Kovács Csaba Miklós

ÁLTALÁNOS NÉPESSÉGFÖLDRAJZ
 Kiadói tanács

Dr. Benedek József egyetemi tanár (Kolozsvár)

Dr. Gábor Csilla egyetemi tanár (Kolozsvár)
Dr. Rostás Zoltán egyetemi tanár (Bukarest)

EGYETEMI JEGYZETEK

Megjelent a Szülőföld Alap támogatásával

 Kovács Csaba Miklós

Általános népességföldrajz
(Második kiadás)

EGYETEMI MŰHELY KIADÓ

Bolyai Társaság – Kolozsvár
2009
A jegyzet kiadását a Szülőföld Alap 2923/2009. nyilvántartási számú
programja támogatta.

© Kovács Csaba Miklós; Bolyai Társaság, 2009.

Lektorálta: dr. Ciangă Nicolae egyetemi tanár

Szaknyelvi lektorálás: dr. Benedek József egyetemi tanár

Kiadja az Egyetemi Műhely Kiadó – Bolyai Társaság, Kolozsvár

Felelős kiadó: Szőcs Krisztina
Korrektúra: András Zselyke
Borítóterv: Makkai Bence
Nyomta az A&M Graphis, Kolozsvár

ISBN 978-973-88869-9-5

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României

KOVÁCS, CSABA MIKLÓS
Általános népességföldrajz / Kovács Csaba Miklós. - Cluj-Napoca :
Egyetemi Műhely Kiadó, 2009
ISBN 978-973-88869-9-5

911.3:314
 TARTALOM

BEVEZETÉS............................................................................................... 7
Első fejezet
A NÉPESSÉGTUDOMÁNYOK FEJLŐDÉSE ÉS A NÉPESEDÉSI
ELMÉLETEK ............................................................................................. 9
1.1. Népesedési elméletek Malthus előtt.................................................. 9
1.2. Thomas Malthus népesedési elmélete............................................. 12
1.3. A demográfiai átmenet elmélete ..................................................... 16
1.4. A több típusú demográfiai válasz elmélete ..................................... 21
1.5. A nemzedékek közötti vagyonáramlás elmélete............................. 22
1.6. A termékenység közgazdaságtani elméletei ................................... 23
1.7. A termékenység szociológiai elméletei .......................................... 25
Második fejezet
AZ EMBER SZÁRMAZÁSA ÉS ELTERJEDÉSE A FÖLDÖN............. 33
2.1. Az ember származására vonatkozó elméletek ................................ 33
2.1.1. A mítoszoktól az evolúcióelméletig........................................... 33
2.1.2. A főemlősök megjelenésétől az emberszabású majmokig......... 38
2.1.3. Az első emberfélék.................................................................... 42
2.1.4. A Homo nem korai képviselői................................................... 46
2.1.5. A Homo sapiens........................................................................ 51
2.2. Az ember elterjedése a Földön........................................................ 57
Harmadik fejezet
A VILÁG NÉPESSÉGÉNEK TÉRBELI MEGOSZLÁSA ...................... 91
3.1. Ojkumén, szubojkumén és anojkumén területek ............................ 91
3.2. A népesség térbeni megoszlását befolyásoló tényezők................... 92
3.2.1. Természetföldrajzi tényezők ..................................................... 93
3.2.2. Társadalmi-gazdasági tényezők ............................................... 95
3.3. Népességkategóriák lakhely szerint................................................ 97
3.4. A népsűrűség................................................................................... 99
3.5. A fontosabb népességtömörülések................................................ 101
Negyedik fejezet
A NÉPESSÉG DINAMIKÁJA ............................................................... 107
4.1. A népesség mint rendszer ............................................................. 107
4.2. A népességdinamika fontosabb mutatói ....................................... 109
4.2.1. Általános fogalmak................................................................. 109
4.2.2. A termékenység és mutatói ..................................................... 110
4.2.3. A halálozási mutatók .............................................................. 113
4.2.4. A népesség szaporodásának mutatói...................................... 116

5
 4.3. A világ népességének számbeli fejlődése ..................................... 117
4.3.1. A népesség számának alakulása a premodern korszakban .... 118
4.3.2. A modern korszak népesedési folyamatai............................... 121
4.3.3. A világ népességére vonatkozó előrejelzések ......................... 124
Ötödik fejezet
A NÉPESSÉG DEMOGRÁFIAI SZERKEZETE................................... 129
5.1. A népesség szerkezete nemek szerint ........................................... 129
5.2. A népesség korszerkezete ............................................................. 133
5.3. A családi állapot és a házasodási magatartás trendjei................... 143
Hatodik fejezet
A NÉPESSÉG TÁRSADALMI-GAZDASÁGI SZERKEZETE............ 153
6.1. A népesség településtípusok szerinti szerkezete........................... 154
6.2. A népesség kulturális helyzete...................................................... 157
6.3. A népesség társadalmi-foglalkozási szerkezete ............................ 162
6.3.1. A gazdasági aktivitás.............................................................. 162
6.3.2. Az egyéni foglalkozás ............................................................. 169
6.3.3. A foglalkozási ágak ................................................................ 171
6.3.4. A foglalkozási viszonyok......................................................... 173
6.4. A népesség etnikai és a vallási szerkezete .................................... 174
6.4.1. Az állampolgárság kérdése .................................................... 175
6.4.2. A faj, a rassz és a nagyrasszok............................................... 175
6.4.3. Az etnikum, a nemzetiség és az anyanyelv.............................. 178
6.4.4. A vallási szerkezet .................................................................. 182
Hetedik fejezet
A NÉPESSÉG TÉRBELI MOBILITÁSA .............................................. 187
7.1. A térbeli mobilitás fogalomköre és mutatói.................................. 187
7.2. A migráció kiváltó okai ................................................................ 191
7.2.1. Szívó- és taszítóerők a vándorlás folyamatában .................... 191
7.2.2. A vándorlási magatartás motivációs háttere.......................... 193
7.3. A migráció típusai......................................................................... 195
7.4. A vándorlási hullámok és a nemzetközi migráció jelenlegi
tendenciái............................................................................................. 203
Irodalom .................................................................................................. 213
Ábrajegyzék ............................................................................................. 217
Névmutató................................................................................................ 219
Tárgymutató ............................................................................................ 223
CUPRINS ................................................................................................ 227
CONTENTS ............................................................................................ 229

6
 BEVEZETÉS

A földrajz a Föld felszínén zajló folyamatok és jelenségek

térbeliségét vizsgálja, és így sajátosan a természettudományok és a
társadalomtudományok határán helyezkedik el. A Földön zajló jelenségek
igen bonyolult oksági összefüggésben állnak egymással, a legapróbb
eseményeknek időben akár globális hatásaik lehetnek, ezért szokták a
Földet általában olyan rendszernek tekinteni, ahol bármelyik összetevő
módosulása végső soron az egész állapotát befolyásolja. Ebben a rendkívül
összetett egészben, amelyet az emberi tevékenység már nagymértékben
átalakított és folyamatosan tovább alakít, nem mindig könnyű
szétválasztani a természetes folyamatokat az emberi tevékenységgel
kapcsolatos jelenségektől, ezért a tudományok besorolása is természeti,
illetve emberi (humán) diszciplínákra meglehetősen erőltetett. Az ember–
környezet viszonyában számtalan olyan kölcsönhatást lehet kimutatni,
amelyek egyaránt érintik az embert mint élő- és mint társadalmi lényt, és a
„természetes”, illetve „mesterséges” környezetet is.
Mindezek ellenére a megértés és az osztályozás szüksége miatt a
tudományokat, köztük a földrajz különböző ágazatait is többnyire
természeti és humán diszciplínákra szokás felosztani aszerint, hogy a
valóság (esetünkben a földfelszín) melyik jelenségcsoportját tárgyalja.
Ennek megfelelően beszélünk természetföldrajzi, illetve humánföldrajzi
diszciplínákról. Míg a természetföldrajzi diszciplínák általában a Föld
természetes burkainak valamelyikével foglalkoznak (pl. a légkörrel az
éghajlattan, a vízburokkal a vízrajz, a földkéreg felszínével, illetve a
domborzattal a geomorfológia, a talajtakaróval a talajföldrajz, az
élővilággal a biogeográfia), a humánföldrajz az emberi társadalom
életének térbeli vonatkozásait tanulmányozza. A humánföldrajz az
emberrel kapcsolatos folyamatokat nem egyéni, hanem kollektív – azaz
társadalmi – szinten tárgyalja, ezért tulajdonképpen nem hibázunk, ha a
humánföldrajzot a társadalomföldrajzzal szinonimaként kezeljük.
A társadalmi folyamatok különböző aspektusait más-más
tudományágak tanulmányozzák. Valamennyinek vannak térbeli
vonatkozásai, amelyek a társadalomföldrajz kutatási területét érintik, ezért
lényegében mindegyik társadalomtudományi diszciplínának megvan a
maga földrajzi megfelelője: a történelemnek a történeti földrajz, az
antropológiának a kulturális földrajz, a szociológiának a szociálgeográfia,
a politikai tudományoknak a politikai földrajz, a gazdasági
tudományoknak a gazdaságföldrajz, a népességtudományoknak a
népességföldrajz, a településtudományoknak a településföldrajz stb.

7
 A földrajzi diszciplínák osztályozásának másik szempontja az, hogy
mekkora az a terület, amely a kutatás tárgyát képezi. Ezt azonban nem
abszolút értelemben kell venni, itt ugyanis csak két kategóriáról beszélünk,
aszerint hogy az adott jelenséget általánosságában, globálisan szinten
tanulmányozza, avagy csak egy körülhatárolt területre (pl. egy kontinensre,
országra, régióra, természetföldrajzi tájegységre, közigazgatási egységre
vagy akár egyetlen településre) vonatkozóan. Az előbbi kategóriához
tartoznak az általános földrajz diszciplínái, míg az utóbbihoz a
hagyományos értelemben vett regionális földrajzé.
A népességföldrajz kutatási területét a népesedési folyamatok térbeli
vonatkozásai képezik, amivel legközelebbi rokonságban a demográfia áll.
A demográfia azonban mind módszereit, mind eredményeit tekintve
elsősorban statisztikai tudomány, vagyis a népesség/népesedés
problémakörét elsősorban matematikai szempontból vizsgálja és
matematikai módszerekkel kezeli: kutatásának célja az emberi populációk
felmérése, nyilvántartása, a népesedési folyamatok matematikai leírása, a
levont következtetések alapján különböző népesedési elméletek
megfogalmazása, statisztikai előrejelzések kidolgozása, valamint a
népesedéspolitikai döntések elméleti megalapozása. A népességföldrajz
ezzel szemben elsősorban a népesedési folyamatok területi vonatkozásait
kutatja, vagyis az emberi populációk területi megoszlását és ennek okait, a
népesség térbeli és időbeni változásait, a demográfiai, társadalmi, illetve
kulturális szerkezetét.
Mivel a térbeli folyamatok nem vizsgálhatók az idő dimenziójának
figyelembevétele nélkül, fontos a népesedési jelenségeket történeti
távlatban is vizsgálni, ugyanis csak így érthetők meg a jelenlegi
folyamatok okai és jelezhetők előre a további fejlődési tendenciák. E
kötetben ezért részletesebben tárgyaltam nem csak az emberi faj
kialakulását, hanem a szárazföld meghódításának és a világ népességének
fejlődési folyamatait is.
A népességföldrajz a BBTE Földrajz Karán a bevezető jellegű,
általános társadalomföldrajzi diszciplínák közt szerepel kötelező
tantárgyként, ezért jelen kötet tartalma elsősorban a földrajz, illetve a
területfejlesztés szakos hallgatóknak szól, de hasznos szakirodalom lehet
valamennyi humán, illetve társadalomtudományi szakon (a közgazdasági,
szociológiai, bölcsészeti vagy neveléstudományi karokon) tanuló
hallgatóknak, és remélem, hogy érdekes olvasmány lesz más érdeklődők
számára is.

Kovács Csaba Miklós

8
Első fejezet

A NÉPESSÉGTUDOMÁNYOK FEJLŐDÉSE ÉS A
NÉPESEDÉSI ELMÉLETEK

1.1. Népesedési elméletek Malthus előtt

1.2. Thomas Malthus népesedési elmélete

1.3. A demográfiai átmenet elmélete

1.4. A több típusú demográfiai válasz elmélete

1.5. A nemzedékek közötti vagyonáramlás elmélete

1.6. A termékenység közgazdaságtani elméletei

1.7. A termékenység szociológiai elméletei

Az első fejezetben a népességtudományok és ezen belül a

népességföldrajz eszmetörténeti hátterét tekintjük át, a népesedési
kérdésekkel kapcsolatos kezdeti gondolatoktól egészen a modern
népesedési elméletekig. Szerepelnek itt mind a demográfia, mind az
emberfödrajz mint tudományok kialakulása és fejlődése, a legfontosabb
demográfiai elméletek részletes leírása, valamint az ezekkel kapcsolatban
felmerült kritikák is.

1.1. Népesedési elméletek Malthus előtt

A népességgel és a népesedéssel kapcsolatos eszmék egykorúak a

társadalomtudományokkal: az emberi közösségek problémáin töprengő
tudós-filozófusok gondolatvilágában már az ókorban megjelentek a
népesség számával, területi megoszlásával, mozgásával és a társadalom
szerkezetével kapcsolatos kérdések, azonban empirikus vizsgálatok híján
ezekre legfeljebb spekulatív válaszokat adtak vagy utópikus megoldásokat
ajánlottak.
Az ókori írások közül talán a legérdekesebb Platón elképzelése Az
állam 1 című művében. A görög polisz mintájából kiindulva ő az ideális
városállamot írta le, amelynek lélekszáma nem haladja meg a néhány ezer
lakost, és ahol mindenki azt a munkát végzi, amire a legalkalmasabb. A

9
társadalom három osztályra tagolódik: a felső osztályt az őrök
(kormányzók), a középső réteget a harcosok (katonák), míg az alsó osztályt
a dolgozók (földművesek, kézművesek, kereskedők) adják. A felső két
osztály tagjai vagyoni és családi közösségben élnek, hogy anyagi és
családi ügyeik ne zavarhassák őket az államügyek ellátásában. Platón
államutópiája igen sok későbbi gondolkodót befolyásolt, a reneszánsz
korszakban pedig részben az ő hatására újabb képzeletbeli társadalmakat
írtak le Thomas Morus 2, Tommaso Campanella 3 és Francis Bacon 4,
amelyekben a reprodukciós magatartás és a népességoptimum kérdései
már fontos helyen szerepelnek. E közösségek tagjait néha a teljes
egyenjogúság jellemzi (mint Morus kommunisztikus közösségében vagy
Campanella Napvárosában), máskor (Bacon Bensalemjében) a szigorú
hierarchia. A családról is megoszlanak a vélemények: a nőközösséget
például Morus erkölcstelennek tartja, Campanella szerint viszont ez az
egyenlőség egyik alappillére. A Napvárosban ő fogalmazta meg az elsők
között az eugenetika 5 szükségességét, ami az ép és egészséges gyermekek
születését célozza.
A XVII. században, a természettudományokkal párhuzamosan az
emberi tudományok is új, logiko-empirikus alapokon fejlődtek tovább, így
napvilágot láttak a politikai és társadalomtudományok első klasszikus
művei (a mai értelemben vett társadalomtudományok csak későbben
alakultak ki). A modern tudományos módszerek hamarosan a népesség
problémáinak elemzésében is megjelentek. A populáció fogalmát 1612-
ben F. Bacon vezette be A királyságok és az államok valódi nagyságáról
című művében, ahol a terület és a népesség létszámának összefüggését
vizsgálja. Angliában a XVI. századtól az egyházi anyakönyvekben a
születések és a házasságok mellett az elhalálozásokat is nyilvántartották,
majd 1629-től a halandóság okaival is kiegészítették. E dokumentumok
alapján írta meg John Graunt a Természetes és politikai megfigyelések 6
című pamfletjét, ahol a halandóság szabályait és törvényszerűségeit
állapítja meg, és amelynek 1662-beli megjelenése a demográfia mint
tudomány születési időpontját jelöli. Mennyiségi módszereinek, illetve
számítási újításainak köszönhetően Graunt nemcsak a demográfiának,
hanem a statisztikának is egyik alapítója volt (William Petty 7, a „Politikai
aritmetika” szülőatyja mellett). A statisztika és a demográfia fejlődésében
döntő szerepet játszott a valószínűség-számítás is, melynek alapjait Blaise
Pascal, valamint Jakob Bernoulli 8 fektették le. Az első teljes halandósági
táblázatot a csillagász Edmund Halley dolgozta ki, a kortárs Gregory King 9
pedig a nemzeti jövedelemről és a népesedésről írt tanulmányaival az
ökonometria előfutárának bizonyult.
A XVIII. század az európai felvilágosodás nagy klasszikusainak a
korszaka volt a társadalomtudományokban, így nem véletlen, hogy a

10
népességtudományok terén is e század végére kristályosodtak ki az első
modern népesedési elméletek. A demográfia egyik alapítójának számít
Johann Peter Süssmilch 10, aki a népesedési jelenségek egész körét
felölelve, kimutatta a születések, a halálozások és a házasságkötések
számában mutatkozó szabályszerűségeket, a járványok és a termékenység
összefüggését, a születéskor tapasztalt nemek közötti arányokat, valamint a
születések és az elhalálozások közötti általános pozitív különbséget (F.
Lorimer, 1972). A statisztika és a demográfia gyors fejlődése mellett a
XVIII. század folyamán alakultak ki azok az elméleti irányzatok is,
amelyek rányomták bélyegüket a népességtudományok fejlődésére egészen
a XX. századig: ezek a populacionista (vagy optimista), illetve az
antipopulacionista (vagy pesszimista) elméletek.
A populacionista nézőpont a kontinentális Európában volt
népszerűbb és a gazdaságtudomány történetéből ismert fiziokrata
irányzathoz állt közelebb. A populacionista nézetek már jóval a XVIII.
század előtt megjelentek, így a reneszánsz Itáliában Machiavelli és
Campanella műveiben, a francia Jean Bodin 11 írásaiban, a XVII. századi
német „kameralisták” 12, sőt a merkantilisták 13 (Montchrétien, Colbert)
koncepciójában is, de csak a fiziokratáknál (Vauban 14, Quesnay 15,
Mirabeau 16, Turgot 17, Le Mercier de La Rivière, Du Pont de Nemours,
Baudeau) formálódtak koherens nézetrendszerré. Szerintük a gazdagság
forrását a termelésben kell keresni, mégpedig elsősorban a
mezőgazdaságban, amely az egyetlen tényleges értéket termelő ágazat. A
népesség növekedése több munkaerőt biztosít a mezőgazdaság számára,
amely nem csak az önellátásra elegendő terményeket, hanem többletet is
képes előállítani, amely így gyarapítja a nemzeti vagyont. A népesség
hanyatlása ezzel szemben nemcsak az ország katonai ütőerejét, hanem
gazdasági potenciálját is gyengíti, illetve (amint arra Mirabeau márki és
Süssmilch is rámutattak) ez éppen a parasztok elszegényedésének egyenes
következménye. A populacionista nézetek a fiziokraták után is
fennmaradtak, például Condorcet 18 vagy William Godwin 19 műveiben,
amelyeknek hatására fogalmazódott meg Malthusban saját elmélete.
Az antipopulacionista vélemények inkább a túlnépesedéstől tartó
Angliában jelentkeztek, így már a XVI. században Thomas Morus és
Walter Raleigh munkáiban, a XVII. században Francis Bacon és Thomas
Hobbes műveiben, a XVIII. században pedig David Hume 20, Richard
Cantillon 21 és Robert Wallace 22 írásaiban. Az ír származású Cantillon
(1680–1734) vezette be a népességoptimum fogalmát is, rámutatva, hogy a
népsűrűség felső határai elsősorban a megélhetéstől függnek, és hogy e
határ fölött a népesség további növekedését megakadályozza az új
házasodási minták átalakulása. Az antipopulacionista vélemények
kialakulásában szerepe volt a tipikusan brit „sziget-mentalitásnak” is, de

11
sokkal inkább az enclosure (földkerítés)-nek, amely a posztóipar
igényeinek megfelelni kívánó birkatenyésztés érdekében a legelők
kiterjesztését jelentette a szántóföldek rovására. Ez a jelenség már a XVI.
században parasztok tízezreit tette földönfutóvá, akik jobb híján a városok
koldustömegeit gyarapították 23. A városi szegénységet a korai iparosodás
sem szüntette meg Angliában, hanem még növelte is, nem véletlen tehát,
hogy az antipopulacionizmus legfontosabb képviselőjének, Malthusnak a
művei is itt láttak napvilágot.
A népesedési törvények első megfogalmazói között volt a klasszikus
közgazdaságtan atyja, a skót Adam Smith. Ő nem igazán sorolható sem a
fiziokrata-populacionisták, sem az antipopulacionisták közé, bár mindkét
irányzat befolyásolta gondolkodását. Smith népesedési elmélete a
piactörvény kiterjesztése a munkaerő keresleti/kínálati viszonyaira 24 és
alapjában véve optimista nézetre vall, szerinte ugyanis ha egy szabad
piacon a munkaerő kereslete nő, akkor emelkednek a bérek is. Ez
ösztönzőleg hat a házasodási kedvre és a gyermekvállalásra egészen addig,
amíg a munkaerőhiány megszűnik. Ha viszont a munkaerő kereslete
csökken, akkor a csökkenő bérek hatására a gyermekvállalást is
visszafogják, így az egyensúly a kereslet és a kínálat között egy idő után
helyreáll (Smith elméleti modelljében a szabad piaci versenyt semmi sem
gátolja, az ipari forradalom kezdeti szakaszában pedig a gazdasági
folyamatok sokkal lassabban zajlottak és a gyermekek is munkaerőnek
számítottak).
A munkaerőpiac hasonló elemzése található a közgazdaságtan másik
klasszikusának, David Ricardo A politikai gazdaságtan és az adózás
alapelvei 25 című művében, azonban Smithnél pesszimistább szemszögből.
Ricardo úgynevezett vasbértörvénye ugyanis azt állítja, hogy a munkás
hosszabb távon csakis a létminimumot keresheti meg, ha ugyanis
magasabb bért kap, akkor több utódot fog nemzeni, így egyrészt több száj
etetéséről kell gondoskodnia, másrészt a felnövő utódok munkaereje ismét
le fogja nyomni a béreket 26.

1.2. Thomas Malthus népesedési elmélete

A népesség és a gazdasági erőforrások közötti összefüggésre

Thomas R. Malthus mutatott rá először a Tanulmány a népesedés
törvényéről című művének első kiadásában 27. Az anglikán lelkipásztor
szerint az ember természetes hajlama, hogy minél több utódot hozzon a
világra („minden élőnek az állandó hajlandósága, hogy a rendelkezésére
álló táplálékmennyiségen túl szaporodjék.” 28). Ezért ha semmi sem
korlátozza, akkor amennyiben átlagban minden nő 4 gyermeket hoz a

12
világra (ami egy mérsékelt termékenységi rátának számított akkoriban), az
emberi populáció minden 25 évben (egy generáció átlagos időtartama
alatt) megkétszereződik, vagyis mértani haladvány szerint
(exponenciálisan) növekszik. Ezzel szemben az erőforrások (elsősorban az
élelemtermelés) csupán egységnyi növekedésre képes, vagyis számtani
haladvány szerint (lineárisan), amint azt a következő adatsor szemlélteti:

NÉPESSÉG 1 2 4 8 16 32 64

ÉLELEM 1 2 3 4 5 6 7

A következtetés kézenfekvő: ha a népesség növekedésének semmi

sem szab határt, akkor egy része előbb-utóbb éhezésre lesz ítélve. Másként
fogalmazva, ha nem lépnek közbe az ún. „megelőző (preventív) fékek”,
akkor hamarosan hatni fognak a „pozitív (valós) fékek”. Megelőző fékek
alatt Malthus, vallásos meggyőződésével összhangban, a házasságok
későbbre halasztását, illetve a házasodás előtti és utáni „erkölcsös
önmegtartóztatást” értette, vagyis a nemi érintkezés önkéntes korlátozását
(a születéskorlátozás bármilyen egyéb formája szóba sem jöhetett). Pozitív
fékek lehetnek az éhínség, a járványok, a háborúk vagy egyéb
katasztrófák.
Művének első kiadásának megírásához Malthus még nem
rendelkezett empirikus adatokkal, a későbbi kiadásokhoz azonban már
részletes kutatásokat végzett, így elméletének alátámasztására főleg a
nyugat-európai államok és az észak-amerikai gyarmatok tapasztalatait
hasonlította össze. A sűrűbben lakott Európában ugyanis, az ipari
forradalmat megelőző időszakra jellemzően, a rendkívül magas
termékenységet igen magas halandóság (elsősorban magas
gyermekhalandóság) kísérte, vagyis már működtek a pozitív fékek. A gyéren
lakott amerikai gyarmatokon (különösen a parttól távolabbi, kedvező
klímájú agrárövezetekben) azonban a népesség rendkívül gyorsan nőtt: az
eredeti párezres telepek létszáma 25 év vagy még kevesebb idő alatt tényleg
megkétszereződött 29 (a további bevándorlás akkor még nem volt jelentős,
vagy kiegyensúlyozta a kivándorlás hasonló mértéke).
Az elmélet alapja tehát nem volt túl távol a valóságtól, csupán a
következtetések nem voltak helytállóak és, bár könyvének következő
kiadásaiban Malthus a kritikákra is igyekezett válaszolni, az utókor végül
csaknem valamennyi tézisét megcáfolta. Először is, az európai népesség
növekedése Európa egyes térségeiben már Malthus életében lassuló
tendenciát mutatott (gondoljunk csak Franciaországra, ahol az elsőszülötti
előjog eltörlése után egyre jobban elterjedt az egykézés, a Habsburg-
monarchiáról, köztük a dunántúli vagy bánsági megyékről nem is

13
beszélve). Másodszor, az élelemtermelés növekedése (különösen a
belterjes földművelést meghonosító Európában és a világ gabonatárának
számító Észak-Amerikában) nemhogy alulmaradt volna, de meg is előzte a
népesség növekedését, mégpedig a korai demográfiai átmenet évtizedeiben
is. Ami a preventív fékeket illeti, Malthus nyilván nem gondolhatott a
fogamzásgátlás elterjedésére (bár ennek tradicionális eszközeit már az ő
idejében is ismerték), még kevésbé a terhesség megszakítására. A pozitív
fékek tekintetében (a himlőoltás kivételével) csak halála után terjedtek el
azok a járványkórtani ismeretek, amelyek a fertőző betegségek (pestis,
kolera, tífusz, diftéria, tüdőbaj, veszettség, szifilisz, lepra stb.)
megfékezésével a halandóság jelentős csökkenését eredményezték. Az
éhínségek és a háborúk 30 helyenként/időnként ugyan jelentős
népességcsökkenést okoztak, de nem globális szinten, és nem a Malthus
által leírt forgatókönyv szerint.
Malthus érdeme, hogy először tárgyalta matematikai összefüggésként
a népességnövekedés és a gazdasági növekedés kérdését, bár az összefüggés
tudományos elemzése az ő korában még nem volt lehetséges. Legnagyobb
korlátja azonban a még a saját korához viszonyítva is konzervatív
gondolkodása volt, amit legjobban a szegénytörvényekről szóló
elemzésében, valamint értekezésének utolsó fejezetében fejtett ki: „Az, hogy
a szegénység legfőbb és legállandóbb okának kevés vagy éppen semmilyen
közvetlen kapcsolata sincs a kormányzás módjával vagy a vagyon
egyenlőtlen elosztásával; továbbá az, hogy a gazdagoknak valóban nincs
hatalmuk arra, hogy a szegényeknek munkát és megélhetést biztosítsanak, s
a szegényeknek a dolgok természetéből kifolyólag nem lehet joga ezt
megkövetelni – olyan fontos igazságok, amelyek a népesedés törvényéből
következnek” 31.
A XIX. században egyre több országban tartottak népszámlálást,
elsősorban az adóbehajtás alátámasztására és tökéletesítésére (ekkor
kezdett ugyanis általánossá válni a közteherviselés). Malthus kritikusai
közül (leghevesebb közöttük Marx volt) kevesen végeztek a következő
évtizedek folyamán empirikus vizsgálatokat, és jelentősebb népesedési
elméletek sem születtek, a demográfia gyakorlata azonban tovább
fejlődött, főleg gazdasági megfontolásokból. Az új módszereknek
különösen két területen vették hasznát: a biztosítási ügyletek kockázati
elemzéseiben, illetve a járványügyi előrejelzésekben, mivel ebben az
időszakban fogalmazódott meg az állam közegészségügyi felelősségének
elve is. A század legfontosabb statisztikai innovációi között kell
megemlíteni a nagy számok törvényének alkalmazását a belga Quételet 32,
valamint a logisztikai görbe fogalmának bevezetését Verhulst 33 által.
A XIX. század egyben a társadalomföldrajz születésének időszaka is
volt, e korszakban ugyanis egyre nagyobb érdeklődés kísérte a népesség

14
területi megoszlásával, a regionális jellegzetességekkel és a migrációk
térbeli jellemzőivel kapcsolatos kérdéseket. Az első ilyen írások a német
Alexander von Humboldt, illetve Carl Ritter műveiben lelhetők fel. A
népesség földrajzi kérdései nemcsak a kutatókat és a közvéleményt
foglalkoztatták, hanem a kormányzati szerveket is, amelyek különböző
területeken adatgyűjtéssel is foglalkoztak (például az USA-ban a
bevándorlási hivatalok vagy a tagállamok adó-nyilvántartási szervei). A
népesség növekedésének és területi megoszlásának a természeti
feltételekkel, valamint a kultúrával való kapcsolatát vizsgáló tanulmányok
a század vége felé az emberföldrajz 34 önálló tudományként való
elismeréséhez vezettek. Első képviselője Friedrich Ratzel volt az
Anthropogeographie című tanulmányával (1882–91), amely még a
környezeti determinizmus jegyében született. Későbbi francia követői,
Paul Vidal de la Blache 35, Albert Demangeon és Jean Brunhes már egy
sokkal kevésbé dogmatikus szemszögből a kulturális tényezők fontosságát
hangsúlyozták.
A társadalom-földrajzi szemlélet kialakulásában a XIX. század
második felében jelentős szerepet játszottak a belső migrációt és ennek
társadalmi kontextusát vizsgáló tanulmányok. Legfontosabbak Georg von
Mayr 36, illetve Georg Hansen Bajorországban végzett kutatásai, Max Weber
tanulmányai 37 a németországi hátrányos helyzetű rurális térségekből való
elvándorlásról, E. G. Ravenstein 38 mobilitási vizsgálatai Nagy-Britanniában,
a demográfiai jelenségek közötti matematikai összefüggések terén pedig
George H. Knibbs vándorlástanulmányai Ausztráliában 39.
A technika és a gazdaság gyors fejlődése a Malthus utáni Európában
háttérbe szorította a népesség és a gazdasági fejlődés összefüggéseinek
vizsgálatát. Ugyanakkor a természettudományok és különösen a
társadalomtudományok fejlődésének köszönhetően a XX. század első
felében folytatódott az a tendencia, hogy a demográfiát és a
népességföldrajzot a rokontudományok úgymond „asszimilálják”. Így a
statisztika és a közgazdaságtan után a biológia, a fizikai antropológia, majd
a szociológia, a kulturális antropológia, a néprajz és a történelem is
megkíséreltek egy-egy szeletet kihasítani a népességtudományok kutatási
területéből. Ezek a próbálkozások azonban sajátos, interdiszciplináris
jellegű irányzatok kialakulását eredményezték és végül gazdagítóan
hatottak mind a demográfia, mind a népességföldrajz fejlődésére.
A XX. század folyamán tehát jelentős előrelépések történtek a
népességtudományok valamennyi területén, például a népszámlálási vagy
az általános adatok gyűjtési módszerei terén, ezeknek alapján az állandó
adatbázisok létrehozása, a közvélemény-kutatások bevezetése, a
demográfiai analízis alapján való szociális mutatórendszerek kidolgozása,

15
az úgynevezett hosszanti demográfiai analízis alkalmazása, a halandósági
táblázatok tökéletesítése stb.
A demográfiai elméletek területén túlhaladottá vált a hagyományos
populacionista-antipopulacionista kettős besorolás, így a stabil populációk
elméletének tökéletesítése mellett megjelentek a kvázi-stabil, illetve a
részben stabil populációkról szóló elméletek, a stacioner populációk
elmélete, valamint a népességoptimum számos elmélete 40. A XX. század
rendkívüli népességnövekedési hullámait elemezve a kutatók egy része
azonban, továbbra is malthusi elveket vallva, újabb pesszimista
elméletekkel állt elő, melyek később a neomalthusiánus gyűjtőnév alatt
váltak ismertté. Ilyenek voltak például a népességrobbanásról 41 szóló
elméletek, majd a hetvenes években a Római Klub jelentései. A század
legismertebb népesedési elmélete, a demográfiai átmenet elmélete is
tulajdonképpen a malthusi vélemények ellenében alakult ki, az ezt követő
fontosabb népességelméletek pedig többnyire az átmenet elméletének
helyesbítése- vagy éppen cáfolataként születtek.

1.3. A demográfiai átmenet elmélete

A demográfiai átmenet elmélete az európai népesedési folyamatok és

a gazdasági fejlődés közötti összefüggések megfigyelése alapján alakult ki.
A XIX. és a XX. század első felében ugyanis az európai országok
többségében a népesség száma jelentősen megnőtt, de ennél még gyorsabb
volt a gazdasági növekedés, az élelmiszertermelést is beleértve.
Ugyanakkor az is kiderült, hogy hosszú távon az életszínvonal emelkedése
nem gyorsítja, hanem inkább lassítja a népesség növekedését, mégpedig
nem elsősorban a házasságok későbbre halasztásával, hanem a házasságon
belüli születéskorlátozás által. Így a halandóság kezdetben tapasztalt
csökkenését (ami a népességszaporulat átmeneti gyors növekedését
okozza) egy idő után a termékenység csökkenése és ezzel a születések
számának csökkenése követi. A jelenséget az amerikai W. Thompson42
1927-ben, majd a francia A. Landry43 demográfiai forradalomként 1934-
ben írta le először, megkülönböztetve a folyamat különböző fázisait, az
okaira azonban egyikük sem tért ki. Az átmenet részletes leírására és
magyarázatára aztán amerikai demográfusok vállalkoztak: e téren
legfontosabbak a Princeton Egyetemen végzett kutatások voltak Frank W.
Notestein vezetése alatt. 1947-ben C. P. Blacker 44 az átmenet öt fázisát
különböztette meg 45:
1. A magas stacioner fázis, amikor a halálozási és a születési
arányszám egyaránt magas (később ezt pretranzitív, azaz átmenet előtti
szakasznak is nevezték);

16
 2. A korai népességnövekedés, a tényleges átmenet első fázisa,
amikor a halandóság csökken, a születési arányszám azonban magas
marad, ezért jelentősen megnő a természetes szaporulat, vagyis felgyorsul
a népesség növekedése;
3. A késői népességnövekedés, a tényleges átmenet második fázisa,
amikor a halálozási arányszám tovább csökken, de már a születési
arányszám is csökken, így az elején még igen magas természetes
szaporodás később csökken;
4. Az alacsony stacioner fázis, amikor a haladóság már nem csökken
tovább, a termékenység viszont tovább csökken, így a természetes
szaporulat egyre alacsonyabb lesz (később ezt a fázist nevezték
poszttranzitív, vagyis átmenet utáni szakasznak);
5. A természetes fogyás szakasza, amikor a születési arányszám a
halálozási arányszám alá csökken (így a természetes „szaporulat” értéke
negatív, vagyis „fogyásba” megy át).
Frank W. Notestein 46 1953-ban a gazdasági fejlődéssel összefüggő
társadalmi és kulturális jelenségekkel magyarázta a termékenység
csökkenését. Összehasonlítva a hagyományos (preindusztriális), illetve a
modern (ipari) társadalmak jellemzőit, rámutatott azokra a tényezőkre (1.
táblázat), amelyek a túlnyomóan falusi, hagyományos struktúrák esetében
a magas gyermekszámot ösztönzik: a munka családi keretekben való
szervezése, a nők szerepe a háztartási munkában, a gyermeknevelés
alacsony költsége, az oktatás alacsony szintje, a gyermek korai
hozzájárulása a családi költségvetéshez, a fiatal generációk felelőssége az
öregek gondozásában, az alacsony társadalmi mobilitási lehetőségek, a
fogamzásgátlás korlátozott lehetőségei és az abortusz teljes tilalma, a
konzervatív vallási erkölcsök, a magas halandóság és különösen a magas
gyermekhalandóság. Ezzel szemben a modern, városiasodott ipari
struktúrák egyre inkább a kis gyermekszám ideáljának általánossá válásához
vezetnek, mivel jellemzői immár a gyárakban és a bürokratikusan
megszervezett hivatalokban végzett munka, a nők munkába állása és
fokozódó emancipációja, a gyermeknevelés egyre emelkedő költségei, az
oktatás magas színvonala és hosszú időtartama, a jobb kereseti lehetőségek
és az egyre magasabb életszínvonal bővülő fogyasztással, a mindkét nem
számára elérhető karrierlehetőségek és az egyre magasabb szintű társadalmi
mobilitás, a gyakori válások és a gyerekeiket egyedül nevelő nők, a modern
fogamzásgátlási eszközök elterjedése és az abortusz liberalizációja, a vallás
elhalványuló társadalmi funkciója, a felbomló hagyományos értékrend és a
liberálisabb erkölcsök, az alacsony gyermekhalandóság (csaknem minden
gyermek megéri a felnőttkort).

17
1. táblázat. A hagyományos és a modern társadalmak jellemzői. Forrás:
Andorka, 1987: 40.
Mutató / Jellemző Hagyományos társadalom Modern társadalom
Gazdasági-társadalmi
Mezőgazdasági társadalom Ipari társadalom
struktúra
Domináns településtípus Falusi Városi
A munka szervezése Családi keretekben, a
Gyárakban és hivatalokban
háztartásban
A nők társadalmi szerepe Kereső, általános
Család, háztartási munka
emancipáció
Életszínvonal Alacsony Magas
Fogyasztási lehetőségek Szűk Táguló
Oktatás szintje és
Alacsony, rövid Magas, hosszú
időtartama
Társadalmi mobilitás Alacsony Magas
Domináns családtípus Nagy családok, több Kis család (csak a
családmag v. több generáció családmag tagjai élnek
élhet együtt együtt)
A gyermeknevelés költsége Alacsony Magas
A gyermek hozzájárulása a
Korán Későn vagy soha
háztartási költségvetéshez
A család szerepe a szociális Csökken, szerepét a
biztonság megteremtésében Nagyon fontos társadalombiztosítás veszi
át
A család stabilitása Nagyon magas, a válás Csökkenő, a válások egyre
csaknem kizárt gyakoribbak
Az erkölcsök hatása a A vallás határozza meg az Szekularizáció, lazuló
gyermekszámra értékrendet, támogatja a erkölcsök, kis
nagy gyermekszámot gyermekszám ideálja
Halandóság Magas Alacsony
Születéskorlátozás Hagyományos
Korszerű fogamzásgátlás,
fogamzásgátlási módszerek,
az abortusz is lehetséges
az abortusz kizárt

A demográfiai átmenet elméletéhez később számos kiegészítést és

természetesen kritikákat is hoztak. Az előbbihez lehet sorolni azt a
megállapítást, miszerint azokban a társadalmakban, ahol a társadalmi
egyenlőtlenségek mértéke kisebb, illetve a legszegényebb réteg helyzete az
átlaghoz képest kevésbé elmaradott, ott hamarabb megy végbe az átmenet,
mivel a termékenység szintje a legszegényebb rétegben sem marad tartósan
magas. Ahol azonban nagy számban élnek föld nélküli mezőgazdasági
munkások, törpebirtokosok és egyéb nincstelenek, ott az átmenet elhúzódik,
mert a termékenység továbbra is magas marad. Ezt azzal lehet magyarázni,
hogy a legszegényebb rétegek nem mutatnak hajlandóságot gyermekszámuk
korlátozására, ha ebből semmi előnyük nem származik, tehát nem elegendő
az általános gazdasági fejlődés, hanem egyben a legszegényebb rétegek
helyzetének javítására is kell törekedni 47.

18
 A mai fejlett társadalmak demográfiai átmenetének tanulmányozása
azt mutatja, hogy a termékenység csökkenése nem mindenütt egyszerre és
egyformán ment végbe. Ezzel kapcsolatban J.-C. Chesnais (1983) négy
tipikus modellt és két különleges esetet különböztetett meg az átmenet
történeti időszaka és hosszúsága, valamint az átmenet alatt elért maximális
természetes szaporulat mértéke szerint 48:
1. Észak és nyugat-európai modell: korai és hosszú átmenet (1815–
1965), 16 ‰ körüli maximális természetes szaporulat (1870–1880 között).
Ide tartoznak: Svédország, Norvégia, Finnország, Dánia, Hollandia, Nagy-
Britannia.
2. Közép-európai modell: későbbi és sokkal gyorsabb átmenet
(1875–1965), 15 ‰ körüli maximális természetes szaporulat (1896–1905
között). Ide tartoznak: Németország, Belgium, Svájc, Ausztria,
Magyarország, Csehország, Szlovákia.
3. Dél- és kelet-európai modell: késői és gyors átmenet, 12 ‰ körüli
maximális természetes szaporulat (1911–1913 és 1921–1930). Ide tartoznak:
Olaszország, Spanyolország, Portugália, Horvátország, Szerbia-Montenegró,
Görögország, Bulgária, Románia, Ukrajna, Oroszország.
4. Az európai származású bevándorlók által lakott országok: az
átmenet valamikor a XIX. század második felében kezdődött és 1950 körül
ért véget. A természetes szaporulat már az átmenet előtt is igen magas volt
és az átmenet folyamán fokozatosan csökkent. Ide tartoznak: USA,
Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Argentína, Uruguay.
5. Franciaország: a születési arányszám a halálozási arányszámot
egy-két évtizeddel megelőzve 1780 körül kezdett csökkenni 49, így a
természetes szaporulat az átmenet első szakaszában nem nőtt
számottevően, hanem végig alacsony maradt.
6. Írország: az átmenet kezdeti magas szaporulata (vélhetően a XIX.
századi éhínségek miatt) lecsökkent, majd újra megemelkedett (a
tanulmány készítésekor a születési arányszám még meghaladta a halálozási
arányszámot).
Az európai országokban lezajlott demográfiai folyamatokról a XX.
század második felében számos tanulmány készült. A demográfiai átmenet
elméletét bíráló következtetések közül a legfontosabbak között kell
megemlíteni Ansley J. Coale 50 (1968, 1973) észrevételeit, aki szerint az
átmenet elmélete számos demográfiai sajátosságot nem tud
megmagyarázni 51:
– nem lehet a feltételezett befolyásoló változóknak olyan
küszöbértékeit meghatározni, amelyek elérésekor a termékenység-
csökkenés megindult;

19
 – a házas termékenység szintje lényegesen különbözött az átmenet
kezdete előtt, nemcsak a különböző országok közt, hanem az egyes
országokon belül is;
– a halandóság csökkenése nem mindenütt előzte meg a
termékenység csökkenését. Például Franciaországban a két mutató értékei
kis időeltéréssel majdnem párhuzamosan csökkentek, míg Angliában a
termékenység csak több évtizeddel később kezdett csökkenni, ezért az
átmenet alatt bekövetkezett népességnövekedés nagyon eltérő volt;
– a termékenység értékének az országokon belüli, regionális
különbségeit és a csökkenés megindulásának eltérő idejét nem lehet a
figyelembe vett társadalmi-gazdasági változókkal megmagyarázni: nem
minden esetben a legkorábban iparosodott és városiasodott területeken
kezdődött el legkorábban a termékenységcsökkenés;
– nem világos a születéskorlátozási módszerek ismeretének és
elérhetőségének a szerepe a termékenység átmenetében;
– a demográfiai átmenet elmélete nem tudja megmagyarázni az
átmenet befejeződése után megfigyelhető jelentős termékenység-
különbségeket országok és kisebb régiók között, továbbá a termékenység
időbeli ingadozásait sem.
Coale szerint tehát a demográfiai átmenet elméletének alapján csak
annyit lehet állítani, hogy a hagyományos, illetve a modern társadalmak
nemcsak a gazdasági fejlettség és a társadalmi struktúrák alapján, hanem a
demográfiai mutatók tekintetében is erősen különböznek egymástól.
Ugyanakkor a két modell szélsőségesen tipikus esetei között, Európában és
a többi kontinensen is számos átmeneti helyzet létezik, amelyekre
vonatkozóan az átmenet elmélete nem tud kielégítő magyarázattal
szolgálni. Később, a gazdasági és társadalmi változók küszöbértékei
helyett Coale három feltételt fogalmazott meg, melyek teljesülésétől a
házas termékenység folyamatos csökkenésének kezdete függ. Ezek:
1. A gyermekszám tudatos egyéni, családi választás tárgyává válik,
vagyis a társadalmi normák nem tiltják a születéskorlátozást és nem
támogatják az igen nagy gyermekszámot;
2. A kisebb gyermekszám előnyösebbé válik a házaspárok számára;
3. Hatékony születéskorlátozási technikák állnak rendelkezésre.
Mivel a kisebb gyermekszámot előnyössé tevő gazdasági és
társadalmi változások (iparosodás, városiasodás, az iskolai végezettség
emelkedése), a hiedelmek és normák változása és a módszerek
elérhetősége nem szükségképpen jár szorosan együtt, a termékenység
nagyon eltérő utakat követhet 52.

20
 1.4. A több típusú demográfiai válasz elmélete 53

A több típusú demográfiai válasz elmélete, melyet Kingsley Davis 54

a „több fázisú demográfiai válasz elmélete”-ként fogalmazott meg, a
demográfiai átmenet elméletének kiterjesztése volt. Lényege, hogy hasonló
demográfiai és gazdasági helyzet kialakulására a társadalmak többféle
választ, megoldást találhatnak. Davis szerint ugyanis az átmenet kezdetén
– amikor a csökkenő halandóság következtében megnő a természetes
szaporulat – a társadalom kénytelen új megoldásokat találni a túlnépesedés
okozta problémákra. Ebben a helyzetben a lehetséges demográfiai
válaszok:
1. a házasságot nem kötő férfiak és nők arányának növekedése 55;
2. a házasságkötések későbbi életkorra halasztása;
3. fogamzásgátlás hagyományos vagy korszerű módszerekkel;
4. művi abortusz;
5. elvándorlás az ország más részeibe (különösen városokba);
6. kivándorlás.
Az ilyen helyzetben levő népességek gyakran több ilyen választ is
igénybe vettek, de eltérő arányban. A válaszadás természetesen függ az
adott helyzet lehetőségeitől (pl. tömeges városba áramlás csak gyors
iparosodás mellett lehetséges), valamint a társadalom értékeitől és
normáitól is. A katolikus Írországban, mivel nemigen jöhetett számításba
„válaszként” sem a házasságon belüli fogamzásgátlás, sem az abortusz,
legtöbben a kivándorlás mellett döntöttek, de a házasságok elhalasztása
mellett is. Ez utóbbi uralkodó volt a skandináv országokban, de a
házasságon belüli születéskorlátozás és a kivándorlás is jelentős volt. Az
első gyarmatbirodalmát elvesztett Franciaország számára a XIX. század
elején a kivándorlás a többség számára nem jelentett opciót, ezért a
házasságon belüli fogamzásgátlás került előtérbe, akárcsak a Habsburg
Birodalom egyes területein. Később a monarchia területén belül is
számottevő különbségek jelentkeztek: a birodalom nemzetei közül a
kivándorlásban nagy számban vettek részt magyarok, horvátok, lengyelek,
csehek, rutének és zsidók, míg a németek, a románok és a szerbek közül
aránylag kevesen vándoroltak ki. Magyarország dél-dunántúli megyéiben
és a Bánságban jelentősen csökkent a házasságon belüli termékenység
(elterjedt az „egykézés”), míg az északkeleti megyék természetes
szaporulata sokáig még igen magas maradt, ezért a kivándorló tömegek
többsége is onnan került ki.
Az igazán érdekes kérdés tehát az, hogy miért választották egyes
népességek inkább az egyik, mások a másik megoldást. A válaszadásban
nyilván szerepet játszottak nemcsak a gazdasági és politikai feltételek,
hanem a népesség kúltúrájában foglalt hiedelmek, értékek és normák is.

21
 1.5. A nemzedékek közötti vagyonáramlás elmélete 56

A nemzedékek közötti vagyonáramlás elmélete a demográfiai átmenet

elméletét újrafogalmazva a családon, illetve a háztartáson belüli kapcsolatok
változására teszi a hangsúlyt. Szerzője, J. C. Caldwell 57 a „termékenység
vagyonáramlási elmélete”-ként leírt teóriájában abból indult ki, hogy a
termékenységgel kapcsolatos magatartás mindenfajta társadalomban és
minden fokon racionális, valamint hogy a termékenység csökkenése a
családi rendszer és kapcsolatok átalakulásának következménye, ez pedig
csak lazán függ össze a gazdasági fejlődéssel. A családi kapcsolatok
változnak ugyan a gazdasági és társadalmi viszonyok átalakulásával, ám
nem szükségképpen azonnal és teljesen egyformán, így az elmélet arra is
magyarázattal szolgál, hogy a termékenység csökkenése miért következett
be eltérő iparosodási, illetve urbanizációs szint mellett is számos országban.
Caldwell szerint a hagyományos magas gyermekszámú
társadalmakban a termelés többcsaládos háztartások keretében folyik, ahol
az idős házaspár férfitagja (apa vagy nagyapa) kezében vannak nemcsak a
gazdasági természetű, hanem a gyermekszámmal kapcsolatos döntések is.
E társadalmakban az idős férfi számára előnyös, ha sok gyermeke és
unokája van, mert azok korán hozzájárulnak a háztartás jövedelméhez,
növelik a háztartás biztonságát és az idősek hatalmát és tekintélyét.
Másrészt a háztartáson belüli jövedelemelosztás nagyon egyenlőtlen (az
idősek és a férfiak aránytalanul nagy részt kapnak belőle), a gyermekek
felnevelésének költsége igen csekély és a nevelés terhének javarészét a nők
viselik, ugyanakkor a döntések a férfiak (főleg az idősek) kezében vannak.
A javak és szolgáltatások (a jövedelem, biztonság, érzelmi támogatás)
tehát a gyermektől a szülők és a nagyszülők felé áramlanak.
Amikor azonban a családi termelés helyét fokozatosan átveszi a
munkaerőpiacon keresztül szervezett gyáripari termelés, a fiatalabb
nemzedékek jövedelme saját kézbe kerül, így már nem a szülők és a
nagyszülők fognak vele rendelkezni. Ugyanakkor a munkába lépő nőknek
a férfiakkal szemben alárendelt helyzete mérséklődik, a gyermekek
felnevelése költségesebb lesz a hosszabb iskoláztatás miatt, jövedelmet
pedig csak jóval később vagy egyáltalán nem hoznak a háztartásnak. Ezzel
a „vagyon nemzedékek közötti áramlási iránya” megfordul, vagyis a
szülők fordítanak több kiadást, munkát, időt és érzelmet a gyerekekre, mint
megfordítva. Amikor ezt a helyzetet felismerik, a korábbi nagy
gyermekszámról egyre többen térnek át a kis gyermekszámra.
Ez az elmélet tehát a családi kapcsolatokat tekinti a gyermekszámot
közvetlenül meghatározó tényezőnek. A családi kapcsolatok változnak

22
ugyan a gazdasági és társadalmi viszonyok következtében, ám nem
szükségképpen azonnal és teljesen egyformán.

1.6. A termékenység közgazdaságtani elméletei 58

A termékenység közgazdaságtani elméletei elsősorban a demográfiai

átmenet befejeződése utáni folyamatokat próbálják megmagyarázni. A
klasszikus, illetve a neoklasszikus közgazdaságtanból átvett Homo
œconomicus fogalmából kiindulva azt feltételezik, hogy a modern fogyasztói
magatartás racionális cselekvési mintája alkalmazható a demográfiai
magatartásra is, különösen a reproduktív magatartásra 59. E modell jellemzői
néhány alapelvben fogalmazhatók meg (uo.):
1. A szükségletkielégítés (need satisfaction) elve: az emberi
viselkedés célja a szükségletek minél magasabb szintű kielégítése. Ez a
hasznos javak és szolgáltatások által lehetséges, a termékek hasznossága
(utility) alatt azonban nemcsak az alapvető funkciókat kell érteni
(alaphaszon), hanem az élvezetet (pszichológiai haszon) és a társadalmi
státust tükröző funkciókat is (presztízshaszon);
2. A szűkösség (scarcity) elve: a szükségletek kielégítését az egyének
rendelkezésére álló erőforrások (jövedelem, vagyon, hitel, fizikai és
szellemi képességek, idő) korlátozzák;
3. A csökkenő határhaszon (diminishing marginal utility) törvénye:
minél magasabb szinten elégítenek ki egy szükségletet, annál kisebb a
kielégítésére felhasznált utolsó jószág haszna;
4. A helyettesíthetőség (substitution) elve: a különféle jószágok
egymást helyettesíteni képesek a szükségletek kielégítésében.
Helyettesítési arányuk a már fogyasztott mennyiségtől függ: minél
kevesebbet fogyasztott az egyik jószágból, annál kevésbé képes azt egy
másikkal helyettesíteni;
5. A haszonmaximalizálás (maximal utility) elve: az emberi
viselkedés célja a szükségletek minél magasabb szintű kielégítése, ezért az
egyén a rendelkezésére álló erőforrásokkal megszerezhető fogyasztási
javak beszerzésekor úgy igyekszik eljárni, hogy a legnagyobb hasznot érje
el, vagyis racionálisan jár el.
A termékenység közgazdaságtani magyarázatában a racionális
választáskor a mérleg egyik „serpenyőjébe” az egyén gyermekeinek
száma, a másikba pedig az összes többi javak és szolgáltatások kerülnek.
Az első ilyen elméletben H. Leibestein 60 feltételezi, hogy amikor a szülők
az éppen következő gyermekük vállalásáról döntenek, akkor a gyermektől
várható hasznokat (utilities) és a vele kapcsolatban várható költségeket
(disutilities) mérlegelik. Haszonként számításba jöhetnek:

23
 – a fogyasztási haszon: a gyermek öröm forrása a szülők számára;
– a munka- vagy jövedelemhaszon, azaz hogy munkaképes életkora
elérésekor a gyermek munkájával vagy keresetével majd hozzájárul a
háztartás jövedelméhez;
– a biztonsági haszon, vagyis a gyermek mint potenciális biztonsági
és segítségforrás a szülők számára öregkorukban.
A lehetséges költségeket két csoportba sorolja:
– közvetlen költségek, vagyis a táplálkozás, lakás, ruházás, nevelés,
taníttatás költségei;
– közvetett (alternatív v. árnyék-) költségek (opportunity cost),
amelyek abból származnak, hogy a szülők kihagynak bizonyos
jövedelemszerzési vagy más (pl. karrier-, továbbtanulási, fogyasztási,
szórakozási stb.) lehetőségeket, mivel idejüket és erőfeszítéseiket a
gyermek gondozása és nevelése köti le.
A szülők minden egyes következő gyermek esetleges vállalása előtt
összevetik a várható hasznokat és költségeket. Sem a hasznok, sem a
költségek nem azonosak a különböző sorszámú gyermekeknél: nagyobb
család esetén az egy gyerekre jutó költség kisebb lehet, de minden
következő gyermek haszna is kisebb lesz. Leibenstein modelljéből nem
lehet egyértelműen levezetni, hogy a jövedelem emelkedése esetén melyik
hatás lesz erősebb: a gyermekek költségének növekedése és hasznának
csökkenése, vagy az a körülmény, hogy nagyobb jövedelemből a családok
több gyermek felnevelésére vállalkozhatnak.
A termékenység egy másik közgazdaságtani elmélete Gary S.
Becker 61 nevéhez fűződik, aki elsősorban az egy adott társadalomban és
időszakban társadalmi rétegenként megfigyelhető gyermekszám-
különbségeket próbálta értelmezni. Mivel szerinte a gyermekszámról
ugyanolyan megfontolások alapján döntenek, mint a tartós fogyasztási
javak vásárlásakor, a magasabb jövedelmű családokban racionálisan több
gyermeket kellene, hogy vállaljanak. Ezzel szemben a valóságban
általában éppen fordított a helyzet, vagyis a szegényebb családokban több
a gyermek, amit először a születéskorlátozási módszerek hiányos
ismeretével magyarázott. Később a gyermekek „minőségére” hivatkozva
azt állította, hogy a tartós fogyasztási cikkekhez hasonlóan a tehetősebb
családok jobb minőségű gyermekeket kívánnak. A gyermekek minősége a
rájuk fordított erőfeszítések (pénz, idő, taníttatás) mennyiségétől függ,
vagyis a gazdagabb szülők nem csak általában többet költenek
gyerekeikre, de az egy gyerekre eső költség növelése céljából akár
hajlandóak csökkenteni is gyermekeik számát.
A gyermekvállalással kapcsolatos közvetett költségeket 62 elemezve
J. Mincer 63 az elszalasztott lehetőségek miatti jövedelemkiesés szerepét
hangsúlyozta: a gyermekes család, különösen az anya sok időt kell, hogy

24
fordítson a gyermekekre, ezért általában lemarad a jobb keresetekért
folytatott versenyben vagy (legalábbis egy ideig) fel kell mondania állását.
A preindusztriális társadalmakban a nő nem számított keresőnek, de még
az iparosodás kezdeti szakaszán sem jelentett túl sokat az így kieső
jövedelem, mivel a nők képzettsége alacsony volt és ezért a keresetük jóval
alul maradt a férfiakéhoz képest. A fejlett ipari társadalmakban azonban,
ahol a nők iskolai végzettsége magas és a nemek közötti bérkülönbségek
csekélyek, az anya keresetének kimaradása érzékenyen érintheti a család
anyagi helyzetét.
A chicagói iskola képviselői a termékenység közgazdaságtani elméletét
továbbfejlesztve az ún. „új háztartás-gazdaságtan keretében megpróbálták
a háztartás összes tevékenységét a termelőüzemhez hasonlóan magyarázni,
amelyben csak egy rész a gyermekek felnevelése. A gyermekek száma,
minősége valamint a család jövedelmének kapcsolatát vizsgálva
megállapították, hogy általában negatív korreláció áll fenn a gyermekek
száma és minősége között, valamint a gyermekszám és az anya jövedelme
közt, ugyanakkor az apa átlagbére vagy potenciális életkeresete pozitív
kapcsolatban áll a termékenységgel. A feleség magasabb iskolai
végzettsége viszont növeli a hatékonyságot a gyermekek minőségének
javításában, ezért azokban a családokban, ahol a nő iskolai végzettsége
magasabb, inkább a kisebb számú gyermek minőségére helyezik a
hangsúlyt. Bár e modell empirikus vizsgálatában való felhasználása
nehézségekbe ütközik, a termékenység közgazdaságtani elméletét új
tényezők beépítésével tovább gazdagították.

1.7. A termékenység szociológiai elméletei 64

A termékenység szociológiai elméletei a közgazdaságtani

megközelítéssel szemben azt hangsúlyozzák, hogy az egyes emberek tetteit
nem annyira a racionális számítások, mint a társadalmi környezetük,
kultúrájukban foglalt értékek és normák irányítják. Judith Blake 65
bírálatának leglényegesebb pontja, hogy a gyermekeket nem lehet a tartós
fogyasztási cikkekhez hasonlóan kezelni, elsősorban azért nem, mert erős a
társadalmi nyomás abban az irányban, hogy a fiatalok megházasodjanak és
családot alapítsanak, és a szülők nem választhatják meg a gyermekek
számát ugyanolyan szabadon, mint ahogy a különböző fogyasztási cikkek
között választhatnak. A közfelfogás szerint ugyanis a kedvező
körülmények között felnevelhető gyermekek kívánatos száma 2 és 4 között
van (az egyke hátrányos helyzetben van, mert a gyerekkori szocializációt
segíti a testvérek jelenléte, a túlságosan magas gyermekszám azonban
veszélyezteti a család anyagi helyzetét és a nevelés színvonalát).

25
 A szülők nem választhatják meg szabadon a gyermekek minőségét
sem, mert az számos nem befolyásolható (például genetikai) tényezőtől is
függ, ha pedig nincsenek megelégedve gyermekeik minőségével, nem
cserélhetik ki őket, mint mondjuk egy autót. Nem csökkenthetik utólag a
gyermekeik számát sem, mint ahogy tartós eszközeiket eladják, és nem is
használhatják tetszés szerint őket, hanem kötelesek megfelelően
gondoskodni róluk. Arra azonban Blake sem tud válaszolni, hogy a fejlett
társadalmakban miért vállalnak egyes családok két, mások pedig három
vagy négy gyermeket.
A termékenység egyik szociológiai iskolája Németországban alakult
ki. G. Mackenroth 66 „népesedési mód” (Bevölkerungsweise) elmélete szerint
minden társadalomnak megvan a maga népesedési módja vagy „generatív
struktúrája”, melynek elemei egymással szorosan összefüggnek. Ezek:
1. a házasodási struktúra (átlagos házasságkötési életkor, a házasodás
és a válások gyakorisága);
2. a termékenység struktúrája (házas termékenység, házasságon
kívüli termékenység, a szülések életkora, a szülések közötti intervallumok,
a halvaszületés és a vetélés gyakorisága);
3. a halandóság struktúrája (csecsemő-, kisgyermekkori, fiatalkori,
felnőttkori és öregkori halandóság).
A generatív struktúra összefügg a társadalom mindenféle más
sajátosságaival. Bolte szerint a generatív struktúrán mindig egy homogén
népességnek egy adott történeti korszakban tipikus házasodási,
termékenységi, illetve halandósági jellemzőit kell érteni. Ha a társadalmi
rétegek vagy szubpopulációk mutatói erősen eltérnek egymástól, akkor
ezeknek különálló generatív struktúráik vannak. A Mackenroth-iskola
képviselői szerint az 1965 óta Németországban bekövetkezett erős
termékenységcsökkenés okait a társadalom változásaiban kell keresni,
nevezetesen az iskolai végzettség, az életszínvonal és a nők
foglalkoztatásának emelkedésében, a fölfelé irányuló társadalmi
mobilitásra való erős törekvésben, általában az életmód és az értékek
megváltozásában.
A második világháború utáni bébi-hullámhegy magyarázatával R. A.
Easterlin 67 a termékenység közgazdaságtani és szociológiai elméleteit
próbálta összekötni. Bár kiindulópontként Easterlin elfogadta a
közgazdaságtani megközelítés álláspontját (szerinte is a háztartás jövedelme,
illetve a gyermekek várható haszna és költségei közötti összefüggések
határozzák meg a gyermekszámot), azonban kihangsúlyozta a magatartás
olyan tényezőit, amelyek nemigen férnek bele a gazdasági racionalitás
fogalomkörébe, például az ízlések, a preferenciák és az attitűdök igen
különböző és változékony jellegét. Ezek ugyanis a társadalmi struktúrák
(iskolai végzettség, foglalkozás, társadalmi réteg, vallási, illetve faji-etnikai

26
hovatartozás) függvényében nemcsak rendkívül változatosak, hanem az idő
folyamán gyorsan át is alakulhatnak. Az ízlések és az attitűdök mögött
azonban általában értékek húzódnak meg, ami egyébként a szociológiai
termékenység magyarázat egyik sarkalatos eleme.
Easterlin szerint az átmenet előtti korszakban a gyermekek
„kereslete” (az óhajtott gyermekek száma) általában nagyobb volt, mint a
„kínálat” (vagyis amennyit a természetes termékenység a magas
gyermekhalandóság mellett lehetővé tett). Az átmenet után azonban a
potenciális kínálat nagyobb, mint a kívánt gyermekszám, ezért a szülők
ízlése, preferenciái, vagyis az általános értékrend alapján hozott döntések
határozzák meg a gyermekszámot. A társadalmi-gazdasági modernizációs
folyamaton belül öt részfolyamatot különböztet meg, amelyek közül négy
a gyermekszám csökkenése irányában tolta el a szülők preferenciáit:
1. az iskolai végzettség emelkedése és az ezzel összefüggő
életmódbeli változás, illetve a nők munkavállalása és emancipációja;
2. a városiasodás és az ipari nagyüzemi munka elterjedése
csökkentik a hagyományok tekintélyét, a társadalmi kontroll hatékonyságát
és új értékek elterjesztéséhez vezetnek;
3. a fogyasztói társadalom kialakulásával nem csak az áruk
választéka nő, hanem azok értéke is a családok szemében;
4. a jövedelemszint növekedése új kívánságok és fogyasztói
szokások kialakulásához vezet, a gyermekek értéke pedig a karrierhez,
illetve az egyéb javakhoz és szolgáltatásokhoz viszonyítva háttérbe szorul,
miközben a gyerekek felnevelésének költsége egyre magasabb lesz.

Összefoglalás

A népesedéssel kapcsolatos problémák már rég foglalkoztatták a

társadalomtudományok képviselőit, de csak a XVIII. században
formálódtak elméletekké. A populacionista nézőpont hívei mellett az
antipopulacionizmus legfontosabb képviselője Thomas Mathus volt. Mivel
az általa megfogalmazott borúlátó előrejelzések nem valósultak meg, a
XX. században a társadalomtudósok további elméleteket dolgoztak ki,
melyek közül a legfontosabb a demográfiai átmenet elmélete volt. Az
átmenet tényét ma már senki sem vitatja, ennek okaival és az átmenet
befejezése utáni folyamatokkal kapcsolatban megválaszolatlan kérdések
miatt további elméletek születtek, melyek közül a közgazdasági és a
szociológiai paradigmák adnak egymástól merőben eltérő magyarázatot:
míg a közgazdasági elméletek a racionálisan cselekvő Homo œconomicus
fogyasztói modelljéből indulnak ki és költség-haszon elemzést végeznek,
addig a szociológiai elméletek a társadalmak kultúrájában foglalt

27
hiedelmekre, értékekre és normákra, illetve az ezekből származó
társadalmi nyomás jelenségére teszik a hangsúlyt.

Kulcsfogalmak

Populacionizmus, antipopulacionizmus, számtani haladvány, mértani

haladvány, preventív (megelőző) fékek, pozitív (valós) fékek, demográfiai
átmenet, korai és késői népességnövekedés, népességfogyás, demográfiai
válasz, vagyonáramlás, racionalitás, fogyasztói magatartás, fogyasztási
haszon, biztonsági haszon, munka- illetve jövedelemhaszon, közvetlen
költség, közvetett- v. árnyékköltség (opportunity cost), gyermekek
minősége, kultúra, hiedelmek, értékek és normák, társadalmi nyomás.

Kérdések

1.Milyen irányzatok alakultak ki a népesség növekedésével

kapcsolatban a XVIII században és miért ?
2.Mivel magyarázza Malthus ama állítását, hogy a túl gyors
növekedés a népesség pusztulásához vezet ?
3. Mi a demográfiai átmenet jelenségének legfontosabb magyarázata ?
4. Melyek a demográfiai átmenet szakaszai ?
5. Mire nem ad választ a demográfiai átmenet elmélete ?
6. Hogyan értelmezzük a racionális magatartást általában ? Hogyan
lehet kiterjeszteni a termékenység magyarázatára ?
7. Miért nem lehet a szociológiai nézőpont szerint a gyermeket a
tartós fogyasztási cikkekhez hasonlóan kezelni ?

Jegyzetek
1
Platón: Az állam. Gondolat, Budapest, 1989.
2
Morus Tamás: Utópia. Európa, Budapest 1989.
3
Campanella, Tommaso: A Napváros (Civitas Solis), Kriterion, Bukarest, 1970.
4
Bacon, Francis: Új Atlantisz. Kriterion, Bukarest, 1976.
5
Az eugenetika (eugenika) tudománya csak a XIX. században fejlődött ki F.
Galton kutatásai nyomán, aki az ember öröklődő tulajdonságait az emberiség
haladása érdekében kívánta javítani. Bár később az eugenetika irányzatát a német
fasizmus elferdítette az ún. „fajvédő” politikájával, alapkérdése érvényes maradt.
Campanella az Itália déli részén tapasztalt nyomorúságos egészségügyi
állapotokra, illetve az igen gyakori vérfertőzésre alapozva fogalmazta meg
eugenetikai igényét (Sallay G., 1970).
6
Graunt, John: Natural and political observations made upon the bills of mortality. By
John Graunt, Citizen of London, with reference to the government, religion, trade,
growth, air, diseases and the several changes of the said city, London.

28
7
Petty, William: Political Arithmetic. 1676.
8
Bernoulli, Jakob: Ars conjectandi. 1713.
9
King, Gregory: Natural and Political Observations and Conclusions upon the
State and Condition in England. 1696 (Megfigyelésk és következtetések az
államról és a vagyonról Angliában).
10
Süssmilch, Johann Peter: Die göttliche Ordnung in den Veränderungen des
menschlichen Geschlechts aus der Geburt, dem Tode, und der Fortpflanzung
desselben erwissen (Az isteni rend az emberi nem alakulásában). 1741.
11
Bodin, Jean: Les six livres de la république. 1583. Magyarul: Az államról,
Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.
12
„Kameralizmus”-ként a merkantilizmus német irányzatát nevezik, a „kamara”
szóból, ami az államkincstár helyére, illetve intézményére vonatkozott. A
harmincéves háború (1618–1648) pusztításai nyomán elnéptelenedett német
fejedelemségekben törekedtek a városok és a falvak benépesítésére, aminek
elméleti támaszt nyújtott a populacionizmus.
13
A merkantilizmus a tőkés fejlődés korai szakaszában megjelent gazdaságpolitikai
koncepció. Szerinte a gazdagság forrása egyedül a pénz (illetve az ezt megtestesítő
nemesfémek), ezért az államnak minél nagyobb mennyiségű pénzt kell
felhalmoznia, vagyis pozitív kereskedelmi mérleggel kell rendelkeznie. Ez a politika
kezdetben ösztönzőleg hatott a kézműipar (Franciaországban különösen a
luxuscikkek iparának) és a kereskedelem fejlődésére, a fokozott adóztatás miatt
azonban katasztrofális hatással volt a mezőgazdaságra.
14
Vauban, Sébastien le Prestre de: Projet d’une dîme royale (A királyi adó
tervezete). 1707.
15
Quesnay, François: Tableau économique (Gazdasági táblázat). 1758.
16
Mirabeau, Victor Riqueti de: L’ami des hommes ou Traité sur la population (Az
emberek barátja, avagy Tanulmány a népesedésről). 1756.
17
Turgot, Anne Robert Jacques: Réflexion sur la formation et la distribution des
richesses (Elmélkedés a javak termeléséről és elosztásáról). 1766.
18
Condorcet, Marie-Jean-Antoine-Nicolas Caritat, marquis de: Esquisse d’un
tableau histoique des progrès de l’esprit humain (Az emberi szellem haladásának
történeti vázlata). 1795.
19
Godwin, William: Enquiry Concerning Political Justice (A Politikai igazság)
1793, On Population (A népességről). 1802.
20
Hume, David: Of the Populousness of Ancient Nations, 1752. Magyarul: Az
ókori népek lélekszámának nagyságáról, In: David Hume összes esszéi II.,
Atlantisz kiadó, Budapest. 1994.
21
Cantillon, Richard: Essai sur la nature du commerce en général (Értekezés a
kereskedelem természetéről). 1755.
22
Wallace, Robert: A Dissertation on the Numbers of Mankind in Ancient and
Modern Times (Értekezés az emberiség lélekszámáról…). 1753.
23
Vö. Semlyén: 1982.
24
Smith, Adam: Enquiry into the Nature and Causes of The Wealth of Nations.
1776. Magyarul: A nemzetek gazdagsága. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
Budapest, 1992.

29
25
Ricardo, David: On the Principles of Political Economy and Taxation, 1817
Magyarul: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest, 1991.
26
Vö. Semlyén: 1980.
27
Malthus, Thomas Robert: An Essay on the Principle of Population as It Affects
the Future Improvement of Society, with Remarks on the Speculations of Mr.
Godwin, M. Condorcet and other Writers (Tanulmány a népesedés törvényéről…,
első kiadás, 1798); An Essay on the Principle of Population or a View of Its Past
and Present Effects on Human Happiness (Tanulmány a népesedés törvényéről…,
második kiadás, 1803).
28
Malthus, Thomas Robert: Tanulmány a népesedés törvényéről. In:
Népesedésrobbanás – egyke. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982.
29
A francia kanadaiak hatmilliós népessége például túlnyomórészt a XVII. században
bevándorolt 5000 telepestől származik, ami 1660-tól 1960-ig nem egészen 25
évenkénti megkétszereződést jelent. A gyors növekedéshez hozzájárult a bevándorlók
fizikai szelekciója, magas termékenysége és alacsony halandósága, a bőséges élettér,
az alacsony népsűrűség és a járványok hiánya (Vö. Livi-Bacci: 1999).
30
A XX. század két világégése alatt az európai országokban az elmaradt szülések
nagyobb népességhiányt idéztek elő, mint maga a háborús pusztítás. Másrészt az
elesett katonák milliói évtizedekre elbillentették a nemek közötti egyensúlyt (így
hajadon és özvegy nők milliói soha nem tudtak meg- vagy újraházasodni), ami
szintén nem igazolja Malthus állítását, miszerint a háborúk és járványok után a
magas szaporulat hamar helyreállítja a népesség eredeti létszámát.
31
Malthus: i.m. 210.
32
Quételet, Lampert Adolphe Jacques: Sur l’homme et le développement de ses
facultés ou Essais de physique sociale. 1835 (Az emberről és képességeinek
fejlődéséről avagy Szociálfizikai tanulmány).
33
Verhulst, Pierre-François: Notice sur la loi que la population suit dans son
accroissement (Jegyzet a népességnövekedés törvényéről), 1838. Recherches
mathématiques sur la loi d’accroissement de la population. 1843 (Kutatások a
népességnövekedés matematikai törvényéről). A logisztikai görbe felfedezése
csaknem észrevétlen maradt az 1930-as évekig, amikor a „biológus beállítottságú”
amerikai demográfusok (H. Fairchild, R. Pearl, L. J. Reed) „újra felfedezték”.
34
Az emberföldrajz terminus a német Anthropogeographie, illetve a francia
Géographie humaine szószerinti magyar megfelelője.
35
Vidal de la Blache, Paul: Principes de géographie humaine (A humánföldrajz
alapelvei), 1922.
36
Mayr, Georg von: Die Bayerische Bevölkerung nach der Gebürtigkeit. 1876 (A
bajorországi népesség a születések szerint).
37
Weber, M.:Entwickelungstendenzen in der Lage der östelbischen Landarbeiter
(Fejlődési tendenciák a kelet–Elba–vidéki földművesek helyzetében). 1894.
38
Ravenstein, E. G.: The Laws of Migration (A migráció törvényei). 1885–89.
39
Vö. Lorimer: 1972.
40
Vö. Trebici: 1975.

30
41
A „népességrobbanás” (population explosion) és a „népességbomba”
(population bomb) fogalmakat az amerikai Robert Cook használta először 1953-
ban, illetve 1954-ben.
42
Thompson, Warren S.: Population Problems. New York, 1927.
43
Landy, Adolphe: La révolution démographique. Étude et essais sur les problèmes
de la population¸ Paris. 1934.
44
Blacker, C. P.: Stages in Population Growth. 1947
45
Andorka: Gyermekszám a fejlett országokban 1987. 37–38.
46
Notestein, Frank W.: Economic Problems of Population Change. 1953.
47
Vö. Andorka: i.m.
48
Andorka: i.m. 41–42. A régiók és az országok neveit a jelenlegi Európa
térképéhez alkalmaztuk.
49
A születési arányszám korai csökkenése Franciaországban az egykézés
elterjedésével függött össze, amit egyes szerzők az elsőszülötti előjog eltörlésével
magyaráznak (bár ez egyedül nem magyarázza meg a jelenséget).
50
Coale, Ansley J.: The Decline of Fertility in Europe from the French Revolution
to World War II. Behrman, S. J. et al, The Demographic Transition. International
population Conference, Liège, 1973.
51
Andorka, i.m.: 46–47.
52
Uo.: 48.
53
Uo.: 49–51.
54
Davis, K.: The Theory of Change and Response in Modern Demographic
History. Population Index, 1963.
55
A házasságról való lemondás, még ha nagy számban is fordul elő, nyilván csak
akkor lehet hatással a népességszám alakulására, ha a nőtlenek és a hajadonok
nem vállalnak gyereket. A mai modern társadalmakban a házasságon kívül
született gyerekek aránya egyre magasabb (pl. Franciaországban minden harmadik
gyerek így születik), ennek azonban a házassággal kapcsolatos értékek és normák
fellazulása, átalakulása az oka, és nem érinti számottevően a termékenység, illetve
a népességszaporulat alakulását.
56
Andorka: i.m. 52–53.
57
Caldwell, J. C.: The Wealth Flow Theory of Fertility Decline. London Academic
Press, 1982.
58
Andorka. i.m. 53–57.
59
A Homo œconomicus klasszikus (Adam Smith-től származó) modellje a
tökéletesen önző, számító és hidegfejű „gazdálkodó ember”, aki a piac tiszta
versenyfeltételei között, a korlátozó feltételek figyelembevételével racionálisan
cselekszik, azaz csak alapos mérlegelés után hozza meg a döntéseit, maximális
hasznosságra törekedve. A mai közgazdasági megközelítés (különösen a chicagói
iskola) képviselői ennél árnyaltabban fogalmazva azt állítják, hogy bár a gazdasági
értelmezés az emberi magatartás valamennyi formájára kiterjesztehető, a
tökéletesen racionális magatartás a hiányos információk miatt nem lehetséges.
Számos nem gazdasági („piacon kívüli”) változó is szignifikánsan befolyásolhatja
az emberek magatartását, melyek hatása pénzben nem kifejezhető, a közvetett

31
költségek vagy „árnyékárak” (opportunity cost) jelentősége azonban mégsem
elhanyagolható a mindennapi döntéseinkre nézve.
60
Leibenstein, H.: A Theory of Economic Demographic Development. Princeton
University Press, 1954. An Interpretation of the Economic Theory of Fertility:
Promising Path or Blind Alley?. Journal of Economic Literature, 1974.
61
Becker, G. S.: An Economic Analysis o Fertility. In: National Bureau of
Economic Research 1960. The Economic Approach to Human Behavior. The
University of Chicago Press, 1992.
62
Közvetett (alternatív v. áldozati) költség alatt az elszalasztott lehetőségek miatt
elmaradt jövedelmet értik (az angol opportunity cost jelentése „elszalasztott
lehetőség költsége”).
63
Mincer, J.: Market Prices, Opportunity Costs and Income Effects, Stanford
Univesity Press, 1963.
64
Andorka, i.m.: 61–66.
65
Blake, J.: Are Babies Consumer Durables ?, Population Studies, vol.22. No. 1.
66
Mackenroth, G.: Bevölkerungslehre, Berlin, Springer Verlag, 1953.
67
Easterlin, R. A.: Toward a Socio-economic Theory of Fertility. S. J. Behrman et
al., 1969.

32
Második fejezet

AZ EMBER SZÁRMAZÁSA ÉS ELTERJEDÉSE A

FÖLDÖN

2.1. Az ember származására vonatkozó elméletek

2.1.1. A mítoszoktól az evolúcióelméletig

2.1.2. A főemlősök megjelenésétől az emberszabású majmokig

2.1.3. Az első emberfélék

2.1.4. A Homo nem korai képviselői

2.1.5. A Homo sapiens

2.2. Az ember elterjedése a Földön

E fejezetben az emberré válás és a Föld benépesítésének történetét

tekintjük át. Az első részben szerepelnek azok a szakaszok és elméletek,
amelyek a paleontológia és a paleoantropológia legújabb kutatásai szerint
meghatározóak voltak az emberi nem kialakulására a főemlősök
megjelenésétől egészen a mai, modern ember megjelenéséig. A második
rész azt a térbeli terjeszkedési folyamatot írja le, mely által az ember
benépesítette Földünkön az összes lakható szárazföldi területet.

2.1. Az ember származására vonatkozó elméletek

2.1.1. A mítoszoktól az evolúcióelméletig

Az ember származására vonatkozóan sokáig kizárólag a mitológia,

illetve a vallások szolgáltak magyarázattal. Az ember eredetéről szólnak
az úgynevezett antropogonikus mítoszok, amelyek egyben a
kozmogonikus (a világmindenség eredetét magyarázó) mítoszok
alkotórészei is.
Az ógörög filozófusoknak már a Kr.e. IV. évszázadban voltak a
teremtésmítoszoktól némileg eltérő elképzeléseik, így Anaximandrosz
szerint az emberek először a tengerben éltek, hal formájúak voltak, majd
a szárazföldre jöttek és levetették a halbőrt, Empedoklész és Anaxagorász

33
pedig azt állították, hogy a természet, ismételt kísérletek nyomán, minden
élőlényre jellemző, igen összetett anyagból hozta létre az élővilágot.
Empedoklész szerint a természetben számos sikertelen forma keletkezett,
amelyek életképtelenségük miatt elpusztultak. Arisztotelész már arra
mutatott rá, hogy az élővilágban rangsor, fejlettségi lépcső figyelhető
meg, amit gradációs sornak nevezett. Szerinte a természetben uralkodó
rend már eleve úgy alakította az élőlényeket, hogy azok alkalmazkod-
hassanak környezetükhöz. A görög természetfilozófia nem választotta
külön az embert az állatvilágtól, hanem rámutatott az ember és az
állatvilág alapvető hasonlóságának és egyben különbségeinek az okaira:
Alkmaión, Hérakleitosz, Anaxagorász, Diogenész és Hippokratész szerint
is az embert az agy működéséből eredő értelme különbözteti meg az
állatoktól. Az ióniai természetfilozófia és az arisztotelészi iskola
megfigyelő, leíró szellemét részben átvették az arab-iszlám világ tudósai
(Averroes, Avicenna, Biruni), Európában azonban háttérbe szorította a
befelé forduló platóni, illetve neoplatonista iskola, majd a középkorban a
platóni tanításokat is átvevő skolasztika, amely a Biblia
teremtéstörténetének megfelelően különválasztotta nemcsak az emberi
testet az emberi szellemtől, hanem az embert az állatvilágtól is 1.
A nyugati világfelfogást az egyház mindenhatósága miatt jó másfél
ezer évig a keresztény tanítás határozta meg, és ez sokáig annyira
áthatotta az emberek tudatát, hogy legtöbbjükben fel sem merült a világ,
illetve az ember teremtésének vitatása. Mindennek ellenére az ember
gondolkodását régóta foglalkoztatta saját származásának kérdése,
mégpedig a vallási tanításokra való „alternatív” magyarázatok keresése
tekintetében is. A természettudományok és különösen az orvostudomány
fejlődése révén számos tudós ugyanis felismerte, hogy az ember is
ugyanazoknak a törvényeknek van alávetve, mint a többi élőlény:
Leonardo da Vinci, Andreas Vesalius, Giovanni A. Borelli, Thomas
Willis, William Harvey, Miguel Servet, és Lucilio Vanini fiziológiai
kutatásai részekre tagolták az élő szervezeteket, és a bonckés nyomán,
valamint az orvosi praktika révén nem volt nehéz felismerni az állatokkal
való hasonlóságot. A mechanisztikus szemlélet és az analitikus módszer
jegyében aztán az embrió-magzat fejlődését elemezve is felismerték az
állatokkal való hasonlóságot: e téren kiemelkedőnek számítanak Albrecht
von Haller, Théophile Bonet, Georges L. Buffon, P.L. de Maupertuis,
Kaspar F. Wolff és K. E. von Baer munkái.
A természettudományokkal párhuzamosan az emberrel kapcsolatos
filozófiai felfogások is jelentősen átalakultak, különösen a felvilágosodás
korszakában: a francia enciklopédistákat és a brit tudós-filozófusokat
egyaránt foglalkoztatták nem csak az ember származásának, hanem az
emberi szellem és a társadalom kezdeteinek kérdései, így a

34
legkülönbözőbb nézeteket valló munkák láttak napvilágot. Míg az angol
és a skót felvilágosodás klasszikusai (Hobbes, Locke, Berkeley, Hume,
Reid) az idealista vagy materialista empirizmust egyránt képviselték, a
francia Enciklopédia szerzői között (Diderot, Voltaire, Helvétius,
D’Holbach, La Mettrie, Condillac, Buffon, Cabanis) az ateizmusig is
eljutó materializmus vonala volt az uralkodó. Külön ki kell emelni
Montesquieu, Rousseau és Condorcet munkáit, akik az emberi társadalom
fejlődését taglalva, az uralkodó filozófiai irányzatoktól némileg távolabb
álló írásaikkal alkottak remekműveket.
A mikroszkóp felfedezése után gyorsan fejlődő analitikus
természettudomány hamarosan társult a rendszerezés igényével és számos
próbálkozás után (Antony van Leeuwenhoeck, John Ray, Joseph Pitton
stb.) végül is Carl von Linné a Systema naturae (1735) című művében
osztályozta az egész állat- és növényvilágot, elsősorban a külső
jellegzetességek leírása alapján. Rendszertana használta először együtt az
egyed (individuum), nem (ordo), faj (species), nem (genus), osztály
(classis) kategóriákat, amelyeket ma is használnak az élőlények
osztályozásában. Linné használta modern értelemben először az emberi
nem fogalmát is, amelybe három fajt sorolt: a gondolkodó és nappal aktív
Homo sapiens diurnust, a szerinte primitív, éjszakai és beszélni sem
képes Homo nocturnust, akikről a korabeli utazók írtak (keverve az ázsiai
őserdők bennszülöttjeiről, az emberszabású majmokról szerzett
élményeiket és fantáziáikat), valamint a Homo silvestrist (erdei embert),
ahová az emberszabású majmokat sorolta2. A fajok átalakulásának
kérdését Ch. Darwin nagyapja, Erasmus Darwin vetette fel először, aki
1784 és 1802 közötti írásaiban embriológiai, összehasonlító anatómiai,
földrajzi elterjedési és rendszertani bizonyítékokkal támasztotta alá az
embert is magában foglaló, ún. „élő fonal” elméletét, amely szerint a
szerzett tulajdonságok örökletesek lehetnek.
Jean-Baptiste de Lamarck (1744–1829) dolgozta ki a modern
evolúciós elméletet: ő már átfogó rendszerben tárgyalta az anyagcsere, a
növekedés, a fejlődés és a hanyatlás kérdését, rámutatva, hogy az
élőlények fejlődése az egyszerűtől a bonyolult formák felé halad. E
jelenség oka az élőlények életműködésében, életkörülményeiben és a
magatartásában keresendő, illetve az alkalmazkodás szükségében, mivel a
változás képessége a fennmaradás alapfeltétele. Szerinte a külső
környezet hatására az élőlényekben célszerűen jelennek meg az új
jellegek a szervezet tudatos „adaptációs törekvésének” eredményeként.
Lamarck Az állattan filozófiája (1806) című könyvében az embert egy
különösen fejlett főemlősből származtatja, amely az idő során alakította
ki a két lábon járás, illetve a beszéd képességét. É. Geoffroy de Saint-
Hilaire aztán a Philosophie anatomique (Bonctani filozófia, 1812–1822)

35
című munkájában tökéletesíti az állatvilág egységes rendszerének
elméletét3.
A botanikában Johann W. Goethe is foglalkozott a fajok
átalakulásának kérdésével (amit 1790-ben metamorfózisnak nevezett). A
földtan területén James Hutton a Theory of the Earth (A Föld elmélete,
1795) című műve szerint a földrétegek szerkezete arról tanúskodik, hogy
a földtörténetbeli gyors és lassú változások szakaszai egyensúlyt tartottak
fenn, ciklikusan ismétlődtek, és hogy ez várhatóan így lesz a jövőben is.
Ezt a gondolatot továbbfejlesztve Charles Lyell, a modern geológia
megalapozója, a Principles of Geology (A Földtan elvei, 1830–1833)
című munkájában fogalmazta meg az aktualizmus elméletét, amely
szerint (szemben a Georges Cuvier által képviselt katasztrofizmussal) a
geológiai erők állandók, vagyis a Föld régibb korszakaiban is ugyanazok
a dinamikai és petrogenetikai erők működtek, mint a jelenben. Lyell
egyben részletesen dokumentálta a Homo sapiens ősi származására utaló,
addig felfedezett bizonyítékokat is. Lyell hatására Edward Blyth 1835–
1837 közti tanulmányaiban a fajfenntartás kérdéseit elemzi.
Thomas Malthus a Tanulmány a népesedés törvényéről (1798)
című munkájában kifejtette, hogy a népesség, ha semmi sem korlátozza,
mértani haladvány szerint növekszik. Darwin ebben felismerte a kedvező
adottságokkal rendelkező egyedek szaporodásával való analógiát és a
fajok fennmaradásának kulcsát. Malthus elmélete, valamint malájföldi
utazásain, Darwintól függetlenül végzett megfigyelései nyomán Alfred R.
Wallace 4 is eljutott a természetes kiválasztódás önálló megfogalmazásig,
és elképzeléseit a fajok változékonyságáról, a létért való küzdelem
valamint a természetes szelekció elvéről meg is osztotta Darwinnal, így
1858-ban közös dolgozatot mutattak be a Linné társaságnak.
Az evolucionizmust összegző Charles R. Darwin életműve tehát
nem állt előzmények nélkül, sem a növény- és állatvilág, sem az ember
származására vonatkozó állításait tekintve. Darwin nemcsak hatalmas
kísérleti anyagot halmozott fel világ körüli utazása során, hanem az angol
állattenyésztés szelekciós eredményeit is részletesen tanulmányozta.
Korszakalkotó művében (A fajok eredete 5) az evolúciót úgy fejlesztette
tovább tudományos elméletté, hogy kimerítő érvekkel és, amint később
bebizonyosodott, cáfolhatatlan bizonyítási rendszerrel látta el. A
tényekből kiindulva, statisztikai szemlélettel ésszerű következtetéseket
vont le, új összefüggéseket tárt fel és így eltávolította a fajok és az ember
keletkezése kérdése körüli misztikus ködöt, meggyőzően bizonyítva a
fokozatos fejlődés eszméjét (Szabó Attila, 1971). A természetes
kiválasztás elméletét utólag Darwin, további megfigyelések alapján
kiegészítette a nemi kiválasztás elméletével, amit Az ember származása 6
(1871) című művében fogalmazott meg. Ebben a mai emberszabásúak

36
elterjedéséből kiindulva és a későbbi felfedezéseket jóval megelőző
intuícióval az emberiség bölcsőjeként Afrikát jelölte meg, az embert
pedig egy emberszabású majomtörzs leszármazottjának nevezte,
felsorolva a morfológiai és fiziológiai hasonlóságokat az ember és az
emberszabású majmok közt, a betegségekre való fogékonyságot, sőt
bizonyos pszichológiai jellemzőket is, mint az ösztön, az érzelmek és a
társas hajlam.
Amint az várható volt, Darwin művei heves vitákat váltottak ki.
Akadt számos követője, mint ahogy nem egy vehemens támadója is. Az
előbbiek közül említésre méltók kortársai: Carl Vogt, aki szerint az ember
többirányú fejlődés eredményeként jött létre és Thomas H. Huxley, aki a
darwini szemlélet híveként 1863-ban The Man’s Place in Nature (Az
ember helye a természetben) című művében először tárgyalta az ember és
a többi főemlős közötti kapcsolatot. Ő mutatott rá, hogy az emberszabású
majmok közül az Afrikában élők állnak legközelebb az emberhez. Ernst
Haeckel a Generalle Morphologie der Organismen (Az organizmusok
általános morfológiája, 1866) című műve a fejlődéstani alapon
megszerkesztett rendszertanban már tartalmazta az ember elődeit is.
Haeckel szerint az ember őseit nem az élő majmok között kell keresni,
hanem a már rég kihalt ősi típusok között (ő volt az, aki az 1886-ban a
Jáva szigetén talált trinili leletnek a Pithecanthropus nevet adta).
Az evolúciós elméletet támadók között eleinte főleg egyházi
méltóságok voltak, a XX. században pedig leginkább az Egyesült
Államokban működő radikális protestáns mozgalmak támadták a
darwinizmust, a közel fél évszázados „majomháború” ugyanis csupán
1968-ban ért véget, amikor a déli államokban is törölték az
evolucionizmus oktatásának alkotmánysértő tilalmát.
Az öröklődés kutatása terén 1863-ban a Hereditary Genius (Az
öröklődő lángész) című könyvével Francis Galton megalapozta nemcsak
az emberi öröklődés tudományát, hanem a tudatos amelioráció
felvetésével az eugenikát is. Miután Charles Naudin 1863-ban a
növények hibridizációjával foglalkozó tanulmányában leírta az
elsőgenerációs domináns vonások elvét, 1865-ben megjelent egy brünni7
szaklapban J. Gregor Mendel tanulmánya a borsó hibridizációjáról.
Ebben Mendel kifejtette az öröklődés (később róla elnevezett és az egész
élővilágra érvényes) törvényeit, amelyeknek jelentőségét csak a
századforduló után fedezték fel, mivel (akárcsak Darwin) ő is statisztikai
módszereket használt a populációk vizsgálatára. Hugo de Vries 1889-ben
megfogalmazta az öröklődés korpuszkuláris elméletét, 1900-ben „újra
felfedezte” Mendel törvényeit és 1901-ben meghatározta a mutáció
fogalmát, August F. Weissman pedig 1892-ben kifejtette a csíraplazma
(mint az öröklődés anyagi alapja) folytonosságáról szóló elméletét, majd

37
1902-ben kiegészítette a származáselmélettel. A sejtbiológia és a
molekuláris genetika fejlődése a XX. században nagyot lendített a
genetika fejlődésén is: Thomas H. Morgan az ecetlégyen (Drosophila m.)
végzett kutatásai nyomán kidolgozta az öröklődés kromoszómaelméletét,
amit az 1919-ben megjelent The Physical Basis of Heredity (Az
öröklődés fizikai alapjai) című művében fejtett ki. Ebben kimutatta a
géneknek mint az öröklődés elemi információhordozóinak létezését,
kidolgozta a génkapcsolódás és a rekombináció elméletét és leírta az
öröklődés multifaktoriális jellegét. Morgan érdeme volt rámutatni, hogy a
változékonyságot és ezáltal az evolúciót nemcsak a gének minősége,
hanem ezek összjátéka is meghatározza, és ebben döntő szerepe van a
környezetnek is 8.
Az evolucionista és a genetikai szemlélet összehangolását Ronald
A. Fisher statisztikus a The Genetical Theory of Natural Selection (A
természetes szelekció genetikai elmélete, 1930), valamint Theodosius H.
Dobzhansky a Genetics and the Origin of Species (A genetika és a fajok
eredete, 1937) című műveikkel valósították meg. Julian S. Huxley az
Evolution: The Modern Synthesisben (Az evolúció, modern szintézis,
1942) az ökológia és a rendszerelmélet eredményeit egyeztetette a
darwini elmélettel, G. G. Simpson pedig a Tempo and Mode in Evolution
(Az evolúció üteme és módozatai, 1944) című munkájával megvalósította
az őslénytani bizonyítékok korszerű szaktudományos összefogását.

2.1.2. A főemlősök megjelenésétől az emberszabású majmokig

Ma már általánosan elfogadott tény, hogy az ember is az élővilág
része, azaz biológiailag az állatvilághoz (animal regnum) tartozik. Ezen
belül a Homo sapiens rendszertani „pozíciója” azért fontos, mert
pontosan tükrözi a faj kialakulásának folyamatát 9. Eszerint az állatország
(regnum) „családfáján” az ember helye a gerincesek törzsében
(Vertebrata) az emlősök (Mammalia) osztályában van. Az emlősök első
képviselői már a geológiai középidő (mezozoikum) elején, az
alsótriászban megjelentek, de a többi gerincessel (különösen a hüllőkkel)
szemben sokáig háttérbe szorultak a szárazföldön, mind a fajok és az
egyedek száma, mind pedig (a mai patkányhoz hasonló) méretük miatt. A
főemlősök (Primates) rendjébe tartozó és a mókuscickányhoz hasonló apró
állatok a rovarevőkkel álltak közelebbi rokonságban, és első képviselőik a
krétakorban jelentek meg. Az emlősök virágkora (közöttük a főemlősöké
is) a harmadidőben köszöntött be, a kréta/paleogén határán bekövetkezett
nagy fajpusztulást 10 követően, amelyet valószínűleg (akkor még) kis
termetüknek köszönhetően az emlősök javarésze sikeresen túlélt.

38
 A harmadidőben a főemlősök törzsfejlődésében kialakultak azok a
rendszertani egységek, amelyek később az emberhez, illetve a ma élő
majmokhoz vezettek. A főemlősök evolúciójában is jelentős szerepet
játszott a természeti környezet, valamint ennek változásai. Az
őskontinensek (Laurázsia és Gondwana) feldarabolódása és a
szárazföldek ezt követő „vándorlása” folyamán az éghajlat lassan
megváltozott. Észak-Amerika már a paleocénben (mintegy 50 millió éve)
levált Eurázsiáról és az addig trópusi-szubtrópusi éghajlati viszonyokhoz
alkalmazkodott félmajmok a későbbi lehűlés miatt egyre délebbre
húzódtak, majd kihaltak (Dél-Amerikával a szárazföldi kapcsolat csak 2
millió éve jött létre). Az Atlanti-óceán kinyílása után Dél-Amerika
nyugat felé vándorolt, így javarészt megmaradt a trópusok közötti
övezetekben: itt a hatalmas őserdők hosszú ideig fennmaradtak, és az
eocénben kialakult szélesorrú majmok fejlődése a fákhoz alkalmazkodó,
ma ismert majomfajok kialakulását eredményezte. Hasonló mondható el
Madagaszkárról is, amely azonban már a paleocénben levált Afrikáról,
így itt a félmajmok maradtak fenn és fejlődtek tovább.
Eurázsia észak felé tolódása és az ezzel járó éghajlatváltozás miatt
a főemlősök szintén dél felé húzódtak, de Ázsia nem került ki teljesen a
trópusi-szubtrópusi övezetből. Itt a környezet (akárcsak Afrikában)
változatosabb volt: az egyenlítői esőerdők ugyan jóval kisebb területre
terjedtek ki, mint dél- Amerikában, de a ritkább trópusi erdők hatalmas
területet borítottak, a két évszakos éghajlat területein pedig erdős-bozótos
szavannák alakultak ki, tehát az óvilági főemlősöknek sokféle
környezethez (és táplálékhoz) kellett alkalmazkodniuk. Ez az ökológiai
nyomás okozta az evolúció során az ó- és újvilági majmok közötti
fejlődésbeli különbségeket, de valószínűleg az emberszabású majmok
megjelenését is. A Primates rend először a paleocénben vált ketté,
mégpedig a félmajmok (Prosimii) és majmok (Anthropoidea) alrendjére. A
félmajmok első ismert képviselője a Plesiadapis volt, és mintegy 50 millió
éve élt az akkor még szárazföldi kapcsolatban lévő Észak-Amerika és
Európa területén. Jelenleg a legismertebb félmajmok, a Lemuriformes
osztaghoz tartozó makik többsége Madagaszkáron él, de szintén félmajmok
a lórifélék vagy lajhármakik (Lorisiformes), amelyek Ázsiában élnek,
valamint az indonéz szigetvilágban élő koboldmakik (Tarsiiformes) is. Az
eocénben, amikor az Afrikát és Dél-Amerikát összekötő földszoros végleg
eltűnt, a majmok rendje szétvált és két vonalon fejlődött tovább: a
szélesorrú (újvilági) majmok (Platyrrhini), amelyek ma Dél-Amerikában
élnek (pl. a selyemmajmok, bőgőmajmok, tamarinok, pókmajmok,
csuklyás majmok) és a keskenyorrú (óvilági) majmok (Catarrhini).
Az oligocénben aztán a keskenyorrú majmok osztaga ismét kettévált,
így alakultak ki a közönséges majmok (Cercopithecoidea) és az

39
emberszabású majmok (Hominoidea) főcsaládjai. Az előbbihez tartoznak a
ma Afrikában és Ázsiában élő ún. közönséges majmok (vagy nem
emberszabásúak, pl. a földön élő berbermajmok és páviánok vagy a fán élő
cerkófmajmok és nagyorrú majmok). A középső oligocénből származik az
Egyiptomban talált Propliopithecus, a korai emberszabásúak (Hominoidae)
főcsaládjának első ismert képviselője, amely a gibbonokhoz hasonlóan a
trópusi erdők lombkoronájában élt és feltehetően a későbbi
emberszabásúaknak (többek közt az Aegyptopithecusnak is) az őse.
A felső-oligocénből való a Faayum-mélyföldön talált 28 millió éves
Aegyptopithecus zeuxis (egyiptomi majom), amely már kifejlett
emberszabású vonásokat hordozott és valószínűleg a ma is ismert
emberszabásúak (vagyis a pongidák és a hominidák) egyik őse volt.
Az alsó-miocénben éltek Kelet-Afrikában (24 és 20 millió év között, a
Victoria-tó környékén) a Proconsul nemzetség tagjai, melyek egyes
paleontológusok szerint a pongidák és a hominidák közös ősei lehettek, bár
az ismert fajok méretben erősen eltértek egymástól. Az újabb kutatások
szerint (D. Pilbeam, 1984) a Proconsul egy kevéssé specializált, fán élő és
gyümölcsevő primitív emberszabású volt. Az alsó-miocén végén (kb. 17 mó.
évvel ezelőtt) az afrikai kontinens északra tolódása miatt kezdett bezárulni a
két őskontinenst elválasztó Thetys-tenger, így Afrikából a főemlősök át
tudtak szivárogni Eurázsiába, ahol a szomszédos szárazföld éghajlata lassan
enyhe telű nedves szubtrópusivá változott, kiterjedt erdőkkel.
A miocénben ment végbe az emberszabású majmok (Pongidae) és
az emberfélék (Hominidae) szétválása, de ennek időpontjáról a
paleontológusok és a biológusok véleménye lényegesen eltér: míg az
előbbiek (a leletek üledékrétegei alapján) a szétválást a középső-miocénbe
(15–8 mó. évvel) ezelőtt helyezik, az utóbbiak szerint (az újabb biokémiai,
genetikai, illetve immunvizsgálatok alapján) ez nem történhetett 5–8 millió
évnél régebben (felső-miocén). Abban azonban megegyeznek, hogy először
a Hylobatidae család vált ki a Hominoidea főcsaládból (mai képviselőik a
Délkelet-Ázsiában élő gibbon és a sziamang), később pedig a Pongidae
család 11 (elsőként az orángután őse, majd a gorilla és utoljára az emberhez
genetikailag legközelebb álló csimpánz).
Az emberszabásúaknak több nemzetsége alakult ki a miocénben: a
pongidák ősei közé sorolják a Dryopithecus nemzetséget, amelynek kb.
50 ismert faja 20–10 millió évvel ezelőtt élt és leleteiket
Franciaországban, a Sváb-Alpokban, Magyarországon (Rudabányán) 12,
Görögországban, Délnyugat-Kína Yünnan tartományában valamint a
Victoria-tó Rusinga nevű szigetén is megtalálták, tehát igen sikeres és
széles kiterjedésű nemzetség volt. Eleinte a pongidák és a hominidák
közös őseként tartották számon őket, később azonban a korai pongidák
közé sorolták, akárcsak az afrikai Kenyapithecust, az Indiában talált

40
Sivapithecust vagy a délkelet-ázsiai Gigantopithecust, amely 3 m
magasságával és 300 kg testsúlyával a valaha élt legnagyobb
emberszabású majom volt, és leszármazottai csak a felső pleisztocénben
haltak ki. Az emberszabásúaknak számos más oldalága is megjelent a
miocénben, közöttük a Pliopithecidae és a Toscanában talált Oreopithecus.
A leghevesebb vitát a Ramapithecus váltotta ki, melyet 1932-ben Edward
Lewis az indiai Siwalik-hegységben, 11–13 millió éves üledékben talált.
Sokáig ezt tartották a hominidák első képviselőjének, a pongidák és a
hominidák szétválása tehát korábban kellett volna, hogy történjen.
2. táblázat. A ma élő főemlősök rendszere. Forrás: R.Passingham, 1988.
Ismertebb
Rend Alrend Osztag Főcsalád Család Alcsalád Nem
képviselői
Lemur Közönséges maki
Lemurinae Hapalemur Szürke maki
Lemuridae Lepilemur Fürge maki
Cheirogaleus Macskamaki
Cheirogaleinae
Microcebus Törpemaki
Lemuriformes Lemuroidea
Indri
Indri
Gyapjasmaki
Indridae Avahi
Tarkamaki
Prosimii Propithecus
(szifaka)
Daubentonidae Daubentonia
Loris Karcsú lóri
Nycticebus Lajhármaki
Lorisidae
Lorisiformes Lorisoidea Arctocebus Medvemaki
Perodicticus Pottó
Galagidae Galago Fülesmaki
Tarsiiformes Tarsioidea Tarsiidae Tarsius Koboldmaki
Selyemmajmocska
Callithrix
Callithricinae Oroszlán-
Callithricidae Leontideus
majmocska
Callimiconinae Callimico Ugró tamarin
Aotus Éji majom
Aotinae
Callicebus Kabócamajom
Pithecia Sátán majmocska
Chiropotes Sátánmajom
Platyrrhini Ceboidea Cacajao Skarlátarcúmajom
Alouattinae Alouatta Bőgőmajom
Prima- Cebidae Cebus Csuklyásmajom
Cebinae
tes Saimiri Halálfejesmajom
Szálkásszőrű
Ateles pókmajom
Atelinae Brachyteles Gyapjasszőrű
Lagothrix pókmajom
Gyapjas majom
Berbermajom
Macaca
Anthro- (magót)
Cynopithecus
poidea Üstökös pávián
Cercocebus
Cercopithe- Mangábé
Papio
cinae Babuin
Theropithecus
Barna pávián
Cercopithecus
Cerkófmajom
Cercopithe- Erythrocebus
Cercopithecidae Huszármajom
coidea
Közönséges langúr
Presbytis
Tarka karcsúmajom
Pygathrix
Nagyorrú tibeti
Catarrhini Rhinopithecus
Colobinae langur
Simias
Törpeorrú majom
Nasalis
Nagyorrú majom
Colobus
Kacskakezű majom
Hylobates
Gibbon
Hylobatidae Symphalangu
Sziamang
s
Hominoidea Pongo Orangután
Pongidae Pan Csimpánz, Bonobo
Gorilla Gorilla
Hominidae Homo Ember

41
 A molekuláris vizsgálatok és a későbbi leletek, illetve
megfigyelések azonban rámutattak, hogy a Ramapithecus csak méretben
tért el a Sivapithecus/ Kenyapithecustól, vagyis az orangutánnal állt
közelebbi rokonságban, így nem lehetett hominida. Bár a
paleontológusok szerint a pongidák és a hominidák szétválása 15–8 millió
éve történt, a „molekuláris óra” 13 ezt 8–5 millió éve datálja. Sajnos ebből
az időszakból egyelőre nincsenek számottevő leletek, így az
emberszabásúak és az emberi nem „közös őse”, illetve az „első
hominida” kérdése továbbra is nyitott marad.

2.1.3. Az első emberfélék

A paleoantropológusok között ma már általánosan elfogadott az a

megállapítás, hogy az emberfélék (hominidák) megjelenésében
meghatározó szerepet játszott a két lábon járás (bipedalizmus), ami az
emberszabásúak egy részénél jelent meg. Ehhez a döntő lökést az afrikai
éghajlat átalakulása adta, aminek egyik oka a Panama-földszoros
bezárulása volt: az így félbeszakadt Atlanti-, illetve Csendes-óceán
közötti kapcsolat nemcsak az Egyenlítőmenti, hanem az egész Atlanti-
óceánbeli tengeráramlások átrendeződéséhez vezetett: ez a Golf-áramlat
kialakulása előtt az észak-atlanti térség erős lehűlését, délen az Antarktisz
eljegesedését, egész Afrikában pedig a csapadékmennyiség jelentős
csökkenését okozta.
A Kelet–afrikai–árok mentén kiemelkedő sasbérc-hegyrendszer
hatása Kelet-Afrikában az egyenlítői szélcsendövezet teljes megszűnése
volt, ezért a korábbi őserdő környezet átalakult egy jóval szárazabb,
szavanna típusú tájjá. Bár ez a folyamat már a miocénben elkezdődött, a
pliocén elejére vált az éghajlat eléggé szárazzá ahhoz, hogy az addig
kizárólag erdőkben élő emberszabásúakat „válaszút elé” juttassa: az
árokrendszertől nyugatra ugyanis máig fennmaradtak az őserdők, és ez a
későbbi afrikai emberszabású majmok (gorillák és csimpánzok)
kialakulásához vezetett. Ezek, bár nem kizárólag fán élnek, csakis erdőben
képesek fennmaradni.
Az árokrendszertől keletre azonban az őserdő egyre ritkult és csak
foltokban maradt meg a kiterjedt füves-bozótos szavannák területén, ezért
az itt élő emberszabásúaknak egyre gyakrabban kellett kimerészkedniük a
nyílt terepre, ami nagy kihívást jelentett nem csak az élelemszerzés,
hanem a ragadozóktól való óvakodás szempontjából is. Ez jelentős
szelekciós nyomásnak tette ki az itt élő főemlősöket, amelyek közül azok
maradtak fenn, amelyek változatosabb táplálékot voltak képesek
fogyasztani és egyre összetettebb szervezettségű, mozgékony

42
csoportokban éltek. A kétlábon járás tehát előnyhöz juttatta az
emberszabásúakat, hiszen az így felszabadult mellső végtagokkal
hatékonyabb lett az élelem gyűjtés és lehetővé vált – eleinte a mai
csimpázokhoz hasonlóan – az eszközhasználat is, ugyanakkor jelentősen
hozzájárult az agy fejlődéséhez is.
A legkorábbi hominidák 14 Afrikában fejlődtek ki az alsó-pliocénben,
több mint 4 millió évvel ezelőtt. A nyolcvanas-kilencvenes években egyre
intenzívebbé vált paleontológiai kutatások 15 egyik legfontosabb
eredményeként Tim White és csapata 1994-ben találta meg az eddig ismert
legrégebbi – mintegy 4,4 millió éves – hominida maradványait 16 az etiópiai
Awash völgyének középső szakaszán, az ún. Aramis lelőhelyen. T. White
szerint e lelet vonásai annyira különböznek a későbbi hominidáktól, hogy
külön nemhez (génuszhoz) kell sorolni, ezért Ardipithecus ramidusnak 17
nevezte el.
0
H. sapiens H. sapiens

1
A. robustus
H. erectus H. erectus
A. robustus A. boisei

2
H. habilis H. habilis
A. africanus
A. africanus

A. afarensis A. afarensis

5 ?
D. Johanson & T. White R. Leakey
millió év
1. ábra. A hominidák családfái Donald Johanson és Tim White,
illetve Richard Leakey szerint. A: Australopithecus; H: Homo. Forrás:
Taïeb, 1985.

43
 Bár fogazata erősen hasonlít a csimpánzéhoz, a ramidus mozgása
átmenetet képezett a négy lábon járó pongidák és a két lábra emelkedő
hominidák közt, mivel még bozótos-erdős környezetben élt. Mivel ennél
idősebb hominidamaradványt eddig nem találtak, a molekuláris-genetikai
szemlélet, illetve a „későbbi szétválás” hívei (köztük D. Pilbeam, B.
Wood) hajlottak arra, hogy ezt a fajt az Australopithecus és a Homo nem
közös ősének tekintsék. Egyes paleoantropológusok szerint a ramidus,
bár ősibb vonások jellemzik, mégis Australopithecus faj lehet.
A hominidák családjának a Homo előtti legelterjedtebb génusza az
Australopithecus volt. Australopithecus (gör. „déli majom”) -nak nevezik
a pliocénben-alsó pleisztocénben (5,0–1,7 millió éve) élt, Kelet- és Dél-
Afrikában talált hominidákat. Legfontosabb közös vonásuk, hogy két
lábon járó, füves-bozótos szavannához alkalmazkodott, kisebb
csapatokban éltek, de artikulált beszédre még nem voltak képesek
(koponyaüregükből hiányzik a Broca-mező „lenyomata”). Ma már a
génusz számos faját ismerik, melyeket két nagyobb csoportba sorolnak: a
korábbi (4,5–2,3 millió év közötti), kisebb és törékeny termetű,
mindenevő ún. gracilis fajok és a későbbi (2,6–1,2 millió év közötti),
nagy termetű vegetariánus robustus fajok (egyes szerzőknél
Paranthropus név alatt külön nem). Míg az előbbiek esetében kemény
vita folyik arról, hogy a Homo nem egyenes ágú ősei lehettek-e vagy csak
közeli rokonai, az utóbbiak egyértelműen holtágat képeztek az emberi
evolúció családfáján. A későbbi Australopithecus fajok valamint a Homo
nem közös ősének kérdése legalább olyan heves vitát váltott ki a tudósok
közt, mint a korábbi Pongidák, illetve Hominidák közös őse, ugyanis itt is
számottevő eltérés van a (molekuláris) biológusok és a paleontológusok
datálási eredményei közt, de az utóbbiak sem értenek egyet egymással.
Az első felfedezett Australopithecus maradványait Dél-Afrikában
találták 1924-ben a Taung nevű barlangban, és felfedezője, Raymond
Dart Australopithecus africanus („afrikai déli majomnak”) nevezte el.
Egy 5–6 éves fiúgyermek csaknem teljes koponyája volt (innen a „taungi
gyermek” elnevezés), aki valószínűleg egy hatalmas ragadozó madár
áldozatául esett, és 2,3 millió évvel ezelőtt élt 18. Agytérfogata kb. 440
cm3 volt, és valószínűleg nem tudott beszélni, mivel a Broca-mező
jellegzetes nyomát nem találták koponyaüregén. Vonásai annyira eltértek
az addig talált emberelődöktől, hogy felfedezőjét eleinte nem is vették
komolyan 19. Hamarosan azonban Dél-Afrikában a 3 és 2,3 millió év
között élt Australopithecus africanus további maradványaira bukkantak
(Sterkfontein és Makapansgat lelőhelyeken), később pedig Kelet-
Afrikában is hasonló Australopithecus leletek tömegét találták, ezért egy
ideig sokan az Australopithecus africanust tartották a Homo nem
közvetlen ősének 20. Az Australopithecus africanust egyes antropológusok

44
(N. T. Boaz, Ph. Tobias) ma is a Homo nem közvetlen elődjének tekintik,
mások (D. Johanson, T. White, B. Wood 21, Y. Coppens) a későbbi
(robusztus) Australopithecus fajok lehetséges ősének vagy (R. Leakey)
csak mellékágnak (1. ábra).
A legteljesebb Australopithecus csontvázat 22 Donald C. Johanson,
Maurice Taïeb és Yves Coppens találták 1974-ben az etiópiai Hadarban,
az Afár-háromszögben (Danakil-medence). Egy 40%-ban megmaradt,
110 cm magas női csontvázról lévén szó 23, a Lucy név ragadt rá és
hamarosan világhírre tett szert, ugyanis 3,18 millió évével az addig
felfedezett legrégibb hominida volt. Később a fajt a lelőhely után
Australopithecus afarensisnek nevezték el, és Etiópiában további
nyomait fedezték fel: Laetoliban, 1978-ban Mary Leakey két egyed (egy
hím és egy nőstény) vulkáni hamuban megkövesedett, 3,6 millió éves
lábnyomait, Hadarban 1992-ben D. Johanson csapata egy újabb, a Lucy-
énál jóval nagyobb, feltehetően férfi Australopithecus afarensis
koponyáját, illetve további leleteket a Turkana-tó partján (Koobi Fora,
Omo völgy). Az eddigi felfedezések alapján az Australopithecus
afarensis 3,9–3,0 millió éve élt, két lábon járt, de gyakran mászott fára is
(a fejlett alkar csontok és az ujjcsontok formájából ítélve), túlnyomórészt
növényi táplálékot, de alkalmanként húst (főleg ragadozók zsákmányának
maradékait) és rovarokat is fogyasztott. Agytérfogata (kb. 370 cm3) nem
sokkal haladta meg a mai csimpánzét, nem tudott beszélni, eszközöket
nem készített, de keze már eléggé fejlett volt az eszközök használatához.
A hímnemű egyedek (a mai pongidákhoz hasonlóan) jóval nagyobb
termetűek voltak a nőneműeknél. Helyük a hominidák családfáján máig
vitatott 24 (1. ábra): egyes szerzők (D. Johanson, T. White, B. Wood, Y.
Coppens) a többi Australopithecus és a Homo nem közös ősének tartják,
mások (R. Leakey, P. Tobias) szerint csak a többi Australopithecus
(köztük az A. africanusnak is) őse lehetett.
Az eddig felfedezett legrégebbi – 4,1 millió éves –
Australopithecus faj az a lelet, amit Meave Leakey és munkatársai
találtak 1994-ben a kenyai Turkana-tó mellett, Kanapoiban és később
Australopithecus anamensisnek nevezték el (helyi nyelven „tavi”). A
fajra jellemző, hogy két lábon járt (a lábszárcsontok formájából
következtetve), javarészt növényi táplálékot fogyasztott és igen sok
vonásában hasonlít az Australopithecus afarensisre, bár fogai jobban
hasonlítanak a majmokéhoz. Egyes szerzők szerint a későbbi hominidák
őse, mások szerint csak a többi Australopithecus őse lehetett.
Az Australopithecusok úgynevezett „gracilis” fajai közül még
említést érdemel a 3,0–3,5 millió éves Australopithecus bahrelgazali,
melynek állkapcsát és fogait a csádi Bahr-el-Ghazal medencében, Koro
Toróban találta 1995-ben Michel Brunet francia paleontológus, majd

45
Ábelnek nevezte el. Mivel a helyszín a Kelet–afrikai–ároktól 1500 km-rel
nyugatra van, ez jelentősen kiterjeszti az Australopithecus nem
képviselőinek addig vélt területét és megkérdőjelezi az ároktól keletre
történt éghajlatváltozásnak a hominidák kialakulására gyakorolt döntő
szerepét is (az úgynevezett „East Side Story” elméletet).
A génusz másik, „robusztus” ágának első képviselőjét a dél-afrikai
Kromdraaiban találták 1938-ban, és először Paranthropus robustusnak,
később pedig Australopithecus robustusnak nevezték (később számos
további lelete került elő a közeli Swartkrans völgyből). Egy nagy testű,
mintegy 500 cm3-es agytérfogatú, 2,0–1,2 millió éve élt hominidáról van
szó amelynek feltűnően fejlett pofacsontjai, nagy őrlőfogai és „tarajos”
koponyája hatalmas rágóizmokról tanúskodtak, vagyis valószínűleg
vegetariánus, kemény magvakkal és gyökerekkel táplálkozó faj lehetett.
A következő jelentős leletre 1959-ben Mary Leakey bukkant a
tanzániai Olduvai-szurdokban, ahol az előbbihez hasonlóan fejlett,
valamennyi hominidáénál nagyobb őrlőfogakkal ellátott, kb. 530 cm3-es
koponyát találtak. Mivel Kelet-Afrikában addig még nem találtak hasonló
maradványt, új fajként katalogizálták, és először Zinjanthropus boisei-
nek, majd Australopithecus boiseinek nevezték el. A későbbi leletek
alapján (Koobi Fora, Chesowanja, Peninj) kiderült, hogy ez a hominida
volt az utolsó az Australopithecusok sorában (2,6–1,0 millió éve élt) és a
legfejlettebb termete volt valamennyi közül. A robusztus „alnem” egy
harmadik képviselője volt az Omo folyó völgyében (Etiópiában) 1973-
ban talált Australopithecus aethiopicus, amely 2,6–2,2 millió éve élt, és
Bernard Wood szerint az Australopithecus boisei közvetlen őse volt.
A gracilis fajoktól való lényeges eltéréseik miatt a robusztus
Australopithecusokat ma is számos paleoantropológus (különösen a
franciák, mint Yves Coppens) különálló nemként tartja számon,
Paranthropus néven. Későbbi egyedeik Kelet-Afrikában egyazon
környezetben „éltek együtt” a korai Homo fajokkal és valószínűleg a
velük folytatott kemény versenyben „maradtak le”, majd haltak ki:
evolúciós vonaluk kb. egymillió évvel ezelőtt megszakadt, tehát csak
mellékágat képviselnek a hominidák családfáján.

2.1.4. A Homo nem korai képviselői

Amikor Carl Linné 1758-ban a Systema naturae című művében

felállított rendszertanával bevezette a Homo nem fogalmát, csak egy fajt
sorolt ide és nem is tévedett, hiszen a ma élő emberek mind egyetlen
fajhoz – a Homo sapienshez – tartoznak, ennek elődeit pedig akkor még
nem ismerték. Ma már a paleoantropológia a Homo nem legalább féltucat
képviselőjét tartja számon, de mivel ezen a területen „két egyező

46
véleményt találni legalább olyan nehéz, mint egy teljes csontvázat”(I.
Bourdial, 1999), erősen vitatott nemcsak egy-egy lelet besorolása
valamilyen fajhoz, hanem maga a faj besorolása egyik vagy másik
nemhez, sőt a különálló fajok létezése is. Így az emberi nemhez való
tartozás alapvető kritériumai is vitatottak az antropológusok között, az
embernek tehát lényegében jelenleg nincs biológiai értelemben
általánosan elfogadott definíciója sem.
A hagyományos antropológia általában négy fő ismérvet
alkalmazott az ember és az emberszabású majmok megkülönböztetésére:
az agy térfogatát, az artikulált beszéd képességét, a kéz finom fogásra
való alkalmasságát, valamint az eszközkészítés képességét, azonban az
újabb őslénytani, antropológiai, primatológiai, valamint genetikai-
fejlődéstani kutatások eredményeit figyelembe véve ma már e kritériumok
egyre jobban relativizálódnak. Az agytérfogat esetében például a határ az
emberi nemhez való tartozáshoz szubjektív megítélés tárgya: egyes
szerzőknél 600 cm3, másoknál 700 cm3. E tekintetben a fajok különböző
egyedei között is igen nagy eltérések vannak (a mai normális felnőtt ember
esetében például az agytérfogat 1000 és 2000 cm3 között ingadozik). A
fajok közötti egyre inkább elmosódó különbségek, valamint a mennyiségi
kritérium háttérbe szorulása a minőségivel szemben (az agykutatás
eredményei) egyre nehezebbé teszik e szempont alkalmazását.
A beszéd képessége nemcsak a kommunikáció, hanem a
tapaszalatok, a kultúra átadásának eszközeként is életbevágó volt az
emberi közösségek és az emberi intelligencia fejlődésében. Az artikulált
beszédképességről közvetett anatómiai bizonyítékok tanúskodnak
(elsősorban a hangképző szervek nyomai), másrészt pedig az, hogy az
emberi agy kutatói felfedezték az agykéregnek azokat a részeit, amelyek
közvetlenül „felelősek” a beszéd képességéért. Ezek jelenléte
„lenyomatként” részben a koponyaüregben is kimutatható, tehát
elméletileg a megkövült maradványok koponyájában is. Ezek az ún.
Broca-mező, amely a beszéd szerveihez küld utasításokat, a Wernicke-
mező, amely a megértés folyamatát vezérli és a gyrus angularis, amely az
érzékszervektől érkező információkat integrálja 25. Az evolúció során ezek
megjelenéséhez nagyobb agykéreg felületre, tehát nagyobb agytérfogatra
is volt szükség. A koponyaüreg azonban csak közvetetten és igen
pontatlanul tanúskodik az agy szerkerzetéről, a régészeti leletekben talált
koponyamaradványok pedig annyira töredékesek, hogy ezek belsejében
bármelyik lenyomat kimutatása igen kockázatos vállakozás.
A kézügyesség anatómiai interpretálása a prehominida és hominida
leletek alapján szintén közvetett, az egyetlen biztosabb elem az ujjak
formája, illetve a hüvelykujj formájából következtethető behajlíthatóság.

47
Az így következtetett fogásképesség azonban már az Australopithecu-
soknál is megvolt, tehát a Homo nem azonosítására nem releváns.
Az eszközkészítés kézzelfogható bizonyítékai fennmaradtak az
emberi leletek mellett talált kőszerszámok és egyéb eszközök
formájában: ezekből egyrészt az emberi életmódra és a tudat fejlődésére
nézve lehet következtetni, másrészt ezek alapján határozzák meg az
ember anyagi kultúrájának fejlődési szakaszait. Az eszközök készítését és
használatát az ember fejlődésének és kultúrájának lényegbevágó
ismérvének tekintik, azonban nehéz elhatárolni a használat és a készítés
fogalmát (amint ma már tudjuk, a csimpánzok 26, sőt az állatvilág sokkal
„kevésbé evoluált” tagjai is használnak eszközöket, elsősorban
táplálékszerzéshez). Másrészt a nem kőből (hanem például fából vagy
csontból) készített eszközök nem maradtak fenn, ezért nem biztos, hogy
az első „kőkultúrák” egyben az első anyagi kultúrák is voltak 27.
Az emberi nemmel kapcsolatos dilemmákra válaszul 1995-ben B.
Wood és M. Collard a Homo nem új definíciójával álltak elő. Ehhez a
nemzetség genetikai meghatározását használták támpontként, ti. hogy az
egy génuszba tartozó állatoknak monofiletikusnak kell lenniük, vagyis
mindannyian egy ősi csoport egyenes ági leszármazottai kell, hogy
legyenek. Ennek megállapításához az ún. kladogenezisre kell hivatkozni,
amely szerint a fajok közeli rokonságának ismérvei a közösen örökölt,
evoluált (apomorf) jellegzetességek, szemben a primitív (pleziomorf)
vonásokkal, amelyek csak távoli rokonságról tanúskodnak. Eszerint minél
több közös evoluált vonása van két fajnak, annál közelebbi rokonságban
állnak egymással. Ha ezt az elméletet a Homo nem eddig ismert
képviselőire alkalmazzuk, akkor az derül ki, hogy a Homo sapiens
egyenes ági ősei voltak a Homo ergaster és a Homo erectus, azonban a
Homo habilis és a Homo rudolfensis csak távolabbi rokonságot mutatnak
vele.
Visszatérve a paleontológia és az antropológia hagyományos
ismérveihez, az eddigi kutatások alapján megállapítható, hogy az első
hominida, amely az eszközkészítés képességével már valószínűleg
rendelkezett, a Homo habilis („ügyes ember”), más néven
Australanthropus 28 volt: ennek maradványait először Jonathan Leakey
találta meg az észak-tanzániai Olduvai-szurdokban 1960-ban 29. A faj
következő jelentős példányát (egy majdnem teljes koponyát) Richard
Leakey csapata találta 1972-ben a Turkana-tó-parti Koobi Fora
földnyelven, és KN–MER. 1470 számmal jelölték. A Homo habilis 2,5–
1,6 millió évvel ezelőtt élt Kelet- és Dél- Afrikában, agytérfogata az
Australopithecusénál már lényegesen nagyobb (az Olduvai-szurdokban
talált koponyáé 680 cm3, a KN–MER.1470-esé 800 cm3), az állkapcsai
laposabbak, fogai pedig kisebbek voltak. Koponyaüregén már

48
megfigyelhető a Broca-mező kezdetleges lenyomata, bár a mai
értelemben vett beszédre a hangképző szerveinek fejletlensége miatt még
nem volt képes. A lelőhelyeken több, folyami kavicsból pattintott,
kezdetleges (egyoldalú pattintású marokkő v. „chopper") szerszámot is
találtak, amit a helyszín nevéről olduván iparnak neveztek el. Később a
Homo habilis számos további leletére bukkantak: az etiópiai Hadarban D.
Johanson 2,3 millió éves felső állkapcsot, a kenyai Lake Baringóban A.
Hill 2,4 millió éves koponya darabot, a malawi Urahaban T. Bromage és
F. Schrenk 2,4 millió éves alsó állkapcsot találtak, a Turkana-tó partján
pedig egy Homo habilissal egykorú (2,5–1,9 millió éve élt), de nála
hosszabb, laposabb arccal és nagyobb, kerekebb koponyával rendelkező
ősember maradványait találták, amit ezért új fajként – Homo rudolfensis
névvel – azonosítottak 30.
Mivel a Homo habilis mellett egyidejűleg és azonos környezetben
számos Australopithecus faj is élt, ma már általában elfogadják, hogy a
habilis nem származhatott az ismert Australopithecusok egyikétől sem,
hanem csak egy régebbi „közös őstől”. Amint a Homo habilist megelőző
fajok leszármazási vonalairól, úgy az őt követőkről is vita folyik, annál is
inkább, mert Kelet-Afrikában, sőt a Turcana-tó közvetlen közelében 2,0–
1,0 millió évvel ezelőtt egyidejűleg több faj is élt: az Australopithecus
boisei, a Homo habilis, a Homo rudolfensis és a Homo erectus korai
változatai. Afrikában a Homo habilis és a Homo erectus közötti átmeneti
tulajdonságokkal rendelkező számos hominida leletét találták, amelyeket
egyes szerzők a Homo ergaster („dolgos emberként”) írnak le: ez
feltehetően 1,8–1,4 millió éve élt Kelet-Afrikában és a korábbi Homo
fajokhoz képest kisebb állkapcsai, jobban kiálló orra és a modern fajokhoz
közelebbi kar- és lábhossza volt.
A Homo erectus volt az elsőként felfedezett emberféle, ami nem a
sapiens fajhoz tartozott. Maradványait először Eugene Dubois fedezte fel
1891-ben Jáva szigetén, a Solo folyó völgyében, Trinil mellett. A „jávai
ember”-ként közismert hominida 750000 évvel ezelőtt élt és Dubois
Pithecantropus erectusnak („felegyenesedő majomembernek) nevezte el.
A következő fontos felfedezés a Peking melletti Zhoukoudian (Csoukou-
tien) barlangban 1926 és 1941 között W. C. Pei által talált 45 egyedhez
tartozó lelet, amelyek egy eleinte Sinantropus pekinensis-nek nevezett
fajhoz tartoztak. Ezek kb. 500 000 éve éltek, már használták a tüzet (a
barlangban tűzhely maradványai voltak), és kannibalizmusra valló
nyomokat is találtak 31. E két leletet követően Afrika és Eurázsia számos
más pontján is találtak hasonló maradványokat. Ezeket később Homo
erectus 32 vagy Archanthropus gyűjtőnévvel 33 jelölték, a magyar
szakirodalomban pedig előembernek is nevezik.

49
 A Homo erectus leletek számos „helyi jellegzetességet” mutatnak (a
jávai, a grúziai és az afrikai egyedek igen fejlett izomzatúak, közel 2 m
magasak voltak, a kínaiak viszont jóval kisebb termetűek), ezért egyes
szerzők ma is külön fajokat említenek. Koruk is erősen eltér (1,8 és 0,3
millió év közt), ezért általában két csoportba sorolják őket: a korai Homo
erectus, amely a felső pliocén-alsó pleisztocénben (2,0–0,7 millió éve) élt,
és a késői Homo erectus, a középső pleisztocénben (0,7–0,3 millió éve).
A korai Homo erectus már felegyenesedve járt, de jobban
hasonlított a korábbi hominidákhoz, termete a mai emberéhez hasonló
vagy még magasabb, agytérfogata 750–1050 cm3 volt. Kultúrája
Afrikában a fejlett olduván (kavics- és szilánkipar), a karari és az
acheuléen (kétoldali pattintású szakóca ipar) volt. A legteljesebb korai
(1,6 millió éves) Homo erectust 1984-ben Richard Leakey csapata találta
Kenyában, a Turkana-tó melletti Nariokotomében, egy 12 éves fiú
csaknem teljes csontvázát (innen a „Turkanai fiú” neve), amely felnőtt
korára majdnem 2 méteres magasra nőtt volna. További leleteket tártak
fel Dél-Afrikában (Swartkrans, Sterkfontein), Tanzániában (Olduvai-
szurdok), Kenyában (Koobi Fora), Etiópiában (Omo), Grúziában
(Dmanisi), Jáva szigetén (Modjokerto, Sangiran), Kínában (Longgupo,
Renzidong), és az újabb kutatások szerint az általa készített eszközök már
Európában is megjelentek 34: Spanyolországban (Venta de Micena, Gran
Dolina), Olaszországban (Ceprano), Angliában (Boxgrove).
A késői Homo erectus termete alacsonyabb volt (155–160 cm), a
járása teljesen kiegyenesedett, agytérfogata 1000–1400 cm3, koponyájára
azonban még a kiálló homlokeresz és a lapos alsó állkapocs volt
jellemző. Kultúrái az ópaleolitikum jellegzetes szakóca iparai voltak
(abbevillien, chelléen, acheuléen és clactonien). A késői Homo erectus
maradványait Dél- és Kelet-Afrikán kívül Algériában (Ternifine,
Tighennif), Marokkóban (Sidi Abderrahman), Izraelben (Ubeydia), Jáván
(Sangiran, Ngandong), Kínában (Lantian, Yunxian), Európa területén
Franciaországban (Orgnac), Németországban (Mauer 35), és Magyarorszá-
gon (Vértesszőlősön) 36 is megtalálták, az eszközkultúrák és főleg az
acheuléen ipar 37 nyomait pedig sokkal több helyen.
A Homo erectus tehát Afrikán kívül is egyértelműen jelen volt, így
valószínűleg ő volt az első hominida, amely elhagyta Afrikát és
Eurázsiában is megtelepedett. A Távol-Keleten végzett újabb ásatások
azonban a korai afrikai Homo erectusszal 38 egykorú (2,0–1,7 millió éves)
és hozzá igen hasonló leleteket tártak fel. Egyes kutatók azt feltételezik,
hogy az Afrikát elsőként elhagyó hominidák nem a Homo erectus, hanem
a Homo ergaster, esetleg a Homo habilis képviselői voltak. Egy másik
elmélet szerint az is lehetséges, hogy a Homo erectus korábbi
hominidákból Ázsiában alakult ki és innen „vándorolt vissza” Afrikába.

50
Az újabb kutatások nyomán lehetségesnek tartják, hogy Európába a
Homo erectus nem délkeleti irányból, hanem a Gibraltár-szoroson, illetve
Szicílián át vándorolt 39. A Kis-Szunda- csoport-beli Flores szigetén
800 000 éves eszközmaradványokat találtak, ami a Wallace-vonaltól
keletre is bizonyítaná az előember jelenlétét 40. Mivel a pliocén-
pleisztocénben sem a Gibraltári-szoros, sem a Szicíliai-szoros, sem a
Wallace-vonal mentén nem volt szárazföldi kapcsolat, ma már az is
vitatott, hogy a Homo sapiens volt-e az első, aki képes volt a
tengerszorosok átszelésére és Ausztrália benépesítésére is.
A Homo erectus másfél millió éven át fennmaradt és jelentősen
kiterjesztette életterét, tehát igen sikeres faj volt. Ezt alátámasztja az is,
hogy életmódját tekintve az ő esetében alakult ki először a vadász-
gyűjtögető (helyesebben gyűjtögető-vadász) életmód. Eleinte a
vadászatnak másodlagos szerepe volt, mivel Afrikában bőven volt
növényi táplálék, és csak kisebb vadakat ejtettek el. Később azonban –
főleg az eurázsiai jégkorszakok idején – egyre nagyobb állatokra
(vadkecskére, őzre, szarvasra, őstulokra, vadlóra, tapírra, vízilóra,
orrszarvúra, sőt elefántra is) vadásztak, ami egyre nagyobb létszámú
csoportok együttműködését tette szükségessé.
A vadász-gyűjtögető életmód az emberiség történetének első
munkamegosztását is eredményezte: az erősebb és fürgébb férfiak főleg
vadászattal, míg a nők főként gyűjtögetéssel foglalkoztak, ugyanakkor
ösztönözte a beszéd fejlődését (kezdetleges nyelven voltak képesek
kommunikálni), valamint a fokozott területi mobilitást is. A költözést
lehetővé tette az élelem és a víz szállítása, a vadűzés pedig szükségessé
is 41. A több mint egymillió évig folytatott vadász-gyűjtögető életmód
serkentette az együttműködési hajlamot is az előemberek között, és bár
többnyire csak kis (25–30 fős) csoportokban éltek, ez segítette a
társadalmi szerveződés kifinomulását és az intelligencia további
fejlődését is. A Homo erectus életmódjára Eurázsiában erősen rányomta
bélyegét a pleisztocén klímaváltozás, ez ugyanis nemcsak újabb
táplálékforrások keresésére, tehát állandó költözésre ösztökélte az
előembert, hanem jelentős kihívást is jelentett a faj biológiai
fennmaradása számára, illetve szelekciós nyomást gyakorolt a korai
Homo sapiens-félék kialakulásának irányába.

2.1.5. A Homo sapiens

A Homo sapiens faj kialakulása, bár geológiai idővel mérve igen

felgyorsult evolúciós folyamat eredménye volt, a későbbi gyors fejlődési
tempóhoz mérten lassan, fokozatosan ment végbe, a késői Homo erectus
egyes populációinak átalakulásával. E szakaszból az őslénytani-régészeti

51
leletek éppoly hiányosak, mint a korábbi kulcsfontosságú átmeneti
szakaszokból, ezért a viták is igen hevesek.
A Homo sapiens faj időrendben első képviselői, a Homo sapiens
archaicus különböző változatai már 300–400 000 éve megjelentek: ezt a
kategóriát többnyire gyűjtőnévként használják igen sok helyen felfedezett
és számos helyi jellegzetességeket hordozó, 400 000–200 000 éve élt
emberekre 42, akik az átmenetet jelentik az előember és a modern ember
közt. Korábban (a Neander-völgyivel együtt) Palaeoanthropusnak (A.
Leroi-Gourhan, 1983), a magyar szakemberek ősembernek nevezték. A
Homo sapiens archaicus csak kis mértékben különbözött a mai
emberektől: termete helyenként változó, (1,55–1,90 m), izomzata azonban
fejlettebb, állcsúcsa és homloka laposabb, kiálló homlokeresze volt,
agytérfogata 1100–1500 cm3-es és már valószínűleg beszélni is tudott.
Életmódja gyűjtögető-vadász volt, de egyre nagyobb szerepet játszott a
táplálékában a nagy vadak elejtése. Eszközkultúrája a késői acheuléen és a
levalloisien ipar volt (az utolsó alsó paleolit kultúra), amely kb. 400 000
éve fejlődött ki és meghatározott munkákra szolgáló specializált eszközök
készítését célozta (előmunkált magkőtechnika).
Az archaikus Homo sapiens maradványait számos helyen
megtalálták Afrikában, Ázsiában és Európában is. Legismertebb közülük:
Florisbad, Howieson’s Port (Dél-Afrika), Kabwe (Zambia), Olduvai-
szurdok, Kavirondo-öböl (Victoria-tó, Tanzánia), Dire Dawa (Etiópia),
Temara (Marokkó), Atapuerca (Spanyolország), Arago, Montmaurin
(Franciaország), Swanscombe (Anglia), Steinheim, Bilzingsleben
(Németország), Petralona (Görögország), Mugharet-ez-Zuttieh (Izrael),
Narmada (India), Maba, Dali, Changwu (Kína). A leletek értelmezése
gyakran különbözik, ugyanis nem tisztázott, hogy meddig maradt fenn a
Homo erectus, mikor jelent meg a Homo sapiens, és főleg hogy, melyek
azok a kritériumok, amelyek szerint egy leletet egyik vagy másik, esetleg
egy harmadik átmeneti fajhoz kell sorolni (ez a helyzet a Homo
heidelbergensis és a Homo erectus paleohungaricus esetében is). Tovább
bonyolítja a kérdést, hogy a Neander-völgyi ember közvetlen őse, a
Homo sapiens preneanderthalensis ugyanebben az időszakban élt, a
Homo erectus és a Homo sapiens közötti átmeneti jegyeket hordott, a
legtöbb szerző szerint szintén archaikus Homo sapiens volt, csak éppen
egy másik evolúciós vonalat képviselt.
A neandervölgyi ember – Homo sapiens neanderthalensis – volt az
első felfedezett emberelőd. Maradványa a németországi Düsseldorf mellett
1856-ban került elő egy robbantás nyomán, a Neander-patak völgyében
található barlangból, innen a neve is43. A lelet emberi voltát Johann C.
Fuhlrott ismerte fel, de mivel az addig ismertekhez képest koponyája
feltűnően lapos volt, kiálló homlokeresszel és beesett alsó állkapoccsal,

52
sokáig azt feltételezték róla, hogy egy idióta, egy angolkóros vagy a
napóleoni háborúk idején ottmaradt és elhunyt kozák katonaszökevény
maradványairól van szó. Később számos hasonló lelet került napvilágra:
1899-ben a horvátországi Krapinában 14 egyed maradványait találták,
1906-ban pedig a franciaországi La Chapelle-aux-Saints faluban találtak
egy csontvázat, amit Marcellin Boude állított helyre, és amelynek
tulajdonosát egy durva, primitív, vérszomjas majomemberként írta le.
A Homo (sapiens) neanderthalensist eleinte a mai ember közvetlen
ősének tekintették, a későbbi felfedezések nyomán aztán a „Neander-
völgyi” fogalomkört kiterjesztették: idesorolták nemcsak a „klasszikus”
európai változatot, hanem az archaikus Homo sapiens valamennyi
formáját is. E bővebb értelmezésnek felelt meg a Palaeoanthropus,
illetve magyarul az ősember) kategória 44. Ma már csak a szűkebb
értelemben vett klasszikus változatot tekintik Neander-völgyinek, egyes
szerzők (különösen a genetikusok) szerint pedig annyira különbözik a
modern embertől, hogy külön fajnak számít, ezért Homo
neanderthalensisnek kell nevezni. Akár alfajnak, akár külön fajnak
tekintjük, ma már egyértelmű, hogy a Neander-völgyi ember nem lehetett
a modern ember őse, ugyanis a Homo sapiens archaicusnál későbben,
mintegy 200 000 éve jelent meg 45 és 25–30000 évvel ezelőtt kihalt.
Élettere az Atlanti-óceántól Belső-Ázsiáig terjedt, az interglaciális
időszakokban észak felé kiterjedt, az eljegesedések alatt pedig
visszahúzódott délre. Legfontosabb lelőhelyei: La Ferrassie, La Quina, Le
Moustiers (Franciaország), Spy (Belgium), Devil’s Tower (Gibraltár),
Zafarraya (Spanyolország), Saccopastore (Olaszország), Krapina, Vindija
(Horvátország), Subalyuk (Magyarország)46, Ohaba Ponor (Románia)47,
Kebara, Wadi Amud, Et-Tabun (Izrael), Shanidar (Irak), Teshik-Tash
(Üzbegisztán). Kihalásukat megelőzően a Neander-völgyi ember területe
Délnyugat-Európa irányába húzódott vissza: az utolsó, mintegy 25000 éves
lelőhelyek Spanyolország déli részén fordulnak elő (Zafarraya, Gibraltár).
A korábbi elképzelésekkel ellentétben a Neander-völgyi ember
egyáltalán nem volt egy primitív tuskó, hanem a Homo erectushoz képest
mind a fizikuma, mind a kultúrája fejlettebb volt. Bár a koponyája még
feltűnően ősember jellegeket mutatott, agykapacitása (1400–1600 cm3)
nem maradt el a modern emberétől, sőt helyenként meg is haladta azt,
izomzata erőteljesen fejlett, testalkata a hideg éghajlathoz alkalmazkodott
(a mai inuitokhoz hasonlóan jellegzetes hordó alakú, zömök törzzsel), és
bizonyára tudott beszélni is. Figyelemre méltó, hogy halottait eltemette,
ami a túlvilágról alkotott képzetek létére utal, sebesültjeit és rokkantjait
pedig gondozta (a leletek közt súlyosan rokkant, gyógyult csonttörésekkel
eltemetett férfira bukkantak), ami az empátia képességét bizonyítja. A
Neander-völgyi ember életmódja a specializált vadászat felé evoluált:

53
különösen a tundraövezetben vadásztak egyre nagyobb állatokat (kőszáli
kecske, zerge, vadló, óriásgím és jávorszarvas, őstulok, bölény, barlangi
medve, gyapjas orrszarvú, mamut). Eszközkultúrájuk a moustérien volt, a
középső paleolitikum jellegzetes ipara (szilánkokból készített kaparók és
hegyek), helyenként jelen volt a vele egyidejű micoquien ipar (finoman
megmunkált hegyes szakócák), később a charentien ipar (ún. levalloisien
szilánkhasító technikával párosulva), 35000 évvel ezelőtt pedig –
valószínűleg a modern emberrel létesített kapcsolatok hatása alatt –
elsajátítottak egy kezdetleges felső paleolit kultúrát is, az ún. châtelperronien
ipart. E kultúrák eszközei azonban még nem tették lehetővé a vadászatot
távolságról, ezért többnyire csapdákkal vagy tereléssel és „közelharcban”
terítették le a zsákmányállatokat, ezért a sérülések és a halálos áldozatok a
vadászok közt is gyakoriak voltak.
A modern ember megjelenése Európában kb. 35000 éve
valószínűleg „kulturális sokkot” okozott az addig egyeduralkodó
Neander-völgyi ember körében. Kihalásukat több hipotézissel
magyarázzák 48: az egyik az, hogy a fejlettebb eszközökkel és
fegyverekkel rendelkező modern emberek módszeresen pusztították a
Neander-völgyi embert azért, hogy a mostoha jégkorszakban a szűkös
erőforrások kizárólagos birtokosai lehessenek. Mások ennél árnyaltabban
fogalmaznak: bár valószínű, hogy alkalmanként konfliktusba is
keveredtek, a két alfaj közötti viszony inkább passzívan toleráns volt. A
Neander-völgyi ember azonban lemaradt az „ökológiai versenyben” és a
táplálékhiány, illetve különböző betegségek miatt lassan kihalt. Mások
szerint a két alfaj között többnyire békés kapcsolat alakult ki, hiszen
Európában többezer évig éltek egymás mellett, valószínűleg kulturális
illetve árucsere viszonyban is álltak, sőt lassanként keveredtek is, míg
végül a Neander-völgyi emberek teljesen asszimilálódtak.
A Homo sapiens sapiens vagy neoanthropus az anatómiailag
modern embert jelöli (első felfedezési helyéről crô-magnoni embernek is
nevezték), és először Afrikában jelent meg mintegy 150–200 000 évvel
ezelőtt. A modern ember kialakulása a humán paleontológia és a
paleoantropológia egyik legvitatottabb kérdése: a vita elsősorban a
paleontológiai, illetve a paleogenetikai szemlélet hívei között alakult ki.
Alapvetően két különböző elméletről van szó, mindkettő kellő érvekkel
alátámasztva, de cáfolva is. A paleontológusok többsége, az ún.
policentrikus elmélet hívei, azt állítják, hogy az egész Óvilágba eljutott
Homo erectus viszonylag nagy területen, de legalábbis három központban
(Afrika, Európa–Közel-Kelet és Távol-Kelet) folyamatosan fennmaradt
és evoluált a Homo sapiens archaikus formái, majd a modern ember felé.
Mivel a Homo sapiens területileg mozgékony volt, a három központból
származó populációk nem éltek egymástól elszigetelten, hanem állandó

54
„géncsere” játszódott le közöttük (2. ábra), ezzel magyarázható, hogy a
ma élő emberek valamennyien egy fajhoz tartoznak.
A másik, ún. monocentrikus elmélet a ma élő emberek
génállományának vizsgálatából kiindulva azt állítja, hogy a modern
ember egy központban, valamilyen genetikai mutáció következtében jött
létre, ami eredetileg csak egy nagyon kis létszámú (pár ezres)
populációnál történt meg (végső soron az „eredeti halmazt” akár egyetlen
egyedre is lehet csökkenteni – egy férfira vagy egy nőre). Ezt arra
alapozzák, hogy a mai emberek genetikailag nagyon hasonlítanak
egymáshoz. Az embernek 23 pár kromoszómája van, és ebből 22-nek a
genetikai kódja a megtermékenyítés során újrakombinálódik, így a
generációkon át ezeken követhetetlen a gének öröklődése, kivéve az ún.
Y ivarsejt-kromoszóma esetében, amely kizárólag apáról fiúra öröklődik,
tehát ezen sok generáción át változatlanok maradnak a „semleges” (nem
funkcionális) gének. Ezeken a mutációk időben egyenletesen fordulnak
elő, így kiszámítható egy-egy jellemző génszekvencia első hordozójának
a kora. Mivel a Homo sapiens sapiens „alapító”, 150000-200000 évre
visszavezethető „ősi” génszekvenciáját legnagyobb gyakoriságban (a
férfiak 15–20%-ánál) a közép-afrikai Aka (pigmeus) és a dél-afrikai San
(busman) népeknél találták, ebből arra lehet következtetni, hogy az
„eredeti ős” (v. Ádám) afrikai volt.

Policentrikus elmélet Monocentrikus elmélet

Európa Afrika Ázsia Európa Afrika Ázsia

2. ábra. A modern ember kialakulására vonatkozó elméletek.

Forrás: Leakey, 1995.

55
 Az elmélet szerint az említett mutáció felelős a modern embernek
az elődeinél jóval magasabb szintű intelligenciájáért, tehát ennek
köszönhetőek a felső paleolitikumban megjelent fejlettebb kultúrák,
amelyeknek birtokában a Homo sapiens sapiens képes volt nemcsak
fennmaradni és Afrikát elhagyni („Out of Africa” elmélet), de sikerült
felülkerekednie is a többi emberfélén az erőforrásokért vívott versenyben
(esetleg ki is irtani őket), végül pedig benépesíteni az egész Földet.
Mivel a molekuláris óra elméletét hevesen támadták (elsősorban a
pontatlansága miatt), az afrikai Ádám elméletének a női ágra vonatkozó
megfelelőjét is kidolgozták. A petesejtben (de nem a sejtmagban, tehát
nem is a kromoszómákon) ugyanis rengeteg mitokondrium található, a
hímivarsejtben viszont alig, és a megtermékenyítés után ezek is
elpusztulnak, ezért a női ágon való leszármazás a mitokondriális DNS-en
követhető nyomon. Ez csak női ágon (anyától lányára) öröklődik, a
szabályos mutációk üteme sokkal gyorsabb, mint a kromoszomiális DNS-
nél, így az előbbinél pontosabb molekuláris óra felállítására alkalmas. A
vizsgálatok eredményei szerint az „ősanya” is Afrikában élt és a kora
egyezik is az „ősapáéval” (150000–200 000 év közt), innen az „afrikai
Éva” elmélete 49.
A „molekuláris óra” módszerét igen sokan támadták, különösen a
paleontológiai-régészeti irányzat képviselői, akik rámutattak, hogy az óra
használhatatlan, ha azt nem vetik egybe a régészeti leletekkel 50. A régészet
azonban hamarosan igazolta az afrikai ős elméletét, ugyanis az eddig
felfedezett legrégebbi modernember-maradványokat Afrikában találták: a
Fokvárostól északra található Langeban-lagúna partján 120000 éves
megkövült lábnyomokat, az Indiai-óceán partján Klasies River Mouthnál
(Dél-afrikai Közt.) vadász-gyűjtögetők 70000–120000 éves nyomait,
Border Cave és Bushman Rock lelőhelyeken emberi maradványokat, a
Victoria-tó melletti kenyai Kanjerában 55–60000 éves, az etiópiai Omo
folyó völgyében pedig 130000 éves Homo sapiens sapiens koponyákat
találtak. Ehhez képest a Közel-Keleten (Qafzeh, Skhul – Izrael) korábban
felfedezett modernember-maradványok „csak” 92000 évesek. Észak-
Afrikában (Mugharetel-Aliya – Marokkó) 60000 éve, Európában mintegy
40–35000 éve jelentek meg (Crô-Magnon, Combe-Capelle –
Franciaország), és ezután egyre gyakoribbá váltak, mígnem kb. 30000 éve
(a Neander-völgyi ember kihalásával) a faj egyeduralkodó lett.
Biológiai értelemben a modern ember semmiben sem különbözött a
mai emberektől: koponyáján világosan látható a kiálló állcsúcs, a magas
homlok, a lapos állkapcsok, az U alakú fogsor, a homlokeresz hiánya.
Ugyanakkor az archaikus sapiensénél, illetve a Neander-völgyi
emberénél törékenyebb csontváza volt, kevésbé fejlett izomzata, a mai
átlagos (1350–1500 cm3-es) agytérfogata, jól kimutatható Broca-mezővel,

56
ami kifejlett és összetett nyelvi készségről tanúskodik. A Homo sapiens
sapiens megjelenése óta végbement fejlődés tehát kizárólag a kultúra
fejlődésének eredménye. Már Afrikában és a Közel-Keleten is megjelentek
a modern emberre jellemző késő paleolit kultúrák, azonban ezek klasszikus
formái Európából ismertek: aurignacien (35–25000 éve), gravettien (26–
20000 éve), solutréen (20–16000 éve), magdalénien (16–10000 éve). E
kultúrák eszköziparai a gyors fejlődést tükrözik: legfontosabb innováció a
szilánkfeszítés (pengetechnológia) feltalálása volt, amely lehetővé tette a
finoman formált eszközök (lándzsák, íjak, nyílvesszők, horgok, halászháló)
készítését. Ebből a korból származnak az első művészeti alkotások is,
például a Vénusz-szobrocskák, ékszerek vagy a barlangfestmények
Lascaux (Franciaország) és Altamira (Spanyolország) barlangjaiból,
amelyek a magdalénien kultúra elemeit képezik.
A felső paleolitikum embere az utolsó (Würm) jégkorszak végén
élt, ezért életmódjának alapját a vadászat határozta meg: Európa déli
felén széles alapú vadász-halászok (akik mindenre vadásztak és
táplálékukban a gyűjtögetés is jelentős szerepet játszott), míg a
tundraövezetben főleg egy-két állatra specializált vadászok éltek és
általában követték a zsákmányállatok (rénszarvas, ősló, bölény, őstulok,
mamut) szezonális vándorlási útvonalait. A telepek száma, mérete és
összetettsége jelentősen megnőtt ebben az időszakban (számos helyen
találták kunyhók, sátrak, tárolóvermek nyomait), egyes telephelyeken
(bázistáborokban) egész éven át tartózkodtak, másokat csak idényszerűen
használtak (pl. barlangok bejáratánál csak a zsákmányt dolgozták fel). A
felső paleolit kultúrák kiterjedési területe és változatossága minden
korábbit túlszárnyalt. Kelet-Európában különösen a Cseh–Morva-
dombságon, a Kárpát-medence nyugati szélén, a Dnyeszter vidékén,
illetve a mai Ukrajna területén jelentek meg számottevő közösségek 51.
Afrikán és Európán kívül a modern ember a felső paleolitikum idején
megjelent Ázsia egész jégmentes területén, sőt Délkelet-Ázsiából már
60000 éve eljutott Ausztráliába, majd a szárazföldként vele összefüggő
Új-Guineába és Tasmániába, a jégkorszak vége felé pedig Szibéria felől a
mai Bering-szoros menti szárazföldön át Amerikába is.

2.2. Az ember elterjedése a Földön

Az emberi nem korábbi képviselői közül, amint láttuk, a Homo

erectus volt az, amely már Afrikán kívül is elterjedt, Ázsiában bizonyosan
és valószínűleg Európában is. A Homo sapiens archaicus változatai is
megjelentek az Óvilág mindhárom kontinensén, a klasszikus Homo
sapiens neanderthalensis élettere azonban lényegében Európára és Elő-

57
Ázsiára korlátozódott. A Homo sapiens sapiens (a modern ember) az
egyetlen hominida, amely életterét valamennyi szárazföldre kiterjesztette.
Az ember egyre szélesebb területekre való kiterjedését a Homo sapiens
mint biológiai faj nem specifikus jellege, de mindenekelőtt a kultúra
birtoklása tette lehetővé 52. Ez azt jelenti, hogy a modern ember
fennmaradásában és elterjedésében a természeti tényezőkkel szemben
egyre inkább a társadalmi és a technológiai tényezők kerültek előtérbe.
A Homo sapiens sapiens megjelenése és elterjedése ma már elég jól
követhető térben és időben, egyrészt a régészeti leletek, másrészt a
molekuláris genetika segítségével. Mivel az írásos kultúrák csak a városi
civilizációk kialakulásakor jelentek meg, a régészeti feltárások az emberi
maradványok mellett elsősorban a különböző eszközkultúrák kialakulására
és földrajzi elterjedésére adnak támpontot, néha eléggé pontosan, máskor
csak igen hiányosan, a beszélt nyelvekre, illetve a különböző etnikai
csoportok elterjedésére pedig csak közvetett bizonyítékaink vannak. A
régészeti leletek hiányosságainak kitöltésében tud segíteni a molekuláris
genetika, bár módszerei még erősen vitatottak. A „genetikai régészet” a
mai populációk tagjainak génállományát (a kromoszomális vagy a
mitokondriális DNS-t) vizsgálva próbálja nyomon követni a migrációk
útvonalait és a különböző populációk térbeli és időbeni megoszlását 53.
Akár az egyik, akár a másik módszer rokonszenvesebb, ahhoz, hogy minél
teljesebb képet kapjunk a néhai populációk vándorlási útvonalairól,
ajánlatos mindkettő eredményeit egybevetni.
A pleisztocén klímaváltozásai végigkísérték a késői hominidák
evolúcióját, mégpedig nemcsak Eurázsia területén, hanem Afrikában is 54,
még ha a nedvesebb, illetve szárazabb éghajlat váltakozásai nem is
okoztak mindenütt olyan gyökeres környezeti átalakulást, mint
Eurázsiában. A Homo sapiens sapiens megjelenése azonban csupán a
felsőpleisztocénre, vagyis az utolsó interglaciális (Riss-Würm, 130000–
75000 év), illetve az utolsó eljegesedés (Würm, 75000–10000 év) idejére
esik, eurázsiai elterjedése pedig lényegében a Würm jégkorszak idejére.
Eurázsiában ebben az időszakban az éghajlat jóval hidegebb volt, ennek
megfelelően az életföldrajzi övezetek megoszlása is lényegesen
különbözött a maitól. A vándorlás szempontjából azonban talán még
fontosabb, hogy az eljegesedések alatt a világóceán szintje a mainál jóval
alacsonyabb volt (100–130 m-re is), így a kontinentális talapzatok
jelentős része szárazföld volt és több helyen, ahol ma tengerszorosok
vannak, összefüggő szárazulatok voltak: Európával a Brit-szigetek,
Szicília és Szardínia alkottak összefüggő szárazföldet, Afrikával az Arab-
félsziget (az Adeni-szoros helyén), Délkelet-Ázsiával a Nagy–Szunda-
szigetek egészen a Wallace-vonalig, Ausztrália Új-Guineával, Szibéria és
Észak-Amerika között pedig a Bering-szoros helyén volt széles

58
szárazföld sáv („Beringia”). Több helyen (pl. Ázsia és Ausztrália közt) a
tenger ugyan nem húzódott vissza teljesen, a szárazföldek közötti utak
azonban rövidebbek és így könnyebben átszelhetők voltak.
Az európai anyagi kultúrák fejlődésének jól ismert szekvenciáját
(felső paleolit – mezolit – neolit – rézkor – bronzkor – korai vaskor –
fejlett vaskor) nem mindig lehet megtalálni a többi kontinensen, mivel a
modern ember kulturális fejlődésének nem volt egy általános modellje,
hanem legfeljebb analógiákat lehet felfedezni a hasonló fejlődési szakaszt
képviselő, de különböző helyi jegyeket hordozó kultúrákban. Az ember
fokozott területi mobilitására vall az is, hogy még egy kontinensen belül
is a kultúrák várható fejlődési szakaszai általában nem találhatók
ugyanott, még ha nagyobb területeket is vizsgálunk. Ennek a magyarázata
a vadász-gyűjtögető életmódot folytató populációk állandó mozgásában
keresendő: a kultúrát kifejlesztő népcsoportok elvándoroltak még mielőtt
egy fejlettebb kultúrát alakítottak ki, a más csoportokkal való érintkezés
pedig egyes közösségekben „kulturális forradalmat” is eredményezhetett.
A holocénben kialakult kultúrákra már egyre jellemzőbb volt a
szedentáris életmód, a vándorlások azonban ekkor sem szűntek meg: a
nomád pásztorok természetszerűen állandó mozgásban voltak, de a
földművelő népeknél is gyakori volt a tömeges vándorlás. Az egy helyről
származó régészeti leletek csak időkeresztmetszetben tanúskodnak a
különböző időpontokban éppen ott élő kultúrákról, amelyeket nem
mindig ugyanaz a népcsoport hozott létre, ezért érdemes a különböző
kultúrákat képviselő népcsoportokat nyomon követni térben (a vándorlási
útvonalakon), illetve időben is. A kultúrák diverzitása azonban annál
nagyobb, minél előrébb haladunk az időben, ezért általában csak egy
bizonyos területről és populációjának egy behatárolt időszakon át tartó
kultúrájáról, életmódjáról lehet némileg teljes képet alkotni.
Mivel a Homo nem korai változatai és valószínűleg a Homo
sapiens sapiens is Afrikában alakultak ki, ez volt a legelőször
benépesített kontinens. A korai emberfélék kutatása terén Afrika messze
meghaladja a többi kontinenst (innen származik ugyanis a legtöbb lelet),
a késői változatok feltárása azonban még gyerekcipőben jár, ezért a
populációk területi kiterjedéséről és a mozgási irányokról alkotott kép
egyelőre eléggé hiányos. Bár valószínű, hogy a Homo habilis fejlesztette
ki az első szerszámkészítési kultúrát (a korai olduvan ipart), az eddigi
felfedezések szerint még nem hagyta el a létbiztonságot jelentő
vízpartokat, így nemigen terjedt el Kelet-Afrika bozótos szavanna-
övezetén kívül. Ellenben a Homo erectus, amely már képes volt szállítani
kisebb mennyiségű élelmet és ivóvizet, nemcsak alkalmanként kóborolt
el egyre messzebbre táplálékot keresni, hanem nála alakult ki először a
gyűjtögető-vadász életmód 55, ezért egyre nagyobb területeket járt be, míg

59
végül benépesítette nemcsak Afrika szavannáit, hanem Eurázsiában is
megtelepedett. Afrikában a Homo erectus csaknem 2 millió éve jelent
meg (az átmeneti változatokat is ideszámítva) és csak kb. 300 000 éve
váltotta fel őt a bizonyosan tőle származó korai Homo sapiens. Kultúrái
az alsó paleolit iparok – fejlett olduván, karari, acheuléen –, amelyek
nyomait Afrika számos helyén megtalálták, különösen az acheuléent,
amely igen hosszú ideig fennmaradt (1 millió és 50000 év közt), így
valószínű, hogy helyenként még a Homo sapiens is használta.
A Homo sapiens korai formái is Afrikában jelentek meg először, de
elterjedésükről és vándorlási útvonalaikról keveset tudunk, mivel a
leleteket egymástól távoli pontokon találták, a molekuláris vizsgálatok
pedig itt nem használhatók, hiszen az esetek többségében nem közvetlen
elődeinkről van szó. Annyi bizonyos, hogy Afrika déli, keleti és északi
részén 56 egyaránt éltek: legfiatalabb képviselőjük, a Homo sapiens
rhodensiensis Dél-, Kelet- és Közép-Afrika szavannáin élt, középső
paleolit (a moustérien-hoz hasonló fauresmith-ipar) eszközöket készített
és csupán 20–30000 éve halt ki, tehát jóval a modern ember megjelenése
után, miután feltehetően az utóbbival folytatott versenyben alulmaradt,
akárcsak az európai Neander-völgyi. A szavannaövezettől nyugatra, az
erdős területeken egy másik, famegmunkálásra szakosodott, szintén
középső paleolit kultúra, a sangoan-ipar fejlődött ki 57.
Bár a modern ember megjelenésének helyszíne korántsem
egyértelmű, Afrikában eddig a legkorábbi nyomait fedezték fel. Ha
elfogadjuk, hogy itt alakult ki a Homo sapiens sapiens, akkor innen kell
kezdeni a „nyomozást” is az elterjedésére vonatkozóan. A mitokondriális
DNS-vizsgálatok szerint a faj végső változata (lényegében mai formája)
mintegy 150000 éve alakult ki Afrika déli részén és fokozatosan terjedt
észak felé, 80000 éve az Etióp-magasföld irányából az (akkor száraz)
Adeni-szoros helyén átkelve már elérte Ázsiát, 70000 éve a Közel-
Keleten, 40000 éve pedig Európában is megjelent. A modern emberre
jellemző felső paleolit kultúrák kialakulása azonban Afrikában nem
egyértelmű, mivel ugyanazon iparokat különbözőképpen osztályozzák.
Grahame Clark 58 szerint a felső paleolit (4. formájú) iparok kb. 50000
évvel ezelőtt kezdtek kialakulni, de csak Észak-Afrikában, míg a
Szaharától délre a pleisztocén végén (35000–10000 éve) középső paleolit
(3. formájú) iparok uralkodtak, és ezekről egyből a mezolit (5. formájú)
iparokra tértek át. Ez nyilván ellentmond annak a hipotézisnek, hogy a
korábbiaknál jóval fejlettebb felső paleolit kultúrák a modern emberrel
egy időben jelentek meg. Dél-Afrikában a felső pleisztocén (120000–
10000 éve) összes iparát középső kőkorinak tekintik (az afrikai felső
paleolit és a mezolit/epipaleolit iparok elhatárolása nehézkes, ezért
gyakran együtt tárgyalják őket).

60
 A késő pleisztocén-korai holocén korszakban (Kr. e. 12000–7500)
Afrikában mikrolitikus szilánkiparok váltak általánossá, ami valószínűleg
az íj és a nyílvessző elterjedésével állt kapcsolatban. Ez annyira
megnövelte a vadászat hatékonyságát, hogy Afrika déli felében még
évezredeken át, a gyűjtögető-vadász népeknél pedig a XIX. századig
fennmaradt. Ezek közül legjellemzőbb volt a capsien (mezolit) ipar Észak-
Afrikában, valamint a magosien (felső paleolit) Tanzániától Fokföldig.
Ha a modern ember legkorábbi ismert lakóhelyétől, vagyis Dél-
Afrikától észak felé haladva próbáljuk követni a későbbi kultúrák és
népcsoportok fejlődését, akkor az derül ki, hogy a prehisztorikus
szakaszban a fejlődés általában annál gyorsabb volt, minél távolabb
vándorolt az ember északi irányban. Egyes kutatók szerint Afrika déli fele
évezredekig el volt zárva a világ többi részét jellemző fejlődéstől, így itt
még az utolsó eljegesedés vége felé is a késői acheuléen iparok
szavannákhoz alkalmazkodott formái uralkodtak, és csak 20000–9000 éve
tértek át a 4. formájú mikrolitikus magosien iparra 59, amelynek nyomait az
Indiai-óceánpart menti lelőhelyeken (Klasies River Mouth, Howieson’s
Poort) találták. Ezeket a szálláshelyeket valószínűleg a gyűjtögető-vadász
Sanok (busmanok) ősei használták, akik közül egyes csoportok
rendszeresen vándoroltak a Sárkány-hegység és az enyhébb éghajlatú
tengerpart között. A San nép tagjai Afrika eddig ismert legrégebbi lakói
(ezt a molekuláris genetikai vizsgálatok is alátámasztják), és őseik valaha
sokkal nagyobb területre terjedtek ki (a khoisan nyelvcsalád Dél- és Kelet-
Afrikában uralkodó volt egészen Kr. e. III. évezredig), mielőtt a negridek
vándorlása a Kalahári-medencébe szorította vissza őket.
Kelet-Afrikában a természeti táj állandó átalakulása és roppant
változatossága az emberi közösségek és kultúrák valóságos mozaikját
eredményezte, így nem csak különböző antropológiai típusok (proto-
busman, pigmeus, negrid és európai) maradványait fedezték fel, hanem
az eszközleletek is erősen kevertek, ezért lehetséges, hogy egyidejűleg
több szakaszbeli (paleolit, mezolit és neolit) iparok akár egymás közeli
szomszédságában is működtek 60. Figyelemre méltók azonban az utolsó
nagy pluviális (Gamblian), Kr. e. VIII–V. évezredek idején virágzó ún.
tóparti kultúrák, amelyek a nagy Afrikai árok mentén ma is létező, de
akkor jóval nagyobb területű tavak (Turkana, Edward, Nakuru, Victoria,
Tanganyika, Malawi) partjainak közelében éltek. Ezek gazdasági alapja
(a Szahara déli peremén élő népekhez hasonlóan) a halászat volt, amelyet
vadászattal és gyűjtögetéssel egészítettek ki egészen kb. Kr. e. 3000-ig,
amikor az egyre szárazabb éghajlat hatására zsugorodó tavakon
kénytelenek voltak felhagyni a halászattal. A kelet-afrikai tóparti kultúrát
bizonyára a mai khoisan nyelvekhez hasonló idiómákat beszélő proto-
busmanok fejlesztették ki, akik ismerték a fazekasságot, és számos

61
barlangfestményt is hátrahagytak. Khoisan nyelvet beszélő keverék
népcsoportok (Sandawe, Kindiga/Hadzapi) kis létszámban egyébként ma
is élnek Tanzánia területén. Az ún. negrid, illetve hamita populációk
megjelenése nyomán később (Kr. e. 2000 körül) Kelet-Afrikában is
elterjedt a földművelés.
A busmanokhoz hasonlóan régieknek számítanak Közép-Afrikában
a Kongó-medence őserdeiben élő pigmeusok, azonban az ő őseikről alig
tudunk valamit. Az egyenlítői éghajlat és a savas talaj nemigen kedveztek
a fosszíliák megmaradásának, mégis találtak mintegy 40000 éves,
vadászó-halászó, gyűjtögető emberek jelenlétére utaló maradványokat a
Kongó-medencében (Matupi- illetve Ishango-barlang) és a Guineai-öböl
partvidékén (Nigériában) is. Kultúrájuk jellemző eleme az óriás (30 cm-
es) kőbalta, amit feltehetően favágásra használtak. Életterüket
nagymértékben meghatározta az esőerdő változó kiterjedése.
Nyugat-Afrikában az esőerdők a pluviális időszakban 11°É-ig
értek, míg a száraz időszakban csak a Guineai-öböl partja mentén
maradtak meg. Valószínű, hogy az öböltől északra fekvő területekről
származnak a niger-kongói nyelveket beszélő negrid (szudáni és bantu)
népek. A Szudáni-övezetben az esős időszakban kiterjedt szavannák és
parkerdők voltak, amelyek bőségesen ellátták az itt élő vadász-gyűjtögető
népeket. Az utolsó pluviális korszak végén azonban (Kr. e. V. évezred) az
egyre szárazabb éghajlat miatt fokozatosan át kellett térniük az
élelemtermelésre, a Szahara térségéből dél felé vándorló, nílusi-szaharai
nyelveket beszélő (ún. „hamita”) népek nyomására pedig hamarosan
kénytelenek voltak dél-délkelet felé húzódni.
A Szahara területén a felső-pleisztocén idején már 40–50000 éve
éltek a 3. formájú atérien kultúrát képviselő vadász-gyűjtögetők. A
Würm eljegesedés interstadiális szakaszai alatt az itteni éghajlat egyes
kutatók szerint elég nedves lehetett ahhoz, hogy a néhai Csád-tóhoz
hasonló nagy kiterjedésű tavakat tápláljon, part menti ligeterdőkkel.
Közelükben virágzó, halász-vadász, ún. tóparti kultúrák éltek. Az utolsó
pluviális korszakban ezek a tavak dél felé húzódtak vissza és a halász-
vadász népek követték őket. Mivel az élelem bőséges volt, és már
ismerték a fazekasságot is, először vált lehetségessé a készletezéssel
biztosított szedentáris életmód, eleinte kizárólag zsákmányoló alapon,
majd kecsketartással kísérve. Ez jelentős népszaporulatot és népesség-
koncentrációt eredményezett, amit később csak a belterjes földműveléses
kultúrák múltak felül. Az újabb kutatások megkérdőjelezik a nagyobb
tavak és erdők létezését a Szahara belsejében. Az éghajlat ugyan valóban
nedvesebb volt, de sokkal valószínűbb, hogy a mai sivatag területét füves
puszták, esetleg félszáraz szavannák borították. Ezek kiváló legelők
voltak nemcsak a nagy testű növényevő vadak számára, hanem a

62
háziasított állatok nomád tartására is. Erről tanúskodnak az Atlasz,
Fezzan, Hoggar, Tassili és Tibesti hegytömbökben talált csodálatos
barlang- és sziklafestmények, amelyekben a vadász-állattartó mezolit és
neolit kultúrák legalább négy szakaszát lehet felismerni 61.
A Nílus mentén az éghajlat szárazabbá válása ugyanúgy az
életföldrajzi övezetek átalakulásához vezetett, mint a velük azonos
földrajzi szélességen fekvő Szaharában (a szavannából félsivatag, majd
sivatag lett). A folyó mentén élő népesség számára azonban a Nílus mindig
elegendő vizet biztosított, ezért itt folyamatosan fennmaradtak az
„epipaleolit” (mezolit) kultúrák. Így itt már Kr. e. 14–12000 évvel
bizonyíthatóan vadász-gyűjtögető és halász népek éltek, sőt a radiokarbon-
datálások szerint már Kr. e. 12000–12500 körül betakarították és őrölték is
a vadbúzát. Az ezután következő időszakban aztán egyre gyakoribbá
válnak az állandó településeken élő, szedentáris zsákmányoló életmódot
folytató, és valószínűleg a negrid fajhoz tartozó populációk jelenlétének
nyomai. A Khartumtól 400 km-es körzetben talált neolit régészeti leletek
már a fazekasság ismeretéről, szertartásos temetkezésekről, vesszővel
megerősített vályogépítményekről, papiruszcsónakokról (sziklarajzokon) és
hálóval folytatott halászatról tanúskodnak. Alsó-Egyiptomban az Kr. e. V.
évezred közepe tájáról a faiyúmi mélyedésben neolitikus települések
nyomai maradtak fenn, ahol kétszemű búzát, árpát, lent termesztettek és
juhot vagy kecskét, szarvasmarhát, disznót tartottak. Mivel akkor az
altitermális éghajlati szakasz a tetőpontján volt, a Qarun-tó szintje a
mainál 55 méterrel magasabban állt, a Faiyúm-mélyföld tehát nem egy
elszigetelt oázis volt, hanem a mainál jóval szélesebb Nílus-völgy részét
alkotta 62. A Nílus deltavidéke ekkor még lakhatatlan és többnyire
áthatolhatatlan mocsárvidék volt, ezért valószínű, hogy a folyó mentén
virágzó mezolit és neolit kultúrák, melyek Kr. e. 3500 körül az első
egyiptomi civilizációk kialakulását fogják eredményezni, az ázsiaiaktól
függetlenül alakultak ki és fejlődtek tovább 63.
Ázsiára vonatkozóan a modern ember megjelenése körüli viták
még nem zárultak le, de valószínű, hogy a Közel-Keletre a Homo sapiens
sapiens 70–80000 éve szivárgott át Afrika felől, amire az izraeli
Mugharet-ez-Skhul (a Kármell-hegyen) és Qafzeh telepeken talált leletek
szolgálnak bizonyítékkal. A Levante irányából aztán hamarosan átterjedt
Mezopotámiára, az Örmény-felföldre, a Kaukázusra és Kis-Ázsiára, majd
onnan Európára is. Shanidarban (iraki Kurdisztán) a Neander-völgyi-
középső paleolit eszközök rétegei fölött jelentős (3 m vastag, 27–33000
éves), felső paleolit (aurignacien típusú) leletekre bukkantak, ami már a
modern ember jelenlétére vall 64. A pluviális időszakokban a Jordán folyó
völgye és a Holt-tenger egyetlen nagy tavat alkottak, melynek part menti
teraszain középső paleolit (a moustérien-hoz hasonló) kultúrát birtokló,

63
de anatómiailag már modern emberek éltek. A fejlett paleolit kultúrák a
Közel-Keleten nagyjából az európai iparokkal egy időben alakultak ki,
hat fázisuk közül a magdaléniennel egykorú kebari volt az utolsó (Kr. e.
11000–9000), mely az észak-afrikai capsien iparhoz hasonlít. A középső
kőkor legjellegzetesebb ipara a natufi volt, melynek mikrolitikus
kőszerszámait a Földközi-tenger keleti partvidékén számos helyen
megtalálták (Mugharet-Kebara, Mugharet-el-Vad, Sukba). A natufi
közösségek Kr. e. 10000 körül vadásztak, de már tartottak kecskét és
gazellát, betakarították és őrölték is a vad gabonaféléket (tönkölybúzát), és
kővel kirakott, kerek kunyhókból álló kis falvakban laktak.
Az úgynevezett „termékeny félhold” területén (Palesztina, Libanon,
Szíria, Zagrosz-hg.) Kr. e. 9000 körül már vetették is a gabonát
(kétszemű alakort), 7000 körül pedig a búza és az árpa Anatóliától az
Indus-völgyig elterjedt. A kecskén kívül Észak-Mezopotámiában 9000
körül háziasították a juhot, Anatóliában 7000 körül a sertést és Észak-
Afrikában 6000 körül a szarvasmarhát. A világ legrégibb földművelő
településeként Jerikót tartják számon, ahol az első natufi település helyére
Kr. e. 8000 körül neolitikus kultúrájú, 4–5 ha területű, többezer lelket
számláló „város” telepedett.
Kis-Ázsiában a modern ember jelenlétét az Antalya körüli
barlangokban fedezték fel először (Kara’in, Beldibi, Belbaşi,
Öküzülü’in), ahol felső paleolit (aurignacien) eszközöket,
barlangfestményeket és emberi maradványokat is találtak. A
zsákmányoló életmódról az élelemtermelésre való áttérést itt is a mezolit
kultúrák valósították meg, melyeknek mikrolitikus eszközeire számos
helyen rábukkantak. A legfontosabb, hogy ezen a területen előfordultak a
kenyérbúza és az árpa különböző vad változatai, melyeket már itt is
kezdtek háziasítani. A neolitikumban már Anatólia-szerte virágzó
földművelő települések fejlődtek ki (pl. Tarsus és Mersin, a Torosz-hg.
déli lábánál). A Konya melletti Çatal Hüyük az eddig felfedezett
legnagyobb neolitikus település: a 16 ha területen, 12 szintben feltárt, Kr. e.
6700–5600 között lakott, földműves falu utcák nélküli, szorosan
egybeépített vályogtégla házakból állt, melyekbe a tetőről létrán jártak be.
Valamennyi szint leletei a fazekasság ismeretéről tanúskodnak, a gazdagon
festett szentélyek pedig magas szintű szellemi életről. Fontosabb
eleségnövényeik a búza, az árpa, a borsó, a lencse és a bükköny,
legfontosabb háziállatuk pedig a szarvasmarha, amely szent állatuk is volt.
Európa területére a Homo sapiens sapiens 40–35000 évvel ezelőtt
jutott el, amit nem csak a már említett felső paleolit eszközök, hanem az
anatómiailag modern ember maradványai is tanúsítanak a kontinens
különböző részein. A régészeti leletekből ugyan nem derül ki, hogy
pontosan hol is jelentek meg először, de az a legvalószínűbb, hogy Elő-

64
Ázsia irányából, vagyis kelet-nyugati irányban terjedtek, mégpedig igen
gyorsan, mivel a különböző helyeken talált, legrégibbnek számító leletek
kora között nincs számottevő eltérés. A kelet-nyugati elterjedés mellett
szól az is, hogy a modern ember által kiszorított neandervölgyi emberek
Európából fokozatosan ÉK–DNy-i irányban tűntek el, utoljára ugyanis az
Ibériai-félszigeten, Gibraltár térségében fordultak elő mintegy 25000 éve.
A jégtakarótól délre húzódó tundraövezetben a modern ember hatalmas
területet foglalt el, amit a felső paleolitikum „klasszikus” kultúráinak
kiterjedése bizonyít: legnagyobb kiterjedésű az aurignacien 65 volt (a Brit-
szigetektől és az Ibériai-félszigettől egészen a Volgáig és Iránig) és
csaknem ugyanakkora területen a gravettien 66. Ezzel szemben a solutréen
inkább csak Nyugat- és Közép-Európában, míg a barlangfestményeiről is
ismert magdalénien csak Franciaország és Spanyolország területén volt
jellemző 67.
Az európai Homo sapiens sapiens a Würm III. eljegesedés alatt élt
és zsákmányoló életmódot folytatott: alapvető élelemforrása a vadászat
volt, amit helyenként halászat és gyűjtögetés egészített ki (a tengerpartok
mentén főleg kagyló). Kultúrája nem csak meghonosította a fejlett
paleolitikus eszközöket, hanem diverzifikálta és tökéletesítette is azokat.
A kulturális fejlődés közelről követte az éghajlat változásait, így a
jégkorszak végére (Kr. e. 9000 körül), Ázsiától és Afrikától függetlenül,
az európai emberek eljutottak az epipaleolit 68 (keleten mezolit) eszközök
kimunkálásáig és megteremtették a helyi éghajlathoz alkalmazkodó,
élelemtermelésre való áttérés feltételeit is 69. Az eljegesedés utolsó
szakaszában (Kr. e. 15000–9000) a jégtakarók visszahúzódása az övezetek
átalakulása mellett a kontinens partvonalait is átalakította: a Brit-
szigetvilág leszakadása mellett víz alá kerültek a korábbi part menti
síkságok (ilyen volt például a mai Adriai-tenger kétharmada), a jégtől
felszabadult Skandináv-félsziget nyugaton gyorsabban emelkedett, mint a
tengerszint, így a Balti-tenger helyén először egy hatalmas tó alakult (az
Északi-tengerrel való kapcsolat csak később jött létre).
A neotermális éghajlat további alakulása jól elkülöníthető
szakaszokban zajlott: preboreális (Kr. e. 8200–6700, hideg, nedves),
boreális (Kr. e. 6700–5500, hideg, száraz), atlanti (Kr. e. 5500–3000,
meleg, nedves), szubatlanti (Kr. e. 3000 óta napjainkig, meleg, száraz
időszak). Ezekkel együtt változott a növénytakaró összetétele is, ami nem
egyformán érintette az Európa különböző részein élő vadász-gyűjtögetőket,
de mindenképpen alkalmazkodásra késztette őket: különösen a tundrák
rénszarvasvadászai voltak kénytelenek részben észak felé vándorolni,
részben új túlélési stratégiákat kialakítani, a többi közösség pedig az
eszközök és a szervezettség állandó diverzifikációjával válaszolt a

65
megváltozott környezet kihívásaira. E diverzifikáció eredményeként jöttek
létre az epipaleolit, illetve a helyi mezolitikus kultúrák.
A mezőgazdaság európai elterjedése Kis-Ázsia felől érkező,
neolitikus eszközöket használó újabb népcsoportok bevándorlásával
hozható összefüggésbe, amelyek először a Balkán-félszigetet érték el Kr. e.
7000 körül. Innen egyik águk a Földközi-tenger partvidékén (Kr. e. 6200
körül jelent meg Dél-Itáliában), a másik pedig a Vardar–Duna–Rajna
folyosó mentén (Kr. e. 5000 körül) terjedt nyugat felé a Közép-európai
löszövezet irányában, és Kr. e. 4000 körül elérték az Ibériai-félszigetet és a
Brit-szigeteket is. Gyors terjedésük azzal magyarázható, hogy Európa
középső-déli részén akkorra már kiterjedt lombhullató erdős övezet alakult
ki, ahol az új betolakodók eleinte nem ütköztek számottevő ellenállásba.
A neolitikus mezőgazdaság európai elterjedését ökológiai tényezők
korlátozták. A lombhullató erdők északi határán túl a morénás tóvidék
ritkább tűlevelű és nyírerdeiben Norvégia partjaitól az Urálig és azon túl
is nagyobb számban éltek vadász-gyűjtögetők, akiknek kultúrájuk
többnyire epipaleolit jellegű maradt helyi változatokkal, de a
peremvidéken keveredett a tőlük délre élő földművelőkével, illetve az
északi tundraövezetben élő arktikus vadászokéval. Az éghajlat
felmelegedése nyomán egy részük a tajgaövezettel együtt észak felé
húzódott, mások helyben alakították ki a jellegzetes vegyes lomberdei
vadász-halász életmódot.
Az eurázsiai sztyeppövezettől északra már a késő paleolitikumban
(Kr. e. IX–VII. évezredben) kialakult az europid rasszkörhöz tartozó,
jellemzően lapos arcú, ún. uráli embertani típus 70 (ez idő tájt Szibéria
népességében is az europid típusok uralkodtak). Az átmeneti kőkorban
(mezolitikum, Kr. e. VI–V. évezred) kezdődött el az uráli vadász-
halászok áttérése az élelemtermelésre, ami aztán az új kőkorban fog
kibontakozni. Mivel az eurázsiai vegyes lombos erdőből a len, a sertés és
a kutya kivételével minden más háziasított növény és állat vadon
tenyésző alanyai hiányoztak, az áttérés valószínűleg nem helyi
előzmények alapján, hanem külső hatásra történt. A korábbi vándorlások
következtében az új kőkor végére (Kr. e. II. évezred) a Volga-Káma
vidéke a finnugor népek gyűjtőhelyévé vált 71.
Az új kőkor idején már különálló csoportot képeztek az
indoeurópai népek is, akik Kis-Ázsiában a Kr. e. VI. évezredben, a III–II.
évezredben pedig Európában is megjelentek. Többségük nomád
pásztorként élt, a fölművelést nem ismerte, már bronzeszközöket
használt, és lovakkal közlekedett. Származásuk helye máig vitatott 72,
mint ahogy a fontosabb vándorlási útvonalaik is, de valószínű, hogy a
Fekete-, illetve a Kaszpi-tenger körüli sztyeppvidékekről kezdtek el
vándorolni nyugati és déli-délkeleti irányba. Európába a Kaukázus–

66
Fekete-tengertől északra húzódó síkvidék felől jöttek, míg déli águk az
Iráni-fennsík és az Indiai-félsziget irányába vonult, ez utóbbin lassan a
félsziget déli sarkába szorították az őslakos dravida lakosságot.
A Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra, illetve keletre terülő
sztyeppvidék benépesítése már a felső paleolitikum idején elkezdődött,
akárcsak az Iráni-fennsíké, ahol a korai neotermális éghajlat a mainál
sokkal nedvesebb volt, a sós mocsarak helyén pedig beltengerek és
édesvizű tavak álltak. Irán északi (Kaszpi-part menti) és nyugati része
(Kurdisztán – Zagrosz-hg.) egyébként része volt Elő-Ázsia innovációs
övezetének, ahol lejátszódott a felső paleolit – mezolit – neolit – kalkolit
fejlődés, valamint az áttérés a zsákmányszerzésről a földművelésre és
állattartásra. Erről tanúskodnak a Kaszpi-tenger déli partvidékén, valamint
a kurdisztáni hegyekben feltárt számos mezolitikus és neolitikus telepek.
Elő-India területén a Narmada folyó völgyében talált mintegy
200 000 éves Homo sapiens archaicus maradvány az eddigi legrégebbi
emberi lelet, azonban számos paleolit eszközkultúra (az acheuléenhoz
hasonló szakócaipar, valamint a punjabi ún. soani szilánkipar) tanúsítja a
hominidák jelenlétét Punjabtól egészen Bengálig. A Neander-völgyihez
hasonló palaeoanthropus maradványokat azonban nem találtak és az
európai–közel-keleti fejlett paleolithoz hasonló kőeszközök is
hiányoznak 73. Az indiai szubkontinensen talált késő paleolit eszközök
javarészt mikrolitikus jellegűek, birtokosaik pedig feltehetően a negrid
rasszkörhöz tartoztak, mígnem a mezolitikum időszakában (Kr. e. VIII–
VI. évezredben) nyugat felől europid, kelet felől pedig mongolid
csoportok jelentek meg 74. Ez utóbbiak területileg is erősen
differenciálódtak: míg a félsziget déli részén élők még az Kr. e. IV.
évezred elején is javarészt vadász-gyűjtögetők voltak, északon (Gujarat,
Vindhya-hg., Nyugat-Bengál), illetve a mai Pakisztán területén
(Beludzsisztán, Szind) már az Kr. e. VI. évezredben elkezdték az áttérést
az élelemtermelésre. Itt alakultak ki aztán azok a neolitikus kultúrák,
amelyek a kecske és a szarvasmarha háziasításával, valamint a rizs, a
köles, a gyapot és egyéb haszonnövények nemesítésével megteremtették
a későbbi intenzív mezőgazdasági civilizációk alapjait.
Délkelet-Ázsia a pleisztocén alatt a mai kontinentális talapzat
helyén a Palawan-szigetig és a Wallace-vonalig összefüggő szárazföld
volt („Szunda-plató”), így a hominidák terjedésének a tenger nemigen
szabott határt. A már ismert Homo erectuson kívül Jáva szigetén az
archaikus Homo sapiens maradványait is megtalálták („jávai ember” v.
Homo sapiens soloensis, a közép-jávai Solo településről). Az
anatómiailag modern ember legrégebbi nyomaira azonban az észak-
borneói Niah-barlangban bukkantak (Sarawak, Malajzia), ahol 40000 éve
soani típusú szilánkipart kifejlesztő emberek éltek. A felső pleisztocénben

67
(Kr. e. 20000–11000) Jávától a Bismarck-szigetekig élt a felső paleolit
kultúrájú Homo (sapiens) wadjakensis, akinek ausztraloid vonásai voltak
és a „jávai ember” leszármazottja lehetett 75. A délkelet-ázsiai felső-
paleolit kultúra nyomait egyébként a szárazföldön is megtalálták
(Myanmar, Thaiföld, Vietnam).
A holocénbeli tengerszint-emelkedéssel lassan kialakultak Indokína
és az indonéz szigetvilág mai partvonalai. Kr. e. 10000 és 2000 között
fejlődtek ki az indokínai mezolitikus kultúrák. Közülük legfontosabb a
Hoa-Binh kőtechnika (É–Vietnam), amely Dél-Kínától Szumátráig
terjedt. A mezolitikus vadász-gyűjtögetők fokozódó vándorlásai nyomán
Hátsó-India és az indonéz szigetek faji-etnikai képe is egyre összetettebb
lett, ugyanis az ausztralidok mellett ekkor jelentek meg a térségben a
paleomelanéz, a vedda és a negritó népek is. Indonézia elszigetelt
őserdeiben egyes mezolitikus kultúrák csaknem napjainkig fennmaradtak
(pl. a borneói Punan vagy a szumátrai Kubin közösségek).
Az élelemtermelésre való áttérés lépcsőzetesen történt, eleinte
ugyanis csak kiegészítő volt a vadászat és a gyűjtögetés mellett, ezért
időben és régiónként is erősen eltért. Burma területén már i.e 10000 körül
is termesztettek babot és különböző csonthéjasokat (Prunus, Canarium), a
Kis-Szunda-szigeteken pedig Kr. e. 5000 körül bételpálmát, borsot,
lopótököt. Kr. e. 2000 körül már a neolitikus kultúrák váltak uralkodóvá,
általánossá vált a gumósnövények (yam, táró) és a banán termesztése, a
sertés tenyésztése és elkezdődött a szárnyasok ház körüli tartása is (innen
származik a házi tyúk). A legfontosabb azonban a rizs háziasítása volt,
amelynek őshazája Délkelet-Ázsia, de a széles körű termesztése csak
akkor terjedt el, amikor a Jangce-medence, illetve a mai Dél-Kína
irányából neolitikus kultúrájú, mongolid típusú népek vándoroltak több
hullámban és telepedtek le Burmában, Indokínában és az indonéz
szigetvilágban. Itt a korábbi népekkel keveredve hozták létre a ma ismert
népcsoportokat. Indiából Kr. e. 1000 körül az indonéz szigetekre a
Malakka-szoroson át indoeurópai bevándorlók érkeztek, akik a korábbi
lakosokkal keveredve nem változtatták meg ugyan lényegesen a szigetek
faji-etnikai struktúráját, de meghonosították az első jávai civilizáció
vallását (a későbbi hinduizmust).
A Fülöp-szigetek az eljegesedés mélypontján is part menti
szigetekből álltak, kivéve a Palawan-szigetet, amely a borneói szárazföld
egyik nyúlványa volt, ezért az ember is itt jelent meg először, mintegy
30000 éve. Luzon, Mindanao és a többi sziget benépesítése valószínüleg
csak a mezolitikumban kezdődött, amikor először Tajvan irányából a Dél-
kínai-tengerpart népei idei is eljutottak és elterjesztették az úgynevezett
négyszögleteskőbalta-kultúrát 76, később pedig a neolitikumban Indokína
felől érkező mongolidok honosították meg a földművelést és az állattartást.

68
 A délkelet-ázsiai térség a dél-kínai partvidékkel és Tajvannal
együtt olyan kulturális központot képezett, ahonnan a hagyományok
továbbterjedtek Kínába, Koreába, Japánba, Óceánia szigetvilágára
(Mikronéziától a Húsvét-szigetig és Hawaiitól Új-Zélandig), sőt az
Indiai-óceánon át Madagaszkárra is.
Kelet-Ázsia hominida leletei közül a Kína területén feltártak a
legfontosabbak, így némileg érthető, hogy a kínai antropológusok
általában a policentrikus, illetve az Ázsia-centrikus elméleteket részesítik
előnyben 77. Tény, hogy a Peking melletti Zhoukoudian- (Csoukoutien-)
barlangban nem csak a híres pekingi előember (Homo erectus, korábban
Sinantropus) maradványait, hanem a felsőbb rétegekben 18000 éves,
anatómiailag modern emberét is megtalálták (innen a „felső barlangi
ember” elnevezés), a kettő között azonban nyilván nem beszélhetünk
folytonosságról. Kína más lelőhelyein a modern ember régebbi
maradványait is megtalálták (Shanxiban 28000 éves, Guangxi, Ningxia és
Belső-Mongólia tartományokban 40000 éves, Liucsiangban pedig 67000
évvel ezelőtti leletekre is bukkantak). A pleisztocénben az ember itt is
vadász-gyűjtögető volt, kultúrája pedig a középső, illetve a felső-paleolit
iparokhoz hasonlított. A jégkorszak vége felé már kialakult az ún.
mongoloid fiziológiai típus, az egyedek egy része azonban melanéziai,
sőt europid vonásokat hordozott.
A holocén elejére (Kr. e. 9000–6000) Kínában is kialakultak a
mezolitikus-mikrolitikus eszközkultúrák, amelyek nyomaira számos helyen
bukkantak a Tarim-medencétől Mandzsúriáig, délen Tibettől egészen
Tajvanig (Xinjiang, Belső-Mongólia, Heilongjiang, Guangxi
tartományokban). Kr. e. 6000 körül a világ legnagyobb löszövezetében, a
Huang-He (Sárga folyó) völgyében már megjelentek az első földművelő
neolitikus kultúrák (kölest termesztettek és sertést tartottak), 5000 körül a
dél-kínai térségben már rizst, vízigesztenyét és gumósokat is termesztettek,
3000 körül elterjedt az öntözéses rizstermesztés, 1100 körül pedig a
kölessel felváltva szójababot is termesztettek. A neolitikum legfontosabb
kultúrája ÉNy-Kínában (a Lösz-fennsíkon) a festett vörös kerámiájáról
ismert Yangshao volt, míg északon és keleten a fekete kerámiás Longshan.
Ez utóbbi művelői már elterjedtek a délkeleti partvidéken (Kanton, illetve
Hong Kong környékén) és Tajvanon is.
A Koreai-félsziget lakott volt már a késő pleisztocénben, amikor a
Sárga-tenger partvonala a mainál sokkal nyugatabbra húzódott. Kb. 30000
éve már felső-paleolit vadász-gyűjtögetők éltek itt, akik bizonyára
Mandzsúria felől jöttek. A neotermális időszakban aztán Kínával csaknem
egyidejűleg alakultak ki a mezolitikus, majd Kr. e. 5000–1500 közt a
neolitikus kultúrák, amelyek itt is végleg meghonosították a földművelést
(Kr. e. 3000 körül a kölest, 2000 körül a rizset) és az állattartást.

69
 Japán területén a legrégebbi emberi maradványok kb. 30000
évesek. Az eljegesedés tetőpontján a mai szigetek nemcsak egymással
függtek össze, hanem földszorosokon keresztül a kontinenssel is (északon
Hokkaidón és Szahalinon át az Amur-torkolatvidékkel, délen Koreával).
A felső paleolitikus kultúrák kimutatása azonban nehézkes, mivel a
legtöbb település tengerparton volt, így ma már a tenger alatt van. Az első
betelepülők Kelet- és Délkelet-Ázsia felől jöttek, majd Kr. e. 14000 körül
újabb hullám érkezett Északkelet-Ázsia felől (feltehetően az ainuk 78 ősei).
A japán őstörténet érdekessége, hogy az ún. Dzsómon (zsinórmintás)
kultúra elemeként itt jelent meg az eddig ismert legrégebbi fazekasság (kb.
13000 éve). Ez a jobbára szedentáris felső paleolit halász-vadász
társadalom a szigetvilág meghatározó közössége volt jó néhány ezer évig,
számos hely- és időbeli változattal. A partvidéken a halászat és a
kagylógyűjtés volt az uralkodó, a szigetek belsejében pedig íjjal vadásztak,
főleg vaddisznóra és szarvasra. A földművelés csak jóval később, Kr. e.
4000 körül jelent meg a szigeteken. A földet eleinte felégetéses módszerrel
művelték (főleg gumós növényeket ültettek), majd Kr. e. 1000 körül
elkezdték a rizs, a köles és az árpa kezdetleges termesztését. Kr. e. 400–300
között a Koreai-félsziget irányából mongolid bevándorlók tömegei
érkeztek a szigetekre, akik a Yayoi kultúra keretében az egész
szigetcsoportra kiterjesztették a földművelést és létrehozták a
protohisztorikus japán civilizációt 79.
Közép- és Észak-Ázsia igen fontos térsége az ember őstörténetének,
mivel valószínűleg a közép-ázsiai száraz sztyeppéken alakult ki az a nagy
mongoloid rasszkör, amely aztán hamarosan nem csak Kelet- és Délkelet-
Ázsia, hanem Amerika benépesítésében is döntő szerepet játszott.
Mongólia (az Altáj-hg.), Szibéria (a Bajkál-tó környékén, a Jenyiszej és
az Irtis felső folyása mentén) és Észak-Kazahsztán területén feltárt leletek
egyaránt azt bizonyítják, hogy az Uráltól a Csendes-óceánig éltek vadász-
gyűjtögetők már kb. 35000 éve, mégpedig a felső paleolit Mal’ta kultúra
birtokosai. Mivel a Würm eljegesedés alatt a Bajkál-tótól északra (a mai
tajga helyén) fekvő övezetet nem borította jégtakaró, hatalmas
tundraövezet alakult ki, ahol gazdag állatvilág élt (rénszarvas,
jávorszarvas, szajgaantilop, pézsmatulok, bölény, gyapjas orrszarvú,
gyapjas mamut), ezért a felső paleolitikum alatt itt is kialakultak a
szubarktikus specializált vadászközösségek. A kultúrájukra jellemző
kétoldalú szilex dárdahegyeket és késeket számos szibériai lelőhelyen (az
Irtis, Ob, Jenyiszej, Angara, Léna, Aldan folyók felső szakaszán, illetve a
Bajkál-tó mindkét oldalán) megtalálták. Az eljegesedés enyhébb
szakaszában, kb. 18000 éve ezek a vadászok a Bering-szoros helyén
elterülő szárazföldön valószínűleg Észak-Amerikába is eljutottak.

70
 A mezolitikus kultúrák jelenlétét Szibériában eddig nem tudták
kimutatni, a neolitikum alatt pedig a tajgaövezet természeti adottságai
miatt a megélhetést többnyire továbbra is a vadászat és a halászat adta
(Kelet-Szibéria őslakosainál a XVII. századig, vagyis az orosz hódításig,
Kamcsatkán és a Csukcsi-félszigeten pedig a szovjet korszakig
fennmaradt a vadász-gyűjtögető életmód).
Belső-Ázsia, az Altáj és a Góbi-sivatag vidékén korán áttértek a
nomád állattartásra: a már korábban háziasított birka, kecske és szamár
mellett ezen a vidéken szelídítették meg legelőször (Kr. e. 4000 körül) a
lovat és a kétpúpú tevét is. A Jenyiszej és az Angara felső völgyein is
sokáig fennmaradtak a vadász-gyűjtögető közösségek. Az Kr. e. III.
század táján az állattartó törzsi társadalom keretében létrejött az első hun
törzsszövetség, mely a Bajkál-tótól Tibetig, illetve a Tien-San-hegységtől
a Sárga folyóig terjedő területet uralta. A Kr. u. I. évezredben kisebb
területeken megjelent a földművelés, de a nomád állattartás a legelőkben
gazdag sztyeppvidékeken domináns maradt.
A neolitikus kőeszközök és a fazekasság a Bajkál-tó szomszédságából
továbbterjedt északon Jakutföldig, keleten pedig egészen a Kolimáig. A
Csendes-óceán partvidékén, az Amur torkolatától a Bering-szorosig már Kr.
e. a II. évezredben fejlett tengeri kultúrák alakultak ki. A japán Dzsómon
néphez hasonló halász-vadászok a mongolidok nyomására Kr. e. az I.
évezred végén vándoroltak át északon Kamcsatkára és a Kurill-szigetekre80.
Amerika első lakosaira vonatkozóan a vélemények megoszlanak.
A legtöbb kutató egyetért abban, hogy Észak-Amerika őslakói Szibéria
felől érkeztek az utolsó eljegesedés alatt vagy a vége felé, az akkor még
összefüggő „beringiai” szárazföldön át. A vita a vándorlás időszakára
vonatkozik: a korábban feltárt régészeti leletek szerint a mai indiánok
ősei („paleoindiánok”) nem érkezhettek korábban mint 12500 évvel
ezelőtt, mivel a kanadai jégtakaró csak ekkor húzódott vissza eléggé. Az
újabb felfedezések ezzel szemben azt mutatják, hogy már 14500–16000
évvel ezelőtt is éltek felső paleolit kultúrájú vadászok a jégtakarótól délre
fekvő területen 81, ezért ők ennél is korábban – kb.18–19000 éve, mások
szerint akár már 25–28000 éve – átjöhettek Ázsiából, egy kisebb
felmelegedés idején, amikor a beringiai földnyelv egy része felszabadult,
illetve a Sziklás-hegységtől keletre húzódó sávban a jégtakaró kettévált és
egy száraz „folyosó” keletkezett, amelyen át tudtak jutni az ún.
„protomongoloid” vadászok (egyesek szerint az is lehetséges, hogy a
Csendes-óceán part menti szigetein „araszolva” haladtak kenuikkal).
Ma már általánosan elfogadott vélemény, hogy Ázsia irányából a
Würmmel egyidejű Wisconsin-eljegesedés alatt és utána is több
hullámban érkeztek bevándorló populációk, kisebb-nagyobb tömegben,
Ázsia különböző részeiről, akik együtt alkották az indiánok őseit. Az

71
egyik legjelentősebb csoport a 10–11500 évvel ezelőtti fejlett paleolit
Clovis-kultúra, melynek nyomait több helyen is megtalálták (névadója az
azonos nevű új-mexikói település). Fő eszközeik az európai solutréen
iparéhoz hasonló, levél alakú, arasznyi hajítóhegyek, amelyek
lándzsahegyként nagy vadak, pl. karibu, bölény, gyapjas orrszarvú vagy
akár mamut leterítésére is alkalmasak voltak. Lehetséges, hogy az észak-
amerikai nagyvadak (mamut, masztodon, óriásbölény, ősló, teve,
óriáslajhár) kipusztulása a Clovis-vadászok számlájára írható. Ez a
fegyvertípus, illetve a későbbi tökéletesített változatai egész Amerikában
elterjedtek kb. 9000 éve, a Yukon folyótól a Horn-fokig. A kontinens
gyors meghódítása a paleolitikus vadászok sikerét bizonyítja.
A neotermális időszak környezetváltozásai fokozott alkalmazko-
dásra késztették az észak-amerikai kontinens kóbor vadászait, ezért az ún.
archaikus korszakban (Kr. e. 8000–1000) a helyi adottságokhoz idomuló
kultúrák alakultak ki: pl. a Colorado-fennsík sivatagi nomád zsákmá-
nyolói (ilyen volt a Cochise-kultúra), az északnyugati tengerparti kultúra,
a Közép-Mississippi-kultúra vagy a keleti lombhullató erdők és az atlanti-
partvidék archaikus kultúrái. A délnyugati platókon a Cochise gyűjtögetői
később (Kr. u. II–V. sz.) – részben mexikói hatásra – áttértek a
földművelésre: így jöttek létre az ún. marginális kosárfonó kultúrák: Új-
Mexikó erdős-bozótos részein a részben továbbra is gyűjtögető Mogollon,
Arizona sivatagos területein az öntözéses kukoricatermesztő Hohokam,
észak (Utah, Colorado) felé pedig az anasazi nép, akik szúróbotos
földművelésből éltek (kukorica-, tök-, babtermesztés), és akiktől Kr. u.
700 körül a földművelő Pueblo kultúra származott. 82
A legszélsőségesebb környezethez való alkalmazkodás nyilván az
inuitokra (eszkimók) vonatkozik, akik akárcsak a velük rokon aleutok,
Északkelet-Szibéria tundravidéki vadász-halászaitól származnak (ott ma
is élnek ún. arkto-mongoloid, általában paleoszibériai nyelveket beszélő
népek). A vadállományt követve őseik egyre keletebbre vándoroltak, míg
Kr. e. 8000 körül elérték az észak-amerikai partokat, ahonnan lassan
tovább vándoroltak a Hudson-öböl, illetve az észak-kanadai szigetek
irányába, a Kr. e. III. évezredben pedig eljutottak az Atlanti-óceánig (a
Labrador-félsziget és Grönland keleti partjáig). Eközben kialakultak a
modern korig fennmaradt szubarktikus, arktikus, illetve extrém arktikus
életformák (pl. a grönlandi arktikus Thule-kultúra a normannok
érkezéséig, vagyis a Kr. u. X–XI. századig virágzott, és csak a középkori
lehűlés vetett véget neki).
Közép-Amerika (Mezoamerika) 83 területén az első emberek már a
Wisconsin-eljegesedés végén megjelentek észak felől vándorolva:
Mexikóváros körzetében 10000 éves leletekre bukkantak, a Clovis-típusú
dárdahegyek pedig a nagyvadvadászok jelenlétét Costa Ricában és

72
Panamában már Kr. e. VIII. évezredben bizonyítják, ahonnan hamarosan
Dél-Amerikára is átterjedtek. Az Észak-Amerikától erősen eltérő ökológiai
adottságok (félszáraz sivatagok a magas szárazföld belsejében, sűrű őserdők
az alacsony síkságokon, mocsaras partvidékek) másfajta túlélési stratégiákat
tettek szükségessé az itt élő emberek számára: mivel nagyvadak nem vagy
csak elvétve fordultak elő, a gyűjtögetés került előtérbe, amit apróvadak
elejtése és helyenként halászat vagy kagylógyűjtés egészített ki.
A gyűjtögetés hosszú gyakorlata a természetes növényvilág alapos
megismerését eredményezte, így nem véletlen, hogy Mezoamerika volt a
helyszíne (a dél-amerikai Peruval együtt) a földművelés és később az első
városi civilizációk létrejöttének az Újvilágban. Akárcsak az Óvilágban, a
zsákmányoló életmódról az élelemtermelésre való áttéréshez itt is
évezredekre volt szükség. Az amerikai kontinens fölművelői hátrányosabb
helyzetben voltak, mivel nem voltak olyan domesztikálható állatok,
amelyeknek gazdasági értéke akár megközelíthette volna a juh, a kecske, a
szarvasmarha vagy a sertés jelentőségét (Mezoamerikában csak a kutyát, a
pézsmakacsát, a pulykát és a fullánktalan méhet háziasították). Másrészt
számos domesztikálálásra alkalmas eleségnövény állt rendelkezésükre,
melyeknek termését eleinte rendszeresen begyűjtötték. A növénytermesztés
(tök, bab és avokádó) Kr. e. 7000–5000 közt kezdődött, később elterjedt a
sütőtök, a jam, a manióka, a chilipaprika, a napraforgó, a dohány, az
amaránt 84. A kukorica termesztése Kr. e. 4500–3500 között kezdődött, de
Kr. e. 3500–2300 körül már állandó földműves települések voltak
Mexikóban, ahol a kukoricán kívül sütőtököt és gyapotot is termesztettek
(Nogales – Tamaulipas, Tehuacán – Puebla), letéve ezzel az első
mezoamerikai civilizációk alapjait.
Dél-Amerika első betelepítése még több vitára adott okot, mint
Észak-Amerikáé, mivel a legrégebbi leletek még az ottaniaknál is
korábbinak tűnnek: a dél-chilei Monte Verde település alsó rétegében
állítólag 33000 éves szilánkolt kő és tűzhely maradványait találták, a
brazíliai Pedra Furadán (Alagoas államban) pedig 32000 éves
kőszerszámokat és tűzhelyet 85. Ez azt tételezi fel, hogy a beringiai
földszoros mentén vándorló első emberek legalább 40000 éve kellett
volna, hogy érkezzenek Észak-Amerikába, amit azonban sem az ottani,
sem a szibériai leletek nem igazolnak. Mivel a más irányból való első
betelepülés nem valószínű 86, sokkal hihetőbbek azok a dátumok, melyek
az első eddig ismert észak-amerikai bevándorlásokkal korrelálhatóak: a
venezuelai El Jobo (Falco államban) talált kvarciteszközök több mint
16000 évesek, Peruban, Argentínában és Kolumbiában talált
kőszerszámok 14000 évvel ezelőttre keltezhetők, a chilei Monte Verde
vadászó-gyűjtögetői 13000 évvel ezelőtt éltek, a patagóniai Fell-
barlangban talált kőeszközök pedig 12000 évesek. A Magellán-szoroshoz

73
közeli Milodon-barlangban a kardfogú tigris maradványain kívül 10000
éves kistermetű emberi csontvázat és kőeszközöket találtak. A Clovis-
típusú dárdahegyeket használó vadászok észak felől gyorsan elterjedtek
Dél-Amerikában is, úgy hogy 9000 éve már elérték a Magellán-szorost is.
Az észak- illetve mezoamerikai archaikus kultúrákkal
párhuzamosan Dél-Amerikában is kialakultak a mezolitikus vadász-
gyűjtögető kultúrák: ilyen volt a kagylógyűjtő Concheros-kultúra a
venezuelai, a guyanai és a brazil partok mentén (Kr. e. V–II. évezred),
valamint a perui partokon élő halász-gyűjtögetők kultúrája (Chicama-
völgy, Kr. e. 2500–1200). Közben elkezdődött az áttérés az
élelemtermelésre, eleinte kezdetleges kertészet formájában (a Parana
folyó medencéjében Kr. e. VI–III. évezredből származó, kőből faragott
csákány- illetve kapaszerű szerszámokat találtak). A perui tengerpart
irányából kiindulva Kr. e. 3000 és 1000 közt elterjedtek a neolitikus
földművelő települések. A kezdetben termesztett bab, tök, sütőtök, paprika
mellett a Kr. e. III–II. évezredben megjelentek a fűfélék (quinoa, canihua,
tarwi), a gyapot, a krumpli, az édesburgonya és a manióka (a paradicsomot
csak jóval később, Kr. u. a VI. században kezdték el termeszteni). A
kukorica csak Kr. e. 1400 körül terjedt el (valószínűleg Mexikóból hozták
be), Kr. e. 1200 körül pedig megjelent a földimogyoró. A Kr. e. II.
évezredben az Andokban háziasították a lámát, amely a tengerimalac
mellett az egyetlen dél-amerikai háziállat volt. Brazília és Venezuela
szavanna- és esőerdő-övezetében az áttérés az élelemtermelésre Kr. e.
4000–2000 között történt. A helyi viszonyoknak megfelelően eleinte az
irtásos-égetéses művelés volt jellemző, Kr. e. 3000 körül kicsiny,
kertművelést folytató falvak jelentek meg, ahol a gumósnövényeké
(manióka, jam) volt a vezető szerep, majd egyre gyakoribbá vált a nagy
településeket eltartó intenzív földművelés. Kr. e. 800 körül az Andokból
érkező folyók partjain elterjedt a kukorica termesztése, miközben Észak-
Peruban már létrejött az első civilizáció – a Chavín-kultúra.
Ausztrália benépesítése több, Ázsiából indult bevándorlási hullám
eredménye volt. Az ausztralidoknak nevezett őslakosok egyértelműen a
Homo sapiens sapiens fajhoz tartoznak, a ma ismert három nagy
rasszkörből azonban egyikhez sem, mivel valószínűleg még a rasszok
differenciálódása előtt jutottak el Ausztráliába. Az ausztráliai őslakosok
ázsiai származását támasztja alá, hogy Dél- és Délkelet-Ázsiában elvétve
még ma is élnek hozzájuk hasonló sötét bőrű kisebb népcsoportok (pl. a
ceyloni Veddák, az Andaman-szigetek őslakosai, a Malakka-félszigeten a
Sakai, a Fülöp-szigeteken a Dumagat negritók), bár az ausztrálok nyelve
semmilyen ázsiai nyelvvel nem mutat rokonságot. Vándorlásukat
azonban számos maradvány bizonyítja nemcsak Új-Guinea, hanem
Celebesz és Jáva szigetein is (pl. a már említett wadjaki lelet), sőt egyik

74
águk az Új-Guineától keletre fekvő Bismarck-szigetekig is eljutott. Bár a
rassz származási helye máig nem tisztázott, a vándorlás bizonyosan két
útvonalon zajlott: az egyik Dél-Kínából Tajvanon és a Fülöp-szigeteken,
illetve Indokínán, a Szunda-padon, Borneón, Celebeszen és Malukun
keresztül Új-Guineába, a másik Dél-Ázsia felől a Malakka-félsziget,
Szumátra, Jáva és a Kis-Szunda-szigetek mentén Észak-Ausztráliába.
Mivel az eljegesedések alatt a világóceán szintje a mainál 80–130 méterrel
alacsonyabb volt, Ausztrália, Új-Guinea és Tasmánia egyetlen szárazföldet
alkottak, így a Szunda-szigetek felől kezdetleges csónakokon, tutajokon
érkező őslakosoknak csak 60–150 km nyílt tengert kellett átszelniük, hogy
átjussanak az ember által még lakatlan kontinensre.
A kezdeti bevándorlás nyilván észak-déli irányban zajlott, a
legrégebbi ausztráliai emberi települések nyomai mégis a kontinens déli
részén találhatók. Melbourne külvárosában, Keilorban talált leletek 10–
12000 évesek, míg a Murray folyó völgyében a Lake Mungónál talált
maradványok kb. 25000 évre datálhatók, akárcsak a Dél- és Kelet-
Ausztráliában, valamint a Tasmánia szigeten talált leletek. Az újabb
feltárások azonban legalább 38000 éves, de lehetséges, hogy 40–50000
éves emberi jelenlétről tanúskodnak. Az első bevándorló hullám emberei
a mai őslakosoktól különböztek: ők feltehetőleg a XIX. században kihalt
tasmániai bennszülöttek ősei voltak, akik inkább a pápua-melanéz
őslakosokhoz hasonlítottak, és a következő, immár ausztralid, kb. 18000
éve bevándorló hullám nyomására eltűntek a kontinensről, (vagy
asszimilálódtak) és csak a kb. 10000 éve elszigetelt Tasmanián maradtak
fenn mezolitikus vadász-gyűjtögetőkként 87.
Az ausztralid őslakosok vándorlása fokozatosan zajlott, főleg a
tengerpart és a folyók mentén. Egyik águk Új-Guineából kelet felé
haladva Melanéziába folytatta útját egészen a Bismarck-szigetekig és Új-
Kaledóniáig, ahol vonásaik még felismerhetők a kanak őslakosokon.
Mivel Ausztrália belsejének éghajlata már 18–16000 évvel ezelőtt
szárazzá vált, eleinte a népesség javarésze a tengerpart közelében élt, de
10000 éve (amikor az emelkedő tengerszint lassan elöntötte a kagylóban
gazdag partokat), a szárazabb belső területek is benépesültek. Ausztrália
őslakosai nem ismerték a fémeket, sem az íjat, kizárólag vadászatból,
halászatból és gyűjtögetésből éltek, és háziállatként is csak dingó kutyát
tartottak (amit még Ázsiából hoztak be), de az évezredek során kiválóan
alkalmazkodtak környezetükhöz. Az európaiak érkezésekor mintegy
250000–300000-en éltek a kontinensen (jelenleg Ausztrália népességének
1%-át teszik ki, vagyis kb. 170000 főt, akik közül azonban csak 45000
beszél ausztralid nyelvet).
Óceánia területéből Melanézia szigetei lettek először lakottak,
mivel ezek fekszenek legközelebb az indonéz szigetvilághoz. A Csendes-

75
óceán szigetvilágának betelepítése több hullámban történt és eredetileg
valamennyi a délkelet-ázsiai térségből indult 88. A régészeti leletek az
ember jelenlétét Új-Guinea szigetén már legalább 25000 évvel ezelőttre
datálják, azonban a szigetről Ausztráliába átvándorolt népesség már ennél
korábban is itt élt egy ideig. Valószínű, hogy a kelet-délkelet-ázsiai
szárazföldről bevándorolt sötét bőrű melanézek ősei még az
ausztralidoknál is korábban érkeztek és terjedtek el keleten a Fidzsi-
szigetekig, délen pedig Tasmániáig. Földrajzi fekvése miatt Új-Guinea
fontos állomás volt a délkelet-ázsiai térség és az óceániai szigetvilág
közötti vándorlási hullámoknak, bizonyíték rá a pápua 89 bennszülöttek
antropológiai és nyelvi sokszínűsége is 90. A kapcsolat Ausztráliával nem
szűnt meg teljesen a tengerszint megemelkedése után sem, hanem
folytatódott a Torres-szoroson át és a szoros menti szigeteken keresztül
is.
A vadász-gyűjtögető életmód Melanéziában Kr. e. a II. évezredig
fennmaradt, de aztán itt is elterjedt az indonéziai szigetvilágban már
ismert gumós növények (jam, táró), a banán, a kókuszpálma és a kenyérfa
termesztése, valamint a sertés, a kutya és a házityúk tartása, ugyanakkor a
gabonafélék (a rizs és a köles) nem jutottak túl Óceánia nyugati határán.
Kr. e. 1500 körül a vörös mázas díszített kerámiájáról ismert neolitikus
Lapita-kultúra, amely melanéziai obszidián eszközöket használt, rövid
idő alatt 5000 km-re terjedt el nyugat-keleti irányban, az Admiralitás-
szigetektől Tongáig és Szamoáig. A Lapita népek voltak a polinézek
elődei, de fontos szerepük volt a melanézek genetikai és kulturális
örökségében is. Az eredeti Lapita-telepesek még viszonylag homogének
voltak, utódaik azonban már teljesen eltérő kulturális és biológiai
hatásoknak lettek kitéve, ezért a melanézek (főleg a polinézekhez
viszonyítva) ma is rendkívüli sokféleségükkel tűnnek ki Óceánia
őslakosai közül. A polinéz szétáramlás kezdetére (Kr. e. 1500 k.) nagy
kertész-földművelő közösségek jöttek létre Malukutól a Salamon-
szigetekig.
Mikronézia parányi atolljait a Fülöp-szigetek, a Szunda-szigetek,
valamint a Bismarck- és a Salamon-szigetek irányából érkező hajósok
népesítették be Kr. e. III–II. évezredben. A szigetek ún. preausztronéziai
őslakossága részben az akkori antropológiai jellegzetességeit őrizte meg
máig (a melanézekhez hasonlóan sötét bőr), bár a későbbi nagy polinéziai
vándorlások nem hagyták érintetlenül ezt a térséget sem, innen a
kifejezetten mongoloid vonások (az „északi útvonal” elmélete szerint
Mikronézia a polinéziai szétáramlás egyik fő állomása volt a Fülöp-
szigetek és Polinézia között).
Polinézia szigetei az utolsóként benépesített területeket képezik, az
Új-Zéland – Hawaii – Húsvét szigetek által alkotott háromszögben

76
ugyanis viszonylag későn, csak Kr. e. a II. évezredben jelentek meg az
első emberek. Akárcsak melanéz és mikronéz rokonaik, a polinézek ősei
(paleopolinézek v. ausztronézek) is eredetileg Délkelet-Ázsiából indultak
el, de hogy pontosan honnan, arra egyelőre csak feltételezések vannak.
Fizikai antropológiai jellemzőik alapján (világos, sárgásbarna bőrszín,
lapos és kerek arcforma, sötét, egyenes haj, enyhén mandulás, de a
mongoloidokéhoz képest nagy, kerek szemek) a paleopolinézek legalább
két nép kereszteződéséből alakultak ki (az egyik sötét bőrű ausztralid,
negroid vagy melanéz, a másik pedig világos bőrű mongoloid,
paleomongoloid, maláj, esetleg europid is lehetett). A beszélt nyelvek
alapján a polinézek meglepően homogén csoportot alkotnak: valószínű,
hogy a nagy szétáramlás előtt egy egységes, ausztronéziai őspolinéz
nyelvet beszéltek, amiből az idők során mintegy 35 nyelv alakult ki,
melyeknek a szókincse máig nagymértékben (40–80%-ban) hasonlít
egymáshoz.
A paleopolinézek a hajózást még a délkelet-ázsiai szigetvilág
térségében sajátították el, és később a pirogok építési technikája, illetve a
navigáció egyre magasabb szintet ért el. Kezdeti vándorlásaik elindító
okát bizonyára a dél-kínai rizstermesztés elterjedésében kell keresni, ami
Kr. e. 4000 körül igen magas népszaporulatot eredményezett Délkelet-
Ázsiában, az innen kiinduló vándorlás aztán láncreakciót indított el az
indonéz szigetvilág és Melanézia népeiben is. Ennek hatására a polinézek
ősei is kénytelenek voltak kelet felé vándorolni 91, így Kr. e. 1500 körül a
Lapita-kultúra kertészei már elérték Fidzsit, Tongát és Szamoát is. Innen
aztán a Kr. e. I. évezred második felében tovább hajóztak ÉNy felé az
Ellice-szigetek (Tuvalu), észak felé a Tokelau- és kelet felé egészen a
Marquises-szigetekig, ahol az egyik kirajzási központ jött létre. Kr. u.
500-ig elérték Tahitit és a Húsvét-szigetet 92, röviddel azután a Hawaii
szigetcsoportot, 900 körül pedig már Új-Zéland partjait is. Kr. u. 1000
körül Havai’i (ma Raiatea, Társaság-szk.) lett Polinézia szellemi-vallási
központja, ahonnan újabb felfedező-hódító expedíciókat szerveztek a
Cook-, Tubuai-, Tuamotu- és a Hawaii-szigetekre. Ezzel beindult a
polinéz vándorlások második nagy hulláma. Később a Tonga-, Szamoa-
és az Ellice-szk. (Tuvalu) irányából nyugat felé indultak foglaló
expedíciók (ún. „retrográd migráció”), így Melanézia és Mikronézia
területén is létrejöttek polinéz „enklávék” (Fidzsi-szigetek, Új-Hebridák-
Vanuatu, Gilbert-szk. v. Kiribati vagy a Loyauté-szk.). 93
Új-Zéland volt az utolsó nagyobb szárazföld, amelyet az ember
betelepített. Az első telepesek – a mai maorik ősei – valószínűleg a Cook-
, a Társaság-, illetve a Marquises-szigetekről érkeztek Kr. u. a X.
században. Új-Zéland éghajlata Polinézia többi szigeténél jóval
hűvösebb, ezért a bevándorlók nem tudtak elegendő növényi élelmet

77
termelni (a legtöbb ismert kerti növény itt nem hozott termést, és az
édesburgonya is csak északon termett, háziállatként pedig csak a kutyát
hozták magukkal), így rá voltak utalva a szigetek vadállományára, amely
különösen madarakban – mégpedig az óriás moa több fajában – volt
gazdag. Kr. u. 1000 körül létrejött a moavadászok kultúrája, amely eddig
az egyetlen ismert példa az emberiség történetében arra, hogy
földművelésről vadász-gyűjtögetésre tértek át, bár az édesburgonya
(kumara) termesztésével soha nem hagytak fel teljesen. 1350 körül újabb
bevándorló hullám érkezett a szigetekre. A déli szigeten 1500 után egy
fejlettebb, fókavadász-halász, famegmunkáló harcos kultúra alakult, a
kedvezőbb éghajlatú északi szigeten pedig édesburgonya-termesztésre
alapuló viszonylag sűrű földművelő népesség jött létre. Az óriás struccok
közben annyira megfogyatkoztak, hogy a XVIII. századra – röviddel az
európaiak érkezése előtt – teljesen kipusztultak. A keletre fekvő
Chatham-szigeteket már részben Új-Zélandról népesítették be 94.
Madagaszkár az Indiai-óceán szigeteivel együtt afféle mini-
Óceániát alkot 95. Madagaszkár javarészt szintén az ausztronéziai
vándorlások nyomán lett betelepítve, bár előtte itt már éltek Afrikából,
illetve az Indiai-óceán északi partvidékéről származó emberek. Az első
lakosok valószínűleg a Kr. e. III. évezredben jelentek meg a szigeten és a
malgasz hagyomány szerint kistermetű, sötét bőrű emberkék voltak
(afrikai pigmeusok, andamani negritók vagy melanéziai negridek).
Később a központi platókon élő leszármazottaikat, a vazimba népet
említik, akik röviddel a maláj betelepülés előtt (Kr. u. 500 körül) még a
paleolitikumban éltek, és az új-zélandi moavadászokhoz hasonlóan óriás
struccokra (Aepyornisra) vadásztak. Bár a malgaszok ausztronéziai
nyelvet 96 beszélnek, valószínűbb, hogy a madagaszkári őslakosság
gerincét afrikai bantu négerek adták, akik a mozambiki part irányából
érkeztek, és a sziget déli részébe szorították vissza a kistermetű
őslakosokat 97.
A délkelet-ázsiai ausztronéz bevándorlás több szakaszban zajlott,
és különböző helyekről (Jáváról, Szumátráról, Borneóról, a Malakka-
félszigetről, sőt Indiából is) indult. Ázsiai földművesek terjesztették el
Kr. e. a II. évezredben a rizs termesztését, a házi tyúkot és a zebut,
később pedig a fémek használatát is. Az utolsó maláj bevándorlók (a
szakalavák v. merinák ősei) csak jóval később, Kr. u. VIII.-XV. század
közt érkeztek és a XVIII. sz. végére a sziget domináns etnikumává váltak.
A keleti partokon a X. sz. után muzulmán arab kereskedők (főleg
izmaeliták) telepedtek le, meghonosították a juh tenyésztését, és tovább
fejlesztették a vasművességet is. Az északnyugati partra a Comore-
szigetekről mohamedánok, nyugatra pedig bantu-swahili nyelvű négerek

78
érkeztek Afrikából, legtöbbet közülük az arab rabszolga-kereskedők
hurcolták ide a mai Mozambik és Tanzánia területéről 98.

Összefoglalás

Az ember származása a tudományok egyik legvitatottabb fejezetének

számít, egyrészt eszmei, vallási és érzelmi jelentősége miatt, másrészt mert
az erre vonatkozó tudományos bizonyítékok meglehetősen hiányosak vagy
csak közvetettek, az újabb és újabb leletek vagy elméletek pedig nemhogy
tisztáznák a vitatott kérdéseket, hanem gyakran még összetettebb képet
alkotnak az emberiség eredetéről. Az emberré válás fontosabb szakaszai,
melyeket itt megpróbáltunk részletesen feltárni, többnyire csak egy
részleges képet nyújtanak egy roppant bonyolult és a jövőben még
bizonyára meglepetéseket tarogató kutatási területről.
Földünk benépesítésének története ugyanolyan titokzatos, de egyben
érdekfeszítő terület is, mivel azt mutatja, hogy az emberek hogyan voltak
képesek alkalmazkodni a földrajzi környezet megannyi változatához, még
mielőtt elkezdték volna gyökeresen átalakítani. Fajunk elterjedése a
szárazföldeken sikertörténet volt, de egyben figyemeztetés is arra, hogy
mekkora nyomást vagyunk képesek gyakorolni környezetünkre és hogy nem
vagyunk az egyetlen élő faj, amely jogot tart bolygónk birtoklására.

Kulcsfogalmak

Antropogenézis, főemlősök, emberszabásúak, emberfélék, emberi

nem, faj, közös ős, Australopithecus, Homo habilis, Homo erectus
(előember), Homo sapiens archaicus, Homo (sapiens) neanderthalensis
(ősember), Homo sapiens sapiens (modern ember), egyközpontúság,
többközpontúság, molekuláris óra, mitokondriális DNS, afrikai Ádám,
afrikai Éva, eszközkultúra, alsó, közép és felső paleolitikum, mezolitikum,
neolitikum, paleoklíma, harmadkor, negyedkor, jégkorszak, neotermális
korszak, földművelés, domesztikáció, migráció, alkalmazkodás.

Kérdések

1.Mikor jelentek meg a főemlősök ?

2.Miben különböznek az emberfélék az emberszabású majmoktól?
3.Ki volt az emberi nem első képviselője ?
4.Milyen innovációkat valósítottak meg az előemberek hosszú
fejlődésük során ?
5. Miért halt ki a Neander-völgyi ember ?
79
 6. Hogyan magyarázzák a modern ember megjelenését ?
7. Miben állt az ember mint biológiai faj sikere ?
8. Melyek voltak az utolsó nagyobb szárazföldi területek, ahol az
ember megjelent ?

Jegyzetek
1
Vö. Katona: 1974.
2
Uo.: 22–23.
3
Vö. Katona: i.m.
4
Alfred Wallace vezette be az életföldrajzban a később róla elnevezet Wallace-vonal
fogalmát, amely a délkelet-ázsiai szigetvilágban Borneó és Celebesz, illetve Bali és
Lombok szigetei között húzódik: mivel a vonal mentén a tenger jóval mélyebb, mint
a mai kontinentális talapzatokon, tőle keletre még az eljegesedések alatt sem volt
szárazföldi kapcsolat Eurázsiával, ezért a Wallace-vonal már a harmadidő óta
elválasztja Eurázsia és Ausztrália élővilágát.
5
A mű eredeti teljes címe: The Origin of Species by Means of Natural Selection,
or the Preservation of Favoured Races in the Struggle for Life (A fajok eredete
természetes kiválogatódás útján, avagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott
fajták fennmaradása).
6
Eredeti címe: The Descent of Man, and Selection in Relation to Sex (Az ember
származása és a nemi kiválasztás)
7
Brünn, mai nevén Brno (Cseh Közt.), az Osztrák-Magyar Monarchiában
Morvaország tartományi székhelye volt.
8
Vö. Szabó: 1971.
9
A mai emberhez vezető „származási út” nem egyetlen, lineáris folyamatként,
hanem rengeteg elágazó úton haladt, melyeknek javarésze – egy kivételével –
„vakvágány”, vagyis mára már kihalt fajokhoz vezetett. A kövületekben
felfedezett főemlősmaradványok csupán rövid szegmenseket alkotnak az igen
szerteágazó „családfa” ágain, ezért soha nem lehet teljes biztonsággal állítani
egyik fajból egy másik „leszármazását”.
10
A kb. 65 millió évvel ezelőtti – a Föld történetében sorrendben az ötödik – nagy
fajpusztulás okairól több elmélet is szolgáltat magyarázatot. Legvalószínűbb a
meteorbecsapódás elmélete, amely globális éghajlatváltozást és ezzel (a táplálék
megfogyatkozása miatt) a dinoszauruszok kipusztulását okozhatta, de nem zárható
ki a felerősödött vulkanizmus éghajlat-módosító hatása sem (ami a „vándorló” és
akkor Paleoázsiához közeledő indiai őskontinens északnyugati peremén volt a
legerősebb, és ma az ÉNy-Dekkán 3000 m vastag bazaltos lávatakarója tanúsítja)
11
Egyes szerzők szerint a Pongidae családba csak az orangután tartozik, míg a
gorilla, a csimpánz és az ember az ún. Homininae család
12
Rudabányán 57 emberszabású csontmaradványt és 110 fogat találtak, amelyek
három különböző fajhoz tartoznak: a Rudapithecus hungaricust 1967-ben
fedezték fel, kora mintegy 10 millió év, és a többi európai Dryopithecushoz
hasonlított, vagyis közepes termetű, 35–40 kg súlyú, fákon élő emberszabású
volt, akárcsak a Bodvapithecus altipalatus, az Anapithecus hernyáki pedig egy
korábbi ősi pongida (Vö. Obál: 1986).

80
13
A „molekuláris óra” segítségével a mutációk ismert gyakoriságából kiindulva
és a különböző fajok, illetve egyedek genetikai kódjának összehasonlításával ki
lehet számítani a fajok szétválásának, illetve különböző populációk
migrációjának hozzávetőleges időpontját. Ehhez csakis az ún. „semleges gének”
(amelyek nem irányítanak életfontosságú fehérjeszintézist) mutációinak a
vizsgálata alkalmas, a funkcionális gének ugyanis a természetes kiválasztódás
során vagy dominánsak lesznek (ha „sikeresek”), vagy eltűnnek.
14
1967-ben a Turkana-tó melletti Lothagam lelőhelyen az amerikai Bryan
Patterson egy 5,6 millió éves alsó állkapocsmaradványt talált, amely az
őrlőfogak formája alapján lehet, hogy hominida, de a szkeptikusok szerint a lelet
túlságosan parányi ahhoz, hogy kielégítően osztályozni lehessen.
15
A hatvanas évektől Kelet-Afrikában és a világ számos más térségében
valóságos hajtóvadászat indult az emberi ősmaradványok után. Az ásatásokat
ösztönözte a szenzációéhes médiák érdeklődése, de gyakran akadályozta is az
afrikai országokra jellemző politikai instabilitás, illetve az éppen hatalmon lévő
kormányok álláspontja, amelyek az egymással versengő paleontológus
csapatoknak tetszőlegesen adtak ki ásatási engedélyt. A paleontológusok közül
legismertebbek a brit származású kenyai Leakey-dinasztia tagjai (Louis és Mary
Leakey, fiaik Jonathan Leakey és Richard Leakey – korábban Kenya
környezetvédelmi minisztere), felesége Meave Leakey, továbbá az amerikai
Donald C. Johanson, Tim White, David Pilbeam, a dél-afrikai Raymond Dart és
Philip V. Tobias, a brit Ron Clarke, a francia Maurice Taïeb, Yves Coppens,
Michel Brunet és François Marchal.
16
A 17 egyedhez tartozó mintegy 50 darabból álló lelethalmaz főleg fogakból és
végtagcsontvégekből áll, és feltehetően ragadozók lakomáinak maradványai (Vö.
Coppens, Huet: 1994).
17
Afár nyelven az újonnan felfedezett génusz neve (Ardipithecus) „földi majom”, a
faj neve pedig (ramidus) „gyökér”.
18
Philip V. Tobias, a Witwatersrandi Egyetem munkatársa szerint a „taungi
gyermek” nem Australopithecus africanus, hanem Australopithecus robustus
volt, és maradványai csak 800 000 évesek (Vö. Obál: i.m.).
19
1925-ben, amikor R. Dart publikálta kutatásait, az antropológusok többsége még
a piltdowni hamisítványt tartotta mérvadónak: 1912-ben Sir Arthur Keith, a brit
Királyi Sebészeti Társaság elnöke egy modern ember koponyájához illesztve egy
orangután alsó állkapcsát ásta el egy sussexi kavicsbányában (miután kellőképpen
„kipreparálta”). Ez aztán arra a következtetésre juttatta megtalálóját, Charles
Dawsont és több más antropológust is, hogy az ember ősei nagy aggyal és a mai
pongidákéhoz hasonló testtel rendelkeztek (Vö. Messadié: 1980).
20
A Kelet-Afrikában talált késői gracilis Australopithecus leleteket egyes szerzők az
A. africanussal azonosítják, de ez már egy időben élt a korai Homo fajokkal, ezért az
A. africanust kizárják a Homo nem származási vonalából. Lee Berger (1998), a
Witwatersrandi Egyetem munkatársa szerint az A. africanus-nak hosszabb karjai és
rövidebb lábai voltak, mint az A. afarensis-nek, vagyis jobban hasonlított a
majmokhoz, tehát mivel későbben élt, nem lehetett az utóbbinak őse. Ez viszont nem
zárja ki, hogy a hozzá jobban hasonlító Homo habilis egyenes ágú felmenője lehetett.

81
21
Bernard Wood anatómus Richard Leakey csapatában vett részt 1972-ben a
kenyai ásatásokon.
22
Ron Clarke, a Witwatersrandi Egyetem munkatársa, 1997-ben a sterkfonteini
barlangban végzett ásatásai nyomán egy még teljesebb, feltehetően
Australopithecus africanus csontvázat tárt fel, amit StW573 számmal
katalogizáltak.
23
A medence formájára utalva később többen is (pl. Schmid, valamint Häusler)
azt állították, hogy voltaképpen egy fiú csontvázáról van szó, a női nem mellett
ugyanis csak a csontváz viszonylag kis termete érvel, mások viszont (L. Hager)
azt állítják, hogy a medence formája az Australopithecusoknál a mai
pongidákhoz hasonlóan nem különbözött nemek szerint (Vö Gore: 1997).
24
Ph. Tobias szerint az afarensis-nek nevezett faj csupán az Australopithecus
africanus egy korábbi változata (Vö Weaver: 1985).
25
Vö. Leakey, Lewin: 1986.
26
A primatológiai kutatások keretében megfigyelték, hogy a szabadon élő
csimpánzok nemcsak használnak eszközöket, hanem megtisztítanak maguknak
termeszfogásra alkalmas botokat vagy kiválogatnak magvak feltörésére alkalmas
köveket. E kezdetleges „eszközkészítési technológiát” aztán a csimpánzközösségek
fiatalabb tagjai is elsajátítják, sőt gyakran több generáción keresztül továbbadják,
tehát a „kultúra” fogalmát a csimpánzokra is ki lehet terjeszteni, így az már nem
kizárólagosan az ember apanázsa. A csimpánzok és az ember genetikai
hasonlóságára utalva, illetve a „molekuláris órára” hivatkozva egyes kutatók odáig
mennek, hogy a csimpánzt is a Homo nemhez sorolják.
27
A dél-afrikai Makapansgat-barlangban talált Australopithecus africanus
lelettel együtt számos állati maradványt is találtak, ami Raymond Dart szerint
arra vall, hogy már az akkori hominidák is használtak eszközöket, ezért ezt ún.
„oszteodontokeratikus” (csont-, fog- és szarv-) kultúrának nevezte el. Ezt később
a legtöbb komoly antropológus cáfolta, mivel a barlangokból a hominidák
mellett általában rengeteg állati maradvány is előkerült, ami azonban nem zárja
ki, hogy az Australopithecusok is használtak különféle eszközöket.
28
Vö. Leroi-Gourhan, A.:1983
29
Az Olduvai-szurdokban 1960-ban talált leletet R. Dart javaslatára L. Leakey,
Ph. Tobias és J. Napier 1964-ben Homo habilisnak nevezték el. Mivel igen
hiányos volt és fogai inkább Australopithecusra utalnak, a leletet többen, egyesek
magát a fajt is egy késői Australopithecusnak tartják.
30
A Kínában végzett újabb kutatásokból arra következtetnek, hogy a Homo
habilissal egykorú hominidák Kelet-Ázsiában is éltek, így nem kizárt, hogy a
Homo habilis, sőt annak korábbi ősei is elhagyták Afrikát, tehát nem a Homo
erectus volt az első hominida, amely Afrikán kívül is megjelent (Vö. Mulot: 2006).
31
Valószínűleg rituális endokannibalizmust folytattak (saját rokonaik testrészeit
fogyasztották el, szemben az exokannibalizmussal, amikor a háborúskodásokban
legyőzött ellenfeleket eszik meg), a csoukoutieni barlang rétegeiben talált néhány
koponya alsó részén ugyanis kitágították az öreglyukat, hogy az agyvelőt
kivehessék belőle (Vö. Leakey, Lewin: i.m.).

82
32
A leletek gyakran harmadik névként a felfedezés helyének nevét is viselik (pl.
H. e. paleojavanicus, H.e. modjokertenis, H. e. pekinensis, H. e. mauritanicus, H.
e. heidelbergensis, H.e. paleohungaricus).
33
Vö. Leroi-Gourhan: 1983.
34
Gran Dolinan és Cepranóban 800 000 éves choppereket, Boxgrove-ban 500 000
éves szakócát találtak (Vö. Gore: 1997).
35
Az 1907-ben felfedezett „heidelbergi ember” kb. 500 000 éve élt. Feltűnően
nagy és lapos állkapcsán szinte modern emberi fogak vannak, ezért ma már
inkább a H. erectus és a H. sapiens közötti átmeneti fajnak tekintik, sőt egyesek
külön fajként (Homo heidelbergensis) tartják nyilván.
36
A Homo erectus v. Homo sapiens paleohungaricus, népszerű nevén Sámuel
(Samu) a Mindel-interstadiális időszakban, kb. 350000 éve élt, és a hominidák
legrégebbi képviselője a Kárpát-medencében. Maradványait – egy nyakszirtet és
néhány gyermekfogat – 1965 augusztus 21-én találta Vértes László. Egyesek
késői H. erectusnak tartják, mások a Homo sapienshez vezető átmeneti fajnak
vagy archaikus Homo sapiensnek. A telepen sok eszközt is találtak, valamennyi
kis méretű kavicsból készült, ún. „mikrochopper-ipar” (Vö. Gábori: 1987).
37
A Franciaországi Saint Acheul település neve után. Homo erectus
maradványokat Romániában nem találtak, de az acheuléen kőkultúra nyomai
számos helyről előkerültek: Kiskapuson (Căpuşu Mic – Kolozs m.),
Baszarabásza, Honctő (Basarabasa, Gurahonţ, Hunyad m.) stb. A régészek ennél
is régebbinek – a késői olduvánhoz hasonlónak – tartják a pattintottkavics-ipart
(pebble culture v. cultura de prund), amelynek leleteit a Dîrjov patak, az Olt, az
Argeş folyók völgyében és Ciuperceni faluban, Turnu Măgurele mellett, a Duna
teraszában találták (sztratigráfiai módszerrel csak ez utóbbiak datálhatóak).
Ezeket is feltehetően Archantropusok készítettek (Vö. Roşu: 1987).
38
Mivel afrikai képviselőik lényegesen korábban éltek és „primitívebb”
vonásokat hordoztak, mint az ázsiaiak, egyes antropológusok valamennyi afrikai
Homo erectust a Homo ergasterhez sorolják.
39
Vö. Gore: 1997.
40
A Flores szigeten található Liang Bua barlangban 2003-ban egy kis termetű
(kb. 1 m magas) és nagyon kis koponyájú (380 cm3-es) hominida maradványait
találták és Homo floresiensis-nek nevezték el. Ez a faj mindössze 18000 éve élt
(tehát már a modern ember kortársa volt), de vonásai alapján leginkább a Homo
erectusra hasonlított, amelynek a szigeti élethez adaptált alfaját is képviselhette.
41
Kiszámolták, hogy ha egy generáció (20 év) alatt átlagban csak 50 km-rel
távolabbra „kóboroltak” el, őseinknek mindössze 15000 év kellett, hogy Kelet-
Afrikából eljussanak Eurázsia legtávolabbi pontjaira is.
42
A lelőhelyek nevéről elnevezve eleinte a korai Homo sapiens különböző
alfajait próbálták megkülönböztetni, pl.: Homo sapiens transvaalensis,
H.s.rhodesiensis, H.s. palestinensis, H.s. shanidarensis, H.s. soloensis, H.s. stb.
43
Thal – a XIX. századi német ortográfia szerint – völgyet jelent. Ma már a
modern ortográfia hatására a nemzetközi szakirodalom is inkább a Neandertal
nevet használja, és csak a klasszikus, európai Neander-völgyire vonatkoztatja.

83
44
A Palaeoanthropus csoporton belül négy kategóriát különböztettek meg:
archaikus (afrikai) Neander-völgyi, korai Neander-völgyi (preneanderthalensis),
európai (klasszikus) Neander-völgyi és „progresszív” (előázsiai) Neander-völgyi
(Vö Necrasov: 1971).
45
A Neander-völgyi ember származása kevéssé ismert: egyes szerzők szerint az
európai Homo erectus (amennyiben volt ilyen) folytatója volt, mások
megkülönböztetnek egy, az archaikus Homo sapiensből elkülönült, ún.
preneanderthalensis evolúciós vonalat, a külön faj hívei pedig egy 400 000 évnél
is korábban levált ágról beszélnek. Louis Leakey szerint valószínűbb, hogy a
Homo sapiens a Homo habilistól, míg a Neander-völgyi a Homo erectustól
származik, amely már a pliocénban (2 millió éve) levált a Homo habilisról.
46
A Bükk-hegységbeli Subalyuk-barlangban egy felnőtt nő és egy kb. hároméves
gyermek maradványait tárták fel, amelyek a klasszikus Neander-völgyi
formakörbe tartoznak. Emberi (neanderthaloid) maradványokat a Gerecse-
hegységbeli Jankovich-barlangban is találtak, középső paleolit eszközöket pedig
a Bükk-hg. számos más barlangjában is, továbbá Érden, Tatán és a Jankovich-
barlangban is (Gábori M., 1987).
47
A ponorohábai barlangban (Ohaba Ponor, Hunyad m.) Mallasz József és Roska
Márton 1918–1929 között végzett ásatásaik nyomán két emberi ujjpercet és egy
lábujjpercet találtak, Gaál István (1928) szerint az ún. Homo primigeniusé, egy
evoluált Neander-völgyié lehettek, a moustérien III. szakaszból (Vö. Roşu: i.m.).
48
Vö. Lima: 2000.
49
Mivel a kimutatták, hogy a hímivarsejtek mitokondriumai nem minden esetben
tűnnek el, illetve a mutációk periódusa sem annyira szabályos, mint azt korábban
feltételezték, a módszer ellenzői szerint a mitokondriális DNS-en alapuló
molekuláris óra még kevésbé pontos, mint az Y kromoszómán alapuló óra. Az
így megállapított különböző időpontokban egyébként maguk a módszer hívei
sem értenek egyet.
50
Az újabb kutatások szerint Afrikából nem egy, hanem több hullámban
kiáramló vándorlás is folyt a többi kontinens irányába
51
A Kárpát-medence egyik legjellegzetesebb felső paleolit ipara az ún. Szeleta-
kultúra volt (v. szeletien, a Bükk-hegységbeli Szeleta-barlangról), amely a Würm
1-2 interstadiális alatt állt fenn, és nevét később számos hasonló kultúrára (cseh-
morva, illetve lengyel területen is) kiterjesztették. A Bükk-hegységben (Istállóskő,
Peskő-barlang) jelent meg az Aurignacien kultúra is (Vö. Gábori: i.m.).
Romániában Baia de Fier mellett (Gorj m.), a Peştera Muierii („Asszony-
barlang”)-ban találták a legrégebbi – 31000 éves, tehát Würm I-beli –
modernember-maradványokat (egy koponya és egy alsó állkapocs), amelyek bár
Homo sapiens sapiens-hez tartoztak, bizonyos neanderthaloid vonásokat is
hordoznak. A Cioclovina (Hunyad m.) melletti Száraz-barlangban 1923-ban talált
női koponya azonban már egy teljesen modern, ún. Brno-Předmost típushoz
tartozott, eszközei az Aurignacien kultúrát képviselték, akár csak a Csalhó-
hegységben, Malu Roşuban Giurgiuban és Ciuperceni-ben feltárt eszközök (Vö.
Roşu: i.m.).
52
Clark: A világ őstörténete. 32.

84
53
A gyakorlatban ehhez a vércsoportok azonosításához hasonlító eljárást
alkalmaznak: egy immunreakció segítségével ismerik fel azokat az ún. marker-
fehérjéket, amelyek jelzik a termelésüket irányító gének jelenlétét. Ha ezt egy
ország vagy egy kontinens populációján belül elég nagyszámú egyedre
alkalmazzák, akkor nyomon követhetik a jellegzetes gének vándorlási útvonalait, a
történelem előtti időkben ugyanis az emberi populációk genetikai állománya a mai
népekénél sokkal homogénebb volt. A módszer feltalálói között a legismertebb
Luigi Luca Cavali-Sforza, a kaliforniai Stanford Egyetem munkatársa (Vö.
Rossion: 1979).
54
Az eurázsiai interglaciális időszakoknak Afrikában nedves éghajlatú, ún.
pluviális időszakok felelnek meg: Kageran (Günz-Mindel), Kamasian (Mindell-
Riss), Kanjeran (Riss-Würm), Gamblian (Würm III-korai holocén).
55
A táplálék biztosításában a gyűjtögetés volt alapvető, míg az alkalomszerű
vadászat csak másodlagos szerepet játszott.
56
A vadász-gyűjtögető életmódot folytató, észak-afrikai archaikus sapiens
kultúrája az európaival azonos moustérien volt (három változattal – a maghrebi,
a kirenajkai és a núbiai „hagyomány”), ezért a készítőit is gyakran a Neander-
völgyi emberhez sorolják (E. J. Murphy, 1981).
57
Vö. Murphy: 1981.
58
Grahame Clark (i.m.) az ősi kőtechnikák öt formáját különbözteti meg: 1. és 2.
forma (alsó paleolit), 3. forma (középső paleolit), 4. forma (fejlett paleolit), 5.
forma (mezolit). Afrikában az európai középső paleolitnak megfelelő (3.
formájú) Atérien, Still Bay és Lupemba iparokat többnyire korai kőkorinak, a
felső paleolit (4. formájú) és mezolit (5. formájú) Capsien, Magosien és Wilton
iparokat középső kőkorinak, míg a neolit iparokat késő kőkorinak tekintik (Vö.
Davidson: 1964, Rachet: 1977, Murphy, i.m.).
59
Vö. Clark: i.m.
60
Vö. Mandics: Civilizaţia şi culturile Africii vechi.
61
Vö: Lhote, 1966, G. Clark, i.m., Frobenius, 1982.
62
Vö. Clark: i.m.
63
Vö. Mandics: i.m.
64
Vö. Rachet: 1977.
65
A Kárpát-medence területén az aurignacien iparnak megfelelő eszközmarad-
ványokat a Bükk-hegységbeli Istállóskő-barlangban (Vö. Gábori: 1987), a
Hunyad megyei Cioclovina-barlangban, Tinkován, Herkulesfürdőn (Krassó-
Szörény m.) és a Csalhó-hg.-ben találtak (Vö. Roşu, i.m.).
66
A gravettien ipar fontosabb lelőhelyei Magyarországon: Arka, Bodrog-
keresztúr (Borsod-Abaúj-Zemplén m.), Pilismarót, Dömös, Szob, Zebegény,
Nagymaros, Verőce (Duna-kanyar, Pest m.), Budapest-Csillaghegy (Gábori M,
1987), Romániában pedig a Csalhó-hg. (Vö. Roşu, i.m.).
67
Vö. Mansuelli: 1978.
68
Epipaleolitnak általában azokat a Würm-eljegesedés utáni európai
kőkultúrákat nevezik, amelyek a felső paleolitikumban gyökereznek, és
átmenetet képeznek a neolitikus kultúrákhoz Európának a külvilágtól
elszigeteltebb térségeiben. Jellemző rájuk a felső paleolit eszközök továbbvitele

85
vagy a fokozatos áttérés a mikrolitikus eszközökre, valamint a zsákmányoló
életmód és az erre jellemző társadalmi-gazdasági struktúrák fennmaradása. Ezzel
szemben mezolitnak csak az élelemtermelésre való áttérés útján már elindult,
szintén paleolitikum-neolitikum közötti átmeneti kultúrákat nevezik, amelyek a
kialakuló mérsékelt égövi viszonyok közt Európának csak a keleti-délkeleti
részein találtak kedvező feltételekre. Egyes szerzők az epipaleolit, illetve a
mezolit jelzőket szinonimaként használják. (Vö Leroi-Gourhan: i.m., Roşu: i.m.).
69
Vö. Clark: i.m.
70
Az uráli őshazára vonatkozóan több elmélet is született: a belső-ázsiai elmélet
szerint az altáji nyelvcsaláddal rokon uráli alapnyelv Kína és Mongólia
határvidékén alakult ki, a Minuszinszk-vidéki elmélet a Jenyiszej felső
medencéjébe, a kelteminári elmélet az Aral-tó déli partvidékére, a nyugat-szibériai
elmélet az Urál és az Ob közötti területre, míg a szvidéri elmélet a Volga-
medencébe helyezi az uráli népek valószínű őshazáját (Vö. Bartha: 1987).
71
Vö. Bartha: i.m.
72
Egyes szerzők szerint az indoeurópai népek őshazája – legalábbis részben –
Kelet-Európa füves pusztáin keresendő, mások szerint már az Kr. e. VII–V.
évezredben Délkelet-Európa felől bevándorló földművesek is indoeurópai
nyelveket beszéltek. A Balkán-fsz., valamint a Kárpát-medence területére
benyomuló ún. „kurgáni” népek (sírhalmok népei) „proto-indoeurópai” nomád
pásztorok voltak, akik Kr. e. XXII. sz. körül indultak meg az eurázsiai sztyeppék
irányából, az európai történelem első ló- és szarvasmarhatartói voltak és
kétkerekű lovaskocsikkal közlekedtek. Őket később újabb – már lóháton érkező
– indoeurópai bevándorló hullámok követték (Vö. Bóna: 1987, Gimbutas: 1989).
73
Vö. Clark: i.m.
74
Vö. Bongard-Lévine, Kotovski: 1979.
75
Vö. Bodrogi: 1974.
76
Vö. Clark: i.m.
77
Vö. Coppens: 2000.
78
A ma már csak Hokkaido, Szahalin, illetve a Kurili-szigeteken élő alig 10–
15000 ainu őslakos származása az etnológia egyik legvitatottabb kérdése. Az
egyes antropológusok szerint europid, mások által paleomongoloidnak tartott
ainuk ősei valaha hatalmas területeken éltek (Japánban Honshu szigetét, a
szárazföldön egész Északkelet-Ázsiát uralták a mongoloidok előtt). Japánban az
ainuk valószínűleg a halász-vadász dzsómon lakosság leszármazottai, akiket a
DNy felől érkező, földművelő mongoloid japánok ősei lassan a szigetcsoport
kedvezőtlen éghajlatú északi sarkába szorítottak (L. Petrina, 1970).
79
Vö. Henshall: 2002
80
Vö. Clark: i.m.
81
Az elmúlt évek egyik legvitatottabb leletét a Washington állambeli
Kennewickben találták (innen a „kennewicki ember” elnevezés). A mindössze
9500 éves csontváz ugyanis nem a paleoindiánokra jellemző mongoloid, hanem
europid (kaukazoid, sőt egyesek szerint indoeurópai) vonásokat hordoz, amiből a
legtöbben arra következtetnek, hogy egy korábban Északkelet-Ázsiából
átvándorolt, a japáni dzsómon, illetve a későbbi ainukhoz hasonló halász-vadász

86
kultúra képviselőjéről lehet szó. A vita itt is a vándorlás időszakáról, illetve a lelet
és a vele egykorú Clovis-kultúra összefüggéseiről szól. A kutatást – így a vitát is –
tovább nehezíti, hogy a helyi Umatilla indiánok követelései miatt a csontvázat az
amerikai hadsereg zár alatt tartja (A. Dorozynski, 1997, S. Laurent, 2001).
82
Vö. Clark: i.m., Grigorescu: 1985.
83
Közép-Amerika szárazföldi része természetföldrajzi értelemben a Tehuantépec- és
a Panama- földszorosok közt fekszik, amihez még hozzá kell adni az Antillák
szigetvilágát is (a Nagy- és a Kis-Antillákat, valamint a Bahama-szigeteket). Nem
tartozik ide tehát Mexikó területének kb. 4/5-e (ami Észak-Amerika része).
Régészeti, illetve történeti- földrajzi értelemben – a mezőgazdaság és az első városi
civilizációk kialakulási színhelyének megnevezésére – a Mezoamerika nevet
használják, amely alatt Mexikóval együtt a szárazföldi Közép-Amerika területét
értik.
84
Az amaránt (lóparéj v. disznóparéj) 2 méter magasra megnövő, kenyér- illetve
lepénylisztnek való, mákszem méretű magot termő haszonnövény, amely a
kukorica mellett az egyik legjelentősebb táplálékforrás volt Mexikó és az Andok
felföldjein. Szárazságtűrő, igénytelen növény, fehérjékben és aminósavakban
gazdag lisztje alkalmas kovásszal készült kenyér sütésére is (Vö. Vajna: 2003).
85
A tűzhelymaradványokat általában radiokarbon-módszerrel (a szén 14-es
izotópjának felezési ideje alapján) datálják. Ez az eljárás nem mindig
megbízható, különösen az idegen anyagokkal való szennyeződés esetén.
86
Egyes élénkebb fantáziájú kutatók (elsősorban a diffuzionizmus hívei) azt is
állították, hogy Dél-Amerika első lakosainak betelepülését nyugat felől (Óceánia
szigeteiről), délnyugat felől (Ausztráliából az Antartktisz partjai mentén), sőt
kelet felől (Afrikából) is lehetségesnek tartsák, megfelelő bizonyítékok
hiányában azonban az ilyen hipotéziseket ma már senki sem veszi komolyan.
87
A tasmániai őslakosok már 20–22000 évvel ezelőtt a sziget területén éltek,
amikor az még összefüggött a kontinenssel, és csak a mai Bass-szoros helyén
húzódó széles, mocsaras folyóvölgy választotta el tőle. Amikor a tengerszint
emelkedése a szigetet elvágta Ausztráliától, az őslakosok a mezolitikus vadász-
gyűjtögető kultúra stádiumában voltak és azt azóta nem lépték túl: anyagi
kultúrájuk még az ausztráliai bennszülöttekénél is kezdetlegesebb volt. A
tasmániai bennszülöttek kiirtása az ausztráliai történelem egyik legsötétebb
foltja: az európaiak megjelenése után 70 évvel a párezres populáció teljesen
kipusztult. A sziget déli partján 1804-ben létrehozott fegyenctelep szökött rabjai,
valamint az önkéntes telepesek véres összetűzésekbe keveredtek a vadász
őslakosokkal. George Arthur kormányzó 1830-ban hajtóvadászatot indított a
bennszülöttek elfogására, de hónapok után is csak alig százat sikerült közülük
élve elfogni, akiket átszállítottak Flinders-szigetre és ott misszionáriusokra
bízták őket, ahol aztán lassan valamennyien elpusztultak: Truganini, az utolsó
tasmániai asszony, 1877-ben halt meg (Vö. Balázs: 1981).
88
A nyugat–keleti benépesítés elméletének ugyan vannak ellenfelei, akik azt
állítják, hogy Polinézia benépesülése keleti irányból is történhetett, mégpedig a
dél-amerikai Andok térsége felől. Ennek alátámasztására költséges expedíciókat
is szerveztek, mint a Thor Heyerdahl által vezetett Kon-Tiki. Ezzel a kelet felőli

87
betelepítést (Galápagos és a Húsvét szigetek kivételével) ugyan nem tudták
hihetően bebizonyítani, az viszont igaz, hogy a polinéziai hajósok utazásaik
során elérték a dél-amerikai partokat is, ahol ugyan tartósan nem telepedtek le,
de nyomaikat számos régészeti lelet mutatja. Innen terjedt el az édesburgonya
(polinéziai nyelven „kumara”, ami feltehetően a kecsua „kumar” szóból ered),
akárcsak a papaya és a gyapot egyik fajtája is.
89
A maláj papuua szó jelentése „göndör”, és ez nyilván a pápuák hajára
vonatkozik, amely (akárcsak a néhai tasmániai bennszülötteké), sokkal göndörebb
a hullámos hajú ausztráliai vagy a sima hajú polinéziai őslakosokénál. Inkább az
afrikai negridókéra hasonlít, akárcsak a bőrszínük, ezért is nevezték el a XVI.
századi spanyol hajósok a szigetet az afrikai Guineáról. Aszerint, hogy milyen más
népcsoportokra hasonlítanak, a pápuákat négy csoportba sorolták: pigmeo-pápuák,
melano-pápuák, polino-pápuák és polindo-pápuák (Vö. Lecca: 1972).
90
A pápua, illetve a melanéziai nyelvek nem alkotnak egységes nyelvcsaládokat,
csupán megkülönböztetésül ún. „nem ausztronéziai nyelvek”-ként szokták
besorolni őket. Új-Guineán 1089 (Nyugat-Iriánban 257, Pápua-Új-Guineában
832), a Salamon-szigeteken 80, az Új-Hebridákon (Vanuatun) 110, Új-
Kaledóniában 40 különböző (Új-Guinea kivételével többségében ausztronéziai)
nyelvet tartanak nyilván, az új bevándorlók nyelveivel együtt (Ethnologue
Database, 2002). Gyakorlatilag minden nemzetség más-más nyelvjárást használ,
ami részben a hosszú ideig tartó, egymástól való elszigeteltséggel, részben a
származás és a korábbi külső befolyások sokféleségével is magyarázható.
91
A paleopolinéz vándorlás útvonalára vonatkozóan két elmélet van: a kutatók
többsége (Vö. Buck: 1969, Villaret: 1972) az ún. „déli útvonalat” részesíti
előnyben, amely szerint a vándorlók többsége Indokína irányából Indonézián,
illetve Tajvan és a Fülöp-szigetek felől Malukun, majd Melanézián keresztül
haladt kelet felé; az „északi útvonal” hívei (G. Rachet, 1974) szerint a többség
Dél-Kínából, Tajvan, a Fülöp-szigetek és Maluku érintésével Mikronézián
keresztül haladt, majd délkelet felé vette útját (egyesek szerint a Hawaii-szigeteket
nem utoljára, hanem az elsők között telepítették be Polinézia szigetei közül).
92
A Húsvét-sziget (polinéz nyelven Rapa nui) Polinézia legkeletibb pontja,
amelyet több hullámban telepítettek be: lehetséges, hogy az első őslakosok még
Dél-Amerikából jöttek, de a polinézek, akik Kr. u. az V. században érkeztek a
Marquises-szigetek irányából, kiszorították őket. Az ún.„hosszú fülű”, Kr. u. 1000
és 1600 között hatalmas kőszobrokat építő őslakosokat aztán a XVIII. században egy
újabb polinéziai csoport váltotta fel, mára azonban (az európai hatás miatt) ezeknek is
csak néhány utóduk maradt fenn a jelenleg chilei szuverenitás alatt levő szigeten.
93
A polinéz vándorlás jelentős kulturális hatással volt Melanéziára és
Mikronéziára is, Új-Guineán kívül ugyanis az európai felfedezések előtt
mindenütt ausztronéziai (malájo-polinéz) nyelveket beszéltek.
94
A szigeten a már korábban megtelepedett polinéziai moriori lakosság élt, amikor
az új-zélandi maorik a XIX. században európai hajósoktól megtudták, hogy a
chathami bennszülöttek nem értenek a fegyverforgatáshoz. A maorik erre hódító
hadjáratot szerveztek, melynek nyomán a moriori őslakosokat gyakorlatilag
kiirtották, így ma már csak néhány leszármazottjuk él a Chatham-szigeten.

88
95
A szigetek számát tekintve ugyan az Indiai-óceán messze elmarad a Csendes-
óceán mögött, az Óceániával való összehasonlítás azonban mégis megállja a
helyét, ha a szigetek földrajzi fekvését, éghajlatát, élővilágát, gazdaságát, sőt
etnikai szerkezetét is számításba vesszük, Madagaszkáron és számos más Indiai-
óceánbeli szigetcsoporton ugyanis ausztronéziai (v. maláj-polinéz) nyelveket
beszélnek, akárcsak Óceánia nagy részén.
96
Madagaszkáron az ausztronéziai malgasz nyelv több dialektusát beszélik. A
központi fennsíkon beszélt merina nyelvjárás vette át először a latin írást, és ez
számít a madagaszkári irodalmi nyelvnek. Legközelebbi rokona a Borneó déli
részén beszélt Ma'anyan.
97
Vö. Tebeica: 1970.
98
Vö. Urucu–Zamfirescu: 1987.

89
90
Harmadik fejezet

A VILÁG NÉPESSÉGÉNEK TÉRBELI MEGOSZLÁSA

3.1. Ojkumén, szubojkumén és anojkumén területek

3.2. A népesség térbeni megoszlását befolyásoló tényezők

3.2.1. Természetföldrajzi tényezők

3.2.2. Társadalmi-gazdasági tényezők

3.3. Népességkategóriák lakhely szerint

3.4. A népsűrűség

3.5. A világ népességének térbeli megoszlása és a fontosabb népesség-

tömörülések

A társadalom fejlődése során az emberek megtanultak

alkalmazkodni a legváltozatosabb és legszélsőségesebb természeti
viszonyokhoz. Ha kezdetben az alkalmazkodóképesség játszott jelentős
szerepet a legbarátságtalanabb új környezetekben való fennmaradásban is,
később a kultúra fejlődése révén az ember kezdte átalakítani környezetét
saját igénye szerint. Jelenleg már nem csak arra vagyunk képesek, hogy a
környezetünket saját szükségleteink, ízlésünk és mohóságunk szerint
átalakítsuk: a környezetre gyakorolt nyomás annyira megnőtt, hogy már
hosszú távon fennmaradásunkat is veszélyezteti.
E fejezetben a népesség térbeli megoszlásának tényezőit, a lakhely
szerinti megoszlás problémáit, a népsűrűség válfajait és a nagy
népességtömörülések földrajzi megoszlásának kérdéskörét tekintjük át.

3.1. Ojkumén, szubojkumén és anojkumén területek

Az ember által lakott térségeket a szakirodalomban a Ratzel által
bevezetett ojkumén terminussal jelölik, ami olyan területet jelöl, ahol
állandó településeken lakó vagy „szedentáris” emberek fejtenek ki
valamilyen termelő vagy cseretevékenységet 1. Az ojkumén övezetek ma
már (az Antarktiszt kivéve) a legtöbb szárazföld meghatározó, abszolút
többségét alkotó, de mégsem folytonos részei, mivel gyakran közéjük

91
ékelődnek kisebb vagy nagyobb kiterjedésű, állandó lakossággal nem
rendelkező, ún. szubojkumén vagy anojkumén övezetek. Az ojkumén
területeket igen nagy heterogenitás jellemzi, mégpedig nemcsak a
népesség számszerű megoszlásának különbségei által, hanem a kulturális
diverzitás miatt is. A lakott területek között így akár egymás mellett is igen
nagy különbségek figyelhetők meg, akár a népsűrűséget, akár az emberek
tevékenységét, életmódját vagy az általuk létrehozott mesterséges tájat
vizsgáljuk.
Vannak olyan területek is, ahol bár az ember valamilyen időleges
gazdasági tevékenységet folytat, állandó településeket nem hozott létre.
Ezeket nevezik szubojkuménnek. Ilyenek a nomád pásztorok által
időszakosan használt sivatagos vagy félsivatagos, csak legeltetésre
alkalmas területek (pl. a Szahara, a Góbi-sivatag, a Takla-Makán, a Kara-
Kum és a Kîzîl-Kum, a Kalahári-sivatag, de Ausztrália középső és nyugati
része és részben az USA-beli Arizona vagy Nevada is), a hideg éghajlatú
tundra- vagy tajgaövezetek (Skandinávia, Izland, Finnország, Oroszország,
Alaszka, Kanada), a trópusi esőerdők (Dél-Amerika, Közép-Afrika és
Délkelet-Ázsia), ahol csak vadász-gyűjtögetők vagy vándorló földművesek
élnek, valamint a szezonális legelőkként hasznosított magas hegyvidékek,
fennsíkok (Himalája, Tibet, Pamír, Andok, Kaukázus, Atlasz, Alpok és a
Kárpátok is 1800 m fölött).
Azokat a területeket, amelyeken az igen zord éghajlat, illetve a
természeti erőforrások hiánya miatt ideiglenes jellegű gazdasági tevékenység
sem lehetséges, és ezért időszakos emberi települések számára sem
alkalmasak, anojkuménnek nevezik. Ilyenek a jégtakaróval borított
Antarktisz, Grönland belső területe vagy a magas hegységek és fennsíkok
gleccserei és hó borította csúcsai. Bár ezeken a területeken a szó szoros
értelmében vett települések nem alakultak ki, léteznek az emberi
tevékenységre utaló képződmények, például tudományos kutatóállomások
(az Antarktiszon) vagy ásványkitermelő egységek (kőolaj-kitermelés
Alaszka északi partjainál, kőszénbányászat a Svalbard-szigeteken).

3.2. A népesség térbeni megoszlását befolyásoló tényezők

A népesség térbeni megoszlását befolyásoló tényezőket legtöbbször
két csoportba szokták sorolni: természetföldrajzi tényezők, valamint
társadalmi-gazdasági tényezők. A különböző tényezőknek a népességre,
illetve a társadalom fejlődésére gyakorolt hatásáról, a fontossági sorrendről
kialakult vélemények erősen eltértek, az éppen aktuális tudományos
irányzatok vagy politikai-ideológiai törekvések miatt is (mint ahogy történt a
környezetdeterminizmus vagy a marxista földrajz idejében). Akár a történeti

92
fejlődés szemszögéből, akár a jelenkori globalizált világ prizmáján keresztül
vizsgálunk valamilyen népesedési jelenséget vagy folyamatot, soha nem
tekinthetünk el a természetes környezet szerepétől, mivel a természeti
jelenségeknek szükségszerűen vannak gazdasági és társadalmi hatásai is,
ugyanakkor a technikai fejlődés az idők során állandóan mérsékelte a
természeti tényezőktől való függőséget.
Tény, hogy a különböző tényezők sohasem egymagukban, hanem
igen összetett kölcsönhatások által fejtik ki hatásukat, ezért vizsgálatuk
nemcsak nehéz, hanem kellő körültekintést is igényel. Egyetlen tényező
hatásának a vizsgálata általában oda vezet, hogy „nem látjuk a fáktól ez
erdőt”, geográfus szemmel pedig a különböző jelenségek közötti
összefüggések alapján kell átfogó képet kapnunk, vagyis úgynevezett
holisztikus vagy globális szemléletre kell törekednünk.

3.2.1. Természetföldrajzi tényezők

A természetföldrajzi környezet hatását a földfelszín topográfiai

jellegzetességein, valamint a természeti erőforrások térbeli eloszlásán
keresztül gyakorolja. Szélesebb értelemben ide tartoznak a szárazulatok és
a tengerek térbeli megoszlása, a domborzat, a vízhálózat, az éghajlati
tényezők, az életföldrajzi társulások, a talajtakaró és az ásványi
erőforrások jelenléte. A természetföldrajzi tényezők vizsgálatakor nem
csak a kedvező faktorok jelenlétét fontos hangsúlyozni, hanem a
környezeti elemek minőségi paramétereit is, amelyektől az emberi
populációk megélhetése és egészséges környezete függ.
A szárazföld és az óceánok, illetve a tengerek megoszlása igen erős
hatással van a népesség területi megoszlására, hiszen az emberiség közel
háromnegyede egy, a világóceán partjaitól 500 km-ig terjedő sávban él.
Ennek egyik magyarázata a tengerben (vagy alatta) levő természeti
erőforrások jelenléte, amelyek közvetlen megélhetési forrást képeznek
(halászat, tengeri halgazdálkodás, bálnavadászat, sólepárlás, kőolaj-
kitermelés stb.), de sokkal inkább a tengerparthoz kapcsolódó szekunder
vagy tercier tevékenységek (kőolaj-finomítás, importált nyersanyagokra
szakosodott feldolgozóiparok, szállítás, kereskedelem, idegenforgalom). A
tengerparthoz közeli, beljebb fekvő területeket azonban elsősorban a
kedvező éghajlatú, kiterjedt part menti síkságok tették vonzóvá, mivel ezek
általában csapadékot nem nélkülöző, termékeny talajokkal kiválóan
alkalmasak földművelésre, települések és közlekedési infrastruktúra
kiépítésére is, ezért valamennyi gazdasági ágazat fejlődéséhez kedvező
feltételeket biztosítanak.
A domborzat közvetlenül és közvetve is befolyásolja egy földrajzi
terület benépesítését és lakhatóságát, mégpedig térségenként eltérő módon

93
is: a tengerszint feletti magasság bizonyos határon túl a ritkuló levegő
miatt abszolút korlátot jelent, de míg a mérsékelt égövben a hőmérséklet-
csökkenés miatt általában negatív népesedési tényezőnek számít, a
trópusokon ez éghajlat-mérsékelő tényezőként előnyt jelent (mint
Mexikóban, az Andok magas fennsíkjain Kolumbiától Bolíviáig,
Kamerunban, az Etióp-magasföldön, Madagaszkáron vagy Új-Guineán). A
felszín tagoltsága megnehezítheti egy régió elérhetőségét, a közlekedést és
a települések kialakulását is, gyakran azonban az elszigeteltség védelmet
jelentett a külső betolakodók ellen. A domborzat közvetetten is jelentős
hatást gyakorol a benépesítés feltételeire: a hegyvonulatok kiterjedése és
iránya meghatározó hatással van az éghajlatra, akár a földrészek
makroklímáját, akár a kisebb térségek mikroklímáját vizsgáljuk. A felszíni
tagoltság befolyásolja a termőföldek megmunkálhatóságát, illetve a
művelési rendszerek és technikák kialakulását is, a lejtők dőlése és
kitettsége pedig a mikroklímán kívül a művelhetőséget és a földhasználatot
is.
Az éghajlat zonalitása az életföldrajzi övezetekre gyakorolt hatásán
keresztül igen eltérő tájtípusok kialakulását eredményezte a világ
különböző részein. Láttuk, hogy az ember fejlődése során alkalmazkodni
tudott valamennyi éghajlat-típushoz, és bár éghajlattipikus populációkról
vagy kultúrákról nem beszélhetünk, a különböző környezeti adottságok
eltérő túlélési stratégiákat tettek szükségessé, amelyek nagymértékben
hozzájárultak nemcsak az emberi nem sikeréhez, hanem faji és kulturális
diverzitásához is. Ma már általánosan elfogadott vélemény, hogy az
úgynevezett külső faji jellegzetességek (a bőrszín, a haj, a szemek színe, a
szemet védő bőrredő, a testalkat stb.) kialakulása elsősorban az éghajlathoz
való alkalmazkodásként ment végbe, az éghajlat hatása alatt folytatott
életmód azonban a kulturális jellegzetességekben is tükröződik.
A népesség világméretű szóródását vizsgálva nem állíthatjuk, hogy
(a hideg éghajlatot kivéve) vannak abszolút értelemben vett kedvező,
illetve kedvezőtlen éghajlattípusok, hiszen a mérsékelt és a forró öv szinte
valamennyi klímájában találhatók kiterjedt, nagyon sűrűn lakott térségek,
máshol pedig gyéren lakott, néha lakatlan vidékek is. Persze a hosszú
tenyészidő, a megfelelő csapadékmennyiség és a kedvező csapadékjárás
pozitívan hatnak a népsűrűségre, míg a szárazság, az öntözővíz hiánya, a
rövid tenyészidő, a hosszú és kemény tél a népesség-koncentrálódás
akadályait képezik. Az éghajlat hatását is csak a többi természeti és
társadalmi-gazdasági tényezővel együtt van értelme vizsgálni, önmagában
ugyanis a legtöbbször nem magyarázza meg egy-egy emberi közösség
jelenlétét és fejlődését.
A vízhálózat a szárazföldek belsejének benépesítését befolyásolta
meghatározóan: közismert, hogy az első civilizációk megjelenését az

94
öntözéses földművelés tette lehetővé, és ma is ez táplálja a föld
lakosságának jelentős részét a sűrűn lakott folyami síkságokon. A nagy
folyamok és mellékfolyóik, valamint a nagy kiterjedésű tavak azon kívül,
hogy a tengerekhez hasonlóan gazdagok természeti erőforrásokban,
közlekedési utakat és ezáltal terjeszkedési tengelyeket képeztek a még
felderítetlen szárazföldek belseje felé (így a Volga, a Kaszpi-tenger, az
Obi, a Jenyiszej, a Szent Lőrinc, a Nagy Tavak, a Mississippi, a La Plata,
az Amazonas, a Niger vagy a Viktória-tó esetében). A később kiépített
csatornarendszerekkel együtt a folyók ma is a szállítás legfontosabb
útvonalai közé tartoznak. A folyók a települések kialakulására is
meghatározóak voltak, hiszen a falvak és városok javarésze folyami
teraszokra és árterekre épült, a települések számára nélkülözhetetlen ivóvíz
ugyanis elsősorban a kutak fúrására alkalmas teraszok alatt található.
A talajtakaró termékenysége által a mezőgazdaságra gyakorol jelentős
hatást, ahol ugyanis a talaj lehetővé tette a szántóföldi művelést, ott a
növénytermesztés korábban kialakult, máshol azonban sokáig az állattartás
jelentette a fő megélhetési forrást. A sok évszázados művelés és a fejlett
technológiák hatására a növények termesztése ma már a soványabb
talajokon is lehetséges, de költségesebb is, ezért a legintenzívebb modern
földművelést a fejlett technológiával rendelkező, tőkeerős országok
folytatják (pl. Hollandia, Dánia, Franciaország, Izrael, Japán). Sajnos a talaj
korlátlan kiaknázása, az irracionális gazdálkodás okozta lepusztulás ma már
világszerte emberek millióinak megélhetését veszélyezteti.
Az ásványi erőforrások jelenléte, akár fémekről, tüzelőkről vagy
építőanyagokról van szó, az ipar és ezzel a városok fejlődésének egyik
alapvető tényezőjét képezte, a bányászat azonban önmagában nem hozott
mindenütt egyöntetű fejlődést és nagy létszámú népességkoncentrációt
sem. A különböző ásványi kitermelőhelyek múltbeli és jelenlegi
megoszlása nem ad egyértelmű támpontot az ipari agglomerációk
kialakulására, vannak ugyanis ásványi erőforrásokban kifejezetten
szegény, de igen sűrűn lakott ipari országok és övezetek (elsősorban a
tengerparti sávokban), máshol igen gazdag lelőhelyek kitermelése a
bányászaton túl számottevő ipari fejlődést nem produkált (pl. Afrikában
vagy Dél-Amerikában).

3.2.2. Társadalmi-gazdasági tényezők

Ha a természeti feltételekre igaz, hogy együttesen gyakorolnak hatást

a népességmegoszlásra, a társadalmi-gazdasági tényezők még inkább
bonyolult kölcsönhatások rendszerét képezik, ahol bármilyen területen
bekövetkező esemény vagy változás hatással van az emberi társadalom
egészére. A népesség megoszlásának társadalmi-gazdasági tényezőit

95
demográfiai, gazdasági és történeti-politikai feltételekre lehet osztani, de
bármelyik tényező hatása csak a többiével együtt lehet mérvadó.
A demográfiai tényezőket azok a népesedési jellemzők, illetve
folyamatok jelentik, amelyek egy populáció dinamikáját definiálják, vagy
másképpen fogalmazva a demográfiai magatartás jellemzői. Ezek közül
legfontosabbak a reproduktív magatartás összetevői (pl. a házasodás
gyakorisága és átlagos életkora, a termékenység, a születések száma, a
csecsemőhalandóság, a válások gyakorisága, a születéskorlátozás eszközei
stb.), valamint a migrációs magatartás különböző formái, hiszen hosszú
távon ezek határozzák meg egy-egy emberi közösség gyarapodását vagy
sorvadását, munkaerő-ellátottságát vagy elöregedését, illetve ezeken
keresztül egy-egy terület benépesítésének folyamatos, tartós jellegét.
Tudva levő azonban, hogy a demográfiai magatartást, illetve a népesség
dinamikáját sok tényező befolyásolja, amelyek közül talán legfontosabbak
a gazdasági tényezők.
A gazdasági tényezők azokra a feltételekre vonatkoznak, amelyek a
népesség megélhetésének anyagi hátterét hivatottak biztosítani. Eleinte a
természeti erőforrásokban bővelkedő területek voltak a legsűrűbben lakott
térségek is, a tudomány és a technológiák fejlődésével azonban a
megélhetés kulcsát egyre inkább a munkaerő képzettsége és képességei
vették át. Az évezredek során az emberek a mindennapi betevő
megszerzésének megannyi módját sajátították el a legszélsőségesebb
viszonyok között is, kifejlesztve ehhez a legváltozatosabb technikákat,
technológiákat és szervezési formákat. A gazdasági tevékenység azonban
nem egyszerűen a létét folyó küzdelemről szól, az embert ugyanis a puszta
túlélésen túl igen sok egyéb motivációs tényező is sarkallja a munkára
(például a jobb anyagi boldogulás, a kényelem, a szellemi gyarapodás, a
szórakozás és az üdülés, a társadalmi presztízs vagy a hatalom iránti vágy),
ez pedig különösen igaz a nyugati fogyasztói szokásokat és színvonalat
követni igyekvő társadalmakban. A jobb élet és az anyagi gyarapodás
iránti vágy ma már a legtöbb kultúrában természetes emberi törekvésnek
számít, és ezért sokan hajlandóak nemcsak dolgozni, hanem gyakran
többezer kilométerre is elvándorolni, még ha a hazájukban nem is
fenyegeti őket közvetlen veszély.
A történeti-politikai tényezők azokra a gazdasági, katonai vagy
politikai eseményekre, illetve folyamatokra utalnak, amelyek adott
történelmi kontextusban masszív területi mobilitást idéztek elő a világ
különböző részein. Ezek az események az évszázadok során nemcsak a világ
politikai térképét rajzolták át, hanem a népek és a fontosabb
népességtömörülések térbeli megoszlását is megváltoztatták. Ilyenek voltak
a háborúk, a népvándorlások, a kiterjedt birodalmak kialakulása, majd
összeomlása, a gyarmatosítás, a rabszolga-kereskedelem, az ipari

96
forradalom, vagy a XX. században a nacionalizmus és a rasszizmus
jegyében folytatott háborúk és etnikai tisztogatások. Ezek nemcsak
népirtásokat, hanem emberek millióinak (néha egész népcsoportoknak) az
áttelepítését okozták (például a két világháborút követő területi változások
nyomán elindult menekültáradatok, a hadifogság, a lakosságcserék, a
kitelepítések, a totalitárius rezsimek deportálásai, a zsidók kivándorlása
Izraelbe, a Vasfüggöny mögül nyugatra menekülő „disszidensek” vagy a
regionális és az etnikai konfliktusok elől menekülők tömegei).

3.3. Népességkategóriák lakhely szerint

A népesség térbeli jellemzésére számos adat áll rendelkezésre,
közülük leggyakrabban használtak a népesség száma és a népsűrűség.
Mivel a népesség száma egy adott területen állandóan változik, a
megfigyelések, illetve a feldolgozás során különböznek a népességszámra
vonatkozó adatok, ezért fontos, hogy pontosan ismerjük az egyes
népességfogalmak tartalmát.
A stabil vagy jogilag számba vehető (de jure) népesség azokat a
személyeket tartalmazza, akik az országban állandó lakóhellyel
rendelkeznek, függetlenül az időpontbeli tartózkodásuktól. Ez a fogalom
nem terjed ki az állampolgárság szerinti regisztrálásra, így a letelepedett
külföldi állampolgárok is részét jelentik, és a más országokban tartósan élő
(letelepedett), saját (pl. hazánk esetében román) állampolgárokat nem
tartalmazza 2.
Ha az ideiglenes tartózkodással vetjük egybe, akkor a stabil
népesség = a jelenlévő népesség + az ideiglenesen távol lévők – az
ideiglenesen jelenlévők 3. Mivel az (esetleg kettős vagy többszörös)
állampolgárság, illetve az állandó lakhely és a tartózkodás nem mindig
különíthetők el egyértelműen, egyes országokban a regisztrálás az említett
gyakorlattól eltérhet (pl. vannak országok, ahol a jogi népességbe csak az
állampolgárokat számtják, függetlenül attól, hogy hol élnek).
A jelen lévő (de facto) népesség a regisztrálás időpontjában az
országban vagy az adott településen tartózkodókat jelenti. Nem
tartalmazza azokat, akik az ország határán túl (vagy a településen kívül)
tartózkodnak, ugyanakkor számba veszi azokat, akik az adott
országban/településen ideiglenes vagy állandó tartózkodási engedéllyel
rendelkeznek, és a regisztrálás időpontjában ott is vannak.
Az ENSZ a nemzetközi összehasonlítás érdekében javasolja, hogy
népszámlálási közlései során használják a nemzetközi konvencionális
népesség fogalmát. Ez alatt a népszámlálás eszmei időpontjában az adott
országban jelenlevő népességet értik, amely azonban nem tartalmazza az

97
ország területén tartózkodó külföldi katonai, haditengerészeti és diplomáciai
személyeket, valamint ezek hozzátartozóit, ugyanakkor beletartoznak ebbe a
kategóriába az adott ország külföldön tartózkodó katonai, haditengerészeti és
diplomáciai személyzete és hozzátartozói, még ha a népszámlálás
időpontjában távol is voltak 4.
Az állandó népesség azokat a személyeket tartalmazza, akik az adott
területen állandó lakással rendelkeznek, függetlenül attól, hogy van-e
máshol bejelentett ideiglenes lakásuk, és hogy a népszámlálás eszmei
időpontjában jelen voltak-e (idem). Az állandó lakhely vagy lakcím az,
amit az állampolgár annak nevez meg (Romániában a személyazonossági
okmányban szereplő domiciliu).
A világ népességének tanulmányozásakor nem szabad szem elől
téveszteni, hogy számos országban az állandó (letelepedett vagy
szedentáris) lakosság mellett helyenként számottevő félszedentáris,
félnomád vagy nomád népesség is él (pl. Ázsia, Afrika vagy a szubarktikus
övezet nomád pásztorai, Délkelet-Ázsia vagy az Amazonas-esőerdőbeli
vándorló földművelők, a vadász-gyűjtögető életmódot folytató busman,
pigmeus vagy ausztrál bennszülöttek és az európai nomád cigányok is).
A lakónépesség azon emberek összességét jelenti, akik csak ezt a
címet jelentik be lakcímként és máshol nincs tartózkodási helyük, valamint
azok a személyek, akiknek csak tartózkodási helyük van a jelen területen.
Ideiglenes lakóhely az, amit az állampolgár tartózkodási helynek nevez
meg 5.
A lakónépesség = az állandó lakhellyel rendelkező népesség + az
ideiglenesen bejelentett népesség – azok, akiknek máshol ideiglenes
lakóhelyük van.
A településföldrajzban a lakónépesség helyett gyakran használják az
éjszakai népesség fogalmát, kifejezve ezzel a így nevezett népesség
időbeni tartózkodását, valamint a település lakófunkcióját. Ennek ellentéte
a nappali népesség, ami azon személyek összességét jelenti, akik nappal
tartózkodnak a településen, utalva ezzel a munkaerő-munkahely közti
időbeni kapcsolatra, valamint a település gazdasági funkcióira. A nappali
és az éjszakai népesség száma közötti különbség számottevő lehet azokon
a településeken, illetve településrészeken, ahol térben kifejezetten
elkülönülnek a lakóhelyek és a munkahelyek. A nappali népesség uralja az
ingázókat vonzó centrumokat, az üzleti és az adminisztratív negyedeket, az
ipari és a szolgáltatási övezeteket, a turistaközpontokat, az éjszakai
népesség pedig az ingázókat kibocsátó településeken („alvó”-városok vagy
falvak) és természetesen a lakóövezetekben lesz meghatározó 6.

98
 3.4. A népsűrűség
A népsűrűség egy olyan intenzitási viszonyszám, ami a lakosság
számát osztja a területtel (Rédei M., 2001). A népsűrűséget igen sok
tényező befolyásolhatja, többek közt maga a terület nagysága valamint
annak minősége (3.2 fejezet). Megkülönböztetnek általános és tisztított
népsűrűségi mutatókat.
A nyers (általános vagy számtani átlag-) népsűrűség [population
density] az egy km2-re eső stabil népesség számát jelenti, és a
leggyakrabban használt népsűrűségi mutató. A nyers népsűrűségi mutató
képlete:
P
d=
S
ahol d a nyers népsűrűségi mutató, P a népesség száma, S a terület
(km2-ben).
Általában országok vagy a közigazgatási egységek területére
számítják, de minden földrajzi egységre alkalmazható, amelynek területe
és népességszáma ismert.
Ritkábban használják az általános népsűrűség reciprok értékét vagy
arealitási koefficienst, amely az egy lakosra jutó terület nagyságát fejezi
ki:
S
a=
P
A népesség területi eloszlásának egy további mutatója a standard
átlagtávolság, amely azt a távolságot fejezi ki, amely két lakos közt lenne
mérhető egy tökéletesen egyenletes eloszlás esetén, vagyis amikor
mindegyik lakos az arealitási koefficiens által megállapított, „neki járó”
terület (négyzet) közepén állna. Számítási módja:
D ≈ 1,2 a
ahol D a standard átlagtávolság, a az arealitási koefficiens.
A népsűrűség tisztított mutatói közül a fontosabbak (V. Trebici,
1975):
A fiziológiai népsűrűség [density of population per unit of
cultivable area] az össznépesség és a mezőgazdaságilag művelhető terület
számtani aránya:
P
dc =
SA

99
100
lakos / km2

3. ábra. A nyers népsűrűség világtérképe 1995-ben. Forrás: Columbia University's Center for International Earth Science
Information Network, http://sedacíműciesin.columbia.edu/plue/gpw/index.html?main.html&2
 ahol dc a fiziológiai népsűrűség, P az össznépesség száma és SA. a
mezőgazdaságilag művelhető terület (ha-ban).
Ez a mutató a népesség és a termőföld közötti kapcsolatot hivatott
kifejezni, és általában a terület eltartóképességével kapcsolatos
számításokban használatos.
Az agrárnépsűrűség [density of the agricultural population per unit
of cultivable area] az agrárnépesség és a mezőgazdaságilag művelhető
terület aránya:
Pag
d ag =
SA
ahol dag az agrárnépsűrűség, Pag az agrárnépesség száma és SA. a
mezőgazdaságilag művelhető terület (ha-ban).
A gazdasági népsűrűség [economic density] a népesség szükségletei
és a terület eltartóképessége közötti kapcsolatot fejezi ki:
S⋅ K
Δe =
N ⋅ K'
ahol Δe = gazdasági népsűrűség, N a népesség száma, K az egy
lakosra számított szükségletek mennyisége, S a terület (km2-ben), K' az 1
km2-en rendelkezésre álló erőforrások mennyisége.
A települések területére vonatkozó népsűrűségi mutatók: a már
ismert nyers népsűrűség, amely a település lakosságát a teljes
közigazgatási (kül- és bel-) területre vetíti. A nettó népsűrűség a település
lakosságának és a belterületnek az aránya. A beépített sűrűség a lakosság
létszámát a teljes beépített területre vetíti, míg a lakósűrűség csak a
lakóterületre.
A településföldrajzban használják még a településsűrűség mutatóit
is: a falvak sűrűségét általában 100 km2-re, míg a városi településekét 1000
km2-re vetítve számolják.

3.5. A fontosabb népességtömörülések

Bár a népesség területi megoszlásának ábrázolásához a nyers
népsűrűségi mutató a legegyszerűbb és egyben a leggyakrabban használt
index, éppen egyszerűsége miatt egyben durva általánosítást is jelent,
hiszen minél nagyobb területre számítják, annál kevésbé alkalmas a
határokon belüli népsűrűség-különbségek illusztrálására. A népsűrűség
jelentős eltéréseket mutat az országok között is: az említett általánosítás
nem jelentős a törpeállamok/területek esetében, ahol a legmagasabb
népsűrűség tapasztalható (Makaó, Monaco, Hong-Kong, Szingapúr,
Vatikán, Málta, Bahrein, Maldív-szigetek, Mauritius, Réunion, Comore-

101
szigetek, Barbados, Nauru, Tuvalu). Ezek után következik az igen sűrűn
lakott, aránylag kis területű országok csoportja (Banglades, Tajvan,
Libanon, Izrael, Srí Lanka, Ruanda, Burundi, Haiti, El Salvador, Puerto
Rico, Hollandia, Belgium), majd néhány nagy és közepes területű, magas
népsűrűségű ország (Dél-Korea, India, Japán, Fülöp-szigetek, Vietnam,
Észak-Korea, Egyesült Királyság, Németország).
A sor másik végén találhatók a legalacsonyabb népsűrűségű, ritkán
lakott országok és függő területek: legtöbb közülük nagy kiterjedésű,
sivatagos terület (Nyugat-Szahara, Mauritánia, Líbia, Namíbia, Botswana,
Mongólia, Ausztrália), másokat kiterjedt esőerdők (Suriname, Guyana,
Francia Guyana) vagy tundrák borítanak (Izland, Kanada), a világ
legritkábban „lakott” területe pedig Grönland (átlagsűrűsége mindössze
0,03 fő/km2), ahol azonban az 56600 fős népesség kizárólag a part menti
településeken él.

3. táblázat. A kontinensek népességének megoszlása a tengerszint feletti

magasság szerint [%] Forrás: Cucu, 1981.
Települések Terület
m 0–200 200– 500– 1000– 1500–2000 2000 átlagos átlag-
500 1000 1500 fölött magassága magassága
Földrész

Európa
68,8 23,5 7,2 0,5 0,0 0,0 168 m 300 m
Ázsia és
56,5 23,5 11,7 4,9 2,5 0,9 319 m 950 m
FÁK
Afrika 32,5 24,1 20,8 13,8 6,9 2,0 590 m 750 m
Észak-
46,9 33,3 7,9 4,1 4,0 3,8 430 m 725 m
Amerika
Latin-
42,3 15,0 22,8 4,7 4,2 11,0 644 m 580 m
Amerika
Ausztrália és
Óceánia 72,9 17,8 8,4 0,9 0,0 0,0 95 m 350 m
Világ
56,2 24,0 11,6 4,4 2,3 1,5 320 m 725 m
összesen

Jelentősek a népsűrűség különbségei az országok területén belül:

Kína átlagsűrűsége 139,5 fő/km2, de míg a keleti országrészben gyakran
több mint 1000 fő/ km2, a nyugati tartományokban (Tibet, Qinghai,
Xinjiang Ujgur) alig haladja meg az 1 fő/km2-t. Indonéziában Jáva szigetén
is több mint 1000 fő/km2 él, míg Nyugat-Irián (Új-Guinea) és Borneó
szigetén sokkal alacsonyabb a népsűrűség. Brazília part menti államaiban a
népsűrűség gyakran meghaladja a 200 fő/km2-t, az Amazonasmenti
területeken viszont kevesebb mint 2 fő/km2, de Kanadában és az USA-ban
is több százszoros különbségek vannak az urbanizált, atlanti és Nagy
Tavakmenti partvidék, illetve az észak-amerikai Kordillerák, a boreális

102
tűlevelű erdőségek, a tundraövezet vagy a nyugati sivatagos területek
népsűrűsége közt.
A Föld népsűrűségi térképét vizsgálva (3. ábra) az derül ki, hogy a
világ legnagyobb népességtömörülései közül kettő Ázsiában (Kelet- és
Dél-Ázsia együtt a világnépesség csaknem felét teszik ki), egy Európában
és egy Észak-Amerikában van, ezeken kívül pedig számos kisebb
tömörülés található.
A magas népsűrűséggel rendelkező területeket a gazdasági háttér
szerint két nagy csoportba lehet osztani: az egyiket az intenzív, többnyire
öntözéses mezőgazdaság jellemzi, ahol a föld gondos megművelése, a
természeti adottságok maximális kihasználása a hagyományos művelési
módok ellenére is már évezredek óta lehetővé tette a népesség nagyarányú
tömörülését, ahol a lakosság javarésze falvakban él. Ilyen gócok alakultak ki
Kelet-Ázsiában (Kínában a Sárga és a Kék folyó medencéjében, Japánban,
Koreában), Indiában, Délkelet-Ázsiában (Thaiföld, Mianmar, Vietnam,
Nagy-Szunda-szigetek, Fülöp-szigetek), Afrikában a Nílus és a Niger
völgyében, az Etióp-magasföldön és a nagy árok mentén, Amerikában pedig
Mexikó és az Andok magas fennsíkjain, valamint Közép-Amerika
országaiban.
A másik csoportot az ipari szolgáltató, erősen urbanizált népesség-
tömörülések képviselik, amelyeknek egy része az ipari forradalom alatt
alakult ki (Európa nyugati és középső részén Anglia, Észak-Franciaország,
a Benelux államok, a Ruhr-vidék, Észak-Olaszország, Szilézia, Észak-
Amerikában az Atlanti-óceán és a Nagy Tavak partvidéke, a Szent Lőrinc
és az Ohio folyók völgyei, a nyugati partvidék várostömörülései, Kelet-
Ázsiában Japán, Dél-Korea és Tajvan). A másik része a fejlődő világ
iparosodó térségeiben (a FÁK. iparvidékei, Kína keleti és északkeleti
része, Malajzia, Szingapúr, a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger térsége,
Észak-Afrika maghrebi országai, Dél-Afrikában a volt Transvaal
tartomány területe, Mexikó öböl menti partvidéke, Brazília Minas Gerais
állama és az atlanti partvidék).
A Föld népességének földrajzi megoszlását vizsgálva
megállapítható, hogy a népesség 70%-a az imént említett nagy
tömörülésekben él, amelyek azonban a szárazföld területének mindössze
7%-át teszik ki. A földrajzi szélesség szerint az emberek 90%-a az északi
féltekén, a hosszúság szerint pedig 85% a keleti féltekén él. Ennek
magyarázata a kontinensek földrajzi elhelyezkedésében van, a szárazföldek
80%-a ugyanis az északi féltekén található (az emberiség csaknem
kétharmadának otthont adó Ázsia majdnem teljes egészében az
Egyenlítőtől északra, illetve a Greenwich délkörtől keletre fekszik). Az
éghajlati övek szerint a földi lakosság több mint fele a forró égövben él, a
maradék javarésze pedig a mérsékelt övekben. Az állandó emberi

103
települések földrajzi szélesség szerint az északi 81° 48’-tól (Rudolfa,
Ferenc József-föld, Oroszország) a déli 54° 53’-ig (Puerto Harberton,
Tűzföld, Argentína) terjednek.

4. táblázat. A kontinensek népességének megoszlása a tengerparttól

számított távolság szerint [%]. Forrás: Cucu, 1981.
Tengerparttól Tengerpart
200 – 500 –
m 0 – 50 50 – 200 > 1000 szám. átlagos tagoltsági
500 1000 távolság (km) indexe
Földrész
Európa 29,1 25,8 30,3 11,9 2,9 329 3,29
Ázsia 27,1 20,2 21,9 19,9 10,9 756 4,16
Afrika 18,1 27,0 18,6 23,5 12,8 664 1,71
Észak- és
Közép-
31,5 19,8 20,1 18,5 10,1 384 5,49
Amerika
Dél-
24,4 38,4 27,9 9,0 0,3 540 1,87
Amerika
Ausztrália
és 79,1 15,2 4,9 0,8 0,0 ? 1,50
Óceánia
Világ
27,6 22,7 23,5 17,7 8,6 572 ?
Összesen

A tengerszint feletti magasság szerint (3. táblázat) a földi népesség

56,2%-a 200 m alatt lakik, további 24% 200 m és 500 m között, 500 és
1000 m közt pedig 11,6% (V. Cucu, 1981). Ezek az értékek azonban
kontinensenként eltérőek: míg Európában a népesség 68,8%-a él a
tengerszint és 200 m között, Ausztráliában pedig 72,9%, addig ez az arány
Ázsiában csak 56,5%, Afrikában pedig mindössze 32,5%. A 200 és 500 m
között élők aránya Észak-Amerikában a legmagasabb (33,3%), az 500 és
1000 m között élőké Latin-Amerikában (22,8%), míg 1000 m fölött
Afrikában élnek a legtöbben (22,6%), 2000 m fölött pedig Latin-
Amerikában (11%), ahol a világ legmagasabban fekvő települései is
találhatók.
A tengerparthoz viszonyított távolság szerint (4. táblázat) az
emberiség 73,8%-a a világóceán partjaitól 500 km-ig terjedő sávban él, de
ez is eltér a kontinensek kiterjedése és a partvonal tagoltsága szerint: a
legmagasabb Ausztráliában (99,2%), ahol a lakosság 90%-a az öt nagy part
menti városi agglomerációban él, Európában 85,2%, legalacsonyabb pedig
Afrikában (63,7%).
A világ politikai térképét vizsgálva megállapítható, hogy a 100 millió
lakost meghaladó 11 ország teszi ki a világ népességének 61.3%-át, ebből a
legnépesebb 2 ország (Kína és India) együtt 37,6%-ot. Ez azt jelenti, hogy a
világ 192 független állama közül 25-ben él a Föld lakosságának ¾-e. Utánuk
következnek az 50 és 100 millió fő közötti országok 13,7%-kal, a 20 és 50
millió közöttiek további 13,2%-kal, és az összes többi, 20 milliónál

104
kevesebb lakosú, szám szerint 141 országban a világnépesség mindössze
11,4%-a él!

Összefoglalás

A világ szárazföldjein a lakhatóság szempontjai szerint ojkumén,

szubojkumén és anojkumén területeket lehet megkülönböztetni. A
népesség térbeni megoszlására számos természetföldrajzi és társadalmi-
gazdasági tényező van hatással, ami végső soron a népsűrűség igen eltérő
értékeiben mutatkozik. A lakhely szerint is többféle népességet lehet
megkülönböztetni. Az általános népsűrűség mellett a népesség térbeni
megoszlásának további mutatóit is használják (pl. fiziológiai, agrár,
gazdasági, nettó, beépített illetve lakósűrűség), melyek a térbeni megoszlás
további részleteit képesek illusztrálni.
A világ nagy népességtömörülései a népesség térbeni megoszlásának
statikus, de rendkívül összetett képét ábrázolják: a legsűrűbben lakott, erősen
urbanizált vagy éppen belterjes agrártérségektől a csaknem vagy teljesen
lakatlan területekig valamennyi megtalálható aránylag nem nagy kiterjedésű
térségeken, nem egyszer országokon belül is. Külön figyelmet érdemel a
világ népességének különböző földrajzi paraméterek (mint a földrajzi
szélesség, tengerszint feletti magasság, tengerparttól való távolság stb.)
szerinti megoszlása.

Kulcsfogalmak

Ojkumén, szubojkumén, anojkumén, természetföldrajzi tényezők,

társadalmi-gazdasági tényezők, stabil népesség, jelen lévő népesség,
állandó népesség, lakónépesség, nappali, illetve éjszakai népesség, nyers
(bruttó vagy általános) népsűrűség, fiziológiai, agrár-, gazdasági, nettó,
beépített, illetve lakósűrűség, arealitási koefficiens.

Kérdések

1. Milyen területeket lehet megkülönböztetni Földünkön a népesség

jelenléte szerint ?
2. Melyek a népesség térbeni megoszlását befolyásoló természet-
földrajzi tényezők ?
3. Milyen népességkategóriákat lehet megkülönböztetni a lakhely
szerint ?
4. Melyek a népsűrűség speciális mutatói?

105
 5. Mivel magyarázható a népsűrűség jelentős eltérése a hasonló
természeti adottságú területeken?
6. Milyen földrajzi paraméterekkel írható le a világ népességének térbeni
megoszlása?

Jegyzetek
1
Vö. Cucu: 1981.
2
Vö. Rédei: 2001.
3
Vö. Cucu: 1975.
4
Vö. Klinger: 1996.
5
Vö. Rédei: i.m.
6
Uo.

106
Negyedik fejezet

A NÉPESSÉG DINAMIKÁJA

4.1. A népesség mint rendszer

4.2. A népességdinamika fontosabb mutatói

4.2.1. Általános fogalmak

4.2.2. A termékenység és mutatói

4.2.3. A halálozási mutatók

4.2.4. A népesség szaporodásának mutatói

4.3. A világ népességének számbeli fejlődése

4.3.1. A népesség számának alakulása a premodern korszakban

4.3.2. A modern kor népesedési folyamatai

4.3.3. A világ népességére vonatkozó előrejelzések

A népességdinamika vagy népmozgalom a népesség számbeli

változásait, ezek mutatóit, illetve tényezőit vizsgálja. Egy zárt típusú
populáció esetében ezek közül a legfontosabbak a termékenységi és a
halálozási mutatók, mivel hosszú távon ezek határozzák meg a népesség
számbeli alakulását. A legtöbb populáció azonban nyílt típusú, vagyis a
születések és az elhalálozások mellett a be- és a kivándorlás is fontos
szerepet játszanak a népességszám alakulásában.

4.1. A népesség mint rendszer

Az országok, illetve a közigazgatási egységek népességére használják
a zárt, illetve a nyílt népesség fogalmát. Zárt népesség az olyan populáció,
ahol a rendszerbe való bemeneteket (inputokat) csak a születések, a
kimeneteket (outputokat) pedig csak az elhalálozások adják, vagyis a
populáció utánpótlása csakis természetes reprodukció utján történik (4.
ábra). A határok átjárhatósága és a területi mobilitás fokozódása miatt a

107
valóságban ma már aligha találunk ilyen emberi populációkat, ezért a zárt
népesség fogalmának inkább csak elméleti jelentősége van.

Nő Férfi

N Pf (15-49)

Nf Nm

4. ábra. A zárt típusú populáció modellje: N: élveszületések száma

(összesen), ebből: Nf : lányok; Nm: fiúk; M: elhalálozások száma;
Pf (15–49) : szülőképes korú (15–49 éves ) nők száma. Forrás: Trebici: 1979.

Nyílt népességről beszélünk, ha a rendszerbe való bemeneteket

(inputokat) a születések és a bevándorlás (immigráció), a kimeneteket
(outputokat) pedig az elhalálozás és a kivándorlás (emigráció) adják, tehát a
népesség számának alakulását a természetes reprodukción kívül a területi
mobilitás is befolyásolja.

N M
P
I E
5. ábra. A nyílt típusú populáció: N: élveszületések száma; M: elhalálo-
zások száma; I: bevándorlás; E: kivándorlás. Forrás: Trebici: 1979.

A nyílt típusú népesség dinamikája (5. ábra), amit

népességmozgásként vagy népmozgalomként is jelölnek, lényegében tehát
kétféle mobilitás eredménye: a természetes mobilitásé (az élveszületések és
az elhalálozások egyenlege), valamint a területi mobilitásé (a bevándorlók és
a kivándorlók egyenlege).

108
 4.2. A népességdinamika fontosabb mutatói

A népességmozgás olyan összetett folyamat, amit nem csak számos

tényező befolyásol, hanem a demográfiai-statisztikai elemzés során igen
sok mutatóval lehet leírni. Ezek közül a továbbiakban a leggyakrabban
használtakat tartjuk szükségesnek bemutatni.

4.2.1. Általános fogalmak

A demográfiai esemény a népesedési folyamat számára releváns

alapesetet jelenti, pl: születés/szülés, abortusz, házasodás, válás,
lakcímváltozás, munkába állás, elbocsátás, nyugdíjba vonulás, elhalálozás
stb. A demográfia számára az eseménynek önmagában nincs jelentősége,
hanem csakis akkor, ha tömegesen fordul elő, vagyis statisztikai
összességben. Mivel az események egy része az élet folyamán több
alkalommal is előfordulhat, ezeket ismétlődő eseményeknek nevezzük. Az
egyes ismétlődő eseményeket sorszám (ún. paritás) szerint különböztetjük
meg. Nem ismétlődő eseménynek nevezzük azt, ami csak egyszer fordul
elő (pl. halálozás). Az események gyakoriságát olyan arányszám
formájában lehet képezni, ahol a számlálóban az esemény, a nevezőben
pedig az esemény előfordulásában szóba jöhető megfelelő népességcsoport
van. A demográfiai események regisztrálását a modern társadalmakban az
állami anyakönyvezés biztosítja (korábban ezt az egyházi anyakönyvezés
látta el). Ezt a forrást népmozgalmi statisztikának is nevezik 1. Mivel a
vizsgált népességtől, illetve az egyéb körülményektől függően az
események igen sokfélék lehetnek, a rájuk vonatkozó mutatók sokaságával
lehet őket leírni.
A demográfiai kockázat fogalma egy demográfiai esemény
előfordulásának a valószínűségét fejezi ki egy adott területen és időszakon
belül, pl. az élve- vagy a halvaszületés, a házasodás, a válás, a
lakcímváltozás vagy az elhalálozás kockázata egy ország/megye/település
területén egy év alatt.
A kohorsz azon személyek összességét jelenti, akik egy adott
időintervallum során ugyanazon a demográfiai eseményen estek át2. Ilyen
értelemben lehet például beszélni az ugyanabban az időszakban születettek,
házasodottak, gyermeket nemzők/szülők, elváltak, megözvegyültek, munkába
álltak, elbocsátottak, nyugdíjba vonultak, elköltöztek vagy kivándoroltak
kohorszáról.
A generáció fogalomnak kettős értelmezése van: az egyik egy speciális
kohorszt jelent, amelyhez az azonos időintervallumban (általában egy évben)

109
születettek tartoznak. A másik értelmezés a generációt a közös felmenőkhöz
kapcsolódó leszármazottak csoportjaként jelöli (pl. az anyák és a lányok vagy
az apák és a fiúk generációja), így ki lehet számítani a generációk átlagos
időtartamát vagy az egymást követő generációk közötti átlagtávolságot (ezt
általában 30 évben jelölik meg).
A szubpopuláció az alapnépességnek valamilyen jellemző (pl. nem,
életkor, iskolai végezettség, családi állapot, foglalkozás, anyanyelv stb.)
alapján kiválasztott része. A demográfiai értelemben vett populáció, illetve
szubpopuláció fogalmak különböznek a többi társadalomtudományban (pl. a
történelemben, a néprajzban, az antropológiában, a szociológiában vagy a
politikai tudományokban) használt nép, népcsoport, nemzet, nemzetiség,
illetve etnikum fogalmaktól, a szubpopuláció ugyanis csakis a szigorúan
statisztikai paraméter alapján elkülönített embercsoportot jelöli.

4.2.2. A termékenység és mutatói

A termékenységet többféleképpen lehet értelmezni: a biológiai

(élettani) termékenység vagy termőképesség (fekunditás) [fecundity] a
pároknak a fiziológiai gyermeknemző képességét, illetve a nők
szülőképességét jelenti (ha e feltételek valamelyike nem teljesül, akkor
terméketlenségről vagy meddőségről beszélünk).
A természetes termékenység [natural fertility] inkább szociológiai
fogalom, és egy családon belül azt a gyermekszámot jelöli, amelyet a nő
szülőképes életkora alatt világra hozhat bármilyen születéskorlátozási
eszközök alkalmazása nélkül.
A demográfiában a termékenység statisztikai fogalomnak számít, és
ennek megfelelően több mutatóval mérhető. A legegyszerűbb
termékenységi mutató a nyers élveszületési arányszám (natalitás) [live
birth rate] és az élveszületettek számát fejezi ki az évközépi lakosság
számához viszonyítva, ezrelékben kifejezve:

N
n= ⋅1000
P

ahol n a nyers élveszületési arányszám, N az élveszületések száma, P az

össznépesség.
Az egyszerűség mellett e mutató előnye, hogy az nyers halálozási
arányszámot kivonva belőle, megkapjuk a természetes szaporodási
arányszámot. Hátránya, hogy mivel a népességben férfiak, fiatal leányok és
idős nők is vannak, a születések számát nem csak azokhoz viszonyítja, akiknél
a szülés előfordulhat (Andorka R., 1987).

110
 Az élveszületés olyan magzat világrajövetelét jelenti, aki az élet
valamilyen jelét adja, tekintet nélkül, hogy mennyi ideig volt az
anyaméhben és mennyi ideig él. Az élveszületési sorrend az a szám, amely
megmutatja, hogy az újszülött az anyának sorrendben hányadik
élveszülöttje. A szülési intervallumok kifejezik, hogy a házasságkötés és az
első szülés között, az első és a második szülés között és így tovább
átlagosan hány hónap telt el.
Az élveszületési arányszám alakulását számos tényező befolyásolja: a
nemek aránya, a szülőképes korú nők aránya, a házasodás gyakorisága és
átlagos életkora, a termékenység biológiai tényezői, az egészségügyi ellátás
színvonala, a nők foglalkoztatási aránya, a fogamzásgátlás elterjedése, az
abortuszok aránya, a lakókörnyezet (város/falu), a normák és szokások és
nem utolsósorban a népesedési politika. A natalitás értékei nagymértékben
függnek attól, hogy egy ország a demográfiai átmenet melyik szakaszában
található: Afrika országainak többsége még a korai népességnövekedés
szakaszában van, így az élveszületési arányszám értékei gyakran a 40‰-et is
meghaladják. Legmagasabb Niger 48,3‰, Uganda 47‰, Mali 46,7‰, ezzel
szemben a késői népességnövekedéssel jellemezhető Ázsiában és Latin-
Amerikában mérséklődtek (általában 20 és 30 ‰ közötti értékek), míg az
átmeneten túljutott Európában, Észak-Amerikában, Japánban és
Ausztráliában igen alacsonyak (legkevesebb Hong Kong 7,23‰,
Németország 8,33‰, Lettország 8,6‰). Romániában a natalitás értéke
2005-ben 10,7‰ volt.
Az általános termékenységi arányszám (fertilitási ráta) [general
fertility rate] az adott évbeli születések száma a szülőképes korú nők
számához viszonyítva:
N
f = ⋅ 1000
Pf (15−49 )

ahol f az általános termékenységi arányszám (fertilitási ráta), N az

élveszületések száma, Pf(15–49) a szülőképes korú (15–49 éves) nők száma.
Az általános termékenység a világ országaiban igen különböző
értékeket mutat: míg a fejlődő országokban gyakran 5 fölött van
(legmagasabb értékek: Szomália 6,84‰, Niger 6,75‰, Afganisztán
6,75‰, Uganda 6,74‰, Yemen 6,67‰), a fejlett ipari és a volt
kommunista országokban jóval a helyettesítési arányszám alatt van
(legalacsonyabb értékek: Hong Kong 0,91‰, Szingapúr 1,05‰, Litvánia
1,19, Csehország 1,2‰, Szlovénia 1,24‰). Romániában az általános
termékenységi arányszám értéke 2005-ben 1,36‰ volt.
A korspecifikus termékenységi arányszámok [age specific fertility
rate] az adott korcsoportba tartozó nők által szült gyermekek számát

111
viszonyítják a korcsoportba tartozó nők számához. Ha egyéves
korcsoportokkal számolunk, akkor 35 ilyen arányszámot kapunk, azonban
általában ötéves korspecifikus arányszámokat szoktak kiszámítani (a 15–
19, 20–24 stb. éves nőkre).
A termékenység differenciált arányszámai a szubpopulációk
termékenységi mutatói, amelyek a társadalmi, foglalkozási, területi, iskolai
végzettség különbségei szerint írják le a termékenység jellemzőit.
A teljes termékenységi arányszám [total fertility rate] nem más,
mint a korspecifikus arányszámok összege. Ha ötéves korcsoportokra
vonatkozó korspecifikus arányszámokból indulunk ki, akkor mind a hét
arányszám ötszörösének az összege. A teljes termékenységi arányszám azt
fejezi ki, hogy ha egy női nemzedék 15 éves korától az 50. születésnapjáig
az adott évi korspecifikus arányszámoknak megfelelő gyakorisággal
szülne, akkor ezer nőre (vagy egy nőre) hány gyermek jutna szülőképes
életszakasza folyamán 3.
A szülőképes (propagatív) életkor [reproductive age] a nők
termékenységre biológiailag alkalmas életszakaszát jelöli, 15-től 49 évig.
A helyettesítési arányszám [replacement index] azt mutatja, hogy a
szülők újratermelődése miként alakulhat. Ha csak az apa és az anya helyett
egy-egy személlyel számolnánk, ennek ez értéke 2 lenne, de a szülők egy
része nem éri meg az átlagos élettartamot, ezért 2-nél többre van szükség a
populáció létszámának fenntartására (kb. 2,1-re). Az általános termékenységi
rátának ennél kisebb értékei jellemzők a legtöbb európai országra, míg a
fejlődő országok többségében jóval meghaladja a helyettesítési arányszámot (a
világ átlagos termékenységi rátája 2005.7.1-én 2,62 volt, az afrikai országok
többségében 4,0 és 6,9 között volt, Romániában 1,35).
A bruttó vagy nyers reprodukciós együttható [gross reproduction
rate] azt mutatja, hogy egy nő élete során mennyi leánygyermeknek adhatna
életet és úgy lehet kiszámítani, ha a korspecifikus leány- élveszületések
arányszámait összegezik, vagyis:
49
n
Rb =∑ f x
x=15

n
ahol f x a leány-élveszületések korspecifikus arányszámai 4.
Kidolgozásánál abból a megfontolásból indultak ki, hogy a népesség
reprodukcióját a nők biztosítják, ezért az anyára átlagosan egy leánygyermek
szülésének kell jutnia az egyszerű reprodukció biztosításához, ha senki sem
hal meg közülük 50. születésnapjáig5.
A tiszta (nettó) reprodukciós együttható (Böckh-Kuczynski mutató)
[net reproduction rate] azt fejezi ki, hogy egy nőre jutó leánygyermekek
közül figyelemmel az adott év halálozására mennyien jutnának el a

112
szülőképes életkorba. Ha a mutató 1, akkor a népesség stagnálását, a
nagyobb érték szaporodást, a kisebb érték fogyást jelent.

4.2.3. A halálozási mutatók

A nyers halálozási arányszám (halandóság v. mortalitás) [death

rate/gross mortality rate] az adott időszak alatt meghaltak számát
viszonyítja az időszak elején élőkéhez képest
M
m= ⋅1000
P
ahol m a nyers halálozási arányszám, M a halálozások száma és P az
össznépesség.
A nyers halálozási arány is számottevő különbségeket mutat
országok és régiók szerint: igen magas a halálozás Afrikában (Botswana
29,36‰, Angola 26,9‰, Swaziföld 25,26‰, Lesotho 25,03‰, Zimbabwe
26,66‰), Ázsia néhány országában (Afganisztán 20,75‰). Európa, Japán
és Észak-Amerika fejlett országaiban jóval alacsonyabb (Japán 8,95‰, EU
10,1‰, USA 8,38‰), a legalacsonyabb értékek azonban néhány ázsiai és
óceániai országra voltak jellemzők (Észak-Mariana szigetek 2,3‰, Kuvait
2,42‰, Szaúd-Arábia 2,62‰, Jordánia 2,63‰, Amerikai Szamoa 3,33‰).
Románia nyers halálozási rátája 2005-ben 11,74‰ volt.
Haláloknak [death cause] nevezik mindazon betegségek, kóros
állapotok, sérülések következményeként fellépő okot, ami a halálozáshoz
vezetett (uo.). A haláloki arányok az egyes halálokok következtében
elhunytak számát az egész népességhez viszonyítják:
Mc
mc =
P
Endogén halálozás [endogenous mortality] az, amikor a halál oka az
elhunyt személy belső állapotából származik (örökletes tényezők,
betegségek, öregség, öngyilkosság stb.), exogén halálozás [exogenous
mortality] pedig, amikor a halál oka valamilyen külső tényezőhöz kötődik
(baleset, természeti katasztrófa, háború, éhínség, gyilkosság stb.)
A betegségek nemzetközi osztályozásából (BNO) kiindulva a
halálokokat 17 főcsoportba sorolják 6:
I. Fertőző és élősdiek okozta betegségek;
II. Daganatok;
III. Endokrin, táplálkozási és anyagcsere-betegségek és az immunrendszer
zavarai;
IV. A vér és vérképző szervek betegségei;
V. Elmezavarok;
VI. Az idegrendszer és az érzékszervek betegségei;

113
 VII. A keringési rendszer betegségei;
VIII. A légzőrendszer betegségei;
IX. Az emésztőrendszer betegségei;
X. A húgy-ivarrendszer betegségei;
XI. A terhesség, szülés, gyermekágy szövődményei;
XII. A bőr és a bőr alatti szövetek betegségei;
XIII. A csontváz- izomrendszer és a kötőszövet betegségei;
XIV. A perinatális időszakkal összefüggő bizonyos állapotok;
XV. Veleszületett anomáliák;
XVI. Tünetek és rosszul meghatározott állapotok;
XVII. Sérülések, mérgezések.
A halálozás uralkodó okai igen különbözőek lehetnek az országok
társadalmi-gazdasági fejlettsége szerint. Ha Európában a preindusztriális
korszakban legfőbb halálokokként a fertőző betegségek szerepeltek (pestis,
kolera, fekete himlő, tüdővész stb.), az oltások elterjedése és az
antibiotikumok bevezetése óta első helyen a szív- és érrendszeri
betegségek, utánuk pedig a rosszindulatú daganatos betegségek
szerepelnek. A világ számos fejlődő országában a fertőző betegségek
(malária, kolera, vérhas, AIDS, tüdőbaj, különböző trópusi betegségek)
még ma is a legelterjedtebb halálokok között vannak, a
csecsemőhalandóságban pedig meghatározó szerepet játszanak.
A halálozás differenciált arányszámai a különböző szubpopulációk
halálozási mutatói, például a nemek, életkorcsoport, családi állapot,
foglalkozási csoportok, faji, etnikai, vallási hovatartozás stb. szerint
differenciált arányszámok
A halálozás specifikus arányszámai [sex/age specific death rates] a
halálozások számát az elhunyt nemével, életkorával azonos csoportba
tartozó népességre számítják. Például a 60 évesek korspecifikus
halandósága:
M 60
m 60 = ⋅1000
P60
Az életkor-specifikus halálozás egyik válfaja a csecsemőhalandóság
[infant mortality rate], amely az egy évet még be nem töltött gyermekek
halálozásának a számaránya. A nevezőben P0 (vagyis a nulladik évben
levők száma) helyett az élveszületettek száma szerepel (amit ha egy évre
számolunk, lényegében ugyanaz):
M0
m0 = ⋅1000
N
A csecsemőhalandóság az elhunyt gyermek életkora szerint lehet
neonatális, ha az első 30 napban következik be (ez lehet korai, az első 6

114
napban vagy késői, 7-től 30-ik napig), és posztneonatális, ha egy hónapostól
egyéves korig fordul elő.
A csecsemőhalandóság adatai az egészségügy színvonalának, az
országok társadalmi-gazdasági fejlettségének fontos mutatóját képezik,
ezért a statisztikák és a nemzetközi szervezetek fokozott figyelmet
szentelnek nekik, a magas csecsemőhalandóság, illetve a korábbi
időszakhoz viszonyított emelkedése ugyanis az egészségügyi ellátás
alacsony színvonalát vagy romlását tükrözi. A világ legalacsonyabb
csecsemőhalandósága 2004-ben Japánban volt (3,3 ‰), 5 ‰ alatt Nyugat-
és Észak-Európa államai, Romániában 18,4 ‰, a legmagasabb pedig
Afrika fejlődő országaiban (Mozambik 199 ‰, Angola 193,8 ‰, Sierra
Leone 146,9 ‰).
A gyermekhalandóság [child mortality rate] is a korspecifikus
halálozás mutatója, ami az 5 évnél fiatalabb gyermekek halálozási arányát
fejezi ki a specifikus korosztályhoz viszonyítva:
M ( 0 −5 )
m ( 0 −5 ) = ⋅1000
P( 0−5)
A perinatális halandóság [perinatal mortality] az egymáshoz
közelálló, részben azonos vagy hasonló okoknak tulajdonítható
halandóságot, a késői magzati halandóságot és az első hét halandóságát
foglalja össze. A halvaszületési arány (mortinatalitás) [late foetal
death/still-births] a késői magzati halálozások aránya, amit vagy az
élveszületések, vagy az élve és halvaszületések (összes születés) számához
viszonyítanak 7.
Az anyai halandóság (gyermekágyi halandóság) [maternal
mortality] a terhességgel, a szüléssel és a gyermekággyal kapcsolatos okok
következtében meghaltak száma, amit az élveszületések, vagy néha a
terhességek számához viszonyítanak.
A halálozási hányadok a halálozások bizonyos i ismérv alapján
meghatározott számát nem a népességhez, hanem a halálozásokhoz
viszonyítják és rendszerint százalékban fejezik ki. Leggyakrabban a
különböző nemű meghaltak, az egyes halálokok és az intézeti halálozások
hányadát számítják ki 8:
Mi
ri = ⋅100
M

115
4.2.4. A népesség szaporodásának mutatói

A népesség szaporodásáról beszélünk, ha egy populáció abszolút

száma adott időszak alatt (az okokra való tekintet nélkül) növekszik, és
fogyásról, ha csökken.
A természetes szaporodás [natural growth/increase] az
élveszületések és a halálozások különbözete:

ΔSZt = N – M
A természetes szaporodási arányszám (természetes népszaporulat)
[natural growth rate] a nyers élveszületési arányszám és a nyers halálozási
arányszám különbözete:

szt = n – m

‰
30

25

20

15

10

-5
1960

1962
1964
1966

1968
1970
1972

1974
1976
1978

1980
1982
1984
1986

1988
1990
1992

1994
1996
1998

2000
2002

év

Élveszületés Halálozás Természetes szaporodás

6. ábra. Románia természetes népmozgalmi arányszámai 1960-tól

2003-ig. Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004

Akárcsak a születési és a halálozási arány esetében, a természetes

szaporodási ráta értékei is jelentős különbségeket mutatnak az országok és
a régiók közt: a legmagasabb szaporodási ráták a Közel-Keleten és Kelet-
Afrikában tapasztalhatók (Afganisztán 47,7‰, Gázai övezet 37,7‰,
Yemen 34,5‰, Kuvait 34,4‰, Szomália 33,8‰), míg a legerősebb fogyás

116
Kelet-Európára jellemző (Bulgária -8,9‰, Lettország -6,9‰, Észtország -
6,5‰, Ukrajna -6,3‰). Románia természetes szaporodási rátája 2005-ben -
1,04‰ volt.
A vándorlási különbözet (migrációs egyenleg) egy adott területi
egységbe állandó és ideiglenes jelleggel ki- és beköltözők különbözete:

ΔV = I – E

ahol ΔV a vándorlási különbözet, E az el/kivándorlók száma, I a

bevándorlók száma.
A tényleges népességszám-változás a természetes változásnak
(szaporodás vagy fogyás) és a vándorlási különbözetnek az egyenlege:

ΔP = (N – M) + (I – E)

Ebből következik a népességmozgás általános mérlege (V. Trebici,

1979):

Pt = P0 + (N – M) + (I – E)

ahol: Pt = a teljes (végleges) népesség száma, P0 = az eredeti népesség

száma
Az átlagos évenkénti szaporodás, illetve fogyás a számbavételek
közötti időszakra számított évenkénti növekedés, illetve fogyás. Ezt lehet
abszolút számokban kifejezni (pl. ezer fő/év), vagy relatív értékként (%-
ban), ebben az esetben átlagos növekedési rátáról beszélünk.
A világ országai közül a növekedési ráta legmagasabb értékei néhány
afrikai és közel-keleti országban tapasztalhatók (több mint 30 ‰ 2004-ben
Szomália, Jemen, Szingapúr, Afganisztán, Omán, Kuvait, Szaúd-Arábia és
Madagaszkár esetében), míg a legjelentősebb fogyás Kelet- és Közép-Európa
államaira jellemző (-10,9 ‰ Bulgária, -7,3 ‰ Lettország, -6,9 ‰ Ukrajna, -
5,2‰ Grúzia, -5 és 0 ‰ között Észtország, Oroszország, Magyarország,
Litvánia, Románia, Fehéroroszország, Csehország).

4.3. A világ népességének számbeli fejlődése

A világ népességének jelenlegi számbeli alakulása egy igen hosszú
folyamatnak az eredménye, amelynek kezdete visszamegy az emberi faj
kialakulásához: több százezer év alatt az emberiség létszáma csak igen
lassan növekedett, néha pedig csökkent, egészen a legutóbbi mintegy két

117
évszázadig, amikor a modern kori átmenet kezdetével a világ népessége
robbanásszerű növekedésnek indult.

4.3.1. A népesség számának alakulása a premodern korszakban

Az ipari korszak kezdete előtt a világ népessége mai mércével mérve

csak igen lassan növekedett, annak ellenére, hogy magas volt a
termékenység, mivel a magas születési rátát magas halandóság
ellensúlyozta, és az átlagos életkor alacsony volt. Különösen magas volt a
gyermekek halandósága, akiknek jobb esetben a fele érte meg a felnőttkort,
de a betegségek, a járványok, az éhínségek és a háborúk a felnőttek közt is
szedték az áldozatokat. Ennek ellenére nem állítható, hogy a világ
népességének története pusztán egy hosszú stagnálás lett volna, a modern
korhoz fűződő demográfiai robbanás előtt ugyanis volt még legalább két
jelentős növekedési szakasz az emberiség történetében (az ún. történelem
előtti korszakban), amelyeket a szakirodalom szintén demográfiai
forradalmakként vagy átmenetekként definiál, bár időben sokkal
hosszabbak voltak és meg sem közelítették a modern kori demográfiai
átmenet növekedési mértékeit.
4. táblázat. A világ népességének számbeli fejlődése Kr. E. 8000-től Kr.
u. 2050-ig. Forrás: www.optimumpopulation.org/opt.earth.html
Születések
Év Népesség Születési ráta
száma * között
Kr. E. 8,000* 5,000,000 80 1,137,789,769
Kr. u. 1* 300,000,000 80 46,025,332,354
1200* 450,000,000 60 26,591,343,000
1650* 600,000,000 60 12,782,002,453
1750* 795,000,000 50 3,171,931,513
1804 1,000,000,000 - -
1850* 1,265,000,000 40 4,046,240,009
1900* 1,656,000,000 40 2,900,237,856
1927 2,000,000,000 - -
1950* 2,516,000,000 31–38 3,390,198,215
1960 3,000,000,000 - -
1974 4,000,000,000 - -
1987 5,000,000,000 - -
1995 5,760,000,000 32 5,427,305,000
1999 6,000,000,000 - -
2002* 6,215,000,000 23 983,987,500
2050 8,900,000,000 18.5 N.a.

118
 Akárcsak a közelmúltban vagy a napjainkban lezajló demográfiai
robbanás esetében, a történelem előtti korszakban is a népességnövekedés
legfőbb okát a technológiai fejlődés jelentette, ami lehetővé tette több ember
megélhetését és a halandóság mérséklését. Bár adatokkal természetesen nem
támasztható alá, az első régészetileg is bizonyítható jelentős
népességnövekedést a modern ember megjelenését követően a felső paleolit
iparok kialakulása biztosította, és nem csak Európában (ahol a legjobban
ismert a jelenség), hanem Afrikában, Ázsiában, Óceániában és később
Amerikában is. A felső paleolit eszközök (íj és nyílvessző, dárdahajító,
lándzsa, egyéb finom megmunkálású fegyverek és szerszámok) a korábbihoz
képest sokkal hatékonyabbá tették a vadászatot, így a vadász-gyűjtögető
életmódot folytató emberek több táplálékot és jobb védelmet tudtak biztosítani
családjuk számára. Emelkedett a felnőttek átlagos életkora, így több
gyermeket tudtak világra hozni és aránylag több gyermek élte meg a
felnőttkort, akik aztán tovább szaporodtak. Emellett a technológiai főlény is
biztosította a győzelmet a Neander-völgyiek fölött az erőforrásokért folytatott
versenyben. Becslések szerint a felső paleolit kultúrák korai időszakában az
emberiség teljes létszáma mintegy ötezer év alatt (Kr. e 40000–35000 között)
kb. a tízszeresére nőtt (alig félmillióról mintegy 5 millióra).
A következő jelentős népességnövekedés a neolitikus korszakban, a
mezőgazdaság kibontakozásával egy időben zajlott, amikor a föld
megművelése és az állatok háziasítása lehetővé tette a korábbinál nagyobb
létszámú népesség eltartását sokkal kisebb területen, így a jégkorszak vége
(Kr.e. 8000 körül) és az első városállamok megjelenése (Kr.e. ~3500)
között a világ népessége ismét megtízszereződött (már kb. 50 milliót
számlált).
5. táblázat. A világrészek népessége időszámításunk kezdetétől 1970-
ig (millió fő). Forrás: Biraben, 1979.
Régió Kr.u. 1 1000 1500 1750 1900 1970
Kína 70 56 84 220 415 774
Dél-Ázsia 46 40 95 165 290 667
Délkelet-Ázsia 47 33 23 28 38 118
Japán 2 4 10 26 45 104
Délnyugat-Ázsia 5 19 33 61 115 386
Európa (FÁK nélkül) 31 30 67 111 295 462
FÁK 12 13 17 35 127 243
Észak-Afrika 14 9 9 1 43 87
Afrika többi része 12 30 78 94 95 228
Észak-Amerika 2 2 3 3 90 283
Közép- és Dél- 10 16 39 15 75 19
Amerika
Óceánia 1 1 3 3 6 19
Világ összesen 252 253 461 771 1634 3637

119
 Az ókori civilizációk kialakulása (az írásbeliséggel összefüggő
magas szintű szervezettség, a városok megjelenése és az egyre
bonyolultabb munkamegosztás, a földművelés hatékonyabb formáinak
kialakulása, a technológiai fejlődés) újabb lendületet adott a népesség
növekedésének, így a időszámításunk kezdetekor a világ népessége már
meghaladta a 300 milliót. Ebből több mint 50 millió élt a Római
Birodalom területén és legalább a fele Ázsiában.
A Nagy Népvándorlással kezdődő középkor nem kedvezett a
népesség növekedésének, mivel a vándorlási hullámokat kísérő háborúk,
járványok és éhínségek megtizedelték az érintett területek lakosságát és a
politikai struktúrák szétesése, illetve az ezt követő anarchia hosszú ideig
akadályozták a gazdaság talpra állását és fejlődését. Mivel a vándorlások
nemcsak Európa, hanem Ázsia és Afrika területét is érintették, a középkor
korai szakaszában (Kr. u. V–IX. sz.) a világ népessége alig nőtt, legfeljebb
regionális szinten lehetett kisebb-nagyobb népességnövekedés
(Skandináviában, az Ibériai-félszigeten, Mezopotámiában, Indiában vagy
Kínában), amit azonban másutt csökkenés kompenzált.
A középkor derekán (X–XIII. sz.), amikor Európa-szerte kialakultak a
stabil keresztény államok, és Ázsia országai is nyugodtabb korszakot éltek, a
népesség ismét növekedésnek indult (1200 körül elérte a 450 milliót), de az
utolsó nagy vándorlási hullám (a mongol hódítás) Európa keleti felében és
Ázsiában ezt alaposan megtizedelte. A tatárjárásnál azonban sokkal nagyobb
pusztulást okozott az 1347-ben kitört pestisjárvány („fekete halál”),
amelynek következtében Európa lakossága fél évszázad alatt a kétharmadára
csökkent (helyenként pedig kevesebb, mint felére), a világ népessége pedig
1340 és 1400 között kb. 450 millióról 375 millióra esett vissza. A XV.
században aztán a pestis és a járványt kísérő jelenségek enyhülésével,
valamint a gazdaság fejlődésével párhuzamosan a népesség újra növekedett,
így 1500-ra már meghaladta a pestis előtti létszámot (460 millió).
A XVI–XVII. században a nagy földrajzi felfedezések és a tőkés
termelési viszonyok kibontakozása Európában jelentős gazdasági
növekedést eredményeztek, ami a népesség számának alakulására is
kedvezően hatott (1650 körül a világ népessége elérte a 600 milliót), bár a
XVII. század vége felé az éghajlat átmeneti lehűlése („mini-jégkorszak”) a
mezőgazdaság válságához és éhínséghez vezetett. Ázsiában azonban a
növekedés töretlen volt, így az ipari forradalom hajnalán (1750 körül) a
világ népessége különböző becslések szerint 770 és 800 millió között volt.

120
4.3.2. A modern korszak népesedési folyamatai

A XVIII. századtól egyre megbízhatóbb adatokkal rendelkezünk a

népesedési folyamatok alakulásáról, ugyanis mind több országban vált
általánossá az anyakönyvezés gyakorlata.
A modern korszak beköszöntével a népesség növekedése a korábbi
lineárisról exponenciális pályára állt át (ahogy azt Malthus leírta), vagyis a
növekedési ráta emelkedése következtében egyre rövidebbé váltak a
világnépesség megkétszereződésének periódusai: 1650 és 1800 között az
átlagos évenkénti szaporodás 0,4% volt, ami 173 év alatti
megkétszereződést jelent. 1800-ban a világ népessége 950–975 millió
körül lehetett, tehát valamikor 1804-ben érte el az első milliárdot. 1800 és
1900 közt az évenkénti növekedési ráta 0,5%-ra nőtt, ami 139 év alatti
megkétszereződést eredményezne.

6. táblázat. A világrészek népessége 1750 és 2050 között (ezer fő).

Forrás: http://en. wikipedia.org/wiki/World_population.
Latin- Észak-
Év VILÁG Afrika Ázsia Európa Óceánia
Amerika Amerika
1750 791 000 106 000 502 000 163 000 16 000 2 000 2 000
1800 978 000 107 000 635 000 203 000 24 000 7 000 2 000
1850 1 262 000 111 000 809 000 276 000 38 000 26 000 2 000
1900 1 650 000 133 000 947 000 408 000 74 000 82 000 6 000
1950 2 518 629 221 214 1 398 488 547 403 167 097 171 616 12 812
1955 2 755 823 246 746 1 541 947 575 184 190 797 186 884 14 265
1960 3 021 475 277 398 1 701 336 604 401 218 300 204 152 15 888
1965 3 334 874 313 744 1 899 424 634 026 250 452 219 570 17 657
1970 3 692 492 357 283 2 143 118 655 855 284 856 231 937 19 443
1975 4 068 109 408 160 2 397 512 675 542 321 906 243 425 21 564
1980 4 434 682 469 618 2 632 335 692 431 361 401 256 068 22 828
1985 4 830 979 541 814 2 887 552 706 009 401 469 269 456 24 678
1990 5 263 593 622 443 3 167 807 721 582 441 525 283 549 26 687
1995 5 674 380 707 462 3 430 052 727 405 481 099 299 438 28 924
2000 6 070 581 795 671 3 679 737 727 986 520 229 315 915 31 043
2005 6 453 628 887 964 3 917 508 724 722 558 281 332 156 32 998
2010 6 830 283 984 225 4 148 948 719 714 594 436 348 139 34 821
2015 7 197 247 1 084 540 4 370 522 713 402 628 260 363 953 36 569
2020 7 540 237 1 187 584 4 570 131 705 410 659 248 379 589 38 275
2025 7 851 455 1 292 085 4 742 232 696 036 686 857 394 312 39 933
2030 8 130 149 1 398 004 4 886 647 685 440 711 058 407 532 41 468
2035 8 378 184 1 504 179 5 006 700 673 638 731 591 419 273 42 803
2040 8 593 591 1 608 329 5 103 021 660 645 747 953 429 706 43 938
2045 8 774 394 1 708 407 5 175 311 646 630 759 955 439 163 44 929
2050 8 918 724 1 803 298 5 222 058 653 323 767 685 447 931 45 815

A XX. század első felében a szaporodás átlagos rátája már 0,8%

volt, ami 86 évi kétszereződést jelent, 1950 után pedig felgyorsult 2%-ig,
ami már csak 35 évnyi kétszereződési időt jelent. Az ipari forradalommal

121
összefüggő demográfiai átmenet a XIX. században a halandóság (ideértve
a csecsemőhalandóságot is) látványos csökkenésével kezdődött, amit az
orvosi ellátás javulása, a fertőző betegségek elleni oltások elterjedése, az
életszínvonal emelkedése (főleg az élelmezés és a higiénia javulása) tettek
lehetővé. Az évenkénti szaporodás mégis viszonylag alacsony maradt,
mivel az átmenet csak Európa és Észak-Amerika államaiban kezdődött el:
legelőször 1815 körül, az „észak-európai modellhez” tartozó országokban
(Nagy-Britannia, Hollandia, Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország)
indult be.
A XIX. század közepén az európai bevándorlók országaiban (USA,
Kanada, Ausztrália, Új-Zéland) is elkezdődött az átmenet, 1875 körül pedig
a többi, közép-európai és dél-európai modellhez tartozó országokban,
valamint Japánban is (Andorka R., 1987). Ezek az országok azonban a világ
népességének már akkor is csak a kisebbik részét képezték, így az átlagos
évenkénti szaporodás csak akkor szökött 2%-ra, amikor elkezdődött a
demográfiai átmenet Ázsia, Afrika és Latin-Amerika ma „fejlődő”-ként
ismert országaiban, éspedig 1950 után. A XIX/XX. század fordulóján,
amikor az európai országok többsége a demográfiai átmenet tetőpontján
volt, a világ népessége 1,65 milliárd lelket számlált, ebből kb. 408 millió fő
(24,7%) Európában élt (6. táblázat), ami kontinensünk népességének valaha
tapasztalt legmagasabb aránya volt.
A XX. század első felében a fejlett ipari országok népessége tovább
nőtt (a demográfiai átmenet ugyanis csak 1950 után zárult le), arányuk
azonban csökkenni kezdett, mivel a többi kontinens (főleg Kelet-Ázsia és
Amerika) országai is egyre gyorsabb növekedést produkáltak: 1927-ben a
világ népessége elérte a 2 milliárdot, 1950-ben pedig már több mint 2,5
milliárd volt.
A második világháborút követő időszakban a gyarmatbirodalmak
széthullása nyomán Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országai egymás után
váltak függetlenné: ez ugyan számottevő gazdasági fejlődést nem
mindenütt hozott, a népesség azonban rohamos növekedésnek indult. Ezt
követően jelentős különbségek jelentkeztek a földrészek, illetve a
különböző régiók közt nemcsak a növekedés mértékét, hanem annak
időtartamát tekintve is: mivel Kelet-Ázsia és Latin-Amerika országaiban
az átmenet korábban (többnyire a XX. sz. első felében) kezdődött, a század
végére ezek az országok már eljutottak a késői népességnövekedés
szakaszába. Az alacsony halálozási ráta mellett tehát elkezdődött a születési
ráta csökkenése is, így a természetes szaporulat egyre alacsonyabb lett (1,5–
1,75%). Ezzel szemben Afrikában, Délkelet-, Dél- és Délnyugat-Ázsiában,
ahol az átmenet csak 1950 után kezdődött, az ezredforduló tájékán még a
korai népességnövekedés szakaszában tartottak, ezért az éves növekedési
ráta a legtöbb esetben 2% fölött maradt.

122
 A világ népességének létszáma 1960-ban érte el a 3 milliárdot, 1970-
ben pedig már kb. 3,6 milliárd volt. A növekedési ráta legmagasabb értékét
1962–1963-ben mutatta (7. ábra), amikor globális szinten elérte a 2,19%-
ot. Földrészenként azonban ez a mutató jelentősen különbözött:
legmagasabb Latin-Amerikában volt (2,84%), utána következett Dél-Ázsia
(2,75) és Afrika (2,55%), míg Kelet-Ázsiában 1,75% volt, Észak-
Amerikában 0,99%, Európában pedig mindössze 0,78% 9.
A fejlődő térségek magas termékenysége következtében változtak a
kontinensek közötti arányok is: míg a gyorsan növekedő Afrika és Dél-
Ázsia egyre többet nyom a latban, Észak-Amerika és különösen Európa
egyre kisebb arányt képviselnek a világ népességében (6. táblázat).

ezer fő
10000000

9000000

8000000

7000000

6000000

5000000

4000000

3000000

2000000

1000000

0
1950

1955

1960

1965

1970

1975

1980

1985

1990

1995

2000

2005

2010

2015

2020

2025

2030

2035

2040

2045

2050

Afrika Ázsia Európa Latin- Amerika Észak- Amerika Óceánia

7. ábra. A világ és a kontinensek népességszámának alakulása 1950-től

2050-ig.
(forrás: www.geography.learnontheinternet.co.uk/activities/popn.html)

1970 és 2005 között a világ népességének száma tovább emelkedett:

1974-ben elérte a 4 milliárdot, 1987-ben az 5 milliárdot, 1999-ben pedig a 6
milliárdot. Az évenkénti szaporodás abszolút értéke 1989-ben tetőzött (9.
ábra), amikor a világ népessége 87,5 millióval nőt egy év alatt, azóta pedig
csökken (2005-ben már csak 73,7 millióval nőtt).

123
 A népesedés folyamataiban az utóbbi években új tendenciák kezdtek
kirajzolódni: a növekedési ráta csökkent Ázsia és Latin-Amerika számos
országában (2004-ben Indiában 1,47%, Indonéziában 1,52%, Kínában
0,6%, Mexikóban 1,43%, Brazíliában 1,15% volt), de továbbra is igen
magas Afrikában (Szomália 3,43%, Madagaszkár 3,03%) és Ázsia
muzulmán országaiban (Afganisztán 3,4%, Szaúd-Arábia 3,27%, Banglades
2,06%, Pakisztán 2,01%). Itt továbbra is a korai népességnövekedés
jellemző, és a vallás nem támogatja a születések korlátozását. Ugyanakkor
Nyugat-Európa és Észak-Amerika, de különösen Kelet-Európa országaiban
a termékenység a helyettesítési rátán alul marad, ezért a természetes
szaporodás egyre inkább fogyásba megy át (főleg a volt kommunista
rezsimek országaiban). Ezekben az országokban a problémát a népesség
elöregedése jelenti, ami egyre nyugtalanítóbb méreteket ölt.

4.3.3. A világ népességére vonatkozó előrejelzések

A világ népesedési folyamatait vizsgálva természetesen felmerül a

kérdés, hogy milyen tendenciák várhatók a jövőben, fennmarad-e és
meddig fog tartani a növekedés, a fejlett országokban pedig hogyan fog
alakulni az elöregedés és milyen következményekkel kell számolnunk. A
népesség számának hosszú távú előrejelzéséhez a leggyakrabban használt
mutató a termékenységi ráta.
A termékenység jelenlegi trendjei alapján lehetséges többé-kevésbé
pontosan kiszámítani a világ vagy egy-egy régió népességét, illetve előre
jelezni a népesség jövőbeni szerkezetét is. A probléma azonban az, hogy
semmi sem garantálja a ma ismert trendek hosszú távú fennmaradását.
Ellenkezőleg, mivel a népesedési folyamatokat igen sok tényező
befolyásolhatja, nagy a bizonytalanság akár a pár évtizedes
előrejelzésekkel kapcsolatban is. A demográfusok ezért általában többféle
forgatókönyvet dolgoztak ki, kijelölve az eredmények még lehetségesnek
tartott értékeinek „alsó”, illetve „felső” határát, amelyek közt a
legvalószínűbb forgatókönyvek szerepelnek. Például az ENSZ népesedési
részlegének egyik jelentése szerint a termékenységi ráta kis mértékű (akár
¼ értékű) változása is jelentősen módosíthatja az előrejelzéseket, így 300
év múlva a világnépesség számának alsó és felső küszöbje 2,3 milliárd és
36,4 milliárd közt változhat. Ha a termékenységi ráta a jelenlegi (3 %)
értéken maradna, 2100-ra a világ népessége elérné a 44 milliárdot, 2150-
ben 244 milliárdot, 2300-ban pedig már az 1340 milliárdot, ha viszont
tovább csökken (amint az várható), akkor 2300 körül a világ népessége 9
milliárd körül fog stabilizálódni10.
A demográfiai átmenet modelljéből kiindulva lehetséges bizonyos
prognózisok felállítása, a modell szerint ugyanis egyszer valamennyi

124
ország el fog jutni az átmenet utáni fázisba. Az átmenet azonban mint
láttuk igen sokféle lehet aszerint, hogy mennyi ideig tart, miként alakul
közben a termékenység, milyen eltérés van a halálozási ráta és a születési
ráta felső és alsó értékei között, vagy hogy ezek milyen alsó értékeken
állandósulnak. Ezért nem tudhatjuk biztosan, hogy például Afrikában
mikor fog véget érni az átmenet, vagy hogy menet közben az átlagoshoz
képest miként fog alakulni a termékenység, tehát hogy felgyorsul-e, vagy
lelassul majd a népességnövekedés.
A legvalószínűbb forgatókönyvek szerint a világ népességének
növekedési rátája tovább fog csökkenni (8. ábra), a jelenlegi 1,14%-ról kb.
0,43%-ra 2050-ig, tehát a megkétszereződési idő ismét hosszabb lesz (140
év körül). 2050 után a növekedési ráta várhatóan tovább csökken majd, de
hogy eljut-e a 0-ig, mikor és hogy, esetleg fogyásba megy-e át, arról
megoszlanak a vélemények.
Növekedési ráta (%)

8. ábra. A világ népességének növekedési rátája 1950 és 2050 közt

(%-ban) Forrás: U.S. Census Bureau, International Data Base, 2005. április.

A természetes szaporodás rátája továbbra is jelentős különbségeket fog

mutatni a világrészek közt: míg Afrikában várhatóan még sokáig jóval 2%
fölött marad, addig Latin-Amerikában és Ázsiában tovább fog mérséklődni
(Kelet-Ázsiában lesz a legalacsonyabb), Észak-Amerika és Európa
országaiban pedig nulla körüli vagy negatív értékeket fog mutatni. Az abszolút

125
éves szaporodás (9. ábra) a jelenlegi 74 millióról 2050-re kevesebb mint 40
millióra fog mérséklődni, utána pedig további lassú csökkenés várható, a jövő
század folyamán pedig várhatóan stabilizálódni fog (nem tudni, hogy pozitív,
negatív vagy nulla körüli értéken), tehát az újabb milliárdos küszöbök
átlépéséhez a jelenlegi 12–13 évhez képest egyre hosszabb időre lesz szükség.
Évenkénti szaporodás(Millió fő)

9. ábra. A világ népességének évenkénti szaporodása 1950 és 2050

közt (millió fő/év) Forrás: U.S. Census Bureau, International Data Base,
2005. április.

A növekedési rátából, illetve az éves szaporodás adataiból kiindulva

ki lehet számolni, hogy a világ népessége 2013-ban fogja elérni a 7
milliárd lelket, 2028-ban a 8 milliárdot, 2054-ben a 9 milliárdot, 2100
körül pedig a 10 milliárdot. Változások várhatók a földrészek
népességének arányaiban (6. táblázat): Afrika aránya jelentősen emelkedni
fog (a 2005-beli 13,8%-ról 2050-ben több mint 20%-ra). Latin-Amerika
(8,7%-ról 8,6%-ra), Észak-Amerika (5,1%-ről 5,0%-ra), Ázsia és Óceánia
aránya csaknem változatlan marad. A világ legnépesebb kontinense
továbbra is Ázsia lesz: aránya az 1995-ben elért maximum 60,4%-ról 2050-
ig alig fog csökkenni (58,6%-ra). Jelentősen meg fog azonban fogyatkozni
Európa aránya, a 2005-beli 11,2%-ról 2050-re mindössze 7,3%-ra (Európa
abszolút népességszáma is csökkenni fog, hacsak a bevándorlás nem pótolja
majd a természetes fogyást).

126
 A népesség növekedésének lelassulását igazolják a világ országainak
legújabb termékenységi adatai is (2005.7.1.): a teljes termékenységi mutató
immár nem csak a fejlett ipari és a kelet-európai volt szocialista országokban
marad el a helyettesítési aránytól, hanem számos fejlődő országban is (Kína
1,69, Srí Lanka 1,88, Thaiföld 1,89, Brazília 1,97, Törökország 1,98, Irán
1,93, Algéria 2,04), ami a népesség fogyását és egyre fokozottabb
elöregedését vetíti előre.
Az országok sorrendjében az első három helyen megmarad Kína,
India és az Egyesült Államok, de Kína el fogja veszíteni vezető helyét:
népessége 2025-ben 1440 millió körül fog tetőzni, utána pedig az
elöregedéssel összefüggő megemelkedett halálozás miatt csökkeni fog.
India népessége viszont tovább fog nőni, 2026 körül 1,4 milliárd fővel
megelőzi Kínát, 2050-ben pedig már csaknem 1,6 milliárd lelket fog
számlálni. A jelenleg hetedik Pakisztán 2050-ig a negyedik helyre fog
felzárkózni, a ma negyedik Oroszország viszont a 18. helyre fog
visszaesni 11.

Összefoglalás

A népességdinamika lényeges összetevői demográfiai mutatókkal

írhatók le. A népesség vagy emberi populáció sajátos rendszert képez,
mely számtalan alrendszerből tevődik össze. E rendszer dinamikáját a
születések és bevándorlások által definiált inputok, valamint az
elhalálozások és kivándorlások által meghatározott outputok irányítják.
A népességdinamika mutatói szemléletesen illusztrálják a népességet
érintő tényezők és összetevők alakulását, matematikai-statisztikai
módszerekkel téve lehetővé ezek pontos jellemzését és előrejelzését,
illetve a népesedéspolitikai döntések megalapozását.
A világ népességének számbeli alakulását a történelmi idők során
számos tényező befolyásolta, a lassú növekedés azonban egyértelműen a
magas halandósággal magyarázható. A történelem előtti korszakokban a
világnépesség már ismert két átmenetet, azonban a modern korszaktól
kezdődően a harmadik nagy átmenet (a halandóság gyors csökkenése
miatt) minden előbbi növekedési értékeket felülmúlt. Ez a folyamat a
legtöbb fejlődő országban még most sem fejeződött be. A jelenkori
mutatókból és a várható trendekből kiindulva a demográfusok
megpróbálnak a közeli vagy távolabbi jövőre nézve minél pontosabb
előrejelzéseket felállítani.

127
 Kulcsfogalmak

Zárt népesség, nyílt népesség, demográfiai esemény, demográfiai

kockázat, kohorsz, generáció, szubpopuláció, nyers élveszületési
arányszám (natalitás), általános termékenységi arányszám (fertilitási ráta),
helyettesítési arányszám, tiszta reprodukciós együttható (Böckh-Kuczynski
mutató) nyers halálozási arányszám (mortalitás), halálok, specifikus
halandóság, differenciált halandóság, csecsemőhalandóság,
gyermekhalandóság, mortinatalitás, természetes szaporodás/fogyás,
természetes szaporodási arányszám, vándorlási különbözet, tényleges
népességszám-változás, átlagos évenkénti szaporodás/fogyás.

Kérdések

1.Miben különbözik a zárt illetve a nyílt típusú populáció ?

2.Mit jelent a kockázat fogalma a népességre értelmezve ?
3. Hogyan értelmezhető a generáció a demográfiában ?
4. Milyen tényezők befolyásolják a születési arányszámot ?
5. Mi a különbség a biológiai, illetve a természetes termékenység
között ?
6. Mi a különbség a halandóság specifikus, illetve differenciált
mutatói között ?
7. Miből tevődik össze a népességmozgás általános mérlege ?
8. Melyek a modern kori népességrobbanás fő okai ?

Jegyzetek
1
Vö. Rédei: 2001.
2
Vö. Trebici: 1975.
3
Vö. Andorka: 1987.
4
Vö. Klinger: 1996.
5
Vö. Andorka: i.m.
6
Vö. Klinger: i.m.
7
Uo.
8
Uo.
9
Vö. Cipolla: 1975.
10
Vö. Whitaker: 2004.
11
Uo.

128
Ötödik fejezet

A NÉPESSÉG DEMOGRÁFIAI SZERKEZETE

5.1. A népesség szerkezete nemek szerint

5.2. A népesség korszerkezete

5.3. A családi állapot és a házasodási magatartás trendjei

A népességszerkezet az emberi populációk valamilyen statisztikai

paraméter szerinti megoszlását jelenti. A társadalmi élet számtalan vizsgált
mutatója közül a népességföldrajz számára releváns szempontokat, illetve
ezek paramétereit három nagy csoportba lehet osztani: demográfiai,
kulturális, valamint társadalmi-gazdasági szempontok. E fejezetben a
demográfiai kritériumok alapján definiált népességszerkezetet fogjuk
vizsgálni.

5.1. A népesség szerkezete nemek szerint

A nemek fogalma látszólag a legegyszerűbben és mindenki számára

egyértelműen definiálható minőségi ismérv, amely szerint az egyéneket,
illetve a népességet két csoportra lehet osztani: férfiakra és nőkre. Hogy ez
mégsem ennyire egyszerű, annak az oka a megközelítési módok
különbözőségében rejlik, ugyanis a nemek természeti (biológiai), illetve
társadalmi (szociológiai) akcepciója nem ugyanarra vonatkozik. A két
fogalom megkülönböztetésére az angol nyelvben a sex szóval jelölik a
nemiség biológiai, míg genderrel a szociológiai jelentését.
A biológiai nem (sex v. szexuális jelleg) a nők és a férfiak közötti
biológiai és anatómiai különbségekre utal: a genetikai nem a
huszonharmadik, a szexuális jelleget meghatározó kromoszómapár jelére
vonatkozik, amely a leendő magzat megtermékenyítésének pillanatában
alakul ki: nők esetében XX (ha a magzat mindkét szülőtől X kromoszómát
örököl), férfiak esetében XY (ha a magzat apjától örökli az Y
kromoszómát)1. Az ivarszervi szexuális jelleg a genetikai nem hatására
kialakuló ivarszervek jellegére vonatkozik (nők esetében petefészkek, férfiak
esetében herék) és meghatározza a hormonháztartást, valamint a későbbi
reproduktív funkciókat. A morfológiai szexuális jelleg a belső és külső nemi

129
szervek anatómiájára (vagy ún. elsődleges nemi jellegekre) vonatkozik. Ez
képezi egyébként a nemek „hivatalos” megkülönböztetési alapját.
A szociológiai nem (gender) alatt a férfiak és a nők közötti
pszichológiai, társadalmi és kulturális eltéréseket értjük, az egyének nemi
identitását, melyek biológiailag nem mindig determináltak, hanem később, a
nemi szocializáció (a nemi szerepekre való nevelés) során alakulnak ki.
A nemek szerinti szerkezet jelentősége egy populációban elsősorban
a reproduktív folyamatokra gyakorolt hatásban rejlik (l. termékenységi
mutatók), a férfiak és a nők megfelelő, korosztályonként is
kiegyensúlyozott aránya ugyanis egy monogámiára épülő társadalomban
alapfeltétele a családalapításnak és a gyermekvállalásnak. Az emberi
társadalom és ezen belül a nemek közötti kapcsolatok összetettsége miatt
azonban a nemek szerinti szerkezet a puszta reprodukciós funkciót érintő
hatásnál jóval többet jelent: kihat a munkaerő-állomány szerkezetére
éppúgy, mint a nemek szerint többé v. kevésbé differenciált, formális és
informális társadalmi intézmények működésére. Ide sorolhatók a családon
kívül a nemek szerepeire vonatkozó hagyományok, értékek és normák, a
férfiak és a nők közötti egyenjogúság kérdése, a női munkaerő sajátos
problémái, az oktatási és a kulturális intézményekre vonatkozó sajátos
igények, a hadsereg és a közrendészeti szervek létszámának, valamint a
nők szolgálatának kérdése stb.
A nemek arányát a demográfiában több mutatóval lehet kifejezni: az
egyik a nemek szerinti megoszlás [sex structure], amikor az
össznépességhez viszonyítva százalékban mutatják ki a férfiak és a nők
arányát 2:
Pm Pf
m= ⋅100 f= ⋅100
P P

ahol m a férfiak aránya, f a nők aránya, Pm a férfi népesség száma, Pf

a női népesség száma, P pedig az össznépesség.
A második mutatószám a nemi arány [sex ratio], ami a két nem
egymáshoz viszonyított arányszáma. Nemzetközi viszonylatban
gyakrabban a maszkulinitási arányt [masculinity ratio] (férfiak számának a
nők számához viszonyított mutatóját) használják, ami azt fejezi ki, hogy
száz (v. ezer) nőre hány férfi jut. Ennek reciprokja a feminitási arány
[feminity ratio], vagyis a száz (v. ezer) férfira jutó nők száma:

Pm P
ma = ⋅ 100 f a = f ⋅ 100
Pf Pm

130
 ahol ma a maszkulinitási arány, fa a feminitási arány, Pm a
férfinépesség száma, Pf a női népesség száma.
A nemi arányt lehet az össznépességre, a korcsoportokra, a
generációkra, valamint különböző szubpopulációkra (pl. városi, illetve
falusi, aktív, illetve inaktív, agrár-, ipari v. tercier népességre) is számítani.
A nemek arányának egyik legfontosabb mutatója a születés kori fiú–
lány arány [sex ratio at birth/secondary sex ratio], ami az újszülöttek nemi
arányát jelenti egy adott populáción belül. Természetes körülmények közt
ez az arány a világon mindenütt enyhe fiútöbbletet mutat (100 leányra
105–106 fiú jut). Ha ez nem így van, akkor okunk van feltételezni, hogy az
anyakönyvezés nem tükrözi pontosan a valóságot. Előfordulhat ugyanis,
hogy gondatlanságból vagy egyéb okok miatt a leánygyermekek születését
nem jelentik be a hatóságoknak: pl. Kínában (a szigorú születéskorlátozási
szabályok miatt) ha az első gyermek leány, akkor gyakran nem jelentik be,
hogy esélyt adjanak egy második, lehetőleg fiúgyermek születésének.
A nemek arányának grafikai ábrázolása a maszkulinitási görbe,
amely a maszkulinitási arányt ábrázolja életkor szerint, míg a feminitási
görbe a feminitási arányt ábrázolja életkor szerint. A fejlett országokban
egy átlagos népesség esetében a maszkulinitási görbén észrevehető a
fiúszületési többlet, a férfiak aránya magasabb (100% fölött van) a
fiatalabb korcsoportokban, 40–45 év körül a nemek aránya kiegyenlítődik,
ezen túl pedig a férfiak magasabb halandósága miatt a korral együtt egyre
inkább a nők javára billen (100 % alá).
A nagy korcsoportokat vizsgálva világszinten a fiatal korúak
esetében (0–14 éveseknél) a nemek aránya csaknem azonos a fiúszületési
többlettel (106 fiú/100 leány), a felnőtt (15–65 éves) korosztályban enyhe
férfitöbblet van (106 férfi/100 nő), míg az idősek közt jelentős nőtöbblet
mutatkozik (79 férfi/100 nő).
A nemek számbeli különbségét fejezi ki a férfitöbblet (v. hiány)
aránya, ami a különböző nemű egyének száma közötti számtani
különbözetet az össznépességhez viszonyítja:

Pm − Pf
mi = ⋅100
P

ahol mt a férfitöbblet aránya, Pm a férfi népesség száma, Pf a női

népesség száma és P pedig az össznépesség. Hasonló módon lehet
kiszámítani a nőtöbblet (v. hiány) arányát is.
A nemek arányát befolyásoló tényezők közül a legfontosabbak a
fiúszületési többlet (minden társadalomban több fiú születik, mint leány),
valamint a két nem halandósági különbsége (a modern társadalmakban a

131
korral párhuzamosan növekvő mértékben magasabb a férfiak halandósága,
mint a nőké). A népesség egésze esetében az általános nemi arányt e
tényezők úgy is befolyásolják, hogy eltérő kormegoszlás alapján eltérő
nemi arány alakul ki: az öregedő népességben általában nagyobb a
nőtöbblet, míg a fiatal népességek esetében férfitöbblet (vagy csak
minimális nőtöbblet) van. A hagyományos társadalmakban, ahol a nők
alárendelt szerepet játszanak, magasabb a nők halandósága és rövidebb az
átlagos életkoruk. Szintén növeli a nők halandóságát a különösen nehéz
életkörülményeket biztosító természeti környezet (őserdő, sivatag, magas
hegyvidék, sarkvidék stb.) A háborúk erősen növelik a nőtöbbletet, mivel a
veszteségek többsége férfi, de a vándormozgalmak is jelentősen
befolyásolják a nemi arányt: a bevándorló területeken általában magasabb a
férfiak aránya, a kivándorló területeken pedig a nőké, mivel a vándorlásban
(akár belső, akár nemzetközi migráció) nagyobb mértékben vesznek részt
férfiak. A nemek eltérő arányára magyarázatot adhatnak még a szegregált
munkahelyek (férfitöbblet esetén pl. katonai támaszpontok vagy fejlődő
országokban nehézipari vállalatok jelenléte).
A világ egészének nemi arányát tekintve ezek a tényezők többnyire
kiegyenlítő hatást váltottak ki, az elmúlt évtizedekben azonban történt
némi változás, ha kis mértékű is: 1950-ben még enyhe nőtöbblet volt (kb.
1004 nő jutott 1000 férfira), 1970 körül a nőtöbblet megszűnt, azóta pedig
enyhén növekvő férfitöbblet mutatkozik. Ennek az oka, hogy a második
világháborút követő időszakban a háborús veszteségekből származó
nőtöbblet (természetes kihalás által) idővel egyre kisebb lett, ugyanakkor a
világnépesség egyre nagyobb részét adják a fejlődő, fiatal népességű és
ezért férfitöbbletet mutató országok. 2005-ben 3 a világon 3282865 ezer
férfi és 3229412 ezer nő élt, ami 53,4 milliós férfitöbbletet tett ki, tehát a
népesség nemek szerinti megoszlása 50,29 férfi/49,71 nő, vagyis 1016,55
férfi/1000 nő nemi aránynak felelt meg. A jövőben az egyre kifejezettebb
demográfiai elöregedés nyomán azonban a férfitöbblet várhatóan
mérséklődni fog.
A nemi arányok jelentős különbségeket mutatnak földrajzi
régiónként is. A kontinensek közül a férfitöbblet Ázsiában számottevő
(1042 férfi 1000 nőre), Óceániában a férfiak aránya alig haladja meg a
nőkét (1007 férfi 1000 nőre), a többi kontinensen pedig nőtöbblet van,
legmagasabb Európában (930 férfi 1000 nőre). Ázsia régiói közül
háromban is jelentős férfitöbblet van: Dél-Ázsiában 1000 nőre 1060 férfi
jut (India 1063, Banglades 1052, Pakisztán 1049), Kelet-Ázsiában 1044
(Kína 1056, Japán azonban csak 956), Délnyugat-Ázsiában pedig 1043 (itt
találhatók a legmagasabb férfitöbblettel rendelkező országok, részben a
sok vendégmunkás miatt: Qatar 1880 férfi 1000 nőre, Kuvait 1520, Arab
Emírségek 1440, Omán 1260, Szaúd-Arábia 1210). Óceániában a

132
hagyományosan bevándorló országok meglepő módon nőtöbbletet
mutatnak (Ausztráliában 1000 nőre 987, míg Új-Zélandon 973 férfi), a
többi ország viszont jelentős férfitöbbletet (pl. Szamoában 1390 férfi 1000
nőre, Pápua-Új Guineában 1064). Afrika régiói közül Észak- és Nyugat-
Afrika kiegyensúlyozott nemi arányt mutat, Dél-Afrika nagyobb nőtöbbletet
(1000 nőre 960 férfi), a többi pedig enyhe nőtöbbletet. Amerikában az
Észak-Amerikai országokban van jelentősebb nőtöbblet (az Egyesült
Államokban 1000 nőre 965 férfi jut, Mexikóban 964), Dél-Amerikában és a
Karib térségben többé-kevésbé kiegyensúlyozott a nemek közötti arány.
Európa valamennyi régiójában nőtöbblet van (az országok közül
csak Albániában és Izlandon van több férfi, mint nő), a férfiak aránya
legalacsonyabb a volt szovjet tagállamokban: 1950-ben a háborús
veszteségek következtében a Szovjetunióban 1000 férfira 1279 nő jutott. A
nőtöbblet azóta mérséklődött, de a magas férfi-többlethalandóság miatt az
utódállamokban továbbra is a világ legmagasabb nőtöbblete van:
Lettországban 1000 nőre mindössze 847 férfi jutott, Észtországban 850,
Ukrajnában 867, Oroszországban 877. A többi európai régió férfi/nő
aránya 950–976 között ingadozott, Közép-Európából Magyarországon volt
a legjelentősebb nőtöbblet (904,4 férfi 1000 nőre), Romániában 2006-ban
ez az arány 951/1000 volt.

5.2. A népesség korszerkezete

Az életkor szerinti szerkezet a nemi arányok mellett a népesség
demográfiai struktúrájának legfontosabb eleme, mivel ezen múlik a
népesség további számbeli fejlődése, ez határozza meg egy adott
társadalom munkaerő-ellátottságát, és ezáltal döntő szerepe van a
gazdasági fejlődésben, de a makrotársadalmi szükséglet és a fogyasztás
legtöbb összetevője is nagyrészt az életkor által determinált.
Az életkor fogalma, akárcsak a nemeké, több értelmezéssel bír: az
egyén fiziológiai kora a testszövetei és szervei állapotától függ. Ez
megkülönböztethető a kronológiai kortól, amelyet az egyén születése
időpontjától szokásos mérni. A mentális életkor azon alapul, hogy az
intelligenciateszteknek alávetett egyének (főleg gyermekek) el tudnak végezni
bizonyos feladatokat, amelyek eredményeiből kiindulva az értelmi színvonal
mérhető. A mentális életkornak a kronológiai életkorhoz viszonyított arányát
nevezik intelligenciahányadosnak (I. Q.)4.
A kormegoszlást befolyásoló tényezők közül legfontosabbak a
demográfiai tényezők: általában a magas termékenységű területekre fiatal
kormegoszlás jellemző, annál is inkább, mivel ez gyakran magas
halandósággal társul (átmenet előtti helyzet). Az átmenet alatt a csökkenő

133
halandósággal párhuzamosan (vagy azt követően) csökken a termékenység
is, nő a születéskor várható életkor és a populáció fokozatosan öregedővé
válik. Az átmenet után az alacsony halandóság általában alacsony
termékenységgel párosul, ami öregedő népességet eredményez. A
kormegoszlást a vándorlás is befolyásolja: mivel a migránsok többsége
fiatal, a bevándorlás fiatal népességet, míg a kivándorlás öregedést okoz.
Szintén hatással vannak a kormegoszlásra a kulturális jellemzők,
elsősorban a reproduktív magatartást befolyásoló értékeken és szokásokon
keresztül. Vannak vallások (például az iszlám), amelyek kifejezetten
ellenzik a születéskorlátozást, ez pedig magas termékenységet és fiatalabb
életkorszerkezetet eredményez. Délkelet-Európa országaiban az etnikai
szerkezet is befolyással van a termékenységre (lásd az albánok vagy a
romák példáját), és ezáltal a népesség átlagos életkorára.
A kor meghatározása első látásra egyszerű, a regisztrálásnál mégis
felmerülhetnek problémák: a népszámlálásokon sokszor a bemondott
életkor nem az utolsó, hanem a következő születésnapon betöltendő
életkort jelenti. Mivel a statisztikai adatok általában korévenként kerülnek
feldolgozásra, fontos megkülönböztetni a betöltött évek számát, amit a
születés pontos időpontjából lehet kiszámítani, a generációtól, amely csak
a születés évére vonatkozik.
A koréves alapadatokat csak a részletes korelemzésekhez használják,
ezért az egyszerűbb számításokhoz a korra vonatkozó adatokat különböző
korcsoportok szerint adják össze. Leggyakoribb az ötéves korcsoport
alkalmazása, amikor a 0-ik életévtől kezdve ötéves csoportokat
különböztetnek meg (0–4, 5–9, 10–14 stb.). A mechanikus korcsoportosítás
mellett különféle tartalmi korcsoportosításokat alkalmaznak, amelyekben a
népesség egyes korcsoportjait különféle ismérvek szerint csoportosítják. A
legegyszerűbb felosztás a népességet három korcsoportra osztja:
– fiatalkorúak (0–14 évesek);
– felnőtt (munkaképes) korúak (15–59 vagy 15–64 évesek);
– időskorúak (60 vagy 65 évesek és idősebbek).
A gyermekeket, a fiatalokat és az időseket gyakran speciális
népességként kezelik, és az országok gyakorlata és jogszabályai alapján
eltérő módon határozzák meg. Az ENSZ európai népszámlálási ajánlásai öt
korcsoportot javasolnak 5:
– csecsemők (egy éven aluliak)
– gyermekek (1–14 évesek)
– fiatalok (15–24 évesek)
– felnőttek (25–59 évesek)
– időskorúak (60 évesek és idősebbek)
A nagy csoportokon belül, az országok sajátosságainak megfelelően
további korcsoportokat lehet megkülönböztetni: pl. iskolás kor előtti (0–5

134
éves), általános iskolás (6–13 éves), középiskolás (14–17 éves), felsőfokú
oktatási korba tartozó (18–22 éves), fiatal munkaképes korú (15–39 éves),
idősebb munkaképes korú (40–59 éves), fiatal (aktív) időskorúak (60–69 év),
közepes időskorúak (70–79 évesek), legidősebb időskorúak (80 éven felüliek),
katonaköteles életkorúak6 (18–59 éves férfiak) stb.
A munkaképes életkor határát az országok jogszabályai eltérő módon
határozzák meg: az alsó határ általában a tankötelezettség felső határától,
illetve a munkavállalási jog alsó határától függ (Romániában mindkettőnek a
15 éves kor számít), a felső határ pedig az általános nyugdíj-korhatár
(nálunk a férfiaknál 65 év, a nőknél 60 év) 7. A nemzetközi statisztikai
osztályozás az országok jogszabályaira való tekintet nélkül a munkaképes
életkort mindkét nem esetében 15 és 64 év közé helyezi. A fejlett országok
azonban a fiatalok hosszabb tanulási időszakára való tekintettel a
munkaképes életkort általában 20-tól 64 évig tekintik (ennek megfelelően
fiatal korcsoportnak a 0–19 év közöttiek számítanak).
Az említett korcsoportok szerinti felosztás képezi a népesség életkor
szerinti szerkezetét vagy korstruktúráját [age structure], amit legjobban a
három nagy korcsoport százalékos arányával lehet kifejezni:

P0–14 /P ·100 P15–64 /P ·100 P≥65 /P ·100

A korcsoportok egymáshoz viszonyított arányai közül az eltartási

arány (eltartási teher arányszáma vagy korfüggőségi arány) [dependency
ratio] a produktív és az improduktív életkorúak aránya, tehát a fiatal és az
időskorú népesség összegét a felnőtt (munkaképes) életkorú népességhez
viszonyítja:
P0−14 + P≥65
E=
P15−64

Mivel az eltartási arány számlálója két összetevőből áll, külön ki lehet

számolni a fiatalkorúak (P0–14//P15–64), illetve az időskorúak eltartási arányát
(P≥65/P15–64). A fejlődő, általában fiatal népességű országokban a
fiatalkorúak eltartási aránya magasabb, és a teljes eltartási arányban is a
fiatalok teszik ki az eltartottak túlnyomó többségét, míg a fejlett, öregedő
népességű országokban az időskorúak eltartási aránya a meghatározó.
Az eltartási (korfüggőségi) arányt meg kell különböztetni a
gazdasági függőségi aránytól, amely az inaktív és az aktív népesség
számtani aránya.
Egy populáció korösszetételét további mutatókkal is lehet
jellemezni: az átlagéletkor [mean age] a népesség összes tagjának átlagos
életkora (súlyozott számtani átlaga).

135
 A medián életkor [median age] a népességet szám szerint két
egyenlő csoportba osztja, vagyis a medián kortól fiatalabbak és idősebbek
száma megegyezik. A medián életkor elég jól tükrözi egy népesség
elöregedésének mértékét, ugyanis a legmagasabb értékek ott vannak, ahol
az időskorúak aránya is a legmagasabb: Monaco (45,3 év), Japán (42,6),
Németország (42,2), Olaszország (41,77), Finnország (40,9), a
legalacsonyabb medián életkor pedig ott, ahol a fiatal népesség aránya a
legmagasabb: Uganda (14,9), Gázai övezet (15,6), Kongó D.K. (15,8),
Csád (16,0), Sao Tomé és Principe (16,1).

év
76

74

72

70

68

66

64

62

60
1956

1964-1967

1969-1971

1971-1973

1973-1975

1975-1977

1977-1979

1979-1981

1981-1983

1983-1985

1985-1987

1987-1989

1989-1991

1991-1993

1993-1995

1995-1997

1997-1999

1999-2001

2001-2003
Összesen Férfiak Nők

10. ábra. A születéskor várható átlagos életkor alakulása Romániában

1956-tól 2003-ig. Forrás: Institutul Naţional de Statistică,
Anuarul Statistic, 2004.

A születéskor várható átlagos életkor [life expectancy at birth] az

adott évben elhunytak átlagos életkora, és azt fejezi ki, hogy amennyiben
az elhalálozási életkor nem változna, akkor az adott évben születettek
milyen hosszú életkort érnének el. A születéskor várható átlagos életkor
nem az életkorszerkezet jellemzője, azonban a populációk elöregedésének
egyik legfontosabb jelzője. Mivel az orvosi ellátás és tágabb értelemben az
életszínvonal egyik jelzője is, a fejlett országokban magasabb értékeket
mutat, mint a fejlődő világban, de jelentősen különbözik a nemek közt is,
általában a nők javára.
Ha mindkét nem átlagos várható életkorát tekintjük, a legmagasabb
értékek néhány törpeállamra jellemzők: Andorra (83,5 év), Szingapúr és
San Marino (81,6), Hong Kong (81,4), valamint Japánra (81,2), a

136
legalacsonyabbak pedig néhány afrikai országra (az AIDS vagy egyéb
betegségek miatt igen magas a halandóság): Botswana (33,9), Swaziföld
(35,7), Angola (36,6), Zimbabwe (36,7), Lesotho (36,7). A nemek szerinti
megoszlásban a nők vezetnek a legmagasabb várható életkorral: Andorra
(86,6), San Marino (85,4), Japán (84,6), a legalacsonyabb értékek szintén
Afrika déli részén jellemzők (Botswana 33,8 , Swaziföld (34,1), Zimbabwe
(36,1). A férfiak esetében a legmagasabb várható életkor országai Andorra
(80,6), Szingapúr (79,4) és Hong Kong (78,7), Európában Svédország (78,2)
és Izland (78,1), a legalacsonyabbaké pedig Botswana (33,9), Angola (36,0)
és Malawi (36,6).

Férfiak PAKISZTÁN, 2000 Nők

millió fő

11. ábra. Szaporodó (progresszív) típusú populáció.

Forrás: U.S. Census Bureau, International Data Base
(http://www.census.gov/ipc/www/idbpyr.html)

Romániában a születéskor várható átlagos életkor a múlt század első

felében gyors ütemben nőtt: ha 1932-ben a két nem átlagos életkora
mindössze 42 év volt, 1956-ra ez 67,2 évre nőtt. Ezt követően a növekedés
lelassult és ingadozóvá vált (10. ábra): 1964 és 1967 közt a két nem átlaga
elérte a 68,5 évet, de az 1967-ben kiadott abortusztilalmi rendelet
következtében (a megemelkedett csecsemőhalandóság miatt) több mint egy
évvel visszaesett, majd 1977–79-ig ismét nőtt (69,5 évig). A nyolcvanas és a
kilencvenes években az átlagos életkor ingadozó volt, 1995–1997-ben egy
kisebb mélypontot ért el 68,9 évvel, azóta azonban ismét megnőtt, 2000–
2002-ben elérve a 71,2 évet. A nemek közti eltérés azonban nőtt: míg a nők
átlagos életkora kis ingadozásokkal szinte állandóan emelkedett, a férfiaké
inkább csökkent: 1968–70-ben a várható életkorkülönbség még kevesebb,

137
mint öt év (férfiak 65,1 év, nők 69,5 év), 2001–2003-ban már több mint hat
év volt (férfiak 67,4 év, nők 74,8 év).
A kormegoszlás grafikus ábrázolása a korpiramis vagy korfa. Ez
egy olyan hisztogram, amely a népességet nemek és kor szerint
szimmetrikusan mutatja be: baloldalt szerepelnek a férfiak, jobboldalt a
nők, a vízszintes skálán az adott korcsoportba tartozó egyedek száma
(országos korfákon általában ezer v. millió főben), a függőleges skálán
pedig a korcsoportok szerepelnek. Utóbbiak lehetnek ötéves korcsoportok
(0–4, 5–9, 10–14, 15–19 év stb.), de a részletes korpiramisok
generációnként ábrázolják az életkort.

Férfiak AUSZTRÁLIA, 2000 Nők

millió fő

12. ábra. Stacioner típusú populáció. Forrás: U.S. Census Bureau,

International Data Base (http://www.census.gov/ipc/www/idbpyr.html)

A korpiramis formája igen fontos, ugyanis ebből lehet következtetni

a vizsgált népesség korszerkezetére, illetve a kormegoszlás szerinti
típusokra:
1. Ha a korfa alja széles és a teteje felé egyre keskenyebb
(háromszög, piramis vagy gúla forma), akkor a népesség fiatal, vagyis
szaporodó vagy progresszív típusú populációt képvisel (11. ábra);
2. ha a korpiramis szélessége az alján és a közepén kb. egyforma
(harang alak), akkor a népesség kormegoszlása egyenletes
(kiegyensúlyozott korszerkezet), tehát stacioner típusú populációról van
szó (12. ábra);
3. Ha a korfa alja keskeny és a derekán vagy a teteje felé szélesedik
(hagyma vagy urna alak), akkor öregedő népességgel állunk szembe, azaz
fogyó vagy regresszív típusú populációról van szó (13. ábra).

138
 Férfiak JAPÁN, 2000 Nők

millió fő

13. ábra. Fogyó (regresszív) típusú populáció.

Forrás: U.S. Census Bureau, International Data Base
(http://www.census.gov/ipc/www/idbpyr.html)

A három alaptípus között számos átmeneti változat és sok egyedi eset

is előfordul. Romániában az 1967-es abortusztilalom nyomán a nyers
élveszületési arányszám több mint kétszeresére nőtt (ezért az 1967–1970
között született generációk kétszer olyan „szélesek”, mint az 1967 előttiek).
A korfa alja, miután a hatvanas évek első két harmadában egyre
keskenyebbé vált, 1967 után újra kiszélesedett, azért a hazai demográfusok
egy ideig „újrafiatalodó” népességről beszéltek. A „rendeleti” gyermekek
generációi azonban nem tartottak sokáig, hanem a születések száma a
hetvenes-nyolcvanas években egyre csökkent vagy stagnált, majd az 1990-
ben kiadott abortuszliberalizációs törvény hatására kb. a felére csökkent, ami
a korfa aljának jelentős zsugorodásához vezetett (14. ábra).
Ha egy népességben megnő az időskorúak aránya, akkor a népesség
öregedéséről vagy demográfiai elöregedésről beszélünk. Ellenkező
esetben, ha a fiatalkorúak aránya növekszik, akkor a népesség fiatalodásáról
beszélhetünk. Minél nagyobb a fiatalok aránya, annál fiatalabb népességgel
van dolgunk és fordítva: minél nagyobb az idősek aránya, annál erősebb
elöregedéssel állunk szemben.
A népesség elöregedése (az időskorúak arányának növekedése) két
oldalról zajlik: a korfa aljáról, ha a csökkenő termékenység és
születésszám hatására egyre kisebb lesz a fiatalok aránya (és ennek
megfelelően nő a felnőtt- és az időskorúak aránya) az össznépességen
belül, tehát a korfa alul keskenyedik. A korfa tetején jelentkező öregedés a

139
születéskor várható életkor meghosszabbodásának a következménye (a
korfa egyre „magasabb” lesz). Ez utóbbi lényegében egy pozitív jelenség,
hiszen a javuló életszínvonal, az orvostudomány fejlődésének és az orvosi
ellátás javulásának a következménye.
A demográfiai elöregedés mértéke kezdetlegesnek számít, ha az
időskorúak aránya 8–10 % között van, mérsékelt ha 10–15%, és
előrehaladott, ha meghaladja a 15%-ot.

Férfiak ROMÁNIA, 2000 Nők

millió fő

14. ábra. Románia korpiramisa 2000-ben. Forrás: U.S. Census Bureau,

International Data Base (http://www.census.gov/ipc/www/idbpyr.html)

A világ országainak jelenlegi kormegoszlását vizsgálva kiderül,

hogy a fejlődő országok többségében a népesség igen fiatal, míg a fejlett
ipari és a volt kommunista országokban egyre nyilvánvalóbb elöregedési
tendenciák zajlanak.
A fiatal (0–14 éves) korcsoport aránya világviszonylatban 29,9%.
Legmagasabb Afrika és a Közel-Kelet országaiban, ahol az össznépesség
csaknem felét teszik ki: Uganda 50,1%, Gázai övezet 48,5%, Kongó D.K.
48,5%, Csád 47,9%, Sao Tomé és Principe 47,6%. Ezt nemcsak a magas
termékenység magyarázza, hanem az igen alacsony átlagos életkor:
ezekben az országokban az időskorúak aránya nem éri el a 3%-ot sem, ami
azt jelenti, hogy igen kevesen érik meg vagy lépik túl a 65. évüket.
Romániában a fiatal korcsoport aránya 2005-ben 15,9% volt, ami a
világranglista vége felé sorol minket (154-ik hely 167-ből).
A felnőttkorúak (15–64 évesek) magas aránya nem feltétlenül jelent
elöregedést, a jövőben azonban ez várhatóan egyre kifejezettebb lesz, mert
az esetek többségében a munkaképes életkorból kiöregedők száma jóval
meghaladja a belépőkét. A felnőttek világméretű aránya 63,2%, a

140
legmagasabb arányt mutató országok 2005-ben Szingapúr (75,9%), Qatar
(72,9%), Dél-Korea (72,0%), Oroszország (71,3%), Csehország (71%) és
Kína (71%). Romániában ez az arány 69,5% (19. hely), ami a jövőre nézve
igen kedvezőtlen távlatokat vetít előre a munkaerő-ellátás terén.
Az időskorúak (65 év fölöttiek) aránya a világon összesen 6,9%,
legmagasabb a fejlett ipari országokban. Ha eltekintünk a törpeállamoktól
(Monaco, Andorra, San Marino), akkor a világ legöregebb népességű
országai Japán (19,5%), Olaszország (19,4%), Németország (18,9%) és
Görögország (18,8%). Romániában a 65 év fölöttiek aránya 2005-ben
14,6% volt, ami egyelőre mérsékelt elöregedésnek számít.

Férfiak ROMÁNIA, 2025 Nők

millió fő

15. ábra. Románia várható korpiramisa 2025-ben.

Forrás: U.S. Census Bureau, International Data Base
(http://www.census.gov/ipc/www/idbpyr.html)

A világ népességének életkorszerkezete összességében egyelőre nem

mutat elöregedést, sokkal inkább a magas termékenység és a népesség
számbeli növekedése jelent globális problémát. A következő évtizedekben
azonban, amint a jelenleg magas termékenységgel jellemzett országok is
eljutnak majd a demográfiai átmenet következő (késői növekedési) fázisába,
a termékenység csökkenni fog, és az elöregedés válik jellemzővé egyre több
országban, századunk közepe felé pedig már valószínűleg a legsúlyosabb
globális demográfiai probléma lesz.
A fejlett országokban tapasztalható egyre kifejezettebb öregedés miatt
a szakemberek egyre gyakrabban kongatják a vészharangot. Egy 2001-ben
megjelent tanulmány szerint a fejlett világ gyors elöregedése a
világgazdaságot demográfiai szakadék felé sodorja, mivel globális

141
„öregedési recessziót” és pénzügyi válságot fog előidézni. A 21. század
legnagyobb társadalmi válságai a munkaerőhiány produktumaiként fognak
jelentkezni. A következő évtizedben Japán népessége elkezd fogyni, és
hamarosan követni fogja az Európai Unió, sőt még Kína is. Az Egyesült
Államok és Kanada népessége továbbra is nőni fog, de a növekedés
érezhetően lelassul. A globális elöregedés 2010-ben fog fordulópont elé
jutni, és gyorsabban fog haladni, mint ahogyan azt a törvényhozás vagy
bármilyen kormányzati intézkedés követhetné. A munkaerőpiac hanyatlásnak
indul, mivel a csökkenő munkaerő-kínálat következtében csökkenni fog a
termelékenység és a növekedés irányába gyakorolt nyomás. Egyre kevesebben
lesznek, akik adót, nyugdíj- és társadalombiztosítási járulékot fizetnek, viszont
egyre többen azok, akik nyugdíjba vonulva eltartottként terhelik majd a
rendszert és orvosi ellátást igényelnek.

Férfiak ROMÁNIA, 2050 Nők

millió fő

16. ábra. Románia várható korpiramisa 2050-ben.

Forrás: U.S. Census Bureau, International Data Base
(http://www.census.gov/ipc/www/idbpyr.html)

Az öregedő országokból elkezdődik a tőke kimenekítése a

gyorsabban növekvő tengerentúli országokba, a kormányzatok pedig egyre
nagyobb nyomásnak lesznek kitéve a bevándorlás felszabadítása
érdekében. E tünetek javarésze már jelentkezett is Japánban, ahol csaknem
két évtizede gazdasági stagnálás van, és számos további országra is állandó
öregedési recesszió vár, ha nem tudják időben pótolni kieső munkaerő-
kínálatukat. Az elmúlt 50 év gazdasági növekedésének mintegy fele
származott a munkaerő-állomány gyarapodásából, ezért új megoldásokat kell
találni a munkaerőhiány miatt kieső növekedés pótlására.

142
 A jelentés szerint lényegbe vágó, hogy a fejlett világ a munkaerő-
hiány kérdését a G8 csoportba tömörülő országok értekezleteinek
napirendjére tűzze, hogy a világ vezető gazdasági hatalmai latba vethessék
befolyásukat a nyugdíj- és társadalombiztosítási rendszerek átszervezése, a
bevándorlás növekedése, a munkajogi törvények felülvizsgálása, valamint
a pénzügyi szolgáltatások és a családpolitika megváltoztatása irányában. A
bevándorlás liberalizálása enyhítheti a népesség elöregedésének hatását,
ezért a kormányzatoknak ösztönözniük kell a külföldi vendégmunkásokat,
hogy megszerezzék az állampolgárságot és az állandó tartózkodás jogát. A
kormányzatok adókedvezményekkel és a gyermekgondozási szolgáltatások
javításával kellene, hogy ösztönözzék a termékenység növekedését. A
magas nyugdíj- és társadalombiztosítási járulékok a fiatal családokon belül
elrettentő hatással vannak a gyermekvállalásra, ezért a közteherviselés
egyenlőbb elosztását és a generációk közötti jövedelemkülönbségek
mérséklését kell megcélozni. Az elöregedésre adott kormányzati válaszok
elhalasztása jelentősen meg fogja nehezíteni a tényleges cselekvést mind
gazdasági, mind politikai téren8.

5.3. A családi állapot és a házasodási magatartás trendjei

A család olyan együtt élő kiscsoport, amelynek tagjait vagy házassági
kapcsolat, vagy leszármazás, más szóval vérségi (esetleg örökbefogadási)
kapcsolat köti össze. A család demográfiai/statisztikai definíciója ennél
szűkebb, mivel annak reproduktív funkciójára teszi a hangsúlyt: csak a
szülőket (vagy egyedülálló szülőt) és a velük együtt élő nem házas
gyermekeiket számítja a családhoz. Ennek alapján három családtípust
különböztet meg: házaspárt, házaspárt gyermekkel, illetve egy szülőt
gyermekkel 9. A társadalomtudományok megkülönböztetik a nukleáris
családot (családmagot) – ez közös háztartásban élő nőt és férfit jelent, akik
saját vagy fogadott gyerekeket nevelnek – a kiterjesztett családtól, ahol a
házaspáron és a gyerekeken kívül más rokonok is élnek ugyanabban a
háztartásban, vagy egymással szoros és állandó kapcsolatban.
A család társadalmi funkciói időben jelentősen átalakultak és
kultúránként is erősen eltérnek. Jelenleg ezek a funkciók négy csoportba
sorolhatók10:
– a gazdasági funkció a családbon belül létrehozott javakra és
értékekre (termelési funkció), valamint az ezek alapján hozzáférhető
fogyasztás funkciójára vonatkozik. A termelési funkció a preindusztriális
társadalmakban szorosan kötődött a családhoz, mivel a családi gazdaság volt
a földművelés és az állattartás alapvető egysége. Az iparosodással a
termelési tevékenységet az esetek többségében ugyan átvették az ipari vagy

143
a szolgáltató egységek, a megélhetést biztosító, illetve a háztartásban végzett
munka azonban továbbra is alapvető családi funkciónak számít, akárcsak a
fogyasztás, ami javarészt a családon belül zajlik;
– a reprodukciós funkció a gyermekek nemzésének és világra
hozatalának, vagyis a család biológiai reprodukciójának a funkcióját jelenti.
A legtöbb társadalomban ez továbbra is a családon belül történik, a modern
társadalmakban azonban egyre gyakoribb a házasságon kívüli születés (pl.
Svédországban vagy Franciaországban minden harmadik gyermek családon
kívül születik). Régebben a reprodukciós funkcióhoz szorosan kapcsolódott
a legitim szexualitás funkciója is, vagyis hogy a hagyományos
társadalmakban a házasság, illetve a család volt a szexualitás társadalmilag
(és általában jogilag is) kizárólagosan elfogadott kerete. A szexualitás és a
reprodukció szétválasztása a modern társadalom „vívmánya”, a szexuális
forradalom ugyanis felszámolt számos ezzel kapcsolatos korábbi tabut,
ugyanakkor a szexuális magatartás nem változott oly mértékben, mint azt
korábban feltételezték. A szexualitás legitimitásának kérdése a legtöbb
modern társadalomban már jelentőségét veszítette, illetve a jelentése
átalakult (többnyire csak büntetőjogi aspektust takar);
– a pszichológiai funkció a házastársak és gyermekeik közötti érzelmi
kapcsolatokra, illetve az ún. pszichés védelemre vonatkozik, de a
pszichológusok ide sorolják a gyermekek szocializációját is mint
személyiségfejlesztési funkciót. A kis létszámú családmag elterjedése és a
többi elsődleges csoport háttérbe szorulása miatt a család lelki funkciója
még a korábbinál is fontosabbá vált;
– a szocializációs funkció elsősorban a gyermekek nevelésére
vonatkozik, vagyis (a szociológusok szerint) arra a folyamatra, melyen belül
a gyermekek a családban sajátítják el az adott társadalom értékeit és normáit,
az emberek közötti érintkezés és kapcsolatok szabályait. Igaz ugyan, hogy a
modern társadalmakban a gyermekek nevelésének, illetve szocializációjának
feladatát részben átvették az iskolák, az alapvető szerep azonban e téren
továbbra is a családé.
A háztartás a rokoni vagy nem rokoni kapcsolatok alapján együtt
élők közös lakásfenntartását vállalók lakóegysége. A háztartás mint a
lakosság alapvető termelő-, illetve fogyasztói egysége jelentős szerepet
játszik a gazdasági adatgyűjtésben és a mikroökonómiai elemzésben. A
lakóhely annak a lakásnak a címe, amelyben az állampolgár (illetve adott
esetben családja) él.
A családi állapot nem alapvető (születéstől megváltoztathatatlan)
tulajdonsága az adott személynek, hanem az élet folyamán „szerzett”
tulajdonság. Az országok családjogi törvényei alapján az adott egyén (saját
akaratából vagy azon kívül) változtathat családi állapotán és ennek alapján
kerülhet át az egyik családi állapot kategóriából a másikba. A

144
népességtudományban a családi helyzet meghatározásánál általában a jogi
(de jure) családi állapotot veszik figyelembe, de egyre gyakoribb a
tényleges (de facto) családi állapot megállapítása is, amikor a jogi
helyzettől függetlenül a tényleges együttélés vagy különélés a
meghatározó 11.
A jogi családi állapot megállapításánál négy kategóriát
különböztetnek meg:
– nőtlenek és hajadonok: azok a személyek, akik sohasem kötöttek
házasságot;
– házasok: akik házasságot kötöttek és házasságuk még fennáll (nem
szűnt meg válással vagy özvegyüléssel);
– özvegyek: akiknek házassága a másik fél halálával megszűnt,
(megözvegyültek) és újabb házasságot nem kötöttek;
– elváltak: akiknek házassága a házasság felbontásával megszűnt és
újabb házasságot nem kötöttek
A de facto családi állapotnál a tényleges együttélési-különélési
helyzetet veszik figyelembe, esetleg együtt mutatják be a jogi és a
tényleges helyzetet (kombinációk formájában, pl. házas, aki együtt él
házastársával vagy tőle különváltan él, egyedül vagy más személlyel stb.).
Hasonlóan történik a családi állás vagy a háztartási állás szerinti
megállapítás, ami a személy minőségét, illetve szerepét tükrözi a családon
vagy a háztartáson belül. Az ENSZ európai népszámlálási irányelvei a
családmagok tagjait családi állás szerint négy fő csoportba és további
kisebb csoportokba osztja: házastárs (férj, feleség), egyedülálló szülő
(férfi, nő), gyermek (mindkét szülővel, egyedülálló szülővel), valamint a
családmaghoz nem tartozó személy.
A népesség családi állapot szerinti megoszlására vonatkozóan
nincsenek a világ egészére érvényes adatok, de Európa országai és az
Amerikai Egyesült Államok rendszeresen nyilvántartják a házassági
státusz helyzetét. A ’90-es évek európai helyzetet vizsgálva kiderül, hogy a
felnőtt népességen belül a házasok aránya magasabb a FÁK-
tagállamokban és Kelet-Európában (71%, illetve 68%), a legalacsonyabb
pedig Észak-Európában (57%), ahol a nőtlenek/hajadonok aránya egyben
a legmagasabb (26 %). Az elváltak aránya legmagasabb Észak- és Nyugat-
Európában, valamint a FÁK- tagországokban (5%), míg az özvegyek
aránya egész Európában 3–4 % körül mozog.
A családi állás szerinti megkülönböztetés lehetőséget ad a
háztartások, illetve a családi egységek osztályozására. A magánháztartást
az ENSZ, ajánlások szerint egyszemélyes, valamint a többszemélyes
háztartásra osztják, a háztartás-összetétel szerint pedig
megkülönböztetnek család-háztartást (egy családból álló: házaspáros
családok vagy egyszülő-gyermekes családok, két családból álló, három és

145
több családból álló háztartás) és nem családháztartást (egyszemélyes vagy
egyéb összetételű háztartás).
A házasságkötés az az állami vagy egyházi törvény által előírt
szertartás, amely az érvényes házasságot létrehozza12. A házasságkötés a
családalapítás legáltalánosabb formája, újabban azonban egyre elterjedtebbek
az ún „alternatív házasságban” (élettársi viszonyban, együttélési szerződéssel)
élő párok. Házasság alatt nemcsak a házasságkötést értik, hanem magát a
kapcsolatot, annak létrejöttétől egészen a megszűnéséig. Az országok szokásai
és jogszabályai igen eltérőek a házasságkötés szabályaira vonatkozóan. Az
eltérések a házasságban résztvevőkre, illetve a házasságkötésre feljogosult
intézményekre vonatkoznak.
A házasságban résztvevőkre nézve a legtöbb országban az egy férfi
és egy nő közötti, azaz monogám házasság intézménye az elfogadott, de
nem ritka a poligám házasság sem, ami leggyakrabban többnejűség, azaz
poliginia (főleg a muzulmán vallású országokban), de helyenként a
többférjűség vagy poliandria is előfordul (pl. Óceániában), sőt a
csoportházasság is, vagyis több férfi és több nő közös együttélése. A
fejlett országokban az utóbbi évek erősen mediatizált témáját képezi az
azonos neműek házasságának kérdése, illetve ezen belül a gyermekek
örökbefogadási joga. A vita egyrészt a hagyományos, konzervatívabb
álláspontú egyházak és politikai szervezetek, másrészt az egyenjogúságra
törekvő liberális mozgalmak közt zajlik. Néhány liberálisabb beállítottságú
európai ország (mint Dánia, Hollandia, Belgium, Spanyolország) ez
irányban már törvényben is megerősítették a homoszexuálisok
házasságkötési jogát vagy a házassággal jogilag egyenrangú élettársi
viszony elismerését, máshol (pl. az Egyesült Államokban) a konzervatív
kormányzatok, illetve mozgalmak ezt egyelőre megakadályozták 13.
A házasságok összetétele szerint megkülönböztetnek még endogám
házasságot, amikor a házastársak azonos településről, törzsből vagy etnikai
közösségből származnak, valamint exogám házasságot, amikor származási
helyük vagy etnikai hovatartozásuk különböző. A társadalmi státusa
szerint lehet beszélni homogám házasságról, amikor a házastársak azonos
társadalmi kategóriához tartoznak, illetve heterogám házasságról, amikor
különböző végzettségű, foglalkozású, társadalmi csoporthoz tartozó
személyek kötnek házasságot. A homogámia-heterogámia kérdését
házassági mobilitásnak is nevezik.
A házasságkötés intézményei: a szekularizált országokban (pl.
Románia, Magyarország, Franciaország stb.), ahol az állam és az egyházak
szétválasztása az alapelv, jogilag érvényes házasságot csak polgári
anyakönyvvezető előtt lehet kötni, a tradicionálisabb társadalmakban csak
az egyházaknak van házasságkötési joga, de számos országban mindkét
intézmény létezik (pl. az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a

146
házasságkötés és a válás jogi keretei a szövetségi államok hatáskörébe
tartoznak).
A házasságkötési arányszámok a házasságkötések gyakoriságát
fejezik ki naptári időszakokra (rendszerint évekre) számolva, az
össznépességhez viszonyítva 14.
A nyers házasságkötési arányszám [CMR. – crude marriage rate] a
házasságkötések számának (H) a népesség évközépi számához (P)
viszonyított aránya, ezrelékben:
H
CMR = ⋅1000
P

Európában a nyers házasságkötési arányszám értékei 1993-tól 2004-ig a

legtöbb országban 4 és 7 ‰ között mozogtak, és általában csökkenő
tendenciával: az EU15 országok 15 átlagos nyers házasságkötési arányszáma
5,33‰-ről 4,7 ‰-re csökkent, az EU27 átlag pedig 5,6‰-ről 4,8‰-re. A
legmagasabb értékeket Ciprus (7,2–15,0‰), Dánia (6,1–7,2‰) és Románia
területén (5,9–8,3‰) mérték (nálunk 1990-től 2001-ig csökkent, majd újra
nőtt). Japánban 1990-ben 6,3‰, 1999-ben 5,8‰ volt. A fejlett országokban a
nyers házasságkötési arányszám általában alacsony és csökkenő értékei a
jellemzők, az Egyesült Államokban azonban magasabb, mint Európában:
1990-ben 9,8‰, 1999-ben 8,4‰ volt. Az USA-ban gyakoribbak a válások és
az újraházasodások, míg Európában az együttélés a gyakoribb.
Az általános házasságkötési arányszám [GMR. – General Marriage
Rate] a házasságkötések számának és a 15 évesnél idősebb népesség
évközépi számának (P15+) hányadosa, ezrelékben:

H
GMR = ⋅1000
P15+

A házasságkötés tisztított arányszámai a házasságkötések számát a 15

évnél idősebb és házasodásra képes (nőtlen, hajadon, elvált, özvegy)
népesség évközépi számához, vagy a házasulók házasságkötés előtti családi
állapota szerint, a két nemre külön lebontott számaihoz viszonyítják.
A házasságkötés specifikus arányszámai a házasságkötéseket a nem
és kor szerinti csoportokra lebontva számolják: a korspecifikus
házasságkötési arányszámok a megfelelő korú házasulók számát (Hx) az
ugyanazon korú, teljes férfi, illetve női népesség évközépi számához
viszonyítják:
Hx
tx = ⋅1000
Px

147
 A teljes házasságkötési arányszám [TMR – total marriage rate] az
életkor-specifikus házasságkötési arányszámainak összege, és azt mutatja,
hogy a vizsgált időszak korspecifikus házasságkötési gyakoriságainak
változatlan fennmaradása esetén 1000 férfira (nőre) élete folyamán
átlagosan hány házasságkötés jutna. Az összegzést nőknél 50, férfiaknál
általában 60 éves korig végzik el 16.
25000 fő

20000

15000

10000

5000

60 év és több
55-59 év
20 év alatt

50-54 év
45-49 év
20-24 év

25-29 év

40-44 év
30-34 év

35-39 év
35-39 év

30-34 év
40-44 év

25-29 év
45-49 év

20-24 év
50-54 év

20 év alatt
55-59 év

60 év és több

feleség életkora férj életkora

17. ábra. A 2003-ban kötött házasságok korösszetétele Romániában.

Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

A házasságkötési kor a házasulók egyik legfontosabb jellemzője, mivel

a házasodás minden társadalomban erősen korspecifikus jelenség. A kor
szerinti adatok alapján meghatározható az adott naptári időszakban házasulók
átlagos házasságkötési életkora [average age at marriage], illetve az átlagos
életkor az első házasságkötéskor [average age at first marriage].
A házasságkötési kor jelentősen befolyásolja a népesség reprodukciós
jellemzőit, elsősorban a termékenységi mutatókat: a hagyományos
társadalmakban különösen a nőkre jellemző korai házasodás általában magas
(az úgynevezett természetes termékenységet megközelítő) termékenységet
eredményez, míg a modern társadalmakban a mindkét nem esetében egyre
későbbi házasodás a termékenység csökkenéséhez vezet.
Romániában a házasságok túlnyomó többségét a 20. és 35. életév
között kötik (17 ábra). A házasságkötés átlagos kora 1990 és 2003 közt a
férfiaknál 26,9-ről 29,7-re, a nőknél 23,7 ről 27,2 évre, az átlagos életkor
az első házasságkötéskor pedig a férfiaknál 25,0-ről 27,7-re, a nőknél 22,0-
ről 24,4 évre nőtt. A családalapítás későbbre halasztásának okait az 1989

148
utáni időszak változó társadalmi-gazdasági jellemzőiben kell keresni:
hosszabb tanulási időszak (főleg a felsőoktatás tömegessé válása miatt),
magas munkanélküliség (amely elsősorban a fiatal pályakezdőket sújtja), a
pályakezdők alacsony átlagos jövedelme, az általános lakáshiány, a
gyermekvédelmi intézmények elavulása és hanyatlása stb.
A házasság megszűnése [dissolution of marriage] kétféleképpen
lehetséges: az egyik házastárs halálával (özvegyülés által), valamint
válással (a házasság bírói úton történt jogerős felbontásával, esetleg
érvénytelenítésével). Nem tekintik a válás fogalomkörébe tartozónak az ún.
„különválást”, vagyis azt a jogi aktust, amely ugyan kimondja a
házastársak különélését, de nem teszi lehetővé egyik fél számára sem új
házasság megkötését 17.
A házasságok átlagos tartamát [duration of marriage] a válással és
özvegyüléssel megszűnt házasságok időtartamának átlagolásával számítják.
Az özvegyülést mint a népesség családi állapotát befolyásoló
jelenséget csak újabban kezdték vizsgálni (korábban csak a halandósági
adatokból lehetett rá következtetni). A válási mutatókról azonban
megbízható adatokkal rendelkezünk:
A nyers válási arány [crude divorce rate] a válások intenzitásának
általános mutatószáma, amely az ezer lakosra jutó válások számát mutatja:
D
dc = ⋅1000
P

ahol dc a nyers válási arány, D az egy év alatt kimondott válások

száma és P az össznépesség.
A nyers válási arány legmagasabb értékei (ellentétben a
házasságkötési aránnyal) az Egyesült Államokra jellemzők: 4,2‰ 1999-
ben és 4,92‰ 2001-ben. Ez kétszer magasabb, mint az európai országoké
(EU- átlag 2004-ben: 2,1‰) vagy Kanadáé (2,46‰ 2001-ben), a
Romániáé pedig (legtöbb kelet-európai szomszédainkhoz hasonlóan) még
alacsonyabb volt: 1991-től 2003-ig 1,4 és 1,7‰ közt mozgott. Az európai
és az észak-amerikai országok nyers házasságkötési, illetve válási
arányszámait vizsgálva arra lehet következtetni, hogy az amerikaiak
gyakrabban házasodnak, de még gyakrabban válnak el, mint az európaiak
vagy kanadai szomszédaik. Az Egyesült Államokban 2000-ben 21 millió
elvált ember élt és 58 millió, akik hivatalosan házasok voltak, de külön
éltek. A felnőtt népesség egynegyede volt már érintett legalább egy
válásban. 1970-ben a felnőttek 68%-a élt házastársi viszonyban, de mára
ez az arány 56%-ra esett vissza. Igen gyakori az újraházasodás, ezért ma
már többen élnek második, mint első házasságban.

149
 A tisztított válási arány [divorce rate of the married population]
kiszámításakor a válások számát a házasságban élő nők számával osztják,
amelyet azonosnak tekintenek a fennálló házasságok számával.
A válások számát gyakran viszonyítják még a megfelelő időszakban
kötött házasságok számához, ami az újonnan kötött házasságok arányában
fejezi ki a válások gyakoriságát, vagy (reciprokként) hogy átlagosan hány
házasság végződik válással. Ez az arány az Egyesült Államokban a
legmagasabb, ahol minden második házasság végződik válással (1999-ben
2,2 millió házasságkötésre 1,1 millió válás jutott), de magas Európa
országaiban is (az EU-ban a házasságok közel 40%-a végződik válással).
Romániában a válások és a házasságkötések aránya 1991 és 2003 között
19,2%-ról 25,6%-ra nőtt, tehát ha 1991-ben minden ötödik, akkor
manapság már minden negyedik házasság ér véget válással.

3000 fő

2500

2000

1500

1000

500

0
60 év és több
20 év alatt

20-24 év

55-59 év
25-29 év

50-54 év
30-34 év

45-49 év
35-39 év

40-44 év
40-44 év

35-39 év
45-49 év

30-34 év
50-54 év

25-29 év
55-59 év

60 év és több
20-24 év

f eleség életkora f érj életkora

18. ábra. A 2003-ban kimondott válások korösszetétele Romániában.

Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

A specifikus válási arányszámok közül a házasságkötés megfelelő

arányszámaihoz hasonlóan lehet kiszámítani a korspecifikus, valamint a
teljes válási arányszámot. A tartamspecifikus válási arányszámok
számításakor a megfelelő házasságtartam után bekövetkezett válások
számát viszonyítják az azonos tartamú fennálló házasságok számához:

Di
di = ⋅1000
Mi

150
 A romániai válások életkorszerkezetét vizsgálva (18. ábra)
szembetűnő az életkorcsoportok sokkal egyenletesebb megoszlása a
házasságkötési életkorhoz képest. Ez természetes is, hiszen ha a
házasságok többségét fiatalon kötik, a válásig általában több év telik el.
Mindkét nem esetében a válás a 25. és 35. életév közt a leggyakoribb, és az
idősebb korcsoportok felé fokozatosan csökken.
A gyermekszám-specifikus válási arányszámok számításakor a
megfelelő számú gyermekkel rendelkező elváló nők számát viszonyítják az
azonos számú gyermekkel rendelkező házas nők számához.

Összefoglalás

A népesség demográfiai szerkezete elsősorban a nemek, életkor,

illetve a családi állapot szintjén van meghatározva. E szerkezeti mutatók
ismerete nem annyira önmagukban fontos, hanem társadalmi-gazdasági
következményeikben, ugyanis kihatnak nemcsak a többi demográfiai
mutatóra (termékenység, halandóság stb.), hanem a társadalmi szerkezet
összetételére is, kiemelve a munkaerő-állomány alakulását és ezáltal a
szociális ellátórendszer működőképességét.
A szerkezeti mutatók jelentősen különbözhetnek országok és régiók
közt, a legnyilvánvalóbb eltérések azonban a fejlett és a fejlődő országok
közt figyelhetők meg. A nemek szerinti és az életkorszerkezet jgy gyakran
a közelmúltbeli társadalmi folyamatok, illetve népesedéspolitikai
intézkedések közvetlen következményét képezik, míg a házasodási
trendeket leginkább a kulturális tényezők befolyásolják.

Kulcsfogalmak

Biológiai nem (sex), társadalmi nem (gender), nemek szerinti

megoszlás, nemi arány, születéskori fiú–lány arány, életkorcsoportok,
munkaképes életkor, eltartási arány, átlagéletkor, medián életkor,
születéskor várható átlagos életkor, szaporodó (progresszív), stacioner és
fogyó (regresszív) populáció, korfa, demográfiai elöregedés, öregedési
recesszió, család, családi állapot, házasodási arányszámok, házasságkötés,
házasság megszűnése, válási mutatók.

Kérdések

1.Hogyan lehet meghatározni a nemeket ?

2.Mi a jelentősége a népesség nemek szerinti szerkezetének ?
3.Hogyan határozzák meg a munkaképes életkort ?

151
 4.Hogyan lehet értelmezni a korfán a demográfiai elöregedést ?
5.Milyen veszélyeket rejt a népesedés öregedése ?
6.Melyek a család társadalmi funkciói ?
7.Miben különbözik a de facto, illetve a jogi családi állapot ?
8.Miért viszonyítják a válások számát a házasságok számához ?

Jegyzetek
1
Vö. Giddens: 1997.
2
Vö. Klinger: 1996.
3
2003-ban. Forrás: Population Division of the Department of Economic and
Social Affairs of the United Nations Secretariat (2003). "World Population
Prospects: The 2002 Revision Highlights". New York: United Nations.
4
Vö. Klinger: i.m.
5
Uo.
6
A katonaköteles életkor fogalma a kötelező sorkatonai szolgálatról rendelkező
országokban létezik, általában csak a férfiakra vonatkozik (Izraelben a nőkre is),
benne megkülönbözetik az aktív (békeidőbeli) szolgálatra, valamint a tartalékos
szolgálatra alkalmas életkort. A fegyveres szervezetek hivatásos állományáról
általában külön szabályok rendelkeznek. A kötelező szolgálat eltörlésével a
katonaköteles életkor jelentőségét veszti.
7
A tényleges nyugdíjazási életkor ágazatonként, illetve a munka jellege szerint
eltérő lehet, függ a ledolgozott évek számától is, ezenkívül gyakori a
korkedvezményes vagy a munkaképesség csökkenése miatti nyugdíjazás.
8
Vö. Watts: 2001.
9
Vö. Andorka: 1992.
10
Uo.
11
Vö. Klinger: i.m.
12
Uo. 207.
13
Az USA szövetségi államai közül először Masachussetts legalizálta az azonos
neműek házasságát, de a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság ezt semmisnek
nyilvánította, San Francisco polgármesterének ez irányú kísérletét pedig
Kalifornia republikánus kormányzója, Arnold Schwarzenegger hiúsította meg.
14
Klinger: i.m. 208–209.
15
EU15-tel az Európai Unió 2004. május 1. előtti 15 tagállamát jelölik, míg
EU27-tel a jelenlegi 27 tagállamot.
16
Vö. Klinger: i.m.
17
Klinger: i.m.: 233.

152
Hatodik fejezet

A NÉPESSÉG TÁRSADALMI-GAZDASÁGI
SZERKEZETE

6.1. A népesség településtípusok szerinti szerkezete

6.2. A népesség kulturális helyzete

6.3. A népesség társadalmi-foglalkozási szerkezete

6.3.1. A gazdasági aktivitás

6.3.2. Az egyéni foglalkozás

6.3.3. A foglalkozási ágak

6.3.4. A foglalkozási viszonyok

6.4. A népesség etnikai és a vallási szerkezete

6.4.1. Az állampolgárság kérdése

6.4.2. A faj, a rassz és a nagyrasszok

6.4.3. Az etnikum, a nemzetiség és az anyanyelv

6.4.4. A vallási szerkezet

A társadalmi-gazdasági szerkezet kategóriái keretében olyan

kritériumokat vesznek figyelembe, amelyek a népesség kulturális helyzetét,
szakmai-munkahelyi megoszlását, lakhelyét, szélesebb értelemben pedig
életmódját és társadalmi státusát határozzák meg. A népesség kulturális
helyzete elsősorban az iskolázottság kérdését érinti, míg a társadalmi-
foglalkozási szerkezet a a foglalkozással kapcsolatos elemeket vizsgálja
A kulturális háttérrel és az életmóddal szoros összefüggésben áll a
faji, az etnikai és a vallási hovatartozás kérdésköre is. Az etnikailag vegyes
társadalmak számos problémát tesznek fel nemcsak a beszélt nyelvek és a
kulturák eltérései miatt, hanem a különböző közösségek közti jelentős
gazdasági és szociális különbségek miatt is, ami egyben igen gyakori
konfliktusforrást is jelent.

153
 6.1. A népesség településtípusok szerinti szerkezete
A település (környezet) szerinti szerkezet alatt elsősorban a falvak és
a városok közötti megoszlást értik, ami egy terület városodásának mértékét
fejezi ki. A településtípusok sokfélesége miatt (a lélekszám, fekvés,
funkció, fejlettség stb. szerinti osztályozásokból kiindulva) a bennük élő
lakosságot is igen sokféleképpen lehet csoportosítani. A településeken
belüli szociálgeográfiai vizsgálatok a lakóövezetek és a lakástípusok
szerinti osztályozásokat részesítik előnyben.
A népesség város–falu szerinti megoszlása a legegyszerűbb
lakhely, illetve településtípus szerinti osztályozás, mivel a népességet csak
két csoportba osztja, a két alapvető településtípus megkülönböztetése
pedig általában közigazgatási kritériumok alapján történik. A nemzetközi
összehasonlítás azonban problémás, mivel a város, illetve falu (vagy
község) kategóriák meghatározása korántsem egységes: van, ahol a
lélekszám a mérvadó, van, ahol egyéb urbanizációs mutatókat is
figyelembe vesznek, és van, ahol kormányrendelettel nevezik ki a
városokat. A statisztikák vagy településtudományi irodalom gyakran
használják az átmeneti településformák kategóriáját is (pl. nálunk
korábban a városok közigazgatási területének alárendelt községeket
„szuburbán községek”-ként tárgyalták).
A városodási (urbanizációs) szint megállapítására a város/falu
kettős felosztást alkalmazzák, amely szerint

Pu
u= ⋅100
Pt

ahol u a városodási szint, Pu a városi népesség száma és Pt az össznépesség.

A világ városi népessége az ipari forradalom kezdete óta jóval
gyorsabban növekedett, mint a teljes népesség létszáma, a XX. század
második felétől azonban a fejlődő világ urbanizációs folyamatainak
beindulásával ez a növekedés már-már robbanásszerűvé vált. A
szakirodalom ezért a „népességrobbanás” mellett gyakran használja a
„városrobbanás” fogalmát, ezzel mintegy sugallva nem csak a jelenség
méreteit, hanem a veszélyeket is, amelyeket magában hordoz.
Egy ENSZ-tanulmány szerint 1804-ben a világ népessége 1 milliárd
volt, de ennek alig 5,1%-a élt városokban (V. Trebici, 1991). 1850-ben ez
az arány 6,3%, 1900-ban 13,3%, 1925-ben 20,5%, 1950-ben 29,2%, 1975-
ben pedig 37,2 % volt (19. ábra). 1985-ben a városi népesség aránya 41%
volt, és a száma átlépte a kétmilliárdos küszöböt. Az ezredfordulón a világ
több mint 6 milliárd lakosából 47% élt városon, így 2002-ben számuk már

154
túllépte a 3 milliárdot is. A jövőben a városi népesség száma és aránya
várhatóan tovább fog nőni: 2010 körül már meghaladja a falusi népességét,
2025-ben 60%, 2050-ben pedig már a világ népességének kétharmada fog
városokban élni.

ezer fő
7000000,0

6000000,0

5000000,0

4000000,0

3000000,0

2000000,0

1000000,0

0,0
Városi
1800

1825

1850

1875

1900

1950

1975

2000

2025

2050
Falusi

19. ábra. A világ városi és falusi népességének alakulása 1800-tól 2050-

ig. Forrás: BBC News/Science Nature – http://news.bbc.co.uk

Az urbanizációs folyamat korai szakaszában levő fejlődő

országokban a városi népesség növekedése elsősorban a városi szegénység
és a nyomornegyedek gyarapodását, valamint az ezzel járó társadalmi
feszültségeket jelenti (akárcsak a XIX. századbeli európai vagy amerikai
városokban). A tényleges városi fejlődés (a modern városi infrastruktúrák
kiépítése, a tercier ágazatok kifejlődése, az életszínvonal és ezen belül a
lakáshelyzet javulása, a felfelé irányuló társadalmi mobilitás) a fejlődő
világnak egyelőre csak egy kis részét érinti (pl. Ázsiában a Perzsa-öböl
térsége, Thaiföld vagy Malajzia), a többi országban azonban kezdetleges
és csak egy igen szűk újgazdag rétegre korlátozódik. Az ENSZ becslései
szerint 2003-ban a világ városi népességének egyharmada slumokban élt.
A fejlettségbeli különbségekből adódóan tehát a városodás szintje
régiónként jelentősen különbözik: az OECD- 1 tagországokban 2003-ban az
átlagos urbanizációs szint 74,9% volt (a 18 alapító tagországban 78,9%),
Közép- és Kelet-Európában (a volt szocialista országokban) 62,9%, míg a
fejlődő országokban átlagosan 42%, ezen belül Dél-Ázsiáé 29,8%, Afrikáé
(a Szaharától délre) 35,6%, az arab országoké 54,7% volt. A
törpeállamoktól eltekintve az urbanizációs szint Északnyugat-Európában, a

155
Közel-Keleten, és néhány dél-amerikai, illetve óceániai államban volt 2003-
ban a legmagasabb: Belgium 97%, Izland, és Qatar 92%, Luxemburg , Izrael
és Uruguay 91%, Libanon és Málta 90%, Nagy-Britannia, Hollandia és
Argentína 89%, Líbia 88%, Németország, Venezuela és Új-Zéland 87%,
Szaúd-Arábia 86%, Dánia, Chile és Ausztrália 85%. A sor másik végén a
legelmaradottabb afrikai, ázsiai és óceániai országok szerepelnek: Ruanda
6%, Bhután 7%, Burundi 9%, Nepál 12%, Malawi 14%, Uganda 14%,
Kambodzsa 16%, Pápua Új-Guinea 17%, Etiópia és Burkina Faso 18%,
Eritrea és Salamon-szigetek 19%.

fő
14000000

12000000

10000000

8000000

6000000

4000000

2000000

0
29.12.1930

25.01.1948

21.02.1956

15.03.1966

05.01.1977

07..01.1992

18.03.2002
Városi

Falusi

20. ábra. A városi és a falusi népesség számának alakulása

Romániában 1930-tól 2002-ig (a népszámlálások szerint).
Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

A városi népesség száma a múlt század folyamán Romániában is

gyorsan nőtt, míg a falvaké stagnált vagy csökkent (20. ábra): a városok
teljes lélekszáma 1930-ban még mindössze 3 millió, 1966-ban 7,3 millió
volt, 1992-ben pedig elérte maximális létszámát (közel 12,4 milliót,
amikor az aránya is legmagasabb volt: 54%). Azóta azonban közel egy
millióval (7,7%-kal) csökkent, így a legutóbbi népszámláláskor (2002.03.
18-án) a városi népesség száma már alig volt több mint 11,4 millió. E
jelenségnek több oka van: 1990 után (az abortuszliberalizáció nyomán)
jelentősen csökkent a természetes szaporulat, mérséklődött a falu–város
migráció, viszont nőtt a városokból a falvakba kiköltözők száma, és a
külföldre vándorlás is érzékenyen érintette a városok lélekszámának
alakulását. A falusi népesség száma 1930-tól 1948-ig közel 1 millióval
(8,3%-kal) nőtt, 1948 és 1977 közt azonban 12 millió körül stagnált, aztán
156
1992-ig visszaesett 10,4 millióra (14,4%-os csökkenés), de 1992 után a
csökkenés lelassult, 10,2 millióra 2002-ben.

%
90

80

70

60

50

40

30

20

10

0
29.12.1930

25.01.1948

21.02.1956

15.03.1966

05.01.1977

07..01.1992

18.03.2002
Városi

Falusi

21. ábra. A városi és a falusi népesség arányainak alakulása

Romániában 1930-tól 2002-ig (a népszámlálások szerint).
Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

A városi-falusi népesség arányváltozása Romániában (21. ábra)

1930 és 1992 közt egymással ellentétes irányban alakult: a városi népesség
aránya folyamatosan nőtt (21,4% 1930-ban, 38,2% 1966-ban, 54,3% 1992-
ben), a falvaké csökkent (78,6%, 61,8%, illetve 45,7%). A városi népesség
aránya 1985-ben lépte át először az 50%-os küszöböt, de 1990 után a
növekedés lelassult (1997-ben érte el a maximális 55%-ot), majd
csökkenni kezdett, így 2002-ben már csak 52,7% volt.

6.2. A népesség kulturális helyzete

A népesség kulturális helyzete általában három fontosabb aspektust
takar: az írni-olvasni tudást, az iskolai végzettséget, valamint az oktatásban
való részvételt.
Az írni-olvasni tudás a kulturális színvonal legalapvetőbb ismérve,
és ezért leginkább azokban az országokban fontos a vizsgálata, ahol az
iskolarendszer elmaradottsága miatt a gyermekeknek csak egy része vesz
részt szervezett oktatásban. Az írástudatlanság azonban nemcsak a fejlődő
országokban jelent problémát, hanem a fejlett világban is, ahol a

157
színvonalas oktatás ellenére is vannak, akik soha nem tanulnak meg írni-
olvasni (a lakosság kb. 1–5%-a). E jelenség különösen a hátrányos
helyzetű kisebbségek (vendégmunkások, színes bőrűek stb.) körében
gyakori, ahol szociális okokból a gyermekek egy része kimarad az
oktatásból, vagy mert nem beszélik a hivatalos nyelvet. Még nagyobb az ún
„funkcionális analfabéták” száma, akik ismerik ugyan az ábécét, de az
olvasás és az írás olyan nehézségeket okoz nekik, hogy ez lényegében nem
teszi lehetővé a továbbtanulást vagy az alapszintű oktatás elvégzését sem.
Az írni-olvasni tudás felmérésekor a lakosságot három csoportra
osztják: írni-olvasni tudók, csak olvasni tudók (ún. félanalfabéták), valamint
írni-olvasni nem tudók (analfabéták), de gyakran az utóbbi két kategóriát
egybeszámolják. A nemzetközi gyakorlatban az írni-olvasni tudást csak a 15
évnél idősebb lakosság körében vizsgálják, de van, ahol 10 éves, sőt 6–7 éves
kortól is nyilvántartják, ezért a különböző országok adatai nem mindig
hasonlíthatók össze. Az UNESCO becslése szerint 1950 körül a világ 15 évnél
idősebb népességének 60%-a volt analfabéta, 1990-re pedig ez az arány 40%-
ra csökkent2, más becslések szerint 2005-ben már csak 23% volt.
A világ országainak adatai azt mutatják, hogy az írni-olvasni tudás
aránya a legszegényebb országokban a legalacsonyabb: az 50%-nál kisebb
írástudás-arányú országok közül a legtöbb (15) Afrikában van, ezen belül is a
legutolsó helyeken szerepelnek Niger (17,6%), Burkina Faso (26,6%), Sierra
Leone (31,4%), Guinea (35,9%) és Szomália (37,8%). Ázsiában 6 ország
szerepel 50% alatt: Afganisztán (36,0%), Irak (40,4%), Bhután (42,2%),
Banglades (43,1%), Nepál (45,2%) és Pakisztán (45,7%). Az amerikai
kontinensen a legrosszabb a helyzet Haitin (52,9%), Óceániából Pápua-Új
Guineában (64,6%), az európai országok közül pedig Albániában (86,5%).
Az iskolai végzettség és a különböző szintű oktatásban való
részvétel a népesség kulturális helyzetének legfontosabb mutatói,
melyeknek segítségével (különösen a fejlettebb országokban) hosszú időre
visszamenőleg lehet vizsgálni a lakosság iskolázottsági szintjének
fejlődését. Az országok oktatási rendszerei jelentősen különböznek
egymástól, nem csak az intézmények típusait és szakirányait tekintve,
hanem gyakran a hasonló profilú tanintézmények oktatási struktúrája,
időtartama, tanterve szerint is. A nemzetközi integrációs törekvések
jegyében az európai országok között elkezdődött egy egységesítési
folyamat, amely különösen a felsőoktatást érinti, mind a képesítések, mind
a diplomák kölcsönös elismerése irányában. E folyamat keretében (az ún.
bolognai irányelv szerint) vezetik be a háromfokozatú felsőoktatást is.
Az iskolai végzettségről, illetve az oktatásban való részvételről
nincsenek globális szinten összehasonlítható adatok, azonban Európa
országaira jobb rálátásunk van. A iskola előtti oktatásban való részvételt az
Eurostat szerint a négy éves gyermekek beiratkozási arányai ábrázolják, ami

158
az óvodába illetve egyéb, szakképzett személyzettel ellátott intézményekbe
járók arányát jelenti: 2003-ban ez az EU-15 csoportban 91,9%, az EU-25-
ben 86,3%, összehasonlításként az USA-ban 61,6, Japánban pedig 92,7%
volt. Európa országai közül legmagasabb, 100% volt Belgiumban,
Franciaországban és Spanyolországban, legalacsonyabb Lengyelországban
(34,1%) és Írországban (48,7%), Romániában 66,2%.
A 18 évesek oktatási részvételi aránya Európában középiskolai vagy
felsőoktatásban való részvételre utal. E mutató átlagértéke (az Eurostat
szerint) az EU 15- csoportban 76,3%, az EU 27-ben 74,6%, ami azt
mutatja, hogy a későbben csatlakozott új tagállamok nem különböztek
lényegesen a régiektől. A legnagyobb Svédországban (94,5%), a legkisebb
az EU 15-ök közül Nagy-Britanniában (54,8%), az új tagok közül Cipruson
(28,4%) volt. Az USA-ban a 18 évesek részvételi aránya 2003-ben 57,2%
volt. Romániában 1997 és 2003 közt 37,1%-ról 58,4%-ra nőtt.
A legalább középiskolai végzettségűek aránya a 20–24 éves
korcsoportban 2005-ben (az Eurostat adatai szerint) az EU 15-ben 77,3%,
az EU 25-ben 74,5% volt. A legmagasabb értéket (96,3%) Norvégia
mutatta, Horvátország (93,9%) és Szlovákia (91,5%), a legalacsonyabbat
Málta (45%) és Portugália (48,4%), Románia 75,2%.
A 25–64 éves korosztályban a legalább középiskolai végzettségűek
aránya 2005-ben az EU 15 tagországokban átlagosan 68,5%, az EU 25-ben
66% volt. Európa legmagasabb értékét Csehország mutatta (89,9%), a
második Norvégia (88,4%), a harmadik Szlovákia volt (87,6%-kal), de az
EU- átlag fölött volt Magyarország (76,1%) és Románia is (72,8%). A
legalacsonyabb arányokat Málta (26%) és Portugália (26,2%) mutatták.
Akárcsak a legtöbb európai országban, az oktatási rendszer
legállandóbb jellemzője Romániában is a folytonos átalakulás volt, az
utóbbi mintegy fél évszázad folyamán ugyanis több jelentős oktatási
reformot is végrehajtottak. A legutóbbi reform a rendszerváltozást
követően (1990/1991-ben) lépett életbe, amely szerint hazánkban az
oktatási intézmények hét szintjét különböztetik meg:
-iskola előtti oktatás (învăţământ preşcolar)
-alsó általános (elemi) iskola (învăţământ primar)
-felső általános iskola (învăţământ gimnazial)
-középiskola v. líceum (licee)
-szakiskola és inasképző (învăţământ profesional şi de ucenici)
-posztliceális és mesteriskola (învăţământ postliceal şi de maiştri)
-felsőoktatás (învăţământ superior)
Románia teljes felnőtt lakosságára vonatkozó iskolai végzettségi
adatokkal mindegyik szintre nézve nem rendelkezünk, a különböző szintű
oktatási intézményekben végzettek száma (22. ábra) azonban jól
szemlélteti az utóbbi mintegy másfél évtized tendenciáit: mivel az

159
általános iskola elvégzése elvileg kötelező, az ebben a kategóriában
végzettek számának ingadozásai inkább a generációk létszámának
demográfiai hullámait követik. A középiskolát végezettek száma a reform
bevezetése, illetve az érettségi feltételek szigorítása következtében 1992
után jelentősen csökkent (az 1992-beli 218000-ről alig több mint 150000-
re 1994-ben), azóta 150000 és 180000 közt ingadozik. A szakiskolában
végzettek száma az 1993-ban elért csúcsérték (105000)-hez képest
(feltehetően az egyre súlyosabb elhelyezkedési gondok miatt) állandóan
csökkent (2002-ben alig 68000-re), viszont 2000-ig enyhe növekedés volt
tapasztalható a posztliceális és mesteriskolai oktatásban, amikor több mint
39000-en végeztek ilyen iskolákban.

fő
450000
általános iskola
középiskola (líceum)
400000
szakiskola
posztliceális és mesteriskola
350000
felsőoktatás

300000

250000

200000

150000

100000

50000

0
1990 / 1991

1991 / 1992

1992 / 1993

1993 / 1994

1994 / 1995

1995 / 1996

1996 / 1997

1997 / 1998

1998 / 1999

1999 / 2000

2000 / 2001

2001 / 2002

2002 / 2003

tanév

22. ábra. A különböző szintű oktatási intézményekben végzettek száma

Romániában, 1991 és 2003 közt.
Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

A romániai oktatás leglátványosabban fejlődő ága kétségtelenül a

felsőoktatás: 1990 óta számtalan új, állami és magánegyetem, illetve
főiskola nyílt a hagyományos egyetemi központokban, a többi
megyeszékhelyen és kisebb településeken is, a már meglévő egyetemek és
főiskolák (melyeknek nagy része egyetemekké alakult át) szintén egyre több
új szakon és egyre nagyobb számú jelentkezőnek kínálnak képzési
lehetőséget.
A felsőoktatás fejlesztését az állam is támogatja, az egyetemi
autonómia keretében pedig lehetőség nyílt a felsőoktatási intézmények

160
számára hogy részben függetlenné váljanak az állami költségvetéstől, ami
a legtöbb esetben pozitívan hatott az egyetemek és főiskolák fejlődésére.

800000
Összes többi

Szatmárnémeti

Sepsiszentgyörgy

700000 Lugos

Vajdahunyad

Csíkszereda

Brăila
600000
Râmnicu Valcea

Drobeta Turnu
Severin
Resicabánya

Petrozsény
500000
Gyulaf ehérvár

Nagybánya

Târgu Jiu
400000 Bákó

Târgovişte

Ploieşti

Suceava
300000
Marosvásárhely

Piteşti

Galaţi
200000 Arad

Nagyvárad

Nagyszeben

Constanţa
100000
Craiova

Brassó

Temesvár

0 laşi
1991 / 1992

1992 / 1993

1993 / 1994

1994 / 1995

1995 / 1996

1996 / 1997

1997 / 1998

1998 / 1999

1999 / 2000

2000 / 2001

2001 / 2002

2002 / 2003

2003 / 2004

2004 / 2005

2005 / 2006

2006 / 2007

Kolozsvár

Bukarest

23. ábra. A romániai felsőoktatásba beiratkozott egyetemi/főiskolai

hallgatók száma, a felsőoktatási központok csökkenő sorrendjében,
1991-től 2006-ig. Forrás: Anuarul Statistic, 2007.

A romániai akkreditált felsőoktatási intézmények száma 1991 és

2003 közt 56-ről 125-re, a karok száma pedig 257-ről 754-re nőtt. Ha
1991-ben országszerte még kevesebb, mint 26000 egyetemi hallgató
végzett, 2003-ban a számuk 103400-ra nőtt. A beiratkozottak száma
ugyanabban az időszakban 192800-ről 620000-re nőtt és várhatóan tovább
fog nőni egészen addig, amíg az 1990 után született, alacsonyabb létszámú
generációk eljutnak a felsőoktatási korba.
A felsőoktatási központok száma is jelentősen nőtt: 1991-ben 38
városban léteztek egyetemek, főiskolák, illetve karok, 2003-ban viszont már
68-ban. A hallgatók legnagyobb számban (23. ábra) a hagyományos egyetemi

161
központokba iratkoztak (Bukarest, Iaşi, Kolozsvár, Temesvár, Craiova,
Constanţa, Brassó), de a többi, új központban is gyorsan nőtt a számuk.
Kolozsvárott 1991 és 2006 közt a felsőoktatási intézmények száma 7-ről 10-re
emelkedett, a karoké 30-ról 56-ra, a hallgatók száma pedig 23100-ról 66033-ra
(ami a város népességének 20,8%-ának felel meg !)
A felsőoktatás hasonló fejlődésen ment keresztül a keleti blokk
országaiban, de a kevésbé fejlett EU-tagországokban is: 1997 és 2003 között
az egyetemi hallgatók száma Lengyelországban, Magyarországon,
Szlovéniában csaknem a kétszeresére, Görögországban és Portugáliában több
mint háromszorosára nőtt, de jelentős (1,5–2-szeres) volt a növekedés
Finnország, Dánia, Svédország, Belgium és Nagy-Britannia esetében is.

6.3. A népesség társadalmi-foglalkozási szerkezete

A társadalmi-foglalkozási szerkezet megállapítására több paramétert
használnak, mivel az egyes személyek több tulajdonsága az, amely
meghatározza a társadalmi-foglalkozási helyzetet, így a társadalmi-
foglalkozási összetétel vizsgálata sokkal bonyolultabb, mint a szorosabb
értelemben vett demográfiai tulajdonságok szerinti megoszlásoké. E
kérdéskörben a fogalmak meghatározása is bonyolultabb, és a
csoportosításoknak is nagyobb a jelentősége. Általánosságban a népesség
társadalmi-foglalkozási összetételével kapcsolatban a következő ismérveket
használják 3:
– gazdasági aktivitás
– foglalkozás
– foglalkozási ág
– foglalkozási viszony.
Az összefoglaló (kombinatív) csoportosítások az egyedi információk
összekapcsolásával jellemzik az egyes személy társadalmi-foglalkozási
helyzetét, ami alkalmas a szociológiában is használt társadalmi státus
megállapítására (illetve valamilyen státuszcsoportba való besorolásra),
valamint a társadalmi réteg szerinti szerkezetvizsgálatok kivitelezésére.

6.3.1. A gazdasági aktivitás

A társadalmi-foglalkozási szerkezet megállapításának egyik

kiindulópontja a társadalmi újratermelési folyamatban való részvétel,
vagyis annak vizsgálata, hogy az egyének részt vesznek-e a munkaerő-
állományban és ha igen, milyen formában. A régebbi osztályozások
általában a kereső-eltartott kettős rendszerben vizsgálták a lakosság

162
részvételét a gazdaságban, e fogalmaknak az értelmezési különbségei miatt
azonban gyakran átfedésekre, illetve tévedésekre került sor.
Keresők azok, akiknek van keresetük, jövedelmük, megélhetési
forrásuk, beleértve a nyugdíjasokat is, eltartottak pedig azok, akiknek nincs
keresetük, tehát az előbbiek kereset nélküli hozzátartozói vagy egyéb, saját
jövedelemmel nem rendelkező személyek 4. A keresők fogalomkörét
korábban gyakran az aktív keresőkkel azonosnak tartották, a nyugdíjasokat
és az egyéb jövedelemmel rendelkezőket (lakbér, járadék stb.) ugyanis nem
sorolták a keresők közé. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO) ma már a
gazdasági aktivitás fogalomrendszerét veszi alapul.

Munkaerő-állományon
kívüli (inaktív) 65 éves és
idősebb
Munkaképes életkorú

25-64 év
Foglalkoztatott Foglalkoztatott
Munkanélküli
Munkanélküli

(aktív kereső) (aktív kereső)

20-24 év

15-19 év

Munkaerő-állományon kívüli (inaktív) 0-15 év

Férfi Nő

24. ábra. A munkaerő-állománynak a népességen belül elfoglalt helye.

Forrás: Samuelson, Nordhaus: 1992 (kiegészítve).

A gazdaságilag aktív népesség [economically active population]

magában foglalja a mindkét nemhez tartozó személyeket, akik munkát
végeznek a gazdasági javak és szolgáltatások területén, egy meghatározott
időszak alatt. A munkavégzés szempontjából jelenleg aktívnak
tekintendők azok, akik egy rövid megfigyelési időszak (általában egy hét)
alatt munkát végeztek, gazdaságilag aktívnak pedig azokat, akik egy
hosszabb megfigyelési időszak (általában egy év) alatt a rendelkezésére
álló napok egy részét (legalább egy harmadát) munka jellegű
tevékenységre fordította. Az ENSZ európai népszámlálási ajánlásai szerint

163
a gazdaságilag aktív népesség közé kell besorolni a foglalkoztatottakat
(aktív keresőket), valamint a munkanélkülieket is 5.
Foglalkoztatottak [employed] azok, akik valamilyen kereső munkát
végeztek, valamint azok is, akiknek van munkájuk, de betegség, sztrájk
vagy szabadság miatt nem dolgoznak 6.
Munkanélküliek [unemployed] azok, akik nincsenek foglalkoztatva,
de aktívan munkát keresnek, vagy arra várnak, hogy visszatérhessenek a
munkába 7, vagyis az állást kereső munkanélküliek és az első ízben
elhelyezkedni kívánók. A Nemzetközi Munkaügyi Iroda definíciója szerint
munkanélkülieknek tekinthetők azok, akiknek nincs munkahelyük, és nem
fejtenek ki jövedelemszerző tevékenységet, munkát keresnek (az elmúlt
négy hét alatt tett konkrét intézkedés által) és két héten belül munkába
tudnak állni, amennyiben találnak számukra megfelelő munkahelyet. A
foglalkoztatottak és a munkanélküliek együttesen alkotják a munkaerő-
állományt (24. ábra).
Aktív keresők a kereső tevékenységet folytató, keresettel,
jövedelemmel rendelkező és a megfigyelést megelőző időszak (egy hét)
alatt ténylegesen dolgozó, illetve munkaviszonyban, bedolgozói
jogviszonyban vagy szövetkezeti tagsági viszonyban lévő személyek,
valamint az egyéni vállalkozók. Az aktív keresők közé tartoznak még 8:
-a mezőgazdasági és nem mezőgazdasági önállók segítő családtagjai;
-az idényszerűen foglalkoztatottak;
-az alkalmi munkások és napszámosok;
-sorkatonai és tartalékos katonai szolgálatot teljesítő személyek, ha
bevonulásukat megelőzően aktív keresők voltak;
-a büntetés-végrehajtási intézetben fogva tartott személyek, ha a
büntetés megkezdése előtt aktív keresők voltak;
-azok a nyugdíjasok, akik aktív kereső foglalkozásuk folytatása
mellett részesülnek rokkantsági vagy özvegyi nyugdíjban.
A gazdaságilag nem aktív (inaktív) népesség [economically inactive
population] mindazokat a személyeket magában foglalja kortól
függetlenül, akik nem tekinthetők gazdaságilag aktívnak. Nyilván nem
aktívak azok, akik kívül esnek az aktív (munkaképes) életkoron, vagyis a
15 évet be nem töltött gyermekek és a 65 év feletti idősek (a munkavállalás
alsó és felső korhatára jogilag az országok törvénykezésétől függ), de
jelentős arányt képviselnek a felnőtt (munkaképes vagy aktív) korú
inaktívak is. A nem aktív népességet az inaktivitás oka szerint az alábbi hat
csoportba lehet sorolni 9:
-aktív koron aluli személyek;
-a gazdasági aktivitás alsó korhatára felett, de az iskolaköteles kor
felső határa alatti tanulók;

164
 -az iskolaköteles kor felső határa feletti személyek, akik oktatási
intézménybe járnak (egyetemi/főiskolai hallgatók, szakiskolai tanulók stb.);
-háztartási kötelezettséget teljesítő személyek;
-nyugdíjasok (a gazdasági aktivitás felső korhatára feletti személyek);
-munkaképtelenek (rokkantak, fogyatékosok, betegnyugdíjasok stb.);
-egyéb inaktív személyek (pl. olyan munkaképes életkorú
személyek, akik nem óhajtanak dolgozni, mert nincsenek ráutalva, vagy
olyan munkanélküliek, akik felhagytak a munkahely kereséssel).
Inaktív keresők azok a személyek, akik aktív keresőként nem
dolgoznak, de keresettek, jövedelemmel rendelkeznek, vagyis:
-az öregségi, rokkantsági, özvegyi nyugdíjasok;
-gyermekgondozási díjban, illetve segélyben részesülők;
-egyéb inaktív keresők, akik földjük, házuk, lakásuk, nyaralójuk
bérbeadásából, egyéb járadékból vagy eltartási szerződés alapján
jövedelemmel rendelkeznek.
Eltartottak azok a személyek, akik nem tartoznak sem az aktív, sem
az inaktív keresők, sem a munkanélküliek közé, mert általában keresettel,
jövedelemmel nem rendelkeznek és megélhetésükről magánszemély vagy
intézmény gondoskodik. Ebbe a kategóriába első sorban a 15 éven aluli
gyermekek, a 15 évesnél idősebb és nem kereső nappali tagozatos tanulók
és egyetemi/főiskolai hallgatók, valamint egyéb eltartottak (15 évesnél
idősebb, az előbbi kategóriák egyikébe sem sorolható eltartottak, pl.
háztartásbeliek, segélyben nem részesülő tartós munkanélküliek, nyugdíj
nélküli idősek stb.).
A gazdasági aktvitás mutatói közül a legfontosabbak:
Az általános aktivitási mutató (ráta) [labour force participation
rate] a gazdasági aktivitás arányát az össznépességhez viszonyítja:

PA
a= ⋅100
P

ahol a az általános aktivitási mutató, PA. az aktív népesség létszáma

és P a népesség.
A speciális aktivitási mutatók a gazdaságilag aktív népességet (vagy
annak valamely szegmensét) csak a lakosság bizonyos hányadához
viszonyítják, pl. a nők, illetve a férfiak aktivitási rátája, a 15 éves és
idősebb lakosság aktivitási rátája, a munkaképes életkorúaké, a városi,
illetve a falusi népességé stb.
Az aktivitási görbék aktivitási mutatók életkor szerinti ábrázolásai.
Leggyakrabban az általános aktivitási görbét, a speciális mutatók közül

165
pedig a férfiak, a nők, a városi, illetve a falusi népesség aktivitási görbéit
szokták ábrázolni.
A világ népességének gazdasági aktivitási mutatóit igen nehéz
felbecsülni, mivel a munka, illetve a foglalkoztatás fogalma a különböző
országokban erősen eltér egymástól, az adatok gyakran értelmezhetetlenek
és nagymértékben függnek a népesség életkor-szerkezetétől. Elmondható
azonban, hogy az európai és az észak-amerikai országok aktivitási rátái a
népesség elöregedése miatt egyre csökkenő tendenciát mutatnak. Az
Európai Unió átlagos aktivitási rátája 2005-ben 47,1% volt, az Egyesült
Államoké 49,8%, míg Kínáé a legmagasabbak közt, 58,2% volt.

75,0

70,0

65,0

60,0

55,0

50,0

45,0

40,0
1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003

Általános Városi Falusi Férfiak Nők

25. ábra. Románia aktivitási mutatói 1997 és 2003 között

Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

Románia általános aktivitási mutatója 1997 és 2003 között 10%-kal

(64,8%-ról 54,8%-ra) csökkent (25. ábra), még. Ez részben a népesség
egyre kifejezettebb elöregedésével, másrészt a korkedvezményes
nyugdíjba vonulás (mint a munkanélküliség megelőzésének, illetve
csökkentésének egyik kényszerű módszere) magas gyakoriságával
magyarázható.
Az általános foglalkoztatottsági mutató (ráta) [general rate of
occupation] a foglalkoztatottak arányát az viszonyítja az össznépesség-hez,
de amennyiben az aktívak és a foglalkoztatottak száma nem különbözik
lényegesen, nem sokat mond a foglalkoztatás tényleges helyzetéről, ezért
indokoltabb az aktív népességhez vagy a munkaképes életkorú (15–64
éves) népességhez viszonyított foglalkoztatottsági ráta használata. A

166
foglalkoztatási helyzet elemzéséhez azonban gyakrabban használják a
munkanélküliség mutatóit.
Az általános munkanélküliségi mutató (munkanélküliségi ráta) a
munkanélküliek számát az aktív népességhez viszonyítja. A munka-
nélküliségi ráta kiszámításának módszerei országonként jelentősen
különbözhetnek, tekintettel az eltérő jogszabályokra, illetve a probléma
érzékeny szociális és politikai vetületeire (nem ritkán előfordult, hogy a
kormányzatok politikai megfontolásból változtattak a munkanélküliségi
adatok kiszámítási módszerein vagy egyszerűen a saját érdekeik szerint
manipulálták őket). A fejlett országok munkanélküliségi adatai azonban
általában megbízhatóak és összehasonlíthatóak is.

Társadalmi igazságosság
magas alacsony

Északi modell Angolszász modell

Gazdasági hatékonyság
magas

(Dánia, Svédország, (Nagy-Britannia, Írország,

Finnország, Hollandia, balti államok)
Csehország)

Kontinentális modell Mediterrán modell

alacsony

(Franciaország, Belgium, (Spanyolország, Portugália,

Németország, Ausztria, Olaszország, Görögország,
Magyarország) Lengyelország)

26. ábra. Európai szociális modellek a gazdasági hatékonyság, illetve a

szociális biztonság függvényében, A. Sapir szerint.
Forrás: Kocsis Gy., hvg no. 9/2006.

A speciális munkanélküliségi mutatók a munkanélküliek számát

vagy azoknak egy (pl. nemek vagy életkor szerint) behatárolt szegmensét
az aktív népesség megfelelő hányadához viszonyítják, így ki lehet
számítani a nők, illetve a férfiak munkanélküliségi rátáit, a fiatalok (15–19,
20–24 vagy 25–30 évesek) munkanélküliségi rátáit, a városi, illetve a
falusi népesség munkanélküliségi rátáit.
A közelmúlt foglalkoztatási viszonyai a fejlett ipari országokban a
munkanélküliség jelenségnek eltérő tendenciáiról tanúskodnak: míg az
Egyesült Államokban 2005-ben a felnőttkorúak (15–64 évesek)

167
foglalkoztatási rátája 71,2%, a munkanélküliség pedig 5,5% volt, Japánban
ugyanezek a mutatók 68,7%, illetve 4,4%, az EU átlagos foglalkoztatási
rátája 63,3%, míg a munkanélküliség 9,5%-os volt. Az egyes
tagországokban (Egyesült Királyság, Írország, Svédország, Ausztria)
azonban a munkanélküliség annyira alacsony (4–6%-os), hogy már teljes
foglalkoztatásról lehet beszélni (vagyis lényegében nincs kényszerű
munkanélküliség), más tagállamokban azonban évek óta meghaladja a 10%-
ot (Franciaország 10,1%, Németország 10,6%, Belgium 12%,
Lengyelország 19,5%), így már szinte krónikus jelenséggé vált. A
különbségek okaira igen sok magyarázat lehetséges, a legvalószínűbbek
azonban a munkaerő költségeivel, a hosszú távú foglalkoztatási stratégiákkal
és a munkaerő-piacok rugalmasságával kapcsolatosak.

12,0

10,0

8,0

6,0

4,0

2,0

0,0
1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003

Általános Városi Falusi Férfiak Nők

27. ábra. Románia munkanélküliségi rátáinak alakulása 1997-től 2003-

ig. Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

A foglalkoztatáspolitika új jelszava Nyugat-Európában az angol

flexibility (rugalmasság) és a security (biztonság) ötvözete: „flexicurity”,
vagyis az a gazdaság- és társadalompolitikai szándék, illetve kényszer,
hogy a gazdasági versenyképesség növelése végett az eddiginél
alkalmazkodóképesebbé váljon a munkaerőpiac a szociális biztonság
veszélyeztetése nélkül. André Sapir belga közgazdász a gazdasági
hatékonyság, illetve a szociális biztonság függvényében négy különböző
európai szociális modellt különböztet meg 10:

168
 – északi modell (Dánia, Svédország, Finnország, Hollandia,
Csehország): ez nyújtja a legmagasabb szociális biztonságot és egyidejűleg
a legnagyobb gazdasági hatékonyságot;
– angolszász modell (Nagy-Britannia, Írország, balti államok):
hatékony, de viszonylag nagy társadalmi egyenlőtlenség mellett működik;
– kontinentális modell (Franciaország, Belgium, Németország,
Ausztria, Magyarország) gazdaságilag kevéssé hatékony, de többé-kevésbé
igazságos;
– mediterrán modell (Spanyolország, Portugália, Olaszország,
Görögország, Lengyelország) se nem hatékony, se nem igazságos.
Romániában a munkanélküliségi ráta a 90-es évekhez képest az
utóbbi 7–8 évben kedvezően alakult (27. ábra): 1992-ben 8,4%, 2005-ben
pedig 6,4% volt, ami elsősorban a gazdasági recesszióból való kilábalás
eredménye, azonban a munkanélküliség csökkenéséhez hozzájárult az
általános aktivitási ráta csökkenése is. Ezt részben a demográfiai
elöregedés, részben a gyakori korkedvezményes nyugdíjazás vagy pedig a
fiatalok tanulási idejének a meghosszabbodása magyaráz.

6.3.2. Az egyéni foglalkozás

Az egyéni foglalkozás [occupation] a társadalmi munkamegosztás-

ban elfoglalt helyre utal, és az egyének számára döntő jelentősége van,
ugyanis meghatározza nemcsak a gazdasági viszonyait, hanem a
társadalmi szerkezetben elfoglalt helyét is. Az egyéni foglalkozás kérdését
általában a gazdasági ágaktól függetlenül tárgyalják, de gyakran tévesztik
össze a tevékenységgel, a munkakörrel, illetve a beosztással, azok esetében
pedig, akik egy időben több foglalkozást űznek, meg kell különböztetni a
főfoglalkozást, illetve a mellékfoglalkozást is. Az ENSZ európai
népszámlálási ajánlásai szerint „a foglalkozás a foglalkoztatott személy
által a beszámolási időszak folyamán végzett munka jellege, tekintet nélkül
az ágazatra vagy a foglalkozási viszonyra 11.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) a különböző
foglalkozásokat a Nemzetközi Standard Foglalkozási Csoportosítás
(International Standard Classification of Occupation – röv. ISCO) 1988-
ban bevezetett kategóriái szerint osztályozza, amelyeket 1997 óta Románia
is alkalmaz (28. ábra).
Az ISCO-88 főcsoportjai:
1. Törvényhozók, igazgatási és gazdasági vezetők (membri ai
corpului legislativ, ai executivului, înalţi conducători ai administraţiei
publice, conducători şi funcţionari din unităţile economico-sociale si
politice)

169
 2. Vezető értelmiségiek (specialişti cu ocupaţii intelectuale si
ştiinţifice)
3.Beosztott értelmiségiek és technikusok (tehnicieni, maiştri şi
asimilaţi)
4. Irodai dolgozók (funcţionari administrativi)
5. Szolgáltatási és kereskedelmi foglalkozások (lucrători operativi în
servicii, comerţ si asimilaţi)
6. Szakképzett mezőgazdasági foglalkozások (agricultori şi lucrători
calificaţi în agricultură, silvicultură şi pescuit)
7. Ipari foglalkozások (meşteşugari şi lucrători calificaţi în meserii de tip
artizanal)
8. Gépkezelők (reglare şi întreţinere ale maşinilor şi instalaţiilor)
9. Elemi foglalkozások (muncitori necalificaţi)
10. Fegyveres erők (forţele armate)

Törvényhozók, igazgatási és
gazdasági vezetők
2,4%
7,5% Vezető értelmiségiek
18,5%

9,1%
Beosztott értelmiségiek és
technikusok
4,0% Irodai dolgozók

Szolgáltatási és
17,8% 8,1%
kereskedelmi foglalkozások
Szakképzett mezőgazdasági
foglalkozások
Ipari foglalkozások

32,6% Egyéb foglalkozások

28. ábra. A foglalkoztatottak megoszlása Romániában egyéni

foglalkozások szerint 2003-ban (ISCO-88 osztályozás szerint).
Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

170
6.3.3. A foglalkozási ágak

A foglalkozási ágak szerinti megoszlás a munkaerő-állomány ágazati

szerkezetét tükrözi, vagyis hogy az aktív keresők milyen gazdasági
ágakban dolgoznak. A foglalkozási ágat általában annak a munkahelynek,
azaz intézménynek, vállalatnak, szövetkezetnek, vállalkozásnak stb. a
jellege határozza meg, amelyben dolgoznak, tehát a foglalkozási ág
meghatározása nem direkt módon történik, hanem a munkáltató
megjelölése alapján 12.
Az ENSZ Statisztikai Hivatala kidolgozta a Gazdasági tevékenységek
nemzetközi standard osztályozását (International Standard Industrial
Classifi-cation of all Economic Activities – röv. ISIC), melynek alapján az
Európai Unió is kidolgozta a saját ágazati osztályozási rendszerét (ang.
NACE vagy fr. CAEN). Ennek NACE Rev.1 változata 1993 óta az EU
tagországaiban kötelező, és ezt 1997 óta Románia is alkalmazza. A NACE.
Rev.1 igen részletes osztályozási struktúrát alakított ki a tagországok
gazdasági fejlettsége figyelembevételével: a legalsó szinten 513 szakágazatot
különít el, az ENSZ 292 szakágazatos bontásával szemben.

Mezőgazdaság, vadgazdálkodás,
2,28% erdőgazdaság
4,32%
Halászat és halgazdálkodás
5,06%
Bányászat
1,87%
Feldolgozóipar
4,27%
34,72% Villamosenergia, gáz-, hő- és vízellátás
0,87%
Építőipar
4,84%
Kereskedelem
1,26% Vendéglátás

Szállítás, raktározás, posta

Pénzügyi tevékenység
10,91%
Ingatlanügylet és egyéb szolgáltatás

0,05% Közigazgatás és honvédelem

4,77% 1,50% Oktatás

1,65% Egészségügy, szociális ellátás
21,63%
Egyéb közösségi, személyi szolgáltatás

29. ábra. A romániai aktív keresők megoszlása foglalkozási ágak

szerint 2003-ban (NACE Rev.1 osztályozás szerint).
Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

A NACE Rev.1 első szintjén szereplő gazdasági ágazatok:

A. Mezőgazdaság, vadgazdálkodás, erdőgazdaság (Agricultură,
vânătoare şi silvicultură)
B. Halászat és halgazdálkodás (Pescuit şi piscicultură)
C. Bányászat (Industrie extractivă)
171
 D. Feldolgozóipar (Industrie prelucrătoare)
E. Villamosenergia, gáz-, hő- és vízellátás (Energie electrică şi
termică, gaze şi apă)
F. Építőipar (Construcţii)
G. Kereskedelem (Comerţ)
H. Vendéglátás (Hoteluri şi restaurante)
I. Szállítás, raktározás, posta (Transport, depozitare şi comunicaţii)
J. Pénzügyi tevékenység (Intermedieri financiare)
K. Ingatlanügylet és egyéb szolgáltatás (Tranzacţii imobiliare şi alte
servicii)
L. Közigazgatás és honvédelem (Administraţie publică)
M. Oktatás (Învăţământ)
N. Egészségügy, szociális ellátás (Sănătate şi asistenţă socială)
O. Egyéb közösségi, személyi szolgáltatás (Celelalte activităţi ale
economiei naţionale).
A szakirodalomban igen elterjedt a C. Clark és J. Fourastié által
bevezetett szektoros felosztás, amely a gazdasági ágazatokat három nagy
szektorba sorolja:
I. primer (nyersanyag-termelő) szektor: mezőgazdaság,
vadgazdálkodás, erdőgazdaság , halászat, halgazdálkodás, bányászat;
II. szekunder (feldolgozó) szektor: feldolgozóipar, villamosenergia,
építőipar;
III. tercier (szolgáltató) szektor: kereskedelem, idegenforgalom,
közlekedés, pénzügyek, ingatlanügyletek, közigazgatás, honvédelem,
oktatás, egészségügy, szociális ellátás, egyéb szolgáltatások.

10000

9000

8000

7000

6000

5000

4000

3000

2000

1000

1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001

Mezőgazdas ág, erdőgazdas ág, halás zat Ipar Szolgáltatás ok

30. ábra. A romániai aktív keresők számának alakulása gazdasági

szektorok szerint 1990-től 2002-ig.
Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

172
 A munkaerő szektorok szerinti megoszlása az országok fejlettségi
szintjének egyik legfontosabb mutatója: a primer szektor magas aránya (70%
felett Afrika és Dél-Ázsia országaiban) a gazdaság elmaradottságára utal, a
szekunder szektornak magas (30% feletti) aránya van néhány fejlett ipari
(Németország, Olaszország, Malajzia, Tajvan), illetve a volt szocialista
országokban, míg a szolgáltató szektor magas (70% feletti) aránya a
posztindusztriális, erősen tercierizált fejlett ipari országokra jellemző (Nagy-
Britannia, Dánia, Svédország, Norvégia, Benelux államok, Kanada, USA).
Románia aktív keresőinek gazdasági szektorok szerinti megoszlásának
1990 és 2002 közötti alakulását a 30. ábra szemlélteti: a legjelentősebb
változást a szekunder (ipari) szektor mutatta, ahol a dolgozók száma a felére
csökkent (kb. 8,8 millióról 4,4 millióra) az ipar elhúzódó válsága miatt. A
primer szektorban dolgozók száma viszont nem csökkent, hanem enyhén nőtt
(nagyobb mértékben nőtt az arányuk az aktív állomány csökkenése miatt),
amit az magyaráz, hogy 1989 után a falvakból származó, iparban dolgozó,
majd elbocsátott munkások jelentős része visszatért a szülőfalujába, és
mezőgazdasággal próbálja keresni megélhetését. A tercier szektorban
dolgozók száma azonban nem növekedett, sőt enyhén csökkent (bár az
arányuk nőtt), annak ellenére, hogy a szolgáltatások jelentős fejlődésen
mentek keresztül az utóbbi másfél évtizedben.

6.3.4. A foglalkozási viszonyok

A foglalkozási viszony [professional status] a gazdaságilag aktív

népességnek a termelőeszközhöz való, jogilag meghatározott viszonyát
jelenti. Az ENSZ európai népszámlálási irányelvei szerint a foglalkozási
viszony a megfigyelési időszak alatt (utolsó hét) végrehajtott munkavégzés
minőségére vonatkozik. A gazdaságilag aktív népességet foglalkozási
viszony szerint a következő, nálunk is alkalmazott csoportokra osztják 13:
Romániában 2003-ban a munkaerő-állomány foglalkozási viszony
szerinti megoszlásában (31. ábra) első helyen az alkalmazásban állók
szerepeltek (62,5%-kal), őket követték az önállók (21,2%-kal), segítő
családtagok (14,8% – ide főleg a saját földjükön gazdálkodók és
családtagjaik tartoznak), munkáltatók (1,3%) és szövetkezeti tagok (0,2%).
1. munkáltatók (patroni)
2. saját számlára dolgozó önállóak (lucrători pe cont propriu)
3. alkalmazásban állók (salariaţi)
4. segítő családtagok (lucrători familiali neremuneraţi)
5. szövetkezeti tagok (membri ai unei societăţi agricole sau a unei
cooperative)
6. foglalkozási viszony szerint nem osztályozható személyek
(neclasificabili).

173
 A foglalkozási viszony mellett (vagy annak kiegészítéseként) az
állománycsoportra (a foglalkozás minőségére) vonatkozóan is szoktak
adatokat gyűjteni, pl. Magyarországon megkülönböztetnek fizikai
foglalkozású (szakmunkás, betanított munkás, segédmunkás), illetve
szellemi foglalkozású (vezető/irányító, beosztott ügyintéző, beosztott
ügyviteli) dolgozókat.

0,2
14,8
Alkalmazásban álló

Munkáltató

21,2 Önálló

62,5 Segítő családtag

1,3
Szövetkezeti tag

31. ábra. Románia aktív keresőinek foglalkozási viszony szerinti

megoszlása 2003-ban.
Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic, 2004.

6.4. A népesség etnikai és a vallási szerkezete

Az etnikai és a vallási szerkezet egy populáció kulturális diverzitását

ábrázolja, és jelentősége annál nagyobb, minél vegyesebb népességgel van
dolgunk. A történelem során végbement változások, konfliktusok,
vándorlások és keveredések következtében ma már alig találunk zárt, még
kevésbé úgynevezett „homogén” emberi közösségeket, akár örökletes, akár
a kultúra útján elsajátított jellemzőikre gondolunk. Másrészt globalizálódó
világunk társadalmi és politikai konfliktusai egyre gyakrabban a
kultúrabeli különbségekben, nemzetiségi vagy felekezeti törésvonalak
mentén jutnak kifejezésre, ezért az etnikai-vallási szerkezet vizsgálata
mindenütt indokolt.
A népességtudományokban az egyének területi, kulturális, illetve
vallási hovatartozásának meghatározására általában négy ismérvet

174
használnak: az állampolgárságot, az anyanyelvet, a faji, etnikai vagy
nemzeti hovatartozást, valamint a vallást. A négy kritérium azonban
egyenként és egymáshoz viszonyítva sem mindig egyértelmű, vagy azért,
mert egy szemponton belül több értelmezés is lehetséges, vagy mert a
különböző kritériumok nagyrészt fedik egymást.

6.4.1. Az állampolgárság kérdése

Az állampolgárság a természetes személy és az állam mint területi-

politikai entitás közötti jogviszony alapját képezi, de érvényessége az
állam területén kívül is fennmarad. Az államok egy részében (így
Romániában is) az újszülött gyermek szüleinek állampolgárságát kapja
meg (ius sanguinis), tekintet nélkül a születés helyére, más
jogrendszerekben (pl. az angolszász vagy néhány latin-amerikai
országban) viszont nem a szülők állampolgársága, hanem a születés helye
a döntő (ius soli). Az ún. naturalizált személyek állampolgárságot
házasság, örökbefogadás vagy honosítás (kérésre állampolgárság
megadása) útján kaphatnak a fogadó államtól. Az egyes államok
állampolgársági törvényei nem illeszkednek mozaikszerűen egymáshoz,
hanem rendszereik sokfélesége következtében közöttük átfedések és
hézagok mutatkoznak, innen ered a kettős (vagy többszörös)
állampolgárság, illetve a hontalanság állapota 14.
A területi hovatartozás másik kritériuma a születési ország, amelyet az
állampolgárság mellett gyakran nyilvántartanak, különösen a jelentős
bevándorlás által érintett országokban, megkülönböztetve az ország területén
született személyeket (v. bennszülötteket) a más országokban születettektől.
Ha a bennszülöttek ősei annak a területnek eredeti lakói közé tartoznak, akkor
őslakosoknak vagy őshonos lakosoknak nevezik őket15. Az Egyesült
Államokban native american-nek, Ausztráliában aboriginal-nak nevezik az
őslakosokat, Kanadában mindkét elnevezést (franciául pedig az autochtone
terminust) használják.

6.4.2. A faj, a rassz és a nagyrasszok

A rassz vagy emberfajta kifejezés az egységes emberi fajon belül

kialakult, jellegzetes, öröklődő, antropológiai, genetikai tulajdonságokkal
(pl. bőrszín, koponyamorfológia, haj és testszőrzet, termet, vércsoport)
jellemezhető embercsoportokat jelöl (Kocsis K. 2002). A köznyelvben a
rassz fogalmára magyarul leggyakrabban a faj szót alkalmazzák (pl. faji
hovatartozás, faji megkülönböztetés, fajüldözés, fajgyűlölet stb.), ami
nemcsak pontatlan, hanem könnyen összetéveszthető a szó egyéb
értelmezéseivel. A természettudományokban a faj (species) az élővilág

175
alapvető taxonómiai egysége, a növénytermesztésben és az
állattenyésztésben pedig faj(ta)ként a kiválogatás/nemesítés során kapott új
növény-, illetve állatfajtákat jelölik. Az emberi faj (Homo sapiens)
keretében biológiai értelemben vett alfajokat (subspecies), változatokat
(varietas) vagy fajtákat jelenleg nem lehet megkülönböztetni (alfajnak
tekinthetők azonban a humán paleontológiában a Homo sapiens archaicus
kategóriába sorolt változatok és a Neander-völgyi ember is, amennyiben a
Homo sapiens alfajaként tárgyaljuk).
Az antropológiában általában négy (néha három, ritkábban öt)
nagyrasszt vagy rasszkört különböztetnek meg, melyeken belül régebben
több csoportot, rasszt (microsubspecies), illetve alrasszt vagy „típust”
különböztettek meg, az újabb (főleg populációgenetikai) kutatások
azonban e kategóriák átértékeléséhez vezettek. A nagyrasszokon kívül
keverék (mixomorf) és rasszon kívüli (meghatározatlan) elemeket is
megkülönböztetnek, amelyek feltehetően a nagyrasszok kialakulása előtti
embercsoportok közvetlen leszármazottai, vagy egyszerűen nem
sorolhatók egyetlen nagyrasszhoz sem (mint a khoiszanid rassz).
Az europid (kaukazoid vagy „fehér”) nagyrassz jellemzői közt az
igen változatos bőrszín (halvány rózsaszíntől sötétbarnáig), általában
magasabb termet, egyenes vagy mérsékelten hullámos haj és erőteljesebb
arc- és testszőrzet szerepelnek. Földrajzi kiterjedése a nagy felfedezések
előtt főleg Eurázsiára (kivéve Közép-, Kelet-és Délkelet-Ázsia) és Észak-
Afrikára korlátozódott. Az europid nagyrassz genézisének korábbi
szakaszában valószínűleg szélesebben volt elterjedve, mint időszámításunk
kezdete táján, de a felfedezések kora óta az europid jellegű népek jelentős
expanziót hajtottak végre a tengerentúli kontinensek irányába (mindkét
Amerika és Ausztrália/Óceánia felé), minek köszönhetően jelenleg a világ
népességének közel 52%-át teszik ki. A nagyrasszt legalább négy csoportra
(cromagnoid, nordoid, mediterrán és sötét színkomplexiójú rövid fejűek)
és számos további rasszra lehet osztani 16.
A mongoloid (ázsiai vagy „sárga”) nagyrassz legnyilvánvalóbb
külső jellegzetessége az ún. mongolredő (mandulás v. ferde szem), amelyik
a belső szemzugot lefedi és a szemhéjra is ráborul, azonkívül a laposabb arc,
a merev, sötét színű haj és az inkább alacsony termet. Bőrszíne az egészen
világostól (csaknem fehér) a sötétebb barnáig számos árnyalatot mutathat.
Némely antropológusok szerint a mongoloidok egy hideg és száraz klímához
alkalmazkodott nagyrasszt képviselnek (ehhez való alkalmazkodás a kevéssé
kiálló orr, a laposabb arc és a párnázott szemek), amely származási helyéhez
(Közép-Ázsiához) képest sokkal nagyobb területre kiterjedt: Kelet- és
Délkelet-Ázsia, Mikronézia, Polinézia, Amerika, a modern korban pedig
Afrikában és Európában is megjelentek. Jelenleg a világ népességének közel
38%-t adják. Akárcsak az europidok, a mongoloidok is több csoportra

176
oszthatók (tulajdonképpeni mongolid, europo-mongoloid, polinezid,
eszkimid, észak- és dél-amerikai amerindid), amelyeken belül további
rasszokat lehet azonosítani 17.
A negrid (afrikai vagy „fekete”) nagyrassz külső jellegzetességei a
forró égöv körülményeihez való alkalmazkodást tükrözik: különösen a
sötét bőrszín (a csokoládébarnától a koromfeketéig) jelent előny, mert a
bőrben található pigment (melanin) véd a napsugarak káros hatásától. Ezen
kívül a gyapjas vagy göndör haj, az arc- és testszőrzet hiánya vagy csekély
volta, a domború homlok és az igen széles nyálkahártyaajak jellemzik 18. A
negridek őshazája Nyugat-Afrika (a Guineai-öböltől északra található ún.
szudáni övezet), ahonnan Kr. u . kb. másfél évezred alatt elterjedtek Kelet-,
Közép- és Dél-Afrikába, majd a rabszolga-kereskedelem által Amerikába,
a gyarmatok felszabadulása után pedig Európába is egyre többen
vándoroltak. Ma a világnépesség kb. 10%-a negrid származású. A
nagyrassz fontosabb csoportjai közt szerepelnek a szudanid, nilotid,
bantuid és etiopid (europo-negrid).
Az ausztralid (veddo-ausztralid) nagyrassz az afrikai negridekhez
hasonló, a forró éghajlathoz alkalmazkodó külső jegyeket hordanak (sötét
bőrszín, domború homlok, széles nyálkahártyaajak), némely vonásaikban
azonban különböznek is: magas és aránylag keskeny arcuk, hullámos
(ritkábban göndör) hajuk és fejlettebb arc- és testszőrzetük van. Számuk a
többi nagyrasszhoz képest igen alacsony: ha a pápua-melanezid csoportot ide
soroljuk, akkor is csak néhány milliót tesz ki, legnagyobb számban Új-
Guineán élnek (pápuák), ezen kívül a Salamon-szigetek, Vanuatu (Új-
Hebridák), részben Fidzsi és Új-Kaledónia ún. kanak őslakosai, valamint
Ausztrália bennszülöttei sorolhatók ide. Az újabb paleogenetikai kutatások
szerint az ausztralidok ősei már a többi három nagyrassz kialakulása előtt
vándoroltak ki Afrikából és az Indiai-óceán partjait követve kb. 50000–40000
évvel ezelőtt jutottak el az indonéz szigetvilágon keresztül Ausztráliába és Új-
Guineára, majd onnan tovább a melanéz szigetvilágba. Vándorlásaik
„genetikai nyomait” hátrahagyták a dél-ázsiai indomelanid (veddid), illetve a
délkelet-ázsiai negritid (andamáni, aeta, semamg) népekben.
A korábban említett nagyrasszok mellett kis számban ugyan, de
helyenként fennmaradtak a modern ember korai szakaszán (a rasszok
elkülönülése előtt) élt csoportok közvetlen leszármazottai is: ilyenek
Afrikában a vadász-gyűjtögető életmódot folytató khoiszanidok (legtöbben a
Kalahári-sivatag vidékén az- ún. san vagy ismertebb nevükön busmanok), a
paleonegrid (pigmid) csoportok (az egyenlítői övezetben Kamerun, Kongó
és a Közép-Afrikai Köztársaság területén), vagy a Hokkaido és a Szahalin
szigetek déli részén élő ajnuidok, akik valószínűleg a mongoloidok
expanziója előtt népesítették be Ázsia keleti felét.

177
 A nagyrasszok képviselői mellett nagy számban élnek átmeneti fajták: az
europo-mongoloidok (ide tartoznak többek közt az ún. uralid és a turanid vagy a
jenyiszeji rasszok) vagy az europo-negrid (etiopid) csoport, ezenkívül az újabb
kori erős keveredés miatt még nagyobb az ún. hibrid rasszokat képviselők
száma: mulattok (europid-negrid keverék), meszticek (europid-amerindid),
zambók (negrid-amerindid) stb.

6.4.3. Az etnikum, a nemzetiség és az anyanyelv

A nemzeti és/vagy etnikai csoportok meghatározása a különböző

országokban sajátos nemzeti körülmények függvénye. Az etnikum (etnosz
vagy nép) fogalma olyan emberi közösséget jelöl, akik közös, viszonylag
stabil kulturális vonásokkal rendelkeznek (melyek közül legfontosabb az
anyanyelv) és tudatában vannak egységüknek. A nemzet (nation) fogalma
szorosan kapcsolódik a nemzetállamok kialakulásának történelmi
folyamatához és olyan etnikai közösséget jelöl, amelyet általában egységes
terület, azonos nyelv és kultúra jellemez. A nemzeti kisebbség olyan etnikai
csoportot jelöl, amely a nemzetállama (v. az „anyaország”) területétől
elválasztva, egy másik állam területén él. Ettől különböző fogalom az
etnikai kisebbség, amely nem rendelkezik anyaországgal, etnikai öntudata
kevésbé fejlett és társadalmi helyzete gyakran marginális (Kocsis K. 2002).
A nemzetiség (nationality) a nemzetközi terminológiában elsősorban az
egyénnek az állampolgársága alapján való hovatartozását jelenti, Kelet-
Európában azonban (többek közt Romániában és Magyarországon is) a
nemzeti/etnikai hovatartozással szinonima, néha pedig a nemzeti/etnikai
kisebséggel azonos fogalomként használják.
Az anyanyelv az az élő nyelv, amelyet az ember gyermekkorában
(elsőként) tanul meg, s amelyen családtagjaival általában beszél, és amelyet
anyanyelvének vall 19. A népszámlálásoknál a nemzeti/etnikai hovatartozás
megállapításához leggyakrabban az anyanyelv kritériumát használják, de
előfordul (mint az Romániában az 1992- és 2002-beli népszámlá1ásokon
történt), hogy a nemzetiség külön kategóriaként is szerepel.
A világon jelenleg több mint 6000 nyelvet és nyelvjárást beszélnek,
amelyeket a nyelvészek általában főcsaládokra, családokra, alcsaládokra
(ágakra) és különböző kisebb csoportokra osztanak. A nyelvek
rendszerezésére nincs egy nemzetközileg egységesen elfogadott
osztályozás, így a források kisebb-nagyobb mértékben eltérhetnek a
nyelcsaládok és az alegységek megállapításában, a nyelvek besorolásában
vagy a nyelvek, nyelvjárások (dialektusok) és tájnyelvek
megkülönböztetésében. Az újabb kutatások azt mutaják, hogy a világ
legtávolabbi nyelvei közt is vannak rokonsági elemek, így az sem zárható
ki, hogy a ma beszélt összes nyelv egyetlen afrikai ősnyelvből származik

178
és a nyelvcsaládok, illetve a nyelvek kialakulása és területi terjeszkedése
voltaképpen az emberiség történetével és világméretű terjeszkedésével
egyidőben zajlott. Merrit Ruhlen (1998) szerint a világ nyelveit így
lényegében tíz főcsaládba lehet osztani:
1. eurázsiai főcsalád: ide tartoznak az indoeurópai család (indo-árja,
iráni, örmény, görög, albán, kelta, neolatin, germán és balti-szláv ágakkal),
az uráli család (a szamojéd és a finnugor nyelvek csoportjaival), az altáji
család (török, mongol és mandzsu-tunguz ágakkal), koreai-japán-ainu 20
család, paleoszibériai (paleoázsiai) család (csukcs-kamcsatkai, jukagir 21-
csuvan, ket-asszán és gilják ág), valamint az eszkaleut család (inuit és aleut
csoport), tehát mind a területi elterjedés, mind a beszélők száma szerint ez
a legjelentősebb makrocsalád;
2. dravida főcsalád: ebbe India déli részén és Srí Lankán beszélt
nyelvek tartoznak, de az indoeurópai behatolás előtt egész Dél-Ázsiában ez
volt az uralkodó. A dravida főcsaládon belül négy csoportot
különböztetünk meg: déli (legfontosabbak a telugu és a tamil nyelvek),
andhra, közép-indiai, és északnyugati;
3. dene-kaukázusi főcsalád: erősen vitatott kategória, mivel ebbe
tartozik a kaukázusi család (északi, nyugati és déli vagy kartvel csoport), a
szino-tibeti család (kínai, tibeto-burmai, thai, karen és miao-yao csoport),
az észak-amerikai indiánok egy része (tlingit, haida és athabaskan-eyak
csoport – pl. navahók, apacsok) által beszélt na-dene család, valamint a
sehová sem sorolható baszk nyelv is.
4. afro-ázsiai főcsalád: régebbi nevén sémi-hámi nyelvek, Észak- és
Kelet-Afrika, valamint a Közel-Kelet népeinek nyelvei tartoznak ide. Fontosabb
ágai: a sémi nyelvek (legfontosabb az arab), a líbiai-berber, az egyiptomi, a
kusita és a csádi nyelvek;
5. kongó-szaharai főcsalád: a „fekete-afrikai” nyelveket gyűjti
egybe, két nyelvcsaláddal: kongó-kordofáni (vagy niger-kongói) család
(atlanti-kongói és kordofáni főágakkal) és nílusi-szaharai család (szudáni,
szaharai és szongáj ággal)
6. khoi-szan főcsalád: a világ legősibb nyelvei közt számon tartott,
Afrika déli részén, főleg a Kalahári-sivatag-beli „busmanok” által beszélt
nyelvek, három csoporttal (khoin, szan és khoin-khoin);
7. ausztrikus főcsalád: Délkelet-Ázsia és Óceánia nyelveit
tartalmazza, két családdal: az ausztroázsiai (mon-khmer és munda
ágakkal), valamint az ausztronéziai (vagy malájo-polinéz) nyelvekkel.
Előbbi csak Indokínában (Vietnam és Kambodzsa területén) általános,
azonkívül szórványosan Dél- és Délkelet-Ázsiában fordul elő, utóbbi
Madagaszkártól a Húsvét-szigetig és Tajvantól Új-Zélandig elterjedt:
nyugati ága elsősorban az indonéz szigetvilágon uralkodó, keleti ága
pedig Polinéziában;

179
 8. indopacifikus főcsalád: ide azokat az Óceániában (főleg
Melanéziában) beszélt nyelveket sorolják, amelyek nem tartoznak az
ausztronéziai családba, ezért gyakran pápua-melanéz néven vagy csak
mint „nem ausztronéziai” nyelvek szerepelnek a nyilvántartásokban. Új-
Guinea pápua őslakosai által beszélt több száz nyelven kívül még
idesorolhatók a Salamon-szigetek, Vanuatu (Új-Hebridák) és részben Új-
Kaledónia kanak őslakosainak nyelvei is;

8. táblázat. A világ első 50 nyelve az ezredfordulón, a beszélők száma

szerint. Forrás: http://www.ethnologue.com/home.asp
S. Nyelv Ország, régió Főcsalád/Család/Ág Millió fő
Kína, Tajvan, Mongólia, Délkelet-Ázsia, Dél- Dene-kaukázusi/ Szino-
1 Kínai (Mandarin) Afrika tibeti/Kínai 1120,0
Egyesült Királyság, Írország, USA, Kanada,
2 Angol Ausztrália, Új-Zéland, Új-Guinea, Dél-Ázsia, Eurázsiai/Indoeurópai/Germán 480,0
Afrika, Karib-térség, Óceánia
Spanyolország, Latin-Amerika, Afrika,
3 Spanyol Fülöp-sz.
Eurázsiai/Indoeurópai/Neolatin 332,0
4 Arab Közel-Kelet, Észak-Afrika Afro-ázsiai/Sémi/Közpoti-déli 235,0
5 Bengáli Banglades, India, Szingapúr Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 189,0
6 Hindi India, Nepál, Szingapúr, Dél-Afrika, Uganda Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 182,0
Orosz Föderáció, többi FÁK tagállam, balti
7 Orosz államok
Eurázsiai/Indoeurópai/Balti-szláv 180,0
Portugália, Brazília, Angola, Mozambik,
8 Portugál Zöldfoki Közt., Bissau Guinea, Sao Tomé és Eurázsiai/Indoeurópai/Neolatin 170,0
Principe
9 Japán Japán, Szingapúr, Tajvan Eurázsiai/Koreai-japán-ainu 125,0
Németország, Ausztria, Svájc, Belgium,
10 Német Liechtenstein, Luxemburg, Dánia, Lengyelo., Eurázsiai/Indoeurópai/Germán 98,0
Cseho., Magyaro., Románia
11 Kínai (Wu) Kína Dene-kaukázusi/Szino-tibeti/Kínai 77,2
12 Jávai Indonézia, Malajzia, Szingapúr Ausztrikus/Ausztronéziai/Nyugati 75,5
13 Koreai Korea, Kína, Japán, Thaiföld, Szingapúr Eurázsiai/Koreai-japán-ainu 75,0
Franciaország, Belgium, Svájc, Kanada,
Karib-térség, Francia Guyana, Afrika,
14 Francia Madagaszkár, Réunion, Mauritius, Komorosz, Eurázsiai/Indoeurópai/Neolatin 72,0
Seychelles, Indokína, Új-Kaledónia, Francia
Polinézia
15 Telugu India, Szingapúr Dravida/Déli-központi/Telugu 69,6
Törökország, Ciprus, Görögország,
16 Török Macedónia, Bulgária, Románia
Eurázsiai/Altáji/Török 69,0
India, Srí Lanka, Malajzia, Mauritius,
17 Tamil Szingapúr, Dél-Afrika
Dravida/Déli/Tamil-Kannada 66,0
Ausztrikus/Ausztroázsiai/Mon-
18 Vietnami Vietnam, Kína
khmer/Viet-muong 67,7
Kínai (Yue,
19
kantoni)
Kína, Délkelet-Ázsia, Panama, Costa Rica Dene-kaukázusi/Szino-tibeti/Kínai 66,0
20 Marathi India Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 64,8
Pakisztán, Afganisztán, India, Mauritius,
21 Urdu Thaiföld, Dél-Afrika
Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 60,5
Olaszország, Svájc, Franciaország, San
22 Olasz Marino, Vatikán, Szlovénia, Horvátoszág, Eurázsiai/Indoeurópai/Neolatin 59,0
Eritrea, Szomália
23 Kínai (MinNan) Kína, Tajvan, Délkelet-Ázsia Dene-kaukázusi/Szino-tibeti/Kínai 49,0
24 Kínai (Jinyu) Kína Dene-kaukázusi/Szino-tibeti/Kínai 45,0
India, Pakisztán, Szingapúr, Dél- és Kelet-
25 Gudzsarati Afrika
Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 44,0
Lengyelország, Izrael, Németország,
26 Lengyel Csehország, Szlovákia, Ukrajna, Románia
Eurázsiai/Indoeurópai/Balti szláv 44,0
Ukrajna, Orosz Föderáció, Moldova, egyéb
27 Ukrán FÁK Tagállamok, Lengyelország, Szlovákia, Eurázsiai/Indoeurópai/Balti szláv 41,0
Románia

180
 Irán, Irak, Afganisztán, Omán, Qatar,
28 Perzsa Tádzsikisztán, Arab Emírségek
Eurázsiai/Indoeurópai/Iráni 37,3
29 Kínai (Xiang) Kína Dene-kaukázusi/Szino-tibeti/Kínai 36,0
30 Malayalam India, Szingapúr Dravida/Déli/Tamil-Kannada 34,0
31 Kínai (Hakka) Kína, Tajvan, Délkelet-Ázsia Dene-kaukázusi/Szino-tibeti/Kínai 34,0
32 Kannada India Dravida/Déli/Tamil-Kannada 33,7
33 Oriya India Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 31,0
Pandzsábi,
34
nyugati
Pakisztán, India Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 30,0
35 Szunda Indonézia Ausztrikus/Ausztronéziai/Nyugati 27,0
36 Pandzsábi, keleti India, Kenya, Szingapúr Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 26,0
Románia, Moldova, Ukrajna, Szerbia-
Monten., Magyarország, Bulgária, Albánia,
37 Román Izrael, EU, USA, Kanada, Ausztrália, Latin-
Eurázsiai/Indoeurópai/Neolatin 26,0
Amerika
38 Bhojpuri India, Mauritius, Nepál Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 25,0
Azerbajdzsán, Irán, Irak, Szíria, Törökország,
39 Azeri Afganisztán
Eurázsiai/Altáji/Török 24,4
40 Maithili India, Nepál Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 24,3
Nigéria, Benin, Togo, Burkina Faso,
41 Hausza Kamerun, Ghána, Niger, Szudán
Afro-ázsiai/Csádi/Nyugati 24,2
Dene-kaukázusi/Szino-
42 Burmai Myanmar, Banglades
tibeti/Tibeto-burmai 22,0
Szerbia-Montenegró, Bosznia-Hercegovina,
43 Szerbhorvát Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Eurázsiai/Indoeurópai/Balti szláv 21,0
Románia, Magyarország, EU
44 Kínai (Gan) Kína Dene-kaukázusi/Szino-tibeti/Kínai 20,6
45 Awadhi India, Nepál Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 20,5
46 Thai Thaiföld, Szingapúr Dene-kaukázusi/Szino-tibeti/Thai 20,0
Hollandia, Belgium, Franciaország,
47 Holland/Flamand Suriname, Karib-térség
Eurázsiai/Indoeurópai/Germán 20,0
Kongó-szaharai/Kongó-
48 Yoruba Nigéria, Benin, Kamerun
kordofáni/Atlanti kongói 20,0
49 Szindhi Pakisztán, Afganisztán, India, Szingapúr Eurázsiai/Indoeurópai/Indo-árja 19,7
50 Pashtu Pakisztán, Afganisztán, India Eurázsiai/Indoeurópai/Perzsa 19,5
Magyaország, Románia, Szlovákia, Ukrajna,
Szerbia-Montenegró, Horvátország, Szlovénia,
... Magyar Ausztria, Izrael, EU, USA, Kanada, Ausztrália,
Eurázsiai/Uráli/Finnugor 13,6
Óceánia, Latin-Amerika

9. ausztrál főcsalád: az ausztráliai őslakosok által beszélt nyelveket

tartalmazza, több családdal és számtalan kisebb csoporttal, kb. 300 nyelv;
10. amerikai indián főcsalád: ide a na-dene család kivételével az
amerikai indiánok által beszélt nyelvek sorolhatók, két főággal (mindkettő
több családdal): észak-amerikai (algonkin-ritwa, irokéz, muskogee, sziú,
uto-azték és egyéb családok), valamint közép- és dél-amerikai indián
nyelvek (makro-maya, otomang, karibi, chibcha, makro-ge, tupi-guarani,
kecsua, tukano stb. családok).
Románia népességének etnikai szerkezete a legutóbbi két (1992-es és
2002-es népszámlálás) közt nem változott számottevően, a nemzeti
kisebbségek arányszámaiban azonban voltak kisebb változások. A
nemzetiségek aránya 2002-ben (1992-höz képest) a következő volt: román
89,5% (89,4%), magyar 6,5% (7,1%), cigány 2,5% (1,8%), német 0,3%
(0,5%), ukrán 0,3% (0,3%), az egyéb nemzetiségűek (szlovákok, szerbek,
horvátok, bolgárok, oroszok, csehek, lengyelek, tatárok, törökök, görögök,
örmények, zsidók stb.) aránya nem haladta meg a 0,2%-ot. Az anyanyelvre

181
vonatkozó 2002-es adatok ettől alig különbözbek: román 91,0%, magyar
6,7%, cigány 1,5%, ukrán 0,2%, német 0,2%. A romániai magyar ajkú
népesség létszáma az 1992-es és a 2002-es népszámlálás közt 1624959-ről
1431807-re, azaz 11,9%-kal csökkent, amit főleg az alacsony termékenység
(2002-ben a nyers termékenységi arány értéke a magyar lakosságnál 1,61
volt, a természetes fogyásé -7,2‰), de a jelentős (főleg Magyarországra
történő, évente kb. 1000–3500 főt számláló) elvándorlás is magyaráz 22.

6.4.4. A vallási szerkezet

A vallás a faji és a nemzeti-etnikai hovatartozás mellett a népesség

harmadik fontos kulturális jellemzője, néha azonban a legfontosabb nemzeti
identitási tényező lehet, különösen ha a vizsgált népesség már nem beszéli
az eredeti nyelvét (mint az írek vagy a diaszpórában élő zsidók és örmények
többsége), vagy ha az adott nyelvet más népek is beszélik (mint az ortodox
szerbek, katolikus horvátok és muzulmán bosnyákok esetében).
A vallási térszerkezet történeti és jelenkori problémáival a
vallásföldrajz foglalkozik. A vallási közösségekre vonatkozóan sokáig
csak a felekezetek által nyilvántartott adatokra (pl. anyakönyekre) lehetett
hivatkozni, a modern népszámlálások azonban már elkezdték (bevallásos
alapon) az adatnyilvántartást. Romániában a szocializmus időszakának
népszámlálásai (1948, 1956, 1966, 1977) nem vették fel a vallási
hovatartozást, így az utóbbi évtizedekből csak 1992-ből és 2002-ből
rendelkezünk a vallási szerkezetre vonatkozó adatokkal. A világ országaira
vonatkozóan sincsenek egységes és megbízható adatok, ezért a legtöbb
statisztika tartalmaz némi bizonytalanságot. További problémát jelent,
hogy főleg a modern ipari társadalmakban egyre nagyobb számban
vannak, akik vallás nélkülinek vallják magukat, vagy ha formailag
tartoznak is valamilyen felekezethez, vallásukat nem gyakorolják.
A világ vallásait számos kritérium szerint lehet osztályozni,
legáltalánosabb azonban a történeti-kulturális szempont, vagyis a
vallásokat a kialakulásuk, illetve a nagy földrajzi kultúrterekre való
kiterjedésük alapján csoportosítják. Ezek szerint a vallásokat három nagy
csoportba lehet osztani:
1. A szemita eredetű vallások 23 vagy „a történeti istenkinyilatkoz-
tatás vallásai” 24 a zsidó-keresztény hagyomány és a muzulmán világ
vallásait egyesítik: ide tartoznak (időbeni sorrendben) a judaizmus
(izraelita vallás), a kereszténység, az iszlám, valamint a báháizmus. Közös
bennük, hogy mindegyik egyistenhívő (monoteizmus), Ábrahám prófétától
származtatja népeit és hagyományát, és a Közel-Keleten jött létre. A híveik
számát tekintve a kereszténység a világ legelterjedtebb vallása (több mint 2
milliárd), így a világ népességének kb. egyharmadát adja. (32. ábra). A

182
kereszténységet követi az iszlám közel 1,25 milliárd (és növekvő számú)
hívővel, azaz kb. 21%-kal. A zsidó vallás híveinek száma jóval kisebb (az
Izraelben élő mintegy 5,5 millió zsidón kívül még kb. 9 millió él szerte a
világban, ebből mintegy 4 millió az USA-ban).
9. táblázat. A világ legfontosabb vallásai 2000-ben. Forrás: C.I.A. World
Factbook 2007., www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook
Vallás Alapítás éve Szent könyvek Hívők Világnépesség
kb. száma %- a
(millió)
Kereszténység Kr. u. 30 Biblia 2039 33,3%
(csökkenő)
Iszlám Kr. u. 622 Korán és Hadith 1226 21% (növekvő)
Hinduizmus Kr. e. 1500 Bhagavad-Gita, 828 13,5% (stabil)
(régebbi Upanisádok és Rig
gyökerekkel) Veda
Kínai univerzizmus Kr. e. 270 Nincs 390 6%
Buddhizmus Kr. e. 523 Tripitaka és 364 6% (stabil)
szutrák
Törzsi vallások, Őskor Szájhagyomány 232 4%
sámánizmus,
animizmus
Sintoizmus Kr. u. 500 Kojiki, Nohon 112 2%
Shoki
Új vallások Különböző Különböző 103 2%
Szikhizmus Kr. u. 1500 Granth Szahib 23,8 <1%
Guru
Judaizmus Kr.e. 3000 Tóra, Tanach, 14,5 <1%
Talmud
Spiritizmus - - 12,6 <1%
Báháizmus Kr. u. 1863 CE Alkitab Alaqdas 7,4 <1%
Konfucianizmus Kr. e. 520 Lun Yu 6,3 <1%
Dzsainizmus Kr. e. 570 Sziddhanta, Pakrit 4,3 <1%
Zoroasztrianizmus Kr. e. 600 Aveszta 2,7 <1%
Taoizmus Kr. e. 550 Tao-te-Ching 2,7 <1%
Wicca Kr. e. 800 , Kr. Nincs 0,5 (?) <1%
u. 1940
Egyéb vallások Különböző Különböző 1,1 <1%
Felekezeten kívüli - - 775 12%
(csökkenő)
Ateista - - 150 2%

2. A keleti vallások vagy „az örök világtörvény vallásai” 25 az indo-

iráni és a kínai-japán eredetű vallásokat gyűjtik egybe: Indiából a
(bráhmán eredetű) hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus és a
szikhizmus, Iránból a zoroasztrianizmus (párszizmus), Kínából a
konfucianizmus, a taoizmus és az univerzizmus, Japán vallása pedig a

183
sintoizmus. Igen változatos hitviláguk és hagyományaik vannak, de általában
közös bennük a több istenség jelenléte (politeizmus), a misztikus egységre,
harmóniára való törekvés és a misztikus befelé fordulás.
A hívek számát tekintve legfontosabb a hinduizmus (több mint 800
millió hívő, a világ népességének 13,5%-a) és Indián kívül az összes
kontinensen javarészt az indiai származású bevándorlók vallása. A második
helyen áll a buddhizmus (kb. 400 millió hívő, a világnépesség kb. 6%-a), két
fő változattal: a hinajána („kis szekér”) – Srí Lankán és Hátsó-Indiában
(Myanmar, Thaiföld, Laosz, Kambodzsa, Vietnam), valamint a mahájána
(tibeti v. „nagy szekér”) (Tibet, Nepál, Kína, Japán, Mongólia).

0,1
római katolicizmus
3,2 protestantizmus
0,1
ortodoxizmus
18,7
0,1
16,3 egyéb keresztény
0,1 szunnita iszlám
0,2 síita iszlám
0,2 egyéb iszlám
hinduizmus
0,40,4
buddhizmus
1,8
9,1 kínai univerzizmus
2,3 új vallások
törzsi vallások
2,6
szikh
3,1 zsidó
6,0 sámánizmus
3,5 konfucianizmus
báháizmus
dzsáinizmus
sintoizmus
13,5
15,0 egyéb vallások
0,3 3,0 vallás nélküli
ateizmus

32. ábra. A világ vallásainak százalékos megoszlása az ezredfordulón.

Forrás: www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook.

3. A mai természeti népek vallásai26 a prefeudális társadalmi

struktúrákban élő népek kultúrájára jellemző, általában ősi hagyományokon
alapuló, természeti és természetfeletti elemeket egyaránt tartalmazó
hitvilágokat képviselik. Ilyenek a totemizmus, a mágia különböző formái
(sámánizmus, vudu stb.), animizmus, fétis, Latin-Amerika szinkretista vallásai
vagy az óceániai cargo- (rakomány-) kultuszok. A keresztény hódítás,
valamint a missziók hatására ezek az ősi vallások mára már javarészt
eltűnőfélben vannak (Latin-Amerika uralkodó vallása a katolicizmus lett,

184
Afrika északi felén az iszlám, déli felén a kereszténység hódított, Óceániában
pedig a missziók térítették az őslakosság zömét protestáns vallásra).
Románia népességének vallási szerkezete a 2002-es népszámlálási
adatok alapján a következőképpen alakult: ortodox 86,8%, római katolikus
4,7% (0,4%-kal kevesebb, mint 1992-ben), görög katolikus 0,3%, református
3,2% (0,3%-kal kevesebb, mint 1992-ben), unitárius 0,3%, evangélikus
(ágostai és zsinatpresbiteri) 0,1%, pünkösdista 1,5% (0,5%-kal több, mint
1992-ben), muzulmán 0,3%, izraelita kevesebb, mint 0,1%. Az utóbbi
évtizedek tendenciái a szekularizáció (a 2002-es népszámláláson a lakosság
kevesebb, mint 0,2%-a vallotta magát vallás nélkülinek vagy ateistának,
azonban a felekezetekhez tartozók jelentős része nem gyakorolja vallását), a
neoprotestáns egyházak egyre erősebb terjeszkedésében mutatkoznak.

Összefoglalás

A népesség társadalmi-gazdasági szerkezete igen sok dimenzióban

írható le, közülük a legfontosabbak a településtípus, az iskolai végzettség,
valamint a foglalkozás szerinti megoszlás. E szerkezeti mutatók
legtöbbször szorosan összefüggnek, és fontos támpontot adnak az
országok/régiók társadalmi-gazdasági fejlettségére nézve.
Az etnikai és a vallási szerkezet a különböző földrajzi térségek
kulturális diverzitására utal, az erről szóló adatok/információk jelentősége
azonban jóval túlhaladja a kultúra fogalomkörét, ennek ugyanis jól ismert
politikai, gazdasági és szociális vonatkozásai is vannak.

Kulcsfogalmak

Városodási (urbanizációs) szint, írni-olvasni tudás, analfabetizmus,

iskolai végzettség, gazdasági aktivitás, foglalkozás, foglalkozási ág,
foglalkozási viszony, gazdaságilag aktív népesség, inaktív népesség,
foglalkoztatott, aktív kereső, munkanélküli, aktivitási mutató, aktivitási
görbe, eltartottak, általános foglalkoztatottsági mutató, munkanélküliségi
mutatók, szociális modell, állampolgárság, ius sanguini, ius soli, faj, rassz,
rasszkör, etnikum, nemzet, nemzetiség, nemzeti kisebbség, etnikai
szerkezet, anyanyelv, nyelvcsalád, makrocsalád, felekezet, szemita eredetű
vallások, keleti vallások, természeti népek vallásai, vallási szerkezet.

Kérdések

1.Mit tükröz a városodási szint a fejlettség szempontjából ?

185
 2.Miből tevődik össze a munkaerő-állomány ?
3.Mivel magyarázható a felsőoktatás gyors növekedése?
4.Milyen foglalkozási ágakat ismerünk Romániában ?
5.Hogyan lehetséges az állampolgárság megszerzése ?
6.Mit jelent a rassz az ember esetében ?
7.Melyek a nyelvi makrocsaládok ?
8.Milyen esetben számít a vallás az etnikai identitás meghatározó
szempontjának ?

Jegyzetek
1
Az OECD (Organization for Economic Cooperation and Development) –
Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet – a világ 30 gazdaságilag
legfejlettebb országának főként tanácsadó intézménye, amelynek célkitűzései közt a
tagországok gazdaságának növekedése és pénzügyi egyensúlya szerepelnek.
22
Klinger: Demográfia. 64.
3
Vö. Uo.
4
Uo. 81–82.
5
Vö. uo.
6
Samuleson, Nordhaus: Közgazdaságtan I. 306.
7
Uo.
8
Klinger: i.m. 83.
9
Vö. uo.
10
Vö. Kocsis: 2006
11
Uo. 88–89.
12
Uo. 93.
13
Uo. 97.
14
Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon. 1967., Dicţionar de drept internaţional
public. 1982.
15
Vö. Klinger: i.m.
16
Vö. Lipták: 1969.
17
Uo.
18
Uo.
19
Vö. Klinger: i.m.
20
Más források szerint a koreai, a japán és az ainu egyetlen családba sem
sorolható nyelvek
21
A kihalás előtt álló jukagir más források szerint az uráli nyelvekhez áll
közelebb, ezért egy uráli-jukagir főcsaládról is beszélnek
22
Vö. Kiss, Veres, Horváth: 2004.
23
Vö. Hunyadi: 2002.
24
Vö. Glasenapp: 1984.
25
Uo.
26
Vö. Hunyadi: i.m.

186
Hetedik fejezet

A NÉPESSÉG TÉRBELI MOBILITÁSA

7.1. A térbeli mobilitás fogalomköre és mutatói

7.2. A migráció kiváltó okai

7.2.1. Szívó és taszító erők a vándorlás folyamatában

7.2.2. A vándorlási magatartás motivációs háttere

7.3. A migráció típusai

7.4. A vándorlási hullámok és a nemzetközi migráció jelenlegi tendenciái

A térbeli vagy területi mobilitás a társadalomföldrajz egyik

legjellemzőbb és ezért leggyakraban kutatott jelensége, az utazás ugyanis
nemcsak végigkíséri az emberek életét, hanem meghatározó
következményekkel jár az egzisztenciára nézve, a további sorsukra
általában. A térbeli mozgás számtalan válfajai közül a legfontosabbak
azok, amelyek a szakmai életpályához kapcsolódnak, hiszen az ezzel
kapcsolatos döntéseknek messzemenő horderejük van az egyének és a
közösségek jövőjére nézve. Ezért általában kellően megfontolt, racionális
döntési folyamat mozzanatait képezik.
E jegyzet záró fejezetében elsősorban a vándorlás elméleti és
motivációs hátterével, válfajaival, valamint a nemzetközi migráció globális
trendjeivel ismerkedünk meg.

7.1. A térbeli mobilitás fogalomköre és mutatói

A térbeli mobilitás fogalomkörébe beletartozik minden olyan térbeli

mozgás, amit az emberek végeznek, a megtett távolságtól, a mozgás
gyakoriságától vagy céljától függetlenül. Ide sorolható tehát a vándorláson
kívül a lakóhely és a munkahely közötti napi, heti, havi vagy szezonjellegű
ingázó mozgás, a diákok ingázása, a nomád életmódra jellemző vándorlás,
valamint az ügyintézési, üzleti, üdülési, zarándoklási vagy egyéb célból
végrehajtott mozgás is.
A vándorlás vagy migráció olyan lakóhelyváltozás, amely
településhatár átlépésével jár 1. Ebből a definícióból többek között az

187
következik, hogy a napi ingázás (bár számos esetben megelőzi a költözést)
és a turisztikai jellegű utazás nem tekinthetők migrációnak, hiszen ezek
esetében a lakóhelyváltozás feltétele nem teljesül. Ugyanakkor a definíció
nem köti a vándorlást a távolsághoz, így ha például valaki Kolozsvárról a
monostori lakótelepről kiköltözik a kőhajításnyira fekvő Szászfenesre, az
migrációnak minősül, ha viszont átköltözik a város keleti végén 10 km-re
fekvő Szamosfalva negyedbe, az már nem tekinthető migrációnak.
A vándorlástól megkülönböztetik az ingázást. Erről általában akkor
beszélnek, ha valakinek más településen van a lakóhelye, mint a
munkahelye. Az ingázásról – ellentétben a migrációval, amelyekről
folyamatosan gyűjtenek és közölnek adatokat – csak a népszámlálások és a
mikrocenzusok, illetve egyes speciális szociológiai adatfelvételek során
lehet adatokat gyűjteni. Az ingázók számára vonatkozó adatok csak a
naponta ingázókra vonatkoznak, nem tartalmazzák az úgynevezett heti
ingázókat, akiknek ideiglenes lakóhelyük van a munkahelyükkel azonos
településen (pl. munkásszálláson vagy diákotthonban), és hetente vagy
ritkábban ingáznak állandó vagy ideiglenes lakhelyük közt 2.
A vándorlás egyik sajátos formája a nomád életmód, amely a
vándorló állattenyésztő, földművelő, vadász-gyűjtögető vagy egyéb
foglalkozású közösségek térbeli mobilitása. A termelési mód, a vándorlási
távolság és terület, a vándorlás szezonális vagy ciklikus jellege szerint a
nomád életmód igen sokféle változata ismeretes, melyek közül ma már sok
eltűnőben van, közös bennük azonban az állandó lakhely hiánya.
A termékenység és a halandóság mellett a népesedési folyamat
meghatározó jelensége a migráció, ezért a vándorlás a demográfia kutatási
körébe tartozik. A vándorlás egyéni és társadalmi okai és következményei,
valamint a tömeges vándorlás hatása a kibocsátó és a befogadó közösségre
olyan jelenségek, amelyek a társadalom egészének és a helyi társadalmaknak a
működését messzemenően érintik, ezért a szociológia és a társadalomföldrajz
érdeklődési körébe egyaránt beletartoznak. A vándorlás a társadalmi
mobilitással is szorosan összefüggő fogalom: ahogyan a társadalmi mobilitás a
társadalmi szerkezetben elfoglalt pozíció változása, úgy a vándorlás (akár egy
másik településbe, akár egy másik országba történik) szintén a társadalmi
helyzet megváltozását eredményezi, amennyiben a lakóhely hozzájárul az
egyén vagy a család társadalmi pozíciójának meghatározásához3.
A vándorlás ismétlődő esemény: életünk során több alkalommal
költözünk, változtatjuk lakóhelyünket, ezért a migráció számbavétele
különbözik a halálozásétól, a termékenységétől, amely események területi
szinten összegződnek. A ki- és bevándorlás egymással ellentétes
folyamatok, így az egyenlegjellegű értelmezés nem alkalmas a valóság
követésére. Ha az egyenleg nulla, akkor lehet azonos nagyságú a kifelé és

188
a befelé irányuló költözés, ugyanakkor lehet a migráció által egyáltalán
nem érintett terület 4.
A bevándorlási arányszám (odavándorlási vagy imigrációs ráta)
[immigration rate] az összes betelepülő számát vetíti 1000 lakosra:

I
i= ⋅1000
P

ahol i a nyers bevándorlási arányszám, I a kivándorlók száma és P az

össznépesség.
A kivándorlási arányszám (elvándorlási vagy emigrációs ráta) [out-
migration rate] az adott területről összes elvándorló 1000 lakosra számított
mutatója:

E
e= ⋅1000
P

ahol e a nyers kivándorlási arányszám, E a kivándorlók száma és P az

össznépesség.
A vándorlási különbözet (migrációs egyenleg) [net
migration/balance of migration] egy adott területi egységbe állandó és
ideiglenes jelleggel ki- és beköltözők különbözete:

ΔV = I – E

ahol ΔV a vándorlási különbözet, E a kivándorlók száma és I a

bevándorlók száma.
Nettó bevándorlásról vagy vándorlási szaporodásról beszélünk, ha a
beköltözők száma meghaladja a távozókét (I>E), és nettó kivándorlásról
vagy vándorlási fogyásról, ha az elköltözők száma magasabb az
érkezőkénél (E>I).
Az ENSZ népesedési divíziójának adatai szerint 1995 és 2000 között
a világ országai közül az átlagos évenkénti legalacsonyabb (nettó
kivándorlási) különbözetét Kína produkálta (-381000), őt követte a Kongói
D. K. (-340000) és Mexikó (-310000). A sor másik végén a nettó
bevándorlás legmagasabb átlagos értékeivel az Egyesült Államok szerepelt
(1250000), utána Ruanda (395000, a volt menekültek hazatérése miatt),
Oroszország (285000), Németország (185000), Kanada (144000),
Olaszország (118000) Ausztrália és Új-Zéland (103000 együtt), Bosznia-
Hercegovina (100000, szintén a volt menekültek hazatérése miatt).

189
 A nettó migrációs arányszám (migrációs ráta) [net migration rate] a
kivándorlási arányszám és a bevándorlási arányszám különbözete (vn = e –
i), vagy másként fogalmazva a vándorlási különbözet 1000 lakosra
kifejezett száma:

I−E
v= ⋅1000
P

Az ENSZ adatai szerint 1995 és 2000 között az átlagos évenkénti

nettó migrációs arányszám legalacsonyabb volt Kelet-Timoron (-40,6‰),
utána Szamoa (-22,8‰), és Albánia (-19,0‰) következett. Ugyancsak -
10‰ fölötti rátával szerepelt még Burundi, Kazahsztán, Tádzsikisztán,
Guyana és Suriname. A legmagasabb értékekkel Ruanda (62,8‰), Libéria
(36,5‰) és Bosznia-Hercegovina (27,0‰) szerepeltek (mindhárom
esetben a korábbi menekültek visszatéréséről volt szó), de 10‰ fölött
„teljesített” Szingapúr, Hong Kong és Kuvait is, ahol a vendégmunkások
tömege billenti el pozitív irányba a mérleget.
A teljes migrációs fluktuáció (nyers v. bruttó migráció) [gross
migration] az összes ki- és bevándorlási esemény összege:

Vb = I + E

Jelentősége abban áll, hogy kifejezi az adott területre és időszakra

jellemző migráció mértékét, ugyanis ha a ki- és bevándorlás mértéke
hasonló, akkor a kettő részben kompenzálja egymást, így a vándorlási
különbözet, illetve a nettó migrációs ráta nem releváns a migráció méretére
nézve.
A migrációs jelenség intenzitását a fluktuációs mérték (nyers
vándorlási arányszám vagy bruttó migrációs ráta) [gross migration rate]
fejezi ki, ami az összes vándorlási esemény 1000 lakosra vetített száma:

I+E
v= ⋅ 1000
P

A migráció számbavétele abban is különbözik a többi demográfiai

jelenségtől, hogy a statisztikai regisztrációt nemcsak időben, volumenben,
hanem térbeni elemmel is méri. A migráció számbavételének regionális
értelmezését a település-földrajzi jellemzők is érzékenyen befolyásolják:
egy aprófalvas vidéken megvalósuló mozgás hamarabb eléri a
településhatárt, ezzel vándorlásnak minősülhet az, ami a nagyhatárú
települések esetében településen belül marad.

190
 A migrációnak nemcsak többféle területi szintje van, de
számottevően eltérhet egymástól a de jure és a de facto állapot is. A
költözési adatok megbízhatósága az állampolgárok bejelentési
kötelezettségének elmulasztása miatt általában alacsony (Andorka R.,
1992), ezért ha az ideiglenesen a városban bejelentett személyek nem
jelentkeznek ki, amikor visszatérnek a falusi lakóhelyre (mint ahogy az
gyakran megtörtént Romániában is az elmúlt években), a városok
tényleges lakónépessége kisebb lehet a kimutatott lakónépességnél, míg a
falvak tényleges lakónépessége nagyobb lehet a kimutatott népességnél.

7.2. A migráció kiváltó okai

7.2.1. Szívó- és taszítóerők a vándorlás folyamatában

A területi mobilitást és ezen belül a migrációt számos tényező

befolyásolja. Legfontosabb azonban, hogy mi az, amiért az emberek
hajlandók költözni, vagyis hogy milyen motiváció áll a mobilitási aktus
mögött. A kibocsátó, illetve a célterületekhez kapcsolódó vándorlási
okokat az úgynevezett push-pull (taszítás-szívás) modellben szokták
ábrázolni. Ennek lényege, hogy a térbeli mobilitást két irányból ható
tényezők generálják: a kibocsátó területeken az elvándorlást ösztönző
tényezők – taszítóerők – fejtik ki hatásukat, míg a befogadó területen a
bevándorlást ösztönző faktorok – szívóerők – hatnak, a következő séma
szerint:

KIBOCSÁTÓ BEFOGADÓ
TERÜLET = TERÜLET =
TASZÍTÁS SZÍVÁS

MIGRÁCIÓ

33. ábra. A migráció push-pull (taszítás-szívás) modellje

A kibocsátó területhez kapcsolódó fontosabb taszítóerők között

szerepelnek: a túlnépesedés, illetve az ezzel kapcsolatos termőföldhiány, a
csökkenő munkaerő-kereslet, illetve növekvő munkanélküliség, az
alacsony kereseti lehetőségek, a kilátástalan lakáshelyzet, a jobb
megélhetés és az életszínvonal javulásának gyenge perspektívája, az
alacsony szintű iskolák, illetve a továbbtanulási lehetőségek hiánya, a

191
magánvállalkozások működésének kedvezőtlen feltételei, a politikai
instabilitás, a tekintélyuralmi rendszerek elnyomása, a háborús
cselekmények, illetve annak veszélye, a rossz közbiztonsági viszonyok, a
gyakori természeti katasztrófák, járványok, éhínségek veszélye stb.
A befogadó terület vonzerejét elsősorban a jobb munka és kereseti
lehetőségek, a magasabb életszívonal, a jobb lakhatási viszonyok, magasabb
szintű kényelem, az iskolák magasabb színvonala és jobb továbbtanulási
lehetőségek, kedvező szakmai karrierlehetőségek, az információáramlás és a
tőkebefektetések kedvező feltételei, a társadalmi érintkezés változatos
formái, pihenési és szórakozási lehetőségek, politikai stabilitás, garantált
személyi szabadságok és biztonság.

KIBOCSÁTÓ TERÜLET: BEFOGADÓ TERÜLET:

Munkaerő: TÖBBLET Munkaerő: HIÁNY

Természeti Természeti
erőforrások: HIÁNY MIGRÁCIÓ erőforrások: TÖBBLET
Tőke: Tőke:

34. ábra. A migráció hiány-többlet modellje

Egy másik elmélet szerint a migrációt a kibocsátó, illetve a befogadó

területek közötti erőforrás-egyensúly hiánya okozza, így a vándorlás végső
soron az egyensúly visszaállítását célozza. A modell szerint a kibocsátó
övezetekben népesség- és ennél fogva munkaerő-többlet jelentkezik,
viszont természeti erőforrásokból és/vagy tőkéből hiány van, ezzel
szemben a befogadó övezetekben munkaerőből van hiány, természeti
erőforrásokból és/vagy tőkéből viszont többlet.
Az ábrában szemléltetett modell csak a gazdasági jellegű vándorlásra
érvényes (a tőkebefektetések iránya általában a vándorlással ellentétes), és
nem értelmezhető a társadalmi, illetve politikai motivációjú vándorlásra.
A migráció intencionális modellje a hatalom jogi-adminisztratív
megkülönböztetését veszi át, vagyis különbséget tesz azok között, akik
előre nem látható és rajtuk kívül álló események (háború, üldözés,
elnyomás) miatt kényszerülnek hazájuk elhagyására (reaktív migránsok),
és azok között, akik úgymond önszántukból teszik ezt (proaktív
migránsok). Ezt a megkülönböztetést átvéve fejlesztették ki a migrációs
potenciál fogalmát, amely az ún. intencionális modellen alapszik
A modell, amelyben a tényleges migrációs mozgás időben a
migrációs szándékot, majd a migráció feltételeinek megteremtését követi, a

192
vándormozgalmak előrejelzését célozza, ha ugyanis ezek előre jelezhetők,
akkor tervezhetőbbé, ellenőrizhetőbbé, adminisztrálhatóvá válnak. A
modell azonban nem minden esetben helytálló, mivel egyrészt a migrációs
aktusok sohasem pusztán reaktívak vagy proaktívak, másrészt a migrációs
szándék és a tényleges migráció közötti kapcsolat is esetleges 5.

Migrációs A feltételek Tényleges

szándék megteremtése elmozdulás

p-valószínűség

35.ábra. A migráció intencionális modellje

Forrás: Kiss, Csata: 2004.

7.2.2. A vándorlási magatartás motivációs háttere

A migrációt, bár az élet sokféle aspektusát érinti, a demográfiai

magatartás formájaként lehet értelmezni. A vándorlók motivációi
sokrétűek és igen árnyaltak, ráadásul a különböző típusú indíttatásokat
nem mindig lehet szétválasztani, mivel a legtöbb embernél többféle
motívum játszik kisebb-nagyobb szerepet egyszerre. Leegyszerűsítve, a
vándorlási motivációkat három csoportba lehet sorolni:
1. gazdasági motivációk: a munka- és tanulási lehetőségekkel, a jobb
megélhetés, a magasabb életszínvonal reményével függnek össze.
Elmondható, hogy mind a történelmi, mind a jelenkori vándorlások nagy
részének hátterében a gazdasági motiváció volt a legfontosabb;
2. társadalmi motivációk: ide tartoznak azok az igények, amelyek az
embereknek egymás közötti kapcsolataikra vonatkoznak: a párválasztással,
a családalapítás vagy családegyesítés, a rokonokkal való kapcsolatok
ápolása, baráti vagy szakmai jellegű kapcsolatok iránt végzett
erőfeszítések, valamint a társadalmi presztízzsel összefüggő
megfontolások;
3. politikai motivációk: ezek a politikai folyamatokkal vagy a
katonai eseményekkel összefüggő, többnyire kényszerű migráció okaira
vonatkoznak: leginkább a háborús pusztítások elől vagy azok nyomán
menekülő tömegek vándorlása sorolható ebbe a kategóriába, de ide
tartoznak az életüket vagy szabadságukat féltő üldözöttek, akik békeidőben
politikai menedékért folyamodnak, vagy az úgynevezett politikai

193
„disszidensek” is, akik a kommunista rezsimek elnyomása elől távoztak a
„szabad világ” országaiba.
Akár belföldi, akár nemzetközi migrációval van dolgunk, a
vándorlás egy összetett, többszakaszos döntési folyamat eredménye. A
költözéssel kapcsolatos döntési folyamatot gyakran a fogyasztói
magatartásból kölcsönzött, a tartós fogyasztási cikkek vásárlásakor lezajló
döntési mozzanatok sorozatával szokták leírni. Ezek sorrendben:
1. a szükséglet felismerése: a lakóhely-változtatást a lakással, illetve
annak környezetével kapcsolatos elégedetlenség, az ebből származó
növekvő stressz és frusztráció érzete előzi meg, ami egyrészt tudatosítja az
ott lakókban a költözés szükségességét, másrészt ösztönöz a konkrét
cselekvésre;
2. az információkeresés: a leendő költözők érdeklődni kezdenek a
potenciálisan számításba vehető elköltözési/lakhatási lehetőségek felől;
3. alternatívák értékelése: az aktív információgyűjtés szakasza,
amelyben mérlegelik a különböző lakásajánlatokat, ezek előnyeit és
hátrányait;
4. vásárlási döntés: a cselekvés első fázisa, amikor megállapodnak a
szerződés feltételeiben, illetve az ehhez szükséges egyéb intézkedéseket
(pl. hitelfelvételt) is végrehajtanak, majd aláírják a lakásvásárlási vagy
bérleti szerződést;
5. költözés: a cselekvés második szakasza, amikor birtokba veszik az
új lakást, esetleg felújítást végeznek, végül pedig beköltöznek;
6. vásárlás utáni magatartás: ez a végrehajtott tranzakcióval
kapcsolatos elégedettség mértékére vonatkozik, valamint az ezzel
összefüggő magatartási formákkal: a lakás karbantartása, fejlesztése,
szépítése, megmutatása rokonoknak barátoknak, visszajelzések a volt
tulajdonosnak vagy a közvetítőknek, esetleg a vásárlás következtében
fellépő kognitív disszonanciaérzet csökkentése.
A vándorlással kapcsolatban mindig felmerül a költözés kérdése,
ennél azonban sokkal többről van szó, ezért a migrációval kapcsolatos
döntési folyamat hordereje is nagyobb. A migrációs motivációk
megértésére érdemes áttekinteni a motivációnak mint pszichológiai
folyamatnak a fontosabb elméleteit. A következő bemutatás a romániai
magyar értelmiségi elitek elvándorlását vizsgáló tanulmány keretében
készült. A migráció sajátosságaiból adódóan két probléma merül fel:
1. a motivációs elméletek általában egyének, háztartások vagy
szervezetek többé-kevésbé állandó magatartás-formáikra vonatkoznak, ezzel
szemben a migrációs – különösen a végleges nemzetközi migrációt érintő –
magatartás egyszeri, hosszú távú folyamatra vonatkozik (még ha a vándorlás
demográfiailag ismétlődő eseménynek számít is), aminek a végkimenetele a
kivándorlással kapcsolatos döntés, illetve ennek a végrehajtása;

194
 2. a nemzetközi vándorlás esetében a vándorlók többsége véglegesen
kivándorol, a migrációval kapcsolatos döntésük így csak ritka esetben
visszafordítható. Ezért a döntési folyamat is lassúbb és ezen belül minden
részdöntés súlya, illetve hordereje sokkal nagyobb, mint egy tartós
fogyasztási cikk megvásárlásával kapcsolatos döntésé. Jelentősége
leginkább a többi demográfiai eseménnyel (pl. házasodás, válás,
gyermekvállalás, munkába állás, elbocsátás, nyugdíjba vonulás stb.)
kapcsolatos döntések valamelyikéhez hasonlítható.
E sajátosságokból következik, hogy a közismert motivációs
elméletek alkalmazása a migrációs magatartásformákra nem mindig
lehetséges, vagy csak korlátozott mértékben, illetve fenntartásokkal.

7.3. A migráció típusai

A migráció különböző formáit a résztvevők jellemzői és motivációja
szerint, valamint a vándorlás térbeni és időbeni jellemzői szerint lehet
osztályozni.
A migráció alanyainak jellemzői közül legfontosabbak a vándorlók
száma, neme, életkora, valamint a képzettségi és a foglalkozási háttere.
A migrációban résztvevők száma szerint a vándorlás következő
formáit lehet megkülönböztetni:
– egyéni vándorlás, amikor a vándorlás egyedülálló személyt érint;
– családvándorlás, amikor házaspárok gyermekeikkel vándorolnak;
– csoportos vándorlás, amikor az emberek kisebb csoportokba
tömörülve vándorolnak (pédául falubeli rokonok vagy egy nemzetség
tagjai vándorolnak együtt, esetleg falvak „kirajzásakor”, vagy amikor egy
vállalat alkalmazottait áthelyezik vagy elbocsátják);
– tömeges vándorlás, amikor a migrációt nagy létszámú (többezres)
embertömeg végzi (népvándorlások, hódító inváziók, nomád pásztorok
vándorlása, közép- és modern kori telepes mozgalmak, rabszolga-
kereskedelem, deportálások, jelenleg a menekültek áradata).
A nem és az életkor fontos tényezők lehetnek a vándorlási
magatartásban: az egyéni vándorlók közül hagyományosan magasabb a
férfiak aránya, újabban azonban ez a számbeli fölény egyre kisebb.
A vándorlások nagy része 20 és 40 éves kor közt zajlik, az
életciklus-fázisok keretében ugyanis ebbe az életszakaszba esik a szakmai
pálya és a családi élet kezdeti szakasza, amikor az emberek még
hajlamosak életükkel kapcsolatban radikális döntéseket hozni és képesek is
„újrakezdeni”. Természetesen a vándorlás kisebb-nagyobb mértékben
valamennyi korosztályt érinti, így különböző fázisokról lehet beszélni: az
első fázis a családvándorlás keretében a gyermekek szülőkkel történő, nem

195
saját döntésén alapuló migrációja. A második fázis általában a tanulmányok
elvégzéséhez kapcsolódik, többnyire ideiglenes jelleggel és részleges saját
döntés mellett. A harmadik fázist a tudatos és többirányú életesemények
motiválják, mint a munkavállalás, partnerválasztás, családalapítás. A
negyedik fázis a családi életciklussal függ össze, ami lehet családnövekedés,
munkahely-változtatás, válás és újraházasodás következménye. Az ötödik
fázis a gyermekek kirepülésével, a nyugdíjba vonulással és esetleg anyagi
aspektusokkal függ össze (kitelepülés kedvezőbb nyugdíj reményében,
hátrányos helyzet esetében kisebb lakásba költözés, előnyös helyzetben, pl.
ún. pensionopolisba való áttelepülés), végül a hatodik fázis az özvegységből
és az öregségből adódó önellátási gondok miatti költözés (pl. gyermekhez,
rokonhoz vagy idősotthonba) 6.
A vándorlók képzettségi és foglalkozási háttere meghatározó lehet
a vándorlási folyamat során, akár mint elvándorlási tényező (az illető
képzettsége, illetve foglalkozása nem biztosítja számára a megfelelő szintű
megélhetést), de különösen befogadási szempontként a célterületen, hiszen
a szakmai képzettség a munkavállalás alapvető szempontja, ami lehetővé
teheti vagy eleve kizárhatja a célba vett településen vagy országban való
letelepedést.
Közismert, hogy a hagyományos célországok (Egyesült Államok,
Kanada, Ausztrália, Németország, Nagy-Britannia, skandináv államok
stb.) előnyben részesítik a jól képzett szakembereket, sőt erőfeszítéseket is
tesznek a felsőfokú képzettséggel rendelkezők megszerzésére, akár ún.
fejvadászcégek közvetítésével is, a fejlődő országokból, Kelet-Európából,
de egymástól is, vonzó állásokat kínálva: mérnökök, kutatók,
menedzserek, orvosok, építészek, művészek, számítástechnikai
szakemberek ezrei vándoroltak így ki a fejlett ipari országokba. Ezt a
jelenséget, amely a szegényebb országoktól a drága pénzért kiképzett
szakembereket vonja el, brain-drain (agyelszívás) névvel jelölik.
A szakmai szempont nem csak a felsőfokú végzettségű szakembereket
érinti, hanem (főleg gazdasági konjunktúra idején) a középszintű és az
alacsony képzettségű munkaerőnek is van kereslete. Romániából például
szakmunkások és segédmunkások több százezres létszámban vállalnak
munkát az Európai Unió országaiban (a legnépszerűbb célországok az
utóbbi években Olaszország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország,
Németország, Ausztria és Magyarország).
A vándorlás időtartama, valamint a lakhelyváltoztatás jellege
szerint (Andorka R. 1991) kétféle vándorlást lehet megkülönböztetni:
– ideiglenes migráció: az állandó lakóhely nem változik meg (új
ideiglenes lakóhelyre való bejelentkezéssel és a régebbi ideiglenes lakóhely
feladásával), pl. vendégmunkások vagy munkások idényjellegű vándorlása
hazai vagy külföldi munkahelyre, vagy gyógykezelési, tanulási stb. célból7

196
 – állandó migráció: az állandó lakóhely megváltozásával;
Konvencionálisan gyakran az egy évnél rövidebb vándorlást
ideiglenesnek tartják, míg az egy évnél hosszabbat állandónak tekintik.
A vándorlás motivációja szerint alapvetően kétféle migrációt
különböztetnek meg: reaktív (kényszerű) migráció az, amikor a vándorlók
életüket vagy szabadságukat féltve vándorolnak el, azaz menekülnek, és
proaktív (önkéntes) migráció, amikor a jobb megélhetés, tanulás, szakmai
érvényesülés reményével kelnek útra vagy a családtagjaikhoz csatlakoznak
a vándorlók 8.
A térbeli kiterjedés szerint alapvetően kétféle migrációt ismerünk:
belső vagy belföldi vándorlást és nemzetközi vagy külföldi vándorlást.
A belső vándorlás az országok területén belüli települések között
zajlik. A kibocsátó, illetve a befogadó település típusa szerint a vándorlás
további válfajait lehet elkülöníteni:
1. a falu–város migráció méreteit tekintve a legjelentősebb, már a
preindusztriális korszakban is létezett, azonban leginkább az ipari fejlődést
kísérő jelenség. E folyamat keretében a falvak (főleg fiatal) munkaképes
életkorú lakosságának jelentős része a városokba vándorol, míg a falvak
elöregszenek és részben elnéptelenednek, ezért ezt a jelenséget a
nemzetközi szakirodalom „rural exodus”-nak („falvakból való kivonulás”)
is nevezi. Ez a vándorlásfajta általában az ipari fejlődés, illetve a vele járó
urbanizációs folyamat korai szakaszára jellemző, később fokozatosan
alábbhagy, végül a szuburbanizációs szakaszban már csak elenyésző
arányt képvisel.
A falu–város migrációra illik a legjobban az úgynevezett „push-
pull” („taszítás-szívás”) modell: a falvak irányából hatnak a taszítóerők
(push): a túlnépesedés, a termőföldek és egyéb természeti erőforrások
hiánya, a gépesítés nyomán keletkező munkaerő-fölösleg, a nehéz munka,
az alacsony jövedelemszint, a kezdetleges vagy elmaradt közlekedési,
közmű- és intézményi infrastruktúra, a lakásállomány alacsony technikai
szintje és komfortja, az oktatási lehetőségek hiánya vagy alacsony
színvonala, az értékek, normák és a kapcsolattartás hagyományos formái
(erős informális társadalmi kontroll), az információhoz való nehezebb
hozzáférés, a csekély kikapcsolódási/szórakozási lehetőségek stb.
A városok irányából hatnak a szívóerők (pull): a munkamegosztás
magas szintjével, az ipari és a szolgáltatási szektor fejlődésével járó
munkalehetőségek, a könnyebb és érdekesebb munka, a magasabb
jövedelmek, a fejlett infrastruktúrák, a lakások magasabb szintű műszaki
ellátottsága és komfortja, a fejlett oktatási, kulturális és egészségügyi
hálózat, a továbbtanulási lehetőségek, a szabadabb, modern életstílus
(gyenge társadalmi kontroll), az információszerzés és a kapcsolattartás
sokrétűsége, a számtalan kikapcsolódási/szórakozási lehetőség stb.

197
 Romániában a falu–város migráció a szocialista iparosítás éveiben
érte el maximális intenzitását (különösen a ’60-as és a ’70-es években),
amikor évente több tízezer ember, elsősorban fiatalok hagyták el a falvakat
a városi munkahelyek vonzása miatt. Az 1989 utáni gazdasági átalakulás
és különösen az ipar válsága véget vetett a masszív falu–város
migrációnak, és egy fordított folyamat (visszavándorlás) kezdődött el: a
lakhelyváltozási statisztikák szerint (36. ábra) 1991-ben a város–falu
migrációban részt vevők száma még meghaladta a 132000-et, a következő
években azonban mérséklődött (évi 60–80000 fő, legkevesebb 47000 fő
2000-ben) A visszavándorlás intenzitása azonban jóval elmaradt a korábbi
vándorlásétól, így a kiöregedett és elnéptelenedett falvak népességét már
nemigen tudta regenerálni.

350000

300000

250000

200000

150000

100000

50000

fő 0
1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 év
falu-város város-falu város-város falu-aflu

36. ábra. A belső vándorlás szerkezete Romániában 1991-től 2003-ig (a

lakhelyváltozások száma alapján). Forrás: Inst. Naţional de Statistică,
Anuarul Statistic 2004.

2. a város–falu migráció kezdetét tekintve a falu–város migrációval

egyidejű, hiszen ha kis számban is, de mindig voltak, akik valamilyen
oknál fogva városról falura kiköltöztek (pl. az alföldi mezővárosokból a
tanyákra), a legjellemzőbb azonban a modern városi fejlődés harmadik, ún.
szuburbanizációs szakaszában. Ebben a szakaszban a taszító-, illetve
szívóerők hatásiránya megfordul, ugyanis ezúttal a városban jelentkeznek
a taszítóerők (a közlekedés egyre nehezebbé válása, zsúfoltság, lég- és

198
zajszennyezés, növekvő munkanélküliség, emelkedő fogyasztói árak,
dráguló ingatlanok, romló lakásviszonyok a belvárosokban, a mindennapi
élettel járó állandó stressz), míg a városokat környező falvakban egyre
több vonzóerő jelenik meg (modern infrastruktúrák kiépítése, a közlekedés
és a lakásviszonyok javulása, új munkalehetőségek a tercier szektorban és
a szolgáltatások emelkedő szintje, tisztább környezet, alacsonyabb
fogyasztói árak, olcsóbb ingatlanok, a háztáji élelmiszer-termelés
lehetősége, nyugodtabb életvitel). Ennek következtében a városlakók egy
része kiköltözik a környező falvakba, ahonnan többségük továbbra is a
városi munkahelyére jár dolgozni. A szuburbanizációs költözés azonban
ennél sokkal összetettebb jelenség: a lakhely-változtatások jelentős része
nem lépi át a város határát (csupán a belvárosból vagy a sűrűn lakott
lakótelepekről a külvárosi családi házakba való költözésről van szó) és a
családi életciklus különböző szakaszaiban fordul elő (a gyermekek
születése után, vagy amikor a családi jövedelemszint lehetővé teszi, esetleg
nyugdíjba vonulás után).
Romániában, illetve a kelet-európai volt szocialista országokban a
város–falu migráció egy sajátos formája alakult ki a rendszerváltás után: a
nagyipari komplexumok összeomlása után a munkanélküliség miatt a
munkások egy része családjukkal együtt visszatért a falvakba, ahonnan
fiatalabb korukban (vagy még szüleikkel) elvándoroltak, hogy újra
földműveléssel/állattartással (gyakran egy másik állás mellett) biztosítsa a
megélhetést. A lakhelyváltozások számát vizsgálva a falu–város migráció
1991 óta állandóan nőtt: ha 1991-ben még alig 26500 fő települt ki
városról falura, 2003-ban pedig több mint 100000. A visszaköltözőknek
azonban csak egy része jelentkezik be a falvakban birtokolt ingatlanba,
ezért a jelenség teljes méretét nehéz követni a statisztikákban. Tény
azonban, hogy Románia első 25 (100 000 lakosnál többet számláló)
városában 1992 és 2002 közt a népesség átlagosan 7,5%-kal csökkent
(amit emellett részben a természetes fogyás, részben a külföldre való
elvándorlás is magyaráz). Hasonló okokhoz fűződik nálunk az úgynevezett
kétlakiság jelensége is, amikor a városban és falun is lakással rendelkező
családok a téli szezon alatt a városban laknak, a nyári szezon javarészét
azonban falun töltik, mezőgazdasági munkával.
3. a városok közötti migráció a belső vándorlás egy másik formája,
amely általában a országon belüli, nagyobb távolságra fekvő városok közt
zajlik és javarészt a régiók közötti vándorlás részjelensége. Romániában
például az iparosodás évei alatt jellemző volt a magas népszaporulattal és
ezért munkaerő-fölösleggel rendelkező megyék (pl. Botoşani, Vaslui,
Vrancea, Olt, Dolj, Gorj) városaiból az alacsony szaporodású és munkaerő-
hiányban szenvedő megyékbe (Arad, Temes, Krassó-Szörény, Szeben,
Brassó) vagy a fővárosba való vándorlás. A régiók közötti vándorlás jelentős

199
része persze a falvakból származott (ezt a falu–város migrációhoz kell
sorolni), és nem elhanyagolható a közeli városok közötti migráció sem:
ennek nagyobbik része a kisvárosokból a nagyobb, ipari vagy szolgáltató
központok felé zajlik, de fordított irányba is gyakori jelenség.
A romániai városok közötti vándorlás, ha kisebb mértékben is, de
folytatódik 1989 után is, amikor az ipar válságával és a magas
munkanélküliséggel, majd 2000 után a gazdasági fellendüléssel
összefüggésben a városok közötti migráció évente 50000 és 90000 közötti
lakhelyváltoztatást eredményezett.
A városok közötti migráció kategóriájába sorolható javarészt az
Egyesült Államok déli városaiból a fekete kisebbség korábbi vándorlása is
az északi ipari övezetekbe, újabban pedig a fordított irányú, északról délre,
az úgynevezett „napfényövezetbe” („sun-belt”-be) való vándorlás.
4. a falvak közötti migráció a vándorlás egyik legrégibb formája, a
preindusztriális korszakban ugyanis a történelmi viszontagságok (háborúk,
éhínségek, túlnépesedés, üldöztetés) miatt a falvak lakossága gyakran
kényszerült menekülni vagy vándorútra kelni (nálunk jól ismert a zsidók,
örmények, bolgárok, oroszok, csángók, bukovinai székelyek vagy a
Kárpátokon át mindkét irányba vándorló románok példája). A modern
korszakban a falvak közötti vándorlás méreteit tekintve ugyan kisebb az
előbbieknél, de korántsem elhanyagolható: többnyire az urbanizáció
előidézte vándorlások részfolyamatáról van szó, így a tanyákról, illetve az
elszigetelt településekről való beköltözés a közeli, nagyobb falvakba,
valamint a városoktól távol fekvő, elmaradott falvakból a városokhoz
közeli, illetve a fő közlekedési tengelyek mentén fekvő, előnyösebb
fekvésű és fejlettebb falvakba. Néha a falvak közötti vándorlás épp
ellenkezőleg, a leghátrányosabb helyzetű, kihalás szélén álló települések
felé irányul, ahol az elértéktelenedett ingatlanokba hátrányos helyzetű,
szegény családok (kisebbségiek) vagy külföldi bevándorlók költöznek.
Romániában a falvak közötti vándorlás 1991 és 2003 közt (34. ábra)
eléggé konstans értékeket mutatott, évi 50–70000 között, enyhe tetőzéssel
1995–1997-ben.
A nemzetközi vándorlás az országhatárok átlépésével történő
migráció. A világrészekre való kiterjedés szerint a nemzetközi vándorlást
tovább lehet osztani:
– interkontinentális vándorlásról beszélünk, amikor a nemzetközi
vándorlás a kontinensek között zajlik: ide tartozik a középkori ázsiai népek
vándorlása Európába, a gyarmatosítás alatti és utáni európai kivándorlás az
„Új Világ”-ba (Amerikába és Ausztráliába) és az európai telepesek
kivándorlása az ázsiai és afrikai gyarmatokra, majd egy részüknek
visszavándorlása a metropoliszokba, az oroszok vándorlása és a
deportálások Szibériába, az afrikai fekete rabszolgák tömegeinek

200
elhurcolása (elsősorban Amerikába), a gyarmatokról származó (pl. indiai)
munkaerő-kitelepítés más gyarmatokra (afrikai gyarmatokra, a Guyanák-
ra, az Antillákra, Polinéziába), az ázsiaiak kivándorlása Amerikába és
Ausztráliába, az európai és az afrikai zsidók kivándorlása Izraelbe, az
afrikai, ázsiai és latin-amerikai volt gyarmatokról való vándorlás a néhai
európai gyarmatosító országok (Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia,
Belgium) irányába, az ázsiai (török, kurd, arab vagy egyéb nemzetiségű)
vendégmunkások letelepedése európai országokban (Németország, Ausztria,
Svájc, a skandináv államok területén), újabban pedig az afrikai és az ázsiai
menekültek és vándorlók özöne az EU tagországai felé.

100000

90000

80000

70000

60000

50000

40000

30000

20000

10000

0
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 év
fő

román német magyar egyéb

37. ábra. Elvándorlás Romániából nemzetiségek szerint, 1991-től 2003-

ig. Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic 2004.

– intrakontinentális vándorlásról van szó, ha a nemzetközi migráció

a földrészeken belül zajlik: ide lehet sorolni a Kr. u. I. évezredbeli európai
népek vándorlását (köztük a magyar honfoglalást is, amennyiben
elfogadjuk, hogy a magyar „őshaza” az Urál-hegységtől nyugatra volt), a
háborúkat és a pogromokat követő népmozgásokat, a telepítéseket (pl. a
szászokét és a svábokét a Kárpát-medencében), a tömeges deportálásokat,
a második világháború alatt és azt követően a menekültek vándorlását, a
vendégmunkások vándorlását Európa déli részéből Közép- és Észak-
Európa felé, a kelet-európai vándorlást az EU-ba, a mexikói és Karib-
térségi bevándorlókat Észak-Amerika felé, az ázsiai országok közötti

201
vándorlást a gyarmati rendszerek felszámolását követően (pl. India és
Pakisztán között), a háborús menekülteket (pl. az indokínai háborúk idején
vagy Afganisztánból), a vendégmunkások áramlását a Perzsa-öböl kőolaj-
kitermelő államaiba, vagy az afrikai országok között vándorló menekültek
áradatát.

100000
Egyéb
90000 USA

80000 Svédo.

70000 Olaszo.

Németo.
60000
Magyaro.
50000
Kanada
40000
Izrael
30000
Görögo.
20000 Franciao.

10000 Ausztria

0 Ausztrália
fő

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

2001

2002

2003
év

38. ábra. Elvándorlás Romániából célországok szerint, 1991-től 2003-

ig. Forrás: Institutul Naţional de Statistică, Anuarul Statistic 2004.

A migrációk történetét és biztonságpolitikai hatásait tanulmá-nyozva

Szabó A. Ferenc (1999) a vándorlások több dimenziójáról beszél:
1. A történelmi dimenzió Magyarország történetének fontosabb
fordulópontjain (honfoglalás, tatárjárás, török hódoltság, Habsburg-
uralom, első és második világháború, 1956-os forradalom,
rendszerváltozás) vizsgálja az elszenvedett emberveszteségeket, illetve
kivándorlási hullámokat, valamint a tágabb közép-európai térség történeti-
demográfiai kontextusát;
2. A posztkoloniális dimenzió a gyarmati rendszerek felbomlását
követő háborús konfliktusok, illetve az általuk okozott kényszerű
vándorlást vizsgálva megkülönbözteti a menekült áradatokat az éhség
hajtotta tömeges emigrációs jelenségtől és ezek társadalmi-gazdasági
következményeit taglalja;
3. A globális dimenzió a világ népesedési trendjeinek tükrében mutatja
be a népességkoncentrációk várható eltolódását és ezek hatását a nemzetközi
vándorlásra;

202
 4. A regionális dimenzió a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia
felbomlásával és a többi kelet-európai kommunista rendszer összeomlásá-
val osszefüggő demográfiai folyamatokat, illetve migrációs jelenségeket
mutatja be;
5. A lokális dimenzió a közép-európai régióban, köztük a romániai és
délszláv-térségbeli asszimilációs tendenciákat és etnikai súrlódásokat
tárgyalja, valamint ezek hatását az érintett lakosság egy részének
elvándorlására és a migrációk keltette biztonságpolitikai kockázatokat.

7.4. A vándorlási hullámok és a nemzetközi migráció jelenlegi

tendenciái

Az ember és különösen a modern ember amióta megjelent, vándorol,

ezért úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberiség történelme nem más,
mint a migrációk története. A szárazföldek benépesítését, amint láttuk, az
állandó vándorlással járó zsákmányoló életmód tette lehetővé (2.2 fejezet),
a földműveléshez kapcsolódó szedentáris életmód pedig akkor jelent meg,
amikor a vadász-gyűjtögetésre alkalmas területek már lényegében mind
„foglaltak” voltak, ezért a népesség további növekedése új túlélési
stratégiákat tett szükségessé.
A történelem előtti homályba vesző vándorlásokról sokáig alig
tudtunk valamit, ezekhez ugyanis csak a régészeti leletek töredékei adtak
némi támpontot. A modern genetika módszerei azonban, bár egyelőre nem
elég precízen, de mégis lehetővé teszik a nagyobb emberi csoportok
történelmi vándorlásainak nyomon követését, melyek közül itt csak a
legfontosabb hullámokat említjük meg
Akárcsak a többi kontinensre, Európára nézve is érvényes, hogy a
történelem során számtalan vándorlási hullám söpört végig rajta, ezért a mai
népesség mind genetikai, mind kulturális értelemben igen vegyes. A régészeti
leletek, valamint a közelmúltban végzett genetikai kutatások azonban azt
mutatják, hogy a premodern korszakban Európa területét lényegében négy
nagy bevándorlási hullám érte el:
1. A legelső hullámot még az első modern emberek képezték, akik
Kr. e. 40000–35000 közt jelentek meg Európában és rövid idő alatt az
egész kontinenst benépesítették, közben pedig a Neander-völgyi „rokont”
fokozatosan kiszorították. A gyors elterjedést a fejlett, felső paleolit
kultúrák tették lehetővé, amelyek egyben az emberiség történetéből ismert
első demográfiai átmenetet vagy „robbanást” is eredményezték. A felső
paleolit „forradalom”-hoz fűződik a többi kontinens java részének
benépesítése is.

203
 2. Az európai kontinens délkeleti végein (köztük a Kárpát-
medencében is) megjelenő földművelő, neolit kultúra törzsei képezték a
második nagy bevándorlási hullámot. Első képviselőik a Balkán-
félszigeten jelentek meg Kr. e 7000 körül, innen egy ág a Földközi-tenger
partvidékén vándorolt tovább nyugat felé, egy másik pedig a Duna-Rajna
völgyei mentén. Kr. e. 4000 körül már elérték az Ibériai-félszigetet és a
Brit-szigeteket is.
3. A harmadik hullámot az indoeurópai népek megjelenése képezte,
akik a Kr. e. III. és II. évezredben vándoroltak a Fekete-, illetve a Kaszpi-
tenger körüli pusztákról, érintve a Kaukázus–Fekete-tengertől északra
húzódó síkvidéket. Ők már nemcsak a földművelést, hanem a fémek
(különösen a vas) feldolgozását is ismerték, és nyelvi szempontból ők
voltak a legtöbb későbbi európai nép ősei.
4. A negyedik nagy bevándorlási hullám már a Kr. u. I. évezredben,
az ókor és a középkor közötti átmeneti korszakban zajlott és több
szakaszra osztható: az első szakaszban (Kr. u III–V. sz.) főleg a germán
népek (gótok, vandálok, alamánok, burgundok, frankok, angolszászok stb.)
vándoroltak Európa északi feléből déli, délkeleti vagy nyugati irányba (ők
tehetők felelőssé leginkább a Nyugat-római birodalom összeomlásáért is).
A második szakaszban (V–VIII. sz.) főleg az ázsiai sztyeppövezetből
származó, zömében türk nyelveket beszélő népcsoportok (hunok, gepidák,
avarok stb.) söpörtek végig a kontinensen, majd telepedtek meg rövidebb-
hosszabb ideig, többek között a Kárpát-medencében is. A harmadik
szakaszt (VIII–X. sz.) egyrészt a szláv népek Kelet-Európából Közép-
Európába és a Balkán-félszigetre való vándorlása képviselte, másrészt az
Urál-vidék és az ázsiai puszták felől beözönlő türk (úzok, besenyők,
kunok) és finnugor népek (magyarok). Ezzel egyidejűleg zajlott a vikingek
inváziója Észak-Nyugat-Európában, valamint az arab hódítás Észak-
Afrikában és az Ibériai-félszigeten.
A fő vándorlási hullámok között is voltak kisebb-nagyobb
népmozgások, amelyek részben a nomád életmódhoz, részben az államok
katonai-kereskedelmi expanziójához (pl. a föníciai v. görög kolóniák
létrehozásához), vagy a politikai-gazdasági válságokhoz fűződtek. Kr. u.
az I. évezredben jelentős vándorlások zajlottak Ázsia, Afrika és Amerika
területén, és ekkor valósult meg Óceánia benépesítése is.
A negyedik fő hullámot képviselő I. évezredbeli európai vándorlások
nem értek véget a magyar honfoglalással, a középkorban ugyanis
Eurázsiában újabb jelentős népmozgások zajlottak, mint a keresztes
hadjáratok (XI–XIII. sz.), a mongol hódítás (tatárjárás–XIII. sz.), amely
felszámolta a kijevi orosz államot, végigpusztította a magyar és a lengyel
királyságot, a Távol-Keleten pedig Indiát és Kínát. Ezt követte a XIV–XVI.
században a török invázió, amely a Bizánci Birodalom, a balkáni

204
fejedelemségek, végül pedig a Magyar Királyság pusztulását eredményezte.
Közben jelentős vándorlások játszódtak le Afrikában is, ahol a Guineai-öböl
partjától északra terülő övezetből a negrid (szudáni és bantu) földművelő és
állattenyésztő törzsek keleti és déli irányba való terjeszkedése lassan
kiszorította a vadász-gyűjtögető csoportokat az egyenlítői esőerdőbe
(pigmeusok), illetve a Kalahári-sivatagba (busmanok).
Az európai vándorlásoknak új lökést adtak a földrajzi felfedezések,
ezek ugyanis nemcsak az Újvilágba induló hódítók, telepesek,
misszionáriusok, fegyencek és kalandorok számára jelentettek újabb vonzó-
erőt (akiknek a száma eleinte nem volt túl jelentős), hanem átrajzolta Európa
gazdasági térképét is: a fő kereskedelmi útvonalak súlya a kikötőkével
együtt a Földközi-tengerről az Atlanti-óceán partvidékére került, és ez új
népességtömörüléseket hozott létre Nyugat-Európában (különösen
Angliában és Németalföldön). Ugyanakkor Európa keleti részén, miután
Moszkva vezetésével egyesültek az orosz fejedelemségek és a XVI. században
sikerült legyőzni a Volga-menti tatárokat, elkezdődött az orosz terjeszkedés
kelet felé, ami a XVII. század végére elérte a Csendes-óceánt.
A XVI–XVIII. század során az európai országok gazdasági válságai,
háborúi és vallási üldözései elől egyre többen vándorolnak ki az amerikai
kontinensre (először spanyolok és portugálok, majd angolszász, francia,
holland, német, skandináv, olasz telepesek kelnek útra egyre nagyobb
számban). Becslések szerint a XVIII. század folyamán kb. 1 millió ember
vándorolt ki Amerikába, csaknem kétharmaduk a Brit-szigetekről. Közben
az amerikai őslakosság a háborúk, az akkulturációval kísért elnyomás, de
főleg a behurcolt betegségek miatt rohamosan pusztult (a Kolumbusz előtti
mintegy 25 millióról alig 4 millióra a XVIII. század végéig), egyes
régiókból pedig teljesen kihalt (pl. az Antillákon vagy Észak- és Dél-
Amerika atlanti partvidékein). Ezzel egyidejűleg Afrika nyugati
partvidékéről elhurcolt emberek százezreit hajtották rabszolga-sorba Dél-
Amerika (főleg Brazília), az Antillák vagy az észak-amerikai angol
gyarmatok ültetvényein. A rabszolga-kereskedelem közvetlen és közvetett
embervesztesége milliókban volt számlálható, és Nyugat-Afrikában
jelentős népességcsökkenést okozott.
A migráció (mind a belső, mind a nemzetközi vándorlások)
legnagyobb intenzitása az ipari korszakban tapasztalható: a hagyományos
agrártérségek túlnépesedése és elszegényedése, az új nyersanyag-termelő
területek feltárása, a nagyüzemi ipari termelés kialakulása, a közlekedés
látványos fejlődése a XIX–XX. században mind hozzájárultak az addig
ismeretlen méretű vándorlásokhoz. Az ipari forradalom legjellemzőbb
vándorlása belföldön a falu–város migráció, nemzetközi téren pedig az
interkontinentális migráció. A XIX–XX. században végbement tömeges
vándorlás Európából Amerika (és kisebb mértékben a többi kontinens) felé a

205
gazdasági motiváció mellett elsősorban azzal magyarázható, hogy Európa
országaiban ekkor zajlott a demográfiai átmenet, az így keletkező jelentős
emberfölösleg egy része pedig kénytelen volt az öreg kontinensen kívül
keresni boldogulását. Ugyanakkor az e szakaszban kivándoroltak képezik a
ma fejlett „újvilági” országok (Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-
Zéland, Argentína, Uruguay, Chile) népességének gerincét.
Az óceánon túlra irányuló európai kivándorlás a bécsi kongresszust
(1815) követő korszakban egyre nagyobb méreteket öltött, felgyorsult az
amerikai polgárháború (1861–1865) után és a századfordulón érte el a
tetőpontját, majd az I. világháború után, elsősorban a célországokbeli
korlátozások miatt, alábbhagyott. A kibocsátó országok szerinti
lebontásban az 1846 és 1932 között kivándoroltak száma: Nagy-Britannia
és Írország 18 millió, Olaszország 11,1 millió, Spanyolország és Portugália
6,5 millió, Ausztria–Magyarország 5,2 millió, Németország 4,9 millió,
Lengyelország és Oroszország 2,9 millió, Svédország és Norvégia 2,1
millió. A célországok közül az első helyen szerepelt az Egyesült Államok
(34,2 millió), Argentína és Uruguay (7,1 millió), Kanada (5,2 millió),
Brazília (4,4 millió), Ausztrália és Új-Zéland (3,5 millió), Kuba (0,9
millió). A századfordulótól az első világháború kezdetéig az európai
kivándorlás éves rátája meghaladta a 3‰-et, ami a természetes szaporodás
mintegy harmadát képezte (M. Livi-Bacci, 1999 9).
Az ipari korszakban végbement interkontinentális vándorlásokat
több szakaszra lehet osztani:
I. 1815–1845: e szakasz első felében a migrációt főleg a napóleoni
háborúk befejezését követő gazdasági recesszió gerjesztette, az 1830-as
évektől pedig az egyre gyorsabb népességnövekedés (az átmenet korai
szakasza). A kibocsátó területek elsősorban Anglia, Skócia, Írország,
Skandinávia, kisebb mértékben Franciaország, Hollandia és a német
államok, a befogadó területek főleg Észak-Amerika, majd Dél-Amerika,
Ausztrália és Új-Zéland. A kivándorlók átlagos száma évente 100 000
körül mozgott 10;
II. 1846–1881 közt a kivándorlók száma jelentősen megemelkedett,
elérve évente 300 000–500 000-et, túlnyomórészt nincstelen parasztok és
városi polgárok. A fő irányok ugyanazok, mint az előbbi szakaszban;
III. 1882–1914 közt az óceánon túlra irányuló kivándorlás elérte
maximális intenzitását, átlagosan évi 800 000 személlyel (1910-ben 2
millióval tetőzött, amiből 1,3 millió európai volt) 11. Ebben a szakaszban a
korábbiakhoz képest kibővült mind a kibocsátó (Nyugat-Európán kívül
Közép- és Dél-Európa, valamint Dél- és Kelet-Ázsia), mind a befogadó
területek listája (Észak-Amerika és Ausztrália mellett Dél-Amerika, Dél-
Afrika és Ázsia is);

206
 IV. 1915–1938 közt a nemzetközi vándorlás jelentősen átalakult: az
első világháború alatt, illetve az azt követő néhány évben a politikai jellegű
emigráció a meghatározó. Ennek okai egyrészt a világháború és azt
közvetlenül követő újabb konfliktusok (szovjet–lengyel háború, szovjet
polgárháború, magyarországi hadműveletek, görög–török háború)
menekültek tömegeit kelti útra (1921–1922-ben a görög–török háború
miatt például Kis-Ázsiából 1,2 millió görög menekült el, Görögországból
pedig 400 000 török). A két világháború közötti békés időszakban újra
felélénkült a tengerentúli migráció (a ’20-as években évente 600 000), a
Nagy Válság alatt azonban a célországok restriktív politikája miatt
lelassult, illetve egy része a latin-amerikai országok felé irányult. A ’30-as
években az óceánon túlra való kivándorlás újra felgyorsult, ezúttal azonban
a vándorlók jelentős része a fasiszta rezsimek által üldözött politikai
menekült volt. Németországból és a csatlós országokból sokan vándoroltak ki
Franciaországba, Nagy-Britanniába, Svájcba, Belgiumba és Svédországba.
1918 és 1939 között Európából kb. 9 millió ember vándorolt ki, fele az USA-
ba, kb. egytizede pedig Argentínába.
V. 1939–1949: a spanyol polgárháború végén, a második világ-
háború alatt, illetve a világégés utáni néhány év alatt Európában a
menekültáradatok és a lakosságcserék határozták meg a nemzetközi
migrációt: Spanyolországból a köztársaságiak vereségét követően 1939-
ben százezrek menekültek külföldre, a világháború kitörése után pedig a
német és a szovjet megszállás elől, valamint a határmódosítások nyomán
milliók vándoroltak el (1939-ben lengyelek százezrei, közülük sokan
Romániába és Magyarországra is, 1 millió ukrán és 600 000 fehérorosz
Kelet-Lengyelországba, 410 000 finn a szovjet megszállás alatti területről
az anyaországba, 1940-ben 2 millió francia a meg nem szállt övezetbe,
Algériába, Angliába és a tengeren túlra, 200 000 magyar Észak-Erdélybe
és 120 000 román Dél-Erdélybe, a balti államokból Kelet-Poroszországba
és Svédországba, a délszláv népek további százezrei a balkáni konfliktusok
miatt, 1944–45-ben 2,7 millió német Lengyelországból, 370 000 a
Szudéta-vidékről és további százezrek Magyarországról, Jugoszláviából és
Romániából nyugatra).
A háború utáni években (1945–1949) a németek és a lengyelek
vándorlása öltötte a legnagyobb méreteket: Lengyelország új határai miatt
közel 8 millió német települt át a nyugati megszállási övezetbe,
Csehszlovákiából 3 millió, a szovjet övezetből 2,5 millió, Romániából,
Magyarországról és Jugoszláviából egyenként 200 000, ugyanakkor
további 1 millió hagyta el Németországot Észak- és Dél-Amerika felé
tartva. Ugyanakkor 3,2 millió lengyel települt át Sziléziába, Pomerániába
és Kelet-Poroszországba, további 1,5 millió pedig a megszállt Kelet-
Lengyelországból az új határokon belülre, a helyükre pedig 2,5 millió

207
orosz illetve ukrán költözött. A többi országban a hazatérő menekülteken
kívül 1,8 millió cseh és szlovák, valamint 50 000 magyar települt a
Szudéta-vidékre, 160 000 szlovák Magyarországról és a Kárpátaljáról
Csehszlovákiába és Szlovákiából 200 000 magyar (a szlovák–magyar
lakosságcsere keretében), 200 000 magyar Észak-Erdélyből
Magyarországra, 400 000 román Észak-Erdélybe, 200 000 olasz a dalmát
tengerpartról és 160000 Líbiából Olaszországba. A Közel-Keleten 1948-ig
több százezer zsidónak sikerült Palesztinába kitelepülnie, Izrael állam
kikiáltása és az első arab-izraeli háború miatt azonban 1 millió arab
palesztin menekült a környező országokba. Jelentős népmozgások voltak a
háború észak-afrikai, valamint távol-keleti helyszínein (Kínában, Koreában
és Délkelet-Ázsiában) is.
V. 1950–1989: a hidegháború éveiben a nemzetközi vándorlások
minőségileg új szakaszba léptek. Európa nyugati felében a háború után
gyorsan talpra álló országokban az 50-es évektől gazdasági fellendülés
kezdődött, ami a megemelkedett természetes szaporodás ellenére is
munkaerőhiányt idézett elő. A felszabadult gyarmatok helyén a fejlődő
országokban ugyanakkor felgyorsult a demográfiai átmenet, ami akkora
népességtöbbletet termelt, amelyet a fejlett országok már képtelenek voltak
befogadni. A nyugati országokban jelentkező munkaerő-hiányt részben
külföldi vendégmunkások befogadásával pótolták: ezek egy része (Nagy-
Britanniában, Franciaországban, a Benelux államokban) főleg a volt
gyarmatokról származott, a gyarmatokkal nem rendelkező országokban
(Nyugat-Németország, Ausztria, Svájc, skandináv államok) pedig főleg Dél-
Európa szegényebb térségeiből (Spanyolország, Portugália, Olaszország,
Jugoszlávia) és Törökországból.
Az Európai Közösség és egyéb nemzetközi gazdasági integrációs
szervezetek (EFTA, OECD, stb.) létrejötte nyomán a világ fejlett országai
között egyre jobban megvalósult a szabad munkaerő-áramlás, ami
számottevő (ideiglenes és állandó) vándorlást eredményezett, egyrészt
Európa nyugati felén található országok között, másrészt Nyugat-Európa,
Észak-Amerika és Japán közt.
Európán kívül folytatódtak a korábbi bevándorlási folyamatok (az
Egyesült Államok, Kanada, Argentína, Ausztrália továbbra is az
interkontinentális vándorlás kedvelt célpontjai maradtak), idővel azonban
újabb tendenciák rajzolódtak ki: Észak-Amerikába egyre jelentősebb lett a
mexikói és a közép-amerikai országokból származó bevándorlás,
Ausztráliába pedig a távol-keleti országokból.
A cionizmus ideológiai irányzata jegyében 1948 után is folytatódott a
zsidók kivándorlása Izraelbe: főleg európai, észak-afrikai és közel-keleti
zsidók százezrei telepedtek le az új zsidó államban, kisebbségbe szorítva az
ott maradt arab származású lakosságot. A ’70-es években kezdődött

208
olajkonjunktúra nyomán a Perzsa-öböl-menti kőolaj-exportáló országok főleg
palesztin, indiai és pakisztáni vendégmunkások százezreit fogadták be.
A hidegháborús időszakra jellemző helyi vagy „regionális”
konfliktusok jelentős menekülttömegeket eredményeztek, akik közül egy
résznek (pl. koreaiak, vietnamiak, chileiek, libanoniak, palesztinok stb.)
sikerült menedékjogot szerezni Észak-Amerikában, Ausztráliában vagy
Európában. A Vasfüggöny mögötti országokból a szigorú korlátozások és
az üldözések ellenére is több százezren menekültek nyugatra: az NDK-ból
1949–1961 között kb. 4 millió ember települt át nyugatra, az 1956-os
forradalom után pedig kb. 200 000-en menekültek el Magyarországról.
Romániában a holokausztot túlélő zsidók többségének Izraelbe való
távozása után elkezdődött a szászok és a svábok elvándorlása is: a
Ceauşescu-rezsim a nyugatnémet állam által fizetett fejpénz ellenében
támogatta kivándorlásukat, így az 1948-ban mintegy 400 000 lelket
számláló német kisebbség 1989-re alig 60 000-re apadt. A ’80-as évek
második felétől, a kedvező magyarországi fogadtatás hatására, romániai
magyarok tízezrei települtek ki Magyarországra.
VI. Az 1990-től napjainkig eltelt időszakban a nemzetközi
vándorlás korábbi trendjei (vendégmunkások vándorlása a fejlett országok
felé, a fejlett országok közötti vándorlás, a konfliktusok elől menekülők
áradata) folytatódtak, de újabb jelenségek is körvonalazódtak: a keleti
blokk összeomlása véget vetett a politikai menekültek nyugatra
vándorlásának, a határok átjárhatósága azonban a gazdasági motiváció
indította vándorlást jelentősen megkönnyítette, így az Európa nyugati felén
dolgozó vendégmunkások jelentős része ma már keletről származik, sokan
Romániából is. A korábban kibocsátó országok (Olaszország,
Spanyolország, Portugália, Írország) mára már egyértelműen befogadókká
váltak, sőt egyes volt szocialista országok is (Csehország, Magyarország,
Szlovénia) nettó befogadók lettek (a bevándorlók száma meghaladja a
kivándorlókét).
A ’90-es évektől tartó gazdasági konjunktúra, valamint a fejlett
országok egyre erősebben elöregedő munkaerő-állománya szükségessé
teszi a vendég-munkaerő további toborzását, ugyanakkor igen jelentős a
fejlett országok közötti vándorlás is. Bár a köztudatban a nemzetközi
migráció javarésze a kevésbé fejlett régiókból a fejlett országokba irányul,
ha az országok bevándorlási adatait külön-külön megvizsgáljuk, ez a
jelenség már nem annyira egyértelmű, sőt egyes országok esetében a fejlett
országokból származók aránya jóval meghaladja a harmadik világból
származók számát: 1999-ben az Ausztráliába bevándorlók első öt
származási helye közül három fejlett ország volt (Új-Zéland, Nagy-
Britannia, USA), 2000-ben Belgium esetében négy (Franciaország,
Hollandia, Nagy-Britannia, Németország), Dániába három (Norvégia,

209
Németország, USA), Nagy-Britanniába kettő (Ausztrália, Franciaország),
Hollandiába három (Nagy-Britannia, Németország, USA), Svájcba pedig
1999-ben mind az öt (Franciaország, Németország, USA, Olaszország,
Kanada). Ugyanakkor a többi nagy befogadó ország (USA, Kanada,
Németország, Franciaország) esetében az első öt származási hely között
szinte kizárólag fejlődő országok szerepelnek.
Külön figyelmet érdemel a két legnagyobb dél-európai ország:
Olaszország esetében 2000-ben és 2003-ban is Albániából származott a
legtöbb bevándorló, utána következtek Marokkó és Románia (2003-ban
Románia a második helyen), majd Kína és a Fülöp-szigetek. Spanyolország
esetében 2000-ben a bevándorlók származási helyei közt első helyen két
latin-amerikai ország szerepelt (Ecuador és Kolumbia), ami az ibero-
amerikai kulturális és gazdasági kapcsolatok hatását jelzi, a harmadik
Marokkó, a negyedik pedig Románia volt (2003-ban közel 70000
bevándorlóval Románia már a második helyen szerepelt!), az ötödik Nagy-
Britannia. Izrael a zsidó származásúak bevándorlási adatait nem közli, de a
nemzetközi források szerint 1987 óta (amikor engedélyezték a zsidók
kivándorlását) a volt Szovjetunió területéről több mint egy millió zsidó
vándorolt ki Izraelbe. Az 1995 és 2000 közt toborzott vendégmunkások
(akik nem kapnak végleges letelepedési engedélyt) első két származási
országa Románia (évente 14000–41000) és Thaiföld volt, őket váltakozva
követték Törökország, Libanon, a Fülöp-szigetek, a FÁK és Kína.
Európa irányába fokozódik az illegális bevándorlás Afrika és Ázsia
országaiból. Az illegális migráció és az egyre fokozódó embercsempészet
egyrészt arra sarkallja az EU tagországait, hogy szigorúbban őrizzék
határaikat, másrészt hogy új megoldásokat keressenek a nemkívánatos
bevándorlók kiszűrésére 12.
Jugoszlávia és a Szovjetunió szétesése következtében a Balkánon, a
Moldovai Köztársaságban, a kaukázusi térségben, valamint a volt szovjet
tagállamok egyéb területein etnikai konfliktusok törtek ki, amelyek miatt
menekültek ezrei voltak kénytelenek elhagyni lakhelyüket, a korábban
betelepített orosz ajkú lakosságból pedig nemkívánatos kisebbség lett
számos FÁK tagállamban, ezért egyre nagyobb méreteket ölt az oroszok
visszavándorlása a föderációba. Az újabb konfliktusok Ázsia és Afrika
számos országában (Afganisztán, Nepál, Libéria, Sierra Leone, Ruanda,
Burundi, Kongói D.K.) indította el a menekültek áradatát. A Közel-
Keleten az oslói békefolyamat alatt sok palesztin menekült tért vissza a
palesztin autonómia területeire.
A ’90-es évek óta a világ legnagyobb emigránsokat kibocsátó országa
Kína (1995–2000 közt évente 381000 a vándorlási különbözet), ahonnan a
pekingi tavasz 1989-es leverése után sokan elmenekültek, a vándorlók
többsége azonban gazdasági indíttatásból kel útra. A népesség számából

210
kifolyólag Kínában jelenleg minden idők legjelentősebb tömeges (belső)
vándorlása zajlik, de a kínai „telepesek” már megjelentek Kelet-Európában
(és Romániában) is, ahol több tízezres közösségeket alkotnak.
A legnagyobb befogadó ország az Amerikai Egyesült Államok: 1995
és 2001 közt az évi átlagos vándorlási különbözet -1,25 millió volt, a
bevándorlók legfontosabb származási országai Mexikó, India, Kína, Fülöp-
szigetek és Vietnam. A 2001. szeptember 11-én bekövetkezett
terrortámadások miatt az amerikai hatóságok megszigorították a
bevándorlást, bár a jövőben várhatóan ismét növekvő gazdaság továbbra is
igényelni fogja a külföldi származású munkaerőt.

Összefoglalás

A területi mobilitás számos válfaja közül a legfontosabb a migráció,

mely településhatár-átlépéssel járó elköltözést jelent. A migráció kiváltó
okai alapján különböző absztrakt modelleket dolgoztak ki a jelenség
magyarázatára (taszítás-szívás modell, hiány-többlet modell, intencionális
modell), melyek egyrészt a kibocsátó, illetve a befogadó övezetek
jellemzőire, másrészt a migránsok motivációs háttérén alapulnak.
A vándorlások osztályozására a motivációs háttér csak az egyik
szempont. A résztvevők száma, az időtartam, valamint a földrajzi
kiterjedés szerint is több féle vándorlást lehet megkülönböztetni.
Az emberiség történetét több nagy vándorlási hullám kísérte végig,
melyeknek okai az adott korszakok társadalmi-gazdasági és politikai
folyamataiban keresendők, a jelenkori vándorlások intenzitása azonban
szinten felülmúlja valamennyi korábbi nagy migrációs hullám méreteit.

Kulcsfogalmak

Térbeli/területi mobilitás, migráció/vándorlás, nomadizmus, ingázás,

bevándorlási/kivándorlási arányszám, vándorlási különbözet, nettó
migrációs arányszám, teljes migrációs fluktuáció, fluktuációs mérték,
taszítás-szívás modell, hiány-többlet modell, intencionális modell,
gazdasági, társadalmi v. politikai motiváció, egyéni vándorlás,
családvándorlás, csoportos és tömeges vándorlás, ideiglenes és állandó
vándorlás, reaktív és proaktív vándorlás, belső (belföldi) vándorlás,
nemzetközi (külföldi) vándorlás, interkontinentális és intrakontinentális
migráció, vándorlási hullám, a migráció történelmi, posztkoloniális,
globális, regionális és lokális dimenziói.

211
 Kérdések

1. Miben különbözik a vándorlás/migráció a térbeli mobilitás egyéb

válfajaitól ?
2. Milyen taszító- és szívóerők hatnak a vándorlás folyamatában ?
3. Hányféle belső vándorlást lehet megkülönböztetni ?
4. Melyek az interkontinentális vándorlás legfontosabb útvonalai ?
5. Mi a jelenkori intrakontinentális vándorlás fő jellemzője ?
6. Melyek voltak a vándorlás nagy történeti hullámai ?
7. Melyek voltak a nemzetközi vándorlások változásának fő okai
XX. század második felétől ?

Jegyzetek
1
Vö. Andorka: 1992.
2
Uo.
3
Uo.
4
Vö. Rédei M. 2001.
5
Uo.
6
Uo.
77
Vö. Klinger: 1996.
8
Vö. Kiss, Csata: 2004.
9
Vö. Livi-Bacci: 1999.
10
Vö. Cucu: 1981.
11
Uo.
12
Egy érdekes kezdeményezés Michael Jandl, a bécsi székhelyű Migrációs
Politika Fejlesztésének Nemzetközi Központjának (ICMPD) kutatójától
származik, aki azt vetette fel, hogy az EU tagországai bocsássanak ki legális, ún.
„fejlesztési vízumokat” fizetség ellenében, korlátozott időre, olyan áron, amely
körülbelül megfelel a csempészekének (az optimális árfekvést a kereslettől
függően alakítva ki). Ez nemcsak tönkretenné az embercsempész-üzletágat, hanem
az így szerzett bevételt a származási országok és a migránsok javára fordítanák:
egyharmadát egy ún. visszatérési alapba, garanciaként tennék le a határidőig való
hazatérés biztosítására, további harmadát a származási országban használnák fel a
migrációs hajlam csökkentésére, a fennmaradó harmadot pedig a célország
társadalombiztosítási alapjában a bevándorlók orvosi vagy egyéb szociális
ellátására használnák fel (hvg/2005.12.3).

212
 Irodalom
ANDORKA Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Aula Kiadó, Budapest, 1991.
ANDORKA Rudolf: Gyermekszám a fejlett országokban. Gondolat Kiadó,
Budapest, 1987.
BALÁZS Dénes: Ausztrália, Új-Zéland, Óceánia. Panoráma, Budapest, 1981.
BARTHA Antal: A magyar nép őstörténete. In: Magyarország története (I/I.).
Előzmények és magyar történet 1242-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.
BECKER, Gary S.: Căsătorie, fertilitate şi familie. In: uő: Comportamentul
uman – o abordare economică. Edit. All, Bucureşti, 1994.
BIRABEN, J.-M.: Essai sur l’évolution du nombre des hommes. Population,
I.N.E.D., No. 1/1979.
BODROGI Tibor: Arta Indoneziei şi a insulelor din sud-estul asiatic. Edit.
Meridiane, Bucureşti, 1974.
BÓNA István: A nemzetségi és a törzsi társadalom története Magyarországon.
In: Magyarország története (I/I.). Előzmények és magyar történet 1242-ig. Szerk.
Bartha Antal, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.
BONGARD-LÉVINE, G., KOTOVSKI, G: Histoire de l’Inde. Édit. du Pogrès,
Moscou, 1979.
BUCK, Peter. H.: Vikingii de la Soare Răsare, Edit. Ştiinţifică, Bucureşti. 1969.
CHESNAIS, Jean-Claude: La transition démographique. Édit. Presses
Univeristaires de France, Paris, 1986.
CHESNAIS, Jean-Claude: Patterns of Demographic Transition. In: Khalatbari,
P.: Demographic Transition, Berlin, Akademie Verlag. 1983.
CIPOLLA, Carlo M.: L’explosion démographique. Édit. Robert Laffont-
Grammont, Paris, 1975.
CLARK, Grahame: A világ őstörténete. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975.
COPPENS, Yves: Retrouvez votre ancêtre Cro-Magnon. Sciences et Avenir no.
650/ IV. 2001.
COPPENS, Yves: L'Asiatique. Sciences et Avenir no. 650/ IV. 2001.
COPPENS, Yves: Sortis de nulle part ? Sciences et Avenir no. 638/ IV. 2000.
Cucu, Vasile: Geografia populaţiei şi aşezărilor uname. Edit. Didactică şi
Pedagogică., Bucureşti, 1981.
DARWIN, Charles. R.: A fajok eredete. Akadémiai Kiadó, Művelt Nép
Könyvkiadó, Budapest, 1955.
DARWIN, Charles. R.: Az ember származása és a nemi kiválasztás. Gondolat
Kiadó, Budapest, 1961.
DAVIDSON, Basil: Redescoperirea Africii vechi. Edit. Ştiinţifică, Bucureşti,
1964.
DOBZHANSKY, Theodosius: A rasszok fejlődéstörténeti örökléstana. In: Válto-
zatosság és egyenlőség. Szerk. Szabó Attila, Kriterion Kiadó, Bukarest, 1985.
DOBZHANSKY, Theodosius: Mankind Evolution, Yale University Press, New
Haven, Connecticut, 1962.
FISHER, Ronald A.: The Genetical Theory of Natural Selection, Clarendon
Press, Oxford, 1930.

213
FROBENIUS, Leo: Cultura Africii. Prolegomena la o teorie a configurării
ştiinţifice. Edit. Meridiane, Bucureşti, 1982.
FÜLEP Lajos: A magyarság pusztulásáról. In: Népesedésrobbanás – egyke.
Szerk. Semlyén István, Kriterion, Bukarest, 1982.
GÁBORI Miklós: A régebbi kőkor Magyaroszágon. In: Magyarország története
(I/I.), Előzmények és magyar történet 1242-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.
GALTON, Francis: Az öröklődő lángész. In: A genetika évszázada. Kriterion
Kiadó, Bukarest, 1976.
GIDDENS, Anthony: Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.
GIMBUTAS, Marija: Civilizaţie şi cultură. Vestigii preistorice în sud-estul
european. Edit. Meridiane, Bucureşti, 1989.
GLASENAPP, Helmut von: Az öt világvallás : bráhmanizmus, buddhizmus,
kínai univerzizmus, kereszténység, iszlám. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984.
GORE, Rick: The Dawn of Humans: The First Europeans. National Geographic
VII/1997.
GORE, Rick: The Dawn of Humans: Tracking the First of Our Kind. National
Geographic IX/1997.
GORE, Rick: The Dawn of Humans: Expandig Worlds. National Geographic V
1997.
GORE, Rick: The Dawn of Humans: Neanderthals. National Geographic, I/1996.
GORE, Rick:: The Dawn of Humans: The First Steps. National Geographic
II/1997.
GRIGORESCU, Dan: La nord de Rio Grande. Introducere în arta ameridienilor.
Edit. Meridiane, Bucureşti, 1985.
HAECKEL, Ernst H.: Biológia és természetfilozófia. Szerk. Gábor Dénes,
Kriterion Kiadó, Bukarest. 1989.
HAECKEL, Ernst H.: Histoire de la création des êtres organisés d’après les lois
naturelles. Édit. Alfred Costes, Paris, 1922.
HENSHALL, Kenneth G.: O istorie a Japoniei de la epoca de piatră la
superputere. Edit. Artemis, Bucureşti, 2002.
HORVÁTH István: Az erdélyi magyarság vándorlási vesztesége 1987–2001
között. In: Népesedési folyamatok az ezredfordulón Erdélyben. Szerk. Kiss
Tamás, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.
HUME, David: Az ókori népek lélekszámának nagyságáról. In: David Hume
összes esszéi. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1994.
HUNYADI László: Általános vallásföldrajz. In: Általános társadalomföldrajz I.
Szerk. Tóth József. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2002.
HUNYADI László: Az emberiség vallásai az őskortól napjainkig. Lipták Kiadó,
Budapest, 1998.
HUXLEY, Julian. S.: Evolúció – korszerű összefoglalás. In: A genetika
évszázada, Kriterion Kiadó, Bukarest, 1976.
JOHANSON, Donald C.: Face-to-Face with Lucy's Family. National Geographic
III/1996.
KATONA Ferenc: Emberré válás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1974.

214
KISS Tamás, CSATA Zsombor: Migrációs-potenciál vizsgálatok Erdélyben. In:
Népesedési folyamatok az ezredfordulón Erdélyben. Kriterion Kiadó, Kolozsvár,
2004.
KISS Tamás: Az erdélyi magyar népességet érintő természetes népmozgalmi
folyamatok: 1992–2002. In: Népesedési folyamatok az ezredfordulón Erdélyben.
Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.
KLINGER András (szerk.): Demográfia. Központi Statisztikai Hivatal, ELTE,
Budapest, 1996.
KOCSIS Györgyi, Uniós foglalkoztatáspolitika – Munkaterápia, hvg no.
9/4.3.2006.
KOCSIS Károly: Etnikai földrajz. In: Általános társadalomföldrajz I. Szerk.
Tóth József, Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2002.
LEAKEY, Mary D.: 3.6 Million Years Old Footprints in the Ashes of Time.
National Geographic IV/1979.
LEAKEY, Mary D.: The Dawn of Humans: The Farthest Horizon. National
Geographic IX/1995.
LEAKEY, Richard E., LEWIN, Roger: Fajunk eredete. Gondolat Kiadó,
Budapest, 1986.
LEAKEY, Richard E: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995.
LECCA, Aurel, ANDRIEŞ, Mihai Gh: Papuaşii. Edit. Albatros, Bucureşti, 1972.
LEROI-GOURHAN, André: Gestul şi cuvîntul. Edit. Meridiane, Bucureşti,
1983.
LHOTE, Henri: Frescele din Tassili. Edit. Meridiane, Bucureşti, 1966.
LIMA, Pedro: Sapiens/Neandertal: Le premier choc des cultures. Science & Vie
no. 998/XI. 2000.
LIPTÁK Péter: (1969), Embertan és emberszármazástan. Tankönyvkiadó,
Budapest, 1966.
LIVI-BACCI, Massimo: A világ népességének rövid története. Osiris Kiadó,
Budapest, 1999.
LORIMER, Frank: The Development of Demography. In: The Study of
Population. An Inventory and Appraisal. The University of Chicago Press, 1972.
MALTHUS, Thomas R.: Tanulmány a népesedés törvényéről. In: Népesedés-
robbanás – egyke. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1982.
MANDICS György: Civilizaţia şi culturile Africii vechi. Edit. Sport-Turism,
Bucureşti, 1983.
MANSUELLI, Guido A.: Civilizaţiile Europei vechi. Edit. Meridiane, Bucureşti,
1978.
MESSADIÉ, Gérard: La race humaine est une et indivisible. Science & Vie Hors
Série no. 131/VI.
MURPHY, E. J.: Istoria civilizaţiei africane. Biblioteca pentru toţi, Edit.
Minerva, Bucureşti, 1981.
NECRASOV, Olga: Originea şi evoluţia omului. Edit. Academiei, Bucureşti, 1971.
OBÁL Ferenc (szerk.): Emberré válás. In: Az emberi test I. Gondolat Kiadó,
Budapest, 1986.
PASSINGHAM, Richard E.: Az emberré vált főemlős. Gondolat, Budapest, 1988.
PILBEAM, David: Des primates à l'homme Pour la Science no. 79/V 1984.

215
RACHET, G.: Universul arheologiei. Tehnică/Istorie/Bilan., Edit. Meridiane,
Bucureşti, 1977.
RÉDEI Mária: Demográfia. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest. 2001.
RENFREW, Colin: A civilizáció előtt: a radiokarbon-analízis forradalma. Osiris
Kiadó, Budapest, 1995.
ROSSION, Pierre: L'archéologie génétique. Science & Vie no. 740/V. 1979.
ROŞU, Lucian: Treptele antropogenezei. Edit. Ştiinţifică şi Enciclopedică,
Bucureşti, 1987.
RUHLEN, Merrit: La quête de la langue originelle. La Recherche, 306/II. 1998.
SAMUELSON, Paul A., NORDHAUS, William D., Közgazdaságtan.
Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1992.
SEMLYÉN István: Hétmilliárd lélek. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1980.
SZABÓ Attila: A darwini gondolat. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1971.
SZABÓ Attila: Változékonyság és evolúció. Alkalmazott biológia a termesztett
növények fejlődéstörténetében. Ceres Könyvkiadó, Bukarest, 1983.
TAÏEB, Maurice: Pe meleagurile primilor oamen. Edit. Meridiane, Bucureşti, 1992.
TEBEICA, Victor: Malgaşii. Edit. Albatros, Bucureşti, 1970.
TREBICI, Vladimir: Populaţia Terrei. Editura Ştiinţifică, Bucureşti, 1991.
TREBICI, Vladimir: Mică enciclopedie de demografie. Edit. Ştiinţifică şi
Enciclopedică, Bucureşti, 1975.
URUCU, Veselina, ZAMFIRESCU, Aurel: Popas în Insula Comorilor. Edit.
Albatros, Bucureşti, 1987.
WATTS, Jay: Ageing Populace is Killing Economy. The Guardian, August 30, 2001.
WEAVER, Kenneth: The Search for Our Ancestors, National Geographic XI/
1985.
WHITE, Tim D.: Les australopithèques, La Recheche en paléontologie. Édit. du
Seuil, Paris, 1989.

216
 Ábrajegyzék

1. ábra. A hominidák családfái Donald Johanson és Tim White, illetve

Richard Leakey szerint. p. 43
2. ábra. A modern ember kialakulására vonatkozó elméletek. p. 55
3. ábra. A nyers népsűrűség világtérképe 1995-ben. p. 98
4. ábra. A zárt típusú populáció modellje. p.106
5. ábra. A nyílt típusú populáció. p.106
6. ábra. Románia természetes népmozgalmi arányszámai 1960-tól 2003-
ig. p.114
7. ábra: A világ és a kontinensek népességszámának alakulása 1950-től
2050-ig. p.121
8. ábra. A világ népességének növekedési rátája 1950 és 2050 közt.p.123
9. ábra. A világ népességének évenkénti szaporodása 1950 és 2050 közt.
p.124
10. ábra. A születéskor várható átlagos életkor alakulása Romániában
1956-tól 2003-ig.
p.134
11. ábra. Szaporodó (progresszív) típusú populáció p.135
12. ábra. Stacioner típusú populáció. p.136
13. ábra. Fogyó (regresszív) típusú populáció. p.137
14. ábra. Románia korpiramisa 2000-ben. p.138
15. ábra. Románia várható korpiramisa 2025-ben. p.139
16. ábra. Románia várható korpiramisa 2050-ben. p.140
17. ábra. A 2003-ban kötött házasságok korösszetétele Romániában.
p.146
18. ábra. A 2003-ban kimondott válások korösszetétele Romániában.
p.148
19. ábra. A világ városi és falusi népességének alakulása 1800-tól 2050-
ig. p.153
20. ábra. A városi és a falusi népesség számának alakulása Romániában
1930-tól 2002-ig. p.154
21. ábra: A városi és a falusi népesség arányainak alakulása Romániában
1930-tól 2002-ig. p.155
22. ábra. A különböző szintű oktatási intézményekben végzettek száma
Romániában, 1991 és 2003 között. p.158
23. ábra. A romániai felsőoktatásba beiratkozott egyetemi/főiskolai
hallgatók száma, a felsőoktatási központok csökkenő sorrendjében, 1991-
től 2006-ig. p.159
24. ábra. A munkaerő-állománynak a népességen belül elfoglalt helye.

217
 p.161
25. ábra. Románia aktivitási mutatói 1997 és 2003 között. p.164
26. ábra. Európai szociális modellek a gazdasági hatékonyság, illetve a
szociális biztonság függvényében, A. Sapir szerint. p.165
27. ábra. Románia munkanélküliségi rátáinak alakulása 1997-től 2003-ig.
p.166
28. ábra. A foglalkoztatottak megoszlása Romániában egyéni foglalkozá-
sok szerint 2003-ban. p.167
29. ábra. A romániai aktív keresők megoszlása foglalkozási ágak szerint
2003-ban. p.169
30. ábra. A romániai aktív keresők számának alakulása gazdasági
szektorok szerint 1990-től 2002-ig. p.170
31. ábra. Románia aktív keresőinek foglalkozási viszony szerinti
megoszlása 2003-ban. p.171
32. ábra. A világ vallásainak százalékos megoszlása az ezredfordulón.
p.182
33. ábra. A migráció push-pull (taszítás-szívás) modellje p.189
34. ábra. A migráció hiány-többlet modellje p.190
35.ábra. A migráció intencionális modellje p.191
36. ábra. A belső vándorlás szerkezete Romániában 1991-től 2003-ig.
p.196
37. ábra. Elvándorlás Romániából nemzetiségek szerint, 1991-től 2003-
ig. p.199
38. ábra. Elvándorlás Romániából célországok szerint, 1991-től 2003-ig.
p.202

218
 Névmutató

Ábel, 46 Condillac, 35
Alkmaión, 34 Condorcet, 11, 29, 35
Altamira, 57 Coppens, Y., 45, 46, 81, 86
Anaxagorász, 33, 34 Crô-Magnon, 56
Arago, 52 Cuvier, G., 36
Aramis, 43 D’Holbach, 35
Atapuerca, 52 Danakil, 45
Averroes, 34 Dart, R., 44, 81, 82
Avicenna, 34 Darwin, E., 35, 36, 37
Bacon, F., 10, 11, 28 Davis, K., 21, 31
Baer, K.E. von, 34 Demangeon, A., 15
Bahr-el-Ghazal, 45 Devil’s Tower, 53
Baudeau, 11 Diderot, D., 35
Becker, G.S., 24, 32 Diogenész, 34
Belbaşi, 64 Dire Dawa, 52
Beldibi, 64 Dmanisi, 50
Berkeley, 35 Dobzhansky, T.H., 38
Bernoulli, J., 10, 29 Du Pont de Nemours, 11
Bilzingsleben, 52 Düsseldorf, 52
Biruni, 34 Easterlin, R.A., 26, 27, 32
Blacker, C.P., 16, 31 Et-Tabun, 53
Boaz, N.T., 45 Faiyúm, 63
Bonet, T., 34 Fisher, R.A., 38
Border Cave, 56 Flores, 51, 83
Borelli, G.A., 34 Florisbad, 52
Boude, M., 53 Fuhlrott, J.C., 52
Boxgrove, 50, 83 Godwin, W., 11, 29
Bromage, T., 49 Goethe, J.W. von, 36
Brunet, M., 45, 81 Gran Dolina, 50
Buffon, G.L., 34, 35 Graunt, J., 10, 28
Bushman Rock, 56 Hadar, 45, 49
Cabanis, G.L., 35 Haeckel, E., 37
Caldwell, J.C., 22, 31 Haller, A.von, 34
Campanella, T., 10, 11, 28 Halley, E., 10
Cantillon, R., 11, 29 Hansen, G., 15
Çatal Hüyük, 64 Helvétius, 35
Ceprano, 50 Hérakleitosz, 34
Changwu, 52 Hill, A., 49
Chesnais, J.-C., 19 Hippokratész, 34
Chesowanja, 46 Hobbes, 11, 35
Coale, A.J., 19, 20, 31 Homo nocturnus, 35
Colbert, J.-B., 11 Howieson’s Port, 52, 61
Combe-Capelle, 56 Humboldt, A.von, 15

219
Hume, D., 11, 29, 35 Marx, K., 14
Hutton, J., 36 Matupi, 62
Huxley, J.S., 38 Mauer, 50
Huxley, Th.H., 37 Maupertuis, P.L. de, 34
Ishango, 62 Mayr, G.von, 15, 30
Johanson, D., 43, 45, 49, 81 Mendel, J.G., 37
Kabwe, 52 Mincer, J., 24, 32
Kanapoi, 45 Mirabeau, 11, 29
Kanjera, 56 Modjokerto, 50
Kara’in, 64 Montchrétien, 11
Kavirondo-öböl, 52 Montesquieu, 35
Kebara, 53, 64 Montmaurin, 52
Keilor, 75 Morgan, T.H., 38
Kindiga/Hadzapi, 62 Morus, Thomas, 10, 11, 28
King, G., 10, 29 Mugharet-el-Aliya, 56
Klasies River Mouth, 56, 61 Mugharet-el-Vad, 64
Knibbs, G.H., 15 Mugharet-ez-Zuttieh, 52
Koobi Fora, 45, 46, 48, 50 Nariokotome, 50
Koro Toro, 45 Narmada, 52, 67
Krapina, 53 Naudin, C., 37
La Chapelle-aux-Saints, 53 Ngandong, 50
La Ferrassie, 53 Notestein, F.W., 16, 17, 31
La Mettrie, 35 Ohaba Ponor, 53, 84
La Quina, 53 Öküzülü, 64
Laetoli, 45 Olduvai, 46, 48, 50, 52, 82
Lake Mungo, 75 Omo, 45, 46, 50, 56
Lamarck, J.-B. de, 35 Orgnac, 50
Langeban, 56 Pascal, B., 10
Lantian, 50 Pei, W.C., 49
Lascaux, 57 Peninj, 46
Le Mercier de La Rivière, 11 Petralona, 52
Le Moustiers, 53 Petty, W., 10, 29
Leakey, J., 48 Pilbeam, D., 40, 44, 81
Leakey, M., 45, 46 Pithecanthropus, 37
Leakey, R., 43, 45, 50, 55, 81, 82 Pitton, J., 35
Leeuwenhoeck, A.van, 35 Platón, 9, 10, 28
Leibestein, H., 23 Qafzeh, 56, 63
Leonardo da Vinci, 34 Quesnay, 11, 29
Leroi-Gourhan, A., 52, 82, 83, 86 Quételet, 14, 30
Linné, C. von, 35, 36, 46 Raleigh, W., 11
Longgupo, 50 Ratzel, F., 15, 91
Lucy, 45 Ravenstein, E.G., 15, 30
Lyell, C., 36 Ray, J., 35
Makapansgat, 44, 82 Renzidong, 50
Malthus, 9, 11, 12, 13, 14, 15, 16, Ricardo, D., 12, 30
28, 30, 36, 121 Ritter, C., 15

220
Rousseau, J.-J., 35 Turgot, 11, 29
Saccopastore, 53 Turkana-tó, 45, 48, 49, 50, 61, 81
Saint-Hilaire, G. de, 35 Ubeydia, 50
Sandawe, 62 Urahaban, 49
Sangiran, 50 Vanini, L., 34
Sapir, A., 167, 168 Vauban, 11, 29
Sarawak, 67 Venta de Micena, 50
Schrenk, F., 49 Verhulst, 14, 30
Servet, M., 34 Vesalius, 34
Shanidar, 53, 63 Victoria-tó, 40, 52, 56, 61
Sidi Abderrahman, 50 Vidal de la Blache, P., 15, 30
Simpson, G.G., 38 Vindija, 53
Skhul, 56, 63 Vogt, C., 37
Smith, A., 12, 29, 31 Voltaire, 35
Spy, 53 Vries, H. de, 37
Steinheim, 52 Wadi Amud, 53
Sterkfontein, 44, 50 Wallace, A.R., 11, 29, 36, 51, 58,
Subalyuk, 53, 84 67, 80
Sukba, 64 Weber, M., 15, 30
Süssmilch, J.P., 11, 29 Weissman, A.F., 37
Swanscombe, 52 White, T., 43, 45, 81
Swartkrans, 46, 50 Willis, T., 34
Szabó A.F., 36, 80, 202 Wolff, K.F., 34
Taïeb, M., 43, 45, 81 Wood, B., 44, 45, 46, 48, 82
Taung, 44 Yunxian, 50
Temara, 52 Zafarraya, 53
Ternifine, 50 Zhoukoudian (Csoukoutien), 49, 69
Teshik-Tash, 53
Thompson, W., 16, 31
Tighennif, 50
Tobias, Ph., 45, 81, 82

221
222
 Tárgymutató
afrikai Ádám, 56, 79
afrikai Éva, 56, 79
aktív kereső, 163, 164, 165, 171,
172, 173, 174, 186, 220
aktivitási görbe, 186
aktivitási mutató, 165, 166, 186,
219
alkalmazkodás, 35, 65, 72, 79, 94,
177
állampolgárság, 6, 97, 143, 153,
175, 178, 186
állandó népesség, 98, 105
általános foglalkoztatottsági
mutató, 167, 186
általános termékenységi arányszám,
111, 128
analfabetizmus, 186
anojkumén, 5, 91, 92, 105
antipopulacionizmus, 12, 27, 28
antropogenézis, 79
anyanyelv, 6, 110, 153, 175, 178,
179, 182, 186
arealitási koefficiens, 99, 105
átlagéletkor, 135, 151
átlagos évenkénti szaporodás, 117,
121, 122, 128
Australopithecus, 43, 44, 45, 46, 49,
79, 81, 82
belső (belföldi) vándorlás, 213
biológiai nem, 129, 151
biztonsági haszon, 24, 28
család, 10, 17, 18, 20, 22, 24, 25,
26, 27, 40, 41, 43, 46, 110, 119,
130, 143, 144, 145, 146, 147,
148, 149, 151, 152, 164, 174,
179, 180, 181, 182, 186, 190,
195, 197, 198, 202, 213
családi állapot, 6, 110, 114, 129,
143, 144, 145, 147, 149, 151, 152
családvándorlás, 197, 213
csecsemőhalandóság, 96, 114, 115,
122, 128, 137
223
demográfiai átmenet, 5, 9, 14, 16,
18, 19, 20, 21, 22, 23, 27, 28,
111, 118, 122, 124, 141, 205,
208, 210
demográfiai elöregedés, 132, 139,
140, 151, 152, 169
demográfiai esemény, 109, 127
demográfiai válasz, 5, 9, 21, 28
differenciált halandóság, 128
domesztikáció, 79
egyéni vándorlás, 97, 213
egyközpontúság, 79
eltartási arány, 135, 151
eltartottak, 135, 163, 165, 186
emberfélék, 5, 33, 40, 42, 59, 79
emberi nem, 33, 35, 42, 47, 48, 57,
77, 94
emberszabásúak, 36, 40, 41, 42, 43,
79
értékek és normák, 21, 25, 28, 130
eszközkultúra, 67, 79
etnikai szerkezet, 134, 182, 186
etnikum, 6, 78, 110, 153, 178, 186
faj, 6, 8, 35, 36, 38, 39, 40, 44, 45,
46, 47, 48, 49, 50, 51, 52, 53, 55,
56, 58, 60, 63, 68, 74, 79, 80, 94,
114, 117, 153, 176, 182, 186
felekezet, 175, 182, 183, 184, 185,
186
fertilitási ráta, 111, 128
fluktuációs mérték, 192, 213
főemlősök, 33, 38, 39, 40, 41, 42,
79
foglalkozás, 6, 26, 110, 112, 114,
146, 153, 162, 163, 164, 169,
170, 171, 174, 185, 186, 198
foglalkozási ág, 153, 162, 171, 186,
220
foglalkozási viszony, 153, 162, 170,
173, 174, 186, 220
foglalkoztatott, 164, 167, 169, 170,
186, 220
fogyás, 17, 116, 117, 124, 125, 126,
127, 128, 182, 191, 201
fogyasztási haszon, 23, 28
fogyasztói magatartás, 23, 28, 196
földművelés, 14, 62, 67, 68, 69, 70,
72, 73, 74, 78, 79, 93, 95, 120,
143, 201, 205, 206
gazdasági aktivitás, 6, 153, 162,
163, 165, 166, 186
gazdaságilag aktív népesség, 163,
164, 165, 173, 186
gender, 129, 130, 151
generáció, 13, 17, 18, 55, 109, 110,
127, 128, 131, 134, 138, 139,
143, 160, 162
gyermekek minősége, 24, 28
gyermekhalandóság, 13, 17, 27,
115, 128
halálok, 113, 114, 115, 128
harmadkor, 79
házasodási arányszámok, 149, 151
házasság megszűnése, 149, 151
házasságkötés, 11, 21, 26, 111, 146,
147, 146, 147, 148, 149, 150, 151
helyettesítési arányszám, 111, 112,
128
hiány-többlet, 194, 213, 220
Homo (sapiens) neanderthalensis,
53, 79
Homo erectus, 48, 49, 50, 51, 52,
53, 54, 57, 59, 60, 67, 69, 79
Homo habilis, 48, 49, 50, 59, 79, 81,
82, 84
Homo nocturnus, 35
Homo sapiens, 36, 38, 48, 51, 52,
53, 54, 58, 60, 176
Homo sapiens archaicus, 52, 53, 57,
67, 79, 176
Homo sapiens sapiens, 54, 55, 56,
57, 58, 59, 60, 63, 64, 65, 74, 79
inaktív népesség, 186
ingázás, 189, 190, 213
intencionális modell, 194, 195, 213,
220
interkontinentális, 202, 207, 208,
210, 213, 214
224
intrakontinentális, 203, 213, 214
írni-olvasni tudás, 157, 158, 186
iskolai végzettség, 25, 26, 27, 112,
157, 158, 159, 160, 185, 186
ius sanguini, 175, 186
ius soli, 175, 186
jégkorszak, 51, 54, 57, 58, 65, 69,
79,119, 120
jelenlévő népesség, 97
jövedelemhaszon, 24, 28
keleti vallások, 183, 186
kockázat, 109, 127, 128, 205
kohorsz, 109, 127
korfa, 138, 139, 140, 151
közös ős, 40, 42, 44, 45, 49, 79
közvetett- v. árnyékköltség, 28
közvetlen költség, 24, 28
lakónépesség, 98, 105, 193
makrocsalád, 179, 186
medián életkor, 136, 151
mértani haladvány, 13, 28, 36
mezolitikum, 66, 67, 68, 79
migráció, 6, 15, 77, 79, 96, 117,
132, 157, 189, 190, 191, 192,
193, 194, 195, 196, 197, 198,
199, 200, 201, 202, 204, 205,
207, 208, 209, 211, 212, 213, 220
mitokondriális DNS, 56, 58, 60, 79,
84
modern ember, 33, 52, 53, 54, 55,
56, 57, 58, 60, 61, 63, 64, 65, 67,
69, 79, 80, 81, 83, 119, 178, 205,
219
molekuláris óra, 42, 56, 79, 81 84
mortalitás, 113, 128
mortinatalitás, 115, 128
motiváció, 96, 189, 193, 194, 195,
196, 197, 208, 211, 213
munkaképes életkor, 24, 135, 140,
151
munkanélküli, 164, 165, 167
munkanélküliségi mutatók, 167,
186
natalitás, 110, 111, 128
negyedkor, 79
nemek szerinti megoszlás, 130,
132, 137, 157
nemi arány, 130, 131, 133, 151
nemzet, 110, 178, 186
nemzeti kisebbség, 178, 182, 186
nemzetiség, 6, 110, 153, 175, 178,
179, 182, 203
nemzetközi (külföldi) vándorlás,
213
neolitikum, 64, 68, 69, 71, 79, 86
neotermális korszak, 79
népességfogyás, 27
népességszám-változás, 117, 128
népsűrűség, 5, 11, 30, 91, 92, 94,
97, 99, 101, 102, 103, 105, 106,
219
nettó migrációs arányszám, 192,
213
nomadizmus, 213
nyelvcsalád, 61, 179, 186
nyers élveszületési arányszám, 108,
114, 125, 137
nyers halálozási arányszám, 110,
116, 128, 139
nyílt népesség, 107, 108, 127
ojkumén, 5, 91, 92, 105
opportunity cost, 24, 28, 32
öregedési recesszió, 142, 151
paleoklíma, 79
paleolitikum, 54, 56, 57, 65, 66, 67,
70, 78, 79
populáció, 10, 13, 16, 26, 37, 51,
54, 55, 58, 59, 62, 63, 71, 93, 94,
96, 107, 108, 110, 112, 116, 127,
128, 129, 130, 131, 134, 135,
136, 137, 138, 139, 151, 175, 219
populacionizmus, 28
pozitív (valós) fékek, 13, 28
preventív (megelőző) fékek, 28
racionalitás, 26, 28
rassz, 6, 74, 75, 153, 176, 177, 178,
186
rasszkör, 66, 67, 70, 74, 176, 186
reprodukciós együttható, 112, 128
sex, 114, 129, 130, 131, 151
specifikus halandóság, 114, 128
225
stabil népesség, 97, 99, 105
számtani haladvány, 13, 28
szemita eredetű vallások, 183, 186
szociális modell, 167, 169, 186, 220
szubojkumén, 5, 91, 92, 105
szubpopuláció, 26, 110, 112, 114,
127, 131
születéskor várható átlagos életkor,
136, 137, 157, 219
társadalmi nem, 151
társadalmi nyomás, 25, 28
taszítás-szívás, 193, 199, 213, 220
teljes migrációs fluktuáció, 192,
213
térbeli/területi mobilitás, 213
termékenység, 5, 9, 11, 13, 16, 17,
18, 19, 20, 21, 22, 23, 24, 25, 26,
27, 28, 30, 31, 95, 96, 107, 110,
111, 112, 118, 124, 125, 126,
128, 134, 139, 140, 141, 143,
148, 151, 182, 190
természetes szaporodás, 17, 110,
116, 117, 124, 125, 128, 208, 210
természetes szaporodási arányszám,
110, 116, 128
természeti népek vallásai, 184, 186
többközpontúság, 79
tömeges vándorlás, 59, 190, 197,
207, 213
vagyonáramlás, 5, 9, 22, 28
válási mutatók, 151
vallási szerkezet, 6, 153, 175, 182,
185, 186
vándorlás, 6, 15, 21, 39, 57, 58, 59,
60, 61, 66, 68, 71, 73, 74, 75, 76,
77, 78, 120, 132, 134, 157, 175,
178, 182, 189, 190, 191, 192,
193, 194, 195, 196, 197, 198,
199, 200, 201, 202, 203, 204,
205, 206, 207, 208, 209, 210,
211, 212, 213, 214, 220
vándorlási hullám, 74, 76, 120, 189,
204, 205, 206, 213
vándorlási különbözet, 117, 128,
191, 192, 212, 213
városodási (urbanizációs) szint,
154, 186
zárt népesség, 107, 108, 127

226
 CUPRINS
Introducere................................................................................................. 7
Capitolul unu
Evoluţia ştiinţelor populaţiei şi teoriile demografice.............................. 9
1.1. Teorii demografice până la Malthus ................................................. 9
1.2. Teoria lui Thomas Malthus asupra populaţiei................................. 12
1.3. Teoria tranziţiei demografice.......................................................... 16
1.4. Teoria răspunsului demografic multifazic ...................................... 21
1.5. Teoria mutaţiilor demografice în perspectivă istorică .................... 22
1.6. Teoriile economice ale fertilităţii ..................................................... 23
1.7. Teoriile sociologice ale fertilităţii ................................................... 25
Capitolul doi
Originea omului şi răspândirea lui pe glob ........................................... 33
2.1. Teoriile antropogenezei .................................................................. 33
2.1.1. De la mituri la evoluţionism..................................................... 33
2.1.2. De la apariţia primatelor la maimuţele antropoide ................... 38
2.1.3. Primele hominide ..................................................................... 42
2.1.4. Reprezentanţii timpurii ai genului Homo ................................. 46
2.1.5. Homo sapiens ........................................................................... 51
2.2. Răspândirea omului pe glob............................................................ 57
Capitolul trei
Repartiţia spaţială a populaţiei .............................................................. 91
3.1. Oicumene, suboicumene şi anoicumene ......................................... 91
3.2. Factorii repartiţiei spaţiale a populaţiei .......................................... 92
3.2.1. Factorii fizico-geografici.......................................................... 93
3.2.2. Factorii economico-sociali ....................................................... 95
3.3. Categoriile de populaţie după reşedinţă .......................................... 97
3.4. Densitatea populaţiei....................................................................... 99
3.5. Principalele concentrări de populaţie de pe glob .......................... 101
Capitolul patru
Dinamica populaţiei............................................................................... 107
4.1. Populaţia ca sistem........................................................................ 107
4.2. Principalii indicatori ai dinamicii populaţiei …………………….109
4.2.1. Noţiuni generale ..................................................................... 109
4.2.2. Fertilitatea şi indicatorii ei...................................................... 110
4.2.3. Indicatorii mortalităţii ............................................................ 113
4.2.4. Indicatorii sporului demografic .............................................. 116
4.3. Evoluţia numerică a populaţiei mondiale ..................................... 117
4.3.1. Evoluţia populaţiei în epoca premodernă............................... 118

227
 4.3.2. Procesele demografice ale epocii moderne ............................ 121
4.3.3. Prognozele asupra evoluţiei populaţiei mondiale................... 124
Capitolul cinci
Structura demografică a populaţiei .................................................. 129
5.1. Structura populaţiei pe sexe .......................................................... 129
5.2. Structura populaţiei pe categorii de vârstă.................................... 133
5.3. Starea civilă şi tendinţele comportamentului nupţial.................... 143
Capitolul şase
Structura socio-economică a populaţiei ............................................. 153
6.1. Structura populaţiei pe medii ........................................................ 154
6.2. Situaţia culturală a populaţiei ....................................................... 157
6.3. Structura socio-profesională a populaţiei...................................... 162
6.3.1. Populaţia activă ca resursă umană.......................................... 162
6.3.2. Structura ocupaţională............................................................ 169
6.3.3. Structura pe ramuri de activitate ............................................ 171
6.3.4. Structura după statutul profesional......................................... 173
6.4. Structura etnică şi confesională a populaţiei................................. 174
6.4.1. Problema cetăţeniei ................................................................ 175
6.4.2. Rase omeneşti şi structura rasială a populaţiei....................... 175
6.4.3. Etnia, naţionalitatea şi limba maternă .................................... 178
6.4.4. Structura confesională ............................................................ 182
Capitolul şapte
Mobilitatea spaţială a populaţiei.......................................................... 187
7.1. Noţiunile de bază şi pricipalii indicatori ai mobilităţii spaţiale .... 187
7.2. Factorii genetici ai migraţiei ........................................................ 191
7.2.1. Forţele de tip push-pull .......................................................... 191
7.2.2. Cadrul motivaţional al comportamentului migratoriu............ 193
7.3. Tipologia migraţiilor..................................................................... 195
7.4.Valurile de migratori şi trendurile actuale ale migraţiei internaţionale
............................................................................................................. 203
Bibliografie.............................................................................................. 213
Lista figurilor........................................................................................... 217
Index de nume ......................................................................................... 219
Index de noţiuni....................................................................................... 223
Cuprins ................................................................................................. 227
Contents ................................................................................................ 229

228
 CONTENTS
Introduction ............................................................................................... 7
Chapter one
The evolution of population sciences and the demographic theories.... 9
1.1. The demographic theories until Malthus .......................................... 9
1.2. The theory of Thomas Malthus on population................................ 12
1.3. The theory of demographic transition............................................. 16
1.4. The theory of change and response in demography........................ 21
1.5. The theory of demographic change in historical perspective.......... 22
1.6. The economic theories about fertility............................................... 23
1.7. The sociological theories about fertility .......................................... 25
Chapter two
The origine of man and his widespread on the world .......................... 33
2.1. The theories of the anthropogenesis ............................................... 33
2.1.1. From the myths to the evolution theory ................................... 33
2.1.2. From the first primates to the first apes................................... 38
2.1.3. The first hominids .................................................................... 42
2.1.4. The first representatives of the genus Homo............................ 46
2.1.5. The Homo sapiens.................................................................... 51
2.2. The widespread of man on the world.............................................. 57
Chapter three
The spatial distribution of population ................................................... 91
3.1. Oicumenes, suboicumenes and anoicumenes ................................. 91
3.2. The factors of the spatial distribution of population ...................... 92
3.2.1. The physical geographic factors............................................... 93
3.2.2. The socio-economic factors economico-sociali ....................... 95
3.3. The residential categories of the population ................................... 97
3.4. The population density.................................................................... 99
3.5. The main population concentrations on the globe ........................ 101
Chapter four
Population dynamics ............................................................................. 107
4.1. The population as a system ........................................................... 107
4.2. The main indicators of population dynamics…………………….109
4.2.1. General notions ...................................................................... 109
4.2.2. The indicators of fertility........................................................ 110
4.2.3. The indicators of mortality ..................................................... 113
4.2.4. The indicators of population increase .................................... 116

229
 4.3. The numeric evolution of the world population ........................... 117
4.3.1. The evolution of population in the premodern era ................. 118
4.3.2. The demographic processes of the modern era ...................... 121
4.3.3. The forecasts on the evolution of world population............... 124
Chapter five
The demographic structure of the populaţiei .................................... 129
5.1. The structure by sexes................................................................... 129
5.2. The structure by age categories..................................................... 133
5.3. The marital status and the trends of marriage behaviour .............. 143
Chapter six
The socio-economic structure of the population ............................... 153
6.1. The structura by types of settlements............................................ 154
6.2. The cultural features of the population ......................................... 157
6.3. The socio-professional structure of population............................. 162
6.3.1. The active population as human resource .............................. 162
6.3.2. The occupational structure ..................................................... 169
6.3.3. The structure by fields of activity .......................................... 171
6.3.4. The structure by professional status ....................................... 173
6.4. The ethnic and religious structure of the population..................... 174
6.4.1. The problem of citizenship..................................................... 175
6.4.2. The human races and the racial structure ............................... 175
6.4.3. Ethnic diversity, nationality and spoken languages ............... 178
6.4.4. The religious structure............................................................ 182
Chapter seven
The spatial mobility of population ....................................................... 187
7.1. Basic notions and the main indicators of spatial mobility ............ 187
7.2. The factors of migration............................................................... 191
7.2.1. The push-pull forces of migration ........................................... 191
7.2.2. The motivational framework of migration behavior .............. 193
7.3. The typology of migration ............................................................ 195
7.4. The migration waves and the actual trends of international migration
............................................................................................................. 203
Bibliography............................................................................................ 213
List of figures .......................................................................................... 217
Name index.............................................................................................. 219
Notion index ............................................................................................ 223
Cuprins ................................................................................................. 227
Contents ................................................................................................ 229

230