Maria Nikolai

A CSOKOLÁDÉVILLA
 Original title: Die Schokoladenvilla
by Maria Nikolai © 2018 by Penguin Verlag,
a division of Penguin Random House Verlagsgruppe GmbH,
München, Germany
Hungarian translation © Almássy Ágnes, 2020
Minden jog fenntartva.
Tilos a kiadvány bármely részét a kiadó
írásos engedélye nélkül adatrögzítő rendszeren tárolni,
elektronikus, mechanikus, fénymásoló
vagy más technikai eszközzel sokszorosítani,
illetve terjeszteni!
ISBN 978-963-324-811-9 (papír)
ISBN 978-963-324-812-6 (epub)
Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában, 2021-ben
Felelős kiadó: Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős szerkesztő: Peiker Éva
Szerkesztette: Kal Pintér Mihály
Korrektor: Barsi Nikoletta
Borítóterv: Tabák Miklós
E-book: Scriptor Kft.
A világ csábításainak
 1. fejezet

Rothmann csokoládégyár, Stuttgart,

1903. január vége

Halkan megcsendült az ajtó fölötti kis harang, amikor Judith

Rothmann belépett a csokoládégyár édességboltjába. Gondosan
becsukta maga mögött az ajtót, majd letörölte a bokacsizmája
talpát az odakészített kis szőnyegen. Rémes idő volt odakint.
Ködös, szeles, ráadásul napok óta esett is.
Alighogy kizárta a barátságtalan kinti világot, máris jobb
kedvre derült az üzletet betöltő finom csokoládéillattól. Gyors
léptekkel átvágott a tükrökkel, aranyozott szegélyléccel és
stukkóval gazdagon díszített helyiségen, miközben a tekintete
rutinosan siklott végig a kínálaton.
Válogatott finomságok sorakoztak a fényesre polírozott
pultokon és a falak mentén álló fehérre lakkozott, üveges
vitrinekben. Ahová csak nézett az ember, tálakban, emeletes
desszertkínálókban, üveg bonbonierekben, művészien
elrendezett dobozkákban halomban álltak a csábító édességek.
Csokoládéba mártott aszalt gyümölcs, marcipán, praliné, trüffel,
különféle táblás csokoládék, bonbonok minden mennyiségben. A
Rothmann-féle exkluzív desszertválogatás, finom csipkén
gondosan elrendezve, csinos, festett fadobozkákban hívta fel
magára a figyelmet.
Ezen a csütörtök délutánon nagy volt a forgalom az üzletben.
Judith körbejárt, itt-ott átrendezte a bonbonokat a tálkákban, és
lopva a szájába dugott egyet a kedvenc pralinéjából, élvezettel
hagyta szétolvadni a nyelvén a málnával töltött, fanyar-édes
keserű csokoládét. Közben feltűnés nélkül felmérte a vásárlókat.
Egy elegáns öltönyt viselő úr kalapját a kezében tartva
nézelődött, láthatóan megfelelő ajándékot keresett délutáni
látogatásához. Nyilván le akarta nyűgözni az imádottját, mert
végül a legfinomabb pralinéválogatás mellett döntött, hozzá egy
kecses, vörös cukorrózsát kért. Mellette két bakfis állt, kuncogva
hajoltak egy színes drazséval teli ezüsttál fölé. Az egyik
kiszolgálópultnál három, drága selyemkosztümös hölgy a ház
legkülönlegesebb bonbonjai között válogatott, közben egy anya, a
nevelőnő hathatós segítsége dacára, alig tudta kordában tartani
négy hangosan követelődző gyerekét.
Nyáron fagylaltot is kellene árulnunk, gondolta Judith, elnézve
a lármás kis csapatot, és elhatározta, hogy ezt felveti az apjának.
Nemrég a kezébe került Agnes Marshall egyik receptkönyve.
Lenyűgözve olvasott benne egy jégmasináról, amely hideg krémet
készít tejből, tejszínből, cukorból és aromákból. Fejben már
tovább is gondolta a híres angol szakácsnő ötleteit, és szinte látta
maga előtt, hogy Wilhelm Rothmann csokoládégyára lesz az első
Stuttgartban, amely birsalma-, ananász-, vanília- és
mindenekelőtt csokoládéfagylaltot gyárt. Talán még udvari
beszállítónak is kinevezik az apját.
Judithot büszkeség töltötte el, hogy milyen sokra vitte a
családja. És neki vele született tehetsége volt ehhez a
mesterséghez. Amint belecsöppent a csokoládékészítés világába,
csak úgy buzgott benne a tetterő, ontotta magából az ötleteket.
Titkon azt remélte, egy napon majd beleszólhat a gyár ügyeibe,
bár az apja minden erre vonatkozó célzást ostoba női locsogás
címen söpört félre. Szerinte egy nőnek otthon a helye, vezesse a
háztartást, nevelje a gyerekeket. Judith azonban tudta, hogy az
effajta elvek már kissé idejétmúltak. Az olyan nagyvárosokban,
mint München vagy Berlin, egyre több nő tör be az üzleti életbe.
Miért is ne lehetne ez így Stuttgartban is?
 Közben körbe-körbe járt az üzletben. A három eladónő fekete
ruhában, frissen keményített fehér kötényben szolgálta ki a
vevőket. Az egyiküknek odaszólt.
– Antonia kisasszony, ajánlja ma mindenképpen a friss mentás
kekszet a vásárlóknak! Legjobb lesz, ha kiteszi a dobozkákat a
pultra.
– Igenis, kisasszony – felelte a lány, és már ment is, hogy tegye,
amit mondtak neki.
A négygyerekes anya közben végzett a vásárlással, és indulni
készült. Az ajtóban volt egy kis civakodás, mert mindegyik gyerek
elsőként akart kimenni. A nevelőnőt olyan erősen lökték félre,
hogy megtántorodott, és néhányat elejtett a sok kis csomag
közül, amivel a két keze tele volt. Miközben próbálta megtartani
az egyensúlyt, a legkisebb gyerek megbotlott az egyik dobozban,
teljes hosszában elvágódott a csempézett padlón, és azonnal
bömbölni kezdett.
– Hallgass el azonnal! – förmedt rá a nevelőnő. Az anya csak
hűvösen hátrapillantott a válla fölött, majd kiterelte a többi
csemetéjét az ajtón. A kisfiú egyre hangosabban sírt, még mindig
a földön feküdt, a nevelőnő megint rászólt, miközben elkezdte
összeszedegetni az elejtett csomagokat.
Judith fogott egy bonbont, odaadta a hüppögő kisfiúnak, és
felsegítette a földről. Aztán intett Trude kisasszonynak, hogy
segítsen a nevelőnőnek felszedni a csomagocskákat. Végül
megkönnyebbülve csukta be az ajtót a zajos társaság után.
A többi vevő kicsit rosszallóan, de azért inkább mosolyogva
nézte végig a jelenetet, azután folytatták a vásárlást. Judith
odabólintott az eladónőknek, és a hátsó ajtón át kilépett a tágas
lépcsőházba, amely összekötötte az édességboltot a gyárral.
Itt, a kakaó, cukor és illatos fűszerek varázslatos birodalmában
vibrált az élet. Judith azóta imádta ezt, amióta gyerekként
elbűvölve, ámulva először lépett be a csokoládégyárba. Most
azonban valami szokatlan szorongást is érzett, ami görcsbe
rántotta a gyomrát.
 A reggelinél az apja futólag megemlítette, hogy este fontos
dolgot kell megbeszélnie vele, Judith azóta töprengett, vajon mi
lehet az. Az ilyen homályos célozgatás egyáltalán nem volt
jellemző rá, Judithot pedig egyre jobban furdalta a kíváncsiság,
ezért úgy döntött, benéz az irodába. Remélte, az apja elárul
valamit, bár jól tudta, nem szereti, ha munkaidőben magánjellegű
dolgokkal zavarják.
Nem törődött a figyelmeztető belső hanggal, határozott
léptekkel elindult a lépcsőn a legfelső emeletre, ahol a gyár
irodahelyiségei voltak.
Csend fogadta, amikor belépett, a tágas teremben serény
munka folyt. Tucatnyi öltönyös, nyakkendős férfi hajolt a
lakkozott tölgyfa írópultok fölé, elmerülten vezették be a gyár
kiadásait, bevételeit a könyvekbe. Itt nem csokoládéillat
terjengett a levegőben, hanem a tinta, a papír, a bútorfényező és
a padlóviasz szaga keveredett az alkalmazottak kölnijével.
Amikor észrevették Judithot, az egyikük odasietett hozzá.
– Mit tehetek önért, Rothmann kisasszony?
– Apám az irodájában van?
– Hogyne, máris szólok neki.
– Nem szükséges. Egyedül van?
– Pillanatnyilag nincs nála senki, kisasszony.
Judith bólintott. Az alkalmazott visszaült a helyére, ő pedig
elindult a hosszú terem túlsó végéből nyíló irodába, bekopogott a
filigránüveggel díszített ajtón, majd belépett.
Az apja az ablaknál állt, háttal neki, és az utcát nézte. Amikor
észrevette a lányát, olyan gyorsan fordult meg, mintha valami
tiltott dolgon kapták volna.
– Judith! – Barátságtalan volt a hangja. – Te meg mit keresel itt?
– Visszaült impozáns íróasztala mögé, amelyen akkurátus rend
uralkodott, csak egy számlakönyv feküdt ott kinyitva. – Már
megint rossz fát tett a tűzre a két öcséd?
– Nem, apám – mosolyodott el Judith óvatosan. – Ezúttal nem.
– Akkor jobb lenne, ha rájuk néznél, mielőtt történik valami.
 – Aggodalomra semmi ok, apám. Robert figyel rájuk. – A család
szolgája magával vitte a nyolcéves nyughatatlan ikreket a
városba. – Azért jöttem, mert van egy javaslatom – folytatta
Judith, remélve, hogy beszélgetés közben talán ki tudja szedni az
apjából, mi az a fontos dolog, amiről beszélniük kell.
– Erre most nincs időm – felelte az apja, miközben felemelt egy
ceruzát. – Menj inkább haza! Vagy segíts összeállítani a
mintacsomagokat az utazó ügynökök számára! Este majd
beszélünk.
– De ez fontos. – Judith nem hagyta magát ilyen könnyen
lerázni. – Mindig azt mondja, hogy új termékek kellenek, nem
igaz?
– És már megint van egy nagyszerű ötleted?
Judith nem törődött a gúnyos hangnemmel.
– Engedelmével, igen. Ugyan még az év elején járunk, de
bizonyos dolgokat jó előre meg kell tervezni. Maga is ezt mondja
mindig, apám. Ezért arra gondoltam, nyáron árulhatnánk a
boltban fagylaltot.
– És te ezt nevezed fontosnak? – nevetett fel gúnyosan az apja.
– Légy olyan jó, Judith, és hagyj most dolgozni! Itt a feje tetején
áll minden. Jelenleg nem tudok ezzel foglalkozni.
– Bizonyos dolgokat nem lehet halogatni – erősködött tovább a
lánya. – Az imént gyerekek jártak a boltban, ők odalennének érte.
Persze sok mindent át kell gondolni, a hűtést, a szállítást, de…
– Ó, hallgass már, kérlek! – vágott közbe az apja türelmetlenül.
– Talán érdemes megfontolni az ötleted, de most nyakig ülök a
munkában. Menj haza! Theo majd elvisz a kocsival. Nyáron úgyis
akad éppen elég dolgod, nem lesz időd a fagylalt készítésén törni
a fejed.
– Ezt hogy értsem, apám? – kapta fel a fejét Judith.
– Ezen nincs mit érteni. – Rothmann az ujjaival dobolt az
íróasztal lapján. – Magad is nagyon jól tudod, mit vár el egy apa a
felnőtt lányától. Ezért jobb, ha minél előbb gondoskodsz arról,
hogy a stafírungod teljes legyen.
 Egy pillanatra feszült csend lett, Judith a döbbenettől nem
talált szavakat. Végül dadogva megszólalt.
– Ez azt jelenti, hogy…
– Férjhez mész. Pontosan azt jelenti. Huszonegy évesen éppen
itt az ideje. Ma este akartam közölni veled, de most már tudod.
– De hát kihez? – kérdezte Judith rémülten. Alig akart hinni a
fülének, bár jó ideje sejtette, hogy egyszer ez a pillanat is eljön. –
Ugye még nem szemelt ki senkit?
– Még nem, de hamarosan – mondta Rothmann, majd a
számlakönyv fölé hajolt, hogy folytassa a munkáját. – Időben
tudatom veled. Bízz bennem egy kicsit!
Judith térde elgyengült. Beigazolódott a rossz előérzete. Ez hát
az apja fontos mondandója. Férjhez akarja adni, és neki nincs
beleszólása.
Nagy nehezen megállta, hogy mondjon valami nem
helyénvalót. Egy csípős válasz csak rontana a helyzeten. Így
mindössze ökölbe szorította a kezét, sarkon fordult, és szinte
kimenekült az irodából. Hangosan kopogott a sarka, ahogy
szaladt lefelé a lépcsőn, az arcán könnyek csorogtak, pedig sírni
aztán tényleg nem akart.
Olyan nagy kérés lenne, hogy várjanak még kicsit a
házassággal? Hogy ő maga választhasson? Egy olyan férfit, akit
kedvel. Aki elfogadja, sőt talán még értékeli is, hogy szereti a
munkáját a csokoládégyárban, és nem otthon akar kornyadozni,
mint az anyja.
Összehúzta a kabátját, kilépett az utcára. Nyálkás, hűvös volt az
idő, de nem érezte sem az esőt, sem a hideget, céltalanul rótta az
utcákat, míg egyszer csak ott állt a Marienplatzon. Innen indult a
fogaskerekű vasút Stuttgart elővárosa, Degerloch felé, ahol Judith
családja a nemrégiben épült villanegyedben lakott. Beszállt az
egyik kocsiba, és a kezdeti kétségbeesést a rá jellemző harciasság
váltotta fel. Ilyen könnyen senki nem dönthet az életéről, a
jövőjéről. Még az apja sem.
 2. fejezet

Ehrenbreitstein-erőd, Koblenz, 1903.

február vége

A szürke hajnali ég fakó fénye nem tudta elűzni sem az éjszaka

hűvösét, sem az árnyakat. A kémények füstjétől terhes párás
levegőben elvesztek a színek és a hangok, elmosódtak a citadella
körvonalai, elnémult még a hatalmas folyó is, amely ősidők óta a
meredek sziklafal lábánál folyik össze a Mosel vizével.
A cellaajtó reteszének ismerős kattanása törte meg a hajnali
csendet. Victor, aki a rácsos ablaknál állt, most megfordult,
odabólintott a belépő őrnek.
Eljött az idő.
Még egyszer utoljára végigsiklott a tekintete a sivár helyiségen,
az egyszerű fabútorokon, a vaságyon, a gondosan
összehajtogatott kék-fehér kockás pléden. Aztán belebújt viseltes
kabátjába, felemelte kopott kofferét, fogta a kalapját, és az őr
után kilépett a zord, barátságtalan reggelbe. Átvágtak a felső
várudvaron, majd hamarosan ott álltak a keleti front hosszan
elnyúló épületei előtt. Victor elnézte a portikusz négy oszlopát, a
halványsárga homlokzatot, amelynek klasszicista jegyei látványos
kontrasztot alkottak az egyébként marcona megjelenésű erőd
többi részével. Végül felkísérték a parancsnok szobájába, amely
az első szinten volt, a helyőrség fölött.
Amikor fél órával később újra kilépett a szabadba, megkérte az
őrt, hadd maradjon egyedül néhány percre. A férfi bólintott,
megállt, Victor pedig egy csapat gyakorlatozó katona mellett
átsétált a tágas udvaron a mellvédhez. Szép nyugodtan letette a
kofferét, és a masszív kőfalra könyökölt.
Pillanatnyilag csupán sejteni lehetett, milyen fantasztikus
kilátás nyílik innen tiszta időben Koblenzre és a tájra, ahol a két
folyó találkozik, majd egyesülésük után közös útjukra indulnak
észak felé. Csak néhány ködbe vesző ház, legelő és szántó
derengett a távolban. A Vulkaneifel távoli hegycsúcsaiból, csodás
tengerszemeiből, sötét erdőiből semmi sem látszott.
Victor felsóhajtott.
Másként képzelte a szabadulása utáni első pillanatot.
Képzeletben százszor állt már itt a mellvédnél, akár egy szárnyát
bontogató madár, hogy magába szívja a messze elnyúló vidék
látványát, magasról akart lenézni a világra, mielőtt újra birtokba
veszi – ahogy a világ őt.
A nyirkos, ködös idő sokat elvett ugyan ebből az örömteli
pillanatból, ő azonban nem akart elégedetlenkedni. Az elmúlt
évek keserű leckéi után kibírja, hogy nem a várva várt látvány
fogadja. Most már vége, csak ez számít. Hirtelen megfordult,
felkapta a koffert, majd az őr kíséretében távozott.
A sziklakapun át vezetett az út a szabadságba, az előretolt
Helfenstein erődhöz, onnan pedig meredeken lefelé számtalan
őrhely és további kapuk mentén egészen a faluig.
A meredek sziklafal mellett haladva, minden egyes lépéssel
nőtt a távolság közte és a hatalmas, bevehetetlennek tartott erőd
között. Simára kopott cipőtalpa ide-oda csúszkált a köves,
nyálkás ösvényen, és valamiféle büszkeséggel töltötte el, hogy
mindannyiszor sikerült megtartania az egyensúlyát. Didergett, és
folyton megborzongott, amikor hirtelen támadt széllökések
hideg, nyirkos levegőt fújtak a nyakába. Remegett a térde a
megerőltetéstől, mire a sziklás út végére ért.
A hajóhídnál várnia kellett kicsit, amíg a dereglyék utat
nyitottak egy kis gőzhajónak, majd miután áthaladt, újra
összezártak. Átballagott a hajóhídon a Rajna fölött, megfizette a
két pfennig hídpénzt, és végre ott állt a folyó túlpartján Koblenz
előtt.
Felszakadoztak a felhők.
Victor habozott.
Majd még egyszer utoljára visszanézett a sziklaszirten
magasodó hatalmas erődre, amelynek durva kövekből rótt falai
lassan kirajzolódtak a kitisztuló időben.
Két hosszú éven át volt börtöne a porosz hatalom
monumentális jelképe, Ehrenbreitstein erődje. Egy párbaj miatt
ítélték el, amelyben nem is akart részt venni, és amelynek
végzetes kimenetele miatt egy csapásra elítélt bűnözővé vált. De
legalább a Koblenz melletti várbörtönbe került, jó messze
Berlintől és a szülővárosához kötődő rossz emlékektől.
A távolból kiáltásokat, nevetést, egy hajókürt hangját, kutyák
ugatását hallotta. Újra hangokkal telt meg a világ, még a szomorú
szürke időt is pezsdítőnek érezte.
Jól kilépett. Egyre gyorsabban vitte a lába, hirtelen boldogság
járta át minden tagját. Ám a mámorító öröm dacára is jól tudta,
hogy visszanyert szabadsága nem csupán végtelen lehetőségeket
rejt, hanem valami bizonytalan veszélyt is. És bár új életet akart
kezdeni, tudta, a múltjával is békét kell kötnie.
Megérkezett a koblenzi pályaudvar vaskos, kétszintes épülete
elé. A sétától kimelegedett, bár olyan hideg volt, hogy apró
párafelhőket fújt ki a száján. Megvette a jegyet, leült egy padra a
váróteremben. Csak jó egy óra múlva jön a vonata.
A tágas terem egyik sarkában felfigyelt két gyerekre,
feltehetően testvérek voltak, akik egy automata előtt állva
hadonásztak. Unott arcú nevelőnő ült mellettük a padon, és a
könyvébe mélyedt. A testvérek közben komoly harcot vívtak
valamiért, amit az automatából vettek ki. A kislány semmiben
nem maradt alul a bátyjával szemben. Végül ő szerezte meg a
kincset, amit diadalmasan feltartott. Egy tábla csokoládé,
mosolyodott el Victor. A kislány elszaladt a kincsével, a fiú
csalódott képet vágott, de aztán elszántan üldözőbe vette a
testvérét.
Victor nem tudta féken tartani a kíváncsiságát. Mindig is
lenyűgözték az automaták, és ez itt egészen újnak tűnt. Felállt, és
feltűnés nélkül szemügyre vette. Stollwerck – ez állt rajta. A kölni
csokoládégyár évek óta igen találékonynak bizonyult abban,
hogyan dobja piacra a termékeit. Már saját fejlesztésű
automatákat szállított mindenhová, az ilyenekből például
szappant lehetett venni, de akár menetjegyet is a
pályaudvarokon.
A cikornyás aranyozással díszített, szürkéskékre festett
öntöttvas masina körülbelül az álláig ért. A táblás csokoládék egy
íves kis ablak mögött sorakoztak jól láthatóan. Jobb oldalt volt
egy nyílás a pénzérméknek, fölötte zománcozott tábla mutatta,
hogyan működik a gép. Egy tábla tíz pfennigbe került. Victor
gyorsan felszorozta ezt a gépben található csokoládék számával,
és megállapította, hogy igencsak jövedelmező üzlet ez a
Stollwerck-gyár számára. Nem vett ugyan csokoládét az
automatából, de felébredt benne a feltaláló. Miközben visszaült a
padra, gondolatban máris egy hasonló konstrukción törte a fejét.
Amint megveti a lábát új hazájában, nekilát a masina
megtervezésének. Amikor idáig eljutott, előhúzott a
nadrágzsebéből egy gyűrött cédulát, amelyen egy cím állt: Edgar
Nold, Silberburgstrasse, Stuttgart.
Eszébe nem jutott volna, hogy a szabadulása után éppen
Stuttgartban próbáljon szerencsét, mielőtt az egyik fogolytársa
komolyan a figyelmébe nem ajánlotta a délnémet települést.
Azóta nem hagyta nyugodni a gondolat. Stuttgart feltörekvő,
fejlődő városnak tűnt, ezért feltehetően sok a munkalehetőség,
ugyanakkor elég messze van Berlintől ahhoz, hogy zavartalanul
új életet kezdhessen. Mindenesetre ott senki sem keresi majd.
Néhány napja a fogolytársa még egy távoli rokona címét is
megadta, ő az a bizonyos Edgar Nold, akihez fordulhat, ha
megérkezett a városba. Talán így könnyebb lesz megvetnie a
lábát idegenben.
Végül éles füttyel befutott a vonatja, csikorgó fékezéssel állt be
az állomásra a gőz- és füstfelhőbe burkolózó vasparipa. Utasok
szálltak ki az első osztályú kupékból, hosszú, meleg
szövetkabátban, az urak mélyen a homlokukba húzták a
kalapjukat, némelyik hölgy drága bundát viselt. Szolgálók
cipelték utánuk a csomagokat, és sietve feszítették ki az ernyőket,
hogy megóvják gazdáikat az esőtől. Aztán a többi vagonból is
kiszálltak a kevésbé jómódú utasok, ők maguk vitték a táskájukat,
a kofferjukat, és sietős léptekkel indultak a kijárat felé.
Victor kisétált a váróteremből a peronra. Türelmesen kivárta,
amíg a felszállók helyet találnak maguknak a vagonokban, aztán
beszállt az egyik harmadosztályú kocsiba, feltette a kofferét a
hálóba, leült a fapadra, és a párás ablakon át nézte, hogyan
jönnek-mennek az emberek a peronon.
Végül becsapták az ajtókat, éles fütty hangzott fel, és a vonat
nehézkesen mozgásba lendült.
Egy új élet felé.
 3. fejezet

Stuttgart, Braunék városi villája, egy

márciusi estén 1903-ban

Hívogatóan csillogott a zöld nedű a három kehelyformájú

kristálypohárban, visszatükrözve az abszint színét a leégő
gyertyák pislákoló fényében, és megteremtve a francia heure verte
különös atmoszféráját.
Kellőképpen oldott volt a három fiatalember hangulata. Régóta
folytatott közös szertartásukra gyűltek össze ezen a kora estén.
A karcsú Edgar Nold hozta magával párizsi útjáról az első üveg
abszintot, rendkívül mély benyomást tett rá ugyanis az, hogy
milyen elegáns hanyagsággal hódolnak a francia entellektüelek a
híres zöld órának. Érzékeny művészlelkét azóta rabul ejtette a
különleges ital, amelynek élvezete nem csupán édes mámort
ígért. Kortyolgatás közben mindig úgy érezte, mintha
felülemelkedne mindenen, bosszúság és keserűség nélkül. Pedig
abból kijutott neki. Épp elég volt arra gondolnia, hogy kudarcot
vallott festőként. Talán ha nem esne olyan nehezére valósághű
tájképeket festeni, vagy akár portrékat, a tekintélyes stuttgarti
családok nagy része jól meg is fizetné érte. De az ő tehetsége nem
abban rejlik, hogy szolgaian lemásolja a valóságot, vagy hízelgő
képeket fessen a hiú előkelőségekről. Egy ideig filigrán mintákkal
és játékos virágmotívumokkal dolgozott, ezek a képek nem voltak
agyondíszítettek, inkább könnyedek, vidámak. Pénzt persze alig
keresett ezzel, de hitt a tehetségében. Néhány alkalommal járt
Münchenben, találkozott a feltörekvő, új művésznemzedék
tagjaival, akik hasonlóan gondolkodtak, mint ő, így megpróbált
elhelyezkedni a Jugend című lapnál illusztrátorként. Az igényes
művészeti és irodalmi hetilapot hét évvel korábban alapították, és
népszerű fóruma volt az esztétikus művészetnek. Nagyon
megrázta, amikor kedvesen, de egyértelműen elutasították,
mondván, túlságosan szokványosak a képei. Nem értette a
világot. Stuttgartnak túl modern, Münchennek túl konzervatív.
Aztán pár hónapja ismét a francia fővárosba húzta a szíve. Az
apja kelletlenül kifizette a vonatjegyét, és megint a szemére
hányta, hogy még huszonnyolc évesen is az ő pénzéből él. Ám
éppen ez az utazás adta ki a mozaik utolsó darabját; Edgar előtt
világosan kirajzolódott a jövő. Hosszú párizsi sétái során sokat
tanulmányozta a reklámplakátokat, amelyek városszerte ott
voltak a falakon, a hirdetőoszlopokon, és a legkülönfélébb
termékeket, szolgáltatásokat ajánlották – szivart vagy likőrt, férfi
szabóságot, könyvesboltot, opera- és színházi előadásokat, vagy
éppen könnyed szórakozást a Moulin Rouge-ban. A
műkereskedésekben aztán megnézte az elmúlt idők plakátjait is,
teljesen lenyűgözte Toulouse-Lautrec letisztult formavilága vagy
Jules Chéret színekben gazdag munkái.
Amikor néhány fárasztó nap és éjszaka után hazatért,
megszületett a döntése. A plakátművészetnek és a csomagolások
tervezésének szenteli az életét. Aztán kezébe került Bruno Volger
A modern üzleti propaganda kézikönyve című művének egy példánya.
Megpróbálta átdolgozni az ebben található illusztrációkat,
igyekezett rátalálni a saját stílusára, abban a reményben, hogy
megvetheti a lábát a reklámok világában, és így megszűnnek a
pénzügyi gondjai. Egyszer már sikerülnie kell az áttörésnek.
Valami halkan megcsörrent, ez kiszakította a gondolataiból, és
visszarepítette a valóságba.
Gyors mozdulattal végigszántott világosbarna haján, és Maxra
pillantott, aki éppen a poharára helyezte az ezüst abszintkanalat,
amelyre egy darab kockacukrot tett.
 Gyerekkoruk óta ismerték egymást, hiszen a város gazdag
családjai mindig is összejártak. Max, a prosperáló Ebinger
gépgyár örököse, Albrecht von Braun, a legbefolyásosabb
stuttgarti bankár fia, és Edgar, a bohém festő. Az ő apjának
szappangyára volt, ami az utóbbi időben nehézségekkel küzdött,
talán ezért is nézte rossz szemmel fia művészi ambícióit.
Max Edgarra kacsintott, mire ő is maga elé húzta a poharát,
rátette az abszintkanalat, és kivett egy kockacukrot. Férfiak
egymás közt – kezdődhetett a laza kis ugratás.
– Na, Ebinger, úgy hallom, hamarosan átveszed az öregedtől a
gyárat – mondta Edgar, miközben a poharára helyezte a kanalat a
cukorral.
– Száz év múlva se.
– Azt nem is, de talán fél év múlva?
– Hagyd békén, Nold! – szólalt meg a joviális Albrecht. – Mind
tudjuk, hogy Maxnak nincs érzéke a gépekhez. És az öreg Ebinger
csak koporsóban hagyja el a gyárat.
– Így még kényelmesebbé teheted magadnak, Ebinger –
folytatta Edgar. – Csak beülsz egy íróasztal mögé, és hagyod, hogy
az öregúr tegye tovább a dolgát. Te meg közben szorgalmasan
végigmész a stuttgarti cselédlányokon.
– Ezen már rég túlvan – jegyezte meg Albrecht, majd a jeges
vízzel teli üvegtartály egyik kis csapja alá tolta előkészített
poharát.
– De milyen rég! – bólintott Max gúnyosan.
– Akkor talán Münchenben vagy Berlinben kellene szerencsét
próbálnod – javasolta Edgar. – Én Münchent ajánlom. Ott érzékiek
a lányok, és van mit fogni rajtuk.
– Inkább Olaszországba megyek.
– A lányok miatt? – csodálkozott Albrecht.
– Persze hogy a lányok miatt.
– Ez érdekes, Ebinger – mondta Edgar. – Itália. És az öregúr
elenged?
– Az én döntésem, nem az övé.
 – És meddig akarsz ott kószálni?
– Még nem tudom. Lehet, hogy hetekig, lehet, hogy hónapokig.
Edgar elismerően füttyentett.
– Ezt nevezem. Nem is tudtam erről. Apád mindenkinek azt
meséli, hogy hamarosan belépsz a gyárba. Utazást nem említett.
– Még nem tud róla.
Max is az egyik kis abszintcsap alá tolta a poharát, amit
óvatosan megnyitott. Lassan csöpögött a jeges víz a
kockacukorra, majd a lyukacsos ezüstkanálon át a pohárba töltött
abszintba. Hamarosan láthatóvá vált a louche-hatás okozta
kicsapódás, a hígítástól a zöld abszint opálosan fehér színt öltött.
– Felébredt a zöld tündér! – kiáltott fel Albrecht lelkesen. –
Kétségtelenül gyönyörű és kétségtelenül nagyon nőies. Ez a te
világod, Ebinger! – Ezzel ő is kinyitotta az abszintcsapot a pohara
fölött, és lenyűgözve figyelte, ahogy életre kel a zöld tündér. –
Nehogy azt higgyétek, hogy feladtam a reményt, hogy nőt találjak
– tette hozzá jelentőségteljesen. – Épp ellenkezőleg.
– Na, mi lesz, mesélj már! – nógatta Edgar.
– Ismerjük a hölgyet? – kérdezte Max, láthatóan
megkönnyebbülve, hogy nem őt faggatják tovább a terveiről.
– Rothmann lánya – bökte ki Albrecht diadalmasan.
– Judith Rothmann? Komolyan? – Max döbbenten bámult a
barátjára, hitetlenkedve ingatta a fejét. – Ki hitte volna?
Albrecht elégedetten kortyolt bele az italába.
– Csinos kis fruska – bólogatott Edgar. – Aranyszőke haj,
ragyogó kék szempár. Kobalt és akvamarin keveréke. És az alakja
is figyelemre méltó…
Max nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy csipkelődő
megjegyzést Albrecht nem túl attraktív külsejére.
– Na ja, ha pénzről van szó, nem túl válogatósak a nők.
– Elég gazdag a családja, nem arról van szó – felelte Albrecht
sértett arccal.
– Mindig arról van szó – legyintett Max.
 – Ne is törődj Ebingerrel! – mondta Edgar békítő hangon, és
megemelte a poharát. – Szabad abszinttal koccintani erre az
örömhírre?
– Abszinttal az agglegényéletre iszunk, barátaim – közölte Max
nyomatékosan.
– Hát, neked tényleg nem való a házasság, Ebinger – bólintott
Albrecht még mindig kissé sértetten. – Egyetlen nő legfeljebb egy
hétre lenne neked elég.
– Na, a kis Rothmann lány talán kettőre is – vigyorodott el Max.
Albrecht felhorkant.
– És mikorra várható a nagy esemény? – kérdezte Edgar, hogy
békésebb vizekre terelje a beszélgetést.
– Az még nincs eldöntve. – Albrecht egy hajtásra kiitta az italát.
– De már megkérted, ugye? – erősködött tovább Edgar.
– Személyesen nem. Apám beszélte meg az ő apjával. És ezzel el
is dőlt a dolog.
– Akkor hát minden rendben. Gratulálok! – Edgar őszintén
együtt örült a barátjával.
– És a menyasszonynak volt egyáltalán beleszólása ebbe az
egészbe? – Max hangjából maró gúny áradt.
– Csak nem vagy féltékeny, Ebinger? – hökkent meg Edgar,
miközben ide-oda villant a tekintete a fekete hajú, atletikus
termetű Max és a fakó, kövérkés Albrecht között.
Max válasz helyett csak felvonta az egyik szemöldökét.
– Tudjátok – jegyezte meg Albrecht –, az ilyen dolgokat a
férfiak rendezik el egymás közt. Ez mindig is így volt. Egy nő nem
látja át a dolgokat, nem arra teremtették, hogy ilyen… ilyen
messzire mutató döntéseket hozzon.
– Ebben azért nem lennék olyan biztos – felelte Max.
– Judith Rothmann önfejű és nagyigényű. Talán tényleg nincs
még kimondva az utolsó szó – ingott meg most már Edgar is.
Albrecht, akinek fejébe szállt a második pohár abszint, hirtelen
elnevette magát.
 – Ah, barátaim. Ezúttal tényleg rajtam a sor, még ha nem is
nézitek ki belőlem, hogy bekötöm a kis Rothmann lány fejét. Az
apja majd engedelmességre bírja. Nektek pedig megmarad a többi
stuttgarti lány. Neked, Max, pedig ott lesznek a tüzes olasz
lányok, ha tényleg elutazol.
Max a poharát bámulta, és úgy tett, mintha nem hallotta volna
a megjegyzést.
– Jól van, Albrecht. Judith Rothmann kétségkívül hidegen
hagyja Maxot, akad más lány bőven – próbálta lecsendesíteni a
kedélyeket Edgar. – És nem olyan ostoba, hogy egy szűz lánnyal
kezdjen. Nem kockáztatja, hogy egy szempillantás alatt nős
ember legyen belőle. Mert az maga lenne a purgatórium, nem
igaz, Ebinger?
– Hogyne – hangzott a szűkszavú válasz.
– Képzeljétek, van egy lakótársam! – váltott témát Edgar. – Egy
volt fogoly Ehrenbreitsteinból.
– Az meg hol van? – kérdezte Albrecht kíváncsian.
– Koblenz mellett a Rajnánál. Valami párbaj miatt zárták
börtönbe, pontosan nem tudom, mi történt. Nem valami
közlékeny.
– Ha párbaj miatt ültették le, akkor feltehetően katona volt –
jegyezte meg Max. – Amennyire én tudom, másutt már nem
párbajoznak.
– Meglehet. Annyit mondott, hogy valahonnan Poroszországból
származik. Az egyik nagybátyám adta meg neki a címem, aki
ugyanakkor ült Ehrenbreitsteinban. Csak az őrült költő lehet,
anyám bátyja Koblenzből. Mindig is az életével játszott, annyit
fecsegett meggondolatlanul. Azt hiszem, anyám az egyetlen, aki
néha-néha ír még neki.
– Szóval csak úgy befogadtál egy börtöntölteléket – állapította
meg Albrecht. – Bátor vagy.
– Megbízhatónak tűnt. És már munkát is talált a Dinkelacker
sörfőzdében. Nem hiszem, hogy túl sokáig marad nálam.
 – Úgy legyen – bólintott Albrecht. – Nem tudom, ti hogy
vagytok vele, de én éhen halok. Mi lenne, ha felmennénk
Degerlochba, és ennénk valamit az Oroszlánban?
– És aztán benézhetnénk Rothmannékhoz is, nem igaz? –
viccelődött Edgar.
Albrecht elvigyorodott.
Max felhajtotta az italát.
– Itt is ehetünk valamit.
– Igen, maradjunk inkább itt a völgyben. De egy kis séta azért
nem árt. Mit szóltok a Sashoz? – vetette fel Edgar.
– Felőlem. – Max felállt.
– Az evésre, a párbajozásra és a nőkre! – vigyorgott Edgar,
amikor kiléptek a villa kapuján, és útnak indultak.
 4. fejezet

Rothmann-villa, Degerloch, 1903. július

eleje

Forró nyár köszöntött a vidékre. Judith mindig is szerette a

nyarakat, most azonban az egyre hosszabb nappalok csak
növelték az aggodalmát, hogy az apja hamarosan kész tények elé
állítja, és férjhez adja. Igaz, az elmúlt hónapok során alig került
szóba a téma, nemrég azonban az apja a vacsoránál hosszan
mesélt egy távoli rokon esküvőjéről, és közben jelentőségteljes
pillantásokat vetett a lányára.
– Miért muszáj egy nőnek mindenáron férjhez mennie? –
sóhajtott fel Judith. A fésülködőasztal tükrében követte
figyelemmel a komornája minden mozdulatát, aki, ahogy mindig,
ezen a vasárnap reggelen is megcsinálta a frizuráját. Az ablakon
beszökő napsugarak az orrát csiklandozták. Visszafojtotta a
tüsszentést, nehogy tönkretegye a készülő remekművet.
– Nincs abban semmi rossz, kisasszony, ha férjhez megy az
ember – felelte Dora, és kezébe vette a felforrósított sütővasat. –
Sok cselédlány álmodozik arról, hogy egyszer felségül veszik.
– Te is erről ábrándozol, Dora? – Judith egy kis arckrémes
tégelyt babrált, ami előtte állt az asztalon.
– Nem is tudom, miről ábrándozzak, Judith kisasszony. Épp ez a
baj az álmokkal. Nagyon ritkán teljesülnek be.
Dora óvatosan leválasztott egy tincset Judith derékig érő
hajából, a végét a két lekerekített sütővas közé csípte, és
feltekerte. Hosszadalmas procedúra volt, mire a tincseket
egyenként szép loknikba sütötte, de szerencsére nem
mindennapos. Mindig akkor kellett enyhén hullámos fürtjeit újra
besütni, amikor Judith előző este szappannal és ecetes vízzel
hajat mosott.
– Tegyük fel, hogy beteljesülnének! Akkor mit kívánnál, Dora?
– Utazni szeretnék, kisasszony.
Judithot meglepte a válasz.
– Nem érzed jól magad nálunk?
– Dehogynem, jól érzem itt magam. De azért jó lenne egyszer
valami egészen mást is látni.
Judith az alsó ajkára tette a mutatóujját és elgondolkodott, ez
gyerekkora óta szokása volt, ha töprengett valamin.
– Ezt nagyon is meg tudom érteni. Én például szívesen
meglátogatnám anyámat a Garda-tónál. Csodálatos tájakról ír a
leveleiben. Mindenképpen látni szeretném egyszer a hatalmas
tavat körben a hegyekkel. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. –
De a legjobban annak örülnék, hogy újra látom Maman-t. – Némi
szomorúság bujkált a hangjában.
– Igen, csodaszép vidék lehet – mondta Dora vigasztalón. – És
bizonyára a nagyságos asszony is hamarosan hazatér.
– Remélem. Olyan hosszú ideje van távol.
Dora finoman elfordította Judith fejét, és folytatta a munkát a
sütővassal.
– Csak alaposan ki kell pihennie magát. Az orvosa majd
megmondja, mikor jöhet haza gyógyultan.
Judith témát váltott.
– Mióta is vagy már nálunk, Dora?
– Négy éve, kisasszony.
– És előtte? Hol voltál?
– Volt egy-két helyem, de akkor még tanulnom kellett – felelte
Dora némi habozás után.
Judith hirtelen ráébredt, milyen keveset tud a házukban
szolgáló személyzetről, pedig egy fedél alatt élnek.
 – Hány évesen kerültél el otthonról? – faggatózott tovább
óvatosan, bár érezte, hogy Dorát feszélyezi ez a téma.
– Tizenöt éves voltam, annyira nem fiatal. Babette-et például
már tizenkét évesen cselédnek adták.
Dora elkészült a loknikkal, most nekilátott csinosan feltűzni
Judith haját. Hátul a tarkóján copfba fogott néhány tincset, a
többit lazán feltupírozta, hogy puha hullámokban keretezzék az
arcát, végül kontyot font a copfból, amit hajtűkkel feltűzött.
Judith elégedetten vette szemügyre a végeredményt a
tükörben.
– Megint remekeltél, Dora.
– Köszönöm, kisasszony – mosolyodott el a komorna, majd
elkomolyodott. – Szabad megkérdeznem, miért nem akar férjhez
menni? Hiszen jó dolog, ha az embernek van férje, aki
gondoskodik róla.
– Hogy is magyarázzam el neked? Leginkább az zavar, hogy a
nőket meg sem kérdezik a házasságról. Valaki más dönti el, hogy
mikor és kihez mész férjhez.
– De az előkelő ifjú hölgyek esetében talán valóban jobban
tudják az apák, ki illik a családhoz, ki biztosíthat a lányuknak
olyan életet, amelyhez hozzászoktak.
– Bizonyos esetekben talán így van, Dora. Mégis szeretnék én
magam dönteni arról, hogy mikor, és főként kihez megyek
férjhez, ha egyáltalán ez a szándékom. Hiszen ez elsősorban
rólam szól, és nem csak a családról vagy a pénzről. Egyébként
meg semmitől sem rettegek jobban, mint egy olyan férjtől, aki
előírja nekem, mit tehetek, és mit nem.
– De nem muszáj így lennie – mondta Dora. – Bizonyos
dolgokban tényleg a férj diktál. De a ház a feleség birodalma, úgy
irányítja, ahogy neki tetszik, azt tehet, amit akar.
– A te nézőpontodból ez igaz is, Dora. És sok feleség meg is
elégszik ennyivel. Engem azonban nem elégítene ki, ha nap mint
nap csupán a háztartással és a gyerekekkel törődnék. Én ennél
többre vágyom, úgy képzelem a jövőt, hogy…
 Kopogás szakította félbe a beszélgetést. Judith és Dora
összenézett.
– Szabad! – szólt ki Judith, mire belépett a házvezetőnő,
Margarete.
Judith rögtön látta, milyen aggodalmas arcot vág.
– Elnézését kérem, kisasszony! Doráért jöttem. Az édesapja a
teljes személyzetet összehívta a ház előcsarnokába.
– Hogyne – bólintott Judith, Dora pedig gyors pukedli után
távozott a házvezetőnővel.
Judithot nem hagyta nyugodni a dolog. Tudta, hogy a
kíváncsiság nem szép tulajdonság, de megnyugtatta a
lelkiismeretét: muszáj megbizonyosodnia arról, hogy a
komornája jól van. Ő ugyanis majdnem olyan fontos neki, mint
egy barátnő. Ehhez pedig tudnia kell, mi folyik a házban.
Kiosont a folyosóra, és a lépcsőkorlát fölött óvatosan lelesett az
előcsarnokba. Rendes körülmények között nem hallatszott fel
odalentről a beszéd, ám most olyan erővel, olyan áthatóan
zengett az apja hangja, hogy két emelettel feljebb is tisztán
lehetett érteni a szavait.
– A lopás súlyos bűn. Lehet, hogy némelyikük azt gondolja, van
épp elég pénzem, könnyedén pótolhatom az eltűnt értéktárgyat.
Judith néhány lépcsőfokkal lejjebb óvakodott, hogy jobban
lássa, mi történik odalent. Az apja a felsorakozott személyzet
előtt állt, tekintetét Robertre szegezte. Tehát már gyanúsít
valakit.
– De biztosak lehetnek benne – folytatta, továbbra is a
fiatalembert méregetve –, hogy ebben a házban nem tűrök
ilyesmit, kemény kézzel sújtok le a tettesre. Ebben nem ismerek
tréfát.
Ha valakit lopáson értek, általában azonnal elbocsátották, és
nem kapott ajánlólevelet. Judith tapasztalatból tudta ezt, mert
egyszer-kétszer előfordult már ilyesmi. Más házaknál még fel is
jelentették a tettest. És bár Judith sokszor bírálta az apja nyers
modorát, ez esetben abszolút meg tudta érteni a haragját, a
kemény fellépését. Teljes mértékben elfogadhatatlan
eltulajdonítani azt, ami a másé – még ha olykor nagy is a csábítás.
De kiről lehet feltételezni, hogy lop? Neki is csak Robert jutott
eszébe. Dora biztos, hogy soha nem tenne ilyet. A sofőr, Theo és
Gerti, a szakácsné hosszú évek óta náluk szolgál, nem tudta
elképzelni, egyszerre miért lopnának. A kis cselédlány, Babette
bár nem régóta van a háznál, mindig nagyon illedelmes és
tartózkodó, így őt sem tartotta képesnek ilyesmire.
– Nem én voltam! – kiáltott fel Robert majdnem olyan
indulatosan, mint az imént Judith apja.
– Csakugyan? – kérdezte a ház ura gúnyos hangon. – Akkor a
maga holmiját kutatjuk át először a hiányzó mandzsettagombok
után, Robert. Aki elsőként szólal meg, az kerül sorra elsőként. –
Azzal megragadta a fiatalembert a gallérjánál fogva.
Judith eleget hallott, úgy döntött, visszamegy a szobájába.
Ekkor izgatott suttogás hallatszott a háta mögül. Gyorsan
megfordult, felszaladt a pár lépcsőfokon, hogy visszaparancsolja
az ikreket a szobájukba.
– Ti meg mit kerestek itt? – mordult rájuk halkan, de erélyesen.
– Befelé innen, de azonnal!
– De Judith! – suttogta Karl, aki pár perccel idősebb volt a
testvérénél. – Mondanunk kell valamit.
– Igen, mondanunk kell – visszhangozta Anton. – Nagyon
fontos! Nézd! – A nővére orra elé tartotta ökölbe szorított kezét.
– Mi van a kezedben, Anton?
A kisfiú válasz helyett kinyitotta az öklét.
– Anton! – Judith alig tudta türtőztetni magát, hogy fel ne
kiáltson hangosan. – Ezt meg hogy képzelted?!
– Nem én voltam… – védekezett az öccse, Judith pedig sietve
beterelte mindkettőjüket a szobájába, mielőtt valaki észrevenné,
hogy hallgatóztak.
– Halljam! – szólalt meg szigorúan, miután becsukta az ajtót. –
Mi folyik itt?
 – Az úgy volt, hogy Karl… – kezdett bele Anton, de a testvére
azonnal közbevágott.
– Anton kitalálta, hogy játsszunk katonásdit – magyarázta Karl
fontoskodva. – És mivel a katonák érdemrendet kapnak…
– … Karl kitalálta, hogy keressünk valamit, ami úgy néz ki, mint
egy kitüntetés – vágott most közbe Anton.
Aztán mindketten hallgattak.
– Lássuk csak! – foglalta össze Judith. – Katonásdit játszottatok,
és kerestetek valamit, ami olyan, mint egy érdemrend. De az ég
szerelmére, hogy jutott eszetekbe, hogy pont apánk
mandzsettagombjait csenjétek el?
– Az úgy volt, hogy apa a dolgozószobájában volt. Mi azt
gondoltuk, ha valakinek, hát neki biztosan van kitüntetése –
mondta Anton.
– Pontosan – vette át a szót Karl, miközben az ablak előtt ide-
oda repkedő rigót figyelte. – De a dolgozószobájába nem
mehettünk be, mivel ott volt, ezért a hálószobájába mentünk. És
olyan szépen csillogtak – mutatott az öccse tenyerén lévő aranyba
foglalt gyöngyház gombokra –, azt gondoltuk, pont jók lennének
kitüntetésnek.
– Te gondoltad – helyesbített Anton.
– Bele lehet dugni őket a gomblyukunkba, és ott is maradnak.
Ezért – mondta Karl dacosan.
– Tudjátok, hogy emiatt most ártatlanul gyanúsítanak valakit?
– kérdezte Judith szigorú arccal.
A két kisfiú lesütött szemmel a padlót bámulta.
– Megmondom, mi lesz. Visszaviszem a mandzsettagombokat a
hálószobába. Ti addig szemmel tartjátok az előcsarnokot. Ha apa
végzett a számonkéréssel, te, Anton, azonnal szólsz nekem. Úgy
helyezem el a gombokat, hogy apa rögtön észrevegye, amikor
feljön a zsakettjáért, mielőtt elindulunk a templomba. De nem a
megszokott helyükre teszem őket. Ha szerencsénk van, azt hiszi
majd, ő tette máshová a gombokat.
 Az ikrek hálásan bólintottak, és mentek az őrhelyükre. Judith
pedig sietősen tette, amit mondott. Tulajdonképpen büntetést
érdemelnének, gondolta közben. De nem akarta már reggel
elrontani ezt a vasárnapot. Így inkább elnézte ezt most nekik.
Egy óra múlva szépen felöltözve várakozott két öccsével az
előcsarnokban. Amikor megjelent az apjuk, mindhármuk
pillantása azonnal a zsakett alól kilátszó fehér mandzsettájára
siklott.
És ott voltak. Az eltűnt mandzsettagombok ott csillogtak a
helyükön. Az apjuk arca viszont nagyon komor volt, és Judith
tudta, rendkívül kínos neki ez az egész.
– Judith! – szólalt meg nyersen.
– Igen, apám.
– Ma reggel – zavartan köhintett – volt egy kis félreértés.
Szeretném, ha az istentisztelet után közölnéd Margarete
kisasszonnyal, hogy a dolog tisztázódott.
– Természetesen – bólintott Judith engedelmesen, de azért nem
tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Mást nem üzen neki,
apám?
 5. fejezet

Az ikrek még aznap délután egy újabb csínytevésre készültek.

– Nálad van a gyufa?
– Ajaj, azt elfelejtettem.
– Na ne, mekkora idióta vagy, Anton!
– Mindjárt hozom.
Anton sarkon fordult, majd a pinceajtón át besurrant a házba.
Nemsokára visszatért, kezében egy doboz gyufával.
– Add ide! – Karl kikapta a testvére kezéből a gyufát, és zsebre
dugta.
– De én hoztam ki – tiltakozott Anton.
Karlt ez csöppet sem érdekelte.
– Én vagyok az idősebb. És te biztos elejtenéd valahol, aztán
nem találnánk többet.
– Nem is igaz! Különben is csak tíz perccel születtél hamarabb –
morgott Anton.
– Tizenkét perccel. – Karl felkapta a kis batyut, amelybe jó
néhány vékony fahasábot rejtett. – Na, gyere már! Különben
semmi nem lesz a tábortűzből. Megvannak a puskák?
– Persze.
Anton tüntetően a vállára vette a két fapuskát, egy hónapja
kapták őket az apjuktól a születésnapjukra. Aztán teljes
fegyverzetben útnak indultak a falu felé.
Korukhoz képest nagyra nőtt, erős fiúk voltak. Szinte soha nem
betegeskedtek, és ha mégis, gyorsan meggyógyultak. Ha pedig
verekedésbe keveredtek a szomszéd fiúkkal, általában ők kerültek
ki győztesen a csetepatéból. A tanulásban viszont nem
jeleskedtek, és ez eléggé aggasztotta az apjukat. Ahogy az iskolai
fegyelmezetlenségük is. Igyekezett megregulázni őket szidással,
pofonokkal, a vacsora megvonásával. Néha a szobájukba zárta
őket, rosszabb esetben a pincébe – az ikrek jól ismerték a
büntetések minden formáját. De az apai szigor éppoly hatástalan
maradt, mint a tanító fenyítései.
Az apjuk kétségbeesésében nemrég forradalmian új
módszerhez folyamodott, kezükbe adta Karl May egyik könyvét.
Azt remélte, a kalandos történet lenyűgözi őket, és így legalább
többet olvasnak majd. Azt azonban nem sejtette, hogy Winnetou,
a nemes vadember, nemcsak arra bírja rá a fiúkat, hogy
olvassanak, de a kalandok kimeríthetetlen kincsestárát is
megnyitja előttük.
Ezen a délutánon Karl azt találta ki, hogy eljátsszák a
könyvborítón látható jelenetet, és legalább akkora tüzet raknak –
ha nem sokkal nagyobbat –, mint a rajzon Winnetou és barátja.
Anton, aki óvatosabb volt, ám végül mindig hagyta magát
belevinni minden rosszba, gondoskodott az ennivalóról. Már
előre örültek a ropogósra sütött kenyérszeleteknek, amiket majd
vastagon megvajaznak. A kenyér és a vaj nem éppen becsületes
úton-módon vándorolt a hátizsákjukba, de ezzel nem törődtek.
Melegen sütött a nyári nap. A vasút melletti úton gyalogoltak,
és hamarosan elérték a fogaskerekű végállomását. A hosszan
elnyúló épületet a köznyelv gúnyosan Kutyaólnak nevezte.
– Nem hoztunk innivalót – szólalt meg Anton. – És szomjas
vagyok.
– Magadra vess! Annyira tudtam, hogy elfelejtesz valamit.
Karl ledobta a földre a tűzifával teli batyut. Anton is letette a
puskákat és a hátizsákot. Körülnéztek.
– Szerintem menjünk a Kutyaól háta mögé – javasolta Karl egy
idő után.
 – Itt akarsz tüzet rakni? Menjünk inkább a tóhoz! – mondta
Anton. – Még a végén kihívják a tűzoltókat és rögtön eloltják a
tábortüzünket.
– Nem, a Steigeloch unalmas. És folyton ott vannak a Böpple
fiúk, semmi kedvem ma hozzájuk.
A kötekedő Böpple fiúkhoz Antonnak sem volt kedve, így aztán
nem ellenkezett tovább.
– Mindjárt jön a fogas Stuttgart felől, igyekezzünk! – mondta
Karl.
Összeszedték a holmijukat, és az állomás háta mögé kerültek,
ahol a várakozó utasok már nem látták őket. Egy félreeső helyen,
az árnyékszék mögött nekiláttak tábortüzet rakni.

Victor a stuttgarti végállomáson szállt fel a fogasra a

Filderstrassén. Örült, hogy felmehet a hegyre, Degerlochba, és
végre kiszabadul kicsit a fullasztóan meleg völgykatlanból. Sokat
hallott a gyógyüdülőhelyről, és úgy döntött, ott tölti a vasárnap
délutánt, odafentről nézi meg magának a széles Filder-fennsíkot.
Hátradőlt a fapadon, és a tájat nézte, miközben a kis
gőzmozdony fújtatva tolta fel a két kocsit a hegyre. A meredeken
felfelé futó sínek mentén dús zöld lombkoronát viseltek a fák. A
kocsiban viszont fojtogató volt a levegő, hiába vették ki nyárra az
ablaktáblákat, a sok emberi test kipárolgása egyre
elviselhetetlenebbé vált. Victor szeretett volna a nyitott peronon
utazni, de ott már nem volt hely. Hozzá hasonlóan sokan
használták ki ezt a szép vasárnap délutánt, hogy kimeneküljenek
a fullasztóan meleg városból, és friss hegyi levegőt szívjanak a
Degerloch körüli erdőkben. Egyenesen balzsamosnak mondják a
fenti levegőt, ami gyógyír mindenféle panaszra. Meglátjuk.
Néhány egyforma öltözéket viselő fiatalember – bizonyára
valami egylet tagjai –, rázendített egy vidám nótára. Nyilván nem
ez lesz az utolsó, amit ma hallok, gondolta Victor. Hallotta, hogy
Degerlochban számos kertvendéglő várja a kirándulókat, akik
szívesen be is térnek egy-egy italra. Sőt, ha hinni lehet a
szóbeszédnek, ezeken a helyeken késő estig mulatoznak az
igencsak kapatos vendégek.
Meglazította a gallérját. A fogaskerekű éppen a vizesárok fölötti
hídon haladt át a Pfaffenwegnél, majd nagy ívben rákanyarodott
az Alte Weinsteigére. Victort egészen elbűvölte a fantasztikus
kilátás. Jó négy hónapja lakott a városban, és meglepő módon
kezdte lassan otthonosan érezni magát. Ebben nyilván az is
közrejátszott, hogy már jobban értette a sváb tájszólást. Eleinte
nemcsak érthetetlennek, hanem egyenesen primitívnek érezte
ezt a dialektust, de rá kellett jönnie, hogy az orrhangon ejtett
magánhangzók és az időnként mesterkélt, fellengzős beszéd,
tökéletesen passzol az itteniek mentalitásához: a
fegyelmezettséghez, a tartózkodáshoz és a szigorú
vallásossághoz. De mintha kompenzálni akarnák, hogy kissé szűk
látókörűek, a felszín alatt ott vibrált valamiféle rafináltság, ami
éles ellentétben állt a sokszor zárkózottságot sugárzó arcokkal.
De Stuttgart kétségkívül éppen azon volt, hogy behozza a
lemaradását a birodalom más nagyvárosaival szemben. Leginkább
az vetette vissza, hogy földrajzi fekvése miatt csak késve tudott
kapcsolódni az ország közlekedési hálózatához. Hajózható folyója
sem volt, több kilométer távolságra, a Neckar mentén fekvő
Cannstattba kellett elszállítani az árut. Ám Victor biztos volt
abban, hogy ha továbbra is ilyen csökönyösen, kitartóan törnek
előre, hamarosan a svábok uralják majd a gazdasági piacot, és
előbb-utóbb nem hagyják, hogy kiszorítsák őket.
Levette a kalapját, ujjaival végigszántott rövidre nyírt, sötét
haján. Ha valaki pár hónapja azt mondja neki, hogy egyszer a
württembergi székvárosban köt ki, kineveti. De most, hogy itt
volt, napról napra jobban érezte magát Stuttgartban.
A fogas hamarosan a Wielandshöhe vendéglő elé ért, innen
különösen szép kilátás nyílt a völgyben fekvő, soktornyú városra.
A mozdony szinte vidám füttyöt hallatott, és Victor elismeréssel
gondolt a mérnökök és vasútépítők emberfeletti teljesítményére.
Hiszen a völgyi végállomástól a Filder-fennsíkig majdnem kétszáz
méteres szintkülönbséget kellett áthidalniuk, a gyümölcsöskertek
és szőlővel beültetett dombok mellett folyamatos emelkedéssel
alakították ki a pályát. A vonal villamosítását már előkészítették,
de még nem történt meg az átállás a korszerűbb üzemmódra.
Még a hegyi végállomás előtt átzakatoltak egy vasszerkezetes
hídon, a hegyoldalban pompás villák tűntek fel, közöttük karcsú,
filigrán kilátótorony emelkedett az ég felé. A következő
állomáson a legtöbb utas kiszállt, csak Victor és az egylet tagjai
maradtak a kocsiban, továbbra is harsányan daloltak, nevettek,
viccelődtek. Végül a kalauz elkiáltotta magát, hogy végállomás.
Victor felállt, és a vidám fickókat követve kiszállt a kocsiból, akik
ahogy az várható volt, egyenesen a legközelebbi vendéglő felé
vették az irányt.
Kíváncsian nézett körül. Beleszippantott a reményei szerint
friss hegyi levegőbe, de ehelyett maró füstszag csapott az orrába.
Úgy tűnt, rajta kívül senki nem érzi. A fogassal érkező utasok
gyorsan szétszéledtek. Neki viszont a börtönévek alatt
kifinomultabb lett az érzékelése, ki akarta deríteni, honnan jön a
füst. Lassan kisétált az állomásról, és kutató szemmel szemügyre
vette a környéket. Először nem látott semmi különöset.
Megkerülte az alacsony, nyeregtetős épületet, biccentett néhány
szépen kiöltözött sétálónak, és továbbra is a környéket fürkészte.
Aztán egy kisfiú éles hangjára lett figyelmes.
– Karl! Csinálj gyorsan valamit!
Egy másik fiú válaszolt mérgesen.
– Te mindig mindent elszúrsz, Anton!
– Oltsd el! Gyorsan, különben leég minden.
– Ne zagyválj összevissza, olyan gyorsan nem gyullad ki a
kocsiszín. Segíts már kicsit!
Victor meggyorsította a lépteit.
– De igen, Karl! Már ég is! Fából van az egész.
Hallatszott a hangján, hogy nagyon meg van ijedve. Amikor
Victor a kocsiszín háta mögé került, két fiút látott. Azon
igyekeztek, hogy eloltsanak egy tábortüzet. Az egyikük egy
hátizsákkal püfölte, a másik egy nagy kendővel próbálta elfojtani
a lángokat. De hiába, a tűz elharapózott, mohón nyaldosott
mindent, ami az útjába került.
– El onnan, de gyorsan! – kiáltott Victor, mire a fiúk
meghökkenve bámultak rá.
Kikapta a kendőt az egyikük kezéből, és nagy erővel csapkodni
kezdte a lángokat. Néhány kisebb tűzfészket a cipőjével taposott
el, végül pedig rádobta a hátizsákot a hevenyészett tábortűzre,
hogy azt is kioltsa.
– Mégis hogy képzeltétek ezt? – förmedt rá a két fiúra, miután
elhárult a veszély.
Lesütött szemmel, bűntudatos képpel álltak egymás mellett.
Victor dühös volt ugyan, de mosolygott magában: micsoda
rosszcsont kis ikerpár! Ahogy jobban megnézte őket, már látta,
hogy bár külsőre olyanok, mint két tojás, a karakterük különböző.
Az egyik lebiggyesztett szájjal kihívóan bámult rá, míg a másik
megkönnyebbülve, hálásan.
– Tábortüzet akartunk rakni – szólalt meg végül kelletlenül a
merészebbik fiú.
– Azt észrevettem – mondta Victor kicsit barátságosabb
hangon. – És szerintetek ez okos dolog? A fa úgy ég, mint a tapló.
– Igen, uram, vagyis nem… természetesen nem… – hebegett a
másik.
– Fogd be, Anton! – vágott közbe a testvére. – A prérin is száraz
a fű, mégis tüzet raknak az indiánok.
Victort kezdte mulattatni a dolog.
– Aha. Szóval indiánost játszottatok. És ez itt a stuttgarti préri.
– Pontosan. – A pimasz kis kölyköt nem lehetett zavarba hozni.
– Mit gondoltok, mit csinált volna veletek a helyi seriff, ha
leégetitek a kocsiszínt?
Anton, aki nyugodtabb volt, hajlott az okos szóra.
– Bezárt volna, mint a gonosztevőket – motyogta.
– És mindent elmondott volna apánknak – mormolta a másik.
– És melyik lett volna rosszabb?
 – Apa! – vágták rá a fiúk gondolkodás nélkül.
– De nem égett le semmi – sietett hozzátenni a dacosabbik.
Victor erre nem reagált.
– Mi a nevetek?
Karl gyorsan oldalba bökte Antont, hogy hallgasson, de ő már
kibökte:
– Karl és Anton Rothmann.
– Rothmann? Csak nem a Rothmann csokoládégyár tulajdonosa
az apátok?
– De igen.
Nézzenek oda, gondolta Victor. A Rothmann csokoládé nevét
azelőtt is ismerte, hogy Stuttgartba jött volna.
– Itt laktok a közelben?
– Igen, csak pár… – felelt Anton.
– Nem közvetlenül – vágott megint közbe Karl.
– Mit jelent, hogy nem közvetlenül?
– Hát, jó darabot kell még menni innen.
– Jól van, szedjétek össze a holmitokat, hazakísérlek
benneteket. Talán szólhatok pár jó szót az érdeketekben
apátoknál. Gyerekkoromban én is sok butaságot csináltam.
A két fiú nagyot nézett, és kivételesen nem szóltak egy szót
sem.
Miközben megszeppenve összeszedték a holmijukat, Victor
szemügyre vette a kocsiszín oldalát. Túl nagy kárt nem tett benne
a tűz. De akkor is jelenteni kell az esetet, ez nem is kérdés. A
gazdag gyáros Rothmann-nak nyilván nem okoz gondot, hogy
megtérítse a helyreállítás költségeit. A fiúk viszont bizonyára
megkapják érte a magukét.
Miután elhagyták az állomás területét, és kiléptek az útra,
Victor hirtelen kiabálásra és valami robajra lett figyelmes.
Körülnézett, de nem látott semmit, bár a lárma egyre hangosabb
lett – izgatott kiáltások, nyikorgás, zörgés, dübörgés hallatszott.
Aztán szinte a semmiből előtűnt egy fogat, őrült iramban
száguldott feléjük. A kocsis alig bírta tartani magát a bakon,
miközben teljes erőből rángatta a gyeplőt, hogy megállítsa az
elszabadult lovakat. Victor ösztönösen kitárta a karját, hogy
védje az ikreket. Anton hátra is lépett, de Karl valahogy
kibotladozott az útra. Victor gondolkodás nélkül utána vetette
magát, és pont abban a pillanatban kapta el a karját, amikor
elrobogott előttük a kocsi. Elrántotta a fiút, de az egyik
megvadult ló patája eltalálta a lábát.
Valami reccsent, Karl élesen felsikított, majd Victor karjába
rogyott. Közben a kocsisnak jó néhány méterrel odébb sikerült
végül megállítani a lovakat.
Egy hosszú percre halálos csönd lett.
Anton ijedten állt az út szélén, a szájára szorította a kezét.
Néhány vasárnapi kiránduló gyűlt köréjük, az arcukon rémülettel
vegyes kíváncsiság. Arrébb a kocsis próbálta megnyugtatni a
csupa tajték, idegesen nyerítő lovakat, és közben aggodalmas
pillantást vetett feléjük.
Victor szemügyre vette a karjában tartott fiút. Krétafehér volt
az arca, és nem mozdult, a lábszára furcsa szögben állt, a nyílt
sebből kiállt a törött csont.
A rémülettől ledermedt emberek lassan magukhoz tértek.
Valaki orvosért kiáltott, az egyik helybéli pedig hozott egy
kézikocsit. Victor óvatosan belefektette a sérült kisfiút, aki lassan
magához tért, és üvölteni kezdett a fájdalomtól. Victor halk
szavakkal próbálta megnyugtatni, levette a zakóját, és a törött
lába alá tette.
A bámészkodók hátraléptek, amikor megragadta a kézikocsi
rúdját.
– Várja meg az orvost! – szólalt meg az egyikük.
De Victor válaszra sem méltatta, Antonhoz fordult.
– Mutasd az utat hazafelé!
Anton rémülten meredt a testvérére, bólintott, majd lassan
elindult. Victor követte, és bár vigyázva húzta a kocsit, hogy
minél kevésbé rázkódjon, a nyöszörgő Karlnak elviselhetetlen
fájdalmai lehettek, többször is elveszítette az eszméletét. De
Victor nem akarta, hogy a kisfiú a poros út mentén feküdjön, és a
bámészkodók szörnyülködjenek felette, amíg megérkezik az
orvos. Ráadásul nyilvánvalóan nem is volt messze a házuk.
Rövid gyaloglás után el is érték az árnyas fák között fekvő,
előkelő villanegyedet. Anton egy aránylag újnak tűnő, magas
téglafallal körülvett, kétszintes ház előtt állt meg, hátrafordult,
jelezve, hogy megérkeztek, aztán felrohant a lépcsőkön a bejárati
ajtóhoz.
Victor óvatosan kiemelte Karlt a kocsiból, és követte a fiút.
 6. fejezet

Judith egyszerűen nem tudott dönteni.

Tulajdonképpen már választott ruhát estére, de most
elbizonytalanodott. Talán mégis túlzás a gazdagon díszített
estélyi ruha egy vasárnap esti házi koncertre. Dora is mintha
csodálkozott volna, amikor arra kérte, hogy ezt készítse ki. De a
ruha új, és alig várta, hogy viselhesse.
Felsóhajtott.
Ahogy a kíváncsiság, úgy a türelmetlenség sem szép
jellemvonás – éppen eleget dorgálták már ezért. Gondolatban
gyorsan végigvette a következő hét társasági eseményeit, vajon
melyik alkalomra illene legjobban az új ruha. Talán a kerti bálra
Braunéknál. Már látta is magát, ahogy kecsesen lépked lefelé a
széles márványlépcsőn, amely az előcsarnokból a bankárcsalád
villájának kertjébe vezetett. Szép időben itt fogadták a
vendégeket, így mindenki láthatná a bevonulását.
Vajon Max Ebinger is ott lesz?
Judith szíve erre a gondolatra hevesebben kezdett verni.
Tetszett neki a jóképű, fekete hajú, magas fiatalember. Nagyon
tetszett. Többször is elképzelte: milyen lenne, ha az apja őt
szemelné ki férjéül. De Max Ebinger vajon megfelelne az ő
elvárásainak?
Igaz, hogy nincs valami jó híre, azt mondják róla, hogy
felelőtlen, léha, nőcsábász és inkább a kocsmákat járja a
barátaival ahelyett, hogy dolgozna. Ámbár egy gazdag gyáros
egyetlen fiaként amúgy sincs rászorulva a munkára. Bizonyára ki
van már jelölve az életútja.
Ahogy ilyesmiken töprengett, rá kellett jönnie, hogy egyáltalán
nem ismeri Maxot. Nem tudja, mi érdekli, mit szeret, hogyan
gondolkodik. Igaz, hogy nagyon vonzónak találta, de a csinos
külső nem minden. És Max különben sem mutatott érdeklődést
iránta soha. Bár egy jól sikerült belépő az elragadó új ruhában
talán változtatna ezen.
Ó, nem. Szinte kizárt, hogy ebből valaha is legyen valami,
hiszen az apja ki nem állhatja az öreg Ebingert, akinek a
származását is homály fedi. És ez az ellenszenv kölcsönös. Így
aztán mindegy is, mi történik a kerti bálon.
Megint nagyot sóhajtott, és körülnézett a szobájában. A
fésülködőasztalon egy képes női magazin legújabb száma hevert,
mellette a Breuninger Áruház reklámfüzete. Fogta mindkettőt és
leheveredett az ágyra. Talán talál bennük valami izgalmas ötletet,
hogy mit vegyen fel estére.
Kiűzte a gondolataiból Maxot, és elmerült a szabásminták,
ruhaköltemények világában. Nagyon csinosnak találta az
absztrakt vagy a virágmintás modelleket. Nem telt sok időbe, és
máris döntésre jutott: a decens virágmintás sötétkék selyemruha
éppen megfelelő lesz. Felpattant az ágyról, az éjjeliszekrényre
hajította az újságokat, és már éppen hívni akarta Dorát, amikor
eszébe jutott, hogy a komornájának aznap délután kimenője van.
Akkor hát várnia kell még az átöltözéssel.
Úgyis ideje körbejárnia a házban, gondolta, miután gyors
pillantást vetett a kandallópárkányon álló órára. Amióta elutazott
az édesanyja, Judith látta el a ház úrnőjének szerepét, és
lelkiismeretesen eleget is tett a feladatainak – titkon azt remélve,
ezzel elodázhatja, hogy az apja gyorsan férjhez adja. Hiszen
pillanatnyilag itt van rá szükség. Ki egyeztetne különben a
házvezetőnővel, ki gondoskodna az ikrekről, ki látná el a
háziasszonyi teendőket, amikor vendégeket várnak? És valóban
úgy érezte, mintha az apja egyelőre letett volna a szándékáról.
Legalábbis nem hozta szóba a dolgot, kivéve múltkor a
vacsoránál, amikor igen jelentőségteljesen nézett rá, miközben
egy esküvőről mesélt.
Hirtelen az anyja, Hélène jutott az eszébe. Ő mindig nyűgnek
érezte a háztartás és a család gondját. Folyton fáradt volt,
kimerült, ingerlékeny, állandóan fájt a feje. Judith alig emlékezett
vidám pillanatokra. És az ikrek születése után csak rosszabb lett a
helyzet. Orvostól orvosig jártak, amíg végül az egyikük
neuraszténiát, azaz egyfajta idegi kimerültséget állapított meg.
Ilyesmi a törékeny nőknél gyakran előfordul.
Jöttek a terápiák, kezelések, de egyik sem hozott javulást. A
doktorok levegőváltozást javasoltak, és Judith apja felépíttette a
villát Degerlochban. De az anyja ahelyett, hogy meggyógyult
volna, még letargikusabb lett. Mérlegelni kellett, hogy esetleg a
teljes környezetváltozás segíthet-e. Ekkor döntöttek a Fekete-
erdőben lévő Wildbad mellett, és három hónap múlva Hélène
valóban egészségesen tért haza. Ám alig telt el néhány hét, ismét
kimerült, feszült lett, majd melankóliába süppedt.
Nehéz időszak következett, a szülők folyton veszekedtek.
Azelőtt is gyakori volt közöttük a szóváltás, de ez most
komolyabbnak tűnt. Egy újfajta kezelési módszerről folyt a vita,
amit az anyja ki akart próbálni, valamiféle natúrkúra. Az apja
viszont mindezt csak a felesége újabb hóbortjának tartotta. És
amikor megtudta, mennyibe kerül, hallani sem akart többet erről.
Hélène viszont nem adta fel.
Heteken át kitartóan vitázott, a kedélyállapotát tekintve
meglepő erővel, könnyek közt könyörgött, duzzogott, végül
fenyegetőzött, ami először heves dühkitöréseket váltott ki a
férjéből, ám végezetül jobb belátásra tért.
Májusban aztán Hélène elutazhatott végre a Garda-tóhoz a
reformkúrára, és a házban mindenki fellélegzett. Judithnak ugyan
nagyon hiányzott az édesanyja, de az elmúlt év nehézségeit nem
kívánta vissza.
 A bejárati ajtó csengőjének éles hangja szakította ki a
gondolataiból. Mintha valaki folyamatosan nyomta volna,
felverve a ház csendjét. Judith nyugtalanul kisietett a folyosóra. A
csengő végre elhallgatott, amikor odalent kinyílt az ajtó. Aztán
Judith fojtott sikoltást hallott, majd egy férfi hangját és
gyereksírást. Meggyorsította a lépteit.
A család magánlakosztályaitól a félemeletre, majd a földszinti
előcsarnokba vezető széles lépcsőn Babette szaladt felé.
Holtsápadt volt az arca a rémülettől.
– Kisasszony! – kiáltotta kifulladva.
– Nyugalom, Babette. Mi történt?
– A fiúk, kisasszony. Karl megsérült – mutatott lefelé a
cselédlány.
Judith szó nélkül felkapta a szoknyáját, és már szaladt is lefelé a
lépcsőn.
Az előcsarnokban Anton futott a karjai közé, fejét sírva fúrta a
szoknyájába. Miközben Judith gépiesen simogatta az öccse
aranyszőke fürtjeit, döbbenten meredt az idegenre, aki Karllal a
karjában lassan közeledett felé.
– Édes Istenem, Karl! – kiáltott fel Judith. – Rettenetesen néz ki.
Hogy történhetett ilyesmi? – A csúnya nyílt seb láttán rosszullét
fogta el. És pont most nincs itthon apa.
Babette magához vonta Antont, akinek megállíthatatlanul
csorogtak a könnyei, és szelíden, de határozottan a konyha felé
terelte.
– Hová fektethetem le a fiút? Sürgősen orvos kell neki.
Az idegen sürgető, mély hangja zökkentette ki Judithot a
dermedtségéből. Összeszedte magát.
– Hogyne, jöjjön utánam!
Judith előrement az előcsarnokból nyíló egyik kis szalonba, és a
kanapéra mutatott. Miközben az idegen lefektette Karlt, Robert
jelent meg az ajtóban.
– Babette azt mondja, menjek el Katz doktorért.
– Igen, Robert – bólintott Judith. – És nagyon siessen, kérem!
 – Nyílt törésről van szó, mondja meg ezt is a doktornak! – tette
hozzá az idegen.
Robert bólintott, és sietve távozott.
Judith letérdelt a kanapé mellé, az öccse arcát simogatta. Karl
nyöszörgött.
– Kellene néhány tiszta kendő és forralt víz – szólalt meg
mellette az idegen. – Kitisztítom a sebet, amíg ideér az orvos. Ne
aggódjon, Rothmann kisasszony! Szívós kis kölyöknek látszik. –
Szelíd, megnyugtató hangon beszélt, Judith ebből döbbent rá,
milyen zaklatottnak tűnhet.
– Forró víz és tiszta kendők, máris hozom, uram… Bocsásson
meg, nem tudom a nevét! – állt fel Judith, és kihúzta magát.
– Rheinberger. – A férfi meghajolt. – Victor Rheinberger.

Fél óra múlva megérkezett az orvos, és ellátta a sebet. Victor

Rheinberger, aki közben beszámolt arról, mi történt, segédkezett
neki. Judith is ott állt Karl mellett, figyelte a fiú légzését és a
szívverését. Katz doktor éterrel kábította el, hogy ne mozogjon,
miközben helyrerakja a törött csontot, és ne érezze a fájdalmat.
– Minél kevesebbet kellene mozgatni – mondta az orvos,
miután végzett. – Legjobb, ha egyelőre itt marad a kanapén.
– Gondoskodom róla – bólintott Judith.
– És elképzelhető – tette hozzá Katz doktor –, hogy rosszul érzi
majd magát, ha felébred. Az éter gyakran okoz émelygést. Az is
lehet, hogy kicsit nyugtalan lesz. Adjon neki pát csepp baldriánt,
és mindig legyen mellette valaki! És ne engedjék, hogy felkeljen!
– Köszönöm, doktor úr. Mit gondol, mennyi időbe telik, mire
újra lábra állhat?
– Na, egy ilyen stramm fiatalembernél nem tart sokáig –
kacsintott a doktor. – Talán két-három hét, és mankóval már akár
járhat is. Természetesen csak akkor, ha nem lép fel komplikáció,
és a fiú kíméli a lábát. Maga a törés nem vészes.
– Hála az égnek! – sóhajtott fel Judith.
 – Rosszabbul festett, mint amilyen valójában. A sípcsont körül
kevés a szövet, ezért olyan ijesztőek ott a sebek. Az egyetlen,
amire nagyon kell vigyázni, hogy ne alakuljon ki gyulladás. Ezért
eleinte mindennap eljövök, hogy magam cseréljem ki a kötést. Ha
már biztosak vagyunk benne, hogy szépen gyógyul a seb, átveheti
ezt a feladatot, Rothmann kisasszony.
– Végtelenül hálás vagyok önnek, doktor úr. – Judith úgy
érezte, nagy kő esett le a szívéről.
– Elég sok vért veszített – fűzte még hozzá az orvos. – Kapjon
egy jó erős húslevest, ha már tud enni!
– Gondoskodom róla, doktor úr.
– Akkor én el is búcsúzom, Rothmann kisasszony. Ha bármi
gond lenne, azonnal küldjön értem!
Judith még egyszer köszönetet akart mondani, amikor Wilhelm
Rothmann rontott be a szobába.
– Hogy történhetett ez?! – Aggodalom és düh vibrált a
hangjában. – Judith! Neked kellett volna vigyázni a két öcsédre! –
Három hosszú lépéssel a kanapénál termett, lenézett a fiára, aki
sápadt volt ugyan, de békésen aludt.
Az orvos látva, milyen feldúlt, közbeszólt:
– Egy szóra, Rothmann úr.
Rothmann a lányáról Victorra nézett, majd Katz doktorra.
– Jöjjön a dolgozószobámba, doktor úr! – mondta most már
kissé nyugodtabb hangon. – És magával is váltanék pár szót –
mutatott Victorra –, úgy húsz perc múlva. Judith, te menj a
szobádba!
– Engedelmével, apám, Karl mellett maradnék – szegült ellen
Judith szelíden.
– Kérem, engedje meg, Rothmann úr… – szólt közbe ismét a
doktor. – Jobb, ha a fiú mellett van valaki.
– Ám legyen. – Wilhelm Rothmann pillantása Victorra siklott. –
Maga pedig várjon az előcsarnokban, amíg hívatom.
– Természetesen – bólintott Victor, és Judith látta, hogy
halvány mosoly suhan át az arcán, ami nagyon rokonszenvessé
tette. Úgy tűnt, abszolút megérti az apja aggodalmát, nem veszi
zokon, hogy kissé nyersen viselkedik.
Katz doktor Rothmann vállára tette a kezét, majd együtt
távoztak. Victor Rheinberger felemelte a földről a zakóját, amit
csak úgy ledobott, amikor behozta Karlt. Éppen bele akart bújni,
amikor Judith észrevett rajta néhány vérfoltot.
– Ó, hagyja itt, kérem! – lépett oda hozzá, hogy kivegye a
kezéből. – Majd mi kitisztíttatjuk a kabátját. Ez a legkevesebb,
amit tehetünk önért. – Hálásan a férfira mosolygott.
– Nagyon kedves öntől, Rothmann kisasszony. De inkább
magammal vinném, majd én kitisztítom. Nincs ugyanis másik.
Judith pillantása végigsiklott a férfi magas alakján. Csak most
tűnt fel neki, hogy a ruhája viseltes, és mintha nem rá szabták
volna. Talán kölcsönkérte vagy valaki nekiadta. Az inggallérja is
kopott volt, ám makulátlanul tiszta, ahogy a nyakkendője is.
– Bocsásson meg, nem akartam tapintatlan lenni! – hebegett
Judith zavartan.
Victor arcán hamiskás mosoly futott át, gyors mozdulattal
végigszántott rövidre nyírt, fekete haján.
– Emiatt ne aggódjon, Rothmann kisasszony! A kabátom legyen
a legkisebb gondja ma. Most csak az a fontos, hogy a fiú minél
hamarabb meggyógyuljon.
Judith bólintott. Valami vonzotta ebben a fiatalemberben, alig
tudta levenni a szemét csinos arcáról.
Victor megint elmosolyodott, zöldeskék szeme pajkosan
csillogott.
– Ön majd gondját viseli az öccsének, Rothmann kisasszony. Én
pedig az előcsarnokban várok, amíg hívat az édesapja. – Amikor
elment Judith mellett, véletlenül hozzáért a karjához. – Különben
inkább dorgálást kapok majd, mint dicséretet.
 7. fejezet

Fél órával később megjelent Babette, hogy Wilhelm Rothmann

dolgozószobájába kísérje. Várakozás közben Victor alaposan
szemügyre vette az impozáns előcsarnokot, az intarziával
gazdagon díszített fatáblaburkolatot, az értékes festményeket, a
drága szőnyeget a világos márványpadlón, a nagy
porcelánvázákban elhelyezett ízléses virágcsokrokat. Egy
hatalmas ólomkristály tükör még nagyobbnak láttatta az amúgy
is tágas csarnokot. A villa belső tere valóban lenyűgöző volt.
Rothmannéknak igencsak jól mehetett.
A dolgozószobába vezető folyosón Katz doktor jött szembe.
– Ön nagyon bátran viselkedett – mondta elismerően. – A kis
Anton teljes izgalomban mesélte el, hogyan történt a baleset.
– Ez nem bátorság kérdése – felelte Victor. – Magától értetődő.
– Önnek és nekem talán az – csóválta meg a fejét az orvos. – De
nem mindenki vetette volna magát két elszabadult ló elé, hogy
megmentsen egy kisfiút, akit még csak nem is ismer. Karlnak
nagy szerencséje volt.
– Örülök, hogy jó időben jó helyen voltam. És hála istennek
hamar felgyógyul majd a kis kópé.
Katz doktor felnevetett.
– Feltéve, hogy betartja a játékszabályokat. Ami neki nem lesz
könnyű.
– Valóban, eléggé önfejű kis kölyöknek tűnik. Ez rövid
ismeretségünk alatt hamar kiderült – mosolygott Victor.
 – Az önfejű enyhe kifejezés. Nos, reméljük, tanul az esetből. –
Az orvos búcsúzóul megemelte a kalapját. – Szép napot!
– Máris jövök – mondta Babette.
De a doktor a fejét rázta.
– Köszönöm, egyedül is kitalálok.
Az orvos hosszú léptekkel távolodott, ők pedig már ott álltak a
dolgozószoba előtt.
A cselédlány kopogott, és miután Rothmann kiszólt, kinyitotta
Victor előtt az ajtót, majd halkan be is csukta mögötte.
Wilhelm Rothmann egy masszív diófa íróasztalnál ült. Előtte
márványtartóban íróeszközök, köztük egy aranyozott töltőtoll,
nyilván ezzel szokott aláírni minden fontos iratot. Mellette ezüst
tintatartó.
– Egy pillanatra a türelmét kérem – szólalt meg a gyáros,
miközben papírokat rendezgetett.
– Hogyne – felelte Victor, és hátrébb lépett.
Ebben a szobában is jómódról, előkelőségről árulkodott
minden, az aranyozással díszített, fehér opálüveg íróasztali
lámpától a két teljes falat beborító szekrényekig, vitrinekig,
könyvespolcokig, Victornak rögtön szemet szúrt a tizenhét
kötetes Brockhaus Enciklopédia új, jubileumi kiadása, de mellette
még több száz tudományos, történelmi és irodalmi mű sorakozott
a polcokon. Mintha minden azt demonstrálná, hogy itt milyen
művelt emberek élnek, és ezt a benyomást csak erősítette a
szobában uralkodó félhomály, a magas ablakok előtt lógó súlyos
bársonyfüggönyök, amelyek alig engedtek be fényt.
A szoba sarkában álló dúsan faragott ingaóra jól hallhatóan
elütötte az egészet.
Mintha csak erre a jelre várt volna, Wilhelm Rothmann
összecsukta az iratmappákat, és kihúzta magát a karosszékében.
Egy pillanatig Victor úgy érezte, mintha a gyáros méregetné, de
aztán felállt és odalépett hozzá.
– Azt hiszem, nekem nem kell bemutatkoznom, de szabad az ön
nevét, uram?
 – Victor Rheinberger.
– Ön ma megmentette a fiam életét, Rheinberger úr.
– Valóban nem sokon múlt.
– Antont már kikérdeztem, mit kerestek egyáltalán az
állomáson. Nem tudott kielégítő válasszal szolgálni, de persze
teljesen össze van zavarodva. Mindazonáltal említett valami
tüzet, amit Karllal gyújtottak, és ami nem akart kialudni.
– Így is lehet mondani. Én segítettem eloltani a tüzet. Amikor
kijöttünk az állomásról, akkor robogott felénk a fogat.
– És ön elrántotta Karlt a lovak útjából. Különben
agyontaposták volna.
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem történt végzetes baleset.
Bár a fia jó darabig emlékezni fog a szerencsétlenségre. Egy ilyen
törés fájdalmas.
– Ez esetben nem tudom nagyon sajnálni. Túlságosan féktelen a
fiú. Remélem, ez jó lecke lesz neki. – Rothmann az egyik vitrines
szekrényhez lépett. – Megkínálhatom egy konyakkal,
Rheinberger úr? Vagy inkább egy snapsszal? Körte? Szilva? Alma?
– Köszönöm, egy körtepálinka igazán jólesne – válaszolt Victor.
Rothmann töltött két pohárba, az egyiket odanyújtotta
Victornak.
– Hálás köszönetem, Rheinberger úr.
Koccintottak. Victor egy pillanatra lehunyta a szemét, élvezte,
ahogy az alkohol picit égeti a torkát. Most, hogy enyhült benne a
feszültség, rettentően kimerültnek érezte magát.
– Üljünk le! – mutatott Rothmann a bőrfotelokra, amelyek egy
kis asztalka mellett álltak a szoba egyik sarkában. – Ön nem
idevalósi, ugye? – kérdezte, miután helyet foglaltak.
– Nem.
– Hallatszik a beszédén. Nem a sváb tájszólást beszéli.
– Porosz vagyok.
– Megérti egyáltalán a helybélieket?
Victor elnevette magát.
– Egyre jobban. Kezdetben nem volt könnyű.
 – A Sváb-Albon még nehezebb dolga lenne. Stuttgartban
valamivel disztingváltabban beszélünk.
– Bizonyára, de olyan messzire még nem jutottam.
– És mi hozta ide, Rheinberger úr?
– Új helyen akartam szerencsét próbálni.
– Éppen Stuttgartban? Sokkal izgalmasabb városok is vannak.
Köln vagy Hamburg.
– Nem feltétlenül. És van egy barátom a városban, ami
megkönnyítette a választást. – Ez ugyan csak féligazság volt, de a
múltjáról nem akart beszélni. – Ráadásul Stuttgart dinamikusan
fejlődő város. Ami lenyűgöző.
– Na igen, ki gondolná a svábokról, nem igaz? – somolygott
Rothmann. – Zárkózottnak, olykor egyenesen vaskalaposnak
tűnnek. Aztán hirtelen kinyílik egy műhely ajtaja, és valami új
találmánnyal állnak elő, amely nélkül ezután már nem is élhet a
világ. Gondoljon csak Robert Boschra és a nagyfeszültségű
gyújtómágnesre!
– Vagy Gottlieb Daimlerre és az autóra.
– Látom, kiismeri magát – jegyezte meg Rothmann elismerően.
– Kár, hogy Gottlieb már nem él. De a társa, Maybach továbbviszi
az üzletet. Mostanában folyton annak a hóbortos osztráknak
terveznek valamit. Emil Jellineknek. Hallott már róla?
– Még nem.
– Egy szép napon beállított Maybach műhelyébe, és addig nem
tágított, amíg nem terveztek neki egy kétüléses versenyautót.
Végül azzal vett részt az 1901-es nizzai autóversenyen. És meg is
nyerte. Azóta nevezik egyébként Maybach automobiljait
Mercedesnek, Jellinek lánya után.
– Talán önnek is van ilyen autója, Rothmann úr?
– Ó, igen! – ragyogott fel a gyáros szeme. – Már két éve, egy
Mercedes PS 35-ös. Az egyik első a szériából. Azóta már létezik a
Simplex is, de az egy vagyonba kerül.
Victor felélénkült.
 – Minden érdekel, ami a technikával kapcsolatos. Csak sajnos
soha nem volt alkalmam megszerezni a szükséges tudást.
– Ha van hozzá érzéke, Rheinberger úr, Stuttgartban számos
lehetőség adódik erre.
– Ön Stuttgartból származik, Rothmann úr?
– Igen, itt nőttem fel. Aztán két évet Párizsban töltöttem,
mielőtt beléptem apám gyárába. Aki különlegesen finom
csokoládét akar készíteni, annak egyszerűen kötelező egy ideig
Párizsban dolgoznia. Kér még egyet? – emelte fel az üres poharát.
Victor bólintott, Rothmann pedig kitöltött még két snapszot.
– Nos, Rheinberger úr. Természetesen nem csupán szavakkal
kívánom kifejezni hálámat. Négyszáz márkára gondoltam. Mit
szól hozzá?
Victor meglepetésében félrenyelte az italt, köhögni kezdett.
Rothmann nevetve megveregette a hátát.
– Igazán megérdemli.
– Igen bőkezű ajánlat.
– Na, akkor ezt el is intéztük.
– De – Victor még mindig köhögött – nekem más kérésem
lenne.
– Más? Négyszáz márka a sofőröm félévi járandósága.
– Nem az összegről van szó. Az roppant nagyvonalú.
– Hát akkor?
– Szeretnék önnek dolgozni, Rothmann úr.

– Nem volt kalapja, Rheinberger úr? – kérdezte a cselédlány,

amikor két órával később lekísérte az előcsarnokba.
Victor megrázta a fejét.
– Elvesztettem, amikor elrántottam Karlt a lovak elől.
– A nagyságos úr bizonyára megtéríti a kárt.
Victor csak mosolygott. Kit érdekel a kalap? Úgyis eléggé
elnyűtt volt már; teljesüljön be a sorsa valahol Degerloch utcáin!
Vagy találjon új gazdára.
 Babette kiengedte az ajtón, Victor pedig igyekezett lassan,
méltósággal lemenni az előtte álló néhány lépcsőfokon. Nem
álltak meg ugyanis két pohárka snapsznál. Sőt Rothmann végül
egy kitűnő bort is kinyitott.
Az utcán állva megfordult, és visszanézett a villára. A lágy
nyáresti fényben nem hatott már olyan erőteljesnek a sok
különböző ablakával, erkélyével, kiugrójával, vakolt és téglafalas
homlokzatával, mint az éles délutáni napsütésben. Nyilván
csillagászati összegekbe került megterveztetni és felépíttetni ezt
az új épületet. Victor most mégis inkább egy letűnt kor
mementójának látta – otromba, merev, kényszeredett. Bent a
házban viszont egyáltalán nem ilyennek érezte a hangulatot.
Mindegy is. Ha még világosban akar hazaérni, igyekeznie kell.
Gyalog indult lefelé a hegyről, erdőkön, szőlődombokon át, hogy
megspórolja a húsz pfenniget, amibe a jegy került a
fogaskerekűre.
 8. fejezet

Riva a Garda-tónál, 1903. augusztus

eleje

Hélène mélyen beszívta a levegőt, bent tartotta, majd halkan

kifújta. A légzőgyakorlatok közben lehunyt szemmel élvezte a
nyári nap melengető sugarait a bőrén. Pantha rhei, jutott eszébe
egy idézet Hérakleitosztól. Minden folyik. Milyen igaz.
Belehunyorgott a napba.
Erős déli szél fújt a tó felől. Felborzolta a víztükröt, frissítő
szellőt hozott az északi part paratölgyek, fenyők és szederfák
között álló kis légkunyhóiba.
Csaknem húsz ilyen kétszemélyes kis faépület állt elszórtan
Hartungen doktor szanatóriumának hatalmas parkjában,
közvetlenül a Garda-tó partján. Szabadlevegő-kúráztatásra
használták őket, ezért hatalmas, üvegezetlen ablaknyílások
voltak minden oldalon. A jól szellőző kunyhókban ki lehetett
bírni a nyári hőséget, ami máshol fullasztó, bágyasztó volt.
Hélène azonban szívesebben üldögélt a kavicsos tóparton,
ahogy most is. Hihetetlen belső béke töltötte el, amikor elnézte a
kék különböző árnyalataiban játszó, csillogó víztükröt. A víz
mintha elmosta volna a gondjait, helyükre derűs nyugalom
költözött. És csöppet sem találta ijesztőnek a háta mögött
magasodó zord hegyeket, inkább úgy érezte, lenyűgöző
kontrasztot alkotnak a szelíd tóval. Itt a déli, meleg tájak kapuja,
amott a megzabolázhatatlan természet, zord sziklák és hófödte
hegycsúcsok. De nem fenyegetőnek tűntek, éppen ellenkezőleg,
mintha védelmeznék. Látszólag áthatolhatatlan hegyvonulatok
jelen és múlt között, az itteni menedéke és az Alpokon túli élete
között, amelynek béklyóit végre kész volt lerázni.
Túl sokáig csak sírt és jajveszékelt, nem próbált változtatni a
sorsán. Most azonban más szemmel kezdte látni a világot, és
erőteljes képein meg is mutatta ezt az új látásmódot. Eddig nem
volt tudatában, hogy micsoda teremtőerő munkál benne, amire
aztán újra és újra rácsodálkozott – a festés pedig békét és
boldogságot hozott az életébe. Az ő keze alkotott, irányított,
alakította a kompozíciót, játszott fénnyel és árnyékkal. Ezt pedig
ajándéknak érezte.
Kitárta a karját, hátradobta sötét fürtjeit, és lassan forogni
kezdett.
– Csak ne túl gyorsan, nagyságos asszonyom, különben még
elszédül!
Hélène elmosolyodott. A Münchenből érkezett Georg Bachmayr
mindig a közelében lévő egyik légkunyhóba telepedett le.
– Ó, de hát pont ez a gyakorlat lényege, Bachmayr úr! –
kiáltotta vidáman, és újra körbefordult.
– Akkor pörögjön csak! Majd én elkapom – kacsintott rá a férfi.
A szanatóriumban töltött hetek során Hélène megszokta már a
kötetlen életformát, a fesztelen viselkedést férfiak és nők között.
A napsütés felébresztette az érzékeket, a páciensek flörtöltek, kis
szerelmek szövődtek, és ez nem zavart senkit. Talán mert a
művészvilág, az irodalmi élet elitje járt ide elsősorban: írók,
zenészek, festők, költők – mintha itt adtak volna találkát
egymásnak. Hélènéhez hasonlóan a többség ideggyengeségtől
szenvedett, ő pedig egészen felszabadult, hogy vannak sorstársai.
Otthon csak bosszantó hóbortnak tartották a panaszait, soha nem
vették komolyan. A felállított diagnózis, amely az ideges
nyugtalanságtól a mély melankóliáig neuraszténiaként deklarálta
a tüneteket, Hélène szemében csupán meddő kísérlet volt arra,
hogy magyarázatot találjanak. A beteg idegrendszere – így
mondták neki – nem képes helyreállítani az egyensúlyt a túlzott
igénybevétel és a regenerálódás között. Nos, így is lehet mondani.
– Nagyságos asszonyom, mit szólna egy kis kiránduláshoz
Torboléba? – Úgy tűnt, Georg Bachmayr folytatni akarja a
társalgást, bár Hélène újra elkezdte a légzőgyakorlatait. Kicsit
megváratta a válasszal.
– Ah, hisz tudja, Bachmayr úr, hogy legszívesebben festegetek –
mondta végül. – Nincs kedvem kirándulni.
– Nagy hiba, nagyságos asszony, nagy hiba. Johann Wolfgang
von Goethe is elidőzött ott 1786-ban. Ön is művész, bizonyára
önnek is éppen olyan izgalmas élmény lenne, mint anno neki.
Hélène kedvelte a férfit, de sejtette, mire megy ki a játék, így
nem akart engedni az unszolásának. Georg Bachmayr csak
néhány napja érkezett Rivába, és kezdettől fogva kereste a
társaságát. Jólesett ugyan az érdeklődése, de viszonyt kezdeni
nem akart. Eddig nem sokat kirándult a környéken, és vonzotta is
a közeli Torbole, de előbb az életét kell rendeznie, ehhez pedig
nyugalom kell és távolságtartás, szeretőre pedig végképp nincs
most szüksége.
– Tudja, Goethe mindig szavakba öntötte a benyomásait. A
festészet másfajta ösztönzést kíván – felelte Hélène. Kezdte
fárasztani a beszélgetés. Időbe telik még, mire megerősödnek az
idegei.
– Lárifári – söpörte félre a kifogást Bachmayr. – A művészet az
művészet.
– És ön a művészet melyik ágában jártas, Bachmayr úr, hogy
ilyen pontosan meg tudja ítélni ezt? – kérdezte Hélène csípősen.
– Nos, nem vagyok költő, sem festő, sem zenész. Kritikus
vagyok, tehát a művészet ismerője. – Láthatóan roppant elégedett
volt a válaszával, megsimogatta őszülő pofaszakállát, amellyel
kicsit az osztrák császárra emlékeztetett.
– Az én művészetemet viszont nem ismeri – vágott vissza
Hélène, és rögtön meg is ijedt magától. Gyerekkorától azt
sulykolták belé, hogy az önuralom az egyik legfontosabb erény, ez
a válasz pedig gondolkodás nélkül csúszott ki a száján. –
Bocsásson meg, Bachmayr úr! Azt hiszem, vacsora előtt lepihenek
kicsit, eleget élveztem már a friss levegőt.
– Tegyen csak úgy, nagyságos asszony! – bólintott Bachmayr
kegyesen, mintha egy gyereknek nézne el valami butaságot. –
Torboléba pedig elmegyünk. Majd meglátja.
Ezzel ledobta a ruháit, és anyaszült meztelenül, ahogy Isten
megteremtette, a hűs habokba vetette magát. Hélène
elmosolyodott. Igaz, hogy a férfi sokszor az idegeire ment, de
mindig mosolyt csalt az arcára. Az urak mind úgy viselkedtek itt,
mint a gyerekek, legszívesebben meztelenül pancsoltak a tóban,
úsztak, a víz alá merültek, fröcskölték egymást. A hölgyek, akik
kisebbségben voltak, előkelő távolságot tartottak az efféle
szórakozásoktól – ahogy a szanatórium minden területén, a
magánstrandon is érvényben volt az íratlan szabály, amely a
hölgyeknek illemtudó, erkölcsös viselkedést írt elő, míg az
uraknak teljes szabadságot adott.
Ez tökéletesen meg is felelt Hélènének. Neki éppen elég volt
annyi, hogy megszabadulhatott a rémes fűzőtől, és kényelmes,
lezser ruhákat hordhatott. Tulajdonképpen azt tehette, amihez
csak kedve volt.
– Pompás a víz! – kiáltotta Bachmayr, és nevetve fröcskölni
kezdte a vizet Hélène felé.
Ha a férje tudná, mi folyik itt, azonnal hazarendelné
Stuttgartba. De mivel a gyárán és önmagán kívül nem nagyon
érdekli semmi, fogalma sincs, micsoda szabad erkölcsű helyre jött
a felesége. Csak a költségek miatt morgott. De azért minden
hónapban pontosan küldte a pénzt, és Hélènének pillanatnyilag
elég is volt ennyi. Végre fellélegezhetett.

Az étteremben az összeszokott asztaltársaság szórakoztató,

vidám emberekből állt. Bachmayr udvariasan felállt, amikor
Hélène a kerek asztalhoz lépett. Üdvözölte, kihúzta neki a széket,
és csak akkor ült vissza, amikor Hélène már helyet foglalt. Halk
társalgás, finoman megcsörrenő poharak, evőeszközök nesze
töltötte be a helyiséget, és a könnyű vacsora étvágygerjesztő
illata.
Fonott kosarakban frissen sült rozskenyér állt az asztalon,
mellette tálakon többféle sajt és friss füge. Miközben felszolgálták
a könnyen emészthető árpalevest, élénk társalgás kezdődött.
– Mesélte már Christl, mi történt tavaly, amikor evezni volt a
tavon a Mann fivérekkel? – emelte fel a poharát a jó negyvenes
Egon Leitz, akinek saját elmondása szerint jövedelmező
papírgyára volt Berlin közelében.
– Magának is egészségére! – jegyezte meg Bachmayr
rosszallóan, majd hozzátette: – Hallottam erről, Leitz úr. Csúnyán
egymásnak estek.
– Így van – bólintott Leitz, és nagyot kortyolt a jóféle Vino
Santóból. – Kitűnő a bor – vágott vissza finoman Bachmayr
burkolt célzására az elmaradt pohárköszöntő miatt.
– Valóban? És miről volt szó? – firtatta Bachmayr.
Erre a Hélènével szemben ülő Klock-Sander házaspár is
felfigyelt.
Egon Leitz titokzatoskodva előrehajolt.
– Thomas Mann nyíltan nekitámadt a bátyjának, persze
szavakkal, nem ököllel. Nos, hadd fogalmazzak úgy, sajátos
morális nézeteik kapcsán különböztek össze… Thomas Mann azt
állította, hogy Heinrich plagizálta őt. – Ezzel hátradőlt, és várta a
hatást.
Frau Klock-Sander jól hallhatóan felszisszent, a férje
félrehajtott fejjel figyelt.
Bachmayr mosolygott.
Amikor Leitz biztos volt az asztalnál ülők osztatlan
figyelmében, fojtott hangon folytatta:
– Csúnyán becsmérelte a bátyját és a műveit. Állítólag úgy
viselkedett, mintha ő lenne a nagy író.
– De hát ő a nagy író – jegyezte meg Klock-Sander. – A
Buddenbrook ház igazi mestermű.
 – Kétségtelen. Ám ez nem jogosítja fel arra, hogy pocskondiázza
a bátyja könyveit. Olvastam Az istennőket, és le vagyok nyűgözve.
Heinrich Mann ezzel valami egészen újat, nagyot alkotott.
– Nem ismerem ezt a művet – mondta Klock-Sander. Hélène
mintha határozott ellenszenvet érzett volna a hangján. –
Egyébként a doktor úr azt ajánlja, tartózkodjunk az olvasástól.
– Ezt a könyvet azonban feltétlenül el kell olvasnia – felelte
Leitz tüntető nyájassággal. – Három igen erős motívum kíséri
végig egy szenvedélyes asszony életét, írja erről maga Heinrich
Mann a Zeitban: a szabadság, a művészet és a szerelem.
– Nem hangzik rosszul – állapította meg Bachmayr. – Nem igaz,
Frau Rothmann?
Hélène kissé pikánsnak érezte a témát, zavartan lehajtotta a
fejét. Leitz észrevette, és a segítségére sietett.
– A Buddenbrook házat bizonyára ismeri, ugye nagyságos
asszony?
Hélène hálásan pillantott rá.
– A férjem megvette a könyvet, de sajnos még nem volt
alkalmam elolvasni.
– Ó, bőven lesz még ideje, hogy elmélyedjen ebben a remek
olvasmányban – vágta rá Leitz könnyedén.
– Nos, én úgy hallottam – szólalt meg ismét Klock-Sander –,
hogy Heinrich Mann eléggé kicsapongó életet él.
– Vannak nőügyei, az már igaz – jegyezte meg Bachmayr. –
Nem is kevés. De hát mit tegyünk? Író. A művészek pedig bohém
életet élnek.
– Íróként éppen neki kellene jó példát mutatnia – mondott
ellent Klock-Sander.
A felesége buzgón bólogatott.
Bachmayr halkan felnevetett.
– Úgy hallom, most éppen Mitterbadban van. Azzal a
festőnővel. Ah, már megint elfelejtettem a nevét… Preus vagy
valami ilyesmi…
– Hermione von Preuschen – segítette ki Leitz.
 – Ez az! Pontosan.
– Erkölcstelen teremtés – horkant fel Klock-Sander megvetően.
Hélène hallgatott, pedig nagyon kíváncsi volt erre az
erkölcstelen teremtésre. Szerelmi kalandokban a szanatóriumban
sem volt hiány, sőt ez mintha egyenesen a terápia része lett
volna. Klock-Sander felháborodását álságosnak érezte, alighanem
nagyon is szívesen kivette volna a részét az élvhajhászásból. Ha
nincs itt a neje.
A nej most rosszallóan csóválta a fejét, miközben a férje tovább
fröcsögött.
– Mindig félvilági nők csavarják el Heinrich Mann fejét.
A neje lesújtó pillantással nézett.
– És ezt ön honnan tudja? – kérdezte Bachmayr nyájasan.
– Ezt mindenki tudja – legyintett Klock-Sander, Leitz pedig
elérkezettnek látta az időt, hogy témát váltson.
– Nos, ez a Vino Santo igazán méltó a nevére. A magam részéről
úgy vélem, jelentősen hozzájárul a gyógyulásomhoz. Gesztenyefa
hordókban tárolják, és mindig karácsonykor préselik.
– Melyik szőlőfajta? – kérdezte Bachmayr.
– Trebbiano és malvázia.
Mialatt az asztalnál ártalmatlan témákról folyt tovább a
társalgás, Hélène a Heinrich Mann regényében meghatározó
szerepet játszó három fő motívumon töprengett: szabadság,
művészet, szerelem. Többnyire ezt a három dolgot tagadták meg
a nőktől. Nemcsak a testüket kényszerítették fűzőbe, egész
lényüket merev társadalmi korlátok közé szorították, amelyeket
nem lehetett megkérdőjelezni. És Hélène érezte, egyre jobban
elhatalmasodik benne az izgalom, hogy megismerjen egy számára
teljesen új világot – bár egyelőre még nehezére esett feszegetnie a
korlátait.
 9. fejezet

Rothmann csokoládégyár, Stuttgart,

néhány nappal később

Victor megtörölte a homlokát a zsebkendőjével, majd a vállára

vette a nyerscukorral teli nehéz zsákot. A raktárban hordókban,
ládákban, zsákokban állt a cukor. Megkerült néhány éppen
leszállított hordót, és átcipelte a zsákot a gyárhoz tartozó
cukorfinomítóba.
Fullasztó hőség csapott az arcába, ahogy a hatalmas, vízzel teli
üstbe beleszórta a zsák kristályos tartalmát. A ragacsos párától
ismét kiverte a veríték. Jó néhány órányi kemény munka várt
még rá – ha éppen nem zsákokat cipelt az üstökhöz, akkor a
befőzött cukoroldatot vitte lepárolni. Vagy a súlyos fémüstöket
emelte át egy még forróbb helyiségbe, hogy a tartalmuk barna
masszává sűrűsödjön, mielőtt centrifugálással hófehér cukor lesz
belőle.
Nehéz munka volt, a fizetés pedig nem valami sok. Mégis
szorgalmasan robotolt. Mert ha ez az a hely, ahol új jövő vár rá,
akkor megéri.
Victor sokkal jobban teljesített, mint a többi munkás. És
minden alkalmat megragadott, hogy új ismereteket szerezzen,
alaposan megfigyelte a munkafolyamatokat a finomítóban,
tanulmányozta a gépek működését. Pontosan tudta, mi hol van,
és ki miért felelős. Egyre többször hívták, ha meg kellett javítani
valamit. Technikai megoldásai sikert arattak, kipróbálták és
részben alkalmazták is őket. Szépen lassan nélkülözhetetlenné
tette magát.
– Rheinberger! – Az egyik munkavezető integetve közeledett
felé. – Rheinberger, hívatnak az irodába. Most azonnal.
Victor kérdőn nézett rá.
– Én aztán nem tudom, mit akarnak tőled – mondta a férfi. –
Csak menj fel!
Victor ledobta az üres zsákot, ujjaival végigszántott nedves
haján, helyrerántotta a nadrágtartóját.
A munkavezető felnevetett.
– Felesleges kicsinosítanod magad, asszonynéppel nem
találkozol arrafelé.
A megszokott zajok kísérték végig Victor útját a
gyártócsarnokoktól a főépületben lévő irodákig: a gőzfúvó és
hűtőlégcsövek folyamatos zúgása-sistergése, a felvonók
kattogása, a hajtóművek surrogása, a kazánház dübörgése. És
folyamatos vibrálást lehetett érezni mindenütt, ami sejtetni
engedte, milyen hihetetlen erővel dolgoznak a gőzgépek, hogy
előállítsák a gyártáshoz szükséges energiát.
Mennyivel jobb lenne, ha minden villanyárammal működne,
ötlött fel benne, miközben egy oldalajtón át belépett a főépületbe,
és felment a lépcsőn az emeletre. Tulajdonképpen meglepő, hogy
más gyárosokkal ellentétben Wilhelm Rothmann még nem
invesztált az új technológiába. A villamosítás lassan, de
feltartóztathatatlanul betört az élet minden területére. Nemcsak
a gyárakba, de az otthonokba is – a jómódú családoknál legalábbis
villanyégők váltották fel a gáz- és petróleumlámpákat. Victor úgy
gondolta, a villamosítás a fejlődés egyik alappillére, ezt minden
jövőbe tekintő gyárigazgatónak figyelembe kellene venni.
Ilyenkor többnyire sajnálta, hogy nem a mérnöki pályát
választotta. Pedig már kisfiúként is lenyűgözte a gépek
működése. Könnyedén átlátta a bonyolult szerkezeteket, sőt
gondolatban továbbfejlesztette őket. De műszaki tanulmányok
helyett az apja óhajára a katonai akadémián küzdötte végig
magát. Legalábbis addig a bizonyos napig, a párbaj napjáig,
aminek szerencsétlen kimenetele rács mögé juttatta.
Elhessegette a borús gondolatokat. Nincs értelme a múlton
keseregni, változtatni rajta úgysem lehet. Sokkal fontosabb a
jövőbe tekinteni.
Közben odaért az irodákba vezető ajtóhoz. Kihúzta magát és
bekopogott.
– Rothmann úr hívatta, ugye? – kérdezte az egyik alkalmazott,
miután ajtót nyitott. – Egy kis türelmét kérem. Éppen látogatója
van.
És megint várakoznia kellett. Így ment ez, ha Wilhelm
Rothmann hívatta az embert.
Már otthonosan nézett körül a tágas irodahelyiségben, a
falakon számtalan kis tartóban ott sorakoztak a gyár
édességeinek árumintái. Mindegyik be volt számozva.
Az írópultoknál férfiak dolgoztak, készleteket ellenőriztek,
megrendeléseket néztek át, számlákat állítottak ki. Ketten halkan
megbeszéltek valamit, miközben egy küldönc arra várt, hogy
leveleket vegyen át tőlük.
Victor szerette a nyugodt irodai légkört, a lenti lárma ide alig
hallatszott fel.
Néhány perc múlva kinyílt Rothmann irodájának ajtaja.
Alacsony, elegánsan öltözött idősebb úr lépett ki bottal a kezében,
egy pillanatra megállt, feltette fekete kalapját, megnézte arany
zsebóráját, majd sietve távozott.
A titkárok hirtelen elnémultak, amikor az idős férfi megjelent,
és érezhetően megkönnyebbültek a pultoknál, amint kilépett a
folyosóra.
Aztán Wilhelm Rothmann jelent meg az ajtóban, és magához
intette Victort.
– Üljön le, Rheinberger! – mondta, Victor pedig helyet foglalt a
bőrrel bevont székek egyikén, amelyek egy kis tárgyalóasztal
körül álltak.
 Rothmann az íróasztalához lépett, egy pillanatra a
gondolataiba merült. Mintha nyomasztaná valami. Aztán
megrázta a fejét, felemelt az asztalról néhány vázlatot, és
odament Victorhoz.
– Beszámoltak a munkájáról. Mindenki roppant elégedett a
teljesítményével.
– Köszönöm, Rothmann úr. De a munka a cukorraktárban nem
követel túl sokat az embertől. Fizikailag persze igen, de a feladat
mindig ugyanaz.
– Nem is a cukorraktári munkára gondoltam. Bár hasznos, ha
ezt a munkafolyamatot is ismeri az ember. Jómagam is ott
kezdtem annak idején. És a fiaim is ott kezdenek majd.
– Karl jobban van már? – kérdezte Victor.
– Ha engem kérdez, túlságosan is jól van – mosolyodott el
Rothmann. – Gyorsan begyógyult a seb. Kicsit biceg még, de az
orvos szerint hamarosan teljesen rendbe jön. Attól tartok,
nemsokára megint rossz fát tesz a tűzre.
– Igen, erre számítani lehet – nevetett Victor. – Mindenesetre
örülök, hogy a baleset nem járt súlyosabb következményekkel.
– Hála magának, Rheinberger. Hadd térjek rá, miért is
hívattam! A műszaki érdeklődése, amiről már az első
találkozásunk alkalmával beszámolt nekem, valóban figyelemre
méltó. És sürgős szükségem van egy jó gépszerelőre.
– Rám gondolt?
– Pontosan. Őszinte leszek. Fontos volt számomra, hogy képet
alkossak magáról. Úgy értem, maga még új a városban, és csak
annyit mondott el, hogy katonai akadémiára járt
Poroszországban, de nem akart ott maradni. Úgy éreztem, jobb,
ha kivárom, hogyan teljesít, mielőtt egy felelősségteljes pozíciót
kínálok. – Rothmann kiterített a tárgyalóasztalra néhány
tervrajzot. – Ezek itt a fontosabb gépeink műszaki rajzai. Pörkölő,
kakaóvajsajtó, hengerelők et cetera, et cetera. Szeretném, ha
alaposan áttanulmányozná mindegyiket. Azonnali hatállyal
kinevezem a cukoráru- és csokoládégyártáshoz használt összes
berendezés felelős szerelőjévé – kivéve egyelőre a gőzgépeket.
Victor először szóhoz sem jutott a meglepetéstől, csak
belenézett a műszaki rajzokba.
– Pontosan ilyen munkára vágytam mindig – szólalt meg végül.
– Most rajtam a sor, hogy hálás köszönetet mondjak, Rothmann
úr.
– De figyelmeztetem, nagy elvárásaim vannak, Rheinberger.
Mostantól két ember tartozik a keze alá, maga irányítja őket. És
ha beválik, nagyon jó kilátásai lesznek az előrelépésre. Éljen a
lehetőséggel!
– Úgy lesz – felelte Victor lelkesen. – És még egyszer nagyon
köszönöm a bizalmat.
Felállt és az ajtóhoz indult.
– Még valami, Rheinberger.
– Igen?
– Gondolkodjon el, kérem azon, hol csökkenthetnénk
költségeket a teljes gyártási folyamatban! Jegyezze fel, milyen
lehetőségeket tart érdemesnek a mérlegelésre, és számoljon be
nekem ezekről!
– Meglesz, Rothmann úr.
 10. fejezet

Rothmann csokoládégyár, 1903.

augusztus közepe

Ezen a napon kora reggel Theo, Rothmannék kocsisa és sofőrje

kivételesen a Mercedesszel vitte le Judithot és az apját
Degerlochból a városba. Ez nem fordult elő túl gyakran, mert
kímélték az autót, inkább csak rövid sétakocsikázásokra
használták a Filder-fennsíkon. Hogy ma mégis miért a
Mercedesszel mentek, Judith nem tudta, talán az apja jó
benyomást akart tenni valakire. A szőlődombok meredek lejtőin
mindenesetre jól teljesített az autó, bár Theónak nagyon oda
kellett figyelnie, sokat fékezett a kanyarokban. Remélhetőleg
nem lesz probléma felfelé sem a visszaúton. Defektekről Theo
sokat mesélhetett volna, ám ez kicsit sem befolyásolta Wilhelm
Rothmann rajongását az autóért.
Apja a Braun bankháznál szállt ki, Judith egyedül ment tovább a
nyitott kocsiban a Calwer Strasséig. Még mindig megbámulták az
utcán az automobilokat, és még mindig furcsa érzés volt ezekben
ülni. Amikor a gyár előtt Theo kisegítette a kocsiból, Judith úgy
érezte, mintha imbolygó gólyalábakon járna, annyira feszült volt.
Egyenesen a lányok részlegébe ment. Fehér főkötőt és kötényt
kötött, ez előírás volt, mert a tisztaság elengedhetetlen az olyan
érzékeny hozzávalóknál, amelyekből a Rothmann csokoládégyár
híres specialitásai készülnek.
Judith szeretett itt lenni, ahol fiatal munkásnők aprólékos
munkával készítették a különlegességeket. Szinte teljes csend
ülte meg a tágas helyiséget, amit csak a kattanások zavartak meg,
amikor kinyitották vagy összecsukták a bádogformákat,
amelyekben csokoládépipákat, -szivarokat vagy -üvegeket
préseltek a fényes, sötét masszából.
Csendesebben folyt a munka a gőzzel melegített asztaloknál,
ahol csokoládéfürdőbe mártották a cukornyalókákat. Kicsit odébb
cukormázzal bevont golyócskákra csorgatták a folyékony
csokoládét. Csak a lányok szoknyájának halk suhogása
hallatszott, ahogy a két kis jégszekrényhez hordták a kész
pralinékat, tálcákra sorakoztatták őket, itt szilárdult meg rajtuk a
vékony csokoládébevonat.
Judith szokása szerint körbejárt, meg-megállt, figyelte a
munkát. Úgy vette észre, a lányokat felvillanyozza az
érdeklődése, ettől fontosnak érzik magukat. És eközben nemcsak
egy-két problémáról szerzett tudomást, de fontos részleteket is
megtudott a gyártás folyamatáról. Nem utolsósorban pedig maga
is megtanulta a cukrászat alapvető fortélyait.
Hirtelen a munkavezető integetésére lett figyelmes.
– Rothmann kisasszony!
– Egy pillanat, Martha. – Judith éppen odahajolt két lányhoz,
akik a vásárlók körében igen kedvelt cukorrózsákat formázták
ügyes kézzel. Maga is megpróbálta már néhányszor, de az ő rózsái
sajnos a közelébe sem értek azoknak a kidolgozott
mesterműveknek, amelyek a szeme láttára születtek. Ezért is
próbálta megint ellesni a technikát, megfigyelni, ahogy a lányok
hegyes papírtölcsérből óvatosan egy lapos fejű fémpálcára
nyomják a vörös cukormasszát, amit közben olyan ügyesen
forgatnak, hogy finom szirmok alakulnak ki, és végül létrejön a
csodaszép rózsa.
– Gyönyörű – dicsérte meg őket Judith. – Legszívesebben rögtön
beleharapnék.
– Délután ibolyákat csinálunk – mondta az egyikük
fontoskodva. – Külön megrendelésre.
– Szeretném majd azt is megtanulni, amint lesz rá időm.
 Judith körülnézett, hol lehet a munkavezető, aki nyilvánvalóan
szemmel tartotta őt, mert rögtön odament hozzá.
– Rothmann kisasszony, úgy tűnik, az egyik jégszekrény nem
működik.
– Akkor szóljon a műhelyben, Martha! A szerelők bizonyára
meg tudják javítani.
– Már leküldtem Paulinét, de gondoltam, szeretne tudni róla.
– Jól van. Addig csak a működő jégszekrényt használják! És
pakoljanak ki mindent a másikból!
– Máris, Rothmann kisasszony.
Martha odasietett a derékmagasságig érő kis jégszekrényhez.
Judith pedig némi gondolkodás után követte, mert a kiürítés
magában nem elég, át kell vinni a pralinékat a hűtőhelyiségbe,
nehogy ebben a nyári melegben megolvadjanak.
Együtt láttak neki a munkának, két nagy bádoglapra helyezték
a kis pralinés tálcákat. Még nem végeztek, amikor Pauline
visszatért a szerelővel. Judith meglepődve látta, hogy az idegen
az, Victor Rheinberger, aki annak idején hazahozta Karlt a baleset
után. Azt tudta, hogy az apja hálából munkát adott neki a
cukorraktárban, de azóta egyszer sem találkozott vele.
A férfi arcán mosoly suhant át, mintha örülne a
viszontlátásnak. Judith pedig hirtelen furcsa kis nyomást érzett a
gyomrában, amit nem tudott hova tenni, és ami felerősödött,
amikor Victor egyenesen ránézett.
– Jó reggelt, kisasszony! – mondta, és pajkosan megvillant a
szeme. Judithnak ez már az első találkozásukkor is feltűnt.
Különös, hogy ez a férfi micsoda nyugalmat áraszt.
– Ó, jó reggelt, Rheinberger úr! – felelt kissé elfogódottan. –
Meglep, hogy itt látom, Martha szerelőért küldött.
– És itt is van – jelentette Victor vidáman. – Az édesapja
véletlenül éppen ezt a posztot kínálta fel nekem nemrég.
– Valóban? – Judith elismerően mosolygott. – Örömmel hallom.
Úgy látszik, igencsak elégedett önnel. – A kis jégszekrényre
mutatott. – Kérem, nézze meg ezt itt, nem hűt! – Aztán
Marthához fordult, aki közben teljesen kiürítette a jégszekrényt.
– Vigyék le gyorsan a tálcákat a pincébe Paulinéval! Addig én itt
maradok.
Victor letérdelt a nyitott ajtajú szekrényke elé. Ellenőrizte a
hőmérsékletet, végigtapogatta a belső rész porcelánborítását,
majd felállt, hogy megnézze felül a horganylemezzel bélelt két
jégtartályt.
– Nem sok jég van bennük. Mikor töltötték fel utoljára?
– Tudomásom szerint naponta pótolják a jeget – felelt Judith. –
Ebben a nyári hőségben gyakrabban. Ma reggel talán még nem
volt idő rá, de erről Marthát kell kérdeznem.
Victor elfordította a jégszekrény alsó szélén elhelyezett kis
csapot, mire csorogni kezdett a víz az alatta álló kis tálba.
– Feltehetően repedések keletkeztek valahol a belső borításon –
jelentette ki végül.
– Értem – mondta Judith, de látszott rajta, hogy nem igazán
érti.
Victor Rheinberger elmosolyodott.
– A jégszekrény falait fával vagy parafával szigetelik, hogy a
belső tér jobban tartsa a hideget. Ez a belső burkolat valahol
károsodott. Talán valamelyik ajtón, ez lenne a legkézenfekvőbb.
Tetszett Judithnak, hogy Rheinberger veszi a fáradságot, és
elmagyaráz neki mindent. Pedig a közfelfogás szerint a nők nem
érthetnek a műszaki dolgokhoz, és nem is kell érteniük
ilyesmihez – legalábbis így gondolja a legtöbb férfi.
Victor gondosan becsukta a két jégtartály fedelét és a
jégszekrény két ajtaját is.
– Keresek valakit, aki segít levinni a műhelybe. Túl nehéz egy
embernek, itt pedig nem dolgozhatok rajta. Különben még finom
Rothmann csokoládé helyett durva Rothmann fűrészport
kapnának a vásárlók.
Amikor Judith felnevetett, Victor Rheinberger szélesen
elvigyorodott.
 Victor elment segítségért, Judith pedig addig benézett a
szomszédos csomagoló helyiségbe. Itt állították össze a
mintacsomagokat a Rothmann cég utazó ügynökei számára.
Két hosszú faasztalnál pakolták kis dobozokba a munkásnők a
különböző édességeket, hogy aztán kiküldjék a megfelelő címre.
Judith végigment az asztalok előtt, felemelt egy-egy dobozt,
kinyitotta, megnézte a tartalmát. Vaníliás csokoládék, birsalmás
és ananászos bonbonok, töltött csokoládék sorakoztak bennük
csipkézett tortapapírral szépen elválasztva. Minden ellenőrzött
doboz tökéletes rendben volt, egyetlen bonbon sem horpadt be,
egyetlen tábla sem tört el, minden puha vattarétegek közé volt
ágyazva.
Az egyik lány csinos kis dobozkákat mutatott neki.
– Ez itt a legújabb tejcsokoládé, kisasszony.
– Köszönöm, Berta. Igazán gusztusos. A tejcsokoládé nagyon
népszerű, e nélkül jobb, ha el sem indulnak az ügynök urak.
– Igen, nagyon finom – mosolygott Berta.
– Csak nem nassoltál?
– Az egyik tábla eltört… – jött zavarba Berta. – Természetesen
betettem helyette egy másikat.
– Semmi baj, velem is előfordul – nyugtatta meg Judith. – És
valóban nagyon finom.
Berta gyors pukedlit vágott, majd visszasietett a helyére.
Judith elgondolkodva nézett utána.
Mennyi minden változott az utóbbi években, új lehetőségek
nyíltak a fiatal nők számára. Már nem csak cselédként,
szolgálóként kereshették meg a kenyerüket. Vajon értékelik,
hogy a Rothmann gyárban dolgozhatnak? És meg tud élni egy
munkásnő a béréből?
A csokoládégyárban dolgozók kétharmada volt nő, mivel a
közfelfogás szerint inkább ők alkalmasak az élelmiszeripari
munkára. Ez még igaz is lehet, az viszont zavarta Judithot, hogy
komolyabb feladatokat csak ritkán bíznak nőkre, példának okáért
az irodában. És jóval alacsonyabb bért kapnak, mint a férfiak.
 Rövidesen lárma és hangos beszéd hallatszott át a másik
helyiségből. Judith letette a tejcsokoládés dobozt, és visszament,
hogy megnézze, mi történik a jégszekrénnyel.
Martha magyarázott hevesen Victor Rheinbergernek és egy
másik fiatalembernek, aki éppen egy hevedert húzott át a
jégszekrény alatt, hogy könnyebben fel tudják emelni.
– Nem jó, csúsztasd középre, ahogy én! – irányította Victor a
másikat. – És most emeljük meg!
– Kérem, uraim, csak óvatosan! – kiáltott fel Martha
aggodalmas tekintettel.
– Rheinberger úr kifogástalan állapotban hozza vissza a
jégszekrényt, ebben biztos vagyok – nyugtatta meg Judith. –
Pontosan tudja, mit csinál.
Victor Rheinberger meglepve pillantott rá.
Judith gyorsan lehajtotta a fejét, összekulcsolta a kezét maga
előtt. Véletlenül csúsztak ki a száján a szavak – egy ifjú hölgynek
nem illik szembedicsérni egy férfit. És nyilván hallották a
munkáslányok is. De hiába jött zavarba, azért nem tudta
megállni, hogy a szeme sarkából ne figyelje tovább Victort.
Igazán jóképű. Megnyerő a modora. És amikor látta, mennyire
örül a dicséretnek, önkéntelenül Judith is elmosolyodott.

Délután Theo a fogattal jött érte, a Mercedest még reggel

visszavitte. Lehozta Dorát is a városba, hogy beszerezzen néhány
dolgot a házvezetőnő számára, ő később majd a fogaskerekűvel
megy haza. Judith tudta, hogy Dora szívesen intézi a bevásárlást,
szereti a nyüzsgést a boltokban, közben ismerősökkel is
találkozik, leállhat csevegni fél órácskára.
A Braun bankháznál felvették az apját is, Judith kicsit
csodálkozott, hogy itt töltötte a fél napot, de hát a pénzügyletek
intézése nyilván sok időt vesz igénybe. Kicsit mindig vonzotta a
bank impozáns homlokzata mögött rejtőző, számára ismeretlen,
zárt világ. Mert a pénz hatalom, akinek van belőle elég, az maga
veheti kézbe az élete irányítását – és ez nagyszerű lehet.
 Theo ügetésre fogta a lovakat, Wilhelm Rothmann pedig
kényelmesen hátradőlt. Bizonyára sikeres volt a látogatása, mert
végtelenül elégedett pillantással tekintett a lányára.
Judith kérdőn nézett vissza rá.
– Ah, kedvesem. – Rothmann hangjában szokatlan melegség
bujkált. – Csodálatos élet vár rád és ránk.
– Rám és apámékra? – kérdezett vissza Judith értetlenül.
– Bizony. Legelőször is egy csodálatos esküvő vár rád. Olyan
nagyszabású, amilyet évtizedek óta nem látott a város, amiről
sokáig úgy beszélnek majd, mint a württembergi Ulrich herceg
menyegzőjéről. Ami mikor is… – elgondolkodott – …1511-ben
volt, azt hiszem.
– De apám… – szólalt meg Judith rémülten.
– Ne ijedj meg! Ennyire azért nem öreg a vőlegényed. – Jót
nevetett a saját tréfáján.
– A vőlegényem?
– Igen, kedvesem, a te vőlegényed. A következő hónapokban
rengeteg dolgunk lesz. Még ma este írok anyádnak.
Természetesen nem hagyhatja ki a lánya nagy napját. Úgyis
legfőbb ideje, hogy hazajöjjön. – Bátorítóan megpaskolta Judith
kezét. – Na, na, azért van még egy kis idő addig.
 11. fejezet

A Rothmann-villa személyzeti traktusa,

1903. augusztus vége

– Hol van már Babette?

Margarete, a házvezetőnő végignézett az asztal körül ülőkön, és
bosszúsan a Dora melletti üres helyre meredt.
– Aki elkésik, az nem kap semmit – dünnyögött Gertie, a
szakácsné.
Az asztal közepén egy nagy tálban állt a vacsora, aludttej
beleaprított kenyérrel.
– Bement a faluba – szólalt meg Robert.
– Ilyen későn? – kérdezte Dora.
– Nem érdekel, éhes vagyok. – Robert felemelte a kanalát.
– De hát nem szokott csak úgy szó nélkül elmenni. Még csak
nem is vasárnap van – csóválta a fejét Gertie. Az asztalra tett egy
kancsó mustot, majd leült a helyére. – Később még szükségem
lesz rá.
– Nem tűröm az ilyesmit – jelentette ki a házvezetőnő. – De ne
foglalkozzatok ezzel! Lássunk hozzá!
Lehajtott fejjel imára kulcsolta a kezét, és rövid asztali áldást
mondott.
– Olyan furcsán viselkedik az utóbbi időben – szólalt meg újra
Dora, amikor szépen sorban mindenki a tálba merítette a kanalát,
és igyekezett kihalászni egy-egy kenyérdarabot –, mintha
gondolatban másutt járna. És azt hiszem, időnként titokban
tényleg kilopózik a házból. Néha fél óráig nem találom sehol,
aztán egyszer csak megint felbukkan.
– Talán udvarlója van – találgatott Theo. A kocsis már elmúlt
ötven, ő volt a személyzet legidősebb tagja.
– Annál rosszabb – csattant fel a házvezetőnő.
– Biztosan mindjárt megjön – próbálta csillapítani a kedélyeket
a szakácsné.
– Reméljük – dünnyögte Robert rosszkedvűen. – Ez minden,
amit ma kapunk?
A szakácsné vállat vont.
– Az urak megettek mindent, így nincs maradék.
– Egyre zsugoribb az öreg – morogta halkan Robert maga elé.
A házvezetőnő rosszallóan felvonta a szemöldökét, Theo pedig
egyenesen ráförmedt.
– Türtőztesd magad! Ez is jobb, mintha üres lenne a hasad.
– És gondolj arra, hogy itt legalább minden második vasárnap
délután kimenőt kapunk! – tette hozzá Dora.
– Ezt csakis a nagyságának köszönhetjük – dohogott tovább
Robert. – Az úr… legszívesebben visszacsinálná, ebben biztos
vagyok.
– Na, na – csillapította Gertie, és Margarete újabb megrovó
pillantást vetett rá.
Robert elhallgatott, bár magában fortyogott a dühtől. Mindig ez
a kényszeredett alázatosság, amit az urak magától értetődően
elvárnak a személyzettől. De ő nem szolgalelkű.
Közben Dora tovább aggodalmaskodott Babette miatt.
– Lehet, hogy új helyet keres. Csak pár napja említette,
mennyire szeretné látni Párizst vagy Londont. Az egyik falujabeli
lány Koppenhágában szolgál. Ez nagyon izgatja.
– Van, aki a tengerentúlra is eljut – tette hozzá Theo.
– Én Szentpétervárról is hallottam már, állítólag oda is szívesen
visznek innen cselédet – bólogatott a szakácsné is.
– Ugyan már, hagyjuk ezt! – vágott közbe a házvezetőnő
erélyesen. – Csupa ámítás. Ki tudja, mi vár ott valójában egy fiatal
lányra. Nem érti a nyelvet. Mások a szokások.
– A nyelvet meg lehet tanulni, a szokások pedig annyira nem
lehetnek mások – mondta Dora ábrándozó szemmel.
– Holnap jön a mosónő – állt fel Margarete, véget vetve a
beszélgetésnek és a vacsorának. – Babette fog segíteni neki.
Odafent meghúzták a zsinórt, ami a személyzetet hívó csengőt
szólaltatta meg a konyhában.
– A kisasszony – sóhajtott fel Dora. – Pedig már azt hittem, lesz
egy kis időm megvarrni a ruhám szegélyét. Nagyon kedvelem
Judith kisasszonyt, de időnként az idegeimre megy ez az állandó
készenlét.
– Talán el kellett volna kísérned a nagyságát a Garda-tóhoz –
ugratta Robert. – Az ottani környezet állítólag jót tesz az
idegeknek.
Dora csupán egy megvető pillantásra méltatta, és máris sietett
a kisasszonyhoz.
A szakácsné elkezdte leszedni az asztalt, Robert felállt,
kézfejével megtörölte a száját, majd kiment, hogy fát vágjon
másnapra. A nyári hónapokban gyorsan végzett ezzel, nem úgy,
mint télen, amikor nemcsak a konyhai tűzhelyhez kellett a fa,
hanem a kályhákat is be kellett fűteni. Kéthetente volt
nagymosás, ilyenkor is több tűzifára volt szükség. Másnap kora
hajnalban, amikor még alszik az egész ház, begyújt a nagy
mosófazék alá, hogy hatkor munkához láthasson a mosónő.
Miközben telerakta a fáskosarat, a törékeny Babette járt az
eszében. Kemény munka vár szegényre másnap. Kész
kínszenvedés lehet folyamatosan kevergetni a ruhát a forró
vízben, ilyenkor tiszta szívből sajnálta a lányt – ugyanakkor
titokban gyönyörködött is benne, mert néhány óra elteltével
egyre több szőke tincs csúszott ki szorosan összefogott kontyából,
és a forró gőzben begöndörödve édesen kunkorodtak az arca
körül. Vállára emelte a kosarat, és Babette arcát látta maga előtt,
ahogy nagy odafigyeléssel dörzsöli, sikálja a ruhákat szappannal
és szódával, majd tiszta, forró vízben kiöblíti őket. Legalább
kicsavarnia nem kézzel kell, arra már van egy szerkezet. És még
ennél is könnyebben mehetne a mosás.
A nagysága állítólag fontolóra vette, hogy beszerez egyet
azokból az újmódi masinákból, amelyek kimossák a ruhát. De
aztán beteg lett, és a fösvény pénzeszsák persze ezt túl drága
mulatságnak találta. Így aztán Babette továbbra is
agyondolgozhatja magát a nagymosásnál. Teljesen tönkreteszi a
kezét, estére vörös lesz és kirepedezik, ilyenkor a szakácsné
körömvirágkenőcsöt ad neki, hogy azzal kenegesse.
Annyira igazságtalan, hogy az olyanoknak, mint ő és Babette,
vagy Dora és Gertie, egész álló nap, sőt sokszor még éjszaka is
készenlétben kell állniuk, hogy teljesítsék az urak minden apró
óhaját. És mindezt pár márkáért, kosztért, kvártélyért. Miért van
a világ felosztva olyanokra, akik parancsolnak, és olyanokra,
akiknek parancsolnak? Már annak is örülne, ha nem a villában
kellene laknia, akkor legalább este lejárna a munkaideje, mint
azoknak, akik a gyárakban dolgoznak. Talán szerencsét
próbálhatna, jelentkezhetne valamelyik gyárba. Erős fickó,
biztosan hasznát vennék.
Ilyesmiken morfondírozott, miközben bevitte a tűzifát a házba.
Miután letette a fáskosarat, elégedetten elvigyorodott, volt
ugyanis két dolog, aminek előre örült. Az egyik, hogy másnap
délután, amikor Babette nyújtózkodva tereget a szárítókötélre,
titokban gyönyörködhet nyúlánk alakjában, szép mellében, ami a
ruhája és a kötény alatt rajzolódik ki. A másik a napon száradó,
frissen mosott ruha illata, amit annyira szeretett.
 12. fejezet

Mitterbad gyógyfürdő, Dél-Tirol, 1903.

szeptember eleje

Hélène mámoros hangulatban volt. Már néhány napja Hermione

von Preuschennek ült modellt – több aktképet is készített róla.
Némi időbe telt, mire leküzdötte a gátlásait, hogy ruhátlanul
pózoljon, bár kettesben voltak a festőnő szobájában, a Waldruhe
villában. Mostanra viszont teljesen eltűnt minden
feszélyezettsége.
Hermione nem győzte dicsérni Hélène karcsú alakját, kecses
tartását, ragyogó kék szemét, amely tökéletes kontrasztot
alkotott sötét hajával, és ez igen vonzóvá tette. Hélène élvezte,
hogy meztelenül lehet.
Több mint egy hete időzött a festői hegyekben fekvő
fürdőhelyen, miután Hartungen doktor azt javasolta, töltsön el
egy kis időt a szanatóriumához tartozó Mitterbadban, jót tesz
majd neki a környezetváltozás, csak még inkább megerősödik.
Georg Bachmayr azonnal kész volt elkísérni, így Roveretón és
Bolzanón át vasúton Meranóba utaztak. Innen homokfutó vitte
őket tovább Lanába, ahol éjszakára megszálltak, majd másnap
reggel lóháton folytatták útjukat Mitterbadba. Így még három
nehéz órával lett hosszabb az amúgy is kimerítő utazás, bár a dús
zöld rétekre, erdős hegyhátakra és az Alpok hófödte csúcsaira
nyíló lenyűgöző kilátás kárpótolta őket a fáradalmakért.
Hélène azonnal otthonosan érezte magát Mitterbadban. Sokkal
nyugodtabb, meghittebb és főként kevésbé hivalkodó hely volt,
mint Riva.
Hermione gyors, lendületes mozdulatokkal dolgozott.
Magabiztosan siklott a ceruza a papíron, alig hallható sercegés
kísért mindent vonást.
– Gyakran fest portrékat? – szólalt meg Hélène.
– Időnként. Inkább csendéleteket festek. Szokatlan
csendéleteket, erről vagyok ismert.
– Mennyiben szokatlanok?
Hermione von Preuschen félrehajtotta a fejét, összehúzott
szemmel a vázlatról Hélènére nézett, majd vissza a papírra.
– A festészetben a régi nagy mesterek a példaképeim. Viszont
sokszor választok szokatlan formátumot, meglepő kompozíciót.
– Ó, milyen érdekes! A mostanság divatos új stílusirányzat tehát
nem vonzza?
– A szecesszióra gondol? Ó, nem. Az nem igazi művészet,
csupán gyerekrajzok – mondta Hermione megvetően.
– A franciák art nouveau-nak nevezik. Én nagyon izgalmasnak
találom – felelte Hélène.
Lassan kezdett elzsibbadni a bal lába. Több mint fél órája ült
mozdulatlanul ugyanabban a pózban egy alacsony zsámolyon,
vékony fátyol takarta a csípőjét, a lába természetellenes
tartásban kicsavarodva. Lopva próbált kényelmesebben
elhelyezkedni.
– Maradjon úgy, ahogy volt! Ne mozogjon! – szólt rá Hermione.
– Ön francia, nemde? Van egy pici akcentusa.
– Absolument. Párizsban nőttem fel. A szüleimnek
csokoládéüzeme volt.
– Ó, mint a férjének.
– Igen, bár jóval szerényebb, mint a Rothmann csokoládégyár,
és folyton pénzügyi nehézségekkel küszködtek. A férjem
megvásárolt apámtól egy különleges családi receptet, és
ráadásnak megkapta a lányát is.
– Nem úgy hangzik, mintha ez boldoggá tette volna önt,
kedvesem – mondta Hermione együttérzően.
 – Nem – sóhajtott fel Hélène. – De hát mit is jelent a boldogság
nekünk, nőknek? Hálásak lehetünk, ha van egy rendes otthonunk
és egészségesek a gyerekeink.
– Hálásak lehetnénk – bólintott Hermione elgondolkodva. – De
nem vagyunk azok. – Hátravetette a fejét, és szinte dacosan
mondta: – Én elváltam a férjemtől.
Hélène elismerően nézett a szemébe.
– Milyen bátor lépés! Nehéz döntés lehetett.
– Nem nehéz, ha az ember szerelmes. És akkoriban én az
voltam. Csak éppen nem a férjembe. – Hirtelen szomorúság
költözött Hermione tekintetébe. Felsóhajtott. – Ilyen az élet!
Egyszer fent, egyszer lent. Ó, mennyire örültem, amikor kiléptem
abból a kilátástalan, szerencsétlen házasságból! A férjem azt
akarta, hogy olyan legyek, mint a sok megfélemlített feleség, aki
önmagát feladva egész életét a családnak és elsősorban a férjének
szenteli. A festményeim nem érdekelték, csak becsmérelte őket,
engem pedig festegető dilettánsnak nevezett. És goromba
módszerekkel egy közízlésnek megfelelő hölgyet akart faragni
belőlem. Éppen olyat, amilyenre vágyott. A szűklátókörűség
netovábbja.
– Miből merített erőt ahhoz, hogy elhagyja?
Hermione elmosolyodott.
– Ha hív a szabadság, a szerelem, a kaland, az bátorságot és erőt
ad. És persze várt rám az igazi. Sajnos csak néhány év boldogság
adatott meg nekünk.
– Meghalt?
– Igen.
– Nagyon sajnálom.
– A bánat mélységesen mély tó – mondta Hermione, miközben
tovább dolgozott a rajzon. – De én nem akartam belefulladni.
Ezért minden időmet a gyermekeimnek, az írásnak és a festésnek
szenteltem.
– A művészet teljes mértékben pótolja a férfit – jegyezte meg
Hélène tárgyilagosan.
 – Azért nem teljesen – pillantott fel Hermione. – A szerelem és a
szenvedély az élet fontos része. Ez visz előre minket. Még akkor
is, ha ezek az érzések sokszor csak birtoklási vágyban
mutatkoznak meg, vagy az erkölcs és a tisztesség börtönében
halnak el. Aligha létezik erősebb ösztönzés egy művész számára,
mint a kétségbeesett odaadás, a mély vonzalom vagy akár a
szomorúság, amikor nem viszonozzák az érzéseinket.
– Akkor én még soha nem voltam szerelmes – jelentette ki
Hélène. – Alig tizenhét évesen adtak férjhez egy jóval idősebb
férfihoz. Sivár, egyhangú életet kínált nekem sötét bútorok és
márványfalak között. Megvetem őt ezért.
– És a házassága évei alatt senkivel sem találkozott, aki
megdobogtatta a szívét? Vagy akár csak felébresztette az
érzékeit? – hitetlenkedett Hermione. – Az, hogy a férje iránt nem
érez semmit, nem meglepő. Túl sok az érdekházasság. De más
ismeretséget is lehet kötni – tette hozzá sokatmondóan.
– Akkoriban, amikor Németországba kellett költöznöm, volt
Párizsban egy fiatalember, akit talán szerettem. De ennek már
sok-sok éve, annak idején pedig nem akartam ábrándozni, hiszen
attól csak boldogtalan lettem volna. Egyszerűen nem gondoltam
rá többé. Legalábbis próbáltam nem gondolni rá – mondta Hélène
szomorkás mosollyal.
– Na, látja, Frau Rothmann. Talán boldogabb lett attól, hogy
nem engedett a vágyainak?
Hélène egészen magába roskadt. Hermione észrevette, az ölébe
ejtette a vázlattömböt, és kedvesen rámosolygott.
– Azt hiszem, mára elég a művészetből. Használjuk ki ezt a szép
délutánt, és sétáljunk egy nagyot!

– Ah, a nagyságos asszonyok! Legyenek üdvözölve.

Georg Bachmayr a napon üldögélt a fürdőépület előtti padon.
Udvariasan felállt, amikor az erdei sétájáról visszatérve Hélène és
Hermione közeledett felé.
– Jó napot, Bachmayr úr. Merre járt ma?
 – Ó, hosszú utat jártam be. Az erdőn át, ahogy a doktor úr
előírta. – Bachmayr a túrabakancsára mutatott, amelyre föld és
néhány fenyőtű tapadt. – Látja a nyomait? Kora reggel pedig a
taposómedencében sétáltam a köveken. Jéghideg volt a víz. És
mintha ez nem lett volna elég, utána jött a tusolás a vízesés alatt.
Feltétlenül ki kell próbálnia, nagyságos asszonyom, életemben
nem frissültem fel még ennyire.
– El tudom képzelni, Bachmayr úr. Hartungen doktor nekem is
javasolta ezeket a kezeléseket, de kicsit meghűltem, ezért még
nem próbáltam ki.
– Ma táncestet tartanak a kávéházban – szólt közbe Hermione.
– Remélem, elkísér bennünket, Bachmayr úr. – Kacér mosollyal a
férfira kacsintott, Hélène pedig elképedt, milyen könnyedén
flörtöl a csaknem ötvenéves, még mindig csinos festőnő.
– Mi sem természetesebb, hölgyeim. – Georg Bachmayrnak
láthatóan tetszett az évődés, széles vigyor ült ki az arcára. A
szeme azonban Hélène pillantását kereste, aki mintha
kimondatlan kérdést olvasott volna ki belőle. Ám mielőtt még
kezdte volna kínosan érezni magát, a férfi elköszönt. – Akkor hát
megyek, és rendbe hozom magam. Szerencse, hogy Heinrich
Mann már elutazott, különben komoly vetélytársam lenne. Akkor
este, hölgyeim – hajolt meg.
– Kedvesem, ez az ember teljesen odavan magáért – állapította
meg Hermione derűsen, miután Bachmayr bement a
fürdőépületbe, ahol szobát bérelt. – Élvezze ki a rajongását!
– Élvezzem ki? – nézett rá Hélène zavartan.
Hermione leült a padra, megpaskolta a helyet maga mellett,
jelezve, hogy Hélène üljön mellé.
– Ah, Frau Rothmann, meg kell tanulnia élvezni az életet.
Élvezni a nőiségét. Nekünk, nőknek nem szabad szégyellni a
természetünket. Épp ellenkezőleg! – Megigazította a szoknyáját. –
Higgyen nekem, évtizedek óta szembemegyek az árral! Nem
mondom, hogy könnyű, erő és kitartás kell hozzá, de nem tehetek
mást.
 – És ez boldoggá teszi önt? Hogy szembemegy az árral?
Hermione felsóhajtott.
– Szabaddá tesz. Boldoggá nem mindig – ismerte be
elgondolkodva. – Ám sokkal elégedettebb vagyok, mintha a nők
számára kiszabott utat járnám.
– Mindig is ilyen volt… – Hélène kereste a megfelelő szót – …az
átlagostól eltérő?
– Valami mindig hajt előre. És ha így kérdezi, átlagos sohasem
voltam. A művészetem botrányt keltett, és kívülállóvá tett. De
ugyanakkor számtalan lehetőséget nyitott meg előttem. Tabukat
döntöttem le. Embereket botránkoztattam meg és bántottam
meg. – Elmosolyodott. – De szenvedélyesen, végletesen élem az
életem. Az örömöm határtalan, a szomorúságom mélységesen
mély. Nyilvánvalóan nem átlagosnak teremtettek.
– Olykor azon tűnődöm – Hélène hátrasimított egy elszabadult
hajtincset –, engem vajon mire teremtettek. Az életem
boldogtalanná és beteggé tett. – Hátrahajtotta a fejét, és egy
finom felhőfoszlányra mutatott, amit kelet felé sodort a könnyű
szellő. – Úgy érzem most magam, mint ez a felhő. Könnyűnek,
szabadnak. De ha csak eszembe jut, hogy vissza kell térnem
Stuttgartba, alig kapok levegőt.
– Akkor ne menjen vissza!
Hélène lehajtotta a fejét.
– Hogy tehetném meg? A férjem hazaparancsolna.
– Ön dönt, Frau Rothmann. Mind szabad akarattal
rendelkezünk. Természetesen az út nem lesz könnyű. De ha ön
választja, akkor az ön útja lesz. Gondolkodjon el ezen!
– És a gyerekeim…
– Jelenleg is jól megvannak egyedül. A lánya már felnőtt nő.
Valószínűleg le is nyűgözné egy ilyen döntéssel.
– De a fiúk még olyan kicsik – sóhajtott Hélène.
– Mennyi idősek?
– Nyolcévesek. Ikrek.
 – Akkor ők sem ülnek már az anyjuk szoknyája mellett. Fiatal
férfivá kell cseperedniük. És ehhez az apa a példakép. Vagy egy
kis csirkefogó a szomszédból – mosolyodott el Hermione. – Senki
más nem dönthet a sorsáról, csak ön. De jól gondolja át, milyen
lehetőségei vannak!
– A férjem fizeti a szanatóriumot – aggodalmaskodott tovább
Hélène.
– Nos, a szanatóriumban nyilvánvalóan nem maradhat –
bólintott Hermione. – De bérelhet valahol a környéken egy szép
kis szobát. Tegyen félre valamit a pénzből, amit a férje küld, azzal
kihúzhatja a telet, és használja ki az időt, fessen! Van tehetsége
hozzá, és ha nyáron megérkeznek a nyaraló németek és osztrákok
a tóhoz, adja el nekik a képeit!
– Abból soha nem tudnék megélni.
– Ha szerényen él, akkor igen. Sőt azzal is kereshet egy kis
pénzt, ha a környéken körbevezeti az ide látogatókat, és
megmutatja nekik a legszebb helyeket.
Hélène elgondolkodva bólintott.
Hermione olyan jövőképet festett le neki, ami ijesztő volt.
Veszélyes. Ugyanakkor hihetetlenül vonzó. Valóban ez lehetne
számára az új kezdet? Vagy ez lenne a vég? És végül kénytelen
lenne nyomorultan, betegen visszatérni Stuttgartba? A botrány
pedig tönkretenné a Rothmann gyárat és ezzel a gyerekei jövőjét?
Hermione megérintette a karját.
– Tudni fogja, mi a helyes döntés, Frau Rothmann. De addig
élvezzük ezeket a csodálatos szeptemberi napokat! Ha eljön az
ideje, tudni fogja, hogyan kell döntenie.
 13. fejezet

Nill Állatkert, Stuttgart, 1903

szeptemberének második vasárnapja

A három lány remek hangulatban sétált végig a

Wiederholdstrassén. Igazi kirándulóidő volt, melegen sütött az
őszi nap.
Judith belekarolt két barátnőjébe, Dorothea von Braunba és
Charlotte Wenningerbe.
– Mit nézzünk meg először? – kérdezte vidáman.
– Hát a majmokat – felelte Charlotte. – A majomház nincs
messze a bejárattól.
– Vajon magát Nillt is meg lehet nézni? Hiszen együtt lakik
velük – tette hozzá Dorothea.
Judith és Charlotte nevetésben tört ki. Adolf Nill, a
magánállatkert tulajdonosa a majomház fölött lakott.
Nevettek még akkor is, amikor odaértek az állatkert
jegypénztárához, és mindegyikük előhalászott a táskájából ötven
pfenniget a belépőjegyre.
Theo egy órával korábban tette ki Judithot a Wenninger-
villánál. Az apja úgy tudta, ott tölti a délutánt az árnyas kertben
üldögélve, illedelmes társalgást folytat a barátnőivel, esetleg
valamilyen labdajátékot játszanak. Wilhelm Rothmann ugyanis
úgy vélte, az állatkert a pórnép szórakoztatására való, vagy
legfeljebb gyerekeknek, de semmi esetre sem jó házból való
úrilányoknak.
 Charlotte apja jó nevű stuttgarti építész volt, Dorothea pedig a
Braun bankárcsalád lánya. Charlotte szülei kevésbé voltak
szigorúak, nem emeltek kifogást az állatkerti séta ellen. Braunék
viszont hasonló nézeteket vallottak, mint Judith apja, így
Dorothea is ugyanazt a trükköt vetette be, mint ő, hogy eltitkolja
ezt a kis kalandot.
Miután végre beléptek a kapun, megálltak egy állatcsemegét –
mogyorót, fügét, szentjánoskenyeret, mindenféle gyümölcsöt –
kínáló bódé előtt. Papírzacskókba töltve árulták ezeket, hogy a
látogatók etethessék az állatokat. A barátnők rászántak még pár
pfenniget, és alaposan bevásároltak, mert a finom falatok nem
csak az állatoknak ízlettek.
Elindultak a majomház felé, az út kecskék, mókusok és egy
borjúfóka mellett vezetett el. Majd a medvék következtek, itt
megálltak kicsit.
– Az ott Mása – magyarázta Charlotte. – A jó öreg
barnamedvehölgy. Vagy ötven medvebocsot hozott a világra. Még
jegesmedve-keverék is volt közöttük.
– Ötvenet? – kiáltott fel Judith. – Az lehetetlen!
– De bizony – bólogatott Charlotte.
– Hálát adok az égnek, hogy nem vagyok barnamedve –
mormolta Judith.
Dorothea felnevetett.
– Hát ez tényleg nagy szerencse. Gondolj csak bele, ötven
kisbaba! Ez aztán tényleg nem neked való.
Kuncogva mentek tovább.
– Hála istennek ma nincs olcsó vasárnap – szólalt meg Charlotte,
amikor már a kisebb majmok ketreceinél álltak. – Különben
rémes lenne a tömeg. Olyankor nem csak a stuttgartiak jönnek,
mindenfelől özönlenek ide az emberek.
– Úgy hallottam, az olcsó vasárnapokon csak húsz pfennig a
belépőjegy – mondta Judith, miközben a szentjánoskenyérfa
hosszú termését nyújtotta egy csuklyásmajomnak. A kis kópé
gyorsan lecsapott a finom csemegére, majd elvonult vele a
sarokba. Judith eddig csak egyetlenegyszer járt az állatkertben,
sok-sok évvel ezelőtt az édesanyjával. Úgyhogy most nagyon
élvezte a látogatást.
– Így van. Képzeljétek, állítólag egyszer húszezer látogató járt
itt egy ilyen vasárnapon! – jelentette ki Charlotte. – Hűha, már el
is vitte! – kiáltott fel aztán, amikor egy törpe selyemmajom
kinyúlva a rácson kikapott a kezéből egy datolyát.
Dorothea kicsit arrébb sétált, és egy galléros páviánt próbált
magához csalogatni, mire egy nagy termetű hím azonnal a
rácsnál termett.
– Egyáltalán nem tetszenek a páviánok – jegyezte meg. – A kis
majmocskák sokkal aranyosabbak. De azért mind kap majd
valami finom falatot.
Egy ideig elnézték még, ahogy a majmok játszanak, ugrálnak,
veszekednek, kurkásszák egymást, aztán továbbsétáltak,
megcsodálták az énekesmadarakat, az akváriumot és a
nagymacskákat, végignézték a struccok etetését, majd végül
megérkeztek az emberszabású majmok házához.
– Na, vajon hol van Nill? – kérdezte Charlotte mosolyogva.
– Tényleg, hol lehet? Van még egy kis állateledelem – tette
hozzá Dorothea, mire megint mindhárman nevetni kezdtek.
Beléptek a majomházba, de csupán egy hatalmas orángutánt
láttak szundikálni az egyik sarokban. Amikor percek múltán sem
mozdult meg, Dorothea magával húzta a barátnőit.
– Ez unalmas. Nézzük meg inkább az elefántot!
A majomházzal szemben állt az orientalista stílusban épült
elefántház. Ahogy közeledtek felé, a hatalmas ormányos
kíváncsian ballagott oda a külső kerítéshez.
Judith egy almát nyújtott neki.
– Ő egyébként kislány – mondta Dorothea, miközben figyelte,
ahogy az elefánt óvatosan felemeli az almát az ormányával, majd
elegáns mozdulattal a szájába ejti.
– Igen, Zella a neve. – Charlotte mindent tudott az állatokról,
mert a közelben lakott, és gyakran járt ide. – Néhány éve még egy
elefántbika is élt itt, Peter. De ahogy öregedett, egyre vadabb lett,
és egyik éjszaka a kifutója vaskaróin csúnyán felsértette az
oldalát. Olyan súlyos volt a seb, hogy Nillnek le kellett lőnie.
– Istenem, ez nagyon szomorú – sajnálkozott Judith.
Charlotte bólintott, majd továbbintette őket, hogy megmutassa
az antilopokat és a kistestű ragadozókat. Miután ezeket is
megnézték, egy nagy réthez érkeztek.
– A népek mezeje – magyarázta Charlotte. – Lehet pónin
lovagolni, és népi bemutatókat is tartanak.
Kisétáltak a zöld pázsitra.
– Milyenek ezek a népi bemutatók? – kérdezte Judith. Hallott
már ugyan róluk, de még egyet sem látott.
– Bemutatják, hogyan élnek más népek. A lappföldiek például.
Vagy a tűzföldiek. Azt már láttam is. Nagyon izgalmas. A saját
falujuk másolatát építik fel újra. És táncolnak, énekelnek,
megmutatják, hogyan élik a mindennapjaikat.
– Tényleg? És nem jönnek zavarba, hogy közben bámulják őket?
– csodálkozott Dorothea.
– Úgy látszik, nem – mondta Charlotte, majd fojtott hangon
hozzátette: – És képzeljétek, egyes népcsoportok meztelenül
járnak. De csak éjszaka, amikor senki nem látja. Különben
botrány lenne belőle.
Judith a szájára tapasztotta a kezét, Dorothea nagy szemeket
meresztett.
Charlotte sokatmondóan bólogatott.
– Nekem elhihetitek.
– Nem is tudom, akarnék-e látni ilyesmit – tűnődött Judith. – Ez
annyira méltóságon aluli.
Dorothea egyetértően bólogatott.
– Azért nem olyan rémes – vonta meg a vállát Charlotte. – Ezek
az emberek nincsenek ketrecbe zárva, és pénzt kapnak ezért. De
persze én sem néznék meg még egy ilyen bemutatót.
Visszatértek a gyalogútra. Néhány pillanattal később Judith
szíve nagyot dobbant – az út túlsó végén Max Ebinger bukkant
fel, karján egy csinos nőcskével, aki élénken magyarázott neki.
Judith legszívesebben azonnal sarkon fordult és elfutott volna.
Olyan régen nem látta már Maxot, hiszen nem ment el egyetlen
társasági eseményre, zenés estre sem. Legnagyobb csalódására
Dorothea szüleinek kerti bálján sem jelent meg. És pont itt, pont
ma fut össze vele. Vele és a meglehetősen kihívó külsejű
kísérőjével.
– Az ott Max Ebinger! – Dorothea is felfedezte a párocskát.
– Csinos fiatalember – tette hozzá Charlotte.
– De ki a nő? – kérdezte Dorothea. – Én nem ismerem.
– Nyilván nem az erény mintaképe – szaladt ki Judith száján.
Nehezen tudta leplezni a csalódottságát.
– Hát igen, Max körül mindig rajzanak a nők – sóhajtott fel
Dorothea. – Ez a baj a jóképű fiúkkal. Soha nincsenek egyedül.
Judith hirtelen rájött, hogy Dorothea is odavan Maxért.
Akaratlanul is kissé csípősen reagált.
– Te meg honnan ismered Max Ebingert?
– Albrecht barátja. Sokszor megfordul nálunk. De sajnos rám
sem néz.
Hát persze, ugrott be most már Judithnak is. Max és Dorothea
unalmas bátyja, Albrecht egykorúak, és a két család is jó
barátságban van.
Amikor a párocska elsétált mellettük, Max udvariasan
megemelte a szalmakalapját. A nő kurtán jó napot kívánt, majd
arcán ő az enyém mosollyal húzta tovább magával a férfit.
– Kissé sietős a dolgunk – mondta Max bocsánatkérő arccal, és
kivillantva hófehér fogait elmosolyodott. – Szép napot a
hölgyeknek! – Azzal már mentek is tovább.
– Önnek is szép napot! – mondta Judith halkan, és érezte, hogy
egész testében reszket.
Dorothea kutató pillantást vetett rá.
– Aha!
Charlotte tekintete ide-oda vándorolt kettőjük között.
– Meg tudlak érteni benneteket – sóhajtott fel aztán.
 Hallgatagon mentek tovább egy darabig.
Végül úgy döntöttek, ideje hazamenni, de a kijárat felé menet
még megnézik a tevéket.
A kifutóban két felnőtt állat és egy tevecsikó álldogált, a korlát
mellől egy anya és a kislánya figyelte őket.
– A tevéknél honnan lehet tudni, hogy melyik a fiú és melyik a
lány? – kérdezte a kislány.
Judith látta, hogy Dorothea és Charlotte is elmosolyodik.
– Látod, kicsim – válaszolt az anya –, a két nagy teve éppen
egymás mellett áll. Nézd meg őket figyelmesen!
A kislány buzgón bólogatott.
– És most mondd meg, mi tűnik fel első pillantásra!
– Az ott sokkal nagyobb, mint a másik – mutatott a kislány az
egyik tevére.
– Pontosan – bólintott a mamája elégedetten. – És ez a válasz a
kérdésedre. Mindig a nagyobbik teve a fiú.
A három barátnő jót szórakozott a magyarázat hallatán, Judith
rosszkedve is elszállt. Már rég hazafelé tartottak, de még mindig
nem tudták abbahagyni a nevetést.
 14. fejezet

Charlottenhöhe vendégfogadó,
Degerloch, ugyanaznap délután

– Nem tudom, Karl, de szerintem nem jó ötlet – mondta Anton

fojtott hangon. – Mi van, ha mind egyszerre jön ki?
– De hát pont ezt akarjuk – felelte Karl türelmetlenül. A földre
dobott tegezéből előhúzott egy maga barkácsolta nyílvesszőt. –
Inkább állj olyan helyre, ahonnan pontosan tudsz célozni!
– Milyen gyorsak?
– Mit tudom én, nálad mindenesetre gyorsabbak. – Karl
felhúzta az íjat.
– Nálad pedig egészen biztosan gyorsabbak – vágta rá Anton
sértődötten, de a becsvágy lassan felülkerekedett az aggodalmán.
Karl maga elé vigyorgott.
Mindig tudta, hogyan kell a testvérét kihívások elé állítani. És
ez most fontos volt. Mert úgy hatásos, ha a két nyílvessző
egyszerre ér célba. Hogy pontosan mi történik majd, azt ő sem
tudta, de hajtotta a kíváncsiság, így eszébe sem jutott mérlegelni
az esetleges következményeket.
Összpontosított, és közben nemcsak a lyukat tartotta szemmel,
hanem Antont is. Látta, ahogy nyílvesszőt illeszt az íjba.
– Háromig számolok. A nyilaknak pontosan célba kell találniuk
– mormolta Karl.
Anton hirtelen leeresztette az íjat.
– Te meg mit csinálsz? – förmedt rá a testvére.
 – Nem tudunk ketten egyszerre belőni oda – jelentette ki
Anton.
– Miért nem?
– Mert a nyilaink elütik egymást.
Most Karl is leengedte az íjat, és elgondolkodott.
– Lehet. Akkor gyorsan, egymás után lőjük ki a nyilakat! Én
adom ki a parancsot.
Anton bólintott. Megint megfeszítették az íjakat, és a rövid
fűben jól látszó egérlyukra céloztak, ahová földi darazsak
fészkelték be magukat.
Karl a ki-be repkedő rovarokat figyelte, Anton viszont a
biztonság kedvéért még egyszer az apjuk felé sandított, aki nem
messze ült a bankár Braunnal. Bort kortyolgatva beszélgettek,
nem figyeltek rájuk.
Először nem is akarta magával hozni őket, végül miért
ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjék, arról Antonnak fogalma sem
volt. Talán arra volt kíváncsi, milyen jól tud már szaladni Karl.
Több mint két hónappal a szörnyű baleset után teljesen rendbe
jött. Katz doktor is azt mondta, hogy hihetetlen szerencséje volt,
és bivalyerős a szervezete.
Az apjukkal sétálni vasárnaponként rosszabb volt, mint a
szobafogság. Az apjuk ugyanis arra használta a fiaival töltött időt,
hogy elsorolja az összes vétséget, amit azon a héten elkövettek, és
rögtön közölte is, milyen büntetést kapnak ezekért. De szó nélkül
mentek vele, nehogy még az engedetlenségükért is kapjanak
valami plusz büntetést. Amúgy sem lett volna értelme ellenkezni.
Ma azonban az apjuk mintha gondolatban egészen másutt járt
volna. Még az sem tűnt fel neki, hogy a fiai lopva magukkal
hozzák a tegezeket és az íjakat, amikor pedig végül észrevette,
már túl messze jártak ahhoz, hogy visszavitesse velük. Azt azért
közölte, hogy amint hazaértek, egy hétre elzárja az íjakat. A
büntetés soha nem maradt el.
És a merészségük sem volt kifizetődő, mert további fenyítést
helyezve kilátásba szigorúan megtiltotta nekik, hogy lőjenek a
játék nyilakkal.
Rosszkedvűen baktattak hát az apjuk mögött, amikor a
köztiszteletben álló Braun bankár személyében rájuk mosolygott
a szerencse. Ezüstfejű sétabottal a kezében, fekete kalappal a
fején szállt ki a vendégfogadó előtt a kocsijából, és kézfogással
üdvözölte Wilhelm Rothmannt. Nyilvánvalóan megbeszélték a
találkozót, mert azonnal leültek a vendéglő kerthelyiségében.
És lám-lám a fiúk hirtelen fölöslegessé váltak, Rothmann egy
intéssel elküldte őket.
Mivel Karl és Anton nem igazán tudta, milyen messzire
mehetnek anélkül, hogy újra büntetést kapjanak, először csak a
kertben és a játszótéren lődörögtek, félreeső helyeket kerestek,
ahol esetleg titokban nyilazhatnak kicsit. De mivel a vendéglő tele
volt elegáns városi kirándulóval, nem merték elővenni a nyilakat.
Aztán az istállók melletti kis rétre tévedtek, és akkor tűnt fel
Karlnak a darázsfészek, ami előtt most felajzott íjjal álltak.
– Akkor háromra! – mondta Karl halkan.
Anton bólintott.
– Egy, kettő… három!

Robert a gondolataiba merülve ballagott végig a Kirchheimer

Strassén. Forrt benne a düh, a Szarvasban ledöntött két korsó
hideg sör sem csillapította a zaklatottságát.
Az ő édes kis Babette-je egy férfival találkozgat. Egy bokor
mögül leste meg őket. És ez még nem minden. Már késő délutánra
járt, Babette mégis felszállt ezzel az alakkal a fogasra. Isten tudja,
mit akarnak csinálni a városban. Bár eléggé sokat elárult a kacér
mosoly, amit a férfira villantott, amikor az besegítette a kocsiba,
miközben bizalmasan a derekára tette a kezét.
Robert már jó ideje sejtette, hogy Babette-nek van valakije,
ugyanakkor reménykedett, hogy téved. Most már azonban
nyilvánvaló, miért tűnik el folyton a lány, miért késik a
vacsoráról, miért változott meg a viselkedése az utóbbi időben.
 Mindenki észrevette, hogy hanyagul végzi a munkáját,
álmodozva jár-kel a házban. És az ő óvatos közeledését is nyersen
visszautasította.
Nehéz volt a szíve.
Pedig annyira remélte, hogy egyszer majd egy pár lesznek
Babette-tel. Persze nem most azonnal, hanem néhány év múlva,
ha a lány már összespórolt valamit a kelengyéjére, ő maga pedig
rendes munkát kapott valamelyik gyárban. Sok cselédlány megy
férjhez egy idő után.
Ám ezen a délutánon minden reménye semmivé foszlott.
Elpárolgott, mert Babette szégyentelenül enyeleg egy léha
ficsúrral. Ha ezt az úr megtudja, el fogja bocsátani.
Minél többet töprengett, annál világosabbá vált számára, hogy
Babette-nek segítség kell. Nyilván nem is sejti, milyen veszélyes
lehet az az alak. Pedig a megjelenése alapján semmi jót nem ígér:
túl finom a ruhája, az arca viszont durva vonású, az italtól kissé
püffedt. Nem Babette lenne az első lány, aki fiatalon, naivan
vidékről a városba költözik, enged a csábításnak, aztán az
egésznek rossz vége lesz. Éppen elég történet keringett olyan
cselédlányokról, akik rossz társaságba keveredtek és végül a
csatornában végezték.
Babette csak az év elején került a villába, de korábban már más
házaknál is szolgált. Szegény családból származott az egyik
Stuttgart környéki faluból. Sok testvére volt, így a szülei örültek,
hogy egy éhes szájjal kevesebbet kell etetniük. Az otthonról
elszakadt lány viszont nagyon boldogtalan volt. Robert jól látta
ezt. Kizsigerelték, cselédként napi tizenkét-tizennégy órát
robotolt, és csupán minden második vasárnap kapott egy szabad
délutánt. És amióta a nagysága elutazott, az úrnak sokszor még
késő este is volt valami óhaja-sóhaja: szedjen ki egy foltot a
kabátjából, vagy vigyen fel neki ennivalót. Szegény lányt csak
éjfél után hagyták békén. Ritkán aludt többet öt óránál, ahogy
Robert is. Dorának sokkal jobb dolga volt, neki csak a kisasszonyt
kellett kiszolgálnia, az úr nemigen kért tőle semmit.
 Robert Babette könnyelműsége miatt érzett dühe lassan
átcsapott az egész nyomorult cselédsors elleni valódi haragba. A
felgyűlt indulattól még a léptei is felgyorsultak. Amint a
Charlottenhöhe vendéglőhöz közeledett, az árnyas
kerthelyiségből rémült kiáltásokat hallott.
Megtorpant, hogy körülnézzen, és egy pillanattal később
majdnem átgázoltak rajta a menekülő emberek. A hölgyek
riadtan csapkodtak maguk körül a kezükkel vagy a
napernyőjükkel, sikítoztak, belegabalyodtak a szoknyájukba, az
urak pedig próbáltak a segítségükre lenni.
Robert csak állt és meghökkenve nézte, ahogy az izgatott
emberek fejvesztve rohannak a fogaskerekű állomása felé.
Nyilván a lehető leggyorsabban vissza akartak térni a városba.
De ezzel még nem ért véget a riadalom. Robert odasétált a
vendéglő boltíves kapujához, és benézett a kertbe. Ott is fel-alá
futkostak az emberek. Rémült sikolyok hangzottak fel, a férfiak
újságokkal, zsakettekkel, kalapokkal csapkodtak, a nők nem túl
elegáns mozdulatokkal a napernyőjükkel hadonásztak.
Robert rosszkedvét egy csapásra legyőzte a kíváncsiság, így
belépett a kerthelyiségbe.
– Hol a fogadós? – harsant fel egy dühös férfi hangja, amit
Robert azonnal felismert.
– Megcsípték! – kiáltott egy zaklatott nő.
– Az úristenit! Azonnal hozzák ide! Tegyen rendet a
vendéglőjében! – üvöltött Wilhelm Rothmann.
Robert most már látta is a nagyságos urat, azzal a bankárral, aki
az előző héten többször is meglátogatta. Amíg Rothmann
céklavörös arccal üvöltözött, a bankár eszeveszetten csapkodott
maga körül. Az asztalon felborultak a poharak, a boroskancsó
összetört, vörösbor csöpögött a földre.
Miközben tetőfokára hágott a zűrzavar, dühödt zúgás-
zümmögés töltötte be a levegőt. Robert hirtelen megértette, mi
történik: darazsak dongták körül az asztalokat, rátámadva a
vendégekre. Gyorsan hátrébb húzódott, nehogy ő maga is a
harcias rovarok áldozatává váljon. És miközben arra gondolt,
hogy jobb lesz, ha azonnal eltűnik innen, valaki megrángatta a
kabátja ujját.
– Robert, hazavisz minket? – kérdezte remegő hangon egy
kisfiú.
Nahát, a kis Anton Rothmann, lepődött meg Robert. És rögtön
mögötte az ikertestvére, Karl. Mindkettőjük arca fájdalmasan
eltorzult, tele voltak csúnya, piros csípésekkel. Nem lehet
véletlen, hogy éppen most bukkantak fel a gyerekek, mosolygott
magában Robert, nyilván közük van ehhez a kalamajkához. De
azért sajnálta őket, a darázscsípés igencsak fájdalmas. És mivel
hősiesen egyetlen hangot sem adtak ki, arra következtetett,
bűntudatuk van és félnek, hogy esetleg kiderül a csínytevésük. De
mielőtt bármit mondhatott volna, látta, hogy Wilhelm Rothmann
tart feléjük dühösen.
– Karl! Anton!
 15. fejezet

Egyvalamiben Wilhelm Rothmann biztos volt: soha többé nem

kap a személyzet kimenőt anélkül, hogy percre pontosan ne
egyeztetnének vele előre. Azonnali hatállyal véget vet ennek a
lazaságnak. Innentől kezdve nem engedi, hogy a személyzet
minden tagja kénye-kedve szerint rendelkezzen a szabadidejével
minden második vasárnap délután. Mindez persze elsősorban
Hélène hibája – ő meg az újmódi nézetei… Hogy be kell látni, az
alkalmazottaknak is vannak jogaik. Csakis ezért fajulhatott idáig
a helyzet. És ez vezetett a szörnyen kínos eseményekhez is.
Ha lett volna a házban egy megbízható személy, akire
rábízhatja az ikreket, nem kellett volna neki felügyelnie rájuk. Az
meg teljesen kiment a fejéből, hogy Judithot meghívták a
barátnői, így ő sem tud figyelni a két öccsére.
Általában nem aggódott túlzottan a fiai miatt. Nem nagyon
törődött velük, legfeljebb csak akkor, ha le kellett szidni, meg
kellett fenyíteni őket. De Karl balesete óta jobban szerette, ha
mindig volt a közelükben felnőtt. Amikor rájött, hogy senki nincs
a házban, akire rábízhatja a fiúkat, mialatt Braunnal találkozik,
nem maradt más választása, magával vitte őket.
A vendéglő kertjében szépen játszhattak volna, ahogy más jól
nevelt gyerekek szoktak, miközben ő végleg megállapodik
Braunnal a két család között kötendő kötelék részleteiben. Ez
létkérdés a számára. És ahelyett, hogy hintáznának vagy
labdáznának, mit csinálnak a fiai? Megbolygatnak egy
darázsfészket, és ezzel roppant kínos helyzetbe hozzák őt.
Az íróasztalánál ülve idegesen játszott az előtte álló ezüst
tintatartó fedelével. Most, hogy visszagondolt a szerencsétlen
kimenetelű délutánra, kiütött a veríték a homlokán.
Mennyi bosszúság éri mostanában! A fiai folyton valami
csínytevésen törik a fejüket, a csökönyös lányának sajátságos
elképzelése van a jövőjéről, a felesége meg egyszerűen elutazott,
és magára hagyta a családját.
És mintha mindez nem volna elég, azzal is szembe kellett
néznie, hogy a gyár csődbe mehet. Bár ez a veszély talán
belátható időn belül elhárul, mivel Judith és Albrecht von Braun
egybekelése már jó irányba halad. Ezzel végre hozzájuthat a
pénzhez is, amire sürgős szüksége van.
Megvakarta a fejét.
Természetesen jobban örülne, ha a gyár megmentése
érdekében nem kellene ennyit kufárkodnia, de a jelenlegi
pénzügyi helyzetében nem maradt más választása. Ó, hányszor
átkozta el az elmúlt év során azt a napot, amikor megvásárolta a
nagy halom értéktelen részvényt, amit holtbiztos befektetésként
ajánlottak neki igen magas megtérülési rátával! És az üzletet a
Braun bankházon keresztül bonyolították.
Hát tényleg holtbiztos volt, gondolta cinikusan. A befektetés
nemcsak a gyár anyagi helyzetét ingatta meg, de a magánvagyona
nagy részét is elvitte.
És szinte csak az utolsó pillanatban csillant meg egy halvány
reménysugár. Ki tudja, talán Braunnak is bűntudata van, ezért
támogatja a fiatalok házasságát.
Mindenesetre Judith sokkal rosszabbul is járhatna. Braunék
igen jómódú, köztiszteletben álló emberek, és ha Judith
megajándékozza a hitvesét két-három gyerekkel, megérdemelten
vonulhat vissza a házasélettől, és elégedetten, nyugodtan élheti
az életét.
Emiatt neki tényleg nem kell, hogy rossz legyen a lelkiismerete.
 Hiszen ezzel biztosítja a csokoládégyár jövőjét és a fiai
örökségét, a lánya pedig egy tisztes családba házasodik be, soha
nem lesznek anyagi gondjai. Ebben tényleg nincs semmi
kivetnivaló.
Az elgondolásban egyetlen bökkenő van csupán: Judith még
nem tud az egészről. És ha arra gondolt, hogyan fogadja majd a
lánya ezt a bejelentést, szorongás fogta el. Mert amilyen
elutasítóan reagált eddig a házassággal kapcsolatos minden
óvatos utalására, komoly ellenállásra lehetett számítani. És ezt jól
ismerte, hiszen az anyja lánya.
Hirtelen a levélre esett a pillantása, ami előző nap jött, és amit
még nem bontott fel. A feladó Friedrich Ebinger, az örök
ellenlábasa, Ebinger, akinek csak folyik a zsebébe a pénz.
Bár most sem sürgette semmi, mégis a boríték után nyúlt, egy
darabig nézegette, forgatta a kezében, majd a levélvágóval
felnyitotta.
Figyelmesen elolvasta a benne lévő kártyát, és egyszerre
felderült az arca.
Már pontosan tudta, milyen trükkhöz folyamodjon, hogy a
konok lánya ne hiúsíthassa meg a tervét, miután közli vele a
döntését. Köszönet érte Ebingernek. Ám ettől még ki nem állhatja
továbbra sem.
Kopogtak.
– Igen! – szólt ki határozott hangon. Gyorsan félretette a
kártyát, és szigorú arcot vágott.
Nyílt az ajtó, Babette beterelte a két fiút a szobába, majd halkan
becsukta az ajtót, és két lépéssel az ikrek mögött megállt.
– Apám… – szólalt meg Karl bűnbánó arccal.
– Hallgass!
Némán, lesütött szemmel állt előtte a két fia.
Egy pillanatra szánalmat érzett, de aztán megemberelte magát.
Fenyítésre szükség van. A fiai csak így válhatnak tisztességes,
fegyelmezett felnőtté. De mindenekelőtt ki kell irtani belőlük az
örökös csínytevésre való hajlamot, hogy végre
megkomolyodjanak, és később képesek legyenek a gyár
vezetésére.
A térdére fektette az elsőt, és jól elfenekelte.

– Karl morgott, Anton egy hangot sem adott, de csorogtak a

könnyek az arcán – számolt be később Babette Gertie-nek,
miközben előkészültek a vacsorához.
Az urak hideg sültet kapnak frissen sült kenyérrel, desszertnek
pedig almás táskát. A személyzet csak lencsefőzeléket, szalonna
nélkül. A húst szűkmarkúan mérte az úr, amióta a nagysága
szanatóriumban volt.
Kivágódott az ajtó, és Robert rontott be a konyhába.
– Az öreg… az úr az előcsarnokba rendelt mindenkit vacsora
után – jelentette kifulladva.
– Mit akar tőlünk? – csodálkozott a szakácsné.
– Én sejtem – mondta Babette. – Elveszi a kimenőnket.
– Erre gondoltam én is – bólogatott Robert.
– Hallottam, amikor erről beszélt a lányával. Nem akarja, hogy
felügyelet nélkül maradjanak a fiúk.
– Ő az, aki nem tud bánni a fiaival – háborodott fel Robert.
– Robert! – figyelmeztette a szakácsné. – Nem bíráljuk az
urakat.
Robert odalépett a nagy öntöttvas tűzhelyhez, és megrángatta
Babette kötényén a szalagot.
– Mi jó készül?
– Hagyj békén – lökte el a kezét Babette –, különben nem kapsz
semmit.
Robert felnevetett.
– Úgyis érzem már az illatát. – Mosolyogva nézte Babette arcát,
ahogy a munkájára koncentrál. A lány azonban mindössze egy
ingerült oldalpillantást vetett felé. – Csak nem hagynál éhen
halni? – próbált tovább viccelődni Robert. – Ki lesz akkor a
védelmeződ?
 Babette most már haragtól villogó tekintettel egyenesen a
szemébe nézett.
– Semmi szükségem védelmezőre, főként nem rád. Folyton
utánam koslatsz. – Egyre hangosabb, élesebb lett a hangja. – Nem
kellesz. Nem is kedvellek. Úgyhogy hagyj nekem békét!
Robert összerándult.
Gertie hangosan megköszörülte a torkát.
– Szerintem Robert nem koslat utánad – jegyezte meg,
miközben a kenyereskosarat letette a hosszú asztalra. – Csak
aggódik miattad. Ahogy én is.
Megnyugtató hangon beszélt, de Babette a lencsés fazékba
vágta a fakanalat, és egyetlen szó nélkül kiviharzott a konyhából.
Robert dermedten állt, a szakácsné felsóhajtott.
– Most mi ütött ebbe a lányba? Nem tudom, hová vezet ez még.
– Mindenesetre nem jó irányba – mondta Robert ingerülten.
Aggodalmába harag vegyült. – De ha mostantól nem kapunk
kimenőt, talán megnyugszik majd.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Gertie, viszont választ már
nem kapott, mert Theo lépett be a konyhába, a nyomában
Dorával.
– Micsoda finom illatok! – kiáltott fel. – Nemrég hoztam fel a
kisasszonyt a városból – mesélte aztán nagy hangon. – Nagyon
jókedvű volt.
– Na, akkor ő legalább kellemesen töltötte a napot – dünnyögte
a szakácsné, és kihalászta a fakanalat a lábosból.
– De valami furcsa szagot árasztott – tette hozzá Theo. – Ilyet az
istállóban…
– Ah, az biztosan nem a kisasszony volt, hanem a lovaid –
vágott közbe gyorsan Dora. Ő tudott az állatkerti látogatásról,
védeni próbálta Judithot.
– Üljetek asztalhoz végre! Kész a vacsora – rendelkezett a
szakácsné, és az asztalra tette a fazekat.
Theo vállat vont, majd mind leültek. Pár perc múlva a
házvezetőnő is megérkezett. Gyors pillantással számba vette az
alkalmazottakat.
– Hol van Babette már megint?
Zavart csönd volt a válasz, végül Robert megszólalt:
– Nem érezte jól magát. Biztosan a szobájába ment.
– Ebből nem csinálunk rendszert – mondta Margarete szigorú
pillantással. – Megvan az étkezések fix időpontja, és ez
mindenkire vonatkozik. És még valami. Pár napig az ikrek nem
kapnak vacsorát. Az úr utasítása.
– Micsoda? – bukott ki a szakácsnéból. – De hát még gyerekek,
enniük kell!
– Az úrnak megvan rá az oka, amit mi nem kérdőjelezünk meg
– utasította rendre a házvezetőnő, majd ő is helyet foglalt az
asztalfőn.
Étkezés közben nem lehetett hangosan beszélgetni az asztalnál.
Robert nagyon éhes volt, de valahogy mégsem ízlett neki az étel.
Azon rágódott, mit tehetne Babette-ért. Szóljon Rothmann-nak?
Nem, azonnal kitenné a szűrét, és akkor aztán tényleg elkallódna.
Az egyetlen megoldás, hogy továbbra is szemmel tartja a lányt,
még ha emiatt végképp el is vágja magát nála. Nem tehet mást.
 16. fejezet

Süvöltött a szél a ház körül, tépte a tetőt, rázta az ablakokat, az

ajtókat. Távoli, morajló mennydörgés jelezte a zivatar közeledtét.
Villámok cikáztak az éjszakai égbolton, megvilágítva Judith
szobáját. Aztán hullani kezdtek az első kövér cseppek, majd
nemsokára heves zápor tört ki, az eső hangosan kopogott az
ablaktáblákon.
Judith nem adta meg magát a süvítő viharnak, nem volt
hajlandó kiszakadni az álom édes melegéből, ám valami hangos
csörömpölésre végül mégis felriadt.
Dühösen lerúgta magáról a takarót, kibújt az ágyból, odament
az ablakhoz és elhúzta a sötétítőfüggönyt, hogy megnézze, mi
lehetett ez a zaj.
Odakint koromsötét volt, az üvegen gyors egymásutánban
végigszánkázó esőcseppek még inkább elhomályosították a látást.
Semmit sem tudott kivenni, legfeljebb a szélben ide-oda
hajladozó fák árnyait.
Álldogált egy darabig az ablakban, hallgatózott, hátha
megismétlődik a zaj, de a szél zúgásán kívül semmit nem lehetett
hallani. Bosszús kis sóhajjal behúzta a függönyt, és visszafeküdt.
Talán az egyik utcai lámpa üvege tört ki. De az is lehet, hogy csak
képzelődött.
Már majdnem újra álomba merült, amikor megint felriasztotta
valami. Ezúttal a kilincs ismerős kattanása.
– Anton? – ült fel Judith az ágyban.
 Gyors, puha lépteket hallott, aztán már ott is állt az ágya
mellett az öccse.
– Gyere, ülj ide mellém, Anton! – nyújtotta ki felé a kezét
Judith. – Megijedtél a vihartól?
– Nem – suttogta Anton. – Csak Karl nagyon éhes. – Megfogta a
nővére kezét és megrángatta. – Én is.
Judith elmosolyodott, bár mérges volt az apjára. Ha az ikrek
büntetésből nem kaptak vacsorát, nem tudtak elaludni.
– Csinálok nektek forró kakaót – mondta Judith, és ismét kibújt
az ágyból.
– Az jó lesz – súgta Anton. – Karl örülni fog.
– Meg persze te is – tette hozzá a nővére. – Feküdj addig vissza!
– Hirtelen robajló mennydörgés remegtette meg az ablakot, mire
Judith ösztönösen átölelte az öccsét. Érezte, hogy reszket. –
Mégiscsak félsz.
– Nem félek.
– Szólj Karlnak! Együtt lemegyünk a konyhába.
– És ha apánk észreveszi? Olyan nagy a zaj ma éjszaka.
– Az a jó. Minél hangosabban dörög odakint, annál kevésbé
valószínű, hogy meghall minket. Na, menj! És maradjatok
csendben!
Anton indult a bátyjáért, Judith pedig felvette a köntösét a
hálóingére, és meggyújtotta a virágokkal díszített, zománcozott
gyertyatartóban álló gyertyát az éjjeliszekrényén. Amikor halk
sutyorgást és meztelen talpak csattogását hallotta, ráborította a
védőüveget a lángra, és gyorsan kilépett a folyosóra.
– Judith, én sok cukrot kérek a kakaómba! – Karl majdnem
nekirohant az ajtóban.
– Maradj már csendben, Karl! – szólt rá halkan az öccse. –
Különben apánk még meghallja, és megint büntetést kapunk.
– Antonnak igaza van – mondta Judith. – Most szép csendben
leosonunk a konyhába. Mint az indiánok. Nekik is észrevétlennek
kell maradniuk, nehogy foglyul ejtsék őket.
 Nesztelenül lopakodtak le a lépcsőn az előcsarnokba, miközben
odakint tovább tombolt a vihar. A villámok felvillanó fényében
kísértetiesnek tűnt a ház, szinte érezni lehetett az ikrek félelmét.
A két fiú izgatottan követte a nővérét.
Judith szeretett mezítláb járni, akárcsak a két öccse, élvezte a
lépcsőt borító futószőnyeg puhaságát a meztelen talpa alatt, majd
az előcsarnok márványpadlójának bársonyos hűvösségét, és végül
a személyzeti traktus érdes kerámialapjainak hidegét.
Benyitott a szakácsné birodalmába. Az ikrek is benyomakodtak
mögötte.
– Talán vannak itt valahol kekszek – szólalt meg Karl, és
nyomban elkezdett keresgélni a polcokon.
– Ó, tényleg – lelkendezett Anton, és ő is kutatni kezdett.
– Ott biztosan nem találtok semmit – hűtötte le a
lelkesedésüket Judith, miközben a nagy faasztalra helyezte a
gyertyát. – A kekszek jól el vannak dugva. És Gertie nem igazán
szereti, ha felforgatják a konyháját.
Mivel gyakran megfordult itt, pontosan tudta, hogy a szakácsné
utálja, ha betörnek a birodalmába. Az éléskamrát a sok csábító
finomsággal például mindig kulcsra zárta.
Judith rutinos mozdulattal benyúlt a falra akasztott nagy
sütőforma mögé, és elővette a kulcsot. Éppen bedugta a zárba,
hogy összeszedje a kakaó hozzávalóit, amikor megzörrent a
konyhaajtó. Nem túl hangosan, de azért felkapta rá a fejét, Karl
ijedtében még egy bádog tejeskannát is elejtett, ami viszont jó
hangosan csörömpölt a konyhakövön.
A küszöbön vékony alak jelent meg, kezében gyertyával próbált
bevilágítani a helyiségbe.
– Ki van ott? – szólalt meg rémült hangon.
– Csak mi vagyunk. – Judith a gyertya fénykörébe lépett.
– Ah, kisasszony! És a fiúk. Felébresztette önöket a vihar?
Judith halkan nevetett.
– Nem, Dora. Csak készítek az éhes kis bandának egy forró
kakaót.
 A fiúk közben halkan vitatkoztak, ki emelje fel a földről a
tejeskannát. Karl azt állította, Anton lökte meg, ezért ejtette el.
Anton tiltakozott, hogy neki semmi köze az egészhez.
– Jó ötlet – pillantott Dora az ikrek felé. – Üres hassal nem lehet
jót aludni.
– És te mit keresel itt, Dora? Te is megéheztél?
– Nem. Csörömpölést hallottam, az ébresztett fel. Gondoltam,
körbejárok a házban, megnézem, hogy minden rendben van-e.
– Igen, én is hallottam valamit, de azt hittem, kintről jön a zaj.
Ti ketten pedig hagyjátok végre abba a civakodást! – szólt rá az
öccseire, akik még mindig a földön heverő tejeskanna fölött
vitáztak.
– Valószínűleg tényleg odakintről jött, Judith kisasszony. De
úgysem lehet ebben a cudar időben kimenni. Visszamegyek a
szobámba. – A személyzet hálókamrái a manzárdban voltak.
– Maradj még, és igyál velünk egy kakaót!
Dora évek óta szolgált már a villában, sőt időközben Judith
komornájává lépett elő. És az édesanyja mellett is ellátta ezt a
feladatot, ha az asszony éppen nem szanatóriumban volt.
– Köszönöm, kisasszony. Egy kakaó jólesne.
Dora is letette az asztalra a gyertyáját, Judith pedig a még
mindig veszekedő ikrek mellé lépett, és megragadta a
grabancukat.
– Most már aztán tényleg elég legyen! Felveritek az egész házat.
Még a mennydörgésnél is hangosabbak vagytok.
Karl és Anton próbált szabadulni a szorításából, végül
megadták magukat. Anton felvette a bádogkannát, és visszatette
a polcra.
– Na, látjátok! – mondta Judith elégedetten. – Megy ez.
Apánknak tulajdonképpen igaza van, fenyítés nélkül nem lehet
bírni veletek. Egyszer tényleg üres hassal kellene ágyba bújnotok.
– Felsóhajtott. – Karl, fogd a kannát, és hozz tejet!
– Talán egy ablak tört ki – morfondírozott Karl. – Amikor
kintről csörömpölés hallatszott.
 – Milyen csörömpölés? – A férfihangra Dora ijedten rezzent
össze.
– Jesszusom, Robert! De megijesztettél.
A fiatalember elvigyorodott.
– Nem kellene éjnek idején a konyhában lenned, Dora.
– De magának sem, Robert – válaszolt Dora helyett Judith.
Robert meghökkenve nézett körül a gyertyák pislákoló
fényében.
– Jó estét, kisasszony! Ó, Karl és Anton úrfi is itt van. Bocsássa
meg, kérem, a vakmerőségemet – mondta félig tréfásan.
– Semmi baj – felelte Judith elnézően. Igazából kedvelte a
fiatalembert, bár az apja kicsit lekezelően mindig bajkeverőnek
nevezte.
– Én is hallottam valami zajt – magyarázta Robert. – Most
akartam utánanézni, mi lehetett.
– Igen, mi is hallottuk Dorával. Örülök, ha megnézi – válaszolt
Judith, majd elfordította a kamrakulcsot a zárban.
– Várjon, kisasszony, majd én megfőzöm a kakaót! – lépett
mellé Dora.
– Nem, hagyd csak! Megcsinálom én. – És Judith már bent is
volt a kamrában.
– Rothmann kisasszony, koromsötét van odabent. Így nem lát
semmit – avatkozott bele Robert is. Lekapta a polcról a
petróleumlámpát, meggyújtotta, mire fény öntötte el a konyhát. –
Tessék, világíts a kisasszonynak! – nyújtotta oda a lámpát
Dorának. – Addig én kimegyek körülnézni. Amikor visszajövök,
nekem is jár egy kakaó. Úgymond köszönetképpen – kacsintott rá
a komornára.
Dora nevetve megcsóválta a fejét.
– Nagyon pimasz vagy, Robert.
Átvette a lámpát, és olyan helyre tette, hogy a konyhát és az
éléskamrát is megvilágítsa valamennyire. Miután Robert
összehúzta magán a kabátját, és a személyzeti bejárón át kiment a
házból, Dora odalépett a hatalmas csempézett tűzhelyhez. A
csempék jól tartották a hőt, még késő éjszaka is áradt a meleg a
tűzhelyből. Forró nyári napokon emiatt szinte kibírhatatlan volt a
hőség a konyhában, télen viszont jólesett a meleg, és bármikor
lehetett kakaót melegíteni.
Dora feltett egy lábost a nagy kerek platnira, amíg Judith
kihozott két bádogdobozt a kamrából. Az egyikre virágdíszek
között táncoló lányt festettek, a másikon cirkalmas fekete
betűkkel az állt, hogy cukor.
Karl is megérkezett a pincéből a friss tejjel, amit Dora óvatosan
a lábosba öntött.
– Fűszeres kakaót csinálj, Judith! – kérlelte Karl a nővérét.
Judith leakasztotta a tűzhely melletti kampóról a habverőt.
– Messze van még a karácsony.
– De a fűszeres kakaó sokkal finomabb – szólt közbe Anton is.
– Pontosan, a sima kakaó unalmas – kontrázott Karl.
Judith Dorára pillantott.
– Én is szeretem a fűszeres kakaót – mondta a komorna a két
kisfiúra kacsintva.
– Hát jó. Elővennéd, kérlek, a fűszereket, Dora?
Judith fogott egy kiskanalat, először gondosan kimérte a finom
kakaóport, aztán a cukrot, amit a felmelegített tejhez adott. Gyors
mozdulatokkal keverni kezdte az egészet a habverővel, hogy
szépen felolvadjon a cukor és a kakaó.
Dora végül egy-egy csipetnyi őrölt fahéjat, kardamomot és
ánizst szórt a lábosba, mire szinte azonnal egzotikus illat töltötte
be a konyhát. Judith lehunyt szemmel szívta be a finom aromát,
de Karl rögtön ki is zökkentette.
– Vanília is kell bele.
– Vaníliarudat nem találtam – mondta Dora. – És Gertie dühös
lesz, ha felforgatjuk az egész konyhát.
– Vanília nélkül is finom lesz – jelentette ki Judith, és Karl
kezébe nyomta a habverőt. – Most te kevered tovább, amíg szép
habos nem lesz.
 Karl tiszta erőből keverte. Amikor a kakaó gőzölögni kezdett,
Judith odaszólt Antonnak:
– Hozd a bögréket!
– És ne felejtsd ki Robertet sem! – tette hozzá Dora.
Judith felügyeletével Karl vigyázva öt cserépbögrébe töltötte a
forró italt. Az ikrek lekuporodtak a földre a tűzhely elé, Judith és
Dora pedig a hosszú faasztalhoz ült, ahol a személyzet szokott
étkezni.
– Még mindig az indiános korszakukat élik – jegyezte meg
Judith a két öccsét nézve. – Kíváncsi vagyok, mikor unnak rá.
– Az én testvéreimnek ilyen idősen már a ház körül kellett
segíteniük – mesélte Dora, miután belekortyolt a kakaójába. –
Kapáltak, megetették az állatokat, fát vágtak. Télen jobb volt,
akkor kevesebb a munka. Olyankor járhattak iskolába is.
– Sok testvéred van?
– Négy öcsém. De csak a féltestvéreim. Anyám korán meghalt,
így apám újra megnősült.
– A Sváb-Albról származol, ugye?
Dora bólintott.
– Egy kis faluból. De már régen eljöttem onnan. A mostohám
nem nagyon szeretett, így jobb mindenkinek.
– Igen, nekem is. Ki csinálná meg különben a frizurámat? –
mosolygott Judith kedvesen.
Nyílt a hátsó ajtó, Robert rontott be, nyirkos hideg érkezett
vele.
– Na? Találtál valamit? – kérdezte Dora rögtön.
Robert elvigyorodott, és egy vörös szőrgombolyagot húzott elő
a kabátja alól.
– Csak ezt itt.
– Vladimir! – ugrott fel Judith, és a karjába vette a kandúrt. –
Kint kószált?
– Úgy tűnik.
– Ő okozta a zajt, amit hallottunk? – kérdezte Dora.
 – Nem hiszem. A kerti pavilonban bújt el a vihar elől, és szinte a
karomba ugrott, amikor meglátott. A csörömpölés a két nagy
kerti amfora felől jött. Valószínűleg feldöntötte őket a vihar, ezer
darabra törtek. Disznóság. Holnap majd megnézem, ha elült kicsit
a szél. Na, most aztán jólesne egy forró kakaó. – Ezzel lerogyott a
hosszú asztal melletti padra.
Dora odatette elé a kitöltött kakaót, Judith is visszaült a
helyére, ölében a macskával.
– Azért ez furcsa. Az amforák nagyon súlyosak. Eddig még
egyetlen vihar sem tudta feldönteni őket.
– Holnap világosban majd utánanézek, Rothmann kisasszony.
De ma tényleg nagyon erős szél fúj.
– Meglehet. Mindenesetre a konyhában nagyon kellemes,
szeretek itt üldögélni – mondta Judith a macskát simogatva. –
Sokkal jobban ízlik a kakaó, ha nem eltartott kisujjal, csücsörített
szájjal kell inni drága, aranyszegélyes porceláncsészéből.
Robert és Dora csodálkozva nézett össze, aztán mindhárman
nevetésben törtek ki.
Dora hirtelen az ajkára tette az ujját.
– Pszt! Azt hiszem, jön valaki.
Mind hallgatózni kezdtek. Karl és Anton abbahagyta a kő-
papír-ollózást. A távolból az elvonuló vihar halk dörgései
hallatszottak.
– Ez apánk – suttogta Anton rémülten. – És a kisasszony is vele
van.
– Gyorsan, befelé a kamrába! – parancsolt rá Robert az ikrekre.
– És vigyétek a bögréket is! – Aztán Judithhoz fordult. – Önnek is
be kell mennie, Rothmann kisasszony.
Judith bólintott, letette a kandúrt a földre, és követte a két
öccsét az éléskamrába.
– Te pedig gyorsan rakj itt rendet! Aztán menj fel a szobádba! –
szólt oda halkan Dorának, majd gyorsan kisurrant a konyhából az
úr és a házvezetőnő elé.
 Remélhetőleg még az előcsarnokban éri őket, részletesen
beszámol majd a furcsa zajról, a törött amforákról, ezzel talán
eltereli a figyelmüket. Hamarosan hajnalodik, addigra a
kisasszonynak és az ikreknek a szobájukban kell lenniük.
 17. fejezet

Stuttgart, néhány nappal később

Judith a Breuninger Áruház átriumában állva gyönyörködött az

elegáns belső térben, a kazettás kialakítású hatalmas
üvegtetőben.
A Münzstrassén álló impozáns épület csak ebben az évben
készült el, és soha nem látott áruválasztékkal várta a vásárlókat.
Először az oszlopokkal felosztott, magas, ízlésesen berendezett
kirakatok nyűgözték le az embert. Fölöttük két, szimmetrikusan
elrendezett ablaksor következett, az első sor árkádos kialakítású,
a második klasszikusan szögletes. És ha a tekintet még feljebb
vándorolt, a gazdagon díszített homlokzat bűvölt el szép
stukkóival. A kontytetőn egyforma távolságban kiugró
tetőablakok és csinos tornyocskák sorakoztak. Az épületet egy
kupolás kis torony koronázta meg, tetején filigrán szoborral.
Az áruház stukkókkal díszített, boltíves bejárati portálja
ügyesen rögtön a fényűző belső térre vonta a figyelmet.
Az egylégterű átrium tágas volt és világos, az üvegtetőn
beáradó természetes fényben még jobban érvényesült az
ízlésesen elrendezett áruk gazdag választéka. A kétemelet magas
árkádos galérián óriási betűk hirdették az áruházi részlegek
nevét.
Kétoldalt széles, íves lépcsősor vezetett az első emeletre, fölötte
pedig, akár egy baldachin, újabb lépcső vitt a második emeletre. A
körbefutó galériák kovácsoltvas korlátjainál bámészkodók álltak,
akik fentről figyelték a vásárlók nyüzsgését.
 Judith legszívesebben hátravetette volna a fejét, és addig
forgott volna körbe-körbe, amíg a pompás csarnok minden
részlete színes kavalkáddá olvad össze, mint egy
kaleidoszkópban. De beérte egy felfelé vetett pillantással a
rafináltan csiszolt üvegtetőre, ami érdekesen törte meg a beeső
napfényt.
Dora mellette állt, és próbálta finoman a női divatáruosztály
felé terelni. Judith új ruhát keresett, mert a gépgyáros Ebinger
teljesen váratlanul meghívta őket egy bálba. Ez általános izgalmat
keltett, hiszen Braunék júliusi kerti báljával tulajdonképpen
véget értek a nagyszabású nyári társasági események. Ezután sok
család felkerekedett, hogy a Boden-tónál vagy a Fekete-erdő
hűvösében töltse a legforróbb nyári napokat, és sokan csak
augusztus utolsó hetében tértek vissza Stuttgartba.
És most hirtelen itt ez a nagyszabású estély szeptember végén.
Állítólag még a nemrég elhunyt Siemens rokonai is ott lesznek,
akiknek nyaralóvillájuk van Degerlochban.
Judith gyanította, hogy konkrét oka lehet az estélynek. A
legrosszabb eshetőség, hogy Max eljegyzését jelenti be az öreg
Ebinger valami baronesszel, kitelik tőle. Tulajdonképpen a
véletlen állatkerti találkozás óta efféle aggodalom gyötörte. Max
nőügyei talán szúrják az apja szemét. Ráadásul mindent megtesz,
hogy bekerülhessen az előkelő nemesi körökbe. Ezt mindenki
tudja. Ha a fia jól házasodna, azzal gyorsan, elegánsan és
visszavonhatatlanul megvalósulna ez az álma. Ha viszont Max egy
átlagos nő horgára akadna, azzal szertefoszlana.
Judith nem kedvelte az öreg Ebingert. Talán csak az zavarta,
hogy mindig elutasítóan viselkedik az apjával, és ezzel persze
eleve kizárja őt mint lehetséges partit a fia számára. Max anyja
viszont kedves hölgy, mindig mosolyog, mindenkihez van egy jó
szava. Judith csodálta áldozatos munkáját a Sváb Nőegyletben,
ahol a fiatal nőket támogatta abban, hogy szakmát tanuljanak. Ő
maga is az ott alapított kereskedelmi leányiskolába járt, hogy
megszerezze a szükséges ismereteket. Hiszen egy napon talán
mégiscsak felelősségteljes feladatot kap az apja gyárában.
Az apja persze – ahogy várható volt – nem lelkesedett az
ötletért, de az anyja nem tágított, így végül kénytelen-kelletlen
beleegyezett. Judith a mai napig hálás az anyjának, hogy kiállt
mellette. Ahogy rágondolt, elszomorodott. Régen hallott felőle,
bár két levelet is küldött Rivába, ezekben kiöntötte a szívét.
Elpanaszolta, hogy az apja kész tények elé akarja állítani, ám nem
árulja el, kit szemelt ki vőlegényének. Leírta, hogy mennyire
dühös, ugyanakkor fél is egy ilyen házasságtól.
Hogy szabaduljon a rossz érzésektől, inkább újra Max Ebingerre
terelte a gondolatait.
Koromfekete haját és csinos vonásait az anyjától örökölte,
annak derűs természetét viszont nem. Max inkább kimértnek
tűnt, már-már arrogánsnak. De rögtön megváltozott az ember
benyomása, ha kiült az arcára jellegzetes ironikus mosolya. Az
ilyen pillanatokban kitárult Judith szíve, és ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy meghódítsa.
Halkan felsóhajtott.
De mindegy is, milyen alkalomból rendezik az estélyt, ő
mindenesetre a legjobb, legszebb oldalát mutatja majd. Ki tudja,
talán adódik egy váratlan, utolsó esély, hogy elkerülje a rá
kényszerített házasságot.
– Kisasszony! – Dora finoman megérintette a karját, mire Judith
felocsúdott a merengésből.
Végigsétáltak az alsó szinten, megcsodálták az asztalokon,
polcokon, üvegvitrinekben csinosan elrendezett áruválasztékot –
selymeket, asztalneműt, finom kesztyűket, díszes zsebkendőket
és sok minden mást. Majd felmentek a lépcsőn az első emeletre,
itt próbababák mutatták be a legújabb női divatot.
Judith már jó előre átböngészte a berlini Wertheim Áruház
katalógusát, amit postán küldtek el neki, hogy ihletet nyerjen a
képeken szereplő ruhákból. Ezúttal valami drága ruhaköltemény
lesz. A máskor szűkmarkú apja meglepően könnyen igent
mondott. Judith nagyon remélte, hogy nincs hátsó szándék e
szokatlan nagyvonalúság mögött.
Mindenesetre egy szórakozott legyintéssel engedett a
kérésének, Judith pedig úgy döntött, nem foglalkozik az okokkal.

Fél órával később a próbafülkében méretet vettek róla.

– Forduljon, kérem, a tükör felé, kisasszony!
Judith türelmesen állt, miközben két buzgó eladónő sürgölődött
körülötte, különféle kelméket hoztak elő, a finom anyagokat
csinos redőkbe szedve a válla és a csípője köré terítették, hogy
lássák, melyik illene hozzá a legjobban. A báli ruhához való fűzőt
már kiválasztották, Judith ezúttal zokszó nélkül belement, hogy
az ideális homokóraalakhoz szorosra fűzzék a derekát,
természetellenes tartásba kényszerítsék a testét. Lényeg, hogy a
báli ruha úgy álljon majd rajta, mintha ráöntötték volna, elegáns,
karcsú alakot mutatva.
A varrónő is megérkezett, gondosan feljegyezte Judith
kívánságait. Mutatott néhány megfelelő szabásmintát és anyagot,
majd élénk vita következett a divatosság és a kényelem
szempontjairól. Végül egy pazar estélyi ruha mellett döntöttek,
gazdagon hímzett halványkék selyemből, elefántcsontszínű
alsószoknyával, amelynek csipkés szegélye kilátszik majd a díszes
uszály alól. A ruha rövid ujja átlátszó tüllből lesz, amit apró
selyemrózsák díszítenek.
Judith elégedett volt, a varrónő nemkülönben, mivel a borsos
árat szó nélkül elfogadták.
Dora segítségével Judith kiválasztott egy fátyolszövetből
készült legyezőt is, a csipkés szegély és a beleszőtt ezüstszálak
tökéletesen passzoltak a báli ruhához. Az eladónők mutattak még
egy pár halványkék atlaszból készült elegáns báli cipőt, Judith egy
prémmel szegett kasmírköpennyel együtt ezt is becsomagoltatta.
– Alig várom, hogy felvehessem a ruhát! – súgta oda, miközben
Dora segített neki felöltözni.
– Előbb még éjjel-nappal dolgozik rajta a varrónő.
 – De időben kész lesz, ugye?
– Hát persze – mosolygott Dora. – Jól megkérte az árát.
– Az most nem számít – mondta Judith, és behúzta a hasát,
hogy Dora be tudja kapcsolni a fűzőjét.
 18. fejezet

Berlin, bordélyház a Friedrichstrassén

A gázlámpák halvány fényében sárgás ködfátyolként ülte meg a

termet a drága szivarok füstje. Az elsuttogott obszcén
megjegyzésekhez a zongorista érzelmes játéka szolgált
aláfestésül, otromba nevetés keveredett az összekoccanó pezsgős
kelyhek hangjával.
A mulatónak hívott, fülledt atmoszférájú kétszintes bordélyház
jó ideje szolgálta ki Berlin férfiközönségét. Több szobában,
eldugott szeparékban élvezhették az urak a gyönyör különböző
formáit. És nem csak művészek, meggazdagodott polgárok
fordultak meg itt, hogy megédesítsék a szürke hétköznapokat. A
császári udvar előkelő tagjai, a porosz hadsereg magas rangú
tisztjei is rendszeres vendégei voltak a háznak, hogy fesztelen
légkörben lazítsanak, vagy extravagáns élvezeteknek hódoljanak.
A lányok elegáns, de kihívó ruhát viseltek, az egyikük ringó
csípővel a zongorához sétált, odahajolt a zongoristához, csókot
nyomott az arcára, majd a közönség felé fordulva mély, búgó
hangon énekelni kezdett.
Paul Roux odatartotta a poharát az ölében ülő örömlánynak,
hogy töltse tele. Egy hajtásra kiitta az italát, majd sajnálkozva
eltolta magától a lányt, és felállt.
Megérkezett a látogatója.
– Ó, a nagyságos úr máris menni szeretne? – susogta a lány
csalódottan.
Roux megigazította az ingét, gallérját, a zsakettja után nyúlt.
 – Nem szeretnék, Lore, de szólít a kötelesség. – Azzal csókot
nyomott a lány meztelen mellére.
– Ó, az a csúnya kötelesség… – Lore csábosan rebegtette a
pilláit, de Roux rá sem nézett, tekintete a teremben lévőket
pásztázta. A férfit kereste, aki az imént egy pillanatra feltűnt a
látóterében. Amikor Lore megint megpróbált utánanyúlni,
durván ellökte a kezét.
– Au! – kiáltott fel a lány, de Roux már hátat is fordított, a
vendégek és örömlányok között furakodott át a terem másik
végébe, a kétszárnyú ajtóhoz. Közben pávatollak súrolták az
arcát, olykor egy-egy harisnyás női láb zárta el az útját.
– Berlin, Berlin oly csodás, oly édes… – hangzott a zongora felől,
és Roux-nak kezdett az idegeire menni ez a buja hang.
Tekintetével a férfit kereste, aki most a szomszédos terem
táncparkettjének szélén állt, és bizonytalanul nézelődött. Roux
integetni kezdett, de a másik nem vette észre.
Valaki megérintette a vállát, mire hátrafordult.
– Iszunk egy pohárkával? – búgta egy kissé már koros
örömlány, és csábos mosollyal a nyaka köré tekerte piros boáját.
– Hagyj békén, Elli!
– Ah, Paul, régen nem volt ellenedre, hogy velem tölts egy
órácskát.
Roux idegesen pillantott az ajtó felé, majd megkönnyebbült,
amikor látta, hogy a férfi még mindig ugyanott áll.
– Régen sima volt a bőröd, és feszes a feneked. – Félretolta a
nőt. – De azok az idők már elmúltak, engedj!
Elli nem túl fiatal, de még mindig szép arca fájdalmasan
eltorzult.
– Akkor csak menj!
Roux nyomakodott tovább előre, hamarosan odaért a férfihoz,
akivel most találkozott másodjára.
– Rheinberger hadnagy?
A férfi megfordult, Roux pedig a folyosó felé mutatott, ami a
táncteremből a kisebb szobákba vezetett. Friedrich Rheinberger
bólintott, és követte. Roux végül kinyitotta az egyik budoár
ajtaját.
– Csak ön után, főhadnagy úr – mondta eltúlzott
előzékenységgel.
Beléptek, Roux gondosan becsukta az ajtót, hogy kizárja a
kíváncsi tekinteteket.
– Tudnom kell, hol van – szólalt meg Friedrich Rheinberger.
Roux ráérősen elővette a szivartartóját a belső zsebéből.
– Annyi biztos, hogy leülte a büntetését Ehrenbreitsteinban.
Hogy onnan hova ment, annak nincs nyoma – közölte
tárgyilagosan.
– Ehrenbreitstein. – Rheinberger megcsóválta a fejét. –
Odavitték tehát. És senki nem tartotta szükségesnek, hogy
tájékoztasson erről.
– Talán ő maga kérte, hogy ne adják ki a tartózkodási helyét.
– És megtették volna neki ezt a szívességet? Erősen kétlem.
– Becsületbeli ügyről volt szó. És a katonai akadémia kadétjáról.
Lehet, hogy voltak támogatói, akikről nem tudunk.
– Meglehet – mondta a főhadnagy csüggedten. – Az egyetlen
fiam egyszerűen eltűnik. Felfoghatatlan.
– Két irányba kell elindulnunk. – Roux kivett egy szivart a
dobozból, és a szivarvágóba helyezte. – Egyrészt mérlegelnünk
kell a lehetőségét, hogy bűncselekmény áldozata lett – nézett
nyomatékosan a főhadnagyra, aki erre lehunyta a szemét egy
pillanatra. Roux lecsípte a szivar végét, és rágyújtott. – Vagy
pedig… szándékosan tűnt el. – Élvezettel beleszívott a szivarjába,
hosszan fújta ki a füstöt, majd elnézte a parázsló szivarvéget.
Aztán odakínálta a szivartartót Rheinbergernek. – Kér ön is
egyet?
– Nem, köszönöm – rázta meg a fejét a főhadnagy. – Igen rossz
fényt vetne a katonai akadémia kadétjára, ha minden magyarázat
nélkül kivonná magát a kötelezettségei alól. Ön is tudja, Roux,
hogy oda csak a legjobbakat veszik fel.
 – Hogyne. Menjünk akkor végig még egyszer az eseményeken!
Lehet, hogy találunk egy új aspektust, és pontosíthatjuk a
keresést.
– Ha így látja jónak, ám legyen.
– Az egyik kadéttársa párbajra hívta a fiát, mert állítólag
zaklatta a húgát. Miről is volt szó pontosan?
– A vád alapján kényszerítette a lányt, hogy illetlen dolgokat
tegyen. Micsoda badarság!
– Mire alapozták a vádat?
– A lány vallomására. És a bátyjáéra. A fiú állítólag látta az
egészet, és már csak az utolsó pillanatban lépett közbe.
– És a párbaj volt az egyetlen lehetséges megoldás?
– Az adott körülmények között igen. Kihívták, és ha nem
fogadja el a kihívást, azzal beismeri, hogy bűnös. A lány családja a
legfelsőbb körökbe tartozik.
– És ön annak idején nem is tudott az egészről?
– Nem. Csak akkor szereztem tudomást a dologról, amikor
értesítettek, hogy Victort bebörtönözték.
– De ez csak néhány nappal a párbaj után történt, legalábbis ön
ezt mondta az első beszélgetésünk alkalmával, főhadnagy úr. A
másik kadét váratlanul meghalt, mert elfertőződött a sebe, és a
család ragaszkodott a letartóztatáshoz. Így volt?
– Pontosan. Victor eltalálta az ellenfelét, és maga is
megsebesült, igaz, hogy csak súrolta a golyó. Előre
megállapodtak, hogy nem adnak le halálos lövést. Ezt mindketten
be is tartották. Sajnálatos véletlen, hogy fertőzés lépett fel a
másik félnél. De a gyász és a harag sohasem jó tanácsadó.
– Ezek szerint elképzelhető, hogy még most, évekkel a tragikus
eset után is bosszút akart állni valaki a halott kadétért?
– Elképzelhetőnek elképzelhető, amennyiben ez a valaki tudta,
hol találja Victort. De, Roux – Friedrich Rheinberger fel-alá
kezdett járkálni a szobában –, ha Victor még életben van, nem
vághat egyszerűen sutba mindent, nem hagyhatja ott szó nélkül
az akadémiát, a tiszti pályát. A becsülete a tét. És az enyém.
 Roux felfigyelt.
– Milyen a kapcsolata a fiával?
– Nem gondolja, hogy ez túlságosan személyes kérdés? –
hökkent meg Rheinberger.
– Minél többet tudok, annál hatékonyabban nyomozhatok. Volt
rá lehetőség, hogy kaució ellenében kiszabaduljon a fia?
– Megpróbáltam. De ez most már mindegy, Roux. Magának az a
dolga, hogy megtalálja Victort, és visszahozza Berlinbe.
– Mindent megteszek, hogy megtaláljam. Az viszont már a fián
múlik, hogy visszatér-e – amennyiben még életben van.
Friedrich Rheinberger felhorkant.
– Biztosra veszem, hogy él. És tudni fogja, mivel tartozik a
család becsületének.
– Ahogy gondolja – bólintott Roux, majd elgondolkodott,
miközben belehamuzott a finom porcelántálba, amely egy
kisasztalon állt. – Óhaja szerint folytatom a nyomozást. Elhozta a
megbeszélt összeget?
Rheinberger előhúzott egy vaskos borítékot a belső zsebéből.
– Nyolcszáz márka. Ugyanennyit kap majd, ha sikerrel jár.
– Legalább ugyanennyit. Gondoljon a jutalomra is, főhadnagy
úr! – Roux eltette a pénzt. – A megszokott módon tartjuk a
kapcsolatot?
– Igen.
– Rendben. – Roux a porcelántálba tette a szivarját, majd az
ajtóhoz lépett, kinyitotta. – Jelentkezem.
– Sürgönyözzön legalább hetente egyszer! – mondta Friedrich
Rheinberger, miközben indult kifelé. – Természetesen minden
szokatlan vagy ígéretes fejleményről is azonnal tudni akarok.
– Úgy lesz.
Roux az ajtóból figyelte, ahogy a főhadnagy átvág a
tánctermen, majd eltűnik a szeme elől. Ekkor fogta a zsakettjét, ő
is visszament a táncterembe, karon fogott egy fiatal örömlányt, és
bevitte az egyik szeparéba. Ma még várt rá egy igen érdekes
találkozás. A Victor Rheinberger-ügy többszörösen kifizetődő
üzletnek ígérkezett. De addig is megelőlegez magának egy kis
élvezetet.
 19. fejezet

Stuttgart, ugyanezekben a napokban

Ezen a reggelen Victor kicsit késve lépett ki a Silberburgstrassén

álló bérházból. Amióta Stuttgartba érkezett, egy kétszobás kis
lakáson osztozott Edgar Nolddal. Tulajdonképpen már rég keresni
akart magának saját lakást, de még kiadó szobát is csak ritkán, és
igen drágán lehetett találni a városban. Egyébként is nagyszerűen
megértették egymást a művelt és szórakoztató festővel, így
egyelőre maradt. Ahhoz pedig már hozzászokott, hogy az egész
lakásban festék és égetett zománc szaga terjeng. Edgar szerzett
egy régi égetőkemencét, és csinos motívumokkal díszített
zománctáblákat készített. A kis reklámtáblák igen kelendőek
voltak. Edgar nagyon elégedett volt, és már egy kis műhelyt
keresett, hogy nagyobb mennyiségben tudjon gyártani.
Victor a macskaköves úton a csokoládégyár felé igyekezett.
Általában negyedórába telt az út a Calwer Strasséig.
Végigment a Silberburgstrassén, majd ráfordult a
Rotebühlstrasséra, amelynek széles járdáján mindig rengeteg volt
a járókelő. Az utca két oldalát impozáns homlokzatú magas házak
szegélyezték, némelyik három-, némelyik ötemeletes. A házak
aljában kis boltok kínálták a portékájukat.
Az út közepén elhaladó villamos hangos csengetése időnként
túlharsogta a barátságos őszi reggel élénk nyüzsgését. A kék-
fehérre lakkozott villamoskocsik mellett fuvaroskocsik, fogatok,
lajtos kocsik hajtottak el.
 Victor már a gyár kapuja felé közeledett, amikor észrevette
Judith Rothmannt, aki tétován álldogált a járdán. A gyárépületek
homlokzatát pásztázta, majd jobbra-balra nézegetett az utcán.
Victor meggyorsította a lépteit, de mielőtt megszólíthatta volna,
a lány megfordult, és elindult a Rothmann cég édességboltja felé,
amelynek bejárata néhány méterrel távolabb volt a gyár
főkapujától.
Milyen kár! Szívesen beszélgetett volna egy kicsit. De talán
adódik rá alkalom a nap folyamán. A jégszekrényt rég
megjavították, kifogástalanul működik újra, de a berendezések
rutinellenőrzése mindig jó indok lehet.
Ám alighogy belépett a műhelybe, máris haladéktalanul a
kazánházba hívták, mert időközben a nagy gőzgépeket is ő
felügyelte. Sokadszorra adódott probléma az egyik gőzkazánnal,
amely már húsz éve üzemelt, és az utóbbi időben nem végezték el
rendszeresen a víz teljes sótalanítását. A korrózió nemcsak magát
a kazánt, de a csöveket is károsította. Minden csupa vízkő és
üledék volt. Ez a hővezetés minőségét is jelentősen rontotta, és
akár még robbanáshoz is vezethetett.
Victor ezért néhány napja utasítást adott, hogy a csaknem
egyhüvelyknyi lerakódást vésővel távolítsák el a kazánból –
fáradságos munka volt. Mivel az eredménnyel nem volt elégedett,
tegnap újra nekiláttak a munkások. Azt is előírta, hogy a jövőben
szigorúan ügyeljenek a megfelelő mennyiségű friss víz
utántöltésére és főként a használt víz leengedésére. Néhány
csövet is ki kellett cserélni, ezt ő maga akarta elvégezni.
Már össze is készítette a szükséges alkatrészeket, amikor a
munkavezető a segítségét kérte. Az egyik tisztító és osztályozó
gép – amely a kis kavicsokat és a rossz kakaóbabszemeket
válogatta ki – nem működött rendesen. De szerencsére csupán a
szállítószalag akadozott, úgyhogy gyorsan orvosolta a bajt.
Ritkán telt el munkanap hasonló problémák nélkül, és Victor
időközben világosan látta, hogy a gyár alapvető nehézséggel
küzd: az osztályozó gépek kivételével, amelyek kiváltották a
hosszadalmas kézi válogatást, a teljes géppark elavult. Tudta,
hogy több nagy csokoládégyár is van Stuttgartban, és éppen a
jelentős konkurencia miatt nem értette, miért nem ruház be
Wilhelm Rothmann folyamatosan új gépekbe. Ez hamarosan
megbosszulja magát. És a hátrányt mindig nehezebb ledolgozni,
mint megpróbálni az élen maradni. Az elsőbbségért pedig
nemcsak a stuttgarti csokoládégyártók tülekednek, hanem jó
nevű vetélytársak az ország más részeiből, sőt Svájcból vagy
Franciaországból is.
Végül megcsóválta a fejét. Minek ezen töprengeni, hiszen nem
az ő gyára. Rothmann-nak kellene aggódnia a vállalat jövője
miatt. Neki tulajdonképpen mindegy, mi lesz a gyárral, legfeljebb
máshová sodorja majd az élet. Még mindig arról ábrándozott,
hogy egyszer egy nagy gépgyárban dolgozhat, és ezekből akadt jó
néhány a környéken.
Bár be kellett ismernie, azért bűvöletbe ejtette a
csokoládékészítés világa.
És ha egészen őszinte akart lenni: nem csak az.
Judith Rothmann vonzotta leginkább a gyárban, jobban, mint
kellett volna, egyre többet gondolt rá. Egyre gyakrabban jelent
meg előtte aranyszőke fürtökkel keretezett ovális arca,
káprázatosan kék szeme. Csodálta, milyen kedvesen, figyelmesen
bánik a fiatal munkásnőkkel. Csodálta a humorát, kirobbanó
életkedvét. Judith Rothmann más volt, mint a többi előkelő ifjú
hölgy, nehezen tudott az elvárt konvencióknak megfelelni.
De nem engedhet ennek a vonzalomnak. Vannak bizonyos
határok, amelyeket nem léphet át, ha Stuttgartban akarja
megvetni a lábát. Egy olyan ember, mint Rothmann igen rossz
néven venné, ha a lánya közelébe merészkedne.
Felhagyott az ábrándozással, és a munkájára koncentrált. Az
önuralmat, a fegyelmezettséget alaposan belé verték a katonai
akadémián töltött évek során.
Eltelt a nap, és nem adódott alkalma arra, hogy egy kicsit
elbeszélgessen Judithtal. Amikor estefelé kilépett a gyár kapuján,
meglepve látta, hogy Edgar Nold vár rá odakint.
– Hogy kerülsz ide, Edgar? Félsz, hogy nem találok haza
egyedül?
– Pontosan ez az oka, hogy itt vagyok – veregette meg a vállát
Edgar. – Kimerültnek tűnsz – tette hozzá együttérzőn.
– Hát igen, aki dolgozik, elfárad és éhes lesz.
– Van egy meglepetésem számodra.
– Igen?
Edgar elmosolyodott.
– Várd csak ki, tetszeni fog!
– Nem mondanál valami konkrétabbat? – Victor inkább kiadós
vacsorára és egy jó hideg sörre vágyott, mint meglepetésre.
Ám Edgar nem tágított.
– Na, ne kéresd magad! Utána majd elmegyünk a Sasba is. De
előtte máshová viszlek. – Azzal már húzta is magával a barátját,
keresztezték a Königstrassét, a piacteret, majd befordultak a
Hauptstätter Strasséra. Edgar végül megállt egy keskeny sarokház
előtt, és a cégérre mutatott – Alois Eberle finommechanikai műhelye.
Victor egyszerre nem volt már sem éhes, sem fáradt, felébredt
a kíváncsisága.
– Te meg mire készülsz? – vigyorodott el. – Hadd találjam ki!
Edgar is elnevette magát.
– Hetek óta rágod a fülem, azaz jobban mondva, attól a naptól
kezdve, amikor a kétes múltad ellenére befogadtalak.
Victor még szélesebben vigyorgott.
– Jó vásárt csináltál velem. Így csak a fele lakbért kell fizetned.
Különben meg az, amit feltehetően mutatni akarsz, tényleg
zseniális.
– Az bizony – bólintott Edgar. – Ezért vagyunk itt.
Meghúzta a csengő zsinórját.
 Néhány percig semmi sem mozdult odabent, és Victor már attól
tartott, hiába jöttek, amikor csoszogó lépteket hallott, majd
kinyílt az ajtó.
A küszöbön álló férfi úgy ötven felé járhatott, őszülő haja
rövidre volt nyírva. Erős kék anyagból készült munkásnadrágot
és köpenyt viselt, ceruza volt a füle mögé tűzve. Drótkeretes
szemüvege mögül sötét szempár vizslatta a késői látogatókat.
– Ah, Edgar Nold – szólalt meg aztán. – Ma látogatót is hoztál?
Jól van.
Kitárta az ajtót, Victor és Edgar belépett a szűk folyosóra.
– Jó estét, Alois – mondta Edgar mosolyogva. – Még a
műhelyben voltál?
– Na, ja. Tudod, hogy késő estig szoktam dolgozni. Gyertek
velem! – És mintha csak ekkor jutott volna eszébe, hogy Victort
nem is üdvözölte, kezet nyújtott: – Alois Eberle vagyok.
– Victor Rheinberger. Jó estét, Eberle úr.
– Maga nem idevalósi, igaz? – állapította meg Alois Eberle, de
választ nem várt, már indult is egy kisebb épülethez a ház mögé.
A tősgyökeres sváb nyilvánvalóan nem a fölösleges szavak
embere volt.
Victor szíve nagyot dobbant, amikor beléptek a tökéletesen
felszerelt műhelybe.
Elismerően nézett végig a falak mentén végigfutó hosszú
munkapadon, az afölött lógó különféle nagyságú és formájú
szerszámokon: kalapácsok, fogók, fűrészek, gyaluk, csavarhúzók,
satuk… Néhány szíjmeghajtású szerszámgép is állt a műhelyben,
és villanyáram is volt. Victor nehezen tudta volna egyetlen
szakmához kötni a sokféle szerszámot. Egy asztalos, lakatos,
bádogos, finommechanikai műszerész is megtalált volna itt
mindent a munkájához. És rögtön megakadt a szeme a
legérdekesebb darabon, egy elektromos kézi fúrógépen.
Eberle rögtön észrevette, hogy érdekli.
– Fein barátom leleménye. – Odalépett a munkapadhoz, és
felemelte a fúrógépet. – Fogja csak meg, Rheinberger úr! Hét és
fél kiló. Két kézzel kell tartani, és az ember a saját testsúlyát
beleadva fúr bele a fémbe.
Victor átvette a fúrógépet, amit minden oldalról alaposan
szemügyre vett.
– Az öreg Feinnak két segédje volt, Heeb és Wahl – folytatta
Eberle. – A két fickó kicsit gyorsabban akart elkészülni a lyukak
fúrásával. Fogtak egy kis villanymotort, a fúrótokmányt az orsóra
applikálták, és elkezdték fúrni az acélt. Látta ezt a barátom, Emil,
az öreg Fein fia, és rendes fúrógépet csinált belőle. Ez nyolc éve
történt. – Ha technikáról volt szó, Alois Eberle egészen
belemelegedett a beszédbe. – Az öreg Fein aztán hamarosan
meghalt. Azóta Emil vezeti a gyárat, ügyes kis gépeket csinálnak.
– Nagyon érdekes. – Victor visszaadta a fúrógépet Eberlének. –
Szívesen kipróbálnám egyszer, ha szabad.
– Hát persze – bólintott Eberle, és óvatosan a munkapadra
helyezte a fúrót. – Ma azonban Edgarnak más terve van, nem
igaz?
Edgar csettintett az ujjával.
– Pontosan.
Alois Eberle ferde mosolyra húzta a száját, és odacsoszogott az
egyik sarokba, ahol egy zsákvászonnal letakart méretes tárgy állt.
– Felkészültél, Victor? – kérdezte Edgar.
Victor szélesen vigyorgott és bólintott.
– Akkor mutasd meg, Alois! Egy, kettő… háárom!
Eberle gyors mozdulattal lerántotta a zsákvásznat.
Néhány pillanatra néma csönd ülte meg a műhelyt. Victor
meghökkenve bámult a furcsa masinára. Némi jó szándékkal fel
lehetett ismerni benne valamiféle prototípust. Távolról
csokoládéautomatára emlékeztetett a falécekből durván
összebarkácsolt kezdetleges modell, amit színesre festettek – ez
nyilván Edgar keze munkája.
Victor nem igazán tudta, mit mondjon.
– Csak nem hitted, hogy egy teljesen kész automatát
prezentálunk neked? – viccelődött Edgar, aki ilyesféle reakcióra
számított Victortól.
– Dehogynem – nevette el magát Victor. – És ez itt minden
bizonnyal a legrafináltabb csokoládéautomata, amit valaha
láttam – jelentette ki, majd színlelt komolysággal vizsgálni kezdte
a konstrukciót. – A díszítések pedig mesterkéztől származnak.
Edgar abba se tudta hagyni a vigyorgást.
Alois Eberle csípőre tett kézzel állt, tekintete egyik
fiatalemberről a másikra vándorolt.
– Azt hiszem, kezded végre kapiskálni – mondta Edgar. – Te és
Alois együtt építetek egy csokoládéautomatát. Egy olyat, ami
majd alaposan feladja a leckét a Stollwercknek.
Victor a koblenzi vasútállomáson látott automatára gondolt.
Folyton arról beszélt Edgarnak, mennyire szeretne építeni egy
ilyet. Aztán együtt vetették papírra az első vázlatokat,
beszélgettek a technikai részletekről.
És a barátja tényleg felhajtott egy ezermestert, aki segíthetne
neki ebben.
– Edgar Nold, ennek meglesznek a következményei számodra is
– fenyegette meg Victor játékosan, így palástolva a
meghatottságát. – Te fogod kézzel megfesteni az összes
csokoládéautomatánkat.
 20. fejezet

Hartungen doktor szanatóriuma, Riva

Hélène az asztalon lévő három, akkurátusan egymás mellé

helyezett levélre meredt. Még egyiket sem merte felbontani. Két
borítékon a lánya szép, lendületes kézírása állt, a harmadikon a
férje szigorú, szálkás betűi. Ám mindhárom levél rossz érzéseket
keltett benne, ezért is nem olvasta el még őket. Ha Judithra
gondolt, vágyódott utána, ugyanakkor lelkifurdalása volt. Ha a
férjére, félelem fogta el.
Odakint feltámadt a szél, de még most szeptemberben is
kellemesen meleg volt az idő. Hélène könnyű kabátot vett,
feltette a kalapját, és kilépett a szobájából, amely a
szanatóriumhoz tartozó Cristofero-villában volt. Kész tényeket
akart, mielőtt elolvassa a leveleket.
Tempós sétával hamarosan beért Riva központjába, a Via Santa
Mariára. Nem messze a Santa Maria Assunta templomtól keskeny
négyszintes házak sorakoztak sűrűn egymás mellett a szűk kis
utcában. Hélène gyorsan megtalálta a 14-es számú házat.
Az ajtón régimódi rézkopogtató volt. A kopogtatására rögtön
kinyílt a legfelső emeleten egy ablak.
– Frau Rothmann? Isten hozta. Egy pillanat, máris jövök!
Pár perc múlva alacsony, gömbölyded asszony nyitott ajtót.
– Anni küldte, ugye? – kérdezte széles mosollyal az arcán. –
Leitner a nevem, jöjjön csak be, asszonyom! – Tiroli tájszólásban
beszélt, amitől Hélène rögtön rokonszenvesnek érezte.
 Belépett a házba. Frau Leitner becsukta mögötte az ajtót, és
felvezette egy szűk lépcsőn. Öreg ház volt, de nagyon tiszta.
Padlóviasz szagát lehetett érezni odabent.
– A kiadó szobát szeretné megnézni? – kérdezte az asszony,
amikor felértek a lakásába.
– Igen, ha még nem vették ki – bólintott Hélène.
– Érdeklődtek már néhányan, de még nem adtam ki. Máris
megmutatom. – Frau Leitner előrement a konyhán át egy hátsó
helyiségbe. – Ez az egyetlen hátránya, asszonyom. A konyhán kell
átmenni. De különben nagyon szép kis szoba.
Hélène körülnézett. Fehérre meszelt falak, a berendezés
egyszerű, rusztikus, de ízléses. És a két ablak északra néz, ez
fontos, ha festeni akarok, gondolta.
Odalépett az egyik ablakhoz, ahonnan bájos kilátás nyílt a
szomszédos házak tetőire.
– Ez az előnye, ha idefent lakik az ember – magyarázta Frau
Leitner. – Szép a kilátás. Viszont sokat kell lépcsőt mászni.
– Az engem csöppet sem zavar – mosolyodott el Hélène.
Frau Leitner megmutatta a fürdőszobát is, amit közösen
használhatnak, és az illemhelyet a folyosón.
– És mennyibe kerül a szoba, Frau Leitner? – kérdezte végül
Hélène.
– Kilenc márkát kérek egy hónapra. És ha ez megfelel,
háromhavi lakbért előre. Utána már havonta fizethet.
Hélène már kiszámolta magának, mennyi pénzt költhet
szállásra, így nem sokat gondolkodott.
– Rendben. Szívesen kivenném a szobát.
Frau Leitner eltöprengett.
– Az Anni ajánlotta önt – mondta végül, inkább csak magának.
– Igen, a szanatóriumból ismerem Anni kisasszonyt. Hartungen
doktor mellett dolgozik.
– Pontosan. Jól van, asszonyom. Kiadom önnek a szobát. Anni
csak tudja, kit küld ide nekem.
 Miután Hélène leszámolta a háromhavi lakbért, a
szállásadónője pedig biztosította, hogy már a következő héten
áthozhatja a holmiját, elbúcsúzott.
Felszabadult lélekkel szaladt le a lépcsőn. Végre van saját
szállása, költözhet. Micsoda megkönnyebbülés!
Két hét múlva véget ér a kúrája Hartungen doktor
szanatóriumában, éppen ideje, hogy maga vegye kézbe a sorsát.
Fontosak, irányadóak voltak az itt töltött hónapok. Az egyszerű,
könnyű koszt, a nyugalom, a sok mozgás a friss levegőn és persze
a távolság a férjétől… Mindez visszahozta az életkedvét. A
Hermione von Preuschennel folytatott hosszú beszélgetések
Mitterbadban pedig felrázták, megérett benne az elhatározás,
hogy Rivában marad. Még ha ez a döntés azzal jár is, hogy távol
kell élnie a gyermekeitől, és magának kell gondoskodnia a
megélhetéséről.
Gondolataiba merülve a kikötő felé indult. Ott horgonyzott az
új kirándulóhajó, a Zanardelli. Hélène fontolóra vette, hogy
jelentkezik idegenvezetőnek a gőzösre. Bizonyára előnyt jelent,
hogy a német mellett a franciát is beszéli, ami ráadásul az
anyanyelve, és néhány hete olaszul is elkezdett tanulni. Mert bár
Riva az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozik, szorosan kötődik
Olaszországhoz, közel a határ. Hélène mindig is úgy érezte,
mintha itt adna találkát egymásnak Észak- és Dél-Európa.
Kiért az öbölbe, a Piazza Benacensén gyorsan felpillantott az
impozáns Torre Apponale toronyórájára.
– Ah, Hélène, de örülök, hogy újra látom!
Majdnem nekiütközött Hermione von Preuschennek, aki egy
fiatalemberbe karolva sétálgatott a piazzán. Nagyon jól nézett ki,
szinte ragyogott, és Hélène tekintete önkéntelenül a vonzó ifjúra
tévedt.
Ez természetesen nem kerülte el Hermione figyelmét.
– Kedvesem, hadd mutassam be Christl von Hartungent, nagyra
becsült doktorunk fiát.
 – Nagyságos asszonyom! – Az ifjú Hartungen kis meghajlással
kalapot emelt.
Hélène finoman bólintott.
– Christl, bemutatom egy kedves barátnőmet, Hélène
Rothmannt – mondta Hermione, és bizalmas mozdulattal Hélène
karjára tette a kezét. – Mitterbadban igen kellemes napokat
töltöttünk együtt.
– Örömmel hallom – felelte a fiatalember kurtán, és Hélènének
az volt a benyomása, kissé feszélyezi a helyzet. – Nem szeretnék
udvariatlannak tűnni – tette hozzá gyorsan –, de fontos
elintéznivalóm van még. Ha megbocsát, nagyságos asszonyom –
bólintott Hélène felé, majd Hermionéhoz fordult: – Magára
hagyhatom önt egy kis időre?
– Hogyne – mosolygott Hermione elnézően. – Vacsoránál úgyis
találkozunk a szüleinél, nem igaz?
– Így van – bólintott Christl von Hartungen látható
megkönnyebbüléssel, majd elindult a Via Gazzoletti felé.
Hermione derűsen nézett utána.
– Milyen kedves a fiatalembertől, hogy elkísérte a városba –
jegyezte meg Hélène.
– Ó, igen – ragyogott fel Hermione szeme. – Nagyszerű fiú. Mit
szólna egy finom kávéhoz a Central Hotelben, kedvesem?
– Örömmel.
A közkedvelt szálloda csupán párlépésnyire volt. A tóra néző
napfényes teraszon ültek le, és két kapucínert rendeltek, kevés
tejszínnel habosított erős feketekávét.
– Pompás – lelkesedett Hermione az első korty után. Aztán
kertelés nélkül megkérdezte: – Csodálkozik a kísérőmön, nem
igaz? Ez is olyan élvezet, amit nem tagadok meg magamtól.
Hélène majdnem félrenyelte a kávét. A festőnő és a fiatalember
között legalább húsz év volt a korkülönbség.
– Ó, tudom, mit gondol most. Jóval fiatalabb nálam, csaknem
harminc évvel. – Felsóhajtott. – De mit tegyek, annyira jólesik a
figyelmessége, miután a nagy író magamra hagyott. Olyan
magányos és csalódott voltam.
– A nagy író? Csak nem Heinrich Mannra gondol?
– De igen. Ön is találkozott vele Mitterbadban.
– Ah, igen. Talán egyszer.
– Meglehetősen régóta szoros barátság fűz már össze minket. És
ahogy ez nálunk nőknél lenni szokott, az erős lelki kötődés olykor
azzal jár, hogy testi közelségre is vágyunk.
Hélènét lenyűgözte, ugyanakkor meg is döbbentette, milyen
nyíltan beszél ilyen intim dolgokról.
– Aztán elutazott. Egyszerűen faképnél hagyott. Azt mondta,
minden energiáját leköti az írás, nincs szüksége senki
közelségére, az csak elvonná a figyelmét. Milyen szánalmas
kifogás… – Hermione elmerült az emlékeiben. – Nem is ember.
Inkább remekműveket gyártó gépezet.
Hélène érezte, hogy a mindig oly öntudatosnak és erősnek
mutatkozó barátnője mennyire szenved.
– És most az ifjú Hartungennél talál vigaszt? – kérdezte
óvatosan.
Hermione a szemébe nézett, és már ismét magabiztosan
ragyogott a tekintete.
– Ó, igen. Modellt ült nekem, amikor visszatértem Rivába.
Csodálatos a szeme, Hélène, sötét, simogató a pillantása. Belopta
magát a szomorú szívembe, miközben csodás pózokat vett fel…
– Csak nem úgy festette le? Minden nélkül…
– Dehogyisnem. Olyan, akár egy ifjú isten. Testem-lelkem
beleremeg. Nem tehetek ellene semmit. – Hermione újra
felsóhajtott.
– Élvezze ki! – szaladt ki Hélène száján. – Tiszta szívemből
kívánom önnek.
Hermione meglepve pillantott rá, majd elmosolyodott.
– Nem áltatom magam, nem lesz hosszú a boldogságunk. Érett
asszony vagyok, ő pedig nagyon fiatal még. Egy napon talál
magának egy szép fiatal lányt, aki majd gyermekekkel
ajándékozza meg.
Hélène nem tudta, mit mondjon erre, úgyhogy hallgatott.
– De beszéljünk kicsit önről! – váltott témát Hermione. – Látom,
kedves Hélène, hogy az ön lelke is nyugtalan.
Hélène bólintott.
– Ennek örülök. – Hermione megitta az utolsó korty kávéját. –
Vannak már tervei a jövőre nézve?
– Kivettem egy szobát, éppen most, mielőtt találkoztunk. A Via
Santa Marián. – Elmosolyodott. – Határozatlan időre.
– Remek döntés. Persze nem lesz könnyű. Minden merész lépés
bizonyos kockázatot rejt. Ám ha visszatérne a férjéhez, akkor
tovább rágná belülről a nyugtalanság. Tekintse úgy, hogy
felszabadította magát! Festeni fog?
– Igen, mindenképpen. Ám ez sajnos nem lesz elég a
megélhetéshez. Ahogy ön is tanácsolta, arra gondoltam,
megkérdezem, nincs-e szükségük valakire a sétahajón, aki
körbekalauzolja az ide látogatókat. Megmutathatnám az
érdeklődőknek a Garda-tó legszebb részeit, a táj szépségeit,
mesélhetnék kicsit a történelemről, remek borokat
kóstolhatnánk, vagy kitűnő olívaolajat… Ilyesmit tényleg szívesen
csinálnék.
– Ez fantasztikusan hangzik. Tudja mit, Hélène? Még el sem
múlt dél. Szálljunk fel a következő gőzösre, kiránduljunk egyet!
Közben ihletet meríthetünk, és legfőképpen meggyőzhetjük a
kapitányt a maga képességeiről. Hogy aztán ajánlja másoknak is.

Késő este volt már, amikor Hélène visszatért a Cristofero-villába.

És ekkor végre összeszedte a bátorságát, hogy felbontsa a
postáját. Fogta a levélvágót, és felnyisszantotta a borítékot,
amelyben a férje levele volt.

Szeretett hitvesem!
 A pihenés, a kúra és a henyélés hosszú hónapjai után úgy vélem,
itt az ideje, hogy hazatérj végre. Nem hanyagolhatod el tovább a
kötelességeidet, a gyermekeidnek szükségük van rád.
Örömteli hírrel is szolgálhatok: Judith hamarosan férjhez megy,
és az esküvői előkészületekhez elengedhetetlen az anyai
támogatás. Az egészségi állapotodra való tekintettel a hazatérésed
időpontját a rivai szezon végéhez igazítottam.
Tekintsd ezt előzékenységem jelének.
A borítékban találsz egy vonatjegyet október 29-ei dátummal.
Ezután felfüggesztem az utalásokat a szanatóriumnak és a
személyes kiadásaidra.
Theo kimegy érted a vasútállomásra.
Hazavárunk.
Wilhelm

Stuttgart, 1903. augusztus 18.

Judith leveleit már nem olvasta el. Ezen az estén nem.

 21. fejezet

Stuttgart, Ebinger-villa, 1903

szeptemberének utolsó szombatja

Napnyugtakor kanyarodott Theo kocsija a fényárban úszó

Ebinger-villához vezető útra, és beállt a várakozó hintók sorába a
meredeken emelkedő Humboldtstrassén.
– Ez jó darabig eltart, nagyságos úr – fordult oda Wilhelm
Rothmannhoz.
– Hány fogat van még előttünk?
– Hét.
– Én itt kiszállok, Theo.
– De, apám – szólalt meg Judith összezavarodva –, nem együtt…
– Nem, Judith, ne haragudj, de van még egy fontos találkozóm
az estély előtt.
– Ez nekem így eléggé kellemetlen – sóhajtott fel Judith, de az
apja már ki is szállt, és elindult gyalog.
– Biztos nyomós oka van rá a nagyságos úrnak – próbálta
vigasztalni Theo. – Nézze el az édesapjának, Judith kisasszony!
Alig negyedórával később végre megálltak a szürke kaviccsal
felszórt, kör alakú feljárón a villa főbejárata előtt.
Theo leugrott a bakról, hogy kisegítse Judithot a fogatból, majd
gyorsan visszaült és továbbhajtott, helyet adva a következő
kocsinak.
Judith egyedül lépkedett végig az oszlopos főbejárat árkádjai
alatt az impozáns előcsarnokig, ahonnan kétoldalt széles, ívelt
lépcsősor vezetett a felső szintekre.
 Átadta kasmírköpenyét a szobalánynak, majd finoman
megemelve a szoknyája alját kecsesen felvonult a lépcsőn a
félemeletre. Új, uszályos báli ruhájában csak úgy ragyogott, és
ragyogtak a gyöngyök is lazán feltűzött hajában. Kevés ékszert
viselt: igazgyöngyökkel kirakott fehérarany nyakéket és hozzá
illő fülbevalót. Tudta, hogy nagyon szép, kiélvezte a csodálattal
teli pillantásokat.
A lépcső tetején az Ebinger házaspár fogadta a vendégeket. A
meghívottak hosszú sorban vonultak, sokan álltak előtte, Judith
türelemmel várakozott. Amikor sorra került, az öreg Ebinger csak
kurtán üdvözölte, a felesége viszont őszinte szívélyességgel.
– Rothmann kisasszony. Nagyon örülök, hogy eljött, remélem,
jól szórakozik majd!
Judith megköszönte a meghívást, bár gyanította, hogy a ház ura
mindössze eleget akart tenni a társadalmi elvárásoknak. Vagy
csupán meg akarta mutatni, hogy az ő háza pompája messze
túlszárnyalja Rothmannét.
Amint belépett a díszterembe, azonnal el is feledkezett erről,
annyira elbűvölte a látvány, ami ott várta. Ekkora fényűzés és
pompa még Stuttgart legmagasabb köreiben is szokatlan volt – az
Ebinger-ház estélye bármelyik fényes főúri bállal felvehette a
versenyt.
Három nagyszalont nyitottak össze, hogy legyen elegendő hely
a rengeteg vendégnek. A kertre néző oldalon a mennyezettől a
padlóig érő ablakok húzódtak, az üvegtáblák megsokszorozva
verték vissza a megszámlálhatatlan lámpa fényét, amellyel a
termeket világították meg. A szemközti falakon lévő hatalmas
tükrök jóval tágasabbnak mutatták a teret, miközben
visszatükrözték a mennyezetről lógó óriási csillárok számtalan
apró kristálydíszének csillogását. Dézsákban álló nagy pálmák
teremtettek egzotikus hangulatot, az ízlésesen elrendezett
virágfüzérek pedig még ünnepélyesebbé tették a termeket. Egy
szalonzenekar Mozartot és Sibeliust játszott, a halk zene festette
alá a kis csoportokban álldogáló vendégek társalgását. Itt
mindenki ismerte egymást.
Amíg az urak üzleti ügyekről, egy amerikai, bizonyos Henry
Ford első automobiljáról és a látványos Tour de France
kerékpárversenyről folytattak eszmecserét, addig a hölgyek a
legújabb pletykákat osztották meg, és elismerően vagy irigykedve
tárgyalták ki mások drága selyemből, atlaszból, csipkéből készült
báli ruháit. A fényűző toalettek – és ezzel viselőjük ízlése –
mindig kimeríthetetlen témával szolgáltak az ilyen estélyeken.
A vendégek között szolgák hada sürgölődött diszkréten,
többségüket kifejezetten erre az alkalomra vették fel. Egyforma
fekete frakkban súlyos ezüsttálcákat hordtak körbe frissítőkkel.
Judith elvett egy hideg limonádét, amikor belekortyolt,
egyszerre volt édes és savanykás, finoman pezsgett a nyelvén.
Végigfuttatta a tekintetét a társaságon, és megörült, amikor
észrevette az egyik sarokban a barátnőjét, Dorotheát, aki élénk
társalgásba merült egy idősebb hölggyel. Odasétált hozzájuk.
– Judith drágám! – ragyogott fel Dorothea arca. – De jó, hogy itt
vagy végre. Charlottét láttad már?
– Nem, csak most érkeztem. De a hintók sorban állnak odakint,
nyilván nem jutott még be.
– Bizonyosan megbocsátanak nekem az ifjú hölgyek – szólalt
most meg az idős dáma. – Megkeresem az én barátnőimet. –
Kedvesen hunyorított.
– Ó, milyen udvariatlan vagyok, Frau Ebinger! – kiáltott fel
Dorothea. – Hadd mutassam be Judith Rothmannt, az egyik
legjobb barátnőmet! Judith, a hölgy Max nagymamája.
Ludwigsburgból érkezett a mai estélyre.
– Jó estét, nagyságos asszonyom! – Judith illedelmesen
pukedlizett, mire az öreg hölgy csak legyintett.
– Tudom én, hogy a fiatal lányok szívesebben vannak maguk
közt. És persze ki akarják tárgyalni a fiatalembereket. Jó
szórakozást!
Amikor kettesben maradtak, Dorothea odasúgta Judithnak:
 – Hihetetlen, egy ilyen kedves hölgynek, hogy születhet olyan
mogorva fia, mint az öreg Ebinger?
Judith elnevette magát, majd amikor három fiatalember lépett
be a terembe, hirtelen elgyengült a térde – az egyikük Max volt.
Rövidre vágott fekete haján nem csillogott pomádé, az arcát
simára borotválta, bár a bohémra nyírt kis szakáll volt a divat.
Akárcsak Victor Rheinberger, futott át Judith fején. Bár néhány
alkalommal Rheinberger úrnak nyilvánvalóan nem maradt ideje
borotválkozni, olyankor vakmerő kifejezést kölcsönzött arcának a
kiütköző borosta.
Kissé zavarba jött ezektől a gondolatoktól. Victor Rheinberger
csupán az apja alkalmazottja, és semmi keresnivalója a fejében.
Maxról viszont már régóta álmodozott – és most itt van,
egészen közel. Lopva szemügyre vette, és megállapította, hogy
fantasztikusan néz ki az elegáns fekete frakkban, a hófehér
ingben.
Ebben a pillanatban Dorothea a fülébe súgta: Mint egy isten!
Judith látta, hogy csak úgy ragyog a szeme. Alighanem egyetlen
lány sem akadt a teremben, aki ne omlott volna azonnal Max
karjába.
Mellette a festő, Edgar Nold állt. Judith nem ismerte túl jól, de
mindig is rokonszenvesnek találta. Természetes volt és fesztelen.
Jól ismerte viszont Albrecht von Braunt, a trió harmadik tagját,
aki le nem vette a szemét róla. Judith ettől kellemetlenül érezte
magát. Albrecht leplezetlenül bámulta, és ez még egy bankár
fiától is mérhetetlen elbizakodottság. Gyorsan elkapta a
pillantását, és Dorothea mögé lépett. Bámulja csak a húgát! El
nem tudta képzelni, hogy létezik olyan lány, akinek tetszik
Albrecht. Drága ruhákat visel ugyan, de malacképe van, és ezen
az ápolt vékony kis bajusza sem segít, vagy a túl sok pomádétól
csillogó szőke haja.
Megkönnyebbülten látta, hogy megérkezett Charlotte a
szüleivel. Inteni akart neki, de a barátnője hamarabb észrevette.
 – Te jó ég, mennyi hintó van itt ma este! – sóhajtott fel, amikor
végre odaért hozzájuk. – Már azt hittem, sosem jutunk be, és
kénytelenek leszünk beérni a kocsisunk társaságával.
– Igen, mi is nagyon lassan haladtunk – bólintott Judith. – De
most már itt vagy végre.
Hármasban sétáltak végig a termeken, közben kacéran
rebegtették a legyezőjüket, nézelődtek, itt-ott megálltak csevegni
pár percre, alaposan megdézsmálták az ünnepi büféasztalt.
Ízlésesen elrendezve sorakoztak rajta a válogatott finomságok,
sütemények, friss gyümölcs, különleges pralinék porcelán-, ezüst-
és kristálytálakon.
Közben szorgalmasan töltögették a táncrendjüket, remélve,
hogy minél hamarabb betelik. Judith szíve nagyot dobbant,
amikor Max két keringőre is feliratkozott. Dorothea elpirulva egy
polkára és egy valcerre írta be. Edgar Charlottét ostromolta, ő
pedig nevetve több táncra is felírta. Albrecht von Braun
szerencsére nem kért tőlük táncot, más fiatalemberek viszont
igen. Judith tovább sétálgatott a barátnőivel.
Csak fél óra múlva találkozott az apjával, akit a megérkezése
óta nem látott. Megint a bankár Braunnal beszélgetett, de
nyugtalannak tűnt, folyton az arany zsebóráját nézegette. Amikor
észrevette a lányát, szórakozottan biccentett neki. Braun viszont
fesztelennek látszott, derűs mosollyal mérte végig Judithot, és
odaintett a lányának, amikor elmentek mellettük. Judithot
megmagyarázhatatlan szorongás fogta el. Vajon miért ilyen
feszült az apja mostanában? És miről tárgyalhat folyton a
bankárral?
Aztán még Maxot is meglátta, amint egy számára ismeretlen
csinos fiatal nővel beszélget. Egy pillanatra féltékenységet érzett,
aztán Max mosolyogva felé bólintott, mire vadul kalapálni
kezdett a szíve. Boldog volt, hogy hamarosan táncolni fognak. Ma
este Max mintha más szemmel nézne rá…
A zenekar hirtelen tust húzott, és az öreg Ebinger lépett a
vendégsereg elé. A társalgás elnémult, feszült csendben várták,
mi következik.
– Tisztelt hölgyeim és uraim – szólalt meg Ebinger –,
hitvesemmel és fiammal együtt nagy örömmel látjuk vendégül
ma önöket ezen az estélyen. Nem akarom szaporítani szót,
nagyon jó szórakozást kívánok mindenkinek. De már most
elárulhatom, hogy később rendkívüli bejelentést teszek.
Remélem, felcsigáztam önöket.
Izgatott suttogás morajlott végig a termen, de Ebinger csak
annyit tett hozzá:
– Hölgyeim és uraim, ezennel megnyitjuk a táncot!
– Valcer – mondta az egyik zenész, mire a zenekar rázendített
egy bécsi keringőre.
Ebinger formális meghajlással felkérte a feleségét, Max pedig a
nagyanyját. Lassanként egyre több pár csatlakozott az első
tánchoz.
Judith, Dorothea és Charlotte úgy döntöttek, ők ezt kihagyják.
Félrevonultak a nagy ablakok elé, és onnan mustrálták a
táncosokat – különösen a többi fiatal lányt. Mindannyian tisztes
stuttgarti családok lányai voltak, teljesen ismeretlen egy sem
akadt közöttük, főként nem nemes kisasszony, állapította meg
Judith megkönnyebbülve.
– Mit gondoltok, mit fog bejelenteni? – kérdezte Dorothea.
– Fogalmam sincs – felelte Charlotte, Judith pedig csak vállat
vont.
– Lehet, hogy Max megnősül? – Dorothea kutató pillantása
Judith arcát fürkészte. – Végül is ideje lenne.
– Ahogy a bátyádnak is – ugratta Charlotte.
Dorothea felnevetett.
– Ahhoz előbb még gyakorolnia kellene az udvarlást. Ugyanis
nem nagyon megy neki.
– Mindenesetre Albrecht kitűnő parti – jegyezte meg Charlotte.
– Én nem hiszem, hogy Max megnősül – szólt közbe Judith is. –
Mégis kit venne el?
 – Ó, én tudnék valakit – mondta Dorothea jelentőségteljes
pillantással, Judith pedig érezte, hogy vér szökik az arcába.
– Fölösleges találgatni. Nemsokára úgyis megtudjuk – zárta le a
témát Charlotte, és belekortyolt a poharába, amelyben limonádé
helyett már hűs pezsgő gyöngyözött. – Addig is élvezzük a bált!
Az első keringő véget ért, és a zenekar máris belekezdett a
következőbe. Judith szíve szaporábban vert, amikor látta, hogy
Max Ebinger jön felé.
– Azt hiszem, ez az én táncom, Rothmann kisasszony – hajolt
meg udvariasan.
Judith bólintott, Dorothea kezébe nyomta a poharát, aki
álmodozó mosollyal az arcán állt mellette. Max a karját nyújtotta,
ő pedig remegő térddel lépkedett mellette a táncparkett felé.
Amikor forogni kezdtek a keringő dallamára, diadalittas öröm
járta át. Max magabiztosan, figyelmesen vezette, az arcán
csibészes mosoly ült. Judith hagyta, hogy magával ragadja a zene,
elbódította a fiatalember arcvizének illata, kellemes hangja,
amikor valami bókot súgott a fülébe. Max remek táncos volt,
Judith úgy érezte, szinte suhannak a levegőben. Túláradt benne a
boldogság.
De egy csapásra elillant a jókedve, amikor két tánccal később
hirtelen Albrecht von Braun állt előtte.
– Rothmann kisasszony – mondta kurtán.
– Ó. – Judith zavartan köhintett. – Ön nem szerepel a
táncrendemben. – Előkotorta a kis füzetet, és odatartotta elé.
Albrecht elvigyorodott.
– De igen. Nézze csak – mutatott három betűre –, ott vagyok!
– De hát… – hebegett Judith, és döbbenten meredt a rövidítésre:
AvB.
– Nold barátom volt olyan szíves, és beírt engem. Szabad
kérnem?
Judith nem akart feltűnést kelteni, így kelletlenül követte. Úgy
érezte, tőrbe csalták. Albrecht von Braun nyilván sejtette, ha
maga kéri táncra, elutasítaná. Milyen szánalmas. És milyen
alávaló Edgar Noldtól, hogy megtette neki ezt a szívességet. Ezt
sohasem gondolta volna róla.
A táncparketten boldogságtól sugárzó arccal állt Dorothea Max
mellett. Charlotte Edgarnak ígérte ezt a táncot. És éppen most, a
polka és a skót tánc után, megint bécsi keringő következett.
Judith már akkor nehezen tudta leplezni a viszolygását, amikor
felálltak a tánchoz. És amint táncolni kezdtek, egyenesen undort
érzett. Albrecht kövérkés teste kellemetlenül tapadt hozzá,
végtelenül hosszúnak tűntek a percek. És mindenütt, ahol
hozzáért, hamarosan kellemetlen nyirkosságot érzett – a vállán, a
kezén. Látta, ahogy kiüt a verejték a homlokán, de ami még
rosszabb, érezte is a szagát. Még el sem halt a keringő utolsó
taktusa, ő már bocsánatkérést mormolva menekült a
táncparkettről.
– Ez valami csodálatos volt – áradozott Dorothea, amikor
néhány perc múlva málnaszörppel csillapították a szomjukat.
– Jó neked – felelte Judith rosszkedvűen.
– Ó, Albrecht tényleg nem valami jó táncos – ismerte be
Dorothea. – De azért nem lehetett olyan rémes. Mindent
összevetve kedves fiú.
– A bátyád – mondta Judith kicsit elnézőbben. – Persze hogy
kedvesnek találod.

Kilenc óra körül elhallgatott a zene. A vendégek kíváncsian

várták, hogy Ebinger újra a társaság elé lépjen. A szolgák pezsgőt
kínáltak körbe, két lakáj pedig hatalmas festőállványt cipelt be,
amelyen fehér lepellel letakarva egy nagy kép állt. Az egyikük ott
maradt az állvány mellett.
Néma csend ülte meg a termet, még azt is lehetett volna
hallani, ha leesik egy gombostű. Mindenki kíváncsian nyújtogatta
a nyakát, de azért nem túl feltűnően. Senki nem akart
tapintatlannak tűnni.
Max és Edgar az összenyitott termek egyik ajtajánál
támaszkodott a falnak. Albrecht nem volt sehol. Judith megörült,
talán haza kellett mennie, annyira megizzadt, gondolta
kárörvendően. Közben észrevette, hogy Max anyja odaszól
valamit a fiának, mire ő kelletlenül az apja mellé lép.
Judith nyugtalankodni kezdett. Mi folyik itt? Összecsukott
legyezőjével idegesen dobolt a tenyerén.
A zenekar tust húzott.
– Tisztelt hölgyeim és uraim! – szólalt meg az öreg Ebinger
ünnepélyes hangon. – Nyilván sokan találgatták önök közül,
vajon milyen alkalomból rendeztük ma ezt a fényes estélyt. –
Jelentőségteljes szünetet tartott, Judith pedig pánikba esett. Mit
fog bejelenteni? – Harminc éve egy kis műhelyből nőtte ki magát
az Ebinger gépgyár – folytatta a ház ura. – Azóta tekintélyes
vállalat lett belőle, több ezer munkással. Messze az országhatáron
túl is ismerik a kötőgépeinket. És a gyár alapítójaként
természetesen szívügyem, hogy biztosítsam a jövőjét.
Rövid, udvarias taps hangzott fel, Judith pedig fellélegzett.
Tehát mégsem eljegyzésről van szó.
– Ezért úgy döntöttem, hogy már most hivatalosan
megnevezem az utódomat. Lehet, hogy szokatlan ilyen
ünnepélyes keretek között tenni ezt, ám meg akarom adni a
módját.
Intett a lakájnak, aki gyors mozdulattal lerántotta a leplet a
festményről. A kép magát Ebingert ábrázolta teljes
életnagyságban. A nemesi családok őseinek portréira
emlékeztetett – sötét színek, a gyáros lábánál vadászkutya ült, és
a festményt súlyos, aranyozott keretbe foglalták. Csodálkozó
morajlás futott végig a termen.
– Ezzel a festménnyel kívánom jelezni az Ebinger-dinasztia
megalapítását – jelentette ki ünnepélyesen, majd zavartan
köhintett. Úgy tűnt, ő maga is meghatódott gondosan
megtervezett bejelentésétől. – Következőként a fiamat, Maxot éri
ez a megtiszteltetés. Mégpedig akkor, ha minden téren
érdemeket szerez cégünk vezetésében. És biztos vagyok abban,
hogy így lesz. Max Ebingert ezennel hivatalosan kinevezem
társamnak és az Ebinger gépgyár örökösének.
Lelkes taps hangzott fel az utolsó szavak után, Ebinger
kiélvezte a pillanatot.
Max viszont meglepettnek tűnt, amikor rájött, hogy a fél város
füle hallatára döntöttek a jövőjéről. Úgy tűnt, fogalma sem volt
erről. Egyre bosszúsabb lett az arca, és amikor az apja elismerően
hátba veregette, ökölbe szorult a keze. Teljesen nyilvánvaló volt,
hogy Max egyáltalán nem örül a neki szánt szerepnek a frissen
alapított Ebinger-dinasztiában.
Judith nem értette, miért viselkedik ilyen elutasítóan. Az apja
felkínálja neki a családi vállalatot, és ahelyett, hogy köszönetet
mondana, komoran a távolba mered. Ez a Max teljesen más volt,
mint az, aki nemrég csintalan mosollyal az arcán
végigkeringőzött vele a termen. Ezt az oldalát nem ismerte, és
egyáltalán nem is tetszett neki.
A zenekar ismét tust húzott.
– Most pedig, hölgyeim és uraim – szólalt meg újra az öreg
Ebinger, mintha minden a legnagyobb rendben volna –, kérem,
fáradjanak ki a kertbe! A felemelő pillanathoz méltó tűzijátékkal
készültünk. De előbb még igyunk az Ebinger gépgyárra és persze
a jelen lévő gyönyörű hölgyekre! – Azzal koccintásra emelte a
poharát.
Ezután a vendégek kitódultak a lámpásokkal és lampionokkal
mesésen kivilágított kertbe. Magasan állt a hold, sápadt fényt
vetett az ünnepi társaságra, amely felcsigázva várta a tűzijátékot.
Judith kis időre szem elől tévesztette a barátnőit, akik most
odafurakodtak hozzá, és belékaroltak.
– Ma alaposan kitett magáért Ebinger – jegyezte meg Dorothea
derűsen. – Élvezzük ki!
A következő pillanatban felcsendült Händel Tűzijáték szvitje.
 22. fejezet

Fütyülve, ropogva, süvítve robbantak a patronok. Színes

szikrákat szórtak szét az éjszakai égbolton, felragyogtak, majd
kihunytak. Újabb és újabb alakzatok világították be az eget a
város fölött, ámulatba ejtve az elragadtatott vendégeket. Zajos
tetszésnyilvánítás és ujjongás mutatta, milyen remekül sikerült
az est legimpozánsabb eseménye.
– Milyen gyönyörű! – sóhajtott fel Charlotte, és Dorothea is
lelkesen áradozott.
Judith viszont mérsékelt lelkesedéssel figyelte a
látványosságot. Ellentétes érzések kavarogtak a lelkében,
egyrészt bizsergető izgalom, ha Max bókjaira gondolt, másrészt
megmagyarázhatatlan szorongás az apja miatt, aki egész este egy
pillanatra sem tágított a bankár Braun mellől. Ezen még Dorothea
is elcsodálkozott.
Amint véget ért a tűzijáték, és már csak a lőpor maró szaga
maradt a levegőben, a vendégek nevetve-beszélgetve bementek a
házba. A zenekar is újra a helyére ült, és játszani kezdett. Sokan
bekaptak néhány falatot. A büféasztalokra folyamatosan tették az
újabb és újabb sajttálakat, friss péksüteményeket.
– Max vajon hová lett? – kérdezte Charlotte.
– A tűzijáték előtt még két üveg pezsgővel a kezében láttam –
kuncogott Dorothea. – Azt gondoltam, biztosan a kertben akarja
meginni.
 – Két üveggel? – nevette el magát Charlotte is. – Akkor nem
csodálkozom, hogy sehol nem látni. Nyilván a kerti pavilonba
ment.
– És bizonyára nem egyedül – tette hozzá Dorothea.
Judith kicsit sem találta viccesnek a barátnői megjegyzéseit.
Kutató pillantással nézett körül, de sehol sem látta Maxot. Pedig
még egy táncra is beírta magát nála, amit már nagyon várt. De
most úgy néz ki, ebből nem lesz semmi. Alig tudta leplezni a
csalódottságát.
– A bátyád mindenesetre itt van, éppen lakmározik – mondta
Dorotheának, amikor észrevette Albrechtet a büféasztalnál. Maga
is érezte, hogy ez kicsit gonoszul hangzott.
– Na igen, ez jellemző rá – mosolygott Dorothea elnézően. –
Amint ételt szimatol, Albrecht ott terem.
– Ó, ott van mellette Edgar is – örült meg Charlotte.
Judith egyre nyugtalanabbá vált. Hol lehet Max? Csak nem
hagyta itt a bált?

Jó egy órával később újabb bejelentés következett.

– Itt aztán tényleg van izgalom – lelkesedett Charlotte. –
Hónapokig beszélnek majd erről az estélyről.
– Apám az öreg Ebingerrel tárgyal – mondta Dorothea. – Csak
nem akarja ő is megnevezni az utódját?
– Miért ne? – kuncogott Charlotte. – Ha az urak egyszer
elkezdik…
– Albrecht mindenesetre örülne ennek. Aggódik, hogy apánk
mellőzni fogja, mert kicsit nehezen megy neki a számolás.
– Pedig abban jónak kell lennie, ha egy bankot akar vezetni –
jegyezte meg Judith. Viccesnek szánta, de igazán nem úgy
hangzott.
– A te apád is csatlakozik hozzájuk, Judith – csodálkozott el
Charlotte. – Most már nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.
Kicsit közelebb mentek, hogy lássák, mi történik. Ebinger
közben a zenészekkel beszélt, Braun pedig magához intette a fiát.
 – Judith, kedvesem… – szólalt meg hirtelen mellette az apja. –
Velem jönnél? – Judith megdermedt.
– Na, menj már! – nógatta a gyanútlan Charlotte. – Talán valami
vicces társasjáték lesz.
Dorotheának viszont támadt egy sejtése.
Wilhelm Rothmann közben karon ragadta a lányát, és tolta
előre. Judith kérdőn visszanézett, mire az apja megnyugtatóan
bólintott.
– Ne aggódj, lányom! Meglátod, ez lesz életed nagy pillanata.
Judith szíve majd kiugrott a helyéről. Szent ég, mi ez az egész?
Mire készül az apja? Legszívesebben kirohant volna a teremből,
de az apja nem engedte el a karját.
Aztán nagyon gyorsan történt minden.
A zenekar ismét tust húzott.
A bankár és Wilhelm Rothmann először a káprázatos estélyt és
a házigazdákat dicsérte, köszönetet mondtak a ház urának, majd
felváltva beszéltek a Braun és a Rothmann család különleges
kötődéséről.
Miközben Judith még azon tűnődött, vajon miért hagyja az öreg
Ebinger egy számára ilyen fontos estén, hogy az apja és Braun
ennyire előtérbe kerüljön, azok ketten már a jövőről és egy
örömteli eseményről beszéltek.
Aztán egyszer csak ott állt előtte Albrecht, ő pedig szinte
kábulatban nézte, ahogy egyetlen szó nélkül a keze után nyúl, és
remegő kézzel csillogó gyűrűt húz az ujjára.
Újabb tus következett, majd mindenki tapsolni kezdett.
Judith pedig ráébredt, hogy ez egy eljegyzés volt. Az ő
eljegyzése. És a vőlegénye nem más, mint Albrecht von Braun.
Izgatott suttogás futott végig a termen, minden szem rátapadt.
Judith úgy érezte, ez biztos csak egy rémálom. Amikor a zenekar
rázendített egy lassú keringőre, kirántotta a kezét Albrecht
kezéből, felkapta a szoknyáját, jóval magasabbra emelte, mint
illik, és menekülve rohant ki a teremből.
Amíg céltalanul kóborolt a hatalmas Ebinger-házban,
kétségbeesetten töprengett, milyen kiutat találhatna. Az biztos,
hogy soha nem lesz Albrecht von Braun felesége. Erre senki nem
kényszerítheti.
Zavaros gondolatok kavarogtak a fejében. Legjobb lenne
elutazni a Garda-tóhoz, és elrejtőzni az anyjánál. De miután nem
válaszolt az utolsó két levelére, nem tudhatta, hogyan reagálna.
Talán mégis jobb lesz vonattal Hamburgba menni. Onnan
indulnak a nagy hajók a kivándorlókkal az Újvilágba, és azt
mondják, Amerikában mindenkinek van esélye, hogy új életet
kezdjen. Talán ez a nőkre is igaz. Mindenesetre tudakozódik
majd. Lehet, hogy Dorának lesz valami jó ötlete, hiszen folyton
olyan cselédlányokról mesél, akik külföldre mennek szolgálni.
Legfeljebb ő is ezt teszi majd, hiszen nem fél a munkától. Bármi
jobb lehet, mint egy hosszú élet Albrecht oldalán.
Amikor már csak tompán hallotta a vendégek zsibongását,
megállt és nagy levegőt vett. Körülnézett, egy hosszú folyosón
állt, amely az épület hátsó részéhez vezetett, és alig volt
megvilágítva. Szerencsére senki nem követte, se az apja, se
Charlotte vagy Dorothea, és hála az égnek Albrecht sem. Minden
nagyon gyorsan történt.
Ránézett a gyűlöletes gyűrűre az ujján, dühösen lerángatta és a
földhöz vágta. De aztán meggondolta magát, felvette, majd a kis
báli táskájába tette. Biztosan értékes. Ha el akarja hagyni
Stuttgartot, pénzre lesz szüksége. Egy ilyen gyűrűt jó pénzért el
lehet adni.
Lassan továbbment a folyosón, míg végül egy fehérre lakkozott
kazettás ajtóhoz ért. Próba szerencse! Lenyomta a rézkilincset, és
meglepetésére az ajtó kinyílt. Belépett, becsukta maga mögött,
nekitámasztotta a hátát, és kimerülten lehunyta a szemét.
Menedéknek egyelőre megteszi. Kicsit összeszedi magát, és
kitalálja, hogyan juthat haza észrevétlenül.
– Jó estét, Rothmann kisasszony!
 Judith azonnal felismerte a hangot. Felgyorsult a szívverése.
– Önnek is elege lett ebből a cirkuszból? A finom társaságból? –
kérdezte Max Ebinger.
Judith csak most merte kinyitni a szemét.
Nyilvánvalóan a zeneszobában volt, amit meglehetősen ritkán
használtak. A legtöbb bútort fehér huzat takarta. A szoba közepén
hatalmas fekete zongora állt. Egy állólámpa halvány fénye
világította meg a billentyűket és a férfit, aki a zongoránál ült. A
szoba többi része sötétbe borult.
Miközben Judith még mindig válasz után kutatott, Max játszani
kezdett.
Hangok gyöngyöztek a csendben, finoman, lágyan és olyan
megindítóan, hogy Judith egészen meghatódott.
– Debussy – suttogta.
Max bólintott.
– Milyen gyönyörű! – mondta Judith végül, amikor elhalt a
melódia. Lassan odalépett a zongorához.
– Igen az. A Holdfény – nézett rá Max, és Judithon felejtette a
pillantását egy időre, majd felállt, elvett két poharat és egy üveg
pezsgőt a kis asztalkáról, és töltött. Az egyik poharat
odanyújtotta Judithnak. – Biztosan koccint velem a dinasztiánkra.
– A hangjában megvetés bujkált. – És erre a nagyszerű estélyre.
Judith habozott.
Igazából nem szokott alkoholt inni. De egy ilyen estén, amikor
egyik pillanatban úgy érezte, az egész világa összeomlik, a
másikban meg itt áll előtte Max Ebinger és pezsgőt kínál neki,
szinte vágyott az aranylóan gyöngyöző italra. Legalább elbódítja
kicsit.
Elvette a poharat, és koccintott Maxszal.
– Nem csak önnek volt szörnyű estéje, Max.
– Apám más meglepetéssel is szolgált?
– Nem az öné. Az enyém.
Judith nagyot kortyolt a pezsgőből. Szokatlan volt az íze, nem
annyira édes, mint a limonádé, de ugyanolyan kellemesen
pezsgett a nyelvén.
– Talán az ön apja is dinasztiát alapított ma este? – Max
hangjából maró gúny áradt.
– Nem. Vagyis nem direkt. Eljegyzett.
– Na, akkor sok boldogságot!
A tehetetlen düh könnyei gyűltek Judith szemébe.
– Magának fogalma sincs! Albrecht von Braunhoz kellene
férjhez mennem. De inkább meghalok.
Max erre nevetésben tört ki.
– Nem is tudta?
– Miért, mit kellett volna tudnom? – kérdezte Judith zavartan.
– Albrecht hónapok óta arról beszél, hogy önt veszi el feleségül.
Braun és az ön apja ezt már rég elrendezte egymással.
Judith döbbenten meredt rá. Aztán felemelte a poharát, egy
hajtásra kiitta, majd odatartotta Maxnak, hogy töltse újra.
Max vigyorogva töltött.
– Tényleg nem szóltak róla? Én csak azon csodálkozom, hogy
apám a dinasztiaalapítás nagy napján engedélyt adott erre a
bejelentésre is. Bár nyilván csak Braun miatt ment bele.
Bármilyen piszkos alkura hajlandó a jó kapcsolat érdekében, ha a
bankjáról van szó. Valószínűleg önt is kész tények elé akarta
állítani az apja, ahogy engem is az enyém. És most mit fog tenni?
– Ön mit fog tenni? – kérdezett vissza Judith kihívóan. A pezsgő
megoldotta a nyelvét.
– Építész leszek. Apám beleegyezésével vagy anélkül.
– Én viszont szívesen lépnék apám nyomdokaiba mint a gyár
igazgatója. De ő persze hallani sem akar erről. Különös, nem? Ami
önnek rettenetes lenne, az nekem minden vágyam. Én persze nő
vagyok. Rám más szabályok vonatkoznak.
– Nos igen – bólintott Max. – E tekintetben teljesen meg tudom
érteni az apját. Olyan társadalomban élünk, ahol vannak bizonyos
elvárások. Amit viszont nem tudok megérteni, hogy a tudta
nélkül egyszerűen eljegyezték. Nem a középkorban élünk.
 Max a zongora tetejére tette a poharát, leült és megint játszani
kezdett. Ezúttal Debussy Réverie-jét.
Gyengéden siklottak az ujjai a billentyűkön. Judithot elöntötte
a forróság. Egyszerre mintha valamivel megtelt volna a levegő,
amit nem tudott megnevezni.
Miután Max lecsukta a zongora fedelét, és ránézett, erősebb
lett a remegés a gyomrában. Amikor pedig felállt, odalépett
hozzá, és a karjába zárta, az teljesen természetesnek tűnt. Ajkával
finoman végigsimította a homlokát, a halántékát, az arcát. Aztán
megemelte az állát, és gyengéden megcsókolta. Ujjai ugyanolyan
gyakorlottan és lágyan siklottak végig a hátán, mint az
elefántcsont és ébenfa billentyűkön. Judith beleremegett az
érintéseibe, viharos érzelmek dúltak benne, bizonytalanság és
vágyakozás, remény és kétségbeesés. Szorosan hozzásimult
Maxhoz, megértésre, vigaszra vágyva, és kéjes borzongás futott
végig a testén, amikor érezte, hogy a vágya viszonzásra talál.
Max gyengéd simogatása ismeretlen érzéseket ébresztett fel
benne, egy új világot tárt elé, ami egyszerre volt ijesztő,
lenyűgöző, varázslatos és zavarba ejtő.
Hagyta, hogy ügyes kézzel levetkőztesse, hogy szokatlan
érzéseket csaljon elő a testéből, és csak félszívvel ellenkezett,
amikor lefektette egy kanapéra.
Szinte elkábult, egyetlen világos gondolata sem volt. Max
ruganyos teste követelődzve, ritmikusan mozogni kezdett, és egy
csodálatos utazásra repítette, amely hihetetlenül mély, kéjesen
jóleső elernyedésben végződött a karjában.
 23. fejezet

Eddig elképzelni sem tudta, hogy így hasogathat a feje. És nem

csak a fájdalom kínozta, émelygett is, forogni kezdett vele a
szoba, ha csak egy kicsit is megmozdult az ágyban. Migrénre
hivatkozott, hogy ne kelljen templomba mennie.
Az elmúlt éjszaka emléke azonban nagyon is élénken élt benne.
Kristálytisztán előtte volt minden, ami közte és Max között
történt. Furcsamód szégyent nem érzett, inkább valamiféle
diadalt.
Arról viszont csak homályos emlékei maradtak, hogyan került
haza. Theo mindenesetre fontos szerepet játszhatott benne,
nyilván Max rendezte el, meg akarta kímélni a
megszégyenüléstől, hogy olyan zilált állapotban az apja vagy a
többi vendég szeme elé kerüljön. Lehet, hogy Max anyja is
segített? Mintha egy női hangot is hallott volna, de persze
tévedhet.
Annyi biztos, hogy Theo hozta haza, a személyzeti bejárón át a
konyhába kísérte, majd eltűnt, és Dorával tért vissza. Judith
közben teljesen elveszítette az időérzékét, folyton elaludt. Aztán
már az ágyában feküdt. Nyilván Dora vetkőztette le, és adta rá a
hálóingét. Vajon közben rájött, mi történt vele az este? Ha így
volt is, diszkréten hallgatott róla. Kora reggel mindenesetre egy
tányér forró húslevessel ébresztette, de Judith egy falatot sem
tudott legyűrni. Hamarosan újra elaludt.
 Ahogy az várható volt, késő délelőtt magához rendelte az apja,
és bár még mindig émelygett a gyomra, összeszedte magát. Túl
kell esnie ezen a beszélgetésen, minél hamarabb, annál jobb,
akkor lepihenhet újra.
Egyelőre azonban a türelem erényét kellett gyakorolnia, mert
úgy tíz percig álldogált az apja íróasztala előtt, aki semmi jelét
nem mutatta, hogy észrevette. Judith jól ismerte ezt a taktikát.
Ha valami fontos dologról volt szó, az apja mindig ezt alkalmazta,
rövidebb-hosszabb, olykor igen kínos várakoztatással védekező
pozícióba kényszerítette a beszélgetőpartnerét. Így amikor végül
elkezdődött a megbeszélés, eleve fölénnyel indult.
Mire Wilhelm Rothmann felpillantott végre, Judithnak már a
térde is remegett.
– Mit tudsz mondani nekem?
Judith nem érzett magában elég erőt, hogy okos stratégiát
válasszon.
– Mit akar tudni, apám?
– Az Úristenit, Judith! Pontosan tudod, miről beszélek. Tegnap
este lehetetlen helyzetbe hoztál. Azt, hogy egyszerűen kirohantál
a teremből, még meg tudtam magyarázni. Összezavarodtál a nagy
boldogságtól. – Rothmann felállt és elkezdett fel-alá járkálni a
dolgozószobában. – De hogy aztán elő sem kerülsz egész este, és
Theótól tudom meg, hogy haza kellett hoznia, mert túl sokat ittál,
az hallatlan.
Judith nem haragudott Theóra, hiszen nyomós indokkal kellett
előállnia, hogy megmagyarázza, miért hozta őt haza az apja
engedélye nélkül, és erre tényleg a sok pezsgő volt a legjobb
mentség. Sőt még hálás is volt, amiért Maxot kihagyta a dologból.
Wilhelm Rothmann hírhedt volt a dühkitöréseiről, és a haragja
nemcsak a lányára zúdult volna, hanem az egész házra.
– Igen, túl sokat ittam – ismerte be Judith. – És jó okkal.
Az apja hirtelen megállt a háta mögött, kínosan közel. Ebből is
látszott, mennyire fel van dúlva.
 – Nehogy megkérdőjelezd nekem az eljegyzésedet, Judith!
Férjhez mész, és kész.
– Nem mehetek hozzá Albrecht von Braunhoz, apám. Képtelen
vagyok rá.
– Nonszensz. Igenis hozzámész. A lányok nagyszerűen
boldogulnak az előre elrendezett házasságokban. Neked is menni
fog. – Végre ellépett a háta mögül, Judith fellélegzett. – Az
esküvőt január huszonkilencedikén tartjuk. Addig még van négy
hónap, használd ki! Nemcsak arra, hogy kiegészítsd a
kelengyédet, hanem arra is, hogy elnyerd a vőlegényed kegyeit és
a bocsánatát. Főként a tegnap esti viselkedésed után.
– Ha arra kényszerít, hogy feleségül menjek Albrecht von
Braunhoz, botrányt csinálok.
– Ne merészelj fenyegetni, Judith! Ne kényszeríts rá, hogy olyan
eszközökkel térítselek észhez, amit magam is megbánok!
Judith alig tudott uralkodni magán. De veszélyes lett volna
tovább ingerelni az apját. Különben is néhány napon belül Max és
az öreg Ebinger bizonyára eljön, hogy megkérjék a kezét, és akkor
úgyis fel kell bontani az eljegyzését Albrechttel. Jobb lesz, ha
szépen kivár.
Maga is elcsodálkozott, milyen hidegvérrel kezeli a dolgot.
Voltaképpen szégyenkeznie kellene azért, amit tett, de
nyilvánvalóan nem az volt megírva neki, hogy gondolkodás
nélkül a számára kijelölt utat járja, ahogy azt elvárják tőle.
Minden egyes napon elhagyott valamit a jól nevelt, jó házból való
úrilány illedelmes viselkedéséből, mert egyszerűen nem tudott
megfelelni az elvárásoknak.
– Kérem, apám, folytassuk ezt a beszélgetést más alkalommal!
Nagyon fáradt vagyok.
Rothmann abbahagyta az ideges fel-alá járkálást, és visszaült az
íróasztala mögé. Ahogy a kezébe temette az arcát, Judith szinte
kétségbeesettnek látta.
– Fogalmad sincs, mekkora bajt okozol a viselkedéseddel,
Judith. Reménykedjünk, hogy anyád hamarosan hazatér, és újra
visszaáll a rend ebben a családban. Eddig nem mutatott valami jó
példát neked.
Judith felfigyelt.
– Maman hazajön?
– Már elküldtem neki a vonatjegyet, október végére várható.
Judith egészen felderült a hírtől.
– A fiúk tudják már?
– Nem. És kérlek, egyelőre ne is mondj nekik semmit! Elég, ha
az érkezése előtt szólunk nekik. Különben egy perc nyugtunk sem
lesz tőlük.
Judith bólintott. Aztán lassan az ajtó felé fordult, úgy érezte,
nem bír már megállni a lábán.
– Jól van, menj! – mondta az apja anélkül, hogy felnézett volna.
– Dora majd gondoskodik rólad. Újra beszélünk, ha már jobban
érzed magad.
Judit megint bólintott.
– Nagyon sajnálom – suttogta még kifelé menet.

Robert aggódott.
Furcsa dolgok történtek éjszaka a házban, nem elég, hogy Theo és
Dora titokban cipelte fel a kisasszonyt a szobájába, Babette jóval
éjfél után tért csak vissza.
Egyszerűen nem hagyott nyugtot neki az ösztöne, hogy meg
kell védenie a lányt. Egy ideje komolyan aggódott, hogy Babette
férfiügyei nemcsak a lányt, de a Rothmann-házat is veszélybe
sodorják. Azt még nem sikerült kiderítenie, hogy ugyanazzal a
fickóval találkozgat-e vagy több férfival. Mindenesetre nem
jelentette be, hogy férjhez akar menni – pedig ez az egyetlen
módja annak, hogy a házvezetőnő és az úr tolerálja a találkáit.
– Robert, vigye fel, kérem, a nagyságos úr kivasalt öltönyét! –
szakította ki a gondolataiból a házvezetőnő hangja.
Robert éppen most ért vissza Braunéktól. Egy üzenetet kellett
elvinnie. Átvette Margaretétől az úr sötét öltönyét, és indult az
emeletre.
 Közben eszébe jutott az a viharos éjszaka, amikor a kisasszony
kakaót főzött az ikreknek a konyhában, ő meg kiment körülnézni,
mert valami zajt hallottak. Azt a két, homokkőből készült súlyos
amforát tulajdonképpen nem dönthette volna fel olyan könnyen
a szél. Nem szólt róla senkinek, de nagy cipőnyomokat látott az
amforák közelében. Valaki nyilván megpróbált fellépni rájuk.
Babette szobája, ahogy a személyzet többi tagjáé is, a
manzárdban volt, és kívülről megközelíthetetlennek látszott, ám
a villa sok kis kiugró párkánya jó támasztékot nyújthatott, ha
valaki fel akart mászni a falon. Ráadásul a nagy viharban attól
sem kellett tartania, hogy meglátják.
Robert belépett Wilhelm Rothmann gardróbszobájába, és a
helyére akasztotta az öltönyt. Különös dolgok folynak itt
mostanában, gondolta újra.
Az úr is későn jött haza tegnap, jó két órával a kisasszony után.
Nagyon kíváncsi volt, mi minden történt előző éjszaka, de se
Theóból, se Dorából nem lehetett kihúzni egyetlen szót sem.
Magányos harcos ő ebben a házban.
Csak mert időnként felhozta, hogy a cselédeknek, szolgáknak is
vannak jogaik, és ki kellene állni értük, mindenki óvakodott tőle.
Siralmas. Hogy változhatnának meg valaha is a körülmények, ha
senki nem meri kinyitni a száját? Tulajdonképpen még büszke is
volt rá, hogy Wilhelm Rothmann lázadozó forradalmárnak tartja.
Csak mert ő nem húzza meg magát, mint a többiek. De egy nap
mind meglátják, hogy megváltoznak a dolgok, ami kizárólag a
hozzá hasonlókon múlik majd. Továbbra is azt tervezte, hogy
gyárban keres magának munkát. De egyelőre még itt tartotta a
Babette miatt érzett aggodalom. Nem volt szíve magára hagyni.
Még nem.
– Margarete! – harsant fel az úr hangja a hálószobába vezető
ajtó mögül. – Jöjjön be, kérem, egy pillanatra!
Robert megdermedt, a fülét hegyezte. Ha az úr rájön, hogy nem
a házvezetőnő, hanem ő matat a gardróbszobájában, abból baj
lehet. Gyorsan meggyőződött arról, hogy rendben a helyére tett
mindent, majd csendben kisurrant.
De nem ment vissza azonnal a személyzeti traktusba, előbb
körbejárta a házat. Közben pedig vigyorogva azon
morfondírozott, miért akarta vajon az úr a hálószobájába hívni a
házvezetőnőt.
 24. fejezet

Rothmann csokoládégyár, négy nappal

később

A dekorációs részleg melletti csendes kis helyiség volt Judith

titkos menedéke. Ide mindig elvonulhatott, ha nyugalomra, egy
kis magányra vágyott.
Olyan nagyon nem is volt kínos, amikor az apja a bál után
kérdőre vonta, mégis úgy érezte, hatalmas nyomás nehezedik rá.
Mert azt azért elvárta tőle, hogy levélben kérjen bocsánatot a
viselkedéséért a Braun családtól, és fejezze ki örömét az
eljegyzése miatt. De eszében sincs megtenni. Max Ebinger úgyis
felkeresi nemsokára, hogy megkérje a kezét, addig majdcsak
kihúzza valahogy.
Ám Max nem siette el a dolgot. Bizonyára nem tudja
egykönnyen meggyőzni az apját, hogy Rothmann lányt akar
feleségül venni. De Judith lassan türelmetlenkedni kezdett.
Újfajta pralinékkal kísérletezett, hogy elterelje a figyelmét.
Nagyon szeretett ezzel foglalkozni. Mert hátha sikerül valami
egyedülálló különlegességet alkotnia. Akkor talán jobb belátásra
térne az apja, értékelné a tehetségét, és igényesebb feladatokat
bízna rá.
A nyáron mindenesetre próbaképpen fagylaltot is árultak már
az üzletben, és a vevők el voltak ragadtatva. Ez is az ő ötlete volt.
Jövőre ki kell találnia, hogyan árulhatnák nagyobb
mennyiségben a fagylaltot. Talán egy hűtőkocsi lenne a megoldás.
Majd megkérdezi erről Victor Rheinbergert, biztosan lesz valami
jó ötlete.
Kikészítette a hozzávalókat: durvára vágott, pörkölt mandulát,
aszalt ribizlit, puha vajkaramellát és néhány vaníliarudat. A
fafűtéses tűzhelyen melegen tartott egy lábos olvasztott
csokoládét, ami csodás illattal töltötte be a helyiséget.
Gyakorlott mozdulattal kikaparta a vaníliát, összekeverte a
mandulával és a ribizlivel, mindezt belegyúrta a karamellába,
majd kis golyókat formált a masszából. Mielőtt bevonja
csokoládéval, néhány órára át kell vinnie őket a jégszekrényekbe,
hogy megkeményedjenek.
Éppen elindult az utolsó, bádoglapra helyezett golyókkal,
amikor Pauline lépett be.
– Kisasszony! – mondta levegő után kapkodva, nyilván sietett –,
Braun kisasszony szeretne beszélni önnel.
– Dorothea? – kérdezett vissza Judith. – Hol van?
– Az üzletben. Nekem vissza kell mennem, Martha csak pár
percre engedett el.
Judith bólintott.
– Köszönöm, Pauline.
Megtörölte a kezét egy konyharuhával, levette a kötényt, a
főkötőt, és már ment is az üzletbe.
– Judith drágám! – üdvözölte Dorothea kissé túláradó
lelkesedéssel, majd rögtön a tárgyra tért. – Nagyon különleges
ajándékot keresek a nénikémnek. Biztosan tudsz nekem ajánlani
valamit. – Izgatottnak tűnt.
– Természetesen – felelte Judith, kutató pillantást vetve a
barátnőjére. Ez a nagy idegesség nem volt jellemző rá.
Remélhetőleg nem haragszik a kínos viselkedése miatt. – Nézd
csak, itt van például ez a csinos doboz kicsi csokoládékockákkal,
töltött bonbonokkal és kandírozott ibolyával!
– Nagyon mutatós. – Dorothea tetszéssel nézegette a dobozt. –
Van esetleg valami mentával is? Az a kedvence.
 – Persze. – Judith elővett az egyik vitrinből egy másik, fehérre
lakkozott dobozkát. Amikor kinyitotta, és megmutatta
Dorotheának, intenzív csokoládé- és mentaillat áradt belőle. –
Ezek itt a legfinomabb mentás kekszeink csokoládébevonattal.
Mit szólsz hozzá?
Dorothea szemügyre vette a kekszeket, majd bólintott.
– Ez biztosan ízlik majd neki. Elviszem.
Judith a pultra helyezte a dobozt, hogy becsomagolja.
– Hova a csodába tűntél el szombat este? – súgta oda neki
hirtelen Dorothea, miközben a két eladónő irányába sandított,
akik a szemközti pultnál szolgálták ki a vásárlókat.
– Kellett egy kis nyugalom – felelte Judith halkan, és érezte,
hogy lángba borul az arca. Gyorsan lehajtotta a fejét, hogy a
barátnője ne vegye észre.
– De nem is jöttél vissza.
– Theo hazavitt.
– Mondd csak, Judith, tényleg nem szólt neked apád egy szót
sem arról, mire készül?
– Nem. Nyilván tudta, hogy akkor el sem megyek az estélyre.
Dorothea megcsóválta a fejét.
– Hihetetlen. Apám tombolt dühében, és legszívesebben lefújta
volna az egészet, de Albrecht ragaszkodik az eljegyzéshez.
Teljesen beléd lehet habarodva, és már régóta. Persze senki nem
sejtett semmit. Kivéve Max Ebingert és Edgar Noldot, ők tudtak
róla. Albrecht valamikor nyilván elmesélte nekik.
Judith meghökkent. De aztán eszébe jutott, hogy Max is
említett valami ilyesmit.
– Szóval ezzel hencegett előttük – jelentette ki hűvösen.
– Lehetséges, igazából nem tudom. – Dorothea a kesztyűjét
igazgatta. – Ó, jut eszembe, Max elutazott.
Judith döbbenten meredt Dorotheára. Érezte, hogy kifut az
arcából a vér.
– Nem, az nem lehet, Dorothea, ez csak valami rosszindulatú
pletyka. Miért menne el, és hová?
 – Állítólag Olaszországba. Pontosan senki nem tudja. Albrecht
azt mondja, említette egyszer. De az már régen volt.
– Olaszországba? – Judith úgy érezte, nem kap levegőt.
Elszédült.
– Azt nem tudom, tényleg így van-e. Mindenesetre az öreg
Ebinger ugyanúgy tombol, mint az én apám miattad… Judith!
Judith!
Apró, panaszos nyögés kíséretében Judith a földre rogyott a
pult mögött.

Amikor végre magához tért, kellemes hűvösséget érzett az arcán.

– Ébredj fel! – szólongatta Dorothea. – Nyisd ki a szemed,
Judith!
Megrebbent a szemhéja. Elmosódottan látta, ahogy Dorothea
fölé hajol, és egy nedves kendővel törölgeti az arcát.
– Megmozdult! – kiáltott fel az egyik elárusítónő.
– Szóljanak az igazgató úrnak! – rendelkezett Dorothea.
– Ne, már jól vagyok! – szólalt meg Judith erőtlenül. A
gondolatra, hogy így láthatja az apja, és kihasználhatja a
gyengeségét, igyekezett összeszedni magát.
– Jézusom, Judith, a frászt hoztad rám! Ilyet ne csinálj még
egyszer! – Dorothea láthatóan megkönnyebbült.
Segített Judithnak felülni. Az egyik elárusító kisasszony
elszaladt és hozott egy pohár vizet. Judith ivott pár kortyot.
– Jobb már? – kérdezte Dorothea.
– Igen, már sokkal jobb. Dorothea, elkísérnél egy darabon?
– Hát persze. Haza szeretnél menni?
A barátnője segítségével Judith talpra állt. Látta, hogy a boltban
tartózkodó vásárlók kíváncsian méregetik.
– Nem, semmiképpen. Visszamegyek dolgozni – mondta végül
határozott hangon.
– Dolgozni? Nem is tudtam, hogy te dolgozol itt. Úgy értem,
komolyan… – lepődött meg Dorothea.
 – Újfajta pralinékkal kísérletezem. Némelyiket apám be is vette
a kínálatunkba.
– Ez nagyon izgalmas. Előkóstolóként bármikor
rendelkezésedre állok – tette hozzá Dorothea mosolyogva. – Majd
mutasd az utat!
Dorothea karjára támaszkodva Judith kilépett az üzletből,
pontosan tudta, hogy amint becsukódik mögöttük az ajtó, izgatott
suttogás veszi majd kezdetét. Kit érdekel? Pletykáljanak csak! A
szorosra húzott fűzők miatt gyakran előfordul, hogy a hölgyek
elájulnak – nem nagy ügy és nem is gyanús.
Útban Judith kis műhelye felé Victor Rheinbergerrel
találkoztak.
– Judith kisasszony.
– Á, jó napot, Rheinberger úr! – Judith a férfi láttán ösztönösen
kihúzta magát, és elengedte a barátnője karját.
Dorothea gyors pillantást vetett Judithra, majd kedvesen
bemutatkozott.
– Jó napot, Braun kisasszony! – hajolt meg erre Victor. És bár
Dorotheához beszélt, le sem vette a szemét Judithról. – Segíthetek
esetleg valamiben a hölgyeknek?
– A barátnőm volt olyan kedves, és idáig elkísért, de már
mennie kell, nem igaz, Dorothea? – mondta határozott
hangsúllyal Judith.
– Ó, igen, így van. – Dorothea meglepettnek tűnt, de gyorsan
reagált. – Hát akkor legyen szép napod, kedvesem! – Elbúcsúzott
Judithtól, bólintott Victornak, majd visszament ugyanarra,
amerről jöttek.
Victor utánanézett.
– Nos, Rothmann kisasszony, mindjárt áthozom önnek az új
formákat, amelyeket az öntödében rendelt.
– Nagyszerű! – lelkendezett Judith. – Köszönöm.
– A munkások nagyon gyorsan végeztek a feladattal –
mosolyodott el Victor.
 Judith sejtette, hogy ő volt az, aki siettette a munkát. Amikor
Victor ránézett, kellemes melegséget érzett, ugyanakkor
valamiféle izgalmat is, tulajdonképpen mindig, ha a férfi
közelében volt. Különös, hogy ez éppen ma tudatosult benne
ilyen tisztán.
– Akkor várom – mondta Judith, és ment volna tovább, de
megint megszédült. Egy pillanatra a falnak támaszkodott.
Victor odaugrott, és gyengéden megfogta a karját.
– Nem érzi jól magát? – kérdezte aggodalmasan.
– Múló rosszullét, de már jobb. Köszönöm, Rheinberger úr. –
Enyhén bizsergett a bőre ott, ahol a férfi megérintette.
– A műhelyébe tart, Rothmann kisasszony? Elkísérhetem? –
kérdezte Victor óvatosan.
– Az nagyon kedves lenne öntől.
Tulajdonképpen kissé kínos helyzet volt, Judith mégsem érezte
annak. Victor mellette maradt, amíg oda nem értek a lányok
részlegéhez.
– Jobb lesz, ha innen már magára hagyom.
– Köszönöm, Rheinberger úr. Ön igazán figyelmes.
Judith látta az aggodalmat a szemében, és nagyon jólesett a
figyelmessége, vigasztalóan ölelte körül, mint egy puha takaró.
Bement a jégszekrényekhez, kivette a karamellás golyókat,
átvitte a műhelyébe. És akkor hirtelen újult erővel tört rá a
rémület, ami Max elutazásának hallatán fogta el. Kavarogtak a
gondolatok a fejében, hullámzó érzések követték egymást:
megbántottság, csalódottság, ijedtség, kilátástalanság.
Összetört egy álom.
Még ha nem is akarta elhinni, kénytelen volt belátni, hogy Max
csak kihasználta. Eszében sem volt vállalni a tette
következményeit. Milyen naiv volt, hogy azt hitte, Max bármit is
érez iránta! Inkább csak vigaszt keresett a karjában, hogy
elfeledkezzen egy időre a maga bajáról.
Megpróbálta munkával elterelni a figyelmét. De most ettől sem
érezte boldogabbnak, elégedettebbnek magát. Gépiesen tűzdelte
fapálcikákra a karamellás golyókat, amiket aztán olvasztott
csokoládéba merített.
Forduljon az öreg Ebingerhez? Úgysem hinne neki. Bizonyítani
pedig nem tud semmit. Hogy az éjszakának katasztrofális
következményei is lehetnek, arra gondolni sem akart.
Végül mégis jót tett a monoton tevékenység, lassanként
megnyugodott, a gondolatai sem csapongtak már. A keze nyomán
pedig egyforma, sima és csillogó csokoládégömböcskék kerültek a
kétrétegű keménypapírra száradni. Éppen az utolsó golyót
helyezte el, amikor kopogtak. Az ajtóban Victor Rheinberger állt,
kezében a formákkal teli kartondobozzal.
– Jöjjön be! – mondta Judith. – A dobozt tegye csak ide az
asztalra!
– Nagyon finom illatokat érzek – szimatolt a levegőbe Victor.
– Csokoládéval bevont karamellás golyók. Megkóstol egyet?
– Örömmel, ha szabad – kacsintott Victor.
Judith odanyújtott egy fapálcikát a pralinéval. Amikor Victor
elvette, egy pillanatra összeértek az ujjaik, és Judith megint
kellemes borzongást érzett.
Victor őt nézte, amikor beleharapott a csokoládéba. Judithnak
ismét feltűnt a férfi különös, szivárványosan csillogó zöldeskék
szeme. Már az első találkozásukkor elbűvölte a szeme, amikor
hazahozta Karlt a baleset után.
Valami melegség öntötte el, sőt gyengédség ez iránt a férfi
iránt, akit alig ismert. Nyilván csak az érzékeim játszanak velem,
mert felzaklattak az elmúlt napok történései, gondolta.
– Ez valami fenséges – jelentette ki Victor, miután eltüntette az
édességet. – Tényleg nagyon finom, Rothmann kisasszony. A
vajkaramella édesen krémes. De mandula is van benne, nem igaz?
És valamilyen bogyós gyümölcs, ha nem tévedek, ribizli.
– Eltalálta. Mi errefelé ribiszkének mondjuk.
– És ehhez a csodás ízharmóniához még a picit keserű
feketecsokoládé-bevonat… Elismerésem!
Judith arca felragyogott.
 – Ó, köszönöm a dicséretet. Örülök, hogy kedveli ezt az
ízvilágot.
– Hogy kedvelem, az nem kifejezés – felelte Victor, és Judithnak
az volt az érzése, ez a megjegyzés sokkal többre vonatkozik, mint
az édességre.
– Várjon csak! – Judith halkan felnevetett. – A csokoládé… azt
mondanám… nyomokat hagyott. – Egy tiszta törlőkendő után
nyúlt, és gondolkodás nélkül megtörölte a férfi szája sarkát.
Mielőtt rádöbbent, hogy ez nem igazán illendő, Victor
megfogta a kezét, és az arcához szorította. Hüvelykujjával
gyengéden végigsimított a kézfején.
Judithot elöntötte a forróság. Egy röpke pillanatig élvezte az
érintését, jól tudva, hogy nem lenne szabad. Aztán finoman
elhúzta a kezét.
Victor zavartan megköszörülte a torkát.
– Éppen egy újfajta csokoládéautomata kifejlesztésén
dolgozom. Mit gondol, Rothmann kisasszony? Készíthetne nekem
ehhez való különleges csokoládékat?
– Újfajta csokoládéautomata?
– Igen. Valami más, mint az eddigi hagyományos modellek.
– Ismerem ezeket az automatákat. Nemrég olvastam, hogy még
New Yorkban is felállítottak néhányat. Hol tart a tervezésben?
Victor elvigyorodott.
– Egészen jól haladunk. De sajnos nem olyan egyszerű
megvalósítani az ötleteinket. Sokba kerülnek a szükséges
alkatrészek.
– Nem egyedül dolgozik az automatán?
– Nem. Van segítségem. Talán ismeri Edgar Noldot. Összehozott
valakivel, aki nagyon ért a finommechanikához. Technikailag már
jó úton járunk. Csak az isteni szikra hiányzik, egy zseniális ötlet,
ami megkülönböztet minket a többiektől. Jól működő masinák
már vannak. Én valami egészen különlegeset akarok létrehozni.
Úgymond a csokoládéautomaták Mercedesét.
 Judith elmosolyodott. Victor Rheinberger olyan lelkesedéssel
beszélt, hogy szinte megfeledkezett a saját gondjáról. Tetszett
neki, milyen természetességgel avatja be a terveibe őt – egy nőt.
– Természetesen nagy örömmel találok ki új csokoládékat az
automatájához, Rheinberger úr. Arra mindenképpen figyelnünk
kell, hogy ne túl érzékeny, mégis különleges fajták legyenek.
– Ezt teljesen önre bízom, Rothmann kisasszony. Megadom a
csokoládétáblák méretét, amint eldöntöttük, hogy maradunk-e a
hagyományosnál, vagy más formátumot választunk.
Judith eltűnődött.
– Magam is sokszor belegondoltam már, mi mindent lehetne
kihozni ezekből az automatákból, be lehetne építeni például
egyfajta verklit vagy egy apró színpadot. Vagy megoldani, hogy
kívülről is látni lehessen a csokoládé útját, mielőtt kidobja az
automata.
Victor elismerő pillantást vetett rá.
– Nagyszerű ötletek, Rothmann kisasszony. El tudná képzelni,
hogy esetleg segítse a munkánkat? Úgy értem, lejegyezhetne
mindent, ami eszébe jut. Talán készíthetne egy-két vázlatot is.
– Nagyon szívesen. Tényleg, örömmel töltene el, ha
hozzájárulhatnék a terve megvalósulásához.
– Ez meg engem tölt el rendkívüli örömmel. Ha megengedi, a
jövőben rendszeresen benézek önhöz. És egyúttal szívesen
megkóstolom az új kreációit is. Főként azokat, amelyek az
automatához készülnek.
– Hát persze – nevetett fel Judith. – Végül is tudnia kell, mit
kínálunk a vevőinknek.
Késő délutánra járt, mire Victor visszatért a szerelőműhelybe.
Judith pedig euforikus hangulatban magára maradt.
Alig tudta elhinni, hogy egyetlen nap leforgása alatt lehetséges
átélni a legnagyobb csalódást és a legnagyobb örömöt. Azért
persze továbbra is gyötörte a szívfájdalom Max miatt, időbe telik,
mire túljut rajta. De közben örült, hogy együtt dolgozhat majd
Victorral.
 Csak ez a tisztázatlan helyzet ne lenne Albrecht von Braunnal!
Fogalma sem volt, mit tegyen.
 25. fejezet

Stuttgart, 1903. október közepe

– Nézd már, Karl! Ott jön a király!

– Hol? – nyújtogatta a nyakát Karl.
– Ott, nyisd ki a szemed!
Mintegy varázsütésre abbamaradt a jövés-menés, egy pillanatra
megállt az élet. A katonák – elég sok volt belőlük Stuttgartban –
haptákba vágták magukat, a járókelők megálltak. A férfiak
levették a kalapjukat.
Díszes hintó hajtott végig az utcán, két pompás ló volt elé
fogva. Mögötte két lovas ügetett.
Karl és Anton tátott szájjal bámult a hintó után.
– Le kellett volna venned a sapkád, Anton.
– Neked is.
A járókelők mentek tovább. Nyilván megszokták már, hogy a
király hintója végighajt a városon. A két kisfiú egy darabig csak
sodródott a tömeggel, aztán Karl túl is tette magát a nagy
találkozás élményén. Oldalba bökte a testvérét.
– Na, gyerünk!
Tulajdonképpen azért jöttek a városba, hogy megnézzék az
állatkertet, Judith ugyanis felkeltette a kíváncsiságukat, amikor
néhány hete olyan lelkesen mesélt róla, de nem találtak oda. Így
csak csatangoltak az utcákon, jó darabig figyelték az építkezést a
városházánál, majd az a remek ötletük támadt, hogy
villamosoznak.
 Jegyet azonban nem akartak venni, ezért kitaláltak egy játékot.
Kiálltak az utca közepére, ahol a villamos járt. Bevártak egyet,
felugrottak a lépcsőre, ahol pár métert utaztak, majd újra
leugrottak. Így ugráltak egyik villamosról a másikra, fel és le az
utcákon, és akkor sem hagyták abba, amikor eleredt az eső, majd
istenigazából szakadni kezdett. Hiszen nemhiába szöktek el
otthonról, nem is ment túl könnyedén, ki akarták használni a pár
órányi szabadságukat.
– Au! – Anton éppen le akart ugrani az útra, ezért megfogott a
peronon egy vasrudat, hogy elrugaszkodjon, amikor erős ütést
érzett.
– Haha, mit kényeskedsz? Anyámasszony katonája – csúfolódott
Karl, majd nem sokkal később ő is felüvöltött. – Ez meg mi volt?
Néhány utas nevetett.
– Ha esik, vannak néha ezek a kis ütések – mondta egy idősebb
úr.
Karl alig bírt uralkodni magán, hogy ne öltsön rá nyelvet.
Jobbnak látták visszahúzódni a járdára.
– Az meg mit jelent, hogy kis ütések vannak, ha esik? –
kérdezte Karl.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Anton.
Valaki felnevetett a hátuk mögött.
– Titeket meg honnan szalasztottak? – Hórihorgas fiú állt
mögöttük, talán tizenöt lehetett, csuromvíz és csupa sár volt,
akárcsak ők. – Még egy gyerek is tudja, hogy megüti az áram, ha
esőben megfogja a vasrudat. Az elektromosság okozza. – Hosszan
elnyújtotta az elektromosság szót – nyilván azért, hogy okosnak
tűnjön, gondolta Karl, és csak azért is igyekezett nem meglepett
arcot vágni.
– Mi a neved? – kérdezte Anton.
– Fritz vagyok – mondta a nyakigláb, miközben vigyorogva
nézegette őket. – És ti? Egyformák vagytok, mint két tojás.
– Karl.
– Anton. Ikrek vagyunk.
 – Ki gondolta volna? Figyeljetek, Karl és Anton! Ha akarjátok,
mutathatok nektek valami igazán izgalmasat.
– Igen? Micsodát? – kérdezte Karl, és próbált gőgösen nézni.
Anton tétovázott.
– Nem is tudom, Karl, szerintem inkább haza kellene mennünk.
Csuromvizesek vagyunk, és fázom is kicsit.
– De hát már el is állt az eső. És nincs is annyira hideg – intette
le Karl, akit nagyon is csábított egy esetleges kaland.
– Ha náthásak leszünk, Judith nagyon mérges lesz.
– Nem leszünk náthásak. Egy indián nem kap náthát, csak mert
a fejére esett pár csepp eső – vetett véget a vitának Karl, és
Fritzhez fordult: – Veled megyünk.
Fritz elvigyorodott.
– Öt pfennigért megmutatom a tűzoltóságot.
– Miért kerül pénzbe, hogy megnézzük a tűzoltóságot? –
kérdezte Anton bizalmatlanul.
– Ez a fizetségem, hogy megmutatom nektek.
– Persze hogy megkapja érte a fizetségét – jelentette ki Karl, és
előkotorta a pénzt a zsebéből. Ez kicsit úgy hangzott, mintha az
apjuk mondta volna.
Loholtak Fritz után, és mivel Fritz gyors volt, tíz percbe sem
telt, már oda is értek a tűzoltósághoz. Nagy, szögletes épület volt,
a hangárok kapuja tárva-nyitva állt. Egyenruhás férfiak
rohangáltak fel-alá, parancsszavak hangzottak fel, lovakat fogtak
a kocsik elé.
– Hűha, szerencsétek van! – kiáltott fel Fritz. – Éppen
tűzesethez mennek.
Karl és Anton megbabonázva bámulta a nagy sürgés-forgást,
Fritz elégedetten vigyorgott, és néhány perc múlva már el is
robogtak előttük a tűzoltókocsik.
– A landauer a parancsnoki kocsi, a Tűzjakab ül rajta –
magyarázta Fritz.
– Ki az a Tűzjakab? – kérdezte Karl.
 – Jacoby tűzoltóparancsnok, de mindenki csak Tűzjakabnak
hívja. Mögötte a létráskocsik a tűzoltófecskendőkkel. – Fritz
hirtelen nekiiramodott. – Gyerünk, futás, hogy többet lássunk!
Rohantak a tűzoltókocsik után végig a Katharinenstrassén, át a
Wilhelmsplatzon, majd befordultak a Torstrasséra. Közben
majdnem elütötte őket egy oldalkocsis rendőrségi motorbicikli.
– Szent ég! – kiáltott fel Fritz. – A Tűzjakab kiesett.
– Hűha, tényleg! – ujjongott Karl. – Nem tudták bevenni a
kanyart.
Anton meg sem tudott szólalni ijedtében. A parancsnoki
tűzoltókocsi az oldalára dőlt, a parancsnok meghökkenve ült a
földön.
– Szerencséje, hogy ma nincs vele a felesége – mondta Fritz.
– A felesége? – csodálkozott Anton.
– Igen, időnként magával viszi.
Az ikrek értetlenül néztek össze, aztán a futástól lihegve
közelebb óvakodtak a felborult kocsihoz.
– Ez a baj a kövezett utakkal – magyarázta Fritz, és most kicsit a
tanítómesterre emlékeztette a fiúkat. – Középen feldomborodnak.
Ha a kocsis nem vigyáz, könnyen megugrik rajta a kocsi, és
felborulhat.
Karl lenyűgözve figyelte a hatalmas termetű Tűzjakabot, aki
már feltápászkodott és irgalmatlanul káromkodott.
– Nem szeretnék a kocsis bőrében lenni – mondta.
– Az már biztos – nevetett Fritz. – De előbb el kell oltaniuk a
tüzet. Akkor jön majd a valódi haddelhadd, miután visszamennek
a tűzoltóságra.
– Jó gyorsan hajtottak – állapította meg Anton.
Fritz bólintott.
– Igen, hamar oda kell érniük, ahol szükség van rájuk. Tavaly a
színház állt lángokban, ott már nem tudtak segíteni. Teljesen
leégett. Csak a két külső lépcső maradt meg.
Az ikrek lenyűgözve hallgatták. Azt jó lett volna látni. De óriási
tűz nélkül is nagy kaland volt. Ki gondolta volna, hogy az első
alkalommal, amikor teljesen egyedül merészkednek be a városba,
ennyi minden történik velük?
Miután elült a nagy izgalom, a kocsit felállították, Tűzjakab
pedig felült, hogy a többi tűzoltókocsi után hajtsanak. Karl is
belátta, hogy lassan ideje lenne hazamenni.
– Hol laktok? – kérdezte Fritz.
– Fent Degerlochban.
– És egyedül jöttetek le Stuttgartba?
Az ikrek büszkén bólogattak.
– Akkor lehet, hogy nemcsak a kocsisnak gyűlik meg a baja ma
a parancsnokkal, hanem nektek is apátokkal. De persze nem az én
hátsóm bánja. Menjetek a fogassal, elkísérlek benneteket a
Marienplatzig! Van elég pénzetek a jegyre?
Karl bólintott. Kivettek egy kis pénzt Judith ezüstdobozából,
amiben mindig tartott pár pfenniget. Jobban mondva,
kölcsönvették, mert szándékukban állt adandó alkalommal
visszatenni. Titokban természetesen.
Nem sokkal sötétedés előtt érkeztek haza holtfáradtan. Judith
nyugtalanul, az apjuk dühtől fújtatva várta őket.
Miközben megkapták a büntetésüket, az apjuk most először
meg is fenyegette őket: ha így folytatják, internátusba küldi őket.
 26. fejezet

Riva, 1903. október közepe

– Hölgyeim és uraim, néhány perc múlva megpillanthatják a

csodálatos Ponale vízesést! Mesdames, Messieurs, dans quelques
minutes nous passerons la cascade de Ponale. Harminc méter
magasból zúdul le itt a víz a völgybe – lélegzetelállító látvány.
A Zanardelli kis időre megállt, hogy az utasok megcsodálhassák
a távolban a természet e csodáját, majd Limone felé vette az
irányt.
– Felhívom a figyelmüket, hogy holnapután a vízeséshez és a
Ledro völgyébe szervezek kirándulást, amennyiben szeretnének
részt venni ezen, kérem, jelentkezzenek nálam a nap folyamán!
Bárkákon megyünk a vízeséshez, majd gyalog térünk vissza
Rivába, úgyhogy jó erős cipőt vegyenek!
Max a kirándulóhajó nyitott fedélzetén ült. Jó ideje figyelte már
a karcsú asszonyt, aki kíváncsi utasok gyűrűjében háttal állt neki,
és lelkesen mesélt a hajó útvonalán látható nevezetességekről.
Egyszerű ruhát viselt, sötét gyapjúszoknyát hozzáillő csíkos
blúzzal. Lazán feltűzött sötét haján szalmakalap fekete szalaggal.
Kecses jelenség volt, természetes elegancia áradt belőle. Maxot
leginkább lágy mezzoszoprán hangja fogta meg – tisztán csengett,
mégsem volt túl harsány vagy éles, pedig túl kellett kiabálnia a
motor zaját és a szél zúgását.
Felváltva beszélt németül és franciául. Max minél tovább
hallgatta, annál biztosabb volt benne, hogy francia, ugyanakkor
szinte tökéletesen beszéli a németet is.
 Közelebbről eddig sajnos nem tudta szemügyre venni, ám
számára ez még izgalmasabbá tette az egészet.
Egyelőre csak hátulról élvezte karcsú alakjának látványát, és
hogy titokban figyelheti, a nő nem is sejti. Különben is, van ideje
bőven. A hajókirándulás egész napos.
A hektikus napokat már maga mögött hagyta.
Dühösen, a legnagyobb titokban hagyta el Stuttgartot,
ugyanakkor furdalta a lelkiismeret az apja miatt, akinek mélyen
belenyúlt a tárcájába, és az anyja miatt, akit magára hagyott – ő
volt az egyetlen, aki tudott a szándékáról. És ő tanácsolta neki azt
is, hogy egyelőre csak Riváig utazzon, töltsön ott el egy kis időt,
gondolkodjon, tervezze meg olaszországi útja további állomásait.
Akkor lélegzett fel először, amikor már a Stuttgartban hagyott
gondjait elfeledve elhagyta az Alpokat. Rivába érkezve konflisba
szállt, és a Naphoz címzett fogadóba vitette magát, amely egy
tiszta, takaros kis panzió volt nem messze a kikötőtől. Néhány
napig csak pihent, gondolkodott, közben elnézte az induló,
érkező kirándulóhajókat, végül arra jutott, a leginkább úgy tudja
felfedezni a Garda-tó környékét, ha ő is felszáll egy gőzösre. És ez
a legkényelmesebb. Ez a nap ideálisnak tűnt, enyhe az idő,
kellemesen meleg, a nap sugarait szikrázva veri vissza a kék
különböző árnyalataiban játszó, ragyogó víztükör.
Rivából először Torboléba hajóztak, onnan az első olasz
városkába, Limonéba, amely a környező citromligetekről híres, a
nevét is erről kapta, majd újabb vízesés mellett haladtak el, végül
megérkeztek Tremosinéba. A tó nyugati partja vad szépségű
vidék, tudta meg Max az idegenvezetőtől, csupán néhány,
nehezen járható út vezet a sziklás tengerparton megbújó festői
kis falvakhoz.
Jó ideje hajóztak már, amikor Madernónál a rideg sziklafalak
szétnyíltak, és csodálatos délvidéki táj tárult a szemük elé.
– A városka mögött emelkedik az 1581 méter magas Monte
Pizzocolo. Maderno számos látványossággal szolgál, érdemes
megnézni a Gonzagák palotáját, Mantova hercegeinek nyári
rezidenciáját. És szép túrákat is tehetnek innen.
Néhányan itt kiszálltak, a helyükre új utasok jöttek, és a hajó
folytatta útját. Salònál a tó kiszélesedett, és a hegyek – főként a
keleti partvidéken – szelíden lankás, mediterrán síkságnak adták
át a helyet.
Amikor kikötöttek Sirmionéban, a bájos idegenvezető csoportja
is összegyűlt, hogy partra szálljon.
Max nem sokat habozott, csatlakozott hozzájuk. Egyrészt
szerette volna látni a déli part sokat dicsért félszigetét, másrészt
nem akart lemondani az elbűvölő francia akcentussal előadott
ismertetőkről.
Így a többiekkel együtt ő is elhagyta a hajót.
És ekkor végre megfordult az idegenvezető.
Max úgy érezte, mintha áramütés érte volna, amikor meglátta
vakítóan kék szemét, a napon kicsit lebarnult arcát, sugárzó
mosolyát. Ha nevetett vagy beszélt, telt rózsaszín ajkai közül
kivillantak hófehér gyöngyfogai. Ellenállhatatlanul vonzó
jelenség volt.
Nem tűnt már nagyon fiatalnak, Max úgy saccolta, a harmincas
évei közepén járhat, de a kisugárzása egy ragyogó fiatal lányé.
Felébredt benne a vadászösztön. Ugyanakkor úgy érezte, mintha
látta volna már valahol, de mivel nem jött rá, hogy hol, úgy
gondolta, nyilván téved.
Mielőtt útnak indultak, hogy bejárják a félszigetet, a nő
odalépett Maxhoz.
– Uram, fizetett a vezetett sétáért?
– Ó, nem, még nem. Nem is tudtam, hogy ez egy vezetett séta –
hebegett Max zavartan, és maga is meglepődött, mert nem
szokott egykönnyen zavarba jönni.
– Miért csatlakozott akkor a csoporthoz?
Max kisfiús mosolyával próbálkozott, ami mindig hatással volt
a nőkre.
 – Spontán döntés volt, miután hallottam a hajón, milyen
érdekesen mesél a látnivalókról. Mennyibe kerül a vezetett séta?
– Márkában vagy lírában szeretne fizetni? Vagy esetleg
koronában?
– Márkában, ha lehet.
– Akkor egy márka húsz pfennigbe kerül. Visszafelé is velünk
tart majd a másik hajóval?
– Igen, ha van rá mód.
A nő bólintott. Rutinos mosollyal eltette a pénzét, és már ment
is vissza a csoport élére.
Max teljesen elképedt. Se egy szempillarebbenés, se egy
villanás a szemében – ez a nő semmi jelét nem mutatta, hogy akár
kicsit is érdeklődik iránta. Aztán maga elé mosolygott. Így még
jobb, igazi kihívás lesz, hogy meghódítsa.
Egy illatos olajfaligeten át sétáltak ki a városkából, majd régi
fürdők mellett mentek el, és egészen a körülbelül két kilométer
hosszú, keskeny földnyelv csücskéig gyalogoltak ki. Útközben
meg-megálltak, hogy megcsodálják a lélegzetelállító kilátást a
ragyogó kék színben játszó tóra.
– Hölgyeim és uraim, megérkeztünk a Grotte di Catullóhoz, a
Krisztus után két évszázaddal épült impozáns római villa
maradványaihoz.
Max pillantása végigsiklott a romjaiban is lenyűgöző egykori
villa megmaradt falain, kapuboltozatain, oszlopain. Fénykorában
gigantikus méretű építmény lehetett.
– A villa közepén oszlopokkal körülvett belső kert volt. Az
épületek háromszintesek voltak, gazdagon díszítve mozaikokkal,
freskókkal. A tágas termákat akkoriban kénes gyógyforrás
táplálta, ólomcsöveken vezették a vizet a medencékbe. És amint
látják, a kilátás mindenhonnan egyszerűen lenyűgöző. – Az utolsó
szavaknál széttárta a karját, és hátravetett fejjel körbefordult.
– Ki volt ez a Catullo? – kérdezte egy úr a csoportból.
– Catullus ókori költő. Költeményeiben sokat magasztalta
Sirmionét, ezért is feltételezik néhányan, hogy ez itt az ő villája
lehetett. Véleményem szerint azonban erre nincs kielégítő
bizonyíték.
– Egy hölgy véleménye szerint? – jegyezte meg gúnyosan a
kérdező, mire más urak is felnevettek.
Az idegenvezető elkomolyodva alaposan végigmérte a
csoportot.
– Nos, fél órájuk van, hogy bejárják a villát – mondta,
figyelemre sem méltatva a megjegyzést. – Itt találkozunk. És az
uraknak talán sikerül majd megfelelő bizonyítékot találni arra, ki
lehetett egykor a villa tulajdonosa.
Aha, gondolta Max. Nem hagyja magát. Jót mulatott magában
az előbbi nevetgélők meghökkent képét látva.
– És – tette még hozzá szigorúbb hangon –, kérem, legyenek
pontosak! Nem akarjuk lekésni az utolsó hajót vissza Rivába.
A csoport szétszéledt, Max azonban ottmaradt.
– Van még kérdése? – fordult hozzá a nő kissé barátságtalanul.
Nyilván örült volna egy kis pihenőnek.
– Igen – bólintott Max. – Idefelé jövet láttam néhány nagyon
látványos helyet a vízben. Tudja, hogyan lehet odajutni?
A nő elgondolkozva ráncolta a homlokát.
– Bizonyára a mészkőlemezekre gondol a sziklák alatt. Az ilyen
verőfényes napokon, mint a mai, csodálatos türkizkékben csillog
ott a víz.
– Pontosan ez tűnt fel nekem is. Őszintén szólva ez jobban
érdekelne, mint a régi kövek itt.
Na, végre egy mosoly.
– Ugye tudja, hogy történelmi túrára fizetett be?
– Nem tudtam, azt hittem, a széles körű ismeretekkel
rendelkező vezetőért fizetek. Ez esetben pedig nincs jelentősége,
mit mutat meg nekem. – Újra bevetette a kisfiús mosolyt, és
ezúttal mintha hatott volna.
– Jól van, ha szeretné, megmutathatom a mészköveket. De ez
további ötven pfennigbe kerül.
 Jó üzleti érzéke van, meg kell hagyni. Ötven pfennig plusz. Max
nem habozott sokáig, a nő kezébe nyomta a pénzt.
Mindketten elégedetten, fesztelen hangulatban sétáltak vissza
az úton egy darabon, majd lelépkedtek néhány sziklába vájt
lépcsőfokon. Maxnak tetszett, milyen könnyedén és kecsesen
mozog a vezetője. Nem kényeskedik, mint a legtöbb hölgy, aki
mindentől visszariad, és folyton elájul. Igaz, hogy kényelmes
ruhát és cipőt visel, így bizonyára könnyebb, mint fűzőben.
Idilli kis hely volt odalent a parton. A mészkövek hófehéren
csillogtak a sekély vízben, mintha kifényesítették volna őket. A
távolban szép kilátás nyílt a tó keleti partvidékére.
Ha valamivel melegebb lenne és egyedül volnék, ledobnám a
ruhám, hogy ússzak egyet, gondolta Max. Most azonban beérte
azzal, hogy levegye a cipőjét, zokniját, és egyensúlyozzon kicsit a
vízben rejlő simára csiszolódott köveken.
A nő közben leült egy sziklára, lehunyt szemmel a nap felé
fordította az arcát. Maxban megint felrémlett valami homályos
emlékkép, de ezúttal sem jött rá, honnan ismerős neki. Talán csak
hasonlít valakire. Előfordul az ilyesmi.
Így telt-múlt az idő anélkül, hogy egyetlen szót szóltak volna
egymáshoz, valami mégis mintha összekötötte volna őket.
Azután Max egyszer csak a zsebórájára pillantott, és döbbenten
látta, hogy a fél óra rég letelt.
Szólt a nőnek, aki előresietett, amíg ő azzal küzdött, hogy
felhúzza valahogy a vizes lábára a zoknit. Úgy érezte, egy
örökkévalóságba telt, mire némiképp rendbe szedte magát, és
felkapaszkodott a sziklába vájt meredek lépcsőn.
A nő viszont gyorsan összeszedte a csoportot, és határozott
léptekkel masíroztak is a kikötő felé. Épphogy elérték a Rivába
induló gőzhajót, ami az utolsó járat volt aznap. Ha valaki egyetlen
nap alatt akarta körbehajózni a tavat, azt jó előre alaposan meg
kellett terveznie.
– Akkor hát, hány órakor találkozunk holnapután? – kérdezte
Max, miután helyet foglalt az idegenvezetővel szemben a zárt
alsó fedélzet egyik négyszemélyes asztalánál.
– Találkozunk? – kérdezte a nő zavartan.
– Azt mondta, kirándulást szervez holnaputánra ahhoz a
vízeséséhez.
– Ah, hogyne, a Ponale vízeséséhez.
– Szívesen részt vennék rajta.
– Rendben. A hajókikötőnél találkozunk kilenc órakor Rivában.
Pontosan érkezzen, kérem! – Azzal felállt. – Hölgyeim és uraim,
Mesdames et Messieurs, a visszaúton a tó keleti partja mentén
hajózunk. Kérem, maradjanak együtt itt, a zárt alsó fedélzeten,
hogy mesélhessek önöknek a fontosabb látnivalókról.
Egyetértő mormolás volt a válasz, a kirándulók többsége kicsit
elfáradt már. Max is csak fél füllel hallgatta, ahogy Lazise régi
váráról beszél, aztán Bardolinóról, ami hét évvel korábban
leégett, és teljesen újjá kellett építeni. Később, amikor befutottak
a Garda település övezte öbölbe, elmondta, hogy a parton fekvő
városka a tó névadója, és innen lehet a legszebb kirándulásokat
tenni a Monte Baldóra.
Újra éberen figyelt mindenki, amikor a Punta San Vigilio
mellett haladtak el.
– San Vigiliót a világ legszebb helyének szokták nevezni. A tóba
benyúló földnyelv csücskében áll a Villa Brenzone, amit Michele
Sanmicheli épített. – Említést tett még egy szép kis templomról,
valamint a rengeteg ciprusról meg olajfáról. Aztán már el is
hagyták San Vigiliót.
Úgy látszik, az idegenvezető is érezte, hogy alábbhagyott a
figyelem, mert ezután csupán rövid ismertetőkre szorítkozott
Malcesinéről, majd Torboléról, mielőtt késő este befutottak
Rivába.
A gőzhajó hangos kürtszót hallatva lassan beállt a
kikötőhídhoz, az idegenvezető pedig egyenként elbúcsúzott
csoportja mind a tizenöt tagjától.
Max úgy intézte, hogy ő maradjon utolsónak. Így legalább volt
alkalma gálánsan lekísérni a hajóról.
 A Piazza Benacensén megálltak.
– Nagyon szép, izgalmas kirándulás volt, köszönöm önnek –
hajolt meg Max.
– Köszönöm az érdeklődését – felelte a nő egy kicsit kurtán.
– Tudja, építésznek készülök, néhány hónapos tanulmányútra
jöttem Olaszországba. Ez a mai kis kirándulás kezdetnek ideális.
– Tavasszal nem lenne sokkal kellemesebb?
– Ó, nem. Most jóval nyugodtabb, nincs olyan sok ember.
Úgy tűnt, valami szöget ütött a nő fejébe, elgondolkodott, majd
félrehajtott fejjel Maxra nézett.
– Miért mondta akkor a római villa romjainál, hogy nem
érdeklik a régi kövek, ha építész akar lenni és tanulmányúton
van? A Grotte di Catullo feltehetően a legjobb állapotban
fennmaradt ókori épület Észak-Olaszországban. Nem igazán
értem, miért nem érdekelte.
Max elnevette magát.
– Jogos a kérdés. Egyelőre azonban adós maradok a válasszal.
De talán eljön majd a nap, amikor válaszolhatok erre.
Mindenesetre nagyon remélem.
A nő csodálkozva nézett, de aztán úgy tűnt, rájött, hogy a
megjegyzés kétértelmű volt. Zavartan a füle mögé simított egy
elszabadult hajtincset.
– Ó, igen, sok mindent remélünk, ám az élet sokszor nem váltja
be a reményeinket. Kellemes estét kívánok, uram.
Azzal megfordult, és gyors léptekkel elindult Riva apró
belvárosa felé. Max úgy bámult utána, mint egy fülig szerelmes
diák.
Csodálatos asszony. Okos, kifinomult, szellemes. És hihetetlenül
érzéki.
Elbűvölő kisugárzásával akaratlanul is a csábítás finom hálóját
fonta köré. Ő pedig egyetlen nap alatt reménytelenül beleesett a
hálójába.
 27. fejezet

Rivai hajókikötő, két nappal később

Hélène szokatlanul ideges volt. Ma semmi nem ment olyan simán,

mint máskor. A haját nem tudta rendesen feltűzni, a túrákhoz
viselt ruhájából ki kellett szednie egy foltot, és mindennek a
tetejébe még a vérzése is megjött. Hogy a csodába csinálja végig a
napot, ha közben nem tudja kicserélni a betétet? Csak abban
reménykedhet, hogy az első napon nem lesz annyira erős a
vérzés.
Bepakolt a bőr hátizsákba pár szelet kenyeret, sajtot, diót, két
almát. Lehetőség szerint az új életében is odafigyelt arra, hogy a
szanatóriumban megszokott kímélő kosztot egye.
Ivott egy kis kecsketejet reggelire, aztán útnak indult a
kikötőbe.
Előbb akart érkezni a hét résztvevőnél, akik a kirándulásra
jelentkeztek, hogy ellenőrizze, készen állnak a csónakok az
evezősökkel együtt. És ki akarta fizetni a hajóbérleti díjat, amit
belekalkulált a részvételi díjba.
Még nem igazán indult be az üzlet. Sokan nem vettek komolyan
egy női idegenvezetőt, főként, mert még csak nem is helybéli volt.
De azért eleget keresett ahhoz, hogy ételre és a lakbérre fussa.
A pénzt, amit a férje legutóbb utalt át neki, félretette, és remélte,
hogy még egy utalás érkezik. Hiszen Wilhelm nem sejtheti, hogy
nem áll szándékában hazamenni, ezért aztán a vonatjegyet is
eladta.
 Igaz, hogy mostanában fenekestül felfordult az élete, mégsem
tudta mire vélni ezt a nagy belső nyugtalanságot, amit ma érzett.
Összeszorult a gyomra, újra meg újra megmagyarázhatatlan
izgalom fogta el. Remélte, hogy ez csak a havi vérzéssel járó
szokásos hangulatingadozás, ami néhány nap múlva magától
elmúlik.
Kicsit enyhült a feszültsége, amikor a kikötőbe érve látta, hogy
a csónakok és az evezősök már készen állnak, és a hajókat bérbe
adó férfi is tartja magát az előre megbeszélt összeghez. Alaposan
szemügyre vette a csónakokat, jó állapotban voltak. Az idő is
kellemesnek ígérkezett, a tó vize nyugodt volt. Jöhetnek is az
utasok.
Könnyű, reggeli ködfátyol lebegett a tó fölött, körülölelte a
közeli La Rocca erődöt. Hélène végignézett a rakparton, és egy
férfit látott közeledni.
Megint enyhe remegést érzett a gyomrában, amikor odaért
hozzá és mosolyogva üdvözölte.
– Korán érkezett – mondta Hélène.
– Így van, semmiképp nem akartam lekésni az indulást. Alig
vártam ezt a kirándulást. – Ismét megmutatta csibészes mosolyát.
Ilyenkor csak az egyik oldalon görbült felfelé a szája. Hélènének
már az első találkozásuk alkalmával feltűnt ez a kisfiús mosoly,
amit nagyon vonzónak talált.
Max. Ezen a néven mutatkozott be két napja. Hélène nagyon jól
tudta, hogy flörtölni próbál vele. Tartózkodónak mutatta ugyan
magát, de azért hatással volt rá a férfi. Meg kell hagyni, nagyon
csinos, magas fiatalember, rendkívül vonzó a fekete hajával,
borostyánszínű szemével, és már megint pimaszul fixírozza.
Hermione jutott az eszébe, aki a fiatal szeretőjével pár napra
Berlinbe utazott. Max a húszas évei közepén, legfeljebb a vége
felé járhat, tehát jóval fiatalabb nála. Ha nem is több évtizeddel,
mint Christl Hermionénál, de eggyel biztosan.
De mivel ő nem rendelkezett Hermione határtalan
önbizalmával, ami barátnőjét élete számtalan mélypontján
átsegítette, óva intette magát egy futó viszonytól. Annak biztosan
nem lehet jó vége. Hiszen Max maga mondta, hogy hosszabb
utazásra indul Olaszországban.
– Szerencsénk van ma az idővel – mondta Hélène semleges
hangon. Próbált tartózkodóan, hűvösen viselkedni, és közben
úrrá lenni az idegességén.
– Nem kételkedtem benne, hogy így lesz – vigyorodott el Max
megint. – Imádkoztam a jó időért.
– Imádkozott.
– Igen. Ezt teszi az ember, ha nagyon szeretne valamit, nem
igaz?
Erre Hélène is elmosolyodott.
– Legalábbis megpróbálhatja.
– És működik. Úgyhogy tovább imádkozom. Van még jó néhány
kívánságom…
Hélène megkönnyebbült, hogy éppen ebben a pillanatban
érkezett meg néhány résztvevő, félbeszakítva a beszélgetésüket,
ami kezdett kissé pikáns hangvételűvé válni.
Max sokatmondó pillantást vetve rá odébb lépett, és szóba
elegyedett az egyik evezőssel, amíg Hélène üdvözölte az újonnan
érkezőket. Negyedórán belül mindenki befutott, és Hélène a kis
csoport elé lépett, amely nagyrészt férfiakból állt, egyetlenegy nő
volt csupán közöttük, aki a férjét kísérte el.
– Szeretettel üdvözlöm önöket a mai túránkon, felejthetetlen
élményekben lesz részük. Az út túlnyomó részét gyalog tesszük
meg, remélem, mindannyian gondoltak rá, hogy jó erős cipőt
viseljenek. Most pedig – mutatott az indulásra kész csónakokra –
kérem, szálljanak be!
Miután mindannyian elhelyezkedtek a három csónakban, az
evezősök erőteljes csapásokkal nekivágtak a tónak délnyugati
irányba, apró hullámok fodrozódtak a nyomukban.
Hélène már meg sem lepődött azon, hogy Max abba a csónakba
száll be, amelyikbe ő. Próbált tudomást sem venni arról, hogy
folyton őt nézi, de sokkal többször akadt össze a pillantásuk, mint
szerette volna.
A Rocchetta hegyvonulat meredek sziklafala mentén haladtak a
csónakok egyforma ritmusban. Hélène előre megkérte az
evezősöket, hogy maradjanak szorosan egymás mellett, és ehhez
tartották is magukat.
Már azelőtt hallották a zubogó víz morajlását, hogy láthatták
volna magát a vízesést, és hamarosan megpillantották a
hasadékot, amelyet a bővizű Ponale patak vájt a hegybe.
Valamivel a tó tükre fölött előreugró kőpárkány ívelt át az
oldalsó sziklafalak között, festői keretbe foglalva a lezúduló
vízesést, ami itt gyöngyöző vízpermetté porladt szét.
Az evezősök jó darabig egy helyben tartották a csónakokat a
vízesés előtt, hogy utasaik kellőképpen megcsodálhassák a
lenyűgöző látványt, majd jobb oldalt kikötöttek, és mindenki
partra szállt.
Max előzékenyen kisegítette Hélènét a csónakból, és a fából
ácsolt stégen is a közelében maradt, ahol összegyűlt a kis csoport.
– Kedves túrázók – Hélènének túl kellett kiabálnia a vízesés
dübörgését, ezért rövidre fogta –, a stég egészen közel visz a
vízeséshez. Együtt végigmegyünk rajta, majd felkapaszkodunk a
régi öszvérútra, amely a Ledro völgyébe vezet. Útközben még egy
izgalmas meglepetés is vár önökre.
– Kíváncsi vagyok, mit talált ki nekünk – kacsintott Max,
amikor továbbmentek. – Bár azt hiszem, sejtem, mi az.
Hélène elmosolyodott.
– Az uraknak bizonyára nagyon izgalmas lesz. De most előbb
élvezzük a természet szépségét!
Finom vízpermet terítette be a kis csapatot. A magasból több
lépcsőben zúdult le a Ponale vize, és balra még egy kisebb
vízesést lehetett megcsodálni. Kavarogva gyűlt össze a habzó víz
a lábuk előtt, hogy aztán nagy erővel zubogjon bele a Garda-tóba.
Miután kigyönyörködték magukat, Hélène egy meredek
ösvényen vezette fel a csoportot a vízesés bal oldala mentén, a
köves gyalogutat néhol sziklába vájt lépcsőfokok váltották fel.
Hamarosan egy markáns, szögletes épülethez értek, amely
leginkább erődítményre emlékeztetett.
– Itt láthatják Riva városának villamos erőművét – mondta
Hélène. – Most úgy kétszáz méterrel a Garda-tó fölött állunk. –
Előhúzott egy kártyát az övtáskájából, és a magasba tartotta. –
Íme, az engedély, hogy megtekintsük az erőművet. Úgy vélem,
igen érdekes lehet, érdemes ezért megszakítanunk a túránkat.
Megtapsolták. Ő meg önkéntelenül Maxra pillantott.
A fiatalember elismerően bólintott, mire Hélènét elöntötte a
forróság, és ez összezavarta. Még soha nem érzett ilyen erős
vonzalmat egy férfi iránt, akit alig ismert.
Az erőmű egyik dolgozója vezette körbe őket.
– A víz erejét évszázadok óta használjuk már, gondoljanak csak
a vízimalmokra – magyarázta enyhe olasz akcentussal. – Az
egykori vízikerék volt a mai turbinák őse. – Három hatalmas
masinára mutatott, mindhárom nagy zajjal dolgozott. – A Ponale
vizének egy részét külön erre a célra a sziklába vájt medencébe
gyűjtjük, ötszázhúsz méter magasan. Aztán a vizet száz méteres
esésmagassággal a turbinákba vezetjük, hogy villamos energiát
termeljünk.
Hélène elégedetten figyelte a férfiak arcára kiülő döbbenetet.
Max is ámulva alaposan szemügyre vette az egyik hatalmas
turbinát. Milyen széles, izmos a háta, gondolta a mögötte álló
Hélène.
Jó fél óra múlva folytatták az útjukat. Az urak élénk
beszélgetésbe merültek a technikai vívmányokról, a villanyáram
használatának egyre szélesebb körű elterjedéséről, és arról, hogy
ez milyen óriási változást hozhat.
Hélène nem nagyon figyelt oda, a légzésére koncentrált, ahogy
a szanatóriumban töltött idő alatt tanulta. De Max, aki szorosan
mögötte lépkedett, kicsit elvonta a figyelmét, erőt kellett vennie
magán, hogy összpontosítani tudjon.
 Kis idő múlva átkeltek egy fahídon a vízesés fölött, majd elérték
a Ponale panorámautat.
Hélène megint a csoport élére állt.
– Néhányan önök közül talán már ismerik ezt az utat – szólalt
meg. – Rivát köti össze a Ledro völgyével, az 1850-es években
építették ki. Jobban mondva vájták bele a Rocchetta meredek
sziklafalaiba. Ezért az út számtalan kis hídon és alagúton át
kanyarog. Mi azonban most – mutatott a tóval ellentétes irányba
– a Ledro völgyén át a Ledro-tóhoz gyalogolunk el. Ott tartunk
pihenőt. Ha bármilyen kérdésük van, vagy több információt
szeretnének, kérem, forduljanak hozzám bátran!
Elindultak. Először még erdős, sziklás hegyvidéken át, de amint
elérték a Ledro völgyét, változott a táj. Gyümölcsösök, rétek,
legelők, ligetek váltották egymást, a távolban felsejlettek az
Alpok fenséges csúcsai.
Itt hűvösebb is volt, mint lent a tónál, Hélène megállt, hogy
felvegye kötött kardigánját.
– Volna jó néhány kérdésem – állt meg Max is –, és úgy vélem,
ma nem lesz elég időnk rá, hogy mindet megválaszolja.
– Én viszont úgy vélem, máskor sem tudok több időt szentelni a
kérésének – felelte Hélène. Gyorsan körülnézett, nem hallotta-e
meg valaki, de a többiek már továbbmentek.
Max nem vett tudomást a hűvös elutasításról.
– Mi a neve?
Hélène megcsóválta a fejét, de azért halvány mosoly suhant át
az arcán.
– Maga sosem adja fel, nem igaz?
– Nem, ha érdemes küzdeni.
Szótlanul mentek tovább. A nagy csend körülöttük, amit csak a
lépteik zaja zavart meg, az erdő, a föld, a vadvirágok intenzív
illata, a csodálatos kilátás az út minden kanyarulatánál végül
elaltatta Hélène óvatosságát.
– Hélène a nevem – szólalt meg hirtelen.
Max megtorpant.
 – Franciásan ejtette a nevét.
– Igen, francia származású vagyok.
– Hélène és Max, csodás párosítás lenne.
Hélène felnevetett.
– Talán inkább egy amour fou.
– Miért volna bolondság?
– Nagyon kérem, Max! Hiszen nyilvánvaló.
– Számomra nem – mondta Max komoly arccal. – Nem
tagadhatjuk, Hélène, hogy valami történik köztünk. És amikor
kimutatom, mennyire vonzódom önhöz, azt nem könnyelműen
teszem. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Az ön esetében nem –
tette hozzá halkan.
Az utolsó szavaktól Hélène meghatódott.
Kezdettől fogva sejtette, hogy Max magabiztosan hódítja meg a
nőket, megszokta, hogy sikert arat. Ezért mélyen megérintette,
hogy vele szemben ledobta a felelőtlen csábító álarcát.
A többiek közben már jóval előttük jártak. Nem mintha Max és
Hélène nagyon lassan ment volna, de többször meg-megálltak, így
észrevétlenül lemaradtak a csoport többi tagjától. Hélène a
következő találkozási pontnak Molina di Ledrót adta meg, addig
mindenki olyan tempóban sétál, ahogyan kedve tartja.
– Mégis mit árul el egy emberről a kora? – kérdezte Max
kihívóan.
– Mindent. És semmit.
– Pontosan. Ha nem ismernénk a születésünk napját, ahogy
évszázadokkal korábban ez sokszor így is volt, fel sem
merülnének ilyen problémák.
– Azért az mégiscsak nagy különbség, hogy egy évről vagy egy
évtizedről beszélünk.
– Ezek szerint ön huszonöt évesnek néz engem.
– Ez esetben huszonkilencnek.
Max elvigyorodott.
– Akkor tizenegy év van köztünk.
– Tehát tizenegy. – Hélène felsóhajtott. – Mindenesetre túl sok.
 – Nem. Egyáltalán nem sok. Minden egyes év hozzátett valamit
ahhoz, hogy azzá az emberré váljon, aki ma. – Max menet közben
egyre közelebb és közelebb lépett Hélènéhez, a kezük sokszor
összeért. Végül megfogta a kezét, a szemébe nézett, és
elmosolyodott. Hélène hirtelen felhőtlenül boldognak érezte
magát, mint kislány korában, amikor meleg nyári napokon a
magas fűben rohant a barátnőivel a házuk mögötti réten.

A vendégfogadóban találkoztak újra a csoport többi tagjával. Max

végig fogta Hélène kezét, csak akkor engedte el érezhető
sajnálkozással, amikor elérték Molinát. Ügyelt rá, hogy ne hozza
rossz hírbe.
Odaültek a többiekhez a piros-fehér kockás abrosszal letakart
hosszú faasztalhoz, amelyen boros- és söröskancsók álltak,
középen kenyér, vaj, sajt és kolbász. És máris újra a vidám
társaság részesei voltak, ahol a kései utószezon előnyeiről folyt a
társalgás. A rövid pihenő után újra felkerekedtek.
Molinától már nem esett messze a Ledro-tó keleti partja.
– Túránk következő állomásához érkeztünk – állt a csoport elé
Hélène. – Ez a tó, amely hatszáz méterrel a Garda-tó fölött fekszik
a hegyekben, sokáig el volt zárva a külvilágtól. Egészen addig,
amíg ki nem építették az utat, amelyen idejöttünk. Most
elindulunk visszafelé Rivába, de nem a vízen át megyünk, hanem
gyalogolunk.
– Na, ennek örülök – viccelődött az urak egyike. – Nem könnyű
túrabakancsban vízen járni.
Vidám nevetések közepette elindultak az úton visszafelé, a
Ponale vízeséshez vezető letérő előtt balra fordultak, és Riva felé
rátértek a panorámaútra.
– Milyen csodálatos mélykék színe volt a kis hegyi tónak! –
szólalt meg Max, amikor újra egymás mellett sétáltak.
– Igen, és a vize kristálytiszta – bólintott Hélène. – Lefestettem
már néhányszor.
– Ön fest?
 – A festészet a szenvedélyem. Egész télen festeni fogok, az
elmúlt hetekben már rengeteg vázlatot készítettem.
– És hogy jött ez?
– A festés? Néhány hónapot Hartungen doktor
szanatóriumában töltöttem. Talán hallott már róla.
– Azt hiszem, mindenki, aki Rivába jön, ismeri ezt a nevet. Bár
én nem sokat tudok róla. Csak annyit, hogy idegbántalmak esetén
ajánlják a szanatóriumát.
– Így van. Mindenesetre ott kezdtem el festeni. És most már
nem tudom abbahagyni. – Hélène a tó felé fordult. – Hát nem
hihetetlenül gyönyörű látvány, Max? Ott szemben magasodnak a
Monte Baldo csúcsai, és az egész keleti partvidék a szemünk elé
tárul, Torbolétól Malcesinéig. Még pár lépés, és meglátjuk a Sarca
völgyét is…
Maxra pillantva látta, hogy a férfi csak őt nézi, nem a tájat. Volt
valami a tekintetében, amibe beleremegett.
– Max…
A férfi közelebb lépett, gyengéden a tarkójára tette a kezét.
Aztán lehajolt, és finoman megérintette az ajkát. Egy rövid
pillanatra magához szorította, az ajkával végigsimította az arcát,
majd megcsókolta a füle mögötti érzékeny pontot. Aztán lassan
engedett a szorítása.
Hélène csak állt mozdulatlanul, azt sem tudta, mi történik vele,
miközben szokatlan érzések lepték meg.
Szótlanul folytatták az útjukat, és jóval a többiek után érkeztek
meg Rivába.
Hélène sajnálta, hogy lassan vége a napnak, szívesen töltött
volna még egy kis időt Maxszal kettesben. Ilyesmiről eddig csak
legfeljebb fantáziált, ha szerelmes regényt olvasott.
Kedvesen elbúcsúzott mindenkitől. Utolsónak az az úr lépett
hozzá, akivel még reggel egy csónakban indultak útnak.
– Köszönöm ezt a csodálatos kirándulást, Frau Rothmann.
Másoknak is ajánlani fogom. Szép estét kívánok.
 Hélène örült a dicséretnek, de észrevette, hogy Max hirtelen
megmerevedik mellette. Csak nem bosszantja ez az ártalmatlan
bók? Amikor nem sokkal később kettesben sétáltak keresztül a
piazzán, Max már újra oldottnak tűnt. Nyilván csak beképzelte
magának az iménti furcsa reakciót. Teljesen összezavarta ez a
nap.
 28. fejezet

Stuttgart, 1903. október vége

– Különlegesen szép darab, nagyságos kisasszony. Huszonnégy

karátos arany, középen éjkék zafírral, amit tizennégy, platinába
foglalt gyémánt ölel körül. – A zálogkölcsönző elismeréssel vette
szemügyre Judith gyűrűjét, majd alaposan megvizsgálta a csillogó
drágaköveket. – És további gyémántok díszítik magát a karikát is,
mindkét oldalon három-három. – A férfi letette a nagyítólencsét.
– Úgy négyszázötven márkára becsülöm a gyűrű értéket.
Tökéletesen csiszolt gyémántok, a zafír pedig 1,3 karátos lehet. –
Visszatette az eljegyzési gyűrűt a gyufásdobozba, amelyben
Judith idehozta.
– Nagyon köszönöm. – Judith becsukta a dobozt, és a táskájába
csúsztatta. – Sokat segített. – Négyszázötven márka! Csinos kis
összeg, ennyivel már kezdhet valamit.
– Bármikor állok szolgálatára. Szép napot, kisasszony!
Amikor Judith kilépett a zálogházból, odakint már szállingózott
a hó.
Összehúzta magán a kabátot, és kinyitotta az ernyőjét. Korán
jött a tél ebben az évben, már napok óta nagyon hideg volt.
Sietős léptekkel vágott neki az útnak a csokoládégyár felé. A
frissen hullott hó finom rétegben ült meg a házak tetején, a
fákon, előtte a járdán, mintha porcukorral hintettek volna be
mindent. Szinte dacos élvezetet talált abban, hogy tönkreteszi ezt
a tökéletes idillt, ahogy beletapos a cipőjével, felkavarja a
hópelyheket a ruhája szegélyével.
 Pontosan ilyen volt most az élete is. Felkavaró.
A szeptember végi bál éjszakája óta nem igazán volt önmaga.
Ami nem is olyan régen még jelentőséggel bírt, háttérbe szorult.
Szép ruhák, kalapok, ékszerek és más külsőségek nem érdekelték.
Csak a jövője körül forogtak a gondolatai, amelyre sötét lepel
borult, ahogy a kedélyére is.
Végigment a Königstrassén, átvágott a Schlossplatzon, elhaladt
a Prinzenbau kastély mellett, majd két utcával lejjebb jobbra
fordult a Büchsenstrassén, és hamarosan meg is érkezett a Calwer
Strasséra.
Szokása szerint a gyár édességboltján ment keresztül, bár jól
tudta, mennyire bosszantja az eladónőket, ha behordja a latyakot.
Gyakorlott szemmel mustrálta végig a kínálatot – bár az utóbbi
időben nem figyelt úgy oda, mint máskor.
Valaki a rosszullétéről is mesélhetett az apjának, nyilván
valamelyik eladónő. Mert Wilhelm Rothmann ugyan soha nem
hozta szóba, hogy elájult az üzletben, mégis valahogy
kíméletesebben bánt vele, hagyta, hogy addig maradjon a
gyárban, ameddig csak akar, amennyiben ez nem befolyásolta a
háztartás és a két öccse körüli teendőit. Azzal sem zaklatta
tovább, hogy írjon bocsánatkérő levelet Albrechtnek és a
szüleinek.
Hálás volt ezért az apjának, még akkor is, ha ez a helyzet
inkább csak vihar előtti csendre emlékeztetett. Mert Wilhelm
Rothmann soha nem adta fel egykönnyen.
Judith továbbra sem tudta, hogyan tovább. Az apja reményteli
pillantása magáért beszélt, ha engedélyt kért, hogy meglátogassa
a barátnőjét, Dorothea von Braunt. Nyilván csökönyösnek tartja
őt, és arra spekulál, hogy majdcsak beadja a derekát, ha levetkőzi
ezt a gyerekes viselkedést, és győz a józan ész. Judith hagyta,
hadd higgye ezt. Az igazi harc csak most következik.
Ha Braunéknál véletlenül mégis összefutott Albrechttel –
amiben az apja mindig reménykedett, és amit Dorothea
szerencsére többnyire megakadályozott –, pontosan érezte,
mennyire megbántotta. Ilyen alkalmak esetén Albrecht egyszer-
egyszer megpróbált bátortalan célzást tenni az eljegyzésükre, de
mindig elutasító hallgatás volt a válasz. Judith nem tehetett mást.
Bement a kis műhelyébe, és átöltözött. Boldog pillanatai csak
itt voltak, amikor újabb és újabb különlegességekkel kísérletezett.
Ma az automatához való csokoládétáblákon akart dolgozni,
valami egészen egyedit kell kitalálnia, ami különbözik a
masinákban kínált szokásos szortimenttől. Nem könnyű feladat,
hiszen ezek a csokoládék nem lehetnek túl puhák, nem
olvadhatnak meg egykönnyen, bírniuk kell a hosszabb tárolási
időt és a hőmérséklet-ingadozást, aminek az automatában ki
vannak téve.
Victorral együtt tervezték meg az egyedi öntőformákat,
amelyek előző napra el is készültek. Judith alig várta, hogy
kipróbálja őket. Látta, hogy Victor már járt itt, mert gondosan
oda volt készítve az asztalára néhány hozzávaló, amiről az utóbbi
napokban beszéltek. A tűzhelyet is befűtötte.
Judith mindig meghatódott a figyelmességétől, ahogy az
elismerésétől is, ha valami új ötlettel állt elő.
Feltette egy lábosban melegedni a csokoládébevonót, és amíg az
szépen olvadozott, ellenőrizte a formákat. Makulátlanul tisztának
kell lenniük, különben minden kis porszem vagy maszat
meglátszik majd a kész terméken. A folyékony csokoládét
merőkanállal a mélyedésekbe töltötte, az asztalhoz ütögette a
formákat, hogy ne maradjanak bennük levegőbuborékok, majd
finoman megforgatta őket, hogy kifolyjon a fölösleges csokoládé.
Várt néhány percet, és egy spatulával lehúzta a formák széléről a
kifolyt csokoládét. Aztán gyorsan átszaladt a lányok részlegébe,
hogy kis időre a jégszekrényekbe tegye a formákat. Közben
meglátott egy igazi műalkotást, amelyen éppen két lány végezte
az utolsó simításokat: a Braun bankház cukorból és csokoládéból.
Kellemetlen érzés fogta el, bár mestermunka volt. Valósághűen
kidolgozták az épület minden apró részletét, a szimmetrikusan
kialakított homlokzatokat, a magas ablakokat, fölöttük
háromszögoromzattal, a főbejárat előtti portikusz karcsú
oszlopait.
De vajon miért rendel ilyesmit Braun?
Ezen töprengve visszament a műhelyébe.
– Jó reggelt, Rothmann kisasszony!
Victor hangjára Judith szíve megdobbant.
– Jó reggelt, Rheinberger úr! – mosolyodott el, és mint az utóbbi
időben egyre gyakrabban, természetes meghittséggel fonódott
össze a tekintetük. Valahányszor Victorral találkozott, színesebb
lett a világ.
– Jól halad a csokoládéinkkal? – kérdezte Victor, és Judithot
örömmel töltötte el, hogy a kettőjük csokoládéiról beszél.
– Van jó néhány ötletem, sorban kipróbálom őket – mutatott
Judith az asztalára. – Főként a töltött változatokat.
– Ma nem kapok semmi nyalánkságot?
– Most még nem. De később igen.
– Ezt észben tartom – vigyorodott el Victor.
– Remélem is.
– Jut eszembe, lenne ma egy kis ideje, Rothmann kisasszony?
Szeretnék mutatni valamit. De ehhez úgy egy órára el kellene
mennünk a gyárból. Lehet, hogy nem illendő, amit kérek…
– A legnagyobb örömmel tartok önnel – szakította félbe Judith.
– Miről van szó?
– Valóban? Nem szeretném, ha miattam kellemetlen helyzetbe
kerülne.
– Én… Nem, ez az én döntésem – közölte Judith talán kicsit
határozottabban, mint ahogy valójában gondolta. És már tudta is,
mit kell tennie: gyorsan megkeresi Theót, hogy menjen el Doráért
Degerlochba. Így nem lesz egyedül a férfi társaságában, eleget
tesz az illendőség szabályainak.
– Szeretném megmutatni önnek az automatát. Nincs ugyan
még teljesen készen, de úgy vélem, ha látja, könnyebb dolga lesz
kitalálni és megalkotni a hozzá való csokoládékat. Emellett –
fűzte még hozzá Victor – bizonyára lesz még egy-két jó ötlete is.
És ezeket nem szeretném elszalasztani.
– Ha valóban ad a véleményemre – Judith ezt felettébb
hízelgőnek érezte, enyhe izgalom vibrált a hangjában –, akkor
nagyon örülök, ha megmutatja nekem a masinát.
– Nagyon is adok a véleményére, Rothmann kisasszony.
A pillantása fogva tartotta Judithét. Egy darabig csak nézte őt,
Judith pedig érezte, hogy a láthatatlan selyemfonal, amely napok,
sőt hetek óta szövődik köréjük, egyre erősebb lesz. Védelmező,
selymes burok, amely csak a kettőjüké.
Victor közelebb lépett, Judith gyomra picit megremegett.
Aztán megérintette a kezét. Hüvelykujjával nagyon finoman
simította végig a bőrét, minden egyes ujját. Aztán gyengéden
magához vonta, ajkával óvatosan megérintette a homlokát.
Judith lehunyta a szemét, élvezte a férfi közelségét, beszívta az
illatát. Annyira jólesett.
Tudta, hogy Victor kedveli őt, de neki még nehezére esett
eligazodni a benne dúló ellentétes érzések között. Próbált nem
gondolni Maxra, többnyire sikerült is, de a seb még nem gyógyult
be. Max eltűnt ugyan az életéből, de a fájdalom és a szégyen
maradt. Azt kívánta, bár ne történt volna semmi a zeneszobában.
De persze nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat.
Ezért is élvezte most ezt a belső összhangot Victorral, ezt a
magától értetődő harmóniát, ami miatt olyan könnyű,
ugyanakkor izgató volt vele lenni. Nem kellett arra gondolnia, mi
lesz. És Victor sem várt el tőle semmit.
Pedig nagyon keveset tudott róla, a származásáról, a múltjáról.
Annyit tudott, hogy Edgar Nolddal lakik együtt, tehát feltehetően
nincs túl sok pénze. És bár eddigre felelősségteljes pozíciót töltött
be a gyárban, gyorsan megváltozna a helyzet, ha az apja
megtudná, hogy a lánya körül legyeskedik.
Apró sóhajjal elhúzta a kezét. Nem hirtelen, nagyon is finoman,
mégis látta a csalódottságot Victor szemében. Ugyanakkor tudta,
a férfi megérti, sőt talán hasonló gondolatok járnak az ő fejében
is.
Egyébként meg van néhány dolog az életében, amit rendeznie
kell. Jelenleg teljes mértékben az apja döntéseitől függ. És ki
tudja, hogy akkor is kedvelné-e még Victor, ha már mindent
tudna róla. Ehhez nem ismerte eléggé.
Victor kihúzta magát, megköszörülte a torkát.
– Nos, akkor – szólalt meg kissé rekedt hangon –, nemsokára
találkozunk, Rothmann kisasszony. Délután három körül
megfelel? És ne felejtse a kóstolócskámat! – azzal távozott.
Ahogy Judith ezt meghallotta, önkéntelenül elkezdett
mosolyogni. A svábok szeretnek kicsinyítő képzőt biggyeszteni a
szavakhoz. Victor szájából azonban furcsán hangzott, hiszen nem
beszélte a tájnyelvet. De természetesen megkapja a
kóstolócskáját.

Theo lehozta Dorát Degerlochból, a gyárkapu előtt várakoztak.

Judith türelmetlenkedni kezdett. A toronyórák elütötték már a
három órát, a pontatlanság pedig nem volt jellemző Victorra.
– Talán közbejött neki valami fontos munka – nyugtatta Dora,
majd kinyitotta az ernyőjét, mert újra hullani kezdett a hó.
– Alighanem.
Sőt egészen biztosan ez a helyzet, Judithon mégis szokatlan
nyugtalanság lett úrrá. Gyerekkorából volt ismerős ez az érzés,
amely mindig a születésnapja vagy karácsony előtt fogta el. És azt
gyanította, hogy amit Victor Rheinberger iránt érez, az több
egyszerű vonzalomnál.
Victor negyedórás késéssel érkezett.
– Bocsásson meg, kérem! – mondta rögtön, és Judith látta rajta,
nagyon bántja, hogy megvárakoztatta. – Már éppen kiléptem az
ajtón, amikor leállt az egyik pörkölőgép. Bosszantó.
– De most már itt van. – Judith bátorítóan megszorította a
karját. – Gondoltuk, hogy valami fontos teendő tartotta fel.
Dora elmosolyodott.
 – Alig várom, hogy lássam az automatáját! – folytatta Judith, és
maga is érezte, hogy picit eltúlozza a lelkesedést. – Ki tudja, talán
még Amerikát is meghódítja.
Victor elnevette magát.
– Szép is lenne, de attól még messze vagyok. Mindenesetre
köszönöm, hogy kinézi belőlem, Rothmann kisasszony.
– Ön is sokat kinéz belőlem – mondta Judith csendesen.
Útnak indultak.
– És működik megint a pörkölő? – vette fel Judith újra a
beszélgetés fonalát, amikor átvágtak a Postplatzon, és
befordultak a Marienstrasséra.
– Igen, egyelőre sikerült megjavítani, de csak idő kérdése, hogy
ismét leálljon valamelyik gép ebben a gyárban.
Judith mintha némi keserűséget érzett volna a hangjában.
– Nincs megelégedve a munkájával nálunk? – puhatolózott
óvatosan.
– Ó, dehogynem, nagyon is – sietett biztosítani Victor. – Csak az
a helyzet, hogy a legtöbb gép meglehetősen elavult. Érthetetlen,
miért nem cserélik le őket újabbakra. Ez nem csupán a munkások
számára lenne könnyebbség, a vállalat jövője múlhat ezen.
Judith kicsit úgy érezte, mintha vádaskodna.
– Azt akarja mondani, hogy ócskák a gépeink? – kérdezte kissé
pikírten. – Tényleg az összes? – tette hozzá gyorsan, hogy elvegye
a szavai élét.
– Sajnos így igaz.
Victor vékony kabátja zsebébe mélyesztette a kezét, karját
szorosan a testéhez szorította. Judith látta, hogy fázik, és azonnal
felébredt benne a gondoskodó ösztön. Legszívesebben belé karolt
volna, hogy melegítse, ám ez természetesen szóba sem jöhetett.
Viszont szerezhetne neki egy melegebb kabátot és egy pár
prémmel bélelt kesztyűt. Holnap ez lesz az első dolga. Victor
hallgatott, és Judith sem forszírozta tovább az idejüket kiszolgált
gépekről folyó társalgást.
– Messze vagyunk még? – kérdezte inkább.
 – Nem, mindjárt odaérünk.
Judith hátrapillantott Dorára, aki néhány lépéssel mögöttük
jött. A komorna arcára sokatmondó mosoly ült ki, úgy tűnt, sejti,
mi van Judith és Victor között.
Átvágtak a Tübinger Platzon, és rátértek a Hauptstätter
Strasséra.
– Itt is vagyunk – állt meg Victor végül az egyik ház előtt.
Kinyitotta az ajtót, és nem sokkal később már egy jólesően
meleg műhelyben álltak. Judith összecsukta az ernyőjét, és
odaadta Dorának. Aztán körbenézett.
Borzasztó nagy rendetlenséget látott: különféle méretű
deszkák, vaslemezek, rudak és egyéb alkatrészek álltak
mindenütt nagy halmokban. Közöttük ládákban üveglapok,
rugók, kapcsolók, gombok és mindenféle más, amiknek Judith
még a nevét sem tudta.
– Bemutatom Alois Eberlét – mutatott Victor egy idősebb
férfira, aki egy nagy masinán ügyködött.
Judith udvariasan üdvözölte, de az öreg csak kurtán bólintott.
– Hogy haladunk? – kérdezte Victor.
– Sikerült javítani a mechanizmuson – jelentette be Eberle, és
kicsit elfordította a gépet, hogy a nyitott hátoldalon át jobban
lehessen látni a szerkezet belsejét.
Dora finoman megérintette Judith karját, jelezve, hogy kicsit
távolabb leül egy rozoga székre.
A következő pillanatban Edgar Nold rontott be a műhelybe,
kezében ecsettel és festékes tégellyel. Egy ideje bekvártélyozta
magát Alois Eberléhez az égetőkemencéjével együtt, és csak
aludni járt haza a Victorral közös lakásukba. Különféle
zománctárgyakat készített, és nagyon beindult az üzlet.
Amikor Edgar látta, hogy Victor látogatókat hozott magával,
félretette a festőeszközeit, odament hozzájuk, és barátságosan
hátba veregette a barátját. Hirtelen átfutott Judith fején, hogy
Victor talán Maxot is ismeri. Nem csodálkozna, hiszen Edgar Max
szűk baráti köréhez tartozik.
 Elhessegette ezeket a gondolatokat, és inkább a férfiak
beszélgetésére figyelt.
– A méreteket megváltoztathatjuk? – kérdezte éppen Victor.
Alois Eberle bólogatott.
– Bizonyos mértékig igen. De már javasolni akartam, hogy két
alapmodellt készítsünk, egy nagyobbat és egy kisebbet. Nem
mindenhol tudnak elhelyezni egy nagy automatát.
– Ez már nekem is eszembe jutott – mondta Edgar.
– Ezt fogjuk csinálni – döntött Victor. – Amint elkészült az első
modell. Látja, Rothmann kisasszony – fordult aztán Judithhoz, jól
láthatóan be akarta vonni a társalgásba –, ez a prototípus kicsit
szélesebb, mint a szokványos automaták.
Judith kicsit sem konyított a technikához, de érdeklődve
hallgatta Victor részletes beszámolóját. Amikor befejezte, és
büszkén mosolyogva ránézett, Judith még mindig nem sokat
értett az egészből, az viszont örömmel töltötte el, hogy a férfi
fontosnak tartotta elmagyarázni neki.
– Mennyi idő még, mire elkészül az automata?
– Már nem tart soká – felelte Victor. – Alapvetően nem új
találmány, inkább csak néhány egyedi változtatásról van szó,
amely megkülönbözteti a mi gépünket a többitől. És kérdés,
hogyan tudjuk ezt megvalósítani, ha nagyobb mennyiségben kell
gyártani.
– Arra gondoltunk, talán szerződhetnénk az Ebinger gépgyárral
– fűzte hozzá Edgar.
Kizárt, hogy az öreg Ebinger belemenjen a közös munkába a
Rothmann gyárral, gondolta Judith. Tudatnia kell Victorral, hogy
a két gyáros kölcsönös mély ellenszenvvel viseltetik egymás
iránt. Vagy már nem gyűlölik egymást annyira, csak elkerülte a
figyelmét? Végül is Ebinger megengedte, hogy Wilhelm
Rothmann az ő házában jelentse be a lánya eljegyzését. De ahogy
Max találóan megjegyezte: a jó viszony érdekében Stuttgart
legtekintélyesebb bankárával az urak bármire hajlandóak, még
arra is, hogy engedjenek a csökönyösségükből.
 Megint szemügyre vette a hatalmas masinát.
– Mit szólnának valami kártyajátékhoz? – kérdezte aztán
hirtelen.
– Kártyázni akar? Itt és most? – kérdezett vissza Victor
mulatva.
Edgar Nold meglepve pillantott fel, Alois Eberle a fejét csóválta.
Jól láthatóan nem vette komolyan Judithot.
– Úgy értem, kártyák az automatához – pontosított Judith
határozott hangon a hirtelen jött ötletén.
Victor elvigyorodott.
– Nem is rossz. Ezzel kezdhetnénk valamit. Bizonyára ön is
ismeri a kis képeket, amiket a Stollwerck csokoládék mellé
tesznek az automatákba.
– Hát persze. A két öcsém is gyűjti őket, aztán beragasztják az
erre való albumokba.
– Mi majd játékkártyákat teszünk a csokoládék mellé.
– Pontosan. Így aki rendszeresen csokoládét vesz az
automatából, összegyűjthet végül egy pakli kártyát. És mondjuk,
minden huszadik tábla mellé jokert teszünk. Ha ezt elküldik a
Rothmann csokoládégyárnak, ajándékot kapnak érte. – Judith
elemében volt, Victor pedig egyre nagyobb elismeréssel hallgatta.
– És egy tábla csokoládé lesz az ajándék – jegyezte meg Edgar,
mire Judith elnevette magát.
Victor is elvigyorodott, Alois Eberle viszont hátat fordítva a
munkapadjához állt, mint akinek elege van ebből a komolytalan
beszélgetésből.
– De a kártya egyedül nem lesz elég – töprengett tovább Judith.
– Ha belegondolok, Karl és Anton biztosan az összes pénzét
bedobálná egy olyan automatába, amely különleges élményt
nyújt. A csokoládé akkor már nem is lenne olyan fontos.
– Igaz. Esetleg körbemehetne egy percig egy kis játékvasút –
vetette fel Edgar. – És a vagonok csokoládét szállítanának.
– Vagy megszólalhatna egy harangjáték – mondta Judith.
 – A hangok mindig izgalmasak – bólogatott Victor. – És mit
szólnának ahhoz, ha egy mesefigura pottyantaná ki a
csokoládékat? Holle anyó például, aki a dunnáit rázza. Vagy a
boszorkány a Jancsi és Juliskából, aki odacsalogatja a gyerekeket.
– Hú, ez hátborzongató – mondta Judith.
– Magának az automatának is lehetne különleges alakja – fűzte
tovább a szót Edgar.
– Ez is jó ötlet. Mit szólnának egy tehénhez? – vetette fel Judith.
– Miért pont tehén? – kérdezte Edgar.
– A tej miatt. Mostanában a tejcsokoládé rendkívül kedvelt.
– Nagyszerű – mondta Victor. – Akkor tehát tehén.
– Én meg majd élethűen megfestem – ajánlkozott Edgar.
– Ne élethűen! – tiltakozott Judith. – Igazi Rothmann tehén
legyen: rózsaszínű és barna.
– Vagy válasszunk egy egzotikusabb állatot, például elefántot –
tűnődött tovább Victor. – Azt könnyű lenne megépíteni. A
Rothmann csokoládéelefánt a cég színeiben.
– Nekem nagyon tetszik az elefántos ötlet – jelentette ki Judith,
és eszébe jutott az állatkerti séta. – Jobb is, mint a tehén. Egy
elefánt tényleg feltűnő.
– Jól van, akkor elkészítem a modellt kicsiben fából.
– Tedd azt! – mondta Victor, majd Judithhoz fordult. – Ebből
valami igazán izgalmas sülhet ki, Rothmann kisasszony. Gondolja,
hogy az édesapja hajlandó lenne pénzt áldozni erre?
– Úgy véli, pénzre van szükségünk?
– Igen. Az elképzelésünk megvalósításához kell némi pénz. Az
első automatákat saját költségünkre kell megépítenünk. És ha az
üveg mögé valami kis játékot is be akarunk tenni, az még többe
kerül majd. Az automatákhoz való csokoládék gyártását is meg
kell tervezni. És tényleg jó lenne gyűjtőkártyákat tenni a táblák
mellé, esetleg más egzotikus állatok és az országok képeivel,
ahonnan származnak. Ez mind költséges. De ha ügyesen
szervezzük meg az értékesítést, gyorsan megtérül a befektetett
pénz.
 – És azután eladjuk az automatákat? – kérdezte Judith.
– Igen. Boltosoknak, fogadósoknak, akik majd mindig nálunk
rendelik meg a csokoládékat. Ezen ők is keresnek, és lesz valami
attrakció, ami odacsalogatja a vevőket.
– Megkérdezem apámat, bár nagyon odafigyel, mire adja ki a
pénzét.
– Az édesapja üzletember. Ha meg tudjuk győzni arról, hogy
megéri befektetni, talán megfontolja – érvelt Victor, de aztán
mintha a gondolataiba mélyedt volna, igen komoly arcot vágott. –
Kérdés persze, hogy rendelkezik-e elegendő pénzzel. – Az utolsó
mondat mintha akaratlanul szaladt volna ki a száján, mert az
ajkába harapott.
Judith elhatározta, hogy a legközelebbi adandó alkalommal
beszél az apjával. Elképzelhető, hogy valóban pénzügyi gondjai
vannak? Ez eddig álmában sem jutott volna eszébe.
– Nos – szólalt meg újra Victor, félretéve a finanszírozás dolgát
–, úgy vélem, igencsak gyümölcsöző volt a kis megbeszélésünk.
Legjobb lesz, ha most mindenki a saját feladataira koncentrál, és
egy hét múlva újra összeülünk. Számíthatok önre, Eberle úr?
Az öreg dörmögött valamit a bajsza alatt, amit némi jóakarattal
beleegyezésnek lehetett venni. Victor elégedetten bólintott.
Elbúcsúztak Alois Eberlétől és Edgartól, majd elindultak vissza a
gyárba. Theo már ott várakozott indulásra készen a gyárkapu
előtt. Dora előresietett, váltott néhány szót a kocsissal, majd beült
a kocsiba. Még mindig sűrűn hullott a hó.
Victor Judithra pillantott.
Átható tekintetétől mintha pillangók rebbentek volna fel Judith
gyomrában, és boldog táncba kezdtek, akárcsak az égből
kavarogva aláhulló kövér hópelyhek.
Búcsúzóul Judith elővett a táskájából egy aprócska csomagot.
– Van itt még magának valami. – Huncut mosollyal átnyújtotta
Victornak. – A kóstolócskája.
Azzal sarkon fordult, és odament a várakozó fogathoz.
 29. fejezet

Braun bankház, Stuttgart

– Biztosíthatom önt, hogy a lányom jó felesége lesz a fiának. Csak

még fiatal kissé.
– Huszonegy éves, Rothmann úr. Tudnia kellene viselkedni. És
uralkodni magán.
Wilhelm Rothmann figyelmesen nézte a bankárt, aki mint egy
fejedelem trónolt hatalmas íróasztala mögött, és egyik adut
játszotta ki a másik után. Bár azért kénytelen volt beismeri, hogy
a helyében ő sem tenne másként, ám sajnos most ő került
alárendelt helyzetbe, és minden önuralmára szüksége volt, hogy
megőrizze a nyugalmát, az udvariasság látszatát. Hetek óta
hajbókolt a bankár előtt, hogy rendbe hozzon mindent, amit
Judith lehetetlen viselkedése okozott.
– Csiszolódni fog még. És talán érthetőbb a reakciója, ha
figyelembe vesszük, hogy az édesanyja hónapok óta távol van,
hiányzik neki a gyöngéd anyai kéz útmutatása.
– Meglehet. Ám ez nem magyarázat arra, hogy így
megszégyenítette a fiamat.
– Természetesen ez megbocsáthatatlan. Ezt félreérthetetlenül a
tudtára is adtam. A fián áll, hogy megzabolázza, megbüntesse a
viselkedéséért. Amint az ő keze alá kerül.
– Remélhetőleg meg is teszi. Különben élete végéig a feje
tetején táncol majd.
Wilhelm Rothmann elfojtott egy nevetést, na, nem mintha
olyan vidám lett volna a helyzet, de ha elképzelte, mi vár
Albrechtre Judith oldalán, az kicsit jobb kedvre derítette.
– És itt van még ez a dolog a nagyra becsült hitvesével,
Rothmann úr – folytatta Braun kíméletlenül. – E tekintetben is
vannak aggályaim. Mi van, ha a lánya örökölte az édesanyja
érzékeny idegzetét?
Ezzel a megjegyzéssel a bankár komoly találatot vitt be.
Wilhelm Rothmann fájó pontjára tapintott. Hélène ugyanis
mindig kissé megingatta az önbizalmát. Kezdetben azért, mert
Rothmann akkoriban teljesen odavolt a feleségéért, ám rá kellett
jönnie, hogy a házasság ugyan kész tényeket teremt, de szerelmet
nem. Manapság pedig azért, mert Hélène egyre inkább
eltávolodott a családjától, és sokkal jobban érezte magát a
szanatóriumban, mint otthon. De Rothmann nem olyan ember
volt, aki átadta magát az érzelmeinek. Nemhiába törekedett
vasfegyelemre – önmagával és mindenki mással szemben.
Most azonban az aggasztó pénzügyi gondjai a legsürgetőbbek.
Hogy ezt megoldja, ki kell vernie Judith fejéből az eszement
gondolatokat. Mert pillanatnyilag, ebben egyet kell értenie
Braunnal, úgy viselkedik, mint egy éretlen bakfis.
A bankár éberen figyelte kerek, aranykeretes szemüvege
mögül. Rothmann jól tudta, hogy éppen olyan kitartóan
taktikázik, mint ő. Kihúzta magát, nehogy még inkább védekező
állásba kényszerüljön a küzdelemben. Számára ezen múlt
minden. És Braun ezt pontosan tudta. Csak az a szerencséje, hogy
a bolond Albrecht továbbra is feleségül akarja venni azt a nőt, aki
nyilvánosan megszégyenítette.
– Judith kiváló ifjú hölgy – szólalt meg végül egy rövid,
kiszámított szünet után. – Éppen az édesanyja gyakori távolléte
miatt már nagyon fiatalon komoly felelősség hárult rá. És
példásan helyt állt, mind a háztartás vezetésében, mind a két
öccse nevelésében. Így nagy tapasztalattal lép be a házasságba.
– Nos, jól van. Őszinte leszek: ha Albrecht nem lenne ennyire
belehabarodva a lányába, azonnal felbontottam volna az
eljegyzést. De nem lehet eltántorítani. Úgyhogy adok a dolognak
még egy esélyt.
– Judith értékelni fogja, erről biztosíthatom. Csak egy kis időre
van még szüksége. Addig is hadd adjam át tiszteletteljes
üdvözletét és egy kis ajándékot, amit a Braun bankház számára
készített.
Az ajtóhoz lépett, és intett a kint várakozó két fiúnak, akik egy
hatalmas csomagot cipeltek be.
– Hová tehetjük le? – kérdezte Rothmann.
A bankár láthatóan meghökkent, nem igazán tudta, mit
gondoljon erről az egészről. Egy kis asztal felé intett, amely a
falnál állt.
Wilhelm Rothmann utasította a két fiút, hogy tegyék le a
csomagot, elküldte őket, majd teátrális mozdulattal saját kezűleg
bontotta ki az ajándékot.
Közben éberen figyelte, hogyan reagál Braun.
A bankár igyekezett közömbösnek mutatkozni, de Rothmann
pontosan látta, mennyire le van nyűgözve, amikor felismerte a
bankja élethű mását csokoládéból.
– Az angyalát! – mondta végül elismerően.
Rothmann elégedetten mosolygott. Ez a húzás sikerült. Braun
felállt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a mesterművet.
– Meg is lehet enni?
– Mivel dísznek szántuk, sellakpolitúrral vontuk be, hogy
éveken át mutatós maradjon.
– Üveg alá kerül a földszinti előcsarnokba.
– Hűvös, árnyékos helyet válasszon! A forró nyári napokon
legjobb, ha a hideg pincében tárolja.
Wilhelm Rothmann egy pillanatig még élvezte a diadalt, hiszen
sikerült megtörnie Braun tartózkodó fölényességét, aztán
előhúzott egy borítékot a belső zsebéből, és átnyújtotta.
A bankár kérdőn pillantott rá.
– A lányom levele – jelentette be a hangjában némi pátosszal. –
Reményeim szerint ez majd eloszlat minden kétséget. –
Gondolatban dicshimnuszt zengett Margaretéhez. A házvezetőnő
szinte tökéletesen utánozta Judith kézírását.
Braun az íróasztalára tette a borítékot, majd ismét helyet
foglalt.
– Térjünk akkor rá az üzleti ügyekre, Rothmann úr! – mondta
minden átmenet nélkül. – Harmincezer márka összegű hitelt
folyósítok önnek, két részletben. Az első összeget, tízezer márkát
november harmincadikán kapja meg, a többit pedig az esküvő
napján. A kifizetések időpontjában érvényes kamatlábakkal.
Ennek értelmében készíttetem el a szerződést.
– Köszönöm. – Nagy kő esett le Rothmann szívéről, bár azért
nem volt teljesen elégedett. Titkon azt remélte, hogy mivel
hamarosan rokoni szálak fűzik össze a két családot, jóval
kedvezőbb kamatot kínál majd a bankár. De nem tette meg neki
ezt a szívességet, nyilvánvalóan ez volt a büntetés Judith
elfogadhatatlan viselkedése miatt. Rothmann nem is tudta, kire
legyen mérgesebb: a bankárjára vagy a lányára.
– Ezenfelül folyósíthatok önnek még tízezer márka azonnali
hitelt – szólalt meg Braun újra. – Kamatmentesen. Ám van egy
feltételem.
– Mégpedig?
– Az esküvő napjától, tehát 1904. január huszonkilencedikétől
számított három év leteltével Albrecht helyet kap a
csokoládégyárban mint az ön helyettese.
Wilhelm Rothmann teljesen elképedt.
– Nem Albrecht veszi át a bankház vezetését?
– Nem.
– Mi okból?
– Az okok ne érdekeljék önt! – felelte Braun hűvösen. –
Mondjuk úgy, ez a két család szorosabb összefonódását szolgálná.
– Adjon, kérem, egy kis időt, hogy átgondoljam! Ma október
huszonhetedike van, két hét múlva közlöm önnel a döntésemet.
De ez a feltétel a kamatos hitelre nyilván nem vonatkozik.
– Nem.
 – Jelentkezem. Szép napot!
Wilhelm Rothmann türelme elfogyott, mire elhagyta a
bankházat. Nyersen adta ki az utasítást Theónak, hogy vigye a
gyárba. Még egyszer alaposan át akarta nézni a tartozásait, hogy
lássa, valóban elengedhetetlenül szükséges-e ez az azonnali hitel,
ahogy Braun nevezte.
A bankár persze jól tudja, milyen csábító a kamatmentes hitel.
De hogy cserébe azt követelje, vegye be a fiát a gyár
vezetőségébe, finoman szólva is zsarolásnak hangzott, és nem
volt része a megállapodásuknak. Eddig úgy gondolta, Judithról
megfelelően gondoskodott, köztiszteletben álló, jómódban élő
bankárfeleség lesz belőle, és Albrechttel, akihez hozzá akarta
adni, nem nagyon foglalkozott. Most viszont komolyan
eltöprengett, vajon miért nem akarja Braun a saját fiát a
bankjában tudni.
 30. fejezet

Gardestube vendéglő, Berlin, 1903.

október vége

Paul Roux-nak rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy biztos

ösztönnel szimatolja ki a jövedelmezőnek ígérkező üzleteket,
majd a maga sajátos módján bonyolítsa le azokat.
Az elmúlt heteket például azzal töltötte, hogy egy igen
befolyásos berlini matróna hűtlen férje után kémkedett, így akart
fényt deríteni a viszonyára. Örvendetes módon végül nemcsak a
hölgy fizette meg bőkezűen a szolgálatait, hanem a félrelépő férj
is a hallgatását. Így Roux mindkét félen jól keresett. És ebben nem
talált semmi kivetnivalót. A feleség megnyugodhatott, hogy
hitvese csak a szerencsejáték élvezetének hódol, a hűtlen férj
pedig nem szégyenült meg, a házastársi béke fennmarad. Addig
biztos, amíg a vére nem hajtja újra egy szép, fiatal lány karjába.
Roux még a készségesen mindent kitálaló szeretőnek is szerzett
új pártfogót, aki szintén nem maradt hálátlan.
Roux roppant elégedett volt.
Mindazonáltal ez az eset rengeteg idejét elrabolta, így kicsit
elodázott egy másik kettős megbízást, aminek most
haladéktalanul neki kellett látnia: a Victor Rheinberger-ügy.
Egy napja megint jelentkezett nála a fiatalember apja, és
sürgősen eredményeket követelt. Bár Roux általában könnyedén
meg tudta nyugtatni az ügyfeleit, ezúttal érezte, hogy nem
feszítheti tovább a húrt.
 Ezért aztán mára találkozót beszélt meg ebédre egy dörzsölt
újságíróval, Maximilian Hardennel, akivel néhány hete vette fel a
kapcsolatot. Kíváncsi volt, hogy Harden valóban tud-e
használható információkkal szolgálni, amelyek révén végre
áttörést érhetne el a Rheinberger-ügyben.
Harden a Gardestube vendéglőt javasolta Köpenickben – itt állt
most Roux. Elolvasta a feliratot a cégéren, levette a sapkáját, és
belépett a kis helyiségbe.
Rögtön felismerte a dús, fekete hajú, morcos képű újságírót.
Egy sarokasztalnál ült, előtte egy korsó sör, kezében szétnyitott
újság. Amikor odalépett hozzá, Harden felpillantott.
– Paul Roux?
Roux bólintott.
Ő maga is feltűnő jelenség volt vörös hajával, ami egészen
véletlenül francia apja nevére is utalt. Az arca viszont olyan
átlagos volt, hogy ritkán ismerték meg, ha sapkát viselt. Ez igen
jól jött a munkájában, így könnyen bele tudott olvadni a tömegbe.
– Foglaljon helyet, Roux! – mutatott Harden az asztalánál lévő
másik székre.
A vendéglőben elég sokan voltak, finom illatok terjengtek a
levegőben. Roux-nak megkordult a gyomra.
Leült, ő is rendelt egy Berliner Kindl sört és krumplilevest.
Harden csülköt választott zöldborsópürével és krumplival.
– Maga tehát egy volt fogolyról, Victor Rheinbergerről szeretne
minél többet tudni. – Harden előhúzott egy gyűrött papírlapot. –
Úgy gondolom, szolgálhatok néhány érdekes információval.
Roux felismerte a saját kézírását a lapon, rövid levélben vázolta
az ügyet Hardennek.
– Nagyszerű, ebben reménykedtem.
Maximilian Harden nagy hozzáértéssel választotta le az omlós
húst a csontról.
– Csak egy kis nyomást kell gyakorolni a megfelelő helyen –
magyarázta higgadtan. – A magas rangú urak mind zsarolhatóak.
– Így van – értett egyet Roux.
 – Ám mielőtt átadom a dokumentumokat, beszéljünk arról, mit
kapok cserébe!
– Ahogy a levelemben írtam, kétszáz márkát ajánlok. A felét
most rögtön megkapja, a másik felét akkor, ha az információi
hasznosnak bizonyulnak.
– Ez nem lesz elég. Mégiscsak olyan személyekről van szó,
akiket nem könnyű felkutatni.
– Mennyire gondolt?
– Nem pénzről van szó. E tekintetben elfogadom az ajánlatát.
Inkább arra gondolok, hogy cserébe segíthetne nekem egy másik
ügyben. – Harden nagyot kortyolt a söréből.
Roux bosszús lett. Semmit sem utált jobban, mint függeni
valakitől.
– Milyen ügyről van szó? – kérdezte mogorván.
Maximilian Harden kézfejével letörölte a sörhabot a szájáról.
Faragatlan emberre valló mozdulat volt, nem illett az egyébként
kulturált benyomást keltő újságíróhoz.
– A császár legbelsőbb köreiben befolyásos emberek csoportja
vét a büntető törvénykönyv százhetvenötödik paragrafusa ellen.
– Harden suttogni kezdett. – Ez veszélybe sodorhatja a
birodalmat, Roux. Gondoljon csak bele, a császár egy csapat
pederaszta befolyása alatt áll! A gonosz nyelvek szerint ő maga
sem veti meg az effajta élvezeteket. Mindenesetre meg kell
szabadulni ettől a kamarillától, a tagjainak meg kell kapniuk
jogos büntetésüket.
Roux a levesébe ejtette a kanalát.
– Azt akarja, hogy udvari körökben nyomozzak?
– Nem közvetlenül. De volna egy feladat, amit szívesen magára
bíznék. A Liebenberg kastélyban.
– Az Eulenburg hercegének kastélya.
– Pontosan. Hajtóként venne részt a vadászatokon,
kapcsolatokat építene ki, információkat gyűjtene.
– Pederasztákról?
Harden elvigyorodott.
 – Így is mondhatjuk. Terhelő bizonyítékokra van szükségem
minden egyes személyről, aki bejáratos a kastélyba. A hercegen
kívül vannak még mások is, akikről eddig egyértelműen nem
derült ki a szexuális beállítottságuk.
Roux elgondolkodott.
Nem volt abban semmi új, hogy bizonyos férfiak a saját
nemükhöz vonzódnak. Neki aztán teljesen mindegy. Csinálják,
amit akarnak, és akivel akarják! Az ilyesmivel viszont zsarolni
lehet őket, és ez hozhatna számára néhány ígéretes megbízást.
Így aztán igencsak jövedelmező lehet a legmagasabb körökben
szimatolni.
– Ám legyen – mondta végül –, ha ez a feltétele, Harden, állok
rendelkezésére! De nem azonnal, előbb még végére kell járnom a
saját ügyemnek.
– Hogyne, hogyne. Intézze csak el! Alkalmas időben majd
visszatérünk erre. – Harden láthatóan elégedett volt.
– Akkor most már láthatnám az említett dokumentumokat? –
kérdezte Roux.
Harden bólintott. Letette az evőeszközt, bőr aktatáskájából
előhúzott egy vaskos borítékot, amit átnyújtott Roux-nak.
– Parancsoljon! Az Ehrenbreitsteinban fogvatartottak névsora
1902 októberétől 1903 januárjáig.
Roux halkan füttyentett.
– Elismerésem, Harden! Kész listára nem is számítottam,
legfeljebb néhány nyomra, amin elindulhatok. Ezzel itt – tartotta
fel a borítékot – jó sok munkát spórolt meg nekem.
Harden elégedetten mosolygott, Roux pedig odacsúsztatta a
maga borítékját.
– Tessék, a fizetsége fele!
– Az igazi fizetség a segítsége és az ideje lesz, amit majd rám
áldoz. – Harden eltette a borítékot, és kezet nyújtott.
Roux habozott egy pillanatig.
– De hat hétnél több időt nem szánok rá.
– Annyi pont elég lesz – bólintott az újságíró.
 Roux belecsapott a tenyerébe.
Még aznap délután átnézte a listát, és átgondolta, milyen
stratégiát válasszon.
Aztán írt a megbízóinak.
 31. fejezet

Riva, október utolsó napjai

Max a szállodai szobájának kis balkonján állva nézte a Garda-

tavat, az őszi napokon a víz egyre sötétebb kékben játszott. Az
erdőkkel tarkított sziklás hegyoldalak sötétzöldjébe már vöröses
és sárgás színek is vegyültek, élénken ragyogtak az alacsonyan
álló nap sugaraiban.
Mintha ősszel még inkább kiteljesedtek volna a nyár buján
pompázó színei, érett, újfajta szépséget kapott a természet,
semmi sem utalt a zord, hideg tél közeledtére, mint az Alpoktól
északra. Itt derűsen folytatódott tovább az élet.
Max a díszes kovácsoltvas erkélykorlátra könyökölt.
Bár az ő élete is felhőtlenül boldog lenne! De immár két hete, a
vízeséshez tett kirándulás óta, úgy érezte, mintha elvágták volna
a világtól, mintha üvegbúra venné körül. Minden olyan tompa
volt, szokatlanul nehézkes.
Hélène. Frau Rothmann.
Amikor egy hihetetlenül csodálatos nap végén egy idegen
búcsúzóul odavetett szavaiból rájött, hogy Hélène Judith
Rothmann édesanyja, megrendült benne minden. Eddig soha nem
ismert lelkifurdalás kezdte gyötörni, éppen őt, a cinikust, aki
mindig mindent megkapott, aki úgy kóstolgatta a nőket, mint a
remek borokat, majd közömbösen továbbállt.
Azóta vívódott.
Hélène nem ismerte fel, ő viszont most már tudja, kicsoda. Az
Ebinger és a Rothmann család mára kideríthetetlen okokból nem
kedvelte egymást. Stuttgartban kerülték a találkozást, ráadásul
köztudott volt, hogy Frau Rothmann idegbántalmaktól szenved,
és gyakran utazik el, hogy kúráltassa magát. Ugyanezen okból
szinte soha nem járt társaságba. Max talán tíz éve látta utoljára,
már nem emlékezett pontosan. Nem csoda, hogy Rivában
idegenekként álltak szemben egymással.
Max ellökte magát a korláttól, és visszament a szobába.
Az éjjeliszekrényen megbontott borosüveg állt, töltött magának
egy pohárral. Miközben belekortyolt a borba, pillantása a félig
bepakolt kofferjára tévedt. Halkan felnevetett, ez a kis csendélet
jól mutatta, milyen kedélyállapotban volt az utóbbi időben.
Miután véletlenül megtudta, ki is Hélène, először arra gondolt,
azonnal elutazik, folytatja a tervezett tanulmányutat, megnézi az
olasz építészet remekeit. Kérdezősködött, mikor indulnak
vonatok dél felé, majd csomagolni kezdett.
Ám amikor ott állt a kofferja fölött, egyszerre úgy érezte,
mintha valami láthatatlan kötelék Rivában tartaná.
Így hát csak teltek-múltak a napok. Esténként megivott jó
néhány pohár testes vörösbort, hogy mély álomba szenderüljön.
Másnap aztán hasogató fejfájással ébredt, csak délben kelt ki az
ágyból, sétált kicsit a városban, vett egy újságot, majd
visszavonult a szobája kis balkonjára, hogy nyugodtan elolvassa.
Hélènét csak egyszer látta. Futólag. Kérdő pillantása a velejéig
hatolt. És újra felkavarta benne az emlékeket, amelyek
megnehezítettek mindent.
Folyton összerándult a gyomra, ha eszébe jutott az az éjszaka a
zeneszobában. Sok minden közrejátszott abban, hogy megtörtént,
ami megtörtént – az apja bejelentése, ami sokkolta, a végzetes
fatalizmusa, Judith kétségbeesése a rákényszerített eljegyzés
miatt, meg persze jó néhány pohár pezsgő. De akkor is
megbocsáthatatlan a viselkedése. Kettőjük közül ő volt a
tapasztaltabb, neki kellett volna uralkodnia magán, amikor a lány
nem ellenkezett. Aztán ahelyett, hogy a tettéért vállalta volna a
felelősséget, hanyatt-homlok elmenekült, gyáván elfutott.
 Felhajtotta a bort, majd egy darabig tanácstalanul álldogált a
szobában. Végül megemberelte magát. Valamikor döntésre kell
jutnia. Miért ne éppen ma?
Odakint már lenyugvóban volt a nap, amikor úgy döntött,
elmondja az igazságot Hélènének. Még ha hihetetlenül nehezére
esik is.
Először is alaposan megborotválkozott, tiszta inget, öltönyt
vett. Aztán fejébe nyomta a szalmakalapját, és útnak indult a Via
Santa Mariára. A kirándulásukon Hélène említette, hogy ott bérel
szobát.
Riva nem valami nagy hely, de Max olyan ideges volt, hogy két
jókora kört is tett, mire végül megállt a keskeny, magas ház előtt,
amit keresett. Tekintete lassan végigsiklott a homlokzaton, aztán
összeszedte a bátorságát, és meghúzta a csengőzsinórt.
Idős asszony nyitott ajtót.
– Ah, nagyságos úr, már kiadtam a szobát. Sajnálom, de tovább
kell keresnie.
Max felvillantotta a legsármosabb mosolyát.
– Asszonyom, nem a szoba miatt jöttem. Úgy tudom, itt lakik
Hélène Rothmann.
A nő gyanakodva bámult rá.
– Mit akar Frau Rothmanntól?
– A kuzinja vagyok, átutazóban Olaszország felé – füllentette
Max hirtelen. – Üzenetet hoztam az édesanyjától. Hálás lennék
önnek, ha megkérné, hogy fáradjon le.
– Aha, szóval a kuzinja. – Nem úgy hangzott, mintha meg lenne
győzve, de Max addig mosolygott, amíg végül az asszony nagyot
fújtatva szélesebbre tárta az ajtót. – Felőlem. Várjon, kérem,
idelent! Szólok neki.
Végtelenül hosszúnak tűnt az a pár perc, mire meghallotta
Hélène lépteit a lépcsőn. De amikor végre ott állt előtte, egyetlen
hangot sem tudott kinyögni.
– Max? – lepődött meg Hélène.
 – Hélène, én… – Max idegesen végigszántott fekete haján. – Azt
akartam… Nem tudom, mit gondolhat most rólam, de…
Végül megrázta a fejét. Ez így nem megy. Nem itt, és nem most.
Egyszerűen nem jöttek a szájára a megfelelő szavak. És attól is
tartott, hogy Hélène szállásadónője esetleg hallgatózik.
– Mégis mit gondolhatnék önről? – próbálta átsegíteni a
zavarán Hélène.
Max a földet bámulta, aztán felnézett az égre. Még nem állt
készen. Egyszerre képtelenségnek tűnt az egész. Nem, először
magában kell rendeznie ezt a dolgot Judithtal.
– Eljönne velem vacsorázni? – bökte ki végül hirtelen.
Hélène elmosolyodott. Először csak tartózkodóan, de aztán
igézően felragyogott a szeme.
– Igen, örömmel. Várjon egy pillanatot, hozom a táskám!
Miközben Hélène felment, Max megkönnyebbült sóhajjal a
hűvös házfalnak vetette a hátát. Legalább nem küldte el rögtön,
azok után, hogy a kirándulás óta felé sem nézett. Így még lesz
alkalma jóvátenni a viselkedését.
Később, miután a Central Hotel éttermében felszolgálták nekik
a csodálatosan finom tavi pisztrángot, Max bocsánatot kért a
hosszú távolmaradásáért. Nem fűzött hozzá különösebb
magyarázatot, és Hélène sem faggatta az okáról. A képeiről
mesélt, amelyeket mostanában festett, és tavasszal szeretne
kiállítani.
– Szívesen segítek – ajánlkozott Max rögtön.
– Megtenné? – örült meg Hélène, de aztán elgondolkodott. – Itt
lesz akkor még egyáltalán? Hiszen tovább akart utazni
Olaszországba.
– Tavaszig biztosan itt maradok. Ki nem hagynám a kiállítását.
Hélène arca felderült, látszott, mennyire örül ennek.
És amikor Max önkéntelenül maga elé mosolyogva kortyolt bele
a borába, tudta, hogy ő is pontosan így van ezzel. Micsoda
rendkívüli asszony!
Vacsora után Max hazakísérte.
 – Köszönöm a szép estét, Hélène – mondta halkan, és átkarolta.
Hélène nem húzódott el, de tartózkodó maradt. – Nem is sejti,
milyen sokat jelentett nekem ez az önnel töltött néhány óra. –
Azzal gyengéd csókot lehelt a homlokára.
Hélène megszorította a kezét.
– Jó éjszakát, Max!
Max megvárta, amíg kinyitja a kaput, és belép a házba, majd
vidáman fütyörészve elindult a szállodája felé. Útközben eszébe
jutott, milyen különleges ajándékkal lephetné meg Hélènét.
 32. fejezet

Rothmann-villa, 1903. november eleje

Wilhelm Rothmann döbbenten meredt a kezében tartott

sürgönyre. Újra és újra átfutotta a pár sort, újra és újra
megcsóválta a fejét.
Nem jövök. Rossz az idő. Nincs vonat. Hélène.
Valami ilyesmitől tartott, miután Hélène nem érkezett meg a
megadott napon Stuttgartba. Theo hosszú ideig várakozott a
pályaudvaron, majd dolgavégezetlenül tért vissza Degerlochba.
Feszengve számolt be arról, hogy az asszonya nem jött meg,
Wilhelm Rothmann pedig remegett a dühtől, hogy Hélène így
semmibe veszi, ez roppant megalázó. Elfogadhatatlan a
viselkedése.
Igazából gyaníthatta volna, hogy valami nincs rendben, mert
miután elküldte a vonatjegyet, Hélène rövid válaszában csupán
továbbra is ingatag kedélyállapotára tért ki. Mégis abból indult ki,
hogy természetesen engedelmeskedik majd, annál is inkább, mert
világosan megírta, nem küld több pénzt. És hogyan boldogulna a
Garda-tónál pénz nélkül?
Most meg itt ez a sürgöny.
Igaz, ami igaz, idén korán érkezett meg a tél, vastag, fehér
hótakaró borította az egész vidéket. Éjjel-nappal sűrű pelyhekben
hullott a hó. Theo és Robert egész álló nap lapátolta a havat a ház
körül. A városban is folyamatosan tisztították az utcákat,
hatalmas fa hóekékkel, amiket a lovak elé fogtak.
 Ám Hélène üzenete mögött több volt. Ez nem az időjárásról
szólt. Hélène szembeszállt vele. Ha azt írta volna, hogy Később
jövök vagy Még nem tudok jönni, az egészen másként hangzott
volna.
Most rajta a sor, hogy nyomatékosan a felesége tudtára adja,
nem tűri ezt a viselkedést. Legszívesebben azonnal vonatra ült
volna, hogy személyesen citálja haza. De pillanatnyilag a gyárban
van szükség rá a bizonytalan helyzet miatt, másrészt itt ez a
kényes ügy is az eljegyzéssel. Így egyelőre csak leállította a
pénzküldeményeket Rivába. Talán ez is elég ahhoz, hogy jobb
belátásra bírja Hélènét.
Rothmann nagyot sóhajtott.
Az utóbbi időben valóságos özönvízként zúdultak rá a
nehézségek, elborították, akárcsak a hó Stuttgartot. Ez így nem
mehet tovább! Mégiscsak fontos ember a városban.
Kopogtak.
Wilhelm Rothmann félretette a sürgönyt, és felállt. Hasogatott
a feje, a háta, legszívesebben megkérte volna Margaretét, hogy
masszírozza meg, de még várt rá egy megbeszélés a leendő
vejével.
Babette kinyitotta az ajtót a vendég előtt, majd halkan becsukta
mögötte.
– Jó napot, Rothmann úr! – üdvözölte Albrecht von Braun
jellegzetes, kissé vontatott hangján.
– Jó napot, Albrecht! Örülök, hogy el tudott jönni. Foglaljon
helyet! Szivart?
Albrecht bólintott. Rágyújtottak, majd néhány percig csöndben
fújták a kékes füstöt. Aztán Rothmann a tárgyra tért.
– Albrecht, ön is tudja, milyen nagyra tartom önt. Ezért is
fontos számomra, hogy az esküvőre készülődve megbeszéljünk
néhány dolgot.
– Az én érdekem is ezt kívánja – jelentette ki Albrecht kissé
fölényesen, ami bosszantotta Rothmannt.
 – Judith azon van, hogy körültekintően felkészüljön a hitvesi
szerepre – mondta Rothmann, reményei szerint eléggé meggyőző
hangon. – Meglehetősen eleven természet, ezért talán kicsivel
több időre van szüksége, mint a szelídebb lelkületű lányoknak.
Albrecht elvigyorodott.
– Észrevettem – felelte elnézően. – Amennyiben az esküvő
napjára készen áll, nekem megfelel. – Majd cinkosan Rothmannra
kacsintott. – E tekintetben az ön atyai tekintélyére hagyatkozom.
– Számíthat rám – biztosította Rothmann. Beleszívott a
szivarjába, és csak kis hatásszünet után folytatta. – És hogyan
tervezi kialakítani kettejük életét?
Bizonytalan mosoly jelent meg Albrecht fakó arcán.
– Nos, a legnagyobb kényelmet biztosítom a lányának.
– Az édesapja célzott rá, hogy átengedi önnek az egyik városi
villáját.
– Így igaz. Rengeteg hely lesz a sok unokának. – Albrecht ismét
sokatmondóan kacsintott.
Rothmann figyelemre sem méltatta az ő értékrendje szerint
kissé illetlen célzást.
– Mondja csak, mikor is lép be az apja bankjába? Már beavatta
az üzletmenet részleteibe? – Előre kigondolta ezt a kérdést, bár
pontosan tudta a választ. De az érdekelte, hogyan reagál a
fiatalember, ezért éberen figyelte.
Albrecht elvörösödött.
– Ó, igen – hebegett aztán kitérően. – Rendszeresen bejárok a
bankba.
– És milyen feladatokat bíztak önre? – faggatózott tovább
Rothmann.
– Én… ööö… a fizetési megállapodásokkal foglalkozom.
– Értem. Az édesapja nyilván sokszor vonja be a fontos
tárgyalásokba, döntésekbe, nem igaz?
– Igen, időnként. Természetesen.
Albrecht von Braun láthatóan egyre kínosabban érezte magát a
keresztkérdésektől. Erősen izzadt, és folyton az inggallérja és a
nyaka közé dugta az ujját, mintha fojtogatná a gallér.
– Óriási feladat lesz továbbvinni egy ilyen sikeres bankházat –
folytatta Wilhelm Rothmann könyörtelenül.
– Apám kiváló egészségnek örvend – mondta Albrecht most
már szinte dacosan. – Semmi nem indokolja, hogy az utódlásról
beszéljünk.
Rothmann végül annyiban hagyta, nem firtatta tovább a dolgot.
Számára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Albrechtnek fogalma
sincs, hogy áll a helyzete a bankban. Feltehetően egyelőre csak
hitegetik, és később, amikor eljön az ideje, nagy összegű
végkielégítést kap, már ha lemond az utódlás jogáról a cégben.
Ez ugyan valamelyest keresztülhúzta a terveit, de hát nincs mit
tenni.
– Úgy látom, el tudja majd tartani a családját – bólintott végül
Wilhelm Rothmann. – És hát ez a legfontosabb.
– Ehhez nem is fért kétség – jelentette ki Albrecht felindultan,
és a hamutartóba tette a szivarját. – Nagyon remélem, uram, hogy
erről nem kellett külön meggyőződnie.
– Ha egyszer lesz egy lánya, Albrecht, megért majd engem –
felelte Rothmann diplomatikusan, és áldotta az eszét, hogy nem
fogadta el a kamatmentes azonnali hitelt Albrecht apjától.
Rendkívül kedvező volt ugyan az ajánlat, de a bankár abszurd
feltétele arra ösztönözte, hogy alaposan mérlegeljen minden
lehetőséget. Ha Albrechtnek nincs helye a Braun bankházban,
akkor pláne semmi keresnivalója a Rothmann gyárban. És most
világosan kiderült, hogy a fiatalember valóban nem egy cégvezető
alkat.
– Akkor hát, üljünk asztalhoz, Albrecht! – mondta végül
Wilhelm Rothmann, és atyailag megveregette a fiatalember
vállát.
Albrecht azonnal felpattant.
– Örömmel. A kedves lánya is csatlakozik?
– Sajnálatos, de nem.
 Nyilván szerencsésebb lenne, ha Judith is asztalhoz ülne velük,
de mivel még mindig makacskodott, és hallani sem akart az
eljegyzésről, Rothmann nem kockáztathatta, hogy esetleg újból
megsértse Albrechtet. Ahhoz túlságosan sok minden forog
kockán.
– Valóban nagyon sajnálatos. Nem sok időt szentel a
vőlegényének. – Albrecht jól hallhatóan éreztette a
csalódottságát.
– Esküvő előtt a nőknek mindig rengeteg dolguk van. Kérem,
nézze ezt el neki!
Úgy tűnt, Albrechtet kielégíti a válasz, és amint felszolgálták az
ebédet, végképp megbékélt. Igen jó étvággyal evett, minden
fogásból legalább kétszer vett.
A szakácsné valóban remekelt, a szarvas és a köret is kitűnő
volt, nagyszerűen illett a vadhoz a testes, zamatos vörösbor, a
desszertnek felszolgált bundázott alma kívül ropogós volt, belül
puha – mennyei.
Miután Albrecht von Braun elbúcsúzott, Rothmann visszatért a
dolgozószobájába. A sok bosszúság dacára valamiféle elégedettség
töltötte el. Legalább ezt az ügyet elfogadhatóan megoldotta, ami
némi óvatos optimizmusra adott okot. Judihtról gondoskodott, a
gyárat megmentette, és ha ezzel egy nem túl tehetséges vej is jár,
ám legyen – a cél szentesíti az eszközt. A gyár igazgatói irodájába
mindenesetre Albrecht soha nem teheti be a lábát.
Ami Hélènét illeti, vele most nem akart foglalkozni.
Amennyiben továbbra sem hajlandó hazajönni, majd megteszi a
megfelelő lépéseket.
A következő hetekben minden erejét élete fő művének kell
szentelnie.
 33. fejezet

Nill Állatkert, 1903. november közepe

A havazás lassan alábbhagyott. Judith mosolyogva nézte Victort,

aki mellette ült a keskeny fapadon, és a korcsolyát szíjazta fel,
amit Edgar Noldtól kért kölcsön. Amikor a férfi észrevette, hogy
figyeli, széles vigyor ült ki az arcára.
– Most biztosan arra gondol, hogy pompás előadással fogok
szolgálni – mondta. – Egy-két eséssel tarkítva.
– Ó, nem, dehogy – ment bele az ugratásba Judith –, jól tudom,
hogy ön őstehetség, Rheinberger úr. És mint ilyen, pár perc
múlva már könnyedén siklik a jégen.
– Aha, szóval tudja.
– És ha mégis elesik, akkor természetesen très élégant – tette
hozzá Judith.
– És természetesen szándékosan.
Mindketten nevettek. Victor meghúzta az utolsó szíjat a
korcsolyán. Aztán megpróbált felállni.
– Nahát, ez nagyszerűen megy! – kiáltott fel Judith eltúlzott
lelkesedéssel, hiszen a férfi még egy métert sem tett meg.
Victor büszkén vigyorgott. Aztán kivette Judith kezéből a
korcsolyát.
– Szabad? – kérdezte, és letérdelt elé, hogy segítsen felcsatolni.
Judith gyorsan körbepillantott, nem látja-e őket valaki, de senki
sem figyelt rájuk, bár sokan sétálgattak ezen a délutánon az
állatkertben. Mindenki magával volt elfoglalva, önfeledten
élvezték a vidám téli szórakozást.
 Dora kicsit távolabb ült egy padon, és úgy tett, mintha rájuk
sem nézne. Judith hálás volt a komornájának, hogy fedezte a
titkos találkáit Victorral, soha egy árva szóval nem árulta el őt.
Victor ügyes ujjakkal csatolta fel a lábára a korcsolyát,
odaadással, szinte gyengéden. És ahogy ott térdelt előtte ez az
erős, büszke férfi, ahogy a combjával megtámasztotta a korcsolya
élét, majd egymás után határozott mozdulattal bekapcsolta a
szíjakat, Judithot nagyon erős, mély érzelem kerítette hatalmába.
Igen közel érezte magához ebben a pillanatban a férfit. Hirtelen
indíttatásból lehúzta a kesztyűjét, és ujjaival beletúrt Victor
fekete hajába.
Victor felpillantott, Judith ugyanazt a vágyakozást látta a
szemében, amit ő maga is érzett. Nagyon lassan visszahúzta a
kezét, közben véletlenül hozzáért az arcához. Mintha megégette
volna az ujjait, olyan erősen bizseregtek. Victor nagyot nyelt.
Judith reszkető kézzel húzta fel a kesztyűjét, miközben Victor
ellenőrizte, hogy jól csatolta-e fel a korcsolyát. Aztán felállt, és a
kezét nyújtotta.
– Szabad kérnem, Rothmann kisasszony? – És máris ott volt
újra az a csintalan fény a szemében.
Judith mosolyogva adta oda a kezét.
– Hogyne. Remélem, ismeri a jégkeringőt.
– A jégkeringőt? – nevetett Victor. – Természetesen. Már
kisfiúként begyakoroltam.
Judith kuncogva a férfiba karolt, Victor a jégpályára vezette.
Közben előbújt a délutáni nap. A felhőkön átszűrődő
napsugarak mesebeli téli tájjá varázsolták az állatkertet. Vakítóan
szikrázott a vastag hótakaró a fákon, a bokrokon, az állatok
kifutóin és az utakon, csillogva verte vissza a nap sugarait a
hatalmas korcsolyapálya jege, amit minden télen a népek
mezején alakítottak ki.
Itt nyüzsgött a város apraja-nagyja, rótták a köröket a jégen,
forogtak, kergetőztek, versenyeztek. Néhány gyerek, akinek nem
volt korcsolyája, utcai cipőben csúszkált a jégpálya szélén.
Akadtak olyanok is, akik nem merészkedtek a jégre, ők oldalról
figyelték a többieket, vagy komótosan sétálgattak a környező
utakon. Vidám zsivaj, kacagás hangja szállt a levegőben.
Két árus a nyakába akasztott tálcáról illatos kolbászkákat árult,
egy másik édességet, diót, mandulát. És ahogy Judith elégedetten
konstatálta: Rothmann csokoládét.
Végül Judith és Victor összekapaszkodva lassan siklani kezdett
a jégen.
– Nos, kedves Rothmann kisasszony, milyennek ítéli a
jégkeringő-tudományom?
– Azt mondanám, alapismeretekkel kétségkívül rendelkezik –
felelte Judith évődve.
– Alapismeretekkel? – Victor közelebb hajolt. – Ha tehetném,
úgy keringőznék önnel a jégen, hogy szeme-szája elállna a
csodálkozástól – súgta Judith fülébe. – Sajnálatos módon korlátok
közé vagyok szorítva. De hadd mutassam meg, mire gondolok!
Eltávolodott Judithtól, és könnyedén, lendületesen róni kezdte
a köröket.
Judith csak bámult utána. A burkolt célzástól az arcába szökött
a vér. Nem a szégyentől, ahogy illene, hanem mert önkéntelenül
beleremegett a gondolatba, hogy mindenről és mindenkiről
megfeledkezve keringőzzön Victorral, ráadásul szorosan
hozzásimulva – ettől váratlan izgalom fogta el.
Vajon hány éves lehet? Úgy saccolta, a húszas évei vége felé
járhat, de nem volt biztos benne. Bizonyos helyzetekben jóval
idősebbnek hatott, bölcsnek és higgadtnak. Nyilván sok mindent
megélt már.
Hirtelen nagyon kíváncsi lett.
Eddig alig-alig kérdezte arról, kicsoda, honnan jött. Most
viszont egyszerre mindent tudni akart az életéről. Kik a szülei?
Van-e testvére? Netán valahol egy kedvese?
Összehúzta magán prémmel bélelt rövid kabátkáját, amit a
sötétzöld, meleg gyapjúkosztüm fölött viselt, és a gondolataiba
merülve ő is róni kezdte a köröket a jégen.
 Victort szem elől tévesztette, ami nem csoda ebben a
tömegben.
Amikor elsiklott a pad előtt, ahol Dora ült, odaintett neki. Egy
fiatalember és egy cselédlány is odaült hozzá, élénk beszélgetésbe
merültek. Judith fején átfutott, hogy két teljesen külön világban
élnek, hiába laknak egy fedél alatt.
Aztán két kisfiú keresztezte az útját, majdnem nekirohantak.
Rögtön a két szeleburdi öccse jutott eszébe, így nem szidta le
őket, csak utánuk nézett, ahogy száguldoztak tovább. Egy másik
felnőttől előbb vagy utóbb úgyis megkapják a fejmosást.
– A fiatal uraknak tanulni kell még egy kis jó modort – szólalt
meg Victor, miután egy elegáns fordulattal megállt mellette.
– Magam is így látom – mondta Judith, a kezével árnyékolva a
szemét, mert elvakította az éles fény.
Victor csinált egy félfordulatot, majd olyan közel állt meg, hogy
erőteljes felsőteste Judith hátához ért. Ő pedig, bár tudta, hogy
nem lenne szabad, mégis Victor mellkasának dőlt. Victor
megfogta a derekát, hogy megtámassza. Mámorító érzés volt.
Judith lehunyt szemmel adta át magát a pillanat gyönyörének,
beszívta a férfi illatát, és néhány értékes másodpercre megállt
körülöttük az idő.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen remekül korcsolyázik –
szólalt meg Judith halkan.
Victor csendesen nevetett mögötte.
– Sok mindent nem tud rólam, Rothmann kisasszony… Judith…
Elengedte Judith derekát, majd megfogta a kezét, és magával
rántotta egy lélegzetelállítóan gyors körre. Judith önfeledten
kacagott, körülötte a világ a fehér, a világoskék és a szürke
keverékévé olvadt össze. Hónapok óta először felhőtlenül
boldognak és gondtalannak érezte magát.
Végül Victor magához vonta, mintha valóban keringőznének.
– Mostantól a keresztnevemen szólítanál? – kérdezte csibészes
mosolyával.
 Judith ragyogó szemmel bólintott, belesimult Victor erős
karjába, és úgy érezte, majd kiugrik a szíve a boldogságtól.
– Ó, te jó ég! – szólalt meg Judith, miután keringőzve fordultak
néhányat. Sietve kibontakozott Victor karjából, és aggodalmas
pillantást vetett a majomháztól a népek mezejére vezető út felé.
– Mi a baj? – kérdezte Victor zavartan.
– Ott jön két barátnőm. Charlotte és Dorothea. Már észrevettek
bennünket.
Victor azonnal hátrébb lépett.
– Nagyon sajnálom, Judith. Nem akartalak kellemetlen
helyzetbe hozni. – Olyan bűnbánó arcot vágott, hogy azzal
halvány mosolyt csalt Judith arcára.
– Tudom. Nem a te hibád, Victor. Legalábbis nem csak a te
hibád. Tudhattam volna, hogy bármikor felbukkanhat egy
ismerős.
– Dorothea von Braun Albrecht von Braun húga?
– Igen – kapta fel a fejét Judith. – Talán ismered? – Kissé
csípősen hangzott, bár nem annak szánta.
Victor zavartan pillantott rá.
– Ő a lakótársam, Edgar Nold barátja – felelte értetlenül.
Judith azonnal megbánta, hogy olyan nyersen reagált.
– Igen, persze. Edgar és Albrecht jó barátok, nyilván találkoztál
már vele – mondta engesztelő hangon, miközben a szeme
sarkából látta, hogy Dorothea egyenesen feléjük tart. Charlotte
láthatóan próbálta lebeszélni.
– Jobb lesz, ha elbúcsúzom, Judith. De a komornád közelében
maradok, hogy tudjam, biztonságban hazaértetek.
– Nem. Maradj még egy pillanatra! Bemutatlak. Jobban veszi ki
magát, mintha hirtelen elköszönnénk egymástól.
– Ahogy gondolod. Ki a másik ifjú hölgy?
– Charlotte Wenninger. Sok időt töltünk együtt, Dorothea,
Charlotte és én.
Úgy tettek, mintha csak ártatlanul csevegnének, amíg a két
lány oda nem ért hozzájuk.
 – Ah, Judith, ki gondolta volna! Hogyhogy ma nem a
Feuerseenél korcsolyázol? – Dorothea kedvesen üdvözölte, mint
mindig, ám Judith figyelmét nem kerülte el a gyanakvó pillantás,
amit Victorra vetett. – Hiszen magát ismerem – mondta aztán
hirtelen. – A csokoládégyárban találkoztunk, nem igaz?
Victor meghajolt.
– Így van. Örülök, hogy újra látom, Braun kisasszony.
Valóban, jutott eszébe Judithnak is, aznap találkoztak, amikor
elájult a boltban. Ez teljesen kiment a fejéből.
– Ó, igen – tette hozzá ő is sietve. – Rheinberger úrral egy új
technikai fejlesztésen dolgozunk. És ma véletlenül összefutottunk
itt, aztán persze beszélgetni kezdtünk…
– Hát hogyne. Láttam én, milyen jól elbeszélgettek – jegyezte
meg Dorothea bosszúsan. Judith értetlenül meredt rá, hiszen
Dorothea pontosan tudja, hogy ő nem akar és nem is megy hozzá
a bátyjához.
– Nézzék el nekem, kérem – szólt közbe Victor –, ha esetleg
illetlen közelségbe kerültem Rothmann kisasszonnyal. Neki nem
volt része ebben.
Dorothea kétkedő pillantással tekintett Victorról Judithra.
– Nem éppen úgy nézett ki.
– Hagyd már, Dorothea! – avatkozott közbe Charlotte. –
Láthatod, hogy mentegetni próbálja Judithot. És ezt nagyon
romantikusnak találom.
– Túl sok szerelmes regényt olvasol, Charlotte – közölte
Dorothea. – De felőlem. – Victorhoz fordult. – Köszönjük, hogy
megmentette a barátnőnket egy csúnya eséstől.
Victor hálásan hunyorított.
– Nagyon szívesen. Akkor most útjára engedem, Rothmann
kisasszony. A gyárban majd találkozunk. Hölgyeim… – Azzal
elegánsan tovasiklott a jégen a többi korcsolyázó közé.
– Hűha! Nagyon odavan érted, Judith – lelkendezett Charlotte. –
Micsoda lovag!
 – Jézusom, Charlotte – dohogott Dorothea. – Ez nem vicc. Te
pedig – förmedt rá Judithra – mégis hogy képzeled, hogy itt
turbékolsz? Értem én, hogy tetszik neked ez a Rheinberger, és egy
ártalmatlan kis csevegésben nincs is semmi kivetnivaló, de ha
nyilvánosan mutatkozol vele, és így mutatkozol, abból nagy
botrány lesz. Azt pedig nem engedheted meg magadnak.
– Igazad van – mondta Judith csüggedten. – De neked fogalmad
sincs…
Senki sem tudta, mennyire el van keseredve. Az a dolog
Maxszal… és nyomasztotta a kilátástalanság, a bizonytalanság…
Charlotte próbálta csitítani a kedélyeket.
– De Dorothea, Judith minden ismerőse a Feuersee-nél van.
Nagyon valószínűtlen, hogy itt valaki meglátja.
– Sose lehet tudni… – vetette ellen Dorothea. Lassan mintha
megnyugodott volna, de az aggodalma nem szállt el.
– Tudom, hogy jót akarsz, Dorothea – mondta Judith békítően. –
Ki tudja, én hogyan reagálnék, ha téged látnálak ilyen
helyzetben?
– Ó, Judith, ne is mondd! Nálunk otthon a feje tetejére állt
minden. Albrecht teljesen odavan attól, hogy téged vesz feleségül.
Ha a fülébe jutna, hogy egy másik férfi… tudod, mire gondolok,
hát nem is tudom, mit csinálna.
– Ilyen komoly a helyzet? – rémült meg Judith.
Dorothea bólintott.
– Eléggé. Max elutazott, és Edgar is egyre ritkábban jön.
Hiányzik valaki, aki időnként helyre tenné, beszélne a fejével.
Albrecht túl sokat iszik, csak az esküvőről beszél, és apám persze
adja alá a lovat. Esténként pedig mindig eltűnik valahová.
– De hát apád nem választhat neked egy ilyen férjet –
háborodott fel Charlotte.
Judith úgy érezte, mintha szédülne kicsit.
– Nem ülhetnénk le valahova?
– Ó, túl sok volt ez neked – aggodalmaskodott Dorothea. –
Charlotte, menj a másik oldalára!
 Kétfelől támogatva óvatosan a legközelebbi padhoz vezették
Judithot.
– Leveszem a korcsolyádat. – A gyakorlatias Dorothea máris
hozzálátott, hogy kioldja a szíjakat.
Charlotte közben Judith karját simogatta.
– A házasságtól félsz Albrechttel, ugye?
– Nagyon. Nem akarok hozzámenni, de mindenki úgy tesz,
mintha ebbe egyáltalán nem lenne beleszólásom. – Judith úgy
érezte, mindjárt sírva fakad.
– És attól tartasz, hogy végül mégis meg kell tenned – mondta
Dorothea, miután leült a barátnői mellé. – Őszintén szólva én is
ettől félek.
– De miért pont Albrechthez kell feleségül mennie, ha
egyáltalán nem kedveli? – kérdezte Charlotte. – Az én apám soha
nem kényszerítene bele engem egy ilyen házasságba. Akadna
más.
Judith lehajtotta a fejét.
– Én is ezt kérdezem. Talán az a baj, hogy anyám jó ideje távol
van. Amióta elment, alig lehet apámmal beszélni.
– Tudod – mondta Dorothea leverten –, a te apád a kivétel,
Charlotte. Az enyém se venné figyelembe az érzéseim, ha férjhez
akarna adni. Ha hasznot húzna belőle. – Nagyot sóhajtott. – Ez
annyira igazságtalan.
Judithban feltámadt a harag.
– Pontosan. Abszolút igazságtalan. És éppen ezért nem szabad
hagynunk.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Dorothea nyugtalanul.
– Azt még nem tudom. Mindenesetre nem fogok csöndesen
beletörődni a sorsomba.
– Talán együtt meggyőzhetnénk apádat… – Dorothea hirtelen
elhallgatott, mert Judith lehajtotta a fejét. – Judith, mi van veled?
De ő csak a fejét rázta, és a szájára tapasztotta a kezét.
– Mi a baj? Holtsápadt vagy – aggódott most már Charlotte is.
 – Rosszul vagyok. – Judith felpattant, odabotorkált egy
bokorhoz, és hányni kezdett.
 34. fejezet

Rothmann-villa, Degerloch

– Tényleg nincs szükségem orvosra, Margarete – bizonygatta

Judith újra meg újra. – Csak egy kis múló rosszullét. Biztosan
elrontottam a gyomrom. Már sokkal jobban vagyok.
– De az édesapja ragaszkodik ahhoz, hogy megvizsgálja a
doktor, Judith kisasszony.
– Ha tíz orvost sorakoztat fel itt nekem, akkor sem nézhet meg
egyik sem – csattant fel Judith ingerülten.
Egész délelőtt győzködte a házvezetőnő, hogy hívják ki Katz
doktort. Judith pedig újra és újra nemet mondott. Nincs komoly
baja, sőt már egészen jól van, és nem akar ágyban maradni, hisz
nem beteg.
Épp elég kínos volt tegnap ez az egész helyzet. Főként mert
Victor egyszerre a semmiből megint mellette termett, támogatta,
a zsebkendőjével törölgette az ajkát.
Majd elsüllyedt szégyenében, nem is akar erre gondolni többet.
Még ha valahol a lelke mélyén jól is esett neki a gondoskodás, el
nem tudta képzelni, hogy egy férfi továbbra is vonzónak találhat
egy nőt, ha ilyen állapotban látta.
Miután valamennyire összeszedte magát, próbált
magabiztosnak tűnni, és elbúcsúzott Victortól, aztán meg kellett
győznie Dorotheát és Charlottét, hogy elég erősnek érzi magát
ahhoz, hogy Dorával menjen haza. Nem volt könnyű. Csak akkor
nyugodtak meg valamelyest, és hagyták végre magára, amikor
látták, hogy Theo a kijáratnál várakozik a lovas szánnal. De azért
még számtalan jó tanáccsal látták el.
Még akkor is kavargott a gyomra, amikor beszállt a szánba, és a
meredek szőlődombokon kanyargó út csak rontott az állapotán.
De legalább nem kellett még egyszer hánynia.
A vacsorát kihagyta – az ételek szagától újra émelyegni kezdett
–, és gyorsan ágyba bújt. Az apja ugyan meghökkent kissé, de nem
faggatta. Judith fél füllel hallotta, hogy Dora azt mondja: túl sok
édességet evett, ami nem volt igaz ugyan, de legalább megfelelő
magyarázatot adott a helyzetre. Ma reggel a misére sem kellett
elmennie.
Most már csak a házvezetőnőt kellett megnyugtatnia, hogy ne
fújja fel túlságosan ezt a kis rosszullétet. Mert másnap
mindenképpen szeretne bemenni a gyárba.
– Bizonyára nem akarja fölöslegesen iderendelni Katz doktort,
Margarete. Ráadásul ilyen időben – mutatott az ablak felé.
Odakint megint sűrű pelyhekben hullott a hó.
– Nos, jól van – adta meg magát végül Margarete. – De ha kicsit
is rosszabbul lesz, azonnal küldöm Robertet az orvosért.
Judith bólintott, és örült, hogy a túlbuzgó házvezetőnő végre az
ajtón kívül van.
Éppen felült az ágyban, amikor megint kopogtak. Ezúttal Dora
jött be, egy csésze forró húslevest hozott.
– Gerti szerint ez biztosan jót tesz majd. – Óvatosan letette a
tálcát Judith ágya mellé. – Jobban érzi magát, kisasszony?
– Ó, sokkal jobban. Apám mondott valamit?
– Csak annyit közölt, hogy szeretné, ha megvizsgálná az orvos.
– Semmi bajom. – Judith kiült az ágy szélére, és felemelte a
csésze fedelét. De amint az orrába csapott a leves szaga, megint
felkavarodott a gyomra. Gyorsan visszatette a fedőt, és újra
lefeküdt.
– Nem kívánja az ételt? – kérdezte Dora aggodalmasan.
– Túl forró a leves, majd később eszem meg – mondta Judith. –
Nem mész a misére, Dora?
 – Nem. A nagyságos úr megengedte, hogy a kisasszony mellett
maradjak.
– Vagy úgy. – Judith szeretett volna kicsit egyedül lenni, bár
Dora jelenléte nem zavarta. – Megtennéd, hogy hozol nekem egy
kétszersültet? És utána szeretnék felöltözni.
– De még mindig nagyon sápadt, Judith kisasszony. Talán jobb
lenne, ha ma ágyban maradna. A kétszersültet máris hozom.
Dora lement a konyhába, Judith pedig elővett egy könyvet, a
Jane Eyre-t, amit Dorotheától kapott kölcsön. De nem tudott
figyelni az olvasásra, a gondolatai elkalandoztak.
Furcsa ez a hányinger. Már néhány napja érzi, hogy émelyeg a
gyomra, főként reggel, néha este is. Talán nem volt már egészen
friss a hal, amit pár napja ettek. De akkor az ikrek is elrontották
volna a gyomrukat. A két kis kópé viszont makkegészséges.
Ő sem volt túl gyakran beteg. Úgy döntött, nem vesz tudomást
a rosszullétekről, talán így múlnak el a leggyorsabban.

Victor a lassan csituló hófúvásban gyalogolt a fogaskerekűtől a

Rothmann-villa felé. Zsebében egy kis zománctábla lapult, amit
Edgar készített előző héten a kérésére. Egy lányt ábrázolt, aki
távolról Judithra hasonlított, a Rothmann csokoládégyár új,
modern cégére alatt. Remélte, hogy tetszik majd Judithnak.
Annyira imád csokoládét készíteni, a cukrászat és a gyár a
mindene. Ez a kis ajándék jelképezte Judith szenvedélyes
elhivatottságát. Victor remélte, hogy egy nap talán a lány apja is
értékeli végre ezt.
Lehúzta az egyik kesztyűjét, a zsebébe nyúlt, és végigsimította
az ovális táblácska sima felületét, amely rögtön átvette a keze
melegét.
Sokáig vívódott, hogy meglátogassa-e Judithot az otthonában.
Tudta ugyan, hogy Wilhelm Rothmann az utóbbi időben gyakran
tölti a vasárnap délutánt is a gyárban, de biztos nem lehetett
benne, ráadásul ilyen cudar időben. Számítania kell tehát arra,
hogy otthon van.
 Ám végül ez sem tudta visszatartani. Amióta előző nap Judith
rosszul lett, komolyan aggódott érte. Egyszerűen nem bírta ki,
hogy csak üljön a szobájában tétlenül, és azon rágódjon, jól van-e.
Úgyhogy fogta magát, felült a fogasra, és feljött Degerlochba.
Most, útban felé, egyre izgatottabb lett. Ez egyáltalán nem volt
jellemző rá, és azt mutatta, milyen sokat jelent neki a lány.
Csaknem húsz percbe telt, mire a fogas végállomásától a
villanegyedbe ért, pedig elég alaposan eltakarították a havat az
utakról. A Rothmann-villa előtti utcán is éppen a havat lapátolta
el valaki. Közelebb érve Victor már felismerte Robertet,
Rothmannék szolgáját.
A fiatalember köszönt.
– Idén jó sok munkát ad ez a nagy hó – állt meg Victor egy
pillanatra. – És már novemberben.
– Ez így igaz. Nem is akarok arra gondolni, hogy még csak most
kezdődött a tél – felelt Robert a lapátra támaszkodva. – A
fogaskerekűvel jött fel, Rheinberger úr?
– Igen.
– Csodálkozom, hogy egyáltalán jár még.
– Jár, de persze nem olyan gyakran. És elég lassan jöttünk
felfelé.
– El tudom képzelni. Rothmann úrhoz jött?
– Igen, ha itthon van. – Victor már az úton eltöprengett azon,
hogyan is találkozhatna Judithtal. Túlontúl nagy merészség lett
volna azt mondani, hogy egyenesen hozzá jött.
– Tíz perce ment el, de nem tudom, hová.
– Valóban? Hát ez sajnálatos.
– Igen, Rheinberger úr. Sajnos hiába tette meg az utat ebben a
barátságtalan időben. – Robert elgondolkodott, majd a kerítés
egyik oszlopához támasztotta a lapátot. – Tudja, mit? Jöjjön be
velem a konyhába! Kap valami forró italt és kicsit
megmelegedhet, mielőtt újra útnak indul.
– Örömmel elfogadom a meghívást – bólintott Victor, és
kíváncsian várta, hogyan alakul majd a délután.
 A konyhában jó meleg volt. A szakácsné készített neki egy forró
kakaót, a kabátját és a kalapját felakasztotta a tűzhely mellé, hogy
gyorsan megszáradjanak.
– Hogy juthat eszébe valakinek éppen ma jönni fel ide? –
kérdezte a fejét csóválva, és Victor magában igazat adott neki.
– Azért nem voltam egészen egyedül a fogason.
– Hát persze, bolondok mindig akadnak – jegyezte meg a
szakácsné.
– Így igaz – vigyorodott el Victor.
A következő pillanatban Dora lépett be a konyhába.
– A kisasszony szeretne egy teát… Ó, jó napot, Rheinberger úr!
Micsoda meglepetés!
– Jó napot, Dora! Rothmann úrral szerettem volna beszélni.
– Sajnos nincs itthon – mondta a komorna.
– Igen, tudom, Robert már mondta.
– Judith kisasszony azonban itt van. Rögtön szólok neki. Ha már
megtette ezt a hosszú utat, nem fogjuk máris elküldeni. Robert,
vezesd be, kérlek, Rheinberger urat a szalonba!
Robert bólintott.
– Mi legyen a teával? – kérdezte a szakácsné.
– Később majd beviszem a szalonba. – Azzal Dora már sietett is
ki a konyhából.
A szakácsné ánizst és köménymagot tört össze, felöntötte forró
vízzel, majd a hosszú faasztalon állni hagyta kicsit a teát.
Victor megitta a kakaót, majd követte Robertet egy kis
szalonba, ahol annak idején Karlt látta el az orvos a csúnya
balesete után. Az a nyári nap mindent megváltoztatott. Ennek
köszönhette az állását a csokoládégyárban, és azt, hogy
megismerte Judithot. A látszólag apró véletlenek milyen messzire
nyúló következményekkel járnak olykor!
Miközben Judithra várt, odalépett a kandallóhoz, amelyben
vidáman pattogott a tűz, a kezét melengette, és pillantása a falon
függő portréra siklott.
 Gyönyörű, fekete hajú fiatal nőt ábrázolt drága báli ruhában. Az
alakja karcsú, a tartása kecses, és rendkívüli vonzerő áradt belőle.
Az arca, és főként vakítóan kék szeme Judithra emlékeztetett.
Egészen belefeledkezett a festmény csodálásába. A kilincs halk
kattanása zökkentette ki, ami jelezte, hogy valaki belépett a
szobába.
– Az édesanyám.
Judith hangjára kellemes borzongás futott végig Victor testén.
Lassan megfordult.
Judith kicsit még sápadtnak tűnt világos ruhájában, de a
szemébe már visszatért az a különös ragyogás, amit Victor jól
ismert, és ami minden találkozásuk alkalmával újra meg újra
elbűvölte.
– Hasonlítasz rá.
– Igen, egy kicsit – mosolyodott el Judith, és ez a mosoly is
megremegtette Victor szívét.
– Ez a káprázatosan kék szempár és ez a gyönyörű arc…
Judith egy pillanatra felderült, de aztán elkomorult.
– Nagyon hiányzik.
– Meg tudom érteni. Nem úgy volt, hogy hamarosan hazatér?
– Október végére vártuk. De a nagy hó miatt nem tudott jönni.
És az idő azóta sem javult.
Victor érezte a hangján a csendes szomorúságot, és azt kívánta,
bár el tudná tüntetni az összes havat, hogy boldogabbnak lássa a
lányt.
– Ez a tél sem tart örökké, Judith. Egy napon majd véget ér, és
újra együtt lesz a családod.
– De szép is lenne! – sóhajtott Judith, majd hellyel kínálta
Victort az intarziával gazdagon díszített kerek asztalnál. Ő
szemben ült le a selyembrokáttal behúzott székek egyikére. – Mi
hozott ma ide, Victor?
– Én… – Egy pillanatra elakadt a szava, de aztán úgy döntött, az
igazat mondja. – Látni akartalak. Miután tegnap rosszul lettél,
aggódtam érted.
 Judith arcát hirtelen elöntötte a pír.
– Köszönöm. De… nagyon sajnálom, hogy így kellett látnod… –
Szemlátomást kínosan érezte magát ettől.
– Nem kell sajnálnod. Örülök, hogy a közelben voltam, és
segíthettem.
Judith kétkedő pillantással nézett rá.
– Tényleg nem zavar, egyáltalán nem. Sokkal fontosabb, hogy
már jobban érzed magad.
Dora lépett be, kezében tálcával. Victornak kávét, Judithnak
teát hozott, meg egy kis tányéron süteményt.
Miután távozott, Judith cukrot tett a teájába, és a gondolataiba
merülve kavargatta.
– De ugye tényleg jobban vagy már? – kérdezte Victor óvatosan.
– Igen, persze. Jól vagyok.
– Volt még valami nézeteltérés a barátnőiddel? Úgy értem,
amiatt, hogy tegnap együtt láttak minket.
Judith elmosolyodott.
– A jégkeringő miatt? Ó, nem. Kicsit biztosan irigyeltek is.
Erre Victor is elvigyorodott.
– Irigyeltek? Akkor mindent jól csináltunk.
– Dorothea és Charlotte egyszerűen csak félt engem –
magyarázta Judith. – De a stuttgarti társaság nem igazán jár a Nill
Állatkertbe. Nem túl valószínű, hogy megláthat ott valaki.
– A korcsolyázás mindenesetre a te ötleted volt – ugratta
Victor.
– De azt te javasoltad, hogy csináljunk közös programot –
villantotta rá a szemét Judith.
– Kétségtelenül. És nagyon élveztem. Mindenesetre
megkönnyebbültem, hogy a kellemes kis kirándulásunk nem
okozott semmi galibát.
– Kérdezhetek valamit, Victor?
– Csak tessék!
– Honnan származol tulajdonképpen? Nem mintha
kíváncsiskodni akarnék, de…
 – Persze hogy kíváncsi vagy, ez nagyon is érthető. Berlinből
származom. Apám a porosz hadsereg tisztje.
– Nahát, ezt nem gondoltam volna.
– Nem? Hát akkor mit gondoltál? – kérdezte Victor derűsen.
– Hát éppen ez az. Fogalmam sem volt, mit gondoljak.
– És ez megint csak érthető. Nyilván nem úgy festek, mint egy
gazdag úri fiú, de remélhetőleg nem is úgy, mint egy munkás.
– Pontosan – mondta Judith megkönnyebbülve, hogy nem neki
kellett kimondania. – És mi hozott Stuttgartba? Itt talán jobb,
mint Berlinben? Én fantasztikus, nyüzsgő városnak képzelem.
Nálunk viszont minden békés és nyugodt.
– Így is lehet mondani. De nagyon szeretek itt lenni. Stuttgart a
maga megfontolt módján bájos. Berlin pedig mozgalmas és
harsány.
– Szívesen megnézném egyszer.
– Én pedig nagyon szívesen megmutatnám neked. Majd
egyszer.
Judith elpirult.
Ha sínen lenne az élete – gondolta Victor – már rég elkezdett
volna komolyan udvarolni neki. De a sötét múltjával és a
bizonytalan jövőjével nem sokat remélhetett. Pillanatnyilag
legalábbis. Előbb még sok mindent tisztába kell tennie.
De úgy érezte, némi magyarázattal azért tartozik Judithnak.
– Apám azt akarta, hogy én is katonai pályára lépjek. Ezért a
katonai akadémiára mentem.
– És nem tetszett?
– Egyáltalán nem. Soha nem tudnám ilyesminek szentelni az
életem.
– Inkább a csokoládénak? – ugratta Judith.
– Sokkal inkább.
Hirtelen mintha felbolydult volna a ház. Jövés-menést, izgatott
hangokat lehetett hallani, valami leesett a földre.
Victor kérdő tekintettel nézett Judithra.
– Nyilván megint az ikrek rosszalkodnak.
 – Jobb lesz, ha most elbúcsúzom, Judith…
Gyors kopogás hangzott fel, és Babette már be is lépett az ajtón,
sietve pukedlizett.
– Albrecht von Braun jött önhöz látogatóba, kisasszony –
hadarta. – Mondtam, hogy látogatója van, de ragaszkodik hozzá,
hogy lássa a menyasszonyát.
Victor úgy érezte, mintha egy vödör jeges vízzel öntötték volna
nyakon. Jól hallotta? Albrecht von Braun Judith vőlegénye?
Keringett ugyan néhány pletyka erről, de nem nagyon adott
ezekre. A gyárban mindig sok a szóbeszéd.
Döbbenten ült a helyén. Így már érthető volt Judith
barátnőinek reakciója a korcsolyapályán. Ha ezt tudja, eszébe sem
jut odamenni.
Fogalma sem volt, mit gondoljon erről az egészről. Az utóbbi
hetek sok-sok gyengéd pillanata egyszerre keserűvé vált. Miért
hallgatta el ezt előle Judith? És ő hogyan csalódhatott ekkorát
benne?
Észrevette, hogy a lány őt nézi. Falfehér volt az arca, a
szemében könnyek csillogtak.
– Victor, ez nem az, aminek látszik…
– Ne fáradj ezzel, Judith! – Metsző volt a hangja, bár nem
ilyennek szánta. De nehezen tudott uralkodni magán, szinte
szétfeszítették a mellét az ellentétes érzések.
– Akkor én most mit csináljak? – szólalt meg Babette.
– Küldje be az urat! – vágta rá Victor, bár jól tudta, itt nincs
joga rendelkezni.
Judith homlokán azonnal meg is jelent egy haragos kis ránc. Ezt
is jól ismerte már Victor, arra ingerelte, hogy csókkal simítsa el.
Miközben Babette kiment, odalépett Judithhoz.
– További kellemes napot kívánok! – mondta kimérten, és
közben Judith kezébe nyomta a zománctáblácskát. Az ajándékát,
ami egész idő alatt a zsebében lapult.
 35. fejezet

Velence, ugyanekkor

Ha Hélène választhatja meg az évszakot, amikor először látja

Velencét, biztosan nem az ősz mellett dönt, pláne nem a
november mellett. De mit hagyott volna ki!
Kinézett a szállodai szobája ablakán.
Sűrű ködbe burkolózott a lagúnák városa. Épp csak felsejlettek
a pompás házak és palazzók körvonalai. Még a sok templom
harangjának kongása is csak tompán hallatszott. És mégis sejteni
lehetett Velence szépségét, amely csak arra vár, hogy végre
megmutassa magát. Hélène alig bírta kivárni, hogy felszálljon a
köd.
Elfordult az ablaktól, és elgondolkodott, mit vegyen fel.
Továbbra sem volt hajlandó szoros fűzőt viselni, bár az egyszerű
reformruháit Rivában hagyta. Végül egy sötétszürke, loknis
gyapjúszoknya mellett döntött, kék-piros csíkos selyemblúzzal,
ami lágyan omlott a testére. Feltűzte a haját, feltette a ruhához
illő kis kerek filckalapját, amelyet vörös selyemszalag és csat
díszített.
Aztán fogta a táskáját, az esernyőjét, és a szűk lépcsőn lement a
kis családias szálloda recepciójára. Türelmesen várakozott, mire
tíz perccel a megbeszélt időpont után végre Max is megjelent,
arcán bocsánatkérő mosollyal.
– Sokat kellett várnia, Hélène?
Hélène mosolyogva megrázta a fejét. Max tudta, hogy ő mindig
pontos. Ő pedig tudta, hogy Max kissé lazán kezeli az időt, ha
találkát beszélnek meg.
Max feltette a kalapját, és a karját nyújtotta.
– Miután eddig odaadó hallgatósága voltam, most én mutatom
meg önnek a varázslatos Velencét. Remélem, elégedett lesz az
idegenvezetéssel.
– Efelől semmi kétségem – karolt bele Hélène.
A napsugarak éppen utat törtek maguknak a ködfátyolon
keresztül, amikor kiléptek a szállodából a kis utcára.
– Szerencsénk van. Novemberben szinte mindig esik
Velencében – pillantott fel Max elégedetten az égre.
– Németországban pedig havazik – jegyezte meg Hélène. –
Rivában a szomszédom egy asszony, akinek a fia Ulmban él. Ő
mesélte, hogy az egész országot elborította a hó.
– Igen, nekem is ezt írta egy barátom. Igazi kemény tél van,
legalábbis Dél-Németországban. – Max megszorította Hélène
kezét. – Örülhetünk, hogy nem ott vagyunk. Van kedve
megismerni La Serenissimát?
– Hát persze!
Elsétáltak a Canale Grande mentén a vaporetto legközelebbi
állomásához, és felszálltak a Velence számtalan csatornáján
menetrendszerűen közlekedő kis hajók egyikére.
A gőzös komótosan haladt a Szent Márk tér felé, Hélène pedig
ámulva csodálta a gyönyörű homlokzatokat. A víz szélén álló
palazzók meleg vöröses és sárgás fényben ragyogtak. Bár hallotta,
hogy Velence cölöpökre épült, egészen lenyűgöző volt mindezt a
saját szemével látni.
– Majd minden házhoz tartozik kikötő – fordult oda Maxhoz. –
Mintha itt a hajó helyettesítené a kocsit.
– Ahogy mondod. És a csatornák az utcák.
– Olyan más ez a város, mint a többi. A hangok, a szagok, az
emberek. Nem csoda, hogy ekkora vonzereje van.
Max bólintott, és megfogta Hélène kezét.
– A szerelmesek városa.
Hélène rámosolygott. Alig tudta elhinni, hogy itt lehet. Vele.
 Fájdalommal töltötte el, hogy a vízeséshez tett kirándulásuk
után Max nem mutatkozott többé, és amikor egyszer véletlenül
találkoztak, úgy viselkedett vele, mint egy idegen, ugyanakkor
meg tudta érteni. Hiszen jó pár évvel idősebb nála, miért is venné
rossz néven, hogy Max igazából nem akar tőle semmit? Nem
neheztelt rá ezért, kész volt elengedni.
Aztán egyszer csak ott állt az ajtó előtt, zavartan,
bizonytalanul, és őszintén feltárta az érzéseit, nem hagyott
kétséget afelől, mennyire vonzódik hozzá. Ő pedig vakmerően
belement ebbe a furcsa szerelmi viszonyba. Ahogy Hermione
Christllel. Most is jól tudta, hogy ez az egész nem örökre szól. De
hát nem a pillanatnyi boldogság számít csupán?
Nagyon meglepődött, amikor Max meghívta Velencébe.
Reménnyel és várakozással telve szállt fel vele két napja a
Desenzanóba induló gőzhajóra, majd egy nappal később a vonatra
Velence felé.
És most itt vannak. Hélène pillantása végigsiklott az impozáns
palotákon, próbálta a leendő építész szemével nézni a várost.
A szimmetrikusan elhelyezett, gyakran földig érő, csúcsos vagy
lekerekített ablakok előtt alacsony mellvédek álltak, vagy apró,
díszes erkélyek, amelyeket karcsú oszlopok tartottak, néhol egy-
egy baldachin borult föléjük. A házfalakat művészi
ornamentumok díszítették. Olyan benyomást keltettek ezek a
meseszép paloták, mintha egy mestercukrász remekei lennének,
elegánsak voltak, kifinomultak, olykor játékosan kecsesek, és
mégis monumentálisak. Egy letűnt kor tanúi. De nem az
örökkévalóságnak épültek. A házak lábazatán már
megmutatkoztak egy minden emberi építményt legyőző őserő
jelei – a vízé.
– Álomszép, nem igaz? – suttogta a fülébe Max. Szorosan
egymás mellett ültek a kis hajó nyitott fedélzetén. Max
megszorította a kezét. – Olyan előkelő. Bár homokra épült.
Ugyanazok a gondolatok jártak mindkettőjük fejében.
– Tudja, hogyan jött létre Velence, Hélène?
 Hélène megrázta a fejét.
– Sok kis különálló mocsaras szigeten kezdtek építkezni.
Százhúsz apró sziget, amelyet rengeteg híd köt össze. Képzelje
csak el, ma már több mint négyszázra tehető a hidak száma!
Velence így lett összefüggő város.
– Ez tényleg hihetetlen.
– A legtöbb pompás palazzo egykor a velencei nemesek és a
gazdag patríciusok lakóháza volt, nagyon-nagyon régiek. Négy-
ötszáz éve épültek, sőt vannak ennél öregebbek is.
– Gondolom, rengeteg pénz kellett ahhoz, hogy ilyen fényűző
palotákat építsenek.
– Így igaz. – Max Hélène ujjaival játszott, és ő is finoman
végigsimított a férfi kezén.
– És honnan jött ez a hihetetlen gazdagság? A kereskedelem
tette naggyá a várost?
– Vitathatatlan, hogy Velence már évszázadokkal ezelőtt
virágzó kereskedőváros volt. A velencei kalmárok nagyon
tevékenyek voltak, egészen Ázsiáig eljutottak. De a hajóépítés,
később a kelme-, a selyem- és az üveggyártás is sok pénzt hozott a
városnak, főként miután már nem volt olyan jelentős
kereskedelmi nagyhatalom. Ó, meg is érkeztünk.
Miután a vaporetto kikötött a Szent Márk téren, kiszálltak.
– Szerencse, hogy ma száraz lábbal sétálhatunk a téren –
jegyezte meg Hélène. – Olvastam, hogy a téli hónapokban
gyakorta olyan nagy az áradás, hogy térdig gázolnak az emberek
a vízben.
– Igen, valóban szerencsénk van. Bár bizonyára nagyon
szórakoztató lenne, ha a tér közepén fürödhetnénk a tengerben.
– Azért én inkább más élményekre vágyom – tiltakozott Hélène,
mire Max felnevetett.
Ahogy tegnap délután az érkezésükkor, most is az őszi nap
langyos sugarai ragyogták be a lagúnát. A napnak már nem volt
annyi ereje, hogy felmelegítse a levegőt, viszont varázslatos
fénybe vonta a tereket, a szűk kis utcákat, a hidakat és a
csatornákat.
Novemberi idill sajátos bájjal.
A Szent Márk téren sétálgatva Hélènének feltűnt egy nagy
építési terület.
– Itt állt a harangtorony?
– Igen, amíg tavaly össze nem omlott.
– Olvastam erről az újságban. Már korábban lezárták a tornyot,
mert repedések keletkeztek rajta. Hála istennek senki sem sérült
meg.
– Kivéve a templomszolga macskáját.
– A templomszolga macskáját?
– Azt mondják, maga alá temette a torony. – Max elvigyorodott.
– Valószínűleg ez csak egy mese. Szerintem a macska kihasználta
az alkalmat, hogy új otthont keressen.
Hélène mosolyogva oldalba bökte, mire Max egy pillanatra
magához vonta, és megölelte.
– És történt még valami különös, amikor összedőlt a torony –
mondta Max titokzatosan.
– Ó, igen? Mi volt az? – kérdezte Hélène, utánozva Max sokat
sejtető hanghordozását.
– Gábriel arkangyal aranyszobra, amely hosszú évszázadokon át
őrködött Velence felett a harangtorony tetején, egyenesen a
székesegyház főkapuja elé repült.
– Az angyalok szárnyas lények – jegyezte meg Hélène. – Oda
repülnek, ahová akarnak.
Mindketten felnevettek.
– Nos, Hélène, megtisztel azzal, hogy bekísérhetem a Szent
Márk-székesegyházba? – kérdezte Max túlzott udvariaskodással,
és elegáns mozdulattal a hatalmas bazilikára mutatott.
– De előtte még bizonyára mond egy-két szót erről a pompás
homlokzatról – pirított rá Hélène igencsak szigorú hangon.
– Természetesen. Sajnálatos módon nem vagyok valami
gyakorlott idegenvezető. Kérem, nézze ezt el nekem! – mondta
Max ezúttal alázatos arccal.
– Nos, jól van. Kivételesen – bólintott Hélène kegyesen, majd
gyengéden megszorította Max karját.
Először is szemügyre vették a bazilika öt kapuját, és a
boltíveket díszítő művészi mozaikokat. A legnagyobb és
legpompásabb természetesen a középen álló főkapué volt. Aztán
Max a főhomlokzat tetejére mutatott.
– Látja az aranyozott lovakat? Konstantinápolyból rabolták el
őket, ahogy a homlokzatot díszítő sok oszlopot és szobrot is. –
Max Hélènére pillantott, majd továbbmutogatott, ezúttal a kapuk
fölötti csúcsívekre. – Mindegyik tetején a város egyik védőszentje
áll.
– Mindjárt öt védőszent kell Velencének?
– Biztos, ami biztos, nem gondolja? Tehát itt vigyázza a várost
Szent Konstantin, Szent György, Szent Demeter és Szent Teodor.
És középen persze Szent Márk.
– Na, akkor a velenceieknek nincs mitől félniük – viccelődött
Hélène. – Minden égtájra jut egy védőszent. És még egy, aki ügyel
rá, hogy a négy másik mindent jól csináljon.
Max elnevette magát.
– Védőszent-dinasztia családi kötelék nélkül. Mind közül Márk
evangélista a legfontosabb, akinek holttestét két velencei kalmár
kilopta alexandriai sírjából, majd disznóhús alá rejtve Velencébe
hozta.
Miután a hatalmas főkapun át beléptek a bazilikába, Hélènének
elállt a szava az ámulattól.
Az előcsarnokban gyönyörű mozaikokkal díszített kupola
borult föléjük. A falakat színes márvány borította, a padlót is
geometriai formákra vágott márványdarabokból rakták össze, és
itt is számos mozaikot lehetett látni. A csodálatos kupolák,
boltívek, oszlopok, az aranyozott felületek olyan benyomást
keltettek, mintha Az Ezeregyéjszaka meséi elevenedtek volna meg.
Max elégedetten figyelte Hélène ámuldozását.
 – Aranybazilikának is nevezik a templomot. Az itt látható
rengeteg mozaiknak pedig a nyugati világban nincs párja.
– Szinte túlvilági ez a ragyogás. Nem csodálkoznék, ha mindjárt
megjelenne Velence egyik védőszentje, és beszélne hozzánk –
suttogta Hélène.
– Valószínűleg csak önhöz szólna – mosolyodott el Max. –
Nekem túlságosan hosszú a bűnlajstromom. És most – súgta
Hélène fülébe – még ennél is káprázatosabb dolgot mutatok
önnek. – Hélène derekára tette a kezét, és gyengéden a főoltár elé
vezette, ahol ott ragyogott a világhírű aranytábla. – A Pala d’Oro.
– Hihetetlenül gyönyörű – suttogta Hélène áhítattal.
– Valóban az. A legpompásabb ötvösmunka, ami létezik.
– Csupa arany és ezüst…
– Meg igazgyöngyök, smaragdok, rubintok, zafírok és más
drágakövek. És nézze meg a kis zománcképeket, a miniatűr
mellszobrokat! Nos? – Max kíváncsian várta Hélène véleményét.
– Erre nincsenek szavak. – Hélène belekarolt Maxba, és
szorosan hozzásimult, miközben továbbmentek. – Meg tudom
érteni, hogy beleszeretett az építészetbe.
– Rabul ejti az embert – bólogatott Max. – Ahogy ön is, Hélène –
tette hozzá halkan.
Hélène a vállára hajtotta a fejét, Max pedig lopva csókot
nyomott a halántékára. Aztán megköszörülte a torkát.
– Ettől a sok csodától megéhezik az ember, nem gondolja? Mit
szólna, ha ennénk valami apróságot?
– Örömmel.
Max az Új Prokuráciák árkádjai alatt egy előkelő kávéházhoz
vezette Hélènét, és kinyitotta neki az ajtót.
– Csak ön után.
Beléptek.
Rendkívül elegáns hely volt. Aranyozott díszítésű stukkós
mennyezet alatt kis asztalok és székek sorakoztak. Az ugyancsak
gazdag ornamentikával díszített falakon hatalmas tükrök lógtak
aranyozott keretben.
 Kávét, süteményt rendeltek, és Max arról mesélt, milyen
szerepet játszott a kávéház Velence mozgalmas történelmében.
Hélène figyelmesen hallgatta, ahogy a Velencei Köztársaság
felemelkedéséről, majd bukásáról beszélt, aztán arról, hogy az
előző században a Caffè Florianban tartották titkos
összejöveteleiket a francia és a Habsburg uralom ellen küzdő
ellenállók.
– És itt látták el annak idején az 1848-as felkelés sebesültjeit is.
De nem akarom tovább untatni évszámokkal és politikával,
kedves Hélène. Önt talán jobban érdekli, hogy itt a Florianban
merült fel a városban megrendezendő nemzetközi művészeti
kiállítás ötlete.
– Ó, a Velencei Biennálé! Sok tudósítást olvastam már róla a
lapokban. Annyira szeretnék egyszer részt venni ezen az
eseményen! Ebben az évben is megrendezték, de sajnálatos
módon éppen két hete ért véget.
– A következőre együtt elmegyünk – ígérte Max. Kedves,
gyengéd volt a hangja, és Hélène ebben a pillanatban átérezte,
milyen különleges kapcsolat fűzi össze őket. Ritkán találkozott
olyasvalakivel, aki éppen úgy látja a világot, mint ő, aki képes más
szemszögből is nézni a dolgokat, nyitott az új eszmékre, még ha
azok nem is férnek az elvárt normák keretei közé. Wilhelm
Rothmann, akire már nem is akart úgy gondolni, mint a férjére,
lenéző tekintettel mindig badarságnak nevezte a vágyait, az
álmait, és a morális elvárásoknak megfelelő, sivár élet korlátai
közé kényszerítette, ez pedig egyre jobban fojtogatta.
Max ezzel szemben nemcsak az érdeklődésében osztozott, de a
legapróbb rezdüléseire is odafigyelt, komolyan vette, értékelte.
– Az nagyon jó lenne, Max. Csodálatos lenne.
Egymásra néztek, és Max tekintetében Hélène nemcsak
csodálatot és vonzalmat látott, hanem a fellobbanó vágyat is, ami
az egész testét megremegtette. Megint Hermione jutott eszébe,
aki gátlástalanul átadta magát a szenvedélyeinek, és érezte,
ahogy feltör benne a vágy, hogy ő is kiélvezze az életet. Nem kell
mindig a holnapra gondolni, egyszerűen csak élni kell.
Max közelebb hajolt, és megsimogatta a könyökét. Érzékiségtől
vibrált közöttük a levegő.
– Idén Auguste Rodin műveit is kiállították a biennálén –
suttogta Hélène. – Akárcsak Pissarróét és Renoir-ét. Rajongok a
francia művészetért. Olyan igazi, vidám. És természetes.
Max tekintete fogva tartotta Hélène pillantását.
– Most csak Rodin szobrára tudok gondolni, amelynek A csók
címet adta – szólalt meg kissé rekedt hangon.
– Igen – lehelte Hélène alig hallhatóan. Ő is nehezen tudott
uralkodni az érzésein.
– Egy férfi és egy nő. Természetes meztelenségben. És semmi
más. – Max lassan végigsimította Hélène karját, és ezzel olyan
érzéseket váltott ki belőle, amilyeneket addig elképzelni sem
tudott. Valahonnan mélyről törtek fel, készen arra, hogy
szétrobbantsák az illendőség és a belé nevelt tartózkodás burkát.
Teste-lelke minden porcikájával vágyott erre a férfira. Max az
ujjaival játszadozott. – Odaadóan ölelkeznek. Tele vágyakozással.
– Hélène minden ujját egyenként megsimogatta.
– Az ajkuk nem ér össze – suttogott Hélène.
– Mégis tudjuk, hogy egymáséi lesznek.
Hélène megnedvesítette az ajkát.
– Igen. Így lesz.
Max elgondolkodva nézte összefonódott ujjaikat, majd lassan
elhúzta a kezét. Intett a pincérnek, hogy fizetni akar.
– Nagy szerencse, hogy a harangtorony nem a bazilika
közvetlen közelében állt, ahogy mifelénk szokás – mondta aztán
semleges hangon, miközben zsebre tette a visszajárót.
A hirtelen témaváltástól kissé zavartan pillantott fel Hélène.
– Csúnya károkat okozott volna a székesegyházban, nem igaz?
– Minden bizonnyal. Kipihente magát egy kicsit, Hélène? Akkor
folytassuk a városnézést!
 Amikor átvágtak a Szent Márk téren a Dózsepalota irányába,
szürke felhők takarták el a napot, és Hélène azon töprengett,
vajon miért viselkedik Max mindig távolságtartóan, amint kicsit
érzékibb lesz köztük a hangulat. Ez az elmúlt hetek tükrében pont
annyira nem illett a képbe, mint a beboruló ég, a komor felhők,
amelyek elűzték a napot.
 36. fejezet

Egy nappal később

Lassan szántotta a vaporetto a lagúna szürkében játszó, háborgó

vizét. Süvített az előző nap hirtelen támadt szél, és az eső is
eleredt, a tajtékos hullámok finom vízpermettel szórták meg azt a
néhány merész utast, aki a felül fedett, de oldalt nyitott
fedélzeten tette meg az utat Muranóba.
Hélène és Max inkább a szűk hajókabint választotta. Fapadokon
ültek szorosan egymás mellett, néhány olaszul harsányan
társalgó helybélivel együtt.
Max mulatva figyelte őket.
Mind egyszerre mondták a magukét, főként az asszonyok,
közben hevesen gesztikuláltak, fel-felnevettek. Rejtély, hogyan
tudtak egyszerre beszélni és meghallgatni a másikat, de úgy tűnt,
ez valamiféle olasz sajátosság. Temperamentumos nép.
Rajtuk kívül csak egy idősebb házaspár ült még a kajütben.
Talán a biennáléra jöttek, és utána maradtak egy-két hetet
Velencében. Halkan társalogtak angolul.
Max a kis kabinablak keskeny párkányára könyökölt, az üveget
eső verte, majd sok-sok apró patakocskában futott lefelé a víz.
Nagyon sajnálta, hogy nem mutathatja meg Hélènének a szép
időben a környező szigetekre nyíló csodás kilátást, és elhatározta,
hogy újra elhozza őt ide. A következő nyáron.
Hélènére siklott a pillantása. Kihúzott derékkal ült mellette,
szokása szerint nyugodtan, fegyelmezetten, egyik keze az ölében,
a másik az ő kezében. Elnézte a profilját. Mennyire szereti ezt az
arcot! A finom vonásait, vékony, egyenes orrát, sűrű, sötét
pillákkal keretezett vakítóan kék szemét, amelyből annyi
életöröm sugárzik.
Amikor megérezte, hogy nézi, Hélène felé fordította a fejét, és
hosszú, kutató pillantást vetett rá. Max fejével a hevesen
magyarázó olaszok felé intett finoman, mire Hélène mosolyogva
bólintott.
Max fogva tartotta a tekintetét, Hélène arcára pedig ragyogó
mosoly ült ki.
– Már nagyon kíváncsi vagyok az üvegfúvókra.
– Murano tetszeni fog neked – felelte Max. Előző este néhány
pohár bor mellett a meghittebb tegeződésre váltottak. – Tudod,
miért helyezték át egykor az üveggyártást Velencéből Muranóba?
– Nem, de biztosan mindjárt elárulod – mondta Hélène
vidáman.
– A tizenharmadik század végéig Velencében készítették az
üveget. De a nagy égetőkemencék miatt ez túlságosan veszélyes
volt. Ha tűz üt ki, könnyen leéghettek volna a szorosan egymás
mellé épített házak. Így az üvegfúvók átköltöztek Murano
szigetére.
– Bölcs döntés.
– De más oka is volt.
– Mégpedig?
– Az üvegművesek meg akarták őrizni a titkukat. Muranón a
világtól elszigetelve éltek. És aki kiadta a mesterség fortélyainak
titkát, az halállal lakolt.
– Gondolom, azért mégiscsak kiszivárgott valami.
– Így igaz. Némelyik technika eljutott Németországba és
Hollandiába, később Morvaországba és Sziléziába.
– Igen, a cseh üvegáru is nagyon különleges.
– Minden üvegműhelynek megvannak a maga egyedi jegyei, a
különböző technikákat folyamatosan finomítják, fejlesztik. És
persze az alapanyagok sem ugyanazok. Nincs a világon akár
egyetlen pontosan ugyanúgy megmunkált üveg, mint a muranói.
 Hirtelen lökést kapott a hajó.
– Úgy látszik, megjöttünk – vigyorgott Max. – A hullámzás kissé
megnehezíti, hogy finoman kössünk ki.
Fél órával később már az egyik üvegfúvó műhelyben álltak. Max
megbeszélte a mesterrel, hogy végignézhetik, ahogy az egyik
segédjével különféle színű vékony üvegpálcákat olvaszt össze
bonyolult eljárással varázslatos üvegszoborrá.
– Ez a murrina módszer – magyarázta Max.
– Millefiori – bólintott Hélène. – Ezt ismerem. De még sohasem
láttam, hogyan készül. Lenyűgöző.
A műhely kis boltjában Max kiválasztott Hélènének egy
millefiori díszítéssel készült kerek levélnehezéket, majd sétára
indultak Murano kis utcáin. Szerencsére közben elállt az eső, így
ráérősen szemügyre vehették az apró üzletek kirakatait.
– Hihetetlen ügyességet kíván, hogy valaki ilyen üvegtárgyakat
készítsen – állt meg Hélène az egyik kirakat előtt, ahol vékony
falú borospoharak sorakoztak vörösre színezett üvegből, dús
aranyozással, kecses száruk is aranyból készült. – Nézd csak,
milyen aprólékosan dolgoztak ki minden részletet!
– Valóban álomszépek. Nem csoda, hogy legalább tíz évbe telik
kitanulni az üvegfúvó mesterséget.
– És az is elképesztő, milyen sokfajta különböző üveget
állítanak elő.
– Bonyolult műveletek eredményei. A legfőbb alapanyag a
homok, a mészkő és a szóda, ehhez jönnek még ásványok és
kristályok, hogy különféle színeket kapjanak. Ám a pontos
összetételt, az esetleges titkos hozzávalókat szigorúan őrzik az
üvegfúvó mesterek, és csak családon belül adják tovább. Ezért van
annyiféle egyedi alkotás.
– Ezért utánozhatatlanok és igen drágák a muranói
üvegtárgyak.
– Pontosan.
Nem sok ember járt az utcákon. Max magához vonta Hélènét.
– Menjünk vissza Velencébe vacsorázni! Mit szólsz hozzá?
 – Jó ötlet.
Andalogtak még egy darabig a kis szigeten, míg végül jött egy
vaporetto, ami visszavitte őket Velencébe.
A hajóúton Hélène Max vállára hajtotta a fejét, őt pedig újból
meglepte, milyen hihetetlenül erős hatással van rá az asszony.
Igaz, hogy jó pár évvel idősebb nála, de kicsit sem veszített a
szépségéből, ellenkezőleg. Fiatalosan bájos, ugyanakkor érett,
kíváncsi és érzékeny, sebezhető, mégis erős. Mindez érzéki,
különleges kisugárzást kölcsönöz neki.
Max Hélène füle mögé simított egy fényes fekete hajtincset,
amely kibújt a kalap alól. Ujjaival közben gyengéden
megcirógatta az arcát. Hélène odafordította a fejét, és belecsókolt
a tenyerébe. Maxot elöntötte a forró vágy, és érezte, hogy már
nem sokáig tudja visszafogni magát. A végső lépéstől eddig
mindig visszatartotta az, ami Judith és közte történt. De ami
történt, megtörtént. Több száz kilométer választotta el
Stuttgartot Rivától, és jelképesen még ennél is jóval több őt a
múltjától. Ideje lezárni életének azt a fejezetét.
Mintha olvasott volna a gondolataiban, Hélène felsóhajtott,
majd zsebkendőt keresve beletúrt a táskájába.
Max figyelmét közben egy olasz család vonta magára. Hat
gyerek volt velük, az egyikük, egy eleven kisfiú, a padok között
szaladgált, felmászott rájuk, leugrott róluk. Amikor észrevette,
hogy Max nézi, széles vigyorra szaladt a szája, elöl hiányoztak a
tejfogai. Úgy hét-nyolc éves lehetett.
Aztán az egyik kisebb gyerek valahogy lepottyant a padról, és
éktelen bömbölésbe kezdett. Egy darabig mindenki rá figyelt, és
amikor Max szemével újra a fiút kereste, már nem látta sehol.
Felállt és végigpásztázta a padsorokat. Hélène kérdőn pillantott
rá, de ő nem szólt semmit, már indult is a kabin ajtaja felé.
Amikor kinyitotta, az indulásuk óta viharossá erősödött szél az
arcába csapott.
Tekintete végigsiklott a nyitott fedélzet üres padjain, végül
meglátta a fiút, aki vakmerő tornamutatványokat végzett a
hajókorlátnál. Max rosszat sejtve elindult felé, hogy elcsalogassa
a veszélyes játéktól. És ekkor egy erős szélroham úgy
meglódította a kis hajót, hogy a fiú elveszítette az egyensúlyát.
Max rémülten látta, ahogy a vízbe esik.
Azonnal odarohant, közben már bújt is ki a kabátjából,
zsakettjéből. Az egyik padra hajította a ruháit, majd a fiú után a
vízbe ugrott.
– Max! – Hélène rémült kiáltása volt az utolsó, amit hallott,
mielőtt összecsaptak a feje fölött a hullámok, olyan jéghideg volt
a tenger, hogy egy pillanatra elállt a lélegzete. Tudta, pár perce
van arra, hogy esélye legyen megmenteni a gyereket. De hol
lehet?
A szürkés vízben szinte semmit nem lehetett látni. Nagy
levegőt vett, és alámerült. Pár méterrel maga alatt egy sötét
árnyat látott, lejjebb merült, és még épp el tudta kapni a gyerek
karját. Jó erősen megragadta, majd erőteljes rúgásokkal
felküzdötte magát a felszínre. Zihálva kapkodott levegő után,
miközben magához szorította a fiú ernyedt testét.
Egy pillanatra elvesztette az irányérzékét, az erős
hullámverésben nem látta rögtön a hajót. Érezte, hogy a jeges
vízben nem sokáig bírja, amikor végre feltűnt. Aztán már hallotta
a motor zaját is, a hajó lassan közeledett, majd kötélen mentőövet
dobtak neki a vízbe.
Később nem is emlékezett arra, hogyan kapta el, hogyan került
fel a fedélzetre. A következő emlékképe az volt, hogy Hélène
aggodalmas arccal hajol fölé.
– Mi van a fiúval? – kérdezte köhögve.
– Rendbe fog jönni – felelte Hélène. – Fel tudsz állni? Azonnal
be kell jönnöd a kabinba. Idekint halálra fagysz.
Hélène segítségével Max feltápászkodott, majd szorosan
összekapaszkodva bementek a hajófülkébe.
– Ülj ide a padra, gyorsan behozom a ruháidat!
Hélène kisietett, és egy perc múlva már jött is vissza Max
kabátjával és zsakettjével.
 – Ezek jéghidegek – mondta Max mellé ülve. Gyorsan kibújt a
saját kabátjából, felvette Maxét, hogy felmelegítse. Aztán
lehámozta a férfiról a csuromvizes inget, és megpróbálta úgy-
ahogy betakargatni a maga kabátjával.
Max reszketett a hidegtől, de ennyi figyelmes gondoskodástól
gyorsan visszatért belé az élet. Különben is szívós volt, mindig
sokat sportolt.
– Hol a gyerek? – kérdezte újra, mire Hélène a kabin másik
végébe mutatott.
Onnan most görcsös köhögés hallatszott, Max pedig
megkönnyebbült, hogy a fiú magához tért. A szülei és a testvérei
heves szóáradatot zúdítottak rá. Max mintha a Miatyánk egyes
szavait vélte volna kihallani belőle.
– Rendbe jön – nyugtatta meg Hélène ismét.
– Hát persze – bólintott Max. Megpróbált mosolyogni, hogy
elűzze Hélène homlokáról az aggodalom ráncait. Nem igazán
sikerült, és nagyon meghatotta ez a gondoskodás. Amikor Hélène
végül ráterítette a kabátját, amely még őrizte a teste melegét, ez
idáig ismeretlen érzés lepte meg. Úgy érezte, révbe ért.

Hélène lefekvéshez készülődve hálóingbe bújt, bár gondolni sem

tudott arra, hogy aludjon. Inkább odaállt az ablakhoz, és kibámult
a sötétségbe. Még mindig a délután átélt ijedség hatása alatt volt.
Borzasztóan gyorsan zajlott le az egész. Miután Max
aggodalmas arccal kiment az utasfülkéből, azonnal utánasietett.
De mire felfogta, mi történik, Max már be is ugrott a vízbe.
Szerencsére még nem sötétedett be, így abba az irányba tudta
navigálni a hajó kormányosát, ahol Max néhány perc múlva a
felszínre bukkant karjában a kisfiúval.
Azután két matróz odadobta neki a mentőövet, amit csak két
sikertelen próbálkozás után tudott végre megragadni, és
felhúzták őket a fedélzetre. A kisfiút a családja vette gondjaiba, ő
pedig Maxot.
 Abban a pár percben, amikor ott feküdt előtte, és attól félt,
mindjárt elveszíti az eszméletét, ráébredt, mennyire fontos neki
Max. És egész úton visszafelé Velencébe a hátát dörzsölte, hogy
felmelegítse.
A szállodába érve Max már viccelődött. Szerinte ugyanis a
város mind az öt védőszentje egyetértett abban, hogy nem
akarnak egy ilyen bajkeverőt a mennyben. Hélène azonban
továbbra is nagyon aggódott érte. Hisz könnyen tüdőgyulladást
kaphat, ami súlyos következményekkel járhat.
Kopogtak.
Hélène meglepődve fordult hátra. Hát ez meg ki lehet?
Max az ágyában fekszik, remélhetőleg egy forróvizes-palack és
egy ugyancsak forró tea társaságában, mást meg nem ismert a
szállodában. Talán a szobalány az?
Ajtót nyitott.
Max állt ott zsakett nélkül, az ingujja feltűrve.
– Te mit… – szólalt meg Hélène, de Max csak megrázta a fejét,
és belépett a szobába.
Behúzta az ajtót maga mögött.
Egyik kezét Hélène tarkójára csúsztatta, és maga felé fordította
az arcát. Fátyolos volt a tekintete, amikor a szájára hajolt.
Gyengéden csókolgatta az ajkát, először csak óvatosan, majd
mohó vágyakozással.
– Max… – próbált újra megszólalni Hélène, de a férfi újabb
csókkal tapasztotta be a száját.
Hélène szíve vadul kalapált.
Max tovább csókolta, és közben gyengéden tolta hátrafelé,
egészen az ajtó melletti falig. Ekkor egy pillanatra elengedte, és
Hélène feje mellett a falnak támasztotta a kezét, nehezen szedte a
levegőt.
Mélyen a szemébe nézett, majd ujjait lassan végigfuttatta
Hélène arcán, egyenként fedezve fel annak minden részletét.
– Jól vagyok – mormolta közben. – Nagyon is jól.
 Hélène bólintott, Max keze pedig lejjebb vándorolt. Most a
nyakát cirógatta, aztán a csipkés batiszt hálóing pántja alá
csúsztatta a kezét, és lesimogatta a válláról. A vékony anyag halk
zizzenéssel a padlóra siklott.
Hélène ott állt meztelenül, mégsem érezte védtelennek magát.
Max elismerő pillantása a csodálat és hódolat finom hálóját fonta
köré. Most így pőrén inkább biztonságban érezte magát.
Ajkuk újra egymásra talált, és most már Hélène is viszonozta
Max mohó csókjait. Amikor pedig gyengéden megfogta a mellét,
egész testében megborzongott.
Mélyről jövő sóhaj tört fel a melléből.
Soha nem tapasztalt érzések remegtették meg a testét,
elborították. Hát ilyen az, amikor férfi és nő kölcsönös
vonzalommal és megértéssel vágyik egymásra. Kíváncsiság és
vágy ébredt benne, a keze szinte magától indult felfedezőútra. A
melegségből forró vágy lett, az érzékiségből mámor, és amikor
Max az ágyra fektette, megszűnt létezni körülöttük a világ, csak
ők voltak ketten. Ámulva adta át magát a szenvedély hihetetlen
erejének, a gyönyörnek.
Amikor végül elégedetten Max karjába fészkelte magát,
elöntötte a hála. Ilyen érzés tehát a boldogság, a szerelem, amit
számtalanszor leírtak, megénekeltek, ami minden öröm és
szívfájdalom okozója, minden élet kezdete.
Max felé fordította az arcát. A férfi mélyen a szemébe nézve az
ujja köré csavarta Hélène egyik fényes hajtincsét, majd
gyengéden a szájára hajolt, és hosszú, bensőséges csókban forrt
össze az ajkuk. Hélène úgy érezte, ezen az éjszakán lett igazán
asszonnyá. A múltja végérvényesen ködbe veszett, ő pedig a
bizonytalan, ám reményteli jövőbe tekintett.
 37. fejezet

Rothmann-villa, egy nappal később

Judith a kis zománctáblát nézegette, amit Victor búcsúzóul a

kezébe nyomott. Bár a férfi kimért volt és elutasító, közben mégis
ezzel a gesztussal kedveskedett neki.
Alaposan szemügyre vette a gyönyörűen, aprólékosan
kidolgozott miniatűr cégtáblát, és a szomorúság, a harag ellenére
is pontosan tudta, Victor mit akart kifejezni ezzel: hogy mennyire
tiszteli a munkáját a gyárban, ami oly sokat jelent neki.
Hüvelykujjával gyengéden végigsimított a táblácska színes
felületén, és azt kívánta, bár érezné csak még egy kicsit Victor
keze melegét. Abban a pillanatban, amikor Victor kiviharzott a
szalonból, és dühös léptekkel távolodott a személyzeti traktushoz
vezető folyosón, hogy az oldalbejáraton hagyja el a házat, az ő
szíve mintha megfagyott volna.
Alig tudott aludni. Holtfáradt volt, újra meg újra felidézte
magában a szerencsétlen kimenetelű délután eseményeit,
próbálta megérteni, miért ítélte el Victor anélkül, hogy alkalmat
adott volna bármiféle magyarázatra.
Ráadásul utána még Albrechtet is el kellett viselnie, aki
negyedórán át tette neki a szépet, szokása szerint nagyképűen és
affektálva. Dicshimnuszokat zengett Judith erényeiről, mint egy
gyöngysor szemeit, úgy fűzte fel őket egymás mögé, majd
átnyújtotta. Ha nem lett volna olyan zaklatott idegállapotban,
azonnal ajtót mutat neki. Így azonban csak szótlanul hallgatta a
hízelgését. Albrecht pedig úgy gondolta, Judith azért nem
ellenkezik, mert megenyhült. Végül arra ragadtatta magát, hogy
szerelmet valljon, amitől Judithnak újra émelyegni kezdett a
gyomra.
Fellélegzett, amikor egyszer csak bekopogott Dora, azzal az
ürüggyel, hogy jöjjön, mert megint baj van az ikrekkel. Sajnos
éppen ekkor érkezett haza az apja is, és megakadályozta a
menekülését, ugyanis ragaszkodott a jelenlétéhez. Judith csak
akkor vonulhatott vissza a szobájába, amikor a férfiak átmentek
szivarozni a dolgozószobába.
A vacsoráról a még mindig rendetlenkedő gyomrára hivatkozva
mentette ki magát. De lefekvés előtt azért magához rendelte az
apja, aki, Victorhoz és Albrechthez hasonlóan, teljesen
félreértette a helyzetet.
Judith végig a tenyerében szorongatta a zománctáblácskát,
miközben az apja túláradó lelkesedéssel köszönte meg, hogy
Judith ma sokkal szívélyesebb volt Albrechttel. Reményét fejezte ki,
hogy mostantól jobban kezeli majd a helyzetet. A bankár fia –
tette hozzá az apja elégedetten – kész fátylat borítani a
szerencsétlen kezdetre, és örül, hogy Judith már készségesebb.
Dehogy volt ő készséges, csak teljesen összezavarodott, túl sok
teher nehezedett rá.
Amúgy nem tudta volna megmondani, jelenleg mi is történik
vele. Úgy érezte magát, mint egy leheletvékony falú üveggömb,
amely bármikor elpattanhat. Azt gondolta, ezt a merőben
szokatlan állapotot az elmúlt hetek nyomasztó eseményei
váltották ki. Megviselte, hogy rengeteg különféle elvárásnak
kellene megfelelnie – és most még itt van ez a szerencsétlen
helyzet Victorral is. Nagyon nyomorultul érezte magát.
Arra pedig nem is akart gondolni, hogy a kis éjszakai kalandja
Max Ebingerrel milyen következménnyel járhat.
A kandallópárkányon álló, áttört mintával díszített karcsú
órára pillantott. Fél tíz. Theo már biztosan visszaért, miután
bevitte az apját az irodájába.
 Sajnálta, hogy a kocsisnak még egyszer meg kell tennie az utat
a városba, de ma reggel semmiképpen nem akart az apjával
együtt menni a gyárba. Az Albrecht von Braunról zengett
dicshimnuszait éppoly kevéssé bírta elviselni, mint a kioktatást,
hogy mi várható el egy jó feleségtől.

Egy órával később Judith már a kis műhelyében állt, és azon

tűnődött, hogyan valósíthatná meg az ötletét, amely az álmatlan
éjszakák során merült fel benne.
Valahol olvasta egyszer, hogy létezik egy olasz specialitás, a
pasta gianduja. A csokoládémasszában a kakaó egy részét pörkölt
mogyoróval vagy mandulával helyettesítik, amit az apja persze
könyörtelenül hamisítványnak bélyegezne. Hallani sem akarna
arról, hogy csökkentsék a csokoládé kakaótartalmát, mivel a
Rothmann cég több mint húsz éve a csokoládégyárosok
szövetségének tagja, amely szigorúan ügyel a csokoládé
tisztaságára, és a megfelelő tanúsítványt is kiadja a termékekre.
Judith mégis ki akarta próbálni, mert különleges ízélményre
számított. Így titokban fogott hozzá.
Éppen elkezdte apróra vágni a blansírozott mandulát és
mogyorót, amikor kopogtak, és már nyílt is az ajtó.
Rögtön tudta, hogy ő az.
Hirtelen nagyon boldognak érezte magát, megkönnyebbült, és
felébredt benne a remény. Amikor Victor közelebb lépett, nagyot
dobbant a szíve, de igyekezett nyugodtnak látszani.
– Mi hozott ide, Victor?
– Szeretnék bocsánatot kérni. – Judith letette a kést, amivel a
mandulát aprította, és zavartan a kötényébe törölte a kezét. –
Elfogadhatatlan, ahogy vasárnap viselkedtem, és nem fordul elő
többé. Nincs jogom ítélkezni arról, mik a terveid a jövőre nézve.
Ezért tisztelettel a bocsánatodat kérem.
Judith döbbenten meredt rá.
Hogy lehet ilyen rideg, ilyen közömbös? A szavaiban nincs
semmi érzelem. Judithban megint összetört valami. Elég egyetlen
apró kis félreértés, hogy mindent semmissé tegyen, ami köztük
volt?
Nem tudta, mit mondhatna erre. Legszívesebben mindent
megmagyarázott volna, ugyanakkor úgy érezte, láthatatlan fal
emelkedik közéjük, amelyen nem tud áthatolni.
– Köszönöm a kis zománctáblát – mondta végül egy idő után,
Victor közönyös bocsánatkérésére nem reagált. – Gyönyörű. Nagy
örömet szereztél vele. Becsben tartom majd.
Victor élesen beszívta a levegőt, aztán megköszörülte a torkát.
– Nem sok ember van, aki tényleg látja, milyen is vagyok
valójában – fűzte még hozzá Judith. Már-már könnyek gyűltek a
szemébe, de sikerült uralkodnia magán.
Úgy tűnt, ezek az egyszerű szavak megmozdítottak valamit
Victorban.
– Judith, én… – Tehetetlen mozdulattal a hajába túrt. –
Egyszerűen nem tudtam elhinni, még most sem tudom elhinni. De
igaz, ugye? Egy reményteli jövő előtt álló bankárfiú gondtalan
életet kínál neked. Persze hogy igent mondasz. Hogy is
versenyezhetne ezzel egy jöttment idegen, akinek keményen meg
kell dolgoznia a mindennapi betevő falatért? Aki nem kínálhat
neked semmit, csupán a szerelmét?
Megbántottság és keserűség áradt a szavaiból. Judith gyorsan
odalépett hozzá, és a karjára tette a kezét.
– Nem minden az, aminek látszik. Megengeded, hogy
elmagyarázzam?
Victor bólintott, de Judith közeledésére nem reagált.
Judith leengedte a kezét, és halkan beszélni kezdett. Elmondta,
az apja ragaszkodott ahhoz, hogy ő válasszon férjet neki, hiába
ellenkezett, végül aztán kész tények elé állította ezzel az abszurd
eljegyzéssel, és ettől nem tágít. Hogy Albrecht ugyancsak
ragaszkodik ahhoz, hogy feleségül vegye, hiába hozta megalázó
helyzetbe a fél város előtt. Hogy úgy érzi, egyre szorul a hurok a
nyaka körül, és nem lát kiutat.
Mindent elmondott, kivéve azt az éjszakát Maxszal.
 Victor türelmesen végighallgatta, és amikor Judith végül
kimerülten lehunyta a szemét, a karjába zárta. Az ölelés végre
feloldotta a hetek óta felgyűlt feszültséget, haragot,
bizonytalanságot. Judith el nem sírt könnyei ebben a pillanatban
feltartóztathatatlanul utat törtek maguknak.
Victor csak simogatta a hátát, miközben könnyek áztatták az
ingét. Türelemmel várt, amíg a zokogás lassan alábbhagyott, és
Judith már csak szipogott. Akkor kissé eltolta magától, és a
szemébe nézett.
– Nagyon sajnálom. Ennyi minden nyomaszt, én meg csak a
magam baját néztem. Pedig pontosan tudom, milyen az, ha mások
döntenek helyetted, mintha nem is lenne saját akaratod.
Judith még mindig szipogott, mire Victor elővette a
zsebkendőjét. Judith megtörölte a szemét, halkan kifújta az orrát.
– Veled is hasonló történt? Ezért hagytad ott Berlint, és jöttél
Stuttgartba?
– Többek között. Az én apám is olyasmibe kényszerített bele,
amit nem akartam.
– Ó, igen, meséltél róla. Miatta kellett a katonai akadémiára
menned.
– Pontosan. – Victor arcán halvány mosoly suhant át. – Nem
felejtetted el. Könyörtelenül rám erőltette az akaratát, ami
végzetes következményekkel járt. De erről majd más alkalommal
mesélek neked.
Néhány hosszú pillanatig csak szótlanul nézték egymást. És
Judith boldog volt, hogy visszatért a régi meghittség.
Aztán Victor mosolyogva Judith munkaasztala felé pillantott.
– Min dolgozol éppen? Megint valami rendkívüli finomság
készül?
Judith felélénkült.
– Ó, igen. Pasta gianduját akarok csinálni, ami nem könnyű
művelet.
– Hogy mit?
Judith felnevetett.
 – Egyfajta krém pörkölt mogyoróból, mandulából, kakaóból és
cukorból. Mindent finomra kell aprítani, majd az egészet sima
masszává keverni.
– Kézzel elég fáradságos lehet kikeverni.
– Valóban az. De nem használhatom erre a drága gépek egyikét.
Apám különben sem engedné, hogy más is kerüljön a
kakaómasszába cukron és vanílián kívül. Rögtön valamiféle
kotyvaléknak bélyegezné, mindenesetre a szemében az már nem
lenne jófajta, tiszta csokoládé.
– Csak mert más hozzávalók vannak benne?
– Mert kakaó helyett mogyoró és mandula van benne.
– Persze, a tanúsítvány. De talán túl szigorúan látja a dolgot.
– Én is úgy vélem. Ez ugyan nem az eredeti receptúra szerinti
csokoládé lenne, mégis valami különleges finomság. Torinóban a
pasta gianduja a helyi specialitás.
– Alig várom, hogy megkóstolhassam az új csokoládédat –
mondta Victor bátorítóan. – Mert azért csak csokoládé, végül is
nem kréta- vagy téglaport keversz hozzá.
– Pontosan. És nem is földet vagy fűrészport.
Összenevettek. Mindketten tudták, hogy voltak idők, amikor
valóban ilyesmit is adtak a csokoládémasszához, hogy
spóroljanak a drága kakaóval.
– A tisztasági előírás betartása alapvetően dicséretes dolog. De
ha ilyen finom alapanyagokat adsz hozzá – mutatott Victor a
halomban álló mandulára és mogyoróra –, azt nem lehet
hamisítványnak nevezni. Úgy látom, elkelne neked egy kis
segítség.
– Igaz. Mindjárt szólok Paulinénak.
– Nem. Igazi segítségre gondoltam.
Judith értetlenül nézett rá.
Victor levette a munkazubbonyát, és egy kampóra akasztotta.
– Csak nem te akarsz segíteni nekem? – kérdezte Judith
mosolyogva.
– De igen.
 Együtt gyorsabban haladtak, megpirították a durvára vágott
mandulát, mogyorót, majd még melegen mozsárban finomra
törték. Végül puha karamellel és csokoládéval keverték össze.
Judith még egy kis kakaóport is adott az egészhez.
Jó darabig kellett keverni, amíg szép sima, fényes,
csokoládébarna masszát kaptak.
– Kóstold meg! – mondta Judith elégedetten. Ujjával a masszába
nyúlt, és odatartotta Victor elé. – Tessék, a kóstolócskád!
Victor megfogta Judith kezét, a szájához emelte, és óvatosan
ízlelgette a masszát, ajka közben Judith ujjához ért.
– Most te jössz! – súgta aztán, és odatartotta Judith elé a
masszába mártott ujját.
Judith lehunyta a szemét, amikor Victor ujja az ajkához ért és
végigsimított rajta.
A következő pillanatban már Victor ajkát érezte a száján.
Csodálatosan finom csók volt. Mandula-, mogyoró-, karamell- és
csokoládéízű.
 38. fejezet

Degerloch, advent első vasárnapja

Az ikrek fogták vörösre lakkozott szánkójukat, majd útnak

indultak a Steigelochhoz, a kis tóhoz nem messze a
villanegyedtől. A korcsolyák bőrszíjjal összekötve a vállukra vetve
himbálóztak. Felpattantak a szánkókra, és ujjongva siklottak
lefelé a meredek utcákon, ahol a járókelők és a lovas kocsik
keményre döngölték a havat.
Három napja megint heves hóvihar volt. Még az apjuk is otthon
maradt aznap, nem ment be a gyárba, olyan zord volt az idő
odakint.
Azóta már elállt a hóesés, és bár nagyon hideg lett, a pár napos
bezártság után a fiúk ki akartak szabadulni a házból.
Szerencsére az apjuk engedett kicsit a szigorból, már nem
álltak folyamatos felügyelet alatt. A darazsakkal történt eset után
néhány hétig alig tudtak kiszökni egy-egy rövid időre. Ráadásul
magántanárt fogadtak melléjük, hogy javuljon a teljesítményük.
Így nemcsak az iskolatársak hiányoztak, de a tanulással is sokkal
több időt kellett eltölteniük. Úgy érezték, csak tömik a fejüket
felesleges tudással, akár a libát Márton napra.
De vasárnap lévén ma sem a tanítójuk, sem az apjuk nem volt a
házban. Judith pedig már megint bezárkózott a szobájába.
Nagyon furcsán viselkedett mostanában. De talán minden lány
ilyen lesz, ha férjhez kell mennie. Mert persze Karl és Anton
figyelmét sem kerülte el, hogy folyton az esküvőről és Albrecht
von Braunról folyik a szó.
 Ma végre kitombolhatják magukat a hóban. Kezdetét vette a
szánkóverseny.
– Hé, vigyázz már! – üvöltött Anton, amikor Karl már megint
elé vágott a szánkóval. De Karl csak nevetett, és majdnem elgázolt
egy anyát, aki a gyerekével az út szélén sétált.
A következő kanyar után bevárta az öccsét, hogy elölről kezdje
az egészet.
– Miért nem szánkázol le végig? – duzzogott Anton. – Akkor
legalább nem lennél folyton útban.
– De hát pont ez a legjobb az egészben.
– Micsoda? Hogy leszorítasz az útról?
– Naná. Csak úgy leszánkázni nem nagy kunszt. – Karl jó erősen
meglökte Anton szánkóját, majd utánaszáguldott, és megint
nekiment.
– Ha nem hagyod abba, hazamegyek – fenyegetőzött Anton.
Karl ezután beérte azzal, hogy elegáns kanyarokkal kerülgesse a
lovak által hátrahagyott kupacokat. Csöppet sem izgatta, hogy
közben időnként a cipőjével beletapos, vagy a szánkó talpával
belegázol a lócitromokba. Hisz erre való Robert. Majd ő
letakarítja.
Amikor végül odaértek a teljesen befagyott tóhoz, elégedetten
látták, hogy rajtuk kívül még senki nincs ott, ők érkeztek
elsőként aznap délután.
Hét közben munkások dolgoztak itt, nagy tömböket vágtak ki a
tó jegéből, a fuvarosok elszállították, majd eladták őket a
jégszekrények hűtéséhez. Ezért tulajdonképpen tilos volt
korcsolyázni a tavon, de a gyerekek persze nem törődtek ezzel.
Már csak azért sem, mert a jégvágók mindig szép simára söpörték
a felszínt, és ezzel príma korcsolyapályát csináltak nekik.
– Először szánkóval megyünk rá – döntött Karl. Ledobta a
korcsolyáját a földre, majd betaszította a szánkóját a jégpálya
közepére.
Anton ugyanezt tette.
– És most mit csinálunk? – kérdezte aztán.
 – Várunk, amíg jön valaki, és belépőt szedünk – vetette fel Karl.
– Belépőt?
– Igen. Aki ma a jégpályára akar menni, tíz pfenniget fizet.
– És gondolod, hogy bárki is fizetni fog? – kérdezte Anton
kétkedve.
– Hát persze. – Karl roppant büszkének látszott nagyszerű
ötletére.
– Jól van. És hova álljunk, hogy senki ne léphessen fizetés
nélkül a jégre?
Karl elgondolkodott.
– Kaput építünk a szánkókból, aztán faágakat hozunk, és
körben elbarikádozzuk a tavat. Legalábbis azokon a helyeken,
ahol ki lehet menni a jégre.
– De az senkit sem tartóztat fel – aggályoskodott tovább Anton.
– Attól függ, mennyi ágat halmozunk fel.
A faanyagot összehordani elég fáradságosnak bizonyult. De a
hóval terhelt fagyott ágak és kisebb gallyak könnyen letörtek a tó
körüli fákról és bokrokról, úgyhogy hamarosan tekintélyes
halmok borították a szánkóik két oldalán a partot.
De ez még nem volt elég, egyre csak munkálkodtak a
barikádokon, amikor megjelentek az első gyerekek, és kíváncsian
nézték, mit csinálnak.
– Ez meg micsoda? – kérdezte végül az egyik kislány, mire
Anton felvilágosította, hogy ma fizetni kell a jégpályáért.
Mivel egyik gyereknek sem volt pénze, hamar megállapodtak
abban, hogy nem kell fizetniük, ha segítenek a barikádépítésben.
Először öt, aztán hét, végül pedig már tizenkét gyerek hordta
buzgón az ágakat, gallyakat. A közelben lakók gyorsan
hazaszaladtak, és lopva elhoztak néhány erősebb karót vagy
hasznos szerszámot, és egy-két fűrésszel dolgozva még
gyorsabban haladtak. Idővel már el is feledkeztek az eredeti
ötletükről, hogy pénzt kérjenek a korcsolyázásért. Lényeg, hogy
minél magasabb gátat emeljenek a tó körül, és így védjék meg
felségterületüket a konkrétan meg nem nevezett ellenségtől. Már
csak izgalmas kaland volt az egész, ami gondolatban messze
röpítette őket egy teljesen szokványos vasárnap délutántól a
festői Degerlochban. Egyre serényebben munkálkodtak, egyre
erősebb lett a gát, egyre féktelenebb a hangulat.
Egészen addig, amíg meg nem jelent három nagyobb fiú,
majdnem egy fejjel magasabbak voltak a többi gyereknél, és a
lábukat szétvetve megálltak a piros szánkókból emelt kapu előtt.
Anton oldalba bökte a testvérét.
– Hé, nézd csak!
– Ajaj, a Böpple fiúk.
– Most mit csinálunk?
Karl töprengve ráncolta a homlokát. Már a többi gyerek is
észrevette, hogy itt valami gond lesz, és abbahagyták a munkát.
Feszült csendben figyelt mindenki.
– Mi ez az egész? – szólalt meg végül a legidősebb Böpple fiú, az
összehordott ágakra, karókra mutatva, amelyek alól egy-egy tégla
is kikandikált.
Karl nem tehetett mást, lépnie kellett.
– Ma fizetni kell, ha korcsolyázni akartok – szólalt meg
magabiztosan, és ő is szétvetett lábbal állt a három Böpple elé.
Anton is ugyanezt tette, de azért a bátyja mögött maradt.
– Fizetni? Na, ne röhögtess! – mondta a legnagyobb Böpple, és
fenyegetően előrelépett. – Mégis hogy akarod megakadályozni,
hogy kimenjek a jégre?
Karl, aki egy fejjel alacsonyabb volt a legnagyobb Böpple-nél,
vagyis majdnem akkora, mint a legkisebb, hátrált egy apró lépést.
– Itt nem mentek át!
– Mit nem mondasz? – harsogta a legnagyobb Böpple, akinek
egészen mély hangja volt. Hangosan felnevetett. A két öccse
csatlakozott. Aztán mindhárman megindultak, hogy
átfurakodjanak a két szánkó közötti kapun.
Karl és Anton próbálta megakadályozni, de durván félrelökték
őket. Amikor a többi gyerek látta, hogy a Böpple fiúk be akarnak
hatolni a területükre, élőláncot alkottak a betolakodók ellen.
 – Hé, most meg mi van? – kérdezte a középső Böpple, és
elkezdte félrelökdösni a gyerekeket. A testvérei is segítettek, így
végül a vad lökdösődés verekedéssé fajult.
A lányok inkább visszavonultak, és biztos távolságból figyelték
a küzdelmet, csak az egyikük maradt, aki ki is vette a részét a
dulakodásból.
Taszigálták, rúgták, ütötték egymást, záporoztak a sértések,
káromkodások. Mind úgy belelovalták magukat a verekedésbe,
hogy észre sem vették a feléjük siető felnőtteket, az iskolamestert
és a papot.
Csak akkor tértek észhez, amikor a tanító elüvöltötte magát.
A Böpple fiúk azonnal kereket oldottak, de nem jutottak
messzire, mert két kislány kötelet feszített ki az úton, amibe
belebotlottak. A közben ugyancsak odaérkező kovács vállalta,
hogy hazaebrudalja őket.
A többi gyereket az iskolamester vonta kérdőre. Miután Anton
– aki fejlett igazságérzettel rendelkezett – elmagyarázta, mi
történt, és kiderült, hogy főként őt és Karlt terheli a felelősség, a
többiek hazamehettek.
– Lám-lám, már megint a Rothmann ikrek. Nem is lep meg –
kezdte a fejmosást a tanító. – Rajtatok a magántanár sem segít. De
mit várjon az ember két ilyen tökfejtől, akinek csak a
csínytevésen jár az esze?
– És hogy akarjátok ezt az egészet jóvátenni? – szólalt meg a
pap is.
Karl dacosan hallgatott. Anton lázasan törte a fejét, milyen
büntetés lehetne méltányos, ami azért nem túl szigorú.
De mielőtt eszébe jutott volna bármi, már újra a tanító
mennydörgött a fejük felett.
– Először is elhordjátok ezt a sok szemetet innen. Addig én
elmegyek apátokhoz, és beszámolok neki a legújabb
rendbontásotokról. Aztán visszajövök, és addig maradok, amíg
rendbe nem raktok mindent.
Karl és Anton lehajtott fejjel a földet bámulta.
 – Na, most bezzeg mindketten hallgattok! – mondta a tanító. –
Legközelebb gondolkodjatok, mielőtt ilyen ostobaságot csináltok.
Azzal sarkon fordult, és elindult a villanegyed felé. A tiszteletes
szánakozó pillantást vetett a két kisfiúra, majd ő is ment a maga
útjára.
Karl és Anton hozzálátott, hogy lebontsa a védfalat. Egészen
sötétedésig dolgoztak. Mire végül hazaértek, reszkettek a
hidegtől. Judith és Babette azonnal ágyba dugta őket.

Az iskolamester nem tért vissza a tett színhelyére. Kellemesen

elüldögélt Wilhelm Rothmann-nal a dolgozószobájában, és egyik
kitűnő snapszot itta a másik után. Nagyszerű ötletnek találta,
hogy a fiúkat internátusba küldjék, hátha ott majd fegyelmet
tanulnak.
 39. fejezet

Rothmann csokoládégyár, december

eleje

– Torrone a neve, szintén olasz édesség, mint a pasta gianduja.

Olyan keményre kell verni hozzá a tojásfehérjét, hogy éles
vágásként látszódjon meg benne a kés nyoma.
Judith mosolyogva figyelte, ahogy Victor nagy igyekezettel veri
a fehérjét a habverővel. Amikor csak tehette, benézett hozzá egy
kis időre a műhelybe. Szerencsére a munkája a gyár egész
területére kiterjedt, sokszor kellett a különböző részlegekbe
mennie, hogy megjavítson, ellenőrizzen valamit, vagy felmérje,
hol lehetne visszaszorítani a költségeket.
Ha volt egy kis ideje, újabb és újabb édes finomságok
kikísérletezésén szorgoskodtak együtt. Victor nagyon élvezte,
meg persze azt is, hogy Judith közelében lehet.
Judith serpenyőben enyhén megpirított egy nagy halom
blansírozott mandulát. Amíg ez hűlt, aranyló mézet melegített
egy rézlábasban.
A melegtől és a munkától kipirult az arca, Victor leplezetlen
rajongással nézte. Talán még sohasem állt hozzá ilyen közel
senki. Ha lehetne közös útjuk, habozás nélkül elindulna rajta. És
meg akarta óvni Albrecht von Brauntól, akivel eddig csupán
egyszer-kétszer találkozott, de minden alkalommal
ellenszenvesnek találta a felfuvalkodottságát. Főként mert
gyorsan észrevette, hogy nincs mire felvágnia. Nem tudott
felmutatni semmit azonkívül, hogy a város legtekintélyesebb
bankárjának a fia. De ezzel nem ébresztett benne tiszteletet,
legfeljebb szánalmat.
Judith addig kavargatta a mézet, amíg krémes állagúvá vált,
szinte kifehéredett.
– Hogy áll a tojáshab? – nézett Victorra, aki erre megmutatta a
tálat. – Pont jó – mondta szakavatott pillantással, és a mézhez
adta a felvert tojásfehérjét. – Keverd tovább, kérlek! Ne túl
gyorsan, de egyenletesen!
Victor odaállt a tűzhelyhez, és tette, amit Judith mondott.
Csodálatos illatok terjengtek: méz, pörkölt mandula. Alig várta,
hogy megkóstolhassa a torronét.
Judith végül belemártott egy kanalat a mézes masszába, aztán
gyorsan egy csésze hideg vízbe.
– Látod, most pont jó! Apró repedések keletkeztek, ilyennek
kell lennie. Ez áll a receptben.
Victor az asztalra tette a nehéz rézlábast, aztán beleszórta a
pörkölt mandulát. Judith óvatosan összekeverte az egészet. Végül
egy vaslapra simította a mézes-mandulás masszát.
– Most már csak meg kell várnunk, amíg kihűl – jelentette ki
elégedetten.
– Na, akkor én megyek is a dolgomra. Nehogy a végén még
keresni kezdjenek. De a kóstolócskámat ugye megkapom? –
kacsintott Judithra.
– Hát persze. És köszönöm a segítséget. Sokkal jobban élvezem
a munkát, ha együtt csináljuk.
Victor leakasztotta a kampóról kék munkazubbonyát, és
belebújt. Aztán Judith mögé lépett, két kezét a vállára tette.
Judith meghitt mozdulattal a mellkasának dőlt, Victor pedig a
hajába fúrta az arcát, beszívta finom illatát.
Judith kissé elfordította a fejét, így Victor ajka a homlokát
súrolta, majd finoman végigcsókolta a bőrét a halántékáig.
Aztán Victornak hirtelen eszébe jutott valami, amiről már
régóta beszélni akart Judithtal. Átölelte, és óvatosan maga felé
fordította.
 – Kérdezhetek valamit apádról, Judith?
– Természetesen.
– Akkor is, ha igazából semmi közöm hozzá?
Judith a homlokát ráncolta.
– Miről van szó?
– Neked nem tűnt fel, hogy az utóbbi hónapokban apád,
mondjuk úgy, korlátozott anyagi eszközökkel rendelkezik?
– Ez hogy jut eszedbe?
Victor megdörzsölte a nyakát.
– Mostanában annyira visszaszorítjuk a költségeket a gyárban,
hogy azon töprengek, meddig állhatjuk még a versenyt a
konkurenciával.
– Egyszer már céloztál erre. Hogy túlságosan elavultak a
gépeink – mondta Judith tűnődve. – Tényleg úgy gondolod, hogy
nincs elég pénzünk?
– Más okát nem látom. És aztán még…
– Micsoda?
– Itt van ez a dolog Albrecht von Braunnal. Miért ragaszkodik
annyira ehhez a házassághoz, amikor te nem akarod? Persze az is
lehet, hogy a bankár mindenképpen eleget akar tenni a fia
óhajának, mert ugye Albrecht a fejébe vette, hogy te leszel a
felesége. Apád pedig nem utasíthatja vissza, nem akarja magára
haragítani a bankárját.
– Ezt meg hogy érted?
– Talán apádnak sürgősen pénzre van szüksége, hogy
megmentse a gyárat. És pillanatnyilag ez a házasság az egyetlen
esélye, hogy pénzhez jusson.
Judith annyira megdöbbent, hogy Victor attól tartott,
túlságosan tapintatlan volt. De ha végére akar járni a dolognak,
szüksége van Judith segítségére.
– Ezen még soha nem gondolkodtam el – szólalt meg végül
Judith némi csend után. – Hogy mi okból ígért oda apám
Albrechtnek…
– De elképzelhető?
 – Most, hogy mondod… igen… talán. – Judith töprengve
ráncolta a homlokát. – De csak úgy deríthetem ki, ha tudom, hogy
állnak a gyár pénzügyei. Ehhez pedig bele kell néznem a
könyvelésbe.
– És ez lehetséges?
Judith megint elgondolkodott.
– Nem hiszem. Apám nem engedné meg, hogy csak úgy
megnézzem a főkönyveket. Ha pedig rákérdezek, biztosan
gyanakodni fog.
– Tehát más módot kell találnunk.
– Igen. Valószínűleg csak úgy menne, ha titokban belopóznánk
az irodába, és átnéznénk az iratokat.
– Akkor kellenek a kulcsok. Vagy valaki, aki fel tudja törni a
zárat. – Victor elvigyorodott. – Már tudom is, hogy ki.
– Tényleg? Te ismersz egy betörőt? Ki az? – kuncogott Judith.
– Te is ismered. Edgar.
– Edgar Nold?
– Igen ő. Nagyon ügyes keze van. Több korsó sör után egyszer
elmesélte, hogy egy drót segítségével próbál zárakat kinyitni.
Csak a tréfa kedvéért természetesen.
– Akkor kérdezd meg! A kulcsokat nehéz lenne megszerezni. És
amint apám észrevenné, hogy hiányzik a kulcscsomója, őrt
állítana az irodához. Akkor pedig a kulcsokkal sem mennénk
semmire.
– Tényleg nincs kifogásod az ellen, hogy bevonj ebbe minket
Edgarral? Mégiscsak a gyár bizalmas iratairól van szó.
Judith a férfi szemébe nézett, és megsimogatta az arcát.
– Teljesen megbízom benned. És ha te megbízol Edgarban, az
nekem elég.
Victor bólintott, és az arcához szorította Judith kezét.
– Gondolom, a főkönyvek amúgy is külön vannak elzárva. Talán
hasznos lenne, ha a napokban körülnéznél kicsit az irodában, mi
hol van. Legalább nagyjából.
 – Megpróbálhatom. De nem akarok semmi olyasmit tenni, ami
gyanút kelthet. Kiismered magad egyáltalán a könyvelésben? Mi
hol szerepel? Melyik számok fontosak?
– Jogos kérdés – nevette el magát Victor. – Hozzáolvastam
kicsit, mert már régóta érdekel.
– Csak nem akarsz te is gyárat alapítani? – kérdezte Judith.
Tulajdonképpen viccnek szánta, de látta, hogy Victor
elkomolyodik.
– Nagy kedvem lenne hozzá – ismerte el. – Nekem való, minden
erőmmel belevetném magam a munkába. És elsőként arról
gondoskodnék, hogy a munkásoknak jó dolguk legyen.
– Én pedig szívesen állnék melletted ebben – szaladt ki Judith
száján.
Victor végtelenül gyengéden a tenyerébe fogta Judit arcát.
– Attemptamus, Judith. Megpróbáljuk.
Lágyan megcsókolta Judith száját, a homlokát, majd visszament
a gépházba.

Miután Victor elment, Judith újra nekilátott a munkának. Fogott

egy darabot a közben megkeményedett torronéból, és apróra
vágta. Aztán beledolgozta a jégen frissen tartott pasta giandujába,
ezt a kész masszát formákba töltötte, amelyeket előzőleg
csokoládéval öntött ki, majd a jégszekrényben hagyott
megdermedni. Végül olvasztott csokoládéval vonta be az egészet.
Amikor a formákat átvitte a szomszédos terembe, hogy újra a
jégszekrénybe tegye őket, a hátában érezte a munkáslányok
pillantásait. Már panaszkodtak, hogy a kreálmányai egyre több
helyet foglalnak, alig fér be melléjük valami, és Judith azon
gondolkodott: kellene venni egy vagy két új jégszekrényt.
Miközben visszament a műhelyébe, elhatározta, hogy
megkérdezi erről az apját, kíváncsi volt, vajon enged-e a
kérésének. A reakciójából talán le tudja szűrni, hogy Victornak
igaza van-e, és tényleg nincs pénz új eszközöket beszerezni.
 Átöltözött, majd elindult az irodák felé. A folyosókat és a
lépcsőházat betöltő különféle szagoktól azonnal újra émelyegni
kezdett. Nyilvánvalóan valami makacs fertőzést kaphatott el,
mert nemcsak a gyomra háborgott, de szédült is, és teljesen
kimerültnek érezte magát. Talán tényleg otthon kellene
maradnia pár napot, hogy alaposan kikúrálja magát.
– Mit akarsz, Judith? – rivallt rá az apja, amikor odaállt az
íróasztala elé. – Folyton itt lábatlankodsz a gyárban ahelyett,
hogy az esküvődre készülődnél. Margarete egyébként már a
villába rendelte a varrónőt a mennyasszonyi ruhádhoz. Beszéld
meg vele a részleteket, egyeztesd a ruhapróbák időpontját!
Judith nem akart ingerülten válaszolni. Nyelt egyet, és
igyekezett barátságos arcot vágni.
– Van egy fontos kérésem, apám.
– Akkor ki vele gyorsan! Mindjárt indulnom kell Braunékhoz.
– Azt javaslom, szerezzünk be két új jégszekrényt. A dekorációs
részlegnek.
– Rögtön kettőt?
– Egyre több a hűtést igénylő édesség, és ha befut egy extra
megrendelés, máris problémák adódnak.
– Aha. És ezek az extra megrendelések nyilván tőled
származnak.
– Olykor én is beteszek valamit a jégszekrénybe, de alapvetően
a dekorációs részlegen van szükség rájuk – bizonygatta Judith.
Nyilván kizárólag azért nem venne új jégszekrényeket az apja,
hogy legyen hely az ő kreációinak. De ha valóban szükségesek a
gyártás megfelelő működéséhez, akkor lépnie kell.
Wilhelm Rothmann elgondolkodott, majd felállt, és az ablakhoz
sétált.
– Tudod, Judith – mondta háttal a lányának –, amint
megtartottuk az esküvődet Albrechttel, azonnal megrendelem a
két jégszekrényt. Mivel, ahogy mondtad, nem neked kell,
bizonyára ráér az esküvő után is.
 Judith ökölbe szorította a kezét, hogy úrrá legyen az indulatain.
Daccal és ellenkezéssel nem érhet el semmit. Higgadtnak kell
maradnia.
– De miért csak akkor?
– Mert az új beszerzéseket először be kell kalkulálni,
árajánlatokat kell bekérni. Ugyanez vonatkozik a másik víziódra
is. A csokoládéautomata alapjában véve nem rossz ötlet, de sok
pénz kell hozzá.
Nem olyan régen Judith már említést tett az apjának az
automatákról, de csak kitérő választ kapott. Wilhelm Rothmann
most színt vallott.
– És a cégnek nincs elég pénze, ezt akarja mondani, apám?
Tudom, hogy némelyik elavult gépet is le kellene cserélni…
– Elég legyen, Judith! – vágott a szavába az apja. – Ez nem a te
dolgod, és nem is értesz hozzá.
Judith belátta, hogy nincs értelme tovább feszíteni a húrt. Épp
eleget hallott ahhoz, hogy tudja, Victor gyanúja megalapozott
lehet.
– Rendben. Köszönöm, hogy meghallgatott, apám.
– Még valami, Judith!
– Igen?
– A karácsonyi ünnepek után elkezdesz végre a kelengyéddel
foglalkozni. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem jöhetsz be a
gyárba, de lassan fel kell készülnöd az esküvődre és az új
feladataidra, amik egy feleségre várnak.
Judith rögtön megértette a kimondatlan üzenetet. Amint
Albrecht felesége lesz, kizárólag a háztartást vezetheti. Semmi
mással nem foglalkozhat.
Összeszorította a fogait, bólintott, majd távozott az irodából. De
nem ment vissza a műhelyébe, hanem a kocsiszín közelében várt,
amíg meg nem látta, hogy Theo kihajt az apjával a gyár kapuján.
Ha Braunékhoz megy, nem jön vissza egyhamar. És ki akarta
használni ezt az időt.
Felkapta a szoknyáját, és visszaszaladt az irodába.
 40. fejezet

Alois Eberle műhelye, advent második

vasárnapja előtti péntek

Edgar a vörösréz zománcalap fölé hajolva dróttal karcolta fel a

virágmotívum körvonalait, amiket aztán különböző színű
zománcmasszával töltött ki. Több vörösréz lemezt készített elő
hasonló módon, majd a táblákat egy polcra tette száradni.
Végül kézzel megfestett egy már kiégetett zománcfelületet,
amit több más darabbal együtt újra az égetőkemencébe tett.
A zománctáblák készítése igen hosszadalmas, aprólékos
munkát igényelt. Edgar gyakran kora hajnaltól késő estig
dolgozott, hogy eleget tudjon tenni a számtalan megrendelésnek.
Szerencse, hogy Alois Eberle a rendelkezésére bocsátotta a
műhelye melletti helyiséget. Tulajdonképpen Victor kérésére.
Eberlének rengeteg helye volt, miután megözvegyült, Edgar
viszont eleinte a kis kétszobás lakásban dolgozott, amelyen
Victorral osztozott, és ez a legjobb akarattal is szűknek bizonyult.
Ez a megoldás mindenki számára előnyös volt.
Edgar bérleti díjat fizetett a műhelyért, a megrendelésekből
befolyó pénzből gond nélkül futotta a nem túl magas havi
összegre. Még egy nagyobb égetőkemencét is vett, ezzel tovább-
bővítve kis zománctábla-manufaktúráját. Jól ment az üzlet, egy
ideje segédet is alkalmazott, aki lassan kitanulta mellette a
zománctábla-készítést, és már az elején is nagy segítség volt.
Néhány hete teljesen váratlanul az apja is beállított a
műhelyébe, és több zománctáblát rendelt a szappangyárba.
Elismerő pillantása nagy elégtételt jelentett Edgarnak. A bohém
festőből – akinek a képei a kutyának sem kellettek, ezért aztán
abszintba fojtotta a bánatát – sikeres üzletember lett, aki most
már jó pénzt kapott művészi munkájáért.
Edgar tudta, hogy roppant elégedettek a megrendelői. Minden
egyes darab, ami kikerült a keze alól, igényes kézműves munka
volt, ráadásul egyedi, művészi díszítést is kapott, ezt Edgar
sokszor aprólékos gonddal, kézzel festette fel. És a vevők szó
nélkül megfizették a magas árat, amit ezért kért. Ha továbbra is
felfelé ível a szerencsecsillaga, hamarosan sokkal nagyobb
műhelyre lesz szüksége. De azért biztosra akart menni, úgyhogy
még kivárt, kitart-e a sikere.
Odakint már besötétedett, de a villanyfény jól bevilágította a
műhelyt, hogy tovább lehessen dolgozni. Edgar még vázlatokat
akart készíteni az Ebinger gyár tábláihoz. Max apja számos
zománctáblát rendelt tőle a gépgyárnak. Egyszerű táblákat az
egyes részlegek nevével, vagy csak számokkal, de reklámtáblákat
is. Ezeknél Edgar már használhatta a fantáziáját. Egy ideje egyre
nagyobb népszerűségnek örvendtek azok az olykor bohókás,
díszes táblái, amiket eleinte csak kinevettek. Edgar belemerült a
munkába.
Amikor egy órával később halkan megnyikordult az ajtó, tudta,
hogy Victor jött meg.
– Mindjárt végzek – mormolta fel sem nézve, miközben az
utolsó ecsetvonásokat vitte fel. Aztán megtisztította és eltette az
ecseteket, majd felállt.
– Látom, jól haladsz – nézett végig Victor a már elkészült
zománctáblákon, amelyek arra vártak, hogy kiszállítsák őket. –
Igazi remekművek, Edgar. Emlékszel még az első
próbálkozásaidra?
– Soha nem felejtem el. Megrepedt üveg, kráterek, repedések,
szétfolyt zománc.
– És a színek sem lettek olyanok kiégetés után, mint amit
reméltél. De szépen beletanultál. És lám, hol tartasz ma.
Elismerésem.
– Köszönöm, kicsit sok lesz a dicséretből. Kérsz egy pohár
mustot?
– Nehogy azt mondd, hogy Eberle már a mustos hordójához is
odaenged!
Edgar vigyorogva kiment, majd pár perc múlva visszatért,
kezében egy szürke cserépkorsóval, amelyre elnagyolt
ecsetvonásokkal stilizált kék virágokat festettek. Az asztalra tette
a korsót, félresöpörte a rajzlapokat, ceruzákat, majd hozott két
poharat.
– Alois nincs itt. Nemrég elment itthonról, fogalmam sincs,
hová.
– Kár. Meg akartam beszélni vele valamit.
Edgar Victorra emelte a poharát, és ivott egy jó nagy korty
mustot.
– Hú, de szomjas vagyok!
– Hol a segéded? – kérdezte Victor, miután leült az asztalhoz.
– Hazament már. Az elmúlt napokban sokáig dolgozott,
úgyhogy ma korán hazaküldtem.
– Valószínűleg fel kell venned még valakit.
– Én is azt hiszem. Kicsit körülnéztem már, de mostanában
nincs időm komolyan keresgélni. Ebben a nagy hóban különben is
csak akkor mentem ki a házból, ha nagyon muszáj volt.
– Azt jól tetted. És itt a kemencéid mellett soha nem fogsz fázni
– ugratta Victor, majd egy hajtásra lehúzta a mustot.
– Azért megnézheted az automatát. Én is meg tudom mutatni,
hogyan halad a munka.
– Szívesen vetek rá egy pillantást, még mielőtt elmegyek –
bólintott Victor, majd óvatosan témát váltott. Valami nagyon
fúrta az oldalát. – Te jól ismered a bankár Braun fiát.
– Albrechtet? Persze. Bár az utóbbi időben ritkán látom.
Eljegyezte magát a kis Rothmann lánnyal, nemsokára meg is
esküsznek, nem igaz?
– Gondolja ő – szaladt ki Victor száján.
 – Nem így lesz?
– Az utolsó szót még biztosan nem mondták ki.
Edgar, aki nem tudta, milyen közel áll egymáshoz Victor és
Judith, halkan nevetett.
– Na ja, a Rothmann lány nincs elragadtatva a dologtól,
legalábbis ezt hallottam. Albrechtnek le kellett nyelnie egyet-
mást. De olyan régen odavan érte, hogy nyilván túlteszi magát
ezen.
– Régóta odavan érte?
– Igen. Tudod, hogy Albrecht, Max Ebinger és én hosszú évekig
nagyon közeli jó barátok voltunk. Te is találkoztál velük
néhányszor. Mindenesetre Albrecht már… na mikor is volt… talán
februárban vagy márciusban azzal dicsekedett, hogy elveszi a
Rothmann lányt, az apja és Rothmann megegyezett ebben.
– Akkor ez rég eldöntött dolog.
– Igen. Csak úgy látszik, Rothmann elfelejtette közölni a
lányával.
– Mert soha nem egyezett volna bele – vágta rá Victor
keserűen.
Erre Edgar felfigyelt.
– Mondd csak… nem mintha bármi közöm lenne hozzá, de
neked tetszik Judith Rothmann? – kérdezte kíváncsian. – Még
soha nem voltál ennyire beszédes, legalábbis, ha más nőkről esett
szó. Most pedig eléggé hevesen reagálsz.
– Majdnem mindennap látom a gyárban. És jól tudunk együtt
dolgozni. Ezért is mutattam meg neki a csokoládéautomatát.
– Meg is lepődtem, miért vonod be a dologba.
– Mert benne megvan az, ami kell: szívvel-lélekkel csinálja,
amit csinál.
– Ez már egyenesen rajongásnak hangzik.
– Nem tagadom, hogy nagyon tetszik nekem. És úgy gondolom,
ketten együtt sokat tehetnénk a Rothmann gyárért.
Edgar meglepve nézett a barátjára.
– És a lány mit szól ehhez?
 – Azt hiszem, hasonlóan érez, mint én – forgatta a poharát
Victor.
– Azt hiszed?
– Tudom.
– Én meg azt hiszem, hogy elég nagy gondban vagy.
– Meglehet.
Edgar újra teletöltötte a poharakat.
– Mit gondolsz, mit csinál veled Rothmann, ha ez kiderül?
– Elkerget a városból?
– Már ha megelégszik ennyivel.
– Rothmann-nak pillanatnyilag más gondjai vannak. Legalábbis
úgy hiszem.
– Na, most már kezd lassan érdekessé válni a dolog. Beszélj!
– Évek óta nincsenek nagyobb fejlesztések a gyárban. És azon
töprengek, miért. Ha ez így megy tovább, Rothmann csődbe
megy.
– Te ezt meg tudod ítélni?
– A munkám során a gyár minden részlegébe bepillanthatok, és
főként a hiányosságokat látom. Most pedig hozzá akarja adni a
lányát a bankárja fiához. Nem csodálkoznék, ha az esküvővel
nagyobb pénzösszeghez jutna a cég.
Edgar elgondolkodott.
– Volt idő, amikor az én apám is majdnem csődbe ment. Végül
egy nagy megrendelés mentette meg. De annak idején ő sem
osztotta meg senkivel a gondjait. Judith nyilván tragédiának élné
meg, ha a gyár megmentéséhez őt magát árusítanák ki. És
bizonyos, hogy ez Albrechtnek sem volna jó.
– Az a benyomásom, hogy Albrecht eléggé gyerekesen
viselkedik. Mindenképpen meg akarja kapni Judithot, bármibe
kerül is. Fogalma sincs, milyen lehet egy olyan házasságban élni,
ahol a férj és a feleség kölcsönösen utálja egymást. Én megéltem
ezt a szüleimnél. Anyám tönkre is ment bele.
– Némelyik elrendezett házasság viszont egész jól működik. De
ismerem Albrechtet, nem elégszik meg a színleléssel. Férji
hatalmának minden eszközét bevetné Judith ellen. Gyenge jellem,
ez a baja.
Victor bólintott, majd előállt a konkrét tényekkel.
– Judith és én bele akarunk nézni a főkönyvekbe, hogy tisztán
lássunk.
– Az nem lesz könnyű.
– Ezért kell a te segítséged. Be kell juttatnod minket Rothmann
irodájába.
– Segítsek betörni az irodájába? Ha ez kiderül, Rheinberger,
bezárhatom a műhelyem.
– Tudom.
– Tehát, milyen előnyöm származna nekem ebből az egészből?
– Már ettől függetlenül úgyis meg akartalak kérdezni valamiről.
Tudnál szép, míves zománcdobozokat készíteni? Mégpedig
különböző méretekben. Kakaópornak, csokoládéknak,
pralinéknak. Sokkal elegánsabb lenne, ha a minőségi árut nem
fadobozokban árulnánk, hanem mutatós ajándékcsomagolásban,
szép díszítéssel.
Széles vigyor ült ki Edgar arcára.
– Úgy beszélsz, mintha már te volnál a Rothmann gyár
igazgatója. Az ötlet nem rossz. És természetesen meg tudom
csinálni. De…
– Judith mindent megtesz majd, hogy a gyár átvegye a
munkáidat. Úgymond udvari beszállító lennél. De emellett külön
is lehetne árusítani ezeket a míves dobozokat, hisz sok mindent
lehet tárolni bennük. Fontold meg, Edgar! Jól tudod, hogy nem
vagyok olyan ember, aki ész nélkül belevág valamibe.
– De teljesen belehabarodtál Judith Rothmannba. Ez pedig
befolyásolja az ítélőképességedet.
– Most akkor segítesz nekünk?
Edgar a fejét csóválta, és ivott még egy pohár mustot.
– Te aztán nehéz választások elé állítod az embert,
Rheinberger. Ha ezt tudom, soha nem fogadlak be.
– Ezt már mondtad egyszer – vigyorgott Victor.
 – És pontosan mit vártok tőlem?
– Elsősorban a kézügyességedre számítunk, ki kell nyitnod a
zárakat. Aztán gyorsan átnézzük a könyveket, ha találunk
valamit, másolatot készítünk, vagy legalább felírjuk, melyik
összeg hol szerepel. Nem lesz sok időnk, ketten nem végeznénk
ezzel.
– Tehát betörőt és írnokot keresel egy személyben.
– Így is lehet mondani.
– És mikor tervezitek ezt az egészet?
– Amilyen hamar csak lehet. Legjobb lenne még karácsony
előtt.
– De akkor Judithnak le kellene jönnie a városba éjszaka.
– Elmegyek érte.
– Hát, Rheinberger, most már nem csodálkozom, hogy bezártak
Ehrenbreitstein erődjébe. De felőlem… legyen! Benne vagyok.
– Tényleg? – Victor lelkesen felpattant és kezet nyújtott. – Add
a szavad, hogy nem visszakozol!
Edgar belecsapott a tenyerébe.
– Tudod, valahogy nagy kedvem van hozzá, hogy megmutassam
Albrechtnek: pénzért sem lehet megkapni mindent. Mert azzal a
meggyőződéssel éli az életét, hogy bármit megvehet. Egy jó lecke
nem árthat neki. Az, aki a szerencsejáték rabja, nem érdemel meg
egy olyan lányt, mint Judith.
Victor felkapta a fejét.
– Albrecht játszik?
– Persze hogy játszik – mondta Edgar. – És jóval nagyobb
tétben, mint ahogy azt a pénztárcája engedi. De ameddig az apja
állja az adósságait, nincs oka visszafogni magát.
– Mi lenne, ha kicsit jobban megpiszkálnánk a bankárfiúcska
viselt dolgait? – vetette fel Victor. – Ha fény derülne a káros
szenvedélyére, Rothmann talán kétszer is meggondolná, hogy
hozzáadja-e a lányát, bármilyen nagy szüksége is van a pénzre.
Edgar felnevetett.
 – Álmodozz csak! De az ötlet tetszik, talán még jobban is, mint a
betörősdi. – A homlokát dörzsölve eltöprengett. – Valószínűleg
semmi használhatót nem tudunk majd felhozni ellene azonkívül,
hogy a gazdag, elkényeztetett ficsúrok léha életét éli, amit
általában elnéznek az ő köreiben, de azért a húgától bizonyára
meg lehetne tudni egyet-mást róla. Mondd meg Judithnak, hogy
óvatosan faggassa ki Dorotheát a bátyjáról! Talán kiderül valami
érdekes.
– Jól van.
– Kívánom neked, hogy sikerrel járjunk!
– Magam is ezt kívánom, elhiheted. – Victor az asztalra tette a
poharát. – Akkor elindulok. Add át üdvözletemet Eberlének! A
napokban majd újra benézek.
– Már nem akarod megnézni az automatát?
– Ma nem. El kell gondolkodnom néhány dolgon. Jó éjszakát!
Miután Victor elment, Edgar visszatért a munkájához. Nem volt
biztos benne, hogy Victor tervei célt érnek. De abszolút
megértette, hogy legalább tesz egy próbát.
Különben meg tényleg nagy kedve volt feltörni néhány zárat.
 41. fejezet

A Rothmann-villa személyzeti traktusa,

december közepe

– Valami suhanc ácsorog egy ideje az ajtó előtt – szólt oda a

szakácsné Robertnek. – Megnéznéd, mit akar?
Robert kinyitotta a személyzeti bejárat ajtaját, és kinézett.
Tényleg ott állt egy ismeretlen fiú, vékony zubbonya zsebébe
mélyesztett kézzel. Amikor meglátta Robertet, kusza fogait
kivillantva vigyorogni kezdett.
– Mit akarsz itt? – kérdezte Robert, készen rá, hogy bármelyik
pillanatban becsapja előtte az ajtót.
– Lakik itt két szőke kisfiú?
– Miért akarod tudni?
– Pár hete megmentettem őket. Lent a városban.
– Megmentetted? – nevetett fel Robert. – Ezt bárki mondhatja.
Tűnj el innét!
Be akarta csapni az ajtót, de a fiú odatette a lábát.
– Hallgasson meg!
– Miért tenném?
– Mert igazat mondok. Az ikrek lent kószáltak a városban, és ha
nem vagyok ott, haza sem találnak.
Robertnek hirtelen beugrott, hogy tényleg volt valami még a
nagy hóesés előtt. Karl és Anton egész délutánra eltűnt, és már
épp a keresésükre akartak indulni, amikor sötétedés után végre
hazaértek.
– Miért csak most jelentkezel, ha ez jó pár hete történt?
 – Mert nem tudtam, hogy Rothmann úr fiai. De most már
tudom, ezért feljöttem. Úgy gondolom, jutalmat érdemlek.
– Hát jó, felőlem gyere be! Az ikrek felismernek, ha úgy volt,
ahogy mondod.
Robert bevezette a fiút a konyhába.
– Itt várj! Megnézem, hol vannak a fiúk. Gertie, szemmel
tartanád addig?
A szakácsné bólintott, mire a siheder rávigyorgott.
Robert bekopogott a kis szalonba, ahol hét közben Karl és
Anton tanóráit tartották.
– Igen, Robert? – nyitott ajtót a házitanító.
Robert belesett a szobába, ahol az ikrek kíváncsian
nyújtogatták a nyakukat.
– Itt van egy fiú Stuttgartból, és azt állítja, pár hete valamilyen
módon megmentette Karlt és Antont. Nem teljesen világos, mit
ért ezalatt. Így azt gondoltam, legjobb, ha a fiúk velem jönnek, és
megnézik maguknak ezt a kis fickót. Nekik tudniuk kell, hogy
ismerik-e.
– Jól van – mondta a házitanító. – Akkor vigye magával a
gyerekeket, de tíz perc múlva legyenek itt újra!
– Úgy lesz – ígérte Robert, és elégedett volt, hogy gyorsan
tisztázhatja a dolgot. Az ikrek boldogan trappoltak utána a
konyhába, örültek, hogy kiszabadulhatnak kicsit a
tanulószobából.
– Jé, a Fritz! – kiáltott fel Anton, amikor meglátta az idegen fiút.
– Megmutatta nekünk a tűzoltóságot.
– Tényleg. Még fizettünk is érte – erősítette meg Karl.
Fritz még mindig vigyorgott, bár most kissé zavartan.
– Jól van, Fritz. A fiúk nyilvánvalóan ismernek – állapította meg
Robert.
– Világos. Nem megmondtam, hogy…
– Igen, igen, tudom, megmentetted őket – vágott a szavába
Robert. – Most viszont szeretném tudni, hogy mitől védted meg
őket.
 – Azt én is szeretném tudni – szólt bele Karl. – Csak a
Tűzjakabnak esett baja, nekünk nem.
– Nélkülem nem találtatok volna haza sötétedés előtt,
eltévedtetek volna a szőlődombok között vagy az erdőben –
jelentette ki Fritz fontoskodó képpel.
– Nem igaz! – tiltakozott Anton. – Mindenképp a fogassal
jöttünk volna.
– Mindenesetre időben kivittelek benneteket a végállomásra –
erősködött Fritz.
– Tehát, ha jól értettem, Fritz megmutatta nektek a
tűzoltóságot, aztán elvitt a fogas végállomásához – foglalta össze
Robert.
– Pontosan! – mondták az ikrek egyszerre.
– Jól van. Akkor futás vissza a tanító úrhoz! Csak tíz percre
engedett el benneteket.
Anton már ment is, de Karl még visszafordult az ajtóból
Fritzhez.
– Eljössz majd megint? Most már tudod, hol lakunk.
– Persze!
Karl elégedetten vigyorgott, majd az öccse után szaladt.
Robert félrevonta Fritzet.
– Mi ketten most kimegyünk – mondta, egy oldalpillantást
vetve a szakácsnéra, aki már a vacsorát készítette elő. –
Négyszemközt akarok beszélni veled.
Fritz bólintott, Robert pedig belebújt a kabátjába.
Kiléptek a villából az oldalbejáraton, és elindultak az úton
lefelé.
– Miért akarsz mindenképpen jutalmat? – szólalt meg Robert. –
Megmutattad a két fiúnak a tűzoltóságot, de nem mentetted meg
az életüket.
– Hát, hogy is mondjam… – hebegett Fritz, egyszerre már nem
tűnt magabiztosnak. – Kell a pénz. Anyám nagyon beteg.
– Mi a baja? Meghűlt? Ebben az időben elég sokan betegek.
– Tüdővész.
 Robert azonnal megtorpant.
– És van képed idejönni? A végén még megfertőzöl mindenkit a
házban.
– Nekem semmi bajom. Megvizsgáltak.
– És mi van apáddal?
– Meghalt. Balesetet szenvedett a gyárban.
– Biztosan van erre valami segélyszervezet. Stuttgartban
mindenre vannak egyletek – tűnődött Robert fennhangon.
– A fiatal lányokról gondoskodnak, vannak nevelőotthonok. De
rólunk megfeledkeztek. Egyik napról a másikra élünk. Anyám
hosszú éveken át szakácsné volt egy úri háznál, de amikor beteg
lett, elküldték. Azzal keresek egy kis pénzt, hogy embereket
vezetek körbe a városban. De most a nagy hóban egyre nehezebb.
Senki sem dugja ki az orrát. És idegenek sem jönnek a városba.
– Aha, ezért mondta Karl, hogy fizettek neked.
– Igen – hajtotta le a fejét Fritz zavartan.
Egy darabig szótlanul baktattak egymás mellett. Robert sajnálta
a fiút. Az apja meghalt, az anyja nem tud dolgozni, mert beteg.
Kilátástalan helyzet.
– Hallgass ide, Fritz! – szólalt meg végül. – Nagyon sajnálom
anyádat. De nem hiszem, hogy Rothmann pénzt adna neked.
Keress valamelyik gyárban munkát! Fiatal vagy és erős.
– Már én is gondoltam erre – mondta Fritz letörten. – De akkor
egész nap távol lennék. Ki gondoskodna anyámról?
Robert érezte, hogy a fiú nem tud megbirkózni a sok teherrel,
ami a vállára nehezedik. De ő sem tud segíteni neki. És mennyi
család van hasonló helyzetben!
Ez annyira igazságtalan.
– Szégyen, hogy egyesek dúskálnak a pénzben, másoknak meg
semmijük sincs – mondta keserű hangon. – Egyszer csak meg kell
változnia ennek. – A saját családjára gondolt, ők is nagyon
szegények voltak. – Ha szétosztanák a gazdagok javait, mindenki
jól élhetne.
– Mintha hajlandóak lennének bármit is odaadni.
 – Egyszer majd muszáj lesz nekik. Végül is abból van a
vagyonuk, hogy mások robotolnak nekik.
– Ez már igaz. Mégsem állhatunk oda eléjük, hogy adj belőle
nekem is valamit.
– Nem. Az ember egyedül természetesen nem megy semmire.
De ha sokan összeállnak, már elérhetnek valamit.
– Gondolja? – kérdezte Fritz kétkedve.
– Igen – bólintott Robert. – Persze ez nem megy egyik napról a
másikra. De el kellene gondolkodni rajta. Hamarosan én is
átmegyek valamelyik gyárba dolgozni. Mert cselédnek lenni a
legrosszabb. Folyton ugrásra készen kell állni, eltakarítani az
urak piszkát. Gyere ide, Robert, menj oda, Robert… Jogaid
nincsenek, csak kötelességeid. A béred meg szinte semmi, hiszen
kosztot és kvártélyt kapsz. Ha pedig megmondod a véleményed,
rebellisnek titulálnak.
– Tényleg?
– Tényleg. És a lányoknak még nehezebb a soruk. Sokan
eltévelyednek, és rossz útra térnek. – Babette-re gondolt, egyedül
miatta maradt még a Rothmann-házban.
Ősszel többször is látta férfiakkal, mindig másikkal. De amióta
Rothmann új szabályokat vezetett be a vasárnapi kimenőknél,
sokszor nem tudta követni, és ez csak növelte az aggodalmát,
hogy egy nap örömlányként végzi.
– Én azt hiszem – folytatta Robert –, hogy sokkal jobb gyárban
dolgozni, mint cselédként. Ott meg van határozva, mikor van
vége a munkaidődnek, több pénzt keresel, még ha a munka nehéz
is. És nem kell egy fedél alatt laknod a munkaadóddal.
– Anyám mindig azt mondta, jó dolga volt az úréknál.
– Talán attól függ, mit tart jónak az ember – jelentette ki
Robert. – Gyere fel a villába valamikor újra, Fritz! Meglátom, mit
tehetek érted, Rothmann esetleg ad neked időnként valami
munkát. Legalább kereshetsz egy kis pénzt.
Reménnyel teli mosoly ült ki Fritz arcára.
– Tényleg? Megtenné?
 – Legalábbis meg fogom próbálni – bólintott Robert. – Mondd,
merre laksz!
Fritz elmagyarázta, Robert pedig búcsúzóul megveregette a
vállát.
Hosszan nézett a sovány kis alak után, ahogy elnyűtt, vékony
zubbonyát összehúzva, lyukas cipőjében taposta a havat.
Talán tényleg itt az ideje, hogy változzanak a dolgok. Felébredt
benne a tetterő, amikor arra gondolt, mi történne, ha egyesült
erővel lépnének fel a nélkülöző emberek, ha a jelentéktelen csepp
áradó folyammá duzzadna. Talán itt az ideje, hogy ő is
változtasson az életén.
Robert mélyen beszívta a hideg levegőt, majd sarkon fordult, és
visszament a villába, hogy felaprítsa a tűzifát.
 42. fejezet

Rosenstein park, Stuttgart, advent

harmadik vasárnapja

– Tudom, hogy nem könnyű a saját bátyád után kémkedni,

Dorothea – pillantott Judith a barátnőjére.
Dorothea viszont a távolba meredt.
– Valóban nem könnyű. De végeredményben Albrechtért is
teszem. És természetesen érted.
– Soha nem gyanakodtál?
– Volt azért, amit furcsának találtam. Azt, hogy elmaradtak a
barátai, hogy esténként egyre gyakrabban elment otthonról. De
nem az én tisztem, hogy az életmódja felett ítélkezzem. Eddig
egyszerűen nem törődtem ezzel.
Gyors léptekkel sétáltak a Stuttgart és Cannstatt között fekvő
behavazott Rosenstein parkban. Fél órája tette ki őket Theo a
park szélén, és azt ígérte, két óra múlva értük jön.
Mindketten hosszú szőrmebundát viseltek. Judith még
csincsillaprémet is tett a nyakába. Élvezte a sétát a hóban, még ha
a hideg pirosra csípte is az arcát és az orrát. Fent Degerlochban
ugyan tisztább volt a levegő, de a Rosenstein kastély körüli
hatalmas angolparknak megvolt a maga varázsa. Vastag hóbunda
ült a nyáron pompásan zöldellő fákon és bokrokon, az örökzöld
tujákat is belepte a hó.
A két lány lábnyomokat hagyott az érintetlen, hó fútta
sétautakon. Meleg tavaszi és nyári napokon rengetegen jártak ki
ide, most szinte egyedül voltak a hatalmas parkban.
 Judith levélben hívta meg a barátnőjét erre a kirándulásra,
egyúttal szörnyű gyanúját is közölte, amely szerint Albrecht a
szerencsejáték rabja lett – ezt nemrég két csók között árulta el
neki Victor –, és a segítségét kérte.
Örült neki, hogy Dorothea nem zárkózott el a kérése elől.
– Különös – szólalt meg Judith újra –, hogy olyan régóta
vagyunk bizalmas barátnők, és erről még sohasem beszéltünk.
– Albrecht a bátyám. Elég nehéz ez nekem. Az eljegyzés is
annak idején. Persze abszolút megértettelek téged, de szörnyen
sajnáltam Albrechtet, ahogy ott állt, miután faképnél hagytad.
Olyan elveszettnek, megalázottnak tűnt. Ilyet senkinek nem
kíván az ember.
Judith egy mókust figyelt, a kis állat éppen a télire gyűjtött
készletéből ásott ki pár darabot, amiket aztán el is majszolt. Majd
felsurrant egy közeli fára.
– Nem én tettem ezt vele, hanem az én apám és az ő apja –
felelte csendesen.
– Tudom – sóhajtott fel Dorothea. – Ezért nem is tettem neked
soha szemrehányást. Rögtön ki kellett volna beszélnünk ezeket a
dolgokat, de… amikor legközelebb találkoztunk az eljegyzés után,
és elájultál a csokoládéboltban, rettenetesen megijedtem.
– Ó, nem volt az olyan vészes! – legyintett Judith, majd gyorsan
visszakanyarodott az eredeti témához. – Térjünk vissza
Albrechthez! Azt mondod, gyakran elmegy esténként?
– Igen. Szinte minden este, és csak hajnalban jön haza. Judith,
most már én is azt hiszem, hogy aggódnunk kellene. De hát nem
mehetek utána éjnek idején. Edgar és Victor viszont esetleg…
– Ez nagyszerű ötlet! Majd ők követik, kilesik, hová megy,
meddig marad, milyen társaságba jár.
– Miután megkaptam a leveled, anyámat is figyelmeztettem, de
ő hallani sem akar erről. Csak annyit mondott, hogy Albrecht még
fiatal, ki kell tombolnia magát, főként most, hogy hamarosan
megnősül.
– Tehát anyád egyszerűen szemet huny fölötte – mondta Judith.
 – Igen. Mindig is így volt. Határtalanul imádja az egyetlen
kisfiát.
– És apád?
– Azt hiszem, csak örül, hogy végre megházasodik és a saját
lábára áll. Csalódott benne, ezt már többször is hangoztatta. Most
még hagyja, hogy a bankban dolgozzon, de nem hiszem, hogy
bármikor is átengedi neki a bank vezetését.
– Ó! Apám tud erről?
– Megpróbáltam anyámat óvatosan kifaggatni. Azt mondta,
apám hosszú beszélgetéseket folytatott apáddal. Arról volt szó,
hogy idővel Albrechtnek adja át a gyáratok vezetését.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Judith döbbenten.
– Pedig így volt, apád azonban erre nem hajlandó.
Judith megkönnyebbülten fújt egyet.
– Na, ez legalább jó hír. Mondott még mást is anyád?
– Nem, úgy tűnt, nem is tud többet. A komornám viszont akart
még mondani valamit erről, de pont bejött a házvezetőnőnk, és
kizavarta. Azóta még nem tudtam beszélni vele.
– Nálunk ugyanez a helyzet. A személyzet ne pletykáljon! Mégis
azt teszik. Legalábbis egymás közt. Olykor megtudok egyet-mást
Dorától, de még ő sem árul el nekem mindent.
– Meg tudom érteni, ez az állásába kerülhet.
Hirtelen felröppent mellettük egy rigó, kavargott körülötte a
finom porhó.
– Judith, nézd! Ott jön Victor és Edgar. Nahát, micsoda véletlen!
Judith hátrafordult. Victor gyors léptekkel közeledett, hogy
utolérje őket. Edgar kicsit lemaradt a barátja mögött.
A két barátnő megállt, hogy bevárja őket.
– Jó napot, Rheinberger úr! – üdvözölte Judith Victort
formálisan. Dorothea előtt nem akarta tegezni, de a szeme
ragyogott az örömtől, hogy a férfi váratlanul felbukkant.
– Braun kisasszony, Rothmann kisasszony! – hajolt meg Victor.
– Nincs ellenükre, ha csatlakozom önökhöz a sétájukon?
 – Ó, és én is – tette hozzá Edgar, aki közben ugyancsak odaért
hozzájuk, majd szemrehányóan oldalba bökte Victort.
– Így jár, aki lassú, barátom – kacsintott rá Victor.
– Semmi kifogásunk ellene, ha egy darabon elkísérnek
bennünket, uraim – mondta Dorothea.
Négyesben sétáltak tovább.
– Honnan tudták, hogy itt leszünk ma? – kérdezte Judith.
– A napokban említette – mosolygott rá Victor. – Én meg azt
gondoltam, jót tenne egy kis kikapcsolódás, és úgyis régóta
szerettem volna megnézni a parkot. – Körbepillantott. – És
tényleg lenyűgöző.
– Ugye? Olyan sejtelmes, minden útkanyarulat újabb csodát
ígér.
– Valóban. A kert tervezője tényleg remek munkát végzett –
bólintott Victor.
– De nyilván nem ez az egyetlen oka, hogy itt sétálnak ma, nem
igaz? – villantotta rá a szemét Judith.
Victor elvigyorodott.
– Igaza van. Edgar és én úgy gondoltuk, itt nyugodtan
találkozhatunk négyesben anélkül, hogy megzavarna valaki.
Fontos lenne megbeszélni a tervet.
– A tervet? Csak nem Albrechtről van szó? – Dorothea hirtelen
megtorpant, a tekintete Victorról Judithra siklott, majd vissza.
– De igen – felelt Victor. – Judith már beavatta?
– Igen. És biztosítottam a támogatásomról.
– Ez rendkívül nagy segítség nekünk, Braun kisasszony.
– Dorothea már elmondta nekem, hogy Albrecht majdnem
mindig házon kívül tölti az éjszakát – tette hozzá Judith.
– Nem megmondtam? – fordult Edgar Victorhoz.
– Nekünk lányoknak azonban meg van kötve a kezünk a
továbbiakat illetően – jegyezte meg Dorothea. – Nem
kószálhatunk éjnek idején a városban.
– Természetesen nem, abból botrány lenne – bólogatott Edgar.
– Ezt majd mi elintézzük.
 – Meg tudja mondani, nagyjából mikor szokott elindulni a
bátyja, Braun kisasszony? – kérdezte Victor.
– Múlt héten mindig máskor, de többnyire nyolc után.
– A nyomába kell erednünk – mondta határozottan Edgar
Victornak.
– Gyalog szokott menni?
– Amennyire tudom, igen. – Dorothea a kék téli égbolton úszó
felhőket nézte. Judith látta, hogy zavarban van, nehezére esik
részt venni ebben az egészben.
– Úgy érzed, összeesküvést szövünk? – kérdezte óvatosan.
– De hát tényleg ezt tesszük – suttogta Dorothea.
– Ám nem ártani akarunk ezzel Albrechtnek – szólt közbe
Victor. – Ha nem igazolódik be a gyanúnk, nem történik semmi.
Ha pedig mégis rejtegetnivalója van a bátyjának, akkor vele is jót
teszünk, ha még időben letérítjük a rossz útról.
– Magam is így gondolom – sóhajtott fel Dorothea. – Csak hát
nem könnyű ez nekem.
– Ez teljesen érthető, Braun kisasszony – nyugtatta meg Edgar
kedvesen. – Annál inkább csodálatra méltó, hogy mégis rászánta
magát és segít.
Dorothea megint sóhajtott, majd megkérdezte:
– Egyáltalán miben tudok még segíteni?
– Kellene nekünk egy védett hely, ahol elrejtőzhetünk.
Ahonnan figyelhetjük a házuk bejáratát, és nem kell közben a
hidegben fagyoskodnunk, hiszen ki tudja, meddig kell várnunk,
ha Albrecht nem mindig ugyanabban az időben indul el. Egyelőre
ennyi.
Dorothea eltöprengett egy pillanatra.
– Rendben. Gondoskodom róla, hogy a kapu és a kocsiszín
nyitva legyen. Az egyik ablakból jó a rálátás a házra, legalábbis
remélem.
– Ez jó lesz. Csak nehogy valaki riadót fújjon, és hirtelen a
rendőrség zöld batárjában találjuk magunkat – vigyorgott Edgar.
– Illetéktelen behatolásért.
 – Meglátom, mit tehetek – mondta Dorothea. – Ha valami baj
van, figyelmeztetésül fenyőgallyat teszek a kapu melletti
kőoszlopra. Akkor el kell halasztanunk az egészet.
– Nagyszerű – mosolygott Victor.
– Látja, Braun kisasszony, nekünk fontos, hogy minden
tervünkről tájékoztassuk önt – fűzte hozzá Edgar. – Ezért is
lestünk itt a parkban önökre.
– Mint az igazi útonállók! – viccelődött Judith, mire Dorothea is
elnevette magát.
Levette a kesztyűjét, belemarkolt a tiszta fehér hóba, és kerek
hógolyót formált.
– Nos, bandita urak, ne higgyék, hogy nem tudjuk megvédeni
magunkat! – Dorothea célba vette Edgart, aki gyorsan félreugrott
ugyan, de a karján csattant a hógolyó.
– Na, várjon csak! – kiáltott fel Edgar, és már gyúrta is a
magáét.
Judith kihívóan Victorra villantotta a szemét. Ő pedig anélkül,
hogy levette volna róla a pillantását, jó nagy adag havat markolt
fel egy bokorról.
– Ne merészelje! – fenyegetőzött Judith nevetve, és ő is
felkészült. Ekkor Victor a szájával lopva csókot formált, mire
Judith rákacsintott, és a következő pillanatban már el is találta a
karján az első hógolyó. Ő is célzott, és a hátán találta el Victort.
Boldogan felkacagott, de már jött is a következő lövedék, ami
majdnem lerepítette a fejéről a kalapot.
Néhány perc alatt féktelen hógolyócsata kerekedett. Judith
régen nem érezte magát ilyen felhőtlenül boldognak.
Senkinek nem tűnt fel, hogy a végén Victor a szükségesnél
alaposabban tisztogatja meg Judithot a hótól. Edgar ugyanis
ugyanezt tette Dorotheával.
 43. fejezet

Másnap este

– Ott van a fenyőgally? – kérdezte Edgar fojtott hangon.

Victor még egyszer megnézte a Braun-villa impozáns kapujának
két oldalán álló kőoszlopok tetejét.
– Nincs itt semmi. Annak sem látom nyomát, hogy itt lett volna,
csak esetleg leesett, vagy egy macska sodorta le.
– Akkor menjünk be!
A pompás villát tekintélyes kőpillérekkel osztott, kovácsoltvas
kerítés vette körbe, Victor óvatosan meglökte a kaput. Csak be
volt hajtva. Dorothea tehát állta a szavát. Épp csak résnyire
nyitotta ki a kaput, hogy Edgar és ő becsusszanjanak, majd
vigyázva újra behúzta.
A nagy ház mellett rögtön meglátták a gyéren megvilágított
kocsiszínt. Lopakodva elindultak a főbejárathoz vezető kövezett
úton, majd átvágtak egy kis füves részen, és oldalról közelítették
meg a kocsiszínt.
Hirtelen kutyaugatás hangzott fel.
– Dorothea nem mondta, hogy kutya is van – súgta Edgar.
– Nyilván azt hitte, úgyis tudjuk, hisz majdnem mindenhol van
házőrző.
Aggodalmas pillantással néztek körül, de a kutya egyszerre
elhallgatott, és nem is kezdett ugatni újra.
Victor odabólintott Edgarnak.
– Gyerünk!
 Odaértek a kocsiszínhez, ez is nyitva volt, ahogy Dorothea
ígérte. A lovak bokszaiban ugyan dolgoztak még, lépteket lehetett
hallani, halk köhögést, cirokseprű kaparászását a földön, vödrök
csörömpölését, de ahol a fogatok álltak, ott minden csöndes volt.
Azt a bizonyos ablakot egy homokfutó mögött találták meg.
Valóban jól be lehetett látni innen a villa főbejáratát.
– Hány óra van? – kérdezte Edgar halkan.
Victor elővette a zsebóráját.
– Csak fél nyolc van. Még eltarthat egy darabig, mire kijön.
– Reménykedjünk, hogy nem pont ma tölti itthon az estét! Már
felkészültem egy bűnös szenvedéllyel teli éjszakára.
Victor fojtottan felnevetett.
– Ha nem ma, akkor holnap. Ha tényleg a játék rabja, nem
marad otthon sokáig. Mennie kell, nem tehet mást, hajtja a
szenvedély.
Miután úgy-ahogy elhelyezkedtek a megfigyelőállásban, Edgar
előhúzott a zsebéből egy bőrtokot, amelyben egy kis üveg lapult.
Lecsavarta a kupakot, és Victor felé nyújtotta az üveget.
– Kérsz?
– Ez meg mi?
– A legkiválóbb körte.
Victor kortyolt egyet.
– Hű, ez tényleg jó.
Edgar is ivott egy kortyot, majd visszacsavarta a kupakot.
– Pont jó, hogy elüssük az időt.
Elmúlt nyolc, aztán kilenc, és semmi sem mozdult.
– Gondolod, hogy kijön még? – Edgar kezdett türelmetlenkedni.
– Még nincs olyan késő. Várunk.
– Az is lehet, hogy éppen ma korábban ment el.
– Azt nem hiszem. Akkor Dorothea figyelmeztetett volna,
kitette volna a fenyőgallyat.
Halkan beszélgettek, és lassan elfogyott a körtepálinka is,
amikor Edgar oldalba bökte Victort.
– Ott van!
 Victor is kinézett a poros kis ablakon. Sötét kabátba
burkolózott alak tartott a magas kertkapu felé, amelyen át ők is
bejöttek.
– Biztos, hogy ő az? Te jobban ismered.
– Igen, eléggé biztos. Albrecht pont ilyen testes, és a magasság
is stimmel.
– Akkor gyerünk!
Kiosontak a kocsiszínből, és követték az utcán tovasiető alakot.
Tisztes távolból természetesen, nehogy észrevegye őket. Bár nem
nézett se jobbra, se balra, csak ment egyenesen a célja felé.
A sötétben oda kellett figyelniük, nehogy szem elől tévesszék,
mert a máskor lomha járású Albrecht igencsak szaporázta most a
lépteit. Szerencsére keményre taposott hó borította az utakat, így
sötét sziluettje jobban látszott a fehér háttérben és a gázlámpák
fényében.
Úgy húszpercnyi gyaloglás után Albrecht lelassított, majd
megállt egy egyszerű, többszintes ház előtt, a cégéren ez állt:
Elzászi taverna. Aztán kihúzta magát, és belépett.
Apró pelyhekben hullani kezdett a hó. Victor és Edgar
összedugta a fejét, hogy mit tegyenek, aztán úgy döntöttek,
bemennek. A fatáblákkal burkolt ivó zsúfolásig megtelt, és
hatalmas volt a lárma – Albrechtet pedig mintha a föld nyelte
volna el.
– Váljunk szét! – mondta Victor emelt hangon, hogy
túlharsogja a zajt.
Edgar bólintott, majd ketten két irányból elkezdtek átfurakodni
az illusztris vendégek között, hogy megkeressék Albrechtet.
A fogadó művészek kedvelt találkozóhelye volt. Most is csupa
bohém alakkal volt tele. Albrechtet viszont sehol sem látták.
– Pár évvel ezelőtt jártunk itt néhányszor Maxszal és
Albrechttel – mondta Edgar, amikor újra egymás mellett álltak. –
Emlékszem, akkoriban volt egy különterem, ahová elvonultunk.
Talán megvan még.
– Kérdezzük meg!
 Edgar odafurakodott a söntéshez, és megkérdezte a fogadósnét,
amikor az bólintott, Victor már tudta, hogy Edgarnak jó volt a
szimata.
– Igen, megvan – erősítette meg Edgar, amikor visszatért. – A
fogadósné megismert. Ki tudja, különben ad-e egyáltalán
felvilágosítást, mert azt hiszem, az urak odabent szívesebben
vannak maguk közt.
– Mert játszanak – bólintott Victor.
– Felteszem, igen.
– És akkor persze nem sétálhatunk be oda egyszerűen –
tűnődött Victor.
– Nem. Ketten legalábbis nem. Én egyedül talán
megpróbálhatom.
– Rendben – bólintott Victor –, így talán menni fog. Addig én itt
várok az ivóban.
– Eltarthat egy darabig.
– Nem számít. És ha hirtelen akar távozni, lehet, hogy te éppen
nem tudsz utánamenni. Akkor majd én követem.
Amíg Edgart egy oldalajtóhoz kísérte a fogadósné, Victor
szabad helyet keresett magának. Nem ment könnyen. Végül
bepréselte magát az egyik asztal mögé, amelynél már néhány
fiatal fickó iszogatott, és rendelt egy pohár bort.
Az egy pohárból három lett, mire végre kinyílt a különterembe
vezető ajtó, és Albrecht von Braun lépett ki rajta. Vörös és püffedt
volt az arca, a járása imbolygó. Bosszúsnak látszott, nem is
válaszolt a fogadósné köszönésére, feltette a kalapját és távozott.
Victor pénzt tett az asztalra a borért, belebújt a kabátjába és
követte. Annyi már biztos, hogy Albrecht megivott jó néhány
pohárral, a játékot illetően pedig remélhetőleg Edgar tud majd
némi felvilágosítással szolgálni. De most vajon hová megy a
bankár fiacskája? Nem hazafelé indult.
Victor észrevétlenül a nyomába eredt.
Ezúttal Albrecht sokkal lassabban és kissé imbolyogva ment, de
úgy tűnt, pontosan tudja, hová tart.
 A fogadótól kétsaroknyira megállt egy bérház előtt. Mielőtt
bement, körülnézett. Victor gyorsan behúzódott egy kapualjba.
Albrecht nem vette észre, csöngetett, majd rögtön be is engedték.
Victor épp azon töprengett, most mit csináljon, amikor látta,
hogy Edgar futva közeledik felé. Kilépett elé.
– Hová lett? – kérdezte Edgar lihegve. – Szem elől tévesztetted?
– Borszagod van – állapította meg Victor.
Edgar elhúzta a száját.
– Neked is.
Victor elvigyorodott, és a házra mutatott.
– Oda ment be.
– Akkor hát nézzük csak meg, ki mindenki lakik ott! – Együtt
végignézték a névtáblákat, némelyiket elég nehezen lehetett
elolvasni. – Hmm… Közönséges bérháznak tűnik, de nem valami
finom helynek. Azt gyanítom, hogy az egyik lakásban különleges
szolgáltatásokat kínálnak.
– Értem, mire gondolsz. Mivel Dorothea szerint hajnalban jár
haza, egyhamar nem jön ki innen.
– Úgy van. Jobb, ha hazamegyünk.
Victor bólintott, bár szíve szerint in flagranti rajtakapta volna
Albrechtet egy szajha karjában, és kérdőre vonta volna. De nem
szabad türelmetlenkedni, azzal nem mennek semmire.
– Velem jössz a Silberburgstrasséra, vagy inkább a kemencéd
mellett éjszakázol?
Edgar nevetett.
– Az ilyen fagyos éjszakákon nagyra értékelem a kemencéimet.
De ma inkább veled tartok a régi lakásba. Úgysem lakom már ott
sokáig, Eberle felajánlott egy szobát is a házában.
– Sejtettem, hogy előbb-utóbb így lesz, Edgar. És nyilván nem
kér érte túl sokat. Mikor költözöl?
– Már januárban. Nem lesz túl sok neked egyedül a lakbér? Egy
kétszobás lakás Stuttgartban nem olcsó.
– Nem bizony, és Rothmann sem fizet meg busásan. Keresnem
kell valakit a másik szobába, bár nem hiszem, hogy túl nehéz lesz.
 – Egykettőre találsz lakótársat, kevés a rendes lakás a városban.
Ahogy hazaértek, ittak még egy utolsó pohár bort, Edgar
közben elmesélte, mit látott az Elzászi taverna különtermében.
 44. fejezet

Másnap reggel Victor lüktető fejfájással ébredt. Túl sok volt a bor
előző este. Kikászálódott az ágyból, ivott egy pohár vizet,
elrágcsált egy darab megszáradt perecet. Edgar már elment, és
neki is indulnia kellett a gyárba. Sok mesélnivalója lesz Judithnak.
– Jó reggelt! – ragyogott fel Judith kék szeme, amikor belépett a
kis műhelyébe. Victor nem szólt semmit, csak becsukta az ajtót,
és a karjába zárta a lányt. Semmi másra nem vágyott, mint érezni
a puha, meleg száját, megízlelni csokoládéízű csókját. Judith
szorosan hozzábújt, újabb csókokat követelve.
Victor végül elengedte, és kíváncsian a munkaasztal fölé hajolt.
– Csak nem pasta gianduját készítesz?
– Nem, ez csokoládé pasta giandujával és torronéval töltve.
Victor megkóstolta.
– Hmm, nem rossz.
– Nem rossz?
– Igen, nem rossz – bólogatott Victor. – Ahhoz, hogy mennyei
legyen, hiányzik még valami. Lássuk csak, mi lehet az… – Újra
megcsókolta Judithot, ő pedig nevetve azt mondta:
– Ezt nem adhatjuk el.
– Nem. Ez csak a miénk. – Gyengéden megsimogatta Judith
kipirult arcát. – Ez az íz egyedülálló.
– Ó, igen.
Ők ketten egyek voltak. Victor lágyan belecsókolt Judith
hajába, egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán a már megtöltött
formákra mutatott.
– A csokoládéautomatánkba készíted ezeket?
– Igen, ha marad ez a forma és méret. Ó, jut eszembe, van itt
valami neked. – Judith a köténye zsebébe nyúlt, elővett egy kissé
gyűrött fotográfiát, amit odanyújtott Victornak.
– Mi ez? – Victor alaposan szemügyre vette a képet. –
Gyönyörű!
– Ugye? A Wilhelma díszterme.
– Wilhelma?
– Így nevezik a Rosenstein park melletti királyi kerteket.
– Cannstattban?
– Pontosan.
– Ott folytathatnánk a hógolyócsatánkat…
– Folytathatnánk – kuncogott Judith. – De én most valami
egészen másra gondoltam.
– Kíváncsian várom.
– Mit szólnál, ha egy apró színpadot építenénk be a
csokoládéautomatákba? Egy-egy rövid jelenetet lehetne látni,
miközben a kiválasztott csokoládé lepottyan.
– És a díszterem lenne a kulissza?
– Például. Én nagyon szépnek találom ezt a mór stílust a festett
mennyezettel, díszes oszlopokkal. De ha neked nem tetszik
annyira, mást is választhatunk.
– De, nagyon is tetszik. És kezdetben bizonyára egyszerűbb
lenne szerény külsőt adni az automatának, és inkább belülről
érdekessé tenni, mint rögtön elefánt formájú masinát tervezni.
Nagyszerűnek találom az ötletedet.
Judith belepirult a dicséretbe.
– És tudod, mit? – folytatta Victor. – Edgar zománctáblára
festhetné a díszletet, és a figurák is zománcból lehetnének. Ezzel
a mór stílussal jól megkülönböztetnénk a mieinket a Stollwerck
automatáitól. Be is fejezzük most már az első automatát, és a te
torronés csokoládéiddal töltjük fel.
 – Adhatok hozzá különféle fűszereket is, például kardamomot,
fahéjat, ánizst. Így a keleties ízvilág is passzolna a díszlethez.
– Tökéletes! Én pedig érdeklődöm a stuttgarti főpályaudvaron,
hogy felállíthatjuk-e ott az automatát. Próbaképpen. Gyorsan
kiderül majd, hogy felkelti-e az emberek érdeklődését, vagy
inkább továbbra is abból vásárolnak, amelyik már ott áll.
– Nagyon kíváncsi vagyok.
– Én is – kacsintott Victor, majd elkomolyodott. – De van még
valami, amiről beszélni akartam veled.
– Igen? Mégpedig?
– Edgarral követtük Albrechtet tegnap éjjel.
– És mit derítettetek ki? Nagyon rossz a helyzet?
– Jelentős játékadósságai vannak.
– Ó, Istenem! De hát ilyesmire számítottunk.
– Olyan sok pénzzel tartozik, hogy néhány kétes alak már a
sarkában van. Az apja nyilván nem hajlandó kifizetni minden
tartozását, vagy nem is tud ezekről. Albrecht sokszor álnéven
játszik.
– Tehát még csaló is. Azonnal el kell mondanunk apámnak, le
fogja fújni az esküvőt. – Judith teljesen izgalomba jött, ám Victor
kétkedő arcát látva, meghökkent. – Vagy nem?
– Nem vádolhatjuk meg nyíltan. Mindent letagadna, az apja
pedig nyilván megpróbálná tisztára mosni, hisz nem hagyhatja,
hogy bármiféle gyanúba keveredjen a családjuk. A tekintélyes
bankárral szemben mit sem érne a mi szavunk. Tanúkat hozna,
akik kiállnának a fia mellett. A végén még minket zárnának
börtönbe, mert megrágalmaztunk egy tisztes polgárt.
Pillanatnyilag csak Albrechtet szorongathatjuk meg.
– És hogyan akarjátok csinálni? – kérdezte Judith feszülten.
– Ezt még kitaláljuk Edgarral. Később találkozom vele. Szerinte
Albrecht rendkívül impulzív, könnyen megsértődik, és a reakciói
kiszámíthatatlanok.
– Ezt nagyon is el tudom képzelni.
 – Mindenesetre bármit teszünk is majd, téged nem akarunk
veszélybe sodorni. És Dorotheát sem. – Victor zsebre dugta a
Wilhelmáról készült fotográfiát, és röpke csókot nyomott Judith
arcára. – Most mennem kell. Ne beszélj erről, kérlek, senkinek!
Majd szólok, ha már tudjuk, hogyan tovább.
– Még Dorotheának sem?
– Találkozol vele?
– Ma nem, de talán holnap.
– Neki elmondhatod. De csak akkor, ha egészen biztos vagy
benne, hogy senki más nem hallja. Tudod, a személyzet…
– Majd odafigyelek.
Látva, hogy Judith mennyire el van szontyolodva, Victor még
egyszer bátorítóan magához ölelte.
– Nem leszel a felesége, ezt megígérem – súgta a fülébe. – Bízz
bennünk!
Érezte, ahogy Judith az arcát a mellkasához szorítva bólint.
– Bízom.

Késő délután Victor az Elzászi taverna előtt találkozott Edgarral.

Már besötétedett, de most nem havazott. Az utak szélén
magasodó hókupacok szürkés színt kaptak a sok koromtól, ami a
házak ezernyi kéményéből szállt fel a levegőbe, majd megült a
völgykatlanban fekvő város fölött.
Gyors tanakodás után elindultak ahhoz a bizonyos bérházhoz,
ahová Albrecht előző éjszaka bement.
– Kérdezzük ki a szomszédokat! – vetette fel Edgar. – Ezekben a
házakban mindenki mindent lát és hall. Talán megtudjuk, melyik
lakásban működhet kupleráj.
Victor bólintott.
– Én is erre gondoltam. Akkor kezdjük a földszinten!
Egymás után kopogtak be a lakásokba, de hiába. Végül az első
emeleten egy tíz év körüli kislány ajtót nyitott nekik.
Nem tűnt elhanyagoltnak, csak nagyon sovány és sápadt volt.
– Mit akarnak? – kérdezte.
 – Szeretnénk beszélni édesanyáddal vagy apáddal – felelte
Edgar.
A kislány az orrát piszkálva végigmérte őket.
– Minek?
– Mert szeretnénk segíteni valakinek – mondta Victor.
– Anyám nincs itt, csak az apám.
– Idehívnád?
– Nem lehet – rázta a fejét a lány. – Nem tud járni. Ha látni
akarják, oda kell menniük hozzá.
Victor és Edgar összenézett.
– Odaviszel hozzá?
A kislány tétovázott kicsit, aztán beengedte őket.
A kis lakás egyetlen helyiségből állt, a család itt élt, evett és
aludt. Az apa a két ágy egyikén ült. Amikor meglátta a lányát két
idegennel, gyanakvóan összehúzta a szemöldökét.
– Mit akarnak?
– Bocsásson meg, uram, hogy csak így magára törtünk!
Felvilágosítást szeretnénk kérni, és a lánya volt olyan kedves,
hogy beengedett. A következőről van szó: úgy hallottuk,
erkölcstelen üzelmek folynak itt a házban, főként az éjszakai
órákban. A segítségét szeretnénk kérni, hogy többet is
megtudhassunk erről – magyarázta Edgar udvariasan, és közben
megvillantott egy pénzérmét.
A férfi bólintott.
– Frida, menj ki! – parancsolt rá a lányára.
Miután a kislány behúzta maga mögött az ajtót, a férfi Edgarra
nézett.
– Biztosan a munkaközvetítőre gondol. Járt már itt egyszer
miatta valaki. De azóta sem változott semmi. – A lányával
ellentétben az apa Rajna-vidéki tájszólásban beszélt.
– És ez zavarja a ház nyugalmát? – firtatta rögtön Victor.
A férfi felnevetett.
– Az nem kifejezés. – Összehúzott szemmel méregette Victort. –
Bordélyt rendezett be itt az a boszorkány. Folyton új lányok
jönnek, egyre fiatalabbak. És hogy mit művelnek, azt mindenki
hallja.
– Szóltak már a háztulajdonosnak?
Újabb gúnyos nevetés volt a válasz.
– Minden héten szólunk. De a füle botját sem mozdítja.
Szerintem a vén boszorka – hüvelykujjával a mennyezet felé
bökött – jól megfizeti, hogy szemet hunyjon.
– És melyik lakásban van ez a bűntanya? – kérdezte Victor.
– Pont fölöttünk. Borzasztó. Ez a mi keresztünk itt a házban. –
Lehajtotta a fejét, és maga elé meredt. – Ha ez így megy tovább,
egyszer még az én Fridámat is behálózza ez a kerítőnő. Magához
csalogatja a szép lányokat. Meg a gazdag urakat. Jól érzik itt
magukat.
– A gazdag uraknak ott vannak a nyilvánosházak – vetette
közbe Edgar.
– De sehol nincs ilyen változatos kínálat. Nézzék csak meg
maguknak a kisasszonyokat!
Edgar és Victor összenézett.
– Mit szólna hozzá – puhatolózott Edgar óvatosan –, ha először
innen a lakásból figyelnénk, mi folyik a lépcsőházban?
– Tessék csak, uraim! Hagyják nyitva az ajtót résnyire, és
nemsokára épp eleget látnak majd – mondta a férfi, aztán kicsit
elgondolkodott. – De miért csinálják ezt tulajdonképpen? Csak
nem akarnak maguk is…
– Nem, dehogy – nyugtatta meg Edgar. – Azt vizsgáljuk, milyen
a morál a városban, később átfogó jelentést írunk róla, hogy a
magához hasonló derék polgárok nyugodtan alhassanak.
Victor jót mulatott magában Edgar érvelésén, de úgy tűnt, a
férfit ez megnyugtatta, legalábbis nem tett fel több kérdést.
Amikor Edgar még egy kétmárkást is a kezébe nyomott, gyorsan
zsebre tette, és azt mondta:
– Maradjanak, ameddig csak akarnak! Aztán úgy írják meg azt a
jelentést, hogy a városvezetés tegyen is végre valamit ez ellen az
erkölcsi fertő ellen.
 – Megteszünk minden tőlünk telhetőt.
A férfi kicsit kimerültnek látszott, és lefeküdt, Victor és Edgar
pedig felváltva figyelte a lépcsőházat. Egy darabig itt is úgy zajlott
az élet, mint bármelyik másik bérházban. Gyerekek szaladgáltak
föl-le a lépcsőkön, asszonyok cipelték fel a tűzifát, a
bevásárlókosarat vagy a karon ülő gyereküket, férfiak tértek haza
a munkából. Némelyikük láthatóan a kocsmában hagyta a napi
bére jó részét.
De ahogy lassan elcsendesedett a ház, egyszer csak egy csinos
fiatal lány jött fölfelé a lépcsőn, a ruhája és a viselkedése is kirítt
ebből a környezetből. Egy népszerű dalt dúdolgatott, a csípőjét
riszálva járt, és erős parfümillatot hagyott maga után. Egy
emelettel feljebb vidám kuncogással üdvözölték.
Aztán csak a sűrűn lakott bérházak szokásos neszeit lehetett
hallani: házastársi civakodást, kiabálást, gyerekek dobogását, egy
csecsemő sírását.
Úgy tíz perccel később újabb fiatal nő igyekezett felfelé. Amikor
közelebb ért a résnyire nyitott ajtóhoz, Victor alig akart hinni a
szemének. Döbbenten tárta ki az ajtót, és kilépett a folyosóra. A
lány rémülten a szája elé kapta a kezét, amikor meglátta.
– Rheinberger úr –suttogta.
– Igen. És te mit keresel itt, Pauline?
– Ó, hát én itt lakom – felelte a lány.
– Szóval itt laksz. És miért vagy így kiöltözve?
Pauline mélyen kivágott, élénkpiros ruhát viselt, ugyancsak
piros, tollakkal díszített kalapot, és erősen ki volt festve.
Nyugtalanul körülnézett, mintha meg akarna bizonyosodni
arról, hogy senki sem hallja.
– Rothmann alig fizet nekünk valamit – suttogta aztán dacosan.
– Kell egy kis plusz pénz, hogy vehessek magamnak időnként
valami szépet.
– Nem szeretnél bejönni, és elmesélni mindent? – kérdezte
Victor nyugodt hangon.
– Ó, nem, biztosan nem. Fel kell mennem.
 – Találkád van?
– Igen.
– Ma éjjel?
Pauline összeszorította a száját, és megpróbált elmenni Victor
mellett. Ő egy ujjal sem ért hozzá, csak elállta az útját. A lány
lesütött szemmel a földet bámulta.
– Pauline – próbált a lelkére beszélni Victor –, tudod, hogy amit
itt csinálsz, az büntetendő? Üzletszerű kéjelgésnek nevezik, vagy
ha úgy akarod, prostitúciónak.
– Nem! – háborodott fel Pauline. – Nem több férfival csinálom.
Csak egy barátom van.
Hihetetlen, milyen könnyen be lehet csapni ezeket a naiv
lányokat.
– Ki mondja ezt? – kérdezte Victor. – A kerítőnő?
– Nem. Az asszony az állásközvetítőtől.
– Aha. Szóval az állásközvetítőhöz mész?
– Igen – vágta rá a lány csípősen.
– És ez az állásközvetítő ajánlott be téged egy férfihoz?
– Egy fiatal férfihoz. Aki nagyon jó hozzám. Azóta nincsenek
pénzgondjaim. És nemsokára fel is mondok Rothmann-nál – tette
hozzá felszegett fejjel. – Akkor aztán senki nem parancsolgathat
nekem többé.
– Igen, és ez esetben kiközvetíthetnek neked még egy vagy két
barátot is, nem igaz? – Victor tudatosan provokálta a lányt.
Haragosan villant Pauline szeme.
– Hát aztán? Mit tud maga erről?
Láthatóan Paulinénál is bevált a dajkamese, hogy a hódolója
forró szerelemre lobbant iránta, és feleségül akarja venni. A
kerítőnők és a stricik mindig ezzel csalták lépre a hiszékeny fiatal
lányokat, akik aztán belekényszerültek egy olyan életbe, ami
sokszor a csatornában végződött.
– Még egyszer felajánlom, hogy gyere be beszélgetni, Pauline –
mondta Victor. – Mindegy, mit ígértek neked, végül nem úgy lesz.
És ha még most azt gondolod is, jó életed van vagy lesz, be fogod
látni, hogy tévedtél. De akkor már késő lesz, tönkre fogsz menni.
Pauline szeme megtelt könnyel, Victor látta rajta, hogy vívódik.
– Nem lehet – bökte ki végül. – Várnak rám. És talán mégis igaz,
hogy majd gondoskodik rólam…
– Nos, jól van. Keress meg, ha segítségre van szükséged! A
gyárban majd találkozunk.
Pauline tétován bólintott. Victor félreállt az útból, a lány pedig
lassú léptekkel elindult felfelé a lépcsőn.
– Gondolod, hogy még munkához jut egyáltalán? – kérdezte
Edgar, aki az ajtóból hallgatta végig a beszélgetést.
Victor megvonta a vállát, és visszament a lakásba.
– Fogalmam sincs. Figyeled egy ideig a folyosót?
– Persze. Egyébként nem lep meg, hogy Rothmannéktól látok
itt valakit. A csokoládé- és cukorgyárakban olyan keveset
keresnek a munkásnők, hogy alig tudnak megélni belőle. Apámtól
hallottam már évekkel ezelőtt.
Victor tisztában volt azzal, mi folyik a birodalom
nagyvárosaiban, de a saját szemével látni egészen más volt.
Teltek-múltak az órák, és ahogy késő éjszaka lett, szállingózni
kezdtek az első, könnyű örömöt kereső férfiak is az úgynevezett
munkaközvetítő lakásába.
És hamarosan valóban hallani lehetett a dévaj szórakozásra
utaló különféle zajokat. A kis Frida, aki már az ágyában feküdt, a
fejére húzta a takarót, hogy ne kelljen hallgatnia. Időközben az
anyja is hazaért. Miután röviden elmondták neki, mit keres ott
Victor és Edgar, csak fáradtan bólintott, majd nekilátott a
házimunkának. Később odaült az asztalhoz a foltozni való
ruhával, de folyton lecsukódott a szeme.
Nagyjából ugyanabban az időben, mint előző este, végül
felbukkant Albrecht is a lépcsőházban.
– Most jön! – szólalt meg Edgar.
Victor bólintott.
– Hagyjuk felmenni! Mára eleget láttunk.
 – És most mit csinálunk?
– Elmegyünk. A gyárban megpróbálom majd kikérdezni
Paulinét. Bár ha bizonyításra kerül a sor, az ő szava még
kevesebbet ér, mint a miénk, de talán pontosabb képet kapunk
Albrechtről. Aztán meglátjuk, mi legyen a következő lépés.
Búcsúzóul Edgar az asszony kezébe nyomott egy kétmárkást,
aki hálásan mosolygott. A férje már horkolt, a kis Frida is elaludt.
– Szegény emberek – suttogott Victor, miután behúzták maguk
mögött az ajtót.
– Igen. De sok családnak még sokkal rosszabbul megy.
Amikor kiléptek az utcára, az egyik gázlámpa fényébe, Edgar a
barátja vállára tette a kezét.
– Beszéltem Eberlével – szólalt meg a férfi jelentőségteljes
hangon.
– Miről? – kérdezte Victor értetlenül.
– Arról, hogy befogadna-e még egy albérlőt.
Victor először meghökkent, de aztán felderült az arca.
– Azt mondod, hogy én is odaköltözhetnék veled?
– Pontosan.
Victor megragadta Edgar karját.
– Hogy te milyen… Mondd, hogy beleegyezett!
– Hát, nem kellett sokáig győzködni…
– És mikor mehetünk?
– Abban egyeztem meg vele, hogy szenteste előtti napon
átköltözünk.
– Azt hittem, csak januárban.
– December utolsó napjaira nem kell lakbért fizetnünk, és aztán
sem kér túl sokat. Azt mondja, örül, hogy nem egyedül
karácsonyozik. Neked pedig nem kell új lakótársat keresni.
– Edgar, ez a legjobb hír, amit hónapok óta kaptam. Sőt
tulajdonképpen azóta, hogy kiengedtek.
– Tényleg. Egy volt fegyencet fogadtam be – bökte oldalba
Edgar. – Most már el kell mesélned egyszer, miért is ültél
börtönben.
 – El is fogom mondani. Itt az ideje.
– Biztosan valami nagy disznóságot csináltál – ugratta Edgar,
Victor pedig elnevette magát.
– Így is lehet mondani.
– Amint beköltöztünk Eberléhez, első dolgunk lesz, hogy
kiürítsük a mustos hordóját.
– Apropó, disznóság. A mustos hordó előtt még Rothmann
irodája jön.
Edgar elvigyorodott.
– Tudom. A betörés. Már gyakoroltam.
 45. fejezet

Koblenz, ugyanekkor

– Mit hozhatok? – kérdezte a kocsmáros.

– Hozzon egy sört! – mondta Roux, majd rögtön helyesbített: –
Nem, inkább egy kancsó bort. Enni meg valami ízletes, jó kiadós
ételt.
Miután a kocsmáros eltűnt a konyhában, elővette a Maximilian
Hardentől kapott listát, és újra áttanulmányozta.
Néhány napja érkezett Koblenzbe, és a Vasmacskához címzett
fogadóba kvártélyozta be magát. Hetek óta úton volt már, dühös
is volt magára. A mindig biztos szimata most valahogy mintha
cserben hagyta volna, rosszul fogott hozzá a Hardentől kapott
hosszú lista feldolgozásához.
Rengeteg cím nem stimmelt már, amiket meg lassacskán
kiderített, mind jó messze voltak Berlintől.
Fölöslegesen tette meg az utat Kölnbe és a környékére, aztán
Hamburgba és Frankfurt közelébe. Azok pedig, akiket sikerült
felkutatnia, nem tudtak vagy nem akartak felvilágosítást adni. A
megbízói időközben már nyomatékosan megfenyegették, hogy
visszakövetelik a pénzüket.
A kocsmáros letette elé a bort meg egy krumplival, hagymával,
szalonnával készült egytálételt. Roux szalvétát kötött a nyakába,
és nekilátott az evésnek.
Koblenzet tulajdonképpen már hetekkel azelőtt útba akarta
ejteni, hiszen minden valószínűség szerint ott bukkanhat a
legforróbb nyomra, ahol Victor Rheinberger az eltűnése előtt
utoljára tartózkodott. De Harden listája felborította a terveit.
Újra végiggondolta az ügyet.
Kezdetben egészen jól haladt a nyomozással, sikerült
megszorongatnia az egyik tisztet, aki gyakran megfordult a
kedvenc bordélyában a Friedrichsstrassén. Az urak általában
rögtön készségesek lettek, ha azzal fenyegette őket, közhírré
teszi, hogy örömlányokhoz járnak. Így tudta meg, hogy
Rheinbergert Koblenzbe vitték. Valószínűleg a saját kérésére. És
hogy a szabadon bocsátása után vonatra szállt. Ez a bizonyos tiszt
nem jött többet a bordélyba, így ezt a hírforrást Roux elveszítette.
Ekkor kapta meg Harden listáját, és már-már úgy érezte, célba
ért. Nem számított arra, hogy ilyen nehéz lesz használható
információkhoz jutni. És egyre sürgetőbb lett a nyomás a
megbízói részéről, már nem igazán tudta leszerelni őket.
Látva, hogy üres a tányérja, a fogadósné lépett oda az
asztalához.
– Ízlett?
– Kitűnő volt – bólintott Roux. – Tudja, mit, hozzon nekem még
egy adaggal!
– Máris hozom.
Néhány perc múlva már le is tette Roux elé a frissen megrakott
tányért.
– Berlinből jött, ugye Roux úr?
– Úgy van – mondta Roux, és a tányérja fölé hajolt, jelezve,
hogy nem óhajt tovább beszélgetni.
Ám a fogadósnét ez csöppet sem izgatta, éppen újra szóra
nyitotta a száját, amikor egy testes úr lépett be az ivóba jól
szabott, de már igencsak elnyűtt öltözékben. Az asszony azonnal
faképnél hagyta Roux-t, és feltűnő szívélyességgel üdvözölte a
vendéget.
– Isten hozta, Baldus úr! Fenntartottam az asztalát.
Roux hirtelen felkapta a fejét. A Baldus név valahogy
ismerősnek tűnt. A szeme sarkából figyelte, ahogy a fogadósné a
szomszéd asztalhoz vezeti a férfit.
– Tessék, foglaljon helyet! Mindjárt hozom a rakott krumpliját.
A férfi kissé körülményesen leült, papírt, ceruzát húzott elő a
zsakettja zsebéből, és írni kezdett. Amikor megérkezett az étel,
félretolt mindent, és mohón nekilátott.
– Ma is van egy költeménye nekünk, Baldus úr? – fuvolázta a
fogadósné, aki ott maradt az asztal mellett, és elégedetten nézte,
ahogy eltüntetik a főztjét.
Micsoda tolakodó nőszemély, gondolta Roux. De azért hegyezte
a fülét, mert úgy tűnt, ez a Baldus különleges és igen szívesen
látott vendég itt.
– Később talán – mondta Baldus teli szájjal, a fogadósné pedig
visszament a söntés mögé. Roux intett neki, hogy kér még egy
kancsó bort.
Amikor az asszony letette elé a kancsót, titokzatoskodva
odasúgta:
– Az ott Baldus úr. Tehetséges költő. Remélem, később szaval
majd nekünk valamit.
Roux remélte, hogy nem, de azért bólintott.
A fogadósné rajongó pillantást vetett mohón faló vendége felé.
– És mindig úgy ízlik neki a főztöm. – Felsóhajtott, majd
elvonult.
Ekkor hirtelen világosság gyúlt Roux fejében.
Gyorsan maga elé húzta a listáját, végigfuttatta az ujját a
neveken. És tényleg ott volt egy Augustin Baldus, mellette egy
kérdőjel, amit ő tett oda.
Kicsit lelohadt a lelkesedése. Hiszen a kérdőjel is arra utalt,
hogy egy költőt nem igazán gondolt fontos személynek a
nyomozásnál. Abból indult ki, hogy Victor Rheinberger nyilván a
magafajtákkal érintkezett a fogsága ideje alatt. De tapasztalt
nyomozóként soha nem becsülte alá a szerencsés véletleneket.
Megvárta, amíg Baldus befejezi az evést, majd odalépett az
asztalához és udvariasan megkérdezte:
– A nagy költőhöz, Augustin Baldushoz van szerencsém?
 A költő kidüllesztette a mellét, és bólintott.
– Miben lehetek szolgálatára?
– Műkritikus vagyok, tisztelt uram. Berlinből jöttem.
Augustin Baldus elismerően bólintott, és az asztalánál álló
másik székre mutatott.
– Foglaljon helyet, kérem, uram…
– Von Trauntin. – Roux már régen kitalált magának egy sor
álnevet, ezeket alkalomtól függően váltogatta.
– Ah, egy nemesi származású kritikus, remek!
– Mivel éppen egy szakmai cikkhez gyűjtök anyagot a német
költők életkörülményeivel kapcsolatban – mondta Roux
fontoskodva –, kapóra jön ez a szerencsés véletlen találkozás
önnel.
Augustin Baldus nyájasan mosolygott, ez hízelgett a
hiúságának.
– Részemről a szerencse, Trauntin úr, részemről a szerencse.
Tegye csak fel a kérdéseit, és én kimerítő választ adok rájuk!
Feltéve, hogy küld majd nekem egy példányt az értekezéséből.
Roux jót mulatott magában a költő jóhiszemű buzgalmán. A
legtöbb emberhez hasonlóan azonnal készségesnek mutatkozott,
amint egy kicsit legyezgették a hiúságát. Ráadásul költőként alig
várta, hogy felfedezzék végre.
Miután Roux elhozta az asztaláról az írómappáját, fontoskodó
arccal felütötte.
– Először is megmondaná a pontos címét, Baldus úr?
Rövid időn belül Augustin Baldus horogra is akadt. A
félreismert poéta örömest mesélt el mindent az életéről, a
műveiről, idézett a verseiből, megemlített egy regényt is,
amelyen évek óta dolgozik, és már majdnem készen van.
Roux közben nem fukarkodott a dicsérettel. Majd lassan eljött
az ideje, hogy a tárgyra térjen.
– Ismer olyanokat, akik irigyek a tehetségére? – kérdezte
ravaszul.
 – Ó, hisz tudja – sopánkodott Baldus önnön fontossága
tudatában –, ahol sok a dicsőség, ott sok az ellenség.
– Ennek kapcsán be tud számolni valamilyen kirívó
eseményről?
– Nem is egyről, kedves uram, nem is egyről. Többször is perbe
fogtak a haza meggyalázásának vádjával.
– Valóban?
– Ehrenbreitstein erődjébe zártak, hogy elhallgattassanak –
súgta oda Roux-nak. – Nem túl hosszú időre, viszont nem is
egyszer.
– Ez hallatlanul érdekes, ön tehát politikai tárgyú verseket is ír?
– Írtam. Azóta már úgy döntöttem, más témáknak szentelem a
tehetségem, ahogy ön is nevezte az imént. Tudja, ahogy az ember
öregszik, nincs már nagy kedve egy cellában ücsörögni. Még ha
nem is túl kényelmetlenek a zárkák odafent. – Fejével az ajtó felé
intett, nyilván Ehrenbreitstein irányába. – De egy költőnek
mindennél fontosabb a szabadság.
– Abszolút egyetértek, Baldus úr – búgta Roux. – Egy ilyen
tehetséget bezárni… Micsoda szégyen! És mondja, hogyan fogadta
a többi fogoly? Előfordult esetleg, hogy előadta nekik a
költeményeit?
– Ah, az ott nem a megfelelő társaság volt az ilyesmire. És nem
én voltam az egyetlen íróember odafent. De azért akadtak
néhányan, akik meghallgattak.
– Volt esetleg valaki, akire különösen szívesen gondol vissza?
Baldus eltűnődött.
– Volt néhány műveltebb fiatalember, velük közelebbi
kapcsolatban álltam. Jut eszembe, az egyikük ráadásul Berlinből
jött, ahogy ön is.
– Ne mondja! – kiáltott fel Roux lelkesen.
– Igen-igen. Ó, hogy is hívták? Jól emlékszem rá, mert
megadtam neki az unokaöcsém címét, amikor szabadult…
Megvan! Rheinberger. Victor Rheinberger Berlinből. Valami
becsületbeli ügy miatt ültették le, tudom is én, miért. Finom
úriember volt.
Roux alig akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje van.
– Csodálatos, hogy ott a börtönben igazi barátságok szövődtek,
Baldus úr.
– Nos, barátságnak azért nem nevezném, de nagyra becsültük
egymást.
– És az unokaöccse hol lakik?
– Edgar? Stuttgartban. Ez a Rheinberger nem akart visszamenni
Berlinbe, új életet akart kezdeni. Én meg úgy gondoltam,
Stuttgart egészen jó hely erre.
– Igen nagylelkű gesztus volt ez öntől, Baldus úr. Nemcsak nagy
költő, de jó ember is. Az unokaöccse is költő?
– Nem. Edgar festő.
– Ez egyre hihetetlenebb. Hálát adok az égnek, hogy
találkoztam ma önnel. – Roux elemében volt. – Nem fogja elhinni,
de rendszeresen írok az újságoknak a kortárs művészekről is.
– Valóban?
– Gondolja, hogy az unokaöccse esetleg hajlandó lenne egy
beszélgetésre? Benne lehetne a neve az igazán fontos lapokban.
– Minden bizonnyal – bólogatott Baldus lelkesen, abban a
tudatban, hogy jót tesz az unokaöccsével –, Edgar rendkívül
tehetséges. És ez idáig az ő művészetére sem figyeltek még fel.
Már amennyire tudom.
– Meg tudná adni a címét, hogy felvehessem vele a kapcsolatot?
– Hogyne, megadom, de hogy ott lakik-e még, azt nem tudom.
Mi is volt az utolsó címe… Pillanat, hadd gondolkodjak… Valami
arannyal kapcsolatos, vagy nem is, ezüsttel. Silberburgstrasse.
Igen, ez az!
– Tehát Silberburgstrasse Stuttgartban – visszhangozta Roux,
és gondosan felírta.
– A házszámra sajnos nem emlékszem. De talán így is
megtalálja.
– Ha még a vezetéknevét is megmondaná…
 – Ó, persze. Nold. Edgar Nold. De mondja csak, rólam mikor
jelenik meg az értekezése?
– Jövő tavasszal – füllentett Roux.
Baldus csalódottnak tűnt.
– Csak tavasszal?
– Ó, az a legkedvezőbb időpont. Tavasszal mindenki boldog,
hogy véget ért a hosszú tél. Ideális egy kis kötetnyi vershez a
tavaszról.
– Nincsenek tavaszról szóló verseim.
– Nos, addig még van idő, hogy írjon néhányat. Le is hozunk
egyet-kettőt a cikkünkben.
– Hová küldjem a verseket? – kérdezte Baldus.
Roux lefirkantott egy kitalált címet, kitépte a lapot az
írómappájából, és átnyújtotta Baldusnak.
– Valószínűleg eltarthat egy darabig, mire választ kap. Ne
aggódjon emiatt!
– Na ja – nevetett fel Baldus. – A jó dolgokhoz idő kell.
– Úgy van. Most pedig igyunk a szerencsés találkozásunkra! És
a jövőbeni sikerére! – Roux intett a fogadósnénak.
Késő éjszakáig iszogattak. Amikor Roux végül feltámolygott a
szobájába, nem volt benne biztos, hogy Baldus emlékszik-e majd
rá egyáltalán, ha kialudta a részegségét. Mert szó szerint az asztal
alá itta.
 46. fejezet

Riva, egy héttel karácsony előtt

– Rövidebb túrákat kellene szervezned.

Hélène felpillantott a festményről, amelyen dolgozott.
– Mire gondolsz?
Max nevetett.
– Hát Hélène Rothmann tavaszi vezetett túráira.
Hélène megcsóválta a fejét.
– Hogy jutott ez most eszedbe?
– Csak úgy átfutott a fejemen.
– Aha, és miért legyenek rövidebbek?
– Nem az összes. De a hosszabb hajóutakat azért átgondolnám.
Bár én órákig el tudlak hallgatni, egy ilyen egész napos túra azért
fárasztó. A legtöbb embernek legalábbis.
Hélène éppen világos tónusokat vitt fel a Garda-tóról készülő
látkép kék színeibe, a vázlatot még a nyáron csinálta, ennek
alapján festett most egy nagy olajképet. A francia
impresszionisták stílusát követve foltszerűen vitte fel a színeket,
nem dolgozta ki teljes pontossággal a részleteket, a fény
játékának segítségével egy adott pillanat benyomását rögzítette.
Erről volt ismert Monet és Renoir is.
– Kritizálod az idegenvezetői munkámat? – kérdezte Hélène,
miközben kis narancsszínt nyomott az egyik tubusból a
festőpalettára.
– Nem a munkádat. Csak azt mondom, kicsit módosíthatnál a
tervezésen. – Max derűsen, ugyanakkor vágyakozva figyelte.
Hélène jól ismerte ezt a pillantást, és úgy tett, mintha csak a
festésre koncentrálna. Tudta, hogy ez bosszantja, de fel is ajzza
Maxot.
– Mit javasolsz tehát? – tudakolta, és felvitt a vászonra egy kis
narancssárgát a naplementéhez.
– Szálljatok meg valahol egy éjszakára! Például Sirmionéban.
Hélène hátralépett, összehúzott szemmel tanulmányozta a
művét, mielőtt egy élénk okker színnel tovább dolgozott. Közben
kicsit kidugta a nyelvét, és megnedvesítette az ajkát, gyakran
csinálta ezt festés közben anélkül, hogy észrevette volna, de egy
ideje már tudatosan is, hogy felizgassa Maxot.
A szeme sarkából látta, hogy Max végigsimít a tarkóján és
sóvárogva nézi.
Elmosolyodott.
Max nem volt könnyű ember. Folyton hajtotta nyughatatlan
természete, ezt Hélène olykor fárasztónak érezte. Ugyanakkor
tudta, hogy őszintén szereti őt, figyelmes és gondoskodó,
odaadással veszi körül, ami pedig általában nem jellemző rá.
– Sirmione jó ötlet. – Hélène nagy kegyesen egy gyors pillantást
vetett felé.
Max azonnal felállt.
– Zseniális ötlet – mondta vigyorogva. – Pont olyan zseniális,
mint ahogy most megszabadítalak ettől a rémes festőköpenytől.
– Ne merészeld! – tiltakozott Hélène nevetve, de Max már ott
állt mellette, és kivette a kezéből az ecsetet. – Ha így folytatod,
rövid időn belül belőled is festmény lesz – mutatta fel festékes
ujjait.
Max fogott egy terpentinnel átitatott rongyot, és egyenként
letörölgette őket.
– És akkor engem is eladsz? – ugratta Hélènét. – Biztos jó árat
kapnál értem.
Hélène csókot nyomott az arcára.
– Ezt komolyan megfontolom.
 Max kigombolta a festőköpenyt, és örömmel látta, hogy Hélène
csak kombinét visel alatta. Csókolgatni kezdte a nyakát.
– Jól van, kereshetsz egy szállodát Sirmionéban, ahol egy
csoportot kényelmesen el tudnak helyezni – mondta Hélène
nagylelkűen, és oldalra hajtotta a fejét.
– Hmm, meg is teszem… de majd később – mormolta Max.
Végigfuttatta a kezét Hélène testén, és közben a fülét csókolgatta.
Hélène úgy dorombolt, mint egy macska, amikor végül a
karjába kapta, és odavitte a keskeny ágyhoz. A gyengéd
szeretkezés után felült az ágyban, és megrázta sötét fürtjeit.
– A hajad is éppen olyan gyönyörű, mint a szemed. – Max az
ujjára csavart egy fekete tincset. – És minden rajtad.
Hélène mosolyogva lehunyta a szemét, kiélvezte ezt a
bensőséges pillanatot. Aztán nagyot nyújtózott.
– Hermione és Christl Rivában van.
– Ah, a barátnőd, akinek fiatal szeretője van? – kacsintott Max.
– Igen, ő – kuncogott Hélène. – Együtt vacsorázunk velük?
– Miért is ne? – Max gyengéden megsimogatta Hélène hátát. –
Már nagyon kíváncsi vagyok rájuk.
– Jó, akkor küldök egy üzenetet Hermionénak. Mondjuk, nyolc
körül a Central Hotelben?
– Nekem megfelel.
– Micsoda szerencse! – csúfolódott Hélène.
Max felkelt az ágyról és öltözködni kezdett.
– Természetesen érted jövök. – Mielőtt elment, hosszan
megcsókolta Hélènét. – Később találkozunk, fél nyolcra itt
vagyok, rendben?
– Akkor fél nyolckor.
Hélène tudta, hogy Maxnak mindig kell egy kis idő magára,
ilyenkor visszavonult a szállodai szobájába, ivott egy pohár
vörösbort, belemélyedt az újságjába vagy az építészetről szóló
könyveibe, talán még terveket is szőtt nyárra. Mert azt is tudta,
hogy eljön az idő, amikor már nem tud megmaradni Rivában.
 Miután Max elment, Hélène újra magára kapta a festőköpenyt,
de nem állt vissza a festőállványa elé. Napok óta nyomasztotta
valami, amit már nem halogathatott tovább.
Írnia kell a lányának.
Többször is megpróbált válaszolni Judith szomorú leveleire,
végül azonban mindig széttépte, amit írt, nem találta a megfelelő
szavakat. De most, hogy végre újra szilárd talajt érzett a lába
alatt, talán már el tud magyarázni neki mindent.
Vetett egy vágyakozó pillantást a festőpalettájára, aztán
megrázta magát, és odaült az íróasztalához.

Drága Judithom!
Jól tudom, hogy régóta adós vagyok neked e sorokkal, kérlek,
bocsáss meg érte! Annyi minden történt, változott az elmúlt
hónapokban, de csak most tudok beszámolni neked erről, most,
hogy egyre tisztábban látom magam előtt az utamat, és
meghoztam egy rendkívül nehéz döntést.
Ahogy apádnak már megírtam, nem megyek többé haza.
Stuttgartban nagyon beteg voltam, csak itt lettem újra egészséges,
távol mindattól, ami nyomasztóan hatott rám. Talán csalódást
okozok neked ezzel, sőt önzőnek, szívtelennek gondolsz, de nem így
van. Remélem, egy napon majd megértesz engem.
Mert bármilyen ellentmondásosan hangzik is, az volt a
legnehezebb ebben a döntésben, hogy magadra kell hagynom
téged, magukra kell hagynom a fiaimat. De te már felnőtt vagy, a
fiúk pedig úgyis hamarosan a maguk útját járják, és majd átveszik
a gyárat. Degerloch egy olyan világ, ahová én nem illek. Soha nem
is illettem oda.
De mindig az anyád maradok. Nincs olyan nap, amikor ne
gondolnék rád. És teljes szívemből őszintén kívánom, hogy egyszer
találd meg az utat hozzám Rivába. Ki tudja, talán te is éppen olyan
jól érzed majd magad itt, mint én.
Addig is megígérem, hogy gyakrabban és hosszan fogok írni
neked, nem csak képeslapokat néhány közhellyel. De hidd el, nagy
 szükségem volt erre a távolságra, hogy úrrá legyek a súlyos
melankólián, ami Stuttgartban kínzott.
Apád beszámolt a közelgő esküvődről.
Borzasztóan sajnálom, hogy ennyire boldogtalan vagy ettől a
házasságtól. A leveleidben eléggé nyugtalanító képet festesz
Albrecht von Braunról és a jelenlegi helyzetről.
Egyértelmű, hogy egyáltalán nem kedveled őt. Félsz, hogy a
tulajdonának tekint majd, elveszíted a szabadságod, azt kell
tenned, úgy kell élned, ahogy ő akarja. Jól ismerlek, tudom, ha
megbéklyózzák a lelked, ha nem élheted meg az érzéseid, ha nem
szárnyalhat a fantáziád, az téged is ugyanúgy tönkretesz majd,
mint engem. Ezért azt tanácsolom, kövesd a szíved, ne hagyd
magad, még ha nehéz is, szegülj szembe apád akaratával! Ha nem
tudod elképzelni az életed Albrecht oldalán, harcolj a
szabadságodért! Megvan hozzá benned az erő.
Bízz a sorsban, amely egyszer majd a legszebb helyekre és a
legdrágább ember karjába vezérel!
És egy nap talán újra hozzám is. Tudnod kell, hogy az ajtóm
mindig nyitva áll előtted.
Ölel a te szerető Mamanod
Riva, 1903 decembere

Nem olvasta át a levelet, gyorsan borítékba tette és megcímezte,

hogy minél hamarabb postára adja. A férjének már akkor írt,
amikor visszatért Velencéből. Nem tudta, hogyan reagál majd a
hírre, esetleg azonnal Rivába jön, vagy más eszközökhöz
folyamodik, hogy engedelmességre bírja, és visszaparancsolja
oda, ahová szerinte tartozik. Egyelőre kivárt. Már elég erősnek
érezte magát, hogy szembeszálljon vele, ha nem hagyná, hogy a
saját életét élje.
Tűnődve forgatta a töltőtollat a kezében, és amikor egy
tintapaca pottyant az előtte fekvő tiszta lapra, hirtelen eszébe
jutott, hogy Georg Bachmayrnak is ír. A kedélyes bajor megadta a
címét, amikor szeptemberben visszautazott Münchenbe. Eddig
nem érezte szükségét, hogy ápolja a kapcsolatot, most azonban
úgy döntött, küld neki pár sort, és megírja az új címét is.

– Hélène, kedvesem! – Ide-oda rezgett a hatalmas strucctoll

Hermione hetyke bársonykalapján, amikor a Central Hotel előtt
felé sietett. – Annyira örülök, hogy újra látom.
– Részemről az öröm, drága Hermione.
Hermione von Preuschen viharos öleléssel üdvözölte Hélènét,
majd a pillantása Maxra siklott, és azonnal elengedte a
barátnőjét.
– Csak nem, kedvesem?
Hélène elégedett mosollyal figyelte, ahogy Max leveszi a
kalapját, és udvariasan meghajol Hermione előtt. A festőnő
elismerő pillantással mérte végig.
– Bemutatom Maxot – mondta Hélène. – Max, ő itt a
legkedvesebb barátnőm, Hermione von Preuschen Berlinből.
– Szólítson csak nyugodtan Hermionénak, kedves barátom! –
mondta a festőnő, majd belekarolt Hélènébe. – Ha
megbocsátanak, bizalmasan váltanék pár szót a barátnőmmel.
Olyan rég nem találkoztunk. Addig ismerkedjenek össze, uraim! –
fordult Christlhez és Maxhoz.
Azzal félrevonta Hélènét.
– Daliás fiatalember – súgta oda neki. – De nem hittem volna,
hogy ilyen gyorsan lépni fog.
– Én sem – felelte Hélène halkan. – Egyik dolog jött a másik
után.
– És milyen érzés?
– Nagyszerű.
Hermione megszorította a karját.
– Tudja, mit? Rettentően örülök. Ha valakinek meg kellett
ismernie a valódi szenvedélyt, akkor az ön, Hélène.
A maga szókimondó módján Hermione még mindig zavarba
tudta hozni Hélènét, de már megtanulta leplezni a
bizonytalanságát.
 – Kiélvezem, amíg lehet, ahogy ön is. Tudva, hogy előbb-utóbb
úgyis véget ér ez az egész.
– Nem kell feltétlenül így lennie. Önök között messze nem
olyan nagy a korkülönbség, mint köztem és Christl között.
– Mégis úgy gondolom, hogy mi ketten egészen mást várunk az
élettől. Max nyilván családot akar majd alapítani és…
– …előbb kitombolja magát. Ez is előfordulhat természetesen.
De mi biztos az életben? Egy másik ember sohasem lehet a miénk.
Legfeljebb csak szabad akaratából minket választ.
– Milyen igaza van, Hermione. Ennél jobban nem is lehetne
megfogalmazni. Most pedig együnk, éhes vagyok!
Hermione felnevetett, majd csatlakoztak a férfiakhoz, akik a
szálloda bejáratánál várakoztak.
– Na, mindent elújságoltak egymásnak? – kérdezte Max pimasz
mosollyal, mire Hélène elpirult.
– Ó, biztos lehet benne, hogy nem, kedves Max. Ha az elmúlt
hónapok minden hírét meg akarnám beszélni Hélènével, akkor
napokig nem látná.
– Az ellen azért tudnék tenni valamit – kontrázott Max
vigyorogva.
Hermione rákacsintott, majd belekarolt Christlbe. A két pár
belépett a szálloda éttermébe.
– Meddig maradnak Rivában? – kérdezte Hélène már a
vacsoránál.
– Azt hiszem, csupán két-három hétig. Azt tervezzük, hogy
majd tavasszal jövünk vissza, addig még utazgatunk kicsit –
mondta Hermione Christlre pillantva.
– Korfura készülünk – tette hozzá a fiatalember, majd a
tányérja fölé hajolva a halnak szentelte minden figyelmét.
– Hélène tavasszal kiállítást tervez a képeiből itt Rivában –
jegyezte meg Max. – Biztosan nagyon örülne, ha ön is eljönne,
Hermione.
– Ó, tényleg? – fordult Hermione mosolyogva Hélènéhez. –
Mindenképpen tudassa velem, mikor lesz pontosan! Ha be tudjuk
szorítani a terveink közé, természetesen itt leszünk.
– Valószínűleg márciusban – mondta Hélène. – De kérem, csak
akkor jöjjenek, ha nem ütközik a terveikkel!
– Mindenképpen megoldjuk, nem igaz, Christl? – A fiatalember
bólintott. – Talált már helyet a kiállításhoz?
Hélène megrázta a fejét.
– Tudja, mit? Megkérdezzük a szanatóriumban – vetette fel
Hermione. – Ott aztán biztosan akadnak elegen, akik szívesen
vennének egy-két festményt emlékbe. Christl?
– Igen, kedvesem?
– Megkérdezhetnénk apádat, hogy rendelkezésre bocsátana-e
egy termet a kiállításhoz.
– Hogyne. Sőt az is egy lehetőség, hogy a képeket a szanatórium
mindhárom épületében elosztva helyezzük el.
– Remek ötlet. Ah, kedves Hélène, mire elutazunk, már meg is
szerveztük a kiállítását. Hány képe van már készen?
– Kilenc. De úgy tervezem, a megnyitóig még festek
ugyanennyit.
– Annyi elég is. Ha nem túl kicsik a festmények.
– A legtöbb közepes méretű olajfestmény, de van közöttük egy-
két nagyobb formátumú is.
– Ceruzarajzok is?
– Természetesen. Mindenképpen azt szeretném, ha minél
változatosabb lenne a felhozatal és szélesebb a választék.
Hermione lelkesen összecsapta a kezét.
– Időnként kiülhetne a szanatórium parkjába is festeni. Akkor a
vendégek látnák, hogyan készülnek a képek. Vagy indíthatna
festőkurzusokat. Ó, de csodálatos lesz!
Max felemelte a poharát.
– Hélènére!
– És a művészetre! – tette hozzá Christl.
Ezen az estén kérte Max először Hélènét, hogy töltse nála az
éjszakát a szállodájában. És Hélène először tudta elképzelni, hogy
Max talán mégis mellette marad. Egy olyan kapcsolatban, ahol
minden kényszer nélkül mindketten önmaguk lehetnek.
 47. fejezet

Rothmann csokoládégyár, december 22-

én késő este

Edgar bedugta a végén kis hurokba hajlított erős drótot a nagy

irodába vezető ajtó kulcslyukába, és óvatosan mozgatta ide-oda.
Aztán egy másik drótot is becsúsztatott utána. Az éjszaka
csendjében Judith túl hangosnak érezte a kaparászó hangokat.
– Kicsit magasabbra, Judith! – kérte Edgar fojtott hangon,
Judith pedig feljebb emelte a kis lámpást, hogy ne vessen
árnyékot a zárra.
Nem tartott soká, és már hallották az első kattanást, aztán a
másodikat. Edgar lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt.
– Szép munka! – veregette meg a vállát Victor. – Ajánlani foglak
betörésre másoknak is.
– Csak rajta!
Beléptek a nagy irodahelyiségbe.
– Judith, most rajtad a sor. – Victor bátorítóan a hátára tette a
kezét. – Kiderítetted, mit hol találunk?
Judith bólintott.
– Igen, nagyjából meg tudom mondani.
Odamentek az iroda hosszanti fala mentén álló szekrényekhez.
Victor átvette a lámpást, és úgy tartotta, hogy Judith jól lásson.
– Balra fent vannak a legrégebbi főkönyvek, 1895-től. Az ennél
korábbi évek könyveit levitték a pincébe egy zárható helyiségbe.
– Azokra nekünk úgysincs szükségünk – mondta Victor. –
Minket most az 1900-as évektől máig vezetett könyvelés érdekel.
 – Akkor itt kezdjük – mutatott Judith az egyik középső
szekrényre.
Edgar előrelépett és szemügyre vette a zárat. Egy perc múlva
már ki is tárta a szekrény ajtaját. A drótokat gondosan a zsebébe
süllyesztette.
Miközben Victor meggyújtotta a másik magukkal hozott
lámpást, Edgar papírt és ceruzát vett elő. Aztán Judith egyenként
adogatta nekik az iratokat, ügyelve, hogy az eredeti sorrendben
tegyék majd a helyükre őket.
Belemélyedtek a pénztárkönyvek, mérlegek, főkönyvek,
bérlisták tanulmányozásába, összevetették a bevételeket és a
kiadásokat, átnézték a számlaegyenlegeket, készletjegyzékeket.
Edgarnak volt tapasztalata a kettős könyvelésben, mert korábban
az apja gyárában dolgozott, így megtanult egyet-mást az
üzletmenetről. És most a saját kis manufaktúrája könyvelését is ő
vezette. A segítségével Victor is aránylag jól boldogult.
– Úgy látom, teljesen rendben van minden – mondta végül
Edgar.
Victor bólintott.
– Én is pont így látom. Lemásolod a mérlegértékeket, Edgar?
– Azt én is megtehetem – javasolta Judith, aki a kereskedelmi
iskolában elegendő tudást sajátított el ahhoz, hogy kiismerje
magát a könyvelés tételei között.
– Jól van, csináld akkor! Edgar, mi nézzük át a bankszámlák
kivonatait.
Az egyik írópultra tették az idevágó aktákat, és megpróbálták
követni a pénzösszegek útját.
– Braun rendkívül magas kamatokat számított fel – állapította
meg Edgar.
– Melyik évben vett fel Rothmann utoljára hitelt?
– 1902 januárjában. Igaz, hogy a gazdasági helyzet nehézségei
miatt általánosan megemelkedtek a kamatok 1900 és 1902 között,
emiatt apám is panaszkodott annak idején. De Braun még erre is
rátett valamit.
 – Igen, főként az utolsó… Aha! – Victor a rubrika alján szereplő
utolsó összegre mutatott. – Nézd, ez idei… 1903 novemberében
újabb hitel. Tízezer márka a Braun bankháztól.
– Ez a hitel külön van feltüntetve – nézte meg Edgar
alaposabban a bejegyzést.
– Pontosan. Mintha hirtelen jutottak volna hozzá.
– Hogy ki tudják egyenlíteni a legsürgősebb tartozásokat –
bólintott Edgar.
– Meg kell néznünk, milyen számlákat egyenlítettek ki azóta. És
főként, hogy Rothmann előtte fizetőképes volt-e egyáltalán.
Judith!
– Igen?
– Meg tudnád nézni az utolsó kiadásokat?
– Egy pillanat… – Judith elővett egy nagy formátumú, ujjnyi
vastag könyvet, és végigment az utolsó bejegyzéseken. – Olyan
számlákat fizettek ki, amelyekre már fizetési felszólítás jött.
Kakaó, cukor, fűszerek, pótalkatrészek a gépekhez. Ó, és előleg
egy új jégszekrényre. – Eszébe jutott a legutóbbi beszélgetése az
apjával. Tehát teljesíti a kérését. Ez a gondolat zavarba hozta.
– Ideadnád, kérlek, a múlt évi mérleget? – kérte Victor.
Judith odament a szekrényhez, kivette az egyik fekete kötésű
vékony könyvet, és odanyújtotta neki.
– Tehát, ha jól látom – állapította meg Victor –, a Braun
bankháztól kapott hitel nélkül a csokoládégyár fizetésképtelen
lenne decemberben.
Edgar felkapta a fejét, majd odalépett Victorhoz.
– Valóban.
– És ezt a hitelt jelentősen alacsonyabb kamatra adták, mint az
összes többit, amihez a gyár az elmúlt években jutott – mormolta
Victor. – Ez elég feltűnő.
– Tényleg az – értett egyet Edgar.
– Ez azt jelenti… Braun azzal a feltétellel adott hitelt apámnak,
hogy férjhez megyek Albrechthez?
– Nagyon úgy fest – bólintott Victor.
 – Nem csodálkoznék, ha további hiteleket helyezett volna
kilátásba – mondta Judith keserűen. – Mégpedig akkor, ha már
megvolt az esküvő.
– Minden valószínűség szerint. Mert arra ugyan tízezer márka
elég, hogy apád elhárítsa a legnagyobb bajt, de arra nem, hogy
biztosítsa a gyár jövőjét.
Judith lehajtotta a fejét.
Hirtelen úgy érezte, hatalmas felelősség nehezedik rá. Itt nem
csak az ő boldogságáról van szó. A családja egzisztenciája forog
kockán. Ha hajlandó férjhez menni Albrechthez, megmentheti a
gyárat a csődtől.
Victor mintha megérezte volna, mi játszódik le benne, a háta
mögé lépett, és a vállára tette a kezét.
– Judith – szólalt meg csendesen. – Ez csupán egy csali. Még ha
átvészeli is egy ideig a gyár ezekkel az új hitelekkel, sokkal
fontosabb lenne újra felfuttatni. Ha Albrecht tehetséges, jó
képességekkel rendelkező fiatalember lenne, talán még sikerülne
is. De ő csak lehúz majd téged is a fertőbe, magával ránt, a
játékszenvedélye mindent tönkretesz. A végén senki nem nyer
semmit. Sem te, sem apád, sem a gyár.
Judith nekidőlt Victor mellkasának, érezte a belőle áradó
melegséget, erőt. Felsóhajtott.
– Köszönöm – suttogta. – Csak olyan nehéz nekem ez az egész.
Eddig egyszerűen csak tiltakoztam a házasság ellen, de most,
hogy látom, milyen nehézségekkel, félelmekkel néz szembe apám
nap mint nap…
Victor gyengéden masszírozta a vállát.
– Ezt a kockázatot mindenkinek vállalnia kell, aki céget alapít
és vezet. Apádnak hosszú éveken át jól ment. Most azt kell
kiderítenünk, hogyan juthatott egy jól működő gyár a csőd
szélére. Az édességek és a csokoládé piaca egyre bővül, a
nyersanyagok ára is évek óta stabil. Ennek már utánanéztem.
– Te tényleg született vállalkozó vagy – jegyezte meg Edgar
somolyogva.
 – Meglehet.
– Tehát valami konkrét oka van a pénztelenségnek? –
aggodalmaskodott Judith. – Gondolod, apámat becsapták?
– Ez is egy lehetőség. Edgar?
Edgar közben a szekrényekben keresgélt valamit.
– Ha az van, amire gyanakszunk, akkor az egyik évben
bizonyára drasztikusan megváltozott a cég pénzügyi helyzete –
mondta.
Átnézték a legutolsó évek kimutatásait.
– Tessék! – kiáltott fel Edgar, de azért nem túl hangosan. – Ezt
alaposabban meg kell néznünk. Itt egy igen jelentős összegű
magáncélú kivét 1899-ből.
– De hát annak már négy éve – jegyezte meg Judith.
– Pontosan. Ahogy látom, igen jó évet zárt ekkor a Rothmann
csokoládégyár. Ez a nagy összegű kivét azonban jelentősen
csökkentette a likviditást.
– Mert Rothmann semmit nem forgatott vissza a nyereségből.
Kérdés, hogy mire kellhetett vajon neki ennyi pénz? Talán a villa
építéséhez? – kérdezte Victor.
– Igen, ez lehetséges – tűnődött Judith. – Bár azt hiszem, anyám
vagyonából is jelentős összeget fordítottak erre. Emlékszem, nagy
veszekedés volt belőle. Maman meg akarta tartani magának a
pénz egy részét, apám viszont azt mondta, hogy a villa csak az ő
kedvéért épül, hogy kiszabaduljon a nyomasztó városból.
– Semmiképpen nem tarthatott volna igényt a vagyonára, mert
az a házassággal apád tulajdonába került – mondta Victor.
– Ez már mindegy is – zárta le a dolgot Edgar. – Most azon
gondolkodjunk, hol találhatunk bármilyen feljegyzést a pénz
mozgásáról.
– A fontos dokumentumokat apám az irodájában őrzi. De
könnyen lehet, hogy páncélszekrényben vannak.
– Az baj – csóválta a fejét Edgar. – Ahhoz már magasabb szinten
kell lenni a betörés művészetében. Odáig még nem jutottam el.
– Azért nézzük meg! – mondta Victor. – Egy próbát megér.
 Rothmann irodáját Edgar gond nélkül kinyitotta.
– Ebben van a széf – mutatott Judith egy kazettás ajtajú, magas,
keskeny szekrényre.
Edgar megnézte magának, aztán megint megcsóválta a fejét.
– Ezt nem tudom feltörni.
– Jól van, akkor nézzük át a papírokat az íróasztalon! – mondta
Victor. – Talán találunk valami használhatót.
Vigyázva, hogy ne keverjenek össze semmit, átlapozták az
asztalon példás rendben sorakozó iratokat, benéztek a fiókokba,
és az íróasztal mellett álló polcot is átkutatták.
Végül Judith feltartott valamit.
– Victor!
– Igen?
– Lehet, hogy ez itt segíthet? – Átnyújtott Victornak egy
papírlapot, amelyre néhány számot és megjegyzést írtak kézzel.
Victor átfutotta, aztán továbbadta Edgarnak.
– Nem. Ezek csak valamiféle számítások, de semmi köze ahhoz,
amit mi keresünk.
Kutattak tovább.
Victor pillantása végül megakadt egy összehajtogatott cédulán
az íróasztal mögött. Leeshetett és ott maradt a földön.
Felemelte, széthajtotta.
– Judith! Edgar!
– Találtál valamit? – kérdezte Judith.
– Mutasd! – mondta Edgar. – Igen! Ez jó nyom lehet.
– De az erről szóló dokumentumok bizonyára a széfben vannak.
– Nem számít. Így legalább azt tudjuk, hogy a pénz egy része
hová kerülhetett.
Edgar feljegyzett még magának pár dolgot, miközben Judit és
Victor gondosan rendet rakott, nehogy nyoma maradjon, hogy
átkutatták az irodát.
– Na, én megyek is a műhelyembe. Karácsony előtt el kell
készülnöm még néhány munkával, amire megbízást kaptam.
 – Hát persze, majd elfelejtettem, hogy a betörésből nem tudsz
megélni – ugratta Victor.
– Még nem – kacsintott Edgar. – De ki tudja? Lehet, hogy
rákaptam az ízére.
Kiléptek az irodából, Edgar bezárta az ajtót a drótokkal. A
gyárkapuban aztán egyszerre sietős lett neki.
– Victor, ne feledd, hogy holnap költözünk! Szép estét, Judith! –
búcsúzott, aztán már ott sem volt.
Victor a karjába zárta Judithot.
– Költöztök? – kérdezte Judith.
– Igen, feladjuk a mostani lakást, és átköltözünk Alois
Eberléhez. Kevesebb a lakbér, és többet tudok dolgozni a
csokoládéautomatán.
– És hogy állsz az automatával?
– A belső szerkezete már készen van, Edgar is elkészül lassan a
zománcmunkákkal. Már csak be kell építeni őket.
– Hát ez remek. Én is jól állok a csokoládékkal. Mit gondolsz,
karácsony után már fel is állíthatjuk?
– Remélem. Az engedély még hiányzik. Lassan őrölnek a
bürokrácia malmai. De most – hajolt közelebb Victor – szeretnék
egy kóstolócskát.
– De nincs nálam…
Victor hosszú, gyengéd csókkal tapasztotta be Judith száját.
– Ó, szóval ilyen kóstolócskára gondoltál – suttogta Judith.
– Ühüm.
Victor szorosan magához ölelte, a nyaka hajlatába fúrta az
arcát, és finoman csókolgatni kezdte. Judith felsóhajtott, egész
testével hozzásimult. Nem tiltakozott, amikor Victor keze
végigsiklott a derekán, a csípőjén, prémmel bélelt kabátján át is
érezte az érintéseit, a feltámadó vágyat.
Egy utolsó, hosszú csók után Victor elengedte.
– Hol vár rád Theo? – kérdezte kissé rekedt hangon.
– Ott a sarkon.
– Odakísérlek.
 Óvatosan körülnéztek, nem jár-e arra valaki, kiléptek a
gyárkapun, amit aztán gondosan bezártak, Judithnak volt hozzá
kulcsa.
A várakozó lovas szán mögött Victor még egyszer megcsókolta
Judithot, gyengéden megsimogatta az arcát.
– Csodálatos nő vagy, Judith.
Judith egészen meghatódott, ő is megsimogatta Victor arcát, és
a tenyerébe suttogta:
– Szeretlek.
Ahogy Victor ránézett, Judith látta a szemében, hogy hallotta,
amit mondott. Az ő ajka is ugyanezt a szót formálta némán.
 48. fejezet

Rothmann-villa, másnap reggel

Babette eltűnt. Robert döbbenten állt a lány kis padlásszobájában,

és úgy érezte, összeomlott a világ. Miután reggel nem jelent meg
a konyhában, hogy nekilásson a napi teendőinek, sőt reggelizni
sem jött le, Robert felosont, hogy megnézze, mi van vele.
Az ajtó nyitva volt, az ágy gondosan bevetve. Babette minden
ruhája és személyes holmija eltűnt. Semmi nem emlékeztetett
arra, hogy valaha itt lakott. Csak a szappanja könnyű illatát
lehetett érezni a levegőben, és ez dühös vágyat ébresztett
Robertben.
Sejtette, mi történt. Napok óta újra meg újra lábnyomokat
fedezett fel a hóban a ház körül. És érezte, hogy Babette lassan
csúszik lefelé a lejtőn.
De azért soha nem hagyta el a remény, hogy a lány időben
észreveszi, rossz úton jár, észhez tér, sőt talán még a bizalmába is
avatja.
De lélekben Babette már rég messze járt.
Robert kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Szólnia kell
a házvezetőnőnek. Lassan megfordult, kiment a kis szobából, és
gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
– Ez várható volt – mondta Margarete közömbösen. – Ő maga
pecsételte meg a sorsát. Nem sok időbe telik majd, mire először
beviszik a rendőrök. Jobb is, hogy magától elment, úgysem tűrtük
volna már sokáig a házban.
Rideg szavai megrázták Robertet.
 A többiek is közönyösen vették tudomásul a hírt. Babette
elment, és olyan volt, mintha itt sem lett volna. Sem a szakácsné,
sem Dora nem ejtett érte egyetlen sajnálkozó szót sem. Dora
amúgy is kimerültnek látszott ezen a reggelen, ahogy Theo is. Az
egész házban komor, nyomasztó volt a légkör. Ha az ikrek nem
csúsznak le időnként a lépcsőkorláton, vagy civakodnak minden
apróság miatt, azt hihette volna az ember, hogy teljesen kihalt a
ház.
Robert a munkába temetkezett, hogy elterelje a figyelmét. De
folyton Babette körül jártak a gondolatai. Amikor délután
megbízták, hogy menjen le a városba beszerezni néhány dolgot,
úgy döntött, kihasználja az alkalmat, és megkeresi a lányt. Bár
abban sem volt biztos, hogy Stuttgartban maradt. Lehet, hogy
már rég úton van, ki tudja, hová.
A fogason ülve azon töprengett, hol kezdje a keresést. Számos
jótékonysági egylet akadt Stuttgartban, de erősen kételkedett
abban, hogy az ott tevékenykedő hölgyek segítenének neki.
Hiszen se a férje, se a rokona nem volt Babette-nek.
Aztán hirtelen eszébe jutott Fritz, ő talán segíthetne.
Miután leszállt a Marienplatzon, gyorsan elintézte, amivel
megbízták, aztán elindult, hogy megkeresse a bérházat, amit Fritz
írt le neki, amikor fent járt a villában némi jutalomért.
Az alsóváros utcái szűkek és sötétek voltak. Ilyenkor télen alig
hatolt be ide a fény, és undorító bűz terjengett mindenütt – füst,
szemét és vizelet szaga.
A házat könnyen megtalálta, de erőt kellett vennie magán,
hogy bemenjen. Lepusztult épület volt, a homlokzatról hámlott a
vakolat, sok ablak kitörve. A ház előtt gyerekek játszottak,
piszkosak voltak, éhesnek, betegnek tűntek.
Fritz alig akart hinni a szemének, amikor kinyitotta a szűk
egyszobás lakás ajtaját, ahol az anyjával lakott.
– Robert! Hogy kerül maga ide?
– A városban volt dolgom. Van egy kis időd, Fritz?
– Hát, tulajdonképpen…
 – Szükségem van a segítségedre. Kapsz is érte valamit.
Fritz bólintott.
– Várjon egy kicsit!
Az apró, szűk előszoba keskeny szobába vezetett, csak a
legszükségesebb bútorok álltak benne. A falakról hámlott a
vakolat, a padló korhadt volt, dohos, áporodott szag ülte meg a
lakást.
Fritz odalépett egy öreg, elnyűtt karosszékhez, ami félig az
ablak felé volt fordítva. Egy öregasszony ült benne, úgy tűnt,
szunyókál.
– Anya – szólalt meg Fritz halkan.
Megrebbent a nő szemhéja, majd a szája elé tartott egy
zsebkendőt, és köhögni kezdett. Fritz azt mondta, egy-két órára
el kell mennie, aztán feljebb húzta az anyjára terített takarót, és
gyengéden bebugyolálta a sovány testet. Végül lekapta egy
kampóról a zubbonyát, és odaszólt Robertnek:
– Mehetünk.
Mielőtt kilépett az ajtón, Robert még egyszer visszanézet Fritz
anyjára. A keskeny ablakon beeső gyér fényben vénségesen
vénnek tűnt az arca, bár alig lehetett több negyvenévesnél.
Ilyenné tette a szegénység azokat, akikről megfeledkezett az
élet.
Alighogy kiléptek az utcára, Fritz képére széles vigyor ült ki.
– Mindig jól hangzik, ha kereshetek egy kis pénzt. Mit kell
tennem?
– Keresek valakit – felelte Robert, majd elmesélte, hogy Babette
eltűnt.
– És csak ma reggel óta nem találják? Akkor lehet, hogy
visszamegy majd.
– Nem. Minden holmiját magával vitte.
Fritz elgondolkodott.
– Legjobb, ha elmegyünk Henny nővérhez. Ő talán segíthet.
Gyakran jön a házunkba is, megnézi, hogy minden rendben van-e
a gyerekekkel.
 – És hol találjuk ezt a Henny nővért?
– A városi rendőrőrsön.
Robertnek leesett az álla.
– A rendőrőrsön?
– Igen. Ott van az irodája. Ő legalábbis így nevezi. Reméljük,
hogy most ott van dolga, és nem járőrözik éppen.
Robert még mindig nem tudott napirendre térni afölött, hogy a
stuttgarti rendőrség egy nőt alkalmaz, de Fritz már el is indult.
– Berlinben is volt és más városokban. Csak pár hónapja jött
Stuttgartba.
Robert lassan magához tért a döbbenetből.
– De hogy kerül ide? Ráadásul a rendőrséghez.
– Eredetileg ápolónő. De itt most… nem tudom megjegyezni ezt
a szót… rendőrségi asszesz… rendőrségi asszisztens. Igen, ez az. –
Fritz láthatóan büszke volt magára, hogy csak kibökte.
– De miért van ilyenre szükség Stuttgartban?
Fritz vállat vont.
– Sok jót hallottam róla. És nem bűnözőket üldöz, hanem a
fiatal lányokat veszi gondjaiba, akiket bevisznek a rendőrök. Jó
útra téríti őket.
Robert ugyan még mindig csodálkozott ezen, de miután
megtudta, hogy Henny nővér nem igazi rendőr, helyére billent
benne a világ.
– Akkor ő valamiféle gondozó – állapította meg.
– Így is lehet mondani – bólintott Fritz.
Már majdnem odaértek a városi rendőrség épületéhez, amikor
Fritz hirtelen meggyorsította a lépteit.
– Ott megy! Gyorsan, még utolérhetjük! – kiáltotta, és most már
szaladni kezdett. – Henny nővér! Henny nővér!
A nő hátranézett, és megállt.
Erre Robert is szaporázni kezdte a lépteit, Fritz pedig már szóba
is elegyedett a magas, sovány nővel, aki szürke gyapjúkabátot
viselt, sötét haját fehér főkötő alá szorította.
 – Szóval egy lányt keres, aki ma szökött el? – szegezte Henny
nővér a kérdést egyenesen Robertnek, amikor ő is odaért
hozzájuk. – Nem lesz könnyű dolga. Elém csak akkor kerülnek
ezek a lányok, amikor már nagyon rosszul megy a soruk.
Kezdetben még élvezik ezt a léha életet. Mi a lány neve?
– Babette Schuster. A csokoládégyáros Rothmann villájában
dolgozott cselédlányként fent Degerlochban.
Henny nővér a fejét csóválta.
– Nem, ilyen nevű lányt nem hoztak be. Sajnálom. A rokona
talán?
– Az unokabátyja – vágta rá Fritz gyorsan.
Robert csak bólintott.
– És maga hol dolgozik, ha szabad kérdeznem? – tudakolta
Henny nővér.
– Én is Rothmannéknál.
– Örvendetes, ha az egy családból valók ugyanabban a házban
kapnak munkát – bólintott a nővér. – Szerencsések. Sajnálatos,
hogy az unokahúga nem becsülte meg magát.
– Igen – sóhajtott Robert. – Kérhetek öntől valamit?
– Attól függ, miről van szó – mondta a nő, aki már sietett volna
a dolgára.
– Ha a következő napokban vagy hetekben találkozik egy szőke,
középtermetű, karcsú, Babette nevű lánnyal, kérem, küldjön
üzenetet a Rothmann-villába!
– Hogyne, természetesen. Mindig örülök, ha valamelyik
védencem ismét jó kezekbe kerül. Ritkán fordul elő. Akkor hát,
szép napot! – Azzal faképnél hagyta őket.
Robert roppant csalódott volt.
– Hé, gondolhatta, hogy nem találjuk meg rögtön – bökte
oldalba Fritz. – De Henny nővér tényleg sokat jár-kel a
környéken. Ha valaki, hát ő ráakad.
Lassan útnak indultak visszafelé. Robert hirtelen dühösen
rugdosni kezdte az egyik lámpaoszlopot.
– A fenébe, a fenébe! Micsoda istenverte élet ez!
 Fritz ijedten meredt rá.
– Mit művel? Hagyja ezt abba, még itt vagyunk a rendőrőrs
közelében! Egykettőre rács mögött találhatja magát. Akkor aztán
nem keresheti tovább a Babette-jét.
Robert próbált lenyugodni.
– De hát olyan igazságtalan az élet – mormolta.
– Tudja, mit? Van a városban egy-két csoport, olyan emberek,
akik folyton elégedetlenkednek. Kicsit körbekérdeztem, miután
azt mondta, egyesült erővel talán változtathatnánk azon, hogy a
gazdagoknak mindenük meglegyen, nekünk meg semmink. Lehet,
hogy igaza van. Mindenesetre az Arany medvében szoktak
találkozni. Mi lenne, ha odamennénk egyszer?
 49. fejezet

– Örülök, hogy minden jól ment tegnap – mondta Judith Dorának,

aki éppen a haját tűzte fel.
– Az úr egész este a dolgozószobájában volt. Egyszer sem jött ki
– számolt be Dora. – Később még bement hozzá Margarete a
tollseprűvel. Kicsit furcsának találtam, hogy késő este még port
akar törölni. – Megcsóválta a fejét. – Különben is, én már
kitakarítottam ott. Talán nem volt neki elég alapos.
– Azt nem hiszem. Jut eszembe: tulajdonképpen hová ment
Babette? Jobb helyet talált magának?
– Nem tudom. Robert szerint még ajánlólevelet sem kért, csak
fogta magát, és elment.
– De miért? Annyira rossz itt nálunk?
Dora vállat vont.
– Nekem nem.
– És Babette-nek?
– Hát, sokszor panaszkodott. De egy cselédlánynak mindig több
a dolga, nehezebb a munkája, mint egy komornának. Én elégedett
vagyok itt.
Dora válasza elgondolkodtatta Judithot. Hallott már rémes
történeteket cselédlányokról, akik egy szűk sarokban alszanak a
tűzhely mellett, penészes maradékot kapnak enni, vagy illetlen
dolgokra kényszerítik őket. Náluk viszont jó dolga van a
személyzetnek – tiszta ruha, saját kis hálókamra, tisztességes
étel. Bármelyik lány hálás lenne egy ilyen helyért. De hát ki
tudhatja, mi jár mások fejében? Babette-nek talán egészen más
elképzelése volt egy cselédlány életéről.
– Reméljük, hogy olyan helyet talál, ami jobban megfelel neki –
zárta le a témát Judith.
– Már ha nem terhes – jegyezte meg Dora ártatlanul, mire
Judith hátán jeges borzongás futott végig.
– Miért lenne terhes?
– Olykor megesik a cselédlányokkal.
– Összeállt valakivel? Roberttel?
– Roberttel biztos nem, de talán valaki mással. Ki tudhatja?
Judith az ajkát rágta. Dora megjegyzése felkavarta, mert egy
ideje halványan sejtett valamit, ami nem hagyta nyugodni.
Mostanában igen rendszertelenül jött meg a havi vérzése, ha
megjött egyáltalán, és akkor is csak olyan gyengén vérzett, hogy
nem is volt szüksége betétre. De legalább az émelygése elmúlt
már, csak nagy ritkán volt hányingere.
És olyan régen volt az az egész Maxszal, már-már úgy érezte,
meg sem történt. Az elmúlt hónapokban olyan sok izgalom érte,
biztosan azért maradt ki a vérzése. Valamikor majdcsak helyreáll
minden.
Elhessegette a kellemetlen gondolatokat.
Dora befejezte Judith frizuráját, és most az öltözködésben
segített, már kikészített egy sötétszürke hosszú szoknyát finom
gyapjúból és egy világos, csipkés blúzt.
– Talált valami fontosat tegnap éjszaka, Judith kisasszony? –
kérdezte Dora.
– Sajnos igen.
– Akkor most mégsem kell férjhez mennie a fiatal bankárhoz?
– Szép is lenne – sóhajtott Judith. – Remélem, apám hisz majd
nekem. Egyébként Albrecht nem bankár. És soha nem is lesz az.
– Ó, tényleg?
– Csaló és a játék rabja, a pénzét pedig könnyű nőcskékre költi.
Soha nem megyek hozzá, még ha Amerikáig kell is szaladnom.
– És biztos benne a kisasszony, hogy játszik és csal?
 – Sajnos igen. Ezért ki kell találnom valamit, hogy lerázzam a
nyakamról.
– Arról majd Rheinberger úr gondoskodik – mondta Dora
cinkos mosollyal. – És ha elmegy vele Amerikába, vigyen magával
engem is! – kérte csillogó szemmel.
– Hát persze – nevetett Judith. – Nélküled nem megyek sehova.
Hisz annyi mindenen mentünk már keresztül együtt. De egyelőre
reménykedjünk, hogy van más megoldás is. Theo már útra kész?
– Úgy tudom, igen.
Dora lekísérte Judithot az ajtóig, aztán Judith kilépett a
hidegbe, és odament a már várakozó lovas szánhoz.
Theo fáradtnak tűnt, amikor üdvözölte. Nem csoda, hiszen késő
éjszakáig fent volt, ráadásul nagy kockázatot is vállalt, amikor
előző este levitte őt a gyárba és meg is várta. Az ő és Dora
segítsége nélkül nem sikerült volna észrevétlenül kiosonnia a
házból, majd órák múltán visszatérni.
– Hogy van ma, Judith kisasszony? – kérdezte a jó Theo aggódó
arccal, amikor besegítette a szánba.
– Ó, köszönöm, Theo, én jól vagyok. De mi a helyzet magával?
Nem volt gond abból, hogy olyan sokáig elmaradt tegnap?
– Nem. Mindenkinek azt mondtam, hogy valami baj van a
szánnal, és hosszabb próbaútra megyek. De amúgy sem figyelt
rám senki, mert olyan hideg volt, hogy ki sem dugták az orrukat a
jó melegből.
– Akkor jó, megkönnyebbültem. És nagyon köszönöm a
segítségét. Meg azt is, hogy odaadta a kulcsát a gyárkapuhoz.
– Bármikor, Judith kisasszony. – Theo éppen fel akart ülni a
bakra, amikor eszébe jutott még valami. – Van itt önnek egy levél,
az imént hozták gyorspostával. Az édesanyjától jött. – Azzal
Judith kezébe nyomta a borítékot, és felült a szánra.
A száncsengők meghitt csilingelése közepette indultak útnak a
városba. Miközben Judith az anyja levelét olvasta, tudatosult
benne, mennyire eltávolodtak már egymástól. Alighanem ezt
nevezik felnőtté válásnak. De azért jóleső érzés töltötte el, ahogy
a sorokat olvasta, mert a nagy távolság ellenére hosszú ideje újra
valahogy mégis közelebb érezte magához az anyját. Milyen
csodás és váratlan karácsonyi ajándék!
Erről eszébe jutott, hogy még ajándékot akart venni az
ikreknek. És Victornak. Úgy döntött, előbb benéz a Breuninger
Áruházba, csak utána megy be a gyárba. Bár alig várta, hogy újra
lássa Victort.

Még ezen a napon délután Wilhelm Rothmann az irodájában ülve

remegő ujjakkal bontotta fel a felesége levelét. Néhány napja
kapta kézhez, de valami rossz érzéstől vezérelve nem nyitotta ki,
csak félretette. De nem halogathatja örökké, egyszer el kell
olvasnia.
Amikor széthajtogatta a levelet, selyempapírba csomagolt kis
tárgy csúszott ki belőle. Letette maga mellé egy iratcsomóra, és
olvasni kezdett:

Kedves Wilhelm!
Nem könnyű leírnom önnek ezeket a sorokat, de egyszer meg kell
lennie. Tartozom ezzel önnek és magamnak. És a gyerekeinknek is.
Sok idő telt el, amióta elutaztam Stuttgartból. Ezalatt nagyon
megváltoztam. Annyira, hogy rá sem ismerne bennem arra a nőre,
akit egykor feleségül vett.
Mint oly sok házasság, a miénk is előre elrendezett volt, nem
kölcsönös vonzalmon alapult. Én ebbe belebetegedtem. És mivel
egy beteg feleség sem örömet, sem támaszt nem nyújthat önnek,
felajánlom, hogy bontsuk fel ezt a házasságot.
Nem fogok visszatérni Stuttgartba. Nekem máshol van a
helyem.
Egy válás persze botrányt kavar. Ezzel tisztában vagyok. Ezért
önre bízom, hogy megteszi-e a szükséges lépéseket, vagy a látszat
kedvéért továbbra is fenntartja a házasságot, ami már csak
papíron létezik.
Sok szerencsét kívánok önnek.
 Riva, 1903 decembere
Hélène

Egy hosszú pillanatig Wilhelm Rothmann hitetlenkedve meredt a

levélre. Aztán öklével nagyot csapott az íróasztalra.
Ahogy sejtette. Az átkozott szanatóriumban ültették a fejébe
ezeket az eszement gondolatokat, ebben biztos volt. És milyen
közömbös hangvételű ez a levél. Mintha már egyáltalán nem
érdekelné a házassága, a családja, a társadalmi helyzete.
Rothmann meglazította a nyakkendőjét, aztán a merev, magas
inggallérját is. Úgy érezte, nem kap levegőt.
Egy betegeskedő feleséget még el tudott viselni, de egy olyat
nem, aki így megalázza. Ennek következményei lesznek.
Legszívesebben a hajánál fogva rángatná haza Rivából, de most
nem hagyhatja itt a gyárat. Talán nincs is szükség ilyen
drasztikus lépésre.
Majdcsak észhez tér, legkésőbb akkor, ha elfogy a pénze. Mert
még ha félre is tett abból, amit korábban rendszeresen küldött
neki, örökké nem tart ki. Ha nélkülöznie kell, az majd hazahajtja.
Felállt, nyugtalanul járkálni kezdett fel-alá. Aztán eszébe jutott,
hogy volt valami a levélbe csomagolva. Odalépett az íróasztalhoz,
felemelte az alig névjegykártya-méretű csomagot, és kitekerte a
selyempapírt. Halk koccanással fényes tárgy esett le a földre.
Amikor lehajolt és felemelte, látta, hogy Hélène jegygyűrűje az.
Hangosan felnyögött.
Komolyan gondolja. De hogy teheti ezt vele? Csak nem ismert
meg valakit? Aki kitartja?
A gondolattól, hogy Hélène esetleg egy másik férfival él,
felgyűlt benne a harag. Elöntötte a veríték, vadul vert a szíve, alig
kapott levegőt.
Ki kell szabadulnia innen, különben megfullad.
A titkárok ijedten abbahagyták a munkát, amikor feltépte az
irodája ajtaját, döngő léptekkel átvágott a helyiségen és
kiviharzott. Még a zsakettjét sem vette fel.
 Céltalanul járt-kelt a gyárban, próbálta feldolgozni, amit a lelke
mélyén már régóta sejtett: a felesége elhagyta.
Kavarogtak benne az érzések, soha nem ismert tehetetlenség
bénította le, ugyanakkor úgy érezte, tennie kell valamit. Legalább
ott, ahol még van befolyása: Judithnál.
Be kell számolnia a lányának az anyja szégyenletes
viselkedéséről. Egyszer és mindenkorra az eszébe kell vésni, hogy
nem tűr több ellenkezést: férjhez megy Albrecht von Braunhoz és
kész.
A feleségét elveszítette. Ha a gyár is csődbe megy, azt nem éli
túl.
Tudta, hogy Judith délutánonként mindig a kis műhelyében
dolgozik, úgyhogy egyenesen oda tartott. Akivel csak találkozott,
az gyorsan kitért az útjából, olyan komor volt az arckifejezése,
olyan fenyegető a testtartása.
Átvágott a kis belső udvaron, beviharzott a másik épületbe,
szinte végigrohant a hosszú folyosón, ami a lépcsőhöz vezetett.
Kettesével szedve a lépcsőfokokat igyekezett felfelé az emeletre,
majd zihálva megállt Judith műhelyének csukott ajtaja előtt.
Nagy levegőt vett, megvárta, amíg kicsit lelassul a légzése, majd
benyitott.

– Judith!
Az apja rekedt hangja hallatán Judith összerezzent, zavartan
bontakozott ki Victor karjából.
– Apám! Ön mit csinál itt?
– Hogy én mit csinálok itt? – csattant fel Rothmann, és bevágta
maga mögött az ajtót. – Inkább az a kérdés, te mit csinálsz. De
hiszen nyilvánvaló.
Fenyegetően közelebb lépett. Victor védelmezőn átkarolta
Judithot, aki kétségbeesetten igyekezett megigazítani a blúzát.
– És a következő kérdés Rheinberger úrnak szól. Mit művel a
lányommal?
– Szeretem a…
 – Egy szót se többet, Rheinberger! A lányomat eljegyezték, és
ezen nem változtat a maga… gyalázatos viselkedése sem.
– Feleségül veszem Judithot, Rothmann úr…
– Maga? Az én lányomat? – vágott közbe Rothmann, majd
gúnyosan felnevetett. – Egy jöttment idegen? Mit képzel maga,
Rheinberger? Azonnal összeszedi a holmiját, és eltűnik a
gyáramból.
– De apám, Victor egy…
– Hallgass! Te rendbe hozod a ruhád, és lemész a kocsiszínbe.
Theo majd hazavisz. Ez volt az utolsó alkalom, hogy betetted a
lábad a gyárba. A szobádban maradsz az esküvőd napjáig – az
esküvődig Albrecht von Braunnal.
– Nem! Ezt nem kívánhatja tőlem.
– Dehogynem. Sőt megkövetelem. Albrechttel pedig közölni
fogom, hogy a házasságotok első napjától kezdve tanítson
móresre. A férjedként minden joga meglesz hozzá, hogy előírja,
mit tehetsz, és mit nem, hogyan viselkedj. – Victorra siklott a
pillantása. – Maga még mindig itt van, Rheinberger! Tűnjön a
szemem elől, különben bezáratom!
Victor elengedte Judithot. A pillantásával próbálta tudtára
adni, hogy nem hagyja cserben, bár Judith el sem tudta képzelni,
mit tehetne. Hiszen teljesen ki van szolgáltatva az apjának.
– Menj, Victor! Mielőtt még tesz veled valamit. Férjhez adhat,
bármire kényszeríthet, de a szívemből soha nem tud kiűzni téged.
– Elég legyen, Judith! – emelte fel fenyegetően a kezét Wilhelm
Rothmann.
Victor még egyszer bátorítóan Judith szemébe nézett, majd
csendesen kiment a műhelyből.
Amint elment, Rothmann durván megragadta a lánya karját.
Judith próbált szabadulni a szorításából.
– Ez fáj!
– Nem számít. Minél hamarabb engedelmességet tanulsz, annál
jobb. Eleget tűrtem már a makacskodásodat.
 – Tudja egyáltalán, micsoda szörnyeteg Albrecht? Játszik, csal
és szajhákhoz jár…
A pofon, ami az arcán csattant, pokolian fájt. Judith
odaszorította a kezét, miközben potyogtak a könnyei, pedig nem
akart sírni.
– Ha még egyszer meg mered rágalmazni a vőlegényedet, isten
bizony nem állok jót magamért, Judith – mondta Rothmann
ridegen.
Aztán lekísérte a lányát a kocsiszínbe, Theónak nyersen kiadta
az utasítást, hogy vigye haza, és bízza a házvezetőnő gondjaira.
Judith nem hagyhatja el a szobáját.
Theo sajnálkozó pillantást vetett Judithra.
– Számítok magára, Theo – tette még hozzá Rothmann hűvös
hangon. – Vigyázzon rá, meg ne szökhessen! – Azzal sarkon
fordult, és sietősen visszament a gyárépületbe.
Amikor Judith beszállt a szánba, észrevette, hogy Victor éppen
a gyár kapuján lép ki. Egy pillanatra megállt, és hátrafordult.
Vágyakozás és szerelem sugárzott a szeméből.
És elszántság.
 50. fejezet

Rothmann-villa, szenteste

– Két órán belül visszajövök, Dora – mondta a házvezetőnő. –

Ügyeljen rá, kérem, hogy Judith kisasszony ne hagyja el a
szobáját!
Judith még az ágyban feküdt, hallotta, ahogy Margarete nagy
szoknyasuhogással kimegy az ajtón. A következő pillanatban Dora
hajolt fölé.
– Kisasszony?
Judith lehunyt szemmel elfordította a fejét.
– Judith kisasszony, össze kell szednie magát. Segíteni akarok.
A lentiek mind segíteni akarnak önnek. Margarete kivételével.
– Mégis mit tehetnétek? – kérdezte Judith csüggedten, de most
már odafordult Dorához.
– Találunk valami megoldást – bizonygatta a komorna. – Ha ez
az Albrecht tényleg olyan szörnyű, ahogy mondja…
– Még annál is szörnyűbb – mondta Judith keserűen. – De apám
nem tágít.
– Ha szeretne változtatni a helyzeten, ahhoz önnek is tennie
kell valamit, Judith kisasszony.
Judith felsóhajtott, és kiült az ágya szélére.
– Igazad van. Először is felöltözöm.
Dora előkészített egy délutáni ruhát.
– Az egyetlen, amit tehetek, ha mégiscsak kivándorlok
Amerikába – jegyezte meg Judith cinikusan. Levette a hálóingét,
Dora pedig felsegítette rá a fűzőt.
 – Ha muszáj, hát menjen Amerikába, kisasszony. Természetesen
önnel tartok, ahogy már mondtam… Behúzná kicsit a hasát? Nem
ér össze a fűző.
– Már behúztam. Igazítsd rám jobban! – Judith kicsit meghúzta
a halcsonttal merevített fűzőt. – Látod? Most már jó lesz.
Érezte, ahogy Dora próbálja összehúzni hátul a szalagokat.
– Sajnálom, de valahogy nem tudom jobban összehúzni. Pár
napja már nehezen megy – mondta Dora tanácstalanul. – Kicsit
lazábban kötöm meg.
– Tedd azt!
Dora aztán Judith elé tartott egy sötétkék bársonyruhát.
– Idén télen még nem is viseltem ezt a ruhát – mondta Judith,
amikor a komornája felsegítette rá. De ezt sem tudta
összekapcsolni hátul.
– Nem értem. Lehet, hogy felszedett egy kicsit, kisasszony? Pár
milliméter hiányzik csak, de nem tudom bekapcsolni. Ki kell
engedni belőle.
Judith próbálta még jobban behúzni a hasát, de nem ment. Ő is
látta, hogy enyhén domborodik. Nem nagyon, de a fűző sem tudta
elrejteni.
– Dora!
– Igen, kisasszony.
– Honnan lehet tudni, hogy az ember várandós?
Dora élesen beszívta a levegőt.
– Judith kisasszony!
– Tudod?
– Annak idején láttam, amikor anyám másállapotban volt. És az
utolsó helyemen is gyereket várt a nagysága. De ennek már jó pár
éve.
– Tehát, honnan lehet bizonyosan tudni?
– Hát, gondolom, ha elmarad a havi vérzés. Sok nőnek
hányingere is van. És persze megnő az ember hasa… – Dora
hirtelen a szája elé kapta a kezét. – De hát az lehetetlen, Judith
kisasszony! Akkor egy férfival… együtt kellett volna lennie… –
dadogta.
Judith felsóhajtott.
– Együtt voltam. Dora, csupán egyetlenegyszer…
– Ó!
– És azóta egyáltalán nem, vagy csak alig véreztem. És sokszor
voltam rosszul, hisz tudod. Egy ideig. Mostanában már jobb.
Viszont nagyobb lett a hasam.
– De hát egyetlen alkalomtól…
– Azt hiszem, nem tagadhatom tovább – jelentette ki Judith
határozott hangon. – Tudod, olykor-olykor eszembe jutott ez a
lehetőség, de aztán rögtön el is felejtettem. Mintha a lelkem
mélyén nem akartam volna elfogadni. Segítesz levenni ezt a
ruhát? És a fűzőt is, kérlek! Túl szűk.
Dora lesegítette Judithról a puha bársonyruhát, aztán újra
kifűzte a fűző szalagjait. Judith megtapogatta a hasát, aztán egy
szál ingben oldalra fordult Dora előtt.
– Na? Látsz valamit?
A komorna láthatóan kínosan érezte magát attól, hogy
behatóan megvizsgálja Judith hasát. De aztán erőt vett magán.
– Hát. Az ember azt is gondolhatná, hogy jó alaposan
belakmározott. De igen, szépen domborodik – mondta Dora
elpirulva.
– Én is ezt érzem, ha végigsimítom. Tényleg jobban
kidomborodik, mint régebben. És itt fent is – tette keresztbe a két
karját a mellén – mintha teltebb lennék. És érzékenyebb. Néha
kellemetlenül feszül.
– Ki tudhat erről?
– Várj csak! – Judith leült az ágyra. – Át kell gondolnunk.
– Mikor történt… amikor teherbe eshetett?
– Szeptember végén. Az estélyen Ebingeréknél.
– Az estélyen? – Dora olyan döbbenten nézett, hogy Judith
elnevette magát. – Hát az meg hogy lehet? Hol?
 – Jaj, Dora, hidd el, ha az ember nagyon kétségbe van esve,
mindegy, hol. Az nem mindegy, hogy kivel. – Elszorult a szíve,
ahogy Maxra gondolt. – Buta liba voltam. Azt hittem, feleségül
vesz. De eszében sem volt, pár nap múlva elutazott a városból.
– De hát nem Rheinberger úr…? – Dora most már teljesen
összezavarodott.
Judith a fejét ingatta.
– Sajnálatos, de nem. Nem Victor a gyermek apja, hanem Max
Ebinger.
Megint a hasára tette a kezét. Semmi kétség, egy új kis élet
növekszik a testében. Hetek óta igyekezett nem gondolni erre, de
most már szembe kell néznie a tényekkel. Újabb
megpróbáltatások várnak rá, ugyanakkor ez a gyermek az utolsó
ütőkártyája. Egy megesett lányt biztosan nem akar Albrecht von
Braun feleségül venni.
A következő gondolata viszont végtelen fájdalommal töltötte el.
Victor nyilván csalódottan fordul majd el tőle, amint tudomást
szerez a terhességéről. Hogy is szerethetne egy olyan lányt, aki
más gyermekét hordja a szíve alatt?
– Vegyen fel egy házi ruhát! – szólalt meg a gyakorlatias Dora. –
Ahhoz nem kell feltétlenül fűzőt viselni.
– Jól van – sóhajtott Judith. – Úgysem hagyhatom el a házat.
Alighogy felöltözött, türelmetlen kopogás és izgatott
gyerekhangok hallatszottak az ajtó felől. Dora beengedte a két
kisfiút.
Karl és Anton nagy garral, lármázva masírozott be a szobába.
Nyomukban Vladimir, a kandúr jött peckesen.
– Egy ostoba boszorka – szólt oda menet közben Karl Antonnak,
aki buzgón bólogatott.
– Ki az ostoba? – kérdezte Judith.
– Hát Margarete – vágta rá Anton.
– Rettentően ostoba – erősítette meg Karl is, miközben a
kandúr dorombolva Judith lábához dörgölőzött, majd felugrott az
egyik kényelmes fotelba, és összegömbölyödött. Úgy nézett ki,
akár egy vörös-fehér gombolyag.
Az ikrek letették az asztalra, amit magukkal hoztak.
– Ma van szenteste – mondta Anton jelentőségteljes hangon.
– Pontosan – bólogatott Karl. – És neked kell feldíszítened a
karácsonyfát, mint minden évben. Most meg Margarete egyedül
akarja csinálni, ami szerintünk nagy butaság.
Judith és Dora összenézett. Aztán a komorna elmosolyodott, és
nekilátott, hogy egy kis rendet tegyen a szobában.
– Tudjátok, mit? Később majd én díszítem fel a fát – ígérte
Judith. Ezt nem tilthatja meg apám, tette hozzá gondolatban. – Mi
ez itt, amit magatokkal hoztatok? – mutatott aztán az asztalra.
– Adventi kalendárium – jelentette ki Karl fontoskodva.
– Szeretnénk a képet együtt beragasztani az utolsó ablakba.
Mert mostanában alig csináltunk valamit együtt – tette hozzá
Anton. Judith pedig kénytelen volt magában igazat adni neki. Az
utóbbi hetek zűrzavarában nem is gondolt a közelgő karácsonyra,
nem foglalkozott a két öccsével sem.
– Nahát, van egy adventi naptáratok!
– Igen. Apánktól kaptuk, és december elseje óta mindennap
beragaszthatunk egy képet.
– Hát jó, úgysem hagytok békén – adta meg magát Judith. –
Mutassátok azt a kalendáriumot!
Karl és Anton felemelt egy karácsonyi motívumokkal díszített,
nagy kartonlapot, amelyre sok színes képecske volt felragasztva.
Büszkén mutogatták Judithnak a kis képeket: a hintalovat, az
angyalkát a karácsonyi pékségben, a fa kisvasutat, a játék
katonákból álló sereget, a babaszobát, amire viszont csak
megvetően legyintettek, ez amolyan lányos vacak.
Végül Karl a nővére elé tartotta az utolsó kis képet. Már
girbegurbán kivágták. Judith rögtön ollóért nyúlt, és szép
rendesen körbevágta a kis Jézust, aki hosszú, fehér ruhában egy
karácsonyfa mellett állt, lábánál egy angyalka ült.
– Ki ragasztja fel? – kérdezte aztán.
 – Hát te – jelentette ki Karl ünnepélyesen.
– Jól van. Hoztatok ragasztót?
Anton máris odanyújtotta, Judith pedig gondosan beragasztotta
az utolsó képecskét a helyére, a naptár közepére. A két öccse
elégedetten vigyorgott.
– És most felakaszthatod – mondta Anton. – Mert ez a mi
karácsonyi ajándékunk neked.
Judith meghatódott.
– Köszönöm. Később majd keresek neki valami szép helyet,
addig itt marad az asztalon, rendben?
Az ikrek bólintottak, bár látszott rajtuk, hogy jobban
örülnének, ha Judith azonnal kiakasztaná az adventi naptárt.
– Most pedig menjetek vissza a szobátokba! Mert nekem van
még egy kis dolgom a fával, nem igaz?
Erre már lelkesen bólogattak a fiúk, és gyorsan ki is rontottak
volna az ajtón, de Judith rájuk szólt.
– Ezeket is vigyétek! – mutatott az asztalon maradt tárgyakra.
Az ikrek morogva összeszedték az ollót, a ragasztót, majd
elvonultak.
Dora vetett egy pillantást a nagy adventi kalendáriumra, aztán
a kandúrra.
– Nem szabad itt lennie, nem jöhet fel az emeletre.
– Tudom, tudom. – Judith leült az ágya szélére, fáradtnak érezte
magát. – Később lekergetjük.
Dora bólintott, majd felszedegette az asztal alá hullott
papírdarabokat. Hirtelen felegyenesedett.
– Eszembe jutott valami, Judith kisasszony.
– Micsoda?
– Robert kétségbeesetten keresi Babette-et, és mesélte, hogy
van egy rendőrnő Stuttgartban, aki az ilyen ügyekkel foglalkozik.
– Egy nő, aki rendőr?
– Igen, Henny nővérnek hívják. Csak pár hónapja van a
városban, és a rendőrségnél dolgozik. Főként megesett lányokkal
foglalkozik, és a gyerekekről is gondoskodik.
 – Szóval megesett lányokkal… – ismételte Judith.
– Ó, bocsásson meg! Természetesen nem önre gondoltam,
kisasszony – helyesbített Dora zavartan. – De ez a Henny nővér
talán segíthetne. Megkérdezzem Robertet?
Judith elgondolkodott.
Az apja most nagyon dühös rá. Talán nem lenne szerencsés még
azzal a hírrel is szembesíteni, hogy gyereket vár. Ki tudja, hogyan
reagálna? A végén még elvinné valami eldugott helyre vidékre,
amíg meg nem születik a baba, és aztán elvenné tőle a gyereket.
Nem ő lenne az első, akivel ilyesmit tesznek, és ezt semmiképpen
nem akarta megkockáztatni.
Ha viszont felkeresné ezt a Henny nővért, az olyan lenne,
mintha megszökne. Hiszen szobafogságban van. Ha elhagyja a
házat, számolnia kell azzal, hogy nem térhet többé haza.
– Tudom, nehéz dolog ez – mondta Dora együttérzően, és
odaült az ágyra Judith mellé. – Képzelem, mi minden jár most a
fejében. De Rheinberger úr talán tudna tanácsot adni.
Victor nevére Judith felkapta a fejét.
– Nem, Dora! Kérlek! Semmi esetre sem tudhatja meg.
– De miért nem?
– Meg fog vetni.
– Biztos ebben? Én úgy látom, nagyon szereti önt.
– Hát ez az! – Judith a könnyeivel küzdött. – Nyilván segítene.
De én soha többé nem tudnék a szemébe nézni. Minden együtt
töltött óránk valahogy… bemocskolódna.
Dora kétkedő pillantást vetett Judithra, de nem erőltette
tovább a témát.
– Akkor attól tartok, nincs más megoldás, mint felkeresni
Henny nővért.
– Gondolod?
– A másik lehetőség, eltitkolni a terhességet, és a gyereket
aztán valahogy ennek a bankárfiúnak a nyakába varrni.
– Dora!
 – De hát nincs más kiút. Várandósan mégsem szállhat fel
valamelyik nagy hajóra Amerika felé. Tudom, hogy ön erős,
Judith kisasszony. De nagyon veszélyes lenne. Bele is halhatna.
Judith képtelen volt gondolkodni, kába volt a feje.
– Én biztosan nem hagyom cserben – folytatta Dora. – Ön
mellett maradok, bárhogy dönt is. Majdnem ezer márkát
spóroltam össze az elmúlt években. Azzal kihúzhatjuk
valameddig.
Judith annyira meghatódott, hogy hirtelen mozdulattal átölelte
a komornáját.
– Ó, Dora! – sóhajtott fel. – Ezt nem teheted. Éppen elég, ha az
én jövőm bizonytalan.
– A jövő mindig bizonytalan – mondta Dora bölcsen. – Segítsek
feldíszíteni a fát? Mert ha nem sietünk, Margarete még
megcsinálja egyedül.
– Igazad van. – A tudat, hogy nem marad magára a bajban, erőt
adott Judithnak. – Feldíszítjük a karácsonyfát, aztán beszélünk
Roberttel erről a Henny nővérről.
 51. fejezet

Alois Eberle műhelye, ugyanakkor

– Szedd össze magad, Victor! Azzal nem segítesz rajta, ha

elmerülsz az önsajnálatban – mondta Edgar, miközben lendületes
ecsetvonásokkal dolgozott. El kellett még készülnie néhány
zománctáblával, hogy a karácsonyi ünnepek után kiszállíthassa
őket.
Victor mellette ült az asztalnál, egy pillanatra felnézett, aztán
tovább lógatta a fejét. Teljesen kimerült, és nagyon el volt
keseredve Judith miatt.
Bár meg nem történtté tehetne mindent! Mindig teljes
biztonságban érezték magukat Judith kis műhelyében. Soha senki
nem jött be váratlanul. És erre pont tegnap… Annyira elmerültek
egymásban, hogy nem hallották, amint Wilhelm Rothmann
közeledik a folyosón. Csak amikor kivágódott az ajtó, és Judith
apja ott állt dühtől remegve, akkor tudatosult bennük, milyen
kockázatos is, amit csinálnak. De akkor már túl késő volt.
Bekövetkezett a katasztrófa.
Megdörzsölte a halántékát. Hogy megváltozhat az ember élete
egyik pillanatról a másikra! A mennyből egyenesen a pokolba
juthat.
– Na, most már tényleg elég, Rheinberger! – próbálta felrázni
Edgar. – Én kész vagyok mindennel, ami az automatához
szükséges, úgyhogy végre beépítheted a zománcképeket. Nem azt
mondtad, hogy az új évben fel akarod állítani a pályaudvaron?
Addigra készen kell lennie.
 – Edgarnak igaza van – bólogatott Alois Eberle is, aki pár perce
jött át hozzájuk a műhelyéből. – És nekem más dolgom is van
még.
Victor csak mormolt valamit érthetetlenül, de azért felállt, és
követte Eberlét, aki visszament a saját műhelyébe, és már az
automata előtt térdelt, hogy igazítson valamit a csokiadagoló
rendszerén.
Egy darabig határozatlanul téblábolt a férfi körül, aztán
megemberelte magát, és egyenként kézbe vette a kis
zománctáblákat, amiket Edgar már odakészített. Hihetetlenül
precízen dolgozta ki őket.
– A szavad is eláll majd a csodálkozástól, miután beépíted
ezeket – szólalt meg Edgar a háta mögött.
– Azt mondod?
– Ebben egészen biztos vagyok. És nagylelkűségem jeléül
nemcsak ajándékba adom a zománctáblácskákat, de még segítek
is pontosan összeállítani az egészet.
– Azt hiszed talán, egyedül nem menne? – csattant fel Victor.
– Hé! Rothmannra haragszol. Ne rajtam töltsd ki a dühödet!
Persze hogy menne egyedül is, de ketten gyorsabban végzünk. És
biztos akarok lenni benne, hogy minden jól illeszkedik. Na,
lássunk hozzá!
Egy darabig szótlanul dolgoztak, összeillesztették az egyes
darabokat, majd óvatosan a helyükre tették őket. Victornak jót
tett, hogy a munkára koncentrált, lassan megnyugodott. Amikor
néhány óra múlva minden kész volt, és hátralépett, hogy
megnézze a végeredményt, egészen elképedt.
– Nahát, Edgar! Ez fantasztikus!
Edgar elégedetten vigyorgott.
A kulissza pontosan úgy nézett ki, mint a régi fotón a Wilhelma
díszterme, ráadásul Edgar úgy festette meg a hátteret, hogy
minden nagyobbnak, mélyebbnek tűnt, mint a valóságban.
Alois Eberle is odalépett melléjük.
 – Na, ez tényleg nagyon különleges. És most már a
mechanizmusnak is jól kell működnie. Kipróbáljuk?
Victor elővett néhány tábla csokoládét, amiket az előző héten
hozott el Judith műhelyéből. Betették őket az automatába. Edgar
bedobott egy tízpfennigest.
– Abrakadabra! Most ugrik a majom a vízbe!
És nem történt semmi.
Victor elnevette magát.
Annyira nevetett, hogy nem tudta abbahagyni. Eberle és Edgar
csodálkozva meredt rá, miközben ő a könnyeit törölgette.
– Most komolyan, Edgar… – Megint kitört belőle a nevetés. –
Annyira mókás volt, ahogy ott álltál, nagy büszkén bedobtad a
pénzt… és semmi nem történt, egyszerűen semmi…
– Nos, mivel én nem láttam magam kívülről, engem annyira
nem mulattat ez az egész – mosolyodott el Edgar. – De örülök, ha
téged felvidított kissé.
Victor még fel-felnevetett, bár igyekezett uralkodni magán.
Mindenesetre a nevetés legalább kicsit oldotta benne a
feszültséget.
Eberle eközben megint az automatán ügyködött, próbálta
megtalálni, hol lehet a hiba. Nem sokkal később szólt Edgarnak,
hogy tegyen egy második kísérletet. Edgar elővett egy pénzérmét,
de Victor kikapta a kezéből.
– Most én jövök. Ha megint nem sikerült, te nevethetsz ki
engem.
Bedobta az érmét, mindhárman feszülten meredtek az
üveglapra.
Kattogás hallatszott. A tartóból kicsúszott egy csokoládé a
gépszíjakkal működtetett kis kocsira, amelynek oldalát keleti
táncosnők díszítették. A kocsi kanyargós sínen haladt, minden
kanyarulattal változott a figurák helyzete. Így a szemlélőnek az
az illúziója támadt, mintha a rafináltan kialakított kulissza előtt
egy előadást látna. A színjáték úgy húsz másodpercig tartott,
akkor a csokoládé eltűnt egy nagyobb nyílásban, majd a
következő pillanatban kijött az automatából.
Edgar felnevetett, és elvette a csokoládét.
– Csak a megfelelő embernek kell bedobni a pénzt, máris
működik.
– A szerkezet robusztus – állapította meg Eberle. – Annak is kell
lennie, ha a pályaudvaron akarjátok felállítani a masinát.
– Így van. Elég sok a vandál ember – bólogatott Edgar, majd
beleharapott a csokoládéba. – Hű de finom ez! Judith csinálta?
– Igen. Az elmúlt héten egészen különleges fajtákat
kísérletezett ki.
Victor arca ismét elkomorult.
– Ne merülj el megint a bánatodban, Rheinberger! – bökte
oldalba Edgar. – Ünnepeljünk! Hisz karácsony van.
– Azt hittem, a családoddal töltöd a szentestét – mondta Victor.
– Az volt a tervem, de nem akarlak magatokra hagyni
benneteket. Alois, ki megy a mustért?

Alois Eberle állított egy kis karácsonyfát, csillogó gömbökkel,

gyertyákkal díszítette fel. Óvatosan meggyújtotta a gyertyákat, és
mindhárman rázendítettek a Csendes éjre. Hősiesen
végigénekelték mind a három versszakot, majd koccintottak a
musttal.
Victor Judithra gondolt.
Hogyan ünnepel ma? És az ikrek vajon milyen csínyre
készülnek éppen? Bármennyire levert volt is, mosolyognia
kellett, amikor eszébe jutott a két kisfiú.
Eberle monoton dörmögése szakította ki a gondolataiból. A
mester közben elővette a Bibliát, és felolvasott egy részt a
betlehemi történetből. Victor a gyerekkorára gondolt, hirtelen
halvány emlékek törtek fel benne, de nem akarta bolygatni a
múltat, az édesanyja elvesztése még mindig nagyon fájdalmasan
érintette.
 – Most pedig együnk! – mondta végül Eberle, majd kenyeret,
vajat, kolbászt tett az asztalra. – Jó étvágyat!
Victor azt gondolta, egy falatot sem tudna legyűrni, de azért
hozzálátott.
– Örülök, hogy tegnap simán ment minden – szólalt meg Edgar.
– Nem hittem, hogy három fuvarral is végzünk.
– Ez volt az egyetlen dolog, ami simán ment tegnap – mormolta
Victor.
– Az is valami.
Előző estére kiürítették a lakást a Silberburgstrassén,
összepakolták minden holmijukat, és áthozták Eberléhez, akinek
meglehetősen tágas lakása volt a műhelye fölött. Két külön
bútorozott szobát kaptak, ráadásul az ezermester alig kért érte
lakbért.
– És most hogyan tovább az automatákkal? – kérdezte Eberle. –
Egyet még megépíthetünk itt a műhelyben, sőt akár kettőt is. De
ha pénzt akartok keresni vele, akkor nagyban kell csinálni. Egy
gyárban.
– Már mi is gondolkodtunk ezen – felelt Edgar. – Meg akarjuk
kérdezni a stuttgarti gépgyárakat, hogy érdekli-e őket az
automaták gyártása.
– Pillanatnyilag el kell halasztanunk a dolgot – szólt közbe
Victor. – Ugyanis már nincs munkám, így pénzem sem.
– Nem mintha a Rothmann-nál kapott béred sokat segített
volna – jegyezte meg Edgar.
– Igaz. De Rothmann kapcsolatai talán hasznosak lettek volna.
Pénzt ugyan ő sem tud adni a gyártásra, erre magunk is rájöttünk
tegnapelőtt éjszaka.
– Esetleg megkérdezhetem apámat – vetette fel Edgar. – Lehet,
hogy érdekelné ez a lehetőség, bár nyilván még óvatosan ad ki
pénzt bármire, miután nemrég csaknem csődbe ment.
– Egyelőre csak állítsuk fel a már elkészült automatánkat! –
mondta Victor. – Én pedig keresek munkát. De előbb még
Judithnak kell segítenem.
 – És mégis mit akarsz csinálni? Kimented a királykisasszonyt a
toronyszobából, mint a bátor herceg?
– Miért ne?
– Számíthatsz rám is!
– Ne gúnyolódj rajtam, Edgar!
– Eszemben sincs. Szóval, kitaláltál már valamit? Mindenben
segítek, te is tudod.
– Jó kis tervet kell kieszelnetek – szólt közbe Eberle is. –
Fiatalok vagytok, forrófejűek, pedig az ilyen dolgoknál hideg fejre
van szükség.
– Nahát, Alois! Mintha tapasztalatból beszélnél.
Eberle csak vigyorgott, de ennél többet nem mondott.
– Igaza van – sóhajtott Victor. – Jól meg kell fontolnunk, mivel
segíthetünk úgy, hogy közben ne ártsunk Judithnak.
– Elsőként Albrecht barátunkat kellene elővenni, és jól
megszorongatni.
– Pontosan – mordult fel Victor. – Azután soha többé nem
akarja majd hallani a Rothmann nevet.
Edgar bólintott.
– Úgy van. Ki tudtad faggatni a lányt a csokoládégyárból?
Tudod, akit abban a bizonyos házban láttunk?
– Paulinét? Igen, megtudtam tőle egyet-mást. Albrecht egy nála
jóval idősebb nőhöz jár rendszeresen, aki már évek óta űzi az
ipart.
– Nyilván ő vezeti be a szerelem praktikáiba – gonoszkodott
Edgar. – Csak nehogy elkapjon tőle valamit. A francia kórral nem
szabad viccelni.
– Jó sok érvünk van ellene. Most már csak az a kérdés, mikor és
hogyan vetjük be ezeket.
 52. fejezet

Rothmann-villa, 1903. december 26.

A karácsonyi ünnepek igen visszafogottan teltek. Judith ugyan

elhagyhatta a szobáját, és részt vehetett az ünneplésben, de nem
sok öröme volt benne. Nem hatották meg sem a jól ismert
karácsonyi énekek, sem a betlehemi történet, amit az apja
olvasott fel mindig. Folyton könnyek gyűltek a szemébe, ha
Victorra, és a szíve alatt hordott gyermekre gondolt. És arra,
milyen megpróbáltatások várnak még rá.
Csak abban a pillanatban tudott kicsit örülni, amikor Karl és
Anton ámulva, csillogó szemmel odaállt a feldíszített fa elé.
Nagyon szerette a két kisfiút, és ha arra gondolt, hamarosan talán
már nem lehet mellettük, fájdalmasan összeszorult a szíve.
Aztán az ikrek látható igyekezettel, hogy ne essenek neki nagy
hévvel az ajándékoknak, szépen kibontották őket. Az apjuktól
könyveket, egy horgászjátékot és ólomkatonákat kaptak, a
személyzettől labdát, Judithtól pedig két, az eredetiekre
megszólalásig hasonlító, felhúzható játék automobilt. Rettentően
örültek neki, a két kis autó egész este ott futott a lábuk körül a
szalon nagy szőnyegén.
Judith kezébe három kis csomagot nyomott az apja. Az
egyikben egy könyv volt a háztartásvezetésről, a másikban egy
varrókészlet bőrtokban – egyértelmű célzás mindkettő. A
harmadik csomag ezüst írókészletet rejtett. Megszédült, amikor
meglátta a gravírozást. Judith von Braun – ez állt cirkalmas
betűkkel a tintatartó lábánál. Amikor az apja ráadásul közölte,
hogy ezt az ajándékot Albrecht nevében adta át, Judith
legszívesebben a földhöz vágta volna az egészet.
De aztán arra gondolt, nyilván értékes. Később, miután felment
a szobájába, becsúsztatta az eljegyzési gyűrű mellé a kis kofferbe,
amit már összekészített. Mert amint Robert és Theo úgy látja,
hogy észrevétlenül ki tudják vinni a villából, elhagyja az apja
házát.
Egyszerűen nem látott más lehetőséget arra, hogy kezébe vegye
a saját és a gyermeke sorsát. Ha itt marad, ki lesz szolgáltatva
mások kényének-kedvének. Vagy az apjáénak, vagy
Albrechtének.

Nagyon meglepődött, amikor karácsony második napján

kopogtak az ajtaján. Dora bevezette a barátnőjét, Dorotheát.
– Ó, Judith! – sóhajtott fel Dorothea, és Judithnak feltűnt,
milyen sápadt.
– Mi történt? Zaklatottnak látszol.
– Albrecht eltűnt.
– Eltűnt?
Erre Dora is felkapta a fejét.
– Igen, tegnap este óta nem jött haza. És azt hiszem, Victornak
meg Edgarnak van valami köze ehhez.
– Ezt miből gondolod?
– Edgar eljött hozzánk tegnap délután, és nagyon sokáig
beszélgetett Albrechttel. A szobájában.
– Karácsony első napján?
– Igen.
Dorothea hirtelen sírva fakadt. Judith a kezébe nyomott egy
zsebkendőt, és leültek az ablakmélyedésben álló kis asztalhoz.
– Tudod – szipogott Dorothea –, borzasztóan furdal a
lelkiismeret. Végül is én segítettem Victornak és Edgarnak, hogy
megfigyelhessék Albrechtet. Most meg ez történik.
– De az is lehet, hogy valamikor hazamegy. Hiszen sokáig
szokott kimaradni…
 – Eddig hajnalban azért mindig hazajött. Mama magánkívül van
az aggodalomtól. Sőt még apám is.
– Akkor legjobb lenne megkérdezni Victort és Edgart. Én sajnos
nem mehetek. Apám szobafogságra ítélt.
– Tessék? De hát miért? – Dorothea letörölte a könnyeit.
– Látott minket Victorral.
– De hát mi rossz van abban… Ó, úgy érted, együtt látott titeket,
úgymond intim közelségben?
– Igen. Nagyon intim közelségben.
– Ó, te jó ég!
– Most pedig azt akarja, hogy minél előbb meglegyen az esküvő
a bátyáddal, de a karácsonyt ki kell várnia. De hogy ne
engedetlenkedjek többé, addig is be vagyok zárva.
– A szobádból azért ugye kimehetsz, vagy azt sem?
– De. Azt nagy kegyesen megengedte.
– Akkor tehát két óriási problémánk van. Egy-egy
mindkettőnknek.
Judith elnevette magát. Dorothea még a legnagyobb bajban sem
veszíti el a humorérzékét. Milyen jó, hogy meglátogatta.
Dora közben lement, hogy teát és kakaót hozzon.
– Szóval nekem kell elmennem Victorhoz és Edgarhoz –
szögezte le Dorothea. – De tudnom kellene, hol laknak.
Judith habozott kicsit.
– Jó, megadom a címet. Egy feltétellel – mondta végül.
– Mégpedig?
– Egyetlen árva szót sem szólsz senkinek arról, hogy közük
lehet Albrecht eltűnéséhez. Először is, mert nem biztos, hogy így
van. Másodszor, mert nagyon sokat segítettek nekem az utóbbi
időben.
– És harmadszor, mert szereted Victort.
Judith bólintott.
– És te? Nem kedveled Edgart?
Dorothea vállat vont.
– De, talán.
 Judith figyelmesen nézte a barátnőjét. Dorothea a szokásos
értelemben talán nem mondható csinosnak, kicsit vaskosabb,
kicsit alacsonyabb a kelleténél. De az arca nagyon szép, hatalmas
zöld szeme mély érzésekről árulkodik, nem olyan vizenyős, mint
a bátyjáé. A bőre sima és fehér, akár egy porcelánbabáé. Barna
hajában pedig aranyló fények játszanak.
– Talán?
– Igen, talán egy kicsit. – Dorothea arcára tűnődő mosoly ült ki.
De aztán elkomolyodott. – Jaj, Judith, annyit tépelődöm, olyan
bizonytalannak érzem magam.
– Emlékszel, mit mondott Victor és Edgar a Rosenstein
parkban? Albrechtnek az nem segít, ha továbbra is védelmezik.
Tényleg súlyos problémákkal küzd, de te ezt talán még nem is
tudod.
– Nem. Csak hogy azt gyanítjátok, játszik. De sok fiatal férfi
teszi ugyanezt.
– Albrecht nemcsak a szerencsejáték rabja, de kitart egy
prostituáltat is, és rengeteget iszik. Nagyon sok adóssága van, és
kétes alakoknak tartozik. Edgar valószínűleg figyelmeztette, hogy
a sarkában vannak, talán ezért bujkál most. Ezek az emberek
semmitől nem riadnak vissza, hogy visszaszerezzék a pénzüket,
legalábbis Victor szerint.
Dorothea döbbenten meredt rá.
– Ezt derítette ki Victor és Edgar?
– Igen. Annyira sajnálom, Dorothea.
Dora lépett be, kezében tálcával. Teát, kakaót és süteményt tett
eléjük, majd halkan távozott.
– Albrecht azt képzeli, pénzen mindent meg lehet vásárolni –
szólalt meg újra Judith, miután egyedül maradtak. – Ez a
legnagyobb baj vele.
– Igazad van. És ezt a szüleim nevelték bele. Anyám ráadásul
mindent megengedett neki, ajnározta, agyonkényeztette. –
Dorothea belekortyolt a kakaóba. – Hmm, finom. Mi van benne?
– Kakaópor, tej, cukor és a titkos fűszerkeverékem.
 – Saját recept?
– Igen. Az én fűszeres kakaóm.
– Alkalomadtán elárulhatnád, mi van ebben a különleges
keverékben. – Dorothea letette a csészéjét. Megint elkomorult, és
visszatért a bátyjára. – Nagy megkönnyebbülés lenne, ha legalább
tudnám, hol van. Sürgősen beszélnem kell Edgarral.
– Szenteste előtt Victor és Edgar Alois Eberléhez költözött. Van
egy kis műhelye a Hauptstätter Strassén, fölötte meg a lakása.
– Köszönöm, Judith. Nagyra értékelem, hogy bízol bennem.
Nem fogsz csalódni. Tulajdonképpen kicsit meg is
könnyebbültem. Mert ha Albrecht tényleg olyan sok ostobaságot
csinált, legfőbb ideje, hogy segítséget kérjen.
– Reméljük, így lesz. Egyetlenegy előnye van ennek az
egésznek: ameddig Albrecht nem kerül elő, apám nem tud
hozzáadni – próbálta Judith tréfára fogni a dolgot.
– Biztos megtalálod a módját, hogy amúgy is megakadályozd. –
Dorothea felállt, és megölelte Judithot. – Tudod, mindig azt
gondoltam, milyen nagyszerű lenne, ha te lennél a sógornőm. De
most már tudom, hogy Albrecht csak birtokolni akar, ahogy régen
valami szép játékszert. Úgyhogy jobb, ha nem kap meg.
 53. fejezet

Karácsony második napján ugyanekkor

– Biztos vagy benne, hogy apánk nem jön be? – kérdezte Karl,
miközben lecsavarta az egyik pálinkásüveg kupakját Wilhelm
Rothmann dolgozószobájában.
– Teljesen. Most ment be Margarete szobájába. Amikor bemegy
oda, jó ideig nem jön ki – közölte fontoskodva Anton. – Azt
hiszem, ilyenkor beszélik meg a fontos teendőket meg a
személyzet dolgait.
– Jól van. De azért igyekezzünk! Lehet, hogy ma hamarabb
végeznek a megbeszéléssel, mint máskor.
A szobában fellelhető összes pálinkásüveg tartalmát
beleöntötték egy tejeskannába, majd feltöltötték az üvegeket
vízzel, amit egy másik kannában hoztak magukkal. Még egy
tölcsért is szereztek valahogy. Anton erre is gondolt.
– Na! – csavarta vissza Karl az utolsó üveg kupakját. – Senki
nem fogja észrevenni.
– Dehogynem, a víznek más íze van, azt hiszem – ellenkezett
Anton.
– Jó, de rögtön biztos nem veszik észre.
Beleszagoltak a snapsszal teli tejeskannába.
– Hú, de csípős szaga van – mondta Anton.
– Szerintem jó. Megkóstoljuk?
– Á ne, inkább ne. A végén még nem lesz elég a tűzkígyóhoz.
Karl megadóan bólintott, és rátette a fedelet a tejeskannára.
Csendben kiosontak a dolgozószobából, aztán le a lépcsőn, cipőt,
kabátot, sálat és sapkát vettek, majd bementek a konyhába, hogy
az oldalbejáraton át hagyják el a házat.
Csak a szakácsné szorgoskodott, rajta kívül senki nem volt a
konyhában.
– Na, akartok pár mézeskalácsot? – kérdezte Gertie, de az ikrek
megrázták a fejüket.
– Köszönjük, most nem. Majd később.
– Kimegyünk kicsit játszani – tette hozzá Anton, aki a háta
mögött rejtegette a tejeskannát.
– Menjetek csak! – mondta a szakácsné. Nem nagyon törődött a
gyerekekkel, a vacsorára készülő sertéssült kötötte le minden
figyelmét. – Ha visszajöttetek, kaptok forró kakaót és
mézeskalácsot.
– Az jó lesz – vágta rá a két kisfiú, és már ki is viharzottak az
ajtón.
Helyet keresve a kísérletükhöz bandukoltak végig a
villanegyeden, aztán Degerloch házai között.
– Azt hiszem, el kell halasztanunk a dolgot a tűzkígyóval, amíg
el nem olvad a hó – jelentette ki végül Anton csalódottan, amikor
nem találtak sehol megfelelő helyet.
– Ilyen gyorsan nem adjuk fel – intette le Karl. – Tűzkígyózni
télen a legjobb. És nincs veszély, mert a hóban nem tud
felgyulladni semmi. Emlékszel, amikor a fogas végállomása
mögött nem tudtuk eloltani a tüzet? Csak azért, mert nyár volt és
forróság.
Ezzel nem igazán győzte meg Antont.
– De hát, ha meg semmi sem ég, akkor a tűzkígyó sem –
következtetett logikusan.
– Ugyan már – hurrogta le Karl, majd hirtelen felkiáltott: –
Nézd, ott pont jó lesz! – Azzal faképnél hagyva Antont már neki is
iramodott egy behavazott réten álló csűrhöz, amelynek messze
előreugró eresze alatt nem borította hó a földet.
– Itt akarsz tűzkígyót csinálni? – kérdezte Anton. – De ez egy
szénapajta, a széna pedig elég gyorsan ég.
 – Ne már, az előbb magyaráztam el! – Karl kezdte elveszíteni a
türelmét. – Csak nyáron. Mert akkor meleg van. Télen minden
hideg és nedves, ilyenkor nem gyullad fel.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos… – Anton nem adta meg
magát egykönnyen, de Karl a szavába vágott:
– Tudod, mit? Ha ilyen gyáva nyúl vagy, menj haza! Én akkor is
felébresztem a tűzkígyót. Add ide a kannát!
Azzal már nyúlt is érte, de Anton gyorsabb volt, a háta mögé
rejtette.
– Most mi van? – förmedt rá Karl.
– Nem hagyhatsz ki belőle! Vagy együtt csinálunk tűzkígyót,
vagy sehogy.
Karl a szemét forgatta.
– De te nem értesz semmihez. Add már ide a kannát!
– Nem! Én… akarom locsolni a pálinkát.
Karl elgondolkodott, majd nagy kegyesen bólintott.
– Felőlem. – De abból azért nem engedett, hogy közben folyton
rászóljon Antonra, mit csinál éppen rosszul.
Anton a pajta falától lehetőleg jó távol locsolta körbe a
pálinkát, mert egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy
helyesek Karl tűzveszéllyel kapcsolatos érvei.
– A hóra öntöd az egészet – tiltakozott szünet nélkül Karl, és
folyton a kanna után kapkodott, ennek pedig az lett a vége, hogy
nemcsak a földre, hanem helyenként a pajta falára is jutott a
pálinkából, ami ráadásul már félúton elfogyott.
– Most nézd meg, mit csináltál! – kiabált Karl.
– Azért így is elég egy tűzkígyóhoz – védekezett Anton. –
Különben meg te lökdöstél folyton.
Karl hevesen rázta a fejét.
– Hát persze, világos, hogy rám akarod kenni. – Előhúzta a
zsebéből a gyufát. – De én gyújtom meg.
Anton hátrébb lépett. Ha mégiscsak balul üt ki a dolog, akkor
legalább mondhatja, hogy Karl gyújtotta a tüzet, nem ő.
 Karl térdre ereszkedett, meggyújtott egy szál gyufát, és
odatartotta a kilocsolt pálinkához. A gyufa lobbant egyet, majd
elaludt.
– Ebből nem lesz semmi – szólalt meg Anton megkönnyebbülve.
De Karl nem adta fel.
Újra meg újra megpróbálta fellobbantani a tüzet. Végül
észrevett egy apró mélyedést, ahol kis pocsolyába gyűlt a pálinka.
– Ne, Karl! Túl közel van a pajta falához.
Karl kinevette.
– Mondtam, hogy gyáva nyúl vagy. – Már gyújtotta is a
következő gyufát, és ezúttal fellobbant a tűz. Ujjongva felugrott. –
Látod, Anton! Sikerült!
És tényleg feléledtek a lángok, végigfutottak a kilocsolt
pálinkanyomon, az ikrek pedig lelkesen szaladtak mellette.
– Tűzkígyó! – kiáltozott Karl közben ujjongva, és végül Anton is
beszállt.
Közben köréjük gyűlt pár gyerek a szomszédos házakból, és
ámulva nézték a színjátékot. Karl és Anton büszkén sütkérezett a
dicsőségben.
– Itt a tűzkígyó! – kiabálták vadul ugrándozva.
Aztán egy kislány hirtelen azt mondta:
– Most már a kígyó feje is lángol. Hurrá!
– A kígyó feje? – kérdezte Anton értetlenül, de Karl csak
nevetett és azt énekelte:
– Lángol a kígyó fejestül-farkastul…
– Ég a pajta! Ég a pajta!
A kiáltások végre észhez térítették a két fiút, megfordultak, és
látták, hogy a pajta egyik oldala már lángokban áll.
Nemsokára összecsődültek jó néhányan, köztük a pajta
tulajdonosa is, és vízzel, hóval próbálták oltani a tüzet, főként azt
akarták megakadályozni, hogy még jobban elharapózzon.
Hiába.
A tűzkígyó sziszegve falta fel áldozatát. Még a gyorsan kiérkező
tűzoltóknak sem sikerült megfékezni a tüzet. A pajtából nem
maradt más, csak egy nagy halom elszenesedett gerenda.
– Az istenfáját! – szitkozódott fennhangon a tulajdonos. – Ki
tette ezt?
– Igen, ki gyújtotta a tüzet? – akarta tudni az egyik tűzoltó is.
Ekkor a bámészkodók közül – akik kíváncsisággal vegyes
félelemmel követték az eseményeket – előrefurakodott két
nagyobb fiú. Karl és Anton alig akart hinni a szemének, amikor
felismerték a három Böpple fiú közül a két fiatalabbat.
A legkisebb Böpple rájuk mutatott.
– Valamit szétlocsoltak és meggyújtottak – közölte
fontoskodva.
– Igen, aztán táncoltak és énekeltek – tette hozzá az egyik
kislány.
A Böpple fiúk kárörvendő vigyorral figyelték, ahogy az egyik
tűzoltó fülön fogja Karlt és Antont.
– Hogy képzelitek ezt? Karácsony második napján felgyújtotok
egy pajtát? És ha egy ház lett volna? Benne emberekkel?
– Nem vagyunk idióták, hogy felgyújtsunk egy házat… – feleselt
Karl pimaszul, mire kapott egy taslit.
– Én mondtam, hogy túlságosan veszélyes – szólalt meg Anton
is.
– Akkor miért voltál benne? – sziszegte Karl, mire Anton
nyelvet öltött rá. – Hidegben és hóban nem is gyulladhat ki
semmi – jelentette ki dacosan.
– Ennél nagyobb ostobaságot még életemben nem hallottam! –
üvöltött a pajta tulajdonosa.
– Mit locsoltatok szét? – kérdezte a tűzoltó, továbbra is erős
kézzel fogva a két kisfiút.
– Hát… pálinkát – mondta Anton.
– Aha. Pálinkát. És honnan szereztétek?
– Az apánk… egy szobából… – hebegett Anton, majd hirtelen
megrémült, tágra nyílt a szeme.
Karl követte a pillantását, és elsápadt.
 Az úton az apjuk közeledett sietős léptekkel, előtte a legidősebb
Böpple fiú loholt, arcán kaján vigyorral.
– Az ki? – kérdezte a tűzoltó.
– Apánk – suttogta Anton.
– Legfőbb ideje, hogy móresre tanítson benneteket – dohogott a
pajta tulajdonosa.
Karl és Anton lesütött szemmel a földet bámulta, amikor az
apjuk kifulladva odaért hozzájuk.
– Na, látja, Rothmann úr? – magyarázta önelégülten a
legnagyobb Böpple. – Igazam volt. Az ikrek felgyújtottak egy
pajtát. És most kérem a jutalmam.
Karl óvatosan felpillantott, legszívesebben ököllel törölte volna
le a fiú képéről a vigyort. Képes volt csak azért elszaladni a
villába, hogy beárulja őket. És még pénzt is akar ezért.
Minden dühe dacára már-már némi csodálat ébredt benne
ekkora agyfúrtságtól, ám ez az érzés azonnal mélységes
gyűlöletbe csapott át, amikor látta, hogy az apja egy egész
márkával jutalmazza az árulást.
Antonnak közben már csorogtak a könnyek az arcán.
– Kérem, apám, én mondtam, hogy baj történhet, de Karl nem
akarta elhinni…
– Te csak hallgass! Mindig együtt eszelitek ki az ostoba
csínyeket, és együtt is kapjátok meg értük a büntetéseteket.
– Ezért fizetnie kell ám – szólalt meg a pajta tulajdonosa.
– Tudassa, mennyivel tartozom! – vetette oda Rothmann
hűvösen.
A tűzoltó még felírta a nevét, címét, aztán Wilhelm Rothmann
megragadta a fiait a gallérjuknál fogva, és hazavitte őket.
Mindkettő bőgött egészen a házig, de az apjukat ez nem hatotta
meg. Otthon arra sem hagyott nekik időt, hogy levegyék a
kabátjukat, rögtön a dolgozószobájába parancsolta őket.
– Remélem, tudjátok, hogy ez volt az utolsó dobásotok.
Karl szipogott, Anton a könnyeit törölgette.
 Wilhelm Rothmann odalépett a kis asztalkához, fogta az egyik
pálinkásüveget, és töltött magának egy pohárkával.
Az ikrek rémülten néztek össze.
– Apám… – szólalt meg Anton, de Rothmann már le is döntötte
az italt a nagy bosszúságra. Hirtelen megmerevedett. Beleszagolt
az üvegbe. Aztán végigmérte a két kisfiút.
– Mi van ebben?
Nem kapott választ.
– Azt kérdeztem, mi van ebben? – üvöltött most már.
– Ví… víz – dadogta Anton.
 54. fejezet

Robert nyitott ajtót a legnagyobb Böpple fiúnak, és rövid

gondolkodás után Dorát kérte meg, hogy kopogjon be a
házvezetőnő szobájába, és tapintatosan hívja ki az urat.
Miután Wilhelm Rothmann kissé ziláltan, haragtól vöröslő
arccal kiviharzott a házból, mind tudták, hogy eljött a megfelelő
alkalom. Theo gyorsan befogta a lovakat a szán elé, Judith
felkapta az összekészített csomagját, és Dorával együtt lopva
kiosont a házból. Robert a villában maradt, hogy elvonja a
házvezetőnő és az úr figyelmét, amíg Theo és Dora vissza nem tér.
Theo óvatosan hajtott lefelé a szőlődombok mentén. A
házvezetőnő és a túl beszédes szakácsné kivételével a villa
személyzete már tudott Judith állapotáról.
– Szerencse, hogy Robert megismerte ezt a Henny nővért –
szólalt meg Dora.
– Gondolod, hogy beszélhetünk vele egyáltalán ma? –
aggodalmaskodott Judith.
Meleg takarókba burkolózva ültek a szánon, mert még mindig
nagyon hideg volt, arcukba csapott a metszően fagyos menetszél.
– Nem tudom – csóválta a fejét Dora. – Végszükség esetén egy
fogadóban kell éjszakáznunk.
– Nekem kell fogadóban éjszakáznom – helyesbített Judith. – Te
szépen visszamész a villába.
Dora elhúzta a száját, Judith tudta, hogy a komornája nem
szívesen hagyja magára.
 – Figyelj rám, Dora! Sokkal többet használsz azzal, ha mindenki
azt hiszi, egyedül és gyalog szöktem el. Egyrészt ti kimaradtok az
egészből. Másrészt így titokban küldhetsz üzenetet, hogy tudjam,
mit tervez apám. Vagy hol kerestet.
– Ezt Theo is megteheti – makacskodott Dora.
– Persze. De képzeld csak el, hogy te is eltűnsz a házból. Akkor
apám az egész személyzettel szemben gyanakvó lesz.
– Legalább Rheinberger úrnak hadd szóljak!
Judith hevesen rázta a fejét.
– Nem! És te is tudod, miért.
– Rheinberger úr jó ember – erősködött Dora. – És annyira
szereti önt. Úgy hiszem, nem számítana neki, hogy gyermeket
vár.
– Ó, dehogyisnem számítana. Egyetlen férfi sem akarja más
kölykét a házában. Bármennyire szereti is a nőt.
Dora megcsóválta a fejét, de nem szólt többet.
A város meglehetősen csendes volt karácsony második napján.
Egy-két gyerek játszott az utcán, néhány sétálgató párt is lehetett
látni. Talán valamelyik parkba tarthattak, de fogatok és autók alig
jártak.
Judith magában hálás köszönetet mondott Robertnek, aki ilyen
gyorsan lehetővé tette, hogy elhagyja a villát.
Hirtelen eszébe jutott valami.
– Dora!
– Igen, kisasszony?
– Hová kellett mennie apámnak olyan hirtelen? Csak nem az
ikrekkel van megint valami?
Dora elmosolyodott.
– Állítólag felgyújtottak egy pajtát.
– De nem lett bajuk, ugye? – rémüldözött Judith.
– Nem, amennyire tudom, kutya bajuk, nem sérültek meg. De
azért bizonyára nem érezhetik túl fényesen magukat, miután az
édesapja jól leszidta őket.
 – Intézetbe fogja küldeni mindkettőjüket – mondta Judith
szomorúan. – Régóta fenyegetőzik már ezzel. Egyszerűen nem bír
velük.
– Nem lesz könnyű a fiúknak.
– Nem bizony. De mivel én eljöttem, és Maman sem jön haza
többé, talán így a legjobb. – Judith maga elé meredt. – Furcsa.
Többé már nem vagyunk egy család – mondta keserűen.
– Nagyon sajnálom. De a magamfajta is hamar kikerül a szülői
házból, hogy megkeresse a kenyérre valót. A szülők csak örülnek,
ha nem kell annyi éhes szájat etetni.
Theo lelassított, majd megállt a szánnal.
– Megérkeztünk, Judith kisasszony – fordult hátra.
Judith és Dora kiszállt, Theo leadta a kis koffert Judith
holmijával. Sajnálkozó pillantással búcsúzott el, aztán megfordult
a szánnal, hogy pár sarokkal odébb várakozzon egy ideig, ha
esetleg nem találják a helyén Henny nővért. Ha minden a terv
szerint halad, egyedül hajt vissza Degerlochba. Dora pedig a
fogassal megy, és azt mondja, egy barátnőjét látogatta meg. Hisz
végül is karácsony van.
Judith hosszan nézett a szán után, és bár Dora még mellette
volt, szörnyen magányosnak érezte magát. Most tudatosult
benne, hogy egy olyan útra lépett, amelyen csak megesett lányok
járnak.
– Jöjjön! – karolt bele gyengéden Dora.
Robert útmutatása alapján könnyen megtalálták a
rendőrasszisztens szobáját, és volt is bent valaki.
Dora bekopogott, megvárta, amíg kiszólnak, hogy szabad, majd
kinyitotta az ajtót. Bátorítóan bólintott Judith felé, aztán
beléptek.
Az első, amit Judith meglátott, egy meleg barna szempár volt,
amely először csodálkozva, majd némi szigorral mérte végig. Dora
Judith mögé állt, és letette a padlóra a koffert.
– Mit óhajt? – kérdezte a nő, és most már lágyabb volt a
tekintete.
 A nővérek szokásos egyenruháját viselte, egyáltalán nem
emlékeztetett egy rendőrre, és ettől kicsit enyhült Judith kezdeti
szorongása. Robert azt mondta, hogy Henny nővér kizárólag
nőkkel foglalkozik, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel,
vagy bármilyen más okból jutottak kilátástalan helyzetbe. Tehát
bizonyára sok szörnyű esetet látott már. Judith érezte, hogy
valamiféle kétségbeesett bizalom ébred benne az idegen nő iránt,
aki egy egyszerű íróasztal mögött ült, kezében töltőtollal, és még
mindig őt nézte.
– Én, én… – Judith próbált megszólalni, de elcsuklott a hangja.
Szégyen, izgalom és bánat szorította össze a torkát.
Henny nővér rögtön megérezte, hogy itt vészhelyzet van, bár
Judith ápolt megjelenése nyilván teljesen más volt, mint amihez
más, segítséget kérő lányok esetében hozzászokott.
Sietve előjött az asztala mögül.
– Henny nővér vagyok – nyújtotta a kezét. Judith félszegen
megszorította. – És ön? – kérdezte a nővér kedvesen.
– Judith.
– Milyen Judith?
– Judith.
– Jól van. Tehát Judith. És a kísérője?
– Dora.
– Dora a komornája? Vagy egy cselédlány a házban?
– A komornám.
– Nos, Judith, mi hozta hozzám?
– Én… – Judith nyelt egyet, de aztán összeszedte magát. –
Másállapotban vagyok.
– És gondolom nem felesége a gyermek apjának.
– Nem.
– És nem is akarja feleségül venni önt?
– Nem.
– Tud a terhességről?
– Nem. – Judith már a könnyeivel küzdött.
– Mikorra várható a baba megszületése? Van fogalma erről?
 – Körülbelül június végére – szipogott Judith.
Henny nővér zsebkendőt vett elő a köténye zsebéből, és
odanyújtotta neki.
– Akkor előbb talán nézzük meg, hogy valóban terhes-e. Még
nagyon az elején jár. Elképzelhető, hogy téved.
Judith segélykérően Dorára nézett. A komorna bátorítóan
bólintott.
Henny nővér egy paraván mögé vezette Judithot, segített
levetkőzni, amennyire szükséges, majd gyakorlott kézzel
megvizsgálta. Közben kérdéseket tett fel a fogantatás lehetséges
időpontjáról.
Miután végzett a vizsgálattal, és Judith felöltözött, a nővér
komoly pillantással a szemébe nézett.
– Sajnos meg kell erősítenem a gyanúját. És valóban június
végére várható a baba érkezése.
Judith arcán közben megállíthatatlanul csorogtak a könnyek.
Dora odasietett hozzá, és megölelte.
– Vannak problémák a családban? A szüleivel? – Judith
bólintott. – Nem tudnak az állapotáról?
– Nem.
Miközben Dora tovább vigasztalta Judithot, Henny nővér
visszaült az íróasztala mögé, elővett egy tiszta papírlapot, és írni
kezdett.
– Egyelőre elviszem magamhoz a lakásomra – mondta,
miközben a töltőtolla gyorsan szántotta a papírt. – A következő
napokban talán találunk valami megoldást. Otthonba nem
küldhetem, és a menhelyek sem jöhetnek szóba. Ott olyanokkal
kerülne össze, akik a legkevésbé sem megfelelő társaságot
jelentenének az ön számára.
– Szerintem így jó lesz – súgta oda Dora Judithnak. – A nővérnél
biztonságban lesz.
– Ó, igen, és maga, Dora – kérdezte Henny nővér –, marad, vagy
visszamegy a házhoz, ahol alkalmazásban áll?
– Nem maradok – felelte Dora kitérően.
 A nővér bólintott, új papírlapot vett maga elé, és megint írni
kezdett.
Judith kérdő pillantást vetett Dorára, ő pedig vállat vont.
Végül Henny nővér a két papírlap egyikét összehajtogatta,
borítékba tette, és átadta Dorának.
– Azt hiszem, úgy helyes, ha tájékoztatjuk a szülőket, hogy a
leányuk biztos helyen van. Kérem, adja oda nekik ezt a levelet,
Dora! Nem írtam meg, hogy jelenleg hol tartózkodik a lányuk, de
lehetőséget adok rá, hogy kapcsolatba lépjenek velem. – Aztán
Judithhoz fordult. – Tudom, most minden kilátástalannak,
bizonytalannak tűnik. De találunk megoldást önnek és a
gyermeknek.
– Köszönöm – mondta Judith csendesen.
A nővér felállt.
– Legjobb lesz, ha most elmegyünk a lakásomra. Mára úgyis
végeztem itt. – Azzal rendbe tette az íróasztalát, lekapcsolta a
lámpát, és gondosan kulcsra zárta a szobáját.
Amikor kiléptek az utcára, már majdnem teljesen besötétedett.
– Messzire kell mennie, Dora? – kérdezte a nővér.
– Nem, Henny nővér. Boldogulok.
– Veszélyes egy nőnek sötétedés után egyedül járkálni az utcán.
– Igen, tudom.
– Azért vigyázzon magára, Dora!
Egy darabig még egyfelé vitt az útjuk, aztán Judith búcsúzóul
megölelte a komornáját.
– Kérlek, ne szólj egy szót sem apámnak! – súgta oda neki.
– Nem fogok. Számíthat rám – biztosította Dora. – És amint
tudok, eljövök meglátogatni.
Ezzel elváltak útjaik. Judith tudta, hogy mostantól soha többé
nem lesz olyan az élete, mint addig volt.
 55. fejezet

Silberburgstrasse, Stuttgart, 1904.

január 11.

Roux szemben állt a bérházzal, amelyről feltételezte, hogy az

lehet, amit keres. Reggel bejárta az egész utcát, szemlélődött, és
alaposan megfigyelte az épületet.
Most egy sikátorban várakozott két ház között a kedvező
alkalomra, hogy becserkéssze a zsákmányt. Mert az ösztöne azt
súgta, nagyon közel jár.
Miután Augustin Baldus megadta neki az ígéretes nyomnak
látszó stuttgarti címet, nem egyenesen oda ment, hanem előbb
visszautazott Berlinbe. Persze sürgönyben is tájékoztathatta
volna a megbízóit a nyomozás állásáról, de mindenképpen
személyesen akart beszélni velük, hogy újabb pénzösszeget
préseljen ki belőlük. Ráadásul közeledett a karácsony is, ami nem
igazán kedvező időszak a nyomozásra, és az ünnepeket még Paul
Roux is mindig az anyjánál töltötte, akit különben alig látogatott.
Aztán elbúcsúzott az óév, beköszöntött az új, és január elején
Roux végre vonatra ült Stuttgart felé. Előző este érkezett, a
Régiposta fogadóba kvártélyozta be magát a Nagytemplommal
szemben, innen gyalogosan is könnyen eljutott mindenhová.
Feltett szándéka volt, hogy addig nem hagyja el a várost, amíg
eredményesen le nem zárja ezt az ügyet.
A városban járva feltűnt neki, hogy itt az emberek gyorsan
felismerik az idegent, és gyanakvó kíváncsisággal megbámulják.
Ezért igyekezett természetesen viselkedni, sötét kabátot és
kalapot viselt, sétapálcával járt, mint a helybéli urak, hogy
lehetőleg ne keltsen nagy feltűnést.
A nagy hó is megnehezítette a dolgát. Lelassult az élet, csend és
nyugalom honolt mindenütt. Roux jobban szeretett úgy
vizsgálódni, ha közben láthatatlanná válhatott egy nagyváros
nyüzsgésében: minél nagyobb a jövés-menés, annál jobb.
Rejtekhelyén ácsorogva egyik lábáról a másikra helyezte a
testsúlyát. A türelem éppoly fontos része volt a munkájának, mint
a gyors cselekvés, ha eljött a megfelelő pillanat. Ezúttal azonban a
nagy hideg még kellemetlenebbé tette a várakozást. Meleg
kabátja, kesztyűje dacára teljesen átfagyott.
Aztán végre felkeltette valami a figyelmét.
Két idősebb asszony lépett ki a megfigyelt házból. Roux
támadásba lendült, kilépett a rejtekéből, és úgy közeledett a két
nőhöz, mintha teljesen véletlenül keresztezné az útjukat.
– Jó reggelt, hölgyeim! – emelte meg udvariasan a kalapját.
– Reggelt! – mormolták abban a lehetetlen dialektusban, amit
itt beszéltek, és merev arccal siettek tovább.
Roux rögtön látta, hogy ezekkel nem jut semmire, úgyhogy
nem is próbálta feltartani őket. A következő sarkon várt tovább
egy kedvezőbb alkalomra.
Ez hamar el is jött. Egy fiatalasszony lépett ki a kapun, karján
kosárral, ami meglehetősen nehéznek tűnt.
Roux sétálva elindult felé, köszönt, majd úgy tett, mintha csak
most venné észre a nő kosarát.
– Ó, ez igen súlyosnak tűnik. Megengedi, hogy segítsek? –
ajánlkozott gálánsan.
– Mit akar? – kérdezte a nő.
– A karácsonyi ünnepek után legfőbb ideje egy jótettnek –
próbálta tréfára fogni Roux. – Nehéz a kosara, nem igaz?
A nő bólintott, de még mindig habozott.
– Szívesen segítek vinni – búgta Roux. – Legalább egy darabon.
Végül a nő átadta a kosarat, tényleg nagyon nehéz volt, de
továbbra is tartózkodó maradt.
 – Hová megyünk? – kérdezte Roux.
A megnevezett utcát természetesen nem ismerte, de úgy tett,
mintha képben lenne, és éberen figyelve ment a nő mellett. Úgy
vélte, talán otthonról dolgozik be, ruhákat varr, ahogy sokan
Berlinben is.
Óvatos kérdéseire a nő eleinte nem nagyon, vagy csak
szűkszavúan válaszolt. Roux érezte, hogy legszívesebben
megszabadulna tőle. De a megfelelő türelemmel végül csak
sikerült beszédbe elegyednie vele.
– Anyám is otthonról varrt – füllentette. – Roppant megerőltető
munka.
– És rosszul fizet – mondta a nő. – Kora reggeltől késő éjszakáig
dolgozom éhbérért. És mellette még a családot is el kell látnom.
– Vannak gyerekei?
– Kettő.
– De legalább van lakása.
– Igen.
– Magam is éppen lakást keresek – pendítette meg Roux. –
Berlinből jöttem nemrég, itt találtam munkát. Februárban
kezdek, és még mindig fogadóban lakom – sóhajtott bánatos
képpel.
– Ó, nálunk a házban karácsony előtt felszabadult ugyan egy
lakás, de sajnos már kiadták.
– Milyen kár! És nem tudja, nincs esetleg másik kiadó lakás?
– Nem tudok róla. De kérdezősködjön a szomszédos házakban!
Vagy tudja mit, a háziurat kérdezze, azt hiszem, neki több
bérháza is van a környéken!
– Ez remek ötlet. Tudja, hol találom?
– A Marienstrassén lakik, nincs messze innen. A neve
Hämmerle.
– Hálásan köszönöm. Mindenképpen felkeresem. És a többi
lakóval jól ki lehet jönni a házban? – kérdezte aztán Roux
mellékesen.
 – Mindenki a maga dolgával törődik, néha persze vannak
nézeteltérések, ahogy az már lenni szokott. De nagyon pontosan
akarja tudni – mérte végig a nő bizalmatlanul Roux-t, ő pedig
inkább nem kérdezett többet.
Elkísérte oda, ahová ment, ott visszaadta a kosarat, és elindult
vissza a Silberburgstrasséra.
A ház előtt most két gyerek játszott. Színes farudakat szúrtak le
a hóbuckákba, és egy rongylabdát dobáltak egymásnak.
Roux közelebb ment, és egy óvatlan pillanatban elkapta a
labdájukat.
– Hé! Adja vissza! – kiabált az egyik gyerek.
Roux nevetve visszadobta a labdát.
– Itt laktok a házban?
A két fiú bólintott, majd újra dobálni kezdett.
– Egy barátomat keresem. Edgar Nold a neve, festő. Ismeritek?
– Az Edgar? Nemrég elköltözött – mondta az egyik fiú. –
Zománcműhelyt nyitott, és itt kicsi lett neki a hely.
– Jó is, hogy elment, szörnyen büdös volt az égetett zománc –
fintorgott a másik.
– Tudjátok, hol lakik most?
– Nem. De a másik férfi is kiköltözött a lakásból ugyanazon a
napon. És múlt héten már be is költözött valaki más.
– Na, akkor máshol kell tovább keresnem.
Odadobott a gyerekeknek egy tízpfennigest, amit a kisebbik
ügyesen elkapott. Aztán elindult vissza a fogadóba, hogy
felmelegedjen kicsit, és egyen valamit.
Két órával később már ismét úton volt.
A koronahercegi palota előtti bódéban vett egy újságot, amit a
hóna alá csapott, hogy úgy tűnjön, mintha éppen a
lakáshirdetéseket tanulmányozta volna benne. Aztán kimért
léptekkel elindult a Marienstrasse felé.
Gond nélkül megtalálta a házat, mert Hämmerlének nyomdája
is volt, hatalmas betűkkel ott állt a neve a cégtáblán.
– Szóval kiadó szobát keres – mondta a férfi.
 – Igen – bólintott Roux. – Egyelőre az sem baj, ha meg kell
osztanom valakivel a lakást vagy a szobát. Sürgősen tető kell a
fejem fölé, mert hamarosan itt kezdek dolgozni a városban.
– Mi a munkája, ha szabad kérdeznem?
– Egy ezüstöző műhelynek fogok dolgozni, értékesítéssel
foglalkozom.
Ezzel elérte a várt hatást. A háziúr szeme mohón felcsillant, ezt
nevezte Roux pénzéhségnek.
– Na, akkor bizonyára szépen keres. Körülnézek, és hamarosan
kerítek magának lakást. Hol tudom elérni?
– Majd én jelentkezem a jövő héten, ha az megfelel – mondta
Roux.
– Jól van, addigra biztosan találok valamit.
Roux pontosan tudta, hogy Hämmerle egyszerűen kitesz majd
valakit, aki kevesebb lakbért fizet, mint amit tőle akar kérni.
Igazságtalan, de hát ilyen a világ. Mindazonáltal szívesen
megnézné Hämmerle megnyúlt képét, amikor rájön majd, hogy
felültették. De ha minden a tervei szerint alakul, addigra ő már
újra Berlinben lesz.
Elköszönt, de az ajtóból még visszafordult.
– Ó, jut eszembe, azt hallottam, a Silberburgstrasse egyik
bérházában büdös, égett szag terjeng. Vagy ez csak rosszindulatú
szóbeszéd?
– Azt Nold okozta a zománctábláival, de már kiköltözött –
mondta Hämmerle. – Az utóbbi időben sok volt a panasz a
zománcműhelyére, a szag meg a tűzveszély miatt. Ha nem ment
volna el magától, én tettem volna ki a barátjával együtt.
– Barátja?
– Igen, valami jöttment, akit Nold befogadott. Noldot is csak
azért tűrtem meg ilyen sokáig, mert az apja időnként megbízást
ad a nyomdámnak.
– És ez a barát is zománccal dolgozik?
– Nem. Pontosan nem tudom, de azt hiszem, Rothmann-nál van
alkalmazásban.
 – Rothmann?
– A csokoládégyáros.
– Ó, persze. Hát, igen, az embernek jól meg kell válogatnia a
bérlőit – tette hozzá még Roux nagyképűen. – Szép napot,
Hämmerle úr!
Kitűnő hangulatban indult vissza a Marienstrassén a
Schlossplatz felé. Útközben megkérdezte, merre találja a
Rothmann gyárat, amit úgy tűnt, mindenki ismer Stuttgartban.
Nemsokára már ott is állt a Calwer Strassén a gyár kapuja előtt.
Izgatott bizsergés járta át a testét. Volt ebben valami felemelő,
hiszen tudta, hamarosan célt ér – Roux imádta ezt a pillanatot.
Most már csak meg kell várni, hogy Victor Rheinberger
kilépjen a kapun. Bizonyosan felismeri majd. Friedrich
Rheinberger mutatott fotográfiákat a fiáról, és pontosan leírta a
külsejét.
Roux elővette a zsebóráját, még jó néhány óra, mire vége a
munkaidőnek. Fontolgatta, hogy beül addig egy kávéházba, aztán
mégis úgy döntött, hogy a hideg ellenére keres egy védett helyet,
ahonnan szemmel tarthatja a gyárkaput.
Teljesen átfagyott, mire elkezdtek végre kifelé szállingózni a
munkások a gyárból. De a tudat, hogy célba ért, erőt adott.
Először fiatal munkáslányok jöttek ki a kapun csapatostul,
később néhány öltönyös fiatalember, nyilván az irodai
alkalmazottak.
Aztán egy lovas szán hajtott ki a szélesre tárt kovácsoltvas
kapuszárnyak között. Mivel közben besötétedett, Roux nem
igazán látta, ki ül benne, de úgy gondolta, nyilván a
gyártulajdonos.
Egy darabig nem történt semmi, majd férfimunkások jöttek ki a
gyárból. Roux közelebb merészkedett, nehogy elszalassza
Rheinbergert, de senkit nem látott, akire illett volna a leírás. A
következő negyedórában még kiszállingózott egy-egy
alkalmazott, de a keresett személy nem volt közöttük.
 Végül Roux megszólított egy zöldfülű suhancot, nem lehetett
több tizennégy-tizenöt évesnél.
– Hé, te!
– Mi az? – fordult hátra a fiú.
– Dolgozik itt egy Victor Rheinberger nevű ember?
– Itt dolgozott. De karácsony óta már nincs itt.
Ezek voltak a munkája legrosszabb pillanatai – a kudarc,
amikor pedig már ott lebegett a szeme előtt a győzelem. Roux
dühtől fortyogva elindult vissza a szállására. Szapora léptekkel,
átfagyva és átázva tette meg a pársaroknyi utat a
Nagytemplomig, közben ugyanis megint hullani kezdett a hó,
majd belépett a Régiposta fogadó ajtaján.
A szobájába érve gyorsan kibújt vizes kabátjából, levette a
zsakettjét és az ingét is, majd odaállt az öntöttvas kályha elé,
hogy átmelegedjen. Később majd eszik egy jó kiadós vacsorát, és
eltöpreng azon, hogyan bukkanhatna újra Victor Rheinberger
nyomára.
– Jó estét, Roux!
Roux ijedten fordult hátra.
A szoba sarkában álló fotelban Friedrich Rheinberger ült
keresztbe tett lábbal, elegáns öltözékben, ahogy mindig, jobb
kezével lazán selyem esernyőjére támaszkodott. Fesztelen
testtartása nem tévesztette meg Roux-t, tudta, belül forr benne az
elfojtott indulat.
– Ön mit keres itt? – kérdezte Roux nyugalmat erőltetve
magára.
– Még kérdezi?
– Még kérdezem.
– Személyesen akarok meggyőződni arról, hogy a pénzem nem
egy csaló feneketlen zsebébe vándorol.
Roux gúnyosan felnevetett.
Rheinberger felállt, és az esernyője hegyét Roux meztelen
mellkasának szegezte.
 – Három napja van, hogy közölje, hol tartózkodik a fiam, vagy
visszakövetelem a pénzem.
Roux ravaszul vigyorgott.
– A nyomában vagyok.
– Hetek óta ezt hajtogatja. Ki tudja, hogy ez a stuttgarti nyom
eredményt hoz-e?
– Már hozott is. Nemrég még egy csokoládégyárban dolgozott
itt.
– Nemrég?
– Karácsonyig.
– De hisz annak már majdnem három hete. Azóta árkon-bokron
túl lehet.
– Azt nem hiszem. Az ünnepek alatt nem olyan könnyű új
munkát találni. Van egy feltevésem.
– Mit nem mond? – gúnyolódott Rheinberger.
– Szerintem még itt van a barátjánál, annál a festőnél. Már
beszámoltam önnek róla.
– Na, akkor kezdje el gyorsan keresni! – mondta Rheinberger,
és elvette az esernyő hegyét Roux mellkasáról. – A városban
maradok. Három napja van. – Azzal sarkon fordult, és kisétált a
szobából.
Roux nagyokat lélegzett.
Már csak ez hiányzott. Egy megbízó, aki a sarkában van. De
ezen most nem szabad izgatnia magát. Minden erejével a fináléra
kell koncentrálnia – végül is nem csak Friedrich Rheinbergerrel
szemben vannak kötelezettségei.
Tiszta inget húzott, másik zsakettet vett. Mielőtt kilépett a
szobájából, pillantása a délután vásárolt újságra esett. Felkapta,
és magával vitte, hogy vacsora közben olvassa át az ivóban.
Mialatt az ételre várt, belelapozott az újságba, átfutott néhány
cikket. Aztán megakadt a szeme egy nagy formátumú,
negyedoldalas hirdetésen.

Edgar Nold zománcműhelye.

 Zománctáblák üzleti és magáncélra.
Kiváló minőség, művészi kidolgozás.
Gyors kiszállítás.
Hauptstätter Strasse, Stuttgart.

Roux elvigyorodott.
Már tudta, hol folytassa a keresést másnap reggel.
Azt viszont nem vette észre, hogy órák óta árnyékként követi
valaki, aki ekkor is ott ült az ivó egyik eldugott sarkában, és
elégedetten kortyolta a sörét. Az ő küldetése is a végéhez
közeledett.
 56. fejezet

Alois Eberle műhelye, 1904. január 12.

Victor az utolsó simításokat végezte a csokoládéautomatán.

Nagyon remélte, hogy most már hamarosan felállíthatja. A
hivatalos engedély hiányzott még ehhez, amit eddig nem kapott
meg.
Kivételesen egyedül volt a műhelyben, Eberlének máshol akadt
dolga, Edgar pedig az elkészült táblákat szállította ki, mert a
segédje megbetegedett.
Nyomasztónak érezte a nagy csendet a házban. Legszívesebben
visszabújt volna az ágyba egy pohár musttal búslakodni, de
rávette magát a munkára. Edgarnak igaza van. Ha elmerül az
önsajnálatban, azzal nem segít Judithnak.
Halkan szitkozódva letérdelt az automata elé, még egyszer
alaposan átnézett rajta mindent, majd bedobott egy pénzérmét,
hogy lássa, valóban megbízhatóan működik-e minden. Most már
zenélt is a masina, miközben kipottyantotta a csokoládét.
Kifogástalanul működött. De már ez sem tudta igazán jókedvre
deríteni, amióta Judith eltűnt az életéből. Kiment a konyhába
kávét főzni.
Csaknem három hét telt el azóta, hogy utoljára látta, és minden
nappal egyre jobban hiányzott. A párnája alatt őrizte Judith
karácsonyi ajándékát, amit az utolsó napon adott át neki: egy
rózsakvarcból faragott apró elefántot.
Gyakran álmodott róla, és amikor felébredt, még
fájdalmasabbnak érezte a hiányát. Ha az utcán látott egy nőt,
akinek az alakja vagy a járása Judithéra emlékeztette,
megdobbant a szíve. Ha pedig a csokoládégyár közelében járt,
nyomasztó érzés szorította össze a mellkasát, ami aztán napokig
nem szűnt.
Rendszeresen feljárt Degerlochba is, a villanegyedben kószált,
hogy legalább vessen egy pillantást Judith ablakára. Egyszer már
nagyon közel volt ahhoz, hogy bekopogjon a személyzeti bejáró
ajtaján, és Judith felől érdeklődjön, végül az tartotta vissza, hogy
ezzel csak ártana neki.
De legalább Albrecht von Braun nem jelent többé veszélyt.
Miután Edgar hosszan elbeszélgetett vele, nyoma veszett.
Sokáig töprengtek, hogyan vonják kérdőre Albrechtet. Victor
legszívesebben maga szorongatta volna meg, de Edgar
ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül beszéljen vele.
– Te tele vagy haraggal – mondta. – Itt pedig most hideg fejre
van szükség. – Ezt végül Victor is belátta.
Ahogy várható volt, Albrecht teljesen kikelt magából, amikor
Edgar szembesítette mindazzal, amit megtudtak róla.
Felháborodott, mindent tagadott, de Edgar egyre inkább sarokba
szorította, mire végül sírva fakadt.
Ám amikor Edgar felajánlotta, hogy mélyen hallgat mindenről,
ha Albrecht felbontja a jegyességet Judithtal, a torkának ugrott.
Addig szorongatta, amíg a személyzet nem riasztotta az apját, és
az be nem jött a szobába.
A bankár ezután szobafogságra ítélte a fiát. Albrecht hiába
próbálta Edgarra kenni az egészet, mondván, ő provokálta ki az
összetűzést, végül magába roskadt. Amikor Edgar magára hagyta,
úgy festett, mint egy rakás szerencsétlenség. Gyenge jellemére
vallott, hogy aztán egyszerűen megszökött a felelősség elől.
Victor egy csepp szánalmat sem érzett iránta. És egyvalamit
mindenképpen elértek: nem valószínű, hogy Albrecht a
közeljövőben visszatér a városba.
Vajon Rothmann tud már erről? Vagy Braunék eltitkolják a
dolgot, hátha a fiuk az esküvő kitűzött időpontjáig mégis hazatér,
és azzal megoldódik a probléma?
Edgar mindenesetre gyakran találkozott titokban Dorotheával,
nemcsak azért, hogy új híreket halljon az Albrecht-ügy kapcsán,
de azért is, hogy vigasztalja, mellette álljon – és olykor egy-egy
csókot lopjon tőle.
Albrecht eltűnése azonban még korántsem oldotta meg Judith
gondjait, hiszen az apja megtiltotta, hogy elhagyja a házat, Victor
pedig folyton azon törte a fejét, hogyan segíthetne neki.
Különösen nyugtalanítónak találta, hogy azóta nem hallott
semmit Judith felől, amióta Wilhelm Rothmann rájuk nyitott a kis
műhelyben. Arra számított, hogy előbb-utóbb kap egy
kicsempészett levelet, esetleg egy szóbeli üzenetet Dorán vagy
Theón keresztül – de semmi. És ebbe a kitartó hallgatásba kezdett
lassan beleőrülni. Attól tartott, Rothmann olyan szigorú
felügyelet alá helyezte a lányát, hogy lehetősége sincs kapcsolatot
teremteni a külvilággal.
Victor töltött magának egy bögre kávét, és visszament a
műhelybe. Tűnődve álldogált az automata előtt. Időközben
készült egy másik prototípus is játékkártyákkal, amit egyszer
Judith javasolt. De az ő utánozhatatlan csokoládéi nélkül az
automata nem ért semmit. Legalábbis számára.
Éppen munkához akart látni, amikor megszólalt a csengő.
Kezében a kávésbögrével lassan az ajtóhoz ballagott.
– Jó napot, Rheinberger úr!
– Dora!
– Bejöhetek? – nézett körül a komorna nyugtalanul.
Victor kitárta az ajtó, hogy beengedje Dorát. És ekkor szemben
a járdán felfigyelt egy gyanús alakra. Fekete keménykalapja alól
néhány vörös hajtincs kandikált elő, feltűnően fakó volt az arca,
és úgy tűnt, leselkedik, de nem akarja, hogy őt észrevegyék.
Dora gyorsan belépett a házba, Victor pedig még egyszer
kinézett, mielőtt becsukta az ajtót.
Amikor az ismeretlen észrevette, hogy figyelik, gyorsan
megfordult, és továbbment, mint aki az imént csak séta közben
állt meg egy pillanatra, hogy körülnézzen.
Victor elhatározta, hogy ezentúl sokkal körültekintőbb lesz.
Elképzelhető, hogy Rothmann küldött rá valakit? Sose lehet
tudni.
Bevezette Dorát Eberle konyhájába, ahol a nagy asztal állt,
amelynél általában enni szoktak.
– Üljön le, kérem! – kínálta hellyel a komornát, és letette a
kávésbögréjét.
– Köszönöm, de máris mennem kell. Theo a sarkon vár rám.
Dora nyelt egyet, és Victor csak ekkor vette észre, mennyire
izgatott. Azonnal elfogta az aggodalom. Csak nem történt valami
Judithtal?
– Rheinberger úr, Judith kisasszony ugyan megtiltotta, hogy
beszéljek önnel, de egyszerűen nem tudok tovább hallgatni.
Rothmann úr az egész városban keresteti, és…
– Elszökött? Vagy elrabolták? – Victor rögtön az idióta
Albrechtre gondolt.
– Elszökött, de nem úgy, ahogy talán gondolja. – Dora beletúrt
fonott kosarába, és előhúzott egy levelet. – Tessék! Ez majd
mindent megmagyaráz.
Victor csodálkozva nézegette a borítékot, amelyen nem Judith
kézírása volt. Aztán kérdőn Dorára nézett.
A komorna megrázta a fejét.
– Nem én írtam. Olvassa el, kérem! Mert Rothmann úr nem adja
fel a keresést, és attól tartok, hamarosan meg is találja a lányát.
Jobb, ha mindent megtud, így átgondolhatja, akar-e segíteni neki.
– Hogy akarok-e segíteni? Ez nem is kérdés.
– Olvassa el a levelet!
Dora zavartan babrálta a kosara fülét, mialatt Victor
felbontotta a levelet és átfutotta.
– Judith… terhes? – szólalt meg aztán fakó hangon.
Dora bólintott. Pár szóban elmesélte, hogyan történhetett meg
ez, és miért kényszerült Judith arra a sorsdöntő lépésre, hogy
elhagyja a családját, és elrejtőzzön.
 Victor a hajába túrt, és elkezdett fel-alá járkálni a konyhában.
Judith gyermeket vár. És pont attól a szoknyavadász Max
Ebingertől. Ez hihetetlen. Képtelen volt összeszedni a gondolatait.
– Nem tudom, mit mondhatnék erre – nyögte ki végül
döbbenten.
Dora még mindig ugyanott állt, mint aki gyökeret eresztett, és
lesütött szemmel babrálta tovább a kosara fülét.
– Értse meg, Dora, ez villámcsapásként ért… – szólalt meg újra
Victor, de aztán elhallgatott, és csak rázta a fejét. – Nem is tudom,
kinek tekerném ki szívesebben a nyakát: Ebingernek vagy
Judithnak.
– Az ifjabb Ebinger úr csak kihasználta a kisasszonyt. Ezt nem
tehette volna… Hogy csak így egyszerűen… kompromittálja.
Victor odament az ablakhoz, alkarjával a keretnek dőlt, majd
odatámasztotta a homlokát.
– Judith kisasszony nagy hibát követett el – folytatta Dora
kétségbeesve. – És semmiképpen nem akarta, hogy ön megtudja.
Azt mondta, nem tudná elviselni, hogy megveti.
Victor felnevetett.
– Hogy megvetem? Egész idő alatt, amíg azt hittem, hogy mi…
amíg elhitette velem, hogy engem… terhes volt. Egy másik
férfitól.
– Csak karácsony második napján tudta meg.
– Mondja ő.
– Nem. Így igaz. Én végig mellette voltam. Minden rezdülését
látom, látnom kell. Rá sem nézett más férfira, amióta önnel…
amióta önt… Ó, istenem! Judith kisasszony nagyon szereti magát.
Na, most már tudja. Annyira szereti, hogy nem akarja, hogy
ekkora terhet vegyen a nyakába.
Victor halkan felsóhajtott, és visszafordult Dorához az ablaktól.
– Ki ez a Henny nővér, aki ezt írta? – kérdezte hirtelen,
felmutatva a levelet, amit még mindig a kezében tartott. – A
rendőrségnél dolgozik?
 – Igen. Olyan lányokkal és fiatal nőkkel foglalkozik, akik nem
tudják, hogyan tovább.
Kezdett megtörni Victor belső ellenállása. Lassú, de
feltartóztathatatlan hullámokban öntötték el a Judith iránti
érzések. Tisztelet és megbecsülés, csodálat és vágyakozás,
vonzalom és aggodalom, szerelem – és csalódottság.
A józan ész helyett végül a szívére hallgatott, és döntésre jutott.
– És hol találom meg? A levélben csupán egy postafiókot ad
meg.
– A városi rendőrőrsön keresse. Ha éppen nincs ott, várja meg,
kérem! Judith kisasszony a nővér lakásán van, de a címet nem
adhatom meg, bármennyire megbízom is önben. Ez Henny nővér
utasítása.
– Tudja a nővér, ki a gyerek apja?
– Nem. Most már tényleg mennem kell. Viszontlátásra,
Rheinberger úr. – Dora ezzel ott is hagyta, végigsietett a folyosón,
és kilépett a házból.

Victor a tarkóját dörzsölgette. Úgy érezte magát, mintha átment

volna rajta egy gőzhenger. De az aggodalom továbbhajtotta.
Tiszta inget vett, egy majdnem új sötétszürke öltönyt, és elindult
a rendőrőrsre.
Útközben lázasan törte a fejét, vajon hogyan viselkedjen egy
rendőrségi asszisztenssel. Soha életében nem hallott még
ilyenről. Még Berlinben sincsenek rendőrségi asszisztensek,
legalábbis a tudomása szerint.
Amikor végül ott állt Henriette Arendt irodája előtt, úgy érezte
magát, ahogy a Rothmann ikrek érezhették, miután csínytevésen
kapták őket. Ideges volt.
Már éppen kopogni akart, amikor hangokat és lépteket hallott
a háta mögül. Megfordult. Egy egyenruhás rendőr elhanyagolt
külsejű fiatal nőt ráncigált maga után a folyosón. A férfi a
hatósági személyek magabiztosságával félretolta Victort, és
erélyesen bekopogott. Meg sem várta, hogy kiszóljanak,
egyszerűen belépett a szobába.
A lány kihasználva a pillanatot, szabadulni próbált, Victor
pedig felismerte benne Rothmannék cselédlányát, Babette-et.
Csak nem tért rossz útra ez a lány? Mielőtt Victor
megszólalhatott volna, a rendőr durván betaszította a lányt a
szobába. Dörrenve csapódott be mögöttük az ajtó.
Victor türelmetlenül várta, hogy véget érjen a beszélgetés
odabent. Először a rendőr vádló szavai hallatszottak ki tompán,
aztán a nővér nyugodt hangja, majd Babette egy-egy félénk
válasza.
Úgy negyedóra telhetett el, mire újra kinyílt az ajtó. Henny
nővér átkarolta Babette vállát, és egy szomszédos szobába kísérte
a lányt. A rendőr merev léptekkel távozott. Ő már megtette a
kötelességét.
Victor gyorsan megértette, hogy a rendőrségi asszisztensnek
nincs könnyű dolga. Azokról gondoskodik, akiket a társadalom
kivetett magából, és sorsára hagyott. Nyilván erőt próbáló
feladat, amit csekély megbecsülés kísér.
Újabb tíz perc telt el, mire Henny nővér kijött a másik szobából.
Csak ekkor vette észre Victort.
– Mit óhajt?
– Sürgősen beszélnem kell önnel, Frau Arendt.
A nő végigmérte, majd betessékelte az irodájába.
Victor állva maradt, a nővér viszont leült az íróasztala mögé, és
gyorsan néhány feljegyzést firkantott egy papírlapra.
Végül Victorhoz fordult.
– Bocsásson meg, kérem, de itt mindig nagy a felfordulás! Mit
tehetek önért?
– Egy fiatal nőt keresek. Judith Rothmannt. Tudatták velem,
hogy gyermeket vár, és ön vigyáz rá.
Henny nővér ismét alaposan végigmérte.
– Ön kicsoda, és milyen kapcsolatban áll a keresett személlyel?
– kérdezte végül hivatalos hangnemben.
 – Én… vagyok a gyerek apja.
A nővér szeme tágra nyílt, majd halvány mosoly suhant át az
arcán.
– Ez az első jó hír a mai napon. Mi a neve?
– Victor Rheinberger.
– És hol lakik?
Victor megadta a címét. Henny nővér elővett egy vékony aktát,
és gondosan feljegyezte az adatokat.
– Az a lány, akit az imént hoztak be… – szólalt meg Victor.
– Igen? Őt is ismeri?
– Talán meglepő, de igen, láttam már néhányszor. Babette a
neve, és a Rothmann-villában cselédlány, vagy legalábbis az volt.
Különös véletlen.
– Valóban az. Mindenesetre köszönöm a felvilágosítást.
Üzletszerű kéjelgés és csavargás miatt hozták be. Egy újabb
elveszett lélek. – Henny nővér halkan felsóhajtott. – De térjünk
vissza önre! Legyen belátással, kérem, de fel kell tennem néhány
intim kérdést, hogy hitelt érdemlően igazoljuk az apaságát,
mielőtt találkozhat a gyermek anyjával.
Victor bólintott, és igyekezett hihetően előadni a tényeket,
amiket Dorától tudott meg. Úgy látszik, eléggé meggyőző volt,
mert Henny nővér kész volt felvilágosítással szolgálni.
– Judith kisasszony jelenleg a lakásomon tartózkodik. Eddig
még nem sikerült megfelelő elhelyezést találnom neki. A szokásos
otthonok, menhelyek semmiképpen nem jelentenek elfogadható
környezetet egy ifjú hölgy számára. De mielőtt találkoznának, a
tudomására kell hoznom, hogy Judith kisasszony mindennemű
információt megtagadott a gyermek apjáról, és utalt arra, hogy az
illető nem tud a terhességéről, és iránta sem mutat érdeklődést. –
Henny nővér szigorú pillantást vetett Victorra.
Victor egyik lábáról a másikra állt.
– Az utóbbi nem igaz. Az viszont igen, hogy egy szót sem szólt
nekem az állapotáról.
– Ó. És mit gondol, mégis miért?
 – Mert nem bízik bennem eléggé? Tudja – tört ki belőle hirtelen
–, nem könnyű ez nekem. Judith hirtelen eltűnik az életemből, és
véletlenül tudom meg, hogy gyermeket vár. Pedig soha nem
hagynám cserben. Ezt el kell hinnie. Én… szeretem őt. Jobban,
mint gondolná.
A nővér eltűnődött.
– Azt javaslom, kérdezze meg őt magát erről – mondta végül
lágyan. – Drámai helyzetekben a nők nem mindig cselekszenek
logikusan. Nos, akkor már csak azt mondja el nekem, hogyan
szerzett tudomást a terhességről!
– Judith komornája adta át nekem ma ezt. – Victor elővette a
belső zsebéből a nővér levelét.
Henny nővér meglepve pillantott rá.
– Ezt tulajdonképpen a családnak szántam.
– Jó oka volt rá, hogy inkább nekem, és ne a családnak adja át.
– Az imént a Rothmann nevet említette. A csokoládégyárosról
van szó?
– Igen. Judith nem mondott semmit a családjáról?
– Nem. Nem akarta elárulni a vezetéknevét.
– Attól félt, hogy értesítik az apját – bólintott Victor. – Az
édesanyja hónapok óta szanatóriumban van a Garda-tónál, az
apja pedig bele akarja kényszeríteni egy olyan házasságba, amit
Judith nem akar.
– Felteszem, nem ön a kiszemelt vőlegény.
– Nem.
Henny nővér felsóhajtott.
– Nos, jól van. Nagyra értékelem, hogy elismeri az apaságot.
Sajnos nem túl gyakran fordul elő.
– Természetes, hogy elismerem.
– Azon töprengek, miképpen tudnánk rávenni Rothmann
kisasszonyt, hogy meghallgassa önt. Eddig senkivel sem volt
hajlandó szóba állni, csak a komornájával. De ha felmerül a
lehetősége, hogy valamelyik védencem jó kezekbe kerül, legalább
megpróbálom. Ezért most kivételt teszek, és elviszem hozzá.
 – Most rögtön? – Victor szíve akkorát ugrott, mint ide Párizs.
– Igen. Mire várjunk még? Mindenesetre szeretném előre
tisztázni, hogy a döntés egyedül Rothmann kisasszony kezében
van.
– Természetesen.

Judith Henny nővér kis kanapéján ülve varrogatott. A kisbaba

kelengyéjén dolgozott, bár még mindig nem tűnt valóságosnak ez
az egész. Úgy érezte magát, mintha egy nagy ködfelhő venné
körül.
De a baba legalább jól van. Pár napja Henny nővér elvitte a
bábaképzőbe, ahol alaposan megvizsgálták. És a bizonytalan jövő
ellenére egyre jobban szerette a születendő kis lényt, aki a szíve
alatt növekedett. Esténként az ágyban fekve domborodó hasára
tette a kezét, bátorságot öntött a kicsibe, saját magába, és
időnként teljesen indokolatlanul eltöltötte a boldogság.
A jövő viszont eléggé kilátástalannak tűnt. A nővér
megkérdezte, mihez ért, mire Judith elmondta, hogy
kereskedelmi leányiskolába járt. Henny nővér erre elégedetten
bólintott, mert a kereskedelmi ismeretekkel jó esélye lehet egy
irodában dolgozni a szülés után. Judith ezt nagyon is el tudta
képzelni, de ki vigyáz majd a kicsire, ha ő egész nap dolgozik…
Azzal is tisztában volt, hogy előbb-utóbb el kell mennie a
városból. Csak ott tud új életet kezdeni, ahol senki nem ismeri őt
és a családját.
Elnézte a finom fehér batisztanyagot a kezében, amiből
nemsokára egy pici ingecske lesz.
Soha nem szeretett varrni, ahogy hímezni sem, egyszerűen
nem volt türelme az ilyesmihez. De muszáj volt valami
elfoglaltságot találnia, mert bármennyire is örült, hogy
menedékre talált itt, csigalassúsággal teltek az órák.
Henny nővér szinte egész nap távol volt. Pillanatnyilag három
másik várandós lány is lakott nála. Már akkora volt a pocakjuk,
hogy Judith attól tartott, bármelyik pillanatban szülhetnek.
Mindhárman olyan szörnyű dolgokat éltek meg, hogy Judith
szerencsésnek érezhette magát mellettük. Ugyanakkor a sok
rémes történet páni félelemmel töltötte el, hiszen egyszer ő is
kerülhet hasonló helyzetbe. Valahogy el kell tartania magát és a
gyermekét. De itt még nem tart. És amíg vannak olyan segítőkész
emberek, mint Henny nővér, bízott benne, hogy lesz ereje
boldogulni.
Két lakótársa nemrég elment bevásárolni, a harmadik lány
szemben ült vele a fotelban. Elszundított, és halkan horkolt.
Különben teljes csend volt a lakásban. Judith meglepve kapta
fel a fejét, amikor hallotta, hogy kulcs fordul a zárban. A két lány
csengetne, ha visszaérne a bevásárlásból. Ez csak Henny nővér
lehet. De miért jött haza napközben?
Judith lehajtotta a fejét, és kötelességtudóan öltögetni kezdett,
de aztán rögtön fel is nézett, mert a nővér egyenesen odament
hozzá, még a köpenyét sem vette le.
– Judith kisasszony, van itt valaki, aki beszélni szeretne önnel.
– Dora? – kérdezte tétován.
– Nem. De olyasvalaki, aki jót akar önnek. Behívhatom?
– Ó, ne, inkább ne… – rémült meg Judith. Attól félt, talán az apja
az, de Henny nővér teljesen nyugodtnak tűnt, ez kissé oldotta a
szorongását.
– Bízhat bennem, Judith kisasszony – mondta a nővér, mintha a
gondolataiban olvasna. – Soha nem hoznék ide senkit, akiről azt
feltételezem, hogy ártani akar a lányaimnak. Tehát?
Judith maga mellé tette a varrását.
– Ha gondolja…
A következő pillanatban egy férfi lépett Henny nővér mellé.
Judith halkan felsikoltott.
– Victor – suttogta döbbenten. – Te mit keresel itt?
Válasz helyett Victor leült mellé, és gyengéden a karjába vette.
Judith érezte, hogy egész testében reszket, ahogy ő is. Aztán a
mellkasára hajtotta a fejét, és kitört belőle a zokogás.
 – Nyugodj meg, kedvesem, nem lesz semmi baj! – vigasztalta
Victor a hátát simogatva. De fojtott hangjából Judith tudta, éppen
olyan felindult, mint ő.
Henny nővér mosolyogva nézte őket. Az egyik védencének
rendeződött a sorsa, tisztes feleségként és anyaként térhet vissza
az életébe. Ezek voltak a szakmája legszebb pillanatai.

Victornak nem kevés rábeszélésébe került, hogy meggyőzze

Judithot, menjen vele. Judith egyszerűen nem akarta elhinni,
hogy még azután is szereti őt, hogy tud az állapotáról.
De végül megadóan bólintott, és összepakolta a holmiját.
Könnyes búcsút vett Henny nővértől, hálásan megköszönt neki
mindent, megölelte, és megígérte, hogy kapcsolatban maradnak.
Sötétedés után indultak el a Hauptstätter Strasséra. A hideg
levegő jót tett Judithnak, mélyen beszívta és fellélegzett. Közben
folyton Victorra pillantott, mintha nem tudná elhinni, hogy ez
tényleg megtörténik vele.
Victor útközben elmondta, hogy magáénak ismeri el a
gyereket, és az lenne a legjobb, ha hallgatnának arról, ki a valódi
apa.
Judith láthatóan nehezen barátkozott meg ezzel a gondolattal,
így azt felelte, nem akarja belekényszeríteni Victort az
apaszerepbe. Victor viszont tovább erősködött, próbálta
félresöpörni az aggodalmát, és meggyőzni, hogy ez a lehető
legjobb megoldás. Végül is nem az a lényeg, ki a gyerek vér
szerinti apja, hanem hogy ki neveli fel.
Aztán hirtelen megállt, és megcsókolta Judithot, aki ekkor
érezte meg igazán, hogy Victorra bízhatja magát és a születendő
gyermekét. Victor pedig hirtelen végtelen szeretetet érzett kis
családja iránt. Csak ők hárman számítanak, semmi más.
Alois Eberle és Edgar nem kicsit döbbent meg, amikor Judith
megérkezett Victorral, és kissé zavartan a vacsoraasztalhoz ült.
– Rothmann kisasszony, minek köszönhetjük a
megtiszteltetést? – szólalt meg Edgar. – Azonnal el kell
mondanom Dorotheának, hogy Victor megtalálta. Annyira
aggódik önért.
– Kérlek, Edgar, ne szólj egy szót sem senkinek! Judith
gyermeket vár, és ha az apja megtudja, hol van, annak nagyon
rossz vége lehet.
– Gyereket vár? – Edgarnak leesett az álla. – Nahát, Victor… –
Megveregette a barátja vállát. – Neked aztán sietős volt.
Eberle szokása szerint csak csendesen mosolygott maga elé.
Judith zavartan hallgatott, és az asztal alatt megfogta Victor
kezét.
– Képzeld csak, Rheinberger, állítólag látták Albrechtet
Ludwigsburgban – mondta Edgar, majd levágott magának egy
szeletet az asztal közepére kitett füstölt sonkából. – A bankár
magánnyomozót fogadott, hogy kutassa fel és hozza haza a fiát.
Ha megtalálja, hidd el nekem, nehéz idők várnak Albrechtre.
Victor érezte, hogy Judith erősebben szorítja a kezét.
Megnyugtatásul végigsimított rajta a hüvelykujjával.
– Dorothea mondott valamit arról, hogy Rothmann és Braun
kibeszélte-e a dolgot?
– Szerinte az apja még mindig abban reménykedik, hogy a
házasság révén megszabadulhat Albrechttől.
Judith elsápadt.
– Ezzel elkésett. Judith az én feleségem lesz. – Victor gyengéd
pillantást vetett a lányra, aki erre elpirult.
– Akkor ne várj túl sokáig az esküvővel! – javasolta Edgar. –
Nehogy Albrecht mégis elhalássza az orrod elől…
– Előbb tekerem ki a nyakát, minthogy ez megtörténjen –
mondta Victor, és ezt teljesen komolyan gondolta.

Késő este Victor ágyában feküdtek. A férfi magán hagyta az inget

és a nadrágot, Judith egy nyakig begombolt, hosszú lenvászon
hálóinget vett fel.
Victor halkan felnevetett.
– Mit mondjak, nem így képzeltem el az első közös éjszakánkat.
 – Ó, dehogynem, én pontosan ilyennek hittem.
Victor derűsen nyugtázta, hogy Judithnak lassan kezd
visszatérni a humorérzéke.
– Azért nem muszáj nyakig begombolkoznod.
– Azt hittem, tetszik – mondta Judith színlelt csalódottsággal. –
Még csipkebetét is van az elején.
– Igen, azt látom. De valahogy nem ez lebegett a szemem előtt,
amikor rád gondoltam.
– Hát mi lebegett a szemed előtt?
Victor finoman simogatta Judith nyakát, ujjai a hálóing
nyakkivágása alá csúsztak.
– Kicsit több meztelen bőr – súgta, majd szenvedélyesen
csókolni kezdte. Egy darabig ölelték, becézgették egymást,
cirógatva, csókolva fedezték fel a másik testét.
Végül Victor összehúzta a hálóinget Judith mellén, és szorosan
átölelte a lányt.
– Most pedig aludjunk, különben nem állok jót magamért!
Judith nevetve befészkelte magát Victor karjába.
– Ó, most jut eszembe…
– Mi?
– Még meg sem kérdeztél, Victor Rheinberger.
– Mit nem kérdeztem meg?
– Hogy akarok-e egyáltalán a feleséged lenni – mondta Judith
huncut mosollyal.
Victor erre egy gyors mozdulattal a hátára fordította, és a
szemébe nézett.
– Hát így állunk, Rothmann kisasszony. Azt akarja, hogy
megkérjem a kezét.
– Minden lány erről álmodozik.
Victor megcsókolta a száját, az állát, a nyakát, azután a fülébe
súgta:
– Hozzám jössz, Judith?
Judith átkarolta a nyakát.
 – Köszönöm, Victor. Mindent köszönök. A szerelmed a sors
rendkívüli ajándéka.
Victor újra megcsókolta.
– De nem válaszoltál a kérdésre.
– Igaz – kuncogott Judith. – A válaszom: igen. Igent mondok
rád, ránk.
Egy ideig szorosan összeölelkezve feküdtek egymás karjában.
Végül Judith halkan megszólalt:
– Victor…
– Igen?
– Most mit fogunk csinálni? Mi lesz a csokoládégyárral? Ha nem
megyek feleségül Albrechthez, apám csődbe megy.
– Ezen már én is eltöprengtem. Beszéljük meg holnap,
rendben?
Victor jó darabig ébren feküdt még, miközben Judith rég
elaludt a karjában. Körvonalazódott a terv a fejében, amelyről
már a rendőrőrsön, Henny nővér irodája előtt elkezdett
gondolkodni
Judith gyereket vár Max Ebingertől, aki megszökött a felelősség
elől. Ha ez kiderülne, szép kis botrány kerekedne belőle, ez pedig
tönkretenné Ebingerék jó hírét. Nem beszélve a sok pletykáról,
ami szárnyra kapna, kiszíneznék a történetet, nyilván sok
valótlanság is napvilágot látna.
Az öreg Ebingernek tehát jól felfogott érdeke, hogy soha ne
derüljön fény a fia becstelen viselkedésére. És itt látott Victor
valami esélyt.
Ahhoz, hogy megmentse a csokoládégyárat, biztosítsa Judith és
a gyermek jövőjét, ugyanakkor megvédje a lányt Albrechttől és
Rothmanntól, nem szabad elrettenni egyetlen kemény eszköztől
sem. És attól sem, hogy kijátssza az ütőkártyáit. Meg is teszi.
De előbb még tisztáznia kell Edgarral egy-két dolgot, el kell
mondania neki, valójában ki Judith gyermekének az apja. Még ha
ezzel esetleg gúnyolódás céltáblájává válik is.
 57. fejezet

– Te tényleg meg akarod zsarolni Ebingert? – döbbent meg Judith,

amikor Victor másnap elmondta, mit tervez.
– Igen, ezt fogom tenni. És nem vesztegetem az időt. Judith,
nincs más választásunk. Valamiből élnünk kell, ha feleségül
veszlek. Hidd el, alaposan átgondoltam mindent! Ebinger persze
hőbörögni fog, de a hozzá hasonló embereknek van egy érzékeny
pontjuk, ahol meg lehet fogni őket. Az önérzetük és a határtalan
hiúságuk.
Judithot ezzel nem győzte meg.
– És mi van, ha lecsukat rágalmazásért? Az öreg Ebinger nem
véletlenül a leggazdagabb ember a városban, és nem véletlenül
bír nagy befolyással.
– Szerencsére – vigyorgott Victor. – Különben nem lenne mit
legombolni róla.
– Nem gondoltam, hogy ilyen gátlástalan tudsz lenni – sóhajtott
Judith.
– A családomról van szó – mondta Victor komoly arccal –, így
bárkin átgázolok, ha muszáj.
Judith elmosolyodott.
– Azt hiszem, nem tudlak lebeszélni erről.
– Egészen biztosan nem – bólintott Victor, és megsimogatta
Judith arcát. – Ne aggódj! Én vagyok előnyben, mert előre
felkészülhetek a beszélgetésre. Vegyünk példának egy csatát.
Mindig a támadó fél élhet a meglepetés erejével, itt is ez a
helyzet. Mire Ebinger észbe kap, már a nyakán is a kés.
Képletesen természetesen.
Judith bólintott. Féltette persze Victort, de úgy érezte, ideje,
hogy bízzon a képességeiben. Csókot nyomott a szájára.
– Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!

Estefelé Victor útnak indult. Úgy gondolta, ilyenkor már biztosan

otthon találja Ebingert, és így is volt. Egy cselédlány nyitott ajtót,
beengedte, és kérte, hogy várjon.
A villa pompás előcsarnokában Victor pillantása rögtön
megakadt egy impozáns olajfestményen, amely nyilvánvalóan az
öreg Ebingert ábrázolta. Judith mesélt neki a bálon történt nagy
bejelentésről. Volt ideje jó alaposan szemügyre venni a képet,
mert vagy negyedórán át várakoztatták. Mindig ez történt, ha
olyan embert keresett fel, aki nagyra tartotta önmagát. De ez nem
zavarta, kihasználta az időt, hogy még egyszer átgondolja a
stratégiáját.
Végül érte jött egy szobalány, majd hosszú folyosókon át egy
kétszárnyú ajtóhoz vezette.
Kicsit olyan volt, mint amikor először találkozott Wilhelm
Rothmann-nal. Komor dolgozószoba nehéz, sötét bútorokkal,
hangosan ketyegő állóóra. Egy látszólag igen elfoglalt
iparmágnás, aki még akkor sem vesztegetheti a drága idejét, még
akkor is fontos dokumentumokat ír alá, amikor a látogatója már
rég ott várakozik előtte. Aztán egy gyors pillantás összehúzott
szemmel, amit kurta üdvözlés kísér, de hellyel nem kínálja a
vendéget. Az elismerésre vágyó nem túl nagy elme nevetséges
rítusai ezek.
Victort mindez csöppet sem félemlítette meg, épp ellenkezőleg.
Pontosan tudta, hova kell bevinnie az ütést, hogy megrepedezzen
az álarc. Fellobbant benne a harci kedv, és tudta, ez a hasznára
lesz.
– Nos, mit tehetek önért… – szólalt meg végül Ebinger
fontoskodó képpel, és úgy tett, mintha nem emlékezne Victor
nevére – …Rheinberger úr?
– Igen, Victor Rheinberger.
– Kérem, fogja rövidre! Nem szokás csak úgy beállítani hozzám
megbeszélt időpont nélkül, ráadásul az otthonomban. Amint
láthatja – mutatott végig széles mozdulattal a hatalmas
íróasztalán –, rengeteg munka vár még rám.
– A lehető legrövidebbre fogom, Ebinger úr. A fiáról, Maxról
van szó.
A gyáros arca elkomorult.
– Maxról? Mégis miről pontosan?
– Máris kifejtem – mondta Victor jelentőségteljes bólintással, és
látta, ahogy Ebinger kicsit jobban kihúzza magát ültében. – Az ön
fia, Max Ebinger – folytatta, szándékosan olyan hangnemben,
mintha bírósági tárgyaláson lennének – 1903. szeptember
huszonkilencedike, szombatról szeptember harmincadika,
vasárnapra virradó éjszaka erkölcstelen módon elcsábította
Wilhelm Rothmann lányát, Judith Rothmannt.
– Aljas rágalom! – hördült fel Ebinger rögtön. – Takarodjon
innen, de azonnal!
– Kénytelen lesz meghallgatni, Ebinger úr, mert ha nem teszi,
annak igencsak kellemetlen következményei lehetnek. Nem
tenne jót sem az ön, sem a családja, sem a gyára jó hírének.
– Zsarolni akar?
– Inkább azt mondanám – felelte Victor higgadtan –, üzletet
szeretnék kötni önnel.
– Milyen üzletet tudna maga ajánlani nekem? – kérdezte
Ebinger gúnyosan.
– Ön egy új dinasztia alapítójának tekinti magát – dobta be a
csalit Victor. – Feddhetetlen embernek tiszta lelkiismerettel. De
hogy lehetne tiszta a lelkiismerete, amikor a fia azon az éjszakán
nemcsak megbecstelenítette Judith Rothmannt, de teherbe is
ejtette.
– Azonnal hagyja el a házam, különben hívom a rendőröket!
Megsértett engem és a családomat. Ennek meglesznek a
következményei.
Victor nem válaszolt rögtön, gondosan bekalkulált
hatásszünetet tartott.
– Vannak tanúk.
Ebinger dobolni kezdett az ujjaival az asztallapon.
– Szóval tanúk. És mégis ki áll rendelkezésre ehhez a
bohózathoz?
– Rothmannék kocsisa.
– Egy szolga szava egy gyároséval szemben. Nevetnem kell.
– Rothmann kisasszony komornája.
– Ne legyen nevetséges!
– Maga Judith Rothmann.
– Egy nő – vakkantott Ebinger megvetően. – A fiam nyakába
vetette magát, és most rajtam akarja behajtani az árát.
– Judith Rothmann makulátlan hírű úrilány. Itt most nem egy
kis cselédről van szó, akiket a fia egyre-másra csábított el.
– Újabb rágalom, amiért felelni fog.
– Akkor most behívok két tanút. Ők eskü alatt vallják, hogy
Judith Rothmannt elcsábította a fia, akitől gyermeket vár. Az
unokáját.
Ebinger szája sarka alig észrevehetően megrándult. Victor
tudta, hogy az utolsó megjegyzéssel sikerült rést ütnie a
védvonalán.
– És kik lennének ezek a tanúk? – kérdezte végül a gyáros.
– Az egyikük Rothmann kisasszony komornája.
– Ahogy már mondtam, csak egy cseléd. Vele nem sokra megy.
– A másik pedig Edgar Nold. Az ön fiának régi barátja.
– Edgar? – lepődött meg Ebinger. – Mégis mi oka lenne rá, hogy
ilyesmit varrjon Max nyakába?
– Tudja, hogy ez az igazság, és nem akarja, hogy Rothmann
kisasszony egyedül viselje a következményeket.
– Hah! – kiáltott fel az öreg Ebinger hirtelen. – Szeptember
huszonkilencedikén nagy bált adtunk itt a villában. És ezen az
estén jelentették be Judith Rothmann eljegyzését. Mégpedig
Albrecht von Braunnal – jelentette ki diadalmasan. – A
követeléseivel forduljon tehát a bankárhoz, engem pedig hagyjon
békén!
– Talán emlékszik rá, hogy mindjárt az eljegyzés bejelentése
után Judith Rothmann kirohant a bálteremből, és nem is tért
vissza többé. A házban bolyongott, majd találkozott a fiával,
Maxszal. Intim közelségbe kerültek, ami az említett
következménnyel járt. Később a Rothmann család kocsisának
kellett hazavinnie a kisasszonyt titokban.
– Tulajdonképpen miért pont maga áll ki ilyen hevesen Judith
Rothmann mellett? – Ebinger szeme gyanakvóan villant.
Victor számított erre a kérdésre.
– Mondjuk úgy, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy
tőkét kovácsolhatok ebből. És közben nincs vesztenivalóm. –
Judithhoz fűződő kapcsolatáról mélyen hallgatott. Az érzelmek
sebezhetővé teszik az embert.
Közben látta, ahogy Ebinger agyában kattognak a fogaskerekek,
úgyhogy tovább ütötte a vasat.
– A fia, akit ugyanezen az estélyen hivatalosan megtett
utódjának, pár nap múlva kereket oldott. Nem gondolja, hogy az
esetleges következmények és a felelősségvállalás elől menekült
el?
Hirtelen néma csend lett. Victor tudta, hogy újabb érzékeny
pontra tapintott.
– Akkor most behívom a két tanút – szólalt meg Victor egy idő
után, amikor Ebinger még mindig nem mondott semmit.
Hamarosan vissza is tért Dorával és Edgarral, ők eddig a ház
előtt várakoztak, ahogy előre megbeszélték.
Ebinger láthatóan egyre kínosabbnak érezte ezt a helyzetet.
– Edgar Nold. Ha elmondom apádnak, hogy ilyesmire adtad a
fejed, kitagad az örökségből.
– Azt kétlem, Ebinger úr. De még ha megtenné is, nem vagyok
rászorulva arra az örökségre.
 – Ja, tényleg – mondta Ebinger gúnyosan. – Van egy kis
műhelyed a hátsó udvarban. Valóban annyi pénzt hoz? – Felállt,
előjött az íróasztala mögül, és fenyegetően Edgarra meredt. – Ha
nem távozol most nyomban, egyetlen megbízást sem kapsz tőlem
többé, hallod? És gondoskodom róla, hogy másoktól se kapj.
– Max Judith Rothmann gyermekének apja. Sajnálom, Ebinger
úr, de vannak dolgok, amiket nem lehet elhallgatni. Rothmann
kisasszonynak élete végéig viselnie kell a következményeket. Joga
van hozzá, hogy legalább méltányosan kárpótolják.
Ebinger felhorkant.
– Hogy állíthatsz ilyesmit?
– Mert ez az igazság. Mi okból mondaná ezt Rothmann
kisasszony, ha nem lenne igaz? Semmi előnye nem származik
ebből, ellenkezőleg.
– Mert pénzre van szüksége? Mert kétségbe van esve? Tudom is
én… – Ebinger Dorára nézett, de aztán nem kérdezte ki. Megvetés
áradt a tekintetéből.
– Vajon miért hagyta el a várost a fia ez után az éjszaka után? –
kérdezte most Edgar is.
– Nos… – kezdte Ebinger, de egy halk köhintés félbeszakította.
– Én hiszek Judith Rothmann-nak.
A tisztán csengő női hangra mindenki odakapta a fejét. Ebinger
felesége állt az ajtóban, és Victor eltűnődött, vajon mennyit
hallott ebből az egészből.
– Kedvesem, ez itt egy igen kényes ügy – szólalt meg Ebinger. –
Hagyj minket magunkra, kérlek!
– Nem. – Frau Ebinger lassan bejött a szobába. – Régóta
ismerem Judithot, még a leányiskolából. Soha nem tenne ilyen
kijelentést, ha nem volna igaz. És – odalépett a férje mellé, a
vállára tette a kezét – a fiamat is ismerem. A bál éjszakáján
tudtam, hogy történt valami, csak azt nem tudtam, mi. Judithot
sietve vitték ki a házból. Később Max elejtett egy megjegyzést,
amit akkor nem tudtam, hová tenni, de most már értem. Azt
mondta, csak akkor tér vissza, ha újra a szemébe tud nézni
mindenkinek.
Victor tudta, hogy ezzel végleg kifogták a szelet Ebinger
vitorlájából.
A gyáros felsóhajtott.
– Nem tudom, mit gondolhatott egykor az Úr, amikor
megteremtette a nőt, de valami oka csak volt rá.
– Ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy meg fogod találni
a legjobb megoldást – mosolygott rá a felesége, és gyengéd csókot
nyomott az arcára. – Hiszen az unokánkról van szó. – Aztán
hosszan, elgondolkodva nézte Victort, ő pedig úgy érezte, ez az
asszony pontosan tudja, mi hozta őt ide. – Szép estét kívánok
mindenkinek – mondta végül, és elindult kifelé a szobából.
– Nos, akkor mi is megyünk. – Edgar gyors pillantást vetett
Victorra, aki bólintott.
Frau Ebingerrel együtt Dora és Edgar is távozott. Victor megint
egyedül maradt a gyárossal.
Az öregúr egyre a fejét csóválta, mintha még mindig nem tudná
felfogni, mi zúdult rá. Victor hallgatott, hagyta, hogy rendezze a
gondolatait.
Ebinger végül felnevetett.
– Micsoda egy semmirekellő! Úgy tűnik, tényleg Max Judith
Rothmann gyermekének apja – szólalt meg csüggedten, és
beleszántott dús ősz hajába. – De mi szólna az ellen, hogy
feleségül vegye és sajátjának ismerje el a gyereket? – próbálta
aztán más irányba terelni a beszélgetést. – Bár nem vagyok éppen
jó barátságban Rothmann-nal, a nejem biztosan boldog lenne.
– Mi szól ellene? Esetleg az a tény, hogy a fia köddé vált.
Hónapok óta nem hallott róla senki. Vagy tudja, hol találja?
Ráadásul Judith Rothmann nem nemesi származású. Úgy tudom, a
dinasztiájához arisztokrata családból való lányt szeretne
menyének, vagy tévedek? És mit szólna a bankárja, ha éppen Max
halászná el a fia orra elől a menyasszonyát, akit teherbe ejtett?
 Ebinger visszaült az íróasztalához, és maga elé meredt. Victor
hagyta, hadd főjön a saját levében.
– Tehát mit javasol? – szólalt meg egy kis idő után a gyáros.
– Ötvenezer márka havi életjáradék formájában a gyereknek.
Önnek nem nagy összeg, ezt mindketten tudjuk.
– Ötvenezer márka! Ennyiért élete végéig kiadhatnám a
gyereket gondozásba.
– Azt a felesége sohasem engedné.
– Nem – ismerte el Ebinger.
– De ez még nem minden.
– Tessék?
– Százezer márka összegű tőkeemelést folyósít a Rothmann
csokoládégyárnak, ami kizárólag Judith Rothmann-nak fizethető
ki.
– Mi maga, Rheinberger? Szerencselovag?
– Nem. Ezért is ajánlok fel a százezer márkáért cserébe opciót a
gyár részvényeinek két százalékára. Ismerem a cég gazdasági
hátterét, ezért biztosíthatom, hogy nagy a kereslet a Rothmann-
féle csokoládéra, ez egy igen jól jövedelmező vállalkozás.
Pillanatnyilag azonban átmeneti tőkehiány áll fenn. Ha sikerül
áthidalni ezt a kis hullámvölgyet, a csokoládégyár igazi
kincsesbánya lesz. Az ön által folyósított tőkeinjekcióval fontos
beruházásokat lehetne megvalósítani, és ebből ön is profitálna,
Ebinger úr. A részesedése jó sok pénzt hozna a jövőben.
– Én gépeket gyártok, nem értek a csokoládéhoz. Egy ilyen
beruházást nehezen tudok felbecsülni.
– Ezt nem hiszem el önnek, Ebinger úr. De mindegy is, mert azt
mindenesetre pontosan tudja, milyen fontos egy gyárnak a jó
géppark. És mennyire megugrik a forgalom, ha a cég újra
prosperál. A Rothmann cég nagyon is rentábilis, de pillanatnyilag
hiányzik a likvid tőke.
Ebinger végigmérte.
– Milyen biztosítékot tud ajánlani?
 – A szavamat. Két év múlva Rothmann visszavásárolja az ön két
százalékát, mégpedig kétszeres áron, kétszázezer márkáért.
Kérem, lássa be, ilyen ajánlatot nem mindennap kap!
– A szavát? – Ebinger hangosan felnevetett és a fejét csóválta. –
Először látni akarom a számokat, a mérlegkönyvet.
– Az nem megy.
– Na, ne vicceljen, Rheinberger! Csak nem gondolja komolyan,
hogy belemegyek egy ilyen üzletbe anélkül, hogy körültekintően
tájékozódnék.
– Itt vannak ezek a feljegyzések – mondta Victor, majd az
asztalra tett egy paksamétát. – Lehetnek persze hamisítványok is
– tette hozzá, hogy rögtön elejét vegye Ebinger esetleges
ellenérveinek. – Itt hagyom önnél. Végül is ez egy bizalmon
alapuló üzlet.
Beletelt néhány percbe, mire Ebinger megszólalt.
– Tegyük fel, hogy elfogadom az ajánlatot! Mit kapok cserébe?
– Azonkívül, hogy busás nyereséget tehet zsebre? Feleségül
veszem Judith Rothmannt, és magaménak ismerem el a gyereket.
Soha nem tudja meg senki, hogy a fia az apa.
– Aha! Szóval innen fúj a szél. Ki tudja? Talán éppen a magáé a
gyerek.
– Judith Rothmann becsületére esküszöm, hogy nem. Fontolja
meg! Az egyezségünkkel mindenki csak nyerne. Elkerüljük a
botrányt, a gyerek tisztességes nevet kap. És mindennek a
tetejébe ön még jó üzletet is köt.
Victor látta, hogy Ebinger alaposan mérlegeli a szavait.
– Meg kell hagyni, üzleti érzéke az van, Rheinberger úr.
Felteszem, gondolkodási időt nem kapok.
– Jól látja.
Eltelt néhány perc.
– Írunk egy szerződést – jelentette ki végül Ebinger. – A gyerek
negyvenezer márkát kap, havi járadék formájában, amíg be nem
tölti a huszonegyedik életévét. További nyolcvanezer Rothmann-
nak a két százalékos opció fejében.
 Ezúttal Victor nevetett fel.
– Százezer.
– Kilencven.
– Százezer két és fél százalékos részesedésért. Ez azonban
visszaszáll Rothmannra, illetve az örököseire az ön halála esetén,
ha addig nem él az opcióval.
Ebinger szúrós szemmel méregette egy ideig.
– Ügyesen alkudozik, Rheinberger. A körülményeket tekintve
elfogadható az ajánlata. Az ön szavaival élve megköthetjük
üzletet – bólintott végül, Victornak pedig hatalmas kő esett le a
szívéről. De higgadtnak mutatva magát csak annyit mondott:
– Rendben.
– Tud róla Rothmann, hogy tulajdonképpen kiárusítja a gyár
részvényeit? – kérdezte Ebinger.
– Nem marad más választása, mint hogy beleegyezzen.
– Ahogy nekem sem volt. Egy feltételem viszont van.
– Mégpedig?
– A feleségem időnként meglátogathatja az unokáját.
Victor elmosolyodott.
– Ez csak természetes.

Késő éjszaka volt, mire Victor hazaért. Zsebében egy

előszerződéssel, amelyben írásba foglalták az egyezség részleteit,
és Victor kötelezte magát, hogy soha nem árulja el, ki a gyermek
apja. Továbbá személyesen kezeskedik azért, hogy mindenki, aki
tud Max apaságáról, titoktartást fogad.
A gyárat érintő megállapodás részletes kidolgozására Ebinger
kért még pár napot, a szerződést jegyző előtt írják majd alá, de
ezzel Victor most nem foglalkozott. Fő, hogy Ebinger
készpénzben adott háromezer márka előleget. A fennmaradó
összeg kifizetésére pedig részletes tervet dolgoztak ki. És közben
még jó néhány érdekes téma is szóba került.
Búcsúzóul Ebinger elismerően megveregette Victor vállát, és
azt mondta, örülne, ha ilyen fia lenne. Victor meglepődött, hiszen
tulajdonképpen megzsarolta. De sejtette, mennyire szenvedhet
Ebinger az egyetlen fia távollététől. Ami viszont eszébe juttatta,
hogy ő hiába küzdött a saját apja elismeréséért. Friedrich
Rheinberger képtelen volt megérteni, hogy nem akar a
nyomdokaiba lépni a katonai pályán. Ez mélységes csalódást
okozott a főhadnagynak, hiszen neki is egyetlen fia volt Victor.
Az apáknak nem kellene a fiaikra erőltetniük saját vágyaikat,
gondolta, és eltökélte, ő engedi majd a gyerekeinek, hogy olyan
utat válasszanak, amilyet akarnak.
De egyelőre még más dolgokat kell elrendeznie. Ügyes
sakkhúzásainak és egy jó adag szerencsének köszönhetően most
már van elég pénze, hogy szép jövőt biztosítson a családjának, és
megvalósítsa Judith nagy álmát.
Már csak Wilhelm Rothmann-nal kell beszélnie. És az elég
kemény dió lesz.
 58. fejezet

Bosch gyár, Stuttgart, 1904. január 14.

Az impozáns csupa acélbeton gyár a Hoppenlaustrassén állt. A

főépület toronyszerűen magasodott az ég felé, a bejárat fölött
hatalmas, függőlegesen elhelyezett betűk hirdették: Robert Bosch
elektrotechnikai gyár. Nagy volt a nyüzsgés az egész gyártelepen,
látszott, hogy itt serény munka folyik.
– Csak nem fognak kidobni bennünket? – szólalt meg Robert,
bátorítva önmagát.
– Nem, biztosan nem – felelte Fritz, és a tekintete újra meg újra
végigsiklott a három évvel azelőtt épült gyárcsarnokok
homlokzatán.
Már vagy fél órája tébláboltak a gyártelep körül, de még mindig
nem tudták rászánni magukat, hogy megkérdezzék, akad-e
számukra munka. A Bosch gyújtómágneseket gyártott, és ez sok
pénzt hozott, a gyár prosperált. Robert és Fritz azt is hallotta,
hogy itt sokkal jobban bánnak a munkásokkal, mint általában a
nagy gyárakban szokás.
– Maga menjen előre! – mondta Fritz.
Robert pedig nem akart lebőgni a fiú előtt, így gyorsan
bólintott, és belépett a főbejáraton.
Aztán mindketten csak ámuldoztak, mennyire kellemes a
légkör odabent: világos, tágas terek fogadták őket, meg egy
barátságos úr, aki az új munkásokat vette fel. Kikérdezte őket,
honnan jöttek, van-e valamilyen előképzettségük, mit csináltak
eddig. Fritznek végül egyszerű segédmunkát ajánlott. Robertnél
már elgondolkozott, és az mondta, próbaidőre felveszi az egyik
műhelybe. Amennyiben beválik, igényesebb feladatokat is
rábíznak majd.
– Becsüljétek meg magatokat, igyekezzetek, és itt lehet
belőletek valaki! – mondta búcsúzóul.
– Nem hiszem el! – kiáltott fel Fritz, amikor kiléptek a kapun. –
Egyszerűen nem tudom elhinni. Már holnap kezdek.
– Igen, ez nagyszerű. Anyád ellesz nélküled napközben. Az a
fontos, hogy pénzt keresel. Később talán még másik lakást is
találhattok, és meg tudod venni neki a gyógyszereket.
– A fizetség nagyon jó.
– Így igaz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tisztességes bért
fizetnek.
Robert már jó ideje a munkásmozgalom felé kacsintgatott, de
ez itt tényleg lenyűgözte. Tagadhatatlan, hogy Bosch, akinek
ráadásul ugyanaz a keresztneve, mint neki, valóban tesz valamit a
munkásaiért.
De azért nyitva tartja majd a szemét, ha február elsején
munkába áll a gyárban. Hiszen így is a munkások ereje hozza azt
a pénzt, amiből a gyárosok fényűzően élnek.
Nemhiába küzdötte végig magát a Szociáldemokrácia alapjai és
követelései című brosúrán. Még ha nem értett is meg mindent
pontosan – nagyon jól hangzott, amit ebben állítottak. Különösen
tetszett neki az a mondat, hogy az elnyomott munkásosztálynak
kell megszereznie az államhatalmat. Ebben mindenképpen részt
akart venni.
De előbb megteheti végre azt, amiről már régóta álmodozott:
közölheti Wilhelm Rothmann-nal, hogy felmond. Kereshet
magának egy másik bolondot, akit ugráltat.
– Akkor hát, Fritz, sok szerencsét kívánok holnapra! Legkésőbb
február elsején találkozunk a gyárban. Vagy benézhetsz a
Medvébe is – búcsúzott el Robert.
Az Arany medve fogadó a munkások kedvelt találkozóhelye
volt. Ha ideje engedte, Robert gyakran járt oda. Volt biliárdasztal
és tekepálya, meg persze egy csomó hasonló gondolkodású ember
– egy korsó sör vagy egy pohár vörösbor mellett el lehetett
diskurálni egy új, igazságosabb társadalom szükségességéről.
– Arra aligha lesz időm, ha dolgozni kezdek – felelte Fritz. –
Legalább esténként gondoskodnom kell anyámról, ha már egész
nap nem vagyok vele.
– Kár. De persze megértelek – bólintott Robert, és arra gondolt,
sokat kell még tenni a munkásság életkörülményeinek
javításáért. A jóléti egyesületek csak üres szólamokat
pufogtatnak.

Amikor Robert visszatérve a villába belépett a személyzeti

bejárón, azonnal érezte, hogy valami nincs rendben. Valahogy
feszült volt a légkör. Először azt hitte, észrevették, hogy hosszabb
időre elhagyta a házat, de gyorsan rájött, hogy egészen másról
van szó.
– Soha többé nem dolgozhat egy efféle nőszemély a Rothmann-
házban – csattant fel a házvezetőnő hangja.
Robert óvatosan belesett a konyha melletti helyiségbe, ahol a
hosszú étkezőasztal állt. És alig akart hinni a szemének.
Az asztal egyik oldalán Henny nővér ült, mellette pedig magába
roskadva, keserű arccal Babette. Az ő Babette-je.
A nővér tehát megtalálta.
Örömét hirtelen aggodalom váltotta fel, mert Babette nagyon
rosszul nézett ki, borzasztóan sápadt volt és sovány. Hová lett az
a bűbájos lány, aki egykor rabul ejtette a szívét? Hihetetlen, hogy
néhány hét leforgása alatt mi lett belőle.
Az asztal másik oldalán a házvezetőnő foglalt helyet, előtte
nyitott füzet, nyilván Babette cselédkönyve. Ez az egész kicsit egy
bírósági tárgyalásra emlékeztetett, és Robert alig bírt uralkodni
magán, hogy ki ne törjön belőle az elmúlt hetekben felgyülemlett
düh, feszültség, kétségbeesés. Ám bármit érzett is Babette iránt,
végeredményben a lány döntött úgy, hogy a látszólag könnyű
életet választja, és elutasít minden felkínált segítséget. És ebben a
pillanatban arra is rájött, hogy a Babette iránti vonzalmából nem
maradt más, csupán szánalom.
Mivel még nem vették észre, az ajtó mögé húzódva hallgatózott
tovább.
– Babette Schuster nem jól végezte a munkáját? – kérdezte
Henny nővér.
– Nos, ha elvégezte a dolgát, azt rendesen csinálta. Az
erkölcseivel volt a baj, aminek aztán ez lett az eredménye.
– Igaz, Babette hibázott. De nem érdemel mindenki még egy
esélyt, hogy újrakezdhesse az életét?
A házvezetőnő döbbenten meredt a nővérre, mint aki fel nem
foghatja, mi viszi rá, hogy ilyen kitartóan kiálljon egy szajháért.
– Mindenki a maga szerencséjének kovácsa – mondta végül
hűvösen. – Babette-nek rendes helye volt itt, és tető a feje fölött.
Ha neki ez nem volt elég, viselnie kell a következményeket.
– Éhbérért dolgoztattak. Gürcöltem látástól vakulásig – fakadt
ki Babette hirtelen. – Még a macskával is jobban bántak, mint
velem.
Ebben Robert kénytelen volt igazat adni neki. Dora, a komorna
például sokkal jobb bánásmódban részesült. Babette-et viszont
sokszor még késő éjszaka is ugráltatták, majd elvárták, hogy
hajnalban megint munkára készen álljon. Senkit nem érdekelt,
hogy aludt-e, evett-e eleget.
– Na, látja, Frau Arendt – jegyezte meg a házvezetőnő –, ez a
hála.
– Remélhetőleg ön is tudatában van – mondott ellen a nővér –,
hogy éppen ezek a körülmények hajszolják a lányokat kétes
alakok karjába, ahogy az Babette-tel is történt.
– Mindig lehet nemet mondani – erősködött a házvezetőnő. – És
ne merészelje bírálni a körülményeket! Ez egy fölöttébb tisztes
ház.
Inkább fölöttébb álszent ház, gondolta Robert, hisz tudta, hogy
a házvezetőnő jóval intimebb viszonyban áll az úrral, mint illene.
 – Nem is kétlem – bólintott Henny nővér. – Ám az urak sokszor
nincsenek tisztában azzal, hogy a lányok mennyire kimerültek.
Azt gondolják, boldogok lehetnek, hogy tető van a fejük fölött, és
kapnak enni. Ugyanakkor ezek a szerencsétlen teremtések nap
mint nap látják, micsoda jómódban és kényelemben élnek az
uraik. Ez vágyakat ébreszt.
– Mindenkinek tudnia kell, hol a helye – vágta rá a házvezetőnő
megvetően.
– Nem mindenki olyan erős jellem, hogy ellen tudjon állni a
vágyaknak, a kísértésnek – mondta a nővér szelíd hangon. – Az
ínség, a nélkülözés gyakran letéríti az embereket a helyes útról.
– A könyörületessége talán tiszteletre méltónak mondható,
Frau Arendt. – A házvezetőnőnek láthatóan kezdett elege lenni
ebből a beszélgetésből. – Ám a Rothmann-házban dolgozó
személyzet kapcsán ínségről és nélkülözésről beszélni egyszerűen
arcátlanság.
– Akkor legalább írjon rendes ajánlást Babette-nek, hogy
kereshessek neki egy másik helyet!
– Valótlan állítások alá nem írom oda a nevem – jelentette ki
büszkén Margarete, majd becsukta Babette cselédkönyvét, és az
asztal közepére csúsztatta. Babette-nek így nem sok esélye lesz
cselédlányként új helyet találni.
De úgy tűnt, nem is állt szándékában.
– Úgysem akarom többé a nagyságos uraságok mocskát
takarítani – vetette oda nyeglén, mire Henny nővér összerezzent,
majd felállt.
Robert gyorsan átment a konyhán. A szakácsné felpillantott, és
megcsóválta a fejét, nyilván ő is hallott mindent. Robert a
személyzeti bejáróhoz vezető rövid folyosón várt, hogy még
egyszer utoljára Babette szemébe nézzen. Amikor a lány
észrevette, megállt egy pillanatra.
– Ez is folyton utánam koslatott – mondta megvetően. – Most
legalább pénzt is kapok az ilyesmiért.
 – Babette, uralkodjon magán, kérem! – húzta magával Henny
nővér.
Robert csak állt ott, mint akit leforráztak.
 59. fejezet

Rothmann csokoládégyár, ugyanazon a

napon

Wilhelm Rothmann kitüntetett udvariassággal üdvözölte a

bankárt az irodájában, és hellyel kínálta. Miközben Braun letette
a sétapálcáját és leült, Rothmann odalépett a nyitott
páncélszekrényhez, kivett néhány iratot, majd az íróasztalához
ült.
– Szivart?
– Igen, köszönöm.
Rothmann odakínálta Braunnak az elegáns szivartartót, és
amíg a vendége komótosan rágyújtott, átfutotta az elővett
dokumentumokat.
Braun élvezettel fújta ki a szivarfüstöt.
– Kitűnő.
– Ön üzenetet küldött nekem, amelyben kérdésessé teszi a
hitelmegállapodásunkat – mondta Rothmann.
– Valóban. Megváltozott a helyzet. Erről akartam beszélni
önnel.
– A tervezett esküvőre gondol?
– Igen. A fülembe jutott, hogy eltűnt a lánya, igaz ez?
– Judith kis időre elutazott. Ez nem jelenti, hogy eltűnt.
– Értem, akkor nyilván értesíteni tudja, hogy három napon
belül jelentkezzen.
Wilhelm Rothmann megköszörülte a torkát.
– Hogyne.
 Nagyon remélte, hogy addigra elő tudja keríteni Judithot.
Minden jel arra utalt, hogy még a városban van. És biztos volt
benne, hogy a komornája is tud valamit. Furcsán viselkedik Judith
szökése óta, ez Margaretének is feltűnt. Ma este majd előveszi, és
alaposan kifaggatja.
– Jut eszembe – tette aztán hozzá –, gondolom, akkor a fia is
visszatért már az üzleti útjáról?
– Ah, igen. Bármikor itt lehet – felelte Braun a szivarját
bámulva.
Rothmann hallott ugyan pletykákat arról, hogy Albrecht von
Braun is eltűnt, de nem igazán adott hitelt ezeknek a
híreszteléseknek. A bankár mindenesetre többször is kijelentette,
hogy Albrecht csak üzleti útra ment.
– De térjünk vissza a lányára! – szólalt meg ismét Braun. –
Amennyiben nem jelentkezik a megadott három napon belül,
kénytelen leszek visszakövetelni a már folyósított összeget.
Rothmann felháborodva felpattant.
– Ezt nem teheti!
– De, természetesen megtehetem.
– A pénzt már befektettem, nem áll rendelkezésemre ekkora
összeg. Ezt ön is pontosan tudja.
– Sajnálatos.
– Aláírtunk egy szerződést, amihez én tartom magam.
– A szerződést felmondhatom, ott áll a záradékban. Ha azonban
helyet kap Albrecht a gyár vezetőségében, akkor még
beszélhetünk a hitelről.
– Na, hallgasson ide, Braun! – csattant fel Rothmann. – Nem
lennék rászorulva a pénzére, ha nem megyek bele annak idején
abba az átkozott ingatlanbefektetésbe. Amit ön ajánlott nekem.
– Tisztában volt a kockázattal.
– Épp csak megemlítette. És jelentéktelennek ítélte.
– Mondja ön.
– Így történt. Nem vagyok szerencselovag, Braun, bíztam
abban, hogy tudja, mit csinál.
 – A magánvagyonából fektetett be.
– A pénzt a cégből vettem ki. Annyira biztosnak tűnt a
befektetés…
– Akkor gondatlanul járt el, Rothmann. Még ha én nyugodt
lelkiismerettel ajánlottam is a dolgot. Nekem aztán mindegy,
honnan van a befektetők pénze. De magának tudnia kellett volna,
hogy az ember csak akkor megy bele ilyesmibe, ha van fölösleges
megtakarítása. Ha a cégből kellett kivennie a pénzt, akkor nagy
hibát követett el. De erről nem én tehetek.
– Keresett rajta, Braun!
– A bank mindig keres egy üzleten. Mindenki csak önmagáért
felelős.
Hirtelen kopogás hangzott fel az ajtó felől.
– Ne most! – üvöltött ki Rothmann.
– Bocsásson meg, Rothmann úr – hallatszott az egyik titkár
hangja az ajtó mögül –, van itt valaki, aki ragaszkodik hozzá, hogy
beszéljen önnel. Haladéktalanul. Azt mondja, a lányáról van szó.
Rothmann a bankárra a pillantott, majd sietve odament az
ajtóhoz.
– Maga! – kiáltotta, amikor meglátta Victor Rheinbergert.

– Önnek is jó napot, Rothmann úr – mondta Victor, és besétált a

gyáros mellett az irodába. – Ó, látogatója van? Nagyszerű, így még
jobb, uraim.
– Mit képzel maga! – üvöltötte Wilhelm Rothmann.
– Kérem, uram, nem beszélhetnénk úriemberekhez méltó
hangnemben?
Rothmann dühösen felhorkant, de azért becsukta az ajtót, hogy
az alkalmazottak ne hallgatózhassanak.
– Mi van a lányommal? Csak nem szöktette meg? – harsogta
Rothmann.
– Ha kérhetném, Rothmann úr, kicsit csendesebben – mondta
Victor higgadtan. – Természetesen nem szöktettem meg.
– Akkor mit tud róla?
 – Judith jött el hozzám. Ha ad nekem néhány percet,
részletesen elmondok mindent.
Braun érdeklődve előrehajolt. Rothmann pedig visszaült az
íróasztala mögé, és kezébe temette az arcát. Egyszerre már nem is
felbőszültnek, inkább elkeseredettnek tűnt.
Victor helyet keresve körbepillantott, majd leült a kis asztal
mellé, amelynél már többször tárgyalt Rothmann-nal a gyár
gépparkjáról vagy a szükséges beszerzésekről.
– Mielőtt rátérnék Judithra, van egy ajánlatom, Rothmann úr.
Tudom, hogy a gyár a csőd szélén áll.
– Micsoda?!
– Hagyja beszélni, Rothmann, kezd érdekessé válni a dolog! –
szólt közbe a bankár.
– Köszönöm – biccentett oda neki Victor. – Először is százezer
márka azonnali tőkebefektetést ajánlok megfelelő részesedés
fejében, plusz beleszólási jogot kérek a gyár minden fontos
ügyébe.
Braun gúnyosan felnevetett.
– Honnan szerezne ennyi pénzt? Ez valami szélhámosság,
ráadásul az olcsó fajtából.
Victor felállt, és Rothmann elé tett egy hivatalos okiratot. A
gyáros meglepve olvasott bele. Amikor Braun is akart vetni rá egy
pillantást, Victor elhúzta az orra elől.
– Akkor most térjünk rá önre, Braun úr! Segít a Rothmann
gyárnak, hogy átvészelje a jelenlegi likviditási nehézségeket.
Ezzel tartozik Wilhelm Rothmann-nak, miután olyan ingatlanok
részvényeit adta el neki, amelyek sohasem léteztek.
– Mit merészel! – kelt ki magából Braun elvörösödve.
– Nemcsak Rothmannt csapta be, hanem példának okáért a
gépgyáros Ebingert is – folytatta Victor rendületlenül. – Csak
azzal a különbséggel, hogy Ebinger jóval kevesebbet fektetett be,
így őt nem rendítette meg annyira a veszteség.
– Ezt bizonyítania is kell!
 – Legyen nyugodt, tudom bizonyítani. És még valami,
bankigazgató úr. Nyilván nem szeretné, ha elterjedne a pletyka a
fia, Albrecht erkölcstelen életmódjáról, ami bizonyára nagyon
érdekelné a nyilvánosságot.
– Mi az, hogy erkölcstelen? Mit meg nem enged magának!
– Megvan a fia írásbeli beismerése arról, hogy a
játékszenvedély rabja. De ezt persze ön is tudja. Számtalanszor
egyenlítette ki az adósságait. És amikor megtagadta, hogy
fizessen, a fia kétes alakoktól szerzett pénzt, tehát további
adósságokba verte magát, viszont ezek az urak nem fognak
kesztyűs kézzel bánni Albrechttel, ha nem törleszt. Ráadásul
hosszabb ideje kitart egy városszerte ismert idősebb prostituáltat,
meglehetősen költséges örömöket szerezve magának. Mindez épp
elegendő okot adott a fiának, hogy titokban elhagyja a várost.
– Üzleti út? – nézett Rothmann a bankárra.
Braun dermedt arccal megrázta a fejét, aztán felkapta a
sétapálcáját, a kalapját, és kiviharzott az irodából.
Rothmann döbbenten ült az íróasztala mögött.
– Ez igaz? – szólalt meg végül.
– Pontosan mire gondol?
– A részvényekre. És Albrechtre.
– A részvényekkel nem teljesen egyértelmű a dolog. Amennyire
utána tudtam járni, eleinte Braun sem tudta, hogy csalásról van
szó. Ám amikor tudomást szerzett erről, megpróbálta eltussolni a
dolgot ahelyett, hogy segített volna az ügyfeleinek kimászni a
csávából.
– Ezért börtönbe csukatom.
– Az sajnos nem olyan egyszerű. Rá kellene bizonyítani
mindent, ami nehéz lesz. Gondolom, a saját nevében vette a
részvényeket.
Rothmann bólintott.
– Így volt ez a többi befektető esetében is. A bankház neve nem
bukkan fel az üzletkötéseknél.
– Ez csalás.
 – Csalás lett belőle, való igaz. Braun majd más módon fizet meg
érte. Mert amit a fiáról mondtam, az az utolsó szóig igaz.
Rothmann megcsóválta a fejét.
– Ezt soha nem hittem volna a fiúról. Igaz, hogy nem a
legeszesebb, de azt gondoltam, könnyen irányítható. És ilyen
családi háttérrel…
– A jómód és az egyenes jellem nem feltétlenül jár együtt.
Albrecht von Braun esetében ez igen sajnálatos módon
igazolódott be.
– Akkor tehát igazságtalan voltam a lányommal – mondta
Rothmann leverten.
– Tudja be annak, hogy a legjobbat akarta neki! – felelte Victor
engedékeny hangon, mert meglepte Rothmann hirtelen
kedélyváltozása. – De Judithnak jó érzéke van az emberekhez. Azt
hiszem, akkor sem lett volna hajlandó hozzámenni, ha a pokol
összes kínját helyezi kilátásba.
– Valószínűleg igaza van – sóhajtott Rothmann. – Így viszont el
kell adnom a gyárat. Banki hitel nélkül nem vihetem tovább.
– Ahogy már mondtam, százezer márka fölött rendelkezem –
ismételte meg Victor az ajánlatát. – Ám ezt az összeget csak
Judith kaphatja meg, ön nem.
– Judith?
– A lánya helyet kap a Rothmann gyár vezetőségében.
– Ki mondja ezt? – bőszült fel újra Rothmann.
– Nagyszerű munkát fog végezni.
– Meg kell hagyni, remek ötletei vannak, és jól tud bánni a
munkáslányokkal, de ez még nem elég egy vállalat vezetéséhez.
– Majd megosztják a feladatokat. És biztos vagyok benne, hogy
Judith örömmel veszi, ha lassanként bevezeti az üzletmenetbe. És
ön is megtarthat a részesedéséből a cégben.
– Milyen arányban?
– Negyvenkilenc százalék.
– Akkor tehát Judith egyedül dönthet mindenről.
– Megteheti, igen.
 – A gyár ötvenegy százaléka azonban jóval többet ér százezer
márkánál.
– Való igaz. A többi Judith öröksége. De önnek most nincs más
választása. És mégiscsak a lányáról van szó. Gondolom,
szívesebben látja a céget családi tulajdonban, mint idegen kézben.
És ha döntenie kellene, kire bízza a gyárát, Judithra vagy Albrecht
von Braunra? Mi lenne a válasza?
Rothmann nagyot sóhajtott.
– Rheinberger, most azonnal újra felveszem. A beszállítóimnál a
csillagokat is lealkudná az égről.
– Minden erőmmel és tudásommal azon leszek, ebben biztos
lehet.
– Aha, szóval már el is van döntve? Mégis ki vette fel?
– Judith. – Victor elmosolyodott. – De nemcsak a Rothmann
csokoládégyárban állok mellette a jövőben, hanem a férjeként is.
Victor alaposan kiélvezte Rothmann megrökönyödését.
Nyilvánvalóan nem ez volt a gyáros legjobb napja.
– A teremtésit, Rheinberger! Alaposan alábecsültem magát. Van
még esetleg valami más is, amit közölni akar velem, ha már itt
tartunk?
– Csak annyi, hogy január végére tervezzük az esküvőt.
Hamarosan egyedi csokoládéautomatákat állítunk fel. És nyáron
megszületik az első gyermekünk.
 60. fejezet

– Na, hogy ment? – kérdezte Edgar, aki a gyárkapu előtt várt

Victorra.
Victor széles vigyora önmagáért beszélt.
– Jól.
– Mennyire jól?
– Mindenbe belement. Persze jogilag még rendeznünk kell a
dolgokat. De szerintem belefáradt a küzdelembe, és kicsit talán
örült is, hogy megadhatta magát. A végén már csak diplomácia
kérdése volt az egész…
– Szóval darabokra szaggattad. Ahogy Ebingert is.
– Megmondtam: soha ne becsüld alá a meglepetés erejét!
– Na, erre igyunk egyet a kocsmában!
– Inkább hazamennék. Judith egész nap azon izgult, hogy megy
majd a megbeszélés. Szeretném elmondani neki, hogy minden
rendben.
– Jól van, akkor hazamegyünk. Eberlének biztosan van még…
– …egy kis mustja a hordóban, tudom.
Vigyorogva indultak útnak. A zord tél lélegzetnyi szünetet
tartott, éppen nem havazott, ezért felélénkült a város, kitódultak
az utcára emberek.
Amikor befordultak a Hauptstätter Strasséra, Victor rögtön
észrevette a férfit, aki már pár napja is a ház körül ólálkodott.
Most is fel-alá sétált a járdán Eberle műhelyével szemben.
Victort elfogta az aggodalom Judith miatt.
 – Az az alak ott – szólt oda halkan Edgarnak – valahogy nem
tetszik nekem.
– Melyik?
– A keménykalapos. Tegnapelőtt is itt láttam. Mintha utánam
kémkedne.
Edgar bólintott.
– Menjünk oda hozzá?
– Nem ártana.
Meggyorsították a lépteiket, ám a következő mellékutcából
hirtelen egy idegen lépett ki eléjük.
Victor megtorpant.
Azonnal veszélyt szimatolt, és gyorsan hátrált egy-két lépést.
– Victor Rheinberger? – kérdezte az ismeretlen, és felemelte a
kezét.
Victor pedig egyenesen egy párbajpisztoly csövébe meredt.

Judith éppen az automatába való csokoládékat válogatta, amikor

meghallotta a lövést. Rosszat sejtve gyorsan magára kapott egy
gyapjústólát, és szaladt a bejárati ajtóhoz. Eberle, aki pár méterre
tőle egy bádoglapon dolgozott, ledobta a szerszámait, és sietett
utána.
Kilépve az utcára látták, hogy csupán néhány méterre a háztól
kisebb tömeg csődült össze. További kíváncsi járókelők siettek
oda, mások a környező házak ablakaiból bámészkodtak. Valaki
orvosért kiáltott.
Judith hátán jeges borzongás futott végig. Azon imádkozott,
hogy Victor még ne legyen útban hazafelé, ám amikor
átfurakodott a bámészkodók között, meglátta Edgart, aki egy
földön fekvő férfi mellett térdelt, és fölé hajolt.
– Victor! – sikoltotta magánkívül a félelemtől.
Edgar felpillantott, és megrázta a fejét.
Amikor Judith leguggolt mellé, már látta, hogy nem Victor az.
Először hatalmas megkönnyebbülés töltötte el, ám aztán újra
elfogta az aggodalom.
 – Hol van Victor? – kérdezte Edgartól.
– Nem tudom. Olyan gyorsan történt minden.
Judith felugrott, és rémülten nézett körül.
Nyomát sem látta Victornak. Mi folyik itt?
– Rothmann kisasszony! – Ez Alois Eberle hangja volt.
Judith megint átnyomakodott a bámészkodók körén, a hang
irányába ment, és meg is látta Eberlét, aki őt kereste a szemével.
Amikor Judith odaért hozzá, a mellékutca irányába mutatott.
– Ott!
A házak árnyékában néhány férfi dulakodott. Judith azonnal
oda akart szaladni, de Eberle erősen megragadta a karját, hogy
visszatartsa.
– Túl veszélyes.
Így Judith egész testében reszketve tehetetlenül nézte, ahogy
Victor pár méterre tőle ádáz harcot vív a sikátorban.
Végül valaki a földre került, a többiek lenyomták az utca
kövére. Már kezdett sötétedni, így Judith egyre nehezebben tudta
kivenni a részleteket, és önkéntelenül tett egy lépést a verekedők
felé, mire Eberle ismét megszorította a karját.
Ebben a pillanatban néhány rendőr futott a dulakodókhoz, és a
segítségükkel végül legyűrték a földön fekvő férfit. Bilincsbe
verték, majd felállították. A többiek hevesen magyaráztak.
Judith végre ki tudta venni Victor alakját. A férfi az egyik
rendőrrel beszélt, és éppen abba az irányba mutatott, ahol ő is
állt. Amikor észrevette, azonnal faképnél hagyta a rendőrt, és
elindult felé.
Miután Eberle elengedte a karját, Judith Victor elé akart
szaladni, de hirtelen megszédült, elsötétült előtte a világ, a szíve
hevesen vert, keze-lába zsibbadni kezdett, és jéghideg lett.
– Rothmann kisasszony, rosszul van? – Eberle hangja mintha
nagyon messziről jött volna.
Judith hősiesen küzdött az ájulás ellen, de aztán kiment alóla a
talaj.
Mielőtt összerogyott volna, két erős kar fogta fel.
 – Semmi bajom, kedvesem – súgta a fülébe Victor.
– Akkor jó – lehelte Judith, és lecsukódott a szeme.
– Ne, Judith, ne! – szólongatta Victor. – Most nem ájulhatsz el. –
Egyik kezét Judith szája elé tartotta, hogy a saját lélegzetét szívja
be újra. – Próbálj nyugodtan, egyenletesen lélegezni!
Judith engedelmesen tette, amit mondott, és már érezte is,
hogy lassan múlik a rosszullét.
– Jobb már?
Judith bólintott.
– Annyira megijedtem!
– Már vége – mondta Victor, de hallatszott a hangján, mennyire
kimerült.
– De mi történt? – suttogta Judith.
– Valakinek nyilvánvalóan volt velem egy rendezetlen ügye. –
Victor átölelte Judithot. – Elég erősnek érzed magad, hogy
megnézzük a sebesültet?
– Azt hiszem.
Még mindig bámészkodók csoportja állta körül a földön fekvő
férfit, de már egy orvos térdelt mellette, hogy ellássa a sebét.
Amikor Edgar észrevette Victort, azonnal odalépett hozzá.
– Komoly a sérülés, de nem életveszélyes.
– Ki ez az ember? – kérdezte Judith. – Ismered?
Victor bólintott.
– Az apám.

Egy órával később Friedrich Rheinbergert már be is vitték Eberle

házába. A doktor még ott volt, ahogy a két rendőr is. Eberle
takarókat hozott, arra fektették a sebesültet.
– Victor… – szólalt meg az idős férfi elhaló hangon.
– Igen, apám?
– Le akart… – Friedrich Rheinbergernek láthatóan nehezére
esett a beszéd.
– Tudom.
 – Átlőtték a vállát – szólt közbe az orvos. – Tulajdonképpen
kórházban lenne a helye, de minél kevesebbet mozgatjuk, annál
jobb.
– Itt marad – döntötte el Victor.
– Majd én ápolom – ajánlkozott Judith.
– Rendben. Mára már elláttam. De hagyok itt gézlapokat és
kötszert, naponta ki kell cserélni a kötést. És rendszeresen
benézek majd, hogy lássam, jól van-e a sebesült – mondta az
orvos, és átnyújtott Judithnak egy kis flakont. – Ez egy
fertőtlenítőszer. Mindig öntsön a kezére, kérem, mielőtt a sebhez
nyúl!
Victor gyorsan kikapta a kezéből az üvegcsét.
– Én fogom átkötni a sebet.
Judith már éppen tiltakozni akart, amikor Victor megcsóválta a
fejét, és jelentőségteljes pillantást vetett a hasára. Judith
megértette: nem akarja, hogy bármi baja essen a babának.
– Te majd etetheted.
– Holnap délelőtt újra benézek – búcsúzott el az orvos.
Judith leült Friedrich Rheinberger mellé az egyik takaróra. A
férfi nyugodtan lélegzett, a szeme csukva volt.
– Most már kikérdezhetnek, ha gondolják – fordult Victor a
rendőrökhöz. – Apámat is, amennyire az állapota engedi.
– Akkor elmondaná, kérem, hogy pontosan mi történt? –
kérdezte az egyik rendőr.
Victor halkan beszámolt arról, hogy az utcán elé állt egy
ismeretlen férfi, pisztolyt szegezett rá, meghúzta a ravaszt, és
csak azért nem sérült meg, mert valaki közéjük vetette magát.
– Az ön apja?
– Pontosan, az apám. Csak egy árnyat láttam egy pillanatra,
aztán nagyon gyorsan történt minden.
– Nold úr, ön is ott volt. Így történt?
– Igen – lépett közelebb Edgar. – A fickó kezében párbajpisztoly
volt, Victorra szegezte, és lőtt. Abban a pillanatban valaki
félrelökte Victort, most már tudjuk, hogy az apja volt az. Victor
oldalra tántorodott, az apja pedig azonnal a földre rogyott.
– Ön aztán üldözőbe vette ezt az alakot, Rheinberger úr?
– Igen, másokkal együtt, akik látták az esetet.
– Le tudná írni a támadóját?
– Sovány volt és magas, az arcát nem nagyon láttam, a sapkáját
mélyen behúzta a homlokába. A szeme talán barna volt – próbált
emlékezni Victor.
– Még ma kihallgatjuk a gyanúsítottat. Jó lenne, ha velünk
jönnének, uraim, hogy azonosíthassák a támadót.
Alois Eberle közben főzött egy kanna kávét, és megkínált
mindenkit a forró itallal.
– Megleszel addig egyedül, Judith? – aggodalmaskodott Victor,
miután nagyot kortyolt a kávéból.
– Hát persze. Fontos, hogy megtudjátok, ki támadt rád.
– Sawetzki… volt – mormolta Friedrich Rheinberger csukott
szemmel.
– Sawetzki? Biztos vagy benne? – döbbent meg Victor. – De hát
honnan tudta, hol vagyok?
– Roux-tól.
– Roux? Az meg kicsoda?
– Nyomozó.
– Magándetektívet állított rám? És honnan tudsz te erről? És
egyáltalán mit keresel Stuttgartban?
– Én is Roux-t… – Friedrich Rheinberger nehezen kapott
levegőt.
– Teljesen kimerült – mondta Judith aggodalmas hangon. –
Talán jobb lenne, ha később kérdeznétek ki.
– Jól értem? Te és Sawetzki felfogadtátok ezt a bizonyos Roux-t,
hogy megkeressen?
– Victor, az a férfi az utcán… – szólt közbe Edgar.
– A keménykalapos?
– Igen, ő az – suttogta az apja. – Gyorsan meglépett, amikor
Sawetzki a pisztollyal…
 – De miért állsz össze Sawetzkivel, hogy aztán megments tőle?
– Nem tudtam, hogy Sawetzki is megbízta… Csak akkor jöttem
rá, amikor ma megláttam őt…
– Szóval mindkettőtöknek nyomozott, így két helyről kapott
pénzt ugyanazért a munkáért – szögezte le Victor.
– Igen… – az apja szavai köhögésbe fulladtak.
– Victor – figyelmeztette Judith. – Hagyd őt most már, kérlek!
– Ez a Roux mindenesetre agyafúrt fickó – jegyezte meg Edgar.
– Csak még egy kérdés. – Victor bocsánatkérő pillantást vetett
Judithra. – Roux Berlinből jött?
Az apja bólintott.
– Edgar – nézett a barátjára Victor.
– Már megyek is.
– Régiposta fogadó… – nyögte még ki Friedrich Rheinberger.
– És a szembesítéssel mi lesz, Nold úr? – kérdezte az egyik
rendőr, aki eddig érdeklődve követte a beszélgetést.
– Később bemegyek a rendőrőrsre. De most örülnék, ha az
egyikük elkísérne. Roux-nak sok érdekes mondanivalója lehet.
A két rendőr tanakodott kicsit, majd az egyikük Edgar mellé
lépett.
– Először a fogadóba, aztán a pályaudvarra? – kérdezte Edgar.
– Én is így gondoltam – bólintott Victor. – Bár nem tudom,
indul-e még ma este vonat Stuttgartból. Roux nyilván más
lehetőséget is számba vett arra az esetre, ha gyorsan kell távoznia
a városból.
– Azért megpróbálom – mondta Edgar, és már indult is a
rendőrrel az ajtó felé.
– Ki ez a Sawetzki egyáltalán? – kérdezte Judith.
– Később mindent elmondok – felelte Victor. – Most itt hagylak
egy kicsit Alois-zal. Túl akarok esni a szembesítésen.
Judith bólintott, Victor pedig távozott a másik rendőrrel.
Alighogy elmentek, Friedrich Rheinberger kinyitotta a szemét.
– Maga… szereti a fiamat.
– Igen, nagyon.
 – Nagy szerencséje van önnel.
Judith elmosolyodott.
– És nekem is vele.
– Sok hibát követtem el…
– Mindannyian hibázunk, Rheinberger úr. Az a fontos, hogy
felismerjük ezt, és ha felismertük, jóvá is tegyük a hibáinkat. Már
ha lehet.
– Meg fogom próbálni…
– Ma mindent jóvátett. Ha ön nem lép közbe, Victor talán már
nem is élne. Most pedig pihenjen kicsit! Súlyosan megsebesült,
meg kell erősödnie, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. És ha
már jobban van, megbeszélhet a fiával mindent, ami a lelkét
nyomja.
Rheinberger hálásan Judithra mosolygott, majd elaludt.

– Azt hiszem, tartozom neked némi magyarázattal – mondta

Victor csendesen, amikor jóval éjfél után bebújt Judith mellé az
ágyba.
– Én is azt hiszem – felelte Judith álomittas hangon, és
odafordult hozzá.
Victor átölelte.
– Apám hogy van?
– Tényleg nagy szerencséje volt, de a következő pár óra még
kritikus lehet. Ma éjjel Alois virraszt mellette.
– Később felváltom. Hát nem különös? Egész idő alatt eszembe
sem jutott, nem hiányzott. És abban a pillanatban, amikor az
életemről volt szó, egyszer csak mégis felbukkan.
– Hála istennek! – sóhajtott fel Judith. – Ha arra gondolok, hogy
a kritikus pillanatban nincs ott…
Victor megcsókolta.
– Csak hogy eltereljem kicsit a gondolataidat, elmesélek néhány
dolgot a múltamból. Azután még mindig eldöntheted, hogy
feleségül akarsz-e jönni egy ilyen emberhez.
– Nagyon figyelek majd – kuncogott Judith.
 – Mielőtt Stuttgartba jöttem, két évet raboskodtam
Ehrenbreitstein erődjében – kezdte Victor.
Aztán szép sorjában elmesélt mindent, semmit sem hallgatott
el. Beszélt a gyerekkoráról, az édesanyjáról, aki gyengéd
szeretettel vette körül, szigorú apjáról, akinek rengeteg elvárása
volt, de egyiknek sem tudott, nem akart megfelelni. A katonai
akadémiáról és a párbajról, ami megváltoztatta az életét.
– És ki ez a Sawetzki? – kérdezte Judith, amikor Victor
elhallgatott.
– A szembesítésnél felismertem. A bátyja a kadétnak, aki
meghalt a párbaj után. Ő is ott volt azon a hajnalon, de nem
nagyon emlékszem semmire. Mintha egy sötét alagútban lettem
volna.
Judith érezte, mennyire nyomasztja még mindig ez az egész
Victort.
– Ha az ember párbajra hív valakit, számolnia kell azzal, hogy
maga is megsérülhet. És nem te lőtted le. Tragikus véletlen, hogy
a sebe elfertőződött. Veled is megtörténhetett volna.
– Mégis könnyebb lenne nekem, ha túlélte volna.
– De miért állította az a lány, hogy zaklattad?
– Valójában ő volt az, aki minden adandó alkalommal a
társaságomat kereste. A fejébe vette, hogy a feleségem lesz, és
szándékosan kompromittáló helyzetbe hozott. Amikor ezek után
nem voltam hajlandó feleségül venni, a bátyja párbajra hívott.
– A másik bátyja pedig meg akarta bosszulni a fivére halálát.
– Még mindig alig hiszem el, de így igaz.
Judith cirógatni kezdte Victor mellkasát.
– És ez a Roux meglépett?
– Úgy tűnik. Edgar nem találta meg.
– És annyiban hagyod?
– Semmi kedvem követni őt Berlinbe. Egyszerűen csak
pénzéhes, ezért játszott kettős játékot. Nem azért, hogy ártson
nekem.
 – De számolnia kellett azzal, hogy történhet valami.
Lelkiismeretlenül járt el.
– Ez már a múlt. Számunkra most új élet kezdődik. Persze ha
még mindig engem akarsz.
– Victor…
– Igen?
– Ölelj úgy, ahogy egy férj öleli a feleségét!
– De a baba…
– A babának nem lesz semmi baja.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Victor szenvedélyesen magához ölelte Judithot, elborította
csókokkal, majd gyengéden az asszonyává tette.
 61. fejezet

Rothmann-villa, 1904. január 24.

– Ezt nem tehetjük! – kiáltott fel Anton rémülten, amikor látta,

hogy Karl felemeli a kést.
– Miért nem? – csodálkozott Karl. – Ez lesz a nászajándékunk.
– Igen, de akkor is…
– Hagyd már abba a nyafogást!
Karl ezzel befejezettnek tekintette a vitát. Gyermeki áhítattal
belevágott az ötemeletes esküvői tortába, amely a
konyhaasztalon várta a nagy pillanatot, amikor beviszik a
vendégek elé.
A szakácsné rengeteget dolgozott vele, napokkal korábban
megsütötte a tésztalapokat, és ma kora hajnalban, amikor még
mindenki aludt, befejezte a csokoládékrémmel töltött,
linzertésztából és piskótalapokból álló tejszínhabos mesterművet.
– Tudod, hogy jó vagyok a faragásban – mondta Karl. – Jól fog
kinézni a végén. – Nagy odaadással betűket vágott a
tésztarétegekbe.
Anton kétkedve figyelte.
– De ez itt egy torta, nem fa.
– Az mindegy – intette le Karl, és folytatta a farigcsálást. A
kivágott darabok azonnal a szájába vándoroltak, ezt az öccse egy
idő után szóvá is tette.
– Hagyj nekem is belőle!
Karl csokoládétól maszatos kezével nyújtott a testvérének egy
kisebb darabot.
 – Ez nem igazság! – háborodott fel Anton.
– Miért? Te nem is csinálsz semmit – torkolta le Karl, és
dolgozott tovább.
Amikor végzett, hátralépett, és alaposan szemügyre vette a
művét.
– Nem nagyon lehet felismerni semmit – jegyezte meg Anton.
– Dehogynem! – tiltakozott Karl tortával teli szájjal. – Csak
kicsit jobban meg kell nézni.

Judith nagyon korán kelt, miután otthon, Victor nélkül egyedül

töltötte az éjszakát. Nem szívesen ment bele, de az apja óhajára
nem akart nemet mondani. Victor közben agglegényéletét
búcsúztatta Edgarral és Alois Eberlével. Ettől az estétől kezdve
már itt lakik Judithtal a Rothmann-házban. A Csokoládévillában –
ahogy ő nevezte tréfásan.
Rögtön ébredés után Judith először érzett valami kis mocorgást
a hasában. A gyermekét. Egy új kis életet. Boldogan és izgatottan
kelt ki az ágyból.
Később Dora roppant sok időt szánt a frizurájára.
Gyöngysorokat font a művészien feltűzött szőke tincsek közé,
majd finom fátylat tett Judith fejére. Aztán felsegítette a hímzett,
csupa selyem és csipke elefántcsontszínű menyasszonyi ruháját.
Eljött hát az esküvője napja.
Theo nem engedett abból, hogy a fényesre kefélt lovakkal és a
szánnal körbevigye Judithot és Victort Degerlochban. A templomi
szertartás után a kevés meghívottból álló násznép a Rothmann-
villába volt hivatalos. Amikor Judith Victor karján belépett az
előcsarnokba, felsorakozott a személyzet, és köszöntötte az ifjú
párt. A szakácsné elmorzsolt pár könnycseppet, mindenki szívből
gratulált.
A házat szépen feldíszítették zöld puszpáng- és fenyőágakkal,
elefántcsontszínű bársonyszalagokkal, amelyek színben
passzoltak Judith menyasszonyi ruhájához. Az asztalt az ünnepi
porcelánnal, ezüsttel és a csiszolt kristálypoharakkal terítették.
 Oldott volt a hangulat, együtt örült mindenki az ifjú párral.
Még az öreg Ebinger és a felesége is eljött. Wilhelm Rothmann
fenntartásai ellenére Victor őket is meghívta. A Braun családot
egyedül Dorothea képviselte, Edgar és Charlotte között ült az
ünnepi asztalnál. Judith nagy örömére Henny nővér is el tudott
jönni, bár előrebocsátotta, hogy nem maradhat sokáig.
Judith egyik oldalán Victor, a másikon Friedrich Rheinberger
foglalt helyet. Az öregúr még meglehetősen gyenge volt és
sápadt, de ragaszkodott hozzá, hogy itt legyen. Mindenesetre
megvetették neki az ágyat az egyik vendégszobában, ha
mégiscsak kimerülne.
Az ünnepi lakoma végén Wilhelm Rothmann felállt, és a
poharát emelve tósztot mondott.
– Drága leányom, Judith! Ha valaki néhány hete azt mondja
nekem, hogy Victor Rheinberger felesége leszel, kinevetem, és
bolondnak nevezem. De te igazi harcos vagy. Ez az évek során
rengeteg aggodalmat okozott, és jó néhány ősz hajszálat szerzett
nekem. – Valaki halkan felnevetett. – Apádként azt hittem, én
tudom a legjobban, mi a te utad. De nagyot tévedtem. Később
talán, ha felnőttek a saját gyerekeid, te is hasonlóan érzel majd. –
Megköszörülte a torkát. – Harcoltál a boldogságodért, Judith. És…
én büszke vagyok rád, büszke vagyok arra, milyen erős nő lett
belőled. És… anyád is biztosan büszke rád. – Judithra nézett, kissé
bizonytalanul, de nagy szeretettel, neki pedig könnybe lábadt a
szeme. Aztán Victorhoz fordult. – Nos, Rheinberger. Ön nem
kevésbé erős akarattal rendelkezik, mint a lányom. Apaként
egyetlen kérésem van: vigyázzon rá jobban, mint ahogy én
tettem! – Kissé fátyolos volt a hangja, amikor befejezte. – Kedves
vendégeim, igyunk Judith és Victor Rheinberger szép jövőjére!
Összekoccantak a poharak, néhányan éljent kiáltottak, Victor
pedig gyengéden megcsókolta a feleségét. A következő
pillanatban velőtrázó sikoly szakította meg az ünneplést.
Rémülten kapta fel a fejét mindenki. Victor és Wilhelm
Rothmann egyszerre pattant fel. Kirohantak, hogy megnézzék, mi
történt.
– Szerintem ez Gerti volt – súgta oda Dora Judithnak, aki
angyali türelemmel végül csak rábeszélte, hogy legyen a
koszorúslánya.
Néhány percen át hangos siránkozást lehetett hallani, aztán a
férfiak vigasztaló hangját, a házvezetőnő zsémbelődését.
Judithnak egyszerre szörnyű gyanúja támadt, pillantása az asztal
túlsó végén ülő ikrekre siklott. A két kisfiú, tisztára mosdatva,
megfésülve, matrózruhába bújtatva, olyan ártatlannak látszott,
mint két ma született bárány.
Végül Victor és Rothmann visszajött, szélesre tárták az ajtót,
hogy Theo és Robert beférjen egy hatalmas tálcával. Mögöttük,
teljes pánikban, a szakácsnő toporgott.
Amikor Judith rájött, mi történhetett, elfojtott egy mosolyt.
Elkapta Victor pillantását, az ő szeme is vidáman villant meg. Karl
és Anton lesütött szemmel bámulta a tányérját.
A tálcán egy pompázatos esküvői torta állt, azaz inkább csak az,
ami megmaradt belőle. Számtalan kis lyukat vájtak a tésztába, így
az emeletes torta néhol összerogyott, másutt szétesett.
– Ma reggel még olyan gyönyörű volt – siránkozott a szakácsné.
– Annyit bajlódtam vele, ez lett volna a nászajándékom…
Dora vigasztalón átölelte.
– Judith, kedvesem – mondta Victor az ikrekre kacsintva –,
megtisztelsz azzal, hogy felvágod velem ezt a csodás tortát?
A szakácsné könnyes szemmel nézte, ahogy krémes-csokoládés
remekművének maradványait tányérokra szedik.
A vendégek még a tortát ették, amikor Wilhelm Rothmann
letette a villáját, és ismét szóra emelkedett.
– Azt hiszem, ízre remekül sikerült ez a torta. A külsejét ért kis
balesetet mindannyian elnézzük. – Aztán tapsolt egyet, mintha
jelt adna valakinek. – Ez a mestermű viszont kizárólag a szemet
gyönyörködteti majd.
Újra kinyílt az ajtó, és a csokoládégyár két munkása becipelt
egy másik hatalmas tálcát.
 Judith alig akart hinni a szemének. Körülötte mindenki
meglepve kiáltott fel. Csak ámultak és bámultak, Victor is le volt
nyűgözve.
A tálcán a Rothmann-villa kicsinyített mása állt csokoládéból.
Minden részletet aprólékosan kidolgoztak, a kiugró erkélyeket,
tornyocskákat, ablakokat, a széles balkont, még a háztető
cserepeit is.
– Igaz, hogy ezt a remekművet nemigen lehet megenni –
mosolygott Wilhelm Rothmann elégedetten, látva, hogy jól
sikerült a meglepetése. – De mindig arra emlékeztessen
benneteket, kedves ifjú pár, hogy az életet élvezni kell!
Mindenki lelkesen tapsolt.

Később Victor félrevonta az ikreket.

– Mégis miért műveltétek ezt az esküvői tortával?
– Mert ez a nászajándékunk – mondta Karl.
– Az ajándékotok?
– Igen. Ott állt a konyhában, és úgy gondoltuk, kicsit unalmasan
fest.
– Te gondoltad – helyesbített Anton.
– Szóval belefaragtam azt is, hogy: sok boldogságot.
Tulajdonképpen egész jól tudok faragni – tette hozzá gyorsan.
– Akkor nagyon köszönöm nektek ezt az ajándékot, a nővéretek
nevében is. A faragást viszont még gyakoroljuk kicsit, rendben?
 Epilógus

Martin Friedrich Rheinberger 1904. június huszonhatodikán egy

szép vasárnap reggelen látta meg a napvilágot. Judith egész
éjszaka vajúdott, a szülésnél nem adódott komplikáció.
Amint Victor meghallotta, hogy felsír a baba, berontott a
szobába.
Óvatosan megölelte a feleségét, aki kicsit sápadtan feküdt a
párnák között, kisimította a homlokából a verítéktől összetapadt
tincseket.
Az aprócska kisfiút, akit pár perc múlva Judith mellére tett a
bába, az első pillanattól kezdve a sajátjaként szerette. Finom
szőke pihe borította kicsi fejét, és Victor biztos volt benne, hogy a
gyönyörű mamájára hasonlít majd. Örült volna, ha
megmutathatja az apjának, de miután Friedrich Rheinberger
felgyógyult, visszatért Berlinbe.

Amint Judith kicsit megerősödött, írt az édesanyjának, tudatta

vele, hogy nagymama lett. Hélène nagyon örült az unokájának, és
meghívta a kis családot, hogy látogassák meg őt a Garda-tónál.
Judith megkérdezte Victort, aki lelkesedett az ötletért.
Eldöntötték, hogy a következő évben odautaznak. Arról azonban
sejtelmük sem volt, hogy Max Ebinger intim kapcsolatban áll
Hélène Rothmann-nal, bár már egyre hosszabb utazásokat tett
Olaszországban, hogy az építészetet tanulmányozza.
A csokoládégyár átvészelte a nehéz időket, és újra prosperált.
Victor és Judith is helyet kapott a cég vezetőségében,
mindegyikük más-más területért felelt. Később egyre több
feladatot vesznek majd át Wilhelm Rothmanntól, bár most még
ereje teljében volt, és a sokéves tapasztalata nélkül nem
boldogultak volna.
Márciusban felállították végre az első csokoládéautomatát a
stuttgarti pályaudvar várótermében – óriási sikert aratott. Egyre
több megrendelés érkezett az egyedi tervezésű masinákra, főként
a szállodák és a nagyobb áruházak tulajdonosai érdeklődtek
irántuk. Végül az öreg Ebinger is beszállt a gyártásba, így egyre
nagyobb számban tudták előállítani őket. Victor közben
megépített egy fagylaltos kocsit is, miután hallott róla, hogy az
olasz fagylaltkészítők Kölnben, Lipcsében, Bécsben és a nagyobb
városokban így árulják a hideg finomságot.
Az édességbolt vevőinek körében pedig egyre népszerűbbé
váltak Judith különleges fűszerezésű csokoládéi, amiket míves,
zománcozott dobozokban árultak. A díszes dobozokat, amelyeket
Edgar tervezett, hamarosan igen sokan kezdték el gyűjteni.

Edgar megkérte Dorothea kezét. A lány boldogan igent mondott.

Azt tervezték, hogy az esküvő után Münchenbe költöznek, ahol
zománcgyárat alapítanak. Victor nagyon sajnálta, hogy Edgar
elmegy a városból, de megértette őt, hiszen tudta, milyen régen
vonzza a barátját a bajor metropolisz.

Albrechtről nem hallottak többé.

Karl és Anton továbbra is folyton valami csínytevésen törte a

fejét, de Judith határozottan kiállt amellett, hogy a két öccsét ne
küldjék internátusba. Olga néni elemijébe kezdtek járni
Degerlochban. Jó időben az erdőben folytak a tanórák, a fák
között padokat állítottak fel és egy tanári pulpitust. Az ikreknek
jót tett ez az újfajta tanulási módszer, jobb osztályzatokat
szereztek. Egyetlen dolog bosszantotta csak őket: a tanítónő a
tollbamondásra adott jegyek alapján határozta meg az ültetési
rendet. Mivel Anton ebben sokkal jobb volt, mint a bátyja, nem
ülhettek egymás mellett.

Wilhelm Rothmann-nak még mindig fájt, hogy elhagyta a

felesége. A válást nem erőltette. Nehéz szívvel beletörődött, hogy
Hélène a saját életét éli Rivában. Nagyon szerette az unokáját, ha
csak tehette, a kis Martinnak szentelte az idejét, aki szépen
cseperedett. Némi vigaszt a házvezetőnőnél, Margareténél talált.
Már mindenki tudott a viszonyukról, amit csendben vettek
tudomásul.

Robert nem sokkal Judith esküvője után felmondott, és a Bosch

gyárba ment dolgozni. Azt beszélték, lepaktált a szocikkal, még a
pártba is belépett. Babette-nek viszont nyoma veszett. Elszökött a
nevelőintézetből – ahová Henny nővér helyezte el –, és azóta nem
került elő.

Dora továbbra is Judith legfőbb bizalmasa maradt, de most már

mint dajka. Judith ugyanis senki másra nem akarta rábízni a fiát.
Sokszor ment le a kicsivel Degerlochból a városba, hogy
meglátogassák Judithot a gyárban. Anyaként dolgozó nőnek lenni
nagy kihívás volt Judith számára. De mivel Victor mindenben
támogatta, bravúrosan megoldotta ezt is. Szerette az életét. És az
élet is szerette őt.
 Szereplők

Victor Rheinberger: egykor kadét Berlinben, majd fogoly

Ehrenbreitstein erődjében; szabadulása után Stuttgartban próbál
szerencsét.

A Rothmann család…
Wilhelm Rothmann: stuttgarti csokoládégyáros; tekintélyes ember,
tekintélyes gondokkal.
Hélène Rothmann: francia származású felesége; szanatóriumba
menekül a Garda-tóhoz, és új életet kezd Rivában.
Judith Rothmann: a gyáros öntudatos lánya; határozott tervei
vannak a jövőjéről, és imád csokoládét készíteni.
Karl és Anton Rothmann: a gyáros fiai, egy minden csínyre kész
ikerpár.

…és a személyzetük:
Margarete: a házvezetőnőjük.
Dora: Judith komornája.
Babette: a cselédlányuk.
Gerti: a szakácsnéjuk.
Robert: a szolgájuk.
Theo: a kocsisuk és sofőrjük.

A három barát:
Max Ebinger: egy gazdag gépgyáros fia; igazi sármőr, szereti a
nőket, az abszintot és az építészetet.
Albrecht von Braun: egy igen tekintélyes bankárcsalád sarja.
Edgar Nold: festő, egy szappangyáros fia, aki hirtelen karriert
csinál.

Judith barátnői:
Dorothea von Braun: Albrecht húga.
Charlotte Wenninger: egy stuttgarti építész lánya.
Rivában:
Georg Bachmayr: szanatóriumi vendég; finoman udvarol Hélène
Rothmann-nak.
Egon Leitz: papírgyáros, a szanatórium vendége.
Klock-Sander házaspár: a szanatórium vendégei.

Berlinben:
Friedrich Rheinberger: Victor apja, a porosz hadsereg főhadnagya.
Paul Roux (álnéven von Trauntin): agyafúrt magánnyomozó.
Otto Sawetzki: a berlini katonai akadémia kadétjának bátyja. A
kadétot Victor párbajban megsebesítette.

További szereplők:
Augustin Baldus: író, költő, Edgar Nold nagybátyja, együtt
raboskodott Victorral Ehrenbreitstein erődjében.
Böpple fiúk: három vad fivér Degerlochból.
Braun bankár: Wilhelm Rothmann bankárja, Albrecht apja.
Az öreg Ebinger: dúsgazdag gépgyáros Stuttgartban, Max apja.
Frau Ebinger: Max melegszívű anyja.
Alois Eberle: stuttgarti ezermester.
Fritz: tizenöt éves siheder, akit Robert felkarol.
Frau Leitner: Hélène Rothmann szállásadónője Rivában.
Vladimir: Rothmannék vörös csíkos macskája.
 A regényben szereplő valós személyek

Hermione von Preuschen: excentrikus festő és irodalmár, aki

izgalmas, mozgalmas életet élt. Az életrajza valós tényei alapján
született regénybéli karaktere. Kívülállónak – ami talán túl
modernnek hat ebben a szövegben – ő nevezte saját magát.

Maximilian Harden: német publicista, a Die Zukunft című hetilap

kiadója, vele találkozik Berlinben Paul Roux, aki viszont kitalált
személy. 1906-ban Harden nagyszabású leleplező kampányt
indított a II. Vilmos német császár legszűkebb köreihez tartozó,
magas rangú homoszexuálisok ellen (közöttük volt a regényben
említett Philipp zu Eulenburg is). Ez a kampány hatalmas
botránnyá nőtte ki magát, és sokat ártott a császári ház
presztízsének. Az ehhez kapcsolódó perek még éveken át
tartottak.

Christl (Christoph) von Hartungen: Hartungen doktor, a rivai

szanatórium tulajdonosának fia. Nagyjából egy éven át valóban
szerelmi viszonyt folytatott a nála jóval idősebb Hermione von
Preuschennel. Ez alatt az idő alatt sokat voltak Rivában és
Berlinben, de hosszabb utazásokat is tettek, többek között
Korfura. Christl von Hartungen levélben vetett véget a
kapcsolatuknak, amikor eljegyzett egy fiatal lányt – ahogy
Hermione előre megjósolta. Később szégyellte ezt a viszonyt.
Henriette Arendt: az ismert filozófus, Hannah Arendt nagynénje, ő
volt az első női rendőr a Német Birodalomban, és 1903
februárjában lépett szolgálatba a stuttgarti városi rendőrségnél.
Az akkor huszonkilenc éves ápolónő, akit leginkább Henny
nővérként ismertek, a nőmozgalom elkötelezett híve volt, és
nagyon sokat tett a megesett lányokért. Henriette Arendt nem
csendes odaadással végezte a munkáját, ahogy ezt a nőktől
akkoriban elvárták. A visszás állapotok miatt nyilvánosan emelte
fel a hangját a hivatalokban, a városi testületekben és a rendőrség
berkein belül is. Még az elismert jótékonysági egyesületekkel is
elégedetlen volt, itt is sok ellenséget szerzett magának. Sohasem
volt hajlandó megalkudni, rendületlenül tette, amit helyesnek
gondolt. Hajthatatlansága végül 1907-ben komoly konfliktushoz
vezetett a feljebbvalóival, alaptalan vádakkal illették, és
elbocsátották a szolgálatból. Megalázottan írta meg az
emlékiratait 1910-ben, Egy rendőrségi asszisztens tapasztalatai címen
– ami megint csak botrányt keltett. A posztját a stuttgarti
rendőrségen többé nem töltötték be. Csak két évvel később
alkalmaztak újra női rendőrségi asszisztenst a birodalomban.
Henriette Arendttel kapcsolatos kutatásaim során bepillantást
nyertem az akkori stuttgarti viszonyokba, és így
következtethettem a nők gondolkodásmódjára. Abban az időben
ugyanis a hölgyek egyre erőteljesebben próbáltak kiállni
magukért.
A stuttgarti csokoládégyárakban egyébként tényleg annyira
alacsony bért kaptak a munkásnők, hogy a megélhetésük
érdekében néha valóban prostitúcióra kényszerültek.

A degerlochi szereplők – mint Katz doktor, a tanítómester vagy a pap –

kitalált személyek, de természetesen gondos kutatás után dolgoztam ki a
karaktereket.
A regényben említett
Robert Bosch
Wilhelm Maybach
Gottlieb Daimler
Wilhelm Emil Fein
– mind sikeres stuttgarti vállalkozók voltak.
 Történelmi háttér

Stuttgart a századfordulón
Stuttgartban jóval később indult el az iparosodás, mint a
birodalom más nagyvárosaiban. Ennek egyik legfőbb oka az volt,
hogy a város egy völgykatlanban fekszik, így nehezebben
megközelíthető. Ám amikor Stuttgart végül fejlődni kezdett, a
helybéliek találékonysága és vállalkozó kedve nem ismert
határokat. A századforduló környékén számos, részben a mai
napig ismert nagy céget, gyárat alapítottak, például a Bosch
gyárat. A gépgyárak és konfekcióüzemek mellett Stuttgartot a
zongoraépítők és a csokoládégyártók tették híressé. Olyan, máig
népszerű csokoládémárkák születtek itt, mint a Ritter Sport vagy
a Moser-Roth.

A regény helyszínei
A fogaskerekű vasút természetesen járt már akkoriban, és a
stuttgartiak még ma is fogasnak becézik.
A pompás villák, amelyek többek között a Rothmann-házat
ihlették, Stuttgart kertvárosi részében álltak. A villanegyed
Degerloch szélén, a zöldövezetben helyezkedett el. A települést
1908-ban csatolták Stuttgarthoz.
A Rothmann gyár leírásához az akkori Moser-Roth bonbon- és
csokoládégyárat vettem alapul.
A Breuninger Áruház létezett, 1903-ban épült fel.
 A C. & E. Fein elektromechanikai gyár ugyancsak létezett, sőt
létezik ma is, Schwäbisch Gmündben van a székhelye. A
regényben leírt történet is igaz, valóban ott találták fel az
elektromos fúrógépet.
A stuttgarti utcarészleteket, tereket egykori fotók és leírások
alapján ábrázoltam.
A Nill Állatkert 1871-től 1906-ig várta a látogatókat, az épületek
és az ott élő állatok leírásához hiteles forrásokat használtam. A
kis tevéről szóló anekdotát is egy visszaemlékezésből vettem
(Julius Balzen: Nillnél. Emlékezés az állatkertre. 1926).
Az Elzászi taverna is valós hely, bár olyan különteremről, ahol
tiltott szerencsejátékot játszottak, nem szól a fáma. De a fogadó
tényleg a művészek kedvelt találkozóhelye volt.
Olga néni elemi iskolája ismert magániskola volt Degerlochban,
akkoriban forradalminak számítottak a módszerei, például hogy
jó időben a szabadban tartotta a tanórákat.
A regényben említett adventi naptárt 1903-ban adta ki először
a müncheni Gerhard Lang. 1904-ben pedig már ajándék
mellékletként járt a Stuttgarter Tagblatthoz.
Stuttgartban is elindult ugyan egyfajta munkásmozgalom,
amellyel Robert szimpatizál, de az némileg mérsékeltebb volt,
korántsem olyan radikális, mint más városokban. Az Arany
medve fogadó volt a találkozóhelyük.
Anekdoták: esős időben a villamos utasai olykor valóban kaptak
egy kis áramütést. És ugyancsak igaz, hogy a király sokszor
végigkocsizott a városon, nyájasan integetve. Ahogy a baleset is
valós a Tűzjakabbal. (Forrás: Mindennapok. Wilhelm Hampp
visszaemlékezései. 1900 körül.)
Az is valós tény, hogy 1903 novemberében igen kemény tél
köszöntött be Németország déli részén, rengeteg hó esett.

A csokoládéról
1890 körül jött ki a kölni Stollwerck gyár az első
csokoládéautomatákkal, és óriási sikert aratott velük belföldön és
külföldön egyaránt, még New Yorkba is eladtak belőlük.
A tehénmotívumot természetesen a Milka ihlette. 1901-ben
jelent meg a Milka csokoládé a piacon (a Milka név a német Milch
és Kakao, azaz tej és kakaó, szavak összevonásával született), lila
papírba csomagolva. A tehenet akkoriban még csak a papírra
rajzolták. A ma ismert lila Milka tehén 1973 óta létezik.
Egyébként állat formájú csokoládéautomaták is készültek. A
Stollwercknek volt például egy tyúkot formázó automatája, ami
még kotkodácsolt is, amikor csokoládét tojt.

Riva és a Garda-tó a századfordulón

A csendes, kedélyes Stuttgarttal ellentétben Rivában csak úgy
pezsgett az élet, nagy szellemek találkozóhelye volt, akik nem
törődtek a konvenciókkal, kitörtek a társadalmi elvárások szűk
keretei közül. Thomas és Heinrich Mann, Hermione von
Preuschen, Christian Morgenstern, Karl May és a felesége, később
Franz Kafka is – mind Hartungen doktor valóban létező
szanatóriumában keresett gyógyulást és inspirációt. Szabados
életet éltek itt, újfajta testi öntudattal, jó néhányan a szabad
szerelem élvezetének is hódoltak. A szanatórium hatalmas
parkban állt közvetlenül a Garda-tó partján, a terület ma is
látogatható, bár az épületek mára már az enyészeté lettek.
Riva akkor Tirolhoz tartozott, így erős volt a német és az olasz
hatás is. Ebben az időben korona és líra a hivatalos fizetőeszköz,
ám mivel sok volt a német vendég, abból indultam ki, hogy
valószínűleg német márkával is lehetett fizetni.
Az akkori Piazza Benacensét, Riva főterét, ma már Piazza III
Novembrének nevezik, az itt álló, 13. században épült torony, a
Torre Apponale ma is Riva egyik jelképe.

A velencei kirándulás
A legmagasabb állami méltóságok palotáinak, a Régi és az Új
Prokuráciáknak árkádjai alatt sok kis üzlet és kávézó bújik meg,
például az 1720-ban megnyitott, híres Caffé Florian, ami a mai
napig működik. A nagy múltú kávéház sokszor volt jelentős
események helyszíne Velence viharos történelme során. Ez az
egyik első kávéház, ahová hölgyek is beléphettek, ezért
Casanovának a kedvenc helye volt. Számos híresség fordult meg
itt az idők során, egyebek közt Goethe, Lord Byron, Honoré de
Balzac, Marcel Proust, Thomas Mann, Richard Wagner, Hugo von
Hofmannsthal, Jean Cocteau. És a biennále ötlete valóban itt
merült fel.

A Rothmann, Rheinberger, Braun és az Ebinger család tagjait nem

valós személyek ihlették, Stuttgart akkori társadalmát
tanulmányozva formáltam meg őket.
 Hálás köszönetem

Egy számomra rendkívül mozgalmas, erőt próbáló időszakban

írtam a regényt, nagy változások álltak be az életemben. Ezért is
szeretnék teljes szívemből köszönetet mondani mindazoknak,
akik ösztönöztek, jó tanácsokkal szolgáltak, a döntő
pillanatokban mellettem álltak.
Elsőként a gyerekeimnek küldök egy hatalmas ölelést.
Hihetetlenül csodásan viselkedtetek, elfogadtátok, hogy a Mama
folyton csak az íróasztal mellett ül és ír.
Utánuk következnek a szüleim és a testvéreim, akik
rendíthetetlenül hittek bennem és a könyvemben. Mama, papa,
Ursula, Martin – számtalanszor vettétek le a terheket a vállamról,
amikor semmire nem volt időm, mert csak írtam és írtam… Ti
vagytok a legjobbak.
Hálás vagyok azért is, hogy olyan barátaim vannak, akik akkor
is kitartanak mellettem, amikor alig van időm rájuk, mert szorít a
határidő, és gondolatban mindig máshol járok.
A württembergi levéltár felkészült munkatársai mindig
készségesek voltak, sok segítséget kaptam tőlük, annak ellenére,
hogy ott most nagy átépítések folynak. Már alig várom, hogy a
későbbiekben a felújított helyiségekben kutathassak.
Hatalmas köszönet az ügynökömnek, dr. Uwe Neumahrnak a
müncheni Agence Hoffmann csapatától, aki nagy tapasztalattal és
kitűnő érzékkel egyengette az utam a Penguin Kiadóig.
 A szerkesztőm, dr. Britta Claus azonnal lelkesen és nagy
odaadással vette gondjaiba a „Csokivillá”-t, és biztos kézzel, nagy
hozzáértéssel és empátiával vezetett végig az írás utolsó fázisain,
miközben szorított a határidő.
Az utolsó finomításokat végül Friederike Achilles adta meg a
szövegnek. De köszönettel tartozom a Penguin és a Random
House teljes müncheni csapatának. Mindenki hozzátett valamit
ahhoz, hogy a regényem szereplői életre keljenek, és végül
megmutassák magukat a világnak.
Nem tudok név szerint megemlíteni mindenkit, aki ebben az
időszakban új ötletekkel vagy rendíthetetlen optimizmussal erőt
adott, és mellettem állt. De mindenki iránt, aki hozzám közel áll,
szívből jövő hálát érzek.
És most, hogy a könyv végére értünk, miután hosszú ideig
együtt éltünk, szenvedtünk és néha meg is küzdöttünk a
szereplőkkel, ideje elengedni őket, és hagyni, hogy járják a maguk
útját. Kedves olvasóim, nagyon remélem, hogy A csokoládévilla
csodálatos órákat szerzett önöknek – és közben olykor
elmajszoltak egy-egy kocka finom csokoládét is.
Szeretettel:
Maria Nikolai
 A szerzőről

Maria Nikolai több ismeretterjesztő könyv és történelmi regény

szerzője. A csokoládévillában egyszerre hódol a történelem, a
gyengéd szerelmi történetek és a csokoládé iránti
szenvedélyének. A kötet egy családregény-sorozat első része.