Stina Jackson

ÖSSZEZÁRVA
 A mű eredeti címe: Ödesmark
Copyright © Stina Jackson 2020
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2022
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Dobosi Beáta
ISBN 978-963-324-942-0 (papír)
ISBN 978-963-324-943-7 (epub)
Kiadta a Central Kiadói Csoport 2022-ben
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Ács Eleonóra
Korrektor: Tomka Eszter
Borítóterv: Szöke Thomas/eyelab.dk
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Anyának és apának
„Az a hely, ahonnan jöttök, már nincs meg; az, ahová tartani
véltetek, sosem létezett; és az sem jó, ahol vagytok, hacsak
magatok mögött nem hagyjátok.”
Flannery O’Connor: Csalhatatlan vér
ELSŐ RÉSZ
 1998 kora tavasza

A lány az éjszakában ballag. A hold sápadtan rámosolyog, ahogy a

pocsolyákat kerülgeti, amelyeket a hó hagyott maga után. Az éjjel
is nyitva tartó benzinkút neonfényei megvilágítják a vigasztalan
tájat. Bemegy, vesz egy kólát és egy doboz piros Marlborót. Az
éjszakás kutasnak kedves a tekintete, de ő nem mer a szemébe
nézni. Kimegy, megáll a kivilágított autómosó mellett, rágyújt, a
füstöt az éjszakai égbolt felé fújja. A pillantása megakad a
kútoszlopok mellett parkoló kamionon. A vezetőülésben egy férfi
alszik. Sötét baseballsapkát visel, feje a mellkasára billen. A lány
eldobja a félig szívott cigarettát, és eltapossa. A pocsolyák
olajosan csillognak az utcai lámpák fényében, amikor átvág az
aszfalton. A távolból néhány magányos autó berregése hallatszik,
máskülönben csend van. Az izgalomtól bizsereg a gerince. Amikor
odaér a kamionhoz, megkapaszkodik a visszapillantó tükörben, és
felhúzza magát, hogy az arca egy magasságba kerüljön az alvó
sofőrével. Így közelről fiatalabb, mint gondolta: az állát gyér
szőrzet borítja, egyik fülében fülbevaló csillog.
Látja a saját öklét az ablakhoz közeledni. Finoman kopog, a férfi
mégis egy rándulással riad fel. Leesik a fejéről a sapka, felfedve a
kopaszodó fejbúbját. Rápillant a lányra, de eltart egy darabig,
mire egészen magához tér, és leengedi az ablakot.
– Mit akarsz?
A lány olyan ideges, hogy alig bír mosolyt erőltetni az arcára. A
visszapillantó tükröt markoló keze már fáj.
– Csak azt szerettem volna kérdezni, nem akar-e társaságot.
A férfi rábámul, majd ásít egyet. Először úgy tűnik, nemet
mond, de aztán az anyósülés felé biccent.
 – Szállj be!
A lány izgatottan megkerüli a kamiont. Körülkémlel, hogy nem
lát-e figyelő szempárokat a sötétben, de a kutason kívül nincs itt
senki, ő pedig nem néz ki. Majdnem két óra van, és sehol egy
autó. Ha bármi történne, nem lennének tanúk.
Amikor beül, a férfi a száján át, nehezen szedi a levegőt.
– Na és ki vagy?
– Csak egy lány.
A vezetőfülkében érezni a meleg leheletét.
– Azt én is látom.
Mamlasznak tűnik, tenyerével dörzsöli meg a szemét, és úgy
sandít oldalról a lányra, mintha valami ismeretlen állat lenne,
amelyet nem akar feldühíteni.
– És miért akarsz itt ücsörögni velem?
– Mert magányosnak tűnt.
A lány kihívóan néz rá. Úgy látja, hogy a férfi fél, és ez
bátorságot ad neki. A sofőr kurtán felnevet, a szakállát babrálja,
és megint ráles.
– Szóval nem az a fajta vagy, aki pénzért csinálja?
A lány a kezére teszi a kezét. Ezüstgyűrűi könnycseppekként
fénylenek a sötétben kettőjük között. Reméli, hogy a férfi nem
veszi észre, hogy lüktet a vére.
– Nem, nem az a fajta vagyok.

A hátsó rész tágas. A férfi egy kis priccsre fekteti, keze súlyosan
pihen a csípőjén, amikor beléhatol. Nem vetkőznek le, a
nadrágjuk a bokájukon, mintha attól tartanának, hogy
rajtakapják őket. A lány felnéz, és megpillant egy gyereket, aki
egy fényképről mosolyog rá. Húsos kis karját egy csokoládébarna
labrador nyaka köré fonja. Olyan, mintha versenyt
vigyorognának. A lány inkább az összegyűrt ágyneműt nézi. Nem
tart sokáig, mire a férfi nagyot nyög, és kihúzza a péniszét.
Gyorsan, ezért az ondó a földre spriccel. A lány felül, és felhúzza a
bugyiját. Veszélyesen közel jár a síráshoz, egyre csak nyel, hogy
visszafojtsa.
A férfi szemlátomást felélénkül. A kézmozdulatai
magabiztosabbak lesznek, amikor becsatolja az övét, akár egy
kamasz, aki először volt együtt nővel. Meglepi a lányt. Hogy
ennyire egyformák. A férfiak.
Visszaülnek a vezetőfülkébe, és rágyújtanak. A nagy szélvédőn
túl a világ sötét és ködös. Fáj odalent, de a sírhatnékja elmúlt.
– Hová megy?
– Haparandába. – A férfinak mókás tájszólása van, olyan,
mintha énekelne. – Velem jössz?
A lány a fejét félrefordítva fújja ki a füstöt.
– Én annál messzebbre megyek.
A férfi fogai világítanak a sötétben. Még sosem csinált ilyet. A
lány látja rajta, hogy már bántja a lelkiismeret. Próbálja menteni
a menthetőt, és a benzinkút felé biccent.
– Bemegyek venni valami kaját. Te is kérsz?
– Egy fahéjas tekercset.
– Jó, hozom.
A férfi kiveszi a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóból,
szégyellősen rámosolyog, majd kinyitja az ajtót, és kiszáll. Kicsit
csámpásan jár, és rá sem hederít a pocsolyákból felfröccsenő
vízre. A lány addig néz utána, amíg el nem tűnik a shopban.
Fontolóra veszi, ne tartson-e mégis vele. Kiszállhatna Luleåban.
Úgy hallotta, hogy egész nagy város, és a városokban köddé lehet
válni.
Az esték voltak a legrosszabbak. A tudat, hogy még egy nap
veszendőbe ment. Ahogy az összes többi. A kasszában állt, és
próbált nem tudomást venni a bolt ablakán túl leereszkedő
sötétségről. A neoncsövek éles fényében olyan volt, mintha
színpadon állna. A tankoló emberek ebben a fényben látták. A
fáradt mozdulatait és a lesütött szemét. A vékony szálú, tartás
nélküli haját, ahogy a vállára lóg, és az erőltetett mosolyát,
amelytől már fájt az arca. Látták. Ő viszont csak sejtette őket.
A benzinkút a település közepén állt, és ő szinte mindenkinek
tudta a nevét, aki belépett az ajtón, de ismerni nem ismerte őket.
Az emberek talán azt hitték, ismerik. Mindenesetre tudta, mit
suttognak róla. Björnlund lányáról, aki egykor meghódíthatta
volna a világot, de a kisujját sem mozdította meg érte. És most
már túl késő volt. A szépség és az életerő lassan elszivárgott
belőle. Vége volt a dalnak. Az egyetlen, amit fel tudott mutatni, a
fia volt. Azt azonban elképzelni sem tudták, hogyan hozta össze,
mert pasija sosem volt. Legalábbis nem tudtak róla. A gyerek a
semmiből jött, és hiába találgatták annyit az évek alatt, sosem
derült fény az apja kilétére. Ez a kínos ügy újabb és újabb vitákat
szült. Csak abban volt egyetértés, hogy Liv Björnlund örökre
csodabogár marad. Talán megesett volna rajta a szívük, ha nincs
pénze. De olyasvalakit, aki ekkora vagyonon csücsül, nehéz
sajnálni.
Megitta a hideg automatás kávét, és titokban az órára lesett. A
másodpercek a halántékán dörömböltek. Ma pontban kilenckor
lemegy a színpadról. Ha nem, szétrobban a feje. De már öt perccel
is elmúlt egész, mire az éjszakás megjelent. Ha látta is, hogy Liv
fortyog magában, nem csinált ügyet belőle.
– Az apád már vár. – Csak ennyit mondott.
Vidar Björnlund a szokásos helyén parkolt a dízelkútnál.
Karomszerűen meggörbülő ujjai görcsösen markolták a rozoga
Volvo volánját. A háta mögött, akár egy árnyék, Simon bújta a
telefonját. Liv megérintette a térdét, mielőtt bekötötte magát, és
a fiú egy pillanatra felnézett rá. Összemosolyogtak.
Vidar elfordította a slusszkulcsot, mire a motor köhögve
beindult. Ezt az ócskavasat még a kilencvenes évek elején
gyártották, és inkább egy roncstelepen lett volna a helye, mint a
kátyús utakon, de ha Liv felhívta erre az apja figyelmét, az mindig
leintette.
– Nem úgy dorombol, mint egy macska, de még dorombol.
– Szerinted nem lenne jobb lenyelni a keserű pirulát és venni
egy újat?
– Nem, az istenit! Új kocsit venni olyan, mintha pénzzel
törölnénk ki a seggünket.
Liv hátrafordult Simonhoz: valósággal az egész hátsó ülést
kitöltötte a hosszú lábával és a kabátja alatt izmoktól duzzadó
karjával. A változás észrevétlenül állt be, egyik napról a másikra
felnőtt férfivá érett. Húsos arca határozott vonásokat öltött, és
világosvörös borosta ütközött ki rajta, amely napról napra dúsabb
lett. Végül semmi sem maradt az ő dundi kisfiából. Fel akarta
hívni magára a figyelmét, de a fiú nem vette észre, csak
eszeveszetten nyomkodta a kijelzőt, elmerülve egy másik
világban, ahová Livnek nem volt bejárása.
– Mi volt a suliban?
– Semmi.
– Iskola! – fújtatott Vidar. – Tiszta időpocsékolás.
– Ne kezdd! – szólt rá Liv.
– Az iskolában csak három dolgot lehet megtanulni: vedelni,
verekedni és kurvapecérkedni. – Vidar úgy fordította a
visszapillantó tükröt, hogy lássa az unokáját. – Igazam van?
Simon a gallérja mögé rejtette a száját, de Liv látta, hogy
mosolyog. A fiát jobban szórakoztatta az öreg, mint őt. Simon
képes volt nevetni olyasmiken is, amik őt dühítették.
– De hát te is jártál iskolába! – vitatkozott az apjával.
 – És mire mentem vele? Már előtte is tudtam vedelni meg
verekedni. Nőkben sem szenvedtem hiányt fiatalabb koromban.
Liv megcsóválta a fejét, és kinézett az erdőre. Nem vett
tudomást a kormányt markoló eres kézről és a levegőt megtöltő
öregemberszagról. Az aszfaltot kisvártatva földút váltotta fel, és a
fák közelebb húzódnak. Egyetlen autóval sem találkoztak, és a
reflektorok fénypászmáján túl sötétség honolt. Liv kigombolta az
egyenruhája felső gombjait, és megvakarta a mellkasát meg a
nyakát. Ahogy közeledtek, egyre jobban viszketett, mintha a teste
kétségbeesetten próbálna kiszabadulni a bőréből. A haja tövében
és a karján mászó ezernyi hangyától véresre vakarta magát. Ha
Vidarnak vagy Simonnak fel is tűnt, egy szót sem szóltak,
túlságosan megszokták már ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. A
fiú telefonja rendszeres időközönként rezgett, újra meg újra
magára vonva a figyelmét. Az öreg az útra szegezte a tekintetét,
az állkapcsa szüntelenül járt. Inkább lenyelte a szavakat, mint
hogy kimondja őket.
Amikor megérkeztek Ödesmarkba, Livet szokás szerint
elborították a régi emlékek. Hányszor és hányszor ugrott ki itt a
kocsiból, és eredt futásnak?! A lucfenyők karjába menekült,
mintha azok megmenthetnék. A falu olyan volt, mint az utolsó
állomáshely egy sehová sem vezető út végén. Pár kilométerre
nyugatra elnyelte a bozótos erdő és a romos épületek
maradványai. Ha körbeautózta az ember, az az érzése támadt,
hogy a növényzet készül bekebelezni. A házak biztos távolban
álltak egymástól, fenyvesek és lápok választották el őket,
valamint a település közepén terpeszkedő és a sivárságot
visszatükröző, fekete szemű tó. Tizennégy porta volt összesen, de
csak ötöt laktak. A többi ház düledezett, az ablakaikat
bedeszkázták, a rézkilincseiket kikezdte az idő, és jó úton
haladtak az enyészet felé.
Liv jobban ismerte ezt a földet, mint saját magát. Bejárta már az
erdőn át kacskaringózó összes ösvényt, tudta, hol bújnak meg a
friss vízű források, a törpemálnások és az elfeledett kutak. Az
embereket is ismerte, bár kerülte őket. Felismerte a széllel szálló
nevetésüket és szagukat, és nem kellett kinéznie az ablakon, hogy
tudja, kinek az autója gördül végig az úton, vagy kinek a
láncfűrésze töri meg a csendet. Hallotta a kutyáik ugatását. A
teheneik kolompolását. Egyszerre fojtogatták és éltették. A föld és
az emberek.
A Björngården, a gyerekkori otthona egy dombon állt, az erdő
biztonságos ölelésében, és a második emeleti szobájának
ablakából látni lehetett a völgyben elterülő tó fekete szemét. A
házat Vidar még az ő születése előtt építette, ő meg felnőtt fejjel
még mindig itt élt, pedig gyerekként megesküdött rá, hogy
elmegy. És nem elég, hogy ő itt ragadt, Simonnak is ezen az isten
háta mögötti helyen kellett felnőnie. Három nemzedék egy fedél
alatt, ahogy régen is éltek az emberek, mert a szükség
rákényszerítette őket. De most nem szenvedtek szükséget,
legalábbis azt leszámítva, amit az emberek azért teremtenek
maguknak, hogy egymásba kapaszkodhassanak. És minél több idő
telt el, annál nehezebb lett a lucfenyők csúcsa fölé pillantani és
egy másik életet elképzelni. Akkor már egyszerűbb a faluval
együtt elenyészni.
Vidar befordult a behajtót elzáró sorompó elé, és
megköszörülte a torkát.
– Otthon, édes otthon – nézett a dombtetőn álló roskatag házra.
A motor üresben járt, amíg Simon kiszállt, és a lakattal
bíbelődött. Hátulról Liv alig ismert rá a széles válla és a bikanyaka
miatt. Amikor a fiú felnyitotta a sorompót, Vidar lassan
begördült. Amint átértek, Simon rögtön lecsukta és lelakatolta.
Miközben a ház felé gurultak, Liv megvakarta a viszkető nyakát.
– Már nem gyerek – mondta.
– Persze hogy nem.
Az apjára sandított, és megállapította, hogy az idő felette sem
múlt el nyomtalanul. Összement, a cserzett bőre lógott a
csontjain, és olyan benyomást keltett, mintha apránként kifogyna
belőle. De a szemében még mindig ott izzott az a kérlelhetetlen
tűz, amikor rápillantott. Liv elfordította a fejét, és a saját üres
tekintetébe nézett az ablaküvegben. Az este elmúlt, és csak
sötétséget hagyott maga után.

Liam Lilja magát nézte a törött tükörben. Képmása arcán egy

hosszú repedés futott keresztbe, mint valami heg, eltorzította az
orrát és a járomcsontját. Az arca alsó fele grimaszolt. Fehér fogak
a sötét borostában. A felső része nem mosolygott. Saját magára
meredt. Kihívóan, mintha a bajt keresné. Ha nem a tulajdon két
szeme lett volna, nem tűri el, hogy így bámulja. Félrenézett volna.
– Mi van, ki is fested magad? – hallatszott Gabriel hangja az ajtó
túloldaláról.
– Megyek már!
Liam megnyitotta a csapot, a hideg víz alá tartotta a kezét, és
megmosta az arcát. Volt egy fájó sebe, és az egyik alsó foga is
sajgott. De élvezte a fájdalmat, ettől élesebb kontúrokat nyert a
világ.
Kint a shopban magán érezte a kutas tekintetét. Egy idősebb,
kopasz férfiét, aki idegesen pislogott. A pillantása bosszantotta
Liamot. Érezte, hogy megmerevednek az arcizmai. Lelassult az
idő. Gabriel hanyagul egy zacskó chipset nyomott a kezébe
hangos zörgés közepette.
– Itt a reggelid – mondta. – Vettem cigit is.
Beültek a kocsiba, megették a chipset, és megitták a jéghideg
kólát. Az ég már világosodott, de a nap még nem sütött át a fák
felett. Gabriel alig tíz perc alatt betömte a chipset, majd
gyakorlott ujjakkal megsodort egy füves cigit.
– Tegnap ránéztem a növényekre – mondta. – Két lámpa
kipurcant, újat kell vennünk.
Liam összegyűrte a zacskót, és beindította a motort.
– A te bajod – felelte. – Én kiszálltam.
 – Rohadt szépek a növények! – folytatta Gabriel, mintha nem is
hallotta volna. – Eddig ezek a legszebbek. Asszem, árat emelek.
Liam a mellettük parkoló kocsira lesett. Az anyósülésen egy nő
ült, kirúzsozta magát, majd nagyot ásított. A szája veszélyes, piros
karika. Liam azon tűnődött, mit dolgozhat, és van-e gyereke.
Háza kerttel és hintával. A sofőr – valószínűleg a férje – visszajött,
és beült a volánhoz. Jellegtelen napszemüvege és hátranyalt haja
volt. Liam lesimította a saját bozontját, de az erős szálakat nem
lehetett megzabolázni. Azt csinál, amit akar, sosem fog úgy
kinézni, mint egy rendes ember.
Maguk mögött hagyták Arvidsjaurt, majd kanyargós kis utakon
haladtak tovább, amelyek egyre messzebb vezettek a
civilizációtól, egyre mélyebben be az érintetlen földekre. Az éggel
versenyt futó út mindkét oldalán hatalmas víztükör csillogott.
Gabriel lehunyt szemmel szívta el a füves cigit, csak a recsegő
köhögése törte meg időnként a csendet. Úgy hangzott, mintha a
bordái kilazultak volna, és zörögnének a mellkasában. Az alsó
ajkán volt egy forradás, amitől a bal szájszéle lefittyedt.
Gyerekkorában beleakadt egy horog. Bár ő maga úgy mesélte,
hogy megvágták egy késsel. Ez a sztori jobban tetszett neki.
A tavakon túl már csak erdő volt, sűrűn és sötéten kísérte a
repedezett aszfaltutat. Liamnak összeszorult tőle a gyomra.
– Tudja, hogy jövünk?
Gabriel köhögött, a kocsit szájszag és füst töltötte meg.
– Tudja.
Egy fűvel benőtt sínpár bukkant fel a semmiből, és kísérte őket
egy darabig, majd újra elnyelte az erdő. Elhaladtak egy
elhagyatott vasútállomás mellett, amelyet birtokba vett a
szunnyadó növényzet. A rozsdás vagonok telis-tele voltak golyó
ütötte lyukakkal, amelyeken benyomultak az indák és az élet.
Aztán egy tanya romjai következtek, körülöttük üres karámok,
ahol a magasra nőtt fű és a hervadozó virágok a napfényre
vártak, hogy felegyenesedhessenek.
 Amikor az aszfalt véget ért, Liam bekanyarodott egy még
kisebb útra, majd egy másikra. Régen mindig eltévedt itt. Akkor
még nem volt jogosítványa, és lopott kocsival járt. A Juha házához
vezető utak labirintusnak tűntek a vadonban, de pont ez volt a
lényeg. Hogy senki se találjon ide.
Egy sötét vizű, csörgedező patak partján feltűnt egy festetlen
faház a fák között. Sem az áram, sem a víz nem volt bevezetve.
Liam tisztes távolban parkolt le, és csendben ültek egy darabig,
hogy összeszedjék magukat. A kéményből füst szállt fel, és
takaróként borult az erdőre. Békés látvány lett volna, ha
nincsenek az állattetemek. A fákról két megnyúzott, lefejezett
test lógott. A roppant húsdarabok csillogtak a fényben.
Amikor kinyitották az autó ajtóit, meghallották a lucfenyők
susogását és a patak csobogását. Liam vitte a zacskót, amelyben a
kávé és a fű volt. Nem nézett a fellógatott tetemekre. Egy futó
pillanatra elképzelte, hogy Juha igazából embereket darabolt és
akasztott fel.
Juha Bjerke, a magányos farkas úgy döntött, hogy nem akar
emberek között élni. Csak ritkán tette be a lábát a faluba. Azt
beszélték, hogy egy a kilencvenes években történt vadászbaleset
miatt: Juha véletlenül agyonlőtte a tulajdon testvérét, amikor
jávorszarvasra vadásztak. Nem lett belőle rendőrségi ügy, de az
anyja sosem bocsátott meg neki. Sokan azt állították, hogy
készakarva tette, irigységből. De ez az egész még Liam születése
előtt történt, és ő csak annyit tudott biztosan, hogy Juha pont úgy
kerüli az embereket, mint azok őt.
A bozótból egy kutya rontott elő, mire ők megtorpantak, és
megvárták, hogy a felborzolt szőrű állat megszaglássza őket. A
torkából morgás tört fel, pedig már megismerte a jövevényeket.
Gabriel a fűbe köpött.
– Legszívesebben lepuffantanám ezt a dögöt.
A kutya előttük futott, miközben a ház felé lépdeltek.
– Menj te előre! – mondta Gabriel. – Téged jobban bír.
 Liam egyre nehézkesebben mozgott, ahogy közeledett az
épülethez. A Juhánál tett látogatásoktól mindig szorongott, bár
csak ritkán kellett idejönniük. A férfi gyakran csupán a kezét
dugta ki, hogy átadja a pénzt, és elvegye a cuccot. Nem igazán
volt a szavak embere. Liamnak mégis minden izma megfeszült,
amikor az elhagyatott házra nézett.
Gabriel is így volt vele. Egész csendes lett, és több lépéssel
lemaradva követte Liamot. Lehet, hogy azért, mert egy ilyen világ
végi helyen jártak, és Juha látókörébe kerültek. Vagy a magányos
férfi tragédiája miatt, amely viharfelhőként lebegett felette. Bár a
szerencsétlenség óta már évek teltek el, még mindig az arcára
volt írva. Van valami ijesztő azokban az emberekben, akik
elveszítették mindenüket.
A bejárati ajtóra egy őz koponyáját szögelték fel olyan
hanyagul, hogy megmozdult, amikor Liam erőteljesen
bekopogott. A kutya a lábuknál lihegett, a házból pedig csoszogó
hang hallatszott ki: valaki közeledett a kopott fapadlón. Az ajtó
résnyire kinyílt, és egy sovány árny jelent meg. Bent égett a tűz, a
lángok táncoltak a sötétben. Juha kidugta a fejét, és vágott egy
grimaszt. Az apjuk lehetett volna, negyven és ötven között járt,
de a teste olyan feszes és inas volt, mint egy fiatal emberé. Hosszú
haját lófarokba fogta össze, az arcára az idő és a nyomor vésett
mély barázdákat.
Egyetlen szó nélkül elvette a zacskót Liamtól, előrehajolt, és
megszagolta a füvet, hogy megbizonyosodjon a minőségéről,
mielőtt átadja a készpénzt. Liamnak elég volt egy pillantást vetnie
rá, hogy lássa, kevesebb. Meglepődött. Juha Bjerke mindig
tisztességesen fizetett.
– Ez csak a fele.
Juha szemében különös fény csillant.
– Mi?
– A teljes összeget ki kell fizetned, és ez csak a fele.
Juha gyors, macskaszerű mozdulattal behátrált az árnyak közé.
Az egyik kezét a háta mögött tartotta, mintha rejtegetne valamit.
Talán egy fegyvert. Liam szíve szaporábban kezdett verni.
– Gyertek be egy kicsit! – szólalt meg Juha a sötétben. –
Beszélnünk kell.
Liam zsebre vágta a bankjegyeket, és Gabrielre sandított.
Sápadt és zavarodott volt. Ez az egész újdonságnak számított:
Juha még sosem hívta be őket. Amint megkapta, amit akart,
elzavarta őket, mintha kóbor kutyák lennének, akiket nem tud
etetni. Most először kérte, hogy lépjék át a küszöbét. Liam a tűz
fényében látta a lőfegyvereket, amelyek katonás rendben lógtak a
kandalló mellett. A párkányon kisállatkoponyák sorakoztak, és
bámultak rájuk gyámoltalanul.
– Gyertek már! – mondta Juha. – Nem harapok.
Pár lélegzetelállító pillanatig minden mozdulatlanságba
dermedt, csak a tűz duruzsolt, és a szél fütyült a fák között. Juha
gúnyos mosollyal hívogatta őket a házból. Liam teleszívta a
tüdejét friss levegővel, mielőtt belépett. A kis helyiség melege
beburkolta, az orrát idegen szagok csapták meg, a szeme
kétségbeesetten próbálta kivenni a sötétben rejlő tárgyakat.
Olyan volt, mint belelépni egy verembe. Egyenesen belesétálni
egy kifeszített csapdába.

Liv egyedül volt a pirkadatban. A fény átszűrődött a csupasz

nyírfák között, és izzó burokként borult a fekete erdőre. Liv hátat
fordított a tanyaháznak, óvakodott attól, hogy visszanézzen. A
lehelete pajzsként védte a világtól. Nem látta, hogy lámpát
gyújtottak, nem hallotta, hogy a nevét kiáltják. Csak akkor húzta
ki a fejszét a tuskóból, és fordult meg, amikor egy girhes
lapphund kirontott a bozótból, és körbeugrálta.
Vidar a tornácon állt, a szeme sötét rés.
– Gyere enni! – kiáltotta rekedten.
 Aztán eltűnt. Liv leporolta a kabátját, és kelletlenül elindult a
ház felé. A léptei dobütéseknek hangzottak a csendben.
Az öreg és a fiú a konyhában ült a kávéillatban. Vidar keze éjjel
begörcsölt, és reggelre olyan merev lett, hogy alig tudta a
szájához emelni a csészét. A cipót Simon szegte meg, és kínos
precizitással megvajazott neki egy szeletet.
– Bevetted a gyógyszeredeit, nagyapa?
Vidar csak rágott tovább. Nem bízott a gyógyszerekben, és ha
Simon nem rendezte volna szivárványszínű sorba a pirulákat
minden reggel, be sem vette volna őket.
– Ne kávéval! Égni fog a gyomrod.
– Zsémbesebb vagy, mint egy asszony.
De csak lenyelte a tablettákat, egyesével, és amikor végzett,
megpaskolta Simon kezét, amely már nagyobb volt az övénél. A
fiú leszegett fejjel mosolygott. Liv elfordult, azon tűnődött, kitől
örökölte Simon a jóságát és kedvességét. Nem tőle.
Felment a szobájába átöltözni. Simon ajtaja résnyire nyitva állt,
Liv tekintetét vonzotta a félhomály. A takaró lecsúszott az ágyról,
és egy kupacban hevert a padlón a koszos alsónemű meg a
könyvek mellett, amelyek már nem fértek el a polcon. Be volt
húzva a sötétítőfüggöny, csak az íróasztalon álló, halkan
zümmögő, régi számítógép adott némi fényt. Vidar tiltakozása
ellenére vette meg Simonnak. A gép aztán afféle barátja lett a
magányos fiúnak. Egy teljes életet élt ott, amelyről Liv semmit
sem tudott.
Megállt az ajtóban, beszívta a koszos zoknik és a szorongás
kamaszszagát. A konyhából felszűrődő hangokat hallgatta, majd
kitárta az ajtót, és belépett. Ropogott a térde, amikor felvette a
takarót. Felkavarodott a por. Valami megcsillant az ágy alatt, és
amikor Liv lehajolt, látta, hogy egy címke nélküli üveg. Az
alkoholszag olyan erős volt, hogy le sem kellett csavarnia a
kupakot, hogy tudja, mi van benne. Valamilyen házi szesz, olyan
erős, hogy kicsordul tőle az ember könnye. Lehet, hogy Vidaré.
– Mi a fenét keresel itt? Mit turkálsz a cuccaim között?
 Az ajtóban Simon állt haragtól sötét arccal. Liv felegyenesedett.
Két kézzel fogta az üveget, hűvösnek és simának érezte.
– Csak be akartam ágyazni – mondta. – És ezt találtam.
– Nem az enyém. Egy barátom kért meg, hogy vigyázzak rá.
Mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Simonnak nem voltak
barátai. De ezt Liv nem mondhatta ki. Leporolta az üveget, és
óvatosan a számítógép mellé tette. A gondolatai egymást
kergették: a fia tizenhét éves, nincs értelme vitát nyitnia. Még az
is lehet, hogy ez jó jel, mert végre valami kamaszos dolgot csinál.
– Milyen barátod? – kérdezte.
– Mit érdekel az téged?
Hosszan bámultak egymásra. A fiú két szemöldöke között
megjelent egy ránc, amitől Vidarra hasonlított. Liv mégis magát
látta az arcában. A dacot és a változás, a szabadság utáni vágyat.
Csak őmiatta volt itt, a szülőházában. Egyébként valahol messze-
messze lett volna. Lehet, hogy Simon tudta is, hogy minden
miatta futott zátonyra, lehet, hogy ezért nőtt közöttük a távolság.
Liv azon töprengett, elképzelhető-e, hogy végre mégis szerzett
magának egy barátot. Talán a rosszabbik fajtából, aki vedel és
verekszik. Vagy esténként magányosan iszik a számítógép kék
fényében. Mindkét lehetőségtől elnehezültek a tagjai.
Simon fogta a hátizsákját. Az arca már nem vöröslött a
haragtól.
– Elkések a suliból.
Liv bólintott.
– Majd este megbeszéljük.
– Nem szeretném, hogy begyere a szobámba, amikor nem
vagyok itthon.
– Már itt sem vagyok.
A fiú megvárta, hogy Liv elhagyja a helyiséget, és nagy gonddal
kulcsra zárta az ajtót, mielőtt lement a lépcsőn. Liv követte. A
pelyhes tarkóját nézte, és arra gondolt, hányszor és hányszor
nyomta hozzá az arcát, és szívta be az illatát. Az éjszakákra,
amikor védelmezőn átölelte, vagy a törékeny lapockájára tette a
kezét, hogy meggyőződjön róla, még lélegzik, nem halt meg. De
ez már rég volt, egy másik életben.
Liv és az öreg a konyhaablakból nézte, ahogy Simon a busz felé
megy. Addig követték a pillantásukkal a vékony alakot, amíg el
nem nyelte az erdő.
– Szerintem van valami nőügye – jegyezte meg Vidar.
– Tényleg?
– Aha. Érzem a szagán. Megváltozott.
– Én nem vettem észre.
Vidar egy kockacukrot vett a fogai közé, és azon át szürcsölte a
kávét, miközben sokatmondó pillantást vetett rá.
– Az anyjára ütött, nekem elhiheted. Nemsokára elkezd
kimaradozni éjszakára.

Juha Bjerke házában nehéz volt lélegezni. Liam és Gabriel egy

ingatag asztalnál ült, míg a sovány férfi körbe-körbe járt
körülöttük. A bakancsa nyomában felkavarodott a por és a
tűlevél, a füstös levegő csípte a szemet. A férfi pillantása
csapongott közöttük, nem lehetett elkapni.
– Bocsássatok meg – mondta –, de már elszoktam az
emberektől.
Liam igyekezett palástolni a feszengését. Gabrielre sandított:
úgy tűnt, a testvére remekül mulat; a szája sarkában mosoly
játszott, a pillantása csodálkozva pásztázta a helyiséget, meg-
megállapodott a furcsa berendezési tárgyakon és a
vadásztrófeákon. Az asztallapba egy kés volt beleállítva, a karcos
felületre alvadt vér rajzolt sötét foltokat. Az egyik ablakon egy
állatfej lógott függöny gyanánt. A szűkös helyiségben fojtogató és
meleg volt a levegő. Juha megállt a tűz mellett, a szeme mintha
izzott volna, amikor rájuk nézett. A hangja rekedt volt, mintha a
hangszalagjai berozsdásodtak volna. Így van ez, ha az embernek
nincs kihez szólnia.
– Ti is olyan eszelősök vagytok, akik motoros szánnal mennek
rókára – mondta. – Látom rajtatok.
– Dunsztom sincs, miről hadoválsz – felelte Liam. – Úgy nézünk
ki, mint valami kicseszett vadászok?
– Ti pénzre vadásztok, mi? Erről szól az életetek: drog és
könnyű pénz.
Liam érezte, hogy Gabriel idegesen rázza a lábát. Egyikük sem
szólt semmit.
– Nem puszta szívjóságból hoztok kávét meg cuccot egy
öregembernek. Fizetséget akartok a fáradozásotokért.
– Nem vagyunk jótékonysági szervezet, ha erre gondolsz –
jelentette ki Gabriel. – Ami jár, az jár.
Juha fülsértő hangon felröhögött. Liam az asztalba vágott kést
nézte a szeme sarkából: csak ki kellene nyújtania érte a kezét. Ez
a tudat megnyugtatta.
Juha a tűz fölé akasztotta a kávéskannát.
– Ki vagytok éhezve – mondta. – Ezt bírom bennetek. Régen én
is ilyen voltam. De ha sokat éhezik az ember, már nem hallja meg
a gyomra korgását. Síri csend lesz.
A rekedtség ellenére dallamosan beszélt, mintha énekelne.
– Fiatalkoromban ismertem az apátokat – folytatta. – Egy
osztályba jártunk. Nagy lókötő volt. Tüskés sün. Sosem lehetett
tudni, hányadán áll vele az ember, de ha valaki bajba került,
mindig kihúzta a csávából.
– Meghalt – közölte Gabriel.
– Én is tudom. A rák elől nincs menekvés. Ha belevájja az
emberbe a karmát, viszlát!
Már máskor is említette, hogy az apjuk a barátja volt. Amikor
először vett füvet, és megpróbált a bizalmukba férkőzni. Liamnak
az az érzése támadt, hogy most is erre megy ki a játék: Juha arra
használja fel a megboldogult apjukat, hogy elnyerje a bizalmukat.
 A férfi megvakarta a horpadt mellkasát, és a lángokba bámult,
miközben a helyiséget megtöltötte a kávé illata. Liam és Gabriel
összepillantott, és várt.
– Van számotokra egy melóm – mondta Juha végül. – Már ha
érdekel benneteket.
– Milyen meló? – kérdezte Gabriel.
Juha elmosolyodott, kitöltötte a kávét, és óvatosan eléjük tette
a gőzölgő bögréket az asztalra. A kandalló mellett hatalmas fejsze
állt. A pengéje csillogott a lángok fényében. Liamnak összeszorult
a gyomra, a fojtogató melegtől és az állatfejek bűzétől a rosszullét
környékezte.
Juha az asztalfőre állt, előre-hátra dülöngélt, és fütyülő hangot
hallatva megfújta a forró italt.
– Van a közelben egy kiaknázatlan aranybánya. Csak ilyen
kiéhezett szegény ördögökre vár, mint ti.
A pulóvere petyhüdt bőrként lógott a felsőtestén, az időtől és
az izzadságtól elszíneződött. A nadrágján hosszú szakadások
éktelenkedtek, kilátszott a sápadt bőre. Tűlevél és vizes föld
szagát árasztotta. Hirtelen mozdulattal kihúzta a kést az
asztalból, és elkezdte piszkálni vele a körmét. Liam az ajtó felé
lesett. Csak három lépés, és kint van a friss levegőn.
– A pénzünket akarjuk – jelentette ki. – Megkaptad a füvedet, és
ahogy a tesóm is mondta, nem vagyunk jótékonysági szervezet.
– Nekem is volt testvérem – jegyezte meg Juha. – Mi is sülve-
főve együtt voltunk, pont mint ti. Legyőzhetetlennek hittük
magunkat, a lábaink előtt hevert a világ. De aztán meghalt a
szerencsétlen, én meg rájöttem, hogy nincs igazság a földön. A
sors kiröhög minket.
Az arca ráncokba gyűrődött, talán a fájdalomtól. Sokáig egy
szót sem szólt, néma csend telepedett rájuk, csak a tűz pattogott
a háta mögött, lobogott és duruzsolt. Nehéz volt bármit is
leolvasni az arcáról a félhomályban, nehéz volt kitalálni, mi
legyen a következő lépés. Gabriel belerúgott Liamba az asztal
alatt.
 – Mesélj még arról az aranybányáról! – kérte. – Hol van?
Juha sanda mosolyt villantott rájuk.
– Ismertek egy bizonyos Vidar Björnlundöt Ödesmarkban?
– Azt a smucig vénembert mindenki ismeri.
– Úgy él, mint a templom egere, pedig pénze, az van dögivel. De
csak ül rajta. Hegyeket rakott belőle az évek alatt az a sóher
szemétláda. A bankokban nem bízik, ezért a szobájában őrzi egy
páncélszekrényben. Öreg és lestrapált, olyan könnyű lenne
kirabolni, mint elvenni a cukorkát egy kisgyerektől.
Gabriel felvonta a szemöldökét.
– És ezt honnan tudod?
– Régen üzleteltünk. Amikor még voltam olyan hülye, hogy
nem láttam át, mire megy ki a játék. Földet csalt ki tisztességes
emberektől, hogy eladja az erdészeti társaságnak. Kapzsi rohadék
az öreg. Ezért nem akar már vele senki boltolni. Csak a lánya
maradt neki. Liv. Bár az is jobban járna, ha elmenne
rabszolgának, mert saját élete sosem volt a nyomorultnak. Még
mindig az apjával él Ödesmarkban, pedig már van gyereke. Vagy
talán pont ezért. – Juha elfordult, és a tűzbe köpött, az arca
kipirult, a hangja meg-megbicsaklott, amikor folytatta. – A
páncélszekrény kódját csak Vidar tudja. Ha pénzről van szó, még
az övéiben sem bízik. A lánya meg az unokája úgy ugrál, ahogy ő
fütyül. Nincs szavuk, amíg az öreg él. Esküszöm, hogy nem fognak
az utatokba állni. Szóval a hajuk szála se görbüljön,
megértettétek? Semmi okotok rá, hogy bántsátok őket. Csak
rohanjátok le az öreget, és megvan a lóvé.
Liam vetett egy pillantást Gabrielre: az orrcimpája remegni
kezdett, ködös tekintetébe új fény költözött.
– Miért nem mész te, ha ilyen egyszerű?
Juha elkínzott arcot vágott, amitől még öregebbnek nézett ki.
– Arra sem tudom rászánni magam, hogy a faluba bemenjek.
Látni sem bírom az embereket. Arra meg végképp képtelen
vagyok, hogy elmenjek a pénzért. Inkább esélyt adok az olyan
derék legényeknek, mint ti. Tudom, hogy meg tudjátok csinálni.
 – Le vagy égve, vagy mi?
– Lószart! Megvan mindenem. Csak kurvára elegem van Vidar
Björnlundből. Már eleget összeharácsolt. Legfőbb ideje, hogy
valaki móresre tanítsa.
Juha Liamra szegezte a sötét pillantását, és elhúzta a kést a
saját torka előtt. Komikus volt, Liamnak mégis végigfutott a hátán
a hideg. Gabrielre pillantott, látta, hogy csillog a szeme, és tudta,
hogy már döntésre jutott. Nem sok kellett hozzá, hogy
felébredjen benne az éhség. Mindig is könnyű pénzről
álmodozott. De ő maga nem volt meggyőzve. Lelki szemei előtt
megjelent Vanja és az álmai, amelyeket már a születése előtt a
kislány köré szőtt. Átlagos életről álmodott, egy sokszobás házról,
tisztaságról, arról, hogy nem kell szégyenkeznie. Az inkubátorra
gondolt, amelyben Vanja napokig feküdt a születése után, a
testnyílásaiból kilógó rideg csövekre, a kis szervezetében keringő
gyógyszerekre. Nem érinthette meg, csak nézhette, ahogy ott
küzd. Ez a kép örökre el fogja kísérni.
– Mit akarsz tőlünk ezért? – kérdezte.
– Hogyhogy mit akarok?
– Biztos akarsz valamit cserébe, nem?
– Szart sem akarok tőletek. Csak azt szeretném, ha valaki
megleckéztetné Vidar Bjönrlundöt egy életre. Látni akarom,
ahogy elveszíti a vagyonát, amire mellesleg jogtalanul tette rá a
mancsát.
Liam hátratolta a székét, és felállt. Juha rábámult, miközben a
késsel játszott.
– És biztos, hogy létezik az a páncélszekrény?
– Olyan biztos, mint hogy reggel felkel, este meg lemegy a nap.
Várjatok, mindjárt meglátjátok!
Juha eltűnt a félhomályban. Hátat fordított nekik, és elkezdett
egy ládában kotorászni. A fehér porfátyol füstként vette körbe,
csiklandozta az orrukat. Végül felhorkantott, és a magasba emelt
valamit: egy megsárgult papírlapot, amelyen az idő és zsíros ujjak
hagyták rajta a nyomukat. Diadalmas mozdulattal letette eléjük
az asztalra.
– Ez meg mi?
– Nincs szemed? Egy alaprajz.
Hanyagul vázolták fel: a tintával húzott girbegurba vonalak
előszobát, konyhát és szobákat ábrázoltak. Az ajtókat és az
ablakokat gondosan bejelölték, a helyiségekbe fekete nyilak
mutattak. Az egyik sarokban egy vastag, fekete iksz. Juha az
asztal fölé hajolt, és olyan erővel vágta bele a kést az ikszbe, hogy
a nyele még sokáig remegett utána.
– Itt van ni! – mondta. – Az álmaitok netovábbja.

Liv a mosogatónál állva itta a kávéját, hogy ne kelljen leülnie az

apja mellé. Vidar kibámult az ablakon, életjelet keresett az
elhagyatott földúton. Vastagon beöltözött, és az övében egy kés
lógott, noha a keze miatt már nem igazán tudta használni. Tévét
nem nézett, könyvet nem olvasott; vagy keresztrejtvényt fejtett,
vagy lovakra fogadott. A napjai azzal teltek, hogy kávézott, és
rajta tartotta a szemét a falun. Bár a szomszédokkal nem volt
hajlandó szóba állni, azt tudnia kellett, mit csinálnak. Ugyanolyan
könyörtelenül felügyelte őket, mint a családját. Semmi sem
kerülte el a figyelmét, ködös szeme még mindig mindent látott.
Liv egy szót sem szólt a Simon szobájában talált alkoholról. Az
apja majd megtudja, ha eljön az ideje.
Az úton elhúzott egy autó, mire Vidar olyan hirtelen ugrott fel,
hogy beleroppantak az ízületei. Kíváncsian nyújtogatta a nyakát.
– Látod? Karl-Erik már megint csavarog. Hogy nem veszik el a
jogosítványát ennek a kurafinak?
– Ülj le, és ne leskelődj!
– Nincs egy józan pillanata, hogy vezethet így? A végén még
elgázol valami szerencsétlent.
 Liv a sáros földutat nézte, az elolvadt hó pocsolyáin megcsillant
a napfény. Hallotta, hogy Karl-Erik kihajt a nagy útra. Tudta,
hogy Vidart a magány teszi ilyen ellenségessé a szomszédokkal
szemben: már elfelejtette, hogyan kell közeledni az emberekhez,
a társaság megijesztette, rosszindulatúvá tette.
– Elromlott a láncfűrész – közölte Liv.
– Tényleg?
– Nem vagyok hajlandó az összes fát fejszével felhasogatni.
– A kölyök majd segít. Csak jók valamire azok az izmok, amiket
úgy kigyúrt.
Vidar lassan rágta a kenyeret. Reggel csak vajat kért rá, a
felvágottnak délig várnia kellett. Liv töltött még magának kávét,
és azt az átkozott farakást nézte az udvaron. A fejsze vérvörös
nyele rikított a szürkeség közepén. A láncfűrészt az apja
szükségtelen eszköznek tartotta: ha újat akar, kénytelen lesz
maga megvenni. Aki egy szelet sajtot sem enged meg magának,
nem fogja láncfűrészre fecsérelni a pénzét.
Vidar kisimította az előtte heverő újságot a kérges tenyerével.
A piros tollal bekeretezett ingatlanhirdetések visszabámultak rá.
Liv az apja kedvéért karikázta be őket, hogy lássa, el akarnak
menni innen a fiával. Eleinte, évekkel ezelőtt Vidar még
felháborodott rajta, de most már mulattatta.
– Te sem akarsz városon élni. Az a sok kipufogógáz, szemét meg
az üres tekintetű emberek! Idekint legalább látni a csillagokat
éjszaka.
Amikor felállt, hogy kávét hozzon még magának, Liv
bemenekült a fürdőszobába. Belepisilt a rozsdás vécébe, majd
sokáig állt a törött mosdókagylóra támaszkodva. A tükör sem volt
ép, a bal sarkát pókhálóként szőtték be a repedések. Nem nézett
az arcára, a fáradt szája és szomorú szeme látványától csak még
fáradtabb és szomorúbb lett. Nemcsak a ház rogyadozott, az ő
arcát is elborították a repedések. Hallotta, hogy Vidar dúdol a
konyhában. Ő volt az öreg, neki kellett volna a halálon
töprengenie, mégis Liv spekulált rajta. Mindennap eszébe jutott,
hogy már nem kell sokat várnia, még pár év. Aztán elkezdődik az
élet.
Amikor visszatért a konyhába, Vidar már megint a székén ült.
Kimondatlan egyezség volt közöttük, hogy folyton el kell
táncolniuk egymás mellett. Ha az egyikük az asztalnál ült, a másik
a mosogatónál állt; ha az egyik elindult, a másik megtorpant.
Mintha a ház nem viselne el túl sok mozgást egyszerre. Bár Liv
születése óta egy fedél alatt éltek, egyre nőtt közöttük a távolság.
Az úton egy quad hajtott végig, mire Vidar behúzódott a
függöny mögé. A lucfenyők között feltűnt egy bunda.
– Odanézzenek! Modig új játékszert vett magának! Egy petákja
sincs, de mindig új holmira fáj a foga.
– Honnan tudod, hogy új?
– Onnan, hogy van szemem! A régi fekete volt, ez meg piros.
Liv az ablakhoz lépett. Douglas Modig megállt a sorompónál, és
integetett. Liv viszonozta.
– Lehet, hogy kölcsönadja a láncfűrészét, amíg nem veszünk
újat – mondta.
Vidar köhögni kezdett, a tüdejéből felszakadozott a váladék.
– A francokat! – felelte, miután kiköhögte magát. – Nem
akarom azt a szart az udvaromon látni! Akkor inkább felaprítom
a fát én magam!

Nem sokkal később Liv megint a tuskó mellett állt. A tavaszi nap
olyan erősen tűzött, hogy be kellett hunynia a szemét, amikor
meglendítette a fejszét. Valahányszor lesújtott, az apja fejét
hasította ketté.
 1998 nyara

A lány a repedezett út mentén ballag. A nap tűz, az erdei fenyők

erősen illatoznak a melegben. A böglyök kikergették az erdőből a
rénszarvasokat, amelyek most kíváncsian figyelik, ahogy a lány
megy az úton. Agancsuk büszkén nyúlik az égbe, és a lány
biztonságban érzi magát a közelükben. Úgy tesz, mintha közéjük
tartozna. Fehér ruhát visel, amely virágsziromként hullámzik a
szélben, jólesően cirógatja a lábát. Amikor autó közeledik, elbújik
az árokban, és egészen addig ott lapul, amíg meg nem látja a
színét és a márkáját. Csak ekkor áll fel, és nyújtja ki a
hüvelykujját.
Egy öreg Mercedes fékez le csikorogva a csendben. A
rénszarvasok nyugodtan átsétálnak a felezővonalon. Lehet, hogy
a kocsi miattuk állt meg. De a volánnál ülő férfi odabiccent neki,
hogy menjen közelebb. A lány leporolja a ruháját, és odalép a
leengedett ablakhoz. A férfi szemét nagy napszemüveg takarja,
amelyben a lány csak a saját tükörképét látja: a bozontos haját és
a mosolyogni próbáló száját.
– Hová mész? – kérdezi a férfi.
Megvonja a vállát.
– Bárhová.
A férfi nevet, amikor a lány beszáll. A szájában sznüsz. A
kocsinak dohány- és izzadságszaga van, az ülés égeti a lány
csupasz combját. A férfiaknak tetszik, ha nem ad egyenes választ.
Amikor rásandít, látja rajta, ahogy izgalomba jött tőle.
A férfi beindítja a motort, és óvatosan áthajt a szarvasok között.
A klíma kellemes hideget fúj, és a lány kilógatja a kezét az
ablakon. Szétterpeszti az ujjait a menetszélben. Végig a
visszapillantó tükröt figyeli, hogy nem követik-e őket.
– Szóval nem a faluba mész, hogy találkozz valami sráccal?
A lány megrázza a fejét. A falu túl közel van, ő annál
messzebbre akar jutni. A férfi nehezen szedi a levegőt.
– Kurva jól nézel ki – mondja. – Buliba mész?
– Nem.
– Rég nem volt már ilyen jó csajom, csak hogy tudd.
– Van cigid?
Csak sznüsze van. A lány elveszi a felé nyújtott dobozt, felcsíp
egy jókora adagot, majd a szájába teszi. A sofőr megint nevet,
azzal az ideges nevetéssel, mint a legtöbb férfi. A lány pont ezt
szereti a legjobban bennük: hogy rájuk tud ijeszteni. Hogy úgy
tekintenek rá, mint egy vadállatra, amelytől bármi kitelik.
Veszélyes.
Aztán jönnek a kérdések. Tudni akarja, hogy hívják, hol lakik,
kik a szülei.
– Nem érdekes – feleli egyszerűen.
A férfi mosolya lehervad. Amikor áthajtanak a falun, a lány
lecsúszik az ülésben. Minden rügyezik és bimbózik, a tó csillog a
napfényben, az emberek nevetése beárad a piszkos ablakon. A
lány megkérdezi a férfitól, meg akar-e állni, de az nem áll meg,
továbbhajt a napfényben fürdő nyírfák és boltok mellett.
– Nem kérsz egy kis piát? – biccent a férfi a kesztyűtartó felé.
Egy címke nélküli üveg lapul benne. A lány letekeri a kupakot,
az alkoholszag olyan erős, hogy könnybe lábad tőle a szeme.
Meghúzza, mire a férfi megint felnevet. Ő nem iszik, vezet. Újra
rénszarvasokkal találkoznak, a férfi a lány üléstámlájára teszi a
karját, amíg arra várnak, hogy az állatok szétszéledjenek. A férfi
se nem káromkodik, se nem dudál.
– Kurva szép állatok, nem? – kérdezi.
Ez eldönti a kérdést. A lány kinyújtja a kezét, és megsimogatja
az arcát. Hanyagul borotválkozott meg, a magányos szőrszálak
szúrják a lány tenyerét. A férfi először összerándul az érintésre,
mintha megijedne, de aztán üveges szemmel rábámul. Az ingén
sötét izzadságfoltok jelennek meg.
– Ki vagy te?
– Csak egy lány.
Mindig ezt feleli. Csak egy lány. Mert olyan jó érzés senkinek
lenni, kitörölni mindent, ami a szívét nyomja, újrakezdeni. Nem
mindig válik be, de most – amikor meglátja a nyugtalanságot a
férfi szemében – érzi, hogy a teste kiemelkedik az ülésből. Az
alkohol is megteszi a magáét, könnyű lesz tőle, lebegni kezd. A
férfi a combján pihenteti a durva kezét, az ujjai egyre feljebb
vándorolnak a ruhája alatt. A lány kiveszi a szájából a sznüszt, és
kissé széttárja a lábát. A férfiak mind ezt akarják. Van valami
megnyugtató abban, hogy sosem okoznak meglepetést.
Egy pihenőben parkolnak, amikor a semmiből feltűnik egy
kocsi. A kerekei körül örvénylik a por, ahogy hirtelen lefékez, a
kavicsok golyózáporként verik a Mercedes oldalát. A férfi
káromkodik, és a farmerjával ügyetlenkedik. A lány nem találja a
ruháját. Valahogy a hátsó ülésre került, a szarvasbőrök és a
horgászláda közé. Bugyiban ül, amikor az apja feltépi az ajtót, és
kirángatja az autóból.
– Hát nem látja, hogy még gyerek? – ordítja a férfinak. – Még
nem nagykorú! Ezért lecsukathatnám!
A férfi hunyorog, az arca pulykavörös a volán mögött, olyan,
mint egy szem áfonya. Az apa magával rángatja a lányt. Az ujjai a
lány bőrébe vájódnak, amikor végigcibálja a kavicson, és
betuszkolja a kocsiba. Ráüvölt, a lány látja, hogy mozog a szája,
érzi a nyálcseppeket az arcán, de a szavak nem érnek el hozzá.
Becsukja a fülét. Amint az ajtó becsapódik, az egész teste
viszketni kezd.
Liv bekötötte a futócipőjét, és megláncolta a kutyát, hogy ne
kövesse az erdőbe. Érezte az olvadás szagát a levegőben, a sár
felfröcsögött a nadrágjára. Amikor felért a falu iskolájához a
dombtetőre, a térdére támaszkodva kifújta magát. A tüdeje égett,
a szájában fémes ízt érzett. Lent a völgyben csillogott a tó, a
visszahúzódó jég fekete vizet hagyott maga után. Az elhagyatott
iskolára nézett. Az egyik ablak kitört, a megsárgult függöny
kilógott az üvegszilánkok között. Az épület már megérett a
lebontásra, ám senki sem szánta rá a pénzt. Többször eladásra
kínálták, de nem csaptak le rá. Az lesz a vége, hogy bekebelezi az
erdő. Liv továbbfutott, el a szomszédos tanyaházak mellett,
egészen addig, amíg már csak a fenyves volt előtte, egy őserdő,
ahol csak sokára olvad el a hó. Csupán akkor állt meg, amikor
megpillantotta a házat. Ödesmark utolsó épülete annyira kint
feküdt, hogy már nem is tartozott a településhez. Liv ácsorgott
egy darabig a bozótban, habozott. A falak földöntúlian fehérlettek
a szürke erdőben, az őszi levelek csinos kis kupacokba
gereblyézve hevertek, és a földön két fekete kutya nyúlt el. Nem
adták jelét, hogy észrevették volna. Csak akkor emelték fel a
fejüket, amikor elindult az épület felé. A farkuk a szívével egy
ütemre verte a földet. Liv leguggolt, és megsimogatta őket,
mielőtt felment a tornácra. Eleinte megugatták, de már
hozzászoktak, tudták, hogy nem akar rosszat.
Nem fárasztotta magát kopogással, csak lerúgta a cipőjét, és
felhajtotta a nadrágja szárát, mielőtt belépett. Az izzadság
végigcsorgott a hátán, amikor átosont a sötét helyiségeken. A ház
egy öreg özvegyasszonyé volt, és minden tárgya letűnt időkből
maradt itt: a sötét fabútorok, a zseníliaterítők, a horgolt kendők.
Az ágyon a hálószobában tarka, poros ágyterítő. Az egyetlen
dolog, amely nem illett ide, a férfi volt, aki az ágyon feküdt. Liv ki
tudta venni a teste körvonalait a takaró alatt és a haja árnyékát a
párnán. A levegő alvástól és egy meleg test szagától volt terhes.
Liv levette a pulóverét és a melegítőnadrágját, csupaszra
levetkőzött, majd bemászott az alvó férfi mellé.
A férfinak először a keze ébredt fel, és felfedezőútra indult Liv
testén, mintha az éjszaka folyamán elveszítette volna az érzékeit,
és meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ő az. Erős fa- és
kátrányszagot árasztott. Amikor egymás felé mozdultak, az
özvegy ágya aggasztóan megnyikordult.
Utána a férfi rágyújtott, Liv pedig a szarvastrófeát bámulta a
szemben lévő falon. Szemrehányást vélt felfedezni a csillogó
porcelánszemében.
– Tudtad, hogy az ágyban halt meg?
– Ki?
– Johansson özvegye. Aki itt lakott. – A férfi átadta neki a
cigarettát. – De kicseréltem a lepedőt.
Fehér füst gomolygott ki a szájukon a foltos plafon felé, ahogy
nevettek. Addig-addig, amíg a szemük könnyezni nem kezdett, és
a kutyák fel nem vonítottak az ablak előtt.
– Nem vagy éhes? Ne üssek össze valamit?
– A kaja is 2008-ból maradt itt?
– Nem, az friss.
Az ágy felnyögött, amikor a férfi felkelt. Tulajdonképpen kész
csoda volt, hogy nem tört össze alatta. Liv békésen feküdt ott,
miközben a férfi az evőeszközökkel és a tányérokkal csörömpölt a
fal túloldalán.

Amikor először látta, sarki fény tündökölt a falu felett. A férfi

egész nap vezetett, és látszott rajta, hogy délről való, mert nem
volt rendes ruhája. Kapucnis pulóverben és tornacipőben nyújtott
kezet. Liv kávét főzött, Vidar pedig odaadta neki a kulcsot
Johansson özvegyének a házához, amelyet potom áron szerzett
meg, mielőtt még az asszony teste kihűlt volna. Liv sejtette, hogy
az ellenőrzési mániája miatt vette meg azt a viskót, nem pedig
azért, mert annyira szerette volna, hiszen aztán közel egy
évtizedig üresen állt.
Senki sem akarta egészen Johnny Westberg felbukkanásáig. Így
hívták a férfit, akivel lefeküdt. Negyvenkét éves volt, és a
szomszédos falu fűrészüzemében dolgozott. Az első
találkozásukkor minden kérdésre kitérő választ adott. Amikor Liv
afelől érdeklődött, egyedül él-e, csak a kocsija felé biccentett,
amelyből két fekete fenevad lihegett ki a téli éjszakába.
– Van két kutyám.
Lehet, hogy Liv már akkor tudta, hogy alig pár héttel később
Johansson özvegyének ágyában köt ki. Lehet, hogy Vidar is
gyanította, mert amikor Johnny a porhavat felverve elhajtott,
komoly képpel a lányához fordult.
– Tartsd magad távol tőle!
– Miért?
– Mert megbízhatatlan, látom rajta. Titkol valamit.

Liv elnyomta a cigarettát, és kikelt az ágyból. Hátat fordított a

szarvastrófeának, amíg felöltözött. A konyhában gyertyaláng
pislákolt az özvegy viaszosvászon terítője felett, amelyre Johnny
két sört és egy tál sajtot meg felvágottat tett ki. Liv mégsem ült
asztalhoz.
– Nem kérek semmit.
– Nem maradsz egy kicsit?
– Későre jár, haza kell mennem.
A férfi arca szomorúnak tűnt a viaszgyertya fényében, amitől
Liv elszégyellte magát, és megfogadta, hogy ez volt az utolsó
alkalom. Mielőtt lelepleződnek, és a szájára veszi őket a falu.
Mielőtt Vidar kiszagolja, és kiteszi Johnny szűrét. Kiment az
előszobába, a kutyák odakint vonítottak. Miközben bekötötte a
cipőjét, a férfi pillantása égette a bőrét, amikor pedig felállt, és
megpróbálkozott egy mosollyal, nem talált viszonzásra. Azon
tűnődött, mi lenne, ha hazavinné Johnnyt Vidarhoz. Ha kézen
fogná, és a barátjaként mutatná be. Megpróbálta elképzelni az
apja reakcióját, szavait. Nem ment. Lehetetlenség volt.

Az éjszaka hideg hártyát vont rá, amikor belopózott a

Björngårdenre. Máris visszavágyott a férfihoz a melegbe.
Nesztelenül osont a pajtát és a fáskamrát körülvevő árnyak
között. A garázskapuban megállt. A szárítókötélen egy évek óta
nem hordott fehér ruha lengedezett. Olyan volt, akár egy szellem.
A látványtól lüktetni kezdett körülötte a sötét. Odaszaladt,
hevesen lerántotta, a kötél hintázni kezdett, a csipeszek a földre
potyogtak. Aztán széttépte a finom anyagot, a kukába dobta,
elásta a szemét alá, hogy már biztosan ne lehessen megmenteni.
Amikor bement, az apja a sötétben ült. Már azelőtt érezte a
szagot, hogy megpillantotta volna: a kenőcs és az alkohol szagát.
Az asztalon viaszgyertya égett, de Vidar kívül maradt a
fénykörön, kísértetként húzódott az árnyak közé.
– Mit ücsörögsz itt?
– Téged várlak.
– Késő éjszaka van.
– Itt ülök anyáddal, és azon gondolkodom, milyen rohadtul
hasonlítotok egymásra.
Liv tett pár lépést felé. A pillantása az asztalon álló fényképre
esett: ki tudta venni az anyja mosolyát a derengő fényben.
Szédülés környékezte, és a lába úgy elgyengült, hogy le kellett
ülnie. Leroskadt Vidarral szemben a sötétben, egyikük arcát sem
világította meg a gyertya, ezért nem láthatták egymást. Vidar
csak akkor hozta szóba Kristinát, Liv anyját, ha felöntött a
garatra. Részegségében az asszony újra megelevenedett. Ilyenkor
látta és hallotta, az alkohol hangot adott mindennek, amit
Kristina mondott volna, ha itt van. Ha még él.
– Anya meghalt – mondta Liv.
 De a szavai elreppentek az apja mellett, néma
szárnycsapásokkal tűntek el az éjszakában, túl könnyű volt
elhessegetni őket. Vidar töltött még, és áttolta a poharat az
asztalon, hogy Liv is igyon egy kortyot. A két szeme két izzó kő a
láng derengő fényében.
– Tudod, mit mondott az esküvőnk előtt?
– Halkabban! Felébreszted Simont.
– Ne hagyd, hogy elvigyen a sötét! Ezt mondta. Segíts, hogy a
felszínen tudjak maradni! Soha ne engedd, hogy elsüllyedjek!
Az alkohol bársonyossá tette a hangját, és lágy dallamot
kölcsönzött a szavainak, amitől Liv megborzongott. A szájához
emelte a poharat, visszafojtotta a lélegzetét, és egy húzásra kiitta
az egészet. Égette a nyelőcsövét és a gyomrát.
– Én akartam felcsinálni – folytatta Vidar. – Én akartam
gyereket, pedig tudhattam volna, mit tesz ez vele.
Az álla remegett, és folyt az orra. Liv a gyertyalángba bámult,
szeretett volna valahol máshol lenni, bárhol, csak ne itt. Fogd be,
akarta mondani, nem akarok többet hallani. De csak ült ott, és
szabályosan érezte, ahogy az apja átteszi bűntudatot az ő vállára.
Elképzelhetetlenül nagy teher volt.
– A születésed napján veszett el. Magába fordult, senkiről sem
volt hajlandó tudomást venni. Az orvosok azt mondták, legyek
türelmes, javulni fog a helyzet, de nem javult. Elveszett. Ennyi
erővel meg is halhatott volna a szülőágyon.
A szavak kövekként kopogtak, és visszhangot vertek Livben.
Már sokszor hallotta, ahogy az apja száján kicsúszik az igazság
részegségében, mégsem veszítette el az erejét. A tudat, hogy ő
felelős az anyja haláláért. Az újságok szülés utáni depresszió
miatt elkövetett öngyilkosságról írtak. A szülés volt a kulcsszó, a
bűn forrása. Ezt kellett hordoznia, pedig csak pár hónapos volt.
Vidar a pipájáért nyúlt, a konyhát megtöltötte a pöfékelése. A
sírás valamelyest megnyugtatta, már-már elégedetté tette, így,
hogy emlékeztette Livet a dolgok állására. Az életre, amely az ő
lelkiismeretüket terheli.
 Liv megmarkolta az üveg nyakát, félig töltötte a poharat, és úgy
ivott, hogy az alkohol lecsorgott az állán. Hiába próbálta
megállítani a keze remegését.
– Te nem tudsz róla – folytatta Vidar –, de benned is ott
lappang a sötétség. Látom, ahogy beléd mar, és megpróbál
rávenni, hogy hagyd el ezt a világot.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Nem kényszeríthetlek, hogy itt maradj. Ahhoz már túl öreg
vagy. De nem fogom levenni rólad a szemem. Amíg csak élek.
Nem hagyom, hogy azoknak a huligánoknak a karjába menekülj,
akikhez éjszakánként járkálsz. Inkább a halál.
Az asztal fölé hajolt, így Liv jobban láthatta az öregedő ember
megereszkedett testét. A szemében ülő magányosság mélyen
megérintette, és felkavart mindent, amit szeretett volna elfojtani.
Inkább az ablak és a kint honoló éjszaka felé fordult. Fiatalabb
korában fojtogatónak érezte a sötétséget, de most eltűnhetett
benne, oltalmat nyújtott neki. Látta a saját arcát az üvegben, a
mögötte megbújó, rimánkodó, szegény kisgyermeket.
A gyertyaláng megrebbent, amikor felállt. Az alkohol már a
vérébe jutott, és bizonytalanná tette a lépteit. Csak akkor mert
megszólalni, amikor hátat fordított az apjának.
– Én nem az anyám vagyok.
Még csak a küszöbön járt, amikor valami ripityára tört
mögötte. Megfordult, és látta, hogy a pohár darabokban hever a
padlón. Vidar kinyújtott karral hadonászott, utánanyúlt.
– Ha faképnél hagysz, én olyat teszek…

A hűvös ágynemű közt hevert, és a súlyos lépteket hallgatta a

lépcsőn. A férfi sípolva szedte a levegőt az ajtó túloldalán. Ő
visszafojtotta a lélegzetét, és várt, egyik kezét a matrac alá dugta,
és a kés után tapogatózott. A férfi árnya megjelent az ajtó alatti
résben, a lába be akart jönni hozzá. Neki minden izma megfeszült.
Látta, ahogy a férfi lenyomja a kilincset, először finoman, majd
olyan erővel, hogy az ajtó megremegett a keretében. Ragadt a
tenyere, amikor a melléhez szorította a kést. Két kézzel, erősen
markolta. De a zár nem adta meg magát, és hallotta, ahogy a férfi
egy elnyújtott nyöszörgést hallat, majd elengedi a kilincset. Csak
állt az ajtó előtt, magányosan és nyughatatlanul az éjszakában.
Hosszú idő után ment el. Ő addig a szemét sem merte lehunyni.

Vanja kínos alapossággal kente szét a málnalekvárt a palacsintán.

Aztán ugyanolyan gondosan a tejszínhabot, majd úgy tekerte
össze a rongyos szélű tésztát, hogy semmi se csorogjon ki oldalt.
Beleharapott egy nagyot, és az apjára grimaszolt.
– A nagymama szerint vehetnél már egy saját házat. Azt
mondja, nem lehet garázsban lakni.
Liam vajat tett a serpenyőbe, majd egy merőkanál
palacsintatésztát.
– A nagymamának igaza van – felelte. – Garázsban csak autók
lakhatnak. De várd ki a végét! Építek majd én magunknak házat!
Vanja szája csillogott a lekvártól.
– Lehet zöld? – kérdezte.
– Zöld?
– Igen. Mint a sarki fény.
Liam gyors mozdulattal megfordította a palacsintát, és a
lányára mosolygott.
– Hát persze! Sarkifény-zöld lesz!
A kislány foghíjas mosolyt villantott rá, amitől minden remegni
kezdett és dalra fakadt benne. Akár tél közepén a jég, vagy a
tavasz. Tizenhét éves kora óta lakott a traktorgarázs felett. Főleg
azért, hogy megszabaduljon az anyjától meg a kutyáktól. A
helyiség egyik felébe beszuszakolta a szétnyitható kanapét, amely
kihúzva elfoglalta a tér nagy részét. A másik oldalon volt egy
rezsó, egy hűtő és egy kétszemélyes étkezőasztal. Az egyetlen
ablak huzatos volt, és a kutyaketrecre nézett. Szinte minden
reggel ugatásra és vonításra ébredt. Meg benzinszagra, amely
felszállt a padlódeszkák között. Nem jó hely egy gyereknek.
Vanjának saját ágyra és szobára volt szüksége. És ezt neki kell
előteremtenie. Tulajdonképpen más sem járt a fejében. Csak hogy
épít neki egy otthont.
Éppen elfogyasztották a palacsintát, amikor kivágódott az ajtó,
és betántorgott Gabriel. A bozontos fürtjeit baseballsapka alá
rejtette, az arca az ellenző alatt csupa sötét árny. Vanja
elészaladt, Gabriel felkapta a pihekönnyű kis testet, és a nyakába
ültette. A gyerek a fülébe kapaszkodott, és nevetett. A plafon
olyan alacsony volt, hogy majd beverte a fejét. Liam elfordult, és
az incselkedésüket hallgatta.
– Hogy vagy, takonypóc?
– Nem vagyok takonypóc!
– De az vagy! Hiszen olyan zöld vagy, mint a takony!
Vanja olyan harsányan nevetett fel, hogy a kutyák ugatni
kezdtek kint. Gabrielnek elég volt a száját kinyitnia, és a gyerek
már kacagott is. Csak rá kellett néznie.
Liam fogta a telefonját, és csinált egy képet. A tudtukon kívül
megörökítette a mosolyukat. Ezek a képek lettek a legjobbak.
Aztán kivett egy kólát a hűtőből, és a testvére elé tette. Gabriel
letelepedett az egyik összecsukható székre Vanjával az ölében.
Ügyetlen ujjakkal összefogta a kislány szálló haját.
– Söröd nincs?
– Még nincs tíz óra.
– De szombat van, akkor csak lehet sörözni. – Vanjához hajolt. –
Te mit mondasz, takonypóc? Hétvégén mindent szabad, nem?
Vanja bólintott. Szabad. Liam visszatette a kólát, és kivett egy
Norrlandsot. Aztán a hűtőnek dőlt, és figyelte, ahogy az öccse
kinyitja a dobozt, és ad egy kortyot Vanjának, aki fintorgott tőle.
Liam karba fonta a kezét, és úgy a tenyerébe mélyesztette a
körmét, hogy fájt. Nem tudta, miért dühös, csak azt, hogy Vanja
miatt. Vanja és az öccse miatt. Nem akarta, hogy Gabriel torz
világnézete bemocskolja a lányát. Az a sok baromság, hogy az
embernek el kell bódítania az agyát, máskülönben a végén még
elveszíti az eszét. Az emberek mindig is kábítószereztek, mondogatta
Gabriel, egyébként nem élték volna túl.
Ivott pár jókora kortyot, és visszatartott egy böffentést. Elővett
egy cigarettát, de volt annyi esze, hogy ne gyújtson rá. Liam
rajzlapot és ceruzát adott Vanjának. Megkérte, hogy rajzolja le a
leendő házukat, a Sarki Fény Házat. A lánya feje felett elkapta az
öccse pillantását.
– Mit akarsz itt?
– Muszáj valamit akarnom? Csak látni szerettem volna az
unokahúgomat.
– Látom rajtad, hogy akarsz valamit.
Gabriel elvigyorodott, levette a baseballsapkáját, a hajába túrt,
majd visszatette. A neoncső fényében egészségtelennek tűnt az
arcszíne, mintha sosem látott volna napot.
– Folyton az a vénember jár a fejemben.
– Milyen vénember?
– Az az ödesmarki.
Liam a rajzlap fölé hajoló Vanjára pillantott. Hol kékkel, hol
zölddel színezett, majd megnyalta a hüvelykujját, hogy
összemossa a kettőt. Ahogy tanította neki.
– Majd később megbeszéljük.
Gabriel rosszallóan összehúzta a szemét.
– Tudom, hogy kell a pénz – mondta. – Hogy végre-valahára
elmehess ebből a patkánylyukból.
– Nem bízom Juhában.
– Én sem, de abból nem lehet baj, ha odamegyünk, és
körülnézünk.
Liam csendesen állt a sarokban. Tényleg kellett neki a pénz, a
fű sosem hozott különösebben sokat a konyhára, meg a többi
szarság sem. Ez volt a baj a könnyű pénzzel: ahogy jött, úgy ment.
Odakint süvített az erős tavaszi szél, és elhallgattatta a kutyákat.
Liam kávét töltött, és kinézett az ablakon. A fák hajladoztak. Az
egyik szuka a levegőbe szimatolt. A bundája lobogott a szélben. A
többi állat az ólban hevert. Csak a szukát nem zavarta a közelgő
vihar.
– Na, mit mondasz? – makacskodott Gabriel. – Odanézünk?
Liam megitta a hideg kávét, amely olyan keserű volt, hogy
fintorognia kellett tőle. A királynői tartást felvevő szukát nézte a
viharban. Mozdulatlanul állt, sziklaszilárdan, mintha neki nem
árthatna semmi. A szél vészkiáltást hozott, amitől Liamnak felállt
a szőr a karján. Gabrielre pillantott, aztán meg a lánya lehajtott
fejére.
– Jól van – mondta végül. – Teszünk egy felderítőutat.
Gabriel mosolyától végigfutott a hátán a hideg. Az öccse letette
Vanját az öléből, és felállt. Az üres sörösdoboz billegni kezdett az
asztalon.
– Adj egy puszit, takonypóc! Indulok.
Vanja csücsörített, és az arcához nyomta a száját.
– Szólok, ha mehetünk – mondta, és hosszan Liamra nézett.
Amikor az ajtó bezárult, Liam lerogyott a székre. Hirtelenjében
nagyon kimerültnek érezte magát. A pillantása Vanja rajzára
tévedt. A lap egyik sarkába lerajzolta a napot, amelynek hosszú
sugarai egy nagy kék-zöld házra ragyogtak. Az ajtó előtt két
mosolygó alak állt kézen fogva. Vanja észrevette, mit néz.
– Ezek mi vagyunk, apu. Ez meg a házunk.

Simon ajtaja folyton csukva volt. Csak a számítógép kék fénye

szűrődött ki. Liv előszeretettel tapasztotta a fülét a hűvös fára, és
hallgatózott. A fia a billentyűkön kopogott, tompán horkolt
álmában, vagy ritmikus rapzenét hallgatott, amelyet Vidar utált.
Néha nevetett is az ajtó mögött, és a nevetése ragadós volt. Liv
nem tudta, min, egy filmen vagy az egyik titkos barátján a
képernyő túloldalán, a világ valamelyik távoli szegletében.
Szédítő gondolat volt. Liv tudta, hogy Simon így próbál
menekülni, és így messzire utazhat, anélkül, hogy elhagyná a
szobáját.
Amikor bekopogott, egyszeriben csend lett. Lélegzet-
visszafojtva várta, hogy a fia behívja. Kellemetlen hideg csapta
meg a kitárt ablakból, amikor benyitott.
– Nem fázol?
– Nem.
A számítógépen kimerevített kép egy japán rajzfilmből. Simon
már általános iskolás kora óta arról álmodott, hogy egyszer
elutazik Japánba. Látni szerette volna a cseresznyevirágzást, és
igazi szusit akart enni. Én nem leszek olyan, mint te, mondogatta, én
nem Ödesmarkban akarom leélni az életemet. Amint betöltöm a
tizennyolcat, lelépek.
A fiú kihívóan nézett rá.
– Mit akarsz?
Liv bemerészkedett. Összecsomagolni, szerette volna mondani.
Megyünk Japánba.
De csak egy vállrándításra futotta, a tekintete az ágy alá tévedt,
ahol az üveget találta, de túl sötét volt ahhoz, hogy lássa. Simon
követte a pillantását.
– Nem kell rinyálnod, már visszaadtam a piát a haveromnak.
– És ki a haverod?
– Csak egy lány.
– Egy lány?
– Aha.
Látta, hogy a fia arca elvörösödik. Beléhasított a gondolat, hogy
Vidarnak igaza volt, most sem kerülte el semmi a figyelmét.
– Ismerem?
– Lehet.
Simon szája ravaszkás mosolyra húzódott, amibe Liv
beleremegett. Az öröm és az aggodalom elektromos áramként
futott át rajta. Elszaladt ez a tizenhét év, Simon nemsokára már
nem lesz itt, elhagyja őt. Elmegy Tokióba, a Lofoten-szigetekre
meg azokra a helyekre, amelyekről beszélt. Bement a szobába,
becsukta az ablakot, és kifelé menet megcirógatta a fia fejét.
– Nagyapának ne mondd! – szólalt meg Simon.
– Persze. De nem árulod el, ki az?
A fiú megrázta a fejét, nem akarta elmondani. Liv sosem látta
lányokkal, legalábbis az alsó tagozat óta, amikor is csak lányok
hívták meg a zsúrjukra. Simon olyan volt nekik, akár egy játék
baba, csendes és engedelmes, hagyta, hogy fésülgessék és
öltöztessék. Csak azért, hogy megtűrjék maguk között. A fiúk
könyörtelenek voltak.
Liv megállt az ajtóban, és könyörgő pillantást vetett Simonra.
Régen mindent elmesélt neki: az ágya szélén ült, és hallgatta a
tiszta gyerekhangot, ahogy a kérdéseiről és a világról alkotott
gondolatairól beszél. Nem voltak falak és szakadékok közöttük.
Azon tűnődött, mikor alakultak ki. A távolság és az akadályok.
Egyszer csak ott voltak.
– De miért titkolózol?
– Te kérdezed? – A fiú hirtelen Vidar gúnyos hangján szólalt
meg. – Nem én mászkálok be éjszakánként titokban a faluba.

A köd kigomolygott a fák közül, és halálos csapdává változtatta az

utat. Liam lassan gurult előre. A rénszarvasok visszatértek a téli
legelőkről: a sovány, vedlő állatok kékesen derengő árnya
felsejlett az erdei fenyők között. Gabriel a tekintetét a telefonjára
szegezte, amelyen Juha alaprajzát nézegette. Piszkos körme ide-
oda siklott a kijelzőn.
– Szerinted honnan vette ezt az alaprajzot? – kérdezte Liam.
– Szerintem ő maga csinálta. Azt mondta, régen ismerte a
csókát.
 – Nem lepne meg, ha kamu lenne az egész.
– Lehet, hogy az. De mindenki tudja, hogy Vidarnak van mit a
tejbe aprítania. Ezt nem Juha találta ki.
Ez igaz volt, mindenki ismerte Vidar Björnlund történetét, őt
magát viszont alig valaki. Liam megpróbálta felidézni, mikor látta
utoljára, de az emlékeiben csak egy elmosódott arc jelent meg egy
szélvédő mögött, egy csaknem mesebeli figura, akiről mindenki
pletykált, de aki csak nagyon ritkán mutatkozott a faluban.
Remete volt, már-már őrült. Azt beszélték róla, hogy azonnal
elkezd a sörétes puskájával hadonászni, amint valaki beteszi a
lábát a földjére. Ám ez nem mindig volt így: fiatalkorában ki volt
éhezve az életre, sok okos földügyletet tető alá hozott, és
rengeteg dohányt keresett. De amikor a felesége meghalt, minden
megváltozott. Eladta az erdejét, és visszavonult az üzlettől. A
hivatalos verzió szerint az asszony felakasztotta magát egy fára a
kertben, de sokan azt állították, hogy Vidar kötötte fel. Bekattant.
Gabriel egy füves cigit nyújtott felé.
– Nem kérsz?
– Nem.
– Miért?
– Mert megígértem Vanjának.
Gabriel felvihogott, mintha valami vicceset hallott volna.
– Vanja nem tud különbséget tenni cigi és cigi között.
– Dehogynem tud.
– Kit akarsz becsapni? Öt éve rinyálsz, hogy leszoksz, de
kurvára nem szoktál le. Csak azért, mert apa lettél, azt hiszed,
különb vagy nálam, pedig ugyanolyan semmirekellő maradtál,
mint voltál. Sosem fogsz leszokni, és minél hamarabb elfogadod
ezt, annál jobb.
Gabriel a cigivel hadonászott. Liam képtelen volt leállni
vitatkozni vele, inkább leengedte az ablakot, és kihajolt. A
marihuána édeskés illata elvegyült az olvadt hó savanyú szagával.
Elhaladtak pár tanya mellett, ahol a sáros karámokban lovak
ácsorogtak, és csapdosták magukat a farkukkal. Liam vágyakozva
nézte a vörös parasztházak fehér sarkait és tornáckorlátjait,
amelyek világítottak a szürkeségben. A göcsörtös ágú kis
gyümölcsfákról a szélben lengő, magányos hinták lógtak. Látta
Vajnát, ahogy az egyikben ül, és foghíjas mosolyt villant rá.
Magasabbra, kiáltotta, magasabbra, apu!
– Ott ni! – bökte oldalba Gabriel.
– Hol?
– Ödesmark öt kilométer. Nem láttad a táblát?
Liam a visszapillantó tükörbe nézett.
– Semmit sem láttam.
– Ja, mert túlságosan leköt az álmodozás.
Két kilométert kellett menniük, mire találtak egy elágazást,
ahol meg tudtak fordulni. Az Ödesmark felé mutató táblán két
holló gubbasztott, és utánuk fordította a fejét, amikor elhajtottak
mellettük. Liamot elfogta a nyugtalanság. Az út ramaty
állapotban volt, vízzel teli gödrök és sáros keréknyomok között
kellett lavíroznia. Balra egy elhagyatott tó tűnt fel, a köd súlyos
pamacsokban ült a nyugodt felszínén. Az első ház magányosan
állt, hátat fordítva a víznek. A tetején moha nőtt, a ledőlt kémény
fekete téglái egymás hegyén-hátán hevertek.
– Miért lakik egy milliomos egy ilyen nyomorúságos
koszfészekben?
– Mert túl zsugori, hogy elköltözzön – felelte Gabriel.
Az utat lucfenyők és tar nyírfák szegélyezték, a
tűlevélszőnyegen magányos hófoltok. Az erdőben csillogó pára
szállt a pirkadatban. Az évszak kedvezett nekik, volt rá esély,
hogy a nyomaikat belepi a hó, vagy elmossa az olvadás. Nem volt
két egyforma nap, amikor a tél vívta a harcát a tavasszal.
A lucfenyők között újabb lakatlan ház tűnt fel a bal oldalon. Az
ablakain fehér függönyök lógtak, a falaira barna kúszónövények
kapaszkodtak fel. A gödrös földúttól megfájdult az ember feje.
– Amennyi pénze van, bárhol lakhatna – jegyezte meg Liam.
– Az emberek gyökeret eresztenek. És amikor elkezd dőlni a lé,
már késő. Maradnak, ahol vannak.
 – Eskü, okosabb leszel, ha beszívsz.
Gabriel elvigyorodott.
– Ott van! Látod a sorompót?
Liam lelassított. A jobb oldalon domb emelkedett, amelynek
tetején egy vörösre festett ház trónolt. Sárga sorompó zárta el az
utat, és tartotta távol az illetékteleneket. Egy póznán fém
postaláda állt, és bár a névtáblát madárürülék pettyezte, kétségük
sem volt afelől, hogy jó helyen járnak. Itt rejtőzött a kincs, már ha
létezett.
– És most? – kérdezte Liam.
– Nézzük meg, le tudunk-e parkolni a tónál! Aztán gyalog
közelebb megyünk.
Csigatempóban áthajtottak két nagy tanyaház között, majd
találtak egy keréknyomot, amely levezetett a vízhez. Az erdő
egészen a tó pereméig ért, a fák a tükre fölé lógatták lombjukat,
az ágak a sima felszínt karcolták. A távolban elolvadni nem akaró
jégtáblák alkottak szigeteket. Liam annyira behajtott, amennyire
csak mert, hogy a fenyves elrejtse a kocsit.
– Szerinted meglátja valaki?
– Mégis ki látná meg? Egy lélek sem lakik errefelé. Csupa
kísértetház.
Gabriel kivette a távcsövet a kesztyűtartóból, és kiszállt, Liam
pedig kelletlenül követte. Nagy ívben, észak felől közelítettek a
házhoz. Nem az időjárásnak megfelelően öltöztek, a hó olvadt, és
a tornacipőjüket egykettőre átáztatta a jéghideg víz, amitől
elzsibbadt a lábuk. Liam jobb belátásra akarta bírni az öccsét, de
Gabriel sokkal előtte járt, pont olyan makacs és hajthatatlan volt,
mint egy vadászeb, ha szagot fog. A háztól pár száz méterre elbújt
a lucfenyők között, és felemelte a távcsövet. Liam odalopakodott
mögé, és várt a sorára. Vidar Björnlund háza szebb napokat is
látott. A falakon fakó csíkok futottak végig, ahol az elemek
kikezdték a vörös festéket, a behajtón pedig egy letűnt időkből itt
maradt Volvo parkolt. Az árnyékos oldalon egy motoros szán állt
belesüllyedve egy piszkos hóbuckába: szabályosan beleragadt a
télbe.
Liam a sötét ablakokra hunyorgott, de nem látta élet jelét.
– Miért nem vesz legalább egy új kocsit, ha egyszer olyan
gazdag, mint mondják?
– Pont azért ilyen gazdag, mert sosem vesz semmit.
Gabriel átadta neki a távcsövet. Liam az udvarra szegezte, és
igyekezett megfigyelni a részleteket. A ház rövidebb oldalánál
egy ruhaszárító állt, rajta egy kopott farmer és egy munkásruha
lobogott a szélben. Annak a jele, hogy mégis él itt valaki, hiába
van ilyen viharvert állapotban a ház. Végigpásztázta a repedezett
homlokzatot, és az egyik földszinti ablakban felfedezte egy férfi
arcát. A távolság ellenére is látta, hogy idős, gyér haja fehér, háta
hajlott.
– Látom Vidart.
– Hol?
– Az ablakban, a földszinten. Van ott még valaki, szerintem az
unokája.
– De korán kelnek ezek, basszus!
Úgy tűnt, esznek, Liam látta, hogy mozog az állkapcsuk, és a
kávéscsészéken megcsillant a fény, amikor a szájukhoz emelték
őket. A fiú nagyobb volt az öregnél, már inkább férfi, mint
gyerek. Ez aggasztotta.
– Azt vágod, hogy rámászott a saját lányára? – suttogta Gabriel.
– Ő a kölyök apja.
– Ez csak szóbeszéd.
– Lehet, de biztos forrásból tudom, hogy valami nem stimmel az
öregnél. Baj van a toronyban, ahogy mondani szokták.
Liam az étkező embereket figyelte: annyira átlagosnak,
hétköznapinak tűntek. Semmi sem utalt rá, hogy valami nincs
rendjén. Egy lepusztult házban laktak, de hát ki nem? Ő csak egy
ócska garázst tudott nyújtani a lányának, és tisztában volt vele,
mit beszélnek róla. Kiolvasta a tekintetekből, hogy rossz apának
tartják. Nem volt méltó a feladatra. Az emberek imádnak
ítélkezni, de ez nem azt jelenti, hogy tudják az igazságot.
– Hát a kölykön nem látni, hogy ne lenne ki a négy kereke –
mondta. – De termetesebb, mint gondoltam. Legalább egy fejjel
magasabb az öregnél, és vagy tíz kilóval nehezebb.
– Az mindegy – vágta rá Gabriel. – Álmukban lepjük meg őket,
nem lesz esélye.
Hárman kettő ellen, és az egyikük egy kamasz. Rossz érzés volt.
Most, hogy itt álltak, nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz olyan
egyszerű, mint ahogy Juha állította. Liam visszaadta a távcsövet
Gabrielnek, előhalászta a telefonját, és csinált pár képet a házról,
az ócskavasról meg a környező erdőről. A növényzet több helyen
szétnyílt, és ösvények vezettek a szélrózsa minden irányába. Sok
menekülőút kínálkozott, ha a szükség úgy hozná. Azért
fényképezett, hogy ne kelljen megjegyeznie. A göcsörtös ágak
fénylettek, és víz csepegett róluk, ahogy a nap kivetkőztette őket
téli ruhájukból. Liam érezte, hogy megizzadt a kabátban, mintha
ő is olvadna.
– Megnézzük a másik oldalt is?
– Most nem. Jobb, ha éjjel jövünk vissza. Amikor alszanak.
Gabriel elindult vissza a tóhoz. Liam vetett egy utolsó pillantást
a házra. Távcső nélkül nem látta az arcukat, de tudta, hogy ott
vannak, Vidar Björnlund meg az unokája.
Hamis biztonságérzetben ringatózva.

Amikor lement, a konyhában ültek. Úgy hajoltak az asztal fölé,

mintha imádkoznának. A kenőcs tégelye a reggelire feltálalt
ételek közé keveredett. Halkan, bizalmasan beszélgettek, és ő egy
pillanatra kívülállónak érezte magát.
– Ideje volt – jegyezte meg Vidar. – Más már az egész napi
munkáját elvégezte, mire te méltóztatsz lejönni.
 Kihúzott neki egy széket, Liv azonban nem akart leülni. A
mosogatónál állva itta meg a kávéját, de a kenőcs fanyar szaga
elrontotta az aromáját. Vidar meggörbült ujjai esetlenül pihentek
az asztalon, amíg a fiú életet masszírozott beléjük. Egyszerre tűnt
gyengédnek és erőszakosnak. Öreg, foltos bőr a fiatal ujjak között.
Vidar arca eltorzult a fájdalomtól, és összeszorította a fogát. A
kávénak betegségíze volt, de Liv megitta. Közben azt kívánta,
bárcsak máshol lenne.
Simon mellélépett, és megmosta a kezét, de a kenőcs szagát
nem lehetett elűzni, el fogja kísérni az iskolába is. Összenéztek a
mosatlan edények felett, és a fiú rákacsintott, mintha közös titkot
őriznének, amitől neki gyorsabban kezdett verni a szíve. A fia
szerelmes volt, és őt fogadta a bizalmába, nem Vidart. Kisebb
közöttük a távolság, mint hitte. Egy nap majd mindent elmesél
neki, úgy, ahogy volt. Csak sikerüljön megtalálnia hozzá a
szavakat.
– Mi van? – kérdezte Simon. – Olyan furcsa képet vágsz.
– Semmi. Csak nézlek.
Látta, hogy zavarba hozta a fiát, de nem tehetett róla. A
pillantása folyton őt kereste. A nedves haját és a nevetőráncait,
amelyeket már most ki lehetett venni, bár Simon nem nevetett
túl sokat az utóbbi időben. A fényt, amely mindenhová követte,
életet és színt adott a szomorú helyiségeknek.
– Nem szeretem, ha bámulsz – mondta a fiú, és fogta a
hátizsákját.
Nem tűnt mérgesnek. Amikor elindult az előszoba felé, Livnek
viszketni kezdett a háta. Lélegzet-visszafojtva hallgatta, ahogy a
fia felveszi a kabátját és a cipőjét.
– Sziasztok! – kiáltott be, mielőtt az ajtó becsapódott utána.
Szia, visszhangozták. Követték a pillantásukkal, ahogy átbújik a
sorompó alatt, és kimegy a nagy útra a buszmegállóhoz. A
csendet csak Vidar recsegő lélegzetvétele törte meg. Livnek
viszketett a lapockája. A falu groteszken és haldokolva terült el
odakint. A szomszédok kéményeiből füst szállt a fák fölé, de lehet,
hogy a pára volt az. Az erdő szürkén és komoran bámult vissza rá.
Egy nap majd elmondja a fiának, miért maradt itt. Nemcsak
Vidar nyomására, hanem a föld miatt is. Annyi mindent temetett
el az évek alatt, hogy úgy érezte, őrködnie kell felette. A
berkenyét nézte, amely az ég felé nyújtotta csupasz ágait.
Néhanapján látta rajta az anyját, pedig nem emlékezhetett rá.
Úgy képzelte, hogy ugyanazt a fehér ruhát viselte, mint az
esküvői fényképén, az áttetsző csipke lobogott a szélben, a haja
dúsan és fénylőn omlott kicsavarodott nyakára. Vidar vágta le, ez
állt a jelentésben. Amikor a mentők megérkeztek, már a
konyhában feküdt a kanapén. Először nem is értették, mi történt,
azt hitték, Vidar fojtotta meg. És ijedelmében a gyerekről is
megfeledkezett. Egy rendőr talált rá az emeleten, miután
meghallotta a bömbölését. Évekig tartott összerakni az
eseményeket, és Liv csak felnőtt fejjel értette meg őket, amikor
hozzájutott a napilapokhoz és a jelentésekhez.

Égett a bőre, amikor beszálltak a kocsiba. Nyakig gombolta a

munkaruháját, hogy ne vegyék észre a körmei nyomát. Vidar
előredőlve ült a volánnál. Rajta volt a szemüvege, de így sem
látott jól, tejszerű fátyol borult előtte a világra. Túl gyorsan és az
árokhoz túl közel hajtott. Liv behunyta a szemét, hogy ne is lássa.
Az út már úgy belevésődött az emlékezetébe, hogy így is tudta,
hol járnak.
A Simon születése utáni télen kapott munkát a benzinkúton, ez
volt az első bizonytalan lépése az önállóság felé. Vidar nem
tiltakozott – Livnek szüksége volt valami megélhetési forrásra –,
de ragaszkodott hozzá, hogy mindennap ő fuvarozza. Tizenhat
éven át úgy hozta-vitte, mintha óvodás lenne. Ne fossz meg az
egyetlen örömömtől, mondogatta, ha Liv tiltakozott. Mindössze
ennyi dolga volt. Ráadásul amúgy is csak egy kocsijuk volt, és szó
sem lehetett róla, hogy vegyenek még egyet. Vidar nem tűrte az
ilyesfajta pazarlást, még akkor sem, ha Liv a saját pénzéből fizeti.
Nem tudta, mennyit kapott az apja az erdőért, de több millióról
beszéltek. Kiskorában megmutatta neki az összegumizott, vaskos
bankjegykötegeket a páncélszekrényben. De most már nem
nyitotta ki előtte. Nyomát sem látta a vagyonnak. Az apja havi pár
ezerből élt. Ez elég volt a legszükségesebbekre, de az igazi életre
nem. A vagyon olyan volt Livnek, mint egy távoli rokon, akinek
sokat hallja a nevét, de sosem találkozik vele.
Gyakran megkérdezték tőle, miért dolgozik a kúton. Hiszen
gazdag vagy, mondogatták csillogó szemmel. Liv mindig
elhárította a kérdést. Nem én vagyok gazdag, hanem az apám.

Vidar befordult a templom mellett, és leparkolt. Ez annak a jele

volt, hogy mondani akar valamit. A templom sárga fája ragyogott
az ég háttere előtt. Liv gyerekkorában úgy gondolta, ez a világ
legszebb épülete, akár egy mesebeli kastély, de most bántotta a
szemét. Az egyik kezét az ajtón pihentette. A benzinkút
kőhajításnyira volt, ha kiugrik és elfut, az apja nem éri utol.
– Tíz perc múlva kezdődik a műszakom.
Vidar kinézett a szélvédőn a csupasz nyírfákra.
– Ki kell tennünk a bérlőnket.
– Tessék?
– Johnny Westbergt. Valami nincs rendben azzal a fickóval.
Liv úgy érezte, mintha gyomron szúrták volna. A benzinkút felé
lesett, a lehelete lecsapódott az üvegre.
– De hát hangját se hallani.
– Jó nagy marhaság volt tőlem idevenni egy déli idegent. Attól
tartok, vaj van a fején.
– Miről beszélsz?
– Valamelyik nap bedobtak hozzánk egy neki címzett levelet. A
végrehajtótól jött.
 A műszerfalra nyáleső záporozott, és Vidar úgy fintorgott,
mintha már magától a szótól is undorodna. Számára a végrehajtó
volt a világ összes hivatalos személye közül a legfélelmetesebb.
Liv épp azon morfondírozott, nem hazudik-e, nem csak kitalálta-e
az egészet, amikor az apja előhúzta a levelet, és legyezni kezdett
vele az orra előtt. Piszkos ujjával az írásra bökött, nehogy
elkerülje Liv figyelmét. Egy stockholmi végrehajtó neve állt ott
feketén-fehéren. Liv megvonta a vállát, és igyekezett
közömbösnek tűnni. Látta maga előtt Johnnyt, az arcát az izzó
cigaretta fényében, a durva kezét a bőrén. Kinyitotta az ajtót, és
kihajolt a hidegbe.
– Lehet, hogy semmit sem jelent. Amíg rendesen fizeti a bért,
egy szavunk sem lehet.
Az ég alacsony volt, a levegőben apró, metsző hókristályok
táncoltak, majd a földre hulltak, és eltűntek. Vidar odahajolt
hozzá, olyan közel, hogy érezte a szájszagát.
– Rajta tartom a szememet. A legkisebb ballépés, és repül. Az
eladósodott emberekben nem lehet megbízni. Rád és a fiúra is
gondolnom kell.
– Túlzol.
Vidar megragadta a csuklóját, és meglepő erővel húzta vissza.
– De ugye nem hozzá mászkálsz éjszaka?
– Eressz el!
– Mert akkor már ma kipenderítem, megértetted? Bottal
ütheted a nyomát, amikor hazaérsz.
Kavarogtak a hópelyhek, és a benzinkút biztos kikötőnek tűnt a
fehérségben. Liv összeszedte minden erejét, és kitépte magát az
apja szorításából, majd vakon rohanni kezdett a tavaszi
hóesésben. Hallotta, hogy Vidár utánaüvölt, de nem fordult meg.
 1998 ősze

A tarkóján érzi az apja tekintetét, ahogy végigmegy az úton. A

falu felett két puskalövés dördül. A völgyben megkezdődött a
vadászat, és ő beleszédül a gondolatba, hogy eltalálhatja egy
eltévedt golyó. Amikor a busz megérkezik, még talpon van. Ma
reggel is csak a sofőr köszön neki, ő nem veszi észre, hogy rosszul
öltözött, és hibát hibára halmoz. Elbújik leghátul az álmos
csendben, és nézi az ablak előtt elsuhanó erdei fenyőket. Mire
beérnek a faluba, a jármű megtelik, de mellé nem ült le senki.
Inkább állnak az ülések között.
Az iskola bejárata előtt lejmol egy cigit az árnyékba húzódó két
fiútól. Fekete ruhát viselnek, a szemük kifestve. Az egyik olyan
alacsony, hogy neki alig a válláig ér, amit azzal próbál
kompenzálni, hogy hajzselével égnek állítja a haját. Az idősebb
hosszú kabátot hord, és mindig egy unalmas című, puha kötésű
zsebkönyvet hurcol magával. A szünetekben, ha nem dohányzik,
úgy tartja a kezében, mint egy törött szárnyú pillangót, és abba
menekül a magány elől. Őket nem érdekli, hogy Liv mindennap
ugyanabban a farmerban és az anyja kötött pulóvereiben van. Azt
hiszik, olyan, mint ők, és csak azt akarja kifejezésre juttatni, hogy
kívülálló.
Az épületben földre szegezett tekintettel jár, miközben a
beszéd és a nevetés hangjai megtöltik körülötte a levegőt. Neki
nincs törött szárnyú pillangója, amely mögé elbújhatna. A
neoncsövek fénye bántja a szemét, és lábujjhegyen lépdel, hogy a
durva munkásbakancs ne hívja fel rá a figyelmet. Legalább két
számmal nagyobb a kelleténél, úgyhogy évekig jó lesz, ha nő még
a lába. Ezen a súlyos talpon nem lehet észrevétlenül osonni. A
magánya megtölti a folyosókat.

Ebédszünetben a vécében találkoznak. A férfi sosem szól egy szót

sem, csak nekinyomja az összefirkált falnak, megmarkolja a
mellét, és a szájába, az arcához meg a fülébe dugja a nyelvét. A
bajsza úgy csiklandozza, mintha egy kis állat lenne. Sosem
csókolja meg rendesen. Gyorsan le kell zavarniuk, nagyon
gyorsan. A férfi beledugja az ujját, aztán megszagolja, miközben ő
a nadrágjában nyúlkál. Megtámaszkodik a falon, és gyorsan,
erősen mozgatja a csípőjét, amíg nem végez, aztán ő vécépapírt
ad neki, és vár, amíg a férfi szemüvegére lehel, majd az orrára
biggyeszti. Közben nem néz rá, csak az ajtó felé biccent, és azt
suttogja: Előbb menj te!
Amikor a férfi az osztályteremben ékes német nyelven beszél,
sosem néz felé. Akkor sem, amikor jelentkezik.
Vanja tévézett, amíg ő összepakolt. Eltette a símaszkot, a Glockot
meg egy tekercs ragasztószalagot. Felhúzta az elnyűtt, túl kicsi
bőrkesztyűt. Vanja csengő nevetése megtöltötte a helyiséget, és
neki megsajdult tőle a mellkasa. A hátizsákja mellett térdelt egy
darabig, és lehajtotta a fejét, mintha imádkozna, miközben a
gondolatai és a vére száguldottak. Fel kellene hívnia Gabrielt,
hogy lefújja az egészet, mert túl kockázatos.
– Mit csinálsz, apu?
– Semmit. Csak szusszantam egyet.
– Miért vettél kesztyűt?
– Mert el kell mennem.
Abban reménykedett, hogy a gyerek tiltakozni fog, de csak
kikapcsolta a tévét, és ment a kabátjáért. A haja olyan hosszú
volt, hogy leért a földre, amikor lehajolt bekötni a cipőjét. Már
nem kellett segíteni neki sem a cipőfűzővel, sem a cipzárral. Egy
szempillantás, és nem lesz szüksége rá.
Liam a vállára vetette a hátizsákot, és megfogta a gyerek kezét,
amikor átvágtak az udvaron. A kutyák lihegtek és nyüszítettek a
kerítés mögött, a szemük sárgán világított a holdfényben.
Követték őket, ahogy a nagy ház felé lépdeltek. Ez a kutyás dolog
az apja halála után kezdődött. Először egy kölyökkutya, aztán
még egy. Apróhirdetésben kínált idősebb állatok, amelyeknek új
otthont kellett találni. Állatmentés Görögországból és Dániából.
Elaltatásra váró harci kutyák, amelyek szájkosárban rohangáltak
körbe, és nyüszítettek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ha
még élt volna az apja, agyonüti őket mind egy szálig. Liam mégis
a fejét tette volna rá, hogy miatta alakult így. Ki kellett tölteni az
űrt, amelyet maga után hagyott: egy megbízhatatlan emberekkel
teli világban a kutyák jelentették az anyjának a biztonságot. És ha
az anyja nem lett volna, Liam már rég elveszítette volna a
gyerekfelügyeleti jogot. De ő mindig ott volt, biztos volt, akár a
fenyők, amelyekhez Liam a homlokát szokta támasztani, ha
hülyeséget csinált, vagy csalódást okozott neki. Az anyja mindig
megmentette mindkettőjüket.
Az asszony a konyhában ült, amikor beléptek. Az asztalon
előtte kövek és kristályok csillogtak a szivárvány minden
színében. Vanja gyorsan elengedte Liam kezét. Imádta ezeket a
hülye kavicsokat, a nagymama gyógyító köveit, ahogy hívta őket.
Liam a küszöbről nézte, hogy felmászik az egyik ingatag székre,
kabátban meg sapkában, és matatni kezd a színes csecsebecsék
között.
– Reméltem, hogy átjöttök. Valakinek segítenie kell elosztani az
energiát.
Az anyja vérvörös, földig érő kaftánt viselt, selymes hajában
pedig valami ragadozómadár tolla. A jobb szemhéja lógott,
amikor Liamra pillantott – az apjával leélt élet emléke.
– Te nem jössz be? – kérdezte.
– El kell ugranom valahová. Azt akartam kérdezni, vigyáznál-e
addig Vanjára.
– Hová mész?
– Csak segítek Gabrielnek.
Az anyja szeme nyugtalanul megrebbent, majd rávillantotta azt
a ferde mosolyát, amely jelezte, hogy egy szavát sem hiszi.
Felkelt, odament hozzá, a vékony karkötői csilingeltek. Kakukkfű
és ázott kutyaszőr szaga lengte körül. Liam kihátrált az
előszobába, és megmarkolta a hátizsákja vállpántját. Az anyja túl
közel lépett, átható tekintettel vizslatta az arcát, mintha arra
számítana, hogy kiolvashat valami fontosat a ragyái közül. Liam
mozdulatlanul állt. A Glock és a símaszk hirtelen ólomsúlyúvá
vált a hátizsákban.
– Nem éri meg – suttogta az asszony. – Akármit tervezel is, nem
éri meg.
– Fejezd be!
Az anyja felemelte és az arcára tette a kezét, majd gyengéden a
fülére csúsztatta, mintha ki akarná zárni a világ zaját. A szeme
olyan szürke és eleven volt, mint az olvadt hó odakint. A veséjébe
látott.
– Erősebb vagy, mint amilyennek hiszed magad – mondta. –
Nem kell másokat követned, nem kell meghajolnod a szélben. Te
választod meg az utadat.
Liam megragadta a csuklóját, és ellökte a kezét, erősebben,
mint ahogy akarta. Az asszony a falnak tántorodott,
megtámaszkodott, az arcára kiült a rettegés, a szeme
elkerekedett. Liam elszégyellte magát, sarkon fordult, és kiment
az éjszakába. Valami kis híján túlcsordult benne, valami, amiről
tudta, hogy képtelen irányítani.
– Vigyázz Vanjára! – kiáltott vissza. – És ne tanítsd
hülyeségekre!

Liv Simon ajtajára tapasztotta a fülét, és lélegzet-visszafojtva

hallgatózott. A halvány, kék fény megvilágította a lábujját, de
semmi nesz sem szűrődött ki. Semmi sem árulta el, hogy a fia
fenn van-e, vagy már alszik.
Előfordult, hogy rajtakapta a hallgatózáson. Néha olyan
hirtelen tépte fel az ajtót, hogy nekiment. Nagyon hasonlított
Vidarra, amikor dühbe gurult, csúnya és torz lett, Liv mégsem
volt képes felhagyni a kémkedéssel. Meg kellett bizonyosodnia
róla, hogy itthon van, biztonságban van. És nem hallja meg,
amikor ő kilopódzik a házból.
Már elmúlt éjfél, amikor lábujjhegyen lement a lépcsőn, és
elhaladt Vidar szobája előtt. A kutya a padlót verte a farkával,
ahogy elosont mellette, de rajta kívül senki sem vette észre, hogy
elhagyja a házat. Vidar horkolása betöltötte a földszintet, Livnek
mégis remegett a keze, amikor cipőt és kabátot vett.
A hold ezüstszínűre festette az erdőt, és beragyogta a vizes
utakat, amelyeken Liv átfutott a falun. Amikor megcsapta az arcát
a hideg, elöntötte a szabadság érzése, ezért belemosolygott a
sötétségbe, mintha mindig is erre vágyott volna.
Johansson özvegyének háza éjjel jobban nézett ki, mert
ilyenkor nem lehetett látni, milyen romos. Odabent nem égett a
villany, de a nyomorúságos helyiségek holdfényben fürödtek, ami
kísérteties ragyogást kölcsönzött az ódon bútoroknak. Liv levette
a cipőjét és a nadrágját az előszobában, majd úton a hálószoba és
a férfi felé teljesen levetkőzött. Végigszórta a ruháit az útvonalán.
A férfi hanyatt feküdt a halott özvegy ágyában, és nyitott szájjal
lélegzett. Liv állt egy darabig az ágy végében, és nézte. A borostás
arcát, a nyakán végigfutó sebhelyet, amely olyan volt, akár egy
fehér mosoly. Lüktetett az ágyéka, ahogy Johnny mit sem sejtve,
védtelenül feküdt előtte. Amikor közelebb lépett, váratlanul
elöntötte a bizonytalanság: elvégre semmit sem tudott róla és a
korábbi életéről. De meggyőzte magát, hogy jobb is így, jobb nem
túl közel kerülni hozzá.
Lehúzta róla a takarót, és terpeszben ráült. A férfi teste
hamarabb ébredt fel, mint ő maga, mintha csak rá várt volna. A
szemhéja verdesett, amikor Liv magába vezette a hímvesszőjét,
aztán a keze megragadta a csípőjét. Némán és hevesen
szeretkeztek, csak a rozoga ágy nyikorgott alattuk, és amikor a
férfi kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, Liv rátapasztotta
a tenyerét. Összeszorította a szemét, amikor a csúcsra jutott.
Utána az ágy két oldalán feküdtek, és a férfi elszívott egy
cigarettát. Még mindig nem szólaltak meg, de Liv hallotta a
lélegzetvételén, hogy mondani akar valamit. Többször
nekidurálta magát, de nem sikerült kiböknie. Liv a falon lógó
szarvastrófeára szegezte a tekintetét, hogy ne kelljen ránéznie.
– Láttam ma a fiadat – mondta végül a férfi.
Liv nem erre számított. A szíve olyan szaporán kezdett verni,
hogy megmozdult a mellkasán a takaró.
– Tényleg?
– Nagyobb, mint gondoltam. Már majdnem felnőtt.
– Tizenhét éves.
 – Többnek néz ki.
Johnny elnyomta a cigarettát, és megfogta a kezét.
– Hol az apja?
– Nem tudom.
A férfi felé fordította a fejét.
– Nem tudod?
– Nem idevalósi. Simon nem is ismeri.
– De gáz, basszus! Mindenkinek szüksége van apára.
– Ott van neki Vidar.

Olyan érzése volt, mintha a férfi elítélné, ezért elkezdett a

németről mesélni. A nagy loboncú németről, aki körülötte
körözött a jégen, amikor először találkoztak. A kocsira sötét
ponyvát terítettek, hogy ne lehessen látni a márkáját. Túl gyorsan
és túl közel hajtott hozzá. Hogy lenyűgözze. Az Audi
tesztpilótájaként dolgozott, volt egy menyasszonya Drezdában, de
ezt persze csak akkor osztotta meg vele, amikor már túl késő volt.
Ő lékhalászott, miközben a német úgy körözött körülötte, mint
egy ragadozó a zsákmánya körül. A januári nap olyan éles fénnyel
sütött, hogy csak a mosolyát látta a volán mögött, de már akkor
tudta, hová fog ez vezetni. Felmentek egy hegycsúcsra, ő
kihámozta magát az overallból, a férfi pedig rámászott a titkos
autóban. Olyan sötét és hideg volt, hogy alig látott és alig érzett
valamit. Amikor jött a tavasz, és ő ráeszmélt, hogy terhes, a férfi
már hazautazott.
Johnny közben a mellkasára tette a hamutartót, amely a
lélegzése ütemére emelkedett és süllyedt.
– Csak nem lehet olyan nehéz felkutatni – mondta. – Tudod, hol
dolgozott.
– De minek kutassam fel?
– Persze, persze – sandított rá a férfi. – Hallottam, hogy az apád
jól el van eresztve, úgyhogy gondolom, semmiben sem
szenvedtek hiányt a kölyökkel.
Livben megállt az ütő, képtelen volt a férfira nézni.
 – Hol hallottad?
– Mit?
– Hogy jól el vagyunk eresztve.
A férfi elnyomta a cigarettát, a szája sarka ravasz mosolyra
húzódott.
– Mindenki erről beszél. Azt mondják, Vidarnak van pénze
dögivel, de nem tudja, hogy kell élni. Remélem, téged azért jól
tart. A saját lányát.
Liv bebújt a takaró alá, és összeszorította a szemét.
– Az emberek hetet-havat összehordanak – mondta. – A
helyedben rájuk se hederítenék.

Megvárta, hogy a férfi elaludjon, aztán felöltözött. Elhagyta az

özvegy házát, és futott az erdőn át, azt sem nézte, hová lép. A
kutya az előszobában fogadta. Liv lélegzet-visszafojtva surrant át
a helyiségeken. Vidar szobájának ajtaja résnyire nyitva állt.
Fellopakodott a lépcsőn, és bebújt a hideg takaró alá. Sokáig nézte
az ajtót, mire le merte hunyni a szemét. A szél süvített, és ahogy a
testét meg minden idegszálát megfeszítve ott feküdt, hangokat
vélt hallani kintről. Felkelt, és az ablakhoz ment. Az éjszaka
örvénylett, a hold hol elbújt a felhők mögé, hol kikukucskált, az
erdő hajladozott. A pillantása semmin sem tudott megpihenni.
Emberi hangok után fülelt, de csak a szél fütyülését hallotta.
Emberien hangzott. Akár egy vészkiáltás.

– És mit fogsz melózni, ha jó útra térsz? – kérdezte Gabriel.

– Nem tudom. Valamit.
– Törvényes úton nehéz pénzt keresni.
– Tudom.
– Úgy nem nagyon lehet meggazdagodni.
– Így sem.
 – Lehet, hogy még nem sikerült. De fog.
Gabriel vékony szeleteket vágott egy füstölt szarvasszívből,
majd a szájába tette őket. Nem számított, mire készültek éppen,
az étvágya sosem hagyta cserben. Liam leparkolt a tóparton, és
leállította a motort. A vízről felszálló pára jeges leheletre
hasonlított a holdfényben. Ültek ott egy darabig, a kinti sötét
elbizonytalanította őket. Gabriel bevett két tablettát, majd
felhúzta a kesztyűjét.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Aha.
– Olyan sápadt vagy.
Gabriel felemelte a tablettászacskót, de Liam megrázta a fejét.
Nem kellett elkábítania magát, bár a félelemtől elszorult a torka,
és alig kapott levegőt. Józanul teljesen más volt, semmi sem állt a
világ és őközé, semmi mögé nem bújhatott el. Minden érzéke éles
volt, a környezete szilárd és tiszta.
Felvette a kesztyűjét, az ujjai lüktettek benne. A bensejében
minden mozgásban volt, dobolt és kavargott. Gabriel megragadta
a tarkóját, és a homlokához nyomta a homlokát. A szájából édes
szag áradt. Liam érezte, ahogy vibrál benne a feszültség.
– Minden meg fog változni.
Liam eltolta magától az öccsét, és a fejére húzta a símaszkot.
Meleg és nyirkos volt, szúrta a gyöngyöző homlokát. Úgy érezte,
megfullad benne.
– És mit csinálunk, ha az öreg szarakodni kezd?
– Helyretesszük.
Gabriel rákacsintott, majd kiszállt. Nem ez volt az első rablásuk.
Kamaszkorukban hétvégén felszálltak a Pite Havsbad-i buszra, és
az éj leple alatt elcsórták a hazafelé tartó részegek pénzét. Gabriel
azt mondta, ez a nyári munkájuk. Annyira könnyű volt! A
következő nyáron kirabolták a glommersträski ICA-t. Zárás után,
úgyhogy már nem volt sok vásárló a boltban, de pénz sem.
Gabriel a kasszánál állt, a Glockkal hadonászott, és lökte a sódert.
Liam a raktárajtónál őrködött. Az alkalmazott őt nem is látta, de
Ő
Gabrielt felismerte. Egy héttel később jött érte a rendőrség. Ő meg
beköpte Liamot, mert nem akarta egyedül elvinni a balhét. Az lett
a vége, hogy mindketten a gyermek- és ifjúságvédelem látókörébe
kerültek.
Minden sötét és csendes volt, amikor kiszálltak, csak a tó vize
csobogott halkan. Gabriel a telefonjával világítva előrement.
Csúszkáltak a talajt borító vékony jégrétegen. Ha futniuk kell,
rossz vége lehet. Az utolsó szakaszon az ösvény meredeken
emelkedett, a lucfenyők ágai megkarcolták a bőrüket, a tüdejük
égett. Olyan sötét volt, hogy alig látták, hová lépnek, minden
recsegett és ropogott. Gabriel többször megállt, köhögött és
kiköpött. A sok szívás jócskán megártott a kondíciójának.
– Basszus, de hangos vagy!
– Pofa be!
A ház a dombtetőn tornyosult, az emeleten világos volt az egyik
ablak. Megálltak a telekhatáron kívül, hogy ne kapcsolódjon fel a
kinti lámpa. Liam a szeméhez emelte a távcsövet, végigpásztázta
az épületet, megnézte a világos ablakot. Bár égett a villany, senkit
sem látott.
– Mit látsz?
– Semmit.
Mozdulatlanul álltak az árnyak között, és hallgatóztak. A
szájukon kigomolygó fehér pára megtöltötte az éjszakát, de a
saját lélegzetvételükön kívül semmit sem hallottak. Sem
madarakat, sem kutyákat, még a fák ágait cibáló szelet sem. Csak
bénító, álmos csendet.
Egyszer csak megjelent. Mint egy kísértet a kivilágított
ablakban. Egy sovány nő fehér hálóingben üveges szemmel
bámult ki az éjszakába. Mintha keresne valamit. Liam leengedte a
távcsövet, és a szájára tette a mutatóujját. Gabriel is észrevette a
nőt, kikapta a távcsövet Liam kezéből, és a szeméhez szorította.
– A lánya – suttogta.
Ismerték a benzinkútról. A félénk csajt a kasszából, aki sosem
nézett senkinek a szemébe. Halk szavú volt, és a hangja mindig
kicsit őszintétlenül csengett, mintha szívesebben lenne valahol
máshol. Nem olyan volt, mint a többi alkalmazott, akik árgus
szemekkel követték a polcok között sétálgató vásárlókat abban a
szent meggyőződésben, hogy lopni készülnek.
Liam elővette a telefonját, és csinált pár képet. Figyelt rá, hogy
ki legyen kapcsolva a vaku. A kijelzőn a nő furcsa fehér alaknak
tűnt, sokkal inkább szellemnek, mint embernek.
Amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt. A fény
kihunyt, és csak a közeledő hajnal tükröződött vissza az
ablaküvegben. Gabriel leengedte a távcsövet.
– Szerinted meglátott minket?
– Nem tudom.
– Lépjünk! Ez nem a mi éjszakánk.

Amikor Liv hajnalban lement a konyhába, Vidar egy távcsővel

pásztázta a környéket. Az asztalon az üres kávéscsésze és a
reggeli lap mellett ott hevert a vadászpuskája megtöltve. A sötét
fegyvercső egyenesen Livre mutatott. Megtorpant a küszöbön.
– Mit művelsz?
Úgy tűnt, az apja nem hallja, mozdulatlanul ült a széken, de
aztán kelletlenül leengedte a távcsövet, és felé fordult. Csillogott
a szeme.
– Látni akarom, mi ólálkodik a birtokunk körül.
– És a puskával mit akarsz?
Oltalmazón a fegyverre tette a kezét, amikor Liv belépett a
helyiségbe.
– Szerintem farkas – mondta.
– Farkas?
– Láttam éjszaka. Legalább ketten voltak. De lehet, hogy
többen.
 Liv a konyhapulthoz lépett, kávét tett a gépbe, és várakozás
közben kiöntötte a hideg maradékot. Vidar folytatta a
megfigyelést, az ujjai merev gallyak a távcső fekete műanyagján,
nem tudta őket rendesen behajlítani. A konyhában enyhe
fegyverolajszag terjengett.
Liv kiment az előszobába, hogy kiengedje a kutyát. Az ajtó előtt
Simon gubbasztott pizsamában, és vacogott. Liv levette a
tollkabátot a fogasról, és óvatosan a vállára terítette.
– Mit csinálsz? Miért ülsz itt kint?
A fiú felemelte a kivörösödött kezét, és a fák felé mutatott. Liv
odanézett, és mozgást vélt érzékelni: két alakot a lucfenyők
között. A szél egy magányos kolomp hangját hozta.
– Rénszarvasok – mondta Simon. – De elkergettem őket.
– Miért?
– Hogy nagyapa ne puffantsa le őket. Vágod?
– Farkasokról hadovál.
Simon sötét pillantást vetett rá a válla felett.
– Tudod, milyen. Csak azt látja, amit akar.

Liv és a fiú fát hasogatott, az öreg meg az ablakból figyelte őket.

Hol havazott, hol sütött a nap. Kabát nélkül álltak kint, és
felváltva lendítették a magasba a fejszéjüket. Livet meglepte,
hogy Simon száját egyetlen zokszó sem hagyta el.
Amikor eljött a kávézás ideje, leültek a farakásra, az arcukat a
nap felé fordították, és bár sajgott a válluk az erőkifejtéstől, Liv
örült az együtt töltött időnek. Simon karkötőt viselt, amelyet még
sosem látott rajta: piros és sárga fonálból volt gondosan
összefonva. Megérintette. Az élénk színekből látszott, hogy új.
– A barátnődtől kaptad?
A fiú hümmögött, és ráhúzta az átizzadt pulóverét a karkötöre.
Elpirult a borostája alatt.
– Szereti a rajzfilmeket?
– Animének hívják.
– Persze. Arra gondoltam.
 – Jobban szeret olvasni.
– Nem hívod meg?
– Hozzád és nagyapához? Soha!
Felnevetett, mintha az egész egy rossz vicc lenne, teljességgel
elképzelhetetlen. Liv megsimogatta a haját, majd kezét az izzadt
tarkóján hagyta. Az ingatlanhirdetésekre és a piros tollra gondolt,
az évek során bekarikázott sok-sok házra, a lehetséges közös
életükre. Csak ők ketten.
Simon a faforgácsra köpött.
– Hazudtam neki – mondta.
– Miről?
– Azt mondtam, hogy nyári szünetben Németországba szoktam
utazni. Meglátogatom az apámat.
Livnek elszorult a mellkasa, amikor ránézett. Rájött, hogy a fia
a magáévá tette a hazugságait. Bólintott, és nyelt egyet, próbált
megszabadulni a gombóctól a torkában. Az olvadó hó potyogott a
fákról, nagy puffanásokkal ért földet, úgy hangzott, mintha valaki
körözne körülöttük, arra várva, hogy lecsaphasson.
– Igaz is lehetne – mondta végül.

Már majdnem kész voltak, amikor az erdőben füttyszó hangzott

fel. Leengedték a kezüket, és kérdő pillantást váltottak, aztán
némán és mozdulatlanul álltak. A falusiak közül senki sem lépett
be önszántából a birtokukra, a szomszédok inkább nagy ívben
elkerülték őket, hogy ne keresztezzék Vidar útját. De most tiszta,
gondtalan füttyszó szállt a földjük felett, és a fák között felsejlett
egy férfi alakja. Amikor Liv meglátta, ki az, lerogyott a farakásra.
Nem mert elé menni.
Johnny vékony sportcipőt viselt, amely csuromvíz lett, és a
mosolya, amely Liv láttán terült szét az arcán, túl sokat árult el.
– Azt a kurva! Csak nem kézzel aprítjátok a fát?
Liv vetett egy pillantást Simonra, aki gyanakvón résnyire húzta
a szemét. Aztán a feje fölé emelte a fejszét, és olyan erővel vágta
bele a tuskóba, hogy a nyele még sokáig remegett. Letörölte a
verítéket a homlokáról az átizzadt pulóverével, Liv pedig követte
a példáját.
– Jó edzés – mondta Liv.
– Hiszi a piszi! Úgy néztek ki, mint az ázott verebek.
A stockholmi beszéde visszhangot vert az udvaron, és Liv
minden izma megfeszült, amikor közelebb lépett hozzá. A férfi
valószínűleg észrevette, mert megtorpant, és csak odanyújtotta
neki a fehér borítékot, anélkül, hogy hozzáért volna, vagy más
módon leleplezte volna, hogy időnként megosztja vele az ágyát.
– A jövő havi bér.
Liv elvette a borítékot, és hátranézett a válla felett. Vidar felállt
a konyhában, a homlokát az ablaküvegnek nyomta, és úgy nézte
őket, mint egy kiéhezett kutya a rácsok mögül. Johnny is
észrevette, és odaintegetett neki. Hirtelen nagy pelyhekben
eleredt a hó, és Liv arra gondolt, hogy a férfi teljesen máshogy
néz ki napvilágnál, komorabb és elszántabb, mint a Johansson
özvegyének falai között uralkodó sötétben.
Odaadta neki a félig kiivott kávéscsészéjét, mert valamivel csak
meg kellett kínálnia. A férfi szorosan mellette állt, és a kávét
szürcsölte, Simon pedig felhúzott vállal leroskadt a farakásra.
Olykor-olykor lopva Johnnyra nézett, és Liv látta rajta, hogy ez az
idegen férfi elindított valamit benne. A tűzifáról beszélgettek,
hogy a kérges részének felül vagy alul kell-e lennie, aztán meg az
időjárásról és a hóról, amely csak nem akart elállni. Johnny
Simonra mosolygott, megkérdezte, szereti-e a hokit, majd azt
mondta, tud szerezni jegyeket a döntőre, ha érdekli a fiút. Simon
pont olyan szégyellős és szófukar lett, mint amilyen kiskorában
volt, azt motyogta a bajsza alatt, hogy a Luleånak szurkol, de még
soha életében nem volt meccsen. Sokba került, és messzire kellett
menni. Liv szégyellte a szavait, mert ez Vidar szövege volt, ezért
felnevetett, mintha a fia csak viccelt volna. Megnézheted a
döntőt, mondta neki, így, hogy meghívtak. Simon csak
megrántotta a vállát, de Liv látta, hogy a fejét leszegve mosolyog,
örül a lehetőségnek. Kihúzta a fejszét a tuskóból, pedig a karja
még mindig remegett, majd közölte a férfival, hogy folytatniuk
kell a munkát, különben sosem lesznek kész. Az ablak mögött
látta Vidar nyughatatlan sziluettjét, és bár a hangját nem
hallhatta, tudta, hogy a foga között szitkozódik.
Johnny megköszönte a kávét, azt mondta, hogy haza kell
mennie megetetni a kutyákat, aztán kinyújtotta a kezét, leseperte
a havat Liv hajáról, ő meg csak állt ott, mint akinek gyökeret
eresztett a lába, holott jól tudta, milyen következményekkel fog
ez járni. Némán nézték, ahogy a férfi eltűnik a fák között.
Simonnak folyt az orra, hiába törölgette.
– Szerelmes beléd – jelentette ki.
– Azt mondod?
– A vak is látja.

Amikor sajgó izmokkal és kimerülten beléptek a melegbe, Vidar

pipázva várta őket. Megterített, főtt krumplit és heringet tett az
asztalra, és amikor Liv átadta neki a borítékot, ragaszkodott
hozzá, hogy kétszer is átszámolja, mielőtt a mellzsebébe dugta
volna. Esetlen mozdulatai arról tanúskodtak, hogy ivott. A
szemében gonosz szikra villant, amikor Livre nézett.
– Szívből remélem, hogy magasabbra teszed a lécet, mint az
anyád – mondta Simonnak –, és megválogatod, kivel melegedsz
össze.
A fiúnak tele volt a szája, ezért semmit sem szólt. Felszúrt egy
falat heringet a villájára, és úgy evett, mint aki napok óta nem
jutott ételhez. Mindig így tett, amikor Vidar be akarta vonni a
gonoszkodásába: bezárkózott, semmi sem érhetett el hozzá. De
Vidar nem hagyta magát lerázni.
– Amikor annyi idős volt, mint most te, mindennap más
fickóval ment bulizni. Nekem elhiheted. Ha nem tartottam volna
kordában, egy focicsapatnyi testvéred lenne. Annyi szájat etetni
sem tudnánk.
Liv a villát markolta, viszketett a háta. Észrevétlenül benyúlt a
pulóvere alá, és vakarózni kezdett.
 – Elég legyen! – meresztette az apjára a szemét. – Fáradtak
vagyunk.
– Én csak az igazat mondom. Ezt nehéz letagadni. Ha nem
lettem volna, szerencsétlen kölyöknek minden héten más apja
lenne.
Simon a tejért nyúlt, csurig töltötte a poharát, majd egy
hajtásra kiitta. Nem volt az egészben semmi újdonság, már
ezerszer hallotta Vidar előadását arról, milyen rossz döntéseket
hozott az anyja, és mennyire alkalmatlan mindenre. Arról, hogy
hálásak lehetnek, amiért fedél van a fejük felett, és van egy biztos
pont az életükben.
A fiú megtörölte a száját a kézfejével, és meredten Vidarra
nézett.
– A minden héten új apa még mindig jobb, mintha valakinek
egyáltalán nincs apja.
– Azt mondod? – húzta fel a szemöldökét Vidar, aki
meglepődött, hogy a fiú visszaszólt. – Én ebben nem vagyok olyan
biztos. Csak hogy tudd, miután megszülettél, hallani sem akart
rólad. Én etettelek, és tettelek tisztába. Az anyádat az kötötte le,
hogy minden jöttmentnek mórikálja magát. A gyerekére nem volt
ideje.
– Fogd már be!
Liv az apja arca felé suhintott a konyhakéssel, és hozzányomta
a remegő bőréhez. Az alkonyat fénye megcsillant a pengén, de
Vidar csak kuncogott, aztán hátradőlt a széken, és fesztelenül
füstkarikákat fújt a fejük fölé. Livben forrt a harag, feketén és
izzón, legszívesebben az apjába állította volna a kést, de látta a
félelmet a fia szemében. Simon abbahagyta a rágást, pedig tele
volt a szája. Liv eldobta a kést, és hátratolta a székét.
– Ha már így belejöttél, elmondhatnád a teljes igazságot! –
kiáltotta.

*
Amikor dolgozott, sosem viszketett semmije. Állt a kivilágított
színpadon, amíg a sötétség el nem nyelte a kútoszlopokat. A padló
úszott a latyakban, amelyet a vevők hordtak be. Amikor a
munkaidő utáni roham véget ért, elővette a felmosót, és
megpróbálta feltakarítani a nagyját. Haszan, az egyik helyi
rendőr ruganyosan átugrott a frissen felmosott részen, a
kávégéphez lépett, és elkezdett megtölteni egy poharat.
– Csak tegnapi péksütemény van?
– Félretettem neked egy frisset, a kasszában van.
Haszan mosolya bizsergette az ember gyomrát. Ha nem lett
volna az uniformis, Liv még kedvelte is volna. A falnak
támasztotta a felmosót, és elindult a péksüteményért.
– Azt hittem, lemondtál a cukorról.
– A párom is ezt hiszi – kacsintott rá Haszan. – De szolgálatban
azt eszem, amit akarok. Senki sem szeretne éhes rendőrrel
találkozni, nekem elhiheted.
Elővette a bankkártyáját, hogy fizessen, de Liv leintette. A
rendőrök és a kamionsofőrök ingyen kávéztak nála, és
péksüteményre is meghívta őket.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi. – Olyan fáradtnak tűnsz.
– Az apám az őrületbe kerget.
– A szülők úgy szokták. Még nem gondoltál rá, hogy elköltözz?
– Nem boldogul nélkülem.
Haszan levette a pohárról a fedelet, és megfújta a kávét.
– Dehogynem! Csak próbáld ki, és meglátod.
Liv megrázta a fejét. Haszan ezt nem értheti.
– Az egyetlen vigaszom, hogy semmi sem tart örökké. Egy nap ő
is elmegy.
– Ne mondj ilyet!
Liv megvonta a vállát, érezte, hogy elpirul szégyenében. Mindig
ez történt, ha megpróbált beszélgetni: rosszat szólt, túl sokat
mondott.
 *

A tónál parkoltak le az éj legsötétebb óráján, azokban a néma és

vak percekben, amikor még minden alszik. Liamot baljós
sejtelmek gyötörték, és rossz érzés lett úrrá rajta, amikor a sötét
vízre nézett.
– Nincs elég időnk, mindjárt pirkad.
– Nem kell sok idő. Gyorsak leszünk. Csak jövünk és megyünk.
Gabriel miatt voltak késésben. Liam órákig várta, mire
előkerült, bebenzózva, hogy elnémítsa az érzéseit. A tekintete
üres volt, amikor a fejére húzta a símaszkot, majd biccentett
Liamnak, hogy csipkedje magát. Liam tétovázott, belebámult a
sötétségbe, miközben az anyja szavai csengtek a fülébe: Ne legyél
olyan, mint Gabriel! Járd a saját utadat! Még nem volt késő, még
visszafordulhat. Hazamegy Vanjához, és kiveri a fejéből ezt az
egészet. Szerez egy rendes állást, és hitelt vesz fel, mint mindenki
más.
De amikor Gabriel megkopogtatta az ablakot a Glockkal,
kiszállt, és utánament. Ahogy mindig.
A házhoz vezető út rövidebbnek tűnt most, hogy már ismerték
a terepet. A fák közül hideg pára gomolygott elő, Liam mégis
izzadt, és teljesen kifulladt. Gabriel határozott léptekkel ment
előtte. Semmi sem állíthatta meg, a mozdulatairól lerítt, hogy
bármi kitelik tőle.
Amikor felértek a dombtetőre, a ház sötét és néma volt. A
fáskamránál leguggoltak. Liamot rosszullét környékezte, felváltva
rázta az hideg, és verte ki a veríték. Fiatalabb korában szerette a
félelmet. A testében száguldó adrenalintól elevennek érezte
magát. Imádta az élénk színeket és az éles körvonalakat. De ez
most másfajta félelem volt, ez legyengítette.
Gabriel a füléhez nyomta a száját, a lehelete csiklandozta Liam
nyakát.
– Én megyek be először. Te vársz tíz másodpercet, aztán
utánam jössz.
 Liam bólintott. Úgy érezte, menten összecsinálja magát, amikor
elindultak a ház felé. Látta maga előtt Vidart, ahogy Gabriel
felriasztja az álmából, és a lapockái közé nyomja a fegyvert. Nagy
levegőt vett, hogy elhessegesse a képet.
Gabriel nem jutott messzire, egyszer csak földre vetette magát.
Liam követte a példáját, a hideg talajhoz lapult, nekinyomta az
arcát. A fagyott föld csillogott a hold gyenge fényében, és a vastag
ruharétegek gyorsan magukba szívták a hideget. Liam nem
hallotta az ajtó nyílását, de azt látta a kinti lámpa fényében, hogy
egy alak lép ki rajta. A sötét ellenére fürgén járt, a léptei
recsegtek. Vidar volt az, és úgy tűnt, egyenesen feléjük tart.
Liam összeszorította a szemét, és megacélozta magát. Gabriel
levegőt sem vett. Egyikük sem moccant. Csak az öreg lépteit
lehetett hallani a fűben.
Az volt a terv, hogy megkötözik a kezüket, és beragasztják a
szájukat. Az öreg lányának és unokájának. A vénember meg
elvezeti őket a pénzhez. Juha azt mondta, hogy a széf egy
szekrényben van a szobában, és csak Vidar tudja a kódját.
Liam kinyitotta a szemét, és látta, hogy Vidar közvetlenül
előttük elkanyarodik, majd elnyeli az erdő. Még mindig a hideg
földhöz préselte az arcát, Gabriel viszont felállt, és némán a fák
felé biccentett, amerre az öreg eltűnt. Liam úgy összefagyott,
hogy alig bírt beszélni.
– És most mihez kezdünk?
– Követjük.
 1999 nyara

Norvégiából jöttek, és nem ismerik őt. A lángok az ég felé

nyújtóznak, ő pedig ott ül a társaság melegében. Egy üveg
körbejár, mindenki iszik. Bodøből származnak, négy lány és két
fiú, átkerekeztek a határon, egész nyáron tekernek, le a partig.
Szülők és elvárások nélkül. A lány a két csaj között ül, nézi a
napbarnított vállukat, és hallgatja a vidám, éneklő beszédüket. Az
egyik fiúnak a szemébe lóg a haja, a kezében gitár, és játék
közben rá-ránéz a lángok felett. A veséjébe lát.
Éjfélkor hívja őket a tó. Az éjféli nap alacsonyan áll, és
aranyhidat képez a felszínen. A lány a fény felé úszik, a gitáros fiú
követi, sötét tincseit elnyeli a víz. Átúsznak az aranyhídon.
Egészen közel, de nem érintik meg egymást. A fiú a kedvenc
együtteséről beszél, amely fel fog lépni a piteåi nyári fesztiválon.
Oda tartanak. Ez a hosszú biciklitúra célja. Halkan eldúdolja az
egyik számuk refrénjét, és a lány fel is ismeri. Ki ne ismerné?
– Gyere velünk! – mondja a fiú. – Csak egy bicaj kell. A sátorban
van hely.
A lány hálás a vakító napsütésért, mert így a fiú nem látja, hogy
meghökken, majd elönti az öröm. Mégis megrázza a fejét: nem
lehet. Lefröcsköli a fiút, hogy elejét vegye a kérdezősködésnek,
elrejtőzik a nevetés és a játék mögé. A meghívás viszont még
akkor is a fülébe cseng, amikor már megint a tűz körül ülnek
mindnyájan, összebújva, csepegő hajjal. A két lány is azt szeretné,
ha velük tartana, és kórusban skandálják, hogy gye-re, gye-re, gye-
re. Végül széttárja a kezét, és beadja a derekát. Az üveg egy újabb
kört tesz, az új barátjukra isznak.
 Hajnalodik, egymás után bebújnak a sátrakba, csak az egyik csaj
marad a tűznél. Befonja a lány haját. Olyan finoman nyúl hozzá,
hogy neki bizsereg tőle a fejbőre. Némán ül ott, és arra gondol,
hogy ez most olyan, mintha lenne egy nővére. Vagy anyja. A
legkevésbé sem fáradt, túl sok gondolat kavarog a fejében ahhoz,
hogy el tudjon aludni. Lopnia kell egy biciklit a faluban, hogy ne
kelljen hazamennie az apjához. És meg kell győznie a többieket,
hogy kis utakon haladjanak a part felé. Ott, ahol nem járnak
autók.
Az üveg már üres, és a tűz leégett, amikor a Volvo csúszkálva
behajt a kempingbe. A lány már a fékek csikorgásából tudja, hogy
ő az, mielőtt még meglátná. A kis hajfonatok a hátát ostorozzák,
amikor az apja kirángatja a táborból. Gyorsan és csendesen
történik minden, csak pár lépés, és máris a hátsó ülésen kuksol. A
norvég lány, az egyetlen, aki még fenn van, a szájára szorított
kézzel nézi, ahogy elhajtanak.
Az apja gyorsan vezet, a napellenző lehajtva, a visszapillantó
tükör úgy fordítva, hogy rá tudja mereszteni a szemét.
– Be foglak zárni, isten engem úgy segéljen! – kiabálja. –
Bezárlak, és eldobom a kulcsot!
Liam a lucfenyők között guggolt. A kelő nap éles fénnyel
ragyogott át a fák csúcsai felett, megfájdult tőle a feje. Vidar
kilépett a tisztásra, és mintha a talaj ingott volna a talpa alatt,
dülöngélve haladt előre. Felhúzta a vállát, behajlította a
könyökét, és ökölbe szorította a kezét, mint aki harcra készül. A
mozgásában mégis volt valami magabiztosság, ami arról
árulkodott, hogy erős férfi volt egykoron, mielőtt a kor könnyű
zsákmánnyá tette.
Liam Gabrielt keresve végigpásztázta a mocsarat körülvevő
erdőt. Az öccse ragaszkodott hozzá, hogy váljanak ketté, és
mielőtt Liam tiltakozhatott volna, beleolvadt az árnyakba. És
most nem volt sehol. Liam magára maradt Vidarral meg a nappal,
amely egyre jobban megvilágította a fákat és közöttük Liam
rejtekhelyét. Nemsokára leleplezi. Az nem volt a tervben, hogy
követik az öreget az erdőbe, és a hirtelen változás megijesztette.
Ha rögtönöztek, mindig elcseszték.
Vidar hangosan szitkozódott a csendben, és rekedt hangja
hallatán Liam visszafojtotta a lélegzetét. A lucfenyők éles karma
az arcába vágott, az izzadság patakokban folyt a hátán, mindene
égett és viszketett. Az öreg váratlanul megtorpant, a nedves föld
lélegzett körülötte, a gyér haja felállt a szélben a feje búbján,
amitől még törékenyebbnek nézett ki. Hirtelen térdre rogyott a
mohában, és elkezdte tapogatni a földet, mintha keresne valamit.
Háttal volt Liamnak, a nyaka kivörösödött az erőlködéstől. Az
ujjai feketék voltak a földtől, hol kapart, hol tapogatózott. Lehet,
hogy elrejtett itt valamit, amit biztos távolban akart tudni a
lányától és az unokájától. Liam fogta a telefonját, és készített pár
képet, mert meg akarta örökíteni a rejtekhelyet, már ha ez
tényleg rejtekhely volt. Aztán az öreg abbahagyta a matatást,
felállt, a nadrágjába törölte a piszkos kezét, és az emelkedő napba
hunyorgott. Felváltva káromkodott és köpködött. Bizonytalanul
támolygott, mintha az erőfeszítés teljesen kimerítette volna. Az
egyik kezével beárnyékolta a szemét, aztán továbbment. Liam a
búvóhelyén maradt, képtelen volt követni. Elkezdte megírni
Gabrielnek, hogy a kocsinál találkoznak, de elküldeni már nem
volt ideje az üzenetet.
A lövés a semmiből jött, ijedtében hanyatt esett. Hirtelen csak
tűleveleket és sarat látott, a szájában vér ízét érezte. Figyelte,
ahogy a ragyogó égboltot ellepik a fekete madarak. Újabb lövés
dördült. Csengett tőle a füle, miközben feltápászkodott. A kezét a
mellére szorította, mintha meg akarna győződni róla, hogy még
megvan a szíve, és ver. De csak a Glock kemény körvonalait
érezte a kabátja alatt.
Mozdulatlanul várta, hogy megnyugodjon a szíve, a bozótban
guggolva, hogy ne lássák meg. A pillantása ekkor megakadt
valamin a mocsárban: Vidar vergődött a süppedős földben, a
torkából sípoló hangok törtek fel. Aztán síri csend lett.
Liam letérdelt a mohában, a talaj ingott alatta, az erdő eltűnt a
látómezejéből, csak a haldokló embert látta. A lassan
mozdulatlanná merevedő testet, és az éhes földet, amely
komótosan magába szívta. Az élettelen arcra fekete sármaszk
borult. Liam dermedten kuporgott a rejtekhelyén, mint egy
vadállat. Képtelen volt megmozdulni és levenni a szemét a
holttestről. Megállt az idő.

A mocsár túloldalán egy árny vált ki az erdőből. A két vékony láb

úgy trappolt át a vizes földön, hogy sugárban spriccelt a sár.
Gabriel olyan lendülettel rohant az öreg felé, hogy megbotlott és
elvágódott a hideg talajon, de aztán talpra kecmergett, és vizes
ruhában folytatta az útját. Az arca pont olyan fehér volt, mint a
fák között megbújó hófoltok. Megállt Vidar mellett, az élettelen
test fölé hajolt, miközben az egyik kezét védekezőn az arca elé
emelte. Felnyögött, mire Liam végre kiszakadt a kábultságából, az
érzékei felébredtek, és rádöbbent, hogy a föld hidege
belészivárgott, átjutott a ruharétegeken, és reszket tőle.
Összeverődött a foga, amikor felállt, és elindult Gabriel felé.
Kerülgette a csillogó pocsolyákat és a megfagyott fűcsomókat.
A vékony jégréteg alatt feneketlen láp rejtőzött, amely pár perc
alatt kiszívja az emberből az életet. Biztosan így történt: Vidar
megcsúszott, beverte a fejét, és elájult. Csakhogy hallotta a
lövéseket, és amikor közelebb ért, megérezte a lőpor fojtogató
szagát is. Gabrielre pillantott, a kabátja alól kilógó fegyverére. A
látványtól összerándult a gyomra, és elborította a jeges rémület.
– Mi az istent műveltél?
Gabriel nem felelt, még mindig a halott ember fölé hajolt, a
kesztyűs kezét bedugta a ruhája alá. Az öreg orrából és szájából
sötét vér csorgott az állára. A szeme résnyire nyitva, a fehérje
világított. A tarkója belesüppedt a mocsárba, a víz a füléig ért, a
nyaka sárgán és ernyedten ázott benne, olyan volt, mintha nem is
tartozna hozzá.
Liam lába megroggyant. Leroskadt egy korhadó rönkre, valami
savanyút köhögött fel, amit aztán a mohára és a cipőjére köpött.
Forgott vele a világ, a tekintete csapongott. Igyekezett Gabrielre
összpontosítani, a kezére, amely az öregembert tapogatta, és
próbálta elkerülni a vért, az ujjára, amely benyúlt a halott
ruhájába, minden zsebbe és rejtett redőbe, majd kihúzta a kést
Vidar övéből, és a fénybe tartotta. Az arca nyugodt volt, amitől az
apjukra hasonlított. Amikor az őrjöngés csillapodása után
nyugalmat erőltett magára, és Liam kénytelen volt a fürdőszoba
ajtajára tapasztani a fülét, hogy hallja az anyja szipogását, és
meggyőződhessen róla, hogy az asszony még él, miközben az apja
elterpeszkedett a fotelban, és kiitta a sörét.
Liam visszabotorkált arra a helyre, ahol Vidar keresgélt. A
kitépett fűcsomók fölé guggolt, de semmi mást nem látott, csak az
öreg ujjainak nyomát és a földből szivárgó vizet. Egy szürke
fatörzsnek támaszkodott, amikor a lába már nem bírta el. Nem
nézett a halottra.
 Gabriel sietősen átugrott a holttesten, cuppogó léptekkel
odament Liamhoz, megállt felette, majd a grabancánál fogva
talpra rántotta. Liam felkészült az ütésre. De Gabriel nem ütött,
csak megfogta a tarkóját, és maga elé lökte.
– Mozdulj már, baszd meg! El kell húznunk innen.
A fejük felett madarak rikoltoztak, amikor futásnak eredtek. A
reggel fénye beragyogta az erdőt, Liam úgy érezte, lelepleződött
és üldözik. Meglepte, hogy viszi a lába, és a testében lüktető
rettegés ellenére is képes futni. A száját megtöltötte az epe
keserű íze, de nem lassított. Tudta, hogy Gabriel mögötte
csúszkál, de nem tudja tartani az iramot. Gyorsított, és csak arra
tudott gondolni, hogy el kell tűnnie innen, minél messzebb kell
jutnia a halott öregtől. És Gabrieltől.

Hajnalban jött el hozzá. Meleg, mézszínű fény hullt a lányszoba

falára, és az ablak előtt álló erdei fenyők félénk árnyékot vetettek
a helyiségbe. A ház öreg deszkái között besüvített a szél, úgy
hangzott, mint egy elhagyott gyerek sírása, és ez arra késztette,
hogy egészen összehúzza magát a takaró alatt. Sejtette az árnyát
az ajtó mögött, a nyugtalan lábát, amely be akart lépni. Őt
kereste. Összeszorította a szemét, és a szemhéja mögött
megpillantotta őket. A férfi fiatal volt, az anyja sötét haja a feje
körül repkedett, tánc közben átmosolyogtak egymás válla felett, a
férfi karja vastag öv az anyja derekán. Körbe-körbe forogtak, míg
az anyja szerte nem foszlott, és el nem lebbent, mint egy
virágszirom a szélben. A férfi karjában most már egy gyerek
nyugodott, akit szorosan a horpadt mellkasára vont. Ringatta, és
sétált vele a nyikorgó padlón, az arcuk egyforma vörös és ráncos
volt. Aztán látta, ahogy a gyerek növekedni kezd a karjában, és
nővé cseperedik. Arcát az égre hágó napkorong felé fordította, és
kinyitotta a szemét. Nem akart többet látni.
A ház visszafojtotta a lélegzetét, amikor felkelt. Ez volt az a
törékeny óra éjjel és reggel között, amikor az álom meg a valóság
ugyanúgy tündököl, és nehéz megkülönböztetni őket. A csukott
ajtó irányába osont a hideg padlódeszkákon. Lassan a kilincsre
tette a kezét, félt, hogy megtöri a csendet. Az előtér sötét volt.
Simon szobája felé lesett, a hajnal fénye kiszűrődött az ajtó alatt.
Végigsurrant a vörös szőnyegen, amely köldökzsinórként kötötte
össze a két helyiséget, majd óvatosan az ajtóra tapasztotta a fülét,
és hallgatózott, mint már oly sokszor. Ellenállt a kísértésnek,
hogy benyisson, mint amikor a fia még gyerek volt.
Még Vidar sem ébredt fel, pedig a konyhát már bevilágította a
hajnal tejszerű fénye, és a madarak a nyírfákon csicseregtek. Ivott
egy pohár vizet, és a lassan felszálló párát nézte. Az álom rossz
érzéseket hagyott maga után, és már éppen vissza akart feküdni,
amikor egy autó közeledett az úton. Lábujjhegyre állt, és látta,
hogy a jármű megcsúszik a kavicsban. Feketén csillogott, nem a
faluból való volt. Veszélyesen közel hajtott a sárga sorompóhoz,
és ő egy pillanatra azt hitte, megáll a portájuk előtt, de aztán
mély nyomokat hagyva a sárban elszáguldott. Visszatért az
ágyába, és hagyta, hogy a madarak csivitelése elaltassa. Ezúttal
békés álma volt.

Liam a kormányt markolta. Látta maga előtt az utat, de nem

tudta, hová vezet. Vér szagát érezte. Gabriel az anyósülésen ült,
és üvöltözött vele, a hangját mégis nagyon távolinak hallotta,
nem ért el hozzá. Az öccse minden előzetes figyelmeztetés nélkül
megragadta a kormányt, és megpróbálta elrántani. A kocsi
megcsúszott a kavicson, veszélyesen közel sodródott az árokhoz.
– Állj meg a háznál!
– Mi van?
 – Be kell mennünk a pénzért! Ezért jöttünk, nem? Állj meg a
sorompónál!
Liam félrelökte az öccse kezét, és gyorsított. A domb tetején
sejteni lehetett Björnlund házát, amely a pirkadat halvány
fényében még siralmasabbnak nézett ki.
Gabriel felvette a símaszkot, úgy fújtatott a fekete szövet alatt,
mint egy felajzott bika, miközben az egyik kezében a Glockot
szorongatta, a másikkal a kormány felé kapdosott. Liam a keze
felé ütött, az adrenalin és a rémület erőt adott neki. Úgy érezte,
mindennek vége. Mintha egy gödörben feküdt volna, és valaki
földet lapátolt volna rá. Elevenen eltemette a halott férfival
együtt.
Elhaladtak a sárga sorompó és a lepusztult ház előtt,
zötykölődtek, de Liam erősen fogta a kormányt. A pénz már
semmit sem jelentett neki. Ez az egész óriási hiba volt, egy ember
meghalt, és erről ők tehettek. A veríték a szemébe csorgott, alig
tudta megkülönböztetni az erdőt az úttól, de csak nyomta a gázt,
eltökélte, hogy eltűnik innen. Gabriel szemében őrület izzott, két
fekete láng a maszk nyílása mögött, de Liam tudta, hogy történjék
bármi, ő nem fog megállni, nem enged, ez egyszer nem. Hiába
fogta rá Gabriel a Glockot.

Amikor újra felébredt, még mindig csend volt. A nap erősen

tűzött a függöny mögött. Visszahajtotta a fejét a párnára, és
hallgatózott. Semmit sem hallott, sem rádiót, sem csörömpölést,
sem káromkodást. Csak a síri csendet, ezért felkelt, és kilesett az
előtérbe. Simon ajtaja még mindig csukva volt, és amikor a
konyha irányába fülelt, csak a hűtőszekrény berregést hallotta.
Lüktetett a halántéka, miközben lesietett a lépcsőn, és furcsa
érzés kerítette hatalmába, amikor látta, hogy Vidar nem főzött
kávét, és nem hozta be az újságot. Csak a kutya szaladt elé, olyan
lelkesen, mintha rég nem látott volna embert.
– Apa! Fenn vagy?
A hangja ijesztően csengett a csöndben. Elképzelte, hogy az
apja szürkén és mereven fekszik az ágyában üveges szemmel.
De a szobája üres volt, a levegő dohos. Amikor felkapcsolta a
lámpát, látta, hogy az apja ráhúzta az ágytakarót az összegyűrt
ágyneműre. Nagy gondot fordított rá, hogy rend és tisztaság
benyomását keltse, még ha a felszín alatt a káosz volt is az úr.
Ugyanez volt a helyzet a higiéniával. Ritkán mosakodott, évente
csak párszor zuhanyozott le gyorsan, egyébként csupán az erdő
és a tűzifa füstjének illata tisztította meg, ezért ritkán lehetett
érezni a testszagát. Résnyire nyitotta az ablakot. A fák susogása
megtöltötte a szobát, és az az érzése támadt tőle, hogy nincs
egyedül.
Rég nem járt Vidar szobájában, és a kis helyiség látványától
elszorult a torka. A keskeny ágytól és a kifeküdt matractól, amely
lelógott oldalt. Elképzelni sem tudta, hogy fért el rajta egykor két
ember. Az éjjeliszekrényről a megsárgult esküvői kép bámult
vissza rá. Csak Kristina mosolygott.
Az ágy végén Vidar munkásnadrágja és egy pár foltos zokni
lógott, de más nyomát nem látta az apjának.
– Apa!
Tett pár lépést előre, mire felkavarodtak a porcicák, majd a
szekrényhez ment. Kinyitotta, és félretolta azt a néhány ruhát,
hogy megnézze a széfet, amely mögöttük rejlett. A padlóhoz volt
rögzítve, a kódzár fekete szeme rámeredt. Vidar nem árulta el
neki a kombinációt. Ha pénzről volt szó, senkiben sem bízott.
Becsukta a szekrényt, és megint az apja nevét kiáltotta. De csak
a kutya válaszolt, felkelt a fekhelyéről a konyhában, és beosont
Vidar szobájába. A küszöbön megállt, és meghunyászkodva
ránézett.
– Hol a gazdád?
 Az eb párszor meglengette a farkát, és a fülét hegyezte. De ez
nem segített. Liv érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra az
idegességtől, ahogy a kutyát nézte. Vidar ritkán ment bárhová e
nélkül a dög nélkül.
A kabátja viszont eltűnt. Liv kinyitotta a bejárati ajtót, kidugta
a fejét, és az apját szólongatta, kiáltása visszhangot vert. A kutya
kisurrant mellette, és az erdő felé baktatott, hogy pisiljen. Amikor
végzett, Liv a fák felé mutatott, és megparancsolta neki, hogy
keresse meg a gazdáját. Az állat vén volt, és sosem bizonyult
különösebben rátermett nyomkeresőnek, most is csak szomorúan
meredt rá.
Amikor visszatért a konyhába, Simon a küszöbön állt.
– Mi történt? Mit kiabálsz úgy?
– A nagyapád eltűnt.
– Eltűnt?
– Nem főzött kávét, és nincs az ágyában. Mintha a föld nyelte
volna el.
Simon körülnézett a konyhában, mintha arra számítana, hogy
Vidar itt bujkál valahol, és megtalálhatja, ha jó alaposan
körülkémlel. Kint ugatni kezdett a kutya, mire mindketten az
ablakhoz léptek, aztán csak figyelték, ahogy körbe-körbe
rohangál a halott füvön.
– Raja kint van.
– Én engedtem ki.
– Nagyapa sosem megy sehová nélküle.
Liv kávét főzött, és kinézett a földútra, ahol Douglas Modig
quadja hajtott el. Intett neki, de nem látta, hogy a férfi
viszonozza-e az üdvözlést. Simon az asztalnál ült, előtte
zuhanyozott, a hajából az asztalra csepegett a víz. Ezúttal nem a
telefonját bújta, hanem az erdőt figyelte kávézás közben. Látták,
ahogy a kutya kijön a bozótból, és leheveredik a tornácon. A
gazdája továbbra sem volt sehol.
Lehet, hogy a tavasz csalta ki az erdőbe. Vidarnak mindig is a
gyengéje volt az évszakok váltakozása, szerette a földeket járni,
és számba venni a változásokat: a jég rianását, a madarak
visszatérését, a fenyők csúcsa felett átsütő napot. Ugyanolyan
árgus szemekkel figyelte a földeket, mint a lányát, az erdő
ugyanúgy az imádott gyermeke volt. De Livet zavarta valami:
ahogy a bozótot szemlélte, mintha egy jeges kéz szorította volna
össze a mellkasát.
Simon a bőrt rágta a körme mellett. A napfény beáradt a
helyiségbe, és jólesően melegített. A fiú megvágta magát
borotválkozás közben, a vér megalvadt az arcán.
– Szerinted hol van?
– Biztos valahol a faluban. Vagy az erdőben.
– Akarod, hogy megkeressem?
– Iskolába kell menned. Majd hazajön.
Simon összehúzta a szemöldökét, de egy szót sem szólt. Liv
követte az előszobába, és nézte, ahogy beköti a cipőjét.
– És mihez kezdesz, ha nem jön haza?
A fiú aggodalma melengette Liv szívét. Hiába hajtogatta
folyton-folyvást, hogy amint betölti a tizennyolcat, lelép, fontos
volt neki a család.
– Akkor megkeresem. Olyan messzire nem mehetett, nem
annyira nagy ez a falu.
Simon szemlátomást beérte ezzel a válasszal. Indulás előtt
gyorsan megölelte az anyját, mint régen. Liv a reggeli hideggel
nem törődve kiment utána a tornácra, hogy onnan kövesse a
tekintetével. Vidar pipája a korláton hevert. Liv rágyújtott, és
törékeny füstkarikákat fújt az ég felé, mintha így akarna üzenni
az apjának. Az erdő a tavaszi nap fényében fürdött, világos volt,
és nyüzsgő. Liv a tóhoz vezető ösvény felé lesett, ahol a hó már
elolvadt, a föld fekete volt, és párállott. Könnyű lesz megtalálni a
lábnyomait, ha arra ment. Gyerekjáték neki is, a kutyának is.
De csak ült ott lehunyt szemmel. Élvezte a csendet.

*
Liam a tűz mellett állt, de vacogott a foga. A nap átsütött az erdei
fenyők között, mégsem érezte, hogy melegítené. Gabriel benzint
öntött a rozsdás hordóba, amitől a lángok magasra csaptak.
– A cipődet is dobd bele!
– De nincs nálam másik.
– Leszarom. Felkészülhettél volna.
– Felkészülhettem volna? Hogy a fenébe készülhettem volna fel
erre az agyrémre?
– Azt mondtam, hogy vedd le a cipődet, mielőtt téged is
felgyújtalak!
Gabriel megragadta a tarkóját, és a tűz felé lökte. Liam olyan
közel került a lángokhoz, hogy égették a bőrét. Felüvöltött, és
kitépte magát az öccse kezéből, majd kelletlenül levette a cipőjét
meg a zokniját, és beledobta a hordóba, miközben kellő
távolságban maradt a tűztől. Az égő műanyag mérges füstöt
eregetett, Liam pedig lábujjhegyen szaladt a sáros földön a
kocsihoz, ahol a váltás ruhája volt. Felvett egy farmert és egy
pulóvert. A szövet hideg és merev volt. A csomagtartóban talált
egy pár csizmát.
Gabriel terpeszben állt, és kirázta a kannából az utolsó csepp
benzint is, amelyet a tűz azonnal felzabált. A farka riadt kis
állatként húzódott össze a két combja között. Rendes
körülmények között Liam kinevette volna érte. De ezek nem
voltak rendes körülmények. Ellenkezőleg, ezt rohadtul elcseszték.
A hideg ellenére verítékezett a homloka, és a hátát is
izzadságcseppek csiklandozták. A mohaszőnyeg fölé hajolt, és
hevesen hányt, majd sokáig köpködött. Remegő lábbal odament
Gabrielhez, és odaadta neki a ruháját. A földutat figyelte, mert
attól tartott, felbukkan valaki, és meglátja őket.
A világra valószerűtlen hártya borult, a körvonalak hidegek és
bizonytalanok lettek. Liam pillantása csapongott, a gondolatai
kavarogtak, nem talált szilárd pontot. Vanja arcát látta maga
előtt, hallotta a hangját, ahogy őt hívja a sötétben. Amikor
rémálma volt, gyöngyözött a homloka. Látta Juhát, ahogy az
asztalba állítja a kést, hallotta a penge vibrálását. Úgy érezte,
becsapta őket.
Csak ki kellett volna rabolniuk az öreget, nem akarták, hogy
valaki meghaljon. A terv nagyon egyszerű volt: meglepik őket
álmukban, majd ugyanolyan gyorsan eltűnnek, mint ahogy
megjelentek. Fogják a pénzt, és futnak, jönnek és mennek, mielőtt
bárkinek baja esik. Szerette volna Gabriel arcába üvölteni, a
fejéhez akarta vágni, hogy elkúrt mindent, és vége az életüknek.
De a hangszalagjai nem engedelmeskedtek, semmi sem úgy
működött, ahogy kellett volna.
Gabriel a lángokba bámult, és nyilvánvalóan nem vette észre,
hogy Liamot elborítja a vakrémület. Úgy tűnt, fázni sem fázik.
Csak állt ott, meztelenül és mozdulatlanul, nem lehetett elkapni a
pillantását. Liam összehúzta magát, és közelebb lépett hozzá,
meghunyászkodott, mint egy megvert kutya. Gabriel felemelte a
kezét, mire Liamot megcsapta a tűz melege.
– Add ide a pisztolyod!
Az apjuk hangján beszélt, fojtottan és könyörtelenül, ami azt
jelezte, hogy most az ő szabályai vannak érvényben, és ha élni
akar az ember, akkor engedelmeskedik, belemegy a játékba. Liam
a Glockra sandított, amely mellette hevert egy kövön.
– Mit akarsz vele?
Az ütés oldalról érte a fejét, csak tenyérrel, de ez is elég volt
ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát.
– Fogd be a pofád, és csináld, amit mondok! Add ide a pisztolyt!
Gabriel rézsút mögötte állt, a válla felett beszélt hozzá, mint az
Isten vagy az ördög. Liam a fegyverért nyúlt, igyekezett
megállítani a keze remegését, és ügyelt rá, hogy a cső a talajra
nézzen. Gabriel a kezét nyújtotta, türelmetlenül mozgatta az
ujjait, de Liam nem akart engedni. Távolabb húzódott tőle, és
kartávolságon kívül tartotta a fegyvert. Egy hang azt súgta, hogy
nem válhat meg tőle.
 Gabriel rávetette magát. Az arcába könyökölt, amitől neki
sípolni kezdett a füle, aztán kicsavarta a pisztolyt a kezéből.
– Szállj be a kocsiba! Látni sem bírlak!

A mocskos üvegen keresztül figyelte, ahogy Gabriel zacskóba teszi

a két fegyvert, és behajítja a vízbe. A folyót már nem borította jég,
az olvadástól felduzzadva rohant a tenger felé. A pisztolyok
messzire el fognak sodródni, mielőtt partra veti őket a víz, már
ha partra veti egyáltalán. De ez a gondolat nem vigasztalta meg.
Kivett két tablettát az ülésen heverő zacskóból, és hagyta, hogy
elolvadjanak a nyelvén. Már képtelen volt ellenállni, szüksége
volt valamire, ami véget vet ennek a rémálomnak, és
megnyugtatja. Gabriel végre elkezdett öltözködni. Fekete nadrág,
fekete dzseki, fekete bakancs. Az arca fehér maszknak tűnt a sötét
ruhában, amikor elindult a kocsi felé, a pillantása kemény és üres.
Beült az anyósülésre, és bevágta az ajtót. Az autót megtöltötte a
füstszag, az őrület ködként burkolta be őket, alig lehetett levegőt
venni benne. Liamnak fájtak az izmai a hosszas megfeszítéstől,
olyan érzése volt, mintha egy szakadék felett lógna, és csak úgy
szabadulhatna, ha elengedi magát.
Gabriel minden előzetes figyelmeztetés nélkül a műszerfalra
vágott, és felüvöltött. Újra meg újra beleöklözött, mígnem a
kesztyűtartó kinyílt, és felrepedtek a bütykei. Csak ekkor hagyta
abba. Megragadta Liamot, magához rántotta, a szeme őrülten
izzott. Liam megpróbált kiszabadulni, de Gabriel erősebb volt
nála, mindig is erősebb volt.
– Fingom sincs, mi bajod! – sziszegte. – Lehet, hogy anya túl
sokszor ejtett le, vagy simán ilyennek születtél. Leszarom! De
nem hagyom, hogy elbaszd az életünket! Ha megteszed, kinyírlak!
– Gyerünk! Nyírj ki! Csináld!
Gabriel úgy tett, mintha le akarná fejelni, de az utolsó
pillanatban megállt. Liam összeszorította a szemét, kényszerítette
magát, hogy ellazuljon, és ne csináljon semmit. Gabriel hamarabb
lenyugodott, ha nem szembesült ellenállással. Liam igyekezett
palástolni a benne lüktető félelmet, amelytől megfeszült a
húgyhólyagja.
– Befostál – mondta Gabriel. – Befostál, és megrándult az ujjad a
ravaszon. Így történt.
A szája túl közel volt Liaméhoz, valósággal kiszívta belőle az
oxigént. Liam a fejét rázta, és elborította a rémület, amikor rájött,
mivel próbálkozik az öccse. Mindig ezt csinálta, kiskoruk óta.
Amikor leverték a kristályvázát, amikor beszakadtak az apjuk
motoros szánjával a jégbe, amikor leégett az anyjuk szövőszéke,
és amikor a pincéjükben találták meg a szomszéd távirányítós
autóját. Minden egyes kihágás alkalmával rá mutogatott, hogy
mentse az irháját. Apa, nézd, mit csinált már megint ez a retardált!
– Így történt – ismételte meg Gabriel. – De csak magamat
hibáztathatom. Tudhattam volna. Alkalmatlan vagy az életre,
minden apróságon kiakadsz, és hülyeségeket csinálsz. És ez csak
rosszabb lett, amióta apa lettél.
Liam eltaszította magától, mire Gabriel nekiesett az ajtónak.
Mondott valamit, amit Liam nem értett, annyira zúgott a feje. A
rohanó folyóra pillantott. A tűz kialudt, de még mindig büdös
volt, a füst begomolygott a fák közé. Semmi sem maradt, a
ruhákat elégették, a fegyverektől megszabadultak, csak a képek
éltek még a fejében arról, amit a mocsárban látott, de azt úgysem
hinné el neki senki. Ha egymás ellen beszélnek, mindketten
elvesznek. A szemére szorította a kezét, Vanját látta maga előtt,
érezte, ahogy átöleli a nyakát, ahogy a hátán viszi. A fülébe
csengett a nevetése.
– Én ugyan nem megyek rács mögé – jelentette ki Gabriel. – És
téged sem hagylak.
Már lehiggadt valamelyest. Liam hallotta, hogy rágyújt, szív egy
nagy slukkot, majd recsegve köhög. Csendben ültek egy darabig.
A tabletták hatni kezdtek, Liam érezte, ahogy a kemikáliák a
vérébe jutnak, és minden lelassul. Most már képes lesz beindítani
az autót. Haza kell mennie, Vanjához. Minden rendbe jön, ha a
karjába zárhatja.
Miközben vezetett, csak homályosan látta a felhőket és az eget,
mindenre szürke fátyol borult. Gabriel csukott szemmel ült
mellette, ökölbe szorított kezét a combján nyugtatta. Amikor
beértek Arvidsjaurba, úgy érezte, mindenki megbámulja őket,
mintha a homlokukra lenne írva a kudarc. Lassan hajtott be az
épületek közé, és megállt a ház előtt, ahol Gabriel lakott a
barátnőjével. Csak ekkor köszörülte meg a torkát, hogy
megszabaduljon a gombóctól.
– Én befejeztem.
Úgy tűnt, az öccse nem hallja. A nap élesen és kíméletlenül
tűzött, a reggel már rég elmúlt. Liam türelmetlenül meglökte.
– Hallottad?
Látta, ahogy Gabriel nyakában megfeszülnek az inak.
– Majd akkor fejezed be, ha vége lesz.
– Nem akarlak többet a lakásomban és Vanja közelében látni!
Gabriel szinte álmosan nézett rá, a szája sarkában mosoly
játszott, mintha egyszeriben mulattatná a helyzet. Liam arra
számított, hogy kifakad, beleveri a fejét az ablakba vagy a
kormányba, belefejel az orrába. De semmi sem történt. Csak a
levegő vibrált közöttük.
– Nyugi, békén hagylak.
– Jó.
Gabriel megfogta a kilincset, de nem mozdult.
– Megbízhatok benned? – kérdezte.
– Hogy értve?
– Ugye nem csinálsz semmi hülyeséget?
Liam rossz foga fájt, lüktetett és feszült. Kinyitotta az ajtót, és
kiköpött. Vér ízét érezte a szájában.
– Ne parázz! Egy szót sem szólok.
Nem volt biztos benne, hogy így lesz, de elég volt ennyi is.
Gabriel még egyszer utoljára hosszan ránézett, olyan volt, mint
egy néma figyelmeztetés, aztán kiszállt. Liam végig figyelte, amíg
el nem tűnt a kapu mögött. Az erős fénytől könnyezett a szeme. A
nap egész hazaúton égette, mégis úgy fázott, hogy reszketett.

El kellett indulnia dolgozni, de Vidar még mindig nem tért vissza.

Liv munkaruhában ült, tekintetét az erdőre szegezte, és arra várt,
hogy az apja felbukkanjon a lucfenyők között. Idáig mindig
elvitte, akkor is, ha beteg volt, és azt elképzelni sem tudta, hogy ő
üljön volánhoz. Ám ahogy teltek a percek, belátta, hogy az apja
nem fog jönni. A gondolat megijesztette, de amikor a markába
szorította a slusszkulcsot, csak örömöt érzett.
Miután kikanyarodott a nagy útra, bekapcsolta Laleh-t, és végig
teli torokból énekelt. Leparkolt a raktár mögött. Niila a
konténernél állt, éppen a szemetet hozta ki. A szeme majd kiesett
a gödréből, amikor meglátta Livet a volánnál.
– Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni.
– Sok mindent nem tudsz.
A férfi elvigyorodott.
– Hol az apád?
Liv megvonta a vállát. A konténerből savanyú szag áradt, Liv
mégis segített Niilának bedobálni a zacskókat. Vidar látta
egyszer, ahogy együtt nevetgélnek a szemetesnél, és egész úton
hazafelé összeszorított foggal vezetett.
Hány rénszarvasa van?
Honnan tudjam?
Ha összeszűröd a levet egy lappal, tudnod kell, hány rénszarvasa van.
Niila tartotta neki a raktár ajtaját, és rásandított, amikor
elment mellette.
– Történt valami? – kérdezte.
– Nem. Mi történt volna?
– Olyan vidámnak tűnsz. Csillog a szemed.
 *

Liam belépett az anyja házába, és azt mondta, hogy nem érzi jól
magát, le kell feküdnie. Vanja szemében megjelent az a sötét
félelem, amitől Liamnak görcsbe állt a gyomra. Magára erőltetett
egy mosolyt. Apu csak lázas kicsit. A kislány megágyazott neki a
kanapén, hozott takarót, párnát, plüssmackót, és hozzábújt. A
gondoskodásától Liam csak még inkább szégyellte magát. Tudta,
hogy semmi jót sem érdemel az életben. Vanjától meg aztán
végképp nem.

Hol tudatánál volt, hol nem. Néha érzékelte a nappali

világosságot, hallotta a rajzfilm hangját és Vanja énekét. Próbálta
palástolni a didergését és az izzadását, a fejére húzta a takarót, de
nem mert elaludni, mert félt, hogy álmodni fog.
Amikor esteledni kezdett, megjelent az anyja. Fölé hajolt, Liam
hallotta a karkötői csilingelését, és a lélegzetvételén érezte az
idegességét. Tett valamit a homlokára, az egyik kövét, alig volt
súlya, olyan volt, mint egy hűvös csók, Liam végül már nem is
érezte. Szeretett volna rákiabálni, le akarta rázni, de a teste nem
engedelmeskedett, csak feküdt ott, képtelen volt ellenkezni. Az
anyja egyszer megemelte a fejét, és egy teáscsészét tartott a
szájához. A fenyőtű és a mentol illata megtöltötte Liam orrát.
Összeszorította a száját, mert képtelen volt inni.
– Azt hittem, abbahagytad – mondta az anyja.
– Abbahagytam.
– És higgyem el, hogy tényleg beteg vagy?
– Leszarom, mit hiszel.
Az anyjának ki kellett volna dobnia, ahogy Gabrielt is annak
idején. Tudhatta volna, nincs az a gyógytea és kő, amely
megmenthetné a fiait. A szeretet sem képes rá.
Vanja szuszogása csiklandozta a fülét.
– Nagyon beteg vagy, apu?
– Csak egy kis láz. Az alvás jót tesz.
 De nem tudott aludni. Lehunyt szemhéja mögött Vidar arcát
látta. Érezte, ahogy a mocsár inogni kezd a talpa alatt, érezte,
ahogy a moha hidege és a félelem a testébe hatol.

Amikor kinyitotta a szemét, Gabrielt látta a kanapé szélén. Egy

fiatalabb változatát: a haja lófarokban, a füle mögött az apjuk
sodort cigarettája. A kezében egy Lapin Kulta sör, amelyet a
szomszédból csórt. A tévé a sarokban villódzott, lenémították,
hogy ne ébressze fel az alvókat. Éjszaka jött el az ő idejük. Amikor
a veszekedéseknek végük szakadt, a holdfényben ültek, és az
izmaik végre elernyedtek. Gabriel hallgatag lett, ha ivott, magába
fordult. De Liam látta rajta, hogy kavarognak a fejében a
gondolatok, amelyek a semmiből bukkantak elő, gyökeret vertek,
majd szétágaztak, és amelyeket meg kellett osztania valakivel.
Mielőtt felemésztik.
Gabriel rágyújtott a cigarettára, és a plafon felé fújta a füstöt. A
súlyos szemhéja alól Liamra lesett.
– Gondolkodtál már azon, hogy milyen érzés lehet megölni
valakit?
Liam megrázta a fejét.
– Miért? Te igen?
– Én gyakran gondolok rá.
Halkan beszélt, szinte csak suttogott, a szavai mégis
visszhangot vertek a falak között és Liam fejében. Olyan vallomás
volt ez, amelyet nem lehetett viccel elütni vagy elfelejteni. Liam
nem tudta, mit mondjon, csak lehunyta a szemét, ahogy az anyjuk
szokta, amikor valami túl sok volt neki, és nem akart többet
tudni. Gabriel oldalba bökte.
– Mármint valami vadbarmot, aki megérdemli. Nem csak úgy
valakit.

Amikor felébredt, Vanja ült mellette a földön, és tévét nézett. Az

ablakon túl már teljes volt a sötétség, és a kislány alakja
különösen fénylett a homályban. Lehet, hogy magán érezte a
pillantását, mert hátranézett, és rávillantotta azt a foghíjas
mosolyát, amelytől ő súlytalannak érezte magát. Kristálytisztán
látta, mit kell tennie. Felejtenie kell. Vanja miatt.

Hat óra a kasszában, és a vidám pillangók még mindig verdestek a

mellkasában. Mire hazaindult, a tavasz már véget ért, és hatalmas
hópelyhek szállingóztak. De épp csak elérték az aszfaltot, máris
elolvadtak. Liv mégis lassan hajtott. Amikor befordult a falu
főutcájára, már kavargott a gyomra.
Simon a tornácon ült, de nem volt egyedül, ücsörgött mellette
valaki, aki nem Vidar volt. Egy vékonyabb alak, világos
farmerdzsekiben, ragyogó kékre festett hosszú hajjal. Liv csak
akkor ismerte fel Felicia Modigot, a szomszéd lányt, amikor
kiszállt. A meglepetés letaglózta.
– Nagyapa még mindig nincs meg – kiáltotta Simon. – Senki
sem volt itthon, amikor megjöttem. Csak Raja szűkölt az
előszobában.
Amikor Liv közelebb ért, látta, hogy fogják egymás kezét.
Feliciának feketére volt festve a körme, és a farmerbe bújtatott
lába Simon ölében pihent. Liv az erdő felé nézett, égett az arca.
Most először látta a fiát lánnyal, és a látvány zavarba hozta.
Szóval ő a titkos szerelme, akinek nem akarta elárulni a nevét. Liv
nem tudta, mit várt, de nem a szomszéd lányt a tó túlpartjáról.
Simon próbálta elkapni a tekintetét, az arcán megjelentek a
mosolygödrök, a szeme diadalmasan csillogott. Látod, anya?,
kérdezte a tekintete. Itt van. A barátnőm. Livnek az alsó tagozatos
zsúrok jutottak eszébe, amelyeken Simon a lányok között ült,
akár egy nagy szemű játék baba. Repesett az örömtől, hogy
befogadták.
Az összekulcsolt kezükre nézve elmosolyodott, bólintott, és
arra gondolt, hogy végre a helyükre kerülnek a kirakósdarabkák
a fia életében is.
– Felicia! – mondta. – Szóval veled jár Simon.
Nevetségesen hangzott, azonnal megbánta, amint kimondta.
Látta a fián, hogy szégyenkezik. De Feliciát mulattatta a dolog.
– Meglepetés! – kiáltotta. – Meg tetszett lepődni, nem?
– Kicsit, elismerem. Hogy vannak a szüleid?
Felicia vágott egy grimaszt.
– Jól. Apa stresszes, mint mindig.
– Tényleg?
– Azt mondja, hogy a tehenek fogják a sírba tenni.
Douglas Modig tanyája a tó másik partján helyezkedett el,
negyedik generációs tejtermelő volt, de igazából a neje húzta az
igát. Eva Vilhelminából származott, és az egész faluból egyedül ő
vívta ki Vidar tiszteletét. Szófukar volt, és keményen dolgozott,
Vidar pedig értékelte ezt a két tulajdonságot. Douglast viszont ki
nem állhatta, és az érzés kölcsönös volt. Egy szót sem beszéltek
1998 Szent Iván-éje óta, amikor is egy földdarab miatti régi
vitájuk verekedésbe torkollott. Persze az alkohol is közrejátszott,
de sosem békültek ki. Ahányszor csak a szél áthozta ide a tehenek
szagát vagy a kolompjuk hangját, Vidar káromkodott, mint a
záporeső. Modigéknak Felicia volt az egyetlen gyermekük,
Simonnal a tó két partján nőttek fel, de ennyi erővel az ország két
végében is élhettek volna. Liv nem emlékezett, hogy valaha is
játszottak volna együtt gyerekkorukban. A felnőttek nem
engedték.
Liv pár hónapja látta a lányt a tónál. A jég már megrepedt, és
nagy darabokban úszott a vízen. Felicia egészen messzire
kimerészkedett, olyan volt, mint egy jelenés, ahogy kitárt karral
és a szélben ragyogó fátyolként lobogó hajjal ugrált a jégen. A
táblák kiszámíthatatlanul mozogtak alatta, ő hajlongott, hogy
megőrizze az egyensúlyát, az ujjait szétfeszítette. Livnek a
szemébe sütött a nap, és egyre jobban elborította a pánik, de a
lány nem hallotta meg a kiáltásait. Ha beleesik a vízbe, Liv
semmit sem tehetett volna, csak áll ott, és nézi, ahogy a tó elnyeli.
A hideg víz kiszívta volna belőle az életet, mielőtt valaki a
segítségére siethetett volna, már ha nem fullad meg előbb. Liv
lerogyott egy farönkre, és várt. Csak ennyit tehetett.
Amikor a lány megunta a játékot, és pár hajmeresztő ugrással a
part felé indult, Liv felállt.
– Meghalhattál volna.
Felicia kipirult arccal és levegő után kapkodva állt előtte széles
terpeszben egy imbolygó jégtáblán.
– És?
Liv ráismert erre a közönyre. Ugyanaz az életuntság volt,
amelyet ő is érzett egykoron. Simon születése előtt. A fia érkezése
kényszerítette rá, hogy farkasszemet nézzen a saját
halandóságával. Hogy belekapaszkodjon az életbe.
És Simon most itt ült előtte, fogta a közönyös lány kezét, és a
látvány ugyanolyan félelemmel töltötte el, mint amilyet a tónál is
érzett. Elment mellettük, és kinyitotta a bejárati ajtót. Elég volt
átlépnie a küszöböt, hogy tudja, a ház üres. Érezni lehetett a
levegőben, hogy Vidar nincs itt. Mégis benézett a konyhába, ahol
ott hevert az előző napi újság az asztalon. A kávé, amelyet reggel
főzött, kihűlt a kannában. A mosogatóban csak két csésze. A
kenőcsöstégely az ablakpárkányon. Már az is csoda volt, hogy az
apja olyan korán elindult, gyakran órákig is eltartott, mire képes
lett annyira is használni a kezét, hogy bekösse a cipőjét.
Belesett Vidar szobájába. Tekintete végigpásztázta a hanyagul
bevetett ágyat és a végén lógó koszos munkásnadrágot. Minden
ugyanúgy nézett ki, mint mielőtt elment dolgozni. Vidar egész
nap nem járt itthon. A gondolatra megremegett a szíve.
Megint kiment a tornácra, nézte a fiatalokat meg a fák csúcsai
felett tüzesen szétterülő alkonyatot. Feliciának erősen ki volt
festve a szeme, az orrcimpájában egy kő csillogott. Livnek nagyot
dobbant a szíve, amikor összepillantottak.
– Ne hívjuk fel a rendőrséget? – kérdezte Simon.
Liv a tornác rozoga korlátjának támaszkodott, és olyan erővel
szorította meg, hogy belesajdultak az ujjai. Az árnyékok
megnyúltak a halott füvön, az erdő nemsokára teljes sötétségbe
borul. Vidarra gondolt. Azon merengett, hogy odakint fekszik-e
valahol, a nevüket kiáltozva. Nyolcvanéves volt, a teste szívós,
mint a gyanta, és az esze még mindig ellenállt a kornak. Ha
valamire megtanította Livet az évek alatt, az az volt, hogy semmi
sem árthat neki, sem az emberek, sem az idő.
– Azt sosem bocsátaná meg nekünk.
 1999 karácsonya

December huszonnegyedikén délután lángok lobognak a

berkenye körül. Az anyja fényképe a konyhaasztalon áll kettőjük
között, sötét pillantása őrködik a kávét töltő és kenyeret vajazó
kezük felett. A gyász mély árkokat húz az apja arcára. A csend
súlyos és fülsiketítő, csak az állkapcsuk mozog. A lány eszik, bár
nem éhes, de csak így tud elrejtőzni.
Tél közepén alig süt a nap, csupán halvány derengés
különbözteti meg a nappalt az éjszakától. Az apja mégis
ragaszkodik hozzá, hogy kimenjenek a fához. Az anyjához.
Kivonszolja a rénszarvasbőrt, és mélyedést ás a hóba a tűznek. Itt
fognak ülni, amíg annyira le nem ég, hogy már nem is látják
egymást. Mindig ugyanazokat a történeteket meséli: hogyan
találkoztak egy malåi táncos összejövetelen, és hogyan gáncsolta
el az anyja, hogy felhívja magára a figyelmét. Ő leöntötte sörrel a
ruháját, és több nem is kellett: belenézett azokba az éjfekete
szemekbe, és elveszett. Végigtáncolták az éjszakát, de az
anyjának ennyi elég is volt, ráunt. Látni sem akarta. Az apja egész
nyáron üldözte, mire végre beadta a derekát, és elment vele
autókázni. Pont olyan kitartóan járt utána, ahogy az erdőt akarta
megszerezni. Ifjonti ostobaságában meghódítandó földnek
tekintette.
– Három évig tartott. De az enyém lett.
Elevenen írja le az anyját. Elmondja, hogyan piruettezett a
konyhában, és nevetett hátravetett fejjel, miközben minden fogát
látni lehetett. Minden érzelmet intenzíven, túláradóan élt meg.
De a sötétség folyton a küszöbön ólálkodott. Érzékeny volt az
évszakok váltakozására és az emberek pillantásaira. A
legrosszabb a tavasz volt, amikor minden virágba borult,
levetette a téli öltözékét, és a kegyetlen fény minden rejtett
zugba bevilágított. Nem szerencsés, hogy a lány pont tavasszal
született, amikor a madarak egész éjjel daloltak, és az anyja már
nagyon törékeny volt. Az apja számára olyan volt, mintha végig
kellett volna néznie, ahogy az anyja lassan elvérzik szülés után, és
bár nem voltak testi sérülései, ő látta, ahogy az élni akarás
elszivárog belőle. Gyorsan történt.
– A születésed volt az utolsó szög a koporsójába.
A lány vakon bámul a tűzbe, és menekülni akar, jobban, mint
bármikor. De az apja szorítása erősebb, mint a télé. Egyfolytában
iszik, a szája nedvesen fénylik. Amikor a tűz leég, nem bír lábra
állni, és a lány eljátszik a gondolattal, hogy észrevétlenül eloson,
és itt hagyja a csontig hatoló hidegben.
Bemegy, és feltesz egy kávét, élvezi a meleget meg a csendet. A
reggel már rég elmúlt, de még mindig sötét van, csak dél körül
lesz világos. A foga közé vesz egy kockacukrot, és belekortyol a
kannába, miközben az apját elrejtő sötétséget fürkészi. Nem ez
lenne az első alkalom, hogy valaki leissza magát, és megfagy, a
szemöldökét sem vonná fel senki, sőt. Szegény gyemrek, mondanák
rá, mindkét szülőjét elveszítette. Nincs, aki gondját viselje.
Csak az első adag kávét van ideje meginni, aztán elborítja a
félelem. Nehezen viseli a magányt, összeszorul tőle a mellkasa, és
nem kap levegőt.
Lehúzza a szánkót a berkenyefához. Az apja a rénszarvasbőrbe
burkolózva fekszik, bakancsa a leégett tűzben. A szakállán és az
orrszőrén megülnek a hópelyhek, de egyébként semmi jele
annak, hogy mindjárt megfagy. A hamu esőként záporozik rájuk,
amikor felrángatja az apját a szánkóra, és felhúzza a házhoz. Az
apja csak egyszer nyitja ki a szemét, amikor már a kádban fekszik.
A lány hajába markol, és egy fiatal ember pillantásával stíröli. A
csempék között az anyja neve visszhangzik. Ezt a hibát csak
olyankor követi el, amikor iszik. Csak olyankor hiszi a lányt az
anyjának.
Szétváltak: Simon és Felicia a falu déli része felé ment, a
Modigékhoz vezető útra. Ő maga északnak indul. Az est gyorsan
közeledett, a tó körüli ösvény álnokul ragyogott a zseblámpa
fényében. A fák gyökerein és a tűleveleken jéghártya képződött,
és óvatosnak kellett lennie, hogy ne csússzon el. Minden éles volt,
és csillogó. Hallotta a tó csobogását, és ki tudta venni a
jégtáblákat nyaldosó hullámokat a holdfényben. A napközben
érzett öröme elillant.
Felismerte Vidar nagy bakancsának nyomait az ösvényen,
ugyanezek szelték keresztül-kasul az udvart is. Az apja szeretett a
földeken barangolni, figyelni a falusiak mozgását és az évszakok
váltakozását. Naponta kijárt az erdőbe, csak hogy
beszámolhasson róla, mi mindent látott. Semmi sem kerülte el a
figyelmét, úgy ismerte a terepet, mint a tenyerét, sokkal jobban
annál, mintsem hogy eltévedjen.
A fák között egy ház rajzolódott ki. Az ablakokon kiszűrődő
halvány fény láttán lekapcsolta a zseblámpáját, és tétován
megállt a lucfenyők között. Nem emlékezett rá, hogy valaha
bekopogtatott volna valakihez a faluban, még gyerekkorában
sem. Nem viszálykodott senkivel, nem neheztelt senkire, ő nem.
De Ödesmarkban megvoltak a kijelölt határok, és megtanulta,
hová nem léphet be. Vidar gyakran mondogatta, hogy
Björnlundék nem kifejezetten emberbarátok. A magány a
vérünkben van, ismételgette, amikor a tél a földekre terítette a
fátylát, és az emberek közé bevette magát a hideg meg a
hallgatás. De sosem magyarázta meg, miért alakult így.
Liv lassan közeledett a házhoz. A levegőben égő nyírfa szaga
terjengett, a madarak hangosan énekeltek, mintha egy egész raj
telepedett volna le az erdei fenyőkre, és óva intenék, hogy túl
közel merészkedjen. Sokáig tétovázott, mielőtt bekopogott volna.
Amint meghallotta a lépteket a házból, ösztönösen el akart futni,
és amikor az ajtó kinyílt, az árnyékba húzódott.

Serudia Gunnarsson évről évre madárszerűbb lett, feje ferdén ült

a hosszú nyakán, petyhüdt bőre lógott az álla alatt.
– Ki az?
– Csak én, Liv Björnlund.
– Vidar lánya? De miért bujkálsz a sötétben? Állj úgy, hogy
lássalak!
Liv kelletlenül előrelépett, és remegő hangon előadta a jövetele
okát. Serudia fellesett rá, és a száját nézte, mintha arról olvasna,
mintha rossz lenne a füle.
– Ma hajnalban láttam – mondta. – Úgy tűnt, a mocsárhoz
igyekszik, eléggé sietett.
– Nem emlékszik, hánykor?
– Korán, annyit mondhatok. Még nem kelt fel a nap.
Serudia ködös pillantása arról árulkodott, hogy nem lát valami
sokat. Kinyújtotta az eres kezét, és Liv után tapogatózott. A
vékony ujjai meglepő erővel szorították meg.
– Gyere be a melegbe, gyermekem! Ne fagyoskodj ott kint!
Liv kisvártatva az öregasszony konyhaasztalánál ült, és a tavat
kémlelte. A túlsó parton derengtek Modigék tanyájának fényei, és
az erdőben szálló hangok beszűrődtek hozzájuk a melegbe.
Serudia nem elégedett meg a kávéval, sajtot, málnalekvárt és
háromféle süteményt is kipakolt.
– Ne fáradjon!
– De valamivel csak meg kell kínáljalak. Nem mindennap tér be
hozzám Vidar lánya.
Úgy tűnt, őszintén örül a látogatásnak, rátukmálta Livre az
ennivalót, és nagy szemeket meresztett rá, mintha nem akarná
elhinni, hogy tényleg itt ül, az ő konyhaasztalánál.
– Nem maradok sokáig. Meg kell keresnem apámat.
– Tegnapelőtt járt itt – mondta az öregasszony.
– Mi? Járt itt? Magánál?
 Liv úgy nézett körül, mintha arra számítana, hogy az apja
valamelyik poros sarokban bujkál. Az öregasszony elpirult, akár
egy iskolás lány, és a vállán pihenő ősz fonatát kezdte babrálni.
– Ránézett a sparheltemre. Egész télen rakoncátlankodott, de
Vidar ripsz-ropsz megjavította. Ügyes keze van az apádnak.
Mindig is ilyen volt.
– Nekem egy szóval sem mondta, hogy itt járt, és segített.
– Ha ő nem lenne, már összedőlt volna ez a ház, isten a
megmondhatója. De pénzt sosem fogad el, hiába akarom
meghálálni a fáradozását.
Livnek a torkán akadt a sajt, miközben ezt a hihetetlen
történetet hallgatta. A konyhai lámpa fényében az öregasszony
tekintete még homályosabbnak tűnt, és Liv arra gondolt, hogy
biztos csak azt látja, amit látni akar, mert a maga részéről
elképzelni sem tudta, hogy Vidar idejár segíteni neki, és nem kér
pénzt az erőfeszítéseiért. Kitalációnak tűnt, vagy valami réges-
régi históriának.
– És egész biztos benne, hogy látta ma hajnalban?
Serudia a kinti sötétbe meredt. Látták a fák hajladozását a
holdfényben és a tó vízéről visszatükröződő halvány alkonyi
fényeket.
– Itt futott el. Még egész sötét volt, de Vidart senkivel sem
tévesztem össze.
Volt valami a hangjában, amitől Livnek elakadt a lélegzete.
– Húsz éve nem láttam az apámat futni.
– Pedig futott. Úgy futott, mintha kergetnék.

Alighogy sikerült elaludnia, eldördült a lövés. A sötét sem védte

meg, a golyó eltalálta. Álmában az erdőben rohant. A lucfenyők
arcul csapták, és úgy csorgott rajta végig a meleg vér, mint az
izzadság a hátán. Nem látta, hol ér véget az erdő, és hol kezdődik
az ég, csak Gabriel köhögését hallotta minden irányból, és tudta,
hogy körbe fut. Amikor a lövés eldördült, csak megkönnyebbülést
érzett, amiért vége van. Amiért végre felébredhet.

Az apjuk kiskorukban egymás ellen hangolta őket. Liam

legkorábbi emlékei olyan reggelekről származnak, amikor az
apjuk másnapos volt, és fetrengett az önsajnálatban. Néha azt
akarta, hogy bújjanak oda mellé. Megkérte Liamot, hogy nyissa ki
az ablakot, még télen is. A hó beesett a szobába, és csillogó
takarót vont a porra meg a kaktuszokra, amelyeket az anyjuk az
arizonai sivatagból importált. Olyan volt, mintha hóviharban
ülnének ruha és tűz nélkül, és amikor vacogni kezdtek, az apjuk
azt mondta, hogy menjenek oda hozzá, és hűtsék le.
– Gyertek ide, gézengúzok! Mielőtt felgyulladok.
Le kellett feküdniük mellé a kanapéra, miközben ő sárga
Blendet szívott, és kiizzadta az előző nap elfogyasztott vodkát.
Büdös volt a hónalja, Liam mégis szerette ezeket a pillanatokat.
Nagyszerű és kicsit veszélyes volt, hogy ilyen közel lehettek
hozzá. Úgy érezte magát, mintha a bozótban lapulna, és figyelné,
ahogy egy nagy állat elhalad előtte. Egy nagy állat, amely
bármikor megfordulhat, és megtámadhatja.
Az öngyújtót Gabriel gyújthatta meg, és ő tarthatta a kezét a
láng köré, amikor az apjuk egy újabb szálat dugott a szájába.
Liamnak be kellett érnie a hamutartóval, amelyet a sovány kis
mellkasán egyensúlyozott a bordái között, és ahányszor csak a
szél befújt a nyitott ablakon, beterítette a hamu az arcát.
Az apjuk nem szokott ölelkezni, de néha az arcukhoz nyomta a
szúrós, borostás arcát.
– Jó, hogy ketten vagytok – mondta. – Minden királynak két
örökös kell, ha egyszer meghal. Nekem nincs kedvencem, csak
hogy tudjátok. Ha meghalok, meg kell harcolnotok a trónért. Én
nem szólok bele, ki mit kapjon.
Gabriel meg Liam összenézett az apjuk szőrös mellkasa felett,
és már akkor is érezni lehetett, hogy háború dúl közöttük.
 *

Hallotta a hangokat a tó túlsó partjáról, a szél elhozta hozzá

Simon tiszta és kitartó kiabálását.
Az erdő a falu északi részén egyre sűrűbb lett. A faágak
nekicsapódtak és megkarmolták, a talajt veszélyesen csillogó
jégtakaró borította. A zseblámpa fényében árnyak mozogtak,
másztak és imbolyogtak körülötte. Amikor Vidar nevét kiáltotta,
nem ismert rá a saját hangjára.
Emlékek lepték meg, apró felvillanások azokból az időkből,
amikor lehorzsolta a térdét, összekócolta a haját, és az erdő volt a
biztos menedéke, ahol eltűnhetett. Vidar szörnyekről és
szellemekről szóló mesékkel ijesztgette, hogy otthon tartsa, de ez
csak egyre mélyebben beűzte a fenyők közé.
Túlságosan lihegett ahhoz, hogy meghallja a közeledő lépteket.
Hirtelen valaki megérintette a hátát, mire olyan hevesen pördült
meg, hogy elejtette a zseblámpát, amely elaludt. Az ösvényen egy
férfi állt, de csak a körvonalait és a leheletét látta a fagyos
levegőben. Idegen szagot árasztott, amely elnyomta a tűlevelek
illatát. Amikor lehajolt a zseblámpáért, megcsapta a talajból
felszálló nyirkos hideg.
Egyenesen a férfi arcába világított, aki megtántorodott az éles
fényben.
– Karl-Erik! A frászt hozta rám!
A férfi a szeme elé emelte a szőrös kezét. Liv látta mögötte a
barázdált arcát és a mellkasára lógó, hosszú szakállát.
– Úgy ordítoztok, hogy nálam is hallani. Azt hittem, ég a falu.
– Apámat keressük. Ma reggel eltűnt.
– Bassza meg! Vidar nem az a fajta, aki eltéved.
Karl-Erik Brännström volt a falu agglegénye: bár Vidarnál
valamivel fiatalabb, sosem nősült meg. Rokonságban álltak, de
Vidar ezt nem verte nagydobra. Azt szokta mondani, hogy Karl-
Erik nem tud veszíteni, túl sokat iszik, és alkalmatlan a civilizált
életre. Liv kiskorában odáig volt érte, noha sörtől bűzlött, és
hamisan énekelte a szerelmes dalokat. Néha sírt, mint egy gyerek,
pedig meglett ember volt. Vidar azt mondta, hogy az ilyen
gyengeségtől óvakodni kell, mert ragályos.
De Karl-Erik minden volt, csak gyenge nem, ahogy szilárdan állt
előtte az ösvényen.
– Nem látta?
– Legutóbb kocsival láttam, veled, mint mindig.
Liv leengedte a zseblámpát, hogy ne vakítsa el őket. Karl-Erik
megtántorodott, amikor megpillantotta, és halkan füttyentett
egyet. Édeskés alkoholszag kezdett terjengeni a sötétben.
– Ijesztően hasonlítasz az anyádra.
Liv erre nem számított. Már csak kevesen emlékeztek
Kristinára, és még kevesebben beszéltek róla. Olykor azt képzelte,
hogy az anyja is csak Vidar egyik agyszüleménye volt, egy súly,
amelyet az ő feje felett himbált.
Az erdőből Simon hangját hallotta, ezúttal az ő nevét kiáltotta.
Nem látta a fiát, csak a lámpák fényét a lucfenyők között.
– Mennem kell, mielőtt még azt hiszik, hogy én is elvesztem. De
nyitva tartja a szemét, ugye?
Karl-Erik foga világított a szakállában.
– Ha szerencséd van, örökre eltűnt.
 2000 októbere

Az apja a fegyverrel a vállán eltűnik az alkonyatban. A lány az

ablakból néz utána, látja az üvegben a saját szemét. A mellkasa
könnyebb lesz, a válla elernyed, végre kap levegőt. Nem kapcsol
villanyt, csak a cigaretta parazsa tükröződik vissza a
konyhaablakban. Az elszívott szálról gyújt rá az újra. Arra gondol,
hogy be kellene kapcsolnia a zenét, és táncolni. Fel kellene hívnia
valakit, hogy jöjjön át. Ki kellene használnia a szabadságot. De
nem telefonál, nincs kit felhívnia, csak ül a sötétben és a
magányban.
Hajnalban járkálni kezd a nyikorgó padlón. Tekintete
szakadatlanul az éjszakát fürkészi, de csak a saját arcát és
félelmét látja, a szeme nagy és fekete. Meggyújt egy gyertyát, és
kiteszi az ablakba. A láng imbolyog a leheletében. Lehet, hogy
nem jön vissza. A cigarettafüst ködként telepszik a helyiségre, ég
tőle a szeme. Már nem akar táncolni, a szabadság érzését mintha
elfújták volna.

A ház recseg-ropog a szélben. A lány az ágyában fekszik, és azt

hiszi, az apja jött meg. Hallja a halk lépteit a lépcsőn. De az ajtó
csukva marad.
Már pirkad, de még egy szemhunyásnyit sem aludt. Iszik egy
kávét, és mintákat lehel az ablak jégvirágos üvegére. A fák
deresek, és túl hideg van ahhoz, hogy egy ember életben
maradjon kint. A gondolat felvillanyozza. Azon tűnődik, mihez
kezdjen most. Bepakolhatná a táskáját, csupa könnyű, vékony
ruhát. Ott, ahová megy, nincs tél. Ezen a csendes napon majdnem
jókedve kerekedik. Bekapcsolja a zenét, a számok a falak között
dübörögnek.
Olyan hangosan, hogy nem hallja, amikor az apja megjön. Már
csaknem ebédidő van, a jávorszarvas feldarabolva hever a platón.
Majdnem annyira csalódott, mint amennyire megkönnyebbül,
amikor az apja belép az előszobába. A konyhában ülnek, és
esznek, közben a hatalmas agancsot nézik, amelyet az apja a
füvön hagyott. Mesél az éjszakájáról, a hidegről és a végtelen
órákról pirkadatig. A sötétségben mozgó lényekről és a súlyos
puskáról. A lány megkérdezi, hogy elsőre eltalálta-e a szarvast,
mire az apja szeme felcsillan. A legfontosabb a türelem, mondja, nem
szabad elkapkodni.
A lánya éjszakájáról kérdez, ő meg szégyenkezve lesüti a
szemét.
– Ugye nem féltél a sötétben?
– Legközelebb veled megyek.
Az apa mosolyogva bólint. Hát persze hogy vele megy.
Legközelebb.
Beköszönt az ősz, aztán a következő. De minden alkalommal
egyedül az apja indul útnak a fegyverrel. Itt hagyja őt a
félelemmel és a szabadsággal a szélben recsegő-ropogó öreg
házban. A lány csak sokkal később érti meg, hogy az apja is félt.
Túlságosan félt ahhoz, hogy fegyvert adjon a kezébe.
Elbotorkált Johansson özvegyének házához, anélkül, hogy
felkapcsolta volna a zseblámpát. Csak a magányos kinti lámpa
fogadta, meg a kutyák. A láncukat csörgették a csendben. Az
ablakok feketén bámultak rá, bent nem égett a villany. Résnyire
nyitotta az ajtót, és a férfi nevét kiáltotta, aztán belépett, pedig
nem kapott választ. Átosont az előszobán, mint már annyiszor,
elhaladt a konyha és a nappali előtt az ósdi bútorok között. A
hálószoba küszöbén megállt. Az ágy be volt vetve, és csak a
szarvastrófea nézett rá bentről üveges szemmel. Johnny nem volt
itthon. Amikor felkapcsolta a villanyt, látta, hogy a padlót sáros
lábnyomok borítják, amelyek ki-be vezettek, mintha a férfi
elfelejtette volna levenni a cipőjét.
Átment a konyhába, és rágyújtott Johnny cigarettájára. Lehet,
hogy későig dolgozik a fűrészüzemben, nem ismerte a
napirendjét. Nem olyan volt a viszonyuk, hogy ismerjék egymás
időbeosztását. Ilyen kapcsolata sosem volt. Az ablakhoz lépett, és
megállapította, hogy a férfi kocsija sincs itt. Kinyitotta a hűtőt, és
szemügyre vette az élelmiszereket. Nem volt valami sok: egy
hatos sör, egy bontott csomag kolbász, egy vaj és egy
befőttesüveg cékla. A sajt maradéka, amellyel múltkor
megkínálta. Visszament a hálóba, és hirtelen kedve támadt
átkutatni a férfi cuccait. A szájába vette a cigarettát, miközben
kinyitogatta a szekrényajtókat és a fiókokat. Itt sem volt túl sok
minden: agyonmosott farmerek és sötét flanelingek szánalmas
gyűjteménye. Pólók a nyolcvanas évek zenekaraival.
Elővette a telefonját, hogy küldjön neki egy üzenetet. Itt vagyok
nálad, akarta írni. Apám eltűnt. Csak akkor tudatosult benne, hogy
nincs meg neki a száma, amikor rápillantott a kijelzőre. Nincs
semmije, csak Johansson özvegyének háza és mindaz, ami a halott
öregasszony ágyában történt. A férfi a fűrészüzemben dolgozik,
és Fordja van, csak ennyit tudott. Sosem tett fel neki kérdéseket,
nem is akart. De most már bánta.

A tó túlsó partján még mindig Vidar nevét kiáltozták. A Simon

hangjából kicsendülő idegesség az elevenébe talált. Futásnak
eredt, pedig a teste tiltakozott ellene, mindene fájt. Mire Modigék
tanyájára ért, a csapat már szétvált. Látta a zseblámpáik villódzó
fényét a fák között. A hangok mintha minden irányból jöttek
volna.
Elsőként Douglast találta meg. Darabosan mozgott, a nagy hasa
kibuggyant az övéből. Amikor Liv megérintette a vállát,
megpördült a tengelye körül, mintha megijedt volna.
– Liv! Hát itt vagy? Hová a fenébe tűnhetett az apád?
– Én is ezt kérdezem.
– Simon szerint reggel óta nincs meg.
– Nemsokára előkerül.
Douglas összehúzta a szemét.
– Vidar már nem mai gyerek.
– Jobb erőben van, mint mi mindnyájan együttvéve.
– Az lehet, de ez sem életbiztosítás.
A düh felkészületlenül érte, égette a gyomrát. Douglas
Modignak nem volt ismeretlen a szerencsétlenség: tíz éve leégett
a tanyája, és azóta sem sikerült visszatalálnia a régi
kerékvágásba. A tejgazdaságot az apjától örökölte, és ha hinni
lehet a falusi pletykáknak, jó úton járt, hogy elveszítse. Most meg
kárörömtől ragyogott az arca, mert azt hitte, hogy a balszerencse
végre átpártolt másvalakihez.
A férfi háta mögött egy nő bontakozott ki a sötétből. Megölelte
Livet, és úgy magához szorította, hogy kiszaladt belőle a szusz.
Eva Modig alacsony és telt volt, a haja rövidre nyírva. Semmi sem
kerülte el a figyelmét. Vidar azt szokta mondani, hogy sokkal
inkább férfi a talpán, mint a férje valaha volt, és ha ő nem lenne, a
tanya már rég ebek harmincadjára jutott volna. Eltolta magától
Livet, és értelmezhetetlen pillantást vetett rá.
 – Régen Vidar szokott keresni téged, és nem te őt.
– Mindig van egy első alkalom.
– Simon mindennap megfordul nálunk, de Vidar ritkán teszi a
lábát a tónak erre a partjára.
– Serudia azt mondta, hogy látta ma reggel az ablakból.
– A vénasszony már teljesen vak – felelte Douglas. – Nem sokat
adok a kijelentéseire.
Eva kiszedte a szájból a sznüszt.
– Jobb, ha megvárjuk, amíg kivilágosodik. Most olyan sötét van,
mint a sírban.
– Igazából nem aggódom – mondta Liv. – Apa tud vigyázni
magára.
Ez igaz volt. Ha valaki tudta, hogyan maradjon életben a szabad
ég alatt, akkor az Vidar volt. Sem a sötétség, sem a hideg nem
árthatott neki. Jobban ismerte az erdőt, mint az embereket, nem
eshetett baja odakint. Mégis nyugtalanság kerítette hatalmába,
amikor Evára és Douglasra nézett. Olyan aggodalmas volt az
arcuk a zseblámpák fényében, mintha tudnának valamit, amit ő
nem.
– Ha reggelre sem kerül elő, hívj fel minket! – mondta Eva. –
Vannak kutyáink és quadjaink.
– Köszönöm, de nem lesz rájuk szükség.
Zörögtek a bokrok, amikor a fiatalok visszatértek. Az árnyaik
olyan szorosan összekapaszkodtak, hogy nehéz volt
megállapítani, egy vagy több ember közeledik-e. Hunyorogtak,
amikor Liv az arcukba világított. Folyt az orruk, és kipirultak,
Felicia sminkje elkenődött. Sem Douglasra, sem Evára nem
hasonlított, a kék haj és az esetlen mozgás egész sajátossá tette.
Liv nehezen tudta elhinni, hogy tizenkilenc éves. Elég idős hozzá,
hogy maga mögött hagyja Ödesmarkot.
– Megtaláltátok? – kérdezte Simon.
– Még nem. De jobb, ha most hazamegyünk. Nem lepne meg, ha
már otthon várna ránk.
Már majdnem éjfél volt, amikor beléptek az előszobába, és
levették a kabátjukat. Vidar kutyája a farkát csóválva tekergőzött
a fagyott lábuk körül, de a ház továbbra is sötét és néma volt. A
hanyagul bevetett ágy is ugyanúgy nézett ki. Simon kinyitotta a
szekrény ajtaját, mintha azt várná, hogy Vidar majd előugrik, és
kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz vicc. A páncélszekrény
fekete zárja visszanézett rájuk.
– Nincs itthon.
– Én is látom.
– És most?
– Ha holnap reggelre sem kerül elő, felhívjuk a rendőrséget.
– Nem azt mondtad, hogy azt sosem bocsátaná meg?
– Nincs más választásunk, meg kell találnunk.
Liv teát főzött, és begyújtott a kandallóba. Egyikük sem akart
lefeküdni, ezért letelepedtek szorosan egymás mellé a tűz elé.
Szokatlannak érezték a helyzetet, már-már megilletődtek, olyan
ritkán lehettek kettesben. A feszültség megdermesztette a
levegőt. Nem akartak Vidarról beszélni, csendben nézték a lobogó
lángokat és az ablakon túl sűrűsödő sötétséget. Simon Liv ölébe
hajtotta a fejét, aki a haját cirógatta, ahogy sok-sok évvel ezelőtt
is. Vakon bámult a tűzbe, kába volt a fáradtságtól.
– Szóval Felicia a titkos szerelmed. Nem gondoltam volna.
Melegnek érezte a fia fejét.
– Miért?
Hiszen annyi lány van, szerette volna mondani, tele van velük a
világ. Miért pont abba szeretsz bele, aki a szomszédban lakik
Ödesmarkban? De nem akarta tönkretenni a pillanatot, tovább
szerette volna simogatni a fia haját.
– Nem is tudom. Azt hittem, az interneten ismertél meg valakit.
Aki messze lakik.
– Szerinted képtelen vagyok a való életben összejönni
valakivel?
– Nem így értettem.
 Simon oldalra fordította fejét, és lerázta magáról az anyja
kezét. Mostanában nem volt könnyű eldönteni, mit mondhat neki
az ember. Liv folyton a megfelelő szavakat kereste, amelyek
képesek áthidalni a szakadékot, és közelebb hozzák őket
egymáshoz.
– Felicia nem olyan, mint a többi lány – mondta a fiú. – Nem
érdekli, mit beszélnek, nem hisz a mendemondáknak. Van saját
véleménye.
– Az jó.
– De nagyapa nem kedveli.
– Nagyapád senkit sem kedvel.
Simon felé fordította a fejét.
– Miért ugrálsz úgy, ahogy ő fütyül?
– Nem tudom – felelte Liv. – Talán mert így könnyebb.
– Felnőtt ember vagy, azt csinálsz, amit akarsz.
– Ez nem mindig ilyen egyszerű.
Simon a sötétben kisebbnek és fiatalabbnak nézett ki. Amikor
még gyerek volt, könnyebb volt felelni a kérdéseire, és ha Liv nem
tudta a választ, vagy nem akarta elárulni az igazságot, hát
köntörfalazott. De ezek az idők elmúltak, a fia most már átlátott
rajta, felismerte a hazugságot.
– Még vezetni sem vezetsz, pedig van jogsid. Szánalmas.
– Ma vezettem.
– De csak mert nagyapa eltűnt. Különben az anyósülésen
gubbasztottál volna, mint mindig.
Liv a tüzet nézte, olyan volt, mintha a lángok kinevetnék. A fia
mostanában egyre gyakrabban tette szóvá az önállótlanságát.
Ugyanolyan gúnyosan, mint ahogy Vidar szokta helyretenni.
Azon tűnődött, Simon tudja-e, mennyire hasonlítanak egymásra.

Simonnak remegett a szemhéja, amikor álomba merült. Liv

mozdulatlanul ült, és figyelte, ahogy elszenderedik. Magára
hagyta őt az éjszakában. A tűz parázzsá zsugorodott, miközben
Vidar léptei után fülelt. Nem is tudta, mi ijesztené meg jobban: ha
soha többet nem látná, vagy ha egyszer csak betoppanna, mintha
mi sem történt volna.

Éjszaka hatalmába kerítette a nyugtalanság. Vanja egyenletes

lélegzését hallgatta a sötétben. Nem mert túl közel ülni hozzá,
mert attól félt, hogy a szorongása megfertőzi, és felébreszti
álmából. Nagyon érzékeny gyerek volt, valósággal magába szívta
a környezete érzelmeit, és a magáévá tette őket. Liam érzései
pedig beszennyezték, a szégyene és a kudarcai rátelepedtek.
Képtelen volt ezzel együtt élni. Meg kellett javulnia, nem volt más
út.
Gyakran álmodta, hogy olyan lesz, mint az apja. Aki tizennégy
éves korától látástól vakulásig gürcölt a fűrészüzemben, befizette
az adóját, és piát vett az italboltban, mint minden tisztességes
állampolgár, csak hogy az ötvenet se érje meg. Az egész életüket
megmérgezte az indulatosságával és a megkeseredettségével,
amit a halálos ágyán a munkájára fogott. Mindenét az üzemnek
adta, de soha semmit sem kapott cserébe, egy lyukas garast sem
tudott rájuk hagyni. Kezdjetek valamit az életetekkel, mondta
gúnyosan, amikor a betegágyánál álltak, találjátok fel magatokat, az
isteneteket!
Liam kilopózott rágyújtani. A kutyák mocorogtak a rács
mögött, a szemük fénylett a sötétben, a verdeső farkuk suhogott.
A nagy házban két ablakban égett a villany. Látni vélte bent az
anyját, a nagy haját és a bő ruháját. Úgy repdesett ide-oda, mint
egy magányos molylepke egy üres kastélyban. Rosszul aludt, néha
csak pár órát hajnalban. Azért, mert annyi minden jár a fejemben,
mondogatta. Liam tudta, mire gondol. Nem könnyítették meg az
életét. Az nem számított, hogy hosszú idő telt el, és az apjuk már
meghalt, mert a rossz emlékek továbbra is ott kísértettek a falak
között, közeledő viharfelhőként borultak a fejük fölé. Liam a
falhoz lapult, hogy az anyja ne vegye észre. Azon tűnődött, mi
lenne vele, ha kiderülne az igazság, ha megtudná, hogy a
nagyobbik fia gyilkos. Elveszítené az eszét, és már a világ összes
kutyája meg köve sem menthetné meg.

Arra ébredt, hogy Vanja beletette a zsemlét a kenyérpirítóba. Az

egyik rozoga konyhaszéken állt, a haja ragyogó kendőként borult
az egyenes hátára. Főtt a kávé. Még csak ötéves volt, de már
tudott kávét készíteni. Azon reggelek szégyenteljes emléke,
amikor megpróbált a bódultan heverő apjáról gondoskodni.
Szegény kislány rá ütött: a füle alatt volt egy málna alakú
anyajegy, amilyen Liam sípcsontján is. Jennifer eleinte váltig
állította, hogy Vanja nem tőle van, de ma már senki sem merné
megkérdőjelezni az apaságát.
Nem szeretett Jenniferre gondolni. Utoljára azt hallotta róla,
hogy megszökött az intézetből, délnek vette az irányt, és tovább
drogozott. Kemény cuccokat tolt. Olyan rég volt távol, hogy Vanja
már nem is kérdezősködött felőle. Mintha sosem létezett volna.
Liam felkelt a matracról, odament a gyerekhez, felhúzta a rolót,
és beengedte a napfényt.
– Reggelit csinálok.
– Látom. Ügyes vagy. De nem akarsz inkább rajzolni? Átveszem.
Pirítóst ettek dzsemmel, és hallgatták a kutyaketrecben kitörő
zűrzavart, amikor Liam anyja bement etetni. Úgy hangzott,
mintha darabokra akarnák tépni.
– Be van dagadva a szemed – mondta Vanja.
– Komolyan?
Liam bement a fürdőbe, és látta, hogy a szemhéja teljesen meg
van duzzadva, a szemfehérje pedig betegesen véres. Hosszan
mosogatta hideg vízzel, és amikor végzett, észrevette, hogy a
lánya a lecsukott vécétetőn ül, és őt figyeli.
 – Még mindig beteg vagy?
– Nem, már jobban érzem magam.
– Ma megyek óvodába?
Liam a tükörképére pillantott, a véreres szeme megijesztette,
tényleg nem tűnt egészségesnek. A tükör mögött egy zacskó
tabletta lapult, amelynek nehezére esett ellenállnia. Már közel
járt, érezte, ahogy megint megindul lefelé a lejtőn. Remegett a
keze, amikor kinyitotta a szekrényt, és elővette a borotvát,
miközben igyekezett nem nézni a tablettákra.
– Igen, ma mindenképpen menned kell, mert munkát fogok
keresni.
– Gabriellel?
Liam borotvahabot kent az arcára, és érezte, ahogy elönti a
határozottság.
– Nem, nem Gabriellel. Igazi munkát keresek, hogy
megépíthessük a Sarki Fény Házat.
A kislány sikkantott egyet örömében, és megölelte Liam lábát.
El sem engedte, amíg borotválkozott. Miután végzett, Liam
megfésülte és befonta Vanja haját. Számtalan YouTube-videót
végigszenvedett, mire elsajátította a hajfonás művészetét, csak
azért, hogy az első perctől kezdve lenyűgözze az óvónőket. Nem
akart okot adni rá, hogy rossz apának tartsák.
Egymás mellett álltak a fürdőszobaszőnyegen, és fogat mostak.
Egyszerre köptek a mosdókagylóba, majd egymásra vicsorították
a tiszta fogsorukat. Vanja nevetése melengette Liam szívét,
életerőt adott neki. Amikor elhagyták a garázst, és kiléptek a
napsütésbe, azon kapta magát, hogy már rég nem gondolt Vidar
Björnlundre. Az ödesmarki éjszaka csak egy rossz álomnak tűnt,
ahogy Vanja mellett lépdelt. Mintha meg sem történt volna.

*
Liv hatéves volt, amikor a rendőrség kiszállt Ödesmarkba.
Cipőben meg kabátban léptek be, és zengett tőlük a ház. Liv az
asztal alatt kuporgott, és látta, hogy vizes lábnyomokat hagynak
maguk után a porban. Az övükön bilincs csillogott, Vidar térde
pedig reszketett az asztal alatt. Liv az apja farmerjának
szakadásába dugta a kezét, és megsimogatta az izzadt bőrét.
Vidart orvvadászattal vádolták, és Liv akkor először látta félni.
Olyan halkan beszélt, ahogy a hópelyhek hulltak az ablakra, és
amikor a rendőrök kimentek megnézni a mészárszéket, lenyúlt az
asztal alá, és megfogta Liv kezét.
– Börtönbe csuknak, apa?
– Nem, azt nem hagyom. Akkor inkább meghalok!
De ő csupán a félelmet hallotta a hangjában, amely az apja
kezén keresztül átfolyt belé, elérte a gyomrát, ahol elkezdett vak
állatként vergődni. Amikor az egyik rendőr Vidar fölé hajolt, és a
fülébe üvöltött, Liv annyira megijedt, hogy bepisilt.
A húgyhólyagja most is összehúzódott, amikor megpillantotta a
fényszórókat a lucfenyők között. Simon az ablakból figyelte,
ahogy a rendőrautó áthajt a felnyitott sorompón, és leparkol. A
komoly pillantása annyira Vidarra emlékeztetett, hogy Liv
levegőt venni is elfelejtett. Amióta elkezdett kamaszodni,
nyilvánvalóvá vált, hogy Vidar járomcsontját és állát örökölte,
meg az inas testét és a hosszú karját, amely mintha folyton útban
lett volna neki. Ahogy most elnézte, az apját látta benne. A
hasonlóság letaglózta.
Simon nem tudott róla, hogy a nagyapját a nyolcvanas években
orvvadászattal vádolták, ami a teljes egzisztenciájuk elvesztésével
fenyegetett, és majd megőrjítette őket. A rendőrök Liv
emlékezetében fess uniformisba bújt, arctalan szörnyetegekké
nőttek. A rémület, hogy elvihetik és bebörtönözhetik az apját,
rosszabb volt, mint bármi más, amit addig átélt. Neki csak Vidar
maradt, nem élte volna túl az elvesztését. Legalábbis gyerekfővel
ezt hitte, és talán még most is ezt hiszi. Lehet, hogy ezért nem
volt képes soha itt hagyni az apját és Ödesmarkot.
Egész éjjel a házat rótta, és amikor pirkadni kezdett, az emlékei
és Vidar haragjától való félelme ellenére azonnal felhívta a
rendőrséget. Most lélegzet-visszafojtva figyelte Simon mellől,
ahogy a megtermett fickó kiszáll a kocsiból. Egyedül, feszes
egyenruhában. Simonnak kellett ajtót nyitnia, mert ő kővé váltan
állt ott, és olyan erővel szorította a kenőcs tégelyét, hogy
elfehéredtek kezének bütykei.
Amikor a rendőr belépett a konyhába, Liv alig kapott levegőt.
– Egyedül jöttél?
Haszan körülnézett a helyiségben.
– Egyedül – felelte. – Állítólag én vagyok a legjobb
Arvidsjaurban.
Elmosolyodott, és végigpásztázta a konyhát: az ütött-kopott
szekrényajtókat, a kutyát, az ablaknál álló üres széket, ahol Vidar
szokott ülni.
– Szóval itt laksz.
– Ismeritek egymást? – kérdezte Simon.
– Mondhatjuk. Haszan szokott vásárolni a kúton.
Liv elővett még egy kávéscsészét, és hellyel kínálta a rendőrt.
Haszan Simonnal szembe ült le, és átnyúlt az asztal felett, hogy
kezet rázzon vele. Liv örült, hogy ő jött, egy ismerős arc, a
jelenléte mégis elbizonytalanította. A hangja élesen csengett,
amikor elkezdett Vidarról beszélni, az üres ágyról és a
postaládában maradt újságról. Nem kocsival ment el, mert az ott
áll a behajtón, ami azt jelenti, hogy a földekre indult. Ebben nincs
is semmi különös, gyakran tett így, de sosem maradt el ilyen
sokáig szó nélkül, ha nem vadászni ment. Ráadásul még hidegek
az éjszakák. Túl hidegek ahhoz, hogy a földeket járja.
Simon elmesélte, hogy előző este már keresték, zseblámpákkal
kutattak utána a sötétben, de hiába kiabáltak, nem kaptak
választ. Feliciával körbejárták az egész tavat, de nem találták
meg. Liv beszámolt a Serudiával folytatott beszélgetéséről. Az
öregasszony állítólag látta, hogy Vidar úgy rohan, mintha
kergetnék. De ezt nem szabad készpénznek venni. Serudia nem
lát valami jól, lehet, hogy csak képzelődött.
Haszan figyelmesen meghallgatta őket. Roppant keze az
asztalon pihent, nem vette a fáradságot, hogy jegyzeteljen. A
pillantása valósággal lyukat égetett Livbe.
– Hány éves Vidar?
– Nyolcvan.
– Van valami betegsége?
– Az idő vele sem bánt kesztyűs kézzel, de egyébként
makkegészséges. Sosem szokott beteg lenni.
– Csak a merevség kínozza – tette hozzá Simon.
– Milyen merevség?
– Alvás közben megmerevednek a tagjai, főleg a keze. Reggel
nem tudja ökölbe szorítani, az ujjai úgy meggörbülnek, mint a
karmok. – Simon megmutatta. – Szed rá orvosságot.
– És a memóriájával nincsenek gondok?
– Nincsenek – felelte Liv. – Ellenkezőleg. Soha semmit sem felejt
el.
– Nem mondta, vagy nem adta jelét, hogy belefáradt volna az
életbe?
– Nem – válaszolták kórusban.
Az udvaron a berkenye hajladozott a szélben. Olyan volt,
mintha őket gúnyolná.
– Sosem követne el öngyilkosságot – folytatta Liv. – Szerinte
olyat csak a gyávák tesznek. Csak azok szállnak ki a vége előtt.
Haszan kabátja nyikorgott, amikor felállt, és bement Vidar
szobájába. Liv és Simon a küszöbről figyelte, ahogy kihúzogatja a
fiókokat, és kinyitogatja a szekrényajtókat. Liv gyomra
összeszorult, amikor a páncélszekrényt szemrevételezte.
– Tudjátok, mit viselt az eltűnésekor?
– A télikabátja nincs itt – mondta Liv. – Meg a bakancsa se. Nem
is értem, hogy tudta bekötni a cipőjét kora reggel.
 A kutya a farkát a testéhez szorítva feküdt, és élénk pillantással
méregette őket. Liv azt kívánta, bárcsak ő is ezt tehetné. Szeretett
volna összekuporodni és elbújni, mint akkor régen, amikor Vidar
a kezét szorongatta az asztal alatt. Olyan erővel, hogy attól félt,
eltörnek az ujjai.
Haszan bejárta a házat, egyik helyiségből a másikba ballagott,
majd a pajtában és a fészerekben is körülnézett. Ők az ablakból
figyelték, ahogy görnyedten átvág az udvaron a nagy szélben. Az
erdőn hullám futott végig, a fák meghajoltak, a levelek a halott
füvön kergetőztek. Simon elvesztette a türelmét.
– Időpocsékolás – mondta. – Majd én megkeresem.
Kiment az előszobába, és elkezdte felvenni a cipőjét. Liv
kelletlenül követte. Amikor összetalálkoztak Haszannal a
behajtón, eleredt a hó. Az apró kristályokat olyan erővel hordta a
szél, hogy tűszúrásoknak érezték, de amint földet értek,
elolvadtak.
– Kértem kutyás járőrt – közölte Haszan. – Piteåból jön,
úgyhogy eltart egy ideig, mire ideér.
– Addig is keressük – felelte Simon. – Nem ülhetünk ölbe tett
kézzel.
Ugyanolyan magas volt, mint a rendőr, csak vékonyabb. A
hangjába ellenségesség költözött, amitől Liv elszégyellte magát.
Simon feltette a kapucniját, hogy védje a hó ellen, elindult az
erdő felé, és türelmetlenül odabiccentett neki, hogy kövesse.
– Biztosak vagytok benne, hogy nem utazott el? – kérdezte
Haszan.
– Itt a kocsi – válaszolta Liv a Volvo felé biccentve.
– Valaki felvehette lent az úton.
– Mégis ki?
– Egy barát vagy ismerős.
Liv Simon után nézett, aki már eltűnt a fák között. Megrázta a
fejét.
– Apámnak nincsenek barátai.
 *

Azonnal elfogta a rosszkedv, amint elvált Vanjától. A rádióban

híreket mondtak, miközben áthajtott a falun. Vidar Björnlundről
még mindig nem ejtettek szót, de ez csak idő kérdése volt.
Nemsokára elszabadul a pokol. De nem adhatja fel, mennie kell
tovább előre. Már ha rendet akar teremteni az életében. Most
vagy soha. Fel fogják venni a fűrészüzembe, erre a fejét tette
volna, az apjuk főnöke még a temetésen megígérte. Azt mondta,
az ajtaja mindig nyitva áll előttük, mire Liam és Gabriel
összenézett, mert inkább választották volna a halált, mint hogy
elfogadják az ajánlatot. Még mindig így érezte. Már a gondolattól
is, hogy felvegye az apja munkásruháját, rossz lett a szája íze. Az
évek alatt elvi kérdést csináltak belőle, hogy ne ugyanolyan
márkájú cigarettát szívjanak, mint az apjuk, ne ugyanolyan sört
igyanak, ne ugyanazt a munkásruhát viseljék. Azon a napon,
amikor megteszik, mindennek vége lesz.
Hagyja a francba a fűrészüzemet. Bekanyarodott a benzinkútra,
és megállt az egyik kútoszlopnál, aztán csak ült a kocsiban. Az
ablakon át Vidar Björnlund lányát keresgélte a tekintetével, és
abban reménykedett, hogy ott találja, mintegy bizonyítékaként
annak, hogy minden a legnagyobb rendben van, és az ödesmarki
éjszaka csak egy rossz álom volt. De nem volt ott, a tulajdonos
maga állt a kasszában. Alacsony emberke volt nevetőráncokkal. A
fesztelen mozgása arról árulkodott, hogy élvezi az életet, csupa
jót gondol az emberekről, és a szemükbe tud nézni. Liam is ilyen
akart lenni.
Összeszámolni sem tudta, hányszor loptak a kútról. Gabriel még
most is csinálta, ha úgy jött ki a lépés. Menet közben a zsebébe
dugott egy Snickerst, inkább csak megszokásból, mint az éhség
miatt. De már rég nem kapták el őket. Az óta a nyár óta, amikor
Liam tizennégy éves volt, és megpróbáltak cigit csórni a
raktárból. Akkoriban még máshogy hívták a kutat. Az egyik
dolgozó egészen a templomig kergette őket, elgáncsolta Gabrielt,
és a lapockái közé térdelt. Azzal fenyegetőzött, hogy
mindkettőjüket agyoncsapja, mígnem megjelent a rendőrség, és
észre térítették. Az apjuk jól elverte őket, és el kellett
beszélgetniük a gyámüggyel. Az apjuknak addigra már teljesen
kihullott a haja, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a szart is
kiverje belőlük. Leginkább azért haragudott, hogy elkapták őket,
és szégyent hoztak a fejére.
Úgy fordította a visszapillantó tükröt, hogy lássa benne magát.
Hirtelen támadt egy ötlete: itt kellene dolgoznia, a falu szívében,
hogy minden szarházi lássa, hogy megváltozott. Új keletű
lelkesedéssel simított végig a haján. Esélytelen volt, hogy
alkalmazzák, de egy próbát megért. Végignézett magán: a
farmerja ép és tiszta, az inge újnak tűnt, pedig már évek óta
megvolt. Az anyjától kapta karácsonyra, amikor az asszony még
nem költötte minden pénzét kutyakajára és féreghajtóra. Még
sosem viselte, a régi életéhez nem illett. Megpróbált mosolyogni,
de nem ment valami jól, leginkább egy riadt, vicsorgó kutyára
hasonlított.
Rosszullét környékezte, ahogy a shop felé lépdelt. Amikor
beért, a kasszánál egy idős ember fizetett. A tulajdonos hangosan
nevetett. Mintha hokiról beszélgettek volna, meg egy új
játékosról, aki Motalából érkezett. Liamnak eszébe jutott,
mennyit rágta az apja fülét, hogy játszhasson, mígnem betelt a
pohár, és az apja ráüvöltött, hogy neki nincs pénze korcsolyára,
sisakra, szuszpenzorra meg arra a sok szarra, ami a jégkoronghoz
kell. Miért pont a legdrágább sportot kell választanod? Focizhatnál
inkább!
Az öregember végzett, és odabiccentett Liamnak, amikor
elhaladt mellette. Ő viszonozta a köszönést. A shop üres volt, csak
ő maradt meg a tulaj. A vére megtelt adrenalinnal, ahogy a
kasszához lépett, mintha ki akarná rabolni a helyet. Fájt a rossz
foga, amikor összeszorította az állkapcsát. Azon tűnődött, vajon
lerí-e róla, milyen szar alak, hogy az egész benseje sötét és
rohadt.
 A tulajdonos mosolya lehervadt, amikor Liam a pultra tette a
kezét.
– Segíthetek?
– Azt hiszem. – Habozott. – Csak azt szeretném kérdezni, nincs-
e szüksége még emberre.
– Munkát keres? Nálam?
– Igen.
A tulajdonos meglepetten pislogott. Súlyos csend borult rájuk.
Liam a névtáblájára sandított: Niila. A név semmit sem mondott
neki. Nem emlékezett, hogy keresztezték-e már egymást az
útjaik, de teljesen biztos sosem lehet benne az ember. Behúzta a
kezét a kabátja ujjába, hogy elrejtse a bütykei közötti tetoválást,
aztán meggondolta magát, és inkább visszatette a pultra. Ha itt
fog dolgozni, nem rejtegetheti. Nem hazudhat magának
tisztességes életet. Niila tetőtől talpig végigmérte: megnézte
magának az arcán végigfutó sebeket, és biztosan látta rajta, hogy
nem szokott inget viselni.
– Hétvégén tud dolgozni?
– Bármikor tudok.
– Kasszázott már?
– Nem, de jó fejszámoló vagyok.
– Hát arra már nincs szükség – paskolta meg Niila a pénztárgép
fiókját. – Ez számol helyettünk.
Liamnak melege volt az ingben. Leküzdötte a késztetést, hogy
sarkon forduljon, és elszeleljen.
– Persze, persze. Hülyeségeket beszélek.
– Mit dolgozott korábban?
Úgy tűnt, Niila őszintén érdeklődik, nem rosszindulatúan vagy
leereszkedően beszélt. Liam nyelt egyet. Úgy tervezte, hogy azt
füllenti, halat pucolt Norvégiában. Nem volt teljesen hazugság,
már kismilliószor pucolt halat, csak épp nem Norvégiában. És
nem kapott érte fizetést. Sohasem esett nehezére lódítani, de
most mintha megállt volna az agya. Nem volt hajlandó
hazugságokat kiengedni. Most nem.
 – Sosem volt rendes munkám. Mindig közbejött valami. De sok
mindenben jó vagyok, és gyorsan tanulok. Van egy lányom,
nemsokára betölti a hatot. Az anyja sajnos a kábítószert
választotta helyette. Csak én vagyok neki, és megesküdtem, hogy
gondját viselem. Rendesen. Szükségem van egy állásra, és ha
felvesz, ígérem, hogy nem bánja meg. Szétmelózom az agyamat.
Ömlött belőle a szó, és talán volt valami a hangjában, mert
látta, hogy Niila elkomolyodik, és se nem neveti ki, se nem
zavarja el. Ám mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és két
lány lépett be a shopba. Liam félrehúzódott, hogy helyet adjon
nekik. Sokáig bóklásztak a polcok között, és Niila egy szót sem
szólt, amíg ki nem fizették az édességet meg az újságokat, és nem
távoztak.
– Tudom, ki maga – mondta aztán. – Ismerem az öccsét is. A
Lilja testvérek Kallbodanból.
Liam levegőt venni is elfelejtett, a vereség érzése gyomorszájon
vágta. Persze hogy ismerte, hiszen mindenki ismerte.
Arvidsjaurnál messzebb kellett volna munkát keresnie.
– Maguk adnak el füvet meg tablettákat az
unokatestvéreimnek.
– Már nem. Nem árulok semmit.
– És nem is használ semmit?
Liam megrázta a fejét. Égett az arca, a szégyen és a düh majd
szétvetette. Késztetést érzett rá, hogy elkapja Niila nyakát, és
addig verje a fejét a pultba, amíg felismerhetetlen nem lesz a
képe. Így válaszolja meg a kérdését. De Vanját látta maga előtt, a
nagy, komoly szemét, és meg sem moccant. Hagyta, hogy minden
átfolyjon rajta.
Niila elgondolkodva vakarászta a tarkóját. A vasalt gallér alól
egy tetoválás villant elő.
– Őszintén szólva kellene valaki hétvégére – mondta. – De csak
tíz-tizenöt óráról lenne szó. Legalábbis kezdetben.
– Nem baj. Bármit elvállalok.
 – Jöjjön ide szombat reggel tízre, és majd meglátjuk, mire
megyünk.
Kezet ráztak a pult felett. Liamnak elszorult a torka, ezért csak
mosolyogni és bólogatni bírt. Amikor kilépett, eleredt a hó. Az ég
felé fordította az arcát, és hagyta, hogy a pelyhek ráhulljanak.
Szeretett volna felüvölteni, de csak akkor tette meg, amikor
beszállt a kocsiba: a tenyerével a kormányra vágott, és ordított
egyet.
A pillantása egy férfin akadt meg, aki a dízelkútnál állt, és őt
figyelte. Felhajtotta a gallérját, és a fejébe húzta a kapucniját a hó
ellen, a sápadt arca világított a sötét ruhában. Liam megdermedt.
Egy pillanatig meg mert volna esküdni rá, hogy Vidar Bjrönlund
az. Teljes életnagyságban.

Zengett az erdő a kiáltásaiktól. A havazás elállt, a napfény

beszűrődött a fák közé, a földből pára szállt fel, és beborította
őket. A tó körüli ösvényt követték, Simon ment elöl, Livnek pedig
ugyancsak iparkodnia kellett, hogy ne veszítse szem elől. Mintha
attól félt volna, hogy ő is eltűnik. Vidar kutyája be-befutott a
csalitosba, boldog tudatlanságban afelől, mi folyik körülötte. Pont
olyan alkalmatlan volt nyomkövetésre, mint egy öleb. Livet
meglepte, hogy Vidar életben hagyta, mert sosem tartotta valami
sokra a buta kutyákat.
A talaj felázott, és sűrűn benőtte a gaz, egészen belesüppedtek.
Liv magasra emelte a lábát, és összerezzent a talpa alatt kettétörő
gallyak reccsenésére. Azt képzelte, csontokon jár. Egy egész
erdőnyi holttest fekszik a mocsárban. Mindenütt Vidar arcát
látta. Ő lesett ki az erdei fenyők mögül, és jött felé cuppogó
léptekkel. Minden lépésnél arra számított, hogy a karomszerű
ujjai felnyúlnak, és megragadják.
 Simon kiáltásai visszhangot vertek a fejében, átgördültek a
fekete víztükör felett, és tovaszálltak a falu felé. Hamarosan a
szomszédok is csatlakoztak hozzájuk. Először Serudia. Hajlott
alakját annyira eltakarták a lelógó fenyőágak, hogy csak akkor
vette észre, amikor kiabálni kezdte Vidar nevét, olyan erős
hangon, mintha egy tehéncsordát terelne.
Modigék is megjelentek, trágyaszagot és vidámságot hoztak
magukkal. Felicia szeme feketére volt festve, a kék haja lobogott a
szélben. A szája sarka mosolyra húzódott, amikor megpillantotta
Livet, mintha lenne valami ebben az áldatlan helyzetben, ami
mulattatja. Eva síbotokkal jött, amelyeket mélyen a puha talajba
nyomott. Mögötte Douglas küszködött, kivörösödve és lihegve.
– Hívtatok segítséget? – kérdezte.
– Egy kutyás járőr már úton van.
– Úton van – köpött a férfi a mohába. – Megtaláljuk, mire ideér.
Elérték a tavon túl terpeszkedő mocsarat. A sort Eva vezette, a
botjaival mutogatott és dirigált. Douglas Liv sarkában haladt.
Csak az öreg szuszogását hallotta, meg a mohaágyból kiszivárgó
vizet. Johnny is csatlakozott hozzájuk, megkérdezte, mi ez a nagy
felbolydulás. Úgy nézett ki, mint aki nemrég kelt fel,
borotválatlan volt, a haja égnek állt. Sértetten nézett, amikor Liv
elmondta neki, hogy Vidar eltűnt.
– Miért nem jöttél át?
– Átmentem, de nem voltál otthon.
Megkérte, hogy a lánc szélén haladjon, a lehető legmesszebb
tőle. Nem akarta, hogy hozzáérjen, vagy túl közel kerüljön. Most
nem.
Az egyetlen, aki nem ajánlotta fel a segítségét, Karl-Erik volt. A
telke határán állt karba tett kézzel, és hunyorogva nézett a nap
meg a keresőcsapat felé. Amikor Douglas odakiáltott neki, hátat
fordított, és eltűnt a fák között, mintha nem hallotta volna.
Simon felkapott egy botot, és utánahajította.
– Miért nem segít?
– Mert lusta disznó – mondta Douglas.
 – Hagyd! – szólt rá Liv. – Fordított helyzetben nagyapád sem
segítene őt megkeresni.
Douglas kiköpött, majd közelebb húzódott. Az arca apró
rándulásai elárulták, hogy fel van villanyozva. Liv látta rajta,
hogy izgalmasnak találja a helyzetet. Vidar eltűnésétől új életre
kelt.
– Lehet, hogy egy ember haldoklik idekint – mondta. – Ilyen
helyzetben szégyen nem segíteni!
Liv elfordult, és a vizenyős földre meg a képzelete
szüleményeire összpontosított a lába előtt. Az éles fényben
minden tisztábban kivehető és kevésbé fenyegető lett, mégis
Vidart látta a talpa alatt, az ő szeme villant meg a halott gallyak
és a mohaágyak között. A hangja hideg fuvallatként csapta meg.
Ott volt mindenütt, és nem volt sehol.

Mire a kutyás járőr odaért, már felhagytak a kiabálással. A falu

egyik elhagyatott épületénél pihentek, Serudia egy termosz
kupakjában kávét adott körbe. Az üresen álló ház egy hentesé
volt, de senki sem tartott igényt a megszürkült
deszkaépítményre. Csak az öreg fa rései között átfütyülő szél meg
a rohangáló pockok.
Az élénk színűre festett rendőrautó kirítt a környezetéből.
Hátul egy németjuhász csorgatta a nyálát felajzottan. A kutyás
járőr Anja Svärdként mutatkozott be, és feltette ugyanazokat a
kérdéseket, mint Haszan. Simon átkarolta Livet, miközben ő
válaszolgatott, aztán megmutatták az ösvényeket meg az utakat,
amelyeket már átkutattak. Anja kért valamit, amin rajta van
Vidar szaga, ezért Liv visszament vele a Björngårdenre, levette a
fogasról az apja kardigánját, amelyet az öregember gyakran
viselt, és ritkán mosott. Mielőtt átadta, megszagolta, hogy
meggyőződjön róla, tényleg az apja szúrós szagát árasztja-e.
Olyan volt, mintha egy túlérett gyümölcsöt csomagoltak volna a
durva anyagba.
 Az ablakból figyelte, ahogy a nő útnak indul. A kutya tépte a
pórázát, mintha máris szagot fogott volna. A feszültség a
levegőben vibrált. A háta mögül meghallotta Simon hangját.
– Meg fogják találni. A kutya majd megtalálja.
Liv nem válaszolt. Arra is képtelen volt, hogy megforduljon, és
a szemébe nézzen, mert biztosra vette, hogy a fia átlát rajta. Látja
az összes szégyenteljes gondolatát. Hogy jobb ez így. Vidar nélkül.
Jobb, ha sosem tér vissza.
 2001 szeptembere

Egy ócska csotrogány húzódik le mellette leengedett ablakokkal.

A volánnál ülő férfinak a szemébe lóg a haja, és tátva a szája. A fél
arcát bozontos szakáll borítja, a ruhája kifakult, lyukas, és levelek
tapadnak rá. Le sem veszi róla a szemét, amikor átnyúl az
anyósülésen, és kinyitja az ajtót.
– Elvigyelek?
A lány fél lábbal az árokban áll. Az ősz lángba borítja a
nyírfákat, a lába és a rozsdás alváz körül színpompás levelek
kavarognak. A kocsi remeg a kavicson. Ez az első alkalom, hogy a
lány tétovázik. De a dombtető felől érkező másik jármű hangja
eldönti a kérdést: szó nélkül beszáll, és bevágja az ajtót. A férfi
olyan nagy gázt ad, hogy a lány feje a fejtámlának csapódik,
mögöttük kipufogógáz száll. A sofőr letér egy kisebb útra,
anélkül, hogy megkérdezné tőle, hová tart. A lány felhangosítja a
rádiót, leginkább azért, hogy palástolja a félelmét. A férfi fütyülni
kezdi a bugyuta táncdalt.
– Tudod, ki vagyok? – kérdezi.
A lány bólint.
– Maga ölte meg a testvérét.
A férfi horkantva felnevet, mintha valami vicceset hallott
volna. Az út rossz, tele gödörrel, az ablakon megcsillan az ott
maradt esővíz. A lánynak fogalma sincs, hová mennek, de nem is
érdekli. A férfi kikapcsolja a zenét, és rábámul.
– Nem öltem meg – mondja. – Baleset volt.
A lány visszabámul rá. Egyikük sem az utat nézi, pedig az autó
száguld előre. A férfi szakállában egy pók mászik, ki-be bújik a
merev szőrszálak között. A lány odanyúl, és összenyomja a rovart
a mutató- és hüvelykujjával, majd diadalmasan a magasba emeli,
mielőtt kidobná a résnyire leengedett ablakon. A férfi szeme
furcsán csillog.
– Nem kellett volna.
A lány elmosolyodik. Nem mutathatja ki a félelmét, ez a
legfontosabb. A férfiak olyanok, akár a farkasok, megérzik a
félelmet, és támadnak.
A keskeny út emelkedni kezd. A nyírfák erre alacsonyak és
göcsörtösek, szél tépázza a leveleiket. A motor alig bírja, köhög,
dohog, és égett szagot áraszt. De a férfi addig nem nyugszik, amíg
fel nem érnek. A hanga világít a gyéren álló erdei fenyők között, a
völgyben feltűnik egy magányos ház. A lány az autóajtót
tapogatja. A férfi utolérné, ha futásnak eredne. Az erdő sem
rejtheti el előle.
A sofőr gyors, macskaszerű mozdulattal felé hajol. A lány
lehunyja a szemét, és összeszorítja a fogát, de a férfi csak a
kesztyűtartóba nyúl be. Inas teste a lány fölé tornyosul, miközben
turkál. A ruhájáról tűlevél és fű potyog. Előhalászik egy pipát meg
egy öngyújtót, átnyújt neki egy szelet csokoládét. A melegben
megolvadt, a papíron át is érezni, hogy puha.
– Csak ezzel tudlak megkínálni.
A lány megeszi a csokoládét, közben figyeli, ahogy a férfi
megtömi a pipáját. A körmei alól fekete holdsarlók mosolyognak
rá, a karja eres és napbarnított. A kocsit édes illat tölti meg,
ahogy rágyújt, a lány ujjai ragacsosak a csokoládétól, amikor a
pipáért nyúl. A férfi habozik, majd hagyja, hogy beleszívjon. A
lány mélyen letüdőzi a füstöt, és lassan engedi ki az orrán át. A
teste elnehezül, mozdulatlanul ül, a szélben hajladozó fákat és a
völgyre záporozó aranyszínű leveleket nézi.
– Tényleg az erdőben lakik? – kérdezi.
– Mind ott laknunk, nem?
A lányból kitör a nevetés. A félelmét mintha elfújták volna, látja
a férfin, hogy egy ujjal sem fog hozzáérni. Vad és toprongyos, a
szeméből süt a magány, de nem akarja bántani.
 – Én is tudom, te ki vagy – mondja. – Ismerem az apádat.
A lány az ölébe ejti a pipát, a dohány kiégeti a farmerját, már
nem nevet. A férfi nem gurul dühbe, csak lesepri a combját,
óvatosan, mintha a lány üvegből lenne. A szakállában megcsillan
egy darab csokoládé.
– Szerinted kapok tőle jutalmat, ha hazaviszlek?
– Nem akarok hazamenni.
– Aha. Akkor hová akarsz?
A lány a szürkületben megnyúló és táncoló árnyak felé mutat.
– Veled megyek – mondja. – Az erdőbe.
 – Átjönnél? Beszélnünk kell.
– Most nem tudok. El kell mennem Vanjáért az óvodába.
– Csak egy szóra. Fontos.
Gabriel elővette a hízelgő hangját, ami mindig bajt jelez. Liam
kinyomta a hívást, és az új munkája felett érzett öröme tompa
nyugtalanságnak adta át a helyét. Semmit sem akart Gabrieltől,
de közben meg úgy érezte, hogy rajta kell tartania a szemét,
nehogy még jobban elrontson mindent.
A bérház csak pár saroknyira volt a kúttól, ennél központibb
helyen már nem is állhatott volna. Liam a vendégparkolóból
figyelte a vörös erkélyt. A korlátnak egy száraz karácsonyfa
támaszkodott, a barna ágakon még ott csillogott az angyalhaj. Az
erkélyajtó résnyire nyitva állt, bent halvány fénnyel villódzott a
tévé.
Gabriel tizenhat éves korában lépett le otthonról. Nem volt más
választása, az anyjuknak elege lett a kábítószerezésből meg a
rossz természetéből, és kidobta. Megtette azt, amit apával sosem
tudott. Az ablakon szórta ki a cuccait, annyira begurult. Az egész
udvart farmernadrágok és lopott sportcipők borították. Gabriel
erre lelökte a lépcsőn, majd a nyaka köré fonta a karját, és
elkezdte fojtogatni. Az anyjuk beleharapott. Rossz véget is
érhetett volna, ha Liam nem lép közbe. Az utolsó pillanatban
szétválasztotta őket, mielőtt még kinyírták volna egymást. A fejét
tette volna rá, hogy az öccse visszatér, de nem így történt.
Sosem volt saját lakása, de valahogy mindig megoldotta. A
haverjainál vagy a nőinél lakott. Egy fogvacogtató télen át egy
vén alkesz kanapéján aludt, aki megkönyörült rajta. Gabriel
mindenre kész volt, hogy ne kelljen hazatérnie Kallbodanba.
Most egy fiatal lánnyal, Johannával élt együtt, aki mintha
mindig aludt volna. Amikor ébren volt, akkor is félig lehunyt
szemmel mászkált, mint akit mindjárt elnyom az álom. Gabriel
azt mondta, el fogják jegyezni egymást. Lopott neki egy gyűrűt
egy ékszerboltból. Nagy lett rá, ezért kénytelen volt a középső
ujján hordani, és amikor megmutatta valakinek, olyan volt,
mintha beintene.
Liam kettesével szedte a fokokat. A kése az övében lógott,
ráhúzta az ingét, hogy ne lehessen látni. Régen sosem félt
Gabrieltől, legalábbis nem igazán, de most igen. A lakás a
harmadikon volt, és az ajtó alatt marihuána és sült krumpli nehéz
szaga áradt ki. Háromszor is be kellett csengetnie, mire Gabriel
ajtót nyitott. Nem volt rajta póló, a farmerja kigombolva lógott a
csípőjén. A sápadt arca és mellkasa horpadt.
Elvigyorodott, amikor Liam belépett az előszobába.
– Te meg hogy nézel ki?
Liam lepillantott a hosszú ujjú ingére. A sprőd anyag rátapadt.
– Munkát kerestem.
– Azt a kurva! Azt hittem, csak a szád jár.
Gabriel megvakarta a csupasz mellkasát, a szeme csillogott. A
lakás sötétbe burkolózott a háta mögött, csak a tévé fénye
világította meg. Egy hamutartóban izzó cigaretta, a levegő füsttől
nehéz. Johanna egy szál bugyiban és trikóban feküdt a kanapén.
Nem viszonozta Liam köszönését.
Bementek a kis konyhába, ahol chipseszacskók és
pizzásdobozok hevertek az üres üvegek és az alufóliadarabok
között. Mindenre vékony porréteg borult. Mivel nem volt szék,
Liam a mosogatónak támaszkodott, de az ragadt, ezért inkább a
falhoz állt. Gabriel kissé felhúzta a redőnyt, és kilesett a résen az
utcára. Nehezükre esett egymás szemébe nézni.
– Azt hittem, nem jössz át.
– Mit akarsz?
– Látni, hogy vagy.
– Még élek.
Liam kigombolta az inge legfelső gombját. Alig bírta belélegezni
az áporodott levegőt.
 – Te totál kivagy, baszki – állapította meg Gabriel, majd
előhúzott egy zacskót a nadrágja zsebéből. – Nesze! Vegyél,
amennyit akarsz! Mielőtt szétesel itt nekem.
– Nem kérek.
De Gabriel odadobta neki a zacskót. Liam elkapta, és zsebre
vágta, pedig nem kellett volna. Volt neki otthon, és egyébként is
le akart szokni. De semmi kedve sem volt Gabriellel vitázni.
Kilesett a konyhaajtón. A sarokban egy százhúszas matrac hevert,
hanyagul bevetve mindenféle színű és méretű párnákkal meg
takarókkal. A sarokgarnitúra elnyűtt volt, szigetelőszalag tartotta
össze ott, ahol a tömés elkezdett kitüremkedni. Johanna a sápadt
lábát szétvetve feküdt a rozoga alkotmányon, a combja belsején
égővörös foltok. Mintha nem lélegzett volna. Liam elfordította
róla a tekintetét. Nem tudta, hol szedte össze az öccse a csajait.
Mindig fiatalok voltak, sokkal fiatalabbak nála, és csak az első
időben volt kedves hozzájuk.
– Miért hívtál?
Gabriel az alvó Johannára sandított, majd közelebb hajolt
Liamhoz.
– Arra gondoltam, hogy visszamehetnénk.
– Minek?
– Megszabadulhatnánk a holttesttől, mielőtt megtalálják.
– Már késő. Vágod? Már biztosan hemzsegnek ott az emberek.
– Éjszaka csak nem. Éjjel megyünk, és eltüntetjük.
– Te nem vagy eszednél!
Gabriel végighúzta a kezét a kopaszra borotvált fején, a
bütykeit átszelő forradások világítottak a gyenge fényben.
Megpróbálkozott egy mosollyal, de az arca egyik fele nem akart
engedelmeskedni.
– Aggódom érted, tesó – mondta. – Aludni sem tudok miattad.
– Rendben leszek.
Ez igaz volt. Életében először érezte úgy, hogy sikerült kellő
távolságba kerülnie a testvérétől, közéjük állt valami. Amióta az
eszét tudta, mindig hagyta, hogy Gabriel betrappoljon az életébe,
és utat mutasson neki. Így volt egyszerűbb: ha más hozott
döntéseket helyette. Bár mindig minden elromlott, legalább
ketten voltak, valakivel osztozhatott a csapásokban. Még Vanja
születése után sem volt képes a saját útját járni. Csak most,
amikor összedőlt a világ, most látta be, hogy nem lehetetlen.
Akármi történt is a mocsárban, felszabadította.
Talán Gabriel is érezte, hogy megváltozott közöttük valami,
mert óvatosabb lett, már-már rimánkodva beszélt.
– Szerinted mikor találják meg?
– Engem már az is meglep, hogy eddig még nem találtak rá
Gabriel előhalászott két szál cigarettát, az egyiket a szájába
dugta, a másikat odaadta Liamnak. A pupillái gombostűfej
nagyságúak voltak az öngyújtó lángjának fényében. A mellkasa
gyöngyözött az izzadságtól, ami arról árulkodott, hogy emészti a
nyugtalanság. De az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, a
hangja szilárdan és nyugodtan csengett. Gabriel mindig is ilyen
volt, az egyik percben kedves és simulékony, a másikban viszont
robbant.
– Ugye kitörölted a képeket? – kérdezte.
– Milyen képeket?
– Amiket a felderítéskor lőttél. Elfejeltetted?
Liam mélyen leszívta a füstöt, és elfojtott egy köhögést. Az
iPhone-ja égette a zsebét. Látta maga előtt a mocsarat, érezte,
ahogy a párás levegő megtölti a tüdejét. A pirkadatban tántorgó
öregember nagyon kicsinek tűnt, amikor a nap a feje fölé hágott,
kicsinek és jelentéktelennek. Csak egy hajszál választotta el a
haláltól. A gondolattól elfogta a rosszullét.
– Mit csináltok?
Az ajtónyílásban Johanna tűnt fel, és álmosan nézte őket.
Lehúzta a vékony trikóját, hogy eltakarja a bugyiját. Gabriel
rámutatott a csikkel.
– Eredj, és feküdj vissza!
Johanna Liamra pillantott, és pislantott egyet a súlyos
szemhéjával.
 – Szia, Liam! Rég láttalak.
– Azt mondtam, feküdj vissza!
Gabriel felé lendült, utánakapott, de csak pár hajtincset sikerült
megmarkolnia. Johanna felsikoltott, kiszabadította magát,
visszasietett a kanapéra, és eltűnt egy takaró alatt. Gabriel
utánabámult.
– Liam azért jött, hogy beszéljünk. Egy hangot sem akarok
hallani, világos? Egy pisszenést se!
A lány sovány testét alig lehetett látni a takaró alatt, de a pléd
rázkódott, mintha sírna. Gabriel pont olyan lett, mint az apjuk.
Úgy bánt a nőivel, mint a kutyával. A gondolattól Liam
tehetetlennek érezte magát.
– Lépek – közölte.
– Csak most jöttél. Gyere, chillelj velem!
– El kell mennem Vanjáért az óvodába.
Gabriel kikísérte az előszobába. Sosem volt az az ölelkezős fajta,
de most átkarolta Liam nyakát, és magához húzta. A szája
hozzáért Liam füléhez.
– Kitörölted a képeket?
– Aha.
– Megnézhetem?
– Nincs mit nézni. Kitöröltem őket.
– Akkor jó.
Gabriel a homlokának nyomta a homlokát, a szájból fémes szag
áradt.
– Verd ki a fejedből az öreget! – suttogta. – Felejtsd el ezt az
egész szart!

Az éjszaka sűrű és sötét volt, de Liv nem tudott aludni. Az

erdőben töltött napot követően minden porcikája fájt, és pihenés
után kiáltott, ám a gondolatai nem hagytak nyugtot neki. A
sötétség kavargott, árnyak másztak elő belőle, és kóboroltak a
csalitban. A hőmérő higanyszála mínusz hat fokig süllyedt. Liv
Vidarra gondolt. Odakint fekszik, és fázik. Látta maga előtt a
kezét, a merev ujjait, és tudta, hogy nem bír ki túl sok éjszakát.
A nyomkereső kutya semmit sem talált, pedig nagyon buzgó
volt. A gazdája sajnálkozva adta vissza a kardigánt. A hideg,
nyirkos szövet már nem Vidar szagát árasztotta, amikor Liv
belefúrta az orrát. Haszan újra megkérdezte, nem utazhatott-e el
az apja, nem vitt-e magával útlevelet. Vagy készpénzt.
– Apámnak nincs útlevele. Soha életében nem utazott.
A rendőr megkérte őket, hogy nyissák ki a páncélszekrényt, de
sem Liv, sem Simon nem tudta a kódot. A vagyon nem az övék
volt, hanem Vidaré. Haszan sokat kérdezősködött a pénzről. Mit
gondolnak, mennyit vihetett magával, ha szándékosan tűnt el?
Kíváncsi volt Vidar régi üzletfeleinek nevére, és minden
ismerősére, aki tudhat valamit. Liv felírta azokat, akik eszébe
jutottak, de az apja már húsz éve nem foglalkozott üzlettel, ezért
a lista elég kurta lett.
– Nem utazott el sehová.
– Honnan tudod?
– Sosem hagyna itt minket Simonnal. Csak mi vagyunk neki.
 2001 októbere

Az őszt az északi erdő magányos farkasával tölti. A férfi kocsija a

pihenőhelyen parkol, akármikor bukkan is ki a lány a nagy útra.
Csak akkor kapcsolja fel a fényszórókat, és indítja be a motort,
amikor ő már majdnem odaért, majd rámosolyog, amitől meleg
árad szét benne. A szaga erős és vad, a szabadság érzésével tölti el
a lányt. Kis, ködös utakon hajtanak; ha a férfi vadászik, húst
esznek; és olyasmikről beszélgetnek, amikről másokkal nem.
A férfi mesél a testvéréről meg a sok csínyről, amelyet a
véletlen halálos lövés előtt elkövettek. A közös életükről.
– A karomban tartottam, amíg a segítség meg nem érkezett, de
alig emlékszem valamire. Csak arra, hogy anyám nem volt
hajlandó beengedni a házba, amikor hazamentem. Örökre bezárta
előttem az ajtaját. Így kötöttem ki az erdőben.
Máig őrzi a testvére véres ruháit, egy ládában a viskóban,
amely az otthona lett. Néha előveszi őket, és belefúrja az arcát a
sprőd anyagba. A gyásztól és a magánytól megöregedett, még
harminc sincs, de már mély ráncok szabdalják az arcát. A szülei
nem bocsátanak meg neki.
A lány igyekszik elképzelni, milyen lenne, ha az apja örökre
bezárná előtte az ajtaját, ha kirekesztené. Ez minden vágya.
– Az apád szar alak – mondja a magányos farkas. – De te
ragyogóan szép vagy.
A lány leszedegeti a férfi ruhájáról a tűleveleket, és azokról a
helyekről mesél neki, ahová el kellene utazniuk. Pálmafákról és
macskaköves sikátorokról, a sziklákon megtörő zöld hullámokról.
Mehetnénk együtt, mondja, mire a férfi elnézően mosolyog, ami azt
jelenti, hogy szerinte a lány túl fiatal ahhoz, hogy megértse a
világot. Tíz évvel fiatalabb nála. Ügyel rá, hogy sose érintse meg
úgy, ahogy más férfiak szokták. Néha annyi füvet szív, hogy a
lánynak át kell vennie a volánt. A férfi a fejét az ölébe hajtva
alszik, üdvözült mosollyal a cserepes ajkán.

Amikor leesik az első hó, egy dombon parkolnak, és figyelik,

ahogy a pelyhek téli köntösbe öltöztetik az erdőt. A világ egy
csapásra fájdalmasan fehér lesz, a magányos férfinak pedig elered
a könnye, amikor az alattuk elterülő völgyet nézi. De nem akarja
megmondani, miért sír. A szájukból pára gomolyog elő, és
kisvártatva már csak azt látják. Amikor a férfi kiszáll a hidegbe, a
lány követi. Az ég felé fordítják az arcukat, és megpróbálják a
szájukkal elkapni a pelyheket. A férfi szakálla dértől csillog. A
lányhoz fordul, és a lucfenyők csúcsára mutat.
– Az egész északi erdő az enyém lehetett volna – mondja. – Ha
nincs az apád.
A hangjában düh vibrál. A szempilláján megülnek a fehér
hópelyhek, és a lány örül, hogy nem látják egymást jól. Amióta a
világon van, azt hallgatja, milyen kapzsi az apja, de fogalma sincs,
neki mi köze ehhez.
– A testvérem halála után kereste fel a szüleimet, amikor
legyűrte őket a gyász. Felajánlotta, hogy megveszi a földjüket,
hogy új életet kezdhessenek máshol. Hogy elszakadhassanak az
emlékektől. Ők pedig szemrebbenés nélkül eladták neki azt a
földet, ami négy generáció óta a család tulajdonában volt.
A lány megfogja a kezét, és sokáig nézik, ahogy a hótakaró a
völgyre borul. A folyó fagyos lehelete az ég felé száll. A férfi
szétnyitja a kabátját, és a lány bebújik alá a melegbe. Aztán a férfi
előhalászik a zsebéből egy csillogó ékszert: egy szívet
ezüstláncon. A lány szó nélkül felemeli a haját, hogy a nyakába
tehesse.
– Nem véletlenül találkoztunk – mondja a férfi. – Hanem azért,
hogy összefogjunk. Hogy minden helyrehozzunk.
A szeme sarkából nyugtalan alakokat látott, a pillantása az út és a
lucfenyők között csapongott. Még mindig arra számított, hogy az
erdő hirtelen szétnyílik, és kilép belőle az inas Vidar. Egyszer
csak ott terem, mintha mi sem történt volna. Bejön az előszobába,
meglátja az idegen lábnyomokat, és összeszidja, amiért
ismeretleneket engedett be az ő szent házába. Szinte látta maga
előtt, ahogy az orrát ráncolja, és kutya módjára beleszimatol az
állott levegőbe. A dühös hangját visszaverik a falak: Nem
megmondtam, hogy ne hordj haza idegeneket?
Lehet, hogy csak meg akarja leckéztetni őket. Azért tűnt el,
hogy próbára tegye a hűségüket. Livet az sem lepte volna meg, ha
odakint ácsorogna, biztos távolban, és rajtuk tartaná a vizenyős
szemét. De ezt nem mondhatta a rendőrségnek, úgysem értették
volna meg. Még Haszan sem.
– Nem baj, ha átmegyek Feliciához?
Simon az ajtóban állt. Egészen elment a hangja a sok
kiabálástól, az arcán látni lehetett, hogy sírt, és rosszul aludt. Liv
azt kívánta, bárcsak kitárhatná felé a karját, és átölelhetné, mint
kiskorában, bárcsak megkérhetné, hogy maradjon.
– Te is jöhetsz – tette hozzá a fiú, mintha olvasna a
gondolataiban. – Eva mindig mondja, hogy téged is hívjalak át.
– Valakinek itthon kell lennie, ha nagyapád megjön.
Vidar székén ült az ablaknál, és figyelte, ahogy Simon
távolodik. Mielőtt elnyelte volna az erdő, megfordult, és
integetett. Liv késztetést érzett rá, hogy kinyissa az ablakot, és
utánakiáltson, hogy jöjjön vissza a melegbe és a biztonságba, ahol
semmi sem árthat neki, de csak intésre emelte a kezét. Érezte a
kint uralkodó hideget.
A kutya Vidar szobájának küszöbén feküdt, és minden
alkalommal, amikor egy széllökés megrecsegtette az öreg
házfalakat, felemelte a fejét, és hegyezte a fülét. Liv résnyire
nyitva hagyta az ajtót, mintha újra meg újra meg akarna
bizonyosodni róla, hogy a szoba tényleg üres.
Majdnem elaludt ültében, ezért nem látta az úton közeledő
alakot. Csak akkor vette észre, amikor a kutya felugrott, és girhes
mellkasából tompa morgás tört fel. Liv kilesett a függöny mögül.
Egy férfi körvonalait sejtette, aki az árnyak között mozgott. A
fáskamra mellett, mintha rejtőzködni akarna.
A kutya morgása ugatásba ment át. Liv gyorsan eltüntette az
asztalról a kávéscsészét, amelyből Haszan ivott. Csendre intette a
kutyát, majd kiosont az előszobába. A kezét a falon húzta, mert
szüksége volt valami támaszra. Odakint túl sötét volt, hogy az
előszoba ablakából bármit is lásson, de hallotta, hogy valaki feljön
a tornácra, az öreg deszkák recsegtek-ropogtak a súlya alatt.
– Te vagy az, apa?
A hangja elbicsaklott, választ nem kapott. Behúzódott a fogason
lógó télikabátok közé, miközben egymást kergették a gondolatai.
Vége, a játék véget ért. Vidar visszatért, mindjárt belép, és újra
átveszi a parancsnokságot. Liv a falon lógó sörétes puskára
pillantott, látta maga előtt, ahogy leakasztja és elsüti, kilő az
ajtón keresztül. Az egyik kabát kapucnijának prémszegélye
csiklandozta az arcát. Az apja szagát árasztotta: pipadohány és
mosdatlan test szagát. A szavai a fülébe csengtek, az összes epés
megjegyzése, amelyet akkor vágott a fejéhez, ha rosszkedvében
volt. Ha meghalok, gazdag leszel, mondogatta. Ez az egy biztos. Csak
akkor veszíted el az örökségedet, ha kinyiffantasz.
Aztán nevetésben tört ki, mint ahogy akkor szokott az ember,
ha valami kellemetlenül érinti.
A kutya a váratlan kopogásra fejhangon ugatni kezdett. Liv
lélegzet-visszafojtva várakozott a kabátok között. Vidar sosem
kopogna be a saját házába, lendületesen kivágná az ajtót. További
három finom kopogás után a kilincs lenyomódott. Amikor az ajtó
kinyílt, a hideg és a sötét egy sóhajjal beáradt az előszobába.
Nem Vidar állt az ajtóban. A cipő a küszöbön vékony és sáros
volt. A kutya behúzta a farkát. A félhomályból egy férfi arca
bontakozott ki, és Livet enyhe cigarettaszag csapta meg.
Elkeveredett azzal a másik szaggal, amellyel nem tudott betelni.
– Johnny? – suttogta. – Mit keresel itt?
– Liv? – A férfi belesett a sötétbe. – Hol vagy?
Liv lassan kilépett a télikabátok közül, a térdéből kifutott az erő
a megkönnyebbüléstől.
– A frászt hoztad rám.
– Nem akartam. Csak tudni szerettem volna, hogy vagy.
Megtaláltátok?
Liv felkapcsolta a villanyt, és az előszobát elöntötte a fény. A
kutya előmerészkedett, és megszaglászta Johnny nadrágjának
vizes szárát. Liv Vidar szobája felé kémlelt, mintha nem lenne
biztos benne, hogy nincs ott az apja.
– Gyere! – suttogta. – Menjünk fel a szobámba!
Johnny követte felfelé a nyikorgó lépcsőn, el Simon csukott
ajtaja előtt, be a szobájába. Lefeküdtek az ágyra, és ügyeltek rá,
hogy ne érintsék meg egymást. Liv nem látta a férfi arcát, csak a
testéből áradó meleget érezte. Furcsa volt, hogy itt van, a
lányszobájában. Csak Johansson özvegyének házában tudta
elképzelni, mintha ő is egy régi bútordarab lenne az asszony
hagyatékából. Szemmel tartotta a csukott ajtót, attól félt, hogy
megmozdul a kilincs.
– Még soha senki sem feküdt az ágyamban.
– Ne vedd rossz néven, de ezt nehezemre esik elhinni.
– Az apám nem szereti, ha idegeneket hozok haza.
Megdermedt, amikor az apjáról beszélt. A pillantása
végigpásztázta a falakat.
– Szerinted hol van?
– Nem tudom. Az egész falut átkutattuk, a rendőrök még kutyát
is hoztak. De sehol sem találtuk.
– Nem lehet, hogy elutazott?
– Itt a kocsi.
– Van busz is.
– Nem ismered az apámat.
 Azokra az alkalmakra gondolt, amikor a 95-ös úton stoppolt,
nem megfelelő öltözékben, hiszen nem tervezte el előre. Néha
volt nála pénz, de többnyire nem. Felkészült rá, hogy beugorjon
az árokba, ha feltűnik Vidar Volvója a kanyarban. Gyakran
megesett, hogy ő volt az első, aki végighajtott az úton, mintha
különleges érzéke lett volna hozzá, mikor készül szökni a lánya.
Johnny rekedt hangja visszarántotta a valóságba.
– El kell mondanom valamit – kezdte. – A többiek előtt nem
akartam az erdőben, mert nem hangzik túl jól.
– Mit?
– Vidar valamelyik nap átjött hozzám, és elkezdett vádaskodni.
Azt mondta, hogy keressek másik bérleményt, nem akar a faluban
még egyszer meglátni.
Liv összeszorította a szemét.
– Mindenfélét kitalál másokról. Nem személy szerint veled van
baja.
– Pedig úgy tűnt. Nehéz ember az apád. Biztos pokol lehet vele
élni.
– Azt hiszem, már megszoktam.
A férfi a kabátjáért nyúlt. Liv megrémült, hogy itt akarja
hagyni, hogy most mindennek vége, de aztán meghallotta az
öngyújtó kattantását, meglátta a felizzó cigarettát, amely olyan
volt a sötétben, akár egy lidércfény.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg a férfi.
– Ki vele!
– Miért laksz még mindig itt?
Folyton ettől a kérdéstől rettegett. A szorongás a mellkasában
égett, sajgott és lüktetett.
– Így alakult. Nagyon fiatal voltam, amikor Simon megszületett,
egyedül nem boldogultam volna. Apám segített. És itt ragadtunk.
– De miért? Valósággal rád telepszik.
– Nem ismersz minket.
– Azt tudom, hogy éjszaka surransz ki, mint egy kamasz, és ő
hord dolgozni, mintha kisiskolás lennél. Ez nem normális, Liv.
Sokat pletykálnak rólatok. Rólad, Vidarról és a fiadról. Amint
elárulom, hogy tőletek bérlem a házat, végig kell hallgatnom az
egész litániát.
– Az emberek szeretik jártatni a szájukat.
– Tudod, miket mondanak?
Liv a lábát a melléhez húzva, fejét a térdére hajtva labdává
gömbölyödött. Hallotta, ahogy a férfi fel-alá járkál az ágy mellett,
és fáradtan sóhajt, amikor kifújja a füstöt.
– Tudod, miket mondanak rólatok? – ismételte meg a kérdést.
Liv szíve olyan erősen vert, hogy biztosra vette, a férfi is hallja.
– Most menj el!
– Mi?
Felemelte a fejét, és megpróbált ránézni a sötétben.
– Szeretném, ha elmennél.
A férfi meggörnyed, és súlyos mozdulatokkal felvette a
kabátját, de nem tiltakozott, nem próbálta meggyőzni. A cigaretta
parazsa felizzott, amikor kinyitotta az ajtót, és Livnek még sokáig
a fülébe csengtek a léptei, miután már lement a lépcsőn. Csak
feküdt a takaró alatt, maga köré fonta a karját, mintha attól félne,
hogy darabokra hullik. Reszketett a magánytól, amíg el nem
nyomta az álom.
 2001 novembere

A nyírfákon dér csillog, amikor elindulnak a magányos férfival. A

hó új fénybe vonja az erdőt, sehová sem mehetnek úgy, hogy ne
hagyjanak nyomot maguk után. Hideg van, a férfi a kezébe fogja a
kezét, óvatosan életet lehel belé, behúzza a kabátja alá, a sok
réteg ruha alá, megosztja vele a teste melegét. Ha a lány vele van,
sosem kell fáznia, és hamar rájön, hogy szereti. Nem
szerelemmel, hanem testvéri szeretettel. Benne megbízhat. Ő az
első, akiben megbízhat.
– Hoztam neked valamit – mondja.
– Tényleg?
Megvárja, amíg felérnek a dombtetőre. A férfi most is ott
parkol le, ahol az első találkozásukkor. Ez a domb már az övék, a
világ fehér a lábuk előtt. A lány előveszi az összehajtogatott lapot
a zsebéből, az ujjában érzi a szívverését, amikor átadja. A férfi
hosszan ránéz, majd széthajtogatja a papírt. A lány lélegzet-
visszafojtva vár. A magányos férfi a fénybe emeli a lapot, és
szemügyre veszi a reszketeg vonalakat.
– Mi ez?
– Nem látod? Alaprajz.
Az apja házát ábrázolja, de ezt mondania sem kell, mert a
magányos férfi szeme már fel is csillant, a szája széle
megremegett. A lány közelebb hajol, és a ház szívére mutat.
– Több pénze van, mint amennyit a családod földje ért –
mondja.
A férfi óvatosan, már-már áhítatosan összehajtogatja a papírt,
és a mellzsebébe csúsztatja.
– És mit kérsz cserébe? – kérdezi.
 – Semmit.
– Ne csináld már! Kérj valamit!
– Csak azt szeretném, ha elvinnél innen.

Tüzet gyújtanak, és leülnek a két oldalára. A férfi az övére

akasztva egy bögrét hord, most ebből isznak, miközben a nap az
égre hág, és kiűzi a fagyot a fák közül. A férfi füves cigit sodor,
lassan elszívja, az arcára fokozatosan kiül a nyugalom. A szakállát
babrálja, a hangulat feszült, egy csapásra mindketten nagyon
komolyak lesznek, ami korábban nem volt jellemző. A lány látja a
szemében, hogy a férfi is szereti őt. Érthetetlen módon. Ezt nem
lehet szavakba önteni.

Amikor a férfi kiteszi a pihenőhelyen, az apja kocsija már ott

várja. Mindhárman egyszerre szállnak ki, az apja száján különös
mosoly játszik.
– Hát itt vagytok! – mondja. – Már majdnem feladtam.
A szeme ugyanolyan szürke, mint az ég, amikor megpaskolja a
lány vállát, és olyan pillantást vet rá, amelytől a lány
összezsugorodik. A magányos farkas egy szót sem szól, csak áll
mellette, és hallani, ahogy lélegzik.
– Szállj be a kocsiba! – mondja a lánynak az apja. – Beszédem
van az új barátoddal.
A hangja lágy, mint a moha, a lány mégsem mer tiltakozni. Beül
a hátsó ülésre, és az ablakon át nézi, ahogy az apja közelebb lép a
magányos férfihoz. Egymás mellett állnak, és halkan beszélnek,
főleg az apja, hadonászik is közben. A magányos férfi arca színt
vált, de végül bólint. Amikor elindul, a lány az ablakhoz hajol, és
arra vár, hogy visszanézzen, tátogjon felé egy szót, adjon neki
valamit, amibe belekapaszkodhat. De a férfi csak beül a kocsiba,
sebességbe teszi, és kihajt a nagy útra, anélkül, hogy felé
pillantana.
Az apja hátranyújtja a kezét, miután beszáll az autóba. Benyúl a
pulóvere alá. A nyakláncot akarja, a ruhája alatt rejtőző csillogó
szívet. Heves mozdulattal letépi a láncot a nyakából, és a zsebébe
csúsztatja.
– Sosem látod viszont – mondja. – Amíg én élek.

A lány egész télen kijár a pihenőhelyre. Átoson a havon és a

sötétségen, majd sokáig vár a sarki fény alatt. A lucfenyők némán
és súlyosan veszik körül, ők jelentik számára az egyetlen
társaságot. Észre sem veszi, hogy a hideg a csontjáig hatol. A
magányos farkas nem jön többet. A lány az alaprajzra gondol,
amelyet neki adott, a szavaira, amelyek szerint ők ketten
helyrehoznak mindent. Az út néptelen.
Megint magányosak mindketten. Azt azonban nem hajlandó
elhinni, hogy a férfi örökre eltűnt.
Arra ébredt, hogy Vidar a nevét kiabálja, rekedt hangja száll az
udvar felett. Liv félálomban kisétált a Björngårdenről, és követte
a távoli kiáltásokat az erdőbe. Botladozva haladt a fényben
vöröslő fenyők között, az ösvény egészen a tóig hepehupás és
csúszós volt. A napsugaraknak még nem sikerült eloszlatniuk a
víz felett lebegő ködöt, ezért nem látta rendesen a túlsó part
tanyaházait, csak sejtette a sötét körvonalaikat. A fák között egy
magányos kutya ugatása visszhangzott, mintha minden irányból
jött volna egyszerre. A hideg beette magát a csizmájába, és már
nem hallotta Vidar hangját. Az éjszaka nyirkossága felszállt a
földből, bekúszott a ruhái alá, és ő felváltva vacogott meg izzadt.
Most már teljesen ébren volt, kiélesedtek az érzékei, mégsem volt
képes megállni. Tudta, hogy az apja valahol odakint van.
Hirtelen Serudia házát pillantotta meg az ösvény mellett, ezért
behúzódott a lucfenyők közé. A tisztáson élénk madárcsicsergés
hallatszott, és amikor közelebb ért, meglátta a fészkeket meg a
madáreleséget, amely karácsonyfadíszként lógott a fákról. A talajt
szétszórt magvak borították, és mindenütt éhes, tiszta hangú
madarak repkedtek. A megjelenése felűzte őket a fák lombjaira.
A hang úgy érte, mint egy hirtelen széllökés.
– Ki jár itt, és ijesztgeti a madaraimat?
Serudia úgy állt a lucfenyők között, mint egy bukott angyal.
Sapkája alól kilógott a fehér haja, cserzett arca körül kóbor
tincsek repkedtek. A szeme furcsán világos volt.
Liv kilépett a növényzetből.
– Csak én vagyok az, Liv. Nem akartam megijeszteni a madarait.
Apámat keresem. Róla álmodtam.
A vénasszony szeme hiába kutatta, valahová mellé meredt.
Öreg öklét a magasba emelte, így maradt pár pillanatig, majd
kinyitotta az ujjait, és újabb magesőt zúdított a mohára, hogy
magához csalja a madarakat.
 – Majd jön, amikor jön – mondta. – Sosem volt ez másként.
A kabátja alatt csak hosszú, vékony hálóinget viselt, a vizes
talajon húzta maga után. De Livnek a sapkája szúrt szemet.
Mélyen a homlokába csúszott, mert túl nagy volt rá, és volt
valami a piros fonálon, amitől Livben megállt az ütő.
– Honnan van ez a sapka?
Serudia a fejéhez kapott, és óvatosan megtapogatta. A madarak
hisztérikusan daloltak.
– Találtam – mondta. – Csak rám várt az egyik tisztáson.
– Ez az apám sapkája. Anyám kötötte neki még régen.
A félelemtől éles lett a hangja. Az öregasszony mellett termett,
lekapta a fejéről a sapkát, és a mellkasára szorította. Serudia
némán pislogott rá, szája elnyílt rémületében, de egy szót sem
szólt. Liv az arcához emelte a sapkát, érezte rajta a nyirkosság, az
erdő és Vidar kenőcsének szagát. Olyan erős volt, mintha az apja
ott állna előtte.
Vetett még egy utolsó pillantást az öregasszonyra, majd sarkon
fordult, és futásnak eredt.
MÁSODIK RÉSZ
A fakitermelő gép bedugta a hosszú, fekete karját a fák közé,
tétovázott kicsit, majd leengedte, és megragadta az egyik törzset.
Erős, szerelmes ölelésébe vonta, aztán elkezdte lehántani róla a
kérget. Az erdei fenyők körös-körül hajladoztak a szélben. Az
irtás felett egy sápadt nap őrködött, és amikor a pályája csúcsára
hágott, a gép leállt, és a kezelője kiszállt belőle. Lehúzta a nyakára
a fülvédőjét, kutya módjára megrázta magát, majd átlépte az
imént kivágott fát. Kicipzározta a sliccét, és a bozótba vizelt.
Közben a fák között megpillantott egy elhagyatott tanyaházat. A
kifakult falak szánalmasnak tűntek a napfényben, a bejárati ajtó
résnyire nyitva állt, és nyikorogva hintázott a zsanérjain. Az
ereszekbe fonnyadt komlóindák kapaszkodtak.
A férfi leült a tornác lépcsőjére, az öreg deszkák nyugtalanítóan
megreccsentek a súlya alatt. A vállán táska lógott, amelyből most
egy termoszt és folpackba csomagolt szendvicset halászott elő.
Evett, és az öreg ház körül fütyülő szelet hallgatta. Néha-néha
olyan szagot hozott, amelytől megkeseredett a szájában az étel.
Letekerte a termosz kupakját, és a forró kávégőzbe hajolt. Látta a
fakitermelő gépet a növények között, rá várt, és ő egyszeriben azt
kívánta, bárcsak a napsütötte fülkében fogyasztotta volna el az
ebédjét.
Lenyelte a szendvics utolsó falatját is, majd felkelt. Ahogy a
nagyra nőtt fűben gázolt visszafelé, a szag egyre erősödött.
Orrfacsaró hullámokban csapta meg, felfordult tőle a gyomra.
Hátranézett a házra. Az ablakok üresen ásítottak. Átfutott a fején
a gondolat, hogy talán van odabent valaki, egy holttest egy
elfeledett ágyban. Megint az erdő felé fordult, a lába összeakadt a
nedves fűben, amikor futásnak eredt. De a bűz követte az erdőbe,
és egy mohos kőkúthoz vezette a bozótban. Valamivel távolabb
megállt, az arca elé húzta a munkásingét, hogy kevésbé érezze. Az
orrát ekkor a saját félelme szaga töltötte meg. Nem akart
odamenni, az egész lénye azt sikoltotta, hogy térjen vissza a
fakitermelő gép biztonságos fülkéjébe. De a teste nem
engedelmeskedett. Lassan-lassan a kút felé lépegetett. Szürke
deszkákkal volt lefedve, és amint felnyitotta a tetőt, légyraj
reppent fel a mélyből. Visszatartotta a lélegzetét, amikor fölé
hajolt. Egy rozsdás lánc lógott bele és tűnt el az árnyak között.
Vizet nem látott, csak áthatolhatatlan sötétséget. Meghúzta a
láncot, de nem moccant. Bármit süllyesztettek is le a mélybe, nem
tudta kiemelni. A bűz már olyan erős volt, hogy elfogta a
hányinger. Öklendezve a mohába rogyott, és kiadta magából az
imént elfogyasztott ebédjét. Amikor jobban lett, megpillantotta a
vért. A kút köveit sötét foltok borították, máshol a moha felszívta.
Olyan hevesen hőkölt hátra, hogy hanyatt esett a nedves
aljnövényzetben. Gyorsan talpra szökkent, és futásnak eredt.
Amikor elérte a fakitermelő gépet, az eget fekete madarak lepték
el.
 2002 kora nyara

Már megcsapta az új élet szaga. Esténként, amikor az apjával

szemben ül a konyhaasztalnál, minden csak színjáték, semmi sem
érhet el hozzá. A fejében a jövőről szóló gondolatok keringenek,
az erdei utat nézi, és számolja az éjszakákat meg a nappalokat,
meddig kell még itt rostokolnia. Az apja fakó szeme a tekintetét
keresi a szemüveg pereme felett, mintha sejtené, mire készül.
Hogy a fejében a szabadság gondolata jár.
Amikor iskolában van, az apja átkutatja a szobáját, beletúr a
fiókjaiba, a titkai közé. Látja a keze nyomát a ruháin és a füzetein,
az elrejtett naplóján, ahová csak olyasmit ír, amit ő is nyugodtan
elolvashat, mert nem jelent semmit.
Az igazi titkait az erdőben rejtette el. Félrevezető nyomokat
hagy, mielőtt megközelíti a mocsarat. A süppedős talaj olyan,
mint egy védelmező vizesárok, amely távol tartja az embereket. A
magasles árnyékában letérdel, és az utolsó szakaszt négykézláb
teszi meg. Miközben felmászik a rozoga létrán, hatalmába keríti a
nyugtalanság. Úgy ül a foghíjas deszkák között, akár egy gyerek a
faházában, és várja, hogy megnyugodjon a lélegzése. Lassan a
lőréshez kúszik, kiles az apja földjeire, és elképzeli, ahogy ott
megy háttal neki. A kezében láthatatlan fegyvert tart, felemeli a
csövét, és rálő. Az apja a nedves földre zuhan. Hatalmas teste
rángatózik és vonaglik, mint egy partra vetett hal. Összehúzza a
szemét, és maga előtt látja a jelenetet, mígnem egy gondtalan
rigó fütyülni nem kezd, ami visszarántja a valóságba.
Megkeresi a kilazult deszkát, bedugja az ujját a korhadt fa alá,
és kipiszkálja az odarejtett kincset. Az ujjbegyében érzi a
szívverését, amikor kibontja a lezárt nejlonzacskókat: három is
van, hogy rendesen védjenek a nedvességtől. Bennük
bankjegyköteg lapul. A kezében méregeti a súlyát, és sokadszorra
is megszámolja. Száguld a vére, a keze remeg az izgalomtól.
Nemsokára vége. Nemsokára.

De amikor beköszönt a nyár, a pénzköteg még mindig a

rejtekhelyén lapul. Lebetegszik, rettentő fáradtnak érzi magát,
újra meg újra rátör a hányinger, minden erőt kiszív belőle.
Minden este elhatározza, hogy hajnalban nekivág, de reggel
megint a fürdőszoba hideg padlóján fekszik, miközben forog vele
a világ. A zárt ajtó előtt az apja árnya vándorol fel-alá.
Mi bajod?
Dolgozni olyan volt, mint eljátszani egy szerepet. Liam a
kasszában állt, és izzadt a munkaingében. Állig begombolta, a
gallér a frissen borotvált nyakát fojtogatta. A személyzeti
helyiség tükrében majdnem úgy nézett ki, mintha ide tartozna,
átlagember lenne, de a pénztárban nehezére esett a vásárlók
szemébe néznie. Amikor szép napot kívánt nekik, olyan volt,
mintha felolvasna egy párbeszédet. Azt képzelte, hogy elhúzzák a
szájukat a tisztára suvickolt arca és a szerelése láttán. Ennyire
azért nem volt könnyű rászedni őket.
Niila mindenesetre elégedettnek tűnt. A reggeli roham után
hozott neki egy bögre kávét.
– Gyorsan tanulsz.
Csak ennyit mondott, de Liamnak ettől is gombóc nőtt a
torkában, és gyorsan belekortyolt a tűzforró italba, hogy ne
látsszon, mennyire meghatotta a dicséret. A munka nem volt
nehéz, csak az emberekhez nem volt hozzászokva.
Minden gyorsan történt: hétvégén letudta a próbamunkát, és
Niila már hétfőn felhívta, hogy megkérdezze, nem tudna-e
hétköznap is bemenni. Az egyik alkalmazottja valamiféle
válsághelyzetbe került, mondta, eltűnt az idős apja. Persze hogy be
tudnék, felelte Liam a torkában dobogó szívvel.
Most pedig itt állt a neoncsövek alatt, izzadt, és
eredménytelenül próbálta megtalálni a helyét. Ebéd után
megritkultak a vevők, a többség csak tankolt. Niila kioktatta,
hogyan tartsa rajta a szemét a kútoszlopokon, és olvassa le a
tankolók rendszámát. Voltak ugyan kameráik, de az ember szeme
a legjobb. Niila nyugalma ragályos volt. A hangja, akár az
őserdőben lengedező szél: lelassult tőle az ember pulzusa.
– Dohányzol? – kérdezte.
– Néha.
– Tarthatsz cigiszünetet, ha akarsz. Csak szólnod kell.
 – Úgyis le akarok szokni.
Niila olyan mozdulatot tett, mintha nem hinne neki.
– Ne legyél túl szigorú magadhoz, mert akkor minden elromlik!
Kell egy kis öröm is az életben.
Eltűnt az irodájában, és magára hagyta Liamot a kasszában, ami
azt jelezte, hogy átment a vizsgán. Megbízhatónak bizonyult.

A raktáron át jöhetett, mert Liam nem hallotta az érkezését.

Éppen a pultnak háttal állt, és a cigarettatartót töltötte fel,
amikor váratlanul ott termett mellette. Vidar Björnlund lánya.
Elnyűtt dzsekit viselt, amely több számmal nagyobb volt a
kelleténél, az arca sápadtan fénylett a gallér felett, látni lehetett a
kék ereket a bőre alatt. Mintha nem is eleven ember lenne,
hanem egy üres szemű porcelánbaba.
– Te meg ki vagy?
– Liam. Itt dolgozom.
– Mióta?
– Mostantól.
Cseppet sem hasonlított az apjára. Liam megnézte magának a
fénylő homlokát, a száját és a lófarokba fogott, vékony szálú
haját. Semmit sem látott benne, ami az öregre emlékeztette
volna. De lehet, hogy az eleveneket és a holtakat nem is lehet
összehasonlítani.
A nő kezet nyújtott. Liam a cigarettákkal szerencsétlenkedett,
igyekezett gyorsan letenni őket. A nő ujjai hidegek voltak, és az
érintésétől Liam megremegett. Rettegett a pillanattól, amikor
kénytelen lesz a szemébe nézni, félt, hogy a nő meglátja, mi
rejtőzik benne.
– Liv Björnlund, de már biztos tudod.
– Niila azt mondta, hogy ezen a héten nem dolgozol.
– Tényleg?
– Azt mondta, családi gondjaid vannak, eltűnt az apád.
Liam látta, hogy Liv meginog, és a másodperc tört részére
elveszíti a lába alól a talajt. De gyorsan összeszedte magát, és
közelebb hajolt hozzá. Túl közel.
– Tudom, ki vagy – suttogta.
Liam a raktár ajtajára nézett a nő háta mögött, menekülőutat
keresett. Liv a vonásait fürkészte, a pattanásait, a megrepedt
hajszálereit. Liamban fellángolt a félelem, hogy a nő meglátta
Ödesmarkban, amikor az otthonául szolgáló viskó körül
ólálkodott.
– Lopni szoktatok itt az öcséddel – mondta Liv.
– Az már rég volt.
A nő arcán halvány mosoly suhant át.
– Ne félj, nem bántalak! Niila mindent helyre akar hozni, és ez
alól az emberek sem kivételek. Szerinted én hogy kerültem ide?
Bizonytalanul egymásra mosolyogtak. Liam pillantása a nő
cipőjére tévedt, az övénél is nagyobb, durva férfibakancsra,
amelyet levelek és sár borított. A farmerja sem volt jobb
állapotban, a szára vizes és piszkos. Rossz szagot árasztott,
izzadság meg rothadó növények szagát. Messziről lerítt róla, hogy
bajban van, és ettől a bűntudat ólomsúllyal nehezedett Liam
mellkasára.
A nő valószínűleg észrevette, mert mondani akart valamit, de a
szirénák beléfojtották a szót. A csíkos ablakon át két rendőrautót
láttak kék fénnyel elszáguldani, olyan sebesen, hogy a
felfröccsenő latyak függönyt vont az abroncsaik köré.
– Mi történhetett? – kérdezte Liv.
– Nem tudom.
De a nő már elfordult. A bakancsa dobogott a padlón, ahogy az
ajtó felé futott. A dízelkútnál megállt, és a szívére szorított kézzel
a templom felé kémlelt. Az eső sötétre színezte a világot, ő pedig
kicsinek, sápadtnak tűnt az alacsony ég alatt. Úgy nézett ki, mint
aki minden percben összeomolhat.
Niila robogott ki az irodájából.
– Mi az istennyila van már megint?
Liam utánanézett, amikor kiszaladt a kútoszlopokhoz, és óvón
átkarolta Livet, aki nekitámaszkodott. Ő maga a kasszában
maradt. Rossz érzés lett úrrá rajta. A rendőrök északnak,
Ödesmark felé mentek, és a szíve mélyén Liam tudta, hogy a
várakozás véget ért. Ennyi volt.
A pultnak támaszkodott, és összeszorította a szemét. Lehunyt
szemhéja mögött Vidart látta. Kristálytisztán, a vértelen bőrét, a
tátott szája fekete üregét, ahogy a mohában feküdt. Lehet, hogy a
ragadozók már rátaláltak, és felismerhetetlen cafatokra tépték.
Tudta, hogy nem heverhetett sokáig érintetlenül odakint, az erdő
gondoskodik a halottairól.
Teljesen mozdulatlanul állt, amikor Liv és Niila visszajött a
shopba. Niila óvatosan vezette át a nőt a polcok között, és
kinyitotta neki a raktár ajtaját. Liv, mielőtt belépett volna, Liam
felé fordult, és jelentőségteljesen rápillantott, mintha közös
titkuk lenne. Mintha tudná.

A válla remegett a kimerültségtől, amikor lesújtott a fejszével,

mégis újra meg újra meglendítette. Úgy hasogatta a fát, mint
akinek elment az esze, a csapások a falu felett visszhangoztak.
Nem látta, hogy közeledik. Csak akkor vette észre, amikor már
mellette állt, és rákiáltott, hogy hagyja abba. Hideg eső esett, de
ez sem tűnt fel neki, az érzékszervei csak akkor ébredtek rá,
amikor a tuskóba vágta a fejszét. A hátába fájdalom hasított, a
nyakába jeges cseppek hulltak. Simon ráterített egy kabátot, és
elkezdte az udvar meg a meleg ház felé terelgetni. Határozottan,
mintha valami állat volna, amelyet be kell zárni éjszakára.
Botladozott a vizes kavicson.
– Valamit csinálnom kell, amíg várunk.
Már a benzinkútról felhívta Haszant. A rendőr hangjának
csengése elárulta, hogy valami baj van, de telefonon semmit sem
akart mondani. Csak annyit ígért meg, hogy bejönnek, de teltek a
percek, és még nem érkeztek meg.
 A sötét konyhában ültek, és az erdőt figyelték. Nem szóltak,
csak a nyugtalanság vibrált közöttük. Liv átment a nappaliba, és
töltött Vidar vodkájából. A konyhaasztalnál lehúzott pár jókora
kortyot, majd áttolta a poharat Simon elé. A fia mohóbban ivott,
mint várta. Liv azt kívánta, hogy mondjon valamit, panaszkodjon,
nevezze szánalmasnak. Bármi. Valami. A csend elviselhetetlenül
feszült a dobhártyájának, a szíve vadul vert.
A sorompó nyitva állt, és az esőcseppek ezüstös tűknek tűntek a
fényszórók fényében, amikor a rendőrautó végre bekanyarodott
az udvarra. A tornácon várták őket. Haszan levette a sapkáját, a
hajából csepegett a víz. A háta mögött egy fiatalabb kollégája állt
árnyékként. Az arcukon a gyász merev maszkja, meg sem kellett
szólalniuk.
– Meghalt, ugye? Meghalt az apám?
– Menjünk inkább be! – javasolta Haszan. – Ott leülhetünk.
A szavait csaknem elnyomta az eső kopogása. Liv nagy levegőt
vett. Most, gondolta, most tényleg megtörtént. Amikor oldalra lépett,
hogy beengedje őket, kis híján összecsuklott alatta a lába.
Simonnak támaszkodott, és érezte, hogy ő is remeg. A pillantása
csapongott, nehezére esett egyenesen állni, de nem akart leülni.
Rájuk akart üvölteni, hogy takarodjanak innen, semmit sem kell
mondaniuk, nem akarja tudni. Már tudja.
– Megtalálták? – kérdezte Simon.
– Meg – felelte Haszan kongó hangon. – Sajnos meghalt. Egy
favágó bukkant rá délben, bő öt kilométerre északra
Ödesmarktól, Gråträskben.
A hajából még mindig csepegett a víz, miközben beszélt. Livnek
elszorult a torka, a nyelve a szájpadlásához tapadt. Mit akarhatott
Vidar Gråträskben? Ez sántít. Simon arcából kifutott a szín, az
álla remegett. Liv megfogta a kezét, miközben a hallottakat
emésztgette. A fia ujjai ugyanolyan hidegek voltak, mint az övéi.
Vidar jelent meg a lelki szemei előtt, látta az erdőben feküdni, a
szeme az égre mered, a testét beborítja a hó. Látta a madarakat a
fejénél, ahogy kivájják a szemét.
 – Mi történt? – kérdezte. – Hogyan halt meg?
– Pillanatnyilag nem mehetek bele részletekbe, de annyit
mondhatok, hogy megölték.
Liv bólintott. A torka furcsán elszorult, a teste elnehezült.
Átkarolta Simont, érezte, ahogy reszket, hallotta, hogy
összeverődnek a fogai a csendben. A talaj puha lett a lába alatt,
amikor felállt, hogy hozzon egy plédet a nappaliból, és Simon
vállára terítse. A rendőrök figyelték minden mozdulatát, mintha
attól tartanának, hogy valami butaságot követ el. Megsimogatta a
fia hátát, miközben a félelem a gyomrát mardosta, és feldühítette.
– Látják, mit tettek? – kérdezte a rendőröktől. – Halálra
rémítették a fiamat!

Vidar meghalt. A szavak még mindig a fülébe csengtek, de

képtelen volt felfogni az értelmüket. A hold ragyogott az erdő
felett, és Liv azon kapta magát, hogy a fákat lesi, még mindig az
apját várja vissza. A rendőrök súlyos kijelentései ellenére látta
maga előtt, ahogy rávigyorog az erdő árnyai közül.
– Felhívjunk valakit? – kérdezte Haszan. – Barátot vagy rokont?
– Nincs senkink. Csak mi vagyunk.
Liv látta a rendőrön, hogy a szavai elszomorítják, megsajnálja
őket. Nyugodtan és halkan felvázolta, mit fog tenni a rendőrség:
megkeresik a tetthelyet, és feltérképezik Vidar utolsó
huszonnégy óráját. Liv bólogatott és hümmögött, így igyekezett
elrejteni a benne uralkodó káoszt, pedig a gondolatai egymást
kergették. Amikor Simon kiment vécére, neki nem maradt
semmije, amibe belekapaszkodhat. A padló hullámokat vetett a
talpa alatt, a fenyőasztal mintha a felszínén vitorlázott volna.
Haszanra pillantott, majd a kollégájára, próbált mindenre
bólintani, amit mondtak, hogy ne vegyék észre, mi zajlik benne.
Azt mégsem közölhette velük, hogy nem hisz nekik, és még
mindig arra vár, hogy az apja belépjen az ajtón. Megpróbálta
felidézni Gråträsk tanyaházait, Nagy Henrikét és Granlundékét,
az utolsó megmaradtakat, de képtelen volt Vidart elképzelni ott,
akárhogy erőlködött is. A pillantása megakadt a berkenyén, és
látni vélte, ahogy egy üres hurok himbálózik rajta.
– Felakasztotta magát? – kérdezte suttogva, amíg Simon vécén
volt.
Haszan megrázta a fejét.
– Már mondtam, nem önkezűségről van szó.
Értette a szavakat, de nem tudta feldolgozni őket. Nem akarta.
– Az anyám felakasztotta magát – biccentett az ég felé
nyújtózkodó berkenye felé.
Haszan követte a pillantását, de Liv látta rajta, hogy nem érti.
Túl fiatal volt, ez az egész sokkal az ő ideje előtt történt. A
Walpurgis-éj, amikor Kristina Björnlund felkötötte magát a
berkenyére. Liv nem emlékezett, a képek mégis elevenen éltek
benne. A hóban végighúzott menyasszonyi ruha és a rothadó
falevelek. A hosszú, sötét haját tépő szél. Mindig azt kívánta,
bárcsak inkább Vidar hagyta volna itt, nem az anyja.
Simon sokáig volt vécén. Haszan megkérdezte, tartanak-e
odabent gyógyszereket vagy bármit, amivel kárt tehet magában.
Liv megrázta a fejét.
– Csak nem akar mások előtt sírni.
Vidar ki nem állhatta a síró fiúkat. Simon már egész kiskorában
megtanulta, hogy el kell bújnia, ha elerednek a könnyei. De ezt
Liv nem osztotta meg a rendőrökkel. Biztos bolondnak nézték
volna. Látta, hogy a szemükben aggodalom csillog, attól féltek,
hogy nem értette meg őket. Vidar nem öngyilkos lett, nem dobta
el magától az életet. Valaki megölte. Beleszédült, amikor eljutott
a tudatáig az igazság.
– Látni akarom – mondta. – Megnézhetem?

A rendőrautó elgördült a shop ablaka előtt, lassan behajtott a

kútoszlopok közé, és megállt. Liam menekülőutat keresve
körülnézett. Niila a gyümölcsöknél pakolta egymásra az almákat,
az arca versenyt ragyogott a piros héjukkal. Amikor a pillantása
Liamra tévedt, nevetésben tört ki.
– Mi az ábra?
– Minden rendben.
– Csak szólj, ha kérdésed van.
Túl kedves volt, már-már annyira, mintha ártani akarna neki.
Elterelő hadművelet, mielőtt kimutatja a foga fehérjét. Liamnak
elnehezül a karja. Hiba volt azt hinni, hogy itt dolgozhat.
Felismerte a kocsiból kiszálló rendőrt. Fiatalabb volt, akinek
még bizonyítania kell. Odaintegetett neki, mintha ismernék
egymást. Liam merev mozdulattal viszonozta a köszönést,
miközben emlékeztette magát, hogy most idetartozik, dolgozik és
adót fizet. Bízhat benne, hogy barátságosan fognak bánni vele.
A vásárlók látták rajta, hogy kilóg a sorból, mégis kedvesek
voltak hozzá, biztatták. Mintha gyerek lenne, akit meg kell
tanítani biciklizni: a legjobb, ha próbálkozik, és nem gondolkodik
túl sokat. Mégis pont ezt csinálta: túl sokat gondolkodott.
Megszámolta, hogy a raktárajtó, az autója és a szabadság
hetvenöt lépésnyire van. Menekülés közben felborogathatja a
polcokat, akadálypályát építhet a konzervekből és a ragyogó
almákból. Ha rászánja magát, senki sem kelhet versenyre vele,
sem Niila, sem a rendőr. Még megvolt a régi rejtekhely az
erdőben, és csak rá várt. Abban az időben építették Gabriellel,
amikor sok minden elől kellett elrejtőzniük. Mielőtt felnőttek és
megértették volna, hogy idővel minden csak rosszabb lesz.
A másodpercek csigalassúsággal teltek, egy örökkévalóságig
tartott, mire a rendőr visszatette a benzinpisztolyt. Kártyával
fizetett, és nem adta jelét, hogy be akarna jönni a shopba. Csak
vetett egy utolsó pillantást Liamra, mielőtt beült a volán mögé, és
elhajtott. Ennyi volt. Niila fütyörészett a gyümölcsöknél, nem volt
tudatában a levegőt megtöltő feszültségnek. Hogy hajszálon múlt.
A telefonja rezegni kezdett a zsebében, a figyelmét követelte.
Tartott tőle, hogy az anyja hívja, mert történt valami Vanjával, de
két vevő között rásandított a kijelzőre, és látta, hogy Gabriel
kereste. Újra meg újra, mintha élet-halál kérdésről lenne szó.
Liam azonban nem vette fel.
– Nem a te telefonod rezeg? – kérdezte Niila.
– Nem.
– A csajod hívogat?
– Nincs csajom.
– Tarthatsz szünetet, ha fel akarod venni.
– Kösz, de nem kell.
– Tarts csak szünetet! Fontos, hogy munka közben tiszta legyen
a fejünk.
Liam azonban csak a műszak végén tartott szünetet. Ködös
fejjel vágott át a raktáron, elhaladt egy akkumulátorok alatt
roskadozó polc mellett, és azon kapta magát, hogy azt latolgatja,
mennyiért tudna túladni rajtuk. Elszégyellte magát. A szájába
dugott egy cigarettát, kigombolta az inge legfelső gombját, majd
kinyitotta a raktár ajtaját. Szemétszag csapta meg, amikor
kilépett a párás éjszakába.
A szeme még nem szokott hozzá a sötéthez, amikor ütés érte.
Fehér fájdalom hasított az orrnyergébe, majd rögtön megérezte,
ahogy kicsordul a meleg vér. Az ajtó után tapogatózott, de már
bezárult mögötte.
A második ütésnél védekezőn felemelte a karját. Két kéz
fonódott a nyakára, és beleverte a fejét a kemény téglába. A
száján, az állán és a torkán sűrű vér folyt végig.

Megengedték nekik, hogy megnézzék Vidart, de azt nem árulták

el, hogyan halt meg. A rendőrség a nyomozás érdekében nem
akart részleteket kiadni. Liv úgy gondolta, hogy talán jobb is,
hogy nem kell hallaniuk. Az volt a legfontosabb, hogy
megbizonyosodhatott róla, hogy tényleg halott.
Simon kezét szorongatta, aki mellette reszketett az ülésen.
Vagy lehet, hogy ő reszketett. A kialvatlan szemét bántotta a
sötét, de egyetlen könnycseppet sem ejtett.
Az erdő megritkult, és átadta a helyét a városnak. Az
utcalámpák elhomályosították a csillagos eget. Áthajtottak egy
hídon, látta az alattuk kacskaringózó folyót. Egy magányos túrázó
egy esernyő alatt kucorgott, a túlsó parton pedig egy
gyorsétterem neonfényei virítottak. A lehelete lecsapódott az
ablakon, és ő arra gondolt, hogy itt nem lehet az apja. Mindegy,
hogy eleven-e vagy holt, Vidar Björnlund irtózik a várostól.
Behajtottak egy mélygarázsba, és leparkoltak. Az emeletek
között egy lassú lift járt nagyokat sóhajtva. Simon még mindig
fogta a kezét. Az arca sápadt és kifejezéstelen volt a neoncsövek
éles fényében. Kiszálltak a liftből, és végigmentek egy csukott
ajtók szegélyezte hosszú folyosón. A lépteik kopogtak a csendben,
a betegség és a tisztítószerek szaga egyre erősebb és fojtogatóbb
lett. Megálltak egy fehér lengőajtó előtt. Haszan előrement a
helyiségbe, amelyet a fényes felületek és pecsétes csempék
borítottak, és amely ettől úgy nézett ki, mintha a falai
véreznének. Az egyik hosszabbik oldalon egy sor
alumíniumszekrény állt négyszögletes ajtóval, amitől Livnek
elszorult a torka. Ujjai Simon kezét szorították, az izzadt bőrük
összetapadt.
– Bírni fogod?
– Látni akarom nagyapát.
Megjelent egy sötét hajú, kék kórházi egyenruhát viselő nő.
– Jöjjenek velem!
Liv testében minden izom megfeszült, amikor belépett az ajtón.
Semmilyen szagot nem érzett, ami meglepte. Azon tűnődött,
hogyan űzték ki a hullaszagot. Vidar egy rozsdamentes
acélasztalon feküdt. Livnek elakadt a lélegzete, amikor
megpillantotta. Inkább csak üres héj volt, mint test, a bőre szürke
és vértelen, de nem lehetett nem felismerni. Az arcát sebek
borították, apró karcolások és horzsolások, amelyek életében
nem voltak ott. Mintha egy vadállat vágta volna belé a karmát. A
törzsét és a lábát fehér lepel fedte, de Liv látni vélte a sérüléseket
alatta is. A felszakadt bőrt és a fekete lyukat a szíve helyén.
A kék erek hálózta keze puhán és mozdulatlanul hevert a teste
mellett. Liv óvatosan megérintette az ujjait. Már nem görbültek
meg karomszerűen, a halál kiegyenesítette őket. Engedelmessé és
készségessé tette Vidart. Jobbá.
Simon sírva fakadt, heves zokogását visszaverték a steril falak.
Mély sebet tépett fel Livben. Magához húzta, és a mellére
szorította az arcát, hogy ne kelljen látnia a holttestet. De ő
képtelen volt elvenni a szemét róla. Se nem sírt, se nem
sikoltozott, se nem átkozódott. Csak állt ott a halott apját nézve,
és néma ujjongás harsant a mellkasában. Odabiccentett
Haszannak.
– Ez ő – mondta. – Az apám.

– Szóval itt melózol? – sziszegte Gabriel. – Pont itt! Vele!

– Niila adott munkát. Ennek semmi köze a csajhoz!
Megérezte a következő ütés szelét, ezért sikerült elhajolnia
előle. Egy megmaradt hókupacra esett, és érezte, ahogy a ruhája
rögtön átnedvesedik. Gabriel fölé tornyosult, a darabos mozgása
arról árulkodott, hogy speedet vett be. Liam az orrára szorította a
kezét, hogy elállítsa a vérzést, majd vetett egy pillantást a raktár
ajtajára, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallotta meg
őket. Ha Niila ebben az állapotban meglátná, garantáltan
meggondolná magát, és lapátra tenné.
Gabriel meglökte a lábával.
– Szállj be a kocsiba! – mondta. – Teszünk egy kört.
 Benavigálta Liamot az erdőbe: távol az emberektől, sehová sem
vezető, repedezett, elfeledett utakra. A növényekről pára szállt
fel, csillogó fátylat vont az autó köré, elmosta az éles kontúrokat.
Gabriel a combján dobolt, és elgondolkodva nézett a bátyjára.
– Nem bízom benned – ismételgette. – Nem gondolkozol, nem
használod a fejedet!
Liam látta maga előtt az öregembert. Olyan gyorsan történt,
mintha csak egy gyertyát fújt volna el. Mindössze pár másodperc,
és egy élet véget ért. Szemmel tartotta Gabriel dzsekijét és azt,
ami alatta rejlett. Az öccse kezét a combján, a babráló ujjait,
amelyek rendszeres időközönként a zsebébe vándoroltak, és
cigarettát meg öngyújtót halásztak elő. Liam szíve minden
alkalommal meglódult.
– Sokkot kaptam, amikor megláttalak ott, ahol a csaj szokott
állni.
– Ennek semmi köze hozzá.
– Rossz a lelkiismereted, mi? Megsajnáltad.
– Dunsztom sincs, miről hadoválsz.
Liam olyan gyorsan hajtott, hogy alig tudta bevenni a
kanyarokat. Az út emelkedni kezdett, az erdő egyre ritkult, a fák
kisebbek lettek, és feltárult az ég, amely sötéten, csillagtalanul
borult a fejük fölé. Már elmúlt Vanja lefekvési ideje, ma este nem
kívánhat neki jó éjszakát.
A dombtetőn az út véget ért. Az éjszaka eltakarta a kilátást,
csak sejteni lehetett az alattuk elterülő sok kilométernyi erdőt,
tavat és irtást. Ennyi erővel tenger is körülvehette volna őket,
feketén és némán. Csupán néhány távoli fény árulkodott arról,
hogy van élet, semmi egyéb. Liam felismerte a helyet,
kiskorukban jártak itt. Amikor az apjuk bepakolta őket az autóba,
azt mondta az anyjuknak, hogy közöttük mindennek vége, és
elviszi magával a gyerekeket. A motorháztetőn egy hatos csomag
sör állt, az apjuk pedig széttárta a karját. Idefent kellene házat
építeni, mondta. Akkor aztán egyetlen szemétláda sem nézhetne le.
 Liam leparkolt, és mintegy vezényszóra kinyitották az ajtókat,
de nem szálltak ki, csak hagyták, hogy beáradjon a hideg levegő.
Vetett egy pillantást magára a visszapillantó tükörben, a felső
ajka felett alvadt vérből álló bajusz, de nagyobb baja nem esett.
– Mit keresünk itt?
Gabriel nem válaszolt, lehúzta a dzsekije cipzárját, és elővett
egy cigarettásdobozt, miközben meg sem próbálta elrejteni a
fegyverét. Liam a völgyet bámulta, és igyekezett felbecsülni,
milyen messze lehet az erdő. Meggyőzte magát, hogy odaér, ha a
megfelelő pillanatban szelel el. A sötétség majd elrejti.
A gondolataiból egy motor tompa berregése zökkentette ki.
Kisvártatva meg is pillantották a rozoga csotrogány hideg, fehér
fényét a lucfenyők között. Liam megismerte a kocsit, a betört
fényszórót és a rozsdás karosszériát. Kész csoda volt, hogy még
gurul. A sötétített üvegek miatt nem lehetett belátni, de már
tudta, ki ül benne.
– Mit fogunk mondani neki?
– Te egy kurva szót sem! Már eleget tettél.
A vezetőoldali ajtó kinyílt, és Juha kászálódott ki a járműből.
Égve hagyta a fényszórót, és a macskaszerű mozgásával nagy
ívben, oldalról közeledett hozzájuk. Gyér szakálla a mellkasára
lógott. Túl nagy ruhát viselt, amely sok mindent rejthetett.
Gabriel kiszállt, és intett a bátyjának, hogy kövesse. Liam rossz
foga hasogatott.
Juha vékony alakja háttal állt a vakító fényszóróknak, ezért
nem láthatták az arcát. Toporgott a kavicsban. Gabriel
előrelépett, és átadta a füvet, miközben az egyik karját a szeme
elé emelte, hogy védje magát a fénytől. Juha kikapta a kezéből a
zacskót, és elhátrált. Szokásától eltérően nem fárasztotta magát
azzal, hogy ellenőrizze az árut. A mozdulatai hirtelenek és
kiszámíthatatlanok voltak, a szeme fehérje világított a sötétben.
– Tudni akarom, mi történt – mondta.
– Mit zagyválsz? – kérdezte Gabriel.
– Tudni akarom, mi történt Ödesmarkban.
 Juha közelebb lépett, és feléjük köpött. A szél a haját borzolta,
és megtöltötte az éjszakát a savanyú szagával. Liam a háttérben
maradt, a félelem görcsbe szorította a gyomrát, amikor látta,
hogy Gabriel megfeszíti az izmait. Rettegett, mire fogja ragadtatni
magát az öccse. Hogy Juha rosszat szól, és elfajulnak a dolgok.
– Kéthavi fű van a zacskóban – mondta Gabriel. – És keress
magadnak valaki mást, aki ellát cuccal!
Juha lassan a kabátja alá csúsztatta a kezét. Megállt az idő, amíg
a belső zsebéből előhúzta és átnyújtotta a pénzköteget. Elkapta a
kezét, mintha attól félne, hogy megharapják.
– Igaz, magányos ember vagyok – mondta –, de én is hallom,
mit csiripelnek a madarak. Ha akarom, ha nem. És most azt
csiripelik, hogy Vidar Björnlund meghalt. Valaki megölte. És
szerintem ti ketten tudtok valamit.
Gabriel megszámolta a pénzt, és süketnek tettette magát. Liam
kívül maradt a fényszóró pászmáján, az eget, az erdőt és a
mélyben elterülő sötét völgyet figyelte. Legszívesebben rászólt
volna Juhára, hogy szálljon be a kocsijába, és húzzon innen,
mielőtt eldurvul a helyzet, mielőtt Gabriel kijön a béketűrésből.
– Azt a kurva! – gúnyolódott Gabriel. – Csak nem sikerült
leperkálnod a teljes összeget?! Hálás köszönetünk!
A farmerja zsebébe dugta a pénzt, és kihívóan odabiccentett
Juhának.
– A legjobb növényeimet kaptad, elűznek minden sötét
gondolatot, ami csak megfordul a fejedben, azt garantálom. Most
pedig húzz haza a kis kutyaóladba, és felejts el minket!
Csakhogy Juha nem moccant. Dülöngélt a kavicsban, és úgy
szuszogott, mint aki nem kap rendesen levegőt.
– Én küldtelek titeket Ödesmarkba – mondta. – Tudni akarom,
mi történt. Ennyivel tartoztok nekem.
Gabriel felnevetett, a hangja kellemetlen volt, messzire szállt a
völgy felett. Vetett egy pillantást Liamra, és biccentett egyet.
– Szállj be a kocsiba! – szólt rá. – Négyszemközt akarok beszélni
Juhával.
 Liam kelletlenül visszament az autóhoz. Zúgott a vére, és
bizonytalanul járt, mert úgy érezte, nincs szilárd talaj a lába alatt.
Beült a volánhoz, és legszívesebben elhajtott volna, otthagyta
volna őket, de Gabriel kivette a slusszkulcsot, ahogy máskor is,
mintha tudná, hogy Liamot csak egy hajszál választja el attól,
hogy hátat fordítson, és elmeneküljön. Becsukta az ajtót,
beletörölte a farmerjába a kezét, és megtapogatta az ülés alá
rejtett kést, de nem vette elő. Ha eldurvul a helyzet, ő kimarad
belőle.
Gabriel közelebb lépett Juhához, összedugták a fejüket, ezért
Liam már nem tudta kivenni az arcukat. Csak Gabriel beszéd
közben hadonászó kezét látta, a sápadt ujjai olyanok voltak a
sötétben, mint a molylepkék. Aztán Juha finoman bólintott,
mintha beleegyezne valamibe, vagy egyetértene valamivel. Liam
résnyire nyitotta az ablakot, de még így sem tudta kihámozni,
miről beszélnek.
Gabriel végül hátrált egy lépést, és megpaskolta Juha karját. A
férfi levette a sapkáját, megvakarta a feje búbját, majd visszatette
a fejfedőt. Már lényegesen nyugodtabbnak tűnt. Vetett egy
hosszú pillantást Liamra, aztán búcsút intett. Liam összerándult,
mintha korbáccsal ráhúztak volna egyet a hátára, és esetlenül
visszaintegetett. Aztán kezet ráztak, a feszültséget és az
ellenségességet mintha elfújták volna. Bármiről beszéltek is,
egyetértésre jutottak.
Amikor Juha végre elindult, Liamnak sípolt a füle.

Haszan és a kollégái újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket

tették fel, de sosem voltak elégedettek a válaszokkal. Voltak
Vidarnak ellenségei? Volt valaki, aki ártani akarhatott neki? Nem
veszett össze valakivel? Liv és Simon külön helyiségben ültek, és
addig válaszolgattak, amíg a szavak összefolytak, és érthetetlen
masszává váltak. Mindenütt kulcscsomók zörögtek. A ház
bezárhatatlan ajtókkal teli börtönné vált. Minden szennyest ki
kellett teregetni. Minden kulcsot át kellett adni, a rendőrök át
akarták vizsgálni a kocsit, a fegyverszekrényt, a fészereket. Az
összes helyiséget és zugot idegen kezek túrtak át, és előszedtek
mindent, ami ott rejtőzött, miközben a tavaszi nap kíméletlenül
ragyogott rájuk, a fényképekre, az értékpapírokra és Kristina
hálóingére, amely még mindig kísértetként lógott Vidar
szekrényének legmélyén. Liv átkarolta a fiát, a nyugalom szigetét
alkották ők ketten, ahová senki sem hatolhatott be. Oda nem volt
kulcs.

Amint a rendőrök távoztak, beállított Felicia, és bevackolta magát

közéjük. Kopogás nélkül surrant be a bejárati ajtón, és Livet
pillantásra sem méltatva elindult felfelé a lépcsőn Simon
szobájába. Nyughatatlan lélekként vágott át a sötét házon. Liv
belement a játékba: úgy tett, mintha nem látná, nem hallaná.
Aztán csak állt a lépcsőn, és a csukott ajtó mögül kiszűrődő
hangjuk után fülelt, miközben a magány ólomsúllyal nehezedett
rá.
Amikor már nem bírta tovább, az öklével megkocogtatta a
kopott fát, és választ sem várva benyitott. Felicia a hátát a sárguló
tapétának vetve ült, Simon feje az ölében. A fiú kivörösödött arca
a számítógép felé fordult, Felicia a haját simogatta. Liv
megköszörülte a torkát, hogy észrevegyék.
– Nem tudtam, hogy itt vagy, Felicia.
– Hol lennék?
Most is olyan dacosan nézett, és kihívóan mosolygott, mint a
tónál, amikor a jégtáblákon egyensúlyozott.
– Nem vagytok éhesek?
Hosszan összenéztek, mielőtt megrázták a fejüket. Egyöntetű
ellenállás.
– Mit néztek?
– Egy filmet – felelte Simon.
 Liv még ácsorgott kicsit az ajtóban, markolta a kilincset, és
próbált valamit mondani, ami felkelti az érdeklődésüket.
Legszívesebben leült volna melléjük, elővette volna a valószínűleg
az ágy alatt megbújó üveget, és jó nagyot kortyolt volna belőle.
De kétség sem fért hozzá, hogy itt számára nincsen hely, nem
látják szívesen. Így nem maradt más választása, mint óvatosan
behúzni az ajtót és visszatérni a néma konyhába.

Rágyújtott Vidar pipájára, és résnyire nyitotta az ablakot. A szél

fütyült a fák között, és ismerős hangokat hozott. Ki tudta venni
belőle a szomszédok beszédét, úgy hangzott, mintha itt lennének
a közelben. Kiment az előszobába, és a pipával a szájában felvette
a cipőjét meg a kabátját. Leakasztotta a kulcsot a kampóról, és
rázárta az ajtót a fiatalokra. Életében most először zárta be a
bejárati ajtót, merev és ügyetlen mozdulatokkal, a kulcs
idegennek hatott a zárban. Feltette a kapucniját, és követte a
hangokat az erdőbe.
A tónál gyűltek össze: Douglas, Eva és Karl-Erik, meg két alak,
akik háttal ültek neki. A tűz vadul lobogott. Liv megállt az erdő
szélén, hogy összeszedje magát, de Douglas megpillantotta, és
magához intette. Az arca vörösen ragyogott a lángok fényében.
– Gyere, Liv! Ülj le közénk! Jobb, ha most nem maradsz egyedül.
Minden szem rászegeződött, amikor kelletlenül közelebb
lépett. Johnny is ott volt, felkelt, és helyet csinált neki a tűznél.
Megpróbálta megfogni a kezét, de Liv nem vett tudomást róla.
Összefonta a karját, az öklét a hónaljába dugta, pedig látta, hogy
ez rosszulesik a férfinak. De semmit sem tehetett ellene. Ha most
hagyja, soha többé nem lesz képes elengedni. Akkor minden
elszabadul és túlcsordul benne. Az egész falut megtölti a szégyene
és a megkönnyebbülése, meg az a néma érzés, amelyre még
mindig nem találta meg a megfelelő szót. Az érzés, hogy most
már vége. Hogy végre elkezdődhet az élet.
– Miért ültök itt? – kérdezte.
 – Próbáljuk kisütni, mi a csuda folyik a faluban – felelte Douglas
a lobogó lángok felett dörgő hangon, és kihívó pillantást vetett
Johnnyra. – Egy ember meghalt, és valakinek felelnie kell érte.
Liv egyesével végignézett rajtuk: zord, elszánt arcok a táncoló
fényben. Csak Serudián látott valamiféle együttérzést, ködös
szeme szomorúan csillogott, az ajka remegett megindultságában.
Liv zsebre vágta a pipát. Már megbánta, hogy idejött. Az emberi
társaság még sosem nyújtott vigaszt számára, most sem fog.
Hallotta Vidar gúnyos hangját a lucfenyők közötti sötétből,
szenvedélyes gyűlölettel átkozta őket. A gyűlölet volt a passziója.
– A rendőrök átkutatták az egész házat és telket – mondta. – De
semmire sem válaszoltak.
– A mi tanyánkat is átkutatták – közölte Douglas, és a földre
köpött. – Mintha azt hinnék, hogy megöltünk valakit, aki közénk
tartozik.
A szavai hosszan zakatoltak Livben. Meglepte, hogy Douglas
egyszeriben maguk közé tartozónak érzi Vidart, mert amíg még
élt, nem ragaszkodott hozzá ennyire. Tudta, hogy az apja
vehemensen tiltakozna ez ellen. De ő már nem volt itt, Liv meg
nem volt az a tiltakozós fajta. Már itt ülni is elég kellemetlen volt,
olyan emberek között, akiket megtanult kerülni. Akik utálták
Vidart, függetlenül attól, mit mondanak most.
Karl-Erik egy flaskát emelt a szájához, és jókorát kortyolt
belőle, majd továbbadta.
Csend telepedett rájuk. Liv érezte a kíváncsi pillantásokat,
ahogy ott ült Johnny mellett. Mintha tudnák, hogy van valami
közöttük. A jövevény és Vidar lánya között. Az ilyesmin remekül
lehet csámcsogni. Amikor a flaska odaért hozzá, nagy kortyokban
hosszan ivott, amitől elöntötte a meleg a kabát alatt.
Vidart látta a lángokban. Bár megnézhette a hullaházban, nem
a halott arca kísértette. Hanem a keze, a májfoltos bőrébe mélyen
belevágó jegygyűrűje, az utánakapó, göcsörtös ujjai. Emlékezett,
hogy azon a tavaszon, amikor megtanult biciklizni, elesett, és
lehorzsolta az arcát. Vidar megnyalta az ujját, és a nyálával
törölte meg. Ahogy a vadállatok teszik a kicsinyeikkel. A szél az ő
hangját hozta a lucfenyők csúcsai felett, részegen és esdeklőn
beszélt: Ha faképnél hagysz, én olyat teszek…
A többiek a tesztszezon vége ellenére az utóbbi időben
Ödesmarkon áthajtó autókról beszéltek. Azok az ismeretlen sofőrök,
akiknek semmi keresnivalójuk nincs itt, jelentik a választ a kérdésre, ki
ölte meg Vidart, hangoztatta Eva.
Livnek hirtelen eszébe jutott az a sötét színű kocsi, amely az
apja eltűnésének reggelén majdnem belehajtott az árokba. Szólt
róla a rendőröknek? Nem emlékezett.
A tűznél túl meleg volt, a kabátja gallérja hozzátapadt a
nyakához, és Johnny túl közel ült hozzá. Liv tudta, hogy ez így
működik a normális világban: az emberek egymásnál keresnek
vigaszt és védelmet. De a közelség rá ellenkező hatással volt,
ideges és ingerült lett tőle, megint viszketni kezdett mindene.
Felpattant. Az alkohol már bejutott a véráramába, könnyűnek
érezte tőle a lábát.
– Otthon hagytam Feliciát és Simont – mondta. – Nem kellett
volna.
Ez ellen a mentség ellen senki sem emelhetett kifogást. A hideg
levegő lehűtötte a tűztől felforrósodott arcát, amikor átvágott az
erdőn. Bemenni a fák közé, olyan volt, mint alámerülni egy hűs
forrásban. Megállt, és teleszívta a tüdejét levegővel. Hallotta,
hogy a távozása után megélénkül a moraj, és a nevét kiáltják. Nem
kellene most egyedül maradnia, mondták. Most nem. A hangjuk
kétségbeesett csengése arra ösztökélte, hogy megszaporázza a
lépteit.

Az erdőt sápadt kísértetek töltötték meg a reflektor fényében. A

földút kiszámíthatatlanul kanyargott a sötétben, és Liam
kénytelen volt két kézzel fogni a kormányt. Fel akarta hívni az
anyját, hallani akarta, hogy Vanja már elaludt, és minden
rendben, de nem volt térerő. Haza kell mennem, mondta újra meg
újra Gabrielnek, de süket fülekre talált. Az öccse mélyen az
anyósülésbe süppedt, dohányzott, és csak a kezét emelte fel
rendszeres időközönként, hogy mutassa, merre kanyarodjon.
Amikor Liam megkérdezte, hová tartanak, nem kapott választ. A
szívében baljós érzés vert gyökeret, mintha a saját kivégzésére
tartana. Megpróbálta elhessegetni és meggyőzni magát, hogy ez
nevetséges.
– Mit mondtál Juhának? – kérdezte.
– Semmi olyat, amiért aggódnod kellene.
– Elég labilis. Ha eljár a szája, nekünk annyi.
Gabriel felé fújta a füstöt.
– Nem jár el a szája.
– Honnan tudod?
– A csóka egy viskóban lakik, baszd meg! Inkább választaná a
halált, mint hogy lepaktáljon a zsernyákokkal! Meg amúgy sem
hinne neki senki.
A földút rossz minőségű aszfaltba ment át, a gödröktől és a
bukkanóktól megfájdult az ember feje. Liam az arca belső felét
harapdálta, amíg meg nem érezte a vér ízét a nyelvén.
Megpillantotta a vizet az út mellett, a fák között átkukucskált a
holdsarló. Senkivel sem találkoztak, senki sem autózott erre
éjnek évadján, de Liam végre rájött, hol járnak. Még úgy öt
kilométer, és otthon lesz Kallbodanban. Csak annyi a dolga, hogy
megőrizze a hidegvérét, figyeljen az útra, és ne szítson vitát.
Nemsokára otthon lesz Vanjával, már látta is maga előtt az
ágyban, az ő régi gyerekszobájában, körülötte elnyűtt
plüssállatok és az anyja kövei. Megágyaz majd magának a földön,
mint már annyiszor, és a kislány lélegzésének ütemére alszik el.
De Gabriel nem volt hajlandó leszállni róla. Meglökte a vállát.
– Állj meg ott, a pihenőben!
– Minek?
– Azt mondtam, állj meg!
 A kormány sima volt a keze alatt. Az utolsó dolog, amelyre
vágyott, egy megálló volt, de ha nem engedelmeskedik, abból
veszekedés lesz. Lelassított, és igyekezett nem kimutatni az
idegességét.
A pihenőhelyen egy hosszúkás faépítmény állt, benne vécé, a
rövidebb oldalán a környék laminált térképe. Fiatalabb korukban
sokat lógtak itt, graffitiket rajzoltak a falakra, és helytelen
útbaigazításokat adtak az eltévedt turistáknak. Pár évvel ezelőtt
egy nyáron lelőttek itt egy külföldit, aki bogyókat szedett az
erdőben. Az esetről sok szóbeszéd kapott lábra, de a rendőrség
sosem fogta el a tettest.
Amikor behajtott, és leparkolt, felkapcsolódott egy lámpa. Az
egyik vécéajtó résnyire nyitva állt, és mozgott a szélben. Liamnak
libabőrös lett a nyaka.
– Haza kell mennem – mondta. – A végén még anya
kíváncsiskodni kezd, hol a bánatban jártam.
– Hadd kíváncsiskodjon!
Gabriel az álla alá szorította a cigarettásdobozt, és kinyomott
belőle egy szálat. A seb az ajkán világított a félhomályban. A
szeme üres volt, a pillantása olyan sötét, mint az éjszaka odakint.
Liam a szájába dugott egy cigarettát, és leállította a motort.
Amikor kiszállt, az a nyomasztó érzés lett úrrá rajta, hogy
mindennek vége. Hallotta a közeli folyó sebes zubogását.
Az épülethez keskeny ösvény vezetett. Gabriel biccentett neki,
hogy menjen előre. Aztán a nyakát ropogtatva követte. A hangra
Liamot kirázta a hideg. Megállt a vécék melletti padnál. A földön
egy tekercs elázott vécépapír hevert, a levegőben vizeletszag
terjengett. Nem akart leülni. Az ajka még mindig fájt Gabriel
ütéseitől, és úgy bedagadt, hogy alig tudott dohányozni. Azon
tűnődött, hogy fogja megmagyarázni az anyjának és Vanjának.
Meg Niilának és a vásárlóknak.
Gabriel nekidőlt a viharvert falnak, a szeme sötéten izzott.
– Emlékszel arra a külföldire, akinek itt lőtték szét a fejét? –
kérdezte.
 – Persze hogy emlékszem.
– Azt a kurva! – mondta Gabriel. – Az agyveleje az egész falat
beterítette! Az ilyet nem felejti el egyhamar az ember!
Liam feje és felszakadt ajka lüktetni kezdett. Annak idején azt
beszélték, hogy egy drogügylet fajult el, ezért kellett a
külföldinek az életével fizetnie. Ez volt az első alkalom, hogy
Gabriel arra tett utalást, hogy valami köze van a dologhoz, hogy
itt járt. Liam beleszívott a cigarettájába, és igyekezett palástolni a
benne uralkodó zűrzavart.
– Mit csinálunk itt tulajdonképpen? – kérdezte, és kiköpött. –
Kurva hideg van.
Gabriel fogsora világított a sötétben.
– Csak azt akarom, hogy tudd, rajtad tartom a szememet –
felelte. – Leszarom, hogy a tesóm vagy, egyetlen ballépés, és nem
leszek kíméletes. Vágod?
Talán a félelem, talán a fáradtság miatt, de Liamból kitört a
nevetés, képtelen volt gátat vetni neki. Rekedten, idegesen
vihogott. Gabriel felé hajította a félig elszívott cigarettáját,
remélte, hogy megégeti. Gabriel rátámadt, de Liam elkapta a
nyakát, és a hóna alá szorította a fejét. Kisvártatva a hideg, vizes
földön hemperegtek, és ütötték-vágták egymást, mint már
annyiszor. Liam ismerte az öccse verekedési stílusát: nem riadt
vissza a fogai vagy bármilyen eszköz használatától, mindenre
kész volt, hogy fölébe kerekedjen. Bár a drogok legyengítették, a
gátlástalansága kiszámíthatatlanná tette.
Liam egyszer csak hanyatt fekve találta magát, Gabriel keze a
nyakát szorongatta, a hideg a vizes talajból átszivárgott a ruháin
és a bőrén egészen a csontjaiig. Nem kapott levegőt, képtelen volt
fókuszálni, az öccse árnya és a fák koronája villódzott a szeme
előtt. Csupán egy hörgő hang szakadt fel a torkából. Látta Vanját,
a foghíjas mosolyát, amely versenyt ragyogott a reggeli nappal.
Egy üvöltéssel lelökte magáról Gabrielt, felkelt, és mellkason
rúgta az öccsét, aki ettől beesett a bozótba. A düh feketén izzott
benne. Már sokszor verekedtek, agyrázkódást okoztak
egymásnak, eltörték a másik ujját, de nem emlékezett rá, hogy
valaha is érzett volna ekkora dühöt. Látta, ahogy Gabriel
feltápászkodik, megrázza magát, és leporolja a ruháját. A
felszakadt halántékából dőlt a vér, de rá sem hederített, csak
vigyorgott bele a sötétségbe.
– Eskü, napról napra jobban hasonlítasz apára – mondta Liam,
és megtörölte a száját.
– Menj a picsába!
Liam a fájós nyakát tapogatta, és köpött egyet. Távolságot
tartott az öccsétől, mert még mindig forrt benne a düh. Gabriel
újabb cigarettára gyújtott, elindult a kocsi felé, és jelezte, hogy
egyelőre végeztek. Kinyitotta a vezetőoldali ajtót, majd
odabiccentett Liamnak.
– Rajtad tartom a szememet – ismételte meg. – Vésd az eszedbe!
Aztán bevágta az ajtót, és beindította a motort. Liam csak állt a
sötétben meg a vizeletszagban, és figyelte, ahogy elhajt.

Már beért az udvarra, amikor észrevette, hogy követik. A hörgő

lélegzetvételét hamarabb hallotta meg, mint ahogy meglátta
volna. Liv leült a tornácon, hogy bevárja. Karl-Erik kibotorkált a
lucfenyők közül, majd a térdére támaszkodva jó hosszan
szuszogott, mire képes lett felegyenesedni és a szemébe nézni.
– Mintha kergetnének – mondta. – Úgy futottál, mint a nyúl.
– Mit akar?
– Csak látni szerettem volna, hogy rendben hazaérsz.
A férfi a tornác korlátjának dőlt, mire a korhadt fa
nyugtalanítóan felnyögött a súlya alatt. A sötétség
megfiatalította, kisimította a ráncait, más csillogást adott a
szemének. Liv leszegett fejjel vágott egy grimaszt, és igyekezett
normálisan lélegezni. Egy pillanatig azt hitte, hogy Vidar követi.
 – Vidar meghalt – mondta Karl-Erik, mintha olvasna a
gondolataiban. – Már semmi sem lesz a régi.
– Láttam a hullaházban, a tulajdon két szememmel láttam, hogy
meghalt. Mégis olyan érzés, mintha csak elment volna járni egyet,
és minden percben kibukkanhatna az erdőből.
– Eltart egy darabig, mire feldolgozza az ember. Először a
sokkot kell kiheverned.
Liv nem merte elmondani neki, mennyire üresnek érzi magát,
mennyire valószínűtlennek tűnik minden, hiába látta a holttestet.
Vidar vértelen játék babaként hevert előtte. Még nem sírt, sem
akkor, amikor Haszan tájékoztatta, sem a hullaházban. Csak
óvatos megkönnyebbülést érzett, és már nem viszketett mindene.
Karl-Erik fél lábbal fellépett a lépcsőre, és előre-hátra
dülöngélt. Liv azon törte a fejét, behívja-e. Ideje lett volna úgy
viselkednie, mint egy normális ember, most, hogy Vidar meghalt.
Lehet, hogy jobban tenné, ha barátkozna a helyiekkel, mielőtt
elhagyja a falut. Bár Karl-Erik közelében mindig elfogta a
nyugtalanság, amely hasonlított ahhoz, mint amit Vidar
társaságában érzett: szeretett volna kibújni a bőréből.
– Össze kell tartanunk – mondta Karl-Erik. – Ha tetszik, ha nem.
– Hogy vagyunk rokonok egyáltalán? – kérdezte Liv, pedig
tudta.
A férfi nem válaszolt azonnal. Liv már azt hitte, nem hallotta a
kérdést, mert csak bámulta az ajtót a háta mögött.
– Vidar anyja meg az én anyám féltestvérek voltak, ugyanaz
volt az apjuk. De amennyire tudom, nem ismerték egymást. A
nagyanyád fattyú volt. Ezért az anyám családja nem fogadta be.
– És ezért nem jöttek ki soha az apámmal?
Karl-Erik felhorkantott. A pórusaiból alkoholszag áradt, de
egyáltalán nem tűnt részegnek.
– Á, sokkal komolyabb oka volt.
– Mi?
– Hosszú történet, és fáradt vagyok. De gyere át valamelyik nap,
ha lesz lelkierőd, és mindent elmesélek.
 A komor hangja hallatán Liv felállt, és az ajtókilincs után nyúlt.
Az öreg deszkák recsegtek a lába alatt. Meg akarta kérdezni,
miért mondta Vidar Karl-Erikre, hogy nem tud veszíteni, hogy
mit veszített el, de olyan érzése támadt, mintha az apja
kihallgatná őket. Mintha bármikor rázúdulhatna a haragja, ha túl
sokat mond.
– Egyvalamit viszont tudnod kell – folytatta Karl-Erik, és
rámutatott. – Nem a vér köti össze az embereket, hanem a
szégyen. Ettől vagyunk egy család.
Mélyen a szemébe nézett, és eltartott egy darabig, mire Liv újra
képes volt levegőt venni, mire a teste megint működésbe lépett.
Úgy érezte, a szavak megperzselik, túl mélyre hatolnak.
Védekezőn átkarolta magát.
– Nem tudom, miről beszél.
Karl-Erik szomorúan mosolygott.
– Szerintem meg tudod.
Egy széllökés elhozta hozzájuk a többiek hangját és a
füstszagot. Karl-Erik előrehajolt, és suttogni kezdett, mintha attól
félne, hogy az ő hangját is messzire viszi.
– Mit tudsz egyáltalán erről a fickóról?
– Milyen fickóról?
– A bérlőtőkről, Johnnyról, vagy hogy hívják.
– Nincs vele gond. Dolgozik, fizeti a lakbért, és többnyire
meghúzza magát. Nem nagyon tudok mit mondani róla.
Karl-Erik elgondolkodva babrálta a szakállát. Úgy tűnt, mintha
ellentmondani készülne, de aztán visszahúzta a lábát a lépcsőről,
előszedte a flaskát a zsebéből, és ivott pár kortyot, anélkül, hogy
levette volna róla a szemét.
– Ne engedj be akárkit! – suttogta. – Senki sincs biztonságban.
Csak annyit tehetünk, hogy nyitott szemmel és füllel járunk, és
nem bízunk meg senkiben. Még egymásban sem.

*
Liam botladozva szaladt az éjszakai sötétségbe burkolózó
erdőben. A hold eltűnt a felhők mögött, és a sebes arcát jeges eső
verte. A cipője cuppogott a sárban, a hideg és vizes nadrágja a
lábára tapadt, mégis izzadt. Nem ez volt az első alkalom, hogy
Gabriel ott hagyta a semmi közepén, de megesküdött, hogy ez
lesz az utolsó.
A tanyaházak némák és sötétek voltak, amikor végre elérte
Kallbodant. A kutyák már azelőtt elkezdtek ugatni, hogy
megláthatták volna, az anyja pedig az ablakból lesett kifelé a
sötétségbe, amikor beért az udvarra. Alig tette be a lábát az
előszobába, már meg is jelent.
– Mi történt, az isten szerelmére?
– Gabriel tette – válaszolta Liam egyszerűen.
Ennyi is elég volt. Az anyja nem firtatta tovább a dolgot, nem
akarta tudni, csak elvette a vizes ruháit, becsavarta egy
fürdőtörülközőbe, mint már annyiszor, a konyhába vezette, és
kivett egy szarvassteaket a fagyasztóból, hogy az ajkára
szoríthassa. Liam Vanjáról kérdezte, bár tudta, hogy a lánya már
rég alszik. Az anyja begyújtott a sparheltbe, Liam pedig leült a
tűzhöz legközelebb eső székre. Fájtak a tagjai, ahogy
felmelegedtek. Talán a hallgatásában vagy a lélegzésében volt
valami, mert az anyja a háta mögé lépett, átölelte a vékony
karjával, az arcát az arcának nyomta. Liam hagyta, pedig olyan
erősen szorította, hogy fájt a már amúgy is sajgó teste.
– Gabriel elvitte a kocsimat. Mehetek holnap a tiéddel
dolgozni?
– Persze hogy mehetsz.
– Kösz.
– Emlékszel, mit mondtam – suttogta az asszony. – Csak azért,
mert testvérek vagytok, még nem kell összejárnotok.

Miután összeszedte magát, felosont az emeletre. Vanja az egykori

gyerekszobájában aludt az ő régi plüssnyulát átölelve. Liam
takarót meg párnát hozott, és megágyazott magának a földön.
Ahogy az alvó lánya lélegzését hallgatta, úrrá lett rajta a
szorongás. Azokra az estékre gondolt, amikor nem jött haza,
azokra a napokra, amikor kiütötte magát, Vanja és az anyja pedig
arra várt, hogy felébredjen. A kislány úgy örült, amikor végre
magához tért, mintha ő lenne a legjobb dolog az egész világon.
Azzal vigasztalta magát, hogy azóta jobb ember lett, rég
mulasztott már el egy-egy lefektetést, vagy aludt át egy egész
napot, a szégyen mégis égette, és az járt a fejében, hogy nem
érdemli meg Vanját.
A gondolat nem tágított. Eszébe jutott, amikor késő éjszaka
hívták, mert füvet akartak venni tőle. Mindig az útnál találkozott
a vevőkkel, soha senkit sem engedett a ház közelébe, sosem
hagyta, hogy megpillantsák Vanját. De ezek az idők már elmúltak.
Már nem tartott itthon füvet. Az emberek gyorsan megértették,
és most már Gabrielt hívták, ő termesztette a növényeket, ő
intézett mindent. Liam fokozatosan kivonta magát az üzletből, és
egyre jobban eltávolodott a régi életétől. A pénz elapadt, de nem
érdekelte. A piszkos pénz úgyis csak kifolyt a keze közül, soha
nem volt elég semmire. És ő maga is leállt a drogokkal. Nagy néha
bevett valamit, hogy megnyugtassa az idegeit, de nem úgy, mint
régen.
A rendőrség és a gyámügy rajta tartotta a szemét. Amennyiben
nem képes rendet teremteni az életében, elveszik tőle Vanját, ez
csak idő kérdése. Ha az anyja nem lett volna, már rég megtették
volna. De az asszony mindig ott volt neki, támogatta, kisegítette,
amikor nem volt itthon, vagy hülyeséget csinált. Nem tudta,
miért, és hogy bírja. Csak azt tudta, hogy neki köszönheti, hogy a
lánya még itt van. Most azonban az anyja sem mentheti meg, ha
kiderül az igazság arról az ödesmarki éjszakáról. Akkor
mindennek vége, akkor a lánya nélküle nő fel. Amikor erre
gondolt, eleredtek a könnyei. Csupán egy hajszál választotta el
attól, hogy elveszítse.
 *

Liv tudta, hogy Vidar titkainak kulcsa a szobájában lesz, de

fogalma sem volt, hol keresse. Amikor a hátrahagyott holmija
között kutatott, valósággal érezte a haragját. Érezte, hogy tilos
kihúznia a fiókjait és beletúrnia abba, ami ott rejlik. Olcsó
pipadohány, egy hatalmas gyűjtemény lapp késekből, egy
rozsdamentes acélóra, amelyet az apja már rég nem hordott. A
rendőrök jól látható nyomokat hagytak a vastag porrétegben a
házkutatás során. Livet hatalmába kerítette a reménytelenség,
hogy semmit sem fog találni, mert a rendőrök már mindenre
rátették a kezüket.
Vidar nem volt hajlandó elhagyni a szobát, akármennyit
szellőztetett is, az édeskés, beteges szaga beleivódott a rongyos
tapétába. Liv megtöltött egy vödröt tisztítószeres meleg vízzel, és
nekiállt sikálni a falakat meg a padlót. Munka közben sarkig tárta
az ablakot, hogy beengedje az erdő szagát.
Elhúzta az éjjeliszekrényt, és felfedezte, hogy az apja
határidőnaplója beesett mögé a porba. A fekete határidőnaplót
Vidar úgy cipelte magával, mintha Biblia lenne, senki sem
érhetett hozzá. Minden évben újat vásárolt, a régieket pedig egy
dobozban őrizte a pincében. Fiatalabb korában Liv titokban
belelesett párba, de hamar rájött, hogy aki egyet olvasott, mindet
olvasta. Ilyen eseménytelen volt az apja élete.
Letette a rongyot, és belelapozott. A csendben hallotta Vidar
tiltakozását. Az oldalakat rövid feljegyzések töltötték meg,
amelyek arról szóltak, mit intézett az apja aznap: elvittem Livet
dolgozni, lazacot füstöltem, megjavítottam a mészárszék zsanérjait,
elmentem Livért. Az ő fuvarozása ismétlődött a leggyakrabban, ez
adott keretet a napoknak. Néha nem is csinált mást. Szomorú
élete volt, amelyet szálkás, öreges kézírással vetett papírra.
Itt-ott írt más típusú bejegyzéseket is, amelyek a totális
ellenőrzési mániájáról tanúskodtak.
Liv 01.16-kor hagyta el a házat, és 04.32-kor ért haza.
 Liv elment kocogni, és több mint három órán át volt távol.
Simon biciklijét Modigék tanyáján láttam 21.22-kor.
Liv 00.12-kor ment el, és 03.31-kor jött haza.
02.13-kor két férfit láttam az udvaron.
Az utolsó feljegyzésnél megtorpant. Az apja azt mondta, hogy
farkasokat látott az udvaron, nem férfiakat. A megfigyelést április
huszonötödikén tette, egy héttel az eltűnése előtt. Liv lerakta a
határidőnaplót, és a tenyerébe temette az arcát. Tudhatta volna.
Vidar mindig más névvel illette a férfiakat, szörnyetegeknek,
kutyáknak, keselyűknek nevezte őket, soha nem embereknek.
Elkezdte beütni Haszan számát, de félúton meggondolta magát.
Vidar feljegyzései túl szégyenletesek voltak, túl sokat elmondtak
az életükről és az apja rögeszméiről. Egy beteg lélek naplói voltak
ezek, amelyek nem kerülhetnek mások szeme elé.

Arra ébredt, hogy Vanja fölé hajol. A szeme olyan közel volt az
övéhez, hogy összefolyt.
– Tiszta fekete a szád – suttogta.
– Elestem, és egy kicsit megütöttem magam.
– Tök ijesztő.
Liam óvatosan megtapogatta az ajkait: az alsón hatalmas vart
képzett az alvadt vér. Lüktetett a feje, amikor felült. Úgy érezte
magát, mintha szét akarna szakadni az egész teste. Vanja finoman
megfogta az arcát.
– Ráfújjak?
– Légy szíves!
Nagy levegőt vett, mintha a születésnapi tortáján akarná elfújni
a gyertyákat. Liam behunyta a szemét, amikor a meleg lehelete
végigsimogatta az arcát, teljes mozdulatlanságba dermedt, és
igyekezett visszatartani a szemét égető könnyeket. Azon
töprengett, mit mondjon Niilának, és mit fognak gondolni a
vásárlók, ha meglátják. Attól tartott, kirúgják.
A földszintről felhallatszó férfihangra mindketten
összerezzentek. Vanjának elkerekedett a szeme.
– Itt van Gabriel – mondta.
– Nagyon úgy tűnik.
Mielőtt Liam bármit tehetett volna, a kislány mezítláb leszaladt
a földszintre. A lépcsőn is futott, pedig tisztában volt vele, hogy
nem szabad, de Liamnak túl ködös volt a tudata ahhoz, hogy
rászóljon. A koponyája egy ütemre lüktetett a szívével, amikor
felkelt a fekhelyéről, és becammogott a vécébe, ahová az anyja
kiterítette a ruháit száradni. Gyorsan magára kapkodta őket, és
hideg vizet fröcskölt a fájó arcára. A farmerja zsebében
megtalálta a zacskót, amelyet Gabrieltől kapott, bevett egy
benzót, hagyta, hogy elolvadjon a nyelvén, és egy darabig a
mosdókagylóra támaszkodva igyekezett összeszedni magát.

Gabriel apa székén ült, amikor Liam leért a konyhába. Folyamatos

mocorgásától remegett az asztal. A helyiségben gyümölcsillat
terjengett. Az anyjuk a mosogatónak támaszkodva állt, mintha
egy ismeretlen állatot látna maga előtt, nem pedig a tulajdon fiát.
Vanja Gabriel ölében ült, ragyogott a napfényben, és ő is Gabriel
őrült mocorgásának ütemére remegett. Az öccse jó alaposan
megnézte magának Liamot. Az előző napi koszos ruháját. A
szétvert arcát.
– Basszus, tesó, úgy látom, kemény estéd volt.
– Mit keresel itt?
Gabriel a kezére tekerte Vanja copfját, mintha kötél lenne, és
kihívóan nézett Liamra. Ő tett pár kelletlen lépést előre. Az
anyjuk gyógyteája egy kannában illatozott az asztalon a házi
rozscipó mellett. Az asszony ideges mozdulatokkal csészéket,
felvágottat és sajtot vett elő, az ékszerei csörögtek-zörögtek, egy
megláncolt rabot juttattak az ember eszébe. A hangja erőtlen
volt, amikor bocsánatot kért, és kiment a kutyákhoz. Nagyon
szeretett volna eltűnni innen. Gabriel ugyanolyan hatással volt
rá, mint az apjuk. Félelemmel töltötte meg az egész házat.
Amikor az ajtó bezárult mögötte, Gabriel intett Liamnak.
– Ülj le!
– Nem érek rá. Mennem kell dolgozni.
Gabriel Vanja feje búbjára támasztotta az állát, és átölelte az
eres karjával a kislányt, mintha ki akarná szorítani belőle a
szuszt.
– Azt mondtam, ülj le!
A hangja teljesen nyugodt volt, csak a szeme árulta el, milyen
dühös. Liam az órára lesett, tíz perce még van, több nem. Gabriel
Vanja fülébe súgott valamit, mire a gyerek felnevetett. Elkezdett
megkenni egy szelet kenyeret a nagybátyjának, bőven tett rá
felvágottat, sajtot és felkarikázott uborkát. Hatalmas szendvics
lett belőle. A Piteå-Tidningen kiterítve hevert az asztalon, Gabriel
Liam elé tolta, és megkocogtatta az öklével a szalagcímet. A
fekete betűk valósággal üvöltöttek: Az eltűnt férfit holtan találták
egy kútban.
Liammal forogni kezdett a konyha. Gabriel az asztal fölé hajolt,
majd keresztülszúrta a pillantásával.
– Egy kútban? Ezt hogy magyarázod?

Liv az első padban ült, és igyekezett néhány könnycseppet

kipréselni a szeméből. A templom zsúfolásig megtelt, az emberek
idezarándokoltak a környező falvakból, még Moskoselből,
Auktsjaurból és Järvträskből is érkeztek. A levegő parfüm és
arcszesz szagától volt terhes, meg kíváncsiságtól és kérdésektől.
Magán érezte a pillantásaikat. Mindenki tudta, ki volt Vidar, de
senki sem ismerte igazán. Azért jöttek, hogy megnézzék őket
maguknak: Vidar lányát és unokáját. Liv úgy érezte magát, mint
egy róka, amelyet kiűztek a kotorékából, félt, és ki volt téve a
bámuló tekinteteknek. Átkarolta Simont, meg akarta védeni a
kíváncsiságtól és a tolakodó szempároktól. A fiú másik oldalán
Felicia ült, kezük összekulcsolva. Sülve-főve együtt voltak, sosem
engedték el egymást. Liv keze hozzáért Felicia hajához, ahogy
Simon vállán pihent. Puhább volt, mint várta, nem olyan
mesterséges, mint amilyennek kinézett. A sminkje elkenődött, a
fekete csíkok érzelmekről árulkodtak. De nem őszintén sír, gondolta
Liv, csak ügyesen játssza meg magát.
Minden csendes és üres volt benne. A rendőrség is eljött, látta
Haszant, mielőtt leült. Sötét ing és nyakkendő, semmi egyenruha,
de azért tudta, miért van itt. A gondolat, hogy Vidar gyilkosa a
zsúfolt templomban tartózkodhat, ott motoszkált benne. Lehet,
hogy itt ül az egyik kemény padon, és elégedetten szemléli a
művét. Előtte egyszerű fenyőfa koporsó állt, már hervadó
virágokkal borítva. Eva és Douglas intézett mindent,
ragaszkodtak hozzá, hogy Vidar méltó temetést kapjon. Liv
tiltakozott, azt mondta, hogy az apja nem akarná, hogy ilyesmire
pazarolja a pénzt. Ha meghalok, égessetek el, mondta többször. Nem
akarok csicsás temetést. A plafonon lenne, ha most látná őket, ezt a
sok embert, aki a sorsán sajnálkozik. A pap beszéde közben
hallani vélte a rekedt hangú tiltakozását: Átkozott keselyűk! Mind
egy szálig! Már meghalni se lehet nyugodtan?!
Hátranézett a válla felett a padokban szorongó emberekre.
Azok, akiknek már nem jutott hely, a sárga falaknak
támaszkodtak. Megpillantotta közöttük Johnnyt, magasabb volt,
mint amilyennek az özvegy házában látta, fenyőfaként tornyosult
a gyülekezet fölé. Gyorsan továbbment, végigpásztázta az ismerős
arcokat. Itt volt mindenki, a szomszédok és a vásárlók a
benzinkútról. Arcukra a szomorúság fátyla borult.
Simon a füléhez hajolt.
– Le se szarták nagyapát, amikor még élt – suttogta. – Akkor
most minek jöttek ide?
Eljöttek hozzájuk kávézni és részvétet nyilvánítani. Hangok
kórusa, amelyek kivétel nélkül ugyanazt mondták. Szörnyű, ami
történt, rettenetes, borzasztó. Vidar minden hájjal megkent gazfickó
volt, nehéz ember, de ilyen sorsot senki sem érdemel. Egyesek fiatalkori
anekdotákat idéztek fel, azokból az időkből, amikor Vidar még
nagykanállal ette az életet, üzleteket kötött, és nők után
futkosott. A történetek kongó nevetést váltottak ki, meddő
kísérletek voltak arra, hogy élénkítsék a hangulatot, és Vidart
olyan embernek tüntessék fel, akire szeretettel lehet emlékezni.
Liv se nem nevetett, se nem sírt. Csak az órát leste, és azt
latolgatta, mikor küldheti el őket végre, anélkül, hogy az
udvariatlan lenne, és megszólnák érte.
A szomszédok, Douglas, Eva és Karl-Erik gyűrűbe fogták
Simonnal együtt, igyekeztek elterelni a figyelmüket. Liv erre nem
számított, mert az apja az évek alatt falakkal vette körül
magukat. De a falak egyetlen éjszaka leforgása alatt leomlottak.
Serudia is eljött, kávézott, és amikor senki sem figyelt, odahajolt
Livhez, és csontos kezével megfogta a kezét.
– Mostanában egyre gyakrabban becsap az emlékezetem –
mondta. – De egyvalamit teljesen biztosan tudok: egy
törpemálnásban találtam meg Vidar sapkáját.
– De még nincs törpemálna. Csak most olvadt el a hó.
– Tudod, hogy értem. A sapka egy törpemálnás közepén hevert.

Róla beszéltek. Liv elcsípett egy-egy mondatfoszlányt, magán

érezte a pillantásukat. A néma vádak égették a bőrét.
– Ez egy temetés – hallotta többször is Douglas szájából. – Nem
ez a megfelelő hely és idő a pletykálkodásra meg a találgatásokra.
Hagyjuk, hogy a rendőrség tegye a dolgát!
Hosszú időre bezárkózott a vécébe, és a tenyerébe temette az
arcát. A hangokat madárrikoltásoknak hallotta. A padló
imbolygott a lába alatt, amikor elindult vissza az asztalához, a
szomszédjaihoz. Johnny a háttérbe húzódott, Liv látta az arcát a
helyiség másik végében, és idegen csillogást fedezett fel a
szemében, amikor találkozott a pillantásuk. Simon világos haja
napsugárként világított az ő üres széke mellett. Olyan messzinek
tűnt, annyi test választotta el őket egymástól, poliészter és vádló
tekintetek fekete tengere. Liv átbotorkált a kiöltözött emberek
között, a ruhája petyhüdt bőrként lógott a testén, a haja izzadtan
a nyakába tapadt. Csak a szája volt száraz. A nyelve a
szájpadlásához ragadt, egyetlen választ sem bírt kinyögni, hiába
akart. Izzó düh forrt benne, szerette volna letépni a fehér terítőt
az asztalokról, hogy az ölükbe boruljon a forró kávét, és az
ünnepi cipőjükre szóródjon az összetört porcelán. Egy cserepet a
nyakához akart szorítani mindenki szeme láttára, de csak arra
volt képes, hogy felszegje a fejét, és egyesével a szemükbe nézzen.
Elhallgattak, amikor elhaladt mellettük, mintha valaki letekerte
volna a hangerőt. Tudta, hogy mind ugyanazt gondolják, pedig a
füle hallatára senki sem merte kimondani. Megfeszült válluk és
összeszorított szájuk azonban olyan egyértelműen elárulta, hogy
ennyi erővel az arcába is üvölthették volna: Te ölted meg az apádat!
 2002 tele

Ügyet sem vet a jelekre. A fájó mellére és az érzékennyé vált

szaglására, amely miatt már alig tud valahová menni. Mindent
büdösnek érez. Az emberek forró leheletét, a falun áthajtó
motoros szánok kipufogógázait, a vágások édeskés szagát, amely
a szomszéd tanyáról árad, ahol az állatok szépen feldarabolva
hevernek az istállók előtt. Mindent érez.
A gömbölyödő testét bő ruhákba rejti, és hálás a hidegért meg a
téli sötétségért. Amikor már nem tudja leplezni a domborodó
hasát, nem megy többet iskolába. A szobájában fekszik, és érzi,
ahogy a gyerek mozog, kukacként tekergőzik benne, hatalmas
parazitaként, amely kiszívja belőle az életerőt.
Amikor az apja belép, állig húzza a takarót. Az öreg mégsem
mer ránézni, a szeme valahová a feje fölé bámul. Naponta
háromszor hoz fel neki ételt – véres hurkát, májgombócot,
csontlevest –, vasban és zsírban gazdag táplálékot, amelytől elég
erős lesz, hogy világra hozzon egy új életet. A gyerek felébred,
amikor eszik, rugdos és mocorog. Követelőzik.
Az utolsó hónapokban az apja nem akarja, hogy elhagyja az
udvart, be kell érnie azzal, hogy az erdő szélén magába szívja a hó
szagát és a csendet. Közben érzi, hogy figyeli a házból, itt sincs
nyugta. Ezért inkább kinyitja az ablakot, és a hulló hó suttogását
meg a szél susogását hallgatja a lucfenyők között. A falu
bevackolta magát a sötétségbe, az emberek és a világ távolinak
tűnik. Az apja elzavar mindenkit, aki a közelükbe próbál jönni.
Azt mondja, nincs szükségük senkire.
Ne aggódj, galambom! Együtt megoldjuk.
 A gyerek már olyan nehéz, hogy a lány nem bír kimenni, a
lépcső felénél meg kell állnia kifújni magát, és amikor az apja
rámordul, hogy maradjon a szobájában, engedelmeskedik. A
lánykori ágyában fekszik a rózsaszín lepedőn, és nézi a
domborodó hasát. Ki tudja tapintani a gyerek lábát, amikor rúg,
és már tudja, hogy fiú – leendő férfi és szörnyeteg. Retteg a
naptól, amikor ki kell nyomnia magából, amikor kénytelen lesz
találkozni vele.
Az autókra és a férfiakra gondol, a benzinkút neonfényeire és a
hideg kezekre a kabátja alatt. Az olvadó jégre, amikor
beléhatoltak, aztán ahogy ott hagyták libabőrösen és vacogó
fogakkal. Csak a magányos farkas emléke tölti el melegséggel.
Néha éjszakánként az ablakból lesi, nem jön-e. Érzi a vad szagot
és a vére száguldását, mint amikor a közelében van. Az ő
autójának anyósülésén jutott a legközelebb a szabadsághoz.
A halál bezsúfolódott a neoncsövek alá. A polcok között fekete
öltönyök és ruhák verődtek össze, az arcokon hűvös kimértség.
Lógott az eső lába, az ég piszkos lepelként borult mindenre, az
ajtón ki-be mászkáló emberek behozták a ködöt. Most temették el
Vidar Berglundöt, másról sem tudtak beszélni. Liam itta a
szavaikat a kasszában.
– Szegény lánya! Azt hittem, elájul!
– Kíváncsi leszek, mi lesz a fiúból! Ő járt a legrosszabbul.
– Holtakról jót vagy semmit, de Vidar csak azt kapta, amit
megérdemelt. A hideg kirázott tőle, amióta a neje meghalt.
Az elkövetés módját sokan találgatták. Egy tüsihajú, bozontos
szakállú fickó áthajolt a pulton, és azt súgta Liamnak, hogy biztos
forrásból tudja, hogyan történt.
– Először szétlőtték a fejét, aztán áthajtottak rajta egy quaddal,
hogy minden csontja eltörjön. Olyan volt, mint egy rongybaba,
amikor kihúzták a kútból.
Annyira lekötötte őket, hogy a halottról beszéljenek, hogy
észre sem vették Liam felszakadt ajkát és sebes arcát. Csak Niila
kérdezte meg, mi történt, mire Liam elkezdett valami
hokiedzésről hadoválni, pedig soha életében nem hokizott. Bár
kiskorában erről álmodozott.
Mire kimehetett szünetre, már annyira kimerült, hogy neki
kellett támaszkodnia a büdös konténernek, hogy ne roskadjon
össze. A tabletták, amelyeket Gabrieltől kapott, napról napra
fogytak. Nem akarta bevenni őket, de nem tehetett mást, kellett
valami a stressz ellen. Annyira kivolt idegileg, hogy minden kis
neszre összerezzent. Műszak előtt bekapott két benzót, de nem
érezte, hogy hatna, a fejében még mindig rémes gondolatok
kavarogtak. Dohányzás közben Gabrielt leste, folyton attól félt,
hogy a sötétben odaólálkodik hozzá, és újabb problémákkal,
követelésekkel, hazugságokkal áll elő.
 Tudta, hogy az öccse vitte el a holttestet, hiába tagadta. Ott ült
az anyjuk konyhaasztalánál, és játszotta a hülyét, igyekezett
ártatlannak tűnni. Az óta az éjszaka óta már nem lehetett
beszélni a fejével. Rosszabb állapotban volt, mint az apjuk valaha.
A drogok miatt a saját kis világában élt, és elhitte a saját
hazugságait. Liam csak annyit tehetett, hogy távol tartja magát
tőle, és nem hagyja, hogy még mélyebbre húzza, mint amilyen
mélyen már így is volt.
Éppen elnyomta a cigarettát, amikor kinyílt a raktárajtó, és
megjelent Liv Björnlund. A fekete ruhája úgy lógott rajta, mint
egy zsák. Az arca sápadt és elkeseredett volt.
– Veled meg mi történt? – kérdezte.
– Bénáztam hokiedzésen.
– Lejmolhatok egy cigit?
Liam igyekezett megállítani a keze remegését, miközben
előszedte a dobozt. A nőnek öngyújtója sem volt, és amikor
odatartotta elé a lángot, látta, hogy legalább olyan kimerült, mint
ő. Az arca tele volt fáradt árnyakkal és ráncokkal. De sírás jelét
nem fedezte fel rajta.
– Ma temettük el apámat.
– Hallottam. Részvétem.
– Niila nem akarja, hogy dolgozzak ebben a hónapban, mert
attól tart, hogy a sok kíváncsiskodó nem fog békén hagyni. Azt
mondja, át tudod venni a műszakjaimat.
– Csak amíg vissza nem jössz. Utána minden úgy lesz, mint
rendesen.
Liv nyugtalanul nézelődött a sötétben, mintha attól félne, hogy
kihallgatják őket. Gyors, erőteljes szippantásokkal szívta a
cigarettát, és előre-hátra himbálta a felsőtestét.
– Ne szólj Niilának, de szerintem nem jövök vissza.
– Miért?
– Végeztem itt. Apám meghalt, és már nincs miért maradnom.
Eladom a házat, és a fiammal együtt elköltözünk valahová jó
messzire.
 A hangjában volt valami vidámság, amely korábban nem, a
szemében pedig fény csillant, ahogy félresimította a haját, és
ránézett. Ez több volt, mint amiben Liam reménykedni mert. Ha
Liv és a fia eltűnik, semmi sem emlékezteti majd napi szinten a
történtekre, és minden gyorsan feledésbe merül.
– Vissza kell mennem, mielőtt Niila keresni kezd.
– Hallottam, hogy van egy lányod.
– Van.
– Niila azt mondta, ezért dolgozol itt. Az ő kedvéért.
Liam lehorgasztotta a fejét, és a pillantását a cipőjükre
szegezte: Liv fekete bakancsából két különböző színű zokni
kandikált ki, egy fekete meg egy fehér.
– Ígértem neki egy házat.
– Az nem rossz.
Eltaposta a cigarettát. Liam kinyitotta a raktár ajtaját, és
biccentett, hogy menjen előre. Liv megtorpant a küszöbön,
egészen közel hajolt hozzá, és azt suttogta:
– Tudod, mi fontosabb még a háznál is?
– Mi?
– Hogy egy nap elmenjen innen.

Vidart agyonlőtték, mielőtt a kútba dobták. A szalagcímek

valósággal rájuk üvöltöttek, ahogy Liv áthajtott a falun. Az
emberek pillantása égette. Simon kapucnival a fején ült mellette,
próbálta takargatni, hogy sírt. Liv szerette volna megvigasztalni
és azt mondani, hogy a nagyapja legalább nem szenvedett: olyan
gyorsan történt az egész, hogy észre sem vette. De a szavaknak
rossz ízük volt a szájában. Néma csendben hajtottak ki a faluból.
Egyesültek az őket körülvevő újfajta sötétségben.
A sorompónál két idegen várt rájuk, egy nő és egy férfi, a
kamerákból és a szélfogós mikrofonokból ítélve újságírók. Liv
rájuk ismert: a templom előtt is látta őket szobrozni, akár egy pár
kiéhezett varjú.
Simon az ajtóra tette a kezét, amikor Liv lelassított.
– Elküldjem őket az anyjukba?
– Ne. Ne adjunk nekik semmit!
Liv kiszállt, és felnyitotta a sorompót, hogy ne Simonnak
kelljen. Hogy van, Liv?, kérdezte a nő. Válthatnánk pár szót? A
hangja gyengéd volt, már-már esdeklő, de Liv csak még jobban a
homlokába húzta a kabátja kapucniját, és pillantásra sem
méltatta. Merev mozdulatokkal sikerült biztonságba
manővereznie magukat. A házban leengedte az összes redőnyt,
hogy kizárja a kíváncsi pillantásokat. Amelyek majd széttépték.

Csak akkor merészkedett ki, amikor a falura leszállt a sötétség. A

tornácon ült, a pillantását az erdőre szegezte, és az apja pipájával
pöfékelt, amikor Haszan telefonált, és azt mondta, hogy úton van
hozzájuk. Kiment felnyitni neki a sorompót, de az újságírók már
nem voltak ott.
– Mostanában mintha hazajárnál ide – mondta, amikor rendőr
kiszállt a kocsiból.
– A páromnak ne szólj, már így is panaszkodik, hogy sosem
vagyok otthon.
Leült mellé a tornácra. Liv pipázott, és a rendőr arcát
tanulmányozta, hogy kitalálja, mit keres itt. Felkínálta neki a
pipát, de Haszan megrázta a fejét.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Voltam már jobban is.
Arra számított, hogy a férfi mond valamit. Úrrá lett rajta a
türelmetlenség és az az érzés, hogy Haszan csak tetteti, hogy
vigyázni akar rá.
A Piteå-Tidningen az asztalon hevert, Liv megkopogtatta a fekete
szalagcímet.
– Azt írják, két lövéssel lőtték le.
Haszan nagyot sóhajtott.
 – Igen.
– És ezt miért az újságból kell megtudnunk? Miért nem tőled?
– Ezt valaki kiszivárogtatta. Nem akartuk, hogy írjanak az
elkövetés módjáról. A nyomozás még mindig elég kényes
szakaszban tart.
– Van valami elméletetek arról, ki állhat a háttérben?
– Semmi olyasmi, amit jelen helyzetben megoszthatnék veled.
Őszintén szomorúnak tűnt. Úgy fordult, hogy jobban lássa
Livet. Ő továbbra is az erdőt figyelte, a fák és az ég összeolvadt a
sötétségben.
– Azt hiszitek, én lőttem le, ugye? Ezért kutattátok át a házat és
a telket, és ezért nem mondasz nekem semmit.
Haszan végighúzta a kezét az arcán, a szép vonásai eltorzultak.
– Gyilkossági ügyben nem lehet úgy nyomozni, hogy nem
nézünk az áldozathoz legközelebb álló emberek körmére. Nem
kérhetek elnézést azért, mert a munkánkat végezzük. Csak azt
mondhatom, hogy ne vegyétek személyesnek. Ennek ez a módja.
A pipa abban a pillanatban aludt ki, amikor a nap eltűnt a
láthatáron. A sötétség nyirkos hideget lehelt. Liv megborzongott,
de nem akart bemenni a házba. Odabent mindent idegennek
érzett, az otthonát feldúlták és lecsupaszították. Haszan közelebb
hajolt, és suttogóra fogta a hangját.
– Ha hiszed, ha nem, én a te oldaladon állok, Liv. Még akkor is,
ha nem mondhatom el, hogyan gondolkodunk, és miért tesszük
azt, amit. Csak hogy tudd: miattatok és Vidar miatt vagyunk itt.
Senki sem érdemel ilyen sorsot.
Livnek könnyezett a szeme a szélben, de nem vette a
fáradságot, hogy megtörölje. Lehet, hogy Haszan azt hiszi, sír. Az
apja iránti szeretetből.
– Tudom, hogy nagyon közel álltatok egymáshoz Vidarral –
folytatta. – Nehéz időszakon mentek keresztül Simonnal, és
szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok, ha szükségetek van
valamire. Nemcsak rendőrként, hanem emberként is.
– Honnan veszed, hogy közel álltunk egymáshoz?
 A kérdés meglepte Haszant, Liv látta, hogy összezavarodott. A
hajába túrt.
– Különben miért éltetek volna egy fedél alatt? És Vidar miért
hordta volna magánál a fényképedet?
A kabátját tapogatta, miközben Vidar ruhájáról és a
bizonyítékokról hadovált, majd előhúzott egy kis nejlonzacskót,
és átnyújtotta Livnek. A fotó Vidar ingének mellzsebében lapult,
amikor megtalálták. Liv megfogta a zacskót, de nem nézte meg a
felvételt, mert úgyis tudta.
– Ez nem én vagyok, hanem az anyám.
– Azta! Rohadtul hasonlítotok. Meg mertem volna esküdni rá,
hogy te vagy.
A képen nyomot hagytak a tapogató ujjak és az idő. Kristina
fiatal volt rajta, kibontott hajjal mosolygott. Csak a szeme
árulkodott a szíve mélyén lakozó komolyságról és sötétségről,
amely rövidesen teret követel magának. Liv visszaadta a képet.
Amióta csak az eszét tudta, Vidar magánál hordta. Kiskorában
szerette nézegetni, sokáig tanulmányozta a szép arcot, nem
tudott betelni vele. Amikor azonban idősebb lett, minden
megváltozott, és csak saját magát látta benne.
– Még csak pár hónapos voltam, amikor öngyilkos lett.
– Biztos borzasztó nehéz volt – felelte Haszan. – Mármint anya
nélkül felnőni.
Liv felállt, és füttyentett a kutyának. A teste sajgott a
kimerültségtől, minden lépés fájt. Az ajtóban megtorpant, és
vetett még egy pillantást Haszanra.
– Azt mondják, apám tehet róla, hogy eldobta magától az életet.
Azt mondják, halálra szerette.

Zúgott a feje a pletykáktól, amelyek eszébe juttatták a telefonján

tárolt képeket. Megvárta, hogy leszálljon az éj, és elhallgassanak a
kutyák. Vanja a fal felé fordulva aludt, kis teste felett
pókhálóként terültek szét a tapéta szakadásai. Liam a számítógép
fényében ült, és az egész képernyőt elborító felvételeket
nézegette. Vidart, ahogy előregörnyedve mélyen a párálló talajba
mélyeszti az ujjait, mintha keresne valamit.
Átmásolta a fotókat a számítógépre, mielőtt letörölte volna
őket a telefonjáról. Itt tárolni sem volt biztonságos, de képtelen
volt megszabadulni tőlük, mindig összeszorult a gyomra, amikor
megpróbálta. Látnia kellett, értenie kellett, mi történt azon az
éjszakán. Akkor is, ha majd belebetegedett.
A legtöbb képet a tanyaházról készítette. Az egyetlen világos
ablakról és a holdfényben fürdő ösvényekről, amelyek
menekülőutat kínáltak. A három ajtóról, amely a házba vezetett,
egy elöl, egy hátul, valamint egy pinceajtó az egyik rövidebb
oldalon. A homlokzat előtt álló almafáról, amelyen le lehetett
volna mászni az emeletről vagy a tetőről. A ház mellett parkoló
Volvóról, amelynek az orra benyúlt a ribizlibokrokba, és a
sötétben aranyszínűnek tűnő rozsdás felnikről.
Homályos képek a történtek előttről. A törékeny öregember a
lába elé nézve megy a lucfenyők között, miközben az ég egyre
világosabb lesz felette, és az első napsugarak a párálló talajra
hullnak. A magasles árnyékot vet rá. Nem az ösvényen halad,
mintha ő is lopva akarna megközelíteni valamit.
Liam növelte a fényerőt, és ráközelített. A monitoron minden
jobban kivehető volt, elborították az emlékek, hallotta a madarak
rikoltásait, és érezte a lőpor szagát. Csupasz hátát ellepte a hideg
veríték, amitől megborzongott, mégsem volt képes bezárni a fájlt.
Vanja mocorgott az ágyon, mire ő megdermedt. A helyiségben
már tejes fény terjeszkedett, és beteges ragyogásba vonta az alvó
gyerek arcát.
Megint a monitorra pillantott. Vidar térdel, a keze a földbe
mélyed. Liamnak ekkor feltűnt valami a bal sarokban, amitől
megmerevedett. Ráközelített, és hunyorított. Egy árnyat látott,
amelynek semmi keresnivalója sem volt ott. Az erdő sötétjéből
valami világoskék vált ki, talán egy ruhadarab, egy ember
kabátja, aki a fák között rejtőzött. Lehet, hogy Gabriel volt az?
Csakhogy ő a másik oldalon tartózkodott. Liam addig nagyította a
képet, míg pixeles nem lett. Növelte a fényerőt és a kontrasztot,
de csak homályos kék foltot látott. Nem lehetett biztos benne,
hogy tényleg áll ott valaki. Az is lehet, hogy csak a fáradtság
tréfálta meg.
Vanja halkan felnyögött, mire Liam gyorsan bezárta a képet. A
kislány forgolódott a monitor fényében, ragyogó hajfonata
lelógott az ágy széléről, de nem ébredt fel. Olyan mélyen aludt,
hogy azt sem lehetett rendesen látni, lélegzik-e. Liam merev
tagokkal odaosont hozzá, a lapockái közé tette a tenyerét, hogy
meggyőződjön róla, él-e még, mint amikor csecsemő volt, és a
félelemtől, hogy elveszítheti, a szemét sem tudta lehunyni.
Összekuporodott a matracon, magára húzta a paplant és a
plédet, mégis fázott. Egészen addig reszketett, amíg álomba nem
szenderült. Rémálomba, amelyben Gabriel köhögése töltötte meg
a helyiséget.

A szomszéd falu még mélyebben szunnyadt, mint Ödesmark. Az

üres pajták és a szél tépázta házak feléjük ásítottak, amikor
elhaladtak előttük. Liv az ülésbe süppedt, és folyton az volt az
érzése, hogy valaki figyeli őket a sötét ablakok mögül. Simon
vezetett, mert gyakorolnia kellett. A karikáktól a szeme alatt
felnőttesebbnek nézett ki. Amikor elhaladtak egy hinta mellett,
óvatosságból lelassított, de teljesen szükségtelenül, mert ezek a
tanyaházak már rég nem hallottak gyerekkacagást. Liv igyekezett
kordában tartani a rosszkedvét.
– Ha ott vannak a rendőrök, visszafordulunk – mondta.
– De hát hallani fogják, hogy jövünk.
– Nem bírom elviselni a pillantásaikat.
 A rendőrség feltérképezte Vidar utolsó napját, de még mindig
nem hitték el neki, hogy az apjának nem voltak se barátai, se
ellenségei. A magányban érezte biztonságban magát, csak a
legközelebbi családtagjait volt képes elviselni. Adósságba sosem
verte magát. Átkutatták a házat és a kocsit, elvitték a fegyvereket
a pincében álló fegyverszekrényből. De a kérdéseiknél és a
tolakodásuknál is rosszabb voltak a pillantásuk, amellyel bele
akartak látni, a bőre alá akartak hatolni, és ki akartak puhatolni
mindent. Lyukat ütöttek rajta.
Amikor elhagyták Nagy Henrik házát, az öreg az istálló előtt
állt, és utánuk bámult, a gyapjúpulóvere úgy világított a gyenge
fényben, mint a téli nap. Simon intett neki, de csak komor
pillantást kapott válaszul.
– Akkor baszd meg!
– Mindenki levegőnek néz minket – mondta Liv. – Csak bajt
hozunk rájuk.
– Régen is levegőnek néztek.
Már messziről látták a kordont. A földutat keréknyomok
szelték keresztül-kasul, a rendőrségi szalag a bokrok felett
lobogott. A telekhatáron és a gazon túl egy irtásföld
terpeszkedett, mint valami nyílt seb a sötétzöld növényzetben.
Teljesen halott volt, csak a felhők árnya vándorolt lassan a
talajon. Simon olyan közel hajtott, hogy a lökhárító hozzáért a
lezárást jelző táblához.
– Egy lélek sincs itt – állapította meg.
– Szerinted hol az a kút?
– Valahol itt kell lennie. Biztos rohadtul benőtte a növényzet.
Ha nem irtották volna az erdőt, sosem találják meg.
Talán a közeledő vihar vagy a sivárság miatt, de Liv torkát
egyszeriben elkezdte égetni a sírás. Amely már a halálhír
bejelentése óta ott volt. Hevesen pislogott, és a könnyek végül az
orrán át távoztak. Lenyalta a sós cseppeket, majd kinyitotta az
ajtót. Nem ez volt a megfelelő helyzet a gyászolásra.
 A rendőrök által kitaposott csapások kis, fekete patakokként
szelték át a bozótot, és a kútnál találkoztak, amely csupasz
nyírfák gyűrűjében várta az első súlyos esőcseppeket. Megálltak a
mohos kövek előtt, és Liv elővigyázatosan felnyitotta a fedelet.
Azt latolgatta, vajon fejjel lefelé dobták-e bele. A kút mély és
száraz volt, és amikor fölé hajolt, halk sóhajt hallott, egy
suttogást a föld belsejéből. Közelről látni lehetett a sötét foltokat,
ahol a vér rászáradt a kövekre. Liv elfordította a tekintetét róluk,
és Simonra pillantott, aki az irtásföldet kémlelte, mintha a
kivágott fák között keresne magyarázatot.
– Azt beszélik, Juha tette.
– Juha Bjerke? Ki beszéli?
– Az egyik tehenész Modigéknál. Azt mondja, az utóbbi időben
többször látta Juhát a faluban ólálkodni. Vadászni jár, pedig nincs
is engedélye. És nem ez lenne az első eset, hogy állatnak néz egy
embert.
Liv megrázta a fejét.
– Mindenki azonnal Juhát okolja, ha történik valami. Kétlem,
hogy köze lenne ehhez.
Remélte, hogy Simon nem veszi észre a hangja remegését. Évek
óta nem látta Juha Bjerkét, már szinte a létezéséről is
megfeledkezett, de még mindig élénken maga elé tudta képzelni a
torzonborz szakállát és az űzött pillantását. Évek teltek el, de még
mindig elevenen élt benne a kép, ahogy a roncsautójával
kocsikáznak, miközben az ősz lángol az ablakokon túl, a
szabadságról beszélgetnek, és füvet szívnak. Szép, reménnyel teli
idők voltak azok, mielőtt Vidar közbeavatkozott, és tönkretett
mindent. Liv nem tudta, mit mondott Juhának, hogy lerázza, csak
azt, hogy az északi erdő magányos farkasa soha többé nem ment
el érte.
– Ismered Juhát? – kérdezte Simon.
– Mondhatni. Mindenki ismeri.
– Átkozottul rosszul hazudsz.
 Csak neked, akarta felelni Liv, neked tényleg nem tudok hazudni.
Tett pár kört a kút körül a burjánzó bozótban. Ha igaz, hogy
Vidart lelőtték, akkor az nem itt történt. Túl kevés volt a vér, csak
pár szórványos folt a fedél körül. Az egyetlen magyarázata annak,
hogy idehozták – a törpemálnásból, ha hinni lehet Serudiának –,
az volt, hogy el akarták rejteni. Itt, a kút környékén nem terem
törpemálna, ahhoz túl száraz a talaj.
Az aljnövényzetben egy cigarettacsikk bújt meg. Liv felvette, és
a fény felé tartotta: egy félig elszívott piros Marlboro. Úgy nézett
ki, mintha valaki eltaposta volna.
– Mit találtál?
– Semmit.
Gyorsan a markába zárta és a zsebébe csúsztatta a csikket.
– Menjünk! Nem bírok tovább itt maradni.

Nagy Henrik már nem állt az istállónál, amikor elhaladtak a háza

előtt, de Liv látni vélte az árnyékát a függöny mögött.
Gondolkodás nélkül Simon kezére tette a kezét.
– Itt fordulj be!
– Minek?
– Tudni akarom, mi folyik ebben a rohadt faluban.

Gabriel már nem vette fel neki a telefont. Ha elment hozzá,

Johanna nyitott ajtót. Gabriel ruháit viselte, sötét haja az arcába
lógott, a frufruja alatt be volt dagadva az egyik szeme.
– Gabriel nincs itthon.
– És nem várhatnám meg? Fontos.
– Azt mondta, ne engedjelek be.
– Nem tudod, hol van?
A lány megrázta a fejét, és az ajkába harapott. Liam látta rajta,
hogy többet tud, mint amennyit hajlandó elárulni, de nem akart
veszekedést. Johannának már így is épp eleget kellett kiállnia.
– Megmondanád neki, hogy kerestem?
A lány elkezdte becsukni az ajtót, de az utolsó pillantban
megállt, és az ép szemével kikukucskált a résen.
– Aggódik érted – mondta a szokásos elnyújtott hangján. – Azt
mondja, elment az eszed.
Liam elmosolyodott.
– Amikor utoljára ellenőriztem, még a helyén volt.

A Frassesben talált rá. A teraszon ült magányosan, és sült

krumplit tömött a szájába. Nem reagált, amikor Liam kiszállt a
kocsiból. Csak azután emelte fel a fejét, hogy leült vele szemben.
Az arca egyik oldala a napfényben még a szokásosnál is
ernyedtebbnek tűnt, a szája sarkában piros ketchupcsík. Eltolta
maga elől az ételt, és a farmerjába törölte a kezét.
– Elmegy tőled az étvágyam.
– Az érzés kölcsönös.
– Mit akarsz?
– Nem teszünk egy kört? Mutatni akarok valamit.
– Most nem jó. Várok valakit.
– Csak tíz percet adj! Visszahozlak, ha végeztünk. Fontos.

A tó tiszta és elhagyatott volt, még senki sem fürdött benne. A

nyírfák már zöldelltek, a nyár mégis távolinak tűnt. Gabriel
leengedte az ablakot, és rágyújtott egy füves cigire, majd felváltva
szívta és köhögött. Liamot pillantásra sem méltatta. Egy
madárrikoltásra mindketten összerezzentek. A megviselt idegeik
folyton pattanásig feszültek, a testük kész volt a menekülésre.
Ő is fél, gondolta Liam. Félünk egymástól.
Azok az idők már elmúltak, amikor egymásnál kerestek
biztonságot, és együtt vészelték át a végtelen éjszakákat,
miközben a sötétség fojtogató takaróként borult a sírástól és
kiabálástól hangos házra. Mindig Liam mászott be Gabriel ágyába,
sosem fordítva. Gabriel befogta Liam fülét, hogy ne hallja, ami egy
szinttel lejjebb történik, az összetörő tárgyak zaját, amelyeket
már soha többé nem lehet megjavítani. Amikor minden a
legrosszabbul alakult, Gabriel énekelt a takaró alatt. Egészen
addig, amíg Liam el nem aludt.

Liam beleszívott a füves cigibe, hogy áthidalja a szakadékot

kettőjük között, és a telefonját nyomogatta.
– Szerintem volt ott még valaki – mondta végül. – Nem voltunk
egyedül.
– Ne kezdd!
Liam az öccse orra alá dugta a készüléket. Megmutatta a képet,
amelyen a vénember térdel, és a felkelő nap meleg ragyogásba
vonja az erdőt. Gabriel beleszívott a cigibe, és bent tartotta a
füstöt beszéd közben.
– Azt hittem, megmondtam, hogy töröld ki ezeket a szarokat!
– Tudom. De nézd meg ezt! A bal sarkot.
– Mit nézzek rajta?
Liam egészen az arcába tolta a telefont. Ezen a kis kijelzőn nem
látszott túl jól, de ha nagyon akarta, ki tudta venni a Vidar
mögött lebegő kék árnyat.
– Ott, a fák között! Nem látod azt az alakot?
Gabriel kifújta a füstöt, és lepillantott a kijelzőre.
– Szart sem látok, csak ezt a kurva képet, amit már rég ki
kellett volna törölnöd!
Beledobta a csikket egy régi kólásdobozba, amely a
pohártartóban állt, hátradőlt az ülésben, és súlyos szemhéja alól
Liamra pillantott. Az arcán apró ráncok jelentek meg, amelyek
arról árulkodtak, hogy forr benne a düh. Az öklével
megkocogtatta Liam fejét.
– Néha elgondolkodom rajta, itthon vannak-e nálad – mondta. –
Egyik füleden be, másikon ki, amit mondok. Nem tudom, mit
csináljak veled. Lehet, hogy hagynom kellett volna, hogy Juha
kezelésbe vegyen. Akkor most nem fájna a fejem.
 Liam elhúzódott tőle, és elengedte a füle mellett a megjegyzést.
Megint szemügyre vette a képet, de már nem hitt a tulajdon két
szemének. Lehet, hogy csak a szél fújta a fákat, ő meg olyasmit
látott bele, ami nincs is. Valami árnyékot vetett, más színbe és
alakba öltöztette a világot. Lehet, hogy Gabrielnek igaza van,
lehet, hogy csak a stresszes agya játszott vele, mert más
magyarázatot keresett. Kiutat.
Mielőtt bármit tehetett volna, Gabriel kitépte a kezéből a
telefont, és kiugrott a kocsiból. Liam látta, ahogy a feje fölé emeli
a készüléket, és tiszta erőből földhöz vágja, majd rátapos, újra
meg újra, amíg ripityára nem törik, az arcán a düh fehér maszkja.
Amikor végzett, összeszedte a darabokat, és egyesével bedobálta
őket a tóba.
Liam teljesen mozdulatlanul figyelte. Aztán a gyűrűket nézte a
vízen. Érezte, hogy megmozdul alatta a föld, hallotta a recsegést,
ahogy megnyílik. Rá várt.

Nagy Henrik tornácán egy sovány macska ült, és rosszallóan

figyelte, ahogy kiszállnak a kocsiból. Liv becsengetett, de senki
sem jött ki, pedig hallotta, hogy valaki motoz az ajtó mögött.
– Nyugodtan kinyithatod! – kiáltotta be. – Tudom, hogy itthon
vagy.
Simon már elindult vissza az autóhoz, amikor az ajtó
megnyikordult, és Nagy Henrik kidugta a fejét. Liv csak a melléig
ért, a megtermett férfi teljes egészében kitöltötte a nyílást.
Mégsem merte felemelni a tekintetét Liv cipőjéről.
– Mit akartok?
– Beszélgetni.
– Aztán miről?
– Szerintem ki tudod találni.
 Nagy Henrik a küszöbön hintázott. Liv fején átfutott egy
iskoláskori emlék: januári hideg és havas erdő, a busz defektet
kapott, és ők Nagy Henrikkel együtt baktattak a motoros szánok
nyomvonalán. Egész úton Ödesmarkig beszélgettek, pedig előtte
pillantásra sem méltatták egymást. Ahol mély volt a hó, Nagy
Henrik előrement, így ő tudott a lábnyomaiban haladni. Másnap
mintha mi sem történt volna, semmi sem árulkodott a közös
hazaútról. És így volt ez most is, a ráncos arc bizalmatlan maradt.
– Hát akkor parancsolj!
A ház nagy, csendes és szerényen bútorozott volt. Nagy Henrik
betessékelte és hellyel kínálta őket a konyhában. A
viaszosvásznon éktelenkedő kávékarikák elárulták, hol szokott
ülni. Amióta az anyja meghalt, magányosan élt. A testvérei közül
egyedül ő maradt a faluban.
– Gondolom, kértek kávét.
Választ sem várva jókora fadarabot tett a sparheltben égő
tűzre, és elkezdett a kávét kanalazni a főzőbe.
– Ne fáradj miattunk!
Liv igyekezett megnyerően beszélni, nem akarta összerúgni
vele a port. Simon mellette ült, és a bőrt rágta a körme mellett.
Nagy Henrik helyes, aranyszélű porceláncsészéket tett az
asztalra. A feje búbján volt egy kopasz folt, amelyet megállás
nélkül vakart.
– Rettenetes, ami történt – mondta. – Voltam a temetésen,
szerintem szép volt.
– Modigék szervezték meg, máskülönben meg sem tartjuk.
Nagy Henrik az ablak felé intett.
– Fel nem foghatom, hogy itt feküdt egy kőhajításnyira a
házamtól. Már a puszta gondolattól is kiráz a hideg.
– Nem láttál semmit?
Csapongott a pillantása.
– Már mindent elmondtam a rendőröknek. Elképzelni sem
tudom, hogy került a kútba.
– Nem láttál idegen autót az úton?
 – Erre a madár se jár. Az erdészeti társaság amarról jön,
csináltak maguknak egy saját utat. Senkinek sincs oka, hogy
felkeressen. Legalábbis ez előtt a tragédia előtt nem volt. Most
bezzeg teljesen összetapostak mindent, annyian jöttek. Rendőrök,
újságírók meg mindenféle kíváncsiskodók.
A kopasz folt a feje tetején világított, amikor kitöltötte a kávét.
Simon az asztalon nyugtatta a karját, a pillantását pedig a
megtermett emberre szegezte, miközben a forró italt szürcsölte.
Liv egyetlen kortyot sem tudott magába diktálni, háborgott a
gyomra.
– Gondolom, mindenféléket beszélnek. Biztos hallottál
pletykákat.
A finom porcelán mókásan festett Nagy Henrik mancsában,
mintha gyerekjáték lenne.
– Hát a fülembe jutott ez-az. Csak nem tudom, akarjátok-e
hallani.
– Ne aggódj! Csak tudni szeretnénk, mit beszélnek.
Nagy Henrik sóhajtva megfogta a fejét, és lopva rájuk pillantott.
– Elnézéseteket kérem azért, amit mondani fogok, de sokan
szívesen golyót röpítettek volna Vidar Björnlund fejébe. Annyi
békétlenséget szított az évek alatt. Inkább az a csoda, hogy ilyen
sokáig húzta.
Simon csörömpölve tette le a kávéscsészét, Liv látta, hogy
lüktet egy ér a nyakán a gallérja felett.
– Mire céloz? – kérdezte.
– Nem áll szándékomban kipellengérezni valakit, csak mert
egyesek beszélnek róla. Nem bírták az öregeteket, és ezt ti is
tudjátok. Vidar mások szerencsétlenségén tollasodott meg, földet
csalt ki tisztességes emberektől, hogy továbbadja az erdészeti
társaságnak vagy más idegeneknek. Sok család egyetlen éjszaka
alatt veszítette el mindenét, és az ilyesmit nem felejtik el. Ezek a
sebek sose gyógyulnak be.
– De már több mint húsz éve nem foglalkozott üzlettel!
 – Persze, de amit tett, az nagy port kavart. Most megkapták az
engedélyt az északi erdő kivágására is, pedig igazi őserdő. És ezt a
lavinát Vidar indította el, amikor megvette, majd továbbadta
Bjerke földjét.
Liv a viaszosvászonra szegezte a tekintetét. Simon kérdő
pillantása csiklandozta a bőrét. Fogalma sem volt, mennyi tud a
fia a születése előtt történtekről. De ezekért az ügyekért már
senkit sem lehetett felelősségre vonni, így, egy emberöltő után.
Tudta, hogy egyesek még mindig haragszanak Vidarra, pedig ez
az egész olyan régen történt, hogy már feledésbe kellett volna
merülnie.
– Pénzt akarsz? – kérdezte.
Nagy Henrik kongó nevetést hallatott.
– Sosem voltál valami lángész.
– Mondj egy összeget! Kifizetem, csak áruld el, ki ölte meg az
apámat!
A férfi végre felnézett, és egyenesen rá szegezte a tekintetét. A
hatalmas teste reszketett a dühtől, amikor áthajolt az asztalon.
– Még emlékszem, amikor a nagy úton stoppoltál, mert le
akartál lécelni. És bár minden roncsba beszálltál, sosem jutottál
sehová. És most már késő. Pont olyan lettél, mint az apád. Azt
hiszed, pénzen mindent meg lehet venni.
Liv olyan hevesen ugrott fel, hogy az érintetlen kávéja a
terítőre lötyögött. Fellángolt benne a régi szégyen, miközben
átviharzott a sötét előszobán, majd ki a semmiből leszálló
alkonyatba, amely bebugyolálta a hidegével, ahogy az autó felé
futott. Beindította a motort, és megfordult, mire Simon odaért. A
fiú behuppant az anyósülésre, és elkezdett a biztonsági övvel
vesződni. Eltartott egy darabig, mire megjött a hangja.
– Mi a csudáról beszéltetek?
Liv megfogta a kezét.
– Nem érdekes. Semmi sem számít, ami a születésed előtt
történt.
 2003 kora tavasza

A gyerek bömbölése mély lyukat üt rajta. Mégsem bír kikelni az

ágyból. A bölcső kalitkává változik a holdfényben, az övénél
lényegesen kisebb börtönné. A ház ócska falai nem tudják bent
tartani a sírást. Elképzeli, ahogy végigszáll a falu felett, és
felriasztja a madarakat a fákról.
Az apja szorítja a mellére a kicsit, és ringatja, miközben sétál
vele a sötét helyiségeken keresztül, kezét óvón a kopasz kis fejen
nyugtatva. Egész éjszakákon át járkál fel-alá, a szeretet
fáradhatatlanná teszi. De rendszeres időközönként beoson az ő
szobájába. A lány úgy tesz, mintha aludna, amikor az árnya
rávetül.
– Meg kell etetni.
– Alszom.
– De ugye nem akarod, hogy éhen haljon?
Próbál ráijeszteni, de a lány már nem érez félelmet. Mintha
minden kifolyt volna belőle a szülés alatt, üres és visszhangos
lett. Nincs sem gyomra, sem szíve, sem vére, amely szállítsa a
rettegést.
Abban reménykedett, hogy elveszik tőle a gyereket. Hogy a
bába és az ápolónő átlátja a helyzetet, és megkönyörül rajta. De
semmit sem láttak, és nem kegyelmeztek.
Az apja felülteti az ágyban, felhúzza a pólóját, lecsupaszítja a
duzzadt mellét. A gyerek ólomsúlyú a karjában. Ül a sötétben, és
figyeli, ahogy a kicsi próbál szopni. A mellbimbója ég és fáj a
szájában, és amikor végre elengedi, a vékony bőre be van
repedezve, és vérezni kezd.
Összeszorított szemmel hallgatja az apja dicséretét.
 – Látod, ettől lesz nagy és erős.

A hó a lucfenyőkre nehezedik, minden visszatartja a lélegzetét,

csak az újszülött üvöltése vibrál a néma fehérségben. A lány a
fejére teszi a párnát, úgy tesz, mintha ő is el lenne temetve a
hidegben. Látja a gyerek tükörképét a sötét ablakokban, a ráncos
kis arcot és a fogatlan szájat, amely olyasmit követel tőle, amit ő
nem tud megadni neki. A szobát éles fény árasztja el, de ő
képtelen elviselni a nappalt. Csak arra képes, hogy bedugja a
kezét a matrac alá, és megszorítsa az ott lapuló kést. Végighúzza
az éles pengét az alkarja puha, fakó bőrén. Mindig van kiút, akkor
is, ha nem vezet sehová.
Kristina fekete szeme a szoba túlsó feléből meredt rá. Odament,
kivette a fotót az ütött-kopott keretből, és sokáig nézegette.
Végighúzta az ujját a szemcsés arcon, amely annyira hasonlított
az övére, mintha tükörbe nézne. Csak a hajuk különbözött:
Kristináé dús volt, és fekete, mint az olaj, amitől a fakó szeme úgy
ragyogott, akár egy csillag.
Liv megfordította a képet, és észrevett pár számot a jobb
sarokban. Először dátumnak nézte, de túl sok volt belőlük.
Tizenegy. Vidar remegő keze írta őket oda hanyagul és ferdén. Liv
a széfet rejtő, csukott szekrényajtóra pillantott. Még mindig
zárva volt, őt gúnyolta a sötétben. A rendőrség azt mondta, hogy
kiküldenek egy technikust, aki ki tudja nyitni, de eltarthat egy
darabig. Liv bizonytalanul felkelt, és felkiabált Simonnak.
Elfelejtette, hogy Felicia is ott van. A fiatalok komótosan
ballagtak le a lépcsőn, borzas hajjal és rózsás arccal, mintha
meglepték volna őket valami közben.
– Mit kiabálsz úgy?
Liv habozott. Feliciára sandított, a lány rámosolygott. A kócos
kék hajával olyan volt, mint egy lidérc vagy valami más mesebeli
lény. Végül eléjük tartotta Kristina fotóját.
– Azt hiszem, megtaláltam a páncélszekrény kódját.
Simon elvette tőle a képet, és tanulmányozta a számokat. A
pőre vállát haragosvörös pattanások borították. Liv hallotta Vidar
rekedt hangját. Vegyél fel egy pólót, fiam, hogy ne kelljen a csupasz
testedet néznünk!
– Próbáljuk ki! – indítványozta Simon.
A szekrényajtó sóhajtva nyílt ki. Bent minden sötét és üres volt,
mert Liv megszabadult Vidar ruháitól. Csak pár magányos vállfa
zörgött a huzatban, és a páncélszekrény fekete szeme bámult
rájuk. A talajhoz csavarozták, megmozdítani sem lehetett.
Amikor Liv nagyon kicsi volt, látta benne a bankjegykötegeket,
csakhogy az már régen történt, és nem igazán bízott meg az
emlékezetében.
Feliciával Simon fölé hajoltak, amikor a fiú elkezdte forgatni a
zárat. Liv minden kattanást pisztolylövésnek hallott. Felicia
észrevette, a hátára tette a kezét, és esetlenül megpaskolta.
Enyhe alkoholszag áradt belőle, de lehet, hogy parfüm volt. Liv
nem tudta eldönteni. A felkarjára egy tigrisfejet tetováltatott, az
állat álnokul eltátotta a száját, hatalmas fogai élethűen
világítottak a pofájában.
– Tudja, mi van benne? – kérdezte a lány.
Liv lassan megrázta a fejét.
– Apám gyerekkorom óta nem nyitotta ki előttem. Mert már
nem bízott meg bennem.
– Az én apám is ilyen – felelte Felicia. – A pénztárcájával a
párnája alatt alszik.
A hangjában nevetés bujkált, de a keze hideg volt Liv lapockái
között. Simon leguggolt, a hátán izzadság gyöngyözött, és olyan
szagot árasztott, mintha átfutott volna az esőáztatta erdőn.
Óvatosan a kódzár köré görbítette a tenyerét. Tizenegy kattanás
után az ajtó kinyílt. Olyan váratlanul, hogy mindhárman
visszahőköltek, mintha arra számítottak volna, hogy Vidar ott
gubbaszt mögötte, és elkapja őket. És ott volt. A fekete torok,
amely azóta gúnyolta Livet, amióta az eszét tudta. Juhára gondolt,
mert mindig úgy képzelte, hogy ő fogja kinyitni a
páncélszekrényt, hogy megszerezze a vagyont. De a széfben nem
volt se pénz, se kincs, csak a por kavargott a sötét nyílásban.
Simon megfordult.
– Ez üres. Nincs benne semmi.
Liv úgy meglepődött, hogy beleborzongott.
– Biztos volt egy másik rejtekhelye is. Vagy mégis betett
mindent a bankba. De ezt nehezen tudom elképzelni.
Vidar sosem bízott meg teljesen a bankokban, mindig azt
mondogatta, hogy szüksége van egy saját kincsesládára is. A
biztonság kedvéért.
 Simon benyúlt a páncélszekrénybe, végighúzta a kezét a sima
polcokon, és megdermedt, amikor valami megcsörrent. Óvatosan
kiemelte, amit talált, és a fény felé tartotta. Livnek elakadt a
lélegzete. Elárasztották az emlékek: eszébe jutott, mikor látta
utoljára ezt a nyakláncot, érezte a szabadság és a szárított hús
szagát. Az elszakadt lánc és a szív elszíneződött, de kétség sem
fért hozzá, hogy ez az, amelyet Juha adott neki egyszer réges-
régen.
– Ez meg mi? – kérdezte Simon.
– Az enyém.
– És mit keresett itt?
– Nem tudom.
Pedig tudta. A nyaklánc üzenet volt, amely arra volt hivatott
emlékeztetni, hogy hátba akarta támadni az apját azon az őszön
Juhával. Naiv terveket szőttek, hogy megszerzik a pénzt, és
lelépnek. Ifjonti ostobaság és végzetes árulás. Vidar ezért ürítette
ki a páncélszekrényt. Mert bár ők Juhával sosem léptek a tettek
mezejére, az apja nem bocsátott meg neki. Amikor a nyakláncért
nyúlt, a fülébe csengtek az átkai. Most is ugyanannyira félt tőle,
mint amikor még élt.

Liam a személyzeti helyiségben ült, és ingatlanhirdetéseket

nézegetett az interneten. Mind túl drága volt. Azokban a
viskókban pedig, amelyeket megengedhetett volna magának, nem
akart lakni. Egy vízparton álló, kertes házról álmodozott az erdő
szélén. Messze az anyja kutyáitól, Gabrieltől és a régi életétől.
Majd erőt vesz magán, és barátkozik a szomszédokkal, meghívja
őket kávéra, cseveg velük, úgy viselkedik, mint egy normális
ember. Csak kapjon egy esélyt.
Az új telefonja nagyobb volt, mint amit Gabriel összetört,
minden jobban látszott a kijelzőjén. Amikor Niila bejött a
helyiségbe, megállt felette, és figyelte, ahogy a pirosra festett
álomotthonok tovasuhannak a telefonon.
– Olcsóbb, ha veszel egy telket, és építkezel. Legalábbis, ha
értesz hozzá.
– Semmihez sem értek.
– Az apád nem tanított meg erre-arra?
– Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt.
Az apja csak arra tanította meg, hogy tönkretegyen dolgokat. A
házuk falaiban több lyuk volt, mint ahányat az anyja képekkel el
tudott takarni, de ilyesmiről nem beszél az ember. Niila
megpaskolta a vállát, Liam megdermedt az érintésétől.
– Majd én megtanítalak, ha úgy döntesz. A saját házamat meg a
testvéremét is én építettem fel. Kurva sok meló, de az érzés,
amikor elkészül, mindent felülmúl. A tudat, hogy a két kezeddel
építettél otthont magadnak. Ez hosszú időre megelégedéssel tölt
el.
Liam nyelt egyet, mert kiszáradt a szája. Nem volt hozzászokva,
hogy valaki segítsen neki, nem tudta, mit mondjon, ezért csak ült
ott, mint aki megkukult, és a torkát köszörülte. Lehet, hogy Niila
átlátta a helyzetet, mert egy szót sem szólt ezek után, csak
rávillantotta azt a ferde mosolyát, majd kávét töltött
mindkettőjüknek, és visszament a shopba.
Liam éppen bekapott egy tablettát, amikor az ajtó kódzárja újra
kattant egyet. Azt hitte, Niila felejtett el valamit, de Liv Björnlund
lépett be a helyiségbe. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte, a
falak visszaverték a hangot, miközben ők egymásra meredtek.
– Van még kávé? – kérdezte a nő.
– Szerintem van.
Liamnak rossz lett a szája íze, amikor Liv a kávéfőzőhöz ment,
és töltött magának. Gyorsan lenyelte a tablettát, és leküzdötte az
utána jelentkező hányingert. A telefonja még mindig az asztalon
hevert, de a kijelző már kikapcsolt. Jobb is, ha Liv nem látja,
milyen házról álmodozik.
– Ma már dolgozol? – kérdezte.
 – Nem. Niila szerint még nem állok készen a fellépésre.
– Milyen fellépésre?
A nő leült vele szemben. Piros flanelinget viselt, amelyet a
könyökénél megerősítettek, a mellén leitta kávéval. Úgy nézett
ki, mint egy kislány, aki kölcsönvette az apja ruháit.
– A kassza olyan, mint egy színpad. Még nem tűnt fel? Magára
vonzza a tekinteteket. Te meg ott állsz, és nap mint nap előadod
ugyanazokat a párbeszédeket.
Liam pislogott. Azt hitte, csak ő érzi úgy, hogy megbámulják.
Mintha szerepet játszana.
– Tudom, mire gondolsz.
A nő elmosolyodott. Kócos haja az arcába hullt, de a szeme
ragyogott alatta. Liam látta benne a kislányt, aki egykor volt,
mielőtt még, előreesett a válla, és megjelentek a karikák a szeme
alatt.
– Csak papírokat hoztam Niilának – mondta Liv. – Ragaszkodott
hozzá, hogy írassam ki magam.
– De te inkább dolgoznál?
A nő megvonta a vállát.
– Itt legalább hallanám, miket beszélnek. A pletykákat meg a
találgatásokat. Ha otthon kuksolok, mindenről lemaradok.
– De hát ez csak szóbeszéd – felelte Liam. – Nem veszítesz
semmit.
Liv oldalra billentette a fejét, és átható tekintettel nézett rá.
– Nem mondanád el, miket hallottál?
– Miről?
– Az apámról. Meg rólam. Tudom, hogy beszélnek. Minden
vásárlónak megvan a maga elmélete a történtekről. Furcsa is
lenne, ha nem.
Liam megitta a kávéja maradékát, és az órára lesett: már csak
három perce volt, és be kellett állnia a kasszába.
– Nem adok a pletykákra.
– Ne már! Ne kímélj! Engem vádolnak, ugye? Azt hiszik, én
öltem meg az apámat.
 – A helyedben szarnék rá, mit beszélnek.
A nappali világosság a nő arcára vetült, és a szeme olyan
ragyogó kék volt, hogy Liamnak félre kellett néznie.
– Te is azt hiszed, hogy én voltam.
Liam felállt, kiöblítette a csészéjét, de közben érezte, hogy a nő
követi a mozdulatait, és lélegzet-visszafojtva vár. Igyekezett
rámosolyogni a válla felett, olyan bizalomgerjesztően, ahogy
Vanjára szokott, amikor fél valamitől. De közben annyira rossz
volt a lelkiismerete, hogy görcsbe rándult tőle a gyomra. Ez a nő
miatta szenvedett. Azért, mert ő benyomult a világába, és a feje
tetejére állított mindent.
Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, finoman megérintette a
vállát, és megköszörülte a torkát, hogy meg tudjon szólalni.
– Szerintem Niilának igaza van. Menj haza pihenni!

De Liv nem tudott pihenni, nem bírta elviselni a csendet. Folyton

mozgásban kellett lennie, képtelen volt veszteg maradni és
gondolkodni. Az ablakhoz nyomta a homlokát, és a megcsonkított
berkenyét nézte. A fekete ágak úgy terültek szét a szunnyadó
fűben, mintha csontok lennének. El kellene tüzelnie a száraz
levelekkel együtt, és ki kellene ásnia azt a szánalmas tönköt
gyökerestül. Ahogy megfogadta.
A ház tisztítószer szagát árasztotta. A felületek csillogtak a
beeső napfényben, a padló fel volt súrolva, a kutya mancsainak
nyoma meglátszott a nedves deszkákon. Vidar szobájának ajtaja
tárva-nyitva állt. Most ugyanolyan üres és lélektelen volt, mint az
egykori lakója.
A földszinten ki voltak nyitva az ablakok, és a tavaszi szél
kivitte a savanyú, áporodott levegőt. Vidarból semmi sem
maradt, még a szaga sem. A ruháit Liv egy kupacba halmozta az
udvaron: toll, gyapjú és flanel egyvelege. Régi, megsárgult kötött
holmik és lyukas zoknik. Olyan volt, mintha egy nagy, tarka állat
kuporogna a kavicson. Nemsokára felgyújtja az egészet. Az
emlékek máglyája.
Az emeletről lehallatszott Felicia harsány nevetése. Liv arra
számított, hogy Simon tiltakozni fog a tisztogatás ellen, és
olyannak akarja megőrizni a nagyapja szobáját, amilyen volt, de a
fiú egy szót sem szólt. Lehet, hogy megértette, vagy ő is úgy
érezte, hogy így könnyebb lélegezni a házban. De az sem kizárt,
hogy csak túlságosan lekötötte a kék hajú lány.
A nevetés űzte el otthonról, a hirtelen támadt magány a
csillogó-villogó felületek között. Egyszeriben idegennek érezte a
kitakarított házat. A repedezett tükör előtt állt, az ujjait
végighúzta a haján, hideg vízzel megmosta a hónalját, és
megcsipdeste az arcát. Aztán bekiabált a fiataloknak, hogy
elmegy egy kicsit. Szia!, kiáltották vissza lelkesen, amiért
megszabadulnak tőle. A nevetésük követte az udvarra.
Elszaladt Vidar ruháinak kupaca mellett, be az erdei fenyők
közé, ahol a tél utolsó maradványai olvadoztak a melegben. A
talajból felbugyogott a víz, és a madarak újra megtalálták a
hangjukat a hosszú hallgatás után. Érezte, ahogy őt is megtölti a
tavasz, a nap melegítette a bőrét, és minden növekedésnek,
sarjadásnak indult benne. Az apja és a sötétség körül forgó
gondolatoknak nem maradt hely.
Átvágott a mocsáron, mert szeretett volna minél hamarabb
Johansson özvegyének házához érni. Most rajta volt a nevetés
sora, most ő tűnhetett el egy időre. De csak egy darabig jutott az
ingó mohaszőnyegen, amikor észrevett egy csillogó tárgyat.
Lelassított. Egy fémdarab verte vissza a fényt. Közelebb botorkált
a fűcsomók meg a mohos tönkök között, majd fölé hajolt. Elakadt
a lélegzete, amikor felismerte. Az üveg eltörött, a fémszárak
elgörbültek, mégsem lehetett összetéveszteni semmivel. Vidar
szemüvege volt az, amely nélkül jóformán egyáltalán nem látott.
Óvatosan felemelte a nedves földről, a hüvelyk- és a mutatóujja
között tartotta, mintha halott állat lenne, amelyet nem is akar
megérinteni. A kabátja belső zsebébe dugta, aztán cuppogó
léptekkel körbejárta a területet, hátha talál még valamit, hátha
talál magyarázatot. De csak mohát és sarat látott, a talaj nyirkos
lehelete szállt az ég felé. Maga elé képzelte Vidart, ahogy a
konyhaasztalnál ül a távcsővel a szemüvege előtt, és kémleli a
sötétséget, abban a meggyőződésben, hogy farkasok ólálkodnak a
birtokán.
Pár méterrel arrébb egy quad nyomait fedezte fel, a két mély
barázda eltűnt az erdei fenyők között. Kétszáz méterre az
ellenkező irányban a magasles tornyosult szomorú árnyként a táj
fölé, és ő szinte hallotta a falu felett visszhangzó lövéseket, érezte
a golyók szelét, és látta a fákról felrebbenő madarakat. Szóval így
történt. Serudiának igaza volt. Itt halt meg a törpemálnásban.
A fákon ékszerként függtek a kövér vízcseppek, és csak úgy
záporoztak rá, amikor félrehajtotta az ágakat. A fenyők
meghúzták a haját, és magán érezte a vadállatok tekintetét,
ahogy lestek rá a rejtekhelyükről. Ironikus volt a szemtanúkra
gondolni, akik látták Vidart a halála pillanatában. A fák között
vitorlázó hollókra, amelyek már a test lágy részeiről ábrándoztak,
a szájról és a szemről. A vadállatokra, amelyek a távolban a
levegőbe szimatoltak, és beszívták a halál első szagait, amikor a
test még párolgón friss és vérrel teli. Lehet, hogy ezért vitték a
kúthoz. Nemcsak azért, hogy elrejtsék, hanem azért is, hogy az
állatok ne tépjék cafatokra a saját földjén. A könyörület utolsó
gesztusa lett volna?
A talaj cuppogott a talpa alatt, amikor felnézett a magaslesre.
Vidar szemüvege egy kidőlt fenyő mellett hevert. Liv a korhadó
fának támaszkodott, és igyekezett felbecsülni a távolságot.
Vidarnak esélye sem volt. A gyilkosa minden bizonnyal kicsalta az
erdőbe azon a reggelen, és ő egyenesen belesétált a csapdába.
Tisztán látta maga előtt az egészet.
A quad mély barázdákat szántott a talajba, de a földből
felbugyogott a fekete víz, és elmosta a gumi mintázatának
lenyomatát. Nyomok voltak mindenütt, és sehol sem. Ügyelt rá,
hogy a saját lábnyomaiba lépjen, így azt is elnyelte a sár. Az
alacsonyan szálló felhők a semmiből jelentek meg, és beúsztak a
nap elé. Liv kétrét görnyedt, az utolsó szakaszon szinte mászott,
keresett valamit, bármit. Amikor elérte a les rozoga létráját, a
ruhájából már csepegett a víz, a hideg beszivárgott a
szövetrétegek alá, és összeverődtek a fogai. Miközben felfelé
mászott a létrán, Vidar rekedt hangja úgy szólt a fejében, mintha
énekelne: A szúnyogok még nincsenek sehol, dalolta, nem virágzik a
törpemálnabokor. De nemsokára megint a réten szeretkezünk,
nemsokára megszületik a gyerekünk.
A magasles üres volt, leszámítva a tűleveleket és a tobozokat,
amelyek bepotyogtak a tág réseken. Liv letérdelt, és végighúzta a
kezét az egyenetlen deszkákon töltényhüvelyt, cigarettacsikket
vagy bármi mást keresve, amelyet a gyilkos hagyhatott maga
után, de semmit sem talált. Bedugta a kezét a kilazult léc alá,
egészen mélyen benyúlt, míg ki nem tudta tapintani a nejlont.
Meglepődött, hogy még megvan. Szinte áhítatosan húzta elő. A
zacskók régen kékek voltak, ebben biztos volt, de a színük
kifakult az évek alatt. Kifulladva bontotta ki őket, és vette elő
belőlük az ott lapuló kincset. A régi bankjegyek
összepöndörödtek, elszíneződtek, és annyira összetapadtak, hogy
már nem lehetett megszámolni őket. Liv hevesen megborzongott,
visszatette a pénzt a zacskókba, és bedugta a léc alá. Nem akart
emlékezni.
A korhadt deszkák nyugtalanítóan recsegtek, amikor a lőréshez
mászott. A mocsárra újabb eső zúdult, tompa koppanásokkal
verte a mohát. Kiskorában az apja megígérte, hogy megtanítja
vadászni. Minden ősszel, amikor kiment az erdőbe, megesküdött
rá, hogy jövőre őt is magával viszi. Aztán újabb esztendő telt el,
anélkül, hogy Liv megérinthette volna a puskát.

*
A falon lógó szarvastrófea a füstfelhő mögül bámult rá, olyan volt,
mintha titokban mosolyogna. A függönyök be voltak húzva, a nap
mégis besütött a szobába, és leleplezte a porréteget meg a testük
sápadtságát. Johnny keze pillekönnyűen pihent a csípőjén. Békés
lett volna, ha a férfi nem ragaszkodik hozzá, hogy Vidarról
beszélgessenek. A halott ember kísértetével töltötte ki az időt.
– Hogy áll a nyomozás? – kérdezte. – Van valami fejlemény?
– A rendőrök csak annyit mondanak, hogy halad, de fogalmam
sincs, mit kell érteni ezalatt.
– Van már gyanúsítottjuk?
– Nekem nem szóltak róla.
– A fűrészüzemben egészen vad találgatások kaptak szárnyra. A
konyha olyan, mint egy felbolydult méhkas.
– El tudom képzelni.
Liv a férfi mellkasán nyugtatta a kezét, az ujjait a dús
szőrzetébe fúrta. Johnny szíve erősen vert.
– Rólad is sokat beszélnek – jegyezte meg óvatosan.
– És mit mondanak?
– Hogy te nyertél rajta legtöbbet.
Liv visszahúzta a kezét, pár másodpercig a szarvastrófeára
bámult, majd felkelt, és elkezdte megkeresni a ruháit. Az egyik
kezével eltakarta a testét. Néha érezte az özvegy jelenlétét a
szobában, az öregség dohos szagát, amely beleivódott a falakba.
Tisztában volt vele, hogy beszélnek, mindig beszéltek. Amióta az
eszét tudta, pletykáltak a „kis Björnlund lányról” meg a zsugori
apjáról.
– De ugye nem haragszol? Csak azt mondom, amit hallottam.
– Az emberek szemetek, nem érdekel, mit mondanak.
– Ne menj el! Kérlek!
Megtalálta a pulóverét, és kapkodva magára húzta. A kabátja a
komódon lógott, a belső zsebében Vidar szemüvege. A kemény
drótkeret a mellének nyomódott, amikor felhúzta a cipzárt. A
férfi az ágyban újabb cigarettára gyújtott, a szeme fekete és
meredt volt a parázs fényében. Liv lassan az éjjeliszekrényhez
ment, lehajolt, kivett egy csikket a hamutartóból, majd tüzetesen
tanulmányozta.
– Mit csinálsz?
– Tudsz vadászni?
– Nem. Kellene?
– Sose volt fegyver a kezedben?
– Voltam katona, de már rég.
– Tudsz lőni vagy sem?
– Tudni tudok – mosolyodott el. – Legalábbis nem vagyok
teljesen béna.
Liv visszadobta a csikket a hamutartóba, és a farmerjáért nyúlt.
Lógott rajta, az utóbbi években lefogyott kicsit. Minden kifolyt
belőle, még a saját teste is. A kutyák ugatni kezdtek kint,
miközben öltözködött. Egy autó jött fel az úton, ezért Liv az
ablakhoz osont, és kilesett a függöny résén.
– A rendőrség.
Johnny gyorsan elnyomta a cigarettát, és magára kapkodta a
ruháit. Rádobta az ágyterítőt a gyűrött lepedőre meg a matrac
mélyedéseire, amelyeket a testük hagyott maga után. Kisvártatva
erőteljes kopogás vert visszhangot a régi viskóban. Liv a
szarvastrófea árnyékába húzódott.
– Nem akarom, hogy meglássanak itt.
Johnny kisietett az előszobába, de nemsokára visszatért Liv
cipőjével.
– Mássz ki az ablakon! – suttogta, és becsukta a hálószoba
ajtaját.
Liv hallotta, hogy a rendőrök belépnek az előszobába, majd
megszólal egy női hang. Azt mondta, hogy a szomszéd
Björnlundről és a faluban történt szörnyűségekről szeretnének
beszélgetni. Johnny beinvitálta őket a konyhába, a széklábak
csikorogtak a padlón, a csapból zubogott a víz. Liv bebújt a
függöny mögé, és kinyitotta az ablakot. A két szárny között
döglött legyek feküdtek kiterülve, a kabátjára és a hajába fekete
rovarokkal teli, törékeny pókháló tapadt. A nap már lement, a
sötét erdő csak pár lépésnyire várt rá. Először az egyik, aztán a
másik lábát lendítette át a párkányon. Johnny kutyái buzgón
szaglászták a levegőben lógó cipőjét. Amikor leugrott, és futásnak
eredt, követték. Egészen a mocsárig, ahol megbotlott, elesett,
majd fekve maradt a földön. Összeszorította a szemét, és hagyta,
hogy a hideg átszivárogjon a ruháján. A kutyák pofájából áradó
bűzre ő is kivicsorította a fogát, mintha arra bátorítaná őket,
hogy végezzenek vele, tépjék darabokra, hadd nyelje el a moha és
a mocsár fekete vize. De ott hagyták a sárba süppedve.

A kútoszlopok között már jó ideje egy piros Ford parkolt, de nem

tankolt. A sofőr nem adta jelét, hogy ki akarna szállni. Liam
szemmel tartotta, miközben a vásárlók jöttek-mentek.
Aggasztotta, hogy Gabriel az, vagy esetleg a zsaruk. A sofőr
idegesítő módon megbújt az egyik kútoszlop mögött, ami
beindította Liam fantáziáját, pedig tudta, hogy a civil rendőrök
újabb gyártmányú Volvo V70-esekkel járnak, és sem kék fényt,
sem antennákat nem látott a kocsin. Semmi sem utalt rá, hogy a
zsaruk lennének. Ellenkezőleg. A járgány elég ócska volt.
Valószínűbbnek tűnt, hogy valami lúzeré, akivel Gabriel lóg. Aki
átvette az ő helyét a volánnál.
Elkezdődött az esti roham, aztán elmúlt. Mire a sor végre
leapadt, a piros kocsi is eltűnt. Liam igyekezett lerázni magáról az
üldözési mániáját. Amikor véget ért a műszakja, töltött magának
egy pohár kávét, és bement az irodába elköszönni Niilától, majd
távozott a raktáron keresztül. A lámpa az ajtó felett kiégett, ezért
a telefonjával világított, hogy ne a teljes sötétségbe kelljen
kilépnie, ha esetleg Gabriel ott rejtőzne az árnyak között.
De ezúttal nem az öccse várt rá, hanem a piros Ford. A raktár
ajtaja hangos dörrenéssel becsapódott mögötte, és bármennyire
szeretett volna, nem húzódhatott vissza az épületbe. A kávé
lötyögött a pohárban, amikor az ajtónak vetette a hátát. A
kocsiból egy piszkosszőke hajú nő szállt ki mosolyogva. Piros
kabátot viselt, a száján rúzs, amely a fogát is megfogta.
– Liam Lilja?
– Ki kérdezi?
Liam gondolatai egymást kergették, miközben a nő felé sétált.
Nem tűnt zsarunak, ahhoz nem volt elég komoly, ugyanakkor túl
rendezett volt a külseje ahhoz, hogy Gabriel köreibe tartozzon.
– Malin Sigursdotter vagyok – mondta. – A Norran újságírója.
Újságíró. Rájöhetett volna. Niila óva intette a Liv
szerencsétlensége fölött köröző keselyűktől. Ne mondj semmit,
tanácsolta, most az a legfontosabb, hogy Livet meg a srácot békén
hagyják.
Malin Sigursdotter lehúzta a kesztyűjét, és kezet nyújtott neki.
Megmarkolta az ujjait, és erőteljesen megrázta, a mosolya széles
és vörös volt. Liam azon tűnődött, szívélyesnek mutatkozzon-e,
vagy jobb lenne simán hátat fordítania. Visszahúzta a kezét,
belekortyolt a kávéjába, és elindult a kocsija felé, mert nem
akarta, hogy a nő észrevegye a nyugtalanságát.
De utánaszaladt, a munkáról, a kollégák hangulatáról és Livről
vallatta.
– Nincs mit mondanom. Új vagyok itt. Semmiről sem tudok
semmit.
Beült a volán mögé, és beletette a poharat a tartóba. Az újságíró
behajolt a nyitott ajtón, hogy ne tudjon elindulni.
– Azt beszélik, hogy Liv Björnlundnek felmondtak az apja
meggyilkolása miatt, és maga vette át a helyét. Igaz ez?
Liam felhorkantott.
– Nem, nem igaz.
Elkezdte behúzni az ajtót, amivel hátrálásra kényszerítette a
nőt. Még az ujjbegyeiben is érezte az idegességet, amikor
beindította a motort, és megmarkolta a kormányt. Az újságírót
pillantásra sem méltatva kitolatott. Egész úton hazafelé levert
volt. Szemlátomást mindenki azt hitte, hogy átvette Liv helyét, és
ez zavarta. Talán mert volt benne egy csipetnyi igazság.

Liv az erdőben futott. A fák gyökerei újra meg újra elgáncsolták,

és ő a nedves talajra zuhant, de aztán talpra kászálódott, és
szaladt tovább. Nem tudott elég gyorsan rohanni. A kutyák
valahol a sötétben ugattak, idegesítő állhatatossággal, ahogy csak
vadászatokon szoktak. Amikor elérte a Björngårdent, a garázs
mellett egy rendőrautót fedezett fel. Az ablakban látta Simon
szőke üstökét és Haszan széles hátát. Olyan volt, mintha a
rendőrség megszállta volna a falu összes házát. Megfordult a
fejében a gondolat, hogy hátraarcot csinál, és egyszerűen
elszalad, de már túl késő volt, és amúgy sem volt hová mennie.
Sehol sem rejtőzhetett el.
Nevetés fogadta, amikor belépett az előszobába. Haszan cipője
katonásan állt az előszobaszőnyegen, gúnyosan csillogott-
villogott az ő elnyűtt bakancsa mellett. Kávéillatban ültek egy
tálca sütemény mellett, és ha Haszan nem viselt volna
rendőregyenruhát, úgy nézett volna ki, mintha két barát kávézott
volna együtt. Liv megállt a küszöbön, és látta a rémületet a
szemükben, amikor megpillantották.
– Veled meg mi történt? – kérdezte Simon. – Rettenetesen nézel
ki.
Livnek eszébe jutott, hogy csuromvíz a ruhája, és fekete a keze
a földtől.
– Csak átvágtam a mocsáron. – Haszanra nézett. – Mit keresel
itt?
A hangja kemény, már-már ellenséges volt, de a férfi csak
mosolygott.
– Tudom, hogy kezd elegetek lenni belőlem, de jó híreket
hoztam. Pont most mondtam Simonnak, hogy nagy előrelépést
tettünk a nyomozásban. Részletekbe sajnos nem bocsátkozhatok,
de annyit elárulhatok, hogy fontos nyomokat rögzítettünk a kút
körül, ahol Vidart megtalálták, és meggyőződésem, hogy
hamarosan választ kapunk a kérdéseinkre.
Liv megütögette a kabátja belső zsebét, és kitapintotta Vidar
szemüvegét. Habozott.
– Találtam a mocsárban valamit, ami talán fontos lehet a
nyomozásban.
– Igen? Figyelek.
– Belebotlottam apám szemüvegébe. A magaslestől egy köpésre.
Gyakorlatilag vak volt nélküle, mindig mindenhol viselte.
Óvatosan előhúzta, és átadta Haszannak. A régi, összekarcolt
keret megcsillant a fényben.
– Szerintem ott lőtték le – folytatta. – A mocsárban. Serudia is
utalt rá, csak nem értettem rendesen. Azt mondta, hogy a
törpemálnásban találta meg apám véres sapkáját.
Haszan előhalászott egy vékony, kék gumikesztyűt a zsebéből,
felhúzta, majd a felemelte a szemüveget, és tüzetesen szemügyre
vette.
– Meg tudod mutatni, hol találtad?
– Azt hiszem. A magaslestől délre.
– És biztos vagy benne, hogy Vidaré?
Liv és Simon is bólintott. Kétség sem fért hozzá. Némán
figyelték, ahogy Haszan óvatosan beleteszi az ócska szemüveget
egy papírzacskóba, majd ráírja a dátumot. Különös volt látni,
hogy valaki így bánik Vidar tulajdonával: olyan lett, mint egy
ügyetlenül becsomagolt ajándék. A tárgyak Vidar nélkül
elveszítették az erejüket, valószerűtlenekké váltak.
 2003 tavasza

A gyerek egzotikus virág, amely a sötétben növekszik kettőjük

között. A tavasz új reményt hoz, és különös fénnyel tölti meg a
csendes helyiségeket. Az apa és a lány a kicsi felett áll, önmagukat
keresik a ráncos kis arcban, tiszta, fehér félelemmel telnek el,
amelyet csak a szeretet képes magával hozni.
A sok orvoslátogatástól a lányban kicsírázik a nyugtalanság.
Gyenge vállára fekteti a gyereket, érzi, ahogy napról napra
nagyobb és nehezebb lesz. Eszik, alszik, sír, felé nyújtja a kezét. És
ő minden reggel ott áll felette, és nézi a növekvő, puha kis testet,
megsimogatja a pelyhes buksit, és a benne rejtőző szörnyeteget
keresi a kifejezéstelen szempárban. Nem hagyja nyugodni a
gondolat, hogy valami láthatatlan betegséget hordoz. Mert tudja,
hogy valami nincs rendben, nem olyan, mint a többi gyerek. Soha
nem lett volna szabad megszületnie.
– Nincs semmi baja – mondja az apja. – A vak is látja.
De úton az orvoshoz, mindig kiütközik a nyakán az izzadság,
pedig reggelente még jég szikrázik a fákon. Szokás szerint a
parkolóban vár, amíg a lány bemegy a kapun a gyerekkel a
karjában. A pillantása a hátát égeti, amikor a súlyos ajtók
becsukódnak mögötte. A nap éles fénye követi őket a
váróterembe, és bántja a szemüket, amikor az orvos előtt ülnek. A
lány a szék széléről nézi, hogyan mérik meg a kicsi súlyát és
hosszát. A tavasz fényei glóriát vonnak a törékeny koponyája
köré, az orvos vidám hangon beszél hozzá.
– Jaj, de helyes kisfiú vagy!
Pont úgy gyarapszik, ahogy kell, nincs semmi probléma vele.
Ha látja is az orvos a benne lakozó szörnyet, nem adja jelét. A
lány viszont aggódik.
– Ugye van, aki segít? Fontos, hogy pihenj is.
– Boldogulok.
– És a gyerek apja? Még mindig nincs ötleted, ki lehet?
– Nincs. Nem tudom, kitől van.
Úgy bugyolálja magát és a kicsit a hazugságba, mint egy nagy,
meleg takaróba. Az önvédelem erős szövetébe, hogy senki se
bánthassa őket. Az apja meg a parkolóba ül az arcát a tenyerébe
temetve, és előre-hátra dülöngél.
A reggel ragyogó és eleven volt, amikor áthaladt a falun. Serudia
házát egy gizgazos úton kerülte meg, hogy ne kelljen találkoznia
az öregasszonnyal. Egész végig hallotta a madarak ujjongását a
távolból, ahogy az aljnövényzetben lépdelt.
Karl-Erik háza egy dombon állt, a tanya nemzedékről
nemzedékre öröklődött, de a Björngårdentől eltérően ezt jól
karbantartották. A faépület pirosan rikított a lucfenyők között.
Volt egy ködös emléke arról, hogy egy napsütötte konyhában ül,
és mandulás süteményt mártogat a kávéban, miközben Vidar és
Karl-Erik vált pár szót. Vidar mindig így fogalmazott. Még akkor
is, amikor Karl-Erik hozzávágott egy palackot, és neki
menekülőre kellett fognia, így mondta: csak váltottunk pár szót. De
minél idősebb lett Liv, az apja annál inkább óvta Karl-Eriktől. Azt
mondta, nincs ki a négy kereke, és gyakran elveszíti a fejét az
asszonyokkal. Nem véletlenül maradt agglegény.
Karl-Erik arca püffedtnek tűnt a nappali világosságban, szürke
bőrén látszottak a nagy, fekete pórusok.
– Á, te vagy az, Liv? Gyere be!
A ház belülről még jobb állapotban volt, a konyhát felújították,
a padló új volt, ezért Liv óvatosan lépdelt a zoknijában, és halkan
beszélt, mintha templomban lenne. Karl-Erik elővett egy
dugattyús kávéfőzőt, és megkérdezte, kér-e tejet. Amikor behajolt
a hűtőbe, Liv hallotta, hogy nagyot kortyol valamiből, ami az
ajtóban állt.
– Nem kérsz esetleg valami erősebbet?
– Kösz, elég lesz a kávé.
Liv végigpásztázta a falakat, és megpillantott néhány képet a
konyhai pad felett. Fekete ceruzával megrajzolt halott fák
nyújtották a homályos, felhős ég felé a csupasz ágaikat. Mintha
mindegyik rajz ugyanazokat a fákat ábrázolta volna más-más
szögből. A berkenyét, amelyre Kristina felakasztotta magát. A
felismeréstől végigfutott a hátán a hideg.
Karl-Erik kinyitott egy sört, mire Liv összerezzent ijedtében.
– Hogy vagytok Simonnal?
– Megvagyunk. Boldogulunk.
– A rendőrség kétnaponta beállít, és kérdéseket tesz fel. Úgy
tűnik, nem jutnak egyről a kettőre. Vagy te többet tudsz nálam?
Liv megrázta a fejét, a mocsárra és Vidar szemüvegére gondolt,
de nem akarta elmondani, amit tud. Karl-Eriknek nem.
– Rohadt egy helyzet – jelentette ki a férfi. – Hogy titeket, Vidar
legközelebbi hozzátartozóit sem tájékoztatnak. Ez botrányos!
Beleivott a sörbe, és elfojtott egy böffentést. A lomha
mozdulatai arról tanúskodtak, hogy nem ez ma az első söre. A
könnybe lábadt szemét Livre szegezte, aki ettől legszívesebben
elfutott volna.
– Sosem értettem, miért maradtál itt – mondta. – Mindig azt
hittem, el fogsz húzni innen. Vagy legalább lesz egy saját házad.
Liv megbánta, hogy nem kért valami erősebbet, de nem tudta,
hogy a férfi ilyen témákat fog szóba hozni. A konyhaasztal a
padlóhoz hasonlóan vadonatújnak tűnt, a fa fényes volt, sehol egy
karcolás. Sehol egy sérülés, amelyet bámulni lehetne.
– Azért jöttem, mert magáról meg az apámról szeretnék
beszélgetni – mondta. – A viszályukról.
Karl-Erik összegyűrte az üres sörösdobozt, és kivett még egyet
a hűtőből. Az arca a szakálla felett vörösen fénylett.
– Holtakról jót vagy semmit, de neked is ugyanazt mondom,
amit a rendőrségnek: nem gyászolom Vidart, ellenkezőleg. Végre
szabadon lehet lélegezni ebben a faluban. Ha tudnám, ki tette,
vállon veregetném.
A düh forrón és váratlanul lobbant fel Livben. A pólója a
hátához tapadt, a halott fák a falon mintha mozogtak volna:
kigúnyolták.
– Miért mondja ezt?
– Várj!
 Karl-Erik eltűnt az egyik szomszédos helyiségben. Liv hallotta,
ahogy fiókokat húzogat, és matat. A pillantása a pulton heverő
késre tévedt: sötét bőrtokban volt, az agancsból készült nyele
faragott, és szédítően hasonlított ahhoz, amelyet Vidar hordott az
övében. Felállt, hogy közelebbről is szemügyre vegye, végighúzta
az ujját a mestermunkán, miközben Karl-Erik motoszkálását
hallgatta. Kivette a kést a tokból, és a fény felé tartotta.
Kellemetlen érzés kerítette hatalmába, miközben a finom
részleteket tanulmányozta.
Amikor a férfi visszatért, elé tartotta a kést, és a pengéjével
rámutatott.
– Ez ugyanolyan, mint az apámé.
Karl-Erik az ajtófélfának tántorodott, Livet és a kést nézte.
– Gyerekkorom óta megvan. Henrik nagybátyámtól kaptam.
Vidarnak és nekem is készített késeket, úgyhogy elképzelhető,
hogy az apádnak is volt hasonló. De ez az enyém, a szavamat
adom rá.
Egy fényképalbumot szorított a hóna alá, majd finoman az
asztalra tette.
– Gyere, ülj le! – mondta. – Nézd meg ezeket a régi képeket,
akkor majd megértesz egyet s mást.
Liv vonakodva letette a kést, és helyet foglalt. Amikor nem adta
jelét, hogy ki akarná nyitni az albumot, a férfi mögé lépett, és
remegő kézzel lapozni kezdett. A régi fotók azokból az időkből
származtak, amikor Karl-Erik hosszú, keskeny arcát még barkó
keretezte. Úgy mosolygott, hogy Liv alig ismert rá, de a
felvételeken szereplő nőt ezer közül is felismerte volna. A haja,
akár az olaj, a tekintetétől minden megdermedt benne. Ugyanaz a
szempár, amely minden reggel visszanézett rá a tükörből.
Eltartott egy darabig, mire megértette. Karl-Erik átkarolja
Kristinát, és összedugják a fejüket. Az egyik képen meztelenül
fürdenek, miközben a nap lebukik a tó túloldalán, egy másikon
pedig sílécet meg egymáshoz illő sapkát és télikabátot viselnek.
Nagyon fiatalok, nagyjából annyi idősek, mint most Simon, szinte
még gyerekek. Pár fotón mások is szerepeltek, de Liv csak Vidart
ismerte fel. A háttérbe húzódott, mosolygott és nevetett. Még ő is
nagyon fiatal volt. De nem ő karolta át Kristinát.
Liv Karl-Erikre pillantott, a szája akár egy véres seb a szakálla
mélyén.
– Az anyámmal járt?
– Kristina volt életem első nagy szerelme. Az egyetlen nő, akit
szerettem.
Egész józan hangon mondta, tisztán és határozottan. Az arcáról
sütött a fájdalom.
– Mi történt?
– Nagyon jól tudod, mi történt. Vidar lecsapta a kezemről. És
összedőlt a világ.

*
– Apa! Te tudsz halszálkafonást?
– Hal… mit?
– Halszálkafonást. Egy vastag fonat, ami úgy néz ki, mint a
halszálka.
– Elég furán hangzik.
– Nagyon-nagyon nehéz megcsinálni, de Dzsamila anyukája
tudja, mert ő fodrász.
– Biztos én is meg tudom tanulni.
Vanja rámosolygott a hátsó ülésről.
– Dzsamila szerint az anyukák ügyesebben meg tudják csinálni
a frizurákat, mint az apukák. De mondtam neki, hogy ez nem
igaz, mert az én apukám minden frizurát meg tud csinálni, ami
csak van a YouTube-on!
Liam felnevetett, miközben bekanyarodott a házukhoz vezető
földútra.
– Hát legalábbis megpróbálom.
A büszkeség a kislány hangjában meghatotta. Sosem fog
hozzászokni, hogy van a világon valaki, aki ilyen sokra tartja, és
csak a jót látja benne.

Csupán akkor vette észre a rendőrautót, amikor már túl késő volt.
Az anyja behajtóján állt, a kutyák őrjöngtek a rács mögött.
Annyira ritkán jött látogatójuk, hogy egyikük sem volt
hozzászokva, legkevésbé az állatok. Mérlegelte, hogy megfordul,
és elhajt a nagy út irányába, de tudta, hogy már meglátták.
Vanja megkocogtatta a kocsi ablakát.
– Itt vannak a rendőrök.
– Látom.
– Szerinted Gabrielt keresik?
– Nem tudom. Bemegyünk, és megkérdezzük.
Alig bírta el a lába, amikor megkerülte az autót, és kikapcsolta
Vanja biztonsági övét. Lehet, hogy a gyerek megérezte a félelmét,
mert nagyon csendes lett, és ragaszkodott hozzá, hogy a hátán
vigye be. A kis karját szorosan a nyaka köré fonta, és Liam mást
sem akart, mint befutni vele az erdőbe és köddé válni.
A rosszullét környékezte a félelemtől, amikor átlépte a
küszöböt. Úgy érezte, hogy most vége, minden bűnéért lakolni
fog. A normális élet megteremtésére irányuló próbálkozása nem
fogja megmenteni őket, túl sokáig késlekedett vele. Elveszik tőle
Vanját, nem lehet többé az apja. Másvalaki fogja a karjában
cipelni, másvalaki fonja be a haját, másvalaki hallgatja a
nevetését. Valaki, aki megérdemli.
Zúgott a vére, szédült tőle. De akármi történik is, nem
roppanhat össze, nem ijesztheti meg a gyereket. Megkéri az
anyját, hogy vigye át egy másik szobába, mielőtt őrizetbe veszik,
hogy ne is lássa, ki az apja valójában.
Az anyja eléjük jött az előszobába. A haja sáfrány illatát
árasztotta, amikor magához ölelte őket.
– Már több mint egy órája itt van – suttogta. – De nem hajlandó
megmondani, miért jött.
Haszan az apja székén ült, és teát ivott egy aranyszegélyes
csészéből, amelyet az anyja vásárolt Marrákesben. Az apja halála
után utazott oda mintegy megkésett kísérletként, hogy megtalálja
önmagát. Liam az ajtófélfának dőlt, Vanja még mindig a hátán
lógott elkerekedett szemmel és némán, az arcát Liam arcához
nyomva.
– Na végre! – mondta Haszan. – Már majdnem feladtam.
– Mit akarsz?
– Először is azt szeretném tudni, ki az a kismajom ott a
hátadon.
Vanja feltámaszkodott Liam vállára.
– Nem vagyok kismajom!
– Nem? Akkor ki vagy?
– Vanja.
– Vanja? – meresztett nagy szemeket Haszan. – Amikor utoljára
láttalak, ekkora voltál.
Egy láthatatlan csecsemő nagyságát mutatta.
– Tetszik ismerni engem?
– Téged nem, csak az apukádat. Ha rossz fát tesz a tűzre, nekem
kell ráncba szednem.
Haszan a gyerekre kacsintott. Liam óvatosan letette a kislányt a
fölre, és megkérdezte, nem akarja-e megnézni a kutyákat. Vanja
gyanakvón összeszorította a száját, és hosszan Liamra meg
Haszanra bámult, aztán kiment a nagymamájával az állatokhoz.
Liam megvárta, hogy a bejárati ajtó becsukódjon mögöttük,
majd a rendőrhöz fordult. Arra gondolt, jó jel, hogy Haszan
egyedül jött. Ha őrizetbe akarnák venni, többen lennének.
– Büszke lehetsz rá – mondta a rendőr.
– Mit akarsz?
– Ülj le! Beszélnünk kell.
Liam vonakodva bement a helyiségbe, és kabátban ült le az
asztalhoz, pedig a levegő fülledt volt. Haszan bőven tett cukrot a
teájába, és értelmezhetetlen pillantást vetett Liamra.
 – Basszus – mondta –, új ember lettél. Alig ismerek rád.
– Ezért jöttél? Hogy megjegyzéseket tegyél a kinézetemre?
– Csak olyan üde vagy. Aminek nagyon örülök. Látszik, hogy
összekaptad magad.
– Igyekszem.
Látta Vanját és az anyját az ablakból. A kutyaketrec kapuja
nyikorgott, és a szél összekócolta a hajukat, ahogy átvágtak az
állatok között. Nemsokára Liamot is rácsok mögött fogják
meglátogatni. Fájdalmas gondolat volt.
– Hallottam hírét, hogy a benzinkúton dolgozol.
– Így van.
– Niila mondta, hogy átvetted Liv Björnlund műszakjait.
Liam alatt megingott a szék, amikor meghallotta a nevet. A talaj
repedései egyre mélyebbek lettek.
– Csak amíg rendbe nem jönnek a dolgai.
– Régóta ismeritek egymást Livvel?
– Néha fizettem nála. Ennyi.
– Mondott valamit az apja haláláról?
– Csak annyit, hogy megölték.
Haszan beleszürcsölt a teájába. Kettőjük között egy
hegyikristály állt az asztalon, és visszatükrözte a fényt. Liam
tudta, hogy az anyja az ő védelmében tette oda. Vigasztaló volt,
még ha nem is hitt a köveiben.
– Mást nem?
Liam rádöbbent, hogy Haszan nem miatta van itt, hanem Liv
miatt. Nemcsak az egyszeri emberek hitték úgy, hogy ő áll az apja
meggyilkolása mögött, hanem a rendőrség is. Felvette és a
markába szorította a hegyikristályt. Érezte, hogy elönti a
megkönnyebbülés.
– Minap azt kérdezte, hogy én is azt hiszem-e, hogy ő tette.
– Mit?
– Tudod. Hogy ő ölte meg az apját.
– És mit feleltél?
– Hogy menjen haza pihenni.
 Haszan pillantása égette a bőrét.
– Szóval szerinted Liv Björnlundnek semmi köze az apja
halálához?
A kristály a tenyerébe vájódott. Ez volt az ő nagy esélye. Tudta,
hogy Gabriel megtenné, ha ő ülne itt: megragadná az alkalmat, és
eget-földet megmozgatna, hogy gyanúba keverje a nőt. A
lelkiismerete sosem szólt közbe, ha az irháját kellett mentenie.
Behallatszott Vanja nevetése. Liam úgy érezte, mintha a kő
felhasítaná a bőrét.
– Liv Björnlund csodabogár – mondta. – De nem gyilkos.

Miközben a part felé hajtottak, Simon a telefonjába mélyedt az

anyósülésen. Ljuslinder ügyvéd hívta őket, mert át akarta
tekinteni Vidar végrendeletét. Liv azt sem tudta, hogy az apjának
van végrendelete. A hír felkavarta. Nyugtalanította, mi lehet
Vidar utolsó kívánsága, nem akar-e ezzel is csak ártani neki.
Maguk mögött hagyták a szélcsendes erdőket, és meglátták a
napfényben fürdő tengert. Simon haja már olyan hosszú volt,
hogy össze tudta fogni egy kis copfba. Ettől láthatóvá vált egy
piros foltot a füle alatt, amelyet Liv eddig nem vett észre. Rájött,
hogy Felicia ajkának nyoma. Megjelölte a fiút, ahogy a fiatalok
szokták, amikor azt hiszik, szeretnek valakit. Gyerekes igény,
hogy nyomot hagyjanak, hogy rajta hagyják egymáson a jelüket,
mintha késsel karcolnák meg egy fa kérgét. Ez nem szerelem volt,
de ezt nem mondhatta meg. Ezt csak az élet bizonyíthatja be.
Egyébként is örült, hogy a fiának végre van valakije. Már nem
volt többé az a lesütött szemű, szelíd, magányos fiú, aki egy
labdát dobál a falnak szünetekben, mert senki sem akar vele
játszani. Aki mindig legelöl ül a buszon, hogy a sofőr közbe tudjon
avatkozni, ha valaki belekötne. Aki Barbie babát és
szivárványpónit kér karácsonyra, hogy a lányoknak
ajándékozhassa. Mert a lányok hébe-hóba kedvesek voltak vele,
kedvesebbek, mint a fiúk. Nyakláncot fűztek neki, amelyet a
pólója alá rejtett, amikor hazajött, hogy Vidar ne vegye észre. De
végül persze észrevette. Letépte a nyakából, és a konyha padlója
csillogó gyöngyök tengerévé változott. Liv még mindig
emlékezett a rémes hangra, ahogy egy világ összedőlt.
– Szomorú vagy? – kérdezte.
Simon bólintott, elfordította a fejét, és kipillantott az ablakon.
Liv látta, hogy megtörli a szemét, nem akarta, hogy ő sírni lássa.
A város ragyogott a tavaszi napfényben, a téli sápadtságot még
magukon viselő emberek kigombolták a kabátjukat, és
hunyorogtak. A folyó hatalmas érként kanyargott át a tájon,
zölden tündöklő nyírfák szegélyezték. Liv elfehéredő bütykökkel
kormányozta át a kocsit a körforgalmakon és a
kereszteződéseken, nem volt hozzászokva a forgalomhoz, úgy
érezte, minden irányból autók jönnek.
– Te szomorú vagy? – kérdezett vissza Simon, amikor végre
leparkoltak.
Liv magával hozta Vidar pipáját, és most remegő ujjakkal
megtömte.
– Persze hogy az vagyok.
– Nem látszik. Nem sírsz.
– Nem tudok. Szerintem elfelejtettem, hogy kell.
– Még életemben nem láttalak sírni.
Liv elmosolyodott. Olyan sok mindent nem látott, olyan sok
mindent nem tudott a fia. Róla és az idegen autókban töltött
éjszakákról. Az alvázra felverődő kavicsokról, miközben a férfiak
keze a testén kalandozott. A felszabadító érzésről, amikor
beléhatoltak a nyelvükkel és a nemi szervükkel. Az ürességről,
amely ezt követte. Hazaúton mindig Vidar ült a volánnál, és
pillantásra sem méltatta. Akkor tört rá a sírás. Csak akkor.
Megsimogatta a fia haját és a borostás arcát.
– Elapadtak a könnyeim, amikor megszülettél.
Korán ideértek. A találkozót tízre beszélték meg, és még fél sem
volt. Liv kiszállt, a motorháztetőnek támaszkodott, rágyújtott a
pipára, és szopogatta, miközben úgy szívta be a füstöt, ahogy az
apja szokta. Az emlékek súlyosan telepedtek rá, mindenhol Vidart
látta. A reggelenként a konyhaasztalon pihenő, eltorzult kezét:
ugyanaz a kéz volt, amely elengedte a csomagtartót, amikor
biciklizni tanult. Csak akkor vette észre, hogy már nem fut
mögötte, amikor közeledett a nagy úthoz. Csupán egy apró pötty
volt a távolban, és ettől a bicikli inogni kezdett alatta, ő meg
elterült a kavicson, lehorzsolta a térdét, és becsapottnak érezte
magát. A pillantását, amely a szemüveg pereme felett
rászegeződött. Össze kell tartanunk, neked és nekem, mondta. Ha
elhagyjuk egymást, elszabadul a pokol.

Simon is kiszállt, és mellé lépett. Amikor a pipáért nyúlt, Liv nem

tiltakozott. Összeért a válluk, ahogy füstkarikákat fújtak a
csillogó háztetők felé. Egyikük sem sírt.
Az ügyvéd irodájában olyan volt, mintha minden szempár őket
figyelné. Liv bakancsa bizonytalanul nyikorgott a pecsétes
szőnyegen, amikor Ljuslinder betessékelte őket. A szeme
vizenyős, a tenyere nyirkos volt, a kopasz feje teteje izzadságtól
fénylett. Az orrából szőrszálak lógtak ki, beszéd közben
beleakadtak a dús bajszába. Az irodája poros volt, és rohadt
gyümölcstől büdös.
– Őszinte részvétem. Vidar jó ember volt. Szörnyű, ami történt.
Szörnyű!
A szemetes felett egy csapat muslica körözött, és vonta magára
Liv figyelmét, miközben Ljuslinder megnyálazta az ujját, és
lapozgatni kezdett a papírjai között. Több mint húsz éve ismerte
Vidart, és nagy megtiszteltetés volt számára, hogy egy ilyen
karizmatikus embernek dolgozhatott, mondta. Liv egészen a szék
szélén ült, és azt próbálta eldönteni, hogy komolyan beszél-e,
vagy csak hízelegni akar. Meglepte, hogy Vidar inkább bízott egy
ügyvédben és egy bankban, mint az övéiben, de tudta, hogy
ennek is az irányításmániájához volt köze. Bebiztosította magát,
hogy az övé legyen az utolsó szó, történjék bármi.
Ljuslinder áttolt egy papírt az asztalon, az ujjai nedves nyomot
hagytak a szélén. Orrhangja betöltötte az irodát. Vidar
végrendelete Simon születésének évében íródott, és nem volt
benne semmi különös vagy szokatlan.
– Vidar biztosítani szerette volna, hogy a halála esetén az
unokája is örököljön valamit. Végrendelet nélkül ugyanis a
gyermeke lett volna a kizárólagos örököse, vagyis a teljes vagyon
magát illetné, Liv. De Vidar úgy rendelkezett, hogy felesben
örököljenek utána, mindenen megosztozzanak, amit
hátrahagyott. Az ő szemében ez igazságosabb elosztás volt.
Liv a fiára pillantott, és elöntötte a megkönnyebbülés. Hallotta,
ahogy felnevet. Teljesen másra számított, valami jól kigondolt
gonoszságra, az ellenőrzésére tett utolsó kísérletre. Vagy
bármire, de nem erre.
Simon összezavarodott, hallgatott, és nagy szemeket
meresztett, miközben Ljuslinder ismertette a részleteket. Az
összeg úgy hangzott az ügyvéd szájából, mint egy káromkodás,
teljességgel felfoghatatlan volt. Az összeg, amely mindent
megváltoztathat. Livnek nehezére esett feldolgoznia a
hallottakat, csak az orrszőröket és a muslicákat látta, meg Vidar
árnyát, amely az egész felett lebegett. Látta, ahogy a holdfényben
sétálgat az újszülöttel a karjában, miközben az egyik kezét óvón a
pihés fejen tartja. Lopva rá-rápillant, mintha attól félne, hogy Liv
kitépi a kezéből a gyereket. Az első perctől kezdve imádta a
kisfiút, már sokkal azelőtt, hogy Liv maga képes lett volna rá.

Hazafelé túl gyorsan hajtott, nem érdekelték a traffipaxok és az

elszakadt vadhálók. A felhők száguldottak az égen, az erdő zúgott
körülöttük a tavaszi szélben. Az öreg Volvo vadul rázkódott a
kátyús úton.
– Vehetünk új kocsit – jegyezte meg Simon.
 – Vehetünk új mindent.
A gondolatnak fel kellett volna vidítania: a fukarkodás, amelyet
Vidar rájuk kényszerített, véget ért. Most már semmi miatt nem
kell aggódniuk, sem a kocsi, sem a láncfűrész, sem a rozoga ház
miatt. Kinyílt előttük a világ, a döntés az övék volt. Mégsem
tudott felengedni, az új keletű szabadságuk gondolatától nyomást
érzett a mellkasában. Idegennek, már-már fenyegetőnek tűnt.
Lehet, hogy Simon is így volt vele, mert az erdőre szegezte a
tekintetét, és az arca belső felét rágta.
– Valami jóra akarom fordítani a pénzt – mondta.
– Például?
– Segíteni akarok Felicia családjának. Jó úton járnak, hogy
mindenüket elveszítsék, a teheneket meg mindent. A bank nem
akar nekik több hitelt adni. Ha nem kapnak segítséget,
tönkremennek.
A szél az árok felé lökte az autót, Liv keze sajgott a kormányon.
Hallotta Vidar reked hangját, érezte a felbugyogó tiltakozást.
– Szerintem nem kellene beleavatkoznod Modigék ügyeibe.
– Miért?
– Szép dolog, hogy segíteni akarsz, de még nagyon fiatalok
vagytok, és sosem jó keverni az üzletet és a magánéletet. Ennek
csak rossz vége lehet.
– Már ne haragudj, de mit tudsz te a magánéletről? Soha nem
volt egyetlen párkapcsolatod sem. Legalábbis legjobb tudomásom
szerint.
A fölényes hangnem Vidarra emlékeztetett, ahogy a sötét
pillantás is. Livbe belehasított a gondolat, hogy az apja halála
semmin sem változtatott. Addig, amíg bennük továbbél.

Liv arra ébredt, hogy Simon ugrókötelezik. A ház szíve

hangosabban dobogott, mint valaha. A függönyök mögötti fény
melegről és újjászületésről beszélt, és ő egyszeriben tudta, hogy
eljött az idő. A késztetés olyan erős volt, hogy arra sem vette a
fáradságot, hogy felöltözzön, egy szál pólóban szaladt ki a
fáskamrába, és hozta ki a benzinkannát. Hanyagul és eszét veszve
locsolta le Vidar holmiját. A régi, kopott ruhák már nem tűntek
értékesnek, ahogy ott hevertek ázottan és arra várva, hogy ő
rájuk dobja a gyufát. A tűz dühödt sziszegéssel kelt életre. A
reggel szélcsendes volt, a falánk lángok magasra nyúltak. Liv
beleképzelte az apját az ég felé kanyargó füstbe, amelynek
ugyanolyan szaga volt, mint Vidar szájának, amikor fölé hajolt. A
tűz pattogott és ropogott, ezért Liv nem hallotta Simon közeledő
lépteit. A fiú egyszer csak ott termett mellette, izzadtan és
kifulladva. Liv attól tartott, hogy tiltakozni fog, vagy elsírja
magát, mint a hullaházban, amikor minden valóságossá vált. De
csak állt mellette mozdulatlanul, és nézte a lobogó tüzet.
– Még tavasszal el akarom adni a házat – közölte Liv.
– Miért?
– Mert most már szabadok vagyunk, nem kell itt élnünk.
Kénytelenek voltak kiabálni, hogy túlharsogják a lángokat.
– De én itt akarok maradni – felelte Simon. – Nem akarom
eladni a házat.
– Mindig azt mondtad, hogy másik városba akarsz költözni.
– Az akkor volt, amikor nagyapa még élt. Amikor ő hozta a
döntéseket. De most mi hozzuk őket.
Csak eddig jutottak, mert rendőrautók jöttek. A sziréna és a
villogó nem volt bekapcsolva, de gyorsan hajtottak. Túlságosan
gyorsan. Liv utánuk fordult, amikor elhaladtak a behajtójuk előtt
a falu felé. Rossz érzése támadt.
– Szerinted hová mennek? – kérdezte Simon.
– Nem tudom. De majd kiderül.
– Átszaladok Feliciáékhoz, hátha tudnak valamit.
Liv a tűznél maradt, és figyelte, ahogy a fiát elnyeli az erdő.
Szeretett volna utánakiáltani, hogy maradjon, de nem jöttek a
szájára a szavak. Az egyedüllét megijesztette, Vidar ilyenkor
mindig visszatért hozzá, a szeme sarkából látta az árnyát, mintha
mi sem történt volna. Mintha még élne.
Visszament a konyhába, leült az asztalhoz, és nézte, ahogy a
lángok az ég felé nyújtózkodnak. A kutya leheveredett a lábához,
és ahányszor csak a fülét hegyezte, Liv szíve szaporábban kezdett
verni. Úgy ült, ahogy Vidar szokott, a függöny mögé bújva, a
pillantását az útra és a tűzre szegezve. Hirtelen az az érzés fogta
el, hogy figyelik, mint amikor a kasszában áll a kúton, és minden
szempár rá szegeződik. Azt képzelte, hogy van valaki odakint, az
erdő rejtekében, és célba veszi a fejét.
Eltartott egy darabig, mire a rendőrök visszajöttek. Ezúttal
lassabban hajtottak, mégsem látta ki ül a volánnál. Hogy Haszan-e
az. Visszatartotta a lélegzetét, amikor elhaladtak a sorompó előtt.
Attól félt, hogy bekanyarodnak, de továbbmentek az úton, és
eltűntek a domb mögött.
Nem sokkal később Karl-Erik gördült be a sorompóhoz, és
dudált. Az új kocsija úgy csillogott a napfényben, akár egy hal,
amikor Liv kiment, hogy beengedje. A férfi ügyetlenül befordult a
tűz előtt, és mély barázdákat szántott a kavicsba, amikor
lefékezett a tornácnál. Kiszállt, és idegesen körülnézett, mintha
támadásra számítana, majd a pillantása a füstölgő kupacon
állapodott meg.
– Szerintem a rendőrök a bérlőtöknél jártak.
– Igen?
– Most találkoztam velük. Két kocsi volt, és az egyik hátsó
ülésén Johnny Westbergt láttam. Elég nyomorúságosan festett.
Liv az út felé kémlelt, miközben igyekezett palástolni a
zaklatottságát.
– Én semmit sem tudok.
– Mit égetsz?
– Csak apám holmiját.
Karl-Erik biccentett, mint aki mindent ért. Liv a vonásaiban az
apja arcát látta, a rokonság a fáradt ráncaiba volt vésve. A férfi a
zsebébe dugta az eres kezét, és Liv első gondolata az volt, hogy
mindjárt előkap egy flaskát, és meghúzza, mint amikor az
erdőben találkoztak. Mintha a másik ember puszta látványától
rögtön az alkoholhoz kellene nyúlnia. De egy karkötőt vett elő és
nyújtott át neki. Fekete bőrből és sodort drótból készült, rajta egy
agancsból faragott gomb, amely hűvösnek érződött a bőrén.
– Kristináé volt. Nem tudom, jó-e rád, de mindegy is, téged illet.
A bőr puha és szépen kidolgozott volt, az ónt elszínezte az idő,
de finom mestermunkának tűnt. Liv szó nélkül a csuklójára tette,
és hagyta, hogy Karl-Erik bekapcsolja. Látta, hogy az ő keze is
merev, de nincs olyan rossz állapotban, mint Vidaré volt. A
karkötő tökéletesen illett rá. Érezte alatta a pulzusát.
– Hol a fiad?
– Modigéknál.
Karl-Erik kiköpött.
– Hallottam, hogy Douglas kivetette rá a hálóját.
– Ezt meg hogy érti?
– Fűnek-fának azt mondja, hogy a lánya meg a fiad át fogja
venni az egész falut. Amióta Vidar meghalt, úgy csinál, mint aki
megnyerte a lottó ötöst.
Liv megfogta a karkötőt. Érezte a parázsló tűz melegét, és
mélyen belélegezte a csípős füstöt. Igyekezett kiverni a fejéből a
rendőrautóban ülő Johnny, a fiát átkaroló Douglas és a mocsárban
heverő, elvesztett szemüveg képét. Forgott vele a világ. A fülébe
csengett Vidar figyelmeztetése: Azon a napon, amikor megbízol egy
másik emberben, elveszíted magadat.

Megsétáltatta a kutyát, mielőtt bezárta az üres házba, és

nekivágott a bozótnak. Az ösvény felett ott ragyogott az esti nap,
de neki nem volt szüksége fényre, hogy odataláljon. A falu
csendes volt, csak Modig teheneinek szaga terjengett a mocsár
felett, és szórványos kutyaugatás hallatszott, egyébként semmi
jele életnek.
Johansson özvegyének háza elhagyatottan állt a mocsár
mellett. Bent nem égett fény, és a kutyák nem szaladtak elé,
ahogy közeledett a földúton. Csak a szélfútta műanyag zörgése
hallatszott. Amikor odaért, látta, hogy az ajtóra rendőrségi
szalagot tettek, a rajta lógó tábla arról tájékoztatta, hogy a
környéket lezárták. Átnyúlt felette, és megpróbált benyitni. Az
ajtó zárva volt, most először, amióta Johnny ideköltözött.
A konyhaablakhoz ment, és bevilágított a telefonja
zseblámpájával. Odabent minden úgy nézett ki, mint máskor: a
pulton edények, az asztalon leégett gyertyák és egy doboz gyufa.
A falakról az özvegy hímzései néztek vissza rá. Megkerülte a
házat, és a hálószoba ablakán is belesett: a szarvastrófea úgy
lógott a falon, mintha mi sem történt volna. A takaró összegyűrve
hevert a padlón, mintha Johnnyt álmából riasztotta volna fel a
rendőrség. Lekapcsolta a zseblámpát, és a mellére szorította a
telefont. Nem akart többet látni.

A sötét konyhában ült, amikor Simon hazajött. Felicia is elkísérte,

élénken beszélgettek, miközben topogva leverték a cipőjükről a
sarat, és felakasztották a kabátjukat. Amikor beléptek a
konyhába, Liv leolvasta az arcukról, hogy valami hihetetlen dolog
történt, és nem tudta megakadályozni, hogy elmondják, pedig
szerette volna. Nem volt biztos benne, hogy képes lesz
végighallgatni.
– A rendőrök őrizetbe vették Johnny Westbergt – újságolta
Simon. – Láttuk, amikor elvitték.
– Megkérdeztük, mit követett el, de nem voltak hajlandóak
válaszolni – fűzte hozzá Felicia.
– Ő tette! Ő ölte meg nagyapát!
Simon kivörösödött arccal és köpködve beszélt. Liv csak arra
volt képes, hogy a fejét rázza.
 – Szerintem ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket,
amíg nem tudunk többet.
– Szerelmes vagy belé, vagy mi? Ezért véded?
– Nem védek senkit. De nem ítélkezhetünk, amíg nem tudjuk,
mi történt.
Simon ököllel a falra vágott, olyan erősen, hogy beszakadt.
Aztán riadtan nézte a lyukat, majd az anyjára nézett, végül pedig
felszaladt a szobájába. Felicia némán pislogott Livre, aztán
követte. Liv érezte, ahogy a magány megtölti az ereit. Egyedül
maradt a falon tátongó fekete lyukkal.
 2003 nyara

A gyerek a karjában alszik. A helyes kis arcát a norvég mintás

kardigánjával védi a naptól, a széltől és az elhaladó autóktól. A
földúton törékeny növények sarjadnak, a hűvös levegő megtelik a
nyár illataival. Még korán van, de a nap kitartóan perzseli a poros
utat, és visszatükröződik az autók ablakain, ezért nem látja, ki ül
a volánnál. Az árokban áll a gyerekkel a karjában, miközben
egymás után elhúznak mellette. A vállán egy pelenkával teli táska
lóg, a pántja vágja a bőrét. Fáj a karja a kicsi súlyától. Gyorsan
növekszik, világos gyerekszeme napról napra többet lát. A
lánynak sietnie kell, már fogytán az ideje.
A dombtetőn feltűnik egy fekete autó, a motorházteteje úgy
ragyog a napfényben, akár az olaj. A lány nagy levegőt vesz, kiáll
az útra, felemeli a szabad kezét, és úgy mosolyog, hogy belesajdul
az arca. Csak akkor látja, hogy egy nő vezeti, amikor a kocsi
lelassít. Visszakapja a kezét, de elkésett, a nő már megállt,
leengedte az ablakot, és őt méregeti a napszemüvege kerete
felett.
– Hová mész?
A lány a gyerek pelyhes fején nyugtatja a kezét. A nőket kerülni
szokta, túl sok mindent észrevesznek, átlátnak rajta. Nem
olyanok, mint a férfiak, akik csak azt látják, amit akarnak, és a
tulajdon fantáziáik foglyai. A nők ragaszkodnak a valósághoz.
– Arvidsjaurba.
– Szerintem nagy fába vágtad a fejszédet. Ugorj be, elviszlek!
A nő haja borvörösre van festve, hegyes tincsekben keretezi az
arcát, amely valósággal remeg a kíváncsiságtól, amikor a lány
végül kinyitja az ajtót, és beül az anyósülésre. A nő leveszi a
napszemüvegét, megigazítja kardigánját, és megcsodálja az alvó
gyereket.
– Jaj, jaj, jaj! – gügyögi. – Hát ki van itt?
– A gyerekülést sajnos nem hoztam el.
– Akkor majd óvatosan vezetek, mert értékes szállítmányunk
van.
A nő bonbonnal és egy termoszból kávéval kínálja meg. Isteni
illata van, de a lány fél, hogy leönti a gyereket, ezért inkább nem
kér semmit. Csak a mellére szorítja az alvó kicsi puha testét, és
mereven az utat nézi, miközben a nő őt fürkészi.
– Hol szeretnél kiszállni?
– Ahol magának megfelel.
A nap megnő az égen, és természetfeletti ragyogásba vonja a
növényeket. A lány a csodás tájról beszél, hogy elkerülje a
kérdéseket. Az évek alatt tökélyre fejlesztette ezt a módszert:
kicselezi az emberek kíváncsiságát, kitér minden csapda elől. A
nő már nem mosolyog, az arca kidudorodik a bonbontól.
– Ver téged? – kérdezi váratlanul. – Veszélyben vagy?
– Senki sem ver.
– Péntek van, a rendőrség háromig nyitva.
– Aha.
– Mit szólsz, ha ott teszlek ki? Ők majd segítenek.
A lány szíve olyan hevesen ver, hogy attól fél, felébreszti a
gyereket. Az arca belső felébe harap, érzi a vér ízét. Ez az utolsó
alkalom, hogy beszállt egy nő kocsijába. Amikor elhagyják a
templomot, megfogja a kilincset. Ha nem lenne a gyerek,
kinyitná, és kiugrana, de fél, hogy baja esik a kicsinek. Csak az ő
kedvéért van itt, hogy ne essen bántódása.
A nyár meghódította az utcákat, mindenütt emberek
nyüzsögnek, a levegő remeg a napsütötte aszfalt felett, minden
könnyűnek tűnik. A lány vágyakozva nézi a járókelőket, a
mosolyukat és a lebarnult lábukat. A nő egy alacsony, vörös
épület előtt áll meg, és egy ujjal megsimogatja az alvó gyerek
arcát.
 – Bekísérlek.
– Nem kell.
Fogja a gyereket meg a táskát, és fürgén kiszáll. Lassan a
csukott ajtó felé lépdel, és csak a lépcsőn fordul meg. A nő
integet, sebességbe teszi a kocsit, és elhajt. A lányt meglepi, hogy
ilyen könnyen feladta, és nem kötötte az ebet a karóhoz. Az ajtón
egy Rögtön jövök feliratú tábla lóg, és amikor a lány lenyomja a
kilincset, nem nyílik ki. A megkönnyebbüléstől elgyengül a lába,
lerogyik a lépcsőre, és ülve marad. A gyerek felébred, a szája a
melle után tátog. A lány ül a rendőrség lépcsőjén, lehunyja a
szemét, a nap felé fordítja az arcát, és megszoptatja a kicsit.
Egyszeriben nagyon fáradtnak érzi magát.
A szél a halál szagát hozza. A rendőrséget körülvevő nyírfák
susognak, amikor a lány feláll, és követi a bűzt az épület mögé. Az
árnyékban három szemeteszsák sorakozik, a fekete nejlon körül
legyek döngenek. A kezét óvón a gyerek fejére téve előrehajol, és
kinyitja az egyik zsákot. Egy rénszarvas bámul vissza rá, vak
szemén legyek másznak, élettelen szájából kicsüng a nyelve. A
lány hátrahőköl, a kardigánját a gyerek fejére rántja, és felnyög,
ahogy betántorodik a fák közé.
– Elloptak egy szarvast – mondja egy hang mellette.
Egy pattanásos homlokú fiatal rendőr termett ott a semmiből. A
lány szorosabban magához öleli a gyereket.
– De ki tesz ilyet?
– Hát hallod, sok hülyeséget csinálnak az emberek, ha a
gyűlölet veszi át az irányítást.
A kezében egy zacskóban gyorskaját tart, a haja a nyakában
nedves. Elég melegnek tűnik az egyenruhája. A lány visszatartja a
lélegzetét, csak a gyerek gügyög, meg a legyek zümmögnek a
döglött állatok körül. A szarvasok megcsonkított teste úgy hat rá,
mint valami vészjelzés: kirázza tőlük a hideg.
– Segíthetek valamiben? – kérdezi a rendőr. – Bejelentést
akarsz tenni?
 Int neki, hogy kövesse az épületbe. A lány menekülőutat keres,
miközben a fiatalember kinyitja az ajtót. A gyerek felbüfög egy
kevés meleg tejet a vállára, miközben ő a rendőr kivörösödött
nyakát nézi, és igyekszik rendszerezni a gondolatait. Egy
egyenruhásnak nehezebb hazudni, mert őt arra képezték ki, hogy
kiszagolja az igazságot, az igazság pedig veszélyes, azt a lány
sosem mondhatja el. Akkor elveszik tőle a gyereket.
Az egyenruhás fiatalember tartja neki az ajtót, a kezében lévő
zacskón sötét zsírfolt terebélyesedik. A lány belép a hűvösbe, de
még mindig az orrában érzi a dögszagot. Szélesen elmosolyodik,
hogy palástolja a benne lüktető, tekergőző félelmet.
– Nem akarok bejelentést tenni. Csak a telefont szeretném
használni, hogy felhívjam az apámat. Úgy látszik, elkerültük
egymást.
A rendőr a gyerek fölé hajol, és elvigyorodik.
– Természetesen. Az apák fontosak, vigyázni kell rájuk.
Amikor Haszan megérkezett, Vidar holmijából már csak egy
elszenesedett halom maradt. A rendőr egyedül jött, amiért Liv
hálát érzett. Egész éjjel a szemét sem tudta lehunyni, és nehéz
volt a feje a kialvatlanságtól.
– Mit égettél el?
– Apám régi cuccait.
A férfi a széndarabok felé hunyorgott.
– Nem túl drasztikus megoldás ez? Biztos hallottál már
használtruha-kereskedésekről.
– Ez mind szemét volt, semmit sem lehetett volna eladni belőle.
– Az emberek minden vackot megvesznek.
– Apám nem akarta volna, hogy másvalaki flangáljon a
cuccaiban. Inkább elégette volna őket.
A padló recsegett a férfi talpa alatt, amikor belépett az
előszobába, a kutya pedig hátrasunyt füllel összekuporodott a
sarokban. Liv azon tűnődött, hogy az egyenruha vagy a nagy
termet ijesztette-e meg. Vagy egyszerűen csak megérezte a
helyzet komolyságát. Haszan leguggolt előtte, kinyújtotta felé a
kezét, és türelmesen kivárta, hogy az állat odamerészkedjen
hozzá.
– Kérsz kávét?
– Igen, köszönöm.
Liv bement a konyhába, és számolás nélkül kanalazta a kávét a
főzőbe, miközben arra várt, hogy a rendőr mondjon valamit. De ő
csak guggolt a padlón, vakargatta a kutya fülét, igyekezett
megnyerni magának, magas hangon gügyögött neki, amin Liv
rendes körülmények között talán nevetett volna.
Amikor a konyhaasztalnál ültek egymással szemben, a férfi
tekintete újra meg újra az elszenesedett halomra tévedt, mintha
ott lenne a válasz a kérdéseire.
– Remélem, azért megtartottál valamit emlékbe.
 – Van róla emlékem, még sok is.
Haszan örömtelenül elmosolyodott.
– Hogy vagy?
– Élek.
– És Simon? Hogy bírja?
– Nem könnyű neki, de többnyire a barátnője körül
legyeskedik. Most is náluk van.
– Felicia Modig az, ugye?
– Aha.
Azon merengett, honnan tudja Haszan, hogy Simon Feliciával
jár. A fiú mondta el neki, vagy valahogy kiszagolta? Valószínűleg
már mindent tudott róluk, a falvakban közszájon forgó összes
pletykát.
– Tudomásomra jutott, hogy neked is viszonyod van valakivel a
faluban – mondta a rendőr. – Johnny Westbergjel, ugye?
– Viszonyom?! Csak néha lefekszünk egymással.
Liv arca égni kezdett, ahogy Haszan vizslatta. Nem bírt ránézni.
– Szerinte többről van szó. Azt mondja, tavaly ősz óta
találkozgattok, és szerelmes beléd.
– Hát ha ezt mondja.
– És te hogyan jellemeznéd a kapcsolatotokat?
– Ahogy már mondtam: néha lefekszünk egymással. Sosem volt
több közöttünk, és nem értem, miért tartozik ez a rendőrségre.
Haszan hátradőlt a széken, a kutató pillantása valósággal Livbe
fúródott. Liv Vidar pipájáért és dohányáért nyúlt, amely az
ablakpárkányon hevert, mert csinálnia kellett valamit a kezével.
– Tegnap letartóztattuk Johnny Westbergt – közölte Haszan.
– Hallottam.
– Az apád megölésével gyanúsítjuk, ami a legsúlyosabb vád.
Erős bizonyítékaink vannak ellene.
A dohány kipergett az ujjai közül, és beleszóródott az érintetlen
kávéjába. Látta maga előtt Johnnyt, a homályban a nyakán
világító heget, a sötétséget a szemében, amikor azt mondja, hogy
nincs rendben, hogy Livnek bujkálnia kell a saját apja elől. Ahogy
váratlanul bevallja, hogy Vidar ki akarta tenni pár nappal a
történtek előtt. A hangjából kicsendülő félelem beléhasít. Látta
Vidar testét a hullaházban, a puha, fehér ujjait, a teljesen kisimult
homlokát. Megpróbálta elképzelni, ahogy Johnny lelövi, és
beledobja az élettelen testét a kútba. A gondolatra elfogta a
hányinger. Megszorította a pipát, képtelen volt rágyújtani.
Haszan le sem vette a szemét róla, keresett valamit az arcán,
valami érzelmet, ami továbbviheti.
– Egyelőre tagad – mondta. – De azt elmesélte, hogy Vidar nem
kedvelte, és titokban kellett tartanotok a viszonyotokat. Azt
mondta, hogy éjszaka jártál hozzá, miután Vidar elaludt, és úgy
bujkáltatok, mint két kamasz.
– Apám az övéin kívül senkit sem kedvelt. Rajtam és Simonon
kívül.
– Johnny azt állítja, hogy nála voltál Vidar megölésének
éjszakáján is.
A pipa a kezében a szívverése ütemére remegett. Ez igaz, ott
volt egy darabig. Mindig csak pár órát maradt, mert túlságosan
félt az apjától, rettegett, hogy lebuknak. Lehet, hogy ez is történt:
Vidar rájött. Követte Johnnyhoz, és csak az ő távozása után fedte
fel magát. A lelki szemei előtt látta, ahogy a két férfi egymás
torkának ugrik a holdfényben. Meghűlt az ereiben a vér.
– Csak pár órát töltöttem ott.
– Mikor?
– Éjféltől kettőig. Vagy nem egészen kettőig. Sosem maradtam
tovább.
– És erről miért nem szóltál eddig?
– Nem gondoltam, hogy fontos.
Haszan úgy nézett rá, mintha nem ismernék egymást.
– El tudnád mondani, hogyan ismerkedtetek meg Johnnyval?
– Tavaly ősszel történt. Idejött az özvegy házának a kulcsáért. A
napra nem emlékszem, de az biztos, hogy már leesett az első hó.
Csak köszöntünk egymásnak. A gyakorlati ügyeket apám intézte.
– Előtte nem álltatok kapcsolatban? Például az interneten.
 – Nem. Mindent apám intézett. Nem akarta eladni a házat,
inkább bérlőt keresett, úgy gondolta, ez a biztos. Azt nem tudom,
hogy ismerte meg Johnnyt, nekem csak annyit mondott, hogy
végre talált valakit, aki beköltözne. Nem sokkal később Johnny
eljött a kulcsért. Sosem láttam korábban.
– És mikor kezdtetek szexuális kapcsolatot?
– Nem sokkal ezután.
– Ki kezdeményezte?
Liv kinézett a tavaszi szélben hajlongó fákra.
– Egy este az özvegy háza felé futottam, ő meg kint ült. Nagyon
magányosnak tűnt abban a roskatag viskóban. Megkérdeztem,
nem akar-e megkínálni kávéval, és meg akart. Így kezdődött.
Minden szava igaz volt, mégis hazugnak érezte magát. Lehet,
hogy az ijedtség miatt, de már semmit sem volt képes megérteni,
az agyára szürke köd telepedett. Nem is ismerte Johnnyt, vagy
legalábbis nem igazán. Minden közeledési kísérletét elhárította,
amitől a férfi frusztrált lett. Sosem viselkedett erőszakosan, de
mindig látta rajta a csalódottságot, amikor otthagyta, és
hazaszaladt az övéihez, hiába kérlelte, hogy maradjon. Minden
egyes elváláskor sötét árny suhant át az arcán. Liv úgy érezte, az
egész az ő hibája, neki kellett volna óvatosabbnak lennie. Amióta
elég nagy volt hozzá, hogy megértse, Vidar óva intette a világtól
és a birtokuk körül ólálkodó szörnyektől, amelyek csak arra
várnak, hogy lecsaphassanak. Ha az ember összeáll velük,
veszélybe sodródik.
Haszan csüggedten nézett, a kávéjához még hozzá sem ért.
– Hallottam, hogy egy rakás pénzt örököltél.
– Mondhatni.
– Beszéltetek valaha pénzről Johnnyval?
Liv megrázta a fejét, amitől a haja az arcába hullt. Soha senkivel
sem beszélt pénzről, ha egy mód volt rá, már a szótól is elszorult
a torka. A csúnya, rossz pénz falakat emelt az emberek közé, és
elvette az eszüket. A fülébe csengtek Vidar intelmei, a borúlátása
már gyerekkorában megfertőzte. A pénz a legfőbb oka annak, hogy
az emberek megölik egymást, mondogatta. Sose beszélj a
gazdagságunkról, csillagom, ha drága az életed!

Liam látta az ablakból a gyerekeket, úgy tűnt, táncolnak. Vanja a

kör közepén pörgött, sárga szoknyája esernyőként nyílt szét a
dereka körül. Liam tudta, hogy nevet, bár nem hallotta. Azzal a
ragályos nevetéssel, amellyel szemben még a
legmegátalkodottabb gazember is védtelen volt. Ezért a
nevetésért élt.
A kabátját a kocsiban hagyta, azt akarta, hogy az itt dolgozók
lássák a munkaruháját. Olyan büszkén viselte a kék inget, mintha
valamiféle lobogó lenne. Azt akarta, hogy tudják, komolyan
gondolja, és jó útra tér. A kérdéseiket és az aggodalmas képüket
megtarthatják maguknak.
A telefonja rezegni kezdett a zsebében, amikor elindult felfelé a
kavicsos járdán. Biztos az anyja akarja megkérni, hogy vegyen
kutyakaját. Ha az állatokról volt szó, pont olyan kétségbeesett
tudott lenni, mint egy drogfüggő. Csak még egy tízkilós zsákkal, és az
már elég lesz, mondogatta, máskülönben ki kell vennem a lazacot a
fagyasztóból.
De nem az anyja hívta, hanem Gabriel. Úgy hangzott, mintha
futott volna, vadul fújtatott.
– Ide kell jönnöd, tesó! Minden a feje tetejére állt.
– Nem tudok. Az óvodában vagyok.
– Én meg az ültetvényen. Ide kell jönnöd… Szedd a lábad!
– Mi történt?
A hívás megszakadt, mielőtt az öccse válaszolhatott volna. Liam
megállt a gondosan gereblyézett kavicsos járdán az óvoda előtt,
és megpróbálta visszahívni, de a készülék foglaltat jelzett. Gabriel
nem szokott segítséget kérni, ő csak parancsokat osztogat. Liamot
elborította a nyugtalanság. Vanja megpillantotta, és abbahagyta a
táncot. A homlokát az ajtó üvegablakának nyomta, és nagy,
komoly szemmel nézte. A vastag fonata csapzottan lógott a
vékony kis vállán, az arca rózsás volt. Liam zsebre vágta a
telefont, és nagy, hamis mosolyt villantott rá, miközben felé
igyekezett. A kislány kinyitotta az ajtót, és kiszaladt elé a
lépcsőre. Pár pillanatig az arcát vizslatta, aztán hagyta, hogy
felvegye. Forró volt a pofija.
Az óvónők köréjük sereglettek, miközben Vanja a ruháival
bajlódott. A feszengő, jó szándékú mosolyuktól Liam valósággal
megsemmisült. Megkérdezték, mi újság a kúton, és hogy talált-e
már lakást. Marcusnak, a legfiatalabbnak élt egy unokatestvére
Abborrträskben, aki árulta a házát, már ha Liam házat akar venni.
A telefonja vadul rezgett a zsebében, és mire sikerült
összeszedelőzködniük, Gabriel két SMS-t is küldött. Siess, írta,
teljes a káosz!
– Veszünk kutyakaját? – kérdezte Vanja.
– Előbb be kell ugranunk Gabrielhez.
– Be van lőve?
– Jaj, dehogy! Csak beszélni akar velem.
Vanja mozdulatlanul ült, amíg Liam bekötötte a biztonsági
övét. Nem lehetett becsapni, talán sosem lehetett. Liam a fogát
összeszorítva vezetett. Tulajdonképpen le kellene szarnia
Gabrielt, boldoguljon, ahogy tud. De nem fordíthatott hátat neki,
még nem. Túl sok forgott kockán. Most, hogy végre jó irányba
haladt, rajta kellett tartania a szemét az öccsén, nehogy még több
bajt okozzon, nehogy szabotálja azt, amit Liam felépíteni
igyekezett.
A piszkos üvegen túl tombolt a tavasz, a víz mindent elborított,
párolgott és csobogott, koszos hártyát vont az autókra és a
közlekedési táblákra. Vanja csizmája napsárgán kalimpált az
ülésen.
– A nagymama azt mondta, Gabriel nagyon okos volt, mielőtt
elkezdett drogozni. Még nálad is okosabb!
– Tényleg?
 – Azt mondta, a drogok kiégették az agyát. Mint egy
csillagszóró.
Vanja széttárta az ujjait, és sistergő hangot hallatott. Liam
telefonja megint rezegni kezdett a zsebében, de nem vette fel.
Olyan érzése volt, mintha a víz őt is elborítaná: a hideg, piszkos
permet belemenne a szájába, és égetné a szemét. Azzal
fenyegette, hogy belefullad.
– Szerinted az fáj, apu?
– Mi?
– Ha valakinek kiég az agya.
Liam leengedte az ablakot, és köpött egyet.
– Szerintem igen. Nagyon fáj.
– De ha annyira fáj, miért drogozik valaki?
– Mert néha az még jobban fáj, ha nem drogozik.

A papírköteg tompa puffanással esett az asztalra.

Adósságkövetelések és egy gyűrött, kávépecsétes levél a
végrehajtótól. Haszan az öklével megkocogtatta a számsort, az
aggodalom ráncaitól megváltozott az arca, öregebb és fáradtabb
lett. Liv a fenyők koronáját nézte az ablakon át, nem akarta látni
a papírokat, nem akart tudni róluk.
A rendőr óvatosan áttolta őket az asztalon, és ezzel
visszarántotta Livet a valóságba.
– Milyen jól ismered Johnny Westbergt?
– Tulajdonképpen egyáltalán nem. Csak azt tudom, hogy délről
jött, és Glommersträskben dolgozik a fűrészüzemben.
– Sosem jutott eszetekbe, hogy utánanézzetek az új bérlőtök
anyagi helyzetének?
– Ezeket apám intézte. És kétlem, hogy fizetett volna ilyesmiért,
inkább a saját értékítéletére hagyatkozott.
– Volt Johnnynak valaha gondja a bérleti díj fizetésével?
 – Nem tudok róla. Nem is kérünk sokat. Az a ház tíz évig üresen
állt. Már annak is örültünk, hogy valaki hajlandó egyáltalán
beköltözni.
– Kár, hogy nem néztetek utána, mert ha megtettétek volna,
tudnátok, hogy Johnny Westbergnek több mint kétmilliós
tartozása van. Már három éve a létminimumon tengődik, ami
nyilván nagyon kemény dolog. Többször is öngyilkosságot
kísérelt meg. A heg a nyakán az utolsó próbálkozása eredménye.
A kórlapja szerint nem sok hiányzott hozzá, hogy sikerüljön.
A heg a nyakán. Liv az ujjbegyeiben érezte a forradást, a fehér
csíkot, amely annyival puhább volt, mint a teste többi része.
Egyszer majdnem megkérdezte tőle, hogy szerezte, de valami
visszatartotta. Elég volt, ha megsejtette a másikban a sötétséget,
máris meghátrált. Megvolt neki is a maga baja.
– Erről fogalmam sem volt. Nem szoktunk a múltjáról
beszélgetni.
– Kiderült, hogy voltak alvilági kapcsolatai is, így akart
megszabadulni az adósságától, de ez csak tovább rontott a
helyzetén. Valószínűleg az új ismerősei elől menekült északra.
Szerintem nem véletlen, hogy pont a ti házatokat vette ki.
Lefoglaltuk a számítógépét, és kiderült, hogy több százszor
rákeresett Vidar vagyonára az Ödesmarkba költözése előtt és
után is. Minden jel arra mutat, hogy az első perctől fogva a
pénzetekre fájt a foga.
Liv hallotta Vidar gúnyos hangját az árnyak közül. Na, mit
mondtam? Csak a tieidben bízhatsz! A többiek csak kéregetők és
keselyűk. Amióta az eszét tudta, az apja ettől óvta, az erdő
túloldalán settenkedő gonoszságtól és kapzsiságtól.
Johnnyra gondolt, az arcára a cigaretta parazsának fényében, a
sebezhetőségére, amelyet néha felfedezett a félénk pillantásában.
Soha nem utalt rá, hogy pénzszűkében lenne. Liv kereste az ő
társaságát, mindenben ő kezdeményezett.
– Ha pénzt akart, akkor ügyesen titkolta.
 – Johnny Westberg elkeseredett ember – mondta Haszan. – És
az elkeseredett emberek sok butaságot csinálnak. Egyelőre
tagadja a bűnösségét, de kétlem, hogy sokáig fenn tudná tartani a
látszatot.
Az ablaknak csapódó eső hangjára mindketten összerezzentek.
Észre sem vették, hogy vihar ólálkodott be a faluba, és hamarosan
kénytelenek voltak felemelni a hangjukat, hogy hallják egymást.
– De ha pénzt akart, akkor egyszerűen kirabolhatott volna
minket. Miért kellett megölnie az apámat?
– Lehet, hogy nem akarta megölni. Csak egy hirtelen ötlet volt.
Liv a szájára szorította az öklét, mert rátört a hányinger. Arra
gondolt, amit Johnny mesélt: Vidar elment hozzá, és megkérte,
hogy költözzön el. Lehet, hogy ez indította útjukra az
eseményeket. El akarta mondani Haszannak, de képtelen volt rá.
Annyi minden felgyülemlett benne, ami most túlcsordulással
fenyegetett, annyi minden volt, amit nem mondhatott ki.
Pajzsként tartotta a kezét a szája előtt, és összeszorította az
állkapcsát.
Haszan közelebb hajolt, a pillantását kereste.
– Beszéltél Vidarnak a viszonyotokról?
– Nem kellett – suttogta Liv. – Rájött magától.
– És mit mondott, miután rájött?
– Ugyanazt, amit mindig, amikor megismerkedtem valakivel.
– És mi az?
– Hogy bántani fognak.

Megfogadta, hogy Vanja sosem kerülhet az ültetvény közelébe, de

volt valami Gabriel hangjában, ami miatt most kivételt tett. Ez
egyszer.
A növényeket egy elhagyatott nyaralóban termesztették egy
patak partján. Az ablakokat bedeszkázták, a falakat benőtték a
futónövények. Csak a tavalyi fűben éktelenkedő keréknyomok
árulkodtak arról, hogy jár ide valaki. Gabriel autója az erdőben
állt, a bejárati ajtót csapkodta a szél, de az öccsének színét sem
látták.
– Milyen félelmetes ház! – mondta Vanja.
– Csak kicsit romos. Maradj itt! Mindjárt jövök.
A szél a fákat tépázta, és amikor Liam kiszállt, egyből
megcsapta a növények összetéveszthetetlen szaga. Körülnézett,
végigpásztázta a hajlongó erdőt. A legközelebbi épület messze
volt, és a lakói csak nyáron jöttek ki ide, ha egyáltalán. Miközben
átgázolt az aljnövényzeten, az az érzés fogta el, hogy valami
nagy-nagy baj van. Az ültetvény az ő ötlete volt, még abban az
időben találta ki, amikor Vanja nagyon kicsi volt, és ő még nem
készült fel rá, hogy búcsút intsen a kábítószereknek. Ha
megtermelik a saját adagjukat, nem kell idiótákkal bizniszelniük.
Legalábbis ez volt az elképzelés. Egészen addig, amíg Gabriel bele
nem ártotta magát: nagyban akarta csinálni, eladásra is akart
termelni. A piszkos munkát Liam végezte: ő vetette el az első
magokat, ő kísérletezett az infralámpákkal meg a légtisztítókkal,
amíg minden a megfelelő nem lett, és a növények el nem kezdtek
hajtani. Kiderült, hogy van tehetsége hozzá, lehet, hogy örökölte
az anyja kertészkedés iránti szenvedélyét és érzékét.
Az elmúlt egy évben megpróbált hátat fordítani az egész
hóbelevancnak, megmondta Gabrielnek, hogy csináljon, amit
akar, ez neki túl kockázatos. De az öccse mindig ügyesen
visszarángatta, mindig tudta, milyen húrokat kell pengetnie.
Amikor az ajtóhoz ért, rájött, mi a baj. Nem égtek bent a
lámpák. A halvány fény helyett teljes sötétség fogadta.
Hátranézett, és látta Vanja elkerekedett szemét az autó ablaka
mögött. A szájába vette a hajfonatát. Ez volt a rossz szokása, ha
ideges lett: a haját rágcsálta, míg nyálas tincsekbe nem tapadt
össze. Próbált ráijeszteni, azt mondta neki, hogy ha ezt csinálja,
telemegy a hasa hajjal, és meg kell műteni. Mégsem hagyott fel
vele, és Liam tudta, hogy ez az ő hibája, miatta idegeskedik.
 A házban felhangzott Gabriel ugató köhögése. Liam belökte az
ajtót, és belépett a teljes kuplerájba.
A padlót föld és szilánkok borították. A növények nem voltak
sehol. Valaki járt itt, kitépte őket a cserepükből, csak a
legkisebbeknek kegyelmezett meg, amelyek fonnyadt
kupacokban hevertek a romok között. Az infralámpákat
összetörték, a falakat fedő nejlont pedig leszaggatták, a cafatjai
fekete bőrdarabokként hevertek mindenütt. Nem hallatszott a
ventilátorok zúgása sem, mert már nem forogtak, mindet
megrongálták. Mintha forgószél sepert volna végig a házon.
Gabriel a romhalmaz közepén guggolt, és a törmelékben
turkált.
– Csakhogy! Mi tartott ennyi ideig?
– Itt meg mi az isten történt?
– Juha tette. Tudom, hogy ő volt. Meg akar büntetni minket
azért, ami az öreg Vidarral történt. Legalább a növények fele
eltűnt, a többi meg elpusztult. Az összes kibaszott lámpát
összetörte, mindent szétvert.
Gabriel felemelt egy cserepet a földről, és olyan erővel vágta a
falhoz, hogy beleállt a korhadt fába. Liam az ajtóban szobrozott,
próbálta összeszedni magát és kiszámolni, mennyi minden ment
veszendőbe. Bár őszintén szólva nem érdekelte. Már nem. Csak
megkönnyebbülést érzett, amiért nem a rendőrség járt itt, és nem
akarják őrizetbe venni őket. Az ültetvényre nagy ívben tett, tőle
aztán nyugodtan megsemmisülhet egyszer és mindenkorra.
Gabriel talpa alatt ropogtak a szilánkok, ahogy körbejárt az
épületben. Az arca falfehér volt.
– Gyere! – mondta. – Elmegyünk Juhához.
– Itt van Vanja, nem mehetek sehová.
– Elfelejtettem, mekkora egy lúzer lettél! De leszarom. Majd
megoldom egyedül.
– Mit akarsz csinálni?
Gabriel odébb rúgott egy törött lámpát, mire egy marék
üvegszilánk repült szét a helyiségben.
 – Egy cigit sem lesz képes megtekerni, miután végzek vele.
Majd meglátod. Ugyanarra a sorsra fog jutni, mint az öreg
Björnlund.

Douglas Modig csurig töltötte a felespoharakat, majd felemelt

egyet. A szesz kilötyögött. A szabad kezével átkarolta Livet, izzadt
arcát a homlokához nyomta, miközben tósztot mondott.
– A rendőrségre! – kiáltotta. – A jól végzett munkára! Most,
hogy Vidar gyilkosa végre lakat alatt van, feldolgozhatjuk ezt a
szörnyű tragédiát.
Liv a tányéron csillogó rénszarvasragura nézett. A zsír sárga
hártyává dermedt. Egyetlen falatot sem bírt leerőltetni a torkán.
Hiba volt átjönni Modigékhoz. Már a küszöbüket átlépni is olyan
volt, mint elárulni Vidart. Az sem tetszett neki, ahogy Douglas és
Eva néz rá: mintha valami rejtvény lenne, amelyet meg kell
fejteniük.
Csak Simon kedvéért volt itt. A fia szemben ült, de ő sem úgy
evett, ahogy szokott, csak turkálta az ételt. Az azonban látszott
rajta, hogy otthonosan érzi magát Modigéknál. Egy húzásra kiitta
az italt, és Liv azon tűnődött, vajon mennyit iszik Feliciáéknál,
mert nem ez lehetett az első alkalom.
– Csodálkoztam is rajta, hogy nem hozott bútorokat – fecsegett
Eva. – Amikor múlt télen nála jártam, csak Johansson özvegyének
holmiját láttam. Neki egy árva bútora sem volt. Szánalmas.
– Igen, a fenébe is! – dohogta Douglas. – Eleinte még sajnáltam
is azt a szerencsétlen flótást. Nem nagyon volt felkészülve az
életre itt, északon. A tél közepén költözött ide, és egy piszkavasa
sem volt. Adtunk tűzifát szegénynek, hogy ne fagyjon meg, amíg
berendezkedik. Most meg kiderül, hogy hidegvérű gyilkos! Feláll
tőle a szőr a hátamon.
 Livnek viszketni kezdett a karja. Az étel a tányérján
összemosódott a szeme előtt. Vétek volt ezt a finom húst nem
megenni, de képtelen volt felemelni a villáját. A beszélgetés végig
Johnny Westberg körül forgott, és tudta, hogy arra várnak, hogy
hozzászóljon. Amikor nem tette, Douglas újra magához vonta.
– Mit gondolsz, Liv? Hallottam, hogy összemelegedtetek
Johnnyval. Hogy volt valami köztetek.
Liv eltolta maga elől az érintetlen ételt. Simonra sandított.
– Nem – felelte. – Semmi sem volt közöttünk. Csak azért jártam
oda, hogy ránézzek a házra.
Douglas hitetlenkedő mosolyt villantott rá.
– Csodálom, hogy Vidar nem fogott gyanút – mondta, és egy
fogpiszkálót dugott a szájába. – Neki aztán volt orra az
ilyesmihez.
Az arca kipirult, a szeme csillogott az izgatottságtól. Akár egy
gyerek szenteste, gondolta Liv. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy
Douglas élvezi a helyzetet. Hogy Vidar halála villanyozta-e fel
ennyire, vagy maga a tény, hogy történt valami, nem lehetett
eldönteni. Ahányszor csak hozzáhajolt, Liv legszívesebben sikított
volna.
Amikor Eva felállt, hogy leszedje az asztalt, Douglas már
kitöltött egy újabb kört. Liv ivott egy kortyot, aztán még egyet.
Kellemesen égette a gyomrát. Látta, hogy Simon keze Felicia
combján pihen az asztal alatt.
Eva fütyörészett, miközben lefőzte a kávét. Vaníliafagylaltot
meg málnadzsemet tett az asztalra, és közben bizalmasan
Simonra mosolygott.
– Egyet se félj! – mondta neki. – Neked csináltam sörbetet.
Tudom, hogy félsz a zsírtól.
Talán az anyáskodó hangjától, talán attól, hogy megsimogatta a
fia fejét, de Liv egyszeriben nem kapott levegőt. A fia még csak
tizenhét éves volt. Meg kellett volna kérdezniük tőle, ihat-e
alkoholt. Egy feles, aztán még egy. Sörbet fagylalt helyett. Eva
semmit sem tudott Simon félelmeiről. Nem a zsírtól félt, hanem
Vidar gúnyolódásától. Hogy nem szabad elhagynia magát, mert
sosem talál magának lányt, ha csúnya kövér lesz. Ez csengett
Simon fülébe. Eva és Douglas semmit sem tudott a fiáról. Mégis
úgy viselkedtek, mintha az ő gyerekük lenne.
Mindenki kővé vált, amikor Liv felpattant. Simon rámeresztette
a szemét, elvörösödött, és grimaszolva jelezte neki, hogy
türtőztesse magát, mielőtt még lejáratja.
– Én megyek – jelentette be Liv. – Bocsássatok meg, de nem
érzem jól magam.
Douglas utánanyúlt a zsíros ujjaival, megpróbálta visszatartani,
de Liv kiviharzott az előszobába. A cipőjét megtalálta, de a
kabátja megkeresésében Eva segítségére szorult, mert csak
vaktában turkált a fogason. Az asszony felhúzta a cipzárját,
mintha gyerek lenne. Liv kinyitotta az ajtót, és teleszívta a
tüdejét a hűvös éjszakai levegővel. A tehenek bőgtek az
istállóban, amikor kibotorkált a sötétbe, és még egyszer
bocsánatot kért, majd becsukta az ajtót, és szapora léptekkel
távozott. Haza a saját otthonába. Átvágott az erdőn, és csak azért
fordult hátra, hogy megnézze, Simon nem követi-e. De csupán
sötétséget látott.
 2008 nyara

A gyerek nevetése a szívét melengeti. A kisfiú a napsütésben áll a

vízben, a dundi kis teste és a boldogságtól ragyogó arca
valósággal elvakítja a lányt. A gyerek öröme ragadós, bekúszik a
bőre alá, új életet lehel belé. Olyan, mintha levenne egy
szemkötőt, és újra felfedezné a világot, a zölden burjánzó erdőt és
a hullámgyűrűket a vízen, amelyeket a fia kelt az első
karcsapásaival. Hála neki, a világ szép.
Nem veszi észre a férfit, aki átgázol a ligetszépék között a
legyeket csapdosva. Először a trágya szagát érzi meg. Amikor a
férfi leül mellé, a bűz olyan erős lesz, hogy kénytelen a száján át
lélegezni. Köszön neki, anélkül, hogy levenné a szemét a
lubickoló gyerekről. Az éles hangja elárulja, hogy tolakodásnak
érzi a jelenlétét. Ez az ő paradicsomuk, az ő szép pillanatuk ezen a
földön.
– Kérsz egy kortyot?
A férfi elővesz egy termosz kávét, és a kezébe nyomja, meg egy
nagy darab kenyérsajtot, amelyhez a lány nem nyúl hozzá. Egy
ideig kettőjük között olvadozik a padon. A férfi szeme úgy ragyog,
mint egy ragadozóé, amikor a gyerekre pillant, mire a lány
testében minden izom megfeszül és fájni kezd.
A férfi vigyorogva a kávéba mártogatja a sajtot.
– Helyes kis kölyök.
A kisfiú egy szákkal próbál ebihalat és sügért fogni a vízfelszín
alatt. A heves mozdulatoktól meg-meginog a lábán, néha csaknem
elesik, de az utolsó pillanatban mindig visszanyeri az
egyensúlyát. Sikongat és kacag. A férfi is elneveti magát, nem
lehet megállni. A kávéja kilötyög, és a fűben gőzölög tovább.
Valami olyasmit kiabál a kisfiúnak, hogy egy igazi horgászbotra
lenne inkább szüksége. Meleg van, az izzadság csiklandozza a
lány hátát. Tudja, mit akar a férfi. Látja, ahogy beárnyékolja a
kezével a szemét, és hunyorogva méregeti a gyereket. A puha,
hullámos fürtjeit és a pufók arcát.
– Nem rád ütött – jegyzi meg.
– Szerencsére.
A férfi felröhög. A kávé égeti a lány száját, trágyaíze van. Előre
tudja, mit fog kérdezni a férfi, már szinte hallja is.
– Ki az apja?
– Nem ismered.
– De azt ugye tudod, hogy az emberek kíváncsiak.
– Szarok rájuk.
A férfi áthúzza a fején a pólóját, és megtörli vele a hónalját. A
hasa remeg az öve felett, a mellkasán egy tetoválás terpeszkedik,
amelyet még nem látott: a lánya neve cirkalmas betűkkel. Tör
még egy darabot a sajtból, a foga közé veszi, vág egy grimaszt a
gyerek felé, aki visszagrimaszol, mintha külön kis beszélgetést
folytatnának, amelynek a lány nem részese.
Körülöttük legyek zümmögnek, nagy rajban a férfi koszos
bakancsára telepszenek, az izzadságot keresik a lány hajában. A
lány kiissza a kávéját, és odakiált a gyereknek, hogy ideje
hazamenni, de ő csak a vízre szegezi a tekintetét, és úgy tesz,
mintha nem hallaná. A férfi hátradől, és megpaskolja a
domborodó fehér hasát.
– Azt kérdezgetik tőlem, nem az enyém-e.
– Aha.
– Én meg megmondom nekik az őszintét. Hogy évekkel ezelőtt
volt közöttünk valami, úgyhogy nem lehet az enyém. Hiába is
szeretném.
– Nem is tudtam, hogy adsz a falusi pletykákra.
– Az emberek tudni akarják, hogy állnak a dolgok. Ezzel nem
lehet mit csinálni. Így vagyunk összerakva.
 A lány felkel, és még egyszer odakiált a gyereknek, aki kidobta
a fűre a szákot, és most a markát tartja a víz alá. A férfi
megköszörüli a torkát a háta mögött. Nem tágít.
– De ugye nem az apád mászott rád?
Nem hangosan mondja, a szavak mégis a tó felett
visszhangoznak.
– Dögölj meg!
A lánynak a torkában dobog a szíve, amikor belegázol a vízbe,
és felveszi a gyereket. A vödör az ebihalakkal a hátát veri, ahogy
elviharzik.
Az udvar elhagyatott és sötét volt, csak a kutya állt a lánca végén,
szemét a házra szegezve, és torokhangon morgott, mintha valami
idegen és veszélyes lenne odabent.
Amikor Liv bedugta a kulcsot a zárba, észrevette, hogy az ajtó
nyitva van. Már a küszöbről érezte az idegen, savanykás szagot,
amelytől felfordult a gyomra. Lekapta a cipőkanalat a polcról, és
fegyverként maga elé emelte. Követte a szagot be a konyhába,
ahol meglátott egy árnyat az ablaknál Vidar székén. A félelem
összeszorította a torkát. A cipőkanál remegett a szeme előtt,
amikor a villanykapcsoló felé nyúlt. Az éles fényben egy idegen
férfit pillantott meg. Két ujját a kutya nyakörve alá dugta, hogy az
állat ne menjen hozzá közelebb.
– Ki maga?
– Ne már, Liv! Nem ismersz meg?
Ősz haja az inas vállára lógott, és egybeolvadt a bozontos
szakállával. Az arca gyorsabban öregedett, mint a teste, a bőre
cserzett és ráncos volt. A szeme ismerős villanásától Liv levegő
után kapott.
– Juha?
– Hát, nem tegnap volt…
Emlékezett arra az őszre, amikor együtt voltak. Az árnyas
pihenőhelyre, ahol Juha várta, miközben száraz falevelek hulltak
a kocsira, és közeledett a tél. Akkoriban sötétebb volt a haja,
egészségesebb a bőre, és olyan reményt adott neki, hogy már a
puszta gondolattól is szúrni kezdett a szíve.
– Nem masírozhatsz csak úgy be a házunkba. A frászt hoztad
rám.
– Hallottam, mi történt Vidarral. Együttérzek.
– A jó fenéket érzel!
A férfi arcán halvány mosoly suhant át, de ez nem ugyanaz a
mosoly volt, amelyet Liv az emlékezetében őrzött, hanem
szomorú és üres. Elengedte a kutyát, és hagyta, hogy
megszaglássza a férfit. Látszott, hogy Juha jobban ért az
állatokhoz, mint az emberekhez. Liv szemügyre vette a gönceit:
zöld gyapjúkardigánt és sötét kantáros nadrágot viselt, amelyet
elszíneztek a növények és a nyílt tűz. Az övében két kés lógott, de
úgy tűnt, más fegyver nincs nála.
Liv a mosogatónál megállt, tartotta a távolságot. Simont leste
az ablakból. A férfi az asztalnál le sem vette róla a szemét. Liv
visszabámult rá.
– Apám székén ülsz.
– Neki már nincs rá szüksége, nem igaz?
Rákacsintott. A konyhai lámpa halvány fényében Liv még látni
vélte benne azt a férfit, aki a fejét az ölébe hajtva aludt. Olyan
érzése volt, mintha megállt volna az idő akkor.
– Vártalak a pihenőhelyen. Egész télen. De nem jöttél.
– Vidar azt mondta, tartsam magam távol tőled.
– Te meg szót fogadtál?
– Az apád elég meggyőző tudott lenni.
– Hiányoztál.
Juha mosolya lehervadt, kezét a szemére tapasztotta, halkan
felnyögött. Liv még mindig a mosogatónál állt, nem akart túl
közel menni hozzá. Az orra elfáradt, már nem érezte a szagát. A
férfi körme alatt fekete föld volt, a kezén karcolások, mintha egy
föld alatti lyukból ásta volna ki magát. Csaknem húsz éven át
kerülte Livet, és most egyszeriben itt ült az asztaluknál, mintha ő
is várt volna rá.
Lassan felnézett, és a pillantása Simon képén akadt meg, amely
a falon lógott.
– Az a fiad?
– Aha.
– Jobban hasonlít Vidarra, mint rád.
– Menj a pokolba!
Juha feltartotta a koszos tenyerét.
 – Akár hiszed, akár nem, nem veszekedni jöttem. Még mindig
úgy ragyogsz, mint a frissen hullott hó, és ennek örülök. Tudom,
hogy elkéstem, már rég jönnöm kellett volna. De most itt vagyok,
és még mindig úgy gondolom, hogy tudunk segíteni egymásnak.
– Kötve hiszem.
A férfi gyorsan kipillantott az ablakon a sötétbe, mintha attól
félne, hogy áll odakint valaki, és kihallgatja őket. Liv elővette az
apja vodkáját, és töltött maguknak. Juha hálásan ivott, a cserepes
ajkán megcsillant az ital.
– Azt a kurva! – mondta. – Mintha csak tegnap lett volna, hogy
autókázni jártunk.
Liv lassan szopogatta a vodkát, és hallgatott róla, hogy ő
viszont úgy érzi, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna.
– Emlékszel, mit meséltem neked Vidarról és a földről? –
kérdezte Juha.
– Hogy a szüleid mindenüket eladták apámnak a testvéred
halála után.
– Így kezdődött. Az üzletkötéskor nem voltak abban az
állapotban, hogy tiszta fejjel gondolkodjanak. A testvérem még ki
sem hűlt, Vidar máris ott állt a küszöbön. Én a Merciben aludtam,
mert látni sem bírtak. Amikor anyám bekerült a skellefteåi
kórházba, megmondta a nővéreknek, hogy történjék bármi,
engem ne engedjenek be. Az egyetlen élő fiát.
Most, hogy elkezdett beszélni, valósággal ömlött belőle a szó.
Livet felmelegítette Vidar házi vodkája, és oxigént adott a benne
parázsló dühnek. Egy egész télen át várt Juhára. Most meg itt ül,
öregen és lestrapáltan, ugyanazokkal a sérelmekkel, mint
tizennyolc évvel ezelőtt. Beléhasított a gondolat, hogy bár ő is itt
ragadt, mások sokkal rosszabbul jártak. Hangos koppanással
letette a poharát, hogy elhallgattassa a férfit.
– Nekem ehhez semmi közöm.
Juha ettől elveszítette a fonalat. Előretolta, majd visszahúzta az
alsó állkapcsát, miközben rábámult.
– Van még valami, amiről szerintem nem tudsz.
 – Mi?
– Vidarral egyezséget kötöttünk, amikor nyakon csípett
minket. Megígérte, hogy továbbra is az északi erdőben lakhatok,
ha távol tartom magam tőled. És csaknem húsz éven át be is
tartotta a szavát. Márciusban azonban levelet kaptam az
erdészeti társaságtól. – Elővett egy papírt a zsebéből, és lassan
széthajtogatta. – Kiirtják az erdőt. Nyárig el kell takarodnom.
Az arca rángatózott az érzelmektől, amikor Livre pillantott,
mintha menten sírásban törne ki, vagy felüvöltene, vagy valami
még rosszabbat tenne. A látványtól Livben még jobban felhorgadt
a harag. Szóval ezért hagyta faképnél. Csak annyi kellett, hogy
Vidar megígérjen neki valamit.
– Semmi közöm apám üzleti ügyeihez. Te is tudod.
– Te örökölted a vagyonát, nem?
– Ezért vagy itt? Pénzt akarsz?
Juha olyan képet vágott, mintha a szavak fájdalmat okoznának
neki, és kicsordult a szeméből a könny. A szomorúságtól még
inkább hasonlítani kezdett arra a fiatalemberre, aki egykor volt,
akit Liv testvéreként szeretett. Azon az őszön hitt benne, az oly
ismerős magányába vetette minden reményét. De ő a földet
választotta helyette.
– Csak azt akarom visszakapni, amit elvettek tőlem – mondta
Juha. – És tudom, hogy tudsz segíteni.
– Kötve hiszem.
A férfi megtörölte a száját a kézfejével, a pillantása csapongott,
nehezére esett Liv szemébe néznie.
– A rendőrök rossz embert kapcsoltak le. Tudom, ki ölte meg
Vidart, és nem az a szegény szerencsétlen, akiről az újságok
írnak.
– Honnan tudod?
– Magányos vagyok, Liv. Már nem járok emberek közé. Az én
társaságomat csak piti tolvajok és semmirekellők keresik, ez az
igazság. Akiket senki sem szeret, akik árnyékban élnek, pont,
mint én. Tudjuk, mi történik a sötétség leple alatt, ha akarjuk, ha
nem. Ez a mi átkunk. – Kimutatott az éjszakába. – Tudom, ki ölte
meg Vidart – folytatta –, és nem az a svindler, aki a házatokat
bérli. A rendőrség rossz embert fogott el.
– Akkor talán a rendőrséggel kellene beszélned.
– Szarok a rendőrségre! Neked akarok segíteni, hát nem érted?
Sokat gondoltam rád az évek alatt, Liv, ezt tudnod kell. És
megérdemled az igazságot. Ez a minimum. Én csak azt a földet
kérem, amit Vidar nekem ígért. Cserébe megmondom a gyilkos
nevét.
Liv olyan erővel markolta a mosogató szélét, hogy megfájdultak
az ujjai.
– Nem adhatok neked semmilyen földet, te is tudod. Az apám
mindenen túladott.
– Akkor add ide a pénzt, amit az északi erdőért kapott. És
kvittek vagyunk.
Juha egy cigarettát dugott a szája sarkába, és kérdés nélkül
rágyújtott. A füst egyszerre gomolygott ki az orrán és a száján,
miközben arra várt, hogy Liv mondjon valamit. Amikor semmi
sem történt, türelmetlenül dobolni kezdett az asztalon.
– Hozd helyre a dolgokat, Liv! Csak ennyit kérek. És én tálcán
nyújtom át neked apád gyilkosát.

Liam a konténer mellett dohányzott, és egy pletykalappal

küszködött a szélben. Minden oldalon vastagon szedett címsorok
az ödesmarki milliomos meggyilkolásáért letartóztatott
negyvenkét éves férfiról. Nagy kártyaadósságot felhalmozó,
magányos farkasnak írták le. Úgy vélték, az újrakezdés álma
hozta északra, és az öreg Björnlund pénze miatt választotta
éppen Ödesmarkot. A kétezres években Vidar Björnlund szerepelt
a megye leggazdagabbjainak listáján, és ezzel nyilván a
gyanúsított is tisztában volt. Kibérelte a házát, és állást kapott a
glommersträski fűrészüzemben. A kollégái csendes, magának való
embernek ismerték, nem volt vele különösebb bajuk, elvégezte a
munkáját. A rendőrség még nem nyilatkozott a gyilkosság
indítékáról, de minden jel arra mutat, hogy a pénzről lehetett szó.
– Ne higgy el mindent, amit írnak!
A hang a semmiből jött. Amikor Liam leengedte az újságot, a nő
ott állt előtte sápadtan és beesett szemmel, de határozottan
megfeszített szájjal.
– Nem is.
Liv kivette a kezéből a cigarettáját, a szájához emelte, és nagyot
szippantott belőle, anélkül hogy levette volna róla a szemét. Liam
összehajtotta és a hóna alá csapta az újságot. Rágyújtott egy
másik szálra, hogy tartsa a három lépés távolságot. Az órára
sandított, már majdnem vége volt a pihenőjének. Niila minden
percben kidughatta a fejét, hogy megkérdezze, hol marad már.
– A rendőrség rossz embert tartóztatott le – mondta a nő.
– Nem lepne meg.
Liv arcán halvány mosoly suhant át. Túl közel állt Liamhoz, el
kellett fordítaniuk a fejüket, hogy ne egymásra fújják a füstöt.
Amikor az ajtó kinyílt, és Niila megjelent, hátrébb léptek, mintha
rajtakapták volna őket valamin.

Liam beállt a kasszába, és figyelte, ahogy Liv és Niila eltűnik az

irodában. Gondosan széthajtogatta az újságot, és visszatette az
állványra. A vevők rögtön a lapokat célozták meg, amint beléptek
az ajtón. Az Ödesmarkról szóló főcímek fontosabbak voltak a
tejnél és a sznüsznél. Lapozgattak, és hümmögtek, Liam pedig az
iroda ajtaját tartotta szemmel. Képtelen volt ellazulni, ha a nő a
közelben volt. Fel-alá mászkált a kasszában, mint egy ketrecbe
zárt állat, és a száját sem tudta kinyitni, amikor a vásárlók
beszélgetni próbáltak vele. A halott vénember arcát látta az arcuk
helyén. Azon tépelődött, hogy értette Liv azt, hogy a rendőrség
rossz embert tartóztatott le, és mennyit tudhat.
 Amikor a nő végre kijött az irodából, csak kurtán odabiccentett
neki, majd eltűnt a raktárban. Liamot elborította a nyugtalanság.
Volt valami a nő nézésében, amitől minden összeomlott. Mintha
átlátott volna a maszkon, amely mögé megpróbált elbújni. Niila is
kijött, Liam mellé lépett, és halkan azt mondta:
– Szemmel kell tartanunk. Attól félek, kezdi elveszíteni az ép
eszét.
– Hogyhogy?
– Azt mondja, majd ő megkeresi az apja gyilkosát.

Amikor Liam legközelebb szünetet tartott, Liv még mindig ott

volt. Éppen csak kilépett a raktár ajtaján, és rágyújtott, a nő máris
ott termett mellette, mintha csak rá várt volna.
– A kocsim nem akar beindulni. Nincs nálad bikakábel?
Liam először nem is értette, mit mond. Úgy bámulta a száját,
mint egy elmebeteg. Valami másra számított, valami
félelmetesre. Ahányszor meglátta, mindig úgy érezte, hogy vége a
világnak.
Megrázta magát.
– Dehogy nincs.
Liv ócska tragacsa az övé mellett parkolt. Liam kivette a kábelt
a csomagtartóból, és felnyitotta a motorháztetőt. A nő mellé állt,
remegő kézzel a hajába túrt, amitől Liamot elfogta az idegesség.
– Ez az öreg jószág látott már jobb napokat is – mondta.
– Majd veszek újat. Csak még nem jutottam el odáig.
– Volt más bajod is.
– Apám mindig azt mondta, hogy új kocsit venni olyan, mintha
pénzzel törölnénk ki a seggünket.
Viccesen mondta, az apját utánozta. Liam felhorkantott, és
amikor felnézett a nőre a motorháztető alól, látta, hogy ő is
mosolyog. Ettől kissé megnyugodott. A fejük fölé súlyos felhők
úsztak, ezért Liv a zseblámpával világított, amíg ő csatlakoztatta a
kábeleket az akkumulátorra.
– Ismered Juha Bjerkét? – kérdezte hirtelen.
Liam a kábelekkel vesződött.
– Azt a magányos farkast az északi erdőben? Őt mindenki
ismeri.
– Tegnap meglátogatott.
– Tényleg?
– Azt mondta, a rendőrök rossz embert tartóztattak le. Ő tudja,
ki ölte meg az apámat.
– Azt a mindenit!
– Csakhogy pénzt akar az információért.
Liam lassan felegyenesedett. Zúgott a feje.
– Beindíthatod.
Liv kikapcsolta a zseblámpát, és beszállt a csotrogányba. Az ajtó
kicsit nehezen zárult, de harmadik nekifutásra sikerült
becsuknia. Amikor elfordította a kulcsot, a motor beindult, és a
nő rámosolygott a szélvédőn át, ő meg visszamosolygott, pedig
olyan vadul vert a szíve, hogy azt hitte, elájul. Liv leengedte az
ablakot, és köszönetet mondott. Liam összetekerte a kábelt, és a
melléhez szorította.
– Juha Bjerkének nincs ki a négy kereke – közölte. – Nem sokat
adok arra, amit mond.

Már későre járt, Gabriel mégis az első kicsengésre felvette. Ő

éjszaka volt ébren.
– Történt valami – mondta Liam.
– Igen?
– Az erdei barátunkról van szó. Szerintem el fog járni a szája.
Egy darabig súlyos csend volt, majd Gabriel káromkodásban
tört ki.
 – Megyek.
Liam képtelen volt megülni a fenekén várakozás közben, apró
köröket tett a szűk helyen, meg-megállt az ablak előtt, és az utat
kémlelte. Látni vélte a kutyák árnyát a ketrecben. Vanja mélyen
aludt az egyik loncsos kiskutya mellett, amely felemelte a fejét, és
éberen figyelte Liamot mászkálás közben.
Előbb látta meg a fényt a lucfenyők között, mint hogy
meghallotta az autó hangját. Olyan csendesen ment ki a lépcsőre,
ahogy csak tudott, otthagyta Vanját a melegben. A kutyák bőszen
verdesték a farkukkal a rácsot, amikor Gabriel befordult a
behajtóra. A nagy házban felgyulladt egy lámpa, és Liam látta az
anyja kíváncsi szemét a virágok mögött. Olyan volt, mint a
kutyák: éber és felkészült. Mindenre figyelt.
Amikor Gabriel kiszállt, nagy felfordulás tört ki. Liam rákiáltott
az állatokra, hogy nyughassanak, mert attól félt, hogy
felébresztik Vanját. A kibolyhosodott kanapéra telepedtek le,
amely mélyen a szendergő fűbe süppedt. Az apjuk cipelte ki a
nappaliból, amikor rákos lett. A betegsége első telén a kanapét
belepte a hó, de amint beköszöntött a tavasz, ő letisztogatta,
rénszarvasbőrt terített az ülőpárnáira, és gödröt ásott előtte a
tűznek. Aztán itt ült, amíg meg nem halt.
Gabriel feltűrte a gallérját, és a pulóverébe köhögött, hogy
tompítsa a tüdeje recsegését. A narancssárga gyapjú édes
hasisszagot árasztott.
– Tegnap találkoztam Jenniferrel – mondta. – Felőled
érdeklődött.
– Aha.
– Mutattam neki pár képet Vanjáról. Hogy milyen nagy lett. De
nem kellett volna. Teljesen begőzölt, sikongatni kezdett, és a
haját tépte. Marokszám.
– Azt hittem, Stockholmban van.
– Visszajött. Vásárolni akart tőlem, de elhajtottam. Azt
mondtam, neki nem adok többet.
 Liam a fűbe köpött. A kavicsos járda úgy kacskaringózott a
holdfényben, mint egy ezüstös kígyó. Már-már azt várta, hogy
mindjárt felbukkan rajta Jennifer színtelen szemmel és nagy,
terhes hassal. Még mindig így látta maga előtt: mint amikor a
gyereküket hordta a szíve alatt. Nem tervezték, és nem is akarták
megtartani, de Jennifer egyik időpontra sem ment el a kórházba.
Egy idő után nőni kezdett a hasa, és érezni lehetett, ahogy a kicsi
mozog. Liam még életében nem volt annyira megrémülve, mint a
Vanja születése előtti nyáron. Annyira félt, hogy egy napig sem
bírt józan maradni. Jennifer még rosszabb állapotban volt,
titokban tablettákat szedett, és ivott. Kimaradt éjszakára, pedig a
teste olyan ormótlan lett, hogy csak vánszorogni tudott. Amikor
közeledett az idő, Liam három lakás ajtaját is berúgta őt keresve.
Az lett a vége, hogy őrizetbe vették. Vanja születésének éjszakáját
a fogdán töltötte egy rendőr társaságában, aki kávét főzött neki,
és megkínálta csempészcigivel. Liam az ablaktalan helyiségben
ébredt, és kijelentette, hogy nekik nem gyerekük született,
hanem szörnyetegük, mert egyikük sem volt képes tiszta
maradni, és bármi nőtt is Jennifer hasában, sosem lesz igazi
esélye. Amikor reggel kiengedték, az anyja várt rá a sírástól
ráncos arccal, és közölte, hogy kislánya született. Egy tökéletes
kislány.
Liam a garázsajtóra lesett, hogy meggyőződjön róla, Vanja nem
áll ott, és nem hallja őket.
– Jennifer tudja, mi a helyzet: ha tiszta, annyit találkozhat
Vanjával, amennyit csak akar. Akkor nem állok az útjába.
– Sosem lesz tiszta. Látnod kellett volna azt a kuplerájt. Az
egész előszoba tele volt hajjal, mintha összeverekedett volna két
macska.
Gabriel felvihogott. Látták az anyjukat az ablakban, gyertyát
gyújtott, és a láng meg-megrebbent, ahogy a függöny mögött
mozgott.
– Juháról akartál beszélni? – kérdezte Gabriel. – Mit követett el
már megint?
 Liam habozott. Gabriellel megosztani valamit mindig rizikós
volt. Az érzelmei madzagon rángatták, kósza ötletek meg a
folyton benne lappangó és izzó düh irányította. De ebbe
kénytelen volt beavatni, mielőtt még rosszabbra fordulnak a
dolgok.
– Elment Vidar Björnlund lányához, és azt mondta neki, hogy a
rendőrök rossz embert fogtak el. Állítja, hogy tudja, ki ölte meg
az öreget.
– Minket vádol?
– Egyelőre nem. Pénzt akar.
Gabriel a fogát csikorgatta, a cigarettája parazsa
szentjánosbogárként táncolt a sötétben.
– Ahhoz képest, hogy egy rozoga viskóban lakik, elég pénzéhes.
– A nő még nem fizetett neki, de érezhetően kíváncsi. Ki akarja
húzni a pasiját a csávából. Akit lekapcsoltak.
– Az a fickó a pasija?
– Azt mondják.
Gabriel rekedten röhögött.
– Ne félj, már kezelésbe vettem Juhát! Onnan jövök.
Liam orra alá dugta a kezét, hogy megmutassa a véres bütykeit.
A sötétben nem lehetett látni, egyébként milyen állapotban van,
ezért a telefonja zseblámpájával rávilágított a ruháját, a karját és
az arcát borító friss vérfoltokra. Úgy nézett ki, mint aki levágott
egy állatot.
– Mi az istent műveltél?
– Most mondom, hogy kezelésbe vettem Juhát. Tettem egy kis
kitérőt az északi erdő felé, hogy elhozzam a növényeket, és
elbeszélgessek azzal a magányos farkassal. Most már nyugtunk
lesz tőle.
 2009 nyara

A gyerek egyre nő, és az elköltözés gondolatának már nem marad

hely. Tavaszok és nyarak jönnek-mennek, de a lány már nem
császkál az út mentén felemelt hüvelykujjal. Az autókban ülő
férfiak árnyalakokká változnak az emlékezetében, néha látja őket
a falura leszálló sötétben, de már nem hiszi, hogy megmenthetik.
Most az apja ül a volánnál, és viszi be mindennap a faluba a
benzinkút neonfényei közé, ahol úgy áll az emberek között,
mintha odatartozna. A kút tulajdonosa, Niila ajánlotta fel neki az
állást az egyik télen, amikor Simonnal a csípőjén várta, hogy
Vidar megtankoljon. Lehet, hogy megesett rajta a szíve, ahogy ott
állt egy gyerekkel, akiről gondoskodnia kell.
– Jól jönne egy kis vérfrissítés itt a shopban – mondta. – Ha
érdekel.
A lány először rezzenéstelenül állt, mintha süket lenne, aztán
gyorsan igent mondott, mielőtt az apja közbeavatkozhatott volna.
Mire belépett az ajtón, már kezet ráztak Niilával.
Most a színpadon áll a neoncsövek éles fényében, és
megmosolyogja az emberek kíváncsiságát. Kifizetik a benzint meg
a tejet, és belecsempészik a kérdéseiket a csevejükbe. Csillog a
szemük, és lebiggyesztik az ajkukat, amikor a gyerek felől
érdeklődnek. Fürkészőn vizslatják kisfiú arcát, ha bejön a
lányhoz, és a kezét fogva áll mellette. A választ keresik a
kérdéseikre a helyes kis gyerekpofin. Furcsa, mondják, mintha a
semmiből pottyant volna ide. Azt hinné az ember, hogy egy angyal szállt
le az égből.
Megfeledkezik a magasles korhadt deszkái között penészedő
pénzkötegről. A hazugság tartja itt. A gyerek iránt érzett
szeretete nagyobb, mint amilyenről valaha álmodott. Az apja ül a
székén a konyhában, és előre látja a jövőt. Kiviszi a kisfiút az
erdőbe, és mindent megmutogat neki, ami egyszer majd az övé
lesz.
Ha elhagytok, vízbe ölöm magam, mondja rendszeres
időközönként, és a fenyegetés meg a szeretet körülszövi
mindnyájukat. Megkötözi. A falu egy mindent elnyelő fekete lyuk,
amely sosem fogja elengedni őket. Mindennap ugyanaz a látvány
tárul a szemük elé az emeleti ablakból: a sötét berkenye meg az
erdő alkotta fal. Az ajtó előtt a vörös szőnyeg a kisfiú szobájához
vezető köldökzsinór. A lány most már nincs egyedül az apjával, és
soha többé nem is lesz.
Évek teltek el azóta, hogy Juha Bjerkével találkozgatott, de az
emléke még mindig elevenen él benne. A vad szaga és a szabadság
érzése a vérében. A férfi nyomorúságos otthonát csak egyszer
látta, de a félelem felerősítette az emlékeket, amelyek a sötét
erdőbe vezették. A keskeny út a vadonban kanyargott, és
elfeledett tanyák mellett vezetett el, amelyek üres ablakai vakon
bámultak rá. Az esti nap a visszapillantó tükörben égett, a fák
árnyai a kocsi után nyúltak. Épp amikor már fel akarta adni, és
meg akart fordulni, feltűnt a faház az erdei fenyők között, pont
ahogy emlékezett rá. A férfi autója is ott parkolt. Még mindig
érezte, ahogy a sprőd ülés csiklandozza a combját, és száll a
marihuána szaga. Hallotta a saját hangját, ahogy azért
rimánkodik, tűnjenek el.
Próbált nem a fákról lógó állattetemekre nézni, de a kötél
nyikorgását és a legyek halk zümmögését nem tudta figyelmen
kívül hagyni. A fenyők közé két őz bőre volt kifeszítve, úgy néztek
ki, mint a hatalmas szárnyak. Hallotta a patak csobogását a
bozótban. Mégsem félt, amikor Juha otthonához közeledett. Már
farkasszemet nézett a férfi őrületével, és tudta, hogy nem akar
rosszat neki.
Finoman bekopogott, mire vad kutyaugatást kapott válaszul, de
Juha nem mutatkozott. Végül ököllel kezdett dörömbölni, amibe
az ajtó fölé kiakasztott koponya beleremegett.
– Juha! – kiáltotta. – Én vagyok az, Liv Björnlund. Elhoztam a
pénzt!
A bankjegyköteg a kabátja zsebében égette, még életében nem
volt nála ekkora összeg. A vagyonnak egyetlen koronájához sem
mert hozzányúlni, pedig nagy szükségük lett volna rá. Új autóra,
új tetőre, új életre. A pénz megijesztette, a hirtelen szabadság
megbénította, mindenre képtelen volt. Egészen mostanáig,
amikor is itt állt Juha Bjerke háza előtt, és meg akarta tudni, ki
ölte meg az apját. Lehet, hogy hiú ábránd volt, de azt képzelte,
hogy ha kideríti az igazságot, a rémálom véget ér, és elkezdődik
az élet.
Lenyomta a kilincset, és az ajtó lassan kinyílt. A kutya odabent
várta, egy loncsos, farkasszerű állat, aki nem hagyta
megsimogatni magát, de villogó szemmel követte, amikor
belépett. Meleg, áporodott levegő csapta meg, és már azelőtt
megérezte a férfi szagát, hogy megpillantotta volna. Az ajtón
szürke nappali fény vetült be, leleplezte az egyszerű fabútorokat,
és komor árnyakat rajzolt a homályba. Mindenhol vadásztrófeák
lógtak: agancsok, koponyák és bőrök. Olyan volt, mint egy
csontkamrába belépni, egy halállal feldíszített helyiségbe.
Juha a ház legtávolabbi sarkában az ágyában feküdt. Egy sovány
test, amely se nem mozdult, se nem szólalt meg. Ha nem lett
volna ez az összetéveszthetetlen szag, Liv észre sem vette volna.
– Juha! Én vagyok az, Liv. Fenn vagy?
Csak egy sóhajt kapott válaszul.
– Élsz még?
Résnyire nyitva hagyta az ajtót, és tett pár óvatos lépést befelé.
A rendetlenségen friss légáramlat sepert végig, Liv csizmája körül
hamu, fenyőtű és száraz levél örvénylett. Az épület olyan volt,
akár az erdő meghosszabbítása, inkább csak kunyhó, mint igazi
ház.
A férfi vagy meghalt, vagy ez egy csapda volt. Egy vadonban élő
ember sosem alszik annyira mélyen, hogy ne érzékelje a
környezetét. Nem engedheti meg magának.
A kutya mély hangon felmordult, amikor Liv az ágy felé indult,
de távol tartotta magát tőle. Megint a férfi nevét kiáltotta. A
mellkasát sötét félelem szorította össze, amikor nem kapott
választ. Csak akkor hallotta meg a lélegzését, amikor fölé hajolt.
Fojtogató vérszag szállt fel belőle, édes és fémes. Livben a vágások
emlékét idézte fel, amikor Vidar szemére hártya borult, ahogy
átvágta az állatok torkát, és a friss sebekből meleg gőz szállt fel.
 Óvatosan Juha vállára tette a kezét, de a férfi így is feljajdult az
érintésre. Az eltorzult arca csillogott az alvadt vértől, a szakálla
csomókban lógott a mellkasára. A keze a semmiből csapott le, és
akkora erővel szorította meg Liv csuklóját, hogy abból tudni
lehetett: még nem hagyta el az élet. A hangja viszont nem volt
több suttogásnál.
– Meg akart ölni…
– Ki akart megölni?
– Attól tartok, maga az ördög.
Liv a bejárati ajtó felé lesett.
– Még itt van?
– Hallottam, hogy elhajt. Mivel nem tanúsítottam ellenállást,
nem jelentett neki akkora élvezetet. Azt hitte, elintézett.
Juha elengedte, és megpróbált felülni, de az erőlködéstől
elfogta a köhögés, és visszahanyatlott a bőrökre. Úgy hangzott,
mintha valami eltört volna benne. Liv körülnézett a helyiségben.
Ha meg akarja tudni az igazságot, előbb segítenie kell Juha
Bjerkén.
– Kórházba kell menned.
– Az baszna be! Inkább itt halok meg.
Grimaszolt, és a kandallópárkányon álló üvegre mutatott.
– Csak adj egy kortyot, és máris jobban leszek, meglátod.
– Ki kell tisztítani a sebeidet.
– A jó büdös francokat! Csak adj inni!
Liv rá se hederített a tiltakozására, otthagyta a házban, és
lement a patakhoz friss vízért, amellyel kitisztíthatja a sebeket.
Mivel más nem állt rendelkezésére, a pulóveréből tépett le egy
darabot, hogy megmosdassa. Óvatosan és nem kis nehézségek
árán levetkőztette, levette róla a gyapjúpulóvert, a neccpólót és a
kibolyhosodott jégeralsót. A fájdalomtól a férfi törzsén izzadság
csorgott végig, ennek ellenére megpróbált viccelődni.
– Csak ezért jöttél, mi?
Liv lemosta a koszréteget, amitől láthatóvá váltak a
véraláfutások. A mellkasán volt egy duzzanat, és amikor Liv
megérintette, a férfi felüvöltött. A legrosszabb állapotban
azonban az arca volt, mindkét szemöldöke és az ajka felszakadt, a
vér rászáradt a járomcsontjára, állára és nyakára. Úgy pergett le,
mint a száraz kéreg, amikor Liv hozzáért a ronggyal. A kutya
mellettük ült, és makacsul nyalogatta a gazdája összeroncsolt
testét, olyan gyengéd buzgalommal, mintha a kölyke
magzatburka lenne. Liv hagyta, mert látszott, hogy Juha jól érzi
magát tőle. A kutya nyugtató hatással volt rá.
Amikor nagyjából tiszta lett, Liv töltött neki pár korty házi
szeszt egy műanyag pohárba, és ügyetlen ujjakkal megtekert egy
füves cigit, majd az ajkai közé dugta. Miután a férfi felhajtotta az
italt, és sípolva szívott pár mély slukkot, sikerült annyi erőt
összegyűjtenie, hogy felüljön. Liv széthúzta a kabátját, és
megmutatta neki a bankjegyköteget.
– Ha elmondod, amit apám gyilkosáról tudsz, a tiéd.
– Már nem kell a pénzed.
Több foga is hiányzott a felső állkapcsából, és akadozva beszélt.
Liv összehúzta magán a kabátot, az idegességtől és az állott
levegőtől elfogta a rosszullét.
– Be akarom vallani a bűneimet – közölte Juha. – Csak ezt
akarom.
Volt valami a hangjában, amitől Liv ereiben meghűlt a vér. Az
ajtóhoz ment, és beszívta a közelgő eső illatát. Úgy tűnt, a férfi
nincs teljesen magánál. Liv azon tűnődött, hány ütés érhette a
fejét. Lehet, hogy agyrázkódása van.
– Én csak azt akarom tudni, mi történt az apámmal.
– Attól tartok, ez egy hosszú és szomorú történet lesz. És
köztünk kell maradnia, mert a rendőrséggel nem állok szóba. Ezt
csak neked mondom el.
– Ki vele!
Juha bólintott, és belefogott.
– Az erdészeti társaság levelével kezdődött az egész. Sokkot
kaptam, amikor megtudtam, hogy ennyi év után elkergetnek a
földemről, amiben a testvérem nyugszik. Ezt kurva nehéz
megemészteni. Vidar becsületszavát adta, hogy itt maradhatok,
és ha távol tartom magam tőled, semmi sem fog változni. Ezt
mondta. De amikor tavasszal felkerestem, a képembe röhögött, és
közölte, hogy nem ő hozza a döntéseket. Szart sem ért a szava.
Köhögésroham fogta el. Liv az ajtóból nézte a törékeny,
rázkódó testét, és elborította a félelem.
– Te ölted meg, mi? Te ölted meg az apámat!
– Ha lett volna merszem hozzá, már rég megtettem volna, de én
túl gyáva vagyok az ilyen hőstettekhez. Egy ember élete már így
is az én lelkemen szárad, és ez több, mint amivel képes vagyok
együtt élni.
– De az előbb azt mondtad, be akarod vallani a bűneidet.
Az állán és a szakállán megcsillant a felköhögött slejm. Felvette
a pulóverét a földről, megtörölte vele az arcát, és összeszorította
a szemét, hogy erőt gyűjtsön.
– Van egy testvérpár – mondta végül. – Az egyik egy rakás
szerencsétlenség, a másik meg maga az ördög. Füvet és kávét
szoktak hozni nekem, úgyhogy nem kell bemennem a faluba
vásárolni. Kényelmes egy ilyen remetének, mint én. Fiatalok,
egészségesek és ki vannak éhezve az életre, egyesektől eltérően.
Ezért amikor megtudtam, mi lesz az erdővel, úgy döntöttem,
hogy ráuszítom őket Vidarra. Így akartam bosszút állni egyszer és
mindenkorra.
Liv megtántorodott.
– Felbérelted őket, hogy öljék meg?
Juha beleszívott a füves cigarettába, és elhárító kézmozdulatot
tett.
– Dehogy, az istenért! Nem akartam, hogy meghaljon. Csak azt
akartam, hogy lenyúlják a pénzt, amit Vidar összeharácsolt az
évek alatt. Ami ott rohadt abban az ócska viskóban, amit az
otthonotoknak hívtok. Az az enyém meg azé a sok szerencsétlené,
akiket átvert. Már régóta élősködött mások nyomorán, itt volt az
ideje, hogy megkóstolja a saját gyógyszerét.
 Liv az ajtófélfába kapaszkodott, az arca égni kezdett, pedig a
hátát simogatta a hideg levegő.
– De lehetett volna több eszem is – folytatta Juha –, mint hogy
megbízom azokban az idiótákban. Az, akit az előbb egy rakás
szerencsétlenségnek neveztem, véletlenül meghúzta a ravaszt, és
agyonlőtte Vidart. És most úgy határoztak, nekem is az ő sorsára
kell jutnom, mert túl sokat tudok. De korábban kell ahhoz
felkelniük, hogy ilyen egyszerűen elbánjanak velem.
– Hogy hívják őket?
Juha tétovázott egy jó darabig, a szemhéja olyan ólmos volt,
hogy Liv alig látta a szemét.
– Liljának – mondta végül. – Liam és Gabriel Liljának.
Kallbodanban laknak. Az apjukat elvitte a rák, az anyjuk meg
valami hippi, aki kutyákat gyűjt. Eltéveszteni sem lehet a házat,
hülye korcsok vannak mindenhol.
– Liam? Azt mondtad, Liam?
– Igen. Ismered, vagy mi?
Liv nyelt egyet. Egymást kergették a gondolatai. A benzinkutas
Liam. Az a búskomor srác, aki egy házról álmodozik. Aki alig bír a
szemébe nézni. Hirtelen mozdulattal kikapta a zsebéből a
bankjegyköteget, és Juha felé nyújtotta, de a férfi csak megrázta a
fejét.
– Nem kell a pénzed. Csak hozz helyre mindent! Csak ennyit
kérek.
Liv habozott. A pénz égette a bőrét. Gyorsan az asztalra tette,
kisurrant az ajtón, és otthagyta a férfit.

A földút zubogó patakként vágott át az erdőn. A világra nesztelen

eső terített csillogó fátylat. Vidar rekedt hangja csengett a fülébe
vezetés közben, óva intette. Az ő elégedett mosolyát látta a
piszkos szélvédőn, ezért bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy
megszabaduljon tőle. Egy szót sem szólt róla, hogy eladta az
északi erdőt, és hogy Juhát elűzik a földjéről. Juha nem szokott
hazudni, szóval, ha azt állítja, hogy Liam meg a testvére ki
akarták rabolni őket, akkor az úgy is van. Már akkor érezte, hogy
Liamban van valami furcsa, amikor először látta a kasszában a
benzinkúton. Az arcára nyugtalanság ült ki, amikor
megpillantotta őt, a teste megdermedt, ha a közelébe ment,
mintha felkészülne valami harcra. Az sem véletlen, hogy a kúton
vállalt állást, mellette. Minden valami nagyobb dolog része volt,
amelyet ő nem értett, de Vidar már sokkal a halála előtt
figyelmeztette rá.
Már azelőtt meghallotta a kutyákat, hogy megpillantotta volna
a házat. Magányos kuckó volt, ugyanolyan szánalmas állapotban,
mint a Björngården. A telek hosszabbik oldala mentén
kutyaketrec állt, és Liv látta, ahogy az izgatott állatok a rács
mögött tülekednek. Amikor megállt, az ujjai megdermedtek a
kormányon. Még mindig az orrában érezte Juha szagát, és amikor
lenézett a ruháira, látta, hogy véresek lettek. Maga felé fordította
a visszapillantó tükröt, és rájött, hogy az arcán is vörös csíkok
éktelenkednek, mint valami ősi harci festés. Megnyálazta az ujját,
és megpróbálta eltávolítani a nagyját. A szemében félelem
csillogott. Igyekezett nem túl sokat gondolkodni, csak cselekedni,
hagyni, hogy az ösztönök vezéreljék. Egy hang azt súgta, hogy fel
kellene hívnia Haszant, és szólnia kellene neki arról, amire
készül. De úgyis csak azt mondaná, hogy ne tegye, ezt tudta. Az
egyik ablakban megjelent egy arc, egy vattaszerű hajú és vad
pillantású nőé. Liv kiszállt az autóból, miközben zúgott a fejében
a vére. Kutyaugatás kísérte, ahogy felment a kavicsos járdán.
Akkor lett a leghangosabb, amikor bekopogott.
A nő nyitott ajtót, földig érő ruhát viselt, a kulcscsontjára
tetovált szem Livre meredt.
– Segíthetek?
Nem sokkal volt idősebb Livnél, de az évek szigorú ráncokat
rajzoltak a szája köré, és kiélt vonásokat kölcsönöztek neki. Liv
kezet nyújtott, és bemutatkozott.
– A fiaival szeretnék beszélni.
– A rendőrségtől jött?
– A benzinkúton dolgozom Liammal.
– Valami butaságot csinált?
– Csak beszélni akarok vele.
A nő fényes kövekből fűzött nyakláncot viselt, amelyet most
olyan szorosan a kezére tekert, hogy elfehéredtek az ujjai. Az
udvar túloldalán álló épület felé biccentett.
– A garázsban találja.
Liv megfordult. Megpillantott egy rongyos kanapét a bozótban.
Felette magányos ablak világított, de egy árva lelket sem látott.
– Köszönöm – mondta, de a nő már becsukta az ajtót.
Amikor átvágott az udvaron, ismét felhangzott a kutyaugatás.
Izzó ragadozópillantások követték a rács mögül, olyan érzés volt,
mintha egy börtön folyosóján sétálna végig a kiéhezett tekintetek
kereszttüzében.
A garázs előtt megállt. Egy narancssárga tábla bámult rá
villámokkal és Belépni tilos felirattal. Bentről hangokat hallott,
magas hangú gyereknevetést, mire elengedte a kést. A tábla
megremegett a szögön, amikor bekopogott. Egy kislány nyitott
ajtót, a vállára súlyos fonat lógott, a szemében kíváncsiság
csillogott.
– Te ki vagy?
Liv a szavakat kereste, a gyerek teljesen lefegyverezte. Karba
tette a kezét, hogy eltakarja a vérfoltokat a ruháján.
– Az apukád itthon van?
Liam a sötétben ült, az arcáról sütött a rémület, amiért itt látja.
Munkaruha nélkül fiatalabbnak tűnt, sötét kapucnis pulóvert
viselt, és inkább látszott nagytestvérnek, mint apának. Mintha
csak játszotta volna a felnőttet.
– Mit keresel itt?
Lehetett valami a hangjában, mert a kislány beszaladt a
helyiségbe, és elbújt a háta mögött. Ez visszavitte Livet a múltba,
a rendőrök sötét nadrágszárához és Vidar kezéhez, amely az övét
kereste a konyhaasztal alatt. A szörnyű érzéshez, hogy az életük
olyan, mint a vékony jég, amely minden percben beszakadhat.
Még két lépés, és lehúzza mély.
– Juha Bjerke küldött. Beszélnem kell veled. Apámról.
Látta Liamon, hogy érti, mozgott az ádámcsutkája, ahogy nyelt.
Felvette a kislányt, aki a nyakába fúrta az arcát.
– Vanja! Szaladj át egy kicsit a nagymamához, hogy a felnőttek
nyugodtan beszélgethessenek!
A gyerek arca piros volt, akár egy alma.
– Megkérjem, hogy tegyen fel kávét?
– Megkérheted.
– És melegítsen péksütit?
– Ha van neki.
Liam az ajtóhoz kísérte a kislányt, és mindketten figyelték,
ahogy átszalad a nagy házhoz. A férfi zihálva szedte a levegőt.
Livnek megint eszébe jutott a kés, megmarkolta a nyelét, készen
rá, hogy Liam nyakára tegye, ha úgy hozza a szükség. A férfi a
szoba felé intett.
– Kérsz valamit inni? Van itthon sör és gyümölcslé is.
– Kösz, nem kérek semmit.
Liv az ajtónak háttal állt, miközben Liam bement a helyiségbe.
Kivett egy sört a hűtőből, és letelepedett az asztalhoz. A kerek
asztallap telis-tele volt krétákkal és papírokkal. Meg különböző
stádiumban lévő műalkotásokkal. Vanja Apu, állt az egyiken
dülöngélő betűkkel. Liam az asztal felé biccentett.
– Gyere! Ülj le!
– Inkább állok.

A nő nem mert beljebb jönni, és le sem vette róla a szemét,

mintha minden percben támadástól tartana. Az egyik kezét a háta
mögé dugta, remegett, mintha valamiféle fegyvert rejtegetne,
pisztolyt vagy kést. Liamot ez nem ijesztette meg.
– Azért vállaltál munkát a kúton, mert a közelembe akartál
férkőzni – mondta a nő.
– Azért vállaltam munkát, mert új életet akarok kezdeni.
– Láttam egy kocsit az úton aznap éjszaka.
A haja nedves tincsekben lógott az arcába, a ruháján sötét
foltok éktelenkedtek, mintha sárban mászott volna. Vagy vérben.
A pillantása beléhatolt, szégyent ébresztett benne. Liam
kinyitotta a sört, és nagyot kortyolt.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Ne már! Juha mindent elmondott. Én meg láttalak
benneteket. Apám is. Azt mondta, farkasok ólálkodnak a ház
körül, de rátok gondolt. Tetten ért titeket, ezért öltétek meg.
Fájni kezdett az ujja, mintha a sörösdoboz égetné a kezét. Ha
Gabriel itt lett volna, hozzávágja a nőhöz, felborítja az asztalt, és
azt üvölti, hogy azt sem tudja, miket beszél. A nyakánál fogva
felemeli, hogy a lábujja se érje a földet. Nemrég még Liam is ezt
tette volna, amikor még az ösztönei vezérelték. De most olyan
mozdulatlanul ült, ahogy csak tudott, miközben a sör és a
nyugtalanság bugyborékolt a gyomrában.
– Juha szeret mindenféle meséket kitalálni.
– Ahogy ezek szerint te is. Niilával egy az egyben bevettük a
megható kis történetedet, hogy új életet akarsz kezdeni. Először
még sajnáltalak is, amikor megláttalak a kúton. Olyan
elveszettnek és bizonytalannak tűntél. Most már tudom, miért.
– Semmi közöm az apád halálához.
Egyenesen Liv szemébe nézett, a hangja nyugodt és szilárd volt,
hiszen egy egész életet élt le hazudozva. Talán meg tudja győzni
nőt, hogy ez csak egy félreértés, mielőtt még túl késő lenne.
Liv arca rezzenéstelen volt, mint egy babáé, semmit sem árult
el. A jobb kezét még mindig a háta mögött tartotta, a másikkal a
kilincset fogta, de a mellkasa úgy emelkedett és süllyedt, mintha
már futna. Liam azon tűnődött, felhívta-e a rendőrséget, úton
vannak-e már. Lehet, hogy Gabrielt már be is gyűjtötték, és épp
most adja elő a meséjét valahol egy kihallgatóhelyiségben.
Akárhogy is, az ő szava fog szemben állni Gabrielével. Csak annyit
tehet, hogy meggyőzi őket, meggyőzi ezt a nőt.
Liv tett egy lépést előre. A bátorsága lenyűgözte Liamot: ide
mert jönni egyedül.
– Egy ártatlan ember ül rács mögött – mondta. – És nem
tágítok, amíg meg nem tudom, mi történt.
Liam felhajtotta a sört, és kinyitott még egyet, miközben
lázasan járt az agya. Vanja rajzai az asztalon hevertek, és
könyörgőn néztek rá: egy napocska földig érő sugarakkal,
szélesen mosolygó emberek, csillagos szárnyú pillangók. És az
egész közepén: Vanja ♥ Apu.
Égett a szeme. Ez a nő is valakinek a lánya. Egy halott emberé.
Leírhatatlan fáradtság vett erőt rajta, ahogy Livet nézte, minden
izma feladta a harcot. Képtelen volt tovább hazudni, nem bírta.
– Ott voltam – mondta végül.
– Mi?
– Nem én lőttem le, de láttam, amikor összeesett. Ott voltam.
Elkezdett ömleni belőle a szó, nem volt képes uralkodni magán.
Liv lélegzet-visszafojtva hallgatta, ahogy elmeséli, hogy a tónál
parkoltak le, aztán a lucfenyők közül lesték az ablakaikból
kiszűrődő halvány fényt és a mozgásukat a házban. Kivárták a
megfelelő pillanatot, hogy véghez vigyék a tervüket. De mégis
eltértek tőle, és követték Vidart az erdőbe. Gabriel ötlete volt.
Igazából elkéstek, a nap már megjelent a horizonton, az éjszaka
véget ért. Elmesélte, hogy szétváltak, és ő elveszítette az öccsét.
Beszéd közben égett a füle, kiszáradt a szája, alig tudta kiejteni a
szavakat. Beleivott a sörébe, és nem nézett a nőre, miközben
leírta az erdőt és a mocsarat, amelyet most tisztán látott maga
előtt: a vizenyős talaj vörösen izzott a napkeltében, a pára
előkúszott a fák közül. A vénember úgy hajladozott a puha
talajon, akár egy szélfútta fa, pár másodperccel azelőtt, hogy
összeesett volna. Amikor a lövés eldördült, elfogta a jeges
rémület, aztán végtelen csend állt be, mielőtt a madarak
megtöltötték az eget.
– Nem akartuk, hogy bárki is meghaljon. Nem ezért mentünk.
De valami kurvára félresiklott. Az öcsém néha meggondolatlanul
cselekszik.
Sírás fojtogatta, a szavai összefolytak, csak nyelt és nyelt. Volt
valami a nő szemében, ami megijesztette. Vanja rajzai
meglebbentek, amikor közelebb jött az asztalhoz.
– Szóval az öcséd tette?
– Először azt hittem, de már nem vagyok biztos benne.
Szerintem járt ott még valaki aznap reggel, aki azért jött, hogy
megölje.
Liam megpillantotta a kést a nő kezében és a fehér ujjait a
nyelén. Liv rémületében a saját rémületét látta. Próbált nem a
rendőrségre és az elkövetkezendőkre gondolni. Csak el akarta
mondani az igazat.
– Mutatok valamit.
Válaszra sem várva felkelt, és odavitte a számítógépet. Remegő
kézzel beírta a jelszót, és megnyitotta a képeket tartalmazó,
rejtett mappát. Gabriel agyoncsapja, ha ezt megtudja, de ez most
nem érdekelte. Már semmi sem érdekelte. Sem az öccse, sem a
rendőrség, csak azt tudta, hogy mindennek, amit idáig magába
fojtott, napvilágra kell kerülnie. Különben összeroppan a teher
alatt.
Úgy fordította a számítógépet, hogy Liv is lássa a képernyőt.
Surrogó hang hallatszott, amikor a nő kihúzta a kést a tokjából.
Lassan az asztalhoz lépett, eső és izzadság szaga volt, a hajából
csepegett a víz. Liam belekortyolt a sörbe, és úgy tett, mintha
nem látná a kést, pedig végig azt figyelte a szeme sarkából,
készen arra, hogy kicsavarja a nő kezéből, ha kell.
Hallotta, ahogy Liv levegő után kap, amikor az otthonáról
készült felvételek elkezdtek végigszáguldani a monitoron: a
magányos ablak és az ajtók, a fekete nyílás a bozótban, ahol az
ösvény futott. Amikor Liam az öregemberhez ért, a nő remegni
kezdett.
– Dunsztom sincs, hogy került abba a kútba – mondta Liam. –
Mert a mocsárban lőtték le.
– Tudom – felelte mély hangon Liv. – Tudom, hol halt meg.
Látták, ahogy Vidar törékeny teste előregörnyed, mintha
imádkozna, a keze pedig a sáros talajba fúródik.
– Keresett valamit a földben – mondta Liam. – De nem tudom,
mit.
– Elejtette a szemüvegét – suttogta Liv. – Azt kereste.
Liam kinagyította a képet. Úgy tanulmányozta a pixeles
lucfenyőket és a kelő napsugaraiban fürdő eget, mintha most
látná először. Aztán körömmel a képernyőre koppintott.
– Gabriel itt volt valahol a túloldalon. Nem tudom, pontosan
hol. – Majd a halvány árnyékra mutatott a fák között. – Lehet,
hogy csak képzelem, de ez úgy néz ki, mintha állna itt valaki. Kék
kabátban. Látod?
Liv közelebb hajolt a monitorhoz, az ujjait a szájára szorította,
az arca olyan sápadt volt, hogy az megijesztette Liamot. Felkelt a
székről, és megpróbálta rávenni a nőt, hogy üljön le, mielőtt még
elájul, de az ellökte magától, és közben kis híján megvágta a
késsel. A szemét le sem vette a képernyőről, az elmosódott
körvonalakról és a kék árnyról. A kabát vagy pulóver elütött a
tűlevelek zöldjétől. Lehetett illúzió is, de Liam minél tovább
nézte, annál biztosabb lett benne, hogy járt ott valaki.
– Semmit sem látok – egyenesedett fel Liv.
Liamot valósággal gyomorszájon vágta a csalódottság.
– Semmit? Lehet, hogy egy ember! Kék kabátban!
De Liv nem látta. Csak a fejét rázta, elhátrált tőle, és az ajtóhoz
sietett. Az eső a tetőt és a magányos ablakot verte, a nő pedig
feltette a kapucniját, hogy védve legyen tőle. A fényes anyag
teljesen elnyelte a vékony testét. Liam megremegett. Ha nem
látta volna előtte a fényképet, észre sem veszi, de így olyan
nyilvánvaló volt a hasonlóság, hogy valósággal üvöltött. A
képernyőről Liv kabátjára nézett, aztán vissza. A kék szín
bántotta a szemét.

Az eső fénylő, halálos csapdákat alkotott az úton. Liv gyorsan

hajtott, pedig a kocsi veszélyesen megcsúszott a kanyarokban, és
az ablaktörlők nem győzték leseperni a vizet. Úgy zuhogott, hogy
már nem látta az ég és az erdő határát, minden egy végtelen,
sötét alagúttá mosódott össze a szeme előtt. Kitört belőle a sírás,
az arcán és az állán sós patakok csorogtak végig. Nem látta a falut
jelző táblát, csak tudta, hogy ott van. Egy láthatatlan cérna
kötötte a gyerekkori otthonához, és akadályozta meg, hogy
eltévedjen. Hogy elmenjen innen. Az út tiszta sár volt, amely
rögökben a kerekekre tapadt. A reflektor fényében az esőcseppek
az égből lesújtó, fehér dárdáknak tűnt, hadat üzentek
mindenkinek, aki kimerészkedett. Nem számított szembejövő
forgalomra, nem számított emberekre. Ezért fordulhatott elő,
hogy kis híján elgázolta.
Kétrét görnyedve ment az út közepén, és Liv akkorát fékezett,
hogy sarat fröcskölt az arcába. Lekapcsolta a reflektort, hogy
láthassa, ő az, majd letörölte a könnyeit a vizes kabátjával, hogy
ne vegye észre, mi történt, milyen közel járnak a szakadékhoz.
Amikor beszállt az anyósülésre, Liv átölelte, a ruhája felitta az ő
ruhájából csepegő vizet, és érezte, hogy reszket. Előrevette a
kutya pokrócát a hátsó ülésről, és betakarta vele. Végtére is a
gyermeke volt, a fia, akit senki sem vehet el tőle.
– Mit keresel itt kint?
– Összevesztünk Feliciával. Nem akartam ott maradni.
Liv beindította a kocsit, és folytatta az útját a faluban. A szíve
majd szétfeszítette a mellkasát, és amikor elérték a
Björngårdenre vezető utat, úgy döntött, továbbhajt. Simon
fészkelődött az ülésen, vastag páraréteget lehelt az ablakra.
 – Mit csinálsz? Nem kanyarodtál be.
– Autókázhatnánk kicsit.
– Most? Szakad az eső!
– Beszélni szeretnék veled.
Simon grimaszolt egyet, de nem tiltakozott. Mire visszaértek a
nagy útra, az eső csillapodott valamelyest, és Liv látta a táblát
meg a sziklatömböt az árokszélen, amely mögött guggolva várta a
tökéletes kocsit nyaranta. Hogy elvigye innen.
– Min vesztetek össze?
– Mi?
– Min vesztetek össze Feliciával?
– Nem tudom.
– Nem tudod?
– Nem akarok beszélni róla.
Liv rásandított: inkább tűnt dühösnek, mint szomorúnak. Az
arcán esővíz folyt, nem könnyek. Livben hirtelen feltámadt a
remény. Ez az ő esélyük, hogy elmenjenek innen, a legeslegutolsó.
Most ő ül a volánnál.
– Fiatalabb koromban ezen az úton stoppoltam, meséltem már?
Mindenáron el akartam menni, az sem érdekelt, ki vesz fel, olyan
elkeseredett voltam.
– Akkor miért vagy itt? Ha annyira el akartál menni.
– Nagyapa mindig megtalált. Mindegy volt, milyen messzire
jutottam, mindig ott várt a Volvóval. Aztán meg jöttél te. És akkor
már nem akartam elmenni.
Simon végighúzta az ujját az üvegen, egy kört rajzolt a párába.
– Stoppolni veszélyes. Meg is halhattál volna.
Ugyanaz a kioktató hangnem, mint Vidaré. Liv azon
gondolkodott, Simon tudja-e, mennyire hasonlítanak, napról
napra jobban, és hogy ez őt megijeszti. Bekanyarodott egy
parkolóba, és körülkémlelt: hátranézett Ödesmark felé. A
mellében dörömbölt az elszántság.
– Ha hazaérünk, összecsomagolunk.
– Miért? Hová megyünk?
 – El. Örökre.

Rágyújtott a pipára, és a saját képmását nézte a sötét ablakban.

Leszállt az éj, de még volt idejük bőven. Liam nem küldi rá a
rendőrséget, ahhoz túl sok veszítenivalója van. A fogdában ülő
Johnny képe suhant el a szeme előtt, de kiengedte a foga között a
füstöt, és elűzte. A szabadság áldozatot követel, vért.
Simon mászkálásától az emeleten remegtek a ház eresztékei.
Csapdosta az ajtókat, lehúzta a vécét, de nem jött le, amíg fel nem
kiabált neki.
– Összecsomagoltál?
– Nem megyek sehová!
– Nincs más választásod. Ha azt mondom, csomagolj össze,
összecsomagolsz!
Simon talán hallotta a hangján, hogy komolyan beszél, mert
leballagott a lépcsőn. A haja még mindig vizes volt, és
pizsamanadrágot viselt, ezzel jelezve, hogy itthon szándékozik
maradni. Liv táskájára bámult, amely az asztalon trónolt, csak pár
váltás ruha volt benne, a legszükségesebbek. A többit itt akarta
hagyni.
– Éjszaka közepe van. Nem várhatnánk, amíg kivilágosodik?
– Annyi időnk nincs.
– De miért ilyen sürgős?
Simon árnya Liv fölé tornyosult. Rájött, hogy megijeszti, fél a
saját fiától. Simon nyakán lüktetett egy ér, nyugtalanság dúlt
benne. Liv a szék felé biccentett, amelyen a kabát lógott: a kék
anyag világított a sötétben.
– Ülj le! – utasította.
Simon vonakodva kihúzta a széket. A fejét a tenyerébe hajtotta,
az ujjaival megmarkolta a haját, mintha gyökerestül ki akarná
tépni. Az izmok és a férfiasság új rétege alatt Liv látta benne a
kisfiát, most még határozottabban, mert remegett az ajka, és sírós
volt a hangja.
– Nem értem, miért kell elmennünk. Már szabadok vagyunk.
Nagyapa meghalt.
– Vedd fel a kabátot!
– Mi?
– A kabátot, ami ott lóg mögötted. Vedd fel!
Simon felnézett, egyenesen Livre, a szeme fehér volt a
félelemtől. Lassan, le sem véve a pillantását az anyjáról, leemelte
a kabátot a széktámláról, és beledugta a karját. Kicsi volt rá,
megfeszült a vállán, és csak a csuklójáig ért az ujja. A kopott
anyag mintha kiszorította volna belőle a levegőt, kapkodva és
nehézkesen lélegzett.
– Most jó?
Liv megrázta a fejét.
– Tudni akarom, mit csináltál a kabátomban odakint, amikor
nagyapát lelőtték.
Simon a tenyerébe temette az arcát, hosszú időre magába
fordult, aztán megeredt a nyelve.
Május elsejéről másodikára virradó
éjszaka

Az öreg kezek benyomulnak az álmába. Merev karmok kapnak

utána, ügyetlenül benyúlnak a takarója alá. A szobában sűrű a
sötétség és a nagyapja lélegzete. Eltart egy darabig, mire ki tudja
venni az öreg arcot.
– Mit csinálsz, nagyapa?
– Ébredj, fiam! Gyorsan!
Fegyver van nála, a fiú látja a fekete csövet, és elhúzódik tőle.
Azt képzeli, hogy a nagyapja le akarja lőni, teljesen megőrült,
mindennek vége. Az anyjáért akar kiáltani, de a nagyapja rájön,
mire készül, és a szájra tapasztja a merev kezét. Az ujjai
lőporszagot árasztanak.
– Farkasok ólálkodnak a ház körül. De mi kilyuggatjuk a
bőrüket.
– De hát éjszaka közepe van.
– Bármelyik pillanatban felkelhet a nap. Gyere!
A nagyapja átadja neki a fegyvert, mert az esetlen kezével már
nem tudja biztosan tartani, használni még kevésbé. A fiú rájön,
hogy azért keltette fel a farkasok óráján, hogy segítsen neki a
puskával. Tiltakozni akar, de van valami a nagyapja hangjában,
ami engedelmességre kényszeríti. Most nem olyan rekedt, úgy
tűnik, a vérszomj gyógyító hatással van rá. Az öreg az ablakban
áll, és a függöny résén keresztül leselkedik, mialatt a fiú
felöltözik. Sípol a tüdeje, ahogy lélegzik.
A fiú előtt oson le a lépcsőn, a merev ízületei versenyt
ropognak a rozoga padlódeszkákkal. Együtt öregedtek meg,
nagyapa és a ház, már réges-régen túl vannak a fénykorukon. A
fiú habozik az előszobában, lassan köti be a saját, majd a nagyapja
cipőjét, aztán hosszan keresgéli a sapkáját. Hallja, ahogy a szél a
falakat karmolja, fél a kinti sötéttől és hidegtől. Végül az anyja
kabátját kapja le a fogasról, az a legmelegebb. A nagyapja kijön a
béketűrésből, maga előtt lökdösi, mintha egy engedetlen állat
lenne.
A fiút arcul csapja a hideg szél, amikor kinyitja az ajtót. Keleten
vércsíkos az ég alja, de a nappal még távolinak tűnik. Nagyapa a
tó felé mutat.
– Te a keleti parton mész, én a nyugatin. A mocsárnál
találkozunk. – Leplezetlen gyengédséggel megpaskolja a fegyvert
a karmoszerű kezével. – Ne tétovázz, hallod? Lőj!
Ez az utolsó dolog, amelyet mond neki, mielőtt eltűnik. A fiú
becsukja az ajtót utána, átlopakodik a házon a teraszajtóhoz, a
lehető leghalkabban kinyitja, majd kilép a hidegbe. Nem először
válnak szét, nagyapa szeret mindent egyidejűleg szemmel tartani.
A szél belekap a fiúba, ahogy az erdő felé oson, és furcsa hangok
után fülel, amelyek nem illenek ide, de csak a fák susogását és az
előszobában nyüszítő kutyát hallja. Nagyapa sosem hagyja otthon
a kutyát. Most biztos tényleg azt hiszi, hogy farkasok járnak
idekint, amelyek széttéphetik, ha nem vigyáznak. A fiú felles az
anyja ablakára, mielőtt nekiindul. A fehér függönyök
kísértetekként lebegnek a sötétben. Tudja, hogyan alszik: arccal
az ajtó felé, késsel a matrac alatt. Az anyja titkai követik a
bozótba.
Egy szörny lakozik benne, kívülről nem látszik, az emberek
mégis sejtik. Sokszor áll a tükör előtt, mélyen a saját szemébe
néz, és ha elég ideig csinálja, megpillantja a szörnyeteget. Azt
mondják, hogy a nagyapja kiköpött mása, mintha csak ugratni
akarnák. Azt képzeli, tudják, hogy állnak a dolgok. Amikor kicsi
volt, örült, hogy ennyire hasonlítanak, dagadt tőle a keble, de
akkor még nem tudta, milyen sötét a világ, és mi mindent
elkövethetnek az emberek egymás ellen.
 A lucfenyők között tejszerű köd lebeg, és csak a saját vére
zúgását hallja. Érzi, ahogy a szörny mozog, ki akar törni. Az ujjai
merevek a fegyveren, a karja fáj a súlyától. Az erdőt megtölti a
pirkadat, a fenyők utánanyúlnak, megütik és belékapnak, de a
fájdalom csak feltüzeli, hajtja előre a szörnyet.
Ő ér oda először. A mocsár gőzölgő sebként terül el előtte a
halvány fényben. Cuppogó léptekkel elindul a szélén, a nagyapját
lesi a túloldalon, de még nem ért ide. Az öregség súlyosan a
merev ízületeire telepedett, nehézkessé és lassúvá tette. Már nem
kellene engedelmeskedniük neki. Meg is mondta az anyjának
tavaly karácsonykor, amikor reggel becsempészte neki az
ajándékokat, hogy a nagyapja már túl öreg ahhoz, hogy
parancsoljon nekik. Azt tehetnek, amit csak akarnak. De ő csupán
rávillantotta azt a mosolyát, amellyel csendre szokta inteni, mert
nagyapa minden hall, akkor is, ha suttognak, vagy tátognak.
Mindenható gonosz istenként lebeg felettük, és bár a szemük
előtt vénült meg, kételkednek benne, hogy valaha meghal.
A fák között kirajzolódik a magasles. A korhadt fa árnyékában
megmaradt egy magányos hókupac. A fiú a vállára veti a puskát,
és a létrafokokra teszi a kezét. A fa nyirkos, és pereg róla a moha,
a cipője veszélyesen csúszkál a sima felületeken. Először nem
gondol semmi rosszra, csak a nagyapját akarja megnézni. Csupán
akkor érti meg, hogy eljött az ő nagy pillanata, amikor már
odafent ül a fegyver csövét a lőrésbe dugva. Most szabad lehet.
Beleremeg a felismerésbe. Alig tudja mozdulatlanul tartani a
puskát. A nap a hátát melegíti, amikor a nagyapja kilép az
erdőből. Darabosan mozog, mint egy meglőtt állat a bozótban. A
fiú arra készül, hogy megadja neki a kegyelemdöfést, véget akar
vetni a szenvedésnek, a nagyapjáénak és a sajátjuknak. Látja,
ahogy az öreg térdre esik, és előregörnyed. Elejtette a
szemüvegét, a szeme két fekete rés, amikor végül feláll, és az
arcát a fény meg a fiú felé fordítja.
Már annyiszor gondolt rá, hogy minden sokkal jobb lenne, ha a
nagyapja meghalna. Hogy akkor szabadok lennének. Minden
sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lenne, ha nem figyelné minden
lépésüket.
A golyó olyan erővel találja el, hogy hanyatt esik. Az eget
ellepik a fekete madarak, és a fiúnak sípol a füle, amikor újra
céloz. A nagyapja tanította meg lőni, és biztos büszke lenne rá, ha
nem ő feküdne ott vergődve, mint egy partra vetett hal.
Valószerűtlennek tűnik az egész, mintha csak egy álom lenne. A
lőrésen át látja, hogy a nagyapja teste mozdulatlanná merevedik,
és elkezd a mocsárba süppedni, a föld magához húzza, el akarja
temetni. A fiúnak káprázik a szeme.

A vállára veti a puskát, és vakmerőn leereszkedik a létrán. Megáll

egy pillanatra, a mozdulatlan testet figyeli a mocsárban, próbálja
felfogni, hogy a nagyapja az. Hangokat vél hallani: farkasok
üvöltését. Rá vadásznak. Sarkon fordul, és futásnak ered, tiszta
erőből rohan a házuk felé. A puskát a fáskamrába rejti, és feloson
a lépcsőn a szobájába. Az anyja ajtaja még csukva, és hirtelen
elfogja a vágy, hogy bemenjen hozzá. Be akar rontani, és el akar
mondani mindent. Vége van, mondaná, és ő azonnal megértené,
mire gondol. Felemelné a takarót, helyet csinálna neki,
végighúzná az ujjbegyeit a szemhéján, mint kiskorában, és azt
felelné, hogy már nem lakozik benne szörny. Kiűzték.
De nem meri megtenni. A zsanérok felsikoltanak, amikor
belopakodik a szobájába. Leveszi a hideg, vizes ruháját, és bebújik
a takarója alá, aztán csak fekszik ott a plafont bámulva. Igyekszik
bebeszélni magának, hogy csak álom volt az egész, de a szíve nem
akar megnyugodni, a testét nem tudja becsapni. Ólomlábakon
vánszorog az idő. A szoba egyre világosabb lesz, megváltoznak a
színek. Hallja, hogy az anyja felkel, és álmos léptekkel lemegy a
lépcsőn. A nap betűz a függöny résén. Az anyja a nagyapját hívja,
ez az első dolga, és a magányos hangja eléri a fiút. A fülére
tapasztja a kezét, és lehunyja a szemét. Úgy tesz, mintha mi sem
történt volna.
Az udvar és az ismerős helyiségek egyszeriben idegennek tűntek.
A mellkasára csend telepedett, ezért érzések után kezdett
tapogatózni, mert valamit éreznie kellett. Simon a pillantását
keresgélte, a hangja rekedt volt a vallomás után, a teste erőtlenül
és kimerülten dőlt az asztalra. Liv a vizes hajába túrt. A fiú
félrenézett.
– Azt mondtad, menjek iskolába, de nem oda mentem.
Visszaszaladtam a mocsárba, és láttam, hogy még mindig ott
fekszik. A hollók már kikezdték, mire odaértem, kivájták a
szemét.
Dülöngélt a széken, a hold beragyogta a vértelen arcát, és Liv
attól kezdett félni, hogy elájul. Megkerülte az asztalt, gyengéden
felhúzta a székről, betámogatta a nappaliba, és lefektette a
kanapéra. Aztán letelepedett a padlóra a feje mellé, megsimogatta
a sápadt arcát, miközben igyekezett visszatartani a feltörő
hányingerét. Nem akart többet hallani.
– Pihenned kell.
De a fiú folytatta, csak úgy ömlött belőle a szó most, hogy
belekezdett.
– Nem tudom, miért tettem. Csak azt tudom, hogy muszáj volt.
– Liv csuklójára kulcsolta az ujjait, és magához húzta. A vad
pillantása Vidarra emlékeztetett. – Azt akarta, hogy olyan legyek,
mint te, anya. De én nem tudok. Én sosem leszek olyan, mint te.

Liv a fia mellkasára hajtotta a fejét, és a szíve erős ütéseit

hallgatta. Az ő fia. Érezte, hogy mozog benne valami. Valami vad
és idegen megszállta a testét, valami, amit ő csak sejtett az évek
alatt, de most a felszínre tört. A helyiség lassan egyre világosabb
lett, nemsokára kristálytisztán fogják látni egymást. Nemsokára
már nem lehet elbújni.
– Az én hibám, hogy Johnnyt őrizetbe vették – mondta a fiú.
 – Ez nem igaz. A rendőrség hibája.
– Nem, az enyém. Én juttattam rács mögé.
– Hogyhogy?
– Másnap reggel úgy tettem, mintha iskolába mennék, de
Johansson özvegyének házához mentem. A bokrokból lestem,
ahogy Johnny elmegy a fűrészüzembe. Ekkor hoztam meg a
döntést: odavittem a puskát a fáskamrából, és elrejtettem a
pincéjében. Nyitva volt az ajtó, csak be kellett mennem.
Letörölgettem róla az ujjlenyomataimat, és ott hagytam a
maradék töltényekkel együtt. Nagyapa sosem vetette
nyilvántartásba, tudtam, hogy ezért nem kell aggódnom.
Johansson özvegyéé is lehetett volna. Vagy Johnnyé. Nem
feltétlenül a miénk.
Liv forrónak érezte Simon bőrét. Azt akarta, hogy hagyja abba,
el akarta csitítani. A szavak mindkettőjüket megbetegítették. A
fiúnak csaknem elcsuklott a hangja, de makacsul folytatta.
– Emlékszel, hogy tavaly karácsonykor betörtek a suliba?
Liv bólintott.
– A betörők eldobálták csikkjeiket, a rendőrök így kapták el
őket. Rajtuk volt a DNS-ük. Ez adta az ötletet. Kivettem pár
csikket Johnny hamutartójából, és beletettem egy
nejlonzacskóba. A quad kulcsa a nappaliban lógott. Azzal vittem
el nagyapát. Jó messzire akartam, egészen a mészkőbányáig, de
féltem, hogy meglátnak, ezért csak a szomszéd faluig jutottam. A
kútig. Eldobáltam Johnny csikkjeit. Így csukattam le.
Ez túl sok volt. Liv kibotorkált a fürdőszobába, és hevesen
belehányt a rozsdás mosdókagylóba. Utána csak állt a repedt
tükör előtt. Nem ismert rá a saját arcára. Mire visszaért a
nappaliba, már felvirradt, Simon csukott szemére beteges fény
vetült.
A fotelben ült az alvó fia mellett, amíg a napfény el nem
árasztotta a szobát. Ekkor kiment a konyhába, főzött egy kávét,
de amikor a gőzölgő csésze már ott állt az asztalon, képtelen volt
beleinni. Már nem látta Vidar árnyát, és nem hallotta a hangját. A
tudattalanja végre elfogadta a tényt, hogy meghalt.
Betette a táskát a kocsiba. A fű pitypangtengerré változott. A
piros benzinkanna rábámult a garázsban. A házra pillantott, a
kiszáradt, öreg deszkákra, és már látta maga előtt, ahogy
meggörbülnek a lángokban, hallotta a jajgatásukat, ahogy minden
összedől. A házfalhoz cipelte a kannát. Sajgott a válla, amikor
belesett az alvó fiára. Az egész rövid élete alatt Liv azon tűnődött,
hol húzta meg magát a benne lakozó szörnyeteg. Soha nem
lehetett látni rajta. Az orvosok váltig állították, hogy teljesen
egészséges kisfiú. Minden statisztikának megfelelt, szépen nőtt és
gyarapodott. Ha valami gonosz lakozott benne, szabad szemmel
nem lehetett látni.
Lecsavarta a benzinkanna kupakját, és visszatartotta a
lélegzetét, hogy ne szívja be a gőzt. Zúgott a feje, képtelen volt
rendezni a gondolatait. Felgyújtja a házat, és biztonságba helyezi
a fiát. Magára vállalja a bűnt, alátámasztja a falusiak gyanúját. Az
ő kabátja van a fényképen, neki nem sikerült soha elszakadnia
Vidartól. Simon csak egy gyerek.
A benzinkanna mellett ült a napfénybe tartva az arcát.
Akármennyire akarta is, képtelen volt rászánni magát, hogy
felgyújtsa a házat. A szemhéja mögött Simon arcát látta, a kis
Simon kerek pofiját, akiből unos-untalan kibuggyant a nevetés.
Az ő hibája volt, ő vallott kudarcot, az ő démonjai szállták meg, és
vették el tőle a kacagást. Lassan megfogalmazódott benne egy
gondolat: a tűz nem megoldás, a hazugság sem. A hazugság csak
újabb börtön. Ha magára vállalja a bűnt, Simon sosem lesz szabad.
A hazugság élete végéig el fogja kísérni hideg árnyként, és olyan
nagyra és terebélyesre nő az évek alatt, hogy nem fogja elbírni.
Ilyenek a legsötétebb titkok, tudta, belülről emésztik fel az
embert, amíg csak szilánkok maradnak belőle. Simont csupán az
igazság mentheti meg. Ha meg akarja adni neki az esélyt, hogy
élete legyen, meg kell bűnhődnie a bűnéért. Különben sosem lesz
ember belőle.
 A madarak rikoltozása közepette bement a házba. Hallotta az
alvó Simon lélegzését a nappaliból, miközben beütötte a számot.
A szájához szorította a kagylót, és belesuttogta:
– Azonnal ide kell jönnöd. Segítségre van szükségünk.

Haszan majdnem egy óra múlva parkolt le a kavicsos udvaron. A

rendőrautó látványa a ház előtt most csaknem ugyanolyan
valószerűtlen volt, mint azon a reggelen, amikor a rendőr Vidar
halálhírét hozta. Liv megvárta, hogy felérjen a tornácra, és csak
ekkor ébresztette fel Simont. Megcirógatta a szemhéját, és látta,
ahogy megremeg, mielőtt felnyílik.
– Megjött Haszan.
A fiú felült.
– Miért?
– Itt az ideje, hogy elmondjuk az igazságot.
Azt hitte, a fia mérges lesz, ellöki magától, és az ajtó felé rohan.
Leszalad a pincébe, és a sportszerei között keres menedéket. De a
karjába zárta, magához szorította, ahogy kiskorában. Liv érezte a
benne vibráló félelmet. Haszan bekiáltott nekik a bejárati ajtón
túlról.
Simon engedte be. Kilépett a tornácra, kezet nyújtott a
rendőrnek, kivillant a vastag csuklója.
– Engem keres.

A rendőrség most is úgy nézett ki, mint aznap, amikor a lépcsőn

várakozott Simonnal a karjában. Leszegett fejjel, a kezét a
napmeleg falon tartva állt, mert kénytelen volt kijönni a friss
levegőre. Most csak a pitypangok virítottak a fal tövében, nem
voltak fekete nejlonzsákok és döglött rénszarvasok.
– Jól tetted, hogy felhívtál.
 Megérezte Haszan kezét a lapockái között. Nem hallotta jönni.
A férfi megsimogatta a hátát. Livnek remegett a lába, alig bírt
egyenesen állni.
– Nekem kellene bent ülnöm.
– Miért mondod ezt?
– Meg kellett volna védenem őt, jövőt kellett volna
biztosítanom számára. Ehelyett hagytam, hogy Ödesmarkban
nőjön fel Vidar mellett, pedig tudtam, mit tesz ez az emberrel.
– Nem tudhattad, hogy így fog végződni.
Liv a rendőrnek dőlt, amikor elindultak visszafelé.
Végigpásztázta a parkolót, hogy meggyőződjön róla, Vidar nem
várakozik ott, hogy hazavihesse őket Ödesmarkba.
Haszan óvatosan leültette egy székre a folyosón.
– Ne hagyj itt!
– Nem hagylak itt. Csak hozok kávét.
A többi rendőr rá sem mert nézni. Az egyenruhájuk nyikorgott
a tiszta folyosókon. A neoncsövek úgy égették a szemét, mint a
téli nap. Haszan gőzölgő csészét nyomott a kezébe, majd mellé
állt, és csevegéssel terelte el a gondolatait. Itt kellett várnia, amíg
Simon megteszi a beismerő vallomását. Amikor kijött, meg volt
bilincselve. Beviszik a városba a fogdába. Amikor egymással
szemben álltak, hogy elbúcsúzzanak, Liv látta a szemében a
megkönnyebbülést. Csak ő sírt. Átkarolta a nyakát, a fia pedig az
arcához nyomta az arcát, mert nem volt szabad keze, hogy
megölelje.
A nyár a falu felett szikrázott, a levegő a napmeleg erdei
növények illatától volt terhes. Liv a tornác lépcsőjén várt a
kulccsal a kezében. A nap az arcát égette, és bögölyök zümmögtek
körülötte vért keresve, mégsem akart bemenni az üres házba.
Egyetlen perccel sem akart többet ott eltölteni. A csend kis híján
megfojtotta, folyton azon kapta magát, hogy Simon
ugrókötelének hangja és az öreg csoszogó léptei után fülel. Nem
számított, hogy az egyikük meghalt, a másikuk pedig rács mögött
ül, itt éltek ezek között a falak között, és nem hagytak nyugtot
neki.
Elmesélte Simonnak is, amikor felhívta.
– Reggelente még mindig hallom, ahogy a bokszzsákot püfölöd.
– Add el azt a viskót! – noszogatta a fiú.
– El fogom.
– Most te ülsz a volánnál. Ezt ne felejtsd el!
Annyi zaj szűrődött be a háttérből, nevetés és kiabálás, hogy Liv
néha azt képzelte, Simon már a városban van, és rá vár. Abban a
városban, ahol senki sem tudja a nevüket.
Johnny el akarta vinni innen. Amint a rendőrség kiengedte, az
első útja idevezetett. Azt mondta, csomagoljon. Liv azt hitte,
haragudni fog rá azért, amit Simon tett, a napokért, amelyeket a
fogdán töltött, de a férfi a karjába zárta, és közölte, hogy elviszi
innen. El mindattól, amire nem akarnak emlékezni. És Liv
veszélyesen közel járt hozzá, hogy vele menjen, pedig
megbízhatatlan alak volt. Csak valahogy olyan egyszerűnek tűnt
belesüppedni az anyósülésbe és hagyni, hogy más irányítson,
amikor megnyílnak előtte az ismeretlen utak. De tudta, hogy ez
nem helyes, nem így kell lennie. Ha elmegy innen, önerőből kell
megtennie.
Végre meghallotta az autókerekek csikorgását a kavicson. A
lucfenyők között porfelhő szállt fel, és kisvártatva meg is
pillantotta a járművet. A férfi fekete napszemüveget viselt, a
kislány a hátsó ülésen ült, mindketten mosolyogtak, és
integettek. Liv fájós lábbal felállt, és eléjük ment. A kislány
összekente magát fagylalttal, a szája sötét volt a csokoládétól. A
kezében színmintákat tartalmazó kártyákat fogott, amelyeket a
málló házfalhoz tartott. A kékeszöld árnyalatai versenyt
ragyogtak az éggel.
Liam a homlokára tolta a napszemüvegét, a szeme fáradtnak
tűnt, de felcsillant, amikor Liv átadta a kulcsot.
– Rossz érzés – mondta.
– Micsoda?
– Hogy nem fizetünk érte.
Liv legyintett.
– Nekem kellene fizetnem, hogy megszabadítasz ettől a
romhalmaztól.
– Nézd, apa! Ez a szín pont jó lesz!
A kislány legyező alakban szétterítette a színkártyákat, és
rámutatott a hűvös türkizre.
– Igen, nagyon jó – felelte Liam.
Már a kezében volt a kulcs, mégis tétovázott. Liv tett pár lépést
a kocsija felé: nagyon el szeretett volna menni.
– Ha bármi van, csak hívj! Tudod a számom.
– Olvastam, hogy rövid büntetést kap, az életkorára való
tekintettel. Meg a körülmények miatt.
Liv megtorpant, a szégyen ugyanolyan erővel égette, mint a
nap. A pitypangok szálló pihéje az izzadt bőrére tapadt,
kétségbeesetten hessegette őket.
– Remélem – mondta. – Nem tudom, mit írnak a lapok, de nem
szörnyeteg. Csak egy fiú.
– Szörnyek nincsenek – közölte a kislány. – Csak emberek.
 Az apja nagy, világos szemét örökölte. A színkártyákkal
legyezte magát, és kíváncsian nézett Livre.
– Mit csináltál a nyakaddal?
Liv a sebekre tette a kezét. Megfeledkezett róluk, a nagy
melegben csak egy vékony blúzt vett fel, amely nem takart
semmit.
– Sokat szoktam vakarózni. Olyan sokat, hogy sebes leszek tőle.
A kislány fintorgott.
– Biztos nagyon fáj.
– Fájt. De már jobb, már nem is viszket.
Egymásra mosolyogtak. Liam a kislány vállán nyugtatta a kezét,
akinek nehezére esett veszteg maradni, a növésben lévő teste
nem ismert nyugalmat. Liv vetett egy utolsó pillantást a
gyerekkori otthonára, elidőzött a piszkos konyhafüggönynél,
amely mögül Vidar szokta lesni a falut. De most minden
mozdulatlan és békés volt.
Integettek neki, amikor elhajtott. A visszapillantó tükörben
látta, ahogy sarkon fordulnak, és elindulnak a Björngården felé. A
kislány hajfonata aranyzsinegnek tűnt a napfényben. Egy másik
kislány és egy másik apa. Az új történet lassan átfesti a régit. A
sarki fény színeivel.
 Köszönet

Köszönöm Helena Ljungströmnek, a kiadómnak és Anna

Anderssonnak, a szerkesztőmnek a türelmüket és a
lelkesedésüket, és hogy a legeslegjobbat hozták ki az írásomból.
Igazi öröm veletek dolgozni. Köszönet illeti Martin Ahlströmöt,
Göran Wibergt, Thérèse Cederbladot, Bo Bergmant és a többieket
az Albert Bonniers Förlagnál.
Köszönöm Julia Angelinnek, az ügynökömnek a fantasztikus
elhivatottságát és a könyveimmel végzett kitartó munkáját.
Köszönettel tartozom Marilinn Klevhamrénak, Anna
Carlandernek, Josephine Oxelheimnek és a Salamonsson Agency
többi csillagának is. Ti valóra váltjátok az álmokat.
Hálásan köszönöm Niklas Natt och Dagnak, hogy elolvasta az
írásomat, és megosztotta velem a gondolatait, amelyek
felbecsülhetetlenek volt a munkám során. Megtiszteltetés, hogy a
barátomnak nevezhetlek.
Köszönöm David Svärdnek, hogy fejezetről fejezetre
megosztotta velem az olvasmányélményeit. Hála neked képes
voltam friss szemmel nézni a kéziratomat.
Köszönöm Kenneth Vikströmnek, hogy nagylelkűen beavatott a
rendőri munka rejtelmeibe. A segítséged elképesztően értékes
volt a munka során.
Robert Jackson, a férjem mindig hisz bennem. Szeretlek.