UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1982
 Borító:
Amir Zand: Outpost 2
 Tartalom
Borító
Címoldal
Gleb GOLUBJOV: AZ ELRABOLT ATLANTISZ
Mihail SALAMOV: A SÁRKÁNY ÓRÁJA
Dmitrij BILENKIN: MÁSOK SZEME
Ilja VARSAVSZKIJ: A NEMEVŐKÉK
Ilja VARSAVSZKIJ: AZ IBOLYA
Alekszandr KOLPAKOV: ETEMENIGURA
Kir BULICSOV: AZ ANYAJEGY
 Gleb GOLUBJOV:

AZ ELRABOLT ATLANTISZ

Részlet a »Najád« francia kutatóhajó fedélzeti naplójából:

„Augusztus 2-a, 14 óra 16 perc. Folytatjuk a fényképezést. Mély-

ség 182 méter. A képen egy kisebb cápa. Faját nem sikerült meg-
állapítanunk.
15 óra 3 perc. Mélység 473 méter. A kamera elérte az aljzatot.
Homok, iszap.
15 óra 37 perc. Mélység 481 méter. Az aljzat homokjából
majdnem függőlegesen mered elő egy kőtöredék. Alakja szabá-
lyos téglalap, mintha emberi kéz dolgozta volna meg, sztélére
emlékeztet. A követ tengeri növények és állatok nőtték be, de e
lepedékréteg alól is előtűnik valami dombormű vagy írás, hie-
roglifákra emlékeztető faragás.”

Részlet Jean Clebeaux-nak, a »Çe Moi« szakriporterének a »Najád«

fedélzetén készült riportjából:

„»… S ekkor egy elpusztult, összeomlott város romjait pillantot-

tam meg; lent a mélyben. Beomlott tetőket, ledöntött templo-
mokat láttam; széttört boltívek, leroskadt oszlopok hevertek a
földön« – így mesélte el Aronnax professzor azt a felejthetetlen
képet, amelyet az óceán mélyében a csodálatos »Nautilus«-on
tett utazása során látott, egy tengermélyi kirándulás során. A le-
gendás Atlantisz romjai voltak, amely »egyetlen szörnyű nap és
egyetlen borzalmas éjszaka után süllyedt el az óceánban« –
ahogy erről Platón tanúskodik.
Az ősi legenda, amely immár huszonöt évszázada izgatja a
képzeletet hirtelen realitássá vált! Platón azt meséli, hogy Atlan-
tisz Héraklész-oszlopaival szemben helyezkedett el. Nem csa-
pott be bennünket. Két nappal ezelőtt a »Najád« kutatóhajónak
éppen itt, Madeira szigetétől északkeletre, Gibraltár közelében
sikerült az óceán aljzatán mintegy 500 méter mélységben, egy
homokból előmeredő ősi sztélét találnia. A kőlap speciális víz
alatti fényképezőgéppel készült fényképe, mintha csak Matisse
vagy Gauguin legértékesebb műve lenne, a »Najád« szalonjában
függ.
A homokból előmeredő ősi sztélét az ugyancsak itt elhelyezett
televízió képernyőjén is láthatjuk. A televíziókamerák egyetlen
pillanatra sem veszik le az értékes leletről soha le nem csukódó
elektronikus szemüket.
Ma reggel léptem a »Najád« fedélzetére, és hamarosan engem
is elkapott annak az izgalomnak érzése, amely Verne regényé-
nek hősét is áthatotta.
Az igaz, hogy a fantasztikus íróóriás sok mindent szépített,
sok mindent eltúlzott. Hősei ahogy elúsztak az egykori Atlan-
tisz felett, egész elmerült várost láttak, paloták és templomok
romjait. A valóság azonban sokkal szerényebb a képzeletnél.
A modern tudomány legnagyobb kapacitású fényforrásai, saj-
nos az óceán aljzatának csupán kicsiny részecskéjét voltak képe-
sek kiragadni a sötétség birodalmából. De ezen a parányi sima
terecskén, szinte a fény és árnyék határánál egy sztélé mered elő
a homokból.
Ellepték a kagylók, és alaposan kimarta a tengervíz sója. De
helyenként mégis jól látszik rajta valamiféle tollak koronázta,
csodálatos fejdíszt viselő emberek domborműves ábrázolása.
Mennyire szeretnénk közelebbről megnézni őket!
– Félünk jobban megközelíteni – magyarázta Maurice Xavier,
az expedíció vezetője. – Ott egy erős áramlás van. Hányszor so-
dorta már el a kamerát! Szakadatlanul dolgoztatnunk kell a gé-
peket, mert különben elveszítenénk a sztélét. Egy alkalommal
ez meg is történt, és több mint egy napig kellett vesződnünk,
amíg újra megleltük. Képzelheti, hogy közben mit éltünk át. El
tudja ezt képzelni?
Elnevette magát. Külseje olyan romantikus, mint egy közép-
kori lovagé vagy prelátusé, vékony, nom, hajlott arcéle van,
hosszú, gondosan fésült gesztenyeszín hajfürtjei festőien hulla-
nak alá a simára vasalt, hószín széles ingnyakra.
– Igen – a kezdetek kezdetén remekül sikerült, nagy szeren-
csénk volt – mondotta, és behajlított ujjával babonásan megko-
pogtatja a burkolat vörös faját.
Hát valóban nem a szerencse rendkívül ritka ajándékának te-
kinthető, amikor az ember egy rejtélyes ősi sztélére bukkan a
sziklatömbök között?
– Nem, egyáltalán nem véletlenül bukkantunk rá – rázza fejét
Xavier – már vagy fél esztendeje kutatjuk, és tudtuk, hittük,
hogy okvetlenül rá kell találnunk. Csak azt nem tudtuk, hogy
mire is fogunk rátalálni. Nézzen a fényképekre.
Három felvételt helyezett elém az asztalra.
– Orosz oceanológusok készítették, amikor az Ampère-hegysé-
get kutatták, amely innen nyugatabbra helyezkedik el a tenger-
ből ki nem emelkedve. Nézze csak, mind a három felvételen vilá-
gosan meg gyelhető egy erődfal részlet.
Természetesen én is ismerem ezeket a felvételeket. 1979
őszén az egyik orosz tudományos-népszerűsítő folyóiratban je-
lentek meg. Sok országban közölték őket, és igazi szenzációt kel-
tettek.
– Amikor megpillantottam őket – magyarázta Xavier – nyom-
ban azt mondottam magamnak: »Maurice! Ez Atlantisz! Köteles-
séged, hogy legelsőnek te hatolj be oda!« És látja, ezt sikerült is
megoldanunk!
– Hát a falakat nem találták meg?
– Nem is kerestük őket. Az oroszok nem közölték pontosan,
hogy hol készültek ezek a felvételek. Mi pedig azért nem kérde-
zősködtünk, mert terveinket nem akartuk elárulni. Egyébként
azt gondolom, hogy az oroszoknak másodjára nem sikerült
megtalálniuk azt a falat, amit egy ízben véletlenül sikerült le-
fényképezniük.
Amikor a francia tudósok néhány évvel ezelőtt a Közép-Atlan-
ti Hátság repedésvölgyeit kutatták, mesélte Xavier, nem sikerült
másodízben is eljutniuk egy olyan tenger színe alatti völgybe,
amely felkeltette érdeklődésüket. Képtelenek voltak megtalálni
azt.
– Már pedig az egy tágas völgy volt! Láthatja, hogy a fényszó-
róink fénye milyen kis távolságra hatol be. A víz alatti kutatások
olyan titáni munkát jelentenek, mint a Mont Blancon valahol el-
veszített fehér bugyelláris keresése zseblámpával egy borongós
őszi éjszakán.
Xavier hangosan, magával ragadóan kacagott. Ez az ember
boldog. Igen, hiszen éppen egy ilyen csodát sikerült végrehajta-
nia: a tenger alatt meredező sziklák között képes volt igazi
kincsre bukkanni.
– De hiszen az aljzaton olyan hegyek vannak, amik a Mont
Blanchoz hasonlíthatók – bökött ujjával a televízió képernyőjére.
– Hegyvidék, olyan csúcsokkal, amelyek három-négy kilométer-
nyit emelkednek. Sziklaútvesztők, szakadékok, meredek lejtők,
szűk hasadékok. Hat televíziós kameránkat veszítettük el, mi-
alatt ezeket kutattuk. A kábel a sziklák közé akadt, és már el is
tűnt a kamera. Hiszen búvárt sem küldhet értük az ember. De az
oroszok azért mégis csak »űztek« minket –, folytatta mosolyog-
va Maurice, újabb fényképet téve az asztalra. – Az idei tavaszon
majdnem ugyanott, ahol az előbbieket vették fel, ezt a fényképet
készítették. Nemde valami nagyobb épület alapjára emlékeztet.
Vagy négyszögletes lapokkal kirakott terecskére.
– Hát ők nem kutatták át az aljzatot? Hiszen a mélység cse-
kély. Nem volt tán megfelelő felszerelésük hozzá?
– Volt. Kiváló fotórobotjaik voltak, s rajtuk kívül víz alatti ku-
tatókészülékük is volt, amolyan merülő csészealj. De a vihar
megzavarta a munkát. Most már elmondhatjuk, szerencsénkre
volt, hogy ezt tette, így azután mégsem előztek meg minket. Mi
pedig megkétszereztük erőfeszítéseinket. Számomra világossá
vált egy tény: ez az egész terület lakott volt az ókorban. De sem a
falnak, sem a térnek, amit az oroszok találtak, nem kezdtünk a
keresésébe. Annak a valószínűsége, hogy ismét rájuk bukkan-
junk, mint már mondottam is, rendkívül kicsiny. Ráadásul az
oroszok mindkét felfedezésüket az Ampère-hegy lejtőin tették,
majdnem annak csúcsánál. Ott pedig nagy település nem lehe-
tett. Valamiféle megerősített őrhely, az lehetett, amelyet minél
magasabbra igyekeztek telepíteni. Miután alaposan tanulmá-
nyoztuk az aljzat térképét e zónában, elhatároztuk, hogy némi-
leg keletebbre kutatunk majd, a szomszédos, kevésbe magas he-
gyek enyhébb lejtőin, azokon, amelyek a Hayyard és Gattisberg
víz alatti padokká váltak, meg a közöttük levő széles völgyben.
Úgy véltük: több a remény arra, hogy e területen település, palo-
ták, templomok romjaira bukkanjunk.
– És ragyogóan igazolódtak a számításaik! Megtalálták Atlan-
tiszt. Gratulálok.
– Köszönöm. Hittünk Platónnak, és nem vitt rossz útra ben-
nünket. Pontos volt, amikor azt mondotta, hogy Atlantiszt köz-
vetlenül Héraklész-oszlopai előtt kell keresni. Természetes az is,
hogy a görögök csakis akkor tudhattak róla és kereshették fel,
ha ezen a területen volt. A jövőben a leggondosabban át kell ku-
tatni ezt a területet négyzetméterről négyzetméterre. Nyilván-
valóan sűrűn lakott volt: az oroszok leletei, a mi sztélénk. Bizo-
nyosan valami térség közepén állott vagy templom mellett, s a
napnál világosabb, hogy szertartási célból emelték. De eddig
még nem merészkedtünk a közelében kaparászni, noha gondol-
hatja, hogy mennyire szerettük volna megtenni. Attól félünk,
hogy közben elveszítjük a sztélét! Hiszen kőből van, s a keresésé-
ben semmiféle fémkutató nem segít. Le sem vesszük a sztéléről
a »szemünket«. A parancsnoki hídon is ott a televízió, és az őr
ügyel rá, hogy mindig a képernyő középpontjában legyen a kő-
lap. Nem könnyen sikerült ezt kiügyeskednünk. Eleinte szinte
kidöglöttünk a fáradtságtól, szenvedtünk, a kormányt jobbra
fordítjuk, de a kamera fél kilométeres kábelen leng, akárcsak az
inga, s egészen más irányba tér ki. A kormányosaink mostanra
már igazi egyensúlyozó artistákká fejlődtek. Az őrség egyébként
itt sokkal nehezebb, mint a hajókkal zsúfolt, ködbe borult La
Manche-on. Az őr egy pillanatra sem veheti le szemét a sztéléről,
és nem engedheti el a kormányt.
Maurice meg én az étkező-társalgóban ismét a szcintilláló
képernyőt nézzük, közel hajolunk hozzá, és hosszan bámuljuk a
rajta látható képet. Mintha csak szándékosan tenné, azért, hogy
bosszantson bennünket, a sztélé izeg-mozog. A helyzete állan-
dóan változik a képernyőn.
– A kamerát elforgatja az áramlás – magyarázza Xavier. – Egy
bonyolult áramlási rendszerbe kerültünk. A víz alatti hegység
lejtőin árad szét minden irányban, és örvényeket képez. Ha ez a
sztélé nem lejtőn, hanem völgyben állna, akkor bizonyosan már
régen eltemette volna a homok és az iszap.
– Csak nem derül ki az, hogy e téren is szerencséjük volt?
Maurice némán bólintott –, és ismét lekopogta a faburkolaton
– a »szemverés ellen«-t.
Újból és újból megkíséreltük kitalálni, hogy mit is ábrázolhat
a sztélé. Rájöttünk, hogy valami emberi arcot – de, hogy fér ar-
cot-e vagy asszonyét? Valami furcsa fejdíszt hord. Mellette pedig
írás. Hieroglifák? Vagy ezek is valamiféle alakocskák?
Legszívesebben megtisztítanánk, letépnénk a tengeri lepedé-
ket!… De jelenleg még rövid a karunk hozzá.
Végső soron egyenként úgy alakult, hogy a várakozás miatt
nem sokáig kellett gyötrődni.
– Egy ismert amerikai illatszergyár, a Lincoln and Brothers
felajánlotta, hogy nanszírozza a vállalkozásunkat – mondotta
Xavier. – Az amerikaiak kiváló tengeralattjárót bocsátanak a
rendelkezésünkre, a »Csikóhal«-at. Hallott már róla? Repülőgép-
pel küldik át Gibraltárba, onnan pedig helikopter hozza ide.”

Jean Clebeaux »Najád«-on készült következő riportjából:

„Már ezredszer nézzük a fényképet erős nagyítóval. A legtürel-

metlenebbek a kerületen látható írást is igyekeznek megfejteni.
A betűk nem görögök és nem is föníciaiak. Úgy tűnik, hogy hie-
roglifák, de nem egyiptomiak, leginkább az ősi maja írásjelekre
hasonlítanak. De ez azt jelentené, hogy a legmerészebb hipotézis
igazolódna, amelyet e régen letűnt nép magas kultúrájának ere-
detéről alkottak.
A sztélé körül megszaporodtak a fényszórók. És most már há-
rom tv-kamera nézi merően elektronikus szemével.
Este a helikopter meghozta a víz alatti kutatóberendezést, a
szükséges merülési felszereléssel együtt. A második helikopte-
ren megérkeztek a régészek, s nagy csoport újságíró meg televí-
ziós szakember. Kényelmes »Najád«-unkon szűkössé vált az élet.
A következő napokban még két hajónak kell megérkeznie, akkor
majd szabadabban helyezkedhetünk el.
A »Csikóhal«-lal együtt megérkezett Amerikából a feltalálója,
Edwin Reencoten is.
A »Csikóhal«-at a »Najád« csónak fedélzetén helyezték el, és
tegnap este Reencoten doktor megengedte, hogy megismerked-
hessünk hajócskájának berendezésével. S közvetlenül a hajócska
mellett nagyon érdekes sajtókonferenciát is tartott. A »Csikó-
hal« noha méreteiben kicsi, és a tömege is az, a víz alatti kutatá-
sokban nagy kényelmet biztosít. Másfél ezer méter mélységig
képes merülni. Az orr-részen elhelyezkedő pilótafülkéje nagy
szilárdságú, átlátszó poliakrillból készült. »Verne regényében
Aronnax professzor a nagy világító ablakokon át gyönyörködött
a halakban, mi ennél többet értünk el. Nálunk a halak gyönyör-
ködhetnek az aquanautákban, akik az átlátszó bura alatt üldö-
gélnek« – tréfálkozott Reencoten doktor.
A második fülkében helyezkedik el a két búvár, ötszáz méter
mélységben, akárcsak Verne hősei, elhagyhatják a hajócskáju-
kat, és dolgozhatnak az aljzaton. Előzetesen a nyomás a fülké-
ben eléri a megkívánt értéket. A búvárok visszatérése után, a
fülkéjük a nyomáscsökkentő kamra szerepét játssza. Ahogyan a
csónak a felszín felé emelkedik, úgy csökken benne a nyomás a
normális, szintig.
A sztélé majdnem a könnyűbúvárok kiszállási mélységének
határán helyezkedik el. De ha a búvárok számára túlságosan ne-
héznek bizonyul az ilyen mélységben való munka, akkor az ása-
tásokat annak a mechanikus kézpárnak a segítségével is elvé-
gezhetik, amivel a készüléket ellátták. »Ezek a kezek, vagyis ma-
nipulátorok annyira erősek – mondja Reencoten doktor –, hogy
képesek felemelni egy öt tonna tömegű szobrot vagy oszlopot,
és annyira engedelmesek és fürgék, hogy egy parányi kavicsot is
képesek felemelni az aljzatról.«
A »Csikóhal«-at gyakorlott pilótája, John Shaller a segítőtársá-
val, William Marwinnel együtt vezeti a mélyben. E csodálatos
berendezéssel Shaller már vagy száz merülést végzett a Világ-
óceán legkülönbözőbb pontjain.
Az a nagy-nagy megtiszteltetés, hogy elsőként léphetnek be
az elsüllyedt Atlantisz elvarázsolt birodalmába, két francia ré-
gésznek – Leon Ducas-nak és Georges Alainnek jutott. Noha igen
atalok, már eddig is nagy víz alatti régészeti gyakorlatra tettek
szert, Costeau-val dolgoztak, elmerült gályák kincseit keresték,
és a Pirreneusok föld alatti forrásaiban is merültek.
Ők nem voltak hajlandók részletesebben mesélni önmaguk-
ról, reményeikről és terveikről, és nem akartak válaszolni a ri-
porterek kérdéseire.
– Várjanak kérem holnapig – mondotta Leon Lucas szemér-
mes lánykákhoz illő elragadó, szégyenkező mosolyával. – Ha
majd visszatértünk, akkor mindent elmesélünk.
De mi magunk is gyönyörködhetünk mindenben, amit a bú-
várok a mélyben látnak. A készülékbe beépített két kamera a
merülés során szakadatlanul fényképez, és videomagnón rögzíti
a képeket. Hírközlő űrberendezéssel az egész kontinensre közve-
títik az ezekből a felvételekből összedolgozott televíziós lmet,
és a televíziónézők milliói maguk is megtehetik ezt az elragadó
utazást Atlantiszba.”

Sz. M. Szalatnyikovnak, a SZUTA levelező tag jának az ifjúsági lap-

nak adott interjújából:

„– Mit mondhat ön, Szergej Mihajlovics, azokról a jelentésekről,

amelyek szerint állítólag végül is megtalálták a legendás Atlan-
tiszt? Azt állítják, hogy azon a területen akadtak rá, ahol az alj-
zaton holmi rejtélyes falak maradványait találták meg szovjet
tudósok. Az első lökést a kutatások felélénküléséhez tehát szov-
jet tudósok felfedezései adták.
– Igen, valóban még 1976-ban történt, hogy a SZUTA Oceano-
lógiai Intézetének expedíciója tökéletesen találomra a tenger
színe alatti Ampère-hegy lejtőin néhány felvételt készített, ame-
lyeken, ha nagyon akarta az ember, akkor falazott kőfalra ha-
sonlító valamit fedezhetett fel. Egyesek azt állították, hogy ezek
holmi erődfalra emlékeztetnek. A felvételek minősége azonban
sajnos, nem valami kiváló. A felvételt, ahogy már mondottam
is, vaktában készítették: egyszerűen kábelen leengedték a víz
alatti felvevőt, mialatt a hajó sodródott. Ezeknek a képeknek
nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget, jól tudva, hogy a leg-
meglepőbb természeti képződményekre bukkanhat az ember az
óceánaljzaton. Azonban néhány régész kifejezte azt a vélemé-
nyét, hogy ezen a szerkezetek emberkéz művei.
– De hisz úgy tűnik, hogy újabb kép is készült – most már spe-
ciálisan e célból, és az ugyancsak szokatlannak bizonyult?
 – Igen, 1980 tavaszán a »Kurcsatov akadémikus« hajó a Vörös-
tengerben végzett munkájáról hazatérőben elhaladt az Ampère-
hegy közelében. Úgy határoztak, hogy a közelben töltenek egy
kis időt, és átkutatják az aljzatot. A hegy északnyugati lejtőjén
lebocsátották a víz alatti berendezést, de semmi különöset sem
fedeztek fel: repedéseket, hasadékokat, parányi kagylókkal töm-
ve. Átmentek az északkeleti lejtőre. Az óceán nyugtalankodott,
így azután emberrel dolgozó berendezést nem engedtek le, de a
lejtőn végigvontatták a »Vint–4M« robotfényképező berende-
zést. És az 80 méter mélységben több más felvétel között ezt a
képet is elkészítette.
– Ezt a sajtónk is közölte?
– Úgy van. Látja kérem, mintha holmi négyszögletes lapok
lennének, amelyeket szabályos blokkokra tagolnak a fugák.
Vagy szigorúan párhuzamosan vagy merőlegesen helyezkednek
el egymáshoz viszonyítva. A színes felvételen még hatásosabb-
nak látszik az egész. Az ábrázolás annyira kifejezően domborza-
tos, hogy leginkább fekete traktor lánctalpnyomokra emlékez-
tet, amelyek kiemelkednek a világos homok és a mindenfelé
ágaskodó sziklák alkotta háttérből.
– És nem sikerült kideríteni, hogy mit is fényképeztek le?
– Sajnos nem. Igen erős vihar kezdődött, amely azzal fenyege-
tett, hogy néhány napig is eltart, ezért az expedíció úgy döntött:
hazatér.
– Lehetségesnek tartja, hogy az elsüllyedt Atlantisz maradvá-
nyát fényképezték le?
– Egyáltalán nem tartozom e mitikus királyság keresőinek tá-
borába. Sokkal jobban érdekel a közönséges teljesen reális föld-
darab, amely idővel tengeraljzattá vált. Természetesen nagyon
is lehetséges, hogy a távoli múltban az Ampère-hegy csúcsa szi-
get volt, amelyet azután elárasztott az óceán, mondjuk azért,
mert a Világóceán szintje megemelkedett, pl. a pleisztocén kori
gleccserek olvadása miatt. De én azt gondolom, hogy ez a derék-
szöges, blokkos szerkezet, valamint a rakott kőfalra hasonlító
valami az első felvételeken, egyszerűen az Ampère-hegyet alko-
tó kőzetkibukkanások közé tartozó valamik.
– És a francia tudósok által felfedezett sztélé? Hiszen a felvétel
alapján ítélve, az szemmel láthatólag emberkéz alkotása. Azon
valamiféle írás vagy rajzolat is van.
– Várjuk meg, amíg felemelik a felszínre. Ha bebizonyítják,
hogy nem a természet meglepő játéka, s valóban az óceán által
elnyelt ősi kultúra fészkét fedeztek fel, akkor ez a felfedezés – ki-
emelkedő felfedezésnek számít, függetlenül attól, hogy a legen-
dás Atlantiszt sikerült-e felfedezni vagy sem. És akkor majd elis-
merik azt is, hogy ebből a kutatásból a szovjet tudósok is kivet-
ték a részüket.”
A következő estén sok ország televíziója közvetítette a »Csikó-
hal« első merülését bemutató riportot, amelyet az óceán mélyé-
ben vettek képmagnóra.
– A tenger ugyan nyugtalan, fehér tajtékos hullámok szágul-
danak mindenütt – hangzik Maurice Xavier hangja, aki a konst-
ruktőrrel együtt jelent meg a képen, és ott volt mellettük, a két
könnyűbúvár is –, de megtanácskoztuk, és úgy döntöttünk:
megkockáztatjuk a merülést.
Az expedíció vezetője bemutatja a merülés minden résztvevő-
jét. Egymás után átpréselik magukat a szűk fedélzeti nyíláson,
és eltűnnek a készülék belsejében. Látni, ahogy a főpilóta, John
Shaller és segítője elfoglalják kényelmes helyüket az átlátszó
falú vezetőfülkében.
A vízre bocsátott készülék tehetetlenül himbálódzik a hullá-
mokon.
– Fedélzet! Fedélzet! Engedélyt kérek a merülésre.
– Engedélyezem! Merüljenek – vezényelt Xavier.
A televíziók képernyőin riadt halacskák menekültek, s levegő-
buborékok kíséretében sebesen úsztak, sodródtak felfele. Egyre
sötétebb lett. A merülés gyorsan haladt. A fényszórókat azon-
ban még nem kapcsolták be.
Ezeket a képeket a munkát pénzelő „Lincoln and Brothers” il-
latszergyár reklámképei szakították meg.
Időnként bekapcsolódtak azok a kamerák is, amelyek az aljza-
ton a sztélé mellett dolgoztak, és a fedélzeti televíziós kamerák
is adtak időnként képeket. A fedélzet a déli napsütésben fürdött.
Majd a képeken ismét egyre sűrűbbé vált a víz mélyének homá-
lya.
A képen komor sziklák tűntek fel.
– Mélység? – kérdezte Xavier.
– Készülékeink szerint 418 méter.
– Nagyjából helyes a méréseredmény. Az már biztos, hogy át
kell kelniük ezeken a sziklákon. A kis tér valahol mögöttük van.
Legyenek óvatosak.
A »Csikóhal« néhányszor megállt. A búvárok minden fényszó-
rót kioltottak, mert legalább gyenge visszfényét szerették volna
megpillantani annak a terecskének, amelyen három kamera ke-
reszttüzében ott meredt a magasba a sztélé. De eddig még nem
sikerült a várva várt fényt felfedezni.
Miután a »Najád« kormányosaival tanácskoztak, elhatározták,
hogy változtatnak egy keveset a tengeralattjáró útvonalán.
A képernyőkön ismét sziklák, meredek lejtők jelentek meg. Az
egyik sziklán szép szivacskolónia. A fényszóró sugarában vakító
fehéren s oly kecsesen ingadoztak a szivacsállatok, mint a tuli-
pánfejecskék a virágszáron.
– Nézzék meg jól, hogy itt milyen erős az áramlás – kommen-
tálta Xavier a látnivalókat. – John Shallernek alaposan meg kell
dolgoznia azért, hogy a készülék ne ütközzön a sziklákba.
Újabb óra telt el.
– A terepfelszín nyugodtabbá vált. De a maguk fényszóróit
még mindig nem látjuk – jelentette Shaller. – Bizonyára valahol
a szomszédos völgyben ülünk. Próbáljuk meg a következőkép-
pen: mi még egyszer eloltjuk a fényeinket, maguk meg segítse-
nek a fényszórókkal.
Néhányszor kioltották, és ismét bekapcsolták a sztélé mellé ál-
lított fényszórókat. De hiába. A búvárokig ezek a fényjelzések
sem jutottak el.
– Láthatják, hogy milyen bonyolult a mélység sötétjében és a
tenger színe alatti sziklaözön közepette a kutatómunka – kom-
mentálta a helyzetet Xavier. – Hiszen az aquanauták kénytele-
nek szinte vakon mozogni. Mi vezéreljük őket, és mi súgjuk meg,
hogy hová ússzanak. Csupán azt a parányi térrészecskét látják
maguk előtt, amit a fényszóróik kiragadnak a sötétségből. Itt is,
ott is elzárják útjukat a sziklák. Ezek váratlanul kúsznak elő a
sötétből. E sziklákról innen fentről a legcsekélyebb tudásunk
sincs. Ráadásul ezek a sziklák hol az egyik, hol a másik hangbó-
ját árnyékolják le. És olyan áruló, hamis visszhangot is előidéz-
nék, amely úttévesztést okozhat. Így legalább némi elképzelést
szerezhetnek arról, hogy milyen kolosszális mértekben bonyo-
lult, aprólékos, lassú és az erő utolsó csöppjét is kifacsaró ez a
munka.
A képernyőn hirtelen elhalványult a kép, mintha valami lepel
vonta volna be.
– Ezer ördög! Hát ez mi? – hallatszott Shaller aggódó hangja.
A többi búvár is tagolatlanul kiáltozott. Csak ez hallatszott.
– Mi történt, »Csikó«? Mi törtért?
– Erős lökést kaptunk, mintha sziklába ütköztünk volna – je-
lenti Ducas. – Nem látni semmit. A világítóablak üvege mögött
tejszínű a víz, olyan sűrű, mint egy leves. És ön lát valamit,
John?
– Megesküdnék arra, hogy egy kalmár támadott meg bennün-
ket – mondja Shaller. – Az ő birodalmukban vagyunk. A fényszó-
róink fénye csalogathatta ide.
– Legyetek óvatosak! Legyetek óvatosak!
 – No végre, úgy tűnik, hogy ismét látunk valamit – jegyzi meg
Ducas. – Tovább kellene úsznunk, hiszen nagyon kevés időnk
maradt. John, miért állunk?
A pilóta nem válaszolt. A kép megmerevedett a képernyőn. A
készülék megállt. Azután újból elkezdett nagyon lassan, mintha
félne mozdulni, haladni előre…
– Semmit sem értek – mormogta Shaller.
– Miről beszél, John? Mi történt? – nyugtalankodtak a fedélze-
ten.
– Látom a sztélét. De hol vannak a maguk kamerái és fényszó-
rói?
A képernyőn megjelent a homokból előmeredő sztélé kepe.
Csak a kicsiny tengeralattjáró fényforrásai világították meg.
– De hisz ez egy másik sztélé! – kiáltott fel Shaller. – Egy újab-
bat, egy másodikat találtunk meg!
– Lehetséges lenne?!
– Térjen ki oldalra, John, hogy mi is láthassuk – könyörögtek
izgatott hangon a régészek.
– Várjanak, félek attól, hogy elveszítem –, felelte Shaller. –
Akárhogyan is, ez más, másik sztélé. És az is lehetséges, hogy
még egy sztélé vagy valami oszlop fekszik mellette. Látjátok,
hogy betemette az iszap?
A képernyőn hirtelen gyökeres változás következett be. Megje-
lent a már jól ismert, fényesen megvilágított terecske, ahol a há-
rom televíziós kamerától körülvetten ott állt a sztélé, az amelyet
a »Najád«-ról fedezték fel fényképezés közben.
– Igaza volt, John – mondta Xavier. – A tér képét kapcsoltuk a
sztélével. Most pedig azt a sztélét adjuk, amit önök fedeztek fel,
és amit önök látnak. Kétségtelen, hogy két különböző sztélénk
van…
Általános örömujjongás.
– Láthatják, hogy ismét ritka nagy szerencse jutott osztályré-
szünkül – mondta örömtől ragyogva Xavier. – Nagyon jó, hogy
úgy döntöttünk: kezdetben először is a környéket kutatjuk át.
Az első sztélét megbízhatóan megjelöltük, az már sehová sem
tűnhet el előlünk. Most pedig megtaláltuk a másodikat is! Tehát
az aljzaton valóban egész ókori település van, úgy, ahogyan fel-
tételeztem.
– Megtaláltuk Atlantiszt! – szakította félbe a parancsnokot Du-
cas ujjongó kiáltása. Harsogó zene kísérte szavait – Beethoven
VII. szimfóniájának ünnepélyes hangjai.
– Honnan adnak maguk zenét? – igyekezett túlkiáltozni a han-
gokat a meglepődött Xavier, de aztán elhallgatott.
Ismét a képmagnóval felvett képek következtek. Győzedelme-
sen dübörgött a muzsika. A képernyőn felváltva hol az egyik,
hol a másik sztélé képe jelent meg.
Amikor a zene elhalt, megint Ducas hangját hallottak. A ré-
gész megmagyarázta, hogy szándékosan vitte magával a VII.
szimfóniát tartalmazó kazettát, hogy a szükséges pillanatban
bekapcsolja a magnetofont, hogy ennek az ünnepélyes zenének
kíséretében léphessen az elsüllyedt Atlantisz földjére.
Ducas engedélyt kért rá, hogy kilépjen a készülékből, hogy a
sztélét közelebbről megnézze, és ha lehetséges, megtisztítsa a
mellette heverő oszlopot.
– Nem – válaszolt Xavier –, most majd televíziós kamerákat és
fényszórókat bocsátunk le önökhöz. Ezeket ugyanúgy állítjuk a
sztélé mellé, mint ahogy az első terecskén tettük, hogy el ne
veszthessük. Ez bizony meglehetősen sok időbe telik, s az ása-
tásra csak utána kerülhet sor.
– Segíthetünk benne a manipulátorainkkal – javasolta Ducas
–, de ki is mehetünk a fülkéből. A mélység megengedi.
– Nem, nem – csitította a régész buzgalmát a munkálatok ve-
zetője. – Ellenkezőleg, menjenek távolabbra, John, nehogy a ká-
beleinkbe keveredjenek.
Azután Xavier a televíziónézőknek magyarázta el a kialakult
helyzetet.
 – Önöknek, csak rendkívül lerövidített „digest”-jét mutatjuk
meg ennek a bonyolult műveletnek. A valóságban több mint tíz
óránkba került…
A »Csikóhal« felmerült a mélyből. A matrózók átmásztak rá, s
kicsavarozták a fedélzeti nyílását záró lapot. A nyílásból előtűnt
Ducas ragyogó arca, kezével integetett.
Azután a képernyőn megjelent a második sztélé határozott
képe, de most már jó megvilágításiban. Sokkal kivehetőbben
tűnt elő rajta a tengeri lepedékek alól a dombormű, mint az el-
sőn.
– Figyeljenek csak fel rá: ezek az atlantiszi ckók mennyire ör-
dögien hasonlítottak amerikai utódjaikra! – mondotta jelentő-
ségteljes hangon a láthatatlan kommentátor. – Várják az új szen-
zációkat! Figyeljék az IRS adásait, Atlantiszból! Az egész világ-
nak közvetíti adásainkat az Intercos mesterséges holdja.
Az adást az új illatos és frissítő hatású szappan, „A habokból
született Atlantisz” reklámozásával fejezték be. A „Lincoln and
Brothers” cég remek új termékének bevezető reklámhadjáratá-
val hunytak ki a lámpák.

Az »Atlantisz« folyóirat különszámának vezércikkéből:

„L. D. Bright professzor a »Times« vasárnapi számában annak a

feltételezésének adott hangot, hogy nem is magát Atlantiszt fe-
dezték fel, hanem alighanem valamelyik határ menti keleti pro-
vinciáját, s azt javasolta, hogy nevezzék Erüteiának. De a kétke-
dése nem megalapozott. Bright professzor a saját tudománya
szemszögéből kívánja levonni a következtetéseket – márpedig ő
a tengeri geológia művelője. De hiszen a geológusok kénytele-
nek maguk is elismerni, hogy az Atlanti-óceán aljzatának szer-
kezetét jelenleg még sokkal rosszabbul ismerik, mint a Hold fel-
színét!
 Természetes a régészeknek kell kimondaniuk a döntő szót. Ez
pedig tökéletesen, meghatározott és egyértelmű! Tanulmányoz-
va azoknak a romoknak fényképeit, amelyeket az oroszok fedez-
tek fel a tenger felszíne alatti Ampère-hegy csúcsán, egyes régé-
szek azon a véleményen vannak, hogy a falrakás hasonlít a
klasszikus erődfal falazási módjára. De mindkét sztélé, amelyet
a franciák amerikai búvárok segítségével találtak, tökéletesen
vitathatatlan hasonlóságot árul el Mezzo-Amerika régiségeivel.
Megerősítik azt a sok-sok legendát, amelyet e régió népei őriztek
meg arról, hogy őseik valahonnan keletről jöttek a távoli múlt-
ban. Atlantiszból, vélték sokan – és ebben ma aligha lehet kétel-
kedni.
Hogy erről meggyőződjünk, elegendő összehasonlítani a most
talált, de még meg sem tisztított sztélék fényképét bármelyik
ősi maja emlékkel, mondjuk, a híres palenquei vagy copani szté-
lékkel. Az igaz, hogy az aljzaton talált kőlapok nyilvánvalóan
sokkal idősebbek a most említetteknél. De ki tudná megmonda-
ni, hogy milyen ősi időkre nyúlnak vissza a tolték és maja kultú-
ra gyökerei? Viszonylag nem régen fedezték fel Yucatán északi
részén a rejtélyes Dzibilchatún (Dzibilcsaltún) városát, amely-
nek romjait még csak éppen kezdik tanulmányozni. Ez a város
már az i. e. II. évezredben is fennállt. Emlékei olyan magas és
olyan eredeti kultúráról tanúskodnak, hogy Dzibilcsaltúnt nem
véletlenül nevezik oly sokan »Atlantisz utolsó városának«. Most
már beláthatjuk, hogy ez az elnevezés alighanem jogos!
Napjainkig olyan kősztélék állnak ennek az ősi városnak tere-
in, amelyek rendkívül hasonlítanak azokra, amelyeket, most fe-
deztek fel az Atlanti-óceán aljzaton. Ennek az őserdőkben rejtő-
ző, tengertől távol eső ősi városnak templomait ki tudja miért,
de különböző halak, tarisznyarákok, tengeri madarak meglepő
hatású képei díszítik. És a fő istenség, akit ezekben a templo-
mokban tiszteltek, Quetzalcóatl, a Tollas kígyó, a főpap volt. Va-
lahonnan keletről jött – Atlantiszból hajózott ide! És elhozta a
maják népének az összes tudományokat, a csodálatos felfedezé-
seket, azt a naptárat, amely jelenlegi naptárunkat is meghaladja
tökéletességében, annyira pontos. Ez a főpap fehér bőrű volt, és
hosszú szakállt viselt.
Akarjak látni a képet? Már kilépett az idők mélyéből. Amint a
régészek megtisztítják a sztélékét a növedéktől, nyomban látni
fogják. Ezeket a sztéléket az óceán aljzatán, az elsüllyedt Atlan-
tiszban találták meg…”

Jean Clebeaux a »Najád« kutatóhajó fedélzetéről küldött újabb ri-

portjának egy részlete:

„Ez a reggel nem árulkodott a bekövetkező szerencsétlenségről.

Csendes volt, napsütéses, hízelgően kedves. Az óceán elnyugo-
dott, »mosolygott«, ahogy azt a tengerészek mondani szokták.
A vidám és türelmetlen aquanauták elfoglalták helyüket ki-
csiny tengeralattjárójukban. Ez alkalommal a másodpilóta szé-
ket John Shaller mellett az expedíció vezetője, maga Maurice Xa-
vier foglalta el. A tapasztalt könnyűbúvár-régészeknek, Leon
Ducas-nak és Georges Alainnak, ha majd lemerültek, az aljzaton
ki kell szállniuk a készülékből, s a tegnap megtalált sztélét ala-
posan meg kell vizsgálniuk, és neki kell fogniuk az ásatási mun-
kálatoknak.
A merülés sikeresen zajlott le. A »Csikóhal« magabiztosan
ereszkedett le egyenesen az áhított célhoz. Megbízható tájékozó-
dást jelentettek a terecskén felállított fényszórókhoz és kame-
rákhoz kapcsolódó kábelek. Ki merészelt volna még csak álmá-
ban is arra gondolni, hogy ezek a fekete kígyók áruló csapdába
csalják az embereket, és a tragédia okozóivá válnak?…
Mi itt fentről meg sem tudtuk érteni, hogy hogyan is történ-
hetett meg a baj. Shaller, ahogyan kellett, jelentette, hogy az alj-
zathoz közelednek. Ekkor Xavier hangja hallatszott:
– John, óvatosan, jobb lesz ezt a sziklát elkerülni!
 Shaller egyet káromkodott, és valamit morgott. Azután vala-
mi recsegést, csikorgást közvetítettek a hangszórók… Az egyik
képernyő fénye hirtelen kihunyt. Ez a készülék az aljzaton elhe-
lyezett egyik meg gyelő kamera képét közvetítette. A kamera
láthatólag valóban tönkrement.
A második kamera, alighanem hirtelen elfordult, és úgy tűnt,
hogy feldőlt… A sztélé képe csak azon a képernyőn maradt meg,
amelyik a harmadik kamerával állt összeköttetésben. Ezen a
képernyőn homályosan, távoli síkban látszott a fenyegetően
mozdulatlan »Csikóhal« orra is.
Miután Xavier megtanácskozta a kormányossal hogy mi is
történt, jelentést tett a fedélzetnek.
– Beszorultunk. A veszélyes sziklakiszögellés elkerülése köz-
ben az áramlás váratlanul a kamerára dobott bennünket. Túlsá-
gosan sok itt az áramlás. Egyik kameránk alkalmasint összetö-
rött, a második feldőlt, s leesett, mi pedig belekeveredtünk a hu-
zalokba. Kíséreljétek meg az épen maradt kamerát óvatosan
megfordítani, és nézzétek meg, hogy a kábelekbe mennyire erő-
sen keveredtünk be.
– Megtesszük Maurice, ne nyugtalankodj.
– De a sztélét el ne veszítsétek a képernyőről.
– Pokolba is ezzel a sztélével! – kiáltott dühösen Shaller, a kor-
mányos.
– Az innen el nem veszhet. Csak aztán óvatosan fordítsatok a
kamerán, nehogy még jobban magunkra tekerjük a kábeleket.
A kamerát megfordították, és csak azt konstatálhatták, hogy a
»Csikóhal« erőteljesen becsavarodott a kábelekbe. Azok az óva-
tos kiszabadulási kísérletek, amiket Shaller a fedélzetről kapott
instrukcióik alapján tett, nem vezettek sikerre.
Megkísérelték, hogy a tengeralattjárót a televíziós kamerák
kábeléinek segítségével emeljék fel, azok azonban nem tudtak
ekkora tömeget viselni, mindkét kábel elpattant; egyik a másik
után. Elszakadt végeik pedig csak fokozták a betekeredési ve-
szélyt:
– A magunk erejéből nem tudunk kiszabadulni – jelentette Xa-
vier.
– Hívjatok segítséget. Adjatok vészjelzéseket.
A »Najád« SOS-ére a portugál oceanográ ai kutatóhajó, a
»Tajo« válaszolt, amely szerencsénkre Madeirától északra vég-
zett kutatásokat. Ezen a hajón megfelelő kapacitású hidraulikus
emelő, erős drótkötelek, és víz alatti televíziós berendezés is
volt.
– Az idő kérdése vált a döntő tényezővé. Az idő a fő tényező –
magyarázta nekem a »Najád« kapitánya, Rouald Sorrensen, aki a
múltban maga is búvár volt. – Rendszerint azért pusztulnak el a
tengeralattjárók, mert nincsen elég idő a mentéshez…
A kezdet kezdetétől világos volt, hogy a legnagyobb veszély a
régészeket fenyegeti, akik egy alumínium falú fülkében tartóz-
kodtak. A kilélegzett széndioxid elnyelésére a víz alatti berende-
zésekben sajátos vegyi összetételű anyagot használnak. Hatá-
sossága a levegő hőmérsékletétől függ. A hőmérséklet erősebb
csökkenésével a tenger foglyainak még a lélegzetük is életve-
szélyforrássá válhatott. És valóban, Maurice Xavier hamarosan
jelentette is, hogy a széndioxid-koncentráció a régészek részle-
gében emelkedik…
A baleset után tizenhárom órával Xavier közölte: »A középső
részlegben a helyzet kritikussá vált. A hőmérséklet 5°C-ra
süllyedt. A széndioxid-elnyelő gyakorlatilag felmondta a szolgá-
latot. Utasítottam Ducas-t és Alaint az autonóm rendszer hasz-
nálatára, nehogy a mérgezővé vált levegőt kelljen beszívniuk«.
Ámde az aqualungok ballonjaiban csupán három órára ele-
gendő a levegő, és nem többre…
Tizenhét óra és hat perc telt el a hajótörés óta. Végül megjelent
a »Tajo«. Azonnal, már menet közben megkezdte a mentési
munkálatokat, és azt is meg kell mondani, hogy mesterien dol-
gozott. A drótköteleket erős fényű re ektorokat erősítve rájuk, a
mélybe engedték a daru segítségével. Természetesen gondolhat-
ják, hogy mennyire féltünk reménykedni a gyors sikerben.
Azonban Xavier hamarosan jelentette:
– Fényt látunk! Tőlünk hat méternyire ereszkedtek le a köte-
lek.
A kis tengeralattjáró negyvennyolc perc elteltével már a felszí-
nen volt.
Elsőnek a könnyűbúvárok részlegének fedélzeti nyílását tet-
ték szabaddá. Mindkét régész halott volt. Megfojtotta őket a
széndioxid.
John Shaller és Maurice Xavier életben maradtak. Az orvosok
követelésére egy órára a nyomáscsökkentő kamrába helyezték,
ezután egészségeseknek nyilvánították őket.
Georges Alain huszonhét éves volt. Leon Ducas egy hét múlva
töltötte volna be a harmincat…”
Sok amerikai újság és magazin közölt színes reklámokat arról,
hogy a „Lincoln and Brothers” cég újabb »Atlantisz« kölniket és
parfümöket szándékozik piacra dobni. Ezek különösen élénkítő
és frissítő hatásúak. Szép ezüst- és kristálytokokban jelennek
majd meg a piacon. A »Csikóhal« kicsiny, de hű modelljében.

Jean Clebeaux riportja a sztélék kiemeléséről:

„Nem, a legtökéletesebb technika birtokában sem lehet nagy

tetteket végrehajtani olyan bátor emberek és védelmező kezük
nélkül, akik készek egy célért életüket kockáztatni!
Tegnap úgy határoztak, hogy ismét az óceán mélyébe küldik a
vakmerő »Csikóhal«-at. Emellett kardoskodott Leon Ducas leg-
jobb barátja, André Loncheon, aki éppen a tanácskozásra érke-
zett meg. Vállalkozott, hogy végrehajtja a merülést, és az aljza-
ton elvégez minden szükséges feladatot, csupán csak azért,
hogy elhunyt barátjának teljesülhessen az álma.
 – Leon emlékezete is kötelez arra, hogy ezt megtegyem – mon-
dotta Loncheon az újságíróknak. – Annyira szerette volna fel-
színre hozni ezt a sztélét! És ha a robot megsértené a követ az
emelés során, akkor mi haszon lenne az egészből? Mi, víz alatti
régészek nagyon jól tudjuk, hogy nemcsak a márvány vagy a
gránit, hanem még a bronz is összetörhet, ha hosszú időn át volt
tengervízben. Amikor ilyen emlékekről van szó, mint ez a sztélé
nincs jogunk kockára tenni a sorsukat.
És így ma elindulnak a tenger mélyébe – Loncheon és kísérője,
Marcel Seveaux, a atal régész, akit a második könnyűbúvárnak
hívtak meg.
Arról nem kell beszélni, és nem is lehet, hogy milyen rendkí-
vüli bátorságra volt szükségük ahhoz, hogy elfoglalják helyüket
a szűk részlegben jól tudva, hogy a tengeralattjárócskának eb-
ben a részében nemrég két bajtársuk veszett oda.
– Olyan érzésem volt, hogy egy már egyszer használt koporsó-
ba fekszem be – vallotta meg nekem a kissé kapatos André este,
amikor a sikerét, mondhatnánk a győzelmet ünnepeltük.
De reggel a merülés előtt, ugyanolyan remekül viselkedett,
mint Marcel Seveaux, ez a hallgatag vasgyúró, aki a riporterek
kérdéseire csak elvigyorodott, és csupán egyszavú válaszokat
volt hajlandó adni: »Igen…, nem…«
A tenger szereti a vakmerőket! Valamennyien láttuk a televí-
zió képernyőjén, amint John Shaller pontosan a célhoz vezérli a
»Csikóhal«-at, és amint kinyílt a fedélzeti nyílás, s egymás után
kiúsztak a hajócskából a vakmerő könnyűbúvárok, vagyis béka-
emberek. André néhányat toppantott az aljzaton, attól sem fél-
ve, hogy iszapfelhőt ver fel. Így jelképezte hogy ő az első ember,
aki évszázadok óta a legendás Atlantisz földjére lépett.
Emberek milliói gyelték lélegzet-visszafojtva valamennyi
kontinensen, ahogy a békaemberek odaúsztak sztéléhez, és
kezdték megerősíteni körülötte a drótkötelet. Loncheon nem
tudta megállni, és a sztélé egy darabkáját óvatosan megtisztítot-
ta a növedéktől, majd ünnepélyes mozdulattal adott jelentést
arról, amit még csak ő látott egyedül. De a meglelt kincsekben
hamarosan mindenki gyönyörködhet!
Láttuk, amint végül megbízhatóan megerősítve a kötelet, a
békaemberek visszatértek hajócskájukba, és a »Csikóhal« elin-
dult a felszín felé.
A titokzatos ősi sztélé ismét egyedül maradt, fényszóróktól
körülvéve, a televíziós kamerák szakadatlanul gyelő elektroni-
kus szeme előtt…
És azután azt is láttuk, amint a kábel megfeszült… Biztos va-
gyok benne, hogy e pillanatban a televíziónézők millióinak szí-
ve egy ritmusra dobogott!
A kábel mind erősebben feszült. Vajon nem sérti-e meg majd a
sztélét, nem szakad-e el?! De az ősi sztélé hosszú fogságából ki-
szabadulva, kezdett emelkedni!…
Egyre gyorsabban és gyorsabban! Íme, már a felszín közelében
van, eltűnik a szemünk elől.
Most a »Najád« fedélzetén levő kamerákat kapcsolták be. Meg-
pillantottuk a csöndes, nyugodt óceánt, és a mélyébe futott kö-
telet… A kötél megfeszült, és vele egyelt az idegeink is pattaná-
sig feszültek…
És ekkor a víz bugyborékolni kezdett, mintha forrna…
És az áhítva várt sztélé felmerült az óceán mélyéből a nap-
fényre, amelyet már évezredek óta nem látott!
Biztos vagyok benne, hogy ez a pillanat kiváltotta a televízió
minden nézőjéből a megkönnyebbülést jelző ujjongó felkiáltást,
bármilyen nyelvet beszéltek is. Az ilyen pillanatok az igazi törté-
nelmi pillanatok!”

André Loncheon barátjának, Richard Loycának írt leveléből:

„…Mennyi munkába és fáradságba, mennyi erőfeszítésbe került,

és az egész ordító blö é vált. Becsület szavamra úgy éreztem
magam, mintha a pofámba vágták volna. Gondolom, hogy meg-
értesz, hiszen ez az egész olyan pokolian buta história. Miért
kockáztattuk életünket? És mi miatt kellett elpusztulnia Leon-
nak és Georges-nak?
Kétség nem maradt. Saját magam ellenőriztem mindent. A le-
véltárban megkaptam annak a kalandornak a levelét, meg a ko-
rabeli újságokból való kivágatokat is. Az általa készített rajzokat
is tanulmányoztam: a sztélék, ez kétségtelen azonosak.
Sylvanus 1854 tavaszán hozta ki őket a Kabah őserdejéből. Az
általa felfogadott tizennyolc indián liánhámmal vonszolta el a
sztéléket a tengerig. Majd felrakták a »Rebecca« nevű spanyol
hajóra. A fedélzetre rakták ki a sztéléket, még arra sem töreked-
tek, hogy elrejtsék őket a hajó fenekébe vagy legalább erősebben
rögzítsék valamihez. Amikor azután a viharba kerültek, a hit-
vány kötélkék persze elpattantak, és a sztélék az aljzatra kerül-
tek.
Ám a »Rebeccá«-nak szerencséje volt, sikeresen eljutott Gib-
raltárig – sajnos. Ha ez a hitvány teknő is elmerült volna a szté-
lékkel együtt, akkor ott találtuk volna a roncsait, és egész bizto-
san megértjük, hogy miként kerültek ezek a legjobb ómaja stí-
lusban faragott sztélék az óceán aljzatára…
Igen, ez buta história, de sajnos, nem éppen új. Gondolj csak
arra a gályára, amit Cousteau ásott ki a fenékről Mahdia közelé-
ben. Ezen a még napjainkban is nagyon tisztelt rómaiak minden
lelkiismeret-furdalás nélkül hatvan ellopott márványoszlopot
szállítottak, a még nagyrabecsültebb görögöktől lopták el eze-
ket. Hatvan oszlop, szobrok, márványlapok – egész templomot
hurcoltak el szétszedett állapotban! Nem meglepő, hogy ilyen
pimaszság láttán Poszeidón feldühödött, és elvette tőlük az elra-
bolt javakat. Hát a dicső spanyol »felvilágosítók« – azok a szerze-
tesek, akik csupán három könyvet felejtettek le a máglyáról az
ősi maja irodalomból?!
 No meg a te mélyen tisztelt Lord Elgined, aki ellopta a Parthe-
non csodálatos szobrait és frízét, majd Antikhiteránál el is
süllyesztette őket? Szerencsére ezek egy részét később sikerült
kiemelni a fenékről. Ott egyébként egész temetője alakult ki a
századok során az ókori szobroknak. – Azokról a hajókról kerül-
tek ide, amelyek innen-onnan összerabolt szobrokat szállítot-
tak, és a viharok során széttörtek a sziklákon. De hisz magad is
láttad, amikor Stadiásszal ott lemerültünk, hogy az elmerült
szobrok többsége nem hever szerte-széjjel a fenéken, úgy, ahogy
aláhullottak, hanem olyan akkurátusan álldogáltak, mintha
csak sírszobrok lennének – pontosan úgy, ahogyan a mi szeren-
csétlen sztéléink is álltak! Az a benyomás támad, hogy nem vé-
letlenül, vihar idején ejtették be ezeket az óceánba, hanem szán-
dékosan, holmi ősi város terére állították fel, s a várost később
elnyelte a tenger. No de azok, akik Antikhitéránál merültek le,
mind jól tudták, hogy ott semmiféle elmerült antik város nem
volt, és hogy ezek a régiségek elmerült hajókról kerültek az alj-
zatra. De itt, az Atlanti-óceánban?
Nemcsak Maurice egymaga gondolta, hogy egész víz alá
süllyedt ország rejtőzik ott. És amikor erre a szerencsétlen szté-
lére rábukkantak egészen természetes, hogy így ujjongott: »Ahá!
Helyes úton járok!« Hát te mit gondoltál volna az ő helyében? És
akkor jött a második sztélé! És körülötte mindenki egyre csak
ezt kántálta: »Atlantisz, Atlantisz! Megtalálta Atlantiszt!« Rá-
adásul még a geológusok is, akik rendszerint olyan óvatosak,
azok is azt állították, hogy a történelmi időkben itt egy száraz-
föld merült alá. És azután a vita már csupán arról folyt, hogy
Xavier milyen részét fedezte fel az elsüllyedt Atlantisznak, és
hogy a legendás atlanták szobrászai milyen stílusban alkothat-
tak. Hát lehetséges ellenállni ilyen hipnotizáló hatásnak?
Ez a Sylvanus kétszer rabolta meg az emberiséget: először –
amikor barbárul kitörte a kabahi »Ezer maszk palotájá«-nak
díszfalából a csodálatos sztélékét, másodszor pedig akkor – ami-
kor oly kegyetlenül és oly pimaszul megölte a reményeinket,
hogy végül is megtalálhatjuk Atlantiszt. De azért mégsem volt
haszontalan, hogy olyan nagy munka árán felhoztuk a sztéléket
az óceán fenekéről. Csak éppen igazságosan vissza kell adni az
elrabolt kincseket eredeti gazdáinak. Hiszen az »Ezer maszk pa-
lotájá«-nak homlokzatán ma is vérző sebként ásítanak a lyukak.
És hány múzeumban láthatjuk a szomorú jelentést: »Egykor ezt
a sztélét vagy mély domborművet ismeretlen gonosztevők elra-
bolták Copánból (vagy Yaschilánból).«
Te pedig, te furcsa mókus, még mindig arról álmodozol, hogy
megtalálod a legendás Eldorádót? De ha létezett is egykoron, ak-
kor sem Dél-Amerika őserdeiben kell keresni a kincset, hanem
észak-amerikai milliomosok luxuslakásaiban. Ha pedig így van,
akkor az a véleményem, hogy jobb lett volna, ha elsüllyednek. És
becsületszavamra, öregem, még örülök is, hogy nem Atlantiszt
találtuk meg: az óceán aljzatán sokkal védettebb lesz.
Egyébként, a sikertelenségünkön a kufárok már megszedték
magukat: a kristály batiszkáfban eladott parfümök – a »Habok-
ból született« – szagosszappan. Azt is mondják, hogy a Broad-
way-n hamarosan egy újdonsült revü próbáit kezdik. »Az ébre-
dő Atlantisz« címmel, amelyben egyszerre 500 pucér szépség
mutogatja a bájait najádok képében.
A keserves csak az, hogy ilyen semmiségért pusztultak el
olyan pompás úk, mint a barátaink. És mennyire szerették vol-
na megtalálni Atlantiszt! Lehet, hogy mégiscsak sikerült nekik?
Hiszen az a fal, amit az oroszok fényképezték le, az létezik? És
azt nem lehetett valahonnan elrabolva a tengerbe ejteni, azt a
gazemberek nem veszíthették el egy hajóról!? Meg kell keresni,
noha a feladat pokolian nehéz lesz! Nem tudom elhinni, hogy
Atlantiszt örökre és véglegesen elrabolhatták tőlünk…”

(Gleb Golubjov novellája nyomán:

„Vokrug szveta”)
 Mihail SALAMOV:

A SÁRKÁNY ÓRÁJA

Oiszit tücsökcirpelés ébresztette, de még fekve maradt, és

hosszasan hallgatta a tücsökdalt. Volt valami szívtépően fájdal-
mas ezekben a hangokban. Akaratlanul is eszébe jutott.

Milyen hosszan panaszkodik

a bánkódó tücsöközvegy,
mert a kandúr elkapta a könnyelmű tücsköt.

Hevert, hallgatódzott. Alig-alig mérte fel álmos agya, hogy már

szürkül, sőt lassan pirkad is. Végül jót nyújtózott s felült az
ágyon. A padló hűvösséggel fogadta mezítelen talpát. A atal
fér gyorsan magára vette ruházatát, szorosra húzta selyemö-
vét, és a könnyű szedzit kitárva kitekintett a házból. A reggeli
hűvösség csontjáig hatolt.
Oiszi éppen a fogyó holdban gyönyörködött, amikor lépteket
hallott a háta mögül. A fogadós jött be a szobába, nagyot dob-
bantva minden lépésénél.
– Az uraság útra készülődik? – kérdezte tiszteletteljesen meg-
hajolva.
– Igen! Mire felkel a nap, addigra végre kell hajtanom a felada-
tomat. Csomagoljon számomra valami ennivalót az útra és ve-
gye át a zetséget tiszteletreméltó uram!
Pénz csörrent, a gazdából csak úgy áradt a hálálkodás. Oiszi
oda sem gyelt a fogadósra, s kilépett az udvarra, majd a vörösre
lakkozott vékony tornácoszlophoz támaszkodva magára vette
elnyűtt bőrsaruját.
Elhaladva a szilvafa mellett ujját végighúzta az ágon, s nyom-
ban megérezte a kipattanó első levélkék ragacsát.
 Az éjjel kifakadtak a rügyek! – gondolta és elmosolyodott, öt
perccel később már kint járt, s rugalmas, könnyed léptekkel egy-
re távolodott a háztól a hajnal előtti szürkületben.
Beköszöntött a sárkány órája.

Oiszi Kriszito, a Tesziju klánba tartozó szamuráj huszonöt éves

volt. Már majdnem két esztendeje, hogy nem járt otthonában. A
busido könyörtelen törvényei húsz hónappal ezelőtt taszították
erre a hosszú útra, és ettől kezdve a atalember csak emlékezni
tudott a szülői házra, s csupán annak a kötelességnek élt, hogy
minél hamarabb teljesítse a magának és az istennek adott foga-
dalmát.
Húsz hónapja éppen, hogy hűbérurát, Hoszikava herceget, ál-
nok módon éjnek idején levágta egy bizonyos Kendzoburo Hari-
kava nevű szamuráj. Ez a gaztett annál aljasabb volt, mert látha-
tó oka nem is volt. És nem volt szemtanúja sem a történteknek.
A herceg nyolc hűbérese becsületbeli kötelességből szent
bosszút esküdött az oltárnál, s elindult, hogy felkutassa és meg-
büntesse a gyilkost.
Harikava azonban elrejtőzött, még a nyomait is nehéz volt
meglelni. Ezért a bosszút esküvők különböző irányokban indul-
tak útnak, párokban, kis csapatokban. Kriszito az öccsével eredt
útnak azzal a szilárd elhatározással, hogy addig nem tér meg,
amíg saját kezével nem tűzte karóra a bűnös fejét.

Oiszi megszokott, gyors lépteivel sietett előre. Egy nemrégen

kapott hír felszította reménységét. Egy alacsony rangú buddhis-
ta szerzetes, akivel útközben találkozott, arról adott hírt a
bosszúállónak, hogy egy Harikavára emlékeztető ember csak
félnapi járásnyira előzte meg Kriszitót. Az a gondolat, hogy ha-
marosan teljesítheti bosszúállási fogadalmát, fürgeséget, frisse-
séget kölcsönzött Oiszinak. És különösen kellemesen érezte ma-
gát, amikor arra gondolt, hogy alig másfél hét, és ismét karjába
ölelheti a feleségét.
O-Kimim! Édes O-Kimi! Ha tudnád, hogy a férjed az igazságért
harcolva mennyire vágyódott utánad! Hiszen az esküvőnk után
még egy hónapot sem élhettünk együtt, és a Kriszito nemzetség
örökösét sem sikerült fogantatnunk.
Olyan tisztán állt lelki szeme előtt az asszony kancsókavirág
szépsége, törékeny teste, hogy zokogni kezdett. Mintha lelkében
jáspislánc szakadt volna el, úgy peregtek szakadt gyöngyként
gondolatai.
Kifürkészhetetlenek azok az utak, amelyeket az ég kiválaszt
számunkra! – tűnődött. – Ki gondolhatta volna, hogy atalsá-
gom két esztendejét holmi Harikavára kell pocsékolnom! De mit
tehetünk? A kötelesség, az kötelesség! Egy vazallusnak, aki nem
áll bosszút hűbéruráért, nem jár ki az a tisztesség, hogy szamu-
rájnak nevezhesse magát!
Élete részévé vált a bosszú. Olyan kertésznek érezte magát, aki
hosszú és türelmes munkával kinevelt egy szürke krizantémot.
A bimbója már kinyílott, de a krizantémot vérrel kell megitatni,
hogy szert tehessen színre és illatra. Különben befejezetlen ma-
rad a munkája. De az út hosszú volt, és nehéz…
Egy ízben Szuó tartományban Oiszi már majdnem elérte a
szökevényt. De akkor ott éppen pestis dühöngött, és nem sike-
rült megmentenie tőle az öccsét. Eltemetve az ifjú Jamamotót,
folytatta az üldözést, de a szökevény közben eltűnt a mérhetet-
len távolban.
A húsz hónap során négy ízben támadták meg Oiszit a rablók.
Három ízben szerencsésen végződött a kaland. De az utolsó cse-
tepatéban egy hatalmas termetű, éhségtől elvadult, csavargó
rónin alaposan megvágta az alkarját. Ámde az éhség az óvatos-
ságnak nem tanítómestere. A rabló a vérszagtól megrészegülve
hibás előretörést tett, és a szamuráj kardja halántékán találta.
Magát Kriszitót is hosszú ideig gyógyították egy isten háta
mögötti kolostor szerzetesei. És ismét az üldözés következett…
A hegyek mögül felkelt a nap. És még határozottabbá vált a
földeket borító hó fehérsége és az utakat kétoldalról követő zsí-
rosan feketéllő olvadásos hely feketesége közötti ellentét. A föl-
dekre egymás kezét fogva érkezett a reggel és a tavasz.
Az út észrevétlenül befutott a ligetbe. Itt a kerékcsapás mellett
egymással keveredve hajlékony bambuszok és atal japán céd-
rusok magasodtak. Oiszi feje fölött zajongva repült tova egy tar-
ka madár, s eltűnt a sűrűségben. Kriszito megállott, tekintetével
néhány pillanatig a madarat követte, s már indulni is akart vol-
na, amikor tompa, fojtott emberi kiáltást hallott. Előtte kiáltot-
tak, az úttól egy kissé jobbról jött a hang. A szamuráj könyökével
törzséhez szorítva nyílvesszőkkel telt puzdráját a hang felé ro-
hant.
A bambuszoson áttörtetve egy nagy tisztásra jutott, amelyet
szürkülő tavaszi hó borított. Itt is, ott is száraz füvek seprői me-
redeztek elő a szürkés, jeges kéreg alól.
A rét túlsó végén két rikítón vörös bőrruhás küzdött egy sza-
kadt kimonós idős szamurájjal. Karját hátra tekerték s a sűrű-
ségbe hurcolták. Az aggastyán kiáltozott, ellenkezett.
Miért hurcolják el? Hiszen sokkal kényelmesebb lenne a tisztá-
son leszámolni a vándorral… – töprengett Kriszito, válláról le-
kapva íját. Ekkor azonban valami borzalmas kezdődött.
A sűrűségből egy hatalmas, egy romladozó pagoda nagyságá-
val vetélkedő, ízelt végtagokon mozgó test kúszott a rablók felé.
Tehát ilyenek a sárkányok!? A szörnyeteg rézvörös oldala csillo-
gott, és hatalmas, de értelmetlen pillantású szeme úgy ragyo-
gott a nap fényében, mint egy nagy, új bronztükör.
A fogoly megpillantva a szörnyeteget, rémülten felüvöltött, s
vergődni kezdett a rablók erős markában. Azok pedig egyre csak
vonszolták, taszították az iszonyatos állkapcsok felé.
Késlekedni nem lehetett. Oiszi a hóbuckába szúrta kardját, és
íjának húrjára hosszú, fekete nyílvesszőt fektetett, a vörös bőr-
rel behúzott hátra célzott.
Az ideg megpendült, s a nyílvessző tompa csattanással belefú-
ródott a rabló lapockájába. A rabló elengedte áldozatát, és arcra
bukott a letaposott hóba. A második idegen körülnézett, az el-
esett fölé hajolt, az valamit hörögve mondott neki, de olyan
nyelven, amit Oiszi nem ismert, s karjával a bozótos felé intett.
A második rabló lassan, mintha akarata ellenére tenné, egyre
vissza-visszafordulva a sűrűség felé kullogott. Aztán megpil-
lantván azt, hogy a támadó íjának húrján friss vessző fekszik,
szaporázni kezdte lépteit, és eltűnt a bokrok között.
A nyílvessző a szemén érte a szörnyeteget, de nem fúródott be
a szembe, hanem lesiklott sima felszínén, és egy csenevész ja-
pán cédrus törzsét hasította szét. Ha már a szeme is sebezhetet-
len, akkor haszontalan a lövöldözés – vonta le a szentenciát Kri-
szito, majd a hóbuckából kihúzva kardját azzal igyekezett tá-
madni a monstrumot. De bármilyen különös is volt, a szörny
nem indult felé, hanem ezernyi kicsiny lábával a jégkérget túr-
va, kezdte magát hátsó felével beerőszakolni a sűrűbe.
Amikor a szörny mögött összezárultak a nádszálak, Oiszi az
idős szamuráj felé fordult. Az rogyadozó lábakkal állt, s halkan
imádkozott. A lapockán lőtt bíborszínű rabló néhány lépésnyire
hevert tőle.
Kriszito kivárta a fohász végét, és a szamurájhoz lépve meg-
kérdezte:
– Hogy nevezik önt, szenszen? Milyen nemzetség a ön?
– Kendzoburo Harikava vagyok! – válaszolta az öreg rekedten s
lerogyott a hóra. Oiszi fölötte állt. Az idős ember szeméből vég-
hetetlen fáradtságot olvasott ki. Most már szerette volna meg-
tudni, hogy ez az igazán tiszteletre méltó korú ember, hogyan is
határozhatta el magát a bűntényre. Íme, itt ül… az ellenség…
Oiszi végigfuttatta pillantását, a ritkás, ősz borosta borította, ki-
merült, szürke arcon, a szakadozott ruházaton, és hallgatta hör-
gő lélegzetét, köhögését, s látta, hogy mennyire igyekszik a csí-
pően hideg, nedves hóval hűsíteni arcát. És a szemében nem
volt más, csak végtelen szenvedés. Miért választotta önkéntesen
a kiűzött sorsát? – A atal fér ban megmozdult a részvét, olyan
érzés volt ez, amit eddig még sohasem kapcsolt össze Harikava
nevével. De Kriszito le tudta küzdeni sajnálkozó részvétét.
– Szenszen, ha kipihente magát, akkor meg kell küzdenünk.
Oiszi Kriszito vagyok a Tesziju klánból.
Harikava némán bólintott, s lefeküdt a hóra, hogy erőt gyűjt-
sön.
Kriszito ezután kissé távolabb ment az öregembertől. Tudta,
hogy az idős fér t nem kell, de nem is szabad sürgetnie. Nem
engedheti meg, hogy bárki is azzal vádolhassa Oiszit, hogy egy
erejét vesztett, erőtlen, tehetetlen embert ölt meg. Odalépett a
megsebesített rablóhoz, és a seb szájánál letörölte a nyílvessző
szárát, majd hátára fordította a sebesültet. Az csöndesen felnyö-
gött.
Oiszi a holmijához ment, és az útitáskájából egy korsócska fe-
kete kínai pálinkát keresett elő, s az égetően erős folyadékot a
sebesült szájába öntötte. Az kínlódva krákogott, de kinyitotta a
szemét.
– Nyisd ki az övemen a táskát és adjál port, gyorsan!… – mo-
tyogta nehezen forgó nyelvvel.
A szamuráj kinyitotta a parányi övtáskát és átlátszó, mogyo-
rónyi gömböcskéket talált benne, amelyek belsejében valamiféle
rózsaszínű port látott. A Bíborszínű a szájába dugott egy göm-
böcskét, és elcsöndesedett.
Meghal! – gondolta Kriszito, majd imádkozni kezdett a bűnös
lelkéért, azután leült, hogy kardját kiélesítse a párviadalhoz.
Amikor ezt befejezte, látta, hogy a Bíborszínű már nem fek-
szik, hanem egészséges lapockájával egy korhadt fatörzshöz tá-
maszkodva ül, Oiszi elcsodálkozott. Micsoda ember ez, ilyen
sebbel még kúszni is képes? Hihetetlen. A Bíborszínű pedig ma-
gához intette Kriszitót, és szaggatottan, rekedten könyörögni
kezdett:
– Ne öld meg az öreget!… Nagyon kérlek… Hadd éljen!
Oiszi Harikavára nézett.
– Egyszerűen felkoncolhatnám. Erre rászolgált. Én azonban
becsületes párviadalra hívtam ki. Ha az égnek úgy tetszik, az
öreg győz benne.
– De hiszen magad is látod, hogy szinte nem is áll a lábán!
– Majd kipiheni magát, s akkor vállalja a küzdelmet – felelte
nyugodtan a atal szamuráj. – Nem engedhetem el anélkül,
hogy bosszút ne álljak. Ő…
– Megölte a hercegedet! És okkal ölte meg… Te pedig!… Hát
ilyen nagyon szeretted az uradat!?
Kriszito egy pillanatra elgondolkodott.
–. Szerettem, vagy nem, de a hűbérese voltam. És kötelessé-
gem…
– Megölni! Hogy milyen egyszerűek nálatok a dolgok!… Megöl-
ni… Értsd meg: Harikava – nagy ember!
– Harikava? A herceg, az nagy ember volt! – tiltakozott meg-
győződéssel Kriszito.
– Barom volt a herceged! Vadállat!! Erőszakkal tette ágyasává
Harikava lányát. A lányka vízbe ölte magát. Az öreg pedig érte
állt bosszút.
– Nekem pedig a herceget kell megbosszulnom!!
– Különös idők! Vedd észbe egy évtized múltán elfeledik a her-
cegednek még a nevét is, míg Kendzoburo Harikavára évszáza-
dok múltán is emlékeznek majd! Meg kell menteni!
Oiszi csak mosolygott: milyen ügyetlenül hazudozik ez az em-
ber.
– Hát nem te voltál az, aki a szörnyetegnek akartad áldozni az
öreget. De hiszen ez sokkal borzalmasabb sors lenne, mint a
kardcsapás.
– Nem! Én meg akartam menteni! – hörögte a Bíborszínű. – Az,
amit szörnyetegnek mondasz, az én masinám volt. (Oiszi nem
értette ezt a szót.) Hogy én mit is akartam, azt te egyszerűen
nem is tudod semmihez hasonlítani. Ezt nem értheted… Le-
gény, próbálj meg átlépni korod aljasságain! Az embereknek
szükségük van az öregre, élnie kell!…
– A nemzetséged tagja? Atya d? – kérdezte meghökkenve Oi-
szi.
A Bíborszínű tiltakozva rázta a fejét.
– Hasztalan próbálnám magyarázni… De mégis megkísér-
lem… Figyelj csak rám!… Én (ezzel ujjával keblére bökött) mos-
tantól számítva öt évszázad elteltével születek csak meg… A
XXIII. században… Ámde a XX. század végén rábukkannak Ha-
rikava befejezetlen kéziratára. Ez az Öregember megelőzte a ko-
rát. Ő volt az, aki megfejtette az idő igazi természetét, és megal-
kotta az idő elméletét… Két eshetőség van. Az első: a XVII. szá-
zadban Harikavát megölik. Te leszel a gyilkosa. Ezért nem fejezi
be munkáját, és azt éppen ezért csak a kézirat meglelőinek uno-
kái lesznek képesek felhasználni. A második: ha a mai napon
nem emelsz rá kardot, akkor Harikava még néhány évig élhet,
megírja a könyvét. Ez annyit jelentene, hogy már a XXI. század
első évtizedében megépülhetne az időgép…
Oiszi elnéző mosollyal hallgatta a Bíborszínűt, gondolatait
nem értette, végül is úgy magyarázta a hallottakat, hogy a hal-
dokló lázálmában félrebeszél. De az, hogy ilyen meghatóan
igyekszik gondoskodni az öregről, meglepte a szamurájt.
A Bíborszínű lázasan ragyogó szemmel folytatta:
– Te bizonyára el sem tudod képzelni, hogy egy embert, akit
ötszáz évvel korábban megölnek, hogyan lehet megmenteni?
Igen, az én történelmem számára Harikava tulajdonképpen már
visszahozhatatlanul elveszett. De ha hallgatsz rám, akkor a rea-
litásnak új ága sarjad ki, a miénkkel párhuzamosan futó ág. És
abban Harikava él…
A Bíborszínű felnyögött, egy pillanatra elalélt. De azután is-
mét kinyitotta a szemét.
Az emberiség történelmét mi magunk írjuk… És hiszem, hogy
eljön az a nap, amikor a párhuzamos idők emberei egyetlen szö-
vetségbe tömörülnek, egyetlen társadalomba összeolvadva… És
akkor a Világegyetemben nem lesz senki erősebb az Embernél!
Hiszem. Minket az Ivánnal azért küldtek, hogy kiszabadítsuk
Harikavát, s meggátoljuk, hogy találkozhasson veled… – De el-
késtünk…
– Haldokolsz – szakította félbe a Bíborszínűt Oiszi –, hagyj fel a
felesleges könyörgéssel, jobban tennéd, ha azért imádkoznál,
hogy tiszta lelkiismerettel állhass a Teremtő elé!
– Úgy gondolod, hogy félrebeszélek? – a Bíborszínű a fájdalom-
tól összecsikorítva fogát, könyökére támaszkodva hirtelen fel-
ült. – Azt gondolod, hogy ez lázálom!? – Hát akkor gyelj csak
rám!
Tekintetét a bambuszbozótosra szögezte. Arca megkeménye-
dett, csak egy elkékülő ér lüktetett verejtékes halántékán.
És Oiszi már látta is… Egyik bambusztörzs a másik után haj-
lott meg a bozótos szélén és hanyatlott a hóra. Hamarosan mély
vágás feketéllett azon a helyen.
Bíborszínű ismét felnyögött, feje lehanyatlott a fatönk gyöke-
rére. Arca olyan fehér lett, mint a márvány.
– Veled is megtehetném ezt… Nem akarom! Undorító… En-
gedd el az öreget!
Kriszitó összehúzta szemöldökét.
– Te démon vagy? – kérdezte fenyegető hangon.
– Nem! – Bíborszínű gyötrődve ráncolta homlokát. – Ember!…
És te is ember vagy! Hát lehetséges, hogy mi, emberek képtele-
nek volnánk megérteni egymást?… Nem parancsolhatom meg
neked, hogy jót tégy. Nem kikényszerítve születnek a jótétemé-
nyek. De akármilyen lépésre szánod is el magad, előtte gondol-
kozzál. Azért vagy ember, hogy gondolkodjál! Ezt ne felejtsd! Én
pedig nyomban távozom! Máris hívom Ivánt…
Oiszi engedelmesen oldalt lépett. Már nem rémült meg, ami-
kor a vágásból előkúszott a masina. Görbe lábacskáin hullám-
mozgással bicegve, odakúszott a Bíborszínűhöz, és megállt fö-
lötte, majd lapos hasát hirtelen ráejtette a sebesültre. Kriszito
képzelete ijesztő képet festett arról, hogy mi is történhetett az
ismeretlennel egy ilyen hatalmas test alatt, szinte rosszul lett az
elképzelt látványtól. De miután a szörnyeteg felemelkedett, és
valósággal szétolvadt a levegőben, ott, ahol egy perccel előbb az
az ember ült, csupán egy szétnyomott reves fatönköt látott.
Kriszito némán nézte a jeges földbe nyomódott forgácsokat. A
feje olyan üres volt, hogy szinte nem is érezte a saját fejének. Az-
után megjelent az első gondolat: „Azért vagy ember, hogy gon-
dolkodjál!”
Valaki a vállára tette a kezét. Harikava állt mellette.
– Készen állok – mondotta –, megküzdhetünk!
Oiszi hosszan nézte az öreget: határozott, fáradt arcát, a ruhá-
jára tapadt hórögöket, az elvásott szalmasarut a lábán, a rablók-
kal vívott küzdelmekben kicsorbult kardot a csontos ujjú kéz-
ben, s azután megkérdezte:
– Szenszen mondja meg, mi volt az ön leányának neve?
Fejük felett a kéklő magasságban éppen akkor született meg
az új nap. Meleg kezével letörölte az égről a sárkány órájának
utolsó perceit.

(Mihail Salamov írása nyomán:

„Tyehnika – Mologyozsi”)
 Dmitrij BILENKIN:

MÁSOK SZEME

Az itteni nap csak olyan fényt adott, mint az izzó öntöttvas, a

bolygójáról pedig mit is mondhatnánk?… Ha a bolygó korongjá-
val hasonlította össze az ember, a világűr fényözönben fürdő
valaminek tűnt. Zibella kapitány, miközben a lokátorernyőn a
bolygót nézte, némán lefelé fordította ökölbe szorított jobbjának
hüvelykjét. Ez a mozdulat, amellyel egykor a rómaiak a gladiá-
tort ítélték halálra, istenigazában helyénvaló volt itt.
De azért mégiscsak türelmetlenül vártuk: mit is mutatnak
majd a lokátorok.
Irina mindannyiunknak töltött egy-egy csésze kávét, de én
nem nyúltam érte. Akárhogyan is van, most találkozunk majd
első ízben egy fekete nap bolygójával.
A belső hírközlő csatornák éppen a távészlelők jelentéseit köz-
vetítették.
– Távolság?
– 0,7.
– Információs aktivitás?
– Nulla aktivitás.
A mi űrhajónkon igazán kötelességszerűen betartottak min-
den előírást. „A felderítők információs aktivitásának azonosnak
kell lennie a bolygó információs színvonalával” – így írta elő a
szabályzat. Magyarán, kötelesek voltunk előbb meggyőződni ar-
ról, hogy a bolygón nincs-e olyan adó-vevő, amely felfedezhetné
és bemérhetné lokátoraink jelzéseit, és ilyen módon azelőtt tud-
na felfedezni bennünket, mielőtt kívánatosnak tartanánk a kon-
taktus felvételét. A legkezdetlegesebb adó-vevő állomás jelenlé-
tét is regisztrálni kell.
De ez a bolygó, ahogyan el is várhattuk tőle, némán hallgatott.
 – Zibella kapitány! Indíthatjuk a lokátorokat?
– Nem értettem, ismételje meg, előírásosan.
A belső hírközlőből, amit interkomnak becéztünk, valakinek
elkeseredett sóhaja áradt. Zibella, mint mindig, most is hű ma-
radt önmagához. Az egész világűrben nem találni ilyen akkurá-
tusan szabályszerű kapitányt. A rossznyelvek azt suttogták,
hogy azért agglegény még mindig, mert a házasodásnak nin-
csen kidolgozott űrszabályzata. Lehetséges, hogy Zibella egy-
ben-másban túlságosan is akkurátus, de akárhogyan is, keze
alatt az emberek és a gépek is kifogástalanul dolgoztak.
– Bocsánatot kérek – zengte az interkom. – A távolság – 0,5
hold-pályamagasság, a tárgy információs aktivitása – nulla, a
tárgy passzív láthatósága – zéró, kérek engedélyt a lokáció meg-
kezdésére.
– Értettem, a távolság – 0,5 holdpályamagasság, nullás a
passzív láthatóság, engedélyezem a lokátorok használatát.
Mindannyian, természetesen Zibella is, izgatott türelmetlen-
séggel néztük a képernyőt. Másodpercek teltek el, az automaták
közben a teret szondázták, hogy kiválaszthassák azt a sugárzást,
amely legjobb minőségű látható képet biztosít. (A szerves ve-
gyületeket károsító sugárzások azonban tilosak.) A szemem sar-
kából a világítóablakot lestem. Kinn minden fekete, koromnál is
feketébb. Az ember, aki megszokta, hogy jómaga a fény segítsé-
gével lát, még csak elképzelni is nehezen tudta, hogy a lokátorok
megbirkózhatnak a rájuk bízott feladattal.
A legrosszabbra is felkészülve vártunk (előfordulhat, hogy a
légkör átüthetetlennek bizonyul). Amikor végül mégis megje-
lentek a képek, Irina örömében táncra perdült. Még Zibella is el-
mosolyodott. Hát képzeljék csak el! Mintha valaki egy vastag,
nehéz függönyt húzott volna félre, odakint, a bolygó felszínén
déli verőfényben fürdött minden.
Kezét dörzsölgetve futott be Leo a parancsnoki fülkébe:
 – No, hát milyen?! – kérdezte, mintha ő maga, a saját kezével
teremtette volna meg ezeket a képeket, s nem az automaták
hozták volna őket.
Ám választ nem kapott, mert éppen akkor pillantottuk meg a
kunyhókat.
Kevés dolog van olyan hatással az emberre, mint annak a
bolygónak a képe, amit maga fedezett fel. Ilyenkor testestül lel-
kestül szinte a szemünk függelékévé válunk, és a szemünk nem
nézi, hanem jószerivel felfalja az elénk tárulkozó tájképet. Íme
ezek az erősen szabdalt, kaotikusan egymásra tornyosodó hegy-
óriások, ezekkel a zafírszínben szikrázó, valahogy nem-földi
gleccserekkel… Ott pedig azok a madárnyomokra emlékeztető
vonalak, a szakadékok rajzolata… És ez az érthetetlen sápadt ró-
zsaszínes folt… Amott meg az az éles ragyogás – a tenger… Soha
senki sem látta még ezt. Te vagy az első.
És ha egyszer az élet jelenlétét is sikerül felfedezned. Akkor az
üdvösségedet is odaadnád, csakhogy a bolygó felszínére léphes-
sél. De Kolumbusz kora, sajnos, régen elmúlt. Ha valakire rázu-
hanna a szabályzatgyűjtemény, amely előírja, hogy miként is
kell megvizsgálni egy élettelen bolygót, az a szerencsétlen men-
ten szörnyet halna, pedig ez csupán noteszocska ahhoz a testes
fóliánshoz viszonyítva, amely azokat az eljárási módozatokat
tartalmazza, amelyek alapján egy olyan bolygót lehet megköze-
líteni, ahol élet van, s lehetséges az értelem jelenléte is. Arra
akár mérget vehetnek, hogy Zibella minden előírást, az utolsó
pontocskáig betartana és be is tartatna.
Természetesen pedáns alapossággal megvizsgáltuk a bolygót
a magas holdpályáról, a közbensőről meg az alacsony szputnyik-
pályáról is; végrehajtottuk a légi térképezést, elvégeztük a gravi-
tációs, a termodinamikai, a mágneses, a radaros méréseket; és
így tovább és így tovább. Végrehajtottuk azt, ami feltétlen elő-
írás és azt is, amit a szabályzat kívánatosnak tart, no és azt a mé-
rést is, amit nem kell végrehajtani, de nem is tiltott az elvégzése.
Valósággal fuldokoltunk az információáradatban. „A vaj csak ja-
víthat a kásán” – mondogatta Zibella, akinek a végeérhetetlen
feladatözön még az evéstől is elvette a kedvét. Egyébként nem
lázongtunk, hiszen a bolygó igazán érdekesnek bizonyult, érde-
kesebb már nem is lehetett volna.
A napjától jóformán sem hőt, sem fényt nem kap, a józan ész
szerint halott jégtömbnek kellett volna lennie. Bár az éghajlata –
a mi fogalmaink szerint – zord, de azért ez a bolygó mégiscsak
virágzó égitest. A hőt a saját méhe szolgáltatja, a légköre pedig
remekül megőrzi a bolygó felszíne felé áradó hőt. Növényzete e
hőenergiából él, ez a talány már nem rejtély. De ami a kunyhók
lakóit illeti?!
A szputnyikpályáról nem láthattuk őket jól. A kívánatos na-
gyítást csak akkor sikerült végre elérnünk, amikor sor került a
légköri automatákkal folytatott kutatásokra.
Amikor a kunyhólakó képe megjelent a képernyőn, Leo önkén-
telenül is kacagni kezdett. A lény testi felépítésében egy terme-
tesebb pingvinre emlékeztetett, szabadon mozgatható végtagjai
szemmel láthatóan a kéz szerepét játszották. De minden más…
Képzeljenek el egy fejet, bár célszerűbb lenne, ha egy babérko-
szorúval ékesített dinnyére gondolnának. És képzeljenek oda, a
dinnye közepére, ott, azon a részén, amit „arcként” szoktunk
meg, egy háromszög alakú lüktető szelepet és réseket ott, ahol
rajtunk a fülkagyló díszük. És ami véglegesen megszüntetett
minden emberi arccal való hasonlóságot, ennek a lénynek nem
volt szeme.
Egyébként a lények kúp alakú kunyhóit fellazított talajú par-
cellák vették körül, amelyeken valamiféle vetemény nőtt. Rá-
adásul a kunyhóknak ajtajuk volt, hamisítatlan ajtajuk, szíjból
való sarkon forgó ajtók.
Szívszorongva néztük a sokszor tíz kilométernyi távolságból
ezeket az ajtókat, hiszen jól tudtuk, mit is jelentenek.
 – Zenekar, tust! – visított fel egy kissé sületlen szellemességgel
Irina.
Úgy tűnt, Zibella semmit sem hallott. A képernyő fölé hajolt,
amelyen egy kicsiny, esetlen, de értelmes lény mozgott. A kapi-
tány arckifejezése arról árulkodott, hogy legszívesebben dom-
ború kebléhez ölelné ezt az idegent, de e pillanatban, azon
nyomban…
A lelkesedés első hullámai alig ültek el, amikor kezdtünk meg-
magyarázhatatlan tényekkel találkozni.
Az állat rohant, s már csak három lépésre volt, kurta, facövek-
re emlékeztető lábacskáin poroszkálva egyenesen haladt előre.
Az útjában azonban ott állt Irina. A lány a feléje szaladó hordó-
szerű test elé tette lábát, mintegy gáncsot vetve. Az állat szarva
megcsendült a fémen, majd egyet nyikkant és rémülten jobbra
fordult, elrohant.
Minden úgy történt, ahogy máskor is láttuk. Valamennyi állat
egészen közel engedett bennünket magához, nagyon kevés volt
a kivétel, majd nyomban menekülésre fogták, s úgy rohantak,
hogy még az útjukat álló remekül látható akadályokat sem vet-
ték észre. Azt határozottan állíthattuk, hogy a lépteink zaját
meghallották, de látni nem láttak minket. Ez egyébként nem is
rítt ki az általános képből. Egy élővilág, amely nem ismeri a
fényreceptorokat, mintha csak barlangi állatok lennének.
Ami igaz, igaz, ezen a bolygón valódi barlangban élnek! A sö-
tétség barlangjában. Annyira hozzászoktunk, mialatt fentről -
gyeltük a bolygót, hogy felette nap ragyog, éspedig a mi radar-
napunk, hogy ez a lenti sötétség valósággal nyomasztott ben-
nünket. A sötétség és a hozzá társuló gondolatok. Itt nem az ég
felé nyújtóznak a növények, mint Földünkön, hanem a talajhoz
simulnak. A levelek ellazult, elszíntelenedett lemezek, s emele-
tesen terjeszkednek: minél magasabban áll a levél, annál véko-
nyabbra és szélesebbre terült halott, gombaszerű levéllemeze.
Zöldessárgás nyálka csöpögött vagy függött alá a levelekről. Un-
dorító takonyszerű valami, mintha az egész növényt kolosszális
erejű nátha gyötörné. Nem volt kedvünk a lábunk alá nézni. A
talajt borító növények látványa undort keltett, de az ég sem ör-
vendeztetett meg bennünket, ha tekintetünket a mennyboltra
vetettük. Ott, a vak sötétben, valamiféle sápadozó rongyok leb-
bentek át, ezek az itteni madarak voltak. Jobb fogalom híján,
kényszerből mondtuk őket madaraknak. Nem, az embernek itt
nyilvánvalóan nincs keresnivalója?
Míg a többiek nyomában lépkedtem, gyáván hálálkodtam a
sorsnak, amiért az itteni vendégeskedésem csak rövid időre
szól. Felfedezni és átkutatni – csak ennyit kell tennünk. De vala-
kinek majd itt is kell élnie. Hiszen a bolygót ezután állandó meg-
gyelés alatt kell tartani. A magány és a sötétség évei várják azt
a bajtársat, hosszú és bánatos esztendők, amelyekre a legjobb
nem is gondolni, még akkor is elkeserítő a kilátás, ha nem neked
jut osztályrészül, hanem valaki másnak…
Szégyellni való érzés, de mialatt a sötétben átfurakodtam a
nyálkától csöpögő növények között, aközben mégiscsak azon ör-
vendeztem, hogy én „retúrjegy”-et váltottam.
A kunyhókhoz csak úgy egyszerűen odasétáltunk, hiszen
nincs ott szem, amely fel gyelt volna fényszóróink fényére.
Csak a hang árulkodhatott volna róluk, de nem szándékoztuk
egészen megközelíteni a kunyhókat.
Földi megszokásaink mégiscsak erőseknek bizonyultak. Lela-
pultunk a bokorba, vagyis valamiféle itteni növény lyukacsos
sajtra emlékeztető lemezei közé húzódtunk. Nevetségesnek gon-
dolhatná bárki ezt a képet, de nekünk egyáltalán nem volt ne-
vetnivaló kedvünk. Mennyi ideje törjük magunkat annak meg-
értésén, hogy ez a vak világ miként is létezhet? És sikertelenül
törjük a fejünket.
Abban már nem kételkedhetünk, hogy ez a világ vak. Sem az
állatoknak, sem a kunyhók lakóinak nincs távollátásuk. Szemük
nincsen, de ez még megmagyarázható. Ám olyan szervük sincs,
amely a nem létező szemet helyettesítené! Nincsenek olyan
szerveik, amelyekkel a távoli tárgyakat észrevehetnék, ha más-
ként nem, hát hangradarral, a denevéreinkhez hasonlóan. Hal-
lásuk? A hallásuk nem fejlettebb, mint a miénk. Szaglásuk? A
kutyák szintjén. Valamilyen számunkra ismeretlen hatodik, he-
tedik, tizedik érzék? Viszont nem is egyszer láthattuk, amint a
szaladó állatok, teljes sebességgel rohanva valami akadályba üt-
köztek, olyanformán, ahogyan alig tizenöt perce az a hordótestű
rohant bele Irina kitartott lábába.
Természetesen azért minderre tudtunk magyarázatot találni.
Minek a távollátás egy olyan bolygón, amely lényegileg egy ha-
talmas, kozmikus barlangnak tekinthető?
Remek magyarázat, csak éppen semmit sem magyaráz meg,
semmire sem jó. Hiszen az itteni állatok futnak, mi több, szágul-
danak. Márpedig ahol futás van, ott látásnak is kell lennie, kü-
lönben az ilyen közlekedési mód nem életet segít, hanem szín-
tiszta öngyilkosság.
Olyan abszurdumnak tűnt, amit meg gyeltünk, mintha va-
kok serege úgy határozott volna, hogy elindul egy autóúton sé-
tálgatni. Egyszerűen nem is létezhet egy ilyen világ. Itt pedig
mindennek ellenére él, egészséges és virágzik egy ilyen világ. De
azt az utóbbit, hogy egészségesen virágzik, nem mertük túlságo-
san meggyőzően hangoztatni…
Száz méterekre világító, vakító fényszóróink ragyogó fényárba
vonták a kunyhók csoportját. A lakóhelyek lakatlannak tűntek.
Ettől az egész kép olyan hihetetlennek tűnt, dekorációnak, fel-
díszletezett színpadnak, amelyet éppen csak elhagytak a statisz-
ták. Szinte csak azt vártuk, a rendező hangtölcsére nyomban fel-
harsan, s közli: a felvételek befejeződtek s mi megkönnyebbül-
ten, egy nagyot sóhajtva eltávozhatunk.
Az idő pedig múlott, és semmi sem változott. Amikor az ajtó
kinyílt, és kilépett rajta az, akit vártunk, megremegtünk.
 Oldalához szorítva egy nagyobb edényt, álldogált egy kicsit (a
fény egyenesen az „arcába” vágott), majd elindult az ösvényen,
szabad kezével időnként meg-megérintve az oldalra lógó levele-
ket. Hát vajon ez a tapogatva kódorgó lény lehetett az, aki meg-
kapálta a települést körülvevő földeket?! Ez építette volna a
kunyhókat? Ez vadászott? Ezt nem hihettük. De akkor meg ki
volt az, aki mindezt véghez vitte?
A lény továbbra is így haladt, egyre tapogatva a szélen lógó le-
veleket.
Fényszóróink nyomon követték a távozót. Még dagadozó
izomzatát is felcsillantották. Földi tapasztalataink viharosan til-
takoztak az ellen, amit láttunk. Szinte vártuk, hogy ez a lény a
lángoló elektromos szem felé forduljon, s rémült üvöltéssel hú-
zódjon a sötétbe, elrejtőzni. Ujjaink önkéntelenül a kapcsolóra
kúsztak, és csak nagy erőfeszítés árán tudtuk rákényszeríteni
magunkat, hogy ne nyomjuk meg.
Az ösvényt követtük tekintetünkkel, s így megtudtuk, hogy
hová és miért botorkál ismeretlenünk. Egy parányi tavacskához
tartott, és minél közelebb ért hozzá, annál bizonytalanabbá vált
a járása. A térség ott nyílt volt, az idegen néhányszor meghajolt,
a talajt próbálgatta, lábával tapogatta ki a part szélét, az edényt
csak akkor engedte le, amikor már meggyőződött arról, hogy a
víz ott van közvetlenül előtte.
Ezután hazaindult. Helyes irányban indult el, de egyszerre egy
állatféle teste villant fel a levelek árnyékában. Nem tudtuk ala-
posabban megnézni, olyan gyorsan mozgott. A kunyhólakó
azonban megérezte jelenlétét. Hirtelen megfordult, és oldal-
irányban kezdett rohanni. Azután mozdulatlanul megállt. Nem
volt ember, sőt nem is hasonlított emberre, de amint láttuk fúj-
tató mellkasát, reánk is átragadt rémülete, és ebben a pillanat-
ban valami rokoni kötelékféle kapcsolt össze minket az örök éj-
szaka ával. Mi is felugrottunk, készen arra, hogy segítségére ro-
hanjunk.
 Erre nem került sor. A ragadozó eltűnt. A kunyhólakó esetle-
nül felemelte az edényt. „Babérral” koronázott vagy inkább fel-
szarvazott fejét csóválva elindult… Nem a kunyhó felé. Mozgása
nem változott: ugyanúgy meghajolt, a talajt próbálgatta, csak-
hogy most zavarta a mozgásában a vízzel telt edény. És nem a
kunyhók felé tartott, hanem távolodott tőlük, arra ment, ahol
útja egy szakadékba torkollott.
Barátaim zihálásából tudom, hogy ők ugyanúgy nem tudták
mit tegyenek, mint én.
Figyelmeztetni a veszélyre? De hátha éppen a szakadékhoz
kell mennie?
Már elérte. Majdnem a szakadék szélén van. Mintha most
megérezte volna, hogy valami nincsen rendben. Egy helyben to-
pogott, fejét mozgatta, mintha valamit meg akarna nézni. Azu-
tán balra fordult, a szakadék itt elfordult, könnyen elkerülhette
volna, csak éppen hirtelen vissza kellett volna lépnie. Azt vár-
tuk, hogy, ezt teszi. Már csak centiméterek választották el a sza-
kadéktól. Mozdulatlanul állt.
Az értelmetlen „babérral” koronázott fej a re ektorfény ovál-
jában. Gyorsan lüktető háromszögletű száj a szem nélküli ar-
con…
– Vissza, vissza! – Irinából kirobbant az izgalom. Pedig ez a
lény és a rádió?!
A lény egyet lépett. Oda a sötétségbe. Még esés közben sem en-
gedte el a drága vízzel megtöltött edényt. Sikoltás…
Az, amit nem akartunk elhinni magunknak, igazságnak bizo-
nyult. Ez a világ vak volt, de nem régen vakult meg.
– Legalább olyan jól tudjátok, mint én, hogy ez tilos! – jelentet-
te ki Zibella.
– Nincs más lehetőségünk – ismételte Irina.
Körülálltuk a bennszülött tetemét, és nem tudtuk, mitévők le-
gyünk. Egy tulajdonképpen nagyon is értelmes szabály szorított
sarokba bennünket. Annak megtudásához, hogy erre a bolygóra
milyen szerencsétlenség zúdult, magunkkal kellett volna vin-
nünk, s felboncolnunk ezt az élettelen testet. De vajon valóban
holttest fekszik-e előttünk? Ezt nem állíthatjuk egész határo-
zottsággal anélkül, hogy előbb gondosan meg nem vizsgáljuk a
bolygó felsőbbrendű állatait. Ilyesmit eddig még nem tettünk.
Márpedig semmit sem tudva a bennszülöttek élettani jellemzői-
ről, könnyen gyilkosává válhatunk egy olyan lénynek, aki – a mi
tudásunk szerint – halott, de az itteni körülmények között lehet-
séges, hogy csak eszméletlen.
És nem is késlekedhettünk.
– Vizsgáljuk meg introszkóppal a belső szerveket – javasolta
Irina – itt, a helyszínen.
Zibella úgy válaszolt, ahogyan az ő helyében én is válaszoltam
volna.
– Természetesen ez a legjobb megoldás, a legértelmesebb. De
adhat-e biztosítékot arra, hogy az átvilágítással nem okoz kárt a
lénynek? És vajon ez a diagnózis lesz-e annyira pontos, hogy
boncolás nélkül is megállapíthatja: él-e ez a lény, vagy már ha-
lott?
„No, helyben vagyunk – gondoltam. – Ha a bennszülött szer-
vezete egyáltalán nem hasonlít az emberéhez, akkor semmit
sem garantálhatunk. De hát tulajdonképpen mi is ez?” – kérdez-
tem elkeseredetten önmagamtól. – „Amikor cselekednünk, cse-
lekednünk, cselekednünk kellene, akkor magunk kötözzük meg
kezünket, lábunkat! Ha bárki más lenne Zibella helyén…”
– Igen – szólalt meg Irina. – Teljes garanciát adhatok.
Azt hittem, rosszul hallok. De Irina szavait még csak össze
sem lehetett mérni Zibella válaszával.
– Cselekedjen – jelentette ki.
Ennyit mondott. Vajon tudta-e a kapitány, hogy Irina tetteti
magát? Ez feltehető. A képtelenség az egészben azonban valami
más volt: az, hogy Zibella még e helyzetben sem szegte meg a
szabályokat, egy betűjüket sem! Mivel: „A kimondottan speciális
kérdésekben a kapitány köteles a szakértők véleményére tá-
maszkodni.” És rájuk is hagyatkozott, de ezzel nem hárította el
magáról a felelősséget; hiszen gyelmen kívül hagyhatta volna,
vagy visszautasíthatta volna ezt a véleményt, ehelyett megerő-
sítő parancsot adott.
És én még azt hittem, hogy jobban ismerem ezt az embert,
mint saját magamat. Egyébként nem történt semmi meglepő.
Ha ellentét van – ha a környező közeghez egyáltalán nem illő sa-
játosságra bukkanunk (márpedig ez történt), akkor értelmetlen
feltételezni, hogy valamikor is olyan emberfaj keletkezhet,
amelynek ez a váratlan ellentmondásos jellege nincs meg.
– Halott – jelentette ki Irina, elfordulva a készülékektől.
A tetemet a hajóra szállítottuk.

Amit azután fedeztünk fel, az csak még mélyebbé tette a rej-

télyt. Az elpusztult tanulmányozása azt bizonyította, hogy a
bolygó lakóinak igenis van olyan szervük, ami a távollátást biz-
tosítja – az a „babérkoszorú” a fejükön. Ez volt a szemük, amely
elfogta, természetesen nem a fényt, hisz az itt nem volt, hanem
azokat az ultrarövid rádiósugár-nyalábokat, amelyeket napjuk
árasztott, és amelyek számára a bolygó légköre átlátszó volt.
Rádiónapjuk – a mi fogalmaink szerint – alig pislogott az egü-
kön. De ezek után már gondolhatják, hogy ez a homályos, sőt
vaksötét világ, amelyben éltek, az ő számukra egyáltalán nem
volt sötét, hiszen a fejlődésük során hihetetlenül érzékeny felfo-
gószervet fejlesztettek ki. Szarvantennáiknak hála, az már bizo-
nyos, hogy ugyanúgy gyönyörködhettek az alkonyok szépségé-
ben, a növények színeiben, a tengeren futó fényfoltokban, a hul-
lámverésben és mindenben, ami a látható világot alkotja, mint
mi a magunk fényben fürdő világában. Ez még akkor is így volt,
ha ez a világ rádióhullámokat vert vissza. Még akkor is „látták”,
ha ezt a világot olyannak látták, amit mi, emberek el sem tu-
dunk képzelni.
 Mindaddig így volt ez, amíg meg nem vakultak.
Látszatra a szarvantennák épek voltak, csupán nem működ-
tek, és sehogyan sem tudtuk megérteni, hogy miért nem dol-
goznak.
Igaz, két, kézen fekvő magyarázatunk is akadt. Hirtelen fellán-
goló járvány. És! Mi vajon nem vakulnánk meg, ha a Napunk hir-
telen kétszeres fényességűvé válna? Nem fordulna elő. Azért
nem vakulnánk bele, mert van szemhéjunk. Nekik pedig nem
volt, és nem is lehetett semmiféle szemhéj-helyettesítőjük, hi-
szen még a hiperrövid rádióhullámok áthatolóképessége sem
hasonlítható össze a fénysugarakéval.
Remekszép hipotézisek ezek, csak éppen használhatatlanok.
Miféle járvány lehet az, amely ilyen hirtelen lepi meg egy bolygó
valamennyi lakóját? A csillag rádiófényességének hirtelen meg-
erősödése valóban előidézhet ilyen hatást, ezzel szemben a mé-
réseink szerint ez a nap – legalábbis azóta, hogy itt vagyunk –
nyugodt volt.
Hat órán át vitatkoztunk, s elkeseredetten széledtünk el alud-
ni. A megfejtésnek itt kell lennie, ezt éreztük. Agyunkat akár-
csak egy rosszul működő műszert, legszívesebben jól megráztuk
volna. Alighogy lehunytam a szemem, nyomban azt a szakadék
szélén álló alakot láttam. A sikoltását hallottam…
Bár a kajüt koromsötét volt, mégis inkább kinyitottam a sze-
mem. Olyan sötét volt itt, mint a bolygón. Nem, így nem lehet
tovább jutni. Ha nem tudunk kilépni a földi elképzelések határai
közül, semmit sem érhetünk el.
Ez érdekes gondolat, de hogyan lehet végrehajtani? Hiszen
minden gondolatunk, egész pszichológiánk annyira elválaszt-
hatatlan a Földtől, hogy megszabadulni sem tudunk tőle.
Egyébként azért nem egészen ez az igazság. Már sok bolygón jár-
tunk, és a földi elképzelésektől így valamennyire mégiscsak
megszabadulhatunk. Nem teljesen, de valamennyire mégis. Már
a Nappal kapcsolatos elképzelésektől, azoktól már sokkal nehe-
zebb a szabadulás. Bárhol is jártunk, mindenütt légköri sugárzás
vett bennünket körül. És e téren nem tud az ember semmit sem
tenni. Lehet róla fogalmunk, és tudjuk is, hogy vannak másfajta
fények is, fel is használjuk őket, szerkesztettünk is olyan készü-
lékeket, amelyek másként látnak, mint mi, de ezeket használva,
mi mégiscsak minden adatukat vagy látható képekké, vagy el-
vont szimbólumokká alakítjuk át. Az értelem – a mi vezetőnk
vak, a szem pedig – a legmegbízhatóbb tanácsosa. Próbálnád
csak ezt a szemet rádiószemre cserélni… A géppel ez még csak
megtehető, de egy emberrel nem.
Nem is olyan rossz ez az ötlet. Egy rádiószemű kiberget kelle-
ne leküldeni, amelynek a szeme ugyanolyan kiválogató képessé-
gű, ugyanolyan érzékeny, mint az övék, és meg gyelni, hogy mi
történik vele.
Izgatottan kattintottam fel a villanyt. És ahogy a hosszas sö-
tétben tartózkodás után mindig lenni szokott, néhány pillanatig
csak a tárgyak lapos, de fájdalomig fényes körvonalait láttam.
„Így történhetett a bolygón is – gondoltam. – Szemet kiégető
fénykitörés, és azután vakság és sötétség… Szegényeknek nem
volt szemhéjuk. Ezért…”
A szívem riadtan vert. Kerestük a fénykitörést, mivel minden
tapasztalatunk azt bizonygatta, hogy csak a hirtelen, erős fény-
kitöréstől vakulhattak meg. És ha valami mást kell keresni? Hi-
szen mi lehunyhatjuk a szemünket, ők meg nem. És ha a csillag
rádiófényessége, amelyet állandósága folytán mi normálisnak
tekintettünk, egyáltalában nem volt normális. Lehetséges ez?
Ezzel minden világossá vált.
Nem, ez semmit meg nem magyarázott! Még ha nálunk a Föl-
dön minden évmillióban csupán egy-két hónapon át tízszeres
fényerővel sugározna a Nap, az evolúció, a fejlődés, ezt a körül-
ményt megtanulta volna. Ezt sem lehet másként. Az lehetetlen,
hogy egy nap örökké egyenletesen sugározzon és hogy éppen az
ideérkezésünkkor változott volna és a katasztrófát ez okozta vol-
na? Ez előfordulhatott, de azért mégis túlságosan hihetetlen
egybeesés lett volna.
De azért valami mégis van benne… Az események egybeesésé-
ben. Mintha a mi iderepülésünk… Ahogyan mi közeledtünk,
ahogyan mi…
Csak úgy, hálóöltözékben rontottam be a műszeres fülkébe.
Leo még ott volt, rám meredt, de szóhoz sem engedtem.
– Milyen hullámtartományban dolgoznak a lokátoraink?
– Mindjárt megnézem. De miért?
– Nem tudod?
– Hogy gondolod, amikor annyi a munka?… Az automaták
maguk. De mi van veled?
De akkor már magam is láttam, hogy mit mutatnak az auto-
maták.
– Leo, könyörgöm, ha csak közelítően, ha csak nagyon közelí-
tően, de mondd meg, hogy milyen intenzitásúak a felszínen a
lokációs sugarak. Meg tudod mondani a nagyságrendet?
Megmondta. Még semmit sem értett az egészből. De az én sze-
mem előtt minden elhomályosult.
A mi automata berendezéseink éppen azt a frekvenciát válasz-
tották ki, amelyek számára a légkör a legátlátszóbb és amelyek
éppen ezért itt az „élet fényei” voltak. Csakhogy a mi berendezé-
seink sokkal kevésbé voltak érzékenyek, mint a bolygólakók
„szeme”, s mi a lehető legtisztábban akartunk látni. És ezért a lo-
kátoraink olyan fénykitörést produkáltak, mint egy mindent ki-
égető napkitörés.
Mi vakítottuk meg az itteni világot, mert abban a meggyőző-
désben éltünk, hogy az emberi élettani sajátosságok – a mi,
csakis a mi magánügyünk.
Leo valamit mondott, de nem is hallottam. A fekete bolygót
láttam, ahol hosszú éveken át kell majd mentenünk azt, ami
megmenthető. A ránk váró nyomasztó pokolra vonatkozó gon-
dolatoktól, bármilyen különös is, de megkönnyebbültem.
(Dmitrij Bilenkij írása nyomán:
„Iszkatyel”)
 Ilja VARSAVSZKIJ:

A NEMEVŐKÉK

Ezen a napon kialakult hagyományainknak megfelelően az öreg

Űrhajósnál gyűltünk össze. Negyven esztendeje írtuk alá a vi-
lágűrbe vezető első útlevelét. Mi ugyan itt maradtunk a Földön,
ő pedig minden alkalommal egyre távolabbra és távolabbra ha-
tolt a végtelenbe, de ez nem változtatott évről évre erősödő ba-
rátságunkon, hiszen ezer meg ezer közös érdek kapcsolt ben-
nünket össze a munkánkban.
E napon első győzelmünk negyvenedik évfordulóját ünnepel-
tük. Mint mindig, most is visszaemlékezésekkel töltöttük a na-
pot, de megvitattuk terveinket is. Azt azonban nem érdemes el-
hallgatni, hogy az emlékezések évről évre nőttek, növekedtek,
egyre több lett belőlük, míg a tervek… Egyébként egy kicsit el-
tértünk a tárgytól.
Alighogy befejeztük vitánkat az időparadoxonról, és még ab-
ban az izgatott állapotban voltunk, amelybe akkor kerülnek a
vitatkozók, amikor már minden érvüket kimerítették, és ki-ki
mégis megmarad a saját álláspontján.
– Úgy vélem – jelentette ki Tervező barátunk –, hogy a fordí-
tott irányban haladó időt a matematikusok ugyanúgy csak kita-
lálták, mint ahogyan csak az űrhajósok fantáziájában született
meg a nemevőke-mítosz. A hitelesség, a hihetőség foka mindkét
esetben egyforma.
Űrhajós szemében felvillantak az oly jól ismert vidám tüzecs-
kék.
– Tévedsz – mondotta s teletöltötte kelyheinket –, én magam
láttam a nemevőkéket, sőt még a keresztapjuk is én voltam. Én
neveztem el őket így. Elmesélhetem, hogy hogyan esett meg ez a
história.
 Harminc éve történt, akkor, amikor még éppen csak elkezdtük
a nagy világegyetem meghódítását. Akkoriban még özönvíz
előtti, öreg antianyagos hajtóművekkel repültünk, azokkal,
amelyek annyi gondot okoztak nekünk. A Földtől jó pár parszek-
re jártunk, amikor kiderült, hogy a fotongyorsítónk sürgős se-
gítségre, azonnali javításra szorul. Az űrhajó olyan övezetben
haladt, ahol nagy erejű kemény sugárzás uralkodott. Arra még
csak gondolni sem lehetett, hogy elhagyjuk a megbízható bioló-
giai sugárvédelemmel ellátott kabint.
Csak az jelenthetett számunkra kiutat és segítséget, ha egy
olyan bolygóra szállunk le, amelynek legalább valamilyen légkö-
re van. Legalábbis olyan, ami a kemény sugárzást némileg gyen-
gíti.
Szerencsénkre gyorsan akadt egy ilyen lehetőségünk. A rádió-
távcsövünkkel egy kisebb rendszert fedeztünk fel egyenesen az
utunkban. Egy központi világító égitestből és két bolygóból állt.
Elképzelhetitek, hogy mennyire örvendeztünk, amikor a készü-
lékeknek sikerült rögzíteniük, hogy a két bolygó egyikének oxi-
gént is tartalmazó légköre van.
Most már nem csupán az a törekvés vezetett bennünket, hogy
minél gyorsabban kijavítsuk a sérülést, hanem az a kutató szen-
vedély is, amelyet jól ismernek mindazok, kiknek megadatott,
hogy a világűrben olyan természeti viszonyokat fedezzenek fel,
amelyek alkalmasak az élet keletkezéséhez.
Jól ismeritek öregecske űrhajóinkat. Manapság a atalság egy-
szerűen nevetségesnek tartja őket, de én csak sajnálkozva tudok
visszaemlékezni rájuk. Nem volt bennük olyan komfort, ami-
lyen a modern hosszú távú hajókban megvan, és a legénységük
nevetségesen kicsiny volt, de a világegyetem felderítésében –
véleményem szerint – mégis pótolhatatlanok voltak. Nem volt
szükségük leszálló űrállomásokra, és ami a legfontosabb,
könnyen átalakíthatták őket rakétarepülővé, és a manőverezési
tulajdonságaik is igazán remekek voltak.
 A legénységünk Geológusból, Doktorból és belőlem állt. Én
egy személyben voltam a parancsnok, a navigátor és hajószere-
lő. Legénységünk negyedik tagja, öreg világűrbeli bajtársam –
Ruszlán, egy spaniel volt.
Alig tudtuk legyűrni türelmetlenségünket, amely akkor ka-
pott el bennünket, amikor a televízió képernyőjén elsuhantak a
titokzatos bolygó felszínét rejtő felhők. Erről a bolygóról egyet
és mást már tudunk. A tömege a Földéhez járt közel, központi
világító égitestjét ugyanannyi idő alatt kerülte meg, mint
amennyi idő alatt egy tengelyforgást végrehajtott. Ilyen módon,
akárcsak a Hold, mindig csak egyik oldalával fordult a napjához.
A légkörében 20% volt az oxigén, 70% a nitrogén és 10% az ar-
gon. Ez a légkör megszabadított bennünket attól a kényszertől,
hogy muszáj legyen űrruhában dolgozni.
Mindannyian mindenféle hipotézist építettünk fel arra vonat-
kozólag, hogy vajon jövendő menedékünk milyen fajta és mi-
lyen jellegzetességű lesz.
Sajnos, nagyon hamar rájöttünk: csalódások várnak ránk. Az
űrhajó háromszor repült el viszonylag alacsonyan a bolygó fe-
lett, de semmi olyan dolgot, amely élőlények jelenlétére utalt
volna, nem sikerült felfedeznünk. A bolygó megvilágított oldala
merő, izzó sivatag volt, míg az ellentett félgömb csupa jég. Még
az örök félhomály borította területek, a terminátorok is kopárok
voltak, sehol egy növény. Ilyen módon egy rejtély előtt álltunk:
hogyan lehet a légkörben oxigén, ha a bolygón egyáltalán nincs
növényi élet?
Végső soron el kellett búcsúznunk attól az álomtól, hogy e
bolygón majd szép fogadtatásban lesz részünk.
A leginkább mérsékeltnek számító övezet területén választot-
tuk ki a leszállási helyet.
Kiderült, hogy a gyorsító sérülése semmiség, és úgy számítot-
tunk, hogy földi idő szerint számítva néhány nap elteltével elin-
dulhatunk vissza a Földre.
 A javítási munkák mellett a bolygót is tanulmányoztuk.
A talaja jelentős mangánoxid-felhalmozódásokban gazdag ba-
zaltféleségekböl tevődött össze. A légköri oxigén minden való-
színűség szerint ezeknek az oxidoknak a redukciójából szárma-
zott.
Sem a légkörből vett számtalan minta, sem a hőforrások és a
hideg források vizének elemzése, márpedig ilyen forrásokban a
bolygó gazdag volt, sem a talaj különböző rétegeinek kutatása
nem adott semmi olyan eredményt, amely arra utalt volna,
hogy ezen a bolygón akár a legprimitívebb formái is jelen lenné-
nek az életnek. A bolygó reménytelenül halott volt.
Már teljesen készen álltunk a startra, amikor váratlanul olyan
esemény következett be, amely tökéletesen megváltoztatta a
terveinket.
A starthelyen dolgoztunk, amikor Ruszlán dühös ugatására -
gyeltünk fel. Meg kell mondani, hogy Ruszlán sok vihart megért
kutya, és csak valami tökéletesen szokatlan dolog képes arra,
hogy ugatásra bírja.
Egyébként, amit megpillantottunk, az engem is arra kénysze-
rített, hogy akaratlanul is felkiáltsak.
Az űrhajónktól ötven méternyire levő nagyobb folyó felé külö-
nös precesszió haladt.
Eleinte úgy tűnt: pingvineket látok. Ugyanaz a rendíthetetlen
nyugalom, ugyanaz a büszke tartás, és ugyanolyan döcögő járás.
Azonban ezek csak az első benyomások voltak. A mellettünk el-
vonuló lények nem hasonlítottak sem a pingvinekre, sem sem-
mi olyan egyéb lényre, amelyet az ember ismer.
Képzeljetek el egy kenguru nagyságú állatot, amely a hátsó lá-
bára felágaskodva halad. A törzsük két oldalán parányi, három-
ujjú nyúlványok. A kakas tarajához hasonló taréjjal ékeskedő ki-
csiny fej, két szemmel. Orrnyílásuk csak egy, az orr alsó része vé-
kony, hosszú, tyegő csövecskében végződött. De a legmegle-
pőbb az volt, hogy a bőrük tökéletesen átlátszó, valósággal átvi-
lágított rajta az élénk zöldben pompázó érrendszer.
Amikor megpillantottak bennünket, megállt a menet. Ruszlán
hangos ugatással rohangált az ismeretlenek körül, de az ugatás
láthatóan egyáltalán nem volt hatással rájuk. Nagy kék szemü-
ket ránk meresztve egy ideig bámultak bennünket. Aztán, mint-
ha parancsszóra tennék, elfordultak, és a közelben levő másik
folyó felé vették az irányt. Láthatólag nem érdekeltük őket töb-
bé. Letérdelve beengedték a vízbe a csövecskéiket, és így marad-
tak mozdulatlanul jó fél órán át.
Ez tökéletesen ellentmondott annak a következtetésünknek,
hogy ez a bolygó lakatlan. Hiszen lehetetlenség, hogy ezek a lé-
nyek lettek volna az egyetlen lakói, már csak azért is lehetetlen
ez, mivel nekik is szükségük volt – akárcsak bármely más állat-
nak – szerves táplálékra. Minden élőlény, amelyet a kozmoszban
eddig sikerült megismernünk, egységes biológiai együttesben
élt, amely minden alkotó tagját ellátta az életszükséglet „javai-
val”. Az életnek semmilyen formája sem lehetséges ilyen legszé-
lesebb értelemben felfogott szimbiózis nélkül. Ebből következik,
hogy egyszerűen nem vettük észre eddig ezt az együttest.
Azt éppenséggel nem mondhatom, hogy e gondolatok, ame-
lyek a bolygó lakóit nézve felmerültek bennem, éppenséggel kel-
lemesek lettek volna. Az expedíció parancsnoka voltam, és nem-
csak az utazásért felelős, hanem azért is, hogy a Földre kerülő
tudományos meg gyelések megbízhatóak legyenek. Most már
nem gondolhattunk arra, hogy startoljunk. A startot elhalasz-
tottuk addig, amíg ezt az újabb rejtélyt nem sikerül megolda-
nunk.
A titokzatos lények, miután szomjukat eloltották, körbeültek.
Az, amivel ott foglalkoztak, nagyon hasonlított az asugok (ének-
mondók) versengéséhez, egyszer szerencsém volt részt venni
egy ilyen vetélkedőn Belső-Ázsiában. A „pingvinek” egyik a má-
sik után, sorban kiálltak a kör közepére. A fejükön levő színtelen
taréj különböző színekben kezdett izzani. A többiek a legtökéle-
tesebb csöndben gyelték a színeknek ezt a játékát. Az ember
csak nehezen tudta visszafojtani nevetését, amint azt nézte,
hogy milyen fontoskodó gyelemmel kísérték az eseményeket
ezek a lények.
Miután szemmel láthatóan lebonyolították az egész progra-
mot, felkeltek és libasorban lépegetve elindultak a visszafelé ve-
zető úton. Mi pedig követtük őket.
Nem kívánlak azzal untatni titeket, hogy elmondjam, mi mó-
don kíséreltük meg tiszta képet alkotni magunknak ezekről a lé-
nyekről.
A bolygó megvilágított részén éltek. Azt nehéz megmondani,
hogy mivel töltötték idejüket. Egyszerűen semmit sem csinál-
tak. Mintegy kétszáz órán át hevertek napjuk égető sugarai alatt,
amíg el nem következett az újabb itatás ideje. A folyónál minden
alkalommal megismétlődött az a jelenet, amelyet első alkalom-
mal meg gyeltünk.
Sarjadzással szaporodtak. Miután a felnőtt állat hátán az utód-
ja kifejlődött, a szülő egyed elpusztult. Ilyen módon a lények
összlétszáma mindig egyforma maradt a bolygón. Nem pusztí-
tott köztük semmilyen betegség, és egész ottlétünk alatt nem -
gyeltünk meg olyan esetet sem, hogy valamelyik is idejekorán
pusztult volna el.
Mindezek mellett még egy meglepő sajátosságuk is volt: nem
ettek semmit. Ezért neveztem el őket nemevőkéknek.
Néhány elhunyt nemevőkét felboncoltunk, a szervezetükben
semmi olyat nem fedeztünk fel, amely az emésztőszervekre ha-
sonlított volna. Így aztán rejtély maradt, hogy miként bonyoló-
dik le a szervezetükben az anyagcsere, és mi hajtja azt végre. Az
lehetetlen, hogy ne fogyasszanak mást, csak vizet.
Doktor néhány eleven példányon anyagcsere-vizsgálatokat
hajtott végre. Elégedetlenkedve, de azért lázadozás nélkül visel-
ték el a vérvételt, sőt azt is engedték, hogy a gázanyagcsere ana-
líziséhez szükséges maszkot rájuk húzza. Olyan volt a helyzet,
mintha egyszerűen még az ellenkezéshez is lusták lettek volna.
Már kezdtük türelmünket veszteni. A navigációs számítások
azt mutatták, ha továbbra is halogatjuk a startot, akkor nagyon
rossz körülmények között kell megkísérelnünk a Földre való
visszatérést, jelentős hajtóanyagtöbbletet kellene elpocsékol-
nunk, márpedig az üzemanyaggal csínján kellett bánnunk, de
azért egyikünk sem gondolt arra, hogy lemondjon arról a re-
ményről, hogy végül is megfejtjük az életnek ezt az újabb titkát.
Eljött aztán az a nap is, amikor Doktornak sikerült minden
összegyűjtött adatunkat összeegyeztetni, és a nemevőkék többé
már nem számítottak a szemünkben rejtélyes lényeknek.
Rájöttünk, hogy a nemevőkék nem egyetlen szervezetet kép-
viselnek. Kiderült, hogy olyan baktériumok élnek a vérükben,
amelyek képesek elbontani a széndioxidot, a központi égitestük
által kibocsátott fényt felhasználva, és arra is képesek voltak,
hogy nitrogénből, szénből és vízgőzből táplálóanyagokat szinte-
tizáljanak. A baktériumok minden szükséges anyagot a ne-
mevőkék testéből szerezték meg ehhez a tevékenységükhöz. A
fotoszintézis folyamatát megkönnyítette a gazdák átlátszó bőre.
A baktériumok csak akkor tudtak e meghökkentő lények szerve-
zetében szaporodni, ha annak közege gyengén lúgos volt. Ami-
kor a baktériumok túlságosan elszaporodtak, a nemevőkék bel-
ső elválasztású mirigyei olyan hormonokat bocsátottak a vér-
áramba, amelyek megemelték a vér savszintjét, és ezzel saját
maguk szabályozták azt is, hogy a szervezetükben milyen kon-
centrációt érjenek el a táplálóanyagok. Ez olyan meglepő példája
volt a szimbiózisnak, amilyet eddig még nem ismert a tudo-
mány.
Elképzelhetitek, hogy a Doktor felfedezése milyen gondolato-
kat sugallt nekem. Egyetlen élőlény sem kapott a világegyetem-
ben olyan sokat a természettől, mint a nemevőkék. Megszaba-
dultak attól a gondtól, hogy élelmet szerezzenek maguknak, az
utódgondozás gondjai is ismeretlenek voltak számukra, nem is-
merték a létért való küzdelmet, és sohasem betegeskedtek. Úgy
tűnt: a természet mindent megtett ahhoz, hogy biztosítsa e lé-
nyek rendkívüli értelmi képességeinek kifejlődését. És mégis,
nem sokban különböztek Ruszlántól. Egyáltalán nem találtunk
náluk semmi olyan képződményt, ami a társadalomra hasonlí-
tott volna, mind csak magának élt, és a magukkal hasonlókkal
információs kapcsolatokba sem léptek, ha csak nem számítjuk
ennek a folyónál folytatott értelmetlen szórakozást a tarajukkal.
Őszintén szólva, kezdtem undorodni a természet eme kedven-
ceitől, és minden sajnálkozás nélkül hagytam el a különös boly-
gót.
– És soha többet nem járt ott? – kérdeztem.
– Tíz évvel később véletlenül odavetődtem, és az, amit ott lát-
tam, jobban meglepett, mint Doktorunk felfedezése. Amikor
másodízben kerestem fel a Noneditust, a bolygót ezen a néven
regisztrálták, a nemevőkéknél már társadalmi viszonyok, sőt a
társadalmi termelés csírái is felfedezhetők voltak.
– De mi késztette őket erre? – kérdezte hitetlenkedve Tervező.
– A bolhák.
Üvegcsörömpölés hangja hallatszott. Tervező bánatosan nézte
borfoltos nadrágját.
– Nagyon kellemetlen – magyarázkodott, miközben a padlóról
az üvegcserepeket szedte össze. – Azt gondolom, hogy ez volt a
legkedvesebb kelyhe, a holdkristályból való, de a vicc olyan, iga-
zán olyan váratlan volt…
– Én nem szándékoztam tréfálkozni – szakította félbe barátját
Űrhajós –, minden úgy volt, ahogyan mondottam. Annyira biz-
tosak voltunk a bolygó lakatlanságában, hogy nem tettük meg
azokat az egészségügyi intézkedéseket, amelyeket pedig ilyen
esetekben a legénységnek el kell viselnie. Ruszlán néhány bolhá-
ja minden valószínűség szerint áttelepedett a nemevőkékre, és
remekül megélt rajtuk. Azt már mondottam, hogy a nemevő-
kéknek nagyon rövidek a mellső végtagjaik. Ha nem vakargat-
ták volna egymás hátát, és nem tettek volna közös erőfeszítése-
ket a bolhavadászatra, akkor az új jövevények halálra marták
volna őket.
Azt nem tudom, hogy melyik nemevőkének sikerült elsőnek
felfedezni, hogy az összetört mangán-peroxid remek bolhairtó
szer. Azonban módomban volt olyan üzemet látni, amelyben
ilyen port állítottak elő. Még valami őrlőmalomfélét is sikerült
összemesterkedniük, igaz, nagyon kezdetlegeset.
Egy ideig hallgattunk… Tervező végül megszólalt:
– Mennem kell. A tizenkettedik extragalaktikus expedíció hol-
nap reggel indul. És jegyet kaptam az ünnepélyes búcsúztatásra.
Úgy gondolom, ti is ott lesztek!
– Együtt távoztunk.
– Ó, istenem, már torkig vagyok ezekkel az űrhistóriákkal! –
zuhant a liftfotelba, keserű sóhajtással…

(Ilja Varsavszkij írása nyomán:

„Trevozsnih szimptomov nyet”)
 Ilja VARSAVSZKIJ:

AZ IBOLYA

A sarki jégtől egészen az Egyenlítőig nyújtózott a Város. A Város

nyugati és keleti határait két óceán mosta.
Túl a tenger fenekét szívó kőolajtornyok erdején más városok
terültek el, de ez a Város volt a Föld legnagyobb városa.
Két kilométer mélyre ásta be magát a föld mélyébe, és negy-
ven kilométer magasra tornyosodtak épületei.
Óriási polipként hevert el a szárazföldön, hatalmas csöveket
bocsátva az óceánok vizébe. Mindent, ami csak szükséges volt a
Város élelmének és a fogyasztási cikkeinek szintetizálásához,
ezek a csövek szívtak ki a tengerből. Majd a vizet áthajtották a
föld alatti rekuperátorokon, s az elragadva a bolygó mélyétől a
hőt, átadta azt a Városnak, és ismét egyesült az óceánnal.
A Város tetőzete egyben a Város tüdejének a szerepét is betöl-
tötte. Beláthatatlan térséget foglaltak el a felhőknél magasab-
ban húzódó regenerációs rétegek. A napsugarak negyvenmilli-
árd ember kilehelt égéstermékeit ezekben a rétegekben bontot-
ták szét, és közben a Város levegőjét oxigénnel gazdagították.
A Város ugyanúgy élt, mint ahogy elevenek voltak, akik lak-
ták, hatalmas város volt, a Föld leggrandiózusabb építménye.
Ezért is volt a neve: Város.
Föld alatti emeletein helyezkedtek el az üzemek. Ide özönlöt-
tek a nyersanyagok áradatai, és innen ömlött szakadatlan, meg-
állás nélküli folyamként a Városba az élelem, a ruházat – egyszó-
val minden, amire Városunk népes és követelődző lakosságának
csak szüksége volt.
Itt, a foszforeszkáló oldatok fényében, emberi beavatkozás
nélkül zajlottak a szintézis titokzatos és zajtalan folyamatai.
 Feljebb, a lakónegyedek végtelen labirintusaiban, akárcsak
bármely más városban, születtek és meghaltak, dolgoztak és ál-
modoztak az emberek.

– Holnap nem lesz tanítás – mondotta a tanítónő –, kirándulunk

a védett területre. Szóljatok a szüleiteknek, hogy egy órával ké-
sőbb értek haza.
– Mi a védett terület? – kérdezte egy kislány, akit hatalmas sza-
lagcsokor ékesített.
A tanítónő elmosolyodott.
– A védett terület az a hely, ahová összegyűjtötték a növénye-
ket.
– Mit gyűjtöttek össze?
– A növényeket. A második félévben majd mesélek róluk.
– Most meséljen – kérte a kis ú.
– Igen, igen, meséljen! – kérték a többiek is.
– Most nagyon kevés az időnk, s ez pedig hosszú beszélgetés
lenne.
– Nagyon kérjük, meséljen róluk!
– No, hát megtagadhatja az ember tőletek!? A lényeg az, hogy
Dono-mag nem volt mindig ilyen, mint most. Sok-sok évszázad-
dal ezelőtt kis falvacskák is léteztek…
– És nem volt a Város? – kérdezte a úcska.
– Ilyen nagy városok, mint a miénk, még nem voltak.
– De miért?
– Sok oka volt ennek. Akkoriban az élet még közel sem volt
olyan jól szervezett, kényelmet árasztó. Senki sem tudott szinte-
tikus élelmet készíteni, növényekkel és állatokkal táplálkoztak
az emberek.
– Mi az, hogy állat?
– Arról majd harmadik osztályban tanultok. Nos, hát… na-
gyon sok szabad föld volt, és azokat mindenféle növényekkel ve-
tették be, amelyeket aztán elfogyasztottak.
 – Édesek voltak?
– Nem tudom – a tanítónő ismét elmosolyodott –-, még éle-
temben sem kóstoltam őket, és egyáltalában nem is minden nö-
vény alkalmas élelemnek.
– De hát akkor ezeket… miért?…
– Vetették? – tette fel a kisegítő kérdést a tanítónő.
– Igen.
– Vetni akkoriban csak azokat a növényeket vetették, amelyek
ehetők voltak. Sok faj pedig csak úgy magától nőtt.
– De hogyan nőttek? Mint a gyerekek?
A tanítónő úgy érezte, hogy soha ki nem szabadul ebből a kér-
déslabirintusból.
– Most láthatjátok – sóhajtotta –, de hiszen megmondtam,
hogy ezt öt perc alatt igazán lehetetlen elmondani. Nőttek, mert
a talajtól elvették a táplálóanyagokat, és felhasználták a nap-
fényt. Holnap mindezt a saját szemetekkel láthatjátok.

– Mama, holnap a védett területre megyünk! – kiáltotta a kis ú

széttárva az ajtószárnyakat.
– Hallod? A acskánk a védett területre megy.
Az apa vont egyet a vállán.
– Hát létezik még védett terület? Úgy hittem…
– Létezik, létezik! Ma mesélt róla a tanítónénink. Ott minden-
féle növény van, és valamit esznek a földből és növekednek. Ér-
ted? Saját maguk nőnek!
– Értem – bólintott az anya. – Húsz évvel ezelőtt én is jártam
ott. Ez nagyon megható és nagyon… naiv.
– Nem tudom – jegyezte meg az apa –, igazat szólva, semmi
különösebb hatással nem volt rám. Azonkívül ott meztelen föld
is van, és igazán nem étvágygerjesztő látvány.
– Eszembe jutott, hogy ott fű volt – jelentette ki ábrándosan az
anya –, zöld fűből összetevődő sűrű, rugalmas szőnyegecske.
 – Ami engem illet, akkor már előnyben részesítek egy automa-
tikusan melegedő plasztikpadlót – jegyezte meg az apa.

A lift lágyan fékezte gyors zuhanását.

– Itt majd át kell szállnunk – szólt a gyermekeknek a tanítónő
–, a gyorslift lejjebb nem ereszkedik.
Hosszú ideig álldogáltak a nevetséges rácsos ajtó előtt, gyel-
ve a két acélkötél lassú mozgását, amint rátekeredett a csikorgó
tengelyekre. Egészen addig nézték, amíg a különös formájú,
üvegezett ajtajú dobozocska alulról fel nem kúszott.
A tanítónő üggyel-bajjal kinyitotta a rácsos ajtót. A gyerme-
kek, akiket nyomasztottak a szokatlan körülmények, némán
léptek be a kabinba.
A lift minden emeleten halkan kattanva egyre mélyebbre és
mélyebbre ereszkedett alá… Itt már nem voltak sem fénylő pa-
nelek, sem illatokkal gazdagított meleg levegő. A szagok elvesz-
tették a szintetizált illatok varázslatos pompáját, és ez homályos
– nyugtalanságot, riadalmat váltott ki a gyermekekből. A végte-
len mélységbe tartó négyszögletes kutat lumineszkáló lámpa-
szemek éles fénye világította meg. Úgy tűnt: a liftakna rücskös
betonfala nyomban összezáródik a fejük felett, és örökre elteme-
ti őket ebben az örömtől megfosztott különös világban.
– Még soká? – kérdezte a úcska.
– Még húsz emelet van – felelte a tanítónő. – A védett terület
lent helyezkedik el, hiszen a növényeknek földre van szükségük.
– Haza akarok menni! – pityeredett el a legkisebb leányka –
Nem tetszik nekem itt.
– Drágaságom, mindjárt lent vagyunk – nyugtatta a tanítónő.
Saját maga sem érezte magát nagyon kellemesen. – Tűrj egy ki-
csikét még.
Lent valami hangosan csörömpölt, és a kabin megállt.
A tanítónő lépett ki elsőnek, és utána sietve kituszkolódtak az
ajtón a tanulók.
 – Mindenki megvan?
– Mindenki – felelte a úcska.
Homályba vesző végű félhomályos folyosón álltak.
– Gyertek utánam.
Néhány percig némán lépkedtek.
– Jaj, valami csöpög a mennyezetről! – visított fel a szalagcsok-
ros kislány.
– Ezek azok a csövek, amelyek vízzel látják el a védett területet
– nyugtatta meg a kislányt a tanítónő. – Alighanem az öregség
miatt kezdtek folyni.
– De hol van a védett terület? – kérdezte a úcska.
– Már itt is van. – A tanítónő kinyitotta a megvasalt ajtót. –
Gyertek utánam.
Az átmenet nélküli kilépés az éles napfénybe a félhomályból,
megdöbbentette a gyermekeket, és akaratlanul is összehunyorí-
tották a szemüket. Néhány percbe telt, amíg a kíváncsiság rá-
kényszerítette őket, hogy körülnézzenek.
Ilyesmit még nem láttak.
A végtelen kút, amelynek fenekén álltak, telve volt nap-
fénnyel. A felülről leáradó fényözön sárga lánggá változtatta az
aknafalat és a parányi szökőkút apró csöppjeiben szikrázó szi-
várvánnyá zúzódott szét, míg a nedves földből súlyos, tömött
kigőzölgést emelt a magasba.
– Ez a napfény – magyarázta a tanítónő –, erről már meséltem
nektek. Fent elhelyezett speciális tükrök elfogják a napsugara-
kat, és leirányítják őket az akna fenekére, hogy a növények szá-
mára olyan feltételeket biztosítsanak, amilyenekben sok évszá-
zaddal ezelőtt voltak.
– Meleg! – kiáltott fel a úcska, kezét maga elé nyújtva. – A
napfény meleg! Nézze, elfogom a kezemmel!
– Igen, a Nap nagyon forró – jegyezte meg a tanítónő. – A Nap
felszínének hőmérséklete eléri a hatezer Kelvint, és a mélyében
még sokkal forróbb.
 – Nem, nem forró, hanem meleg – tiltakozott a kis ú –, olyan,
mint a falak a házunkban, mint otthon, csak egészen más, sok-
kal-sokkal jobb! És miért nem adnak nekünk a Városban nap-
fényt?
A tanítónő arca könnyed grimaszba torzult. Tudta, hogy van-
nak olyan kérdések, amelyek más kérdések egész lavináját szü-
lik meg. Végső soron is ezek csupán gyermekek, akiknek igazán
nehéz lenne olyan kérdésekben és problémákban kiismerniük
magukat, amelyek alkalmasint zsákutcába kergetik még a lo-
zófusokat is. Hát miként is magyarázza meg az ember nekik,
hogy mit is jelent negyven milliárd ember… De azért minden
kérdésre választ kell adni, akárhogyan is.
– Mi magunk sem tudnánk létezni a napfény nélkül – mondot-
ta, megsimogatva a úcska fejét. – Egész életünk a Naptól függ.
Csupán a növények közvetlenül használják fel a napsugarakat,
mi pedig arra kényszerítjük őket, hogy a regenerációs berende-
zésekben és a napelemekben dolgozzanak. Ami pedig magát a
napfényt illeti, arra egyáltalán nincsen szükségünk. Hát vajon
lámpáink és fényforrásaink kevés fényt adnak?
– Az a fény egyáltalán nem ilyen, az a fény hideg! – makacsko-
dott a úcska. – Azt nem foghatom el a kezemmel, ezt pedig tu-
dom.
– Ez csak úgy tűnik. A következő évben majd zikát is kezdtek
tanulni, és akkor majd megérted, hogy ezt csak úgy vélted. De
most megkérjük a kertészt: mutassa meg nekünk a növényeket.
Ez a kertész nagyon öreg és nagyon különös ember volt. Kis
növésű, hosszú fehér szakálla a derekánál mélyebbre csüngött.
A szeme is egészen parányi volt. Két rés, amely fölött a szemöl-
dökök fehér bozótja ágaskodott. És valami furcsa-furcsa fehér
köpenyt viselt.
– Ez a bácsi játék? – kérdezte a úcska.
– Csendesebben! – mondotta suttogva a únak a tanítónő. –
Jobban teszed, ha kevesebbet beszélsz és többet nézel.
 – De hiszen nézni is meg beszélni is tudok – jegyezte meg a ú.
Úgy tűnt neki, hogy a kertész félszemét kinyitotta, és rákacsin-
tott. Egyébként nem is volt olyan biztos ebben.
– Íme itt vannak – mondotta a kertész vékony, nagyon vékony,
öreges hangocskáján –, íme itt vannak a hasznos pázsitfüvek. A
gabona. Ötven búzaszár. Most még nem értek be, de egy hónap
múlva minden száron néhány kalász jelenik meg és bennük a
magok. Hajdanában ezeket a magvakat élelemnek használták,
és belőlük készült a kenyér.
– Ízletes volt? – kérdezte a szalagos kislány.
– Ezt senki sem tudja – telelte az öregecske. – Már réges-régen
feledésbe ment a receptje, hogy miként kell növényi kenyeret
készíteni.
– És mit csinálnak önök a magvakkal? – kérdezte a tanítónő.
– Egy részét arra fordítjuk, hogy új termésre tegyünk szert,
egy része a múzeumok érinthetetlen alapjainak cseréjére megy,
míg a többit… – széttárta a kezét –, a többit ki kell dobnunk. Hi-
szen igen kevés a földünk: ez a kis gabonaágyás, két fánk van,
egy kevés virágunk és egy kis füves rétecskénk.
– Akkor nézzük meg a virágokat – javasolta a tanítónő.
A kertész egy kicsiny virágágyhoz vezette őket.
– Ez az ibolya – az egyetlen virágfaj, amely megmaradt. – Leha-
jolt, hogy óvatosan eligazítson egy elfordult szirmocskát. – Haj-
dan, amikor még voltak rovarok, a beporzás…
– Erről még nem tanultak – szakította félbe az öreget a tanító-
nő.
– Szabad őket megérinteni? – kérdezte a úcska.
– Hajolj le és szagold meg – tanácsolta engedékenyen a kertész
–, csodálatosan illatozik.
A ú letérdelt, és magába szívta a forró föld nedves szagával
keveredett édes illatot.
– Ó! – suttogta, még mélyebbre hajolva. – Ó, de hiszen ez! – Na-
gyon nehezen tudta volna kifejezni, hogy mit is érez. Az illat ho-
mályos, nyugtalanító visszaemlékezéseket ébresztett fel benne.
A többi gyermek már megnézte a füvet és a fákat, ő meg csak
egyre ott térdelt, arcát beletemetve a gyengéden illatos szir-
mokba.
– Nos, befejeztük! – A tanítónő az órájára nézett. – Ideje haza-
térnünk. Köszönjétek meg a kertész bácsinak az érdekes kirán-
dulást.
– Köszönjük szépen! – mondották kórusban a gyermekek.
– Viszontlátásra! – köszönt el a kertész. – Valamikor még meg-
látogattok?
– Egész bizonyosan! – felelte a tanítónő. – Ez a kirándulás az
első osztály tantervében szerepel. Majd a jövő évben is jövök, de
új tanulókkal.
A úcska már az ajtónál volt, amikor megtörtént a csoda. Va-
laki hátulról megráncigálta zubbonya ujját. Megfordult, a ker-
tész pedig egy letépett ibolyát adott neki. De eközben összeeskü-
vő, cinkos tekintettel tette szájára az ujját.
– Ezt… nekem? – kérdezte csöndesen a úcska.
A kertész bólintott.
– Már csak rád várunk! – kiáltott a únak a tanítónő. – Te örök-
ké csak elkésel?!
– Megyek! – a úcska a keblébe rejtette a virágot, és besurrant
a folyosóba.

Ezen az estén a ú korábban feküdt le, mint máskor. A fényt el-

oltva, maga mellé tette az ibolyát a párnájára, sokáig feküdt nyi-
tott szemmel, töprengve.
Már reggel volt, amikor az anya különös hangokat hallott a
gyerekszobából.
– Mintha sírna a kicsink – szólt a férjének.
– Biztosan kimerült ettől a kirándulástól – morgott amaz
egyet, és a másik oldalára fordult. – Már az este fel gyeltem rá,
hogy a gyerek valahogy olyan különös.
 – Meg kell nézni, hogy mi is történhetett vele – mondotta az
anya magára öltve a köntösét.
A úcska az ágyában ült és keservesen zokogott.
– Mi történt kicsim? – Az asszony leült a gyermek mellé, s át-
karolta a vállát.
– Nézd! – a kicsiny öklöcske szétnyílt.
– Mi ez?
– Ibolya! – Néhány összegyűrődött szirmocska és egy elher-
vadt szár hevert a tenyerén. – Ez ibolya, a kertész nekem ajándé-
kozta. Hogy illatozott!
– Milyen csacsika vagy?! – vigasztalta a mama. – Te aztán min-
dig találsz okot a sírásra. Milyen csodálatos rózsáink vannak, itt
a lakásban.
Felállt és a szomszéd szobából áthozta a virágokkal teli vázát.
– Ha akarod, akkor a legerősebb illatozásra szabályzom be
őket.
– Nem akarom! Ezek a virágok nem tetszenek nekem!
– De hiszen sokkal szebbek az ibolyádnál, és kellemesebb az il-
latuk is.
– Nem igazi – kiáltott a úcska, öklével a párnát verve. – Nem
igaz! Az ibolya – az egészen nem ilyen, az… az… – És ismét zoko-
gásba tört ki, mivel sehogyan sem talált a megfelelő szóra.

(Ilja Varsavszkij írása nyomán:

Trevozsnih szimptomov nyet)
 Alekszandr KOLPAKOV:

ETEMENIGURA

Oktyom ókorikelet-történész India, Sumer, Akkád, Fönícia,

Egyiptom történelme kiváló szakértőjének számított. Nem te-
kinthető véletlennek, hogy amikor a Nagy Októberrel kezdődő
időszámítás II. századában az „Ókori Kelet” időjáró legénységét
Ashabádban összeállították, őt választották szakértő kutatónak.
Az igaz, hogy a tudós maga ki sem lépett az Őskutató Központ-
ból, az időjáróba az alteregója, egy pszeudóélőlény ült. Az ilyen
pszeudóélőlény fehérjék és elektromos áramok, terek szimbiózi-
sát képviselte, testében idegsejtek és egy számítógép-”agy”
kombinálódott. Ennek az élőlénynek azonban ember eredetije
odakölcsönözte nemcsak felhalmozódott tudását, de emócióit,
érzelmi spektrumát és jellemvonásait is. A feladat teljesítése fo-
lyamán az alteregónak részletes információkat kell küldenie
meghatározott rend szerint a Központba arról a korról, amelyik-
be az időjáró hajó eljuttatja. Az információáradatot közvetítő be-
rendezést Paleokronoszkópnak nevezték. És bármilyen formá-
ban közölhette az alteregó az információkat: háromdimenziós
eleven képek formájában vagy érzelmek alakjában, átélésekben,
gondolatok képében. Ha az alteregó a régmúltban maradt, min-
den, amiből szintetizálták, önmagától szétesett.
Az „Ókori Kelet” olyan geodéta mentén hatolt be a szubtérség-
be, amely a múltba görbült, és úgy vélték: Mezopotámia, a két
folyó köze égboltjában bukkant elő, ahogy azt a kormányos elő-
készítette. Ámde gyorsan kiderült, hogy az időjáró hajó ugyan-
azon terület felett lebeg, ahonnan elindult: változatlanul Türk-
ménia volt alatta, csak éppen azt a képét mutatta, amilyen a régi
időszámítás kezdete előtt 3000 évvel volt! Vjacseszlav, a kormá-
nyos nem akart hinni a saját szemének. Meredten bámulta a
műszereket. „Nem, ez lehetetlen! Sumerba kellett jutnunk. Ek-
korát, ilyen durvát nem tévedhettem. A Kozmosz uktuációja
játszotta ezt a tréfát. A kontinuum metrikájának eltorzulásával
találkoztunk?” Szitkozódva indult a parancsnokhoz, amikor
szinte gépiesen fel gyelt az ernyőző kronométer jelzésére.
A egmatikus, külsőleg mindig nyugodtnak tűnő, kiegyensú-
lyozott parancsnok őszintén bosszankodott magában: „Hát
igen, bizony rosszkor jött ez az eltérés! A reaktor hatalmas ener-
giatömeget falt fel már eddig is.” Hangosan azonban csak ennyit
mondott:
– Ne ess kétségbe, Vjacseszlav! A programot egészében véve
így is végre lehet hajtani. Az nem károsodott így sem. De Oktyo-
mot itt kell kiszállítanunk. Majd a saját erejéből elvergődik Urba.
A reaktor a számítottnál másfélszer több energiát fogyasztott el
e miatt a uktuáció miatt. Másodpercenként billió kilowatt –
még a mi időnkben sem tréfaság. Alig maradt annyi energiánk,
hogy visszatérjünk a saját korunkba. Hajtsd végre a manővert,
barátocskám.
Oktyomot a mini-kapszulában hajították ki az időjáróból. A
parancsnok búcsúzáskor még gyelmeztette:
– A meghatározott időpontban az orbitális pályán várunk Eri-
du zónájában. Hajónk a Cassiopeia kvadránsában lebeg majd – a
csillagidő szerinti 22-kor. Nehogy késsél. Egy másodpercnyi vá-
rakozásért billió kilowattal kell zetnünk.
Oktyom felsóhajtott, miközben elnézte, amint a kapszula ki-
csiny csomag méretére pakolja össze magát. Azután az égbolto-
zatra szegezte tekintetét. Meg kell mondani: a hajó után nem
bánkódott. Az Eufráteszig 2500 kilométer! Teljesítenie kell a pa-
rancsnok és az Őskultúrakutató Központ akaratát.
A kapszulát ruhájába rejtve fürgén lépdelt a barhánokon a Ko-
petdag előhegyei felé. A látóhatáron nemsokára valamely kisvá-
ros alacsony épületei tűntek fel. A teleobjektívével Oktyom jól
látta a vastag agyagfalakat, az egyenes, hosszú utcákat, ame-
lyekből mellékutcák, sikátorok ágaztak ki; a kupolás mauzóleu-
mok csoportját, az agyagfalú házaktól körülvett tágas teret; a
meglehetősen lenyűgöző látványt nyújtó templomot, amely tá-
volról a sumer templomokra emlékeztette. A város, falai mögött
búza- és árpaföldek szűkültek, tehéncsorda, juh- és kecskenyá-
jak legelésztek az ártéri réteken. „Bemenjek vagy kerüljem el ezt
a parányi erődöt?” – tűnődött Oktyom. – „Hiszen nem tartozik
az én feladatomhoz. Kopetdag melléki civilizációk tanulmányo-
zása mások feladata. Az én részem Sumer és Egyiptom! A mun-
ka özönével vár, és őszre mindenképpen el kell jutnom Eriduba.
Az időhajó nem várhat rám sokáig. Nem lenne rossz antigravi-
tációsan repülni Urba, de ez tilos. Csak a hajóra való visszarepü-
lésre szabad használnom az energiát.”
Sok nap elteltével Oktyom elért oda, ahol a jövőben majd
Iszfahán emelkedik. Egy kis falu szélén, egy elhagyatott kuny-
hóban kellett éjszakáznia. A következő nap reggelén Oktyom ki-
ért arra a karavánútra, amely ahogyan tudta, a Két Folyó közébe
vezető hágókhoz visz. Déltájt megrakott tevék és öszvérek sora
jelent meg északon. Oktyom felugrott, s hívogatóan integetett.
A karavánvezető odaügetett hozzá. Sötétkék fejtakarója egészen
szeméig burkolta fejét. Sötét szemének égő tekintetét Oktyomra
szegezve nagy komolyan megkérdezte:
– Ki vagy, és merre visz az utad?
Oktyom, aki idejekorán Nannar isten papjának külsejét öltötte
magára, megszólalásig hasonlított Mezopotámia lakóira.
– A Kaszpok tengerén túl, a Fekete-homok távoli vidékén jár-
tam, szamaram útközben elhullott, és most gyalog kényszerü-
lők Urba menni.
A vezető együttérzően csettintett igazán megértve, hogy az is-
meretlen előtt milyen hatalmas út áll, de mégis elutasítóan
szólt:
– Nem, nem tudok segíteni rajtad! Karavánunk a Szindzsaru-
völgybe tart.
 Ekkor ért hozzájuk egy másik karavános – harmincas éveiben
levő daliás fér , durva szövésű körgallérban. Vonásai a harcosok
elszánt arcát idézték fel Oktyom emlékezetében – a legősibb te-
lepülésekből, Anauból és Namazga-Tepéből származó szobrocs-
kákon látott ilyen vonásokat. Ugyanaz a hosszú görbe orr, man-
dulavágású szemek, meredek ívben futó szemöldökök; oldalról
borotvált szakálla két keskeny csigában hullott a keblére. „Varjú-
arc, akárcsak az elámiaké – rögzítette automatikusan Oktyom
agya. – Alighanem azoknak a dél-iráni törzseknek a leszárma-
zottja, amelyek valamikor a régi időszámítás, azaz a Krisztus
születéséhez kapcsolt időszámítás kezdete előtti évezred elején
hatoltak be a Karakumba.” Oktyom fel gyelt a fér ujjaira is –
ezek nagyon hosszúak és erősek voltak. „Talán zenész lehet” –
gondolta Oktyom.
– A nevem Geraj – mutatkozott be nyájasan a fér . – És téged
hogy nevezhetünk?
Oktyom bemutatkozott, és megismételte a vándorló papról
szőtt meséjét.
– A Fekete-hegyeken túlról jössz? – kérdezte Geraj. – De hol jár-
tál?
– Turukat városában. Abban a városban, amelynek nagy terén
egy kicsiny zikkurrathoz (zikkurrát) hasonlító szentély áll – ha-
zudta nagy folyékonyan Oktyom.
Geraj tekintetében hitetlenkedő fény villant fel:
– De hisz’ éppen onnan való vagyok, ám téged még sohasem
láttalak az utcáinkon.
„Óh sátán! Hogy ezzel mennyire melléfogtam!…” – rémült
meg Oktyom.
– A fenséges és dicső Iszma-El uralkodó küld engem Sumerba,
hogy megtanuljam a templomépítést – folytatta Geraj, egy arc-
vonásával sem mutatva, hogy nem hisz a „Papnak”. – Mivel
szobrász és építész vagyok.
 – Irigyellek – válaszolta Oktyom, sokatmondóan nézve Geraj
szemébe. – Arra kérlek, hogy segíts eljutnom Ur szent városába.
Geraj a karavánvezetőhöz fordult, aki egykedvűen bámult a
poros ruhájú papra.
– Útitársat vennék magamhoz…
– Nincs üres tevém, és szamaraim sincsenek! – szakította félbe
a karavánfőnök.
– Találsz! – emelte fel hangját Geraj. – Az egyik szamárról rakd
át a terhet másik ötre, és máris van szabad állatod, nemde? Ne
feledd, hogy Iszma-El megparancsolta: kéréseimet teljesítened
kell!!
A vezető halkan morogva, de kezét keblére téve meghajolt, és a
karaván végéhez ügetett.
Másfél hónapba tellett, amíg elértek az Eufrátesz felső folyásá-
ig. Ez alatt az idő alatt Oktyom alaposan megismerte új barátját.
Geraj esze eleven s éles volt, szabad és bátor gondolkodású fér .
A szabad földművelők a együttérzett a szegényekkel, a rabszol-
gákkal. Ámde mindennél többre becsülte a művészetet és a sza-
badságot.
– Ez a kéz – s a szobrász arcához emelte kezét, mintha arról kí-
vánna meggyőződni, hogy valóban van két keze – megment en-
gem! A rabszolgákkal ellentétben, akik Iszma-El hasznára gör-
nyedeznek, én szabad vagyok, mivel az uralkodó ismeri tehetsé-
gemet. A Fekete-homok vidékén senki sincs, aki úgy művelné a
holt kövek elevenné varázsolásának művészetét, mint én. De
mit is érhet az én munkám, ha az Etemenigura mestereinek al-
kotásaival kell összehasonlítani őket? Örülök, hogy hamarosan
saját szemmel láthatom a világnak ezt a csodáját.
– És sokáig szándékozol Urban tartózkodni? – érdeklődött Ok-
tyom.
– Annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy összehasonlítsam
magam az Áldott ország mestereivel. Vagy, amíg értem nem
küld Iszma-El. És te miért akarsz Urba jutni?
 – Én is tanulni szeretnék. Nézni és emlékezetembe vésni – ma-
gyarázta ködösen Oktyom.
Később azonban mégiscsak megmutatta a szobrásznak saját
maga igazi voltának egy részét. Sőt még annak megértését is
megkísérelte, hogy ő, Oktyom – a jövendőből jött vendég. „En-
gem istenre hasonlító emberek küldtek ide. Boldog vagyok,
hogy szolgálhatom őket.” – mondotta.
– Hogyan lehetséges ez? – értetlenkedett Geraj. – Hát lehetsé-
ges más időbe jutni, mint amelyben élünk? Ilyesmiről sohasem
hallottam. Vagy tán mesékkel traktálsz engem?
Az időjáró hajóról, a geodétákról, az időinverzióról mondottak
a szobrásznak csupán rejtélyes ráolvasásféléknek tűntek. De az
elevenen pergő ashabadi videoképek, amelyeket Oktyom Pale-
okronoszkópja vetített Geraj lelki szemei elé, azok meggyőzőek
voltak, és a szobrász azt értette meg belőlük: a véletlen egy em-
berképet öltött félistennel hozta össze.
Az Eufrátesz, vagy ahogy akkor nevezték: a Purattu felső fo-
lyásánál váltak el a szent folyó partján. Az ajándékba kapott sza-
márra felülve Oktyom szomorúan mondotta:
– Örökké megőrzőm emlékedet, barátom. S reménykedem ab-
ban, hogy még találkozunk. Ha késve is, de majd elmegyek Urba,
és igyekszem majd megkeresni téged.
– És hamarosan ott leszel? – kérdezte reménykedve Geraj. –
Jobb lenne, ha velem maradnál. Szívem szerinti emberem vagy.
Oktyom hallgatott. A szobrásznak úgy tűnt, hogy Oktyom ha-
bozik a válaszadással, a pszeudoélő robot azonban tulajdonkép-
pen azt a különös érzést elemezte, amely lényének mélyén szü-
letőben volt, s egyre erősödve hatott – a Gerajhoz fűződő baráti
szeretetét elemezte. Ez az érzés zavarba hozta Oktyomot: ilyen
érzés nem volt beprogramozva az agyába… Ez az érzés emocio-
nális rendszere önfejlődésének törvénye szerint mintegy önma-
gától született meg. És bizony nem kis erőfeszítésébe tellett az
elnyomása. „Nem, érzelmeknek nem engedelmeskedhetsz! –
suttogta parancsolóan a számítógépes agy az alteregónak. – Ez
messzire vezethet. Nem gondolhatsz másra, csak a Központtól
kapott feladatodra!”
– Nem tehetem, tisztelt barátom – mondotta határozottan Ok-
tyom, a kérést elhárítva. – De okvetlenül megkereslek majd Ur-
ban. Most azonban vár a munkám. Ég áldjon!
A szobrász hevesen átölelte:
– Várlak! És óvjanak téged a te és az én isteneim.
A Szindzsaru-völgyben végrehajtva azt a néhány egyszerű fel-
adatot, amellyel Iszma-El bízta meg, Geraj helyet váltott magá-
nak egy kalmárhajón, és lehajózott az Eufráteszen. Egy hét eltel-
tével kilépett a folyó bal partjára – vagy háromórányi járásra
volt Urtól. Hogy teljesebben kiélvezhesse az Etemenigurával
való első találkozás örömét, úgy határozott, hogy keletről lép be
a városba, akárcsak azok az utazók, akik a sivatagon keltek át,
mielőtt az Áldott földet elérték volna, az Idiglat (Tigris) és a Pu-
rattu között elterülő földet.
Geraj már nagy utat bejárt, de Ur csak nem tűnt szeme elé.
Csak távolból, a déli ég ködfátylában csillant fel valami a látóha-
táron, ami a bíbor és az égszínkék különböző árnyalataiban vil-
lódzott. A nap egyre magasabbra hágott, és úgy égetett, mint az
izzó zsarátnoktartó. A szobrász palástja aljával betakarva fejét
szidta, egyre csak szidalmazta, önnönmagát: „Bah, bolond! Így
csak megsülhetsz, de sehová sem juthatsz el. Mire gondoltál,
amikor útnak indultál?” Jó fél órát vánszorgott, fáradtságtól
botladozva, amikor végül datolyapálmák koronái tűntek fel. Az
unalmasan egyhangú, szárazságtűrő füvek csomói és bogáncs-
bokrok borította szürke-sárgás síkságot legelők és szántók, rétek
váltották fel. Mandulafák szépen ültetett soraival váltakoztak.
Jobbról és balról dinnyeföldek, csatornák, len- és lencseföldek
húzódtak. A levegőt rózsa- és aloéillat töltötte be. „Üdvöz légy
Áldott ország! – mondta magában meghatottan Geraj. – Hát
mégis megláthattalak.”
 Azután a ligetek fölött, az Eufrátesz nádcsónakokat ringató
kék szalagja mögött, hatalmas tarka sziklaként felmagaslott Ur
város zikkurrátja.
– Dicsőség néked, óh Etemenigura! – kiáltott fel Geraj, elragad-
tatásában örömkönnyeket törölgetve arcáról.
Régi álma valósult meg e pillanatban.
Etemenigura lépcsőzetesen emelkedő hegye mintha csak lebe-
gett volna a hőségtől remegő levegőben. A csúcsán vakítóan ra-
gyogott a templom aranyos kupolája, falai kék tűzben lángoltak.
A zikkurát két alsó terasza fekete volt, a harmadik és negyedik
vörös, mint maga a föld, amelybe beleeresztette gyökereit. A te-
raszokra telepített, zöld lakk-ként ragyogó pálmák és tarka virá-
gok a színek és színárnyalatok szimfóniájaként harsogva kiraj-
zolódtak a fekete, vörös és kék háttérből. Az Etemenigura hatal-
mas, tömege elegánsnak, könnyednek tűnt. – Lágy ívekben az
építmény központja felé futó vonalai tökéletesek voltak. A te-
kintet önkéntelenül is a csúcs felé siklott, az Etemenigura mint-
ha csak a mennybe emelkedett volna, úgy lebegett a hőségtől
szinte csengőn reszkető levegőben.
A szobrász az égvilágon mindenről megfeledkezett, miközben
ezt az építészeti csodát szemlélte. Óvatlanságában majdnem
napszúrás érte. Végül magához tért, s észbe kapott, majd elván-
szorgott a datolyapálma-ligetig, és elrejtőzött a fák árnyékában.
Ott azonban dühös darazsak vetették rá magukat. Fullánkjukat
kezébe, testébe, homlokába szúrták. Úgy érezte, izzón tüzes tűk
hatolnak húsába. Végül is menekülnie kellett a ligetből. Kezével
csapkodva, önmagát szidva szaladt elő a fák közül: „Jaj! Én osto-
ba, miért is mentem oda? Ezek a férgek…”
Egyre közelebb ért az Eufráteszhez, és az Etemenigurának
újabb és újabb oldalai bontakoztak ki szeme előtt. A szobrász új-
ból és újból elgyönyörködött az építményben, a darázscsípések
okozta fájdalomról is elfeledkezett. „Ó, te vizekmosta város! – is-
mételgette némán a sumer himnusz szavait. – Te megingatha-
tatlan bika, az ország gazdaságának alapja, te… Szent Ur!”
Egyre gyakoribbá lettek a falvak, és szélesedtek a szántóföl-
dek. Emberek százai dolgoztak a csatornák mentén és a földe-
ken. Göcsörtös, munkában eldurvult kezük szakadatlanul moz-
gott. Az utat elgyötört, rongyos rabszolgák építettek, olyan cafa-
tokban, amelyek nem védelmezik meg gazdájukat a napsugár-
zás dühöngő áradatától. A hajcsárok nem fukarkodtak a verés-
sel, szorgalmasan csépelték az embereket botjukkal, korbácsuk-
kal. A szobrász földbe cövekelt lábbal bámulta ezt a látványt. A
szabad vidékek a számára megdöbbentően különös volt ez. „Ó,
Etemenigura… – gondolta keserűséggel Geraj, nagyon megsaj-
nálva a rabszolgákat –, milyen csalóka a te szépséged! Igen, szép-
ségedből béke árad, de körülötted, Etemenigura, a kegyetlenség
tengere hullámzik. Te a dicsőség sugaraiban sütkérezel, de az
emberek elsenyvednek az elviselhetetlenül nehéz munkától, és
pirkadattól napnyugtáig nem egyenesíthetik ki meggörbített
hátukat. Elhullanak az éhségtől és a kimerültségtől. Óh, Eteme-
nigura! Miért is igyekeztem ide?! Óh, Homok jóságos szellemei!”
A falu néptelen utcáin elhaladva a fazekasok, az olajütők és a
gabonaőrlők mellett, eljutott a révig, majd hamarosan rátért a
királyi útra. Geraj már messziről látta, hogy mennyi ember nyü-
zsög itt, hány kereskedőkaraván halad az úton. Íme, sietve igye-
kezett Urhoz egy futár, dühödten hajszolva szekerét vonszoló
szamarát. A porlepte karaván lassan bandukolt, alig vonszolta
magát, biztosan távolról jöttek, talán Haltamtiból vagyis Elam-
ból. A szobrász szurokfekete hajfürtöket, izzadtságborította és
sáros, fér as arcokat látott, majd meghallotta a hangjukat is…
Az Etemenigurán álló templom lazúrkékje olyan ragyogóan kék-
lett, mint az Idiglat mentén nyújtózó sivatag ege. Juhnyájak, te-
héncsordák vonultak porfelhőben, a hajtók botjukkal űzték a
város felé a jószágokat. Súlyos tömegként haladt el mellette a
pajzsos, dárdás, tollforgós, rézsisakos harcosok osztaga. Feltűnt
neki a harcosok széles arca, hatalmas orra.
Geraj a parasztok tömegébe keveredett. Ezek alighanem a vá-
rosi piacra törekedtek, miután átkeltek az Eufrátesz nyugati
partjára. Valamelyik falu határát érte el végül. Alacsony, agyag-
ból és nádból vert kunyhók, nádfüggönyök, poros utcácskák… A
trágyadombon kaparászó, hatalmas testű vörös kakas felemelte
fejét, s ragyogó szemével gőgösen nézett az idegenre. A keríté-
sen macska ült. Amint megpillantotta Gerajt, hátát felpúposí-
totta, de helyéről nem mozdult. A szobrász elhaladtában játéko-
san a macska szeme közé fújt. Az állat sziszegett, kivillantotta
hegyes szemfogait. Váratlanul vedlett, sovány kutya ugrott elő,
és könyörgően nézve Geraj szemébe, olyan pörgésbe kezdett a
szobrász lábánál, mint egy motolla.
– Barátocskám, magam is éhes vagyok – magyarázta a szob-
rász, ujjával letörölve homlokáról a verejtéket. – A tarisznyám
azonban üres. És iszonyatosan szomjas is vagyok.
A kutya panaszosan felvonyított, és elkullogott. Geraj néhány
lépést tett, s ekkor megpillantott egy öregasszonyt. Egy fészer
alatt ült, fantasztikus mintázatú gyékényt font. Egy pénzt he-
lyettesítő rézlemezért az asszonytól árpalepényt és egy korsó
kecsketejet vett, ezzel sikerült elvernie az éhét. Hangulata is so-
kat javult, noha a hőség ugyanúgy kínozta, mint előzőleg.
Ur kapujához csuromvizesen, izzadtan ért. Kifújta magát, ar-
cáról letörölte a verejtéket. A városi falak árnyékában némileg
magához jött, és nagy kínnal meglazította átnedvesedett ruhá-
zatát. A kaput őrző dárdás harcos éber gyanakvással gyelte,
hogy mit is tesz a jövevény.
– Üdvöz légy, strázsa! – kezdte Geraj. – A katona hallgatott. Ge-
raj meg akarta kerülni, de dárda állta útját. Maga az őr azonban
hallgatott, bár barna szeme egyre kérdőbben nézett a jövevény-
re.
 – Vah, hát hogy is feledkezhettem meg erről? – mormogta a
szobrász. – Baksis?
Két rézlemezt nyújtott a katona felé. Az félrenézett, és elen-
gedte maga mellett Gerajt.
Az Etemenigura hatalmas tömbje jó tájékoztatónak bizonyult
a városban való bolyongása során. A temennuhoz – a paloták,
templomok, raktárak és papi házak negyedéhez vezető utakat és
utcákat vastagon felszórták babér-, tölgy- és datolyapálma-le-
véllel, a levélszőnyegen sáfrány- és tamariszkuszvirágok díszlet-
tek. A szobrász ebből megértette, hogy nemrégiben itt haladt el
a papkirály vezette tarka körmenet, és hogy nem lesz könnyű
dolog bejutnia az Etemenigurába. Ezt egyébként mondták is
neki.
A temennu őrsége hajthatatlannak bizonyult. Geraj ugyan
már messziről kezdte magyarázni az őröknek, hogy mi célból ér-
kezett, mégsem engedték közel. Sőt egyikük, hogy megrémítse,
a szobrász feje fölé lőtt még egy nyílvesszőt is. Ekkor Geraj fel-
mutatott az őrségnek egy ezüsttömböcskét. Az őrök egymásra
néztek, és az, amelyik az előbb rálőtt, eltűnt a kapu mögött. Rö-
vid idő múltán egy göndörített pofaszakállú, ragyogó sisakos,
rövid lábú ember jelent meg Geraj előtt. Külseje tekintélyt pa-
rancsolt. Geraj magában gúnyosan elmosolyodott az ember lát-
tán: „Óh, milyen pö eszkedő! Biztosan ő az őrség parancsnoka.”
– Hát neked mi kell, te bagoly? – kérdezte gorombán a tiszt.
A szobrász hallgatott, barátságtalanul méregette a parancsno-
kot.
– Látom, hogy idegen vagy a városunkban, és nem is sejted,
hogy ki lakik ott? – ezzel az Etemenigura felé biccentett, amely
fekete-bíbor-kék emeleteit magasan kiemelte a temennu falai
közül.
– De tudom, tiszteletre méltó tiszt uram! – jelentette ki hango-
san a szobrász. – Engem Iszma-El, a hatalmas fejedelem küldött
Idi-Narumhoz. Bizonyosan hallottak már Iszma-Elről?
 A parancsnok arca meglágyult, noha lerítt róla, hogy életében
sem hallott semmi Iszma-El uralkodóról vagy vezérről. Azonban
Idi-Narumot, a papkirály unoka vérét, aki egyben a templom
főpapja volt, annál jobban ismerte.
– Rendben van, várj itt! – mormogta kegyesen.
Később megjelent egy óriás termetű etióp, és Gerajt odakísérte
az Etemenigurához. Hosszú ideig tekeregtek lakóházak, kicsiny
templomok között, belső folyosókon, kis udvarokon mentek át,
majd az erődfal mentén vitt az útjuk. Különösen kitűnt fény űző
gazdagságával az a templom, amelyet Ningalnak, Nanna isten
hitvesének tiszteletére emeltek. Geraj csodálkozástól elkereke-
dett szájjal, hosszan bámulta pompás falpilléreit, burkolatának
fénylő lazúrját, lágy, légies formáit.
A hatalmas afrikai a zikkurrát első teraszán megállt, s kezével
felfelé mutatva utasította Gerajt:
– Menj csak egyedül innen tovább! – Idi-Narum a templomban
van. Vedd ezt a jelvényt, és függeszd a kebledre.
Ezzel a szobrásznak egy ezüstlemezkét, egy pecsétet adott át,
amelyen háromfejű kígyó volt a jel.
Geraj hosszú ideig kapaszkodott felfelé a rózsaszín homokkő-
ből épített védőfalú lépcső széles fokain, megcsodálta világos
szürke kőből faragott ülő oroszlánjait, a lépcső ékességeit. Úgy
ment, mintha álmában járna. Az Etemenigura varázslatos kert-
ként tárult elé. A teraszok medencéiben hófehér lótuszfejecskék
villogtak. A résekben lonc nőtt. A virágok balzsamos illata töl-
tötte be a levegőt. Sűrűn ért rácsos védőtetők alá. Ezeket boros-
tyán és zászpa futotta be. Gerajt egész idő alatt a zikkurrátról
csörgedező víz melodikus zaja kísérte. Csengő hangon csörge-
dezve szaladt a víz a csatornákon és a kő vízvezetőkben az Ete-
menigura vastag falaiba vágott lőréseken át az Eufrátesz felé.
Már majdnem elérte a zikkurrát tetejét, amikor egy pazar
szépségű terembe lépett. Itt mozdulatlan szoborként álló harco-
sok – a „bikák” állták útját kardjukkal, dárdájukkal. Hallgatag
gyanakvással kísérte tekintetük Gerajt, de mást nem tettek. A
keblén viselt jel utat nyitott előtte… A hűvös félhomályban Ge-
raj hol művészkéz véste mélydomborműveket pillantott meg fe-
kete grániton, hol szépen faragott vörösfapaneleket. Míg ezek-
ben a műremekekben elgyönyörködött, nem vette észre, hogy
mikor is lépett oda hozzá egy vékony karjain csörgő karperecek-
kel ékesített hölgy. Koromfekete hajfürtjei nyakára és vállára
omlottak. Nyakéke szikrázott, s hajában, mint harmatcsöppek a
napsugárban, topázok villogtak. Gőgös tekintete végigmérte a
szobrászt, majd alt hangján ezt kérdezte:
– Ki vagy és honnan, jöttél? Nem hasonlítasz az Áldott ország
lakóira.
Gerajban egy pillanatra fennakadt a szó, olyan csodálatos volt
arannyal hímzett gyapjúruházatábaan ez az ismeretlen asszony.
A hajfürtjeit széles aranyszalagok ékesítették, aranylevelek és
kékesfehér üvegpaszta szirmú virágok. De minden drágakőnél,
ékességnél csodálatosabb volt a szeme, ez a csak ritkán található
kékeszöld, elgondolkozó, nyugodt tekintetű szempár. Az
asszony le nem vette róla tekintetét, amíg a szobrász beszélt. Ge-
rajnak úgy tűnt, hogy ez a szempár bátorítóan néz rá, melegsé-
get árasztva sugárzik felé. „Eh, káprázat, káprázat!… A félelem
láttatja így” – gondolta.
Amikor Geraj elhallgatott, az asszony ezt mondta:
– Emlékezetembe véstelek. És megtalállak, ha szükséges lesz –
és ezzel fenséges méltósággal elfordult, és eltűnt a félhomály-
ban.
Idi-Narumot a templomfalba vésett egyik tágas falmélyedés-
ben találta meg végül is. Testes, hatalmas fejű fér üldögélt itt a
fekete fából faragott, sötétvörös báránybőrrel bevont padon.
Éles vonásai ragadozó jelleget árasztottak, míg ennek különös
ellentmondásaként magas homlokából és szúrós tekintetű, sö-
tét szempárjából rejtett bánat áradt. A szája azonban minden-
ben megfelelt a „zikkurrát tigriséről” szőtt elképzeléseknek. Idi-
Narum megjelenése tekintélyt árasztott. „Csupán ilyenek ural-
kodhatnak a skorpiók ama fészkében, amelyet Etemenigurának
neveznek” – gondolta a szobrász, miközben mélyen meghajolva
üdvözölte a keresett nagy urat.
Idi-Narum végigmérte tekintetével az idegent, és mély bari-
ton hangján ezt kérdezte:
– Ki vagy? Jöjj közelebb.
Geraj előrelépett, és ismét meghajolt:
– A nevem Geraj. Íme Iszma-El levele – és átnyújtott egy
agyagtáblácskát.
Idi-Narum elolvasta az ékesírásos szöveget, s felemelte tekin-
tetét.
– Egészséges-e az urad, Iszma-El? Egészen atal volt, amikor
megismertem, akkoriban Urban vendégeskedett. Ezek az idők
azonban az én ifjúságom napjai is voltak…
– Egészséges, legbölcsebb uram, és erős városon uralkodik.
Idi-Narum némi töprengés után megkérdezte:
– Miért hozzám küldött Iszma-El, és miért nem az Áldott or-
szág királyához?
– Ezt nem is sejtem, legbölcsebb uram. Azt gondolom, azért
küldött, hogy téged szolgáljalak, és tudásra tegyek szert.
A pap elégedett volt a válasszal, elmosolyodott, noha szemé-
ből továbbra is hideg fény áradt.
– És mit tudsz te? Mire vagy képes?
– Kezemben van annak művészete, hogy miként kell elevenné
tenni a halott köveket, az elefántcsontot és a nefritet. Iszma-El,
a hadvezér-király megbízott azzal a feladattal, hogy ékesítsem
fel a Hold-istennő szentélyét. És még ismeretesek előttem az or-
voslás titkai is. Jól ismerem a csillagképeket is.
Idi Narum gúnyosan elmosolyodott.
– Hát éppenséggel nem lehet túlságos szerénységgel vádolni
téged, szobrász.
– Igazat mondok uram! – bizonykodott Geraj.
 – Rendben van, majd meglátjuk. Menj Tirsza paphoz. A temp-
lom mellett fogsz élni.
Biz sok holdhónap telt el addig, amíg Gerajnak sikerült meg-
szereznie Idi-Narum vonzalmát. A királyi unokatestvért külö-
nösen azzal a tudással ragadtatta el, amivel az Idi-Narumot
gyötrő gennyes keléseket gyógyította. Geraj ezt a művészetet a
Kopetdag előhegyeit lakó őseinek köszönhette. Ők voltak kiváló
ismerői a gyógyító főzeteknek. Hamarosan Ur pap-királya is tu-
domást szerzett a Kaszpok-tengeren túli földekről jött orvosról
és Gerajt kinevezte udvari orvosának, és a „király barátai” köze
is besorolták.
A király megengedte Gerajnak, hogy legkedvesebb munkájá-
vál – a kőfaragással foglalkozzon. Sőt, egy fél esztendőt Urukban
is eltöltött, ahol a Sumer-dinasztia uralkodóinak sírboltját éke-
sítette. Királyi mestereknél tanulta a templom- és a zikkurrat-
építés művészetét. A főépítész pedig így tett róla jelentést a ki-
rálynak:
– Hatalmas uralkodó, a Kaszpok-tengerén túlról jött jövevény
méltó arra, hogy az Etemenigurát ékesítse, mivelhogy túlszár-
nyalta tanítványaimat, és hamarosan majd engem is túlszár-
nyal.
– Akkor hát foglalkozzon ezzel – parancsolta a király. – Fel kell
újítania és ékesítenie kell Etemenigurát és Ningai istennő temp-
lomát az örökkévalóság számára! – És örökkön örökké ezt kell
tennie!
Az Áldott ország királya a következő üzenetet küldte Iszma-
Elnek: „Üdvözletemet küldöm neked Idi-Narum barátja és tisz-
telője! Elégedett vagyok az ajándékoddal! Geraj – kiváló orvos és
szobrász.” Külön futár vitte ezt a levelet Urkatba, Geraj rejtélyes
úton szerzett tudomást e „királyi kegyről”. Egy ízben, amikor a
templom melletti kamrácskájában szunnyadt, az ágyfüggönyt
hirtelen egy kéz húzta el, és egy ékesírásos táblácskát tett az
alvó szobrász ujjai közé. A fér , amint kinyitotta a szemét, ezt
olvasta: „Hamarosan hívatlak. Örvendezz: a király örökre itt tart
az Etemenigurán.” Geraj felugrott, eltolta az ágyfüggönyt – sen-
kit sem talált. „Ki tette kezembe ezt a táblát? Tán csak nem tőle
kaptam?! Miért gondoskodik rólam ilyen nagyon?” Elfogta a ré-
mület, amint azokra gondolt, akik teljesen titkos életet élnek az
Etemenigurán. Egy belső hang gyelmeztette is Gerajt: „Feled-
kezzél el a bűvös szépségről! Ne törekedjél felé! Ne feledd, hogy
te ki vagy, és azt sem, hogy ki ő. Ne rohanj vesztedbe!”
A tehetséges szobrász híre messze túlszárnyalt az Áldott or-
szág határain. Tudomást szereztek róla a fáraók földjén, Büb-
loszban, sőt követeik útján arra kérték Ur királyát, hogy engedje
át nekik a mestert. Geraj pedig aggódva gondolta: „Ez bármelyik
napon megtörténhet. Mit tegyek? Hogyan szabadulhatnék Ur-
ból?” Nem látván a szökés lehetőségét, lassanként elkeseredett,
kétségbeesett…
És ekkor hirtelen, váratlanul megjelent Oktyom! Sok holdhó-
nap múlt el, mióta elváltak. És most, mintha csak a levegőből
lépne elő, a falmélyedésben üldögélő Geraj előtt hirtelen megje-
lent Oktyom.
– Vah-vah! Oktyom barátom!? Hát te vagy? Örülök, mennyire
örülök – mormogta a szobrász magához ölelve Oktyomot. Ujjai
megérezték Oktyom kőkemény, rugalmas izmait. Honnan is
tudhatta volna Geraj, hogy a mesterséges fehérje sokkal erősebb
a természetesnél?
– És én is örvendek, hogy láthatlak – válaszolta kedveskedve
Oktyom. Egy ideig fürkészően nézte a szobrász arcát, s megkér-
dezte:
– Valami nyomaszt, barátom. Mi nyugtalanít?
– Baj van, Oktyom… – mondotta halkan Geraj. És a függönyt
elhúzva előbb meggyőződött arról, hogy senki sem hallgathatja
beszélgetésüket. A papok Éa oltáránál, a távolban imádkoznak. –
Ur királya úgy határozott, hogy örökké itt tart engem az Eteme-
nigurán. Nem láthatom meg többé szülőföldem hegyeit, ho-
mokját!
Oktyom sokáig hallgatott, töprengett. Azután rejtélyesen csak
ennyit mondott:
– Az élet, a létezés telve van ismeretlenséggel. Biztos vagyok
abban, hogy segítségedre lehetek.
– Hát lehetséges ez?! – kiáltott fel örvendezve Geraj.
– Bízd rám magad. De addig dolgozz. Azt azonban ne feledd, az
Etemenigura mestereinek művészete nem marad el a fáraók or-
szágának építészetétől. Itt ilyen városok épülnek, mint Ur, Uru-
ta, ott pedig megépítették a százkapujú Thébát, a piramisokat,
amelyek olyan örökkévalók, mint maga az idő, a Nílus-völgy
templomait és palotáit… – Oktyom elhallgatott, valamin eltöp-
rengve, megismételte gondolatát. – A létezés váratlanságokat
rejt.
Néhány holdhónap elteltével a zikkurrát teraszai a papok kiál-
tásait visszhangozták:
– Sírjatok, gyászoljatok, Áldott ország ai! A nagy király meg-
halt! Éa isten magához hívatta! Mindannyiunk bánatára, akik
élünk!
A hír Oktyomot az Urukba vezető útján érte. Az öntözési rend-
szert kívánta tanulmányozni. Vissza kellett tehát fordulnia. Ő
ugyanis nagyon is jól tudta, hogy a király halála mivel fenyegeti
Etemenigura sok-sok lakóját, köztük Gerajt is. „A létezés ellent-
mondásos – töprengett, miközben szinte megszállott hevesség-
gel, hajszolva evezett. Csónakja, amelyen az Eufráteszen hajó-
zott, csak úgy ugrált a hullámokon. Igen, az természetes, Éa, il-
letve Enki szereti Ur isteni királyát. De azért a papokat, Éa szol-
gáit nem lehet gyelmen kívül hagyni. Akár a fejem is kockára
tehetném: biztosan az unokaöccse, Idi-Narum segítette az isten-
királyt ilyen hirtelen eltávozni. Hogyan menthetném meg Ge-
rajt? Mit találhatnék ki?”
 A szobrász a datolyapálmákkal beültetett negyedik terasz fül-
kéjében állt és szakadatlanul lefelé nézett az udvaroncokra. Az
első teraszról a harmadikra, a király fekhelyéhez lépdeltek hár-
fakísérettel.
A temennu vastag falai mögött forrongott, háborgott a szent
Ur. Közeledett az este. Az Idiglat-Tigris mögötti sivatag forró
szele elcsitult. Panaszos hangok hallatszottak az Etemenigurát
körülfogó közeli utcákból. A városlakók tömegei kezüket magas-
ba emelve sokszólamú kórusként kiáltoztak:
– Miért mentél el tőlünk, hatalmas király?!
– Mit tehetünk mi, akiket életben hagytál?!
Az előkelőségeket rabszolgák hozták hordszéken az Eteme-
nigurához. A szobrász bíborszínű, rózsaszínes, lilás és kékes ár-
nyalatú gyapjúköpenyeket látott, drágakövek szikráztak rajtuk.
Súlyos léptek zaját hallotta, Idi-Narum jelent meg, s hirtelen
vállon fogta Gerajt:
– Hagyd el sietve Urt! Hamarosan felkel a hold, kezdődik a te-
metési lakoma. Akkor már elkéstél!
Idi-Narum zihált, kapkodta a levegőt. Biztosan szinte szaladt,
amikor sietett Gerajt gyelmeztetni. Királyi, tekintetű arca ko-
mor volt, aggodalmaskodó.
– Miért lesz késő? – kérdezte nem is gondolkodva Geraj.
– Innen a hold felkelte után már nem lehet elmenni. Vala-
mennyi lépcsőt lezárják a király katonái – magyarázta Idi-Na-
rum.
– De te uram? Hiszen te…
– Igen, itt maradok. Miattam ne aggódj… – Idi-Narum ajka rej-
télyes mosolyra görbült. – Te viszont halálra szánt vagy – s vad
erővel megszorította Geraj vállát. – Te – „a király barátja” vagy,
tehát követned kell őt Éa lakhelyére… Menekülj az Etemenigu-
ráról, amíg még van rá időd!… Két nap múlva azonban térj
vissza hozzám, hiszen értékelem a tudásodat! Íme a jel… – a ki-
rályi unokaöcs ezzel egy aranypecsételőt nyújtott át a szobrász-
nak.
Geraj eltolta Idi-Narum kezét.
– Te, uram, rokona vagy a királynak. Tehát ugyancsak utána
kell menned?
– Én nem a királyt szolgálom, hanem Éa istent! – mondotta
megvetően Idi-Narum. – Nekem kell arra késztetnem minden-
kit, akit csak illet, hogy kiigya a halál italát.
– De végül is neked is követned kell a királyt. Nemde?
Idi-Narum hallgatott, kezébe szorítva a pecsételőt. A titkára
gondolt: Íme eljött az én napom. Sikerült elküldenem király bá-
csikámat Éához. Cukrozott mandulával álcázott nom, de gyors
hatású méreggel… Most azonban a legnehezebb feladattal kell
megbirkóznom: meg kell őriznem az értelmet és vért felkavaró
Inniru királyné életét! Hiszen azt ígérte, hogy a feleségem
lesz!…
Maga előtt látta az asszony gyönyörű arcát, fülében még ott
zengett a királyné mély, rekedtes hangja: „Közösen fogunk ural-
kodni.” Idi-Narum megcsóválta fejét: „Nehéz dolog megmenteni
téged Inniru, a felejtés kelyhétől. A bormerítő, a pohárnok pap
nem az én emberem. El sem tudom képzelni, hogy kinek is szol-
gál. Még nem sikerült félretennem.”
És most gyötrődve töprengett, az Etemenigura lábánál díszlő
ligetre meredve. Ott száz meg száz félmeztelen rabszolga dolgo-
zott. Sietve emelték a királyi temetkezőhelyet – néhány tágas
kamrát ástak a talajba, ferde folyosókat, fülkéket. A csákányok
tompa hangon csapdostak, vöröslő porfelhő emelkedett a ma-
gasba, villogtak a kezek, a kapák, az ásók. Alighogy a rabszolgák
elkészítettek egy kamrát vagy folyosót, amikor a rikító vörösru-
hás szolgálólányok sietve ráterítették a színes gyékényeket a
nedves talajra. A felügyelők hajszolták a kimerült rabszolgákat,
hiszen a halott király ugyancsak siet.
 A király fekhelye körül tolongó előkelőségek és udvaroncok
tömegét nézve Geraj megvetéssel gondolta: „Mit is éreznek ezek,
mi lakik a lelkükben ebben az órában? Íme bőségben, gazdagon
éltek, édeset ettek, ittak, gyötörték a rabszolgákat s a szegénye-
ket, arra kényszerítették őket, hogy zikkurrát-hegyeket emelje-
nek, templomokat, palotákat. Most pedig alázatosan mennek a
nemlétbe, miután a halotti toron kiisszák a felejtés kelyhét! Os-
tobák! Vagy számukra a halál is ünnep? A szabad pusztaságok -
aként nem értette meg – pontosabban megfogalmazva –, nem
fogadta el az Áldott ország komor szokását, elítélte a két folyó
köze félénk népét. Hogyan lehetséges elviselni ekkora gonoszsá-
got, és még csak kísérletet sem tenni arra, hogy felkeljenek har-
colni a szabadságukért?
Idi-Narumra sandított: „De hiszen te, legbölcsebb uram, nem
vagy olyan buta, mint ezek a díszes ruházatú ürük, hogy a ki-
rályt szolgáld. Az bizonyos, hogy te nem hajtod fel engedelme-
sen a felejtés kupáját. Te élni akarsz, hogy bácsikád helyett ural-
kodhass, nemde? Sőt még arról is ábrándozol, hogy feleségül ve-
heted Innirut… Azt az úrnőt, akivel az első napon találkoztam.
Ez az asszony sötét játékot játszott velem. Nem, meg kell tud-
nom, hogy mivel is végződik ez az egész.”
– Itt maradok az Etemenigurán – jelentette ki határozottan
Geraj. Idi-Narum magához vonta, és kegyetlen hangon ezt kér-
dezte:
– Szomjazod tán a halált?
– Tanulmányozom a király és a szokások akaratát – felelte gú-
nyosan a szobrász.
Idi-Narum bosszankodva csapott a csípőjére, kelet felé for-
dult, az égen már ott függött a hatalmas, rézszínű hold, felé
nyújtva kezét, csak ennyit mondott:
– Ó istenek! Ez egyszerűen hülye!
Lent felcsendültek a hárfák ünnepélyes hangjai, és máris fe-
leltek nekik a fuvolák. Kimérten dübörögtek a dobok, énekelni
kezdtek az orrhangú kürtök. A királyi fekhelyhez vezető lépcső
mentén felgyúltak a mécsesek és fáklyák. Az udvaroncok vál-
lukra vették a királyi fekhelyet, amely egyben ravatal és koporsó
is volt, és az a levegőben úszva elindult, lazurit és arany beraká-
sai fel-felcsillantak a fényben. A papok kórusa így énekelt:

Óh, urunk királyunk, eltávoztál Éa birodalmába!

Ó, Áldott országunk oroszlánja, miért hagyod el Urt?

Az udvaroncok lassan, óvatosan lépkedtek a királyi fekhely sú-

lya alatt görnyedezve. A szobrász a lépcsőhöz lépett, hogy bele-
olvadjon ebbe az élő folyamba, amely a széles lépcsőfokokon
áradt lefelé, és arra kúszott, ahol a fáklyák fényében arany- és
ezüstékességek csillogtak, meg a sisakok csiszolt reze, kopják és
nyakékek gyöngyei villogtak… Idi-Narum elállta a szobrász út-
ját.
– Hová mész, te őrült? Állj meg! Nem, kényszerítlek arra, hogy
engedelmeskedj. Az embereim zsákba kötnek téged, és a mo-
csárba hajítanak a kígyókhoz és a piócákhoz, ha nem engedel-
meskedsz. Nem, ez nem lesz olyan édes halál, mint ami a halotti
toron részt vevőkre vár, amikor nem is tudod, hogy mérget vagy
álmot hozó italt ittál-e!
– Minek meneküljek? – mondotta komoran Geraj, elnézve Idi-
Narum mellett. – Nem adatik meg minden közönséges halandó-
nak, hogy az Áldott ország királyának temetését láthassa. Itt
maradok. De az embereid majd bort adnak nekem, és nem a fe-
lejtés italát!
Leszálltak a második teraszra, és Geraj magában mosolygott.
„Igen, Idi-Narum, te ravasz vagy, de én sem vagyok akárki. Inni-
ru királyné nem lesz a tiéd. Gyanakodva nézett a királyi unoka-
öcsre. Geraj visszagondolt arra a félhomályos teremre, ahol elő-
ször látta meg Innirut. Olyan volt, mint az Eufráteszben ringa-
tódzó lótuszvirág, mint a nap és a hold! Vajon merészelhet-e ő,
az egyszerű állattenyésztő a álmodni róla! Inniruval való
együttlét – boldogság. De hogyan is feledhetné el a hazáját? Sok-
szor álmodott a Kaszpok-tengerének zöld vizéről, a hazai sztyep-
pekről, hegyekről. Itt, az Etemenigurán pedig úgy érezte magát,
akár a tömlöcben. Geraj nem tudta, hogy Inniru segítette Idi-
Narumot abban, hogy a hitvesét Éához küldje. A király unoka-
öccse pedig arról álmodott, hogy majd feleségévé teszi a szépsé-
ges asszonyt, és azt ígérte, hogy megszabadítja a felejtés italától.
De… az álnok Inniru megvásárolta a bormerítőt, a pohárnokot,
hogy bor helyett a halál italából adjon Idi-Narumnak. Hiszen
egyedül akart az Áldott országon uralkodni.
A kelő nap sugarai megérintették a zikkurrát csúcsán levő
templomot, és a szobrász mindenről elfeledkezett. Hányadszor
gyönyörködött már az Etemenigurában. A ferdén hajló falak-
ban, amelyek a teraszok szélét emelték, a lágy hajlatokban, a ha-
talmas piramis kidomborodó oldalú alapzatában. Mindez
együtt azt az illúziót, szülte, mintha a templom a csúcsával az
eget verné, az Éa isten egyenesen leszállhatna az égbolt szilárd
kékségéből az imádkozóhoz.

Vállával szorosan Oktyomhoz szorulva a szobrász ott ült a „ki-

rály barátjai” sorában – a fő temetkezési kamrában. És még min-
dig nem akarta elhinni, hogy barátja ismét vele van, hogy ő is
ott van. Oktyom éjszaka jelent meg kamrájában, mintegy egy
órával korábban, mint ahogy Idi-Narum felkereste Gerajt. Ok-
tyom most is úgy jelent meg a szobrász sötét cellájában, mintha
a levegőből lépett volna elő. Geraj rémülten ugrott fel. Oktyo-
mon papi köntös volt ugyan, amilyenben a sok-sok pap sürgött-
forgott a zikkurráton.
– Visszatértél barátom? – suttogta Geraj. – Rossz idők jöttek az
Etemenigurára. Igazat szóltál: a létezés valóban váratlanságokat
rejt. A király hirtelen elhunyt! Vagy tudsz erről?”
 – Igen, mindent tudok, barátom. Azt is tudom, hogy téged ha-
lál fenyeget. Segítek rajtad.
– De hogyan?
Oktyom csak ennyit mondott rejtélyesen: – Meglátod, csak
mindenben hallgass reám. De most eredj. Hamarosan kezdő-
dik… Én is ott leszek.
Idi-Narumnak még sikerült közölnie a szobrásszal: „Menj oda
a bormérőhöz. Papi tunikát visel, fekete szegélyest. Bátran idd
ki! A kupában bor lesz, nem pedig a feledés itala. De tégy úgy,
mintha holtan esnél össze. Azután a papjaim kivisznek majd a
kriptából.”
…A ferdén futó folyosón hárfások, énekesnők, táncosnők, ud-
varhölgyek, szolgálók gazdag, tarka menete haladt. Utánuk a ki-
rály hadvezérei és testőrei, hivatalnokai. A szekereket és kétke-
rekű harci szekereket húzó szamarakat és bikákat rabszolgák ve-
zették. A szolgák a fő temetkezési kamrát megrakták háztartási
eszközökkel, ládákkal.
A harcosok teljes fegyverzetben foglalták el helyüket a király
sírboltjánál. A királyi sírkamra félhomályában csendes zene
meg asszonyi karének hangjai áradtak, a siratóasszonyok szív té-
pően kiáltoztak.
Megkezdődött a halotti tor. Idi-Narum komor szoborként ma-
gasodott, a király sírboltjánál. A hordszékének rikító színű
mennyezete alatt ült Inniru. Bíbor ruháját úgy elborították a
drágaságok, hogy azt sem lehetett megállapítani, miből is szőt-
ték a ruha kelméjét. Elektrumból és aranyból vert nyakéke, gyű-
rűi, függői, fülönfüggői csillogtak, szivárványlottak. Inniru
büszkén felemelt fején aranykoszorúkból való koronát és magas
fésűt viselt.
Hangosan énekeltek a hárfák, tompán és gyászosan dübörög-
tek a dobok. A atal táncosnők teste vonaglott, s szinte úszott a
tánc sodrában. Az egyiknek, mintha testére ragasztották volna,
fekete kígyó fonta át csípőjét. Az udvari siratóasszonyok üvöl-
töztek, és ügyetlenül bár, de megismételte kiáltásukat a testőrök
– a „bikák” kórusa. A testőrök egyébként éberen őrködtek azon,
hogy a halálra ítéltek közül egyetlenegy se mulassza el felhajta-
ni kupáját. Az Etemenigura csúcsán váratlan hirtelenséggel fe-
nyegető kürtszó harsant, ezután beállt a csönd. Idi-Narum ma-
gasra emelte súlyos aranykelyhét. Borotvált felső ajka remegett,
tekintetében komor tűz villant. Ur egyszerű népe, tömött fal-
ként fogva körül a király nyughelyét rémülten nézett a főpapra,
a rabszolgák mozdulatlanná váltak, Idi-Narum izgalomtól re-
kedt hangja úgy dübörgött a csöndben, mint a mennydörgés:
– Ideje útnak indulni! A hatalmas király elfáradt a várakozás-
ban.
S egyre Innirura nézve, furcsán kérdő tekintettel, kiitta a ke-
helyből a vörösen aranyló italt. Arcára fagyott mosollyal a ki-
rályné is nagy kortyot nyelt. Idi-Narum egy pillanatig mozdu-
latlanul állt, majd szemebogara a rémülettől kerekre tágult, a
kelyhet kiejtette, térdre zuhant, s elterült. Inniru elsápadva, sze-
mét lehunyva kiitta a kelyhet, és lassan ugyancsak lecsúszott a
gyékényre, majd ujjaival görcsösen a temetési hordágy szélébe
kapott.
Geraj szakadatlanul Idi-Narum arcát gyelte, s végül megpil-
lantotta a főpap félig lehunyt szemében a halálos bánatot. De
hát mi ez? Hiszen Idi-Narum biztos volt benne, hogy mindenki-
nél ravaszabban járt el. Ekkor a király egyik katonája durván
hátba bökte Gerajt. Geraj megfordult: a „bika” arcáról lerítt,
hogy már kiitta a csészéjét. Tekintete homályosan zavart volt.
– A te kupád hol van, szobrász?! Nem láttam, hogy te…
A katona szeme még élt. Könyökére támaszkodott, s úgy igye-
kezett felemelni kardját. Ekkor odalépett, a papi ruhás Oktyom.
Botjával könnyedén eltolta a fenyegető fegyvert.
– Nyugodj meg, és halj meg békével – szólt a katonának. – Lá-
tod? Most jött el az ő sora, én adom az italát.
 Ezzel merített egy kupányit a nagyobb katlan mögött álló ki-
sebbik rézkatlanból.
– Idd ki, király barátja, igyál az örökkévalóságra – szólította fel
az italmérő a szobrászt, de halkan odasúgta: – Ne félj! Ellenőriz-
tem, ez bor.
Geraj zöldesbarnába játszó bőre szinte elkékült az izgalomtól.
De azért kiitta. Oktyom rázuhant, s felüvöltött.
– Ess el! Mintha halott lennél. Figyelnek bennünket azok a ka-
tonák, akik a király sírját körülveszik. E-ej, hát ez mi? Feltámadt
a király…
Egy szempillantás alatt minden megváltozott… A fuvola
szaggatottan felsírt; a atal fuvolás halálos bánatában földig
hajolt. Ott hevertek egymás mellett sorban a táncosnők, Idi-Na-
rum papjai, testőrei, hárfásai, siratóasszonyai. A sírhelyet körül-
vevő rabszolgák és városlakók, akiket megdöbbentett a király
feltámadása, nyugtalankodni, izegni-mozogni kezdtek. Ilyenről
nem szóltak a hagyományaik! Miért tért vissza a király? Tán
nem fogadta be őt Éa isten?!
A király átható kiáltása törte meg a csöndet:
– Most már tudom, hogy ki az árulóm. Most már tudom. Di-
csőség Éának, aki megmentett ellenségeimtől… Hej őrség! Min-
denkit nézzetek meg jól. – Minden egyest döfjetek át lándzsátok-
kal!!
De hogyan menekült meg a király?! Lám csak, mindenkinek
túljárt az eszén. És mint a villám villant át a szobrász agyán:
„Megszabadult az unokaöccsétől és hűtlen feleségétől is.”
A király megpörgette feje fölött ragyogó királyi pálcáját. Ma-
gukat holtnak tettető katonák tucatjai ugrottak fel e jelre. Min-
denkit sorra átvertek hegyes lándzsájukkal. De megelevenedtek
Idi-Narum előkelő barátai is, a hozzá hű papok is feléledtek. De
még arra sem maradt idejük, hogy a fejüket felemeljék. Kardok-
kal mészárolták őket le. Idi-Narum torkát maga a király verte át
dárdával. A főpap nem mozdult. A király széles arca meglepődé-
sében grimaszba torzult. Azt mondták neki, hogy Idi-Narum a
toron bort és nem mérget iszik. De hiszen ez a szemét pap ha-
lott! Ekkor a felesége hordszékéhez rohant a király. A királynő
gyűlölettől szikrázó, tágra meresztett szemmel emelkedett fel a
gyékényről. A hordszék szélébe markolva feltérdelt, s üvöltött:
– Ki segített neked, te átkozott!? Ó, ha tudtam volna!…
Inniru fejéről letépte koronáját, a nehéz aranyékességgel, tel-
jes erejével a király arcába csapott. A királyné kezében ekkor egy
szögletes kék üvegcse villant meg. Kitépte dugóját, mohón kiitta
tartalmát, s nyomban összecsuklott, visszazuhant hordszékére.
A király a fájdalomtól üvöltve, s a szégyentől vaksin bökdösött
botjával a rabszolgák és a városiak irányába, akik most is a sír
körül álltak a megdöbbenéstől szinte földbe gyökerezett lábbal,
s felüvöltött:
– Mindet!… mindenkit megölni, aki csak látta!
Geraj igyekezett, de sehogy sem tudta lenyelni a torkát fojto-
gató ólomsúlyú csomót. Valami nyögésszerű szakadt ki a keblé-
ből. Fel akart ugrani, a haldokló Inniruhoz rohanni. Ámde Ok-
tyom vaskeze a gyékényhez szorította. Mintha csak harapófogó
lenne, úgy szorította ez a kéz Geraj vállát. Közben bal kezével tu-
nikája redőiből kikereste a kapszulacsomagot, s bekapcsolta az
antigravitációs blokkot. A körülöttük levők számára érthetetlen
módon valami ismeretlen erő a szobrásszal együtt felkapta Ok-
tyomot, és felszáguldott velük a ferde folyosón, ki a szabadba. A
katonák, akik megkísérelték, hogy útját állják, úgy repültek a
falhoz, mintha tollpihék és nem testes fér ak lennének. A király
katonái által lemészárolt emberek nyögése, a kardok csörgése és
a reppenő dárdák süvítő hangja kíséretében Oktyom és Geraj vi-
harsebesen repültek az Etemenigurához… Az üldözők lábdobo-
gása és kiáltozása elmaradt tőlük. Íme, már a zikkurrát csúcsá-
nál vannak! A templom sarka mögül egy „katona-bika” vetette
magát rájuk. Oktyom vállával megtaszította a támadót, mire a
katona legurult a lépcsőn. A blokk nom zümmögése egy pilla-
natra elnémult. Kifújva magát, Oktyom odacipelte Gerajt a te-
rasz széléhez, és így szólt:
– Búcsúzz el az Etemenigurától! És fogjál át szorosabban.
A szobrász letekintett, és rémületében lehunyva szemét
visszahőkölt.
A királyi sírboltnál nyüzsgő katonák és emberek ebből a ma-
gasból bogárkáknak tűntek. Nem ért fel idáig a haldoklók nyö-
gése és hörgése. A gépecske ismét zümmögni kezdett, Oktyom
átölelte a szobrászt:
– Ne félj semmitől!
A hangosan lihegő királyi katonák éppen e pillanatban árasz-
tották el a zikkurrát csúcsát… A saját szemüknek sem akartak
hinni: két egymást szorosan átölelő ember zuhant alá ívben las-
san az Eufrátesz vizei felé. „Valakit magával visz a palotájába a
hatalmas Éa isten” – vélték.
A szobrász alig pihegett, miközben Oktyom kemény kebléhez
simult. Úgy érezte, valóban a feledés italát itta ki, és most már
az Áldott ország isteneinek palotájában lebeg. Ámde ez az égi or-
szág meglepően emlékeztetett a földire. Ugyanazok a datolya-
pálma-ligetek a királyi sírhely körül. És ugyanúgy szaladt az
Eufrátesz, mint azelőtt, egy kissé jobbra pedig az Etemenigura
magasodott. Orra a fű ismerős illatát fogta el, a virágokét és a fo-
lyó hűvös vizéét. A menekülők a súlyos fürtök tömege alatt bó-
koló pálmák csúcsát majdnem érintve elrepültek az Eufráteszig,
majd a folyón is átrepültek. A mini-blokk teljes kapacitásával
dolgozott, de szakadatlanul süllyedtek, egyre lejjebb ereszked-
tek, Geraj még a királyi rabszolgák rémült arcát is megkülönböz-
tette. Ezek a földeket szántották lantszarvú fekete ökrökkel…
Hamarosan elérték a virágokkal teleszórt mezopotámiai sztye-
pét, a térséget tarka szőnyeggé varázsolták a kéküstökű csormo-
lya golyói, a keskeny levelű sárga virágzatok, a bíborló csillagok.
Végül elérték a dübörgő vízesésekkel induló Tigris-Idiglat forrá-
sait. Itt sűrű cédrus-, feketefenyő- és tölgyligetek zúgtak. Íme
Kilikia hegyi völgyei. Hatalmas platánok, ciprusok erdei díszlet-
tek mindenütt… Oktyom északkeletre fordult. A menekülők
nagy nehezen átrepültek Arjasztán havas hegyein, és estére már
a Nagy Sós-sivatag határán voltak. A következő reggel Geraj rá-
ismert zöldellő borostyánnal ékes hazai hegyeire és dombjaira.
A szobrász szinte félholt volt attól, amit átélt, és amikor lába
alatt végre szilárd talajt érzett, elvesztette eszméletét. Oktyom
térítette magához, valami főzetet itatva vele, legalábbis Geraj
így gondolta. „Hány holdhónapja nem voltam szülőföldemen? –
töprengett a hegyeket és dombokat nézve, a szürkészöld hegylá-
bi síkságot, amely a távolban összeolvadt a sivatag homokjával.
– Igen, az idő úgy röppen el, mint a kilőtt nyílvessző! És mégis-
csak fájdalmas, hogy minden milyen gyorsan zajlott le. Ég ve-
led, Etemenigura!….”
– Ne sajnálj semmit – szólt rá Oktyom, a szobrász gondolatai-
ban olvasva. – Te élsz és itthon vagy – ez a legfontosabb!… En-
gem megzavart a király tettetett halála, amely oly sok bajt oko-
zott. Ha nem így történt volna, akkor megmutattam volna ne-
ked – ahogy ígértem is – a százkapujú Mem szt és a fáraók pira-
misait. – Oktyom töprengve forgatta kezében az antigravitációs
miniblokkot. – Ez a holmi alig tudott elhozni bennünket ide. És
ki is merült. Nekem pedig el kellene jutnom Eriduba!
Geraj felugrott, s könyörögve kérte:
– Maradj velem! A sivataglakók testvérként fogadnak majd.
Oktyom nem válaszolt. Hogyan is magyarázza meg a szob-
rásznak a Központ utasítását?
A hegyről meleg szél fújt, a síkság fölött kéklett az ég, és zize-
gett a buja fű. Oktyom késő éjszakáig mesélt az ősi Keleten tett
utazásairól, és a szobrász tudatán a Paleokronoszkóp által sugal-
mazott eleven képek úsztak át. Geraj olyan tisztán élte át a lát-
ványt, és a látomásokat, mintha Oktyommá testesült volna át. A
forró délibábban ott remegett előtte Mem sz az afrikai sivatag
határán… Árbocok és vitorlák erdei szorongtak Dilmun eleven,
nyüzsgő kikötőiben. Azután az óceán közepén emelkedett fel
egy hatalmas hegyes-völgyes sziget.
– Ez miféle föld? – suttogta Geraj, elmerülve az ismeretlen táj
meg gyelésében.
– A Nap szigete – felelte Oktyom. – Ezen olyan nagy majmok
élnek, melyeknek termete vetélkedik a tiédével! Hosszú, bozon-
tos farkuk van. Két lábon járnak. Lemuroknak nevezik őket.
– És te jártál ezen a szigeten?!
Válasz helyett a szobrász hirtelen ott találta magát a ritkás
bokrok között egy zöldellő síkságon. Távolban magas erdőt lá-
tott feketéllni. Fénybogarak röpködtek az éjszaka homályában,
kabócacirpelést hallott, a cirpelés elnyomta a lemurok nagy rit-
kán felhangzó kiáltását… A látomás eltűnt, Geraj kinyitotta a
szemét. Oktyom most is mellette volt, de szomorú és gondter-
helt volt.
– Milyen szerencsés vagy te – sóhajtotta Geraj. – Mennyire sze-
retnék eljutni oda, ahol te jártál.
Oktyom hallgatott, magára gondolt. „Engem visszavárnak az
Őskultúrakutató Központba. De nem juthatok el az időjáróba,
hiába várnak rám.
Ámde a jövendő számára sikerült megmentenem a művészet
egyik zsenijét, aki véremmé és barátommá vált! Tudom, hogy
Geraj nem hiába éli le az életét. A jóság magja szívében nagyra
fejlődve, eltölti lelkét – és még sok remekművet alkot. A sztéléi,
domborművei – azoknak lesz az emlékműve, akik a sötétség ko-
rában szembeszálltak az elnyomás és a gonoszság erőivel.”
És a szobrász agyában ismét végigszaladtak Oktyom emléke-
zéseinek videoképei. – Ur királya megparancsolta, hogy az Euf-
rátesz alsó folyásának végeláthatatlan mocsarait alakítsák át
termékeny szántókká. Közeledett ava hónapja – az az időszak,
amikor minden élőlény az árnyékba rejtőzik. A levegő izzott, a
hőség ledöntötte lábukról az embereket. De a királyi bárkán,
ahová Oktyom evezős képében furakodott be, sűrűn szőtt nap-
védő ponyvák védelmezték az utazókat a nap pusztító hevétől.
Legyezők és kézi fecskendők kellemes hűvöset teremtettek a fe-
délzeten, jobbról és balról, mindenütt férgektől hemzsegő mo-
csarak húzódtak. Ott emberek ezrei dolgoztak övig a vízbe és
sárba merülve. Dühödten lazították kapáikkal a földet, mélyítet-
ték a csatornákat a lustán folydogáló sárgás poshadt víz számá-
ra.
– Etemenigura ilyen, minden szépítés nélkül – jegyezte meg
keserűen Oktyom.
A bárkákról hárfák zenéje és éneklés hallatszott: „Óh szerelem
hatalma, ó varázslatos…” Geraj haraggal hallgatta az éneket, és
azt gondolta: „Nem, ezek a szerencsétlenek nem is gondolhat-
nak a szerelemre, minek az nekik, hisz a fejüket sem tudják vé-
delmezni a nap pusztító sugaraitól. És a rabszolgák sem gondol-
hatnak vele, akiknek bőrét a korbácsütések okozta hegek borít-
ják! Gonoszság, te még diadalmaskodsz, mérgező virágként dí-
szelegsz!…”
És ismét beállt az eszméletvesztés. „Aludj reggelig – sugalmaz-
ta Oktyom. – Most elmondom a származásodat, én ott voltam. A
Vad-Amu torkolatában él a te törzsed. Atyád – Urszet, a vadász,
anyád – Tavi Liliom. Szerették egymást, de az öreg főnök szétvá-
lasztotta őket. Atyádat felküldte az északi erdőségekbe préme-
kért, ahol a „mókusok úgy potyognak, mint az eső, és a cobolyok
úgy ugrándoznak, mintha fekete hóvihar tombolna. Az erdőben
barangolva Urszet csapata eljutott a titokzatos folyóhoz – a Vol-
gához. Világos szemű, szőke emberek fogadták őket, és sok ízle-
tes hallal ajándékozták meg a vadászokat. Azoknak a halászok-
nak voltak távoli ősei ők, akik a jövőben a sivatagok népeivel
összefogva megteremtették a Szabadság országát…” És Geraj
megpillantotta az Amu partján törzsének otthonát; egy hatal-
mas ágvázas kunyhót. „Nézz az anyádra – suttogta Oktyom. A
sekély vízben karcsú és hajlékony termetű lányka gyűjtögette a
kagylókat. Kedves arca és sötétbarna szeme volt. „És íme az
atyád.” Daliás ifjú vitéz, szakadt szarvasbőrbe öltözve ezt mond-
ta a főnöknek: „Visszamegyek, és még gyűjtök prémeket. Elége-
dett vagy?” – Az öreg kifakult tekintetét elrejtve, foga közt vetet-
te csak oda: „Rendben van, menj.” Oktyom megmagyarázta:
„Amíg távol volt Urszet, a főnök magához vette Tavi Liliomot.
Az azonban nem engedelmeskedett az öregnek, ezért börtönbe
vetették. Éjnek éjszakáján Urszet kiszabadította a lányt, s elme-
nekült vele a folyó egy távoli szigetére. Hamarosan megszület-
tél. De a főnök kikutatta a menekülők nyomát! Rövid csetepaté-
ban Urszet megölte a főnököt és annak két rokonát, a többiek
pedig elrejtőztek. Tavi Liliom azonban nem tudta megmenteni
magát; ellenséges nyílvessző verte át.”
És Geraj látta a haldokló anyát. Ajkai ezt suttogták: „Urszet,
keress engem őseink országában. A ú a kosárban van, a bokor
mögött…” Fellángolt a máglya, a fáklyalángok és a füst eltakar-
ták Tavi Liliomot.
…Urszet a tutajon, térde között a kosár, benne a gyermek.
„Atyád az Uzbojon tutajozik – magyarázta Oktyom. – A tutaj éj-
szakánként a partnál pihen, nappal Urszet tutajozik, és gyel-
mét összpontosítva vésőjével Tavi Liliom képét vési kalcedonba.
Az asszony bánatos vonásait, amelyek elmondhatatlanul szé-
pek. „Üdvözlégy, atyám – suttogta Geraj… Hol találhatlak meg?”
– Ámde Urszet nem hajózhatott el a Kaszpok-tengeréig: egy éj-
szaka juhbőrbe öltözött emberek támadták meg, kétségbeeset-
ten küzdött, de megölték. „Ó gonoszság istenei, miért?…” – nyö-
gött fel Geraj. – A sivatagon át öszvérkaraván haladt. Az egyik
öszvéren ott volt az a kosár. A karaván gyorsan haladt – siettek,
hogy az Uzbojtól gyorsan eljuttassák Urkatba a friss halat.
Késő éjszaka Oktyom, nagyon vigyázva, hogy fel ne ébressze a
mélyen alvó Gerajt, felkelt. Bánatosan nézte a szobrászt: „Ég ve-
led, vérem és barátom! Ne haragudj meg rám. Én végleg elme-
gyek.” És telepatikus úton Geraj agyába véste a következő üze-
netet: „itt hagyom nálad egy részemet – a jövendő tükrét, őrizd
meg! Nagyon szükséges ez a tükör hazám népének. De hogy el is
jusson hozzájuk, tégy a következő módon: falazd be valamelyik
sztéléd mögé. A sztélét pedig ásd el mélyen szülővárosod falai-
nál. Akkor a tükör majd eljut a jövőbe, oda, ahonnan én jöttem.
Ég veled, légy boldog!” – Oktyom zajtalanul kinyitotta álfehér-
jékből épült koponyáját, szétkapcsolta a Paleokronoszkópot a
rendszertől, és Geraj kezébe tette. Az álmában édeset cuppan-
tott. Majd Oktyom elindult a sötétségbe, s rohanni kezdett a
domb lejtőjén lefelé: igyekezett minél messzibbre eljutni, addig,
amíg nem kapcsolódik be az automineralizátor, a szétbontó au-
tomata. Egy lépés, kettő, és Oktyom elzuhant. Az éjszaka sötétjé-
ben lilás fény villámlott fel. Sugárnyaláb száguldott a csillagok
felé. Utolsónak az automineralizátor olvadt el.
Aminek Oktyom és Geraj szemtanúi voltak Urban, az 1900
esztendővel előbb történt, mint Nabukodonozor uralkodása és a
sumerek civilizációja örökösének, Babilonnak a pusztulása.

ZÁRSZÓ HELYETT

„Ashabad. Őskultúrakutatási Központ 20… július 25-én

A legújabb régészeti ásatások körzetében találtak egy sztélét,

amelyet az „urkati Geraj sztéléjének” neveztek el. A számítógép
elvégezte a kőtáblán látható rejtélyes díszítés megfejtését, és kü-
lönös sumer nyelvű szöveget nyomtatott ki: „Fekete homok jö-
vendő emberei! Ezt a követ elvesztett barátom emlékére farag-
tam ki. Oktyomnak hívták, Ashabadból való bölcs volt ő, de én
nem tudok ilyen városról. Oktyom mondotta: „Majd még lesz.”
Én, Geraj Urkatból való vagyok, és sokat átéltem. A szent Urban
ékesítettem a világ csodáját – az Etemenigurát, láttam az Áldott
ország királyának temetését. De az a tükör, amit nyomtalanul el-
tűnt barátom átadott nekem, mindenről jelentést tesz majd
nektek. A dombormű alatti rejtekben van. Kérlek benneteket,
keressétek meg!
Így hát teljesítettem barátomnak, Oktyomnak az akaratát.
Üdvözöllek benneteket, emberek. Éljetek békében.”

(Alekszandr Kolpakov írása nyomán:

„Na szuse i na morje”)
 Kir BULICSOV:

AZ ANYAJEGY

Este hatkor történt a szerencsétlenség, de eleinte senki sem

gondolt rá, hogy valóban baj történt. Az idegen bolygóról jött
űrhajó a lemenő nap sugaraiban, határozatlan körvonalú, go-
molygó, teljesen ártalmatlan és veszélytelen felhőcskének tűnt.
A felhőcske elvált a sorakozó felhőktől, és csöndesen elúszott
az erdő felett, leereszkedett a városka szélére, ahol a poros utca
mentén, elhanyagolt előkertek mögött földszintes házacskák so-
rakoztak.
Egy még egészen új ház fölött, ez utolsónak álldogált a sorban,
sokáig lebegett a felhőűrhajó, de ez senkit sem nyugtalanított.
Még a Trenoga kutya, ez a hírhedten harapós, civakodó jószág is
csak vagy kettőt vakkantott a felhőre, majd behúzódott az óljá-
ba, és nyomban elaludt.
A házban csupán Marija Sztyepanovna, a lánya, Leokágyija és
az unokája, Szásenyka tartózkodott. A kislány nyűgösködött, a
torkát fájlalta. Leokágyija férje, Szemjonszkij még nem tért haza
a munkából.
A szemtanúk így mondták el a históriát: a felhő azután, hogy
néhány percig a Szemjonszkijék háza fölött függött, rázuhant,
elfedte a házat, köddel borítva az egészet, majd felemelkedett, és
egyre gyorsabban repült felfelé, egészen addig, amíg a többi fel-
hő és köd közé nem keveredett.
A ház eltűnt, és eltűnt az elhanyagoltan gazos kiskert, a kutya-
ól Trenogástul, és eltűntek a gazdasági épületek is. A felhő nyo-
mában sivár hely maradt, egyetlen fűszál sem árválkodott a tel-
ken, csak a ház alapjának négyszögletes gödre ásított.
Hogy a hely pusztává vált, azt csak mintegy öt perccel később
vette észre a szomszédasszony, Praszkovja Iljinyicsna. Nem
akart hinni a saját szemének, kifutott a házából, telkének a ha-
táráig szaladt, átbámult a kerítésen, de továbbmenni nem me-
részkedett, hanem visszatért a házukba, és fölébresztette a fér-
jét. A fér először nem akart felkelni, hogy megnézze a szom-
széd házát, de látván, hogy Praszkovja keservesen zokog, mégis-
csak kinézett az ablakon, majd elküldte a rendőrségre az
asszonyt.
Pilipenko törzsőrmester tíz perccel később már a helyszínen
volt. Alaposan megtekintette az üres terecskét, az időközben
összegyűlt népektől megkérdezte:
– Ki volt az utolsó, aki még látta ezt a házat?
Senki sem tudott erre válaszolni, bár sokan mondogatták,
hogy Szemjonszkij háza álldogált itt, az pedig még nem jöhetett
meg a munkából.
Megérkezett a mentő is, a sofőr ugyancsak támogatta azokat,
akik szerint ezen a helyen Szemjonszkij házának kellene állnia.
Pilipenko törzsőrmester zavarban volt, mivel intézkedéseket
kellene tennie, már az előtt is, mielőtt a főnökségnek jelenti a
történteket, de hogy miféle intézkedéseket kellene tennie, azt el-
képzelni sem tudta. Valaki azt javasolta, hogy vegyék körül a
puszta teret kötélkordonnal, de hiszen a telket akkurátusan kö-
rülvette a kerítés. Akkor Pilipenko elküldött a tanácshoz a hely-
színrajzért.
A közben hazafelé tartó Szemjonszkij semmi rosszat sem sej-
tett, amíg messziről meg nem pillantotta a tolongó tömeget, a
saját házát pedig sehogy sem látta. Csak arra tudott gondolni,
hogy a háza tán leégett. Egyébként a leghihetőbb magyarázat
éppen ez lett volna. Annyira megdöbbentette ez az elképzelés,
hogy megállt az utca közepén. A tömeg, ahogy megpillantotta,
nyomban utat nyitott, hogy odamehessen Pilipenko törzsőr-
mesterhez. A milicista a pusztává lett telek közepén álldogált.
– Élnek az enyéim? – kiáltotta már messziről Szemjonszkij, aki
szinte lépni sem bírt rémületében.
 – Maga a gazda? – kérdezte Pilipenko.
– De hol van a ház? – kiáltotta Szemjonszkij.
– Ne féljen! – kiáltotta Pilipenko. – Nem volt tűz.
A tömegben valaki felzokogott.
Szemjonszkij a pusztaságra lépett, körülnézett, de nem ismer-
te fel a saját telkét, a tömeg pedig, bárkire is pillantott, gyel-
mes és bánatos tekintettel nézett vissza rá.
– Hol vannak az emberek? – kérdezte a törzsőrmestertől.
– Miféle emberek?
– A családom. A kislányom, a feleségem, az anyósom, Marija
Sztyepanovna?
Pilipenko törzsőrmester kérdőn nézett a tömegre, egyesek bó-
lintgattak.
– Reggel még megvoltak – szólalt meg valaki.
– Lehetséges, hogy elutaztak? – kérdezte a rendőr.
– Az anyósa soha ki sem lépett a házból – mondogatták többen
is. – Nehéz természetű, emberkerülő asszonyság az.
– Feleségem is volt – mondotta Szemjonszkij leguggolva, kör-
mével a földet kapargatva.
– Ott semmi sincs – szólalt meg a mentők sofőrje. – Ez az alta-
laj, nem süllyedhettek a föld alá.
– De hol van a házam? – kérdezte Szemjonszkij a törzsőrmes-
tertől.
– Éppen emiatt hívattak engem – magyarázta a törzsőrmester.
– Ne izguljon, barátom, majd csak kiderítjük, hogy hová lett.
– Jó lenne tán egy injekció? – kérdezte a mentőorvos.
– Miért? – kérdezte vissza Szemjonszkij. – Az már nem segít.
– Tartsd magad! – vigasztalta az elárvult fér t a mentősofőr.
– Reggel, amikor elmentem, itt voltak – sóhajtott Szemjonsz-
kij.
– Leokágyija még beszaladt hozzám egy ízben – erősgette az
egyik szomszédasszony. – Sót kért. Ha történt volna valami, el-
mesélte volna.
 – Egy furcsa felhő függött ott – kapott észbe a másik szom-
szédasszony. – Az égre néztem, az meg éppen ott függött? No,
gondoltam, furcsa egy felhő ez!
– Miért nem jelentette? – kérdezte szigorúan a törzsőrmester.
– Hova jelentettem volna? – csodálkozott a szomszédasszony. –
Miért jelentettem volna?
A rendőr nem válaszolt.
– Nem! – fakadt ki Szemjonszkij. – Valamit tenni kell! Miért áll-
tok?
Ekkor érkezett nagy rohanva az az ember, akit a tanácsba
küldtek. Hozta a helyszínrajzot.
Nézegetni kezdték, és összehasonlítgatták a helyszínrajzot a
valósággal. A rajz is arról tanúskodott, hogy Szemjonszkij háza
valóban ott állt azon a helyen. Ezután Pilipenko elindult a rend-
őrségre, hogy jelentést tegyen és utasításokat kérjen. Szem-
jonszkij a telken maradt, azt mondta, hogy ott vár, bár a szom-
szédok hívták magukhoz. Valaki végül egy széket hozott. Az
üres térség közepén Szemjonszkij leült a székre. A szomszédok
elszéledtek, hazamentek, de egyre-másra odaléptek az ablakuk-
hoz, átnéztek a telekre, és mondogatták:
– Még mindig ott ül.
Szemjonszkij töprengett. Negyvenegy évet már leélt, egész-
ségügyi technikusként dolgozott, rendesen keresett, szinte alig
ivott, eddig még nem történt jelentősebb esemény az életében,
és nem is várta, hogy ilyesmi történjen.
A telek üressége, szinte felsöpört volta arról tanúskodott,
hogy a házat hosszú időre, talán örökre elvitték. Önző célokból a
szomszédok vagy a rosszakarói nem tehették ezt meg, és akár-
mennyire gonosz is volt, és akármennyire nem szívelte Szem-
jonszkijt, az anyósa sem vetemedhetett erre. És igen, ezt Leok-
ágyija sem engedte volna meg – új ház, alig egy éve épült, és eb-
ben éldegéltek… Hát lehetséges, hogy már sohasem térnek
vissza? Ez elszomorította és megzavarta Szemjonszkijt. Biz’ volt
rá oka. Hogy mi? Tulajdonképpen az történt, hogy még alig egy
órája éppen valami hasonlóról ábrándozott. Arra gondolt, hogy
milyen pompás is lenne, ha hazaérkezve az ajtón egy ilyesmi
szövegű levelet találna: „Anasztázia nénihez utaztunk Melito-
polba. Két hónap múlva jövünk.” Vagy még jobb lenne, ha ezt ol-
vashatná: „Brazíliába utaztunk, várj bennünket…” Igen, ez len-
ne az igazi gyönyörűség. Az ember hazatér, és Trenoga nem kap-
kod a sarkába, az anyósa nem kiabál rá azért, mert nem törölte
meg a lábát, a felesége nem veszekszik, mert kevesli a prémiu-
mot, a kislánya sem nyafog rajta, hogy mindenkinek van bicikli-
je, csak… Csöndesség, igazi paradicsomi csönd fogadná… És ha
mégiscsak van valami felsőbbrendű erő? És ez az erő meghall-
gatta a vágyait. És intézkedett is. Mintha imádságát hallgatta
volna meg.
– Álljunk csak meg! – sóhajtott Szemjonszkij. – Még kiderül,
hogy egy ostoba kívánságommal a saját legközelebbi hozzátar-
tozóimat likvidáltam. Mi lehet velük? Hol vannak? Menjek el a
rendőrségre és valljak be mindent, s követeljem a megbünteté-
semet? Nem, először mégiscsak nekem kellene helyrehoznom a
dolgokat.
Az ablakból leselkedő szomszédok látták, amint Szemjonszkij
lecsúszott a székről, térdre ereszkedett, és arcát az égre emelve,
ajkai mozogni kezdtek. Ezt suttogta: „Uram isten, vagy az ott
levő magasabb erő! Nem kértem azt komolyan. Csak pillanatnyi
gyengeségből. Nagyon kérlek, küld őket vissza, az anyósomat, a
feleségemet, a kislányomat meg a Trenoga kutyát is.” A szom-
szédok természetesen nem hallották, hogy mit is suttog, de
megértették, hogy Szemjonszkij vigaszt keresve az éghez esede-
zik, és egyesek nagyon is egyetértettek ezzel a cselekedettel. Hi-
szen ők is átérezték, hogy nincs annál borzalmasabb, mint ami-
kor az ember a munkából abban a reményben tér haza, hogy jó
borscs és legalább közepes televízióműsor várja, és végül is csak
egy házhelygödrös csupasz telek fogadja.
 Szemjonszkij miután meggyőződött arról, hogy hiába várja a
választ az égből, ismét leült a székre, és így üldögélt egészen éj-
szakáig, bűnbánóan, emlékezetébe idézve élete nagyon kevés
szép pillanatait, néha-néha próbált hangtalanul zokogni, ide-
oda ringatódzva a széken. A szomszédai sorban odamentek,
hogy magukhoz hívják, de ő csak a fejét rázta.
Éjfél előtt negyedórával újból eljött Pilipenko. Miután rájött,
hogy Szemjonszkijt szépszerével nem tudja semmire rábeszélni,
a törzsőrmester bevitte a rendőrségre, és az előzetes letartózta-
tásban levők üres fogdájába zárta. Két Eleniumot is belédiktált.
Majd nemcsak a fogda pokrócával takarta be a szerencsétlen em-
bert, hanem még ráterítette a saját köpenyét is. Reggelig fogdá-
ban tartotta, nehogy ez az ember valamit elkövessen saját maga
ellen elkeseredésében.
Reggel már a szomszéd utcákból is kezdtek seregleni az embe-
rek az üres telekre. A városi vezetőség is eljött. Pilipenko min-
denkinek megmutogatta a helyszínrajzot. Szemjonszkij megint
csak a széken üldögélt, töprengett: „Igen, igen, az anyósom, Ma-
rija Sztyepanovna – gondolta magában –, rosszindulatúnak és
zsémbesnek tűnt. De hiszen mindig csak azon törte magát, hogy
miként lehetne jobban tenni a dolgokat, igazán, megvolt benne
a jóság, még ha azt kívülről goromba és kellemetlen takaró
mögé rejtette is. És egyáltalában, az emberekben meg kell keres-
ni mindazt, ami jó. Meg az állatokban is. És mit is tesz az, hogy
Trenoga még a gazdájára is rárohant? Megugatta az idegeneket.
De hát belőle is csak hasznunk volt. És hogy a feleségem mohó
és nem túlságosan okos asszonyka, hiszen nem szolgáltam rá
másra, engem sem mondhatni éppen fér szépségnek! A maga
módján még meg is sajnált, segített is rajtam. Egyszer, amikor
az anyósom már három napja bojkottot hirdetett ellenem, Leok-
ágyija töltött egy tányér levest, teljesen önkéntesen…”
Ekkor két Volgán befutott a megyeszékhelyről a bizottság. A
bizottságban volt két professzor, egy ezredes és fekete öltönyös
emberek, akiknek az volt a feladatuk, hogy megfejtsék a rejt-
vényt. Sokáig nézelődtek, talajmintákat is vettek meg levegő-
mintákat is, kételkedtek, és arról faggatták. Szemjonszkijt, hogy
valóban igaz-e, hogy tegnap még itt lakott. Szemjonszkij szilár-
dan kitartott állítása mellett, noha lelke mélyén már minden-
ben kételkedni kezdett, de azért megmutatta az igazolványát,
amelyben ott volt a házasságkötést igazoló pecsét, kislánya szü-
letésének igazolása is.
A bizottság elhúzódott és tanácskozott, a megyétől jöttek né-
hányszor megismételték a „kozmikus változat” és az „UFO” kife-
jezéseket, vitáztak egyet, de elutaztukban udvariasan megráz-
ták Szemjonszkij kezét, és kifejezték részvétüket.
Pilipenko ott maradt a telken. Szemjonszkijjal már közeli ba-
rátságot kötöttek. A rendőr egy üveg sört hozott Szemjonszkij-
nak, és aztán kezdte elmesélni saját szerencsétlen házassága tör-
ténetét. Szemjonszkij is mesélt a családjáról, de ellágyulva és
csak a jóra emlékezve. Annyira belemelegedtek a beszélgetésbe,
hogy nem is vették észre, hogy a telek fölött egy kékes viharfel-
hő csüng, és szép lassan kezd aláereszkedni. És bizonyosan
agyon is nyomta volna őket, de a szomszéd megsejtette az űrha-
jót a felhőben, és rájuk kiabált az ablakból, hogy szaladjanak el.
Elfutottak. A hajóból aláereszkedett a ház, a kutyaól, az elő-
kert és a gazdasági épületek is. Szemjonszkij és Pilipenko így kö-
zelről láthatták a felhőn átcsillogó űrhajót, és azt is, hogy a ha-
talmas fémmanipulátorok milyen óvatosan nyílnak szét, hogy
szabadon engedjék a foglyul ejtett házat. A ház egy kicsit inga-
dozott, majd pontosan a régi helyére került.
– Szerencsésen ideszállították – jegyezte meg Pilipenko –,
agyon is nyomhatott volna bennünket.
Az utca egy szempillantás alatt megtelt emberekkel, noha
senki sem mert közel menni. Mindenki várakozott, és azt gyel-
ték, hogy megjelennek-e emberek a házban és azt is várták,
hogy Szemjonszkij most mihez is kezd.
 Szemjonszkij nem mozdult meg nyomban. Majd hirtelen fel-
tépte az ajtót, hátha egy élettelen test hever ott!
Szemjonszkij Pilipenkóra nézett. Pilipenko kifejező pillantás-
sal válaszolt. A milicista természetesen jól tudta, hogy mint a
hatalom képviselőjének, neki kellene megtennie az első lépést.
De a milicista lelke legmélyén megmaradt egyszerű embernek,
és ugyancsak megrémítette az ismeretlen. Pilipenko sokkal
könnyebben elviselte volna azt a gondolatot, hogy a házban ál-
lig felfegyverzett és különösen veszedelmes bűnöző rejtőzik,
mint azt a helyzetet, illetve tudatot, hogy a házban nők és egy
kisgyermek van, akik az égben pusztultak el.
A bizonytalanságnak ebben a rémítő pillanatában a kutyaól-
ból kinézett a Trenoga kutya, majd gazdáját megpillantva lélek-
szakadva odarohant. Szemjonszkij már megfutamodásra vette
volna a dolgot, a dühös támadástól tartva, de a kutyának esze
ágában sem volt ilyesmi, úgy csóválta farkát, mint a motolla, hí-
zelegve simult Szemjonszkijhoz, hátsó lábán ugrálva fejezte ki
örömét, hogy ismét együtt lehet a gazdijával. Szemjonszkij meg-
hatódott, óvatosan megsimogatta, megtépte a kutya bozontos
kobakját, Pilipenko pedig kijelentette:
– Lehetséges, hogy szerencsésen úsztuk meg a dolgot.
És igaza volt.
Ebben a pillanatban kinyílt az ablak, és Marija Sztyepanovna
pillantott ki rajta. Teltkarcsú, kifejező arcú asszonyság volt, aki-
nek rendszerint igen szigorú volt a tekintete.
– Kolja, kedveském! Miért álldogálsz ott? Gyere be! Hívd meg a
rendőr elvtársat is.
Szemjonszkij kinyitotta száját, hogy válaszoljon, de felelni
nem tudott, mivel még életében sem hallott ilyen szívélyes invi-
tálást az anyósától.
– Gyerünk – mondotta Pilipenko. – Hívtak minket.
Az ajtón kirohant Szemjonszkij felesége, Leokágyija és a kislá-
nya, Szásenyka. Odarohantak a papához, átölelték, simogatták.
 – Hogy is voltál meg nélkülünk!? – kiáltott fel Leokágyija.
– Semmit sem evett! – kiáltott az ablakból az anyós. – Megyek
és már gyújtom is be a tűzhelyét.
Szásenyka pedig némán simult az apja lábához.
Pilipenko törzsőrmester azt mondotta, hogy mindenképpen
jelentést kell készítenie a dologról, és ki is kell hallgatnia Szem-
jonszkij családját a titokzatos eltűnés ügyében, de nem most csi-
nálja, ráér az holnap is, nem akarja megzavarni a családi találko-
zást. És ezzel távozott.
Szemjonszkij a megjavult Trenoga kíséretében belépett a ház-
ba, és őszintén meghökkent az ottani változások láttán. A ház
tiszta volt, akár egy patika. Kristályosan, véglegesen, hihetetle-
nül tiszta volt minden. Ki tudja, hová tűntek anyósa tevékenysé-
gének ijesztően fura nyomai. Az asszony ugyanis, azzal a felkiál-
tással, hogy hátha egyszer még hasznos lesz, minden utcán
hentergő kacatot összeszedett. Hová lett a por, amit a lusta Le-
okágyija félévenként sem törült le? Hol vannak Szásenyka törött
játékai, mi az oka, hogy nem hevernek láb alatt?
Szemjonszkij még jól körül sem tudott nézni – az anyósa olyan
sietve megterítette az asztalt, arcát megszépítő, kedveskedő te-
kintettel nézett rá, pedig korábban mindig gonosz tekintettel
nézte. Szásenyka önkéntesen, lázadozás nélkül rohant megmos-
ni a kacsóját, Leokágyija pedig egy kis üveget húzott elő a tálaló-
ból, az asztalra tette, hogy igyanak egyet a szerencsés visszaté-
résre.
– Hogy is vagytok? – mondotta Szemjonszkij, az asztalhoz
ülve, időköziben ugyanis visszanyerte a beszélőkészségét.
– Nálunk minden rendben – felelte sietve Szásenyka. – Nagyon
vágyódtunk utánad. És te?
– Én is – mondotta Szemjonszkij. – Attól féltem, hogy örökre
elhurcoltak titeket.
– És bizonyosan megkönnyebbülést is éreztél –, mondotta az
anyósa mosolyogva. – Be kell vallanunk, hogy az életed igazán
gyakran nehéz volt velünk.
Szemjonszkij csak eltátotta a száját, amikor ilyen különös be-
ismerést hallott a hajthatatlan Marija Sztyepanovna szájából.
Pillantása ekkor a felesége arcára tévedt. Valami hiányzott on-
nan. Azután rájött, a füle alól hiányzik az anyajegy.
– Leokágyija – kérdezte halkan, egy iszonyú gyanútól megré-
mülve. – Hol az a folt?
Ujjúval az asszony arcára mutatott, és ijesztő gondolatok
kezdtek agyában száguldozni: ez nem az ő családja! Az ő családja
nem ilyen. A lakása sem ilyen… Gépiesen a szájához emelt egy
kanál borscsot, még a borscs sem volt olyan, amilyen lenni szo-
kott. Ilyen ízletes borscsot még életében sem evett. Kicserélték a
családját!
– Á-á-á-á! – üvöltött fel Szemjonszkij rémülten, s felugrott az
asztaltól. – Engedjetek engem! Ezek nem ti vagytok!
Senki sem kelt fel a nyomában. A család bánatos arccal gyel-
te, amíg az ajtóhoz ért. Szemjonszkij az ajtónál megállt.
– Mondjátok meg végül! – kiáltotta. – A rokonaim vagytok-e
vagy űrjövevények, akiket azért küldtek, hogy belülről pusztít-
sanak el bennünket?
– Ha az anyajegyemről beszélsz – mondotta nyugodt hangon
Leokágyija –, hát azt leszedték rólam, mivel idővel rosszindula-
tú képződménnyé alakulhatott volna.
– Nekem meg kioperálták a vakbelemet – közölte a hírt Szás-
enyka. – Meg a mandulámat is. Meg akarod nézni, papácska?
Szemjonszkij visszatért a szobába, és belenézett a kislány tág-
ra nyitott szájacskájába. Semmit sem látott, de ez a cselekvés és
a gyermek bizalmassága, némileg szétoszlatta a rémületét.
– De miért? – kérdezte. – Ki engedte meg nekik?
– Ülj csak le Kolja, kihűl a leves – nyugtatta a fér t Marija
Sztyepanovna. – Semmit sem titkolunk el előled.
Szemjonszkij engedelmesen ette a borscsot, és igazán élvezte
ez után a hosszú és idegesítő éhezés után az étel ízét. Marija
Sztyepanovna pedig Leokágyija segítségével elmesélte a történ-
teket:
– Kezdetben nagyon megijedtünk. Még sírtunk is. Hisz itt él-
tünk a Földön, és vártuk, hogy majd hazajössz a munkából, és
ekkor hirtelen felkapott valami minket, és visz az égbe. Eleinte
el sem tudtuk képzelni, hogy mi is történt.
– De azután megmagyarázták nekünk – folytatta Leokágyija. –
Maga Pokolvuh beszélt velünk személyesen.
– Ki?
– Pokolvuh a parancsnokuk, nagyon kulturált ember – magya-
rázta Marija Sztyepanovna. – Őszintén megszerette Leokágyiját.
– És én is megszerettem őt – jelentette ki Leokágyija.
– No ez már mégis!… – kiáltott fel Szemjonszkij. – Már csak ez
hiányzott.
– Papácska, ne féltékenykedjél – szólt közbe Szásenyka. – Egé-
szen zöld, a vállamig ér, és három lábacskán tipeg.
Ez némileg megnyugtatta Szemjonszkijt. Ha ez a kislány az ő
kislánya és nem holmi becsempészett maszka, akkor biztos,
hogy nem hazudik.
– Iderepültek hozzánk – mondotta Marija Sztyepanovna –,
hogy tanulmányozzák az életünket.
– Ki hívta őket? – lázadozott Szemjonszkij. – Miféle modor ez?
– Tudósok ők, értsd meg apuka. Nagyon érdekli őket az, aho-
gyan élünk és az is, hogy mire törekszünk.
– Szásenykának igaza van – mondotta Marija Sztyepanovna,
elragadó illatú kotletteket emelve le a tűzről. – Eleinte mi is tilta-
koztunk, ellenkeztünk, de azután elbeszélgettek velünk, és min-
dent megmagyaráztak.
– És meg is értettük – mondotta Szásenyka.
Trenoga udvariasan vakkantott egyet az asztal alól.
– Az elvi jelentőségű kérdés az volt – folytatta Marija Sztyepa-
novna –, vajon az emberek már felnőttek-e annyira, hogy felve-
hessék a kapcsolatot a csillagközi civilizációkkal? Vagy még
nem érték el ezt a stádiumot? És ekkor kiválasztották a legkö-
zönségesebb házat, a legközönségesebb városban, és egy időre
magukhoz emeltek bennünket, hogy megnézzék…
– És eleinte bizony nagyon elkeseredtünk – mesélte tovább Le-
okágyija. – Ó istenem! Mennyi minden ócskaság akadt bennünk,
mennyi anyajegy, gonoszság, alávalóság, babonaság és álnok-
ság.
– Különösen bennem – mosolygott békéltetően Marija Sztye-
panovna.
– És bennem is – ismerte be Leokágyija.
– Megmutatták nekünk, hogy milyen lehetőségek tárulnak fel
a galaktikus testvériségben az emberiség előtt, megmutatták a
világméretű barátság boldog világát, és azután megkérdezték,
hogy tiltakoznánk-e az ellen, ha megkísérlik, hogy megszaba-
dítsanak bennünket testi és erkölcsi hibáinktól – vette át a szót
az anyós.
– Eleinte nem értettük meg őket – tette hozzá Leokágyija. – Azt
gondoltuk, hogy nincsenek is hibáink, hogy csak a környeze-
tünkben vannak hibák.
Ó, gondolta Szemjonszkij, milyen folyékonyan, milyen kultu-
ráltan beszél. Lehetséges, hogy mégiscsak valakivel kicserélték a
feleségét?
És ekkor Leokágyija kedveskedve rápillantott, olyan kedveske-
dő tekintettel, amilyennel az esküvőjük óta nem ajándékozta
meg. Ezt a pillantást Szemjonszkij semmivel sem téveszthette
össze.
– Nagyon is izgatta őket – folytatta Marija Sztyepanovna –,
hogy megszabadíthatók vagyunk-e a hibáinktól? Vajon szerzet-
tek-e? Vagy kijavíthatatlanok? Ha kijavíthatatlanok, akkor a
Földet még legalább ezer évig karanténba kell tenni. Ha azonban
a földi emberek alapjában nem olyan gonoszok és rosszak, mint
amilyennek látszanak, akkor, ahogy mondani szokás, még nem
veszett el minden.
 – És beleegyeztetek?
– Az egész bolygóért felelősséget éreztünk – jelentette ki nagy
komolyan Marija Sztyepanovna. – Amikor visszabocsátottak
bennünket, megszorították a kezünket, és nagyon örvendeztek,
hogy mégsem kell az a karantén. Minden kijavítható. Egyél egy
kis kotlettet, egyél. Egy rövid világkulináris kurzust is letettem
ott fenn. Micsoda ételkülönlegességekkel örvendeztetlek majd
meg…
Szemjonszkij éjszaka, felesége édes ölelése közepette nagy há-
lát érzett a zöld kutatók iránt. Az igaz, hogy ez az érzése némileg
csökkent, amikor Leokágyija odasúgta neki:
– Holnaptól kezdve, drágám, készülünk az intézetbe. A mi csa-
ládunkat nagyon kitüntető kozmikus gyelemmel kísérik ezu-
tán is. Nem akarunk miattad szégyenkezni…
– Reméljük, hogy nem haragszol meg ránk az őszinteségün-
kért – mondotta reggel Marija Sztyepanovna. – De már ősi, igazi
emberi tulajdonság a fejlődéshez, a tökéletesedéshez való von-
zódás.
– Nagymértékben – mondotta Szásenyka felemelve ujjacská-
ját.
Szemjonszkij már régen nem sírt. Még akkor sem tudott
könnyezni, amikor elveszítette a családját, de most valami forró
csordult le az arcán. Zokogni kezdett. Szemjonszkij repdeső lé-
lekkel és mélységes boldogsággal lépett be az új élet kapuján…
A szomszédok és az ismerősök irigyelték Szemjonszkijt. Még a
legképtelenebb időben is betérhettek hozzájuk. Még akkor is,
amikor Leokágyija éppen az integrálás rejtelmeibe merült fülig,
Szemjonszkij pedig a szabálytalan igéket ismételgette, Marija
Sztyepanovna az élővilág megőrzéséért harcoló újabb esszéjén
dolgozott, Szásenyka pedig befejezvén a házi feladatait, a jóga-
légzéssel erősítette magát. Még ilyen pillanatokban is örültek a
vendégeknek. Ez a szerény család bármilyen vendég megjelené-
sét – kitüntetésnek számította. Marija Sztyepanovna a háza
népe segítségével gyorsan készít ilyenkor valami, szerény, de íz-
letes harapnivalót, a többiek pedig közben az Ermitázsról, az
újabb régészeti leletekről vagy az erkölcsi tökéletesedésről foly-
tatnak magvas beszélgetéseket, s így szórakoztatják a vendége-
ket. És ha nem megrögzötten elmaradottak, akkor Szemjonszki-
jéktől biztosan lelkiekben gazdagodva, megelégedetten, némi-
képp felnövekedve távoznak.
Az elmúlt fél év alatti Szemjonszkij maga is a lehető legjobb
irányban, de erősen megváltozott. Nem mondható elhízottnak,
de némileg megtestesedett az energiában gazdag remek koszt-
tól, és attól is, hogy elmulaszthatatlan szokásává vált a reggeli
kocogás. A tekintetéből gondolatgazdagság, sőt lelkesültség su-
gárzik. A családi boldogság, amely a szó szoros értelmében vet-
ten egyenesen az égből szakadt rá, megkövetelte a megfelelő vi-
szontválaszt. Kiváló munkás, élenjáró dolgozó volt ő, munka
után mindig a boltba szalad, hogy ő vegye meg a burgonyát, a
mosógépet, egy órát vagy még többet is fordít naponta társadal-
mi tevékenységre – majd siet haza, ahol foglalkozások és szerető
rokonok jóságos mosolya várja.
Egy ilyen hazafelé vezető pillanatban találkozott vele nemré-
giben Pilipenko törzsőrmester. Szemjonszkij nehéz léptekkel
baktatott a járdán, mert a javítóból hazaszállítandó Horizont te-
levíziót vitte a fején, a bal kezében egy táska banán, a jobbjában
pedig tudományos monográ ákkal megtömött aktatáska.
– Jó napot, Kolja – szólította meg a törzsőrmester. – Nem nehéz
a terhed? Segíthetnék?
– De ki harcol majd a nehézségekkel? Ki edződik meg? – kér-
dezte válasz helyett Szemjonszkij.
– Igazad van – sóhajtott a rendőr. – Mesebeli szerencséd van.
Hiszen más házat is elragadhattak volna. És akkor itt maradtál
volna a boszorkányszámba menő anyásoddal, a visszataszító fe-
leségeddel, mint a többi szerencsétlenek.
 – Ez bizony megtörténhetett volna – mondotta Kolja, és óvato-
san letette a földre a nehéz táskát. – És akkor mindenben úgy él-
nék, ahogy az emberek élni szoktak.
– Bizonyosan minket látsz most visszataszítónak, ha ránk né-
zel –, jegyezte meg a törzsőrmester.
– Nem nézek én senkire – mondotta Szemjonszkij. – Sohasem
nézek senkire.
– Ihatnánk egy kis sört? – kérdezte a törzsőrmester.
– A sör káros – felelte Szemjonszkij.
– Igazad van – helyeselt a törzsőrmester. – Káros. De hát szol-
gálat után már így szoktam. Fogok egy korsót…
És ekkor a törzsőrmester legnagyobb megdöbbenésére azt lát-
ja, hogy Szemjonszkij szemét hirtelen elönti a könny.
– Mi van veled?
– Semmi semmi, minden rendben… elmúlik. Az idegek… Leg-
alább egyszer-egyszer morogna!
– Kiről beszélsz?
– A kutyámról, Trenogáról. Tudod, Pilipenko, az egész utcából
összehordja a kóbor macskákat, az óljába gyűjti, és buzgón nya-
logatja a cicákat.
– No csak…
– Az anyósom pedig külföldi samponnal füröszti őket. A fele-
ségemen pedig egyetlen anyajegyecske sem maradt!
– Hát igen, ez nem is olyan egyszerű – mondotta Pilipenko. –
Már nem is tudom, hogy örüljék-e Szemjonszkijnak, vagy…
A televízió hirtelen megingott Szemjonszkij fején és lezuhant
a porba, izzé-porrá tört, mert Pilipenko nem tudta elkapni.
Szemjonszkij bánatos tekintetét az égre szögezte, ahol egy ma-
gányos esti fellegecske függött, és megkérdezte:
– Meg gyelést tartasz!?
– Hát ezt kitől kérdezed? – hökkent meg Pilipenko, aki éppen a
porban térdelve egy halomba kaparta össze a televízió roncsait.
Ez csak egy közönséges felhő.
 – És ha mégsem közönséges?
Alkonyi csönd uralkodott, még a kutyák is némán várták az
estét. És ebben a csöndben szállt az ég felé Szemjonszkij kime-
rült fáradt hangja:
– Meg tudnátok tenni, hogy visszavigyétek őket? Ha csak egy
időcskére is?…

(Kir Bulicsov írása nyomán:

„Himija i zsizny”)