Kiterjesztett terápia

ujegyenloseg.hu/kiterjesztett-terapia

Marikovszky Andrea 2023. december 17.

Hogyan lehet erőszakmentessé alakítani (pár)kapcsolatokat, családokat, helyi

viszonyokat? Az áldozatok dolga, hogy megbocsássanak? Vagy az elkövetőké,
hogy felhagyjanak az erőszakkal és megbánják tetteiket? Szil Péter
pszichoterapeutával, aktivistával, a Stop-Férfierőszak Projekt alapítójával
Marikovszky Andrea beszélget.

A 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen a nők elleni erőszak és az emberi jogok
összefüggésére hívja fel a figyelmet november 25. (a nők elleni erőszak felszámolásának
világnapja) és december 10. (emberi jogok világnapja) között. Ebbe az időszakba esik a
montreali mészárlás évfordulója is: 1989. december 6-án 14 mérnökhallgató nőt ölt meg
vélt feminista mivoltuk miatt egy 25 éves férfi.

Ennek nyomán indult 1991-ben, kanadai férfiak kezdeményezésére, a „Fehér szalag

kampány” a nők elleni erőszak megszüntetéséért fellépő férfiak nemzetközi mozgalma.
Magyarországon évente közel 150 nő hal meg férfiak által elkövetett fizikai bántalmazás
következtében. Ezzel az interjúval ehhez az aktivizmushoz kapcsolódunk.

Marikovszky Andrea: Anélkül, hogy ismertük volna egymást, 1988 óta jelen vagy
gondolataiddal és kutatásoddal az életemben – és gondolom, hogy hozzám hasonlóan
nagyon sok magyar nő életében is. Én személy szerint nagyon sokat köszönhetek neked
nőként, mert 1988-ban közreadtad Bippan Norberggel írt könyvedet Természetes
fogamzásszabályozás címmel, aminek első kiadása 80 000 példányban jelent meg, és el
is fogyott az összes egy év alatt.

Ma is általános az a felfogás, hogy a fogamzásszabályozás a nők dolga. Rengeteg nő

évtizedekig szed a hormonháztartását tönkre tevő fogamzásgátló gyógyszereket. A
párkapcsolatokban a férfiak jellemzően a szexuális élvezetet akarják, az ebből adódó
nehézségeket viszont a nőkre hárítják. Könyvetekkel a női test biológiai ismeretére építve
praktikus tanácsokkal segítettétek a nőket. Minek köszönhető, hogy a nők nehézségei
érdekelni kezdtek, és férfi létedre ezzel foglalkozol?

Szil Péter: A talán velem született, de magam által már gyerekként bizonyosan érzékelt
igazságérzetem miatt. Tény, hogy nehézségeim voltak a fiúszereppel, nem éreztem
magam benne komfortosan, félős voltam, kerültem a grundot, ahol a többiek fociztak,
féltem a durvaságtól.

A nemek szerint polarizált világban ez eleve nehézségekbe sodort. Nagyon korán

érzékeltem, hogy körülöttem nem bánnak rendesen a nőkkel, a lányokkal. Az első
kebelbéli barátom egy lány volt, aztán több lány is az iskolai éveim során. Fiúkkal voltak
ugyan nagyon komoly intellektuális eszmecseréim, de nagyon elmélyült barátságok alig
alakultak ki.

1/9
Kamaszkorom pedig egybe esett a demokratikus ellenzék formálódásával, aminek
történelmi és családi összefüggések miatt a közelében voltam. Nekem nagyon rosszul
esett, hogy azokon az eszméken belül, amik akkor megfogalmazódtak, és amelyek
nagyrészét én még ma is vallom, a nőkre vonatkozóan eltér a nyilvános, „kifelé” irányuló
diskurzus, és a tényleges, „befelé” irányuló gyakorlat.

A nőknek kuss volt a nevük, főzhették a kávét. E jelenségek korrekt kifejezésére

később tettem szert a feminista szakirodalmat megismerve, de merem állítani, hogy
volt egy spontán protofeminista megközelítésem.

M.A.: Hogyan alakult az életed egy ilyen különös érzékenységgel?

Sz.P.: 23 évesen, 1974 novemberében, elmenekültem Magyarországról, politikai

menekültként Svédországba kerültem. A rendszer gondoskodott róla, hogy ezt a státuszt
kiérdemeljem, mert amikor visszajöttem Magyarországra a rendszerváltás után, és
kikértem az anyagaimat a Történeti Hivatalból, kiderült, hogy már gimnazista koromban
két spicli volt rám állítva.

A gimnázium után történészként a jelenkori Latin-Amerika, azon belül pedig az

elnyomottak küzdelmeinek kérdésköre lett a szakterületem. Közben átestem egy
magánéleti válságon is. Nagy szerencsém volt, hogy minderre fokozatosan választ
találtam Svédországban. A terápia és feminizmus adott válaszokat, ezek kínáltak
megoldást bajaimra és érzékenységeimre.

M.A.: Pontosítanád, hogy miért mentél el Magyarországról?

Sz.P.: Sem politikus, sem mártír nem szerettem volna lenni. Lehettem volna levéltárakban
kutató történész, amihez lett is volna kedvem. Csak mivel jelenkori latin-amerikai
mozgalmakkal foglalkoztam, a rendszer folyamatosan aláásta, hogy végezni tudjam ezt a
munkát. Még Prágáig sem juthattam el, nemhogy egy latin-amerikai egyetemig.

A „külföldre távozása közérdeket sért” pecséteket kaptam vízum helyett. Rendszeres

házkutatások során az összes szakirodalmamat elvitték – mind gyanús volt, mert idegen
nyelven íródtak. Az 1970-es évek magyar társadalma nagyon zárt volt, nem volt átjárás a
különféle társadalmi csoportok között. Ha értelmiségi családba születtem, és elegem lett
az értelmiségi létből, mehettem taxisofőrnek vagy asztalosnak.

Svédországban felszabadító volt, hogy olyan világba kerültem, ahol negyvenéves

emberek beiratkoznak az egyetemre, és új pályát választanak. Történészként kerültem el
Magyarországról, az első svédországi munkám során viszont óvóbácsi voltam egy szülők
által fenntartott napköziben. Emellett gyerekszínházzal kezdtem foglalkozni, masszírozást
és mindenféle természetgyógyászati eljárást tanultam, terápiába kezdtem járni, és
magam is terapeuta lettem.

Magyarországgal a történész pálya is magam mögött maradt, életformát is váltottam.

Bekerültem a feminista áramlatba, és korán meghatározó alakja lettem a férfiszereppel
önkritikus módon foglalkozó férfimozgalomnak. Az életmódváltásom nagyban kötődött a

2/9
Természetes fogamzásszabályozás c. könyv társszerzőjéhez, és a kommunához, amiben
együtt éltünk. Számunkra csak ez a természetes módszer, és legfeljebb az óvszer
használata jöhetett szóba. Ez a módszer azonban nemcsak a magánéletemhez
kapcsolódott tökéletesen, hanem megláttam benne annak a lehetőségét is, hogy férfiak
ne csak együttműködőek és támogatók lehessenek, hanem felelős módon hozzá is
járuljanak a fogamzásszabályozáshoz.

A tanfolyamok, amiket elkezdtünk tartani erről, részben párterápiák voltak, ahol azzal
foglalkoztunk, hogyan hoznak a párok közösen döntéseket, hogyan vállalnak közösen
felelősséget.

Közben célunk volt alkalmas eszközöket adni a nők kezébe, ami biztosítja
reprodukciós szuverenitásukat.

E módszerben egész életfelfogásom, értékrendem benne foglaltatik dióhéjban.

M.A.: A honlapodat megnézve kirajzolódik az a sokszínűség, komplex tudás és

tevékenységi kör, ami jellemez, a terápiás munkától a publikációs tevékenységeiden át, a
műfordítói hobbidig. Nem használod a social media felületeit, nem használsz mobil
telefont, nem könnyű téged megtalálni. Továbbképzéseidnek, műhelymunkáidnak híre
szájról szájra terjed.

Manapság ez szembe megy az árral, amikor az influenszerkedés, a posztolások, az

önreklámozások, a selfi-gyártások, a figyelemért való versengés olyan általános, hogy
kommunikációs cégek szakosodnak rá. Miért nem sodródsz az árral a mai életvitelszerű
digitális kommunikációs kényszerben?

Sz.P.: Nem mondhatom, hogy az internet kritikája tevékenységeim külön vonulata lenne.
Egyszerűen szeretek beszélgetni emberekkel, a személyes találkozások híve vagyok. A
történészi pályafutásom lezárásában is fontos szerepet játszott, hogy közvetlenül
szerettem volna emberekkel dolgozni. Emiatt sem kedvem, sem lehetőségem nincs, hogy
több időt szánjak a digitális jelenlétre.

Látom viszont, hogy az internetfüggés klienseim körében egyre komolyabb probléma.

Tevékenységeim alakulásában vannak meghatározó könyvek, például Theodore Roszak
munkássága. Ő alkotta meg az ellenkultúra fogalmát, és az ökológiai gondolkodásnak is
úttörője volt. Magyarul is megjelent Az információ kultusza című könyve, ami profetikus
szöveg, mert már az IT ipar formálódásakor leírta, hogyan vált paradigmát az iparág az
információ jelentésének átalakításával.

Az információ eredetileg azt a tudást jelentette, amire szükséged van. Ez váltott át abba,
hogy az információ az, amivel el vagy árasztva, és aminek akár semmi köze ahhoz, hogy
mire van szükséged. Ragaszkodom a személyes kommunikációhoz és az információ
eredeti jelentéséhez – ezért kommunikálok így.

3/9
Pedig részese voltam e generációváltásnak, hiszen nekem már a nyolcvanas években
volt személyi számítógépem. Igaz, hogy akkor egy laptop még hat és fél kiló volt. Nem
mondhatom tehát, hogy aktív ellenálló lennék e téren. Inkább csak nagyon szkeptikus
külső megfigyelője vagyok az IT ipar előretörésének, és annak, hogyan veszi át az
algoritmus az uralmat a legújabb generáció gondolkodása és időbeosztása fölött.

Pedig a magam mércéje szerint én is nyakig benne vagyok, például alig tartom fent
a fejem az e-mail áradatban. Sok emberrel nem is lehet ma együttműködni e nélkül.

M.A.: A kritikai pszichológia gondolata az Új Egyenlőség közönsége számára már jól

ismert. A munkásságodat egyértelműen köthetjük a feminizmushoz, és a Judith Herman
képviselte terápiás iskolához. Mit jelent számodra a kritikai pszichológia? Milyen jellemzői
jelennek meg a terápiás praxisodban?

Sz.P.: Ez a kifejezés jóval azután jött, hogy terapeutaként teljesen természetes módon
ezt vallottam, gyakoroltam, a kezdettől fogva. Nem is kritikai pszichológiának neveztem
ezt a vonulatot, hanem társadalmi szemléletű, materialista pszichológiának, ami
szerintem pontosabb is.

A pszichológia általános fogalom, amin belül a legtöbb ember nem különböztet meg
különböző irányzatokat. Ezért az sem egyértelmű elsőre, mivel szemben kritikus a kritikai
pszichológia. Míg, ha azt mondjuk, hogy materialista, akkor az az idealistával áll
szemben. József Attila volt ebben az első nagy hatás számomra, amikor azt írja Eszmélet
c. versében, hogy „Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat”.

Egyébként nagyon szeretnék egyszer összeállítani egy terápiás kézikönyvet József Attila
verseiből. A kritikai pszichológiához hasonlóan alapvetés számomra, hogy az emberek
társadalmi közegben formálódnak, akárcsak a pszichéjük. A hetvenes évek végétől
Amerikában is folytattam terápiás tanulmányokat, többek között a tranzakcióanalízisből
kinőtt Radical Therapy-t tanultam közvetlenül annak megalapozójától, Claude Steinertől.

Míg a tranzakcióanalízist kidolgozó Eric Berne könyveiben sok a szexista elem, a Radical
Therapy egy elméletileg is komolyan megalapozott, közösségi és csoportalapú,
társadalmi és gender szemléletű, vállaltan feminista – ma úgy neveznénk, hogy kritikai –
pszichológiai irányzat volt.

A Radical Therapy egyenlete szerint a pszichés problémákat az elnyomás és az

elidegenítés összeadódása adja ki.

Ebben azonnal ráismertem arra, amit magam is tapasztaltam, és könnyen a részesévé

tudtam válni ennek az irányzatnak. Egyúttal arra is rájöttem, hogy nemcsak terapeutának,
de aktivistának is lennem kell, mert terapeutaként csak egyének elidegenítésén tudok
segíteni, az elnyomáson azonban nem, mert az a társadalom szintjén, a strukturális
viszonyokban van. Ezért vagyok azóta párhuzamosan aktivista és pszichoterapeuta.

4/9
Emellett sokat merítettem a buddhizmusból is, anélkül, hogy a vallási sallangjait
használtam volna. Megengedtem magamnak, hogy a megbocsátásra vonatkozó
elméletével kritikus legyek. A buddhista meditáció alapgyakorlata, a Vipasszana, ma is
terápiás munkám egyik pillére. E választásokban mindig az vezetett, hogy a lét határozza
meg a tudatot, és nem a tudat a létet. Ez immunissá tett a pozitív pszichológiával és
társaival szemben.

M.A.: Nagyon sok olyan helyzettel találkozhatsz terapeutaként, ahol bűnök áldozatai
kérnek tőled segítséget, akik azt a szocializációs nyomást kapják a társadalomtól, hogy
meg kell a bűnösnek bocsátani. Mi a kritikád e megbocsátás-tannal szemben?

Sz.P.: Azt gondolom, hogy vallásként a buddhizmusnak ugyanaz volt a funkciója, mint
minden más vallásnak. Azaz, hogy mérhetetlenül embertelen körülmények között élő
emberekkel elfogadtassa, hogy ilyen a földi lét.

M.A.: „Az élet szenvedés”, amit saját magunk idézünk elő, és magunk is szüntethetünk
meg…?

Sz.P.: Amit a kereszténység úgy old meg, hogy „Ábrahám kebele finom falatokkal van
tele, ha a földön éhezel, ott a mennyben majd eszel”, a buddhizmus azzal tudja le, hogy
úgyis reinkarnálódunk. A buddhizmus és a nyugati progresszív gondolkodás találkozása
ugyanakkor hasznossá vált mindkettő számára.

A dalai láma egy nagyon sötét feudális társadalom egyeduralkodója volt. Csak akkor vált
demokratává, amikor a kínaiak elkergették őt Tibetből, és nem volt más választása.
Annak belátása, hogy beidegződéseink nemcsak másoknak, hanem saját magunknak is
szenvedést tudnak okozni, kezdettől foglalkoztatja a nyugati pszichológiát is. A buddhista
gyakorlat sok hatékonyt eszközt kínál fel ezen a téren.

Ez egyáltalán nem összeegyeztethetetlen annak belátásával, hogy a szenvedéseink

alapvetően strukturális, társadalmi okokra vezethetők vissza. Buddha egyébként nem azt
állította, hogy „az élet szenvedés”, hanem hogy „szenvedés van”. Ez lehet egy
közösségvállaláson és együttérzésen alapuló társadalomról vallott elképzelés
kiindulópontja és jól összefér azzal is, hogy megkérdőjelezzük a buddhista gyakorlat
egyes elemeit, például a megbocsátást, ami az egyik legfőbb eszköze az elidegenítés
fenntartásának.

M.A.: Mit értesz ezen?

Sz.P.: Nem hiszek a megbocsátásban, annál inkább hiszek a megbánásban. A kettő

alanya alapvetően különbözik, amire amúgy is folyamatosan figyelek a terápiás
munkámban.

A megbocsátásról szóló elképzelések az áldozatra tolják a megbocsátás munkáját.

A New Age és a pozitív pszichológiához kötődő irányzatok még meg is fenyegetik
az embereket, hogy saját boldogságukat akadályozzák meg, ha nem bocsátanak
meg a velük rosszat tevőknek, és a gyehenna tüze vár rájuk.

5/9
Mindeközben azt gondolom, hogy a megbocsáthatatlan cselekedetek pontos listájának
összeállításával még mindig sok dolgunk van, generációkon átívelően. A nürnbergi per
utáni generáció tagjaként történelmi feladatnak tartom meghatározni, hogy mi az, ami
megbocsáthatatlan. Ezért lobbiztam például azért is, hogy a gyerekkori szexuális abúzus
bűne ne évülhessen el.

A megbocsátás ugyanis fontos eszköze annak, hogy generációról generációra

folytatódhasson az abúzus, és e körforgás soha ne is érhessen véget. Ha én
megbocsátok az apámnak a súlyos bántalmazásért, akkor én is bántalmazhatom majd a
gyerekemet, mert az ő dolga lesz megbocsátani nekem. Ehelyett én az elkövetőkre
akarom hárítani ezt a felelősséget. Tessék abbahagyni!

M.A.: Hogyan találkozol a fegyverkezésig fokozódó erőszak társadalmi lenyomataival

terapeutaként? Mi a saját megküzdési stratégiád?

Sz.P.: Az erőszak folyamatos jelenléte olyannyira végigkíséri a személyes életemet, a

mindenféle elköteleződésemet, a terápiás szemléletemet és a terápiás praxisomat, hogy
a fegyverkezés meghaladja az aktivizmusom és praxisom köreit. Azzal, hogy az abúzus
témájára, a párkapcsolati, nők és gyerekek elleni erőszakra specializálódtam, olyan,
mintha két része lenne az életemnek.

Egyrészt a munkám során könyékig megmártózom az erőszak kultuszának

legmindennapibb megnyilvánulásaiban. Másrészt igyekszem minden nap átélni a
szépséget és a jóságot, és ezzel ellensúlyozni az erőszakot. Így tudok jól élni, és erőt
meríteni ahhoz, hogy másnap is segítséget tudjak nyújtani az erőszaktól és az
egyenlőtlenségtől szenvedő embereknek.

M.A.: Az Eurostat 2015-ös adatai szerint az Európai Unióban a szexuális kényszerítés

áldozatai közül tízből kilenc nő, a szexuális zaklatás áldozatai közül tízből nyolc nő, míg
az ilyen bűncselekmények miatt szabadságvesztésre ítélt személyek 99%-a férfi volt.
Erre alapozva az EU e helyzet felszámolását célzó irányelveket határozott meg. Hogyan
jött létre az ennek megfelelő szemléletformálást célzó Stop-Férfierőszak Projekt?

Sz.P.: 2005 tájékán jött létre a Daphne II. Európai Uniós program részeként. A program
fókusza az volt, hogy a frissen csatlakozott országokhoz eljuttassák a családon belüli
erőszakkal kapcsolatos jó gyakorlatokat. Ekkor már kezdtem újra megjelenni
Magyarországon. Külföldön szerzett szaktudásomra alapozva készült el a pályázati
anyag.

A két évig tartó program alatt készültek el az alapkiadványaink, a Miért bántalmaz? Miért
bántalmazhat?, a Hétköznapi hímsovinizmus, a Férfierőszak antológia, és a Patriarchális
erőszak c. tanulmány fordítása. Ezeket le lehet tölteni, de könyv formában is
megvásárolhatók.

6/9
 A Hétköznapi hímsovinizmus a zászlóshajónk: nagyon sok nőnek segített abban,
hogy nevén nevezhesse azokat a tapasztalatokat, amiket a mindennapokban átél.
Ezt kifejezetten egy munkafüzet formájában adtuk ki, ami miatt érdemes nyomtatott
formában megszerezni.

Illetve azért is, mert e bevételekből tudunk újabb projekteket finanszírozni. A Daphne
program keretében szerveztük az első továbbképzéseket pszichológusok és segítő
szakmákban dolgozók számára. A Stop-Férfierőszak Projekt azóta informális
civilszervezetként működik, mindent társadalmi munkában végzünk, újabb kiadványokat
készítettünk, van egy filmklubunk, ahol december 10-én volt az utolsó vetítésünk, amikor
a Hat hét című filmet vetítettük le, és arról beszélgettünk. A legnagyobb projektünk a
zuglói Békés Otthon program.

M.A.: Ez a program tart még?

Sz.P.: Igen, 2019-ben kezdtük, azóta apránként építkezünk. A legtöbb civilszervezet

kénytelen úgy működni, hogy amíg tart egy támogatás, tudnak dolgozni, aztán
odébbállnak. Mi folyamatos jelenléttel azon dolgozunk hangyaszorgalommal, hogy
kialakuljon egy olyan hosszú távú helyi modell ebben a 120 ezer fős kerületben, amely a
lakosság, a jelzőrendszer, a rendőrök, a civil szervezetek és az intézmények
együttműködésén alapul.

Most jutottunk el oda, hogy elkezdődött a szupervízió a jelzőrendszerben dolgozó

munkatársak számára. Januárban indítjuk az áldozati csoportot. Közben rengeteg képzés
volt, aminek nemcsak a tudásátadás volt a célja, hanem szisztematikus hálózatépítés is.
Előfordul ugyanis, hogy a különféle intézmények nem érnek össze, és párhuzamosan
foglalkoznak ugyanazzal az üggyel. Mi személyes szinten is összekötjük ezeket az
embereket. Ennek vagyok a híve, mert a valódi változások a helyi szinteken tudnak
megszületni.

M.A.: Ezt a hatalmas koordinációs feladatot kik végzik el?

Sz. P.: A Stop-Férfierőszak Projektben Kuszing Gábor kollégám, és én. Zuglóban egy
Családok Átmeneti Otthonában dolgozó szociális munkás kért meg bennünket, hogy
segítsünk kidolgozni egy használható modellt a CSÁÓ-kban előforduló családon belüli
erőszak kezelésére.

Ennek révén találkoztunk Adler Katalinnal, aki a Zuglói Közbiztonsági Non-profit Kft.
fantasztikus prevenciós koordinátora, és aki kezdeményezője volt már
megismerkedésünk előtt a Békés Iskola projektnek, ami az iskolán belüli erőszak
csökkentésével foglalkozik. E szálak összeéréséből jött létre a Békés Otthon Program,
ami rendőrök képzésével és a családvédelmi központ, gyámhatósági munkatársak,
iskolapszichológusok bevonásával kezdődött.

M.A.: Ebben a szemléletformáló munkában inkább aktivistaként veszel részt?

7/9
Sz.P.: Igen, ez hosszútávú szemléletformálás. Én ezeket a helyi, nemzedékeken átívelő,
hosszútávra szóló projekteket tartom fontosnak. Még akkor is, ha tudom, hogy nem
fogom látni az eredményét az életemben. Spanyolországban országos szintű politikai
tanácsadásban foglalkoztam a prostitúció kérdéskörével, és a családon belüli erőszak,
illetve a férfierőszak elleni stratégiák kidolgozásával.

Nagyon is politikai a szemléletem, de nem akartam politikus lenni. Kis

közösségekben szeretek leginkább dolgozni és ott hatást elérni.

Ilyen a bódvalenkei projekt, amiben most már 8. éve szintén nyakig benne vagyok. Ez
egy 200 fős, mélyszegénységben élő, 99%-ban romákból álló borsodi falu, ahol a lakók
több mint fele gyerek. Ott folytatunk tanoda-tevékenységet. Kezdtük nyári tábor
szervezésével, aztán pótvizsgára felkészítéssel, online oktatással heti öt napban, aztán a
felzárkóztatást támogató pedagógiai projekttel elsősök számára.

Idén indítottuk el az iskolaelőkészítő programunkat. Ez a munkánk a hátrányos helyzet

felszámolásáért a Juszt-is teszünk! Alapítvány keretében működik. Ez a másik nagy
szívügyem.

M.A.: Milyen esély van arra, hogy a patriarchális magyar kormánynak is szívügyévé
váljon a nők elleni erőszak felszámolása? Van esély arra, hogy a Békés Otthon Program
meghaladja Zugló határát? Hiszen a probléma országos színtű.

Sz.P.: A jelenlegi kormányzatot soha nem lehet rávenni erre, mert ez a kormányzat a
patriarchális férfierőszak földi megtestesülése.

M.A.: És ebben milyen szerepet játszanak az olyan nők, mint például Novák Katalin, aki
köztársasági elnökként nemrégiben egy tankban volt látható?

Sz.P.: A patriarchális értékek képviselete nem kötődik a biológiai nemhez. A

feminizmusnak köszönhetően megkülönböztetjük a biológiai nemet és a társadalmi
nemet.

Ahogyan egy férfi is lehet feminista, ugyanúgy egy nő is lehet patriarchális értékek
képviselője. Ahhoz, hogy egy nő érvényesülni tudjon egy patriarchális rendszerben,
néha még férfiaknál is patriarchálisabban kell gondolkodnia, másképpen őt is utoléri
a férfibüntetés és üvegplafonba ütközik.

Novák Katalinról nincs több mondanivaló. Nincs semmilyen jelentősége annak, hogy
nőnemű. Autentikus képviselője a patriarchális NER-nek.

M.A.: Dacára mindennek, hogyan bővülhetne annak a munkának az elérhetősége, amit

végzel? Hiszen nagyon fontos ellensúlyt jelent a mai erőszakot normalizáló, a békét
pusztán az aktuális háború hiányaként értelmező emberiség szempontjából. A 16
akciónap előzménye, a feministákat ért terrorista kivégzés, rámutat egy nagyon
veszélyes tendenciára, amivel 1991 óta minden évben számot kell vetnünk.

8/9
Sz.P.: Nem akarok az idealizmus hibájába esni. Elméletben úgy gondolom, igen, van
esélye annak, hogy helyi szigetek építése, és a szigetek közötti hidak építése hosszú
távon paradigmaváltást tud hozni, el tud érni egy kritikus tömeget. De ez egy annyira
beláthatatlan perspektíva, hogy ezt még azoknak sem tudom beadni így, akiket meg
akarok nyerni, hogy vegyenek részt ebben a munkában.

Ehelyett egyszerűen abból indulok ki, hogy ha az ember ebben a földi létben etikus
lényként akar élni, akkor nem tud mást tenni. Számomra ezek a munkák alapvetően
etikai kérdések, a politika etikai kérdésekből áll. De az, hogy ez a munka mikor fog
kritikus tömeget elérni, ahhoz a kérdéshez hasonló, hogy hol van a világegyetem vége.

Egy számomra fontos könyvben arról olvastam egyszer, hogy az egyenlőtlenség létrejötte
a társadalmi létezés velejárója. Ez a könyv amellett érvelt, hogy tessenek visszatérni a
szociáldemokrata politizáláshoz, aminek az a dolga, hogy folyamatosan ellensúlyozza a
természetesen kialakuló egyenlőtlenséget a társadalomban. Abszolút hiszek abban, hogy
az egyenlőtlenség tengerében lehet szigeteket létrehozni, és ezek egyáltalán nem
lebecsülendők, hiszen rengeteg embernek teszi etikusabbá, jobbá az életét.
Máskülönben nem dolgoznék annyit párterápiával, zuglói projekttel, bódvalenkei
cigánygyerekekkel.

M.A.: Milyen a személyes jövőképed?

Sz.P.: Ahogy korábban megjegyezted, nem vagyok influenszer, önmagát propagáló,

szelfiző valaki. Ahol azonban nyílik egy lehetőség, és találok néhány embert, ott ezekbe
én mindig nagyon szívesen segítek, ha megtalálnak olyan segítő szakemberek, akik
szeretnék a tudásomat megismerni.

De ahogy a jobboldal mindig is grandiózus volt – és ez a veszély a baloldalon is fennáll –,

úgy én mindig a kicsi dolgokban találok örömöt.

A szó legjobb értelmében vett alázatosság a grandiózusság ellensúlya. Ha a

spiritualitást lehet úgy értelmezni, hogy mindig van valami, ami sokkal nagyobb
nálam, akkor én egy spirituális lény vagyok, és leszek.

Címfotó: Kovács Mariann

9/9