csepp vért, ami rászáradt a
bőrére.
 A LEGNAGYOBB TÉVÉ, amit valaha látott. Magasan, fenn a
falon, tulajdonképpen az egész falon, a kiszolgálópult egyik
sarkától egészen az olajban úszó fejes salátával és
káposztasalátával teli mély üvegtálakkal megrakott gurulós
tálalókocsiig.
Ivan felsőtestének egész súlyával támaszkodott a könyökére a
kopott éttermi asztalon, az ablakhoz közeli második sorban.
Gyakran üldögélt itt egy csésze feketével és egy kupac Keno-
szelvénnyel az aznapi játékhoz. Szinte az összes asztalt
végigpróbálta már, de ettől az asztaltól látja a legjobban a
képernyőt nincs előtte sem oszlop, sem valamelyik vendég, aki a
vécére várakozik, vagy pont most jutott eszébe, hogy fizetni akar
a pénztárnál. Óriási képernyő. Hatalmas változáson mentek
keresztül a tévékészülékek az alatt az idő alatt, míg ő a sitten ült.
Egyre nagyobbak lettek, de a súlyuk mégsem nőtt. Mintha a
gyártók úgy döntöttek volna, hogy marad a súly és az
anyagmennyiség, csak egy úthengerrel lelapították a
termékeiket.
Kiskocsma, mindössze egy rövid séta a Skanstulitől.
Mostanában ebben a városrészben mozgott, másodkézből bérelt
egy kis egyszobás lakást Stockholm belvárosában, fogalma sincs
róla, tulajdonképpen hogyan keveredett ide. Dráva, ez volt az
étterem neve. A tulajdonosa Dacso, akinek olyan sűrű a
szemöldöke, mint egy tarajos sül tövises taraja, folyton siet, ide-
oda ugrál a különböző sütők, kemencék között. Felesége, Szilvia
a társtulajdonos. Tulajdonképpen egész csinos, de hideg
tekintete jéggé fagyasztja minden szépségét. Ismerték őt.
Ismerték a múltját. Tudták róla, hogy ő a Bankrabló-papa, aki
egy csepp alkoholt sem iszik többé. Mindig kedvesek, már-már
túlzásba viszik, folyton-folyvást ideküldözgetik a felszolgálót,
hogy töltsön neki még egy kis kávét, kitüntető figyelmük talán
azzal függ össze, hogy első látogatásai során elejtett egy-egy szót
arról, hogy ha ő nem lett volna ott abban a kis faházban az utolsó
bankrablás után, akkor az a fia, akivel nemsokára találkozója
van, már nem lenne az élők sorában. Mert hát ők is szülők. S az
ilyesminek lehet némi jelentősége. Ami tiszteletet ébreszt a
másikban, s ha valaki különös figyelmet, tiszteletet kap, azt
nagyon könnyen meg lehet szokni, szinte függő lesz tőle az
ember. De most inkább csak idegesítő. Zavaró ez a sok kíváncsi,
kutató tekintet, amely az egyszerű bár és pizzakiadó
márványpult felől érkezik.
Minden olyan jól indult. Végre egy este, amelyet egy
családtagjával tölthet, nem pedig a rosszul kitöltött Keno-
szelvényei társaságában. Már előre örült, kimondottan
beszédessé vált – Leo, a fia, aki mától kezdve szabad ember, vele
fog vacsorázni, itt, Dacso és Szilvia éttermében. De aztán azon a
rohadt hatalmas képernyőn vetített első híradó után Dacso
suttogni kezdett a feleségének, már nem beszélt hangosan.
Egyszerre volt nevetséges és lehetetlen a próbálkozásuk, hogy
diszkrétnek tűnjenek, amikor azon a ménkű nagy képernyőn
megjelentek az első képek egy pénzszállító autó elleni
rablótámadásról, és a Bankrabló-papa épp az ő éttermükben,
kétasztalnyira tőlük várakozik Bankrabló-fiára.
Már megint ott suttognak a pizzás kemence előtt. És nem is
valami diszkréten. Csatornát váltottak, a másik adón most
kezdődik a híradó. További képek egy fegyveres támadásról
valahol a város déli részén, új képek, amiket eddig még nem
mutattak.
Ekkor kezdett az a kínos érzés irritációvá válni, ami könnyen
gyökeret vert benne, s ha túlságosan megkapaszkodott,
túlságosan nagyra növekedett, akkor pokolian fenyegetőnek
tűnt. És ha nem vigyáz, könnyen megcsúszik, lecsúszik, és többé
nincs megállás a lejtőn.
Pontosan ugyanígy ült néhány éve a saját lakásában a tévé
előtt. Nézte a Körözés című rendőrségi műsort, amely azon az
estén egy egész órás különkiadással jelentkezett a sajtó által
Katonai ligának elkeresztelt rablóbandáról, amely arról kapta a
nevét, hogy katonai akciónak minősíthető módon – erőszak
bevetésével, az akciók rendkívül pontos kidolgozásával –
támadták meg a bankokat, továbbá azon rablás miatt is, amit a
szakemberek szerint szintén ez a láthatatlan csoport követhetett
el, soha nem látott méretű támadás egy katonai fegyverraktár
ellen. És akkor hirtelen megsejtette. Volt valami ismerős abban,
ahogy a képernyőn lévő alakok lövésre kész fegyverrel beléptek a
bankba. A járásuk, a lábtartásuk, egy hajlított kézfej, mutogató
ujj. És aztán ahogy nézte a biztonsági kamerák további rövid
felvételeit, még valamit felismert. Azt, ami összekötötte ezeket a
mozdulatokat – a személyiséget. És akkor már egyáltalán nem
számított, hogy a képeken lévő alakok fekete maszkban voltak.
Mert a filmrészleteken feltűnt mozdulatokban volt valami közös
– ezek a mozdulatok a tévé előtt ülő apa szívébe találtak,
mozdulatok, amelyek örökké ott voltak.
De akkor ezt nem érezte kínosnak. Inkább összetartozásnak.
És miután nem sikerült Leót észre térítenie, megakadályoznia,
akkor ő, az apja, stratégiát változtatott, könyörgött, hogy része
lehessen az életüknek, hogy fiai oldalán ő is részt vállalhasson a
következő bank kirablásában.
Ez a mostani furcsa érzés a televíziós hírekkel függött össze. A
különbséggel. Ezek a rablók már a tetthelyen összetalálkoztak a
rendőrökkel. Tűzpárbajban. És egyiküket halálos lövés érte.
– A fiad? Nem késik egy kicsit? Még asztalt is foglaltál, pedig
tudod jól, hogy sosem vagyunk zsúfolásig tele.
Dacso. Olyan kíváncsi, hogy nem is mást küldött. Maga az
étterem tulajdonosa állt hirtelen mellette kezében a
kávéskannával, kérdezve, hogy kér-e még.
– Leo már úton van.
Gőzölgő feketekávé a félig teli csészébe.
– Azt kérted, hogy készítsek valami különlegeset. Neked és a
fiadnak. A lehető legjobb alapanyagokat szereztem be. És nem
ment el, pedig már kitöltötte a kávét. A tévé felé fordult, ő is azt
látta, amit a vendég látott. Az új képeket. Egy mobiltelefonnal
készített felvételt, távoli, kissé remegő képeket. A földön egy
fekete overallos, élettelen test, arcán fekete maszk, jobb kezéhez
közel egy géppisztoly.
– Nem adták ingyen. Mármint a húst.
És vér. Szétkenve a földön. A riporter szerint a rabló
elcsúszott benne, amikor fel akart tápászkodni, miután egy
golyónak sikerült behatolni testébe a golyóálló mellény szélén.
Aztán még egy lövés – a fejébe.
– És ha történt valami, hm, ha a fiad mégsem jönne, ha...
Ivan két éve egy csepp alkoholt sem ivott. Ugyanennyi ideig
sikerült uralkodnia dühén is. Nem támadott, nem ütött. De most
nagyon közel volt hozzá. Hogy megragadja Dacso bozontos
szemöldökét. Hogy letépje. Hogy beletömje a torkába, hogy
hallgasson el már végre!
– Mi a francot karattyolsz itt?
– Ma. Hiszen kiengedték. Csak azt akartam...
– Leo nem fog többet bankot rabolni. Mindjárt itt van. Menj,
és állj neki elkészíteni azt a rohadt drága húsodat.
– Marhafilé. Lógatva érlelt, Argentínából.
– Te tudod. Én nem az étel ízéért eszem. Soha nem is tettem.
Akkor nem is ide járnék, hozzád, meg a szépséges feleségedhez.
Na, erre legalább elment. De a sugdolódzást nem hagyták
abba. És Ivan biztos volt benne, hogy amit az étterem
tulajdonosa a felesége fülébe sugdosott, az további célozgatás
lehetett arra vonatkozóan, hogy bizonyára nem véletlen
egybeesés, hogy egy jól kitervelt, durva erőszakkal végrehajtott
rablásra épp aznap került sor, amikor a Bankrabló-papa fiát
kiengedték a dutyiból.
Leo. Akivel ma reggel találkozott.
És ezért sikerült annak a kellemetlen érzésnek olyan mélyen
gyökeret vernie benne.
Amiről Dacso suttogott. Amit a tévéképek világgá kiáltottak.
És már akkor érezte azt a valamit ott, a börtönkapunál. Amit
nem lehet szavakba önteni, de amit egy apa megérez. A
hozzáférhetetlenséget. Leo bezárkózott, teljesen befelé fordult.
A börtönkapunál még úgy érezte, remélte, hogy a szabadulás
miatt, amit ő maga is érzett minden egyes alkalommal, amikor
kilépett a börtönből – tíz évekig tartó vágyakozás és öröm egy
szemvillanás alatt szilánkokra tört abban a pillanatban, amikor a
kapu kinyílt, és helyébe lépett a bizonytalanság, az elveszettség
érzése. De... az a pokoli sok vér ott a tévéképernyőn. Az övé
lenne? Ezért késne? Csak tíz perc, egyelőre. De még ha sokkal
többet késne, akkor sem tudna előtte kirabolni egy bankot
Stockholm elővárosában, átjutni az útzárakon, elmenekülni a
rendőrök elől, elrejteni a zsákmányt, átöltözni és kicsit később
békésen üldögélni az apjával egy belvárosi magyar étteremben.
– Dacso!
Ivan hangja betöltötte az egész üresen tátongó éttermet, s a
suttogó, tulajdonos meglepetten nézett fel.
– Igen?
– Elkezdheted sütni azt az argentin marhahússzeletet.
– De ha nem jön, Ivan, ha...
– Csak kezdd el sütni!
A betonfal. A kapu. És még Felix meg az anyjuk is ott volt.
„Ha te nem lettél volna olyan, amilyen, amikor a gyerekek
kicsik voltak... istenem, akkor Leo sosem rabolt volna bankot!’’
Britt-Marie összezúzta a családot. Ő tehát összezúzta Britt-
Marie-t.
„És Felix és Vincent, ők sem kerültek volna börtönbe. ”
De most majd ő, Ivan, helyrehozza – mint valami lepusztult
házat, rendbe hozza a családot. A tévedéseken már túlvannak.
Ami előttük van, az már csak jobb lehet. Ha én meg tudok
változni, akkor te is meg tudsz változni.
– Na, sütöd már?
– Mindjárt.
– Mert már jön is!
Ivan nekidőlt a hideg ablaküvegnek, hogy jobban lásson.
Ez a járás. Pontosan ugyanolyan természetes, mint amilyen
mindig is volt. És ezek a lépések pont feléje tartanak. Ivan
átölelte a fiát, ezen a napon már másodszor.
– Dacso... a fenébe is! Enni akarunk, húzz bele!
– Én nem kérek, apa.
Ivan leengedte a karját, kicsit félrehúzta a fiát, távolabb a
kíváncsi fülektől.
– Leo... hát nem vagy éhes? Na, üljünk már le, mit kérsz inni?
– Sajnos nem érek rá... csak azért ugrottam ide, hogy ezt
megmondjam. Valami közbejött.
Az óriásképernyő hangja bekúszott közéjük, vékony,
ideiglenes fátyolt borított a beszélgetésükre: egy helyszínre
érkezett szakember arról beszélt, hogy egyre fokozódik a
rendőrség és a bűnözők közötti erőszak, egy kutató az AK4-es
géppisztolyt elemezte, meg arról beszélt, mennyire szokatlan,
hogy ilyet használjanak egy rabláshoz. Végül a rendőrség
szóvivője nyilatkozott, hogy még mindig semmi információjuk az
elmenekült rablóról.
– Hát akkor, majd hívlak, apa.
A piros belépőszőnyeg feléig. Addig ért Leo, már fordult is, és
indult kifelé.
– A vacsora? A hús? Ivan, mindent előkészítettem neked meg
a srácodnak.
Dacso a magasba emelte az egyik serpenyőt, mintegy
bizonyítékként. Leo erre előhúzott a zsebéből egy pénzcsipesszel
összefogott bankjegyköteget, jórészt ötszázasokat, odanyújtott
négyet.
– Elég lesz?
Dacso kézmozdulattal és fejcsóválással is tiltakozott.
– Túlságosan sok!
– Csak tartsa meg. Majd jövök egyszer máskor, és leeszem
apával.
Azzal kiment. Ugyanolyan határozott léptekkel, mint ahogyan
érkezett. Ivan követte. Még arra sem volt ideje, hogy odamenjen
a kabátjáért, annak ellenére, hogy a nappali enyhe
felmelegedésnek már nyoma sem volt. A levegő nedves volt,
mintha csak ősz lenne. És megint arra gondolt, hogy ilyen idő
szokott lenni Jugoszláviában, ahonnan a hatvanas években
Svédországba érkezett, és országának határa Magyarország felé a
Dráva folyó volt. Most sietve igyekezett utolérni fiát az étterem
előtt, ami épp ennek a folyónak a nevét viseli.
– Hé, Leo... állj meg!
– Sajnálom, apa, tényleg nincs időm. Találkozóm van
valakivel.
– De pénzed, az van.
Erre aztán megállt.
– Talán nem tetszik, apa?
– Nem, nem tetszik, csak néhány órája, hogy kiléptél a börtön
kapuján. Azt hittem...
Ivan elhallgatott, és Leo tudta, hogy miért. Két ötvenes
éveiben járó férfi haladt el mellettük, zsebre dugott kézzel, kissé
meggörnyedve, mert fáztak. Mindketten biccentettek Ivan felé,
mintha ismernék. Ő is visszabiccentett. Ismerős helyzet, az
emberek, talán anélkül, hogy tudatában lennének, szeretnek
jóban lenni vele.
– ...mindent elégettél abban a rohadt kályhában, mielőtt
odaért a rendőrség.
– Az erdőben találtam ma. Ha jó helyen keresgélsz,
mindenütt nő, mint a gomba, futó pillantást vetett a Dráva
ablakára. Mindketten teljesen jól láthatóan ott állták, és őket
bámulták, Dacso és a jéghideg felesége, még csak nem is
próbáltak elrejtőzni.
– Tehát... ezért, apa?
– Mit ezért?
– Ezért volt olyan rohadt fontos, hogy meghívj vacsorára?
Hogy ellenőrizz? Hogy kifaggass a terveimről?
És a kíváncsi tulajdonospár mögött továbbra is kékesen
világított az óriás képernyő fénye. Újabb képek a
rablótámadásról.
– Már értem. Itt üldögéltél magadban, és nézted a tévét. Ne
aggódj! Semmi közöm ehhez a szemétséghez.
Körülnézett. Leginkább azért, hogy ne kelljen az apja szemébe
néznie, aki talán mégis észrevesz valamit az övében.
Leszállt az est a nagyvárosra. De olyan furcsa, kihalt, néma
minden.
– Apa... ma jöttem ki a sittről. Csak nem képzeled, hogy
mindjárt aznap megtámadok egy pénzszállítmányt? Még a
rendőrségnek sem jut ilyesmi eszébe, senki, de senki nem
szaglászik utánam.
– Késtél. És már rohansz is. Ma, ott a kapunál, olyan érzésem
volt... mint amikor megpróbáltalak lebeszélni. A múltkor. Hogy
ne tedd. És az akció úgy záródott, hogy életben maradtál.
Egy apa, aki meg van győződve róla, hogy megmentette a fia
életét.
Egy fiú, aki egykor régen meg volt győződve róla, hogy
megmentette az anyja életét.
– Hé, apa, ne keverd össze a szezont a fazonnal!
Az apa összerezzent.
– Mi a fenéről beszélsz, Leo?
– Hát már nem emlékszel? Amikor meglátogattalak az
előzetesben?
 Emlékeztek mindketten.
De az idősebb mégis csak csóválta a fejét.
– Nem.
– Szóval nem?
– Nem, semmiféle fazonra nem emlékszem.
– Nem emlékszel arra, hogy milyen az, amikor valaki azt hiszi,
megmentette valaki életét... és akkor valaki más játszi
könnyedséggel megfosztja ettől a hitétől?
Az óriásképernyő, ott benn az étteremben. Világhírekkel
folytatódik a híradó. Rövid bejátszás a New York-i ENSZ-
palotából, és még rövidebb képsorok a világ különböző pontjain
zajló háborúkról.
Körülbelül ekkor mosolyodott el először Leo.
– Tudod, mit? Ne nyugtalankodj annyira! Ha ugyanis ott
lettem volna ma azon a helyszínen, akkor nem történt volna meg
az, ami megtörtént. Sosem végződik így, ha én ott vagyok. Akik
velem rabolnak, azok nem halnak meg.
– Soha, soha többé ne tégy ilyet, hallod, Leo! Az ítélet,
legközelebb... soha nem szabadulsz!
– Nem voltam ott. Hiszen most itt vagyok, vagy talán nem?
– Soha többé... felfogtad? Eddig rohadt szerencsétek volt.
Elloptál kétszázhuszonegy géppisztolyt, kiraboltál egy halom
pénzszállítmányt és bankot, meg bombát robbantottál
Stockholm kellős közepén. És végül, Leo, végül mindössze két
bankrablásért ítéltek el! Felixet és Vincentet mindössze
egyetlenegyért! Meg engem is egyért, mert csak egyben vettem
részt. Micsoda átkozott szerencséd volt! Vagy pocsék ügyészi
munka. De mindegy is, egyetlen dolgot megértettem ebből...
semmi sem évül el csak azért, mert néhány évet leültelek
Svédország különböző dutyijaiban. Valahol hatalmas
papírkötegek várják, hogy valaki újra kutakodjon bennük. Ha te
vagy ti újra elkövettek valamit, akkor te vagy ti azt
kockáztatjátok, hogy legközelebb mindezért lecsuknak. És akkor
középkorú leszel, mire újra kiengednek, körülbelül annyi idős,
mint én most.
Újra az ablak felé pillantott. Már nem leselkedtek, Dacso
poharakat törölgette, a felesége a sótartókat rendezgette.
– Nézz a szemembe, Leo!
 Ivan megpróbálta elkapni fia tekintetét. Várt, amíg biztosan
érezte, hogy tényleg van köztük szemkontaktus.
– Te is megváltozhatsz. Ahogy nekem is sikerült.
– Hm... szóval nem vagyok elég jó úgy, ahogy vagyok?
– Nem kell, hogy ugyanazokat a hibákat kövesd el, amiket én,
Leo. Mindenki meg tud változni. Még én is! Csak erősen akarni
kell. Akarat, ami ütközhet, emlékszel? Ahogy mutattam neked,
amikor még kisfiú voltál. Amikor tanítottalak, hogyan táncoltasd
meg a medvét.
– Apa... én bankot raboltam, de sosem voltam iszákos. A
bankrablást az ember maga választja, s ha jól tervezed meg,
akkor minimálisra csökken a kockázat... Inni olyanok isznak,
mint te, akik nem tudják kezelni a valóságot.
Vacsora egy kellemes kora tavaszi estén, egy pompás
húsdarab, egy beszélgetés, amit el kell kezdeni egyszer. És
helyette ide jutottak. Egy félsötét városnegyed nedves járdájára,
és ugyanolyan távol vannak egymástól, mint mikor belekezdtek.
– Semmi, Leo, semmi sincs már abból a sok szennyből, ami
korában volt. Most minden előttünk áll. Csak az számít.
– Ivan, jó volt találkozni.
A kocsiját úgy parkolta le, hogy belelógott az előtte lévő
kijelölt parkolókockába. Minden olyan gyorsan történt. Nem is
tervezte, hogy marad. Bérelt autó. Hátulján ott a felirat. Nem
szóltak többet egymáshoz, nem néztek egymásra. Leo kinyitotta
a kocsi ajtaját, beült a kormány mögé, beindította a motort,
olyan halk volt, alig hallatszott, amikor elgurult.
Ivan.
Ez mindig is így volt, amikor növekedett a távolság köztük. Az
apa, a fater eltűnt, már csak Ivan volt a fiának.
És az a fura érzés, ami reggel óta gyötri, most még mélyebbre
ásta magát benne. A legidősebb fia falat épít maga köré, mint
mindig, ha már úton van valahová, s ilyenkor elérhetetlen.
OLYAN SÖTÉT VAN, hogy bele lehet fulladni.
Annyira fekete minden.
Ezért tehát remekül rejt is.
Leo leállította a kocsiját az út kiszélesedésén, amely leginkább
csak kitérőnek tűnt ennek a keskeny erdei útnak a vége felé.
Leállította a motort. Kikapcsolta a fényszórókat. Beleolvadt a
sötétségbe.
Lassan lélegzett. Be, ki. Be, ki. Bár a szíve mintha még mindig
gyorsabban kalapálna. Most, hogy minden olyan csendes volt
körülötte, sokkal feltűnőbb volt, hogy mennyire ver a szíve.
Kora tavaszi hideg. Mindenütt hófoltok, sokkal több, mint ott
az autóparkoló körül, ahol kiásta az elrejtett fegyvereket. Nem is
vette észre, amikor először járt itt, a 13.00 órai kompnál. Ez
messzebb van a tengertől, itt mindig hidegebb van. És ami
megolvadt nappal, az éjjel újra vékony jéghártyává fagyott, most
viszont megrepedt és összetöredezett, ahogy elindult rajta a fény
felé. Távolabb előtte, az út legeslegvégén, ahol már a Mälaren
vize következik, a térkép szerint négyszáz méterre, egyértelműen
fények látszottak. Három utcai lámpa fénycsóvája hasította ketté
a sötétséget, a lámpavasak büszkén magasodtak a kompkikötő
fölé.
Gyorsan ment. Meg kellett fékeznie a szívét, amely túl
hevesen kalapált, amely szinte kergette. Valami rossz érzése
támadt, amely hajtotta, pedig nem szabad túl gyorsan mennie,
mert neki kell észrevennie őket – nem pedig fordítva. Mert, ha
itt vannak, mégis itt vannak, akkor el kell tűnnie, de úgy, hogy
észre ne vegyék.
Itt minden olyan más. A fővárost egy hatalmas fénykupola
borítja, mesterséges fény pihen a házakon, mint valami óriási
sapka, s minél közelebb kerül hozzá az ember, annál
fényesebbnek tűnik. Itt csak a csillagok világítottak. És
mindössze három egyszerű utcai lámpa. A felharsanó jelzőhang
vezette lépteit.
Ilyenkor szokott megváltozni az érzése. Megkönnyebbülés,
nyugalom. A jutalom, hogy sikerült átjutnia a rendőrségi
zárlaton. De most nem érezte. Ez alkalommal nem tudta
irányítani sem az eseményeket a helyszínen, sem a menekülést.
Ezért késett az apjával való találkozásról. Mert tudnia kellett!
Először a háromnegyed ötös hírek. Megállt az út szélén,
meghallgatta a rádió helyszíni beszámolóját egy pénzszállítmány
elleni rablótámadásról, amely lövöldözéssel végződött, hallotta a
bemondó semleges hangját.

„...a szűkszavú információk arra utalnak, hogy az egyik

rablót meglőtték. ”

Meglőtték?
Az egyik rablót?
Melyiket?
Ez a rettenetes sötétség itt körülötte – szinte pontosan
ugyanolyan, mint az a mély, fekete gödör, amelyről annyiszor
álmodott, mintha csak zuhanna, zuhanna a semmibe, vagy
mikor gyerekkorában úszott lefelé, a tó feneke felé, és arra
gondolt, milyen érzés lenne ott maradni, ott lenn, a mélyben.
Valami megmozdult a bokorban, tőle jobbra. Aztán érezte azt
az erős szagot, amely mindig azt jelentette, hogy élőlény, több
élőlény is van a közvetlen közelében. Talán jávorszarvasok vagy
vaddisznók pihentek meg a bozótosban éjszakára, mindössze
néhány lépésnyire tőle. És ennek a nagy feketeségnek, az erős
vadszagnak a kellős közepén jelzett a telefonja. A lehalkított
telefon hangtalanul rezegni kezdett. Sam! Idegesen kotorászott a
zsebében, előráncigálta, mindjárt, mindjárt hallja Sam hangját.
Nem az. A fenébe, nem az a telefon! Nem a kódolt telefon kell. A
másik. Egy 08-as szám. Stockholm. Mit akar ez jelenteni? Sam
hívja, egy másik számról? Egy Sam, akit elfogtak? De mégis fel
kéne vennie. De nem itt. Nem ilyen közel azokhoz, akik talán rá
várnak. Vagy... Jari lenne az? Nem. Sem Sam, sem Jari nem
hívná egy kódolatlan telefonszámon. De ha mégis valamelyikük
az, akkor sem kockáztathatja meg itt, félúton, a hang nagyon
gyorsan terjed, ha nem ütközik semmi ellenállásba.
Lekanyarodott, elindult az út felé, az árok mentén haladt, látni
akarta a kompkikötőt, szerette volna látni, hogy az átjutásra
várakozva áll-e egy autó a leengedett sorompó előtt, hogy
lopakodik-e ott valaki a kör alakú aszfaltozott részen, szimatolva,
leskelődve.
Közel állt hozzá, hogy már akkor és ott visszaforduljon a
kocsijával, már a háromnegyed ötös hírek alatt. Azonnal ide
akart jönni. Hogy megtudja. De ment tovább, épp csak odaért, és
épp csak látták, akkor és annyi ideig, amire szükség volt ahhoz,
hogy később biztosan emlékezzenek rá. És ne csak az apja. Ezért
ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a vacsorát, amelyet meg sem
ettek. Néhány ötszáz koronással kevesebb. Hogy a tulajdonos
semmiképp se feledje el. Mert ha... vagyis inkább, amikor a
rendőrség belép az étterem konyhájába, hogy feltegye
megszokott kérdéseit, akkor Leo Dûvnjacnak megfelelő alibije
lesz és nem csak családtagoktól – pontos időpontok, ami
tökéletesen kizárja, hogy részt vehetett volna a Stockholm
elővárosában történt pénzszállítmány elleni rablásban, s utána
még eljuthatott volna a belvárosi magyar étterembe.
Szinte elviselhetetlen érzés volt ott állnia a járdán az előtt a
hülye étterem előtt, és titokban belesni a képernyőre, hallgatni
azokat az izgatott, csattanó hangokat, amelyek egy olyan
rablásról tudósítottak, amit ő maga tervezett – de mégsem
lehetett a helyszínen a másodperceket számolva.
Négy nap. Csak ennyi állt rendelkezésükre. És épp azért volt
pont ő az, aki nem vehetett részt a szükséges pénzt előteremtő
rablásban, mivel hármuk közül épp ő volt az, akit feltehetően
már csak rutinból is ellenőrizni fognak utána. Ebben az új
felállásban ő volt a bankrabló, akit ráadásul jól ismertek, és
tudták, hogy épp aznap került szabadlábra. A másik kettő, Sam
és Jari más bűntettek elkövetése miatt ültek a H részlegben. És
ha az embernek nincs ideje felesleges kihallgatásokra, és el akar
jutni a végső akcióig, hogy visszavegye azt, ami nincs, akkor
gondoskodnia kell a tökéletes alibiről.
Mozgóképek egy remegő mobiltelefonról, legalábbis a párás
étteremablak mögül csak ennyit tudott felfogni. Egy tanú
felvételei. Az alatt a néhány év alatt, míg ő börtönben ült,
robbanásszerű fejlődésen mentek át a mobiltelefonok, szinte az
emberek új testrészévé vált. A korábbi bankrablási sorozatnál
csak a rögzített biztonsági kamerákra kellett odafigyelniük.
Mikor beléptek egy bankba, egyszerűen szétlőtték. Ezzel egyben
azt is lehetetlenné tették, hogy a nyomozók bármiféle rendszert
felfedezhessenek a rablásaikban. Csak néhány megzavarodott
tanú dadogó vallomása állt rendelkezésükre, töredékes, torz
leírások, mert sokkhelyzetben az ember az látja, amit látni akar,
s ennek alapján a rendőrségnek jó sok idejébe telik, amíg
némileg valós képet össze tud rakni. Most viszont a
mobiltelefonok pillanatfelvételei is kiegészítik a teljes képet,
mert bármit is csinál, számolnia kell vele, hogy az
ellenőrizhetetlen tömegben némelyeknek a kezében ott a telefon.
És ezek a remegő amatőr felvételek megerősítették, hogy
megtörtént a legrosszabb, és Sam az, aki ott fürdik a saját
vérében.
Közeledett a három lámpáshoz és ahhoz a kis házikóhoz, ahol
a révész töltötte idejét két kompjárat között. A rikító sárga komp
épp csak látszott a vízparton, békésen ringatózott a szurokfekete
vízen. És ekkor újra hallotta és érezte a rezgést. Ugyanaz a 08-as
szám. Hagyta, hogy elhallgasson, ment tovább. Egy magányos
autó várakozott a sorompó előtt. Rá várt? Egy rendőrségi autó?
És az autón kívül vajon még ki rejtőzik a sötétben? Közelebb
ment, az utolsó szakaszt még óvatosabban tette meg. Nem volt
más választása, tudnia kellett. Sam nem helyettesíthető. Mert ők
ketten, Sam és ő tervelték ki hónapról hónapra a legapróbb
részleteket is – Jarit, a bérgyilkost, aki különös brutalitással
elkövetett gyilkosságért és fenyegetéssel történő zsarolásért ült,
csak később vették be. Első találkozásuk közönséges bértárgyalás
volt – mindkét oldalról kompromisszummal, hogy valahol
félúton megállapodjanak egy árban, amiben szerepelt egy gyors
értékszállítmány kirablása és aktív szerep a végső akcióban.
Viszonylag könnyen ment az egyezkedés Jarival, mint
mindenkivel, aki pontosan tudta, hogy ő maga miben jó, és mit
tud hozzáadni valamihez – nem akart sokat tudni, mindig
megtette, ami a feladata volt, és híres volt arról, hogy végig
némán ült a kihallgatásokon. Mindezért tizenötmilliót kért.
Mindkét fél elégedett volt a megállapodással. Ilyen nagy remélt
zsákmánynál ez elfogadható összeg volt a bűnözők világában
azért, hogy valaki örökre tartsa a száját, ami abban a másik
világban megfelelt volna annak, hogy mindezt írásos szerződésbe
foglalják bizalmas adatokra vonatkozó titoktartási záradékkal.
Tehát, Sam halt meg, vagy elfogták, akkor vége. Mert ez a terv
időhöz van kötve. Még soha nem volt ilyen kevés idejük ilyen sok
részletre. Akkor régen, amíg még nem kapták el, nem volt ismert
a rendőrök számára, addig teljes nyugalomban azonnal
tervezhette minden bankrablás után a következőt. Nem tudták
azonosítani, ezért nyugalomban, egyre finomabban kidolgozva
tervezhette meg egyik bankrablást a másik után, hogy biztosítsa
a költségek fedezését mindaddig, amíg sor kerül az igazi nagy,
utolsó akcióra. De ez ma már nincs így. Ma ő Svédország
legismertebb arca a rendőrség keresőrendszerében, szinte
ráégett minden egyes zsernyák retinájára, egyike azon nagyon
keveseknek, akik egyáltalán képesek egy ilyen nagyságrendű
rablás végrehajtására. Ez tehát azt jelenti, hogy egyetlen esélye
van. És még soha nem volt ekkora a kockázat, de vállalja, mert a
zsákmány sem volt még soha ekkora. Egy soha vissza nem térő
lehetőség.
Útközben meghallgatta a rádióban a hétórás híreket, abból
sem tudott meg többet. Nem fedték fel a lelőtt rabló kilétét. És
egy szó sem esett a másik rablóról, hogy elfogták-e, vagy még
mindig szökésben van. Az egész híradás a lövöldözésről és a
halottról szólt. Mindössze a tanúvallomások jelentettek valami
újat, a parkolóban, a bevásárlóközpontban lévő vásárlók zavaros
mondatai, amikből azért ki lehetett hámozni, hogy a nagy
lövöldözésben felhasadt az autók karosszériája, s ők a földre
vetve védték magukat. Hangjukban félelem érezhető. De egy szót
sem szóltak a másik rablóról.
A révész házikója. Milyen közel. Rajta négy ablak, a négy égtáj
felé, az ablakokból némi fény áradt. Leo az erdőre néző ablakhoz
lopakodott, ahol egy sűrű bozótos védte. Odaosont az
ablakpárkányhoz, bekukucskált. Egy magányos férfi. Előtte az
asztalon egy teli csésze kávé és egy nyitott újság. Ugyanaz a
révész, aki délután is itt volt.
És senki más. Ebben biztos volt.
Az idősebb férfi mögött a falon ott lógott egy óra, egy fehér,
túlméretezett óra, olyan, amely régen az iskolákban volt.
Hatalmas mutatói háromnegyed nyolcat mutattak. Még tizenöt
perc a következő járatig.
Ugyanazon az úton vissza. Át a sűrű bozóton, majd egy U
kanyar, hogy hátulról közelíthesse meg a kompnál várakozó
autót.
A kormánynál egy férfi ült, mellette egy nő.
Mikor közelebb ért, azt is látta, hogy egy öreg személyautóról
van szó, piros, nincs rádióantennája és dupla visszapillantó
tükre. Tehát nem rendőrségi járőrautó, még csak nem is civil
rendőrautó. Odabenn szólt a rádió, jól lehetett hallani, a
szignálból könnyű volt kitalálni, hogy a Radio Upplandot
hallgatják. És amikor már olyan közel osont, hogy akár meg is
érinthette volna a kocsi karosszériáját, akkor már azt is látta,
hogy a nőn kalap és nagy galléros kabát, a pufikabátos férfi
baseballsapkája gyér hajat takar. A rendőrség nyilvánvalóan
nincs itt. Még nincs.
És újra a révész házához, utoljára. A révész teljesen
nyugodtnak tűnt, a kávéscsészéből eltűnt a kávé fele, s az iskolai
óra azt mutatta, hogy már csak tizenegy perc van nyolc óráig. Az
egyetlen ember, aki tökéletesen átlátta, hogy ki ment a szigetre
és ki jött el onnan ezen a hétköznapi estén – nagyon kicsi volt a
forgalom. Ott ült a rikító sárga mellényében, mintha semmi
különös sem történt volna. Ha történt volna, akkor most éberebb
lenne, figyelne, kinn sétálna, vagy a komp vezérlőfülkéjéből
kémlelné a környéket, nem pedig a kávéját szürcsölgetné, és az
utolsó betűig kiolvasná a sporthíreket.
Leo nagy levegőt vett. Amit lehetetlen ellenőrzés alatt tartani,
azt most ellenőrzése alatt tartja. A nyolcórás komppal átkel a
szigetre, mert ezt kell tennie. Nem kellett futnia a kocsiig, hogy
ideguruljon, és még elérje a járatot, de azért kissé meg kellett
nyújtania a lépteit.

***

Valahogy minden olyan fura volt.

Ugyanaz az asztal a Dráva étteremben, ahol mindig is ülni
szokott. Ugyanazok a törzsvendégek a körülötte lévő asztaloknál.
Ugyanaz a Dacso a fehér szakácssapkában, kezében a pizzasütő
lapáttal, és ugyanúgy hajol a kemence fölé.
És mégis, itt van ez a rohadt rossz érzés, csak úgy szorítja a
mellkasát. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan képes
terjedni. Osztódik és támad, mint azok az agresszív rákos sejtek.
Nem lett vacsora. Semmi sem lett. Mert Leo csak egy dologra
koncentrált. Igen, mindig is ilyen volt. Hihetetlen mértékben,
mások számára zavaróan tudott összpontosítani, pontosan
ugyanúgy, mint akkor, az utolsó bankrablás előtt, amikor együtt
tartóztatták le őket.
Furcsán hozzáférhetetlen.
Ivan egy darabig még ott állt a Ringvägen aszfaltján, és látta,
ahogy a bérelt kocsi eltűnik a Gullmarsplan irányába, mielőtt
növekvő rossz érzése társaságában visszament az étterembe, és a
törzsvendégek tiltakozása ellenére felhangosította annak az
átkozott tévének a hangerejét, hogy lássa a rablásról közvetített
rohadt felvételeket. Odasandított a tulajdonosra és kíváncsi
feleségére, akik ugyanolyan érdeklődéssel követték a híreket,
mint ő maga. Két hiéna, akik azt hitték magukról, hogy ismerik
az ő fiát.
És a hiénák feje fölött ott sorakoztak.
A vörösborok.
Hosszú idő óta először érezte, mintha amputált karjának a
helye lenne, testében érezte a szoba-hőmérsékletű vörösbor
táncát, pedig nem is kortyolt belőle. Fantomszomjúság. Fejében
érezte azt a kellemes, biztonságot nyújtó kábaságot.
Nem!
A fenébe is, nem!
Nem szabad gyengének lenni. Most nem.
Csak sikerülne rávennem, hogy megváltozzon, csak sikerülne
lebeszélnem arról, amire készül, a francba, bármi is legyen az.
Ivan felállt arról a kényelmetlen műanyag székről, és már
harmadszor kérte el az étterem vezeték nélküli telefonját, amely
lisztes volt Dacso pizzás kezétől, de harmadszorra is csak az a
monoton, ütemes kicsengés hallatszott. Összehasonlította a
beütött számot a kezében lévő gyűrött papírlapon lévő számmal,
amelyet Vincenttől kunyerált ki. Ezen a számon hívta őt Leo a
nap folyamán. Számról számra összevetette, minden rendben.
Még egyszer, utoljára, ugyanaz a szám. És még fel sem készült
rá, még csak véget sem ért az első kicsengés, amikor valaki
beleszólt.
– Igen?
Leo hangja. Tényleg?
– Hm... Ivan vagyok.
És mekkora csend. Megpróbálta hallás alapján kitalálni, hol
lehet a másik, de semmit sem hallott.
Túl nagy volt a csend.
– És mit akarsz?
– Hát én... Csak, tudod... ugye tudod, hogy mennyire törődöm
veled? Ugye érted?
– Igen, és?
– Jusson eszedbe. Hogy itt vagyok. Ha szükséged lenne
segítségre.
– Honnan telefonálsz?
– Az étteremből.
– És a számom?
– Az öcsédtől.
Újra csend.
Amiből semmi sem vehető ki.
– Te, Ivan, hallod?
– Igen?
– Legközelebb csak olyan számról hívj, amit jóváhagytam.
És ez most egy másik fajta csend. Leo kinyomta a készüléket.
Zavarodottság. Az előbb még kellemetlenséget érzett,
nyugtalan volt. Most pedig dühös.
Visszautasították.
Egy napon belül harmadszor.
Először a betonfalnál, aztán a vacsoránál, és most újra.
Jóváhagyni? A rohadt életbe, arról a számról hívlak, amelyikről
csak akarlak!
És ami ekkor következett, váratlanul érte. Egy érzés, amely ott
settenkedett körülötte, s eleinte észre sem vette. Piszok. Ezt
érezte. Egész teste piszkos. Itt vagyok, minden porcikámmal azt
sugallom, sőt még meg is ismétlem, hogy itt vagyok, törődöm
vele, és erre ő... engedélyezni akar egy telefonszámot?
– Sikerült elérned?
 Dacso. A hiéna a pizzakemence mellől. A hiéna és a
hiénafeleség. Őt nézik. És kinevetik. Hiénanevetéssel.
– Mi közöd hozzá, hogy kivel beszélek? Foglalkozz a magad
dolgával!
– De hát a fiaddal beszéltél, vagy nem? Tisztára úgy hangzott.
– Tehát a hiénák most már hallgatóznak is?
– Mi van?
– Sütögesd csak az átkozott pizzáidat. És a rohadt életbe, ne
üsd bele az orrodat abba, amihez semmi közöd!
És a tévében már megint az a szignál, amelyet olyan jól ismer,
és amelyet minden egyes új hír előtt lejátszanak. Még jobban
felhangosította a tévét, fittyet hányt a törzsvendégekre, akik
természetesen megint tiltakoztak, sőt egyikük fel is állt, hogy
tettlegesen is alátámassza a panaszát, de aztán meglátta, hogy
kiről is van szó, és azonnal meggondolta magát. Elkanyarodott a
gurulós felszolgálókocsik felé, és úgy tett, mintha szalvétát vagy
talán sótartót keresne.
Az első kép. Az első hír. Egy komoly kinézetű férfi hírolvasó,
aki nagyon gondosan ügyelt a frizurájára és a sminkjére, de ez
sem segített, annyira egyértelműen látszott, hogy csak betanult
viselkedés, csak imitálja a komolyságot. Alkarja az asztalon, feje
kissé félrebillentve, hangja mesterkélten halk. A hírolvasó jobb
válla felett állókép, egy géppisztoly a vértenger kellős közepén.
Ivan odébb tolta a székét, kicsit hátrébb, hogy jobban lásson,
amikor elkezdődik a híradás. Egyelőre csak ugyanaz az
információ, mint a korábbi adásokban is. Még több vér. Egy
halott rabló. Sokkos állapotban lévő biztonsági őrök a
hordágyon. Mikor már néhány perce ment a híradás, s már-már
ott tartott, hogy kikapcsolja, hirtelen új képek jelentek meg a
régiek helyett. A rendőrség sajtószóvivője egyenruhában... egy
nő. Ót eddig még nem mutatták. Szemmel láthatóan az alaposan
megvilágított tetthelyen készítették az interjút. Mintha valami
ideiglenes filmkulissza lenne, mintha a rendőrnő maga rendezte
volna el épp így, éppoly átgondoltan, mint az előbb a hírolvasó.
Az ő hangja is ugyanolyan mesterkélten halk volt, amikor
megerősítette, hogy a nyomozás eddigi állása szerint két álarcos
férfi hajtotta végre az akciót, hogy azonosították a tűzpárbajban
lelőtt férfit, a másik rabló még szabadon van a zsákmánnyal, és
mivel fegyver van nála, és erősen stresszes lehet, ezért rendkívül
veszélyes.
Ivan a vízzel teli pohár után nyúlt – kávé és víz, amikor
karnyújtásnyira tőle ott a bor –, és egy hajtásra kiitta anélkül,
hogy levette volna a szemét a sajtószóvivőről.
Úgy tűnt, a szóvivőnek sem tetszett, amikor a megtervezett
részről áttértek a tervezhetetlen szakaszra, amikor az előre jól
megfontolt, jól átgondolt nyilatkozatát a riporterek spontán
kérdései váltották fel. Ez már meghaladta a képességeit. Csak
annyit mondott, hogy a kényes nyomozási helyzetre való
tekintettel túl korai lenne bármit is kijelenteni erről, vagy arról,
vagy amarról. Ezt mondta. De Ivan jól látta rajta, hogy hazudik.
A zsaruk mindig többet tudnak, mint amit bevallanak. A francba,
hát nem igaz, hogy nem szimatolták már ki, hogy ki lehet az. Ha
van egy azonosított rabló, akkor semeddig sem tart kideríteni a
többi kilétét – ha más talán nem is tudja ezt, de ő és a három fia
bizony nagyon is.
De nem lehetett Leo az. Ezt ő maga is tudta. Az étteremben
való felbukkanása ezt kizárta.
És mégis... Ivan sehogy sem tudta összerakni a dolgot.
Miért viselkedik vele olyan rohadt furán a fia a szabadulása
utáni első napon? És vajon hol lehet most, ahelyett, hogy itt
vacsorázna az apjával, ahogy megbeszélték?

***

Ötperces út a komppal. Öt perc autózás a sziget egyik végétől

a másikig. Ugyanaz az út, amelyen néhány órája is végigment.
De ez a mostani pokoli nyugtalanságban telt. Talán mindennek
vége, még mielőtt elkezdődött volna. Az utolsó szakaszt
lekapcsolt lámpákkal tette meg. Fékezett, megállt. Ott, kicsit
feljebb, a tökéletes sötétben, ott sem ég egyetlen lámpa sem – a
házban, amit nem látott, de amitől most minden függött.
Ha Sam ott van.
Ha Sam nincs ott.
Leo még nem szállt ki, leengedte az ablakot. Hideg levegő.
Ettől teljesen éber lett. Amíg itt ül, addig nem tud semmit. Ha
nem tud semmit, az azt jelenti, hogy Sam még él, és a zsákmány
nála van.
Megszólalt a mobiltelefonja, harmadszor és negyedszer is.
Kitartóan, szinte követelően – lehet, hogy a Kék Rabló az. Végül
döntött, kikapta a zsebéből, lenyomta a gombot, beleszólt. Az a
hang. Az apja. Egy rohadt éttermi telefontól. Körülötte
mindenféle emberekkel, egy hívás, amit le lehet hallgatni, amit
utólag be lehet azonosítani.
Felhúzta az ablakot, odakinn hideg, nedves volt a levegő, míg
benn a kocsiban még megrekedt a meleg.
Mindig van megoldás, mindig van kiút.
De most – most talán nincs.
Ha a rendőrség ott vár az elsötétített házban? Ha az előző
komppal átjöttek egy közönséges autóban, és nem riasztották a
révészt, ha őket is elnyeli ugyanaz a sötétség, amelyben ő maga is
rejtőzködik? És ha ebben a pillanatban is őt nézik, egy éjjellátó
távcsővel követni tudják teste melegét, ahogy zöldes, sejtelmes
fényt ad ki magából?
Kinyitotta a kocsi ajtaját, lábával óvatosan kitapogatta a talajt,
majd elindult a kerítés és a kapu felé. Megállt, hallgatózott.
Semmi. Még a szél sem lebbent.
Először csak ketten voltak. Aztán hárman lettek. A bankrabló,
a gyilkos és a bérgyilkos. Most egyikük halott. Megint csak
ketten vannak – de melyik kettő?
Elérte a gyepszőnyeget, amely enyhén emelkedett, ezért a
kissé fagyott talaj bizony nehézséget okozott, lába újra és újra
kicsúszott alóla. Itt valahol, körülbelül a kőfalnál, itt parkolt Sam
autója a délutáni látogatásakor. Most nem állt ott semmi. Ez
akár a legrosszabbat is jelentheti, vagy azt, hogy tudatosan
máshová rejtette.
Leo emlékezett rá, hogy a bejárati ajtón szemmagasságban
volt egy kis ablak, olyan üvegből, amelyen nem lehet átlátni. Az
viszont túl nagy kockázatot jelentett volna, ha a rendes ablakon
kukucskál be a konyhába vagy a ház túloldaláról a szobába.
Az ajtókilincs világos fémből volt, talán meg is csillant, ahogy
ráhelyezte a kezét, óvatosan lenyomta. Nincs zárva. Egy lépés
abba a kicsi, sötét előszobába, a küszöbön át a konyhába, el a
tűzhely előtt, amelyben elégették a térképet.
Szuszogás.
 Vagy csak beképzeli magának?
A két konyhai szék üresen tátong, akárcsak a konyhapad.
Ment tovább, át a következő küszöbön, be a parányi
nappaliba. És ott... igen, ott. Talán.
A fotelben. Mintha valaki ülne ott. Kissé előredőlve.
Mintha kirajzolódna valakinek az árnyéka.
– Akár én is lehettem volna.
Sam.
Igen, ez Sam hangja.
És Leo nem tudta megmondani, hogy örömet érez valahol
mélyen a szívében, vagy megkönnyebbülést, vagy talán egyfajta
fojtott dühöt. Azt az egyet tudta csak, hogy ez olyan erős érzés,
amire most aztán igazán nem pazarolhat energiát.
Kinyújtotta a kezét a konyhai szék felé, közelebb húzta az
árnyékhoz.
– De nem voltál, Sam. Nem te voltál.
– A rohadt életbe... láttam, ahogy összecsuklik. És... idekap.
Sam árnyék keze remegve tapogatta ki a csípő és a lapocka
közti részt.
– És kiszaladtam. Hozzá. Elkaptam, megpróbáltam... Nem
értettem meg, hogy fejlövést is kapott. Hogy még egy golyó
eltalálta. De éreztem, ahogy Jari meghalt... éreztem a kezén,
tudod, ahogy elernyednek az izmok. És most értettem csak
meg... ugyanúgy akár én is lehettem volna.
Leo talán még sosem nyúlt Samhez, kivéve azt a rituális
ölelést, amivel a többiekhez hasonlóan ő is köszöntötte a H
részleg bennlakóit. De most megtette. Kereste Sam árnyék
karját, árnyék kezét, és ráhelyezte a saját kezét.
– De te élsz! Érzem a kezeden.
Mert itt ült egy olyan ember mellett, aki tulajdonképpen
annak ellenére, hogy milyen bűntettért ítélték el, nem tudta,
hogyan kell erőszakot alkalmazni. Valaki, aki egyetlenegyszer
volt erőszakos, huszonöt évvel ezelőtt, hogy ne kelljen több
erőszakot elviselnie – de soha többé nem használt erőszakot,
soha többé.
Leo óvatosan megszorította az árnyék kezet, de nem kapott
választ, mintha Sam nem is észlelte volna. Erre kicsit
keményebben szorította, aztán még keményebben, még mindig
semmi reakció. Ezért tehát felállt, s ugyanazzal a mozdulattal
lerántotta a rolót a szoba mindkét ablakán. Kezével a padlón
tapogatva megkereste az egyik állólámpát, felkapcsolta. Gyenge
fénye volt, de arra elég, hogy lássa a másikat, leolvashassa
érzéseit.
Sam szőke haja kócos volt és lelapult, ami nem csoda, mert
sokáig volt rajta egy fekete álarc, jól beleizzadt. Sam nem kifelé
nézett, hanem befelé, magába, tekintete még mindig ott volt a
bevásárlóközpont előtt az autóparkolóban, gondolatban újra és
újra lejátszotta azt az egyetlen képsort. És alig láthatóan mégis
ez volt az egyetlen, amit látni lehetett az arcán, néhány csepp
megalvadt vér, ami eltalálta bőrének egyetlen fedetlen részét – a
bal szeme és bal szája szöglete körül –, vércseppek, amelyek csak
addig értek, ahol korábban az álarc anyaga kezdődött.
– A hüvelykujj. A zsernyák az úttorlasznál. Pontosan úgy
csinált, ahogy mondtad.
Ez volt az első, amit mondott az „akár én is lehettem volna"
óta.
– Ide-oda húzogatta, talán nem is gondolt rá. A barázdákon.
Az UV-jelzésen. Dörzsölgette az ujjával, és nem is annyira rám
nézett, mint inkább arra.
És lassan abbamaradt a nyikorgás, ahogy Sam közelebb
hajolt.
– A sapkát, az overallt, a bakancsot... mindent elégettem,
pontosan úgy, ahogy megbeszéltük.
– És azt, ami az ellenőrzésnél volt rajtad? A tejesek
egyenruháját?
– Azt is.
És Leo pontosan érezte, hogy Sam tekintete végre ott merte
hagyni azt a rohadt parkolót, s másodszorra is elhajtott onnan.
Ide.
– És a tejesautó, az is leégett.
Ez a tekintet, mely egy sokkos állapotban lévő
értékszállítmány-rablónál előnyt jelentett, mert egy hivatásos
sofőr végtelen, kissé unott nyugalmának tekintették, aki éppen
leszállította a napi tejtermékeket.
– És a fegyvert, a fegyveremet... azt a kiürített kazettákkal
együtt huszonöt méter mélyre süllyesztettem, két perc evezésre a
mólóhoz kikötött csónakkal.
Egymásra néztek. És mintha a köztük lévő barátság és
bizalom növekedett volna, épp akkor, épp ott. Valaki, aki soha
többé nem akart erőszakot elkövetni, mégis belement egy
második alkalommal is, egy utolsó alkalommal. És aki, miután
ez az erőszak a visszájára fordult, és ő fogta egy ember kezét,
akiből érezhetően akkor szállt ki az élet, úgy döntött, hogy ő
maga folytatja. Az életet. Valaki, aki a sokk ellenére pontosan
úgy cselekedett, ahogy megbeszélték rablóból hétköznapi
emberré vált, átjutott az útzáron, elégette a ruháját és az első
menekülőautót, átszállt a második autóba, saját autójába,
elment a szigetre, ahol megszabadult a fegyvertől és az utolsó
nyomoktól. És akkor, csak akkor, amikor már elérte a házat, a
sötétséget, a magányt, akkor engedte meg magának, hogy
elgyengüljön.
Leo elmosolyodott, alig láthatóan, büszke volt arra, hogy
megfelelő munkatársat választott. Felállt, kiment a konyhába,
odament a beépített konyhai magas szekrényhez, kinyitotta, és
nekiállt lecsavarni egy fémtetőt, amely a második és a harmadik
polc között volt a falon.
A szellőzőcső.
– Ugye itt van?
Sam bólintott, és Leo addig tekerte a fémlemezt, amíg kellően
nagy lett a rés ahhoz, hogy benyúljon egyik kezével, és kihúzzon
egy védő műanyag fóliába csomagolt hosszúkás csomagot.
– Van vonalzód? Vagy egy colstokod?
– Azt hiszem, anyának volt itt valaha egy szabócentije.
Sam kihúzta a konyhai pult fiókját, kotorászott benne egy
kicsit, majd átnyújtott egy tekercset, amelyen váltakoztak a
piros, zöld és sárga mezők. Leo leengedte, egyméteres
mérőszalag volt. Odatette a puha, töredezett szalagot a
befóliázott bankjegyek mellé.
– Húsz centi. Minden centi ötezer korona... akkor ez itt tehát
egymillió. És hat darab ugyanekkora köteg, hatmillió. Ez elég
lesz. Arra, hogy megtegyük azt a bizonyos látogatást, és még
zsebpénzünk is marad.
Visszagyömöszölte a bankjegyköteget a falban lévő lyukba, a
már ott lévő kötegek mellé és fölé, visszacsavarozta a tetőt, és
becsukta a konyhaszekrény ajtaját.
– És a másik fegyver?
– Ott feküdt az aszfalton, néhány méterre Jari testétől.
Esélyem sem volt rá, hogy felszedjem.
Soha nem szabad nyomot hagyni.
Csak olyan nyom maradhat, amit akarattal hagyok magam
után.
Egymást nézték, némán. Valami végtelen nyugalom kellős
közepén. És bár a nappali közepén lévő állólámpa fénye
továbbra is túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy a konyhában
kivehesse a másik arcvonásait, Leo mégis biztos volt benne, hogy
Sam tekintete újra a régi. Az egyetlen nyom, amely az arcán még
emlékeztetett a tetthelyre és a halálra, az a bal szeme és szája
körüli néhány vérfoltocska volt.
– Holnap, Sam. Kicsit át kell gondolnunk a dolgot. A fegyver,
amelyet nem szedtél fel a földről, azt jelenti, hogy ha jól ismerem
a zsernyákokat, akkor néhány órán belül egy olyan szobába
kerülök, ahova soha többé nem akartam jutni.
A rablásnál használt másik fegyver ugyanis, amelynek szintén
huszonöt méter mélyen a tenger fenekén kéne lennie, most
nyilván egy bűnügyi technikus asztalán fekszik. Leo pontosan
tudta, mit jelent az, hogy rablásai során először ilyen nyomot
hagyott maga után. Valószínűleg be fogják vinni. Ki fogják
hallgatni. De csak azért, hogy ellenőrizzék. Mert tökéletes az
alibije. Semmit, de semmit nem fognak találni, ami közvetlenül
hozzá köthető lenne – csak azok a régi, poros gyanúsítgatások,
amiket akkor sem tudtak hihető történeti lánccá összekapcsolni.
– És ha már eleget ültem a hülye zsaru bátyádnál, akkor még
néhány órára lesz szükségem... hogy pótoljam Jarit.
Hogy végrehajthassa a legeslegutolsó lépést – a
rendőrpalotát. Valakivel, akiben bízik. Annak ellenére, hogy
soha senkiben nem bízott. Annak ellenére, hogy soha nem volt
rá ideje, hogy ilyen kapcsolatokat építsen.
Ezért tehát mindössze két választása volt.
Felix és Vincent.
– Sam, így tehát... azt akarom, hogy te lépj kapcsolatba az
albánokkal, és azt a bizonyos látogatást estére halasztjuk.
Talán Felix... aki ugyan már nemet mondott, és a
legcsökönyösebb ember, akivel valaha is találkozott?
Vagy Vincent... aki szintén nemet mondott, s most mintha
kerülné őt?
– Sam, te élsz. És a zsákmány hiánytalanul itt lapul a
szekrényedben. Holnap tehát néhány óra késésben leszünk,
amiatt, hogy... hát, a ma történtek miatt. De van még elég időnk.
A tervünk még mindig tarható... és három nap múlva véglegesen
lezárjuk.
PÁNIK.
Ezt érezte.
De nem értette, miért.
Britt-Marie újra megfordult az ágyban. A feje búbjától a
keresztcsontjáig csupa izzadtság. Az éjjeliszekrényről gúnyosan
vigyorogtak rá az ébresztőóra szögletes számai: 23.47.
Korán lefeküdt, már másfél órája, és reménykedett benne,
hogy az éj sötétjében álom jön a szemére... és nem kell
megtudnia, hogy mikor és milyen állapotban ér haza a fia. És
másnap reggel felébred, és a fia csak ott fekszik a
vendégszobában, kicsit horkol, teljesen belecsavarodott az
agyongyűrt lepedőbe, ahogy kiskorában is.
Különös gondolatok cikáztak az agyában, harcoltak
egymással, s az első álmatlan órákban azon törte a fejét, hogy ez
vajon normális-e. Vagy ő is csak egy anya, aki szereti a fiát, aki
aggódik érte, annak ellenére, hogy hosszú börtönbüntetése után
csak ma reggel engedték szabadon, és nyilván azt ünnepli
valahol.
Ezek normális gondolatok. Úgy döntött. Mármint az, hogy
szeretetet érez. De, mindemellett, valami mást is. Egy érzést,
amely olyan erős, olyan ismerős. Minden alkalommal, amikor
már közel járt hozzá, hogy elaludjon, hogy átcsusszanjon az álom
birodalmába, felbukkant egy zavaró kép, egy börtöncella, és
rögtön kiment a szeméből az álom. Valahogy ezzel függött össze,
hogy pánikot érez. Azokkal a sivár, állott levegőjű szobákkal, a
különböző börtönökben tett látogatásaival. Pedig nem kéne így
lennie. Szép lassan hozzászokott ezekhez a látogatásokhoz,
hétköznapjainak részévé váltak. A hosszú utazások ellenére
éveken keresztül kéthetente egyre csak látogatta a fiait, akik az
ország különböző részein, különböző falak mögött ültek elzárva.
Körülnézett. Kicsi, viszonylag egyszerű ház.
De az övé.
 Jó régen, egy másik korban épült, mintegy két és fél
kilométerre Stockholm déli városmagjától, a Tallkrogen nevű
negyedben, a környező többi házzal együtt. Szűk volt, de
barátságos, bérből és fizetésből élő kisebb családok saját
otthona. Jól érezte itt magát, annak ellenére, hogy a forgalmas
Nynäsvägen pont itt haladt el az ablaka alatt, és egyfajta
hangfüggönyt hozott létre, amelyet nappal sosem hallott már
meg, annyira beépítette a mindennapjaiba. De ilyenkor, amikor
leszállt az éj, s a járművek nem folyamatosan, hanem egyenként
jöttek, mindent nagyon jól hallott. S azok a hatalmas kamionok
olyan rezgéseket keltettek, hogy rengett az egész faház, a padló,
az ágy. Akkor költözött ide, amikor letartóztatták a fiait, de még
nem kezdődött el az első tárgyalás. Főleg azért, hogy szabaduljon
Falun kisvárosi pletykálkodásától, mert az újságok napi hírei
nyomán suttogás vette körül mind a városban, mind a kórház
folyosóin, ahol akkor dolgozott. De azért is, hogy közelebb
legyen a fiaihoz, amikor szétszórják őket Svédország
legbiztonságosabb fegyházaiba.
Havonta két látogatás, mindegyiküknél. És ezek mennyire
különbözőek voltak. Mikor Vincentet látogatta meg, már az első
alkalommal pontosan érez- le, hogy fia leszámolt saját magával,
megbánta, amit tett, soha többé nem fog semmiféle bűntényt
elkövetni. „ Utoljára tettem, anya.” Így mondta, pontosan így.
Utoljára. És Felix – hát ezt nem tudta pontosan. Csak remélte.
Mert fia végig néma maradt a kihallgatásokon, és aztán, még ha
kettesben is voltak, akkor sem szólt egyetlen szót sem mindarról,
amiért elítélték. És Leo – nála is elég volt egyetlen látogatás,
ugyanúgy, mint Vincentnél. Hogy tudja róla, soha nem fogja
abbahagyni. Bekerült a bűnök világába, amit soha többé nem
akar elhagyni. Ő soha nem fog megváltozni.
Megint fordult egyet az ágyban, most már a homloka és a
halántéka is izzadt, hallgatta a világítós óra ketyegését, egy
hangtalan óra hangos ketyegését.
A pánik.
Nem akart múlni.
És ez az érzés befészkelte magát mellé az ágyba, kényelmesen
elterpeszkedett, elvette tőle a helyet.
Tulajdonképpen örülnie kellett volna. Sőt boldognak lennie!
Hálásnak azért, hogy valamennyi fia újra szabadlábra került.
Mikor látták egymást utoljára, mikor voltak valamennyien
együtt? Inkább arra kellett volna gondolnia, hogy holnap
mindegyik fia itt lesz, ebédre. Arra kellett volna készülnie, hogy
milyen jó érzés lesz azt mondani, hogy „ugye ti is érzitek, kedves
fiaim, hogy családunk számára ez most a folytatás kezdetét
jelenti”. De tudta, lelke mélyén érezte, hogy ez nincs így. Sőt,
lehet, hogy épp a vég kezdete.
És ekkor pontosan érezte, újra. A pánikot.
És megértette, végre megértette, hogy mivel is függött össze.
Azzal a rohadt kötelékkel!
Tehát erről volt szó. Az a torz, szánalmas, beteges családi
kötelék, amit Ivan hozott létre! És ma reggel ott állt vele
szemben, a kapu előtt, és szinte figyelmeztette rá. És mindaz,
amit ő, Britt-Marie a hosszú évek során felépített, a sokévi
távolságtartás, Ivan számára semmit sem jelentett – újra belé
férkőzött, mélyen a lelkébe, mint régen.
Az az átkozott kötelék, az a természetellenes összetartozás,
befelé, kifelé, mindenki ellen!
És ami most újra eltiporhatja fiatalabb fiai döntését.
Vincent és Felix – vajon képesek lesznek ellenállni Leónak?
Vajon elég lesz ehhez a saját akaratuk?
Ez az, pontosan ez az, ami miatt pánikot érzett.
Hogy Leo újra a családi kötelékre fog hivatkozni, újra
magával rántja a testvéreit, újra lerántja őket. Úgy fogja
használni ezt a köteléket, ahogy Ivan is tette annak idején. Úgy
fog érvelni, ahogy az a férfi tette, akit kénytelen volt elhagyni,
hogy ő maga egyáltalán túlélje a helyzetet – és nem akarta, nem
akarta, nem akarta, hogy kénytelen legyen elhagyni saját fiát is.
Egy autó, pontosan olyan jól hallatszott, mint az összes többi.
De nem a főút felől.
A motorhang a másik oldalról, a konyhaablak felől érkezett,
amely a szomszéd házakra és a lakónegyeden végigfutó félhold
alakú utcára nézett. Egy autó közeledik, fékez, megáll. Az ő háza
előtt. Aztán léptek hallatszottak. Ismerősnek tűntek, határozott,
de egyben puha léptek – lehet, hogy most is ugyanúgy jár, mint
régen?
Majd nyílt a bejárati ajtó.
 Nem hallotta a zár kattanását, de az előszoba padlója
megnyikordult.
És most már pontosan tudta, hogy a fia lépteit hallja, és látni
akarta legidősebb fiát – látni akarta, hogy van, meg akarta
érteni, hol lehetett eddig.
Mielőtt kinyitotta a hálószoba ajtaját, még megigazította a
hálóingét.
Leo a nyitott hűtőszekrényből kiáramló fénysugár kellős
közepén állt. És mivel sem a mennyezeti lámpa, sem a
konyhaszekrények feletti lámpák nem égtek, börtönhalovány
bőre szinte fehérnek tűnt.
– Anya, hát te nem alszol?
Halott. Erre gondolt. Pontosan így fog kinézni a fia, ha majd
már nem áramlik a vér harmincéves testében.
– Még nem. Hiszen még csak éjfél van.
Érlelt sajt. Füstölt lapocka. Leo a tűzhelyre rakta a két
kistányért.
– Hol tartod a kenyeret?
Britt-Marie előszedte az egyik konyhaszekrényből a fonott
kenyereskosarat, benne a háromszögletű ropogós
kenyérdarabokkal.
– Hol jártál... valami étteremben?
– Mulattam volna, úgy érted?
Britt-Marie bólintott, Leo vállat vont.
– Nem, anya. Nem mulattam.
– Hát akkor mit csináltál?
Semmi különöset.
A sajtvágó kés életlen volt. Szeletek helyett apró, gyűrött
darabkák estek le róla, a háromszög három sarkában helyezte el
őket nagy gonddal.
A lapockából vastag szeleteket vágott, azt tette a következő
kenyérszeletre.
– Tehát ne nyugtalankodj, anya.
És a fehér bőre most szinte kékre váltott. Britt-Marie csak
nézte, megpróbált nem nyugtalankodni. De amit a fia épp most
mondott, az semmiképp sem jelentett számára
megkönnyebbülést. Úgyhogy csak állt ott, hálóingben, éjszakára
csomóba kötött hajával, hogy ne kócolódjon annyira össze,
mezítláb a hideg padlón.
Kicsinek tűnt, de mégis szilárdan állt, két lábon.
– Bármit is teszel, Leo...
Pontosan ugyanúgy, ahogy akkor állt, amikor Ivan ellen
fordult.
– ...ne rángasd bele a testvéreidet.
És előrehajolt, felemelte a kezét, s kézfejével végigsimította fia
borostás arcát.
Leo csak hallgatta, ahogy léptei elhaltak az előszoba
sötétjében.
Nem volt jó érzés. Anya érintése, örökké ott érezte, olyan lágy
volt, olyan valóságos.
De most, ez a kézfej az arcán, szinte taszította.
Két szendvics és két pohár narancslé. Majd a vendégszoba. A
kihúzós kanapén friss lepedők. Anya még egy olvasólámpát is
beállított egy konyhaszékre, melléje tett egy új fogkefét, egy új
alsónadrágot és egy pár új zoknit.
Ez az otthona a börtön utáni első héten. Utána kap majd egy
ideiglenes lakást egy Lönnen nevű épületkomplexumban, egyet a
számtalan tíz négyzetméteres szoba közül, ahol más börtönből
vagy elvonókúráról szabadult személyekkel osztozik a konyhán.
De ő nem fog odaköltözni.
Hiszen már úton van valahova máshova. És ezért pontosan
azt kell tennie, amit az előbb anyja kérte, hogy ne tegye.
Nincs más választásom, anya.
Mert Jarit, érted, anya, helyettesíteni kell, vagy Felixszel, vagy
Vincenttel.
És anya, még több nyugtalanságot is fogok okozni neked.
Mert a fegyver, amely Jari kezében volt, most ott fekszik a
rendőrség asztalán. És holnap ezt Broncks, az a rohadt zsernyák
is megtudja, anya. És ebédidőben, ha szerencsénk van, utána,
idejön. Ide, a te otthonodba, hogy bevigyen engem.
 ELISA ÓVATOSAN KUKUCSKÁLT. Előbb egyik szemével,
majd mindkettővel,
Egy asztal éle. Ennyit látott. Kicsit távolabb egy tűzhely, egy
szekrény, fehér fal.
Most már biztos volt benne – fekszik.
És eddig aludt.
Hogy történhetett?
Kicsúszott a trikója, a trikó és a nadrág közötti keskeny
bőrcsík szinte odaragadt az alatta lévő anyaghoz. Egy rikító piros
műbőr kanapé tartotta fogva a derekát.
Ez a fény.
A rendőrpalota belső udvarára nyíló ablakból.
Amikor elaludt, nem vette észre, de most szinte megtámadta
őt az ablaküvegen keresztül. Ettől ébredt fel. Vagy talán azt
érezte meg, hogy nem otthon alszik, meztelennek érezte magát,
holott ruhában volt.
Bal csuklóján karóra. Öt perc múlva fél nyolc. Reggel, ugye?
Elmerevedett a dereka, ahogy feltápászkodott a kemény
konyhapadról, nyaka is zsibbadt az ideiglenes párnától – az
összetekert fehér pufikabátjától. A Belvárosi Rendőrkapitányság
Bűnügyi osztályának egyik kiskonyhája. A rendőrpalota kellős
közepén, Stockholm Kungsholmen negyedében, ahol egy
hatalmas tömbben egy fedél alatt volt egy sor rendőrségi egység,
amely összességében a svéd rendőri tevékenység magvát
jelentette. És pont ő, aki megesküdött rá, hogy soha, de soha
nem fog ez vele megtörténni – nem fog egyetlen éjszakát sem
benn tölteni a rendőrség épületében, ahogy a rendőrökről hiszik,
hogy aztán mindössze egy csésze zsarufeketét és két mazarin
süteményt reggelizzen.
Közvetlenül a kiskonyha mellett volt a mosdó. Kiöblítette a
száját, az illatosítás nélküli folyékony szappannal megmosta az
arcát, megvizezett kezét végighúzta sötét haján, megnedvesítette
a mutatóujját, és megigazította a szintén sötét szemöldökének
szőrszálait. Ő volt az egyik legfiatalabb nyomozótiszt, alig
harmincnégy éves, de máris több jelentős vizsgálatot vezetett, és
mindig megtartotta a saját magának tett fogadalmat: hogy nem
fog a rendőrpalotában ébredni, ahogy minden krimiben látni.
Soha nem fog a rendőrpalotában aludni, azt a vackot reggelizni,
és ami talán még fontosabb, soha, de soha nem fogja azt
mondani, hogy ez vagy az a megérzése, mert a rendőrségi munka
olyan, mint egy kirakós játék, ahol minden egyes darabnak
megvan a maga helye, feladata. Időnként kicsit távolabbra kell
menni, onnan kell szemlélni a félig kész kirakóst, akkor talán
van, ami jobban látszik. De soha nem szabad találgatni. És soha
nem szabad senkire és semmire sem tekintettel lenni. Bármiről
is legyen szó, és bármilyen hatása is lehet egy-egy új puzzle-
darabkának, akár mások, akár saját maga számára, be kell
illeszteni a helyére.
A megérzés csak pusztít és rombol.
A megérzés ritkán egyezik a végső eredménnyel.
A megérzés azoknak jó, akiknek nincs elég energiájuk kellő
bizonyíték gyűjtésére.
A megérzés sosem elegendő egy bírósági tárgyaláson, ennek
alapján senkit sem lehet elítélni.
Ezen az éjszakán három maga által felállított szabályt is
megszegett. Elaludt. Ócska ételt evett. Mert amikor tegnap este
tízkor – négy és fél órával azután, hogy egy bevásárlóközpont
előtti parkolóba rendelték, ahol egy rabló holtan feküdt a
vértócsában –, hirtelen a kezében tartott egy negyvenegy oldalas,
hét evvel ezelőtt történt lopásról szóló jegyzőkönyvet, és
rádöbbent, hogy sokkal többről van szó, mint egy
értékszállítmány-rablásról, akkor nem mehetett haza. Az estéből
éjszaka lett, és nem sokkal reggel öt óra után úgy érezte, le kell
dőlnie egy pillanatra a konyhapadra, hogy kicsit pihenjen és
kinyújtóztassa a derekát.
Nagyokat ásítva ment ki az ilyenkor még néma folyosóra.
Mindig következményekkel jár, ha valaki megszegi a fogadalmát.
Életében először állt meg az ételautomata előtt. 41-es gomb –
egy csésze kávé, gépi latte. 12-es gomb – két szelet kenyér a
köztük lévő vastag, túlfűszerezett sajttól kőkeménnyé
cementálódva. 23-as gomb – vaníliás joghurt egy kis zacskónyi
süteménymorzsával és egy mellé csomagolt műanyag kanállal.
Táskája az agyonizzadt edzőruhájával még mindig ott volt az
asztala mellett, ahová tegnap lehajította, mikor az edzés kellős
közepén megszólalt a riasztás. És itt, a saját irodájában, véget
értek a klisék. Ide nem jutottak be, még ezen a reggelen sem. Itt
nem volt falitábla cetlikkel és nyilacskákkal, elmosódott
fényképekkel, amelyeket a nyomozási munka során valahogy
kapcsolatba kellett hozni egymással, nem volt dugig telt
papírkosár és üres kávéspoharak hosszú sora.
Itt az ő saját rendszere uralkodott. Valamennyi folyamatban
lévő nyomozása mindössze három papírhalmazra
koncentrálódott az íróasztalán.
Mindegyiknek a tetején egy fénykép, egy kép, ami úgy
működött, mint a filmplakátok – ha láttad a filmet, s utána
meglátod azt a plakátot, azonnal fel tudod idézni a film egész
cselekményét, minden jelenetet időrendi sorba tudsz helyezni.
Három kupac. Három kulcsfontosságú pillanat.
Még mindig csak ébredezett, nagyot ásított, és szórakozottan
kezébe vette a bal oldali kupac tetején lévő képet. Ezt a
papírhalmazt „Te ütöttél először, te rohadék" elnevezéssel
jelölte. A tett pillanata. Amikor a gondolatból bűntény lesz. Egy
viszonylag éles fénykép szimbolizálta ezt, egy szétlőtt biztonsági
ajtó. Mögötte volt a zsákmány, a rablók célja. És akkor történt a
rajtaütés, amikor a pénzszállítók a legnagyobb biztonságban
érezték magukat. A középső papírhalom a „Te cseszted el”
elnevezést kapta. Amikor a bűntényből nyomok lesznek. Minden
nyomozás megkezdésekor ez volt a legkisebb kupac, amely aztán
a leggyorsabban növekedett. Most viszont már a kezdet kezdetén
egy ütős lapot is tartalmazott. A kupac tetején lévő képen egy
élettelen rabló fényképe. De nem is magának a rablónak a kiléte
jelentette a „Te cseszted el” valódi kihívását. Nem is a vértócsa,
amiben feküdt, még csak az a tény sem, hogy halott. Hanem a
fegyver. Egy katonai géppisztoly, AK4-es, alig egy méterre a
testétől. Ez állt összefüggésben a negyvenegy oldalas
lopásbejelentési jegyzőkönyvvel, ez az, ami megváltoztatta Elisa
estéjét, éjjelét és reggelét. És végül tőle jobbra ott volt a
harmadik papírhalmaz: „Azt ne hidd, hogy megúszod, te
rohadék. ” Amikor a nyomokból kirajzolódik a tettes. Ennek a
kupacnak a tetején egy fénykép volt, egy férfi, aki a kamerának
háttal áll, s épp kilép a rakodórámpára, Baseballsapka, bő dzseki
látszik a biztonsági kamera által készített fekete-fehér, szemcsés
felvételen.
Belekóstolt a kávéba. Keserű volt, vagy inkább fanyar, se íze,
se bűze. Már réges-rég meg kellett volna tisztítani ezt a
kávéautomatát vízkőoldóval. Fel is jegyezte magának, hogy fel
kell hívni az üzemeltetőt, hogy általános szervizelést kérjen.
Ízetlen, langyos ital, kenyér, sajt – felnőtteknek való tápszer.
Három papírhalmaz, egyelőre mindegyik nagyon kicsi. Még
sok tény, adat, tanúvallomás, bizonyíték hiányzott. Még alig
kaparta meg az ügy felszínét, máris ki kell adnia a kezéből. Más
esetben ez pocsék érzés lett volna, de a fegyverre és a
dokumentumra való tekintettel, amelyet most emelt ki a kettes
számú papírhalmazból a tetején lévő fényképpel együtt, valamint
tekintettel arra, hogy kinek kell átadnia az ügyet, az egész
teljesen magától értetődő volt.
Újra kiment a folyosóra. Ma már másodszor állt meg az éjjel-
nappal nyitva tartó büfé előtt, most a 41-es számot nyomta meg,
gépkávé, meg egy szám nélküli gombot, egy csésze forró vizet.
Ezüst tea. Tudta, hogy akihez készül, korán be szokott jönni, és
legszívesebben ezt issza. Az a szoba négyajtónyira volt a
sajátjától, így ha elég gyorsan megy, a fényképet és a
dokumentumot a hóna alatt viszi, s a papírpoharakat jó
magasan, a szájuknál fogja, akkor odaérhet úgy, hogy nem égeti
meg a kezét.
– Kipp-kopp.
Az ajtó tárva-nyitva állt. Elisa magasra emelte a két poharat,
hogy megindokolja, miért szóban kopog, mire a szoba
tulajdonosa felnézett az íróasztalától, bólintott, Elisa tehát
belépett.
– Gondoltam, ünnepelhetnénk, Broncks. Egy csésze neked,
egy nekem.
És leült a férfival szemben, aki valahogy mindig ugyanúgy
nézett ki, teljesen mindegy, mi volt rajta. Ma: kék farmer, szürke
pulóver, fekete cipő és sápadt arc. Az egyetlen különbség ahhoz
képest, amikor először találkoztak mint kollegák, a homloka volt.
A haja mintha hátrább kúszott volna, a homloka egyre magasabb
lett. Még néhány év, és borotválni kezdi a fejét. Így csinálják a
férfiak az ő korában, ha kopaszodni kezdenek. Egyébként
pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a szobája. Ez is olyan
jellegtelen és személytelen volt, csupa intézményi bútor, a kissé
kopottas falakon semmi, de semmi. Még csak kísérletet sem tett
rá, hogy elrejtse a szoba korábbi tulajdonosa után maradt
nyomokat. Az egész szobában csak az irathalmazok jelentettek
némi változatosságot, saját iratkötegeivel ellentétben ezek
szanaszét hevertek a földön, csupa régi irat, legalábbis a belépő
számára úgy tűnt, csupa lezáratlan ügy. És ezt a sok-sok oldalt
mind átitatja a durva erőszak, ezt mindenki tudta. Elisának már
sokszor eszébe jutott, milyen furcsa is, hogy ez nem tükröződik
Broncks semleges tekintetében, hogy tudja távol tartani
magától? Hiszen minden más kollégánál annyira egyértelmű,
hogy jelen van, látszott a szemükben, érződött a hangjukon,
mozdulatukon. Mintha Broncks elhatározta volna, hogy őrá nem
hat, nem tud beleférkőzni, és így is lett. Ez sem normális,
gondolta Elisa most is, mint máskor, nem szeretne holnap egy
ilyen ember mellett felébredni.
– Köszönöm, Elisa... de én már befejeztem az ünneplést. Ez
egy lezárt nyomozás, amióta ítéletet hoztak az ügyben.
És sokatmondóan az ablak felé biccentett, vagyis inkább az
ablakon túlra, ahol kikandikált a Régi Városháza teteje, amely
most már Stockholm Központi kerületi Bírósága, mert a
skandináv történelem legnagyobb, a médiában az Évszázad
Rablásának kikiáltott ügy tárgyalásai ott kezdődtek.
Százhárommillió korona. Ez az eset az elmúlt évben Broncks
minden ébren töltött óráját felemésztette, s most, miután
átjutott a kihallgatásokon, a kerületi és az országos bíróságon, s
miután két hete a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy nem tűzi
napirendre, végre lezárult.
Volt tehát egy jogerős ítélet. Az elkövetők megkezdték a
büntetés letöltését. John Broncksot hősként ünnepelték, hiszen
ő állt a vádemelés mögött – és az sem mellékes, hogy a teljes
rabolt zsákmány előkerült. A tettesek közül senki egyetlen
koronát sem költött, s nagyon gondosan ügyeltek arra, hogy ne
változtassanak a szokásaikon.
– De azért köszönöm a teát. Amit, ha megengeded, Elisa,
inkább egyedül fogyasztanék el... Mint tudod, az utóbbi időben
túl nagy volt itt a forgalom.
És elmosolyodott, megitta a forró vizet, tekintete még mindig
a régi városháza tetején nyugodott.
Az Évszázad Rablása, ez állt némelyik újságban. Az
értékszállítmányok értékszállítmánya, így a többiben. Egy
pénzszállítmány, amelyet a Svéd Nemzeti Bank Stockholm kellős
közepén lévő központi fiókjából kellett volna kiszállítani a
különböző értékszállító cégekhez, amelyek aztán feltöltötték
volna a belvárosi bankautomatákat a karácsony és újév közé eső
óriási árleszállítások napjaira. Az évnek erre a néhány napjára
koncentrálódott a svédországi kereskedelmi forgalom
legnagyobb része, ilyenkor forgott a legtöbb pénz. És pont ekkor
támadtak meg egy női biztonsági őrt, s fegyverrel fenyegetve arra
kényszerítették, hogy engedje át az egész pénzszállító autót. Egy
biztonsági őr, aki a média és a rendőrpalota többi dolgozója
szemében áldozat volt. Míg Broncks fel nem fedezett valami
mást. Ez a nő ugyanis intim kapcsolatban állt az egyik
támadóval, s aki alig néhány éve pályázott meg és kapott
biztonsági őri állást, majd fokozatosan tornázta fel magát a
ranglétrán egyetlen célt tartva szem előtt, hogy megkapja pont
ezen a napon, pont ezt a szállítást.
– Sajnálom, John, tudom, mire gondolsz, de nem azért
akarok ünnepelni veled. Hiszen én is csak azt gondolom, amit
te... hogy ez a dolgunk. Nincs abban semmi különös, ha azt
csináljuk, amiért a fizetésünket kapjuk.
Broncks elpirult. Elisa észrevette, pedig a férfi védekezőn az
arca elé emelte a bögréjét, mert kínosnak tartotta, hogy úgy
képzelte, a lány is a hódolók közé tartozik.
– Hanem ezért.
A két dokumentum eddig fejjel lefelé hevert az ölében. Most
felemelte az egyiket, s odatette az íróasztalra az ezüst tea mellé.
– Ezt akarom megünnepelni.
John Broncks odapillantott a dokumentumra. Egy fénykép.
Felismerte, előző este elégszer látta a híradásokban. Egy férfi
test az aszfalton.
– Jari Ojala. Bérgyilkos, pénzbehajtó. Megfelelő összegért
mindent megcsinál. Számtalan szétlőtt térdkalács szárad a
lelkén. De a gyanúsítási nyilvántartás és a korábbi bírósági
ítéletek szerint még soha nem keveredett fegyveres rablásba.
– Akkor tehát azt ünnepeljük... hogy merevhulla?
 Egy sértett lélek. De legalább már nem pirult el.
– Nem. Ojala tulajdonképpen nem is érdekes. Annál inkább a
fegyver, ami mellette hever... – Elisa előrehajolt, és a képre
mutatott. – ...azt ünnepeljük. Mert erre vágytál. Régóta. Akkor
legalább végre kihajíthatod ezt a hatalmas köteg papírt.
Azzal a padlón lévő egyik papírkötegre mutatott, a
legnagyobbra – hatezer oldalnyi bűnügyi vizsgálati anyag.
Mert ez a fegyver, John, hozzáköti a bűnösöket az összes
elkövetett bűncselekményükhöz... nem csak ahhoz a néhányhoz,
amelyekért elítélték őket.
És a másik dokumentumot is az asztalára tette.
A hatezer oldal egyikének másolatát, a fegyverraktár elleni
támadásról szóló feljelentés jegyzőkönyvének egy oldalát. Ez a
támadás jelentette a különös bankrablássorozat kezdetét.
Tárgy: Tárgy: Tárgy: Tárgy: Tárgy:
Fegyver Fegyver Fegyver Fegyver Fegyver
Modell: AK4 Modell: AK4 Modell: AK4 Modell: AK4 Modell:AK4
Üi. szám: Üi. szám: Üi. szám: Üi. szám: Üi. szám:
11237 10042 11534 12621 10668

Hosszú oldalakon keresztül, oszlop oszlop után.

Kétszázhuszonegy géppisztolyt loptak el egy titkos katonai
fegyverraktárból, elszállították, s a felügyelőnek, akit John
Broncksnak hívnak, fogalma sem volt róla, hogy hová tűntek.
– John, a képen lévő fegyver egyike a nyomtalanul eltűnt
géppisztolyoknak, amikre azóta is vadászol. Egy, azok közül a
fegyverek közül, amikről úgy érezted, biztosan tudtad, hogy Leo
Dûvnjac és családja birtokában van, és azokat használták tíz
különböző bankrablásnál. És most, épp aznap, amikor Dûvnjac
szabadlábra került, egyszer csak felbukkant. Egy újabb rablásnál.
Azzal köszöntésre emelte a poharát, hiszen ünnepelni jött, és
megitta a kávéját, aminek most sem volt semmi íze.
– Itt a nagy lehetőség, John. Ha követed ezt a fegyvert, a
többit is megtalálod. John Broncks nem koccintott. Hallotta,
amit kollégája mondott, de még nem fogta fel.
Dûvnjac?
Az a fegyverrablás?
 Felállt az asztaltól, leguggolt, lapozgatni kezdte az irdatlan
papírköteget. Kívülről tudta, pontosan tudta, melyik oldalról van
szó. Megvan. Fényképek egy kiásott alagútról, a biztonsági ajtó
alatt, a betonbunker alatt. Egy rablás, amelyet csak fél évvel
később fedeztek fel, holott a fegyverraktárt naponta ellenőrizték.
De csak kívülről.
– Igazad van. A sorozatszám megegyezik a feljelentésben
szereplő számmal. Akár lehetséges is, hogy köze van Leo
Dûvnjachoz. De az is lehet, hogy eladta azoknak, akikkel
fenyegetőzött, amikor huszonötmillióval próbált minket
megzsarolni.
John, valld be, hogy ebben te magad sem hiszel.
– Lehet, hogy már akkor átvándorolt az egész készlet a
feketepiacra. A képen látható fegyver bármelyik bűnügyi
szervezet kezében lehet.
– De te nem ezt hiszed, mivel tudod, hogy azóta eltelt hat év.
Akkor az AK4 gyakori fegyver volt a bankrablásoknál. De ma
már senki sem használja. Gondolkodj egy kicsit, John! Mikor
hallottál róla utoljára? Azóta csak Kalasnyikovról hallunk. A mai
éjszakámat részben ezzel töltöttem. Nem törődtem a
megérzésemmel, hanem ellenőriztem a tényeket. Azóta egyetlen
rablást sem követtek el AK4-sel.
Broncks ránézett, ferdén lentről, s ottmaradt a tekintete, majd
ráült a papírkötegre, mintha egy billegő sámli lenne.
– Leo Dûvnjac. Ha létezik valaki, aki ismeri, akkor az én
vagyok. A tetthelyen emberekre lődözni, ez nem az ő stílusa. Ő a
biztonsági kamerákra lő, falra, védőüvegre, plafonra, bármire...
csak azért, hogy megijessze a környezetét, hogy passzivitásba
kényszerítse őket. Eddig mindig működött. Még mi, a rendőrök
is visszavonultunk. Ugyanolyan nehézfegyverei voltak, és meg is
mutatta, hogy tudja használni azokat. Dûvnjacnak volt egy
elképzelése az erőszakról. Minden egyes lövése olyan volt, mint
egy új... hát igen, egy új szó. Az erőszak, ez volt az ő nyelvezete.
Ez az összevissza, céltalan lövöldözés, ez egyáltalán nem vall rá.
Elisa pedig ferdén fentről nézett le rá.
– John.
Nem volt valami kellemes érzés.
– Gyűlölöd az erőszakot, és épp ez az, ami motivál téged.
Engem meg az, hogy összerakosgatom a tényeket. Érted?
Azzal meghúzta a szék emelőkarját, és lejjebb engedte az
ülőkét, lesüllyedt.
– Éveken át a megérzésedre hagyatkoztál. Tudtad, hogy Leo
Dûvnjac tíz bankrablást és egy robbantást hajtott végre, s ő állt
Európa legnagyobb fegyverrablása mögött, de csak két
vádpontban sikerült elérned, hogy ítéletet hozzanak ellene. A
megérzés, John, egy nagy semmi, a megérzés csak becsapja
azokat a rendőröket, akik nem mennek végig az egész úton. És
aztán ha irányt kell váltaniuk, akkor az a bizonyos megérzés
kőként nehezedik rájuk, és rossz irányba mutat... mindig
ugyanabba az irányba, mint a kezdet kezdetén.
Nem tudta, hogy a férfi figyel-e rá. Vagy csak nézi, bámulja őt,
de nem látja.
– És az a rendőr, aki eleinte követte a megérzését, majd lassan
belátja, hogy tévedett, kénytelen változtatni. És mégis mire, mit
gondolsz, mire? Csak azt ne mondd, hogy alázatra, mert ez nem
igaz, John. Hírnévre. És egy nyomozást, egy bűnügyi vizsgálatot
sohasem lehet a hírnévre építeni. Hallgass rám. A tényekre. Ha
követed ezt a fegyvert, megtalálod a többit is.
Elhallgatott. Ha John figyelt rá, akkor most kell reagálnia,
szólnia kellene valamit.
És szólt is.
– Ez, Elisa, tulajdonképpen már a második csésze ma.
És azzal nyúlt a csésze után, ivott egy korty ezüst teát, majd
amennyire csak egy ingó papírköteg-sámlin lehetséges,
hátradőlt, megdörzsölte a szemét.
– Az elsőt én magam készítettem a kiskonyhában, ahogy
minden reggel, amikor megérkezem. És szemmel láthatólag
remekül aludtál.
És rámosolygott.
Elisa ekkor döbbent rá, hogy ma reggel pont azt tette, amiről
azt gondolta, hogy sohasem fogja megtenni. Vele ébredt. Nem a
belső udvarról áradó fényre. Hanem arra a hangra, hogy valaki
mozog ugyanabban a helyiségben, amelyben ő alszik.
Broncks elégedettnek tűnt.
Mintha elégtételt szerzett volna azért a kínos pillanatért,
amikor tévesen gondolta, hogy mit is kéne ünnepelnie.
 De a fenébe is, csak nem fog ő is elpirulni, ahogy Broncks
tette.
– Oké, John. Ha úgy gondolod, hogy a fegyver nem elég
bizonyíték... akkor nézzük a menekülést. Ez akkor történt, míg
mindenki azt hitte, hogy a második rabló, a kék ruhás még
mindig a biztonsági szobában van a bankjegyautomaták mögött.
Kabátja zsebéből elővette a mobiltelefonját, megnyomta a
képernyő közepén lévő nyilat, majd odanyújtotta Broncksnak.
Egy rövidke, hangtalan filmrészlet következett, az egyik
biztonsági kamera felvétele. A felbontása messze nem tökéletes...
áttekintésre megfelel, azonosításra már nem. John Broncks kissé
lejjebb engedte a telefont, hogy az apró képernyőn ne
tükröződjön a nappali fény.
A rakodórámpa. Egy férfi kilép oda, a kamerának háttal,
vállán táska. Mozgása szaggatott, mint mindig az ilyen
felvételeken, minden lépésből hiányzik néhány képkocka. De jól
kivehető, hogy leugrik a rámpáról, odafut a kép szélén látható,
előre leparkolt furgonhoz, kinyitja a hátsó ajtót, és beugrik.
Huszonegy másodperc múlva kipattan, és gyorsan átmegy a
vezetőfülkéhez.
Broncks futólag felpillantott, tekintete találkozott Elisa
tekintetével.
Mindketten ugyanarra gondoltak.
Ki hiányzik? Milyen feladata lett volna a halottnak a
menekülésnél? Neki kellett volna vezetnie a tejesautót, a
menekülési autót, vagy neki kellett volna beraknia a táskák
tartalmát, a zsákmányt?
– A menekülési terv egyes részei, mindig is ezt hangsúlyoztad
Dûvnjac különleges ismertetőjeleként, nevetségesen egyszerűen
kapcsolódnak egymáshoz. Végül is kénytelen vagyok bevallani,
ezért minden elismerésem.
Kinyújtotta a kezét, Broncks beletette a mobiltelefont.
– Pontosan tudták, hogy ez az értékszállító cég még mindig a
2. generáció elnevezésű rendszerrel dolgozik, azaz a táska védve
van, de a pénzszállító kazetták nem. Tudták, hogy nagy
valószínűséggel van járőrkocsi a közelben. Hogy időben
odaérünk, látni fogjuk mind a járó motorral várakozó
menekülési autót, mind a mellette fegyverrel őrködő rablót. És
azt is tudták, hogy mi tudjuk, hogy száz esetből százszor a rablók
ugyanazzal a járművel hagyják el a tetthelyet, amelyikkel
érkeztek
És újra megnyomta a kijelzőn lévő nyilat. Most lassítva
lehetett látni a kék ruhás rabló minden egyes mozdulatát, és
ekkor már jól lehetett látni, hogy kapkod, hogy ahelyett is
dolgozik, akit maga mögött kell hagynia a parkolóban,
– Elérték, hogy mi egy adott autót bámuljunk, míg ők
eltűntek egy másikkal, ami tökéletesen beleolvadt a környezetbe,
és amit jóval a rablás előtt leállítottak a megfelelő helyre. Most
már tudom, hogy előző éjszaka ellopták az Arla cég egyik
tejszállító autóját Västeråsból, a központi raktáruk elől, és
néhány órával később a kallhälli telephelyükről egy másik
autójuk rendszámtábláit is.
Tényleg tejeskocsi, most már Broncks is látta, ott volt a
hatalmas márkajel a teherautó oldalán, most, hogy sokkal
lassabban váltottak a képek, tökéletesen lehetett látni.
– Stílust váltottak, brutális rablókból a környezetbe
tökéletesen belesimuló személyekké váltak, még a rablott
zsákmány is teljesen beleolvadt a környezel be. Átjutottak a
lezárásokon anélkül, hogy észrevettük volna őket. És ilyen
trükkökre, ilyen tökéletesen kiagyalt megoldásokra tulajdonképp
egyetlenegy bankrabló képes mindazok közül, akiknek az
ügyében nyomoztál. Vagy tévednék?
John Broncks továbbra is ideiglenes sámliján üldögélt. Szinte
jólesett. A billegő papírköteg arra kényszerítette a testét, hogy
apró mozdulatokkal folyamatosan egyensúlyozzon, s ettől
ellazultak az izmai.
Elisának minden valószínűséggel igaza van.
Dûvnjac lehetett az.
Hihetetlen találékonyság a menekülési járművek
megválasztásában, és egy rabló, aki nyomtalanul eltűnik.
Mennyire ismerős. Zseniális menekülési tervek az akkoriban
szóba jöhető rablási célpontoknál, mindig kisebb, félreeső
bankok, több alternatív menekülési útvonallal, de ahol azért
kellő mennyiségű pénz lehet a páncélteremben.
– Oké, Elisa. Igazat adok neked, három tényünk, nyomós
érvünk is van. A fegyver. A menekülés. És az, hogy Dûvnjac épp
aznap szabadult.
– Négy.
– Négy?
Újabb papír. Ez a kabát másik zsebében rejtőzött. Kivonat a
büntetés-végrehajtási intézetek nyilvántartásából.
– A meghalt rabló öt hónappal ezelőtt szabadult, miután
letöltötte a büntetését. És tudod,honnan?
– Nem. De feltételezem, hogy te tudod.
– Österåker. H részleg.
– Igen?
– Ugyanarról a részlegről, ahonnan tegnap Leo Dûvnjac is.
Broncks olyan váratlan mozdulattal pattant fel, hogy a
széknek használt papírköteg szanaszét repült a padlón.
Mindazok a kétségek, amikkel előhozakodott, egy pillanat alatt
elszálltak. Már nem csak feltételezhető, hogy Dûvnjac a tettes –
most már biztos. És John Broncks hirtelen... szinte beleszédült.
Mintha mindaz az energia és akarat, amely valaha is beleszorult,
mind újra életre kelt volna.
– A francba.
– Hát igen, a francba. Nekem is ez volt az első gondolatom ma
éjjel.
– És... te ezt az ügyet átadnád nekem?
– Igen... az asztalomon már ott van három megkezdett
papírkupac.
És ez az a szétáramló energia arra késztette, hogy nyugtalanul
járkálni kezdjen a szobában, az ajtótól az ablakig, az íróasztaltól
a látogatók székéig, s amikor megszólalt, szinte kiköpte magából
a szavakat.
– Elisa!
– Igen?
– Felejtsd el! Nem kellenek a hülye papírkupacaid.
– Tessék?
– Azt akarom, hogy velem dolgozz. Hogy együtt kapjuk el ezt
a pokolfajzatot. Egy izgatott lépés kellős közepén megtorpant, és
kolléganőjére nézett, várta a reakcióját, talán azt is, hogy
elmosolyodik.
De Elisa nem mosolygott. Csak ült ott a széken, mintha nem is
értette volna, amit hallott.
 – Szóval, Elisa, szeretném, ha velem dolgoznál...
– Hallottam, hogy mit mondtál. – Felállt. – De nem vagyok
benne biztos, hogy akarom.
Amiről Broncks azt hitte, hogy bamba távollét, az épp az
ellentéte volt, tökéletes jelenlét.
Ahogy beszélt, ahogy mozgott, tökéletes jelenlétet sugárzott.
– Ha jól értem... nem vagy benne biztos, hogy dolgozni akarsz
ezzel az üggyel?
– Rosszul érted... nem vagyok biztos benne, hogy dolgozni
akarok veled. És nem vette le róla a tekintetét. Minden szót
komolyan gondolt. Broncksnak tulajdonképpen meg kellett
volna sértődnie, de inkább kíváncsi lett.
– Valójában mit is mondasz?
– Azt, hogy amivel az előbb próbálkoztál... azt már másodszor
teszed. És a kettő az eggyel több a kelleténél.
– Másodszor? Másodszor... mit?
– Egy perccel ezelőtt a legrégibb trükköt alkalmaztad,
kihúztad a lábam alól a talajt: „Nem kellenek a hülye
papírkupacaid.” Hogy eltaknyoljak, és ha már fekszem, hálával
fogadjam azt, amit ajánlasz: „Azt akarom, hogy velem dolgozz.”
Röpke néhány perccel ezelőtt, amikor elmondtam, hogy milyen
tényeket sikerült felkutatnom, és még nem értettél egyet velem,
akkor úgy próbáltál megsemmisíteni, hogy arról kezdtél
beszélni, ott álltál és néztél, amikor aludtam. „És szemmel
láthatólag remekül aludtál. ” Pszichopaták viselkednek így És ez
nekem nem tetszik.
Broncks újra járkálni kezdett a szobában, de nem saját
akaratából – a benne felgyülemlett energia kényszerítette rá.
Meg kellett volna sértődnie, már korábban.
De nem tette.
Meg kellett volna sértődnie, most.
De most sem tette.
– De mielőtt kilépsz innen, Elisa, mielőtt átadod nekem a
nyomozást, szeretnélek megkérni valamire.
Elisa már félúton volt, de most megtorpant.
– Igen, és mi lenne az?
– Hogy hozd be te... helyettem. És hallgasd ki te... helyettem.
Ha a nyomozásnak ebben a fázisában leülök szemben Leo
Dûvnjaccal, az előre kudarcra van ítélve. Annak idején hat
hónapnyi vizsgálat alatt kísérleteztem ezzel, tapodtat sem
mozdultam előre. És különben sem szeretném, ha megtudná,
hogy én kaptam meg az ügyet. Most még nem.
– Behozni? És mégis milyen indokkal? Tudomásom szerint
semmi bizonyítékunk ellene, tehát maximum néhány órát
tarthatjuk benn.
– Igen. És ezt ő is tudja. De ha nem hozzuk be, pedig tudja,
hogy nálunk van az egyik fegyver, amit ellopott, és előbb-utóbb
úgyis rájövünk, hogy a rablás épp aznap történt, amikor ő
szabadult, akkor nyugtalanná válik, és sokkal jobban fog
vigyázni. Én pedig azt akarom, hogy érezze magát biztonságban.
Mert biztos vagyok benne, hogy ez a rablás csak a költségeik
fedezésére kellett, az első lépcsőfok valami sokkal nagyobb
bűntett felé. Azt akarom elérni, hogy akkor kapjam el, amikor
azt elköveti. És egyben meg akarom találni a többi fegyvert is.
Elisa nem válaszolt, csak ment tovább az ajtó felé.
De Broncks folytatta.
– És különben is, Elisa, te egész éjjel virrasztottál. Itt, ebben a
rohadt épületben. Amíg annyira el nem fáradtál, hogy elaludtál a
konyhai padon. Mondd meg őszintén, te cseppet sem vagy
kíváncsi rá?
 A MELLKASA KELLŐS közepén.
John Broncks már jó rég nem érezte, épp ott.
Mégis tökéletesen emlékezett rá – hogy végül miképp árad
szét benne az energia. Ívesen érkezett a gyomra felől arra a
pontra, amelyet solar plexusnak neveznek. Mindig itt pihent
meg először. Égetett. Forró volt és izgató. A következő megálló a
torka. Mintha minden öröm, düh és félelem egyetlen hatalmas
lángnyelvben egyesült volna. Mintha elakadt volna a lélegzete.
Fél óra. Ennyi kellett, míg végre nem növekedett, hanem
csökkent az az égető érzés, amint egyre odébb és odébb vitte a
számítógép nyilát az idővonalon, követte a rablót a
filmfelvételen, amit Elisa lemásolt és átküldött: egy termetes
férfi bő kabátban leugrik a rakodórámpáról, és elhajt egy tejet
szállító furgonnal.
Az első nyom ennyi év után.
Ez a forróság a mellkasában, amely gyerekkorában oly
sokszor megrémisztette, eluralkodott rajta, amikor gyomrának
izmai befelé feszültek, nem kifelé. Olyankor, amikor közel volt
hozzá az erőszak, amikor tudta, hogy bármikor lecsaphat rá.
Amikor a legrosszabbra várt.
Ma, felnőttként már megtanult uralkodni ezen a forróságon,
vitte magával a parazsat mint valami ősember, védelmezte, hogy
soha ki ne hunyjon, de csak akkor kapjon lángra, ha ő maga
akarja.
Broncks újra elmozdította a nyilat, majd újra, figyelte a férfit,
aki táskát vitt a vállán. Bizonyos mértékig egyeztek az
ismertetőjelek. De nehéz volt eldönteni, hogy valóban Dûvnjac-e
az. Ez a férfi valahogy... nagyobbnak tűnt. Ami tulajdonképpen
nem is fura. Az elítéltek izomtömege mindig megnövekedett a
falakon belül. Mert az edzőterem nemcsak edzésre meg az
anabolikus szteroidok cserélgetésére volt jó, hanem – ahogy a
börtön összes többi része – alkalmas volt arra, hogy új
kapcsolatokat létesítsenek, hogy új ötletek szülessenek,
csiszolódjanak.
Közelebb hajolt a kissé homályos, vibráló képhez.
De ha ez a férfi, akit itt ilyen elmélyülten tanulmányoz, Leo
Dûvnjac, akkor miért Jari Ojalának hívják a halottat, miért nem
Dûvnjac egyik öccse fekszik ott?
Mikor egyenként kihallgatta a testvéreket, már akkor érezte,
hogy szakadás van köztük, bár egyikük sem mondta. És úgy
hitte, tudja is, miért kezdődött az egymástól való eltávolodás: a
két fiatalabb testvér kiszállt a buliból, míg a legidősebb fiú
folytatta a bankrablásokat, most már közös apjukkal, és
lebukott.
És a fiatalabb testvérek pont emiatt vesztettek. Tizennégy
nappal a hóvihar és az árokba futott menekülési autó után Felix
és Vincent Dûvnjacot is elfogták egy göteborgi lakásban. Minden
különösebb dráma nélkül, mintha csak ott ültek és várták volna.
És valamennyien némán ülték végig az összes kihallgatást, a két
fiatalabb fiú azt remélte, hogy teljesen megússzák a dolgot. De az
a nagy nyilvánosság és médiafigyelem, amit az ügy ekkorra már
kapott, s ami az elfogásuk után egyre nőtt, növekedett, azt
eredményezte, hogy csak úgy záporoztak a lakossági
bejelentések. Az egyik olyan jó volt, hogy Broncks lokalizálni
tudta a kettős rablásnál használt, megrongált fegyvert. Valaki
betelefonált, hogy látta azt az autót, amely a tévében mutatott
képsorokban többször is felbukkant, egy céges autó, amelyben a
fivérek többször is megjelentek. Ez volt az álcájuk. A
betelefonáló látta, hogy az autó behajt egy erdőbe, és ott „valami
nehezet” kiraknak a kocsiból, és elsüllyesztik egy kisebb tóban. A
rendőrség búvárai megtalálták a nehéz tárgyakat.
Fegyverdarabokat tartalmazó ládák betonba öntve. A DNS és
ujjlenyomatok alapján így tehát Leo, Felix és Vincent Dûvnjacot
összefüggésbe lehetett hozni az egyik bankrablással.
Ha sikerült belerángatnod a testvéreidet, akkor most éppúgy,
mint akkor, nem engedted volna, hogy bármelyikük is
meghaljon. Új csapatot hoztál össze, amelyből egyvalaki már
halott.
Ha te vagy az, aki elhajt a tejeskocsival, akkor lehet, hogy már
csak egyedül vagy.
Ha nem te vagy az, akkor legalább egy segítőtársad még
életben van.
John Broncks még egyszer utoljára szemmel kísérte az
overallos férfit a teherautóig.
 Te vagy a társad megőrizte a hidegvérét. Te vagy a társad úgy
lépked itt, mintha mi sem történt volna. Egyikőtöket lelőtték, és
te vagy a társad egyszerűen, higgadtan folytatja.
És én... én hat éve nem éreztem magam ilyen pompásan.
Mert ez az égő érzés itt a mellkasomban, érted, ez a
boldogság.
Épp most jött el a második lehetőségem arra, hogy elkapjalak,
hogy az életedet újra azzá a pokollá változtassam, amiből csak
tegnap távoztál – de ez alkalommal lényegesen hosszabb időre.
 EZ A FEKETE autó. Túl új, túl drága, túl fényes. Már
harmadszor gurul el a konyhaablaka alatt, lassít a feljáró előtt,
nem áll meg, nem teljesen.
Britt-Marie pontosan ki tudta venni az első ülésen ülő két
ember vonásait, egy idősebb, ősz hajú, és egy fiatalabb,
tüsifrizurás, ugyanaz a két férfi minden alkalommal.
Egy nem ide való autó.
A ház egyik oldala a széles, motorzajtól hangos, kipufogógázos
Nynäsvägenre néz, mindössze egy ritkás sövény választja el a
házat a napkeltétől napnyugtáig tartó folyamatos forgalomtól. És
az errefelé néző ablakból, ahol az U vagy talán V alakú keskeny
útra látott, ami összeköti ezt a tizennégy kis családi házat,
máskor csak a szomszédok autóit látja. De ez a fekete autó,
osonó, áramvonalas motorházával azt az érzést kelti benne,
mintha egy lopakodó ragadozó lenne.
Először úgy kilenc óra tájban észlelte. Szabadnapja lévén
akkor ébredt, és épp feltett egy kávét, s olyan időben látta
elsuhanni ezt a lopakodó ragadozót, amikor normális esetben
egyetlen autó sem halad el az ablaka alatt. Hogy kiürül nappalra
ez a villanegyed, ahol még mindenkinek van munkája, és
megengedhetik maguknak, hogy az autóban egyedül ülve
elhajtsanak a munkahelyükre. Akkor leginkább csak futólag
észlelte, talán arra gondolt, hogy eltévedhetett, aztán nem is
gondolt rá többet, inkább nekiállt előkészíteni az ebédet.
Lábosba rakta a krumplit, rá vizet, odakészítette, hogy csak el
kelljen fordítani a gombot. S az asztalon ott volt előtte a
lazactörzs, rózsaszínűen, fényesen, mint egy óriási málnás
gumicukorka. Nekiállt letépegetni a lazac áttetsző, vékony
szálkáit. Ez olyan, mintha a szemöldökét szedné, azzal a
különbséggel, hogy a lazac szálkáit nehéz kihúzogatni, mert
hiába törékenyek, nagyon erősen kapaszkodnak, mintha oda
lennének betonozva. Az előkészített lazactörzset egy hosszúkás,
tűzálló tálban berakta a hűtőszekrény legfelső polcára. Ha a fiai
megérkeznek, csak be kell tenni húsz percre a sütőbe, egy kis só,
bors, sok-sok főzőtejszín kaporral, és további tíz percig állni
hagyni. Vincent kedvenc étele, már többször is járt itt, mióta ő
szabadult. Britt-Marie nem volt teljesen biztos benne, hogy Leo
még mindig szereti a lazacot, hiszen az olyan régen volt már.
Hogy együtt voltak.
Önkéntelenül is megborzongott, kissé meghatódott, ez igazán
ritkán esett meg vele, igaz az is, hogy mindhármukat látta
egyszerre.
Másodszor egy fél órával később lopakodott el a háza előtt az
a ragadozó állatra hajazó autó. Nagyon rossz érzése támadt, bár
nem tudta, hogy miért. Aztán hirtelen Ivanra gondolt. De mi
köze lenne neki egy ilyen settenkedő ragadozóhoz – pont neki,
aki felbukkant ott a börtönfalnál, és dongott körülöttük, mint
valami büdös döglégy? Igaz is, mi keresnivalója volt ott? Bele
akar avatkozni az életükbe, már megint? És az az örökös papolás
a változásról, meg arról, hogy fogadalmat tett, hogy újra akarja
kezdeni, és ebben benne foglaltatott más is, aki esetleg nem is
akarja?
Megváltoztatni azt, amit már betonba öntött.
Ami épp ezért megváltoztathatatlan.
Soha nem lehet meg nem történtté tenni.
Hat éve úgy döntött, hogy nem gondol többé Ivanra. Vagyis
tulajdonképpen tizennyolc éve. De hat évvel ezelőtt kénytelen
volt rágondolni, a bankrablás, a bírósági eljárás, az ítélet miatt.
Hát miféle apa az, aki bankot rabol a fiával együtt? És azt hiszi,
hogy közelebb kerülhet hozzájuk, hogy ez lenne a megfelelő
alkalom arra, hogy megismerje a fiait, akiket erőszak és verés
miatt elveszített? És még van képe ott állni a börtön kapuja előtt,
és azt állítani, hogy „ha én nem lettem volna ott, akkor Leo most
nem lenne életben”. És az az idióta elképzelése, amivel csak
újabb konfliktusokat gerjeszt, hogy egy összetartó klánt épít az
egész világgal szemben! Az az átkozott szent család! És most –
ezek a kötelékek újra fogva tartják a fiait? A kötelék, amit Ivan
olyan szorosra kötött gyerekkorukban. Most, mikor a fiai végre a
saját útjukat járják?
Előrehajolt, hogy jobban lásson, arcát könnyedén az
ablaküvegnek támasztotta. Már harmadszor gurul el az a fekete,
lopakodó ragadozó az ablaka alatt, lassít, óvatosan továbbhalad.
Most már nem engedte el a tekintetével, szobáról szobára,
ablaktól ablakig ment, míg az autó ki nem kanyarodott a főút
zajos forgalmába. Elment. Csak képzelődött. És tudta is, hogy
miért. Az éjszakai pánik. Az a kötelék, amely összetart és lehúz,
amely annyira nyugtalanította, különösen érzékennyé tette.
Mindaz, ami az előbb felingerelte, amikor engedte, hogy Ivan
besettenkedjen a fejébe, mint valami ragadozó, újra ott
bolyongjon, és figyelje őt – ettől pörgött fel az agya, és túl nagy
jelentőséget tulajdonított annak, amit látott.
Harsány, szívből fakadó nevetés.
Leo és Felix hangja az étkező felől. És Felix úgy nevetett, mint
már régen, jókedvűnek, szinte boldognak tűnt, örült annak, hogy
újra itt ülhet a bátyja mellett. Felix nevetése jól illett Leo
eltorzított hangjához, utánozott valakit, sokszor szórakoztatta
így a testvéreit. És ez olyan jó, ez a kettőjük közti, régiről ismert
különös zsargon. Mindig is Leo volt az, aki meg tudta törni
Felixnek azt a görcsös merevségét.
Britt-Marie elhessegette magától a ragadozó keltette
kellemetlen érzést. Most jól akarják érezni magukat.
Megünnepelni, hogy újra együtt vannak, mint egy igazi család,
ahogy ő maga elképzel egy igazi családot.
Amit annyira várt, amire annyira vágyakozott.
Ez az ebéd – az újraegyesülés, minden fia itt lesz az
asztalánál. Ez a kép volt a célja, erre gondolt minden egyes
alkalommal, amikor fiait sorra látogatta valamelyik börtönben,
ez adott erőt számára, hogy képes legyen végigcsinálni.
A vonalas telefonkészülék a konyhai munkapad felett volt,
mostanában nemigen csengett. Miután fiait letartóztatták, a
legtöbb telefonáló elmaradt, így hat a környezetre a szégyen. De
ő maga is tehet arról, hogy ekkora a csend körülötte, a szégyen
elszigeteli az embert. Aki szégyenkezik, az visszahúzódik.
De most nem volt néma a telefon. Éles csengőhang
ismétlődött többször is.
– Szia, anya!
– Vincent! De jó, hogy hívsz.
A telefonkagylóval a kezében, a zsinórt megfeszítve odalépett
a hűtőszekrényhez, kiemelte az előkészített tűzálló tálat.
 – Mikor érsz ide? Már most betegyem a lazacot? Tudod, hogy
időre van szüksége, hogy olyan sűrű legyen a tejszín, ahogy te
szereted.
– Anya, nem jövök.
Ott állt a konyha közepén, egyik kezében a telefon, másikban
a tűzálló tál, némán egyensúlyozott.
– Talán... történt valami?
– Semmi, csak nem érek rá. A lakás... holnap lesz a szemle, és
két padlólap megrepedt. Hülye, méregdrága, olasz kőlapok a régi
fürdőszobákban, amik rendszerint eltörnek. Előre megmondtam
a tulajdonosnak.
Hallgatta a fiát, aki soha nem beszélt ennyit, soha nem
mondott ilyen részleteket. Túl sokat, túl részletesen, mint
amikor hazudik valaki.
– Tényleg erről van szó? Vincent?
– Tessék, anya?
– Igen?
– Nem bírom. Most nem.
Azt kellett volna éreznie, hogy megcsalták, becsapták. A
vágya, hogy mindannyian együtt legyenek... erre egyikük nem
jön el. De nem volt csalódott, Inkább megkönnyebbült – mert
úgy érezte, tudja jól, hogy mi az, amit nem bír elviselni a fia. A
köteléket. Ugyanazt a köteléket, amiből ő maga is kitépte magát.
Vincent nem jött oda tegnap a börtönhöz. Oda sem. És Britt-
Marie tulajdonképpen örült, hogy legkisebb fia úgy látszik,
tudatára ébredt annak, hogy egy kötelék akár hurokká is válhat –
és ha ezt tudja, akkor tudja azt is, hogyan kell vele bánni, hogyan
lehet vele szembeszállni. Még ha ehhez arra is van szükség, hogy
hazudjon az anyjának.
– Félreteszek neked egy adagot. A hűtőbe. Ha éhes vagy, csak
ugorj be.
Végig kezében egyensúlyozta a jénai tálat, most kinyitotta a
sütő ajtaját, berakta a közepére. Meggyújtotta a gázt a krumpli
alatt is. Bevitte a szobába a vizet, a tetején citromkarikák
úszkáltak jégkockák társaságában, ahogy lépkedett, hallatszott a
koccanásuk. Ment a jókedvű nevetés és a tudatosan nevetséges
hang irányába. Felix és Leo, mint akkor rég. Az asztalra helyezte
a kancsót, most már nem koccantak a jégkockák. Aztán leszedte
az egyik terítéket.
– Nemsokára kész az ebéd. De csak hárman leszünk. Vincent
nem jön.
Szinte látszott rajta, hogy siet elfordulni, csak ki a szobából, s
már a konyha küszöbénél járt, amikor utolérte Leo hangja.
– Anya!
– Igen?
– Miért?
– Valami... olasz csempe, eltört. Meg a szemle.
– A francba. A munka... már megint.
Leo hangja. Nem tetszett neki. Kiérezte belőle, hogy ő is
megérezte a hazugságot, megértette, miről van szó. Leo
megértette, hogy az anyja is benne van a hazugságban, nem csak
továbbította azt. Belátta, hogy az öccse kerüli őt. És mire Britt-
Marie belépett a konyhába, a nevetés, a viccelődés, ami annyira
csodálatos volt, véget ért.
– Anya!
Két külön helyiségből néztek farkasszemet egymással.
– Ha Vincent újra hívna... mondd meg neki, hogy én is
dolgoztam az építőiparban, kicsempéztem egynéhány
fürdőszobát, és pontosan tudom, mire kíváncsiak egy szemlén,
ha le akarják leplezni a kontárokat.
Felix mindeddig passzívan ült a székén, de amikor anya eltűnt
a konyhában, előrehajolt, és azt súgta.
– Hagyd Vincentet, Leo! Majd ha késznek érzi rá magát,
jelentkezik.
Leo nem válaszolt, csak nyúlt az étkezőbe vezető ajtó felé,
óvatosan behúzta, s hirtelen az a különös csend áradt szét a
szobában, amely akkor támad, ha a sütő és a konyhai szagelszívó
hangját hirtelen letompítjuk.
– Most van egy kis időnk.
– Időnk? Mi a fenére kell nekünk idő, Leo?
– Most olyan, mint amikor még kicsik voltunk, s anya a
teraszról lekiáltott, hogy mindjárt kész a vacsora.
És ahogy vizet töltött a poharaikba, megint megcsörrentek a
jégkockák.
Csukott ajtó, víz, két ember egymással szemben.
Mint valami tárgyalás.
 – Felix!
– Igen?
– Hogy akarsz élni? Azt kérdezem: élni.
– Hagyj békén!
– A jövőben is diákhitelből akarod tengetni magad? Azt
akarod, hogy hajkurásszanak, mert nem fizetted meg az
adósságodat az Áldozatsegítő Szolgálatnak? Hogy egy rohadt kis
hitelt sem tudsz felvenni a bankból? Hogy nem kapsz meg egy
adott állást, mert szerepelsz a rendőrségi nyilvántartásban? Vagy
pedig... inkább azt szeretnéd, hogy korlátlan mennyiségű pénzed
legyen, elköltözz ebből a rohadt országból, és mindent
újrakezdj?
Felix hátradőlt, ahogy az már szokás egy tárgyalás során, ha
valaki azt akarja közölni, hogy nem tetszik neki a feltett kérdés.
– Kedves bátyám, nemsokára kész az ebéd... úgyhogy bökd ki,
mi a jó fenét akarsz tőlem!
Szükségem van a segítségedre.
– A segítségemre? És mégis mihez?
– Kell egy helyettes.
Egy korty víz, és fennakadt egy jégdarab Felix két fogsora
közt. Hangos reccsenés hallatszott, amikor kettéharapta.
– Egy helyettes? Igen, én is hallottam, hogy tegnap nagy
lövöldözés volt. Van tévém.
Leo megvárta, míg véget ér az az átkozott recsegés.
– Egyszeri segítségre van szükségem. Nem fegyveres rablásról
van szó. Nem is hasonlít ahhoz, amit korábban csináltunk.
Egyetlen rajtaütés.
– Egyetlen, Leo? Rajtaütés? Pontosan ugyanezt mondtad sok-
sok évvel ezelőtt is. Nem emlékszel már? Még az ICA bolt előtt. A
„harmincezer a bőrtáskában, egyetlenegyszer, és többre nincs
szükség” előtt. Minek is nevezted... heist? Heist, bátyókám!
– Pontosan erről van szó. Egy heist. Egy zseniális akció.
Egyszerűen besétálunk, vételezünk százmilliót, és senki még
csak észre sem fogja venni. Soha nem tenném meg, és nem
rángatnálak bele téged, ha mondjuk... húsz milcsiről lenne szó.
Az nem lenne elég. Mert utána aztán begyorsulnak a dolgok, és
rohadt sokba kerül, hogy eltűnjünk, s a guba két év alatt
elfogyna. De most, öcsém, százmillióról beszélek. És még csak rá
sem jönnek, hogy épp rablás folyik.
Leo könnyed mozdulattal Felix karjára tette a kezét, de Felix
önkéntelenül is összerezzent. Milyen ismerős mozdulat, s rögtön
utána mindketten mintha meg is bánták volna – Leo azt, hogy
rátette a kezét, Felix azt, hogy így reagált.
– Hé, különben nem is csináltunk többet. Legalábbis a
rákövetkező tíz évben nem.
– De tudtam, végig tudtam. Hogy te folytatni fogod. Egyszer.
Akkor... lettél... akkor lettél ilyen. Amikor apa elverte anyát.
Átvetted a hatalmat.
– Hobbi pszichológusok. Na, az ilyenekből jutott nekem
bőven odabenn,
– A francba, nevezd, aminek akarod. De igazából sosem a
pénzről volt szó, Nem arról, hogy kitépjünk valakinek a kezéből
egy pénzszállító táskát, vagy ellopjunk harmincezret. Hanem
arról, hogy... meg tudtad tenni. Megtervezted. Elmenekültél.
Ellenőrzésed alatt tartottad a körülményeket. Számodra a tíz
bankrablás sem a pénzről szólt, Leo. Bármennyit is beszélsz róla.
Hanem ugyanaz. Hogy meg tudtad tenni. Egy egyszerű
bankrablásból kettős, majd hármas bankrablás lett. És fene
tudja, mi lett volna belőle, ha valaki meg nem állít.
– Hát épp ez az.
– Mi?
– Hát, amiről most beszélek, amit nem akarsz megérteni.
Hogy szállj be! Hogy fejezzük be azt, amit valaki félbeszakított. A
valaha volt legnagyobb svéd rajtaütést.
– Mert meg tudod tenni.
– Fogalmazd, ahogy akarod, öcskös, ha ettől jobban érzed
magad. Én megteszem. Benne vagy, vagy sem?
Felix a csukott ajtó felé sandított, és újra suttogni kezdett.
– Véreres.
– Mi van?
– A francba, még mindig jobb, mint egy fekete lyuk.
– Kisöcsém, jól vagy?
– Én jól vagyok. A kérdés inkább az... hogy te jól vagy-e.
Tudod egyáltalán, hogy mit akarsz? Hogy hova, merre tartasz?
Én tudom. Hogy én hova tartok. És én mindig a vérerest
választom.
 – Felix... mi a fészkes fittyfenéről... beszélsz?
– Amikor még kicsik voltunk... hány éves lehettél? Kilenc?
Tíz? Te meg apa meg az a rohadt medvetáncoltatás. Amit
tanított neked, hogy vissza tudj ütni, ha valaki ránk támadna.
Biztos vagyok benne, hogy te is emlékszel rá... de én még valami
másra is emlékszem. Amikor apa úgy elverte anyát, hogy véreres
lett a szeme. Kívülről. De az ütések hatására belül fekete lyuk
keletkezett. És jól emlékszem, hogy az a véres-vörös... az eltűnt
egyszer. De a fekete lyuk megmaradt.
Nem kellett volna suttognia. Az ajtó csukva volt, anya nem
hallhatta. De nem ezért suttogott. Hanem olyan érzése volt, hogy
a szavaknak nem szabad túlnőniük, gyökeret verniük benne.
– Érted, bátyó? Egyszerű filozófia, de ez az én erőszak-
filozófiám. Inkább véreres szem, mint fekete lyuk.
Leo mosolygott. Gúnyosan mosolygott.
– Na, most már értem. Szóval eljártál a
börtönpszichológushoz, és ezen a szarságon rágódtál...
– Miért?
– ...hogy mindenki rossz emlékeket őriz abból a szaros
gyerekkorból, Felix...
– Miért?
– ...csak turkáltál ott a törött gyermekjátékok közt...
– Miért?
– ...és te ott ültél, és visszanéztél, míg én mindig csak
előretekintek, és aztán...
– Leo! Hallgass már végre rám! Miért csinálod? – Felix
közben felállt. És már nem suttogott. – Leo!
– Mert ez az egyetlen lehetőségem.
– Nem. Voltak más lehetőségeink.
– Két nap múlva valami olyat teszünk, amit a rendőrség soha
nem fog megérteni. Az a rohadt zsernyák Broncks sem fogja
meglátni... csak, amikor már rég eltűntünk.
– Eltűntünk?
– Örökre. Egy ilyen heist után nem lehet maradni. Ezért
beszélgetünk most egymással. Nem akarok örökre eltűnni
nélküled. Vincent nélkül.
Könnyebb lett volna egy olyan báttyal vitatkozni, aki
csúfolódik vagy akár gúnyolódik. De Leo komoly volt. Amit
mondott, komolyan gondolta. És ezért még határozottabb
választ kellett adni neki.
– Nekem nem kell a rablott pénzed, Leo. Ezt én már jóval
azelőtt eldöntöttem, hogy elkaptak téged... és ezt te magad is jól
tudod.
Újabb pillantás az étkező csukott ajtaja felé... s odakinn
mintha a csengő szólt volna, két magas hang, két mély, majd újra
két magas.
– Tehát részemről nincs semmiféle heist. Mert akkor azt
mondtad, egyszer. És most is pontosan ugyanezt mondod. De
tovább fogod csinálni, tovább és tovább. Tudom. És te is tudod,
Leo. És ez az élet nem az én életem, már nem.
A csengő, megint. Most már mindketten biztosak voltak
benne. Majd léptek, anya léptei, meg a szagelszívó hangja, amit
most jobban hallottak, hogy kinyitotta az étkező ajtaját.
– Leo, téged keresnek.
A szagelszívó hangja, valamint a rövidesen elkészülő kapros
lazac erős, sült illata. De anya már nem volt olyan derűs és
vidám, mint az előbb, a csengőszóval mintha elszállt volna a
jókedve.
– A rendőrség. És veled akarnak beszélni.
Az ajtó résnyire nyitva. Beláttak a konyhába. Két férfi és egy
nő állt ott. Utcai ruhában, a cipőjüket sem vetették le. De a civil
ruha ellenére lerítt róluk, hogy rendőrök. Leónak ködösen
rémlett a két férfi – reggel látta őket, mikor elgurultak a ház előtt
egy civil autóban. Az idősebbnek ősz bajsza volt, a fiatalabb teste
kisportolt, napbarnított. Leo mindjárt megértette, hogy ők
voltak az előőrs, hogy megerősítsék, igen, Leo Dûvnjac itt
tartózkodik.
Amióta egy bankrablót halálos lövés ért, és a fegyvere a földre
hullt, Leo várta, hogy Broncks előbb-utóbb eljön érte, csak azt
nem tudta, mikor. Azt is jól gondolta, hogy jár a zsaru agya –
akkor fogja bevinni, őt, ha az anyjánál van, mert akkor a
legkisebb a kockázata annak, hogy erőszakot fog alkalmazni.
Ebédidő. Még messze az este.
Még mindig bőven van idejük végrehajtani a terv második
lépését – a látogatást – még azután is. Ha kissé módosított
formában is. A látogatás, most, hogy az egyik fegyver Broncks
kezébe jutott, több szervezést és több időt igényel, mint ahogy
elsőre tervezte. De egy megváltoztatott terv nem törvényszerűen
rosszabb terv. Az új körülményeket mindig a saját előnyre lehet,
kell alakítani. És már tudta is, hogyan. A délutáni kihallgatást
arra fogja felhasználni, hogy provokálja azt az ördögfajzatot,
hogy rossz irányba terelje John Broncksot, hogy ha majd két nap
múlva végrehajtja a végső rajtaütést, akkor ez a zsaru valahol
teljesen máshol legyen – kétszeresen is átejti.
Leo vállat vont, és felállt, Felix pedig előrehajolt, és a fogai
közt sziszegte: „Soha többé szóba se hozd előttem". Leo elhaladt
az anyja előtt, rámosolygott, megsimogatta az arcát, ahogy az
anyja is megsimogatta előző este az övét, és odasúgta, hogy
„minden rendben lesz, anya”, azzal ment tovább a konyha felé.
Körülnézett. Majd kinézett az ablakon. Két autó állt a ház előtt,
az egyikben még egy rendőr, aki rá várt.
De nem Broncks. Hol a fenében lehet?
Az ősz hajúhoz fordult.
– És mit akarnak tőlem?
És jött a válasz. De nem attól, akinek feltette a kérdést, hanem
a nőtől, aki alig volt idősebb nála.
– Elisa Cuesta vagyok. Az a feladatom, hogy bevigyem magát.
Kihallgatásra. Lenne néhány kérdésünk.
Leo végigmérte – magas, karcsú nő, határozott tekintet,
amely látszólag tökéletesen közömbös. Ugyanilyen tekintettel
nézett most rá az anyja is, se nem rosszallóan, se nem
szomorúan. Az előbbi örömet és várakozást, a már kiskorukból is
ismert tompa arckifejezés váltotta fel, a semmi, ami mindennél
rosszabb. Leo némán bólintott, úgyis mindegy, hogy most mit
mondana neki, elindult a bejárati ajtó és a ház előtt álló két
rendőrautó felé.
– Bevisszük a fiát kihallgatásra... és egyben gyors házkutatást
tartunk, mivel ezt a címet adta meg jelenlegi állandó
lakcímeként.
Britt-Marie rábámult a fiatal rendőrnőre. Házkutatást? Itt? Az
ő lakásában? Az ő békés otthonában? Ahova azért költözött,
hogy maga mögött hagyja a szégyent, az örökös suttogást a
bűnöző családról?
– Nem értem.
 És most idegen emberek fognak kotorászni ebben a nehezen
megszerzett biztonságban, az új szomszédok szeme láttára?
– Ez esetben látni akarom az engedélyt. Van róla papírja?
De hiszen még akkor régen sem túrták fel a lakását. Történt
talán valami, valami még rosszabb? Valami még szörnyűbb
dolgot művelt Leo? Tegnap este későn jött haza. „Kicsit
kocsikáztam, anya. ”
Épp meg akarta ismételni a kérdését a fiatal nőnek, mert úgy
tűnt, ő parancsol ennek a kis csapatnak, amikor érintést érzett a
vállán, valaki megérintette hátulról.
– Nincs szükségük rá, anya.
Két kezet érzett, amely megfordította és átölelte. Felix.
– Ebben az országban csak úgy betoppanhatnak, és
felforgathatják az egész lakásodat, mindenféle papír nélkül. Elég,
hogy az ügyeletes ügyésznek rossz napja van.
– Feltételezem, hogy maga Felix.
Elisa egy fiatalembert látott maga előtt, aki valamivel
magasabb volt a bátyjánál, valahogy szögletesebb, és a haja
éppoly feltűnően sötét, amilyen szőke a bátyjáé.
– Igen.
– Ez esetben szeretném megkérni...
Kabátja külső zsebéből előhalászott egy papírt.
– ... hogy ellenőrizze, hogy ez itt...
És a papír alján lévő sorokra mutatott.
– ...a pontos lakcím.
Felix bólintott.
– Igen, ez az.
– És ez itt, legalul, megerősítené azt is, hogy ez az öccse
pontos címe?
– Igen, ez az.
– Akkor hálás lennék, ha itt legeslegalul, ebbe a rubrikába
beírná a címeket, hogy hol találom magukat napközben.
És átnyújtott egy tollat, ugyanakkor Britt-Marie kinyitotta a
sütőt, és kivette a lazacot. A tejszín kicsit megégett. Nagyon
kemény, határozott mozdulattal az asztalra tette. Tompa
puffanás hallatszott.
– Követelem, hogy mondják meg, mi folyik itt! Elvezetik az
egyik fiamat, és adatokat gyűjtenek a másik két fiamról! Annak
ellenére, hogy leülték a büntetésüket, két éve szabadlábon
vannak, és ez alatt semmi olyat nem követtek el, ami felkeltette
volna a rendőrség érdeklődését.
A rendőrnőt láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem
zavarta, hogy kiabálnak vele.
– Sajnálom, ez egy rutinellenőrzés, ami, mindkettőnk
reménye szerint, majd azt igazolja, hogy egyik fiát sem kell
vizsgálat alá vonni.
Britt-Marie merőn nézte a rendőrnőt, de nem igen hallotta,
amit mond, Valami egészen mást hallott. A hálószobája felől a
gardrób ajtajának nyikorgását, vállfák csattanását, ahogy az
ágyán landoltak, és most meg azt hallotta, hogy valaki kihúzza a
fehérneműs fiókjait. Odasietett. Pont akkor lépett be, amikor a
fiókot a földre borították, majd ugyanezt tették az éjjeliszekrény
fiókjával is, a sarokszekrényből meg kiráncigálták a törülközőit
és az ágyneműt. Épp át akarta lépni a küszöböt, hogy
tiltakozzon, amikor melléje ért a rendőrnő.
– Ha most kimegy innen, Britt-Marie, akkor gondoskodom
róla, hogy kicsit kulturáltabban folyjon a dolog.
Elisa várt egy kicsit, míg a lakás tulajdonosa kiment a
konyhába.
– Abbahagyni!
A két kolléga rábámult, de közben továbbra is turkáltak a
fehérneműk és párnahuzatok között.
– Azt mondtam, abbahagyni!
Most engedelmeskedtek, abbahagyták.
– Folytassátok több tisztelettel. Nem sietünk. Amit most
csináltok, az csak arra jó, hogy romba döntitek a bizalmát és az
együttműködésre való hajlamát... lehet, hogy később még
szükségünk lesz a segítségére.
Elisa pontosan addig maradt, amíg meggyőződött róla, hogy a
két férfi meghallotta és megértette, amit mondott, majd
visszament az anyához, aki a tűzhelynél várakozott, háttal neki
kapargatta le a lazacról a megégett részeket.
– Elnézését kérem, Britt-Marie. Tudom, hogy mit érez. Olyan,
mintha tanúja lenne annak, hogyan hajtanak végre egy betörést
a saját lakásában.
Britt-Marie nem válaszolt, pedig a fiatal rendőrnő igyekezett
barátságos lenni. Hátra sem fordult – még arra sem volt ereje.
Kezében egy villa, ezzel kotorgatta a tejszín égett részeit, s a
szemetesbe dobta azt, amit már nem lehet megenni, majd
letépett egy akkora darab alufóliát, hogy letakarhassa az egész
tálat. Közben hallotta, hogy az a két férfi továbbra is feltúrja a
lakását, de most már higgadtabban, kevesebb zajjal, s azt is
hallotta, hogy a női parancsnokuk kinyitja, majd becsukja a
bejárati ajtót, és kimegy a ház előtt álló autóhoz, amelynek hátsó
ülésén Leo várakozott.
És ekkor értette meg, hogy amiről álmodozott, hogy újra
összehozza a fiait, soha nem fog sikerülni. Mert ilyen az, amikor
szétforgácsolódik valami, egy kötelék, ami meglazul és elszakad.
 EGY SIVÁR SZOBA. Szűk, mint egy gardrób. Egyszerű asztal
középen monitorral, 16 colos. Ez minden. A falakon semmi.
Világítás alig.
Meg egy csésze ezüst tea.
John Broncks felemelte a forró csészét, belehörpintett,
lenyelte az első kortyot.
Ezüst tea. Korábban elképzelhetetlennek tartotta volna.
Egészen addig, míg öl éve azt nem mondta neki a rendőrség
orvosa, hogy harmincöt éves korára megitta az egész életére
szóló kávéadagját. Milyen üres lett az élete, milyen magától
értetődő volt a kávé, amely mindig ott volt mellette. De most
már nem lehet. Nem is a napi tizenkét kávé koffeintartalma
hiányzott, az elvonási tünetek – fáradtság, fejfájás, kézremegés –
már néhány hét után megszűntek, hanem maga a
megszokottság, a rendszeresség hiánya okozta az elvonási
tüneteket. Hogy nem kavargathatja a forró italt, nem foghatja
kezébe a forró csészét, nem érezheti, ahogy szétárad a testében.
És ekkor jutott eszébe a nagyapja. Az az ősz hajú, okos és
barátságos öregember. Aki minden napját egy csésze itallal
kezdte, amit ezüst teának nevezett. Közönséges, felmelegített víz
volt. S ha igazán fényűző akart lenni, akkor egy kanálnyi tejszínt
tett bele. És amikor Broncks a rákövetkező nap a rendőrpalotába
érkezve megint érezte azt a rettenetes vágyakozást, kiment a
kiskonyhába, bekapcsolta a vízforralót, és elkészítette élete első
saját ezüst teáját. A szokást, ami annyira hiányzott, egy új
szokással helyettesítette. Ez is forró volt, jólesett a kezének, ettől
is szétáradt testében a melegség.
Letette a csészét a képernyő mellé, jobb kezével megigazította
a fülétől a szájáig lágy ívben hajló mikrofont, addig állítgatta,
míg nem moccant már fejmozgatásra.
– Elisa?
Semmi válasz.
– Elisa, hallasz engem?
Most recsegést hallott, mert Elisa is igazgatta a mikrofont és a
fülhallgatót.
– Most hallak, John. Tökéletesen.
 – Akkor jó. Még mielőtt bemész... ismételjük át, amiben
megállapodtunk. Semmilyen körülmények között sem szabad
megértenie, hogy követem a kihallgatást. Mert ez csak a kezdete
valami sokkal nagyobbnak. És ha kilép innen, tökéletesen
biztonságban kell éreznie magát, hogy folytassa, amibe
belekezdett. Sok sikert!
Broncks eltekerte a monitor egyik gombját. A rendszer már
működött, s így belátott egy ugyanolyan szobába, mint
amilyenben ő maga is ült. Kopár falak, meghatározó
bútordarabként egy sivár asztal, amin nem egy monitor, hanem
felvevőkamera volt. De Broncksot sem az asztal, sem a kamera
nem izgatta Csak az a férfi, aki ott ült két könyökére
támaszkodva.
Akit olyan jól ismert, és mégsem.
Az a szőke haj, kék szem, vékony, merev ajak.
Ott ültek annak idején ebben a kihallgatószobában, amit John
Broncks most a monitoron keresztül néz, egymással szemben,
mintegy hat hónapon keresztül. Napjait akkoriban egyetlen
család töltötte ki – a kihallgatásokon hol a nagytestvér, hol a
középső, hol a legkisebb ült, vagy az apa, aztán újra a
nagytestvér. És egyiküktől sem hangzott el egyetlen
meggondolatlan szó sem, tökéletesen egyforma, előre betanult
reakcióik voltak. Az a fensőbbséges hallgatás. Az a provokáló
padlóbámulás. És az a mosoly, ha legalább annyit mondtak: „no
comment”, majd újabb mosoly: „erről még csak nem is
hallottam”, vagy „őt nem is ismerem, sosem találkoztam vele...
mit mondott, hogy hívják?”.
Huszonkilenc óra szabadlábon. És itt ül ez az átokfajzat, már
megint. És arra vár, hogy nyíljon az ajtó, kihúzzák a másik
széket, és feltegyék a kérdéseket, amelyekre nem fog válaszolni.
Broncks közelebb hajolt a monitorhoz.
Leo Dûvnjac nyugodtnak látszott, nem úgy nézett ki, mint aki
előző nap kirabolt egy pénzszállítmányt, és akinek a rablótársát
agyonlőtték. Ennek ellenére a fegyver, a rabló, aki kezében
tartotta, a menekülés, az időpont – mindez együttesen azt
eredményezte, hogy John biztos volt benne, hogy stimmel Elisa
kirakósa.
Téged nézlek.
 Tudod?
És Dûvnjac nemcsak nyugodtnak látszott, hanem teljes
mértékben koncentrált, szinte boldog volt. Ahogy most maga elé
meredve bámulta ezt az irodai asztalt, szinte belésüppedt.
Broncks már a korábbi alkalmak során belátta, hogy ebben
egyformák, mindkettőjüket lenyűgözte a kihallgatás
dramaturgiája. Leo Dûvnjac elmerülten tanulmányozta az
asztallapot, lassan végighúzta rajta a kezét, majd megismételte a
mozdulatot, de most csak a nagyujjával.
Egy lágy mozdulat, szinte érzéki.
Mintha egy láthatatlan társasjáték figuráját igazítaná meg,
mintha várná, hogy mit lépjen a bábuival.
„De az a bábu nem én leszek, nem én, te ördögfajzat, most
nem. ”
John Broncksnak még annyi ideje sem volt, hogy végére érjen
a gondolatának, amikor az, akit nézett, szintén előrehajolt, és
egyenesen belebámult a kamerába. A szeme olyan élénk volt,
mintha nem is egy üveglencsét, hanem egy embert bámulna.
Majd elmosolyodott, mintha tükörbe nézett volna, és Broncks
közel állt hozzá, hogy visszamosolyogjon.
És most. Egy kattanás, megmozdult a kilincs, és könnyű
léptek koppanása hangzott, amit néhány év óta már oly jól ismer
a nyomozócsoport folyosójáról. Elisa léptei. Majd súrlódó
hangok, ahogy valaki, aki nem látszik a képen, kihúzza a széket,
hogy leülhessen, s a képernyő bal oldalán feltűnt egy váll, egy
profil és egy sötét hajú fej tarkójának egy keskeny csíkja.
– Megvárattak. Akarattal tették? Hogy ideges legyek? Ez
esetben tudnia kéne, hogy nálam ez nem működik. Mivel már
próbálkoztak ezzel a trükkel.
Leo Dûvnjac hangja összeszedett volt, mint minden korábbi
kihallgatásnál is. Ő volt az egyetlen, aki a nagy hallgatások és „no
commentek” között néha mondott is ezt-azt, társalgott anélkül,
hogy elszólta volna magát. Igaz, hogy általában
kényszertársalgást folytatott, de nagyon intelligens módon.
Dûvnjacról kiderült, hogy meglepően olvasott, és olyan
humora van, amely rendkívül szabad gondolkodásra utal.
– Szóval rendőrnőcske. Ez itt egy kihallgatószoba. Eleget
láttam ahhoz, hogy tudjam. És ha jól emlékszem, anyámnál még
azt mondta, hogy csak kérdéseket akar feltenni, nem pedig
vallatni.
Elisa nem válaszolt. Hiszen ez nem is kérdés volt.
– Van valami ellenvetése, hogy bekapcsoljam a felvevőt?
– Igen.
– Igen? És mégis mi lenne...
– Szerintem elég furcsa lenne. Sőt különös és barátságtalan.
Mármint, hogy be akarja kapcsolni. Ugyanis már be van
kapcsolva.
És újra belenézett a kamera lencséjébe. Mosolygott.
Broncksra. Aki jól emlékezett rá, hogy ez milyen érzés. Hogy az
az ember, akit kihallgat, és akiről biztosan tudta, hogy tíz
bankrablást követett el, egy felnőtt gyermek agyával
rendelkezett, amit képtelenség előre kiszámítani, és John
többször is erősen vágyott arra, hogy betekintést nyerjen ebbe az
agyba, hogy megértse.
Elisa széke újra súrlódó hangokat adott, a szék lábaira
ragasztott műanyag lapocskák csiszolódtak a linóleumpadlón,
tehát Elisa közelebb került a kamera mikrofonjához, kereste a
piros lámpát, megtalálta, és látta, hogy valóban működött már a
felvevőkamera. Hangja ironikus, kissé gúnyos volt, amikor
elismerte.
– Igaza van... már működik is. A technikusnak szólnia kellett
volna nekem, amikor bekapcsolta.
A technikusnak.
Elisa egyenesen a kamerába nézett, amikor ezt mondta.
Egyenesen rá.
És igaza volt. Broncksnak szólnia kellett volna. De hát annyira
izgatott volt, tele várakozással. Mintha egy régi baráttal való
újratalálkozásról lett volna szó. Amikor azt találgatja az ember,
hogy megöregedett-e a másik arca. Megváltozott-e a szeme
színe. Megkövült-e a mosolya. Hogy az az ember, aki most ott ül
a szobában, és arca kitölti a tévé képernyőjét, vajon
megváltozott-e, a börtönben töltött idő vajon elegendő volt-e
ahhoz, hogy belássa bűnét, vagy a Svédország legbrutálisabb
bűnözői között töltött idő épp az ellenkezőjét váltotta ki belőle,
hiszen ő, a sikeres bankrabló olyan státuszt vívhatott ki
magának, amely a bűnözői énjét csak megerősíthette. Mintha
egy régi baráttal találkozott volna, azzal a lényeges különbséggel,
hogy abban reménykedett, az idő nem hozott nála pozitív
változási,
Elisa eltűnt a képből, és amikor újra feltűnt, akkor megint
csak a tarkójának, vállának és arcának egy része látszott, mint az
előbb is.

KIHALLGATÁSVEZETŐ ELISA CUESTA (KV): Leo Ivan Dûvnjac

kikérdezése információs jelleggel. Kezdés 14.17,
Stockholm Belvárosi Rendőrkapitányság, Kronoberg.

Elisa kezében egy mappa, amelyet nagy lendülettel odacsapott

az asztallapra, mintha el akarta volna rendezni a benne lévő
iratokat. De nem azért tette, Broncks ebben egészen biztos volt.
Elisa újra odavágta az irathalmazt, s ez a csattanás határozottan
felerősödött az üres szobában, s még ennél is jobban a
felvevőkamera mikrofonjában, következésképpen Broncks
fülhallgatójában, mint valami robbanás. Elisa nagyon is tudta,
hol szűkül össze a hanghatás. Broncks reménykedett benne,
hogy Elisa ezzel letudta a haragját, de a biztonság kedvéért azért
csak lehalkította a rendszert.
Elisa letette a mappát, kinyitotta, s a legfelső dokumentumot
odacsúsztatta a beszállított férfi elé.

KV: Tudja, ki ez?

LEO DÛVNJAC (LD): Nem. Egy maszk akadályozza, hogy
lássam.

Az arca semmit sem árult el. Egyetlen véletlen mozdulatot

sem tett.
Nem emelte ujja hegyét futólag az orrához, homlokához vagy
az állához, nem nyúlt az arcához, hogy biztonságot keressen egy
bizonytalan helyzetben. A bizonytalanság legkisebb jele sem
mutatkozott rajta, nem pillantott ferdén jobbra fel, hogy valami
hazugságot találjon ki. E helyett tekintete ferdén balra felfelé
esik, ami azt jelenti, hogy a létező emlékei között keresgél.
 Annak ellenére, hogy arra kényszerítették, hogy nézzen rá egy
halottra, akihez feltehetően valami kapcsolat fűzi.

Sőt.
Leo Dûvnjac egyik kezével végigsimította az asztal lapját,
eligazított rajta valamit, ami nem is volt ott, lépett egyet a
láthatatlan sakktáblán.

KV: Akkor talán... most meg tudja mondani, hogy kiről van
szó. Mivel itt ugyanazt az embert láthatja... maszk nélkül.

Semmi reakció. Annak ellenére, hogy a fénykép, amelyet

másodiknak választottak ki, egy halott ember fejét ábrázolta a
rozsdamentes boncasztal csillogóan fényes fejtámaszán.
Élettelen szemek. Csodálkozó száj, a halál pillanatában
odafagyott akaratlan mozdulat. Homlokán egy nagy nyílás, ami
egy vörös, csillogó virágsziromra emlékeztetett, mintha a golyó
kimeneti nyílásából egy feslő bimbó fakadt volna, amit most a
koponyacsont, bőr és hajtincsek darabkái fedtek.

LD: Nem.
KV: Mit... nem?
LD: Nem ismerem fel.

A harmadik, utolsó kép a mappából.

KV: Tegyünk még egy kísérletet. Ugyanaz az ember.

Amikor még élt. Egy kép ugyanabból a bűnözői
nyilvántartásból, amelyben maga is szerepel.

Elisa előretolta a fényképet, gondosan ügyelt rá, hogy egészen

áttolja Leo oldalára.

KV: Tudja, ki ez?

LD: Igen.
KV: Lehetne bővebben?
LD: Igen, tudom, ki ez az ember.
 KV: Oké. Maga akarta. Akkor tehát, ki ez az ember?
LD: Jari Ojala.
KV: Honnan ismeri Jari Ojalát?
LD: Österåker börtönében ugyanazon a részlegen ültünk.
De, gondolom, ezt már úgyis tudják.
KV: Mennyire jól ismerte?
LD: És maga mennyire jól ismeri őt? Őt, aki ott ül a
kamera túlsó oldalán, és bámulja a képernyőt. Azok az
emberek, akik ugyanazon a folyosón töltik a napjaikat,
néhány zárt ajtóval odébb, mégsem ismerik egymást
olyan jól. Nincs igazam?

Broncks hallott minden szót – és pontosan tudta, hogy mit

jelent.
„Őt, aki ott ül a kamera túlsó oldalán, és bámulja a
képernyőt.”
Leo Dûvnjac tehát abból indult ki, hogy John Broncks vezeti a
vizsgálatot. És ez elbizonytalanította. Ezért szeretett volna
megerősítést kapni.

KV: Nyugodtan nézzen továbbra is csak rám. Én vezetem

a kihallgatást, és én akarom tudni, hogy volt-e
kapcsolatuk azt követően, hogy Jari Olaja szabadlábra
került.
LD: Nem.
KV: Akkor tehát... volt-e kapcsolatuk azt követően, hogy
maga szabadlábra került?
LD: Nem.
KV: Semmilyen kapcsolat?
LD: Hé, rendőrnőcske, maga Broncks bábfigurája. Ha...

Broncks bábfigurája.
Újabb találgatás.

LD: ...ha úgy van, ahogy mondja... mármint, hogy mind a

három képen ugyanaz az ember látható... Akkor nem is
 értem, hogy lett volna lehetséges. Elég nehéz kapcsolatot
tartani egy halottal.

Ugyanaz a semmitmondó arckifejezés, visszafogott

testbeszéd. Mimikája, mozdulatai teljesen függetlenek voltak
attól, hogy igent vagy nemet válaszolt, ha beismerte, hogy ismeri
az áldozatot, vagy ha nem.
Broncks látta, hogy Elisa összeszedi a három fényképet,
visszateszi a mappába. Egy megtervezett szünet. A következő
kérdés előtt.

KV: Tudni szeretném, hol volt tegnap 16.30-kor!

LD: Egy autóban.
KV: Hol?
LD: Útban egy vacsorára. Apámhoz. A Dráva étterembe,
a Skanstull közelében. Több tanú is bizonyíthatja. Apám,
az étterem tulajdonosa, annak felesége, akik jó fizetséget
kaptak a vacsoráért, meg más vendégek is, akik sört
vedeltek. De nem értem, miért lenne ez érdekes...
gyanúsítanak valamivel?

KV: Itt én teszek fel kérdéseket.

LD: Nem is maga. Hanem...

Leo átnyúlt az asztalon, és mutatóujjaival hirtelen ráütött a

kamera objektívjára keményen megkopogtatta.

LD: ...ő, aki ott ül.

És belebámult a kamerába. Kihívóan. Provokatívan.

Broncksnak átfutott a fején, hogy milyen jó, hogy egy másik
szobában ül, és Elisára hagyta a kihallgatást, mert működött a
dolog, mert magára vette a kihívást, a provokálást.
Legszívesebben felállt volna, hogy felordítson.

LD: Ott, a másik szobában!

 Leo újra ráütött a lencsére, tekintete belefúródott a kamerába,
a szobába, ahol Broncks ült. És ott is maradt. Nyilvánvaló
gyűlölet a rendőrrel szemben, aki lakat alá juttatta.

KV: Szóval úton az étterem felé. Akkor azt szeretném

tudni, hol volt az előtt. 16.30 előtt.

Csalódottság.
Broncks egészen biztos volt benne. Csalódottságot látott
felvillanni a kihallgatott arcán.
Leo Dûvnjac nem kapta meg azt a reakciót, amire számított.
Elisa, függetlenül attól, hogy Dûvnjac mennyire támadta vagy
zavarta is, egyetlenegyszer sem kapta be a csalit, ahogy abban
Leo reménykedett.

KV: Talán nem értette meg, hogy mit kérdezek? Akkor

tehát megismétlem. Lassabban. Hol volt 16.30 előtt?
LD: Börtönben ültem. Hat évet.

Broncks látta, hogy Elisa most pontosan olyan tekintettel

nézett Dûvnjacra, amilyet az előbb neki kellett elviselnie, azzal a
jéghideg, szúró tekintettel, amivel nemtetszését fejezte ki, hogy
valaki lekicsinylően bánik vele.

KV: Harmadszor. Még érthetőbben. Az Österåker

Büntetés-végrehajtási Intézet nyilvántartása szerint 9.00-
kor hagyta el az intézményt. Tizenegy perccel később
elhagyta a kamera ellenőrzési területét egy autóban,
amelyet egy fiatalabb férfi vezetett, akit az öccseként
azonosítottak, továbbá egy középkorú nő társaságában,
akit az anyjaként azonosítottak. Most tehát azt akarom
tudni, mit csinált 9.11 és 16.30 között.
LD: És miért akarja Broncks bábfigurája ezt tudni?
KV: Én akarom ezt tudni, mert tegnap egy
értékszállítmány kirablásánál egy 10663-as sorozatszámú
AK4-es gépkarabélyt használtak. És mivel ez a fegyver is
abban a raktárkészletben volt, amelyet közel nyolc éve
 elloptak, és amely rablással magát gyanúsítják. Ezért
kérdezem.

Ezt követően minden villámgyorsan történt. Amikor Dûvnjac

elkapta a mikrofont, a kép elsötétedett, mellkasa eltakarta a
fényt.

KV: Kérem, maradjon ülve a helyén!

Mély lélegzetvétel. Közel van a szája.

LD: Broncks!

És kezével rácsapott a mikrofonra, többször egymás után,

tompa puffanások amelyek ostorcsapásként hangzottak ebben a
szűk helyiségben.

LD: Broncks... én és a maga kis bábfigurája épp arról

beszélgettünk, hogy vajon mennyire ismerik egymást a
folyosószomszédok. Mármint, hogy nemigen ismerik
egymást, hogy titkok rejtőzhetnek a szomszédos ajtó
mögött. Ahogy most maga is megpróbál elrejtőzni előlem.
De jobb, ha tudja... a börtön folyosóin, ott nagyon jól
megismerjük egymást. Bőven van rá időnk, hiszen
mindannyian le vagyunk csukva... bankrablók, drogbárók,
sőt egy-két... apagyilkos is.

Arca életlen.
De Broncks amúgy sem látta. Lekötötte a hang, Leo hangja.
Ebben a kihallgatásban, ahol lassan megszűnt a kontroll,
amely elvesztette előre megtervezett formáját.

LD: Broncks! Maga akkor kap bizalmat, ha kiérdemelte.

De én sokak bizalmát elnyertem odabent.

Ennek az egész tervnek az volt a lényege, hogy amikor Leo

Dûvnjac távozik innen, biztonságban érezze magát.
 LD: Képzelje csak, többek között volt ott egy fogoly, aki
elmesélte, hogyan szurkálta halálra az apját egy
nyaralóban.

De nem fogja, ha az az ember, akit most elő akar csalni, azaz

Broncks, nem fedi fel magát.

LD: Huszonhét rohadt szúrás saját apjának a mellkasába.

Ezt mindketten tudták.

Huszonhét szúrás, amiről azon a bizonyos rendőrségi
vizsgálaton kívül senkinek sem volt tudomása.
Huszonhét szúrás John Broncks apjának mellkasába.

LD: Hallja, Broncks? Még részleteket is tudok.

John Broncks nem volt tudatában annak, hogy feláll, az

ajtóhoz siet, kinyitja.
Évekkel ezelőtt abbamaradt rendszeres kapcsolata Sammel.
Bátyja akkor Kumla börtönében ült. De a rabokat gyakran
költöztetik egyik börtönből a másikba. És eszébe jutott, hogy
Sam épp Österåkerben raboskodott, amikor elment hozzá, hogy
közölje vele anyjuk halálát.
Megismerkedtek volna egymással? Pont ők ketten? Sam – és
ez az idióta?

LD: Hé, Broncks... valami hülye halpucoló késsel, ha jól

értettem. Egyik szúrás a másik után. Akar még többet
hallani?

Broncks elhagyta a monitor előtti helyét, és csak amikor már

nem egy mikrofon szűrőjén keresztül hallotta Leo Dûvnjac
hangját, amikor elkapta Elisa csodálkozó tekintetét, csak akkor
értette meg, hogy belépett a kihallgatószobába.
– Azt hiszem... itt most félbeszakítjuk.
– Félbeszakítjuk?
Elisa kereste a tekintetét, de Broncks elfordult, a kihallgatott
személyre nézett.
– És kikísérem magát a kijárathoz.
Most.
Most már tudatosan tette, amit tett.
Minden egyes lépést, amit megtett. Amit megtettek.
Némán, egymás mellett, végig Kronoberg folyosóján, le a
lépcsőn, majd újabb folyosókon.
Most tudatosodott csak benne, hogy milyen bonyolult
mozdulat egyetlen lépés. Milyen kemény energiával löki el magát
a láb, s hogy a mozdulat a csípőből indul, nem pedig a talpból
vagy a sarokból, ahogy mindig is hitte. Hogy miképp pattan
vissza a cipősarok koppanásának hangja a folyosó faláról, hogy
keveredjen a következő lépés hangjával. És arra is rádöbbent,
hogy mindannak, ami körülötte van, meg kell növekednie, hogy
az, ami őbenne most összeomlott, eltörpülhessen mellette.
Az én folyosóm. Az én világom.
Hiszen én akartam átlátni rajta, én akartam belehatolni a
szívébe. Míg végül ő látott át rajtam, ő hatolt be az én szívembe.
És csak akkor, amikor Broncks a Bergsgatan délutáni
napfényébe kivezető súlyos vasajtó hideg, bordázott kilincsére
tette a kezét, amikor végre abbahagyta a padló bámulását, és volt
annyi ereje, hogy ráemelje a tekintetét, csak akkor fogta fel.
Ez az átokfajzat jobban ismeri a bátyámat, mint én.
A múltamat.
Amit próbáltam elfojtani, amiről hallani sem akartam, sőt
miatta még egy kihallgatást is félbeszakítok, csak ne kelljen
beszélnem róla – és ebbe a történetbe lépett be ez az ember
hívatlanul. És arcán nem fölényes mosoly látszik, hanem az évek
során felhalmozódott gyűlölet.
– Hé, Broncks!
Még csak most váltak el egymástól, Dûvnjac épp csak lelépett
az épületből kivezető utolsó lépcsőfokról, amikor beszélni
kezdett, újra támadott.
– Fekete szál, Broncks.
Broncks elkapta a súlyos vasajtót, megakadályozta, hogy
becsapódjon, s halk hangon fordult a gyűlöletté torzult
vigyorhoz.
– Nem értem, miről beszél. De nem is érdekes. Maga meg én
végeztünk a mai napra.
Leo Dûvnjac ment, távolodott, Broncks viszont továbbra is ott
állt, hogy meggyőződjön róla, hogy valóban elmegy. Tíz lépés. És
akkor Dûvnjac újra megállt, és karjaival kaszálni kezdett...
mintha evezne vagy tornázna. Nem lehetett rájönni, mit akar,
mert teljesen összefüggéstelen volt.
Felemelte a hangját, és megismételte azt az értelmetlen
mondatot, ami saját maga számára nyilván tökéletesen érthető
volt.
– Ez a mai nap, Broncks, egy igazi rohadt fekete szál a maga
számára.
 LEO MÉG EGYSZER utoljára hátrafordult, látta, hogy az a
rohadt zsaru bemegy az épületbe, és a rendőrpalota súlyos
vasajtaja becsukódik mögötte.
Nekivágott a Hantverkargatan enyhe hidegének, elhaladt egy
kávéház előtt, melynek órája körülbelül negyed négyet mutatott.
Lényegesen gyorsabban zajlott ez az egész, mint remélni merte.
Néhány háztömbnyi árnyék következett, s máris csípős hideget
érzett az arcán, de csak annyira hideget, ami most épp jólesett.
Már elkezdődött a délutáni csúcsforgalom, s úgy döntött, gyalog
megy tovább, végig. Egészen a Skanstullig. Ilyenkor körülbelül
ugyanannyi ideig tartott az út, ha gyalog ment, mint ha busszal.
Valahol a Városházánál járva kezdte megérteni, hogy mit is
jelentett az, hogy hirtelen azt kiáltotta a zsarunak: fekete szál.
Csak úgy jött ez a kiáltás, mélyről, nem tudta magába fojtani.
Először a kép, aztán a szavak, és most az emlék. Pontosan olyan
érzése volt, mint mikor még gyerekkorában ugyanilyen könnyű
léptekkel kilépett egy másik rendőrség kapuján. Amit most
érzett Broncks iránt, hasonló volt ahhoz, amit akkor érzett az
apja iránt, az a különös érzés, hogy belépett egy rendőrségre,
mindegy, hogy egy kihallgatószobába vagy a fogda cellájába,
mindegy, hogy Broncksról vagy az apjáról volt szó. Maga az az
érzés, hogy egy helyzetet a saját előnyére fordított, erőt merített
belőle – ez az érzés mindig ugyanolyan mámorító volt.
Most tehát mindkettőjüket felhasználja, Broncksot is és az
apját is, összekapcsolja az akkori antagonizmust a mai
antagonizmussal, azt a két embert, akik valamiképp együtt
felelősek azért, hogy őt és testvéreit elkapták és elválasztották
egymástól. Az apjának adott ajándékkal gondoskodhat róla, hogy
egyikük se álljon útjában, amikor belép ebbe a rendőrpalotába,
amelyet épp most hagyott maga mögött – hogy végrehajtsa a
végső akciót.
A vasúti sínek mellett átment a hídon, megkerülte a
Riddarholmen-szigetet, elvezettel nézte a szorosban torlódó,
olvadozó jégformákat, megbámulta a Mälaren-tó déli partjára
lehorgonyzott lakóhajókat és a bennük kigyulladt fényeket.
Kicsit feljebb, a Söder-sziget sziklái felett szinte egy búra alakult
ki a mesterséges fényből, amely annyira hiányzott neki Sam
koromsötét szigetén. Áthaladt a Slussen csomóponton, fel a
Götgatsbacken lejtőjén, amely most már sétálóutca, majd haladt
tovább lefelé a Götgatanon, a felújított Adópalota előtt, állam és
tőke, csupa-csupa üzlet, tovább a Ringvägen felé, amely akár
repülőgép-leszállópályának is alkalmas lenne a Johanneshov híd
déli hídfőjétől a Dráva étteremig.
De nem ide tartott, még nem. Befordult egy kisebb
üzletközpontba, Ringens Galleria, és belépett egy olyan
telefonboltba, amelyet normál esetben sosem keresett volna fel.
Nem itt szokás vásárolni biztonságos, szabályosan rejtjelezett
telefonokat – amilyen már volt is egy a zsebében. Japánból
szerezte be, egy Quasar X készüléket, amely egy teszt szerint a
világ legjobb telefonja terroristák számára. Az a telefon, amit itt
akar vásárolni, az viszont legyen a világ legrosszabb
terroristatelefonja, ne legyen rajta semmiféle rejtjelezési
program, garantáltan könnyen lehessen kinyomozni.
Mikor húsz perc múlva kilépett az utcára, zsebében volt az
ajándék. Átvágott a Ringvägenen, el az Åhléns Skanstull áruház
és a rajta függő nagy, kék óra mellett, amely ennyi év után is öt
percet késett, és közeledett az étteremhez, amelyet apja a
törzshelyének választott. Ha meggondoljuk, elég különös, hogy
valaki ébren töltött idejének legnagyobb részét egy bárban tölti,
miután elhatározta, hogy soha többé nem iszik alkoholt. Mintha
csak meg akarná mutatni a világnak, hogy az akarat erősebb a
vágynál.
A kivilágított ablakban a D-R-Á-V-A felirat jelenik meg piros-
fehér-zöld sávokra osztott betűkkel. A helyiség szinte teljesen
üres, mindössze néhány nappali alkoholista tartózkodik
odabenn, akik sohasem süllyednének odáig, hogy
összetéveszthetők legyenek a kitaszítottakkal. Nekik sikerült
kialakítaniuk egy rutint a rendszeres italozásban. Leo az ablakon
keresztül látta, hogy apja áthajol a bárpulton, a sörcsapokat
bámulja. Venni akar egy nagy korsóval, feladná? Lehet, hogy ott
is van már előtte egy habos ital, csak eltakarja a teste?
Tegnap még más szelek fújtak.
Két éve egy cseppet sem.
Belépett, néhányszor megkopogtatta a kissé hajlottabb, de
még mindig széles vállat.
– Apa!
Apja épphogy csak megmozdította a fejét.
– Aha, ma apa vagyok, tegnap meg Ivan voltam.
Ivan tekintete visszavándorolt a sörcsapok sorára, melyek
egyszerre árasztottak magukból savanykás és édes illatot. Épp
ezért volt ott az a két lebegő fekete pont. Már akkor észrevette,
amikor Dacsót kereste. Rettenetesen vágyott egy kávéra.
– Fater, bocs, hogy olyan bunkó voltam, amikor tegnap
felhívtál.
Azonnal lekötötte a figyelmét a két fekete pont, mivel
szárnyuk volt, fittyet hánytak a gravitációra. Bár folyamatosan
romlott a látása, mégis meglátta a legyeket, pedig nem is
zümmögtek. És ettől nagyon boldog lett, még akkor is, ha tudta,
hogy az illat, ami idecsalta őket, annak a jele, hogy Dacso nem
tart igazi tisztaságot a bárjában.
– Nem volt rá semmi okom, fater, hogy... Hát, amikor
próbálkoztál.
– Nem volt rá okod?
Ivan megfordult, tarkóját majd’ szétfeszítette a düh. A
legidősebb fia hazudott. Pontosan tudta. Minden hazugságot ott
érzett meg, a koponyája hátsó részén, az viszketett, jelzett.
Mintha egy bárd hűvös érintését érezte volna, amely
leválaszthatná fejét a testéről.
– Mindig mindennek megvan a maga oka, Leo, ezt már tudom
ennyi idős koromban. Azt is tudom, hogy ha hirtelen a budiba
kell rohannod, annak nem az az oka, hogy ettél, hanem az, hogy
milyen szemetet fogyasztottál.
– Budi? Hát jó sok éve volt, hogy engedély nélkül mehettem
oda. De már kezdek hozzászokni, hogy nem kell engedélyt
kérnem.
Volt valami Leo zakója zsebében, egy kemény tárgy. Hallani
lehetett a koppanást, ahogy lerakta a csempézett bárpultra. De
nem lehetett látni, mi az, mert eltakarta a kezével.
– És ennyi év alatt egyetlen olyan telefonbeszélgetést sem
engedélyeztek, ami nem volt előre betervezve. Nem tudom, te
hogy voltál vele, apa, amikor kijöttél, de ha megszólal a
telefonom, s egy ismeretlen számról hívnak, rettenni ideges
leszek.
Leo a pulton odatolta azt a tárgyat Ivan felé, és felemelte róla
a kezét. Egy fekete mobiltelefon, csillogó képernyővel.
– Ezen felhívhatsz, amikor csak tetszik. Vedd úgy, hogy ez egy
közvetlen vonal közted és köztem. A te nevedre fogjuk
regisztrálni is, csak alá kell írnod ezt a papírt és beküldened, és
máris van egy saját előfizetésed, amit én fizetek. Ha
nyugtalankodsz, vagy csak beszélni akarsz velem, használd ezt.
Ivan felemelte a feketén csillogó telefont a
formanyomtatványról, hüvelyk- és mutatóujja között
egyensúlyozta. Vékony volt, mint egy cigarettásdoboz, és
könnyű, alig lehetett száz gramm, s biztos nem volt hosszabb tíz-
tizenegy centinél.
– Milyen rohadt kicsi... Ez a szar elveszik a zsebemben. Soha
nem fogom megtalálni, ha csöngeni kezd.
– Várj csak, próbáljuk ki!
Leo mutatóujjával leütött egy gyorshívó gombot a saját
mobiltelefonján, s a következő pillanatban Ivan érezte, hogy a
fekete, vékonyka készülék rezegni kezd a kezében, mint valami
fúrógép, ugyanakkor olyan csengőhangot ad, mintha trombita
szólt volna.
– Ezt még te is meg fogod találni.
Ivan megmasszírozta a tarkóját. Jobb volt, már nem szorította
annyira a fájdalom. A beszélgetés kezdett hasonlítani ahhoz,
amit elképzelt magának már a tegnap esti, lemondott
vacsorához.
– Ha megszólal a telefonom, pontosan tudom, hogy csak te
lehetsz az, fater, és ha én hívlak fel téged ezen a készüléken,
akkor te is tudod, hogy én vagyok az, és senki más.
Ivan a beszélgetés alatt most először fordult teljesen a fiához,
jó érzés volt.
– Mit nem mondasz... kérsz egy kávét?
– Melyik testvérem adta meg neked tegnap a számomat?
– Tehát nem kérsz kávét?
– Holnap, amikor újra találkozunk, ígérem, hogy iszunk egy
kávét.
De most más volt a helyzet.
Ivan biztos volt benne, hogy a fia nem hazudott.
 Leo fel fogja hívni.
– Vincent. Ő adta meg a számodat. Ki a fene más lehetett
volna?
Leo bólintott. Gondolta. Apjuknak nem volt kapcsolata
Felixszel. Évekbe is telhet, de az is lehet, hogy soha többé nem
fognak szóba állni egymással.
– És hol találom? Mármint Vincentet? Hol lakik?
– Fogalmam sincs róla. De tudom, hol dolgozik. És hogy ma
sokáig ott lesz,
– Ezt meg... honnan tudod?
– Néha besegítek neki.
Csodálkozás, ezt látta Ivan Leo tekintetében, és elégedett volt.
– Azt akarod mondani, hogy... együtt dolgoztok?
– Ühüm.
– És mégis... mióta?
– Néhány hónapja. Nem tudom pontosan. A festésnél segítek
be.
Leo összehajtott egy szalvétát Dacso felszolgálóasztalkáján,
felvett egy tollal a pénztárgép melletti tálkából.
– Írd ide a címet! Tehát azt, ahol most megtalálom.
Ivan felírta, még arra is emlékezett, milyen név állt az ajtón,
majd átnyújtotta Leónak a szalvétát, s ugyanebben a pillanatban
Dacso kezében egy gőzölgő kávéscsészékkel teli kék műanyag
rekesszel végre előkeveredett a konyharészlegből. Nyilván most
vette ki ezeket a mosogatógépből. Mosolyogva töltötte meg az
egyiket feketekávéval, majd eléjük tette a bárpultra.
– És magának? Leo, ugye, így hívják? Kér egy kávét? Vagy
megeszik a vacsorát, amit már előre kifizettek?
– Majd egyszer máskor.
– Bármikor szívesen látjuk.
Leo könnyed mozdulattal apja vállára tette a kezét.
– Majd hívlak, fater.
– Az új telefonomon?
– Ígérem. És holnap találkozhatunk. Hosszabban.
Dacso feltöltötte a cukrosedénykét, azzal a sötétebb színű,
barnás cukorral, majd letette Ivan gőzölgő kávéja mellé.
– Ivan, tegnap nem is vettem észre. A fiad szőke, te meg sötét
hajú vagy. Az jutott eszembe, a fenébe is, csak nem járt arra a
postás?
Két kocka. Dacso beledobta a kávéba, kavargatni kezdte.
Tudta jól, hogy szereti Ivan.
– De most... azonnal megláttam a szemét. Ugyanolyan, mint a
tiéd. Az a tekintet, egyértelműen jelzi, hogy elég volt a dumából.
Az a szikra! Mindkettőtöknek szikrázik a szeme.
Ivan belekóstolt a kávéba, ugyanaz a lötty, mint mindig. Majd
odabiccentett Dacso feleségének, aki épp belépett a konyha felől
a csapóajtón át.
– Tévedtem. Nem vagytok hiénák.
– Mi van?
– Te és a feleséged.
– Aha. Hát az jó. Senki sem szeretne hiéna lenni.
– Nem, mert te és a feleséged taplók vagytok. Tapló! Ami
sosem gyullad meg. Egy fikarcnyi szikra sincs köztetek!
Ivan csak bámulta az étteremtulajdonost, aki szemmel
láthatóan nem volt egészen biztos benne, hogy jól értette-e a
hallottakat. Ivan fogta a kávécsészéjét, és odament az ablak
melletti asztalhoz. Lassan leszállt az est, és elnyelte a fiát. Milyen
gyorsan történt. Mikor Leo idejött, még világos volt, most meg
már szinte teljesen sötét.
Csak állt ott, és hirtelen azon kapta magát, hogy arra vár, Leo
forduljon hátra és integessen, mint kiskorában.
Most még biztosabb volt benne, hogy Leo olyan irányba tart,
amely visszaviszi a börtönbe. Ez épp oly egyértelműen látszott,
mint az a két apró, fekete légy.
Most Vincenthez tart. Ezzel az elhatározással. És azzal a
befolyással, amit Vincent pótapjaként élvez, és amit ő, aki most
itt álldogál, Vincent igazi apja, sosem élhetett meg.
És ebben a pillanatban, kicsit távolabb az esti homályban, Leo
hátrafordult, és tényleg integetett.
 ÚGY ÉREZTE, HOGY FIGYELIK. Hátrafordult, integetett és
meglátta, hogy tényleg figyelik. Az apja. Aki kezében egy
kávéscsészével a Dráva étterem ablakán látható Á és V betű
között álldogált, és a szokottnál kisebbnek látszott. Mintha
összement volna, mintha szomorú lenne.
Elszívott másfél cigarettát a Ringvägen buszmegállóban, mire
végre bekanyarodott a 4-es csuklósbusz, amely tizenhét perc
múlva lerakta a Sant Eriksplanon. Innen már csak néhány száz
méteres séta volt hátra a Rörstrandsgatan egyik házának
lépcsőjéig. Leo ellenőrizte a címet, amelyet apja girbegurba
betűkkel írt a szalvétára. Házszám: 12, kapukód: 7543, harmadik
emelet, STENBERG
Becsöngetett. S bár a csengő egy régimódi nyomógomb volt,
mégis egy elektronikus dallam visszhangzott. Ez tehát azt
jelentette, hogy az ajtó felett egy műanyag doboz volt, aminek
védőburkolatát Vincent lecsavarozta a falfestés előtt.
Leo a faajtóra tapasztott füllel hallgatózott, amíg elhalt a
csengőhang. Csak a rádió reklámadásának hangját hallotta,
amely minden építkezés, lakásfelújítás szokásos háttérzaja.
Felhajtotta a levélbedobó nyílás tetejét, a zene felerősödött,
szemét elvakította egy búra nélküli lámpa éles, hideg fénye.
Újra csengetett.
Kétszer számított rá, hogy fiatalabb öccse jelen lesz – először
a börtön kapujánál, másodszor az ebédnél. Most fordítva állt a
helyzet – Vincent nem számított rá, hogy a bátyja itt lesz.
Harmadszor is becsengetett. És most hallotta, hogy lehalkul a
rádió, léptek közelednek.
– Szia, kisöcsém!
Vincent csak bámult rá.
Meg sem mukkant.
– Nem örülsz nekem?
Amikor tegnap telefonon beszéltek, amikor felhívta az
erdőből, hallotta a hangján a változást, a tinédzserből felnőtt
férfi lett. Most már látta is. Amit csak akkor lehetett észlelni, ha
elég idő telt el közben. De ahhoz, hogy meg is lehessen érezni
egy változást, nem csak arról volt szó, hogy egy adott ember
megnőtt, arca megváltozott, felvette végleges vonásait. Itt valami
egészen másról volt szó. Arról, hogy ez a felnőtté vált test
miképp viselkedett vele szemben, hogy egyfajta távolságot
tartott, holott közvetlenül egymás mellett álltak.
– Te vagy az, Leo?
– Bemehetek?
– Mi a jó fenét... keresel itt?
– Tényleg a lépcsőházban akarod ezt megbeszélni?
Leo szobáról szobára végigjárta ezt a szép lakást, minden
lépése visszhangot vert, mert az üres, bútorozatlan lakásban
nem volt, ami útjában állt volna a falakról visszapattanó hangok
vidám játékának. Álmennyezet, frissen felcsiszolt parketta fa
szegőléccel. Úgy saccolta száz négyzetméternyi hibátlan
felújításról lehet szó.
– Hé, te, Vincent!
A fürdőszoba is.
– Ez itt nem is olasz csempe.
– Mi van?
Amíg Leo körbejárt, Vincent továbbra is a bejárati ajtót
támasztotta, még mindig kezében fogta a kilincset.
– Hát, ami megrepedt.
Leo kifordult a keskeny, hosszú előszobába, ami a sarokban
felhalmozott festékesdobozoktól, a csempevágótól és a két
szerszámosládától eltekintve teljesen üres volt.
– Amit anyának mondtál.
Leo végighúzta kezét az ajtót keretező fehérre festett
cirádákon, csillogó, egyenletesen felvitt festékréteg takarta.
– És a szemle? Hogy sikerült a lakásszemle?
Egymásra néztek úgy, ahogy két testvér néz egymásra, amikor
mindketten tudják, hogy a kényszerhazugság csak addig
működik, amíg le nem leplezik.
– Vincent!
Előbbre húzta a két szerszámosládát, hosszúkás dobozok
voltak, olyan magasak, mint egy sámli.
– Engedd már el azt a kilincset, és ülj le ide, velem szemben!
Beszélnünk kell.
– Minek?
– Mert tudni akarom, hogy hallottál-e róla, hogy mi volt a
valaha létező legnagyobb rablás Svédországban. Egész
Skandináviában.
Az egyetlen, ami nem változott köztük, az a végtelen
természetesség, amivel Leo bűnözői terveiről beszélni tudott.
– Na, ne kéresd már magad, Vincent! A legnagyobb rablás?
Ami teljesen abszurdnak tűnt volna egy másik társaságban, az
teljesen természetes volt testvérei jelenlétében.
– Hát... a terminál kirablása.
– Te egy öreg bankrabló lennél? A terminál kirablása
mindössze negyvenöt szaros milcsit hozott.
– Talán Bromma?
– Igen. Pillanatnyilag még mindig az a legnagyobb.
Ötvenhárommillió.
– Megfeledkeztünk az Évszázad Rablásáról.
– Nem.
– De igen. A francba is, hát az sokkal nagyobb volt!
– Lebuktak. A teljes zsákmánnyal. Úgyhogy az nem számít.
Leo közelebb húzta a szerszámosládát, amin ült, azt akarta,
hogy közelebb legyenek egymáshoz.
– Jól ülsz, öcsi?
– Akkor mondd el, hogy miért jöttél.
– Szóval jól ülsz? Idesüss... gondolj a brommai zsákmányra.
Aztán egy olyan akcióra, ahol ezt... megkétszerezed. Sőt!
– Aha.
– És ezt én fogom megcsinálni. Most csütörtökön. De támadt
egy kis problémám. Hárman voltunk. Most már csak ketten
vagyunk. Szükségem van még valakire.
Vincent felállt az ideiglenes székről, járkálni kezdett, körbe-
körbement az üres lakásban, s puha talpú cipője ellenére,
amelyet azért viselt, nehogy meg sértse a padlót, lépése csak úgy
dongott.
– Vincent, gyere ide, és ülj le!
És hogy végre elnémuljanak a léptek, elhallgasson a bátyja,
eltűnjön ez a rohadt szenny, amely mindent tönkretesz,
kétségbeesésében ökölbe szorított jobb kezével rávágott a
hálószobaajtó csodálatosan lefestett felületére, és látta, hogy a
sarkoknál megreped a festék.
– A rohadt életbe, ülj már le... hiszen csak beszélni akarok
veled!
És Vincent újra ütött, ugyanazzal az ökölbe szorított kezével,
most nemcsak a festék repedt meg, hanem az ajtó fatáblája is.
– Hát nem tudod felfogni...? – A frissen festett ajtó vörös lett
a vértől, akárcsak az ökle. – ...hogy épp ez az, ez a rohadt helyzet
az, amitől annyira féltem, amit... tudtam előre! Ezért nem
akartam találkozni veled! Tudtam, hogy úgy fogsz kijönni, hogy
máris valami ördögi ötlettel állsz elő, hogy folytatni akarod!
Elindult a fürdőszoba felé, a kezéből folyó vér végigcsöpögött
a padlón. Megnyitotta a csapot, megvárta, míg jéghideg lett a víz,
majd alátartotta az öklét, csuklóját, alkarját.
– Leo, négy évet ültem. Öt ronggyal és egy vonatjeggyel
szabadultam. Fel tudod fogni, hogy milyen nehéz újra
felkapaszkodni, vissza a társadalomba, ilyen háttérrel? A francba
is, én megpróbáltam. Becsülettel befizettem az áldozatok
számára járó kártérítést. És mégis, tudod, milyen rohadt kínos,
amikor egy csaj megtudja, hogy mit tettem, hogy dutyiban
voltam? Amikor a szülei, testvérei, barátai megtudják, és
azonnal telebeszélik a fejét, hogy hagyjon ott engem? Soha többé
nem fogok semmiféle bűntettet elkövetni. Fogd fel végre!
Vincent leemelte az egész tekercs vécépapírt, betekerte vele a
kezét, több rétegben, míg végre már nem szivárgott át rajta a vér,
azzal visszament a szerszámosládához, leült, s másik kezével
rászorította kezére a papírt.
– Befejezted?
– Egyszerűen nem értem, hogy bírod. Leo... nem tudnád
mégis abbahagyni?
– A valaha volt legnagyobb. És ugyanakkor, figyelj csak, öcsi,
megfoszthatjuk Broncksot mindattól a büszkeségtől és
dicsfénytől, amitől csak úgy dagad. Mi rohadt gazdagok leszünk,
ő meg egy nagy nulla.
Vincent sérült kezén meglazult a papír, amikor
kétségbeesetten hadonászni kezdett a kezével, most a mellét
verte.
– Megígértem, hogy soha többé nem keveredek bűnténybe.
Ígéretet tettem magamnak, a szívemnek.
– Hát szegd meg.
– Mi van?
 – Szegd meg az ígéreted! Csak jól jársz vele. Én magamra
vállalom a kockázatot, de szükségem van még egy emberre, hogy
minimálisra csökkenthessem.
Újra vérezni kezdett, a csapás a mellére keményebbre
sikerült, mint ahogy tervezte.
– Leo! Nem tudnál valahogy... túllépni ezen, teljesen? Élj
normális életet! Dolgozz!
– Normális életet? Mi a fenéről beszélsz? Hogy az ember
örökké féljen? Mint például te? Vincent, nem is arról van szó,
hogy attól félsz, hogy újra sittre kerülsz. Hanem arról, hogy
hatott rád az a hülye zsernyák. Amikor elkapott. Amikor
kihallgatott. Hát nem érted, hogy pont ezt akarta, elszakítani
minket egymástól?
– Pontosan tudod, mire gondolok.
– Nem.
– Apa bízik benned.
– Szerinted igen?
– Ha én meg tudok változni, akkor Leo is meg tud változni,
ezt szokta mondogatni.
– Ja, hiszen együtt dolgoztok, bizonyára erről is szoktatok
beszélgetni.
Vincent a padlót nézegette, nem nézett fel rá, talán abban
reménykedett, hogy ő maga mesélheti el ezt.
– És aztán! Mi a fenét gondoltál, mi lesz azután? Azután a
nagy marhaság után?
– Aztán, kisöcsém, eltűnök. Ezért nyaggatlak... magammal
akarlak vinni. Mert szeretlek.
– Én is szeretlek. De most itt nem erről van szó.
– Eltűnünk. Azt akarom, hogy velem együtt tűnj el. Mi az
egész világ ellen, vagy hogy is volt?
A nagyszobából nyílt egy terasz, látta, amikor jött. És amíg
Vincent a két szerszámosláda közt heverő kérdést fontolgatta,
Leo kinyitotta a teraszajtót, és kilépett a kellemes, hideg
levegőre. Amikor apjához ment, a hideg még csak cirógatta az
arcát, most viszont keményen beleharapott. Nekidőlt a
korlátnak, és a kisöccsére gondolt, aki komolyan harcolt azért,
hogy újra átlagos legyen Az ő életében nem léteztek padló alatti
titkos raktárak. Vett néhány mély lélegzetet, és épp fordult
volna, hogy induljon vissza a szobába, amikor meglátni a
csikkekkel teli kávésdobozt. Vincent nem dohányzott – és Leo
azonnal rájön, hogy mit lát. Saját sodrású cigaretták. Rizla papír
és Rolling dohány. A fater.
– Leo!
Vincent még mindig ott ült a ládán, kissé előredőlt, pontosan
úgy, ahogy néhány perccel korábban.
– Nem.
– Nem?
– Nem csinálom még egyszer.
Leo látta rajta. Nem fogja megváltoztatni a döntését.
– Hát akkor, öcsém... soha többé nem látjuk egymást.
Elválnak az útjaink. Számomra nincs más megoldás. Mint ahogy
te sem tudod, Vincent, úgy én sem tudom megszegni a
magamnak tett ígéretet.
Néhány perc. Vagy talán több. Majd Vincent felállt.
– Soha egyetlen bankot nem raboltam volna ki, ha te nem
lettél volna. – Ránézett a bátyjára, tekintete nyugodt volt,
egyenesen a szemébe nézett.
– Minden srác, akit ismerek, húszéves kora körül ült valahol
egy korsó sörrel, és valami nagy zsákmányról ábrándozott. De
volt egy lényeges különbség. Felixnek és nekem ott voltál te, Leo.
És te olyan ember vagy, aki erre azt mondja, oké, csináljuk meg.
És rá tudod venni a többieket, hogy kövessenek. – Felnőtt,
öntudatos tekintet. – És ma, Leo? Ennyi várakozás után? Mi a
fenét gondolsz, milyen ez anyának? Egy közös ebéd. Először én
nem bukkanok fel. Aztán megjelenik a rendőrség, bevisznek
téged, és felforgatják az egész lakást. Bármit is teszel, az hatással
van ránk is. A francba, még az sem számít, hogy nem vagyunk
benne... mégis benne vagyunk, nyakig.
– Oké, öcsém. Akkor ennyi. Egymilliót beteszek a számládra.
– Én szívesebben keresem meg saját magam a pénzt.
Azzal Vincent előrelépett, kinyújtotta a karját, és szorosan
átölelte a bátyát, hosszan. Utána még sokáig állt az üres
előszobában, homlokát óvatosan sajgó öklére helyezte, bütykei
bedagadtak, és most már fájtak is, a sebek lüktetése megegyezett
a szívverésével.
Az egész olyan hihetetlennek tűnt.
 Ha nem érezte volna a fájdalmat a kezében, talán nem is lett
volna biztos benne, hogy valóban megtörtént. Hogy hat év után
először – és életében utoljára találkozott idősebb bátyjával.
 SÖTÉTSÉG. HIDEG. Az utak rettenetesen csúsztak, mint
mindig, ha a hőmérséklet nulla fok körül táncolt.
– Ötszáz méter múlva, a kereszteződésben lehajtunk az
autóútról.
Leo előremutatott, Sam fékezett, keze a sebességváltón,
készenlétben Stockholm egyik elővárosán, Tumbán hajtottak
keresztül, ezen az oly ismerős területen, hiszen itt laktak, és itt
volt a bázisuk az alatt a néhány év alatt, amíg azokat az őrült
bankrablásokat végrehajtották.
Egy ház a sok ház között, egy szomszéd a sok szomszéd között.
– Ott elöl, annál a kék épületnél jobbra megyünk. És aztán
alig ötven méter után újra jobbra.
Egy három méter magas drótkerítés, tetején szögesdrót
tekercs. Itt kell megállniuk. Eddig soha nem gondolt arra, hogy
ez a kerítés tulajdonképpen szörnyen emlékeztet a börtönt
körülvevő védelemre.
Leparkoltak a fekete BMW mellett, mely a legújabb modell
volt. A találkozó többi tagja tehát már megérkezett.
– A 3D nyomtató, Leo. Egy ládában, hátul a kocsiban,
pontosan úgy, ahogy kérted. Ne feledd a végén! Még egyet
áthozni a vámon... erre már nem lenne időnk.
Sam bólintott a kis teherautó egyébként üres raktere felé, ez
mindennek a kulcsa, ami eljuttatja őket a próbához, a
rendőrpalotához... és a végső akcióhoz.
– Dûvnjac tizedes köszöni szépen.
Ahogy lekapcsolták a teherautó lámpáját, a sötétség még
áthatóbb lett. Senki sem lakott ebben a házban, ezen a telken.
Végigmentek az aszfalton, amely éppoly göröngyös volt, ahogy
emlékezett rá, a felület mélyedéseiben meggyűlt olvadékvíz ma
este vékony jéghártya alatt rejtőzött. Elhaladtak a nagy garázs
mellett, amely akkoriban, amikor megvette a telket, egy kisebb
autós cég bemutatóterme volt, de ő gyakorlótérré alakította át –
itt építették meg a méretarányos bankhelyiségeket rétegelt
lemezből készült pénztárpultokkal és a banki dolgozókat
helyettesítő próbababákkal. Bőven volt hely arra, hogy tökéletes
pontossággal begyakorolják a mozdulatokat – azt a száznyolcvan
másodpercet, amennyi ideig minden egyes bankrablás
tarthatott, és mindenkinek megvolt a saját jól betanult szerepe.
Az óriási garázs után következett a kicsi ház, Annelivel közös
otthonuk, az újabb és újabb bankrablás központja. Pontosan
ugyanúgy nézett ki, mint régen. Kilencven négyzetméter –
legalábbis hivatalosan, hiszen ő kicsit megnövelte, és felosztotta
két szintre.
Rövid szünet, mielőtt bementek volna. Egy cigaretta, néhány
mély szippantás. A kerítésen keresztül bekukkantott a szomszéd
telekre, a szép faházra, ami annyira tetszett Annelinek, arról
álmodozott, hogy ilyen lesz a következő közös otthonuk.
Külön-külön cella. Ez lett belőle.
Most alig lehetett átlátni a kerítésen. A szomszédok
kerítésként telepített bokrai kisebb fákká nőttek. De annyit azért
látott, hogy az egyik ablakban ég a villany, úgy emlékezett, ez a
konyha. És ugyanaz a család. Gyertyafényes vacsoraasztalnál
ültek. Annak idején nem tudták, hogy Svédország
legveszélyesebb bankrablója a szomszédjuk. És megint ott ültek,
és fogalmuk sem volt róla, hogy ugyanabban a házban rövidesen
egy adásvételre kerül sor ugyanazon bankrabló és az albán
maffia képviselői között.
Leo sarkával elnyomta a csikket, biccentett Samnek, és
elindult a ház felé, amely egykor olyan magától értetődően az
övé volt. Az ajtótól balra, a csengőgomb műanyag lapocskája
alatt még mindig ott áll kézírással, egy fehér papíron a neve,
DÛVNJAC. És a gyémánt alakú ablakban is ott volt az a repedés,
mint valami hernyó – a Felixszel való utolsó veszekedés nyoma,
még az utolsó rablás előtt.
Lenyomta a kilincset, és belépett.
A házon belül teljesen más nyomai voltak annak, hogy megállt
az idő. Erős szag áradt a lefolyókból, amiket senki sem tisztított
ki, és beszáradtak. A levegő áporodott volt és rettenetesen
száraz, szinte marta a torkát.
 A két albán a balról nyíló szobában telepedett le, amely régen
a vendégszoba volt. Az idősebb férfira, aki az ablakpárkányra
támaszkodott, tökéletesen ráillett a sablon leírás: öltöny, vékony
szálú haj, erősen lelapított orr, amelyet legalább egyszer vagy
kétszer alaposan bevertek, de tekintete semmit sem veszített
határozottságából. A másik egy tipikus gorilla, akinek az a
feladata, hogy védelmezze főnökét, ha megtörténne az, aminek
nem szabad megtörténnie. Hatalmas, testes ember anélkül, hogy
sokat kellett volna dolgoznia érte, kopasz fej, szürke, lötyögő
edzőnadrág, amelyet már túl régóta hordott mosás nélkül. Bő,
kapucnis dzsekije alatt feltehetően fegyvert rejtett. Meztelen
alkarján szabályos közökben hosszúkás sebhelyek. Tehát ez a
férfi nem csak a környezetére volt veszélyes.
– Mi a fene! Maga a háztulajdonos, és csak nem...
És csak most, amikor az öltönyös megszólalt, akkor értette
meg Leo, mennyire lelapult az orra, hiszen a szavaknak is
útjában állt, nazális hangjai szinte horkantásnak tűntek.
– ...egy parányi kapus kíséretében!
Sam elég bölcs volt ahhoz, hogy ne válaszoljon. Egész
felnőttkorát börtönben töltötte, ezalatt kialakult benne, hogy
ösztöneit el tudja fojtani. Maga Leo is úgy döntött – bár egy
pillanatig azért habozott, hogy hasonló szarkazmussal vágjon
vissza –, hogy nem rakja helyre ezt a kisfőnököt, aki valami
nagyfőnök dolgában jár el, mert ő most azért van itt, hogy pontot
tegyen egy közel egy éves üzlet végére, lehetőleg olyan simán,
ahogy csak lehet.
– Jahmir? Ugye, így hívnak? Nálam van, ami neked jár... itt
van, ami nekem jár?
Leo körülnézett a szobában, főleg a padlót tanulmányozta
figyelmesen, amíg válaszra várt. Ránézésre minden érintetlen
volt a házban, amit sikerüli öt évig zárva tartania. Egészen addig,
amíg el nem fogyott a felvett kölcsön részleteire és kamataira
való pénz, egészen addig, amíg már csak egy éve volt hátra a
börtönben, de már semmije sem volt, amit eladhatott volna.
Ekkor a bank árverésre vitte a házat, pedig ez volt az előfeltétele
annak, hogy Leo visszavehesse azt, ami nincs, s így fennállt a
veszélye, hogy elveszíti. Tehát az egyetlen lehetséges módszert
választotta, szerződést kötött az egyik kapcsolatával, akihez a
falakon belüli ismeretség révén jutott.
És ez egy olyan típusú ember, akinek a legjobb nem tartozni.
De nem volt más választása.
– Nálam van a tulajdonosi lap, a házvásárlási szerződés és a
ház kulcsai. És te hoztad a pénzt?
Két és fél millió korona. Ennyibe került a kapcsolattartó
hálózatának, hogy megszerezze a végrehajtási árverésre
bocsátott házat, valamint az, hogy Samet jegyezzék be a ház
tulajdonosaként. És további két és fél millió korona kamatért
megígérték, hogy egy évet várnak a visszavásárlással.
– Pontosan száz centiméter ötszázas. A Kungens
bevásárlóközpont reklám- szatyrában. Ott szoktunk vásárolni.
Amikor a belapított orrú férfi végighúzta hüvelykujja körmét a
műanyagon, az olyan hangot adott, mint mikor keverik a kártyát.
Bólintott, elégedettnek látszott, azzal átadta az iratokat és a
kulcsokat.
– Ja, és még valami... Akartál még egy egészen különleges
számítógépet is.
Az öltönyös biccentett a lötyögős mackónadrágosnak, ami azt
akarta jelenteni, hogy nyissa ki a földön lévő pipacspiros Adidas
táskát.
A táska alján egyetlen tárgy volt. Egy látszatra teljesen
egyszerű laptop.
– Pontosan az a speciális változat, amit rendeltél. Ez két
centiméter ötszázasba kerül. És talán jól jönne egy jelszó is. Az
újabb egy centiméter.
Leo megvárta, amíg a látogatók kimennek a lebetonozott
udvarra, átmennek rajta, s amikor a gyémánt alakú
ablakszemeken keresztül meggyőződött róla, hogy a BMW hátsó
lámpája eltűnt a kanyarban, csak akkor tért vissza a
vendégszobába.
– Segíts elemelni a kanapét!
Megfogta a vendégszoba kihúzható kanapéjának egyik felét,
Sam a másikat, majd az előszobán keresztül kivitték a konyhába,
hogy ne legyen útban. A négy szabadon lerakott padlólapot
annak idején pontosan a szoba közepére helyezte el, s mikor
most az egyik lakáskulcsot beillesztette a két kőlap közötti résbe,
s ezzel kissé megemelte az egyik lapot, a többit már könnyű volt
kiemelni Az eltávolított padlólapok alatt egy ugyanakkora
betonlap volt két fémfogantyúval. Ezeknél fogva kiemelte a
betonlapot is. És ott, a betonlap alatt, ott volt. Besüllyesztve, a
padlóba betonozva – egy páncélszekrény. Fekve, háttal lefelé.
Beütötte a kódot, elfordította a kombinációs zárat, kinyitotta.
Belsejét meg mindig fekete bársony fedte. Ha a rendőrség valaha
is felfedezte volna, akkor is csak idáig jutottak volna. Ha a
technikusok kiporszívózták volna, akkor sem találnak mást, csak
azt, amit Leo tervei szerint meg kellett találniuk: néhány gyűrött
ezrest, egy kupac fontosnak látszó dokumentumot, egy-két
fegyvertöltényt, amivel eredménytelen lőpróbákat végezhetnek.
– Sam!
– Igen?
– Menj oda az ablakhoz, körülbelül oda, ahol az öltönyös
nekidőlt a falnak. Látod azt az elektromos elosztódobozt? Nyisd
fel a védőlapot. Érintsd össze a két kilógó kábelt.
Leo kiemelte a bankjegyeket, az iratokat és a töltényeket, s
guggolva maradt a nyitott páncélszekrény mellett, amikor Sam
összeérintette a két szabadon lógó drótvéget, és rövidre zárta az
áramkört. Leo képben akart lenni, hallani, tudni akarta, hogy
még minden működik.
És működött.
A fémes zúgás üteme azonos volt a páncélszekrény
süllyedésének sebességével. A padló és a fal közötti fekete
bársonyrés egyre szélesebb lett, s lassan felbukkant egy még
feketébb sötétség a padló alatt.
Pontosan olyan érzés volt, mint amire emlékezett.
Mindegy, hányszor látta már, hogyan süllyed le a
páncélszekrény hátlapja, vagy érezte, hogyan csapja meg orrát az
olajszag.
Boldogság.
Ezt érezte.
– Egy parányi szoba a padló alatt. Egy pince ott, ahol nem is
lehetne, mivel az egész villanegyed egy régi tó helyére épült.
Sam Leo háta mögött lelátott egy szögletes nyílásba, amelynek
nem lenne szabad ott lennie. Leo behajolt a lyukba, lenyúlt egy
szabadon lógó zsinórért, elkapta, felhúzta és bedugta a
vendégszoba egyik konnektorába.
 Vakító, éles fény.
Ami láthatóvá tett egy titkos, föld alatti szobát.
– El tudod képzelni, hány köbméter agyagot és agyagos sarat
hánytunk ki innen?
Egy alumíniumlétra támaszkodott a titkos helyiség egyik
falának. Leo magához húzta, és lemászott rajta. Megvárta, míg
Sam is lekászálódik, és némán körülnéz.
– Hogy hány talicskányi kavicsot szórtunk le, hogy
visszaszorítsuk a vizet, mert az a rohadt tó mindig
visszaszivárgott? Hogy milyen átkozott kemény munka volt
felakasztani a páncélszekrényt a betonvasra, hogy
bebetonozhassuk a padlóba? Majd mindezt lehordani ide, és
szépen elrendezni a polcokon?
Leo megperdült a sarkán ebben a helyiségben, amelyet ő és a
testvérei ástak ki keserves munkával. Nem kellett megszámolnia.
Nyolcvannégy AK4-es. Száztizenhárom géppisztoly. Négy
golyószóró. Szorosan egymás mellett, katonás rendben
Svédország legnagyobb magán fegyverraktárában.
– Sam, ha felmászol, kiadogatom neked.
Sam négykézláb fogadta az első fegyvert, amelyet Leo
felnyújtott neki a páncélszekrény nyílásán keresztül. Aztán a
másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket. Ennyire volt
szükségük. Felállt, nyújtózkodott egyet, nem törődött a
hatodikkal, amely kikandikált a lyukból.
– Öt. Ennyi elég.
– Mindet felhozzuk.
– Öt. Kettő az egyenruhához, három a kis heisthez. Ebben
állapodtunk meg.
– Mindet felhozzuk, és berakjuk a bérelt kocsiba.
– Öt. Ez a közös tervünk.
– Ez volt a terv, Sam. Míg Jari el nem ejtette a fegyverét,
amely a hülye bátyádhoz került. És azt hitte, hogy ezzel elkaphat
engem. Még egy monitoron keresztül is megnézett magának, és
azt képzelte, uralja a helyzetet, hogy a fegyverrel előnybe került,
és lebuktathat.
Leo továbbra is fogta a fegyver csövét, és a puskatussal
mutogatott a levegőbe.
– És igen... meg fogja kapni. Az összeset. Az egész kis
fegyvergyűjteményemet. A bátyád majd büszke lehet, azt hiheti,
hogy sikerrel járt.
A titkos szoba padlója alatti cementcsőből felhangzó
gurgulázó hang szakította félbe. A cső belsejébe szerelt vízemelő
pumpa hangja, ami azt jelezte, hogy a rendszer továbbra is
tökéletesen működik. Tehát most kipumpálja a vizet, mert a
kútban a vízszint elérte a maximumot.
– De amikor majd itt áll az a rohadt testvéred, és büszkén
vigyorog, akkor elvesszük tőle azt, ami nincs. A helyzet ugyanis
pont a fordítottja... én vagyok a helyzet ura.
– Figyelj!
– Igen?
– Nem értem. Hány embert kell felfegyverezni? Többen is
benne vannak, akikről nem is tudok? Leo, eddig mindent ketten
együtt döntöttünk el, te meg én. És így is kéne folytatni. Ha azt
akarod, hogy továbbra is benne legyek a buliban.
– Sam, sajnálom, de Jari feldobta a talpát, engem meg
bevittek kihallgatásra. Igazad van, nem így terveztük, de most ez
a helyzet. Bízz bennem! Mindent elmesélek a kocsiban, amikor
elmegyünk innen. Oké? Így működik, ha valaki nagy rablást akar
végrehajtani. Mindig új körülmények állnak elő, és
alkalmazkodni kell hozzájuk, különben kudarcba fullad az egész.
És visszakerülünk oda, ahonnan épp csak kiszabadultunk: a
dutyiba. És nemcsak alkalmazkodni kell, hanem a javunkra kell
fordítani. Tudom, ezt meg kellett volna beszélnem veled, de nem
lehetett, egyszerűen nem volt rá megfelelő idő és alkalom.
Sam továbbra is csak állt, és bámulta a fegyvertust, a hatodik
automata fegyvert, amely ott lógott közöttük a levegőben. Végül
döntött, megragadta és odatette a többi mellé.
És még mielőtt visszafordult volna, Leo már nyújtotta is fel a
következőt, meg a következőt. Huszonnégy percen keresztül.
Amíg a teljes készlet, mind a kétszáz géppisztoly felkerült,
megtöltötte a vendégszoba padlóját.
– Szia, apa!
Már a létrán felfelé mászva benyomta Leo a nemrég vásárolt,
garantáltan lenyomozható telefon gyorshívó gombját.
– Te vagy az, Leo?
És most, amikor épp ott dőlt neki a falnak, ahol alig fél órája
az albán kisfőnök támaszkodott, beszélni kezdett, amit Sam is
követni tudott, mert a távoli hang kiszivárgott a füle mellett.
– Csak hallani akartam a hangodat, apa.
– A hangomat, hallani...
Akcentussal beszélte a svédet, pedig jó néhány éve élt már
ebben az országban. Hallatszott a hangján, hogy szinte büszke
rá, hogy a legidősebb fia felhívta.
– ...akartad a hangomat, Leo? Mindössze néhány órával
azután, hogy találkoztunk? Ugye tudod, milyen boldoggá teszel
ezzel?
Hangszíne valahogy nehezen volt összeegyeztethető azzal a
képpel, ami Leóban megmaradt, a Dráva étterem ablakából
integető görnyedt, szomorú férfi.
– Igen, és apa, nagyon sajnálom, hogy megint olyan gyorsan
eltűntem. Holnap beszélünk.
Sam ennek a rövid, különös beszélgetésnek minden egyes
szavát pontosan hallotta.
– Te, Leo!
– Igen?
– Mi a jó fenét művelsz? Eszednél vagy? Amikor körözött
fegyvereket rakodunk? Egy semmitmondó csevegés a fateroddal,
abból a házból, ahol régen laktál, és amit a zsaruk nulla
energiabefektetéssel lenyomozhatnak, ha egyáltalán eszükbe jut
utánajárni?
A fali elektromos doboz továbbra is nyitva volt, ahogy Sam
hagyta. Leo benyúlt a hüvelyk- és mutatóujjával, és másodszor is
összeérintette a két szabad drótvéget. Hallgatta a motor zúgását,
ahogy a páncélszekrény hátlapjára erősített fémhengerek lassan
eltüntették a titkos rejtekhelyét.
– Igen. Pontosan. Épp ez a lényeg, hogy ki tudják nyomozni,
olyan könnyen, ahogy csak lehet. Ezért nem is tesszük helyére a
kőlapokat. Ezért nem csukom le teljesen az elosztódoboz tetejét,
résnyire nyitva hagyom. És ezért szerelem fel mindjárt az első
webkamerát, elrejtve az előszoba kalaptartójára Mert ez a
fegyvergyűjtemény lesz a garancia arra, hogy nem fognak
zavarni minket akkor, amikor legutoljára lecsapunk... majd
örökre eltűnünk.
véreres szem
 VALAKI RÁNGATJA a jobb karját.
Valaki nagy erővel húzza maga után egy sűrű aljnövényzetű
erdőben, Keresztül egy kemény, rücskös hegyen. Míg
tehetetlenül bele nem zuhan egy rejtett, feneketlen szakadékba.
– Felix, ébredj már!
És bár feneketlen a szakadék, mégis földet ér. És ott újabb
erők várják. Már verekednek is érte, kétfelől húzzák-tépik a
karját.
– Felix! Hékás!
– Mi van...!
A feneketlenségben mindig koromsötét van.
– Ki az ágyból, öcskös!
Felette. Az erők. Világos kontúr a végtelen sötétségben.
– Ki az... Engedj! Engedj el!
– Felix, én vagyok az... Leo. Fel kell kelned!
Már jobban kivehető, ahogy világosodik. Leo haja. Arca.
Tényleg Leo az.
– De... hiszen... még olyan sötét van!
– Pszt! Fel ne ébreszd Vincentet!
– Mi van... történt valami?
– Nem. Nem történt semmi. Még nem.
Bátyja ott áll felöltözve. Kabát és tornacipő is van rajta.
Felix felül, némán egyensúlyoz az ágy szélén.
Utcai ruhában, itt a szobában? Az éjszaka kellős közepén?
Karja, lába mintha berozsdásodott volna. Meg akarja
mozdítani, de sehogysem sikerül. Mintha odaszögezték volna.
Hirtelen érzi, hogy megmozdul az egyik lábfeje, valaki
beledugja egy cipőbe. Majd a másik lábát. Aztán felemelik kissé a
karját, s ráhúznak egy meleg dzsekit. Szeme sarkából észleli,
hogy Leo eltűnik a konyhában, hallatszik, hogy folyatja a csapot,
majd visszatér egy vérrel megtöltött pohárral.
– Idd meg!
Nem vér. Piros színű szörp. A pohár pereméig.
– Hajtsd fel! Ettől majd frissebb leszel.
– Frissebb? Minek?
– Majd meglátod.
A bejárati ajtó felé tartva, valahol az előszoba közepén, Leo
belép Vincent szobájába, rápillant a bebugyolált testre, figyeli
egy kicsit az egyenletes szuszogását.
– De hát nem hagyhatjuk magára! Leo!
– Nemsokára újra itthon leszünk. Maximum fél óra.
Leo elfordítja a roló csíkjait, elsötétít, kizárja a telihold lágy és
a törött burájú lámpa vakító fényét.
– De mi van, ha... mégis felébred? És rájön, hogy teljesen
egyedül van?
– Nem ébred fel. Ha Vincent alszik, akkor alszik. Sosem
szabad egy múmiát akarata ellenére felébreszteni. Mert akkor
elszabadul az átok. Te ezt nem tudtad, Felix?
Még egy utolsó ellenőrzés a kicsi szája körül, együttes erővel
szétfeszítik a nyílást a szoros fáslin, fontos, hogy szabad útja
legyen a levegőnek. Aztán kimennek a lakásból. Felix ugyan elég
furának tartja, hogy Leo az iskolatáskáját is magával cipeli.
Nyitva lenne az iskola éjnek idején?
A folyosón már semmi nyoma anya menekülésének – mintha
meg sem történt volna végül csak sikerült eltüntetnie az utolsó
foltokat is. A második emeleten elosonnak Agnetha ajtaja előtt,
aki felajánlotta, hogy ott alszik náluk az első éjszakákon, amíg
anyjuk kórházban van, de Leónak sikerült meggyőznie, hogy
elboldogulnak ők egyedül is. Leo még azt is megígérte, hogy
szólnak, ha segítségre van szükségük, és gondoskodni fog róla,
hogy időben ágyba kerüljenek.
Sötétség. Az utcai lámpák hosszú sora. A távolból zene
hallatszik, és hirtelen gyorsuló és még hirtelenebb fékező autók
hangja. Péntek este van Falunban is. A városközpont felé nagy az
élet. De itt, errefelé, az iskolához vezető aszfaltozott gyalogúton,
egy lélek sincs, nagy a csend.
Leo mély lélegzetet vesz. Jóval melegebb van, mint amire
számított. Vagy lehet, hogy csak ő ilyen forró, fűti az izgalom?
Szeptember van, a földön már összegyűlik az avar, olyan jó
belerúgni egy- egy kupacba. Már körülbelül egy hónapja tart az
iskola, ő nyolcadikos, Felix ötödikes. Sőt, már Vincent, a nagy
kisöccsük is elkezdte az iskolát, most tehát mind a hárman egy
iskolába járnak.
Pontosan tudja, mire van szüksége az akcióhoz.
Utánajárt, hogy hol árulnak parókát, százhuszonöt koronába
kerül az, amit kiválasztott, egy hosszabb frizura. Meg egy nagy,
szürke dzseki, kapucnis, ezt a H&M-ben találta 99,50-ért, amit
zöldre és koszosra fest majd azzal a festékkel, amit a textil- és
varrógép-szaküzletben látott. És a teste. Azt is meg kell
változtatni. Válltömés. Sörhas. Ezt könnyű létrehozni, mert
ugyanabban a boltban, ahol a textilfesték, tömővatta is kapható.
És cigiznie kell, filter nélküli cigi, a legerősebb – John Silver.
Ezt szívják az alkoholisták.
Amikor a belső forrósága már kissé enyhül, egész kellemes ez
az éjszakai séta a szabadban. Csak egy kisvárosban érezhet
ilyesmit az ember – mindennek van összefüggése, mégis minden
olyan üres. Az első jele annak, hogy azért errefelé is lehet valaki,
egy biciklis, aki mögülük érkezik. Hallják a dinamó surrogását az
első keréken, hallják, hogy egyre közeledik, elmegy mellettük,
eltűnik a távolban.
Narkós Lasse. Nagyon jó név. Erre keresztelte el a kitalált
figurát.
Narkós Lasse fogja kitépni az ICA-s néni kezéből azt a táskát.
De sokba kerül létrehozni Narkós Lassét. Ezért ébresztette fel
Leo az öccsét hajnali kettőkor.
– Kikölcsönöztem ma egy könyvet. Az iskolai könyvtárból.
– Ühüm. És ezért vagyunk most itt?
Sokkal messzebb van az iskola itt Falunban, mint Stockholm
elővárosában, Skogåsban volt. Leo még emlékszik rá, hogy állt
apjuk az erkélyen, a toronyház legfelső emeletén, és szemével
követte őket, ahogy átvágtak a parkolón, a bokroson.
Négy évvel ezelőtt. Egy másik életben.
– Nem. De kénytelen voltam kikölcsönözni valamit, hogy
működjön a dolog.
– Leo... én ebből egy kukkot sem értek.
– Majd megérted. És az a hülye könyv még majdnem jó is. Az
USA-ról szól, meg olyasmikről, ami ott történt. Az
alkoholtilalomról meg egy ürgéről, akit Al Caponénak hívtak.
– Ezt a nevet már hallottam.
– És apára gondoltam.
– Róla írtak? Apáról?
– Egy fenét. Csak arra gondoltam, hogy... apa is biztos azt
tenné, amit Al Capone. Mármint, ha Svédországban is
betiltanák, hogy az emberek szeszt igyanak.
– Mi az, hogy azt?
– Amit Al Capone. Mégis árulna szeszt. Leszarná a
szabályokat.
Egy réthez közelednek, ahol magányos fák törnek az éjszakai
égbolt felé. És a rét másik felén, félig egy másik kerékpárút
megvilágításában, ott az iskola.
– Nem, Leo, én nem hiszem.
– Mit?
– Hogy apa azt csinálná, amit Al Capone. Apa nem árulná.
Vagy szerinted igen? Ő egymaga meginná az összes alkoholt.
Aztán eltángálná az embereket.
Leo iskolarésze – a felső tagozat. Felix szinte még alig járt itt.
Ő a középső tagozatra jár, és ez olyan, mintha két külön világ
lenne egy ellenőrzött határral.
Az ember nem szívesen lépi át ezt a határt, amikor tudja, hogy
a túloldalon verekedés várja azoknál, akik sokkal nagyobbak
nála. Amikor ideköltöztek, még csak elsős volt, év közben kellett
új iskolába mennie. Egészen új volt, nemcsak az iskola, hanem ő
is. A legtöbb gyerek utál iskolát váltani, nem szereti, hogy új
osztálytársai lesznek, de ő élvezte. Nem úgy, mint Jonna. Még jól
emlékszik rá Jonnára, aki mindig sárga hajpántot viselt, és
annyit sírt a költözésük előtt, hogy a tanárnak félbe kellett
szakítania az énekórát. Jonna nem akarta megváltoztatni az
életét – míg Felix pont az ellentétét érezte. Számára tökéletes
volt a költözés. Az új osztályban senki sem tudja, mi történt
Stockholmban, senki sem tudja, hogy az apja egy gyújtóbomba
miatt börtönben ül.
 Annyira biztos volt benne, hogy mindaz, ami addig olyan
nehéz volt, egy csapásra megszűnik azzal, hogy apa eltűnt, és
anya és azok a gyámügyes nénik úgy döntöttek, hogy az a legjobb
megoldás, ha elköltöznek kétszázhúsz kilométerre. És újra
minden normális lesz. Nem lesz az a gombóc a gyomrában, a
mellkasában, amely nyomta, égette a bordáit, néha egészen a
torkáig.
De most úgy érzi, mintha minden kezdődne elölről. A
gyomorgörcs utánajött. Kimentek egészen az iskolaudvarig, ott
guggolnak a villanyszekrény mögött lapulva, mozdulatlanul és
némán, amíg a közelgő biciklis el nem halad mellettük.
A skogåsi iskolának fehér égetett tégla borítása volt – ezen
halványsárga vakolat van. A két épületrészt üvegezett középrész
köti össze, ez a zsibongó, itt tartózkodhatnak a diákok a
szünetekben.
– A te dolgod, hogy őrködj.
– Őrködjek?
– Majd megérted. Most sietnünk kell. Senki nem láthat meg
bennünket.
Leo hirtelen futni kezd. Felix szeretné megkérdezni, hova fut,
de már késő, ezért úgy dönt, hogy fut utána, át a nedves
aszfalton, és amikor kifújja a levegőt, szájából pára száll. Az
utolsó szakaszon óvatosan osonnak a középső, üvegezett részhez,
ahol minden ablak felett van egy kisebb ablak, hogy szellőztetni
tudjanak.
– Hé, Leo... mi az, hogy őrködjek?
– Ha megint jönne valaki a bicikliúton, akkor kopogtasd meg
az ablakpárkányt. Ezzel.
Leo feltart egy pénzérmét. Egy egykoronást. Megcsillan az
utcai lámpa fényében.
– Aztán bújj el.
– Bújjak el? És te...?
Felix még mindig kapkodja a levegőt a futás után, szavai úgy
hangzanak, mint valami ostorcsapás, ahogy egyenként kilöki
magából.
– ...mi a jó fenét fogsz te csinálni?
Bátyja nem válaszol, csak mosolyog, belenyúl az
iskolatáskájába, és kihalászik belőle egy... úgy néz ki, mintha
csillagcsavarhúzó lenne. Azzal felugrik a földszinti ablak keskeny
párkányára, egyensúlyozva tartja magát, lábujjhegyen
nyújtózkodik, hogy elérje a felső, keskeny ablakot.
Felix mindent fura szögből, ferdén és lentről néz, s talán ezért
olyan nehéz megfejtenie, hogy mit is lát. De ha tényleg az
történik, amit gondol, hogy lát, akkor Leo most félig betolja a
szellőztetőablakot, és a csavarhúzóval eltünteti azt a csavart,
amely helyén tartja azt a fémkitámasztót, amely
megakadályozza, hogy teljesen ki lehessen nyitni az ablakot. Ez
eltart egy darabig, messze nem ideális helyzetben kell dolgoznia,
s lassan csúszik lefelé a lába a síkos ablakpárkányról Felix
közben őrködik. Arcán vörös foltok, ég az egész teste, de nem a
várakozástól – semmi másra nem vágyik, csak haza szeretne
menni.
Leónak is melege van, most még jobban izzad, mint előtte,
mert még több izgalom tör utat magának a testében. Olyan
gondosan megtervezett mindent – és lám, működik.
Az ablakon túl van a zsibongó a hosszú asztalokkal, ahol ő
meg a többi 8. b-s kártyázik, vagy csak üldögél két óra között.
Minden délután kettőkor nyíl a büfé. Ha gusztustalan volt az
ebéd, akkor irdatlan mennyiségű fahéjas csiga, csokoládés golyó,
marcipános sütemény, sajtos szendvics és szívószálas, kis
dobozos üdítő fogy. Ezen a napon főtt hal volt az ebéd, így tehát
a büfé forgalma iszonyúan megnövekedett.
A pénzt egy fehér páncéldobozban tartják, amit a szabályok
szerint mindennap 16.20-kor ürítenek, csak némi apró
maradhat. Viszont minden második hét péntekjén más a rend.
Ha jól értette, valahogy Napközis Lena órarendjével függ össze,
akit kéthetente pénteken a tornatanárnő helyettesített, és átveszi
tőle a büfét. És ezeken a napokon a páncéldobozt elzárják az
egyik konyhaszekrénybe, anélkül hogy előtte kiürítenék.
Ilyenkor megvárják a hétfőt, amikor Napközis Lena újra
szolgálatban van.
Tehát ma ezért maradt Leo tovább az iskolában, annak
ellenére, hogy továbbra is komolyan aggódott Vincent miatt, aki
még mindig nem hagyta levenni magáról a pólyakötést. Az
utolsó óra után – ahelyett, hogy hazasétált volna, mint rendesen
– bement a könyvtárba, és úgy tett, mint aki kölcsönözni akar
valamit, s egy idő után bele is feledkezett egy könyvbe. Abba,
amelyik Al Caponéról és a szesztilalomról szólt. Mert ha a
megfelelő helyen ül, az utolsó könyvpolcokkal egy sorban, akkor
zavartalanul figyelheti onnan a zsibongót. És ezt is tette, amikor
fel-felnézett a könyvéből, és figyelte, hogy a tornatanárnő újabb
és újabb csokoládés golyót és teasüteményt ad el. Egészen addig,
míg el nem érkezett a 16.20. Amíg be nem tette a páncéldobozt a
pult mögötti szekrénybe.
És Leo a könyvtárból figyelte ki a pedellust is. Az iskola
gondnokát, aki szokásos pénteki körútján ellenőrizte, hogy
minden a szokásos rendben van-e, körbejárt, minden ablakot
egyenként leellenőrzött, helyretolta a székeket, asztalokat. És
aztán, pontosan a napi rutinja szerint, megindult a könyvtár felé.
Leo felé. Aki villámgyorsan átült két asztallal odébb – egy olyan
helyre, amire a pedellus utólag, ha majd megkérdezik, pontosan
emlékezni fog. Mármint arra, hogy onnan nem lehet belátni a
büfébe.
„Menj haza – mondta –, zár az iskola.” Leo úgy tett, mint aki
szót fogad. Összecsomagolta a táskáját, a gondnok nézte. Amikor
Leo behúzta táskájának utolsó húzózárát is, folytatta a
színjátékot – a mateklecke, itt felejtette, a 442-es szekrényben.
De megígérte, hogy fut odáig és vissza. Ha a gondnok bácsi addig
vigyáz a táskájára.
És futott is, de nem a szekrényéhez – hanem oda, ahova nem
lehetett odalátni. A zsibongóba. Ott óvatosan odatolt egy széket
az ablakokhoz, és elfordította az egyik szellőzőablak mindkét
kilincsét.
Azét az ablakét, amely alatt most állnak.
Leo felhúzza magát, könnyedén becsusszan az ablaknyíláson,
lehuppan a zsibongó kövezetére, odaoson a büfé pultjához.
És rádöbben, hogy milyen más érzés is ez most.
Egy üres iskolában lenni az éjszaka kellős közepén. Egy
elhagyatott térben, ahol semmi mozgás, amelyet lassan kitölt az
ő jelenléte.
Csak ő. Csak ő tud ilyet. Jó érzés először kigondolni valamit,
aztán pontosan végrehajtani.
És hirtelen újra érzi testében azt a bizsergető, rácsodálkozó
boldogságot.
 Azt, ami olyan bársonyos meleget okozott neki belülről,
egyben olyan erőssé tette kívülről, mint még soha semmi. Azt a
különleges örömet, amit akkor érzett, amikor feltörölte a vért, és
tudta, hogy ő mentette meg anya életét, amikor még attól sem
félt, hogy apa visszajön, és újra verni kezdi őket.
A szekrény egy lánccal van lelakatolva. Ezért csomagolt be
még mást is a táskájába, egy feszítővasat és egy kalapácsot. Nem
áll neki magát a láncot feszegetni, ez túl hangos lenne, hanem a
gyönge zsanéroknak esik neki.
Két kalapácsütés elég is – lepottyannak a földre, s máris
kihajthatja a szekrény ajtaját.
A fehér páncéldoboz az alsó polcon van.
Körbejártatja szemét az üres termen, amit saját mozdulatai
töltenek be – egy újabb mozdulat, ahogy átemeli a dobozt a
polcról a táskájába.
Már épp indulni akar, amikor megakad a tekintete a nagy,
fehér ajtón, amely pont a szekrény mellett áll. Minden diák
tudja, mi rejtőzik mögötte, ő meg most érzi is, mármint a
csokoládé és a kókuszreszelék illatát.
Ha már egyszer úgyis itt vagyok.
Egy teljesen átlagos faajtó. Ha pontosan a zárszerkezetnél
megnyomja a feszítővassal, akkor kis erőfeszítéssel
kipattinthatja, hangtalanul kinyithatja.
A kerékpárút álmosan kígyózik a sötétben – egyetlen lélek
sem járt arra az őrködés perceiben. Az ablakon keresztül olykor-
olykor meglátta Leót, mintha először egy szekrényt tört volna fel,
majd egy másik szoba ajtaját.
Elhozunk egy ládikát. Ezt mondta Leo. Ezért ment be. Nem
találja?
Most. Ott! Végre!
Felix látja, hogy bátyja közeledik az ablakhoz a sötétben, egy
nagy, fekete zsákot cipel, majd kihajít valamit a nyitott
szellőzőablakon keresztül.
– Felix!
Még egy ugyanolyan szemeteszsák. Azt is kidobja. Csakhogy
ez üres.
– Töltsd meg!
Aztán megint repül valami. Egy kartondoboz. A vizes füvön
landol. Csokoládés golyó, legalábbis az van az oldalára rajzolva.
A következő dobozon más kép van. Kókuszgolyó. Ízletes. Ez
áll rajta.
– Hé, te, Leo! Ez nem egy ládika! Mert hát azért mentél, nem?
Egy ládika... azt mondtad, azért mész be. Ezért ébresztettél fel.
Leo ránéz, de nem válaszol. Aztán megint eltűnik. Felix hallja,
hogy átfut a szobán a büfé pultja mögötti faajtó felé.
Egy félfordulat. És még egy. Felix körbefordul, körbenéz.
Egyetlen lelket sem lát. Mégis remeg a keze, ahogy szétnyitja az
üres szemeteszsákot, és belecsúsztatja a kartondobozokat.
Mi van, ha jön valaki?
Még két doboz. Épphogy nem a lábfején landol. Körtelé.
Marcipános kocka.
Hát én még csak elbújhatok. De ezt a hülye nehéz zsákot itt
kell hagynom.
Felemeli a dobozokat, belegyömöszöli a fekete zsákba.
Ha jön még egy biciklis, és megáll, megérti, hogy mi
történik.
Még több italosdoboz. Még több karton. És elered az eső, a
hatalmas esőcseppek keményen koppannak a földön.
– Leo! A fenébe is, gyere már!
– Mindjárt!
Leo mosolyog, pontosan lehet látni, pedig gyorsan újra
eltűnik az iskola sötétjében. Felix érzi, hogy mindjárt sírva fakad.
A francba! Annyira fél. De mégis az a legrosszabb, hogy Leo meg
se hallja. Ez már máskor is előfordult, mármint az, hogy Leo
teljesen bezárkózott önmagába.
Soha, soha, soha többé nem fogok segíteni neki.
És már repülnek is feléje az utolsó dobozok.
Amikor a betörő kiugrik az ablakon, Felix szívében az
aggodalom dühvel párosul. Leo viszont nyugodtabb és
boldogabb, mint valaha.
– Öcskös... mi a baj?
– Semmi.
– Egy egész zsákkal, Felix, felfogtad? Vincent úgy fog...
– Ha az ember túl sokat eszik belőle, megunja. Teljesen
mindegy, hogy finom-e vagy sem.
 – No de, Felix! Jó... jó, ha van az embernek. Ha mégis
történne valami. Történne? Micsoda?
– Sosem lehet tudni.
– Mi történhet? Mondd meg! Leo, mondd csak meg, mi a fene
történhet!
Visszamennek, ugyanazon az úton, ugyanabban a néma
éjszakában. De mégsem ugyanolyan minden. Csináltak valami
olyasmit, amit még soha. Épp ezért érzi Leo olyan könnyűnek a
zsákot, és ezért érzi Felix súlyosnak, a süteményesdobozok ütik-
vágják a hátát, a derekát, de nem számít, Felixnek már mindegy.
De ha fene fenét eszik, akkor sem fog sírni. Vagy nyafogni. Szó
se lehet róla! Egész hazáig egy szót sem fog szólni.
A bérház valamennyi ablaka sötét, kivéve a középsőt, ahol a
gondnok lakik. Ő mindig ébren van. A fényes ablak olyan,
mintha orra lenne a szürke falfelületnek. És benn, a
lépcsőházban is alszik minden ajtó. A második emeleten kattan a
lámpa, a harmadikon morogni kezd a farkaskutya, de egyébként
minden csak a másnapot várja.
És ugyanilyen néma a lakás is.
Bekukkantanak Vincent szobájába, ő is békésen szuszog,
akárcsak a szomszédok.
– Megmondtam.
Leo Felixre kacsint.
– A múmiák mélyen és sokáig alszanak. Azt hiszem, ez a
gyolccsal függ össze.
A fémdoboz a konyhaasztal közepére kerül. Pontosan
ugyanoda, ahová anya tette a gőzölgő fazekat épp azelőtt, hogy...
azelőtt.
– Felix, hozz törlőrongyot!
– Minek?
És úgy esik neki, mint anya, ha épp készül kiklopfolni a
hússzeleteket.
– Csak tedd, amit mondok.
Felix eltűnik az előszoba felé, nemsokára újra itt van, és Leo
kiguvadt szemmel bámulja a törlőt, amelyet a kezében tart.
– Egy?
– És?
– Mindet, Felix, ahány csak van.
 Felix végigballag az előszobán, be, anya szobájába, az egyik
ottani szekrényhez. Ölében egy egész köteg törülközővel tér
vissza, mindegyiknek a sarkába piros fonallal három betűt
hímeztek. BMA. Britt-Marie Axelsson. Anya leánykori neve.
– Most elégedett vagy?
Leo leszámol hat törülközőt. Lerakja őket a ládika alá.
Hátizsákjából elő halássza a szerszámokat, s a hetedik
törülközőbe belecsavarja a feszítővasat. Aztán hátralép. Úgy
dönt, hogy fejre állítja a ládikát, úgy könnyebben hozzáfér.
– Fogd meg!
– A páncéldobozt?
– Két kézzel. Két oldalról.
– Úgy akarod kinyitni, hogy ráütsz?
– Igen.
– Akkor nem fogom meg.
– Felix!
– Mi van... ha mellé ütsz?
– Bízzál bennem. Egyetlen ütés lesz. Ez a lényege.
Leo méricskéli a feszítővasat, az éles, lapos végét beilleszti a
zárszerkezettel párhuzamosan futó milliméternyi résbe. Futó
pillantást vet Felixre, aki lehunyja a szemét, de fogja a dobozt,
ahogy mondta neki. Leo céloz, rácsap. Jó ütés – de épp, amikor a
kalapács eltalálja a feszítővas nyelét, és az erő átszáll az egyik
szerszámról a másikra, Felix elengedi a fogást. És ellenerő nélkül
a zár képes ellenállni a külső, ráható erőnek. Mindketten követik
tekintetükkel, ahogy a fémdoboz lassan csúszni kezd az
asztallapon, eléri a szélét, átbukik és lezuhan a padlóra. Az
iszonyatos puffanás hangja megpattan a konyhafalon, ki, az
előszobába, tovább Vincent szobája és a bejárati ajtó felé.
– Mi a francot csinálsz? Azt mondtam, tartsd!
– És mi van, ha engem találsz el a doboz helyett?
Leo végighúzza kezét az összegyűrődött törülközőkön,
kisimítja, felemeli a ládikát, s visszateszi ugyanoda, ahol volt.
– Felix... ha még egyszer leesik, Vincent felébred. Vagy a
szomszédok. Tartsd, ahogy kértem!
Felix megfogja a jéghideg fémdoboz széleit, lehunyja a
szemét, erősen fogja a dobozt.
Leo céloz. Lecsap. A zárszerkezet kellős közepére.
 És most... most sikerül. A parányi rés egy árnyalattal nagyobb
lesz. A feszítővas lapított vége épp befér. Teljes súlyával
ránehezedik, feszíti, feszíti, míg végül egy nevetségesen gyönge
hang hallatszik.
A zár megadja magát.
Gondosan ügyel rá, hogy odaszorítsa a láda tetejét, amikor
visszafordítja. Ebben a fajta páncéldobozban egy különálló
műanyag rekesz van az apró számára, s ha kinyílik a láda teteje,
akkor az kieshet belőle, az érmék meg szétgurulnának.
Felnyitja, túlzott ünnepélyességgel. Az osztott betét szépen a
helyén maradt. Szinte mindegyik rekesz tele van.
Kiborítja az egészet a törülközőkre, elkapja az elguruló
érméket, szépen halomba rendezi valamennyit.
– Felix, kezdd el csoportosítani. Külön-külön az
ötvenöréseket, az egykoronásokat, az ötösöket.
Direkt nem nézte meg, hogy mennyi van a műanyag rekesz
alatt. De tudja, hogy mit akar, mennyi legyen benne – hogy
mindenre fussa. De végül csak bekukkant. Ott lenn papírpénzek
vannak, mert ott a helyük. Ötkoronások. De nem annyi,
amennyire szüksége lenne, szinte biztos benne. Kiemeli,
megszámolja.
Huszonhét ötkoronás bankjegy.
Százharmincöt korona.
Hát ez nem elég. Vagy mégis? Annyi pénzérme lenne benne,
hogy mégis elég lehet?
Izgatottan nekiáll rendezgetni a pénzt, keze összeakad Felix
lassabb mozdulataival. Három kupac. Nem egyforma nagyok.
Némán számol. Negyvenhét korona ötven őre.
Összesen száznyolcvankét korona ötven.
Besiet a szobájába, felveszi a cédulát, amit a hangszórójára
tett. Ezt ő maga szerelte össze, ugyanolyan magas, mint Vincent.
Mély lélegzetet vesz, kihajtogatja a cédulát. Dzseki 99-50.
Paróka 125. Cigi 14. Textilfesték 28.50. Tömővatta 20. Ezeket
nem tudja ellopni. Ami igaz, az igaz: el is lophatná. De egy jó
tervben csak egyszer kockáztatja meg a tettes, hogy elkaphassák.
A fő akciónál. Csak biciklit, menekülési járművet tud kockázat
nélkül lopni, előző éjszaka.
– Hiányzik száznégy korona ötven.
 – Hiányzik?
– Igen. Kétszáznyolcvanhét koronára van szükségem.
– Mire?
– Narkós Lasséra. És már tudom is, honnan szerzem meg a
többit.
 TEJ – KIMÉR NÉGY és fél decilitert, kicsit többet, mint
amennyi az eredeti receptben szerepel. Búzadara, négy evőkanál,
itt már sokkal gondosabb. Végül só, nem sok, csak annyi,
amennyi elfér a hüvelyk- és mutatóujja közöli Nagy
mozdulatokkal keveri a fakanállal, folyamatosan keveri és keveri,
nem kozmálhat oda, mert akkor sem Felix, sem Vincent nem
eszik belőle.
Közben Felix megteríti az asztalt. Tányér, kanál, szalvéta,
pohár. Egyik széket odahúzza a mosogatóhoz, a felső
konyhaszekrényből kiveszi a kristálycukros zacskót meg a
fahéjas üveget. Ha egyedül vannak, annyit szórnak rá, amennyit
csak kedvük tartja.
– Felix, keltsd fel Vincentet!
– Az előbb néztem be hozzá. Még mindig... mennyi ideig lesz
még befáslizva? Egész életében?
– Á, dehogy. Majd én lebeszélem róla.
Felix kimegy. De nem Vincent szobájába, hanem a bejárati
ajtó melletti barna műanyag szennyeskosárhoz. Ez kisebb, mint
a fürdőszobai, ezt le tudja vinni anya a mosókonyhába. Beletúr a
koszos alsógatyák, zoknik és trikók közé, majd előszed belőle egy
farmernadrágot. Neki túl kicsi.
– Felix!
Leo egy pillanatra otthagyja a tűzhelyet meg a fazekat,
amelyet folyamatosan kavargatnia kéne... szeme sarkából látta,
hogy elhalad egy farmernadrág az ajtó előtt, amiről biztosan
tudja, hogy Vincenté.
– Mi a fenét művelsz?
– Az jutott eszembe, hogy... most, Leo. Amikor anyához
készülünk, most talán sikerülne... kicsalogatnunk. A múmiából.
Felix megy tovább Vincent szobája felé, de Leo elkapja a
nadrág egyik szárát.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert még nem.
– De legalább meg akarom kérdezni.
Rángatni kezdik kétfelé a nadrágot, Leo azt is fogja, meg öccse
kezét is, míg végül Felix feladja, elengedi a nadrágot, és sikerül
kiszabadítania kezét a kemény fogásból is.
– Ha mi... Leo, a fenébe is... ha sikerül rávennünk, hogy jöjjön
el velünk, akkor le kell szedni róla azt a hülye sok gézt! Hát nem
érted?
– És mit gondolsz, anya, hogy néz ki?
Felix megtorpan. A mozdulat kellős közepén. Moccanni sem
bír.
– Hogy néz ki? Mégis mire gondolsz?
– Az arca. Ömlött belőle a vér, mint egy disznóölésen, te is
láttad. Mit gondolsz, rajta mennyi kötés lesz? Nem akarom,
hogy Vincent lássa. Te talán akarod?
Felix végre megérti, miről is beszél a bátyja. Nemigen látta
magukat az ütéseket, legalábbis nem emlékszik rá. Semmire sem
emlékszik abból, amikor az apja ütött, olyan, mintha az ütések
egy hatalmas fekete lyukat vájtak volna az emlékezetébe.
– Leo...
– Igen?
– Szerinted... hogy néz ki?
Felix épp csak rápislant a bátyjára, mintha csak ennyit merne,
mintha ettől kevésbé lenne fájdalmas a válasz.
Leo látta az ütéseket, sőt ő takarította fel anya vérét.
– Nemsokára meglátjuk, öcsi.
Égett szag.
Hirtelen égett szagot érez.
A tejbedara. Az a rohadt tej. Leo lerántja a fazekat a tűzről,
hideg vizet ereszt rá beletúr a főzőkanállal, a szemetesbe dobja
azt a barna ragacsos masszát. Nekiáll kisikálni a fazék alját, de
csak akkor sikerül felvakarnia az odaégett réteget teljesen,
miután megtalálja a fémsúrolót.
Újra kiméri a darát, tejet és a sót, és nekiáll keverni.
Folyamatosan.
És ekkor meghallja, hogy nyílik a bejárati ajtó. Bejön valaki,
akinek saját kulcsa van.
– Jó reggelt!
Egy női hang. Kicsit idősebb.
Agnetha néni.
Biztos anya adta neki a kulcsot, vagy a gyámügyes néni.
 Leo az ablakhoz rohan, kitárja, nehogy már azt higgye
Agnetha néni, hogy még tejbedarát sem tud főzni.
– Aha! Már reggeliztek is!
Ott áll a konyhaajtóban, bekukkant, s azt látja, hogy egyikük
kavargatja a fazekat, és az asztal szépen megterítve.
– Még nem. Felix tejbedarát akart főzni, de nem tud. Azt
folyton keverni kell.
– Én pedig vettem nektek... no, akkor legalább holnapra is
van már reggelitek. A másik szatyorban meg ebéd és vacsora
van.
Kinyitja a hűtőszekrényt, előveszi, amit hozott, bepakolja, ami
oda való, a többi a kamrába jön.
– Holnap reggel fel sem kell jönnie, megcsinálok mindent.
Már máskor is készítettem reggelit a két öcsémnek... igen,
mindig is.
Óvatos kopogtatás a konyha ajtófélfáján, egyszerre fordulnak
hátra.
Felix.
– Nem kér. A múmia semmit sem kér.
– Hagyd, Felix. Majd eszik később.
Az első bevásárlószatyor már üres. Agnetha épp nekiállt
kipakolni a következőt, de megtorpan.
– Akkor tehát... még mindig rajta van?
– Igen. Én nem örülök ennek, de úgy látszik, Leót nem
zavarja.
– Nem ezt mondtam, Felix. Én csak azt mondtam, hogyne
kényszerítsük semmire. Sem arra, hogy vegye le magáról, sem
arra, hogy eljöjjön anyuhoz.
Agnetha rögtön megérti, hogy ezek határozott és eltérő
vélemények, így mindkettőjükhöz beszél, felváltva.
– Én... ebben egyetértek Leóval. A kötést csak akkor szabad
levenni, ha az ember maga felkészült rá. Ha már, hogy is
mondjam, meggyógyult. Itt maradok nála, amíg ti elmentek a
kórházba.
Most tökéletesre sikerült a tejbedara, Leo az asztalra rakott
három tányérba mer belőle.
– De van itt valami más is, amiről beszélni szeretnék veletek.
Megvárja, míg Leo kiöblíti a fazekat, és ő is leül.
 – Ma éjjel. – Azt is megvárja, míg Leo megkeni az első vajas
kenyeret. Felébredtem. Azért, mert valaki felrohant a
lépcsőházban. Legalábbis azt hiszem, hogy erre ébredtem fel.
Úgy hallottam, hogy akik rohantak, elmentek az én ajtóm előtt
is, egészen fel erre az emeletre. Aztán, pontosan akkor, amikor
elaludtam, újra felébredtem. Erős huppanást hallottam.
Legalább kétszer. Talán háromszor. Mintha valaki... a falat verte
volna. Mást már nem hallottam. De lehet, hogy csak újra
elaludtam.
A fiúk enni kezdtek, gondosan megrágták a morzsálódó sajtos
kenyér minden falatját.
De sem ez, sem a cukorral és fahéjjal megpúpozott tejbedara
nem ízlett úgy, ahogy szokott.
– Futkosás. Puffanás. Tőletek jött?
Leo Felixre bámul, aki viszont Leóra.
– Nem. És nem is hallottam semmit. És te, Felix?
Felix habozik. Leo észreveszi, Agnetha néni viszont nem. Felix
tétovázik, majd halkan azt mondja:
– Nem. Én sem. Én sem hallottam egyetlen hangot sem.

***

Nincs túl messze a faluni kórház. Mégis sokáig tart, míg

odaérnek. Felix húzni kezdi a lábát, minél jobban közelednek,
annál lassabban halad. Leo pontosan tudja, miért.
– Szedd a lábad!
Aggódik. Amiatt, ami rá vár, amit nem akar látni.
– Miért? Sietünk valahova?
– Anya kinéz, ahogy kinéz.
Leo már jóval korábban elhatározta, hogy nem fog erre
gondolni. Mármint arra, hogy milyen lesz anya. Így tehát inkább
az ICA boltra gondol, a térre és a biztonsági őrre, aki elronthatja
az egész támadást. Rá kell beszélnie Felixet. Nélküle nehezen
menne. Sikerülhet – de jócskán megnövekszik a kockázata
annak, hogy mégsem. Felix feladata, hogy elvonja a gumibotos
Villám figyelmét. Mert ha ez sikerül, akkor csökken a kockázat.
A park túloldalán már fel is bukkan Falun kórháza, a nagyobb
épületek kilátszanak az oda ültetett fák fölött. Már csak néhány
perc, de Felix léptei egyre rövidülnek, egyre vontatottabbá
válnak.
– Öcskös!
– Igen?
– Ha akarsz. Tehát csak, ha akarsz.
– Mit?
– Bemehetek előbb csak én. Ha anya arca túlságosan össze
van törve, szólok Akkor nem kell neked is megnézned.
A Falun kórházát képező három épület egy egységet alkot,
holott teljesen különbözőek. Az egyik tizennégy emeletes és
világos, egy tizenegy emeletes .ötét, s a kettő közé beékelve áll
egy hatemeletes épület, melynek legalsó szintje ablak nélküli.
Különböző méretű és különböző színű házak. Pontosan olyanok,
mint három testvér.
Megállnak a kórházi kisboltnál. A vágott virág túl drága. De
egy zacskó málnás zseléscukorka, amit anya is szeret, nem kerül
túl sokba. Leo csupa 50 öréssel fizet, amik nem is olyan régen
még egy fémdobozban pihentek, de most jobb oldali
nadrágzsebéből halássza elő.
Folyosók. Lift. Kórházszag.
Emberek fehér ruhában – egyeseknek névtáblájuk van, ők
azok, akik gyógyítanak, másoknak nincs, ők azért vannak itt,
hogy gyógyuljanak.
Egy kórterem három ággyal. Kettő üres. A harmadikban anya.
– Mi vagyunk, anya!
Anyjuk megrezzen, talán épp aludt.
– Vincent majd egyszer máskor jön be.
Leo megáll az ajtóban, s a jobb válla és az ajtófélfa között
létrejött négyszögben Felix belát a kórterembe. Látómezeje nem
túlságosan nagy, de védelmet nyújt, ha az anyja errefelé
fordulna. Olyan, mintha tévét nézne. És amit az ember a tévében
lát, az nem igazi.
– Szervusz, Leo.
Anya odafordul, Leo ekkor hirtelen jobbra lép, az ajtófélfához
simul, eltűnik a tévéképernyő. Ez azt jelenti, hogy anya arca
talán ijesztő.
Anya hangja gyenge. De mégiscsak az ő hangja.
Leo hátrafordul az öccséhez, aki előtt elállja az utat.
 – Nos, akarsz?
– Nem.
Leo anyára nézve megcsóválja a fejét, s anya amennyire csak
tudja, felemeli a hangját, szinte kiált.
– Felix, szeretném, ha te is idejönnél.
– Nem.
– Csak... szeretném megfogni a kezed.
Felix megköszörüli a torkát ott, ahol áll, egy hát takarásában.
– Anya... fáj valamid?
– Hát persze, hogy fáj neki, Felix. Nem is kell kérdezned.
– Igen, fáj.
Nagyokat nyög, ahogy megpróbálja felemelni a felsőtestét,
talán, hogy jobban lássa őket.
Aztán feladja, túlságosan erős fájdalmat érez, és visszacsúszik,
hiába erőlködött.
– De hogy... hogyan nézel ki?
– Nem az a fontos, hogyan nézek ki. Ez néhány hét, talán egy
hónap múlva elmúlik.
Leo visszahelyezi a testsúlyát, újra láthatóvá válik a válla és az
ajtófélfa közötti tévéképernyő.
És Leo meglátja anya arcát.
Homlokán vastag kötés. Széles leukoplaszt csíkok futnak
keresztbe az arcán, egy az orrán, egy másik az arccsontjait köti
össze, egy fehér kereszt, amely elfedi kékespiros bőrét.
– Tessék, anya. A kedvenced.
Leo lép be először, s indul az anyja ágyához, hogy a hasára
tegye a magukkal hozott zselés cukorkát, aztán meggondolja
magát, és inkább mellé, a lepedőre rakja. Anyja viszont átteszi az
ágy fölé benyúló asztalkára, ami tulajdonképpen egy gurulós
szekrény felső lapja, ezen tálalják neki az ételt.
Aztán Felix is dönt, követi bátyját, leülnek az ágy két oldalára.
Anya próbál helyezkedni az ágyban, arca eltorzul a fájdalomtól,
de mindkettőjüket szeretné látni – egyszerre grimaszol és
mosolyog.
– Kedves tőletek. Málnás zseléscukorka. Majd később
megeszem.
Nem mindent lehet érteni, nagyon halkan beszél. Alig mozdul
a szája, s Felixnek eszébe jut a hasbeszélő, akit egyszer a tévében
látott, aki szintén úgy beszélt, hogy nem is látszott rajta, csak egy
icipicit mozgott a szája sarka, amikor látszólag a bábu beszélt.
Anya jobb szeme a legrosszabb. Mintha befalazták volna.
Felix vágyakozni kezd Leo válla és a tévéképernyő után, mert
ha túl sokáig nézi, akkor anya talán meg is vakul, lehet, hogy
akkor végül már nem is lesz szeme a nagy daganat alatt. Csak
egy fekete lyuk. Felix továbbra sem tud visszaemlékezni rá, hogy
mi történt, de lehet, hogy ez a fekete lyuk is pont olyan, mint az ő
emlékezetében lévő fekete lyuk, amit akkor ütöttek a fejébe,
amikor apa verte anyát.
– És Vincent? Ő... jól van?
Leóhoz fordul, hiszen ő az idősebb.
– Prímán. Amíg itt vagyunk, Agnetha néni van vele.
– Rendesen eszik?
– Mint mindig. Mindenről gondoskodom.
A másik szeme jobban látszik. Fáradt. De körben, ami
normális esetben fehér szokott lenni, tiszta piros – véreres. Felix
elhatározza, hogy csak ebbe a szemébe fog nézni, a másikba
nem, ha majd rá kerül a sor, hozzá szól anya.
A véreres szem jobb, mint a fekete lyuk.
– Igen, Vincent jól van. Akármennyi kókuszos golyót meg tud
enni.
És ami most történik, arról Felix előre tudta, hogy meg fog
történni. Leo rámereszti a szemét, szinte átdöfi a tekintetével. De
ő úgy tesz, mintha észre sem venné. Mert ami kikívánkozik az
emberből, azt ki kell mondania.
– Mivel rettentő sok kókuszgolyónk van az ágy alatt.
Anya már nem suttog, hangja most először lesz kicsit erősebb.
És fáradt szeme, a véreres, úgy néz rá, ahogy csak anya tud
nézni.
– Micsoda... Felix, miről beszélsz?
És Felix már érzi is Leo tornacipőjének orrát a bokáján.
– Semmiről, anya. Felix csak összevissza beszél.
Már késő. Hiszen mégiscsak az anyjuk. Ismeri őket. Pontosan
tudja, miért mond egyik fia valamit, a másik meg miért nem akar
erről többet beszélni. És bár nem látta a rúgást, valahogy mégis
megérezte.
– Leo! Felix! Mi a csudát csináltatok?
 A két testvér csak ül és hallgat, amikor anyjuk dagadt, véreres
szemébe néznek. Leo azért, mert nem akar szólni, Felix azért,
mert maga sem tudja, miért mondta azt, amit mondott, csak úgy
kicsúszott belőle. Körülbelül úgy, mint amikor hány az ember –
semmit sem lehet tenni ellene.
– Egy csomó doboz különböző süti. Majdnem száz
szívószálas, dobozos gyümölcslé. Mind Vincent ágya alatt.
És már megint maguktól jöttek ezek az átkozott szavak, de
könnyebb volt kimondani, mint elnyelni. És abban a pillanatban,
amikor kimondta, nem is érdekelte, hogy mit fog szólni anya.
Csak később lesz majd fontos.
– Leo! Felix! Nézzetek rám. A szemembe. És mondjátok meg
az igazat. Mind azt, ami Vincent ágya alatt van, csak nem...
elvettétek valahonnan? Elloptátok?
– Nem.
– Igen.
Teljesen egyszerre válaszoltak. Bár lehet, hogy Leo egy picit
előbb. Legalábbis anya az ő tekintetét igyekszik elkapni. Anya
szeme, amire Felix az előbb még rá sem tudott nézni, szinte
kiugrik a feldagadt, kékes szemhéj alól.
– Leo! Nem szabad ellopni, ami a másé. De hiszen ezt te is
tudod. Nem vagy már gyerek, tizennégy éves vagy.
Már egyáltalán nem gyenge a hangja. Tiszta, jól érthető, és
mivel a dühtől kénytelen még hangosabban beszélni, Felix
meglátja, hogy jobb oldalon hiányzik egy foga. Biztos ezért nem
evett a málnás zseléscukorkából, mert fájna, ha rágnia kéne.
– Kókuszgolyó és dobozos gyümölcslé? Honnan, Leo, honnan
szedtétek?
És legidősebb fia a szemébe néz, nem kapja el a tekintetét,
mert úgy döntött, hogy nem teszi.
– Megígérem. Mindent, ami Vincent ágya alatt van,
visszaadok.
– Mégis, hogy?
– Leteszem. Oda, ahonnan elvettem. És majd megtalálják.
Sosem gondolta volna, hogy ez lehetséges. De anya most még
szomorúbbnak látszik, mint mikor beléptek.
– Ez nem elég, Leo! Hallod? Bocsánatot is kell kérned.
– Anya, az ajtó nyitva volt, és bementem. Minden csak úgy ott
hevert. Gondoltam... Vincent örülne neki.
Felix eddig meg sem szólalt. Épp eleget mondott már előtte.
Tudja, hogy a bátyja hazudik, és fura érzés, mert ugyanakkor
anya teste egyre jobban zsugorodik össze, egyre kisebb lesz,
ahogy a hangja is egyre erőtlenebb.
– Leo! Te vagy a legidősebb. Ezen nem lehet változtatni. Ez
tehát azt jelenti, hogy amíg itt fekszem, te vagy a felelős
mindenért. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy így oldd meg a
dolgokat. Hallod? Nem bírom elviselni, hogy te is ilyen vagy,
hogy...
Meggondolja magát, a mondat közepén. De már késő, Felix
tudja, mire, kire gondolt, hogy kihez hasonlóan oldja meg Leo a
problémáit. És Leo is tudja – Felix látja rajta, hogy
elkeskenyedik a szája, mint mikor dühös.
Nem kérhetek bocsánatot, anya. Mert akkor... Hát nem érted?
Akkor mindenki erről beszélne. Jobb úgy, ahogy most van. Most
senki sem tudja. Nem maradhat ez így?
– Nem. Meg kell tenned. Ez is része annak, hogy a legidősebb
vagy.
Tizennégy éves. Ennyi. De hát az nem olyan rohadt sok?
Tulajdonképpen. Szeretne elmenni innen. Eltűnni. Messzire
anyától, aki nem érti. De megígérte apának, hogy átvállalja.
– De anya! Mit fog szólni például... a gyámügyes néni?
Ez most olyan, mintha párbajra hívná anyát. Mintha
fenyegetné. Pedig talán nem is azt akarta, de pontosan úgy
hangzik.
Aztán újra magyarázkodni kezd. Másképp.
– Csak azt akartam, hogy Vincent és Felix, hogy ők ketten...
Bocsánat. Nem fog még egyszer előfordulni.
– Biztos?
– Biztos.
És anya megint olyan rettenetesen fáradtnak tűnik, szeme
újra eltűnik dagadt szemhéja alatt, pont úgy, mint amikor
érkeztek.
– Beszélünk még erről, majd később. Ha megint otthon
leszek.

***
 Felix szorosan átöleli anyát, amikor indulni készülnek, anya
megpuszilja az arcát, a fülébe súgja, hogy szereti. Leo nem öleli
meg, nem bírná megtenni, csak a foga közül szűri ki a köszönést.
A sivár kórházi folyosón egy szót sem szólnak egymáshoz, s a
liftben Felix az egyik sarokba áll, Leo pedig a másikba.
Kilométerek vannak közöttük.
– Milyen óriási lift. Körülbelül ekkorát tudok ugrani
távolugrásban.
Leo rá sem néz Felixre, amikor válaszol.
– Azért ilyen nagy, hogy beférjen a hordágy, ha betegeket vagy
halottakat szállítanak.
– Halottakat?
– Igen. Van, aki meghal a kórházban. A hullák... hordágyon
fekszenek. Amikor elszállítják őket a hullaházba.
– Hulla... ház?
– Az nem igazi ház... csak egy jéghideg terem a kórház
pincéjében, a halottaknak. Rengeteg hulla fekszik egymás
mellett, felmetszik a hasukat, hogy megtudják, miért haltak meg.
Nyílik a liftajtó, és Leo óriási léptekkel kirobog, Felix alig bír
lépést tartani vele. És nem tud szabadulni a hullaház és a
jéghideg szoba gondolatától, ahol felmetszett hasú halottak
fekszenek. Ide azért jönnek az emberek, hogy meg gyógyuljanak,
nem azért, hogy meghaljanak!
– Te, Leo... Anya?
– Mi van vele?
– Ugye nem fog meghalni?
Leo megáll, már félig a parkban járnak, Felix egy fél lépéssel
lemarad. A parkban? Felix megperdül. Soha nem gondolt még
rá, hogy milyen messzire lehet jutni anélkül, hogy az ember arra
gondolna, hogy egyáltalán megy valahova. A kórház több száz
méterre van mögöttük.
– Nem, öcsi. Anya nem fog meghalni.
Tulajdonképpen örülnie kéne. De úgy látja, Leo tétovázik egy
kicsit, és ez már nem olyan jó érzés. Tétovázzon nyugodtan
abban a kérdésben, hogy ellopja-e az ICA bolt pénzét, de abban
nem, hogy anya meg fog-e halni vagy sem
– Nem hal meg addig, amíg azt teszed, amit mondok.
Leo szokása szerint egyik kezét Felix vállára teszi.
 – Felix... nem mondhatod el anyának, hogy mit csinálunk. És
másnak sem
– Ha akarom, elmondom.
– Ami a családban történik, azt senkinek sem meséljük el.
Ahogy apa tanította.
– Sorry, de ha akarom, elmondom.
– Idehallgass! Soha többet senkinek nem szólsz erről! Sem az
ICA-ról, sem a bőrtáskáról! Senki sem tudhat róla. Felfogtad,
hogy mi történhet, ha mégis megteszed? A gyámügyes néni
feljelent minket, te valahova messze északra kerülsz, Vincent
délre, Skånéba, én meg az ország közepére, a fiatalkornak
börtönébe. Hát ezt akarod?
– Nem.
– És anya még rosszabbul lesz, mint ma. Hát ezt akarod?
– Nem.
– Hát akkor miért nem tartod a szád? Miért árulkodsz rám?
– Mert Villám utol fog érni és el fog kapni!
Leo leveszi a kezét Felix válláról, s hirtelen mindkét karjával
átöleli, amit anyával nem tett meg.
– Öcsém, a fenébe is, hát ezen rágódsz? Mondtam már neked,
hogy... ki fogok babrálni azzal a rohadt Villámmal. Ha segítesz
nekem. Ha összetartunk.
És rámosolyog, mint amikor pontosan tudja, hogy Felix nem
tud neki ellentmondani.
– El kell mennem egy kicsit. Két órát, max. Vigyázz addig
Vincentre. És adj neki inni, fontos a vércukorszint miatt, de ne
feledd el elhúzni a szája elől azt a szart.
– Hova mész?
Csak menj szépen haza Vincenthez. Majd főzök vacsorát.
Eltart egy ideig, amíg öccse lassan elindul hazafelé. Leo a
másik irányt választja, a buszmegálló felé megy, mindazért,
amire még szüksége van Narkós Lasséhoz. És elégedett magával.
Helyesen cselekedett. Annak ellenére, hogy iszonyúan csalódott
volt, amikor Felix árulkodott, mégis magában tudta tartani a
dühét. Hiszen kénytelen rábeszélni Felixet, rá kell vennie, hogy
változtassa meg a véleményét. Hiszen szüksége van rá. Mert ő
érti, de Felix nem, hogy anya, a rendőr, a gyámügyes néni és az
egész világon senki sem tudja, hogy mi fog történni holnap. És a
dolgok akár egy pillanaton is múlhatnak, mint ahogy már
korábban is megtörtént.
De ő nem olyan, mint apa. Ebben tévedett anya.
Apa mindig mindenhova felkészületlenül érkezik.
A fia viszont épp ezért tesz most egy kerülőt, hogy beugorjon a
parkolóba, amely az alacsony bérházak és a megbúvásra remekül
alkalmas sűrű bokrok között húzódik. És ott vannak a
helyükön... hosszú sorban, katonás rendben minden egyes
parkolóhely előtt, egyenes derékkal, némán. A
parkolóautomaták. A maradék, amire még szüksége van.
Amikor sötét van. Amikor senki sem látja, és minden tele van
autókkal.
A buszállomáson gyorsan végez – a megfelelő busz már benn
is áll, a Dorlängébe szóló retúrjegyet a páncéldobozból származó
érmékkel fizeti, a pénzt már előre kiszámolta, és külön zacskóba
tette, csupa ötvenörés.
Harmincnyolc perc a következő városig, unalmas út, végig
fenyőerdőn át, közben egy-egy üres autós parkoló. A városba
érve először az illatszerboltba megy, ahol kölnit és sminket
árulnak. Elmegy a parókás polchoz, a hajköltemények
kifejezéstelen arcú műanyag fejeken sorakoznak. Az egyik
különösen megtetszik neki, az, amelyik pontosan úgy néz ki,
mint régen az a srác, aki Skogåsban belépett a sörözőbe, s akinek
apa egy dühös mozdulattal levágta a haját. Vállig erő frizura, az
árcédula szerint hamvasbarna, valamivel sötétebb, mint a saját
szőke haja, és épp leárazták, mindössze százhuszonöt korona.
Aztán következik a dohánybolt. Jobb, ha cigarettát is itt vásárol,
néhány tíz kilométerre otthonról, akkor nem kell kíváncsiskodó
kérdésekre válaszolnia. Egy kis doboz John Silver, így hívják a
Kincses szigetben az egykarú kalózt is. Megint a páncéldobozból
származó pénzzel fizet. A papírpénzek nem sok helyet foglalnak,
de az aprótól kidagad a dzsekije zsebe. Szinte minden pénze
elfogy, úgyhogy a korábbiaknál is nagyobb szüksége van a
parkolóautomatákra ahhoz, hogy életre kelthesse Narkós Lassét.
 TELIHOLD. Egy óriási világító gömb az ablakuk előtt, fénye
keveredik az utcai lámpa fényével, még a leengedett rolón
keresztül is bevilágít. Már csak fél óra van éjfélig. Kivárta a
sötétséget, és persze Felix és Vincent horkolását.
Málnás gumicukorka, buszjegy, paróka, cigi. Már csak
huszonnégy koronája maradt, ez nem elég. Hiányzik
százhuszonnégy, hogy mindent megvehessen, amire még
szüksége van.
Ezt kell most megoldania.
A feszítővasat és a kalapácsot berakja a hátizsákba – szinte
mindenre jók. Az előszobából bekukkant Vincenthez, horkolása
egyenletes szuszogássá változott, kisöccse még csak nem is
álmodik, álmatlanul alszik, állítólag ez a legjobb. Szája körül
világosbarna a laza kötés, jó néhány kókuszgolyóról árulkodik.
Leo a telihold által megvilágított sötétben halad a parkolót
körülvevő bokrokhoz, bemászik közéjük, kikukucskál a
védelmező lombok közül, amíg meg nem győződik róla, hogy
egyedül van. És amikor újra előkúszik, minden olyan, mint azon
az iskolai éjszakán – csak az ő mozdulatai hallatszanak, a
tornacipő puha surranása az aszfalton.
Szigetelőszalaggal betekerte a feszítővas nyelét, többször,
nagy erővel rá fog vágni a kalapáccsal. Minden parkolóautomata
két-két parkolóhelyhez tartozik, a tartóvas elágazik, és két doboz
van rajta, külön-külön pénzbedobó nyílással. Tíz
parkolóautomata tehát húsz lehetőség a feltörésre.
Sokszor elgondolkodott már az automatákon. Van
édességautomata, üdítőitalos automata, meg azok a kis piros
automaták, amikben műanyag labdákat meg értelmetlen
játékokat zsúfolnak össze. Automaták, ha pénzt dob bele,
valamit kap cserébe. De akárhányszor bedob egy érmét egy ilyen
automatába, mindig azon töri a fejét, hogy kaphatná vissza a
pénzét is. Azt játssza, hogy gondolatban elvarázsolja előle a
burkolatot, és követi a bedobott egykoronás vagy ötvenörés
útját. De egyik automatába sem dobálnak annyi érmét, mint a
parkolóautomatákba. És mit kapnak cserébe? Időt. Egy
koronáért egy rohadt órácskát.
 Vizsgálgatni kezdi az automata egyik dobozát – a zöld, csepp
formájú műanyag lapot, amely pirosat mutat, ha lejárt az idő, a
keskeny rést, ahol be kell dobni a pénzt, és azt a parányi
ajtócskát, amelyet egy speciális kulccsal nyitnak, ha ki akarják
üríteni. És pont ez az ajtócska a különbség a többi automatához
képest. Mert ezt a lapocskát kicsi és törékeny szegecsek rögzítik.
Ezekben az automatákban van a legtöbb pénz. És ezekbe lehet
a legkönnyebb bejutni.
Egyik kezével erősen megragadja a feszítővasat, a másikkal a
kalapácsot.
Mély lélegzetet vesz, céloz, üt.
Egyetlen ütés elegendő, és a sima tetejű szegecsfej máris
leválik.
Félrefordítja a fedőlapot, jobb kezével benyúl. Érmék. Sok.
Két teli marék. Megszámolja, csupa egykoronás, huszonkét
darab.
A második parkolóautomatában huszonnyolc, a harmadikban
tizenhét egykoronás van.
Koncentrál – erősen. Egyedül a nagyvilágban a lehetőséget
jelentő pénzes dobozokkal. Ezért nem veszi észre a fényt, amely
megelőzi a hangot. Egy autó fényszórója bevilágítja az egész
parkolót, s csak utána hallja meg a motor hangját, amely
elhallgat, amikor az autó leparkol a közelében. Mindössze két
parkolóhely választja el őket egymástól.
Az aszfaltra veti magát.
Túl későn?
Visszatartja a lélegzetét, tízig számol, majd bekúszik a bokrok
közé.
Hasal, arcát oldalasan a puha földre szorítja, és látja a kiszálló
sofőr lábát, fekete bakancs. Egy férfi, becsukja a kocsi ajtaját,
zsebében apró után kotorászik. Három. Leo hallja, ahogy
belepottyannak az épp kiürített automatába.
Szíve hevesen kalapál, mintha a földet verné. Ennek
ütemében emelkedik és süllyed a felsőteste.
Mert a férfi nem megy el, mintha figyelne valamit. Végül
mégis csak úgy dönt, hogy indul. De nem a házak, hanem a
bokrok felé. Arrafelé, ahol Leo lapul.
A fekete bakancsok közelednek. Alig egy méterre megállnak.
 Ördög és pokol!
Elég, ha a férfi véletlenül meglátja a hátizsákot vagy a
feszítővasat és a kalapácsot.
Leo lehunyja a szemét. Visszatartja a lélegzetét.
Míg hirtelen kishíján elneveti magát.
Egy sugár. Határozott, szúrós szagú vizeletsugár spriccel szét
a sűrű bozót leveleiről.
Hát ez meleg helyzet volt.
A negyedik automatában nyolc korona van, a következőben
huszonkilenc, a rákövetkezőben húsz.
Ez már elég ahhoz, hogy megvegye mindazt, amire még
szüksége van. A dzsekit, a filcvattát és a festéket. És már kész is
az álruhája.
 SZEMÉBE VILÁGÍT EGY erős fény. Besüt a hold, elfelejtette
leengedni a rolót, s ez a kerek labda szinte parázslik, ahogy
leküldi fényét a földre. De nem erre ébredt fel. Hanem a szagra.
Amit olyan jól ismer.
Felix felül az ágyban.
Cigarettafüst. Apának van ilyen szaga.
Mezítelen lábát lenyújtja a padlóra, hideg, de némán tud
lépkedni rajta, kioson a másik fény felé, a konyhába. Apa mindig
a konyhában dohányzott, így tudták kiszámolni, mióta volt fenn,
mennyit ivott a fekete borból, és hogy mennyit fog másnap
aludni. Minden egyes cigarettacsikk a hamutartóban egy kicsivel
hosszabb békét és nyugalmat jelentett.
Ez a szag olyan erős.
Háromszor vesz levegőt, majd kifújja, végül előrehajol, és
bátran bekukkant a konyhába.
Tényleg van ott cigaretta.
Öt darab, egymás mellett támaszkodnak anya egyik virágos
teáscsészéjének alátétjére, és mindegyik füstöl, az ég felé törő
füst egyetlen oszlopban egyesül.
Felix még jobban előrehajol.
Valaki ül ott, látja a hátát és a tarkóját.
De ez nem apa. Hanem valaki... akit még sosem látott.
Nem tudja, mit tegyen. Bemenjen vagy sem. Szeretne
bemenni a konyhába, de nem mer. Legszívesebben visszamenne
a szobájába, bebújna az ágyába, de mintha odaszögezték volna.
Nem látja az arcát, semmit sem lát a látogató arcéléből. Csak a
szagelszívó halvány lámpája ég, fénye nem ér el a
konyhaasztalig, a test félig árnyékban van.
Felix igyekszik mozdulatlan maradni, de nehéz, ha ilyen
sebesen áramlik benne a vér, hiába próbál észrevétlenül
lélegezni.
Egy férfi. Nagyon magas. És hosszú a haja, vállig ér. Majd
hirtelen hátrafordul.
Egymásra néznek, és Felix futni kezd.
Át az előszobán, be a fürdőbe. Hallja, hogy a férfi fut utána, de
még épp be tud ugrani az ajtón, és magára zárja.
 – Felix!
A hosszú hajú férfi rángatni kezdi a kilincset, belülről is látni,
hogy mozog fel-le, fel-le.
– Felix! Figyelj már!
A hosszú hajú férfi még a nevét is tudja.
– Csak én vagyok az, Leo!
Most meg azt állítja magáról, hogy ő Leo.
– Gyere már ki! Én vagyok az!
És olyan is a hangja, mint Leónak.
– Te... vagy az?
– Igen, én vagyok.
– De hát mit csináltál a.... hajaddal?
– Nyisd ki az ajtót, és meglátod.
Egy, kettő, három. És... kinyitja az ajtót. Tényleg Leo az.
Hosszú, barna hajjal.
– Gyere a konyhába, mutatok valamit.
Konyhaasztal, öt izzó cigaretta. És mellettük, ezt az előbb nem
látta Felix, egy egész kupac pénzérme. Egy új kupac, ebben
egészen biztos, mert ebben csak egykoronások vannak, és jóval
több, mint ami a páncéldobozban volt.
– Felix... képzelj csak el, ezzel a fejemen.
Bátyja a fején lévő álhajra mutogat, arra a rém ronda
parókára, most, hogy közelebbről látja: nagyon ronda.
– Meg egy óriási, koszos kapucnis dzsekivel. Meg ezzel.
A parázsló cigaretták, arra gondol Leo.
– Elkezdtél dohányozni?
– Hamis nyom.
– Hamis nyom? Mi a fenéről beszélsz?
– Narkós Lasse. Majd ledobom a földre, amikor az ICA
közelében várakozom. És a rendőrök először ezt fogják
észrevenni.
– Miféle rendőrök?
– Hamis nyomok a rendőrség megtévesztésére. Képzeld csak
el. Ott állok a téren, valaki elmegy mellettem, és meglát...
Felemeli az egyik cigarettát, ami már majdnem csak egy csikk,
bedugja a szája sarkába, mint valami filmsztár. Azzal
lehorgasztja a fejét, leguggol, haja tekergő liánként lóg a
szemébe. Hangja is rekedtes.
 – Szevasz, kishaver. Én vagyok Narkós Lasse.
Felix hallja Leo hangján, hogy viccesnek tartja, amit csinál,
viccesnek tartja saját magát. De nem az.
– Hé, kishaver, te lennél az a Tolvaj Johnny? He? Nem akarsz
velem dolgozni, valami jó kis buli, az kéne, csak te meg én?
Röhejes paróka. Röhejes hang. Röhejes szöveg.
– Leo... a rendőrség. Keresni fognak.
Leo kiegyenesedik, hangja megint a régi.
– Nem, öcskös. Narkós Lassét fogják keresni. Átejtjük őket,
okosabbak vagyunk. Egy tizennégy éves meg egy tizenegy éves.
Senki nem fog rájönni, hogy mi csináltuk. – Átkarolja Felixet. –
Idesüss! Narkós Lassénak szüksége van a barátjára, Tolvaj
Johnnyra, hogy sikerüljön. Hogy meg tudja csinálni.
De Felix kitépi magát az ölelésből.
– Tegnap éjszaka egy rohadt szemeteszsákkal meg egy rohadt
páncéldobozzal ébresztettél fel. És az a rohadt pénz, azok az
egykoronások, azok honnan vannak? És tényleg komolyan
gondolod, hogy kitépünk valakinek a kezéből egy sokezer
koronával teli táskát? Mi a fenének csinálsz ilyesmiket, Leo?
Mostantól kezdve te felelsz értük.
Egymással szemben. Így álltak akkor, apa és fia, az ütések
után, anya elmenekülése után. Körülbelül ott, ahol a legnagyobb
vértócsa csillogott. Ételszag volt, anya már tálalt, de nem volt
idejük nekifogni. Spagetti volt paradicsomos hússzósszal, ez a
szag keveredett anya vérének szagával.
Leo meggátolta apját abban, hogy agyonverje anyát, és
farkasszemet néztek egymással.
Akkor mondta apa.
Ugye érted, Leonard? Te felelsz értük.
– Ezt mondta nekem. De te nem hallottad, mert elfutottál és
elrejtőztél.
– Azt is mondta, hogy lopjunk pénzt? Nem, a fenébe is, ezt
mégsem mondta. De én mást is hallottam... azt, amit anya
mondott. De te talán ezt nem hallottad.
– Apa azt mondta, hogy folytassam én. És ezt csinálom.
A paróka kicsit nagy neki, könnyen le tudja venni, Leo az
asztalra teszi, s egyenként elnyomja a cigarettákat. Könnyebb
úgy vitatkozni vele, hogy a valós énjét mutatja. Felix érzi is, hogy
csak úgy ömlik belőle a szó, rázúdítja a szavakat a bátyjára.
– Oké... Vincent egy hülye múmia. Anya kórházban van. Apa
a dutyiban. És erre te... azt akarod, hogy téged is elkapjanak, és
még te sem leszel?
– Nem fognak elkapni.
– Négy évig minden olyan jó volt. Olyan... normális. Aztán
kiengedték apát. És egyből idejött. Összeverte anyát. És minden
rossz lett megint.
Mikor elfogytak a szavak, helyébe léptek a könnyek. Szipogni
kezd, egyre erősebben... pont ő, aki sosem sír. Akkor sem sírt,
amikor apa megverte, egyszer sem sírt azóta, hogy elkezdte verni
őket apa. Most minden sírás egyszerre tör ki belőle.
– Nem csinálom! Hallod? Nem vagyok rá hajlandó!
– Felix, de hiszen tudod... Tolvaj Johnny mindig segít Narkós
Lassénak.
– Nem csinálom, mert... rossz, amit csinálni akarsz. Ilyen
egyszerű.
A konyhaasztal felé fordul. Eszébe jut egy másik konyhaasztal,
egy másik lakásban. Amikor a földön feküdt, a küszöbnél bújt
meg, bekukucskált, pedig senki sem hívta. Amikor azon a
konyhaasztalon sorakoztak oda nem illő tárgyak. Benzin,
széttépett párnaciha, üres borosüvegek. És apa arra tanította
Leót, hogyan kell Molotov-koktélt készíteni, gyújtóbombát,
amivel aztán felgyújtották anya szüleinek házát. Most egy paróka
van itt az asztalon, egy nagy kupac egykoronás egy kistányérra
felsorakoztatott öt cigaretta mellett.
– Fura tárgyak egy konyhaasztalon. Szarok rá, hogy négy éve
volt... tudom |ól, hogy te is emlékszel rá, Leo, éppúgy, mint én.
Tudom, hogy azt hiszed, mindenben te dönthetsz, de anya is
megmondta, nem kell ugyanolyannak lenned.
És csak sír, sír, nagyon mélyről jönnek a könnyei, óriási
könnyek. Mindaddig zokog, amíg bátyja össze nem szedi az
asztalon lévő tárgyakat, hoz egy Konsum feliratú reklámszatyrot
és belesüllyeszti a parókát és a cigarettásdobozt.
– Mit... csinálsz?
Leo szorosan összefogja a szatyor két fülét, megcsomózza,
szorosra húzza. És odateszi a mosogató alá, a szemetesvödör
mellé.
 – Igazad van.
Felix kézfejével törölgeti a könnyeit.
– Tessék, Leo?
– Le van szarva.
Leo odalép az öccséhez. Karját egy határozott mozdulattal a
vállára teszi.
– Narkós Lasse nincs többé.
– Megígéred?
Azzal átöleli.
– Meg.
 „ha te belerángatod az én
testvéremet, én is belerángatom
a te testvéredet”
 NEHÉZ AZ ÁSÓ. Talán azért is süllyed olyan mélyre a földbe.
Vagy csak azért, mert itt nincsenek szerteágazó gyökerek, éles
kövek. Amikor az ásó beleütközik a deszkatetőbe, porózus
felülettel érintkezik – mert ilyen az, ha egy faládát beásnak a
földbe, és sokáig ott hagyják.
Pontosan tudja, mi van benne.
Apa.
Kicsit megemeli a koporsó tetejét, óvatosan felnyitja.
Nincs szaga. Nem kéne, hogy legyen? És apa pontosan úgy
fekszik, mint a kórház egyik kegyeleti szobájában a ravatalon. A
legszebb öltönyében. Haja hátrafésülve. Bőre hamuszürke.
John Broncks kigombolja a krétacsíkos zakót és a fehér inget,
a nyakkendőt nem veszi le, de oldalra hajtja, hogy ne legyen
útban. Ahogy előrehajol, válla neki ütközik a gödör ásott falának,
némi föld rápottyan apja szabaddá vált mellére, John kezével
lesöpri, ujjával megérzi a sebek szélét, elkezdi számolni.
Huszonhat lyuk. Huszonhat? Az igazságügyi orvosszakértő
jegyzőkönyvében huszonhét szerepel.
– Feljebb keresd!
Mintha apa hangja lenne.
– A bordámnál, közvetlenül a bal karom alatt. Ott ért az
utolsó döfés.
És amikor odanyúl, megfogja apa karját, és kissé
hátracsavarja, hogy lássa a huszonhetedik lyukat, hallja, hogy az
apja szíve dobogni kezd. Határozottan. Bumm, bumm. Bumm,
bumm. Mintha apja küzdene.
Bumm, bumm.
Broncks felült az ágyban.
Bumm, bumm.
Álmodott. Micsoda bizarr álom. Pedig ami annyira valódinak
tűnt, hogy ott áll egy sír szélén, nem is történt meg.
Micsoda megkönnyebbülés.
Aztán megint hallotta azt az ütemes dörömbölést. A bejárati
ajtó felől.
Mobiltelefonja a földön, 05.57. Még két órát sem aludt.
Bumm, bumm.
Ki a jó fene dörömböl egy lakásajtón hajnalban?
Átosont a kétszobás lakás előszobáján, mezítláb a hideg
fenyőpadlón. Volt egy kukucskáló ablak a kilincs és a zár felett,
odahajolt.
Elisa?
– Mit keresel itt?
– Leo Dûvnjac.
– Igen, és?
– Beszélnünk kell róla.
– Én úgy éreztem, elég egyértelműen közölted velem, hogy
nem akarsz ezen az ügyön dolgozni... vagy inkább nem akarsz
velem dolgozni.
– Broncks!
– Igen?
– Folytatni akarom. Fütyülök rá, hogy pszichopata vagy. Az a
fickó, aki tegnap a kihallgató szobában ült, még ennél is
rosszabb.
Az emberek tök hülyén néznek ki, ha mosolyogni próbálnak
egy kukucskálólyuk előtt, a lencse és a perspektíva teljesen
eltorzítja az arcukat. Elisa is így járt. Mosolya ferde lett,
ugyanakkor kerek és eltúlzottan nagy. Vagy talán mindig ilyen a
mosolya? Talán még sosem látta mosolyogni. Most felemelt
valamit, és szinte fenyegetően meglóbálta a kukucskálólyuk felé.
Egy nyomozási dosszié. Broncks legalábbis annak nézte.
– Várj egy kicsit!
Visszament a hálószobába. Nem törődött a bevetetlen ággyal,
hamar magára kapta a farmert, amely a földön hevert, meg a
trikót, amely a karosszék karfáján lógott. Azzal kinyitotta a
bejárati ajtót. Elisa belépett, és miután a fogason ráakasztotta a
dzsekijét az ő dzsekijére, alaposan végigmérte kócos haját,
mezítelen lábát.
– Jól látod... felébresztettél. Kérsz valamit? Vizet? Kávét?
– Köszönöm, nem.
– Én azért iszom.
Broncks elindult a konyhába, Elisa követte.
 – Félbeszakítottad a kihallgatást, John.
Megtöltötte a teáskannát, begyújtotta a gázt.
– Kikísérted Dûvnjacot. De nem jöttél vissza.
Forró víz. Ezüst tea.
– Azóta próbállak elérni telefonon.
– Mintha azt mondtad volna, azért jöttél, hogy a munkáról
beszélj. Nem azért, hogy arról csevegj, mivel töltöm az időmet.
– Azt mondtam, azért jöttem, hogy Leo Dûvnjacról
beszéljünk.
Broncks egy óriási csészébe öntötte a forró vizet, míg Elisa
onnan, ahol ült, az egész lakáson végigtekinthetett. Szingli.
Ebben teljesen biztos volt. És nem homokos, annak ellenére
sem, hogy soha nem nézett rá úgy, ahogy a heteroszexuális
férfiak szoktak. Olyan lakás, mintha az új IKEA-katalógus
valamelyik oldalát tépték volna ki. Nincs benne semmi
személyes. Nincsenek fényképek. Sem különféle tárgyak a falon,
amire büszke lehet. Barátságos, de közömbös lakás. Mint egy
hotelszoba. Itt bárki ellakhatna néhány éjszakát, hogy aztán
folytassa tovább az útját.
– Ellenőriztem Dûvnjac alibijét. Rendben van, John. Valóban
ott volt abban az étteremben, amit mondott, találkozott az
apjával az általa megjelölt időpontban. Ezt mind az éttermet
vezető házaspár, mind egy kissé kapatos törzsvendég
megerősítette. És az anyjánál tartott házkutatás, ahogy
gyanítottuk is, semmi eredményt sem hozott.
– De ahogy hallottam, mégis szereztél magadnak valami...
ellenségeket. Mivel az a mód, ahogy te, a hallottak szerint,
rendre utasítottad a kollégáidat, amikor felforgatták az anya
lakását, a legtökéletesebb módszer arra, hogy az ember
megfagyassza maga körül a levegőt itt, a házban, ahol dolgozunk.
– Nekem ez nem jelent gondot. Ha tudom, hogy igazam van.
Nem azért: lettem rendőr, mert magányos vagyok... vannak már
barátaim.
És ránézett Broncksra. Olyan pillantással, amire csak ő képes.
– Neked viszont, John, úgy látszik nincs túl sok barátod...
tehát mit is mondtál?
John belekortyolt a forró vízbe, nagyon jólesett neki, ahogy
szétáradt a testében.
 – Alibi, eredménytelen. Házkutatás, eredménytelen. Tehát
azért jöttél ide hajnalok hajnalán, hogy fölöslegesen felébressz?
Hát akkor már mehetsz is. Én meg alhatok még egy kicsit.
Elisa semmi jelét nem mutatta annak, hogy menni készülne,
ehelyett kihúzott egy fenyőfa széket, és leült a konyhaasztalhoz.
– John, ha nem találom, amit keresek, akkor folytatom a
kutatást. Egészen addig, amíg meg nem találom, amit keresek.
Azzal kinyitotta a dossziét, amelyet a bejárati ajtó előtt
meglengetett, s a legfelső papír mintha – legalábbis így fejjel
lefelé, ahogy Broncks látta – egy kivonat lenne a büntetés-
végrehajtási nyilvántartásból.
– Azt már tudjuk, hogy Jari Ojala, a lelőtt rabló büntetésének
utolsó hét hónapját az Österåker fegyházban töltötte le. A H
részleg kettes számú cellájában. Ugyanabban a fegyházban és
ugyanazon a részlegen, ahol Leo Dûvnjac is. Tudjuk, hogy
ismerték egymást, és Dûvnjac könnyen tervezhetett,
irányíthatott, mint korábban, akár úgy is, hogy nem is volt a
tetthelyen.
A következő irat bal felső sarkában is a büntetés-végrehajtási
intézmények emblémája szerepelt.
– Most már azt is tudjuk, hogy tizennégyen ültek a H
részlegben abban az időszakban, amikor Dûvnjac és Ojala is ott
volt. Ebből tíz még mindig lakat alatt, és az adott időben egyikük
sem volt ideiglenes eltávozáson. Úgyhogy őket akár el is
felejthetjük.
– Ühüm.
– Már csak négyen maradtak. Van itt egy... aki legyen,
mondjuk az A személy. A neve Joaquin Sánchez. Tizenkét évet
kapott súlyos kábítószeres bűncselekményekért. Egy bolíviai
kartell tagja. Ha valaki képes átlépni az országhatárt egy
bőröndnyi kokainba áztatott ruhával, az talán arra is képes, hogy
kiraboljon egy értékszállítmányt.
Négy papírköteg, mindegyik gémkapoccsal összetűzve.
– És ez itt, legyen, mondjuk a B személy.
Kiteregette maga elé az asztalra, gondosan ügyelt rá, hogy az
iratok formás fél kört alkossanak.
– Thor Bemard. Nyolc év emberrablásért, amikor hangaround
státuszból prospectre akart váltani egy motoros klubban. Készen
arra, hogy bármit meglesz, csak hogy elnyerje az elnök
elismerését. A következő, John, ez a papírhalmaz, C személy.
Sam Larsen. Életfogytiglanit kapott gyilkosságért, de már
szabadlábra helyezték. Bár a büntetését semmi olyanért nem
kapta, ami bármiképp is kapcsolatba hozható lenne rablással,
elég sokat ült ahhoz, hogy komoly hatással legyen rá a dutyi. És
végül ez a köteg, mondjuk D személy, Semir Mhamdi. Hat év
brutális erőszakkal elkövetett gyilkosságért. Egy marokkói vagy
inkább észak-afrikai, egészen Algériáig kiterjedő bűnügyi hálózat
tagja. Többször kimutatta, hogy kimondottan gyűlöli a
rendőröket, és a halott Ojalához hasonlóan arról ismert, hogy a
kihallgatásokon soha meg sem nyikkan.
A teáskannában lévő víz még mindig meleg volt. Broncks
odafordult, újra megtöltötte a csészéjét, pedig nem is akart
többet inni.
„Sam.
Te – már megint te.
Tizenkét év alatt mindössze négyszer találkoztunk, legutóbb
akkor, amikor a látogatói szobában közöltem veled, hogy
meghalt anya – és te nem akartál kezet fogni velem. Aztán
hirtelen megint itt voltál, a kihallgatás során, Aztán éjjel,
amikor nem tudtam aludni. És most, itt vagy ezen a listán, azok
között, akik után nyomozást kell folytatni. Ismerlek, te nem
vagy rabló. Ugyanakkor egyáltalán nem ismerlek.”
– Tehát, John, ha sikerül teljesen felöltöznöd, akár neki is
állhatunk, Szép sorban, egyenként.
„Sam.
Ha most újra találkozunk, ilyen körülmények között, és
nyomoznunk kell utánad, hogy kizárhassunk, ezt nem egy
olyan ember társaságában akarom megtenni, aki
pszichopatának nevezett.”
– Elisa, talán legjobb lenne felosztani a feladatokat.
„Egy olyan emberrel, aki nem ismeri a múltunkat, és úgy
lenne jó, ha utána sem ismerné.”
– Ha vállalod az első két embert, én vállalom a másik kettőt.
– Na, most már semmit sem értek. Amikor felkértél a
munkára, John, azt mondtad együtt, egymás mellett dolgozunk.
 „Mert bőven elég azokból a kívülállókból, akik épp most
turkálnak a családi sírunkban.”
– Így jobb lesz. Mert szorít az idő, Elisa... Ha Dûvnjac úgy
döntött, hogy szabadulásának első napján lecsap, akkor nyilván
kitűzött határidővel dolgozik. Miért, szerinted nem?
Maga elé húzta a négy papírköteget.
– Én átveszem, mondjuk ezt a kettőt... a C-t és a D-t. Te meg
az A-t és a B-t. Rendben?
És leült a lánnyal szemben.
Hogy ugyanazt tegye, lapozgassa az iratokat, személyi adatok,
bűnügyi múlt, fényképek. Hogy egyáltalán ne tegye ugyanazt,
mint a lány – mert amíg Elisa módszeresen haladt az anyagban,
John Broncks már az első képnél leragadt, egy rendkívül fiatal
elítélt fényképénél, akit most C-nek neveztek el, de akinek a neve
Sam Larsen.
Broncks már el is felejtette, hogy nézett ki annak idején.
Úgy tűnt számára, mintha a bátyjáról megőrzött valamennyi
gyermekkori emlékképe helyébe egy másik Sam lépett volna,
akivel a látogatói szobában találkozott – izmos karok, rosszul
sikerült börtöntetoválás, taszító tekintet. Ez a Sam, aki a fekete-
fehér fényképről nézett rá, tizennyolc éves – keskeny nyak, kissé
szemébe lógó, borzas haj, és a kamerába meredő szemek
pontosan tudatában voltak annak, hogy a huszonhetedik, utolsó
döfés azzal a fűrészfogú haltisztító késsel apjuk bal oldalába
talált, magasan fenn, a karja alatt.
 AZ EMBEREK LÁBA annyira különböző lehet.
Még sosem gondolt erre. De most, hogy két hosszúkás, elég
koszos pinceablak előtt sorra látta elhaladni őket a
Hallandsgatan kövezetén, hirtelen olyan egyértelművé vált, hogy
a nem látszódó testükről is sok mindent ki lehetett találni –
korukat, életvitelüket, sőt még azt is, épp hogy érzik magukat.
Mindössze néhány deciméter lábszárból és lábfejből.
– Leo!
Szemével végigpásztázta a helyiséget, amit Fredrik Sullo
Söderberg az irodájának nevezett ki, hatvan négyzetméternyi
pincehelyiség egy bérházban, Södermalm központjában, a
Rosenlundpark közelében.
– Hahó, Leo!
– Igen?
– Tulajdonképpen kérdeznem sem kéne... de minden
megvan?
Leo leengedte válláról a táska szíját.
– Kétféle fizetőeszköz. Papír és fém, pontosan úgy, ahogy
megegyeztünk.
– Én bízom benned, Leo, de a vevő érdekében ellenőriznem
kell, ugye megérted?
Sullo hangja mindig barátságos, még akkor is az volt, néhány
másodperccel azelőtt, hogy beverte az állkapcsát. Olyan gyorsan
történt, hogy az őrök észre sem vették. És Leo megerősítette
Sullo meséjét – hogy a nemi erőszakért lecsukott orosz magára
ejtette a börtön edzőtermében a súlyzógép súlyát. Általában így
erősödött az elítéltek közötti bizalom.
– És te? Elintézted azt, ami a te dolgod volt?
A plafon világoszöld, a szürke betonpadlót perzsának tűnő
kopottas szőnyeg fedi, arra jó, hogy benn tartsa a helyiségben a
meleget egy fagyos tavaszi napon. Leo, Sullo korábbi leírása
alapján, valahogy rendezettebbnek gondolta ezt az irodát. A
falnál ugyan volt egy eléggé ideiglenesnek tűnő polcrendszer,
amely szemmel láthatólag a kissé túl gyorsan növekvő és
túlságosan szerteágazó tevékenységgel párhuzamosan jött létre.
Kartondobozok és mindenféle csomagok, műanyag zacskók és
kicsomagolatlan mobiltelefonok, hangszórók, projektorok,
laptopok. A nagyobb és leginkább lapos tárgyak a polcok alatt
sorakoztak, tévék, képernyők és néhány merevlemez.
– Leo, itt találod, amit keresel.
Sullo a helyiség egy távolabbi sarkába mutatott, mindarra,
ami ott várakozott. Leo egyike volt azon keveseknek, akik
bebocsátást nyertek a tevékenység szívébe. Ez nem a hivatalos
érdemekkel függött össze, Sullo ezt elég egyértelműen
tudomására hozta. Hiszen bárki ki tud rabolni egy bankot, aztán
lebukik. Nem. A megtiszteltetés a nyolc fegyveres rablásnak
köszönhető, amivel a rendőrség máig csak gyanúsítja Leo
Dûvnjacot. Egy ilyen érdemekkel büszkélkedő személy nem
csacsog a rendőröknek a munkatársairól.
– A nadrágok és a zubbonyok, amiket rendeltél, ma éjjel
kopogtattak be az ajtón.
– Hosszabb volt a kívánságlistám.
– Minden megvan. Többször is kopogtattak.
Elmentek két hosszú ruhaállvány mellett, amelyen szorosan
egymás mellett sorakoztak a vékony nejlonzsákba csomagolt
öltönyök, Armani, Givenchy, Prada és Hugo Boss, amelyek
véletlenül kipottyantak egy kamionból valahol Malmö és
Stockholm között az E4-es autópályán. Ez a nagy helyiség egy
köztes állomás volt, ahol rövid ideig megpihentek az árucikkek
útban az új vevők és új eladók felé. Sullo egyfajta házigazda volt.
A váróteremben gondoskodott róla, hogy mindenki jól és
biztonságban érezze magát, valamint hogy az összes beavatott
megkapja a maga részét a sötét tranzakciókból.
Így mutatkozott be Kumla börtönében négy évvel ezelőtt.
Egy biztonságos köztes személy, amikor az eladó és a vevő
nem kíván találkozni egymással, nem akarja ismerni egymás
nevét és ábrázatát.
– Tessék, itt a teljes kívánságlista.
Sullo megállt a helyiség egyetlen üres asztallapja előtt, és
felemelt egy nagy kartondobozt, amelynek közepéből egy nagy
papírhenger állt ki, mintha egy ház kéménye lenne.
– Csak az a rohadt névkitűző...
Széthajtogatta a kartondoboz füleit, és kivette belőle azt a kis
címerrel díszített fémjelvényt, amely a rendőrök azonosítására
szolgál. Kék, piros és arany. A hozzá tartozó bronzlapocskán a
belenyomott adatok, körzet és egyedi azonosítószám.
– ...ez nem volt egy könnyű menet. Pont olyan nehéz volt
megszerezni, ahogy előre meg is mondtam neked. Egyetlenegy
valódi ilyen kis szarság volt a piacon. Úgyhogy ennek megvan a
maga ára. A francba... már a legjobb zsebtolvajok sem mernek
meglopni egy zsarut.
Leo a tenyerén egyensúlyozta. Könnyűfém. Nem lehet több
harminc grammnál.
– Egy elég is. A másikat megoldom én. Már előkészítettem.
Sullo kíváncsian kereste Leo tekintetét, hát ilyesmi nem túl
gyakran fordult elő, hiszen pont ő az, aki mindent előteremt.
– És mégis, hogy?
– A technika csodája. Megnézhetem a többit is?
Sullo kiemelt a dobozból két összehajtogatott, sötétkék
zubbonyt meg két ugyanolyan sötétkék nadrágot.
– A rendőrség jelenleg érvényes egyenruhája, standard méret.
Leo elvette a zubbonyt, széthajtogatta. Megtapogatta a váll-
lapokat, amelyek mintha a vastag gallér meghosszabbításai
lettek volna, ellenőrizte a tépőzárt alatt rejlő húzózárat, és
alaposan szemügyre vette a felvarrókat.
– A nadrágokat? A trikókat? A bőrkesztyűket? A
bakancsokat? Azokat is tüzetesen meg akarod vizsgálni?
– Nem. Nem szükséges. Viszont látni akarom az egyik övét.
Sullo előhalászta a dobozból az egyik övet, amin volt
kihúzható gumibot, kézibilincs, paprikaspray, plusz tölténytár,
rádió, adóvevő és fegyvertok. Összesen négy kiló, amit derékon
kell viselni. Leo méregette a kezében a legnehezebb tárgyat, a
pisztolyt, a svéd rendőrség szolgálati fegyvertípusát, egy Sig
Sauer P226-ot.
– Nos, Leo, ha elégedett vagy, tudod, mennyivel jössz.
Leo kinyitotta a sporttáskát, és odanyújtott két géppisztolyt.
– Papír és fém. Kezdjük a fémmel!
Sullo átvette, és egyszerűen lerakta az egyik pultra, szinte meg
sem nézte.
– Ja, és még valami. Egy kis vásárlói felvilágosítás. Csak hogy
tudd, Leo. Az egyenruhát és a hozzá tartozó övet hiányolni
fogják. Holnap, vagy ha szerencséd van, csak holnapután.
 – Hiányolni? Hol?
– Az örebrói rendőrkapitányságon.
– A lényeg, hogy senkinek se hiányozzon Stockholmban.
Örebro, napokba lelik, míg ideér a hír. Addigra én már rég
örökre ruhát váltottam.
A kéményként ágaskodó papírhenger egyik vége fehér
műanyag tetővel zárult. Sullo levette, a hengerből elővett egy A3-
as papírlapot, rajta kézzel készített rajz.
– Egyenesen a takarító cégtől.
Leo értelmezni próbálta a fekete, jól kivehető vonalakat,
amelyek egy olyan épületet ábrázoltak, aminek most és később
igen fontos szerepe lesz az életében – folyosók és lépcsőházak, a
fontos helyiségek külön kijelölve a különböző szinteken.
– És itt van ez is... a hozzá tartozó belépőkártya. A
folyosórendszer régi városháza felőli bejáratához. Ott jártunk
már mindketten, ugyebár... csak éppenséggel bilincsben. Mert
már nem városháza. Ez a belépőkártya csak a bűnjelraktár
megközelítésére alkalmas. Figyelsz, Leo? Nem mászkálhatsz
szabadon odalenn. Akkor kútba esik minden. Csak a
bűnjelraktárba és vissza. Mert ha valaki megtalálja nálad ezt a
műanyag lapocskát, és rájön, hogy honnan származik, akkor...
– Nyugodt lehetsz. Nem megyek sehova máshova. Ha
megszerzem azt, amit akarok, akkor elegánsan és gyorsan
távozom.
Sullo odanyújtotta a belépőkártyát, alig valamivel volt
nagyobb egy közönséges bankkártyánál, de nem engedte el,
amikor Leo megfogta.
– Fémet már kaptam. Most papírt is kérek. A
megrendelésednek ára van, ahogy megbeszéltük, a
géppisztolyokon kívül hét centi ötszázas.
Leo az asztalra tett egy borítékot, benne hétszáz darab
ötszázassal, jó vaskos volt.
Majd ráhelyezett egy másik borítékot, kicsit vékonyabbat.
– És ez itt, Sullo, a tumbai értékpapírgyárra vonatkozó
szállítási idők információiért.
– Á, felejtsd el. Az volt az első áruminta. Az elégedett ügyfelek
mindig visszatérnek.
– Nem, ez jár neked. Bíztál bennem, pedig akkor még nem
tudtam fizetni. Már csak a lakás kell.
Sullo kotorászni kezdett a dobozban, eltartott egy darabig,
amíg megtalálta a kulcscsomót.
– A cím: Gamla Sickla, Atlasvägen 25., negyedik emelet. A
Diesel-műhely közelében.
– Max. két éjszakát maradok. Jó lesz, ha utána bedobom a
kulcsot a postaládába?
Néhány perc múlva Leo már kész is volt, a teljes kívánságlistát
visszarámolta a dobozba, és távozott ebből az átlagos pincében
található egyáltalán nem átlagos irodából. Nemsokára ő maga is
elhalad az előtt a hosszúkás, koszos pinceablak előtt a
Hallandsgatan járdáján, ahonnan csak a lábszára látszik. És az ő
esetében a néhány deciméternyi lábból és vádliból csak az egyik
énjére lehet következtetni – a másik gondosan becsomagolva ott
rejtőzött a vállán himbálódzó táskában.
 A PIROS-FEHÉR sorompó lassan, szakaszosan emelkedett,
mintha rendszeres időközükben meg kellett volna pihennie,
hogy egyáltalán képes legyen teljesen felemelkedni. John
Broncks felhajtott a kis komphajóra, mögötte leeresztették a
sorompót.
Ez volt az egyetlen autó ezen a járaton. Szezonon kívül ebben
az időpontban ez átlagosnak mondható. Öt perc hajóút a
szárazföldről a Mälaren-tóban lévő szigetig. Nem szállt ki. A
kocsiból integetett fel a révésznek a kormányfülkébe, ugyanúgy,
ahogy annak idején apa tette, mikor még Sam és ő kicsi volt.
Arnö minden lakosának szokása volt ez az integetés – ez
különböztette meg a helyi lakosokat a turistáktól. Felhajtáskor
egészen előre gurult a lehajtórámpáig, ami nemsokára felnyílik,
de számára mindig a véget jelentette, hogy soha többé nem
térhet vissza. Mindig is ezt érezte, ha egy hétvégére vagy a nyári
szünetre maguk mögött hagyták a szárazföldet – mintha
beléptek volna egy másik világba, egy mindentől elszigetelt
világba, ahol az erőszak uralkodott. Ezért suttogta Sam minden
egyes alkalommal a fülébe, hogy „Isten hozott Alcatrazban”,
amint áthajtottak a rámpa és a sziget közti kis ugratón.
És Broncks most is, akárcsak akkor, érezte, hogy kerülgeti az
az átkozott rosszullét. Mélyen a gyomrából indult.
Felnőttkorában inkább a mellkasában érezte, egy nagy, fekete
gombócot, amely gátolta a légzését. De most, ugyanúgy, mint
akkor régen, lehúzódott a gyomrába, kényelmesen befészkelte
magát, mintha félelmet reggelizett volna.
A francba, hiszen már felnőtt vagyok!
Ez sem segített – meg az sem, hogy gondolkodott, vagy hogy
mire gondolt egyáltalán. Az a valami ott volt, a gyomrában,
súlyos teherként.
A gyerekek, akikkel ma reggel találkozott, ennek pontosan az
ellentétei voltak.
Hangoskodtak, magabiztosak voltak, örökmozgók, ki nem
fogytak a kérdésekből. Belépett egy lakásba Fruängenben, egy
olyan valóságba, amely lényegesen eltért attól, amit előítélettel
várt. A négy ellenőrizendő személy közül D, Semir Mhamdi, friss
vallásos meggyőződésének köszönhetően visszatalált a
feleségéhez és a gyerekeihez, és rálelt egy teljesen új életre –
valóban komolyan próbálkozott. Broncks egy család
hétköznapjának kellős közepébe csöppent. Elhozták a gyerekeket
az iskolából, s a kislányok, bár fogalmuk sem volt róla, hogy
Broncks pont ezért van ott, megerősítették apjuk tökéletes
alibijét. „Tegnap is, ja, meg tegnapelőtt is, képzeld, apa
mindjárt az iskola után elvitt minket az uszodába, hallod, és
akkorát csobbant, hogy irtóirtóirtó messzire spriccelt a víz!”
Mennyire más gyerekkor, mint amiben ő nőtt lel.
Ahogy lehajtott a kompról, még egyszer intett a révésznek,
ahogy egy igazi szigetlakóhoz illik, egy automatikus mozdulat,
holott sosem járt itt felnőtt korában.
A lakossági nyilvántartásban kereste ki, hol lakik most a
bátyja, mert fogalma sem volt róla, milyen címre távozott
szabadulása után. Azt tudta, hogy Sam örökölte a nyaralót, ez
volt anyjuk kívánsága, látta a hátrahagyott papírokban Saját
magát is meglepte, hogy az első pillanatban irigységet érzett, de
később már közömbös volt számára... ha Samet érdekli az a
nyamvadt ház, hát akkor tegyen vele, amit akar. De soha el nem
tudta volna képzelni, hogy bátyja egyszer úgy dönt, hogy
odaköltözik.
Elhaladt a XIII. századi templom előtt, fehér vakolata már
erősen elszíneződött, a pázsit és a murvás utacskák sem voltak
már olyan gondozottak, mim korábban. Itt találkoztak utoljára,
egy szót sem szóltak egymáshoz, sem anyjuk temetése előtt, sem
utána. Ennek dacára, kis távolságból mégis úgy nézhettek ki,
mint egy átlagos temetésen megjelenő átlagos család –
eltekintve a két smasszertól, akik Sam jobbján és balján álltak az
egész szertartás alatt, ők is fekete öltönyben.
Véget ért az aszfalt, murvás útban folytatódott, az út menti
szántóföldeket sűrű erdő váltotta fel, messziről ugyanolyan szép,
mint gyerekkorában. Az utolsó lejtőnél leállította a motort, s a
legutolsó métereken csak szabadon gurult a vörös kerítés felé.
Majd ülve maradt az autóban.
Egy kora tavaszi napon mindig lakatlan érzést kelt egy
nyaraló.
Tényleg itt laksz?
 Hogy akarhat valaki önként visszaköltözni legsötétebb
emlékeinek helyszínére?
Kinyitotta a kocsi ajtaját, s most jobban hallotta –
fejszecsapódás, kettéhasad egy fahasáb, és lepottyant a tőke két
oldalára.
És ekkor, amikor meg kellett volna tenni az első lépéseket,
hirtelen rosszullét környékezte. Mintha már nem is csak félelmet
reggelizett volna, hanem erőszakkal beletömnék a félelmet. Ha
lehetséges lenne kihányni az emlékeket, akkor most szívesen
megtette volna.
Lassan lépkedett a fagyott, szinte teljesen hómentes gyepen az
egyre erősödő hang irányába. Most már azt is hallotta, ahogy
megnyikordul a fa, amikor kettéhasad. De csak amikor
megkerülte a sűrű orgonalugast, akkor látta meg. Háttal állt
neki, feje fölött a fejsze, összpontosította az energiáját, mielőtt
lecsapott volna az éles szerszámmal. Broncks kivárta, amíg a
repülő fadarabok kétoldalt landolnak.
– Szervusz.
Sam nem rezzent össze, nem fordult hátra – mintha
meghallotta volna, hogy valaki áll mögötte, de nem érdekli.
Újabb nyírfahasáb, fejsze a magasba, majd csattanás, ahogy az
éle célt ér.
– Köszöntem... szervusz.
Erre már megfordult. Tekintetük röviden találkozott, majd
Sam lehajolt, és felnyalábolta az egyik tűzifakupacot. Röpke
pillantás volt, de arra elég, hogy meglássa az arcát, amely
megöregedett anyjuk halála óta. Broncks számolni kezdett.
Negyvenkettő, bátyja már biztos betöltötte a negyvenkettőt.
– Azt hittem, eladod ezt a szemétdombot.
Sam hallgatott, felnyalábolta a favágótőke másik oldalán lévő
kupacot is, odavitte a fáskamrához, a fal mellett katonás
rendben sorakozó többi tűzifához.
– Csak megér... kb. egymilliót?
Sam egyesével rakosgatta fel a hasábokat, gondosan, nehogy
ledőljön az egész, majd becsukta a fáskamra ajtaját, ráakasztotta
a kampót.
– Most komolyan, John... tényleg azt hiszed, hogy el lehet
adni? A gyilkosság házát?
 Mert így nevezik, még mindig, ennyi rohadt sok év után is.
A fáskamrától csak néhány lépésnyire volt a ház, Sam
kinyitotta az ajtót, belépett az előszobába, az ajtót tárva-nyitva
hagyta.
– Egy ilyen szaros kis szigetet sosem tud elhagyni a pletyka,
csak kereng körbe-körbe a part mentén. A francba, alig mernek
rám nézni, csak pusmorognak, hogy visszajött a gyilkos, ezt
mondogatják, mikor azt hiszik, hogy nem hallom.
Broncks benézett a tárt ajtón a kicsi előszobába, a konyhába,
de lábai nem voltak hajlandók megmoccanni, nem akartak
belépni a falak között megrekedt erőszak világába.
– A révész, a fenébe is, ő az egyetlen, akinek nincs előítélete.
Emlékszel még rá, John? Néha már azt hiszem, hogy még kedvel
is engem. Nem is olyan különös, talán. Ő volt az egyetlen, aki
egyszerűen átnézett a fateron.
Csak állt ott továbbra is, és hallgatta ezt a hangot, amely
függetlenül attól, honnan szólt hozzá, távolságtartó volt, mentes
minden érzelemtől, mintha még most is valamelyik börtön egyik
látogatószobájában ülnének.
– Kimegy a meleg.
Broncks látta, ahogy Sam lerakja a felhasogatott fát a rozsdás
fémtartóba, amely emlékei szerint mindig is ott állt a fatüzelésű
tűzhely jobb oldalán.
– Be kell csuknom az ajtót, akár bejössz, akár kinn maradsz.
Ez az átkozott előszoba.
Még nem is volt felnőtt, amikor utoljára állt itt.
De most, amikor belépett, annyira kicsinek tűnt, mint ahogy a
konyha is, ahol Sam épp rárakott egy hasábot a tűzre, és a
piszkafával megkotorta az izzó parázst. Most jóval pontosabban
látta Sam arcvonásait. Sokkal több ránc volt a szeme alatt, mint
mikor utoljára látta. Ahogy az apjuknak is. Ezelőtt sosem
gondolt erre, hogy apjuk negyven-egynéhány éves lehetett,
amikor megölték, körülbelül annyi, mint most a fiai.
– Aha. Szóval azért jöttél, hogy gratulálj... hogy újra
szabadlábon vagyok?
Sam mosolygott, gúnyosan.
– Mert akkor, kedves öcsém, késtél néhány hónapot.
– Nem azért jöttem. Magánszemélyként hallani sem akartál
rólam... rendőrként vagyok itt.
John Broncks zubbonya zsebéből elővett egy fényképet,
lerakta a konyha asztalra, oda, ahol egykor az ő helye volt.
– Ismered?
Sam rá sem pillantott a bűnügyi nyilvántartásból kiemelt
arcképre.
– Továbbra sem köpök be senkit.
– Sam, már nem vagy a dutyiban.
– De te, John, továbbra is rendőr vagy.
Broncks közelebb tolta Samhez a képet.
– Tudom, hogy ismered. Mert együtt ültetek Österåkerben.
Jari Ojalát tegnapelőtt lelőtték egy értékszállítmány
kirablásakor. Feltételezzük, hogy a bűntársa, akinek sikerült
elmenekülnie, szintén Österåkerben ülhetett. És ezek egyike te
vagy, Sam. Azért vagyok itt, hogy kizárhassalak. Ha ezt
megtettem, akkor legyen, ahogy akarod... nem találkozunk soha
többé.
– Hát akkor... zárj ki.
– Ha megmondod nekem, mit csináltál hétfőn négy és öt
között.
– Te vagy a rendőr... nyomozd ki.
Broncks egy új fényképet helyezett a másik tetejére. Pontosan
lefedte az előző képet, mintha minden kép egyforma méretű
lenne a nyilvántartásban.
– Leo Dûvnjac. Vele is ültél.
– És?
– Hát idefigyelj, Sam, a francba... Elintézhetnénk ezt
gyorsabban is, és mindketten elérnénk, amit akarunk: te azt
akarod, hogy hagyjalak békén, én meg el akarok menni innen...
de ehhez az kell, hogy szóba állj velem.
Újabb hasáb a tűzre, pedig nem is volt rá szükség.
– Oké. Hát akkor mondd!
Broncks látta, hogy kiárad a sűrű, fekete füst a tűzhely egyik
törött rostélya mellett, hirtelen nehezebben kapott levegőt.
A bűnügyi nyilvántartás szerint te és Dûvnjac több mint egy
évig ültetek egy börtönben, egy részlegben. Ki vagy kik álltak
hozzá közel ez alatt az idő alatt?
– Honnan a fenéből tudnám?
 „Mert beszéltetek egymással, Sam.”
– Volt valaki, akivel sokat volt együtt?
– Mindenki mindenkivel együtt van egy ilyen részlegben.
„Meséltél neki rólunk, Sam!”
– Azért nem olyan szörnyű nagy egy ilyen börtönrészleg...
folyton találkoznotok kellett. Látnod kellett, hogy kikhez húz.
– Senki nem ismer senkit, mindenki csak vágyik ki onnan.
„ Jól ismertétek egymást, Sam.”
Csend lett a kis házban. Ugyanolyan csend, mint odakinn.
Tökéletesen lehetett hallani, hogy a tűzifa, amely az előbb csak
halkan siránkozott, most hangosan pattog.
– Füstöl a tűzhely, nyilván te is látod. Ki kell cserélni azt a
platnit. Emlékszem, amikor kicsi voltam, anya kicserélte a
másikat.
A szürke füst látványos fátylat vont a tűzhely fölé, John
Broncks elmerengve nézte, ahogy a tető felé száll. Majd
odalépett a konyhaasztalhoz, összeszedte a fényképeket. Nem
fog választ kapni, akárhányszor is teszi fel a kérdést, bárhogy is
variálja.
Kinyitotta a bejárati ajtót, a füst azonnal játékos ringással
irányt váltott, szinte követte.
De John megállt odakinn, az alacsony kőlépcsőn,
visszafordult, újra bement.
– Beszéltél valakinek rólunk, Sam?
– Mi van?
– Arról, ami itt történt.
– Még mindig a fakabát kérdezi?
– Vedd, ahogy akarod.
Sam gúnyoson vigyorgott, mint az előbb.
– Hogy beszéltem-e róla valakinek? – És azzal bement a
nappaliba, a két üres hálóra mutatott. – Szóval arról, ami itt
történt? Hát gyere be, John, majd elmesélem neked, mi történt.
Gyere csak be!
– Én tudom, mi történt.
– A rohadt életbe, nem tudod!
Sam hirtelen eltűnt a látóteréből, néhány lépést tett a
hálószoba belseje felé. Így tehát Broncks is kénytelen volt
utánamenni, hogy lássa.
 – Én úgy határoztam, hogy nem fogok érezni semmit... de te
nem csináltad utánam. Mert bizony, meg lehet ezt tenni, John, el
lehet határozni, hogy nem fogsz fájdalmat érezni. Azt kell
képzelni, hogy nem érzel semmit, és akkor tényleg nem fáj.
Emlékszem az utolsó alkalomra, hogy csak néztem, néztem őt, és
azt mondtam: csak, üss, üss, úgysem fáj. És az öreg arca lila lett
a dühtől, és csak ütött, vert, de mégsem éreztem semmit. Ez volt
az utolsó alkalom. Nem tudott rám hatni, és ezt ő is tudta.
Mindketten tudtuk. És ekkor kezdett el téged verni, John. És te,
te érezted. – Sam a zöld telefon felé bökött a fejével, ami még
mindig ott lógott. – Ezért hívtál fel engem azon az estén, sírtál,
és könyörögtél, hogy jöjjek ide.
Csak a tűz ropogása hallatszott.
Az öntöttvas tűzhely meleget sugárzott, száraz, kellemes
meleget.
És azt a rosszullétet, amit nem tud kihányni egy olyan ember,
aki úgy döntött, hogy ott marad a régi emlékei között,
ugyanabban az átkozott házban.
És mintha Sam kimondottan élvezte volna, hogy annyi év
után először végre ő van nyeregben. Szabad volt. Nem volt egy
cella foglya. Biztonságban érez te magát itt, nem úgy, mint a
vendége.
– Gyere be, John, a pokolba is, gyere csak, és feküdj bele abba
az ágyba, amelyben ő is feküdt. Vajon milyen érzés? Úgyis
mindent ki akarsz deríteni.
Volt egy kis polc a dísztárgyaknak, s ott meglátott valamit.
Mintha egy kés lenne, a fényképek és üvegtálak között a horgolt
terítőn. Sam odanyúlt, felemelte, ide-oda lengette maga előtt.
A kés.
Az a kés. Fűrészfogas, hegye letörve.
– Kikértem. A francba is, ott porosodott valami hülye doboz
mélyén, mint valami ősrégi bizonyíték. Látod a rászáradt vért,
ugye, látod, John? Meg azt, hogy hiányzik a hegye, mert az
letört, beletört a bordájába, ott is maradt.
Broncks másodszor is kilépett. Utoljára. Le a lejtős gyepen, a
kerítés, a kerítéskapu, a murvás úton álló kocsija felé. A kompig
vezető úton nem sokat gondolkodott, a várakozás közben sem,
meg akkor sem, amikor kiszállt a rövid hajóút alatt, hogy érezze
arcbőrén a szél játékát, és lássa a fodrozódó hullámokat
hajkurászó sirályokat.
Pontosan tudta, hogy egészen addig fogja kerülgetni a
rosszullét, amíg a távolban meg nem pillantja Stockholm
körvonalait. Ez a következménye annak, ha ellátogat oda, ahová
soha többé nem kellett volna betennie a lábát.
De amire igazán nem számított, hogy az úton visszafelé nem
tud szabadulni tőle, attól a kétségbeeséstől. Azért jött ide, hogy
kizárhassa a bátyját a gyanúsítottak köréből, de ez már nem volt
többé lehetséges. És ez nem a még mindig a falakban kísértő
ütések miatt volt, azok továbbra is ugyanúgy erősen
visszhangoztak, ahogy arra számított. Itt most Leo Dûvnjacról
volt szó. Amikor azt feszegette, hogy mennyire jól ismerhették
egymást, Sam kimondottan arrogáns volt, kibújt a kérdések alól,
támadóan visszakérdezett, nem adott egyértelmű válaszokat. De
legalább válaszolt. De amikor John Broncks az ajtóból
visszafordulva feltette azt a kérdést, amely a tegnapi kihallgatás
óta ott motoszkált benne, hogy Sam beszélt-e valakinek a közös
múltjukról, arról, hogy mi történt a házban – mert az ilyesmit az
ember csak olyan valakinek mondja el, akihez nagyon közel áll –,
akkor Sam, ahelyett hogy válaszolt volna, levágott egy nagy
szózatot a bűntudatról.
Mert tudta, hogy ezzel kibillenti öccsét az egyensúlyából.
Broncks céltalanul sétálgatott az üres komphajón, az egyik
korláttól a másikig, be a melegedőbe, majd újra ki, finoman
megkopogtatta a mentőhajót, mintha ellenőrizni akarná, hogy
elég erős-e, birizgálni kezdte a menetrend fémkeretét, amikor
egyszer csak felpillantott a vezetőfülkébe a révészre, akkor
meglátta.
A biztonsági kamerát.
Annak idején nem volt ilyen a kompon.
És ebben talán megtalálná a válaszokat, amelyeket Sam
megtagadott. Broncks kocsijával legurult a kompról, de
közvetlenül utána leállt, kiszállt az autóból, bevárta a révészt a
révészlak ajtajánál.
– Elnézést.
Odanyújtotta a rendőrigazolványát, a révész csak egy
pillantást vetett rá, nem nézte meg alaposabban.
 – Rendőr vagyok... szeretnék egy pillantást vetni az elmúlt
napok biztonsági felvételeire.
– Biztonsági felvételek?
– A vezetőfülkére szerelt kamera felvételei.
– Ó, az már... hosszú évek óta ott van, de még soha senki nem
akarta látni, mi van a felvételen.
– Hát akkor épp itt az ideje. Az elmúlt negyvennyolc órát.
A révész bement a házba, Broncks meg utána. A laptophoz.
– Azt hiszem... egyszerűbb, ha maga nézi. Én még soha... azt
sem tudom, hogy életet tudok-e lehelni ebbe az átkozott
szerkentyűbe.
John elhelyezkedett a gép előtt, azonnal megtalálta a
biztonsági kamera jelét a képernyőn, rákattintott, majd még
egyet kattintott, az aznapi dátumra.
– És mégis... mit keres?
– Én sem tudom pontosan. Leginkább azt keresem, aminek
nem kéne ott lennie.
– Nem vagyok biztos benne, hogy értem.
– És arra is szeretném megkérni, hogy senkinek se említse,
hogy itt jártam. A felvételek minősége pontosan olyan volt, mint
az összes többi biztonsági kameráé. Szögletes, szemcsés, fekete-
fehér és hangtalan. A kép alján volt egy idővonal, az egérrel
rákattintott a hétfőre, lassan húzta előre a nyilat.
Hatvannégy menet. Az átlagosnál több jármű. Ezt a kép jobb
oldalán felbukkanó táblázatból tudta kiolvasni.
Azt kereste, amit nem szeretett volna megtalálni, hogy Sam
elhagyta aznap a szigetet. Így aztán kishíján elmulasztotta azt a
járművet, amely a 13 órás járathoz érkezett. Egy kisebb
személyautó, valószínűleg egy Toyota, egészen újnak tűnt. A
sötétített ablaküvegen keresztül nemigen lehetett látni a sofőrt
Egészen addig, míg az út feléig nem ért a komp, két és fél perccel
az indulás után. Mert akkor kinyílt a vezető oldali ajtó. És a
kocsiból kiszállt egy férfi, odament a korláthoz, és belebámult a
vízbe.
Akkor már látta Broncks.
Ez ő!
Leo Dûvnjac. És csak úgy álldogált ott, útban John Broncks
gyerekkori otthona felé.
 A rosszullét. Még soha nem érezte ennyire erősen, ennyire
mélyen, szinte belefúrta magát a testébe. Görcsösen próbált
valami elfogadható magyarázatot találni. Hogy nincs is ebben
semmi furcsa. Két régi cellatárs, akik hosszú időt töltöttek
együtt, egymásra találtak, és kialakult köztük egy barátság,
amely az ilyen kényszerű elszigeteltségből fakadhat. És hogy
nincs abban semmi különös, ha a szabadulás utáni első napot
együtt akarják tölteni.
– Bocsánat!
A révész megkocogtatta a vállát, alaposan végigmérte.
– Megismerem ám!
– Igen? Egyszer átmentem. Egy órája.
– Nem. Nem arra gondoltam. Felismerlek. Akkor még csak
kisfiú voltál. De te vagy... Sam testvére. Az öccse. John, ha jól
emlékszem.
– Igen, John.
– Olvastam rólad. De most mégsem voltam biztos benne,
hogy te vagy az. Az Évszázad Rablása. Százhárommillió.
– Ühüm.
– És te kaptad el őket?
– Igen.
– És te... tehát nem változtattad meg a neved?
– Nem.
– Larsen, honnan jön ez a név?
– Sokat kérdez.
– Aki nem kérdez, nem is tud meg semmit.
– Anya. Anya leánykori neve. Sam aznap vette fel, amikor
nagykorú lett.
– Emlékszem rá, milyen életetek volt. Pokoli.
Broncks továbbvitte a nyilat az idővonalon. A 14 órás járatra,
majd a visszaútra. És akkor újra meglátta az autót, a másik
irányba nézett, a komp közepén állt. Az ablakon keresztül
tökéletesen fel lehetett ismerni Leo Dûvnjacot.
És aztán jött, amit nem akart látni. Sam. Aki a 15 órás
komppal hagyta el a szigetet.
John Broncks felállt, kisietett a házból, ki, a közben
felerősödött szélbe, az egyre hangosabban rikácsoló sirályokhoz.
Nekidőlt a leeresztett sorompónak, elnézett a sziget felé.
 Egyszerre uralkodott el rajta a rettegés és a düh.
És hányni kezdett. Bele a vízbe.
Ilyenek az emlékek.
– Jól vagy?
A révész az ajtóban állt, Broncks némán bólintott, vett néhány
mély lélegzetet, aztán újra bement, hogy tovább nézze a felvételt.
A jobboldalt látható adatok szerint az utolsó kompjáratig még
további harmincnégy jármű kelt át.
– Szóval te meg rendőr lettél.
A révész közelebb jött, mintha aggódott volna, és biztos akart
lenni benne, hogy vendégének nem kell újra kirohannia.
– Hát, ti aztán tényleg két nagyon különböző utat
választottatok. Az egyik dutyiba zárva. A másiknak meg az a
dolga, hogy dutyiba zárjon.
A rettegés, a düh, ami tulajdonképpen ugyanaz, harmadszor
is rátört.
19.00. Sam visszajött a szigetre.
20.00. Leo visszajött a szigetre.
22.00. Leo az utolsó előtti járattal elhagyta a szigetet.
John Broncks köszönetet mondott a révésznek a segítségért, s
magában megállapította, hogy az elmúlt percekben követte két
férfi egy napját, ami az időpontokat tekintve tökéletes
szinkronban volt az alig egyórányi autóútra elkövetett súlyos
rablás eseményeivel.
Most tehát tudta.
Bizonyítékai még nem voltak, mert egyetlen bíróság előtt sem
számítana elegendő bizonyítéknak, hogy ez a két férfi egy
részlegen ült az agyonlőtt rablóval, és pont ugyanakkor hagyták
el a szigetet, illetve érkeztek vissza a sárga komppal, hogy
közben alkalmuk lehetett előkészíteni és lebonyolítani egy
értékszállítmány kirablását.
Ennek ellenére tudta, ő tudta. Ez a megérzés, amit Elisa
annyira elítélt, számára elegendő volt.
Sam, a rohadt életbe, mi tettél?
És pont vele?
 LEO HUSZONHÉT REKLÁMLAPOT és különböző
bolthálózatok háromheti ingyenes újságját számolta meg az
előszoba padlóján. A hatalmas kupac közepén egy ablakos
boríték virított, lakásbérlettel kapcsolatos információnak tűnt. A
címzett Fredrik Söderberg c/o Larsson. Ez is egyike Sullo
számos lakásának, ami fontos részét képezi a vállalkozásának –
ideiglenes lakhely olyanoknak, akik néhány napra el akarnak
tűnni.
Letette a földre a sporttáskákat, a kívánságlistáján szereplő
valamennyi tárggyal teli Puma táskát, meg a tűzpiros Adidas
táskát, amelyet egy nappal előbb egy lötyögő mackónadrágos
albán gorillától vett át. A százezer koronás laptop a táska szintén
tűzpiros alján rejtőzött. Kiemelte a konyhai pultra, és beírta azt,
ami további ötvenezer koronájába került. Betűnként tízezerbe. A
rendőr, a laptop korábbi tulajdonosa, vidám egy fickó lehet, vagy
talán keresztrejtvénymániás, mert a jelszó egy oda-vissza
értelmes szó volt: P-O-K-O-L és L-O-P-O-K.
Hét és fél percbe került, hogy megtalálja a rengeteg mappa,
almappa és link között az első dokumentumot, amelyre szüksége
volt. A bűnjelraktárból való kikéréshez használt
formanyomtatványt. Készített egy másolatot az üres
nyomtatványról, majd keresni kezdte azt a további két fájlt,
amelyekben mindazok az adatok rejtőznek, amelyekre szüksége
van a nyomtatvány kitöltéséhez: az ügyeletvezető tiszt szolgálati
beosztását, továbbá a folyamatban lévő ügyekhez kapcsolódó
megfelelő letétek jegyzékét.
 A RENDŐRPALOTA KUNGSHOLMSGATANI kapuját
hirtelen megrázta egy szélroham. Elisa Cuesta keményen
küzdött, hogy a falhoz ne vágja a szél a kapuszárnyat. Felhúzta
bőrkesztyűjét, és nekiindult gyalog. Alig tízpercnyire van, ahova
tartott. Fleminggatan. Sankt Eriksgatan. Csúszkálva haladt a
járdán, nem tisztították le rendesen. Itt-ott még mindig vékony
jégréteg fedte az aszfaltot. Nagy ívben elkerülte a fasort, ahol
piros műanyag táblák figyelmeztették a járókelőket a tűhegyes
jégcsapok okozta veszélyre. Bár közelgett a tavasz, a jégcsapok
görcsösen ragaszkodtak az ereszek széléhez, hogy bármelyik
pillanatban halálos dárdaként csapjanak le.
Milyen gyorsan végzett. Sikerült leellenőriznie és kizárnia a
rövidke listáról azt a két nevet, amelyek neki jutottak. Az A és a B
személyt, Sánchezt és Bernardot. A Bolíviai Országos Rendőr-
főkapitányság adatai szerint Joaquin Sánchez a Svédországban
letöltött büntetéséből szabadulva hazautazott szülőhazájába,
ahol már néhány hónapja az El penal de San Pedro börtönében
ül bírósági tárgyalásra várva: kábítószerrel összefüggő hármas
gyilkossággal gyanúsítják. Thor Bemard alibije is kiállta Elisa
minden ellenőrzését – több tanú egybehangzóan állította, hogy a
kérdéses időben a Gdansk-Nynäshamn komphajó fedélzetén
tartózkodott. Elisa most már csak arra várt, hogy Broncks is
beszámoljon a C és a D személyről. Olyan nyomorultan nézett ki,
ahogy ott állt a gáztűzhelynél abban az apró konyhában, és
agyonnyomorgatta azokat a papírkötegeket, amelyekről ő maga
ajánlotta, hogy osszák fel. Talán mégsem kellett volna
felébreszteni mindössze kétórai alvás után. És talán
pszichopatának sem kellett volna neveznie. Kétszer is. Az első
alkalom inkább csak egy jelzés, figyelmeztetés volt, a másodikat
tréfának szánta, amit tulajdonképpen zaklatásnak is fel lehetett
fogni. Lehet, hogy Broncks éppannyira kevéssé értette meg
másodszorra a viccet, mint elsőre a rendreutasítást. Pedig egy
pillanatra, épp mielőtt kilépett az előszobájából, Elisa még azt is
mérlegelte, hogy megölelje-e. De ha akkor megteszi, mostanra
biztos azt is megbánta volna.
 A híd, Sankt Eriksbron, majd a Rörstrandsgatan. Egy röpke
pillanatra megállt a kapu előtt, felpillantott, meg akart győződni
róla, hogy a jégcsapok nem pont most akarnak lezuhanni, azzal
kinyitotta a ház kapuját. Leo Dûvnjac öccse ezt a címet adta meg
legkisebb testvérük jelenlegi munkahelyének címeként.
Szép lépcsőház. Világos, megnyugtató falak, széles kőlépcső,
amelyet már kikoptatott az idő és a sok-sok lépés, a lekerekített
ablakokban virágcserepek, az üvegen át jól ápolt kertre látni.
Iszonyú drága. A lakások négyzetméterre számított ára
megközelíti London és Párizs előkelő negyedének lakásárait.
Megállt a harmadik emelet egyik ajtaja előtt, amely résnyire
nyitva állt, s a küszöb mindkét oldalán üres festékesdobozok
sorakoztak, itt-ott festékfoltok az egész emeleten. Becsöngetett.
Az ajtórésen keresztül hallotta, hogy a csengőhangot elnyomja a
rádióból harsogó toplistás slágerzene, amely szabadon áramlott
a kopár falak között. Miután úgy gondolta, hogy senki sem
hallotta meg a jelzést, kinyitotta az ajtót, belépett a frissen festett
hófehér előszobába, amelynek falánál szerszámosládák és
különböző gépek álltak Teljes felújítás. Nagyon hasonlított
ahhoz, amikor az ő lakásában cseréltek ki az összes víz- és
villanyvezetéket, ami négy hét port jelentett reggel, este, éjjel,
nappal.
– Hahó!
Hangja éppúgy táncra perdült ebben az üres lakásban, mint a
rádióból hallatszó zene, végül dolgavégezetlenül lehullott a saját
lába elé. Elindult tehát arra, amerre a nappalit sejtette. Hideg
volt, mintha az összes fűtőtestet ki kapcsolták volna. Ez a szoba
is teljesen késznek tűnt. Bizonyára nem sokáig dolgozik már itt a
fiú.
Aztán meglátta. Jobban mondva meglátta őket. Kinn álltak a
teraszon. Ezért volt itt olyan hideg. Háttal álltak neki, kezükben
cigaretta. És csak akkor fordultak hátra, amikor az ajtófélfán
kopogott. Egy fiatalember, úgy huszonöt éves meg egy ötven
körüli férfi. A fiatalabb kék overallban, az idősebb fehér
festőnadrágban. Mindkettőjüket felismerte. A Dûvnjac család
tagjai, apa és a legfiatalabb fiú.
– Elisa Cuesta vagyok, a belvárosi rendőrkapitányság bűnügyi
osztályán dolgozom. Szeretnék feltenni néhány kérdést
magának, Vincent... mert ugye maga Vincent?
A fiatal férfi bólintott, elnyomta a cigarettáját, és belépett a
nappaliba.
– Legelőször is azt szeretném tudni, hol volt hétfőn tizenhat
és tizenhét óra között?
– Itt. Ha kész akarok lenni, éjjel-nappal itt kell dolgoznom.
– Van valaki, aki ezt meg tudja erősíteni?
– Én... tényleg itt volt.
Az idősebb férfi kiáltott oda a teraszról, aztán ő is bejött.
– Itt dolgoztunk, mindketten.
Elisa ránézett, és olyan sokáig fürkészte a tekintetével, hogy
az már kezdett kényelmetlen lenni.
– Maga Ivan, ugye? Amit mond, Ivan, ez őszintén szólva...
kissé furcsa. Mert az a házaspár, aki a Dráva éttermet vezeti, azt
állítja, hogy maga ott volt, a legidősebb fia társaságában. Ami
gyakorlatilag alibit jelent a fia és a saját maga számára is a
kérdezett időpontra.
– Igen, hát ezt mondom én is. Innen, mikor is, Vincent... talán
16.10-kor így 16.15-kor indultam. Így tehát mindkét fiam alibijét
megerősíthetem.
– Az étterem tulajdonosai még azt is mondták, hogy 15-30
körül ért oda. Ha jól értettem, vacsorázni akart a fiával. Tehát
amit most állít, az nem stimmel. – Azzal újra a fiatalabbhoz
fordult. – Vincent, akadhat valaki más is, aki meg tudja
erősíteni, hogy itt volt?
– Itt voltam. Ha valaki egy ilyen munkához jut, annak piszok
keményen kell dolgoznia. A beköltözés napjára el kell készülni
vele. Jó pénz, de komolyak az elvárások is.
– És ki tudja ezt megerősíteni?
Nem tudom. Ezek szerint apa aznapra kész volt. Talán a
pizzás, nem emlékszem pontosan, mikor mentem le oda, egy
capricciosát hoztam fel, ez minden. Talán a szomszédasszony? A
délután folyamán valamikor benézett, szokás szerint
panaszkodott, hogy túl hangosan rakosgatom a
festékesdobozaimat. És tényleg, maga hol volt ugyanekkor?
Tudna erre válaszolni? És ha igen, emlékszik rá, hogy ki láthatta
magát?
– Tehát nincs alibije. És Leo, az idősebb bátyja... mikor, hol és
hogyan találkozott vele szabadulása óta?
– Mi a jó fene folyik itt?
Az idősebb férfi újra felemelte a hangját, holott ott állt
közvetlenül mellette. És még közelebb jött, előretolta az állát és
az alsó ajkát, ugyanakkor kissé lehajtotta a fejét, és valami furcsa
módon a szemöldökén keresztül bámult a rendőrnőre, amiről
feltehetően azt képzelte, hogy megijeszti, de legalábbis
elbizonytalanítja vele.
– Mi a fene köze van magának mindehhez? Hiszen maga
mondta, hogy én nyújtottam alibit Leónak... akkor meg mi a
fenének papol már megint róla? Na, menjen szépen,
rendőrmaca, és hagyja békén a családomat, jó?
De Elisa nem ijedt meg, és nem is bizonytalanodott el. Viszont
dühös lett.
– Család? Ha már családról van szó, Ivan, tegnap találkoztam
a volt feleségével. És ő nagyon együttműködő volt.
– Britt-Marie már csak ilyen. Ha arról van szó, hogy túl sokat
kell fecsegni a hekusoknak.
– Túl sokat? Hát igen, nyilván attól függ, kinek a
szemszögéből nézzük. Mert olvastam az ítéleteit, Ivan, a súlyos
bántalmazással kapcsolatos ítéletet is.
– Azóta már megváltoztam.
Elisa nem csukta be maga mögött az ajtót – résnyire nyitva
hagyta, ahogy érkezésekor találta. Megváltozott. Csak amikor
Ivan már a negyedik feltett kérdésre is csak ezt ismételgette,
akkor látta be Elisa, hogy semmire sem megy velük. A rövidesen
elkészülő, frissen felújított lakásban tett látogatása véget ért.
Lement a szép lépcsőn, nekiveselkedve kinyitotta a
Rörstrandsgatanra nyíló nehéz kaput, ahol ugyanaz a játékos
szél fogadta, amely fenn, a terasznál is.
Nem.
Semmit sem változtál.
De a legfiatalabb fiad talán igen. Nincs alibije, de semmi sem
utal arra, hogy ne lenne jó az a leírás, amelyet a volt feleséged
adott róla a házkutatásnál, hogy Vincent soha többé nem fog
semmiféle bűncselekményt elkövetni.
Séta visszafelé, a rendőrpalotába.
Felette jégcsapok, alatta jégpáncél, a kora tavaszi időjárás
éppoly kiszámíthatatlan és csalóka, mint ezek az emberek,
akiknek az ügyében nyomoz.
Tegnap két fiúval és az anyjukkal találkozott, a lakásban
csőben sült lazac illatozott, és ott, akkor arra gondolt, hogy
kívülről nézve olyanok, mint bármely más család. És most,
amikor találkozott a harmadik fivérrel meg az apjukkal is,
teljesen más érzése támadt. Az apa a romlott gyümölcs a
Dûvnjac családban. Az apa, aki kihívó viselkedésével megszabja
a tempót. Még a legidősebb fia, akit nemrég hallgatott ki, még ő
is csak egy silány utánzat.
Épp a Sankt Eriksgatan és a Fleminggatan kereszteződéséhez
ért, amikor a villogó zöld gyalogoslámpa pirosra váltott, így
megtorpant. Megvárta, amíg a jelzőlámpa lassú kattogása újra
gyorssá válik.
Ivan Dûvnjac erőszakosan beleavatkozott a beszélgetésbe,
amikor ő Vincent Dûvnjacnak tette fel a kérdéseket.
Megpróbálta megvédeni a fiát, de épp az ellenkezőjét érte el.
Elisa észrevette, hogy Vincent visszahúzódott, ahogy a gyerekek
szoktak szégyenkezni a szüleik miatt, mindig félrenézett, amikor
Ivan félbeszakította őt. Mintha még mindig nem ismerné eléggé
az apját, nem tudná, mi vár rá, szinte kiszolgáltatottnak érzi
magát, bizonytalan abban, hogyan fog az apja reagálni a
dolgokra.
Zöldre váltott a lámpa. Elisa átment az úton, s ahogy máskor
is szokta, ha volt egy kis ideje, balra kanyarodott, és átvágott
Kronoberg parkon, el a játszóterek mellett, ahol vidám
apróságok hancúroztak édesanyjuk kíséretében. A mamák
legtöbbje körülbelül vele egyidős volt. Ilyenkor mindig
megpróbálta beleképzelni magát az ő helyükbe, de nem ment,
egyáltalán nem érdekelte a dolog, ez az egész egyáltalán nem
illett hozzá, legalábbis még nem. És néha az is eszébe jutott,
hogy vajon valaha fog-e.
Vincent és az apja úgy szerepeltek, mint egy rosszul
összehangolt kétfős zenekar, akik ráadásul nem is gyakoroltak,
és csak akkor jöttek rá, hogy hamisan játszanak, amikor
színpadra léptek, és szembetalálták magukat a publikummal,
mármint vele. Valahogy nem illenek össze. Összhangtalanság.
Nincs is ilyen szó, de remekül illik rájuk.
 A polhemsgatani kapun lépett be, s végighaladt az egész
rendőrpalotán, hogy eljusson a nyomozási osztályra, s annak is a
legvégébe, John Broncks szobájába.
Összhangtalanság.
Ez a szó arra is tökéletesen illik, amikor nem értesz meg
valakit, akivel egy folyosón dolgozol, de sosem beszéltél vele, s
most hirtelen együtt kell működnötök.
Kopogás nélkül lépett be Broncks szobájába.
Egy biztonsági kamera felvétele. Broncks teljesen belemerült,
az álla és a válla közti kis résen keresztül látta Elisa, hogy ezek
ugyanazok a filmkockák, amelyeket már előző nap is megnéztek
– a bevásárlóközpont hátsó oldalán levő biztonsági kamera
felvételei, egy rakodórámpa, egy tejeskocsi és egy menekülő
rabló háta.
Elisa kivárta, míg Broncks végignézte a felvételt, kockáról
kockára. Addig is tanulmányozta őt. Elég rosszul nézett ki,
amikor elváltak, de most már ugyanolyan volt, mint máskor,
megközelíthetetlen, újra elrejtette kapcsolódási felületét – mégis
rámosolygott, pedig sosem tette, igaz ez a mosoly, valahogy ez
sincs összhangban vele.
– Ez a hát...
Elisa a képernyőre, a raklapról leugró, overallos férfi hátára
mutat.
– ...pontosan ez a tény az, ami kizárja, hogy ő lenne az.
A hát a teherautó vezetőülése felé rohan.
– Vincent Dûvnjac tehát ma már a negyedik lehetséges
elkövető, akit kizárhatok. Az A és a B, Sánchez és Bernhard
tökéletes alibivel rendelkezik, akárcsak Felix Dûvnjac, a középső
fivér. A legfiatalabb testvérnek, Vincentnek ugyan nincs alibije,
de minden egyéb tényező kizárja a gyanút. A testvérek közül ő
az, aki teljesen egyértelműen szakított a bűnözéssel, kifizette a
jóvátételt a bűncselekmények áldozatai számára létrehozott
alapnak, működő vállalkozása van, rendszeresen növekszik a
bevétele, s a börtön személyzete szerint ő volt az egyetlen a
családból, aki nem várta a bátyját a kapunál szabadulásakor.
Mintha ezzel is jelezni akarná a távolságtartását. Egyszerűen
nincs semmiféle indoka, no meg hiányzik róla vagy harminc kiló
izom, ha összevetjük ezzel a háttal, amit itt nézünk. A leírás
egyszerűen nem illik rá.
És várta, hogy Broncks is elmesélje, mit intézett. De mivel ő
nem szólalt meg, Elisa folytatta:
– És hát... igen, ha egy pillanatra kiléphetek a tények
világából, a legfiatalabb fivér olyan... sérülékenynek tűnik. Ilyet a
többieknél nem észleltem.
– Sérülékenynek?
– Igen. És nyílt. Hozzá lehet férni. Ha szükségünk lenne rá.
És várt, megint.
– John! Most jössz te... most kéne elmondanod, mit intéztél.
Hiába, megint.
– A C és a D.
Broncks jegyzetelt. Elisa csak most vette észre, hogy egy A4-es
papír van előtte, egyik sarkát teleírta, nyilván már a filmkockák
nézése közben is írt.
Ezért nem válaszolt. Felfedezett valamit.
Elisa közelebb ment.
Irkafirka.
Ez volt a papíron – céltalan vonalak sokasága, egyfajta
csíkozás, talán egy virág vagy egy csillag.
– Sam Larsen. Semir Mhamdi. John... mi van velük?
És ekkor letette a tollat. Egy emberkét rajzolt, egy arcot, most
már leheteti látni. És megállította a filmet, megmerevedett a hát,
pont abban a pillanatban, ahogy beugrik a teherautó
vezetőülésébe.
És ránézett.
– Alibi.
És az a fura mosoly, megint ez az összhangtalanság.
– Sajnos mindkettőjüknek.
 A FEHÉR MOSDÓKAGYLÓBA hulló hajfürtök annyira mások
voltak, mint az a lelki szemei előtt megjelenő kép, amelyet ennyi
ideig hordozott magában. Egész gyerekkorában mindenki azt
papolta, hogy egyedül ő örökölte anyja hajának színét, csak ő
volt szőke. És ez belevésődött, mindig szőkének tartotta magát.
Csak most, hogy lenyírta a haját, most szembesült az emlékképe
a felnőtt Leo Dûvnjac valódi hajszínével. Lényegesen sötétebb,
mint ahogy gondolta.
Egy nullás géppel esett neki a fejének, teljesen kopasz lett.
Egyik sáv a másik után, s végül egy szinte teljesen új ember
nézett rá a tükörből, de a szeme, a tiszta kék írisz továbbra is a
sajátja volt.
Az új szemszíne egy szürke dobozban lapult, barna, sőt,
sötétbarna. Két lencse, amelyeket az ujja begyére helyezett, s
egyenként óvatosan ráillesztette a szaruhártyájára. Utána
igyekezett nem belenézni a tükörbe, nem akarta elrontani a
teljes átalakulás látványának hatását, mert nemsokára egy
tökéletesen új ember tekint rá vissza a tükörből.
Leo kiment a mellékhelyiségből az előszobába, onnan a lakás
egyetlen szobájába. Szinte semmi bútor sem volt ebben a Gamla
Sickla városnegyedben lévő sokadik emeleti egyszobás lakásban,
amely általában a Nackára és Stockholmra nyíló csodálatos
kilátása miatt számít vonzónak. De ez az ideiglenes bérlő mégis
úgy látta jónak, hogy az összes rolót leengedte.
Egy magányos ágy. Ez volt az egyetlen itt maradt bútor, s az
ideiglenes mennyezeti lámpa fénye lágyan megvilágította a
takaróra kiterített egyenruhát és övét. Az ágy mellett a földön, az
árnyékban, ott állt egy pár bakancs.
Leo felöltözött.
És mielőtt odalépett volna a tükör elé, megfogta az ajtófélfát,
lehunyta a szemét, az utolsó lépéseket tapogatva tette meg, s
csak akkor állt meg, amikor a csípője nekiütközött a mosdónak.
A lencse egyszerre irritálta a szemét és viszketett. Nemsokára
kinyitja a szemét, és megnézi magát, de előbb még megkereste
bal sarkával a küszöböt, s visszahátrált. Fontos a megfelelő
távolság. Hogy látszódjon a felsőteste is.
 Kihúzta magát, és óvatosan felnyitotta a szemét.
Az új tükörképe messze felülmúlta várakozását.
Már csak a 4572/56. számú raktári tárgy hiányzott – egy
napszemüveg.
 HAZUDTAM NEKI. John Broncks szinte elrejtőzött a
számítógép képernyőin mögé, és addig bámult maga elé, míg a
képek vonalai teljesen elmosódtak – reménykedett benne, hogy
Elisa nem is veszi észre, amikor elmegy a folyosón a szobája
előtt.
Mint ahogy abban is reménykedett, hogy Elisa rá nézve nem
vette észre, hogy mi zajlik benne.
Alibi. Mindkettőjüknek.
Sikerült megjátszania, hogy minden teljesen rendben van.
Rákényszerült erre a színjátékra, mert a mindent látó
biztonsági kamerák felvételei nyilvánvalóvá tették – egyelőre
ugyan csak az ő számára –, hogy a bátyja is benne volt.
Kinyújtóztatta tagjait, hátradőlt, s a homályos képet hirtelen
tökéletesen tisztán látta – egy képkocka, a fekete maszkos rabló
háta. Amitől nem tudott szabadulni. Amit alig néhány órája saját
szemével látott a valóságban – Sam, aki feje fölé emeli a baltát, s
az éles szerszámmal rávág a farönkre.
Broncks felnagyította a képet, hogy még jobban lássa a
menekülő rablót – annyira azért nem tudta kinagyítani, hogy
azonosíthatta volna az illetőt, ahhoz túl rossz volt a kép
felbontása, de ahhoz elég volt, hogy tanulmányozhassa a
mozgásmintát. Amit soha nem lehet megváltoztatni,
elmaszkírozni. Legalábbis nem egy ilyen helyzetben,
meneküléskor, mert ilyenkor az ösztön irányítja a mozgást, az
tartja össze a személyiséget.
És látta azt, amit már tudott.
Sam.
És amíg a néma filmrészlet újra és újra lefutott a szeme előtt,
azért észlelte a távoli hangokat is – a folyosó kávéautomatája
megőrölte a kávét, hallatszott, ahogy kifolyik a forró víz egy
papírpohárba. Majd látta Elisát, ahogy elmegy a szobája ajtaja
előtt, most a másik irányba. Életében először kért fel valakit,
hogy dolgozzanak együtt, vállvetve egy nyomozáson, de most,
hogy megváltoztak a körülmények, életében először fordul elő,
hogy egyedül kell dolgoznia.
Hazudtam, Sam, és a továbbiakban is hazudnom kell.
 Mert abban a pillanatban, hogy kiderül, hogy a bátyám vagy,
nem dolgozhatok tovább az ügyön, elveszik tőlem.
El kell kapnom Leo Dûvnjacot. Lakat alá kell juttatnom.
Mindenért.
De ahhoz, hogy ezt megtehessem, téged is el kell kapnom,
Sam. Mert összetartoztok. Feláldozlak. Ugye érted, én ezzel már
leszámoltam – egykor tartoztam neked, de többé már nem.
Ott álltál megint, megpróbáltad az egészet rám hárítani, rám
ragasztani. Ráadásul apa ágyánál! Hogy úgy tegyek, mint eddig
mindig, hogy ebből kiindulva cselekedjek.
Nem tartozom neked semmivel. Semmivel.
Nem az én hibám, hogy apa vert minket.
Nem az én hibám, hogy te úgy döntöttél, megölöd.
Egyetlen átkozott ember se turkáljon a közös múltunkban, ne
ásson bele, ne ássa ki a bűnt.
Ezen kell mostantól fogva dolgoznom. Egyedül.
És ezért foglak mindkettőtöket elkapni. Egyedül.
 A CSOMAGOT NÉGYSZER is lefoglalták – mind a négyszer az
Arlanda reptér vámján akadt fenn, pedig mindig más címzettnek
szólt. Csak ekkor jöttek rá, hogy a szállítás módjával van a hiba.
A szállító cég megválasztásával. Mert, ha Sanghajból rendelnek
meg egy csomagot, s azt egy amerikai futárcég, az UPS juttatja el
Stockholmba, akkor azt a svéd reptér érkeztetésénél regisztrálják
és vámolják el. Mikor ötödször rendelték meg ugyanazt a 3D
nyomtatót, akkor a német DHL futárcéget választották, s akkor
minden tökéletesen ment.
Leo nyújtózott egyet, amíg a különös masina tovább dolgozott
előtte az asztalon, önkéntelenül is beletúrt nem létező hajába –
még nem szokta meg, hogy ez a mozdulat, amely végigkísérte
egész életét, most teljesen fölösleges, nem volt szemébe hulló
haj, amit meg kellett igazítania.
A haj.
A lencsék.
Az egyenruhák.
Kikérő nyilatkozat.
Bűnjelraktári szám.
Szolgálati beosztás.
Már csak egyetlen apró részlet hiányzott ahhoz, hogy végre
lehessen hajtani a harmadik lépést, a próbát. Most épp ezen
munkálkodott. A rendőrjelvényen.
Ehhez volt szüksége a 3D nyomtatóra. Amikor tehát a
megrendelést az ötödik és utolsó alkalommal a DHL szállította
le, egy teljesen másik osztályozóállomásra került Lipcsébe, s a
küldemény simán átcsúszott a bürokrácián. S ha egy csomagot
valahol egyszer már elfogadtak az EU határain belül, az onnan
kezdve folytathatta útját Svédországba, több ellenőrzés nem volt.
Az órájára nézett. A leírás szerint még fél órára van szüksége a
gépnek. Akkor lesz egy tökéletes rendőrjelvénye.
A sikeres rendőrségi ellenőrzés további kelléke már ott
várakozott a mosogatópulton.
A fekete bőrtok.
A két fényképes igazolványról az egyébként szőke Sam sötét
hajjal tekintett rá vissza, ő maga kopaszon, barna szemmel
nézett a kamerába. Mindkettőjüknek új neve és személyi száma
volt a csupa piros nagybetűvel nyomtatott RENDŐRSÉG szó
alatt, majd valamivel kisebb betűkkel következett a Stockholm
megyei Rendőr-főkapitányság felirat. Jari, mint később kiderült,
élete utolsó munkájánál is éppoly megbízható és alapos volt a két
rendőr igazolványának, valamint a két tejesember
jogosítványának elkészítésénél.
És hátra van még... az azonosító jelvény. Sullo csak
egyetlenegy darabot tudott felhajtani, amiről ebben a
pillanatban készült egy klón egy olyan géppel, amelyet még fel
sem találtak, amikor Leo börtönbe került.
Oly sok minden történt mindössze néhány év alatt.
Leo közelebb lépett a szögletes dobozhoz, amely közben
surrogó hangot adott, halkan zúgott és zakatolt.
Beszkennelte a Sullától kapott eredeti, címeres jelvényt,
beprogramozta, hogy a gép 3D leolvasója elemezze ki annak
formáját, méreteit és azonosítsa be a színkódját. A tökéletesen
megfelelő piros, kék és sárga színárnyalatot. Ez minden. A többit
a gép maga oldotta meg. Liquid metal printing – egy fémötvözet,
amelyet szinte kiköp magából a gép a megfelelő irányba, ahogy
elkészíti a tökéletesen azonos másolatot. Teljesen lenyűgöző,
hogy még ki is festi ezt a mütyürt. Másfél óra. És egy újabb
teljesen valódi rendőrjelvényt tart a kezében. Kerek fekete lap,
kék alapon arany korona, még a bronzszínű, STOCKHOLM 4312
nyomatú fémlapocska is rajta volt.
Felemelte a bőrtokot, a bal oldali zsebbe belecsúsztatta a
szolgálati igazolványt, jobb oldaliba az azonosító jelvényt, majd
az egészet belerakta a rendőrzubbony belső zsebébe. Most tehát
volt egy olyan rendőrigazolványa, amely pontosan megegyezett a
Kronoberg Rendőrpalota valamennyi rendőrének azonosítójával,
és pontosan ugyanannyi ajtót tud kinyitni vele.
 EGY TEKERCS BARNA hullámpapír. Nőttön-nőtt, ahogy
szedte fel, ugyanakkor egyre több látszott a szép halszálkában
lerakott parkettából. Vincent nagy erővel belenyomta a köteget a
fekete szemeteszsákba, nem törődött vele, mennyire sajog a
keze, kiment vele az előszobába, majd kirakta a bejárati ajtó elé.
Amikor visszajött, hogy a nappali másik feléről is felszedje a
papírt, elment a hálószoba előtt, ahol Ivan egy vékony ecsettel
javítgatta az ablakkeret fényes, fehér felületét. Egymásra
sandítottak, de egy szót sem szóltak – a rendőrnő távozása után
beállt csend görcsös hallgatássá változott. Apja többször is
megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de Vincent minden
alkalommal kitért előle – bármi is történjen, csak nehogy újra
beszélgetni kezdjenek, amiből apja valahogy rájöhet, mit is
csinál a legidősebb fia.
– Vincent, hallod?
Már megint itt visszhangzott tolakodó hangja, felerősödött a
nappaliban, és vészjóslóan pattogott közöttük ide-oda.
– Téged is szeretlek.
És most célba talált.
– Tessék? Mit mondtál?
– Vincent, pontosan értem, hogy miért járkálsz itt fel-alá, és
annyit sem szólsz, mint egy festékesdoboz.
– Mégis... mi az, amit értesz?
– Először is nem mondtam meg neked, hogy én is ott voltam,
a kapunál. Aztán azt sem mondtam el, hogy találkoztam vele
még aznap este. És most még valamit be kell vallanom... Leo
meg én még telefonon is beszéltünk. Tudod, a szokásos, hogy
vagy, jól vagyok, ahogy apa és fia beszélgetni szokott egymással.
– Ivan elégedetten mosolygott. – Megértem, ha a legfiatalabb
fiam kissé féltékeny.
 Vincent ránézett, de nem válaszolt. Ha tudnád, fater. Ha el
tudnád képzelni, hogy nézett ki itt minden, mikor reggel ötkor
idejöttem, gletteltem, csiszoltam és újrafestettem azt az ajtót,
amit szétvertem, mert itt volt Leo.
– Vincent, ugye tudod, hogy téged is szeretlek? – És most
ugyanolyan elégedett ábrázattal megveregette tenyerével a
mellét. – Mert minden fiamnak jut hely idebenn.
– Apa, együtt dolgozunk már vagy... a fenébe is, alig két
hónapja? Ez nem elég ahhoz, hogy valaki féltékeny legyen. Leo
sokkal inkább az apám, mindig is az volt, akárhogy is vesszük...
ha azt nézzük, hány órát töltöttünk együtt, ki védett meg engem,
ki tanítgatott, ki volt a férfi példaképem. Bárhogy is vesszük,
apa.
– De ez még nem jelenti azt, hogy én ne törődtem volna azzal,
hogy mi van veletek. Veled.
– Miattam ne aggódj.
Az a fájdalom a kezében.
Szétverte a példaképét. Jobb is lett volna, ha sohasem lett
volna a példaképe, és tegnap este óta többé nem is az. Mert
megkérdezte Felixet, aki elutasította, s azt követően jött hozzám.
Nem mint a fivérem. Hanem hogy kitöltsön egy űrt valami
átkozott rablási tervben.
– Apa!
– Igen?
– Az eszedbe sem jutott, hogy azért ment oda, mármint az
étterembe, hogy kihasználjon téged? Felhív telefonon, hogy
vagy, jól vagyok, mert kihasznál téged? Mint ahogy
mindannyiunkat?
– Mi a fenéről beszélsz? Miért akarna kihasználni?
– Talán szüksége volt egy alibire?
– Vincent, ne beszélj már hülyeséget!
Az utolsó tekercs felszedett hullámpapír valamivel vastagabb
lett a többinél. Vincentnek ugyancsak neki kellett veselkednie,
ahogy megpróbálta belegyömöszölni az egészet a
szemeteszsákba, ráadásul még a keze is erősen sajgott. De addig,
amíg dolgozott, legalább háttal állhatott az apjának, és nem
kellett egymás szemébe nézniük.
– Idesüss, apa... amikor Leo azokat a bankrablásokat tervezte,
akkor a garázsban jöttünk össze. Kirakott két bakot meg egy
furnérlemezt, az volt az asztal, arra teregette ki a helyszínről
készített térképet.
Mert nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy belenézzen
ebbe a kutakodó szempárba, amely gyerekkorában annyit
üldözte, mindig igazat és lojalitást követelt tőle, és amely most
akár észre is vehetné, hogy legfiatalabb fia sokkal többet tud
legidősebb fia terveiről, mint amennyit most elmond.
– Aztán egy tízkoronást tett a térképre, néha többet is, az
jelképezte a bankot vagy a bankokat. A menekülési autót egy
játék autó helyettesítette, amelyet lerakott a térkép megfelelő
pontjára, és mi meg... tudod, hogy mi szimbolizált minket? Apró
zöld műanyag katonák, tudod, azok a kis modellek, azok az 1:72
arányú harcosok. Mert mindössze ennyit jelentettünk számára.
És te is, apa. Bábuk voltunk a következő rablásának
tervezetében.
 INNEN NÉZVE a régi stockholmi városháza palotának tűnt.
Mázas cseréppel fedett, széles épületszárnyak tartották a
hatalmas, zöld rézkupolás tornyot. Százéves patina.
A rendőrpalotától alig néhány percnyi sétára lévő
Kungsholmstorg parkolója volt a legalkalmasabb hely arra, hogy
a lehető legközelebb legyen, de mégse a rendőrkomplexum
kellős közepén szálljon ki az autójából, ugyanakkor a lehető
legkevesebbet kelljen a szabadban lennie. Leo ritkán
nyugtalankodott, nem az a típus volt. Úgy tartotta, aggódással
nem lehet túl sok problémát megoldani – de most ő is ideges
volt. Szabályos egyenruha. Szabályos rendőrigazolvány és
rendőrjelvény. Szabályos kikérő nyilatkozat az ügyeletvezető
tiszt szabályos aláírásával, szabályosan kitöltött bűnjelraktári
számmal. Megváltoztatta a külsejét. Pontosan tudta, hova kell
mennie, fejébe véste az odavezető utat. Mindent tökéletesen
megtett, hogy látszatra minden stimmeljen. De a fellépésének is
tökéletesen megfelelőnek kell lennie, azzal kell betetőznie az
illúziót, hogy úgy is viselkedik, mint az a rendőr, akinek
beöltözött. Most egyedül volt. Eredetileg úgy tervezték, hogy a
nagyobb hihetőség kedvéért Sam itt megy mellette, nem pedig a
halott Jari helyére lép. Mert minden ezen áll vagy bukik, egy év
tervezése, az egész jövője. Mert ha a közelgő három kontrollpont
közül akárcsak egyen is fennakad, lőttek a másnapi tervnek.
A Központi Kerületi Bíróság Scheelegatan felőli főbejárata
előtt három rendőrautó és két rabszállító kocsi állt. Pontosan
erre számított. Odabenn minden áldott nap folynak a bírósági
perek, van, akit elítélnek, van, akit felmentenek. Bírók és
ügyészek, ügyvédek és írnokok, zsaruk és rabkísérők, valamint
újságírók gyülekeztek a különböző termekben, hogy megéljenek
a vádlottból.
Kinyitotta a kaput, amely tényleg olyan súlyos volt, mint
amilyennek kinézett, s belépett az épületbe, amely mintha
folyamatosan sóhajtozott volna. A sötét folyosókon és lépcsőkön
durva, kikopott kövezet, az egész egy szigorú templomnak tűnt,
amely törvénykönyvekből készült lábazaton nyugodott. Minden
lépése visszhangzott. A belélegzett levegőt porosnak és
oxigénhiányosnak érezte.
Valamelyik alsóbb szinten egy hangosbemondó kikiáltotta a
következő tárgyalást, s ő önkéntelenül is felfelé pislantott. A több
hónapos eljárás alatt néhányszor ő is ült a néhány emelettel
feljebb lévő biztonsági tárgyalóban. Minden új tárgyalási nap
előtt innen érkezett, a tőle most balra lévő lépcsőn, ami az
alagsorból vezetett fel. Mindig kézibilincs volt rajta, és négy őr
kísérte.
És most pont oda tart.
A föld alatti bejárathoz.
A föld alatti alagúthoz, ahol be lehet jönni a rendőrpalotába,
vagy azon keresztül távozni lehet.
Óvatosan elsandított jobbra-balra, majd az irodák irányába
vezető folyosó felé, egyenesen előre, majd a kapus kis fülkéje
felé, és végül a mosdók előtti rövid sorra. Szemmel láthatóan
senki sem törődött a magányos rendőrrel.
Az alagsorba vezető lépcső épp annyira visszhangzott, mint az
épület többi része, teljesen függetlenül attól, mennyire igyekezett
puhán lépni bakancsában. A föld alatti járatba vezető ajtó
pontosan olyan volt, amilyenre emlékezett.
De akkor mindig valaki más nyitotta ki a saját
belépőkártyájával. Most viszont elővette zsebéből azt a
belépőkártyát, amelyet Sullo adott el neki, lehúzta a leolvasón, és
várta a mechanikus kattanást.
Finoman lenyomta a kilincset, s a fémajtó kinyílt – működött
a dolog.
Az első kontrollponton átjutott.
Két mély lélegzetet vett a poros, oxigénhiányos levegőből.
Elindította a mobiltelefon stopperóráját, és belépett.
Mennyire más így, hogy nincs két rabkísérő előtte, kettő meg
mögötte. Mennyire más így, bilincs nélkül. Rabruha nélkül.
Mintegy ötven méter után következik az alagút első elágazása,
itt jobbra kell mennie. És máris hallotta. A lépteket. Két, talán
három pár cipő kopogását.
Amikor bekanyarodott, látta, hogy ennél jóval többen vannak.
A két szembejövő rabot négy őr kísérte és leghátul jött az, akivel
utoljára találkozik, egy egyenruhás rendőr.
Gondosan ügyelt rá, hogy ne gyorsítson. Ne lassítson. Ne
nézzen félre, feleslegesen ne keresse a másik tekintetét.
Mindjárt.
Már csak pár méter, és egymás mellé érnek.
Biccentett a foglyok felé, akik nem biccentettek vissza, és a
másodperc törtrészéig úgy érezte, valami óriási hibát követett el
– míg végül rájött, hogy az ő külseje miatt, az egyenruha miatt.
Hát persze hogy nem köszönnek egy rendőrnek. Az őrök
köszönésként bólintottak, nem feltűnően, inkább udvariasan.
Aztán jött a zsaru. Akinek egy kollégát kell látnia benne. Aki kell,
hogy kollégát lásson benne.
Egy kurta fejbólintás.
Válaszként egy másik kurta fejbólintás.
Mindössze ennyire volt szükség. Néha nagyobb volt a
különbség a folytasd és az add fel között.
De a válasz váratott magára.
Persze az is lehet, hogy csak ő volt túlérzékeny – mert volt
válasz.
 Egy kurta, határozott bólintás egy olyasvalakitől, aki kissé
bizonytalan benne, hogy fel kéne-e ismernie ezt a kopasz, barna
szemű kollégát. Még az is lehet, hogy felismerte, mert volt benne
valami ismerős, csak nem tudta, honnan
És máris elmúlt a pillanat.
Leo legszívesebben hátrafordult volna, hogy meggyőződjön
róla, a kis csoport egyszerűen folytatta az útját. De tudta, hogy ez
az egyetlen, amit nem szabad megtennie. Máris egyre
magabiztosabb lett, a csoport lépteinek zaja lassan elhalt.
Ők, akik mindennap itt járkáltak, bedőltek a látványnak.
Az ország legveszélyesebb bankrablója tehát nemcsak hogy
rendőregyenruhában járkált a rendőrpalotában – de rendőr volt,
elfogadták rendőrnek.
Második ellenőrzőpont kipipálva.
Hatvan méter múlva jutott a következő elágazáshoz. A föld
alatti járatban egy négyes elágazáshoz ért, itt balra kell
kanyarodnia. Ennek a folyosónak a közepén van a bűnjelraktár.
E mögött a fémajtó mögött kerül sor az általa készített irat végső
próbájára, hosszú előkészületeinek a rendőrségi bürokrácia általi
megmérettetésére és értékelésére. A kincsesláda mindig a
szivárvány végén van elásva.
Megnyomta a jelzőcsengőt. A falon lévő kamera felé tartotta a
rendőrigazolványát, s míg arra várt, hogy beeresszék, gyorsan
rápillantott a mobiltelefonjára, hogy lássa, mennyi idő alatt
jutott idáig. Egy perc tizenöt másodperc a bíróságtól a
bűnjelraktárig. További tíz másodperc, amíg valaki odabenn
rászánja magát, hogy beengedje őt, s végre beléphet a lábszárán
lévő zsebében lapuló összehajtott papírral.
Ha lehetséges, itt még porosabb volt a levegő, még kevesebb
volt az oxigén. Egy pincehelyiség, amiből egy nagy terem nyílt.
Több ezer olyan tárgy, ami folyamatban lévő nyomozásokhoz
kapcsolódott, vagy olyan ügyekhez, amelyekben még nem hoztak
hatályos döntést. Tárgyak, amelyekről azt remélik, hogy előbbre
viszik a munkát, vagy konkrét bizonyítéknak számítanak.
Lefoglalt és a nyomozások során talált tárgyak tömkelege
sorakozott borítékokban és dobozokban a végtelen polcokon.
A fapult mögött álló férfi, nyilván az, aki kikukucskált rá a
kamerán keresztül, úgy hatvanéves lehetett, és pontosan úgy
nézett ki, ahogy Leo elképzelte. Szürke zakó, kockás ing,
kopaszodó fej, és kellően túlsúlyos ahhoz, hogy ne tudjon
utolérni egy tettest. Az utolsó állomás egy rendőr számára, aki
már elég időt töltött a harctéren, s nemsokára kizsilipelhető a
civil életbe. Pontosan úgy, mint az a barna boríték, amiért most
látogatója idejött, hogy elvigye, s az is, amelyikért majd holnap
jön el.
– Egy bűnjelért jöttem...
Leo az asztalra tette a széthajtogatott iratot.
– ...a 2017-0310-BG4743 nyilvántartási számon.
Az idősebb rendőr olvasószemüvege egyelőre kopaszodó
homlokán pihent, most letolta az orrára, gondosan
tanulmányozni kezdte a nyomtatványt, amit Leo töltött ki.
– Rendőrigazolvány?
Az egyenruhás látogató odanyújtotta a fekete bőrtokot a Jari
által legyártott rendőrigazolvánnyal és a saját maga által, az üres
sicklai lakásban legyártott pajzsos rendőrjelvénnyel.
– Találkoztunk mi már?
Az idősebb rendőr kezében tartotta a bőrtokot, s közben hol
az igazolvány szerint Peter Eriksson nevű rendőr fényképét
nézte, hol a valóságban előtte álló arcot.
Nem hiszem... Most épp Örebróból jöttem.
– Örebróból? Akkor talán ismered Zackét?
– Zacke?
– Igen.
Leo alaposan mérlegelte, mit feleljen erre a kérdésre, mintha
csak egy kihallgatószobában tették volna fel neki, csakis azért,
hogy leleplezzenek egy hazugságot.
– Zacke... ugye kb. annyi idős, mint te?
De itt és most, két kolléga között csak egy barátságos gesztus,
hogy kissé teljen az idő két barna boríték között, amik csak a
leltári számukban különböztek egymástól.
– Igen, sokat járőröztünk együtt még a nyolcvanas években.
A rendőr, aki addig járőrözött az utcákon, az életben, az
emberek között, míg végül lejutott egy ablaktalan pince
betontermébe, eltűnt a polcok végtelen sorai között. Leo
feltételezte, hogy arrafelé, valamelyik falnál sorakoznak a
Kosengren páncélszekrények is, amelyekben a komolyabb
értékeket tárolták. Az egyik ilyenben bújik meg az, ami a
valóságban nincs is – s amit csak holnap egy tízperces
időablakban lehet elvinni.
– Hát ebben aztán nem sok minden van.
Az idősebb férfi a nyitott tenyerén, mint valami finom
mérőműszeren egyensúlyozta a borítékot, majd letette a
csomagot a pultra.
– És még egy aláírást kérek.
Egy szépen megvonalazott nyomtatvány. Balra dátum és
leltári szám, jobbra rendőri fokozat és aláírás. Leo gyors
pillantást vetett a felsőbb sorokra, a korábbi felvételezésre, amit
valódi rendőrök írtak alá, hogy biztosan ugyanúgy csináljon
mindent. Majd átnyújtotta a tollat a raktárosnak.
– Ha megint összefutnék Zackéval...
– Igen?
S ami az egyik fél számára egy kedélyes beszélgetés volt, hogy
jobban teljen az idő, a másik fél számára ugyanolyan kedélyes
beszélgetés volt, hogy mindenképp emlékezzenek rá.
– ...kinek az üdvözletét adhatom át neki?
– Szó se róla, nincs semmiféle üzenet. Nem szeretném, ha
tudná, hogy ide jutottam a föld alá.
Leo elmosolyodott.
– Rendben... tehát ki az, aki nem üdvözli?
A raktáros feléje nyújtotta a barna, pihekönnyű borítékot,
aminek csak a közepén volt egy kis kidudorodás.
– Oscarsson.
– Akkor tehát további szép napot, Oscarsson.
A mobiltelefon stoppere szerint négy perc húsz másodpercig
tartott, hogy elhozza a lefoglalt tárgyat úgy, hogy senki másra
nem kellett várakoznia. További egy perc tíz másodperc kellett
ahhoz, hogy visszajusson a föld alatti járatban egészen a bíróság
föld alatti bejáratáig. Most nem találkozott senkivel. További két
perc és harmincöt másodperc kellett ahhoz, hogy a
Scheelegatanon végighaladva eljusson a Kungsholmstorgeten
parkoló bérelt autójához.
Közvetlenül a vezetői oldal ajtaja mellett volt egy papírkosár.
Itt nyitotta ki a borítékot, kivette belőle a középen kidudorodó
tárgyat – egy Versace márkájú napszemüveget. A borítékkal
együtt beledobta a szemeteskosárba, s a két tárgy becsusszant
néhány sörösdoboz és egy banánhéj közé. Egy folyamatban lévő
nyomozás valamelyik bizonyítéka, amit találomra választott ki az
albánoktól kapott számítógépen, s aminek kizárólag az utolsó
ellenőrzési pont kipróbálásában volt szerepe.
Minden tökéletesen működött.
Megkezdheti tehát a terv második részét – a hamis nyomok
kihelyezését. Broncksot innen minél messzebbre kell irányítania,
hogy holnap délután tíz perccel kettő előtt teljes nyugalomban
felvételezhesse a valódi lefoglalt bűnjelet.
 TUMBA 1:21
A számítógép képernyőjén megjelenő keresési találatot
könnyű volt elolvasni, de nehéz volt értelmezni.
Mindössze ennyit talált John Broncks, miután órák óta
keresgélt a nyilvános és a védett regiszterekben.
Korábban meglátogatta Samet, aki először hazudott neki,
majd nekitámadt és vádolta. Bekopogtatott a révészhez, s
feltérképezte az autók mozgását, ami tökéletes összhangban volt
egy halálos kimenetelű súlyos rablással. És miután úgy döntött,
hogy a biológiai kapcsolatot alá kell rendelnie a rendőrségi
nyomozásnak, rájött, hogy Sam és Leo Dûvnjac közös bűnügyi
útja minden bizonnyal már a börtönben elkezdődött. Sam
szabadulása után tehát volt egy ember, aki a börtön falain belül
tervezett, s egy, aki a falakon kívül. De aki szabadlábon ilyen
sokáig készül fel valamire, az előbb-utóbb nyomot hagy maga
után.
És ott van a képernyőn. A nyom. Amit most bámul, de nem
ért.
Kivonat a földhivatal nyilvántartásából.
Egy telek Tumbában, néhány svéd mérföldnyire Stockholmtól
délre, ez kötötte össze őket.
Azt eddig is tudta, hogy Sam tulajdonában van az Arnö-szigeti
ház. De azt nem, hogy több ház is van a tulajdonában. És ezt az
ingatlant, Tumba 1:21 akkor szerezte meg, amikor még a
börtönben ült.
VEVŐ: Sam George Larsen. ELADÓ: Országos Végrehajtó
Hivatal.
És ahogy Broncks lapozott az ügymenetben, ezt találta:
KORÁBBI TULAJDONOS: Leo Ivan Dûvnjac.
Ez nem csak Dûvnjac lakcíme volt az egész bankrablási
sorozat alatt. Ez a telek a kis házzal és a hatalmas garázzsal, ez
volt az egész tevékenység szíve és agya, itt tervelték ki az összes
bűntényt. Egy építkezési vállalat álcája alatt.
Ugyanaz a kicsi ház és hatalmas garázs, amelyet Broncks akár
láthatott is, ha kissé előrehajolt és kinézett az étterem ablakán. A
valóság, ami megfelelt a földhivatal adatbázisából letöltött
számítógépes oldalnak. Előtte egy kávéscsésze, még hozzá sem
nyúlt. Nem azért ült be a tumbai pizzériába, mert elepedt egy
kávéért, hanem mert meg akart győződni róla, hogy épp most
senki sincs a házban. Negyvenöt perces figyelés a gyorsforgalmi
út túloldaláról szinte teljesen bizonyossá tette számára – semmi
mozgás a sötét, függöny nélküli ablakok mögött, egyetlen jármű
sem érkezett az ingatlanra. Broncks lehajtotta a laptop tetejét, az
érintetlen tizenöt koronás kávéért harminc koronát tett az
asztalra, s kiment a kék pléhlemezekkel borított kis
bevásárlóközpont melletti parkolóba. Az első ülés alá tette a
laptopot. Jogosulatlan tulajdonos kezében egy rendőrségi
számítógép hatékonyabb fegyver a bűnözők világában, mint egy
töltött pisztoly. Megvárta, míg eléggé csillapodik a forgalom,
hogy futva átjusson a többsávos út túloldalára. Elsétált a zöldre
festett, favázas, századfordulós villa mellett, majd a szögesdrótos
kapun keresztül belépett a kopott, aszfaltos udvarra. Minden
pontosan ugyanúgy nézett ki, mint évekkel ezelőtt, amikor a
Dûvnjac család tagjainak letartóztatása kapcsán járt itt. A
hatalmas garázs kapuja zárva volt, s amikor felugrott egy halom
autógumi tetejére, hogy az egyik hosszúkás oldalablakon
bekukucskáljon, egy öt autónak helyet adó sötét terem látványa
fogadta. Ugyanilyen sötét és üres volt a ház többi helyisége is,
ahová sikerült benéznie. Sehol egy bútor. Az egyetlen kivétel egy
rendkívül fura helyen, a konyhai tűzhely előtt álló kanapé volt.
Teljesen egyértelmű, itt jó ideje nem lakott egy lélek sem.
Akkor miért áll a te neved tulajdonosként, Sam?
A napsugár keskeny csíkként tükröződött a bejárati ajtó
különös, gyémánt alakú üvegkockáin, ezt célozta meg és találta
el a kezében lévő kővel. Még két ütés, és már sikerült is
eltávolítania a legtöbb üvegszilánkot, így be tudott nyúlni, hogy
elérje a fordítózárat.
A szűk előszobában viszont látogató nyomaira lelt.
Néhány nedves gumicsizmanyom viszonylag frissnek tűnt.
Legalább két pár különböző talplenyomat. A nyomok egyetlen
irányba vezettek – az előszobából közvetlenül nyíló
vendégszobába, balra.
Broncks felkapcsolta a mennyezeti lámpát, egy magányos
villanykörtét, amely csak úgy csupaszon lógott egy szál dróton.
És már akkor látta, amikor belépett. A rést. Az egyik padlólap
nem illeszkedett tökéletesen.
Lehajolt, felemelte, és ekkor észrevette, hogy a mellette lévő is
elmozdítható. Meg a két szemben lévő. Mind a négyet
felügyeskedte, két feketét és két fehéret.
Alattuk bebetonozva két fémhurok. Megfogta, húzni kezdte.
Egy négy kőlapnak megfelelő nagyságú betonlapot tartott a
kezében.
Lenézett.
Egy páncélszekrény ajtaja.
Valaki bebetonozott a padlóba egy páncélszekrényt.
Ez nem volt itt a múltkor, amikor itt jártak. Vagy egyszerűen
csak nem vették észre?
Elfordította a fogantyút.
Nem volt zárva.
Kinyitotta. Üres. Ujjaival végigtapogatta a fekete bársonnyal
borított páncélszekrény alját és falait. És hangot hallott. Lentről.
Rövid zúgást. Mintha egy pincéből jönne. Egy olyan házban,
aminek nincs pincéje?
Broncks öklével kopogott a páncélszekrény alján. Tompa
hang. De nem történt semmi. Lenyújtotta mindkét karját, és
felsőtestének teljes súlyával nyomta Még mindig semmi.
Aztán újra hallotta a zúgást.
Egy gépi hang, amely egy rövid, csikorgó köhintéssel ért
véget.
Valami van odalenn.
Kell, hogy legyen egy titkos bejárata ennek a kis háznak. Egy
pinceajtó, pedig nem is lehetne pincéje. És amikor Broncks épp
ki akart menni a vendégszobából, hogy megkeresse a
pincelejáratot, akkor vette észre a szeme sarkából, hogy az ablak
feletti elektromos szekrényből két szabad vezeték lóg ki.
Gondosan ügyelt rá, hogy csak a műanyag bevonatnál fogja meg,
úgy hajtotta oldalra, meg akarta vizsgálni, hogy mi van mögötte.
Ott sem talált választ.
De amikor a két vezeték lecsupaszított rézhuzala véletlenül
összeért, megint géphangot hallott. Ez határozottan erősebben
hallatszott, de valamivel finomabb hang volt. És azonnal
abbamaradt, ha szétválasztotta a huzalokat.
 A páncélszekrény felől jött a hang.
Broncks odasietett, s úgy látta, a páncélszekrény hátlapja
valamelyest lesüllyedt. Hét, talán nyolc centit is. Bedugta a
kezét, egy üreg volt alatta. Visszasietett tehát a villanydobozhoz,
és megint összeérintette a huzalokat.
Újra az a motorhang.
És a páncélszekrény alja még jobban lesüllyedt a sötét
mélységbe.
Az első gondolata a szag volt. Fegyverolaj, ebben teljesen
bizonyos volt.
A mobiltelefon világítását odairányította az üregre, s
megpillantott egy alumíniumlétrát. És a felső, lekerekített végén
lógott valami. Broncks lenyúlt, elkapta. Egy zsinóron lógó
teljesen közönséges csatlakozó dugója. Kihalászta, odahúzta a
vendégszoba konnektorához.
Az éles fény szinte elvakította.
Ez vezette le hét létrafoknyira egy föld alatti padlószintre,
ahol sokáig csak állt, némán, és nézett körbe.
A négy falat körös-körül teljesen beborította a deszkákból
épített polcrendszer. Valamivel a polc felett két vastag léc futott,
amibe szabályosan, három centiméterenként vájatokat martak.
Szépen egymás mellé, több százat.
Lassan értette meg, hogy tulajdonképpen mit is lát.
Egy fegyverállványt.
Itt voltak, a felső lécnek támasztva egyik AK4-es a másik
mellett, az alsó lécnek támasztva egyik géppisztoly a másik
mellett. A fegyverek csöve a kimart vájatokban.
Itt volt a lábunk alatt, amikor házkutatást tartottunk.
John Broncks megint a fegyverolaj friss szagára gondolt. Meg
a két ugyan olyan friss gumitalplenyomatra az előszobában.
Egy titkos raktárban volt, amelyet nem sokkal előtte ürítettek
ki, annyi fegyver volt itt, hogy elegendő lenne egy egész
magánhadsereg felfegyverzésére.
Mi a jó fenét akartok csinálni ezzel, Sam?
 TERRAKOTTA. Ezeréves föld- és agyagpajzs, amely véd a
forróság és a tűz ellen. Minden egyes barna vagy talán inkább
narancssárga lap akkora volt, mint egy tetőcserép, egymás
mellett sorakoztak, egyik sor a másik után, hogy megvédjek a
teherautó platóját, oldalfalait és hátulját. Annak kell majd
megolvadnia a termit sistergő lángjában – a fegyvereknek,
amelyek egykor megalapozták mindazokat a bankrablásokat,
amikkel megvádolták –, ami a terrakottalapokon van, nem pedig
magának a raktérnek.
Meg fogja semmisíteni a múltját.
Nehogy az semmisítse meg testvérei jövőjét, ha ő maga már
nem lesz itt.
Ne maradjon bizonyíték. Ezért volt szüksége a
terrakottalapokra. Nemcsak pajzsként szolgáltak, amely ellenáll
a kivételesen nagy hőmérsékletnek is, hanem egyben kádat is
képeznek egy háromezer fokos termitnek, amibe belefolyhat a
megolvadt fém. Egy kád, amiben AK4 géppisztolyok és
golyószórók tornyosultak, kétszáz automata fegyver egy
kupacban, megtöltötték az egész lakteret.
Leo megkerülte a teherautót, amit egy pajtában parkolt le,
szénaillatot érzett, meg valami mást, ami leginkább régi
kötszerre emlékeztette.
Mobiltelefonja a munkaasztalként szolgáló pad mellett volt
egy összecsukható széken. Néhány percen belül két rövid
síphang hallatszott, remélte, hogy most kapás van. Egy ember.
Nem pedig újra valami hülye madár, mint ami éjjel működésbe
hozta az érzékeny kamerát.
Nagy figyelemmel tanulmányozta az apró képernyőn
felbukkanó rövid filmrészletet.
Tényleg egy ember volt.
Egy magányos rendőr.
A ferdén fentről készült mozgóképen John Broncks
kukucskált be a konyhaablakon egy kicsi házba. Abba a házba,
amelynek titkos ürege rejtette ezeket a fegyvereket, amelyeket
épp idehozott. Broncks próbálgatta a bejárati ajtót, de mivel az
zárva volt, keresett egy követ, bevert egy gyémánt alakú
ablakszemet, és benyúlt, hogy elérje a fordítózárat.
A következő kamera a házban mutatta a rohadt zsernyákot.
Amikor felfedezte mindazokat a nyomokat, amiket otthagytak
neki. A felszedhető padlólapokat, amik alól előbukkant a
páncélszekrény. Az elektromos szekrényt a falon, melynek
segítségével beindult a rejtett motor. Broncks megtalálta a titkos
üreget, pontosan úgy, ahogy Leo eltervezte.
Ott voltak, te hülye zsaru, ott voltak végig a lábad alatt.
Leo megállította a képet, hogy inkább körülnézhessen a
pajtában, egy másik valóságban.
Két kamera elég volt hozzá, hogy lefedjék a régi titkos
fegyverraktár legfontosabb területeit. Itt, az új helyen is elég lesz
kettő. Az egyiket álcázza, és bent fogja elhelyezni az ajtó felett. A
másikat valahol az ide vezető úton. Ha a ház volt Broncks
kiindulópontja, ez a csűr lesz a biztos végpontja.
A teherautó platójának közepén, az elképesztő méretű
fegyverkupac kellős közepén volt egy szürke-piros csomag – egy
cipősdoboz, amelyet szürke ragasztószalaggal tekert körbe, így
rögzített egy piros mobiltelefont. Leo annyira behajolt a
csomagtérbe, amennyire csak tudott anélkül, hogy felmászott
volna a fegyverkupacra, és ellenőrizte a három vezetéket, a
zöldessárgát, a pirosat és a kéket, amelyek a telefon hátoldalából
futottak a cipősdobozba, ahol egy relé segítségével csatlakoztak
egy akkumulátorhoz.
A szerkezetnek kívülről egy házilag elkészített bomba
benyomását kellett keltenie, valójában egy adapter volt, amely
akkor aktiválódott, ha valaki beütötte a megfelelő telefonszámot.
Erre átkapcsol a relé, s az áram a cipősdobozból a teherautó
tetején lévő tartályba vándorol.
Mindössze néhány másodperc.
Ekkor felforrósodik egy köteg gyújtózsinór, amely meggyújtja
azt, ami a tartályban van – a huszonöt kiló termitkeveréket.
Biztos akart lenni a dolgában, ezért elvégzett egy kisebb
tesztet mindössze fél kiló termittel – az eredmény szinte
komikus volt. Még leülni sem volt ideje, s a két szétszedett
géppisztoly, amelyet a terrakottacserépbe rakott, lágy,
bugyborékoló fémmasszává olvadt. S ahogy terjedt a hőség, az
volt az érzése, mintha egy hatalmas csillagszórót gyújtott volna
meg. A fehér fény szétszabdalta a látványt, de senkinek sem
ártott, aki a közvetlen közelben volt.
Ránézett a teherautóra és a kétszáz automata fegyverre. A
termitpor folyékony tűzként fog aláhullani, s a bűnügyi
technikusok rémálomszerűen összeolvadt fémkupacot fognak
találni, amin egyetlen ujjlenyomat sem marad.
Ez nem egy olyan bomba, amely robban és öl – ez egy olyan
bomba, amely látványos élményt nyújt.
 EGY FÖLD ALATTI HELYISÉG.
John Broncks közel egy órát üldögélt az alumíniumlétrán
ennek a titkos üregnek az alján. Hűvös, nedves és levegőtlen volt
itt lenn. De ez fel sem tűnt neki. Azon törte a fejét, hogy
értelmezze ezt a felfedezést, hogy Leo Dûvnjac éveken keresztül
itt lenn tárolta ezt a kétszáznál is több automata fegyvert, hogy a
ház átkerült saját bátyjának a tulajdonába, és minden
valószínűség szerint az elmúlt napokban együtt ürítették ki a
fegyverrel teli polcokat. És mikor egy idő után úgy döntött, hogy
egyelőre nem indít formális vizsgálatot – hogy maga dönthessen
egészen addig, amíg nem tisztázódik számára, hogy
tulajdonképp mi is Sam szerepe ebben az egészben –, nekiállt
felhívni a különböző kapcsolatait a legnagyobb
telefonvállalatoknál.
„Háromszögeléssel mérd be azt a helyet, ahonnan most
beszélek.” A harmadik hívás eredményt hozott. „Ha
megállapítottad, hogy hol vagyok, azt akarom megtudni, hogy
az elmúlt napokban volt-e az enyémen kívül más hívás is erről
a pontról. ” Egy találat volt. Egyetlen kimenő hívás volt
pontosan erről a pontról, ahol most tartózkodott, egy előfizetés
nélküli mobiltelefonról. A hívott számnak viszont volt
előfizetése. A nyilvántartás szerint egy bizonyos Ivan Dûvnjac, s
a három vevőállomás szerint, amin keresztül kapcsolódott a
telefonja, egy olyan pontot kaptak, ami egy magyar étteremnek
felelt meg a Skanstull környékén.
Ivan Dûvnjac.
Leo Dûvnjac tehát az apját hívta fel, azt az embert, akivel
együtt rabolta ki az utolsó bankot, s akkor hívta, amikor épp
kiürítette Európa legnagyobb titkos magánfegyverraktárát.
Ez nem lehet véletlen.
Kapcsolatban állnak egymással. Összetartoznak. Valamire
készülnek, és Sam velük van.
John Broncks teljesen biztos volt a dolgában – le kell
hallgatni az apát. Rajta keresztül fel lehet térképezni Leo és Sam
útját a fegyver nyomában. Így akarta folytatni, hogy még egy
ideig ne kelljen beavatnia a kollégáit.
 Tehát a telefontársaságokkal való nem hivatalos
kapcsolataival folytatott három hívás után még egyszer
telefonált. „Kérem, hogy csináld ugyanazt, mint a múltkor, írj
alá egy lehallgatási határozatot meghatározatlan gyanúsítási
fokozat és konkrét bűntény megnevezése nélkül. ” Tehát az
ügyészséget hívta, azt az ügyészt, akit néhány éve konkrét
bizonyítékok hiányában is sikerült meggyőzni arról, hogy
hallgassa le azt a női biztonsági őrt, aki a Nemzeti Bank központi
fiókjába irányuló szállításokért felelt. „Hiszen akkor is
megtettük, bíztál bennem, és ez százmillió koronát hozott a
házhoz, meg egy sor vállveregetést és előléptetést, ugye
emlékszel?”
Broncks felállt az alumíniumlétráról, és amennyire csak
lehetséges volt ezen a szűk helyen, nyújtózkodott egyet. A
válaszra várt. Hogy az ügyész hívja vissza.
És megint úgy hangzott, mintha valaki köhögne alatta.
Most már értette: egy pumpa nyögdécselt a padlózat alatt – ez
volt a feltétele annak, hogy ez a kis helyiség ilyen sok évig száraz
maradt, hogy a régi tó és mocsár nem tudta visszahódítani.
Micsoda szellemes megoldás! Természetesen rettenetesen
bosszantotta a dolog, ennek ellenére kénytelen volt beismerni,
hogy remekül megoldották.
Felmászott, keresztül a lyukon, amely tulajdonképpen egy
páncélszekrény hátoldala volt, kihúzta a lámpa hosszabbítóját,
és visszaengedte a résbe, a fali elektromos doboz vezetékei
segítségével lezárta a rejtekhelyet, majd visszatette a betonlapot
és a két fekete és a két fehér padlólapot. Senki se lássa, hogy itt
járt. Senki ne próbáljon rájönni arra, amit még ő sem tud.
– Broncks?
Visszahívta az ügyész.
– Igen?
John Broncks elindult az előszoba és a bejárati ajtó felé, várta
a választ, ami egy pillanat múlva már elkeveredett a felerősödő
széllel.
– Rendben, aláírom, amit kérsz. De a fenébe is, gondoskodj
róla, hogy eredmény is legyen.
– Meglesz. Legalább annyira előmozdítja majd a karrieredet,
mint az előző.
És ment tovább az egyenetlen aszfalton, át az udvaron,
egészen a kocsibejáróig, a kapu és a kerítés leginkább egy
börtönre emlékeztette. Sikerült megszereznie az ügyészi
határozatot, joga van a lehallgatásra.
Egyenes út Leo Dûvnjac bűnözői szívének kellős közepébe.
 A LEHALLGATÁSI RÉSZLEG ügyeletese szinte azonnal
riasztott, amint ráálltak a vonalra. John Broncks tehát átvágott a
rendőrségi negyeden, a Belvárosi Rendőrkapitányságról az
Országos Rendőr-főkapitányság Polhemsgatanon fekvő
épületéig, majd kilenc emeletet fel.

– Hello, fater, én vagyok az. Van időd egy körre?

Az idősebb, púpos férfi, most is, mint mindig, egy

lehallgatószobában ült, és elemezte a beérkező és kimenő
hívásokat, amikor az elektronikus térképen kigyulladt egy villogó
piros dióda Södermalm városrészben, valahol a
Johanneshovsbron északi hídfőjénél.

– Időm? Időm éppenséggel van... egy kávé mellett üldögélek.

Szokás szerint.

Most megnyomta a keverőasztal legfelső sorának egyik

gombját, leállította a lejátszást, és Broncksra nézett.
– Kérted, hogy minden egyes alkalommal szóljak. Ez a hívás,
az első, negyvennyolc másodperces.
A púpos bűnügyi felügyelő a számítógép képernyőjére
mutatott, arra a fekete idővonalra, amely a villogó dióda alatt
húzódott.
– A hívást fogadó fél pedig itt van... a Götgatan valamelyik
utolsó épületében.

– Hallottad, Leo, ugye? Mást nem iszom, egy rohadt kortyot

sem.
– Remek, fater, remek. Néhány óra múlva érted jövök.
– És mégis hova...
– Mutatok valamit.
– Mit?
– A jövőnket. 19.00-kor a bejáratnál.
 John Broncks az elektronikus térkép felé bökött.
– Ott van még?
– Kicsoda?
– Hát, aki fogadta a hívást. Akinek belekukkantunk az
életébe.
A lehallgató, az emberek hangszínének és hanghordozásának
szakértője el mosolyodon.
– Az ügyészi határozat arra jogosít fel, hogy lehallgassam a
beszélgetései! Arra nem, hogy azt kutassam, hol tartózkodik, ha
épp nem telefonál.
– De tudod követni, hogy hol van?
– Igen.
– Hogyan?
– Egy másik szobából, ha akarnám, s ha kapnék egy erre
vonatkozó határozatot, folyamatosan követhetném pont ennek a
telefonnak a jeleit, a mozgását.
Broncks mosolygott. Pontosan így hangzott minden
beszélgetésük. Az idősebb férfi, aki egyidős lehet az apjával,
valaha kiváló rendőr volt abban a valóságban, amiben most már
csak kicsi, ablaktalan szobákba bezárva vehet részt fülhallgatón
keresztül. Teljesen egyértelmű volt, hogy visszavágyik oda,
egyenes háttal és fiatalabb lábakkal.
– Balra a harmadik szoba. Ha visszafelé véletlenül épp
bepillantanál oda, a képernyő kellős közepére, akkor én nem
láttam semmit, mivel nekem még itt van dolgom egy ideig.
– Természetesen te is tudod, hogy soha meg nem tenném.
John Broncks már félúton volt a lehallgatási részleg
folyosóján, amikor utolérte a bűnügyi felügyelő kiáltása: „Sok
szerencsét, Broncks.” Az Ivan Dûvnjac-nyomot követve,
pontosan úgy, ahogy reménykedett benne, megtalálta a régóta
keresett utat Leo Dûvnjac bűnözői lelkébe.
Egyre közelebb került azokhoz az átkozott fegyverekhez.
 TÍZ PERC.
Tizenegy perc.
Tizenkét perc.
Az apja késett... pedig mind a helyet, mind az időt pontosan
megadta, hogy kétség se férjen hozzá. „19.00-kor a bejáratnál.”
Tizenkét perc késés, ami valaki más számára könnyedén
elhanyagolható, számára elég volt ahhoz, hogy a mellkasában
érzett nyomás, az a nagy, fekete gombóc egyre feljebb kússzon, a
légcsövét, majd a gégéjét szorongassa. Meg ez az ördögi viszketés
a fejbőrén, szinte ég a feje a homlokába húzott szoros sapka
alatt.
Leo megpróbált a bérautó párás ablakán keresztül
bekukucskálni a Dráva étterem zárt homályába – ott volt a
tulajdonos meg a kíváncsi felesége, az ablaknál lévő asztalnál egy
fiatalabb pár ült, mindegyikük egy-egy hússzeleten rágódott.
Kicsit beljebb egy férfi támaszkodott a bárpultra, és várta a két
söröskorsót, amivel aztán eltáncolt az asztalához, ahol egyedül
ült.
De apa sehol.
Tizenhárom percet adott az ördögnek, mikor már kevesebb
mint huszonnégy óra van csak hátra a nagy pillanatig, amikor
visszaveszi azt, ami nincs.
Stressz.
Amit eddig soha nem ismert, nála soha nem jelentkezett,
mindig is ura volt az időnek, tudta ellenőrizni.
Erről szólt a fekete gombóc a mellkasában, a viszketés a
fejbőrén – mert rádöbbent, hogy a terv végrehajtása olyan
tényezőktől is függ, amiket nem tud mindig irányítani. Például
az apját.
Kétszer is használta a közvetlen telefonvonalukat.
Létrehozta és aktiválta a hamis nyomot.
Az elsőt – létrehozás – a titkos fegyverraktárnál. Erre azért
volt szükség, mert tudta, hogy az elvesztett fegyver miatt
Broncks egy kis szokványos rendőri kutatással hamarosan
lokalizálja Sam tulajdonát. Onnan hívta fel a regisztrált és jól
nyomon követhető telefont, kellő ideig ahhoz, hogy biztos
lehessen benne, hogy a jeleket le lehet nyomozni. Aztán már csak
várnia kellett, amíg jeleznek a biztonsági kamerák, és
figyelemmel követhette, hogyan tör be Broncks egy ablakon
keresztül, mennyire megörül, amikor felfedezi a jelentéktelen, de
mégis határozott jeleket, amiket szépen elrendezett számára.
A másodikat – aktiválás – mindössze néhány órája. Amikorra
már feltételezhető volt, hogy további szabvány rendőri munka
hatására a lehallgatás beindult.
Leo rápillantott a néhány házzal arrébb lévő, falra szerelt,
hatalmas digitális órára – tizennégy percnyi ketyegő várakozás.
Valakire, akinek halvány fogalma sincs arról, hogy milyen fontos
szerepe van abban, hogy a hamis nyom tökéletes legyen. Hogy
azt a rohadt Broncks-zsernyákot jó messzire el lehessen
csalogatni, és a szeme láttára semmisüljenek meg a
bizonyítékok. Ez egy meghatározó lépés ahhoz, hogy a holnapi
nap, egy teljesen más helyen, sikeres lehessen,
És akkor, hirtelen, megszűnt a viszketés.
Enyhült a mellkasi nyomás.
Hiszen ott jött. A fater. Billegve érkezett a Dráva étterem
bejárata felől, mintha a semmiből termett volna ott. Kabátja
lebegett a feltámadó szélben, szája sarkából cigaretta lógott.
Leo kétszer villantott a fényszóróval.
Apja hunyorgott az éles fényben, s égő cigarettáját bedobta a
csatornanyílásba.
– Tizennégy és fél percet késtél.
– A kávé, édes fiam. Nem tudtad? Nem elég, hogy fizetsz érte,
még ki is kell jönnie. A budiban voltam. Aztán meg Dacso
ragaszkodott hozzá, hogy azt a néhány francos koronát is beüsse
a gépbe.
Ivan beült a kocsiba, megnyikordult alatta az ülés. De az ajtót
nem csukta be azonnal, mintha ezzel akarná jelezni, hogy nem
azzal telik a napja, hogy ül és várja, hogy a legidősebb fia
kegyeskedjen felhívni.
– Tizennégy és fél perc? Na és mi van akkor? Sietünk
valahová?
– Csukd be az ajtót!
– Találkozni akartál velem, jól van, ennek minden apa örül.
De még jobban örülne, ha tudná, miért olyan rohadt fontos már
megint az idő.
– Miről beszélsz?
– Arról beszélek, hogy egy hülye kis rendőrnő bekacsázott a
lakásba, ahol a kisöcséd és én dolgozunk. És rólad
kérdezősködött. Hogy hol voltál ekkor és ekkor, kivel, és... tudod
jól, hogy Vincent nyugtalan lesz az ilyesmi miatt. És aki
nyugtalan, az megpróbálja értelmezni a helyzetet. – Ivan rátette
kezét a kocsi ajtajának kilincsére, de továbbra sem húzta be az
ajtót. – És aki értelmezni próbál egy helyzetet, Leo, az akár
könnyen félre is értelmezheti. Könnyen azt hiheti...
– Hideg van. Csukd be!
– ...hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy vannak. Akár azt is
érezheti, hogy... kihasználják. Érted már?
Leo áthajolt az apja előtt, csípője hozzáért a hasához, sikerült
elérnie az ablakkeretet, s maga húzta be az anyósülés melletti
ajtót.
– Indulunk.
– Hideg lenne? A fenébe is, hiszen sapkában vagy. Benn! Hát
nem tanítottalak meg rá, hogy egy igazi férfi sosem járkál
rövidnadrágban? És soha nincs rajta semmiféle hülye sapka, ha
benn van valahol?
Leo vállat vont, majd hátratolta a szürke gyapjúsapkát,
megmutatta a fejét.
– Ezért. Most elégedett vagy? Befejezhetnénk a dumcsizást, és
indulhatunk végre? Ha egyáltalán akarsz velem lenni egy kicsit.
Ivan csak nézte. Némán. Sokáig.
– Mi a fene... Leo, a francba, miért borotváltad le a hajad? A
mi családunkban a férfiaknak, horvát nagyapádnak meg a
dédapádnak, mindegyiküknek sűrű haja volt, öregkorukban is. A
gének, Leo! Jó gének! Sűrű haj, sosem voltunk kopaszok. Csak
sugárkezelés vagy propaganda lehet az oka, hogy valaki így
megkopaszodjon. Tehát... beteg vagy, esetleg elolvastad a Mein
Kampfot?
Félfordulat az indítókulccsal, tövig a gázpedál, egyes sebesség
és egy U kanyar a kettős záróvonalon át. Dél felé tartottak. Ivan
néma volt, míg áthaladtak az öböl felett a Johanneshovsbron,
majd a Gullmarsplan alagútján. Csak Västberga magasságában,
körülbelül akkor, amikor rákanyarodtak az E4-re, akkor vette le
először a szemét a fényes golyóbisról.
– És hova tartunk a kopasz fejeddel?
Értelmezni. És félreértelmezni.
Leo tökéletesen megértette az apja kérdését, amit nem is tett
fel akkor, amikor nem akarta becsukni a kocsi ajtaját.
– Hiszen mondtam a telefonban.
„Ha tudnád, milyen jól gondolod, fater.”
– Hogy megmutatom neked a jövőnket.
„De néha jobb, ha az ember nem tud mindent.”
– És ez mégis mi a jó fenét jelent, Leo? Hogy én is kaszáljam
le a hajam? „Mert nem kell ismerned a szereped ahhoz, hogy
részt vegyél benne.”
– A jövőnket, fater. Amit felépítünk együtt. Majd megérted,
ha ott leszünk. „Mert a te feladatod ebben az autóban, és azon a
helyen, ahová tartunk, mindössze annyi, hogy te vagy a csali.”
 CSIKORGOTT A KŐZÚZALÉK a kerekek alatt, amikor a
bérelt kocsi tizenkét perc múlva begurult a tanya udvarára. Az
utolsó szakaszon már sötétben haladtak, s ez a sötétség nagyon
hasonlított ahhoz, amivel akkor találkozott, mikor Samhez ment
ki a szigetre. De a büszkén feszítő kétszintes lakóházhoz, és a
mellette álló lényegesen nagyobb piros-fehérre festett csűrhöz
érve éles fényben úszott a környék, így könnyű volt tájékozódni.
A legközelebbi szomszéd több száz méterre.
Az út mindkét oldalán sűrű, természetes erdő.
Leónak még az is átfutott a fején, hogy a magány és a csend
tökéletessé tette ezt a helyet. Ha eljön az ideje – senkinek sem
kell megsérülnie.
– Megérkeztünk.
Egy röpke pillantás az apjára, aki mereven bámult ki a kocsi
ablakán, a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy ki akarna
szállni.
– Ezt akartam megmutatni neked, fater.
– Egy szaros... tanyát?
– Hát igen, azt. Ha úgy döntesz, hogy csak a deszkafalakat és
a tetőt látod. De ha kiszállsz, és jössz velem, akkor megmutatom
neked, hogy mi lehet belőle.
A lakóépület és csűr között egy gyümölcsöskert húzódott, jó
néhány körte- és szilvafa, amelyeket már évekkel ezelőtt meg
kellett volna metszeni. Leót egy hosszú árnyék – saját árnyéka –
követte, utánozta minden mozdulatát, Ivan meg még csak most
kászálódott ki a kocsiból, s a tetőre támaszkodva kinyújtóztatta
tagjait.
Leo egész idő alatt érezte apja tétovázását, valahogy közéjük
férkőzött, elektronikus gátként vibrált közöttük a levegőben, éles
határt vonva a kocsi két első ülése közé. Most meg ez a
csigalassúság, a hátnyújtóztatás, meg ez a vontatott lépkedés,
mind-mind csak annak megerősítésére szolgál, hogy
hangsúlyozza érdektelenségét az iránt, amit a fia mutatni akar
neki.
– Nos, fater, mit szólsz hozzá?
 Apja nem válaszolt, ránézett ugyan, de nem látta, mintha
valahol egészen máshol járt volna az esze, nem ezen az
ingatlanon, amit Leo mutatott neki.
– Te meg én, fater. Együtt. Ahogy mindig is akartad. Egy
felújításra váró tanya... pont erre van szükségünk.
Mert egész gyerekkora erről szólt. Apja asztalosként,
festőként vagy bármi más minőségben, lehetőleg feketén családi
házakat és lakásokat újított fel.
Később, a végső konfliktus előtt, néhány évig még közös
építőipari cégük is volt Egy olyan ember számára tehát, akinek
egyetlen – saját maga által nem ismert feladata, hogy csali
legyen, ez a csalik csalija.
– No, de fater, hány éve rágod a fülemet egy ilyen házért!
Sokkal előbb kezdted, mint az a rohadt rablás, amibe sosem
kellett volna közösen belevágnunk. Egy apa és legidősebb fia
újra együtt dolgoznak. Úgyhogy megvettem ezt a tanyát, nekünk.
Azt hittem, örülni fogsz.
Fagyos csend. Aminek mindig könnyen vége szakadt, ha az
apja ivott. De most, amikor már két éve egy csepp alkohol sem
ment le a torkán, valahogy súlyosabbnak tűnt, jelentősége volt.
– Te meg én együtt dolgozunk. Mint akkor régen. Majd
nyereséggel túladunk az egészen. Már van is egy potenciális
vásárlóm, aki itt akar találkozni velünk, biztos akar lenni benne,
hogy azt kapja, amiről szó volt. Fater, hát nem látod, hogy remek
üzlet hever a lábad előtt?
A csend mellé gyanakvás is párosult.
Leo az apjára nézett.
Hát erre aztán igazán nem számított – egy csali, aki nem
fogadja el a neki szánt csalit. Hogy az apja józansága kiélesítette
minden érzékszervét.
– Üzlet? Mi a jó fenéről beszélsz, édes fiam?
– Miről beszélek? Tervekről, a jövőnkről. Hiszen te mondtad:
ha te meg tudsz változni, én is meg tudok változni.
Az udvari lámpa éles fénnyel világította meg a valaha szép,
egyenletes vörösre festett pajtát, s az apja minden sietség nélkül
jártatta végig tekintetét egyik oldalától a másikig, a tetőzetétől az
alapozásig.
– Leo, azt akarod mondani, hogy azért jöttünk ide, hogy
mutass nekem egy rohadt házat meg egy rohadt csűrt, amit majd
hosszú hónapokon keresztül... felújítunk?
Gyerekként megtanulta, hogyan kerülje apja olykor röpke
időre józan tekintetét, s inkább várja meg, és fogadja kihívóan
ittas pillantását. Megtanulta, hogy tudja ezt kihasználni ellene.
De az apjának ez az új arca kifogott rajta, semmi tapasztalata
nem volt vele.
– A koromfekete semmi közepén, Leo? Ahol még az ördög
sem akarna lakni? Ezt akarod bedumálni nekem?
Az apja végighúzta ujját a lakóépület rozoga deszkafalán,
mozdulatára csak úgy pattogott le a festék. A deszkafalakon
ugyanúgy meglátszott az elmúlt évek elmulasztott karbantartása,
ápolása, mint a körtefákon. Két kezével árnyékolta a szemét,
hogy jobban belásson a koszos ablakon. Nem volt függöny,
amely ebben megakadályozta volna, tehát egy teljesen lakatlan
házba kukkantott be.
– Gyere, fater!
Most a cipője alatt csikorgott a zúzott kő, nem a kocsi kereke
alatt. Mindketten elindultak az óriási csűr felé. A tanya udvarát
négy, oszlopra szerelt lámpa világította meg. Leo végig az éles
fénysugarak mezőjében haladt, fontos volt számára, hogy jól
látszódjanak, és olykor-olykor ki is sandított a sötétbe, mintha
arra számítana, hogy valaki onnan figyeli őket. Ezért is kellett
bemenniük, kinyitni a hatalmas csűr ajtaját, odavonzani a
tekinteteket.
– Gyere, feltétlenül meg akarom neked mutatni.
Már kezében volt a kulcs, beleillesztette a hatalmas lakatba.
Az ezüstszínű lakat kinyílt, elfordította, kiemelte a két
acélszemből, amelyek összetartották a faajtó két szárnyát.
Mindegyiken három erős zsanér volt, rozzant, rozsdás. Ez a csűr
biztos, hogy sokkal régebben készült, mint a lakóház.
– Ezt itt majd szépen átépítjük.
Leo széles mozdulattal végigmutatott a tágas beltéren.
– Kétszintes lakás lépcsővel, fenn a háló, lenn a szalon.
Már néhány lépés után megcsapta őket a generációk óta itt
tárolt gabona és száraz széna illata. Bent állva magasabbnak tűnt
a helyiség, a középen álló teherautó sokkal kisebbnek látszott,
mint amekkora valójában volt.
 – Hű, még egy teherautó is. Leo? Mi a fenét keres ez itt?
– Tele van szerszámmal, szükségünk lesz rá.
– Hm, már arra is volt időd, hogy szerszámot vásárolj? És ha
szabad kérdeznem, miből? És már be is álltál vele ide? És mi
van, ha semmi sem lesz az. üzletből?
– Apa, tudod jól... ha velem vagy, lesz belőle üzlet. Talán már
holnap.
Ez volt az a pillanat, amikor Ivan lecövekelt, és Leo a hátában
érezte szúrós tekintetét. Mintha apja eltökélte volna, hogy
egyetlen lépéssel sem hajlandó közelebb menni a teherautóhoz,
sem beljebb lépni a hatalmas üres térbe.
– A szülővárosomban, Leo, Karlovacban, tavasszal, amikor
áradt a folyó... – És apa hátulról érkező tekintete mellé társult a
hangja. – ...akkor volt a harcsák ívása. Minden tele volt síkos
fogású halakkal. És ha véget ért a nászjátékuk, akkor jöttünk mi,
a gyerekek, a mi játékunkkal. Ilyenkor már jó meleg volt a víz, s
lelkesen ugráltunk a folyóba a víz fölé nyúló fűzfákról.
Sokáig álltak így – apa és fia a hatalmas faalkotmányban, a fiú
néhány méterrel apja előtt. A fiú, aki nem magyarázhatta el
ittlétük valódi okát, az apa, aki annyira vágyott rá, hogy végre
megbékéljenek egymással, ugyanakkor ott motoszkált fejében a
szörnyű gondolat, hogy: „Kihasznál. ”
– Belevetettük magunkat a zöld vízbe. De minden egyes
ugrásnál nagyon kellett ügyelnünk, hogy amint vizet értünk,
máris felfelé tartsunk, mert nagyon sekély volt a víz. Be a vízbe,
és máris fel. U alakban.
Leo úgy érezte, hogy apja talán mégis tett egy aprócska lépést
előre, szeme sarkából észlelte, hogy egy kéz mutatja is a
levegőben, le-fel, U alakban.
– De volt egy rendőr is, ott a szülővárosomban. Olyan rendőr,
aki mocskos bőrcsizmájába tűrte a nadrágját. Sapkáján, amely
túl nagy volt rá, sosem fénylett a jelvény, inge mindig olyan
gyűrött volt, mint egy kucsmagomba. Erős volt, nagyon erős, két
ember ereje szorult belé, de mégis kicsi volt, akaratát tekintve
kisember. Úgyhogy mi, gyerekek igazán könnyen be tudtuk
csapni. Sokszor kinevettük. Ilyenkor megkergetett minket a
gumibotjával, el akart náspángolni bennünket, de hozzá képest
túl gyorsak voltunk, elfutottunk, és belevetettük magunkat a
folyóba, mint a repülő halak. Ott állt a parton, és lengette a
gumibotját. „Ugorj, ugorj – kiáltottuk – mi van, nem mersz?
Ugorj... a fáról, ahogy mi is!”
Még néhány lépés, és apja melléje ért.
– És egy napon, Leo, megelégelte a csúfolódást. Kibújt a
gyűrött egyenruhájából, de magán hagyta a koszos csizmáját,
azzal felmászott a legmagasabb fára, annak is a legmagasabb
ágára, amely zsiráfnyakként nyúlt be a víz fölé.
Az apja ferdén előre kinyújtotta a karját.
Apa és a bugyuta történetei. Mind csak arra jók, hogy valami
rejtett igazságot mutasson be. Az apja régen is mindig ezt
csinálta, amikor ő meg a testvérei még kicsik voltak. Így akart
rájönni, hogy hazudnak-e – mindig valamiféle mesébe ágyazta a
mondanivalóját, a különös képekkel összezavarta a fiúkat,
lehámozta róluk az ellenállást, s így szinte magától feltárult a
hazugság, és mélyen beléjük vésődött a tanulság.
– És amikor az az idióta fakabát kiaraszolt az ág legvégére,
megijedt. Jól láttuk rajta. De persze csak kiabáltunk, úszkáltunk
a vízben, és azt ordítottuk neki, hogy ugorjon. Hogy biztos fél,
meg hogy nemcsak bolond, de még gyáva is.
Ivan elhallgatott, és teljesen józanul nézett Leóra.
– Végül leugrott, bele a vízbe. De nem U alakban bukott a víz
alá. Mocskos csizmája úgy állt ki a vízből, mint két periszkóp.
Nyakát szegte, mintha csak egy naposcsibe lett volna, hiába volt
olyan nagy és erős. Ennek az idiótának nem volt akaratereje.
Hallgatott ránk, gyerekekre, nem pedig a saját akaratára... azt
csinálta, amit mi mondtunk neki.
Leo érezte, hogy a lenémított telefon vibrálni kezd a zsebében.
Egy pillanatra megfeledkezett apjáról, a hallottakról, mert
minden erejével azon igyekezett, hogy feltűnés nélkül
rákukkantson a kijelzőre, hogy valóban megtörtént-e az, amiről
remélte, hogy meg fog történni.
– Leo? Figyelsz te egyáltalán rám? Én nem vagyok az a
rendőr. Megértetted?
A két biztonsági kamerához csatlakoztatott program jelzett.
Az „A’ kamera.
Ami a kerítésen volt, a zúzott köves út kezdeténél, úgy egy
kilométerre.
 – Leo, én nem vagyok bolond.
És tessék. Nem volt túl jó a kép, csupán egy egyszerű objektív
felvétele, de azért jól látszott a mobiltelefon kijelzőjén, hogy egy
kivilágítatlan autó haladt el előtte.
Tökéletes.
Mindenki a helyszínen van.
Az apja tekintete kereste az övét. De épp most nem igen volt
képes rá, hogy a szemébe nézzen.
– Leo... te kihasználsz engem?
– Mi van?
– Egyszerű a kérdés: kihasználsz te engem?
„A hangom apához szóljon” – csak erre tudott gondolni. Hogy
megtalálja a megfelelő szavakat.
– Fater, hiszen te kerestél meg engem. Te mondtad, hogy ha
te meg tudsz változni, akkor én is meg tudok változni. Épp ezt
próbálom.
A tekintetük találkozott.
Megfelelő szavak.
Ennyi az egész.
– Még Felix is. Meg Vincent is. Ők is benne vannak.
Az apját mintha kicserélték volna, eddig tele volt kétségekkel,
s most hirtelen felragyogott, mióta beléptek a csűrbe, először
tűnt boldognak.
– Azt mondod...? Felix is?
– Igen.
– És... Vincent is?
Még mindig egymás szemébe néztek. Leo képes volt rá, hogy
állja apja tekintetét.
Képes volt rá, hogy hazudjon az apjának.
– Igen. Mindkettőjüket megkérdeztem... és mindketten igent
mondtak.
Ezzel minden sokkal könnyebb lett. Talán már félig el is érte a
célját, amiért idejött. Akiről remélte, hogy követni fogja őt,
minden bizonnyal követte is, és nemsokára megpillantja az apát
és fiát, a két Dûvnjacot, amint kilépnek egy elhagyatott és
sejtelmes csűrből a semmi kellős közepén. Ha az apja rábólint –
ha bekapja a csalit, és ezzel tulajdonképpen maga válik csalivá,
hiszen lényegében azért van itt –, akkor ez a hamis nyom holnap
is tökéletesen megfelelő lesz.
– Szóval azt akarod mondani... hogy mind a négyen? Apa és
fiai ugyanabban az építési vállalkozásban?
– Igen.
– Leo, hát nem is tudom... Ezt tényleg komolyan mondod?
Leo habozott, de mindössze a másodperc töredékéig, majd
mindkét karját kinyújtotta, s olyat tett, amit emlékei szerint
talán még soha életében – megölelte az apját, és ráadásul ő
kezdeményezte.
– Igen. Komolyan mondom.
Apja mellkasa, mintha vékonyabb lenne, lefogyott a
börtönben.
– Nem kell most azonnal döntened, fater. Gondolkozz el rajta
a hazafelé vezető úton.
Vagy az a sátáni hazugság, attól zsugorodott össze az apja?
Ha most kisebbnek érzi az apját, akkor könnyebb hozzáférni
is.
Leo hirtelen maga előtt látta az apját, aki egykor arra
tanította, hogyan ugráljon ide-oda, hogy legyőzhesse a medvét.
És Leónak minden energiájára szüksége volt, hogy elhessegesse
a hirtelen feltoluló emlékképeket.
 A FÁK, A BOKROK és az esti sötétség védelmében, az
erdőszéli leshelyről tökéletesen látta, hogy apa és fia kilépnek
egy csűrből a hatalmas udvarra. Odébb egy lakóház áll. Halkan
beszéltek. Bizalmasan, John Broncks nem hallotta, mit. Majd
beültek az autóba, és elhajtottak.
Egy elhagyatott tanya, amelyet felkeres Svédország
legelszántabb bankrablója és az apja... nem sokkal egy rejtélyes
telefonbeszélgetés után.

– Mutatok neked valamit.

– Mit?
– A jövőnket.

A púpos férfi a lehallgatási részlegen Broncks kilencedik

emeleten tett látogatása után is a segítségére volt. A barátságos
bűnügyi felügyelő egy kis rábeszélésre hivatalos felkérés
hiányában is folytatta az elektronikus térképén az Ivan Dûvnjac
zsebében lapuló telefon követését. És elirányította Broncksot az
E4-es út norsborgi lehajtójától Botkyrka középkori temploma
előtt mindenféle ismeretlen, alsóbb rendű útra. Nagyon fura
érzés volt Svédország fővárosától alig több mint tíz kilométerre
igazi falusi környezetben, magányos tanyák között autózni. A kis
szobába kényszerített bűnügyi felügyelő annak is utánajárt, hogy
kinek a tulajdonában van ez az ingatlan, s felfedezte, hogy egy
elítélt bérgyilkosé, aki jelenleg Österåkerben tölti a büntetését.
Tehát így talált ide Dûvnjac egy garantáltan lakatlan házhoz.
Amikor Broncks teljesen biztos volt benne, hogy akiket
megfigyel, valóban elhagyták a helyet, előbújt rejtekhelyéről,
beszállt az épp ilyen jól elrejtett autójába, majd odahajtott a
házhoz. A kocsi csomagtartójában volt a gondosan csomagolt
táska, mivel az a rendőrségi hálózat, ami más esetben a
rendelkezésére állt, most elérhetetlenné vált számára.
Érezte, hogy elég furcsa helyzet ez.
Mintha saját magát csapná be, mintha megtagadná rendőri
mivoltát.
De nem volt más választása – hiszen ezt nem mondhatja el
sem Elisának, sem a többi kollégájának. Még nem. Addig nem,
amíg meg nem tudja, milyen kapocs fűzi saját fivérét Leo
Dûvnjachoz.
A csomagtartóból előhalászott egy zseblámpát, bekapcsolta,
és rávilágított a csűr falára, a hatalmas ajtóra, amit lánc és lakat
zárt le. A fénycsóvában megcsillant egy rozsdás betonvas, amely
az épülettől mindössze néhány méterre hevert.
Egyszerűbb volt, mint gondolta. A betonvassal lefeszítette a
láncot tartó vasalást, és kinyitotta az ajtót. Majd utána
visszanyomja a deszkába, így nem fogják észrevenni, hogy
behatolt.
Egy kisebb teherautó. Először ezt látta meg. Mert körülbelül
ez volt az egyetlen, amit látott. Egy hatalmas helyiség, amiben
egyetlen jármű és egy kisebb munkapad áll, meg egy tábori szék.
Semmi más.
A teherautó rakterét vastag műanyag ponyva takarta. Kioldott
három kapcsot, és megemelte a ponyvát, hogy belásson a
raktérbe.
És ott voltak.
Több sorban, egymás mellett, egymáson.
És a lopott automata fegyverek hatalmas kupacának tetején
volt még valami, aminek láttán kis híján kiesett kezéből a ponyva
sarka, és hátrahőkölt. De nem tette. Pedig szinte biztos volt
benne, hogy mi az, amit lát, mi az a piros mobiltelefonhoz
csatlakozó három huzal egy kisebb doboz tetején.
Egy bomba.
Ami akkor robban, ha Leo Dûvnjac úgy dönt.
John Broncks már találkozott ilyennel. Kemény bűnözők
közötti nagy értékű üzletelésnél fordult elő – ez volt az eladó
biztosítéka, hogy kényszeríteni tudja a vásárlót arra, hogy
megfizesse mind az áru, mind az azt védő jelszó vagy kód árát.
Tehát ezt forgatta a fejében. Van egy vevője. A fegyverek
tulajdonost cserélnek.
Broncks táskájából előhalászott egy pár vékony gumikesztyűt.
Ritkán visszatérő alkalom kínálkozott számára. Közel áll
hozzá, hogy elkaphassa ezt az átkozottat az eladás pillanatában,
és ezzel nemcsak magát az eladást, de az eredeti rablást is rá
tudja bizonyítani. Egy ilyen súlyos fegyverrablás a törvény
szerint terrorista cselekedetnek minősül, Leo Dûvnjacot tehát
kis szerencsével akár életfogytiglani börtönre is ítélhetik. Ami
tehát még hosszabb büntetés, mint amit akkor kaphatott volna,
ha valamennyi bankrablásért sikerült volna elítélni. Broncks
szinte teljesen biztos volt benne, hogy a svéd államtól ellopott
néhány száz automata fegyver, amit az őrültek által irányított
fegyverpiacon kívánnak értékesíteni, kimeríti azon törvényi
tényállást, miszerint... „komoly félelmet kelt a lakosságban”.
Zseblámpájának fényét a teherautó platójára irányította, és
óvatosan felemelte a legfelső fegyvert, egy AK4-est, és lerakta a
teherautó mögötti hosszúkás munkapadra, majd elővette
táskájából a speciális ecsetet és a finom koromport tartalmazó
dobozkát. Az ecsetet többször nekiütötte a lap szélének, fontos
volt, hogy az ecset kemény szőrszálai külön-külön álljanak,
mielőtt beleérinti a koromporba, és a port finom mozdulatokkal
ráütögeti a fegyvertusra, a ravaszra és a csőre. A szürkésfekete
felületen tökéletesen kirajzolódtak a lenyomatok, nemcsak egy,
de több ujj lenyomatai is. Gumikesztyűs kezével műanyag filmet
simított a felületre. Így átmásolta a rajzolatokat, amelyeket
néhány órán belül egy ujjlenyomat-szakértő összevet több mint
százezer mintával, különböző bűnügyi eljárások
gyanúsítottjainak ujjlenyomataival, amit az A fájlban
regisztráltak.
A fegyvert visszahelyezte pontosan ugyanoda, ahonnan
elvette, majd lehajtotta, és visszarögzítette a teherautó
ponyváját. Néhány lépést hátrált, hogy fejébe vésse a három
betűből és három számból álló rendszámot.
Dûvnjac, fogalmad sincs róla, milyen közel kerültem hozzád.
 NÉMÁN ÜLTEK a kocsiban.
A keskeny murvás útról a szélesebb murvás útra hajtottak.
Majd egy még szélesebbre, ami már elég széles ahhoz, hogy
elférjen egymás mellett két autó, s ne kelljen minden
találkozáskor félrehúzódni. Aztán egy aszfaltozott, s végül a
négysávos Európa-útra tértek, amely a négyes számot viselte, s
visszavitte őket Stockholmba.
Végig némán ültek egymás mellett, egészen addig, míg Leo
váratlanul lekanyarodott, s ez a betonút végül egy autós
pihenőbe vezetett.
– Miért állunk meg itt?
Egy lélek sincs. De szép hely. Rendesen ki van világítva, egy
kicsi betonépület nyilvános mosdókkal, asztalok, padok,
szemetesek, mindez egy erdő szélén.
– Budi, fater. Ürítenem kell. Mindjárt jövök.
Csak az út felét tette meg az autó és a négyszögletes kis épület
között, mikor Ivan leengedte az ablakot, és utánakiáltott.
– Leo!
Megállt, hátrafordult apja felé, aki kissé kihajolt az ablakon,
hogy jobban hallatsszon, amit mond.
– Igen?
– Tényleg komolyan gondoltad azt, amit annál a hülye csűrnél
mondtál?
– Fater, ne is beszéljünk róla többet. Ha nem akarod, hát nem
akarod.
– De akarom!
Leo túl messze volt, és már túl sötét volt ahhoz, hogy apja
láthassa az arcán azt az elégedett mosolyt.
– Hiszen tudtam, fater.
– Együtt, Leo. Felújítjuk azt a rozoga tanyát. Te meg én. Meg
Felix. Meg Vincent.
Az apja feje egyre kijjebb került. Lelkes volt. Igen, lelkes.
– Az egész család együtt! Be kell vallanom... boldog vagyok.
Boldog, Leo!
Az elhagyatott vécében tömény vizeletszag volt, nem
mindenki célzott tökéletesen. A falak nemigen látszottak a
gyenge világításban. Meg huzatos is volt, a betontömb egyik
sarkában volt egy kis ablak.
Leo elhaladt a kétszemélyes koszos piszoár mellett, bement az
egyetlen zárható fülkébe.
Már a pajtában látta a mobiltelefon kijelzőjén, hogy egy
világítás nélküli autó elhaladt az ,,A’ kamera előtt, amelyet a
zúzott köves út elején lévő kerítésre szerelt fel. És épp az előbb,
amikor apja még olyan közel volt hozza, hogy nem
ellenőrizhette, meghallotta a következő jelzőhangot, ami azt
jelentette, hogy a „B” kamera is működésbe lépett. Jó érzés. De
amit most ebben a világvégi, büdös útszéli autóspihenő
mosdójában meglátott a kezében lévő parányi képernyőn,
minden várakozását felülmúlta. Bezárult a csapda. A csűr egyik
belső falára, magasra szerelt kamera képén, amely tehát ferdén
fentről mutatta a helyet, egy zseblámpa imbolygó fényét látta a
rozzant épület sötétjében. Egy fénysugár, amely közeledett a
teherautóhoz, belevilágított. És amikor egy gyors mozdulat
nyomán a lámpát tartó ember arcára is fény hullott, Leo
egyenesen John Broncks szemébe nézett.
Hallotta magát, ahogy fojtottan felnevet.
Hallotta, hogy nevetése visszahangzik a vécéfülke szűk
terében.
Broncks tehát nem zavarja többé a terveit. S míg ő maga
nemsokára kirakja apját a magyar étteremnél, majd felveszi
Samet, addig ez a rohadt zsernyák igazi rendőrként fog
cselekedni. Előkészít egy akciót. A málladozó falú tanya körül
minden egyes bokorba elit zsarukat bújtat. És várja a nagy
rajtaütés lehetőségét, amit reményei szerint a valaha létezett
legnagyobb svéd, illegális fegyverüzlet leleplezéseként fognak
majd emlegetni.
De amit még csak nem is sejtett, az eladó, Leo Dûvnjac
tudatosan irányította őt oda.
Hogy az akció időpontját egy apjához beérkező, lehallgatott
telefonbeszélgetés fogja jelezni, mikor is apja egy tökéletesen
más üzletre fog gondolni.
És hogy a valódi akcióra ezzel egyidőben teljesen máshol fog
sor kerülni.
 A VÄSTBERGAI LEHAJTÓNÁL teljesen leállt a forgalom. Az
E4-es és az első körforgalom között egy végtelenül lassan haladó
sorba szorult. Ez volt az a ritka alkalom, amikor Broncks
mégiscsak szeretett volna egy rendőrség feliratú autóban ülni,
nem pedig ebben a diszkrét nyomozói kocsiban. De mivel
sürgette az idő, ezért jobbról, fél kerékkel az árokparton előzött.
Útját dühös autósok és hangos dudaszó kísérte. A lehajtó után
egy benzinkút volt az első épület. Beállt az egyik kúthoz. De nem
tankolt. Bement az épületbe, s azonnal a pénztárhoz sietett. Itt is
állt egy hosszú, toporgó sor, ezt sem jobbról, sem balról nem
tudta megelőzni. Két vásárló volt még előtte, egy fiatalember, aki
épp egy filmet kölcsönzött ki, s most körülményesen próbált főtt
virslit választani a legmegfelelőbb körettel. Meg egy idősebb
hölgy, aki alig bírta el mindazt, amit összeválogatott, szemmel
láthatólag vacsoráról és reggeliről is gondoskodott magának.
Broncks, hogy mégis kibírja a várakozást, bár
türelmetlenségében hevesen kalapált a szíve, megpróbált valami
teljesen másra gondolni, nem a sorra és arra, hogy siet. De nem
sikerült. Minden új gondolata tulajdonképpen a régi volt, és újra
és újra visszajutott a kiindulópontra, hogy ennyi évig rossz
nyomon haladt a szerteágazó fegyverrablás ügyében. Egy arc
nélküli árnyat keresett, akiről kiderült, hogy Leo Dûvnjacé. Pont
az az ember, aki Broncks szilárd meggyőződése szerint maga az
agy mindezen műveletek hátterében, s ezt elsősorban arra a
közvetlen kapcsolatra alapozza, amikor Dûvnjac el akarta adni
neki a fegyvereket – amit később a bírósági eljárás során „a
rendőrség durva megzsarolásaként” aposztrofáltak. Dûvnjac
fenyegetése ugyanis úgy hangzott, hogy amennyiben a rendőrség
nem vásárolja vissza a kétszáz lopott fegyvert, akkor eladja vagy
akár odaajándékozza Svédország bűnbandáinak, ily módon
megsokszorozná a piacon hozzáférhető kemény fegyverek
számát.
 A sor elején álló fiatalember komótosan rágta a virslijét, végül
egy vékony, chilis változat mellett döntött, s mikor már
másodszor kért még egy kis mustárt, Broncks végképp
elvesztette a türelmét, s ráordított, hogy a pokolba is, adja már át
a helyét a következő vásárlónak. A kettőjük között álló hölgy
hálásan hátrapillantott, mosolygott, és elkezdte lerakni a pultra
az ölében szorongatott vajat, sajtot, kenyeret, májkrémet,
szalvétát, gyertyát és a mélyhűtött töltött káposztát. Jól meg
lehetett figyelni, miként lett a benzinkútból hirtelen korunk
áruháza.
A bírósági eljárás után Broncks tovább kereste a választ az
ellopott fegyverek rejtélyére. Olykor-olykor belelapozott az
előzetes vizsgálat rendkívül átfogó anyagába, amely mindössze
karnyújtásnyi távolságra hevert tőle irodája padlóján. De a
valóságos távolság évekre rúgott. Egészen a mai napig, amikor
megtalálta a fegyverek rejtekhelyét, ahol valószínűleg egész idő
alatt tárolták azokat! Határozott fegyverolajszag volt, s a friss
lábnyomok egymást érték. És alig pár perce ott állt egy
elhagyatott csűrben – ahol láthatta is a fegyvereket! Egy
kikölcsönzött teherautó platóján, terrakottalapokon
egyenletesen elterítve! Végre utolérte. És ez olyan... rohadt érzés.
A sok vágyakozás és buzgalom helyét hatalmas, ronda, sátáni
nyugtalanság vette át, hogy a bátyja is benne van az egészben, s
vajon milyen következményekkel jár ez mindkettőjük számára.
Most már tudta, hogy Sam és Dûvnjac összeköthető. De azt még
nem tudta, milyen mértékben, vagy miképp keveredett bele Sam
ebbe az egészbe. Ezért állt itt sorba, s várt arra, hogy ez az idős
hölgy a végtelen mennyiségű árucikkét kifizesse, jó éjszakát
mondjon, és megkérjen valakit, hogy nyissa már ki és tartsa neki
a bejárati ajtót, s csak ezután került ő sorra.
– Tankolt?
– Nem. Nem tankoltam. Én csak...
– Szóval nem. De maga áll a négyes kútnál, vagy mégsem?
– ...azt szeretném, ha megerősítené, hogy...
– Virslit, kolbászt? Vagy valamit inni? Olcsó a kávénk, s ma
fél áron kaphat hozzá egy fahéjas tekercset is.
– ...a BGY 397 rendszámú bérteherautó az önöké.
– Nem értem. Bérelni akar valamit?
 – Csak azt akarom tudni, hogy a maguké-e az a teherautó.
Hogy itt bérelték-e.
– Ezt nem mondhatom meg.
– A rendszámnyilvántartás szerint a maguké.
– Ugye érti, hogy ilyen információt nem...
John Broncks időközben valamennyi zsebét átkutatta a
rendőrigazolványáért – most végre ráakadt bőrkabátja egyik
belső zsebében, majd a pultra tette.
– Kérem, válaszoljon a kérdésemre.
A benzinkutas enyhe kétkedéssel vette kézbe a bőrtokot,
kihajtogatta, alaposan áttanulmányozta a bal oldalon lévő
fényképes igazolványt, és megtapogatta a jobb oldali
rendőrjelvényt. Majd visszaadta. Azzal kinyitotta a háta mögött
lévő falon a szürkére festett kis kulcsosszekrényt. Egy csomó
apró kampó volt benne, némelyiken kulcs lógott, némelyiken
nem. És minden kampó felett egy-egy odaragasztott lapocska,
rajta nyomtatott szöveg, egy rendszám.
– Stimmel. BGY 397, a mi kocsink.
– Ki bérli?
– Nem áll jogomban felvilágosítást adni.
Broncks csak most vette ki a kutas kezéből a
rendőrigazolványt.
– Kellőképpen áttanulmányozta? Akkor tehát újra és utoljára
kérem barátságosan, mondja meg, ki bérelte ki.
A kútkezelő Broncksra nézett, aztán az igazolványra, majd
megint Broncksra. Majd egy emeletes papírtárolóra, amelynek
két kosara volt, kimenő és bejövő posta. Miközben átlapozta az
egyik kupacot, időnként a férfira sandított, aki azt állítja
magáról, hogy rendőr. Végre megtalálta, amit keresett, odatolta
Broncks elé a pulton.
Jobb, ha maga olvassa el.
John Broncks maga elé húzta az iratot. Egy bérbeadási
szerződés, a bal felső sarokban a benzintársaság lógójával,
kétoldalnyi szöveg. Az első oldal felső részén ott állt a látott
autómodell neve és rendszáma. Kicsit lejjebb egy másik ismerős
szám – egy személyi szám, tíz szám, amit már korábbról is
ismert. És legalul, egy szaggatott vonalon, az oldal egyetlen
kézírása.
Sam aláírása, fekete tintával.
 GYENGE, DE JÓL kivehető füstszag kapaszkodott az enyhe
szélbe. A ház felől jött. Egy pillanatra hajlamos volt azt hinni,
hogy csak beképzelte, a füstszag összefüggött ködös
emlékképeivel – mert ez a szag hozzátartozott a régi időkhöz,
mindig itt volt körülöttük, Sam és körülötte. Anya örökké avart
égetet, apa meg mindent, amit túl körülményes lett volna
elszállítani Strängnäs szeméttelepére.
John Broncks némán várt a vörös léces kerítésen kívül.
Mindegy, melyik este jött ide ki ebben az évszakban, ugyanolyan
sűrű sötétség fogadta. A zseblámpa fénycsóváját a kertkapura
irányította, amely gondosan be volt csukva, sőt a kampó,
amelyet egyébként rendkívül nehéz volt beakasztani, most nagy
erőfeszítés árán csak a helyére erőltette egy erős kéz.
Sam Larsen
Ez állt ott, az autókölcsönzési szerződés legalján.
Egy aláírás, amely – a tumbai háznak a földhivatal
nyilvántartásából származó tulajdonlapjával együtt – fivérét
kapcsolatba hozta egy kétszáz automata fegyverrel megpakolt
teherautóval. Ha tehát arra kerül a sor, hogy elfogja Leo
Dûvnjacot, el kell fognia Samet is. Miért kéne, hogy ez bármit is
jelentsen neki? Hiszen többé már nem léteznek egymás
számára... régóta nem jelentenek egymás számára semmit.
Mégis – jelentett. Kétségbeesést. Ez uralkodott el rajta. Egyfajta
maró, ordító, szúró kétségbeesés, ami meglepően váratlanul és
erősen rohanta meg. Nem volt biztos benne, hogy ez még a
testvérszeretet halvány nyoma, vagy pedig annak a ténynek a
tudatosítása, hogy pont ő, a testvére fogja Samet újból
megfosztani a szabadságától.
Már a benzinkútról kihajtva elkezdte hívogatni a fivérét,
sikertelenül. És mikor félúton, közvetlenül azután, hogy lehajtott
Södertäljénél a hídnál, végre sikerült elérnie az egyik
szomszédját a szigeten, csak annyit tudott meg, hogy a szomszéd
korábban, a nap folyamán látta, hogy Sam tavaszi nagytakarítást
tart, de most nem tud róla semmit. Még a révész sem találta
otthon, aki volt olyan kedves, és külön áthajtott két
menetrendszerű járat között.
Tavaszi nagytakarítás. Tehát ez a füstszag oka.
Most már látta, ahogy jött felfelé a dombra egészen az
egyetlen megmaradt gyermekkori otthonukig, követte a kavargó
szelet a ház mögé. Piros, erős narancssárga parázs izzott egy
hatalmas hamukupac közepén, pontosan ott, ahol réges-régen
mindig anya tüzelte el az avart és a kerti hulladékot.
A ház ugyanolyan sötét volt, mint az éjszaka.
Az ajtó nem volt kulcsra zárva.
Sam!
Broncks teljesen üres szobákba kiáltott be, nem volt, amibe
beleütközzön a hangja. Megpróbálta felkapcsolni a villanyt az
előszobában, meg a konyhában is, de egyik sem működött. Nem
volt villany a házban. Még a hűtőszekrény zúgása sem törhette
meg a csendet.
Végigjártatta a zseblámpa fénycsóváját a házikón, újra
kiáltott, s hangja visszhangzott a csupasz falakról.
– Sam! Hahó! Én vagyok az, John.
És ekkor végre felfogta.
Minden eltűnt.
A kőfalakat ábrázoló grafikák a bejárat melletti falon, amelyek
mindig is ott lógtak, most nem voltak sehol. Az előszoba
tökéletesen üres volt. Még a kicsi asztalka is eltűnt, amelyen
mindig ott feküdt egy piros, műanyag cipőkanál – vékony
porréteg pont ott, ahol a bútordarab korábban állt, ez volt
minden.
A konyha szintén üres.
Nincsenek székek, nincs a lehajtható asztal. Mindössze
néhány jól látható, világosabb négyszög a fapadlón, az
asztallábak helye.
És a kicsi nappali: a hatvanas évekből származó
háromszögletű asztalka, a régimódi sarokszekrény, a nagy
tévékészülék, a két állólámpa, a fotelek, rongyszőnyegek és a
kétszemélyes kanapé, amelynek kordbársony huzata kikopott a
jobb oldalon, mert ott ült mindig anya, amikor esténként
megnézte a két tévéadó híradóját vagy valamilyen vitaműsort –
mindez nem volt sehol. Foszladozó tapéta. És minden
korábbinál jobban láthatóvá vált, hogy milyen egyenetlen már a
padló, pontosan lehet látni, hol járkáltak a legtöbbet.
Az első gondolata nem volt túl logikus.
Közelgő házbemutató.
Hogy a szobák elképzelhetők legyenek mindazon bútorok és
tárgyak számára, amit a vásárló, azok az emberek, akik itt
kívánják folytatni az életüket, ide álmodnak.
A második gondolata életszerűbb volt.
Mikor szép lassan tudatosult benne, hogy mi is éghetett el
odakinn abban nagy tűzben. Sam eltüzelte a ház teljes
bútorzatát. Ő maga viszont tévedett. Sam nem úgy határozott,
hogy itt akar élni a régi emlékek között, mindössze búcsút akart
venni mindettől, hogy örökre maga mögött hagyja.
Minden emlékét, egy kivétellel.
A sötét hálószobában egyetlen bútordarab árválkodott.
Broncks odairányította a zseblámpa fényét.
Az apjuk ágya.
A fénycsóva végigpásztázta a vetetlen ágyat – és azt, ami rajta
feküdt.
A haltisztító kést.
Hegye letört, pengéje vérfoltos.
És látta maga előtt Sam fiatal, inas hátát, ahogy felemeli a
kést, és beleszúrja az apjuk mellkasába, újra és újra, csak az
izmok szakadásának hangja és az ellenállást tanúsító borda
csikorgása hallatszik.
A düh. Ami előző látogatásánál rosszullét formájában
jelentkezett. A düh, amelyet oly sokáig elnyomott magában,
tudatosan elfojtott, mivel veszélyesnek találta. A düh kiiktatja a
kontrollt, a düh utat nyit a pillanatnyi indulatnak, amivel aztán
az embernek egész életében együtt kell élnie.
Újra jelentkezett, de most nem küzdött ellene.
John Broncks berontott a szűk hálószobába, megrángatta az
ágy fakeretét, a kés leesett valahová az ágy túloldalán, majd
megragadta a vastag, hepehupás matracot, kirángatta az izzó
parázshoz, és belehajította. Visszament, szétrúgta az ágykeretet,
míg csak egy kupac léc maradt belőle, pont akkorák, hogy
remekül elfértek a fellobbanó tűzben.
Már csak a haltisztító kés volt hátra.
Olyan szépen belesimult a kinyújtott tenyerébe.
Az életre kapott lángnyelvek vad táncot jártak a matracon és
az ágykeret roncsain, a hirtelen feléledő tűz forrón sütötte John
arcát, ahogy bámulta a lángokat.
Akkor régen ő volt a fiatalabb testvér, aki könyörgött a
bátyjának, hogy mentse meg. Nem arra noszogatta Samet, hogy
szúrja a kést az apjukba. De amikor korábban oly sokszor
összeölelkezve vigasztalták egymást, mindketten attól féltek,
hogy apjuk előbb-utóbb túlságosan elveti a sulykot, és agyonveri
a kisebbik fiát.
Végül Sam döntött.
Ölni fog.
Nehogy azt kelljen végignéznie, hogy az öccsét ölik meg.
De utána ő, John, aki tehát megmenekült, odasietett a falra
szerelt zöld telefonhoz – most ez is a tűzben izzott, a
telefonkagyló egy megégett darabja kikandikált a
hamuhalmazból –, és felhívta a rendőrséget. Feljelentette a saját
bátyját. Nem adott neki esélyt. Anélkül, hogy megértette volna,
életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte Samet.
Most meg kell tennie.
Esélyt kell adnia rá, hogy Sam elkerülje az újabb
életfogytiglani ítéletet.
Tehát még mielőtt sor kerül a csűrbeli akcióra, az elfogás előtt
kell elérnie Samet, beszélnie kell vele, meg kell értetnie vele,
hogy holnap már minden késő.
De ha még ekkor is, a figyelmeztetés ellenére is a folytatás
mellett dönt, és nem hisz annak, amit az öccse tudni vél, az már
az ő saját választása.
Akkor már magának Samnek kell vállalnia a felelősséget a
következményekért.
De nekem meg kell adnom számára a választás lehetőségét. Ez
az én felelősségem. És ha a kapcsolatfelvételre tett utolsó
próbálkozásom véget ér ebben a felégetett zsákutcában, akkor
egy másik utat kell keresnem. Amely azon az emberen keresztül
vezet, akivel kapcsolatban egyszer már eldöntöttem, hogy soha,
de soha többé nem hagyom, hogy megalázzon.
Még mindig kezében volt a kés. Erősen megszorította.
Majd elhajította.
Bele a tűzbe.
 EGY BARÁTSÁGOS VILLANEGYED. Beszorítva Tallkrogen
központja és a Nynäshamnba vezető forgalmas főút közé.
Stockholm egyik elővárosa, amelyben bebábozódott az ötvenes
évek világa, ami a svéd középosztály számára készült. Szinte
minden egyes ház előtt parkolt egy autó, rendezett, sőt talán
túlságosan is agyonrendezett kertek, minden ablakban meleg
fényű lámpa, Egy olyan környezet, amelyről néha ő is
ábrándozott, hogy bárcsak képes lenne benne élni, hogy
tartozzon valahova, ahol beolvadhat, hagyhatná, hogy hasson rá
a környezet. De ez nem ő lenne. Valahogy nem illett ide.
Valahogy nem érezné, hogy él, ha az útja pontosan ki volna
jelölve, minden készen várna rá.
John Broncks becsengetett az egyik ajtón, amelyen egy
AXELSSON feliratú ovális, fényes, aranyszínű névtábla volt.
Felhangzott egy egyhangú dallam, három egyforma hosszú hang.
Hallgatózott. Semmi. Bekukucskált a konyhaablakon
keresztül. Az ablakban égett a lámpa a két ezüst gyertyatartó, egy
cserepes virág és egy porcelánmacska között. Még mindig
semmi.
S ő megint arra a nagy kupac hamura gondolt, amely a
gyerekkori ház mögött tornyosodott. Ennyi maradt belőle.
Sam elment.
Örökre.
Nem volt más üzenet.
Broncks minden erejével igyekezett ellenállni, de a rázúduló
érzelmek hatalmukba kerítették, egész testében remegett. Jeges
magányosság uralkodott el rajta, ami oly idegen volt számára,
amit még sosem érzett.
Sam a felperzselt föld taktikájával élt. Azaz mindent
elpusztított maga mögött, s csak azt hagyta hátra, ami gyengíti
az ellenséget. Demoralizálja. Megmérgezi a kutak vizét, elpusztít
mindent, ami táplálék lehetne.
Vagy otthagy valamit, ami elszívja a másik energiáját. Például
egy haltisztító kést az ágyon.
Sam a fivére. Aki magában hordozta ezt a rettenetes
gyűlöletet. Broncks ezt nem értette, sohasem értette – miért
alakult úgy, hogy bátyja őt, az öccsét választotta, és tartotta
legfőbb ellenségének.
És újra itt volt a remegés, az a jéghideg érzés a mellkasában.
De Sam hiába próbálta őt újra és újra eltaszítani magától,
hiába volt benne ez a végtelen gyűlölet, még ez sem volt
elegendő.
John Broncks tudta, hogy még egyszer találkozniuk kell. Kell,
hogy lehetőséget kapjon arra, hogy megadhassa Samnek az
esélyt, hogy saját maga döntsön. És nincs más lehetőség, csak ez
az egyetlenegy, már megint, hogy becsönget ezen az ajtón.
Most alig kivehetően, de mégiscsak úgy hallotta, hogy léptek
közelednek.
Az ablakon lévő kis oldalablak elsötétedett, valaki eléje lépett,
és elfordította a zárszerkezetet.
Egy nő, vöröses, hullámos haj, fürkésző tekintet.
– Jó napot, elnézést, hogy ilyen későn zavarok, John Broncks
a nevem, és...
– Tudom, hogy ki maga és hogy hívják. Emlékszem magára a
bírósági tárgyalásról.
Nem volt sem vádló, sem megbántott. Tisztán
ténymegállapító. A hangja.
– Késő van. Mit akar?
Broncks szerette volna azt mondani, hogy „én is emlékszem
magára – pontosan emlékszem rá, hogy napról napra ott ült a
megyei bíróság biztonsági termében, a legelső sorban, némán
végighallgatta a három fia ellen elhangzó egyik vádpontot a
másik után”. És legszívesebben hozzáfűzné, hogy már máskor is,
sokszor látta, hogy a közeli hozzátartozók mindig ugyanazt a
helyet választják az első sorban, hogy ne kelljen találkozniuk a
kíváncsi, rájuk szegeződő tekintetekkel – mintha egyszerűbb lett
volna elviselni azokat, ha a hátukat éri.
– A fiát, Leót keresem. Ezt a címet adta meg lakcímként.
– Nincs itthon.
– Ez esetben szeretném kérni a segítségét. Kérem, hívja fel.
Feltételezem, hogy tudja a telefonszámát. Kérem, mondja meg
neki, hogy beszélni szeretnék vele.
A nő még mindig fogta az ajtókilincset, és figyelmesen nézte
őt. Még mindig azzal a fürkésző tekintettel, ami egyben azt is
jelentette, hogy ha nem is tetszik a jelenléted, azért nem tudsz
kibillenteni az egyensúlyomból, mert ha te is azt láttad és azt
élted volna át, amit én, akkor pontosan tudnád, hogy semmi és
senki nem tud felzaklatni. Vagy ez csak egy álarc lett volna?
Ezért ült az első sorban? Hogy azt követően, hogy a férje agyon
akarta verni, sikerült újra talpra állnia, most ne kelljen újra
megélnie az összeomlást azzal, hogy be kell látnia, három fia
súlyos bűnözővé vált, és nemsokára három különböző börtönben
töltik büntetésüket? Mert hát ez már csak így van – aki nem
hagyja, hogy hassanak rá mások érzelmei, azt nem érik a lesújtó
pillantások, nem sérül, nem bukik el.
– Maguk itt voltak tegnap délben, a szabadulása utáni
második napon, bevitték kihallgatásra, ugyanakkor kihasználták
az alkalmat, és teljesen felforgatták a lakásomat. Tehát miről van
szó? Gyanúsítják valamivel?
És megint csak. Nem kiabált, nem csapta be az orra előtt az
ajtót, még csak a rendőrigazolványát vagy más okiratot sem kért
– nézte őt továbbra is, nézte, és teljesen érzelemmentes hangon
beszélt, próbálta megérteni, mi történik,
Nem volt hajlandó összetörni.
– Ha az lenne a szándékom, hogy elfogjam a fiát, akkor nem
egyedül jöttem volna. Akkor most fegyveres rendőrök vennék
körül a házat, hogy ártalmatlanná tegyük azt az embert, akit a
legveszélyesebbek között tartunk számon. Ebből tehát
megértheti, hogy még nem folyik ellene hivatalos eljárás. Nem
rendőrként... hanem magánszemélyként csengettem be ezen az
ajtón.
Április eleje, késő este, tehát elég hideg van még ahhoz, hogy
valaki vékony ruhában álljon a nyitott ajtóban. De egészen
biztos, hogy nem a hideg miatt tette karba a kezét. Ebben
Broncks teljesen biztos volt.
– Magánemberként? Akkor még kevésbé értem, hogy miért
tőlem várja, hogy hívjam fel. Csak nem azt akarja mondani, hogy
hirtelen jó barátok lettek?
Broncks ránézett. És megértette.
Erre nincs jó válasz.
Mivel Broncks váratlan látogatása nem is a fiáról szól, hanem
egy másik nagytestvérről – John Broncks egyetlen élő
családtagjáról.
Akiről titkon azért még mindig azt remélte, hogy nincs köze
egy fegyveres támadáshoz. Akiről titkon azért még mindig azt
remélte, hogy elérheti, meggátolhatja abban, hogy részt vegyen
Leo Dûvnjac fegyvereladási akciójában – hogy megakadályozza,
hogy újra életfogytiglani börtönbüntetésre ítéljék.
– Az úgy van, kedves Britt-Marie... ugye megengedi, hogy
Britt-Marie-nak szólítsam? Ha nem sikerül elérnem a fiát, ha
nem tudok vele beszélni és megállapodni, most, amikor még
csak gyanúról van szó, akkor itt elszabadul a pokol, ha elköveti
azt a rettenetes bűntényt, amiről bizonyosan tudom, hogy el akar
követni.
– Nem, egyáltalán nem engedem meg, hogy Britt-Marie-nak
szólítson. Mert nem ismer engem. Ha ismerne, akkor pontosan
tudná, hogy nem tudok segíteni. Én vagyok az anyja. Nem fogok
segíteni abban, hogy elfogja.
– Nem abban kell segítenie, hogy elfogjam... abban kell
segítenie, hogy megakadályozzam, hogy elfogják.
És hazudott, megint. Hagyta, hogy az anya azt higgye, az ő
családtagjának az elfogatását akarja megakadályozni a lépcsőjén
álló rendőr. Broncks hazudott neki Sam kedvéért, minthogy
hazudott egy másik okos nőnek, ráadásul rátermett
kolléganőnek is. Soha, soha többé nem kívánta újra megélni ezt
a megvetést, amit most saját magával szemben érzett.
– Britt-Marie, kérem, bízzon bennem!
– Nem tudok bízni olyan valakiben, akinek nem értem az
indokait.
– Indok?
– Mindennek mindig van valami indoka.
Kétségbeesés. Ez a hajtóerő még az indokot is száműzte. Akár
a saját édesanyja is állhatott volna ott az ajtóban, hogy védje a
fiait. De nem volt választása. Kénytelen volt bevetni azt, amit
valójában szeretett volna elkerülni – a másik kél fivért. Rajtuk
keresztül közelebb kerülhet az anyához, aki viszont eljuthat Leo
Dûvnjachoz.
– Több embert is érint az ügy.
– Többet?
– A fia, Leo, további testvéreket is bele akar rángatni ebbe az
egészbe. Másokat, akik maguktól nem is akarnának. Hiszen már
máskor is megtette. Maga azt akarja, hogy újra ez történjen?
– Felix?
Broncks ránézett, s látta, hogy az anya szemében is
megjelenik a kétségbeesés. Hirtelen elszégyellte magát.
– Ezt komolyan gondolja? Felix? Vagy nem is, nem, talán...
Vincent? Lehet, hogy ő...
– További testvérek, Britt-Marie. Csak ennyit mondhatok.
Legszívesebben odakiáltotta volna neki.
A további testvérek tulajdonképpen az én testvérem.
Szerette volna, de nem tette. És már látta is, hogy az anya, aki
eddig mindennek ellen tudott állni, mindeddig talpon maradt,
hirtelen megingott egy kissé, talán mégis sikerül áttörnie az anya
védőpáncélját.
– Hívja fel!
És odanyújtotta neki a mobiltelefonját.
– Britt-Marie, hívja fel!
– Nem.
Már látszott rajta, hogy elgyengült. De még elég erős volt
ahhoz, hogy csökönyösen ingassa a fejét.
– Hallgasson rám, Britt-Marie, meg kell...
– Nem hallja, amit mondok?
És most már kiabált.
– Vincent soha többé nem fog semmiféle bűncselekményt
elkövetni! Tudom! Én vagyok az anyja, én tudom!
A szavak mélyről érkeztek, a gyomrából, a mellkasából,
nyílként hasították át a levegőt, elsuhantak Broncks mellett, s
valahol messze a villanegyedben landoltak.
– Úgyhogy soha, soha nem fogom őket felhívni a maga
kedvéért!
Azzal egy széles mozdulattal mindkét karjával a kocsifeljáró és
a kivilágított utca felé mutatott.
– És most megkérem, hogy távozzon.
És ez már nem kiáltás volt, hanem halk, de határozott
felszólítás.
– Vagy talán azt akarja, hogy felhívjam a rendőrséget, hogy
küldjenek valakit, aki valóban szolgálatban van épp most?
 MEGHASONULT ÉRZÉS VOLT, hogy miután órákon át
furikázott az elhagyatott kis utakon, felnőtt életének talán első
némileg értelmes közös beszélgetése után kirakta az apját a
Dráva étterem előtt. Ambivalens érzések kavarogtak benne. És
ez nem tetszett neki. Nem volt rá jellemző, mintha nem is ő lett
volna. Ahhoz, hogy sikerrel járjon, minden átkozott zavaró
tényezőt ki kell iktatnia. És a felkavaró érzések zavarók.
Természetesen örült – Broncks bekapta a csalit, és az apja is
bekapta a csalit. De ahogy most ott ült a kocsiban, és kívülről
lesett be az étterembe, valami mást is érzett. Valami mocskosat.
Az apja, aki könnyed léptekkel ment a pulthoz, s a tulajdonossal
békésen csevegve rendelt még egy kávét zárás előtt, az apja
annyira... elégedettnek tűnt. Remény. Ez sugárzott róla.
Remény, amit legidősebb fia keltett benne, s amit nemsokára el
is vesz tőle.
Mocskos egy dolog.
Éppoly mocskos, mint egykor régen, abban a másik korban,
amikor egy apa tette ugyanezt három testvérrel – felkeltette
bennük a reményt, majd megfosztotta őket tőle.
De erre most szükség volt ahhoz, hogy sikerülhessen a terv,
miszerint Broncks néhány svéd mérföldnyi távolságra legyen,
amikor Leo Dûvnjac holnap pont az ő fészkét fogja kifosztani.
Apa természetesen iszonyú csalódott lesz. Megsértődik. De
attól még semmi baj sem éri. Egyetlenegy telefonhívást fog még
kapni, de több szerepet nem szán neki. Számára nem lesznek
jogi következmények – utólag teljesen egyértelművé válik, hogy
mindössze egy feláldozható bábu volt egy sakkpartiban, ahogy
arra már ott a pajtánál gyanakodott.
Az apja épp hangosan nevetett valamin, amit az étterem
tulajdonosa mondott, amikor Leo levette tekintetét a
kirakatüvegről, s autójával kénytelen volt a kettős záróvonalon át
U alakban visszakanyarodni, hogy a Ringvägenen keresztül
lejusson az alagútba, s onnan egyenesen a nagy, szálloda alatti
parkolóba. Ahol Sam várakozott rá. Együtt akarták folytatni
útjukat a régi Skanstullbron keresztül Sullo lakásába, Sicklába,
hogy elvégezzék az utolsó előkészületeket. És ekkor berregni
kezdett a titkosított telefonja. Ezt a számot mindössze néhányan
ismerték. Rápillantott a kijelzőre. Anya. A vonalas telefonról.
Nem akart válaszolni, nem akart búcsút venni – úgy gondolta,
hogy egyszerűbb, ha csak úgy, szó nélkül eltűnik. De
nyugtalanítani sem akarta.
– Szia, anya!
Ha ezen a számon hívta, akkor fontos.
– Leo, tudsz beszélni?
– Igen, tudok.
– Épp az előbb itt állt...
Nem félt, nem olyan volt a hangja.
Inkább izgatott.
Vagy akár dühös.
– ...egy rendőr a lépcsőmön. Azt mondta, John Broncks a
neve. Megismertem. Ő volt az.
Broncks?
– Azt mondta, hogy beszélnie kell veled. Személyesen.
Épp az előbb?
– Hogy meg akar egyezni veled, hogy ne keveredjen bele több
ember. Több testvér, így mondta.
Ott nála?
– Több testvér, Leo. Nem tudom mi, ki... vajon Felix és
Vincent, rájuk gondolhatott? Te biztos tudod.
Broncks! Épp az előbb! Anyánál!
– Elintézem, anya. Ne aggódj!
Azzal kinyomta. Dühös volt. Ilyennek kellett lenni a
hangjának, mikor utoljára beszéltek egymással?
– Anyád volt?
Sam mosolygott. Leo nem.
– Nem. A te hülye zsaru bátyád.
Amikor elmondta, hogy miről szólt ez a kurta beszélgetés,
Sam mintha nem is hallotta volna, mintha minden egyes szónál
még jobban bezárkózott volna.
– John meg én, már csak mi vagyunk a családunkból. Az
egész Broncks rokonságból. Tudtad, Leo? – Mintha már örökre
búcsút vett volna. – De nem számít. Ő mégiscsak egy ellenfél. Én
csak annak tartom. Már sok-sok éve. – Mintha valaki olyanról
beszélnének, aki nem is létezik. – Ellenfél... magára maradt. Ez a
helyzet.
A zöldnél balra kanyarodtak, közeledtek a Gullmarsplanhoz,
majd végiggurultak a Hammarbyvägen, el a Hűtőház és a Statoil
benzinkút előtt, és Leo arra gondolt, vajon hogy alakulhatott így,
hogy Sam volt a hozzá legközelebb álló személy, és szinte biztos
volt benne, hogy ő maga is ugyanezt a szerepet játssza nála,
Broncks helyett. Együtt haladnak életük következő szakasza felé,
ahová senki más nem követheti őket. De Sam megfeledkezett
valamiről – mert bármennyire is próbálkozott vele, hogy
kitörölje életéből Broncksot, Broncks maga ezek szerint nem
mondott le Samről. Nem volt más értelmes magyarázat. Broncks
ezek szerint mégiscsak reménykedett valamiféle megbékélésben,
figyelmeztetni szerette volna fivérét az elfogás egyre inkább
közelgő veszélyére, hogy amikor sor kerül arra, hogy
körbevegyék a csűrt, akkor ott találja a fegyvereket és Leo
Dûvnjacot, de ne kelljen ott látnia a fivérét is.
Leo újra előhalászta a belső zsebéből a telefont.
Nyomasztotta a dolog.
Anyja azonnal felvette.
– Te vagy az, Leo?
– Igen, anya. Csak azt akartam mondani, hogy... holnap
reggel beugrom. Hogy ellenőrizzem, minden rendben van.
Visszasüllyesztette ugyanabba a zsebébe a telefont, s mindazt,
amit nem tudott kimondani.
És azért, anya... hogy rendesen elbúcsúzhassak tőled.
Közeledtek Sicklához, azon belül is Tallbacken negyedhez,
Sullo lakásához a 25. szám alatt. Leo megállt két parkoló autó
között, de ülve maradt, amikor Sam kinyitotta az ajtót, és
kiszállt.
– Nemsokára jövök. Csak elintézek még valamit a holnapi
nappal kapcsolatban. Valakit, pontosan úgy, mint neked, ki kell
törölnöm a rendszerből.
Biccentett Samnak, és legurult a lejtőn. Södermalm és a
Högalidsgatan nem volt túl messze, legfeljebb negyedórára.
Hát most rohadt nagy hibát követtél el, Broncks.
És mérge irtózatos dühhé fokozódott, amit nem akart Sam
előtt kimutatni, így egy nappal a végső akció előtt, amikor
minden érzelmet kordában kell tartani, de már nem volt többé
képes rá.
Belerángattad a családomat!
 Kikívánkozott, ki akart törni belőle, nagyot ordított a kocsi
fémburkának védelmében.
Közvetetten megfenyegetted anyámat azzal, hogy
tönkreteszed a testvéreim jövőjét.
Újra felordított. Mivel az ablakokat gondosan becsukta,
frusztrációja a kocsi falának ütközve ide-oda csapódott,
körbezárta, és szinte jólesett neki.
 OTT! Ha lökhárítójával kicsit meglöki az előtte álló kocsit,
majd a mögötte állót is, akkor pont be tudja préselni a sajátját
szemmel láthatóan Södermalm egyetlen üres parkolóhelyére.
Mindig ugyanaz a helyzet, ha késő éjjel, éjfél körül ér haza –
kétségbeesett kerengés a környező negyedekben, ahol sehol egy
lélek, de minden tele van autókkal. Ezt a két autó között
kimaradt rést a Lundagatan legmagasabb pontján találta, és
ahogy az Ekermanska udvaron keresztül és a Varvsgatanon át
hazafelé tartott, a Högalidsgatanon tett első lépéseknél rátört a
fáradtság. Úgy szeretett volna már aludni. Egy rövid, pihentető
éjszakára vágyott, hogy másnap kora reggel frissen tudja
folytatni.
John Broncks sorra haladt el a házak előtt, amelyek egyetlen
óriási tömbbé olvadtak össze. Csupa négyemeletes épület apró
lakásokkal, valamennyi a XX. század első évtizedeiben épült.
Szokatlanul sötét volt, rossz volt az utcai világítás, ez csak most
tűnt fel neki, ahogy közeledett házának kapujához. Mintha valaki
akarattal kapcsolta volna ki a lámpákat. Csak a hatalmas,
kéttornyú templom az út túloldalán, csak az volt kivilágítva.
Hosszú árnyékot vetett a kétfejű, őrködő óriás. Három kongatás,
a templom harangjának tompa hangja jelezte a háromnegyed
tizenkettőt. Mikor ideköltözött, kis híján megőrjítette ez az
örökös harangozás, s öntudatlanul is mindig visszaszámolt a
következő támadás előtt – most már szerette ezt a
rendszerességet. Ez a kissé rátarti épület nem adta fel, ott állt a
nagyváros kellős közepén, és büszkén hirdette, hogy még mindig
minden pontosan olyan, mint régen.
Pedig nem volt minden pontosan olyan, mint régen.
Egyre jobban marta, egyre jobban belefészkelte magát a
kétségbeesés, amely szép lassan önmegvetéssé alakult. A legjobb
úton haladt afelé, hogy túl messzire menjen, talán már meg is
tette. Nem volt egy könnyen barátkozó típus, akit az emberek
hamar megszeretnek, de mindig is volt egy belső erkölcsi
tájolója, amely a jó irányba mutatott. De most nem. Úgy érezte,
mintha két erős mágneses tér közé került volna – Leo Dûvnjac és
a saját bátyja közé –, s ez a két mágneses tér megállította, majd
ide-oda rángatta a tájoló tűjét, s közben szétrombolta őt magát.
Mi a szösz történik tulajdonképpen? Váratlanul felbukkan,
magánszemélynek nevezi magát, és elrejtőzik ezen álarc mögé?
Hazudik másoknak? Sebet és megrázkódtatást okoz, sőt fenyeget
másokat, a saját érdekében? Sam megérdemli egyáltalán
mindezt, ő, aki még kapcsolatot sem akar tartani vele?
Megérdemli, függetlenül attól, hogy ki és miért fogta kezébe azt a
haltisztító kést?
Ebben a pillanatban John Broncksnak nem volt válasza az
összes kérdésre, csupán egyre. Hogy túl sokáig nem képes ilyen
emberként élni.
A zsebében lapuló kulcscsomó meleg volt, annak ellenére,
hogy a fényes fém a hideg éjszakával találkozott. És ahogy
kereste a megfelelő zárhoz tartozó megfelelő kulcsot, rádöbbent,
hogy a kaput máskor megvilágító utcai lámpa sem működött.
Hirtelen megdermedt, furcsa érzése támadt.
Mintha már nem lenne egyedül.
Mintha valaki állna mögötte – valaki hirtelen, némán mögé
osont.
– Te meg én, Broncks, mi sosem leszünk egymás számára
magánszemélyek.
Ez a hang.
John Broncks a kapu felé sandított. A kapu egyik oldalán lévő
üvegablak, s az abban látható tükörkép felé.
Ő volt az.
– Hallod, te átkozott zsernyák, meg ne próbálj még egyszer
kapcsolatba kerülni a családom bármely tagjával, ha nem
rendőrként teszed!
Mégiscsak elértelek. Te viszont úgy döntöttél, hogy te
választod meg a találkozás helyszínét.
Broncks lassan megfordult. Óvakodott a félreérthető
mozdulatoktól. Aki háttal áll a támadójának, az mindig
előnytelen helyzetben van.
– Pont ezt próbáltam tenni tegnap a kihallgatószobában.
Maga volt az, Leo, aki személyes szintre terelte az egészet azzal,
hogy kéretlenül ellenem akarta felhasználni Sam és az én
múltamat.
– Kéretlenül? Sam maga döntött úgy, hogy elmeséli nekem,
bizalmasan. És akkor vagyunk bizalmasok valakivel, ha bízunk
benne.
Aztán minden olyan gyorsan történt.
Az előtte álló férfi a háta mögé nyúlt, s az övéből előkapott egy
pisztolyt, és Broncks bal halántékához szorította.
– Idehallgass, Broncks! Ez itt az én kihallgatószobám. Mert
amit ma este műveltél, az valami teljesen más... felkerested az
anyámat, ráijesztettél, elhitetted vele, hogy bele akarom rángatni
a testvéreimet ebbe a... bármit is hiszel, hogy mit tervezek. És
micsoda idióta dumával!
Bár pontosan érezte, hogy a pisztoly csövének kerek nyílása
nekifeszül vékony bőrének, mégsem érzett semmit – sem
félelmet, sem rettegést.
– Nem értem a kérdést, Leo! Ugye szólíthatom Leónak?
Édesanyjának nem tetszett, hogy a keresztnevén szólítom, talán
maga sem szereti. Nem értem a kérdést, mivel nem is hangzott el
kérdés.
Ürességet. Mindössze ennyit érzett.
Nem gondolt semmire, csak belebámult abba a szempárba,
amely látszólag semmiféle összefüggésben nem állt a
cselekedettel – Leo Dûvnjac nem gondolta komolyan azt, amit
tett. Ez csak fenyegetés, nem végrehajtás.
– Mert ezt kell tenni egy kihallgatói szobában, Leo.
Kérdéseket kell feltenni, hogy az ember választ kapjon rájuk.
Nem is akarja tudni, miért kerestem fel a rohadt muterját?
A pisztolycső nyomása erősödött, ami az előbb enyhe nyomás
volt, lassan lyukká fúródott, vér csordult végig a homlokán.
– Mi a fenét mondott? Minek nevezte az anyámat?
– Akkor tehát válaszolok, Leo. A kérdésre, amit fel sem tett. A
muterját. Azért kerestem fel, hogy kapcsolatba léphessek...
magával.
Amilyen hirtelen történt az előbb, hogy a pisztoly nyomása
erősödött, s ha csak kicsit is elmozdítja az ujját a ravaszon, biztos
halált jelent, ugyanolyan hirtelen lett vége a nyomásnak, amikor
Leo leeresztette a fegyvert, s egyszerre a teljesen ellazult kezében
lóbálta.
– És sikerült. A kapcsolat. De legközelebb nem csak egy piros
kört gyártok a homlokodra... Ha még egyszer kapcsolatba lépsz
velem, te zsernyák, lepuffantalak.
Leo Dûvnjac rámosolygott, majd indult elfelé.
– Maga tudja, hol van Sam!
Leo már az úttest felénél tartott, amikor John Broncks hangja
utolérte.
– A rohadt életbe, tegyen már valamit, hogy találkozhassak
vele!
És akkor megállt. Az úttest kellős közepén.
– Menj a pokolba! Büdös zsaru.
És Leo Dûvnjac elmosolyodott, mint az imént, és ment elfelé,
mint az imént.
– Hívja fel! A francba, hívja fel, és mondja meg neki, hogy...
John Broncks futni kezdett a távolodó hát és a saját hangja
után.
– ...találkoznunk kell!
És végül utolérte, és egymás mellett mentek a
Långholmsgatan felé.
– Hívja fel! Hívja fel! Segítsen nekem, hogy elérhessem!
– Broncks... hallod, amit mondasz? A fenébe is, miért kéne
nekem segítenem pont neked?
Broncks már maga is rádöbbent, hogy elveszítette a helyzet
feletti uralmát. A reménytelenség és az önmegvetés végső
kétségbeeséssé vált. Ez már csak így működik. Közel állt hozzá,
hogy kimondja. Hogy odakiáltsa neki: „Azért segíts nekem, mert
nem tudod, hogy tudom, hogy hol vannak a fegyvereid. Mert
nem tudod, hogy tudom, hogy mire akarod használni.”
De nem tette. És azt sem mondta, nem kiáltotta, hogy miért
olyan fontos, hogy beszélhessen Sammel, miért érte meg neki a
lealacsonyodás minden pillanata.
„Mert elfoglak kapni, te rohadék. És amikor téged elkaplak,
akkor el kell fognom a saját bátyámat is. ”
– Akkor te nem ismered Samet, zsernyák.
Broncks kis híján megbotlott a járdaszegélyben.
 A torka, fájt.
Tehát mégiscsak kikiáltotta ezt az utolsó gondolatot.
– Akkor nem ismered annyira, mint én, Broncks. Ha
ismernéd, akkor tudnád, hogy ha választania kell, akkor inkább
egy golyó, mint újra a börtön.
A Högalidsgatan a Långholmsgatanban folytatódott. És mikor
Leo bekanyarodott balra a Hornsplan felé, John Broncks is
bekanyarodott, és annak a férfinak az oldalán haladt, akit talán a
világon a legjobban gyűlölt, és aki valószínűleg a világon
legjobban gyűlölte őt, ugyanolyan eszeveszetten.
– Oké. Szóval így állunk.
Itt mások is jártak, kíváncsi fülek és szemek, Broncksnak le
kellett volna halkítania a hangját, de képtelen volt rá.
– Mert ha... nem érdekel téged, hogy mi van az én
testvéremmel... talán az sem érdekel, hogy mi van a te
testvéreiddel?
És ekkor.
Mindketten megtorpantak.
– Mi a fenét akarsz mondani ezzel, zsernyák?
Egy utcai lámpa, amely ellentétben az összes többivel
működött, pont eléjük vetette a fényét. Ők véletlenül pont a fény
és az árnyék határán álltak meg, s csak álltak mozdulatlanul.
Talán azért, mert Leo Dûvnjac az előbb csak fenyegetőzött, de
nem lőtt, a következő alkalommal viszont lőnie kell. Talán azért,
mert John Broncks igen közel állt hozzá, hogy túl messzire
menjen, és átlépje rendőri hatáskörét.
– Hogy mire gondolok, Leo? Ha belépsz ide a fénysugárba,
hogy lássalak, akkor majd megmondom, mi a fenére gondolok.
Broncks egy elnyújtott lépést tett, hogy beérjen az utcai lámpa
fényébe, és ujjával maga elé mutatott az aszfaltra.
– Lépj be a fénybe!
– Én meg már azt hittem, hogy nincs is mit veszítened a
méltóságodból... Broncks, menj szépen haza, és feküdj le.
– Ide a fénybe, te rohadék!
– Jól van, jól van, jó kis rendőr. Menj szépen haza,
takarékoskodj az erőddel. Mert fel foglak keresni. Amikor a
legkevésbé számítasz rá. És elveszem tőled azt, amire a
legbüszkébb vagy.
 És egy pillanatra úgy hangzott, mintha Leo Dûvnjac
felnevetett volna, amikor megkerülte a fénycsóvát, amely
benyúlt az úttestre is – majd gyors léptek kel eltűnt a sötétben.
– Te döntöttél így, Leo! Te!
És akkor Broncks, akit továbbra sem érdekelt, hogy emberek
vannak körülötte, utána kiáltott!
– De egyvalamit jobb, ha tudsz, te rohadék... ha belerángatod
a testvéremet, akkor én is belerángatom a te testvéredet!
 ODAKINN A SÖTÉT ÉJSZAKA. Elisa fel-alá járkált a
könyvespolc és az ablak, az ablak és a könyvespolc között.
Számos szabályt állított fel magának, hogyan akarja végezni a
munkáját. Szerette a szabályokat, pont a rendszerezettség tette
őt jó rendőrré. A magánéletében viszont egyetlen szabály létezett
– soha nem szabad visszatérni egy problémás kapcsolatba, egy
olyan kapcsolatba, amit egyszer már maga mögött hagyott. Azok
a nők és férfiak, akik egyszer már mélyen megérintették
egymást, de visszaéltek ezzel a közelséggel, legközelebb újra
sebet ejtenek egymáson, még mélyebbet.
Valószínűleg ez nem is csak a lelkisérülést szenvedett
emberekre vonatkozó szabály, hanem inkább általános emberi
szabály. Amit épp ezért könnyen át lehet vinni a munka világába
is, ahol úgyis sok szabályt alkalmazott már, tehát ezek sorába
remekül beleillett ez is.
Kollégája, John Broncks, viszont nem ismerte ezt a szabályt.
Ezért volt tehát az, hogy amíg egy távoli templom harangja
hármat kongatott, Elisa csak járkált fel-alá a rendőrségi
irodájában, mint azok a rendőrök, akiket a filmekben lát, pedig
megígérte magának, hogy soha, soha nem lesz olyan. Egy olyan
valaki, aki este és éjjel is bennmarad az irodában, ahelyett, hogy
szeretteinél lenne, aki tehát még az alvás erejéig sem tud a
nyomozástól elszakadni. Most viszont azért tette, mert volt egy
lényeges különbség. Ezúttal nem csak a megszokott másik oldal
egy rohadt bűnözőjéről volt szó, akinek lakat alatt a helye,
hanem egy kollégáról is.
Megint a könyvespolctól az ablak felé tartott, és elhaladt az
íróasztal mellett, amelyen három iratkupac áll, a vizsgálat három
sarokköve – és minden újabb körnél érezte, hogy egyre nő,
növekszik, terjed benne a frusztráció, szinte üldözi. Alibi.
Mindkettőjüknek, sajnos. Broncks sátáni mosollyal nézett rá,
megint ez az összhangtalanság. És épp akkor, épp ott
világosodott meg Elisa számára, hogy ez az eltorzult hanglejtés,
amit akkor valahogy nem tudott megragadni, hol is hangzott fel
legelőször.
 A kihallgatószobában.

LD: Broncks... én és a maga kis marionettbábja épp arról

beszélgettünk, hogy ki mennyire ismeri a vele egy
folyosón lakó szomszédját.

Megállt a bal oldali papírkupacnál, amelyet úgy nevezett, hogy

„Te ütöttél először, te rohadék”. Ebbe tette a Leo Dûvnjaccal
folytatott kihallgatásának jegyzőkönyvmásolatát. Jobban
mondva a Broncks által folytatott kihallgatásét.

LD: És volt ott többek között egy elítélt, képzelje csak, aki
azt mesélte el, hogyan szúrta le a saját apját egy
nyaralóban.

És elolvasta újra a jegyzőkönyvet azzal az emberrel, aki

ujjaival megkopogtatta a kamera objektívét, tenyerével a
mikrofonra csapott, és közvetlenül ahhoz a férfihoz szólt, aki a
szomszéd szobából egy képernyőn keresztül figyelte őket.

LD: Huszonhét rohadt szúrás saját apjának a mellkasába.

És körülbelül ekkor rontott be Broncks váratlanul a szobába,

ekkor szakította félbe a kihallgatást. Leo Dûvnjacnak sikerült
provokálnia őt. Elisa már eddig is többször neki szegezte
Broncksnak a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a fene történt,
miről beszélt Dûvnjac. És mindig csak egy kényszeredett mosoly
volt a választ
Elisa nem szerette a megérzéseket.
De az előtte fekvő kihallgatási jegyzőkönyv tényeket
tartalmazott.
Valami nem stimmel John Broncksszal. És az ő munkaköri
feladata, hogy rájöjjön, mi az a valami.
Újabb kör a szobában, de közben csökkent a feszültsége.
Mindig így van, ha jobban látja, miről is van szó, mi a feladata –
mostantól kezdve Broncksot is szemmel kell tartania, mivel ő
nem ismeri a szabályokat. Mármint azt, hogy soha nem szabad
visszatérni egy problémás kapcsolatba, egy olyan kapcsolatba,
amit egyszer már maga mögött hagyott. Egy rendőr számára ez
azt jelenti, hogy sohasem szabad ugyanazt a személyt kétszer
elkapnia. Legalábbis akkor nem, ha korábban már nyomoztál
utána egy bankrablási sorozat kapcsán, és hónapokon keresztül
folytattad a kihallgatását. Mert ilyenkor kialakul egy különleges
kapcsolat. Már nem tudsz objektív maradni. Te és a bűnöző már
hatottatok egymásra, egyikőtök meg fogja próbálni kihasználni
ezt a közelséget.
Elisa megállt a papírkötegeknél, már megint.
A gyanúsított rovatba ceruzával beírta Broncks nevét,
Dûvnjac neve mellé, majd az iratot áthelyezte a következő
kupacba, az asztalon lévő középső kötegbe, amin ez állt: „Te
cseszted el.”
Amíg nem kap elfogadható magyarázatot a kihallgatás alatt
történtekre, addig John Broncks is ott lesz abban a kötegben. És
ha Broncks maga nem akar magyarázatot adni, akkor
hajnalhasadtakor, amikor az éjjel nappalra vált, neki magának,
Elisának, kell felkeresnie és beszélnie valakivel, aki ezt meg tudja
tenni – Leo Dûvnjac.
 ISTEN VELED! Eddig ez a búcsúkifejezés még csak eszébe
sem jutott. Régies, fennkölt, távolságtartó. Pedig ezért volt most
itt. Hogy istenhozzádot mondjon. Nem sziát vagy viszlátot. Mert
le akar zárni valamit.
Búcsút akar venni – örökre.
Leo már épp bedugta a zárba a kulcsot, és félig el is fordította,
amikor félbeszakította a mozdulatot. Ez ugyanaz a lépcső, amin
alig néhány órája az az átkozott zsernyák próbálta megsérteni a
családi szentélyüket. Csak bámulta anyja lakásának zárt ajtaját, s
közben emlékeiben felidézte azt a nyolc részlépést, amelyek
együtt kiadják tervének utolsó nagy akcióját – aminek a
„Rendőrpalota” nevet adta, s amire alig néhány óra múlva kerül
sor. Nyolc részlépés, amiből a legutolsó az, hogy pontosan 19.00-
kor elhagyja az országul. A legelső viszont az, hogy istenhozzádot
mondjon, akármilyen szörnyű érzés is ez számára – mert ez az
alapfeltétele annak, hogy mindent semlegesíteni tudjon, ami
zavarhatja őt, mert tisztán, zavaró gondolatok nélkül kell
nekivágnia annak, hogy visszavegye azt, ami nincs.
A bankrablások hosszú sorozata alatt soha nem volt
nehézsége azzal, hogy benyisson egy bankba, és töltött fegyverrel
követelje az ismeretlen emberek figyelmét, soha nem feledkezett
meg arról, hogy mindez azzal a kockázattal jár, hogy
menekülésre kerülhet a sor, és mások is foghatnak őrá fegyvert.
De itt állni! Benyitni ezen az ajtón, és az anyja szemébe nézni,
aki egy másik világban mindent jelentett számára, szeretetet,
biztonságot, és aki maga nem tudja, nem érti, hogy ez lesz az
utolsó találkozásuk.
Gyors pillantást vetett Samre, aki ott várt az autóban anya
kocsifeljáróján, majd egy mély lélegzet, mielőtt teljesen
elfordította a kulcsot a zárban, és résnyire nyitotta az ajtót. Égett
a villany az előszobában és a konyhában is, frissen főtt kávé illata
terjengett, pedig még nagyon kora reggel volt. Amikor még
kicsik voltak, anyjuk dobozban vitte magával a vacsoráját, mikor
esténként dolgozni indult a sköndali szeretetotthonba, ahol
egész éjjel őrizte a sérült gyerekeket, s ő maga akkor aludt,
amikor a saját gyermekei iskolába indultak. Most már nappal
dolgozott, és Leo hallotta az újság zizzenését, ahogy az anyja
lapozott. Most jut ideje magára is, nem úgy, mint rég.
– Jó reggelt, anya!
Anya ott ült a fenyőasztalnál, az ablak és a fűtőtest mellett,
amely mindig is az ő helye volt. Már felöltözött, akár indulhat is.
Előtte az üres zabkásás tál a mélyhűtött fekete áfonya nyomaival.
Piros olvasószemüveg, amelyet az orrára tol, amikor felnéz rá.
– Leo? Nem hallottam, hogy bejöttél.
A kávéskanna a konyhapulton, Leo töltött magának egy
félcsészényit a langyos italból.
– Nem baj, ha megiszom a végét?
– Csak idd, úgyis megyek néhány perc múlva.
– Akkor veled együtt indulok én is, van még dolgom.
Nekidőlt a konyhaszekrénynek, hiszen sokszor itta így a
kávéját, állva, szinte menet közben, de valahogy ez most egészen
más – kényelmetlen volt, a szekrény éle mélyen belevágódott a
hátába.
– Hm, anya!
– Igen?
– Sajnálom a tegnap történteket. Azt az idiótát, aki úgy
megijesztett téged
Anyja összecsukta az olvasószemüvegét, és óvatosan belerakta
a fekete tokba, majd kezébe söpörte az asztalon összegyűlt
morzsákat, ráöntötte a kistányérra.
– Nem ijedtem meg, Leo. Csak elgondolkodtam.
– Nem kell ezen többet gondolkodnod. A zsaru hülyeséget
beszélt. Hallod, anya? Ne aggódj!
Az anyja kinyitotta az újságot, átlapozta a sport- és
kultúrrovatot, a helyi híreket.
– Leo, tudod, hogyan olvasok én mostanában újságot?
Visszalapozott a belföldi hírekhez.
– Mindig itt kezdem. Nem a kultúránál, nem a sportnál, a
gazdasági vagy külügyi rovatnál, Stockholmnál vagy a
szórakozásnál. És ennek megvan a maga oka. Ahhoz, hogy
egyáltalán némileg nyugodt lehessek, tudnom kell, hogy történt-
e valami. Volt-e valami komolyabb rablás. Esetleg lövöldözés.
Egy bűntény. Ezek olyan oldalak, amelyeket azelőtt sosem
olvastam. Akkor kezdődött, amikor letartóztattak benneteket.
Akkor. A bankrablások után.
Ujjhegyei végigsiklottak a hatodik, hetedik és a nyolcadik
oldalon.
– Mindennap valami új állt benne. Új vádpont, új
bizonyítékok, esetleg tanúvallomások. És amikor néhány hónap
után végre meglátogathattalak, és megkérdeztem, hogy igaz-e
mindaz, amit írnak... emlékszel még rá, hogy mit válaszoltál,
Leo? Azt mondtad, hogy ne aggódj, anya! Pontosan azt, amit az
előbb is.
Azzal odanyújtotta neki az újságot, mintha azt akarná, hogy
tegyen már vele valamit, vállalja érte a felelősséget.
– Anya... Felixnek vagy Vincentnek semmi baja sem lesz.
Ígérem.
– És neked?
Leo széttárta a karját. Mosolygott, azzal a meleg, sejtelmes
mosollyal, amiről tudta, hogy anyja úgy szereti.
– Anya, tudod jól, hogy én mindig boldogulok.
– Hát akkor... nézz rám, Leo! Miért volt itt a rendőrség már
kétszer is? Még csak három napja vagy szabadlábon, s már
kétszer is jártak itt.
– Mert ők már csak ilyenek.
Az anyja mintha szeretett volna még kérdezni valamit, de
aztán meggondolta magát, s kezében a szemüvegtokkal felállt.
Jellegzetes anyamosollyal kikapcsolta a kávéfőzőt, és útban az
előszoba felé elment előtte, felvette a kabátját, a sálját, és bebújt
a rövid szárú, cipzáras bőrcsizmájába.
Most.
A fenébe is, most, gondolta Leo.
– Leo, mennem kell. Sőt, rohannom. Most van a legnagyobb
forgalom, nyolckor kezdek.
Most kell megmondanom neki.
Azt, amiért jöttem.
– Anya?
– Igen?
– Én... te...
– Igen?
– ...kikísérlek.
 Anyja a fiókos szekrényen álló táskájáért nyúlt, majd ujjait a
bejárati ajtó kilincsén nyugtatta.
– Leo... te már mész is?
– Igen.
– Akkor miért jöttél?
– Mert... mondtam már neked tegnap este. Ellenőrizni
akartam, hogy minden rendben van.
– Nem, Leo, miért jöttél valójában?
Választ várt, de nem kapott. Így ujjaival lenyomta a kilincset,
és tartotta az ajtót, mert a reggeli friss szél igencsak rángatta.
Maga elé engedte a fiát, majd kulcsra zárta az ajtót, és elindult az
aszfaltozott felhajtón álló autója felé, amely mindennap, amikor
dolgozott, elvitte őt a Hudinge kórházba. Épp, amikor be akart
szállni, észrevette a másik autót, ami kissé útjában is volt, ha ki
akar tolatni.
– Ez meg ki?
A kormánynál egy magas, szőke férfi ült. Negyvenévesnek
gondolta, esetleg negyvenötnek. Ránézett, a férfi óvatos
bólintással köszönt. Néhány nappal korábban megfigyelte azt a
ragadozóautót, amelyben rendőrök ültek, épp azok, akik nem
sokkal később elvitték Leót, épp, amikor elkészült az ebéd.
Abban biztos volt, hogy valamiképp ez az autó is összefüggésben
állt legidősebb fiával, mint ahogy abban is, hogy aki az autóban
ült és Leóra várt, nem volt a fia ellensége.
– Te, Leo? Ki ez a férfi?
– Sam.
– És?
– Egy jó barát.
Britt-Marie szinte azonnal megértette, hogy ennyi volt az
információ, több nem lesz. Tehát kikapcsolta a kocsi riasztását,
beült, beindította a motort. De ahogy be akarta húzni a kocsi
ajtaját, Leo elkapta.
– Hát akkor, anya...
Tétován markolászta a kocsi ablakkeretét, szinte rádőlt az
ajtóra.
– ...hát igen... szép napot.
Britt-Marie óvatosan megnyomta a gázpedált, nehogy
lefulladjon a motor.
 – És... anya... ne aggódj!
Az anyja csak ült ott, a motor erőszakosan szétáradó zajában,
és nézte őt, sokáig nézte.
De tekintete nem volt sem szemrehányó, sem reményvesztett.
– Leo!
– Igen, anya?
Mintha tudta volna, hogy holnaptól kezdve sem tehet mást,
csak olvashatja a napilap híroldalait.
– Szeretlek.
 KÉT CSÉSZE FEKETE és két sajtos-sonkás szendvics egy szép
kis fémasztalon. Egy egészen kicsi kávézó, amely most a fahéjas
csigák és almás piték lenyűgöző halma mögött álldogáló
felszolgálótól eltekintve, aki feltehetően egyben a tulajdonos is,
szinte teljesen üres. No, meg ott volt a két vendég a Bergsgatanra
és a Rendőrpalotára néző ablaknál.
– Enned kéne valamit, Sam.
– Nem tudok. Egy falat sem megy le a torkomon. A francba,
egyszerűen nem megy.
Sam a kistányért piszkálgatta meg az érintetlen kávét, mintha
azt akarta volna bizonygatni, hogy még hozzányúlni is fájdalmas.
Olyan ideges volt, amilyennek Leo még sosem látta, még a
finanszírozási rablásnál sem, amikor a tejeskocsi volt az egyetlen
autójuk a meneküléshez.
– Tudom, hogy rövid az idő... de ennyi időnk van.
– Leo... nem erről van szó.
– Várj egy kicsit!
Leo felállt, és odalépett a vízzel teli üvegkancsóhoz, amely egy
külön asztalkán állt a fehér szalvéták és fényesen csillogó
kiskanalak társaságában. Innen még jobb volt a kilátás az út
túloldalán lévő házra. Kronoberg. Egy egész, hatalmas háztömb,
a svéd rendőrség dobogó szíve, amiből minden dobbanásnál
egyenruhás rendőrök és feliratos rendőrautók áradtak ki, hogy
fenntartsák a jogállam rendjét. És közülük senki, de senki nem
tudta, hogy mindössze néhány óra múlva ő is szabadon ott fog
járkálni közöttük.
Letette a poharat Sam elé, színükig töltötte vízzel.
– Legalább igyál.
– Úgy volt, hogy hárman leszünk, Leo. Azt mondtad, szerzel
valakit Jari helyett. Valamelyik testvéredet.
Együtt követték az Évszázad Rablásáról szóló tévéhíradásokat
a börtön egyik társalkodójában. Egy kerek évig tartó folytatásos
regény. Reménykedett benne, hogy még tovább elhúzódik, amíg
jogerőre emelkedik az ítélet. De két héttel a szabadulása előtt
meghozták azt a rohadt döntést. A Legfelsőbb bíróság nem
foglalkozik az üggyel. Ezzel egy csapásra minden megváltozott.
Megvolt a határidő. A Sullótól megrendelt információból
megtudta, hogy csak kéthetente van szállítás, minden második
csütörtökön 14.00 órakor. És hogy ennek az időszaknak a
szállítmánya egészen különleges – ebben a szállítmányban lesz a
svéd történelem legnagyobb bankrablásában lefoglalt pénz is,
elszállítják a tumbai értékpapírgyárba, hogy elégessék. Mert így
működött a svéd jogrendszer – ezek a bankjegyek már
betöltötték a szerepüket, bizonyítékok voltak az ügyben, és most
megsemmisítésre kerülnek.
Ilyen lehetőség egyszer van az életben.
– De nem vállalták. Másban pedig nem bízom. Így is
megoldjuk.
– Az volt a terv, hogy egy ember lesz itt, kinn, hogy szemmel
tartsa az igazi zsarukat, akik be akarnak menni. És ketten
lennének benn. Most egyedül leszel ott benn... a francba, ez
olyan hülye érzés.
– Ezért volt tehát még fontosabb, hogy tegnap egyedül
végrehajtottam a próbát. Felvételeztem egy ócska
napszemüveget valami piti kis nyomozásból, Hogy kipróbáljam a
rutinokat és leellenőrizzem az épületrajz helyességei Hogy
mérjem az időt. Hogy lásson a személyzet. És minden jól ment,
Sam! Egészen könnyen! Az ő agyukban meg sem fordul, hogy
valaki annyira őrült lehet, hogy pont a... pont ide hatol be. A föld
alá, ahol több szinten ülnek a kis hülye rendőrhivatalnokok, és
megpróbálják előre látni, hogy az olyanok, mint mi, mit
csinálnak odakinn, és itt kinn akarnak elkapni minket. –
Áthajolt az asztalon, és kimutatott az ablakon túlra. – Látod,
Sam?
Samnek sikerült lenyelnie néhány korty vizet, de többet
végképp nem bírt. Megint ott volt a gombóc a torkában.
Megpróbálta követni Leo mutatóujját, de csak még több
rendőrautót látott, bennük még több rendőrrel.
– Nézd csak, Sam! Ott, két készenléti autó. Elmennek innen,
arról a helyről, amiről azt hiszik, hogy a legjobban védett. És ott
meg, négy egyenruhás, akik a főbejáraton keresztül nevetve
lépnek ki az épületből, és figyeld csak meg, ahogy az a bajszos
valami nagyon-nagyon vicceset mond, és a mellette haladó
rendőrnő teszi-veszi magát... Látod, milyen jól szórakoznak? És
tudod, miért, Sam? Mert csak néhány méterre vannak attól a
helytől, amit mind ez idáig a legbiztonságosabbnak tartottak. És
pont ez az, ez a biztonságérzet az, amit elrabolunk tőlük, örökre!
Azzal Sam elé tolta a vizespoharat, de társa csak a fejét rázta.
És ez nem jó.
Most nincs idő az ilyenfajta idegességre.
Némi enyhe szorongás egy bankrablás vagy értékszállítmány
kirablása előtt még előnyös lehet, élesíti az érzékszerveket. De
nem uralkodhat el rajtad. Ez nemcsak a mozdulatokra hat,
hanem lassítja a gondolkodást, és elbátortalanít.
– Sam! Mindössze annyi a dolgod, hogy az üres utazótáskák
ott legyenek a helyükön az autóban, és amikor jelzem, hogy kinn
vagyok, gyere oda értem meg a teli dobozokkal megrakott
molnárkocsiért, és a helyedről egész idő alatt tartsd szemmel a
rendőrpalota Kungsholmsgatan felőli bejáratát, illetve a régi
városháza Scheelegatan felőli bejáratát. – Leo előrehajolt, és
kezét Sam vállára tette, ahogy Vincenttel szokta tenni, ha
bizonytalannak tartotta. – Tehát te, Sam, egészen addig, amíg
készen nem vagyunk, s már elfelé megyünk, semmit sem
kockáztatsz. Ott, bent csak engem kaphatnak el.
Mint valami ósdi tehénkolomp. Ilyen hang hallatszott, amikor
kinyílt és becsukódott a kávézó ajtaja. Egy szögletes, fényes
valami lógott zsinóron, s amikor vendég lépett be vagy távozott,
a nyíló és csukódó ajtó nekiütközött. Most négyen érkeztek. A
nevető rendőrök. Nem azért indultak tehát, hogy elfogjanak
valakit – hanem kávézni és sütizni jöttek, hogy itt folytassák a
megkezdett nevetgélést.
– Rendben, tehát csak a biztonság kedvéért... gondoltunk
mindenre?
Leo lehalkította a hangját, bár az egyenruhások a kávézó túlsó
végében telepedtek le, közel a kiszolgálópulthoz. Elmosolyodott.
Itt ülünk, egészen közel – és most fogjuk utoljára végigvenni
minden egyes pontját a legvakmerőbb rajtaütésnek, amiről
valaha is hallottatok.
– A bűnjelkikérő nyilatkozat rendben. A zsaruszámítógép heti
beosztása szerinti ügyeletvezető tiszt aláírásával. Bűnjelraktári
szám rendben, tíz csomag, körülbelül 25 x 32 x 30 centiméter,
kényelmesen belefér két nagyobb költöztetődobozba. Két
egyenruha. Rajtam lesz az egyik, Sam, te meg közvetlenül azután
vedlesz át a másikba, s felteszed a teljesen igazi rendőrjelvényt,
ahogy leraktál engem a régi városházánál.
Egy ideig némán ültek, hallgatták a nevető idiótákat és a nagy
falióra ketyegését. Majd Sam hirtelen felkapta a vizespoharat,
félig kiitta, sőt elrágott néhány falatot a sajtos-sonkás
szendvicséből is.
– Remek, Sam. Akkor megcsináljuk.
Leo bőrkabátja a mellette lévő széken lógott. Most kivette
belső zsebéből a telefont, azt, amelyiket csak arra akart
használni, hogy egy előre beprogramozott számot hívjon róla, s
néhány percre kiment a kávézóból. Amíg várakozott, hogy
kicsengjen a hívott szám, felnézett a rendőrpalota mit sem sejtő
sárga, vakolt falaira.
Egyetlenegy rendőr volt az, akinek nem volt szabad ott
tartózkodnia 13.45-kor.
Te kaptál el engem, te átkozott.
És csak te ismerheted fel Samet, vagy akár engem is – hiába
változtatom meg a szemem színét és nyírom kopaszra a fejem.
Éppen ezért neked valahol máshol kell lenned. Tehát
aktiválom a félrevezető nyomot.
Már hallotta is, hogy kicseng a telefon, egy ismétlődő hangsor,
amely megszakadt, mikor a jól ismert hang beleszólt.
 JOHN BRONCKS ÉLETÉBEN először nézett farkasszemet a
halállal. Azzal a gondolattal, hogy meghalhat ma éjjel. De
semmit sem érzett. És még mindig nem tudta eldönteni, hogy ez
jó vagy rossz. Leo Dûvnjac egy templom árnyékában, egy kiégett
utcai lámpa sötétjében, minden előzetes figyelmeztetés nélkül a
halántékához szorított egy pisztolyt – egy Sig Sauert, a rendőrség
szolgálati fegyverét, és különös módon Broncks épp erre
összpontosította tudatát –, s akkora erővel nyomta oda, hogy
John érzékeny bőrén kerek, vörös gyűrű keletkezett.
Nyújtózkodott. Egy kétszemélyes bőrkanapé talán mégsem a
legkényelmesebb hely, ha valaki egy egész éjszakát tölt el rajta.
De utána képtelen volt elaludni. Csak forgolódott, izzadt ott,
az ágyban, vagy egy órát hadakozott a lepedővel és a párnával,
végül feladta. Teljesen éber volt. És ennek semmi köze sem volt a
halálos fenyegetéshez. A pisztolycső nem rémisztette meg.
Dûvnjac sem rémisztette meg. Sam viszont igen. Egy egész élet
rejtőzött abban a kupac hamuban. Egy család, egy gyermekkori
otthon az izzó parázsban. Ez volt az ijesztő – egy testvér, aki nem
hajlandó szóba állni vagy találkozni vele, egy testvér, akiben
felgyülemlett a gyűlölet, s igazából csak az maradt meg benne.
Az agyonizzadt lepedőt a teste köré csavarva felkelt, és hozott
magának egy pohár vizet, majd visszarogyott a kanapéra, és
bambán bámulta a különböző tévécsatornák diktátorokról,
tengeri csatákról és királyi pszichopatákról szóló
dokumentumműsorait. Majd az egyik filmjelenet kellős közepén,
ami talán arról szólt, hogy házasságtörés miatt lefejeznek egy
nemesembert, felállt, és – ő, aki soha nem ivott alkoholt, ha
egyedül volt – odahozta magának a könyvespolcról azt a
whiskysüveget, amely bontatlanul árválkodott ott, mióta csak
kollégáitól megkapta az Évszázad Rablásának megünneplése
alkalmából. A film helyett inkább félig megtöltötte a poharát. S
néhány lefejezéssel később el is szunnyadt.
És aludt, egészen addig, míg épp az előbb meg nem szólalt a
telefonja.
A púpos volt a Kilencedik emeletről. A segítőkész bűnügyi
felügyelő a lehallgatási részlegtől.
 Szólt, hogy nemsokára átküld egy hangfájlt, a lehallgatott
telefont röviddel előtte újra használták.

„– Fater, három óra múlva érted megyek, oké?”

És Broncks oly jól ismerte mindkét hangot.

„– Skanstull. Az étterem előtt.

Az idősebb hang mormogását, melyen kimondottan

hallatszott, hogy az illető töri a nyelvet. A fiatalabb hang jól
artikulált, határozott volt, pedig nagyon halkan hallatszott.

„– Ott akar találkozni velünk a vásárló háromnegyed

kettőkor. Ahogy mondtam neked tegnap... meg akar
bizonyosodni róla, hogy tényleg tudunk szállítani.
– Még valami, Leo, mielőtt leteszed.
– Igen?
– Csak azt akarom, tudd... igen, elsőre eléggé
elbizonytalanított ez az idióta ötleted. De ma éjszaka
láttam álmomban. Tényleg jó üzlet. Mindenki csak
nyerhet rajta. Az egész család.
– Örülök, hogy már nincsenek kétségeid. Mert komolyan
szükségem van a segítségedre. ”

Egy kicsi még hátra van a felvételből. A beszélgetés, amely a

képernyő alján látható idővonal szerint 09.12-kor kezdődött,
összesen nyolcvanhét másodperces. Tehát a csend, mert most
csak a csend hallatszott, nem elektronikus csend volt, hanem
gondolkodási idő apa és fia között, akik néhány óra múlva
értékesítik Svédország legnagyobb magánfegyverkészletét.

„– Ja, és fater, ugye nem kell mondanom, hogy most

különösen fontos, hogy ott állj pontosan a megbeszélt
időben, nehogy késs, mint legutóbb!”
 Broncks a tévé felett lógó faliórára pillantott. Háromnegyed
tíz. Már csak négy óra van hátra a vevővel való találkozásukig.
Rohamosan fogy az ideje, hogy megérthesse Sam szerepét az
ügyben.
Az az idő, amire szüksége volt ahhoz, hogy kidolgozhassa a
tervét, amit pontosan abban a pillanatban készül bevetni,
amikor Leo Dûvnjac átveszi a pénzt.
John Broncks ásított egy nagyot, és kinyújtóztatta a hátát.
Ha majd ma este újra itt üldögél ezen a kanapén, már tudni
fogja, hogy elvesztette-e az egyetlen családtagját, örökre.
 SEHOL NEM TELIK olyan lassan az idő, mint mikor egy
kórház végtelen folyosóján kell menned.
Elisa először a másodperceket számolta, majd a lépteket,
végül a lélegzet vételeket.
A mozdulatai, a módszertől teljesen függetlenül, egyformán
görcsösek voltak, és ugyanolyan lehetetlennek tűnt, hogy ennek
a végtelenségig tartó folyosónak valaha is a végére érjen.
Talán azért lehet ez így, mert itt minden olyan egyforma. A
fehér falakat fehér falak váltják fel, mindent egyforma sárga
linóleumpadló borít. Nincs hol megpihenjen a szem, semmit
sem használhat segítségként a tájékozódáshoz. De lehet, hogy a
belső tájékozódási pontokról van szó – arról a távolságról, amit
saját bensődben kell megtenned, hogy fogadd a hírt, amitől
annyira rettegsz. Arról a tehetetlenségről, amikor valaki egy
olyan információra vár, ahol egyenlő esélye van az életnek és a
halálnak – egy olyan állapot, ami egykor teljesen megváltoztatta
őt is, és amit soha, soha többé nem akar újra átélni. Végül csak
odaért.
A végtelen folyosó végére.
A tolóajtóhoz, amely a felirat tanúsága szerint a K83
Ortopédiai osztályra vezet, amely olyan hihetetlenül végtelen
nyugalommal fogadta, ami tökéletes ellentéte volt annak a
nyüzsgésnek, amit ő élt meg annak idején, amikor itt feküdt. Itt
helyrehozzák az embereket. Megnövelik az életminőségüket. A
páciensek általában jobb állapotban hagyják el az osztályt, mint
amiben érkeztek. Elisa mindössze néhány lépést tett ezen a
rövidebb, színesebb és lényegesen nagyobb gonddal
megtervezett folyosón, máris ott állt az a nő, akit keresett.
Mélyen belemerült az egyik kollégájával folytatott beszélgetésbe,
mindkettőjükön fehér köpeny és ugyanolyan fehér, puha, vastag
gumitalpú cipő.
– Jó napot, elnézést, hogy...
Britt-Marie abban a pillanatban, hogy meglátta őt, és
meghallotta a hangját, félbeszakította a kollégájával folytatott
beszélgetést, és elindult feléje.
– ...idejövök és zavarom, Britt-Marie, de ezt a címet adta meg
nappali elérhetőségeként. És mivel nem találtam otthon, és a
telefonra sem válaszol, úgy gondoltam, hogy...
– Láttam, hogy keresett. De úgy döntöttem, nem veszem fel,
mert most dolgozom. És ez itt az én védett zónám. Ide nem ér el
a legidősebb fiam tevékenysége. Itt nem vagyok hajlandó
rendőrökkel tárgyalni.
– Egyetlenegy kérdésem van. És...
– Helyes, akkor fel is teheti addig, amíg kikísérem.
Négy teljesen egyforma kórterem mellett haladtak el,
mindegyikben négy gurulós ágy volt, körülöttük egy kisebb erdő
tolókocsikból és mankókból. És Britt-Marie amint kinyitotta a
fotocellás ajtót, és a végeláthatatlan kórházi folyosó
linóleumszőnyegének első méterén álltak, mind tekintetével,
mind hangjával jelezte, hogy Elisa kezdje meg azonnal és zárja
rövidre a beszélgetést.
– Nos, mit akart kérdezni? Mi az az egyetlen kérdés?
– Leo.
– Ez nem kérdés.
– El kell érnem. Nagyon fontos. Különben nem lennék itt.
Az a tekintet, ami az előbb még olyan határozott volt, hirtelen
végtelen fáradtságot tükrözött.
– Nem tudom, hol van.
– Mikor látta utoljára? Mert végül is a maga címét adta meg
elérhetőségnek. Ez már a második kérdése.
Elisa próbálta megérteni, mi lehet az oka ennek a feszült
ellenállásnak, természetesen megértette, hogy az anya nehezen
viseli el, miképp alakult fiai élete, megérti fájdalmát, hogy
ahelyett, hogy unokákról álmodozna, letartóztatásokra, bírósági
tárgyalásokra és börtönlátogatásokra kell felkészülnie.
De azt nem tudta megérteni, hogy miért hevesebb az
ellenállása most, mint akkor, amikor előzetes bejelentkezés
nélkül szinte betörtek a házába, és a házkutatás során
tökéletesen széttúrták az otthonát.
– Britt-Marie, egy bűnügyi eljárás keretében keresem fel.
Kérem, válaszoljon. Mikor látta a fiát utoljára?
A középkorú nő tekintete még mélyebb fáradtságot sugárzott.
– Ma reggel.
– Ma reggel?
 – Igen. Néhány perccel azelőtt érkezett haza, hogy indulnom
kellett. És azonnal távozott is, velem együtt.
– Jól értettem? Ma reggel odajött a lakásba... és mindössze
néhány percig maradt? És onnan hova ment?
És azzal elfordult tőle a tekintete, máshová, akárhová, csak el.
Mintha valami biztos pontot keresett volna, valamit, amin
megpihenhet. Pontosan úgy, mint néhány perccel korábban
Elisa a véget nem érő kórházi folyosón.
– Britt-Marie! Nézzen rám! Tudja... hová mehetett?
– Nem. Nem tudom. És azt... Lehet, hogy furcsán hangzik, de
azt hiszem... azt hiszem, többé nem jön vissza. Valahogy az volt
az érzésem. Hogy istenhozzádot mondott. Nem mondta ki,
mégis éreztem.
Fehér köpeny, fehér cipő, mellén egy névtábla Britt-Marie
Axelsson, ápolónő felirattal. A mozdulatai és a kisugárzása
egészen idáig tökéletesen összefüggött azzal a biztonsággal, amit
a külsője sugárzott. De ez most egy csapásra megváltozott. Arcán
vörös foltok jelentek meg. Összetört. Zaklatottnak tűni
– És most én teszek fel egy kérdést... és elvárom, hogy
válaszoljon rá. Ez a mostani látogatás ugyanazzal áll
összefüggésben, ami miatt a kollégája tegnap késő este
felkeresett a lakásomon? Ezért keresnek állandóan?
– A kollégám látogatása?
– Igen. Történt valami? Akkor mondja meg, mi!
– Britt-Marie... ki kereste fel tegnap este?
– Broncks. Aki a bankrablások ügyében nyomozott. Történt
valami?
Elisa hallgatott.
De nem azért, mert nem volt hajlandó válaszolni az előtte álló
nő kérdésére
Hanem azért, mert nem tudott.
– Válaszoljon!
John Broncks. Már megint?
Anélkül, hogy szólt volna róla?
– Britt-Marie, mit akart?
– Most én kérdezek!
– Britt-Marie, kérem, segítsen... mit akart?
Talán sikerült kissé lehiggadnia az édesanyának, legalábbis
kevésbé volt vörös az arca.
– Őszintén szólva... Nem is értettem meg, mit akart a
kollégája, ez a Broncks. Mindössze azt tudtam kihámozni belőle,
hogy kapcsolatba akart lépni Leóval. És tulajdonképpen azért
jött, hogy én segítsek neki ebben a kapcsolatteremtésben. De
miért nem kérdezi meg tőle, hogy mit akart? Hiszen
munkatársak, vagy talán nem?
Elisa eleinte csak csodálkozott, hogyan is csöppent bele
Broncks hirtelen a beszélgetésükbe, de ez a rácsodálkozás szép
lassan irritációvá vált, olyanná, ami aztán könnyedén dühbe
csap át.
Broncks.
Mi a jó fenét csinálsz?
– Rendben, Britt-Marie. Rendkívül sajnálom... nem
magyarázhatom meg, de most segítenie kell. Kell valami, ami
segít, hogy továbbléphessek. Azt tehát tudom, hogy Leo ma
reggel hazament. De hogy jött oda? És hogy távozott?
– Autóval.
– Milyen autóval?
– Nem tudom. Egy olyan... autóval. Valószínűleg nem az övé.
Valaki elhozta.
– Elhozta?
– Egy férfi. Egy jó barát... legalábbis azt mondta. Talán Sam.
Elisa most már nem mérges volt.
Hanem átkozottul dühös.
Az érzés mélyről, nagyon mélyről, a mellkasából indult.
Egy jó barát. Egy jó barát, akinek a neve talán Sam. Hiszen ő
maga állította össze azt a listát a négy névvel, akiket le kellett
ellenőrizniük. Négy lehetséges gyanúsított, akik egy időben, egy
helyen ültek Leo Dûvnjaccal, és most már szabadlábon vannak.
Ezek egyike Sam Larsen. Egyik a kettő közül, akihez Broncks
ragaszkodott, hogy maga akarja ellenőrizni.
– Britt-Marie...
Elisa telefonjában volt egy link a folyamatban lévő vizsgálat
dokumentumaihoz. Előkereste a megfelelő képet, és odatartotta
a telefon képernyőjét Britt-Marie elé.
– Kérem, nézze meg ezt.
Egy arckép a bűnügyi nyilvántartásból. Ez volt a legutoljára
készült hozzáférhető kép.
– Ő volt az?
Britt-Marie olvasószemüvege egy piros zsinóron lógott a
nyakában.
Most az orrára illesztette.
– Ő volt az, Britt-Marie? Ez a férfi volt a jó barát az autóban?
És Britt-Marie bólintott.
– Igen. Így nézett ki.
És amikor ezt követően Elisa visszafelé haladt a véget nem érő
folyosón, minden sokkal gyorsabban ment. Legalábbis úgy
érezte. Hiszen egészen másra kellett gondolnia, hol voltak már a
fehér falak és sárga linóleum... hiszen épp az előbb szembesült
három teljesen új ténnyel.
Hogy a kollégája továbbra is eltitkol előle bizonyos
információkat.
Hogy a végső búcsú egy anyától valami nagy változásra való
készülődést sejtet.
És mivel biztos volt benne, hogy ez a kettő összefügg, és
együtt adja ki az igazságot, a harmadik az, hogy rádöbbent,
minden mást félretéve neki kell kiderítenie, hogy mégis mi lehet
ez az összefüggés.
 RÜCSKÖSNEK ÉS DURVÁNAK érezte arcbőrén a fatörzs
kérgét, ahogy nekidőlt. Erdei fenyő. Mellette egy nyírfa, egy
lucfenyő és néhány tölgy. John Broncks óvatosan lopakodott a
sűrű, elhanyagolt erdőben a mintegy százötven méterre lévő
elhagyatott tanya felé. A nyugati oldalon egy lakóház állt, a keleti
oldalon egy összeomlással fenyegető csűr, s a kettő között egy
barátságos kis gyümölcsös.
Innen, akárcsak az első látogatásánál, tökéletesen rálátott
mindenre, anélkül, hogy őt láthatnák.
Mintegy egy kilométerrel odébb, egy elhagyatott erdei úton
állította le a kocsiját, s az utolsó szakaszt gyalog tette meg. Úgy
döntött, hogy a várakozás közben csak tízpercenként próbálja
meg hívni Samet. Minden hívására csak egyhangú géphang
válaszolt, hogy a hívott fél jelenleg nem érhető el. Ötször
próbálta hívni Sam szomszédasszonyát is a szigeten, aki
elmondta, hogy nem látta Samet, de Broncks kérésére elment, és
bekukkantott a házba. Üresnek találta. Broncks háromszor hívta
a révészt is, aki végül ugyanolyan nyugtalan lett, mint ő maga, s
aki egyre mélyebb hangon közölte, hogy az elmúlt húszon négy
órában Sam nem utazott át a szárazföldre, de a szigetre sem.
Muszáj tovább keresnie.
Muszáj tovább keresnie a kapcsolatot.
Mert csak akkor lesz végleg késő, ha Leo Dûvnjac megérkezik,
és nyélbe üli az üzletet.
Arcbőrét kellemetlenül feldörzsölte a fa törzse, ezért odébb
lépett, és vállával egy másik fának dőlt. Most még sivárabbnak
tűnt minden. Alig néhány tíz kilométerre van a várostól, mégis
tökéletes hely annak, aki zavartalanul akar elvégezni valamit.
Várakozás közben még egy telefonszámot hívott.
A Nemzeti Készenléti Szolgálat vezetőjét, azt a férfit, akivel
több mint hét éve találkozott, a két Dûvnjac, apa és fia
elfogásakor abban a téli elhagyatottságban szunnyadó
nyaralóban.
Broncks most arról érdeklődött, hogy milyen segítséget
tudnak nyújtani, ha egy rajtaütési akció aktuálissá válna a
délután folyamán, s azt a választ kapta, hogy a pillanatnyi
helyzetben a rendőrség teljes ügyeletben lévő készenléti egysége
rendelkezésre áll, s egy riasztás után fél órán belül a helyszínen
tudnak lenni, s közben a körzeti rendőri erők felállíthatják az
útzárakat.
Elmélázva nézegette a tanya épületeit, a csűr kopott festékét.
Az épület tanúsága szerint régen sok állatot tarthattak itt, pezsgő
élet folyt mindenütt, de ma csak egy teherautó áll benne, ami a
halált hordozza magában. Kétszáz automata fegyver. És egy
robbanótöltet – egy távirányítású bomba, amely akkor robban,
ha egy bizonyos mobiltelefonról megfelelő impulzus érkezik.
John Broncks az órájára pillantott, már megint.
A lehallgatott beszélgetés értelmében azok, akikre vár,
nemsokára megérkeznek.
Még egy hívás – az utolsó.
És valahogy az volt az érzése, mintha ez ugyanaz a hívás
lenne, mint amikor az általános iskola és a gimnázium közötti
nyáron halálra rémült és végsőkig kétségbeesett kisöcsként
felhívta a bátyját, Samet, és azonnali segítségért könyörgött. Az a
beszélgetés akkor egy katasztrófához vezetett. De ez most, ha
sikerül végre elérnie, pontosan az ellenkezőjét eredményezheti –
megakadályozhatja, hogy megismétlődjön a katasztrófa.
Beütötte a számot, várta, hogy a jel megtegye útját az éterben,
és lélegzetvisszafojtva figyelt.
Míg végül újra az a géphang hallatszott, amely újfent azt
közölte vele, hogy a hívott fél nem elérhető. Erre egész testében
remegni kezdett, megállíthatatlanul, mintha fázna, de semmi
sem tudná felmelegíteni. Ki kell várni, hogy vége legyen.
Most már biztos volt benne. Többet nem tud tenni.
Mindössze reménykedhet.
Hogy néhány perc múlva – amikor Leo Dûvnjac és az apja
megérkeznek, és ő már riasztotta a Nemzeti Készenléti Erőket –,
Sam nem lesz velük, mégsem keveredett bele ebbe az egészbe
annyira, mint ahogy arra a jelek szerint következtetni lehetett.
 II. ÜGYOSZTÁLY 12-ES TÁRGYALÓTEREM. Ülnökök, bíró,
ügyész, védő és mindössze két érdeklődő. Ő maga és egy idősebb
hölgy, aki feltehetően a fiatal vádlott nagymamája lehetett, vagy
egy olyan hallgató, aki teremről teremre járt, egyik bírósági
tárgyalásról a másikra, publikum egy ingyen előadáson. Sőt,
szinte fogadni mert volna rá, hogy a hölgy rendszeres látogató.
Az öltözékéből gondolta, mert nem volt rajta öv vagy bőrcsizma,
ékszer vagy bármi fém, amire a fémdetektor sípolni kezdene.
Leo hátradőlt a kicsi és igénytelen tárgyalóterem
kényelmetlen fapadján, mennyire más ez, mint az a biztonsági
tárgyalóterem, ahol ő és a testvérei tartózkodtak hónapokon
keresztül, ahol Svédország legszerteágazóbb bank rablási
sorozatának vádlottjai voltak. Most döbbent rá, hogy ő még soha
nem látott bírósági tárgyalótermet a korlátnak erről az oldaláról.
Az érdeklődők oldaláról. És most rendőregyenruhában teszi ezt.
Egy szerencsétlen serdülő fiú ügyét tárgyalják, aki
véletlenszerűen kiválasztott autókat lopott, és nagyon rosszul állt
a szénája – igazi amatőr volt. A bűnügyi technikusok
tanúbizonysága szerint minden egyes gépjárműben otthagyta az
ujjlenyomatát, amely viszont egy korábbi büntetőeljárás óta
szerepel a rendőrség adatbázisában, amikor is körülbelül
ugyanennyi autóban hagyta ott a legényke az ujjlenyomatai.
A falakat sötét tölgyfa borította. A terem hatalmas ablakai a
Scheelegatanra nyíltak. A terem akusztikája minden egyes
lábcsoszogást és ideges felhorkantást erősen felnagyított.
Tökéletes hely volt a várakozásra.
Mert itt, ebben az épületben, a stockholmi régi városházán
kezdődik majd minden.
Három perc harminc másodperc múlva innen kezdi meg a
befejező szakaszt, amit egy kerek évig tervezett.
Mobiltelefonja a padon feküdt, közvetlenül a combja mellett.
Az elmúlt órákban ezen keresztül kísérte figyelemmel a hamis
nyom helyszínét, és látta, hogy a murvás út kezdeténél lévő
kerítésre felszerelt ,,A’ kamera – most nappali megvilágításban –
rögzítette, hogy elhaladt egy személyautó, s a kormánynál
Broncks ült. Remek, pontosan a tervei szerint. Az viszont nem
felelt meg a terveinek, hogy Broncks még mindig egyedül volt.
Sehol egyetlen vacak készenléti rendőri egység. Az omladozó
csűr körül minden bokorban egy készenléti rendőrnek kéne
rejtőznie, készen arra, hogy elkapják azt, akinek esze ágában
sincs felbukkanni épp ott, épp ezen a délutánon. Nem értette,
miért nincsenek speciális rendőregységek. De nem várhatott
tovább. Indulnia kell, hogy elérjen oda, ami nincs, a lehető
legkésőbb ahhoz, hogy még ne ébresszen gyanút, de kellően
korán ahhoz, hogy sikeresen befejezhesse az átvételt, még
mielőtt a szabályos szállítók megérkeznek 14.00-kor.
Leo épp akkor állt fel, amikor az ügyész tizenkét hónap
börtönbüntetést kért a fiatal fiú perében, aki több autóban is
otthagyta az ujjlenyomatát. Kilépett a kőlapokkal borított
folyosóra, ahol a visszhang hatalmat és alázatot sugárzott. A
széles lépcsőn lement a földszintre, majd tovább az alagsorba,
ahhoz a fémajtóhoz, amelyen életében először előző nap haladt
át bilincs nélkül, s amely a rendőrpalota alatti folyosórendszerbe
vezetett.
 BRONCKS IRODÁJA ÜRES. Annál jobb. Úgyis korai lenne
még közvetlenül ne kiszegeznie a kérdéseket. Előbb megpróbálja
megtalálni az összefüggést. Egy rendőr és egy volt bűnöző
között. John Broncks és a között a férfi között, akiről épp most
derült ki, hogy Leo Dûvnjac barátja. Sam Larsen. Broncksnak
most itt kéne ülnie a szobájában.
Elisa tehát ment tovább a saját irodájába, de annyira
türelmetlen volt, hogy – egyik kezében a szendvicses zacskóval, a
másikban egy pohár frissen facsart narancslével – bekapcsolta a
számítógépet, és lerogyott a gép előtti székbe. Pont ő, aki máskor
mindig a Bergsgatan túloldalán lévő kis kávézóban fogyasztotta
el az ebédjét, ahonnan rálátott a Rendőrpalotára, de ugyanakkor
valamivel távolabb volt, ami némi lehetőséget nyújtott neki arra,
hogy bizonyos távolságból lássa a dolgokat, és ne szippantsa be
teljesen a munkája. De ma erre nem volt idő. Sosem szerette, ha
olyan érzések uralkodtak el rajta, aminek nem értette az
eredetét. És most itt van ez a letaglózó felismerés, hogy az egyik
legkiválóbb kollégája eltitkol előle valami információt, ráadásul
valami határozott céllal. Ezt feltétlenül meg kell vizsgálnia,
kutatnia kell, az érzést tényékké kell átalakítani. Találnia kell
valami indokot, hogy Broncksnak ez az átkozott disszonanciája
valahogy érthetővé váljon. Ez épp olyan, mintha... lenne egy
párod, akiről azt gyanítod, hogy megcsal, s ahhoz, hogy
szembesíthesd, bizonyítékra van szükséged – egy
szállodaszámlára, egy hívásjegyzékre, egy számlakivonatra. (Az a
rohadék annyira idióta volt, hogy kártyával vásárolt női
fehérneműt a Victoria’s Secret egyik üzletében, és még tagadta
is, amikor Elisa a közös konyhájukban az orra alá dugta a Visa-
kártya számlakivonatát.)
Soha ne hagyd magad legyőzni egy hazugság által.
Mert, ha majd szembesíti John Broncksot, akkor nem úgy fog
tenni, mint annak idején, amikor az az idióta csipke
fehérneművel árasztotta el a szeretőjét, nem fog indulatból
cselekedni. Ezt az idiótát, Broncksot, finomabb, profibb
módszerekkel fogja leleplezni, és természetesen ő sem úszhatja
meg egy jól tálalt hazugsággal.
Elfogyott a sajtos szendvics fele, a frissen facsart narancslé
fele.
És most, végre, a csigalassú számítógép megnyitotta a
rendőrség bűnügyi nyilvántartási jegyzékét, s ő beírhatta Sam
Larsen tízjegyű személyi számát.
És várt.
A gépre, amely továbbra is ugyanolyan lassú volt.
De végre csak megjelent a kért adat, és Elisa közelebb hajolt.
És ott állt. A képernyő kellős közepén. A bűnügyi
nyilvántartásban egyetlen találat volt Sam Larsen nevére.

GYILKOSSÁG – BTK I. FEJ. 3.

ÉLETFOGYTIGLANI BÖRTÖNBÜNTETÉS.
BÖRTÖNBÜNTETÉSÉNEK LETÖLTÉSÉT MEGKEZDTE.

Egy bűntény.
Egy egész élet.

ÁTVÁLTOZTATVA MEGHATÁROZOTT IDEJŰ

BÖRTÖNBÜNTETÉSRE:
34 év és 6 hónap.
IDEIGLENESEN SZABADLÁBRA HELYEZVE.
HÁTRALÉVŐ BÖRTÖNBÜNTETÉS IDEJE: 11 év és 6 hónap

Majd a beszkennelt bírósági ítélet első oldalát kezdte el

olvasni. Egyébként ez volt az egyetlen hozzáférhető tényanyag.
Legfelül, a jobb sarokban egy külön rubrikában állt, hogy az
ítéletet az Eskilstunai Megyei Bíróság hozta.
Néhány sorral lejjebb ez állt:

Vádlott: Larsen, Sam George

 Még néhány sorral lejjebb:

Sértett: Broncks, Gunilla Ewa

Először fel sem fogta, hogy mi az, amit olvas. Hogy az a szó,
ami annyira idegen itt, annyira hamis, annyira... rossz helyen
van, valóban ott áll. Az első pillanatban szentül meg volt
győződve róla, hogy a kollégája viselkedése miatt érzett végtelen
dühe annyira eluralkodott rajta, hogy ez a név, amely ennyire
felbolygatta lelkét, már ott is megjelenik, ahol nincs is.
És Elisa újra elolvasta.

Broncks, Gunilla Ewa

És szép lassan sikerült felfognia.

Nem képzelődik, nem kényszerképzet, amit Broncksról
gondol. Kollégája valóban ködösítette az információt.
Sam Larsen, aki Österåker (egyházában ülte le a büntetését,
ahol Len Dûvnjac is, megölt valakit, akinek köze van egy Broncks
nevű sértetthez.
De kit ölt meg?
Miért?
A képernyőn látható oldal utolsó sorában az olvasható, hogy
az ítélet további része, az előzetes vizsgálati anyagokkal
egyetemben, a Belvárosi rendőr kapitányság archívumában
található, a stockholmi rendőrpalota alagsorában, abban az
aluljárórendszerben, amelyben ő maga is oly sokszor járt már,
útban a bűnjelraktár felé.
Felállt.
Oda kell mennie.
 NÉHA FURCSA, CSIKORGÓ hang hallatszik, amikor
áthúzunk egy belépőkártyát a leolvasón, egy éles, idegesítő hang,
amitől akaratlanul is megborzong az ember.
Mint például most.
És Leo megborzongott.
De az is lehet, hogy csak attól a különös érzéstől, hogy a
kártya megint működött. Hogy a belépőkártya, amelyet Sullótól
vásárolt, s eredetileg egy takarítócég valamelyik dolgozójának a
belépőkártyája, működésbe hozta a zárszerkezetet, és kinyitotta
a régi városházából a Rendőrpalotába vezető föld alatti alagút
acélajtaját.

Pontos idős 13.35.00

Még huszonöt perce van. 14.00-re, amikor is megérkezik a

valódi futár, addigra neki már a scheelegatani bejáraton
keresztül el kell hagynia az épületet, és az árut be kell raknia az
autóba.
Megfogta a kilincset, és a nyitott ajtón keresztül a
molnárkocsin begurította azt a két nagyobb, megerősített
kartondobozt, amelyeket ideiglenesen itt rakott le, amíg a
bírósági tárgyalóteremben bevárta a megfelelő időpontot. Az
első lépések a föld alatti folyosón ugyanolyanok voltak, mint az
első alkalommal, száraz meleg fogadta és éles fény a búra nélküli
lámpatestekből – itt lenn nem voltak évszakok. Ötven méter
után jobbra kell mennie az első kereszteződésben, majd újabb
hatvanöt méter után balra. Ez az első szakasz a napszemüveg
felvételezésekor egy perc tíz másodpercig tartott számára, s
további tíz másodperc telt el az azonosító kamera előtt, minderre
most két percet számolt. És már az első kanyarodásnál lépteket
hallott, ami azt jelezte, hogy mások is vannak a közelben – négy
fegyőr és egy egyenruhás rendőr kísért két rabot. Aztán csak a
molnárkocsi egyik gumikerekének nyikorgása hallatszott, előre
kellett volna ellenőriznie, és szükség esetén megolajozni.
Már csak száz méter van hátra, és egy olyan akciót hajt végre,
amit soha senki még csak elgondolni sem mert, pedig mindig is
itt volt rá a lehetőség. Megszerzi azokat a bankjegyeket, amiket a
Tumba papírgyárba szándékoznak küldeni megsemmisítésre.
Hogy elégessék. Letiltott bankjegyszámok, amik egy bűnügyi
eljárás bizonyítékául szolgáltak, s amiket a Svéd Nemzeti Bank
már helyettesített új bankjegyekkel. És amelyek továbbra is
ugyanannyit érnek, mint ami rajtuk áll, még mindig érvényesek.
Ha tehát egy külföldi bankkapcsolat – Sam és ő esetében egy
Darya keresztnevű nő az orosz Sberbank of Russia egy
alkalmazottja – áron alul megvásárolja, majd eladja a Svéd
Nemzet Banknak, akkor a vonatkozó törvények szerint az orosz
banknak meg kell kapnia a bankjegyeken szereplő teljes értéket.
Ötven méter. Az első elágazás.
Mintha nem is lenne igaz.
Az ország egyik legismertebb bűnözője – sőt, hétfő reggelig,
amikor is szabadlábra helyezték, a legveszélyesebbnek
minősített elítéltje – szabadon járkált Svédország
rendőrközpontjában, teljesen szabályos rendőrigazolvánnyal és
rendőregyenruhában.
Kis híján elnevette magát, csak úgy bugyborékolt benne a
jókedv.
A kereszteződésben Leo jobbra kanyarodott, nem találkozott
senkivel. Minden sokkal egyszerűbben ment, mint ahogy
remélni merte.
Tudta, hogy az elmélet működik. A rendszer hiányosságai
annak kedveznek, aki nagyot mer álmodni. Már korábban is
többen megkérdőjelezték, hogy jó-e, ha egy bankjegy örökké
érvényes marad. Például Belgiumban alig néhány éve. Tehát,
hogy jó-e az, ha egy adott ország nemzeti bankja által kiadott
pénzérmék és bankjegyek örökké érvényesek abban az értékben,
ami rajtuk szerepel.
Az történt ugyanis, hogy a Belga Központi Bank
megsemmisítésre visszavont egymilliárd darab kéteuróst, régi
érméket, amiket újjal akartak helyettesíteni. A bevont érmék
belül arany-, kívül ezüstszínűek voltak. A pénzautomaták
kiütötték az érem közepét, az aranyszínűt jobbra, az ezüstöt
balra dobták. Majd a Központi Bank mindkét kupacot eladta
hulladékfémként. Az a személy, aki akkor kicsit messzebbre
látott, és kihasználta a rendszer hiányosságait, egy kínai
vállalkozás volt. Megvette mindkét hulladékfém kupacot. És
kiadták a munkásaiknak, hogy illesszék újra össze a két részt.
Kétmilliárd eurót! A fémhulladékhoz szinte ingyen jutottak
hozzá, majd visszaküldték a Banque Nationale de Belgique-nek,
mondván, „kérjük a váltópénz teljes áron történő beváltását”.
Hatvanöt méter, újabb elágazás – itt balra a
folyosórendszerben.
Ebben a járatban félúton van a bűnjelraktár.
Az álomvilágból hirtelen visszacsöppent a kemény valóságba,
mert ott, a folyosó másik végén, jött valaki. Egyetlen személy.
Egy nő, ebben biztos volt. Civil ruhában, nagyon céltudatosan,
otthonosan. Ha mindketten ugyanabban a tempóban haladnak,
ahogyan eddig, épp a biztonsági kamera előtt találkoznak, ami a
végcélja felett található.
Leo végigsimította kopasz fejét, már nem volt teljesen sima a
bőre, pislantott néhányat, hogy biztos legyen benne, jó helyen
van a lencse, s hogy csökkenjen valamelyest az az átkozott
viszketés, mert az idegen test irritálta a szaruhártyáját. A
molnárkocsival a fal mellé lapult, elegendő helyet akart
biztosítani az elhaladónak, de ment tovább, hogy minél kevésbé
maradjon meg az emlékezetében.
Még néhány másodperc, és egymásra pillantanak, bólintás és
ki-ki megy tovább a maga útján. De miért civilben? Mindenféle
látható jelzés nélkül? Talán feleslegesen aggódik, s a nő nem is
rendőr.
De nem aggódott feleslegesen.
A nő rendőr.
És ennyi rendőr közül... pont ő?
Sötét, hullámos haj. Mindkét fülében ezüstkarika. És az a
határozott tekintet. Bármennyit provokálta is a
kihallgatószobában, nem sütötte le a szemét.
Valami Elisa.
Leo gondoskodott róla, hogy Broncks jó messze legyen innen,
hogy az a rendőr, aki felismerheti őt, semmiképp ne lehessen
útban.
De arra nem számított, hogy ezzel a rendőrnővel találkozik itt.
Pont vele, aki az anyja konyhájából hozta be őt a rendőrségre.
Pont vele, akivel tudatosan goromba volt, támadó, csak hogy
eljusson Bronckshoz. Mély benyomást tett rá, amire bizonyára
emlékszik.
És Leo most először kételkedett benne, hogy elég jó-e az
álcája.
Már csak három, maximum négy lépés volt hátra.
Vajon a szokásos fejbiccentés, és esetleg egy kollegiális szia
alapján felismeri?
És ő maga mire hajlandó százhárommillió koronáért?
Mindenre.
És ekkor egymás mellé értek. Egymásra néztek. De mintha a
nő csak nézte, de nem látta volna őt. Úgy tűnt, valami teljesen
másra összpontosít, máshol jár az esze. Leo biccentett, a nő alig
észrevehető mozdulattal válaszolt.
És a pillanat máris elmúlt.
A rendőrnő körülbelül épp akkor haladt el mellette, amikor
megszűnt a kerék nyikorgása, mert megállt a bűnjelraktár és a
biztonsági kamera előtt, amelyen keresztül ellenőrzik, hogy ki ő,
s beléphet-e.
Még egy utolsó pillantás a rendőrnő felé.
Ő is megállt.
A francba.
És hátrafordult.
A francba. A francba!
De nem azért, hogy őt nézze, hanem hogy elővegye a
kártyáját, és azzal kinyissa a következő raktárhelyiség ajtaját,
amelyen az IRATTÁR szó állt.
Tehát nem miatta állt meg.
Mégsem ismerte fel.
Leo gondosan ügyelt rá, hogy lassan és egyenletesen
lélegezzen. Nyugalomra kényszerítette a testét, s igyekezett a
legnagyobb természetességgel belenézni a kamerába, ahogy
odatartotta az igazolványát, míg meg nem hallotta az ajtózár
kattanását, majd belépett.
 Pontos idő: 13.36.40

Ellenőrizte a stoppert – egy perc negyven másodpercig

tartott, hogy elérjen a raktárig. Húsz másodperccel gyorsabb volt
a tervezettnél.
A helyiség tele volt barna borítékokkal és papírdobozokkal, de
ember sehol, nem kellett sorban állnia. Igaz, a pult mögött sem
állt senki. Elindult befelé a pincehelyiségbe, polc polc mellett,
tele folyamatban lévő ügyekhez tartozó el kobzott és lefoglalt
tárgyakkal. Levegőtlen, poros helyiség, semmit sem változol
tegnap óta. Hirtelen hangokat hallott egy még beljebb levő
helyiségből, amelyet ugyan nem látott, de valószínűleg nagyobb
volt, talán már teremnek is nevezhető. Itt őrizték a borítékolt
bizonyítékok legnagyobb részét. Súrlódó hangot hallott,
legalábbis annak tűnt, de valahogy finom és halk volt –
hullámpapír csiszolódott hullámpapírhoz, kartondobozok
érintkezhettek egymással. Ez a hang arra emlékeztette, amikor
rámol valaki a már zsúfolásig telepakolt padláson, feltornyozza a
régi kacatokat, hogy helyet készítsen a sok új felesleges
holminak.
– Elnézést, volt egy kis dolgom hátul a raktárban. Nicsak, ma
megint jöttél valamiért?
Ugyanaz a zakó, mint tegnap, meg piros kockás ing, amelynek
színárnyalata jobban illett izzadt homlokához. Oscarsson. Leo
nem tudott betekinteni a raktárszemélyzet heti beosztásába, de
megkönnyebbült és hálás volt azért, hogy ugyanaz az arc fogadja.
– Igen, ma is.
– Eriksson, ha jól emlékszem?
Leo bólintott.
– Peter Eriksson. És egy...
– Biztos valami régi vacak, Eriksson, ami helyet ad egy új
vacaknak... Tudod, hogy manapság átlagosan hány lefoglalt
tárgy tartozik egy vizsgálathoz?
– Hát attól függ. Például, hogy hány lövés esett. Hányan
voltak bűnrészesek. Hány...
– Pontosan, Eriksson, pontosan! Elárasztanak minket a
tárgyak, amelyekről valamelyik rohadt nyomozó úgy képzeli,
hogy döntő bizonyíték pont az ő ügyében, valami a bűntény
helyszínéről, az elkövető vagy az áldozat lakásából, vagy... Így
tehát tiszta sor, hogy az időm legnagyobb része azzal telik, hogy
rámolom a dobozokat, hogy helyet találjak itt a pince mélyén
ennek a sok kacatnak.
Leo hagyta, hogy a feldúlt, munkától kifáradt férfi csak
mondja a magáét. Nem akarta, hogy türelmetlennek lássa őt.
Nehogy kérdezősködni kezdjen arról a kikérő nyilatkozatról,
amit a tegnapihoz hasonlóan a lopott rendőrségi számítógépről
nyomtatott ki, s amit most a legtermészetesebb módon helyezett
a pultra. A legfelső sorban az aznapi ügyeletvezető nevével, az
alatta levő sorban az elvivendő tárgyak raktári számával.
– És hallod-e, Eriksson, emellett a rettenetes munkaterhelés
mellett, ami ma van, megértem én... alig fejeződik be az egyik
vizsgálat, már kezdődik is a következő. Nincs idejük
lerohangálni, hogy kiválogassák a már érdektelenné vált
bizonyítékokat.
Leo óvatosan közelebb tolta az iratot a bűnjelkezelőhöz, sőt,
meg is fordította, hogy könnyebben el tudja olvasni, s
mutatóujjával finoman a raktári számokra mutatott, mintha
csak véletlenül tenné.
– Akkor most örülhetsz, Oscarsson, mert csinálok neked egy
kis helyet: tíz csomagot viszek el, egyszerre.
Most Oscarsson mutatóujja járta végig a lapot, a 2016-0407-
BG1713-as első raktári számtól a 2017-0407-BG1722-es számig,
és csak ekkor nézett föl, szinte szégyenkezve.
– Hát ugye, láttam tegnap, de... már csak a rend kedvéért.
Láthatnám a rendőrigazolványodat?
Leo a bőrtokot is úgy tartotta, hogy könnyű legyen elolvasni
az adatokat, sőt, még ki is nyitotta, egyik oldalon a Peter
Eriksson névre szóló rendőrigazolvány, a másik oldalon a fém
rendőrjelvény.
– Köszönöm. És ezek, Eriksson, a fenébe is, mind a...
Rosengrenekben vannak. Akkor biztos valami értékes lehet,
ugye, jól gondolom?
– Hát pont ez a jó benne, hogy sem te, sem én, nem tudjuk,
mi van egy-egy borítékban vagy csomagban. Te csak kiadod a
zárt csomagban lévő bizonyítékot, én meg elszállítom. Így még
csak kísértésbe sem eshetünk, hogy valami szamárságot
csináljunk. Nem gondolod?
Oscarsson végre kezébe fogta a kikérőt, és elballagott az egyik
járatba. Amint eltűnt szem elől, Leo ellenőrizte a stoppert.

13.38.50

Amikor a terveket készítette, még elégnek tűnt itt a huszonegy

perc. Most már nem. Amennyire megkönnyebbült az első
percben, hogy ma is Oscarsson az ügyeletes, s így lerövidülhet az
ellenőrzési folyamat, végül csak ideges lett, amikor a
bűnjelkezelő a munkamennyiségre panaszkodva húzta az időt.
Aminek harminc másodpercig kellett volna tartania, közel két
percet vett igénybe.
És most, a bűnjelkezelő távozása után beállt csendben Leo
hallgatózott, hogy remélhetőleg mi is történik odabenn. Most
már nem lágy és halk hangokat hallott, hanem nehézkes, fémes
hangot. Nagyon ismerős volt. Egy páncélszekrény vastag, fényes
fémrúdjai mozdultak ki a helyükről – minden egyes bankban,
amelyben korábban lényegesen több erőszakkal, lényegesen
kevesebb pénzhez jutott, ugyancsak egy-egy Rosengren
páncélszekrény állt. Ez a fémesen súrlódó hang, ami maga volt a
jelképe annak az akciónak, amiről annyit álmodott, s valamiképp
egész életében készült rá, most olyan érzést váltott ki belőle,
amire nagyon ritkán volt példa az ő esetében – felhőtlen
boldogságot.
Amikor megvalósítod önmagadat.
Amikor belélegzed és élvezed a kábító boldogságot.
Amikor ellenőrzésed alatt tudod tartani a kockázathoz
szükséges adrenalint – s hiába fújsz ki magadból valamennyit,
még mindig bőven marad belőle,
– Már hozom is az elsőt... rohadt nehéz, lehet vagy húsz kiló.
Oscarsson a pulthoz lépett a szögletes csomaggal, amely olyan
hosszú volt, mint egy újszülött. Úgy is tartotta, az ölében,
óvatosan.
– Eriksson, mi a franc lehet ebben?
Szorosan összekötözött bankjegyek.
Hát nem tudod?
– Mondtam már, fogalmam sincs róla.
 És ha húsz kilót nyom – minden ötszázas 0,96 gramm akkor
ez akár tízmillió korona is lehet.
Több mint százmillió korona lefoglalt bankjegy tíz,
körülbelül egyforma csomagba tömörítve.
Oscarsson a pultra rakta a csomagot, és indult vissza a polcok
felé.
– Egyszerre csak egyet bírok el... tehát még kilencszer
fordulok.
Barna csomagolópapírba csomagolva, és ugyanolyan barna,
széles ragasztószalaggal gondosan összeszorítva.
Leo odanyúlt.
Megfogta, és visszavette azt, ami nincs.
A bankjegyeket, amiket el akartak égetni, és már
helyettesítették is őket újakkal, viszont az értékük megmaradt.
Bizonyíték egy nyomozás során, amelyet egykor John Broncks
vezetett, megoldott, és amiért záporozott rá a dicséret.
A csomagot az egyik megerősített kartondoboz mélyére
süllyesztette. Még kilenc csomag, igen, jól számolt, épp elfér
valamennyi.

13.41.40

Már megint ez az óra.

Még tizenhat perc van hátra abból az időből, amit erre szánt.
És itt van ez az idősebb férfi, aki nyilván minden kör után
lassabban fog mozogni, és többel fog beszélni. A kockázat, hogy
összeakad a valódi szállítókkal, akiknek tehát tényleg az a
feladatuk, hogy felvételezzék ezt a tíz lefoglalt csomagot, már
nemcsak kockázat, hanem valóságos veszély.
De ha mégis szerencséje van?
A legjobb esetben is a rendőrség föld alatti járatrendszerében
lesz abban a pillanatban, amikor megszólal a riasztó. És ezzel a
nyikorgó kerekű molnárkocsival, amit még kétszáz kiló bankjegy
súlya is nehezít, nemigen tud majd gyorsan és könnyedén
mozogni, ha üldözni kezdik, ahogy visszafelé próbál haladni az
alagútban a régi városháza és a kinti világ felé.
 MAGA A FOGANTYÚ tulajdonképpen egy kerék volt, egyfajta
kormánykerék – s amikor Elisa megragadta és elforgatta, oldalra
csúszott egy polc, így két fémállvány tárult fel előtte, melyek a
padlótól a plafonig tele voltak lezárt rendőrségi ügyek aktáival.
Micsoda végtelen csend volt itt, sehol máshol nem találkozott
ilyennel.
Minden hangot letompított a rengeteg mappa, doboz és
papírköteg, évtizedek bűntényei időrendi sorrendben. Ennek a
polcnak a külső oldalán 93. március – 93. június felirat állt.
S ahogy belépett a feltárult keskeny járatba, egyre csökkent a
mérge. Broncks kettős játékával kezdődött, s a bűnjelraktár felé
tartó kolléga rohadt nyikorgó kocsijával folytatódott. Itt lenn
mindig olyan jól tudott koncentrálni, olyan friss volt az agya.
Mások mindig panaszkodni szoktak, hogy rossz itt a levegő,
nincs nappali fény, de ő valami egészen mást élt meg –
harmóniát. A Belvárosi Rendőrkapitányság irattára számára
nyugalmat és biztonságot jelentett, az előzetes vizsgálatok rendet
hoztak az oly sokszor végzetes eseménysorozatokba –
megvizsgálták, értékelték, feltárták az erőszakot és a káoszt.
Minden egyes mozdítható polcegység hétemeletes volt.
Keresni kezdte az ügyszámot, Sam Larsen bűnügyi
nyilvántartása szerint a B 347/9317-et. Meg is találta, majdnem
legbelül, legfelül. Elment a gurulós lépcsőig, amely a bejárat
mellett állt, odatolta, felállt a gumírozott felületre, és levett egy
drapp egyendobozt, elég nehéz volt. Elvitte az egyik sarokba,
ahol két kis olvasóasztalka állt, s nekiállt átlapozni a legfelül lévő
dokumentumköteget, a bűnügyi technikai jegyzőkönyvet. Az első
oldalakon egy negyvenhét négyzetméteres nyaraló alaprajza állt,
majd huszonnyolc oldalnyi fekete-fehér fénykép következett a
különböző bizonyítéktárgyakról – kissé szemcsések voltak, mint
általában a helyszínelők felvételei. Különösen két kép ragadta
meg a figyelmét. Az, egyik felirata így szólt:
 5. sz. fénykép: északnyugati irányú felvétel a nappaliból
az 1. sz. hálószobába. A hálószoba távolabbi falánál egy
ágy áll. A lepedő, takaró, matrac és a párna vérfoltos az
áldozat vérétől.

A másik, egy közeli kép egy lényegesen kisebb tárgyról az

alábbi szöveggel:
14. sz. fénykép: Rapala gyártmányú kés. A földön
találtuk.
Nyelén recézett mélyedés a hüvelykujjnak, végén ujjvédő
támaszték. A kés hegye letört.
Elisa elfordította a lámpaernyőt, máshová irányította a fényt.
Az égő túlságosan erős volt – itt elég lett volna negyven watt,
nem volt szükség hatvanra, tanulmányozni kezdte a késről
készült közeli felvételt, ami nagyon emlékeztette arra a késre,
amelyet még gyerekként látott, amikor többórás pecázás után
megtisztították az egyetlen csapósügért, amely a horgukra akadt.
Ezzel gyilkolt volna Sam Larsen?
De miért? És mi köze lehet a gyilkosság áldozatához és a
Gunilla Broncks nevű sértetthez?
Az igazságügyi orvosszakértő jelentése lényegesen vékonyabb
volt, mindössze hét oldal.

A halál oka: közvetlen trauma hatására a belső szerveket

súlyos károsodás érte, továbbá súlyos belső és külső
vérzés miatt több szerv egyszerre mondta fel a
szolgálatot.

Egy patológus konkrét megfogalmazása, amely tartalommal

töltötte meg a képet.

A testen 27 szúrt seb észlelhető, melyből 21-nek éles a

széle, 6 lacerációs jelleget mutat, széle roncsolt.

Tehát a gyilkos újra és újra megismételte a halált.

 Az egyik éles szélű sebben – a bal 6. bordába fúródva –
laterálisan egy késhegyhez hasonlító tárgy található.
Mérete 2,5 x 3 cm.

Vajon mit tett a bűntény áldozata, hogy ilyen végtelen dühre

ingerelte Sam Larsent?
Maga az ítélet valóságos regény volt, kétszázharminc oldal, ezt
Elisa egyszerűen átugrotta – egyelőre elég volt az összefoglalás,
amit már fenn az irodában is olvasott. Az előzetes vizsgálati
anyag viszont, ami szintén ugyanilyen hosszú volt, már adhatott
választ. Nem is kellett a bevezetésnél tovább olvasnia – az első
telefonhívás leiratáig –, amikor rendőréletének talán
legkülönösebb hete még különösebbé vált. Mert megkapta a
választ arra a kérdésre, hogy legközelebbi kollégája miért szegte
meg egymás után többször is a rendőri munka legfontosabb
szabályait, hazugsággal és tettekkel tudatosan megnehezítve
közös nyomozásukat.

– Jó napot, John Broncks vagyok. Be akarok jelenteni

egy gyilkosságot.

Ugyanarról az esetről szinte egyszerre két riasztás is érkezett

– az egyik a sértettől, Gunilla Ewa Bronckstól, az egyik szomszéd
házából, mert oda menekült. A másik a gyilkosság helyszínéről,
egy fiatal fiútól, aki még nem töltötte be a tizenhatot.

– Értem. Segítek neked. Milyen számról hívsz? – Nulla-

egy-hét-egy. Majd nyolc-négy-nulla-nyolc-négy.
– Biztos vagy benne, hogy az illető halott?
– Igen. Az egész ágy tiszta vér.
– És tudod, hogy ki az, aki meghalt?
– AZ apám.

Elisa egy pillanatra leengedte a vaskos kötetet.

Hirtelen maga előtt látta azt, amit mindig is furcsállott
Bronckson.
Azt a semleges kinézetet, ami segített távol tartani az
erőszakot. Egy olyan nyomozó szemét és hangját, ami nem
tükrözte vissza azt, amivel nap nap után dolgozott.
Most már értette.
Broncks egykor elhatározta, hogy soha többé nem hagyja,
hogy hasson rá.

– Egyedül vagy?
– Anyám elszaladt a szomszédokhoz. De a bátyám itt van
valahol. Ő szúrta bele a kést apába. Többször is.
– Idehallgass, John, most nagyon ügyelj rám. Azt akarom,
hogy te is azonnal menj át a szomszédhoz. És ott várd
meg, amíg kiér a rendőrség.
– Már nem kell elrejtőznöm. Apa már halott.

De most már nem sikerült.

Az erőszak elérte.
Utolérte.
Elisa összecsapta a vaskos iratcsomót, az ítélettel, az
igazságügyi orvosszakértő szakvéleményével és a bűnügyi
technikusok jelentésével együtt visszatette a kartondobozba.
Most már értette. Most már kezében voltak a tények. De többé
semmi szerepük sem volt. Az az átkozott ördögfajzat tudatosan
becsapta őt, szabotálta a közös vizsgálatukat. Teljesen
lényegtelen, hogy miért. Jó, megvolt a maga oka – de ez nem
menti fel a felelősség alól.
Felmászott a gurulós lépcsőre, begyömöszölte a dobozt a
helyére a hetedik polcon. Ez a szoba, amelyet annyira szeretett,
újra kitágította a látóterét. S ahogy most kifelé haladt, hogy
folytasson egy rendőrségi vizsgálatot, először fordult elő, hogy
két oldallal harcolt, két oldalt üldözött: a bűnözőket, akik magát
a rablást elkövették, és a saját kollégáját, aki egy másik bűntényt
követett el, ami Elisa szemében ugyanolyan rettenetes volt –
illojalitáson alapuló árulást.
 EZ A VALAMILYEN Elisa valamikor Oscarsson hetedik és
nyolcadik fordulója között haladt el mellettük kinn, a folyosón. A
másik irányba tartva. Leo a pult másik oldalán álló székre
helyezett monitoron keresztül tudta követni céltudatos lépéseit.
A rendőrnő végzett, akármit is akart elintézni. Broncks
kivételével ő az egyetlen, aki felismerhetné. Leo meg továbbra is
egyedül volt a bűnjelraktárban, nem érkezett más, valami más
üggyel kapcsolatban, hogy vételezzen valamit ebből a sokezer
bűnjelből, ami idelenn volt, barna borítékokba és
kartondobozokba rendszerezve.
És már megint ez a nagy lihegés.
Ami tehát azt jelentette, hogy Oscarsson közeledik. Hogy
kilépett abból a nagyobb szobából, ahol a páncélszekrények
sorakoznak, és jön már a kilencedik csomaggal az ölében, végig
azon a keskeny járaton, amelyet roskadásig teli polcok
kereteznek. Arca vérvörös. Halántékán, homlokán, tarkóján
csurog a veríték, bőrét csillogó réteg fedi. Még a kockás ingéhez
szorított barna csomagolópapír is kissé nedves lett. Hatalmas
puffanással helyezte a csomagot a pultra a negyedik kör után
odatett szürke zakó mellé. Már semmi ereje sincs a finom
mozdulatokhoz
– Az utolsó... – Kapkodva szedte a levegőt, elakadt a szava a
száraz levegőtől –e... lőtti.
Kora és fizikai állapota ellenére eddig egész rendes, egyenletes
tempót tartott. Amikor végre abbahagyta a dohogást arról, hogy
milyen nehéz munka is ez, és tényleg nekiveselkedett, akkor már
minden forduló csak pontosan egy percet és negyvenöt
másodpercet vett igénybe.

13.55.30

Leo huszonegy percet számított erre az egészre, ebből már

tizenkilenc eltelt.
– Remek, Oscarsson, a tizedik már menni fog, mint a
karikacsapás.
Hacsak nem akar a fáradt férfi egy váratlan szünetet beiktatni,
s ha az utolsó csomagot is ugyanezzel a sebességgel hozza ki,
akkor ugyan – ha Leo már aláírta a megfelelő helyen, és lezárta a
saját, lényegesen nagyobb dobozait – túllépte a maga által
kiszabott időt, de mégsem annyival, hogy egyenesen a valódi,
beosztás szerint érkező szállítók karjaiba szaladjon.
Tehát az akció még mindig lehetséges.
– Ugye, Oscarsson? Úgy értem, ha már ilyen jól belelendültél.
Aztán már az én feladatom, hogy továbbcipeljem mindezt.
Persze... persze. Az utol... só. A tize... dik. Mi... után...
A pult másik oldalán állt egy coca-colás üveg, félig töltve
vízzel. A bűnjelkezelő arca felderült, amikor megpillantotta,
mintha egy régi jó barátra lelt volna, akit az ötödik forduló óta
nem látott, amikor is megtöltötte a flaskát.
...kiittam ezt.
És nekiállt inni. A másodpercek meg csak teltek, teltek, s
Leóban egyre nőtt a nyugtalanság. De ennek nem szabad,
semmiképp sem szabad kívülről látszania. Próbálta sürgetni
Oscarssont, amennyire csak lehetett anélkül, hogy feltűnő lett
volna. Azt már semmiképp sem tehette meg, hogy megkéri, ne
Igyon.
– Folyadék be, folyadék ki, ugye érted, Eriksson?
A bűnjelkezelő fél szemével kacsintott, s mikor végre utoljára
eltűnt a polcok közötti járatban, Leo megérezte, hogy vibrálni
kezd a telefon a zubbonya belső zsebében. Felvette.
– Leo, jönnek! Kicsit...
Sam.
Hangja ideges.
...korábban jöttek. Ki kell jönnöd, Leo! Most azonnal!
Leo hallotta, hogy valahol messze benn szuszog és motoszkál
Oscarsson.
Ki kell jönnöd.
Nem.
Még nem.
Ha most félbeszakítaná ezt, mikor már itt van tíz csomagból
kilenc, átvételi aláírás és köszönés nélkül távozna – Oscarsson
azonnal riasztana. Ez még nagyobb kockázatot jelentene, mintha
bevárja a tizedik csomagot. Elfordult a pulttól, suttogott.
– Az utolsót várom... azonnal megkapom.
Visszafordult a pult és a polcok közötti járatok felé, de
ugyanolyan üresen tátongtak.
Hazudott Samnak. Hogy megnyugtassa.
– Oké, Leo, akkor indulok, megyek le a metróba.
De magának nem hazudott. Hallotta, hogy Oscarsson még
csak most ér oda a páncélszekrényhez, és tudta, mennyi ideig
tart, míg kiemeli a csomagot, és elcipeli idáig.
Ennek ellenére suttogott.
– Találkozunk a megbeszélt helyen. Sok szerencsét!
És számolni kezdte a másodperceket. Nehogy szétpattanjon a
feszültségtől. Hatvanháromig jutott, míg végre meghallotta a
nehézkes lélegzést. Ami egészen a pultig tartott, majd jött az a
nagy puffanás, amikor Oscarsson elengedte a fogást a húszkilós
csomagon, és a tízmillió korona ötszázasokban rápottyan a
falemezre.
– Itt valahol írjam alá?
Leo gyorsan felkapta a tollat, a bűnjelkezelő olyan kapkodva
vette a levegőt, hogy válaszolni sem tudott – csak nyújtott feléje
egy fehér papírt, s görbe, remegő ujjával mutatta, melyik
rubrikába írja a nevét.
Peter Eriksson.
Az aláírás körülbelül ugyanúgy nézett ki, mint az előző
alkalommal.
Azzal leemelte a tizedik csomagot is a pultról, és belerakta a
molnárkocsin lévő felső dobozba, ami ezzel meg is telt. Majd
ráhajtotta a doboz négy fülét. És futólag az órájára pillantott.

13.59.10

Egy perc harminc másodperccel lépte túl a tervezett időt. S az

igazi szállítók öt perccel korábban érkeztek.
Mennie kell.
– Légy oly kedves, eressz ki.
 Oscarsson bólintott, némán, fáradtan, azzal megnyomott egy
gombot a falon, mire kattant a folyosóra nyíló fémajtó
zárszerkezete. A két nagy doboz súlyának köszönhetően
szilárdan a helyén volt, a kétszáz kiló megtette a magáét, nem
nyikorgott többé a kerék. Leo a hátával lökte ki az ajtót, egy
határozott rántással áthúzta a kocsit a küszöbön, majd egy
búcsúpillantást vetett Oscarssonra, aki teljes testsúlyával két
remegő karjára támaszkodva lihegett.
Egyedül volt újra.
Az alagútrendszer első szakaszának közepén.
Mintegy negyven méter után következik az első elágazás, ott
jobbra kell mennie, és akkor már senki sem látja őt erről a
folyosóról – az igazi szállítók sem, akik mindig ezen, a nyugati
bejárat felőli folyosón szoktak érkezni. Könnyedén haladt.
Egyszer régen egy négyszáz kilós konyhai tűzhelyt vontatott ki az
egyik házrenoválás során, ráadásul egy hepehupás kerten
keresztül – de most fele annyi súlyról volt szó, keményre
pumpált kerékkel és egyenletes betonon, így a szállítmány sem
billegett, olyan volt, mintha repülne.
Míg meg nem hallotta a lépteket.
Pont mielőtt bekanyarodott és eltűnhetett volna a következő
szakasz betonfala mögött.
Hátrafordult. És ott, a folyosó másik végén.
Vagy nyolcvan, kilencven méterre.
Két egyenruhás rendőr. Ők is egy molnárkocsival. Egyenesen
a bűnjelraktár felé tartottak.
Alig egy perc múlva már ott is vannak. És alig néhány perc
múlva – amikor az asztalra kerül pontosan ugyanaz a kikérő
nyilatkozat, pontosan ugyanazokkal a raktári számokkal, tíz
darab húszkilós csomagról, amit egy kollégájuk röviddel ezelőtt
mutatott be – riasztanak.
 JOHN BRONCKS ÓVATOSAN előbbre osont három, négy, öt
fatörzsnyit, még mindig rejtőzködött, úgy akart látni, hogy őt ne
lássák. Tizenöt perccel korábban a sok nyugtalanság, feszültség
és várakozás hatására, s mivel nem mozdulhatott, a szíve
egyenetlenül kezdett verni, s mivel nem tudott szabadulni egy
kellemetlen gondolattól, szorítást érzett a mellkasában. Mert
akkor kellett volna Leo Dûvnjacnak és az apjának megérkeznie
ehhez a rozoga, automata fegyverekkel teli csűrhöz. Akkor kellett
volna megtudnia, hogy Sam olyan mértékben keveredett-e bele
ebbe az egészbe, ahogy attól rettegett. És akkor kellett volna
felhívnia a Nemzeti Készenléti Egység vezetőjét, hogy kérje
azonnali kiszállásukul
Végtelen űr.
Ezt érezte.
Csalódottság.
Mint egy gyerek, aki annyira vágyott valamire, várt és
visszaszámolt, s mikor kezében volt a csillogó papírba csomagolt
színes, kacskaringós szalaggal átkötött ajándék, és kinyitotta,
nem az volt benne, amire számított.
Valami nem stimmelt.
Az a Leo Dûvnjac, akit olyan régóta üldöz, s aki az egész svéd
rendőrségből – sőt, az egész svéd társadalomból – bolondot
csinált, minden egyes bankrablását pontosan a saját maga által
kijelölt időben kezdte meg, és mindig az előre kiszámított idő
alatt hajtotta végre. És most itt van ebben a csűrben élete
legnagyobb akciója, annyi fegyver, amennyi egy egész
hadseregnek elég volna, s ha sikerül eladnia, akkora bevételt
jelent számára, amihez még sosem jutott. Az a Leo Dûvnjac, akit
sikerült feltérképeznie és kihallgatnia, soha nem érkezne
felkészületlenül, soha nem hagyná várakozni a vevőjét.
És ekkor sípolást hallott.
A fülében.

„Minden egységnek.’’
 Az övén függő szolgálati rádióhoz tartozó fülhallgatóban.

„Feltételezett rablótámadás a kronobergi bűnjelraktár ellen.”

Broncks mozdulatlanná merevedett.

Rablótámadás magában a rendőrpalotában?

„Országos riasztás 14.01-kor.”

A végtelen űr. A csalódás, lassan értelmet nyert.

De nem az ő számára.

„Az elkövető harminc év körüli férfi, kopasz, százkilencven

centi, szeme barna.”

Súlyos bűntény, durva rablás, alig néhány tíz kilométerre.

Pontosan ugyanakkor, amikor Leo Dûvnjacnak egy súlyos
bűntényt kellett volna elkövetnie itt.
Nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy Broncks megértse, sőt
meg is tudja fogalmazni magának – felismerte az elkövetés
módját.

„A gyanúsított Peter Eriksson névre szóló hamis

rendőrigazolvánnyal és rendőrjelvénnyel rendelkezik,
feltehetően rendőregyenruhát visel.”

Tehát ezért nem jelent meg itt, ennek az akciónak a

helyszínén – mert ugyanabban az időben egy másik helyen
hajtott végre egy másik akciót. Csak azért tudtam erről a
helyszínről, mert ő azt akarta, hogy tudjak róla. Csak azért
vannak a fegyverek itt ebben a csűrben, hogy én itt legyek.
Elterelő hadművelet. Hamis nyom. Csali.
Pontosan úgy, mint annak idején, amikor egy bombát
helyezett el a stockholmi Központi pályaudvaron, ezzel odacsalt
minket, s közben néhány tíz kilométerrel arrébb kirabolt két
bankot.
Barna szem, kopasz fej, rendőregyenruha, rendőrigazolvány?
 Álca. Jelmez. A menekülése mindig valóságos
bűvészmutatvány.
Mint amikor két egyforma kocsit állított le a falu két
különböző végén, így arra kényszerített minket, hogy két irányba
folytassuk a keresést.
Ez Leo Dûvnjac.
 AZ ELSŐ LÉPÉSEK a fémajtó felé. Leo egy pillanatra
függőlegesen leállította a molnárkocsit, teljesen stabil volt, ő
meg a kártyaleolvasón lehúzta a belépő kártyáját.
Semmi. Nem villant fel a zöld lámpa, nem hallatszott az ajtó
zárjának férne, kattanása.
A francba!
Még egyszer lehúzta a kártyát, de a rendőrpalota alagsori
járatrendszerét a régi városházától elválasztó vasajtó zárva
maradt. A szögletes műanyag kártyát hozzádörzsölte zubbonya
ujjához, és újra próbálkozott.
A francba, a francba, a francba!
A valódi futárok már csak egy félfolyosónyira vannak.
Nemsokára következik az igazolvány ellenőrzése, majd
beengedik őket a bűnjelraktárba. Ekkor lesz egy kis kavarodás,
de hamar rá fognak jönni, hogy valami hiba történt.
Ez a rohadt kártya, működnie kell!
Hátrafordult. Még senki sem állt mögötte. Senkivel sem
találkozott az utolsó két résszakaszon az alagútrendszerben
haladva, és gyors is volt, ahogy a kocsi – a nagy súlynak
köszönhetően – most már hangtalanul gurult a betonon.
Még egy kísérlet.
A belépőkártyát beillesztette a leolvasó résébe. Lehúzta.
És most.
Villogó zöld lámpa.
Fémes kattanás.
Hátával kinyomta a súlyos vasajtót, két kézzel fogta a
molnárkocsit, egy nagy rántással áthúzta a küszöbön, ami kicsit
szélesebb volt, mint a raktár küszöbe. Bent van. A jó oldalon, a
föld alatti járatrendszer városházai bejárati oldalán.
A lift nem volt valami nagy, s a két hatalmas kartondoboz
olyan sok helyet foglalt, hogy elég szűknek érezte a maradék
teret, ahogy kibújt a rendőregyenruhából, s alatta feltűnt egy kék
munkás overall. Egyik zsebéből elővett egy baseballsapkát,
széthajtogatta, szemellenzőjén hatalmas betűkkel virított:
futárszolgálat.
 Kétemeletnyi különbség volt az alagsor és a régi városháza
főbejáratának szintje között, kellő hosszú liftút ahhoz, hogy el is
tudja rejteni a rendőregyenruhát a felső kartondobozban.
Kilépett a komor, visszhangos kőépületbe, s folytatta útját a
súlyos vasajtó felé, majd kilépett a nappali fényre, a friss
levegőre.
Megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot, s tekintetével
kereste a teherautót, amelynek itt kellett állnia.
Kijutott a találkozóhelyre.
De senki sem várta.
Gyors pillantást vetett először a Kungsholmsgatan meg az
ottani metrólejárat felé, majd a Bergsgatan és az ottani
metrólejárat felé.
Sam – hol a jó fenében vagy?
 MÉG NÉHÁNY LÉPÉS a fűcsomókon, majd átugrotta a vízzel
telt árkot, és átlépett az egyszerű fakerítésen. Kiért a murvás
útra.
Megpróbálta lerázni magáról azt a különös gondolatot, amely
szöget ütött a fejébe, s amely most ott keringett, egyre keringett
benn. „Feltételezett rablótámadás a kronobergi bűnjelraktár
ellen.” Ez a gondolat szoros összefüggésben állt ezzel az
időponttal, csütörtök 14.00., ugyanakkor egy tizennégy nappal
korábbi időponttal is, amikor is az Évszázad Rablásának
nevezett bűntény ítélete jogerőre emelkedett. Ez a két időpont
ugyanis összefüggött egy mással – százhárommillió korona
kötötte össze őket, mely összeg betöltötte a bizonyítéki szerepet,
s néhány óra múlva kerülne sor a megsemmisítésére
Te rohadék!
Elvetted tőlem a testvéremet, és addig manipuláltad, míg
rábeszélted, hogy életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtandó
bűntényt kövessen el. Elvetted tőlem azt a bűntényből származó
zsákmányt, ami eddigi rendőri tevékenységem legnagyobb sikere
volt.
Hamis nyomokkal idecsaltál, és – rendőrnek öltözve,
lerombolva az én biztonságomat és büszkeségemet, az én
ruhámban – egyetlen csapással szétzúztad mind a magánemberi,
mind a rendőri szívem.
Ekkor és ott ez így már nem mehetett tovább.
John Broncks tehát rohanni kezdett.
A rohadt csűr felé.
 EGYRE ERŐSÖDŐ, EGYHANGÚ sípolás, ahogy a tolató
teherautó egyre közeledett a stockholmi régi városháza falához.
Sam még csak épp engedte lerakodórámpát, amikor Leo már
megragadta a molnárkocsi két fogantyúját, felgurította, és
azonnal megnyomta a gombot, hogy emelkedjen fel újra a
felhajtó rámpa. Az ötszáz koronásokkal teli két preparált,
megerősített kartondoboz pontosan ugyanolyan volt, mint a
teherautóban lévő összes többi doboz. Leo kiugrott, becsukta a
teherautó hátsó ajtaját, majd kinyitotta a vezetőfülke utasoldali
ajtaját.
– Indulás!
Lassan gurultak a Scheelegatanon, majd a kereszteződésben
balra a Hantverkargatanra, a belváros felé. Úgy számolta, hogy a
belvárosi forgalmon át negyedóra, esetleg húsz perc a
parkolóházig, majd ugyanennyi a Värtahamnen kikötőig.
– Késtél, Sam.
– Igen, késtem, mert késett a metró is. Egy szerelvény bent
állt az állomáson, a következő meg az alagútban várakozott. Meg
kellett várnom, míg mindkettő elmegy, és csak akkor tudtam
bedobni az alagútba a zacskót a másik rendőregyenruhával.
Előttük egy majdnem teli busz, a megállóban hosszú, kígyózó
sorban utasok, akik mind fel akartak szállni, de időbe telt, míg
elrendeződtek a buszban. Sam békésen álldogált a busz mögött,
ahogy megbeszélték, várt, nem próbálta megelőzni.
– És te? Neked, hogy sikerült?
A busz végre becsukta az ajtaját, s ők is mehettek tovább, el az
új Városháza és a Mälaren-tó vizében tükröződő hajócskák
mellett.
– Hogy sikerült?
– Ühüm.
– Kétszáz kiló bankjegy rejtőzik a rakományunkban.
 JOHN BRONCKS FUTVA közelítette meg a csűrt, most már
tökéletesen biztos volt benne, hogy a vörösre festett pajtában
felhalmozott fegyverek jelentették számára a csalit. Most is –
akárcsak a korábbi látogatásakor – nem a nagy ajtó vaskos
lakatját választotta, hanem az épület szélesebb oldalán lévő
kisebb ajtót. Még mindig ott volt a fűben ugyanaz a betonvas,
amivel a múltkor felfeszítette azt a vaskampót, amelyen a kisebb
lakat lógott, feltépte az ajtót, és belépett.
Minden ugyanúgy nézett ki, mint egy nappal korábban. Nem
látott semmi változást.
Közelebb lépett a teherautóhoz, feltépte a lerögzített ponyvát.
A rakomány is érintetlennek tűnt. Ott voltak a terrakottalapok,
amelyek beborították a rakodótér alját és oldalait, s ugyanúgy ott
volt a kétszáz, halomba rakott automata fegyver is, s a kupac
tetejét egy faládába helyezett bomba ékesítette.

„A Városháza metrómegálló ideiglenesen lezárva.”

Újabb belső, rendőrségi közlemény.

Kivette füléből a fülhallgatót, s az övéről leakasztotta a rádiót,
hogy jobban hallja.
Úgyis egyedül van itt.

„Rendőregyenruhát találtunk a metrómegállóhoz közeli

síneken.
A tettes feltehetően a metrórendszerben tartózkodik.”

Nemcsak őt csapta be, hanem azokat is, akik megtalálták az

egyenruhát, s most leállítják a metróközlekedést. És azokat is,
akik most a rádión keresztül mindezt bejelentik. Mert ők nem
tudták azt, amit ő már igen – hogy pontosan ez az, ami annyira
jellemző Leo Dûvnjac bűnügyi gondolkodására. Mert akit
üldöznek, az valójában nem a metrórendszerben rejtőzik, hanem
közben átvedlett és azzá vált, amiről mindig is álmodott – ő az,
aki végrehajtotta a szuper akciót. Mert rossz helyen keresgélnek,
ott, ahol Leo akarta, hogy vadásszanak rá, ahol gondoskodott
róla, hogy megtalálják levedlett bőrét.
Broncks elővette a mobiltelefonját, hogy szép sorjában
felhívja az összes készenléti egység vezetőjét, hogy legalább
tudatában legyenek annak, hogy kit keresnek, értsék meg, hogy
épp ezért más irányban kell folytatniuk a keresést.
De még az első számot sem tudta beütni. Mert megszólalt a
telefonja.
Mert a végtelen űr, amely sértettséggé, majd dühhé vált, újra
végtelen űrré változott.
Te? Most?
Szinte beleüvöltött a telefonba.
– Sam!
De nem kapott választ.
– Sam, a fenébe is, mondj már valamit, hiszen látom, hogy te
vagy az! Ha tudnád, mennyire örülök, annyiszor hívtalak, és én...
– Látom. Itt áll a kijelzőn. Broncks. Negyvenhárom nem
fogadott hívás.
Ez a hang? Sam telefonjából?
– Tehát még mindig nem fogtad fel, hogy a bátyád nem akar
beszélni veled.
Leo Dûvnjac hangja.
– És mivel ő nem akar... hát akkor majd beszélek én.
A háttérben városi közlekedés zaja hallatszott.
John Broncks erősebben szorította füléhez a telefont.
A másik telefon egy autóban volt – a rosszul szigetelt
karosszériákban mindig egyfajta tompított hang keletkezik.
– Ja, és Broncks. Ha már úgyis beszélünk egymással,
szeretném, ha egymásra néznénk. Egymás szemébe. Tehát ha
megfordulsz, balra hátra, és ferdén felfelé nézel az ajtó feletti
sarokba, meglátod a kamerát.
John Broncks fordult. És akkor meglátta annak a picurka
webkamerának az objektívját.
– Remek. Most látlak, Broncks. Mintha... kicsit lefogytál
volna. Egek, hiszen te ma nem is borotválkoztál! Talán nem
érzed jól magad? Túl sok a feladatod?
Provokáció. Fütyült rá. Most nem annak volt itt az ideje, hogy
hagyja magát provokálni. Pontosan tudta, hogy még más is
következik, s akkor szüksége lesz minden erejére. Mert ez az
ördögfajzat nem azért hívta fel, hogy egyszerűen sértegesse.
– Mivel tehát bejutottál egészen a kis teherautómig,
feltételezem, hogy beláttad már, ma nem megyek oda hozzád.
Mert valami más dolgom akadt. És most már késő, hogy ez ellen
bármit is tégy.
John Broncks mereven bámult a kamera lencséjébe, ez a szem
képviselte azokat a másik szemeket. És csak most vette észre,
hogy a kamerát kívülről vörösre festették, ugyanarra a
vörösbarna árnyalatra, amilyenre a csűr falait is.
– De ne szomorkodj, Broncks. Mert nem sikerült ugyan
találkoznod velem, de megtarthatod az összes fegyvert, amit
segítettem neked megtalálni. Ja, igen, természetesen csak akkor,
ha nem látok semmi olyat a kamerában, amit nem akarok látni,
nem hallok semmi olyat a rendőrség belső rádióján, amit nem
akarok hallani.
Megkérdezte, hogy Sam ott ül-e Dûvnjac mellett a kocsiban,
hogy ő is tudja-e mindezt, ő is nézi-e őt?
– Tehát nem akarom sem a saját nevem, sem Sam nevét
hallani a rendőrségi rádióban... ha bármiféle körözést adnak ki,
akkor a fegyverek megsemmisülnek. Ha a kamerán keresztül
meglátom, hogy egy bombahatástalanító robot közeledik a
teherautóhoz, megsemmisítem az összes fegyvert.
Ez a hang. Végtelen nyugalom árad belőle, ami kellemetlen
érzést kelt benne. Az a végtelen nyugalom, ami az egymás utáni
bankrablások valamennyi áldozatának, a halállal megfenyegetett
biztonsági őrök és banki alkalmazottak mindegyikének
leírásában szerepelt.
– Nos, kedves Broncks, te rohadt zsernyák, most aztán
csinálhatod azt, amit annyira szeretsz. Tégy mindent
magánemberként, és ne rendőrként.
Rövid kattanás. Elektronikus csend. Letette.
John Broncks ott állt a telefonnal a kezében, és csak bámulta
a csűr falát. És talán épp olyan megsemmisültnek kellett volna
éreznie magát, ahogy az a nyugodt hang feltételezte.
De mégsem volt az.
Mert az abszurd monológ kellős közepén, amikor
körvonalazódtak az irányvonalak és az új feltételek,
megfogalmazódott benne egy gondolat. Hogy hogyan tudná
legjobban kezelni ezt a helyzetet. És hogy nem fogja azt tenni,
amit ez az ember vár tőle, aki egy kamera lencséjén keresztül
figyeli őt.
 A TEHERAUTÓ ORRA közel, nagyon közel állt a bordás
betonfalhoz, amelyen akkora rések voltak, hogy át lehetett látni
rajtuk.
Az NK-áruház barna homlokzatát. S ha előrehajoltak, akkor
lenn a járdát és az utcát is.
Ezt látták a parkolóház legfelső emeletéről, a hatodik szintről,
Stockholm szívében. Minél magasabbra mentek, annál kevesebb
autó volt, tehát annál kevesebb autótulajdonos, aki azt
kockáztathatta volna, hogy olyasmit lásson, amit nem kell látnia.
A teherautó oldalának védelmében átöltöztek, kék
munkásruhájukat hétköznapi viseletre, farmerre, ingre, egyszerű
zakóra cserélték, beolvadóruhára a Keleti-tengeren való
átkeléshez. A két teli kartondoboz tartalmát négy nagyobb
bőröndbe rakodták át, amelyet áttettek a következő menekülési
járműbe, egy szürke Volvóba. Ez is egy beolvadóautó, ezzel
készültek eljutni a városközpontból a Värtahamnen kikötőbe.
Míg Sam vezetett, s csak keringett lefelé a hatodik szintről azon a
szűk járaton az utcaszint felé, Leo belesüllyedt az utasülésbe, és
a webkamerát ellenőrizte. Semmi. Sem bent, sem kint. És
amikor visszajátszotta a legutolsó felvételt, azt látta rajta, hogy
Broncks tizenhárom perccel korábban elhagyta a tanyát, eltűnt.
A rohadt zsernyák tehát azt csinálta, amire utasítást kapott. Nem
közölte a rendőrséggel belső rádiójukon keresztül a tiltott
neveket, nem szabotálta a kamerát, nem hívott erősítést.
Végre leértek, kihajtottak a betonkerengőből a nappali fénybe,
a ténfergő turisták közé, akik folyton útjában voltak a sietős
öltönyöknek.
Négy és fél óra a komphajó indulásáig.
És egy új élet kezdetéig.

FRISSEN LAKKOZOTT PADLÓ, amelyet még senki sem

taposott. Hófehér plafon, amely kellemesen elnyeli a fényt.
Frissen glettelt falak, amelyeknek még semmi mesélnivalójuk.
Vincent szerette ezt az érzést, szeretett egy frissen renovált
lakásban álldogálni. Szerette, hogy lehetőséget ad valakinek egy
teljesen normális újrakezdéshez. Mennyire más ez, mintha
valaki egy börtöncellában, vagy a büntetés letöltése után a
szabadlábra helyezettek ügyintézője által közvetített átmeneti
lakásban kezdi újra az életét.
Még egyszer idejött, utoljára, hogy meggyőződjön róla,
egyetlen szoba egyetlen részletéről sem feledkezett meg, minden
javítást elvégzett. De nem tudott elmenni, csak állt ott, a
szobában, amelyet nemsokára illatokkal, élettel, mozgással
töltenek meg. A szobában, ahová még nem ért el és nem vert
gyökeret a szeretet és a konfliktus.
És tudta jól, miért esik olyan nehezére elmenni innen.
Mert odakinn, a lakás falain túl mindennek az ellentéte dúlt.
Épp most hallotta a rádióban, hogy rablást követtek el a
rendőrpalotában, egy világrengető akciót, s a feltételezések
szerint hatalmas összeget vittek el. Egy heist. Amiről Leo annyit
beszélt, s amibe az elmúlt napokban megpróbált a bevonni
öccseit is. Sőt itt volt, itt ült egy szerszámosládán, s beszélt róla.
Vincent ujjhegyével végigsimította jobb kezének bütykeit,
amelyek még mindig kékek és érzékenyek voltak.
Még egy utolsó pillantást vetett erre a sok újra, a csillogásra,
azzal kiment, és bezárta maga mögött az ajtót, hogy másnap
átadja a kulcsokat. Ahogy a lépcsőn lefelé tartott, lépteket
hallott, felfelé jöttek. Átkozta magát, hogy miért maradt olyan
sokáig, most össze fog találkozni azzal a házaspárral, a
tulajdonosokkal, akik talán azért jöttek, hogy megnézzék a kész
lakást, és gondolatban már be is költözzenek. Nem volt olyan
kedvében, hogy itt csacsogjon, ma semmiképp.
De nem a középkorú, gyermektelen házaspár jött felfelé a
lépcsőn. Hanem a szomszéd lófarkas férfi, akinek mindig olaj- és
terpentinszaga volt. Amióta csak elkezdte itt a munkát, szinte
mindennap találkoztak, de még soha egy szól sem szóltak
egymáshoz. Most tehát újra csak bólintottak egymásnak, némán.
Furgonja most is ott állt, ahol máskor is, a lakásszövetkezet
egyik parkolóhelyén. Amikor közelebb ért, látta, hogy valaki a
kocsija motorházának támaszkodik. Egy férfi. Úgy negyvenéves.
Bőrdzseki és farmer. És egy arc, amit oly jól ismert, bár több
mint hat éve nem látta.
 – Helló, Vincent! Már kerestem telefonon. Nem vette fel.
Úgyhogy gondoltam, idejövök.
John Broncks.
A zsaru, aki az újságok által Katonai Ligának nevezett
bankrablók elleni nyomozást vezette.
– Nem veszem fel a telefont, ha olyan számról hívnak, amit
nem ismerek. És különben is... bepiszkítja az autómat.
– Nem tesz semmit. Most úgysem fogja használni. Velem jön.
– Sehova sem megyek magával. Leültem a büntetésemet. És
azóta az égvilágon semmit nem követtem el. Ezt maguk is
pontosan tudják. Legalábbis a zsernyák kollégája, aki itt
csúszkált, és alibi után kutakodott.
Broncks néhányszor megveregette a kocsi oldalát.
– Itt dolgozik?
– Igen.
– És jól megy a bolt? A cég?
Azzal újra rávágott az autó karosszériájára, pontosan a rajta
lévő cégfeliratra.
– Igen.
– Akkor... miért gondolja, hogy jobb lenne, ha egyenruhában
és villogó rendőrautóval jönnénk magáért? Az ügyfelei, megbízói
ismerik a múltját?
Hülye barom!
Hagyj békén!
Legszívesebben ezt ordította volna. Legszívesebben beült
volna a kocsiba, s áttolatott volna ezen a hülye zsernyákon, aki
azzal az egyetlen dologgal fenyegetőzött, ami nem történhet meg
egy ilyen szakmában, ahol minden az ajánlásokon alapul. Nincs
szüksége rá, hogy a tulajdonosok épp most érkezzenek, s azon
tanakodjanak, vajon kivel és miről beszélget.
– Hé, mégis mi a fenét művel?
– Hát, csakis olyasmit, amibe bele kell törődnie mindenkinek,
aki már ült egyszer. Olykor-olykor előfordul, hogy szirénázó autó
jön érte, és válaszolnia kell néhány kérdésre. Rutin az egész.
Kérdezze csak meg a volt cellatársait.
Áttolatni rajta, majd előre, s újra hátra.
– Miről van szó?
– Majd az autóban.
 – Nem... mondja meg most, miről van szó?
– A bátyjáról. Leóról.
De egy jelenet, ami holnap, a kulcsátadásnál feltűnést kelthet,
semmiképp sem jönne jól.
– Rendben, csak előbb még felhívok valakit.
– Hé... ugye nem a bátyját akarja hívni? Azzal bűnt követ el...
Ugye tudja?
Feltartotta a telefonját, egészen Broncks arca elé dugta, hogy
jól el tudja olvasni a kijelzőn: ANYA.
– Ez is bűnnek számít?
Elfordult, megvárta a kicsengést, lehalkította a hangját.
– Anya?
– Igen?
– Azt hiszem, ne számíts rám vacsorára.
– Nem? Miért... Vincent, mi történt?
– Sajnálom.
– De hát mondtam, hogy nem jön Leo. Nem kell, hogy azt
érezd, mint az ebédnél. Megértettelek, és azért leszünk csak
ketten, te meg én.
Még egy lépést tett, távolabbra, most már suttogott.
– Anya, annyira... rossz érzés.
Az anyja nem válaszolt. Talán nem is hallotta.
– Anya, ez olyan...
– Mi? Vincent, mi az, ami annyira rossz érzés?
– Hogy... itt állok egy rendőrrel. A munkahelyem előtt. Ezért
nem tudok jönni. Azt akarja, hogy menjek be vele kihallgatásra.
– Miféle rendőr?
– Aki a bankrablás ügyében nyomozott.
Anyja megint nem válaszolt. De Vincent hallotta a lélegzését,
s ebből tudta, hogy nyugtalankodik, hallotta rajta.
– Most már semmit sem értek. Leülted a büntetésedet,
megfizetted a kártérítést. Ezek... ezek hagyjanak békén téged!
– Nem rólam van szó. – Most az ő lélegzete árulkodott, mert
habozott. – Hanem Leóról.

***

Az óriási méretű személyszállító komphajó mozdulatlanul állt

a rakpartnál, messze kinn a Värtahamnen új mólójánál. Még
négy óra az indulásig. És három órát kell még várni arra, hogy
felszállhassanak, és elfoglalhassák luxus kabinjukat, amelyből
szabad kilátásuk lesz majd az egész hajóút alatt, míg át nem
érnek a Keleti-tenger túlpartjára. Az indulásig hátralévő időt a
kikötőtől mindössze néhány száz méterre fekvő egyik hotelben
töltik, s most épp ez előtt fékeztek le. A szállodában délutáni
holtszezon, a recepción felvették a kulcsot, s már indultak is fel a
lifttel. Különös érzés volt kettesben állni abban a szűk kis térben,
amely erősen emlékeztette őket a cellájukra, amelyben ezt az
akciót tervezték. Gyomrukban érezték, hogy a lift felfelé tart, s
ezt a sokfajta érzést még tette, hogy körülöttük négy, bankókkal
teletömött bőrönd sorakozott.

***

A Fridhemsplannál a kocsi jobbra kanyarodott, a

Drottningholmsvägen felé. Nem, ahogy kéne, balra, a Kronoberg
Rendőrpalota irányába.
– Hova a fenébe tartunk?
– Mondtam már, néhány kérdésre kell válaszolnia.
Vincent hátrafordult, hogy jobban lásson. Életében először ült
egy rendőrautó első ülésén, és szabadon mozoghatott. Minden
korábbi alkalommal a kezén bilinccsel szállították a hátsó
ülésen.
De ugyanolyan rossz érzés volt.
– Igen. Azt mondta, kihallgat. A rendőrségen.
John Broncks vállat vont. Ez a zsernyák tényleg egyszerűen
vállat vont.
– Bizonyára tudja, ott ma történt egy s más. Az egész épületet
lezárták, nagy a káosz.
– És aztán? Egyébként, igen, hallottam a rádióban. De a
fenébe is, most a városból kifelé tartunk.
– Igen, valóban.
Vincent alaposan megnézte az út mindkét oldalát, amikor
nem sokkal a Thorildsplan után felhajtottak az Essingeleden
autópályára, amely dél felé vitt.
– Itt valami nem stimmel... mi a fenét képzel rólam, mit
csináltam? Mondja már meg! Akkor máris megválaszolom a
kérdését. Mert feltételes szabadlábra helyezésemről, amely egy
hónapon belül véget ér, annak minden órájáról naplót vezetek.
És ezt akkor is folytatni fogom, ha már teljesen szabad leszek,
hogy soha, soha többé ne tudjanak a közelembe férkőzni!
Azzal Broncks felé fordult, bár a rendőr, amióta csak
elhagyták a házat, amelyben a frissen renovált lakás volt, némán
bámult maga elé.
– Jól van, Vincent. Okosan teszi.
S aki most, hogy kijöttek az első alagútból, beletaposott a
gázba.
– De ez most egy fikarcnyit sem segít. Mert most egy olyan
bűntényről van szó, amit sokkal előbb követett el, amikor még
szó sem volt naplóvezetésről.

***

Váróterem. A szállodai szobának csupán ennyi volt a szerepe.

Ideiglenes védelem egy rablás utáni menekülés utolsó fázisában.
Amíg arra várakoznak, hogy az óriási komphajó, amelyet a
szállodai szoba ablakán keresztül is látnak, elinduljon.
Leo levetette magát a beépített szekrény és a túlméretezett
állólámpa közé bepréselt narancssárga kanapéra, a
beolvadózakó belső zsebéből elővette a két kompjegyet, és a
dohányzóasztalra tette. Az elsőn ugyanaz a név állt, mint azon a
jogosítványon, amelyet három nappal korábban használtak,
amikor is Johan Martin Erik Lundberg tejszállító átsiklott az
útzáron, a másik jegyen szereplő név pedig egy
rendőrigazolványon található névvel egyezett, amelyet nem is
olyan régen, épp ezen a délutánon használt az egyenruhás Peter
Eriksson, amikor tíz dobozt felvételezett a rendőrpalota
bűnjelraktárában. A derekára erősített övből hátulról
előhalászott egy rendőrségi szolgálati pisztolyt, amelyet egy
hűvös pincében vásárolt egy magát Sullónak nevező illetőtől,
majd amikor egy templom toronyórája éjfélhez közeledett,
Broncks zsernyák halántékához szegezte, s alig néhány órája, az
utolsó akció teljes ideje alatt szabadon, jól láthatóan viselte.
Míg Sam behúzta a sötétítő függönyöket, hogy ne lehessen
belátni az út túloldaláról, Leo az egyik bőröndért nyúlt,
felnyitotta, és kivette belőle a két köteg bankjegy közé bepréselt
rendőrségi rádiót. És belehallgatott. A forgalom folyamatos volt,
minden beszélgetés a rendőrpalotában történt akcióról szólt.
Arról, hogy a Kronoberg-negyed körül óriási részt lezártak, s az
üldözést a metrórendszerre összpontosították, mert a keletre
vezető alagútban, a sínek mellett találtak egy rendőregyenruhát.
Egyre csökkent az indulásig hátralévő idő. És a komptól való
távolság.
Nemsokára begurítják az 571-es kabinba a pezsgőt, s repül a
dugó, koccinthatnak.

***

– Ide, Vincent, ide tartunk. Azt akarom, hogy itt álljon.

John Broncks mindkét kezével integetett Vincentnek, aki
megállt a csűr ajtajában.
– Majd határozottan ragadja meg a teherautó ponyváját a
saját oldalán, és segítsen nekem felemelni.
– Még mindig nem értem, mit keresünk itt. Mi a fenét művel
tulajdonképpen? Miféle rendőri módszer ez?
– A legkiválóbb. Amikor az embernek bizonyítéka van, és el is
tudja kapni a bűnözőt.
– Hé, ha mindenáron egy rohadt tanyán akar kihallgatni, hát
tegye, ha ettől lesz boldog. De essünk már túl rajta! Vissza kell
mennem. Várnak vacsorára.
A lemenő nap fénye számos helyen beszűrődött a rozoga csűr
összeszaladt deszkái között, de a helyiség a fény játéka ellenére
valójában sötét volt. Broncks felkapcsolta az ideiglenes
mennyezeti világítást.
– No, de Vincent, még csak nem is kíváncsi rá, hogy mit rejt
ez a ponyva? Mert csakis ezért jöttünk ide. Ezt akartam
megmutatni.
– Tényleg azt hiszi, hogy ennyire hülye vagyok? Eszem
ágában sincs ujjlenyomatot hagyni.
Broncks csak somolygott, ahogy nekiállt egyedül kioldani a
ponyva rögzítését, majd felhajította a kocsi tetejére a megoldott
vásznat. Felhúzták a függönyt, feltárult a színpad. És mivel
Vincent pont úgy állt, hogy tökéletesen rálátott a teherautó
rakodóterére, a reakciót is könnyű volt leolvasni az arcáról –
azonnal felfogta, hogy mit lát a teherautót platóján halomba
rendezve.
– Kétszáz automata fegyver, Vincent. Amit a testvéreiddel
együtt loptatok el. De soha nem ítéltek el érte. És most... itt
vannak. És képzeld! Amikor véletlenszerűen kiválasztottam öt
darabot, és a speciális ecsetemmel letisztogattam, mit gondolsz,
mit találtam? Mind az ötön rajta hagytad a nyomodat, tehát nem
kell már aggódnod amiatt, hogy ujjlenyomatokat hagysz, van
már belőlük bőven.
Néma csend. Egy mukkanás sincs.
Vincent teste tökéletes nyugalmat sugárzott, mindössze a
szeme vibrált, a pupillája és a szivárványhártyája elárulta, hogy
az, amit látott, tudatosult benne. Hogy az az enyhe szag, amit
már akkor érzett, amikor még csak a csűr ajtajában áll, fegyverre
utalt, amit alaposan beolajoztak, hogy védjék az idő és az
időjárás ellen.
– És most, kedves Vincent, most tesszük fel azokat a
kérdéseket, ami miatt ide jöttünk. De nem neked. Hanem a
bátyádnak.

***

Leo lehalkította a rendőrrádiót – azokat a hangokat, amiket ő

irányított a metróalagutakba, s akik sokkal rosszabb nyomon
jártak, mint gondolták volna. Majd újra ellenőrizte a felszerelt
kameráit, amelyekkel a másik hamis nyomot tartotta szemmel. S
itt azt látta, hogy az ,,A” kamera egy elhaladó autót rögzített. A
csűr felé tartott. Újra lejátszotta a felvételt. Broncks kocsija.
Broncks vezette. És mellette még valaki.
Még egy zsaru.
Broncks, a rohadt életbe – tökmindegy, hogy hány kollégát
ráncigálsz ide. Már elvesztettél engem. És most el fogod
veszíteni a megtalált fegyvereket is.
Még mindig a kezében volt a mobiltelefon. Beütötte a
nyolcjegyű számol, amellyel nem egy másik előfizetőt hívott,
hanem azt a telefont, amely ugyanott volt, ahol az az átkozott
Broncks, s egy akkumulátorhoz kapcsolódott, ami egy
termitbombát tud kioldani. Már csak egy gombnyomás volt
hátra. A zöld hívógomb. De mielőtt még lenyomta volna,
közvetlenül a robbanás előtt, meg egy pillantást vetett a „B”
kamerára, hogy pontosan lássa, hol állnak a zsaruk, nehogy
megsérüljenek.
Broncks.
Ott állt a felvétel közepén, a teherautó mellett, épp kioldotta a
ponyva rögzítését, feltárta a kocsi rakományát. És beszélt
valakihez, látni lehetett, hogy mozog a szája. Nyilván ahhoz a
másik zsaruhoz szólt, aki valami okból megállt az ajtóban, az
objektív hatósugarán kívül.
Túl közel.
Broncks túl közel állt a bombához.
Leo az indítógomb felett tartotta az ujját. Meg kell várnia, míg
odébb megy. Ami néhány másodperc múlva meg is történt. Mert
Broncks elindult a másik zsaru felé, s ezzel nem sok kellett
hozzá, hogy ő is kisétáljon a képből.
Na, most, Broncks, most átélheted, hogy mit jelent az,
amikor a háromezer fokos hőség formátlan fémtömeggé
olvaszt össze kétszáz automata fegyvert.
Készült megnyomni a gombot. Amikor megszólalt a telefon.
A mobil képernyőjén a kamera felvétele helyett megjelent egy
név, aminek nem kellett volna ott lennie.
Te vagy az?
Szinte érezte, hogy szorosan átölel valakit egy frissen felújított
lakásban, valakit, aki véresre verte a saját bütykeit.
– Te vagy az, Vincent?
Szuszogás. Mindössze ennyi hallatszott.
– Vincent... öcskös? Halló! Hé, mondj már valamit... miért
hívsz?
– Nem ő hív.
Ez a hang! Vincent telefonjában?
– Ugye megmondtam...
Ez Broncks hangja.
– ...ha belerángatod az én testvéremet, én is belerángatom a
te testvéredet.
És Leo látta a képernyőn, hogy Broncks újra besétál a képbe.
Kezében egy fekete pisztoly, amelyet valakinek a hátához szegez,
a lapockái közé, s ez a valaki is lassan beér a képbe.
Vincent.
– Talán látod a képernyőn, Leo, itt állok a testvéreddel. Épp
most tartóztattam le terrorcselekmény miatt, amiért
életfogytiglani börtönbüntetés jár.
Négy méter. Ennyit saccolt Leo. Ennyire lehetett Broncks és
Vincent a teherautótól.
Kellően biztonságos távolságban ahhoz, hogy
robbanthasson.
– Ugye érted, Leo. Minden egyes fegyveren megtaláltuk az
ujjlenyomatát. Igaz, a tiédet is. Meg a harmadik testvéretekét is.
Úgyhogy tíz másodperc múlva semmi bizonyíték sem
marad.
– A rendőrök közül senki más nem ismeri ezt a helyet. Nem
tudják, hogy itt vagyunk. Úgyhogy Leo, elképzelhetőnek tartom,
hogy eltüntetem a testvéreid ujjlenyomatát, s csak a tiédet
hagyom meg.
Mert most, Broncks, az ujjam újra a nyomógombon.
– Mármint, ha te is idejössz. És önként feladod magad. Ha
megteszed, elengedem az öcsédet.
– Ugye tudod, hogy az autóban egy bomba van?
– Igen. És biztos vagyok benne, hogy addig nem fogod
felrobbantani, amíg én itt állok az öcséddel.
Most megnyomom. Csak az ujjam hegyével kell kissé
megnyomnom. És Broncks, ez nem valami kis szokványos
bomba, ahogy te képzeled. Hanem egy telepített
olvasztókemence. Egy bomba, aminek a célja a látvány... nem
pedig a halál.
És megtette.
Lenyomta a zöld hívógombot.
És nézte a mobiltelefon képernyőjét.
És... semmi sem történt.
Újra megnyomta. És újra. De a teherautó ott állt, érintetlenül.
Nem villant fel a forró termit vakító fénye, nem hullott szikraeső
a kocsi tetejére.
A képernyőn mindössze annyi volt a változás, hogy John
Broncks közeledett a kamera objektívéhez, és egyenesen
belenézett.
– Leo, döntened kell. A testvéreid... vagy te?

***

– Leo?!
Csütörtököt mondott.
– Leo, mi a francot csinálsz?
A bomba. Fel kellett volna robbannia. Az alumínium, hematit
és vas-oxid közötti kémiai reakciónak hihetetlen forróságot
kellett volna létrehoznia, akkorát, amely megsemmisíti a
bizonyítékokat.
Valami félresikerült.
– Hé, Leo! Abban állapodtunk meg, hogy itt maradunk a
komphajó indulásáig.
Sam a szállodai szoba parányi előszobájában, a bejárati ajtó
előtt érte utol őt,
– Oda kell mennem, Sam.
Mindketten látták és hallották ugyanazt a képsort – a
történteket nem kellett magyarázni.
Amit viszont nem láttak, az magyarázatra szorult.
– Oda kell mennem, manuálisan kell felrobbantanom a
bombát.
Amit anya annyira szeretett volna elszakítani. A köteléket. Leo
megpróbálta, búcsút vett, de a fenébe, mégsem ment.
Nem szakadt el.
– Különben a testvéreimet életfogytiglan lecsukják.
– Nem mehetsz el innen!
– Belefér.
– Pontosan tudom, mire gondol az én rohadt bátyám. El akar
kapni téged. A fegyverekkel együtt. El akar kapni téged a
fegyverekkel együtt, amikor az Évszázad Rablásának
zsákmányával menekülsz. Ezt kéri cserébe a testvéreidért. Ha
most elmész, Leo, akkor mindennek vége! És nem fogsz
visszajönni!
Leo visszalépett a szállodai szobába, el Sam előtt. Ott, az
asztalon, oda tette azt, amire szüksége van.
 – Igazad van, Sam.
Néhány gyors lépés, és felkapta a jegyét, majd a pisztolyt.
– Te felmész a hajóra, amikor megnyitják a felszállást.
Megígérem, hogy kopogtatni fogok az ajtón.
Azzal elment, Sam nem próbálta megállítani. De azért
visszafordult a folyosón, úgy érezte, tartozik azzal, hogy
megmondja.
– Sam!
– Igen?
– Sajnálom. De nem tudom garantálni, hogy a bátyád még
élni fog, amikor ez véget ér.
 LEO AKKOR ÁLLT MEG először, hogy ellenőrizze a kamerát,
amikor már olyan közel járt, hogy a murvás útról is látta az
elhagyatott tanyát. A kerítésre felszerelt „A’ kamera semmit sem
mutatott – ez tehát azt jelentette, hogy nem érkezett rendőri
erősítés az egyetlen úton, ahonnan gépjárművel meg lehetett
közelíteni a helyet. De a „B” kamera képe fekete volt. Broncks
leszerelte vagy letakarta. Abban a pillanatban, hogy Vincentet
felmutatta, elveszett Leo előnye.
Leo otthagyta a kocsit. Az utolsó szakaszt gyalog tette meg,
széles körben haladt a tanyát körülvevő erdőben, és hátulról
közeledett a csűrhöz. Meg akart győződni róla, hogy ebből az
irányból sem érkezett erősítés.
Meg fogja semmisíteni a múltat.
Hogy a múlt ne semmisítse meg két öccse jövőjét.
Az utolsó szakasz. A csűrnek az az oldala, ahol nem volt sem
ablak, sem ajtó. Most már teljesen biztos volt benne, hogy
Broncks a saját szakállára cselekszik. Nemcsak azért, mert itt
sem volt nyoma egyetlen embernek sem, hanem azért is, mert a
svéd rendőrség magas vezetősége soha nem hozott volna olyan
döntést, hogy egy legitim elfogatás arra épüljön, hogy
legfiatalabb öccsét használják fel a zsarolás eszközeként.
Odakinn néma csend. És amikor fülét a csűr falára téve
hallgatózni kezdett, odabenn is néma csendet észlelt.
Ez az egész tehát száz százalékig John Broncks egyéni akciója.
És egyedül, ember ember ellen, Leo biztos volt benne, hogy
fegyverrel vagy a nélkül mindig győzni tud. De most, hogy
Broncks életbiztosítása Vincent, és van egy bomba, amit
manuálisan kell kioldani, hogy semmi nyom se maradjon, s
mindez egy zárt térben – most egyáltalán nem találta olyan
magától értetődőnek a dolog kimenetelét, ahogy Sammel el
akarta hitetni. Ezért kerülte meg a csűrt, s csak azután nyitotta
ki az egyik ajtót.
– Itt vagyok, Broncks.
 Minden pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor elhagyta a
terepet, s azt hitte, véglegesen. Egyetlen hatalmas helyiség,
messze a végében egy nyitott padlástér, s középen egy teherautó.
– Én meg itt vagyok... a teherautó mögött.
És valóban a zsaru ismerős hangja tört utat magának a
karosszéria túloldaláról. Leo hátranyúlt, kezét a kabátja alá
dugta, ujjait a pisztoly markolatára helyezte. S ahogy lassan
haladt előre, az irányzék, az a felálló kis pöcök birizgálta a
derekán a bőrét.
– Hol a fenében van az öcsém?
– Ha megkerülöd az autót, látni fogod.
Leo elengedte a fegyvert, az irányzék továbbra is irritálta a
bőrét. Át kell látnia a helyzetet. Meg kell találnia Vincent konkrét
helyét. Tájékozódnia kell, hogy aztán cselekedni tudjon.
Óvatosan megkerülte a járművet.
Először Broncksot látta meg, aki az egyszerű munkaasztal
előtt ült, ugyan azon az összecsukható széken, amin ő maga is,
amíg a termitbombát összeállította. S miután még néhány
métert előbbre ment, megkerülte a teherautó orrát, meglátta
Vincentet is, aki az utasoldal ajtaja mellett állt, mozdulatlanul.
Volt ebben valami természetellenesség.
Öccse jobb kezét és a teherautó kilincsét egy lánc kötötte
össze.
Egy rögzített lánc.
Az autóhoz s ahhoz a bizonyítékhoz rögzített lánc, amelyet
Leo épp most szándékozott megsemmisíteni.
– Tegyél mindent úgy, ahogy mondom. Akkor minden
rendben lesz.
Broncks higgadtan beszélt, egyenletesen lélegzett, egyelőre ő
volt fölényben. Vincent kissé előrehajolva bámulta a csűr kopott
padlózatát, egyikükre sem nézett, nem mutatta ki az érzelmeit.
– Tedd tarkóra a kezed, Dûvnjac! Majd lassan közelíts felém!
A zsernyák kezében tartotta a szolgálati pisztolyát, s azt a feje
fölé emelte. Egyértelmű mozdulat. Utasításokat adott, s egyben
jelezte, hogy jobb, ha a látogató előre lemond minden
meggondolatlan mozdulatról.
– Vincent, öcskös... hogy vagy?
Leo kereste Vincent kitérő tekintetét. Öccse először csak a
padlót bámulta, majd lassan felnézett, egyenesen a bátyjára.
– Vincent... nemsokára kint leszel.
Beletörődő düh. Ezt látta Vincent szemében, ami belé fojtotta
a szót. Düh, nem félelem.
– Ígérem, Vincent.
Leo újra megfordult, most Broncks felé.
– És te, John... mi a fenét képzelsz, mi fog itt történni?
Míg a válaszra várt, óvatos pillantást vetett kisöccsére és a
teherautóra. Egy bilincs láncát nehéz elvágni alkalmas szerszám
nélkül. Az autóajtó kilincsét viszont könnyedén le lehetne verni
egy megfelelő ütéssel.
Egy gyenge pont. Ezt kereste.
Egy gyenge pont, ami minden helyzetben lehetőséget kínál, de
amit sosem lehet előre ismerni, csak abban az adott pillanatban
tárul fel.
– Broncks, azt ígérted, hogy az öcsém megússza. Tudod
garantálni?
A rendőr felemelte a pisztolyát, még mindig nem szólalt meg,
Leo mellkasára célzott.
– Broncks, a rohadt életbe... le akarsz... lőni, engem? Akkor
Vincentet is meg kell ölnöd. Már eddig is elég sok minden
történt itt, amit nehéz lesz kimagyaráznod. És te ehhez még két
hullát is hozzá akarsz adni?
John Broncks mintha elmosolyodott volna, amikor felállt, és
kabátja zsebéből elővett még egy kézibilincset.
Széles ívben áthajította a levegőn.
– Ezt a másik bilincset te erősíted oda, ugyanarra a kilincsre,
amelyikre rálakatoltam Vincentet.
Két testvér egy járműhöz bilincselve, amelyen egy fel nem
robbant bomba van. Egyetlen elektronikus impulzus szükséges
csak ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol, s ez a jel beindít egy
kémiai reakciót, amely meleget termel, irdatlan forróságot, ami
megolvasztja a vasat, elégeti a bőrt és a szöveteket.
Több ezer fokos fehér sokkot hoz létre, amely lebénítja a
hozzá túl közel lévő érzékszerveket.
– Ha élve akarsz engem, Broncks...
Leo a földre ejtette a kézibilincset, ami a puha fapadlón
puffant.
 – ...akkor most elengeded az öcsémet, és elmagyarázod, hogy
gondoltad, hogy kívül maradhat a nyomozáson.
John Broncks közelebb lépett, és amikor Vincenthez ért,
megállt.
Félúton.
– Ha te is oda vagy láncolva... akkor elengedem őt. De nem
mehet el azonnal. Előbb segítenie kell lepakolni az összes
fegyvert. Aztán együtt, ő meg én, letörölgetjük az összeset,
minden egyes csövet, minden egyes tust, minden egyes ravaszt.
Kivéve az utolsót, amin rajta lesz a te ujjlenyomatod. Erre
szavamat adom, Dûvnjac.
– A... szavadat?
– Igen, a szavamat. De ne feledjük a bátyámat! Ugye, most
már tudod, hogy egyedül vagyok itt. És bizonyára arra is rájöttél,
miért. Mert az utolsó percig hittem benne, hogy meg tudom
akadályozni Samet abban, hogy veled dolgozzon, és ezért egy sor
esetben túlléptem a hatáskörömet.
– Azt akartad mondani, hogy hibát követtél el?
– A fenébe is, nevezd, aminek akarod.
– Hibát, ami az állásodba kerülhet, s amit most ki akarsz
cserélni az öcsémre? A hallgatásomat a te hallgatásodra?
Leo lehajolt, hogy felemelje a bilincset.
– Broncks, szerinted ez igazságos? Hogy engem
életfogytiglanra lecsuknak, te meg megtartod a munkádat?
A bilincset és a láncot visszahajította John Broncksnak, de
nem lágy ívben, hanem nyílegyenesen röpült a vas. Egy lövedék
egyenesen az arca fele Broncks ösztönösen arca elé emelte a
kezét, védekezett, s a figyelemnek ez a parányi elterelése
megadta Leónak azt a lehetőséget, amire belépése óta vári
Összehúzta magát, mint egy vadállat, aztán hirtelen, minden
erejét összeszedve egész testével a rendőr lába felé vetette magát.
Minden erejét, teljes súlyát, kirobbanását arra összpontosította,
hogy eltalálja a célt, feldöntse azt az embert, aki útjában állt a
menekülésének, ugyanakkor ő maga végig a lővonal alatt legyen.
A következő mozdulatok maguktól jöttek.
Kiütötte a rendőr kezéből a fegyvert, és a fejét a padlóhoz
verte egészen addig, míg a zsaru el nem veszítette az eszméletét,
ezután felállt, kihúzta a saját derekába tűzött pisztolyát, és az
ájult Broncks halántékához szorította.
Már döntött. Lőni fog.
– Ne!
Vincent előre-hátra rángatta a testét, mint egy láncra vert
kutya, s úgy is csörgött a csuklójára és a kocsi kilincsére erősített
lánc.
– A rohadt életbe, hagyd már abba!
– Végezni kell vele, Vincent! Sosem fogja feladni! Soha!
Miatta nem akarok életem végéig börtönben dögleni!
Vincent húzta, rángatta a láncot, hogy elérje a bátyját.
– Leo... teljesen mindegy, hogy mit csinálsz! Mindannyiunkat
elér a szar. Engem, Felixet, anyát, sőt még Ivant is. Mindaz a sok
mocsok, amit elkövettél. S ha te elmenekülsz, ez mind-mind
rajtunk fog csattanni... hát még mindig nem fogtad fel? Minden
megmarad! Semmi nem tűnik el... minden megmarad. Ne lőj!
Mert akkor megint belekényszerítesz valamibe, és én nem
akarok többé semmibe se belekeveredni!
Vincent rángatta a kilincset, rugdosott, megvetette a lábát,
húzta-vonta a láncot, végül már az egész teherautó hintázni
kezdett.
– Ugye nem mondod komolyan, Vincent, én senkit sem
kényszerítettem!
– Ugyanabba az átkozott családba születtünk! Akkor tehát
senki sem kényszerített minket! Senki!
Könnyek. Csak úgy patakzottak a könnyek Vincent arcán.
– Megpróbálom lemosni a szart, hát nem érted? Mindennap,
mindig egy kicsit többet és többet. De ezt, Leo, ezt nem lehet
lemosni. Ha lelövöd, azt nem.
Öccse újra megrántotta a láncot, de nem tudott szabadulni.
És ez volt az utolsó rántás.
Mert ez a vibrálás a kilincstől az egész kocsin keresztül
eljutott a két vezetékhez, ami egy kisebb akkumulátor pólusaihoz
csatlakozott.
Eredetileg egy közönséges telefonhívás kellett volna ahhoz,
hogy a vezetékek kapcsolatba lépjenek egymással. Egy hívójel,
ami valamilyen oknál fogva nem működött. De Vincent dühe és
bánata, ami ekkora erőkifejtésre ösztökélte, így rángatta a
láncot, elérte ezt a hatást.
 Leo először nem is hallotta az izzószálat, ami felforrósodott az
alumíniumból es vas-oxidból álló termitkeverékben, ami a kocsi
tetejére helyezett tartályban volt. De a kavargó és tüzet okádó
fehér, intenzív fénysugár néhány másodperc alatt elnyelte a
vastag műanyagot. És ahogy a fehéressárga, sűrű tűzeső
meggyújtotta az alatta lévő fegyverhalmot, egyre erősödött a
sziszegő hang.
Félreugrott a cunamiszerűen feléje érkező hőhullám elől.
Az első hullám után felpillantott.
Vincent teste súlyosan, mozdulatlanul lógott a karjánál,
csuklójánál fogva. Az autó ajtókilincséhez láncolva. Mint egy
szervekkel teli zsák.
A forróság ugyanolyan gyorsan elmúlt, ahogy keletkezett, de
még mindig hallatszott az a különös, sistergő hang a fegyverek
felől, amelyek a termit és a benzin közötti vékony platón
feküdtek.
Keresgélni kezdett a csűr padlóján. A munkapad alatt talált
egy recézett vasdarabot, ami egykor valaminek nagyon fontos
része volt. A kilincset olyan könnyen lecsapta, ahogy előre
elképzelte, ölében vitte ki öccsét a csűrből.
Vincent meleg bőre. Nedves, ragacsos ujjai.
Leo óvatosan lefektette öccsét a fűbe, élet után kutatott a
testben, de látta, hogy a tarkója erősen feldagadt, és nagyon
megpuhult, mintha megfőtt volna.
Aztán meghallotta az erős durranást.
A termit lerágta magát a benzintartályig, a robbanás fénye
már nem volt olyan erős, a lángok is kisebbek voltak. De a hang
egyre erősödött, szinte kitört a pajtából.
Ezért nem hallotta a lépteket, csak akkor, amikor a szeme
sarkából már egy kezet is látott, egy kezet, ami valahol mögötte a
magasba emelkedett.
John Broncks keze. És ez a kéz egy pisztolyt fogott.
Markolata a tarkóját találta el.
Semmit sem érzett.
A vakító tűzfényből egy másodperc alatt tompa sötétség lett.
aranyszál
 AZ ISKOLA FOLYOSÓJA a kórházi folyosóra emlékezteti,
amely anya kórterméhez, a vaságyhoz vezet. Még sosem gondolt
erre. Ezek a hideg fényű lámpák, a vikszelt linóleumpadló. És
ahogy ott megy, körbejárja a hang, többször egymás után elmegy
az arca előtt, és nem veszít az erejéből. Ide-oda reppen,
leginkább az igazgatóhelyettes cipősarkából származó hang. A
kemény cipősarok csak úgy ontja magából a jelenlétet. A
Szerzetes, mert így nevezik őt a gyerekek, félállásban
igazgatóhelyettes, félállásban technikatanár. Kőkemény, szigorú.
Feje teteje kopasz, mint egy tonzúra, körötte ősz hajkorona. De
Leo mindig is remek fickónak tartotta – bár lehet, hogy csak
azért, mert minden félév végen ő is egyike volt azon keveseknek,
akik a legjobb jegyet kapták technikából. Ebből és angolból. A
félévi és évvégi egyéni értékelésnél a Szerzetes mindig úgy
jellemezte Leót, hogy valódi ezermester, remek a
problémamegoldó képessége, és hogy a diák ezt nagyon szereti
hallani is. A Szerzetes épp most, a fizikaóra kellős közepén
kopogott be a tanterem ajtaján, és szólt, hogy Leo Dûvnjac jöjjön
ki, és menjen le vele az irodába, találkoznia kell valakivel. Már
tudja. Ő már tudja, hogy az egyik legjobb diákja ezermester és
remek problémamegoldó volt akkor is, amikor kalapáccsal és egy
feszítővassal betört az iskola büféjébe, és elcsaklizta a teljes
pénteki bevételt.
Ahogy közelednek a bejárati csarnokhoz, minden lépése
visszhangzik, csitt-csatt. Könnyű meghallani, mert mindketten
hallgatnak, egyébként is csendes az iskolaépület, mivel épp egyik
osztálynak sincs szünete.
„Valakivel” találkoznia kell.
A rendőrséggel.
Leo már reggel látta őket, két egyenruhás rendőr vizsgálódott
a zsibongó szellőzőablakánál. Később, az ebédszünetben elment
a gondnok mellett, aki zárat cserélt a büfé raktárszekrényén, a
megrepedt keretet fémre cserélte – ezt nem lehet majd
felfeszíteni. És Leo ekkor már megértette, hogy a cédulán, amit
Napközis Lena kiragasztott, csak az állhat, hogy a büfé ma
betörés miatt zárva.
Honnan a fenéből jöttek rá, hogy én voltam az?
A zsibongó egyik hosszú asztalánál, a legtávolabbinál ott ült a
„Valaki”. Egy szürke öltönyös, kék nyakkendős férfi, ölében
nyitott, barna aktatáska. Nem volt egyenruhában. Leo már
korábban is találkozott a fajtájával, mint például azokkal, akik a
tűzeset miatt nyomoztak, akik lecsukatták az apját – egy
rendőrfelügyelő vagy egy nyomozó lehet.
Felix. Ő lehetett az. Az a rohadék, ő árulkodhatott.
– Beszéltem Agnetha nénivel. – Az öltönyös nyújtotta inas
kezét. – Ő mondta, hogy itt talállak, az iskolában, pedig
mindhárman szabadnapokat kaptatok. Per Lindh vagyok,
ügyvéd.
Ügyvéd? Nekem is ügyvédre van szükségem?
– Nincs rá pénzem.
– Tessék?
– Ügyvédre.
– Ezzel nem kell törődnöd. Az államtól kapom a fizetésemet,
az apádat képviselem.
Az apám ügyvédje? Nem az enyém?
Felix tehát befogta a száját.
– Akkor tehát itt hagylak, Leo az ügyvéd úrral, hogy
zavartalanul beszélgethessetek, kettesben. Aztán te is mehetsz
haza. A testvéreidhez. Nem kell itt lenned az iskolában azok
után, ami történt. Ezen a héten otthon maradhattok, rendben?
Leo bólint, s a Szerzetes távozik. Csitt-csatt, csitt-csatt.
– Apád kérte, hogy keresselek fel.
Csak ők ketten vannak a hatalmas zsibongóban, annak az
asztalnak a két oldalán ülnek, ahol a szünetekben sok fiúval
együtt kártyázni szokott. Chicagót. Már hetedikben is ezt
játszották. A zsibongó most talán még kihaltabbnak tűnik, mint
éjjel, amikor a büfé raktárszekrénye még tele volt.
– Apátok találkozni akar veletek.
– Velünk? Mindhármunkkal?
– Igen. Arra kért, hogy közöljem ezt veled. Hogy intézd el.
– Nem fog menni. Felix sosem fog velem odajönni. És Vincent
talán fel sem fogta teljesen, hogy mi történt.
– És te, Leo, te felfogtad?
A paróka és a cigi. Egy zacskóban a mosogató alatt.
– Mit akarsz csinálni? Meglátogatod?
És ott is marad. Mert megígértem Felixnek.
– Őszintén szólva, azt hiszem, veled akar találkozni, Leo. El
akarja mondani neked, hogy miért tette azt, amit tett.
– Erre nincs szükség. Láttam, mit csinált. Mert ott voltam.
Per Lindh ügyvéd bólint, és kotorászni kezd az
aktatáskájában, mintha valami nagyon fontos dolgot keresne.
Végül megtalálja. Egy doboz rágógumi.
– Kérsz?
Leo csak a fejét rázza, az ügyvéd kettőt is kivesz, és rágni
kezdi.
– Leo, édesapád részletesen elmondta, hogy mi történt,
amikor hazament hozzátok. Amikor behatolt a lakásba. Hogy jó
volt, hogy otthon voltál, Leo.
– Közbeléptem.
– Azt hiszem, erről akar beszélni veled. Hogy te is tudd.
– Megmentettem anya életét.
– Mert, ha akarod, Leó, hallani akarod, hogy apád ezt
kimondja neked, akkor sietned kell. Édesapádat ugyanis
nemsokára átszállítják egy másik fogdába, egy másik városba.
 A FALUNI RENDŐRKAPITÁNYSÁG épülete patkó alakú.
Kívülről. Belülről a kórházra, az iskolára hasonlít, mintha az
összes hivatalos épület egy kaptafára készült volna. Kinézetre
teljesen egyformák, egyforma az illatuk, a hangjuk. Még a
hőmérséklet és a légnyomás is azonos bennük. Teljesen
értéktelen tudás, amiért nem lehet csillagos ötöst kapni – de ezt
tanulta meg ezekben a napokban.
Hosszú, semmitmondó folyosók. Unalmas ajtók, amelyek
mind vezetnek valahová.
De az itt dolgozók ruhája, a kórházban hosszú fehér
köpenyek, az iskolában zakók és blúzok itt legalább más
egyenruhára cserélődtek. Feketére. És miután Leót átkísérték az
egész épületen, hogy elérjenek a fogdához, egyszer csak feltűnik
neki, hogy milyen csend van. A folyosóról és az egymás mellett
sorakozó cellákból egyetlen hang sem hallatszik ki. A
látogatószoba, ahová egy barátságos bűnügyi felügyelőnő vezeti
be, még az is hangszigetelt.
Tulajdonképpen szereti az ilyen kicsi, zárható szobákat.
Ezekben begubózhat, itt kizárhatja a világot, akkor, amikor ő
akarja, amikor szüksége van rá.
De ez itt más. Mert valaki más zárta be, kívülről. Még akkor is
csengetnie kell egy piros gombon, ha pisilni akar, ezt külön
megmondta a bűnügyi felügyelőnő, mielőtt ráfordította a
kulcsot. Mert ebben a szobában mások szabják meg a
feltételeket, nem ő maga.
Egy szűk szoba igazából csak akkor válik szűkké, ha nem
magad választottad.
Leó már máskor is várakozott bezárt látogatói szobában. Két
eset kapcsán is. Először akkor, amikor az apja hosszabb időre
börtönbe került a gyújtóbomba miatt, távolabbi családtagok
súlyos bántalmazása miatt. Leó minden lehető alkalommal
meglátogatta a börtönben – de a fogdában akkor nem járt.
Pontosan tudja, mert óriási a különbség. A fogda sokkal
sötétebb, zártabb. Igaz, hogy a börtönt is vastag, magas, szürke
betonfal veszi körül, de mindenhol van természetes fény. Ez a
szoba túl kicsi, a falfesték málik, a mennyezeti fénycsőnek nincs
búrája. Talán ezért olyan más érzés itt lenni. Hacsak nem...
lehet, mégiscsak lehet, hogy az az igazi különbség, hogy aki itt
van, azt még nem ítélték el? Itt még lehet reménykedni? És az itt
lévők idegesebbek, mert még halványan él bennük egy remény,
hogy kijuthatnak innen? Lehet, hogy ezért van az, hogy ez a
szoba olyan rossz, bezártság érzést kelt? Ha már börtönben van
valaki, az egyértelmű helyzet, az már arról szól, hogy
alkalmazkodni kell, kibírni, és várni az idő múlását.
Két műanyag szék. Egy faasztal. Meg egy ajtó hatalmas
üvegablakkal, hogy az őrök belássanak. Egy törhetetlen,
beépített ablak. Amin belátni és egyben kilátni – odakinn csupa
kék inges járkál. Rendőrök, rendőrségi alkalmazottak. De nem
hallja őket. A hangokat is kizárták. Ezért a jól ismert lépéseket
meghallja, apja lépteit, közvetlenül az őr léptei előtt.
Apja frissen borotvált. Tekintete élénk, mint a forrás vize.
Néha így nézett ki, régen, nagyon régen, amikor még minden
rendben volt, amikor megígérte le anyának, hogy nem fog sem
inni, sem verekedni.
Szappanillata van.
De a tiszta tekintetben bánat tükröződik, ez most sokkal
jobban látszik. Apa úgy tud bánkódni, hogy nem roskad össze
tőle. Mások általában valahogy kisebbek lesznek tőle. Most ott
áll, és nézi a fiát, aki már leült. Nézi és mosolyog. És ez valahogy
nem stimmel. Valahogy nem illik ehhez a szűk szobához.
– Hol van Vincent?
Apán kék nadrág és fehér pulóver van, amelynek túl hosszú az
ujja. És a lábán, amin eddig még soha semmi más nem volt, csak
barna férfi félcipő, most valami papucs.
– Leo... hol van a fiatalabb testvéred?
Bár Leo megmondta az ügyvédnek, hogy egyedül fog ide
jönni, mégis reménykedett benne, hogy vele jönnek a többiek is
– tett rá egy utolsó kísérte tét, hogy elcsalja az öccseit. Előbb
Vincentet kérdezte, de ő nem is válaszok, csak lefeküdt az ágyba,
és bámulta a falat.
– Nem akart jönni.
– És Felix?
Majd Felixet, aki meglepően higgadtan azt mondta, hogy
szívesen meglátogatja anyát, akármennyire véreres is a szeme,
bármikor elmegy Leóval a kórházba, de apához soha. Leo nem
erősködött. Megértette.
– Felix... Hát igen, te is tudod, néha milyen tud lenni.
Apa néz, valahova messze. Mintha ott lenne, otthon.
– Nem láttam őt, mármint, amikor beléptem... Nem láttam
Vincentet.
– Mögöttem állt. És akkor, amikor közbeléptem, elszaladt
anya elsősegélyládájával.
– Hogy mondtad? Az elsősegélyládájával?
– Igen, bezárkózott vele a szobájába.
Szégyenérzet. Most már ez is felvillan abban a tiszta
tekintetben. A szégyenérzet, ami mindig látszik apán, ha
verekedett, s ezt maga is belátja, utólag. Mintha ettől a szoba
hirtelen még kisebb lett volna. Már nem férnek el benne, ő, apa
és a szégyen. Nincs elég levegő. A fémajtó csukva, légmentesen
zár. Még soha nem volt összezárva az apjával egy olyan
szobában, ahol nincs elég levegő, Jól meg akarja jegyezni, milyen
érzés ez, ügyelni fog rá, hogy soha többé ne kerüljön vele együtt
ilyen helyzetbe.
– Nincs valami... hát, valami másik szoba, ahol
találkozhatunk? Egy nagyobb? Itt nem...
– Még nem volt más látogatóm. Ezért nem tudom. És a saját
cellám öt négyzetméter, annak még ablaka sincs.
Apa hirtelen előrehajol, erős kezét fia vállára helyezi.
Leo összerázkódik, maga sem tudja, miért.
De apja észreveszi, meg is bánja a mozdulatát, azonnal leveszi
fia válláról a kezét. De Leo is megbánja, nem tudatosan
rázkódott meg.
– Lakat alatt lenni, Leo, ez nem olyan szörnyű... de hogy ide
legyek bezárva...
Azzal apja a saját mellkasára szorítja a kezét.
– Senki sem akar önmagába bezárva lenni. Tehát kénytelen
voltam megtenni. Érted? Érted már, hogy miért mentem haza
hozzád, a testvéreidhez és... az anyádhoz?
– Nem. Nem értem. Én azt láttam, azért jöttél haza, hogy
agyonverd.
Az apa belső ösztöne azt súgja, hogy most dühöngenie,
támadnia kell. Leo ebben teljesen biztos. Mert annak ellenére,
hogy józan, előretolja az állát, és lapos pillantással bámul rá,
szinte kettémetszi a tekintetével.
– Azt hittem, emiatt akartad, hogy idejöjjek, apa. Legalábbis
ezt mondta az ügyvéded.
Apa nem támad. Ugyanolyan gyorsan, ahogy arra készült,
ugyanolyan gyorsan lehiggad, ujjaival beletúr Elvis-frizurájába,
arca ellágyul.
– Tehát nem érted meg? Hogy kénytelen voltam?
Feláll a rozoga székről, amely nagyot nyög a súlyától,
odamegy az ablaküveghez, és nézegeti az előtte elhaladó kék
ingeseket. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha választani akarna,
hogy összezúzza az ablakot,vagy megnyomja a piros gombot,
jelezve az őrnek, hogy vége a látogatásnak.
– Idehallgass, Leo.
Nem zúzza össze a törhetetlent, nem nyomja meg a gombot.
– Fiam, tudod, hogyan kell egy valódi szőnyeget szőni? Nem
valami gyári szemetet, amit az IKEA-ban kapsz... hanem egy
valódi, kézzel szőtt szőnyeget. – Széles mozdulatokkal mutogat,
mintha egy láthatatlan szövőszék lenne előtte. – Minden egyes
keresztszálat egyenként vetsz be, majd a bordával levered.
Szőnyeg? Miről beszél? Szappanszaga van, nem bor.
– Minden nap, Leo... olyan, mint egy új szál. Amit beleszősz
életed szőnyegébe.
Most visszafordul, az asztalhoz, újra leül.
– Háromszázhatvanöt szál, háromszázhatvanöt éjjel és
nappal, egyik év a másik után. – Széles mozdulatokkal
mutogatja is, amit mond, beveti a láthatatlan szálat, majd leveri
a láthatatlan bordával. – Vannak olyan napok, amikor a szál
szürke, unalmas, mert nem történik semmi. Eszel, kakálsz,
alszol. De néha, Leo, néha piros vagy zöld, amikor valami
olyasmit teszel, amit szeretsz csinálni. Máskor meg, például
akkor, amikor hazamentem hozzátok, olyan fekete a szál, mint a
bibliai ördög.
Leo figyeli az apját, aki gyakran beszél ilyeneket. Amióta csak
emlékezni tud, apjának nemcsak a hangja, de a szavai is azt
sulykolják belé, hogy mi az az összetartás, hogy ők együtt
alkotnak egy klánt. Olykor vadludakról mesélt, amelyek
indulnak messzire, de útközben meggondolják magukat, és a
családjukkal maradnak, máskor kozákokról, akik medvetáncot
járnak és legyőzik a hatalmas seregeket, vagy vékony gallyakról,
amelyek kötegeket alkotva... Rég megtanulta, miképp látszódjék
rajta az érdeklődés, még ha valójában nem is figyel oda. De ez
most nem válik be. Apja most józan, és nem akadozik a hangja,
hanem leköti azt, akihez szól.
– És egy-egy alkalommal egy aranyszálat is belehúzol. Egy
igazi aranyszálat, amikor ott ülsz, és szövöd az életedet! Végül
közvetlenül azelőtt, hogy meghalsz, meglátod a saját
szőnyegedet, életed szőnyegét, a különböző színű szálak rajzolta
mintát. Képzeld csak el, Leo, Hitler szőnyege koromfekete! Teréz
anyáé arany, arany, arany, csak úgy csillog! Aztán vannak
olyanok is, mint a mienk. Leginkább szürke, de piros, zöld és
koromfekete szálak is vannak benne... és elvétve megvillan egy-
egy aranyszál. – Kezét újra felemeli, megveregeti a mellkasát. –
Tudod, fiam, néha nehéz élni.
Leo tüntetően hátradől a székén, hogy minél távolabb legyen,
főleg mióta apja a vállára rakta a kezét. Most előrehajol,
öntudatlanul.
– De... ugye vannak olyan napok, apa, amikor kétféle szál is
van benne? Egymás mellett. Esetleg összesodorva. – És ahogy
folytatja, ő is felkönyököl az asztalra, ahogy az apja. – Mert, igen,
a te szálad fekete volt. Azért, amit anyával tettél. De az én
szálam, ugyanakkor, talán kicsit aranyosan csillogott. Amikor
én... mert, ők mondták, hogy ha nem lettem volna otthon, anya
már nem élne.
Az a különös mosoly. Amit nem ért. Ami sehogysem illik ebbe
a szobába.
– Leo!
– Igen?
– Ne keverd össze a szőtteseinket.
Leo hátrahőköl. Nem volt jó ötlet ilyen közel ülni. És a szoba
megint zsugorodik egy kicsit.
– Ha meg akartam volna ölni anyádat, akkor megöltem volna.
Mert, ha most is előredőlve ülne, akkor vele is az történne,
mint anya arcával.
– Érted, fiam. Kénytelen voltam megtenni azt, amit tettem...
de uralkodtam magamon.
 Mint egy ütés. Pontosan olyan érzés.
– Leo, csak nem gondolod komolyan, hogy a szemetek láttára
akartam agyoncsapni anyátokat? Hát sosem figyeltél oda arra,
amit mondok?
De igen, odafigyeltem.
És köpök a rohadt szőttesedre. És a rohadt fonalaidra.
Ott lógtam a rohadék válladon, hogy ne tudj többször ütni.
– Egyik éjszaka.
Koromfekete. Tehát ezt akarod?
– Felix meg én az iskolában voltunk. Egy nagy
szemeteszsákkal. Megtöltöttük.
Mint egy ütés, amely fáj. De ő csak áll tovább.
– Elvittünk egy pénzesládikát.
Most ő üt. Vissza. Már nincs ott az a fura mosoly.
– Mikor hazaértünk, feltörtem. Tele volt fémpénzzel. Meg
papírpénz is volt benne.
Anya dühös lett.
De apán semmi sem látszik, semmit sem mond. Csak odalép a
törhetetlen ablaküveghez, kinéz rajta.
– Azt mondod, tele volt fémpénzzel? Meg papírpénz is volt
benne?
– Igen.
– Lehet... hogy valaki meglátott benneteket?
– Mit képzelsz? Figyeltem.
A piros gomb a falon. Apa kinyújtja a kezét, megnyomja.
– Most már menned kell, haza, a testvéreidhez.
A fogvatartottak így jeleznek az őröknek, hogy vigyék vissza
őket a cellájukba. Amikor nem akarnak tovább beszélni. Amikor
a látogató beszél helyettük.
– Anya azt mondja, hogy vissza kell adnom. Az összes pénzt,
apa.
Nyílik a fémajtó. Belép két kék inges őr. És ahogy apa ott
megy közöttük, puha papucsa szinte siklik a kőpadlón.
Újra csönd van.
De végül megáll, és visszafordul.
– Leo!
– Igen?
– Ha senki nem látta, nem is tud róla senki.
 ÉLETÉBEN EGYETLENEGYSZER volt temetésen, és
ugyanilyen érzés volt akkor kilépni a templomból, mint most,
amikor elhagyja a rendőrség boltíves épületét. Mély lélegzetet
vesz. Beleszédül, megtelik élettel, ez pont az ellentéte a
koporsónak és a fekete szálaknak.
„Ha meg akartam volna ölni az anyádat, akkor megöltem
volna.”
Mit akart ezzel mondani a fater? Nem jelentett volna semmit,
hogy közéjük furakodott és arra kényszerítette, hogy hagyja
abba?
„Ha senki nem látta, nem is tud róla senki. ”
Tehát jól tette, hogy mindössze egy csavarhúzóval,
feszítővassal és kalapáccsal kinyitotta azt az ablakot, a szekrényt
és a pénzesládikát? Olyan érzése támadt, mintha apja először
elvett volna tőle valamit, aztán meg valami mást adott volna
helyette.
Leo lassan lépked az aszfalton, de lábai hirtelen szinte
maguktól rohanni kezdenek. Át a hídon, a folyócskán, amelyik
kettészeli Falunt, és minden tavaszi olvadáskor kiárad.
Adott? Vagy elvett? Egy rohadt aranyszálat vagy egy rohadt
koromfekete szálat?
Megnöveli a lépéshosszát, gyorsabban fut. Tök mindegy,
elhatározta, hogy nem lesz olyan, mint az apja. Jobb lesz, jobb
annál, aki egy szűk cellába menekül, mert nem mer megmaradni
a saját testében.
A híd másik oldalán a városközpontba jut. Elrohan a könyvtár
előtt, elkanyarodik a sétálóutca, a H&M felé, amelynek középső
kirakatában ott van az a szürke kapucnis kabát az egyik
próbababán.
Már megvan a paróka és a cigi. Most megveszi a többit is.
Bemegy az áruházba, mozgólépcsővel felmegy a férfiosztályra.
Pontosan tudja, hol találja. Leghátul, jobbra a sarokban, egy
acélállványon, amelyen hatalmas hirdetőtábla lóg: új őszi
kollekció. Még van belőle, hatot is megszámol. Átugorja az S és
M és L méreteket, azonnal az utolsót, az XL-t emeli le.
Világosszürke, kapucnis, pontosan olyan, mint a kirakatban.
Nem puha pulcsi, hanem sűrűn szőtt vászonkabát, olyanoknak,
akik erdőbe járnak gombát szedni, és fejükre kell húzni a
kapucnit, ha szemerkél az eső, s hallják az esőcseppek
koppanását meg a távoli jávorszarvas-vadászat durranásait.
Elmegy az üres próbafülke előtt, úgysem jó rá, odateszi a pénztár
előtti pultra, és türelmesen vár, amíg az eladó gondosan
összehajtogatja.
– Ez egy XL-es darab, láttad? És különben is elég nagy
modell... nem úgy fog állni, ahogy gondoltad.
Az eladó elég fiatal, talán csak huszonöt éves, kutakodó
szemmel méri végig keskeny vállát, karcsú testét.
– Tudom. Ajándékba lesz.
Szép a mosolya.
– Vagy úgy... akkor talán csomagoljam is be szépen?
– Becsomagolni?
– Mármint, ha ajándék. Én örülnék neki. Ha én kapnám.
– Köszönöm... szép lesz.
És nézi az eladólány fürge ujjait, ahogy sebesen hajtogatja a
piros papírt, amely ugyanolyan árnyalatú, mint a körme,
kunkorítja a kékesen fénylő díszzsinórt.
– Kilencvenkilenc korona ötven őre lesz.
Leo bólint, kicsit nyugtalan. Vajon sikerült meggyőznie az
eladót? Vagy továbbra is furcsállja a vásárlását? De végül úgy
dönt, hogy semmi jelentősége – úgyis befesti és filcvattával
kitömi.
Az eladónő belerakja egy zacskóba, Leo pedig egy másik
zacskóból fizet. A zsebéből húzza elő, ami úgy kidudorodik, mint
egy teniszlabda, mert tele van fémpénzzel.
Kétmaroknyi aprót nyújt át, az eladónő megint olyan szépen
mosolyog.
– Persely?
– Persely.
 A FÜRDŐSZOBÁBAN TÉRDEL, mellkasát a kád szélének
támasztja, kinyújtott kezét belesüllyeszti az egydecis, langyos
vízbe.
A H&M-ből az ajándékcsomagolású őszi kabáttal a
Holmgatanra sietett, a kézimunka boltba, ahol magyarázkodni
kezdett, hogy édesanyja küldte tömő vattáért, válltömésért és
méterben kapható filcvattáért. Három méter, anno elég lesz,
meg kell ruhafesték is – az a sötétzöld árnyalat épp megfelel. Itt
is egykoronásokkal fizetett, az utolsók a parkolóautomatából
származtak.
Leo kézzel kevergeti a langyos vizet. Gumikesztyű van rajta,
anyja szokta használni, hogy felmosásnál, mosogatásnál védje a
kezét, ne legyen kiütéses. Leót nem érdekli a kiütés, de nem
akarja, hogy festékes legyen a keze, mert azt nem igen lehet
lesikálni, s így később könnyen bizonyítékká válhat. Kézzel
kevergeti a festékes vizet, ahogy a tejbedarát szokta keverni a
fakanállal, körbe-körbe, amíg az anyag fel nem veszi a festék
színét. A használati utasításban pontosan leírták, hogyan kell
mosógépben ruhát festeni, hogy a festés szép egyenletes legyen.
De ő nem azt akarja, hogy egyenletes legyen, hanem azt, hogy
koszosnak tűnjön. Tehát az üvegből beleönti a tömény festéket a
fürdőkádba, és belerakja a világosszürke kabátot. Mozgatja a
vízben, meg-megdörzsöli némelyik részét, hogy a festés foltos és
egyenetlen legyen. Mikor úgy gondolja, hogy az anyag épp annyi
festéket szívott magába, amennyi szerinte már elegendő, kiveszi
a kabátot, folyó vízben kiöblíti, kicsavarja belőle a vizet, mintha
törülköző lenne, majd felakasztja egy felfújható műanyag
vállfára, és hajszárítóval szárítgatni kezdi.
– Mi a fenét csinálsz, Leo? Mi ez a rémes zaj, kapcsold már
ki...
Felix. A nyitott fürdőszobaajtóban.
– ...azt a hülye hajszárítót... alig hallom a tévét.
– Hát akkor ne hallgasd. Inkább hozd ide a térképet.
– Mi van? Milyen térképet?
 – A te térképedet. Amit a múltkor is néztünk. Csak hozd ide.
És Felix hozza – Leo meg végre kikapcsolja a hajszárítót, s a
lehajtott vécédeszkán nekiáll kiteregetni azt a hatalmas papírt,
amely 1:5000-es méretarányban kicsinyíti le a valóságot. Föléje
hajol, elmélyülten tanulmányozza.
– Mit csinálsz?
– A bicikliutak.
Felix lekuporodik a bátyja mellé. Amikor legutóbb így
kuporogtak egymás mellett Vincent szobájának padlóján, akkor
az ICA-tól elvezető bicikliutakat nézegették. A menekülési utat.
– De hát megígérted, hogy nem csinálod.
– Nem kell aggódnod, öcskös, nélküled is meg tudom
csinálni.
– Egyedül? Villám ellen?
– Felix, emlékszel rá, hogy mit mondtál? „Vincent egy múmia.
Anya kórházban van. Apa a fogdában. Azt akarod, hogy most
még téged is elkapjanak?” Hát épp ezért. Persze az utolsó nélkül.
Hát nem érted? Pont ezért! Mert csak mi maradtunk. Csak mi
tudunk tenni valamit.
– Hogyhogy „mi”? Hiszen megmondtam, hogy én nem akarok
benne lenni. Mert ez egy tiszta idióta ötlet. Hogy jutott eszedbe
újra attól, hogy apánál voltál? Ti ketten... Ti ketten mindig
csináltok valamit.
Leo hirtelen kimegy a fürdőszobából, a térképet a
vécédeszkán hagyja. Felix kikukucskál az előszoba felé, látja,
hogy Leo kihúz egy fiókot a konyhában, majd kezében egy
filctollal visszajön.
– Pontosan itt.
Leo egy keresztet rajzol a kiteregetett térképre, nem túl
messze az egyik kerékpárúttól, a zöld mezőbe, ami erdőt jelent.
– Oké, Felix. Semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz.
De ne mondd azt, hogy ez hülye ötlet, mert a fenébe is, nem az.
Én megcsinálom. Akármit is mondasz.
A kereszt közepétől húz egy vonalat a kerékpárútig, majd
folytatja az út mentén, egy kék vonal egészen a térig. Az ICA-
boltig.
– Elmondom anyának, ha megcsinálod.
Erre Leo megmerevedik. És ő, aki szinte sosem dühös,
legalábbis nem Felixre, most mégis az. De nem úgy, ahogy apa
szokott, Leo inkább sírni szeretne mérgében, mintha ez valami
óriási bánat lenne számára.
– A francba, Felix!
Kiabál, hangosan, nem érdekli, hogy Vincent is hallhatja.
– De hiszen testvérek vagyunk! Soha, soha nem árulkodunk
egymásra. Hiszen ezt te is tudod!
És Felix érzi, hogy ez most nagyon komoly helyzet.
– Oké. Nem fogok árulkodni.
Lelke mélyéig hatol.
– De akkor is hülye ötlet.
És Vincent, hát mégis meghallotta. Mert ott áll az ajtóban, és
nézi őket. Bepólyálva. A szája körüli csokis gézszalag már egész
laza, ide-oda libeg. Karján filctollvonalak, most még több, mert
megtalálta a zöld tollat is, a kötésen zöld vérerek kanyarognak
minden irányba.
– Oké. Döntse el ő, hogy hülye ötlet vagy sem.
– A múmia, Leo? Ő döntsön?
– Miért ne? Mindkettőnk öccse. Persze, hogy ő fog dönteni.
Leo kezét Vincent egyik vállára helyezi, ahogy apjuk tette a
fogdában. De Vincent nem borzong meg tőle.
– Mit gondolsz, Vincent? Lóvá tegyem Villámot, vagy sem?
A befáslizott kisfiú felváltva néz hol az egyik, hol a másik
bátyjára, akik a válaszára várnak. És érkezik is. A válasz.
– Igen. Nem.
Rángatni kezdi a szája körüli laza gézt, föl-le, föl-le.
– Igen. Nem. Igen. Nem. Igen. Nem.
Míg Felix tapsolni nem kezd, tüntetően.
– Tessék, most hallod. Azt mondja, nem.
– De igent is mondott. És nemet. Csak idétlenkedik.
A vállon pihenő kéz már egy kar, egy ölelő kar.
– Vincent... ez most komoly dolog. Csak egyet válaszolhatsz.
Csináljam vagy ne csináljam?
Öccsük tétovázik, mintha gondosan meg akarná fontolni,
hogy mit válaszoljon. Végül megragadja a szája körüli kötést, és
felhúzza, egészen az orráig.
– Csináld.
Most Felixen a sor, hogy megdermedjen.
 Most rá várnak. Hát várjanak.
Végül vállat von.
– Ühüm. Hát akkor most ezt is tudjuk. A múmiák szeretik a
hülye ötleteket. De ha végzel, Leo, akkor veszel nekem egy új
térképet. Mert ezt teljesen tönkretetted a rohadt tolladdal és a
rohadt keresztjeiddel.
„ha te feladsz engem,
én is feladlak téged”
 OLAJSZAG – AMI MINDIG erősebb, ha az ember lefelé halad
egy hajóban – itt, a legfelső fedélzeti szinten, a luxuskabinok
szintjén egyáltalán nem érződik, s a kemény fapadló helyett itt
puha faltól falig szőnyeg van. De ugyanolyan szűk a hely. S a
kocsi a bőröndökkel állandóan nekiütközött a folyosó falának
vagy a szellőzőcsöveknek, ahogy Sam igyekezett megtalálni az
571. számú kabint. A hajó még hintázott is, mintha a tengeren
lennének, pedig továbbra is a Värtahamnen kikötőben voltak, s
már csak alig egy óra volt az indulásig.
559. 561. 563.
Már csak néhány ajtó, majd végre lehúzhatja a leolvasón a
műanyag kártyát, és besétálhat a luxuslakosztályba, ahol a
menekülés utolsó fázisát töltik majd.
És ekkor áradt szét benne az a különös nyugalom, bekúszott a
bőre alá, meg telepedett a mellkasában, s rákényszerítette
görcsös testét, hogy végre elernyedjen. Az a fajta nyugalom, amit
akkor érez az ember, amikor tudja, hogy mindent megtett, ami
tőle telik, többet tehát nem tehet. Most már minden lesz, ahogy
lesz, már nem tudja befolyásolni a dolgok menetét. Az idegesség,
az üldözés, az adrenalin egyre erősödött benne, szíve vadul,
összevissza vert, amikor Leo úgy döntött, hogy visszafordul,
visszamegy – ha kell, megölöm az öcsédet, Sam, de visszajövök
hirtelen úgy tűnt, mintha mindez meg sem történt volna. Ez a
közjáték mindössze egy csendes, névtelen látogató volt, akiről
már meg is feledkezett. Szép nyugodtan belépett ebbe a
luxuskabinba, lerakta a százhárommilliót tartalmazó bőröndöket
a padlóra, ellenőrizte, hogy az asztalra helyezett pezsgő pont
olyan hideg, amilyennek lennie kell, most ebből állt számára az
egész világ. Itt, az egyik vörösesbarna huzatú fotelben fog ülni,
kinéz a tengerre nyíló ablakon, és reménykedik benne, hogy Leo
már visszafelé tart. Hogy közös útjuk közös véget ér.
Leónak, vele ellentétben, van kit elveszítenie.
Ezért fordult vissza, ezért kockáztat mindent.
 Leónak ott vannak a testvérei és a szülei, akiknek hiányozni
fog, s akik neki is hiányozni fognak. A végleges távozás sokkal-
sokkal többet jelent számára. Samnek senki sem hiányzott. És ő
sem hiányzott senkinek.
A begurított asztalon lévő látványért elszakította tekintetét a
tengeri kilátásról, mutatóujja hegyével végigsimította a drága
flaskát. Dom Pérignon. Egyikük sem kóstolta, milyen pont ez a
pezsgő, csak az volt a fontos, hogy ez a legdrágább a hajó
itallapján. „Nem. Nem vagyunk szabadok, még nem. Amikor
ezen a rohadt hajón ülünk. Útban Riga, Szentpétervár és a
Sberbank of Russia felé.” Üggyel-bajjal lefejtette a fémes,
csillogó papírt az üveg nyakáról, majd az üveget egészen
belenyomta a jégkockákkal teli kis vödörbe, majd talpra állította
a míves pezsgőspoharakat. „Akkor, a luxuskabinban, ott fogunk
inni. Egy egész láda pezsgőt hozatunk, be. Akkor leszünk
szabadok, Sam.” És eszébe jutott, hogy milyen nehezen fogadta
el Leo annak a kicsi házikónak a konyhájában az első rablás előtt
kínált kupicát.
Két koppantás.
Legalábbis úgy hallatszott.
Hallgatózott, visszatartotta a lélegzetét.
Két koppantás. A kabinajtó felől.
Gyors pillantás az egyik ágy melletti éjjeliszekrényen álló
rádiós órára.
Három perccel múlt fél hét. Huszonhét perc az indulásig.
Visszaértél.
Sam egy félfordulatnyit eltekerte a kerek kilincset, majd
hagyta, hogy az ajtó magától kinyíljon.
Nem Leo volt az.
– Szervusz, Sam.
Hanem az öccse.
– A rablóhaverod nem jön.
Tényleg az öccse.
– Tudod, ő most egy rendőrségi járőrautó hátsó ülésén ül
kezén bilinccsel, útban a Kronoberg Rendőrpalota felé.
John.
– Ugyanabba az épületbe, ahonnan ma elhozott
százhárommillió koronát. És tudom, hogy ezt a te segítségeddel
tette, Sam.
John?
Nem értem.
Nem neked kéne itt állnod.
– Rablóhaver? A fenébe, fogalmam sincs, miről hablatyolsz.
A hangja tökéletesen higgadt. Sam ebben egészen biztos.
Pedig a kép részletei, amikből össze kéne állnia az előtte lévő
valóságnak, valahogy sehogy sem illettek össze.
– Sam, beengedsz végre ebbe a rohadt kajütbe?
Távolabb a szűk folyosóról hangok hallatszottak, más utasok
is keresték a megfelelő kabinszámot. Ha leütné Johnt, itt és
most, az túl kockázatos lenne, így inkább félre lépett, hagyta,
hogy bejöjjön. Egyben megállapította, hogy testvére kigombolt
bőrkabátja alatt, amelyet akkor is viselt, amikor hívatlanul
meglátogatta a szigeten, sötétbarna, vállon hordható
pisztolytartó rejtőzött, benne a rendőrségi szolgálati pisztoly.
– Pezsgő, Sam? Nem rossz.
Annak ellenére, hogy luxus színvonalúnak számított, mégsem
volt túl nagy a kabin. Most még kisebb lett. Bárhol is álltak, túl
közel voltak egymáshoz.
– Kár, hogy már nincs mit ünnepelni.
Sam látta, hogy öccse ide-oda billegted a pezsgősüveget, míg a
jégkockák ugyanúgy nekiütődtek egymásnak, mint a
fémvödörnek, majd a padlón álló bőröndöket kezdte el
nézegetni, mintha azt próbálta volna eldönteni, hogy elég
nagyok-e ahhoz, hogy beléjük férjen tízdoboznyi bankjegy a
bűnjelraktárból. Ugyanakkor feltartott egy hajójegyet, amely
tökéletesen megegyezett Samével – Leo jegyét.
– Annak idején nem tudtam megakadályozni, Sam, hogy
megöld az apánkat. De most tudok valamit tenni. Mert ma én
döntöttem el, hogy ez az akció miként végződjék.
Az úszkáló pezsgősüveg csuromvíz volt, de egyben hideg is.
Sam kihalászta a vödörből, kilőtte belőle a dugót.
– Oké, John... tehát hogy végződik?
Egyetlen ütés.
Keményen megmarkolta az üveg nyakát, a borostyánszínű
habos folyadék végigfolyt az ujjain.
 Egyetlen ütés John halántékára az üveg vastag aljával, és
újra én döntöm el a végkimenetelt.
– Mint minden rendes mese. Boldogan. Fogod a bőröndjeidet,
amikről feltételezem, hogy százhárommillió koronát rejtenek, és
velem jössz Kronobergbe, a rendőrpalotába.
– Nem tudtál akkor megállítani. És nem fogsz most sem.
Egyedül vagy itt, John. Ha el akarnál fogni, akkor egy egész
hadseregnyi zsaruval állítottál volna be. Úgyhogy lelked mélyén
már döntöttél.
– Igen, Sam, már döntöttem. De reménykedtem benne, hogy
ez az egész... méltósággal zárul. Ezért jöttem egyedül. Hogy
lehetőséget adjak neked arra, hogy feladd magad. Ha nem teszed
meg most, akkor a Keleti-tenger másik oldalán fognak várni
rád... és az nem fog különösebb méltósággal lezajlani.
– Tehát beköpsz? Engem? Újra?
– Ha nincs más választásom.
Sam egy lépést tett előre, a szoba tovább zsugorodott.
– Kedves öcsém, ugye tudod, hogy családunk egyik tagját
korábban már halálra szurkáltam, mivel nem volt más
választásom. És ugyanilyen könnyedén egy további
családtagomat is agyonszúrhatom, aki nem ad nekem más
választást, és otthagyhatom az ágyban, ahogy a fatert is
otthagytam. És aztán amikor Rigában lesétálok a hajóhídon, egy
takarítónő majd megtalál téged azon a fehér lepedőn,
ugyanolyan véresen, mint annak idején a fatert.
– Sam, tudom, hogy nem vagy gyilkos, és ezt te is jól tudod.
Nézték egymást. Sokáig. A drága pezsgősüveg meg csak ott
lógott Sam kézében, sokkal nehezebb volt, mint az a fűrészes
haltisztító kés.
Pénz miatt senkit sem tudna megölni.
Mint ahogy annak idején maga miatt sem tudott volna ölni.
– Én bevégeztem a fater sorsát... különben neked lett volna
véged, John. Nem állhatnál most itt. A rohadt életbe, hunyj
szemet! Ennyivel tartozol nekem. Tartozol nekem huszonhárom
évvel!
Az előbb Sam tett egy lépést, amitől összezsugorodott a
távolság.
Most John közeledett.
 – Tévedsz, Sam. Igen. Azt tettem, akkor. De már rohadt régen
volt, amikor féltem az ütéstől. Féltem valakitől, aki előttem áll és
fenyeget. Igaz, te vagy az idősebb. És harminc kilóval több. És
mindent elveszítesz, ha velem tartasz... mégsem tudsz rám
ijeszteni. Mert akkor te fogtad azt a kést. Te választottad, hogy
kezedbe veszed azt a kést. Ettől nem tudsz szabadulni.
– A francba, John, hiszen ugyanezt mondom én is! Te hívtál
fel engem akkor. Ettől meg te nem tudsz szabadulni! Hát nem
emlékszel már? „Ide kell jönnöd, apa agyonver engem, nem
bírom tovább.” A fenébe is, erre csak emlékszel! És én jöttem. A
te kedvedért. És belevágtam azt a rohadt kést, huszonhétszer.
Miattad. És aztán, John... a fenébe is, John, te voltál az, aki
telefonált. A zsaruknak. Én megmentettelek, te meg felhívtad a
zsarukat. Én nem követtem el hibát, John! De te igen. Tartozol
nekem ennyivel. Próbálj meg ezzel együtt élni, kedves öcsém.
Ha valamelyikük még egy lépést tesz, összeütköznek, így csak
álltak ott.
És bámulták egymást.
Közelebb voltak egymáshoz, mint az elmúlt húsz évben
bármikor. Elég közel ahhoz, hogy érezzék egymás lélegzetét,
követhessék egymás szemmozgását.
Hirtelen egy, a motorházból induló lökés megrázkódtatta az
egész hajót, s egy hang a hangosbemondón keresztül arról
tájékoztatott, hogy a hajó tizenöt perc múlva indul.
– Add ide ezt!
John Broncks a pezsgősüveg felé biccentett, amelyet Sam
továbbra is a nyakánál fogva szorongatott a kezében. De mivel
Sam nem mozdult, John odanyúlt érte, kihámozta Sam
fogásából. Majd pezsgőt töltött a két kikészített pohárba,
mindkettő túlcsordult. Az egyiket Samnak nyújtotta.
Minden bizonnyal sárga alma és pirított kenyér, valamint egy
csipetnyi citrom íze volt, pontosan úgy, ahogy a leírásban
szerepelt, és nyilván pontosan nyolcfokos volt – de egyikük sem
érzékelte.
Számukra ez egy teljesen átlagos ital volt, amit közös
emlékekkel rendelkező két idegen oszt meg egymással, egy végső
búcsú a múlttól.
 AZ ÓRIÁSI LAPOS tévének nem volt hangja, de nem is volt rá
szükség. Meg, soha életében nem látott ennyi méter kék-fehér
rendőrségi kordonszalagot egyetlen híradásban, így tehát bőven
elég volt nézni. A mozgóképek néma kirakósából egy különös
képsor kezdett kibontakozni.
Ivan csak mosolygott, amikor izgatott zsaruk fekete ellenzős
sisakban es automata fegyverrel futottak egymás után hosszú
sorban. Úgy néztek ki, mintha a farka lenne valami óriási
patkánynak, amely épp surran le a rendőrpalota melletti
metróaluljáróba.
Legalább tizenöten voltak, vagy akár húszan is.
Mi a fenét keresnek odalenn?
Hiszen úgy tűnik, itt fenn történnek az események.
A kamerák különböző szögekből mutatták, hogy lezárták az
egész rohadt Kronoberg rendőrnegyedet, a bejáratokat
eltorlaszolták. Egyenruhás zsaruk vigyázták a lengedező
műanyag szalagokat – mintha valami hatalmas
ajándékcsomagot őriznének, amit egészen addig nem lehet
kinyitni, amíg fel nem derítik a bűntényt.
Ja, a bűntény. Hát az aztán cseppet sem érdekelte. Erre a
kérdésre nem kellett válaszolniuk a komoly riporterhangoknak,
amelyek máskor végighullámzottak a Dráva étterem keskeny
bárpultján a pult mögött lévő polc hangszórójából. Annál jobban
érdekelte a kávéja és a cukrostálka. De a pénztárgép mögötti
kávéfőzőből csak csersavszag áradt, az üvegkanna alját fekete
réteg borította. Sem Dacso, sem a felesége nem töltötte újra a
kannát, és most egyiküket sem lehetett látni sehol. Nem voltak a
pult mögött, a konyhába és a mosogatóhelyiségbe vezető ajtó kis
kerek ablakán keresztül sem látott egyetlen élő lelket sem.
Az étterem is üres volt. Mindössze egyetlen nő üldögélt egy
távoli sarokban, ahol kicsit sötétebb volt. Homlokába hullott
néhány szinte láthatatlan, vékony hajszál, frizurája nemigen állt
összhangban narancssárga arcával és száraz ajkával. Mindig ott
szokott ülni, mindig ugyanannál az asztalnál, minden áldott nap,
és megiszik egy fél kancsó fehéret a ház saját borából.
Ivan már épp készült megkérdezni tőle, hogy látta-e az
étterem tulajdonosait, de aztán meggondolta magát. Az ilyen
helyeken, mint a Dráva étterem, a magányos emberek szeretnek
részegségükben beszélgetni, aztán nem engedik el azt, aki szóba
áll velük, csak mondják, mondják a magukét. Szép lehetett
valaha ez a nő, látszik rajta. De mindent megtett annak
érdekében, hogy tönkretegye magát. Viszont megmaradt még az
önmagáról alkotott képe, nyilván még mindig szépnek látta
magát, mert úgy mosolygott, úgy mozgott, mintha nem lenne
tudatában annak, hogy az éveken át tartó ilyen mennyiségű napi
alkoholbevitel teljesen tönkretette, ugyanakkor kialakított benne
egy hamis képet, amibe olyan jó volt kapaszkodnia. És már közel
állt hozzá, hogy megragadjon benne, mielőtt hozna egy döntést,
a változás döntését.
Az a hatalmas tévéképernyő. Legegyszerűbb, ha azt nézi, amíg
vár. A műanyagba csomagolt kungsholmeni rendőrpalotát most
felváltották a Gázai-övezet szétbombázott házai. Hogy lehet
valami ennyire fekete, amikor a háttérben lévő ég oly kék? Nem
bírta nézni ezt a háborút, ami régebben tart, mint amióta fiai
vannak. Inkább elindult a pénztárgép mögé, a konyhaajtó felé,
hogy megkeresse Dacsót és a rohadt kávébabjait, amikor szeme
sarkából észlelte, hogy az ég kékje ólomszürkére váltott a
tévében. A közel-keleti riport véget ért, helyette fiatal svéd
fenyőerdőt mutattak egy göröngyös, murvás út mentén.
És hirtelen belényilallt az a különös érzés. Már megint.
És az érzés, hogy újra becsapták, szinte letaglózta. Már
megint.
És ez Leóval függött össze. Már megint.
Átnyúlt a bárpulton, kereste azt a rohadt távirányítót – mert
nagyon is jól ismerte azt a murvás utat, pontosan tudta, hogy egy
omladozó tanyához vezet, egy csűrhöz, amelynek ajtaja rozsdás
zsanérokon lóg.
Most.
Most hallania kell, mit mond az a hang.
De annak a hosszúkás doboznak azzal a rengeteg színes
gombbal és furcsa jellel pontosan ugyanúgy nyoma veszett, mint
a kávénak és Dacsónak. Továbbra is csak a néma képernyőt
bámulhatta. A csűr – amelyet ugyanolyan jól felismert, mint a
murvás utat – lángokban állt. Lángolt! Pirosas-narancs tűz falta
a deszkafalakat, és fekete füst formájában kúszott tovább az
égbolt felé.
Ott benn tárolta Leo a szerszámait.
Hogy mit csinálok? „Tervezem a jövőnket. Hiszen te magad
mondtad: ha te meg tudsz változni, én is meg tudok változni. ”
Ott abban a teherautóban, ott volt minden, ami ahhoz kellett,
hogy mindent újra felépíthessenek. Apa és fia. Együtt.
„Jó, hogy már nem tétovázol, apa. Mert most komolyan
szükségem van a segítségedre.”
És ez most leégett. Leo, aki ott állt hozzá közel, széles
karmozdulatokkal, lelkesen mutogatott és magyarázott mindent.
Lángok.
Mindent felemésztettek a sárga és vörös lángok.
A mobilja, mint mindig, most is a zakója belső zsebében volt.
Kettőjük külön kapcsolattartási vonala. Benyomta az előre
beprogramozott szám gombját, ahogy Leo tanította neki, és
várt... de nem hallatszott hangjel. Semmi sem Leo telefonja ki
volt kapcsolva. A köztük lévő kapocs megszakadt.
Leo! Lehet, hogy igaza van az öcsédnek?
Kihasználsz engem?
Ivan lehunyta a szemét, próbált visszaemlékezni.
Tulajdonképpen mit is válaszolt Leo a kérdésére? Nem, nem
tudott visszaemlékezni rá. Vagy lehet, hogy csak nem akart
emlékezni arra a mondatra, amely akkor olyan meggyőzőnek
tűnt.
„Igen. Komolyan gondolom.”
– Kávét?
A képernyőn meg csak lángolt, lángolt az a tűz.
– Nem kávét akartál?
Minden... minden csak hazugság, s most lángokban áll. Egy
rohadt nagy hazugság. Minden, amit megpróbálsz, amit
létrehozol, előbb-utóbb elég.
Igen, így van. Elég.
Lángra lobban.
Hamuvá lesz.
Ezért nem jöttél értem. Időben itt voltam, de te nem jöttél.
– Hé, Ivan! Kávét?
– Mi van?
 – Tettem fel új kávét.
Dacso. Visszajött, ki tudja honnan.
– Nem... nem kérek kávét.
Leo kihasználta a saját apját. Ivan még nem tudta, hogyan,
vagy miért, de most már biztos volt benne, hogy Vincentnek
igaza volt – Leo valami hülye játékban egyszerű játékfigurává
redukálta őt. Egy játék katonává, egy zöld műanyag játék
katonává, egy rohadt kis játékfigurává. Anélkül, hogy
megérthetné, mi a szerepe egy nagyobb összefüggésben. A
nyakában, mellkasában, gyomrában érezte, és amikor ezt érezte,
pontosan tudta, hogy egyetlen módon vethet véget ennek a
fájdalomnak, ami belülről rágja magát kifelé.
– Adj egy üveg bort!
Ez a szorítás a torkában. Ezen a héten már másodszor. Ez
eggyel több a kelleténél – ezért nem képes Ivan Dûvnjac
továbbra is megtartani a saját magának tett ígéretét.
– De hiszen... te nem iszol! Mármint bort, úgy értettem.
– Ide azzal az üveggel, a rohadt életbe!
Dacso vállat vont.
– Tőlem. Te vagy a vendég. Azt csinálsz, amit akarsz.
Kétszázhuszonöt korona lesz.
A bárt körbevette egy egész polcrendszer, azon sorakoztak az
üvegek a hangszórók mellett. Dacso leemelt egyet, egy vörösbort.
– Biztos vagy benne, Ivan? Hiszen abbahagytad az ivást.
– Ide azzal az üveggel!
Dacso lassú mozdulattal csavarni kezdte a kupakot, és egy
frissen elmosogatott pohár után nyúlt.
– Kétszázhuszonöt korona. Ha az egész üveg kell. Hatvan, ha
csak egy pohárral kérsz.
Egy saját magának tett ígéret? A francba, mit számít az?
Semmit.
Mivel az ilyen ígéret nem tud megváltoztatni másokat.
– Ide vele! Az egész üveggel. Vond le az árát abból, amit
Leótól kaptál.
– A fiad nem borra adta azt a pénzt. Hanem előre fizetett
azért a vacsoráért, amit itt fogtok elfogyasztani.
Ha én meg tudok változni, te is meg tudsz változni. Hazugság.
Ez is hazugság.
 Ami lángol, egyre jobban lángol.
– Igen, az a pénz. Azért a szar kajáért, amit nem ettünk meg, s
amit soha nem fogunk megenni ebben a disznóólban. Ide azzal a
flaskával! Meg a maradék pénzzel!
– A fiad azt mondta, hogy tartsam meg, amíg ő vissza nem
jön.
– A fiam nem jön vissza!
Ivan kirántotta Dacso kezéből a szoba-hőmérsékletű üveget,
jobb érzés volt magának tölteni. Egri Bikavér. Jól tudta, mit
jelent ez a magyar szó. Ahogy nyelte az első langyos cseppeket,
látta, hogy Dacso a bárpultra tesz négy darab ötszázast. Azt a
pénzt, ami a fiáé volt, és amit most ő el fog inni. És olyan jólesett
a torkának, az egész testének, mintha egy régi jóbarátra akadt
volna, akit két évig gyűlölt, de aki hirtelen újra megnevetteti.
 KÍVÜL ÉS BELÜL. Egész életében csak egyetlenegyszer élte át
ezt John Broncks ugyanilyen erősen – hogy a világ halad egy
bizonyos sebességgel, ő maga pedig egy teljesen másikkal.
Amikor az apja ott feküdt az ágyon, mellkasában a haltisztító
késsel.
Körülötte folyt tovább az élet – egy fagylaltot nyalogató fiatal
nő elsétált az ablakuk előtt, két idősebb férfi lenn ült a mólón,
pecázott és sört nyakait.
Most ugyanazt érzi, ugyanúgy mozog – egyedül ül a kocsiban
a rendőrpalota alatti garázsban, míg a kollégái fejvesztve
szaladgálnak körülötte ott kinn, egy másik valóságban. Rohanva
keresik a választ arra, amit ő már réges-rég tud.
Ezért nem tudta rávenni magát, hogy kiszálljon a kocsiból.
Döntenie kell.
Hogy örökre eltemeti a választ, vagy megkopogtatja az
ablaküveget, csettint az ujjával, hogy mindannyian
megmerevedjenek, amikor odakiáltja nekik, hogy „tudom a
megoldást”.
Csak ő tudta a helyes választ.
Csak ő tudta összpontosítani ezt a kinn forrongó energiát, ő
tudta két rablóra irányítani.
Csak ő tudta azt, hogy amit néhány órája innen elloptak, az
négy bőröndbe csomagolva egy komphajón rejtőzik, mely hajó
holnap hajnalban Rigában köt ki.
Kívül és belül. A világ és én.
Nem volt hozzá elég ereje, hogy ő maga fogja el Samet.
Viszont mindössze néhány szó elegendő lenne ahhoz, hogy
gondoskodjon róla, hogy valaki más megtegye.
John Broncks a kilincsre tette a kezét, és ott megpihentette.
Újra börtönbe juttasson valakit, aki már huszonhárom évet
ült miatta?
Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és kilépett a másik
világba, de nem bele a világba.
Tényleg feladjon valakit, aki megmentette az életét?
Lassan elindult az irdatlan méretű, olaj- és pinceszagú
garázsban, bólintott a kollégáknak, de nem tudatosodott benne,
kit látott, kinek köszönt. Megcélozta a távoli fémajtót, amely a
liftekhez, a lépcsőházhoz és a nyomozati osztályhoz vezetett.
Nem arról volt szó, hogy testvérek.
Nem a vérről és lojalitásról.
Viszont lehet, hogy mégiscsak egy régi adósságról, amit soha
nem fizetett meg?
Akár újra ilyen egyszerűen is felfoghatná az egészet.
Ezért nem találkozott az utolsó években Sammel. Minden
egyes alkalommal, amikor némán ültek a látogatószoba rozoga
asztalának két oldalán, ott terpeszkedett közöttük az adósság, és
azt suttogta: „Megmentette az életedet, de néhány perc múlva
kettőtök közül mégis csak te fogsz kilépni a szabadságba.” Ezért
aztán Broncks egy idő után elhagyta a látogatásokat – mert
meddig képes egy ember elviselni, hogy mindig ugyanazt
ismételgetik neki?
Kinyitotta a lift ajtaját, megnyomta a harmadik emelet
gombját, de meggondolta magát.
Lépcső. Ha azt választja, kicsit tovább tart, míg felér.
Épp elég idő arra, hogy teljesen biztos legyen abban, hogy jól
döntött. Hogy az adósságát, ami nem is létezett, pontosan
százhárommillió koronáért megváltsa.
 AGGÓDÁS, OLY ERŐS, hogy szinte szétfeszítette, s
mindehhez tíz perc egy helyben való várakozás – ez egyszerűen
elviselhetetlen. Britt-Marie tehát úgy döntött, hogy kétszer
körbesétálja a Kronoberg rendőrségi negyedet a lassan leszálló
sötétségben. Valami olyasmit sétált körbe, amit még soha azelőtt
nem láthatott – a teljes épületkomplexumot gondosan
körbezárták kék-fehér kordonszalaggal, amit a rendőrség
minden más esetben a rendőrségtől messze távol húzott ki. A
Bergsgatan bejárata pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a
Polhemsgatan, a Kungsholmsgatan és a Polishusparken felőli
bejárat. Az egész rendőrségi negyed egyetlen hatalmas bűnügyi
helyszínné vált. Még az itt haladó metróvonalat is lezárták, a
buszokat átirányították. Az újságírókon és fényképészeken kívül
odacsődült kíváncsiskodóktól több helyről is hallhatta ugyanazt
a változatot: valami súlyos bűntényt követtek el bent, a
rendőrpalotában. Valaki még azt is izgatottan suttogta, hogy a
svéd történelem valaha volt legnagyobb rablásáról van szó.
A második kör után Britt-Marie megállt az alacsony kőfalnál,
amely a határt jelölte a régi városháza felé. Itt beszélt meg
találkozót ugyanazzal a fiatal rendőrnővel, aki először eljött
Leóért, és feje tetejére állította az egész lakást, majd később
megjelent a kórházban – a munkahelyén, aminek védett,
semleges területnek kéne lennie és mutatott egy képet arról a
férfiról, aki Leo kocsijában ült. Elisa. Különleges keresztnév. De
szép.
És már jött is. A rendőrségi bejáraton át jött kifelé. Felemelte
a keskeny műanyag szalagot, átbújt alatta, cikcakkban próbált
előrejutni a nézők tömegében.
– Sajnos csak néhány percem van. Mint látja, kicsit kaotikus
állapotok uralkodnak odabent.
Britt-Marie bólintott, mosolygott, s a lehetőségekhez képest
igyekezett találni egy viszonylag kényelmes testhelyzetet. Ahogy
nem tudott nyugton álldogálni, ugyanúgy nem volt képes csak
lógatni a kezét. Végül télikabátos karját keresztbe fonta a
mellkasán.
 – Felhívott Vincent. A legfiatalabb fiam, azt hiszem, vele is
találkozott már. Nagyon feldúlt volt. Mintha félt is volna. Azt
mondta, hogy felkereste egy rendőr.
Elisa a kíváncsiskodók tömege felé fordult, barátságosan, de
nagyon határozottan visszaparancsolt valakit, aki megpróbált
átfurakodni a lezáráson.
– Elnézést, kénytelen voltam szólni neki... Mit mondott, Britt-
Marie? Felkereste egy rendőr? Közülünk valaki?
– Igen. Vincent azt mondta, tud erről valamit?
– Nem. Egyetlenegyszer találkoztam a fiával, tegnap, a
munkahelyén. Teljesen nyugodtnak tűnt. Egy rendőr? És
megmondta, hogy miért kereste?
– Csak annyit, hogy Leóval függ össze a dolog. És a rendőr
felszólította, hogy kövesse... Ugyanaz a rendőr, aki a
bankrablások ügyében nyomozott a börtönbüntetés előtt.
Elisa kénytelen volt újra az egyre hangosabb tömeggel
foglalkozni, segített a két kirendelt biztonsági őrnek, akik vitába
keveredtek egy fotóssal, akinek végre sikerült az első sorba
verekednie magát. És míg Britt-Marie kicsit odébb állva várta a
válaszát, Elisának volt ideje megforgatni az agyában az épp
hallottakat.
Egy rendőr, aki arra kényszerítette Vincentet, hogy tegye
meg azt, amit a legkevésbé szeretett volna megtenni – hogy
vegyen részt egy olyan nyomozásban, ami az idősebb bátyjával
függ össze?
– Elnézést kérek, Britt-Marie. Ez ott már lassan egy valódi
zendülés. A kiküldött riporterek választ követelnek a
kérdéseikre, mivel az őket ideküldő főszerkesztők is választ
követelnek. A rendőrpalotában végrehajtott bűntény úgy látszik,
izgalmasnak tűnik. De már itt is vagyok.
Pont Vincentet, aki eldöntötte, hogy soha többé nem fog
bűntényt elkövetni, nem akarja, hogy bármi dolga legyen a
rendőrséggel?
– Ami a kérdést illeti, Britt-Marie, Vincenttel kapcsolatban,
sajnos nem tudok segíteni. Egyáltalán semmi információm nincs
most róla. De ígérem, hogy azonnal utánajárok.
Pedig valahogy mégis tudta.
 Vincentet belerángatták valamibe, pont abba, amitől
annyira félt.
És Britt-Marie jogosan félt – ez most nagyon rossz érzés
volt.
 SOHA NEM FÉLT a sötétben. Sőt. Általában úgy érezte, hogy
a sötétség védelmez, mint ahogy a hallgatás is.
De nem most.
Mert csak most, hogy döntött Sam dolgában, s hogy sem a
mennyezeti, sem az asztali lámpa nem égett még, s így egyedül
volt azzal az érzéssel, amely a semmit jelentette, csak most merte
magában megélni azt az elviselhetetlen forróságot és azt a
vakító, fehér fényt.
A gyújtóbombát.
Egyiküknek sem volt ideje kiáltani.
Ő még csak azt sem tudta eddig, hogy néz ki a szénné égett
bőr közvetlenül a robbanás után.
John Broncks kilökte, szinte pánikba esve taszította ki az
iroda egyik ablakát, amely a Kronoberg Rendőrpalota belső
udvarára nyílt, hagyta, hadd áramoljon be a hűvös esti levegő.
Lehunyta a szemét. Mélyet lélegzett. Kihajolt a kavargó szélbe.
De semmi változás.
Még mindig hallotta fülében azt a rettenetes robbanást, amely
szétfeszítette a csendet, érezte a hőséget, s a már nem is látható
vakítóan fehér fény keresztülhasított a biztonságot nyújtó
sötétségen is.
Még soha nem ölt meg, még csak nem is sebesített meg senkit
– egész felnőtt életében mások által elkövetett erőszakos
cselekményekkel dolgozott, de ő maga soha nem követett el
erőszakot. Újra és újra nyomozott, és kivizsgálta az erőszak
szörnyű következményeit, de mindig csak utólag. Most viszont
szakmájából kifolyólag megélhette a halál pillanatát is. Amikor
az erőszak életet követelt. Sőt, ez a megkövetelt élet ott feküdt a
lába előtt a földön.
És pontosan tudta, hogy miért.
Életében először fordult elő, hogy szolgálatban
magánemberként, és nem rendőrként lépett fel. És azok a
döntések, amelyeket John Broncks magánember hozott, most
következményekkel járnak John Broncks rendőrre nézve.
Eddig mindig pont fordítva volt.
Az erőszak, amit napról napra, nyomozásról nyomozásra
egyre jobban gyűlölt, arra kényszerítette őt, hogy teljes
erőbevetéssel harcoljon ellene – egy különös erőt érzett, amely
húzta-vonta, mágnesként magához vonzotta. Egészen addig, míg
a tettest a fogda cellájának négy fala közt nem tudta a negyedik
emeleten.
S amikor még mélyebben kihajolt az. ablakon, hogy érje a
jeges szél, úgy erezte, hogy a ruhájából a következmények szaga
árad – égett haj, megperzselt bőr, foszfor és lőpor szaga. És rá
kellett döbbennie, hogy bármit is próbál tenni, bármennyire
mélyen próbál is kihajolni az ablakon, a mai naptól, és azoktól a
döntésektől, amik a robbanáshoz – a halálhoz – vezettek, soha
nem fog szabadulni.
Tehát, ettől a perctől kezdve, menekülnie kell előle.
Mint mindazok, akik valamely erőszak következményéért
felelősek voltak, és a nyomozások során menekültek előle. Új
köntösbe kell bújtatnia az igazságot, s magában hordania a
félelmét, anélkül hogy kívülről meglátszódnék rajta. Soha nem
mondhatja el kollégáinak, hogy mi történt. Hogy valójában mi
történt.
Továbbra sem gyújtott villanyt.
De kinyitotta a másik ablakot is. Hagyta, hogy a hideg
szabadon átjárja a szobát.

ELISA FELEMELTE A keskeny kordonszalagot, amely

vidáman lengedezett a könnyű szélben. Le kellett guggolnia,
hogy át tudjon bújni alatta, s ment a Kronoberg Rendőrpalota
keleti bejárata felé. S mikor valaki az első sorból utánakiáltott,
hogy „Mi történt odabent? Mikor kapunk valami információt?”,
hátrafordult, hogy megnézze, ki volt az, de a pillantása nem a
kérdezőn, hanem egy nőn akadt meg, aki a kíváncsiskodóknál
kicsit hátrébb állt, Leo, Felix és Vincent Dûvnjac édesanyján.
Britt-Marie a hosszú kőfalon ült, és olyan törékenynek tűnt.
Elisa még most is érezte az anyából áradó aggódást és
nyugtalanságot a fiáért.
Ez a sátánfajzat Broncks!
 Fel kéne hívnia, azzal már vette is elő mobiltelefonját a
kabátzsebéből. De az olyan embereket, akik információt
titkolnak el, nem telefonon kell hívni – azokat szembesíteni kell.
Így tehát egyelőre egy közbenső megoldást választott, egy
teljesen más számot tárcsázott.
– Ügyeletes tiszt.
Annak ellenére, hogy pontosan tudta, hogy az ügyeletes
tisztnek most millió dolga van a bűnjelraktárban történt
katasztrófa miatt.
– Halló! Itt Elisa Cuesta, eltűnés miatti körözés azonnali
elrendelését kérem. A keresett személy egy bizonyos Vincent
Dûvnjac, D-Û-V-N-J-A-C. Benne van a rendszerünkben, minden
járőrkocsihoz küldjétek ki a fényképét és a személyleírását.
– Milyen prioritás legyen?
– A legmagasabb fokú.
Elisa még a bűnügyi osztály folyosójára vezető lépcsőig sem
ért el, amikor visszahívták.
– Elisa, máris kaptunk választ.
– Igen?
– Úgy egy órával ezelőtt az egyik járőrkocsink kiment egy
riasztásra a fővárostól délre.
– Igen?
– Akit keresel, ezt a Vincent Dûvnjacot holtan találták.
 A BŰNÜGYI OSZTÁLY teljesen sötét volt. Este hat óra után
általában mindig az, ilyenkorra a kollégák már befejezték utolsó
telefonbeszélgetéseiket a bűnügyi technikusokkal és az
ujjlenyomat-szakértőkkel, végeztek a nap utolsó kihallgatásával,
visszahelyezték a legutolsó tanúvallomások leiratait a megfelelő
mappába. De ma este mindenkit, mint ahogy őt is, kirendelték
szolgálatra – vagy le, a föld alatti járatokba, ami a bűnjelraktárba
vagy onnan elvezetett, vagy a régi városháza melletti
metróállomás területére, ahol a legfrissebb nyomot, a
rendőregyenruhát megtalálták. Bent az alagútban, a síneken.
A folyosó felénél nemcsak sötét volt, de hirtelen hideg is lett –
mintha valahonnan erős légáramlat, jönne. Elisa észrevette,
hogy az egyik ajtó ide-oda libeg a huzatban. John Broncks
szobájának ajtaja.
Broncks, aki a délelőtt folyamán eltűnt a rendőrpalotából, s
azóta képtelenség volt elérni.
Broncks, akiről most már tudta, hogy a maga szakállára
cselekszik.
Broncks, aki titokban találkozott valakivel, akit ő, Elisa is
felkeresett, és akinek nem is olyan régen, tegnap este még
kérdéseket tett fel, s most a halálhírét jelentették.
A kávéautomatánál Elisa megnyújtotta a lépteit – most aztán
nem volt ezüst tea papírpohárban –, és egyenesen Broncks
szobája felé vette az útját. Kopogás nélkül belökte a lengedező
ajtót, és meglátta az íróasztalnál ülő, a sötétben maga elé meredő
kollégáját, mögötte mindkét ablak tárva-nyitva.
– Azt akarom, hogy gyere velem a szobámba. Mutatni akarok
valamit.
– Elisa, ne most!
– De, pontosan most.
Nemigen látta az arckifejezését, vonásai elmosódtak a szoba
sötétjében, de tökéletesen hallotta a nagy sóhajt.
– Most képtelen vagyok bármiféle nyomozásról is beszélni.
Nem alkalmas. Kérlek, hagyj békén!
 Elisa nem volt benne biztos, de úgy tűnt számára, mintha
Broncks mosolygott volna.
És ez nemcsak összhangtalanság volt, hanem az a lekicsinylő,
arrogáns ott-álltam-és-néztelek-ahogy-alszol-mosoly, amit
akkor vetett be, amikor felkérte őt, hogy nyomozzanak együtt.
Elisa felkattintotta a mennyezeti lámpát.
– Elisa, a pokolba veled! Most aztán tűnj el a szobámból...
– Nem.
A neoncső éles fénye elvakította őket.
– John, most jössz velem. A szobámba. Mert beszélnünk kell
egymással. És valami olyasmivel kezdjük, aminek különösen
fontos szerepe van a közös nyomozásunkban, de amivel
kapcsolatban te bizonyos tényeket elhallgattál előttem.
És igaza volt, most már látta is – ott volt Broncks arcán az az
ördögi mosoly,
– Sam Larsenről van szó. A bátyádról.
 KILÁTÁS A BIRKASTAN városnegyedre. A fekete háztetők
olyanok, mintha egy pléhlemezből készült hegyes-völgyes táj
lenne. És most sokkal jobban látszott az égbolt, mert napközben
lecsúszott a háztetőkről a sok hó, és nem verte vissza a fényt.
Vagy a bor tette meg a hatását, s az agysejtek könnyebben,
szabadabban mozogtak, ezért látta úgy, hogy a csillagok
fényesebben csillognak, mintha most nem is lennének
ugyanolyan messze. Ivan csípőjével támasztotta meg magát a
balkon korlátján, és kinyújtotta izzó cigarettát szorongató kezét,
úgy érezte, szinte eléri a csillagokat. Nem voltak fényévnyi
távolságra, inkább csak karnyújtásnyira. Szippantott még
néhányat, majd a csikket beleejtette az üres festékesdobozba a
többi, mintegy négyszáz közé. Négy héten át napi egy doboz. Sőt
még több, ha beleszámítja azt is, amit Vincent elszívott.
Tulajdonképpen nem örült neki, hogy a legfiatalabb fia
dohányzik, de ez az összetartozás-érzés, ahogy apa és fia itt kinn
álltak, mégis visszatartotta attól, hogy rászóljon.
Vincent, akinek most itt kéne lennie. De nem szólt az a rohadt
rádió, az a hülye heroinzene, amit minden fiatal hallgat, és a
lakás minden lámpája sötét volt. Holnap költöznek a
tulajdonosok. Vincent bármelyik pillanatban itt lehet.
Ivan belökte a teraszajtót. Nagyon jó érzés volt végigmenni a
nappalin, és gyönyörködni a tökéletes szakmai tudással lefestett
plafonban, és arra gondolni, hogy még mindig olyan gyors, mint
a fiatalok. Ráadásul ügyesebb is. Mindig idegesítette az
egyenetlenül, gondatlanul felvitt festékréteg. Biztos volt benne,
hogy Vincent a következő lakásnál is együtt akar dolgozni vele –
nemcsak azért, hogy jobban megismerje az apját, hanem azért,
mert olyan nehéz lett volna jobb festőt találni.
A borosüveg még mindig ott volt a konyhapulton. Oda tette,
amíg fülelt, hogy hallja-e azt a heroinzenét. Bikavér. Közvetlenül
az üvegből. Nagy kortyokban nyelte – nem érdekelte az íze, csak
a forróságot akarta érezni a mellében. És ahogy letette az üveget
a rozsdamentes mosogatóra, különös kettős hang keletkezett.
 Csing-ling. És még egyszer. Csing-ling.
A bejárati ajtó.
Valaki csenget.
– Szabad, nyitva van!
Az üveget betette az üres konyhaszekrénybe. Talán az a
szomszéd lehet, amelyik állandóan panaszkodott valamiért. Vagy
a tulajdonos, aki látni szeretné, hogy milyen szép lett minden.
– Jöjjön csak, jöjjön!
Egy nő. Már a lépéséből meghallotta, könnyed, kissé tétova
lépések.
– Vincent?
Nem a szomszéd volt. És nem a lakástulajdonos.
Hanem Ő.
De a mi a fenét keres itt?
– Itt vagy, Vincent?
Három gyermekének anyja.
Britt-Marie.
Ivan újra kinyitotta a konyhaszekrényt, gyorsan felhajtott
három kortyot, hogy erőt gyűjtsön. Mire lenyelte, Britt-Marie
már a konyhában állt, és őt nézte.
– Két év.
Mindketten egyformán meglepődtek azon, hogy a másikat itt
találják.
– Két év, Britt-Marie. De most már vége. Már nem vagyok
tiszta.
Még néhány korty, és odanyújtotta neki az üveget.
– Kérsz, Britt-Marie? Egri Bikavér. Bikavér. Tudod, mit jelent
magyarul?
– Vincentet keresem.
Körülnézett, mintha hallgatózna.
– Úgy tudtam, itt dolgozik. Felix legalábbis azt mondta.
– Felixnek igaza volt. Vincent itt dolgozik. Az apjával együtt.
– Hát akkor... tudod, hol van?
Ivan nagy lendülettel végigmutatott a frissen festett
konyhamennyezeten, a falakon, a konyhaszekrény és a
konyhapult között futó friss csempén.
– Britt-Marie, látod, milyen szép mindez? Mi csináltuk, a
legfiatalabb fiad és én. Minden tökéletes. Vincent nagyon
gondosan dolgozik. Emlékszel, hogy kiskorában mindig milyen
szép sorba rendezte a ceruzákat? Most is olyan. Mindig minden
a helyén van.
– Válaszolnál a kérdésemre, Ivan? Hol van Vincent?
– Miért keresed?
– Délután felhívott. Nagyon zaklatott volt a hangja. Felkereste
egy rendőr, és azt mondta neki, hogy Leóról van szó. Azóta nem
sikerül elérnem. Aggódom, Ivan.
Az a rohadt tévé.
Egy hatalmas körülzárt terület Stockholmtól néhány tíz
kilométernyire délre. Ugyanakkor a stockholmi régi városháza és
rendőrpalota is körül van zárva.
Ivan nem értette, hogy hogyan és miért, de most már biztos
volt benne, hogy a fia kihasználta, tényleg csak egy olyan
játékfigura volt Leo terveiben, amiről Vincent beszélt. És ez
valahogy összefüggött azzal, amit a tévében látott. De hogy
Vincent is belekeveredett volna? Nem. Ezt nem hitte. Vincent
már döntött. És elhatározása biztosnak tűnt.
– Britt-Marie, tudod, most, hogy együtt dolgoztunk,
megismertem Vincentet. És megnyugtathatlak; nem kell
aggódnod. Soha többé nem fog semmiféle bűntényt elkövetni.
Britt-Marie mosolygott, de ez nem barátságos mosoly volt.
– Szóval te sem tudod, hol van. Szokás szerint fogalmad sincs
róla, ugye?
– Bizonyára mindjárt jön. Ne aggódj! Mi az, hogy fogalmam
sincs? Miért, te mit tudtál, amikor sorozatosan bankot raboltak?
Téged kihagytak az egészből. Leo hozzám fordult. Minket ítéltek
el, együtt!
Britt-Marie erre csak megcsóválta a fejét. Ahogy régebben is
gyakran tette.
Szomorúan. Megadóan.
– Azt hittem... hogy szétválnak az útjaik. Reménykedtem
benne, annyira reménykedtem. Hogy végre megkezdődött a
kötelék elszakítása. Hogy az az őrült, abszurd, rohadt kötelék,
amit gyerekkorukban rájuk kényszerítettél, az az eszement
családi lojalitás, „mi az egész világ ellen”, hogy ez a kötelék ott
benn a börtönben meglazult, hogy az a hosszú büntetés
széttépte, hogy a három fiunk végül külön-külön utakon jár.
 Eleinte szinte suttogott, de beszéd közben folyamatosan egyre
emelte a hangját, rövidesen kiabálni fog.
– Vincent még csak el sem jött hozzám, hogy együtt ebédeljen
Leóval... félt, Ivan, félt, hogy a bátyja újra belerángatja valamibe.
Érted? Annyira reménykedtem benne, hogy itt van. De hát nincs.
Tehát mégis útban van oda... ahova nem akart menni! És ez a te
hibád, Ivan. A te rohadt kötelékednek a hibája! Minden, amit
csinálsz, Ivan, az mind az én gyerekeimet pusztítja, minden,
amit valaha...
Britt-Marie feje annyira parányinak tűnt Ivan tenyerében.
Mert így találta el az ütés. A teljes bal arcán. A homlokán, orrán,
állkapcsán. Ivan még azt is érezte, hogy ujjhegyei belesüppednek
Britt-Marie hajtövébe. S ha volt felesége nem esett volna össze,
akkor a következő ütés ököllel érte volna.
De több ütés nem volt.
Britt-Marie már nem kiáltott, nem futott el, csak ült ott a
frissen felcsiszolt konyhapadlón, orrából ömlött a vér, és csak
nézte, nézte a férfit.
Ő meg az üveg után nyúlt, még volt az alján néhány kortynyi,
épp elég ahhoz, hogy feledtesse vele feltörő érzéseit.
Egyetlenegy ütés.
Csak ennyire volt szükség.
Hogy tönkretegyen minden változást, és újra önmaga legyen.
– Ivan!
Britt-Marie még akkor is csak nézte őt, amikor
feltápászkodott.
– Mikor előző alkalommal egy lakásban találkoztunk, a fiaid
takarítottak fel utánad. Ők törölték fel a friss vért. – Azzal
elindult az előszoba és a bejárati ajtó felé. – Most töröld fel te
magad!
 41-ES GOMB.
John Broncks nem volt benne teljesen biztos, de úgy
emlékezett, hogy Elisa ezt a gombot szokta választani, ha feketét
akart inni kevés tejjel. Saját bögréjéhez nem tartozott semmilyen
szám. Forró vizet egy külön kis csapból, oldalt lehet venni a
nyomozási osztály kávéautomatájából. Szűk negyedóra. Eddig
sikerült húznia az időt Elisa szobájában. Kénytelen volt
összeszedni a gondolatait egy hirtelen kiötlendő hazugsághoz –
mert Elisa olyan információhoz jutott, ami veszélyeztette teljes
létét, úgy is, mint rendőr és úgy is, mint magánember.
Most már végre tudta, mit is hazudjon és hogy tudná a
legjobban előadni – kihallgatótisztként megtanulta, hogy az
ügyes hazudozók mindig az igazsággal kezdik, mert csak az
igazság képes elfedni azt, amit a hazug rejtegetni akar. Egy
hazugságnak tehát kellően igaznak kell lennie ahhoz, hogy
akinek szól, az el is higgye.
Kifolyt az utolsó csepp kávé is a papírpohárba, s útban Elisa
szobája felé Broncks pontosan azt tette, amit néhány nappal
előbb Elisa tett az ő szobája felé tartva – a poharak felső peremét
fogta, hogy meg ne égesse magát, amikor jött, hogy átadjon egy
nyomozási ügyet.
– Kipp-kopp.
Megint csak Elisát utánozta – magasba emelte a két poharat,
hogy jelezze, miért kellett szóban kopognia, majd belépett, és a
lány gőzölgő kávéját néhány iratköteg közé helyezte.
– Egy neked, egy nekem.
Az igazsággal kell kezdeni.
Ebben a hazugságban ez azt jelentette – ha már nincs más
kiút –, hogy be kell ismerni azt, amit valami érthetetlen okból
Elisa már tudott. Mármint, hogy Sam a bátyja. És hozzá kell
fűznie, hogy nagy hiba volt, hogy ezt nem mondta el eddig. De
soha nem fogja beismerni a bűntényt, vagy a felelősségét, vagy
azt, hogy nem minden tekintetben lépett fel rendőrként. Mert
nemcsak hogy futni hagyta a saját testvérét, annak ellenére, hogy
egy halálos áldozatot követelő pénzszállítmány kirablásában vett
részt, hanem még afölött is szemet hunyt, hogy bőröndjeiben
százhárommillió korona lapult. Amit három emelettel lejjebb,
itt, ebből a házból, ahol most ül, innen raboltak el.
– Ezt komolyan gondolod? Kávé?
– Mert?
– John, kávé? Hát nem fogtad fel, hogy az utolsó, amit ebben
a helyzetben tehetünk, az az, hogy együtt kávézgatunk?
Elisa megfogta a papírpoharat, odalépett a sarokban álló
könyvespolchoz, és beállította két dosszié közé.
– Majd megiszom hidegen... ha elmentél. – Azzal
végigsimogatta az asztalon lévő iratkupacokat, mintha élnének.
– Ezek a kupacok, John, ez az én saját nyomozási rendszerem.
Ami sosem érdekelt téged különösebben. Mert az a különbség
közted és köztem, hogy én tényekre, nem pedig a megérzéseimre
alapozva dolgozom. Ez itt például, felőled nézve, balra, úgy
hívom: „Te ütöttél először, te rohadék.” Ebben tartom mindazt,
ami arra vonatkozik, ami a bűntény pillanatát előidézte.
Véletlenszerűen kihúzott a kötegből egy papírt. A helyszínelők
egyik fényképét, egy kupac töltényhüvely két bankautomata alatt
a kőpadlón.
– Például... hát igen, lőszer. Ez is előfeltétele annak, hogy
bejussanak a tett helyszínére. És honnan szerezték? A svéd
honvédségtől. Milyen fegyverhez tartozik? Egy AK4-eshez, amit
egy katonai raktárból loptak. És mit tudok meg ebből a
nyomozási munkámhoz? Tényeket, John, összefüggésbe
hozhatom egy gyanúsítottal.
Elisa újabb papírt húzott ki, ugyanolyan véletlenszerűen.
– Még egy példa, hogy biztosan megértsd. Ez itt egy... újabb
fénykép. Egy teljesen közönséges rendszámtábla. A bejelentés
szerint, mint te is tudod, a bűntény előtti éjszakán lopták el. És
felszerelték arra a gépjárműre, amin a túlélő rabló elhajtott a
tetthelyről. Ez volt az előfeltétele annak, hogy egy Arla tejesautó
elhagyhassa a helyszínt. Tények, John, hogy összefüggésbe
hozhassam a gyanúsítottal.
A két példát félrerakta, s a kupac tetejéről felemelt egy
összetűzött papírköteget – ezt már nem véletlenszerűen tette.
Broncks úgy saccolta, hogy hétnyolc oldalról lehet szó.
 – A különös az egészben az, John, hogy ebben az iratkötegben
van valami, ami... összefüggésbe hozható veled. – Azzal eléje
tolta az asztalon az összefűzött oldalakat. – Egy bírósági ítélet.
Huszonnégy éves. Gyilkosság. Egy apát halálra szurkált a saját
fia. Ha megnézed, ezt itt... – Mutatóujjával a legfelső lap egyik
felső sorára bökött. – ...akkor azt látod, hogy a gyilkosság
áldozata George Broncks. Az apád. És itt, ebben a sorban azt
látod, John, hogy az elítélt gyilkos Sam Larsen. Larsen anyád
leánykori családneve. Az illető névváltoztatást kért, korábbi neve
Sam Broncks.
Ez az ítélet.
Az ő íróasztalán.
Elisa azt tette, amit soha senkinek nem lett volna joga
megtenni. Előásta a családi múltját – megtudta, hogy volt egy
apa, aki bántalmazta a gyermekeit, egy anya, aki szemet hunyt
felette, egy nagytestvér, aki kistestvéréért ölt, és egy kistestvér,
aki feladta őt.
– Mi a fene közöd van neked ehhez? Itt állsz a rohadt
iratkupacaid előtt, és... az arcomba vágod! Ennek semmi, de
semmi köze a mai énemhez.
Elisa nem hagyta magát befolyásolni Broncks vörös foltos
arcától és hangos kiabálásától. De az is lehet, hogy észre sem
vette. Annyira koncentrált arra, amit meg akart mutatni, be
akart bizonyítani.
– Te tehát az első kupacban vagy, ahol tények bizonyítják a
bűntény előfeltételeit. Jelen esetben azt, hogy Sam Larsen és te
testvérek vagytok. Ha most belekukkantunk a rendszerem
második kupacába is, amit úgy nevezek: „Te cseszted el”, amit
úgy jellemezhetek, hogy a bűntény után a nyomok következnek,
hát ebben is ott vagy, John. Mert itt meg ezt találtam.
Ez az irat is legfelül van, gondosan előkészítve. Elisa
átnyújtotta a papírt, amin mindössze négy kézzel írt sor volt,
amit Broncks maga firkantott fel, amikor mindketten a
konyhájában álltak.
– Négy név, amit le kellett ellenőrizni. Négy korábbi elítélt,
akik ugyanakkor, ugyanabban a részlegben ültek, mint Leo
Dûvnjac. Nagyon gyors voltál, amikor bekarikáztad Sam Larsen
nevét. Úgy indokoltad, hogy időhiány miatt mindegyikünk két-
két elítéltet ellenőrizzen, egyedül. Egy szóval sem mondtad, hogy
a testvéred. Egy szóval sem mondtad, hogy a leírása tökéletesen
megegyezik azzal a rablóéval, akit együtt néztünk azon a
bizonyos filmrészleten. Mindössze annyit mondtál, John, hogy
van alibije. Amit sosem láttam. – És most a harmadik kötegre
helyezte a kezét. – A harmadik kupacot úgy hívom, hogy „azt ne
hidd, hogy megúszod, te rohadék”. Amikor a nyomokból
kirajzolódik a tettes. És ebben a kupacban van ez a jelentés,
John.
Ez is legfelül.
– Az eskiltunai rendőrkapitányság egyik járőrének jelentése,
akit én küldtem ki arra a címre, ahol a bátyád állandó bejelentett
lakhelye van. Ebből az derül ki, hogy a ház mögötti friss
tábortűzben, amiben a hamu alatt még izzó parázst találtak,
megállapítható volt, hogy bútorokat, ruhát, sőt még fényképeket
is égettek. A házban található hűtőszekrényt és a mélyhűtőt
kiürítették, az áramot kikapcsolták. Pedig egy szomszéd még
tegnap este is látta őt.
Tizenöt perc.
Ennyi ideje volt rá az előbb, hogy kieszeljen valami
hazugságot.
– Hallod, amit mondok, John? Mindez együttvéve arra utal,
hogy a bátyád végleg távozott.
Az idő legnagyobb részét arra használta fel, hogy felhívott
valakit az irodai vonalas telefonjáról. Valakit, akiben
reménykedhetett, hogy a mentőöve lesz.
– A rohadt életbe, John... és te hagytad, hogy mindez
megtörténjen?
Amikor tehát hátradőlt a székén, azt azért tette, hogy imitálja
az egyetlen állapotot, amely most biztos nem volt jellemző rá – a
végtelen nyugalmat.
– Elisa, igazad van. Hibáztam. – Bár legszívesebben elrohant
volna. Természetesen azonnal el kellett volna mondanom neked,
hogy rokonok vagyunk. De valójában sosem volt köztünk erős a
kötelék. Húsz év alatt mindössze néhányszor találkoztunk.
Számunkra semmit sem jelent a vérkötelék.
A serdülőkorából származó bírósági ítélet továbbra is ott
feküdt előtte. Megfogta, felemelte. Eddig igazat mondott
Elisának. Hogy most folytathassa a hazugsággal.
– Hiszen te is olvastad, ugye? Akkor tehát tudod, hogy én
magam adtam fel, én gondoskodtam róla, hogy elfogják. És ma
sem tétováznék, ha tudnám, hogy elkövetett egy bűntényt. De
nem tette, mert van alibije.
Egy hazugság, amit Elisa mindjárt mérlegelni fog, hogy igaz-e
vagy sem.
– Akkor szeretném, ha megosztanád velem, John. Azt az
alibit. Hogy én magam is ellenőrizhessem.

***

Előtte volt ideje egy telefonhívásra.

– Emlékszik, azt mondta, hogy szívesen segít, ha valami
probléma támadna.
Egy mentőövhöz.
– Igen, emlékszem.
– Most szükségem lenne erre a segítségre.

***

– Van egy ember, Bertil Lundin. Révész az autós kompon, ami

a szárazföldet köti össze azzal a szigettel, ahol akkor laktunk, s
ami abban a rohadt bírósági ítéletben is szerepel, amellyel az
előbb itt hadonásztál. A szigettel, ahol Sam a szabadulása óta is
lakott. A komp az egyetlen lehetőség, hogy valaki oda jusson
vagy onnan eljöjjön. Lundin majd megerősíti, már amennyiben
felkeresed, hogy Sam annak a bizonyos napnak a délutánján a
16.30-as kompon volt, a sziget felé.
Broncks engedélyt sem kérve lapozgatni kezdte a középső
kupacot, kereste azt a képet, amelyen egy maszkos rabló látható,
aki a tejeskocsi felé rohan, majd hadonászni kezdett vele, ahogy
az előbb Elisa tette.
– Tehát ugyanakkor, amikor ez a kép készült.

***

Szerencséje volt. A révészt pontosan olyan könnyű volt

megkérni, ahogy remélte.
– Azt mondod, 16.30?
– Igen, az a járat.
– Akkor tehát... a bátyád mindenképpen rajta lehetett. És ezt
tudhatom is, hiszen nyilván kiszállt, és felintegetett hozzám a
kajütbe, mint mindig.
– Köszönöm. És a biztonsági kamera?
– Az sajnos mindjárt elromlik. Tönkremegy. És már egy hete
rossz.
– Még egyszer köszönöm. És sajnálom, de nem mondhatom
el, miért kérem.
– Nem is kell. Már rég segítenem kellett volna. Amikor még
gyerekek voltatok.

***

John Broncks, kezében az érintetlen kávéval, felállt, hiszen

hazugságát már odatette Elisa asztalára, elindult tehát a folyosó
felé, hogy megelőzze a kérdéseket. Nem érzett hozzá erőt, hogy
újabb válaszokat adjon.
– Na, most van valami, amit ellenőrizhetsz, Elisa, aztán
belerakhatod valamelyik kis kupacodba. Én közben
visszamegyek a szobámba, leoltom a lámpákat, és kinyitom az
ablakokat, mert én így szeretem.
Majdnem elérte a küszöböt, amikor utolérte a hang.
– Talán még ne. Lenne itt még valami. Vincent Dûvnjac.
Broncks megtorpant. De nem fordult hátra.
– Igen?
Képtelen volt újra letelepedni Elisa rohadt papírjai elé. És
erre nem készült fel. A hazugsághoz az is kell, hogy a hazug maga
értse, mi történt. És nem tudta, hogy ezt most szeretné-e,
egyáltalán.
– Meghalt.
– Tudom.
– És te ott voltál, amikor történt.
– Igen.
– John, ez mégis, hogy lehet? És ami még érdekesebb... hogy
lehet az, hogy Vincent ott volt, veled együtt.
– Benne lesz a jelentésben, amit holnap reggel leadok annak,
aki majd vezeti az előzetes nyomozást. Jó estét, Elisa!
Egyetlen lépés. Át a küszöbön. Ezúttal eddig jutott.
Nem látta. De hallotta.
Hogy Elisa egy újabb dokumentumot emel fel a harmadik,
utolsó papírhalmazából.
– Amíg te húztad az időt, és nem jöttél be ide hozzám, John,
nem esküdnék meg rá, de az volt az érzésem, hogy telefonáltál.
Felhasználtam az alkalmat, és én is felhívtam valakit. Az egyik
telefontársaságnál lévő kapcsolatunkat. Azt a társaságot,
amellyel Vincent Dûvnjacnak van szerződése. A kezemben lévő
papíron azok a telefonszámok sorakoznak, amelyekről hívás
érkezett hozzá a mai napon. Közülük több is sokat nyom a
latban. Megerősítik Vincent édesanyjának állítását. Hogy egy
rendőr, aki korábban a testvérek elleni nyomozást vezette,
felhívta a legfiatalabb fiát, és arra kényszerítette, hogy kövesse őt
idősebb bátyja érdekében.
Elisa ellépett az íróasztaltól, odament Bronckshoz, megfogta a
vállát, és arra kényszerítette, hogy nézzen a szemébe.
– John, ismétlem. A rendszerem harmadik kötegének azt a
nevet adtam: „Azt ne hidd, hogy megúszod, te rohadék.”
– Leo Dûvnjac már ott van benne. Ő nem ússza meg. A
bátyád, Sam Larsen, szintén ott van, ő sem fogja megúszni,
addig fogom keresni, amíg meg nem találom, és rá fogom venni,
hogy beszéljen. És most már te is ott vagy, John, és téged is
elkaplak. Pontosan tudod, hogy ha igazam van, cseppet sem
érdekel, hogy ellenségeket szerzek magamnak ebben az
épületben. Ezt soha, soha, soha nem fogod megúszni.
 JOHN BRONCKS EZEN az estén, ezen az éjjelen nem
kapcsolta fel a lámpát az irodájában.
A két ablakot sem csukta be.
Mert ha végül tisztázod a felelősséget, de nem akarsz
visszatérni a múltba, ha a jelenben akarsz maradni, szembesülni
egy bomba elviselhetetlen forróságával és vakító fényével, akkor
csak egy választásod marad – folytatni.
De ahhoz, hogy ezt meg tudd tenni, tudnod kell, hogyan,
merre.
Lehet, hogy ott kell ülnie a sötétben és a fagyos hidegben
hajnalig, amikor oszladozni kezd a köd a rigai kikötőben.
De addigra tudnia kell. Addigra döntenie kell.
Mert utána már mindennek vége.
KORA HAJNAL: a fény megkezdte útját az égbolton. A
Kronoberg fogdájának folyosója már nem tűnt ugyanolyan
sötétnek.
Nemsokára szerződést köt az ördöggel.
De az ördög pillantásra sem méltatta, csak üres tekintettel ült
ott, a cella priccsén.
– Nyissam?
A fiatal, álmos szemű őr, kezében a csörgő kulcscsomóval,
már másodszor szegezi neki a kérdést.
– Még ne.
A cellaajtó apró négyszögletű megfigyelőnyílása úgy keretezte
be Leo Dûvnjacot, hogy a férfi valahogy kicsinek tűnt, s John
Broncks egy pillanatig arra gondolt, hogy üres némaságát azzal
viszonozza, hogy becsukja a kis ablakot, és egyszerűen otthagyja.
De nem volt más választása. Aki szerződést akar kötni az
ördöggel, nem várhatja el, hogy még meg is hívja őt a
tárgyalásra.
– Most már nyithatod.
A kulcsok megcsörrentek, ahogy egymáshoz ütődtek, majd
kattanás hallatszott, ahogy a párhuzamos zárnyelvek
kicsusszantak az ajtófélfából.
– Köszönöm. Zárd be mögöttem, és hagyj magunkra.
– Biztos vagy benne?
John Broncks türelmetlenül bólintott.
– Igen, biztos vagyok benne.
– Itt akarsz maradni vele, kettesben? Riasztó nélkül?
– Add ide a riasztókészüléket, és menj.
A fogda őre egyik nadrágzsebéből elővett egy kis fekete
dobozt, odanyújtotta Broncksnak.
– A középen lévő gomb. Mindössze kicsit meg kell nyomnod.
Az őr kiment, s az ajtón lévő kukucskálóablakon keresztül
mindketten hallották, hogyan halkul el a hatalmas kulcscsomó
hangja, az egymáshoz ütődő, csiszolódó kulcsok fémhangja.
A fogda cellája nem volt túlságosan nagy. Egy vetetlen priccs,
egy falhoz erősített asztal, egy csepegő mosdókagyló. És még
kisebb lett azáltal, hogy most két férfi volt benne, meg a
kölcsönös gyűlöletük – ami hat év alatt elszunnyadt és
nyugodott, de az elmúlt néhány napban újra felizzott, egészen a
„ha belerángatod a testvéremet, akkor én is belerángatom a te
testvéredet” szintig.
– Ami tegnap történt...
John Broncks azért titkon reménykedett benne, hogy soha
nem kényszerül rá, hogy Vincent Dûvnjac haláláról a rendőrségi
jelentésen kívül bárhol, bárkinek is magyarázkodnia kéne – és
főleg nem ennek az embernek, aki most itt ül ebben a zárt
szobában, és bámul rá.
– ...annak sosem lett volna szabad megtörténnie. A testv...
Vincent, ő...
– Tőled egy rohadt szót se halljak többet az öcsémről!
Leo Dûvnjac nem kiabált. Pedig talán egyszerűbb lett volna a
helyzet. Mert bár a hang terjedéséhez levegőre van szükség,
kétségbeesése az oxigénhiányos térben is visszhangzott.
– És most nyomd meg azt a rohadt vészjelzőgombot... nem
akarom, hogy itt legyél.
John Broncks csak állt, mozdulatlanul. Könnyű ottmaradni
valakivel, aki gyűlöl téged, ha nincs más választásod.
– Leo, hallgass meg!
– Menj!
– Csak két percet kérek.
– Indulj!
És Broncks indult. De csak egy lépést tett, a vastag fémajtóhoz
lépett, résnyire nyitotta, kinyúlt a karjával, elérte a kis ablakot,
becsukta, majd ugyanúgy becsukta az ajtót is.
– Ez a beszélgetés csak kettőnkre tartozik. Nem egy rendőrre
és egy gyanúsítottra... hanem két magánszemélyre, akik külön-
külön egy pokoli napon mentek keresztül. – Kezét az
ajtókilincsen nyugtatta, mintha ezzel akarná jelezni, hogy
gondosan becsukta. – Nem mintha érteném, hogy mit jelentett
számodra... de amikor legutóbb találkoztunk itt, a
rendőrpalotában, amikor kiengedtelek, visszafordultál, és valami
olyasmit kiabáltál, hogy „ez a mai nap, John Broncks, ez egy
koromfekete szál volt számodra”.
Most először érezte úgy, hogy Leo Dûvnjac látja őt, mintha
valami élet villant volna abban a merev tekintetben.
– Úgy képzelem, hogy amiről most fogunk beszélni, pontosan
egy ilyen szál.
Figyelt.
Az újra élettel megtelt szem figyelt.
Mintha el akarta volna dönteni, hogy mit is lát.
– Megkapod azt a két rohadt percet. – Leo Dûvnjac
kinyújtotta a kezét. – Ha ideadod a riasztót.
Broncks felfogta, hogy mit mondott Leo, hogy az mit is jelent.
Mégis azonnal kotorászni kezdett a nadrágzsebében, elővette a
fekete műanyag dobozt, beletette a várakozó tenyérbe.
– És ha két percen belül semmi olyat nem mondasz, Broncks,
amitől más fényben látlak, akkor a mögötted lévő betonfalon
ripityára zúzom a fejed.
Leo Dûvnjac felállt, a szűk cella még szűkebb lett.
Broncks a csukott ajtó felé lesett, és tudatosodott benne, hogy
ha nem történik valami, ami a férfi felizzott dühét lecsillapítja,
akkor százhúsz másodperc múlva csupán egyetlen élő lélek lesz
ebben a cellában.
– Tudod, Broncks, egy rohadt fekete szállal több vagy
kevesebb, igazán nem számít. Kihasználtad Vincentet, hogy
hozzám férkőzzél. És ez katasztrófához vezetett... felelős vagy a
haláláért.
Leo Dûvnjac több mint. tíz centivel magasabb volt nála.
Amikor tehát suttogva előrehajolt, le kellett hajolnia, hogy a
szemük valóban egy magasságba kerüljön.
– Te is hallod, Broncks? A másodpercmutatót? Tiktak, tiktak.
John Broncks hallotta. És érezte a testében. Szinte jólesett az
érzés, hogy a következő pillanat mindent eldönt. És az már
mindegy, hogy és miként, de végre túl lesz rajta, s már nem kell
többé feszülten várni, töprengeni rajta.
– Mert hát ez az igazság: én vagyok az egyetlen rendőr, aki
tudja, hogy pontosan hogyan is függnek össze az elmúlt napok
eseményei.
– Tiktak, Broncks. Tiktak.
– Hogy te voltál az, aki megszervezte a pénzszállítmány
elrablását, amit a bátyám és a most már halott Jari Ojala
hajtottak végre. Erőszak alkalmazásával végrehajtott rablás,
nyolc év szabadságvesztés. Hogy te és a bátyám hajtottátok végre
ennek a háznak az alagsorában azt az akciót, amiben az összes
kollégám nyomoz ebben a pillanatban. Erőszak alkalmazásával
végrehajtott rablás, tíz év szabadságvesztés. Hogy kétszáz
katonai automata fegyvert tároltál a saját otthonodban egy titkos
rejtekhelyen. Terrorizmusnak minősülő bűncselekmény,
életfogytiglani szabadságvesztés.
– Tiktak, tiktak.
– És megismétlem: én vagyok az egyetlen, aki mindezt tudja.
De más rendőrök, eszes rendőrök már elkezdtek turkálni a
múltban, hogy megtalálják mindazokat az összefüggéseket,
amiket én már látok. Tehát válassz: vagy azt választod, hogy
elmondasz nekik mindent, de választhatod azt is, amit
mindketten tudunk, hogy rohadt jó vagy benne: tarthatod a
szádat.
John Broncks érezte, hogy Leo Dûvnjac keze végigsimítja a
halántékát, a férfi, aki annyira gyűlölte őt, ezzel akarta jelezni,
mennyire egyszerű volna végrehajtani a fenyegetését.
– Már csak egy perced van.
És most a hideg, kemény betonfelületet simította végig Leo
Dûvnjac Broncks tarkója mögött. Egyértelmű jel. De John
Broncks nem húzódott félre, nem hagyta abba a mondandóját,
sőt, közelebb dőlt a falhoz, fejét a betonnak támasztotta.
– Én is elvesztettem ma a testvéremet.
Mintha azt akarta volna jelezni, hogy elfogadja az egyezséget
– jogod van agyoncsapni engem, ha nem sikerül meggyőznöm
téged. Még akkor sem moccant, amikor Leo nyitott tenyérrel
odacsapott, újra csak Broncks arca mellett, az ütés nagyot
csattant a betonfalon.
– Mi a fenéről papolsz itt nekem? Halvány rohadt fogalmad
sincs róla, mit jelent az, ha valaki elveszti a testvérét!
– Tegnap este egy indulásra kész komphajó luxuskabinjában
ültem az én testvéremmel. Abból a pezsgőspohárból ittam, amit
neked töltött. Megtehettem volna, hogy elfogatom. Még mindig
intézkedhetek úgy, hogy elkapják, amikor néhány óra múlva
megérkezik Riga kikötőjébe. De nem kell, hogy megtegyem. Ha
te megteszed azt, amit én akarok.
Néhány másodperc. Talán több.
 Míg Leo leengedte a karját, elfordította tekintetét a falról, már
nem számolt vissza, nem tiktakolt.
– Pontosan ugyanígy történt, amikor Sam, a fivéred, meg én
találkoztunk. Österåkerben, egy cellában, zárt ajtók mögött.
Amikor azt hittem, hogy neked dolgozik.
John Broncks biztos volt benne – sikerült ideiglenesen
lecsillapítania Leo dühöngését.
Sikerült felkeltenie Leo Dûvnjac érdeklődését.
– Szóval, mi a jó fenét akarsz, Broncks?
– Hogy nem erősíted meg senki számára, sehol, hogy Sam
részt vett benne.
– És mégis miért tenném? Miért ne használnám ki az
alkalmat, hogy téged is lebuktassalak... téged, aki felelős vagy
Vincent haláláért?
– Semmi, az égvilágon semmi nem köt engem az ő halálához.
– Te csaltad oda! Te bilincselted a kocsiajtóhoz a rohadt
kézibilincseddel!
– Ugyanazzal a kézibilinccsel, amit utána a te csuklódra
helyeztem, még mielőtt odaértek a kollégáim. A rohadt életbe is,
a kívülállók számára sokkal nehezebb megmagyarázni a te
jelenlétedet ott, mint az enyémet. Szerinted? Mert az én
magyarázatomban szerepelni fog egy leírás arról is, hogy
tulajdonképpen mi is az a fémkupac, ami ott hever. Honnan
származik. Hogy néz ki az egész eseménysor. Tehát... ha te
hallgatsz erről, akkor én is hallgatok a te bűnrészességedről. És
akár öt perc múlva már kinn állhatunk a járdán, hogy soha többé
ne lássuk egymást. Felkeresheted a bátyámat és a bőröndöket,
pontosan úgy, ahogy eredetileg elterveztétek.
Broncks megpróbálta kiolvasni az előtte lévő tekintetéből,
hogy mit is gondol.
Nem tudta.
– Ötvenmillió? Ide hallgass, Broncks, te ördögfajzat, Vincent
akkor sincs többé.
Az egyetlen, amiben biztos volt, hogy a két perc már letelt.
– De azért mégis... – És a vészjelzőt, ami Leo Dûvnjac
kezében volt, most visszanyújtotta. – ...megteszem. Sam
kedvéért.
Abban a pillanatban, amikor összeért a kezük, egymásra
néztek.
– Az egészben az a legérdekesebb, Broncks, hogy te
tulajdonképpen kiért teszed ezt?
John Broncks átvette a fekete dobozkát, és kinyitotta a cella
ajtaját. Kiáltott a fiatal őrnek, hogy zárhatja az ajtót. Azzal
elment, nem válaszolt a kérdésre. Olyan kicsinyes, olyan
megsemmisítő lett volna azt válaszolni – saját magamért.
 A KÉK-FEHÉR kordonszalagot a rendőrpalota bergsgatani
bejáratától néhány méternyire lengette az enyhe áprilisi szél. Leo
fejére húzta a kapucniját, és észrevétlenül haladt el az első
egyenruhás rendőrök mellett. Amikor Broncks felemelte a
lezárást jelző szalagot, még utoljára egymásra néztek, mindössze
egy hideg, gyors tekintetet váltottak, aztán ki-ki ment a maga
útjára. Broncks vissza az épületbe, Leo lassú léptekkel a
Hantverkargatan és a belváros irányába.
Néhány lépés múlva nem bírta megállni, visszafordult, és csak
nézte, nézte a kék-fehér szalaggal körbevont rendőrségi
negyedet. Mert Skandinávia legnagyobb rablása mindössze
néhány órával ezelőtt ott bent, ebben a rendőrpalotában történt.
És az elkövető az a férfi, aki most onnan kilépett.
Sikerült visszavennie azt, ami nincs.
Ugyanakkor elvette Bronckstól azt, amire annyira büszke volt,
amiért annyira dicsőítették.
De mindez semmit sem jelentett már számára.
Az egyetlen hasonlóság a két szabadlábra helyezése között,
most és a hét elején, mindössze annyi volt, hogy Vincent
egyiknél sem volt jelen. Négy nap. Ennyi ideig tartott, hogy
mindannyiukat elveszítse.
Látta maga előtt az anyját azon az első estén, annyira
határozott volt, annyira szilárdan állt a lábán. „Bármit is teszel,
Leo.” Így állt akkor is mindig, ha ellenkezett Ivannál. „De ne
rángasd bele a testvéreidet.’’ Anyja ránézett, megsimogatta az
arcát.
Leo ment tovább.
Egyedül.
Az ébredező Stockholmban.
Sietős, munkába igyekvő emberek, idegesen dudáló autósok, a
sűrűsödő forgalomban cammogó buszok vették körül. De nem
látta őket. Mert ekkor, ott lépkedve, egyszerűen nem bírta
tovább.
Van ilyen.
Néha kizárod magad körül a világot, mert túlságosan szeretsz.
 S ha újra nyitsz a világra, akkor megérzed, megérted, hogy a
bánat tulajdonképpen egy élőlény, amely az emlékekből
táplálkozik.
Az egész olyan volt, mintha, anélkül hogy tudta volna,
mindaz, ami körülvette, valahogy összefüggene. Tettei hatására
különböző emberek sorsa összefonódott, hogy később megint
szétváljon. Anyja és apja egy frissen felújított, üres lakásban.
John Broncks és Sam Larsen egy komphajó luxuskabinjában. Ő
maga és szeretett kisöccse egy elhagyatott csűrben.
Kényszerből kerültek össze, hogy aztán örökre elváljanak.
És pont ő, aki sohasem sírt, egyszerűen sohasem tudott, most
mégis zokogni kezdett.
tükörszem
 EGY KERESZT A TÉRKÉPEN. Most itt állnak – pontosan a
kereszt közepében. Kinn az erdőben, amit a térképen zöldnek
jelölnek, nem messze a kerékpárúttól, ami meg annak a
vonalnak felel meg, amit Leo húzott a térképre kék filctollal.
Felix kényelmesen üldögél egy hatalmas, tojásdad kövön,
amely leginkább egy óriás fejére emlékeztet. Lóbálja a lábát,
majd lehuppan a földre, sarkát mélyen beleássa a puha mohába.
Közelebb akar lenni, jobban akarja látni, ahogy Leo kiüríti a két
reklámszatyor tartalmát.
Már késő.
Felix egész úton végig bánja, hogy eljött, lábujjától a feje
búbjáig csupa belső tiltakozás, de nem tudja kivonni magát.
A döntés az döntés.
Vincentnek kellett döntenie. Ott állt két bátyja között, ekkor
már csak lazán volt testén a gézkötés, s kezével mutogatta
először egyszerre azt, hogy igen és nem, de amikor döntésre
kényszerítették, akkor igent válaszolt. Hogy hajtsák végre azt az
átkozott tervet. És amikor minden előkészület megvolt, Leo
hirtelen azt mondta, hogy nincs is szüksége segítségre, inkább
egyedül hajtja végre. És pontosan emiatt, akármilyen furcsán is
hangzik, de Felix nyafogni kezdett. „Most már részt akarok
venni benne!" És kis híján elsírta magát. „Akarok.” Ő maga sem
értette, hogy lett a saját nemjéből igen. Vagyis, talán mégis érti.
Pontosan tudja, miért gondolta meg magát. Nem azért, mert
részt akart venni benne – hanem azért, hogy Leót ne kapják el.
Otthon a konyhában Leo mindent alaposan végigvett.
Elmagyarázta, hogy a helyet, ahol a térképen lévő kereszt van –
ezt a fiatal fenyvest, amelyben most állnak –, azért választotta,
mert itt senki sem látja meg őket. Annak ellenére, hogy olyan
közel van a kerékpárúthoz. Már ellenőrizte ugyanazzal a
gondossággal, amivel Leo mindig mindent ellenőriz. A
kiserdőben felakasztott egy jéghokis trikót az egyik elszáradt
ágra, a leksandi csapat fehér-kék trikóját, amely nagyon
idegennek hat az őszi erdőben. És tízszer elbiciklizett itt. A trikó
egyetlenegyszer sem villant ki a szeptemberi lombozatból. Végül
ezt a kiserdőt nevezték ki indulópontnak is, ahol a tizennégy éves
fiú átváltozik Narkós Lassévá, majd az események után Narkós
Lasse tizennégy évessé.
Az átváltozáshoz szükséges kellékek ott fekszenek előttük a
földön. A foltosra festett kabát, a vállig érő hajú paróka, a
gyűrött John Silver csomag. És különböző alakú, összetoldott
tömések.
A legfontosabb előkészített darab a hasára kerül. Ezzel Leo
különítsen elégedett. Négy réteg bélelővatta, az alsó részen
további két réteg. Lógó sörhas. Kézzel varrta össze, hatalmas
öltésekkel. Egy zsinórral fogja a derekára erősíteni.
– Kösd meg!
A sörhas elrejti soványságát, új formát ad neki.
– Felix! Itt kösd meg, a derekamon.
És öccse megköti. Erősen meghúzza a zsinórt. Szép kis masnit
formál. És megcsóválja a fejét, ahogy az eredményt nézegeti.
– Narkós Lassénak keresztelted el. Ez nem jó név.
– Így hívják.
– A narkósoknak sosincs ekkora hasuk.
– De Narkós Lasse iszik is.
– A narkósok mindig olyan soványak, mint egy piszkafa.
– Visszaeső, leginkább sört iszik. Néha vodkát is. Abban
rengeteg kalória van.
A mellén is vatta van, ettől kövérebb lesz, a válltömésektől
meg valahogy erősebbnek látszik. A felső karjára vattatekercset
rögzítenek, ezt nem megköti Felix, hanem széles
ragasztószalaggal odaragasztja.
– Mi a baj?
Leo keresi Felix tekintetét. Mert hallgat, túl régóta hallgat.
– Hallod... Felix?
És rádöbben, hogy a vita, hogy Narkós Lassénak van-e
sörhasa vagy sem, nem is magáról a hájtömegről szól. Hanem
arról, hogy öccse elbizonytalanodott, vagy talán még azzal is
próbálkozik, hogy őt lebeszélje.
– Hé, válaszolj! Mi a baj?
Még egy csík ragasztószalag, Felix letépi, a jobb kar kész.
– Én még soha nem loptam.
Most következik a második lépés. A lebeszélés. Mert az első
lépés nem sikerült.
Ahogy a második sem fog.
– Hát az csak jó, Felix! Akkor hihető lesz a dolog. Hiszen az a
lényeg, hogy elkapjanak.
A kabát külső zsebében van egy nyeles fatükör. Leo egyik
kezével tartja, a szabadon lévő másik kezével megigazgatja
magát – ahogy anyától látta, amikor szépítkezik. Már otthon
előkészült. Egy vastag ceruzával vonalakat dörzsölt egy rongyba,
egy elvásott párnacihába, amit anya ablakmosásra tett félre.
Most is dörzsöl, de most az anyagon lévő grafitot dörzsöli a
szeme alá és a pofacsontjára.
– Hat előtt tíz perccel, halálpontosan, akkor kell Villámnak
észrevennie téged. Tehát olyan ügyetlenül lopj, ahogy csak tudsz.
Végül vékony réteg kerül az állára is. Hogy fáradtnak,
elesettnek tűnjön.
– Amikor Villám elkap, bevisz az irodába. Egy darabig ott
lesztek. Meg fogja kérdezni, hol laksz, hogy hívják az anyádat.
Először nem mondasz neki semmit, csak hallgatsz, és nagyon
dühös vagy. Vagy mondhatsz valami olyasmit, hogy milyen
kaotikus minden odahaza. De nem tehet veled semmit... kiskorú
vagy. Csak az a fontos, hogy bemenjetek az irodába. Téged jól
lehord a csukott ajtó mögött, a többit én elintézem. Az a lényeg,
hogy Villám veled foglalkozzon, amikor a nő a bank felé megy a
napi bevétellel. Érted?
Rövid, világos hajára felrakja a parókát. Aztán következik a
kabát, amely a sok tömésnek köszönhetőn most már illik rá.
Végül felhúzza a kapucnit, feje jórészt eltűnik.
És Felix előtt valaki más áll. Az biztos, hogy nem a bátyja.
Narkós Lasse. Még a kapucni alatti hülye paróka is pont
olyan, mintha kócos hajat látna.
– A francba... ez tényleg működik.
– Megmondtam, ugye. Na, ismételd el, hogy mit fogsz
csinálni.
Felix tüntetően felemeli a csuklóját, szó nélkül felmutatja a
karóráját, azzal elindul a tér, az ICA bolt felé. A kiserdő felénél
visszafordul.
– Olyan ügyetlenül lopok el valamit, hogy Villám bevisz az
irodába.
– Jól van, öcsi. És hánykor?
– Pontosan tíz perccel hat előtt. Nem korábban és nem
később.
 LEO LEFÉKEZ, ÉS ugyanazzal a mozdulattal le is ugrik a
lopott bicikliről. Könnyed mozdulat, pedig olyan kövérnek néz
ki. Mert a tömővattából kialakított sörhas, mellkas és karizom
nem nyom semmit. Viszont megizzaszt. A kabát alatt egy folyó és
néhány patak keresi útját, végül deréktájon tóvá egyesülnek. A
homlokán, ahol a paróka a bőréhez ér, idegesítő viszketést érez,
főleg a parókát a fején tartó szalag alatt, s ez lassan kezd
elviselhetetlenné válni.
A következő bukkanó mögött vár rá a célja. Letér a
kerékpárútról, a küllők közé kisebb ágak és gallyak akadnak, és
olyan kattogó hangot adnak, mint mikor kisebb korában
ruhacsipesszel kártyalapokat erősített a villára. Amikor már
biztos benne, hogy senki sem láthatja a kerékpárt az aszfaltozott
útról, nekitámasztja egy fának, és gyorsan, cikcakkban indul el a
göcsörtös nyírfák és nyílegyenes törzsű erdei fenyők között,
közben a derekánál képződött tó vize túlfolyik.
Ott.
Pontosan ott, ahol véget ér az erdő, és elkezdődik az
üzletközpont.
Pontosan az erdő határánál, ahol a növényzet összetalálkozik
a tér szögletes kőkockáival, ott állt Narkós Lasse, és idegesen
szívta egyik cigarettát a másik után, hogy erőt gyűjtsön. Leo azt
akarja, hogy ezt állapítsa meg utólag a rendőrség. A félrevezető
nyom. Öt cigarettát hagyott elégni odahaza a konyhában, a
csikkeket egy zacskóba gyűjtötte, s most elszórja itt a mohán.
 A BOLTI SZARKÁK ellen felszerelt tükör olyan, mintha egy
masztodon szeme lenne. Ott lóg az a fényes fémtükör a magától
értetődő helyen a mennyezeten, s őt is látja, amikor elhalad a
szörpök és lekvárok előtt az édességes polc felé,
Egy szem, amely mindent lát.
Mindenkit, aki üres kézzel vagy tömött szatyrokkal távozik.
Mindenkit, aki átmegy a kinti őszi szelet a benti fehér fénytől
elválasztó tolóajtók között, és elmegy az ajtó mellett strázsáló
egyenruhás őr mellett.
Háromnegyed hat.
Öt perc múlva – Felix egyezteti karóráját a pénztárak melletti
hatalmas, négyszögletes faliórával –, vajon Villám elkapja Leót?
Sőt még rosszabb, mi van, ha épp erre jár egy járőrautó, csak
úgy, épp akkor, amikor a bátyja odarohan, és kirántja a nő
kezéből a bőrtáskát? Akkor Leónak esélye sincs. Ezért remeg
annyira Felix lába. Mindjárt kezdődik. Valami, aminek senki
sem tudja, hogy mi lesz a vége.
Egy pillantást vet a tükörre, és rádöbben, hogy minden
oldalról tökéletesen látni őt.
Tükörszem.
Talán ezért gondol anyára.
Amikor Villám elkap engem.
Ha ott ülök vele szemben az irodában, akkor meg kell
mondanom, hogy hívják az anyámat.
Ezt szokták kérdezni.
Elérte az édességes polcokat. Közel az első pénztárhoz és a
tolóajtókhoz, amit Villám szemmel tart. Még négy perc és
harminc másodperc. Addig itt kell állnia, és úgy tennie, mintha
válogatna a felirat szerint százgrammos tejcsokoládék, mogyorós
és svájci mogyorós táblacsokoládék között, és ott van az, amit
anya a legjobban szeret, a gyümölcsös-mandulás.
Anya neve. Anya tehát meg fogja tudni, hogy én mit fogok itt
mindjárt csinálni.
Holnap, amikor ott ülök a kórházi ágya mellett, akkor a
szeme, az a vörös, véreres szeme, úgy fog bámulni rám, mint ez
a tükörszem itt a mennyezeten.
És én, aki árulkodtam Leóra, és most tolvaj leszek, és anya
úgy fog rám nézni, ahogy Leóra nézett.
Nem!
A fenébe is, nem fogja megtenni!
Döntött. Nem azt, hogy melyik csokoládét fogja ellopni.
Hanem azt, hogy egyiket sem.
Ott fogja hagyni az összes csokit a polcon. Fütyül az egészre,
és egyszerűen hazamegy. Akkor nem kell abban a hülye irodában
ülnie, aztán meg a hülye ágynál, nem kell olyannak lennie,
amilyen nem is akar lenni.
Ebben a pillanatban kilép a nő a raktárból, kezében a
bőrtáska.
És amikor Felix felpillant a tükörre, eltorzítva lát mindent,
ami történik. Látja saját magát, a nőt, Villámot – de fejjel lefelé,
furcsán kifacsarodva.
A tükörszem mindent lát, de semmi sem olyan, amilyennek
lennie kéne.
Felix érzi, hogy reszket. Egész testében. A nő a bőrtáskával a
kijárat, a tér, a túloldalon lévő bank felé tart. És Leo ki fogja
tépni a kezéből a pénzt. És ha Villám ott fog állni, ahol most áll,
akkor a bátyját elkapják. Mint apát.
Meg kell tennie. El kell lopnia azt a rohadt csokoládét.
Felix kinyújtja a kezét a polc felé, és lehunyja a szemét,
amikor találomra megfogja az első kezébe akadó százgrammos
csokoládét – és azonnal el is ejti. Nagyot koppan a padlón, jól
hallani.
A keze is remeg, az ujjai használhatatlanok.
Még egyszer. Jobb kézzel. Nagyobbat, kétszáz grammost,
egész mogyorókkal. És a következő percben betűzi a derekába.
Még egyet, ugyanekkorát, de az öve olyan szoros, hogy mindkét
tábla csoki középen eltörik.
Aztán – fájdalom.
Vállán egy nyáladzó kutya harapását érzi.
Annyira fáj.
– Most ördögi gyorsasággal előadod mindkettőt, te kölyök!
Villám. Fogása olyan, mintha valami gép lenne, fogókarmok,
amelyeket nem lehet leállítani.
– A francba, gombold már ki a kabátodat is, hadd lássam, mit
rejtegetsz ott!
Villám itt, benn ordít. Ugyanakkor a bőrtáskás nő kinn ordít.
A nő kiáltására enyhül Villám szorítása, tekintetével a hatalmas
kirakat felé fordul.
Mikor újra hallatszik a kiáltás, Villám közelebb húzódik a
kirakathoz, hogy jobban lássa, honnan jön a kiáltás, és mivel
függhet össze, de ahogy odalép, húzza magával a tizenegy éves
kis tolvajt, erős markával húzza a fiút, a gyerek cipője csúszik az
ICA padlóján, mintha csak korcsolyázna.
Olyan ez az egész, mintha a tévében látná. Mint mikor Leo
vállát az ajtófélfának vetve kitakarta előle a világot. Csakhogy
most ez a tévéképernyő nagyobb, kirakatnyi, de az a kinti világ
most is ugyanúgy átalakul, nem tűnik valósnak.
A képen egy nőt lát.
A földön ül, kezét a szája elé tartja, kiáltása az ujjai között
szakad fel, sír. A tévé hangminősége tökéletes, pompásan lehet
érteni azt a hat szót, amit görcsösen ismételget: „Elvette a
táskámat. Elvette a pénzemet.”
A kép bal sarkában ugyanakkor valaki rohan, elfelé. Villám
éppoly élesen látja ezt, mint Felix, s hirtelen a falhoz nyomja a
fiút, keményen.
– Itt maradsz! Megértetted, te kis tolvaj!
– Igen.
És a hangja annyira remeg, hogy saját magát sem hallja.
– Megértettem.
Az utolsó, amit Felix még lát, mielőtt üres lesz a képernyő,
hogy az egyenruhás őr kifut a boltból, és rohan át a téren.
Arrafelé, amerre Narkós Lasse is eltűnt.
 LÁBA SZABADON, KÖNNYEDÉN szalad a kopasz fák és a
levelekkel takart moha között, mintha lebegne, s a szintén lebegő
kezében szorosan fogja a bőrtáskát. Igaz, nem annyira szorosan,
mint a nő fogta, amikor ő megpróbálta kirántani a kezéből.
Háromszor kellett próbálkoznia. Mielőtt a nő összerogyott.
Már csak a kiáltás hangzik, de könnyed léptei attól is egyre
messzebbre viszik.
Amit nagyon nehezen viselt – ez a nő egy hülye táska miatt
sikítozott, anya a szörnyű bántalmazás alatt meg sem mukkant.
Talán azért is hallja most ezt a másikat. Maga mögött.
Valaki másnak a lélegzetét.
Ropognak az ágak a durva, fekete őrbakancs alatt.
Villám! A pokolba. A pokolba!
Hogy a fenébe lehet ilyen gyors?
Mindjárt – csak el a következő bokorcsoport mellett, csak el a
mohával benőtt kő mellett.
Mindjárt – ott a bicikli.
Leo felkapja, felugrik a nyeregbe, tekerni kezd. Nehezen
halad. A szanaszét nyúló ágak beleakadnak a küllőkbe. Leo feláll,
úgy nyomja nagy erővel a pedált, de az a rohadt őr csak egyre
közelít.
Gyerünk, bicaj, gyerünk!
Egy mélyedés, egy fatönk, egy bokor. Hátrapillant – pont
akkor, amikor Villám húsos keze és ujjhegye eléri a
csomagtartót.
– Állj meg, te ördögfajzat!
Egy enyhe érintés elég ahhoz, hogy csökkentse a sebességét –
Villám mindjárt megragadja a csomagtartót.
Elkapott,
De amikor két erő találkozik, mindig keletkezik egy zökkenés,
ami két különböző irányba húz, s ekkor az őr fáradt lábai
egymásba akadnak, megbotlik, elengedi a biciklit, és ugyanazzal
a mozdulattal fel is löki.
Leo puhán landol az áfonyásban. Villám gurulni kezd egy
sziklafelületen, erősen vérzik a homloka. Ennek ellenére
mindketten felállnak – egyszerre.
Ez a rohadék nem adja meg magát.
Meg kell szereznie a biciklit, tekerni, gurulni, tekerni, gurulni,
még mielőtt odaér az őr.
Ott, alig néhány méterre, ott vár rá a bicikliút és a lejtő.
Ez az utolsó esélye.
 FELIX FELSŐTESTÉNEK TELJES súlyát térdén nyugvó két
karján pihenteti. Előredől, kapkodva lélegzik. Addig kell így
állnia a kapu előtt, amíg újra normális nem lesz a légzése, nem
érződhet rajta a kifulladás, amikor elhalad a második emeleten
Agnetha néni ajtaja előtt.
Tette, amit Villám mondott neki – ott várta az ICA bejárati
ajtaja mögött, a széles hirdetőtáblánál. A biztonsági őrnek
tulajdonképpen nem is kellett volna mondania. Felix úgysem
tudott mozdulni. Tökéletesen lebénulva figyelte a kirakat üvegén
keresztül, hogyan ered Villám Leo nyomába, át a téren, be a fák
közé. Közben az áruház előtt kisebb tömeg gyűlt össze, akik
felsegítették az ICA nőt, és vigasztalni kezdték. Ebben a
zűrzavarban döntött úgy, hogy elszalad. Nem azért, hogy
elmeneküljön. Hanem azért, hogy ne kelljen látnia, amikor a
biztonsági őr visszajön az erdőből, markában egy rugdalódzó,
ordító Leóval.
Negyedórába telt hazafutnia. És bár hevesen kalapál a szíve,
és a talpa sajog, mégsem fáradt. Egy kicsi esélye még mindig van
annak, hogy Leo megúszta. Hogy már itt is van. Biciklivel sokkal
gyorsabb az út.
Nem képes tovább várni – kivágja a kaput, felrohan a lépcsőn,
beront a lakásba.
– Leo!
Bekukkant minden ajtó mögé, benéz minden szobába.
– Hol a fenében vagy?
Végül elér Vincent szobájába, és még mielőtt feltette volna a
kérdést, öccsük olyan hevesen rázza a fejét, hogy a gézszalagok
repülnek, mintha vihar lenne.
– Leo nincs itthon. Még nincs.
A francba. Villám mégis utolérte.
Leo már útban van ugyanarra a rendőrségre, ugyanabba a
fogdába, ahol apa ül.
És anya kérdései.
Mi a fenét válaszoljon rájuk, ha ő maga sem tudja?
A rádió! Rádió Dalarna, amit anya mindig hallgat, félóránként
helyi híreket mondanak benne. Berohan anya szobájába, ott áll a
készülék az éjjeliszekrényen, megkeresi a 100.2 frekvenciát.
Pocsék zene. De már csak néhány perc van hátra a következő
hírekig. Hagyja tehát szólni azt a szörnyű zenét, nehogy
véletlenül elmulassza a műsor kezdetét. Észre sem veszi, hogy
bejött Vincent, csak akkor, amikor múmiatáncba kezd –
felmászik az ágyra, és ugrál a lengedező gézszalagjaival.
– Hagyd abba!
– Nem!
Hírek. Most kezdődik. Előbb a szignál.
– Hagyd már abba, te idióta!
Öccse elszomorodik, sőt meg is sértődik, de most nem ér rá
ezzel foglalkozni.
– Meg ne moccanj, és néma csendben ülj, amíg hallgatom a
híreket, megértetted?
A szignál véget ér, s a hírolvasó kellemes, komoly hangon a
legfrissebb hírekkel kezdi.

„Fél órája – röviddel zárás előtt – rablás történt Slätta

városrészben, ahol megtámadtak egy pénzszállító
személyt, s nagyobb összeget raboltak el tőle.”

Felix egyre nagyobb félelmet érez belülről, ezért egyre

dühösebb kívülről. Mikor tehát Vincent újra ugrálni kezd az
ágyon, hangosan ráordít, de mivel ez sem segít, belecsíp a
karjába, ott, ahol a legjobban fáj.
– Mi... mi a... Felix, mi a fenét csinálsz?
– Úgysem érzed... az egész tested be van fáslizva.
– De igenis fájt!
– Akkor tekerj magadra még több fáslit. És különben is hagyj
békén!

„A szemtanúk tanúvallomásai szerint egy magányos férfi

távozott a helyszínről, magára hagyva az áldozatot, s
először futva, majd kerékpárral menekült.”

Ez minden. A hírolvasó még annyit mond, hogy már a

következő adásban visszatérnek a bolti rablásra, ha majd többet
tudnak, s máris áttér a faluni városi tanács képviselőjével
készített interjúra, ami a költségvetési hiányról szól. Közben
Vincent újra ugrálni kezd, már harmadszor ugrik rá a hátára,
most nehezebbnek érzi.
– Vincent, megmondtam, hogy...
De amikor Felix hátrafordul, hogy újra odacsapjon neki, egy
másik arcot lát maga előtt. Szeme alatt és a pofacsontján
szétmázolt grafitceruza jól látható nyomaival.
Bátyja úgy jött be a bejárati ajtón, hogy észre sem vették.
– Te itthon vagy?
– Te itthon vagy?
Nem ölelik meg egymást. De úgy érzik, mintha megtették
volna.
– Igen. Meglógtam, Leo. Amikor Villám téged üldözött.
– Megmondtad a neved?
– Mi?
– Volt ideje megkérdezni, hogy hívnak?
– Épp mondani akartam. Akkor a nő kiabálni kezdett. Te meg
elrohantál a táskával a kirakat előtt.
Leo elmosolyodik, lehajol valamiért, majd felemeli az ágyra.
– Nagyot rántottam rajta, a fenébe is. Aztán meg rohantam,
ahogy csak tudtam. És sikerült elkerekeznem a dagadt, hülye őr
elől, amikor ott fetrengett az árokban, és nyüszített.
A barna bőrtáska. Tényleg az.
– De akkor... miért csak most értél haza? Ha biciklivel jöttél?
Ha sikerült elmenekülnöd? Hát nem fogod fel, hogy én
mennyire...
A bőrtáska. Leo most lerakja kettőjük közé.
– Felix... várj egy kicsit. – És kikiált az előszobába. – Vincent!
Te is gyere ide! Mutatok valamit!
De nem jön. És amikor Vincent végre válaszol, hangja halk és
rekedt, mint amikor idegesíti valami, mérges vagy szomorú.
– Nem akarom.
De lehet, hogy mindez egyszerre.
– Gyere... nézd meg!
– Nem akarom! Felix verekszik. Megütött engem.
– Gyere, Vincent! Nézd meg ezt. Te is benne voltál. Te
döntöttél úgy, hogy csináljuk meg. Ezért fontos.
A hallból csoszogó hang. Vincent egyszerre kíváncsi és óvatos.
 – Gyere! Ide fel az ágyra, hozzánk.
Vincent tétovázik. Először Leo tekintetét keresi, majd Felixét.
Felix integet feléje, tehát azt akarja, hogy jöjjön.
– Bocs. Hallod? Nem kellett volna megütnöm téged. Na,
gyere!
Vincent elmélázva húzkodja az egyik fásli végét, mintha
igazgatná, megerősítené a múmiatánc után. Majd felugrik az
ágyra.
– Klassz. Akkor most mind itt vagyunk.
A barna bőrtáska cipzárral záródik. Leo széthúzza, két kezével
tágítja ki a nyílást, majd félrehúzódik, hogy Felix bele tudjon
kukkantani, s ha ő végzett, akkor Leo úgy helyezkedik, hogy
Vincent is belelásson.
– Amikor a papírpénzeket így összekötözik, akkor nem tűnik
olyan soknak. De megszámoltam. Miután elástam a ruhákat és a
parókát, majd lehullott falevelekkel letakartam.
Színészkedő, eltúlzott ajakmozgással mondja ki egyenként a
számokat.
– Harminc. Hét. Ezer. Nyolc. Száz. Ötven. Korona.
Még egyszer, most már gyorsabban.
– Harminchétezer-nyolcszázötven.
Három fivér. Együtt. Anya ágyában, egy pénzzel teli bőrtáska
körül. Csak közös lélegzésük és a helyi rádióadó hallatszik,
megint valami rémes zene tölti ki az időt a következő híradásig.
Zene és... léptek hangja. A lépcsőház felől. Több ember. És az ő
emeletükön állnak meg.
– A zsaruk, Leo!
Csengetnek. Kétszer, mint akinek nincs ideje várni.
Leo kezében a bőrtáskával leugrik az ágyról, rohan a beépített
szekrénysor felé, a középsőt választja, amiben az ágyneműt és a
törülközőket tartják.
A táska pont elfér a lepedők és a paplanhuzatok oszlopa
között.
– Ti ketten itt maradtok.
A csengő harmadszor is megszólal, amíg ő még a
fürdőszobában igyekszik lesikálni magáról a grafitot, majd
megtörülközik, és siet az előszobába. Az ajtórésen keresztül még
egy pillantást vet anya hálószobájába. Felix ajkával némán
megformálja a zsaru szót, ugyanolyan eltúlzott ajakmozgással,
ahogy az előbb Leo a pénzösszeget mondta ki.
Leo lehunyja a szemét, háromig számol, majd elfordítja a
kulcsot.
A gyámügyes néni.
És mögötte Agnetha néni.
Nem a zsaruk.
Köszönnek, és egyértelműen jelzik, hogy be akarnak menni. A
gyámügyes nénin nincs kabát, tehát eddig Agnetha néni
lakásában ültek, s megbeszélték a dolgokat. Előre.
– Itthon vannak a testvéreid is?
Leo a félig csukott hálószobaajtó felé biccent a fejével.
– Ott, anya szobájában.
A gyámügyes néni nem kér engedélyt, csak megindul arrafelé,
Agnetha néni meg megy utána, Leo meg Agnetha néni után,
hogy lássa, mit látnak. Kisöccsét, aki az ágy egyik felén
terpeszkedik koszos, meglazult fásliban. Meg a másik öccsét, aki
az ágy másik felét foglalta el, és fülét szorosan rátapasztja a
rádióra, amelyben épp a helyi híreket olvassák fel. A gyámügyes
néni azonnal beszélni kezd, mintha sietne.
– Az édesanyátok. – Vagy nem tudná, hogy igazából miképp
is mondja meg, amit mondani akar, csak érzi, hogy jobb lenne
mielőbb túl lenni mindenen. – Nem jön haza, ide, egyelőre.
Felix egyik fülével felfogja, hogy mit mond, másik fülét
viszont megtölti a legfrissebb híradó, amelyet szintén a
bevásárlóközpontban történt rablással indítanak. És hirtelen
olyan érzése támad, hogy szeretné elmondani, mert akkor
minden sokkal egyszerűbb lenne. De nem lehet – mert ő is
benne volt. És amit most csináltak, az olyan messze van a
kókuszgolyóktól és a szívószálas üdítőktől, amilyen messze csak
lehet.
Harminchétezer-nyolcszázötven svéd mérföldnyire.
– Azt hiszem... vagyis ő azt hiszi, az édesanyátok, hogy még
két hónapig is eltarthat.
Most már mindkét fülével hallja a gyámügyes nénit.
– Két... hónap?
– Igen, Felix. Mert tudod, először meggyógyítják kívülről.
Majd belülről. Sok orvossal fog találkozni, mindegyiknek más a
szakterülete. De két hónap múlva, amikor meggyógyították kívül
is, belül is, akkor hazajön hozzátok.
Két hónap. Nyolc és fél hét. Hatvan nap.
Felix egy szemre gondol, anya szemére, amely annyira
fáradtnak látszott kívülről, és vörösen világított ott, ahol
fehérnek kellett volna lennie. Most már biztosan tudja, hogy jól
gondolja. A véreres szem jobb, mint a fekete lyuk. A véreres
szem gyorsabban gyógyul, mint a fekete lyukak.
– Egy családnál fogtok lakni.
A gyámügyes néni megpróbál mosolyogni, amikor ezt
mondja, mintha valami vidám dologról lenne szó. Mosolya nem
tűnik túlságosan őszintének. Inkább mintha sajnálná őket.
– Egy kedves család segít. Hosjöben. Náluk fogtok lakni.
Addig, amíg édesanyátok haza nem jön. Csak addig.
Leo fütyül a nő mosolyára.
– Nem értem... hiszen minden olyan jól működött Agnetha
nénivel. És akkor jöhet ide, amikor csak akar.
– Leo, már néhány nappal ezelőtt is beszéltünk róla, hogy
Agnetha néni csak egy ideiglenes megoldás.
– Ideiglenes? Micsoda hülye szó.
Leo tehát inkább Agnetha néni felé fordul, aki nem mosolyog
olyan idétlenül.
– Mégis... Agnetha néni mit gondol? Ugye minden olyan
remekül megy? Nem mondhatná meg neki, hogy megértse?
Agnetha igyekszik egyszerre nézni a gyámügyesre, aztán
Leóra, majd a testvéreire.
– Igen, igen, jól ment minden. Rendes fiúk vagytok,
mindhárman. De hát én nyolc órában dolgozom. Két hónap, Leo,
ez egyszerűen nem megy. Szerintem, ha akarod, te is megérted
ezt.
A gyámügyes megpróbálja kezét Leo vállára tenni, vagy
inkább a tarkójára, de Leo előrehajlik, hogy ne érje az érintése. A
nő nem ismeri őt annyira, hogy tudná, mennyire nem szereti az
ilyet. A gyámügyes tehát inkább fejével az előszoba felé biccent.
– Gyere ki! Beszélnem kell veled, négyszemközt.
A gyámügyes gondosan becsukja maga mögött az ajtót, keresi
a szavakat. Talán életében először kell megfogalmaznia azt a
dilemmát, amibe most belekényszerült, s amilyet még soha nem
kellett megoldania. Hogy mit jelent egy olyan légüres térben
lenni, ami akkor alakul ki, ha mindkét szülő egyszerre tűnik el,
és két kistestvér egy tizennégy éves fiú segítségével próbálja meg
túlélni a helyzetet, egy olyan fiúval, akinek egész életében azt
tanították, hogy az élet problémáit úgy kell megoldani, hogy
megtáncoltatjuk a medvét.
– Hallgass meg, Leo! Én egyáltalán nem hiszem... hogy te jól
vagy, annak ellenére, hogy azt állítod. Nem hiszem, hogy Felix
jól van, akármennyire is erősködik, hogy igen. És azt hiszem, azt
még te magad sem hiszed, Leo, hogy Vincent különösebben jól
van. Nincs igazam? Az egész teste befáslizva... még mindig.
Segítségre van szüksége. És ez a segítség most nincs itt, nálad,
ebben a lakásban.
 ABLAKON TÚL naplemente. Vérvörös égbolt, ami még
mindig világít, amikor Leo felhúzza a rolót.
Ruhák. Tanszerek. Edzőruhák. Fogkefék. És néhány
százkoronás azok közül, amelyeknek most egy banki lerakatban
kéne lennie, de a lepedők és ágyneműk közé vannak beékelve.
Két hónapot csomagol be egy sporttáskába és két
reklámszatyorba.
– Vincent nem hajlandó magának csomagolni.
Felix egyetlen táskát választott ki, anya utazótáskáját, most
azt tartja a kezében.
– Azt sem hajlandó megmondania, hogy mit akar magával
vinni... hogy legalább én becsomagolhassak neki.
Egy óra múlva. Akkor jön.
A taxi, amely elviszi a három testvért Hosjöbe, egy villába.
Leo nem sóhajt, amikor Vincent szobája felé tart... megérti,
miért nem készülnek el azok a táskák. Egy kisebb hátizsák meg
egy tornazsákféleség hever üresen a padlón. Vincent pedig
mélyen elmerülve építi egy legórepülő tetejét. Vagy... a semmit.
Csak rakosgatja össze a kockákat, de nem jön ki belőle semmi.
Leo leguggol melléje. Nagytestvér és kistestvér, közel
egymáshoz.
– Vincent, abba kell hagynod az építést... akármi is készül.
Csomagolj! Sem én, sem Felix nem tudjuk, mit akarsz magaddal
vinni.
Vincent továbbra is egyik legókockát rakja a másikra azon a
semmin.
– A gyámügyes meg Agnetha néni. Ők mondták. Elmegyünk
egy családhoz. Oda, ahol azok a szép házak vannak.
Egy kicsi piros kocka egy hosszú zöldre.
– Te is hallottad. Azért durcáskodsz itt, ugye? De gyorsan el
fog múlni. Amíg anya hazajön. És minden újra a régi lesz.
Egy lapos kék kocka egy széles feketére. Egymás mellé két
sárga meg négy fehér.
 – Vincent!
Leo ráteszi a kezét a különböző színű legókockákból álló
kupacra, arra kényszeríti az öccsét, hogy nézzen rá.
– Kedves, kedves Vincent.
Addig ül így, amíg választ nem kap.
– Talán.
– Hogyhogy talán?
– Ha megígéred, Leo, hogy anya visszajön. Hogy mi
visszajövünk. Ide.
– Megígérem.
– Becsületszavadra?
– Becsületszavamra. Ha te is megígérsz valamit. Hogy senki,
sem a gyámügyes néni, sem Agnetha néni, sem az a másik
család, Vincent, közülük senki nem fogja megtudni, hogy egy
hegynyi kókuszgolyó volt az ágyad alatt. Vagy azt, hogy rengeteg
pénz van abban a bőrtáskában anya szekrényében. Soha!
Megígéred?
Kisöccse mindig is nagyon eszes kölyök volt, mindig forogtak
az agykerekei, és milyen gyorsan! De apa verekedése óta, a
fáslizás óta, nagyon lassan jár az agya.
A kósza gondolatoknak időre van szükségük.
– Rendben, Vincent? Pacsit rá!
A keze még mindig fásliban, de a hüvelykujja szabad. Így
hüvelykujjukat érintik össze, először Leóval, aztán Felixszel.
– Pacsit rá.
– És Vincent... csak most az egyszer volt. Az a bőrtáska a
szekrényben. Mert Leo megígérte. Ugye, Leo? Csak
egyetlenegyszer.
Felix nézi Leót. Várja a választ. Mert ez csak neki szól.
– Egyetlenegyszer. Ígérem nektek.
Leo úgy csinál, mintha egy láthatatlan Bibliára esküdne, és
hadonászik a kezével, mintha keresztet vetne. Vincent
elmosolyodik, jó régen látták utoljára vidámnak. Most. Talán
most lehet.
– És Vincent... te... amikor mi... – Leo előrehajol, óvatosan
megfogja azt a részben még mindig befáslizott kezet, amely
tétován nyúl egy kocka után, hogy továbbépítse a semmit. –
...ma este bekopogtatunk ahhoz a hülye... hát igen, ahhoz a
családhoz, akkor nem nézhetsz ki így. Le kell venned ezt a fáslit.
Mert különben... mert különben máshova küldenek téged. Akkor
nem jöhetsz velünk. Hát nem érted, te, aki olyan okos vagy?
Keresi Vincent tekintetét, ami mindig olyan élénk szokott
lenni, de az elmúlt napokban eltűnt egy mély lyukban.
– Akkor most, Vincent, kiszabadítjuk a bal karodat. De csak
kicsit, egészen kicsit.
Megfogja a lógó fásli himbálódzó végét, elkezdi letekerni,
lassan, és máris több bőr kap levegőt.
– Nézd csak, milyen remekül megy. Most a jobb karod. Csak
egy kicsit, megint. Rendben?
Lassan mindkét karjáról lóg a lefejtett fásli, mintha egy kígyó
vedlene. A karjai már múmiátlanodtak. Következik a felsőteste,
három teljes tekercs van rajta, egyre több bőr bukkan elő. Még
két tekercs, és sikerül kiszabadítani a lábát combjától egészen a
bokájáig, ahol valami egyszerű csomóval rögzítette.
– Vincent, bízz bennem!
– Vincent, még egy tekerés... és már el is tűnt a nyakadról a
fásli. Érzed a friss levegőt a bőrödön?
– Vincent... most még ezt is letekerjük, ígérem, nem fog fájni.
Amikor már fél testét kiszabadították az egykor fehér
gézszalagból, hirtelen megváltozik valami.
Vincent maga kezdi el rángatni, ellöki a bátyja kezét.
– Én akarom!
Amilyen módszeresen betekerte magát, ugyanolyan
módszeresen csavarja le magáról a fáslit. A koszos, rojtos
gézszalagot kígyózó kupacban ejti le a padlóra.
Miközben Leo mosolyog. Azon, ami maga az élet. Épp most.
És azért, mert egészen biztos benne, hogy igaza van.
A fenébe is, semmi szükség rá, hogy összecsomagoljanak, és
elköltözzenek egy másik családhoz két hónapra – megoldom,
pontosan úgy, ahogy mondtam. Ezt, és bármi mást is.
Megoldom, ha kicsit átgondolom. Ha tervezek. És nem azt
teszem, amit mások gondolnak, hogy tenni fogok.
Nézi Vincentet, aki ott ül mellette, fásli nélkül. Nézi anya
hálószobáját az előszoba túloldalán, benne a beépített szekrényt,
amelyben egy táska rejlik több mint harmincezer koronával.
Nézi Felixet, aki majd megérti, ha kicsit nagyobb lesz, hogy
ahhoz, hogy néha beleszőhessünk egy aranyszálat életünk
szőttesébe, az ember először kénytelen beleszőni egy feketét. És
hogy a bátyja tényleg komolyan gondolta, amikor azt mondta,
hogy most, egyetlenegyszer. És ha mégis újra megtörténne,
akkor is csak jó sok év múlva. És ha aztán újra megtörténik, újra
és újra – az is csak jó sok év múlva lesz.
Erre gondol, ahogy oldalán a két öccsével ott ül a gyerekszoba
padlóján.
Nem tudhatja, hogy amikor majd sok-sok év múlva
visszagondol rá, akkor ezek az őszi napok egy boldog időszaknak
tűnnek majd.
 néhány szó az íróktól

MINDIG VAN EGY parányi valóság abban, amit írunk. Az

életünkben felbukkanó emberek és események, amelyek belénk
vésődnek, szinte várják, hogy meséljünk róluk. De ebben a
regényben a fikcióé a főszerep. Azok a létező személyek tehát,
akik életükkel alapot adtak a történet menetéhez, semmiképpen
sem tehetők felelőssé a szereplők cselekedetiért.

az írók köszönetet mondanak

Callénak, hogy megosztod velünk legbensőbb gondolataidat,
hogy szétboncolva a valóságot fikcióként újraépíthessük.
Petra Cabbénak és Fia Roslundnak, hogy az írási folyamat
teljes ideje alatt támogattatok minket és a szöveget.
Niclas Breimarnak rendkívül okos meglátásaiért,
Eric Tbunforsnak a borítóért, ami annyira tetszik nekünk,
valamint Anna Silbersteinnek és Astrid Sivandemek a
korrektúrával való harcért.
Mattias Boström, Cherie Fusser, Lasse Jexell, Madeleine
Lawass, Christina Kivi, Anders Olofsson, Anna Carin Sigling,
Ann-Marie Skarp és Lottis Wahlöö – mindannyiótoknak
hálásan köszönjük, hogy szakmai tudásotokkal és meleg
szeretettel gondoskodtatok rólunk és a szövegünkről a
Piratförlaget kereteiben.
 Federico Ambrosini, Julia Angelin, Anna Carlander, Malin
Gyllenhammar Brornan, Marie Gyllenhammar, Tor Jonasson,
Karin Lindgren, Joel Pettersson és Alexia Wennberg – köszönet
nektek, a Salomonsson Agency munkatársainak, köszönet
szakmai tudásotokért, valamint az itthoni és távoli
jelenlétetekért.
Köszönet Anna Hirvi Sigurdssonnak a sok-sok túlóráért, éles,
szövegjavító szeméért.
Külön köszönet illeti Sofia Brattselius Thunforst, a kiadónkat,
és Niclas Salomonssont, irodalmi ügynökünket.