LÉGÜRES TÉRBEN

Teljes csend volt. A Gärdet forgalmának zaja nem hatolt fel a nyolcadik
emeletre.

A férfi néhány tétova lépést tett a poros, fojtogató levegőjű szobában, ahol a
vastag szőnyegek elnyeltek minden hangot. Öszszevont szemöldökkel az ablakhoz
lépett, kinyitotta, és mély lélegzetet vett a beáradó, friss levegőből, majd gondolataiba
mélyedve visszafordult.

A szoba szép volt, de ő nem azt nézte. Nem is a világos kartonnal bevont
bútorokat, az ízléses, hajlított foteleket, a pompás zongorát vagy a régi mesterek
festményeit a falakon. Egy vázára meredt. Egy vázára, amelyben egy csokor
bazsarózsa hervadozott, és hullajtotta vérvörös szirmait a világos asztallapra. Mint
vércseppek egy fehér lepedőn - gondolta.

Vércseppek. Összerázkódott. A szomszéd szoba ajtaja félig nyitva állt.

Kinyitotta, halkan, mint amikor az ember egy kriptába lép.

Egy hálószoba. Tétovázva tett néhány lépést a galambszürke szőnyegen. A

függönyök behúzva, a szobában félhomály. Az ágyak bevetve. Mint egy szállodai
szoba - dünnyögte. Valami hiányzott. Félrehúzta a függönyöket. A délutáni napfény
beáradt a szobába, és leleplezte a porréteget a kecses toalettasztal üveglapján. Az
asztalka üres volt. Nem sorakoztak rajta vidáman csillogó üvegcsék, púderesdobozok
meg a többi misztikus női holmi. Egyetlen dolog mutatta csak, hogy a szobában
laknak: egy fénykép.

Közelebb lépett, és félrehajtott fejjel lenézett a fényképre. Szilárd,

hamiskásan csillogó, határozott tekintetet látott. A kissé ferde száj enyhén gunyoros,
és a szőke haj nem egészen kifogástalan. Kedves, látszatra gondtalan fiatal férfi,
valamivel harminc felett.

Felnézett, és meglátta az arcát a tükörben. A frizurája továbbra sem

kifogástalan. De a tekintete más. És a szája is. Keményebb, gondterheltebb. Az álla
határozottan, szinte agresszíven előreállt.

Megöregedtél - gondolta. Pedig a fénykép mindössze öt éve készült. Az

esküvő alkalmából. Újból lenézett a képre. „Elsie-nek Jimtől” - állt a kép sarkában.

Elsie!

A hálószoba nem mondott neki többet. Végigjárta a lakást, a nagy nappalit, az

ebédlőt és a konyhát. Üres volt minden. Vetett egy pillantást a háztartási alkalmazott
szobájába, aztán átment a hallon, és megállt egy csukott ajtó előtt.

Habozott, mielőtt kinyitotta volna. Aztán lenyomta a kilincset. Az első, amit

megpillantott, a kiságy volt a hanyagul odavetett, virágmintás kék takaróval. Majd a
szoba közepén a szép nagy hintaló. Semmi nem változott: a gyerekbútorok, az ágy
fölött a sarokban a leszakadt tapéta, a Pinocchio-képek. A szoba mégis üres és halott
volt.
 A nagy ruhásszekrény ajtaja félig nyitva állt. Üres ruhaakasztók lógtak benne.
A padlón fehérlett valami. Egy kopott kis rongykutya. Odalépett és felvette.

Kopott kis rongykutya. Ann imádott Vofsija. Akit mindig magával vitt az
ágyba. Aki nélkül nem tudott elaludni. Ann, az ő végtelenül szeretett kicsi Annja.

Leroskadt az egyik fotelba. Öntudatlanul megsimogatta a rongykutyát.

Elsie elhagyta. Elhagyta, és Annt is magával vitte.

Csábította a csillogó zongora. Szinte gépiesen odament, felnyitotta, leült elé,

és leütött néhány akkordot. Ujjai megmerevedtek a billentyűkön. Mintha egy
halottat próbált volna életre kelteni.

Kezdett sötétedni, és hirtelen éhséget érzett. Kibotorkált a konyhába, benézett

a hűtőszekrénybe és az éléskamrába, de minden üres volt. Tehát étterembe kell
mennie. Az étterem ünneplésre való, jó barátok társaságában, nem egyedül,
magányosan - gondolta keserűen.

A telefonhoz lépett. Szombat délután lévén, az irodáját hiába hívta volna. De

esetleg az unokatestvére és közvetlen munkatársa, Erik tud valamit Elsie-ről és
Annról. Főleg Annról.

A készülék halkan zörgött, miközben tárcsázott. Míg a kicsengést hallgatta,

érezte, hogy remeg. Egy idő múlva türelmét vesztette, és helyére dobta a kagylót.

Erik természetesen vidéken van. Várnia kell hétfőig. Ki mást hívhatna fel? A
rokonokkal ritkán jöttek össze. Elsie-nek, amenynyire tudta, nem is voltak rokonai.
Elisabeth-tel, Erik féltestvérével ritkán találkoztak, egyébként valószínűleg ő sem
tartózkodik a városban… Barátnők? Elsie barátnőivel nem volt olyan jó
ismeretségben, hogy felhívhatta volna őket, és kérdezősködhetett volna megszökött
felesége után. Keserűen elmosolyodott. Megszökött! Nevetséges szó - gondolta,
miközben kiment a felvonóhoz.

Autója a garázsban parkolt. Miután kihajtott az utcára, és be akarta zárni a

garázsajtót, csodálkozva megállt. Az autó egyik sárhányója erősen megrongálódott.
Elsie nyilván nekiment valaminek. Talán éppen ezért nem vitte el a kocsit.

Elgondolkodva hajtott a városba. Az Operaterasz étteremben Fredholm, a

főpincér mosolyogva üdvözölte.
 - Jól sikerült az utazás? - kérdezte. - És most megint szalmaözvegy?... Aha,
igen, értem… Hideg előétel és egy...

Jim képtelen volt válaszolni, csak közönyösen bólintott. Elővette esti

újságját, cigarettára gyújtott. Kinézett az ablakon.

A lámpák fénye csillogott a Strömmenben, a víz fodrozódott a hídlábak

körül. Távolabb, Slottskajennél néhány uszály vesztegelt. Nyilván az egyik
hídpillért javítják már megint. Hát igen, mi mást is várhatna az ember. Mindig csak
javítgatnak. Amikor ugyanazzal az erővel felépíthetnének mindjárt egy szép új
hidat...

Kihozták az ételt. Jim félretolta az újságot, gépiesen turkált a heringben, és

harapott egyet a vajas pirítósból. Aztán eltolta a tányért. Milyen undorító minden.
Vagy csak ő érzi-e annak?

Alattuk, az Operapince bejárata előtt nagy, fekete autó várakozott. Jim a

nyitott ablakon keresztül hallotta a motor halk duruzsolását. Amikor a ház
árnyékából egy nő lépett ki, kinyílt a kocsi ajtaja. A karcsú, fiatal nő feketébe volt
öltözve, szőke haját részben eltakarta fekete vállkendője. Ahogy besiklott a
gépkocsi elős ülésére, arcát egy pillanatra a világosság felé fordította, és nevetett
valamin.

Jim olyan hirtelen hajolt előre az ablak felé, hogy feldöntötte söröspoharát.

Elsie! Biztos, hogy Elsie volt. Nem tévedhetett. Ő volt.

Jim felállt, mintha az autó után akarna rohanni. A piros hátsó lámpa
felvillant, amikor az autó bekanyarodott a sarkon. Jim reményvesztetten
visszaroskadt székére. Lehetetlen utolérnie.

Az autó rendszáma?... Elkerülte a figyelmét. Túlságosan megdöbbent,

túlságosan izgatott volt.

Megzavarodva, leverten és értetlenül bámult a kiszolgálónőre, aki

mosolyogva kérdezte, mit kíván főételként.

A lakásban hőség volt, és a levegő továbbra sem mozdult, annak ellenére,

hogy az ablakot nyitva hagyta. Egy pillanatra megállt a hall ajtajában. Aztán a
bárszekrényhez ment, és megszemlélte a tartalmát. Talált még egy rendes koktélt.
Kissé félrehúzta száját az erős italtól, amely égette a torkát. A zongorához ment, és
ismét leütött néhány akkordot.

A zongoraterítő sarka alatt fehérlett valami. Jim egy ideig csak ült és bámult.
Egy levél! Rajta az ő neve: Jim! Elsie hanyagul odavetett, kicsit hátradőlő
kézírásával és violaszínú tintájával.

Délután, amikor először járt a lakásban, a levél még nem volt ott. Elsie...
 Felugrott, berohant a hálószobába, majd a nagyszobán át ki a konyhába, végig
az egész lakáson. Zihálva megállt újból a zongoránál.

Mégis ott feküdt volna a levél egész idő alatt a zongorán?

Alaposabban körülnézett. A dohányzóasztalkán a hamutartóban egy cigarettát

látott. Egy félig elszívott cigarettát. Ő maga pipázott. A csikk egész biztosan nem volt
még ott délután.

Elsie fent járt a lakásban, amíg ő az Operateraszon ült.

Felvette a levelet.

„Jim, most elhagylak. Te sohasem értettél meg igazán bizonyára így lesz a
legjobb. Idővel hírt adok magamról. Ne keress, legjobb, ha békében maradhatok.
Egyelőre magammal viszem Annt. Te sohasem törődtél vele különösebben, nem volt
időd, sem rám, sem Annra…”

„Sohasem törődtél… gondolta keserűen. - Mit tud ő erről? Mit tud a

terveimről, az álmaimról, a…

„És még valami - folytatódott a levél. - Én még fiatal vagyok, ha te talán nem is
vetted észre az utóbbi időben. Azt hiszem, találtam valakit, aki jobban megért engem,
mint te. Élj boldogan, Jim.”

Gépiesen visszatette a levelet a borítékba, és zsebre dugta. Az augusztusi este

hűvössége nem tudott megbirkózni a szobába zárt levegő melegével. Meglazította
nyakkendőjét, kigombolta gallérját, és céltalanul átment a szobán. Egy pillanatra
megállt a bárszekrénynél, majd lassan leroskadt egy fotelba a dohányzóasztal mellett.

Gépiesen megtömte pipáját, és gyufa után keresgélt. A hamutartónál hevert egy

öngyújtó. Kis, elegáns holmi. Jim elgondolkodva kézbe vette, néhányszor
meggyújtotta, s megnézte közelebbről. Ezüst - gondolta nem olcsó holmi. Az oldalára
két kezdőbetű volt bevésve: E. T. Elsie Thorpert! Hol kaphatta? Vagy…

Homlokát ráncolva töprengett egy ideig, aztán zsebre dugta az öngyújtót.

Jim hétfő reggelig nem tudott meg semmi újat. Harminchat hosszú óra telt el
céltalan bolyongással, kérdezősködésekkel és nyomasztó töprengéssel, egyedül a
csöndes lakásban.

A házfelügyelő csak annyit tudott, hogy Thorpertné július végén érkezett haza,
valószínűleg a nyugati partról, aztán körülbelül egy hete távozott a lakásból. Új címét
nem közölte. Jim unokatestvére, akit telefonon elért vidéken, hónapok óta nem látta
Elsie-t, nem is hallott felőle. Senki sem tudott semmit. Mintha a föld nyelte volna el
Elsie-t és Annt.

Csak egy dolog maradt hátra, amit még megpróbálhatott. A rendőrség.

Egy idősebb és meglepően emberséges törzsőrmester fogadta Jimet egy sivár

helyiségben. Jim megmondta nevét, és elmondta, miért jött.

A törzsőrmester elgondolkodott.

- Igen, mérnök úr - mondta kis idő után. - De a felesége nyílván szabad

elhatározásából hagyta el, igaz?

- Nem, nem - vágott közbe Jim. - Nem akarok körözést. Úgy van, ahogy
mondta, törzsőrmester úr, a feleségem önként hagyott el. De nem kutathatnának
mégis utánuk? A leányom kiskorú, és talán ez nem tartozik közvetlenül ide... de
meglehetősen vagyonos.

- Vagyonos?

- Igen. Ez eléggé bonyolult história. Apám gazdag ember volt, és... hogy is
mondjam? ...nagyon excentrikus. Ő alapította a céget, amelyet vezetek, de úgy
gondolta, hogy önerőmből kell boldogulnom... ha érti, törzsőrmester úr, mire
gondolok... Halála előtt egy évvel, amikor viszonylag még jó erőben volt, de már
tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, vagyonának legnagyobb részét a kislányomra
íratta. Így - bármilyen furcsán hangzik is - a vállalatunk legnagyobb részben a
kislányom tulajdona. Nem egészen korrekt eljárás, hogy a feleségem magánál tartja a
gyermeket, ugye?

- Igen - ismerte el a törzsőrmester -, ménök úrnak alighanem igaza van. Én nem

ismerem az összes öröklési és egyéb szabályokat, de úgy tűnik, hogy a mérnök úrnak
minden joga megvan a gyermekhez. Mindenesetre tehetünk bizonyos lépéseket a
felkutatásukra. De meg kell mondanom, nem egyszerű megtalálni valakit, aki el akar
rejtőzni. Különösen, ha nem adhatunk ki körözést. A keresett személy lakhat jó
barátoknál...

- Éppen ez az, ami furcsa - szakította félbe Jim. - Nincs olyan sok jó barátunk.
Természetesen van egy csomó ismerősünk, de olyan barátunk, akinél Elsie lakhatna,
alig. És velük már beszéltem. Nagyon hálás lennék, ha segítenének megtalálni őket.
Itt a névjegyem, ha értesíteni akarnának.

A törzsőrmester kissé unott ábrázattal vette át a névjegyet. íróasztalára ejtette,

majd gépiesen turkálni kezdett egy irattartóban, miközben Jim távozott.

Az előcsarnokban egy rendőr totócédulákkal bíbelődött. Érdeklődés nélkül

feltekintett, amikor Jim elment mellette, aztán tovább töprengett a csapatok esélyein.
Hirtelen kivágódott a törzsőrmester ajtaja, és egy felindult, kissé kivörösödött ábrázat
tekintett ki.

- Thorpert mérnök úr, visszajönne egy pillanatra? Ismerősnek tűnt a neve...

Nem olvasott ma újságot?

- De igen - válaszolta Jim nyugtalanul. - Olvastam, de nem valami alaposan.

Mi...

A törzsőrmester szó nélkül átnyújtott neki egy napilapot, és rámutatott egy

fekete keretes hírre.

Jim tekintete megmerevedett.

Egy fekete keret, fekete kereszttel. És egy név. És egy név. Ann Thorpert. És
még két név. Jim és Elsie. És Jim égő szeme előtt elhomályosodtak a betűsorok…

Egy gyászjelentés.

Ann!

Nem látta a törzsőrmester részvétteljes tekintetét, sem a halálhírt hozó újságot,

amely kihullott kezéből, sem a felhőkön áttörő napsugarat, amely megvilágította a
porréteget az ablakpárkányon, sem az ajtót, amelyhez támolyogva közeledett...

Erősen beverte fejét az ajtófélfába, és egy pillanatra zavartan a fejéhez kapott.

Aztán folytatta útját, ki a rendőrség épületéből, ki a nagyváros lármájába, a
járművek zakatolásába, ki az életbe...

ÁRNYAT KERGETVE

A szomszéd szobából írógépek halk kattogása hallatszott. Nem idegesítően,

inkább zsongítóan. Sok éve hallgatta, dolgozószobájának részévé vált ez a hang,
mint nagy páncélszekrény, a puha, barna szőnyeg, amely íróasztali széke erősen
kikoptatott, a hidak és ipari építmények falra akasztott képei, a könyvespolc és az
íróasztal...

Jim az íróasztalnál ült. Az asztalon a szokásos kellékék, a lámpa és az asztali

naptár társaságában ott álltak a fényképek. A fényképek, amelyekre órákon át
bámult.

Észre sem vette, amikor az ajtó diszkrét kopogtatás után lassan kinyílt.
Breckman kisasszony lépett be, habozva közeledett. Jól tudta főnöke bánatát.
Simára fésült vörösesszőke haja a válláig ért. Szürke szeme vékony szemöldök alatt
aggodalmat tükrözött. Határozott vonalú, széles szája energikus álla fölött alig észre
vehetően lefelé görbült.

Amikor megállt az íróasztal előtt, Jim feltekintett, összeráncolta szemöldökét.

- Bocsánat - kezdte a titkárnő, mielőtt Jim megszólalhatott volna -, de a

mérnök úrnak meg kellene nézni ezt a szerződést. A södertäljei új építkezésre
vonatkozik és az igazgató úr...

- Tegye csak le! - szakította félbe Jim fáradtan. - Majd később megnézem...
Van valami különös?

- Úgy tudom, nincs semmi. De Thorpert igazgató úr szeretné, ha mielőtt ő

aláírja, megnézné a mérnök úr is…

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és egy magas, szikár férfi jött be gyors
léptekkel. Arcvonásai kissé élesek voltak, napbarnította bőrét mintha feszesre húzták
volna az arcán. Sötét haja a halántékánál őszülni kezdett. Szeme barna, szempillája
viszont, eléggé meglepően, szinte fakószőke volt, és mély árnyékot vetett a szem
alatti árkokra. Kissé zaklatottnak tűnt.

Miután kurta fejbólintással üdvözölte Breckman kisasszonyt, Jim

íróasztalához lépett, és szinte türelmetlenül nézett rá.

- Velem vacsorázol? - kérdezte sötét, kissé rekedt hangon. - Vagy itt akarsz
ülni és töprengeni?

- Hol? Otthon nálad?

- Úgy gondoltam, elmennénk valahova.

Jim megrázta a fejét. Unokatestvére elkomorodott.

- Szedd össze magad, Jim! Ez nem mehet így tovább. Megértem, mit érzel, de
attól nem lesz semmi jobb, hogy így elásod magad. Gyere most velem!

Újabb fejrázás volt a válasz.

Erik Thorpert sóhajtott egyet, kissé keserűen unokatestvérére pillantott, és

elgondolkodva cigarettát szedett elő. Zsebében kutatott egy ideig, végül kivett egy
gyufát az íróasztalon lévő nagy dobozból.

Jim kibámult az ablakon. A nap perzselóen sütött a túloldali ház ferde tetejére.
A magas irodaházból, amelyet a cég a saját részére épített, szép kilátás, nyílt a
városra, az öblökre és szigetekre.

Jinri lassan visszafordította tekintetét a szoba felé.

- Ülj le egy kicsit, Erik - mondta nyugodtan. - Talán nem is ásom el magam
úgy, ahogy hiszed. De kell találnom valami irányvonalat. - Habozott, kereste a
megfelelő szót. - Igen, lehet, hogy bután hangzik, de meg kell találnom önmagamat.

Erik letelepedett egy fotelba Jimmel szemben. Néhányszor mélyet szippantott a

cigarettából, és hirtelen Breckman kisasz-szonyra nézett, aki az ajtó felé tartott.

- Breckman kisasszony, maradjon! - szólt Jim. - Van itt néhány dolog, amiben
szeretném, ha segitene. Üljön csak le, kisasszony! Egyébként feljegyzéseket is
csinálhat. Tisztázni akarom ezt a dolgot.

A titkárnő a nagy konferenciaasztalról jegyzettömböt vett magához, és

csendesen leült egy székre az íróasztal mellett.

- Tudod, hogy Elsie elhagyott - kezdte Jim halk, de határozott hangon. -

Hogy miért, azt csak találgatni tudom, olyan rövid, semmitmondó a levele. Lehet,
hogy nem éltünk ideális házaséletet. Nem akarom elhárítani magamtól a
felelősséget, de ti tudjátok a legjobban, milyen sok dolgom volt. Talán
elhanyagoltam őt. De nem sejtettem, milyen drasztikus lépésre készül, és ilyen
gyorsan cselekszik anélkül, hogy előbb beszélne velem. Úgy jött az egész, mint egy
tördöfés.

Egy pillanatra elhallgatott, és kinézett a napsütésbe. Senki sem szólalt meg.

Jim folytatta, habozva, halkabban.

- És magával vitte Annt is, és most... - Hangja megtört egy pillanatra, aztán
visszanyerte önuralmát. - Most Ann eltávozott mindörökre. Ezt még ma sem tudom
ésszel felfogni. Olyan értelmetlen, olyan szörnyű. Elnyom minden mást. Még csak
nem is láthattam őt. Voltam a kórházban, ahová bevitték, és a temetőben is. De még
mindig nem tudom felfogni. Nem megy a fejembe. Ez... a szavak olyan
szegényesek... de beszélnem kell erről. Meg kell találnom a szavakat... formába kell
önteni a gondolataimat. El kell felejteni az álmaimat. És nem töprengeni.
Természetesen igazad van, Erik, nem szabad töprengenem. Ennek most vége.

Izzadságcsöppek gyöngyöztek a halántékán, fejét kissé hátravetette, és

beletúrt szőke hajába. Keze megállapodott a nyakszirtjén, és szinte lopva
unokatestvérére nézett.

- Ennek most vége, érted? Cselekednem kell. Ann halott. Elment, de mindig
itt marad velem. Mindig az én kis játszópajtásom marad. Sohasem fog megöregedni.
De Elsie - hangja elkomorodott. - Elsie él. A városban rejtőzködik. Egyik este
láttam egy pillanatra egy étterem előtt. Kétségkívül fekete ruhában volt, de mégis.
Étteremből jött ki, vidáman, nevetgélve...

Jim hangja érdessé, rekedtté vált. Heves mozdulattal elengedte nyakszirtjét,

és kihúzta magát a székben.

Kényszeredetten mosolygott, majd felnevetett. Keményen, örömtelenül.

- Igen, nevetgélve - mondta keserűen. - Szép látvány: a gyászoló anya,

nevetgélve. El tudod képzelni a keserűségemet? Akkor még nem tudtam, hogy Ann
meghalt. Most, hogy már tudom, Elsie nevetését maró gúnynak érzem. Még most is
hallom, a fülembe hasít. Érted már, mit kell tennem? - Jim szeme elkeskenyedett, és
úgy nézett unokatestvérére, mintha az lett volna a bűnös. - Meg kell találnom
Elsie-t! Meg kell őt találnom, és felelősségre kell vonnom. Elhagyott, és Ann
meghalt. Ha nem hagyott volna el... ki tudja... talán Ann nem...

Miután Jim befejezte, a szobában hosszú ideig csönd volt. Breckman

kisasszony a ceruzáját ujjai közt forgatva a szőnyegre meredt. Erik Thorpert új
cigarettára gyújtott, és kifürkészhetetlen ábrázattal nézett unokaöccsére. Aztán
megtörte a csendet.

- Meg tudom érteni elkeseredésedet, Jim. De, őszintén szólva, nem ítélsz
kissé elhamarkodottan? Elsie nem...

Jim türelmetlen mozdulatot tett.

- Tudom, nem tehetem közvetlenül felelőssé Ann halála miatt. Tudom, hogy
Ann gyermekbénulásban halt meg. Beszéltem a kórházzal meg az orvossal is, akit
Elsie hívatott Annhoz, amikor megbetegedett. De manapság már a legtöbb gyermek
túléli a gyermekbénulást, feltéve, hogy idejében orvosi kezelést kap. De... - Jim újból
a fejéhez kapott, és felnyögött. - De Ann súlyos beteg volt már akkor, amikor először
hívtak hozzá orvost.

Jim újból felnyögött, izzadság verte ki a homlokát. Erik aggódva nézett

unokatestvérére.

- Mi van veled, beteg vagy?

Jim türelmetlenül megrázta a fejét.

- Nem, nem vagyok beteg. Csak kicsit fáj a fejem. Nem tudom, mitől. Jön és
megy. Néhány napja tart. Biztos beütöttem valamibe!... érzékeny és fáj... hasogat.

- Orvoshoz kellene menned, Jim - javasolta Erik hangjában némi

nyugtalansággal. - Mindenesetre jó volna, ha hazamennél és lefeküdnél. Próbálj meg
aludni kicsit!

Jim sóhajtva hátradőlt székében, és halványan mosolygott.

- Nem, nem olyan veszélyes. Már enyhül. Jön és megy. Kicsit le vagyok
törve. Bizonyára elmúlik néhány nap alatt. Talán nem kellene annyira a szívemre
vennem a dolgot Elsie-vel kapcsolatban.

Erik új cigarettára gyújtott, és fürkészőn nézett Jimre.

- Nem kellene mégis hazamenned, Jim? Vagy eljössz velem, és együtt

vacsorázunk?

- Talán tényleg kellene valamit ennem - mondta Jim bizonytalanul. - Az

utóbbi időben nem étkeztem valami rendesen. All right! Veled megyek. De annyi
mindenesetre világos, hogy meg kell találnom Elsie-t. - Aztán Breckman kisasszony
felé fordult. - Kezdetnek fel kell adnunk egy apróhirdetést. Ugye, elintézi? Ráér
holnap is. Készítsen egy tervezetet, de vezetéknév nélkül. Holnap még
gondolkodhatunk a részletekről... Akkor hát indulhatunk?

A napfény csillogott a harmatos fűben, a fák hosszú árnyékot vetettek. Kora

reggel volt.

Jim lassan ment a kavicsos ösvényen. Ismerte az utat, az utóbbi időben

gyakran járt erre. Naponta elment a rideg sírkövek csendes sora mellett, ment
 anélkül, hogy látta volna a virágok színpompáját, anélkül, hogy hallotta volna a
madarak vidám, reggeli csivitelését. Úgy tette meg a nehéz utat leánya sírjához,
mintha légüres térben ment volna.

De ma talán kissé másként ment. Mintha álomból ébredt volna fel. Egy
férfinak nem szabad reménytelen töprengésbe süppednie. Egy férfinak hivatása van,
jövője van, és talán kötelessége is, hogy elintézze, ami elintézésre vár.

Egy ideig csendben állt a kis sírnál. Aztán lassan visz- szafordult a temető
kijárata felé.

A közelben egy öregember gereblyézett a sírok között. Felnézett, amikor Jim

elment mellette, fejbólintással üdvözölte, és abbahagyta a munkát.

- Jó reggelt, uram - mondta öreges, rekedt hangon. - Szép időnk van. Az ott -
mutatott Ann sírja felé -, már megbocsásson, de az úré?

- A kislányom sírja - válaszolta csendesen Jim.

Az öreg krákogott, és kicsit zavartnak látszott. Komoly arccal bólintott.

- Az Úr akarata kifürkészhetetlen, és olykor nehéz megérteni. De ha az

ember, mint jómagam, negyven évet lehúzott egy temetőben, türelmesebb lesz. Má’
bocsánat, hogy megkérdezem, de tuggya, láttam itt az urat több reggelen, a
temetéskor meg nem vót itt.

Jim kezdett érdeklődni.

- Valóban nem voltam itt - válaszolta. - Külföldön voltam. De maga itt volt?

- Persze, persze - mondta az öreg. - Az ember gereblézik, és láttya a legtöbb

temetést. Sok cifra dógot láttam én ebbe az életbe, elhiheti nekem az úr.

- Hogyne, hogyne - szakította félbe Jim -, abban nem kételkedem. De miért

emlékszik különösen…

Az öreg kissé bosszúsnak látszott a félbeszakítás miatt, és csak kelletlenül

engedte visszaterelni magát a beszélgetés kiindulópontjához.

- Hát - mondta - azé’, mer’ ojan kevés nép vót ott, pedig finom, úri temetésnek
látszott.
 - Kevesen voltak?

- Ühüm. Csak egy hölgy, meg akik ott szoktak lenni, Eriksson meg Kullgren
meg a többiek... Az a hölgy talán az úr felesége?

Jirn bólintott.

- Ühüm - morogta maga magának az öreg -, persze, nincsenek itt rokonyok.

Talán idegenek a városba’. Bocsánat, hogy megkérdeztem, de egy ijen öreg ember
talán megengedhet ennyit magának. No meg, én gondozom a sírt, és így szinte a
rokonsághó’ tartozók.

Az öreg kuncogott, Jím pedig sarkon fordult, és szó nélkül távozott. Az ember
talán ilyenné válik attól, hogy nap mint nap a temetőben van. Minden szokás dolga.
De az ő számára...

Miközben lassan lefelé hajtott a városba, elgondolkodott. Elsie tehát egyedül

volt a temetésen, egyedül a kórházban, egyedül, amikor az orvost kihívta, és egyedül
a temetkezési irodában. Előre kifizette a temetést, a címét nem adta meg, és mindent a
temetkezési iroda intézett. Annt a kórházból egyenesen a temetőbe szállították.

Jim egyre jobban összezavarodott. Volt valami furcsa az egészben. Miért nem
fordult Elsie Erikhez? Miért ez a tökéletes hallgatás, ez a titoktartás”? Kellett lennie
egy férfinak valahol a háttérben. A levélből is ez tűnt ki.

Sokkot kapott volna Elsie? Mindenesetre egészen furcsán viselkedett. Volt itt
valami, amin Jim sehogy sem tudott eligazodni.

Az irodában Breckman kisasszony beadta a napi postát, és megmutatta a

megjelent apróhirdetéseket. Aggódva nézett rá, de miután főnökének láthatóan nem
volt kedve társalogni, távozott.

A hallban találkozott Erik Thorperttel, aki megállt, és üdvözölte. Pár szót

váltottak Jimről, majd amikor Erik éppen be akart menni az irodájába, hirtelen
kivágódott a bejárati ajtó, és forgószélként beviharzott egy fiatal hölgy.

Az ifjú hölgy megjelenése, kezdve a rézrozsdazöld színű, jóformán leírhatatlan

miniatűr kalapcsodától, amely az aranyszőke hajzuhatagnak csupán tenyérnyi
darabkáját takarta, egészen az ugyancsak rézrozsdazöld színű, tűsarkú cipőig minden
tekintetben olyan volt, mintha egy idegen bolygóról érkezett volna. Csinos alakja jól
érvényesült a homokszín nyersselyem ruhában, amelyben magasabbnak látszott, mint
amilyen volt.

Miután Breckman kisasszonyt ismerősként üdvözölte, Erik nyakába vetette

magát.

- Szeeervusz, drágám! - csicseregte elragadtatással. - Nem is örülsz, hogy

látsz?

Erik Thorpert némi nehézséggel kibontakozott a forró ölelésből, és szinte

zavartan letörülte arcáról a csókok nyomait.

- Szervusz, Elisabeth - mondta kissé hűvösen. - Mi szél hozott erre? Nem

szoktad gyakran tiszteletedet tenni a cégnél.

Elisabeth az ajtó felé fordult, ahol egy elegáns fiatal férfi várakozott, némi
iróniával figyelve az érzelmes jelenetet.

- Gyere ide. Toto! - kiáltotta lelkesen Elisabeth. - Eriket már ismered. Ő pedig
Breckman kisasszony. - Aztán megint Erik felé fordult. - Hát nem nagyszerű, Erik?
Kishúgod eljegyezte magát.

Bal kezét diadalmasan lengetve odasiklott a fiatal férfihoz, egész testével

hozzásimult, és hihetetlen odaadással belécsimpaszkodott.

Karcsú, csaknem cingár férfi volt. Világos vászonöltönyt viselt. Nyakkendője

és díszzsebkendője színben majdnem tökéletesen egyezett Elisabeth kalapjának és
cipőjének színével. Kezében köny-nyű panamakalapot tartott. Finom metszésű arcán
szürkészöld szemét hosszú szempillák árnyékolták, és hamvasszőke haját
kifogástalanul fésülte. Fogai - amelyeket fogpasztareklám-mosollyal előszeretettel
mutogatott - talán kissé hegyesek voltak. Száját az elképzelhető legkeskenyebb bajusz
díszítette, keskeny, mint egy vonal, de ápolt és gondozott.

Túlontúl szép és hihetetlenül elegáns fiatal férfi.

Erik beinvitálta a fiatal párt az irodájába, és az utolsó, amit Maud Breckman

még hallott, Elisabeth karattyolása volt, amint rá akarta venni fivérét, hogy menjen
velük löncsölni.
 Breckman kisasszony éppen vissza akart menni a szobájába, amikor új látogató
érkezett a hallba. Egy taxisofőr, aki az ajtóban megállva, zavartan forgatta kezében a
sapkáját.

- Bocsánat - kezdte kissé bátortalanul. - Thorpert mérnök urat keresem.

- Milyen ügyben? - kérdezte Maud.

A sofőr izgett-mozgott, és a szőnyegre bámult. Aztán szinte alattomos

ábrázattal a titkárnőre nézett.

- Egy összeütközés ügyében - válaszolta mogorván. - A napokban

megrongálódott a tragacsom. No, nem olyan veszélyes, de mégis... Jó csomó
dohányba került... Ebben az ügyben szeretnék beszélni a mérnök úrral. Itt van?

- Egy pillanat. Addig foglaljon helyet.

Jim először semmit sem értett. Nem, ő nem ütközött össze semmilyen taxival.
Ez csak valami tévedés lehet. Aztán felugrott.

- Várjon csak, Breckman kisasszony! - kiáltotta hevesen. - Biztosan ez a taxis

horpasztotta be a sárhányómat. A horpadás már rajta volt, amikor hazaérkeztem.
Nyilván Elsie karambolozott a kocsival távollétemben. Talán most kiderül valami.
Bocsássa be, kérem, a sofőrt.

A taxis leült egy fotel legszélére, és továbbra is kicsit zavartnak látszott.

- Hát - kezdte -, a nevem Karlsson, Alfred Karlsson Alvsjöből. Taxisofőr

vagyok. Nyolc nappal ezelőtt, egy pénteki napon kint Roslagstullnál, egy
összeütközésnél megrongálódott a tragacsom. Szerencsére nem volt a közelben zsaru,
így rövid úton megegyeztünk. De én egyáltalán nem voltam hibás, és most eljöttem,
hogy halljam, mit fizet az úr. Az egész cech...

- Csakhogy én akkor nem voltam a városban - szakította félbe Jim. - Külföldön

tartózkodtam. Honnan tudja, hogy az én autómmal karambolozott?

- Hát nem az úré az A 64 873 rendszámú kocsi? - kérdezte bosszúsan a sofőr. -

Felírtam a számot, elvégre én sem ma jöttem le a falvédőről. És, mint gondoltam, én
egyáltalán nem voltam hibás, és a cech...

- Igen, igen - szakította félbe újból Jim -, az rendben lesz. De hogyan történt az
eset?

A sofőr kényelmesebben elhelyezkedett a fotelben.

- Hát ezt az úrnak tényleg tudnia kell. Hogy az elején kezdjem, késő este volt,
amikor visszafele jöttem egy fuvarból, az állatorvosi főiskolától. Az úton parkolt egy
teherautó, épp elhajtottam mellette, amikor eszeveszett gyorsasággal felbukkantak
hátulról. Állati szerencse, hogy nagyobb baj nem történt. A két kocsi oldala ferdén
ütközött, és a jobb hátsó sárhányóm teljesen tropára ment. Az úr kocsijának bal első
sárhányója sem volt valami szép, igaz-e? De még le tudtak fékezni...

- Tudtak? Tehát többen voltak?

Jim hangja jéghidegen csengett.

A sofőr egy pillanatig zavartnak látszott.

- Aha, értem - mondta némi habozás után. - Persze, persze, az úr nem volt
itthon. Akkor bizonyára az úr felesége vezetett, ugye?

- Lehetséges.

Jim hangja továbbra is hideg volt.

- Aha, bocsánat - mondta a sofőr vigyorogva. - Talán gentlemannek kéne

lennem, de én csak egy egyszerű sofőr vagyok, és nekünk, férfiaknak össze kell
tartani a boszorkákkal szemben. Szóval az igazság az, mérnök úr, hogy a felesége
nem volt egyedül az autóban. Nem. Egyáltalában nem! De a felesége vezette a kocsit,
méghozzá pokoli rosszul, már megbocsásson az úr.

Jim hallgatott és töprengett. Nyilván ez az első kézzelfogható nyom. További

részleteket kellett megtudnia.

- Biztos, hogy a hölgy vezetett? - kérdezte óvatosan.

A sofőr sértődöttnek látszott.

- Biztos! - fortyant fel. - A két tragacs összeragadt, amikor megálltunk, én

ugrottam ki elsőnek, és jól láttam, ki ül a kormánynál. De a férfi szállt ki először, a
hölgy még piszmogott valamivel a hátsó ülésen, azt hiszem...

Ebben a pillanatban megszólalt Jim telefonja, és a taxis elhallgatott.

 Jim némi habozás után felvette a kagylót.

- Thorpert mérnök úr? - kérdezte egy hang, és miután Jim igennel válaszolt, így
folytatta:

- Van egy apróhirdetés a mai újságban. Nézzen be a Norr Mälarstrand 62.

számú ház harmadik emeleti lakásába. Az ajtón a név: Berggren. A felesége ott van!

Egy kattanás, és a vonal megszakadt.

Jim szinte megkövülve ült. Lassan letette a kagylót. Norr Mälarstrand 62. -
gondolta. - Berggren? Bizonyára Elsie volt iskolatársa, aki Berggren igazgatóhoz
ment férjhez... Ő maga is járt a lakásban valamikor régen. De Berggrenék nyaranta
külföldre szoktak utazni... Éppen ez az! Tehát a lakásuk üresen áll.

Illetve nem üres. Elsie lakik benne.

Jim felállt, és hirtelen eszébe jutott a sofőr, aki csodálkozva kászálódott fel a
fotelból. Pár szóval megkérte, legyen türelemmel néhány napig, a számlát biztosan
rendezni fogja. Feljegyezte a sofőr nevét és címét, kituszkolta a szobájából, és
lerohant az autójához.

Jim megállt az 58. számú ház előtt, és körülnézett. Az autóból rálátott a 62.
számú ház harmadik emeletére. Tudta, hol van Berggrenék lakása. A függönyös
ablakokban virágokat látott. Tehát Berggrenék nem szegeztették be nyárra az
ablakokat, mint sokan mások a házban.

Körülnézett. Autók zúgtak el mellette, a part mentén elterülő parkból két

kislány jött felfelé. Óvatosan körülnéztek, mielőtt átmentek az úttesten. Két kislány,
ugyanabban a korban, mint...

Jim kiszakitotta magát gondolataiból, és odament a 62-es számú ház

bejáratához. Jim némi habozás után megnyomta Berggrenék csengőjét.

Nem történt semmi.

Addig nyomta a gombot, amíg az ujja bele nem fáradt. Gondolkodott egy ideig.

Valószínűleg nem volt otthon senki. Vagy nem akart kaput nyitni. Ha Elsie
lakott a lakásban, akkor ez talán érthető is. Tudnia kellett, hogy keresi őt.

Becsengetett a házfelügyelőhöz. Idősebb asszony nyitott ajtót, és gyanakodva

nézett Jimre.

- Berggrenék? Nem, ők elutaztak.

- De nekem azt mondták - próbálkozott Jim -, hogy a család távollétében egy

hölgy fog a lakásban lakni. Egy asszony... - Jim habozott, mit mondjon, majd
meggondolta magát. - A család egy ismerőse. Én Berggren igazgató jó barátja
vagyok.

A házfelügyelő ettől sem vált szelídebbé.

- Nem, ott most nem lakik senki. Nekem tudnom kellene.

Az ajtó egy csattanással becsukódott Jim orra előtt.

Jim néhány pillanatig tanácstalanul állt a kaputelefon előtt. Mit csináljon,

becsöngessen egy másik lakásba? - töprengett.

A házfelügyelő ajtaja újból kinyílt. Az asszony nyilván leskelődött az ajtó

mögül.

- Mit áll ott az úr? Mért nem megy tovább? - förmedt Jimre. - Menjen az útjára,
különben telefonálok a rendőrségre.

Az ajtó újból becsapódott.

Az utca túloldalán egy autó fékezett, és Jim meglepett kiáltást hallott.

Feltekintve egy pillanatig egyenesen a felesége szemébe nézett; Elsie rémült, tágra
nyílt szemébe. Az asszony kiáltott valamit a sofőrnek, a taxi újból elindult, és mielőtt
Jim kapcsolni tudott volna, elhajtott.

Jim átszaladt az utcán, de egy pillanatra megállásra kényszerítette egy elhaladó

busz; elfutott a járda mellett, beugrott a kocsijába. Az indítómotor akadozott, és Jim
hangosan káromkodott, amikor meglátta Elsie taxiját befordulni egy keresztutcába. A
motor köhögött, majd hirtelen nagyot rándult, és Jim gyorsan besorolt a kocsisorba.

A taxit alighanem Stockholm leggyorsabb sofőrje vezette. Jim azonban

semmiképpen sem akarta elszalasztani az alkalmat. A sarkon nyaktörő iramban
fordult be, hajszál híján elgázolt egy söröskocsit, és robogott tovább felfelé az utcán.
A taxit még látta fent a Hantverkargatannál, de a távolság túl nagy volt, és a
lehetőség, hogy utolérje, a nullával egyenlő. Odafent meg kellett állnia egy villamos
mögött, közben a taxi eltűnt egy mellékutcában, és Jim pár perc múlva kénytelen volt
belátni, hogy a további üldözés reménytelen.

Visszahajtott a Norr Mälarstrandra, és megállt az előbbi helyen. A Berggren-

lakás változatlanul csendes volt. Semmi életjel, az ablakok csukva, a függönyök
behúzva. Kényelmesen elhelyezkedett a kocsi sarkában, és várakozott.

Az idő múlt, cigarettája elfogyott, kezdett megéhezni. Lehet, hogy nincs is

értelme a további várakozásnak. Most, miután Elsie meglátta őt a ház előtt, talán nem
is mer visszatérni a lakásba. Világos, hogy Elsie menekül előle, el akarja kerülni a
találkozást.

Egy dohányboltban cigarettát vásárolt, és engedélyt kért a telefonálásra. Erik

nem volt az irodában, de Breckman kisasszony-nyal tudott beszélni. Megkérte, hogy
ebéd után jöjjön le hozzá a Norr Mälarstrandra.

Maud pár perccel egy óra után érkezett. Jim néhány szóval vázolta előtte a
helyzetet. Beültette az autóba, és megkérte, tartsa szemmel a házat, nem tér-e vissza
Elsie.

Maud Breckman huszonöt éves volt, három éve Jim titkárnője, és talán
mindkettőjükre jellemző, hogy míg Maud úgyszólván mindent tudott Jimről, addig
Jim tulajdonképpen csak annyit tudott Maudról: nagyon ügyes titkárnő.

Maud az autóban ülve természetesen Jimre és problémájára gondolt. Nagyon

szerette főnökét, Jimnek nevezte nemcsak gondolatban, hanem barátnői előtt is. Most
mégis felvetődött benne, hogy főnöke ezúttal nem ment-e túl messze. Egy perfekt
titkárnőnek bizonyára értenie kell egy kicsit mindenhez, kezdve a gyors- és gépírástól
egészen az ital- és virágvásárlásig, de vajon magándetektívként is rendelkezésre kell-e
állnia?

Másrészről nem tehetett róla, de elfogta a vadászat izgalma. Tudta, milyen

válságon megy át Jim, és mindent meg akart tenni, hogy a segítségére légyen. Ha
előkerítenék Thorpertnét, minden rendbe jönne. Talán ki is békülnének. Maud
összeráncolta homlokát. Vajon kívánta-e ő valójában ezt a kibékülést?
 Nem ismerte Thorpertnét közelebbről, csak az irodában találkoztak
néhányszor. El kellett ismernie, hogy Elsie feltűnően elegáns nő. De volt benne
valami hidegség és keménység... valami, amin egy nő könnyebben átlát, mint a
férfiak.

Maud összerázkódott. Ült és álmodozott. Össze kellett szednie magát, nehogy

ébersége csökkenjen. Egyébként vajon mit is kellene csinálnia, ha Elsie hirtelen
felbukkanna? Odamenjen, és beszéljen vele? Vagy csak várakozzék?

Mosolygott magában, amikor arra gondolt, hogy Jimben fel sem vetődött a
kérdés, tud-e autót vezetni. Szerencsére még fiatal lány korában megszerezte a
jogosítványt, és a háború évei alatt jó ideig vezetett is egy női gépkocsizó alakulatnál.

Beindította néhányszor a motort, ismerkedett a kocsival.

Amint ott ült és várakozott, egyszer csak az ellenkező irányból taxi érkezett, és
megállt a 62. számú ház előtt. Egy feketébe öltözött hölgy szállt ki. Maud feszülten
figyelt. Semmi kétség, a hölgy Elsie Thorpert volt!

Elsie gyorsan körülnézett. Tekintete egy pillanatra megállt az autón, amelyben

Maud ült, aztán továbbsiklott. Tétovázó léptekkel elindult a ház felé, és eltűnt az
épület sarkánál. A taxi várakozott.

Maud leállította a motort. A jelekből ítélve Thorpertné felment a lakásba. De

miért várakozott a taxi?

Bromma felől egy kék busz dübörgött elő, és megállt a 62-es számú ház előtt,
mert egy iskolabusz keresztezte az útját. A busz egy időre elfogta a kilátást, és Maud
nyugtalankodni kezdett.

A busszal egy időben a taxi is elindult, és a hátsó ülésén Maud homályosan egy
fekete ruhás nőt látott.

Kétségbeesetten bajlódott Jim kocsijával, és fél szemét a távolodó taxin tartva,

megfordult, amilyen gyorsan csak tudott. Egy élénken szitkozódó autós rövid időre
feltartóztatta, aztán végre elkezdhette az üldözést.

A taxi befordult a Kungsholmsgatanra, és amikor Maud nyaktörő iramban

befordult a sarkon, nagy örömére megpillantotta fent a Hantverkargatannál, ahol
megállásra késztette egy villamos.
 Aztán eltűnt előle, de újból meglátta a Városháza előtt, amint befordult a
Kungsholmsgatanra. Gyorsan utánahajtott, de nem tudta, hogy a Kungsholmsstrand
felé ment-e tovább vagy pedig elkanyarodott a Kungsgatanra. Ösztönösen az utóbbi
irányt választotta, és nagy megkönnyebbülésére újból felfedezte a Kungsbronnól.

A Vasagatan sarkán megállította a taxit egy piros lámpa, és Maudnak sikerült

felzárkóznia mögéje. Már csak két kocsi választotta el tőle.

Az üldözés folytatódott, és amint ez gyakran előfordul, jóformán minden

útkereszteződésnél piros lámpát kaptak, így Maud nehézség nélkül a nyomában tudott
maradni.

Amikor a taxi végül megállt egy háznál az Artillerigatan közelében, Maud

közvetlenül mögötte volt.

Az utas kiszállt és fizetett. Maud valósággal sokkot kapott.

Szürkülő hajú, idős hölgy volt, aki botra támaszkodva, nehézkesen sántikált be
a ház kapuján.

A taxi megfordult, hogy visszahajtson a városba. Maud kiugrott a kocsiból,

odafutott és megállította. Dörzsölt, fiatal sofőr volt, aki nyomban behódolt Maud
bájának, és készségesen válaszolt izgatott kérdéseire.

Igen, igen... Volt egy fuvarja Norr Mälarstrandon... Nem, nem azzal az idős
hölggyel, aki az imént kiszállt... Igen, az előző utasa Norr Mälarstrandon szállt ki...
Igen, a 62. számú háznál...

Itt a beszélgetés félbeszakadt, mivel Maud parkolása nyilvánvalóan nem

tetszett egy troli vezetőjének. A szóváltásba néhány magánautós is bekapcsolódott, és
az autótülkök dudálásából, valamint a svéd nyelvnek ilyen alkalmakkor használatos,
különféle zamatos nyelvi fordulataiból csinos kis hangverseny kerekedett. Miután
Maud elvitte a kocsit az útból, és helyreállt a nyugalom, folytathatta a sofőr
kikérdezését.

De semmivel sem lett okosabb. Nyilvánvaló volt, hogy az idős hölgy véletlenül
ment arra, amikor Elsie Thorpert kiszállt a taxiból, és nyomban beszállt a kocsiba.
Mindez az alatt a rövid idő alatt történt, amíg a busz eltakarta előle a kilátást.

A kudarc letörte Maudot, és lógó orral, komor hangulatban tért vissza a

városközpontba.

Jim a Sturehof étteremben ebédelt. Gyorsan befejezte, majd hirtelen támadt

ötlettel elhatározta, felugrik a lakására. Taxival hazament, de a sofőrnek meghagyta,
várjon rá, míg felszalad a lakásba.

Még nem jutott hozzá, hogy takarítónőt szerezzen, így a lakás továbbra is poros
és rendetlen volt. Az ajtó előtt elgondolkodott: tulajdonképpen miért is jött ide?

Az a homályos érzés vezette, hogy Elsie talán visszatért, de a lakás ezúttal is

üres volt.

Az izgalmak egy időre feledtették vele meg-megújuló fejfájását, de a görcs

most hirtelen újult erővel jelentkezett. Kiment a fürdőszobába, és bevett két
görcsoldót. Visszatérve megállt a bárszekrény előtt, töltött egy nagy pohár whiskyt, és
az íróasztalához vitte. Ivott egy nagy kortyot, végigsimította a homlokát, és
elgondolkozva nézett az egyik íróasztalfiókra.

Tudta, mit tart benne. A pisztolyát.

Az íróasztalon állt Elsie fényképe. Egy ideig a fényképre bámult, aztán újból
végigsimitotta homlokát. Fejfájása enyhült kicsit, de felhevültnek és nyugtalannak
érezte magát.

Visszament a fürdőszobába, megtöltötte a mosdótálat hideg vízzel, és

belemerítette az arcát. Ettől megkönnyebbült.

Rövidesen újból a taxiban ült, és elgondolkozva szívta pipáját. Hát igen, Elsie
nem akar találkozni vele. Nyilvánvalóan bujkál előle. Kétségkívül van valami
rejtélyes ebben a históriában.

Kungsholmstorgon kiszállt a taxiból, és lassan elindult Norr Mälarstrand felé.

Összeráncolta homlokát, és meggyorsította lépteit.

Nem látta sem az autóját, sem Breckman kisasszonyt.

Egy farakás mellett megállt és körülnézett. Nem látott semmi szokatlant.

Felnézett a 62. számú házra, és megmerevedett.
 A ház harmadik emeletén Berggrenék lakásának egyik ablaka nyitva állt, holott
megesküdött volna rá, hogy legutóbb minden ablak zárva volt.

Odament a ház bejáratához, megállt a kaputelefon mellett. Ekkor hirtelen

néhány kattanás hallatszott a kapu felől.

Valaki fentről kinyitotta a kaput. Kinyitotta, mielőtt ő csengetett volna. Ez

lehetett véletlen, de...

A házfelügyelői lakásból porcelán zörgése és zsörtölődő női hang hallatszott.

Jim elszántan benyomta a súlyos kaput, elment a felvonó mellett, és lassan elindult a
lépcsőn felfelé. A házban teljes csend volt. Ez idegesítette, és szinte lábujjhegyen
ment tovább. Mennél feljebb jutott, annál lassabban ment.

Felérkezett a harmadik emeletre. Megállt az ajtó előtt, habozott. Lopakodó

rossz érzés fogta el, végigkúszott a hátán, és minden erejét össze kellett szednie, hogy
el ne rohanjon. Feje megint erősen zúgott. Felemelte kezét, hogy becsengessen,
amikor felfedezte, hogy az ajtó kissé nyitva van. Óvatosan kinyitotta. Egy hang sem
hallatszott. Néhány pillanatig hallgatózott.

Majdnem zajtalanul lépett be a lakásba. Jim mogorván összevonta

szemöldökét, miközben óvatosan becsukta az ajtót. A zár helyére kattant.

A gardróbból a hallon keresztül nagy, világos nappali szobába látott. A

lakásban teljes csend volt. A nyitott ablakban libegett a függöny. Egy asztalon
vázában pompás őszirózsacsokor virított, mellette egy pár fekete kesztyű hevert.

Elsie kesztyűje - gondolta. - Elsie a lakásban van. Legalábbis itt volt.

Néhány halk lépés után megállt. A gyönyörű virágok ragyogtak a

napsugárban, Jim mégsem a virágokat, hanem a fekete kesztyűt nézte, amely
ellenállhatatlan erővel vonzotta tekintetét. Elsie kesztyűje.

Beleszimatolt a levegőbe. Valami illatot érzett. Cigarettafüstöt és gyenge

parfümillatot. Mósusz! Elsie parfümje. Nem tévedhetett.

Rézsút mögötte volt a konyha és a háztartási alkalmazott szobája. Jim

nagyjából ismerte a lakást. Jobbra volt a fürdőszoba, és a nagy nappali szoba hátsó
részéből nyílt a hálószoba.
 A lakásban továbbra is teljes csend uralkodott. Elsie elment volna? De akkor
ki nyitotta ki a kaput? Vagy csak véletlen volt? És a lakás külső ajtaja? Nem,
mindez nem lehetett véletlen.

Szíve erősen vert, a szeme káprázott, és időbe telt, míg összeszedte magát.
Aztán csendesen elindult a puha szőnyegen a hálószoba ajtaja felé.

A félig nyitott ajtón keresztül egy ágy alsó részére látott. Nagy fehér ágy volt
világoskék terítővei. Aztán két lábat pillantott meg. Két lábat fekete szarvasbőr
cipőben, és két karcsú lábszárat fekete selyemharisnyában.

Lassan kinyitotta az ajtót. A függöny be volt húzva, a szobában félhomály

volt.

Elsie mozdulatlanul feküdt az ágyon. Szép arca nyugodtnak látszott, mintha

aludna. Szája körül mosoly lebegett, és Jimnek úgy tűnt, mintha a mosoly lassan
ironikussá vált volna. Vagy az egész csak a fény játéka?

Halott - gondolta Jim. - Elsie halott. Akárcsak Ann. Mint valamiféle

igazságszolgáltatás. Egyedül maradtam.

Egy lépést tett előre, amikor egyszerre minden elsötétült körülötte. A fejfájás
tarkójában összpontosult, a fájdalom vad hullámokban áradt szét koponyájában,
hogy aztán hirtelen elenyész-szen valami puha, ködös ismeretlenben, amely
hófúvásként burkolta magába. Utolsó érzése nagy elégedettség volt:

- Végül mégiscsak megtaláltam.

Repülőgépen ült.

Repülőgépnek kellett lennie, amint éppen féloldalra dőlt, és kanyarodott.

Szorosan oda volt kötve a székhez, hogy ha légörvénybe kerülnek, ne verje be a
fejét a tetőbe.

Egy újabb oldalra dőléstől rettenetes hányingere támadt, és szédült. Milyen

nevetséges - gondolta -, sohasem szoktam légibetegséget kapni. Legjobb lesz, ha
csengetek a légikisasszonynak.

Mielőtt a gondolatot végiggondolta volna, a légikisasszony már ott állt előtte.

 De hiszen ez nem légikisasszony - gondolta. - Kész bolondokháza! A
légikisasszonyok egyenruhája kék, ezé meg fekete. Vagy színvak lettem? És nincs
arca. Egyáltalán nincs arca.

Újból rosszullét fogta el.

Miért nincs arca? Ostobaság! A légikisasszonyoknak átkozottul csinos arcuk

van. Nézze meg az ember! De hova lett a légikisasszony?

Mit látok! Ott jön az a sofőr. Hogy is hívják? Igen, Karlsson. Nono, Karlsson
úr, ez más, mint az autóvezetés, és maga egyáltalán nem ért ehhez. Hanyagul
vezetett, és a hibáját át akarja hárítani az én szegény...

Ember, mit csinál?! Egy repülőgépet nem lehet úgy vezetni, mint egy autót.
Csak ül, és forgatja a sapkáját.

Halló! Ne a sapkájával játsszon, hanem törődjön a vezetéssel! Itt nemcsak

sárhányókról van szó.

Tapogatózva kinyújtotta kezét a sapka után, amelyet a sofőr a kezében

forgatott. A sapka éles csattanással a falnak vágódott. Kétszer egymás után.

A repülőgép ezer darabra tört, és teljes sötétség lett.

Évszázadok. Sötétség, nagy, puha, áthatolhatatlan sötétség. Időtlen és

felfoghatatlan.

Valaki fogta a kezét. Egy úton ment, érezte lába alatt a homokot. Érezte...

És hirtelen látta is, hol megy. Egy temetői ösvényen ment. De nem egyedül,
mint legutóbb. Nem, valaki fogta a kezét. Valaki, akit nem láthatott, de sejtette,
érezhette. Meg akart fordulni, hogy lássa, ki az. De nem merte megfordítani a fejét.
Csak ment. Ment a temetői ösvényen, és valaki fogta a kezét. Az ösvény végtelenül
hosszú volt. Végtelenül hosszú. És messze elöl, végtelenül távol, homályosan sejlett
valami. Valami, ami közeledett.

Egy fekete kesztyű.

Egy fekete kesztyűt tartott a kezében. Nem fogta senki a kezét. Ő tartott a
kezében egy kesztyűt. Egy fényes fekete, kemény kesztyűt.
 Hirtelen tudta, ki megy mellette. Feltétlen bizonyossággal tudta, és már nem
félt megfordulni. Lassan meg fordította a fejét.

Igaza volt. Egész idő alatt tudta, hogy meg fogja őt találni. Elsie ment mellette.
De miért aludt? És miért nem fogta az ő kezét? Az ő kezében csak a fekete kesztyű
volt.

Üdvözlésre emelte kezét, de hirtelen újból meglátta Karlsson sapkáját, amint

feléje repül. A szeme között találta el. Éles, sajgó fájdalmat érzett. Aztán újból
visszatért a sötétség. Az áthatolhatatlan, puha, jótékony sötétség.

A SÖTÉTSÉGBEN

Fehér falak és fehér mennyezet. A jobb felső sarokba négy barna folt. A padlón
zöld csík és zöld linóleumszőnyeg. Egy tükör és egy mosdó, amelyeket nem tudott
használni. Egy asztal újságokkal, üvegekkel és virágokkal. Egy szürke takaró, a
takarón két sárgásfehér, sovány, nyugtalan kéz.

És egy szék. Egyébként nem egy, hanem két szék. Amelyeken a látogatók
szoktak ülni. A látogatók, akik kérdésekkel gyötörték. Azt akarták, hogy emlékezzen.

Hogy tudna az ember emlékezni, amikor a feje úgy be van kötve, hogy a
gondolatok nem tudnak kijönni. Egyébként miért is kellene emlékeznie, amikor a
felejtés olyan jó. Olyan jó.

És ami a legrosszabb. Miért nem látogatja meg Elsie és Ann? Ezerszer is

megkérdezte, de mintha nem halloták volna. Másról beszéltek.

Miért kellene válaszolnia a kérdéseikre, amikor az ő kérdéseire senki sem

válaszol?

És tulajdonképpen mi történt? Mindannyian arról beszélnek, hogy beteg volt.

Mondogatják, meg fog gyógyulni. Hát igen, vigye el az ördög, beteg. Erről felesleges
beszélni. A feje be van bugyolálva, és fáj. Csoda, hogy beteg, amikor állandóan
körülötte futkosnak, és ostoba kérdésekkel gyötrik?

De tulajdonképpen miért zuhant le a repülőgép? Valami nagy baj történhetett a

géppel. Ez volt az utolsó, amire biztosan emlékezett.

Biztosan?

Volt egyáltalán valami biztos ebben a különös, érthetetlen világban, amely

körülvette?

Emlékezett, amint ott ült a repülőgépen Amerikából hazatérőben. Útban haza

Elsie-hez és Annhoz. És akkor jött az a sofőr...

Furcsa.

A repülőgépen nem szoktak sofőrök lenni. Ott a kapitány, a távirászok és

légikisasszonyok vannak... De azon a repülőgépen volt egy sofőr. Erre egész biztosan
emlékszik. Hogy is hívták tulajdonképpen?

Jóságos isten, megint elkezdődött a fejfájása. Nem szabad gondolkodnia, mert

akkor újra kezdődik a fájás... a zakatolás.

A sofőr. Karlsson. Persze, Karlssonnak hívták. És olyan furcsán viselkedett.

Csak ült, és forgatta a sapkáját. Így nem csoda, hogy a gép lezuhant. Forgott vele a
világ, kóválygott a feje. Biztosan lezuhantak. Vagy...

Volt más is. Valami, amit sohasem tudott igazán megérteni. Egy fekete
kesztyű. Egy kemény, fekete kesztyű. Az emberek nem használnak kemény kesztyűt.
Kesztyű volt az? Használnak az emberek kemény kesztyűt? Kesztyű volt? Használnak
kemény...

Nem. Ez nem megy. Nem szabad töprengenie. Akkor kezdődik újból a zúgás,
zakatolás. Tudta, hogy mindjárt elkezdődik. Feszülten várt.

Aztán újból elernyedt. Nem, most nem jött újból. Jóságos isten, milyen fáradt!
Ha tudna aludni egy cseppet! Megszabadulhatna a nyomasztó gondolatoktól. Aludni,
csak aludni, csak...

A szobában vastagon állt a füst. A fiatal férfi, aki a kandalló mellett pipázott,
újabb füstfelhőkkel gyarapította.

A kandalló előtt fiatal lány ült, mélyen besüppedve egy nagy fotelba,
nagylelkűen kirakatba téve szép formájú lábait. Haja a tűz fényében majdnem
bronzvörösnek látszott. Magas homlokát kissé összeráncolta, és úgy tűnt, halvány
sejtelme sincs róla, milyen festői jelenség.

A fiatal férfi felemelte a padlóról grogospoharát, és jót húzott belőle. Zakója

egy szék hátán hevert. Markáns, szögletes arca szeplős és barátságos volt, rövidre
nyírt szőke haja rendetlen. Leplezetlen csodálattal nézte a fotelban ülő lányt, majd
megtörte a csendet.

- Szóval, Maudie, te továbbra is ugyanazon a problémán rágódsz. Nem kellene

végre megszabadulnod ettől a rögeszmétől, és visszatérned a földre?

A lány szinte kelletlenül fordította el a tekintetét a lobogó lángokról, és kissé

gondterhelten mosolygott.

- Miért nevezed rögeszmének?

A férfi arca rendíthetetlen makacsságot tükrözött.

- Azért, mert rögeszme.

- De gondolkozz, Stig - folytatta nyugodtan a lány. - Tegyük fel, hogy igazam

van, tehát Jim ártatlan... és ott fekszik a kórházban védekezésre képtelenül.

- Te is tudod, hogy a rendőrség alaposan kivizsgálta az ügyet.

- A rendőrség - csattant fel Maud villámló szemmel. - A rendőrség... Ez nagyon

szépen hangzik. Csakhogy a rendőrök sablonokban gondolkodnak. - A hangja
keserűbbé vált. - Olykor szinte gyűlölöm magam. Mi a csudának kellett odahívnom a
rendőrséget?

- Ugyan mi mást tehettél volna? Eltüntetted volna a nyomokat? - kérdezte Stig

hideg, gúnyos hangon. - Elcipelted volna Jimet a lakásból? Ápoltad, elrejtetted volna
őt a kíváncsi szemek, különösen a rendőrség elöl? Ne beszélj hülyeségeket! Nagyon is
helyesen cselekedtél. Nem volt más választásod...

A lány hirtelen félbeszakította.

- Igen, igen, bizonyára helyesen cselekedtem. Társadalmi szempontból. Állati

rendes volt tőlem... De látod, Stig, nem erről van szó. Valami sokkal nagyobb
dologról... Egy olyan ember életéről... sorsáról, akit én... akit én... nagyra becsülök.
 - Egy gyilkosról.

Maud arca egészen elfehéredett a felháborodástól.

- Stig! Ne mondd ezt a szót! Ez nem igaz, nem lehet igaz. Hallod, Stig? - Maud
hangja hisztérikussá vált. - Ez nem lehet igaz, és nem is igaz!

Stig megőrizte nyugalmát.

- Oké! Ne izgasd fel magad. És ne kezdjünk megint veszekedni. Eleget

veszekedtünk az elmúlt két hónap alatt. De, az isten szerelmére, szembe kell néznünk
a valósággal. És a valóság az, hogy a rendőrség szerint Jim Thorpert először lelőtte a
feleségét, méghozzá nem is egy, hanem két lövéssel, aztán öngyilkosságot kísérelt
meg. Más dolog, hogy ez nem sikerült. Talán jobb lett volna mindenkinek, ha sikerül.
Mindenesetre Stig Fredrik Erlandsson mérnök élete lényegesen nyugodtabb volna,
mert békés agglegénybarlangját nem dúlnák fel mindenféle vad elméletek titokzatos
ismeretlen gyilkosokról.

- Kaphatok egy cigarettát? - szakította félbe Maud. - És nyugodj meg te is, Stig.
Tudod, hogy nem tesz jót neked, ha felizgatod magad. Egyébként egészségedre!

Ittak. Stig nagy kortyokban, szomjasan, a lány csupán ajkaival érintve a

poharat.

- Ma beszéltem Svensson főfelügyelővel - vette fel a beszéd fonalát újból

Maud. - Azt mondta, hogy befejezték a nyomozást. Attól félek, nagyon un már
engem, és tulajdonképpen meg is tudom őt érteni.

Stig vigyorgott.

- Konok kis ördög vagy, Maudie, ha nekidurálod magad. Minden részvétem a

felügyelőé. De a rendőröket nehéz levenni a lábukról, mi?

Maud poharát kezében forgatva szomorúan felsóhajtott.

- Ha Jim legalább védekezni tudna. De csak fekszik, csak fekszik, és bámul a

mennyezetre. Nem lát semmit, nem emlékszik semmire...

- Nem javult az utóbbi időben?

- Nem tudom - mondta Maud megremegő hangon. - Olyan nehezen tudja magát
megértetni. A golyó felhasította a fejbőrét, és erős agyrázkódást okozott. Az orvosok
először azt hitték, hogy Jim nem éli túl. És látod, Stig, ez az, igen, ez az, ami annyira
biztossá tesz engem abban, hogy Jim ártatlan. Nem halt meg, holott az orvosok azt
hitték, hogy nem éli túl. A jóisten nem akarhatja, hogy csak azért maradjon életben,
hogy aztán gyilkosság miatt életfogytiglani kényszermunkára ítéljék. Meg tudod ezt
érteni, Stig?

A kandallóból szikraeső hullott a padlóra. Stig odament, és megpiszkálta a

tüzet, amely, kezdett leégni. A megvilágított padlórész egyre inkább
összezsugorodott, a sötétség közeledett a sarkok felöl.

A fiatalember a fotel karfájára ült, és gyengéden átölelte a lány vállát.

Csendben bámultak a tűzbe.

- Természetesen megértem, mit érzel - szólalt meg Stig egy idő után rekedten. -
Bizonyára megértem. Ugyanúgy, ahogy te is megérted, mit érzek irántad. És a
dologban a legrosszabb az, hogy azt hiszem, a helyzet mindkettőnk számára
egyformán reménytelen. Az élet mindenesetre fenemód furcsa.

Gyengén megszorította a lány vállát, felállt, és meggyújtott egy állólámpát a

sarokban. Miközben új grogot kevert magának, félrehajtott fejjel a lányt nézte, aki
nem mozdult.

- És most mit kívánsz, mit csináljunk? - kérdezte gyengéden Stig. - Egyébként

hogy áll az ügy, megindul az eljárás Jim ellen?

A lány megrázta a fejét.

- Jim még beteg.

- Nem tud beszélni?

- De igen, beszélni éppen tud. De olyan furcsákat mond. És nem emlékszik

semmire. Én - és itt egy pillanatra megtört Maud hangja -, én nem hiszem, hogy
megismer, habár az utóbbi időben javult az állapota. Amikor néha megszólal,
önmagában véve világos és érthető, amit mond. De furcsa gondolatai vannak. Olykor
valami fekete kesztyűről beszél. Értelmes mondatok értelmetlenekkel keverednek. Ez
olyan zavaró... olykor szinte félelmetes.

A tűz utolsókat lobbant, néhány kis láng fogócskát játszott, mielőtt végleg
kihunyt.

Maud felállt, és kicsit összerázkódott. Habozva Stigre nézett, aki a poharával

játszadozva állt előtte.

- Ha te nem volnál Stig, nem is tudom, mihez fognék. Nagyon hálás vagyok
neked, de...

Stig bólintott, és kissé fanyarul mosolygott.

- Oké! Tudom, mi a helyzet. És ha vigasztalásra szorulok, mindig kéznél van

ez a hűséges pohár. De tudnod kell, te mindig számíthatsz rám.

Svensson főfelügyelő elégedett volt. Pipája egyenletesen, jól szelelt, és

íróasztali székét egyre veszélyesebb szögben hátradöntve önfeledten játszadozott
dohányzacskójával. Éppen lezárt egy bonyolult sikkasztási ügyet, és ha nem csinál
senki valami újabb disznóságot, talán lesz néhány nyugodt napja.

Egy rendőr nyitott be. A főfelügyelő szemrehányó tekintettel nézett rá.

- Erlandsson mérnök úr keresi a főfelügyelő urat.

Svensson arca elkomorult.

- Hm. Mit...?

- Azt mondja, a Thorpert-ügyben ...

A főfelügyelő széke hangos koppanással visszazökkent a padlóra.

- Micsoda? - morogta összevont szemöldökkel. - Azt az ügyet már lezártuk.

Mondja, hogy nem... no, igen... az ördögbe... Engedje be.

Stig a szobába lépve egy elkeseredett rendőrtiszttel találta magát szemben, aki
ingerülten turkált egy csomó papír között.

A főfelügyelő az ötvenes éveit taposta. Arca éles metszésű, energikus, szürke

szeme kemény tekintetű, bár bizonyos pillanatokban meglepően barátságos. Enyhén
őszült, és barna tweedöltönyt viselt. Intett Stignek, hogy foglaljon helyet.

- Nos, főfelügyelő úr - kezdte Stig -, tulajdonképpen nagyon furcsán érzem

 magam, hogy így beállítok, és zavarom magát.

A főfelügyelő összeráncolt homloka kissé kisimult.

- De a dolog úgy áll - folytatta Stig -, hogy... igen ... nem is tudom, hogy
fejezzem ki magam... de, szóval én nagyon jó barátságban vagyok Maud
Breckmannal, aki jó néhányszor felkereste a főfelügyelő urat.

A főfelügyelő szürke szemében halvány mosoly villant fel, de nyomban el is

tűnt.

A mosoly felbátorította Stiget, és most már bátrabban folytatta.

- Maud Breckmann, mint főfelügyelő úr is tudja, nem mindenben ért egyet a

Thorpert-ügyben folytatott vizsgálat eredményével. Sokat beszélgettünk erről. Én
ugyanis szintén a Thorpert cégnél dolgozom. Most úgy látszik, hogy Jim Thorpert
ügye, sajnos, tökéletesen tisztázva van, még ha én személy szerint nem tudom is
megérteni, hogy egy olyan remek kolléga és főnök, mint Jim Thorpert, hogy gyil...,
illetve hogy ölhette meg a feleségét.

Stig kérdőn nézett a főfelügyelőre, de az inkább hallgatott.

- Maud azonban - folytatta Stig - semmiképpen sem hagyja meggyőzni magát.

Tudom, több ízben beszélt a főfelügyelő úrral, és a főfelügyelő úr megmagyarázta
neki, mi a helyzet. De Maudról leperegnek az érvek. És bizonyos tekintetben meg
tudom őt érteni. Én magam sem akarok hinni Jim Thorpert bűnösségében. Azonban
mint műszaki ember, kénytelen vagyok meghajolni a tények előtt.

A főfelügyelő továbbra is hallgatott, és elkezdte gondosan megtömni a pipáját.

Stig előszedte a magáét, és kérdőn nézett a főfelügyelőre.

- Megengedi?...

- Természetesen - Svensson odanyújtotta dohány zacskóját. - Próbálja meg az

enyémet, mérnök úr. Felerészben George Washington, felerészben Prince Albert.
Talán kissé szokatlan, de az én ízlésemnek megfelelően erős.

Miközben Stig a pipáját tömködte, a főfelügyelő lopva tanulmányozta őt. A

szögletes, szeplős arc nyílt, rokonszenves benyomást tett rá. Most kissé
gondterheltnek látszott, de a főfelügyelő, aki jó emberismerő volt, felfedezte a
szokottnál pillanatnyilag nyilván rendezettebb külső mögött a humorérzéket és az
ifjúság gondtalanságát.

Amikor mindkettőjük pipája megfelelően szelelt, és a hamutartóban tovább

nőtt a már addig is tekintélyes gyufahalmaz, Stig folytatta mondókáját.

- Nos, hol is tartottunk?... Igen, Maud tehát nem akarja feladni az ügyet, annak
ellenére, hogy önök teljesen tisztázottnak látják. Kezdek gyanakodni, hogy Maud
Breckman esetleg önállóan akar kezdeni valamit, és ez nyugtalanít. Maud Breckman
olyan lány, aki tud magára vigyázni. De ha... tegyük fel, ha minden valószínűség
ellenére mégis igaza van... akkor a gyilkos szabadon jár. És ebben az esetben nem
tudhatjuk, milyen veszélyeknek teszi ki magát. Ezért azt hiszem, kénytelen leszek
rajta tartani a szemem.

- Ez nem árthat. Maud Breckman nagyon dús fantáziájú hölgynek látszik, és

valószínűleg nagyon vállalkozó kedvű is. - A főfelügyelő felsóhajtott. -
Természetesen a legjobb lenne, ha le tudná őt beszélni. Biztosíthatom a mérnök urat,
hogy az ügyet teljesen tisztáztuk, minden elképzelhető vizsgálatot lefolytattunk.

- Nem foglalná össze röviden a vizsgálat eredményét? - kérte Stig. - Feltéve

persze, ha nincs túlságosan elfoglalva.

- Hát - vonakodott a főfelügyelő -, nem is tudom. Tulajdonképpen nagyon el...

De összesűríthetem a dolgot, és talán nem vesz túl sok időt igénybe.

Hátradőlt székében, és szippantott néhányat pipájából, mielőtt hozzákezdett.

- Jim Thorpert augusztusban érkezett haza Amerikából. Hogy itthon mi várta,

azt ön is tudja. A felesége eltűnt, a kislánya - néhány nappal korábban -
gyermekbénulásban meghalt. Az eddigiekben nincs semmi rejtélyes. Megvizsgáltuk a
levelet, amelyet Thorpertné hagyott a lakásban, és amelyet férje zsebében találtunk
meg. Megállapítottuk, a levelet kétségtelenül Thorpertné írta, és a kislány valóban
gyermekbénulásban halt meg. Beszéltünk a kezelőorvossal és a kórház
személyzetével, ahová a kislányt beszállították. A felesége beköltözött egy ismerős
házaspár lakásába a Norr Mälarstrandon. Megegyezett velük, mielőtt elutaztak
külföldre, júliusban. A házaspár a tragédia időpontjában Olaszországban tartózkodott,
és a lakásukban történtekhez semmi közük. A gyermek halála, úgy látszik, mélyen
megrendítette Thorpertnét. Nyilván végleg el akarta hagyni a férjét, és a kislány
halála után következetesen kerülte őt. Elköltözésének nyomait úgyszólván teljesen
eltüntette. Szállítóvállalatot nem vett igénybe, részletekben hurcolkodhatott át a
Gärdetből a Norr Mälarstrandra. A Norr Mälarstrand-i házfelügyelőt megkérte,
idegeneket ne engedjen be, és ne említse senkinek, hogy a házban lakik. A
házfelügyelő pontról pontra eleget tett kérésének. A kislány temetése is a legnagyobb
csendben történt, mondhatni a legnagyobb sietséggel. Ezzel elérkeztünk a Norr
Mrtlarstrand-i tragédiához. Nem tudjuk, Thorpert mérnök miként derítette ki, hogy a
felesége ott lakik. Valószínűleg véletlenül bukkant rá, és követte odáig. Breckman
kisasszony verziója szerint Thorpertné találkozott férjével a ház előtt, ahova taxin
érkezett, de nyomban elmenekült. Thorpert úr a nyomát vesztette, és visszatért Norr
Mälarstrandra. Az ebéd idejére átadta az őrködést Breckman kisasszonynak.
Thorpertné váratlanul visszaérkezett, ezúttal is taxin. A kocsi rövid várakozás után
visszaindult a városba. Breckman kisasszony a hátsó ülésen egy fekete ruhás hölgyet
látott, azt hitte, Thorpertné, és a mérnök úr kocsiján követte a városon keresztül fel
Östermalmig.

A főfelügyelő kissé gúnyosan mosolygott, és Stig úgy érezte, védelmébe kell

vennie Maudot.

- Maud Breckman hajlamos arra, hogy elhamarkodja a dolgokat. De talán nem

is volt olyan könnyű eldöntenie, hogy mit csináljon.

- Igaz, nem volt könnyű - ismerte el a főfelügyelő. - Meg lehet érteni a

tévedését. Szóval miközben Breckman kisasszony a taxit üldözte, Thorpertné nyilván
felment a lakásba. Ekkor érkezett vissza Thorpert mérnök. Taxival jött, és a
Kungsholmsgatanon szállt ki. Ez az utolsó, amit még biztosan tudunk. A
továbbiakban már csak feltevésekre vagyunk utalva. De ezek jól alátámasztott
feltevések.

Svensson megszívta a pipáját.

- Nem tudjuk, Thorpert mérnök hogyan jutott be a lakásba. Legvalószínűbb,

hogy Thorpertné maga bocsátotta be. Aztán összeszólalkoztak, a mérnök lelőtte a
feleségét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Bennünket Breckman kisasszony
riasztott, miután Östermalmból visszatérve a házfelügyelő kíséretében bement a
lakásba, és felfedezték a tragédiát. Amikor a helyszínre érkeztünk, Thorpertné a
hálószobában feküdt az egyik ágyon. Két lövést kapott a mellébe, valószínűleg
egészen közelről, és a halál pillanatok alatt beállt. Egy ponton némileg bizonytalanok
vagyunk. Lehet, hogy az ágyon feküdt, amikor a férje rálőtt. Az arckifejezése egészen
nyugodt volt, tehát nem kizárt, hogy alvás közben érte a halál. Ez esetben nem ő
engedte be a férjét a lakásba. A másik elképzelés szerint Thorpertné - aki előzőleg
ajtót nyitott a férjének - egy fotelban ült az ágy mellett, amikor lelőtték. Erre vannak
is halvány jelek. Ebben az esetben Thorpert mérnöknek, miután feleségét agyonlőtte,
át kellett őt vinnie a fotelból az ágyra. Talán megbánta tettét. Találtunk egy vérfoltos
törülközőt Thorpertné vérével, és lehet, hogy a mérnök megpróbálta elállítani a
vérzést, amely elég gyenge volt. Továbbá Thorpert mérnök kezein is voltak vérfoltok,
ugyancsak a felesége véréből. Amikor megtaláltuk őt, az ágy végénél a padlón feküdt.
A golyó a fejtetőn találta el, és az ágy mellett vágódott a falba. Valószínűleg térdelő
helyzetben lőtt magára. A kéztartás megfelel az öngyilkossági verziónak. A keze
megremeghetett a lövés pillanatában, ettől csúszott félre a lövés. A pisztoly Thorpert
mérnöké, benne van a fegyvernyilvántartásban is. És az is biztos, hogy mind a három
lövést ugyanabból a pisztolyból adták le, és a pisztolyon nem voltak más
ujjlenyomatok, mint a mérnök úréi.

Stig közbevágott:

- De aligha járkált állandóan pisztollyal a zsebében, elvégre nem gengszter.

- Nem, persze hogy nem - válaszolta a főfelügyelő. - De miután az étteremből

eljött, taxival elment a lakására. Néhány percig tartózkodott odafent, és feltehetőleg
ekkor vette magához a pisztolyt. Akkor már tudta, hogy felesége a Norr
Mälarstrandon tartózkodik, és meghozta végzetes elhatározását. Ennyit tudtam
elmondani.

Stig elgondolkodva szívta pipáját, aztán egyetértően bólintott.

- Igen - mondta -, egyetértek a főfelügyelő úrral. Megvan minden: az indíték,

az alkalom, a fegyver... szinte olyan, mintha tetten érték volna. - Stig komoran
megcsóválta fejét. - Szegény Jim, bizonyára megbolondult.

- Ühüm - hümmögött a főfelügyelő. - A felesége elhagyta, a kislánya meghalt.

Az ilyesmi bizony bárkit összetörhet.

- És most mi következik?

- Hát, várnunk kell. Amint tudja, egy ideig élet-halál közt lebegett, elvesztette
az emlékezőtehetségét. Nem emlékszik semmire azt követően, hogy hazaérkezett
Amerikából. Nagyon nehéz kihallgatni. De az orvosok szerint rendbe fog jönni.
 Stig komoran nézett a főfelügyelőre.

- Hogy aztán elítéljék?

A főfelügyelő vállat vont, jelezve, hogy ez nem rá tartozik.

Stig felállt, és megköszönte a beszámolót. Svensson elnézően mosolygott.

- Próbálja meg jobb belátásra bírni Breckman kisasszonyt - mondta atyaian

megveregetve Stig vállát. - Breckman kisasszonynak meg kellene szabadulnia ettől az
ügytől. Minél hamarabb. Egy olyan kedves fiatalembernek, mint a mérnök úr, igazán
nem lenne...

Stig szkeptikus arccal távozott.

Fehér falak, fehér mennyezet.

És az örökös gondolkodás. Az emlékek, amelyek nem akarnak felbukkanni, és

a zavaros, furcsa gondolatok, amelyek nem mennek ki a fejéből.

Hallotta, hogy nyílik az ajtó, de nem volt kedve megnézni, ki az. Talán újabb
kérdésekkel jött valaki. Az orvosok és a többiek. Mindig egy csomó kérdés...

Igazán volt min töprengenie. Megoldásra váró problémák. Például az a sofőr.

Tudta, hogy volt valami különös azzal a sofőrrel. Hogy is hívták?... Karlsson? Aki a
repülőgépet vezette...

Valaki ült az ágya mellett... Inkább érezte, mint látta. Éppen teljesen el volt
foglalva azzal a két kézzel, amelyek ott szoktak feküdni a szürke takarón. A
sárgásfehér, sovány, nyugtalan kezek, amelyek állandóan a lepedőt babrálták.

A saját kezei, amint nemrégiben felfedezte. A tehetetlen, tulajdonképpen

felesleges kezek, amelyek nem tudtak semmi hasznosat csinálni, csak hevertek a
takarón, és babrálták a lepedőt.

Ekkor egy másik kéz tűnt fel a takarón. Kis, határozott kéz, amely megfogta az
övét. A kis kézen keskeny, zöld köves gyűrű volt. Zöld... Mit is hallott a zöld színről?
A remény színe. Ezt már az iskolában megtanulta. A remény színe?... Ő vajon miben
reménykedhet?
 Biztosan egy lány ül mellette. Már korábban is volt ott - jutott hirtelen az
eszébe. Különös, de erre emlékezett. Még mire tudna emlékezni? Karlsson... egész
biztosan volt valami azzal a Karlssonnal...

- Karlsson - mondta hirtelen röviden és határozottan, hogy hallja, tud-e

beszélni.

Hallotta, hogy a mellette ülő lánynak felgyorsult a lélegzete, és kezén enyhe

szorítást érzett.

Ha láthatná, ki ül mellette! Ehhez azonban el kellene mozdítania a tekintetét, el

kellene hagynia kezei jól ismert látványát. Talán olyasmit látna, ami felizgatná, talán
kénytelen lenne megpróbálni emlékezni egy arcra, amely…

Lassan elmozdította tekintetét a gyűrűt viselő kis, határozott kézről,

végigsiklatta egy barna kabátujjon - a barna nem a remény színe, gondolta -, aztán
tovább egy barna kabátkán, és megállt egy zsebkendőnél. Egy zöld zsebkendőnél a
mellzsebben. Zöld - gondolta. - Ez már jobb!... A lánynak zöld zsebkendője van. És
zöld gyűrűje.

- Zöld - suttogta, és mosolyogni próbált, de csak szánalmas fintor lett belőle.

A lány megint szaporábban lélegzett, és mondott is valamit. Jimnek

összpontosítania kellett minden figyelmét…

- Jim! - A hang halk volt és dallamos. Talán kissé rekedtes, és talán kicsit
szenvedélyes, szinte követelő. - Jim, mit mondasz? Én vagyok, Maud.

Maud - gondolta Jim. - Ismertem egyszer egy lányt, akit Maudnak hívtak. A
gimnáziumból. Együtt mentünk az iskolabálba. Mindig kék ruhát viselt. Vagy nem
kéket?

Becsukta szemét. A gondolkodás mindig némi fájdalommal járt. Egyébként azt

a lányt nem is Maudnak hívták - jutott eszébe.

- Én vagyok, Jim - folytatta a lágy hang. - Maud Breckman!

Semmi válasz, de a kezek a takarón kicsit megnyugodtak.

Maud Breckman! Tehát valahonnan ismernie kellene. Maud? Nem, nem támadt
semmi visszhang Jim furcsán üres fejében.
 Breckman? Breckman kisasszony? Lenne szíves, Breckman kisasszony,
letisztázni ezt a levelet? Telefonált valaki, Breckman kisasszony, amíg én... - villant át
az agyán.

- Breckman kisasszony - mondta szinte kifejezéstelen hangon. - Telefonált

valaki?

A lány majdnem felzokogott.

- Nem, Jim - suttogta -, senki sem telefonált mostanában, és senki sem fog
telefonálni, amíg nem leszel megint jól. Amíg vissza nem térsz az irodába... Bocsáss
meg, Jim, hogy tegezlek, de képtelen vagyok azt mondani, Thorpert mérnök úr.

Thprpert mérnök úr? Igen, ez ő maga, ő az.

- És vissza fogsz jönni, Jim - folytatta a lágy hang. - Tudom, hogy visszajössz.
De előbb meg kell gyógyulnod, és meg kell erősödnöd. Ma sokkal jobban, sokkal
egészségesebben nézel ki, Jim. Sokkal jobban! Hamarosan teljesen jól leszel,
meglátod.

A hang suttogásban halt el. Mintha nem akarta volna folytatni... nem akarta
volna kimondani, mi fog történni, ha Jim teljesen egészséges lesz.

Meg kell gyógyulnia? Tulajdonképpen miért kell meggyógyulnia? Hiszen

egészen jól van. Csak azok a fejfájásai ne lennének. Amikor a feje elkezd zakatolni...

- Meg kell tanulnod beszélni is, Jim - folytatta a lágy hang -, hogy el tudd
mondani, mi történt valójában.

Mi történt valójában?

Most Breckman kisasszony is kezdi! Ő is tudni szeretné, mi történt? De hiszen

már elmondta többször is. Vagy csak álmodta? Válaszolt a kérdésekre. Vagy talán
nem válaszolt? Talán azt is csak álmodta?

Jim nem tudta.

Mégiscsak különös az élet. Feküdt az ágyban, és töprengett. Eszébe jutott egy

csomó dolog. Emberek jöttek, és kérdezősködtek. És ő válaszolt. És nem tudta, hogy
tényleg válaszolt-e.
 Igen, mindez valóban furcsa volt.

De a repülőgép-balesetről biztosan beszélt. Ez az, amire különösen jól

emlékezett.

- Repülőgép-baleset - mondta érthetően.

No, ez jól ment! - gondolta.

A lány közelebb hajolt hozzá. Jim újból kinyitotta a szemét, és látta, hogy a
lány most közvetlenül ott ült előtte. Zsebében továbbra is ott volt a zöld zsebkendő.

Jim feljebb emelte tekintetét.

Magas nyakú fehér blúz, gömbölyded, puha áll, remegő, piros száj, keskeny orr
és szürke szemek.

Megállapodott a lány szeménél.

Miért néz olyan gondterhelten? - tűnődött. - Egy ilyen bájos lány, és olyan
gondterhelt. Egyébként határozottan láttuk már egymást. Maud Breckman! - csillant
fel a szeme diadalmasan. - Már találkoztunk egymással.

- Igen, Jim - mondta halkan Maud - a repülőgép-baleset. Hogy is történt?

Megint a kérdések. De hogy is volt azzal a repülőgépszerencsétlenséggel? -

erőltette emlékezetét homlokát ráncolva.

- Karlsson, a sofőr - mondta nehezen forgó nyelvvel. - Karlsson, a sofőr, ő

tudja...

Istenem, megint zakatolt a feje. Behunyta szemét rettenetes fájdalmában,

nyögött és vonaglott az ágyban.

Amikor Maud távozott, könnyek csillogtak a szemében.

A SOFŐR

A kertből gyermeklárma hallatszott be. Karlssonné éppen a kalapot tette a

fejére a hallban. Megfordult, igazított kicsit rajta. Igazán jól állt neki ez az új kalap.
Határozottan sikkes volt. Még fiatalabbnak is látszott benne. Hát még ha daueroltatna
is? Remek, gondolta, hogy nem kell annyira fogukhoz verniök a garast.

Tulajdonképpen nem tudta, honnan kapja Alfred a pénzt. De nem is törődött

vele. Fő, hogy kapta, mindenük megvolt, és rendesen tudta öltöztetni a gyerekeket.

Tényleg ennyit lehet nyerni az ügetőn?

Nyilván!

Belesett a nappaliba, ahol hites ura - hasán a kiterített esti újsággal - a kanapén
hevert. Éppen újból szundítani készült. Megérdemli, hogy aludjon egy kicsit. Egy
taxisofőr nem sokat pihenhet a szolgálatban.

Furcsa egy eset azokkal a nyereményekkel. A nyáron még szűkösen voltak. De

aztán nyilván a férjéhez szegődött a szerencse az ügetőn. Talán a taxival is jobban
keresett. Az utasok jó borravalókat adnak mostanában. De...

A férje kedélye azonban nem javult. Akkor volt a legjobb, amikor aludt.
Olykor kimaradt, és alighanem kirúgott a hámból, habár azt állította, hogy túlórázott.
Csak be ne csukják ittas vezetés miatt! Akkor cseberből vederbe esnénk - tűnődött az
asszony.

Egyébként be kellene fejeznie az ügetőre mászkálást. A szerencséje nem tarthat

örökké. Felnőtt ember létére találhatna magának jobb elfoglaltságot is. Az olyan
helyeket, mint az ügető, törvényben kellene betiltani - vélte kissé következetlenül. -
Isten tudja, nem mászkál-e nőkkel is?... De mit állok, és lopom itt a napot, mikor le
kell mennem Ellenhez.

A kanapé felől szuszogás, horkolás hallatszott. Remek - gondolta, miközben

elhagyta a házat. - Aki alszik, nem vétkezik.

A gyerekek eltűntek a szomszéd ház irányában, és Karlssonné szapora

léptekkel elindult lefelé az úton.

A sarkon egy fiatal nő jött vele szemben, és befordult a házuk felé vezető útra.

Karlssonné pár lépés után megállt. Tulajdonképpen maga sem tudta, miért.
Visszament a sarokig, és felnézett a házuk felé. Érezte, hogy elpirul. Mintha nyíltan
meggyanúsítaná a férjét...

A fiatal nő lassan ment tovább az úton. Vörösbarna kosztümöt viselt. Barna

baszk sapkája alatt vállig érő vörösesszőke haj csillogott. Az utcai lámpa fénye
megvilágította nejlonharisnyás karcsú lábait.

Úgy tűnt, mintha a lány keresett volna valamit. Most még lassabban haladt, és
nézegette a házszámokat. Karlssonék háza előtt átment az utca másik oldalára, és
eltűnt a sötétben.

Karissonné valahogy nyugtalannak érezte magát. Mintha egy pillanatra egy

alak körvonalait látta volna házukkal szemben az árnyékban, de ebben nem volt
biztos. Kis idő után folytatta útját.

Karlsson hortyogott.

A gyerekek bementek a lakásba, egy ideig lármáztak, aztán ágyba bújtak.

Karlsson felébredt a zsivajból, dühösen morgolódott, majd újból elaludt.

Ekkor megszólalt az ajtócsengő. Élesen, sürgetően.

Karlsson felriadt, és dühösen a telefonra pillantott. Az ajtócsengő újból

felharsant. Karlsson felült a kanapén, és elgondolkodva vakargatta a fejét. A csengő
tovább szólt, erősen, hosszan, kitartóan.

- Az ördög vigye el. Az ember egy percig sem maradhat nyugton. Ki az

ördög...

Az ajtó előtt egy fiatal lány állt. Szeme különösen, szinte fenyegetően csillogott
a hallból kivetődő fényben. Vörösbarna kosztümben és barna baszk sapkában volt.
Vörösesszőke haja csillogott a lámpafényben.

Hosszan nézett a sofőrre.

- Karlsson úr? - kérdezte kissé rekedt hangon.

Karlsson nem tudta hirtelenjében, mit mondjon, és csak bólintott.

- Bemehetek? - kérdezte a lány, és mielőtt Karlsson válaszolhatott volna,

belibegett a hallba. Gyorsan körülnézett, majd továbbment a nappaliba, és nyugodtan
leült egy szék szélére. Lassan levetette kesztyűjét, közben merően nézte Karlssont, aki
az ajtóban állt, és úgy látszott, zavarban van. Először nem tudta, mit csináljon a
kezeivel, aztán zsebre dugta.

A lány kissé bizonytalanul mosolygott.

- Csak néhány kérdést szeretnék feltenni - mondta.

Karlsson bizalmatlannak látszott.

- Kérdéseket? - Egyszerre felderült az arca. - A Gallup Intézettől?

A lány újból mosolygott, és kis kézmozdulatot tett egy szék felé. Karlsson
anélkül, hogy tudta volna miért, leroskadt a székre.

A lány körülnézett a szobában. Nyugodtan, sietség nélkül.

- Szépen lakik itt.

Karlsson kissé zavartan nézett a rendetlen kanapéra, és felemelte a padlóra

esett újságot. Véreres, piszkosszürke szemei ide-oda jártak a szobában. Esetlenül
végigsimitotta gyér haját, és ösz-szehúzta nyakánál kigombolt ingét. Nadrágtartója
piszkosbarna színű volt, és egyik nadrággombja leszakadni készült. Fekete
egyennadrágjában volt, amelynek egyik térdén olajfolt éktelenkedett. Diszkréten
eltakarta az újsággal, mire szőrös, piszkos keze került a lámpafénybe.

Nyugtalanul feszengett a széken.

- Aha - mondta bizonytalanul -, és mi az, amit a kisasszony...

A lány újból mosolygott. Ezúttal kissé kimértebben, majd hirtelen

elkomolyodott.

- Nem - válaszolta lassan. - Karlsson úr félreértett engem, nem

közvéleménykutató vagyok. Mégis szeretnék feltenni néhány kérdést.

A sofőr hirtelen gyanakvóvá vált.

- Már van porszívónk - mondta dühösen.

A lány ezúttal szívből mosolygott, és megrázta fejét.

- Megint téved, Karisson úr. Nem porszívót árulok, magánügyről van szó.
Egyébként mi már találkoztunk.

Karisson kérdőn meredt a lányra, és megrázta a fejét.

- Találkoztunk? Bizonyára téved. Én nem emlékszem...

- Pedig találkoztunk. Ez biztos - szakította félbe a lány. - Persze csak futólag.

Így nem csoda, ha nem emlékszik. Augusztusban történt. Maga összeütközött egy
személyautóval, igaz? És néhány nappal később felkereste a személyautó
tulajdonosát, hogy kártérítést kapjon. Talán most már emlékszik.

A sofőr reagálása jelentéktelen volt, de észrevehető. Tartása kissé merevebb

lett, szeme tágra nyílt, szája megkeményedett.

- Nos? - kérdezte a lány közömbös hangon.

A sofőr nagyot nyelt, és ültében kissé előrehajolt.

- Sejtelmem sincs, miről beszél - mondta rekedt hangon.

A lány hátradőlt a széken, és keresztbe vetette karcsú lábait. A rövid szoknya

nem sokat takart belőlük. A sofőr szemei ide-oda vándoroltak, a lány arcáról a vonzó
lábakra, onnan a szobára, és vissza a lányra.

A hangulat valahogy nyomasztóvá vált. Mintha valami idegen és fenyegető

férkőzött volna a szobába. Valami, amitől mind a ketten féltek. A lány azonban
megőrizte nyugalmát.

- Bizonyára emlékszik - vetette oda könnyedén. - Ha akar!

A sofőr hirtelen méregbe jött.

- Hallgasson ide, hölgyem - sziszegte. - Nem tudom, minek jött ide, és nem
tudom, hogy maga kicsoda. Mi lenne, ha kibökné, mi köze a dologhoz. Talán
újságíró?

A lány újból mosolygott. Kissé rejtélyesen, vélte a sofőr.

- Nem éppen újságíró - válaszolta a lány. - Érdekelt vagyok az ügyben, amely

valószínűleg összefügg azzal az összeütközéssel.

- Milyen összeütközéssel?
 - Azzal, amelyik augusztusban történt - ismételte a lány fáradt mosollyal. - Kár
tagadnia. Higgye el, nincs semmi értelme. Beszéltem a céggel, amelynél
augusztusban a jobb hátsó sárhányóját megjavíttatta. - A lány fölényes gúnnyal nézett
a sofőrre. - Nos?

Ez telitalálat volt. A taxis ideges lett, néhányszor nagyot nyelt, mielőtt

válaszolt.

- Hát, igen. De még ha így is van, mi a fenét akar?

- Tudni szeretném, hogy történt.

- Hogy történt? - A sofőr hangjából nyugtalanság érződött. - Én... De az

ördögbe is! Mire jó ez?... Nekem jött egy másik autó, ez az egész.

A lány továbbra is fölényben volt.

- Néhány nappal később - folytatta könyörtelenül - elment az autó gazdájához,

és kártérítést kért, de az ügy nem rendeződött. A kártérítést a mai napig sem kapta
meg a kocsi tulajdonosától. Újból el kellett volna mennie. Miért nem ment el újból?

A sofőr nem válaszolt, mereven a szőnyegre bámult

- És egy másik dolog - faggatózott a lány kis idő múlva. - Milyen az anyagi
helyzete, Karlsson úr?

- Az ördögbe, ehhez meg mi köze?

A lány újból mosolygott. Hallgatott, várakozott. A férfi idegessége fokozódott.

A kezeit nem tudta nyugodtan tartani, cigarettát kotort elő, ügyetlenkedett a gyufával.
A homlokán izzadságcseppek jelentek meg.

- Nos?

A lány hangjából kíérzödött, további kérdéseket tartogat, és többet tud, mint

amit elmondott.

- Hát... nem panaszkodhatom - válaszolta megjátszott könnyedséggel a férfi.

A lány egy pillanatra sem vette le hideg, szürke szemét a sofőr nyugtalanul ide-
oda rebbenő tekintetéről. A halvány, ironikus mosoly sem maradt el szája szögletéből.
Magabiztossága, rendíthetetlen nyugalma idegesítette a taxist.
 - Mi a nyavalyát akar tulajdonképpen? - fakadt ki. - Én békében akarok
maradni. Menjen az útjára! Hallotta, mit mondtam? Menjen az útjára! - Felállt, szinte
fenyegetően. Arca sötét és elkeseredett volt, szemei vérbe borultak a dühtől, de belül
félt. - No - most már szinte ordított -, hajlandó végre elmenni? Vagy telefonáljak a
rendőrségre?

A lány szinte vidáman mosolygott.

- Talán tegye azt, igen! Ez jó ötlet. Nos, telefonáljunk a rendőrségre, Karlsson

úr?

- Hagyja abba a hülyeségeit! - kiáltotta a sofőr magából kikelve és menjen a

fenébe, vagy én dobom ki magát!

Nekivadultnak látszott, és a lány egy pillanatra megijedt. De uralkodott magán,

felállt, és nyugodtan elindult az ajtó felé. Onnan visszafordult.

- Hát akkor a viszontlátásra, Karlsson úr. És köszönet a csevegésért. Nagyon...

tanulságos volt. Talán még látjuk egymást.

Azzal eltávozott.

A telefon éles hangon megszólalt.

A férfi a kanapén nem mozdult. A csengetések ismétlődtek.

Vigye el az ördög! Az átkozott telefon nem akar elhallgatni. Ki kellene tépnie a

zsinórt a falból. Igazán ráférne egy kis nyugalom. Azóta, hogy az a lány pár napja
nála járt, egyre fokozódó nyugtalanságot érzett. Mi az ördögöt tudhat? Hiszen ő nem
csinált semmit. Amennyire ő tudja, senki sem csinált semmit.

A telefon tovább csörgött. Aztán hirtelen ábbahagyta. Így talán még rosszabb
volt. A csend nyomasztóvá vált. A sötétség sűrűsödött a sarkokban. Ha legalább Inga
többet lett volna otthon. Állandóan Ellenhez futkos. És persze pletykáznak. Isten
tudja, min kotlanak. Egyébként talán még jobb is így. Nem kell hallgatnia az örökös
zsörtölódését.

Eszébe jutott a hang a telefonban, az a különös, elmosódó hang. Régen nem

hallotta.
 De a pénz, az jött. Pontosan. Tulajdonképpen mi a fenéről van szó? Nem értett
semmit az egészből. Egyébként nem is volt kedve ahhoz, hogy töprengjen rajta.
Mindegy. A pénz mindig jól jött. Inga is nyugodtabb lett egy kicsit...

Ha...

Megint a telefon!

Szinte összekuporodott a kanapén. Nem, nem akart válaszolni. Soha az életben.

De hátha Inga...? Felült a kanapén.

A telefon tovább csengett.

Odament a készülékhez, felemelte a kagylót.

~ Halló - suttogta elfúló hangon.

Megint az az elmosódó, rekedtes hang. Jól ismerte a korábbi beszélgetésekből.

Az a különös, személytelen hang.

- Igen - morogta. - Igen, igen. Legyen nyugodt! Én megkapom a magamét, és

akkor minden oké. De hallgasson ide, talán nincs minden egészen úgy, ahogy maga
szeretné. Pár nappal ezelőtt itt járt nálam egy csaj, és pokoli módon kíváncsi volt.

A telefonban dühös duruzsolás hallatszott.

- Honnan tudhatnám, mit akart az az átkozott nő? - fortyant fel a sofőr. -

Mindenesetre jó sokat kérdezett.

Rövid kérdés a telefonban.

- Nem, mondom, hogy nem. Nyugodt lehet. De nem tetszik nekem az a csaj.
Néhányszor telefonált is, és talán leskelődik utánam.

Újabb kérdés.

- Honnan az ördögből tudhatnám a nevét?

A vonal megszakadt.

Az eső elállt, de a fákról még hullottak az esőcseppek. A kevés utcai lámpa

csillogó fénykört vetett az aszfaltra, de a lámpák közt hosszú szakaszok bizonytalan
homályba vesztek. A komor fák között itt-ott sárga fények villództak. Ahogy az ágak
hajladoztak a szélben, a fény ringó ábrákat rajzolt az esőtől nedves, levél borította
talajra.

Egy fa mellett a sötétben karcsú alak húzódott meg.

Az esőköpenyes lány merően nézett egy világos ablakot a szemközti házban,

Karlssonék házában.

Lejjebb az utcasarkon magányos esti sétáló tűnt fel. A lány hátrahúzódott az

árnyékba.

Könnyű cipősarkak kopogása hangzott fel a járdaköveken. Egy nő közeledett

gyors léptekkel, és eltűnt a szemben lévő házban, ahol csakhamar újabb ablak
világosodott ki.

Egy idő múlva a földszinten minden fény kialudt, és az emeleten gyulladt ki

újabb fénynégyszög, aztán az is kihunyt, és az egész ház sötétségbe borult.

Ma este sem... - gondolta a lány. - Ma este sem...

Várt egy kicsit, aztán elindult lassan az utcán lefelé. Az állomáson felszállt a
stockholmi vonatra. A fülkében néhány kései utas szundikált. A lány egy sarokba
kuporodva egész kicsire húzta össze magát, mintha láthatatlanná akart volna válni.
Senki sem nézte meg közelebbről, senki sem sejtette, milyen gondolatokkal
küszködött.

Stockholmban trolival felment Kungsholmenre. Eltűnt egy házban a Sankt

Eriksgatanon.

A lakás kicsi volt, de barátságos. A lány levetette a fényes esőköpenyt. A

baszk sapkát egy polcra dobta. Pár percig szöszmötölt kint a főzőfülkében, és egy
csésze gőzölgő teával tért vissza.

Egy szekreterből kis jegyzetfüzetet vett elő, leült az asztal mellé, amelyen teája
gőzölgött. Cigarettára gyújtott, és térdén a nyitott jegyzetfüzettel hátradőlt a fotelban.

Ma este sem történt semmi - gondolta. - De valaminek történnie kell. A sofőrt

kezdik cserbenhagyni az idegei, ki kell találnia valamit, kapcsolatot kell keresnie...
Valaminek történnie kell.

Mélyet szippantott a cigarettából, és mohón ivott a teából. Jó volt bejönni a

melegbe a hideg, nedves éjszakából, a hosszú, eseménytelen őrtállásbóí.

Csengett a telefon. Csodálkozva nézett az órára. Ki...?

- Hála a jó istennek - szólalt meg egy vidám hang, amely leplezni igyekezett
nyugtalanságát. - Hála istennek, hogy hazajöttél. Vagy aludtál?

A lány kissé ironikusan mosolygott.

- Nem, nem aludtam. De kedves Stig - mondta lágyan -, miféle tempó ez?
Tudod, hány óra? Mulatni voltál?

Stig hangja sértődötten gyengett.

- Mulatni?... Mintha az embernek volna arra ideje. Bocsáss meg egy kérdést.
Hol voltál?

A lány kacéran felnevetett.

- Kérdezni szabad, de nem biztos, hogy választ is kap az ember. - Aztán

hirtelen elkomolyodott. - Miért telefonálsz ilyen későn? Talán történt valami?

- Részemről semmi. De egész éjszaka hívtalak, és nem vetted fel a kagylót, és

így... hát, tudod, mi van ilyenkor... Maudi, én... én kíváncsi vagyok, miféle
szélhámossággal foglalkozol!

- Kedves tőled, Stig, de nem kell nyugtalankodnod. Vigyázok magamra. Most

menj, és feküdj le. Én is aludni szeretnék.

Egy pillanatig csend volt a telefonban.

- Oké - sóhajtott Stig -, de azt hiszem, mégiscsak fellebbenthetnéd kicsit a

leplet, és beavathatnál a titkaidba; ettől némiképp megkönnyebbülnél te is, és talán
segíteni is tudnék.

- Most még nem. Előbb biztosnak kell lennem a dologban. De akkor... Most jó
éjt, és aludj jól!

- Aludj jól te is, Maudie! És - habozott kicsit - Maudie, nagyon vigyázz

magadra!

Maud továbbra is mosolygott, miközben letette a kagylót. Kis ideig az

ablaknál állt, és felnézett a gomolygó, szürke fellegekre.

Jim, bíznod kell bennem. Ki fogjuk deríteni. Érzem, hogy ki fogjuk deríteni.
Csak légy kicsit türelemmel, Jim. Sikerülni fog, meglásd, sikerülnie kell! Teérted,
Jim.

És talán kicsit énértem is! - gondolta, miközben eloltotta a villanyt.

Eső csapkodta a szélvédőt, az ablak nehéz küzdelmet vívott.

- Fuj, vigye el az ördög, micsoda komisz idő! - didergett Karlsson a kormány

mögött. - Az isten verje meg, hogy az embernek ilyen időben is kint kell lennie a
kocsival. Egy kutyát sem volna szabad kikergetni ilyenkor az éjszakába.

Befordult az Östermalmstorgra. A taxiállomáson két kocsi állt előtte, Karlsson

beállt a sorba. Hátradőlt az ülésen, és becsukta szemét.

Ha békében maradhatna, talán tudna valamennyit aludni. Keveset pihent az

utóbbi időben, és nyugtalanul. Zavaros álmai voltak.

Az eső verte a gépkocsi tetejét. A monoton hang megnyugtató, sőt álmosító.

Igazán szüksége lenne egy kis alvásra.

Mit akarhatott tulajdonképpen az az átkozott csaj? Mostanában már alig mert

válaszolni a telefonba. A csaj időnként felhívta, kérdezősködött és kinevette. Miféle
ördögi játékot űz vele? Hiszen ő nem csinált semmit. Vigye el az ördög, a... a
csajokon soha nem tudott eligazodni... Mit is kellene... jó volna... aludni...

Az állomás telefonja csengett.

Karlsson összerezzent álmában. Megint az az átkozott telefon - ez volt az első

gondolata. Aztán kitisztult a feje, és látta, hogy a kocsijában ül az Östermalmstorgon.
Az első taxi sofőrje éppen visz-szaugrott a szakadó esőből a kormány mögé, és
elindult felfelé a Storgatanon.

Karlsson néhány méterrel előbbre gurult. Aztán újból aludni próbált. De

nyugtalanító gondolatai nem hagyták.
 Elmenjen a rendőrségre? Hiszen ő nem csinált semmi rosszat. Valójában azt
sem tudta, mi történt.

Az utóbbi időben egyre idegesebb lett. Már az ügető sem tudta lekötni, ami
azelőtt a legfőbb szórakozása volt. Oda is egyre ritkábban ment ki.

Inga is kíváncsiskodott és zsörtölődött. Egye meg a fene! Legjobb, ha Inga

befogja a száját, mert különben...

A sorban előtte lévő taxi elindult és lekanyarodott a Humlegardsgatanra.

Karlsson egyedül maradt a taxiállomáson.

Az eső csendesedett, már csak finoman szemerkélt.

Hány óra lehet? Fél kettő. Még másfél órája volt hátra.

Alighanem elszunnyadt, és álmából riadt fel, amikor valaki bemászott a hátsó

ülésre. Hátrasandított az utasra, aki bekuporodott az egyik sarokba.

Egy dünnyögő hang megadta a címet.

Mindig ez van - gondolta Karlsson -, az egész éjszaka azzal telik el, hogy
hazafuvarozzuk a piásokat.

A taxi befordult a Storgatanra.

Reggel felé kitisztult az ég. A vihar elvitte az esőfelhőket, és szép, de hideg nap
ígérkezett.

A Laduviken enyhén fodrozódó felszínén csillogtak az első bágyadt

napsugarak. Néhány elkésett vadkacsa dél felé vonult a nádasok fölött.

Az öböl partján cinkepár csicsergett és civakodott.

Ennivaló után vadászgatva bokorról bokorra röpködtek a part mellett kanyargó

aszfaltozott út mentén, amely még nedvesen csillogott az éjszakai eső után.

Kicsit távolabb az út szélén egy autó állt.

Az egyik madárka egy pillanatra letelepedett az autó sárhányójára. Mintha

repülés közben megijesztette volna valami.
 Az autóban egy férfi ült a kormányra dőlve. Mintha aludt volna. Az egyik karja
behajlítva a törzse alá, keze keményen fogta a kormányt, a másik karja ernyedten
lelógott. Egyensapkája leesett a fejéről.

A férfi lába továbbra is a féket taposta. A piszkossárga sapkabélésen

vízcseppekhez hasonló foltok látszottak. A bélésen egy monogram kezdőbetűi: A. K.

Az ülésen egy pénztárca hevert, nyitva, üresen.

Frescati felől egy újságkihordófiú jött kerékpáron. Halkan fütyörészett, és

kicsit ingadozott kerékpárjával az enyhén lejtős úton.

Amikor az autót meglátva megállt, leszállt a kerékpárról, még mindig

fütyörészett.

Aztán a halk melódia hirtelen megdöbbent kiáltásba csapott át.

Az újságkihordó fiú feldobta magát a kerékpárra, és nagy iramban elpedálozott

a háttérben emelkedő épületek egyike felé.
 CHERCHEZ L'HOMME

Maud az épület előcsarnokában volt, amikor az újságok megérkeztek. Amint

lassanként megértette, hogy valóban arról az Alfred Karlsson sofőrről szól a hír, akit
egy ideig szinte árnyékként követett, elhűlt benne a vér. Mint az alvajáró, úgy ment a
szobájába, kezében az újsággal, mereven maga elé bámulva.

Az újságcímek ordítottak.

„Meggyilkoltak és kiraboltak egy taxisofőrt Norr Djur-gardenen. Az

újságkihordó fiú szörnyű felfedezése. Mekkora volt a zsákmány?”
 Lassan újból végigolvasta a cikket. A sofőrt Östermalmban látták utoljára. A
bűncselekményt hajnali két óra tájban követték el. A motívum nyilvánvalóan
rablógyilkosság. A meggyilkolt özvegyét lesújtotta a hír. A férj nyugtalan és ideges
volt az utóbbi időben. Valószínűleg pénzzavarok az ügető gyakori látogatása miatt.
Rossz előérzet. Rendkívüli hidegvérrel... A tettesek valószínűleg külföldi tengerészek.
A rendőrség megkezdte a nyomozást. Még semmi határozott nyom.

Jim - gondolta Maud. - Szegény Jim! Kudarcot vallottam. Azt hittem, ügyes
vagyok, amikor megpróbáltam vallomásra kényszeríteni azt a szegény sofőrt. És nem
jutottarn semmire. Éppoly keveset tudok, mint annak előtte. És most a taxis meghalt.
Örökre elnémította néhány pénzsóvár, részeg tengerész. A sofőr tehát nem tud már
semmit mondani...

Részeg tengerészek?

Olyan bizonyos ez? Nem inkább korábbi gyanúját erősíti a gyilkosság? Nem
rejtőzik mögötte egy ördögi agy? Valaki, aki mindenáron el akarja tüntetni a
nyomokat?

Maud gondterhelten az ajkába harapott. Talán túl bonyolult ez az ő számára.

Nem kellene mégis beszélnie a rendőrséggel?

A rendőrséggel? Maga elé képzelte Svensson főfelügyelő hideg, szürke szemét,

kissé ironikus tekintetét. És elképzelte, milyen lenne elmesélni neki a sofőrrel
folytatott beszélgetéseit, és azt, miként követte és üldözte azt a szegény embert.

De ki máshoz fordulhatna?

Természetesen Stighez!

De Stig kint volt egy építkezésen, és csak este tudta elérni. Akkor viszont
lélekszakadva sietett Maud lakására.

Miután leültette Stiget egy fotelba, és megnyugtatására elhelyezett mellette egy

pohár grogot, hozzákezdett az elbeszéléshez.

Maud elmondta, miként tett említést Jim furcsa önkívületében több ízben is egy
sofőrről, aki felkereste az irodában azon a napon, amikor a tragédia történt. Jim
feljegyzései között megtalálta a sofőr nevét és címét. Emlékezett, a sofőr azért jött,
hogy kártérítést kérjen sárhányójának megrongálásáért, amit főnöke autója okozott
akkor, amikor még Amerikában volt, és így autóját valószínűleg Elsie használta.
Lehetőség kínálkozott tehát arra, hogy kiderítsen valamit abból, ami Jim hazaérkezése
előtt történt, és ő lázas igyekezettel kapott ezen az alkalmon.

És volt egy másik dolog is, ami különösnek tűnt. A sofőr kártérítést akart a
rongálás miatt, de - Maud tudomása szerint - nem kapta meg. Jim nagy sietve elküldte
őt azon a reggelen.

Rövid idő alatt kinyomozta a sofőr címét. Sikerült ellenőriznie azt is, hogy a
sofőr kocsija tényleg megrongálódott augusztusban. Aztán felkereste a taxist a
lakásán.

Az eddigiekben talán nem volt semmi, aminek ne lehetett volna természetes

magyarázata. De mihelyt beszélt a sofőrrel, gyanúja megerősödött. A sofőr szemmel
láthatóan ideges volt, látszott, hogy elhallgat valamit.

És most egyszer csak nincs többé! Hidegvérrel meggyilkolta - minden

valószínűség szerint - néhány részeg tengerész, akiknek pénzre volt szükségük.

Mikor Maud befejezte beszámolóját, Stig húzott egy nagyot a grogból, aztán
megkérdezte azt, amitől Maud előre félt.

- Beszéltél Svensson főfelügyelővel?

Maud megrázta vörösesszőke fürtjeit.

- Őszintén szólva, Stig, nem mertem - válaszolta lassan. - Jó sokat gyötörtem őt

Jim ügyében, de rendíthetetlen maradt. Ha most előjönnék neki ezzel a históriával, azt
hinné, teljesen megbolondultam. Ráadásul a telefonbeszélgetéseim azzal a szegény
sofőrrel nem mondhatók egészen korrektnek. Neked mi a véleményed?

- Én nem hallottam azokat a telefonbeszélgetéseket - vigyorgott Stig. - De el

tudom képzelni. A stílusod nem túl finom, ha elfog az indulat.

Maud vágott egy grimaszt, aztán elkomolyodott.

- De komolyan, mi a véleményed? Bizonyára egyetértesz velem abban, hogy ha

az a szerencsétlen sofőr tényleg tudott valamit, ami összefügg Elsie halálával, akkor a
halála ugyancsak kapóra jött valakinek.

Stig elkeseredett arcot vágott.

 - Én nem olvastam el az újságot olyan alaposan - mondta két korty között -, de
a szokásos taxisgyilkosságnak látszik.

- A látszat néha csal.

- Ezt nyilván olvastad valahol, de attól még igaz lehet. Azonban az

összeütközésnek, amelyről beszéltem, több nappal a Norr Mälarstrand-i tragédia előtt
kellett történnie, igaz? Ha pedig így van, akkor mi köze lehet Elsie halálához?

A lány kétségbeesetten nézett Stigre.

- Nem tudom. Teljesen reménytelen a dolog. Egyáltalában nem értem az

egészet. Majdnem semmit sem tudok.

- Nono - vigasztalta Stig -, egy keveset azért tudsz. Például a gólyáról, és

ilyeneket...

- Légy most komoly! Számomra ez halálosan komoly. Nem tudok semmit

bizonyosan, de sok mindent sejtek.

- Például mit?

- Létezhet valaki, aki nem akarja, hogy világgá kürtöljék: együtt járt Elsie-vel.
Tegyük fel, Jim autójában voltak mind a ketten, amikor a taxival összeütköztek. A
sofőrnek tehát látnia kellett az illetőt, igaz?

Stig gúnyosan elfintorította ábrázatát.

- Gyenge - mondta -, átkozottul gyenge.

- Igen, de gondolj egy egészen különös dologra. Elsie elhagyta Jimet, mert
találkozott egy másik férfival, igaz? Mindenesetre ezt írta abban a levélben, amelyet a
lakásukon hagyott. No. Ebben az esetben: ki volt az a férfi? És miért nem fedi fel a
kilétét?

- Ez természetesen jogos kérdés - mormogta Stig. - De több elfogadható

magyarázata is van. Elsie például írhatott valótlant is a levélben. De ha ez a férfi
létezik, akkor meglehetősen közönségesen viselkedett. Elvett egy asszonyt a férjétől
és a többi. Ez ugyan önmagában véve nem különösebben szokatlan a mi felvilágosult
és civilizált társadalmunkban, de mégis... Így nem csoda, ha a Norr Mälarstrandon
lejátszódott tragédia után nem akar mutatkozni.
 - Ez igaz - ismerte el Maud. - De mégis kellene valami nyomának lennie.

- Ahány ház, annyi szokás - vélte Stig kesernyésen. - De általában nem szokták
nagydobra verni, amikor valaki el akarja csábítani másnak a feleségét.

Maud méregbe jött.

- Te ma előre elhatároztad, hogy nem hagyod magad meggyőzni?

- Ellenkezőleg, kegyes úrnőm - vigyorgott Stig odanyújtva üres poharát. -

Ajándékozz meg egy újabb nedűvel, aztán részesülhetsz bölcsességem túláradásában.
Néhány pohár grog után tisztábban tudok gondolkozni. Ezt hosszú tapasztalat alapján
mondom.

- Oké - folytatta Stig, miután megkapta az utánpótlást. - Induljunk ki a próba

kedvéért abból, hogy Jim ártatlan. Kezdjük a lehetséges indítékokkal. Milyen
gyilkossági indítékok léteznek?

- Szerelem és gyűlölet. A kettő gyakran azonos - válaszolta Maud. - És persze a

pénz. Tudsz többet is?

- A bosszú - vágta rá Stig -, továbbá a politikai indítékok, és persze az őrültség.

- Őrültségnek tűnik a többi motívum is.

- A szerelem nem, Maudi - tiltakozott szelíden Stig.

- A mi esetünkben mintha a szerelem volna a leginkább kézenfekvő motívum -

elmélkedett Maud zavartalanul. - A szerelem vagy a gyűlölet. Elsie levele feltétlenül
ebbe az irányba mutat.

- De Maudie - ellenkezett Stig -, ez zsákutcába vezet. Miért ölte volna meg

Elsie-t az a férfi, aki miatt elhagyta Jimet? Ha az indíték a szerelem, akkor ez inkább
Jimre utal!

- Elsie talán meggondolta magát - próbálkozott Maud -, és vissza akart menni

Jimhez, mire a férfi agyonlőtte. Ez persze ponyvaszerűen hangzik, de az élet sokszor
olyan furcsa. Aztán Jim véletlenül felbukkant a lakásban, mire a férfi őt is lelőtte,
illetve rálőtt, hogy megölje, de ez nem sikerült neki.

- Akkor miért nem lőtt másodszor is Jimre? Hiszen megvolt rá az alkalma.

Nem, ez nem megy.

- Talán hirtelen kitalálta, hogy öngyilkosságnak tünteti fel. Vagy azt hitte, hogy
megölte Jimet, és elrohant.

Stig fölényes iróniával nézett Maudra.

- És honnan vette Jim revolverét?

Maud egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán újabb lendületet vett.

- No, akkor mit szólsz ehhez? Jim felment a lakásba, miután Elsie beengedte.
Veszekedtek, Jim revolvert rántott, de Elsie kiragadta a kezéből, a revolver elsült, és
Jim megsebesült. Elsie telefonon odahívta a másik férfit... Nem, erre nem volt ideje,
mert én nem voltam olyan sokáig távol... A másik férfinak kezdettől fogva a lakásban
kellett lennie. Talán verekedett Jimmel, eközben sült el a fegyver, és így érték a
lövések először Elsie-t, aztán Jimet.

- Ugyan Maudie, csillapodj. Három véletlen lövés!? Ez sehogy sem jön össze.
Gyere vissza a földre.

- Tényleg Jimé volt a revolver?

- Svensson főfelügyelő szerint igen.

- De ha Jim meglepte őket a Norr Mälarstrand-i lakásban - makacskodott Maud

-, és megfenyegette Elsie-t a revolverrel? A másik férfi rávetette magát Jimre, akit e
közben érhetett a lövés. A jelenetnek Elsie volt az egyetlen tanúja, és ha az illető
lelkiismeretlen gazember, és nyilván az, akkor aligha habozott, hogy a tanút is eltegye
láb alól.

Stig megerősítette magát egy korty itallal.

- Hát - dörmögte -, ez kissé valószínűtlenül hangzik, de persze történtek már

furcsább dolgok is. Ebben az esetben azonban a fickónak pokoli szerencséje volt.
Ugyanis a golyók röppályája pontosan megegyezik a rendőrség verziójával, és nagyon
kérdéses, hogy a tiéddel is megegyezne-e.

- A lényeg tehát - foglalta össze Maud -, hogy az én verzióm elképzelhető

ugyan, de valószínűtlen. A probléma az, hogyan kerítsük elő azt az ismeretlen férfit,
aki miatt Elsie elhagyta Jimet.
 - Cherchez l'homme [Keresd a férfit!] - javasolta Stig. - No, és mi a kővetkező
alternatíva?

- A pénz - állapította meg Maud. - Kinek van haszna Elsie, illetve Jim
halálából?

- Jim halálából? De hiszen Jim él.

Maud bátran mosolygott.

- Igen, Jim él. De azt hiszed, hogy a gyilkos szándékosan hagyta életben?

Stig kihúzta magát a székben, és közben majdnem feldöntötte grogos poharát.

Komoly arccal nézett Maudra.

- Itt határozottan rábukkantál valamire - mondta. - Ebből a szempontból még

nem gondolkoztam a dolgon. Ha létezik ez az ismeretlen gyilkos, egyszerűen nem
lőhetett másodszor is Jimre, mert akkor nem látszott volna öngyilkosságnak.

- És kinek van haszna abból, ha Jim meghal? - kérdezte Maud.

- Ez nagyon bonyolult dolog, de amennyire én tudom, Jimnek nincs

végrendelete, és így a rokonai örökölnének utána.

- És kik a rokonai?

- Erik és Elisabeth, az unokatestvérei - válaszolta.

Hosszú percek teltek el. Egyikük sem törte meg a csendet. Mintha mindketten
megtorpantak volna. Valami ismeretlen lopakodott a szobába. Nem a félelem. De
valami, ami nagyon közel áll hozzá.

Végül Maud felállt és az ablakhoz ment. Kitárta, hogy kiszellöztessen valamit,

ami ártalmas az egészségre.

- Nem kellemes gondolat, Maudie - szólalt meg halkan Stig. - Egy cseppet sem
kellemes. Egyébként azt hiszem, nem is egészen megalapozott.

- Hogyhogy?

- Az unokatestvérek nem örökölnek egymás után.

- Biztos?
 Stig bólintott.

- Ez azonban, sajnos, nem zárja ki az anyagi motívum lehetőségét Erik és

Elisabeth esetében. Ugyanis él még az anyjuk. Kint lakik valami birtokon, amelyet
egyik férje után örökölt. Fiatal éveiben nyilván ragyogó nő volt, mindenesetre
háromszor ment férjhez. Erik és Elisabeth csak féltestvérek.

- És az anyjuk örökölne Jim után? - kérdezte Maud.

- Persze! Ő Jim apai nagynénje, és mint ilyen, örökölne Jim után. Őutána pedig
a vagyon a gyermekeire, azaz Erikre és Elisabethre szállna.

- De Stig - vetette közbe Maud. - Ma már olyan magasak az örökségi adók,

maradna még valami annyi osztozkodás után? Elképzelhető ez mint indíték a...?

- Az állam természetesen minden alkalommal jó nagyot lekanyarít magának a

hagyatékból - vigyorgott Stig -, de egy olyan nagyvállalatban, mint amilyen a
Thorpert cég, nagy értékek rejlenek, amelyeket nem lehet pénzben kifejezni. Például a
„goodwill”, a vállalat eszmei értéke, jó hírneve, és egy csomó más érték, amit a jó
dolgozó, te meg én, teremtünk meg.

- Kié tulajdonképpen a cég? - szakította félbe Maud.

- Természetesen Jimé, azaz... hát, igen, most már az övé.

- Most már?

- Igen. Miután Ann meghalt.

- Ann?... Anné volt a cég?

- Igen, bizonyos értelemben. - Stig kissé ingerültnek látszott. - Úristen, te nem

tudtad? Hány éve vagy a cégnél? Én körülbelül egy hónappal ezelőtt hallottam erről,
az Ann halála után készült hagyatéki leltárral kapcsolatban. Ez egyébként nagyon
különös história.

- Meséld el.

Stig kihúzta magát, és ivott egy hüvelyknyit a grogból.

- A Thorperts építővállalat alapját az öreg Andreas Thorpert vetette meg, aki

valamikor a tizenkilencedik század végén jött Stockholmba, és komoly egzisztenciát
teremtett magának mint építőmester. A vállalat nagy embere azonban Jim apja,
Thomas Thorpert volt, az öreg Andreas egyetlen fia. Thomas Thorpert fejlesztette
apja építővállalatát azzá, ami most, azaz világhírű nagyvállalattá. Thomas papa,
akivel bizonyára te is találkoztál annak idején, sok tekintetben nagy különc volt. De a
céget kemény és biztos kézzel irányította egészen a negyvenes évek elejéig, amikor
megbetegedett. Attól kezdve egyre inkább visszavonult, és átengedte a gyeplőt
másoknak. Először Jim lépett a helyére, de az öreg nem volt vele megelégedve,
akármennyire szerette is mint egyetlen gyermekét. Jim Stockholmban a technikai
főiskolán végzett pár évvel előttem, de érdeklődése a rendszeres munka iránt
kezdetben minimális volt. - Stig elhallgatott, és csúfondárosan nézett Maudra. - Igen,
ezen nem lehet segíteni. Ez az igazság. Jim bizony néhány évig egy kicsit a család
fekete báránya volt. Tulajdonképpen csak akkor higgadt le és kezdett jobban
érdeklődni a cég iránt, amikor Elsie-t feleségül vette. Ez, azt hiszem, 1941-ben
történt. Azóta Jim tagadhatatlanul nagyszerűen megállta a helyét. Rabszolgaként
dolgozott, és igazán kiváló eredményeket ért el.

Maud helyeslően bólintott.

- Ezt én is aláírhatom. Igazán nem kímélte magát.

- Az öreg Thomas mégsem volt megelégedve vele. Tudta, Jim fiatal korában
hebehurgya volt, és nem hiszem, hogy Elsie-ben jobban megbízott volna. Az öregnek
jó szeme volt, tudott olvasni a lelkekben. Elképzelhető az is, hogy az adóhatóságokat
akarta kijátszani, mégis, azt hiszem, elsősorban a Jim iránti bizalmatlansága
motiválta, amikor 1944-ben egész vagyonát átruházta... nem Jimre, hanem Annra, az
unokájára. Ann akkor csak néhány hónapos volt, így a dolog kissé hóbortosnak tűnt,
de az orvosok szerint az öreg szellemi képességeinek teljes birtokában volt, és nem
lehetett semmit tenni ellene. Természetesen Jim lett Ann gyámja és vagyonának
kezelője. Azonkívül az öreg megbízta a cég régi, megbízható jogászát, Holm
ügyvédet a vagyonkezelés ellenőrzésével. Amikor az öreg 1945-ben meghalt, Ann lett
a cég tulajdonosa, ténylegesen azonban Jim vezette, Holm ügyvéd ellenőrzése mellett.

- Mi a helyzet Erikkel? - kérdezte Maud.

- Erik kereskedelmi főiskolát végzett, és - mint tudod -, gazdasági igazgató a

cégnél. Tehát tisztviselő, kétségtelenül ügyes, jól fizetett tisztviselő, de nem
társtulajdonos. Ann halála után természetesen Jim örökölt. Ez volt az a hagyatéki
eljárás, amelyben egy hónappal ezelőtt segédkeztem az öreg Holmnak, és akkor
tudtam meg a történet legtöbb részletét.

Maud egy ideig hallgatott.

- És ha Jim meghalna - mondta aztán kissé rekedt lángon -, akkor tehát az

egész vagyon az öreg Sofia nénire, Erik és Elisabeth anyjára szállna... Róla mit tudsz?

- Úristen - nyögött fel Stig -, csak nem hiszed...?

- Ugyan már! - fakadt ki dühösen Maud.

- Aha, szóval nem? - sóhajtott fel megkönnyebbülten Stig. - Már azt hittem,
hogy lehetséges gyilkost látsz nindenkiben. Sofia nagynéniről azt mondják, remek
öreg bútordarab, aki főként emlékeiben él. Egyébként bizonyára előrehaladott
érelmeszesedésben szenved, és egész évben kint lakik a birtokán Roslagenban.

- Pénze van?

Stig energikusan megrázta fejét.

- Nem hiszem - mondta. - Házasságai alatt elherdált legkevesebb két vagyont, a

maradék legnagyobb része ma már bizonyára zárolva van, így nem nyúlhat hozzá.
Erik intézi az ügyeit.

Egy ideig csendben gondolkoztak. Aztán Maud újabb kérdést tett fel.

- Biztos, hogy Jim nagynénje örökölne, ha Jim meghalna?

Stig ivott egy kortyot, és közben bólintott.

- Ebben az esetben - mondta Maud - ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Azaz

Eriknek is, Elisabethnek is haszna lenne Jim halálából.

- Ez számomra nem valami kellemes gondolat - tépelődött Stig.

- ...Feltételezem, hogy te is érzed... ez szinte félelmetes. Jó néhány éve ismerem
Eriket, és nem tartom gyilkosnak. És ugyanez az érzésem Elisabethet illetően is. Itt
valami hiba van a kréta körül.

- És mi az érzésed Jimet illetően? - kérdezte Maud csendesen.

Stig kissé elpirult.

- Világos, hogy Jimet illetően is ugyanazt érzem. Tudod, hogy számtalanszor

megmondtam, képtelen vagyok elhinni Jimről... De amikor olyan nagyszámú
közvetett bizonyíték szól ellene...

- Igazán?

- Igen, igazán - mondta Stig. - Ezt neked is el kell ismerned. De senki sem
volna nálam boldogabb, ha téveseknek bizonyulnának. Tényleg jobb volna...
ellenszenves ez is, de mégis jobb volna, ha Erik vagy Elisabeth...

Maud ajkát harapdálva gondolkozott.

- Természetesen van egy másik lehetőség is. Gondoltál arra, hogy Elisabethnek
vőlegénye van?

Stig elfintorította arcát.

- Isten őrizz! Dehogyis felejtettem el a kis Totót. Csak hát, tudod, Toto nem
látszik éppen a tettek emberének. Persze sohase lehet tudni. Ez szinte valószínűbb,
mint Elisabeth.

- Miért?

- Hát, kevésbé valószínű, hogy egy olyan törékeny, kis nő, mint Elisabeth,
gyilkoljon.

- Miért? Te talán nem hiszed el, hogy Elisabeth bánni tudna egy revolverrel? -
kérdezte Maud kissé fölényesen.

- De igen, ezt elhiszem. Csakhogy a gyilkos nemcsak lelőtte Elsie-t és Jimet,

hanem elvitte Elsie-t és talán Jimet is a lövés helyéről. Kétséges, hogy Elisabethnek
lenne-e ehhez elég ereje. Ráadásul itt van a sofőr meggyilkolása is. Totóról inkább
elhihető, ő mégiscsak férfi. Vagy még hihetőbb, hogy Elisabeth és Toto együtt
követték el a gaztettet. Akárhogy van is, a dolog átkozottul kellemetlen. Hidegvérrel
elkövetett brutális gyilkossággal vádoljuk a leendő főnökünket, és ugyanezzel
gyanúsítjuk a húgát és annak vőlegényét. Fuj, vigye el az ördög!

Stig kiitta a grog maradékát.

- De mindezt azért csináljuk, hogy megpróbáljuk megmenteni a korábbi

főnökünket, Stig - mondta Maud. - Ezt ne felejtsd el.
 - Aligha tudod megváltoztatni a véleményemet. De az ilyesmivel egyetlen
módon lehet megbirkózni: ha az ember egyenesen nekivág. Tehát, Isten nevében,
fogjunk hozzá!

Stig felállt, és félrehajtott lejjel lenézett a fotelban ülő lányra. A lány

mosolyogva a kezét nyújtotta feléje. Stig gyors mozdulattal belenyomta üres poharát.

- De ehhez üzemanyagra van szükség - mondta vigyorogva. - A mozdony nem

megy, ha nem fűtik a kazánt - állapította meg szakavatottan.

Maud nyilvánvaló rosszallással csóválta fejét, de szófogadóan felállt, hogy

gondoskodjék a szóban forgó üzemanyagról.

- Ha így folytatod, Stig, bekerülsz az alkoholelvonó intézetbe.

- Oda talán nem, legfeljebb majd, mint magára maradt öreg agglegény,
valamelyik szociális otthonba. De komolyra fordítva - folytatta, miután poharát
visszakapta -, mihez kezdjünk? Forduljunk a rendőrséghez?

- Szó sincs róla - vágta rá határozottan Maud. - Először is kissé nehezen

tudnám megmagyarázni viselkedésemet azzal a szegény sofőrrel szemben. Másodszor
rém ostobának érezném magam, ha ki kellene fejtenem vad elméleteinket Erikről és
Elisabethről. Hiszen nem tagadhatjuk, mindez csak elmélet és homályos megérzés,
igaz? Mit gondolsz, hogyan reagálna a főfelügyelő?

- Epésen - válaszolta Stig. - Rosszallóan. Tehát egyetértek veled, Maudie, nem

megyünk a rendőrségre, legalábbis addig nem, amíg nem tudunk meg valamivel
többet. Svensson főfelügyelőnek rendkívüli képessége van a hideg fölényeskedéshez,
és jobb, ha erre nem adunk neki alkalmat. De mit csináljunk?

Maud fanyarul mosolygott.

- Ki-ki végezze a munkáját, gondolom. A mostani beszélgetés után alighanem

az lesz a legnehezebb, hogy természetesen viselkedjünk Erik Thorperttel szemben.
Nem szabad észrevennie, min törjük a fejünket. Csak esténként nyomozhatunk.

- De mit tegyünk? - kérdezte gondterhelten Stig.

- Kezdetben Elsie-re kell összpontosítanunk. Bizonyos értelemben Elsie a

kulcsa az egész problémának. Vissza kell mennünk nyárig, felderíteni, hogyan töltötte
Elsie a vakációt. Kikkel találkozott? Vagy ahogyan te mondtad az előbb: Cherchez l'
homme.

VENDÉGLŐI KÖRSÉTA

Maud mégis elment a rendőrségre.

Felkereste Svensson főfelügyelőt, hogy engedélyt kérjen Elsie hátrahagyott

holmijának megtekintésére. Nyíltan megmondta, hogy továbbra sem hisz Jim
Thorpert bűnösségében, és megpróbálja bebizonyítani: Elsie a nyáron egy ismeretlen
férfival járt, aki azóta nem mutatkozott.

A főfelügyelő akadékoskodott egy kicsit, de Maud végül elérte, amit akart.

Engedélyt kapott Elsie holmijának átnézésére.

Volt ott egy retikul, mindazzal, ami egy szép nő kézitáskájában lenni szokott.
Továbbá néhány érdektelen levél, azonfelül jóformán semmi.

Az egyetlen, ami érdekes lehetett, egy zsebnaptár volt. Maud lemásolta

áprilistól augusztusig a bejegyzéseket. Nem volt sok.

Maud, miután a másolással elkészült, felkereste a főfelügyelőt, és megköszönte

szívességét.

- Kérem, nincs mit, Breckman kisasszony - mondta a főfelügyelő mosolyogva.

- Szóra sem érdemes. Aha, lemásolta Elsie feljegyzéseit. Hát nem valami részletesek,
mindenesetre megkímélhetem magát egy csomó fáradságtól, ha megengedi.

- Hogyan? - kérdezte Maud.

- Nos, „Lunds”, amint feltehetőleg tudja, hölgyfod- rászcég, és az időpontok

stimmelnek. - A főfelügyelő kissé csúfondárosan mosolygott. - Nem kerülték el a mi
figyelmünket sem ezek a feljegyzések, „Mignon” divatárusnő. Az időpontok szintén
egyeznek. Június elején Elsie Thorpert Falkenbergbe akart utazni, de nyilván
meggondolta magát, és lemondta az utazást. A fogorvos időpontja is stimmel. A többi
feljegyzést nem tudtuk közelebbről felderíteni. De szerintünk ezek mögött sincs
semmi rejtély.

- Elsie Thorpert nyilván nem vezetett naplót - állapította meg Maud. - Ezek
inkább csak emlékeztető feljegyzések, ugye?

- Ühüm - mormogta a főfelügyelő. - Nem volt az a gondos, pedáns típus, aki

szabályszerűen naplót, pénztárkönyvet satöbbit vezet...

- De ki lehet ez az „E”, aki annyiszor előfordul? - vetette fel Maud. - Mit

gondol, főfelügyelő úr?

- Hát, bizonyára létezik egész csomó lehetőség. Találgasson!

Maud nem válaszolt, inkább más témára tért át.

- Talán tudok én is nyújtani valamit a főfelügyelő úrnak viszonzásul a kapott

felvilágosításokért. A május 31-i feljegyzés: „H.-né bef.”, egész biztosan a
szakácsnőjükre vonatkozik, akit, úgy emlékszem, Hallgrennének hívtak. A mérnök úr
Hallgrenné bérét a bankszámláján keresztül fizette, amelyet mi vezettünk az irodában.
A többi azonban kínaiul van számomra.

A főfelügyelő bólintott.

- Egyébként hogy megy a munka, Sherlock Holmes kisasszony?

- Hát, köszönöm - Maud mosolyogva meghajtotta magát. - Akad egy s más

érdekesség.
 A főfelügyelő hirtelen elkomolyodott.

- Breckman kisasszony, bizonyára jól meggondolta, mibe vágja a fejszéjét. A

rendőrmunka tulajdonképpen kellemetlen turkálás egy csomó szennyben, és ez nem
hiszem, hogy különösen jól illik fiatal hölgyekhez. Nem volna helyesebb, ha valami
másnak szentelné az energi áját?

Maud felállt.

- Köszönöm, hogy segített, főfelügyelő úr. És ne aggódjék miattam. De nem

adom fel. Jim ártatlan, és feltett szándékom, hogy ezt bebizonyítsam.

A főfelügyelő sóhajtott egyet, és akarata ellenére csodálattal nézett a lányra,

miközben udvariasan az ajtóig kísérte.

Remek lány - gondolta, miután Maud távozott. - Remek lány. És nem buta.
Egyáltalában nem buta. Kíváncsi vagyok...

- Tulajdonképpen nem sokat értek az egészből - mondta Stig szokatlan

szerénységgel, miután átnézte Maud feljegyzéseit. - De látom, hogy nem lesz könnyű
dolgunk.

- Fején találtad a szöget, Watson - válaszolta Maud könnyedén. -

Mindazonáltal van egy csomó lehetőségünk. Ez az „E” kezdőbetű bizonyos mértékig
megerősíti a gyanúnkat, igaz?

- Ez bizony igaz - ismerte el Stig. - De egész csomó név van, amelyik E betűvel
kezdődik. És nemcsak Erik, Elisabeth és Ejnar; ezt neked is el kell ismerned. Nem is
értem, hogy a Thorpert családban miért kell minder névnek E-vel kezdődnie? A
biztonság kedvéért Jim feleségül is E-vel kezdődő nevű lányt választott. Állati hülye
dolog!

Stig szobájában ültek, és természetesen a grogos pohár ezúttal is ott volt a férfi
keze ügyében.

- Tégy fel valami lemezt - javasolta Maud. - Aztán megbeszélhetjük a dolgot

kicsit részletesebben.

- Mit kíván, szépségem? - kérdezte Stig. - Krimi-valcert még nem írtak, így
egyelőre A tolvaj szarka a legjobb, amit e nemben javasolhatok. Vagy valami
könnyebbet kíván?

- Tedd fel, amelyiket akarod - mondta Maud. - A fő, hogy nyugodtan

dolgozhassunk mellette.

- Akkor hát lássuk a vezérfonalakat, miss Sherlock - mondta Stig, miután a

lemezt elindította.

Összedugták a fejüket a feljegyzések felett, és töprengtek.

- Sovány - állapította meg egy idő után Stig. - De ki az a H.-né?

- Elsie-ék szakácsnője, Hallgrenné.

Stig elgondolkozott.

- Az asszony május végéig Elsie-éknél dolgozott. Ha Elsie-nek volt valami

dolga egy férfival, „E”-vel, ahogy gondolod, akkor az illető esetleg járt Elsie
lakásában is és nem kizárt, hogy a szakácsnő észrevett valamit. Javaslom: keresd fel
ezt az asszonyt...

- Ezzel akarom kezdeni holnap reggel - mondta Maud -, de egyelőre sejtelmem

sincs róla, hol találom meg.

- Helyszerzők, munkaközvetítő irodák - javasolta Stig. - Valószínűleg

mindössze néhány száz van csak belőlük, és ha szerencséd van, Újév előtt ráakadsz
Hallgrennére. De mit szólnál egy apróhirdetéshez?

- Szó sem lehet róla - tiltakozott Maud. - Nem kell mindenkinek tudnia, hogy
keressük Hallgrennét. Először szerencsét próbálok a helyszerzőkkel és
munkaközvetítőkkel. Most pedig nézzük, mi van még!

- Hát, Elsie és az ismeretlen férfi bizonyára étkeztek együtt kint a városban

néhányszor. Talán tegyünk egy körsétát a luxusvendéglőkben? Nem különösebben
biztató, azt hiszem.

- Erre a munkára szinte túlkvalifikált vagy, Stig. Láss csak hozzá!

- Sokba fog kerülni - sóhajtott fel Stig megjátszott komolysággal. -

Felszámíthatok reprezentációs költségeket?... Neeem, gondolhattam volna! Az üzemi
költségek a személyzetet terhelik. Oké! Mindenesetre megpróbálom.

- Annról két feljegyzés van. Az egyik július ötödikén, a másik augusztus

tizenegyedikén - állapította meg Maud. - Mit gondolsz, Stig, Ann egész nyáron Elsie-
vel volt? Miután Hallgrenné elment tólük, a lakásban valószínűleg nem volt segítsége.
Ismerősöknél lett volna a kislány?

- Ez valószínűtlenül hangzik - ismerte el Stig. - De hogy derítjük fel? És van

ennek egyáltalán valami jelentősége? A két feljegyzés arra utal, hogy a kislány
valahol vidéken volt a nyár folyamán, és Elsie leutazott hozzá látogatóba. A legutolsó
feljegyzés közvetlenül az előtt... az előtt van, amikor Ann megbetegedett, ugye?

- Ann augusztus tizennegyedikén halt meg - mondta Maud -, és tizenhatodikán

temették el, tehát azon a napon, amikor Jim hazaérkezett.

- Ez érdekes kis részlet - szakította félbe Stig. - Jim tizenhatodikán jött haza, de
Elsie huszadikára írta be. Jim megváltoztatta volna hazaérkezésének időpontját?

Maud megrázta a fejét.

- Valójában nem tudom. Mi nem kaptunk semmiféle értesítést az irodában.

Vagy Elsie tévedett, vagy Jim jött vissza korábban a tervezettnél.

- Ennek lehet valami jelentősége - mérlegelte a dolgot Stig. - Ha létezett

összeesküvés Jim ellen, akkor idő előtti hazaérkezése megzavarhatta köreiket. Mit
gondolsz?

Maud némi fejtörés után határozatlanul vállat vont. Az asztalon lévő dobozból
cigarettát vett ki. Stig odatartotta neki a gyufát.

- Az alkoholizmus szemmel látható jele - jegyezte meg Maud megfogva Stig

remegő kezét.

- Szó sincs róla - tiltakozott Stig. - Ez a közelségedtől van, királynőm.

Egyébként egyészségünkre!

- Mit gondoljunk Vaxholmról, a július tizenhatodikai feljegyzésről? - kérdezte

Maud.

- Egy kis kéjutazás a kellemes kis vendéglőhöz a hajókikötőnél - javasolta

Stig. - Tehát ennek a felderítése is rám hárul.
 - Mindig jó, ha az ember szakértőkhöz fordulhat - mosolygott Maud. - De
oda talán én is veled megyek. Némi felelősséget nekem is vállalnom kell. Egy olyan
gyenge jellemű, fiatal férfinak, amilyen te vagy, nem tesz jót, ha zöldvendéglőkbe jár,
főleg nem táncesteken.

Stig helytelenítő fintort vágott, aztán visszatért Elsie feljegyzéseihez.

- „N. M.” július huszonharmadikán valószínűleg az átköltözést jelzi Norr

Mälarstrandra - jegyezte meg. - Így már csak „Augustson” van hátra, biztonság okáért
két kérdőjellel. Augustson? - rágódott kicsit a néven. - Szuggesztív név. Hol a
telefonkönyv? - Egy ideig lapozott a vastag kötetben, és közben olvasta a neveket. -
Nem... nem ... Itt van, Augustson. Asszisztens. Pályaőr. Taxitulajdonos. - Stig
felnézett. - Neeem, azt Karlssonnak hívták. Ingatlantulajdonos. Csiszoló. Húsbolt...
Ez itt van a közelben, nincs szükséged bordaszeletre, Maudie?... Repülőmodellező.
Szerelő... Penziós... Penzió?... Elsie talán nem volt biztos, hogy megkapja a lakást a
Norr Málarstrandon, és talán penziót keresett, mi? Ennek talán utána kellene nézni,
nem? Szabó. Művezető. És még néhány Augustson foglalkozás nélkül. Vége. - Stig
felnézett a telefonkönyvből. - Nem sokra megyünk vele, mi?

- Azt hiszem, mára elég lesz - döntötte el Maud. - Te egy ideig járod a
vendéglőket, én pedig Hallgrennével foglalkozom. Lesz elég dolgunk. Nekem
mindenesetre!

Stig méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon.

Másnap délelőtt az irodában Maudot váratlanul hívatta az új főnök, Erik

Thorpert. Maud szíve nagyot dobbant, és időbe tellett, amíg összeszedte magát. Lábai
remegtek kissé, amikor belépett a főnök szobájába.

Erik szinte túláradóan barátságos volt, és udvariasan hellyel kínálta. Cigarettára

gyújtott, majd kutatón Maudra nézett.

- Amint tudja, Breckman kisasszony - kezdte kis idő után -, Akerbergné a hó

végével nyugdíjba megy, és én arra gondoltam, hogy maga átvehetné a helyét mint a
titkárnőm.

Maudot váratlanul érte az ajánlat. Kérdő tekintettel szemügyre vette Erik

Thorpertet. Nyári barnasága kissé elhalványult, hajszoltabbnak és fáradtabbnak
látszott, mint korábban. Barna szemei beesettek voltak, és a szem alatti árkok élesen
előtűntek. Jól nézett ki, mint mindig, mégis valami módon ijesztőnek.

Erik Thorpert mintha olvasott volna Maud gondolataiban.

- Sok a dolgunk - mondta halvány mosollyal. - Most - a mosoly eltűnt, és egy

pillanatra elcsigázottnak látszott az arca -, hogy Jim nincs többé köztünk. Tudom,
milyen nagy segítségére volt Breckman kisasszony Jimnek, és miután kénytelen
vagyok átvenni munkájának jó részét, mondhatni oroszlánrészét, úgy gondolom, hogy
a kisasszony nagy segítségemre lenne.

Maud nem tudta, mit válaszoljon. Nem vonakodhatott, az furcsa lett volna. De
vajon tudna-e annak az embernek dolgozni, akit azzal gyanúsít, hogy... annak, aki…
Más részről ilyen módon közelebbi kapcsolatba kerülne vele, és talán könnyebben
előbbre jutnának kutatásaikban.

- Nem is tudom - kezdte tétován. - Thorpert igazgató úr talán túlbecsüli

képességeimet... de... természetesen szívesen megpróbálom.

- Miután ez változást jelent a munkakörében - folytatta Erik Thorpert -, majd

meglátjuk, mit tehetünk a munkabére érdekében. - Halványan elmosolyodott. - De
elóre meg kell mondanom, nagyon igényes leszek. Mennyire van elfoglalva
esténként? Ne értsen félre, arra gondolok, hogy lesz egy csomó túlmunkánk. Sok
minden van, amire napközben nincs időm, amit tehát esténként kellene elvégezni.
Ezzel számolnia kell.

Maud bólintott.

- Akkor hát ez el van intézve - szögezte le Erik Thorpert, és felállt. - Már ma

beköltözhet Akerbergné szobájába, és elkezdheti az ismerkedést új munkakörével.
Remélem, jól megleszünk egymással.

Erik mosolya elkísérte Maudot, miközben a lány visszatért szobájába.

Maudot kellemetlen érzés töltötte el. Új főnöke olyan benyomást tett rá, mint...
hát, igen, ez talán kissé erős, de szinte mint egy hüllő. Kissé összerázkódott.

Ugyan már! Kísérteteket lát fényes nappal. Talán téved. Nem volna szabad a
külső után ítélnie. Ettől függetlenül a változás munkakörében tagadhatatlanul azzal a
következménnyel járt, hogy ezután kevesebb ideje maradt a nyomozásra.
 Beszélnie kell Stiggel.

Stig közben szabadságot vett ki, hogy egészen a detektívek érdekes, de hálátlan
foglalkozásának szentelhesse magát.

Mindenekelőtt szüksége volt egy fényképre Elsie-ről. Jim íróasztalán talált egy
fotót, amelyhez kegyeleti okokból nem nyúltak hozzá, és egy fényképésszel
készíttetett róla néhány elfogadható másolatot.

Stockholm jobb éttermeinek és vendéglőinek gondosan megalapozott ismerete

és nem megvetendő személyes ismeretsége a töpincérek, pincérek és felszolgálók
körében, nagy segítségére volt.

Előre kitervelte, mit fog mondani, és a beszélgetések a személyzettel általában

az alábbi séma szerint zajlottak.

Az időjárásról és a létszámhiányról mondott néhány bevezető szó után szóba

hozta - nem létező - góteborgi unokanővérét. Elmondta, hogy unokanővére kicsit
kalandos természetű, és a nyáron... hát, az ember szinte szégyelli elmondani... de az
unokanővére egy házasságszédelgő hálójába került...

Meséje általában kellő érdeklődéssel találkozott. Különösen a felszolgálónők

mutattak nagy együttérzést.

- És most, tudja, kisasszony - folytatta Stig a mesét -, most ott van a

szerencsétlen Göteborgban, és... hát, igen, ez igazán szomorú, nem elég, hogy egy
csomó pénzébe került a kaland, hanem még… még az is.... szóval érti ugye,
kisasszony?

- Hogyne, hogyne, kedves mérnök úr, ez rettenetes. Szegény teremtés!

- Igen, hát nem szörnyű?

- De, de, a férfiak... ez az, amit én mindig mondok... a férfiak...

- De ez - bizonyára megérti a kisasszony - rendkívül kényes ügy. Nem akarjuk,

hogy híre menjen. Gondolnunk kell a családra, a szülök kissé régimódiak... és
gondolnunk kell a kellemetlenségekre...

- Természetesen! Én nem szólok egy szót se senkinek.

 - Megbízom a kisasszonyban. De azt a csirkefogót természetesen szeretnénk
elkapni. Az illető nem mondta meg a valódi nevét az unokanövéremnek. De az sem
kizárt, hogy az unokanóvérem elhallgat egyet s mást. És miután nem akarunk a
rendőrséghez fordulni, ezért én magam próbálok nyomára jutni az illetőnek. Tudjuk,
hogy az unokanővérem járt néhányszor a nyár folyamán azzal a férfival Stockholm
különböző étterrneiben, ezért abban bízom, hátha emlékszik valaki rájuk. Íme, ez itt
az unokanővérem fényképe.

Töprengés. Fejrázás.

- Hát, kedves mérnök úr, annyian megfordulnak nálunk. Az ember nem

emlékezhet mindenkire. Természetesen az olyan kedves vendégekre, mint a mérnök
úr, emlékszik az ember, de egyébként... Mikor is volt az, mit mondott a mérnök úr? A
nyáron? Aha, a nyáron, és talán tavasszal is. Jó régen. (Újabb töprengés.) Hát, azt
hiszem, felismerem (sohasem árt egy kis biztatás a kedves vendégnek), de
természetesen nem vagyok egészen biztos benne. Várjon egy kicsit, mérnök úr,
megkérdezem a többieket. Hozhatok valami italt, ha már kimegyek? Aha, hozom. És
persze az igazi okról nem szólok egy szót sem. Megbízhat bennem a mérnök úr!

Megbeszélések. Suttogások. Nevetgélések. Fejrázások.

Aztán tovább a következő vendéglőbe.

Fél öt tájban Stig úgy érezte, szüksége van egy órányi zavartalan pihenésre a
gőzfürdőben. Utána újult erővel folytatta körsétáját.

Három vacsorát elfogyasztott, mielőtt elérte Waterlooja. Ez az Operapincében

történt. Amikor - már csalhatatlannak érzett rutinnal - előrukkolt az addig mindenhol
hagy közönségsikert aratott könnyfakasztö históriával, majd előszedte Elsie
fényképét, a föpincér nyomban rávágta:

- De kedves jó mérnök úr, hiszen ez Thorpertné. - A főpincér arckifejezése

csodálkozást, egyben gyanakvást tükrözött. - Thorpertné, akit a nyáron agyonlőtt a
férje! Milyen mesével jön nekem a mérnök úr?

Stig úgy érezte magát, mint az iskolás gyerek, akit rajtakaptak, amint rajzszeget
tesz a tanára szekere. Zavart mosollyal próbálkozott.

- Hm hm... ez nyilván nem... Én bizonyára…

 A főpincér élesen szemügyre vette, és nyugtalanul körülnézett.

Azt hiszi, tökrészeg vagyok - gondolta magában Stig -, és ördög tudja, nem a
legokosabb-e, ha megjátszom részeget.

Sikerült is produkálnia egy megfelelően méretezett csuklást. A föpincér

közelebb hajolt hozzá.

- Nem kellene talán a mérnök úrnak kimennie a fris levegőre? - javasolta. -

Vagy egyenesen hazamenni, és aludni egy keveset?

De Stig nem akarta olyan könnyen feladni a játszmát.

- Thorpert - dadogta. - Vigye el az ördög, nem Thorpertnek hívták. No, de... -

csuklás - ...nem étkezett itt a nyáron? És fizethetnék?

A főpincér odaintette a pincért a számlával. Stig ügyetlenül keresgélt a

pénztárcájában.

- No - dadogott -, nem evett itt, mi?

- De igen - válaszolta nyugodtan a főpincér. - Gyakran megfordult nálunk,

amíg a férje Amerikában volt.

- Nézze meg az ember, nézze meg az ember! - mondta Stig diadalmas hangon.
- Akkor mégis nekem volt igazam. Tudja, főpincér úr, egy fogadásról van szó... egy
mókás kis fogadásról... - csuklás - …No, és ki volt vele?

- Senki - válaszolta hűvösen a főpincér. - Többször vacsorázott nálunk, de

mindig egyedül.

Amikor Stig néhány perccel később ott állt kint a XII. Károly téren a hős király
lábánál, egészen kicsinek érezte magát.

- A kutyafáját! Megint egy étterem, ahol utoljára jártam! Egye meg a fene!

Egy napban csak huszonnégy óra van.

Mondhatni úgy is, hogy ezernégyszáznegyven perc. Még pontosabban

nyolcvanhatezer-négyszáz másodperc.
 Ez többnek hangzik, de persze nem több.

Maud gyorsan rájött, hogy ideje egyáltalán nem volt elegendő. Kiderült, hogy
Hallgrenné felkutatása nem olyan könnyű feladat.

Maud körbetelefonált egy csomó munkaközvetítő éí helyszerző irodát, de

eredmény nélkül. Hallgrenné vagy leköltözött vidékre, vagy apróhirdetés útján
szerzett magának új helyet.

Maud egy egész estét szentelt annak, hogy végigböngéssze a Dagens Nyheter
májusi-júniusi számaiban megjelent álláskereső hirdetéseket, merített is belölük
bizonyos ötleteket, de ezek mind téveseknek bizonyultak.

Közel volt a kétségbeeséshez.

Az iroda minden idejét lekötötte. Erik Thorpert nem kímélte sem saját magát,
sem Maudot, és a lány kénytelen volt elismerni, hogy gyanúját semmi sem támasztja
alá. Erik Thorpert korrektül viselkedett. Jimről és a nyáron történt tragédiáról
sohasem beszéltek. Néhány alkalommal, amikor későig dolgoztak, meghívta Maudot
vacsorázni, minden ünnepélyesség nélkül, és mindig kifogástalan helyekre. A tragédia
ügye valahogy háttérbe szorult.

Maud hetenként néhányszor meglátogatta Jimet, akiből továbbra is nehéz volt

értelmes válaszokat kiszedni. Az orvosok is aggódtak miatta, de továbbra is úgy
vélték, hogy állapota javulni fog.

Maud szabad estéinek egyikén felkereste Stiget a lakásán. Stig némileg kedvét
vesztette „az Operapincében elszenvedett katasztrófa” után, ahogy az esetet
jellemezte.

Azt javasolta, hogy a vasárnapot használják fel egy közös kirándulásra

Vaxholmba.

Maud habozott.

- Vaxholm - mondta komoran - ilyenkor novemberben bizonyára olyan, mint

Pompeji, a halott város. A nyári kiszolgáló személyzet sincs már. Nem, inkább
próbálkozzunk újból Hallgrennével.

- Mennyire jutottál eddig? - érdeklődött Stig.

 - Mostanában nagyon kevés az időm - panaszkodott Maud -, de telefonon
beszéltem az összes helyszerző irodával, és végigböngésztem az újságokat, és... és ez
minden. Igazán nem is tudom, mihez fogjak most.

Stig bosszúsnak látszott.

- Bocsánat - mondta ironikusan -, de nem gondolt a hölgy esetleg a

nyilvántartókra? Léteznek ugyanis, egyebek között, egyházi anyakönyvi hivatalok,
valamint lakásbejelentő hivatalok is.

Maud közel volt a síráshoz.

- Jóságos isten - mondta gyámoltalanul -, szép kis detektív vagyok! Mikor

vannak nyitva azok az irodák?

Maud másnap néhány óra alatt felkutatta Hallgrennét, és következő nap beszélt
vele telefonon. Hallgrenné egy ideje Södertäljében lakott, ahol egy étkezdét vezetett.
Nem volt kifogása Maud látogatása ellen, a lány ezért néhány órai szabadságot kért.

Főnökének nem nagyon tetszett a dolog, de némi habozás után elengedte.

- Hanem akkor rá kell hajtanunk a hétvégén is - mondta fanyarul, majd némi

gondolkodás után hozzátette. - Talán dolgozhatnánk vidéken. Van egy pár szerződés,
amelyen át kell mennünk, és egy csomó levél, amit meg kellene írni. Gondoltam egy
kis vadászatra is, és talán Breckman kisasszonynak is jót tenne egy kis vidéki levegő.

Maud habozott. Erik Thorpert elleni gyanúja kétségkívül csökkent az utóbbi

időben, de elutazni vele vidékre mégis kockázatosnak látszott.

A férfi mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Úgy gondoltam, kiutaznánk Räkebróra, anyám birtokára. Anyám egész évben

ott lakik, és lehet, hogy lejön a húgom, Elisabeth, és a vőlegénye is. Ők nagyon sokat
vannak ott. Mindjárt ebéd után indulhatnánk.

- Igen, ez természetesen kellemes lenne - habozott Maud -, de én

tulajdonképpen már megígértem Erlandsson mérnök úrnak, hogy vele megyek Vax...
vidékre. Nem tudom...

- Stig is velünk jöhet - vágta rá nyomban Erik. - Úgyis meg kell vele beszélnem
néhány részletkérdést egy szerződéssel kapcsolatban.
 Thorpert azonnal felhívta Stiget, és mielőtt Maud határozni tudott volna, a
dolog már el is volt intézve.

- Akkor hát indulunk mindjárt ebéd után. Összekötjük a kellemest a hasznossal.

Állítólag bőven van őz idén az erdőben, így talán igazi jó vadászatunk lesz.

Maud gondolataiba merülve utazott Södertäljébe. Vajon csak egy egyszerű

meghívásról van szó? Vagy talán Erik gyanút fogott? Majdnem elszólta magát, hogy
Vaxholmba készülnek Stiggel. A fónöke tudja talán, hogy találkozni fog
Hallgrennével? Maudnak nem volt közvetlen telefonja, és Hallgrennét a központon
keresztül hívta fel. Vajon lehallgatja a beszélgetéseit? Talán éppen ezért tette meg a
titkárnőjévé?

Csupa kérdés.

Hallgrenné étkezdéje mindjárt az állomás mellett volt, szemben a városi

hotellel. Néhány piszkos helyiség, kopott linóleummal és rozoga bútorokkal. A
levegőben áporodott ételszag és dohányfüst terjengett.

- Hallgrenné? Igen, erre legyen szíves...

Egy lompos lány - félretaposott cipőben, lyukas harisnyában - mutatta az utat a

belső szoba felé, amelynek legnagyobb részét egy pénztárgép és egy hihetetlenül régi,
gördülő redőnyös íróasztal foglalta el.

Az íróasztalnál idősebb asszony ült, meglepően tiszta és rendes öltözékben.

Haja majdnem teljesen ősz volt, és duzzadó idomain magas nyakú, sötét ruha feszült.
Kifogástalanul tiszta, fehér kötényben volt, ősz haján csinos főkötővel.

Hallgrenné éppen telefonált, és kérdőn nézett a belépőre. Az íróasztal mellett

lévő rozoga székről leseperte az újságokat, és hellyel kínálta Maudot.

Íróasztalát tarka összevisszaságban mindenféle papírok borították.

- Neeeml - kiabálta a telefonba nekipirulva. - Nem akarok többet abból a vacak

húsból. Az utolsó, amit kaptunk, majdnem ehetetlen volt. A vendégeink
panaszkodnak, és minden késünket beletörik a maguk gumitalpszerű, kemény, rágós
bifsztekjébe. - Arcát elfintorította, jelentőségteljesen Maudra hunyorított. - Az a hús
mindennek volt mondható, csak prímának nem - kiabálta olyan hangerővel, hogy a
papírok ugráltak az íróasztalon. - Küldjenek jobb árut, mert különben... van több cég
is ebbe a városba. A viszontlátásra! - fejezte be a telefonálást, és elégedett ábrázattal
lecsapta a kagylót.

- Igen, igen, most megkapta a magáét az a bitang mészáros.

- Aha, kisasszonyka - mondta sugárzó arccal -, most hallhatta, mi mindent

megteszünk, hogy kedvére tegyünk a vendégeinknek, és mondhatom, príma kosztot
adunk azé’ a nagyon méltányos áré’. Nos, teljes ellátást akar a kisasszonyka, vagy
csak vacsorát? Reggel fél nyolctól este fél nyolcig vagyunk nyitva. Pontosan fél
napon át.

- Én Maud Breckman vagyok - mutatkozott be a lány zavartan. - Én

telefonáltam az előbb.

- Igen, igen - buzgólkodott az öregasszony. - A kisasszony telefonált, aha,

értem. Reggelire vajat, kenyeret és kását adunk, kávéval és kis házi sütésú kaláccsal.
Az ebéd hideg büfé, egy fogás és kávé. A vacsora jobb hideg büfé és két fogás, és
utána természetesen kávé. Minden egyéb ital külön fizetendő. Egy hónapra kilencven
korona, a fele előre. Háromszori étkezést akar a kisasszony?

- Nem, én egészen más miatt jöttem - tiltakozott Maud. - Nincs szándékomban

itt étkezni. Én Stockholmban lakom.

- Aha, a kisasszony Stockholmban dolgozik. Akkor persze csak reggelit és

vacsorát akar - mondta a magáét rendületlenül Hallgrenné.

Úristen - gondolta Maud. - Biztos süket, mint sz ágyú.

- Nem - kiabálta -, nem szándékozom itt étkezni.

Az öregasszony sértődöttnek látszott.

- Nem kell úgy kiabálni, hölgyem. Kicsit nagyothallok, de nem vagyok süket.
És minek jön ide, és tart fel engem, ha nem akar nálunk étkezni? - fejezte be
méltóságteljesen.

- Én Maud Breckman vagyok - ismételte meg Maud, ezúttal, mint remélte, a

megfelelő hangerővel -, és Jim Thorpert mérnök titkárnője voltam. Maga május
végéig náluk dolgozott mint szakácsnő, igaz?

Az öregasszony kérdőn nézett Maudra.

- Thorperték - kiabálta Maud. - Maga szakácsnő volt náluk.

Az öregasszony ezúttal nyilván megértette, mert élénken bólogatott.

- Igen, igen, ez stimmel. Két évig voltam Thorpertéknél. Nagyon rendes

emberek voltak, habár az asszony persze kicsit bogaras volt. A szerencsétlen,
meghalt! Fuj, micsoda emberek vannak! Megölte a feleségét, tuggya? Aztán
agyonlőtte magát. - Szörnyülködve rázogatta a fejét.

Nyugalom, Maud, nyugalom! Jimért teszed. Nem könnyű, de végére kell

járnod a dolognak. Jim kedvéért - biztatta magát gondolatban a lány.

- De miért jött el Thorpertéktől? - kérdezte.

Az öregasszony kissé csodálkozott.

- Thorpertnének nyáron el kellett utaznia, a mérnök úr meg Amerikában volt -

válaszolta. - De elégedetlen is voltam a családdal. No, nem volt semmi különös, csak
kicsit nehéz volt kijönni az asszonnyal. Különösen a végén. Talán a tavasz tette -
bólogatott nagy bölcsen az öregasszony. - A fiatalok mindig kicsit furcsák lesznek
tavasszal.

- Furcsák? - kérdezte Maud. - Thorpertné furcsa volt?

Az öregasszony gondterhelten nézett, és csak némi habozás után válaszolt.

- Furcsa... furcsa - mondta. - Nem sokat volt otthon, szaladgált a városban, azt
hiszem. És sajnáltam a kislányt, azt a kis angyalt. Aztán meghalt a kicsi. Ilyen az élet!
Az ember nem tudhatja, megéri-e a holnapot. - Az öregasszony hirtelen gyanakvóvá
vált. Kérdőn nézett Maudra. - No, mit akar a kisasszony? Ha jól értettem, nem akar
nálunk étkezni, igaz?

Maud hamarjában nem tudta, hogyan folytassa a beszélgetést. Nem számított

rá, hogy Hallgrenné ennyire süket. Ez határozottan megnehezítette a dolgát.

Gyorsan elhatározta magát.

- Ha most talán nem ér rá meghallgatni... - kezdte Maud.

 - Hallani? - kiabálta az öregasszony. - Hallok én annyit, amennyit kell. Mit
akar?

- Talán jobb, ha most elmegyek, és majd visszajövök egy másik alkalommal,

amikor nyugodtabban elbeszélgethetünk - kiabálta Maud. - Talán írok előbb egy
levelet.

Az asszony jóakaratúan bólintott.

- Jól van, no. Persze hogy beszélgethetünk. De most tényleg nagy itt a hajsza.
Írjon csak, kisasszonyka. Találkozhatunk egyik vasárnap, vagy máskor, amikor
megfelel. Nem mintha érteném, mit akar, de ha valamiben segíthetek, rajtam ne
múljon. Akkor hát viszontlátásra, kisasszonyka. Szóval nem akar nálunk étkezni?
Bocsánat, hogy nem kísérem ki, de láthatja, a lábaim már nem a régiek.

Maud sietve távozott a barátságtalan helyiségeken keresztül. Az utcán

mélyeket lélegzett, az étkező áporodott levegője után szinte megváltásnak érezte a
friss levegőt.

Szegény Hallgrenné - gondolta. - Milyen különbség a korábbi és a mostani

környezete között. Nyilván jobb dolga volt Thorpertéknél, mint ebben a szörnyű
étkezdében.

Maud átment az úttesten anélkül, hogy körülnézett volna. Fékcsikorgás

hallatszott mögötte. Ijedten felkiáltott, és a járdára ugrott.

Az autóból vidáman mosolygó arc tekintett ki.

- Hoppsza, kisasszony, ez rosszul is végződhetett volna!

Az autó megállt.

A vezető mellett egy fiatal hölgy ült, és felkiáltott:

- Csak nem Breckman kisasszony?

A kocsiban Elisabeth Thorpert és Ejnar Thomasson ült.

 RÅKEBRO

A nagy autó észak felé száguldott. A szombati csúcsforgalom még nem

kezdődött el igazán, és Erik Thorpert jó tempóban haladhatott.

Gyorsan vezetett, szinte hanyagul, de a nagy kocsi jól feküdt az aszfalton, és

Maud nem nyugtalankodott a sebesség miatt. Annái inkább aggasztotta viszont maga
az utazás, bár természetesen biztonságot adott neki Stig jelenléte, aki a hátsó ülésen
trónolt, zacskók, dobozok és útitáskák között. Ő persze szívből élvezte a ragyogó
kirándulást, és vidám csevegéssel szórakoztatta útitársait. Erik és Maud jobbára
hallgattak.

A mérnök egy hosszú emelkedő lábánál hirtelen fékezett, és éles szögben

befordult egy keskenyebb útra. A kocsi erősen megfarolt, és Maud keményen az
ajtóhoz csapódott. A szívverése hirtelen felgyorsult.

- Megijedt, Breckmann kisasszony? - kérdezte mosolyogva Erik. - Talán túl

gyorsan vezetek?

- Nem vagyok hozzászokva ilyen sebességhez, de tagadhatatlanul remek

eljönni egy kicsit a városból.

Erik újból mosolygott, miközben fölényesen manőverezett a nagy kocsival a

keskeny úton.

- Itt most nincs semmi forgalom - szólt megnyugtatóan -, egyébként

bizonyára…

Éppen egy nehezen belátható jobb kanyaron préselte át a kocsit, amikor az

ellenkező irányból hirtelen felbukkant egy kis piros sportkocsi.

Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott.

Maud felsikoltott, a fékek csikorogtak, a hátsó kerék hatalmas porfelhőt kavart,

a kocsi kifarolt az útszélre, de Erik mesterien kézben tartotta a kocsit.

A piros sportkocsi lefékezett szorosan a hegyfal mellett, majd miután a por

eloszlott, egy kócos, szőke fej hajolt ki belőle.

- Erik, te úgy vezetsz, mint egy őrült! - kiáltotta hegyes fogait gúnyos
mosolyban villogtatva Elisabeth Thorpert. - Egy szép napon ócskavasat csinálsz a
tragacsodból.

- Az úristen gondot visel az őrültekre - nyögte Stig a hátsó ülésről, miután

kikászálódott a zacskók és dobozok közül. - Csak egy hajszálon múlott! Brrr,
borsódzik a hátam!

Maud halotthalvány volt, és erősen kellett küzdenie, hogy visszanyerje

önuralmát. Az úttól balra meredek lejtő húzódott. Ha belecsúsznak, abból
valószínűleg katasztrófa lett volna. Erik ugyanolyan nyugodt volt, mint a húga. Kissé
csúfondárosan nevetett a többiek ijedelmén, és újból beindította a motort.

- Hova, hova, turbékoló galambocskák? - kérdezte negédesen.

- Csak ide Bimbóba, egy kis szívnivalóért és egyéb életfontosságú dolgokért -

válaszolta könnyedén Elisabeth. - Később találkozunk!

Heves rándítással kihozta a kocsit az árokból, és diadalmas karlengetéssel

eltűnt az úton.

Erik most már nyugodtabb tempóban folytatta az utat. Kis erdőn haladtak át,
majd néhány perc múlva befordultak egy hosz-szú nyírfasoron. A háttérben fehér villa
látszott.

- Råkebro - mutatott szét Erik, miközben nagy lendülettel lefékezett a

lépcsőfeljárónál.

A vacsorát hat órakor szolgálták fel.

Erik és Maud dolgoztak délután, Stig pedig rejtélyes expedícióra indult. Az

öreg hölgy nem mutatkozott, de mire Maud lejött a vacsorához, már ott ült a
szalonban, várva, hogy valamennyien összegyűljenek.

Sofia Thorpert hatvannégy éves volt, de ez nem látszott rajta. Magas volt, és
még mindig karcsú. Sötét haja ránctalan arcot keretezett. Virágkorában Stockholm
legszebb asszonyai közé tartozott, és még mindig szép asszonynak számított. Szeme
barna színben játszott, magatartása kissé fennhéjázónak tűnt.

Egy nagy fotelban ült, botját a karfának támasztva. Amikor Maud a szalonba
lépett, magához intette.

- Isten hozta, kisasszony - mondta meglepően mély hangon. Határozott

szorítással fogott kezet Mauddal. - Igazán szép, hogy feláldozza a pihenőnapját, és
segít Eriknek. A fiam túl sokat dolgozik, de rám nem hallgat mostanában.

- Ne törődjön a mamával, Breckmann kisasszony - vonta meg idegesen a vállát

Erik. - A mama mindig mindent jobban tud.

A kínos beszélgetésnek a többi vendég érkezése vetett véget.

Elisabeth mélyen kivágott, rikító, piros ruhát viselt, széles, tarka övvel.
Szélesen mosolygott, de őszinte szívélyesség nélkül. Mögötte jött a vőlegény,
diszkréten csíkozott sötét öltönyben, világoskék csokornyakkendővel. Erik is
hasonlóan elegánsan jelent meg, csak Stig ütött el kissé a többiektől szürke
sportöltönyével, de mint rendesen, ezúttal is teljesen fesztelenül viselkedett.

Erik asztalhoz segítette anyját, majd valamennyien elfoglalták helyüket. Finom

vacsorát kaptak, nem különlegességeket, de nagyon jóízűt és bőségesen. Sofia
asszony kétségtelenül tapasztalt asszony volt.

A beszélgetés többnyire köznapi dolgok körül forgott; a háziasszony, valamint

Elisabeth és Stig vitték a szót.

Főételként ízletes őzgerincet szolgáltak fel, és a beszélgetés a másnapi

vadászatra terelődött.

- Remélem, szép időnk lesz - kapcsolódott a beszélgetésbe Erik. - Az öreg

Niklasson szerint bőven van őz az erdőben. Ha fél kilenckor reggeliznénk, és
kilenckor elindulnánk, az nem lenne túl korai a hölgyek számára?

Kérdőn nézett Maudra, aki zavarba jött.

- De hiszen én soha életemben nem vadásztam - tiltakozott. - Fogalmam sincs

róla, hogyan kell viselkedni.

Szavait általános tiltakozás fogadta.

- Erik egykettőre megtanítja, hogy kell bánni a puskával - biztatta Elisabeth. -

Tudja, Breckmann kisasszony, engem valósággal megigéz a vadászat és a lövöldözés.
 - Beth úgy lő, hogy a férfiak közt is megállja a helyét - kapcsolódott a
beszélgetésbe Toto. - Sokkal jobban lő, mint én.

- Igen, de ezzel nem mondtál sokat - jegyezte meg Erik szárazon. - De

Breckmann kisasszonynak feltétlenül velünk kell tartania. Van egy kitűnő, könnyű
fegyverem, amelyet kölcsön tudok adni, és van egy a te részedre is, Stig.

- A vadászat tulajdonképpen nagyon barbár szórakozás - jelentette ki Sofia

asszony. - De persze meg tudom érteni, hogy sokan kedvelik. Szabad folyást enged
bizonyos alantas ösztönöknek. De bizonyára a társasággal kell tartania Breckmann
kisasszonynak is!

Elisabeth az asztal fölött Maudhoz hajolt.

- Szépen összefutottunk Södertäljében. Vidám kis város, nem gondolja?

Egyébként mit keresett ott?

Maud újból zavarba jött.

- Ó - válaszolta -, én... semmi különös... egy ismerőst, aki ott lakik…

- Képzelje, majdnem azt hittem, hogy egy presszóból jött ki, szemben a városi
hotellel. Nem azt hitted te is, Toto?

A vőlegény bólintott, közben Stiggel koccintott, aki elégedett ábrázattal emelte

ajkához a poharát.

- Södertälje - kuncogott váratlanul Sofia asszony. - Emlékszem, első férjem ott

hangversenyezett egyszer. A te jó apád, Erik. - Sofia asszony koccintott a fiával. - Jó
lélek volt. Isten nyugosztalja, de nagy korhely. Csodálatos keze volt - mondta
álmodozva. - Tud hegedülni, Eskilsson mérnök úr? - fordult Stighez.

- Erlandsson - helyesbítette Stig. - Nem, sajnos, nem tudok. Zenei képességeim

nem terjednek túl a lemezjátszón.

Pedig szerintem a mérnök úrnak művészmegjelenése van - kapcsolódott a

beszélgetésbe Elisabeth. - Szerinted is, Toto?

A vőlegény a legszívesebben nemmel válaszolt volna, de aztán kissé savanyú

arccal igent bólintott.
 Erik felnevetett.

- Elisabeth mindenhol művészeket lát - mondta. - Hol rejtőznek a te művészi

képességeid, Toto? A nyakkendők terén?

Ejnar Thomasson szórakozottan babrálgatta kék csokornyakkendőjét.

- Totónak hihetetlenül fejlett színérzéke van - kelt védelmére Elisabeth. Aztán

ismét Stighez fordult. - Vacsora után meg kell néznie a műtermemet, Erlandsson úr.

- De kedves Elisabeth - tiltakozott Sofia asszony -, gondolj szegény fiú

idegeire. Nem mindenki bírja elviselni a te szín-szimfóniáidat.

Közben elérkeztek az utóételhez, és Stig kezdett fészkelódni a széken.

- Lám, milyen ideges - jegyezte meg Sofia asszony -, a mérnök úr nem akarja
látni Elisabeth szörnyszüleményeit, ugye? Szinte reszket.

- Ez azért van, mert meg akarja köszönni a vacsorát - állapította meg gorombán
Toto.

Stig elpirult, de Sofia asszony védelmébe vette.

- Kedvesem - mondta -, arra nincs szükség. Zavarba hoztátok szegény fiút,

gonoszok. De menjünk át a szalonba egy kis kávéra. Hoztál valami finomat a kávé
mellé, Erik?

- Ha a szokásos parfait amourra gondolsz, mama, akkor sajnálom, de kaphatsz

helyette benediktinert.

Az idős hölgy nehézkesen felkelt a székéről, és elégedetlenül fintorította el

szép vonalú száját.

- Nem sokat törődsz öreg édesanyáddal. Egyikőtök sem törődik velem -

állapította meg keserűen. - Mikor pedig én annyira imádom a parfait amourt.

- Cukros víz - állapította meg Elisabeth félig hangosan. - Nem, igyunk inkább
egy jó konyakot!

Átmentek a szalonba, ahol a kávét szervírozták. Sofia asz-szony zúgolódás

nélkül elfogadta a benediktinert, és teljes szívből élvezni látszott. Maud likőrt ivott,
akárcsak Toto. A többiek a konyakot választották.
 - Van valami újság Jimról? - kérdezte váratlanul Elisabeth.

Maud éppen Enjar Thomassonra pillantott, aki Elisabeth széke mögött állva
kissé teátrálisan simogatta menyasszonya vállát. Hirtelen abbahagyta a simogatást, és
mereven Elisabetre nézett.

- Voltam bent nála a héten - válaszolta Erik. - Semmi javulás. - Maudhoz

fordult. - De Breckmann kisasszony gyakran meglátogatja, ugye?

Hangja szinte gonosz - gondolta Maud, aki csak nehezen tudott uralkodni
magán.

- Meg szoktam látogatni Thorpert mérnök urat néha - válaszolta halkan. - Én...
én annyira sajnálom ót.

- Jim - állapította meg hidegen Sofia asszony - csak egy kedves korhely volt.

Maud lassan félretolta kávéscsészéjét. Keze kissé remegett az izgalomtól, és

nem merte a csészét kezében tartani. Egy zörgő kávéscsésze nagyon árulkodó lett
volna.

- Most igazságtalan vagy, mama - tiltakozott Elisabeth. - Szerintem Jim remek

fickó. Az ember nem hitte volna...

Beszédes gesztussal a fejére bökött.

- Tényleg megőrült? - kérdezte Toto. - Én mindig szinte abnormálisan

egészségesnek tartottam őt.

- Bizonyára pillanatnyi elmezavar volt - védelmezte Jimet Stig.

- Több ízben panaszkodott fejfájásról, mielőtt... szóval tudjátok... - jegyezte

meg Erik. - Talán emlékszik maga is, Breckmann kisasszony?

Maud szótlanul bólintott.

- Valószínűleg megütötte a fejét - folytatta Erik. - Nagyon megváltozott, ezt

nyugodtan elmondhatjuk róla.

- A legnagyobb ostobaság, amit valaha csinált, hogy feleségül vette Elsie-t -

jelentette ki hidegen Sofia asszony. - Igen, tudom, Elsie halott, ne nézzetek rám olyan
megbotránkozva, ti sem szoktatok lakatot tenni a szátokra... De Elsie nem volt
megfelelő asszony Jim számára Jimnek... hogy is mondjam... Jimnek olyan asszonyra
lett volna szüksége, aki keményebb húsú. Mint például maga, Breckmann kisasszony.

Maud akarata ellenére elpirult.

- Úristen! - vigyorgott Toto. - Nem hiszek a szememnek, a kislány elpirult.

Breckman kisasszony, maga valóságos tünemény!

- Honnan veszed, mama, hogy Breckmann kisasszony... „keményebb húsú”? -

kérdezte Elisabeth érdeklődéssel. Majd mosolyogva Maudhoz fordult. - Ne törődjön
velük, Breckmann kisasszony. Ők mindig ilyenek.

- Te persze sohasem vagy ilyen, kis húgom - állapította meg Erik széles, de
cseppet sem barátságos mosollyal.

- Elsie remek nő volt - mondta hirtelen Toto. - Én ugyan csak néhány

alkalommal találkoztam vele, de szerintem rokonszenves volt.

- Neked rossz az ízlésed a nőket illetően - gonoszkodott Erik.

- Te meg ugyan mit tudsz a nőkről? - kérdezte élesen Toto. - Te, a megrögzött
agglegény! Maga a megtestesült önzés!

- És te hányszor nősültél? - kérdezte Erik.

- Hogy érted ezt? - vigyorgott Elisabeth. - Pap előtt? Vagy...? Amit Toto nem
tud a nőkről, azt nem is érdemes tudni. Egyébként Toto egy ízben már volt nős. Igaz,
Toto? Több hónapig. Amikor Amerikában élt.

- Amerika - merengett Sofia asszony. - Azt hiszem, hogy Enrico... az első

férjem, Amerikába utazott. - Erikre nézett. - Mi nem hiányoltuk őt - állapította meg
szárazon. - De elragadó ember volt! Hegedűművész. Úristen, hogy tudott játszani!

- A te pénzedet mindenesetre eljátszotta - mondta Erik szenvtelenül. - Aztán

szedte a sátorfáját. Szép kis apa!

- A pénz olyan piszkos dolog - jelentette ki Sofia asszony. - Én gyűlölöm a

pénzt!

- Azért szabadultál meg mindig olyan gyorsan tőle - csipkelődött Elisabeth

mézesmázos hangon. - De el kell ismerni, hogy a pénzszerzés is könnyen ment neked.
Kivéve az utóbbi éveket. Nem gondoltál arra, hogy létezik, valahol egy pénzes, vén
kecske, akit magadba tudnál bolondítani? - ajánlotta anyjának. - A technikád megvan
hozzá.

Sofia asszony jobbnak látta, ha nem válaszol.

- Az urak talán innának egy grogot - javasolta. - Légy szíves, Toto, csengess
Britának!

Erik felállt, és kérdőn tekintett Maudra.

- Vegyünk egy kis leckét a fegyverismeretből, Breckmann kisasszony? -

kérdezte könnyed hangon.

Elisabeth felpattant.

- Akkor azalatt Erlandsson mérnök úr velem jön a műtermembe. Biztosan

érdekelni fogja.

- Talán meg kellene néznem a fegyvert, amelyet Erik kölcsön akar adni -
tiltakozott erőtlenül Stig.

A művésznő sértődötten visszaült a helyére, Toto viszont meglehetősen

elégedettnek látszott.

- Kérem - duzzogott Elisabeth. - Megnézhetjük holnap is, a vadászat után.

Akkor jobb lesz a megvilágítás. Pingpongozzunk, Toto? - fordult a vőlegényéhez. -
Erlandsson úr biztosan nem pingpongozik, többre becsüli a lőfegyvereket - fejezte be
nem minden él nélkül.

- Pingpong - sóhajtott Erik. - Jöjjön, Breckmann kisasszony, és te is, Stig.

Eltűntek a hallban, ahol a fegyverek voltak, és kis időre csend lett a szalonban,
miközben a szobalány leszedte az asztalt, és behozta a grogot.

- Ne duzzogj, Toto - kérlelte vőlegényét Elisabeth, miután a szobalány kiment.

- Igazán nem jelent semmit, ha flörtölök egy kicsit azzal a fiúval. Olyan édes!

Toto haragos pillantást vetett menyasszonyára. Aztán tüntetően kevert

magának egy erős grogot, anélkül, hogy Elisabethet megkínálta volna.

- A férfiak igazán udvariatlanok manapság - panaszkodott Sofia asszony. -

Keverj nekem egy gyenge gin-tonikot, Toto!

- Te meg flörtölhetnél kicsit a szép Mauddal - javasolta vőlegényének

Elisabeth. - Tudod, én nem vagyok féltékeny.

Toto a vállán át visszanézett Elisabethre, miközben odanyújtotta az öreg

hölgynek a poharat.

- Breckmann kisasszonnyal? - kérdezte gúnyosan mosolyogva. - Csak

időpocsékolás lenne, kedves Elisabeth, hiszen fülig szerelmes az unokatestvéredbe.

- Jimbe? - kérdezte Elisabeth tágra nyílt szemmel.

- Nem láttad őt, amikor Jimről beszéltünk? Alig tudta tartani a kávéscsészét,
annyira ideges lett. És el is pirult, a szép gyermek. Diagnózisom csalhatatlan. Hiszen
te magad is mondtad, hogy én mindent tudok a nőkről.

- Ezt mondod? - Elisabeth szép homlokán aggodalmas ráncok keletkeztek. -

Ezt mondod, Toto? Mulatságos, igazán mulatságos. - Lassan cigarettára gyújtott,
aztán a grogos tálcára mutatva megkérdezte. - Megkaphatnám a szokásosat, Toto?
Van egy ötletem.

A VADÁSZAT

A kékesszürke hajnali köd eloszlott, a levegő majdnem teljesen kitisztult, és

szép, hűvös őszi reggel köszöntött rájuk. A kavics pattogott és csikorgott a lábuk alatt,
amint gyülekeztek a nagy lépcsőfeljáró előtt.

Niklasson, az öreg mindenes, két gyönyörű vizslával várta őket. Remek, régi
vágású öregember volt, de közel hetvenéves kora ellenére életerős, mozgékony. Kis,
kopott bőrmellényt viselt, és zsákszerű nadrágja kissé lötyögött sovány hasán.

Amikor Stig, a vadásztársaság legélénkebb tagja, a vadászat kilátásairól

kérdezte, az öreg elgondolkozva köpött a legközelebbi ágyásba.

- Maj' meglássuk - morogta barátságtalanul. - Őzet látnak, az biztos, de hogy

lőnek-e…
 Szkeptikusan végignézett a társaságon, és lassan új adag bagót tett a szájába.
Nyilvánvalóan nem volt különösebben jó véleménnyel a városiak
vadásztudományáról.

Erik, Maud és Niklasson a két vizslával a nagy autót foglalta el, Elisabeth, Toto
és Stig a kis sportkocsiba zsúfolódott. Jó negyedórás autózás után érkeztek meg.

Az öreg Niklasson a kutyáival együtt eltűnt az erdőben. Erik szétosztotta a

fegyvereket és a muníciót. Maud végképp szerencsétlennek érezte magát, és
tanácstalanul forgatta gyakorlatlan kezében a puskát. Ezzel szemben Stig és Elisabeth,
sőt még Toto is, tökéletesen jártasnak látszottak a fegyverek terén.

A terep kissé hepehupás volt, erdős részek között tisztásokkal. A társaság egy
keskeny erdei út mentén helyezkedett el, Elisabeth és Toto az első leshelyen, Maud
középen, azután Stig és Erik. A leshelyek közt tekintélyes távolság volt.

Maud bizonytalanul érezte magát. Előtte keskeny tisztás, amelyet egy út

keresztezett.

Erik adott még néhány tanácsot, mielőtt továbbindult.

- Amikor meghallja a hajtást, azaz amikor a kutyák elkezdenek ugatni, akkor

vigyázzon - mondta. - Legjobb, ha itt marad ezen a helyen. És kérem, ne menjen el
innen. Nem egészen veszélytelen az erdőben futkosni vadászat közben. Tudja ugye,
hogyan kell bánnia a fegyverével? És ne felejtse el kibiztosítani, ha lőni akar.

Biztatóan rámosolygott Maudra, aztán Stiggel együtt eltűnt az erdőben.

Maud jobban szeretett volna együtt maradni Stiggel, de a fiút elragadta a

vadászat láza.

Az erdőben nem volt csend. A bokrokon madarak csicseregtek, az út mentén

kis forrás csörgedezett, a távolból egy vonat tompa dübörgése hallatszott.

A közelben felröppent egy nagyobb madár. A hirtelen zaj megijesztette

Maudot, hevesen megmarkolta a fegyvert, és érezte, hogy a szíve erősen ver.

Úristen - gondolta -, mi van velem? Olyan ideges vagyok, mint iskolás

koromban vizsgák előtt!

Lenézett a fegyverre, és lövésre emelte egy elképzelt őzbakra.

 A puska csöve lengett a levegőben, mint a szélmalom vitorlája.

Ugyan! - gondolta. - Úgysem tudnék vele semmit eltalálni. - Határozott

mozdulattal kiürítette a fegyvert, és a patronokat zsebre dugta. Így nyugodtabbnak
érezte magát. Most legalább nem lőheti meg véletlenségből saját magát.

Mögötte megreccsent egy ág.

Nyugtalanul körülnézett, de semmi nem mozdult, és a hang nem ismétlődött.

A nap erősen sütött, a reggeli hűvösség kezdett felengedni. Kigombolta

kabátját, és meglazította nyaka körül a sálat. Rozsdavörös kosztümjében volt, fején
barna baszk sapkával. A gumicsizma, amelyet Elisabethtől kapott kölcsön, szorította
kissé a lábujjait.

Valami gyenge zaj ütötte meg a fülét. Mintha valaki óvatosan lopakodott volna
feléje.

Nyugtalanság fogta el.

Tulajdonképpen miért is ment bele ebbe a vadászatba? Hiszen tisztában kellett

lennie azzal, hogy egy g y i l k o s t ü l d ö z . És talán igaza volt, amikor a
gyilkosságokkal a Thorpert család tagjait gyanúsította… A gyilkos talán már tudja,
hogy ő a nyomában van...

Kész őrültség volt kijönnie az erdőbe, ahol a bokrok közt egy gyilkos
rejtőzködhet.

A távolból hirtelen hangos kutyaugatást hallott.

Elkezdődött a hajtás.

Újból megriadt.

Ezúttal semmi kétség... letört egy ág, mintha valaki rátaposott volna.

Valaki ólálkodott körülötte.

Mit csináljon? Maradjon a fánál? Az legalább némi védelmet nyújt. De a tisztás

másik oldaláról bizonyára jól lehet őt látni. Talán a lopakodó, ismeretlen gyilkos
éppen oda tart, hogy rálőjön...
 A vadászat és az erdőben barangolás szokatlan volt Maud számára. Szörnyű
bizonytalanságot érzett. Nem volna-e jobb, ha megkeresné Stiget? Biztosan ott van
valahol az út mentén. Vagy Erik van hozzá közelebb? Ebben nem volt bizonyos.
Egyébként akár Erik is lehetett az, aki feléje lopakodik az erdőben. Erik, Elisabeth
vagy Toto. Nem tudta, melyikük.

A hajtás közeledett. Oldalvást mögötte, jó távol, lövés dördült. Néhány

másodperccel később még egy.

Szinte pánikba esett. Anélkül, hogy valójában tudta volna, miért, egy
kerítésajtó felé rohant. Árnyéka nyugtalanul röpködött ide-oda a keskeny úton.
Gyorsan elérte a védelmet nyújtó erdőszélt az út másik oldalán anélkül, hogy bármi
történt volna.

Újabb lövést hallott, de zavarában nem tudta, melyik irányból. Az út

bekanyarodott az erdőbe, Maud ész nélkül futott tovább.

Jobb felől zörgést hallott, mint amikor ágakat hajtanak félre. Oldalt mögötte
szép őzbak közeledett hosszú, rugalmas szökelléssel, de Maud nem látta.

Vadul dobogó szívvel bevetette magát az erdőbe. Köveken botladozott,

majdnem elesett. Előtte homályosan újabb tisztást látott. Egyik csizmája beleakadt
egy fagyökérbe, és elvágódott a földön.

Ekkor éles csattanás hallatszott, és söréteső csapkodta körülötte a bokrokat.

Újabb lövés dördült. Maud lihegve a földre lapult. Szíve vadul vert, de érezte,
nem sérült meg. A lába fájt egy kicsit, de ez volt minden.

Rémülete alábbhagyott, és újból tudott világosan gondolkozni.

Hülye - mondta saját magának. - Hülyék hülyéje. A gyilkos éppen erre

számított. Hogy pánikba esel, és egyenesen belerohansz a hajtásba. Pontosan
kiszámította, az az ördög.

Felzokogott. A lába most erősebben fájt. Óvatosan felült, és körülnézett. Előtte

homályosan füves térség látszott. Valószínűleg ugyanaz a tisztás volt, ahonnan
elfutott.

Egy nagy kő mögé kuporodva gondosan szemügyre vette az erdőszélt a

túloldalon, de semmi gyanúsat nem tudott felfedezni.

Újból hallotta a hajtást, de most már messzebbről. A távolban két lövés dördült,
majdnem egyszerre. Ferdén mögötte tompán dörgő visszhang válaszolt a lövésekre.

A napsugár csillogott az ágak között. Az erdőbe újbe csend és béke költözött.

Maud nem értette, hogy veszíthette el annyira a fejét. Óvatosan felállt. A lába fájt, de
tudott járni, csak vigyáznia kellett.

Sántikálva visszament a helyére. Puskája a keskeny, erdei úton hevert. Felvette

a fegyvert, és óvatosan megtörölte a puskatust.

A napfényben megvizsgálta a ruháját. Egyik könyökén csúnya folt

éktelenkedett, jobb térdénél nagy lyuk volt a harisnyáján.

A puskát a kerítésnek támasztotta, és rendbe hozta magát, amennyire tudta.

Mögötte az úton lépések és halk hangok hallatszottak. Elisabeth és Toto jöttek

elő az erdőből, nyomukban az öreg Niklassonnal.

Elisabeth vidáman integetett.

- Nos - kérdezte -, lőtt valamit, Breckmann kisasszony? Jó sok lövés esett. Én

kétszer lőttem mellé. Toto egyszer. De úristen, hogy néz ki? Az árokban feküdt?

- Kicsit túlbuzgó voltam - válaszolta Maud zavartan. - De semmi különös.

Az öreg Niklasson továbbment, a másik kettő azonban megállt. Toto leült egy
kőre, és cigarettára gyújtott. Még kint az erdőben is megtartotta elegáns, szinte
sznobos társaságbeli modorát. A naptól hunyorogva, fürkésző tekintettel nézett
Maudra.

- Tehát semmi eredmény - mondta kissé bizonytalanul, és lesepert egy nem

létező porszemet kifogástalan, szürke sportöltönyéről.

- Meglátjuk, hogy sikerült a többieknek - mondta Elisabeth, miközben

letelepedett egy farönkre.

Maud a kerítésoszlopnak dőlve hallgatott. Még mindig zavarban volt, de már

kezdte összeszedni magát az előbbi izgalom után.

- A friss levegő talán nem is olyan buta dolog - állapította meg Toto. - Persze
csak megfelelő adagolásban. Nem vagy szomjas, Beth?

- Uralkodj kicsit magadon - kuncogott Elisabeth, miközben lehajolt

vőlegényéhez, és könnyű csókot nyomott a tarkójára. - Egyelőre ez minden, amit
kaphatsz. - Aztán incselkedve Maudhoz fordult. - Nos, Breckmann kisasszony, mi a
véleménye a vadászatról? Elbűvölő, ugye? A feszültség, amikor a hajtás kezdődik,
mindig ugyanolyan vérpezsdítő. Igaz, Toto, szerelmem?

Maudnak nem kellett válaszolnia. A másik irányból megérkezett Erik és Stig.

Utóbbi diadalittasan integetett. Mögöttük az öreg Niklasson görnyedezett egy
leterített őzzel a vállán. A két kutya csaholva ugrált, és kapkodott a vörösesbarna
zsákmány után.

- Itt jön Nimród! - verte mellét Stig leplezetlen büszkeséggel. - Sikerült

másnak is lőni valamit?

A társaság gratulált, miközben Stig aprólékosan elmagyarázta a találat

történetét. Hirtelen meglátta Maud ruháját, és tágra nyitotta a szemét.

- A földön kúsztál, mint az orvvadászok?

Valamennyien Maudra néztek, aki érezte, hogy elpirul.

- Semmi - ütötte el a dolgot Maud. - Megbotlottam, és kilyukadt a harisnyám,

amikor...

Nem tudta, hogy folytassa, ezért inkább elhallgatott.

- Hogy történt? - kérdezte Stig nyugtalanul.

- Talán egy csúnya ózbak megijesztette a kislányt - mondta Toto enyhe

iróniával -, és az árokba esett. A tanulság: ne menjen vadászni!

- Ugyan - tiltakozott Maud ingerülten. - Kicsit buta voltam, ez az egész.

Átmentem a tisztás túloldalára, és amikor elindult a hajtás... futni kezdtem... és
megbotlottam.

- Jóságos ég! - kiáltott haragosan Stig. - Futásnak eredtél hajtás közben az

erdőben? Rád lőhettünk volna. A ruhád... nézd csak az őzbakot… a ruhád szine
majdnem ugyanaz. Te nem vagy normális!
 Erik Thorpert komoly arccal nézett Maudra.

- Nagy meggondolatlanság volt, Maud kisasszony. Megmondtam, hogy

maradjon a leshelyén. Ez valóban rosszul is végződhetett volna.

- Mindig veszélyes, ha valaki nem marad a helyén - állapította meg hidegen

Elisabeth. - Legyen ez lecke magának, Breckmann kisasszony!

Elisabeth rendreutasítóan nézett Maudra, aki érezte, hogy méregbe gurul.

- De hiszen nem történt semmi - válaszolta ingerülten.

- Köszönd a jó szerencsédnek, hogy ennyivel megúsztad - csóválta a fejét

Stig. - Hát igen, ilyenek a nők!

Erik megvizsgálta Maud puskáját.

- A fegyvert mindenesetre kiürítette. Vagy valaki más vette ki a patronokat?

- Én ürítettem ki - szégyenkezett Maud. - Mindjárt azután, hogy maguk

távoztak. Úgysem akartam lőni.

- Szerencse - állapította meg szárazon Erik. - Különben könnyen baj

történhetett volna, amikor elesett. A lőfegyver nem játékszer. Azt hittem,
Breckmann kisasszony tudja ezt.

A beszélgetés határozottan kellemetlen volt Maud számára. Burkolt

fenyegetést sejtett minden megjegyzés mögött, és végtelenül szerencsétlennek érezte
magát. Ha valaki valóban körülötte ólálkodott az erdőben, és rálőtt, akkor semmi
esetre sem fogja elárulni ijedelmét. Egyébként bárki volt, valószínűleg csak meg
akarta ijeszteni. Sörétes puskával, távolról nem könnyű megölni egy embert, de
figyelmeztetésnek meglehetősen hatásos.

Ha azt hiszik, hogy meg tudnak ijeszteni - gondolta Maud -, akkor nagyon
tévednek. Ez nem megy olyan könnyen.

- Őszintén sajnálom - mentegetődzött motyogva -, de vegyék figyelembe, ez

volt életem első vadászata. Rettenetesen kellemetlen, ha elrontottam a
mulatságukat...

- Nem rontotta el, erről szó sincs - nyugtatta meg Erik engedékeny hangon. -
 Viszont komoly baleset történhetett volna. De ne gondoljunk többet rá! Még
előttünk van a nap. Hány óra van tulajdonképpen?

Az ebéd nem aratott különösebb sikert. Elisabeth, Stig és Sofia asszony életben
tartotta ugyan a beszélgetést, de a társaság feszült hangulata nem oldódott.

Elisabeth hirtelen Stighez fordult.

- Ó - kiáltott fel -, majdnem elfelejtettem, miben egyeztünk meg tegnap. A

mérnök úrnak délután meg k e l l néznie a műtermemet. Ha t u d n á , milyen
mulatságos kis munkán dolgozom... Az éjjel kezdtem el... Holtbiztos, hogy érdekelni
fogja!

Stig éppen harmadszor mesélte el az idős hölgynek a mesterlövését, ezért csak

félfüllel hallgatott Elisabethre.

- Halló, Tell Vilmos! - kiáltotta Elisabeth, miközben egy kenyérdarabkával

megdobta Stiget. - Ne hódoljon be a mama csábítási művészetének. Ő még a régi
iskolához tartozik. Hallgasson inkább rám!

- Elisabeth! - sziszegte Sofia dühösen. - Próbálj meg némi méltóságot mutatni!

- Eh, tehet nekem egy szívességet! - szemtelenkedett Elisabeth.

Stig zavartnak látszott.

- Ki? Én? - kérdezte.

Totónak a torkán akadt egy kolbászdarab, és köhögési rohamot kapott.

- Nézze meg délután a mesterművemet, Tell Vilmos - ismételte el meghívását

Elisabeth.

- Bocsássa meg hallatlan tudatlanságomat, de milyen műterme van? Úgy értem,

mit csinál? Szobrokat, festményeket vagy aktfotókat?

Elisabeth elragadtatva kuncogott.

- Sajnos, nem az utóbbit, különben csinálhatnék egy tanulmányt magáról és az

almáról. Nem, én festek.
 - Aha, innen ered lelkesedése az erős színek iránt - állapította meg Stig.

- Igen, az erős színek iránt az arcon és az ajkakon - jegyezte meg kissé epésen
Sofia asszony. - Ó, ezek a mai lányok... - sóhajtotta rosszallóan csóválva a fejét.

Elisabeth úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Tulajdonképpen reklámgrafikus vagyok - válaszolta Stignek -, de szabad

óráimban festegetek is. Isten tudja, kitől örököltem művészi hajlamomat. - Elisabeth
az anyjára nézett. - Mondd, mama, tényleg Jonas Hansson volt az apám?

Sofia asszony arca illő felháborodást tükrözött.

- Szégyelld magad! - kiáltotta, de a hangja tulajdonképpen nem volt dühös. -

Az apád finom ember volt. Csak talán kicsit gyenge fizikumú - sóhajtotta
elgondolkodó arccal.

Elisabeth felvillantotta ragadozómosolyát.

- El tudom képzelni. De ne feledkezzünk meg a műtermemről, Erlandsson

mérnök úr! És velünk tarthat Breckmann kisasszony is.

Maud, aki mélyen elgondolkozott, összerezzent, és nem tudta pontosan, miről

is volt szó.

Erik a segítségére sietett.

- Nekünk dolgozni kell délután - mondta.

- Pár percre rá fogtok érni - makacskodott Elisabeth. - Van valami, amit

feltétlenül látnotok kell. Mindjárt kávé után felmegyünk a műterembe.

- Képzeljétek - mondta váratlanul Sofia asszony -, a napokban levelet kaptam

Axeltől.

- A konzultól? - kérdezte meglepetten Erik.

- Melyik alkoholelvonó intézetből? - rosszmájúskodott Elisabeth.

- Göteborgban lakik - magyarázta Sofia asszony -, és úgy látszik, kicsit jobban

van. Szegény Axel sohasem tudott bánni a pénzzel!

- Valóban nem, ezt igazán elmondhatjuk róla - szúrta közbe Erik. - E

tekintetben kétségkívül nagyon összeillő pár voltatok, mamácska.

- Én - sértődött meg Sofia asszony - mindig tudtam bánni a pénzzel. De Axel

lehetetlen alak volt. Képzeljétek, amikor Koppenhágában voltunk...

- Ne, ne, mama - tiltakozott Elisabeth -, ne gyere megint azzal a históriával!

Már a könyökünkön jön ki!...

- Nos, miről írt Axel? - kérdezte Erik.

Sofia asszony kelletlenül visszatért a mába.

- Természetesen pénzről - állapította meg hidegen. - Mi másról? Mióta

elváltunk... hány éve?... nyolc... nem, kilenc... Jóságos ég, hogy rohannak az évek!...
Szóvaj azóta rendszeresen felkeres kedves kis kolduló leveleivel. Erre még futja az
erejéből. Akkor hát kész vagyunk a kávéval?

Elisabeth könyörtelenül magával cipelte Stiget és Maudot a műtermébe. Erik és

Toto lassan követte őket.

Elisabeth a főépület egyik szárnyában, az emeleten rendezte be műtermét. Itt a

világos színek uralkodtak, és spártai egyszerűséggel bútorozták be. Az egyik hatalmas
ablak előtt egyszerű rajzasztal állt, mellette alacsony szekrény, tele ceruzákkal,
ecsetekkel, festékestubusokkal és egyéb kellékekkel.

A falakat festmények, rajzok és vázlatok borították. Elisabeth élénk csevegés

kíséretében, nyilvánvaló önelégültséggel mutogatta gyűjteménye darabjait. A
gyűjtemény - Maud és Stig csodálkozására - vitathatatlanul magas színvonalú volt.

Különösen Elisabeth rajzai voltak szembetűnően jók. Talán vázlatosak, de

Elisabeth meglepően egyszerű eszközökkel érte el a kívánt hatást.

Maud megállt egy rajz előtt, amely Totót ábrázolta félprofilban. Elisabeth
rafinált egyszerűséggel leplezte le a férfit. Az arc, felületesen szemlélve, egy
elkapatott, szinte naiv dendi benyomását keltette. De minél tovább nézte az ember a
portrét, annál inkább előtűnt valami meghatározhatatlan, bizonytalan... valami
kétségtelenül rendkívüli vonás, mintha a rajzon ábrázolt férfi bármikor nem sejtett
erőket tudna magában felszabadítani.

Maud nem tudott visszatartani egy enyhe borzongást.

 - A lélek nélküli férfi - kuncogott elégedetten Elisabeth. - Ez is egyfajta aktrajz,
igaz? Rendes körülmények között teljesen ártalmatlannak látszik a kedves Toto,
ugye? De belevaló fickó...

Stig néhány lépést tett előre, és megállt a nagy festőállvány előtt.

- És itt van a ma éjszakai kicsapongásom eredménye - vetette oda könnyedén.

Igazán nagyszabású alkotás volt. Ugyan befejezetlén, ezért Maud első

pillantásra nem is fogta fel, valójában mit akart ábrázolni, de aztán elrendeződtek a
vonalak.

Baloldalt, a kép előterében egy fiatal lány ült írógép fölé hajolva, mereven
bámulva az üres falra. Kezével szinte görcsösen fogta az asztal szélét. Jobbra, a
háttérben a félig nyitott ajtóban erőteljes férfialak halványan megrajzolva, mégis
súlyosan, dominálóan. Talán fenyegetően.

Tulajdonképpen csak a körvonalak látszottak, csupán egyetlen részlet volt

jobban kidolgozva. A lány arca.

A lány hosszú haja lágyan omlott a görnyedő vállakra. Merev tekintete,

arckifejezése szinte elviselhetetlen feszültséget tükrözött. Az ember szinte látta az
ajkak remegését és az orrlyukak reszketését. Ugrásra készen ült, valamire figyelve,
valamire várva. Talán arra, ami a háttérben álló alak részéről fenyegeti.

Elisabeth jól eltalálta az arcot, tévedésről szó sem lehetett.

A rajz Maudot ábrázolta.

- No? - vigyorgott elégedetten a művész. - Mit szól hozzá? Érdekes

kompozíció, ugye? Azt gondoltam, az lesz a címe, hogy: A rémült gépírónő.

Erik és Maud dolgoztak.

A lány nehezen tudott koncentrálni. Miközben Erik diktált, gyakran kellett

visszakérdeznie, és egyre inkább azonosnak érezte magát a rajzon ábrázolt leánnyal.

A rémült gépirónő.

Összeharapta száját. Nem szabad hagynia, hogy megfélemlítsék. Először a

lövés a vadászaton. Aztán a portré.

Jim - fohászkodott -, segítened kell, hogy ne hátráljak meg, hogy bátor és erős
legyek. Egyáltalán nem vagyok olyan ügyes, mint ahogy hittem, amikor elkezdtem.
Jim, miattad... és talán egy kissé...

- Bocsánat - rezzent össze, amikor megint elvesztette a diktálás fonalát.

Erik elnézően mosolygott, és lassan félretolta a papírjait.

- Hát igen, a vidéki levegő... Azt hiszem, ezt elhalasztjuk holnapra. Nem olyan
rettenetesen sürgős.

Maud levertnek látszott.

- Ó - mosolygott Erik -, ne nézzen olyan gondterhelten. Nem országos

szerencsétlenség. Kicsit fáradt, Breckmann kisasszony, ennyi az egész.

Felállt, megkerülte az asztalt, és kezét Maud vállára tette. Maud csak nehezen
tudott elnyomni egy elhárító mozdulatot.
 - Talán nem szokott hozzá az olyan erős élményekhez, mint amilyenekben ma
része volt. Egyébként Elisabeth rajza nagyon ízléstelen, de legyen elnéző. A
testvérem egy kissé impulzív természet. Művészvér, ahogy mondják. Mi lenne, ha
vacsora előtt szundítana egyet? Majd gondoskodom, hogy idejében felébresszék.

Gyengéden megveregette titkárnője vállát, és visszatért íróasztalához.

Maud megfogadta Erik tanácsát, és a szobájába ment.

Ezalatt Stig a birtokon kószált. A vadászat után hirtelen ráébredt, mekkora

kockázatot vállaltak. Ha a gyilkos Råkebrón tartózkodott, akkor minden valószínűség
szerint sejtette, hogy Mauddal együtt saját felelősségükre megpróbálják felderíteni az
Elsie halála kórüli rejtélyt.
 Stiget is kínosan érintette Elisabeth rajza. Elisabeth egyáltalán nem az a
felületes, nevetgélő típus, amilyennek feltünteti magát.

Nehezebb volt véleményt formálnia Totóról. Mint típus, tökéletesen

ártalmatlannak látszott, de ö is felvillantott ismeretlen tulajdonságokat.

És Erik!

Négy éve dolgozom együtt Erikkel, de még mindig nem tudok róla semmit.
Ügyes és nagyon munkaszerető úriember, de mindenkivel szemben megtartja a három
lépés távolságot. Kifelé korrekt és barátságos, de az ember sohasem jut a felszín alá.

Tegnap a vacsoránál több ízben is kétségtelenül érzéketlennek mutatkozott.

Miközben Stig vendéglátói jellemét boncolgatta, az árnyas parkon keresztül

egy, a birtokot átszelő kis patakhoz érkezett. Lejjebb, a fák között kis piros ház bújt
meg. Falait szinte teljesen beborította a buja vadszőlő. A ház mellett gondozott kert
virult.

- Egy vizsla dugta ki orrát az ólból, és figyelmeztető csaholásba kezdett,

amikor Stig léptei felhangzottak a frissen elgereblyézett, homokos úton. A bejáratnál
az öreg Niklasson ült. Hunyorgott a lenyugvó nap fényében, miközben fürge, öreg
ujjai egy hosszú horgászzsinórral pepecseltek.

- Jó estét - köszöntötte Stig. - Látom, horgászik is.

Az öreg felnézett, és bólintott.

- Nicsak, ki gyün itt?! - mondta. - A mesterlövészünk személyesen!

Stig letelepedett a lépcsőre az öreg mellé.

Megszerette a kissé mogorva öreget, és kedve támadt egy kis csevegésre.

- Szép őzbak volt, mi? - kezdte a beszélgetést.

Hát, nem vót éppen rossz! Persze látott má’ az ember nagyobbat. És
kövérebbet is, má’ megbocsásson a fijatalúr. De fájin lövés vót. Láccik, hogy nem
elősző’ vót puska a kezibe!

- No igen, céllövöldékben, és persze a katonaságnál is - szerénykedett Stig. -

Egyébként bevallhatom, mint férfi a férfinak, hogy egy kicsit a szerencse is
közrejátszott.

Stig elővett egy csomag cigarettát, és odanyújtotta Niklassonnak.

- Dohányzik? - kérdezte.

Az öreg rámeredt a cigarettacsomagra, aztán köpött az ösvény melletti bokrok

közé.

- Neem, fúj, vigye el az ördög! - mondta érzéssel. - Bagőja nincs?

- Ahhoz én még túl fiatal vagyok - nevetett Stig. - Majd ha én is olyan öreg és
bölcs leszek, mint maga, Niklasson, akkor majd én is bagózni fogok.

- Bolondság! - vigyorgott az öreg. - Finom a bagó a fijataloknak is. Amikó’

abba a korba vótam, mint most a fijatalúr, többet bagóztam, mint valaha. - Az öreg
káromkodott egyet egy ellenszegülő horog miatt, aztán a horgászzsinórt félretolva
előszedte dohányosdobozát, hogy feltankoljon. - Képzejje el, ha mind megvóna az
összes dohány, amit életembe elbagóztam! Megtőtene egy egész tisztaszobát. És még
mindég maradna egy jó pofára való! - Az öreg sóhajtott egyet erre a szép gondolatra. -
A bagózás az élet! Most már, hogy az öregasszony meghótt, ez az ember egyetlen
öröme. És persze az, amikó’ kimehetek az erdőbe.

- Teljesen egyedül lakik itt, Niklasson? - érdeklődött Stig.

- Igen, a nyár óta - bólintott az öreg -, amióta Johanna ’ement. Egy magamfajta
rozoga vénember nem tanúhat má’ meg sütnyi-főznyi, így osztán evették tüllem a
kisjányt, és fent eszek a konyhán. De én itt, ebbe a kis házba akarok lakni, lássa, ezen
nem lehet változtatni. Itt laktam majnem egész életembe, és má’ csak itt akarok,
meghalni.

- Magányos lehet itt - vélekedett Stig.

- A fenét! - fakadt ki az öreg. - Jó megvagyok én itt. Velem van Bella és Flax,

és itt van a kert, ahol eldógozgathatok, meg itt van az erdő és a horgászás. Dehogy
vagyok én egyedül! Szégyen ijet mondanyi, de azóta van itt nyugalom igazából,
amiótta az öregasszony meghótt. Isten nyugosztajja.

- Gyermeke nincs? - kérdezte Stig.

Az öreg elnézett a kert fölött. Ráncos arcát mintha kőből faragták volna.
Mélyen fekvő szemei acélkemények voltak.

- A fiunk ement a téli hadjáratba - mondta keserűen -, és nem gyütt vissza.

Harmincéves vót. - Az öreg szürke szeme villámokat szórt. - E’hurcóták! Majnem a
háború utósó napján. - Az öreg ösz-szehúzta a busa szemöldökét, és kissé
hunyorgott... talán a nap miatt... - És vót egy jányunk, de ő is ement!

Egy ideig csend volt. Stig lassan tömködte a pipáját. Időt akart hagyni az
öregnek, hogy új témára térjen át.

- Fijatalság, boloncság - folytatta az öreg. - Így van, és nincs másként. De kár a

jányér, olyan takaros vót. Ebből lett a baj!

Az egyik kutya odajött, és az öreg lábához dörgölődzött. Az öreg

elgondolkodva vakargatta a kutya hátát.

- No, Flax - mondta váratlanul szelíd hangon -, te biztosan emléksző még

Annára, ugyi?

- Hol van most Anna? - hozakodott elő a kérdéssel óvatosan Stig.

- Ki? - Az öreg összerázkódott, mintha megfeledkezett volna Stigről. - Igen,

persze, Anna! Valószínűleg valahol Stockholmba. Én nem tudom. Nem is akarom
tudni - emelte fel a hangját. - Uras szokásokat vett föl, amíg fent szógát az uraságná’.
Osztán az történt vele, ami szokott. - Az öreg megforgatta a szájában a bagót, aztán
újabb barna sugarat sercintett a bokrok közé. - Ha legalább ekaphattam vóna azt a
gazembert, aki felcsinyáta a jányt - csattant fel az öreg szokatlan élességgel -,
összetörtem vóna a csontyát. De a jány hallgatott. Osztán ement, a gyerekit meg
itthagyta.

- No és a gyerek?

- A kisjány? - Az öreg hangja váratlanul megszelídült. - Természetesen itt volt

velünk. De amikó’ Johanna meghótt, nem tarthattam magamná’, pedig szerettem
vóna. - Szeme újból a távolba révedt. - A kisjány ojan jó vót, ha fattyú vót is... De a
jányomat nem akarom többet látni.

- Hol van most a gyerek? - kérdezte Stig.

Az öreg újabb adag bagót tett a szájába, és csak azután válaszolt.

 - Valahol Västmanlandba - sóhajtotta. - Én nem tudom ojan pontosan, fent
intézték az uraságék. Mindenesetre nagyon messze van, aligha látom többet az életbe.
- Újra kézbe vette a horgászzsinórt. - Eh, az ember csak ül és beszél, beszél
mindenfélét, és közbe nem csinyá’ semmit. - Reménykedve Stigre nézett. - Meddig
marad még a fijatalúr? Lesz vadászat hónap is, mit gondú?

- Sajnos holnap kora reggel elutazunk, így nem lesz több vadászat. De
remélem, látjuk még egymást.

Az öreg felállt, és keményen kezet szorított Stíggel.

- Akkó’ hát a viszontlátásra. Maj’ spórolok egy szép őzbakot a fijatalúr részire
- ígérte ravaszul hunyorogva.

A HÁZVEZETŐNŐ

Néhány lábadozó - szomorú, szürke csíkos kórházi köpenyben - érdeklődve,

szinte éhes szemmel nézett a folyosón gyors léptekkel tovasuhanó karcsú lány után.
Beszédes pillantásokat váltottak egymással. Ez már igen! Szerencsés fickó, aki ezt a
lányt várja.

Maud nem tudott arról, milyen feltűnést keltett. És ha megjegyzéseiket hallotta

volna, aligha értett volna egyet azzal, hogy Jim „szerencsés fickó”. Ellenkezőleg,
nagyon komolyan aggódott. A napok teltek, és ő semmit sem tudott kideríteni. Jim
sorsa továbbra is sötét, fenyegető volt.

Maud råkebrói élményei sem voltak biztatóak, habár lehet, hogy az

eseményeket csak az ó túlfűtött képzelete nagyította fel. A Thorpert család tagjai nem
viselkedtek finoman és tapintatosan, inkább nyersek és kíméletlenek voltak, de ez
még nem bűncselekmény. Ellenkezőleg: bizonyos körökben egyenesen nagyra
becsülik ezt a stílust és magatartást.

Maud a råkebrói látogatás után csak még zavartabbnak érezte magát.

Hétfő reggel, mialatt Erik egy konferencián volt, maradt lélegzetvételnyi ideje,
hogy végiggondolja a történteket. Elkeseredésében levelet írt Hallgrennének
Södertäljébe. A levél sok fejtörést okozott. Nem akart sokat írni, de homályos sem
lehetett. Hallgrenné bizonyára kiválóan megállja a helyét a mészárosokkal szemben,
de magasabb fokú szellemi tevékenységet nem lehet elvárni tőle. Maud végül
elhatározta, hogy ürügyként a Thorpert házaspár ügyeivel kapcsolatos cégen belüli
vizsgálatra hivatkozik.

Amikor Maud befejezte a levelet, nagyon elégedett volt művével. De belátta,

hogy a levél elküldésével bizonyos kockázatot vállal. Hallgrenné ugyanis közvetlen
kapcsolatba léphet mással is a cégnél, talán éppen Erikkel.

De minek falra festeni az ördögöt?

Miután postázta a levelet, új ötlete támadt. Felhívta Jim bankját, és ugyanazzal

az ürüggyel, amelyet a levélben használt, kivonatot kért Thorpertné bankszámlájáról
az áprilistól augusztusig terjedő időre.

Következő nap elküldik a kivonatot - ígérte a banktisztviselő.

Maud megállt egy pillanatra Jim ajtaja előtt, hogy kilihegje magát a gyors
tempóban megtett út után. Több mint egy hete nem volt Jimnél.

A férfi ezúttal is hanyatt feküdt, és mereven bámult maga elé. De - Maud

örömére - nyomban meghallotta, amikor a lány a szobába lépett, és tekintetét az ajtó
felé fordította. Arca sápadt és beesett volt, és a fején viselt fehér kötés most is a
hadikórházat juttatta Maud eszébe, és borzongásra késztette.

A lány bátran mosolygott, és az ágyat megkerülve az ablaknál lévő székhez

ment. Jim követte tekintetével, és Maudot a remény és bizakodás érzése reszkettette
meg. Jim tekintete nem volt már annyira merev. Mintha közelebb került volna hozzá.
A sárgásfehér kezek a takarón már nem babrálták olyan makacsul és idegesen a
huzatot.

Jim határozottan jobban volt, mint korábban bármikor.

Maud lassan leült, és megfogta Jim egyik kezét. Szólni nem mert. Félt, hogy
hangja cserbenhagyja, mert közel van a síráshoz.

Hála istennek - gondolta - Jim útban van visszafelé. Érzem, tudom, és jelnek,
biztatásnak tekintem a jövőre nézve. Amikor már-már lemondtam minden reményről,
akkor kezd visszatérni az életbe. És hozzám. Hála neked, jó isten!
 - Maga - suttogta alig hallhatóan - Maud Breckmann... eljött megint... - Ajkai
nehezen, ügyetlenül mozogtak, tapogatózva, botladozva, mintha most kezdene újból
beszélni tanulni. - Sokáig távol volt... nem hittem... de eljött újból...

- Jim - suttogta Maud, és előrehajolt, hogy elrejtse könnyeit -, persze hogy

eljöttem újból. És mindig el fogok jönni. Csak olyan sok mindennek kellett
utánanéznem. A te érdekedben, Jim!

- Az én érdekemben? - suttogta Jim.

Maud legyőzte heves megindultságát, és most újból könnyek nélkül nézett Jim
fáradt, fürkésző szemébe.

- Igen, Jim - válaszolta halkan -, a te érdekedben. Hogy érzed magad, Jim?

Ugye most sokkal jobban vagy? Kiszabadultál az álmaidból?

Egy pillanatra aggódó kifejezés költözött Jim lesoványodott, megviselt arcára.

- Álmok? - suttogta rekedten. - Álmok? Tulajdonképpen mi történt velem,

Maud?

Maud habozott.

- Fejsérülésed van, Jim. Súlyos lövési sérülés.

Jim összeráncolta szemöldökét.

- Lövés?

A szó némi visszhangot keltett Jim tudatalattijában. Kissé összekuporodott,

tekintete újból hajszolttá vált, és Maud úgy érezte, a rémülettől nyomban megáll a
szívverése.

Csak nem fog megint visszazuhanni a sötétségbe?

De Jim tekintete lassan újból feltisztult, és kérdőn nézett rá.

- Ki lőtt?

A kérdés világos és érthető volt.

- Nem tudjuk, Jim - válaszolta halkan Maud. - Te sem tudod?

 Jim tekintete újból elbizonytalanodott, és alig észrevehetően megrázta a fejét.

- Nem emlékszem - lihegte. Tekintete elsötétült, megkeményedett, kihűlt. - Hol

van Elsie? - suttogta halkan.

Maud újból habozott. Rá kell vennie Jimet, hogy beszéljen.

- Elsie meghalt, Jim - suttogta. - Valaki lelőtte, mint téged.

Furcsa, de úgy látszott, ez nem érintette különösebben Jimet.

Hideg, kemény arckifejezése némileg meglágyult, gondterheltté vált!

- Nem volt arca - bólintott Jim. Mintha megerősítést nyert volna valami. Aztán
gyors mozdulattal Maud felé fordult. - És Ann? - kérdezte.

A kérdés úgy hangzott, mint a fuldokló segélykiáltása.

Maud nem tudott válaszolni. Torka összeszorult, végtelen részvéttel nézett a

beteg égő szemébe.

Jim visszahanyatlott a párnájára.

- Ann... meghalt.

Jim szemhéja lecsukódott, arca élettelenné vált. Csak gyenge lélegzete és

halántékerének lüktetése mutatta, hogy él. Kezei mozdulatlanul hevertek a takarón.

Maud szinte bénultan ült.

Jóságos Isten, nem hagyhatod visszazuhanni őt a sötétségbe - fohászkodott. -

Az szörnyűbb volna mindennél. Engedd őt visszatérni az életbe. Kérlek mindenre,
ami jó és igazságos az életben. Add, hogy kiszabaduljon a sötétségből, és segíthessen
nekem kideríteni az igazságot!

Maud, szinte válaszként imájára, újból gyenge suttogást hallott.

- Most menj, Maud. Menj, de… gyere vissza.

Maud felállt, és szótlanul az ajtóhoz lépett. Ott megállt, és visszanézett az

ágyra. Jim ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint előbb. Talán sápadtabban, ha ez
egyáltalán lehetséges volt. Egyedül újjáéledt gondolataival... és gyászával.
 - Viszontlátásra, Jim. Én... majd visszajövök.

Hirtelen elhatározásra jutott, és néhány gyors lépést tett visz-sza. Megállt az

ágy lábánál.

- Jim - mondta halkan, de érthetően. - Hallasz engem, Jim? Ez roppant fontos.

Jim szemhéja megrebbent kissé, de nem nézett fel.

- Jim, ne beszélj senki mással. Senkivel, akárki legyen is az! Ez hallatlanul,

kétségbeejtöen fontos, Jim. Veszélyben vagy, és vigyáznod kell minden szóra, amit
mondasz. Ne beszélj senkivel, Jim! Ígérd meg ezt nekem!

Jim szemét továbbra is csukva tartotta, de fejével határozottan bólintott.

Maud csendben és óvatosan elhagyta a szobát.

Következő nap délelőtt Maud telefont kapott Södertäljéből.

- Jó napot, kisasszonyka! - hallatszott Hallgrenné elégedett hangja. - Szóval a

múltkor azért jött, hogy felvilágosítást kapjon Thorpertnéröl? Miért nem mondta
mindjárt? Igen, tudom, kicsit rosszul hallok. Így telefonon egyébként jobban. Hát
igen, szegény Thorpertné... persze, tudok egyet s mást róla, de az ember igyekszik
diszkrét lenni.

- Beszélgetésünk természetesen szigorúan bizalmas - füllentett Maud.

- Lehet, kisasszonyka, lehet - válaszolta Hallgrenné -, de mégis, lássa... nem

tudom, nem tudom... És így telefonon... Talán mégis gondolkodnom kell egy kicsit a
dolgon.

- De nagyon sürgős - próbálkozott Maud.

- Ugyan - csattant fel Hallgrenné -, ha vártak három hónapot, még várhatnak

egypár napot. Mindenesetre gondolkoznom kell egy kicsit... Igen, meg fogja kapni az
adatokat, kisasszonyka, emiatt ne nyugtalankodjék. Mi lenne, ha írnék magának egy
levelet ma este? Napközben mindig olyan nagy itt a hajsza, de este tudok időt
szakítani. Akkor hát megkapja a levelet a holnapi postával. Megfelel így?

- Addig még várhat a dolog - törődött bele Maud -, de remélem, megjön a

levél.

- Bízzék bennem, kisasszonyka - válaszolta Hallgrenné kissé sértődötten. - Én

még soha nem szegtem meg a szavam! Akkor hát a viszontlátásra, kisasszonyka.

Maud valamivel később beszámolt Stignek a legfrissebb eseményekről.

Különösen örültek Jim javulásának. Maud másnapra tervezte újabb látogatását.

Stig mesélt az öreg Niklassonnal folytatott beszélgetéséről. Maud kissé

szórakozottan hallgatta, szerinte nem érdemel különösebb figyelmet.

Stig megsértődött.

- Nem érted, hogy ez nagyon fontos lehet? - kérdezte dühösen. - Igen,

természetesen remek, hogy Jim a javulás útján van, de tudtam egész idő alatt: talpra
fog állni. Ez a dolog azonban az öreg Niklassonnal nagyon érdekesnek látszik.

- Hogyhogy?

- Niklassonnak volt egy lánya, aki Råkebrón szolgált, és akinek gyereke lett.
Érted? Nahát! És senki sem tudja, ki az apa. A lány hallgatott erről. No! Ebből már
lehet következtetni valamire, nem?

Maud megrázta a fejét.

- Nem értem. - Aztán Stigre meredt. - Azt hiszed, hogy Erik?

- Ühüm - erősítette meg Stig. - Vagy, ami még ennél is érdekesebb... Jim.

- Jim?

- Igen, Jim. Jim sokat tartózkodott Råkebrón. Gyermekéveiben, de később is.

Ismerte a lányokat a faluban. Szép fiú volt, kicsit könnyelmű is. Ilyesmi megesett már
az életben.

- Te bolond vagy, Stig. De még ha így is volna, miért lenne ez olyan különösen
érdekes?

- Miért?! - Stig hangja diadalmasan csengett. - Látod, itt a dolog csattanója! Ha

a kislány Jimé, akkor Jim halála esetén a kislány örökölné a vagyont, nem pedig az a
vén barokk bútordarab Råkebrón. Érted már?

Maud úgy ült, mintha az égből pottyant volna le a földre. Ez tagadhatatlanul

olyasmi volt, amivel eddig nem számolt.

- Tényleg így van? - kérdezte.

- Erre mérget vehetsz - mondta Stig. - Én mindent tudok az öröklési jogról.

Illetve majdnem mindent.

- Ha ez így van - lihegte Maud -, akkor ez eddig nem sejtett praktikákat tárhat
fel. Természetesen elő kell kerítenünk a lányt.

- A lányt? Melyiket, a kicsit vagy a… hogy is mondjam... az idősebbet?

- Idióta, természetesen az anyát. Niklasson lányát. Hiszen a kislány aligha tudja

megmondani, ki az apja. - Maud sürgetően nézett Stigre. - Fogj hozzá mielőbb, és
próbáld meg előkeríteni Niklasson lányát!

Már csak a fiatal Pettersson volt hátra, és Hallgrenné türelmetlenül nézett az

órájára.

Háromnegyed nyolc volt. Kitehette volna a fiú szűrét, de ez kissé erős lett
volna. A fiúnak nem volt könnyű az élete. Napközben kemény munka, esténként
különórák, rendes otthon nélkül. Törekvő fiú - gondolta Hallgrenné -, az ilyeneket
támogatni kell. Maradhat még egy negyedórát, úgyis van még dolgom.

A konyhából beszélgetés, csörömpölés hallatszott. Javában folyt az esti hajrá, a

személyzet sietett. Hallgrenné kicsit bosszúsan dohogott magában.

- Hogy nem tudnak idejében végezni azzal a kócerájjal! Soha sincs rendben
semmi. Azt hiszem, a lányok hanyagok. Gretát meg kell szidnom. Túl sokat locsog a
vendégekkel. Igazi lompos, ledér nőszemély. Talán ki kellene dobni... De hol kap az
ember alkalmazottat? - Gondterhelten megrázta a fejét. - Az alkalmazottak meg
vannak bolondulva manapság. Semmilyen munka nem elég jó nekik. Semmi erkölcs,
semmi tartás. Igen, az erkölcsök! Erkölcs dolgában igazán rosszul állunk manapság.
Másként volt ez a mi időnkben! No, igen... egyébként... - Hallgrenné
félrebiggyesztette az ajkát - egyébként voltak kivételek akkor is...
 De manapság egyre rosszabb. Itt vannak például Thorperték. Thorpertné, aki
minden további nélkül ott hagyta a férjét, és a férje, aki olyan jó embernek látszott...
Talán kicsit hallgatag volt, és ritkán tartózkodott otthon. De ez még nem bún.

És most az asszony halott. Persze, ilyen az élet.

Hallgrenné lerúgta a cipőit. Állandóan fájt már a lába. Bizony sokat álldogált a
tűzhely mellett, és sok ruhát mosott és teregetett fiatal éveiben. Ez aligha tett jót a
lábainak.

- Neem. Mára elég volt - sóhajtott fel Hallgrenné, miközben lábait újból a
cipőbe préselte, és hevesen szuszogott a kényelmetlen mozgástól. Lassan,
körülményesen kibújt fehér munkaköpenyéből, és felvette kopott, fekete kabátját. A
kifogástalan fehér főkötő helyett régimódi kalapot tett a fejére. Futó pillantást vetett a
tükörbe, egy csattanással lehúzta az íróasztal redőnyét, bezárta, és a kulcsot
terjedelmes kézitáskájába dugta. Kint az étkezőben sürgetően nézett a fiatal
Petterssonra, aki gyorsan összeszedte könyveit, félszegen jó éjszakát kívánt, és eltűnt
az étkezdéből.

Hallgrenné körülnézett a konyhában, és megállapította, hogy a lányok mindent

rendbe tettek. Egy széket betolt az asztal alá, kicsit szellőztetett az éléskamrában,
morgott valamit a húsról, eloltotta a lámpákat, és bezárta az étkezdét.

A munkanapnak vége volt.

Odakint hideg és szürkeség fogadta. Finoman permetező eső söpört végig a

városon, az aszfalt csillogott, az autók fényszórói pásztázták az úttestet.

Jó darabot kellett gyalogolnia a csatorna túlsó partján lévő lakásáig.

Egyenletes, lassú tempóban ment, a cipője szorította a lábát. Szuszogott, és
összehúzta magát az erős szélben. Táskáját a hóna alá szorította.

Hallgrenné lent a kikötőnél, a zsilipen szokott átmenni a csatorna túlsó

oldalára. Ez elég bonyolult útvonal volt, de rövidebb, mint a nagy hídon át. És az ő
lábaival...

Lent a kikötő felé sűrűsödött a köd. Néhány teherhajó fantasztikus árnyékokat

vetett a vízre, a hullámok egyhangúan verdesték a partot, vitorlavászon csattogott a
szélben.
 Teremtett lélek sem járt erre.

A kövérkés alak küszködött a rakpartot végigsöprő széllel. Megbotlott egy

vágányban, és a rakpart széle felé tántorodott. Az eső alábbhagyott, és Hallgrenné
kicsit lassabban folytatta útját.

A zsilipőr a bódéjában ült. A bódé ablakából kiszűrődő fény négyszög alakú

sárga fényfoltot vetett a homokos talajra. Az őr a vacsorájával piszmogott, és álmos
szemekkel meredt maga elé. A napnak ebben az órájában a forgalom elenyésző volt.
Ásított és nyújtózkodott. A szél bevágta a nyitott ajtót, mire az őr bosszankodva
becsukta.

Egy autó ajtaja csapódott.

A szél felerősödött, és az eső szinte dühösen verte az aszfaltot. A lámpák

hiábavaló küzdelmet folytattak a sűrűsödő köd ellen.

Az éjszaka sötétjén éles hang hasított át.

Talán sikoltás volt, talán más.

Újabb széllökés támadt, és ha volt is valami szokatlan, ha talán valaki az

életéért küzdött a kavargó, hideg vízben, nem volt senki, aki meghallja. A
hullámverés egy fekete tárgyat csapkodott a rakpart széléhez.

A fekete tárgy olyan volt, mint egy öreg, kopott, fekete női kalap.

AUGUSTSON

Maud másnap reggel levelet kapott, de nem Hallgrennétól. Jim bankja küldte
meg a számlakivonatot. Maud átfutott rajta. A számla feltüntette a cég minden hó
elsején szokásos befizetéseit és a havonként ismétlődő, folyamatos kifizetéseket.
Ezekben valószínűleg nem volt semmi figyelemre méltó.

Június végén azonban Elsie kissé túllépte számlakövetelését. Valószínűleg

elszámolta magát, két nap múlva azonban beérkezett a cég szokásos hó eleji
befizetése, és így a bank hagyta futni a tételt. Júliusban is talán kissé gyorsabban
csökkent a számla, mint rendesen. Ekkor váratlanul nagy befizetés érkezett. Tízezer
korona. Július huszonnegyedikén. Utána bőven volt pénz a számlán.

Maud felhívta a bankot, és sikerült beszélnie a pénztárossal. A pénztáros

mintha csodálkozott volna.

Igen, emlékezett a befizetésre, ő maga vette át. Július huszonnegyedikén? Igen,

ez bizonyára stimmel. A befizetés egészen kis címletekben történt. A számokról nem
volt feljegyzésük.

Ez nagyon furcsa história volt. Jim küldött volna pénzt Elsie-nek Amerikából?
Ha igen, akkor biztosan a cégen keresztül küldte volna. Kitől kapta tehát Elsie a
pénzt?

A válasz kézenfekvő volt:

Természetesen az ismeretlentől, a gyilkostól!

Eriktől, Elisabethtől? Esetleg Totótól? Vagy valaki mástól?

Erik látszott legvalószínűbbnek. Vajon merje-e megvizsgálni Erik számláját?

De ha találna is Erik számláján a kérdéses tételnek időben megfelelő kivétet, akkor is
nyitva maradna a kérdés, hogy miért és hogyan került át az összeg Elsie számlájára.
Ha találkozgattak Stockholmban, Erik átadhatta a pénzt részletekben is. Igen, ha
találkozgattak! Amit Maud egyáltalán nem tudott bizonyítani. Vajon Erik adta-e a
pénzt?

Elsie talán el akart utazni vidékre. De közbejött valami. Talán Jim idő előtti
hazaérkezése? Nehéz probléma volt, és Maud kezdett kétségbeesni. Felhívta Erik
bankjának pénztárosát azzal, hogy Thorpert igazgató ellenőrizni kívánja júliusi
kivételt.

A pénztáros készségesen és gyorsan megadta a kért felvilágosítást: kiderült,

hogy Erik csekkszámlájáról a kérdéses tízezer koronának megfelelő tétel nem
hiányzott.

Tehát semmi eredmény!

Maud töprengett. Kis idő után elővette az Elsie naptáráról készített

feljegyzéseit.

Hát igen. Itt lehetett valami összefüggés. Július huszonnegyedikén Elsie betett
a bankba tízezer koronát, a naptárában pedig ugyanazon a napon volt egy bejegyzés:
Augustson. Két kérdőjellel.

Van itt valóban valami összefüggés? És ha igen, akkor ki az az Augustson?

Aligha Elsie szeretője, nem is hölgyfodrász, divatárusnő vagy valami ehhez hasonló.

Augustson?

Ha ennek az Augustsonnak köze volt a tízezer koronás befizetéshez, akkor csak

egyetlen ésszerű megoldást lehetett elképzelni. Augustson olyan valaki, akitől Elsie
pénzt kapott kölcsön. Hogy is hívják az ilyeneket? Maud nem volt járatos az efféle
ügyekben. Aztán eszébe jutott a szó: uzsorás.

De hogyan érje el ezt a rejtélyes Augustsont?

A telefonkönyvből kiírt egy listát. Ijesztően hosszú névsor lett belőle, de

energikusan hozzálátott, és több nevet azonnal törölt. Egy csomó név ugyanis teljesen
elképzelhetetlen volt, mint uzsorás. Így is maradt hátra tizenkét cím.

Most mit csináljon?

Felhívja őket telefonon?... Mondja, hogy bocsánat, van ott valaki, aki júliusban
kölcsönadott Elsie Thorpertnek tízezer koronát?

Ostobaság!

Behajította a listát az egyik íróasztalfiókba, és kiment az irodába, hogy

elökerítse Stiget, akit mint rendesen, nem talált a helyén. Kis idő múlva hívatták
Maudot a főnökhöz. Keményen dolgoztak néhány órát, amikor Elisabeth és Toto
félbeszakították a munkát, és elcipelték Eriket ebédelni.

Erik először ellenkezett, végül hagyta magát rábeszélni, és némi lármával

felkerekedtek. Elisabeth az ajtóból visszaszólt Maudnak.

- Apropó, Breckman kisasszony! - mondta kissé gúnyosan mosolyogva. - Az a

rajz elkészült. Feltétlenül meg kell néznie valamelyik nap. Azt hiszem, dicsekvés
nélkül elmondhatom, jól sikerült. Igazán expresszív!

Azzal sarkon fordult, és hanyagul ellibegett. Maud bosszankodva ment vissza a

szobájába: - Ha ez a nőszemély azt hiszi, rám tud ijeszteni, akkor téved. Isten tudja,
mit forgat a fejében, de még ha nincs is belekeveredve a históriába, akkor is utálatos
nőstény macska. Az ilyenek miatt szégyelli az ember, hogy nőnek született.

Dühösen püfölte írógépét. Egyszerre megmerevedett, és kérdőn összeráncolta

szemöldökét.

Az íróasztalfiók, amelybe az Augustsonok listáját dobta, nem volt egészen

betolva, holott határozottan emlékezett, hogy rendesen becsukta.

A fiókra meredt, mintha hipnotizálná. Ki nyúlt a fiókhoz? Ha az ember detektív

lenne, akkor ujjlenyomatokat keresne. Mit csinál ilyenkor egy amatőr?

Természetesen kihúzza a fiókot.

A lista ott volt a papírok tetején, körülbelül úgy, ahogy bedobta. Nem tudta
megállapítani, elmozdították-e a helyéről. De bárki, aki bejöhetett a szobájába,
elolvashatta.

Bosszúsan belökte a fiókot, és kiment a hivatalsegédéhez, aki közömbösen

válaszolgatott.

- Ki volt bent a szobájában? Mikor? Aha, az imént. Amikor bent volt a

főnöknél? - Fejével határozatlanul a bejárat felé intett. - Természetesen arra mentek,
Thorpert kisasszony és a vőlegénye. Másvalaki? Nem...

Hát így állt a dolog. Elisabeth és Toto szokás szerint az ő szobáján keresztül
ment be Erikhez. És Erik is kijöhetett, mialatt Maud Stiget kereste.

Tehát bármelyikük benyúlhatott a fiókba.

Maud meglátta az esti újságot. Kivette az élénken tiltakozó hivatalsegéd

kezéből, és bevitte a szobájába.

Csak rövid hír volt, de Maud számára sokkot jelentett.

„Södertjäljében vízbe fúlt egy idős asszony.”

A szerény címfelirat Maud szemét mágnesként vonzotta.

„Reggel a södertäljei rendőrséget a Keleti-csatornához hívták, ahol egy testet

láttak a vízben. Valószínűleg vízbe fúlt ember holttestét. A rendőrség megállapította,
hogy a vízbe fúlt személy egy idősebb nő volt. Utóbb kiderítették a nevét is: özv.
Elfrida Hallgren.

Hallgrenné néhány hónap óta egy étkezdét vezetett a Jårngatanon. Minthogy

lakása a csatorna túlsó partján volt, a munkából minden este a zsilipen át ment haza.
Valószínű, hogy a tegnap esti zord időben túl közel került a rakpart széléhez,
megcsúszott az esőtől síkos kövezeten, és a vízbe zuhant.

A szerencsétlenségnek szemtanúja nem volt, de minden jel szerint közönséges

balesetet szenvedett az asszony. Hallgrenné hatvannégy éves volt, és, amennyire
tudják, örökösöket nem hagyott maga után.”

Megint... - borzongott Maud. - Először Karlsson sofőr, és nnost Hallgrenné...

Ez nem lehet puszta véletlen. Borzalmas, de mihelyt kapcsolatba kerülök valakivel,
aki esetleg tud valamit Elsie-ről és a nyáron történt tragédiáról... akkor történik
valami.

Közönséges baleset! Aligha - gondolta Maud. - Aligha. Megint az az ördögi

árnyék... A mindent összefogó kéz... a tervező, ravaszul számító agy minden mögött.
Valaki, aki mozgatja a zsinórokat, mint a bábjátékos a bábszínházban. Aki tetszés
szerint táncoltatja a bábukat, majd amikor elérkezettnek látja az időt, elvágja a zsinórt,
és a bábu élettelenül omlik össze.

A gyilkos.

Svensson főfelügyelő is olvasta az újsághírt. Naponta végigbogarászta az

újságokat, nem annyira a nagybetűs külföldi hírek kedvéért, hanem, hogy lássa, nem
akad-e valami számára érdekes a sok kis hír között.

Nem véletlenül lett főfelügyelő már fiatal korban. Kifelé mogorva rendőr
benyomását keltette, akinél első a rutin, a mindennapi aprómunka, akinek nincsenek
zseniális ötletei. Egyébként manapság a kriminalista munkája kilencven százalákban
szorgos aprómunka, makacs, módszeres kutatás, időrabló, lélekőrlő kitartás egy-egy
részletkérdés mellett, és gyorsan fejlődő tudományok eredményeinek felhasználása.
Vagyis a rutin.

Ezután következik a megmaradó tíz százalék. Ami nem látszik kifelé, a rendőri
munka konstruktívabb oldala, amihez fantáziára, kombinációs készségre, éberségre és
nem utolsósorban emberismeretre van szükség.

Svensson főfelügyelő, miközben az újságokat lapozgatta, jóízűen pipázott.

Nem mutatott különösebb érdeklődést, de kevés dolog kerülte el a figyelmét.

Látta a södertäljei balesetről szóló tudósítást, de átsiklott rajta. Talán

elraktározta valahol a tudatalattijában.

Stig is olvasta a hírt, de éppen elkezdte magánnyomozását Niklasson lánya

után, ezért nem ért rá, hogy sokat gondolkozzon rajta.

Talán más is olvasta a hírt, bár a legtöbben átsiklottak rajta. De t

alán valaki különös érdeklődéssel tanulmányozta. Ki tudja?

Egy névsor tizenkét azonos névvel.

Csinos kis munka.

A Klarabergsgatan és Beridarbansgatan sarkán van egy kis ékszerbolt. A

kirakat teli van ékszerekkel: gyűrűkkel, órákkal minden színárnyalatban és minden
árban. Mintha az egész raktárkészlet a kirakatban volna. Mégsem az áruk domináltak,
hanem az árcédulák. Mindegyik szépen, művészien megírva, fekete és piros színben,
kacskaringókkal, jellegzetes kézírással.

Az idős üzlettulajdonos esténként nyögések, szuszogások közepette súlyos

vasrácsot helyez a kirakatablakra, és nagy lakattal lelakatolja. Az ajtón lévő ablakot is
erős rács fedi, és az ajtón háromszoros zár van.

Bizonyára sok ezer korona értékű áru van az erős barikádok mögött. Biztosan
van riasztóberendezés és hatalmas páncélszekrény is a boltban.

És bizonyára van bent egy férfi, az üzlettulajdonos, akinek bőven van pénze, és
aki talán egyszerre több vasat tart a tűzben. Talán pénzt is kölcsönöz az átmenetileg
pénzzavarban szenvedőknek. Biztosíték és „szerény” kamat ellenében.

A lány egy ideig nézegette a kirakatot. Talán nem annyira az árukat és

árcédulákat, mint inkább a tulajdonos nevét a cégtáblán. „L. V. Augustson. Alapítva
1898.”
 Amikor a lány belépett az üzletbe, megszólalt egy csengő, és a pult mögötti
fülkéből előcsoszogott egy öregember. Kissé hunyorgott a fényben, elégedetten
dörzsölgette a kezét, mintha gazdagon terített asztal előtt állna, és alig észrevehetően
meghajolt.

A lány bizonytalanul nézett körül a boltban. Az öreg várakozóan nézett rá.

- Egy barátnőm ajánlotta, hogy ide jöjjek - mondta halkan a lány. - Azt mondta,
nagyon meg volt elégedve.

Az öreg újból meghajolt kissé, de továbbra is hallgatott.

- Talán nem egészen szokásos ügy volt, de kölcsönös megelégedésre

elrendezték.

Az öreg hunyorgó szemeiben mintha némi érdeklődés villant volna fel.

- Én most nagyjából ugyanabban a helyzetben vagyok, mint a barátnőm volt -

folytatta a lány -, és miután a barátnőm... arra gondoltam... milyen feltételek mellett
szokott...?

- Fejezze ki magát világosabban! - csattant a rideg, barátságtalan hang.

A lány kutatón nézett rá, szája remegett, kezében idegesen forgatta keskeny
retiküljét.

- A barátnőm pénzt kapott kölcsön öntől - mondta halkan -, jó biztosíték

ellenében. És most azt gondoltam...

- Azt mondja - szakította félbe az öreg -, hogy valaki pénzt kapott tőlem
kölcsön? És most azt hiszi, hogy maga is megkopaszthat, mi? - kérdezte dühösen

Maud szótlanul bólintott.

- Én sohasem adok pénzt kölcsön! - fújt az öreg. - Ez csak tévedés lehet. Rossz
helyre jött!

Maud bólintott és távozott.

Egy névvel kevesebb a névjegyzéken.

 Egy kamion megakadt a szűk kapubejáróban. A sofőr kínlódott a nehéz
kocsival, és néhány érdeklődő kifutófiú karlengetésekkel, valamint otromba tréfákkal
fűszerezett jó tanácsokkal segítette. A kolosszus lassan dolgozta magát előre a szűk
helyen, miközben az úton az autósor egyre hosszabbodott.

A lány tétova léptekkel követte a kamiont.

Nem ezt várta. Nem olyan nagy cég, amilyenre számított.

Az udvarban néhány régi, rozsdás autóroncs hevert. Egy piszkos teherautó alól
két láb nyúlt ki, kék overallban. Jobbra egy fabódéból szegecselőgép kattogása
hallatszott. Balra rozoga lépcső vezetett valahová, talán az irodához.

Az ajtó fölött cégtábla: „Per Augustson autójavító műhelye”.

A szöveget alig lehetett elolvasni, a rozsda majdnem teljesen megette az ócska

bádogot.

A sofőr bevágta a kamion ajtaját, és eltűnt.

Maud tétova léptekkel elindult a lépcsőn felfelé. Odafent az üres iroda fogadta.
Néhány poros asztal, számlák és fuvarlevelek reménytelen zűrzavara, egy rozoga
szék, és egy könyvespolc néhány régi katalógussal.

Egy pillanatig tanácstalanul állt a lépcső tetején, amikor kissé távolabb egy
pinceajtóból fiatal férfi lépett ki olajfoltos, piszkos overallban. Olajtól fekete
markában nagy csavarkulcsot forgatott, és kérdőn nézett Maudra.

- Keres valakit, kisasszony? - érdeklődött, miközben beható szemlét tartott

Maud karcsú lábszárán.

A látványt - alulról a pincelépcsőről - valószínűleg vonzónak találta, mert

tetszése jeléül halk füttyentést hallatott.

Maud néhány lépcsővel lejjebb ment, mielőtt válaszolt.

- Augustson urat keresem - felelte bátran.

A férfi hófehér fogsorát villogtatva rámosolygott, és felment a lépcsőn.

- Valóban? - kérdezte érdeklődve. Aztán a teherautó alól kinyúló lábak felé

fordult. - Hej, Acke! - kiáltotta.
 A lábak néhányszor a levegőbe rúgtak, és csakhamar kiderült, hogy egy
hihetetlenül magas és sovány testhez tartoznak, amelyet meglepően kis fej koronáz.
Olajos ábrázata széles mosolyra húzódott, és elismerően nézett a lányra.

- Aha, értem, kis kisasszony - vigyorgott. - Szóval Augustsont keresi? De

melyiket a kettő közül? A szeniort vagy a juniort?

Hosszú lábai bonyolultan tekergőztek, miközben felállt a teherautó mellől.

Aztán egy piszkos ronggyal letörölte olajos kezeit.

A lány kérdőn nézett egyik férfiról a másikra.

- Azt hiszem, a szeniort - válaszolta bizonytalanul.

- Aha, a szeniort - ismételte az első. - Hát, Acke, hol lehet most a szenior?

A hosszú újból elvigyorodott.

- Ki tudja? De találgatni lehet. - Hüvelykujjával a föld felé bökött.

Mindketten harsányan nevettek.

- Egyikük sincs tehát itt?

- Nincs bizony, kisasszony - válaszolta a hosszú. - Egyik Augustson úr sincs

már itt. Ha fel akarja őket keresni, akkor ki kell utaznia az Északi temetőbe. Több éve
meghaltak.

A szerelők újból szélesen vigyorogtak. A fiatalabb közelebb lépett Maudhoz.

- Feltétlenül Augustsonnak kell lennie az illetőnek? - kérdezte szolgálatkészen.

- Eriksson nem felelne meg? Mert én szívesen rendelkezésére állok.

Maud sietve távozott.

Utazás zsúfolt villamoson a külvárosba. Szomorú utcák, ahol szutykos

gyerekek lábatlankodnak, izgalmas, új szavakat próbálgatva, amelyeket az iskolában
idősebb pajtásaiktól tanultak.

Háromemeletes, szürke ház.

 Kopott, kanyargó lépcső. A rosszul záródó ajtókon keresztül ételszag szűrődik
ki, pörlekedés zaja hallatszik.

Repedezett ajtó, amelyről lepattogzott a festék. És egy névtábla: Augustson.

Gyanakvó képű, középkorú asszony nyitja ki félig az ajtót. Rövid párbeszéd.

Aztán fáradt lépések lefelé a lépcsőn, el az ételszag és a pörlekedő hangok

mellett, ki az utcára, vissza a villamoshoz.

Már csak négy év van a listán.

Ezer lépés. És megint ezer.

Újabb próbálkozás.

Újabb kudarc.

Már csak három név.

Asögatan Södernek egyik leghosszabb utcája. Lent kezdődik Södra állomásnál,

a rakpart mögött, ahonnan a szemeteskocsik szállítják a hulladékot a lövstai
szemétégetőhöz. Az utca tapogatózva indul kis, szabálytalan házakkal, aztán
megerősödik, és keresztülbirkózza magát a Götgatan nyüzsgő forgalmán. Söder
központjában magas bérkaszárnyák között szorong, aztán megtörik a
Renstiernasgatan kereszteződésénél, ahol nehéz villamosszerelvények robognak át
lassan elhaló dübörgéssel a városszéli hegyek irányába.

Aztán meghal az utca, mint egy aggastyán... előbb düledező, kis házak sorával,
aztán szórványos házakkal... mint a haldokló utolsó lehelete...

Az utolsó lámpa a Duvnäsgatan sarkán áll. Aztán felfelé a hegyen egyre mélyül
a sötétség, amelyben a házak fekete sziluettként rajzolódnak az éjszakai égboltra.

A lány nem félt. De óvatosan ment, meg-megállva. Talán fáradt is volt.

Asögatan 131. Távol a város nyüzsgésétől és lármájától. Mintha egy időgép

visszavitte volna a lányt Dickens korába, a bérkocsik és gázlámpák világába, amikor
még nem volt telefon, villanyvilágítás, központi fűtés, hűtőszekrény; még nem
léteztek a modern civilizáció találmányai.
 Maud előtt felbukkant egy düledező épület. Olyan volt, mintha mesekönyvből
vágták volna ki. Fekete körvonalai élesen kirajzolódtak a szürkéskék éjszakai
égbolton. Keskeny fénycsík mutatta, hol van a bejárat. Egyébként semmi fény nem
látszott.

A lány tétovázott. De kétségtelenül ez volt az utolsó ház az utcában. Itt kell

lennie! - gondolta.

Botladozva felment a lépcsőn, kopogott az ajtón. Egy pillanatig várt, majd,

miután nem kapott választ, benyitott.

Kis, bútorozatlan, sötét előszobába jutott. Egy félig nyitott ajtóból világosság
szűrődött ki. Maud óvatosan közelebb lépett.

- Gyere csak be - szólalt meg egy sötét, kissé rekedtes hang. - Már vártalak.

Maud kinyitotta az ajtót, megállt a küszöbön.

A mennyezet alacsony volt, a gerendák hajlottak, kormosak. Szürkészöld

terítővel letakart kerek asztal mögött egy asszony ült. Egyik könyökével az asztalra
támaszkodott, és fejét a tenyerébe fektette. Arca ráncos volt, de nem csúnya.
Világosbarna bőrén halványan átlátszottak az erek. Egyszerű széken ült, hanyagul
keresztbe vetett lábakkal. Könnyű, fekete papucsba bújtatott lábát alig észrevehetően
hintáztatta. Alakja kissé telt volt, de nem formátlan. Az egyszerű, fekete ruha
szorosan simult a testéhez.

Vállán vérvörös sálat viselt, amely szinte sokkoló ellentétben volt hajának
éjfekete színével.

Az asszony a szoba közepén egy petróleumlámpa fényében ült. Körülötte

minden homályban volt.

És a szemei!

Nincs a világon feketébb, mélyebb, kifűrkészhetetlenebb, mint az a két szem.

Mélyek, mint a kút, feneketlenül mélyek, tele a világ minden tudásával, a Kelet
misztikumával és Nyugat kifinomultságával.

Jóságos isten - gondolta Maud biztos nagyon öreg, mégsem néz ki öregnek.
Lehet ugyanúgy harminc-, mint százharminc éves.
 Az asszony türelmetlen mozdulattal az asztal előtt lévő székre mutatott.

A lány szinte akarata ellenére lehanyatlott, szemét egy pillanatra sem véve le az
asszony fekete szemeiről.

- No, mit akarsz? - kérdezte az asszony szinte mogorván. - Mit keresel? Az

igazságot? Már vártalak.

Elmosolyodott, zsebéből hosszú, keskeny pipát vett elő, megtapogatta,

végighúzott egy gyufát az asztalterítőn. A gyufa fellángolt. Az asszony néhányszor
mélyet szippantott, és gomolygó füstfelhőket bocsátott az alacsony mennyezet felé. A
dohánynak szokatlan, édeskés illata volt. Nem olyan, mint a szokásos pipadohányé.

- Sokan megfordulnak itt nálam - sziszegte. - Ide futnak mindenféle

gondjaikkal. Söpredék népség! Ezekre fütyülök! A legtöbben persze puszta
kíváncsiságból jönnek. Az ilyeneket egyszerűen kidobom... De te más vagy... te nem
ok nélkül jöttél. Te keresel valamit. Érzem, egész nap éreztem.

Egy Szibilla - döbbent meg a lány. - Egy jósnő. Itt fent, a Södra-hegyen. Hát
persze, egy jósnő.

- Igen - mondta az asszony, mintha a kérdésre válaszolt volna. - Igen, jósnő

vagyok. Mit gondoltál rólam, mi vagyok? Nos, mit akarsz?

Hangja türelmetlen, ingerült volt.

Miért ne? - gondolta a lány. - Ha már itt vagyok. Miért ne ragadjam meg az
alkalmat? Persze trükk az egész, mint minden efféle. De megpróbálhatom.

Szótlanul odanyújtotta kezét a jósnönek.

- Te kételkedsz - sziszegte a jósnő. Aztán elmosolyodott, hidegen, ironikusan.

Csak a szája mosolyodott, a szeme továbbra is sötét, kifürkészhetetlen maradt. -
Természetesen kételkedsz! Mind kételkednek. De csak egyszer. Hallgass ide, én
olvasok a lelkedben, mint egy könyvben. - Előrehajolt az asztal fölött, égő szemét a
lányéba fúrta. - Gondjaid vannak - mondta lassan. A hangja sötétebb, hidegebb lett,
keményen csengett, mint az acél. - Keresel valamit. Puhatolózol, de nem jutsz
semmire. - Hirtelen hátrább ült a széken, arca merevvé vált. Csak a szeme élt. - Erős
vagy? - kérdezte nyugodtabb hangon, szinte közömbösen. - Akarod az igazságot?
 A lány bölintott. Továbbra sem tudott megszólalni.

- Halált látok! - folytatta az asszony tompa hangon. - Halál lebeg a fejed körül.
Keresel, és amikor találsz valamit... a halál lesz az! És látok egy férfit, egy férfit, aki a
sötétben lebeg. Megpróbálod eloszlatni a sötétséget, de csak halált látsz magad körül.

A jösnő elhallgatott, és szippantott egyet a pipájából.

- Nos? Továbbra is kételkedsz?

A lány valamelyest visszanyerte higgadtságát.

Ki ez? Boszorkány, varázsló ez az asszony? Tényleg olvas az ember lelkében?

- Folytassa - suttogta rekedten.

Az asszony gúnyosan mosolygott.

- Aha, most már hiszel. így szokott ez lenni. Nos, mit akarsz tudni? A jövőt?

A lány szótlanul bólintott.

- Mindenki ezt akarja. A jövőt! Mintha nem volna jobb semmit nem tudni. Ami
meg van írva, az meg van írva. De legyen meg a te akaratod.

A jósnő újból előrehajolt, és sötét tekintetét a lányéba fúrta.

- Ülj csendben - sziszegte rekedten. Aztán hirtelen behunyta szemét, arca

merev, feszült lett, bőre alatt kidagadtak az erek, szája mozgott, orrcimpái remegtek. -
Tűz! - suttogta rekedten, egészen elváltozott hangon, halkan és sokkal lágyabban. -
Tüzet látok körülötted. Lángok csapnak az égre, az ég is villámokat szór. Valaki lő.
Tűz és halál van körülötted. És sötétség, amelyet tűz fénye világít meg. Többnyire
halált látok. A halál angyalát a fejed fölött.

A jósnő hangja elhalkult, erőtlenné vált, heves köhögésbe fulladt. Felnyitotta

szemét. Tekintete már nem égett és perzselt, telve volt végtelen szomorúsággal.

- Hallottad? - kérdezte rendes hangján. - Elégedett vagy? Megkaptad a választ?

A lány némán bólintott.

- Akkor menj! Fáradt vagyok. Eredj utadra!

 A lány a retiküljében babrált, de az asszony mogorván leintette.

- Nem kell a pénzed - mondta fáradtan. - A többieknek, a söpredéknek, fizetnie

kell, de neked nem.

A lány kitámolygott az éjszakába, zavartan, csodálkozva.

Listáján ez volt az utolsó név.

FEHÉR FALAK, ISTEN VELETEK!

Az „összeesküvők” tanácskozásra ültek össze. Nem voltak a legjobb

hangulatban.

Ebédidő volt, és a legjobb akarattal sem lehetett állítani, hogy a Sturehof

étterem alkalmas az ilyen tanácskozásokra. De ha az ember jót akart enni, jó sörrel,
gyors és jó kiszolgálással, akkor bele kellett törődnie a zsúfoltságba.

Stig vitézül birkózott egy füstölt heringgel, Maud hering-salátában turkált.

A pincér felvette a rendelést a meleg ételre, és elkígyózott az asztalok között,

akrobatikus ügyességgel egyensúlyozva a teli tálcát. Maud fürkészve körülnézett, de
nem látott ismerős arcot.

Mintha valami nyomasztó árnyék követte volna őket. Az ismeretlen árnyéka.

Az, amiről nem tudták, hol rejtőzködik. A megfoghatatlan, irányító kéz, amelyik
beavatkozik életükbe, de amelyet nem tudtak elérni, nem tudtak személyhez
kapcsolni. Nyomában voltak, talán sejtették is, kié a kéz, de bizonyítani nem tudtak
semmit.

- Először a sofőr - mondta Maud halkan. - Aztán Hallgrenné. És az a tegnapi

eset is, azzal a különös asszonnyal. Most, világos nappal, józan ésszel nem hiszek a
Szibillákban. De tegnap este a sötétségben hátborzongató volt. Délelőtt fent voltál te
is, és akkor a ház üresen állt...

- Tökéletesen! - bölintott Stig, miközben megtörölte szája szélét. - Tökéletesen

üres volt. Pedig a leírásod alapján annak a háznak kellett lennie. Bekopogtam az
ajtón, zörgettem az ablakon, bekukucskáltam a szobába, de egy lélek sem volt ott. A
szoba is megegyezett a te leírásoddal. Alacsony mennyezet, gerendák és egy kerek
asztal zöld terítővel. Néhány szék, semmi több. Tudod, mit gondolok?

- Nos?

- Csinos kis tréfa áldozata voltál, Maudie. Egyébként a tréfa nem is megfelelő
szó. Színjáték volt, ügyes színjáték, amelyet kifejezetten számodra rendeztek.
Különben hogy a csudába mondhatta volna, hogy várt rád? És honnan tudhatta, ki
vagy, és mi foglalkoztat? Nem hiszek a látnokokban. Az ember sokat olvasott az
újságokban a látnokok fenomenális ügyességéről, de arról is, hogy ellenőrzött
kísérletek során hogyan vallottak kudarcot.

- De tegnap este hátborzongatóan igazi volt minden - tiltakozott Maud. - Ki

lehetett az az asszony?

- Hát, valami kivénhedt színésznő - jelentette ki Stig. - Akárki! Nem lehetett

nagy kunszt beadni neki egy többé-kevésbé elfogadható sztorit, például egy
fogadásról, vagy akármi másról, feltéve, ha jól megfizetik. De mit gondolsz, nem
lehetett az a jósnő esetleg Elisabeth? - kérdezte óvatosan Stig.

Maud habozott.

- Nem - mondta szkeptikusan. - Ez túlságosan fantasztikus volna. Habár

valószínű, hogy az az undok macska bizonyára tudna színészkedni. De az ember nem
tudja megváltoztatni a szemét, és annak a nőnek a szeme olyan fekete volt, mint a...
mint a nem is tudom, micsoda.

- Mint a szurok - segítette ki Stig előzékenyen. - Egyébként bizonyára vannak

lehetőségek a szem megváltoztatására is. Például a belladonna, és talán más is. De
milyen volt az alakja? Azt nehezebb megváltoztatni.

Maud megrázta a fejét.

- Nem tudom - mondta panaszosan. - Túlságosan felindult voltam.

Stig félretolta tányérját.

- Mesterkéz mozgatja a szálakat. De ha mi belekapaszkodunk azokba a

szálakba, egy szép napon talán elszakadnak.

- A lövés az erdőben, Elisabeth rajza, aztán a szibilla. Azt hiszem, ezek

felfoghatók figyelmeztetésként. Ebben az esetben a szibilla a harmadik figyelmeztetés
volt - állapította meg Maud elkeseredetten.

Stig kávéját kevergetve füstgomolyokat eregetett a levegőbe. Igyekezett

rendíthetetlennek mutatkozni, de egyébként kedélyes arcvonásai ezúttal feszültséget
tükröztek.

- Ha ez a harmadik figyelmeztetés volt, Stig - folytatta Maud -, akkor ami

ezután következik, talán már sokkal kellemetlenebb lesz. Mondd, nem akarsz
visszalépni?

- Hova gondolsz! - csattant fel Stig sértődötten. - A jelszavunk; „Hűség

mindhalálig!"

- De Stig, ha úgy van, ahogy gondoljuk, és ebben most már aligha

kételkedhetünk, ha a sofőr és Hallgrenné halála összefügg a rejtéllyel, akkor miért
csak ijesztgetnek engem? Miért nem öltek meg tegnap este abban a magányos
házban? Nem lett volna nehéz dolog.

Stig kifürkészhetetlen arccal fújta a kávéját.

- Ezen én is csodálkozom, Maud - mondta halkan. - De van több lehetőség. Te

talán nem vagy tudatában, de... no, igen... te nagyon csinos lány vagy, és ezt rajtam
kívül esetleg mások is észrevették. Persze azért ne bízd el magad - sietett hozzátenni
-, sok szép lány van még a földön.

- Komolyan beszélsz most, Stig?

- Persze. Meglehetősen. De van egy másik lehetőség is, és ez talán

valószínűbb. A sofőr és Hallgrenné esete elszigetelt eseménynek tűnhet, amelyet az
ember nem kapcsol össze minden további nélkül Jimmel és Elsie-vel. De ha veled
történne valami, biztosan felvetődne a gondolat, hogy az ellened intézett támadás
valami módon összefügg Thorperték ügyével.

- Szerinted tehát a gyilkos addig, amíg olyan személyekről van szó, akik nem
hozhatók nyilvánvaló összefüggésbe a Norr Mälarstrand-i rejtéllyel, nem riad vissza -
összegezte Maud. - De engem, illetve minket nem mer megtámadni, mert tudja, ha
velünk történne valami, Svensson esetleg rábukkanna az összefüggésre. - Maud
homlokát ráncolva töprengett egy ideig. - Szerintem ez nem logikus. Inkább az
ellenkezője hihető. Hiszen mi vagyunk a gyilkos nyomában, és ha minket eltenne láb
alól, akkor…

- Nem, Maud - vetette ellen Stig -, ebben tévedsz. A gyilkos számára a

legfontosabb az, hogy továbbra is Jimet tartsák Elsie gyilkosának. Tudja, hogy mi
bizonyítékokat keresünk ennek az ellenkezőjére, és engedi, hogy keressünk. Csak
arról gondoskodik, hogy ne találjunk. Ezért tüntette el a színről Karlsson sofőrt és
Hallgrennét. De egyelőre feladom. Pincér! Legyen szíves, számoljon.

A Klara negyedben, Stockholm szívében egymást érik a kiadóvállalatok,

hirdetőirodák és a különböző színvonalú bisztrók. Ezek egyikébe vezetett Stig útja.

Az asztaloknál majdnem kivétel nélkül fiatal férfiak ültek. Hangjuk zűrzavaros

zsibongássá olvadt össze, és elvegyült a szomszédos konyha lármájával.

Stig megállt az ajtóban, tétován körülnézett, felmérte a piszkos, kopott

helyiséget. Az egyik sarokban talált szabad asztalt, és letelepedett a kemény székre.
Egy lompos kiszolgálólány kérdőn mosolygott Stigre. Miután felvette a rendelést,
eltűnt a konyhában.

Rövid idő múlva kijött egy másik lány, és a helyiség másik végében hatalmas
csörömpölés közepette leszedett néhány kávéscsészét. Csípőjét riszálva ment át a
termen, megszokott mozdulattal kerülve el egy kezet, amely a combja után
tapogatózott.

A két lány közül az egyik - gondolta Stig, miközben lassan kevergette a

kávéját. - De melyik?

A lány, aki Stiget kiszolgálta, magas volt és szőke, durva arcvonásokkal, kihívó
mosollyal. Haját nyilván szőkítette, a hosszú fürtök alján elővillant eredeti, sötétebb
hajszíne. Kemény melle rugalmasan ringott, amint a teli tálcával tovabillegett. Térdig
érő szoknyát viselt, elfogadható lábait azonban kitaposott, ócska cipőbe bújtatta.

- Hé, Märta, kaphatok egy kevertet? - kiáltott oda neki egy férfi.

Tehát nem ő az! - tisztázta Stig.

A másik lány sötétbarna volt, alacsonyabb termetű és élénkebb. Talán

valamivel idősebb is. Haja rövid, göndör.
 Dauerolt - gondolta Stig önkéntelenül. Széles szája kissé gúnyosan lefelé
görbült, szemöldöke bozontos, az orra keskeny és finom, tekintete kissé csapongó,
zaklatott, távolba révedő volt.

Egyszerű és elnyűtt ruhát viselt, amiben azért jól látszott formás, habár kissé
telt alakja. Hibátlan harisnyát, alacsony sarkú, kényelmes cipőt hordott.

A Stig asztala mögötti pulthoz ment. Szinte rutinszerűen rápillantott a férfira,

gyorsan felbecsülve őt. A pultra támaszkodva éberen és figyelmesen felmérte a
terepet.

Stig cigarettára gyújtott, és várt. Szemét nem vette le a nőről.

Vizsgálódás közben a lány tekintete egy pillanatra találkozott Stigével, de

gyorsan továbbsiklott. Csípőjét kissé begörbítve erősebben hátrahajolt, melle
előrefeszült, mellbimbói átlátszottak a vékony blúzon.

Tekintete tovább röpködött. Ezúttal hosszabban időzött Stignél.

Stig egy halvány, de félreérthetetlenül kezdeményező mosoly-lyal

próbálkozott. A lány kedves kis fintorral válaszolt anélkül, hogy bármit ígérne.

Miért ne?

Ujjaival könnyedén dobolt a pult szélén. - Nincs gyűrű a kezén így könnyebb
dolgom lesz.

Stig újból mosolygott, most szélesebben. A csészét félretolta, jelezve, hogy a

kávézást befejezte.

- Mikor zárnak? - kérdezte a lánytól közömbösen.

- Kilenckor.

A válaszban semmi közvetlen invitálás, de...

- Van valami dolga zárás után? - érdeklődött Stig.

Nyilván történhetett valami a helyiségben, ami a lány figyelmét lekötötte. Úgy

nézett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

Stig várakozott, de a kérdését nem kellett megismételnie. A lány mosolya

ártatlan, kérdő volt, de tekintete félreérthetetlen.

- Akkor egy negyedóra múlva - javasolta Stig egyenesen a tárgyra térve.

A lány mérlegelő tekintettel fürkészte őt.

Megéri, nem éri? Talán igen.

Szinte közömbösen intett igent Stignek, de csípőjét diadalmasan ringatva

perdült ki a konyhába.

- Mit akar? Csak azért cipelt fel ide, hogy a lányomról faggasson? Maga nem
normális! - kiáltott mérgesen, de talán kissé ijedten is. Szemében gyanakvás villant. -
Talán zsaru maga! - Felállt. - Jóccakát! A kis Anna most szépen elhúzza a csíkot. Az
egész estémet elpocsékoltam egy zsarura. Fúj!

Stig egy fotelban ült, kezében grogos poharát forgatva.

- Üljön csak le - nyugtatta. - Nem vagyok zsaru. Maga szerint így viselkedik
egy zsaru?

A lány szemében továbbra is elégedetlenség és türelmetlenség reszketett.

Lassan leült a kerevetre.

- Tényleg nenn a szórakozás kedvéért kértenn, hogy jöjjön velem - folytatta

Stig. - De a pénz miatt ne legyen gondja. Ha válaszol néhány kérdésemre, nem fogja
megbánni.

- Miféle cirkusz ez tulajdonképpen? - gyanakodott továbbra is a lány. - Ha

maga nem zsaru, akkor nyilván valami firkász... Melyik szennylaptól?

- Az nem érdekes - ütötte el a választ Stig. - Válaszoljon inkább a kérdéseimre.

- Maga az öreg Niklasson lánya Råkebróról, igaz?

A lány kurtán bólintott.

- Néhány évvel ezelőtt lánya született. Mikor volt ez?

- Na és akkor mi van?... Mindenkit érhet baleset.

- Mikor történt?
 A lány egy pillanatig durcáskodott, aztán megadta magát.

- Nemsokára négy éve.

- A megelőző évben az uraságnál szolgált Råkebrón, igaz?

A lány újból bólintott.

- No és - kérdezte Stig, mintegy mellékesen - ki a kislány apja?

A lány kinyitotta, majd becsukta és összeszorította a száját. Ellenségesen

meredt Stigre.

- Mi köze hozzá?

Stig hallgatott, és várakozón nézett a lányra.

- Ad még egy grogot? - kérdezte a lány rekedten. - Nem szeretem ezt a

turkálást abban, ami elmúlt. Ez az én dolgom, nem? Menjen a pokolba, és ne
avatkozzon olyanba, amihez nincs köze!

- Beszéljen, akkor kap még egy grogot.

Stig felállt, és odament a bárszekrényhez. Elővett egy konyakosüveget, és

megforgatta. A lány odanyújtotta a poharát. Keze remegett kissé.

- Töltsön már! - kérlelte rekedten. - Manapság ez az egyetlen, ami ér valamit.

Töltsön, és akkor elmondom.

Két lábadozó ült a folyosón, szomorú, szürke csíkos kórházi köpenyben,

amikor a nővér elhaladt mellettük. Felnéztek, aztán közömbösen folytatták
beszélgetésüket.

A nővér egyenletes, nyugodt tempóban ment tovább a folyosón. Alakja karcsú

volt, lábait hosszú szoknya takarta, vörösesszőke fürtjeit majdnem teljesen elrejtette a
fehér főkötő.

Közvetlenül mögötte egy betegszállító cammogott, hordágyat tolva. A

hordágyon a takaró középen kissé felpúposodott. A betegszállító botladozott, a
lábadozók fejcsóválva nézték.
 - Eléggé szűkében lehet a kórház a személyzetnek - mondta az egyik. - Olyat is
dolgoztatnak, akinek magának is feküdnie kellene.

Aztán áttértek a munkapiac helyzetének a megtárgyalására, és megfeledkeztek

a furcsa látványról.

A betegszállító pedig folytatta útját. Talán nem is volt csoda, ha botladozott.

Fejét majdnem teljesen kötés takarta. Csak az arca és a fülei látszottak. Szemét
lesütötte, arckifejezése kétségkívül fáradt és csüggedt volt, arcszíne azonban élénk,
szinte rózsás piros. Homlokáról izzadságcsepp futott le az orrára.

A nővér kinyitott egy ajtót a folyosó végén, és a betegszállító ügyetlenül

betolta a hordágyat a kórterembe.

Kis idő múlva az ajtó újból kinyílt, és egy fiatal férfi lépett ki. Kissé szögletes,
rokonszenves, szeplős ábrázata izgatottnak látszott. Gyűrött öltönyében fesztelenül
lépkedett. A két lábadozó előtt megállt, kérdezett tőlük valamit.

A folyosó végéről a nővér közeledett, nyomában a betegszállítóval, aki

továbbra is a hordágyra támaszkodott, talán valamivel jobban, mint az előbb. Fején a
kötés kicsit félrecsúszott. Arca halvány volt, és szemét mereven, szinte görcsösen a
hordágyra szegezte.

A gyűrött öltönyös férfi kissé odább lépett, önkéntelenül elfogta a kilátást a

lábadozók elől. Közben tovább beszélgettek.

A felvonó ajtaja becsapódott.

A fiatalember megköszönte a felvilágosítást, vidáman fütyörészve leballagott a

lépcsőn.

A REAGÁLÁSOK

A reggeli újságok az első oldalon hozták a hírt:

SZENZÁCIÓS SZÖKÉS A KÓRHÁZBÓL

A Thorpert-ügy váratlan fejleménye

 A Norr Mälarstrand 62. számú házban augusztusban lejátszódott tragédiából
ismert Jim Thorpert mérnök, akit azzal gyanúsítanak, hogy agyonlőtte a feleségét (és
aki azután öngyilkosságot kísérelt meg), tegnap délután megszökött a Keleti
kórházból, ahol fejsebével ápolták. Úgy tűnik, a mérnök hosszabb időn át szimulálta
az emlékezetvesztést, és tudatosan igyekezett állapotát a valóságosnál rosszabbnak
feltüntetni. A rendőrség meggyőződése szerint a szökés külső segítséggel történt, de
egyelőre nem hajlandók közelebbi felvilágosítással szolgálni.

Thorpert mérnök augusztusban az USA-ból tért haza, amikor...

Intenzíven folyik a nyomozás, és a rendőrség arra számít, hogy a szökevényt

rövid időn belül elfogják, annál is inkább, mert - még ha szimulált is - valóban
legyengült állapotban van.

Thorpert mérnök...

Esetleges információk leadhatók: ...

Fényképek. Részben felismerhetetlenek.

Nyilatkozatok.

Nilsson professzor: „Nem, nem szimulált.”

Blomström úr, páciens ugyanazon az osztályon:

„Én ugyan nem láttam őt, de megbízhatatlannak látszott.”

Főnővér: „Nem megy a fejembe, hogy történhetett, de annyira szűkében

vagyunk a személyzetnek…”

Vera Andersson asszony: „Botrány, hogy ilyesmi megtörténhetik nálunk. Miért

fizetjük az adót, kérdezi az ember. Egyik gyilkos szökik meg a másik után. Az
ember...”

„Erik Thorpert igazgató, a megszökött Jim Thorper unokatestvére, a Thorpert

építővállalat jelenlegi főnök tegnap este nem volt elérhető...”

Erik otthon a lakásán a reggeli kávénál olvasta az újságokat, közben halványan

mosolygott.
 Kapott egy levelet.

Összehúzott szemmel, elgondolkodva tépte fel a borítékot. Olvasott és

töprengett. Keze nem reszketett, miközben kávéját szürcsölve szemével követte a
sorokat. „Erik! Szörnyű bajban vagyok, és azt hiszem, leginkább te tudnál segíteni.
Bizonyára olvastad már az újságokat. Így nem szükséges leírnom, mi történt. Tudod,
egy ideje sokkal jobban voltam, mint bárki sejtette, lehetőségem nyílt a szökésre, és én
éltem ezzel a lehetőséggel. Borzasztó tévedés áldozata vagyok, és segítened kell, hogy
tisztázzam magam. Hogy mi módon, arról egyelőre sejtelmem sincs, de találkoznunk
kell. Utazz ki holnap reggel Råkebróra. Ott felveszem veled a kapcsolatot. Még nem
tudom, hogyan, de találok rá módot. És ne beszélj erről senkinek. Ha a rendőrség
kérdezősködne, tagadd le, hogy tudsz a tartózkodási helyemről. Ez az egyetlen
esélyem, Erik, és én bízom benned. Segíts nekem, Erik! Jim.”

Erik gombóccá gyűrte a levelet, és habozva nézett az íróasztalán álló telefonra.

A telefon csengetett néhányszor, de nem vette fel. Biztosan a sajtó.

Felállt, tett néhány lépést. A telefon ellenállhatatlanul vonzotta tekintetét.

Felvette a kagylót, kis ideig állt a kagylóval a kezében. Aztán tárcsázta a rendőrséget.

- Rendőrség - mondta egy mély, rekedt hang.

Erik homlokán elmélyültek a ráncok.

Végül meggondolta magát, lenyomta a villát. Várt néhány percig, majd újból
tárcsázott. Az irodát hívta fel.

- Breckman kisasszony ott van? - kérdezte. - Itt Thorpert igazgató.

- Breckman kisasszony beteget jelentett mára - válaszolta a telefonkezelőnő.

- Nos, akkor Erlandsson mérnök urat kérem.

- Erlandsson mérnök úr még nem jött be - hangzott a válasz. - De az újságoktól

és a rendőrségtől állandóan telefonálnak, és...

- Mondja meg nekik, ma nem vagyok elérhető.

Lassan letette a kagylót, kiment az előszobába, és felvette a felöltőjét... A

lépcsőn felhajtotta a kabátgallérját. Mintha fázott volna, jóllehet, novemberhez képest
meleg nap volt.
 Ejnar Thomasson az íróasztalnál ült.

Állát a kezében nyugtatva az íróasztalra könyökölt. Előtte a reggeli újság. Az

újság első oldalán levő fényképre bámult, és cinikusan mosolygott: Aha, Jim felépült.

Ejnar kezében hosszú, keskeny papírvágó kés volt. Elgondolkodva, szinte

kéjesen, mintegy próbaképpen keresztülszúrta néhányszor a fényképet.

Aha, Jim felépült.

Ejnar hátratámaszkodott a széken, és kibámult az ablakon. A papírvágó kést

lassan megérintette a szájával, aztán maga elé tette az asztalra. Vizsgálódva nézte,
játszott vele, aztán hirtelen eldobta.

Jim! A Thorpert-vagyon örököse tehát újból felépült. Nyilván nem volt komoly
a betegsége és az emlékezetvesztése. Szegény Sofia néni elesik a nagy örökségtől. És
Erik és Elisabeth is hoppon maradnak.

A telefon élesen csengett, és Toto bosszúsan nézett rá. Csengess csak -

gondolta -, egyen meg a fene!

A telefonáló nem adta fel, makacsul csengetett tovább.

Toto dühösen kapta fel a kagylót.

A harmadik levelet Råkebróba címezték.

Elisabeth elgondolkodva ült a festőállványa előtt kezében Jim levelével.

Gépiesen húzott néhány vonást az előtte levő rajzlapra. Egy népszerű üdítőital
reklámján dolgozott. A szürke, hideg novemberben napos, déli tájat varázsolt elő. A
rajz előterében álló lány kétségtelenül Maudhoz hasonlított.

Elisabeth valamilyen okból alighanem beleszeretett ebbe a típusba.

Ne beszélj senkivel, legfeljebb a vőlegényeddel - gondolta Elisabeth.

Toto?

Az elbűvölő, gyöngéd, a nőies Toto. Az érthetetlen, a szeszélyes, a ravasz

Toto. A veszélyes, az erőszakos, a lobbanékony Toto.

„Segíts nekem, Elisabeth!” Nna, Jim szabadlábon van! A beteg felgyógyult. A

szimuláns újra akcióba lépett. Az emlékezete tehát visszatért. Száját ferde mosolyra
húzta, kivillantva éles, hegyes, fehér fogait. Hirtelen heves mozdulattal leszakította a
rajzlapot az állványról, és gondosan apró darabokra tépte.

A papírdarabkák hullottak körülötte, mint az őszi falevelek.

A patak valahol messze fent, az erdő mélyén eredt. Küszködött a kövekkel és

fagyökerekkel, kanyargott, lassanként megerősödött, és szélesebb utat tört magának a
fák között.

Útjában felfogta egy csendes kis erdei tó, amelynek vizében tavirózsák ringtak,
és partja mentén kismadarak csiviteltek.

De a tóból kitört. Most már erős volt és szilaj, és tavasszal, amikor különösen
nagylegénynek érezte magát, a legnagyobb kövektől sem riadt vissza.

Nőtt, növekedett, aztán rohant tovább. Hol tajtékzó zúgással, hol kövek és
gyökerek között csörgedezve, hol termékeny szántóföldek közt lassan,
méltóságteljesen hömpölyögve. Tovább, a tenger felé.

A legnagyobb vízesésnél egy malom állt.

A patak sok hosszú éven át ostromolta a nagy malomkereket, az meg forgatta a

súlyos malomköveket, amelyek nagy zajjal-lármával, csikorogva őrölték a környék
gabonáját.

Egy napon azonban a malom gazdája gondolt egyet, birtokot vásárolt a

közelben, és liszt helyett pénzt kezdett csinálni, túl előkelő volt már ahhoz, semhogy
molnár maradjon.

Az öreg malom ott állt az erdőben, mindennap öregebben, szürkébben,

rozogábban.

Egy tavaszi napon a megduzzadt patak keményen elkapta a nagy

malomkereket, és magával ragadta a malomtóba. A malomkerék egy ideig
himbálózott a vízben, azután elsüllyedt.
 Az öreg malom megrázkódott. A vidáman táncoló kerék elpusztult, így már
neki sem volt sok hátra.

Amikor megjöttek az őszi viharok, a tető megdőlt. Az ablakok már régebben

kitörtek, és a malmot hamarosan szinte teljesen elfelejtették. Talán a környékbeli
gyerekek felkeresték néha, hogy ugráljanak a malomárok felett, zsivajogjanak a nagy
malomkövek körül, vagy indiánosdit játsszanak a szürke épületben.

A felnőttek számára azonban legfeljebb pihenőhelyül szolgált vadászat közben,

vagy kiindulási pontként áfonyaszedéskor, a keskeny utat hamarosan benőtte a gaz.

Az öreg malom meg csak állt és várakozott. Talán tudta, hogy még egyszer
szerepet fog játszani az élet különös komédiájában.

A lebukó nap fénye játszadozott a fák tetején, nyugaton vérvörös volt az ég.
Szél sepert az ágak között, és meg-megrázta az öreg malmot. Az alkonyat lopakodva
közeledett.

Az úton óvatos lépések hallatszottak. Ágak ropogtak, mint mikor valaki utat tör
magának a bokrok közt.

Két alak bukkant fel a derengő esti fényben. Egy lány fényes esőköpenyben és
barna baszk sapkában. És egy férfi barna trencskóban és sportsapkában. A sapka alatt
fehérlett valami. Talán egy kötés.

Egy autó száguldott a szürkületben. Erős fényszórói pásztázták az úttestet, a

szél dobálta a súlyos kocsit: nehéz volt egyenesben tartani.

Falvakon robogtak át, lámpák villantak fel, a házak sötét körvonalai

fénynégyszögeikkel, a szélvédő üvegen elsuhanva, dominólapokra emlékeztettek.

A férfi kissé előrehajolva határozott, biztos kézzel fogta a kormányt, feszülten

figyelt előre az éjszakába. Széles, szögletes arcának vonásai a műszerfalról ráeső
gyenge fényben megnagyobbodtak és aránytalanokká váltak.

A kesztyűtartóból előkotort egy csomag cigarettát. Egy kéz nyúlt oda, és kivett
két cigarettát.

Egy keskeny kéz, puha, fekete kesztyűben.

Néhány füstkarika… aztán a kesztyűs kéz a férfi szájába tette a cigarettát.

 A férfi mohón megszívta, és köszönetet intett.

Biztos, hogy jo nyomon vagyok - gondolta -, csak már ott lennénk! Egek ura,
milyen száraz a torkom! Egy grog…

Az autó száguldott tovább az éjszakában.

AZ ÖREG MALOMBAN

A szél tépte, cibálta a malom falait. A korhadt, száraz fa recsegett, mintha az

öreg malom a behatolás ellen tiltakozott volna.

A lány egy lehullott tetőgerendán ült, nagyjából a helyiség közepén. Mellette

malomkövek hevertek. A tetőn, valamint a falon nyílás tátongott, amelyen át
belátszott a vihar korbácsolta éjszakai égbolt. A lány előtt a poros kőpadlón egy
lámpa égett, amelynek ernyővel tompított fénye ovális alakú, halvány fényfoltot vetett
a kőpadlóra. A falakra eső visszfény jelentéktelen volt, aligha lehetett látni kívülről.

A szomszéd szoba küszöbén egy elmosódó körvonalú alak ült, előrehajolva,

sapkája alatt kötéssel. Vállát az ajtófélfának támasztotta, tartása fáradt volt.

A malomárok felől monoton zúgás hallatszott, amint a patak lezúdult a

malomtóba.

A vihar egy pillanatra elült, mintha döntő támadásra készülne a vén épület
ellen. Aztán teljes erővel újból feltámadt. Az ember szinte látta, hogyan hajlonganak a
fák a vihar dühétől.

A lány összerázkódott, és helyzetet változtatott, a sarokban ülő férfihoz fordult.

- Hány óra? - Hangjából, amelyet kissé fel kellett emelnie, hogy a patak
zúgásán át hallani lehessen, feszültség érződött.

- Negyed tizenegy - válaszolt a férfi.

A lány sóhajtott, és tovább bámult ki a novemberi éjszaka áthatolhatatlan

sötétségébe.
 - Meddig kell még várnunk? - kérdezte kissé türelmetlenül.

- Talán órákig.

- És ha senki sem jön?

- Valakinek jönnie kell - válaszolta magabiztosan a férfi.

- Kinek?

- Azt nem tudjuk.

- Honnan tudja... honnan tudják, hogy itt vagyunk?

Talán egy mosoly, talán csak a lámpa gyenge fénye suhant át a férfi sovány
arcán.

- Ismerik ezt a helyet... Itt játszottak gyerekkorukban.

A lány bólintott.

- Most legyünk csöndben - mondta a férfi. - Bármikor jöhet valaki. Nem szabad
beszélgetnünk.

Lassan teltek a percek, mint a háborús évek. A sötétség közelebb kúszott, a

falak mentén az árnyékok alakot öltöttek, a patak monoton zúgása idegőrlően hatott.

A lányon egyre jobban erőt vett a félelem. Miért ülök itt? Miért csinálom ezt?
Honnan tudhatom, hogy nem lopakodik-e ide valaki, és nem lő-e rám minden
figyelmeztetés nélkül? Biztosan kiváló céltábla vagyok kívülről a sötétből.

Idegei pattanásig feszültek, szíve vészesen zakatolt.

Már-már felugrott, hogy sikoltozva odarohanjon a férfihoz, és védelmet,

vigasztalást keressen nála a sötétben leskelődő ismeretlennel szemben.

Óriási erőfeszítéssel sikerült leküzdenie a pánikot. Nyugalom, nyugalom, nem

szabad megfutamodnod a dőntő pillanatban. Itt kell maradnod, nyugalmat színlelve,
hogy előcsald a gyilkost rejtekéből, és leleplezd. Ez az utolsó lehetőség. Bátornak kell
lenned. Bátornak és erősnek.

Úgy érezte, mintha mindezt nangosan kiabálta volna saját magának, hogy
túlkiabálja a patak zúgását és szívének zakatolását.
 Nyugalom, amikor testének minden porcikája reszket az izgalomtól!
Nyugalom, amikor minden lélegzetvétel gyötrelem! Nyugalom, amikor úgy érzi,
mintha szíve meg akarna szakadni.

Túl sokat kívánok magamtól, de túl sok forog kockán. A te életed, Jim, és a te
boldogságod. A te jövőd. És több is... végtelenül több... talán egyszer...

Mi volt ez? Talán egy madár?

Valami mozgott odakint az ajtónyílásban. Talán egy madár. De talán más.

Összes érzékeit megfeszítve figyelt, de a patak zúgása elnyomott minden más

hangot.

Milyen irányból fog jönni? Az árny, amelyre vártak. Talán nem is az erdőből, a
sötét ajtónyílás felől. Jöhetne más irányból is? Talán elszámították magukat? Talán
egyáltalán nem is jön?

Jöhet hátulról is? Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy hátrafordítsa fejét, de

leküzdötte. Nem! Ott a patak van, azon senki nem tud átjönni észrevétlenül a
sötétben.

Összerázkódott. Előrehajolt, és kibámult az éjszakába.

Lámpafény!

Felvillant a távolban, időnként eltakarták ringó ágak és széles fatörzsek,

himbálózott a keskeny ösvényen.

Lassan közeledett.

- Egy lámpa! - lihegte a lány. - Valaki jön az ösvényen.

Lábával kissé odébb tolta a lámpát a padlón. Távolabb a sarokban elmélyültek

az árnyékok, a férfi feszülten várakozott. Kabátzsebéből előhúzta egyik kezét, valami
megvillant a homályban.

Odakint erősödött a lámpafény. Lassan lengett kissé a szélben, pislákolt, de

kétségtelenül közeledett.

Egy csillogó, magányos fénypont a fekete éjszakában.

 Most meglibbent, végigpásztázta a lehullott őszi leveleket a malom előtt. Egy
nehezen kivehető alak hosszú árnyékot vetett az erdőszélre.

Az árny, amelyre vártak, megérkezett.

A szél belekapott a sötét alakba. Egy pillanatig előrehajolt, a lámpa

himbálózott, fénye a küszöbre vetődött.

A lány tökéletesen mozdulatlanul ült, csak bámult égő szemekkel a libegő

lámpafénybe.

Az ismeretlen árny most lépett át az ajtónyíláson. Bő köpenye hullámzott a

szélben. Fehér arcában két sötét szem csillogott. A lámpa himbálózott kicsit, aztán
lesüllyedt a padlóra a kisebb lámpa mellé. Nagy petróleumlámpa volt, amelynek
erősebb fénye kiszélesítette a látómezőt.

- Ne mozdulj! - hallatszott a sarokból.

A hang keményen csattant, mint a korbácsütés. Egyidejűleg egy nagy

zseblámpából erős fénysugár tört elő, és megvilágította az addig csak homályosan
látható arcot.

- Állj mozdulatlanul! - parancsolta az előbbi hang. - Pisztoly van nálam.

Az alak lassan a fény irányába fordult. Szeme hunyorgott kissé az erős fénytől.
Széles mozdulattal hátravetette fehér csuklyáját. Szőke hajfürtök csillogtak a fényben.

Elisabeth volt.

Ott állt az erős lámpafényben, hegyes, fehér fogai ijesztően villogtak.

- Fel is tartsam a kezem? - kérdezte csúfondáros mosollyal. - Jobb

gengszterhistóriákban így szokták. Csekélységem azonban teljesen veszélytelen.
Nézzétek!

Felfelé fordította üres tenyerét.

- Nézze meg, van-e nála fegyver! - mondta a férfi Maudnak.

Maud Elisabeth mögé siklott. Gyors mozdulatokkal átkutatta a fehér köpenyt,

gondosan követve a karcsú alak vonalait.
 Aztán egy lépést hátralépett.

- Semmi - mondta halkan.

Elisabeth mosolygott, mintha mulattatta volna a szituáció. A férfi felé fordult,

és kissé oldalt lépett, hogy megszabaduljon az erős lámpafénytől. A férfi továbbra is a
küszöbön ült, az ajtófélfának dőlve. Kezében pisztoly csillogott. Arca árnyékban
maradt.

- Hát idetaláltál, Elisabeth! - mondta keményen. - Bravó!

- Köszönet a levélért, Jim. Rögtön tudtam, hogy itt foglak megtalálni, ebben a
régi malomban, Sir Galahad. Itt, ahol együtt játszottunk.

- A játéknak most vége, Elisabeth - mondta csendesen a férfi.

- Igazán?

Mintha mindketten tökéletesen megfeledkeztek volna Maud-ról. Úgy álltak

egymással szemben, mint két párbajozó. A lány hányavetien, lábujjain hintázva, kezét
mélyen zsebre dugva, szája körül rejtélyes kis mosollyal. A férfi az ajtófélfának
dőlve, nyomott hangulatban, de éberen figyelve mindenre.

- Miért tetted, Elisabeth?

- Mit?

- Miért lőtted agyon Elsie-t, és miért próbáltál megölni engem?

- Ezt tettem volna? - kérdezte Elisabeth továbbra is csúfondáros, magabiztos és

idegesítő mosollyal. - És hogyan bizonyítod ezt be, kisfiam?

A férfi nehézkesen felállt. Átvágott a helyiségen anélkül, hogy egy pillanatra

szem elől tévesztette volna a lányt. Eloltotta és zsebre dugta a zseblámpát. Alakja a
barna trencskóban fantasztikus árnyékot vetett a szobára, ahogy elhaladt a lámpák
mellett. Leült a nagy malomkőre.

- Érdemes tagadni, Elisabeth? Maga az a tény, hogy már ma este idejöttél,

mutatja, hányadán állunk.

Elisabeth gúnyosan nevetett.

 - Aha, szóval ez a te históriád, Jim. - Megrázta szőke fejét. - Gyenge - folytatta
megvetően. - Én jobbat tudok. Te írtál nekem, és a segítségemet kérted, igaz?
Tudtam, hogy itt leszel a malomban, és idejöttem.

- Azt írtam, hogy holnap gyere, de te idejöttél már ma. Talán véghez akartad
vinni azt, ami Norr Mälerstrandon nem sikerült, igaz, Elisabeth?

- Ugyan miért ne jöhettem volna ma este? Ha már itt vagy, akkor ugyanolyan
jó, ha nem jobb, hogy már ma este találkozunk... Nem, Jim! Jobbat kell kitalálnod! De
talán én is kérdezhetnék tőled valamit. Miért szimuláltál emlékezetvesztést, Jim, és
miért csaptad be az orvosokat? Miért szöktél meg a kórházból az elbűvölő Breckman
kisasszony segítségével?

- Most én kérdezek - sziszegte a férfi. - És te válaszolsz!

- Hát csak kérdezz! Majd meglátjuk, akarok-e felelni.

- Egyedül csináltad, vagy Toto is benne volt?

A férfi a zsebébe nyúlt, kis ideig tapogatott benne, aztán előhúzott egy kis
csillogó fémtárgyat, és letette maga mellé a kőre.

Egy öngyújtó.

- Ez fog lebuktatni, Elisabeth - mondta elégedetten. - Kis buta részlet, de ez

lesz az a banánhéj, amelyen elcsúszol.

Elisabeth egy lépést tett előre, de a férfi, revolverének kis mozdulatával,

megállította.

- Ez a tied, ugye?

Elisabeth kinyújtotta kezét.

- Megnézhetem?

- Hogy beledobd a malomtóba? - mosolygott a férfi. - Nem, Elisabeth, ez nem

olyan egyszerű. - Gyorsan zsebre dugta az öngyújtót. - Csak tegnap értettem meg,
hogy ez az öngyújtó mit jelent. Akkor láttam meg, amikor a kórházban összeszedtem
a holmimat. Otthon találtam, aznap, amikor hazaérkeztem. De csak este, mert délután
még nem volt ott. Az alatt az idő alatt került oda, amíg vacsorázni voltam. A
dohányzóasztalkán feküdt egy félig elszívott cigaretta mellett. Elsie... és még valaki...
fent jártak, és akkor felejtették ott. Monogram van rajta. Nézd csak! - Az öngyújtó
csillogott a lámpafényben. - Két betű: E. T. Nem sokat mondanak, de eleget. Nem
gondolod?

- Stimmel - mondta Elisabeth hideg nyugalommal. - E, mint Elsie és T. mint

Thorpert.

- Akkor én is azt hittem - mondta a férfi éppoly nyugodtan -, de

megfeledkeztem egy dologról. Elsie az E. Th. monogrammot használta, és nem az E.
T. betűket. Az öngyújtó tehát nem Elsie-é...

Néhány pillanatig csend volt a szobában, már amennyire a patak zúgása mellett
csendről lehetett beszélni.

- Az öngyújtó a gyilkosé, Elisabeth - folytatta hidegen a férfi. - És ez az

öngyújtó a tiéd.

- Megint tévedsz, Jim. Tökéletesen tévedsz. Az ön gyújtó nem az enyém,

hanem...

- Dobd el a pisztolyt, Jim! - hallatszott hirtelen egy kemény hang az ajtóból. -

Dobd el gyorsan, mert különben lövök! Egy-kettő!

Elisabeth az ajtónak háttal állt, de nem fordult meg. Szánakozva nézett Jimre.

Jim a meglepetéstől szinte bénultan ült a malomkövön. Arca kísérteties volt a

lámpa fényében. Keze tehetetlenül feküdt a térdén. A pisztoly a padló felé irányult,
majd egy csattanással a padlóra esett, amikor Jim ujjai lassan elengedték.

Maud a fekete ajtónyílásra meredt, amelyet egy fenyegető árnyék töltött be.

Az árny, akit üldöztek. Az igazi.

A pók a háló közepén, a nagy kártyajátékos.

Az ismeretlen gyilkos.

Sofia asszony a szalonban ült, és pasziánszozott. Száját félrehúzva morgott

magában:
 - Disznóság! Hiába csalok, még így sem jön ki.

A szél rázta az ablaktáblákat, és Sofia asszony szorosabbra húzta a sálat sovány

vállai körül.

- Csupa gond és baj az egész világ! Hiány mindenben. Hiány szénben és

tűzifában, hiány megértésben egy öregasszony legegyszerűbb kívánságai iránt. Hiány
cselédekben és jó borokban, és most ráadásul hiány még piros alsóban is.

Keserűen sóhajtott.

- Ó, régi, szép idők! A bálok, a sürgölődő gavallérok, a szánkirándulások, a

vidám ünnepségek!

A kis szobalány benyitott, és megállt az ajtóban.

- Telefonálnak Baggertorpból, asszonyom. Valami baj történt egy autóval.

Kérdezik, nem kaphatnának-e segítséget. Nagyon sürgős.

- Ebben az időben? - tiltakozott hidegen Sofia asszony. - Mi dolguk van

odakint ilyenkor? Telefonáljanak a rendőrségre vagy a mentőkért. Mi nem tudunk
segíteni.

- Arra gondoltam, hogy esetleg az urak egyike... - vetette fel a lány

bizonytalanul. - Vagy az öreg Niklasson... Persze, nagyon késő van már, tudom.

Sofia asszony az órára pillantott.

- Mindjárt fél tizenkettő - vágta el a vitát hidegen. - Észre se vettem. Le kell

feküdnöm. Gyere, segíts, Brita!

- De az autó - tiltakozott a lány. - Várnak a telefonban. És nem találom se az

igazgató urat, se Thomasson urat. Elisabeth kisasszony sincs itthon, azt hiszem.
Asszonyom talán tudja, hol vannak?

- Kint vannak ebben az időben? - sopánkodott az öregasszony. - Ugyan hol

lehetnek? Kereste őket a műteremben? Vagy a pingpongszobában? Egyébként, eh, ne
törődjön velük! Válaszolja az autósoknak, hogy mi nem tudunk segíteni. Aztán jöjjön
vissza, és segítsen ágyba.

A lány eltűnt, és az öreg hölgy sok szuszogás és dobogás közben felállt,

összeszedte kártyáit, és félretolta a kártyaasztalt.

Micsoda fiatalság! - pörlekedett magában. - Elmennek hazulról, és kint

futkosnak valahol ilyen időben! Isten tudja, milyen baleset érheti őket. Manapság csak
gondja és baja van az embernek a gyerekeivel.

A cseléd visszatért, és Sofia asszony a lány karjára támaszkodva, zsörtölődve

besántikált a hálószobájába.

Rövidesen mélyen aludt.

Ő volt a Thorpert család egyetlen tagja, aki nyugodtan aludt azon az éiszakán.

AZ ISTENEK ALKONYA

Az idő megállt.

A négy ember a régi malomban merev panoptikumi figurákra emlékeztetett.

Jim magába roskadva ült a nagy malomkövön. Fásultnak, reményvesztettnek

látszott. Elnézett Elisabeth mellett az ajtó felé, tekintete komor, fáradt volt.

Maud összekuporodva ült a korhadt gerendán, összekulcsolt kezekkel, ugrásra

készen.

A varázslatot Elisabeth törte meg.

Gyors mozdulattal felvette a pisztolyt, amelyet Jim a padlóra ejtett. Jim mintha
észre sem vette volna, szemét az ajtóra meresztette. Elisabeth felnevetett.

- Kösz, Toto - mondta nyugodtan. - Ez egyszer a kellő pillanatban érkeztél. A

beszélgetés kezdett kínossá válni. Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

Toto - gondolta Maud. - Ejnar Thomasson! Ez a szépfiú? Így tévedhet az

ember az emberek megítélésében.

Toto nyugodtan átlépte a küszöböt. Keskeny ajkán cinikus mosoly játszadozott.

Vékonyka bajusza szinte láthatatlan volt a gyenge világításban.
 - Követtelek, Beth - duruzsolta elégedetten. - Mindig kellemetlenségekbe
keveredsz, így azt gondoltam, nem árt, ha rajtad tartom a szemem. - A malomkövön
ülő férfira sandított. - És itt van a mi jó öreg Jimünk, halottaiból feltámadva, és
vadonatúj, friss emlékezőtehetséggel megáldva. És természetesen itt van Maud is -
vigyorgott a gerendán ülő lányra -, mindig készen, hogy beleüsse az orrát a mások
dolgába.

- Szörnyeteg! - sziszegte Maud könnyeivel küszködve.

Így lépre mentek. Tudniok kellett volna, hogy Toto, Elisabeth elmaradhatatlan
kísérője, nem lehet messze. És most itt vannak a pácban!

Toto elégedetten mosolygott, és Elisabeth-hez fordult.

- Megkaphatom azt az ágyút? - kérte könnyedén. - Elsülhet, és akkor nagyot

dörren…

Kinyújtotta kezét.

- Neked nincs pisztolyod? - kérdezte Elisabeth.

- Nekem? - Toto hangja sértődötten csengett. - Én sohasem hordok magamnál

lőfegyvert. Viszont tudok pókerezni, és láttam amerikai kalandfilmeket.

Diadalittasan tekintett Jimre és Maudra.

Elisabeth élesen nézett Totóra, és fogai veszélyes mosolyban villantak elő.

- Nincs fegyvered? Helyes, Toto! Akkor ezt egyelőre magamnál tartom.

Elisabeth hüvelykujjának gyakorlott mozdulatával kibiztosította a pisztolyt. Az

éles kattanás áthallatszott a patak és a szél zúgásán.

Toto ábrázata megmerevedett, szemei elsötétültek gyanakvóvá váltak.

Sürgetően kinyújtotta kezét.

- Add ide!

- Amerikai stílus, Toto - mondta gúnyosan Elisabeth -, mint a filmekben. Túl

sokat jársz moziba.

A hangulat megváltozott. A feszültség fokozódott, de a szerepek

felcserélődtek. Már nem Jim és Elisabeth volt a főszereplő. Elisabeth és Toto nézett
farkasszemet egymással.

Maud megbabonázva bámult rájuk. Mintha megfeledkezett volna a veszélyről.

Mintha elfelejtette volna, miért ülnek ott. Mintha a karzatról nézné két gladiátor
párviadalát.

Elisabeth kissé hátralépett, és - semmi kétség - a pisztolyt egyenesen a

vőlegényére fogta. Jim fokozott érdeklődéssel figyelte őket.

- Vagy úgy, most kieresztetted a karmaidat! - sziszegte Toto.

Szoborrá merevedve állt Elisabethtel szem ben. Arca továbbra is jóformán

kifejezéstelen volt, csak a szeme égett különös tűzben. Karjait oldalt lógatva kezeit
ökölbe szorította.

- Ne mozdulj, Toto! - parancsolta Elisabeth. - Tudod, hogy én jól bánok a

pisztollyal.
 Arca a petróleumlámpa lobogó fényében megviseltnek látszott. Arccsontjai
kiálltak, és sápadt arcán lázas, piros foltok jelentek meg. Alacsony homlokát ráncok
barázdálták. Szőke fürtös feje még igy is szép volt.

Pisztolyt tartó keze nem remegett.

- Nem mered, Beth - suttogta Toto. - Nem mered...

Elisabeth tekintete elvágott minden további vitát.

- Megijedtem én valaha, Toto?

- Ha életedben most először - válaszolta keményen Toto -, de félsz, Beth.

Látom rajtad. Olvasok benned, mint egy könyvben. Sikoltani akarsz. Félsz. És nem
mersz lőni. Rám nem, Beth!
 Elisabeth habozott.

- Miért tetted, Toto? - kérdezte kissé bizonytalanul.

Toto szabályos arcvonásain most először villant fel árnyalatnyi változás. Talán
a meglepetéstől.

- Te miért tetted, Beth? - faggatta hidegen a férfi. Aztán fellángolt az arca. - Te

idióta! - sziszegte, és egy lépéssel közeledett Elisabethhez. - Persze azt hitted, hogy
odavoltam Elsie-ért. Megőrültél a féltékenységtől, és Jim mentőangyalként bukkant
fel számodra. Mintha én törődtem volna Elsie-vel, azzal a szórakozni vágyó, ostoba
libával. Jobban kiismerhetted volna!

Újból tett egy lépést Elisabeth felé, fenyegetően, a pisztolyt semmibe véve.

Az óriásivá nőtt árnyékok fantasztikus táncot jártak a falakon.

Elisabeth továbbra is felemelt pisztollyal hátralépett Toto elől. Pisztolyát Toto

mellére szegezve megállt.

- Te - sikította -, te átkozott gengszter! Hazudsz a végsőkig. De hiába. Kedvem

volna lelőni téged, te szemét!

Jim ugrásra készen várt a helyén.

- Rajta, Toto! - kiáltotta. - A pisztoly nincs megtöltve.

Elisabeth gyanakvó arccal, bizonytalanul nézett a pisztolyra. Toto Jim felé

fordult.

Élisabeth gyors mozdulattal a padlóra irányította a fegyver csövét, és meghúzta

a ravaszt.

Nem történt semmi.

Elisabeth zavartan, szinte undorral tekintett a pisztolyra, majd hirtelen eldobta,

mintha megégette volna, és menekülés után nézett.

Toto elnevette magát, egy lépést tett Elisabeth felé, szeme veszélyesen
csillogott, felemelte a kezét.

- Gyere ide, Beth - kérte lágyan -, gyere ide, te sátán, és vessünk véget ennek.
 Ekkor váratlan dolog történt.

Valaki nevetett.

Hangosan, keményen, túlharsogva a vízesés zúgását és a szél süvöltését.

A nevetés hátulról, kissé oldalról jött, a helyiség malomárok felöli részéből,

ahol az épület fala és teteje részben ledőlt. Szinte fékezhetetlenül újra meg újra
előtört, és visszaverődött a korhadt falakról. Végül elhalt néhány rekedt
torokhangban.

Örömtelen, kemény, gúnyos nevetés volt.

A sötétségből kivált egy árny, és lassan közeledett a fény felé. Sötét trencskója
végigsöpörte a lezuhant tetőgerendákat, arcát eltakarta a homlokába húzott fekete
kalap. Egyik kezét hanyagul zsebre dugta, a másikban pisztolyt tartott.

- A jövendő boldog együttélés megragadó képe. Barátaim! - szólalt meg egy

gúnyos hang. - Csodálatos! És együtt van az egész család, ez igazán pompás!

A lámpa fénye Erik Thorpert önelégült ábrázatát világította meg.

Megállt a nagy malomkövek mögött. Komoran végignézett a jelenlévőkön.

- Milyen kedves tőled, Jim - mondta hidegen -, hogy megmondtad, a pisztoly

nincs megtöltve. Egy ideig gondot okozott nekem. - A pisztolyával söprögető
mozdulatot tett a fal felé. - Menjetek oda a falhoz. Mind, valamennyien! - Lábával
megvetően Maud felé bökött. - Maga is, Breckman kisasszony. Gyorsan!

Némán felsorakoztak.

- Micsoda gyülekezet! - gúnyolódott Erik, és nyugodtan leült egy malomkőre.

A pisztolyt a térdén nyugtatta. Hidegen, mérlegelve nézett egyikről a másikra. - Aha,
Jim, megint a régi vagy. Az emlékezőtehetséged rendbe jött. Most majd végleg
kikúrálunk... No, és az én kedves kis húgom - csóválta a fejét. - Kint tekereg az
éjszaka közepén... - Szinte vidáman elmosolyodott. - És te azt hitted, Toto keverte a
kártyákat. - Most már vigyorgott. - Te meg, szegény Toto, Elisabethet gyanúsítottad.
Most aztán szépen lelepleztétek magatokat egymás előtt. Elbűvölő párbeszédnek
lehettünk tanúi... Természetesen most már nem lesz semmi ebből a házasságból - tette
hozzá hidegen. - Sajnos, turbékoló galambocskáim, ez a helyzet. - Erik szeme
továbbsiklott Maudra. Szeme lángolt, hangja metsző volt, amikor folytatta
monológját. - És Breckman kisasszony! A kis furfangos Maud. A szimatoló,
szaglászó Maud. Mi a fenének kellett beleütnie az orrát a mások dolgába? - tört ki. -
Nem értette meg a figyelmeztetésemet? Most majd meglátja, mi történik, ha valaki
beleavatkozik a mások ügyeibe. - Gyorsan körülnézett. Gyanakodva. - De hol van
Erlandsson mérnök úr? Az elválaszthatatlan, hűséges házőrző kutyus? No persze,
elegen vagyunk így is. Hm, hm, jókora bonyodalmat készítettetek magatoknak,
barátaim. De most, sajnálom, vége.

Mintha megnémultak volna mind a négyen ott a falnál. Jim halvány,

reményvesztett arccal nehézkesen egy oszlopnak támaszkodott. Maud mellette állt,
kezét Jim karján tartotta, szeme nyugtalanul járt ide-oda.

Erik - gondolta -, tehát Erik volt... Nem Elisabeth vagy Toto. Nem is ők ketten
együtt. Erik, egyedül!

Egész idő alatt érezte, sejtette, de nem volt bizonyos benne. Megérzése
helyesnek bizonyult. Erik, persze, Erik, aki kivetette hálóját Elsie-re. Erik, akinek volt
motívuma is, alkalma is. Erik, aki a szobája ajtajában állt, amikor az a szegény sofőr,
Karlsson, feljött Jimhez... látta őt, és elhallgattatta, először pénzzel, majd, miután
Maud a nyomába szegődött, elhallgattatta egyszer s mindenkorra. Erik, aki tudhatta
Elisabethtől, hogy Södertäljében találkoztak, és talán hallotta, amikor Maud
Hallgrennének telefonált, vagy a levelet is elolvasta. Erik, aki nyilván látta az
Augustsonok listáját, és megrendezte azt a színjátékot fent a Södra hegyen. Erik, aki
most ott állt előtte, és gúnyosan mosolygott.

Egész idő alatt Erik! Kifelé korrekt és udvarias volt, közben leste minden
mozdulatát.

Talán Elisabeth zavarodott meg a legjobban. Az iménti heves összeszólalkozás

vőlegényével felemésztette minden erejét. Tökéletesen kikészült, és szinte eszelősen
bámult féltestvérére. Egyik kezével görcsösen fogta vőlegénye karját, másik kezével
zöld sálját babrálta.

Meglepő módon Toto szedte össze magát elsőnek. Mereven állt, kissé a falnak
dőlve, és dühös pillantásokat vetett Erikre. Ajkai nyilván kiszáradtak, keskeny nyelve
időnként végigsiklott a vékonyka bajusz alatt.

- Rágyújthatok? - kérdezte hirtelen.

 - Kérlek - adta meg az engedélyt kegyes gesztussal Erik. - Jobb kivégzéseknél
ez bizonyára így szokás. De semmi trükk - tette hozzá gyanakodva. - Tudok bánni az
ilyesmivel - lengette meg pisztolyát.

Toto jeges nyugalommal elővett egy csomag cigarettát, és kérdőn nézett a

többiekre. Jim és Maud megrázták a fejüket, Elisabeth nem reagált, gondolatai máshol
jártak. Toto mosolyogva cigarettára gyújtott, és néhányszor mélyet szippantott.

- Tehát te voltál, Erik - kezdte nyugodtan, tárgyilagosan, majd felnevetett. - Hát

én tulajdonképpen sohasem hittem, hogy Jim lőtte agyon Elsie-t. Jim nem az a típus.
Azt gondoltam, az én édes kis menyasszonyom tette. Szinte csalódottnak érzem
magam, de így is jó.

- Jó? - kérdezte Erik. - Azt hiszed, Toto? És igazad van, habár nem úgy, ahogy
gondolod... Jó, de nekem jó. Végre befejezhetem, amit nyáron elkezdtem. Végre
kezembe kapom a hatalmat... a vállalat felett. A hatalmat és a pénzt! Végre nem
alkalmazott leszek, nem puszta eszköz a te kezedben, Jim, akinek te parancsolsz, a
kifelé annyira szerény „Thorpert mérnök”, aki nem engedi, hogy igazgatónak
szólítsák. Hát persze, „Thorpert mérnök”, ez olyan szerényen hangzott. De soha, egy
percig sem volt kétséges, ki döntött, ki parancsolt. És ez mindig is így volt.
Kisgyermek korunk óta. Emlékszel, Jim? Kifelé mindig visszahúzódó voltál. De
mikor egyedül voltunk, mindig te parancsoltál. Kutyául bántál velem. Senki nem vett
észre semmit... gondoltad te... De én észrevettem. Én éreztem az ostort. Mindig te
voltál az ügyesebb, a bátrabb... Mindig te voltál az első. És ez így maradt később is.
Nemcsak az iskolában, mindenben. Hallod, Jim? Mindenben. Ravasz voltál, Jim, de
én még ravaszabb. Kifelé titkoltad, mert öreg apád aligha tűrte volna a
basáskodásodat. Ravasz voltál, de én még ravaszabb. Eltitkoltam hosszú éveken át
egész mostanáig, Jim, eltitkoltam, hogy mennyire gyűlöllek.

Az utolsó szavakat Erik valósággal köpködte magából.

- Vágytam erre a beszélgetésre, Jim - folytatta Erik kicsit nyugodtabb hangon -,

sok éve vágytam. Gyűjtöttem, tápláltam a gyűlöletet ellened. A sikeres és boldog,
gazdag fickó ellen. Akinek mindene megvan. Aki vállveregető módon támogatja
szegény unokatestvérét, állást juttat neki, hogy ezzel bűnbocsánatot vásároljon
magának.

Jim eddig lehajtott fejjel hallgatta a szóáradatot. Most felszegte a fejét.

 - Tévedsz, Erik - szólalt meg csendesen. - Én soha...

- Hallgass! Nem akarok hallani kibúvókat. Nagyon jól tudom, mit beszélek.

Erik végigjáratta tekintetét a falnál álló négy emberen Hidegen és keményen,

telve határtalan gyűlölettel, amely nem tűrt ellenvetést, amely kérlelhetetlen, mint a
halál.

- És ti sem vagytok jobbak - folytatta jéghidegen. - Te, Elisabeth, önző és

felszínes vagy, több pénzt elherdáltál, mint amennyit saját erődből valaha is képes
volnál előteremteni. És te, kis utálatos kigyó, azzal az egérfarokkal az orrod alatt,
odavagy a pénzért és a mocskos szenzációkért, ez az egész. És maga ott, maga
minden lében kanál kisasszony, bizonyára azt hitte, majd megkaparinthatja magának
Jimet, miután felépül. Ugyan, mit gondolt magáról, kicsoda maga, amikor ide-oda
futkározott, és nyomok után szaglászott? Mesterdetektívnek képzelte magát?

Toto megőrizte önuralmát.

- És mit képzelsz te magadról, ki vagy te, ahogy ott állsz? - kérdezte hidegen. -
Az atyaúristen?

Eriket meglepte Toto kifakadása. Érdeklődve bámult rá, elővett egy csomag
cigarettát, óvatosan, az egyik kezével. Aztán Jimre nézett.

- Dobd ide azt az öngyújtót - utasitotta türelmetlenül. - Tulajdonképpen

hiányzott nekem.

- Itt voltál egész idő alatt? - kérdezte Jim csodálkozva.

Erik önelégülten mosolygott, és biztos kézzel kapta el öngyújtót, amelyet Jim

odadobott neki. Keze a pisztolyon állandóan készenlétben volt, nem vállalt semmi
kockázatot. Az öngyújtó első kísérletre működött, és Erik elégedetten szippantott
néhányat.

- Nem - folytatta aztán -, nem, Jim, nem voltam itt egész idő alatt. De jó ideje
itt voltam. Először Totót követtem... - nevetett - de aztán jobbnak láttam, ha csinálok
egy átkaroló hadmozdulatot. A vízesés zúgása jó szolgálatot tett nekem. Egyszer
majdnem a vízbe zuhantam, és nagy zajt csaptam, de nem hallottátok meg. Úgy
látszik, valamennyien megfeledkeztetek a kiugró részről a malomárok mellett. Az az
út továbbra is használható. Aztán már csak Toto „belépőjére” vártam, és élveztem egy
ideig a társalgást. Most pedig itt ülünk, és várjuk, hogy a függöny legördüljön a mi kis
drámánk végén.

- Mit akarsz csinálni? - faggatta Toto szinte közömbös hangon.

Erik nyújtózkodott egyet. Szemei véresek voltak, nyilvánvalóan sokkal

nagyobb feszültség élt benne, mint ahogy kifelé mutatta. Orrcimpái alig
észrevehetően remegtek, tekintete megkeményedett.

- Jól elrendeztétek magatoknak - felelte ridegen -, nekem már csak folytatnom

kell... Jim és Breckman kisasszony a kórházból történt szökés után elrejtőztek itt a
malomban... ez egyébként jó elgondolás volt... Elisabeth és te, Toto, felkerestétek a
szökevényeket. Bizonyára ti is kaptatok Jimtől egy olyan furfangos levelet - remélem,
maradt valami nyoma -, aztán négyesben beszélgettetek, talán nem kizárólag
barátilag.

Felállt, tett néhány gyors lépést, és felvette a pisztolyt, amelyet Elisabeth az

előbb eldobott. Újból leült, megvizsgálta a fegyvert, miközben a többieket továbbra is
szemmel tartotta.

- Nézze meg az ember, milyen ravasz fickó az öreg Jim - bókolt. - Egy
vaktöltény a csőben, utána teli tár. - Egy mozdulattal csőre töltötte a pisztolyt. - Így,
most tüzelésre kész! Lássuk tehát a folytatást... Egy kis rendezésre van szükség. Jim
lelövi Elisabethet, mire természetesen Toto lelövi Jimet... Ez a pisztoly, amelyet
magammal hoztam, a te pisztolyod, Toto, tudtad ezt?... Erre a hős lelkű Breckman
kisasszony közbeveti magát, és őt is lövés éri. Jim azonban csak megsebesült, és
ráveti magát Totóra. Mi hiányzik még? - Kutatóan körülnézett. - Persze, itt van ez a
petróleumlámpa... Nagy előrelátásra vall, Elisabeth, hogy magaddal hoztad...
Filmrendezőnek kellett volna lenned!... Szóval Toto összeesik, fellöki a lámpát, a
petróleum kiömlik és fellángol... Függöny!

Erik elégedett arccal nézett a többiekre. Szörnyű, de olyan benyomást tett,

mintha tapsra várt volna.

- Zseniális, ugye? - folytatta. - Aztán a közrend őrei találgathatnak. Egyik

variáció az lehetne, hogy Jim, miután a kórházból megszökött, teljesen megőrült, és
elkezdett lövöldözni. Másik variáció szerint Elisabeth és Toto lőtték agyon Elsie-t,
Jim és a furfangos kis Breckman kisasszony leleplezték őket, és az ifjú pár rendezte a
lövöldözést. - Erik felállt, és tett egy lépést hátrafelé. Megviselt arca kipirosodott, és a
gyenge lámpafényben bizarr, ördögi maszkra emlékeztetett. - Ideje, hogy elkezdjük.
Ki lesz az első? Elisabeth?

Elisabeth számára elviselhetetlenné vált a feszültség. Hirtelen összetört, mint

amikor a szélvihar eltör egy nádszálat. Összekulcsolt kézzel a padlóra vetette magát.

- Erik - suttogta rekedten. - Erik, a testvéred vagyok! Nem teheted meg, Erik...
- Elisabeth hangja hisztérikus sikoltássá erősödött. - Nem lőhetsz agyon! Én még
fiatal vagyok... élni szeretnék!...

Vőlegénye hidegen megbökte a lábával. Toto megőrizte önuralmát, de már őt is

kezdte megragadni a szituáció borzalma. Néhány izzadságcsepp csillogott bajuszkája
fölött.

- Kelj fel, Beth! Kelj fel, és nézz szembe azzal, ami jön! Te nem haboztál
volna, ha jól ismerlek. Átkozottan szomorú ez az élet! Kelj fel, Beth!

Elisabeth kétségbeesetten ingatta magát ide-oda a padlón Erik előtt, de

vőlegényének szavai mintha némi erőt öntöttek volna belé, kezét arcára tapasztotta,
halkan nyöszörögve feltérdelt, és vőlegénye lábához támaszkodott. Haja rendetlenül
hullott a homlokába.

Erik felemelte a pisztolyt.

- A megfelelő fegyverrel lősz? - kérdezte hirtelen Toto, jéghideg hangon.

Eriket megzavarta a kérdés. Mindkét kezében pisztolyt tartott, homlokát

összeráncolta, és a kezeire meredt. Ajkai remegtek kissé, homlokát kiverte a veríték.

- Mindegy - mondta rekedten. - Essünk túl rajta. Úgyis felismerhetetlenné

égtek valamennyien!

- A mi rendőrségünk ügyes - állította Toto. - Nem követsz el semmi hibát?...

Biztos vagy, hogy Jim pisztolyában nincs több vaktöltény?

Erik leeresztette a pisztolyt. Keze remegett. Habozva Jimre nézett, de annak

egyetlen arcizma sem rándult.

- Vaktöltények? - förmedt Totóra. - Hova akarsz kilyukadni? A pokolba a

vaktöltényeiddel!
 - Gondolom, tisztában vagy vele - felelte nyugodtan Toto -, hogy abban a
pillanatban, amikor rálősz Elisabethre, Jim és én rád vetjük magunkat. Ha meg kell
halnom, haljak meg zenekísérettel.

Toto Jimre sandított, aki bólintott, és nyújtózott egyet.

Erik tétovázott. Kezei reszkettek, és erősen az ajkába harapott. A vér ömlött a

sebből, és az izzadság patakokban folyt az arcáról.

- Akkor először téged lőlek agyon, Toto - mondta rekedten. Felemelte a

pisztolyt.

- Egy pillanat - állította meg hirtelen Jim.

Erik összerezzent, a pisztoly megrándult kezében. Toto behunyta szemét, de a

lövés nem dördült el.

- Mielőtt elkezded - mondta csendesen Jim -, szeretnék tudni egy dolgot. Miért
lőtted agyon Elsie-t?

Erik habozott. Aztán leengedte a fegyvert. Úgy tűnt, mintha megkönnyebbülten

sóhajtott volna.

- Elsie? - mondta Erik. - Ó, Elsie az utamban volt. Nyűgnek éreztem. Te tudod

legjobban, rá tudott akaszkodni az emberre. És már nem volt rá szükségem.

- De miért kellett agyonlőni? - makacskodott Jim. - Elég lett volna, ha velem

végzel.

Elisabeth, aki a falnak dőlve ült, hirtelen levette kezét az arcáról. Szeme
vörösre duzzadt a sírástól.

- Erik Elsie szeretője volt - vágta oda éles hangon. - Az volt régóta. Én több
mint egy éve tudtam erről.

Jim elcsigázott arcát Elisabeth felé fordítva lassan bólintott. Talán nem lepődött
meg különösebben.

Toto tett egy mozdulatot, mintegy azért, hogy felsegítse Elisabethet, de kissé
előbbre lépett. Erik hirtelen feléje fordult.

- Vissza a falhoz! - sziszegte. - Nem dőlök be olcsó trükköknek.

 Toto keskeny ajkain - hosszabb ideje először - halvány mosoly játszadozott. De
engedelmesen visszaállt a falhoz, és várakozott.

- No? - makacskodott Jim. - Még ha Elsie szeretője voltál is, azért nem kellett
volna agyonlőnöd őt.

- De nekem pénzre volt szükségem, te idióta! - kiáltotta Erik maró gúnnyal. -

Pénzre. Ebben a portékában sohasem bővelkedtem. És az embernek pénzre van
szüksége, hogy élvezni tudja az életet. Ezt aligha lehet megmagyarázni olyan
valakinek, mint te, az amerikai utazásaiddal, a vitorlás hajóiddal és a többi... És ha
valaha visszajöhetnél az irodába, rájönnél, hogy hiányzik onnan egy csomó pénz.
Könnyű elsikkasztani, különösen, ha a revizor olyan vén szamár, mint az öreg Holm. -
Aztán Maud felé fordult. - Maga sohasem gondolt arra, hogy ebbe beleszimatoljon?
Tulajdonképpen ettől féltem legjobban. Hogy ezt is kiszimatolják, maga és az a
hólyag Stig.

- Nem, erre sohasem gondoltunk - ismerte el Maud. - Rövidlátóak voltunk, én

és Stig.

Stig?

Hol van Stig tulajdonképpen? Van valami halvány lehetőség arra, hogy
segítségükre jöjjön? Valószínűleg tudja, hogy a malomban vannak.

Maud egy pillanatig reménykedett, aztán feladta, sejtelme sem volt, hol
tartózkodhat Stig.

Erik felnevetett.

- Pénzre volt szükségem - mondta nyersen. - És kinek volt pénze? Elég

nevetséges, de nem neked, Jim. Hanem Ann-nek! - Erik úgy köpte ki a nevet, mint
egy szilvamagot. - Egy kölyöklány azzal a temérdek pénzzel! És semmi lehetőség a
megszerzésére. No, igen - nevetett újból -, de aztán elrendeződött ez is.

- Úgy érted, hogy őt is te ölted meg? - próbálta visszafojtani vad dühét Jim.

- Nem. Nem öltem meg. Erre nem volt szükség, habár játszottam a gondolattal.

- Ann tehát gyermekbénulásban halt meg? - kérdezte Jim kissé remegő hangon.

- Ühüm - vigyorgott kajánul Erik -, és ez adott nekem egy igazán jó ötletet. Egy
remek ötletet. Ann halálával a pénz a tiéd lett, Jim. És ha te is meghalnál, a vagyon
Elsie-re szállna, gondoltam. És miután az a buta liba olyan volt a kezemben, mint a
viasz, csak téged kellett eltenni láb alól. Amikor óvatosan megemlítettem az ötletet
Elsie-nek, rögtön ráharapott.

Erik újból elvigyorodott. Borzalmas, groteszk, vadállati vigyorgással.

- De továbbra sem értem, hogy miért lőtted agyon Elsie-t - erösködött Jim.

- Sürgős volt a dolog. Elsie-t nem vehettem volna feleségül közvetlenül a te

halálod után. Ez szóbeszédre adott volna okot. Azonfelül nem tudtam, megbízhatom-e
Elsie-ben száz százalékig. A nők olyan kiszámíthatatlanok.

- És engem hogyan akartál eltenni láb alól? - kérdezte Jim.

- Öngyilkosság a lakásodon. Körülbelül úgy, ahogy a Norr Mälarstrandon

történt. De, mint mondtam, számomra sürgős volt a dolog, és az előbbi tervet
feladtam. Elsie-nek erről nem szóltam. Egyébként te túl korán érkeztél haza
Amerikából, és ez majdnem felborított mindent. Alig volt időnk arra, hogy felvigyük
a levelet a lakásodra. Ha akkor otthon lettél volna, az egész terv meghiúsul. De
szerencsém volt. Elsie sietve megírta a levelet; ekkor felejtettem ott az öngyújtómat.

Jim lassan bólintott.

- Igen, az öngyújtó csak este volt ott - állapította meg.

- Aztán meglestelek, amikor a Norr Mälarstrand-i lakásra mentél - folytatta

Erik. Úgy látszott, szinte élvezte, hogy beszélhetett. Gyorsan és élénken mesélt
tovább. - Tulajdonképpen rögtönzésre kényszerültem. Az a nyavalyás sofőr feljött az
irodába, hallottam, amikor utánad kérdezősködött, sietve megszabadultam
Elisabethtől és Totótól, és felhívtalak a közvetlen telefonon.

Jim újból bólintott.

- De miért kellett megölni a sofőrt?

- A sofőrt? - kérdezte Erik csodálkozva. - Összeütköztünk a kocsijával, amikor

egy este útban voltunk vissza Råkebróról.

- Råkebróról? Elsie és te kint voltatok Råkebrón? - vetette közbe meglepetten

Elisabeth. - Mikor volt ez? Erről nem tudtam.
 - Sok mindenről nem tudtál - jegyezte meg hidegen Erik.

- De miért ölted meg a sofőrt? - faggatta makacsul Jim.

- Mert túl sokat tudott - válaszolt Erik ridegen. - Először megvesztegettem,

hogy hallgasson, de amikor Breckman kisasszony kezdte beleütni az orrát a dologba,
akkor el kellett hallgattatnom.

Szörnyű! - gondolta Maud. - Erik teljesen érzéketlenül beszél, mintha csak

arról volna szó, hogy kitépett egy gazt, vagy levágott egy gallyat, amely útjában állt.
Alighanem tökéletesen őrült!

- És Hallgrennét? - kérdezte Maud reszkető hangon. - Őt miért ölte meg? Azt a

kedves, ártatlan öregasszonyt.

Erik összeráncolta sötét szemöldökét.

- Hallgrenné - mondta gúnyosan. - Kedves, ártatlan öregasz-szony, mi? Egy

félig süket, kiabáló, vén banya, aki megpróbálta kiteregetni a dolgaimat. Maradt volna
meg a büdös étkezdéjében, ahelyett, hogy hagyta magát árulkodásra csábítani. Itt
cseles volt Breckman kisasszony, átkozottul cseles. Legalábbis ezt hitte magáról.
Tudja, hogy három tervezetet is készített Hallgrennének írt leveléről, mielőtt elküldte?
Aztán a piszkozatokat bedobta a papírkosárba. Még csak össze sem tépte. Csak el
kellett olvasni, és én el is olvastam, Ravaszdi kisasszony. - Erik ismét gúnyosan
nevetett. - Aztán nem volt nehéz megszabadulni a vénasszonytól - számolt be a
részletekről hidegen. - Ez, sajnos, szükséges volt. Egyébként nem sokat vesztett vele a
világ.

- Elsie-ről is ez volt a véleményed? - vetette közbe Jim.

- Már mondtam neked, hogy Elsie-re nem volt többé szükségem. Azért lőttem
agyon. - Erik szemei résnyire szűkültek, és ábrázata újból groteszk maszkká
merevedett. - Neked, Jim, mint rendesen, akkor is szerencséd volt - sziszegte. -
Amikor kezedbe nyomtam a pisztolyt, kicsit magadhoz tértél a tarkódra mért ütésem
után, így a fegyver idő előtt elsült, és csak megsebesültél. De szerencsére elvesztetted
az emlékezetedet, mert ugye elvesztetted, és nem szimuláltál egész idő alatt?

Jim halványan mosolygott, és megrázta fejét.

- Később azonban bizonyára szimuláltál, Jim - folytatta Erik. - De most utoljára

keresztezted a terveimet... Toto, ne mozdulj!... Jim Thorpert, ütött az utolsó órád.
Most végül megfizetek a megalázásokért. Imádkozz, nyavalyás, ha tudsz még
imádkozni, mert ütött az órád. Most meghalsz, Jim Thorpert.

Erik véres szemei kidülledtek, az izzadság kiverte homlokát, lélegzete

felgyorsult. Felemelte a pisztolyt, és egy lépést tett Jim felé.

- Most meghalsz, Jim - suttogta rekedten.

Jim kihúzta magát, mintha emelt fővel, rettenthetetlenül akarna szembenézni a

halállal. Szemei villámokat szórtak, magasabb, erőteljesebb lett, légzése egyenletessé,
nyugodttá vált, és beesett arcára új élet költözött.

- Jim? ... - kérdezte gúnyosan. - Én nem vagyok Jim, Thorpert igazgató úr. Én
Haggard rendőrfelügyelő vagyok, és letartóztatom önt gyilkosság miatt!

Eriket mintha letaglózták volna.

Néhány lépést tett Jim felé, illetőleg a férfi felé, akit Jimnek hitt, kezében
lövésre emelt pisztollyal, szemében halálos gyűlölettel. Aztán megállt, mintha falba
ütközött volna, álla leesett, szája tátogott. Tűzben égő arca hirtelen halálsápadtra vált,
ajkai reszkettek, szemét tétován jártatta ide-oda.

- Re... rendőrség! - dadogta. - Rendőrség! - A hangja rekedt, tagolatlan

kiáltássá erősödött. - Nem! Te hazudsz, Jim! Blöffölni próbálsz, te ördög! Nem,
nem... ezt nem... - Aztán mintha emberfeletti erőfeszítéssel összeszedte volna magát. -
Nem, csak ezt ne! Nem lehet... vége... az álmaimnak. - Vadul körülnézett, mintha
valami végső kiutat keresne... Tekintete ide-oda vándorolt, vérben forgó szemei
borzalmasan csillogtak a gyenge fényben, szájából folyt a nyál. - Akkor inkább
meghalok - suttogta elfúló hangon. - De nem egyedül! Mind meghaltok, mind,
valamennyien!

Ekkor lépett közbe Toto.

Mialatt Erik megbabonázva meredt a férfira, aki nem azonos Jimmel, Toto a fal
mentén a helyiség sarka felé húzódott, és kikerült Erik látómezejéből. Néhány gyors
lépéssel mellette termett, és abban a pillanatban, amikor Erik lövésre emelte
pisztolyát, a lábára vetődött, és hanyatt döntötte.

A rendőrfelügyelő ugyanakkor a pisztolyra vetette magát.

 Lövés dördült, tompán dübörgő visszhangot verve a korhadt falak között.
Haggard lihegve megtorpant, aztán a következő pillanatban ő is rajta volt Eriken.

A pisztoly perdült egyet a levegőben, és a kőpadlóra vágódott.

Maud a padlóra vetette magát a nagy malomkövek mögé.

A vihar beletépett az öreg épületbe, amely nyugtalanítóan recsegett-ropogott.

Hatalmas robajjal beszakadt a tető egy további darabja.

Erik az őrültek hihetetlen erejével verekedett. Toto a lábánál fogva oldalra

fordította, de Erik hirtelen beletérdelt Toto arcába, akinek a fogása egy pillanatra
meglazult, mire a mérnök hatalmas erővel elrúgta magától. Toto a levegőben
rugdalózva igyekezett visszanyerni egyensúlyát, eközben eltalálta a petróleumlámpát.
A lámpa hangos csörömpöléssel elgurult a padlón, és teljes sötétség állt be. De nem
sokáig.

Néhány kis lánggal kezdődött, aztán hatalmas puffanással, robbanásszerűen

fellángolt a tűz. Néhány másodperc alatt lángokban állt a fal az ajtó körül. A szél
belekapott a kékesvörös lángokba, a korhadt, vén rönkökben még volt elég erő a tűz
táplálására, a lángok egykettőre elérték a tetőgerendákat, és égett az egész épület.

Toto a padlón mászva menekült a lángok elől, orrából ömlött a vér, iszonyúan
nézett ki.

- Elisabeth! - kiáltotta. - Elisabeth, hol vagy?

A lány ájultan feküdt a padlón, bő köpenyét, amely tavirózsalevélként terült

szét körülötte, már nyaldosták a lángok.

Elisabeth szőke haja hátrahullott, arca alabástromként fehérlett, amikor Toto

karjára vette, és rogyadozó térdekkel feltápászkodott vele. Egy pillanatig inogva
megállt, és körülnézett.

A lángok sziszegtek és köpködtek. A tűz ropogása túlharsogta a vízesés

zúgását. Erik a padlón hempergett élethalálharcban a rendőrfelügyelővel.

A felügyelő megsebesült - gondolta Toto. - Erik lövése eltalálta! Aligha bír

Erikkel, de nekem először Elisabethet kell kimentenem.

Gyorsan Elisabeth fejére húzta a lány csuklyáját, aztán lendületet vett, és

átdobta magát a lángban álló ajtónyíláson keresztül ki a szabadba.

A földön csúszva vonszolta a menyasszonyát távolabbra a pattogó, szikrázó

tűztől. Amikor kimerülve elengedte, az ájult test tompa puffanással zökkent a
földre.

Toto visszanézett az öreg malomra.

A lángok felcsaptak a tetőn keresztül. Úgy látszott, hogy az épület bármely

pillanatban összedőlhet.

A tűz ropogásán át éles sikoltás hallatszott.

Maud! - gondolta zavartan Toto. - Maud még odabent van. Vissza kell
mennem...

Mindjárt mellette csillogott a malomtó vize. Gondolkodás nélkül belevetette

magát, átitatta ruháit vízzel, aztán visszavánszorgott az égő épülethez.

A jéghideg víz felfrissítette kicsit, és sálját feje köré csavarva újból a lángok
közé rohant.

A füst sűrű volt, Toto köhögött és hunyorgott. Váratlanul erős rúgást kapott a
sípcsontjába, és felfedezte, közvetlenül maga előtt a padlón, a verekedőket. Erik
éppen kiszabadította magát a felügyelő kezei közül, rekedt üvöltéssel maga alá
szorította, és fojtogatni kezdte.

Toto némi habozás után meglendítette lábát, és teljes erővel Erik arcába
rúgott, aki erre elengedte ellenfele nyakát, kezei kutatva tapogatóztak a levegőben,
aztán ájultan esett össze.

A felügyelő fáradtan félretolta Erik testét, térdre tápászkodott, torkát

tapogatta, és fuldokolva köhögött a füsttől.

- A lányok? - kiáltotta rekedten. - Kivitte őket?

- Maudot még nem - ordította Toto. - Maud! Maud! Hol van?

Mindketten hunyorogtak a kínzó füstben, és védeni igyekeztek arcukat a

rettenetes hőség ellen.

Valami megmozdult a nagy malomkövek mögött.

 - Itt, itt! - hallatszott Maud hangja. - Beszorultam... Segítség!... Segítség!...

A hang gyengült, majd elhalt.

Toto és a felügyelő átküzdötték magukat a tűzön és a füstön. Maud ájultan

feküdt a malomkövek mögött, lába beszorult egy tetőgerenda alá. A két férfi
belekapaszkodott a gerendába, kétségbeesetten, már-már reménytelenül. Minden
másodperc drága volt, a dübörgés, recsegés erősödött körülöttük, a tető bármely
pillanatban leszakadhatott.

Végül sikerült félrehúzniok a gerendát, és felemelték Maudot. Az ajtó felé

zárva volt az út. A lángok sisteregve csapkodtak, a füst sűrűsödött. Köhögtek,
fuldokoltak.

- A malomtó! - mutatott oldalra a felügyelő.

Utolsó erejükkel a malomtó nyílásához vonszolták az eszméletlen lányt.

Toto a vízbe ugrott, a habok felcsaptak körülötte, de legalább némi védelmet
nyújtottak a hőség ellen.

- Ugorjon! - kiáltotta Toto. - Tolja ki a lányt, és ugorjon!

A felügyelő kitolta a lányt a peremhez. Toto felkapaszkodott, a vízbe

hempergette Maudot, majd maga is utána pottyant.

Az öreg malom felől vészjósló recsegés hallatszott.

A tűz már belekapott a felügyelő kabátjába, fején a fehér kötés kormos és

vérfoltos volt, amikor lángoktól körülvéve beugrott a malomtóba, és hangos
sistergés közben elmerült a hideg vízben.

A malom óriási robajjal összeomlott, szikrafelhőt szórva a vihar korbácsolta,

lángoló égre.

Az öreg malom porig égett a tűzvészben. Hosszú életét füst- és lángtengerben

végezte. Magával ragadott a halálba egy szerencsétlen, nyugtalan őrültet, aki a
magasba tört, de az volt a sorsa, hogy lent végezze a lehulló, szürke hamuban.

A parton feküdtek, lihegve, kimerülten, de élve.

 Toto Elisabeth térdén nyugtatta fejét. Kissé didergett a malomtóban tett
látogatás után, és közelebb bújt menyasszonyához. Előkelő orra már nem volt olyan
előkelő, mert csúnyán vörösre dagadt, és egyik szeméből csak keskeny csík látszott a
lassan kékülő daganatban. Másik szeme azonban ravaszul hunyorgatott Elisabethre,
aki sápadt, megviselt arccal pihent mellette. Egyik kezével a lány kezét fogta, a
másikkal egykor büszke bajuszkájának kormos maradványait simogatta.

- Ez jól végződött, Beth - összegezte. - Ha rosszul indult is!

A felügyelő felült, nyögött, és végigtapogatta a mellét.

- Megsebesült? - kérdezte aggódva Elisabeth. - Eltalálta magát?

Haggard felügyelő kissé zavartan mosolygott. Leszedte fejéről a kötést. Arca

az égő malom lobogó fényében fáradtnak és megviseltnek látszott.

- Igen, eltalált - mondta mosolyogva -, de nem komoly a dolog. Tapogassa meg

itt - mondta elégedetten, és melléhez húzta Elisabeth kezét.

- Golyóálló mellény! - állapította meg a lány mosolyogva. - Milyen okos!

- Nem vágtunk neki az expedíciónak hűbelebalázs módjára - magyarázta

Haggard. - Pontosan megterveztük. Részben mégis csütörtököt mondott a tervünk -
folytatta. - Valójában Thomasson úr kicsit elsiette a dolgot. Nem kellett volna akkor
rátámadnia Thorpert igazgató úrra.

Toto szemei megvillantak.

- Hallatlanul nemes és bátor cselekedet volt - vette védelmébe Totót Elisabeth.

- Bizonyára - sietett elismerni Haggard. - De valószínűleg egyedül is

boldogultam volna. Ugyanis volt nálam még egy pisztoly - folytatta mosolyogva. - A
hónom alatt, mint a gengsztereknek. Az első lövést egész biztos a testre adta volna le,
és a mellény megvédett volna. A legjobb sandvikeni acélból készült, és olyan
kaliberre van méretezve, amilyennel a lövés feltevésünk szerint várható volt. De
Thorpert igazgató valószínűleg túl közel került hozzám, és így lövésétől jó erős ütést
kaptam.

Elisabeth rémülten rázta a fejét.

- De hiszen a karjára vagy akár a fejére is lőhetett volna.

 - Oda sohasem lőnek - okította magabiztosan Haggard. - Mindig idegesek,
ezért a törzsre céloznak, ahol a legnagyobb az esélyük a találatra. Thorpert úr is
roppant ideges volt, és rendkívül sokat segített Thomasson úr, amint később a tűzvész
alatt is. Megmentette az életemet. Hálásan köszönöm.

A felügyelő kezét nyújtotta Totónak, de Toto egyetlen ép szeme lassan

lecsukódott.

Elvesztette az eszméletét.

Elisabeth kissé zavartan közelebb húzta az ölébe, odaadó pillantással nézve

vőlegényét, aztán újból a felügyelőhöz fordult.

- Egy ideig azt gondoltam... hogy is mondjam... hogy Jim nem hasonlított
egészen önmagához. Volt valami a hangjában..., de azt hittem, ez a betegség
következménye. Egy pillanatig sem gyanakodtam. A felügyelő úr kiválóan játszotta a
szerepét.

Haggard elégedetten kuncogott.

- Talán merész játék volt - ismerte el -, de bíztunk abban, hogy a patak zúgása
és a rossz megvilágítás mellett maszkom és csekély színjátszó tehetségem elég lesz
Thorpert igazgató úr megtévesztéséhez. Egyébként kockázatos volt az egész história,
és a főnökeim erősen haboztak, neki merjünk-e vágni. Breckman kisasszony beszélte
rá őket.

Maud csendben ült, miközben a többiek beszélgettek. Gondolatai máshol

kalandoztak. A malomban átélt szörnyűségeket elfelejtette. Már Stockholmban járt,
Jimnél, az igazi Jimnél.

Végül is sikerült, Jim. Sikerült. Egész idő alatt tudtam, hogy sikerülni fog.
Csak legyünk bátrak, és tartsunk ki. És most szabad vagy, Jim. Szabad, és hamarosan
teljesen meggyógyulsz, és kezdődhet...

A felügyelő némi erőfeszítéssel felállt.

- Nem - mondta zihálva -, nem maradhatunk itt. El kell indulnunk.

Tüdőgyulladást és egyéb nyavalyákat kapunk valamennyien, ha nem megyünk be a
melegre, és nem kapunk gyorsan száraz ruhákat. De hogy visszük magunkkal
Thomasson urat?
 Ekkor hirtelen fény villant fel az úton. Lámpák látszottak a fák között, és
izgatottan kiáltozó hangok hallatszottak.

- Végre jönnek - állapította meg nyugodtan Haggard. - Igazán ideje!

- Kik azok, akik jönnek? - kérdezte Elisabeth.

- Természetesen a rendőrség - mosolygott haggard. - A rendőrkapitány,

Svensson főfelügyelő és néhány fiú a bűnügyi rendőrségről. Csak nem gondolta, hogy
az egész munkát egyedül végeztem? Már régen itt kellett volna lenniük, de alighanem
történt valami útközben.

A FŐFELÜGYELŐ RESTELKEDIK

Napsugarak játszadoztak a virágos függönyökön. Az éjszakai vihar elült, tiszta,

hűvös novemberi reggel volt.

A férfi az ágyban feküdt, és a mennyezetre nézett.

Barátságos, világoskék mennyezet volt, nem fehér és rideg, mint az, amely alatt
oly sokáig feküdt, és amelyre annyi hosszú napon át bámult. Itt nem voltak fent a
sarkokban barna foltok, és lent a padlón komor, zöld csík és zöld linóleum. A
parkettát puha, szürke, bolyhos és meleg szőnyeg borította.

És ott volt az a kéz. Nyugodtan, csendesen pihent az övében.

Nyugodt és bátorító kicsi kéz. A férfi tekintete továbbsiklott a kézről a barna

kabátujjon át a barna kabátkára, a zöld díszzsebkendöre, a fehér blúzra és a
gömbölyded, puha állra. Kis időre megállapodott a piros, határozott vonalú szájnál.
Aztán a finom orr következett, végül a szürke szemek.

Nem tudott betelni velük. A fáradt, karikás, de mégis gyönyörű, csábító

szemekkel.

Rá vártak.

A férfi mosolygott; a lány kezének lágy szorításával válaszolt.

 - Jó reggelt, Jim - köszöntötte halkan, azon a kissé rekedt hangon, amelyet a
férfi olyan jól ismert. - Most már túl vagyunk rajta, Jim - suttogta. - Már minden jó.
Olyan csodálatosan jó. Most már csak pihenned kell, és meg kell erősödnöd.

Mintha könnyek csillogtak volna a szép szürke szemekben.

- Tudtam, hogy rendeződik minden, Maud - suttogta halkan, de érthetően. -

Attól kezdve, hogy... eljöttél...

- Az elmúlt napokban nagyszerűen viselkedtél, Jim. Erős és bátor voltál.

- Hála neked, Maud.

Az ajtó lassan kinyílt, és Svensson felügyelő lépett be a szobába egy

középkorú, barátságos szemű, szép arcú asszony kíséretében.

A főfelügyelő szeretetteljesen átkarolta felesége vállát, kedveskedve

megcirógatta, és melegen mosolygott az ágyban fekvő férfira és a fiatal lányra.

- Igen, most hát itt vannak mind a ketten: a fantáziadús, fiatal nyomozónő és az
emlékezetét vesztett férfi. Gyönyörű pár, ugye, Ingrid?

Jim kicsit összeráncolta szemöldökét, és óvatosan Maudra nézett, vizsgálódva,

újraébredő érdeklődéssel. Nem gondolt még erre, hiszen annyi töprengenivalója volt,
miközben az emlékezete lassan visszatért.

Maud lesütötte szemét, és elpirult.

A főfelügyelő elégedetten kuncogott, aztán elkomolyodott.

- Ritkán voltam olyan ideges, mint tegnap este - ismerte be. - Amikor az autó
útközben lerobbant, azt hittem, megbolondulok. Haggard roppant ügyes, magabiztos
fickó, de számolni kellett azzal is, hogy azok hárman egy húron pendülnek, és akkor
Haggard bajba kerülhetett volna. Természetesen kezdettől fogva ott akartunk lenni, de
közbejött a dolog azzal az átkozott autóval...

- Nos, ha azt hiszed, hogy megbocsátottam volna, ha valami baja történik

ennek a fiatal hölgynek, akkor tévedsz - mondta Ingrid asszony határozottan. -
Máskor jobban kell megszervezned az akcióidat!

- Igen, drágám - bólintott a főfelügyelő jól megjátszott alázattal, miközben

hálát adott az égnek, hogy emberei közül senki sem volt tanúja a jelenetnek. -
Thorpert úr, hátra van még egy csomó kellemetlenség, kihallgatás, rutinellenőrzés...
De ez nem sürgős. A fő, hogy a mérnök úr mielőbb egészséges, életerős legyen, és
ebben, úgy látszik - mondta Maudra mosolyogva -, jó segítsége lesz.

Jim felnézett a főfelügyelőre, és megszorította a kezében nyugvó kis kezet.

- Bízzon bennünk, főfelügyelő úr - suttogta halkan. - Kapok egy jó nővérkét, és

hamarosan meggyógyulok. És még egy dolog, főfelügyelő úr. - Jim becsukta a
szemét. - Köszönet a segítségért, és azért, hogy hitt nekem.

A főfelügyelő elhárító mozdulattal széttárta kezeit.

- Ne nekem köszönje! Breckman kisasszonyt illeti a hála. Ha ő nem olyan

makacs, talán most nem tartanánk itt. Különösen a kórházból való szökés terve
okozott nekem nagy fejtörést.

- Te mindig lassú vagy az indulásnál - állapította meg a szókimondó Ingrid

asszony. - De ha lendületbe jön - folytatta Maud felé fordulva -, akkor megvannak a
világos pillanatai.

Egy vidám, szeplős arc nézett be az ajtón, köhintett, hogy észrevétesse magát.

- Jó reggelt - köszönt Stig. - Mi a helyzet?

- Stig! - kiáltotta Maud. - Honnan kerülsz elő?

- Ki? Én? - kérdezte Stig az ajtónyílásból. - Ó, én egy kiránduláson voltam

vidéken. Hogy vagy, Jim?

- Kitűnően - válaszolta Jim. - Gyere be, Stig!

Ekkor valaki belökte az ajtót.

A küszöbön egy kislány állt. Kutatva körülnézett a szobában nagy, kék

szemeivel. Egyik kezével az ajtófélfát fogta, másik kezével ruhája szegélyét
sodorgatta. Aztán meglátta a sápadt férfit az ágyban. Pillanatnyi habozás után
széttárta karocskáit.

- Papa! - kiáltotta, és odarohant az ágyhoz.

Jim olyan csendesen feküdt, hogy attól féltek, elvesztette az eszméletét.

Amikor szemeit kinyitotta, potyogtak a könnyei, sovány karjaival átkarolta a
gyereket.

- Ann - suttogta -, édes, aranyos, kicsi Ann. Hát visszajöttél a papához?

Vissza...

Stig hevesen krákogott.

- Jöjjenek, főfelügyelő úr - mondta hirtelen támadt ötlettel -, odakint telefon vár

minket.

- Tulajdonképpen rém egyszerű következtetés volt - mondta Stig két falat

sonka között -, mármint egy olyan éles elmének, mint az enyém.

Ingrid asszony elmosolyodott, töltött még Stignek a kávéból, és észrevétlenül

közelebb tolta hozzá a tálat. A főfelügyelő jóízűen szívta a pipáját, miközben
csodálkozva számlálta a nagyszámú tojásos sonkaszeletet, amelyek egymás után
tűntek el Stig feneketlen gyomrában.

- A kiindulási pontom tulajdonképpen téves volt - folytatta Stig -, de intuícióm

nem hagyott cserben.

- A kiindulási pontja? - kérdezte Ingrid asszony.

Stig gyorsan letörölte szája szélét, átlapátolt még néhány szelet sonkát a
tányérjára, kicsit kifújta magát, és csak azután válaszolt.

- Tulajdonképpen állati hülye dolog - ismerte el Stig. - Amikor hallottam az

öreg Niklasson elbeszélését a lányáról és annak házasságon kívül született gyerekéről,
azt hittem, Jim a gyerek apja. A valóságban Erik volt az. Továbbá azt hittem: ha Jim
az apa, akkor az ő halála esetén a gyerek örököl utána. Ez persze nem így van. - Stig
zavartan mosolygott. - Ugyanis a házasságon kívül született gyerek nálunk csak az
anyja után örököl. De amikor megtaláltam Niklasson leányát, aki tulajdonképpen
rendes teremtés, akkor a kis szürke agysejtjeim elkezdtek dolgozni.

Stig itt szünetet tartott, hogy elmerüljön a kávé élvezetébe. A forró ital
megégette száját, mire prüszkölve fújni kezdte.

Miután a kávé meglangyosodott, láthatóan nagyon ízlett Stignek.

 - Rájöttem, hogy az egész históriában a főszereplő a kis Ann.

- A főszereplő? - kérdezte Ingrid asszony. - Hogyhogy?

- Anné a vagyon! A vállalatból, amíg Ann él, senki sem vehetett ki számottevő
tőkét. Az azonban aligha hihető, hogy Elsie beleegyezett volna Ann, vagyis a saját
lánya megölésébe. És amikor idáig eljutottam, leesett a tantusz. Aha, gondolta Stig
Erlandsson, itt jön Niklasson unokája a képbe. Kicserélik a két kislányt. Az ötletet a
sorozatos gaztettekre nyilván a kis Niklasson unoka megbetegedése adta... A tervük
nyilván az volt: kiadják Annt egy évre vidékre, majd miután Erik megölte Jimet, és a
vagyon Elsie-re szállt, akkor... fuj, micsoda szörnyeteg... feleségül veszi az
özvegyet, és adoptálják Annt, mintha Niklasson unokája volna. Pokoli ravaszság!

- Ühüm - bólintott a főfelügyelő -, Erik Thorpert bizonyára ebben a formában

adta elő a tervét Elsie-nek, később azonban saját céljainak megfelelően
megváltoztatta. És persze ezért volt olyan sürgős a kislány eltemetése. Senki nem
lehetett jelen, aki ismerte a családot.

- És a sofőr - vette át a szót újból Stig. - Karlsson sofőr, aki összeütközött az

autójukkal. Az összeütközés valószínűleg akkor történt, amikor a két kislányt
kicserélték. Valamelyik kislány, talán mind a kettő ott volt az autóban, és ha a sofőr
beszélt volna erről, Erik terve meghiúsul. Ezért jelentett a sofőr életveszélyt Erik
számára. És így...

Stig beszédes gesztussal jelezte, mi következett. Aztán hátradőlt a székben, és

csak nagy erőfeszítéssel sikerült elfojtania egy hatalmas ásítást. Kissé zavartan
előszedte pipáját. A főfelügyelő odagurította dohányzacskóját.

- No, és a Szibilla? - kérdezte hirtelen. - Találtak valami nyomot?

A főfelügyelő megrázta a fejét.

- A ház egy öregemberé volt, akit Augustsonnak hívtak, de ő tavasszal meghalt,

és azóta a ház üresen állt. Hogy ki volt a szibilla? Valaki, akit Thorpert igazgató
rávett, hogy ijesszen rá Breckman kisasszonyra. De hogy személy szerint ki volt, azt
valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. Nem lenne könnyű kinyomozni. így hát…
hát igen... lezártuk a nyomozást utána. Egyébként is aligha helyezhetnénk vád alá.

Stig bólintott, és még jobban elterpeszkedett a széken.

 - Hű - sóhajtotta -, tényleg álmos vagyok. Majdnem egész éjszaka autóban
ültünk Niklasson lányával. Először Wästmanlandba mentünk, ahol sikerült felkutatni
azt a családot, ahová kiadták a kislányt. Mihelyt Anna Niklasson meglátta a kicsit,
rögtön kijelentette: „Nem, ez nem az én lányom!” Aludtunk pár órát egy szállodában,
aztán kocsiba ültünk, és hajtottunk... és hajtottunk...

Stig hatalmas ásítással fejezte be az elbeszélést.

- Ezt ügyesen csinálta - állapította meg Ingrid asszony elismerő mosollyal. -

Évődő tekintettel férjére nézett. - Te sohasem tudtad volna kideríteni, Sherlock
Svensson!

- Ühüm, bocsáss meg - állt fel a főfelügyelő. - El kell mennem a

pipaszurkálóért. Van itt valami...

A helyiségben szürkéskék füstfelhő lebegett. A zongorista halkan játszott,

miközben zavartalanul flörtölt néhány hölggyel, akik egyik közeli asztalnál ültek.

Koktélidőben voltak.

Fiatal pár érkezett. Az ajtónál megállva asztal után néztek. A nő kalapja a zöld
szín elképzelhető legmerészebb árnyalatában pompázott, hegyes fogai új szenzációra
éhesen villogtak szájában. A kosztümje álomszép volt, cipője maga a tökély.

Szikrázott az életerőtől.

A férfi a nő mögött állt, nem éppen tökéletes háttérként. De mintha

szándékosan akart volna kissé félrehúzódni.

Egyik szeme furcsának tűnt, talán kicsit be volt dagadva. Az orra sem volt
olyan finom, és egyenes, mint máskor. Öltözéke azonban tökéletes, szinte hivalkodó.

A terem zsibongásábói hirtelen éles leányhang vált ki.

- Jesszusom, lányok, Toto leborotváltatta a bajuszát!!

Oldalt egy sarokasztalnál jól ismert alakot fedeztek fel. Ültében előre-hátra
himbálózott, szemei résnyire szűkültek, széles, szögletes ábrázata szeplős és szívélyes
volt, mint mindig.

Az asztalon üres koktélospoharak büszke hada sorakozott.

 A fiatal férfi mosolyogva nézte képmását a szemben lévő tükörben. Bágyadt
kézmozdulattal búcsút intett, aztán lehajtotta fejét, és elaludt.

VÉGE