Csodálatos anyukámnak Margot Berrynek.

Köszönöm, hogy mindig támogatod

írói törekvéseimet az első könyvemtől,
a Christmas Rose-tól a mai napig.
Szeretlek.
 Előszó

A szoba félhomályos, csak a foszforeszkáló csilla-

gok világítanak a plafonon, az ötödik születésnapod-
ra kaptad őket, az ablakon besütő holdfény ezüst su-
garakat vet a szobád padlójára.
Olyan nyugodtan fekszel, a szempilláid az arcodat
legyezik, aranyhajad elterül a párnán. Olyan gyönyö-
rű vagy, ha csak rád nézek, belesajog a szívem.
Halkan lélegzel, alig hallom, de legalább látom,
ahogy a mellkasod szabályosan emelkedik és süly-
lyed, minden egyes lélegzetvétel egy-egy ígéret. Még
itt vagy. Még az enyém vagy. Most még.
Már hónapok óta próbálok megbékélni a diagnó-
zisoddal, úgy próbálgatva a valóságot, mintha jeges
vízbe mártanám a lábujjam, de az ilyen pillanatok-
ban még érzem a sokkot, még mellbe vág a hír, ki-
szorítja belőlem a levegőt, és beleszédülök. Hogy ju-
tottunk ide? Hogy lehet ez?
És ami a legrosszabb, túl gyakran látom, ahogy el-
homályosítja a szemed a kérdés, hogy miért történik
ez veled.
Felkelek, túl nyugtalan vagyok, hogy az ágyad szé-
lén üljek. Felveszem a plüssnyulat, aminek belül se-
lyem a füle. Leesett a padlóra, visszateszem a karod-
ba. Elmosolyodsz álmodban, és közelebb húzod ma-
gadhoz.
A hosszú, magányos éjszaka csendes mozdulatlan-
ságában hagyom, hogy a gondolataim elkalandozza-
nak évekkel ezelőttre. El minden választásra, min-
den hibára, minden vágyakozásra és veszteségre,
mindenre, ami ide vezetett.
Ez is a kínzás egyik formája, ez a hiábavaló talál-
gatás, az agonizálás minden egyes részleten, ahogy
felteszem magamnak a kérdéseket. És ha más lettem
volna? Ha máshogy csináltam volna? Ha okosabb let-
tem volna, erősebb, önzetlenebb már az elejétől? Ak-
kor mi lett volna?
Akkor nem lennél így itt. Nem lennél egyáltalán.
És ebben a pillanatban, megmérgezve a veszteségtől,
lesújtva a szeretettől, már nem tudom a választ erre
a rettenetes, kétségbeesett kérdésre: ha visszame-
hetnék, és máshogy csinálhatnám, akkor megten-
ném?
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
 Milly

Rossz hír. Látom az orvos arcán, és a kezem ököl-

be szorul az ölemben, ahogy várom, hogy elmondja.
– Sajnálom – mondja dr. Finlay, vagyis Meghan, hi-
szen megkért minket, hogy szólítsuk így, mikor elin-
dultunk a gyerekvállalás rögös útján.
Részvétteljes hang tör fel a torkán, mire az öklöm
után a gyomrom is összeszorul. Ennyire rossz?
Matt csendben odanyúl, megfogja a kezem, az ujja-
it az ujjaimba kulcsolja. A tenyerem jéghideg és ned-
ves, a szívem vadul ver. Jó híreket reméltem ma, azt,
hogy semmi akadálya a terhességnek, semmi akadá-
lya, hogy család legyen belőlünk a hónapokig tartó
konzultációk, mérések és vizsgálatok és főleg vára-
kozás után. Olyan sok várakozás után.
– Átnéztem a képalkotó vizsgálatok leleteit Milly
medencéjéről – kezd bele Meghan, a tekintete ket-
tőnk közt cikázik. – Azt gondolom, hogy biztos diag-
nózist tudok felállítani. – Elfordul, engem néz, a szája
sarka lefelé kanyarodik. – Sajnálom, Milly, de a ké-
pek és a hónapok óta követett hormonszint alapján
csak megerősíteni tudom, hogy korai petefészek-
kimerüléssel állunk szemben.
– Korai pete… mi? – kérdezem dermedten.
 Beszéltünk arról, hogy megfigyelik a peteérése-
met, és hogy próbáljak lazítani, és talán, de csak ta-
lán, klomifént ír fel nekem. Dr. Finlay – Meghan –
biztosított róla, hogy harmincnégy évesen még min-
dig a fiatalabbak közé tartozom a fogantatáshoz, és
megvan minden esélyem – így mondta, ezekkel a
szavakkal –, hogy ez meg is történik. És most mást
mond, ráadásul rosszabbat? Az iszonyat, ami a
gyomromban motoszkál, hideg, kemény csomóvá
ugrik össze.
– Ez alapvetően korai menopauza, bár nem szeret-
jük így hívni, mert a menopauza természetes folya-
mat, ez meg természetesen egész más.
Nyelek egyet, Matt kezét markolom, egyetlen hor-
gonyomat a bizonytalanságom és tudatlanságom kö-
zepette.
– Akkor ez mit jelent? Klomifént kapok? – kérde-
zem, és hallom a reményt a hangomban, belül ebbe
kapaszkodók.
– Nem, sajnos ez már nem lehetséges, már akkora
a leépülés.
És ez rettenetesen hangzik meg véglegesnek is,
ami még rosszabb.
– Akkor mi lesz most? – teszem fel a kérdést, bár
nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom.
Meghan habozik, és ebben a kis csendben ott van
minden, amit nem akarok hallani. Mindjárt jönnek a
rossz hírek. Látom az arcán, ahogy leteszi a kezét az
asztalra, tenyérrel lefelé, mintha erőt gyűjtene, ho-
lott nekem kell majd állnom az ütést.
Kihúzom a kezem Matt kezéből, és megint ökölbe
szorítva az ölembe teszem. Olyan elszánt voltam,
mindent megcsináltam, amit kellett, beszedtem a
kismamavitamint, kerültem a koffeint, időt szántam
a pihenésre és a meditálásra, vagy bármire, amiről
épp a legutolsó szakértő úgy gondolta, hogy segíthet,
de ebben a pillanatban már tudom, hogy egyik sem
számít. Nem fog számítani úgy, ahogy gondoltam.
– Ami a saját terhességet illeti – kezdi Meghan
óvatos hangon, amit az orvosok használnak, ha rossz
a hír –, az a javaslatom, hogy használjon donor pete-
sejtet. – Matthez fordul. – Mármint, ha úgy gondol-
ják, hogy erre akarnak továbbmenni. Természetesen
most időre van szükségük, hogy végiggondolják,
vannak más lehetőségek is… – És tovább beszél pe-
tesejt-adományozásról, lombikprogramról, béranyá-
ról, sőt örökbefogadásról is, minden olyan lehető-
ségről, amire senki sem akar gondolni, de valahol a
felsorolása közepén az agyam elhomályosul és ki-
kapcsol. Csak annyit hallok, hogy sosem leszek ter-
hes. Sosem lesz vér szerinti gyerekem, aki a testem-
ből születik.
Húsz perccel később Matttel kint állunk a klinika
előtt, a Bristoli-csatorna felől fújó jeges, könyörtelen
szél tépked minket.
 – Haza akarsz menni? – kérdezi Matt pillanatnyi
csend után, mintha csak úgy álldogálnánk ott. – Vagy
igyunk egy kávét valahol…?
– Nem akarok kávézgatni – vágom oda ingerülten,
mindkettőnket meglepve. Pedig nem haragszom
Mattre, egyszerűen csak dühös vagyok. – Bocsánat –
teszem hozzá, nagy levegőt veszek, és megpróbálom
visszaszorítani az érzelmek hullámát. – Bocsánat –
mondom újra.
– Semmi gond – mondja gyengéden, pedig dehogy
nincs gond, és karon fog, mintha beteg lennék vagy
öreg. Pedig nem vagyok egyik sem… csak a petesejt-
jeim azok.
Szótlanul autózunk Redlandbe, a három hálószo-
bás sorházunkig a családbarát környéken, amit két
éve vettünk, amikor már családot terveztünk, és
megtettük az első, optimista lépéseket.
Eladtuk az egyszobás lakásunkat Temple
Meadsben, és olyan házat vettünk, amilyet gyere-
kekkel szokás, egy árnyas utcán, kerttel, sétatávra a
helyi általános iskolától, egy jó hírű gimnázium kör-
zetében. Van a közelben művelődési ház gyerekés
tinédzserprogramokkal, és egy játszótér a sarkon.
Pont, ahogy azt kislány koromban képzeltem, és
most egyáltalán nem számít egyik sem semmit.
– Akarsz beszélni róla, Mills? – kérdezi pár perc
csend után Matt.
 Kibámulok az ablakon, a fejemet rázom, az agyam
dermedt és fagyos, nem bír elmozdulni az imént ka-
pott diagnózis zsákutcájából.
– Nem. Még nem.
– Felhívod Annát?
Anna a legjobb barátnőm tízéves korom óta, az
egyetlen ember az egész világon Mattet leszámítva,
aki mindig mellettem állt, és sosem hagyott cserben.
Tudom, hogy megölelne, velem sírna, bort töltene,
de most talán nem bírnám elviselni az együttérzést.
Törékenynek érzem magam, mindenem merev belül,
de tudom, hogy majd szükségem lesz Annára. Szi-
pogva bólintok.
– Igen. Nemsokára.
Otthon én szállok ki előbb az autóból, és csendben
bemegyek, ledobom a kulcsom az előszobaasztalra,
és beszívom a levendulás tisztítószer – biotermék
persze – meg a citromos bútorfényező illatát. Otthon.
Úgy érzem, minden megváltozott, mintha rémes
gúnyt űzne belőlem… A játékra termett kert, ahol
jutna hely hintának és homokozónak, az alacsony,
gyerekeknek is biztonságos lépcső, a harmadik háló,
amit gyerekszobának szántunk. Nem voltam olyan
hülye, hogy befestessem a falat vagy kiságyat ve-
gyek, amikor még csak teherbe sem tudtam esni. De
álmodoztam. Ó, mennyit, de mennyit álmodoztam!
És igen, ennyi volt csak: álom.
 Matt bejön utánam, átmegy az étkezős, napfényes
amerikai konyhába, ahol elférne egy etetőszék, egy
játszósátor, egy rattankosár a plüssöknek. Mindent
tökéletesen elképzeltem.
Az apró teraszra néző franciaablak is számított,
beszéltünk arról, hogy majd ott üldögélünk napos
szombat reggeleken a kávénk mellett, miközben a
gyerekünk hintázik a vadgesztenyefára akasztott
hintán. És most a ház, amit úgy szerettem, kegyetle-
nül felidézi mindezt, kínoz az összes „mi lett volna,
ha” kérdéssel, amikből mind „sohasem” lett.
Gyorsan levegőt veszek, olyasfajta csuklás lesz be-
lőle, mintha sírnék. Matt elfordul a teáskannától,
amit épp megtölteni készült a csapnál.
– Milly?
– Nem. Nem bírok. Még nem. Sajnálom.
Még nem bírok beszélni. Nem állok készen arra,
hogy lebontsam az álmaimat, és belekezdjek a gya-
korlatias beszélgetésbe, hogy akkor mi legyen a terv.
Általában így szeretem, rendesen, listával. Majd va-
lamikor, de még nem most.
Felmegyek abba szobába, amit gyerekszobának
szántunk. Nincs benne most semmi babának való,
csak pár műanyag doboz, néhány üres bőrönd, meg
Matt szaxofonja porosodik a sarokban.
Az üres szobát bámulom egy pillanatig, és lassan
lecsúszok a padlóra, hátam a falnak támasztva, a
mellemhez húzom a térdem. Kint a csupasz ágak az
ablakot karcolják, ahogy a széllökések a reluxát zör-
getik. A térdemre hajtom az arcom, levegőt veszek.
Most nem csuklik el hüppögéssé a lélegzés.
Nem fogok sírni. Tudom, hogy sírni fogok, amikor
már feladtam, és erre még nem állok készen. Ezek
után nem. Akkor sem, ha végül meg kell majd ten-
nem.
Pedig olyan jó voltam. Ezt akarom kiabálni, de
mégis kinek? Ki hallgatna meg? Tudom, hogy az élet
nem igazságos, velem nem, senkivel sem. Túl sok
szenvedést láttam már a híradóban, túl sok körülöt-
tem a mindennapi kegyetlenség, hogy ne így gondol-
jam, de most fogom fel, hogy a lelkem mélyén hittem
benne, hogy ha betartom a szabályokat, ha mindent
úgy csinálok, ahogy kell, ha kedves vagyok, jó és tisz-
telettudó másokkal, akkor teljesül majd a szívem vá-
gya. Hittem, hogy létezik egy felsőbb igazságosztó,
akihez fordulhatok, akire számíthatok, valami koz-
mikus bíró, aki majd a javamra ítél. De a mai nap
megmutatta, hogy nincs. Nem lehet.
Klimaxolok. Akkor is, ha Meghan nem akarta ezt a
szót használni. Harmincnégy évesen a petesejtjeim
kiszáradtak, elfonnyadtak. Haszontalanok. Olyan ha-
szontalanok, hogy valójában kevesebb, mint egy szá-
zalék az esélye, hogy természetes úton teherbe es-
sek. Erre emlékszem Meghan szavaiból.
 Az ajtó nyikorogva nyílik, bejön Matt, leguggol
mellém, kezében egy csésze teával. Ahogy elveszem,
könnycseppek szúrják a szemem.
– Nem álltam készen erre a hírre – mondom, ke-
zem a meleg bögrére simítva. Keményen pislogok,
mert még mindig nem állok készen.
– Tudom.
– Nem eshetek teherbe. – Úgy mondom ki a szava-
kat, mintha egy ruhát próbálnék, hogy jól áll-e. Szűk
és szúrós, legszívesebben letépném magamról.
– Dr. Finlay nem pont ezt mondta. – Matt sosem
hívta Meghannek. – Említett más lehetőségeket…
– De akkor nem az én kisbabám lesz. – Nem bír-
tam felfogni minden részletében, amit Meghan ma-
gyarázott, de ennyit megértettem belőle.
Matt a térdemre teszi a kezét, meleg és biztos az
érintése.
– De az lenne – mondja gyengéden. – Ezt neked
kellene a legjobban tudnod.
Igen, kellene, mert engem is örökbe fogadtak. Nem
tudom, kik a biológiai szüleim. Úgy döntöttem, nem
akarom kideríteni. És az adoptáló szüleim, az igazi
szüleim csodálatosak. Mindig is azok voltak: erős,
támogató, szerető szülők. Szóval pont nekem nem
kellene, hogy gondom legyen az örökbefogadással.
Mégis van.
 De nem várom, hogy ezt Matt megértse, és nem
vagyok biztos benne, hogy akár magamnak el tud-
nám magyarázni. Most nem. Még nem.
– Nem rohanunk sehova – mondja Matt, és ez is
fájdalmas valahogy. Nem kell rohannunk, mert ne-
kem már úgyis túl késő.
A falnak támasztom a fejem, és lehunyom a sze-
mem. Fáradtnak érzem magam, fáj mindenem, a
szemem szúr.
– Hívjam fel az iskolát? – kérdezi Matt.
Csak a délelőttöt vettem ki az orvos miatt, dél-
utánra vissza kellene mennem, hogy megtartsam az
elsősöknek az órát, és most ez a kilátás iszonyattal
tölt el. Nem állok készen arra, hogy szembenézzek
huszonnyolc öt-hat éves gyerekkel, akik folyamato-
san beszélnek és kérdéseket tesznek fel, de nem te-
hetem meg, hogy kihagyjam az egész napot. És bár
nagyon vonzó lehetőség, hogy inkább bújjak be a
paplan alán, tudom, hogy csak elmerülnék az önsaj-
nálatban. Erre meg semmi szükség.
– Nem, semmi gond. Bemegyek.
– És Anna?
– Felhívom nemsokára.
Anna tud róla, hogy ma mentem orvoshoz, már
pittyent a telefonom, mikor üzenet jött tőle, hogy
hogy ment. Az elmúlt másfél évben minden egyes
kínzó lépésről tudott, a reménykedésről és a csaló-
dásról, drukkolt nekem és együtt-érzett felváltva.
Tudom, hogy támogatna most is, de a rendületlen
megértés talán most sok lenne, belelökne a gyász
szakadékába, ami érzem, hogy vár rám.
Megiszom a teát, és próbálok felállni. Matt kinyújt-
ja a kezét. Ahogy megfogom, fájdalmasan belém ha-
sít, hogy ez őt is érinti. Nem lehet gyereke a feleségé-
től. A terméketlenség nem csak az én bajom, bár az
én hibám.
– Bocsáss meg – mondom, mire meglepetten fel-
néz, a keze még mindig a kezemben.
– Miért?
– Hogy… hogy nem tudok…
Nem bírom befejezni; egyszerre sírok, zokogok
hüppögve, rázkódik a vállam, ahogy Matt magához
húz, és én hálásan ráborulok. Nem bírtam túl sokáig,
végül is kell nekem ez az ölelés, ahogy a karjába zár,
egyben tart.
– Ez nem a te bajod, Milly, hanem a miénk. Együtt
vagyunk. És kitaláljuk, hogy oldjuk meg, történjen
bármi is, együtt. Minden rendben lesz, megígérem.
A vállához szorítom az arcom, abba akarom hagy-
ni a sírást, elszántan vigaszra akarok lelni a szavai-
ban. Én hülye elhiszem minden szavát.
MÁSODIK FEJEZET
 Anna

Mikor Milly végre ír egy üzenetet, órákkal azután,

hogy elment az orvoshoz, biztosan tudom, hogy
rossz hírt kapott. Látom a két szóból, amit elküld
minden további magyarázat nélkül.
Találkozunk délután?
Persze, válaszolom. Mikor?
Öt? – érkezik meg gyorsan a válasz. Később szok-
tam végezni a munkával, de el tudok jönni kicsit ko-
rábban.
Jó. Akarsz róla most beszélni? – írom neki.
Eltelik pár perc, mire Milly válaszol.
Nem. Majd.
Ez nagyon rossz hír kell hogy legyen. Ó, Milly.
Egész életében ezt akarta: kisbabát, családot. Már
tizenkét éves korunkban erről beszélt, hogy három
gyereket szeretne, mert szerinte kettő nem elég.
Mert neki nem voltak testvérei. Mert látni akarta,
hogy nézne ki egy vérrokona. Vajon ugyanolyan ke-
zelhetetlen haja lenne, és ugyanúgy kicsit görbe len-
ne elöl a foga? Mindig, ha erről beszélt, felragyogott
a szeme, és kiült az arcára a vágyakozás. Alig várta.
És ha most az van, hogy nem lehet? Akkor mihez
kezd? Páholyból nézhettem végig Milly és Matt ter-
mékenységi problémáit az elmúlt két évben, tudtam,
milyen ideges volt Milly, és mennyire igyekezett,
hogy megnyugodjon. Még azt is tudtam, mikor
ovulált.
De leginkább azt tudtam, mennyire akar gyereket,
és milyen remek anyuka lenne, és ha a hír tényleg
nagyon rossz, akkor az mennyire lesújtja.
És azt is tudom, hogy ott kell állnom mellette,
ahogy mindig is tettem, és mindig is tenni fogom,
mert Milly a legjobb barátnőm, és ő újra meg újra
mellém állt onnantól kezdve, hogy megjelent az isko-
la első napján, és olyan legyőzöttnek és elveszettnek
tűnt, mint amilyennek én éreztem magam, és közöl-
te, hogy barátok leszünk. Belenéztem a kicsi, elszánt
arcába, és éreztem, hogy végigfut rajtam a megköny-
nyebbülés. Most már rendben lesz, gondoltam. Végre
valami rendben lesz. És így is lett.
*
Aznap este átvágok a Harvey Cellars asztalai kö-
zött, ez a pince-borbár a törzshelyünk Bristol óvá-
rosában, itt szoktunk találkozni Millyvel. Hátul talá-
lok rá, egy bárszék köré kulcsolta a lábát, úgy ücsö-
rög, és nagy pohár vörösbort kortyol. Az arca zárkó-
zott és árnyékos, zabolátlan, sötét haját copfba
kényszerítette. Mikor felnéz rám, látom a gyász ret-
tenetes mélységét a szemében, és szótlanul, gyorsan
megölelem.
Ő is megszorít, egy pillanatra hozzám bújik, aztán
elhúzódik, és a szemét törölgeti.
 – Nem akarok teljesen szétesni – magyarázza re-
megő hangon, és nekem fáj érte a szívem.
– Mit iszol?
Vállat von.
– A ház vörösborát, bármi legyen is az. Nem na-
gyon érdekel.
Matt az ínyenc kettejük közül, ragaszkodni szokott
hozzá, hogy az ételhez passzoló bort válasszák. Épp
elég boldog vacsorát ettem végig náluk, hogy tudjam,
Matt imád a bukéról meg a rejtőzködő aromáról meg
ilyesmiről értekezni.
– Rendben – mondom, próbálva megütni a vidám
és a részvétteli közötti hangot. – Hozok magamnak
egyet, neked meg egy másikat.
Milly megrázza a fejét.
– Ne, kocsival vagyok. Nem rúghatok be, bármeny-
nyire szeretnék is.
Mire visszaérek az asztalhoz a borommal, Milly
már majdnem végzett is a sajátjával, állát a tenyeré-
be támasztja, a tekintete legyőzött, de elszánt. Szinte
dühös.
– Szóval nem voltak jó hírek?
Tudtam, az egy héttel ezelőtti vizsgálat eredmé-
nyét ment megbeszélni, meg más leleteket is. Milly
lendületes volt, elszántan válaszokat akart kapni, és
el akart bánni a problémákkal. Én óvatosabb voltam.
Mindig ez a helyzet. Millyt elragadja az optimizmus
árja, míg én hajlamos vagyok hátramaradni. Várni.
Megfigyelni. Azt hiszem, ezért működik a barátsá-
gunk: kiegészítjük egymást.
– Sőt a lehető legrosszabbak. – Felhörpinti az utol-
só kortyot, felnéz, az arca üres. – Nem eshetek te-
herbe, Anna. Nincs rá semmi esély.
– Mi? – döbbenten kérdezek vissza, majd végig-
hallgatom, ahogy Milly elmondja a részleteket… még
én sem, az óvatos, örökké aggódó, még én sem gon-
doltam, hogy ennyire rossz lesz. – Milly, annyira,
annyira sajnálom.
– Önzőnek érzem magam, hogy ennyire elszomo-
rít – mondja, és a kezében forgatja a poharat, a te-
kintetét leszegi.
– Mármint ez tényleg luxusprobléma, ugye? Nem
lehetek terhes. Van más megoldás, és a gyerek nem
minden. Én is tudom. Tényleg.
– De akkor is probléma neked. Gyász.
– Igen – préseli össze az ajkát. – Csak… olyan ne-
héz elengedni ezt az álmot, érted? Egy baba, aki
olyan, mint én meg Matt. Valaki, aki a vérrokonom.
Sosem lesz ilyen.
– Reszketegen sóhajt. – De túljutok rajta. Muszáj.
Kiegyenesíti a vállát, elszántan, mint mindig, hogy
bátor lesz. Kinyújtom a kezem, megszorítom az övét,
mire gyors, remegős mosolyt villant rám.
– Akkor mit fogsz csinálni? – kérdezem pár perc
nehéz csend után. – Már gondolkodtál, hogy lesz?
 Milly nagy tervező, mindig valami fénylő cél felé
halad, legyen az előléptetés, nagyobb ház, egzotikus
nyaralás vagy maraton. Bármi is az, ő mindig eltökélt
optimizmussal ered utána, magával ragadva Mattét,
és gyakran engem is. Mikor én csak haboznék vagy
botorkálnék, sőt akár állnék egy helyben, Milly húz
maga után. Nem tudtam volna végigcsinálni nélküle
a gimnáziumot. Így is alig.
– Nem tudom. Dr. Finlay említett pár lehetőséget,
de alig bírok belegondolni.
– Örökbefogadás? – vetem fel, mire megfeszül az
arca.
– Nem akarok örökbe fogadni – feleli. És ez egy
olyantól, akit adoptáltak, meglepően határozott vá-
lasz. Felemeli az egyik kezét, mintha vissza akarná
tartani a kezdődő tiltakozásom, bár nem készültem
erre. – Nézd, nagyon örülök, hogy örökbe fogadtak,
persze, és a szüleim csodálatosak. Imádom őket. De
akkor is vannak ezzel gondok, tudod?
– Igen, nyilván – mondom pillanatnyi csend után.
Nem beszéltünk túl gyakran erről a barátságunk
két és fél évtizede alatt. Elég tárgyilagosan elmondta
nekem tízéves korunkban az első nap, úgy tűnt, ez a
téma kezdete és vége is egyben, csak egy tény, amit
el kellett takarítani az útból, hogy más, jobb dolgok
felé közelíthessünk.
 – Csak… – Milly kifújja a levegőt. – Anya és apa
nem akarták, hogy megkeressem a biológiai anyá-
mat, úgyhogy nem tettem.
– Akartad volna?
– Igen, tinédzser koromban kíváncsi lettem, de lát-
tam, mennyire bántaná őket. – Összeszorítja a száját.
– És nem is csak ez. Mindig ott volt. Nem tudom
megmagyarázni pontosabban, de mindig is érez-
tem… a súlyt. Azt, hogy az örökbefogadást bizonyos
eseményeknél, iskolákban, barátoknak elő kellett
hozni. „Ők a szüleim, de örökbe fogadtak.” Ez életem
hashtagje.
– Nem is vettem észre.
Meglep, hogy eddig még sosem beszélt erről ne-
kem, mindig úgy viselkedett, mintha az adoptálás
nem lenne fontos, és én ezt őszintén el is hittem.
Szeretem Milly szüleit. Gyakorlatilag engem is ők
neveltek a zűrös tinédzser éveimben, mikor az én
szüleim egyfolytában egymással harcoltak, majd ve-
lem. Higgadtak voltak és szeretetteljesek, kedvesek,
ömlengés nélkül. Az anyukája minden évben küld
egy lapot a szülinapomra, és mindig megölel, ha ta-
lálkozunk, igazán megölel, úgy, mint aki tényleg ko-
molyan gondolja. Ahogy a saját szüleim sosem ölel-
tek meg.
– Nem beszélek róla túl sokat, mert lelkiismeret-
furdalásom lesz tőle, hogy így érzek, ha csak kicsit is.
És tényleg csak kicsit van így. – Milly sóhajt egyet. –
A szüleim tényleg, kétség sem fér hozzá, hogy szere-
tő, nagyszerű szülők, és tudom, hogy ha örökbe fo-
gadnék… – Elhallgat, a homlokát ráncolja, a hangja
elcsuklik. – Csak érezni akartam volna azt a kapcsot.
Ahogy a gyerekem rugdos bennem… Tudni, hogy a
részem, és mindörökre az marad. – Türelmetlen
mozdulattal törli meg a szemét. – Ha örökbe foga-
dunk, akkor ez sosem lesz. De amúgy sem. Most már
nem lehet. – A hangja megint elcsuklik, a tenyerébe
temeti az arcát. – Bocs – hüppögi az ujjai közé. –
Tényleg nem akartam kiakadni. Próbálok. Csak foly-
ton és újra mellbe ver, mindig újabb sokknak érzem.
– Nem kell mindig erősnek lenned – mondom
gyengéden, mire nem válaszol.
Odanyúlok, megfogom a karját. Jobbá akarom
tenni ezt, meg akarom oldani, ahogy Milly olyan
gyakran tette, ha én voltam bajban. Hányszor ötleteit
velem, hányszor talált megoldásra? Új embereket
akarsz megismerni? Iratkozzunk be a fineszbe! Nem
bírod a főnököd? Keressünk neked másik munkát! A
terem működött, a munkahelyváltás nem, de
Millynek mindig volt válasza. Nélküle ott maradtam
volna egy helyben.
– Kell lennie valami módnak – mondom némi
Milly-féle elszánt optimizmust erőltetve a hangom-
ba. – Valami lombik… annyi meddőségi kezelés van
mostanában…
Milly vállat von, leereszti a kezét az arca elől.
 – Dr. Finlay említette a petesejtdonoros lombikot
mint lehetőséget, de azért az egy kicsit fura, nem?
Feladok egy rendelést egy petesejtre valakitől, akivel
nem találkozom soha? Másrészt legalább kétéves a
várólista, és elképesztően drága, ha magánúton inté-
zi az ember.
Próbálom előbányászni, amit a petesejt-
adományozásról tudok, ami elég kevés.
– De akkor kihordhatnád a gyereked.
– Valaki más gyerekét – veti közbe Milly, mire
megrázom a fejem.
– A magadénak éreznéd. Benned növekedne, te
szülnéd meg. De most komolyan, mit jelent a sejt-
adományozás? Igazából nem több, mintha vért adna
az ember.
Milly elmosolyodik kicsit.
– Nem pont így van, Anna. Elég komoly beavatko-
zás az alapján, amit Meghan mondott. Én nem tudom
elképzelni, hogy megcsinálnám, tudva, hogy így lesz
majd valahol egy gyerek, aki úgy néz ki, mint én, aki
az enyém valamiképp… Nem mintha ez valós lehető-
ség lenne. Nyilván nem.
– Mégsem gondolom, hogy így lenne. – Nem is tu-
dom, mi ez a makacsság most nálam. Alig tudok va-
lamit a petesejt-adományozásról.
– Talán nem, de ott a várólista meg a költségek…
Nem vagyok biztos benne, hogy ez elérhető nekünk.
– Milly vállat von, én a boromat kortyolom.
 Egy ötlet ölt alakot a fejemben, mint valami ele-
gáns szobor, ahogy kiemelkedik a nedves agyag ten-
geréből, de tudom, hogy végig kell gondolnom. Nyil-
ván nem fecseghetem ki Millynek most rögtön, mi-
kor még ilyen friss a sebe, és én nem is ismerem a
részleteket.
De ez Milly, a legjobb barátnőm, az egyetlen ember
a világon, aki egész életemben mellettem állt, mindig
újra és újra. Megjelenik előttem, ahogy tízévesen ki-
abált valami gonosz lányokkal, akik bántottak en-
gem. Emlékszem rá, tizenkét évesen, mikor valaki
valami ocsmányságot írt rólam a fiú WC falára, be-
vonult, és szövegjavítóval lefestette az egészet. És
emlékszem, mikor rám talált a legmélyebb mélypon-
ton, hogy kimentett a saját kétségbeesésemből, és
sosem kérdezett semmit, mert én nem bírtam volna
válaszolni.
– És ha nem kellene várnod? – tör ki belőlem, bár
tudom, hogy előbb végig kellene gondolnom, de nem
bírom leállítani magam.
Üres tekintettel néz rám egy pillanatra, majd el-
keskenyedik a szeme.
– Ezt hogy érted?
Habozok, tudom, hogy nem kellene ilyen gyorsan
felajánlanom ilyesmit, hiszen nem is néztem utána,
nem gondoltam végig, hogyan hatna ez rám vagy
Millyre, de érzem a lelkem mélyén, hogy ez a helyes.
Millyért. És talán magamért is.
 – Azt mondtad, hogy ezt lehet magánúton intézni,
nem? – Óvatosan vállat von, mint aki bólint. Látom,
hogy még mindig nem tudja, hova akarok kilyukadni,
és eltűnődök, vajon én tényleg tudom-e. És mégis to-
vább beszélek, mert most az egyszer én tehetek érte
valamit. Most az egyszer én lehetek a megmentő. –
Ha van valaki, aki adományozna neked petesejtet,
akkor nem kellene várnod, vagy fizetned… így van?
Milly egy hosszú pillanatig csak bámul rám, és tu-
dom, hogy kezdi felfogni, hova tartunk. Kezdi látni a
szobrot.
– Igen – mondja lassan. – Elvben.
– Nos, az azért valami lenne, nem? Úgy értem, ha
ezt az utat választod…
Milly előrehajol, új, sürgető kérdés villan a szemé-
ben.
– Mit akarsz mondani, Anna?
– Hogy én adhatok neked… sejtet. – Elég röhejesen
hangzik. – Ha akarod.
Milly rám mered, az arca szinte vad.
– Ezt komolyan gondolod?
Komolyan gondolom? Nem is igazán tudom, mivel
járna, hogy mit éreznék, és mégis…
– Igen. Persze hogy igen, Milly.
– De… – Lassan megrázza a fejét. – Ez beavatkozá-
sokkal jár, Anna. Hetekig hormoninjekciókat kell
kapni, mindenféle vizsgálatra járni. Ez világosan ki-
derült abból, amit dr. Finlay mondott.
 – Megoldom. – Olyan érzés, mintha kilőném ma-
gam a semmibe, a hullámok összecsapnak a fejem
felett, de nem bánom.
Milly szemét elfutja a könny, megint a fejét rázza.
– Annyira kedves tőled. Tényleg. De ez nem
olyasmi, amit itt helyben el kellene döntenünk. Ez
nagyon nagy kérés lenne, és nem csak az injekciókra
gondolok. Hanem tényleg nagyon nagy dolog, mind-
kettőnknek. Igazán nagy. Nagyobb, mint… mit tudom
én, mint egy vese vagy ilyesmi.
– Azért, ha szigorúan a tényeket vesszük – vicce-
lem el –, akkor a vese valamivel nagyobb, mint egy
petesejt.
– Igen, de… tudod, hogy értem. A DNS. Egy gyerek.
– Az ajkába harap. – Ez nagy dolog. Ennek belátha-
tatlan következményei lehetnek. Érzelmileg, úgy ér-
tem. Ebbe nem ugrik bele csak úgy az ember.
Egy gyerek. A szavak ott visszhangoznak bennem,
el kell fordítanom a tekintetem. Jobban tudom ezt,
mint azt Milly valaha gondolná, és ez újabb ok arra,
hogy igent mondjak. Olyan, amit Milly sosem fog
megérteni, és én sosem fogom elmagyarázni neki.
Úgyhogy csak mosolygok, és megszorítom a kezét.
– Igazad van, persze. Mindketten gondoljuk végig,
és nézzünk utána. Tudnunk kell, mibe szállunk bele.
De az ajánlat él. Megtiszteltetés lenne, Milly.
Visszamosolyog rám, remegve, és én elhessegetek
minden aprócska kételyt, mert érzem, hogy minden
szót komolyan gondolok. Ezt akarom. Millyért… Ma-
gamért.
HARMADIK FEJEZET
 Milly

Az agyam vadul száguld, ahogy hazafelé vezetek a

bárból. Meglepő hullám suhan át rajtam: lelkesedés-
re hasonlít, és ez olyan váratlan a korábbi kétségbe-
esés és gyász után.
Még nem is gondoltam bele a különböző lehetősé-
gekbe, el sem kezdtem azon tűnődni, hogyan-merre
tovább a vágyott család felé… És most Anna egyszer-
re kitárt egy ajtót. Nekem csak be kell mennem rajta.
Ilyen egyszerű… lehet ez?
Matt a kanapén fetreng, épp valami agyatlan fil-
met néz a tévében, mikor ledobom a táskám az ajtó-
ban. Még készülnöm kellene a holnapi óráimra, de
egyelőre félreteszem. Ez itt nem várhat, bár a lelkem
mélyén tudom, hogy várni kellene vele, legalább
amíg utánanézek, legalább amíg kicsit végiggondo-
lom. De érzem a remény lendületét, feléleszt a lehe-
tőség, és ezt meg kell osztanom Matttel.
Felnéz, ahogy belépek a nappaliba.
– Hogy van Anna? – kérdezi.
– Jól – felelem, bár az ő élete ma egyáltalán nem
került szóba.
Belém hasít a bűntudat, rá kellett volna kérdez-
nem, mi újság a munkahelyén. Általában meg szok-
tam kérdezni, és Anna elmond ezt-azt vonakodva,
mindig is nagyon zárkózott volt. De ma este csak ró-
lam beszéltünk.
– És te hogy vagy? – kérdezi Matt, a hangja gyen-
géd, a tekintete együttérző.
– Jól, Matt.
A kanapé szélén ülök, feszülten és várakozón. Ki-
lenc év házasság után már hozzászoktam ehhez: én
előrerohanok a tervezéssel, és néha elfelejtem ma-
gammal vinni Mattet, érzelmileg és fizikailag egy-
aránt. Meg kellett tanulnom, hogyan vezessem be
gyengéden az ötleteimet: hogy vegyük meg ezt a há-
zat, hogy kérjen előléptetést a munkahelyén, hogy
vállaljunk gyereket. Eltart nála egy darabig, de álta-
lában végül benne lesz. És ha meg nem, akkor én
próbálok lassítani és újratervezni, mert tudom, hogy
kissé impulzív vagyok, kicsit túl rettenthetetlenül
elszánt. Matt higgadtabbá tesz engem, én feldobom
őt, így egészítjük ki egymást. És ez működik köztünk.
Meg amúgy is, Anna ötlete volt, nem az enyém. Leg-
alább meglengethetem előtte.
– Jó. Örülök, hogy jól vagy. – A kezemért nyúl, de a
térdem közé szorítottam mindkettőt, úgyhogy végül
csak a combomra teszi a kezét. Mosolygok, ő felhúz-
za a szemöldökét. – Mi az, Milly? – kérdezi, hiszen
olyan jól ismer.
– Elmondtam mindent Annának, tudod, erről,
hogy mi volt ma, és volt egy ötlete.
 Esetlennek érzem a szavaimat, a lehetőség túlsá-
gosan felülír mindent, hogy egy egyszerű mondattal
elmagyarázzam. Én magam is alig bírom felfogni.
Anna petesejtje. Az én kisbabám.
– Ötlet? – kérdezi Matt, a szemöldöke még mindig
felhúzva.
– Emlékszel, mint mondott dr. Finlay, azaz
Meghan, hogy megpróbálkozhatunk petesejtdonoros
lombikkal?
– Valamennyire… – feleli óvatosan, kissé zavartan.
– Anna felajánlotta, hogy lesz a donorunk. Így
megúszhatjuk a várólistát, és a magáneljárás költsé-
geit. Pár hónap múlva terhes lehetek, talán már
előbb is. – Gyakorlatilag gágogok az izgalomtól.
Matt hátradől a kanapén, a keze lecsúszik a lá-
bamról.
– Ez nagy döntés, Milly. És nem hiszem, hogy hir-
telen csak úgy bele kellene ugranunk.
Csalódással, talán haraggal küszködök, hogy Matt
érthetően ilyen óvatos. Nem lehetne legalább egy ki-
csit izgatott?
– Tudom – mondom határozottan. – Én is ezt
mondtam Annának. De az ajánlat áll.
– Egyáltalán átgondolta, mielőtt felajánlotta?
– Igen… – Bár nem vagyok biztos benne. Hogy
gondolhatta volna át?
– Néhány perc alatt? – Matt olyan szkeptikus, és
nem is hibáztathatom ezért. Bár minél többet gon-
dolkozom ezen, minél többet beszélek róla, annál
helyesebbnek tűnik. Rendben van, mert Anna a leg-
jobb barátnőm, szinte a testvérem.
– Nyilván nem gondolta végig minden részletében
– mondom. – És nem fogjuk most eldönteni, Matt. De
azt akartam, hogy tudd. Ez egy lehetőség. Ennyi.
– Jó, de én akkor sem tudok semmit a lombikról
meg a petesejt-adományozásról. Nem egyezhetek
bele olyasmibe, amit nem is értek.
– Miért nem nézünk utána?
– Úgy érted, most? – döbbentnek tűnik.
– Miért ne? – Matt mintha vonakodna, bennem
azonban türelmetlenség szikrázik fel, talán megbán-
tottság is. – Nézd, ez az, aminek hangzik. Megkapjuk
Anna petesejtjét, és inszeminációt csinálnak. – Bár
nem tudom, hogy hívják pontosan. Inszeminálás?
Megtermékenyítés? – És baba készül a kémcsőben –
tisztázom. – És az embriót a méhembe ültetik.
És akkor terhes leszek. Varázslatosnak érzem a
szavakat, olyan fénylő ígéretnek, amit szinte meg-
érinthetek az ujjaimmal. Nem az én DNS-em, igaz, de
mégis az én gyerekem lesz. A testemmel táplálom
majd, én szülöm meg. Én leszek a gyerekem anyja.
Egy ragyogó, ezüst villanás cikázott át a tornyosuló
felhőkön.
– Rendben – mondja Matt egy hosszú pillanatnyi
csend után. – Ezt értem. De mit gondol erről Anna?
Gondolt arra, ez mit jelentene?
 – Nem az összes következményére, arra még nem,
és még én sem. Most kezdünk el gondolkodni rajta,
Matt. Pont ez a lényeg.
A fejét rázza lassan, mint az ingaóra, ide-oda.
– Nem tudom, hogy szeretném-e ebbe a helyzetbe
hozni Annát.
Ez belém szúr, mert úgy mondja, mintha én erő-
szakoltam volna ezt ki tőle.
– Felajánlotta, Matt. És milyen helyzetre célzol?
– Nem célzok semmire. – Fáradtan a hajába túr. –
De Anna bármit megtenne érted, Milly. Te is tudod.
Vádlón hangzik, mintha ez a barátságunk olyan
vetülete lenne, amit én erőszakoltam ki, de közben
tudom, hogy én is megtennék érte bármit. Karba te-
szem a kezem, eltölt a makacsság.
– Akkor ezt miért ne?
– Mert ez egész más kategória, mint vigyázni a
házra, meglocsolni a növényeket vagy ilyesmi. Ugyan
már, Milly. Ezt te is tudod.
– Igen, és azt is tudom, hogy Anna a legjobb barát-
nőm, testvéremként szeretem, és viszont. Ki más
ajánlaná fel? Ki mást kérnénk meg? Ki másban bíz-
hatnánk?
– És én? – fakad ki Matt. – Arra gondoltál? Hogy én
mit gondolok erről, hogy a sajátomként neveljem fel
Anna gyerekét?
– Nem erről van szó, Matt – vágok vissza, bár én is
hasonlókat gondoltam még a bárban. – Őszintén, ez
gyakorlatilag olyan, mintha valaki vért adna. – Anna
szavait ismétlem el, bár én magam sem hiszek ben-
nük teljesen. – A mi kisbabánk lenne. Én szülném
meg. A gének nem olyan fontosak, tudod jól.
– Én tudom, de vajon te is? – Felegyenesedik, hogy
a szemembe nézzen. – Miért nem fogadunk örökbe?
– A szavak ott lebegnek előttünk, belehullanak a
csendbe. Elfordítom a tekintetem.
– Nem akarom. Már mondtam.
– Igen, de miért nem? A családod csodálatos, Milly.
– Igen, tudom. – Idegesnek hangzók, de nem tehe-
tek róla. Már végigbeszéltem ezt Annával, és nem
akarom elölről kezdeni, akkor sem, ha ez Matttel
szemben nem igazságos. Tudom, milyen remek csa-
ládom van, és most nem ez számít. – Nézd, tudom,
hogy talán kézenfekvő lehetőségnek tűnik, de szá-
momra nem az. – Mély levegőt veszek, és kimondom.
– Én egészen pontosan tudom, milyen, ha az embert
örökbe fogadták, jó? És nem akarom ezt a gyere-
kemnek.
– De miért? – Döbbentnek tűnik, és mint aki kicsit
csalódott is bennem, mintha valami nagyon nem
szépet mondtam volna. Talán ezt tettem tényleg. –
Csodálatos gyerekkorod volt, a szüleid szeretnek… –
Ellentétben Matt szüleivel, akik nagyjából közömbö-
sek, és el vannak foglalva a saját életükkel. Nem so-
kat számít ott a genetika. Tudom, de mégis… Mégis
saját gyereket akarok. A dagadó pocakomra akarom
tenni a kezem. Szülni akarok. A karomban akarom
tartani a kisbabámat, és tudni akarom, hogy az én
testemből jött, ha nem is az én vérem.
– Nem mondtam soha olyasmit, hogy ne szerettek
volna nagyon. Nem erről van szó.
– Akkor segíts megérteni!
Karba teszem a kezem, toppantok. Élesnek érzem
magam, mintha a bőröm csupa tüske lenne. Mindig
ezt érzem, ha az adoptálásomról beszélek. Az évek
során megtanultam palástolni – felöltőm a lenge mo-
solyt, a kurta lerázást. Igen, örökbe fogadtak, de a
családom csodás. Örökbe fogadtak, de… így megy ez.
Mindig így megy. A soha véget nem érő ellentmon-
dás, aminek örökké tudatában voltam.
– Muszáj most erről beszélnünk? – kérdezem,
amennyire csak tudom, él nélkül. – Mert ez mintha
inkább másik beszélgetés lenne. Nekem most az
számít, hogy lehet esélyem teherbe esni. Hogy lehet
saját… saját kisbabám. Az enyém. A miénk. Érted,
Matt? Érted, milyen fontos ez nekem?
A hangom megemelkedik, Matt felsóhajt. Valahogy
vitázni kezdtünk, és én nem is tudom, hogy jutottunk
ide. Olyan optimista voltam, mikor eljöttem a bárból,
olyan reményteli, és most ez van. Azt akartam, hogy
Matt csatlakozzon hozzám, hogy magával ragadja őt
is az izgalmam, még akkor is, ha óvatosnak kell len-
nünk, de mint általában, most is előrerohantam, és ő
nem bírt utolérni.
 – Nem tudom, hogy van-e ellenvetésem – mondja
pillanatnyi csend után. – Csak nagyon alaposan végig
akarom gondolni. Rengeteg érzelmi következménye
lehet ennek, Milly. Nekünk is, Annának is. Nem sé-
tálhatunk bele lehunyt szemmel.
– Tudom.
– Azt gondolom, hogy valamiképp egy névtelen
donor jobb lenne.
– De így meg nincs várólista, és Annának remek a
genetikája. – Próbálok könnyedebb hangot megütni,
hogy valamennyire csökkentsem a feszültséget. –
Anna csodálatos.
Sosem hozta ki magából, amit lehetne, de az az
igazság, hogy Anna gyönyörű: magas, szőke, tenger-
zöld szemmel és csodás alakkal. Pont az ellentétem,
én alacsony vagyok, sötét és sovány, a bőröm az a
fajta világos és szeplős, ami egy töredékmásodperc
alatt leég, ha kiteszem a lábam a napra.
– Aligha ez a lényeg.
– Akkor mi?
– Hogy mit gondol erről Anna, hogy az ő gyerekét
mi…
– Matt, igazából nem erről lenne szó – mondom, és
hinnem kell benne, különben ez az egész terv szét-
esik, még mielőtt összeállna. – Ez csak egy sejt…
– És kinek a spermája? – kérdezi csendesen. – Az
enyém?
 Összerezzenek, mint aki nem veszi észre az utolsó
lépcsőfokot, és hirtelen huppan egyet. Eddig még
nem jutottam el, és fájdalmasan belém villan, hogy
mennyi mindent kell még végiggondolnom. Nem ro-
hanhatok előre ezzel, bárhogy szeretném is.
– Nem tudom – vallom be.
– Mert, őszintén szólva, az kicsit fura érzés lenne,
ha az én spermámat párosítanák Anna petesejtjével.
– Matt karba teszi a kezét. – Bocsáss meg, ha nem
akarod, hogy ezt érezzem, de akkor is ezt érzem.
Bólintok, mert én is ezt érzem. Tudom, hogy ez
mennyire meggyengíti az „ugyan már, csak egy sejt”
érvemet, de akkor is, a lelkem mélyéről jön ez az ér-
zés, bevésődött, ösztönös. Tudom, hogy nincs értel-
me egyáltalán, nem arról van szó, hogy akármilyen
fizikai vagy érzelmi kapcsolódás lenne Matt és Anna
között, mégsem bírok szabadulni ettől a kellemetlen
és bántó érzéstől, hogy ez az ő gyerekük lenne. Nem
a miénk. Nem az enyém.
– Ezt megértem – mondom lassan. – Én is ezt ér-
zem.
Matt előrehajol.
– Akkor megérted, miért kell ezt alaposan végig-
gondolnunk. Nem csak elkezdeni kémcsövekkel do-
bálózni.
Válaszolni kezdek, de ekkor az arcom eltorzul, és
felemelem a kezem, hogy eltakarjam a könnyeimet.
 – Ó, Milly! – Matt átnyúl, a karjába húz, a vállára
hajtom a fejem, és hagyom, hogy hulljanak a könnye-
im.
– Bocsánat – szipogom. – Tudom, hogy előreroha-
nok ezzel. Nem is gondoltam rá, amíg Anna fel nem
ajánlotta, ami olyan érzés volt, mintha mentőövet
dobott volna. Itt ragadtunk a várakozás mókuskere-
kében, várunk, és folyton azt mondják, hogy nyugod-
junk meg, és most megtudtuk, hogy mindvégig a bo-
londját járatták velünk. – A szavak feltörnek belő-
lem, a haraggal együtt. Ez olyan igazságtalan.
– Ha korábban elkezdjük… Ha Meghan előbb meg-
csináltatja a vizsgálatokat… – Minden kiejtett hang-
ba keserűség vegyül. Ha… Mi lett volna, ha…
– Nem tudjuk, mi történt volna – mondja Matt dü-
hítő józansággal. Azt akarom, hogy dühös legyen,
mint én. Azt akarom, hogy érezzen valamit. Ez az
egész folyamat – a hullámvasút, a bizonytalanság –
gyakorlatilag nem hatott rá. Ma este mutatta ki elő-
ször, hogy bármit is érez a termékenységgel kapcso-
latban: rám haragudott. – Nincs rá semmi garancia –
folytatja ugyanazzal a nyugodtsággal a hangjában –,
hogy nem ugyanígy történt volna.
– De talán nem.
– Talán. – Felsóhajt, megsimogatja a hajam. – De
nincs értelme azon tűnődni, mi történt volna, ha,
mert nem így történt. Azzal kell szembenéznünk,
ami most van.
 – Pontosan. – Hátradőlök, letörlöm a könnycsep-
peket az arcomról. – Pont ezt próbáltam. – Nem
akartam ilyen gyorsan visszakanyarodni, de mégis
itt vagyunk megint.
– Kérlek, Matt! Nem nézhetnénk utána együtt?
Hogy működhetne-e.
Egy hosszú pillanatig csak néz rám, mint aki az
agyamba próbál belemászni. Visszanézek, tudom,
hogy a remény és a sóvárgás kiült az arcomra, és
remélem, hogy Matt látja ezt. Hogy ez jelent neki va-
lamit, hogy ennyire akarom.
– Rendben – mondja végül, és a dohányzóasztalon
álló laptopért nyúl.
Mellette ülök, átkarolja a vállam, és beírja a kere-
sőbe a kérdést: petesejt-adományozás hogy működik.
Ráklikkelünk az első találatra, egy termékenység-
ről szóló blogra, ami leírja részletesen, ahogy egy nő
donor lett. Csendben olvasunk arról, hogy milyen
hormonokat vett be, a mellékhatásokról, az altatás-
ban végzett petesejt-leszívásról, arról, hogy tíz pete-
sejtjét termékenyítették meg, és lefagyasztották az
embriókat későbbi felhasználásra. Tíz várakozó
fagyibaba… Erről eszembe jut, hogy ha ezt választ-
juk, akkor lehet több gyerekünk is, nem csak az
egyetlen imádott, mint amilyen én voltam. Lehetne
három, olyan család, amilyet mindig is akartam,
nagy, de nem túlságosan, sokan ülnénk körül az asz-
talt, helyért lökdösődve.
 Matt a homlokát ráncolva megnyit egy másik ol-
dalt, aztán még egyet, mindketten olvasunk a dono-
rokról, a szülőkről, a kiadásokról, a jogi eljárásról.
Oldalról oldalra feltérképezzük ezt a különös, új te-
rületet.
Matt nem mond semmit, csak olvas, csendesen
összpontosítva, ahogy mindent csinálni szokott. De
én izgatott leszek, mintha egy lufi telne meg bennem
reménnyel. Van annyi eszem, hogy ne mondjak
semmit, de minden egyes adatot úgy könyvelek el,
mint valami ígéretet: hogy 50-70 százalék a donoros
eljárás és inszemináció sikerrátája, a történeket a
donorokkal fenntartott nyílt kapcsolatról, egyik bol-
dog családról a másik után, és, ami a legjobb, azt is
olvasom, hogy a terhes kismama DNS-e befolyásolja
a benne növekvő babáét még akkor is, ha genetikai-
lag nem az övé. Tényleg az én gyerekem lehetne.
Végül Matt gyengéden lecsukja a laptopot. A ka-
napén ülünk csendben, várokozón. Azt mondogatom
magamnak, hogy nem szólok semmit. Semmit, tény-
leg…
– Ez talán működhet – kockáztatom meg óvatosan
néhány végtelen perc után. – Szerinted?
– Nem tudom. – Matt visszafogott és fegyelmezett,
mint mindig. Arra gondolok, vajon mi lehetett az ol-
vasottakban, amitől visszahőkölt. – Sok mindent vé-
gig kell gondolni.
– Igen, persze. De… lehetséges, ugye?
 Matt fáradt mosollyal fordul felém.
– Ismerlek, Milly. Ha azt mondanám, hogy lehetsé-
ges, akkor holnapra bejelentenéd Annát a klinikára.
– Nem, holnapra nem is – tiltakozom, próbálok
mosolyogni, könnyedén venni, bár belül megfeszü-
lök, készen állok. – Talán inkább jövő hétre – vicce-
lődök, de közben talán ez nem is vicc.
Matt kiprésel egy kis mosolyt, de még mindig úgy
fest, mint aki aggódik. Nem akar úgy gyereket, ahogy
én, olyan kétségbeesett, ijedt türelmetlenséggel.
Igen, akar gyerekeket, de nem pánikol rajta. Nem
álmodozott arról, hogy végre – végre! – a karjában
tarthat egy babát, és azt mondhatja magában, hogy
„ismerlek téged, mindig is ismertelek”.
– Nem árt, ha még egy ideig gondolkozunk, ugye?
– kérdezi. – Legalább pár hétig?
– Persze hogy nem árt – felelem, bár csalódott va-
gyok. – Tudom, hogy olyan, mintha hirtelen ugranék
bele ebbe. Hiszen tényleg beleugranék. – Kifújom a
levegőt. – De helyesnek érzem. Terhes akarok lenni,
nagy, gyönyörű pocakkal. A karomban akarom érez-
ni a rikoltozó újszülött kisbabámat. Vágyom erre a
fizikai kapcsolatra: nem tudom ennél jobban elma-
gyarázni. – Érzem, hogy gombóc nő lassan a tor-
komba, és tudatosan leállítom magam, hogy ne essek
szét megint. – Ez fontos nekem. Nagyon fontos.
Matt arca ellágyul, ahogy magához húz.
 – Tudom, hogy fontos – mondja, és puszit nyom a
fejem búbjára. – Tudom, Milly.
Eltűnődök, hogy vajon tényleg tudja-e. Vajon érti-
e egyáltalán, mennyire vágyok erre, hogy egy saját
gyerek úgy horgonyozna ehhez a világhoz, mint
semmi más.
Legalábbis akkor ezt gondoltam, de fogalmam sem
volt, mit éreznék, ha megtörténne, és hogy milyen
megsemmisítő lesz majd. Ha tudtam volna, máshogy
cselekedtem volna? Akkor kiszálltam volna, azt
mondtam volna Annának, hogy nem, ez nem való ne-
künk?
Még mindig nem tudok válaszolni erre a kérdésre.
Vagy inkább az az igazság, hogy nem akarok.
NEGYEDIK FEJEZET
 Anna

Azon a hétvégén a borozás után Millyvel, az ágyon

fekszem, és hagyom, hogy az ablakon besütő téli
napfény végigsimítson rajtam, és arról álmodozom,
hogy vajon hogy nézne ki a kisbabám.
Persze, tudom, hogy nem az én kisbabám lenne,
nem így működik, de amióta felvetettem ezt
Millynek, azóta… kíváncsi lettem. Sóvárgó. Arra gon-
dolok, hogy nincs is párkapcsolatom, és így kétlem,
hogy valaha lenne gyerekem, úgyhogy talán ez lenne
a második legjobb megoldás, így láthatnám, hogy
nézne ki a gyerekem. Még talán azt is végigkísérhe-
tem, ahogy felnő, mint keresztanya vagy tiszteletbeli
nagynéni.
Erre a gondolatra elmosolyodom, és megérkezik
vele az ide kapcsolódó, jellegzetes fájdalom is, mert
fáj az emlékezés. De ma nem fogok erre gondolni.
Szombat van, a szombatjaim nagyon csendesek.
Nincs túl sok barátom Millyn kívül, csak pár laza is-
meretség a munkából, meg egy nő, akivel spinningen
ismerkedtem meg, és időnként beülünk egy kávéra,
vagy van még egy régi barátom évekkel ezelőttről,
mikor esti kereskedelmi képzésre jártam.
Ami meg a pasikat illeti, nem igazán volt egy sem,
ami igazából rendben is van. Az évek során volt pár
randira emlékeztető helyzet, de egyik sem vezetett
sehova, és újabban nem is izgatom magam ezen egy-
általán. Boldog vagyok egyedül. Megtanultam, hogy
az legyek.
De ma, ahogy az egy hálószobás lakásomban pe-
pecselek a viktoriánus sorház felső emeletén, ha-
gyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Ha-
gyom, hogy álmodozzak, homályosan és kellemesen
a ködös jövőről, amikor Milly és Matt a gyerekemet
nevelik, és én is részese vagyok az életének.
Habozok, hogy szabad-e így gondolnom rá, mert
tudom, igazából nem az én gyerekem lenne. Petesej-
tet adok, nem gyereket. De akkor is… olyan haja len-
ne, mint nekem? És olyan szeme? Neki is pikkelyes
ekcémafolt lenne a könyökén? Nem bírom ki, muszáj
erre gondolnom.
Sosem voltam túl anyáskodó, főleg mert nem en-
gedtem meg magamnak. A szüleim viharos házassá-
ga és a saját tinédzseréveim után kerültem a komoly
kötődést. Milly volt az egyetlen, aki áttört a védőpaj-
zsomon, amit ösztönösen emeltem magam elé, és ő
is csak azért, mert olyan elszánt volt.
Szóval egy rózsás arcú kisbaba halvány képe mo-
toszkál bennem, egy hirtelenszőke totyogós suhan át
az agyamon, ahogy leülök a túltömött kanapéra;
Winnie, a cicám elégedetten dorombol mellettem, a
könyökömnél az asztalon egy nagy bögre kávé, ki-
nyitom a laptopot.
 Gyorsan beszippant az interneten szörfölés örvé-
nye, egyik oldal átvezet a másikra, így követem az
ösvényt, és ez a kutatás részletesen elmagyaráz
mindent, amit Milly említett, sőt még annál többet is.
Megtudom, hogy szigorú rend szerint kell hormo-
nokat szednem, részt kell vennem pszichológiai ta-
nácsadáson legalább egyszer, hogy meggyőződjenek
róla, jól viselem az eljárást. Elaltatnak, mikor „leszív-
ják” a petesejteket – egy porszívót képzelek magam
elé –, és nem lesznek szülői jogaim.
Végül lecsukom a laptopot, és arra jutok, hogy ki
kell szellőztetnem a fejem. A futás mindig segít eb-
ben, úgyhogy átöltözöm, edzőcipőt húzok. Hideg és
napos az idő, a levegő tiszta és friss, ahogy elindulok
az úton a Victoria-park felé.
A szívem a lépteim ritmusára dobog, ahogy fel-
gyorsulok a parkban. A fák levél nélkül, meredten
magasodnak, az ég ragyogó, éles kék a fejem felett.
Nem gondolok petesejtekre, embriókra és babákra,
hogy Milly hogyan lesz anya, miközben én úgy dön-
tök, hogy én nem leszek az. Nem gondolkodom azon,
mi lenne, ha… mi lenne, ha így vagy úgy, mert nem
lehet, mert megtanultam, hogy együtt éljek a dönté-
seimmel. Nem kérdőjelezem meg, már nem, ráadásul
ez Millyről szól, nem rólam. Nem hagyhatom, hogy
rólam szóljon.
A park déli végében végül megállok, a tüdőm ég, a
térdemre támaszkodom. Kiegyenesedek, lassan a
pulzusom is visszaáll, a St. Luke Road-i játszótér
előtt állok. Nincsenek sokan ezen a hideg, februári
napon, egy aranyszőke copfos kislány, olyan hat év
körüli boldogan sikongat, ahogy az apukája löki a
hintán. Bele sem gondolva, mit csinálok, odamegyek
a játszótérhez, egyik kezem a kerítésre teszem, és
nézem, ahogy a kislány repül, az apukája egyre ma-
gasabbra és magasabbra repteti. Hátraveti a fejét,
lehunyja a szemét, a száját eltátja a boldogságtól. Az
apuka is nevet, már attól, hogy a gyerekre néz. Olyan
boldog pillanat, hogy dermedten nézem, egyszerűen
élvezem, hogy a tanúja lehetek, de valahogy fáj is,
nem bírnám leírni, hogyan.
Az apa meglát, megváltozik az arckifejezése, gya-
nakvóan ráncolja a homlokát.
– Keres valakit? Segíthetek? – kérdezi kellemes, de
határozott hanghordozással.
Észbe kapok, milyen furán festhetek, ahogy ott ál-
lok, és őket bámulom.
– Nem… csak pihenek – dadogom, megfordulok, és
hazafutok, még gyorsabban, mint eddig.
*
Hétfőn minden csecsemőkkel kapcsolatos gondo-
lat kiszáll a fejemből, amikor az IT-osztály egyik fia-
tal gyakornoka néz be az ajtómon.
– Anna?
Nem emlékszem a nevére, bár kellene. A Qi
Technél százötvenen dolgoznak, itt vagyok tizen-
négy éve, húszéves korom óta, amikor a HR-nél el-
kezdtem gyakornokoskodni.
– Igen? Parancsolj.
– Beszélhetünk egy percet?
A számítógépemre pillantok, majd az órára. Húsz
perc múlva találkozóm lesz Larával, a HR-vezetővel,
megbeszéljük a legutóbbi teljesítményjelentéseket.
Alig néztem bele eddig, de ahogy ez a fiatal nő itt áll
– beesett váll, rózsaszínnel melírozott haj, ami az ar-
ca felét eltakarja úgy döntök, félreteszem.
– Igen, persze.
Bejön a kis irodámba, felállok, becsukom mögötte
az ajtót. Valami azt súgja, hogy személyes ügyről lesz
szó.
– Elnézést – mondom, ahogy visszaülök az aszta-
lom mögé –, de nem emlékszem a nevére.
Bizonytalanul pislog rám.
– Sasha.
– Rendben, Sasha. – Az eszembe vésem, és össze-
fonom a kezem az asztalon. – Miben segíthetek?
– Nem is tudom, hogy mondjam…
– Egyenesen és őszintén? Mindig is ez volt az el-
vem. – Mosolygok, de közben az agyam vadul szá-
guld, azon gondolkodom, vajon mi lehet a gond. –
Úgy tűnik, valami baj van.
– Nos, igen. – Sóhajt egyet, leül, összefűzi az ölé-
ben az ujjait. – Nem akarok problémát okozni. – Az
ajkát harapdálja, és engem néz a frufruja alól. – Vagy
hogy kirúgjanak. Mármint, az ember hall mindenfé-
lét…
– Nincs rá semmi oka, hogy azt gondolja, ki akar-
nák rúgni, Sasha.
Mi történhetett? És ki lehet benne? A HR-részleg
helyettes vezetőjeként az én feladatom a munkaerő
felvétele, a viták elrendezése, és kellemetlenebb
munkaként a kármentés. Vannak napok, amikor nem
csinálok semmi érdekeset, csak fizetési papírokat
iktatok. Más napokon igyekszem elérni, hogy ne
robbanjon online valami, mert ilyen a világ, amiben
élünk. Egyetlen Twitter-bejegyzés katasztrófához
vezethet. Most azt érzem, hogy ez a nap olyan lesz,
és aggódni kezdek. Larának ez nem fog tetszeni.
– Mi történt, Sasha? – kérdezem gyengéden.
Az ajkát harapdálja, elég nyomorultul néz ki.
– Azt hiszem, hiba volt. Nem kellett volna idejön-
nöm.
– De mégis itt van.
– Talán nem nagy ügy. – Fészkelődik, mint aki
menne. – Azt hiszem, túlreagáltam.
– Talán igen, talán nem. Ezt addig nem tudom el-
dönteni, amíg nem mondja el.
Próbálok mosolyogni, bár elfog az idegesség. Ha
szexuális zaklatásról van szó, márpedig úgy érzem,
erről lehet, akkor azt nagyon óvatosan kell kezelni,
főleg mert Lara bántón lenézi ezt az egész #MeToo
mozgalmat.
 Sasha továbbra is csak az ajkát harapdálja, hatá-
rozatlannak tűnik, de én türelemmel várok, bátorító
mosollyal. Ekkor Lara benyit a szobám ajtaján, mivel
ez egyben a HR-recepció is. Száznyolcvan centi ma-
gas, plusz a fekete magas sarkú, méretre készült,
elegáns, fekete kosztümöt visel lila selyemblúzzal –
vagy tucatnyi élénk árnyalatban van ilyen blúza.
Nyomasztó még a legjobb napjain is, máskor meg
egyenesen ijesztő. Éles, keskenyre húzódó tekintete
felméri Sashát, majd hozzám fordul, könyörtelenül
kiszedett szemöldökét felhúzva.
– Anna? Készen vagy?
– Igen, csak megbeszélünk valamit. – Visszafordu-
lok Sashához, de ő már talpra kecmereg.
– Akkor én megyek is…
– Sasha, beszéljünk meg egy időpontot! – állok fel
én is. – Akkor kicsit többet elmondhatna nekem er-
ről, ami történik, jó?
– Semmi gond. – Boldogtalanul nézem, ahogy ki-
hátrál az ajtón. – Velem minden rendben – teszi hoz-
zá, és már ott sincs.
Lara felé fordulok, nem tett rá túl nagy hatást a je-
lenet.
– Miért nyávogott amúgy? – kérdezi.
Ahhoz képest, hogy Lara a személyzeti kérdések-
kel foglalkozó osztály vezetője, nem a
legegyüttérzőbb teremtés a világon.
 – Aggasztotta valami – felelem, és kattintok egyet
az egeremmel, hogy a teljesítménykimutatásokat ki-
nyomtassam. – De nem bírta elmondani nekem. – És
te elijesztetted, teszem hozzá magamban. Sosem
merném kimondani, és Lara amúgy is tudja.
– Gondolom, azt mondta neki valaki, milyen csinos
– forgatja a szemét Lara. – Ezek a mai lányok…
Gyorsan megfordul, a sarkai tüskékként kopognak
a padlón, azt várja, hogy kövessem. Sóhajtva össze-
szedem a jelentéseket. Tudom, hogy ez a megbeszé-
lés csak arra kell, hogy Lara megpróbálja igazolni,
miért nem emel megint fizetést, és nem lelkesít,
hogy végig kell ülnöm. Szeretem a munkámat, de az,
hogy Larát kezeljem, olyan tehetséget és éberséget
követel, amitől elfáradok, bár ennyi év után már biz-
tos hozzászokhattam volna. Legalább eltereli a gon-
dolataimat a petesejtekről és babákról, ha már egész
hétvégén ez motoszkált a fejemben.
*
Ahogy telnek a napok, éles, nyugtalan érzéssel
küzdöm. Megállapítom, azt várom, hogy Milly felhív-
jon. Egyszer írok neki, csak hogy mi újság, ő röviden
válaszol. Ez nem olyan nagyon szokatlan, de most
először érzem úgy, hogy valami kimondatlan közénk
állt, és eltűnődöm, vajon hogyan hatna a barátsá-
gunkra, ha Milly elfogadná a felajánlásomat.
Nem akarom azt hinni, hogy bármin változtatna,
vagy legalábbis nem rossz irányba. Mi ketten
Millyvel szilárdan együtt vagyunk. Mindig is biztos
pontot jelentettünk egymásnak. Ez az egész, ha bár-
min változtatna is, akkor csak közelebb hozhat min-
ket, olyan sokat adunk és osztunk meg, egy gyerek
örökre összekötne minket. Legalábbis én ezt akar-
nám, hogy így legyen. Mégis valami zavar abban,
hogy Milly hallgat, mint egy kavics a cipőmben.
Mikor eltelik egy újabb hétvége, és csak pár üze-
netet kapok Millytől és ennyi, már csodálkozom.
Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy ilyen so-
káig nem találkoztunk. Arra gondolok, hogy talán
felhívhatnám, de nem tudom, mit is mondhatnék.
Helló, akkor kell a petesejtem? Ezt röhejesnek érzem,
ugyanakkor túl soknak is.
És akkor vasárnap felhív.
– Bocsánat, hogy nem jelentkeztem – mondja ki-
csit kifulladva. – Csak próbáltam mindent végiggon-
dolni, és rendet rakni a fejemben…
– Semmi gond.
A kanapéba süppedek, Winnie az ölemben. Meg-
könnyebbültem, hogy felhívott, ugyanakkor aggó-
dom is, várom az ítéletet. Várom, hogy Milly lépjen,
ahogy mindig szokott.
– Nagyon… nagyon sokat gondolkodtam az ajánla-
todon – folytatja pillanatnyi csend után. – Olyan
kedves és nagylelkű, Anna, de… – Megint elhallgat,
én feszülten várok, nem tudom, elfogadja-e, vagy
visszautasítja. A bizonytalanságom megriaszt, mert
nem teljesen értem. – Átmehetek? – kérdezi hirtelen.
– Persze. Mármint úgy érted, hogy… most?
– Igen, most, ha lehet. Csak… ez az egész… Matttel
utánanéztünk valamennyire. Olyan sok mindenre
kell gondolni, és beszélni akartam veled erről. Mert
nem szeretném, ha te… vagy mi, ami azt illeti, meg-
gondolatlanul vágnánk ebbe bele.
– Én nem fogok. – Az ajánlatomat a pillanat súgta,
de komoly volt. – De persze. Gyere!
Mikor Milly negyedórával később megérkezik,
gyorsan megölel, majd az aprócska nappalimban fel-
alá járkál, mint egy sötét hajú, ideges energiát árasz-
tó csomag. Olyan, mint mindig. Milly energiája ellát-
na egy egész várost, gyakorlatilag árad a kezelhetet-
len hajából, a gyors lépteiből, abból, ahogy összedör-
zsöli a kezét. Ma még erőteljesebb, mint általában.
– Kérsz valamit inni? – kérdezem. – Kávé, tea?
Bor? – Azt hiszem, hever a szerkény mélyén egy po-
ros palack. Nem szoktam egyedül itthon inni, az túl-
ságosan a gyerekkoromra emlékeztetne.
– Csak egy pohár vizet, köszönöm – mondja zavart
mosollyal.
Kimegyek a konyhába, vizet töltök egy pohárba a
csapból. Mikor visszamegyek a nappaliba, látom,
hogy Milly még mindig járkál. Odaadom neki a poha-
rat, és elhúzom a függönyt a sötét éjszaka előtt. Esik,
a jeges cseppek puskagolyóként koppannak, de a la-
kás otthonos és meleg.
– Szóval? Mi a gond? – kérdezem könnyedén,
ahogy leülök a kanapéra.
Winnie végigszagolgatja Millyt, majd arra jut, in-
kább nem környékezi meg, és beleugrik az ölembe.
– Úgy érzem, minden.
Milly felém fordul, a kanapéval szemközti fotelbe
süpped; ezt a hatalmas, szögletes, gombos, lila bár-
sonykárpitos bútort egy jótékonysági boltban vet-
tem. Együttérzőn megállapítom, hogy feszültnek és
fáradtnak tűnik. Zaklatott, teljes sebességen pörög.
– És hogy bírod, Milly? Ez nyilván nagyon nehéz
neked.
– Igen. – A hajába túr, ami sötét glóriaként kerete-
zi az arcát. – Sok minden van, igen. El kell kezdenem
hamarosan a hormonterápiát, és itt van ez is… – Kö-
zénk mutat az üres térbe, én bólintok, várok. Milly
előrehajol, a szeme türelmetlenül és elszántan felvil-
lan. – Komolyan gondoltad, Anna? Tényleg teljesen
komolyan, hogy ezt meg akarod tenni értem? Mert
nem tudok másra gondolni. Olyan, mintha mentő-
övet dobtak volna nekem, de ugyanakkor… fura is,
azt hiszem. Ez olyan nagy dolog. És azt hiszem, ag-
gaszt, hogy talán megbánod, tudod, idővel, majd egy-
szer.
 – Miért bánnám meg? – kérdezem Winnie-t simo-
gatva, a kezem végigsiklik a puha, szürke bundán, ő
meg dorombol, mint valami macskamotor.
– Tudom, hogy azt mondtad régebben, nem aka-
rod – feleli Milly habozva. – De ebben a mostani
helyzetben muszáj megkérdeznem. Szerinted lesz
majd olyan egy napon, hogy gyereket akarsz?
Habozok, a kérdését forgatom a fejemben.
– Nem hiszem, hogy meggondolnám magam –
mondom végül. – És amúgy is kezd kicsit késő lenni
ehhez.
– Igen, de ha máshogy lennének a dolgok, ha lenne
valaki a képben… akkor akarnád?
A homlokomat ráncolom, azon gondolkozva, vajon
mire akar ezzel kilyukadni Milly.
– Nem tudom. Nem hiszem. Azt hiszem, sosem
akartam olyan elhivatottan anya lenni, mint te.
– Csak… nem éreznéd úgy, hogy becsaptak vala-
miképp?
– Nem érezném úgy, Milly. Ezt akarom csinálni. –
Azt hiszem, tudom, mitől fél, de nem akarja hango-
san kimondani. Talán attól tart, megbántana. – Nézd
– mondom gyengéden. – Értem, hogy ez nem az én
kisbabám lenne. Csak az én génjeimet kapná, de az
nem számít sokat. Nézd meg a szüleimet. És nézd
meg a tieidet.
– Rendben – mosolyog Milly, és látom, hogy meg-
könnyebbült a szavaimtól.
 Nem hibáztatom ezért, tényleg. Nem számít, hogy
épp mit mondtam, előtte arra gondoltam, vajon hogy
nézne ki a gyerekem. Eltűnődtem, hogy megörököl-
né-e a hajamat, a magasságomat, nem is beszélve a
többi jellemzőről… Ő is ilyen csendes lenne? Ugyan-
azt tartanánk mulatságosnak?
De ezeket a gondolatokat sosem vallanám be
Millynek, legalábbis így nem. És a fejemben tudom,
sőt a szívemben is, hogy nem számít, kinek a DNS-ét
örökli, ez a baba Millyé lenne. Millyé és Matté. De
azért mégis erre gondolok.
– Matttel úgy gondoljuk, hogy meg kell fontolnunk
az összes érzelmi következményt és lehetőséget –
magyarázza Milly. – Hiszen olyan sok embert érint.
Tovább simogatom Winnie-t, a fülétől a farkáig.
– Mármint engem?
– Igen, és… – Milly habozik. – És a spermadonort
is, mert Matt nem szeretné, ha az övét használnánk.
Tudom, hogy ez furán hangzik – folytatja sietve –,
hiszen lombikról beszélünk, nem… nem másról, tu-
dod. De azt mondta, fura érzés lenne a tudat, hogy ez
az ő gyereke… Mármint genetikailag, úgy értem, és
az enyém meg nem. És egyetértettem vele.
– Rendben.
Nem gondoltam bele, hogy Matt gyereke lenne.
Megállapítom, hogy megkönnyebbültem, hogy ebből
nem lesz probléma, de abban nem vagyok biztos,
hogy ezt ki is kellene mondanom, ezért inkább hall-
gatok.
Milly előrehajol.
– Anna, ha ez túl sok neked, tényleg megértem.
Egy olyan pillanatban ajánlottad fel, amikor elragad-
tak az érzelmek…
– Nem túl sok – mondom halkan, határozottan.
Biztos vagyok benne.
– De nem akarom, hogy nyomás alatt érezd magad
– erősködik Milly. – Nem akarom, hogy azt érezd,
hogy… nem is tudom, hogy tartozol nekem.
Erre elhallgatok. Vajon tényleg tartozom
Millynek? Ő így érzi? Mikor mélyponton voltam ti-
zennyolc évesen, és egy lefelé tartó spirálba kerül-
tem, kirúgtak otthonról, nem volt munkám, nem vol-
tak gyökereim, nem tudtam, merre tartok, akkor,
mondhatjuk, hogy megmentett. De ez tizenhat évvel
ezelőtt volt, és azért segített, mert a legjobb barátom
volt. Sosem tett úgy, mintha bármilyen visszafize-
tendő adósságom lenne, de most elgondolkozom, va-
jon így érezte-e. És én így érzem-e.
– Nem azért csinálom, mert azt érzem, tartozom
neked, Milly – felelem csendesen. – Hanem mert a
legjobb barátom vagy, segíteni akarok, és azt aka-
rom, hogy boldog legyél.
– Köszönöm. – Milly szipogva mosolyog. – Tudom,
hogy te nem… Nem úgy gondoltam… – A fejét rázza,
dühösen, könnyek között.
 – Tudom, hogy nem.
– Mert látom magam előtt, hogy milyen lehetne.
Hogy milyennek akarnám. Ismerjük és szeretjük
egymást, a gyereknevelés meg nagy munka. Miért ne
szállhatna be mindenki? És természetes, hogy te
részt vennél benne. Tiszteletbeli nagynéni, kereszt-
anya, bármi. Szükségem lesz rád, Anna, az egész
alatt, és nem csak a petesejtről beszélek. – Kicsit ne-
vet, a szemét törölgeti, a torkom összeszorul.
– Ott leszek – ígérem kicsit rekedten. – Persze
hogy ott leszek. – Az apukára gondolok, aki az
aranyhajú kislányt lökte a hintán, ahogy a gyerek
örömében hátravetette a fejét, és beleképzelem ma-
gam a jelenetbe, ahogy lököm a hintát, mosolygok,
kiélvezem a pillanatot.
– Jó. Akkor… – habozva folytatja. – Akkor tovább-
léphetünk ezzel?
Olyan, mint azok a meghatározó pillanatok: mind-
ketten ott állunk a szakadék szélén, és fogalmunk
sincs, mekkora mélység ásít alattunk. Rászólok ma-
gamra, hogy ne drámázzak, ez lehet egyszerű is. Sőt,
könnyű. Mert ez itt Milly… meg én.
– Igen – mondom. – Persze hogy továbbléphetünk.
ÖTÖDIK FEJEZET
 Milly

Nem emlékszem rá, mikor mondták el nekem,

hogy örökbe fogadtak. De az egyik első emlékem az,
hogy közlöm valakivel, elég tárgyilagosan. Különbö-
ző változatokban és köntösökben jelent meg, ahogy
nőttem. Ott kezdődött, hogy „nem anyukám hasából
bújtam ki”, meg hogy „a szüleim kiválasztottak”, egé-
szen addig, hogy egyszerűen kijelentettem, hogy
örökbe fogadtak.
A szüleim mindig nyíltak voltak velem az adoptá-
lás kérdésében, sokat beszéltünk róla gyerekkorom-
ban. Az életem fotóalbuma aznap kezdődik, amikor
félévesen hazahoztak a kórházból.
Az adoptálással kapcsolatos identitáskeresés so-
káig nem érdekelt. Azaz nem mondhatom, hogy va-
laha is érdekelt, csak egyszerűen a része volt annak,
aki voltam, történelem, ami megtöltött: a történet,
amit büszkén, szeretettel mondtak el nekem.
De tinédzserkoromban kíváncsi lettem, ahogy az
nyilvánvalóan természetes egy adoptált gyereknél.
Tizenhárom évesen többet akartam tudni a gyökere-
imről, és ekkor a szüleim barátságos, nyílt hozzáállá-
sa kezdett megroppanni. Nem így akarták, és persze
nehéz volt nekik: a régóta vágyott gyerekük, akit
szerettek, mindent megkérdőjelezett, néha mérge-
sen a nehéz tinédzserévek alatt.
Visszatekintve már látom, milyen szívfájdító lehe-
tett, ahogy nemtörődöm támadások során dobálóz-
tam a szavakkal: anya, apa, igazi. Mindegyik egy-egy
késszúrás lehetett, főleg anyámnak, aki olyan fáj-
dalmasan a szívére vette.
Próbáltak megbékíteni olyasmikkel, amiket a
könyvekben olvastak az örökbefogadásról. Hogy
érthető, ha többet akarok tudni arról, hogy ki vol-
tam, és ha meg akarom tudni, ki volt a biológiai
anyám, akkor tizennyolc éves koromban kiadják ne-
kem az adatait, és így tovább. Ezt mondták elszánt
arccal, kedves hangon, de én tudtam. Mindig tudtam,
hogy mindkettőt a padlóra küldené, ha kikérném az
adatokat.
Eljött és elmúlt a tizennyolcadik születésnapom,
és nem tettem semmit, mert az fájt volna a szüleim-
nek, de túlléptem a mérges, kamaszkori kíváncsisá-
gon, és józanabb, világiasabb közönyt éreztem. Gon-
dolkoztam rajta, és kénytelen voltam arra jutni, hogy
vajon milyen nő lehet az, aki lemond a féléves kisba-
bájáról. Drogos? Prostituált? Egy olyan, aki nem tö-
rődik a gyerekével? Olyan, döntöttem el, akit nem is
érdemes megismernem.
Ezt el is mondtam a szüleimnek, és olyan volt,
mintha túljutnánk egy mérföldkövön: mind meg-
könnyebbültünk, mert most már élhettünk tovább,
mint eddig, és nem kellett feltenni a „mi lett volna,
ha” kérdéseket.
Elégedett voltam a döntésemmel, mert szerettem
a szüleimet, és nem akartam felzaklatni őket. Ahogy
Matt mondta – ahogy mindenki mondta –, a szüleim
csodálatosak. Egész életemben szurkoltak nekem,
eljöttek minden sporteseményemre és iskolai bemu-
tatómra, akkor is, ha az ostoba vagy jelentéktelen
volt. A szemük sem rebbent, amikor rövid, de sze-
rencsétlen gót időszakomat éltem, befogadták An-
nát, és úgy bántak vele, mintha a saját gyerekük len-
ne, az első perctől fogva szerették Mattet, ahogy
megismerték. Ami a szüleimet illeti, nagyon hálás
vagyok a sorsnak.
És mégis. Ha róluk beszélünk, mindig ott van ez az
elenyészően apró, szerencsétlen „és mégis”, csak
mert örökbe fogadtak. Mert ez mindig is érdekes
volt, beszédtéma, egy olyan tény, amit valamiért fel
kellett hozni, még akkor is, ha amúgy nem kellett
volna. Nagy része mindannak, aki vagyok, és bár
nem rossz dolog, mégis ott van. Egy tüske. És nem
tudom, el bírom-e magyarázni ezt Mattnek vagy An-
nának, vagy bárkinek.
Azt sem tudom, hogy emiatt mit érzek a még meg
sem született gyerek ügyében, aki részben Annáé
lesz, részben az enyém, részben ki tudja, kié. Azt
akarom, hogy a lombikban valakinek a petesejtjéből
és valakinek a spermájából fogant gyerekemnek ez
legyen a tüskéje? Amit fitogtatunk, amire büszkék
vagyunk, mert így kell lennie? Elképzelem a mesebe-
li lányom, hatéves, és feláll az iskolában. „Anyukám
hasából bújtam elő, de ő nem a biológiai anyukám.”
Ezt akarom?
Van más választásom?
Mikor azt mondtam Annának, hogy látom magam
előtt, hogyan lehetne, komolyan gondoltam. Vagy
legalábbis komolyan akartam gondolni, mert olyan
gyönyörűen hangzott. Miért ne működhetnénk
együtt mind, és nevelhetnénk ezt a gyereket? Egy fél
falu sem elég erre, ugye? Ez nálunk jó megoldás le-
hetne. Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább
az egyetlen lehetséges útnak tűnik. Ha nem is a vég-
ső esély, de tudatos döntés, aminek akár örülhetünk
is, nem csak el kell fogadnunk. És ezért dobom fel,
hogy Matt spermája helyett használjuk a bátyjáét.
– Jackét? – bámul rám döbbenten, a szava is eláll.
– Csak egy fivéred van – emlékeztetem könnye-
dén. – Miért ne?
– Hogy miért ne?
– Úgy értem, megértem, mit érzel, mikor azt mon-
dod, nem szeretnéd, ha Anna petesejtjét és a te
spermádat használnák. Én sem szeretném ezt, még
akkor sem, ha ennek semmi értelme. De az sem tet-
szene, ha anonim donort használnánk… az olyan hi-
degnek tűnik. Mint valami kereskedelmi tranzakció.
Valaki, akit véletlenül kiválasztunk. – Elhallgatok,
Matt karba teszi a kezét, úgy fest, mint aki komolyan
meghökkent.
Nagyjából már elfogadta az ötletet, hogy petesejt-
és spermadonoros lombikunk legyen, de az ilyen pil-
lanatokban mindketten csetlünk-botlunk, valami
ösztönösen tiltakozik bennünk. És most mégis eltö-
kélt lettem, mert muszáj. Mert ez az egyetlen módja,
hogy családom legyen, és örülnék, ha a gyerekünk
legalább egyikünknek vérrokona lenne. Én hordom
ki, Matt meg genetikai rokona lesz. Mindenki jól jár,
ebben a – valljuk be – közel sem ideális helyzetben.
– Ha Jack a donor – folytatom akkor legalább ge-
netikailag közel áll majd hozzád. Vérrokon. A testvé-
rek DNS-e ötven százalékban megegyezik…
Matt halványan rám mosolyog, bár a szeme felhős.
– Ennyi egyezés van a banánnal is, nem?
– Ez azért városi legenda – felelem. Utánanéztem.
– Az teljesen más összetettségű.
Matt a szemét forgatja.
– Jó, mindegy.
– Zavarna, ha Jack lenne?
Jack két évvel idősebb Mattnál, és tíz évig Francia-
országban élt, villákat újított fel. Pár hónapja vissza-
költözött Cotswoldsba, és a pénzt nem sajnálva át-
alakított egy pajtát. Nem állnak igazán közel egy-
máshoz Matttel, de mindig is baráti volt a kapcsola-
tuk. Azt hiszem.
 – Hogy zavarna-e? – ismétli Matt. – Nem tudom.
Nem volt még időm, hogy végiggondoljam, mit érez-
nék, ha a bátyám gyerekét nevelném fel…
– Annyiszor mondtam már, Matt, hogy ez tényleg
nem így van…
– Csakhogy egy kicsit mégis így van, mert azt
mondogatod, hogy mind részt veszünk majd benne,
és Anna valamilyen második anyuka lesz…
– Sosem mondtam ezt így. – Ebben biztos vagyok.
Sosem gondoltam így erre. – Csak úgy értettem, hogy
valamennyire részt vehetünk benne mind…
– Ami remekül hangzik, de nagyon bonyolultnak
tűnik, és érzelmileg elég veszélyesnek. És ha Jack
vagy Anna úgy dönt, hogy szülői jogokra pályázik?
– Nem tennék, és a sperma-meg petesejtdonoro-
kat amúgy sem kezelik törvényileg szülőnek. Nin-
csen jogi vagy pénzügyi felelősségük és felügyeleti
joguk sem lehet, soha. A mi nevünk lesz a születési
anyakönyvön, Matt. – Igen, tényleg utánanéztem.
– Akkor is más érzés, hogy ismerjük őket – tart ki
Matt. – Ha valami anonim donor lenne, akiről csak
megfeledkezhetnénk…
– De felfoghatjuk ezt előnynek is – érvelek tovább.
– Itt lehet előttünk minden infó. És mikor a gyere-
künk majd elkezd érdeklődni, hogy honnan jött, ak-
kor nem valami hivatalosnak tűnő aktát kell néze-
getnie, hanem itt leszünk neki mi, Jack és Anna. Ez
azért nem mindegy. – Elhallgatok, hagyom, hogy ezt
eméssze, és azt, hogy én magam sosem nyitottam ki
azt a dossziét. – Mármint ha egyetértesz, természe-
tesen.
Felsóhajt.
– Nem tudom. Még végig kell gondolnom.
– És ahhoz mit szólnál – javaslom –, ha áthívnánk
Jacket és Annát vacsorára, hogy megbeszéljük a dol-
gokat. Végigdumálhatnánk. És ha ezután bárki úgy
dönt, hogy ez nem működne neki, lefújjuk.
Erre a lehetőségre elfog a rémület, a gyomrom
összeugrik. Máris úgy érzem, hogy sokat fektettünk
ebbe. De remélem, hogy ha leülünk mind a négyen,
akkor Matt majd látni fogja, hogy ez működne. Hogy
ez jó lehet. Mármint, feltéve, hogy Jack belemegy. És
Anna nem gondolja meg magát.
– Vacsora? – kérdez vissza Matt óvatosan.
– Igen, vacsora. Csak egy vacsora.
Megint sóhajt, de bólint.
– Rendben, legyen.
*
Két héttel később a házban sürgölődök, felrázom a
párnákat, meggyújtom az illatgyertyákat. Egy cse-
répedényben marokkói csirke bugyborékol a sütő-
ben, kínzóan csábító illatfelhőt eregetve: római kö-
mény és gyömbér. Csak a hangulatfények égnek, és
Matt begyújtott a kandallóba a nappaliban. Minden
csupa boldogság és melegség. ígéret.
 Két nappal ezelőtt, az én javaslatomra, Matt talál-
kozott Jackkel, és felkérte donornak. Még Matt is lát-
ta, hogy beszélnie kell vele még a vacsora előtt. Ez
nagy lépés volt, egyszerre hatalmas megkönnyebbü-
lés, meg kicsit ijesztő is, hogy Jack elég készségesen
belement. Matt egy kicsit sokkolva ért haza, szinte
hitetlenkedve. Ez tényleg megtörténhet. És most An-
na meg Jack átjönnek, hogy megbeszéljük a jövőt. A
mi jövőnket. A családunkat.
Csengetnek, sietek ajtót nyitni. Jack áll kint, moso-
lyog, nyugodtnak tűnik. Mikor először találkoztunk
Jackkel, Matt meg én még egyetemisták voltunk,
együtt jártunk, és én azt hittem, hogy jó barátok le-
hetünk Jackkel. Laza, kedves srác volt, jó hallgatóság,
száraz humorral. Röviden, igazán remek fickó, de ti-
zenöt év alatt nem kerültem közelebb hozzá, mint az
első találkozáskor. A csevegésnél maradt, kedvesen,
könnyedén, ennél nem lett több, és ez szándékosnak
tűnik. Amióta csak ismerem, sosem volt komoly kap-
csolatban senkivel, bár tudom, hogy voltak barátnői.
De olyan nem, akit elhozott volna karácsonykor vagy
a családi eseményekre.
– Jack! – Lábujjhegyre állva adok egy puszit az ar-
cára. Majd tíz centivel magasabb Mattnál. – Örülök,
hogy eljöttél.
– Én is, Milly. Nahát, ez a hely gyönyörű! – Elisme-
rően néz körbe. – Nem jártam Bristolban, mióta ki-
költöztetek abból a lakásból. – Az amerikai konyha
felé biccent. – Nyilván innen kivettek egy falat… Tu-
dod, mikor vehették ki? – Jack folyton így nézi meg a
házakat.
– Réges-rég, azt hiszem, jóval azelőtt, hogy mi lát-
tuk. Gyere be!
Átjön a konyhába, Matttel azt a férfias ölelésfélét
csinálják, ami inkább vállon veregetés.
Kinyitom a hűtőt.
– Egy sört?
– Köszönöm.
Álldogálunk, kicsit ostobán mosolygunk. Jack Matt
testvére, de alig találkozunk, és most megkértük,
hogy ezt a nagyon nagy dolgot tegye meg nekünk.
Ettől kínosan érzem magam, gondolom, ezt várhat-
tam is.
Megint csengetnek, sietek, újra ajtót nyitok.
– Anna! – Szorosan magamhoz ölelem. – Gyere,
ismerkedj meg Jackkel! – Hiába vagyunk ennyi éve
barátok, sosem találkoztak. Jack Franciaországban
volt, vagy Readingben találkoztunk vele, Matt szüle-
inél.
Anna belép a konyhába, látom, ahogy Jack szeme
kitágul, amikor meglátja. Anna gyakran rejti előnyte-
len ruhák alá a szépségét: esetlen nadrágkosztümö-
ket, bő pulcsit és farmert hord, de ma este kitett ma-
gáért, talán az alkalom miatt. Élénkzöld kordbársony
miniszoknyát visel, ami kiemeli hosszú lábát, lila
gyapjúharisnyát, és egy szűkített, mustársárga blúzt.
Az ember azt hinné, ez mind rémesen üti egymást,
de valahogy mégsem. Csak úgy ragyog, a szoknya
színe passzol a szeme tengerzöldjéhez, és a haját
sem csak összefogta, hanem ezúttal lágy, mézszínű
hullámokban keretezi az arcát.
Jack előreugrik, egyik kezét kinyújtja.
– Szia! Jack vagyok.
– Anna.
Anna lehajtja a fejét, szégyenlősen mosolyog,
ahogy Jack megfogja a kezét, és a kelleténél egy má-
sodperccel tovább tartja a szorításában. Nézem őket,
nem is tudom, mit gondolok erről. Természetesen
azt szeretném, hogy kijöjjenek egymással, de Jack
mintha a nők kedvence lenne, és Annának meg olyan
kevés férfi volt az életében. A belső riasztócsengőm
halkan megszólal. Nagyon nem akarom, hogy Anna
sérüljön ebben.
– Azt hiszem, tisztában vagyunk vele, miért gyűl-
tünk itt össze – viccelődik Jack, és Anna kicsit felne-
vet.
Matttel zavartan mosolygunk, aztán elfoglalom
magam a csirke kihalászásával a sütőből, miközben
Matt italt tölt Annának.
Végül jól sikerül az este az idegességem ellenére.
Úgy érzem magam, mint aki egy hegyet mászott meg,
hogy eljusson eddig: hogy itt üljünk négyen az asztal
körül, és ott lebegjen körülöttünk a család – az én
családom – lehetősége.
 Nem beszélünk semmi komolyról vacsora közben,
eszünk, Matt újratölti a borospoharakat. Jack a há-
zakról mesél, amiken mostanában dolgozott, Anna
meg óvatosan beszámol a legutóbbi horrorsztorikról
Laráról, a főnökéről, akivel sosem találkoztam, de
már hallottam róla. Én is mesélek kicsit a hatéves
elsőseimről, hogy Toby, egy foghíjas, vörös kisfiú
megkérdezte, hozzámegyek-e feleségül.
– Remélem, azt mondtad neki, hogy már elkeltél –
ugrat Matt, mire mosolygok.
– Tapintatosan elutasítottam.
Szeretem az osztályomat, de az utóbbi időben ne-
héz volt mindennap bemenni, és nézni a mosolygó
arcokat, attól félve, hogy sosem lesz saját gyerekem.
Néztem az anyukákat az iskola kapujában: az egyik-
nek csodálatos, hatalmas pocakja volt, öntudatlanul
birtokló mozdulattal simogatta, egy másiknak meg
pár hete született kisbabája. Először pénteken hozta
el, csupa rózsaszínbe volt bugyolálva, az aprócska
arc látszott ki csupán, és én csak a sötétkék szemet
láttam és a rózsabimbó ajkakat. Kiadtam a megfelelő
hangokat, felkiáltottam és gügyögtem, de közben
legbelül darabokra hullottam. Annyira akartam ezt,
hogy az már fizikai fájdalmat okozott.
– Akkor van valami tervetek, hogy mikor, hogyan
legyen? – kérdezi Jack négyünkre mutatva, ahogy
végzünk a desszertnek felszolgált fehércsoki-
mousse-szal.
 Bizonytalanul nézek Mattre. Ezt még nem beszél-
tük meg, hivatalosan biztos nem.
Ő visszanéz rám, a szeme ráncokba fut a sarkánál.
– Amilyen gyorsan csak lehetséges – közli, mire el-
tátom a szám. – Tulajdonképpen… – A hűtőhöz lép,
elővesz egy üveg pezsgőt, amit nyilván titokban vett.
– Azt gondoltam, hogy akár ünnepelhetnénk. A jövő-
re, mert Millyvel igazán hálásak vagyunk, hogy ezt
megteszitek értünk, és tudjátok, mindketten a csalá-
dunk részei vagytok. – Annára néz. – Tényleg.
Vissza kell pislognom a könnyeimet, ahogy Matt
kipattintja a dugót a pezsgőből, és négy pohárba tölt
belőle. Nehezebbet vártam, kínos beszélgetést, nem
egyszerűen csak ünneplést. És mégis milyen egysze-
rű ebben a pillanatban. Gyönyörűen, csodálatosan
egyszerű.
– Mindannyiunkra! – mondja ünnepélyesen Matt,
és felemeli a poharát. – És a babánkra.
Mire koccintunk a meleg, otthonos konyhában,
mindenki mosolyog és boldog. Én reménytelibbnek
érzem magam, mint hosszú idő óta bármikor. Vidám
vagyok, a buborékok ott pezsegnek bennem. Végül
hinni kezdem, hogy ez tényleg megtörténik. Ahogy
iszunk, elkapom Anna tekintetét, a pohara pereme
felett rám mosolyog. Rendben lesz ez. El fogunk jutni
mindannyian a hepiendig, amiért mind küzdünk.
Később, mikor Anna meg Jack már elmentek, és
Matt a piszkos edényeket pakolja a mosogatógépbe,
odalépek mögé, és átkarolom a derekát, az arcom a
vállához nyomom.
– Köszönöm – mondom halkan. – Tudom, hogy
voltak kétségeid.
– Még mindig vannak, de ez nem elég ahhoz, hogy
visszatartson minket a próbálkozástól. Attól, hogy
boldoggá tegyelek. – Megfordul, hogy rendesen
megöleljen, az állát a fejem tetejére támasztja. – Mi-
kor beszéltem Jackkel, annyira úgy tűnt, hogy nincs
ezzel semmi gondja, úgyhogy emiatt arra jutottam,
hogy nem kell olyan bonyolultnak lennie, mint elő-
ször hittem.
Eszembe jut Anna mosolya.
– Azt hiszem, nem.
Matt felemeli az állam egy ujjával, megcsókol.
– Gondolj csak bele, Mrs. Foster, hogy jövő ilyen-
kor már lehet fent egy üvöltő, újszülött kisbabánk.
– Vagy egy békésen alvó. – A lehetőségtől végigfut
rajtam a remegés, olyan zsigeri, hogy majdnem bele-
rázkódom az örömbe.
Jövő ilyenkor. Mintha ígéret lenne, olyan.
Fogalmam sem volt, hogy egy napon fenyegetéssé
válik.
HATODIK FEJEZET
 Anna

– Kényelmes így?
A nővér rám mosolyog, ahogy elhelyezkedek a
vizsgálószéken.
– Igen, azt hiszem.
Hat hete volt az a vacsora Millynél és Mattnél, és
azóta száguld velem az érzelmi hullámvasút a heten-
te kapott hormoninjekcióknak köszönhetően.
Millynek is kell kapnia, párszor voltunk együtt is a
klinikán, és nevettünk, hogy milyen bőgőmasina lett
belőlünk az egésztől. Megnyugtatóan intim volt,
hogy együtt csináljuk, és ez még közelebb hoz min-
ket.
Az érzelmek áradásán túl a fejem is fáj, és a napi
futás ellenére vagy három kilót híztam, ezek nyil-
vánvalóan a szokásos mellékhatások közé tartoznak
ezeknél a hormonkoktéloknál.
De megéri, igen, mondogatom Millynek, mert még
mindig aggódik, hogy ez túl sokat kíván tőlem, hogy
valahogy többel fog tartozni nekem, mint amit visz-
szafizethetne, bár mondom, ígérem, hogy nem így
van. Sosem volt így.
A valóság az, hogy egy kicsit nagyobb beavatkozás
ez az életembe, mint vártam. A hormonokon kívül
vannak még ultrahang-vizsgálatok és más kivizsgá-
lások, el kellett mennem pszichológushoz, hogy biz-
tos legyen, érzelmileg jól viselem. Olyan volt, mint
valami vizsga, amin át kell menni, értékekről és ér-
zésekről kérdeztek, és nem voltam biztos benne, mi
lehet a helyes válasz, bár elmondták persze, hogy
nincs ilyen.
És rá is kérdeztek sok mindenre. Családra, pár-
kapcsolatokra, korábbi terhességekre, ez volt az a
pont, amikor hazudtam. Ösztönös volt, alapvető
szükség, hogy védjem magam. Nem fogom elkotyog-
ni a titkaimat valami idegennek, még Milly kedvéért
sem. És nem is számított amúgy sem. Vagyis azt hit-
tem.
Úgyhogy most itt vagyok, egy műtőasztalon fek-
szem, el fognak altatni. A hasam alsó része érzékeny
és duzzadt pár napja, csak úgy tudom leírni az ér-
zést, hogy olyan, mintha valami érett gyümölcs len-
ne.
Három napon belül átültetik az embriót Milly vá-
rakozó méhébe, és újabb tizenkét nap múlva
terhestesztet csinálhat. De akár terhes lesz, akár
nem, az én szerepem ennyi volt: a mai leszívott pe-
tesejteket fel lehet használni a későbbi lombikokhoz
is. A mai nappal az én munkám véget ért, mégis
olyan, mintha csak most kezdődne.
– Eljön önért valaki? – kérdezi a nővér, mire bólin-
tok.
 Milly megígérte, hogy jön, amint vége a tanításnak.
Kivettem a délutánt, Lara nem örült, de alig-alig me-
gyek szabadságra, úgyhogy nem nagyon tehetett
semmit. Amikor eljöttem ebédidőben, megint láttam
Sashát, dühödten cigizett kint, és elég nyomorultnak
tűnt. Nem beszéltünk a hat héttel ezelőtti találkozá-
sunk óta, bár küldtem neki pár e-mailt, bátorítva,
hogy keressen meg nyugodtan.
Ahogy elhaladtam mellette, futólag odamosolyog-
tam, de beszélgetni nem volt időm, vártak a klinikán.
A parkoló felé tartottam, mikor Sasha utánam kiál-
tott.
– Legyen szíves! Beszélhetünk valamikor?
Félig odafordultam, a mosoly maradt.
– Persze. Ma délután nem leszek, de, mondjuk, jö-
vő héten?
Sasha bólintott, elég komoran, mire megint eltű-
nődtem, vajon mit akar mondani.
Most elhessegetem a gondolataimat Sasháról, fek-
szem a vizsgálóasztalon, az aneszteziológus munká-
hoz lát, beköti az infúziót a kézfejembe szúrt
branülbe. A nővér megpaskolja a lábam.
– Kérem, emelje be a lábát a kengyelbe!
Nyilvánvaló kérés, de mégis váratlan, zsigeri vá-
lasz fut végig rajtam. Pánik. Ijesztő, ahogy hirtelen
elborít, ahogy elakad a lélegzetem és kiüresedik az
agyam. A kengyel… A kezembe szúrt tű… Ahogy az
orvos megigazítja a lámpát, hogy az pont a két lábam
között világítson meg… Hirtelen megint tizennyolc
vagyok. Tizennyolc, és magányos.
A nővér megérinti a vállam, a szeme csupa aggo-
dalom.
– Jól van, Anna?
– I… igen.
Reszketek, állapítom meg magamban. Fémes íz a
számban, csúszósnak és hidegnek érzem magam
alatt a műanyagot. A nővér azt tanácsolta, hogy tart-
sam magamon a zoknit, mert a kengyel hideg, és a
vékony pamutanyag alatt a lábujjaim rámarkolnak a
fémre. Próbálok tudatosan lélegezni, egyenletesen,
de mégis úgy érzem, mindjárt elájulok. Az egész tes-
tem remeg. Ahogy elfordítom a fejem, úgy érzem, ott
vagyok abban a másik szobában. Látom az ultrahang
kezelőjét, a képernyő elforgatva, hogy ne lássam az
ott összemosódó kis képet. Ez, hogy nem láttam, úgy
kínzott, mintha láttam volna, ha nem még jobban. Mi
lett volna, ha?
De most nem gondolhatok így rá. Szerencsére az
aneszteziológus végez közben.
– Számoljon visszafelé tíztől, Anna – mondja, mire
nyelek egyet, bólintok, és próbálom visszatartani az
értelmetlen, jeges pánikot. Csak egy emlék. Ennyi.
– Tíz, kilenc… – kezdem remegő hangon, és többre
nem emlékszem.
*
 Félhomályos szobában ébredek, egy megfigyelő-
ben, fájdalmaim vannak és zavart vagyok. A hasamra
teszem a kezem, azt várom, hogy valami más lesz, de
ugyanolyan, kicsit duzzadt a hormonoktól. A szám
száraz. Mikor felülök, a világ forog körülöttem: szí-
nét vesztett, zavaros kaleidoszkóp. Visszafekszem a
párnákra, várom, hogy kitisztuljon a fejem. Csak az
altatástól vagyok ilyen szédült. Emlékszem rá ko-
rábbról, a testem is.
És pont a korábban miatt, vagy talán csak a hor-
mon-túltengéstől, ami ott lüktet a testemben, elborít
a gyász árhulláma, és vissza kell szorítanom a hüp-
pögést.
– Anna? – Egy ápolónő néz be az ajtón, a folyosó-
lámpa fénye glóriát rajzol a feje köré. – Felébredt?
A számra szorítom az öklöm, bogy visszatartsam a
kitörni készülő zokogást. El sem hiszem, hogy ezt a
hangot én adom ki.
– Igen – krákogom valahogy végül. – Jól vagyok.
Kicsit kába, de jól.
– Hozok egy kis teát.
Mire visszaér, már összeszedtem magam. Felül-
tem, a vékony takaró, ami rajtam volt, összehajtva a
lábamnál. Köszönetét mormolva elveszem a teát, a
forró, túlcukrozott italt kortyolom, hálásan, hogy
elmulasztja a szám szárazságát.
– És… sikeres volt?
 – Igen, minden remekül ment. – Nem mond töb-
bet, és én rájövök, hogy szándékosan. Az én szere-
pem véget ért. Már nem vagyok beavatva, csak ha
Milly és Matt úgy dönt, hogy elmondja nekem. Aláír-
tam a papírokat, ezt tudtam eddig is. Bár ebben a pil-
lanatban kicsit rossz érzés. – Olyan félóra múlva el is
mehet – mondja. – Ha jól érzi magát.
– Jól leszek.
Legszívesebben azonnal mennék. Most, hogy vége,
semmire sem vágyom jobban, mint a saját lakásom
ismerős meghittségére, hogy a saját ágyamban fe-
küdjek, és Winnie ott doromboljon a hasamra tele-
pedve. Furcsa és nyugtalanító, de el akarom felejteni,
hogy ez valaha megtörtént. Sebzett vagyok és érzé-
keny, pedig azt hittem, Millyért fogok izgulni. Nem is
értem magam.
– És majd ha megjött, aki jön önért – teszi még
hozzá a nővér, mire én meglepetten felnézek rá.
– Milly még nincs itt? Hány óra van?
– Háromnegyed négy.
Már itt kellene lennie, érzem, ahogy belém szúr
valami nyomasztó érzés. Hol lehet? Ez nem olyasmi,
amit elfelejtene, vagy akár lekésne.
A teát kortyolom, próbálok nyugodt és optimista
maradni, a hasam görcsöl, ez nyilvánvalóan a be-
avatkozás normális velejárója. Mikor kimegyek a
mosdóba, látom, hogy vérzek kicsit, ez is normális,
de ugyanakkor meg is ijeszt. Túl ismerős valahogy.
És Milly még mindig nincs itt.
Aztán úgy félórával később megint megjelenik a
nővér.
– Megjött a sofőrje – jelenti mosolyogva, mire vé-
gighullámzik rajtam a megkönnyebbülés.
– Milly?
A mosoly elhalványul.
– Nem, nem Milly. Azt mondja… Jacknek hívják.
Jack Foster?
Jack? Mármint Jack, Matt bátyja, Milly és Matt
spermadonorja, akivel eddig egyszer találkoztam?
Megdöbbenek, és közben furcsán sérülékenynek ér-
zem magam.
– Rendben van? – kérdezi a nővér, és én nem is
tudom, mit feleljek.
– Igen, persze – válaszolom végül. – Kérem, szól-
jon neki, hogy mindjárt kimegyek a váróba.
Miután a nővér elmegy, ellenőrzöm, hogy nézek ki,
megfésülöm a hajam, megmosom az arcom. Még
mindig kicsit szédelgek, a hasam érzékeny. És fo-
galmam sincs, mit mondjak Jacknek.
– Hogy vagy? – kérdezi, és fürgén felpattan, mikor
kilépek a váróba.
Adtak egy tájékoztató füzetet még korábban, ab-
ban olvastam, hogy érdemes kényelmes ruhában ér-
kezni a beavatkozásra, úgyhogy kapucnis felső és
tréningnadrág van rajtam, ebben a pillanatban
olyan, mintha pizsamában lennék.
– Jól. – Megrázom a fejem, zavarban vagyok. – Ne
haragudj, de azt hittem, Milly jön…
– Tudom, sajnálom, és ő is sajnálja persze. Az isko-
lájában ma háromkor ellenőrzést jelentettek be, hol-
nap jönnek. – Grimaszol, vállat von, én felveszem a
kabátom.
– Rendben. – Valamennyire tudom, milyenek ezek
az ellenőrzések Millynek. Tudom, milyen fontosak,
mindenki rohan, hogy jól nézzen ki az osztályterem,
és rendben legyen minden papír. Megértem, de még-
is csalódott vagyok, kicsit bánt is. – Rosszkor jött,
gondolom.
– Az a jó, hogy én itt vagyok.
Oldalra biccenti a fejét, elég bájos mosolyt villant
rám. Hatásos, hiszen vitathatatlanul vonzó férfi, de
közben kényelmetlen is. Nem ismerem ezt az em-
bert, és mégis… nagyon körülményesen és máshogy,
de közös gyerekünk lesz. Rászólok magamra, hogy
ne gondolkodjak erről így. Csak ez olyan fura.
– Úgy tudtam, Cotswoldsban laksz, nem?
Jack elveszi tőlem a dossziét a papírokkal.
– Hadd vigyem!
Kimegyünk, szürke, baljós nap van, pedig már
március végén járunk. A fák még csupaszok, és a föld
alól kibújt krókuszok nyomorultul, fázósan festenek.
 – Pillanatnyilag Stroudban – feleli Jack. – De épp
Bristolban jártam, uszadékfáért jöttem egy
lerakatba. – Rám mosolyog. – Ez viszont jókor jött.
Bólintok, elfordítom a tekintetem. A lakásomban
akarok lenni, egyedül a macskámmal és egy bögre
teával.
Jack egy ütött-kopott, saras Land Roverhez vezet,
pont ilyet képzeltem neki. Elég magas kocsi, a kö-
nyököm alá nyúl, és felsegít az anyósülésre.
– Hogy érzed magad? – kérdezi, ahogy elhagyjuk a
klinikát.
– Mondjuk, hogy jól. Kicsit… nem tudom. Padlón. –
Kinézek az ablakon, megmagyarázhatatlan módon
megint azt érzem, hogy a sírás fenyeget, hogy zo-
kogni tudnék, pedig épp ezt szeretném most a legke-
vésbé. – Ez az egész elég fura.
– Igen, tudom, hogy érted – morogja Jack.
– És a te… részed? Gondolom, már megvan.
– Igen, pár hete megvolt. Nem nagy ügy. – Gyors,
kicsit huncut mosolyt villant rám. – Nem valami fáj-
dalmas eljárás, tudod.
– Igen. – Elpirulva fordulok el. Nem kellett volna
felhoznom a témát.
– Milly megadta a címed… Totterdown, ugye?
– Igen, Knowle Road, a parknál.
Pár percig csendben autózunk, Jack a telefonja na-
vigációját követi, majd megáll a házam előtt.
– Kösz a fuvart…
 – Legfelül laksz, ugye? Szeretnélek felkísérni, hogy
lássam, minden oké.
Úgy érzem, tiltakoznom kellene, de nem teszem,
mert elég jólesik a társaság. Már nem vagyok biztos
benne, hogy egyedül akarok lenni máris.
– Kérsz egy teát? – motyogom, ahogy kinyitom az
ajtót és belépek.
– Nekem kellene főznöm. Helyezd magad kénye-
lembe! – A nappaliban álló kanapé felé biccent. –
Szerintem eltalálok a teáskannáig.
– Rendben. Köszönöm.
Bár Jack idegen, mégis jó érzés, hogy valaki gon-
doskodik rólam. Óvatosan leereszkedek a kanapé
szélére, a puha párna besüpped alattam, elborít a
meleg plüss, és Winnie felugrik az ölembe. Mire Jack
visszatér egy bögre teával, már fekszem, a fejem a
karfának támasztva. Winnie úgy nyúlik el mellettem,
mint egy élő melegítő takaró.
– Szépen elhelyezkedtél – teszi le Jack a dohány-
zóasztalra a teát, majd meglepetésemre leül a szem-
közti fotelba. Arra számítottam, hogy valami ürügy-
gyel elmegy. – Ez kicsit furcsa, ugye? – kérdezi pilla-
natnyi csend után, szégyenlős mosollyal.
A teáért nyúlok, leginkább, hogy időt nyerjek.
– Igen, fura, de nem biztos, hogy akarok erről be-
szélni.
– Mármint te… meg én, a génjeink együtt… A mi…
– Igen – vágok közbe, mielőtt kimondhatná.
 – Bocs, furákat beszélek én is? – Megdörzsöli az
arcát. – Nem szándékos. Csak nem sokat gondolkoz-
tam ezen, mikor Matt megkért. Azt gondoltam, hogy
ez olyan, mintha vért adnék, vagy egy vesét. –
Eszembe jut, hogy Milly is ezzel a hasonlattal jött, és
halványan elmosolyodom. – De most, hogy alapo-
sabban végiggondoltam, kicsit más, érted? Kicsit
több…
– Igen, értelek.
– Te akartál gyereket? – Megint úgy mosolyog
rám. – Vagy ez túl személyes kérdés? Bocsánat, csak
eszembe jutott.
– Nem, semmi gond. Nem hiszem, hogy valaha lesz
gyerekem. – Elhallgatok, gondosan megválogatom a
szavaimat. – Jól vagyok, ahogy vagyok, boldog va-
gyok így.
– Nincs senki olyan az életedben?
A helyzet különös, váratlan intimitásától a kérdés
inkább természetes, mint tolakodó.
– Nincs… Nem nagyon érdekelt az ilyesmi, a há-
zasság meg a gyerekek. – Úgy fest, mint aki nem na-
gyon hisz nekem, úgyhogy tovább magyarázok. – A
szüleim örökké veszekedtek, aztán végül csúnya vá-
lás lett belőle tizenöt éves koromban. Azt hiszem, így
egy életre végeztem a házassággal.
– Nehéz lehetett.
 – Nem volt könnyű. – És váratlanul úgy érzem,
hogy újra emelkedik bennem az érzelmek hulláma,
és mielőtt leállíthatnám, a szemem már csupa könny.
– Ejnye. Nahát. – Jack előrehajol, egyik kezét a ka-
romra teszi. A kezem remeg, a forró tea az ujjaimra
csorog. Elveszi tőlem a bögrét, leteszi az asztalra. –
Sajnálom. Nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz téma
neked.
– Nem az – felelem szipogva. Próbálom visszatar-
tani a könnyek árját, de nem bírom. – Csak hat hete
tömnek hormonokkal – nyögöm ki kásásán. – Nem
csoda, hogy bőgőmasina lettem. – Megtörlöm a sze-
mem, mert egyre csak sírok. – Bocsánat. Nem akar-
tam.
– Biztos, hogy csak a hormonok? – kérdezi Jack
gyengéden, én meg egyre a szemem törölgetem
hüppögve.
Nyitom a szám, hogy igent mondjak, hogy persze,
mi más, de valami más bukik ki belőlem.
– Azért volt nehéz ma, mert felidézte azt, amikor
tizennyolc voltam. – Elhallgatok, felteszem a kérdést,
hogy ezt mindenki közül pont Jacknek akarom-e el-
mesélni, de azon kapom magam, hogy feltörnek be-
lőlem a szavak. – Abortuszom volt.
Átvillan valami Jack arcán, mire megrohan a kínos
érzés, hogy csak kedves akart lenni, igazából nem
akarta, hogy kitárulkozzak.
 – Bocsánat – mormolom, a teáért nyúlok és próbá-
lok elbújni a bögre mögé. – Nem kellett volna el-
mondanom. Nem tudom, miért tettem, csak… ma…
– Elmondtad már másnak is?
Megrázom a fejem, az orrom a bögrében.
Egy pillanatig némán ülünk, a szél az ablaktáblá-
kat rázza, hallom mindkettőnk lélegzését.
– Talán el kellett mondanod valakinek – állapítja
meg végül Jack. – Mert ez most előhozta. Akarsz…
akarsz még beszélni róla?
Akarok? Olyan hosszasan magamba zárva őriztem,
elnyomtam, úgy tettem, mintha sosem történt volna
meg. Milly sem tudta, nem is gondolta, és szerencsé-
re, ami szép volt tőle, sosem kérdezte meg. Azt hi-
szem, mindig is sejtette, hogy kellett lennie valami-
nek… különben miért siklottam volna ki teljesen a
suli végén? De tudta, hogy nem akarok beszélni róla,
úgyhogy sosem erőltette, ami nagy megkönnyebbü-
lés volt.
Mégis, mindig ott volt… Láthatatlan, nyomasztó
súlyként, fájdalomként a szemem mögött, sajgásként
a mellemben. Mindig is jelen volt: valami, amire nem
gondoltam. És ez erőfeszítésbe került.
– Talán igen – felelem, és csendben ülünk még egy
darabig. A kanapé kárpitjából kibújt cérnát birizgá-
lom, rángatom, elengedem. – Nehéz időszak volt –
mondom végül.
– A szüleid miatt?
 – Igen, és mert én… – Kifújom a levegőt. Tényleg
bele akarok kezdeni? A felszínre akarom hozni a lel-
kem mélyéről, mint az iszapot? – Egy olyan kapcso-
latba mentem bele, amibe nem kellett volna – ma-
gyarázom, és hát így is lehet mondani. – És mikor
terhes lettem, ő… nos, ő nem akart tudni róla.
– Sajnálom – grimaszol Jack.
– Az az igazság, hogy én sem akartam tudni róla.
Halogattam, elhessegettem, mintha azt gondolnám,
hogy elmúlik magától, és mikor végre eldöntöttem,
hogy muszáj tennem valamit… – A torkom megint
összeszorul, ég a szemem. – Addigra már előrébb
tartottam, mint hittem. És ettől még…
Innen már nem bírom folytatni. Mert fáj az emlé-
kezés. Mert senki sem akarja hallani, milyen kompli-
kált volt, nem akar hallani a lelkiismeret-furdalásról
és a megbánásról, a fájdalomról és a vérről.
– Annyira sajnálom, Anna. Nem kellett volna fel-
hoznom. – Kinyújtja a kezét, az enyémre teszi, meg-
nyugtató a keze meleg, száraz súlya.
– Nem te hoztad fel – nyögöm ki. – Hanem én.
– Akkor is úgy érzem, mintha turkálnék a magán-
életedben.
Bocsánatkérőn rám mosolyog, és én egyszer csak
rádöbbenek, hogy épp kihátrál, mert mint mindenki,
ő sem akarja tudni. Úgyhogy kihúzom a kezem a ke-
zéből, és hátradőlök a kanapén, hervadt kis mosoly-
lyal nézek rá, a könnyek szerencsére már száradnak
fel.
– Semmi gond, Jack. A mai nap rossz emlékeket
hozott elő, ennyi az egész, és a hormonoktól csak
rosszabb lett a helyzet. Jól vagyok, komolyan. Bocs,
hogy rád öntöttem ezt az egészet így hirtelen. – Be-
lekortyolok a már langyosra hűlt teába.
Jack egy pillanatra rám néz.
– Ezért egyeztél bele?
– Mibe?
– Hogy donor legyél.
Ránézek, megdöbbent a kérdés, és mert hiába
próbálom elválasztani a kettőt egymástól a fejem-
ben, ebben a pillanatban belátom, hogy van köztük
kapcsolat. Végig a lelkem mélyén valamennyire úgy
éreztem, hogy valamit ki kell egyenlítenem. Hogy az
egyik beavatkozás jóváteszi a másikat, legalább a fe-
jemben, ha nem is az univerzumban.
– Talán köze lehet hozzá – felelem lassan, és ez
igazából egy vallomás. – Tudat alatt. – Arra gondo-
lok, vajon mit érezne Milly, ha tudná. Zavarná? Szá-
mít ez?
– Örülök, hogy elmondtad – mondja Jack, mire ki-
csit rámosolygok. Én is meglepően örülök, még ak-
kor is, ha ez később kínos lehet. Egy kicsit olyan volt,
mint amilyennek a véradást képzelem, enyhül a
nyomás, vagy ha az ember kiengedi a visszatartott
levegőt. – Mennem kell… – mondja Jack, félig feláll,
én bólintok.
– Persze. Köszönök mindent…
– Biztos, hogy jól vagy?
– Igen. Teljesen. – Ragyogó mosollyal nézek rá,
túlságosan ragyogóval. – Bocs az előzőért. Nem tu-
dom, mi ütött belém.
– Nem kell bocsánatot kérned, Anna.
– Csak úgy jött, a semmiből. Őszintén jól vagyok.
A mosoly a képemre fagy, ahogy Jack bámul rám.
A szeme pont olyan barna, mint Matté, a haja csak
kicsit sötétebb. Nem borotválkozott ma.
– Talán… van kedved valamikor egy kávéhoz?
Vagy egy italhoz?
Visszanézek, nem is tudom, hogy most rendesen
randira hívott-e, vagy csak barátkozni akar. Talán
még csak az sem, egyszerűen van köztünk ez a fura
kapcsolat.
– Persze – felelem pillanatnyi csend után, mire
Jack mosolyog, bólint és elmegy, az ajtó kattanva zá-
ródik mögötte.
Winnie-t simogatva megiszom a maradék teát, a
hasam még mindig fáj, furcsa ürességet érzek bent, a
béke lilás alkonyatként ereszkedik le rám: puha, sö-
tét és vigasztaló.
HETEDIK FEJEZET
 Milly

Hatéves koromban egy nő egy buliban – nem em-

lékszem, hol volt és miért – megkérdezte, miért nem
hasonlítok a szüléimre. Nem ilyen egyenesen fogal-
mazta meg persze, valamit mondott génekről és sö-
tét hajról meg elcserélt gyerekekről, nevetett kicsit,
mire én rezzenéstelenül és pirulás nélkül közöltem
vele, hogy örökbe fogadtak.
Emlékszem az arckifejezésre, ami átsuhant a ké-
pén, így utólag már tudom, hogy elborzadt a saját
akaratlan otrombaságától, de akkoriban csak azt
tudtam, hogy ez az arckifejezés nem jó, és úgy érez-
tem, hogy valami rosszat csináltam.
A nő gyorsan rükvercbe váltott, a hangja hango-
sabb lett, ahogy felkiáltott, milyen csodálatos, hogy
örökbe fogadtak, és hogy anyukám meg apukám iga-
zán szerencsés, és biztos nagyon szeretnek engem.
De a gyerekek okosabbak, mint azt a felnőttek hin-
nék, tudtam, hogy túlcukrozza a beszélgetést, a mo-
solya túl széles, a hangja túl vidám. Tudtam, hogy
nem az igazat mondja.
Mikor később megkérdeztem róla anyukámat, egy
pillanatig hökkentnek tűnt, aztán a karjába szorított,
és elmondta nekem, hogy tényleg csodálatos volt, és
hogy ő meg apa valóban nagyon szerencsések. Olyan
tökéletes volt: a mi saját tündérmesénk, amiben ga-
rantált a hepiend. És bár a hangom teljesen komoly
maradt, és anya mosolya nem volt túl széles, mégis
az volt róla a benyomásom, mint az ismeretlen nő-
ről: hogy nem teljesen igaz, amit mond. Ezzel sosem
szembesítettem, és sosem kételkedtem a szereteté-
ben, de a benyomás akkor is megmaradt.
Sok ilyen emlékem van. Nem rémesek, és nem bá-
nok semmit, de akkor is megvannak, mint megannyi
kavics a lelki cipőmben. És valamiért most erre a nő-
re gondolok a gyerekzsúrról, miközben Matt a ke-
zemet fogja, és az orvos beülteti az embriót a mé-
hembe. Úgy döntöttünk, most csak eggyel kísérlete-
zünk, mert az ikerterhesség kockázatos lenne, és
mert úgy gondoljuk, hogy legfeljebb ha most nem
jön össze, később megpróbáljuk megint. De remény-
kedem – imádkozom –, hogy sikerüljön.
Ahogy mozdulatlanul fekszem, a lábam a kengyel-
ben, a plafont bámulom, és arra a nőre gondolok,
megígérem magamnak, hogy a gyerekemnek nem
lesznek ilyen pillanatai. Azt fogja érezni, hogy szere-
tik, elfogadják, és a részem a kezdetektől. Mindörök-
ké. Mindig.
*
Húsz perc alatt végeznek, felállok, és úgy érzem,
legszívesebben lábujjhegyen járnék, mintha az a ve-
szély fenyegetne, hogy a frissen beültetett embrió
kicsúszhat. Mikor ki is mondom ezt, az orvos meg-
nyugtat, hogy ez természetes reakció, de semmi köze
a valósághoz. Javasolja, hogy vegyem ki a mai napot,
és két hétig a lehető legkevesebbet mozogjak… De
miért is? Akkor mégiscsak kieshet?
Nem könnyű megoldani a szabadnapot, főleg így,
hogy elég rémes ellenőrzésünk volt. A Monkton Álta-
lános Iskola elég kicsi suli, úgy félórányira Bristoltól,
csak egyetlen osztályt indítunk évfolyamonként, és
nagyon kevesen dolgozunk itt. Tizenkét éve vagyok
itt, mióta befejeztem az egyetemet, és bár csábító,
hogy keressek valamit közelebb, nehéz eljönni egy
olyan helyről, ahol ismerik az embert.
Mikor telefonáltak, hogy ellenőrzés lesz, épp in-
dultam volna Annáért, a szívem azonnal összeszo-
rult, a gyomrom a torkomba ugrott. Legutóbb, mikor
itt jártak, a rettegett „Fejlesztésre szorul” minősítést
kaptuk, úgyhogy fel sem merült más, mint hogy so-
káig bent kell maradni, és mindent megtenni, hogy
ezúttal jól sikerüljön.
De… Anna. Rosszul voltam tőle, hogy cserbenha-
gyom egy ilyen fontos pillanatban, bár nem volt más
választásom, írtam neki sms-t, hagytam két üzenetet
a hangpostáján, de még így is nyomorultul gyötört a
lelkiismeret-furdalás, hogy Jacket küldtem magam
helyett. Ahogy hazaértem, hívtam az otthoni számán,
de nem vette fel, és ettől valahogy még rosszabbul
éreztem magam.
 Szombaton megint hívtam, a telefon egyre csak
csengett és csengett, és én arra gondoltam, hogy ta-
lán nem kellene zaklatnom. Talán már fáradt az
egésztől, és kicsit hátrébb lépne. Talán egy kis leve-
gőre lenne szüksége. Végül vasárnap visszahívott.
– Szia, Milly! Bocs, hogy nem hívtalak. – Fáradt
volt a hangja.
– Anna, annyira sajnálom, hogy nem mentem ér-
ted a klinikára. Jack mondta, hogy jöttek az ellen-
őrök, és…
– Igen. Így jött ki.
– Igen. – Valahogy mesterkélt lett a beszélgetés,
ezt nem vártam. – Átmehetek? Viszek croissant-t. –
Mandulásat, az Anna kedvence.
– Oké – mondta pillanatnyi csend után. – Gyere,
persze.
Egy zacskó friss croissant-nal és Anna kedvenc
chai latte italával érkeztem, és mikor üdvözlésképp
megöleltem, egészen halványan éreztem, hogy va-
lami nincs rendben. Rászóltam magamra, hogy ne
legyek paranoiás, Anna csak fáradt. Nincs semmi
gond, nem változott semmi ahhoz képest, ahogy ezt
képzeltük. Anna nem gondolta meg magát, nem bán-
ta meg, az nem lehet.
– Milyen volt? – kérdeztem, amikor Anna török-
ülésben ült a kanapén, és a teát itta. – Nem… nem
fájt?
 – Nem. – Lesütötte a tekintetét, kicsit merevnek
tűnt, ahogy tartotta magát, ahogy az állkapcsa meg-
feszült. Én nem tudtam, mit mondhatnék, a hangom
túl vidám volt, erőltetett. Mintha egyikünk sem tudta
volna, hogyan csinálja, hogy csak legyen, egyszerűen.
– Annyira hálás vagyok…
– Tudom.
Visszaültem, kicsit úgy éreztem magam, mint akit
leszidtak.
– Anna, minden rendben? – Végül meg mertem
kockáztatni, bár alig bírtam kiejteni a szavakat. –
Te… meggondoltad magad?
– Azért ahhoz már kicsit késő lenne.
Hátrahőköltem, de ekkor Anna elmosolyodott, ki-
csit fáradtan.
– Viccnek szántam, Milly. Bocs. Ez az egész vala-
hogy… kicsit érzékennyé tett. Nem vártam ezt. Jól
leszek pár nap múlva.
Néztem a tartózkodó arcát, és próbáltam kitalálni,
erre hogyan kellene válaszolnom, de az agyam ki-
ürült. Mi a fenét jelent az, hogy érzékeny? Aggódnom
kellene?
– Sajnálom, hogy nem értem oda – mondtam vé-
gül. – Tényleg nagyon ott akartam lenni.
– Tudom.
– És Jack… – Nem tudtam, hogy tegyem fel a kér-
dést.
 – Rendben volt. Tényleg, teljesen rendben volt. –
Kicsit összeszedte magát, a szemöldökét felhúzta. –
És holnap lesz a nagy napod.
– Igen…
– Akkor foglalkozzunk inkább azzal! – Olyan volt,
mintha emlékeztetné magát erre. És engem is.
És most Matt a karomat fogja, és mint egy moz-
gássérültet, elvezet a klinikáról, miközben próbálom
elhessegetni az aggodalmakat: Anna különös tartóz-
kodását, a rohadt ellenőrzést, ami újabb „Fejlesztés-
re szorul” minősítéssel végződött, vagy hogy milyen
hosszúnak fogom érezni az elkövetkező két hetet.
– Jól vagy? – kérdezi Matt hazafelé a kocsiban.
– Igen. Halálra rémültem, és úgy érzem, ez lesz
életem leghosszabb tizenkét napja, de igen… jól.
Otthon Matt ragaszkodik hozzá, hogy feküdjek le,
mintha valami komolyabb műtétem lett volna, nem
egy rákszűréssel egyenértékű kis beavatkozásom. És
én engedelmeskedek, annyira félek, hogy csinálok
valamit, amitől kiejtem magamból az értékes szál-
lítmányt. És ha így lenne, tudom, hogy sosem bírnék
megbocsátani magamnak. Kudarcot vallanék az
anyaságban, még mielőtt az elkezdődne.
Ezt el is mondom Mattnek, mikor behozza a teá-
mat, mire aggódva ráncolva a szemét leül az ágyam
szélére.
– Milly, túl szigorú vagy magadhoz. Mindig is az
voltál.
 – Lehet, de hogy ne érezzék így?
– Ha nem sikerül, akkor talán csak így kell lennie.
Ez a kijelentés belém szúr kicsit.
– Ezt nem hiszed igazából, ugye?
Felsóhajt.
– Nem tudom. Néha úgy érzem, mintha erőltet-
nénk, tudod? Ez a sok beavatkozás…
Meggondolja magát, most?
– De ez nem olyan hatalmas beavatkozás, Matt –
mondom, próbálva józan hangot megütni. – És ha
teherbe estem, akkor megéri, nem gondolod?
Fáradtan elmosolyodik.
– Igen, persze.
De nem győz meg teljesen a hangja, úgy érzem,
aggódhatok még valamin.
Anna beugrik este, megkönnyebbülten látom,
hogy már jobban emlékeztet saját magára, felrázza a
párnámat, és pletykaújságokat meg sztármagazino-
kat hoz, ismeri a titkos gyengéimet.
– Ne legyen bűntudatod, hogy pihensz – figyel-
meztet. – Jogod van.
– De dolgoznom kell.
Leül az ágyam szélére, megfogja a kezem, az arca
elkomolyodik.
– Legyél jó magadhoz, Milly.
– Nézz csak rám – próbálok viccelni. – Pihenek,
mint látod.
 – Úgy értem, ez nem attól függ, mennyire akarod.
Ne hibáztasd magad, ha nem jön össze. Nem múlik
rajtad minden.
Ez a nézőpont felráz és meghat egyszerre.
– Tudom – felelem, de nem vagyok biztos benne,
hogy tényleg így van-e. Olyan nyomást érzek, mert
igenis rajtam múlik. A testemen. És a testem már ko-
rábban is cserbenhagyott.
*
Az elkövetkező tizenkét nap életem leghosszabb
tizenkét napja. Nem bírom ki, óvatosan tipegve csi-
nálom végig, mintha egy antik, értékes, mások szá-
mára láthatatlan Ming-vázát tartanék a kezemben.
Mikor Seth, az egyik elsős kisfiú hasba bök, hogy fel-
hívja magára a figyelmet, egyszerre fog el a rémület
és a harag, hogy talán árthatott a bennem fejlődő pa-
rányi életnek.
Annával majdnem mindennap beszélünk, és tu-
dom, hogy ő is szinte ugyanúgy reménykedik, és
ugyanolyan izgatott, mint én. Teljes szívvel áll mel-
lettem, beugrik kávéval-fánkkal szombaton, meg-
kérdezi, hogy vagyok. A fura tartózkodás, amit elő-
ször éreztem, eltűnt, és én hálás vagyok.
Aznap, amikor terhességi vizsgálatra megyek, An-
na egy sor emojit küld nekem: pezsgő, baba, össze-
szorított ujjak és egy terhes nő csodás, nagy pocak-
kal. Mosolygok rajta, de meg is ijedek. Annyira aka-
rom, hogy úgy érzem, kizárt, hogy megkapjam. A
kemény munka és az elszántság már nem elég.
Ahogy Anna mondta, nem azon múlik, hogy mennyi-
re akarom, és én utálom ezt. Azt akarom, hogy én
irányítsak. Erre van szükségem.
A szívem mintha a torkomban dobogna, ahogy be-
szólítanak a vizsgálóba. Alicia, a meddőségi központ
orvosa vért vesz, majd javasolja, hogy csináljam meg
a vizelettesztet is, mert bár a vérből pontosabban
kimutatható a terhesség, annak csak pár óra múlva
lesz eredménye, és van rá esély, hogy akár most rög-
tön megtudhatom.
Most. Eljött a pillanat, amire vártam, amitől retteg-
tem. Nem hiszem, hogy elbírom viselni a csalódást,
ha negatív. Félek a reakcióm erejétől, a kudarc ösz-
szeroppantó érzésétől, ami elboríthat.
Bemegyek a mosdóba, idegességemben szédelgek,
a kezem remeg, ahogy kicsomagolom a pálcát, le-
ülök, pisilek, várok.
Ez az anyaság egyetemes pillanata: a teszt, a két
csík vagy a kereszt vagy a bármi megjelenése. Hallot-
tam már anyukáktól az iskola kapujában, ahogy er-
ről beszéltek. „Megcsináltam ötöt… Nem bírtam el-
hinni.”
És most itt vagyok, kezemben a teszttel, csak meg
kell fordítanom, hogy megtudjam, lesz-e kisbabám,
vagy… vagy nem.
Csak csináld meg, Milly, mondom magamnak, de fi-
zikailag képtelen vagyok rá: kezem-lábam mintha
betonból lenne, moccanni sem bírok. Legalább ha
nem tudom, akkor remélhetek. A tudatlanságban ott
a lehetőség. De ha negatív…
Pittyen a telefonom. Anna írt. Mi újság?
Nem gondolkozom, csak elhúzom az ikont, és fel-
hívom. Az első csengésre felveszi, halkan beszél, a
munkahelyén van.
– Milly? Már tudod?
– A vécén ülök a rendelőben – suttogom remegős
nevetéssel. – Itt van a kezemben a teszt.
– És?
– Nem tudom. Nem merem megfordítani, Anna. –
Megint nevetek, mert ez őrület. – Képtelen vagyok
rá.
– De meg tudod csinálni. És ha negatív, akkor to-
vább próbálkozhatsz. Pár hét múlva ott ülhetsz me-
gint, ahol most.
– Tudom, de akkor is. Újra kellene kezdeni. És ta-
lán sosem sikerül. Talán már túlságosan előrehala-
dott ez a korai klimax… – Ez a legnagyobb félelmem,
és Anna azonnal ellentmond.
– Vagy nem. Lehet, hogy éppen életed legjobb hí-
rét tartod a kezedben.
Hitetlenkedve felnevetek. Annyira azt akarom,
hogy így legyen.
– Beszélj! – mondom, mert Anna talán rá tud du-
málni, hogy elég bátor legyek. Hogy megtudjam.
 – Meg tudod csinálni, Milly. Az egyetlen út az elő-
re. Mi mást tehetnél? Ott vagy a mosdóban, nem?
Nem költözhetsz be.
– Miért is ne – felelem. – Van víz és vécé.
– De tévé nincs.
– Itt a telefonom, és van wifi a rendelőben.
– És kaja?
– Matt hozhatna. – Teljesen ostoba beszélgetés,
mégis erősebbnek érzem magam tőle.
– Hol aludnál? – faggat tovább Anna, mintha ez va-
lódi kérdés lenne. – Van fürdőkád? Mert az akár jó is
lehetne. – Hangosan felnevetek, hallom a mosolyt a
hangjában, ahogy folytatja. – Fordítsd meg, Milly!
Tudni akarod. Muszáj, legyen bármennyi vonalka
rajta.
– Igen, tudom. – Nagy levegőt veszek, azt hiszem,
Anna is.
És megfordítom.
A levegő kisüvít a tüdőmből, ahogy a két vakító
rózsaszín vonalat nézem. Kettő. Semmi kétség, nem
halvány, mindkettő világosan, ragyogón ott van.
Reszketve nevetek, inkább sírásnak hallatszik.
– Milly… – Anna hangja csupa aggodalom, és akkor
megint nevetek, és ez már egyértelműen az öröm
hangja.
– Anna, terhes vagyok – suttogom a szavakat,
mintha szent lenne, és az is. – Terhes vagyok.
 – Ó, Milly! – Anna is sírva nevet. – Annyira örülök,
hogy sikerült neked. Olyan nagyon örülök.
Matt kopog, alighanem csodálkozik, hogy mi a fe-
nét csinálhatok még bent.
– Milly? – kiabál be, a hangja aggodalmas.
– Pillanat! Mennem kell – mondom Annának. –
Hívlak később.
– Gratulálok, Milly. Ez csodálatos hír. – Csupa me-
legség a hangja.
– Köszönöm, Anna! Tudod, hogy ez nem történt
volna meg, ha…
– Ha én nem. Igen-igen. – Felnevet. – Tudom. Csak
háromszázszor mondtad el eddig.
Én is nevetek, és ahogy leteszem, a fejem rázom,
még mindig hitetlenkedve, hogy megtörtént. Lapos
hasamra szorítom a tenyerem. Szia, babszem. Jó,
hogy itt vagy. Kezet mosok, lehúzom a vécét, próbá-
lom összeszedni magam, mert úgy érzem, mindjárt
sírni fogok vagy dalra fakadok, nem is tudom, melyi-
ket inkább.
Végül kinyitom az ajtót, Mattre vigyorgok, könny
lepi el a szemem.
– Gratulálok – mondom, a hangom remegve bejár-
ja a rendelőt. – Kisbabánk lesz.
NYOLCADIK FEJEZET
 Anna

A beavatkozás után egy héttel Sasha ott vár rám

az irodám ajtaja előtt. Nehezen ráztam le magamról
a melankolikus érzést, ami elfogott az egésztől, ti-
zenkét órával azután, hogy elmondtam Jacknek az
abortuszom, még mindig kínosan érzem magam,
azon tűnődve, vajon mi a fenéért gondolhattam he-
lyes vagy bölcs döntésnek, hogy egy teljesen idegen
férfit traktáljak ezzel.
Hála istennek csak a lehető legkevesebb kellemet-
len részletet mondtam el, és nincs miért arra számí-
tani, hogy újra találkozunk, akkor sem, ha elhívott
kávézni. Azok után, amit kitálaltam neki, kétlem,
hogy a meghívás még érvényes lenne, és azt mondo-
gatom magamnak, hogy ettől valójában meg vagyok
könnyebbülve.
– Sasha! – Igyekszem némi melegséget csempész-
ni a hangomba, bár nem hozom a legjobb formámat.
Nem aludtam jól, és elég ócskán éreztem magam,
hogy kihagyjam a reggeli futást. – Örülök, hogy eljött.
Kér egy kávét? Teát?
Megrázza a fejét, ahogy kinyitom az ajtót, és bete-
relem az irodámba. Kicsit nagyzolás irodának ne-
vezni ezt a helyiséget, inkább a Lara irodája előtti
recepció, ahol az asztalom meg egy iktatószekrény
áll. Néha tényleg úgy érzem magam, mintha valami
megdicsőült recepciós lennék, nem a HR-osztály he-
lyettes vezetője, pedig a négy évvel ezelőtti előlépte-
tésem óta az vagyok.
Becsukom az ajtót magam mögött, Sasha idegesen
lekuporodik az asztalomnál álló székre.
– Örülök, hogy megkeresett – mondom, miközben
én is leülök az asztal mögé, és magam elé teszem a
tenyerem az asztal lapjára. – Reméltem, hogy meg-
keres.
– Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó
ötlet, hogy itt vagyok…
– De itt van, úgyhogy akár el is mondhatja, mi az,
ami bántja.
– Azt hiszem, szexuális zaklatást éltem át – kezd
bele Sasha, és a szívem összeszorul, mert ez bizony
nehéz lesz… Sashának is, nekem is. A szexuális zakla-
tás komoly dolog egy munkahelyen, és nagyon nehéz
kezelni napjaink kiélezett világában.
És itt van Lara is, aki hiába nő, igencsak részvétlen
az ilyen esetekben, ha elénk kerülnek. Helytelen
megjegyzések, érintések beleegyezés nélkül, szavak
vagy tettek, amik a férfi kollégák hencegésekor ár-
talmatlan flörtölésnek tűntek. Félremagyarázott
meghívások, kierőszakolt beleegyezések, Lara mind-
re csak pofákat vág. Általában megpróbálja lezárni a
panaszokat, még mielőtt elkezdődnének, és általá-
ban, sajnos, még a mi korunkban is, ez sikerül is ne-
ki. De ezúttal Sasha hozzám jött.
– Miért nem kezdjük az elejéről? – javaslom.
– Szeptemberben kerültem ide, a Qi-hez – kezdi
vontatottan. – Gyakornok vagyok az IT-osztályon. Ez
igazán csodálatos környezet… Tényleg nagyon sze-
rettem, rögtön az első naptól. Mindenki poénkodik
és jól érzi magát, beülnek együtt a pubba munka
után… Ez olyasmi, amiről az ember álmodik, tudja,
az egyetemi évek alatt.
– Igen, gondolom – mormogom.
Nekem nem ez a tapasztalatom, de engem egy ki-
csi osztályra vettek fel gyakornoknak, és Lara nem a
legkedélyesebb főnök, mondhatni. Akárhogy is,
amúgy sem voltam sosem jó a haverkodásban.
Az IT-osztály más, tényleg: egyszerre fura és me-
nő, rengeteg vicces feliratos pólót és retro szemüve-
get hordó sráccal, pár intelligensnek látszó idősebb
férfival, akik ingben, keskeny nyakkendőben és far-
merban járnak. Azzal viccelődnek, hogy ők az IT-cég
IT-cége, a krémek krémje, mivel a Qi Tech vállalati
IT-problémák kezelésére szakosodott, adatbázistól a
telefonhálózatokig, és az IT-részlegünk a mi IT-
problémáinkkal foglalkozik.
Sasha elhallgatott, várom, hogy megszólaljon, és
mikor megállapítom, hogy nem fog, megpróbálom
gyengéden ösztökélni.
– És mi történt, Sasha? Mi a baj?
 – Nem tudom…
– Nekem elmondhatja.
– És nem jut tovább? – Szinte mohón kérdezi,
ezért habozok.
Nyilván nem keresett volna meg, ha nem akarja
továbbvinni. És mégis, olyan fiatal, csak huszonkét
éves vagy ilyesmi, alig van rajta kívül pár nő az osz-
tályon, a karrierje – a teljes élete – még előtte áll.
Megértem, hogy nem akarja kisiklatni magát, nem
beszélve az állása elveszítéséről.
– Ezt nem ígérhetem, Sasha, mert nem tudom, mit
akar elmondani nekem. De megígérhetem, hogy nem
mondom el senkinek, amíg nem ítélem meg úgy,
hogy ez jogilag és etikailag szükséges. – Bátorítóan
mosolygok rá, és várok.
Sasha mélyen, reszketegen beszívja a levegőt.
– Nem tudom, talán az én hibám – mondja lassan.
– Talán nem megfelelő jeleket adtam… – Az ajkába
harap, és én azt kívánom, bár megölelhetném.
– Akkor az az első, hogy tudjuk részletesen, mi
történt. Kérem, mondja el, Sasha! Volt valami inci-
dens… egy beszélgetés vagy más? – Elhallgatok, vá-
rok, hogy kitöltse a szerencsétlenül üresen maradt
mezőket.
– Azt gondolom, hogy volt pár dolog… az idők so-
rán.
Hosszan, halkan kifújom a levegőt. Még mindig
nem tudom, kiről beszélünk.
 – Rendben…
– De nem is tudom… – folytatja nyomorultul. –
Nem akarom bajba keverni.
Úgy érzem, mintha örvénybe kerülve köröznénk a
probléma körül – a vád és a gyanúsítgatás fekete
lyukánál.
– Értem, hogy nem akar bajt, Sasha, de ez a mos-
tani beszélgetés nem erről szól. Ha valamiféle szexu-
ális zaklatás történt, akkor a Qi Technek erről tudnia
kell, hogy rendesen el tudjunk járni az ügyben. Ve-
gyük úgy, hogy nem az a kérdés merül fel, hogy ma-
ga bajba sodor-e valakit, hanem ez a vállalat felelős-
sége minden dolgozójával szemben. – Ez van beleír-
va a munkatársaknak kiosztott anyagba, bár nem
vagyok biztos benne, hogy Lara egyetértene velem.
A Qi Technél – mindvégig Lara alatt – töltött ti-
zennégy évem alatt hivatalosan hat szexuális zakla-
tásos ügyünk volt. Négyet elutasítottak, egyet ejtett a
vádló, és egyet csendben elrendeztek, zárt ajtók mö-
gött. Valójában mindet elhallgatták.
De most már más szelek fújnak, azt hiszem, jobb
így, még ha Lara nem is így gondolja, és mindketten
tudjuk, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk.
Magam elé húzok egy jegyzettömböt.
– Feljegyzéseket fogok készíteni a megbeszélé-
sünk alatt, ha nem bánja.
– Jó…
 – Akkor talán kezdjük az elején. Említette a lég-
kört az IT-részlegen, hogy az tetszett önnek. Vicce-
lődő és barátságos volt?
– Igen…
– És aztán valami megváltozott?
– Igen, amikor a Dobsonnak dolgoztunk.
Bólintok, bár fogalmam sincs, ez milyen ügyfél.
Nagyon keveset tudok arról, hogy mivel foglalkozik a
Qi Tech, arról sokkal többet, hogy hogyan fizetik a
munkatársakat, és hogyan bánnak velük. Tudom, mi-
lyen betegségeik voltak, hogy mikor mentek magán-
ügy vagy egészségügyi probléma miatt szabadságra,
tudom, mennyi fizetésemelést és bonuszt kaptak,
kiknek nem megy jól, és kiknek igen… talán túlzot-
tan is. De hogy valójában mi a munkájuk?
– Sokáig bent maradtunk – folytatja vontatottan
Sasha. – Telepítenünk kellett az új rendszerüket az
év végéig.
– Igen…
– És akkor pár este csak én voltam…. és Mike.
Mike. A szívem kicsit összeszorul.
– Michael Jacobsról beszél?
Sasha az ajkába harap, bólint. Michael Jacobs az
IT-vezető, vonzó negyvenes, harsogó nevetéssel és
hátcsapkodó modorral. Mindenkivel barátságos, a
legtöbb kollégának tudja a nevét, és tizenöt éve dol-
gozik a cégnél. Felesége van, aki brownie-t süt, és
rendszeresen küld belőle, meg két kicsi gyereke,
akiket behozott a céges családi napra, amit minden
évben megrendez a Qi Tech. Kulcsember, mondhat-
juk, ikon. Ez nem lesz könnyű.
Mély levegőt veszek, leteszem a kezem az asztalra.
– Szóval ön és Michael Jacobs esténként bent dol-
goztak… egyedül? Nem volt bent senki más?
– Volt, hogy igen, de néhány alkalommal nem.
Megint felveszem a tollam.
– És amikor nem egyedül voltak…
– Eleinte nem volt túl sok…
Az ajtó kitárul, Lara áll ott a szokásos munkaruhá-
jában: fekete kosztüm és élénk színű selyemblúz:
ezúttal sárgászöld. Fényes, fekete haja élesen vágott
vonalakkal keretezi az arcát, a szeme elkeskenyedik.
– Sasha, ugye?
Sasha már felpattant a székből, majdnem fel is bo-
rította, gyorsan bólint, és az ajtó felé menekül.
– Most már mennem kell vissza dolgozni… – mo-
tyogja, mire én előrelendítem a kezem, hogy ott tart-
sam, bár tudom, hogy nem fog itt maradni.
– Folytassuk később, Sasha! – kérem kissé kétség-
beesetten. – Mondjuk, jövő héten? – De már ott sincs.
– Hadd találjam ki – szólal meg közönyösen Lara,
miközben ledobja a kabátját meg a blézerét, és be-
vonul a tűsarkain az irodájába. – Valami nyávogás
valami szexuális zaklatásról.
Összerezzenek, arra gondolok, vajon Lara tudja-e,
milyen bántó, amit mond, és milyen nagy bajba ke-
rülhet, amiért így beszél. Azt gyanítom, hogy a válasz
igen, és hogy az elnök-vezérigazgató meg a helyette-
se is tudja – és nem nagyon érdekel senkit. Az IT-
cégek a férfivilághoz tartoznak.
– Igen, egy szexuális zaklatással kapcsolatos pa-
naszról beszélt velem – felelem, Lara után megyek az
irodájába, és becsukom az ajtót. – Elkezdtem jegyze-
telni, de még nagyon az elején vagyunk…
– Akkor jó – szögezi le Lara. – Az ilyesmi inkább ne
menjen messzire sosem, ugye?
– Nem vagyok biztos ebben…
– Sasha nem tűnt túl határozottnak – jegyzi meg,
és leül az asztalához, maga elé húzza a laptopját. –
Hebeg-habog itt. Talán arról van szó, hogy másnap
reggelre már megbánta, nem gondolod? – Várakozón
rám mosolyog, mintha épp a HR-stratégiáról beszél-
getnénk, nem egy lehetséges zaklatási ügyről vagy
valami még rosszabbról.
– Nem hiszem, nem – mondom pillanatnyi csend
után.
– És ki a fickó amúgy?
Habozok, mert tudom, hogy Lara ennek nem fog
örülni.
Műkörmeivel az asztalon kopogtat.
– Anna?
– Mike Jacobs – vallom be, mire Lara hangosan le-
vegő után kap.
– Ez nem jó. Nem. Nem történhet meg.
 – Lara, nem az a kérdés, hogy mi történhet meg, és
mi nem, hanem hogy mi történt – tiltakozom, mire ő,
ahogy várható volt, a szemét forgatja.
– Mike Jacobs? Ugyan már, Anna. Ő a részlegveze-
tő. Évezredek óta itt van. Felesége van.
– Ezek egyike sem befolyásolja, hogy történte sze-
xuális zaklatás – felelem csendesen.
A szívem erősebben kezd dobogni, mert Lara egy-
általán nem szereti, ha visszavágok, akkor sem, ha
szelíden, és én túl gyakran inkább visszafogom ma-
gam. De Sasha feszült arcára gondolok, lerágott
körmeire, és valami sajog bennem, arra sarkallva,
hogy a védelmére keljek, és ne áruljam el.
Lara felbiccenti a fejét.
– Ha úgy érzed, hogy nem tudod kezelni az ügyet,
Anna, akkor én nagyon is tudom.
Lara buldózerrel hajtana át Sashán.
– Csak azt mondom – felelem olyan óvatosan,
amennyire csak tudom –, hogy más szelek fújnak az
utolsó zaklatási ügyünk óta. Mikor is volt az, 2016-
ban? – Lara kurtán bólint. Valószínűleg egy mentális
iktatóban tartja ezeket. – A #MeToo mozgalom meg-
jelenésével…
– Jaj már – szól közbe megvető nevetéssel, és én
vigyázok, hogy az arcom és a hangom közömbös ma-
radjon.
 – Lara, ez valódi gond. Mindketten tudjuk. És sok-
kal kevésbé kell az IT-részlegen egy terjedő mocsko-
lódó kampány, mint egy szexuális zaklatási vád.
Lara nyugodtan néz rám.
– Akkor mit javasolsz? Dobjuk a vonat elé Mike-
ot?
– Nem. Azt javaslom, hogy kövessük a protokollt
és az előírásokat. Bátorítsuk Sashát, hogy ossza meg
a tapasztalatait egy kollégával, baráttal, szakszerve-
zeti képviselővel. Készítsünk részletes jegyzeteket,
és vegyük fel a beszélgetéseket, ha szükséges. Kér-
dezzük meg Mike-ot, ő hogy látja, mi történt, megfe-
lelő képviselet jelenlétében. És beszéljünk a vállalati
jogásszal, hogy jogilag mindenképp védve legyünk.
– Rendben. – Lara megint kifújja a levegőt, és tü-
relmetlenül vállat von. – Akkor követjük a proto-
kollt. Szólj, ha megvan, hogy mikor lesz a megbeszé-
lés.
Nem tudom, hogy ez győzelem-e, ahogy remegő
lábbal kimegyek az irodájából, de úgy döntök, annak
tekintem. Ez lesz az első szexuális zaklatás ügy, ami
hozzám kerül, mióta helyettes vezető lettem. A többi
esetben csak annyi volt a szerepem, hogy jegyzete-
ket gépeltem, és néztem, ahogy a könnyes szemű
kollégák egy marék zsebkendővel a kezükben kijön-
nek Larától. Most ezt mindenképp jól akarom csi-
nálni.
 Persze tudom, hogy nem feltételezhetem Mike
bűnösségét, és nem is teszem. Még némi szánalom is
belém nyilall, mert tudom, hogy bármi történt is,
nem gondolta volna, hogy ide jut.
Egy pillanatra felidézem, milyen volt évekkel ez-
előtt, mikor fiatalabb voltam, mint most Sasha, és
ugyanilyen bizonytalan voltam, ugyanígy féltem. Mi-
kor nem tudtam, mi a helyes és mi nem, és kit lehet
hibáztatni, ha egyáltalán lehet valakit. De lezártam
ezt a gondolatmenetet, mert próbálok minél keve-
sebbet gondolni erre.
Sasha nem jön vissza másnap vagy harmadnap, és
mikor írok neki egy e-mailt, hogy várom, nem vála-
szol. Arra jutok, hogy egy kicsit annyiban hagyom,
nem akarom, hogy engem is zaklatással vádoljanak,
és talán csak időre van szüksége, hogy összeszedje a
bátorságát, vagy lehet, hogy átgondolta az egész
helyzetet, és nem olyan világos, mint amilyennek
tűnt. Mikor Lara rákérdez, annyit mondok neki, hogy
Sasha hallgat, mire ő elégedetten mosolyog.
Hétfő este felhívom Millyt, megkérdezem, hogy
ment a beültetés, azt mondja, tizenkét nap múlva
tudja meg, sikerült-e. Hosszú időnek tűnik, de keve-
sebb, mint két hét alatt minden megváltozhat. Milly
terhes lehet. És egy egészen kicsit, valahogy nagyon
furcsán, de úgy érzem, ez az én terhességem is. De
ezt nem fogom elmondani neki. Erre gondolnom sem
szabad túl sokat, nem engedhetem meg magamnak,
mert lelkiismeret-furdalásom lesz tőle, mintha va-
lami rosszat tettem volna.
Úgyhogy kicsit túlkompenzálok pár napig, és én
vagyok a világ legtámogatóbb barátnője, amennyire
csak képes vagyok rá. Üzeneteket írok Millynek,
meghallgatom a monológjait a fantom terhességi tü-
neteiről, és hogy vajon túl korai-e még, hogy hányin-
gere legyen, szédüljön, fáradtnak érezze magát.
Szombaton fánkot és kávét viszek neki, a konyhaasz-
talnál megesszük, Matt elment épp futni.
– Vettem egy terhesmagazint – suttogja, mintha
azt vallaná be, hogy pornót nézett. – Ez rémes, ugye?
Előre inni a medve bőrére…
– Milly, te nem is vagy babonás.
– Akkor is… olyan baljós. Van olyan, hogy az em-
ber megkísérti a sorsot vagy az istent, nem?
Ezen elgondolkozom.
– Nem, nem hiszem, hacsak a sors nem valami
hormonsokktól szenvedő szemét szuka műve, aki
rád utazik.
Milly ezen elmosolyodik.
– Talán nem. De nem hiszem, hogy jó ötlet volt
megvenni amúgy sem.
– Miért nem?
– Mert tudod, van középen ez a kivehető
miniposzter… Na, azon egy szülő nő van. Komolyan
mondom, Anna – teszi hozzá szigorúan, mert elneve-
tem magam. – Pont azt mutatja, tudod, a micsodáját.
Mármint premier plánban, és ott van benne a baba
feje.
– Ki a fene akarna ilyesmit nézni?
– Hát ez az! Több fotó is van és… édes istenem. –
Kirázza a hideg. – Nem is akarok belegondolni ebbe.
– Lehet császármetszésed.
– Nem, azt sem akarom. – A tenyerébe támasztja
az állát, úgy hangzik, mint aki sóvárog. – Az az igaz-
ság, hogy akarom: a fájásokat, a kitolást, mindent.
Nem érdekel, ha fáj, vagy ha sosem leszek ugyan-
olyan többé ott lent…
Drámaian megrázkódok.
– Huh, Milly, ne…
– Komolyan gondolom, Anna. Akarom ezt az egé-
szet. Meg akarom szülni, a karomban akarom tartani
a kislányomat. – Magabiztosan, elszántan mosolyog.
– Már kislányként gondolok rá, pedig lehet, hogy
nem is vagyok terhes.
– De talán az vagy. – Odanyúlok, megszorítom a
kezét, nem veszek tudomást a belém hasító fájda-
lomról. Olyan gyorsan elnyomom, hogy meg tudom
győzni magam arról, hogy nem is éreztem.
*
Millyt másnap reggelre várják a klinikára, mikor
üzenetem érkezik.
Matt-től kaptam meg a számod. Akkor megiszunk
valamit?
Jack
 Egy másodpercig nem érzek semmi mást, csak
meglepetést, aztán óvatosan felvillan bennem némi
öröm. Akkor Jacket nem rémisztette el a könnyes
vallomásom? Nem hittem volna, hogy jelentkezik új-
ra. Azt mondtam magamnak, hogy ne várjam, és
most, ahogy az üzenetét nézem, el kell ismernem,
örülök, hogy írt. Találkozni akarok vele. Legalábbis
azt hiszem.
Szándékosan várok még pár percet, aztán kicsit
erősebben dobogó szívvel ezt válaszolom: Persze.
Hol és mikor?
KILENCEDIK FEJEZET
 Milly

Terhes vagyok. Tényleg terhes vagyok. Magamhoz

ölelem a titkot, bár a lelkem mélyén inkább oda-
mennék az utcán minden idegenhez, és elüvölteném.
Terhes vagyok! Terhes vagyok! Kisbabám lesz! Ne-
kem!
De inkább csak lebegek a foszforeszkáló kisbaba-
buborékban, alig-alig reménykedek, alig merek ál-
modozni. Még csak az elején tartok, olyan sok min-
den elromolhat. Tizenkét hetes terhességig a med-
dőségi szakértőhöz, Abdához kell járnom, akkor túl
leszek a veszélyes részen, és átmehetek egy szülész-
nőhöz.
Matttel abban maradunk, hogy nem mondjuk el
addig senkinek, leszámítva Annát és Jacket, akik
mindketten nagyon boldogok a hírtől, mert túlságo-
san fájna, ha magyarázkodnunk kellene, mert valami
nem sikerül, ami, sajnos, nagyon is valós lehetőség.
Nem mondjuk el a szüleinknek sem, ami nem nagy
ügy Mattnek, hiszen épp el is mentek a szülei egy
négy hónapos luxus hajóútra, de tudom, hogy az én
szüleimet bántani fogja. Anya felhívott minden vizs-
gálat után, mindig megkérdezte, hogy ment. Pár hó-
nappal ezelőttig szívesen el is meséltem neki min-
dent, de úgy döntöttem, hogy a korai klimaxról meg
a lombikról nem beszélek. Tudtam, hogy nem bír-
nám az aggódó érdeklődést, már így is épp elég ne-
héz. És most azt érzem, túl sok mindent titkolok elő-
lük, többek között a terhességemet.
Akárhogy is, nem beszéltem a szüleimmel már pár
hete, és most így utólag megállapítom, hogy ez na-
gyon nem vall rájuk. Annyira elfoglalt voltam, hogy
nem is vettem észre az eltűnésüket, amitől a bűntu-
datom meg az aggodalmam egyaránt felerősödik.
Üzenetet hagyok a rögzítőjükön, hogy kimehe-
tünk-e hétvégén, és szombat délután áthajtunk a
Severn hídján Bristolból Chepstow-ba, ahol felnőt-
tem. Április eleje van, minden törékenynek és újnak
tűnik, a még mindig fagyos szélben lengedező nárci-
szok, a napfény, ahogy felragyog a folyó vízén, a ha-
sam nagyon kicsi duzzanata.
Még csak nyolchetes terhes vagyok, most kezdőd-
nek a rosszullétek, a ruhám dereka egészen kicsit
elkezdett szorítani. Kiélvezem a tüneteket, mind-
egyiket elmesélem Annának, mert ezek mintha mér-
földkövek lennének, valamiféle győzelmek. Ő is cso-
dálja őket, emlékeztetve arra, milyen fantasztikus,
hogy ezt együtt csináljuk végig. Úgy érzem, egy csa-
pat vagyunk, és ez jó érzés. Talán a terhesség, ez a
baba még közelebb hoz minket egymáshoz.
A szüleim hátul terítettek a télikertben, ez a kertre
néz, apám örömére és büszkeségére. Most nem
olyan rendezett, mint ilyenkor megszoktam, eddigre
máskor már előkészítik a virágágyásokat, a zöldség-
palánták magaságyása is vetésre kész. Arra emlékez-
tet ez fájdalmas szúrással, hogy mindketten öreg-
szenek, anyukám hetvenöt lesz idén, apa meg het-
venhét.
– Milly! – Anya megölel, őt is törékenynek érzem.
A szüleim magasak és szőkék, mint Anna. Északi óri-
ások, én meg kicsi vagyok, sötét és ványadt. Nem
csoda, hogy mindenki megjegyzéseket tett az évek
során, hogy menynyire nem hasonlítunk.
– Sajnálom, hogy nem jelentkeztem mostanában.
Őrület volt. – Leülök, nem bírom ki, hogy ne fogjam
meg a hasamat. És most itt vagyok, a szüleimmel
szemben, itt ülök a jóindulatú mosolyuk és kedves
tekintetük előtt, és úgy érzem, nem kellene titkol-
nom előlük a hírt. El akarom mondani nekik, de félek
is, mert még annyira az elején járok, és még minden
elromolhat. Csak ennyi csalódást és ennyi együttér-
zést bírok elviselni, többet nem.
– Semmi gond – feleli anya csendesen. – Mi sem je-
lentkeztünk túl gyakran az utóbbi időben. – Apám
kimegy a konyhába az ebédért, és elfog a kellemet-
len érzés, hogy valami fontosat nem vettem észre,
bár fogalmam sincs, mi lehet az.
Apa behozza a sajttal és húsokkal megpakolt fatá-
lat, egy felszeletelt bagettet és a salátát. Matt a leg-
utóbbi egészségügyi finanszírozási válságról beszél-
get, én csak félig figyelek, ahogy megállapítom, hogy
a szüleim nem nagyon néznek a szemembe, és anya
épp csak piszkálja az ételt.
Először arra gondolok, hogy talán megbántottam
őket, hogy nem jelentkeztem. Talán rájöttek, hogy
valami történik, amit nem mondok el nekik. A szüle-
im mindig is részt akartak venni az életem minden
kérdésében, időnként ezt fojtogatónak éreztem: az
örökös kérdezősködést, a részletek begyűjtését, a
mindenekfeletti aggodalmat és részvétet.
Nem vontam be őket életemnek ebbe a leginti-
mebb kérdésébe, ami nagy dolog, és tudom, hogy el
kellett volna mondanom, de nem álltam készen anya
ömlő aggodalmára, és a rengeteg vizsgakérdésre,
amire nem akarnék válaszolni.
Matttel úgy terveztük, hogy még négy hétig nem
mondjuk el nekik a terhességet. Nem tudom, kibí-
rom-e az ebéd végéig, hogy ne bökjem ki. És a lelkem
mélyén igazából azt akarom, hogy tudják, hogy ve-
lem együtt élvezzék a hírt, és velem örüljenek.
De végül is amíg az asztalnál ülünk, világossá vá-
lik, hogy nem rólam van szó. Minél tovább ülök ott,
minél tovább nézem, ahogy anya az ételben turkál,
annál jobban látom, hogy velük van valami. És miu-
tán elpakoltam az edényeket, és apám feltette a teát,
anya kitálal nekünk.
– Milly – kezdi. – Matt. – Elhallgat. Jéggé dermedek
belül, mintha mozdulni sem tudnék, levegőt sem
tudnék venni. – Azért nem jelentkeztünk az elmúlt
pár hétben, mert… nos, apáddal rossz híreket kap-
tunk, és kicsit meg akartuk emészteni mi magunk
előbb. – Olyan fájdalmasan mosolyog, hogy az belém
mar. Fáj. – Akárhogy is, ez nem jó hír, már biztos
tudjátok is, mi az.
Apa kijön a teával és a kávéval, leteszi a tálcát az
asztalra, majd megáll anya mögött, egyik kezét a vál-
lára teszi. Anya felnyúl, megfogja apa kezét. Nyelek
egyet.
– Rákos vagyok – mondja anya, ugyanazzal a szo-
morú mosollyal. – Talán gondoltad, hogy valami
ilyesmit mondok.
És igen, gondoltam, bár nem akartam bevallani
magamnak. Egész ebéd alatt erre gondoltam.
– Anya… – Nem bírok többet kinyögni. Bűntuda-
tom van, hogy nem telefonáltam, hogy túlságosan
elfoglalt a saját kis életem.
– Gyomorrák – folytatja az anyukám. – Hármas
stádium.
– Mi… – Nem akarom kimondani. – Mit jelent ez?
Milyen kezelést és milyen… prognózist? Mondták?
– Lehetne jobb is – feleli anya kicsi, reszketeg ne-
vetéssel.
– Elkaphatták volna előbb is…
– De még nincs túl késő – szól közbe apa, elszánt
vidámsággal. – Anyád műthető, néhány héten belül
meg is csinálják, aztán utána persze kemoterápia.
 – Az jó. – Az én hangom is remeg, Matt a kezemért
nyúl.
– De már majdnem hetvenöt vagyok – emlékeztet
anya. – Szép életem volt…
– Ne, anya! – tör ki belőlem, még mielőtt leállít-
hatnám magam. Megbántottság suhan át anya arcán.
– Ne kezdj el végrendelkezni még, csak ennyit kérek.
Csak most kezdik a kezelést, műteni fognak…
Anya hallgat.
– Nem hiszem, hogy szeretem az ilyen kezdést –
mondja végül. – És tényleg nem tudom, hogy ez
mennyire kezdet. Az én koromban, Milly, már nem
csinálnak nagyon erős kemoterápiát meg sugárkeze-
lést, amivel fiatalabbaknál megpróbálkoznának. Nem
bírnám ki.
Gyengéden beszél, de mégis a szakadékba lök.
Visszapislogom a könnyeket, nem akarok sírni, nem
akarom, hogy ez rólam szóljon. Most még sokkal
jobban el akarom mondani a terhességem, hogy va-
lami jó is kezdődik. Tényleg. De nem érezném he-
lyesnek ebben a pillanatban – ez most az ő híreikről
szól, nem a mieinkről.
– Annyira sajnálom, anya – mondom, és megöle-
lem. Megint érzem, milyen törékeny. Amúgy olyan
vigasztalan masszív szokott lenni, most meg eltűnik
a karomban. Visszafogom magam, hogy ne tartsam
ott, szorítsam magamhoz, mintha azzal mindkettőn-
ket ehhez a pillanathoz horgonyozhatnám.
 Matttel nem sokkal később eljövünk, mindketten
hallgatunk, amíg át nem hajtunk a hídon.
– El kellett volna mondanunk nekik? Mit gon-
dolsz? – kérdezi Matt.
– Gondoltam rá, de nem akartam váltani onnan,
amit ők mondtak el nekünk. – A hasamra szorítom a
kezem. Ez a baba fogja ismerni az anyukámat? – Ta-
lán igen, el kellett volna. Tudom, hogy anya nagyon
tudni akarná… – És ha már nincs neki sok hátra? Apa
ragaszkodott hozzá, hogy jók az esélyek, hogy ilyen
stádiumú ráknál az ötéves túlélés ötven százalék fö-
lött van, de akkor is baljós és bizonytalan, és ettől
csak még inkább azt akarom, hogy tudja. Hogy több
ideje legyen, ami alatt tudja. – Elmondjuk nekik, ha
legközelebb megyünk – döntöm el.
Matt a kezemért nyúl.
– Sajnálom, Milly.
Megrázom a fejem, még mindig reszketek. Tudom,
hogy a szüleim öregszenek, negyven-, illetve negy-
venkét évesek voltak, amikor örökbe fogadtak. De
olyan erősek és egészségesek voltak, hegyet mász-
tak, órákat kertészkedtek. Igen, persze, fájt a térdük
meg volt néhány öreges pillanatuk időnként, de ez
akkor is derült égből villámcsapás, ráadásul elemi
erejű.
És ráébreszt, mennyire szeretem őket. Mennyire
függök tőlük, és milyen természetesnek vettem,
hogy ott vannak nekem. Bosszantónak, sőt idegesí-
tőnek éreztem anyám folyamaton aggódását, pofákat
vágtam apám poénjaira. Most olyan önző tehénnek
érzem magam, hogy ilyen sokat kaptam, és közben
úgy tettem, mint akinek nincs elég. Hogy azt érez-
tem, hiányzik valami a családomból, mikor talán va-
lójában nem is volt így. Vajon van olyan család, ame-
lyik jól csinálja? Van olyan, amelyik tényleg műkö-
dik?
Megint a nem létező pocakomra szorítom a ke-
zem. A mi családunk más lesz, ígérem meg magam-
nak. Mi nem vesszük majd természetesnek, hogy a
másik ott van nekünk. Mi nem húzzuk fel magunkat
apróságokon. Mi majd megbecsülünk minden pilla-
natot, értékeljük, még ha ez nehéz is. Tudom, hogy
ezeket az ígéreteket senki sem tudja betartani, vagy
legalábbis nem teljesen, de ettől még így gondolom.
Teljes szívemből.
*
Néhány hét ködös félhomályban telik el. Anya mű-
tétjét június végére írják ki, akkor tizenöt hetes ter-
hes leszek. Elmondom Annának, hogy anyám rákos,
mire kimegy Chepstow-ba, meglátogatja a szüleimet,
visz egy hatalmas csokor virágot, meg egy halom
ponyvaregényt a kórházi napokra. Úgy érzem, ezt
nekem kellett volna megtennem, odavinnem, de any-
nyira meg vagyok döbbenve, hogy nem csináltam.
Anna nekem is küld lapot meg virágot, meghat, hogy
gondol erre, mert tudom, hogy a hír ugyanúgy lesúj-
totta, mint engem.
A tizenkettedik héten elmegyek az ultrahangra,
csodálatos érzés. Matttel fogjuk egymás kezét, és
nézzük a fekete-fehér kavargást és vonalakat, ami
egy baba karját és lábát adja ki, egy dobogó szívet. A
mi kisbabánk.
– Minden egészségesen fejlődik, úgy tűnik – közli
vidáman az ultrahangkezelője. – Rendben van.
Nyomtassam ki a képet?
Aznap este találkozunk Annával egy italra, hogy
megünnepeljük: almafröccs nekem, pezsgő neki.
Extravagánsnak érzem magam, ugyanakkor hálás is
vagyok. Hálás vagyok a sorsnak: a kisbabám egész-
séges, anyukám műtétjét kiírták. Bár vannak nehéz-
ségek, az élet szép.
Anna viccesen hunyorít az ultrahangfotóra, az ar-
ca eltorzul, annyira koncentrál.
– Látom – mondja végül, a hangjában izgalom re-
meg, mire páran odafordulnak. – Tényleg látom. Ez
tényleg egy baba.
– Igen, az. – Elmosolyodom Anna izgatottságán,
boldognak tűnik, a szeme ragyog, az ajka mosolyra
húzódik, látom a gödröcskét az állán.
– Igen, de… Mekkora most? Mármint a baba.
– Igazából nem tudom.
– Nézzük meg! – Gyorsan előkapja a telefonját, el-
húzza a képernyőn az ujját. – Tizenkét hét, ugye?
 – Majdnem tizenhárom.
– A baba már akkora, mint egy citrom – olvassa a
telefon képernyőjéről. – És majdnem harminc
gramm a súlya. Harminc gramm! – Ámulva felnéz,
mire elnevetem magam. Tovább olvasunk. – Ezt
nézd! A babának már vannak reflexei, ha megbököd
a pocakodat, fészkelődik, még ha ezt nem is érzed.
Elképesztő, nem?
– De, az. – Elképzelem a citrom méretű kisbabá-
mat bennem, ahogy a hüvelykujját szopja, és apró
lábaival rugdos.
– Ez annyira menő. Ott növekszik benned egy gye-
rek. Mint… mint a fűfejű… De még annál is jobb.
– A fűfejű? Amit locsolni kellett, és kinőtt a fű,
mintha a haja lenne? – Úgy teszek, mint akit kiráz a
hideg. – Igen, sokkal jobb. – Nevetünk, elönt a szere-
tet és a hála, hogy mindezt megoszthatom Annával.
Hogy így izgul értem, és ilyen szívesen végigcsinálja
ezt velem. – És veled mi van, Anna? – kérdezem,
ahogy belekortyolok az almafröccsbe. – Nem beszél-
hetünk folyton a babáról.
– Hát, miért ne. – Mosolyog, és én megint arra
gondolok, milyen boldognak tűnik. Ezt a topját nem
ismerem, élénk rózsaszín, cakkos szegéllyel. Jól áll
neki.
– Van valami újság?
Anna összeszorítja az ajkát, és belém csíp a meg-
lepetés, ahogy megállapítom, hogy igen, van valami.
Váratlan, mert Anna élete általában nyugodt és ki-
számítható. Felnevet, megrázza a fejét.
– Nem, nem igazán, ha azt nem számítjuk, hogy
Lara még bántóbb, mint általában.
– Egyszer még kirúgják. Vagy perbe fogják.
– Bárcsak… – Anna vállat von. – Védi a cég. Azt hi-
szem, ez mindig így lesz.
– Akkor semmi más? – nyomulok kicsit, mert még
mindig úgy gondolom, hogy van még valami, és nem
tudom, miért nem mondja el.
– Semmi. – Mosolyog, elfordul, és továbbra is az az
érzésem, hogy titkol valamit… valamit nem akar el-
mondani.
De nekem is vannak titkaim, ha nem is Anna előtt.
*
Azon a hétvégén elmegyünk Matttel Chepstow-ba,
hogy elmondjuk a babát a szüleimnek. Csak akkor
kerül szóba, hogy akkor pontosan mit is mondjunk,
amikor már az autóban ülünk.
– Elmondjuk a lombikot? – kérdezi Matt.
– Hát, igen. Miért ne?
– És a petesejt-meg spermadonort? – Habozok,
mire Matt bólint, mintha valami fontosat mondtam
volna. – Tudom. Nem akarom, hogy nagy dolog le-
gyen belőle. Hogy mindig el kelljen mondani.
Mint nekem az adoptálást. Nem, ezt tényleg nem
akarom, és mégis azt érzem, túl fontos ahhoz, hogy
ne mondjam el. Olyan, mintha elárulnám az eredeti
vágyamat, hogy ez tudatos választás legyen, ünnep…
a képet, amit Annának festettem. De nem arról van
szó, hogy nagydobra kellene vernem, az biztos. Az
emberek nem ilyesmiről csevegnek a gálavacsorá-
kon. Csakhogy ez most nem gálavacsora.
– Nem tudom – felelem lassan. – Tudom, hogy
anya és apa megértené, mégis magánügynek érzem.
Nem szeretném, ha túl sokan tudnák, mielőtt el-
mondjuk a gyerekünknek.
Minden szakirodalomban azt olvastam, hogy a pe-
tesejt-és spermadonor esetén azonnal el kell mon-
dani a gyereknek, hogyan született. Végig nyíltnak
kell lenni. És ha fájdalmasan őszinte akarok lenni,
akkor ez sem igazán tetszik. Elfelejtve a rózsaszín
álmot, most már máshogy érzem. Veszélyesnek tű-
nik, kitenni a gyerekem – és saját magam meg Mattét
– a milliónyi bonyodalomnak és fájdalomnak. Kérdé-
sek és kételyek és az elkerülhetetlen kétség: ők a
szüleim, de…
– Talán ezt végiggondolhattuk volna korábban –
jegyzem meg, mikor Matt lefordul Chepstow felé. –
Kicsit későnek érzem most.
– Nem kell rohanni sehova. Nem kell most meg-
tudni mindent a szüleidnek. Ahogy te is mondtad, ez
magánügy. Ha most nem mondjuk el, attól még ké-
sőbb megtehetjük.
Akkor ez olyan egyszerűen igaznak hangzott, szin-
te magától értetődőnek, mégis ahogy befordulunk a
szüleim házához, a lelkem mélyén tudom, komoly
döntést hoztunk ezzel, hogy titokban tartjuk, és nem
állapodtunk meg előre, hogy ez így lesz. De pillanat-
nyilag, ahogy Matt kisegít a kocsiból, helyesnek tű-
nik. Az egyetlen lehetőségnek.
Mikor anya meghallja, hogy terhes vagyok, egy-
szerre sír és hitetlenkedik.
– De elképesztő, csodálatos… Miért nem mondtad
el?
– Ne haragudj, anya, de nem akartam, hogy bárki
reménykedjen, amíg nem biztosabb az egész. – Meg-
ölelem, megint bocsánatot kérek, mert gyakran te-
szem ezt a szüleimmel. – Sajnálom. Nem azért, mert
el akartam hallgatni…
– Nem, dehogy – veregeti meg a hátam, mint aki-
nek kicsit elkalandoztak a gondolatai. – Csodás hír.
Tényleg remek. Hogy kisbabád lesz, Milly… – De tu-
dom, ahogy vártam is, hogy meg van bántva, és ré-
mesen érzem magam.
– Pezsgő kell ide, azt hiszem – mondja ünnepélye-
sen apám, és rám kacsint. – A kismamát leszámítva
mindenkinek. Milly, alig hiszem el, hogy ezt mond-
tam!
Elmosolyodom.
– Én is alig hiszem el.
– Annyira örülünk, édesem.
És tudom, hogy így van, persze, de akkor is szur-
kál a bűntudat.
 – El kellett volna mondanom nekik már korábban
– közlöm Matttel, mikor már hazafelé tartunk. –
Anya úgy érzi, kihagytam valamiből, elrejtettem elő-
le. Mintha elárultam volna.
Matt megrázza a fejét.
– El vannak ragadtatva, Milly.
Sosem veszi észre az apró jeleket, amiket én igen:
nincs olyan finoman ráhangolva erre a csatornára,
mint én. Neki ez a délután kiemelkedő siker volt, it-
tunk a babára, apám a kezét rázta, anya megölelt
mindkettőnket, és kérdezgettek dátumokról és ne-
vekről, megszemlélték a homályos képet, mint vala-
mi régi nagymester festményét.
De nekem az összes boldogság és izgalom ellenére
a feszültség és csalódás parányi kis pillanatai fémje-
lezték a délutánt. Éreztem abból, ahogy anya apára
nézett, ahogy apa válaszul halványan megvonta a
vállát, az el-elnyúló csendben, amíg végre anya ki-
préselt magából egy újabb kérdést. Matt ebből sem-
mit sem látott, sosem szokott.
– Mindegy – mondja végül gyengéden, ahogy be-
kanyarodunk az utcánkba. – Ne felejtsd el, hogy az
anyukád rákos. Ha kicsit, nem is tudom, úgy tűnt,
mint akinek nincs energiája, akkor nyilván ezért.
Nem mondok semmit, mert ezzel aligha vitatkoz-
hatnék, és mert nem arról van szó, hogy elfelejtet-
tem volna anyukám rákját. Mégis tudom, hogy ma
többről volt szó, nem csak a betegségéről. Gyanítom,
hogy apa holnap felhív, és gyengéden elmondja,
hogy megbántottam anyát, és ilyenkor ugyan nem
akarja, de én mégis gyakran érzem magam rosszul.
És igen, persze így is történik. Az ebédszünet alatt,
miközben az elsősök kint rohangálva élvezik a tava-
szi napsütést, apukám száma jelenik meg a telefo-
nom kijelzőjén.
– Milly! – Olyan meleg a hangja, hogy elfog a bűn-
tudat, amiért bosszúsan vettem fel a telefont. – Csak
azért hívlak, hogy elmondjam, milyen boldogok va-
gyunk a hírtől.
– Kösz, apa.
– Csak kicsit meglepett minket, hogy ilyen sokáig
megtartottad magadnak – teszi hozzá icipici szünet
után. – Ha azt nézzük, ez milyen fontos, és mennyire
támogatni akartunk téged a meddőségi kezelések
alatt.
– Sajnálom, apa, de elmagyaráztam, miért nem
mondtunk semmit. – Olyan gyengéden beszélek,
amennyire csak bírok. – Túl nehéz lett volna, ha va-
lami mégsem sikerül. – Ami még előfordulhat. Még
csak tizenhárom hetes vagyok, a vetélés benne van a
pakliban.
– Igen, de itt rólunk van szó, Milly. A szüleidről. –
Úgy mondja ki ezt a szót, olyan különös hangsúllyal,
ahogy mindig is tették anyával: mintha még inkább a
szüleim lennének attól, hogy adoptáltak. Tényleg
többet tettek bele, és én hálás vagyok ezért. Termé-
szetesen.
– Tudom, apa. És sajnálom. De úgy éreztem, ez a jó
döntés. – És majdnem hozzáteszem, hogy ők is hete-
kig emésztették anyám nagy hírét, de végül nem te-
szem. Nem érnék el vele semmit.
– Rendben. – Apa sóhajt egyet, elfogadja, de én
nem bírom elhessegetni, hogy újabb láthatatlan ro-
vátkát gyűjtöttem be. Olyan halvány, hogy néha
mintha nem is létezne egy sem, nem lenne hiba-és
csalódásleltár a szüleim fejében. Talán csak képze-
lem, hogy nem teljesítem, amit kellene, mert annyira
akartak, annyira kiválasztottak, és annyira
szuperjónak kell lennem, szuperhálásnak, szuper-
mindennek. – Nos, ahogy mondtam, édesem, teljesen
odavagyunk. Tökéletesen. – Olyan komolyan beszél,
tudom, hogy így is érez. Könnycseppek szúrják a
szemem, a kézfejemmel szorítom vissza őket.
– Tudom, apa. Köszönöm.
A telefonálás után egy pillanatra leülök. Bűntudat
és gyász kavarog bennem, és a boldogság, amit ígé-
retként hordozok magammal, mióta megtudtam,
hogy terhes vagyok. És ekkor az egész beszélgetést
az agyam mélyére száműzöm, ahol már ezernyi ilyen
préselődik össze.
Most, hogy megvolt az ultrahang, lassan elmond-
hatjuk mindenkinek: munkahelyi barátoknak, az is-
kolában, a szomszédoknak. Ünneplünk majd Anná-
val és Jackkel, elkapunk kicsit abból az álomból, amit
hetekkel ezelőtt meséltem Annának, hogy együtt ne-
veljük majd fel ezt a gyereket, mert az az álom még
megvalósulhat. Átjönnek majd vacsorára, lesz torta
és pezsgő, iszunk az élet csodájára, ami növekszik
bennem, erre a babára, akit mindannyian megtanu-
lunk szeretni, mert része mindannyiunknak. Hiszek
ebben. Pillanatnyilag hinni akarok ebben.
TIZEDIK FEJEZET
 Anna

Mikor Milly meghív minket Jackkel magukhoz va-

csorára, már két hónapja alakulunk – bár nem va-
gyok biztos benne, hogy ez a megfelelő szó erre, és
mondhatok-e ilyet. Nem járunk, egyáltalán nem ran-
dizunk. Igazából semmi sem történt.
Bár az első este óta, amikor egy csillogó bárban ta-
lálkoztunk a városban egy italra, már többször is
elmentünk ide-oda. Újra egy ital, egyszer vacsora,
egy kvízest egy pubban Jack néhány barátjával. Alig
több, mint a semmi, mégis nekem, amennyit randiz-
ni szoktam, elég soknak érződik.
Azon az első estén olyan ideges voltam, hogy há-
romszor öltöztem át, végül maradtam a farmernél és
egy indiai mintás bő blúznál, nem akartam úgy fes-
teni, mint aki túlságosan igyekszik. Nem is voltam
biztos benne, mit akar Jack. És ha csak egy baráti
iszogatás, ha már ilyen furcsa kapcsolat lett köz-
tünk? Vagy ez valami több? Lehetséges lenne?
Nem is tudtam, akarom-e, távol tartottam magam
a komoly kapcsolatoktól, nem véletlenül. Milly foly-
ton megpróbált randizni küldeni, néha a kedvéért el
is mentem, de általában nem éreztem úgy, hogy
bármi hiányozna az életemből, nem voltam magá-
nyos.
 És mégis találkozni akartam Jackkel.
Ott várt a bárban, mire odaértem, már rendelt egy
üveg bort, és felállt, amikor elindultam felé. Ez tet-
szett, bár rászóltam magamra, hogy ne képzeljek be-
le túl sokat az ilyen apróságokba. Csak arról van szó,
hogy nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez.
– Anna! Jó, hogy újra látlak.
– Én is örülök. – Leültem, a kabátommal és a tás-
kámmal matatva, hogy ne kelljen mondanom sem-
mit. De aztán zavartan kinyögtem: – Azt hittem, el-
ijesztettelek.
Meglepetés suhant át Jack arcán, majd elmosolyo-
dott.
– Egyáltalán nem. Miből gondolod ezt?
Vállat vontam, kerülve a tekintetét.
– Csak egy kicsit elragadtak az érzelmeim a múlt-
kor, amúgy nem vagyok ilyen. És nem szoktam kite-
regetni a szennyest olyan előtt, akit alig ismerek. – A
borospohár peremét piszkáltam. – Általában elég
zárkózott vagyok.
– Érzelmileg megterhelő volt maga a helyzet –
hessegette el a szavaimat, miközben töltött nekem. –
Teljesen érthető.
– Rendben. – Belekortyoltam a testes vörösborba,
megkönnyebbülten, ugyanakkor zavarban, hogy me-
gint felhoztam a témát.
– Hagyjuk – mosolyodott el könnyedén Jack. – Em-
lítetted, hogy HR-területen dolgozol.
 Ezután már kerültük a komoly témákat, én a
munkámról meséltem, aztán ő a házfelújításokról, és
kezdtük nagyon is fesztelenül érezni magunkat.
Csak az volt kínos egészen kicsit, mikor rákérde-
zett az egyetemre.
– Milly mesélte, hogy együtt laktatok egyetem
alatt… – Elég ártatlan megjegyzés, mégis rám zúdult
a sötét emlékek árja, ez a hullám ott lappangott előt-
tem hetek óta, a klinikán töltött naptól fogva, mikor
először éreztem azt a hideg érintést.
– Igen, de én nem jártam Bristolba, mint Milly. –
Bár lett volna ott helyem. Jack felhúzta a szemöldö-
két, várt, úgyhogy bátortalanul folytattam. – Elron-
tottam a felvételi vizsgákat. Nem voltak elég jók az
eredményeim. – Ennél rosszabb eredményeim nem
nagyon lehettek volna, ezekkel tényleg nem kerül-
hettem be sehova.
– Aha – bólintott, megértette. – És akkor mit csi-
náltál helyette?
– Elmentem pincérkedni, aztán szakmai gyakor-
latra a Qi Techhez, ahol most is dolgozom.
Azt nem említettem, hogy nyolc hónapot töltöttem
részegen vagy betépve, teljes kétségbeesésben, vagy
hogy a szüleim, akik olyan ellenségeskedve váltak el,
hogy két szót nem bírtak váltani egymással, úgy-
mond „szeretetből” kirúgtak otthonról.
Arról a két hétről sem beszéltem, amit olyan em-
berek kanapéján töltöttem, akikkel nem lett volna
szabad találkoznom, és arról sem, hogyan hívott fel
Milly, hogyan talált rám, és vitt magával a lakásába.
Ha ezt nem tette volna, nem tudom, hol kötöttem
volna ki, milyen mélyre süllyedhettem volna. Nem,
ezekről egyáltalán nem beszéltem.
Az este vége felé volt egy kínos pillanat: Jack ra-
gaszkodott hozzá, hogy elkísér az autómig, én bi-
zonytalanul nevettem, ahogy zavartan álldogáltunk,
mire végül az arcomra adott egy puszit. Sokkszerű
érzés volt hűvös ajkának az érintése az arcomon,
mintha jeges vízbe merültem volna. Nem is emlékez-
tem, mikor pusziltak meg utoljára, akár az arcomon.
Eltelt pár hét, mire újra jelentkezett, egy másik
bárban találkoztunk, és ahogy előtte is, kellemesen
elbeszélgettünk. Kezdtem megnyugodni, nem talál-
gattam magamban, hogy amikor ezt vagy azt mond-
ta, akkor vajon hogy érthette.
– És hogy van Milly? – kérdezte, miközben megint
teletöltötte a poharam. – Már van hányingere? Vagy
az ennyire az elején nincs még?
Meglepett, hogy nem tudja. Nem szokott beszélni
Matttel? Én szinte mindennap váltottam üzenetet
Millyvel, tudtam, milyen a kívánóssága, és mi az,
amit nem bír elviselni: imádta a kivit és utálta a
parmezánt. Épp tegnap vittem neki gyümölcssalátát,
amikor találkoztunk egy kávéra.
És míg Milly mindent elmondott nekem, én hall-
gattam erről: Jackről. Számos alkalom adódott volna,
hogy elmeséljem, hogy alakulunk, mármint ha ez a
helyzet. De nem mondtam semmit, sőt igazából
szándékosan kerültem a témát, és nem is tudtam,
miért.
– Igen, van hányingere – feleltem. – De nem vé-
szes.
– Izgalmas időszak.
– Igen…
– Te nem vagy kíváncsi? Tudod, a babára. Hogy
hogy fog kinézni, egy kicsi belőled, egy kicsi belő-
lem…
Megdörzsölte az állát, és belém hasított az érzés,
hogy a mi babánkról beszél. Mindig próbáltam nem
így gondolni rá, de ahogy ott ültem a bárban, a má-
sodik pohár borommal, és Jack olyan melegen nézett
rám… nem sikerült. Egészen pontosan úgy gondol-
tam rá, és ez akkora sokk volt a szervezetemnek,
hogy minden egyes idegem és érzékem kiélesedve
fogta, amit Jack épp mondott, amit gondolt, az érzé-
seket, amiket korábban próbáltam elhessegetni, de
most feltolultak és elborítottak. A mi babánk.
– De, azt hiszem – feleltem kis csend után. – Néha.
– Sosem gondoltam, hogy lesz majd gyerekem,
úgyhogy furcsa – folytatta Jack. – Azon tűnődni, va-
jon milyen lesz. Hogy látom-e majd magam benne…
vagy téged.
– Azt hiszem, igen, legalább valamennyire.
 Az arcom kezdett megmelegedni, ez az egész hely-
zet olyan furcsán intim. A mi kisbabánk. Csak az a
helyzet, hogy nem az. Ezt mondogattam magamban,
hogy erre engem nem kell emlékeztetni, de akkor és
ott tudtam, hogy de igen, és ez megrémisztett.
A következő alkalommal Jack írt egy üzenetet, va-
csorázni hívott, ami nagy lépésnek tűnt, de igazából
olyan volt, mint előtte: beszélgetés, nevetgélés, puszi
az arcra az este végén. Valamennyire meglepett,
hogy Jack milyen úriembernek bizonyult. Vagy talán
ez az egész csak barátkozás, én meg túlságosan ta-
pasztalatlan vagyok, túl ideges, hogy meglássam.
Még mindig nem meséltem el Millynek semmit, és
azt mondogattam magamnak, hogy csak azért, mert
nem tudnék mit mondani. Nem is járunk igazából,
ugye.
De tudtam, ezzel, hogy nem mondok semmit, főleg
akkor, amikor egyenesen rákérdezett, és én hallgat-
tam erről, eltitkolok előle valamit, és ezt nem érez-
tem helyesnek. Van egy titkom Milly előtt, pedig nem
számítottam rá, hogy lesz még. Tudtam, hogy ha
majd megtudja, meg lesz bántva.
*
Milly és Matt vacsorája előtti nap felhív Jack, meg-
kérdezi, nem megyünk-e együtt, eljönne értem. Meg-
lep, mert ez mintha valami nyilatkozat lenne, mégis
logikusnak tűnik.
 Mikor együtt érkezünk, nyilvánvalóan egy kocsi-
val, látom, hogy Milly meglepődik, bár nem mond
semmit. A tekintete köztem és Jack között vándorol,
aztán elfordul, az italokkal matat.
– Meg akartuk ünnepelni az első trimeszter végét
– jelenti be Matt, és pezsgőt tölt nekünk, almafröcs-
csöt Millynek. – Ez általában azt jelenti, hogy vége a
veszélyes időszaknak. Nagy megkönnyebbülés ez
nekünk.
– Ezt kopogd le! – szól rá Milly, mire megnyugta-
tóan rámosolygok, ő futólag viszonozza, és elfordítja
a tekintetét. Érzem, hogy ólomsúlyként nehezedik
rám a teher, hogy nem mondtam el neki Jacket.
– Láttad ezt, Jack? – hozza oda Matt az ultrahang-
képet, amit Milly hetekkel ezelőtt mutatott nekem,
és Jack elveszi, nyilvánvalóan nem tudja, mi ez. Az
arcát figyelem, ahogy a homályos fekete-fehér képet
nézi, figyelem, ahogy zavarában a homlokát ráncolja,
a szeme elfelhősödik, majd villámcsapásként ott a
felismerés, és leesik az álla.
Felnéz rám.
– Te láttad ezt? – kérdezi kicsit meghatott hangon,
és szinte érzékelhetetlenül megváltozik a hangulat,
feszültség lebeg, mintha mindenki némán visszatar-
taná a levegőt.
– Igen, de megnézem még egyszer.
Odamegyek, Jackkel együtt nézem a képet, az íve-
ket és vonalakat tanulmányozom, próbálok elkapni
valami felismerhetőt, valamit, ami Jack vagy én, de
nem tudok. Mégis ahogy ott ülök Jack mellett,
eszembe jut, milyen érzés volt az ajkát az arcomon
érezni. Most érzem az érzelmei erejét, meg a sajáto-
dét is. Nem bírom elfojtani az áruló suttogást, ami
átfut rajtam, azt ígérve, hogy ez a gyerek tényleg, ha
csak kicsit is, de a miénk.
Nem – súgja a józanságom. – Csak a génjeinket
kapták.
– Biztos nagyon boldogok vagytok – mondja hosz-
szabb szünet után Jack. Visszaadja a képet. – Gratu-
lálok, megint. Csodás hírek.
Megint kínos csend telepszik ránk, aztán újraindul
a beszélgetés. Milly megkérdezi Jacktől, hogy halad a
renoválás, Matt bort tölt, én meg nevekről kérdezge-
tem Millyt. Kicsit kurtán válaszol, mintha a boldog-
ságának valahogy éle lenne, és én tartok tőle, hogy
ez az én hibám.
– Alice, ha lány, a nagymamám után – mondja. – És
William, ha fiú.
– Mindkettő szuper.
Egyetértőn bólint, de nem is igazán néz rám.
A feszültség sűrűsödik, ahogy Jackkel indulni ké-
szülünk, nyilvánvalóan együtt. Matt és Milly ott áll-
nak az ajtóban.
– Egy autóval jöttetek? – kérdezi Milly, bár mos-
tanra nyilvánvalóan rájött, hogy igen.
 – Igen – feleli Jack, és döbbenetemre átkarolja a
vállam.
Én csak állok ott mereven, úgy érzem magam,
mintha megbillogoztak volna, és nem vagyok biztos
benne, hogy ez tetszik-e nekem vagy nem.
Matt meglepettnek tűnik, Milly szeme elkerekedik,
és valami riadalomféle suhan át az arcán, és én már
tudom, miért nem mondtam el neki. Mert tudtam,
hogy nem örülne. És bár ki szeretnék csúszni Jack
karja alól, mégsem teszem. Inkább kicsit közelebb
simulok, a csípőm megböki a csípőjét, mosolygok. A
csend tovább nyúlik.
– Ó! – mondja végül Milly, és úgy fest, mint aki
nem tud ehhez mit hozzátenni. – Ó!
– Köszönjük a csodás vacsorát – mondja Jack, le-
hajol, puszit ad Millynek, megrázza Matt kezét.
Viszlátok röpködnek, aztán Jackkel kisétálunk a
balzsamos júniusi éjszakába.
Mondani akarok valamit, de nem is tudom, mit,
úgyhogy mindketten hallgatunk. Jack kinyitja nekem
az ajtót, beülök az autóba, már félúton járunk a laká-
som felé, mire megszólalunk.
– Csodálatos volt, ugye? – mondja Jack, tekintetét
az útra szegezve. – Az a fotó. Az a baba… – Elhallgat,
a fejét rázza. Nem bízom benne, hogy tudnék vála-
szolni, úgyhogy inkább csendben maradok. – Az a
baba… Félig te, félig én, Anna.
 Fura érzelmi hullám borít el: bűntudat és zavar,
vágyakozás és valami, amit még nem bírok megne-
vezni. Elfordulok, kinézek az ablakon, próbálom
szétoszlatni a selyemtakaróként hirtelen ránk boru-
ló intimitást.
– Az a baba Millyé – közlöm, amilyen határozottan
csak tudom. – Millyé és Matté. Milly rengeteget olva-
sott utána – teszem hozzá a nyomaték kedvéért és a
DNS-e egy részét ő is átadja a babának. – Vagy vala-
mi ilyesmi.
Nem emlékszem pontosan a részletekre, de Milly
határozottan állította, hogy a kutatások szerint a ba-
ba a szülőanya genetikáját is hordozza valamennyi-
re, még akkor is, ha donorterhességből születik.
– De Matt nem – jegyzi meg Jack, mire odafordu-
lok, és élesen nézek rá.
Miért mondja ezt? Miért ad hangot ennek úgy,
mintha lenne itt valami kérdéses, mintha lenne
olyan, amit megtudhatnánk és kikutathatnánk, és
talán részt vehetnénk benne? Mert nincs. Egyáltalán
semmi.
– Nem, de a DNS-etek ötven százalékban meg-
egyezik – mondom. – A babában lesz valami – sőt,
nagyon is sok – Mattból és Millyből, és még akkor a
nevelés kontra öröklés kérdést nem is hoztam fel,
Jack.
– Tudom – feleli Jack, de nem úgy hangzik, mint
aki meg lenne győzve, fura pánik söpör végig rajtam,
mert nem hagyhatom, hogy így gondolkozzon. Ve-
szélyesnek érzem, kockázatosnak. Helytelennek.
Nincs értelme, nincs cél, nincs remény.
– Millyt örökbe fogadták, ezt tudod. Ő érti, mitől
lesz valaki tényleg apa és anya, és csodálatos szülők
lesznek Matttel – mondom elszántan, szinte vadul
cseng a hangom. – Csodálatosak.
– Ó, persze. Nagyon is. – Kicsit felnevet, a fejét
csóválja. – Ez nem is kérdés.
Úgy érzem, mintha valami kimondatlan szakadék
elől kormányoztam volna el magunkat, ami már ott
tátongott alattunk, de még épp időben sikerült kike-
rülni. A szívem még vadul dobog, érzem az
adrenalinsokk utóhatását, hogy megúsztuk a veszé-
lyes helyzetet.
Nem beszélünk többet, amíg oda nem érünk a la-
kásomig, az utca csendes, épp leszállt az alkonyat, a
cseresznyefák virágoznak, a virágágyásokban tuli-
pánok tömege pompázik. Az egész világ várakozón
szirmot bont. Jack felém fordul.
– Anna…
A szívem és a lélegzetem egyszerre akad el. A lel-
kem mélyén tudtam, hogy ez lesz, az este intimitása
után, és készen állok rá. Tökéletesen. Jack elmoso-
lyodik, felém hajol. Furcsa az ajka az ajkamon, talán
mert már olyan rég nem volt ilyen. Vajon elfelejtet-
tem csókolózni?
 A hajamba túr. Közelebb jön, vagy talán én bújok
hozzá. Kínos és zavarba ejtő, csupa könyök és csont,
gondolkoznom kell, hova tegyem a végtagjaim, egyik
kezem ide, a csípőm oda, mert már nem is emlék-
szem, hogy van ez. Talán sosem tudtam.
De Jack tudja, nagyon is jól. Az ajka határozott, a
mozdulatai is, talán kicsit túlzottan azok. Nem aggó-
dik, hogy reagálok, és én azt mondom magamnak,
hogy ez nem szabad, hogy zavarjon. Legalább az
egyikünk tudja, mit csinálunk.
Végül elhúzódik, mosolyog, én visszamosolygok.
Legalábbis azt hiszem. Meg vagyok rázva, egész tes-
temben, össze kell kaparnom magam majd valahogy,
pedig ez csak egy csók volt. A fülem mögé simítja egy
tincsemet.
– Akkor találkozunk – mondja, és ez nem kérdés.
Szótlanul bólintok, és kiszállok az autóból. Fur-
csán érzem magam, mintha lebegnék, de ugyanakkor
ólomból lennék. Az ujjaimat végighúzom az ajka-
mon.
Még másnap is a csókra gondolok, amikor Jack hí-
vását várom, de nem jelentkezik. Milly telefonál,
nyilván azt akarja tudni, hogy mi történt köztünk
Jackkel.
– Szóval? Mi ez most? – kérdezi, a hangjában vi-
dámság cseng, de kicsit hamisan.
– Nem túl sok – felelem, máris bezárkózva. Fura
érzés. Ez itt Milly!
 – Jártok? – böki ki.
– Találkozgatunk – vallom be. – Még nagyon az
elején vagyunk, Milly.
– Miért nem mondtad el nekem? – Megbántottnak
hangzik, tudtam, hogy ez lesz.
– Nem is tudom. Azt gondoltam, talán… nem örül-
nél.
– Nem örülnék? – A hangja éles. – Miért ne örül-
nék?
– Nem tudom. Talán mert furcsa kicsit? Hogy mi
ketten, tudod…
– Ti ketten mi? – A hangja megkeményedik, úgy
érzem magam, mint aki egyszer csak mély vízbe lé-
pett, kapálózok.
– Donorok vagyunk. Nem tudom. Csak egy kicsit…
– Elhallgatok, nem bírom megfogalmazni, azt kívá-
nom, bár ne mondtam volna semmit.
Milly nem válaszol, a csend jéggé fagy.
– Miért lenne furcsa? – kérdezi végül, és bár a
hangja tárgyilagos, érzem benne a sötét árnyalatot,
és ösztönösen meghátrálok.
– Azt hiszem, semmi, nem, igazából nincs is benne
semmi furcsa. Bocs. Csak nem gondoltam végig.
– Magunk közt szólva, Anna, Jack eléggé csajozós –
folytatja Milly újabb elnyúló, feszült csend után. –
Nem akarom, hogy megsebezzen. Sokkal több ta-
pasztalata van, mint neked, és valószínű, hogy nem
veszi ezt túl komolyan, bármi legyen is köztetek.
 – Köszönöm a figyelmeztetést.
Úgy érzem, belém szúrtak, szédülök. A Jackről hal-
lottaknál csak az fáj jobban, hogy Milly ezt mondta
nekem. Mi Millyvel sosem beszélünk így. Most sem
veszekszünk, de ez valahogy még rosszabb annál is.
A telefon után végül rácsörgök Jackre, ami kicsit
vakmerő húzásnak tűnik. Nem is tudom, itt tartunk-
e már, vagy még ott, hogy várom, hív-e, és nem for-
dítva.
– Azt hiszem, Milly kiakadt – fakadok ki, amint fel-
veszi a telefont.
– Min?
– Hát… rajtunk, kettőnkön. – Jack hallgat, a kezem
izzadtságtól csúszik a telefont markolva. Nem kellett
volna felhívnom? Nem kellett volna ezt mondanom?
De aztán annyira elegem lesz: harmincnégy éves va-
gyok, nem tizenhat, és ha Jack szórakozik velem, azt
tudni akarom. – Van ilyen, hogy mi ketten, Jack? –
kérdezem nyugodtan, mire ő könnyedén felnevet.
– Anna…
– Nem elköteleződést várok vagy gyűrűt, vagy
bármi ilyesmit, csak szeretném tisztázni. Mi járunk?
Pár rémes másodpernyi csend következik, aztán
Jack végre válaszol:
– Igen – mondja. – Persze hogy járunk.
És én úgy döntök, hiszek neki, bár ennek ára van:
Milly nem hív és nem ír egy hétig, és én sem kere-
sem. Ez a leghosszabb idő, hogy nem beszélünk, és
rémes érzés.
De ráveszem magam, hogy ne törődjek vele, és egy
idő után meglepően könnyen megy. Elfoglal a munka
és Jack, aki egy csokor halvány rózsaszín tulipánt
küld az irodába, mire kiröppen a fejemből az összes
aggodalom, hogy mi van köztünk Millyvel. Eljött az,
hogy nem a Millyvel való barátságom áll az életem
középpontjában. Van valaki más, akire gondolok, aki
érdekel, és én úgy érzem, jó így.
És aztán két héttel később Milly felhív, a hangja
csupa könny.
– Anna – zokogja. – Szükségem van rád.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
 Milly

Tudtam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. A lel-

kem mélyén mindig is tudtam ezt. És mikor alig ti-
zenöt hetes terhesen minden elromlik, az ugyan po-
rig sújt, de cseppet sem lep meg.
Anya műtétje van aznap, már eleve ideges vagyok.
Az elmúlt pár hétben próbáltam olyan gyakran láto-
gatni, ahogy csak tudtam, és minden alkalommal el-
fogott a rettegés, mert már kezd itt hagyni. Minden-
nap egyre sápadtabb, soványabb, kevesebb. Azt
mondogatom magamnak, hogy majd jobb lesz a mű-
téttől meg a kemoterápiától, de akkor is félek. Sok
múlik a mai napon.
A másik aggodalmam, bár jóval alacsonyabb he-
lyen áll a listán: Anna és Jack. Az ünnepi vacsora
után az első trimeszterem végén Matthez fordultam,
amint kiléptek az ajtón.
– Itt meg mi folyik?
Matt felhúzta a szemöldökét.
– Hogy érted?
– Matt. Nem lehetsz annyira vak, hogy nem lát-
tad… –Hitetlenkedve néztem rá. – Együtt érkeztek,
egy autóval. Jack átkarolta…
– És?
– És? Szerinted járnak?
 Matt a homlokát ráncolta, aztán vállat vont.
– Azt hiszem, ez igazából nem a mi dolgunk.
De Annáról volt szó, a legjobb barátnőmről és Matt
bátyjáról. Ráadásul ott volt még az a közel sem apró
részlet is, hogy ők a gyerekünk genetikai donorjai.
Persze hogy a mi dolgunk.
Másnap felhívtam Annát, és egyenesen rákérdez-
tem, de a nyugodt válasz, miszerint igen, járnak, szí-
ven ütött, talán jobban is, mint kellett volna. Ösztö-
nösen nem tetszett nekem, de úgy gondoltam, ezt
nem mondhatom ki, ha nem akarok gonosznak vagy
paranoiásnak tűnni.
– Aggódom, Annáért – mondtam Mattnek, mikor
újra emlékeztetett, hogy ez nem az én dolgom. –
Olyan kevés pasival volt dolga… ártatlan, Matt.
– Milly, Anna harmincnégy éves.
– Tudom, de volt valaha komoly kapcsolata?
Matt vállat vont.
– Járt pár fickóval, nem? És mindig úgy tűnt ne-
kem, jól megvan magában. Vannak ilyenek. Jack is
ilyen, az isten szerelmére.
– Matt, nem tagadhatod, hogy Jack… – Haboztam,
mert még tíz év házasság után sem tudtam, milyen
Matt és a testvére kapcsolata. Barátságos, mégsem
közeli, így működik az egész család. Távolság, amit
nem ismernek el, nem érzik, hogy bármi is hiányoz-
na, olyan nagyon más, mint az én szoros kapcsola-
tom a szüleimmel. – Kicsit nagyban játszik, ha nőkről
van szó – fejeztem be.
– Nagyban játszik?
– Mármint sokakkal járt.
– Nem ismerem a bátyám szerelmi életének a
részleteit – közölte Matt. – De, Annához hasonlóan, ő
is tud dönteni egyedül. Ha járni akarnak, nem tu-
dunk mit tenni.
Elhallgattam, mert volt valami Matt elutasító
hangjában, amitől rájöttem, hogy őt is kellemetlenül
érinti ez az egész, pont, mint engem. És mert igaza
volt – nem állíthatjuk meg őket, nem mintha meg-
próbálnám. Vagy igen?
De akárhogy is, nem Annán és Jacken gondolkoz-
tam aznap, amikor anyámat műtötték. Egész nap fe-
szült voltam, mint egy felhúzott rugó, készen rá,
hogy odacsapjak. Görcsöltem is, ettől még idegesebb
és aggodalmasabb lettem, és ekkor, a délután közepe
felé, felhívott apa a mobilomon.
Bár nem lett volna szabad, kimentem az osztály-
ból, határozottan közölve a huszonnyolc gyerekem-
mel, hogy egyedül kell befejezniük a feladatlapokat a
százas felosztásról, csendben, beszélgetés nélkül.
– Apa? – suttogtam a telefonba, a hangom izgatot-
tan sürgető volt, ahogy ott álltam az osztályterem
előtt, az elsősöket pásztázva kintről. – Anya kijött?
– Igen – mondta olyan nagyon fáradt hangon. – Jól
ment.
 – Tényleg? – A hangomban csengő meglepetésből
éreztem, hogy rossz híreket vártam, és eltartott pár
másodpercig, mire végighullámzott rajtam a meg-
könnyebbülés. – Jól van? Ki tudták venni a tumort?
– Igen, azt mondták, szerintük kivették az egészet,
bár néha nem könnyű megállapítani. Most pár hét
felépülés, és reméljük, hogy kezdheti a kemót.
– Ezek nagyon jó hírek – mondtam, még mindig
döbbenten. – Csodálatos, apa.
– Nagy megkönnyebbülés, édesem, tényleg. De
mennem kell. Mindjárt felébred, ott akarok lenni.
– Jövök, amint tudok, munka után.
Megint belestem az osztályba, minden gyerek a
feladatlap fölé hajolt. Apa letette. Én meg ekkor
megéreztem: egy hirtelen görcs szúrt a hasamba, fo-
lyadék csurrant. A sokktól majdnem a földbe gyöke-
reztem. Nem…
Berohantam a tanári vécébe, nem bírtam ki, hogy
ne kiáltsak fel, mikor megláttam a bugyimat és a ha-
risnyámat összepecsételő vért. Nem… ne. Ezt ne.
Azok után ne, hogy ennyi mindent végigcsinálva el-
jutottunk eddig. Ne akkor, amikor végre már úgy
tűnt, minden jól megy.
Felálltam, a pániktól szédülve, az egész testem
remegett. Fel kell hívni az orvosomat. Mattét.
Matt nem vette fel, azonnal a hangpostája kapcsolt
be, eszembe jutott, hogy egész délután megbeszélé-
sei vannak. A hasam megint görcsölt. A telefonomra
néztem, és hívtam azt, akitől mindig is függtem, aki-
re szükségem volt. Annát.
– Mi történt? Hol vagy? – Nyugodtan és józanul
kérdezett, ez magamhoz térített.
– Az iskolában. Vissza kell mennem az osztályba.
– Be kell menned az ügyeletre, Milly. Mondd el,
akinek kell, hogy vészhelyzet van. Találkozunk a
kórházban.
– De dolgozol…
– Nem számít. Nem voltam még ebédszüneten
amúgy sem. Gyerünk, Milly, ott várlak.
A következő óráról ködösek az emlékeim. Felhív-
tam Aliciát, üzenetet hagytam Mattnek, helyettest
intéztem az osztályba, és elautóztam a sürgősségire,
rettegve. Olyan nagyon féltem.
Anna ott várt az ajtóban, szó nélkül magához ölelt,
amint meglátott. A két hét csend, a Jack miatti fe-
szültség teljesen elfelejtődött szerencsére egyetlen
pillanat alatt. Csak azt tudtam, hogy a legjobb bará-
tomra van szükségem. És ez mindig is így lesz.
És most itt vagyok, várom, hogy megvizsgáljanak,
ultrahangot csináljanak, valamit, amiből megtudják
az orvosok, mi történik, bár félek megtudni. Anna itt
ül mellettem, nyugodt és rendíthetetlen, a földhöz
horgonyoz. Ő kérdezi meg a recepción, mit lehet
tudni, hoz egy üveg vizet nekem, és kikeresi a ha-
lomból a legjobb magazinokat, de nem tudok annyi-
ra odafigyelni, hogy el is olvassam őket. Idegesen
fészkelődök, a térdem folyamatosan remeg, átkaro-
lom magam, hogy ne dülöngéljek előre-hátra.
És akkor végre mondják a nevem, és Annával be-
megyünk a fülkébe, ahol egy nővér vár rám: alig bí-
rom eldadogni, mi történt: a lombikot, a görcsöket.
Végre szólítanak ultrahangra, én lefekszem, felhú-
zom a pólóm, a szívem vadul dobog, ahogy várom az
ítéletet.
Az ultrahangos egy kezelőfejet húzkod a hasamon,
homályos képek ugrálnak a monitoron. Visszafojtott
lélegzettel várok. Aztán meglátom a dobogó szívet,
és hitetlenkedve felnevetek egyszerre reménykedve
és félve, mert ez nyilván jó, ugye? A kisbabám él. An-
na mosolyog, megszorítja a kezem.
– Egy kis hematóma – mondja az ultrahangos. – De
a baba, úgy tűnik, jól van. Az orvos majd többet tud
mondani.
És akkor egy idő múlva megtudom, hogy bár a ba-
ba egészséges, a vérzés és a görcsölés azt jelenti,
hogy a terhességem kockázatosabbnak számít, és
legalább egy hétig jobb, ha ágyban maradok, rend-
szeresebb ellenőrzéssel, hogy elkerüljük a koraszü-
lés veszélyét.
– De nem kell aggódnom, ugye? – ragaszkodók
hozzá idegesen. – A baba jól van. – ígéretet akarok,
de persze ezzel senki sem szolgálhat.
– A cél – mondja az orvos részvétteli mosollyal –,
hogy minél tovább megmaradjon a terhesség. – Te-
kintve, hogy még félidős sem vagyok, ez nem a leg-
megnyugtatóbb érzés. Az elkövetkező öt és fél hónap
örökké fog így tartani -vagy nem.
Anna hazajön velem, sürög-forog, elkészíti a ked-
venc gyógyteámat, és ragaszkodik hozzá, hogy ma-
radjak a kanapén, felpolcolt lábbal, takaróba csavar-
va.
– Egy hét ágynyugalom az semmi – mondja. – Bár
el tudom képzelni, mekkora kín ez egy olyan örök-
mozgónak, mint te.
Már visszavágnék, de az arcom elkámpicsorodik.
– Anna – mondom gyakorlatilag lihegve –, bocsáss
meg. Ez az egész Jackkel… Olyan furcsán viselked-
tem, nem lett volna szabad. Ne haragudj!
És már sírok, a sokféle érzelemtől: anya műtétje, a
félelem, Anna és én.
– Jaj, Milly, én is sajnálom. – Megölel, a vállához
szorítom az arcom. – Sosem hittem volna, hogy ösz-
szeveszünk egy pasi miatt.
– De nem vesztünk össze, ugye? – Hátrébb húzó-
dok, aggódva nézek rá. – Nem akarok összeveszni
veled soha.
– És nem is fogunk – feleli Anna határozottan. – Ez
az egész Jackkel… amúgy sem komoly.
– De még ha az is lenne… – Előre tapogatok az
úton a szavaim között. – Anna, jogod van azzal járni,
akivel akarsz. Azt szeretni, akit akarsz. Hozzámenni
feleségül… – De az agyam már előreszáguld. Ha Anna
és Jack összeházasodnak, ha gyerekeik lennének…
akkor azok az én gyerekem édestestvérei lennének.
Ez tényleg fura.
Mintha olvasna a gondolataimban, Anna elmoso-
lyodik, és gyengéden ezt mondja:
– Attól, hogy fura, még nem lesz helytelen. Furcsa
a helyzetünk, Milly. Ezt mind érezzük. Tudtuk, hogy
az lesz, legalább kicsit. De nem kell, hogy meghatá-
rozzon minket, vagy bármin is változtasson. Nem
bánom, és neked sem kellene.
– Nem bánom – felelem. – Tényleg nem.
Megszorítom a kezét, Anna mosolyog. Olyan hálás
vagyok, hogy terhes lehetek. Hálás vagyok, hogy An-
na ezt lehetővé tette, Jackkel együtt. És mégis… igaza
van. Tényleg furcsa, és a kapcsolata Jackkel csak még
bonyolultabbá teszi, akár akarjuk, akár nem. Min-
denkinek vannak érzései, ösztönei, és valahogy ez a
helyzet ezek ellen szól. Az igazság nyilvánvaló, kel-
lemetlen, de elbánunk vele. Együtt tudunk élni vele.
Ahogy Anna mondta: az, hogy furcsa, nem kell,
hogy bármin is változtasson. ígéretként kapaszko-
dók ebbe, eskü ez, amit magamnak és Annának te-
szek, bár később mindent meg fogok kérdőjelezni, és
olyan sok mindent megbánok. És ezek az ígéretek
meg lesznek szegve, újra és újra, egyikünk sem tartja
majd be őket.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
 Anna

Pár héttel Milly ijedtsége után túl vagyunk a kínos

bukka-nón, és szokás szerint írogatunk egymásnak
és találkozunk pár naponta. Milly még óvatos, és
Matt gyakorlatilag vatta között tartja, de mégis sike-
rül beülnünk valahova néhányszor, sőt egyszer el-
megyünk terhesruhát venni. Majdnem a felénél jár,
és végre kezd hasa lenni.
Egy napos szombat délutánt Clifton Village-ben
töltünk, ahol helyi tervezők boltjai működnek a cso-
dás György-kori épületekben. Meleg van, süt a nap,
július közepe felé járunk, és mindenki kint van, élve-
zi a jó időt.
– Nem akarok semmi csicsásat – közli Milly, ahogy
egy állványon rugalmas anyagból varrt pólókat la-
pozgat. – Semmi masni vagy gomb, ilyet nem. Az el-
nyomna.
– És ez? – mutatok fel egy világoskék rövid ujjú
pamutruhát.
Milly kritikusan méregeti.
– Igen, ez talán működhet.
Tovább haladunk a ruhák között, végül Milly már
roskadozik a felpróbálásra váró ruhák alatt.
 – És mi a helyzet Jackkel? – kérdezi, a hangja
szándékosan könnyed. A próbafülkék felé tartunk
már.
Hetek óta nem beszéltünk Jackről, és tudom, hogy
nem lehetett könnyű rávennie magát erre a kérdés-
re.
– Jól megvagyunk – felelem, mert nem tudom, mi
mást mondhatnék, mennyire meséljek részleteket.
Jackkel nagyjából hetente találkozunk, vacsorára
vagy inni valamit, és bár jól érezzük magunkat, nem
haladunk úgy, ahogy reméltem. Van benne valami
zárkózottság és tartózkodódás, mint aki boldogan
fenntartaná ezt a helyzetet örökké, és talán így is
van. Talán nekem is ilyennek kellene lennem.
– És… és komoly? – Próbál mosolyogni, majdnem
sikerül is.
– Nem igazán – vonok vállat. – Nem vagyok biztos
benne, hogy Jack bármi komolyat akar.
– És te?
Megint megvonom a vállam. Az az igazság, hogy
nem tudom pontosan, mit akarok. Boldognak érzem
magam Jackkel, de ideges is vagyok. Egy komoly
kapcsolat kemény munkát jelent, mindig arra kell
gondolni, mit érez vagy hisz a másik, akarni kell jól
csinálni, attól félni, hogy túlságosan rátelepszem, túl
csendes, túl unalmas vagy túl akármilyen vagyok.
Talán nem így kellene lennie, de nekem ilyen, és nem
tudom, elbírnék-e mással.
 – Nos, legyél óvatos – teszi a kezét a karomra
Milly. – És ezt a te érdekedben mondom, Anna. Nem
akarom, hogy sérülj ebben.
Igen, de azt sem akarnád, hogy Jack mellett kössek
ki. Nem mondom ki, persze, és bűntudatom van már
attól is, hogy ezt gondolom. De tudom, hogy Milly
jobban szeretné, ha nem randiznánk Jackkel, és a
lelkem mélyén meg is értem. Nemcsak a baba miatt,
hanem mert mindig is bírta az osztatlan figyelme-
met, a rendíthetetlen támogatásomat. Sosem kellett
nekem túl sok saját élet, mert mindig segíthettem
Millynek az övében.
Mi történne, ha én lennék házas, és nekem lenne
gyerekem? Mindkettőt képtelenségnek érzem, mint
valami hegycsúcsot a távolban, ahova nem bírnék
felmászni, de akkor is vágyakozó remegés fut végig
rajtam. Először történik meg, hogy merek egy kicsit
ilyenekre gondolni, hogy elképzelem, ahogy ezt aka-
rom.
Pár héttel később az idő felhősre és ragacsosra
vált, Sasha megint eljön hozzám, hogy hivatalosan
megtárgyaljuk a szexuális zaklatás panaszát, majd-
nem öt hónappal azután, hogy először belesett az
irodámba. Olyan sok idő telt el, megengedtem ma-
gamnak, hogy megfeledkezzek róla, és bűntudatosan
megállapítom, hogy ez megkönnyebbülés volt. Igye-
kezhettem volna jobban, hogy elmondassam vele a
történetét. Most próbálom kedvesen fogadni, kávét
kínálok, kihúzom neki a széket.
Magával hozta egy Leanne nevű barátnőjét segít-
ségnek, és Lara szól, hogy ő is beül a megbeszélésre.
Mindent a nagy könyv szerint kell csinálni, mindent
fel kell jegyezni és felvenni.
– Akkor, Sasha – kezdem bátorító mosollyal –, sze-
retném, ha elmesélné nekem az említett incidenst,
amilyen részletesen csak tudja, és remélem, nem
gond, ha felteszek majd pár kérdést, hogy ezt-azt
tisztázzak. És természetesen, ha szünetre van szük-
sége, akkor biztosítjuk.
– Rendben. – Sasha nyel egyet, rémüknek tűnik. –
Ahogy már mondtam, szilveszter előtt kezdődött… –
Megint a Dobson-munkáról beszél, a késő estig tartó
túlórázásokról, és megemlíti, hogy egyik este Mike-
kal kettesben maradtak bent.
– Mikor volt ez? Amilyen pontosan csak fel tudja
idézni.
– Hm… Pont karácsony előtt? A karácsonyi parti
előtt.
A Qi Tech minden évben bulit tart a teljes vállalat-
nak, amin én általában jó, ha egy órát maradok. Egy
kicsit el szoktak szabadulni a kedélyek, nem igazán
nekem való.
– Rendben – jegyzem fel. – És mi történt ezen az
estén, Sasha?
 – Először elég ártatlannak tűnt – mondja, és én
hallom, ahogy Lara alig hallhatóan horkant, mire
összecsikordul a fogam. – Mindketten fáradtak vol-
tunk, régóta dolgoztunk. Odalépett mögém, és el-
kezdte masszírozni a vállam.
– És ettől ön kellemetlenül érezte magát?
– Hát, igazából kellemes volt – feleli Sasha határo-
zatlanul. – De egy kicsit kínos volt nekem a jelenet,
érti?
Megint jegyzetelek.
– Mondta neki, hogy kellemetlenül érzi magát?
– Nem… Azt gondoltam, az béna lenne. Egy idő
után inkább csak elhúzódtam.
– Rendben.
Olyan tökéletesen előttem van a jelenet: a félho-
mály, a széthagyott ebédszállító dobozok, az éjfél fe-
lé tiktakoló óra. Odalép a lány mögé, a kezét a vállára
teszi. A lélegzete a lány fülét legyezi.
Olyan keményen dolgoztál…
Összerezzenek, mert nem az IT-osztályt képzelem
magam elé Sashával és Mike-kal, hanem valami tel-
jesen mást. A saját történetem pereg le előttem, az,
amit megpróbáltam eltemetni, az emlékek, amiket el
akartam felejteni, és ezért meg is tettem mindent,
mert rozsdás szégyennel töltenek el. Egy pillanatig
nem bírok gondolkodni, nem kapok levegőt, mintha
a saját életem támadott volna le, és most átélném a
legrosszabb pillanatokat teljes élethűséggel.
 – Folytathatom? – kérdezi Sasha pár másodperc
után, mire én ráveszem magam egy bólintásra.
– Igen, legyen szíves. – Kicsit rekedt a hangom,
megköszörülöm a torkom. – Mi történt ezután?
– Kezdtem észrevenni, hogy véletlenül meg-
megérint. Csak futólag: rátette a kezét vállamra, a
csípőnk összeért, ahogy egymás mellett álltunk. Úgy
éreztem, mintha felfújnám, mintha csak képzelném
az egészet.
És röhejesnek érezted volna, ha bármit mondasz. Az
emberek pofákat vágtak volna, vigyorogva: ez ko-
moly, Anna?
Nyelek egyet.
– És mondott erről ennek az embernek bármit,
hogy milyen érzéseket kelt önben?
– Nem. – Sasha az ajkába harap. – Nem éreztem,
hogy ezt megtehetném. Talán nem is úgy gondolta,
érti? És akkor kínos jelenetet csinálok…
Igen, pontosan. Pont emiatt maradtál csendben, a
lelked mélyén oda voltál, hogy felfigyeltek rád, még
akkor is, ha közben rosszul voltál ettől. És közben
mindörökké bűntudatod lesz és szégyelled magad, egy
folt lett a lelkeden, ami nem múlik már el soha.
– Igen, megértem, hogy így érezhette.
Próbálok továbbra is bátorítón mosolyogni, de a
gyomrom összeugrik, ahogy felvillannak előttem az
emlékek: a sötét szoba, a koszos mosdó, az autó. A
lehelete. Mindig tudtam, hogy akarod.
 De nem akarom! – legszívesebben ezt kiabáltam
volna. Eszembe sem jutott, amíg nem értél hozzám.
Megint krákogok, végighúzom a tenyerem a szok-
nyám oldalán. Hallani, ahogy összevissza veszem a
levegőt.
– És akkor mi történt?
– Semmi, legalábbis aznap este. De aztán pár nap
múlva épp a pihenőben voltam, és ő… bejött, és mö-
gém állt. Közel. – Elpirul, nyel egyet. – És éreztem a…
a nos, a merevedését. – Sasha elfordítja a tekintetét,
én meg próbálok semleges arcot vágni.
– Rendben – mondom némi szünet után. – Ez na-
gyon nyugtalanító lehetett. – Lara felciccen, nem ve-
szek tudomást róla.
– Az volt.
– És ezek után mondott önnek bármit?
– Nem. A… a fülembe lehelt. Kicsit lihegve, tudja.
Én meg csak… álltam ott, tényleg. Nem tudtam, mit
csináljak. Ő meg… kicsit, mondjuk, hozzám dörgölő-
zött. – Lenéz az ölébe ejtett, összekulcsolt kezére,
próbálja összeszedni magát. – És aztán bejött még
valaki, ő meg elment.
– Rendben. – Jegyzetelek, a kezem kicsit remeg. –
Köszönöm, hogy elmondta, Sasha. Tudom, hogy nem
lehet könnyű. – Bólint, a szemét törölgeti. – És utána
történt még valami? – kérdezem, mikor úgy érzem,
már eléggé összeszedte magát.
 Én is hajszálnyira vagyok a kiborulástól, olyan
nyers az egész, olyan valóságos. Leküzdöm a készte-
tést, hogy felálljak, kimenjek a szobából, ki a fejem-
ből, ha tudnék.
Sasha megint nyel, a fejét rázza.
– Nem, ezután visszavonult. De pár héttel később
nem engem választott egy projektre, és én nem ér-
tettem Aztán ugyanez történt megint… Csak a lehető
legegyszerűbb munkákat kapom az óta a jelenet óta.
– Felemeli az állát. – És ez diszkrimináció meg zakla-
tás is egyben.
Egy pillanatig küszködve keresem a szavakat,
hogy mit mondhatnék. Tudatában vagyok, hogy meg
kell tudnom az igaz történetet Sashától és Mike-tól
is. Annyira fájdalmasan érzékelem a saját emlékei-
met, ahogy tömörülnek bennem, és kiszorítanak
minden mást.
– Tényleg nagyon nagyra értékelem, hogy elmond-
ta ezt nekünk – felelem végül. – Hivatalos jelentést
írok, és beszélnünk kell Mike-kal is persze, hogy
meghallgassuk… – Elhallgatok, mert valamiért nem
bírom azt mondani, hogy „az ő verzióját”. Attól úgy
hangozna, mintha nem hinnék Sashának, pedig hi-
szek. Nagyon is. – És utána médiáit megbeszélést
folytatunk.
– Tárgyalást akarok – közli Sasha, és felbiccenti a
fejét, meglepve engem a váratlan bátorságával. –
Megnéztem a neten, és kérhetek külső bizottságot,
ha úgy érzem, nem kezelik megfelelően.
Megdöbbenek, és kicsit meg is bántódom ezen.
– Sasha. Biztosítom róla, hogy mindent megteszek,
ami rajtam múlik, hogy ez megfelelőn és igazságosan
legyen kezelve ön és Mike felé is.
– Mike? – megvetően ismétli, mire elpirulok.
Úgy hangzott, mintha jóban lennék vele? Mintha a
pártján állnék? Mert ha valakihez húzok, akkor az
Sasha. Átérzem a fájdalmát és a zavarát. De ott van
Lara is.
– Esélytelen – mondja Lara, miután Sasha és
Leanne elmentek, és én óvatosan nézek rá.
A beszélgetés leszívott, kimerített a harc magam-
mal. Le akarok feküdni egy sötét szobába aludni. El-
felejteni mindent, amit ez előhozott belőlem.
– Hogy érted?
– Te ezt őszintén komolyan veszed? – kérdezi La-
ra, és pont olyan megvető a hangsúly, mint Sasháé
volt. – Nézd, ez egy fiatal, csinos lány. Láttad, mit volt
rajta?
– Lara, ennek egyáltalán semmi köze…
– A szoknyájából épp hogy nem lógott ki a feneke,
és nem is bulizni ment. Nézd, nyilván Mike elragad-
tatta magát. Ezt elfogadom. De hogy Sasha tényleg
nemet mondott? Bárkinek is? Vagy benne volt és
megbánta?
 Epét érzek a torkomban. Egészen pontosan Lara
reakciója az, amiért annak idején hallgattam. Mégis,
próbálok józanul érvelni, bár érzem, hogy elfog a ha-
rag, és sikoltani tudnék.
– Nincs okunk azt gondolni, hogy…
– Beszéljünk Mike-kal! – szakít félbe egykedvűen
Lara. – Nem mintha ilyen messzire akarnék menni,
mert Mike megbecsült kolléga, és terhes a felesége.
Ez lenne az utolsó, amire bármelyikünknek szüksége
lehet. De kipipáljuk a kötelezőket. Ami meg a tárgya-
lást illeti… – Megrázza a fejét. – Abból nem lesz
semmi.
Tényleg nem, állapítom meg összeszoruló gyo-
morral, mivel több mint három hónap telt el az inci-
dens óta, mikor Sasha jelentette. A sok habozás és
halogatás meg az én szándékos feledékenységem
oda vezetett, hogy túlléptük az előírt három hóna-
pot. Sasha nem kérhet tárgyalást, és ez az én hibám,
amiért nem kerestem. Nem bátorítottam, hogy jöjjön
vissza az első, februári megbeszélés után, mert egy-
szerűbb volt elengedni.
– Nyilván nem nézett utána olyan nagyon online –
véli Lara, és egy pillanatra azt gondolom, talán elhá-
nyom magam. A gyomrom összeugrik, homályosan
látok, mintha minden rám nehezedne: Sasha törté-
nete és a sajátom. Ez túl sok. – Ne vedd túlságosan a
szívedre, Anna – jegyzi meg rosszmájúan Lara. –
Vagy nincs sok jövőd ezen a területen.
 – Az világos, hogy neked nincs szükséged ugyan-
erre a tanácsra. – Ennyit sikerül kinyögnöm, mielőtt
kimegyek az irodából, be a vécébe, ahol a mosdó-
kagylóra könyökölve veszek pár mély levegőt, és vá-
rom, hogy kitisztuljon a fejem és a látásom.
De nem segít, mert ahogy a mosdónál állok a tü-
körbe bámulva, egészen mást látok. Magamat tizen-
hét évesen, egy elsötétített szobában. Halk, kitartó
hangot hallok, olcsó borotvaszesz és állott füst sza-
gát érzem. Te akarod ezt, Anna…
De nem akartam – kiáltok fel némán. – Csak úgy
tettem, mintha akarnám, annyira magányos voltam,
és annyira féltem.
Tizenhat évvel később még mindig azt érzem,
mint az a fiatal, rémült lány – az, akit próbálok elrej-
teni. Az a lány, aki egyedül él, aki nem tudja kezelni a
férfiakat, aki petesejtet adományoz, mert túlságosan
fél, hogy gyereket vállaljon, hogy saját életet vállal-
jon.
Eltolom magam a mosdótól, kicsit megbotlok,
majd összeszedem magam és kimegyek. Ezek a gon-
dolatok túlságosan nehezek, hogy befogadjam és
megemésszem. Mindent megteszek, hogy elhesse-
gessem őket magamtól, de most az egyszer nem si-
kerül. Most végre sikoltozva követelik, hogy halljam
meg, ismerjem el őket, de én tudom, ha ezt megen-
gedem magamnak, széteshetek, és soha többé nem
tudom összerakni magam.
 Aznap este valamivel később az autómban ülök,
egyenesen előremeredek, még ahhoz is túl fáradtnak
érzem magam, hogy eltekerjem a slusszkulcsot. Azt
mondtam Millynek, hogy beugrok este egy tepsi va-
lamivel, mert hetente egyszer-kétszer én viszek ne-
kik vacsorát a vérzéses ijedtség óta, de hiába hever
ott mellettem a pásztorpite az anyósülésen, nem
akarok menni. Túl érzékeny vagyok, a régi sebek fel-
szakadtak és újra véreznek. Mégis ráveszem magam,
hogy elautózzak Redlandbe, mert ha normálisan vi-
selkedek, akkor talán annak is fogom érezni magam,
és el tudok feledkezni arról, ami a fejemben szágul-
dozik.
Milly is ideges, mikor odaérek hozzájuk, görcsölt
kicsit, úgyhogy egy újabb hét ágynyugalmat írtak elő.
– Azt mondják, nincs mit tenni, de nem hiszek ne-
kik – mondja, miközben én berakom az ételt a sütő-
be, és nekiállok bepakolni a mosogatógépbe.
Milly a kanapén ül, a lába a dohányzóasztalon, ke-
zét karba teszi.
– Nyilván tennének valamit, ha tudnának.
– Biztos vagyok benne, hogy vannak erre gyógy-
szerek. Terb-valami. – A telefonjáért nyúl, beüti. –
Terbutaline. Órákra, vagy akár napokra leállítja a
szülést.
– De te nem szülsz, Milly – emlékeztetem, a han-
gomban halványan él csendül. – Csak görcsölsz ki-
csit. Ha azt mondják, nincs mit tenni, miért nem hi-
szel nekik? – Túl későn veszem észre, hogy agresszí-
ven beszélek.
Milly rám pislog.
– Miért vagy így felhúzva?
Felhúzva?
– Semmi. Csak fáradt vagyok, ennyi.
– Fáradt? Akkor nem kellett volna idejönnöd.
Jószívűen mondja, de akkor is elkeserítő. Elfogyott
a türelmem, az erőm, hogy ma minden Millyről szól-
jon.
– Talán nem kellett volna – értek egyet. – De eljöt-
tem.
Milly a homlokát ráncolja.
– Anna… mi folyik itt?
Rámeredek, és arra gondolok, hogy egyáltalán be-
le tudok-e kezdeni, hogy elmondjam neki. Emlékszel,
mi volt tizenhat évvel ezelőtt?
De aztán arra gondolok, hogy akkoriban sem kér-
dezett tőlem semmit, sem az elrontott vizsgákról,
sem arról, hogy mi történt hónapokkal utána, mikor
valami idegen lepukkant lakásában talált rám. Az
életem kisiklott, és mi hónapokig nem beszéltünk,
Millyt elfoglalta az új egyetemi világa. Mindig azt
mondtam magamnak, hálás vagyok, hogy nem kér-
dezett rá, de most elgondolkozom, vajon miért nem
próbálta meg sosem.
– Csak melóügyek – mondom egy hosszú pillanat
után. – Bocs, rosszkedvem lett tőle.
 Nyilván ezt kellett mondanom, mert Milly megér-
tőn mosolyog, és már nyúl is a telefonjáért.
– Semmi gond, Anna. Csodálatos voltál. Magadra is
kell gondolnod néha. – A Facebookot nézegeti, mire
majdnem elnevetem magam.
És majdnem kimondom. Tényleg? Azt akarod, hogy
magamra gondoljak? Mert azt hiszem, azt akarod,
hogy mindig rád gondoljak.
De ez nem igazságos, ugye? Milly mindig olyan
kedves volt velem. Ez volt az elfogadott tétel egész
barátságunk alatt, és én most mégis megkérdőjele-
zem. Először tűnődök el, hogy mi lehet az igazság, de
még mindig nem mondok semmit. Befejezem a rend-
rakást a konyhában, készítek egy salátát, berakom a
hűtőbe, és megígérem Millynek, hogy jövő héten ta-
lálkozunk az ultrahangvizsgálata után.
Ha volt is olyan pillanat, amikor elmondhattam
volna neki az igazat, ami rólam szólhatott volna, ak-
kor elmúlt. Azt hiszem, elmúlt már tizenhat évvel
ezelőtt.
Ahogy eljövök Millyéktől, szomorúság hullámzik
át rajtam, mert azt hiszem, valami megváltozott köz-
tünk, talán örökre, és Milly ezt észre sem veszi.
TIZENHARMADIK FEJEZET
 Milly

Mikor hétéves korunkban megismerkedtünk An-

nával, úgy nézett ki, mint aki a legnépszerűbb lány
lesz az osztályban: magas, szőke, kicsit zárkózott. De
valahogy tudta az ember, hogy mégsem lesz így. Tu-
lajdonképpen, ha én nem lettem volna, nem hiszem,
hogy lett volna barátja általános iskola alatt. Mindig
is elsodródott a többiektől, elszigetelődött, néma-
ságba zárta magát.
Nem hibáztattam ezért, főleg hogy a szülei olya-
nok voltak, amilyenek. Az anyja érzelgős részeg volt,
az apja meg mindenkinek tette a szépet, és a prob-
lémáikat a környék nyilvánossága előtt vitatták meg.
Egy ilyen kisvárosban, mint a miénk, ez nem szeren-
csés, enyhén szólva.
Szerencsére ott voltak az én szüleim, közbeléptek,
rendes anyaként és apaként viselkedtek. Egy ideig az
iskolai igazolásokat is ők írták Annának, és ők men-
tek be a fogadóórákra, mikor az apja Londonba köl-
tözött, az anyja meg úgy döntött, hogy egypár hó-
napra Balira utazik, hogy megtalálja önmagát. Anna
csak nagy ritkán találkozik velük, bár az anyukája
még mindig itt lakik alig egyórányira.
Mikor vége lett az iskolának, minden a helyére ke-
rült, úgy tűnt, volt helyünk Bristolban, úgy terveztük,
együtt lakunk majd három évet. De az utolsó két év-
ben Anna nagyon furcsa és csendes lett, és mikor
megjöttek az eredmények, és megtudta, hogy szinte
mindent elrontott, akkor mintha nem is lett volna
megdöbbenve. Úgy tett, mint akit nem érdekel.
Most, hogy visszagondolok erre az időszakra, fel-
merül bennem a kérdés, nem kellett-e volna többet
mondanom vagy tennem. Ragaszkodnom hozzá,
hogy mondja el, mi történik, mert valaminek történ-
nie kellett. Így visszanézve megállapítom, hogy kissé
türelmetlen voltam vele, amiért ilyen drámaian
tönkretette a jövőjét és kisiklatta a terveinket. Tu-
lajdonképpen a lelkem mélyén megvoltam bántva,
mintha ez valami személyes támadás lett volna. Azok
után, amit érted tettem…
Ahogy visszaemlékszem azokra az évekre, megál-
lapítom, hogy akkoriban talán nem voltam jó barát-
nő. Átveszem magamban mindazt, ami azután tör-
tént, hogy Anna elment, nyilvánvalóan úgy, hogy
nem mondta el nekem, mi nyomasztja. De aztán
eszembe jut, mennyire vonakodott mindig is attól,
hogy bármit elmondjon. Már évekkel korábban leáll-
tam vele, hogy kiszedjek belőle részleteket, mert
olyan nyilvánvalóan nem állt kötélnek, és ez általá-
ban rendben is volt. Ilyen volt mindig a barátságunk:
én előrenyomultam, Anna hátramaradt. Mindig is
működött, és most is működhet.
 Szóval úgy döntök, hogy ennyiben hagyom. Túl
sok minden máson aggódhatok még ezenkívül –
anyámon, a babán és ha Anna tényleg el akarná
mondani nekem, akkor megtehetné. Mindig is így
gondoltam, de most először érzem magam kicsit ön-
zőnek, sőt talán gonosznak emiatt.
Mindegy, bármi nyomasztotta is, úgy tűnik, meg-
oldódott magától, átjön egy héttel később, kávézunk,
beszélgetünk, ahogy mindig. Még Jackre is rákérde-
zek, bár nem mond túl sokat, mire megkönnyebbü-
lök. Nem igazán akarok tudni részleteket.
Július vége van, eljön a terhesség közepén esedé-
kes ultrahangvizsgálat ideje. Ösztönösen megacélo-
zom magam, rossz hírekre számítva, de nincs semmi
ilyen. A baba egészséges, tökéletes, kislány. Lányom
lesz. Rózsaszín szalagokat képzelek el, fodros ruhá-
kat, csipkés függönyöket. De persze vagány is lesz:
Matt megtanítja focizni, ha lehorzsolja a térdét, feláll,
és rohan tovább. Nem állítja majd meg semmi. Nem
engedjük. Alice. Olyan, mintha már ismerném. Csak
azt várja, hogy köszöntsem.
Felhívom Annát, hogy elmeséljem neki a hírt, ő
egy tortával átjön ünnepelni. Jack is csatlakozik, és
ahogy Alice-re koccintunk, magasra emelve a pezs-
gőspoharakat, mindenki mosolyog és boldog. Így
képzeltem ezt, így kellett lennie, így van. Bármilyen
ismeretlen kétségek és félelmek motoszkáltak ben-
nem eddig bizonytalanságomban, elhessegetem
őket, és fogadom ezt a valóságot. A lányom.
Telnek a hetek. Matttel kiságyat veszünk, etető-
széket, babaruhákat, és minden egyes vásárlással az
álom valóságosabb lesz. Anna átjön, segít kifesteni a
gyerekszobát, a kollégák babaváró partit rendeznek
nekem. Az időnkénti görcsök és fájások abbamarad-
nak nagyjából, és már nemcsak optimistának érzem
magam, hanem megnyugodtam.
Anya leszek.
Augusztus vége felé nyaralni megyünk Matttel, az
az utolsó vakációnk párként, két hetet töltünk a
cornwalli tengerparton. Hosszú, lusta napok: olva-
sunk, pihenünk, álmodozunk, hogy jövőre visszajö-
vünk, és a nyolc hónapos kisbabánk ott gügyög majd
mellettünk a pléden.
Szeptemberben, a tanév elején meglátogat anya:
hat hónap telt el a diagnózisa óta, meglepően jól rea-
gál a kemoterápiára, és bár nem fogja meggyógyíta-
ni, de több időt ad neki. Hogy mennyit, azt nem tudja
senki, de próbálom kiélvezni azt az időt, ami jut ne-
künk mindkettőnk rosszulléteinek szüneteiben, bár
ez közel sem annyi, mint akartam volna.
– Olyan csodásan nézel ki, Milly! – Mosolyog, úgy
fest, mint aki mindjárt elsírja magát, ahogy elnéz en-
gem pocakosán. – Sugárzol. Virágzói.
– Úgy is érzem – nevetek kicsit. – Végre, miután
hetekig olyan esetlen voltam. – Megfogom a kezét,
soványnak érzem, a csontjai könnyűek, mint egy
madárnak. – Hogy vagy, anya?
– Jól. Próbálok élvezni minden pillanatot. – Felsó-
hajt, könnyedén megszorítja a kezem, az ujjai töré-
kenyek az ujjaim körül. – Látni akarom a
kisunokámat. Ahogy felnő.
Könnyek szúrják a szemem, visszapislogom őket.
– Látni fogod – ígérem, de belém hasít a fájdalmas
gondolat, mindaz, amit talán majd nem fog látni: a
lányom első lépteit, sőt talán az első mosolyát. Túl-
ságosan fáj ez.
– Olyan boldog vagyok, hogy sikerült neked –
mondja anya habozva, a keze még mindig a kezem-
ben. – Remélem, tudod.
– Persze hogy tudom. – Furcsa megbánás suhan át
az arcán, nem értem.
– Az az igazság, hogy úgy érzem, nem támogatta-
lak úgy, mint kellett vagy lehetett volna – mondja
csendesen.
– Anya, megvolt a saját bajod. Tudom, hogy…
– Nem, nem csak erről van szó. Mármint a rákról.
– Megint elhallgat egy pillanatra, várok. Sosem lát-
tam még anyát ilyennek, sosem hallottam még így
beszélni. Lepillant az összekulcsolt kezünkre, vár,
összeszedi a gondolatait. – Tudom, hogy nem beszél-
tem sokat arról, mikor apáddal próbáltunk gyereket
összehozni.
 Nem, nem beszélt erről sosem, csak annyit mon-
dott, hogy nem sikerült nekik, a hangjából érezni le-
hetett, hogy nem kellene többet kérdeznem, úgy-
hogy nem tettem.
– Tényleg nagyon nehéz volt – mondja csendesen.
– Éveken át a remény és a csalódás körei… Tudod,
milyen ez.
– Igen. – Túlságosan jól tudom.
– És negyven évvel ezelőtt még nem volt lombik –
mosolyodik el szárazon. – Még csak a kutatások in-
dultak el.
– Igen, valahogy akkoriban.
– És az volt a legrosszabb, vagyis az egyik legrosz-
szabb, hogy sosem adtak rá valódi magyarázatot.
Ismeretlen eredetű terméketlenség, így hívták. És
folyamatosan azt mondták nekünk a kezünket pas-
kolgatva, hogy egyáltalán nincs rá semmi ok, hogy ne
lehessen egészséges terhességem, normális kisba-
bám, mégsem történt meg sosem. Mindegy. – Elhall-
gat, elmerül a csendbe, én várok, érzem, hogy van
tovább, de vajon mi.
– Nem az örökbefogadás volt az eredeti tervem –
mondja ki végül. – Nyilván nem. De mindig is bűntu-
datom volt, miután eldöntöttük, hogy belevágunk.
Nem akartam, hogy úgy érezd, hogy csak majdnem
olyan jó vagy, mint egy biológiai gyerek.
 – Nem éreztem – felelem, de belül ott lüktet éle-
tem vezérfonala: örökbefogadtak, de… Ebből mennyi
születhetett az én fejemben, és mennyi anyáéban?
– Mert olyan nagyon akartunk téged, Milly. Tény-
leg.
– Tudom. – Minden egyes alkalommal elmondja
nekem, és mégis talán ez is a problémához tartozik.
Mikor valaki ilyen elszántan mondogat folyton va-
lamit, akkor elkezdesz kételkedni benne.
– És mikor nem sikerült teherbe esned… – folytat-
ja anya lassan –, az furcsa volt. Olyan szomorú vol-
tam, hogy ugyanazt a szívfájdalmat éled át, mint én,
persze, ugyanakkor mikor teherbe estél mégis, vala-
hogy… irigy lettem. Kicsit. Ami nevetséges. – Az aj-
kába harap, látni, hogy szégyelli magát.
– Nem nevetséges, anya.
– És nem is csak irigy – folytatja, a hangjában acé-
los elszántság csendül, magamra emlékeztet. El fogja
mondani ezt, lesz, ami lesz. Nem számít, mennyire
fáj. – Fenyegetve éreztem magam. Mert ez a baba
közelebb áll majd hozzád valamiképp, mint én. A sa-
ját húsod és véred, úgy, ahogy én sosem lehetek, és
ez… ez nehéz nekem.
Megmerevedek, a következtetések végigfutnak
rajtam. Még mindig nem mondtuk el a szüleimnek a
sperma-és petesejtdonorokat. Folyton elhalasztjuk,
mondván, lesz még rá idő később, már ha egyáltalán
el kell mondani. Az ilyesmi magánügy végül is, akkor
is, ha az ember elismeri és értékeli.
És mégis, az én néma árulásomra anyámé a válasz.
Mit is mond most? Hogy én nem vagyok a húsa és a
vére? Minden megnyugtatás ellenére, hogy különle-
ges vagyok, kiválasztott, hogy akartak meg minden…
mindig is ott volt köztünk a távolság, amit nem lehe-
tett átlépni?
– Tudom, hogy nem kellene így éreznem – mondja,
keze a kezemen. – Tudom, hogy igazából nem szá-
mít.
Tehetetlenül nézek rá, zavarban vagyok. Most itt
az idő, hogy elmondjam neki az igazat, ez biztos.
Hogy bevalljam, igazából, igen, olyan vagyok, mint ő,
és persze hogy nem számít. A genetika semmi, csak
puszta tudomány, absztrakció, szinte elmélet. A kap-
csolat számít. Tudom, de mégis…
Ha ez igaz, akkor minek egyáltalán ez a beszélge-
tés? Miért nehezményezem, hogy örökbe fogadtak?
Miért nehezményezem Anna szerepét a lányunk fo-
gantatásában? Mert ez a helyzet. Hiába próbálom,
hogy ne így legyen, mégis zavar, és ebben a pillanat-
ban ezt tudom is. És hallgatok. Nézem, ahogy anya
szomorúan elmosolyodik, érzem, ahogy megszorítja
a kezem, és nem mondok egyáltalán semmit sem.
– Sajnálom – folytatja anya, és kicsit megrázza a
fejét. – Nem tudom, miért mondom el most ezt ne-
ked. Csak őszinte akartam lenni. A… diagnózisom óta
ki akarok használni minden lehetőséget.
– Megértem. – De én mégsem használom ki most
ezt.
– De a legfontosabb – teszi hozzá –, hogy el aka-
rom mondani, mennyire szeretlek. És mindig is sze-
rettelek.
A mellem összeszorul az érzelmektől.
– Tudom, anya. És én is téged.
Sosem kételkedtem ebben, dacára mindannak,
amit megkérdőjeleztem. A szeretet lehet, hogy nem
könnyű vagy egyszerű, de akkor is itt van. Ebben biz-
tos vagyok. Mindig biztos voltam benne.
Anya elengedi a kezem, felsóhajt kicsit, és rám
mosolyog.
– És hogy van Anna? – kérdezi egy pillanattal ké-
sőbb. – Eljött pár hete, csodás virágot hozott, de nem
láttam azóta.
– Azt hiszem, jól – felelem óvatosan, mert nem lát-
tam mostanában túl sokat Annát. Inkább csak üzene-
teket írunk, és az is ritkult. Valahogy könnyebb így,
hogy lett egy kis távolság.
– Mondott valamit a munkájáról – ráncolja anya a
homlokát –, hogy szabadságra megy valamiért.
– Tényleg? – Ez nem vall Annára. – Nekem nem
mondott semmit. – És eltűnődök, vajon miért nem.
Ha valami nagy dolog történt volna, elmondta volna,
ugye? De ekkor rádöbbenek, hogy talán nem, és én
talán nem kérdeztem volna meg. Olyan sok feszült
csend lett a barátságunkban, pedig ez sosem volt így.
– Talán nem kellett volna elmondanom. Nem sze-
ret magáról beszélni.
– Tudom. Majd felhívom.
De mikor hívom, nem veszi fel, és kínos üzenetet
hagyok a hangpostáján.
– Szia, Anna. Itt Milly. Tudom, hogy egy ideje nem
beszéltünk, nagyon sajnálom. – Elhallgatok, kifújom
a levegőt, keresem a szavakat. – Remélem, jól vagy. –
Ez meg úgy hangzik, mintha azt gondolnám, hogy
nincs jól, de már túl késő, nem tisztázhatom, hogy
gondoltam, már letettem a telefont.
Várom, hogy visszahívjon, de nem hív. Pár nap
múlva végül ír egy üzenetet, röviden, hogy jól van,
elfoglalt. Kicsit lerázásnak érződik, és nem értem, mi
történik, ha történik bármi. Vajon tudni akarom?
– Miért nem hívod meg egyszerűen? – kérdezi
Matt, mikor megemlítem a lappangó félelmeimet,
hogy valami gond lehet. – Hívjuk meg vacsorára. Jac-
ket is.
– Nem tudom, találkozgatnak-e még.
– Nem tudod? – Matt meglepettnek tűnik. – Igen,
Milly, találkozgatnak. Jack említette pár napja: felvit-
te Annát Stroudba megnézni a házat. Már majdnem
elkészült.
– Tényleg? – Próbálok könnyedén felelni, de meg-
ráz a hír. Ezt miért nem mondta el nekem Anna? Ta-
lán mert tudja, milyen fura érzéseket kelt bennem a
kapcsolata Jackkel? Vagy mert – állapítom meg –, ar-
ról van szó, hogy Anna nem mond el nekem semmit?
– Rendben, meghívom őket.
Egy hét múlva ott ülnek a konyhámban, az aszta-
lomnál, és én kínosan érzem magam. Anna úgy fest,
mint aki szerelmes, és meglátom, hogy fogják egy-
más kezét az asztal alatt. Miért nincs ez rendben ne-
kem? Tényleg ilyen bizonytalan vagyok, ilyen önző,
bogy nem kívánom a legjobb barátom boldogságát?
– Akkor jól megvagytok Jackkel? – kérdezem vi-
dáman, mikor Annával a konyhában pakolunk, Matt
pedig kimegy Jackkel a tornácra.
– Igen, azt hiszem. – Csendesen mosolyog magá-
ban, mint aki titkol valamit. Kirekesztve érzem ma-
gam, hiába áll ott mellettem, és öblíti a tányérokat.
– Akkor jó. – Ezúttal nem tudok mit mondani. An-
na kicsit idegen most nekem, és érzem, hogy ez fo-
kozatosan történt, apránként, elvitte a biztonságot
és erőt, amit olyan magától értetődőnek gondoltam,
míg mindketten horgony nélkül sodródtunk. – Anya
mondott valamit a munkahelyedről. Minden rend-
ben?
Habozik, majd vállat von.
– Larával vannak bajaim. Csak a szokásos, semmi.
– Értem.
És ekkor, talán életünkben először, nincs mit
mondanunk egymásnak.
 – Jól ment, ugye? – kérdezi Matt, mikor már el-
mentek, és mi a kanapén ülünk, lábam az ölében.
– Azt hiszem, igen.
Tudom, hogy csak pofákat vágna a ködös érzése-
imre, hogy valami nem stimmel köztünk Annával, a
növekvő félelemre, hogy talán sosem stimmelt, és
hogy ez – ez a baba, ez a helyzet – csak megmutatja.
– Ne aggódj annyit, Mills. Már majdnem célegye-
nesben vagy. – Szeretettel megpaskolja a pocakomat.
– Már harminchetes.
– Tudom.
– Ha meglesz a baba, máshogy látod majd ezeket a
hullámvölgyeket – folytatja. Tudom, hogy bátorítani
akar, mégis lekezelőnek érzem.
– Ezek nem aprócska hullámvölgyek, Matt. Anna
fontos nekem. Több mint húsz éve vagyunk barátok.
– És valójában nincs is semmi baj köztetek, ugye?
– Igen.
Tudom, hogy ezt nem magyarázhatom el neki,
nem értethetem meg vele. Mit is mondhatnék? Hogy
kínosan érzem magam kicsit? Anna maga mondta,
hogy furcsa lesz a helyzet, és talán Mattnek igaza
van. Ha meglesz Alice, minden más lesz. Mindennek
lesz értelme. Minden megéri majd.
Elismétlem ezeket az ígéreteket, mintha ezzel el-
hitethetném magammal. Majdnem sikerül is.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
 Anna

Miután olyan sok titkot őrizgettem olyan sokáig,

végül elmondtam a legnagyobbat Jacknek, és ez volt
a legfélelmetesebb és legcsodálatosabb dolog, amit
valaha tettem.
Felhívott, hónapokkal ezelőtt, én megkértem,
hogy jöjjön át, és ő azonnal jött. A karjába zárt, és
hagyta, hogy beszéljek. Megszabadítón ömlöttek be-
lőlem a szavak.
– Egy szexuális zaklatásos esettel foglalkozom a
munkahelyemen – kezdtem bele, és olyan érzés volt,
mintha elvenném az ujjam, és hagynám, hadd ömöl-
jön a víz az eltört csapból. – És előhozott emléke-
ket…
– Mármint emlékeket arról a kapcsolatról, amikor
tizennyolc voltál? – kérdezte Jack gyengéden.
– Igen. – Tovább törölgettem a szemem, mert el-
szántan könnyeztem. – Igen. Arról. Az irodában az
egyik gyakornokot, azt hiszem, megkörnyékezte a
főnöke. – Nem mondhattam volna el neki ennyit
sem, de mégis muszáj volt, hogy értse az összefüg-
gést. Mert el kellett neki mondanom, ami velem tör-
tént. – És ez felidézte… azt, amikor tizennyolc vol-
tam. Azaz eleinte tizenhét… – Elhallgattam, Jack pe-
dig átkarolt.
 – Elmondhatod, Anna.
Mély levegőt vettem, felkészültem, hogy elmond-
jam, amit még nem mondtam el soha senkinek.
– Az a férfi, akivel kapcsolatom volt… nem mintha
ennek kellene nevezni… a tanárom volt. Történelmet
tanított. – Mintha számítana. Az a furcsa, vagy leg-
alábbis az egyik furcsaság az egészben, hogy Mr.
Rees nem volt fiatal vagy szellemes, vagy különö-
sebben jóképű, bármi olyasmi, ami a diák-tanár vi-
szonyok gyanúsítottjainál szokott lenni. Negyvenöt
éves volt, kopaszodó, a korához képest nem nézett ki
rosszul, de tényleg semmi különös. Így visszanézve
még magamnak sem tudom megmagyarázni, talán
csak annyi lehetett, hogy magányos voltam a szüleim
válása miatt, és valaki felfigyelt rám – egy apám ko-
rabeli férfi, de akkor is –, és ez jó érzés volt, bármi-
lyen beteges és szomorú, és bármennyire rémes is
volt.
– Mi történt? – kérdezte végül Jack.
– Amit várnál. Egy nap bent maradtam, hogy se-
gítsen egy esszében… – És pont, mint Mike Jacobs,
odalépett mögém, olyan közel, hogy éreztem a lehe-
letét a fülemen, a teste közei, rögtön az enyém mö-
gött szorosan. Emlékszem, megdermedtem, aztán
ostobán, szánalmasan hízelgett nekem.
– Jelentetted? – kérdezte hevesen Jack. – Jelente-
ned kellett volna.
Megráztam a fejem.
 – Nem, soha.
Úgy végződött, ahogy az várható volt: pár piszkos
találkozó az iskolában, egy késő esti randi egy pub
mögött, ami jobban bemocskolt, mint bármi. Aztán
teherbe estem, és Mr. Rees adott háromszáz fontot,
hogy intézzem el, és nem beszéltünk többé. Aligha-
nem rettegett, hogy megvádolom, de soha eszembe
sem jutott, szégyenből, undorból vagy csak a meg-
könnyebbülés miatt, hogy vége. De eszembe sem ju-
tott.
– Sajnálom – mondta végül Jack. – El sem tudom
képzelni…
– Már nincs semmi baj. – Szipogtam, próbáltam
összeszedni magam. – Sosem mondtam el eddig
senkinek. És ma… Az egész… El kellett mondanom
valakinek.
– Örülök, hogy én voltam ez a valaki. – Gyengéden
megcsókolt, és valami feloldódott bennem, és elmúlt.
Nem irtózott, nem hátrált el tőlem, ahogy attól fél-
tem. – Ami veled történt, Anna, az rossz volt. Helyte-
len. Remélem, tudod.
– Azt hiszem, kezdem tudni. Ahogy Sasha elmond-
ta, mi történt vele… Rájöttem, mennyire kételked-
tem magamban. Hogy azt éreztem, mindez az én hi-
bám…
– Nem az volt.
– Köszönöm – próbáltam mosolyogni. – Ez sokat
jelent nekem.
 Felszabadított, hogy elmondtam Jacknek, de nem
annyira, hogy bármit is mondjak Millynek. Néha
eszembe jutott, ha beültünk épp valahova, bár ez
egyre ritkábban esett meg. Arra gondoltam, leülte-
tem, és hagyom, hogy minden kijöjjön belőlem. De
olyan nagy dolognak éreztem, a legnagyobbnak
egész életemben, hogy nem tudtam, hol kezdjem, és
féltem, eljutunk addig, hogy de miért nem mondtam
el neki, és megnyitjuk a sérelmek új területét.
És egy hang azt súgta, hogy talán Milly nem is
akarta tudni. Talán ezért nem kérdezett rá soha, sem
akkor, sem most? Ezért nem szólt soha egyetlen szót
sem?
És a gonoszabb pillanataimban arra gondolok,
hogy mindig is ilyen volt a barátságunk. A kezdetek
óta én vagyok támogató szerepben, én vagyok a csat-
lós, és ez sosem zavart. Olyan hálás voltam, hogy
egyáltalán van nekem Milly, hogy a magaménak tud-
hatom elszánt és rendíthetetlen lojalitását… És még-
is, most látom, hogy ennek ára volt, akárhogy is meg
akartam fizetni mindig.
És most is akarom, főleg azért, mert Milly fontos
része az életemnek, terhes, szüksége van rám, de
leginkább Alice miatt. Részese akarok lenni Alice éle-
tének. Legalább egy darabkáját szeretném annak az
álomnak, amit Milly mesélt, még az elején.
Úgyhogy továbbra is írok neki, időnként iszunk
egy kávét, végighallgatom a panaszkodását a meg-
dagadt bokájáról és a terhességi csíkjairól, lelkese-
dek a levendulalila gyerekbútorokért a halványlila
falak közt, a bekeretezett botanikai metszetekért és
a törtfehér kárpitos szoptatós fotelért. De egyre nő
bennem az érzés, vadul és csendesen, hogy nehezte-
lek, neheztelek az egészért, neheztelek Millyre, és
egyszerre érzem úgy, hogy védenem kell magam és
rettegek. Hogy lehet ez így? Hogy lehetne máshogy?
És akkor kiderül, hogy kirúgtak.
Először Lara egyedül beszél Mike Jacobsszal, és el-
intézi, bogy Sasha ügyét ejtsék, valószínűleg megfé-
lemlítéssel. Még csak nem is voltam meglepve, de
először éreztem úgy, hogy ezt nem hagyom annyi-
ban.
– Nekem is ott kellett volna lennem a megbeszélé-
sen – mondtam Larának, igyekezve, hogy ne remeg-
jen a hangom. – Ezt az ügyet én vittem…
– Komolyan, Anna, úgy tűnt, mintha személyesen
kissé túlságosan érintett lennél. – Lara hűvösen vé-
gigmért az íróasztala mögül. – Úgy döntöttem, jobb,
ha én magam intézkedek.
A körmöm a tenyerembe vájt.
– És most ejtették az ügyet?
– Jobb így mindenkinek, és egyértelműen jobb a Qi
Technek. Sasha is érti. Kicsit butuska volt. – Lara
szinte szánakozva mosolygott rám, mint aki gyanítja,
hogy valamikor régen én is butuska voltam.
 Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán hallottam
magam, ahogy ezt mondom:
– Nem volt butuska, Lara. És nem teszed helyesen,
hogy rákényszeríted a panasza visszavonására.
Lara szeme elkeskenyedett.
– Milyen jó, hogy én döntök ebben, nem te.
Olyan érzés volt, mintha a levegő is megtelt volna
feszültséggel köztünk. Tizenöt éve tűrtem Lara dol-
gait. Szemet hunytam, befogtam a szám, ha kellett,
nem vettem tudomást a durva, rasszista, becsmérlő
megjegyzéseiről, mert a főnököm volt, és mert
mindezek ellenére, Lara ellenére, szerettem a mun-
kámat.
De most átlépte a határt. Mert Sasha olyan volt,
mint én, és nem hagyhattam, hogy úgy érezze magát,
ahogy én is éreztem sokáig. Nem tudnék tükörbe
nézni, ha ezt tenném így, hogy ismerem Sasha fáj-
dalmát és szégyenét. Tudtam, hogy belülről rág a
rozsda még másfél évtized múlva is, amíg az ember
már semmi mást nem érez, csak a rohadást.
– Tudod, mennyit tudok rólad? – mondtam, mire
Lara döbbenten nézett fel. A hangom halk és nyu-
godt maradt, ez meglepett, hiszen rettegtem. –
Mennyi olyat mondtál nekem, ami miatt kirúghat-
nak?
Megvető nevetéssel horkant fel.
– Ez komoly, Anna?
 – Komoly – néztem le rá vadul dobogó szívvel. –
Tudom, hogy te afféle jelenség vagy itt, a Qi Technél.
Hogy olyan vagy, amilyen vagy, de elviselnek. Vi-
szont… a mai klímában? Ami fénysebességgel terjed?
Kirúgathatlak. – Mélyen, gyászosan, teljes komoly-
sággal jöttek a szavak.
Egy hosszú pillanatig Lara engem nézett, a szeme
sötét vonallá szűkült, skarlátvörös ajkát összeszorí-
totta.
– Ha valakit kirúgnak – közölte megtévesztően
kellemes hangon –, biztosítalak róla, hogy az te le-
szel.
Megráztam a fejem.
– Nem hiszem, Lara. Tulajdonképpen azt gondo-
lom, óvatosnak kellene lenned Sasha ügyében. Mert
nem az ő nyaka kerül a kés alá, ha ez az egész kide-
rül, ha a média kiszagolja. Hanem a tied. – És ekkor
sarkon fordultam és kimentem a főnököm irodájá-
ból, be a vécébe, ahol idegesen elhánytam magam
azonnal.
Tudtam, hogy csak beszélek. Nem tudnám kirú-
gatni. Sőt, igazából ezzel saját magamat rúgattam ki.
Két hét múlva ugyanis érkezett a csapás, mikor Lara
behívott egy megbeszélésre a Qi Tech vezérigazgató-
jával. Átszervezés lesz, megszűnik a pozícióm. A szo-
kásos felmondási csomagot ajánlották, amennyiből
pár hónapig kijövök legalább. Lara azt kérte, hogy
pakoljak is ki rögtön, úgy „mindenkinek egysze-
rűbb”.
– Az egész céget átszervezik? – kérdeztem tőle,
ahogy levettem az asztalról a képet Millyről és ró-
lam, meg egy másikat Milly szüleiről. – Vagy csak a
HR-t?
Lara rám sem nézett, úgy válaszolt.
– Tudtad, hogy ez lesz, Anna. Nem gondolhatod,
hogy megfenyegetsz, és arra számítasz, hogy meg-
tarthatod az állásodat.
– Nem, valóban te vagy itt az egyetlen, aki fenye-
getőzhet. – Fáradtan jegyeztem ezt meg, túlságosan
elcsigázva, hogy folytassam.
Pár nappal később elmegyek Millyhez, és ekkor jut
eszembe, ahogy a gyógyteánkkal ülünk a nappalijá-
ban, hogy nem írtam neki rögtön, mikor kirúgtak,
ahogy azt valaha tettem volna. Vagy legalábbis azt
hiszem, hogy ezt tettem volna, bár már semmiben
sem vagyok biztos. Elmondtam én valaha Millynek,
valójában mi van velem? Akarta ő tudni?
– Eljöttél? – A szeme elkerekedik, ahogy engem
néz, kezét összekulcsolja csodás pocakján. – Miért?
– Hát, mondhatjuk úgy is, hogy kirúgtak.
– Kirúgtak? Ó, Anna…
– Egy szexuális zaklatásos ügy volt. Nem akartam
annyiban hagyni. – Elhallgatok, várom, hogy tovább
kérdezzen. Miért nem, Anna? Mi történt? Akarsz még
beszélni róla? Mit segíthetek?
 De csak lassan megrázza a fejét, és ezt mondja:
– Akkor most mihez kezdesz?
– Gondolom, önéletrajzot írok. Lehet, hogy átkép-
zem magam. Legalább elég jó végkielégítést kaptam,
úgyhogy ki tudja.
– Na, akkor ezzel a pénzzel van némi időd. – Milly
felsóhajt, és kinyújtja a karját a feje mellett. – El tu-
dod hinni, mekkora lettem? Mint egy ház, úgy érzem.
Egy pillanatra Millyre meredek, döbbenten, hogy
ilyen gyorsan lesöpörte a hírt. Kirúgtak, és ez csak
kétperces párbeszédet érdemel. De talán mindig is
így volt, csak sosem érdekelt. Talán nem igazságos
tőlem, hogy most meg elkezd érdekelni. Úgyhogy azt
mondom Millynek, hogy remekül néz ki, gyönyörű,
és megkérdezem, hogy megy a szülésfelkészítő, bó-
logatok és mosolyogva iszom a teát. De messze járok
fejben. Alig figyelek.
Így, hogy több időm lett, többet vagyok Jackkel.
Segítek kifesteni neki az emeletet a stroudi házban,
ülök vele az üres nappaliban, borozunk és házhoz
hozatott ételt eszünk, közben nem bírok ellenállni a
csábításnak, muszáj elképzelnem, milyen lenne, ha
ez a mi házunk lenne, a mi életünk. Próbálom nem
túlzottan akarni, mert bármilyen szuper is Jack, nem
tudom, mennyire gondol engem komolyan. Sosem
mondta, és – hozva a formámat – sosem kérdeztem.
Az októberből november lesz, a napok egyre söté-
tebbek és hidegebbek, üresek. Jack elmegy pár hétre
Franciaországba, és nem hív el magával – egy kicsit
pedig reméltem –, úgyhogy maradok, az önéletraj-
zomat csiszolgatom.
Beugrok Millyhez, hallgatom, amiket mesél
jóslófájásokról, Bradley-technikáról és a szülés köz-
beni légzés-technikáról. Annyit tudok már a terhes-
ségről és a szülésről, hogy megírhatnám A legjobb
barátnő útmutatóját a terhességhezt. Micsoda best-
seller lehetne.
Elküldöm pár helyre az önéletrajzom, de nem ka-
pok választ, és Jack ír, hogy még egy hetet Franciaor-
szágban kell maradnia. Úgy érzem, mintha várnám,
hogy elkezdődjön az életem, az igazi életem, ami
mindvégig hiányzott, de nem tudom, milyen. Mire
várok? Munkára? Férjre? Gyerekre?
Aztán egy reggel, mikor végre eláll az eső, és a téli
napfényben felcsillan a jeges ablak, Milly hív.
– Anna? – szól a telefonba remegve. – Vajúdok.
Most ment el a vizem, és Matt ma egész napos tré-
ningen van Gloucesterben. – Elcsuklik a hangja. – Át
tudsz jönni? Kérlek.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 Milly

Furcsa és csodálatos, hogy az igazán fontos pilla-

natokban a barátaid ott állnak melletted. Még ha
előtte feszült és kínos volt is a helyzet. Még ha azt
gondoltad is, hogy bocsánatot kellene kérned, bár
nem tudod, miért is. Akkor is.
És most, hogy érzem az első fájásokat, ahogy ri-
asztóan összeszorítják a hasam, majd valami csorog
belőlem, csak két dolgot tudok: Annát akarom, és ő
ide fog jönni.
– Felhívtad már Mattet? – kérdezi, ahogy a kórház
felé autózunk.
– Hagytam három üzenetet a hangpostáján, de azt
hiszem, ki van kapcsolva a telefonja. – A hangom
magas és vékony a pániktól. – Azt gondoltam, hogy
már nem fenyeget koraszülés. Nem hittem, hogy
ilyen korán lesz… – Túl korán. Hat héttel előbb, talán
veszélyesen korán, de nem engedem, hogy erre gon-
doljak.
– Szerinted adnak valamit, ami leállítja a szülést?
– Remélem. – Bár az összehúzódások vadul, szabá-
lyosan érkeznek, és már vagy egy órája tartanak. És
ha nem tudják megállítani? – Bárcsak Matt ne kap-
csolta volna ki a telefonját…
 – Biztos mindjárt megnézi – közli Anna határozot-
tan.
*
– Már majdnem másfél ujjnyira tágult – mondja a
szülész-orvos a vizsgálat után. Matt még mindig nem
jelentkezett.
– Bár gyakran megpróbáljuk leállítani a szülést a
terhességnek ebben a szakaszában, nem hiszem,
hogy ez most lehetséges lenne.
– De nem lesz túl kicsi? – A hangom megremeg. –
Hat héttel előbb jön…
– A harmincnégy hét elég jó idő – nyugtat meg az
orvos, és megveregeti a karom. – És az ön teste, a
babáéval együtt azt jelzi, hogy most ki kell jönnie,
úgyhogy ez fog történni.
De nem állok készen rá. Ő sem. És ha túl kicsi? És
ha nem éli túl, vagy maradandó baja lesz? Es miért
nincs itt Matt?
– Milly! – Anna gyengéden beszél, egyenesen a
szemembe néz, a köztünk lévő, kimondatlan feszült-
ség elpárolog, mintha sosem lett volna. – Rendben
lesz.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne? – Még mindig
remeg a hangom.
– Mert ezt mondta az orvos. Mert ezt a babát any-
nyira akarjátok, mert már most annyira törődtök ve-
le. És hiszek benne, ahogy neked is hinned kell. Most
Alice-nek erre van szüksége.
 – Rendben. – Kipréselek egy halvány, reszketeg
mosolyt. – Rendben. Így lesz.
Beraknak egy szülőszobába, egy szülésznő jön be
időnként, megnézi a vérnyomásom, ellenőrzi a baba
szívverését.
– Sokkal gyorsabban történik, mint gondoltam –
mondom, miközben Anna behúzza a sötétítőt a par-
kolóra néző ablakok elől. Téli napsütés ragyog be,
kristályos fényben fürdetve a szobát. Az ágyon fek-
szem, már kórházi hálóingben, és úgy érzem, mint
aki szerepet játszik, bár a hasam megkeményedik és
elernyed. Fájdalmas, de nem kellemetlenül. Egyelőre
legalábbis nem.
– De ez valamiképp jó is – véli Anna. – Már belefá-
radtál a várakozásba, nem? Most már nem kell töb-
bet várnod.
– Igen, de azért nem bántam volna, ha kell még
egy kicsit.
Anna mosolyog, leül az ágyamhoz.
– Mindig azt akarjuk, ami nem a miénk, gondolom.
Egy pillanatra arra gondolok, hogy megkérdezem,
mi volt az elmúlt pár hónapban, mi volt ez a feszült-
ség köztünk, de a szavak elakadnak, kimondatlanul
hullanak a földre, még csak nem is tudom, mik lehet-
tek volna. Miért? Bocsánat? Most már rendben va-
gyunk?
Anna megveregeti a karom.
 – Most a babára figyelj inkább – mondja, szinte
mintha hallotta volna a kimondatlan szavakat, mint-
ha tudná, mik lehettek. – Figyelj Alice-re!
Alice. Pár óra múlva talán már a karomban tartom.
Ez a kilátás félelemmel és örömmel tölt el, pont egy-
forma mértékben. Megszólal a mobilom, magamhoz
kapom, megkönnyebbülten látom, hogy Matt az.
– Matt…
– Milly? – A hangja rekedt kiáltás. – Jól vagy? A
baba… A kislányunk…
– A kórházban vagyok. Vajúdok. Matt, megszületik.
Káromkodik, ami olyan nagyon nem jellemző rá.
– Az M5-ösön állok a dugóban. Nem tudom, med-
dig tart. Talán még egy óra…
– Csak gyere, amilyen gyorsan tudsz. Anna itt van
velem.
– Anna? Az jó. Nagyon jó.
Annára mosolygok, ő visszamosolyog. Nem szá-
mít, mi maradt rendezetlen köztünk, örülök, hogy itt
van. Nagyobb szükségem van rá, mint valaha.
Bejön a szülésznő, úgyhogy leteszem a telefont, és
mikor megvizsgál, a homlokát ráncolja, mire elborít
a pánik.
– Minden rendben?
– I… igen, de a szívverés kicsit gyorsabb, mint sze-
retném. Azt hiszem, jobb, ha feltesszük CTG-re.
 Pár perccel később a gép kijelzőjét nézem, egy
görbét rajzol, szaggatott vonalak hullámoznak fel-le.
Kezdek félni.
– Próbáljon nem aggódni – szól oda a szülésznő. –
Hívok egy orvost, hogy nézze meg azért.
Ahogy elmegy, Anna a vállamra teszi a kezét.
– Ezen nem kell pánikolni, Milly. Bízz bennem!
Megmondanák, ha komoly lenne. – Bólintok, annyira
hinni akarok neki, de kezdek kételkedni. – Beteszek
zenét, jó? Behoztam a bluetoothos hangszórót. Va-
lamilyen lágy jazzt, az majd mindenkinek lejjebb vi-
szi a szívverését. Alice-nek is.
Kirakja a hangszórót, és lélekkel teli szaxofonhan-
gok áradnak belőle. A zene megnyugtat, de nem
eléggé. Elfordulok, a szaggatott vonalakat bámulom,
azt kívánom, bár érteném, mit jelentenek, és félig
megkönnyebbülök, hogy nem értem.
– Nézd, nem is olyan nagy a baj – ül mellém Anna.
– És Matt is mindjárt itt lesz.
Bólintok, de alig pár perc múlva minden szétesik.
Bejön az orvos, hogy megnézze, hogy vagyok, és
bármit lát is a kijelzőn, az nem tetszik neki, mert va-
lamit odavakkant az ápolónőnek, és a következő,
amit felfogok, hogy azt mondja, ez méhen belüli
stressz, és gyorsan ki kell onnan szedni a babát.
– Túl gyors a szívverése – magyarázza, a hangja
szilárd, de izgatott. – Most az a legjobb döntés, ha
sürgősségi császármetszést végzünk.
 Rámeredek, csak a saját, gyors szívverésemet ér-
zem, a lányoméval egyszerre.
– De…
Anna megszorítja a kezem.
– Így lesz a legjobb, Milly.
Tudom, ugyanakkor mégsem akarom, eltölt a jeges
rettegés, hogy a legeslegutolsó pillanatban minden
ilyen borzalmasan elromolhat. Átgurítanak a műtő-
be, és felkészítenek a műtétre, Anna kint vár, az aj-
tónál. Egyedül vagyok, arctalan, zöld köpenyes sebé-
szek vesznek körül, mind olyan gyorsan mozog, hogy
látom, sürgős eset vagyok. Hogy ez veszélyes.
– Nemsokára a karjában tarthatja a kisbabáját,
Milly – mondja kedvesen az orvos, és én ebbe az ígé-
retbe kapaszkodók, ahogy beadják az altatót, és
megkérnek, hogy számoljak visszafelé tíztől. Mielőtt
a nyolchoz érnék, minden elsötétül.
TIZENHATODIK FEJEZET
 Anna

A műtő előtt állok az üvegbetétes ajtónál, hallga-

tom a kórház zajait magam körül: egy gép
pittyegését, egy vajúdó nő hangjait, egy hordágy ke-
rekének csikorgását. Az elmúlt pár perc ködös ese-
mények sorozatának tűnik, sietve kitolták Millyt a
szobából, be a műtőbe. Próbálok nyugalmat mutatni
neki, de rettegek belül.
Nem veszítheti el ezt a babát. A lányát.
– Menjen át, legyen szíves, a látogatóhelyiségbe! –
kéri egy nővér kedvesen, de inkább utasítás ez, mint
kérés. -Ott sokkal kényelmesebb, és azonnal szólunk,
ha van valami hír.
– Milly férje úton van…
– Őt is elirányítom oda, ha megérkezik.
Egy kedves kis szobába terelnek, kanapé áll benne
meg pár szék, egy kisasztalon egyéves magazinok. A
kis térben járkálok fel-alá, túlságosan nyugtalan va-
gyok, hogy leüljek. Vajon meddig tart egy császár?
Mikor fogom megtudni, hogy van Milly és a kisbabá-
ja? És ha…
De nem hagyom, hogy erre gondoljak. Nem sza-
bad, Milly miatt, és magam miatt sem. El sem tudom
képzelni az életet Alice nélkül, pedig még itt sincs.
 Eltelik félóra kínzó lassúsággal, nem jön senki. Át-
lapozok egy női magazint, az agyam úgy repked
mindenfelé, mint egy pillangó, nem tud hosszasab-
ban leszállni sehova.
Kint a folyosón egy férfit látok, elsétál, kezében
csillogó, kék lufik. Pár perc múlva jön egy terhes nő,
láthatóan vajúdik, kezével a derekát támasztja, to-
vább botorkál, a férje tartja a könyökét. Aztán egy
nagyszülő pár érkezik, egy kislány kezét fogják,
olyan három-négy éves lehet, egy vadonatúj babát
markol. Ez a hely az új kezdeteké és a hepiendé. Ez
kell hogy történjen Millyvel is.
Aztán a saját terhességemre kezdek gondolni. Ti-
zenhét hetes voltam, mikor megszakíttattam. Már
kezdtem érezni a kis remegéseket. Még most is any-
nyira fáj visszaemlékezni az apró rúgásokra. Ez az
önkínzás egyik legrosszabb formája, de elképzelem a
rózsaszín forgatókönyvet, amit eddig nem engedtem
meg magamnak, mert túl fájdalmas lett volna. De
most eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha
megtartom a babát, elmondom a szüleimnek, és ők
támogatnak, nem raknak ki az utcára.
De még a meleg, homályos forgatókönyv is kezd
szétesni. Tizennyolc éves voltam, a gimnázium utol-
só félévén épphogy átbukdácsoltam valahogy, úgy
ültem végig a vizsgákat, hogy alig írtam valamit a
papírra a nevemen kívül. Két héttel azelőtt ért véget
a terhességem. Ha megtartottam volna a babát, va-
jon átmegyek a vizsgákon? Akkor felvettek volna? És
utána?
Nem tudtam volna egyetemre menni, otthon kel-
lett volna laknom, és keríteni egy minimálbéres ál-
lást. A neheztelő és keserű anyámtól függtem volna a
gyerek ellátásában. Nagyon távol van ez az ideálistól,
mégis meglett volna a kisbabám. Egy fiú. Elmondták
utána – bár nem akarták –, ragaszkodtam hozzá.
Tudnom kellett, akkor is, ha fájt.
És most rekedten kifújom a levegőt, a kezem olyan
erősen ökölbe szorul az ölemben, hogy kis félholda-
kat vájnak a körmeim a tenyerembe. Most nem gon-
dolhatom ezt végig. Most Millyre kell gondolnom.
Nyílik a látogatószoba ajtaja, egy nővér rám moso-
lyog: az, aki ideküldött.
– Anna? Milly műtétjét befejezték, jól van ő is, és a
baba is.
– Ó! – Úgy elborít a megkönnyebbülés, hogy bele-
szédülök. – Ez csodálatos.
– Szeretné megnézni?
– Millyt?
– Nem. – Az ápolónő gyengéden, bocsánatkérőn
mosolyog. – Milly még nincs ébren. Általános altatás
volt a sürgősség miatt, még legalább egy óra, amíg
be lehet menni hozzá.
– Ó…
– A babára gondoltam.
 – Ó! – Én legyek az első, aki látja Milly és Matt ba-
báját, még mielőtt ők látták volna? De erre nem na-
gyon mondhatok nemet, ugye? És nem is akarok. –
Igen – felelem. – Köszönöm.
A nővér végigvezet egy ragyogóan világos folyo-
són a csecsemőosztályra.
– Elég jó a súlya a harmincnégy héthez képest –
szól hátra a válla felett, ahogy fürgén lépked. – Két
kiló harmincöt deka.
– Remek. – Nem tudom, mi az, hogy jó súly, de ez a
két kiló harmincöt deka nagyon kevésnek tűnik.
– És egészséges is. Teli torokból üvöltött, mikor
kiszedték. Itt van. – Megáll a csecsemőszoba előtt, és
megkocogtatja az üveget. – Ő az ott balra, a csíkos
sapkában.
Előrehajolok, az orrom szinte az üveget éri, és
magamba szívom az aprócska baba látványát. Fehér
pólyába csomagolták, rózsaszín-kék csíkos sapkája
szinte eltakarja a szemét, kesztyűbe bújtatott keze
az arca mellett.
Olyan aprócska, a bőre sárgás őszibarack színű, és
a nővér elmagyarázza, hogy ez újszülöttkori sárga-
ság.
– De párszor berakjuk a lámpa alá, és rendben
lesz. – Megveregeti a vállam. – Akkor megyek is.
És én csak bámulom a sötétkék szempárt, a pufók
arcot, az apró, tökéletesen ívelt, rózsabimbó ajkakat.
Nem akarom, de mégis felismerhető vonásokat ke-
resek, valamit, ami arról árulkodna, hogy az én gén-
jeimet hordozza, de nem látok semmi ilyet.
És ekkor elmosolyodik, vagy talán csak egy gri-
masz, és én felszisszenek, mert gödröcskéi vannak,
mindkét oldalon egy-egy. Pont, mint nekem. Mattnek
és Millynek nincsenek gödröcskéi, Jacknek sem. Ezt
tőlem örökölte. Csakis tőlem.
– Anna!
Megfordulok, kicsit megrettenve, valahogy bűntu-
datom van, ahogy meglátom Mattet, amint felém siet
a folyosón.
– Hála istennek, hogy megtaláltalak. Azt mondják,
nem mehetek be Millyhez, még a megfigyelőben
van…
– Jól van, Matt, és a lányod is.
Matt a csecsemők felé fordul, mohón nézi a mű-
anyag mózeskosarakat és apró lakóikat.
– Melyik?
És ezt olyan furcsának, elviselhetetlennek érzem,
hogy én tudom, melyik a lánya, ő meg nem. És Milly
nem is látta még egyáltalán. Minden fordítva törté-
nik, nem úgy, ahogy kellene, és mégis helyesnek ér-
zem, és ez is nyugtalanító.
– Baloldalt – mondom halkan. – A csíkos sapkás.
– Ó… – Lihegve kifújja a levegőt, és a lányát bá-
mulja. Az Ő lányát. Emlékeztetnem kell magam erre,
most még jobban, mint valaha, mikor az érzelmek a
felszínre úsztak és kitárulkoztak, mikor az emlékek
és vágyak újra és újra felmerülnek és torkon ragad-
nak.
Nézem, ahogy Matt az üvegre simítja a tenyerét,
dermedten nézi a gyerekét.
– Bemehetek hozzá? – kérdezi tőlem, mintha én
mondhatnám meg. – Megfoghatom?
– Nem tudom. – A nővér nem hívott be, és nem tu-
dom, mit tettem volna, ha megteszi.
– Várnom kellene Millyre – motyogja. – Csak olyan
elképesztő… Itt van, itt előttem. – Felnevet, a neveté-
se csupa boldogság.
– Mondták az orvosok, hogy Milly mikor ébred fel?
– Annyit, hogy hamarosan, és majd szólnak… De
azt hiszem, jobb, ha visszamegyek. – Vonakodva el-
fordul az üvegfaltól. – Olyan izgatott lesz. – Megra-
gadja a karom, az arca ragyog, mintha tűzijáték égne
benne. – Nem elképesztő, Anna? A lányom!
Nevetek, nem tehetek mást, annyira ragadós a
boldogsága.
– De, Matt, elképesztő.
Az arca egyszer csak elkomolyodik, a szemében
érzelmek ragyognak.
– Ez nem lett volna lehetséges nélküled, Anna…
Nem bírom elviselni, hogy most végighallgassam a
szívbéli köszönetét. Úgyhogy csak mosolygok és bó-
lintok, gyengéden kihúzom a karom a lelkes marko-
lásból.
– Meg kellene nézned Millyt, Matt.
 És ahogy az várható volt, egy nővér lép oda hoz-
zánk, mikor visszafelé tartunk a látogatói váróba,
szól Mattnek, hogy Milly ébredezik, és átvitték egy
egyágyas szobába. Matt bocsánatkérőn néz rám,
ahogy intek, hogy menjen.
– Menj csak!
– Biztos szeretné majd, ha meglátogatnád…
– Kell nektek egy kis idő együtt. Velem minden
rendben lesz. Meg amúgy is rám férne, hogy egyek
valamit.
– Rendben. – Matt a kezemért nyúl. – Köszönöm,
Anna. Köszönök mindent.
Várok, amíg eltűnik a sarkon, mielőtt kimegyek a
szülészetről, le a kávézóba. Nyugtalanítóan egyedül
érzem magam, mintha valami hiányozna, holott tu-
dom, hogy nincs ilyen. Nem lehet ilyen.
Rendelek egy kávét, leülök egy asztalhoz a kórház
bejáratánál, nézem az érkező és távozó sokféle em-
bert: van, aki kerekesszékben ül, van, aki sietve lép-
ked, mások gyászukban vagy aggodalmukban fogják
egymás kezét, de van, aki céltudatos vagy boldog.
Olyan sok okból lehet idejönni vagy elmenni, és én
nézem, ahogy ez lepereg előttem a kétszárnyú au-
tomata ajtó mögött.
Egy óra eltelik, ahogy a kávét iszogatom, még
mindig az élénk gyalogosforgalmat bámulom, a fe-
jem szerencsére üres, bár vissza-visszaugrik arra az
aprócska lényre a mózeskosárban, a gödröcskékre
az arcán.
Ekkor meglátok egy ismerős alakot, épp bejön az
ajtón, hosszú lábával könnyedén lépked, mire félig
felemelkedek.
– Jack…
– Anna! – Gyorsan megölel, majd hátrébb lép. –
Tegnap éjjel értem haza, Matt ma délután írt. – Gyor-
san beszél, mintegy bocsánatkérőn, hogy nem kere-
sett, és én arra jutok, hogy annyiban hagyom.
– Milly és Matt fent van. Alice jól van.
– Nagyon jó hírek. Akkor menjünk, nézzük meg
őket!
– Rendben. – Elindulunk a liftek felé, Jack megáll
az ajándékboltban, csupa giccs, csillogó lufi és olcsó
plüssmaci.
– Vennem kellene nekik valamit… – Várok, amíg
kiválaszt egy nagy, rózsaszín lufit meg egy hozzá illő,
tátott szájjal vigyorgó macit, ami egy textilszívet tart
a kezében. Milly általában utálná mindkettőt, de ta-
lán most az alkalom miatt tetszeni fog neki. Elképze-
lem fent, a szobában, karjában a lányával, ahogy ta-
lán próbálja szoptatni. Arra bátorítják az anyukákat,
hogy rögtön tegyék mellre a babákat, emlékszem, ezt
mondta Milly.
– Igazából nem tudom, hol fekszik Milly – mon-
dom, és elindulok a nővérpult felé a szülészeten, de
Jack megállít.
 – Matt azt mondta, hatos szoba.
Elindulunk arra, elmegyünk pár félig nyitott ajtó
előtt, látjuk egy-egy villanásra a szülőket és a babá-
kat, a boldogság pillanatképeit. Egy szoptató anya.
Egy fényképező apa. Egy kisgyerek, ahogy próbál
felkapaszkodni az ágyra.
Aztán a hatos szobához érünk, az ajtó csukva. Ha-
bozunk mindketten, Jack halkan bekopog. Eltelik egy
pillanat csendben, bizonytalanul összenézünk.
Aztán Matt ajtót nyit, kicsit kábult arccal, a haja
kócos, mint aki párszor már végigtúrta.
– Szia, öcskös – csap a vállára Jack. – Gratulálok
a…
– Kösz. – Kilép, becsukja az ajtót maga mögött. –
Bocsánat. Csak nem szeretném zavarni Millyt.
– Zavarni? – visszhangzom. Mi történik itt? Mi a
baj?
– Milly… nehezen alkalmazkodik. Minden olyan
gyorsan történt, gondolom… És kába még az altatás-
tól is. – Úgy hangzik, mint aki saját magát akarja
meggyőzni.
– Ezt hogy érted, Matt?
A hangja suttogássá halkul, vallomássá.
– Nem akarja megfogni Alice-t – mondja szeren-
csétlenül. – Látni sem akarja.
TIZENHETEDIK FEJEZET
 Milly

Fájdalomra ébredek, a világ homályos. Egyik ke-

zem a pocakomra csúszik, de nincs ott. Üres, lóg,
mint egy leeresztett lufi. Elfog a pánik, fémes ízt ér-
zek a számban.
– Mi… hol… – Kínlódva próbálok felülni a
középtájt belém hasító, éles fájdalom ellenére. Alig
bírom felemelni a fejem a párnáról, akárhogy pró-
bálkozom.
– Milly. Milly… – Matt a vállamra teszi a kezét, az
ágyhoz nyom. – Minden rendben. Kórházban vagy.
Sürgősségi császárod volt. A kislányunk jól van.
Gyönyörű, Milly! Egyszerűen gyönyörű.
Mattre bámulok, lassan pislogok, próbálom fel-
fogni a szavait. Minden olyan gyorsan történt. Próbá-
lom összerakni az emlékeimet, de olyan, mintha
széttört puzzle-darabok lennének, nem illeszkednek,
hiába próbálom kirakni a képet. Elment a magzatvíz,
és ott volt Anna, és a lányom szívverése túl gyors
volt. Az orvos rémültnek tűnt. Emlékszem, valami
olyasmit mondott, hogy nincs elég időnk, mielőtt
rám tette a maszkot. És aztán… semmi.
– Milly? – Matt reménykedve néz rám. – Szeretnéd
látni őt?
Őt? Pislogok.
 Az agyam még ködös, a szám még mindig rémesen
száraz. Üres pocakomat fájdalom szaggatja.
– Én… – Nem bírok többet. A szemem lecsukódik.
Úgy érzem, túl sok nekem ez a világ. Elalszom.
Mikor újra felébredek, már tisztább a fejem, a
szétesett, furcsa emlékek nyugtalan képpé kezdenek
összeállni. Elmulasztottam mindent – mindent, amit
vártam, amire vágyakoztam a vajúdást, a szülést,
ahogy a drága, rikoltozó újszülöttet rám fektetik, azt
a fontos bőrkontaktust, amiről olvastam, hogy azon-
nal mellre kell tenni… Egyáltalán, mennyi ideig tar-
tott, mennyi idő telt el? Elfordítom a fejem, látom,
hogy kint sötét van.
– Milly, hát ébren vagy! – Kinyitom a szám, hogy
beszéljek, de csak egy krákogás jön ki a torkomon. –
Várj, adok neked vizet.
Matt sietve megtölt egy poharat az ágyam melletti
kancsóból, és a számhoz tartja. Próbálok nyelni, de a
nagyja lefolyik az államon. Tehetetlennek érzem
magam.
– Hogy érzed magad? – Matt szeme ragyog, olyan
izgatottnak látszik. Én az ő érzelmeinek töredékét
sem tudom felmutatni, alig bírom megrázni a fejem.
– Akarod látni, Milly? Alice-t. A lányunkat. Gyönyörű.
Alice. Ezt a nevet választottuk, de most valamiért
ez is idegennek tűnik. Minden. Úgy szétestem, mint-
ha az agyam levált volna a testemről. Már nem tu-
dom, ki vagyok. És azt biztosan nem tudom, hogy ki
az az Alice.
– Hány… hány óra van? – nyögöm ki végül. Fogal-
mam sincs, miért ez az első kérdésem. Talán csak
szükségem van valamire, ami a jelen valóságához
köt.
Matt meglepettnek tűnik, aztán kicsit csalódott-
nak. Az órájára néz.
– Majdnem hét.
Hét óra. Nyolc óra telt el azóta, hogy ébren voltam
Annával, a pocakomat öleltem, és igyekeztem szem-
benézni azzal, ami vár rám. Mintha egy örökkévaló-
ság lenne.
– Hol van Anna?
Matten látszik, hogy még kényelmetlenebbül érzi
magát, mintha nem értené a kérdéseimet, hogy ezzel
emlékeztetnem kell magam arra, mi történt.
– Nem… nem tudom. Elment kávét venni pár órá-
val ezelőtt. Azt gondolta, elmegy, hogy legyen egy kis
időnk kettesben. – Lassan bólintok. – Írtam Jacknek
is, visszajött Franciaországból, és mindkettőnk szü-
leinek persze. Jack be szeretne jönni ma este, és
anyukád meg apukád remélik, hogy holnap reggel…
Mattre nézek, dermedten, nem mozdít meg sem-
mi, még a bennem lüktető fájdalom sem. Minden
megtörtént, és én nem voltam a részese, nem voltam
benne a kisbabám születésében. A kisbabám. A sza-
vak üveggolyóként gurulnak a fejemben körbe-
körbe. Tényleg van egy kisbabám?
– Milly… – Némi türelmetlenség csendül már a
hangjában. – Nem akarod látni Alice-t?
Nem hiszem, hogy válaszolhatnék mást, úgyhogy
bólintok. Persze hogy akarom látni, de közben rette-
gek. Semmi sem olyan érzés, mint vártam, én magam
a legkevésbé.
– Megkérem a nővért, hogy hozza be – mondja
Matt.
Biztos elaludtam, mert mikor Matt visszatér a nő-
vérrel és egy kerekeken guruló, műanyag mózesko-
sárral, felriadok.
– Örülök, hogy ébren van, Milly – üdvözöl a nővér,
bár nem ismerem meg. Honnan tudja a nevem?
Olyan, mintha valami disztópiába léptem volna, és
bár emlékszem nagyjából, mi történt az altatásomig,
mégis távoli, nem hozzám tartozik, nem a jelenem-
hez.
– Itt is van – mondja vidáman a nővér, és odagurít-
ja hozzám a mózeskosarat. Egy baba fekszik benne.
– Hát nem csodálatos, Mills? – suttogja Matt, elra-
gadtatva az apró, fehérbe csomagolt teremtéstől, aki
aszottnak tűnik, vörösnek és idegennek.
Megint pislogok, nézem, tudom, hogy éreznem
kellene valamit. Érezni akarok valamit. Örömet, vagy
legalább megkönnyebbülést. De dermedt vagyok, és
alatta, mint a fekete jég alatt a fagyott víz, valami sö-
tét kavarog: félelem vagy annál rosszabb?
– Itt hagyom önöket pár percre – mondja a nővér.
– Ismerkedjenek!
Kitipeg, mi mindketten a babát bámuljuk. Mit kel-
lene mondanom? Mit kellene éreznem? Tudom, tá-
voli, elvont gondolat, de tudom, milyen érzelmeknek
kellene lenniük bennem, milyen szavakat kellene
kimondanom, de olyan messze van mind. Még csak
tettetni sem tudom.
– Milly – kérdezi Matt gyengéden –, meg akarod
fogni?
– Nem tudom, megy-e – mutatok a varrataimra. –
Nem bírok semmit sem csinálni, Matt.
– Hadd adjam oda – ajánlja Matt, és rutintalanul,
de óvatosan kiveszi a babát a mózesből.
Úgy fogja, hogy látom, nem először csinálja. Hány-
szor fogta már meg? És Anna is megfogta? És Jack?
Én vagyok az utolsó, aki beszáll a buliba, mintha ha-
mis lennék. Nézd csak meg! Nem is vagy igazi anyuka.
Hiába igyekeztél.
Matt az ágyhoz lép, felém emeli Alice-t. Alszik, de
megrezzen, ahogy Matt mozgatja. Furcsa szögben
tartja, úgyhogy Alice egészen kicsi, nyávogó, tiltako-
zó sírást hallat. Matt gyorsan visszateszi a kosárba.
– Bocs, ez nem ment túl jól – morogja. – De hama-
rosan megfoghatod te is, biztos vagyok benne. A nő-
vér azt mondta, hogy tudnád, de mindegy…
 – Rendben – felelem, és kicsit elfordítom a fejem. –
Nem akarom. – Ahogy kimondom ezeket a szavakat,
már tudom, hogy nem kellett volna. Nem kellett vol-
na ezt gondolnom. – Csak egy kicsit kívülállónak ér-
zem magam még mindig – mondom, és lehunyom a
szemem, mert akkor talán Matt nem tesz fel újabb
kérdéseket.
Nyilván megint elaludtam, mert nem sokkal ké-
sőbb felébredek, egyedül vagyok a szobában. Nincs
itt Matt. Nincs itt a baba. Kint az ég fekete, nem látni
csillagot, az osztály csendes. Néma igazából. Nem
hallok semmit, még távoli, mormogó hangokat sem,
és hirtelen vad pánik rohan le. Matt itt hagyott? Fog-
ta Alice-t és elment?
Valahogy ülésbe tornázom magam, bár fáj tőle a
hasam és ott középen minden. Nem hiszem, hogy
tudnék járni, de akkor is megpróbálom, lelógatom a
lábam az ágyról, leteszem a hideg padlóra. Lihegek,
jeges izzadság gyöngyözik a szemöldökömön, ott
csorog a lapockáim között is. Meg tudom csinálni…
Csak hogy nem tudom. Mikor felállok az ágyból,
elbotlok és visszaesek, felkiáltok, ahogy belém hasít
a fájdalom. Nyílik az ajtó, Matt rohan felém.
– Milly, Millyl Mit csinálsz?
– Hol voltál? – sírok, a hangom megtört.
Matt pislog, keze a karomon, visszasegít az ágyba.
– Alice-nél.
 Alice, Alice. Ahogy Matt kimondja a nevét, mintha
ő ismerné, én meg nem. Én nem ismerem egyáltalán.
Elrántom magam, ő megint pislog.
– Milly…
– Nem akarok feküdni. Fel akarok ülni.
– Rendben, segítek.
Nem akarom, hogy segítsen, de szükségem van rá.
Csendben szenvedek, ahogy mozgat, a végtagjaimat
pakolja, mintha marionettbábu lennék. Hátralép, a
homlokán az aggodalom ráncai jelennek meg, ahogy
rám néz.
– Milly, tudom, hogy nehéz – kezd bele habozva. –
Egyikünk sem így akarta, de megtörtént, te egészsé-
ges vagy, és a kislányunk is az.
Nem tudom, hova akar kilyukadni, csak nézek rá
szótlanul.
– A nővér mondta, hogy… nehézségeid lehetnek
eleinte a sürgősségi császár miatt, hogy nem voltál
ébren a szülés alatt, fel kell épülnöd ebből meg ilye-
nek…
– Te most rólam beszélsz?
– Nem úgy értem – visszakozik Matt. – Milly, az is-
ten szerelmére… – Elhallgat, mint aki rájött, hogy
nincs értelme most lehordani.
– Tudom. – Minden görcsbe szorul bennem. – Bo-
csáss meg – lihegem. – Úgy érzem… – Nem tudom
elmagyarázni, hogy érzem magam, hogy mintha ful-
dokolnék. Mintha ez a helyzet, ez a valóság, amire
vágytam, elviselhetetlen lenne, és még csak nem is
értem, miért. – Matt, idehoznád? Szeretném megfog-
ni.
– Biztos?
Fáj a kételkedése, de erővel túllépek rajta.
– Igen. Biztos.
Kimegy a szobából, pár perccel később visszajön a
kerekeken guruló, műanyag mózeskosárral, benne
ott a pólyás Alice. Matt szinte áhítatosan emeli fel, én
kinyújtom a karom, az erőfeszítéstől remegek.
– Itt van – teszi Matt gyengéden a karomba.
Gyönyörű. A szőke szempillák árnyékot vetnek az
arcára, elhúzza apró, rózsabimbó ajkát, kicsi, kesz-
tyűs keze az arcánál. Tökéletes. És én mégis úgy ér-
zem, bárkinek a gyereke lehetne itt a karomban,
akár egy játék baba is. Nem érzem, hogy az enyém.
Az anyai szeretet feltörése, amit vártam erre a pilla-
natra, amit végig építgettem magamban, teljességgel
elmarad, és ez megrémiszt. Nem akarom, hogy Matt
vagy bárki más megtudja, mégis tartok tőle, hogy vi-
lágosan látszik az arcomon, ahogy fogom Alice-t,
mint valami megtermett csomagot.
– Milly .
– Nagyon szép – mondom, de a szavak tompák,
élettelenek. – Igazán.
– Nem akarod megszoptatni?
Ennek már a gondolatától is összerándulok.
 – Majd holnap – mondom, és intek Mattnek, hogy
vegye el. – Annyira fáradt vagyok még.
– Rendben. – Matten látszik, hogy aggódik, és tu-
dom, hogy nem kezelem ezt jól. Az a baj, hogy a he-
lyes szavak, a helyes érzések most teljesen idegen-
nek és lehetetlennek tűnnek.
Az oldalamra fordulok, el Matt-tői, félve, hogy va-
jon mit láthat meg az arcomon. El kell rejtenem, amit
érzek, amit nem érzek, és nem vagyok biztos benne,
hogy képes vagyok erre.
Mi a baj velem? Vagy nincs velem semmi baj, csak
felfogtam, amit mindvégig tudtunk: hogy Alice iga-
zából nem az én gyerekem?
*
Másnap reggel, mikor felébredek, félig-meddig azt
remélem, máshogy érzem majd magam, jobban, de
nem így történik. Pontosan ugyanazt érzem, csak
rosszabb, mert reméltem, hogy ez a sötét felhő majd
eloszlik éjjel, és nem így lett. Vastag, fekete, és telje-
sen elborít.
És nem akarom bevallani ezt sem Mattnek, sem
senki másnak.
Legalább fizikailag kicsit jobban vagyok, sikerül
végigcsoszognom a folyosón, mint valami öreg néni-
nek, a kórházi köntös ott libeg kétoldalt rajtam, Matt
a könyökömet tartja.
Miután lezuhanyzom, és sikerül átöltöznöm a sa-
ját, kényelmes ruhámba, Matt bizonytalansággal teli
hangon megkérdezi, akarom-e újra látni Alice-t, és
megpróbálkozok-e a szoptatással.
– Igen, rendben – felelem, és rámosolygok kicsit.
Tettetek, de talán ha eljátszom a szerepet, érezni fo-
gok valamit. Az ösztön, amit hiányolok, végül csak
feltámad.
Matt elmegy Alice-ért, én az ágy szélén kuporgok,
a szívem összevissza ver. Meg tudom csinálni. Meg
kell csinálnom. Azt akarom, hogy ezt akarjam, de tu-
dom, hogy nem így van.
Pár perc múlva visszajön Matt a műanyag mózes-
kosárral.
– Itt van – mondja, a hangja árnyalatnyit túl vi-
dám.
Igyekszem mosolyogni, ahogy kiemeli Alice-t a ko-
csiból.
Alice. Kimondom magamban a nevét újra és újra,
próbálok hozzászokni. Hónapokkal ezelőtt választot-
tuk, mindig így emlegettük, amióta tudjuk, hogy lány.
Miért érzem most idegennek, mintha nem is én vá-
lasztottam volna?
Kinyújtom a karom, Matt gyengéden beleteszi a
babát, és én visszafojtott lélegzettel várom, hogy
megérkezzen az anyai szeretet, az érzés, hogy végre
minden összeáll. Annyira reménykedek, annyira
hinni akarom, hogy ebben a pillanatban ez meg fog
történni.
 De megint csak nem történik semmi. És mikor
Matt azt javasolja, hogy szoptassam meg, megacélo-
zom magam, hogy megpróbáljam, de kínos és kibír-
hatatlan, és Alice végül panaszosan óbégat, én meg
ellököm magamtól, vissza Mattnek.
– Vedd el! – mondom, szinte kétségbeesetten ri-
mánkodva.
Matt felveszi, már profi, míg én csak küszködök.
– Milly, jobb lesz majd…
Bólintok, mert jobb kell hogy legyen. Bele sem bí-
rok gondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
 Anna

– Ó, Anna! – Milly anyukája, Claire magához ölel,

az arcát eltorzítja az aggodalom.
Már négy nap telt el a szülés óta, és amennyire tu-
dom, Milly alig-alig nézett Alice-re, csak párszor fog-
ta meg, és minden alkalommal nehezen ment. Ma jön
haza a kórházból, ezért vannak itt a szülei, bár Matt
nyilvánvalóan riasztónak érzi, hogy Milly itt lesz. Hét
végén kell visszamennie dolgozni, és Milly rá sem
akar nézni a babára.
A szülésznők és az orvosok támogatták valameny-
nyire, adtak neki mindenféle anyagot a császár utáni
felépülésről és az anyai kötődésről, de mormogva
elhangzott a „szülés utáni depresszió” kifejezés is.
Egy ezzel foglalkozó segítő benéz majd hozzájuk
holnap, és be lehet jelentkezni a háziorvosnál, ő fel
tud írni antidepresszánst, ha erre lenne szükség, de
tudom, Matt azt reméli, hogy nem lesz.
– Túl leszünk rajta – mondta tegnap este, az állát
morcosan megemelve.
Millyre emlékeztetett. Be kellett jönnöm a kór-
házba, hogy meglátogassam mindkettejüket, de Milly
aludt, vagy legalábbis úgy csinált. Egyszer találkoz-
tam vele, és kínos volt meg furcsa, Milly szinte rám
sem nézett. Akárhogy is, a valódi ok, amiért eljöttem
a kórházba, Alice volt.
Már kétszer megfoghattam, közel tarthattam ma-
gamhoz, beszívhattam meleg, púderes illatát, egy-
szerre érezve bűntudatot és valami dacfélét, hogy
egyáltalán a karomban tartom. De Milly nem akarta,
és Alice-nek szüksége volt a becézgetésre. Olvastam
a neten a bőrkontaktus fontosságáról a baba életé-
nek első napjaiban. Úgyhogy az arcához szorítottam
az arcom, és Alice elmerült az érintésemben, a szere-
tetemben, mert Millytől nem kapta ezt meg.
Most hátrébb lépek Claire-től, részvétteli mosolyt
villantok rá és a férjére, Simonra. Matt elmondta ne-
kik, hogy Milly nincs jól, de nem tért ki a fájdalmas
részletekre.
Ma reggel átjöttem Millyékhez, hogy gyorsan kita-
karítsak és hoztam banánkenyeret, ami épp a sütő-
ben melegszik a vacsorával együtt. Minden ágyne-
műt lecseréltem, az ágy Milly felőli oldalához tolt
mózeskosárban is, betűrtem a puha, polárbéléses
takarót, elképzelve, ahogy Alice ott fekszik.
Előkészítettem pár palack tápszert is Matt kérésé-
re, mert bár belövellt Milly teje, nem akar megpró-
bálkozni a szoptatással.
Olyan furcsa így gondolni rá, hogy nem hajlandó
anya lenni, amiről mindig álmodott. Ezer év alatt
sem jutott volna ez az eszembe. Még mindig várom,
hogy felcsattan, Matt nevet, és a fejét rázza: „Ja hogy
az? Igen, csak egy kis bukkanó volt. Most már min-
den rendben.” De ahányszor csak láttam az elmúlt
négy napban, soványnak és kábultnak tűnt, mint aki
el sem bírja hinni, ami történik.
– Hogy van Milly, Anna? – kérdezi Claire, a karo-
mat markolva. – Jobban van már?
– Igazából nem találkoztam Millyvel mostanában,
Clarie. – Bocsánatkérőn grimaszolok felé. – Tegnap
este Matttel beszéltem, és úgy tűnt, minden…
ugyanolyan. – Rossz érzés kimondani ezeket a sza-
vakat. – De talán majd más lesz, ha hazajön a saját
környezetébe, el a nővérektől és orvosoktól.
– Igen… – Claire nem úgy fest, mint akit sikerült
meggyőzni. – Szakemberhez kellene mennie? Vagy
valami gyógyszer? Hallani ilyesmiről…
– Azt hiszem, Matt jobb szeretné, ha várnánk pár
napot, mielőtt elindulunk ezen az úton, hátha kitisz-
tulnak a dolgok. – Én nem vagyok orvos, de Matt he-
lyében gyógyszert kérnék.
– Értem. – Claire bejön a nappaliba, fáradt sóhajjal
rogy le a kanapéra. Tíz évvel tűnik öregebbnek, mint
mikor utoljára láttam, a bőre sápadt és pergamen-
szerű, keze olyan, mint valami karom. Tudom
Millytől, hogy jól reagált a kemóra, de nyilván ennek
megvan az ára. – Bár tehetnék többet – mondja, bol-
dogtalanul ráncolva a homlokát.
Simon, Milly apukája leül a felesége mellé a kana-
péra, és megveregeti Claire kezét.
 – Nem erőltetheted magad rájuk, édesem, és
amúgy sem vagyok biztos benne, hogy túl sok min-
dent tehettünk volna.
– De a baba… Szegény kicsi Alice…
– Ott van neki Matt. – Simon rám mosolyog. – És
Anna.
Bizonytalanul visszamosolygok. Nem tudom, tud-
nak-e a petesejt-adományozásról. Egy kicsit úgy ér-
zem, hogy nem, nem mintha szóba hoznám. A tudás
súlyként nyomja a mellem, nehéz bármit is mondani.
– Akkor is – sóhajt megint Claire, mire Simon át-
karolja.
– Most magadra kell gondolnod, drágám.
– Anya vagyok – tiltakozik Claire. – Mikor gondo-
lok én magamra?
A kérdés ott visszhangzik bennem, ahogy kime-
gyek a konyhába, vizet forralok. Anya vagyok. Ezek
az ösztönök maguktól, természetesen támadnak?
Vajon így volt Claire-nél is, bár ő nem szült? És hogy
lesz Millynél?
És nálam?
Anya vagyok. Mondhatok ilyet, miközben úgy dön-
töttem, véget vetek a gyerekem életének? Mikor en-
nek a babának, aki ma hazajön, csak a génjeimet ad-
tam, semmi más köze nincs hozzám? De a karomban
tartottam. Beszívtam az illatát. Gödröcskéi vannak.
Össze vagyok zavarodva, bűntudatom van, fáj a
szívem Millyért, hogy mindezt végig kell csinálnia,
de magamért is. Sokkal-sokkal bonyolultabb, mint
ahogy annak lennie kellene, mint azt valaha is gon-
doltuk, akár Milly terhességének legnehezebb és leg-
sötétebb pillanataiban. Olyan valóságos: egy igazi
baba, akit megöleltem, puszilgattam, aki úgy néz ki,
mint én… meg a pasim.
Érzem, arra lenne szükségem, hogy eltávolodjak
ettől az egésztől, de tudom, hogy nem fogom meg-
tenni. Olyan közel maradok Alice-hez, amennyire
csak lehet, még ha fájdalmas is. Olyan érzés, mintha
nem lenne más választásom.
Épp egy tálcán beviszem a teát meg a kávét a nap-
paliba, mikor nyílik a bejárati ajtó, és Matt áll ott,
egyik karja Milly válla körül, a másik kezében egy
autós babaülést tart.
– Hadd segítsek! – Leteszem a tálcát, és feléjük in-
dulok, nem is tudom, hogy Millynek segítsek, vagy az
autósülést vegyem el. Matt dönt helyettem: átadja az
ülést. Lenézek a bolyhos rózsaszín overallba csoma-
golt Alice-re: mélyen alszik, aranyszőke szempillája
árnyékot vet rózsás arcára. Olyan apró, olyan tökéle-
tes.
– Milly! – Claire hangjában túlcsordulnak az ér-
zelmek.
– Jaj de jó, hogy látlak, édesem.
Claire odalép, megöleli, Milly is átöleli, egy pilla-
natra hozzásimul, majd hátrébb húzódik.
 – Millynek le kell feküdnie – közli Matt határozot-
tan.
– Nagyon fárasztó volt a délelőtt, kontrollvizsgála-
tok meg minden, utána még a hazaút.
– Hogyne, persze. – Lassan, óvatosan leteszem az
autósülést. – Kérsz egy teát, Milly? Csináljak chait…?
– Kösz, nem – feleli, alig hallani a hangját.
Matt bocsánatkérő pillantást vet rám, és elindul
Millyvel fel a lépcsőn.
Claire-rel és Simonnal dermedten összenézünk.
Most mi lesz?
– Megfoghatom? – suttogja Claire, amint Milly el-
tűnt a lépcsőn, és én Alice-re nézek.
– Persze. Biztosan…
Az autósülés bonyolult övével küszködök, kicsato-
lom, óvatosan kiemelem Alice-t. Mint egy kis hóem-
ber, olyan a polároverallban, mélyen alszik, meg sem
rezzen, ahogy átadom Claire-nek.
Claire gyengéden tartja, az arcát elönti a szeretet.
– Az unokám – morogja, és mellbe ver, milyen fur-
csa helyzet ez, több szempontból.
Claire látni fogja, hogy hasonlít rám? Rájön? Meg-
rázom a fejem, hátha kitisztul. Nem szabad ilyeneket
gondolnom, le kell állnom. Ez egyáltalán nem segít
senkinek, főleg nem nekem.
Matt kicsivel később lejön, fáradtnak tűnik.
– Alszik – mondja, és elveszi Alice-t Claire-től, egy
puszit nyom a feje búbjára, a szemét lehunyja.
 Fáj érte a szívem.
– Boldogulsz, Matt? – kérdezi Claire suttogva. – Ez
olyan váratlan…
– Nem ezt akartuk, de majd eljutunk oda is. – Leül,
Alice-t a karjában tartja. – Millynek csak egy kis idő-
re van szüksége.
– Biztos vagy benne, hogy ennyi az egész? Nem
gondolod, hogy orvoshoz kellene mennie?
– Holnap jön a védőnő. Ez sok, amit Milly végig-
csinált. Adjunk esélyt neki, hogy rendbe jöjjön. Ha
kiderül, hogy szüksége van… ennél többre, akkor
meglesz. Gondoskodni fogok a feleségemről és a lá-
nyomról. – Acélos a hangja. – Bízzatok bennem!
– Persze hogy bízunk. – Claire úgy fest, mint aki
mindjárt elsírja magát. – És a kicsi Alice? Olyan ap-
rócska. Biztonságos így, hogy máris hazaengedték?
– Igen, bár ki kell raknunk minél többet a napra,
és hetente párszor be kell vinnünk besárgulás elleni
terápiára. – Közelebb húzza magához a babát. – De a
súlyához képest jól van. Csak az etetését kell megol-
danunk valahogy.
– És Milly…?
– Milly majd eljut oda. – A hangja kimértre vált,
mind elcsendesedünk.
– Hogy segíthetek, Matt? – kérdezem végül. – Csak
mondd, hogy mit csináljak!
– Nem is tudom. – Vállat von, egy pillanatra legyő-
zöttnek tűnik, majd újra feláll. – Amit eddig tettél, az
rengeteg, Anna. A vacsora, a takarítás… minden. De
jó lenne, ha tudnál beszélni Millyvel. Csak normáli-
san. Nem akarom, hogy kizárólag a babáról szóljon
minden.
– Rendben. – Persze, megcsinálom, de idegesnek
érzem magam. Milly most épp idegen nekem.
Milly szülei hamarosan el is mennek, Claire nyil-
vánvalóan fáradt. Milly felébred, Matt benéz hozzá,
és megkér, hogy menjek fel.
Felmegyek a lépcsőn, a szívem nyugtalanul ver. Ez
a beszélgetés fontosnak tűnik, és még sincs fogal-
mam sem, mit mondjak.
– Szia, Milly! – Bizonytalanul megállok az ajtóban,
ő az ágyon ül, kicsit jobban emlékeztet saját magára.
Sápadt, a haját megfésülte. Nem válaszol.
Egy lépéssel beljebb megyek, és leülök az ágy szé-
lére, bár kicsit tolakodónak érzem ezt.
– Hogy vagy? – Vállat von, az ajkába harap. – Na-
gyon nehéz lehet – kockáztatom meg óvatosan. – A
sürgősségi császár, hogy minden olyan gyors és ide-
gen…
– Igen. – A hangja elcsuklik, remegve levegőt vesz.
– Félek, Anna.
– Félsz? Miért?
– Mert minden más. Mert én más vagyok.
– Természetes, hogy ezt érzed, Milly…
 – Nem, nem az. Ez nem. – Megrázza a fejét. – Úgy
érzem… mintha hamis lennék. – Elfordítja a fejét,
mintha megbánta volna, hogy ezt bevallotta.
– De nem vagy hamis – emlékeztetem, bár, szé-
gyenemre, kicsit fáj ezt kimondanom. – Alice a lá-
nyod. – Ez még jobban fáj.
– Te már megfogtad?
Habozok.
– Igen, párszor. – Milly erre nem válaszol, és pró-
bálom tovább vigasztalni. – És ha felhozom? Kicsit
megfoghatod.
– Nem, alszik, én meg fáradt vagyok. – Elfordul. –
Nem kellett volna mondanom semmit.
– Jobb lesz, Milly.
– Igen, tudom. – A hangja szinte teljesen kifejezés-
telen. – Pihenek kicsit. – Ez nyilvánvalóan azt jelenti,
hogy menjek el.
– Segíthetek valamit? Kérsz egy teát, vagy…
– Nem, köszönöm. – Ijesztően udvarias.
Pár bizonytalan másodperc után elmegyek, úgy
érezve, hogy kudarcot vallottam.
Lent Alice-ért nyúlok, kiveszem a kezeslábasból,
és egy puha takaróba tekerem, amíg Matt felmegy
Millyhez. Fel-alá sétálok a szobában karomban Alice-
szel, és arra gondolok, vajon mennyire súlyos Milly
állapota. Ez csak normális kezdeti nehézség, vagy
több ennél? És mi az én szerepem ebben?
 Kicsivel később Alice nyugtalankodik, úgyhogy ki-
veszek egy üveg tápszert a hűtőből, megmelegítem.
Sikerül tizenöt millit megetetnem vele, bár rettentő
sokáig tart, utána elalszik a kezemben. Teljesen
mozdulatlanul állok, az arcvonásait vésem az emlé-
kezetembe, ízlelgetem a tömör melegséget a karom-
ban. Aztán úgy egy órával később Matt lejön végül.
– Kösz, Anna.
– Hogy van?
– Ugyanúgy. – Felsóhajt, a fejét csóválja. – Nem
számítottam erre.
– Senki sem.
– Kiveszem ezt a hetet, de aztán vissza kell men-
nem dolgozni – ráncolja a homlokát. – Csak öt hétig
leszek születési szabadságon, így kértem.
Habozok, de aztán kitör belőlem:
– Segíthetek. – Matt ráncai elmélyülnek. – Ha
Millynek szüksége van rám. Épp nincs munkám…
Szívesen átjövök, vele vagyok, segítek Alice-szel. –
Mosolygok, próbálok lazán, de komolyan beszélni,
nem úgy, ahogy érzem, mert valójában kétségbeeset-
ten akarom. Jobban akarom, mint kellene.
– Ez nagyon kedves tőled, Anna…
– Nem gond, Matt, ha szerinted Millynek köny-
nyebb így, akkor szívesen, tényleg.
– Megkérdezem – mondja, és én eltűnődök, vajon
mit mond majd Milly… és mit gondol. Beleegyezik?
Fogalmam sincs, de ahogy Alice apró arcára nézek,
azt tudom, én mennyire akarom, hogy beleegyezzen.
Jobban akarom, mint eddig bármit, egész életemben.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
 Milly

Azt mondogatom magamnak, hogy megpróbálom.

Még akkor is, ha olyan, mintha víz alatt élnék, min-
den néma és távoli, a legkisebb feladat is lehetetlen-
nek tűnik, mégis megpróbálom. Úgyhogy másnap
reggel, ahogy felébredek, lezuhanyzom, felöltözök,
és lemegyek a lányomhoz.
Lent van Matttel, Matt karján fekszik, eteti. Ő kelt
fel hozzá éjjel, hallottam a halk kis sírást, és az ágy-
neműzörgést, de nem mozdultam. Nem tudtam.
Olyan érzés volt, mintha az ágy nedves betonból
lenne, amibe befalaztak, lehetett volna a sírom is.
De ez egy nehéz éjszaka fáradt homályában tör-
tént, és most reggel van, ragyogó téli nap süt be hoz-
zánk. Elszántam magam, hogy máshogy lesz. Én más
leszek. Alice hatnapos, és én olyan anya leszek, ami-
lyen lenni akarok, és amilyennek lennem kell, ami-
lyen mindvégig terveztem, hogy leszek.
– Megetethetem én? – vetem fel.
Matt nem hozta fel többet a szoptatást, és én nem
javaslom most sem, pedig belövellt a tej, a mellem
nehéz és sajog.
– Persze. – Megpaskolja maga mellett a kanapét,
leülök. Gyengéden átadja nekem Alice-t, én lebámu-
lok rá, akarom, hogy megérkezzen a szeretet meleg
hulláma. És egy pillanatra ott is van –röpke kis villa-
nás csupán, mint egy érzés kísértete. Eltűnik, mielőtt
elkaphatnám.
Matt odaadja a cumisüveget, becsúsztatom Alice
aprócska szájába, az ajkát várakozón a cumira szo-
rítja. Könnyűnek kellene lennie, de nem az.
– Óvatosan – mondja Matt, mikor a tej túl gyorsan
kezd el folyni, és Alice köhög és köpköd. – Csak ke-
veset tud egyszerre. Ha nem döntöd meg úgy az
üveget…
Megigazítom a cumisüveget, de alig pár másod-
perc múlva Alice elfordítja az arcát, összehúzza rán-
cosra, és fülsiketítőén, tiltakozva sírni kezd. Még ezt
sem tudom megcsinálni.
– Próbáld meg újra, Mills – noszogat Matt, és én
mély levegőt veszek. Nem fogom azonnal feladni.
Nem.
– Gyerünk, Alice – mondom, és bár bátorításnak
szánom, hallom az élt a hangomban. Próbálom be-
rakni a szájába a cumit, de nem fogadja el. Az öklével
csapkod, az arca kivörösödik, és a sírás dobhártya-
szaggató üvöltésre vált, mire az egész testem megfe-
szül. Visszanyomom Matt kezébe. – Inkább te.
– De csak próbáld meg, Milly…
– Ideges. Nem fog menni. – Felállok a kanapéról,
nem nézek Mattre vagy Alice-re. – Főzök kávét.
Mikor hátrafordulok, látom, hogy Alice ott fekszik
Matt karján, és ő könnyedén eteti. A szemem szúr, és
próbálok a vízforralással meg a kávésdobozzal fog-
lalkozni. Ez legalább olyasmi, amit tudom, hogy kell
csinálni.
– Ma jön valamikor a védőnő – mondja Matt, ami-
kor már az asztalnál ülök, és két tenyerem között
tartom a bögrét. Végzett Alice etetésével, berakta a
bölcsőbe, kábán és elégedetten hever ott, ajka között
tejbuborékkal.
– Rendben.
– Arra gondoltam… talán beszélhetnél vele. Erről
az egészről.
Lassan felé fordulok, ránézek.
– Erről az egészről?
– Hogy nehéz, Milly, nehezebb, mint vártuk…
– Neked nem nehéz. – A hangomban ugyanannyi a
harag, mint az önsajnálat.
– Csak azt mondom, hogy nincs abban semmi szé-
gyen, ha az ember bevallja, hogy nehézségei vannak.
Talán adnak rá valamit.
– Mármint tablettát? Azt gondolod, hogy gyógysze-
rezni kellene? – Most már megvagyok bántva, bár
nem is tudom, mitől. Valami nyilvánvalóan nincs
rendben velem. Ezt még én is beismerhetem.
– Nem szégyen – ismétli erőtlenül Matt.
Erre undorodó hangot adok ki – magamnak szól.
De ez nagyon egyértelmű szégyen. Milyen anya az,
aki nem bírja megetetni a saját gyerekét? Milyen az,
aki nem is akarja?
 – Anna azt mondta, ő is át tud jönni, ha szeretnéd
– folytatja Matt. – Segíteni kicsit.
– Tényleg? – Hallom, milyen csípős a hangom, és el
is gondolkozom, vajon miért. Szükségem van most
Annára, mert tudom, hogy egyedül nem tudok gon-
doskodni
Alice-ről, és ezt nyilván Matt is tudja. Pár nap
múlva visszamegy dolgozni. – Ez kedves tőle.
– Csak segíteni akar… Bármi kell, bármire van
szükséged.
De nem tudom, mire van szükségem. Úgy érzem, a
saját bőrömbe karmolhatnék, sikolthatnék magam-
ban, semmi sem segítene. Anna biztosan nem. És
mondom, amiről tudom, hogy mondanom kell, főleg
mert nem nagyon van más választásom.
– Ez remek. Jó, hogy itt lesz. – Tudom, hogy Matt
nem hisz nekem, csak úgy tesz. Mindketten ennek a
maszkabálnak a szakértői lettünk.
*
A kilátogató védőnőt nyilván tájékoztatták, mert
részvétteljesen megszorítja a karom, ahogy leül mel-
lém a kanapéra. Alice ott alszik mellettünk a bölcső-
ben.
– És hogy megy, Milly? A férje említette, hogy
akadnak nehézségek így az első napokban.
Megvonom a vállam, nem bírom megfogalmazni.
Tudom, ha megpróbálnám, szétesnék, darabokra
hullanék.
 – A gyermekágyi levertség normális jelenség
ilyenkor – folytatja. – Főleg, ha olyan traumatikus
volt a szülés, mint az öné. Hogy érzi magát fizikailag?
– Azt hiszem, jól. – Fájnak a varratok, sajog a mel-
lem, de ez semmi a fekete ürességhez képest, amit
bent érzek, és magába szívja minden érzésem.
– Fontos, hogy időt adjon magának – tanácsolja a
nő kissé szigorú hangon. – Vigyázzon arra, hogy ele-
get egyen és aludjon, még akkor is, ha ez nehéz egy
ilyen kicsi mellett. – Rendben. Mintha ez bármit is
segítene. – És ne szégyelljen segítséget kérni! Bará-
tok, szülők, akár szakemberek. Mind azért van, hogy
segítsen. Ha egy hét múlva is úgy érzi, nincs rend-
ben, beszélhetünk újra, és kitalálhatjuk, hogyan to-
vább.
– Tovább? – ismétlem közönyösen. Mi lehet a kö-
vetkező lépés egy ilyen anyának, mint én? Egy
olyannak, aki kudarcot vallott?
– Talán megpróbálkozhatna szakértő segítséggel –
jegyzi meg a védőnő. – Valami kezelés.
Nem akarok kezelést. Nem akarom, hogy kezelen-
dő probléma legyek, csalódást okozva mindenkinek,
leginkább magamnak. Meg akarom oldani ezt, ahogy
mindig mindent. Persze ezt nem mondom el ennek a
nőnek, a kedves mosolyát is sértőnek érzem. Sajnál
engem. Tudom.
 – Köszönöm – mondom, a hangomban véglegesség
csendül, a mosoly nem éri el a szemem. – Ezt jó tud-
ni.
*
Mikor később Anna átjön, ágyban vagyok. Hallom,
ahogy lent mozog, boldogan becézgeti Alice-t. Aztán
Matt mély hangját hallom, léptek csikorgását. Mikor
Anna benéz az ajtómon, úgy teszek, mintha aludnék.
Később ráveszem magam, hogy lemenjek, és
szembenézzek velük: Annával, Matttel. Alice-szel.
Olyan jelenet fogad, mikor belépek a nappaliba, ami
azonnal bekerülhetne a boldog családok albumába,
csak hogy ez nem az én családom. Anna és Jack egy-
más mellett ülnek a kanapén, Alice a hátán fekszik
Anna ölében, Anna az apró lábát tartja a kezében,
mindketten becézgetve gügyögnek neki.
Felnéznek, ahogy bejövök, esküszöm, mindketten
bűntudatosnak tűnnek. Egy pillanatra megszédülök,
megkapaszkodom az ajtókeretben.
– Matt hol van?
– Kiment tejért. – Igen, határozottan bűntudat.
Anna a karjába veszi Alice-t, Jack felsegíti. – Meg
akarod fogni?
Szükségem van ehhez Anna engedélyére.
– Egy perc. Megyek, főzök egy kávét.
– Majd én – ajánlja gyorsan Anna. – Tessék… fogd
meg! – Felém tartja Alice-t, én nyugodtan nézem. Mi
folyik itt?
 Anna próbál mosolyogni, de remeg az ajka.
Csendben elveszem a lányom, furán tartom. Nem va-
gyok olyan gyakorlott, mint Anna, vagy talán még
annyira sem, mint Jack. Elfordulok tőlük, magamhoz
szorítom Alice-t, mire ő elsírja magát.
Basszus. Nem megy ez nekem. Sosem fog. Mégis,
elszántam már magam, hogy megpróbálom – magam
miatt, Alice miatt és mert Anna meg Jack is engem
néz. Rázogatom, a hátát paskolom, halkan sugdosok
neki. Nem segít semmi. Tovább sír, és mielőtt leállít-
hatnám magam, én is csalódottan felzokogok.
– Talán éhes – mondja Anna. – Megeteted?
A próbálkozásra gondolok a cumisüveggel, az
egyetlen alkalomra, amikor megpróbáltam megetet-
ni a lányomat, és megrázom a fejem.
– Azt hiszem, ki kell cserélni a pelenkáját. Megcsi-
nálom. – Még mindig magamhoz szorítva a síró Ali-
ce-t felmegyek, hálásan, hogy így eltűnhetek a kö-
zönség szeme elől.
A gyerekszoba pont olyan gyönyörű, mint emlé-
keztem, mikor csináltuk, csak most már nyilvánvaló-
an használatban van. Nem jártam itt, mióta hazajöt-
tem, és most látom a pelenkázóasztal mellett a ha-
lomnyi pelenkát, a használt body-és
rugdalózóhalmot, ami emlékeztet mindarra, amit
már elmulasztottam.
– Gyerünk, édesem! – A hangom mániákus, csupa
hamis vidámság falzettje.
 Leteszem Alice-t a pelenkázó matracára, még
mindig sír, az arca vörös és haragos, apró keze ököl-
be szorul. A rugdalózó gombjaival küszködök, az uj-
jaim esetlenek az apró kapcsokhoz.
Alice egyre hangosabban bömböl, élesebben és
élesebben, mire még ügyetlenebbnek és idegesebb-
nek érzem magam.
– Gyerünk már, Alice! – Meg bírom csinálni. Meg
kell csinálnom.
Leveszem a pelenkát, teljesen száraz. Nyilván An-
na kicserélte, ez most valamiért feldühít. Nekilátok,
hogy ráadjam a tiszta pelenkát, de a ragasztószalag
összetapad, és az egyik oldalon leszakad. Idegesen
horkantva félrelököm, és egy másikért nyúlok. Alice
lepisili a matracot.
Egy másik életben ez vicces és aranyos lenne. Tu-
dom. Szinte el is tudom képzelni: ahogy nevetek és a
hasát csikizem, ahogy semmi sem idegesít fel. De
most nem ez az ember vagyok. Nem ez az anya, és
épp ezt tartom a legeslegfontosabb dolognak, ami
muszáj, hogy sikerüljön nekem. És nem sikerül. Ku-
darcot vallok.
Alice végig visít, miközben valahogy lehámozom
róla a nedves rugdalózót. Még két pelenkát eldobok,
mire egyet sikerül feladnom úgy, hogy ne szakítsam
le a ragasztós részt, és most hatalmas erőfeszítést
téve megpróbálom felöltöztetni. Alice abbahagyta a
kiabálást, legalább, de ez mintha még rosszabb len-
ne: túlságosan traumatizált, hogy bármilyen hangot
kiadjon, a szeme üres és üveges.
Áthúzom a bodyt a fején, elakad, mire újra rázen-
dít. Könnycseppek szúrják a szemem, és tudom,
hogy durva vagyok, ahogy átnyomom az apró karo-
kat a rugdalózó karján. Nem gondoltam volna, hogy
ez lehetséges, de a kiabálás még hangosabb és éle-
sebb lesz.
Már én is sírok, nem bírom visszatartani a köny-
nyeket, végigcsorognak az arcomon, ahogy beleeről-
tetem Alice-t a ruhába. Nem megy ez nekem. Nem
megy nekem semmi. És ekkor felmerül bennem,
most először, hogy Alice-nek talán jobb lenne nélkü-
lem.
– Milly? – Anna jelenik meg az ajtóban, a hangja
egyszerre bizonytalan és riadt. – Segítsek?
– Fogd meg! – A hangom tompa, elfordulok, az ar-
com törölgetem. Hallom hátulról, ahogy Anna Alice-
nek mormog. Mikor megfordulok, már a karjában
tartja, arcát Alice fejéhez szorítja, Alice már nem sír.
– Jobb lesz – mondja Anna, de nem tűnik úgy, mint
aki meg van győzve erről, ahogy én sem.
– Alszom egyet – felelem, pedig most keltem fel.
– Főztem neked kávét – tiltakozik Anna. – Miért
nem töltesz vele egy kis időt, Milly? A pelenkacsere
meg az etetés nehéz. Csak fogd meg…
Matt biztosan beszámolt, milyen katasztrofálisan
sikerült a próbálkozásom, hogy megetessem. És a
pelenkacsere meg a cumiztatás nyilvánvalóan nem
nehéz Annának, Mattnek, senkinek. Csak nekem.
– Majd te – mondom, és elmegyek mellette.
Egyedül, a szobámban az oldalamra fordulok, fel-
húzom a mellemhez a lábam. Üresnek érzem ma-
gam, nincsenek könnyek, elhatározás, semmi. Lent
hallom, ahogy Anna altatót énekel Alice-nek, és
csüggedt sírás tör fel a torkomból.
*
Két hét telik el, semmi sem lesz jobb. Próbálko-
zom, amennyire csak tudok, egyszer tisztába teszem
Alice-t anélkül, hogy végigsírná, és többé-kevésbé
sikerül megetetnem fél cumisüvegnyi táppal. Ezek
hatalmas mérföldköveknek tűnnek, de nem elég, és
az, hogy Anna néz közben, még nehezebbé tesz min-
dent.
Matt már visszament dolgozni, Anna itt van min-
dig. Mikor tisztába tettem Alice-t, gratulált nekem,
mintha megmásztam volna egy hegyet. Úgy érzem
magam, mintha bébiszitter lennék – elég tehetségte-
len, akit noszogatni kell, és hamis dicséretekkel tá-
mogatni.
És nem tudom nem észrevenni minden alkalom-
mal, hogy ez Annának milyen könnyű. Egy kézzel fog-
ja Alice-t, ahogy gabonapelyhet tölt a másik kezével,
teljesen nyugodt és magabiztos. Egy reggel megkér-
dezte, nem fürdetem-e meg Alice-t pelenkacserekor,
és én döbbenten, lenyűgözve néztem, ahogy Anna
megmosdatta, egy kézzel tartva a nedves, csúszós
Alice-t, a másikkal vizet merve rá. És Alice még csak
nem is sírt.
Ez nekem teljesen lehetetlennek tűnt, ezt mind-
ketten tudtuk. Mindenki tudta: a szüleim, Matt, sőt
még Jack is, aki jóval gyakrabban ugrott be, mint azt
szerettem volna. Mindenki a tanúja lett a teljes és
tökéletes kudarcomnak anyaként, még ha nem is
mondtak semmit. Láttam a szemükben, az arcukon,
az összepréselt ajkukon, ahogy oldalra pillantottak, a
sokatmondó hallgatásukból éreztem. Láttam és érez-
tem.
– És hogy van? – kérdezi a kilátogató védőnő a he-
ti találkozónkon. Anna a konyhában vacsorát főz,
Alice ott van mellette a babahintában. – Jó, hogy a
barátnője segít – teszi hozzá kedvesen, és én arra
gondolok, vajon érzi-e az egyenlőtlenséget, hogy
Anna sokkal inkább anya, mint én. Talán örül is neki,
mert legalább tudja, hogy Alice-re gondot visel vala-
ki.
– Egész jól – felelem, mert belül egy makacs hang-
ra hallgatva nem vagyok hajlandó bevallani, hogy
nem bírok túl lenni ezen. Vagy talán csak mert tu-
dom, hogy mennyire elbuktam, és nem segítene, ha
ezt be is vallanám. Inkább megpróbálom ostobán és
szánalmasan elrejteni mindenki elől, beleértve ezt a
nőt is.
 – Kicsit jobb lett a gyermekágyi levertség? – kér-
dezi mosolyogva, és én el sem hiszem, hogy hitt ne-
kem. Nem látja, hogy egyetlen, foszladozó cérnaszál
tart csak fent, ha egyáltalán valami. Nem látja a sze-
memben a kétségbeesést, hogy minden reggel szó
szerint azt érzem, hogy nem bírok kikelni az ágyból,
a karom és a lábam túl nehéz ehhez, mintha beton-
ból lenne mindenem. Hogyhogy nem látja? Hiszen ez
a szakmája. De nem mondom el neki.
– Igen, kicsit jobb – felelem. – Eleinte elég nehéz
volt, de szerintem már kezdek lassan belejönni. –
Majdnem felnevetek, annyira abszurd, amit mondok.
A védőnő együttérzőn bólint.
– Az első pár hét a legnehezebb – mondja, mire én
is bólintok, mint aki egyetért, és ennyi.
Mikor menni készül, leküzdöm a hirtelen rám törő
vágyat, hogy belemarkoljak, visszatartsam, és el-
mondjam neki az igazat. Szétesek, és utálom magam.
De nem bírom, nem bírom, úgyhogy inkább csak in-
tek.
– Örülök, hogy jobban vagy – mondja Anna, miu-
tán a védőnő elment, meg sem próbálva úgy tenni,
mint aki nem hallgatta ki az egész beszélgetést. – El-
viszed ma sétálni Alice-t babakocsival?
Felidegesít a kérdés, ahogy elég sok másik is,
mintha felügyelni kellene rám, közben tudom, hogy
ez a helyzet.
 – Jó ötlet – veszem rá magam a válaszra, mert tu-
dom, ha nemet mondanék, az nem lenne helyes, és
így legalább nem kell Annával lennem. – Kiviszem a
parkba.
Lezuhanyzom, felöltözöm, és mire lejövök, Anna
már ráadta Alice-re a kezeslábast. Berakja a babako-
csiba, én felveszem a kabátom, eljátszom, hogy vi-
dám vagyok és gondtalan. Remek lesz.
De persze nem. Alice szinte abban a pillanatban
rázendít, hogy elindulunk, Anna az ajtóban áll, bú-
csút int. Összeszorítom a fogam, és próbálok siető-
sen lépkedni, bár fáj a műtét helye, és a séta nem
pont a legjobb ötlet pár héttel a sürgősségi császár-
metszés után.
– Gyerünk, édesem – mondom vidáman és túl
hangosan. – Milyen gyönyörű nap van ma!
Alice-t ez persze nem érdekli. Tovább kiabál, ki-
csinek tűnik a babakocsiban, be kellett volna teker-
nem egy takaróba, vagy a feje alá tehettem volna va-
lamit. Úgy gurul ide-oda a félig üres kosárban, mint
üveggolyó a dobozban. És sír. De mennyire sír.
Elmegyek a parkba, ahogy arról valamikor álmo-
doztam, úgy érzem, egy másik életben. Alice végig
bömböl. Odaérek, leülök egy padra, mert elfáradtam
és fáj a vágás, és őszintén úgy érzem, nem bírok to-
vábbmenni, semmilyen szempontból.
 Félszívvel ringatom a babakocsit előre-hátra, Alice
tovább visít, abbahagyom ezt is. Arra gondolok, va-
jon megmozdulok-e még valaha, és Alice elhallgat-e.
– Hölgyem… jól van? – Pislogok, egy öregúr áll
előttem, aggódva néz rám. – Nem kellene a babával
csinálnia valamit? – Árnyalatnyinál jóval több meg-
rovást hallok a hangjában, és ezért nem is hibázta-
tom. Már majdnem fél órája itt ülök, egyszerűen me-
redek a semmibe, miközben Alice ordít.
Nem válaszolok neki, csak felállok, hogy hazatol-
jam Alice-t. Kábult vagyok, úgy érzem, eltávolodtam
magamtól. Alig hallom a sírást, egyenesen előrené-
zek, nem észlelek semmit, agyatlan automata va-
gyok.
Anna a bejárathoz jön, amint a ház elé érek. Pánik
látszik rajta, és most már hallom, milyen hangosan
és rémesen sír valójában Alice. Lenézek, látom, hogy
az arca élénkvörös és lehányta magát.
Anna felveszi, én csak állok ott.
– Ó, Alice… Alice… – Rám néz, aggodalom kevere-
dik nehezteléssel. Tökéletesen látom. – Mi történt?
– Nem hagyta abba a sírást.
– Milly…
– Ne aggódj – mondom. – Minden rendben lesz.
Most már világosan látom, amit eddig nem: nem
vagyok jó Alice-nek. Nem az az anya vagyok, akire
szüksége lenne. Felmegyek, ott maradok, amíg Matt
hazaér. Hallom, ahogy halkan beszél, hallom Anna
hangját is, az aggódó mormogást. Mikor Matt feljön,
úgy teszek, mintha aludnék.
De éjjel, mikor Matt alszik, belopakodom Alice
szobájába. A hátán fekszik, egyik karja a feje felett,
tenyere felfelé néz. Teljes békében alszik, úgy látszik.
Apró kis horkantásokkal veszi a levegőt. Lenézek rá.
Érzem: a szeretet hullámát, amire vágytam, a meleg,
várva várt hullámot, ahogy eltölt az anyaság érzése.
Megtennék Alice-ért bármit. Tudom.
És pont ezért mondom meg másnap reggel
Mattnek, hogy elmegyek.
HUSZADIK FEJEZET
 Anna

Nem tehetek róla, muszáj nevetnem, ahogy bele-

berregek Alice pocakjába, és ő rám villantja azt a
huncut kis mosolyát. Alig pár napja kezdett moso-
lyogni, holnap lesz öthetes. Már majdnem két hete,
hogy Milly elment.
Mellbe vert, mikor Matt komor arccal, kába tekin-
tettel elmondta nekem a Milly katasztrofális sétája
utáni reggelen.
– Elment a szüleihez. – A szavai üresen konganak.
– Ma reggel érte jöttek. Azt mondta, nem tud itt ma-
radni, ez túl nehéz. És egyedül kell lennie.
Felvettem Alice-t, próbáltam felfogni a szavakat.
Milly egyszerűen elmenti Akármennyire aggódtam
és féltettem, nem tehettem róla, még valamit érez-
tem: áruló megkönnyebbülést, szinte örömöt. Meg-
kaptam Alice-t.
Nem volt helyes, hogy így éreztem, tudom. Próbál-
tam nem ezt érezni, de folyton feltolult, kinyomako-
dott, ahogy a mag a földön át, elszántan keresve a
fényt. Megkaptam Alice-t.
– Talán így lesz a legjobb, Matt – mondtam. – Leg-
alább egy időre. Kipihenheti, összeszedheti magát…
– Alice-szel kell lennie – felelte szinte vadul.
 – És lesz is – nyugtatgattam. – Ha majd készen áll
rá.
Másnap átköltöztem hozzájuk, magammal hoztam
Winnie-t is, mert Mattnek is, nekem is könnyebb
volt, ha ott vagyok. Nem volt ez semmi több, mint a
hatékonyság érdekében tett lépés… legalábbis ezt
mondtam magamnak.
Alice az én szobámban aludt a mózeskosárban.
Fontos volt, hogy Matt aludjon, amennyit tud, hiszen
reggelenként munkába kellett mennie. Engem nem
zavart, ha fel kellett kelnem éjjel, hogy megnyugtas-
sam vagy megetessem Alice-t. Hamarosan kincsként
őriztem magamban ezeket a kettesben töltött pilla-
natokat, ahogy összebújtunk a puha éjszakában, úgy
tehettem, mintha tényleg így lenne, mintha így lenne
mindörökké.
Hamarosan kialakult az Alice köré épített napi-
rendem. Reggel megetettem, aztán amíg aludt, lezu-
hanyoztam, felöltöztem és rendet raktam a házban.
Mikor felébredt, megint megetettem, és ha jó volt az
idő, kivittem sétálni a babakocsiban vagy a hordozó-
kendőben, amit kivettem a dobozából, és Alice mele-
gen bújt hozzám benne. Hazajöttünk, tettem-vettem,
megetettem és tisztába tettem Alice-t, olvastam, míg
ő az ölemben feküdt, vagy sétálgattam vele, ha nyű-
gös volt. Vacsorát főztem hármunknak, együtt et-
tünk.
 Néha Jack is átjött, együtt játszottunk Alice-szel,
csodáltuk, ahogy a játszószőnyegen hever a földön,
apró lábával rugdosva. Bár Jack sosem mondott
semmit, nem hiszem, hogy csak én képzeltem el, mi-
lyen lenne, ha tényleg így lenne.
Bár mindennap felhívtam Milly szüleit, és küldtem
neki fotókat e-mailben Alice-ről, mégis könnyű volt
hagyni, hogy elmerüljön a képe a gondolataim közé.
Nem volt semmi, amit tehettem volna érte azonkívül,
amit már tettem, és most Alice-nek volt szüksége
rám. Úgyhogy a hosszú, ábrándos napok alatt, mikor
csak ketten voltunk, megengedtem magamnak, hogy
egyáltalán ne gondoljak Millyre.
Egy nap a parkban ültem a padon, gyengéden rin-
gatva a babakocsit, és élveztem a téli napfényt. Dec-
ember eleje volt, már felrakták a karácsonyi dísze-
ket, a villanypóznákon koszorúk és égősorok lógtak.
– Ó, de édes! – lépett oda hozzám egy anyuka, a
babája hordozóban. Megállt Alice mellett, megcso-
dálta apró, virágszirom-arcát. – Mennyi idős?
– Négyhetes, de koraszülött volt. Még egy hét len-
ne a terminus.
– Ejha! – Az anya őszinte elismeréssel nézett rám.
– Csodásan nézel ki.
– Ó… – A hang halkan, sóhajtásként csúszott ki a
számon. És aztán nem mondtam többet.
Védelmemre annyit tudok felhozni, hogy mit is
mondhattam volna. Aligha volt ez megfelelő pillanat
arra, hogy bevalljam, nem én vagyok az anya, az iga-
zi anyukája elhagyta, legalábbis pillanatnyilag így
állunk. Persze, mint később rájöttem, mondhattam
volna, hogy a dadus vagyok. De akkor ez eszembe
sem jutott.
– És jól van? Jól eszik?
– Igen, teljesen. Remekül van, ha azt nézzük,
hogy… nos, az egészet. – Elmosolyodtam, tovább
ringattam a babakocsit.
– Az első gyereked? – Már nyitottam a szám, hogy
mondjam a nem is tudom, mit, mert nem bírtam
ennyire beleilleszkedni a történetbe, de a nő már le
is rohant, mielőtt bármit válaszolhattam volna. – Is-
mersz itt anyukákat a környéken? Mert van egy ba-
bamama csoport, csütörtök reggelenként találko-
zunk a közösségi házban, tíztől délig. Kávézunk, be-
szélgetünk, a babák esznek vagy sírnak. – Elmoso-
lyodott, kicsit forgatta a szemét. – Tudod, hogy megy
ez.
– Igen… – Ez legalább igaz volt.
– Gyere el! Megismerkedsz a többi anyukával. Elég
magányos ilyenkor az ember, nem?
– De…
Éreztem, hogy ez már túl sok, nem bírom kezelni.
Nem lett volna szabad úgy csinálnom, mintha én
lennék Alice anyukája.
A nő közelebb hajolt, hogy jobban megnézze Alice-
t.
 – Hű, elképesztően hasonlít rád! Azok a gödröcs-
kék! Nagyon édes. És ugyanolyan a szeme meg az ál-
la.
– Köszi – mormogtam. – És elgondolkodom a csü-
törtöki csoporton.
Amint vidáman integetve elvonult, belestem a ba-
bakocsiba. Tényleg olyan az álla, mint nekem? Ekkor
elborított a fagyos bűntudat. Mégis mit gondoltam,
hogy mehettem bele ebbe a beszélgetésbe? Hogy te-
hettem úgy, mintha én lennék Alice anyukája, ha
csak hallgatással is?
Hirtelen felálltam, úgy tolva ki Alice-t a parkból,
mintha egy csapatnyi igazi anyuka üldözne, azzal
vádolva, hogy hamis vagyok, mint azt tudom is. Per-
sze hogy nem mehetek el a csoportba, magyarázat
nélkül. És mégis, ahogy tovább toltam Alice-t, már
tudtam, hogy akarok.
De nem mentem. Tudtam, hogy hiba lenne. És ha
Milly, ha már hazajött, egyszer úgy döntene, hogy
elmegy? Mert haza fog jönni, ezt tudtam. Folyamato-
san emlékeztetni kellett magam: ez itt egy álom, a
valóság fel lett függesztve és elkülönítve. Egy ponton
ez véget fog érni, és fel fogok ébredni.
Aztán egy este, mikor Milly már egy hete, hogy
elment, lejöttem, miután letettem Alice-t aludni, és
ott találtam Mattét magába roskadva a nappaliban,
mellette egy üres sörösüveg állt az asztalon. Nyilván
nem ez volt az első üvege.
 – Talán ez az egész hiba volt. – A semmibe beszélt,
a távolba meredt.
Az utolsó lépcsőn állva haboztam, nem voltam biz-
tos benne, hogy hozzám beszél.
Az eltelt egy hétben Matttel kialakítottuk a külön
napirendünket. Este, mikor Alice már aludt, Matt
dolgozott vagy tévét nézett, én olvastam, internetez-
tem vagy aludtam. Nem lógtunk együtt túl sokat, va-
lamiféle szótlan megállapodás szerint. Alice-szel sem
töltött már olyan sok időt, beérte azzal, hogy legfel-
jebb este megetette vagy a karjába vette. Úgyhogy
csak álltam ott, nem tudtam, mit válaszolhatnék.
Felém fordult.
– Anna? Szerinted hiba volt?
– Mi volt hiba? – Bementem a nappaliba, leeresz-
kedtem a szék szélére. Matt ivott egy utolsó korty
sört.
– Ez az egész. A lombik. A sperma-és petesejt-
adományozás. Az egész.
Minden mondat tompa visszhangot vert bennem.
– Ezt hogy érted, Matt?
Kábán nézett rám, nyilván elcsigázott volt estére,
legyűrte ez az egész. Nem nagyon beszéltünk
Millyről, nem tudtam, hogy van az alapvetőeken túl,
miszerint belement, hogy szedjen antidepresszánst,
és hogy a szülei mellette állnak. Mindkettő jó hír
volt.
– Ezt hogy érted, Matt?
 – Nem tudom – dörzsölte meg az arcát. – Csak…
mintha valamiféle büntetés lenne ez. Mi, akik istent
játszottunk, és babát terveztettünk, nem érdekelt
minket, mi ennek az ára, vagy ki hogy lesz benne.
Hogy kit érint.
Csendben maradtam, próbáltam összerakni Matt
töredezett gondolatait.
– Nem terveztetek meg semmilyen babát – mond-
tam végül csak azt akartátok, hogy gyereketek le-
gyen.
– De nem gondolod, hogy a technológia esetleg rá-
szedett minket? Kik vagyunk mi, hogy így befolyásol-
juk az életet? Mármint… – rázta meg a fejét –, csak
arra gondolok, ha el sem indulunk ezen az úton… –
Elhallgatott, a csend nehéz volt. – Talán Millynek
nem volt megírva, hogy anya legyen.
A szavak, mint valami becsapódó ajtó, ott vissz-
hangzottak körülöttünk.
– Bocsánat – motyogta Matt, nyilván visszaretten-
ve attól, amit mondott. – Nem így értettem.
– Tudom, hogy nem. Fáradt vagy, és ez az egész túl
sok. Engedj meg magadnak egy kis pihenést!
Arcát a kezébe temetve szaggatottan felsóhajtott.
– Fogalmad sincs, Anna. Annyira kimerültnek ér-
zem magam…
– Ez érthető.
 – De nem lehet. Erősebbnek kell lennem ennél. – A
hangja dühös volt, és tudtam, hogy saját magára ha-
ragszik.
– Hogy van Milly, Matt? Szerinted… hamarosan
hazajön?
– Remélem. Folyton kérdezgetem.
– És a gyógyszer?
– Azt hiszem, segít kicsit. Sokat alszik, és nem
mindig akar beszélni. Az igazat megvallva, nem tu-
dom még elképzelni, hogy visszajön, és gondoskodik
Alice-ről. Nem hiszem, hogy ő el tudná képzelni.
– De egy napon biztosan… – A gondolatok vadul
száguldottak a fejemben, már azon tűnődtem, vajon
mennyi időm maradt még. Tudtam, tökéletesen tud-
tam, hogy nem kellene így gondolkodnom, de akkor
is ez történt.
– Igen, egy napon – értett egyet nehezen Matt. –
De mikor?
Ekkor merült fel bennem először az ötlet, ráteke-
redett szerpentinként a gondolataimra. Mi lenne,
ha…. Három csábító, veszélyes szó. Mi lenne, ha…?
Nem jutottam ennél tovább, akkor még nem. De
aztán pár nappal később megint összetalálkoztam
ugyanazzal az anyukával a parkban, és elbeszélget-
tünk. Rhiannonnak hívták, és végül beültünk a közeli
kávézóba, és megint elhívott a csoportba, és én ezút-
tal igent mondtam. Udvariatlanság lett volna, ha nem
teszem, és amúgy is karácsony uránról beszéltünk,
ami még fényévekre volt. És én végig gondolkoztam,
álmodoztam, terveztem. Mi lenne, ha…
Valamivel később, mikor Matt már elment dolgoz-
ni, Jack átjön, és körbetáncolja Alice-szel a konyhát,
téli napfény ragyog be az ablakon. Megáll és rám
néz.
– Te gondolsz arra, hogy… lehetnénk mi?
A szívem összeugrik, de nagyon igyekszem, hogy
közönyös maradjon az arcom.
– Néha.
– Mi vagyunk. – Úgy tartja fel Alice-t, mint valami
műtárgyat, majd megint magához öleli. Jó apa lenne.
Ez a gondolat higanyként hasít belém. – Mármint
most, úgy értem. – Elhallgat, egyik keze Alice pelyhes
fején. – És ha Milly nem lesz jobban?
A szavak a csendbe hullanak, ott maradnak. Lené-
zek a levesre, amit épp főzök, a bugyogó répára és
koriander-re. Mintha egy pillanatra megállt volna az
idő, a részletek kristálytiszták: a leves, a napfény,
Jack keze Alice fején. Akarom ezt az egészet.
– Még ha jobban lenne is… – mondom halkan.
A szavak tiltottak és félelmetesek. Még ha jobban
lenne is… Jackre pillantok, egy hosszú másodpercre
összenézünk.
– Anna… – suttogja végül. – Mit mondasz?
– Nézz meg minket, Jack! Nézd meg Alice-t! – A
hangom nyugodt és józan, bár belül lüktetek a zakla-
tottságtól. Nem akartam ezt javasolni most, de a pil-
lanat megfelelőnek tűnik, még ha nem is terveztem.
– A lányunk. Abszolút minden szempontból az, a mi
lányunk.
Jack egy pillanatig nem mond semmit, én vissza-
fordulok a leveshez, adok neki időt, hogy megemész-
sze, amit mondtam.
– Ez nem változtat semmin – mondja végül.
– Miért nem? Miért ne változtatna? Alice a miénk.
Érezted az elejétől fogva, ahogy én is. És most még
jobban így érezzük, hogy mi viseljük a gondját, mi
szeretjük. – A hangom lüktet az érzelmektől. – Jack,
miért ne? Nem kellene?
– Mit nem kellene?
Mély levegőt veszek.
– Kérvényezni, hogy mi nevelhessük.
– Kérvényezni? Ez nem egy útlevél, Anna.
– Tudom. – A hangom élesre vált, igyekszem kont-
rollálni. – Nem feltételezed, hogy végiggondoltam,
Jack? Beszéltem egy ügyvéddel…
– Micsoda? – Döbbenten, tátott szájjal mered rám,
gyorsan hátrálok.
– Csak telefonon. Csak hogy tudjam.
Tegnap hívtam fel az ügyvédnőt, a szívem olyan
hevesen dobogott, hogy az már fájt, ahogy elmagya-
ráztam a helyzetet, és feltettem a kérdést. Hogy le-
hetne-e…
Jack visszateszi Alice-t a pihenőszékbe, ahol az
elégedetten gügyög.
 – Mit mondott? – kérdezi, és az, hogy tudni akarja,
felbátorít, mint maga a hívása, ami nem sokat ígért.
– Azt mondta, nehéz lenne. – Valójában a termé-
kenységi kérdésekre szakosodott ügyvédnő szerint
elképesztően zűrös és fájdalmas lenne minden érin-
tettnek. – De lehetséges.
– Hogyan? A donoroknak nincsenek szülői jogaik.
Matt mondta. Ezzel nyugtatott, hátha aggódnék.
– De más a helyzet, mert együtt vagyunk, és mi
gondoskodunk Alice-ről.
– Én nem gondoskodom róla, Anna. Csak beugrók
pár naponta.
– Akkor is.
Eltelik egy pillanat, majd még egy. Jack rám néz.
– Anna…
Elveszítem. Már érzem, bár még meg sem moz-
dult, nem mondott semmit, és nem bírom elviselni a
gondolatot.
– Nézd – vágok közbe –, Milly vagy nagyon beteg,
és nem tud gondoskodni Alice-ről régóta, vagy nem
beteg, és akkor nem érdekli ahhoz eléggé Alice, hogy
hazajöjjön. És ez igazából nem lep meg – teszem
hozzá hirtelen. – Millyt örökbe fogadták, ezt talán
tudod, és a szülei csodálatosak. Gyakorlatilag átvet-
ték a szüleim helyét tizenkét éves koromban. De
Millynek ez mindig ott volt, hogy örökbe fogadták, és
nem az igazi szülei vagy mi, még akkor sem, ha so-
sem ismerte meg a biológiai anyját.
 – Mit akarsz mondani?
– Hogy csak a gének számítanak. Semmi más. És
ezt Milly tudja a legjobban.
– Akkor is – mondja Jack, de mintha már nem len-
ne meg benne a harci kedv.
– Most nem kell tennünk semmit – nyugtatom
meg. – Gondolkozz rajta kicsit!
Jack nem sokkal később elmegy, én magamhoz
szorítom Alice-t, fel-alá járkálok a házban, ideges
energiától vibrálva. Bűntudatom van, hogy ezt java-
soltam? Elárultam Millyt? Amilyen alaposan csak tu-
dom, végiggondolom, és arra jutok, hogy nem. Ez a
legjobb megoldás, így kell lennie. Azt mondom ma-
gamnak, hogy Jack is be fogja látni, az ügyvéd is, ta-
lán Matt és Milly is. Talán csak idő kérdése, mert a
fejemben annyira értelmes felvetésnek tűnik.
Aznap este, miután letettem aludni Alice-t, leme-
gyek, arra gondolok, beszélek Matttel, kicsit kipuha-
tolom, mit gondol. Talán megkérdezem, nem vihet-
ném-e magammal a lakásomba Alice-t egy kis időre.
Végül is vissza keli térnem a saját életemhez, és Ali-
ce-nek szüksége van rám. Elég józan első lépésnek
tűnik.
De mielőtt bármit is mondhatnék, Matt megszólal.
– Anna, jó hírem van! Egészen biztos akartam len-
ni benne, hogy így lesz, mielőtt bármit is mondtam
volna, de most már bizonyos. – Rám mosolyog, az
arca fáradt, de csupa öröm. – Milly holnap hazajön.
 Pár másodpercig fel sem fogom a szavait. Egysze-
rűen csak bámulok, Matt mosolya aggodalmas hom-
lokráncolásba vált.
– Anna?
– Bocsánat – mondom, bár alig bírok gondolkozni,
alig bírok bármi értelmeset kinyögni. – Bocsánat… –
Leroskadok egy székre, gondolatok kergetik egy-
mást a fejemben. A kábult sokk alatt, érzem, hogy
dühös vagyok. – Jobb lett volna, ha kicsit előbb tu-
dom, Matt, ha figyelmeztetsz…
Matt homloka csupa ránc.
– Figyelmeztetlek?
Rábámulok, megállapítom, hogy fogalma sincs.
Egyáltalán nem érti. Valószínűleg azt gondolja, meg-
könnyebbülök ettől, mert így visszatérhetek a laká-
somba, élhetem az életemet. Egyáltalán fogalma
sincs arról, mit érzek, mit gondolok. Mit tervezek.
– Úgy értem, jobb lett volna, ha tudom, hogy ágyat
húzzak, kitakarítsak…
– Ne aggódj ezen, Anna! Már így is rengeteget segí-
tettél. Megoldom.
– Igen, de… Milly is megoldja? Mármint, készen áll
rá?
Nem tudom, hogy fogalmazzam meg tapintatosan,
amit mondani próbálok, miközben legszívesebben
sikoltoznék. Hogy tehetitek ezt velem? Hogy várhatjá-
tok el, hogy egyszerűen odaadjam a kisbabámat?
 – Kiveszem a jövő hetet, segítek neki visszaillesz-
kedni. És az anyukája átjön majd minden délután pár
órára, azt hiszem, rendben lesz így.
Az elutasítás rosszabb, mint egy pofon. Már nem
kellek, nincs rám szükség. Nem is gondol rám, hogy
én mit érezhetek. Sosem gondolt… ahogy Milly sem.
Lassan bólintok, próbálom nem kimutatni a fáj-
dalmamat, ahogy az elszántság alakot ölt bennem.
Nem érdekel, mit mondott Matt. Kizárt, hogy elsétál-
jak innen – Alice mellől – minden harc nélkül.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
 Milly

Mikor átköltözöm a szüléimhez, az első pár nap-

ban nem kérdeznek tőlem semmit. Hagynak aludni,
vagy csak ülni és magam elé meredni, mintha időzí-
tett bomba lennék, pedig valójában úgy érzem, mint
egy kibiztosított és elhajított gránát. Már felrobban-
tam. Már elhagytam a gyerekemet.
Ahogy telnek a napok, elmúlik a halvány érzés,
hogy helyesen cselekedtem, és átveszi a helyét a
mély, maradandó bűntudat. Hogy hagyhattam el?
Hogy tehettem volna mást?
Mikor megmondtam Mattnek, hogy egy időre át-
megyek a szüleimhez, úgy tűnt, mint aki megdöb-
bent, de egészen kicsit meg is könnyebbült, ami
megerősített abban, hogy helyesen cselekszem. Sen-
ki sem akart velem lenni, legkevésbé a saját gyere-
kem. Mármint, ha az én gyerekem egyáltalán. Ezen
egyre többet gondolkoztam, és egyre kevésbé vol-
tam biztos benne.
Ott ültem a szüleimnél, gyakorlatilag nem volt
semmi dolgom, rengeteg időm maradt gondolkodni,
és ez nem tett jót. Megkérdőjeleztem mindent: hogy
elfogadtam Anna ajánlatát a donorkodásra, hogy
megérdemlem-e az anyaságot. Hogy még van-e re-
mény nekem és Alice-nek.
 Mikor Matt először jött át pár nap után, hozott ké-
peket Alice-ről, és bánatos kutyaszemmel nézett
rám, könyörögve, hogy menjek orvoshoz.
– Legalább próbálj meg valami gyógyszert! Csak
próbáld meg, Milly, Alice kedvéért és saját magadért.
Ha rosszul reagálsz rá, vagy nem tetszik, abbahagy-
hatod.
– Meggondolom – mondtam.
Önzésnek éreztem, hogy ne próbáljam meg az an-
tidepresszánst, pedig talán az majd varázsütésre
megjavít mindent, de az volt az igazság, hogy féltem.
És ha nem működik? Akkor mi lesz?
Közben Alice remekül volt nélkülem, ezt láttam a
fotókon. Máris, alig egy hét alatt nagyobbnak tűnt,
kikerekedett. Nem hiányoztam neki, nem érezte a
hiányomat, ahogy én az övét, tátongó lyukként a
mellemben, de nem tudtam, mihez kezdjek ezzel.
Egy hete voltam otthon, mikor anyám végül elő-
hozza a témát. A régi, gyerekkori ágyamban fekszem,
úgy érzem, mintha nehéz súly nyomná a mellem,
mikor odajön, megáll az ajtóban. Épp szüneteltetik a
kemoterápiát, és bár sápadt és törékeny, kicsit ener-
gikusabbak lettek a léptei.
– Milly! – A hangja gyengéd, ahogy leül az ágyam
szélére. – Édesem, segíteni akarunk neked. Mit tehe-
tünk, hogy segítsünk abban, hogy hazamehess, és
olyan anyukája legyél a drága Alice-nek, aki tudom,
hogy lenni szeretnél?
 Ahhoz is fáradtnak érzem magam, hogy kiejtsem a
szavakat.
– Semmit, anya.
Pár pillanatig hallgat, én meg csak fekszem.
– Nem hiszem, hogy valaha elmondtam volna ne-
ked – mondja végül –, milyen nehéz volt, mikor elő-
ször hazahoztunk. – Egy kicsit felé fordítom a fejem,
hogy ránézzek, az ajkát összepréseli, a tekintete tá-
voli. – Napokon át folyamatosan sírtál. Egy nagyon
kedves nevelőanya volt veled két hónapig, szerintem
hiányzott neked.
– Ezt nem tudtam.
Az adoptálásom története egyszerűen két részre
vált: előtte és utána. Szomorú és boldog.
– Igen, nos… – Anya próbál mosolyogni. – Azt hi-
szem, mindent pozitív színben akartam látni, mert
egyetlen pillanatra sem bántam meg. Annyira akar-
tunk téged, Milly, ahogy ti Alice-t akartátok. De egy
ideig nehéz volt. Rohadt nehéz.
Értékelem anyám empátiáját, de ez itt nem rohadt
nehéz. Hanem lehetetlen. Nem bírom elmagyarázni
neki, milyen erőtlennek érzem magam, mintha ho-
mokba süppednék, és senki nem is látná. Csak azt
akarják tőlem, hogy emeljem fel a fejem, és harcol-
jak, de nem tudok. Nem bírok.
– A depresszió elég normális egy ilyen időszakban
– folytatja anya. – És manapság nincs is benne sem-
mi szégyellnivaló.
 – Nem csak arról van szó, hogy depressziós va-
gyok – mondom csendesen, bár nem is tudom pon-
tosan, mi másról lehet szó. Talán tényleg megoldana
mindent egy antidepresszáns, ki tudja. Még mindig
félek vállalni a kockázatot.
– Akkor miről, Milly? – Anya hangja csupa szeretet
és aggodalom. Tudni akarja.
Mély levegőt veszek.
– Rólam, anya, és Alice-ről. Ő… nem az enyém. –
Rettenetes érzés ezt kimondani, ugyanakkor felsza-
badító is.
Nem az enyém.
– Milly, tudom, hogy idegennek tűnhet…
– Nem, komolyan mondom. Alice nem a biológiai
gyerekem. Korai klimaxot diagnosztizáltak nálam
majdnem egy éve, és azt mondták, sosem lehet saját
gyerekem. Alice petesejt-és spermadonor segítségé-
vel született: Anna volt és Matt bátyja Jack. – Újabb
megkönnyebbülés, hogy bevallom az igazságot. Hogy
letehetem a régóta cipelt terhet. Eddig észre sem
vettem, hogy ott volt.
Anya döbbentnek tűnik, a száját eltátja, a szeme
elkerekedik.
– Anna? – ismétli bágyadtan.
– Igen. Anna.
– Miért nem mondtad ezt el nekünk?
Nagyot sóhajtok.
 – Mert nem akartam, hogy tudjátok. Nem akartam,
hogy mindig ott legyen.
– Hogy ott legyen? – Anya még mindig meglepett-
nek látszik, lassan csóválja a fejét, nem érti.
Úgyhogy kimondom. Kimondom, amit eddig so-
sem engedtem meg magamnak.
– Igen. Ott legyen. Valami legyen. Valami, amit
mindig meg kell említeni, mindig hozzá kell tenni a
történethez. Mint az én adoptálásom.
Anya nem mozdul, de olyan érzés, mintha meg-
szédülne. Lassan az arcára szorítja a kezét.
– Ezt érezted az adoptálásodról?
– Igen. – Utálom, hogy ezzel fájdalmat okozok ne-
ki, de tudom, hogy el kell mondanom. – Nem kritiká-
nak vagy hántásnak szánom, tényleg nem, de mindig
meg lett említve. Mindig elő lett hozva. „A lányunk,
Milly. Örökbe fogadtuk.” Miért nem lehettem csak a
lányotok és kész? – Ahogy ezt kimondom, elcsuklik a
hangom, kibuggyannak a könnycseppek. Lecsorog-
nak az arcomon csendesen, anya elborzadva néz
rám.
– Ó, Milly. Milly! – Ő is sír, szabadon csorognak a
könnyei. – Sosem tudtam, hogy ezt érezted. Egy pil-
lanatra sem gondoltam volna… – Letörli az arcát. –
Szülőként az ember annyira igyekszik, hogy jól csi-
nálja, kerül, amibe kerül, de néha lehetetlen tudni,
mi a helyes. – Szaggatottan beszívja a levegőt. –
Azért emlegettük ennyit az örökbefogadásodat, mert
azt gondoltuk, így tudni fogod, milyen értékes vagy
nekünk. Hogy mennyire szeretünk. Sosem akartuk
volna ennek az ellenkezőjét elérni.
– Tudom – felelem, de vajon tényleg tudom? Vajon
ez a bizonytalanságom gyökere akkor is és most is?
Nem az ő vérükből származtam, és ettől valahogy
kevesebbnek éreztem magam… először gyerekként,
később anyaként.
– Olvastunk mindenféle történetet – folytatja anya
– olyan gyerekekről, akik nagyobb korukban tudták
meg, hogy örökbe fogadták őket, és ez kisiklatta
őket. Nem akartuk, hogy ez történjen veled. Nyíltak
akartunk lenni, talán félelmünkben túlságosan is. –
Előrehajol, megfogja a kezem. – Drága, édes Milly,
mindig is olyan volt, mintha a miénk lennél. Annyira
sajnálom, ha nem így érezted, akár csak egy másod-
percre is. Nagyon sajnálom. – Könny csorog a sze-
memből, nem tudok megszólalni. – És Alice ugyanígy
a tiéd – folytatja, megszorítva a kezem. – Még ha ké-
telkedsz is benne, akkor is. Akkor is, ha ebben a pil-
lanatban azt érzed, te vagy a legrosszabb, legalkal-
matlanabb anya az egész világon. – Próbál rám mo-
solyogni a könnyein át. – Mert én is ezt gondoltam
magamról, legalábbis először. De te nem vagy az,
Milly. Te vagy Alice anyukája, és szüksége van rád.
Szüksége van arra, hogy jobban legyél, kerül, amibe
kerül. Szüksége van rá, hogy vele legyél és szeresd.
 Anyám szorosan fogja a kezem, én lassan bólintok.
Kezdem elfogadni, még csak alig-alig, de kezdem el-
fogadni, hogy talán igaz, amit mond.
Másnapra bejelentkezem a háziorvoshoz, és miu-
tán őszintén elmondom a tüneteimet, minden rette-
netes részlettel, azt javasolják, hogy menjek pszicho-
lógushoz, és felírnak antidepresszánst. Figyelmez-
tetnek, hogy eltart pár hétig, mire hatni kezd, ez vég-
telen időnek tűnik.
De csodálatos módon alig pár nap múlva úgy ér-
zem, hogy a nyomasztó, fekete felhő felemelkedik,
még ha egészen kicsit is. Lehet, hogy csak
placebohatás, vagy talán szerencsém van. De egy
hónap után először mintha megnyílna a horizont.
Mikor Matt átjön, beszámolok neki, hogy haladok,
és látom, hogy remény csillan a szemében.
– Milly, ez csodás hír, nagyon örülök! – Megszorít-
ja a kezem. – És… úgy gondolod, hamarosan haza
tudsz jönni?
Majdnem két hete már, hogy eljöttem, jócskán túl
hosszú idő távol a gyerekemtől. A bűntudat még ott
van bennem, hogy ennyi időre otthagytam. Talán
mindig ott lesz.
– Meg fogom próbálni – mondom neki, és három
nappal később meg is teszem.
Matt kivesz egy napot, hogy eljöjjön értem és ha-
zavisz, Alice-hez. Szinte remegek a rettegéstől és a
vágyakozástól, hogy újra lássam. És ha nem megy?
Ha tényleg kudarcot vallottam, ha reménytelen eset
vagyok, amit semmilyen csodabogyó nem fedhet el?
És ha Alice jobban szeretni Annát, mint engem?
Nem mondom el senkinek a félelmeimet, még ma-
gamtól is megpróbálom távol tartani őket. Emlékez-
tetem magam, hogy Alice a gyerekem, a testemből
született, és engem fog ismerni anyjaként. De annyi-
ra félek, hogy mégsem.
Feszült vagyok, készen állok a találkozásra, de mi-
kor bemegyünk a házba, mintha üres lenne. Idegen
illatot érzek – Anna nyilván más tisztítószert vagy
öblítőt használ, vagy valami ilyesmi. Máshogy is néz
ki, észreveszek tucatnyi apróságot, ami megválto-
zott, mind egy-egy tüske a lelkemben.
Anna áttette az olvasólámpát a kanapé másik vé-
gébe, mágnesekkel felrakott pár lapot a hűtőre: egy
beutalót Alice két hónap múlva esedékes oltására,
egy meghívót egy babamama délelőttre. Mindent lá-
tok egyetlen, fájdalmas pillantással, olyan, mintha
valaki más életébe sétáltam volna be, és megállapí-
tom, hogy bizonyos szempontból ez így is van.
– Talán fent vannak… – morogja Matt, és felüget,
Annát és Alice-t keresve.
Lassan bemegyek a nappaliba, tovább nézelődök.
Egy új párna, olyan lila, amilyet én sosem választa-
nék. Alomtálca áll a konyhában – persze, nyilván át-
hozta Winnie-t, bár kicsit allergiás vagyok a macs-
kákra. Vajon ez is hozzájárult, hogy más szag van?
Minden olyan idegen, nem számítottam erre.
Winnie kiles az asztal alól, baljósan méreget, majd
eloldalog.
– Nincsenek fent – mondja Matt a homlokát rán-
colva, ahogy bejön a konyhába.
Egyszerre vesszük észre a cetlit az asztalon.
Matt! Kivittem kicsit Alice-t, hogy Millyvel el tudja-
tok rendeződni békében. Jövök, Anna.
Az üzenet a szívembe markol. Talán ahogy csak
Mattnek szól, nekem nem. Talán az az elképzelés,
hogy ha Alice itt van velem, akkor az nem békés, bár
tudom, hogy Annának igaza van, tényleg nem lenne
az. Mégis, úgy érzem, ezt a döntést nem neki kellene
meghozni, közben nyilvánvalóan megtette. És me-
gint kénytelen vagyok szembenézni a kényelmetlen,
vitathatatlan igazsággal: Anna sok döntést átvett az
eltelt két és fél hétben. Muszáj volt, és nekünk meg
kellett engednünk ezt neki.
– Felhívhatom, hogy jöjjön vissza – szólal meg
Matt pillanatnyi csend után. – Mármint, ha nem
akarsz várni. Vagy igyunk egy teát?
– Jó, igyunk. – Hamarosan itthon lesz, mondom
magamnak. Hamarosan itthon lesz, itt lesz nekem Ali-
ce.
Eltelik félóra, nem hallunk Annáról. Matt felhívja,
de nem veszi fel a telefonját. Aztán, ahogy a langyos
teát iszogatjuk csendben a nappaliban, Jack ugrik be.
 – Milly! – Megölelget, majd arcon csókol. – Annyira
örülök, hogy hazajöttél. Örülök, hogy látlak, remekül
nézel ki. Tényleg. – Bólint, és újra bólint, és én meg-
állapítom, hogy még ezernyi ilyen kínos beszélgetés-
re számíthatok.
– Köszönöm, Jack.
– Hol van Alice? És Anna? – néz körül, mint aki azt
várja, hogy kiugranak a kanapé mögül, azt kiabálva,
hogy „Meglepetééés!”.
– Anna elvitte Alice-t sétálni, azt hiszem – feleli
Matt. – De már majd egy órája nincsenek. Azt hi-
szem, most már hamarosan meg kell jönniük, főleg
hogy ilyen hideg van kint.
– Elvitte Alice-t? – Valamit meghallunk Jack hang-
jában, amitől mindketten ránézünk, várakozón és
óvatosan.
– Csak sétálni… – kezdi Matt, aztán elhallgat Jack
lesújtott arcát látva. – Mi történt? Mi a baj?
– Semmi, tényleg. Vagy legalábbis nem hiszem… –
Elhallgat, én leteszem a bögrémet, a kezem ökölbe
szorul, ahogy felkészítem magam arra, amit Jack fog
mondani, mert az nyilvánvalóan nem lesz semmiség.
– Jack! – Matt metsző hangon beszél. – Ha van va-
lami, amit tudsz, ha történik valami, akkor kérlek,
mondd el nekünk!
– Nem tudok semmit – tiltakozik Jack. – Csak… –
Szaggatottan felsóhajt. – Anna beszélt velem pár
napja, és egy kicsit… sok volt.
 – Hogy érted, hogy sok?
– Nem tudom, mennyire gondolta komolyan…
– Mit mennyire gondolt komolyan? – robban Matt.
– Megtennéd, hogy elmondod, mi a fene folyik itt?
– Anna arról beszélt… – Jack még mindig habozik
–, hogy kérvényezi a felügyeleti jogot Alice felett.
A szavai kézigránátként hullanak elénk. Már csak
a robbanást várjuk. Matt hallgat, döbbenten, nyil-
vánvalóan sejtelme sem volt erről, én meg azon ka-
pom magam, hogy nem vagyok meglepve. Ettől fél-
tem, erre készültem, amióta megtudtam, hogy terhes
vagyok. Talán azóta, hogy Anna először felajánlotta a
petesejtet. És bár próbáltam elrejteni magam elől az
igazságot, most már elfogadom, milyen bonyolult
felállás volt ez, milyen ellentmondásos érzelmeket
szült. És végül ide vezetett.
– Miért tenne ilyet? – kérdezi Matt olyan döbben-
ten, hogy szinte nevetni támad kedvem.
– Mert úgy érzi, Alice az ő gyereke – felelem. Olyan
egyértelmű ez nekem. – Mert Alice-nek ő a biológiai
anyja, és mert gyakorlatilag a születése óta ő viseli a
gondját. – Átkarolom magam. Mert kudarcot vallot-
tam anyaként. Nem akarok elindulni ezen a sötét
úton újra, de nem bírom visszatartani magam. Tény-
leg ezt érdemlem?
– Segített nekünk – tiltakozik Matt. Látszik, hogy
elakadt a lélegzete, mint akit mellbe vertek, és most
próbál magához térni. – Ennyi. Csak segített.
 – De neki nem csak ennyi volt – jegyzem meg hal-
kan.
Jack ránk néz.
– Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy komo-
lyan gondolja. Hogy tényleg azt hiszi, hogy…
– Mit mondott neked pontosan? – szól közbe Matt.
– Beszélt egy ügyvéddel, hogy megállna-e az ügye.
Azt akarta, hogy mi… – Jack elhallgat.
– Egy ügyvéddel.
Ez tényleg meglep. Anna, az örökösen passzív,
sodródó Anna tervet kovácsolt. Kitalálta, végiggon-
dolta, nyilvánvalóan nem valami röpke, múló kíván-
ságról van szó, egy vágyakozó „mi lenne, ha…” gon-
dolatról. Talán ezt érdemlem, és talán ezt is fogom
kapni.
– Nem hiszem el – mondja Matt olyan hangon,
amiből kiderül, hogy elhiszi. Fel-alá járkál a szobá-
ban, dühösen és feszülten, két kézzel a hajába túr. –
Miért nem szóltál, Jack?
– Azt hittem, csak valami múló ötlet…
Matt a fejét rázza.
– Hogy teheti ezt velünk?
– Igazából nem tett semmit – mutat rá Jack, és úgy
fest, mint aki már bánja, hogy elmondott nekünk
mindent. – Csak egy tájékozódó beszélgetés, ennyi
történt. Hogy lássa… Komolyan, Matt…
– Hogy mit lásson? Hogy ellophatja-e a gyerekün-
ket? – őrjöng Matt. – És most valahol kint mászkál
vele, és nem is tudjuk, mikor jön vissza. Hívjam a
rendőrséget?
– Ne csináld, Matt! – kérem csendesen. Erre van
most a legkevésbé szükség.
– Milly, hallottad, mit mondott Jack?
Matt ezúttal levetkőzi a szokásos óvatosságát,
amivel a szülés óta kezel. Igazából jó érzés, hogy
nem úgy viselkedik, mintha aknamezőn járkálna. Az
elmúlt pár hétben én voltam az akna. Most legalább
más lett az.
– Igen, hallottam. – Mély levegőt veszek. – De An-
na nem rabolta el Alice-t, és valószínűleg nem is
akarta, hogy tudjunk a megbeszélésről az ügyvéddel.
– Persze, hogy nem akarta…
– Mint ahogy Jack is mondta, lehet, hogy csak egy
hirtelen ötlet volt, múló gondolat. – De nem hiszek
ebben. Belém markol a pánik, az ólmos bizonyosság,
hogy ezt érdemlem. – Várjuk meg, amíg visszaér, és
kérdezzük meg tőle.
– Abban biztos lehetsz, hogy meg fogom – morog
Matt.
Kiderül, hogy nem kell sokat várnunk. Alig tíz perc
múlva nyílik az ajtó, és bejön Anna, Alice a hordozó-
ban a mellén. Megáll, végigmér minket: Matt fel-alá
járkált mostanáig, de most megáll, Annára mered,
karba teszi a kezét.
Ő óvatosan becsukja az ajtót, egyik kezével Alice
fejét tartja, felfoghatatlanul birtokló gesztussal.
 – Milly. Isten hozott. – És ez valahogy fáj, mert ez
itt nem az ő otthona. Az enyém. Mégis, levegőt ve-
szek. Mosolygok.
– Köszönöm, Anna.
Mattre néz.
– Minden rendben?
– Egyáltalán nem – tör ki Matt, nem bírja már visz-
szafogni magát egy másodpercig sem. – Mi a fenét
képzeltél, Anna, hogy beszéltél egy ügyvéddel?
Anna megmerevedik, majd megbántott, vádló pil-
lantást vet rá.
– Jack elmondta, gondolom.
– Igen, elmondta.
– Vedd le a hordozót! – Hirtelen buknak ki belő-
lem ezek a szavak, ahogy Annára nézek. – Vedd le a
hordozót, meg akarom fogni a gyerekem.
Anna keze megfeszül Alice fején, habozik. Ebben a
végtelen pillanatnyi szünetben ott van minden, amit
tudnom kell. Nem akarja odaadni nekem Alice-t: sem
most, sem máskor. És a lelkem mélyén nem is hibáz-
tatom ezért.
– Én vagyok az egyetlen anya, akit valaha ismert –
fúródik a tekintetembe a tengerzöld pillantás. – Há-
rom héten át megadtam neki mindent. Mindent. Pont
annyira lett az én testemből, mint a tiédből. Nyilván
te is látod, Milly. Hogy egy ilyen helyzetben vannak
jogaim.
 – Hogy merészelsz… – kezdi Matt, de feltartom a
kezem, hogy megállítsam. Ez kettőnk ügye: Annáé és
az enyém.
– Nagyon sokkal tartozunk neked, Anna – mon-
dom szilárdan. – De beteg voltam. Nem tudtam úgy
Alice gondját viselni, ahogy akartam volna.
– Én meg tudtam. És mindketten el is vártátok ezt
tőlem. .. Ahogy elvártátok, hogy donor legyek, hogy
ott legyek a sikertelenségeknél, hogy segítsek, ha fe-
küdnöd kell, hogy veled legyek a szülés alatt. – A
hangja csupa érzelemtől lüktet. – És eszedbe sem ju-
tott, mit jelent nekem mindez, milyen árat fizetek,
csak egy fél szívvel odalökött „ha nem kérünk túl so-
kat, Anna”, ennyi telt tőled. Egyetlenegyszer sem
gondoltál arra, én vajon mit érzek és mit akarok.
Megtettem mindent érted, amit lehetett, amire
kértetek, még annál is többet. Sokkal többet. És te
mindig elvártad, csak mert egyszer kedves voltál ve-
lem. – Pislogok, érzem, hogy itt valami mélyebb seb-
ről lehet szó, mint gondoltam, a barátságunk sötét
alapjáról, amit féltem gondosan megvizsgálni. – De
már nem kell visszafizetnem neked semmit, Milly.
Nem kell arra emlékeznem, hogy egyszer megmen-
tettél, mert én újra és újra megmentettelek. Már nem
akarom számontartani, egy ide, egy oda, mert te
mindig is így működtél.
– Én nem… – kezdem reszketegen, de Anna köz-
bevág.
 – Nem küldhetsz el. Nem engedem. Alice hozzám
tartozik. Ismer engem. Szeret. És akár beteg vagy,
akár nem, ez számít. Rengeteget számít. – Senki sem
mond semmit, mire Anna Jack felé fordul. – Jack,
mondd, hogy te megérted, amit mondok.
Jack lesújtva rázza a fejét.
– Nem tudlak támogatni ebben, Anna. Tudom,
hogy sok mindenen mentél keresztül, hogy ami tör-
tént régen…
– Mi történt? – teszi fel a kérdést Matt, mire Jack
megint a fejét rázza.
– Mármint rég, még mikor Anna tizennyolc volt,
semmi köze ehhez…
Tizennyolc?
– Mi történt akkor? – kérdezem Annától.
Összeszorítja az ajkát, felemeli az állát, a szeme
megvillan.
– Abortuszom volt. De ennek tényleg semmi köze
ehhez.
Tényleg nem? Sokkol a hír, megdöbbent, ahogy
nem változtat semmin… és mégis mindent megvál-
toztat.
– Azzal akarod jóvátenni a gyereked megölését,
hogy elveszed a miénket? – mondja Matt gúnyosan, a
szavak olyan kegyetlenek, hogy megritkul tőlük a le-
vegő a szobában.
 – Matt! – tiltakozom. – Ez nem fair. – De mi van, ha
ez az igazság? Szégyellem magam, hogy ezt gondo-
lom, mégis…
– Milly, próbálja elvenni tőlünk Alice-t!
És még mindig nem tudom úgy hibáztatni, ahogy
szeretném.
– Nem kell kegyetlenkedni – jegyzem meg halkan.
Anna Matthez fordul, a tekintete vad és csillogó.
– És te, Matt? És amit te mondtál, hogy talán nem
kellett volna ezt tennetek Millyvel? Istent játszani?
– Nem gondoltam, hogy te…
– És amikor azt mondtad, hogy talán Millynek nem
kellett volna anyának lennie?
Levegő után kapok a sokktól, megszédülök és
majdnem felborulok.
– Mi… – Alig bírok kinyögni bármit. Matthez for-
dulok, aki egyszerre tűnik dühösnek és bűntudatos-
nak. Bűntudatos. Mert ezt gondolta. Mert ezt mondta
Annának.
– Add ide a gyerekem! – mondja Matt halk, halálos
hangon. – Add ide most rögtön, és menj el innen!
Alig bírom elhinni, hogy ide jutottunk, hogy mi
négyen, akik négy barát voltunk a csodás kalandban,
most itt állunk mint ősi ellenségek. Anna Mattre me-
red, majd rám, végül Jackre.
Telnek a másodpercek, végül nekiáll, hogy levegye
a hordozót, az ujjai remegnek, ahogy kiköti a szala-
got. Az arca csak egy maszk, de érzem mögötte a
tomboló gyászt. Ez nem igazságos Annával. Tudom.
De ő sem volt igazságos velünk.
Gyengéden, nagyon gyengéden emeli ki Alice-t. A
lányom felsóhajt, ezt az egészet végigaludta. Anna
egy pillanatig a karjában tartja, egy ujját az arcához
érinti.
– Anna – mondja Matt figyelmeztetőn, és én rá
akarok szólni, hogy maradjon csendben, ennyit meg
kell adnunk neki. Ugyanakkor legszívesebben kira-
gadnám Alice-t Anna kezéből.
Aztán Anna végül odaadja Alice-t, de nem
Mattnek, hanem nekem. Egyenesen a szemembe néz
közben, látom benne a gyász viharát, bár uralkodik a
vonásain.
Elveszem Alice-t, a testemhez húzom, és lenézek
alvó arcára. A gyerekem. Még nem teljesen értem ezt,
de érzem teljes szívemből, most először.
– És most – mondja Matt hidegen, fegyelmezetten
–, felmehetsz, hogy összepakold a cuccaidat, és el-
mész innen.
Anna nem válaszol, ahogy fejét felemelve elmegy
mellettünk.
Senki sem beszél, amíg fent pakol, összeszedi a
holmiját. Matt még mindig füstölög, Jack elveszett-
nek tűnik. Lenézek Alice-re, megérintem az arcát, az
ujjait, a puha, aranyszőke fürtjeit. Olyan sokat válto-
zott, már nem az a ványadt kis újszülött, akit itt
hagytam három hete. Félelmetes, hogy a karomban
tartom, de már nincs az a rémes „nem vagyok a he-
lyemen” gondolat és ellenérzés, mint korábban. Most
már itt a helye a karomban, és Anna ellenére, min-
den ellenére, ez a legeslegédesebb megkönnyebbü-
lés.
A lépcső csikorog, ahogy Anna lejön, egyik kezé-
ben egy bőrönddel, vállán egy táskával.
– Berakom ezeket a kocsiba, és visszajövök
Winnie-ért – mondja, de nem válaszol senki.
Visszajön az autóból a macskáért és az alomért,
még mindig hallgatunk. Közben kiabálni akarok, sír-
ni, bocsánatot kérni, bármit. El sem hiszem, hogy
megkapom a lányom, de közben elveszítem a leg-
jobb barátom. Mégsem mondok semmit. Senki sem
mond semmit.
Anna megáll az ajtóban, keze a kilincsen. Végignéz
rajtunk, felemeli az állát, szeme csillog: könnyektől
és haragtól. Várok… de vajon mire? Hogy lesz valami
értelme ennek? Hogy képesek leszünk hátralépni,
megjavítani a leszakadt hidakat, és együtt tovább-
lépni?
De a pillanat elmúlik, érzem, hogy örökre elrepült.
Búcsúzóul Anna kicsit bólint, majd kinyitja az ajtót,
és kimegy. Ahogy az kattanva becsukódik mögötte,
Matt halkan, mélyen kifújja a levegőt, én meg lené-
zek a lányomra. Alice fészkelődik, talán megriasztot-
ta az ajtó csukódásának a hangja, majd kinyitja a
szemét, álmosan pislog, és rám mosolyog.
MÁSODIK RÉSZ
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
 Anna

Négy évvel később

Arany fürtök villanását látom a parkban, abbaha-
gyom a futást. Előrehajolok, levegő után kapkodva,
tekintetem az ösvényt pásztázza. Lehet, hogy…?
De aztán meglátom a kislányt, és megállapítom,
hogy túl nagy. Legalább hét-nyolc éves. Nem Alice.
Eltelt négy év, és nem bírom nem keresni. Nem bí-
rom abbahagyni a gyászolását, bár megtettem min-
dent, hogy továbblépjek. És tovább is léptem. Na-
gyon sok szempontból sikerült.
Miután eljöttem Matt-től és Millytől, órákon át kó-
boroltam az utcákon, nem is éreztem a dermesztő
hideget, az agyam zúgott és zakatolt, megoldást ke-
resett. Megint felhívtam az ügyvédnőt, aki gyakorla-
tilag közölte velem, hogy felejtsem el a felügyeleti
jogot így, hogy Milly hazament. Részvétet hallottam
a hangjában, olyan volt, mintha pofon vágtak volna.
Ez tényleg ilyen lehetetlen? Miért érzem ilyen igaz-
ságtalannak?
Akkor, aznap este, átjött Jack. Egyszerre látszott
bűntudatosnak és vádlónak, mint aki nem tudja el-
dönteni, kit hibáztasson.
 – Csak meg akartam nézni, jól vagy-e – mondta az
előszobámban állva. Nem hívtam beljebb. – Azok
után, ami történt…
– Szerinted mostanra már jól vagyok? – feleltem
vadul nevetve. – Kicsit nehéz délután volt, de most
már minden rendben? Hogy tehetted ezt, Jack? Hogy
árulhattál el így? Amit mondtam neked… És amit te
mondtál nekem? „Mi vagyunk” – utánoztam forron-
gó dühvel. – Ezzel mi a helyzet?
Lehorgasztotta a fejét, mint egy kisfiú.
– Sajnálom, Anna.
– Ehhez nem volt jogod – folytattam, a hangom
remegett a fájdalomtól. – Semmi jogod sem volt,
hogy beronts, és elmondd Millynek meg Mattnek, mi
jár a fejemben… a fejünkben inkább, de ezt ugye
nem említetted.
– Anna, én sosem gondoltam komolyan.
A szavaira hátrahőköltem.
– De igen. Kicsit…
– Nem. – Határozott nem volt ez már, a fejét rázta.
– Nem gondoltam. Én… jó volt tettetni egy kicsit,
hogy mi… egy család vagyunk, vagy valami hasonló.
Ezt elismerem.
– Jó volt tettetni?
El sem tudtam hinni, hogy így kibelezi az álmun-
kat, ilyen tökéletesen elpusztítja, bár nem voltam
meglepve. Jack végig csak eljátszotta, hogy ez egy va-
lódi kapcsolat. Ezért nem lett sose komolyabb, ezért
kellett már rögtön erőlködnöm, hogy valamiféle el-
köteleződést kicsikarjak belőle. Mindig is tudtam a
lelkem mélyén, hogy ez nem tarthat sokáig, de ettől
még fájt, hogy ilyen egyenesen kimondta.
– Nem akarok szemét lenni, de én soha… én sose
harcoltam volna Alice-ért, Anna. Ezt világossá kellett
volna tennem, mikor felhoztad. Sajnálom.
Sosem harcolt volna Alice-ért, és sosem harcolt
volna értem sem.
– Igen, talán jobb lett volna – sikerült kinyögnöm.
– És talán nem kellett volna elmondanod erről sem-
mit sem Millynek és Mattnek, hiszen nem volt rá
szükség.
– Nem voltatok ott… Eltűntél, és megijedtem.
– Eltűntem? Hagytam üzenetet. Elmentem, hogy
legyen idejük kicsit elrendezkedni, hozzászokni új-
ra… – Hitetlenkedve megráztam a fejem. – Miért, azt
hitted, hogy elraboltam Alice-t?
Jack arcára kiült a szégyen, ahogy a szemembe né-
zett.
– Átfutott a fejemen.
És bár ezt nem vallottam be neki, az én fejemen is
átfutott. Azért sétáltam olyan hosszasan, mert nem
akartam visszamenni, nem akartam találkozni velük.
Még azt is elképzeltem, hogy beülünk Alice-szel az
autómba, elmegyünk, és sose jövünk vissza. De any-
nyira nem kerített a hatalmába ez, hogy tényleg meg
is csináljam. De igen, eszembe jutott.
 – Ha úgy beszélhettem volna velük, ahogy akarok,
a saját elhatározásomból – mondtam Jacknek a leg-
szilárdabban, amire csak képes voltam akkor más-
hogy is lehetett volna.
Most ő nézett rám hitetlenkedve.
– Azt gondolod, hogy akkor csak úgy odaadták
volna neked Alice-t?
– Nem, nem csak úgy. És talán egyáltalán nem is
beszéltem volna velük. Talán rájöttem volna, hogy
nincs értelme, de te elvetted tőlem ezt a lehetőséget,
mindent robbantottál, kitört a vihar, pedig nem kel-
lett volna így lennie, és én végül elveszítettem min-
dent. – A hangom elcsuklott, elléptem Jack mellől.
– Azt gondoltam, ez a helyes…
– Kinek? – ráztam a fejem. – Mattnek és Millynek,
nyilván, mert én egy senki vagyok neked. – És végül
nekik is senki lettem. Ez majdnem annyira fájt, mint
Alice elvesztése. Csak egyetlen erős lökés és kész, ki
is taszítottak, eltűntem az életükből. – Menj el, Jack –
mondtam. – Nem tudsz olyat mondani, amitől jobb
lenne, és csak azért vagy itt, hogy neked jobb legyen,
amúgy is. Menj el!
Jack habozott, tisztán láttam a szemében a dilem-
mát: tegye-e, amit kértem – amit tenni akart –, vagy
próbáljon meg jó fiú maradni.
– Anna, figyelj, nem hagylak itt egyedül…
– Hidd el, sokkal szívesebben vagyok egyedül,
mint veled.
 – És mi ketten? – Nem azért kérdezte ezt, mert ve-
lem akart maradni, ennyit tudtam. Azért kérdezte,
hogy tisztázzuk.
– Vége, Jack – mondtam fáradtan. – Pont ugyan-
olyan jól tudod, mint én.
Ahogy becsuktam az ajtót előtte, tudtam, hogy
nem látom többé, és így is lett. Ahogy nem láttam
többé Mattét sem, Millyt sem és Alice-t sem. Alice-t.
A kislány a szüleivel sétált, keze az anyukája kezé-
ben, lóbálták a karjukat és mosolyogtak, újabb bol-
dog családi jelenet, egyike a többtucatnyinak, amit
mindennap látok. Már nem fájnak úgy, mint régeb-
ben.
Pár hónapig Alice elvesztése után teljesen magam
alatt voltam. Csak feküdtem az ágyban, és bámultam
a semmibe, ahogy a megtakarításom lassan elolvadt:
ez volt az én gyermekágyi depresszióm, és nagyon
fájt. A lelkem mélyén azt vártam, hogy Milly felhív,
bocsánatot kér, de sosem tette. És én sem hívtam,
úgy éreztem, nem bírnám, azok után, ahogy ez az
egész véget ért. Nem is akartam, annyira haragud-
tam.
Belekapaszkodtam az érzésbe, hogy nem bántak
igazságosan velem, újra és újra, de egy ponton rávet-
tem magam, hogy meglássam, milyen szerepet ját-
szottam én ebben az egészben, és beláttam, hogy
nem voltam teljesen ártatlan. Kihasználtam a helyze-
tet, Millyt, szinte észre sem véve, mit teszek. Így visz-
szanézve feltettem magamnak sokszor a kérdést, mi
történt volna, vajon végigcsináltam volna, vagy nem:
az ügyvédet, a felügyeleti jogért pereskedést… És ar-
ra jutottam, hogy valószínűleg nem. Legalábbis most
ezt mondom magamnak.
Végül, ahogy eljött a tavasz, felkeltem és elindul-
tam. Még mindig olyan volt, mintha alva járnék, de
sikerült beiratkoznom egy PR-és cégfejlesztés tanfo-
lyamra, és nekiálltam megint, hogy elküldözgessem
az önéletrajzomat. Úgy döntöttem, nem akarok töb-
bet HR-területen dolgozni, valami olyat akartam
kezdeni az életemmel, aminek értelmét láttam. Va-
lami olyat, ami számít, legalább nekem.
Még mindig Alice-t kerestem mindenhol, ahogy
most is. A parkban, a boltban, az utcán. A mellettem
elsuhanó autókban, még más városokban is, arra
gondolva, hogy talán elköltöztek, vagy épp itt nya-
ralnak. Biztos voltam benne, hogy egyszer megpil-
lantom. Csak ennyit akartam: egyetlen pillanatra
látni.
Úgy hat hónappal az eset után kiborultam, elmen-
tem a házukhoz. Csak egyszer, bűntudatosan, úgy
érezve, hogy kémkedek utánuk, de nem bírtam el-
lenállni. Nyár volt, kora este, csupa sziruposan
aranyló napsütés és madárdal. A házukkal szemben
megálltam a járdán, félig egy fa mögé bújva, és vár-
tam majd egy órát arra az értékes pillantásra. Nem
sikerült. A függönyök el voltak húzva, minden el volt
rendezve éjszakára. Láttam valakinek a sziluettjét a
függönyön át, úgy tűnt, talán Matt az, de ennyi volt.
Végül elmentem, rosszul voltam magamtól, hogy
ez lett belőlem. Azt mondtam magamnak, hogy nem
fogok belecsavarodni, és bejelentkeztem pszicholó-
gushoz, ami segített is. Aztán ősszel állást kaptam:
marketinges lettem a Speak Now szervezetnél, egy
helyi nonprofit tanácsadónál, akik a szexuális zakla-
tások és támadások áldozatait segítik. Végre úgy
éreztem, hogy továbbléptem.
Persze voltak botlások és visszacsúszások az évek
során: egy-egy este, amit egy pohár bor társaságá-
ban töltöttem, és átfésültem a közösségi médiát
Milly és Matt meg persze Alice után kutatva, de tö-
rölték minden profiljukat, nem lehetett online meg-
találni őket. Voltak olyan szombatok, mikor úgy
éreztem, fel sem kelek, és talán örökre egyedül ma-
radok. Voltak vakmerő vakrandik, amik több meg-
bánással végződtek, mint akartam volna, és egy
meggondolatlan kapcsolat egy pasassal, akivel a
Waitrose készétel-pultjánál ismerkedtem meg, és
eltartott pár lélektelen hónapig.
Négy éve már, és én még mindig Alice-t keresem,
de ezúttal pár másodperc után felegyenesedek és to-
vábbmegyek.
A szombatok többnyire csendesen teltek régeb-
ben, de pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, muszáj töb-
bet eljárnom otthonról, és néhány hónap várólista
után sikerült kapnom egy negyed parcellát egy kö-
zösségi kertben, közel a lakásomhoz. Előtte sosem
kertészkedtem, teljesen új világnak éreztem, a zöld
kerítés túloldalán mindent takarosan parcellákra
osztottak, zöldségágyásokkal választottak el,
baromfiólak és csinos fészerek sorakoztak, ahol szé-
keket, kannákat, magokat és szerszámokat tároltak.
Az én parcellám aprócska volt, és minden egyes
centi termékeny talajt gondosan ápoltam, ültettem
pár sor zöldséget, meg virágot is, csak az egyszerű
szépségük kedvéért, és egy törpe almafát, ami eddig
egyetlenegy gyümölcsöt sem hozott. Mégis imádtam,
valahogy megnyugtatott, ahogy a göröngyös talajba
markoltam, a körmöm piszkos lett, és megfájdult a
térdem. Elültetni valamit és nézni, ahogy nő… Azt
hiszem, erre volt szükség az életemben.
Ezen a szürke, nedves április reggelen a kert üres:
a lelkes kertészek már előkészítették a parcellájukat,
és az ültetést várják, a kevésbé lelkeseket még nem
érdekelte különösebben, és nyilvánvalóan nem ter-
vezték, hogy kijöjjenek kertészkedni, amíg nem javul
az idő.
Nem zavar az egyedüllét, mert ez békés oázis a vá-
ros közepén, és ki kell takarítanom a kis parcellám-
ról az egész téli avart és szemetet.
Úgy egy órája dolgozgatok, mikor a kapu csörgé-
sét hallom, és látom, hogy bejön valaki: egy férfi, bi-
ciklit tol, hátizsák lóg az egyik vállán. Már láttam ko-
rábban is, becenevet is adtam neki, bár sosem be-
széltünk. Mr. Greennek hívom magamban, mert övé
az egész kert egyik legszebb parcellája, egy keskeny,
katonás rendben tartott csík, a végében makulátlan
fészerrel. Egyszer benéztem, mikor ott dolgozott, és
nyitva hagyta az ajtót, láttam a felcímkézett magdo-
bozokat, a precízen elrendezett szerszámokat, és el-
ámultam a takaros renden. Hogy volt erre ideje?
Nem dolgozik?
Most gyorsan rám mosolyog, és elvonul a fészere
felé, én pedig visszatérek a nedves avarhoz, amit épp
gereblyézek. Csak mi ketten vagyunk a kertben,
csendes bajtársiasságban dolgozunk még egy órát,
mikor az első vízcseppek puskagolyóként hullani
kezdenek. Kiegyenesedek, átkozom magam, hogy
nem kocsival jöttem. Nincs kedvem hazasétálni eb-
ben a zuhéban.
– Helló!
Megfordulok, meglepetten, hogy Mr. Green odakö-
szönt nekem. Még sosem szólt hozzám egy szót sem.
– Kérsz egy teát, amíg eláll az eső? – biccent a fé-
szer felé.
Habozok, meglep az ajánlat, aztán vállat vonva be-
leegyezek, és elmosolyodom.
– Köszönöm. – Odaügetek, és mindketten beme-
gyünk a fészerbe, ami pont olyan takaros, ha nem
még takarosabb, mint emlékeztem.
 Kényelmes is, egy összecsukható szék áll bent, és
oldalra fordított fa gyümölcsösrekesz szolgál asztal-
ként.
– Amúgy Will vagyok – mondja, és felteszi a vizet a
kis gázpalackos tűzhelyre. – Will Ford.
– Anna Thompson.
Egymásra mosolygunk, kicsit ostobán, és elővesz
egy ütött-kopott fém teásdobozt.
– Nem jársz ide túl rég, ugye?
– Vagy egy éve, de télen nem jöttem. – A moso-
lyom már magabiztos. – Nem vagyok annyira lelkes.
– Én sem.
– Nem? – biccentek a csinos polcok felé. – Eléggé
úgy festesz, mint aki jó sokat ölt ebbe.
– Talán úgy fest, de ez félrevezető lehet. – A kanna
fütyül, Will forró vizet tölt két fémbögrébe. – Ez a
parcella a nagybátyámé volt. Átvettem, mikor meg-
betegedett, és csak rendben tartom, amíg visszajön.
– Ez nagyon szép tőled.
Vállat von.
– Sokat tett értem. – Egy egész világnyi emlék sej-
lik fel ebben a kijelentésben, úgy érzem, nem kérde-
zősködhetek tovább, úgyhogy csak elveszem a teát,
amit odanyújt nekem.
– Köszönöm.
Int, hogy üljek le a székre, ő a munkapadnak dől.
Eleinte kínos, de aztán belejövünk a beszélgetésbe,
és ahogy az eső a fészer bádogtetején dobol, megtu-
dom, hogy Will üzleti tanácsadó, és mesélek neki a
munkámról a Speak Now-nál. Nőtlen, nincs gyereke,
a negyvenes évei elején jár, és két éve műveli a
nagybácsija parcelláját.
– Tüdőrákja van – meséli. – Nem hiszem, hogy
bárki számított volna rá, hogy ilyen sokáig kitart, de
egyre rácáfol az orvosokra. Remélem, hamarosan
elég erős lesz, hogy visszajöjjön.
Egyszerre Claire jut az eszembe, Milly anyukája,
akihez valaha olyan közel álltam. Teljesen megsza-
kadt a kapcsolatunk a rémes jelenet után, ő nem ke-
resett, és én sem kerestem. Most eltűnődök, vajon él-
e még. Öt éve diagnosztizálták rákkal.
– Bocsánat, mondtam valami rosszat? – kérdezi
Will félig-meddig komolyan, és én rájövök, hogy
nyilván fura képet vághattam.
– Nem, elnézést, csak elgondolkodtam.
– Valami szomorú jutott az eszedbe?
– Kicsit. Egy családi barát, akivel megszakadt a
kapcsolatom. Rákja volt, és most azt sem tudom, él-
e. – Ettől, hogy hangosan kimondom, még szomo-
rúbb leszek. Az évek során eszembe jutott párszor,
hogy megkeresem Milly szüleit, de mindig leállítot-
tam magam, leginkább félelemből. És ha nem haj-
landóak beszélni velem? Csak Milly oldaláról ismerik
a történetet, és nem hiszem, hogy el bírtam volna vi-
selni az elutasításukat mindezeken felül.
– Az durva. És nem keresheted meg?
 A fejemet rázom, ahogy gondolkozom. Vajon elég
idő telt el? Vagy túl sok?
– Nem hiszem – válaszolom. – Már nem.
– Néha ilyen az élet – feleli, és megint az az érzé-
sem, hogy utal valami másra, valamire a saját életé-
ből. Talán az övé is kanyarokat írt le, ahogy az
enyém. Talán mindenkié.
Az eső már alábbhagyott, napsugár bukkan elő a
szürke felhők függönye mögül.
– Köszönöm a teát – mondom, ahogy felállok, és
odanyújtom neki az üres bögrét. – Viszonoznám, de
nincs fészerem, sőt kannám se.
– Semmi gond, mindig szívesen látlak.
– Köszönöm.
Kilépek a fészerből, felbátorít, hogy új barátot sze-
reztem. Bár elég sok erőfeszítést tettem az elmúlt
években, hogy többet járjak emberek közé, még
mindig csak pár barátom és ismerősöm van, és senki
sem került Milly helyére, nem lett többé ilyen intim
és szoros barátságom senkivel… És talán ez nem is
baj.
Milly. Átsuhan az agyamon, ahogy az gyakran szo-
kott, miközben hazafelé sétálok. Semmit sem tudok
róla, hogy él most, semmit az égvilágon. Vajon fel-
épült, jól van, együtt van-e Matttel. Még ott laknak
Redlandben? Visszament dolgozni? És Alice?
Alice. Nem tudom magam elé képzelni, bár próbál-
tam. Egy fantomgyerek jelenik csak meg, én kicsi-
ben, szőke loknikkal és zöld szemmel. Gödröcskékkel.
De vajon milyen? Csendes vagy veszekedős, okos,
álmodozó vagy szégyellős?
Ahogy befordulok a sarkon az utcámba, rászólok
magamra, hogy hagyjam ezeket. Fáj, még most is,
jobb nem piszkálni a régi sebeket, a hatalmas lyukat,
ami az életemben tátong miattuk. Tudatosan felidé-
zem, mennyi jó dolog történik velem: olyan munkám
van, amit szeretek, támogató barátokra találtam a
munkahelyen, lett ez a kert és most egy új barát.
Millynek és Alice-nek már nincs helye az életemben.
Ezt mondom magamnak most is, mint oly gyakran.
Nincs helyük még a gondolataimban sem. A múltnak
ott kell maradnia, ahova való, ahova mindig is tarto-
zott: a múltban.
Ez a kis felsorolás megnyugtat, a jelenhez köt, és
emlékeztet rá, hogy legyek hálás mindazért, amim
van.
Persze fogalmam sem volt, hogy pár röpke hónap
múlva Milly – és Alice – az életem kellős közepére
katapultál vissza. És én azt kívánom majd, bár ne
kellene ezt tenniük.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
 Milly

– Mami, nézz!
Mosolygok, odaintek Alice-nek, aki először löki
meg magát, a hinta felrepül a magasba. A mosolya
csupa tiszta boldogság, szőke copfjai ott repülnek
mögötte, ahogy élvezi a pillanatot, az ég ragyogó kék
felette.
– Mami, de nézd!
– Igen, drágám, nézem – felelem nevetve.
Nézem és nézem, kiélvezem a pillanatot, ahogy
Alice is… a sikerét, az örömét, a tavaszi nap egyszerű
tisztaságát. Azok után, ami történt, az ilyen pillana-
tokat egyszerűnek és gyönyörűnek érzem, kegyelmi
adománynak. Mindet megbecsülöm.
Már több mint négy éve, hogy Anna kiment a há-
zunkból, és ott hagyta a karomban Alice-t. Az első
pár hét és hónap utána olyan volt, mint valami el-
nyúló temetés, végtelen gyász, ahogy egy barátságot
sirattam, egy életformát, mert bár időnként alig be-
széltünk, Annával mindig is szorosan benne voltunk
egymás életében több mint két évtizeden át. Leg-
alábbis ő benne volt az enyémben. Az abortuszbom-
ba robbantása óta már látom, milyen kevéssé ismer-
tem őt valójában. A barátságunk nem volt olyan erős
vagy mély, mint gondoltam.
 És nagyon nehéz is volt: anyaként helyt kellett áll-
ni, miközben törékenynek és bizonytalannak érez-
tem magam, az önbizalmam a padlóig zuhant. Min-
dent idegennek éreztem, az egész babadolgot, hogy
hogy kell pelenkát cserélni, hogy kell elkészíteni a
tápszert, hogy kell tartani egy újszülöttet, sőt maga
Alice is. Semmi sem jött csak úgy, természetesen,
akárhogy akartam.
Alice sokat sírt, nagyon sokat. Néha olyan sokáig
és kétségbeesetten sírt, hogy már azt hittem, megful-
lad vagy rohamot kap. Az arca kivörösödött, csapko-
dott az öklével, a szeme duzzadt csíkká dagadt, és be
is rekedt. Haragudott és gyászolt, mert elvesztette
azt az embert, akit mindenkinél jobban, anyjaként
ismert, és engem annak látott, amitől néha még
mindig féltem, hogy tényleg vagyok: csalónak. De
mióta megfelelő gyógyszereket kaptam, tudtam,
hogy ez hazugság, és elszántam magam, hogy meg-
próbálkozok a lányommal.
Anyám segített az első időkben, bár könnyen elfá-
radt. Ő volt az én kősziklám, mikor erre volt szüksé-
gem, az őszinteség úgy megerősítette a kapcsolatun-
kat, ahogy ezt el sem tudtam volna képzelni. Elvette
Alice-t, ha egy kis időre volt szükségem, és visszaad-
ta, amikor közel kellett éreznem magam a gyere-
kemhez. Megtanított pelenkázni, cumisüvegből etet-
ni, végigcsinálni úgy egy végtelen napot, hogy ne
érezzem kudarcnak. Nem ment volna nélküle, főleg,
hogy Annát már elveszítettem.
Anyám, csodálatos meglepetésünkre, él. Három
évvel ezelőtt leálltak a kemoterápiával, azóta nem
támadt újra a rák. Még mindig törékeny, feledékeny,
öreg. De itt van. Apámmal időnként átjönnek, én
igyekszem hetente meglátogatni őket Alice-szel. A
kapcsolatunk minden szempontból erősebb lett, de
ahogy múlik az idő, törékeny is. Számontartunk
minden napot, hálásak vagyunk mindegyikért.
– Mami, leszállok!
– Rendben, édes.
Aggodalmam titkolva nézem, ahogy a lábát végig-
húzza a talajon, fékez, és majdnem kibukik a hintá-
ból. Még nincs négy és fél, kicsit kicsi a nagylányos
hintához, de próbálok nem olyan anyuka lenni, aki
folyton közbeavatkozik.
Sokáig csináltam, túlreagálva, hogy kihagytam éle-
te első pár hetét, kiakadtam minden tüsszentésen,
aggódtam, ha valamit később csinált, elolvastam
minden gyereknevelési tanácsadó könyvet, amire
csak rá tudtam tenni a kezem.
Egy kicsit arról volt szó, hogy így úgy éreztem, én
irányítok, hogy megoldom, sőt talán sikeres is va-
gyok ebben az egész anyaságdologban, miközben a
lelkem mélyén annyira féltem, hogy nem így van. A
parkban vagy a babacsoportban, ahova jelentkez-
tem, úgy éreztem, mintha mindenki látná, hogy csa-
lok, és néma, vádló, elítélő tekinteteket képzeltem,
ahogy felmérik az anyasági képességeimet, és úgy
döntenek, hogy nincsenek is.
Végül mégiscsak, egyik fájdalmas lépéssel a másik
után, lassan több önbizalmam lett. Kezdtem elhinni,
hogy tényleg anya vagyok. Abba tudtam hagyni az
antidepresszánst, és nélküle is kiláttam a felhők mö-
gül.
Alice épp hat hónapos lett, lepisilte magát, mikor a
pelenkáját cseréltem, én nevettem, és a hasát csik-
landoztam, és csak ezután vert mellbe annak a ré-
mes első alkalomnak az emléke.
Kibírhatatlan hálát éreztem, hogy tovább tudtam
lépni. Hogy képes voltam erre, kizárólag mert meg-
könyörültek rajtam. Elsírtam magam, és majdnem
felhívtam Annát, annyira hiányzott nekem abban a
pillanatban. El akartam mondani neki, azt akartam,
hogy osztozzon az örömömben. De nem tettem,
ahogy egyszer sem az évek során, mert tisztában
voltam vele, nem így folyna le a beszélgetés, és so-
sem tudtam, mit mondanék valójában Annának, ha
beszélnénk, ha találkoznánk.
– Óvatosan, édesem – mondom, és ösztönösen te-
szek egy lépést előre, ahogy Alice leszáll a hintáról.
Megbotlik a saját lábában, aggasztóan gyakran tör-
ténik ez vele. A gyerekorvos megnyugtatott, hogy a
lassabb fejlődés gyakori a koraszülötteknél, és nem
szabad aggódnom, ha a motorikus képességeiben
lemarad, és ügyetlennek tűnik.
Rendben van, alakul, összességében véve. Legyél há-
lás.
És én hálás vagyok.
És most, mielőtt elkaphatnám, előreesik, és lehor-
zsolja mindkét térdét.
– Alice! – odasietek, de már tápászkodik fel, és le-
söpri a térdéről a kavicsokat.
– Jól vagyok, mami – vigyorog rám, büszkén, hogy
ilyen bátran viselkedik. – Jól vagyok.
– Igen, jól vagy. – Magamhoz húzom, puszit nyo-
mok a feje búbjára, csak mert megtehetem. Mert
nem akarom, hogy bármikor természetesnek ve-
gyem, hogy itt van, és ne legyek hálás érte. Megfor-
dulunk, és elindulunk hazafelé.
Alice a kezembe csúsztatja a kezét, ahogy sétá-
lunk, a nap gyengéden süt ránk, április van, a cse-
resznyefák csupa viráglabdaként virítanak a fejünk
felett. Alice hamis dúdolását hallgatom, és felidézem
magamban, mi maradt a hűtőben, amiből vacsorát
főzhetek.
Az Alice születése óta eltelt négy év alatt nem
mentem vissza dolgozni. Nem is gondoltam rá, mert
miért hagytam volna valakire Alice-t, vagy miért
írattam volna bölcsődébe, csak hogy más gyerekek-
kel legyek? Nem akartam elmulasztani egyetlen pil-
lanatot sem. Nem mehetek vissza, legalábbis egyelő-
re nem, és nem is volt anyagilag igazán szükségünk
rá, úgyhogy Matttel együtt elégedettek voltunk ezzel
a döntéssel.
Kinyitom az ajtót, Alice berongyol előttem, a vesz-
szőkosárhoz rohan a konyhába, ahol a játékait tart-
juk, és előveszi pár kedvencét. Felrakom a teavizet,
kinyitom a hűtőt, halkan dúdolva nézegetem, mit ké-
szíthetnék vacsorára.
Alice-t hamarosan leköti pár műanyag baba, a
padlón játszik… Tündérek lehetnek vagy hercegnők,
vagy a kettő keveréke.
Előveszek egy csomag darált húst meg egy hagy-
mát, nekilátok az aprításnak és a pirításnak. Mint
mindig, a kezem dolgozik, de az agyam szabad, a
gondolataim elkalandoznak… Először Alice jövő heti
óvodai fellépése jut az eszembe, aztán a körzeti álta-
lános iskola nyílt napja egy hónap múlva, majd az
ismételt látásvizsgálat, ahova az óvoda szerint men-
nie kell, mert az első eredménye nem lett túl jó, és
hogy miről akarok beszélni ma este Matttel, erre
gondolva megdobban a szívem. Aztán, ahogy az gya-
korta előfordul, Annára gondolok.
Nem láttam, mióta kiment a házból. Nem tudom,
ott lakik-e még a totterdowni lakásban, nem tudom,
mit dolgozik. Egyszer rákerestem a Facebookon, de
nincs fent. Azt hiszem, akkor sem volt fent, amikor
még barátok voltunk.
 Újra és újra végiggondolom azt az utolsó napot,
ahogy egymásnak estünk, az egésznek a véglegessé-
gét. Így kellett ennek történnie? Tényleg muszáj
volt? Az utolsó rémisztő pillanatokban olyan volt,
mintha egy ijesztő szakadék felé száguldanánk, és
senki sem tudja, hogy álljunk meg vagy hogyan las-
sítsunk legalább.
És nem voltam jól, nem voltam igazán jól. Anna
szavai pont beletaláltak a bizonytalanságaim köze-
pébe, amik démonként üldöztek a szülés óta. És ami
még rosszabb, éket vert közénk Matttel. Miután el-
ment, és az ajtó kattanása mintha visszhangzott vol-
na a szobában, én Matt felé fordultam.
– Tényleg ezt mondtad?
– Milly…
Tudtam, hogy igen.
– Azt mondtad Annának, hogy szerinted nem kel-
lene anyának lennem? – A hangom csak rekedt sut-
togás volt, és úgy magamhoz szorítottam Alice-t,
hogy fészkelődni kezdett.
– Nem így mondtam. Az isten szerelmére… Milly.
Mélyponton voltam, ahogy te is. Hangosan gondol-
kodtam… nem is gondolkodtam, csak, tudod, pa-
naszkodtam. Gyászoltam. Arra gondoltam, vajon jó
döntés volt-e, hogy belevágtunk a sejtadományozás-
ba meg az egész lombikba, mert talán túlságosan is
akartuk… Fáradt voltam és féltem, és késő volt,
Milly. Ennyi volt az egész, esküszöm. – Könyörgő te-
kintettel nézett rám, a szemében félelem csillogott.
Megráztam a fejem, nem bírtam ilyen könnyen
megbocsátani neki. Nem bírtam megbocsátani ma-
gamnak, mert Mattnek talán igaza volt. Talán Anná-
nak is igaza volt. Talán nekem kellett volna kimenni
azon az ajtón, és Alice-nek Anna karjában kellett
volna maradnia. Lenéztem a lányomra, láttam, hogy
vörösödik az arca, ahogy rázendít, mint azt mindig is
csinálta velem. Fogalmam sem volt, mit tegyek, hogy
vigasztaljam meg. Tehetetlenül néztem, és néhány
rémséges pillanattal később Matt elvette tőlem. Én
felmentem, lefeküdtem és elaludtam.
Hála istennek valahogy túléltük az első pár hetet
és hónapot, bár nem volt könnyű. Rengeteget kellett
még gyógyulnom, és rengeteget kellett megbocsáta-
nom magamnak. Egy ponton a pszichológusom biz-
tatására megnéztem a születési papírjaimat, és meg-
tudtam, hogy a biológiai anyám komoly gyermekágyi
depresszióval küzdött. Ettől elszomorodtam, de meg
is könnyebbültem, hogy már tudom. Hogy megértet-
tem, miért mondott le rólam, és hogy én miért érez-
tem úgy magam, ahogy. A gének igenis számítanak,
de máshogy, mint amitől tartottam.
Matttel együtt is elmentünk pszichológushoz,
hogy feldolgozzuk az Annával kapcsolatos érzésein-
ket, a diagnózisomat, az egészet. És napról napra, lé-
pésről lépésre sikerült, túléltük. De a barátságom
Annával nem élte túl.
Eljött a nap, hogy a pszichológus azt javasolta,
hogy keressük meg, és zárjuk le valamiképp a kap-
csolatot.
– Nem kell lezárnom – közölte tömören Matt. –
Már le van zárva.
– Akkor is, ha figyelembe vesszük, milyen régi ba-
rátság volt…
– Nem.
A pszichológus nem hozta fel többet a témát. És
amikor én párszor rákérdeztem, Matt hajthatatlan-
nak bizonyult. Megbíztunk Annában. A gyerekünket
bíztuk rá, a legeslegfontosabbat, és ő tökéletesen el-
árult minket. A kedves, könnyed Mattnek innen nem
létezett visszaút. Meglepő volt, hogy felvillant előt-
tem ez az oldala, még sosem láttam eddig, és nem is
tudtam, mit gondolok róla.
De be kell vallanom, könnyebb volt nekem, hogy
engedtem Mattnek. Féltem volna újra találkozni An-
nával, elbánni a sok hántással, bűntudattal és zűrza-
varral. Épp elég bajom volt már eddig. És ahogy tel-
tek a hónapok, majd évek, hamarosan túl későnek
éreztem… És azt is éreztem, hogy rendben van ez
így.
Alice féléves volt, mikor Jack visszament Francia-
országba. Azt hiszem, a maga módján ez is megköny-
nyebbülés volt. Eleinte próbált részt venni az éle-
tünkben, játszott Alice-szel, megivott egy-egy sört
Matttel, de mindig ott bujkált valami kínos, feszült
érzés, aminek vagy volt köze Anna távollétéhez és
Alice születéséhez, vagy nem, csak a Matttel való
kapcsolatának volt a következménye – évek óta, ha
nem is elidegenedett, de közeli sem volt, pont mint a
család többi tagjával. Matt szülei nem látogattak meg
minket
Alice három hónapos koráig, és ezt ők teljesen
normálisnak érezték.
Mikor Anna és Jack gyakorlatilag kikerültek az
életünkből, valahogy könnyebben lélegeztem, és azt
hiszem, Matt is így érezte. Hogy ez mit árul el ró-
lunk… nem tudom, és nem is szeretek erre gondolni.
Nem mondtuk el a szüléimén kívül senki másnak,
hogy donorokat használtunk, és azt gondoltam, hogy
nem is fogjuk. Ez is, valamiképp, árulásnak érződött,
bár hogy kit árultunk el vele, azt nem tudtam volna
megmondani, de akárhogy is, inkább csak elhesse-
gettem a kérdést. A jövőre kellett koncentrálnunk.
Alice-re. És majd elmondjuk neki az igazat a születé-
séről, ha elég nagy lesz, hogy megértse. Ha majd el-
jön az ideje. Addig nem kell erre gondolnom.
Mégis gyakran az eszembe jut Anna, és most is rá
gondolok, ahogy a hagymát vágom, és folyik a könny
a szememből. Talált állást? Megint HR-es? Jár valaki-
vel? Gondol még Alice-re?
 – Mami, ezt meg tudod javítani? – tartja fel Alice az
egyik figurát, aminek leszakadt a karja.
– Megpróbálom, édesem.
Belekotrok a rendetlen fiókba, keresem a barkács-
ragasztót, Alice türelmesen vár, tengerzöld szeme
csupa bizalom. Úgy fest, mint egy kicsi Anna a hul-
lámos szőke hajával, a gyönyörű szemével, és persze
a gödröcskékkel. Emlékszem, viccelődtem Mattnek
Anna csodás génjeivel, és most belül összerezzenek.
Nem lenne rossz a folyamatos emlékeztetés nélkül,
de persze semmin sem változtatnék Alice-en.
– Egy darabig ne mozgasd – mondom, miután si-
kerül visszaragasztani az apró kart. Kicsit reszketeg,
de remélhetőleg ott marad. – Meg kell száradnia a
ragasztónak.
– Jó, mami.
Alice könnyedén rám mosolyog, majd visszafordul
a játékaihoz. Nem tudom, képzelem-e, hogy Anna
szelíd, passzív természetét is örökölte, nem csak a
külsejét – vajon az ilyesmit is a DNS határozza meg,
vagy a nevelés eredménye? Gondolom, nem fogom
megtudni sosem, és nem kellene ezen morfondíroz-
nom. Végül is nem számít. Nem számítana, ha nem
ment volna minden ennyire rémségesen tönkre, és
ez elsősorban az én hibám volt, mert beteg lettem.
Ha nem lett volna… Ha rögtön gondoskodni tudtam
volna Alice-ről…
 Persze lehetetlen megmondani, de azt hiszem,
máshogy történt volna minden.
Matt egy óra múlva megjön, ledobja a táskáját az
ajtóban, és leguggol, Alice odarohan hozzá, félig fut,
félig repül, félig botladozik a karjába.
– Hát szia, szépségem! – Felveszi Alice-t könnye-
dén, és rám néz. – Jó napotok volt?
– Igen, nagyon. Elmentünk a parkba.
Marhahúsos, tésztás vacsora sül a sütőben, kinyi-
tom a hűtőt, előveszek egy sört Mattnek. Klasszikus
háztartásbeli kis feleség lettem, de nem érdekelnek a
sztereotípiák, csak boldog akarok lenni.
– És milyen volt az ovi? – kérdezi Alice-től Matt, és
megrángatja a copfját.
– Jó – bújik hozzá. – De a mami azt mondta, hogy
megint meg kell vizsgálni a szememet.
Matt a homlokát ráncolja Alice feje felett.
– Tényleg?
– Igen. – Vállat vonok, ahogy leteszem a sört a
pultra, és megyek, megnézem a brokkolit. – Az ovi-
ban látásvizsgálat volt, és kaptam egy papírt, hogy el
kell vinni.
– De miért?
Hozzám hasonlóan Matt is félti Alice-t, talán kicsit
túlzottan is. De ez érthető reakció, ha belegondo-
lunk, mit csináltunk végig, és nyilván nem árt.
– Gondolom, nem százas a látása – felelem köny-
nyedén, annak tudatában, hogy Alice minden egyes
szavunkra fülel, és nem akarom, hogy bármiben is
problémásnak érezze magát. – Nem nagy dolog. –
Úgy döntök, nem hagyom, hogy az legyen.
De Matt visszatér a témára, miután Alice lefeküdt,
és mi felkucorodunk a kanapéra, és ott virít előttünk
a Netflix aktuális kínálata.
– Szerinted szemüveg kell neki?
– Talán. Mindig is tudtuk, hogy a koraszülöttség-
nek lehetnek következményei.
– Szerinted amiatt van?
– Nem tudom. – Mattre nézek, próbálom kicsit
enyhíteni a hangulatot. – De nyilván van rosszabb,
mint a szemüveg, nem?
– Dehogynem. Csak tudod, milyen vagyok. – Moso-
lyog, a távirányítóért nyúl, a pillanat majdnem el is
száll.
Ha tudtam volna, milyen jövőbelátók voltak a sza-
vaim. Ha tudtam volna, hogy végződik majd ez az
egész.
De nem tudtam, úgyhogy hagyom Alice látásvizs-
gálatát, és inkább arról beszélek, amit igazán fontos-
nak gondolok.
– Matt… Azt hiszem, eljött az idő, hogy legyen még
egy gyerekünk.
Matt szeme elkerekedik, az ajka szétnyílik, és me-
gint leállítja a filmet.
– Milly…
 – Tudom, hogy félelmetes – mondom, a szívem
vadul dobog, mert egészen mostanáig nem beszél-
tünk erről egyszer sem, hogy lehetne még egy gye-
rekünk. – És tudom, van esélye, hogy megint de-
presszióba esek.
– Milly… – Már a fejét rázza.
– Matt, ezúttal felkészültek lennénk. És nem leszek
már fiatalabb.
Igazából a korai klimaxom tovább haladt, és már
addig jutott, hogy ha nagyjából egy éven belül nincs
meg a lombik, akkor ez a lehetőség valószínűleg
örökre bezárul. Hormonpótló terápián vagyok, eddig
kezelhető volt ez, de akkor is ez a helyzet.
Matt a kanapéra hajtja a fejét, lehunyja a szemét.
Várok, elszántan, hogy türelmes leszek. Túlságosan
akarom ezt ahhoz, hogy erőszakossággal veszélyez-
tessem. Ennyit már megtanultam az évek során.
– Nem tudom, Milly – mondja végül. – Tényleg
nem tudom. Ami korábban történt…
– De most majd kézben tartjuk. – Nem bírom ki,
muszáj közbeszólnom. – Ha egyáltalán megtörténik.
Mert lehet, hogy nem, ezt tudod. A gyógyszerrel, a
terápiával, és a tudással, ami már megvan, talán nem
is. – Utánanéztem: ötven százalék esélyem van rá,
hogy megint szembe kell néznem a szülés utáni de-
presszióval.
– Akkor is.
 – Alice olyan csodálatos. – Hallom, hogy a hangom
megremeg az érzelmektől. – Elképesztő. Nem aka-
rod, hogy legyen egy testvére?
– De, persze hogy szeretném. – Matt hangjában
idegességet hallok, erre elhallgatok. – Őszintén azt
gondolod, hogy nem? Néha mintha azt hinnéd, hogy
te vagy itt az egyetlen, aki valaha családot akart.
– Hogy mi? – Pislogok, megdöbbent, hogy erre ka-
nyarodott a beszélgetés. – Dehogy gondolom ezt,
Matt…
– Nos, ez az egész nekem is nehéz volt. A korai pe-
tefészek-kimerülés, a lombik, a szülés utáni depresz-
szió, meg a sok hülye nevű szarság és szívás. Nem
hiszem, hogy végig tudnám csinálni még egyszer,
Milly. Csak élvezni szeretném, hogy Alice van ne-
künk.
Felegyenesedek, bennakad a levegőm a támadó
hangtól, és rendesen meg vagyok bántva. Úgy tesz,
mintha ez az egész az én hibám lett volna, pedig nem
éppen ez volt az, amit nem akartam mondani ma-
gamnak? Amit annyira hinni akartam?
– Sajnálom – mondja Matt egy pillanattal később.
– Nem… – Megdörzsöli az arcát. – Nem lett volna
szabad így mondanom. Bocsánat. Csak félek, Milly.
Nem tudom, elég erős vagyok-e, hogy újra szembe-
nézzek ezzel.
– Együtt elég erősek lehetünk. Utánanéztem, és
így, hogy tudunk a kockázatról, a kezdetektől lehet
kezelési tervem, beszélhetek ezzel foglalkozó pszi-
chológussal, szedhetek olyan gyógyszert, amit terhe-
sen is szabad.
– És amúgy nem kockázatos? Megint császármet-
szésed lenne, és a múltkor heteket töltöttél ágyban a
terhesség alatt, Milly. Ezt hogy oldanánk meg Alice-
szel?
– A császármetszés igen, lehet, de az is lehet, hogy
nem is kellene feküdnöm. Nézd, rengeteg olyan elem
volt múltkor, ami most nem lenne: a munkám,
anyám diagnózisa… – Kétségbeesetten nézek rá. –
Legalább csak gondold át, kérlek, jó?
Egy évezred, mire Matt lassan bólint.
– Rendben – mondja. – Meggondolom.
Egy percnyi feszült csend után visszadőlünk, néz-
zük a tévét. Úgy érzem, ismerem az előttem álló har-
cot, fel vagyok készülve rá, van tervem. Pedig valójá-
ban fogalmam sem volt.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
 Anna

Szeptemberben egy szombat reggel épp az ágyban

fekszem, az ablakon beragyogó nap aranyló szirup-
ként csorog le rám, mikor a telefonom pittyen, sms-t
kaptam.
Először arra gondolok, biztos Will az. Pár hónapja
randizunk, június óta, és egyre komolyabb, lassan és
édesen. Az első tea után kezdődött, mikor eleredt az
eső, utána pár hétig azt vettük észre, hogy egyre
gyakrabban futunk össze, vicces, magabiztos mo-
solyt villantunk és évődünk egy sort. Eltartott egy
ideig, mire bevallottuk, hogy mindketten csak emiatt
járunk ki gyakrabban a közösségi kertbe.
Beszélgettünk a nedves földön állva, teáztunk, ha
esett, meg akkor is, ha nem, és végül egy késő dél-
után júniusban, mikor a nap az aranyló estébe ol-
vadt, megkérdezte, nem iszunk-e meg valamit.
Azóta heti pár alkalommal találkoztunk, iszogat-
tunk, vacsoráztunk, filmet néztünk, és én azzal tet-
tem hivatalossá a fejemben, hogy elmondtam a kol-
légáimnak és a barátaimnak, hogy járok valakivel.
Júliusban Will elhívott egy barátja esküvőjére, au-
gusztusban egy teljes napot a tengerparton töltöt-
tünk, mint a gyerekek: fagyit ettünk, és még szama-
ragolásra is befizettünk.
 Úgyhogy mosolygok, ahogy rá gondolok, hogy va-
jon valami közös programot akar-e mára. A telefo-
nomért nyúlok, majd a sokktól dermedten látom, ki
írt. Milly.
Az sms döbbenetesen rövid: Csak hogy ez még-e a
számod. Egy hosszú pillanatig csak bámulom, alig
tudom elhinni, hogy egy ilyen velős kérdéssel gon-
dolta újra felvenni a kapcsolatot négy év és az azt
kiváltó teljes összeveszés után. Csak hogy ez még…?
Leteszem a telefont, és felkelek, elégedett, bágyadt
hangulatom eltűnt, átveszi a helyét valami éles és
nyugtalan érzés. Felveszem a futóruhám meg a ci-
pőm, és nekivágok, ez többnyire segít kicsit távo-
labbról látni mindent.
De az egyetlen, amit ezzel elérek, hogy a haragom
tovább nő, neheztelek, hogy így írt nekem ilyen
hosszú idő után. Olyan sok minden után. És megkér-
dőjelezem, hogy van-e jogom így érezni, hogy tulaj-
donképpen most józanul látom-e ezt, ha azt nézem,
mi volt az én szerepem a történetben.
Az a gond, állapítom meg a járdán dobogva, hogy
nincs senki, akivel ezt megbeszélhetném. Az egyet-
len, aki tud Millyről – és ami még fontosabb, Alice-
ről az Ellen, a pszichológusom, de hozzá már nem
járok két éve. Felhívhatnám, de ez túlzásnak tűnne.
Hiszen csak egy sms.
Pont erről van szó.
 Hazamegyek, lezuhanyzom, felöltözöm, és megint
a telefont bámulom. Nem írt többet, és én nem vála-
szoltam az elsőre. Fogalmam sincs, mit írhatnék:
Igen, persze, még mindig ez a számom. Vagy hogy re-
agálhatnék erre? Milly úgy írt nekem, mintha csak
ellenőrizné a címem a karácsonyi képeslap kiküldé-
se előtt.
Rászólok magamra, hogy felejtsem el, ne is gon-
doljak rá, de persze ez lehetetlen. Csak egy sms, de a
törékeny, gondosan elrendezett világomat belökte
az örvénybe. Egy sms, és emlékszem. Gondolkozom.
Megbánom, és – ami ennél is rosszabb – akarok.
És ha jó okkal keresett? És ha azt akarja, hogy me-
gint vegyek részt Alice életében? Ösztönösen tudom,
hogy nem erről van szó. Nem lehet, nem engedhetem
meg magamnak a reményt. Túlságosan fájna, amikor
meghiúsul.
Aznap este átjön Will, hogy megnézzük az új soro-
zatot a tévében, és alig pár perc alatt látja, hogy va-
lami van velem.
– Anna? – Egyik meleg, nehéz tenyerét a térdemre
teszi. – Mi a baj?
– Semmi, tényleg. – Próbálok vállat vonni. – Csak
egy régi barátom írt egy sms-t ma reggel… – Régi ba-
rát. Nem illik ez a nyelvemre.
– Egy régi barát. És ez rossz?
 – Meglepett. Egy ideje összevesztünk. – Elhallga-
tok, azt latolgatom, mennyit mondjak el. – Elég ko-
moly menet volt.
Will mosolyog, a homlokát ráncolja.
– Ezt nehezen tudom elképzelni.
– Pedig így volt, hidd el.
Elég komor lehet a hangom, mert Will oldalra bic-
centi a fejét, és gyengéden megkérdezi:
– Akarsz róla beszélni?
Akarok? Hogy kezdjem, hogy magyarázzam? És
közben tudom, hogy ha nem teszem, akkor elszalasz-
tom a lehetőséget, és, ami még ennél is rosszabb,
megbántom Willt. Ő már elmondott nekem pár titkot
a múltjából: az apja bántalmazta, az anyja alig volt
jelen, a gyomorrákos nagybátyja lépett közbe. Me-
sélt a tinédzserkori lázadó éveiről, még dacosabb és
veszélyesebb volt, mint az enyém. Ebből semmit sem
volt könnyű elmondania nekem, és mégis, ezt most
teljesen másnak érzem.
– Bonyolult – mondom.
Már sok mindent elmeséltem neki magamról: a
szüleim válását, a rettenetes utolsó éveket a
gimiben, még az abortuszt is. Megértő volt, de ez…
Hogy mondhatnám el neki, hogy van valahol egy
biológiai lányom, de valójában nincs? Hogy a ka-
romban tartottam, szerettem, és el kellett enged-
nem? Négy éve már ennek, és amit tettem – hogy
meg akartam tartani Alice-t, hogy megkerestem az
ügyvédet –, a jogos cselekedet és a teljes őrület ke-
veréke. Fogalmam sincs, mit szólna ehhez Will.
Mégis, ha nem mondom el neki… Az mit árulna el
rólunk? Három hónapja tart a kapcsolatunk, és jónak
tartom. Reménykedek. Ez talán kilövi, mielőtt még
felszállhatna? Vagy ha megtartom ezt a titkot ma-
gamnak, az siklat ki minket?
– Tegyél próbára – mosolyog Will. Megszorítja a
térdem.
Mély levegőt veszek, kifújom.
– Volt egy legjobb barátom – kezdem lassan. – Ál-
talános iskola elejétől. Olyan volt, mintha a testvé-
rem lenne…
Már ez is fáj, hogy ennyit elmondtam. Az elmúlt
négy évben gonosznak akartam látni Millyt, manipu-
latív barátnak, aki magától értetődőnek vette, hogy a
rendelkezésére állok, és kihasznált, de ez az egész
kép szétesik, amint rendesen felidézem. Ha emlékez-
tetem magam, milyen kedves volt, és hogy mindent
együtt csináltunk. Hogy én voltam, aki donornak
ajánlkozott. Ha itt bárki manipulált, az én voltam.
– És mi történt? – kérdezi gyengéden Will, és én
elmondom neki, akadozó, fájdalmas mondatokkal,
elmesélem Milly terméketlenségét, aztán az én sze-
repemet meg Jackét Alice születésében. Will a hom-
lokát ráncolva hallgatja. – Szóval te meg a pasid ad-
tátok a petesejtet meg az ondót? Ez kicsit…
– Az elején még nem jártunk. Az később történt.
 Időnként, ha felidézem a Jackkel töltött időt, olyan,
mintha egy homályos álomra tekintenék vissza.
Tényleg megtörtént? Végig tudtam, akár be akartam
ezt vallani, akár nem, hogy nem tarthat sokáig. És
nem hiányzik úgy Jack, ahogy Milly. Kicsit sem.
– És hogy vesztetek össze?
– Miután Alice megszületett… – Elhallgatok, aztán
ráveszem magam, hogy folytassam. – Milly nehezen
boldogult. Szülés utáni depressziót állapítottak meg,
és végül elment pár hétre, és én vigyáztam Alice-re.
– És elmondom Willnek lassan, fájdalmasan, hogy
szerettem bele Alice-be, és hogy megpróbáltam el-
vinni.
Mikor befejezem, Will felegyenesedik, emészti,
amit hallott. Félve nézek rá, attól tartva, hogy elítél.
Mi a fenét gondoltál, Anna? Megőrültél?
Felém fordul.
– Ez nagyon nehéz lehetett – mondja, és ez elég,
hogy elsírjam magam. Megérti. Nem ítél el.
– Igen, az volt – nyögöm ki, és Will a karjába von. –
Ez volt a legnehezebb dolog egész életemben. – Ami
azért mégiscsak valami.
Egy pillanatig a karjában tart, a hajamat simogatja,
én megnyugszom az ölelésében, attól, hogy tudja ezt,
és rendben van. Nagy lépésnek érzem – a legna-
gyobbnak, amit megtettem eddig –, de közben jó is.
Megkönnyebbülés, hogy nem egyedül cipelem az
egészet. Hogy már tudják.
 – És akkor mit csinálsz ezzel az sms-sel? – kérdezi
végül Will.
– Nem válaszolok. Ha valami mást írt volna, vala-
mi igazit…
– Talán azt akart, csak előbb tudnia kellett, hogy
ez még a te számod-e. Megértem, hogy nem akar ér-
zelmes sms-t küldeni, ha esetleg egy idegen kapja
meg.
Ez már nekem is eszembe jutott, de nem hiszem,
hogy így lenne. Az az igazság, hogy nem akarom vál-
lalni a kockázatot.
– Akkor írhatta volna ezt – mutatok rá. – Valami
olyasmit, hogy „Az még a számod, szeretnék beszélni
veled” vagy hasonlót.
– Igaz.
Willről el lehet mondani, hogy nem erőltet sem-
mit. Beéri azzal, hogy hagyja, hadd vonjam le én a
következtetéseket, hadd hozzam meg a saját dönté-
semet, én most mégis bizonyosságra vágyok. Azt
akarom, hogy valaki mondja meg, mi lenne a helyes,
hogy valaki tudja.
– Úgy érzem, ha erre válaszolok, azzal kinyitom
Pandora szelencéjét – mondom lassan. – És minden
kirepül. Minden neheztelés, minden megbántottság,
harag, gyász. – Sikerült kellemes, nyugodt életet fel-
építenem. Nem akarom elölről kezdeni, és miért is
tenném.
 – Jogos – véli Will. – Ha valami fontosat akar mon-
dani, majd jelentkezik újra.
Megnyugtatom magam, hogy nyilván így van, de
Milly sms-e ott motoszkál bennem még akkor is,
amikor hétfő reggel elmegyek dolgozni. Nagyszabá-
sú pénzgyűjtő estet tervezünk karácsonyra egy szál-
lodába, erre elmegy minden figyelmem és energiám.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy arra paza-
roljam az időmet, hogy Millyn gondolkozom, és hogy
ezúttal mit akarhat tőlem.
És mégis rá gondolok. Ahogy megrendelem az
eseményre a virágot, ahogy kitöltöm az adatlapot,
fogadom a szponzorok telefonjait, végig rá gondolok
és emlékezek. Mintha egyetlen egyszerű sms felza-
varta volna a vizet, és minden, ami lent kavargóit,
minden esetleges emlék felúszott a felszínre.
Emlékszem, mikor tízévesen hazafelé menve
megosztoztunk egy zacskó csipszen, a vállunk ösz-
szeért. Emlékszem, hogy ő volt a párom a szalagava-
tón, és az nagyot szólt.
De emlékszem másra, olyasmikre, amiket már el-
felejtettem: amikor meghallottam, ahogy a lakótár-
sával beszél, pár hónappal azután, hogy beköltöz-
tem. A barátja panaszkodott rám: és így visszate-
kintve, már látom, hogy kicsit fura voltam, távoli és
visszahúzódó. Milly válasza azóta is ott motoszkál
bennem: „Nem olyan vészes” – mondta fél szívvel.
Emlékszem arra is, hogy alig-alig reagált arra, mikor
elmeséltem, hogy kirúgtak, és hogy inkább saját ma-
gáról meg a pocakjáról beszélt.
Mindezek az emlékek ott tolonganak helyért a fe-
jemben, és előhozzák belőlem a legrosszabbat. Ide-
ges vagyok a munkahelyemen, nyugtalan Will-lel.
Mindenki észreveszi, és Cara, az egyetlen közvetlen
kollégám a területemen, megkérdezi, van-e valami
gond. Will kicsit hátrébb lép, hogy teret adjon ne-
kem, azt mondja, és nem is hibáztatom érte. Akár az
én hibám, akár Millyé, nem jó nekem. Nem jó nekem,
hogy felidézem a barátságunkat.
És végül, két héttel azután, hogy Milly írt nekem,
válaszolok. Elnézést, nem ismerem ezt a számot. Té-
vedés lehet.
Miután elküldöm az sms-t, félrelököm a telefont,
és felhúzom a térdem a mellemhez. Érzem, hogy el-
önt a megkönnyebbülés, még így is, hogy könnyek-
kel küzdők. De legalább túl vagyok rajta.
Vagy legalábbis azt hittem… egészen addig, amíg
pár nappal később megszólal otthon a csengő.
– Anna? – Milly hangja ideges és sürgető a kapute-
lefonban, ez egész testemben megráz. Eljött ide, hoz-
zám? Nem mondok semmi, nem találok szavakat. –
Anna, te vagy az? – Milly hangja elcsuklik. – Kérlek,
ha igen, engedj be! Beszélnem kell veled. Fontos. – A
hangja magasra ível. – Alice-ről van szó.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
 Milly

Apróságokkal kezdődött, olyan csekélységekkel,

hogy azt hittem, bolond vagyok, hogy ilyesmit észre-
veszek. Azt hittem, paranoia és a mindent a felügye-
lete alatt tartani akaró anyukára jellemző túlaggó-
dás, de nem, nem erről volt szó.
Először jött Alice második látásvizsgálata, ennek
sem lett jó eredménye. Rosszabbul látott, mintsem
azt bárki hitte volna, legkevésbé én. Egy pillanatig
alkalmatlannak éreztem magam, mintha észre kel-
lett volna vennem valamit, és nem tettem, de aztán
átalakítottam az elvárásaimat. Alice szemüveget ka-
pott. Rózsaszín kerettel. Imádta, és ami a legjobb,
imádta, hogy rendesen lát.
– Minden olyan éles, mami! – kiáltotta, az arcára
kiült a tiszta boldogság, amire elmosolyodtam, bár a
szívembe mart. Milyen lehetett neki a szemüveg
előtt? Miért nem szólt?
– Bűntudatom van, hogy nem vettem észre, mi-
lyen rosszul lát – mondtam anyámnak egy júliusi
szombat délután. Az ő kertjükben ültünk, anya tér-
dén egy takaró, mert könnyen fázni kezdett, a tik-
kasztó nyári meleg ellenére.
– De még csak négyéves, és miért gondoltál volna
erre? Nem véletlen, hogy az oviban ellenőrzik a látá-
sukat, Milly, észre is vették, még mielőtt elkezdte
volna az iskolát. – Előrehajolt, megveregette a tér-
dem. – Ne gyötörd magad ilyeneken, kislányom. Az
anyaság már eleve pont elég bűntudattal jár. Alice
most már jól van. Ez a lényeg.
És én megengedtem magamnak, hogy higgyek ne-
ki. Mint ahogy Mattnek is mondtam, vannak rosz-
szabb dolgok a szemüvegnél.
De aztán elkezdtem észrevenni dolgokat. Alice fel-
ébredt éjszakánként, mint kisebb korában. Arra fog-
tam, hogy ideges az iskolakezdés miatt. Aztán egy
reggel közölte velem, hogy nem tudja felvenni a ci-
pőjét.
Már késésben voltunk az oviból, vissza kellett fog-
nom a türelmetlenségemet, ahogy igyekeztem vidám
hangon beszélni.
– Ne már, édesem, meg bírod csinálni. Már renge-
tegszer megcsináltad.
– De nem tudom, mami. – Az alsó ajkát előretolta,
maga volt a megtestesült dac, nagyon nem jellemző-
en máskor olyan hajlékony természetére.
– Alice… – elkeseredve néztem rá, ő meg vissza
rám. Patthelyzet, közben ketyegett az óra. – Rend-
ben, akkor ma megcsinálom – mondtam, és gyorsan
belenyomtam a lábát a rózsaszín, tépőzáras tornaci-
pőbe. – De holnap te, rendben?
– De nehéz – remegett meg az ajka.
 – Akkor csak lassan. Nem kell sietni. Tudom, hogy
meg tudod csinálni, drágám. – Gyors puszit adtam a
feje búbjára, és azonnal meg is feledkeztem az
egészről, egy újabb rovást téve a négyévessel töltött
mindennapok listájára. De aztán megint megtörtént.
Másnap épp a közeli vadasparkba készültünk, ez
az egyik kedvence. Leült az utolsó lépcsőre, és a fejét
rázta elszántan.
– Nem tudom.
– Alice…
Nem tudtam, mit tehetnék. Alice már hónapok óta
fel tudta venni egyedül a cipőjét. Mi ez a visszafejlő-
dés és miért lett ilyen konok? És tényleg számít, ha
én adom rá a cipőt?
Az anyaság világában könnyű úgy érezni, hogy el-
ítélik az embert. A sokatmondó csendek, a felhúzott
szemöldökök az ovi öltözőjében. „Ó, Alice még nem
olvas?” „Cukormázas kekszet hoztál ma?” Próbálok
nem részt venni ebben, sőt nem is törődni ezzel a
rémes versennyel, de nehéz nem megpróbálni iga-
zolni magam és magyarázkodni. Le tudja írni a nevét.
Csak egyszer, kivételesen.
Úgyhogy most, hogy a cipőfelvétellel kellett meg-
harcolnom, nem tudtam, engedjek-e vagy küzdjek,
amíg Alice felveszi egyedül. Mi a helyes ilyenkor? Ki
tudja megmondani?
Végül internetes szülőfórumokon kötöttem ki,
remélve, hogy elcsípek némi bölcsességet, és talál-
tam egy több oldalas beszélgetést arról, hogy a
négyéveseknek már tudniuk kell egyedül felvenni a
cipőjüket, és ha az ember feladja rá, azzal lustaságra
tanítja. Egy gyerekpszichológus ki is hangsúlyozta:
„Erre a legtöbb négyéves már képes kell hogy le-
gyen. Keresd meg, mi lehet a háttérben, mi a gondja.”
Úgyhogy legközelebb már fel voltam készülve. Mi-
kor Alice kijelentette, hogy nem tudja megcsinálni,
letérdeltem hozzá, a szemünk egy magasságba ke-
rült, és gyengéden megkérdeztem tőle, valójában mi-
től tart.
– Tényleg akarsz menni az oviba, édes? – Alice
üresen meredt rám. – Vagy aggódsz valami miatt?
– Nem tudom felvenni – rázta meg a fejét.
– Mutasd, hogy próbálod!
Rám meredt bosszúsan, és nekiállt a cipővel küz-
deni. Önkéntelenül úgy éreztem, direkt csinálja, va-
lójában nem ilyen ügyetlen. Az nem lehet.
Vártam, türelmes mosolyt ragasztva az arcomra,
ahogy Alice hiába próbálta belenyomni a lábát a ci-
pőbe, ujjaival a tépőzárral matatva. Aztán meglepe-
tésemre felmordult, és áthajította a cipőt a szoba
másik végébe.
– Alice! – Döbbenetemben a hangom korholóra
vált.
– Nem tudom! Megmondtam, hogy nem tudom! –
sikoltotta, és félig rohanva, félig bukdácsolva felro-
hant, és amilyen erősen csak bírta, becsapta a szobá-
ja ajtaját.
Egy pillanatig csak álltam ott, döbbenten és der-
medten. Alice még sosem viselkedett így, még dac-
korszakos kisgyerekként sem. Mi folyik itt?
– Nyilván most ilyen szakaszban van – mondta
Matt este, mikor elmeséltem neki az egészet. Alice
már aludt. – Emlékszel, kétévesen ragaszkodott hoz-
zá, hogy mindent egyedül csináljon? Mármint min-
dent az égvilágon – mosolyodott el Matt az emléken,
de engem nem volt ilyen könnyű megnyugtatni.
– Ezt most másnak éreztem, Matt.
– Hogy érted?
– Mert olyan volt, mintha tényleg nem menne ne-
ki.
– Azt hitte, hogy nem megy.
– Ennél többről volt szó.
Matt nem úgy festett, mint akit sikerült volna
meggyőzni, és én nem tudtam jobban elmagyarázni.
– Talán épp visszafejlődik kicsit – vélte. – Mert is-
kolába megy. Ez nem szokott előfordulni ilyen korú
gyerekeknél?
– De…
És azt mondtam magamnak, biztos erről van szó,
és Alice nyilván nem itt tart majd, hogy nem veszi fel
a cipőjét, ha hétéves lesz, vagy tíz, vagy tizenkettő.
Milyen keveset tudtam. Mennyire hinni akartam.
 Augusztusban Cornwallba mentünk nyaralni,
ugyanabba a faházba, amit az elmúlt pár évben min-
dig kivettünk, először, amikor terhes voltam, és mi a
jövőről álmodtunk, egy családról. Csodás hetet töl-
töttünk a tengerparton császkálva, kőmedencékben
és homokvárakkal. Alice-nek többnyire nem kellett
cipőt vennie. Aztán, az utolsó éjszaka, Alice rohamot
kapott.
Ez volt a legijesztőbb, legsokkolóbb dolog, mintha
áramütés ért volna, minden érzékem kiélesedett.
Bementem hozzá, hogy ráadjam a pizsamáját, és a
padlón hevert, egyenesen felfelé meredve, nyál csör-
gött a szájából, az egész teste rángatózott.
– Alice… Alice! – A nyersen rettegő hangra Matt
rohant fel.
– Mi…
– Azt hiszem, rohama van. – Alig tudtam elhinni,
hogy kimondom ezeket a szavakat. – Mit csináljunk?
– Matt felé fordultam, rimánkodva valamiféle meg-
nyugtatásért. – Mit csináljunk, Matt?
– Nem tudom. Azt hiszem… azt hiszem, ha rohama
van, akkor hagyni kell, nem? Majd kijön, ha… – Nyelt
egyet. – Amikor tud.
A következő három és fél perc végtelen hosszúra
nyúlt. Matt rákeresett telefonon, hogy mit kell tenni
roham esetén, és felolvasta, hogy fektessük Alice-t az
oldalára, úgy könnyebben kap levegőt, úgyhogy így
tettünk, közben bátorító szavakat mormogtunk és
becézgettük, bár lehetetlen volt eldönteni, hall-e
minket.
Kínzóan fájdalmas volt így látni, ahogy teljesen el-
veszti a kontrollt, ennyire kiszolgáltatva, és nem te-
hettünk semmit. Ez ellentmondott minden ösztö-
nömnek.
Aztán végre a karja-lába elernyedt, és a tekintete
lassan újra fókuszált. Zavartan nézett ránk. Majd
rémülten.
– Mi… mi történt?
– Egy kis ijedtség, édesem – mondtam, és csak
alig-alig tudtam elnyomni a hangom remegését,
hogy ne legyen olyan, mint Alice-é. – De már jól vagy.
Aznap, mikor visszaértünk Bristolba, elvittem or-
voshoz.
– A lázgörcs meglepően gyakori gyerekeknél –
mondta részvétteli mosollyal. Alice olyan kicsinek
látszott az íróasztal melletti széken, a lába le sem ért
a padlóig. – Bár elég ijesztő tud lenni.
– Ez nem láz miatt volt. – Alice-re pillantottam,
nem akartam, hogy végighallgassa ezt a beszélgetést.
– Nem volt beteg.
– Elküldhetem EKG-ra, természetesen, ha megint
rohama lesz.
Összeszorítottam a fogam, mert az orvosunk min-
dig is túl laza volt. Éreztem a gyomromban, hogy va-
lami nem stimmel, és ő meg inkább a „várjunk, majd
meglátjuk” módszer híve volt.
 Mint kiderült, nem kellett sokáig várnunk. A kö-
vetkező héten Alice-nek megint rohama volt, és az
orvos elküldte EKG-ra, ahol nem derült ki semmi,
csak az, hogy nincs epilepsziája.
Akármekkora megkönnyebbülés volt is ez, aggasz-
tott, hogy nem tudjuk a magyarázatot. Úgy éreztem,
mintha paranoiás lennék, mindent tünetnek láttam.
– Meg kell nyugodnod, Milly – mondta Matt, ami
azért nem semmi, ha azt nézzük, ő milyen aggodal-
mas. – Oké, már nem szereti a brokkolit. Nem jelent
semmit.
Én a szemem forgattam, mert nem ez aggasztott.
Hanem minden más: a nyugtalan éjszakák, hogy nem
hajlandó felvenni a cipőjét, az egyre fokozódó ügyet-
lenség, ahogy időnként elfelejtett egy-egy szót a
mondat közepén, és üresen meredt rám, amíg ki
nem segítettem, mire ragyogva mosolygott. Hogy
mikor szeptemberben elsétáltunk az évnyitójára, azt
éreztem, már nem ugyanaz az Alice, akit ismertem
és szerettem.
Egyszer csak mellbe vert, ahogy néztem, amint
előttem megy. Olyan fokozatosan történt, egész nyá-
ron át apránként, hogy fel sem fogtam az egészet tel-
jesen, de néztem, ahogy óvatosan, lassan araszol a
járdán, még kicsit sántikálva is, egyik lábát kicsit
húzva maga után, már láttam, hogy Alice más lett.
Megváltozott, jobban, mint azt eddig láttam vagy
gyanítottam, és abban a pillanatban már tudtam,
hogy baj van.
Bejelentkeztem az orvoshoz másnapra, egyedül,
hogy nyíltan beszélhessünk, ne kelljen attól tartani,
hogy megijesztjük Alice-t.
– Megváltozott az elmúlt pár hónapban, aggódom
érte.
Az orvos rám mosolygott, kicsit bántó együttér-
zéssel.
– Hogy érti, miben változott meg?
– Lassabb, kevésbé magabiztos. Többet botlik el
dolgokban, nekimegy mindennek, és olyan egyszerű
feladatokra is képtelen, hogy felvegye a cipőjét. –
Vagy hogy levetkőzzön. Vagy fogat mosson. Megria-
dok, ahogy belém hasít, a rendelőben ülve, milyen
sok mindent csinálok már meg helyette, csak mert
így könnyebb.
Az az első ütközet a cipőn mintha már rég történt
volna. Beadtam a derekam anélkül, hogy elismertem
volna ezt – és egyre többet engedtem percről percre,
napról napra.
– Az ilyen korú gyerekeknél gyakori az önbiza-
lomhiány, az iskolakezdés ideje gyakran regressziós
időszak – nyugtatott meg az orvos. – Elég normális,
ha azt mondják, nem tudnak megcsinálni olyasmit,
amire addig képesek voltak.
– Nem erről van szó. – A hangom határozott volt,
sőt kemény. Alice nem azért botorkált úgy az utcán,
mert nem elég magabiztos. – Ez fizikai gond – állítot-
tam szilárdan. – Nem érzelmi.
Az orvos a homlokát ráncolta, majd egy sóhajjal,
mint aki hatalmas engedményt tesz nekem, közölte,
hogy beutal egy gyerekneurológushoz első vizitre.
– Neurológushoz? – Ez a szó megrémített. Olyan
komolyan hangzott.
– Tekintve, hogy rohama volt, és a többi tünetet is
figyelembe véve, amiket említett, azt hiszem, az lesz
a legjobb, ha egy neurológussal beszélnek, ez az ő
szakterületük.
Úgy éreztem magam, mint aki lelépett egy sziklá-
ról a semmibe. Szabadon zuhantam, tudatlanul, egy
egészen új világ felé, amit nem akartam megismerni.
Arra a pillanatra emlékeztetett, mikor az orvos el-
mondta, hogy korai klimaxom van, csak sokkal rosz-
szabb volt annál. Minden meg fog változni, ezt érez-
tem, és akkor már tudtam, hogy nem akarom.
– Gyerekneurológus? – kérdezett vissza Matt, mi-
kor elmeséltem neki. – Szerinted erre tényleg szük-
ség van?
– Csak a biztonság kedvéért, Matt.
– De Alice boldog. Szereti az iskolát. Jól van.
– Sántikál – feleltem halkan. – Nem vetted észre? –
Egész héten figyeltem, és Alice járása folyamatosan,
aggasztóan bicegő volt. – És néha elfelejt szavakat…
Könnyű szavakat.
– Ez nyilván normális, ha valaki négyéves.
 Megráztam a fejem, mert bár azt akartam, hogy ez
legyen a helyzet, összeszorult gyomrommal tudtam,
hogy nem így van.
– És miért ne akarnád, hogy leellenőrizzék? – kér-
deztem. – Csak hogy hátha.
Matt egy hosszú pillanatig meredt rám.
– Mert félek – felelte csendesen, és ez vallomás
volt, nemcsak a félelmét vallotta be, hanem azt is,
hogy hol tartunk: zuhanunk a légüres semmibe, fo-
galmunk sincs, hol – és hogyan – érünk majd földet.
Hogy milyen mélyre zuhanhatunk mind – főleg Alice.
HUSZONHATODIK FEJEZET
 Anna

– Milly! – Döbbenten nézek rá, még mindig meg-

lepve, hogy itt van, bár már beengedtem, és ott áll az
ajtóban. Tudatában vagyok, hogy még alvás utáni a
hajam, és pizsamában vagyok. Ha újra kellett talál-
koznom Millyvel, biztosan nem ezt választottam
volna, hogy így történjen.
– Bocsánat – mondja. Öregebbnek néz ki, sötét,
kezelhetetlen hajában néhány szürke csík, a szarka-
lábak elmélyültek a szeme körül. Mégis alapvetően
ugyanúgy néz ki: apró és vad, csupa ideges energia
és céltudatosság. – Felébresztettelek?
– Nem… nem igazán. Mi történt Alice-szel? – Fur-
csa kimondani a nevét, főleg Millynek. – Ő… – Nem
bírom rávenni magam, hogy kimondjam, hogy baja
esett-e, vagy beteg, vagy még rosszabb. Csak nézek,
és várom Milly válaszát.
– Nem bánnád… bemehetek? – kérdezni, szándé-
kosan nem válaszolva a kérdésemre, mire vállat vo-
nok, és oldalt lépve beengedem. Lassan beljebb lép,
felméri, mi változott a lakásban négy év alatt. – Ab-
ban sem voltam biztos, hogy itt laksz még egyáltalán
– mondja, és átmegy a nappaliba.
A falak már nem mély terrakotta színűek, pár éve
a megnyugtatóbb törtfehér árnyalatra váltottam. A
kanapét is kicseréltem egy nagy, süppedős, szürke
bőrbútorra. Winnie nyújtózik egyet, és leugrik on-
nan, meglendítve a farkát, inkább elkerüli Millyt, ki-
vonul a konyhába.
– Miért ne laknék itt? – kérdezem, megállva az aj-
tóban. Azt akarom, hogy beszéljen tovább, mondja
el, mi történt Alice-szel, nem akarok cseverészni.
– Csak azt gondoltam, talán elköltöztél. Megváltoz-
tattad a telefonszámod is… – Nem válaszolok, mire
Milly szeme elkeskenyedik. – Vagy nem? Te írtad azt
nekem, hogy téves a szám?
– Mi történt Alice-szel?
– Semmi sem történt.
– Úgy hangzott, mintha sürgős lenne, mintha va-
lami baj lenne. – Még mindig lüktet bennem az adre-
nalin, már attól elindult, hogy Milly kimondta: Alice-
ről van szó. – Miért vagy itt, Milly?
– Beszélnem kell veled. Felmerült… valami.
Felhúzom az egyik szemöldököm, feszülten várok.
– Még mindig HR-es vagy? – kérdezi, és a szavak
mintha ott lebegnének a levegőben. Ez komoly?
Folytatjuk, ahol abbahagytuk, csak egy kicsit átbe-
széljük, mi történt? Nem válaszolok, Milly lehor-
gasztja a fejét. – Bocsánat – motyogja. – Nehéz ez.
– Ülj le – mondom, kicsit visszavéve az agresszív
modorból. Milly leereszkedik egy fotelba, és már lá-
tom, milyen fáradt és aggodalmas. Hidegen markol
belém a félelem. – Mi történt Alice-szel? – kérdezem.
 – Bár el tudnám mondani! – Nehézkesen felsóhajt,
megdörzsöli az arcát. – De az az igazság, hogy nem
tudjuk. Próbáljuk kitalálni… Matttel… Elkezdtünk
észrevenni dolgokat. Először apróságokat. Olyasmi-
ket, amiknek talán nincs is köze… Nem tudom. Olyan
nehéz tudni. De kezdtünk aggódni, és az orvos vizs-
gálatokra küldött minket.
Az agyamban vadul kavarognak a gondolatok.
– Milyen dolgokat vettetek észre?
– Tényleg apróságokat. – Milly vállat von, a szeme
sarkát masszírozza. – Kicsit ügyetlen… Szemüveg
kellett neki… Bizonyos dolgokban visszafejlődött,
beszédben, motorikus képességekben… És aztán
múlt hónapban elkezdődtek a rohamok.
– Rohamok… – Alig bírom felfogni. Alice, a csodála-
tos, kicsi Alice, akit én valamiképp még mindig ba-
bának képzelek, ilyen gondokkal küzd. – És milyen
vizsgálatokat végeztek? Mit tudtatok meg?
– Ez a gond. Semmit. – Kétségbeesetten tárja szét
a karját. – Egy csomó rendellenességet kizártak, sze-
rencsére, ezek egy része komoly, másik része nem
annyira.
– Mint például?
A golyózáporként hulló kérdéseimtől Milly mintha
hátrahőkölne, mintha nem várta volna, hogy ennyire
érdekel, ennyire benne vagyok még mindig. De végül
is fogalmam sincs, mit gondolt rólam Milly az eltelt
négy évben – ha gondolt rám egyáltalán.
 – Epilepszia, figyelemzavar, valamilyen autiszti-
kus zavar… de sosem volt erre utaló tünete. Leg-
alábbis mostanáig nem volt.
A gyomrom összeugrik, jeges a rettegéstől.
– És mi történt mostanában?
– Nem tudom pontosan. – Milly úgy fest, mint aki
mindjárt elsírja magát. – Minden olyan ködös…
Mármint Alice csak négyéves. Aggódjak, ha nem fogja
olyan szorosan a ceruzát, mint pár hónappal ezelőtt?
Vagy hogy fordítva ír le pár olyan betűt, amit már
tavaly tavasszal ismert? Az ember folyton azt hallja,
hogy az ilyesmi normális a gyerekeknél, de amióta
elkezdte az iskolát pár hete, a tanárnője is aggodal-
mát fejezte ki, hogy…
A gyomrom felfordul az aggodalomtól.
– Mióta tart ez?
Milly felsóhajt, hátradől.
– Talán egy éve, azt hiszem, bár a roham előtt nem
vettem észre rendesen. Elvittük orvoshoz rögtön az
első után, és ő végül szeptemberben vizsgálatokra
küldte… Azóta voltunk pár orvosnál, de még nincs
semmi válasz.
– És most? – A szavaim a levegőben lebegnek,
majd gyengéden lehullanak.
– Most a szakemberek szeretnék kizárni a ritkább
genetikai rendellenességek egy részét – mondja
Milly halkan. – Néha évekig tart, mire diagnózist
tudnak adni, sok olyan betegség van, amit nehéz ki-
mutatni, mert rettenetesen ritkák. Ha megcsinálhat-
nának pár genetikai tesztet… – Elhallgat, én meg fel-
fogom. Milly talán Alice anyja, de ami a genetikát il-
leti, rám van szüksége. Eltűnődök, vajon mit erezhet
emiatt, de tudom, hogy nem számít. Ez nem rólam
vagy Millyről szól, hanem Alice-ről.
– És mit akartok tőlem? – kérdezem, és tudom,
hogy bármit odaadnék vagy megtennék.
– Csak egy DNS-mintát.
– De az van még korábbról, nem? Akkor nem vé-
geztek el teszteket?
Tragikus mulasztásnak tűnne, ha nem tették vol-
na, és még emlékszem a kitöltött adatlapokra, a le-
vett vérmintákra. Csak megtették, amit kellett. De
valahogy úgy tűnik, hogy nem, és ez ijesztő.
– Igen, teszteltek előtte, de nem minden létező
problémára szűrve. Az lehetetlen lett volna. – Milly
elhallgat, majd folytatja. – Én csináltathattam volna
amniocentézist, hogy ellenőrizzenek néhány geneti-
kai rendellenességet még a terhességem alatt, de a
magas kockázatú terhesség miatt ez nem tűnt jó öt-
letnek, és nem hiszem, hogy számított volna. Min-
denképp megszültem volna Alice-t, nem számított
volna.
Mert annyira akarta. Emlékszem. Istenem, milyen
pontosan emlékszem…
– Akkor… – szólalok meg bizonytalanul.
– Csak a minta kell, ha vállalod.
 Olyan bizonytalan a hangja, mintha bármikor rá-
kiabálhatnék, megkérdezhetném, hogy meri azt gon-
dolni, hogy bármit is megtennék érte mindazok után,
hogy… Nos, mindazok után. De közben meg persze
bármibe belemennék, ha azzal segíthetek. Nem
Millynek, hanem Alice-nek. Mindig Alice-nek.
– Igen, rendben – mondom hirtelen. – Adok min-
tát.
– Szuper. – Millyn annyira látszik a megkönnyeb-
bülés, hogy feldühödök. Hogy gondolhatta, hogy
olyan önző leszek, hogy megtagadom a kérését? Is-
mert engem egyáltalán valaha? Vagy bűntudata van
a történetben betöltött szerepe miatt? – Akkor majd
felhívnak az orvos specialista rendelőjéből. A bristoli
állami gyerekkórháztól fognak keresni, a klinikai ku-
tatócsoport.
És ez rémisztően komolyan hangzik.
Bólintok, Milly lassan feláll a fotelből.
– Köszönöm, hogy megteszed ezt, Anna.
– Nincs mit.
– Csak azt akartam még mondani… – Elhallgat,
vár, az arcom üres. Fogalmam sincs, mit akar mon-
dani, és végül, azt hiszem, meggondolja magát. – És
hogy vagy? Dolgozol?
– Igen, átképeztem magam. Most egy civil jóté-
konysági egyesületnek dolgozom, akik a szexuális
zaklatások áldozatait segítik.
– Ó, ez igen. Ez… tényleg csodálatos.
 – És te? Dolgozol?
– Nem, azóta nem… – Fura csend ereszkedik ránk.
– Nem mentem vissza azóta.
Újabb végtelen pillanatig nézünk egymásra. Túl
sok mindent kellene kimondani, és mégis, nincs mit
mondani közben. Nincs olyan, ami hidat verhetne a
minket elválasztó szakadék fölé. És Milly bizonyta-
lanul rám mosolyog kicsit.
– Akkor köszönöm még egyszer. Én… mi… nagyon
értékeljük.
– Természetes. Bármit megtennék Alice-ért. – A
hangom lüktet az érzelmektől, Milly elfordítja a te-
kintetét. Zavarba hoztam. Nem akar arra gondolni,
miért teszem, vagy hogy ez mit jelent.
Indul lassan, és én a lelkem mélyén el sem tudom
hinni, hogy ennyi volt a beszélgetésünk. Majd hu-
szonöt évig voltunk legjobb barátok. Hogy tűnhetett
el mindez? De nem akarok olyat mondani, ami áthi-
dalhatná a távolságot – részben azért, mert bármit
mondanék is, az nyomorultul kevés lenne, és mert
nem akarok. Még mindig dühös vagyok a lelkem mé-
lyén. Talán mindig az leszek.
Miután Milly elmegy, felhívom Willt.
– Jelentkezett Milly – szakad ki belőlem. – Alice-ről
van szól.
Elmondok neki mindent, ő meghallgat, megnyug-
tat, azt mondja, hogy ezekre a vizsgálatokra vélhető-
en csak elővigyázatosságból van szükség, hogy ki le-
hessen zárni pár valószínűtlen, de aggasztó lehető-
séget. De én arra gondolok, hogy Alice elfelejt szava-
kat, rosszul lép sokszor, és a szívem egyszerre sajog
és remeg a félelemtől. Egy aprócska hang megszólal
bent, azt mondva, hogy ez nem történt volna meg, ha
ott vagyok. Én vigyáztam volna rá. Csak közben ez
persze nem igaz egyáltalán. Talán pont én vagyok az
oka, hogy Alice ilyen tüneteket produkál. Ha geneti-
kai rendellenessége van, akkor az vagy az én hibám,
vagy… vagy Jacké.
Egy hét múlva hívnak a kórházból, és megbeszél-
jük a mintavétel időpontját. Egyszerű folyamat: csak
egy vérvétel meg a szájüregből lekapart hám, ez
alapján vizsgálják majd, hogy hordozok-e bármilyen
örökletes betegséget. Megkérdezem, milyen beteg-
ségekre gondolnak, mire a nővér közli, elég leeresz-
kedően, hogy túl sok van ahhoz, hogy felsorolja.
– De komolyak? – kérdezem, mert szükségem van
rá, hogy többet tudjak.
– Van, amelyik az, van, amelyik nem – feleli, és én
már tudom, hogy nem fog elmondani nekem semmit.
Kimegyek a kórházból, csodás őszi nap van, egy-
szerre friss és meleg. Eszembe jut, hogy rácsörög-
hetnék Millyre, elmondani, hogy adtam mintát, és
valójában többet megtudni Alice-ről, végül mégsem
hívom fel. A kórházból majd szólnak neki, és ő vilá-
gossá tette a rövid látogatás alatt, mit akar tőlem.
Most, hogy megkapta, kétlem, hogy kapcsolatba lép-
ne velem. Még csak fotót sem mutatott Alice-ről,
amikor beszéltünk, és nekem volt annyi eszem, hogy
ne kérjem meg.
De mégis ott suttog bennem a vágyakozás. Alice.
Próbálom magam elé képzelni, arra gondolok, vajon
hasonlít-e rám, de persze nem tudhatom. Múlt hó-
napban kezdte el az iskolát. Egy ropogós, új egyen-
ruhában feszítő kislányt képzelek el, copfokkal és
foghíjas, ragyogó mosollyal, de ezzel az erővel meg-
idézhetnék egy gyereket valami reklámból vagy ké-
peskönyvből.
Már nem tudok semmit Alice-ről. Fel sem ismer-
ném, ha szembejönne az utcán, bár folyton őt kere-
sem. Milly meg Matt így akarta, és világos, hogy még
mindig így akarják.
Semmi sem fog most megváltozni, bármi is a baja
Alice-nek.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
 Milly

Hat hónapig eltarthat, talán tovább is, mire meg-

lesz Alice genetikai tesztjének az eredménye. Ez a
hír mellbe ver, olyan kétségbeesetten vágyom vála-
szokra.
Matttel egy specialista rendelőjében ülünk, hall-
gatjuk, ahogy közli a rémes hírt, fogjuk egymás ke-
zét. Hónapok óta nem tudjuk, hogyan kell gyógyítani
Alice-t, hónapok óta nem kezelik, nem adnak neki
gyógyszert, vagy bármit, amire szüksége lenne. Nov-
ember vége van, négy hónapja, hogy először orvos-
hoz vittem, és már világos, hogy baj van.
Már egyikünk sem magyarázza meg a tüneteit,
bárhogy akarnánk és próbálnánk mindketten
Matttel. Látásromlás? Rengeteg gyereknek kell
szemüveg, és ez lehet a koraszülés következménye.
Az ügyetlenség? Az is. Hogy fordítva írja a betűket,
és elfelejt szavakat, amiket korábban biztosan hasz-
nált? Négyévesen ez normális. Ami meg a rohamokat
illeti… Nos, a gyerekkori rohamokat kinő-heti az
ember. Azt mondogatom magamnak, hogy csak pa-
ranoiás vagyok, ezért gondolom, hogy baj van. Min-
dig is túl aggodalmaskodó és éber voltam, valójában
meg ha összeszedjük bárki furcsaságait és gyenge-
ségeit, abból ki lehet hozni valami rendellenességet.
 Ezek a vizsgálatok, nyugtatgatjuk egymást, csak a
biztonság kedvéért kellenek. Valószínűleg semmi-
ség. Szinte biztosan az. De a kétségbeesett optimiz-
mus litániája már nem működik, mert már nem csak
Matt és én látjuk Alice tüneteit.
Először a tanítója mondja el nekünk, amit már tu-
dunk: hogy Alice szokatlanul ügyetlen, elfelejt sza-
vakat, és nemcsak a cipőjét nem tudja felvenni, de a
kabátját sem.
– Azt gondoltam, talán csak dac – magyarázta Miss
Hamilton, a nyugdíjhoz közelítő, szigorú tanító néni
egy októberi fogadóórán. – De most már nem vagyok
biztos benne. Elvitték kivizsgálásra?
Mr. Williams, a gyerekneurológus komolyan vette
a tüneteket. Azt mondta, hogy sokszor az ilyen be-
tegségeket nehéz felismerni, olyan rettenetesen ho-
mályosak a tünetek. Hozzátette, hogy bízzunk az
ösztöneinkben, és én leküzdöm a késztetést, hogy
közöljem vele, azt nem akarom, mert az ösztönöm
azt súgja, hogy komoly a baj. És Alice-ről van szó.
Alice-ről, aki mélyen, gurgulázva nevet, ha Matt
csiklandozza, Alice-ről, aki kitalált történeteket ját-
szik a dínó alakú csirkefalatokkal, amíg rá nem szó-
lunk, hogy inkább meg kellene ennie őket. Alice-ről,
aki meghallgatja a röhejes mesémet az ablaka előtt
lakó tündérekről, amit már több mint egy éve mesé-
lek melodramatikus folytatásokban.
 Alice-ről, akit annyira akartunk, akiért harcoltunk,
és akit minden egyes sejtünkkel szeretünk. Hogy le-
hetne baja? Alice tökéletes. Így tökéletes, ahogy van.
– De ugye az is lehet, hogy hamarabb meglesz a
diagnózis? – kérdezi most Matt Mr. Williamstől,
ahogy ott ülünk, fogjuk egymás kezét, és józan hang-
jába aggodalom vegyül.
– Lehet – ismeri el Mr. Williams. – De ezen a pon-
ton úgy állunk, mintha egy nagyon kicsi tűt keres-
nénk egy hatalmas szénakazalban… Tudom, hogy ez
kicsit elcsépelt már, de Alice tünetei zavaros együt-
test adnak ki, ami számtalan rendellenességre utal-
hat. – Elhallgat, majd folytatja. – És készüljenek fel
arra, hogy talán sosem találunk teljes magyarázatot.
Tudom, rossz ezt hallani, de még ma is folyamatosan
fedeznek fel új rendellenességeket, örökleteseket
vagy nem. Nem szeretném, ha becsapva éreznék
magukat, vagy csalódnának, csak mert nem ismerik
a tényeket.
– Higgye el – közli komor mosollyal Matt –, nálunk
nem ez a helyzet.
– Mr. Williams, úgy látom, hogy Alice tünetei
mintha erősödnének. – Utálom, hogy ezt kell mon-
danom, de legalábbis az elmúlt pár hétben egyre
több szót felejtett cl, és ezt nem lehetett megmagya-
rázni az életkorával.
Tegnap este lasagnét kért, de nem jutott az eszébe
a szó.
 – Tudod, az a lapos tészta, amiben szósz van. – El-
kámpicsorodott az arca. – Van benne piros szósz
meg fehér, és nagyon finom…
– Lasagne? – kérdeztem, kétségbeesetten próbál-
va megtartani a könnyed hangot. – Erre gondolsz,
butuskám?
– Igen! – ragyog rám. – Lasagne.
És ahogy nekiláttam a darált hús pirításának,
igyekeztem leküzdeni a pánikot, azt, hogy ott hely-
ben sírva kiabáljak. Édes kislányom, hogy felejthetted
el a lasagnét! Minden héten ezt eszed. Ez a kedvenc
vacsorád. Kétéves korod óta tudod a nevét, és annyira
büszkék voltunk rád, mikor egy ilyen bonyolult szót
kimondták
És én gyászoltam azt a kislányt, mert a lelkem mé-
lyén tudtam, hogy nincs többé. És azt mondtam ma-
gamnak, hogy meglesz a diagnózis, és akkor jobban
lesz. Bármi kell is hozzá – műtét, terápia, gyógyszer,
akármi. Megcsináljuk. Megtaláljuk a módját, hogy
Alice megint önmaga legyen.
És mégis minden egyes múló nappal mást látok.
Már csak egyesével lépkedve tud lejönni a lépcsőn,
pedig néhány röpke hónappal ezelőtt még duplán
vette őket, és boldogan lerohant. Elvittük egy újabb
látásvizsgálatra, és tovább romlott a szeme azóta,
hogy utoljára felírták a szemüvegét. Heti pár alka-
lommal volt rohama, és időnként produkált valamit,
amit, mint megtudtam, önkéntelen izomrángásnak
hívnak, ő észre sem vette, de mi Matttel nagyon is
láttuk.
– Lehet, hogy valami ártalmatlan – ragaszkodik
hozzá Matt, ahogy hazafelé tartunk a kórházból, és
semmivel sincs több válaszunk, mint előtte. – Sok
kezelhető betegség létezik, olyan, amit meg lehet
gyógyítani megfelelő gyógyszerrel vagy terápiával.
Csak meg kell tudnunk, mi ez.
Rácsap a kormányra, nem is tudom, miért, talán
hogy hangsúlyozza a mondanivalóját, vagy talán a
frusztráció miatt, hogy nem tudjuk, és egy darabig
nem is fogjuk tudni.
Azt mondom magamnak, hogy legalább elindul-
tunk, remélhetőleg, hiszen Anna és Jack mintái beér-
keztek, összevetik őket Alice-ével. Ha valami örökle-
tes bajról van szó, nyilván megtalálják. A gondolata-
im Anna felé sodródnak, mert valahogy most köny-
nyebb rá gondolni, mint a lányomra, meg mindarra,
amit nem tudok.
Ugyanúgy nézett ki – kicsit öregebb lett, ahogy én
is, de alapvetően ugyanolyan. És ez meglepett, mert
olyan másnak tűnt. Hidegebb lett, tudatosabb, nem
olyan passzív. Annak a nőnek egy keményebb válto-
zata, akit valaha a legjobb barátomnak tartottam, és
most arra gondolok, hogy ez mennyire múlik rajtam.
– Nem is kérdeztél Annáról – mondom Mattnek,
mire ő óvatos pillantást vet rám.
– Miért kérdeznék?
 – Mert tudod, hogy találkoztunk. Mert a barátod
volt neked is, nem csak nekem valamikor réges-
régen.
Matt vállat von.
– Az akkor volt.
– Miért vagy ilyen kemény ebben a kérdésben,
Matt? – Mikor Annáról beszélünk, ami ritkán esik
meg, a távolságtartó szüleire emlékeztet. Az én me-
leg, könnyed férjem egyszer csak hűvös idegenné
változik. Nyugtalanító, még akkor is, ha a hűvösség
nem felém irányul.
– Nem vagyok kemény, Milly. – Elhallgat, az utat
nézi, az ujjai a kormányon. – De pont elég bajunk van
úgy is, hogy Annát nem dobjuk be még pluszban az
egyenletbe, ugye? Nem része az életünknek már.
Ennyi, vége.
De nem ez volt a helyzet, nem volt vége, nem iga-
zán, egyáltalán nem. Így nem, amíg Anna vére csorog
Aiice ereiben, az ő öröksége a lányunk minden egyes
sejtjében. Így nem, hogy még mindig nem tudjuk, mi
a baj, és bármi legyen is, talán Anna miatt van. Akkor
hogy lehetne vége?
A következő héten, amíg Alice az iskolában van,
kimegyek Chepstow-ba a szüleimhez. Már meséltem
nekik valamennyit Alice problémáiról, de nem osz-
tottam meg velük a teljese rémületes képet. Egyikü-
ket sem akartam terhelni az aggodalommal, hiszen
még mindig nem tudtuk, mi ez, mi a baj, már ha baj
van egyáltalán.
Csak ma reggel, mikor banánt szeleteltem Alice
gabonapelyhére, ezt mondta halkan Matt:
– Tudod, talán nem nagy dolog. Az ember hall tör-
téneteket mindenféle titokzatos tünetről, hogy már
azt hiszik, mindjárt belehalnak, aztán kiderül, hogy
csak valami fura vírus volt, és elmúlik magától. – Be-
lekortyolt a kávéjába, komolyan nézett rám, mintha
azt várná, hogy értsek egyet, vagy idézzek statiszti-
kákat.
És persze, boldogan megtettem volna. Add, iste-
nem, legyen csak valami vírus. De a szívem mélyén,
az összeszorult, ólmos gyomromban tudtam, hogy
nem az. Hogy lehetne? Alice tünetei kezdtek komo-
lyodni: már beszéltünk Miss Hamiltonnal, hogy egy
pedagógiai asszisztens segít majd neki átöltözni tor-
naruhába, és az ebéddel is. Hozzászoktunk ehhez az
új valósághoz, ami olyan apró részletekben érkezett,
hogy valahogy el is tudtuk felejteni, milyen nagy a
változás, milyen hatalmas. Talán csak így tudtunk
megbirkózni ezzel, de Alice állapota árnyékként le-
begett felettem, sziklaként húzta le a súlya a válla-
mat. Ez valami nagy baj lehet. Ez megváltoztathat
mindent. Már meg is tette.
– Csak várnunk kell és meglátjuk – mondtam
Mattnek, mosolyogva Alice felé fordultam, és rászór-
tam a banánt a gabonapehelyre. – Tessék, édesem.
 Szerencsére Alice-t mintha annyira nem aggasz-
totta volna, ami épp történt vele. Bosszús volt az
ügyetlensége miatt néha, de a rohamokra nem emlé-
kezett, és tetszett neki a szemüveg. Mikor elfelejtett
szavakat, akkor kisegítettük, és ő boldogan folytatta.
Azt akartam, hogy maradjon kisgyerek, ártatlan és
tudatlan, ameddig csak lehet. El akartam rejteni elő-
le a félelmeim, amíg nincs biztos diagnózis, amíg
nem tudjuk, mivel állunk szemben. És talán el sem
mondom neki akkor sem.
Most a hídon át autózom épp, a téli nap megcsillan
a folyó felszínén, és én arra gondolok, hogy mond-
jam ezt el a szüleimnek. Le lesznek sújtva, ha meg-
tudják, hogy baj van, és hogy így aggódok, várva a
választ. Anyukám olyan törékeny, utáltam már a
gondolatot is, hogy bármin aggódjon, mégis épp ele-
get titkolóztam a szüleim előtt, nem akartam többet.
– Milly!
Anya mosolyog, de nem kel fel a fotelből, apa
megölel. A nappaliban ülnek, a gázkandalló begyújt-
va, az ajtó csukva, rettenet hőség van. De anya tér-
dén még így is ott a takaró, és én látom, milyen so-
vány lett, még soványabb, mint mikor utoljára lát-
tam, a csuklócsontja faágként kandikál ki a pulcsija
ujjából.
– Hogy vagy ma, anya? – kérdezem, és lehajolok,
adok egy puszit az arcára. A bőre pergamenszerű,
száraz.
 Mosolyog, megveregeti a kezem.
– Fáradtan, mint mostanában gyakran. De béké-
sen.
Békésen? Egy pillanatra elhallgattat, hogy ezt a
szót választotta, apám szomorúan mosolyog.
– Elmentünk CT-re múlt héten. A tumor megint
nő, és az orvos úgy gondolja, ezúttal a kemó túl sok
lenne anyádnak.
Beleroskadok egy fotelbe, döbbenten, ugyanakkor
semennyire sem ért ez meglepetésként. Évek óta
vártam ezt a hírt. Már önmagában az meglepő, hogy
eddig tartott, nem pedig az, hogy végül megtörtént.
– Sajnálom – mondom végül, és anyára nézek.
Rám mosolyog, a szeme ragyog. – És mit… jelent ez
pontosan?
Vállat von.
– Ki tudja azt? Senki sem gondolta, hogy eddig el-
élek, tényleg nem erre számítottak. – Felsóhajt. – De
mikor nagyon kérdeztük, azt mondta, hogy talán né-
hány hónap.
Bólintok, eláll a lélegzetem, tudom, hogy ez most
más. Ez most tényleg az. Persze tudat alatt már évek
óta gyászolom, ilyen az, ha valakinél súlyos rákot ál-
lapítanak meg. Felkészíti az embert a végre, mármint
amennyire ez lehetséges. Mégsem tudom elhinni,
hogy tényleg itt van: a végjáték, a lefulladás. Nem
számít, hogy vártam, mégis sokként ér. És ezek után
hogy mondhatnám el nekik, mi van Alice-szel? És
hogy hallgathatnám el?
– És hogy van az én gyönyörű unokám? – kérdezi
apa ragyogva. – Vidám, mint mindig?
– A legédesebb kislány a világon – mormogja anya
mosolyogva. – És egyáltalán nem vagyok elfogult.
Rájuk nézek, a szívem olyan nehéz, hogy úgy ér-
zem, nem tudom tovább cipelni a terhet. Elmondani
azt, hogy Alice talán beteg, hogy valami rendellenes-
sége vagy baja lehet, összetörheti a szívüket. De jo-
guk van tudni, megérdemlik. És tudom, hogy tudni
akarnák, mégsem akarok fájdalmat okozni nekik.
– Nekem is el kell mondanom valamit – mondom,
és megköszörülöm a torkom. Anya várakozón néz
rám, apa a homlokát ráncolja. – Alice-ről van szó. Ta-
lán semmiség, talán csak valami apróság, de az is le-
het, hogy valami… komolyabb. – Habozok, anya a
torkát fogja át a kezével.
– Alice-ről? Mi a baj, Milly?
Elmagyarázom a tüneteket, az orvosokat, a vizsgá-
latokat.
– Hat hónap hosszú várakozási időnek tűnik – fe-
jezem be. – De lehet, hogy hamarabb megtudjuk.
Csak tudni akarom, mi ez, tényleg, hogy tervezhes-
sünk. – Összekulcsolom az ölemben a kezem, az
egész testem megfeszül. Mióta elkezdtük észrevenni
a tüneteket, a gyomrom folyamatos görcsben áll az
aggodalomtól, és az egész testem állandó feszültsége
elcsigáz – és ez csak rosszabb lett, minél több min-
den kiderül, minél többet kell várnunk, minél többet
nem tudunk.
– Ó, édes istenem… – suttogja anya. – Alice…
– Lehet, hogy semmiség. – Apa nem adja fel. –
Ahogy Matt mondta. Csak valami fura vírus… – Men-
tőövként dobtam be ezt a felvetést, és bár tudom,
milyen csábító, hogy megragadjuk, azt is tudom,
hogy nem kellene. Ettől csak nehezebb lesz elviselni
az igazságot, ha majd eljön.
– De lehet, hogy nem, apa. Csak várjunk, és meg-
tudjuk.
A szívem még akkor is nehéz, amikor már vissza-
fele tartok Bristolba, miután megígértem a szüleim-
nek, hogy be fogok számolni nekik rendszeresen Ali-
ce-ről, és persze minden újabb vizsgálat eredményé-
ről.
Még január elején is ezeket az eredményeket vár-
juk, mikor ott állok az iskola udvarán, Alice-t várom,
a többi anyuka és bébiszitter csoportokban álldogál-
va jól elcseveg egymással. Mindenki a karácsonyról
beszél, hogy mit csináltak, mennyit ittak. A mi kará-
csonyunk csendes volt, a szüleimmel voltunk, pró-
báltuk kordában tartani a folyamatosan jelen lévő
félelmet, és – ami még fontosabb –próbáltuk távol
tartani Alice-től. De észreveszek dolgokat. Minden-
nap észreveszek valamit. Most egy anyuka bizonyta-
lanul rám mosolyog az udvar túloldaláról, én igyek-
szem visszamosolyogni, de nem tudom, mennyire
sikerül.
A tanév elején még beletartoztam a kis klikkekbe,
ismertem pár anyukát a babamama csoportokból és
a babaprogramokról, ezt természetes baráti körnek
éreztem. Még a helyi pubba is elmentem este egy-
egy italra néhányukkal, de ahogy Alice tünetei egyre
erősödtek, és a diagnózis keresése egyre jobban
igénybe vett, azon kaptam magam, hogy egyedül ál-
lok ott, és kerülöm a többiek tekintetét. Könnyebb
volt így.
Most meg összeszoruló szívvel látom, hogy nem az
osztálytársaival jön ki: Miss Hamilton áll mellette,
fogja a kezét. A tanárnő sokatmondó pillantást vet
rám, mire a gyomrom még inkább összeszorul.
Látom, hogy a többi szülő és dada titokban engem
bámul kíváncsian, és tudom, azt gondolják, Alice biz-
tos rosszul viselkedett, hogy problémás gyerek, pe-
dig semmi sem állhatna ennél távolabb az igazságtól.
– Attól tartok, hogy Alice ma kissé zaklatott lett –
mondja halkan a tanítónő, miután a többi gyerek
már elment, és mi visszamentünk az osztályba. Alice
egy-két méternyire ül tőlünk, valamilyen számkoc-
kákkal játszik.
– Zaklatott? Miért?
– Egy másik gyerek kigúnyolta, amiért nem tudja
rendesen fogni a ceruzát. – Miss Hamilton bosszús
arcot vág. – Beszéltem a gyerekkel, természetesen,
de Alice a szívére vette. Azt mondta nekem, hogy
nem tudja úgy fogni, ahogy szeretné.
Bólintok, nagyot nyelek, próbálok semleges képet
vágni, nem akarok kiborulni egy ilyenen, hogy rosz-
szul fogja a ceruzát. De mégis mindig ilyen ez: vesz-
teség veszteség után. Nem számít, milyen apró, ösz-
szeadódnak. Ellepnek, amíg teljesen kifacsartnak és
tehetetlennek érzem magam.
– Sajnos nem kapjuk meg a vizsgálatok eredmé-
nyeit még pár hónapig.
– Sajnálom. – Miss Hamilton a karomra teszi a ke-
zét, és én a sírással küszködök. Olyan törékenynek
érzem magam, vajon milyen lehet ez Alice-nek?
Nyilván ő is törékenynek érzi magát, és én utálom
ezt. Annyira utálom.
– Olyan nehéz nem tudni – sikerül kinyögnöm, és
Miss Hamilton átkarol. Lehajtom a fejem a párnás
melegségbe, próbálok nem teljesen szétesni itt, az
elsősök termének közepén. Ekkor megérzem, hogy
valaki megrántja kicsit a kabátomat.
– Mami… Mami! – Alice hangja riadt. – Mi a baj?
Miért vagy ilyen szomorú?
Elhúzódok Miss Hamiltontól, szégyellem magam,
hogy ilyen közel jártam az összeomláshoz Alice előtt.
Erre lenne most a legkevésbé szüksége.
– Nem vagyok szomorú, édesem – felelem, a han-
gom a rémesen tompa és a mániákusan vidám kö-
zött váltakozik. – Egyáltalán nem. – Kipréselek egy
mosolyt, Alice bizonytalanul néz rám. Pár feszült
másodperc után visszatér a kockákhoz.
– Elmondják neki? – kérdezi Miss Hamilton hal-
kan.
– Hogy valami…
– Amíg nem tudjuk, nem – csóválom a fejem.
Alice nem terelhető el olyan könnyen a témától
hazafelé menet.
– Miért voltál szomorú, mami? – kérdezi, ahogy
sétálunk egymás mellett, és kicsi kezét a kezembe
csúsztatja.
– Miattam?
Megállok, felé fordulok.
– Nem, Alice. Nem. Nem vagyok szomorú miattad.
Sosem tudnék szomorú lenni miattad.
Komolyan néz rám, tengerzöld szeme – Anna
szeme kerekre tágulva, pislogás nélkül mered rám.
– De van velem valami baj.
Egész lényemet megrázza ez, de megteszek min-
dent, hogy ne lássa rajtam.
– Nincs veled semmi baj, Alice. Semmi. – Letérde-
lek elé a hideg, nedves járdára, megfogom a vállát,
tele akarom tölteni az igazsággal. – Semmi, de sem-
mi. Kérlek, erre ne is gondolj.
Az ajka megremeg, boldogtalan a tekintete.
– De annyira ügyetlen vagyok mostanában. És a
ceruzát sem tudom rendesen megfogni.
 – Igen, és mi próbáljuk kitalálni, miért van ez. Tu-
dod, miért vizsgálnak az orvosok? Hogy rájöjjenek,
mi az oka ennek. – Ennyit már mondtunk korábban
is, de nem tudom, mennyit ért belőle. Mennyit ért
belőle bármelyikünk.
– Igen. És lehet, hogy adnak valami fincsi orvossá-
got, amitől jobban leszek – fejezi be Alice sóhajtva. –
Tudom. – Ezt mondtam neki, mikor először mentünk
orvoshoz.
– Igen, valami fincsi orvosságot. – A hangom ká-
sás, felállok a nedves járdáról, nehéznek és öregnek
érzem magam, fáj mindenem. – Igen, így lesz. – Azt
akarom, hogy így legyen, jobban, mint bármit. Kér-
lek, legyen csak ennyi.
Hazasétálunk kéz a kézben, egyikünk sem beszél,
és egy sarok után Alice ugrálni kezd ezzel az új, bot-
ladozó szökdeléssel, a szívemben ettől túlcsordul a
szeretet, és beleremeg a félelembe. Már el is feledke-
zett Miss Hamiltonról és a ceruzáról, de én nem. Va-
jon még mennyi minden lesz, amivel Alice küzdeni
fog, mielőtt rájönnénk, mi a baj? Mennyit fog még
veszíteni?
A mobilom megszólal, pont mikor belépünk a
házba, Alice előrerohan, hogy valami nasit szerezzen
magának.
– Ehetek cukormázas kekszet, mami?
– Igen, szívem. – A korábbi militáns cukorellenes-
ség határozottan enyhült. Vannak sokkal rosszabb
dolgok, amin aggódni kell, mint a túlzásba vitt édes-
ség.
Mosolygok, ahogy nézem, amint lábujjhegyre állva
leveszi a horpadt kekszesdobozt, és lenézek a tele-
fonomra, mire minden elnémul bennem. Anna az.
Majdnem kinyomom a hívást, de aztán felveszem,
mert ki tudja. Hogy mi lehetne, azt nem tudom, de
nem akarok kockáztatni.
– Anna?
– Milly? – Furcsa a hangja, valahogy tompa, mint-
ha valami fontosat kimostak volna belőle. – Beszél-
hetünk?
– Hogy érted? – Becsukom az ajtót magam mögött,
Alice rám vigyorog a konyhából, mindkét kezében
egy-egy kekszet tart. Visszamosolygok rá, ő bizony-
talanul a kanapéhoz megy, és lehuppan rá.
– Igen, szeretnék találkozni veled és Matttel.
– Talán jobb lenne, ha csak velem, Anna. Nem hi-
szem, hogy Matt akarna…
– Ez fontos, Milly. Nagyon fontos mindkettőtök-
nek.
– Anna hangja elcsuklik, és a szívem jéggé dermed,
mikor kimondja a szavakat, amiket én mondtam ne-
ki valamikor:
– Alice-ről van szó.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
 Anna

Nem bírom kiverni Alice-r a fejemből. Ha ágyban

fekszem, ha a munkahelyemen ülök, ha Will-lel me-
gyek valahova… Mindig rá gondolok. Hogy vajon
tényleg van valamilyen öröklött rendellenessége?
Imádkozom minden erőmmel, hogy ne legyen.
Will megérti az aggodalmaimat, és bár türelmes,
meghallgat, mégsem tudok nem aggódni azon, hogy
egy egészen kicsit kezd elege lenni az aggódásomból,
a végtelen, nyugtalan tűnődésből. Nem ismeri Alice-
t. Érti, mit jelentett nekem egykor, de nem érdekli
Alice, úgy nem, ahogy engem.
Pár hónap alatt néhányszor eszembe jut, hogy fel-
veszem a telefont, és rácsörgök Millyre, vagy írok
neki. Vajon értesítene a vizsgálatok eredményéről,
ha meglenne a diagnózis? A gondolat, hogy talán
nem, hogy talán eszébe sem jutna, jobban fáj, mint
kellene. Nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy
megkapta, amit akart tőlem, és megint nem számítok
neki… és Alice-nek sem.
– El kell engedned, Anna – mondja Will gyengé-
den, mikor megint felhozom a témát egy hideg, szür-
ke, késő novemberi napon, mikor mindketten kint
vagyunk a közösségi kertben, és az avart takarítjuk a
nagybátyja parcellájáról. – Akármilyen nehéz. És tu-
dom, hogy nehéz – teszi hozzá, még mielőtt tiltakoz-
hatnék. – Tudom.
De nem tudja, igazából mégsem. Nem érti, hogy
Alice nagyon egyszerű és valóságos módon mintha
az én gyerekem lenne. Az én gyerekem. Hogy is ért-
hetné?
– Csak tudni akarom – mondom. – Tudnom kell.
– Tényleg? És ha rossz hír? Mármint igazán rossz?
Vannak nagyon komoly idegrendszeri rendellenes-
ségek, Anna. – Olyan nyugodtan mondja ezt, hogy
legszívesebben képen törölném. Hát nem fogja fel,
hogy a szavai porig rombolnak engem is, és Alice-t
is?
– De akkor is szeretném – ragaszkodók hozzá. – És
nem is tudjuk, hogy erről van-e szó.
– Igaz, de határozottan úgy hangzik, mint…
– Will, légy szíves, ne! Alice-ről beszélsz, aki fontos
nekem…
– És akit négy éve nem láttál – mutat rá gyengé-
den. – Tudom, hogy nem akarod ezt hallani, és go-
nosznak érzem magam, hogy kimondom, de ez az
igazság, Anna.
Ránézek, összeszorítom az ajkam.
– Akkor most pontosan mit is akarsz mondani?
– Hogy túlságosan a szívedre veszed, és ez aggaszt
engem. Nem jó ez neked. Tudom, hogy valahol olyan
érzés, mintha az lenne, Anna, de Alice akkor sem a te
gyereked.
 – Tudom. – Keményen az ajkamba harapok, re-
mélve, hogy a sajgás eltereli a figyelmem a sokkal
nagyobb fájdalomról, amit Will szavai okoztak. Tu-
dom, hogy igaza van, persze, de olyan fájdalmas ezt
hallani. – Nézd, Will… Bármit kellene is ereznem
vagy épp nem kellene éreznem most… nem olyan
könnyű elengedni, főleg ha fontos neked.
– Tudom. – A hangja gyengéd, az arca csupa
együttérzés, de én attól tartok, hogy még mindig
nem érti, csak azt akarja, hogy legyek túl ezen. Rajta.
Elfordulok Willtől, egy kupac nedves levéllel foglal-
kozok inkább. – Miért nem beszélünk másról? – veti
fel. – Mondjuk, a karácsonyról.
– Mi van a karácsonnyal? – Az elmúlt pár évben
elég lélektelen karácsonyokat töltöttem anyámmal,
mivel mindketten egyedül voltunk. Nem élveztük
túlzottan egymás társaságát, de mintha így lenne he-
lyes.
– Azt gondoltam, együtt tölthetnénk.
Megállok, a kezemben egy marék saras avarral,
Willre bámulok.
– Tényleg?
– Igen, tényleg. – Will ferde mosolyt villant rám. –
Mit gondolsz?
Azt, hogy ez nagy lépés. Jó lépés, de félelmetes is.
– Általában kimegyek anyámhoz.
– Menjünk.
 Elképzelem, ahogy anyám tátott szájjal, döbben-
ten konstatálja, hogy egy pasi kíséretében jelenek
meg. Még sosem volt ilyen, és én megállapítom, hogy
tetszik nekem ez a kép.
– Rendben – felelem lassan. – Akkor vacsorázzunk
nála, és töltsük kettesben az estét utána, jó? – Nagy-
jából ennyit bírok ki anyámmal, pasi ide vagy oda.
Nem hallok Milly felől egész decemberben, és rá-
veszem magam, hogy legalább úgy tegyek, mintha
elfelejtettem volna. A jótékonysági eseményre kon-
centrálok, ami jól is sikerül, és arra, hogy Will-lel töl-
töm a karácsonyt, először lesz mellettem olyan, aki
igazán fontos nekem.
Napos, hideg az idő karácsony napján, ahogy
Chepstow felé autózunk, a Severn vízén megcsillanó
napfény kristály-tiszta, a levegő éles. Egy hete felhív-
tam anyát, hogy bejelentsem, hozom Willt is, és nem
érdekelte vagy lelkesítette annyira, mint reméltem,
bár nem tudom, miért várok még mindig többet
anyámtól, mint amit valaha kaphatok. Majdnem
negyven vagyok – talán feladhatnám.
Az az igazság, hogy a szüleimmel való kapcsola-
tom sosem volt ép és teljes, eleinte a viták és a harag
árnyékolta be, később a keserűség és a neheztelés.
Próbálok a jó időkre emlékezni, amikor még kicsi
voltam, de nem megy.
Az egyik első emlékem, olyan öt-hat éves korom-
ból, hogy ott kuporgok a lépcsőn, és anyám apámmal
kiabál. Nem tudom felidézni, mit mondott, min ve-
szekedtek, de a későbbi évek tapasztalatai alapján ki
tudom találni: anyám alkoholizálásáról volt szó és
apám nőügyeiről. Ezek valahogy mintha mindig ösz-
szekapcsolódtak volna, és folyamatosan ott motosz-
káltak a gyerekkoromban a felszín alatt, bár csak ti-
zennyolc-húsz évesen tudtam meg az igazat anyám
piálásáról és apám hűtlenkedéseiről.
Az érveik gyakran körülöttem, felettem keringtek,
annyira elborította őket a saját nyomoruk, hogy
mintha arról is megfeledkeztek volna, hogy ott va-
gyok, és mikor eszükbe jutott, azt kívántam, bár in-
kább elfelejtenének. Alku tárgya lettem, bár nem na-
gyon érdekeltem őket. Tíztizenegy évesen, emlék-
szem, anya kirángatott a szobámból, le a lépcsőn, és
az őrjöngő apám elé lökött.
– Nem érdekel? – sikoltotta. – Ez nem elég ok,
hogy maradj?
Apám egy pillanatra rám nézett, szinte mint aki
sajnálja. Lehorgasztottam a fejem, szégyelltem ma-
gam, ő elfordult.
– Sajnálom, Helen – mondta a fejem felett. – De ez
nem elég.
Ez. Rám értette.
Mikor tizenöt lettem, végre elváltak. A veszekedés
véget ért, de az élet nem lett jobb. Apám eltűnt a
színről, először Londonban dolgozott, aztán, mikor
már huszonéves voltam, Abu Dhabiban kapott állást.
Huszonkét éves koromban újra megnősült, elvett
egy anyukát két kisgyerekkel, láttam őket a közössé-
gi oldalakon, de élőben soha. Nem beszéltem igazá-
ból apámmal tíz éve, bár párszor küldtünk sms-t
vagy üzenetet egymásnak, ennyi volt a kapcsolatunk.
Ami meg anyámat illeti… Fenntartjuk a vékony,
felszíni látszatot, hogy család vagyunk, és ez tulaj-
donképpen számít, még ha hónapok telnek is el úgy,
hogy nem beszélünk, és szinte semmit sem tud az
életemről. Nem tud Alice-ről. Nem tudja, hogy Milly
donorja voltam. Iskolás éveim alatt végig távoli volt
és közönyös, kivéve ha kritizálni akart, általában
amikor berúgott, és aztán, persze, ez az egész balhé
az elrontott vizsgákkal, a pocsékba ment álmaimmal
még jobban elidegenített tőle.
Miután Milly megmentett, és elkezdtem újra
rendbe rakni az életemet, anyám megkeresett, elég-
gé szenteskedve, mint aki nemes elhivatottságból
hajlandó beengedni az életébe megint egy ilyen ne-
héz és destruktív alakot, mint én. És bár nem vágy-
tam rá igazából, hogy az anyám életének része le-
gyek, azt felismertem, hogy ő a családom egy sze-
mélyben, úgyhogy kibírtam évi pár látogatást, hagy-
tam, hadd panaszkodjon, a kritikája lepergett rólam,
igyekeztem nem foglalkozni vele.
Most eltűnődök, vajon miért viszem el hozzá Willt.
Még mindig azt gondolom, hogy megváltoztathatom
a véleményét rólam? Azt remélem, hogy végre sike-
rül lenyűgözni?
– Talán inkább ki kellene hagynunk – fakadok ki,
ahogy épp a hídon kelünk át.
Will meglepetten néz rám.
– Ideges vagy? Azt hittem, nekem kellene annak
lennem.
– Anyám nehéz ember, Will.
– Nem tud megijeszteni, Anna. Mit gondolsz, miért
nem vittelek el még a szüléimhez? – Mosolyog, én
próbálok visszamosolyogni, de már komolyan kez-
dem bánni ezt az egész vállalkozást.
– És még a karácsonyi ebéd sem lesz jó – mondom
félig viccelve. – A pulyka mindig kiszárad.
– De a desszert legalább finom lesz – feleli Will, a
csokis fatörzs felé biccentve a hátsó ülésre.
– Durva lesz veled. – Úgy érzem, muszáj figyel-
meztetnem. – És velem is egészen biztosan.
– Azt kibírom, ha velem durva kicsit – von vállat
Will.
– De ha veled, akkor lehet, hogy lesz hozzá egy-két
szavam.
– A kezemért nyúl, ujjait az ujjaimba fonja, az érin-
tésétől, az egyszerű lojalitástól összerezzenek. Rég
volt, hogy bárki kiállt mellettem.
– Köszönöm – suttogom.
Anyám szeme elkerekedik, ahogy meglátja Willt.
Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy ilyen nagy fo-
gást viszek haza. Három Jack Russel terrier tolong
körülöttünk, szaglásznak, a farkukat csóválják. A vá-
lás óta anyám egy kicsit mániákus lett a kis „babái-
val”.
– És hogy vagy? – kérdezem, látszólag megöleljük
egymást, valójában csak tettetés, nem érintjük meg a
másikat. Az évek során tökéletesítettük ezt a mozdu-
latot.
– Ó, tudod… – Anyám legyint. – A térdem vacakol.
Reméltem, hogy hamarabb meglátogatsz. – Szipog,
én a nyelvembe harapok, hogy ne válaszoljam azt,
hogy akkor miért nem hív soha. Anya Willre pillant
egyszerre vádló és vigyorgó képpel. – Nem látom
eleget ezt a lányt.
– Én sem – válaszolja könnyedén Will.
Érzem, hogy megtámaszt, ahogy mellettem áll, de
máris elfáradtam anyám hozzáállásától. Mindig így
megy, mindig is így ment, amióta csak az eszemet
tudom: hátba szúrás és közöny, különösen fájdalmas
elegy ez.
Végigcsináljuk valahogy az egyórás csevegést, mi-
közben isszuk az émelyítően édes sherryt a nappali-
ban. Mikor anyám nagy hűhót csapva elmegy meg-
nézni a vacsorát, én vele tartok, hogy segítsek.
– Will rendes fiúnak tűnik – mondja, és
mikrózható tálakba önt némi mélyhűtött zöldségkö-
retet. Megáll, keze a konyhapulton. – És… komoly?
Gyorsan, megnyugtatóan beszívom a levegőt.
 – Lehet, hogy az lesz. – Komoly vallomásnak ér-
zem, ahogy kimondom.
Anya megmerevedik, szinte mintha rossz hírt ka-
pott volna. Talán azt mondtam. Sosem értettem
anyámat: mintha nem örülne, ha ott vagyok, ugyan-
akkor hiányoznék is neki. Nem látogatom elég sűrűn,
de mikor elmegyek hozzá, ő alig várja, hogy megsza-
baduljon tőlem. Sosem értettem, de mindig fájt.
– És az rossz lenne? – kérdezem könnyedén, pró-
bálva úgy tenni, mintha ez félig vicc lenne, bár ko-
molyan gondolom. Miért áll itt ilyen mereven, mint
akit halálos csapás ért? Bántja a boldogságom?
– Nem – mondja végül, de nyugtalanítóan bizony-
talan a hangja.
– Anya, mi a baj? Nem szimpatikus? – Will tökéle-
tesen udvarias volt vele, és rendíthetetlenül barát-
ságos, amióta csak megjöttünk. Még akkor sem rez-
zent meg a szeme sem, mikor az egyik kutya a lábá-
nak dörzsölte magát többször is.
– Ennek semmi köze Willhez.
– Akkor hozzám? – Nem tudom leplezni a meg-
bántottságot. – Miért nem akarod, hogy boldog le-
gyek?
– Ó, tényleg, komolyan ezt gondolod, Anna? – Már
türelmetlen, tálakat lök egymás után a mikroba, be-
csapja az ajtót.
– Néha igen.
 – Nos, akkor hadd lepjelek meg valamivel: nem
minden rólad szól az életemben. – A sértett vádas-
kodás olyan röhejesen igazságtalan – az életében
semmi sem szól rólam –, hogy már nyitnám a szám,
tromfolnék, de aztán észbe kapok, hogy nincs értel-
me.
– Akkor miről van szó?
Nem válaszol, én nézem, látom, ahogy a feszült-
ségtől megdermed, látom, ahogy kerüli a tekintetem.
Nem mond el nekem valamit, de fogalmam sincs, mi
lehet az.
– Anya, mi a baj?
– Nem itt, Anna, és nem most. – A hangja megre-
meg, a keze reszket, ahogy kiveszi a tálat a mikróból.
– Karácsony van.
Átsuhan rajtam az őszinte bosszúság, érzem a tes-
temben, kiráz tőle a hideg.
– Hanem? – kérdezem halkan. – Mi az, amit nem
mondasz el, mi az, amit nem mondhatsz el kará-
csonykor? – Mert világos, hogy van valami, ha így hat
ez rá.
Will jelenik meg az ajtóban, a homlokán végig-
szántó ráncot nézve arra gondolok, vajon mennyit
hallhatott.
– Segíthetek? – kérdezi.
Anya rám mered, a szeme elkeskenyedik, csak pa-
rancsoló vonalakat látok. Hagyd. Olvasom le a néma
utasítást tisztán és jól hallhatóan.
 És így is teszek, mert a legkevésbé sem akarok
semmilyen csúnya veszekedést Will előtt. De a köze-
pes vacsora alatt, amíg letudjuk a kötelező kutyasé-
táltatást, a feszült beszélgetés és a még kínosabb
csendek alatt végig erre a pillanatra gondolok – és
hogy mi lehet az, amit anyám nem mondott el.
Pár nappal később megtudom. Felhív, megkér,
hogy menjek ki hozzá megint, egy héten belül má-
sodszor, erre eddig nem volt példa, és én még jobban
tartok az egésztől. Bármit akar is mondani, fontos-
nak tűnik.
Szürke, párás nap van, az alacsony felhők tompán
emlékeztetnek rá, hogy elmúlt karácsony. Anya fá-
radtan üdvözöl, beterel a nappaliba, alig-alig mond
többet, mint egy elmotyogott hellót. Brandyt érzek a
leheletén, mire már nemcsak tartok ettől a beszélge-
téstől, hanem kifejezetten félek.
Bár egész gyerekkoromban keményen ivott, anya
végül józan útra tért, mindenféle önsegítő könyv és
némi jóga segítségével, és csak időnként botlott meg
– amennyire tudom – az elmúlt húsz évben. De most
épp teljesen részeg.
Leroskad a szokásos fotelba, egyik kezével a táv-
irányítóért nyúl. Gyakran megy a tévé, ha beszélge-
tünk, halk, folyamatos háttérzaj, anyám tekintete pár
másodpercenként odavándorol, de most kikapcsolva
marad.
 Rám néz, az arca fáradt, kimerült, valaha tökélete-
sen szőkére festett haja szürke, mint a mosogatóvíz.
Átsuhan rajtam a szánalom, de ennyi.
– Mi az, anya? Mi az, amit nem akartál elmondani
karácsonykor?
– Nem vagyok benne biztos, hogy fontos. Még.
Még?
– Kihívtál ide, ugye? Akkor miért nem mondod el
egyszerűen?
Anya előrehajol, tompa tekintetében hirtelen ha-
rag villan.
– Talán mert nehéz, Anna. Erre nem gondoltál? Ta-
lán mert fájdalmas, és mert nem akarom. – Döbben-
ten elhallgatok. – Erre nem gondoltál? – ismétli hal-
kabban. – Sosem gondoltál rám?
– Ezt a kérdést én is feltehetném – vágok vissza,
még mielőtt végiggondolnám. Egy pillanatra lehu-
nyom a szemem. Ez a beszélgetés nem indul jól. –
Bocsánat, anya. Nem akarok veszekedni. Csak… ag-
gódok. Bármi is az, amit nem mondtál el, fontosnak
tűnik.
– Mennyire gondolod komolyan Willt?
Pislogok, kicsit visszahőkölök, óvatosan és megle-
petten.
– Ennek ehhez mi köze?
– Tudnom kell, hogy gondoltok-e esetleg… gye-
rekvállalásra.
Egy pillanatra ránézek, meghökkenve.
 – Miért kérdezed ezt tőlem?
– Már majdnem negyven vagy. Talán már késő.
– Szinte mintha reménykednél – nyelek egyet. –
Anya, miért… – Elhallgatok, hogy összeszedjem ma-
gam. Ismeretlen irtózat suhan át rajtam. – Már szüle-
tett gyerekem – mondom anyámnak, és látom, ahogy
a szeme felvillan, elkerekedik, az ajka megremeg. –
Öt évvel ezelőtt.
– De te nem…
– Mármint kétségtelenül kerülő úton. Emlékszel
Millyre?
– Persze hogy emlékszem.
– Régóta próbált teherbe esni, és kiderült, hogy
nem lehet így gyereke, úgyhogy tőlem kapott pete-
sejtet. A lánya, Alice, ötéves. – Figyelmesen nézem, a
szívem vadul megdobban, ahogy anyám arca elszür-
kül.
– És ezt miért nem mondtad el eddig? – teszi fel a
kérdést.
– Mert úgy éreztem, nem tartozik senkire. És nem
gondoltam, hogy tudnod kellene. – Egyik kezemet
zakatoló szívemre szorítom. – Kellett volna?
Anya nem válaszol, csak megrázza a fejét, és az aj-
kába harap. Látszik, hogy kínlódik, és lassan testet
ölt bennem a szörnyű gyanú, hogy miért.
– Mindenféle tünetei lettek – mondom, mire anya
összerezzen, és rám mered. – Mindenféle összevisz-
sza, van, ami apróságnak tűnik, más nem annyira…
De aggódnak. Megkértek, hogy adjak DNS-mintát,
hogy megnézzék, van-e valami örökletes probléma. –
Nézem anyát, várok, félek, ugyanakkor reményke-
dek, hogy csak elutasítóan vállat von.
Félig nyögés, félig zokogásszerű hang tör fel a tor-
kán.
Ökölbe szorul a kezem, elborít az irtózat.
– Anya. Mi az? Mit nem mondtál el? Mit tudsz?
A fejét rázza, és halkan, alig hallhatóan megszólal:
– Milyen tünetek?
– Nem tudom igazából. – Próbálom felidézni, mit
mondott Milly. – Látásromlás… Motorikus problé-
mák. Ügyetlenség… elfelejt dolgokat. Azt hiszem. –
Tehetetlenül megrázom a fejem. – Anya, bármi is az,
mondd el, kérlek!
A csend tovább nyúlik még egy percig, aztán még
egyig. Végül anyám feláll. Még soványabbnak tűnik,
mint általában, a tekintete furcsán üres.
– Pillanat, máris jövök – mondja félig-meddig mo-
tyogva, és én várok, miközben az egyik Jack Russel
terriert simogatom, a pánikkal küszködve.
Pár perc múlva visszajön, egy kopott, fehér se-
lyemborításos fotóalbumot hoz. Nehézkesen vissza-
ül a helyére, a térdére teszi az albumot.
– Mi ez? – kérdezem egy pillanat szünet után, mi-
kor nem nyitja ki, de nem is szólal meg. Újabb végte-
len szünet.
 – Egy fotóalbum – feleli végül, és végighúzza az uj-
ját a dombormintán. – Képek a bátyádról.
Egy pillanatig a szavak nem is nyernek értelmet.
Ott ugrálnak körülöttem, nem hajlandóak bemászni
a fejembe. Egyetlen gyerek vagyok. Régebben akar-
tam testvért, hogy valakivel megoszthassam a nyo-
morúságot, de később már örültem, hogy a szüleim
csak egyetlen gyerekkel művelték mindezt.
– Miről beszélsz, anya? – A hangom furcsa, féme-
sen cseng. – Hogy érted, hogy a bátyám?
– Meghalt, amikor kétéves voltál.
– És nem mondtad el nekem?
Az ajkát összepréseli, közben a tekintetét a földre
szegezi.
– Apád így akarta.
Ezt úgy lehet érteni, hogy ő meg nem. De akkor
miért nem beszélt róla a válás után? Miért tartották
titokban a testvéremet?
– Egyáltalán nem emlékszem rá – mondom. A leg-
régebbi emlékeimet idézem fel, próbálom megtalálni
köztük a bátyámat, de nem tudom. Nincs ott sehol.
– Nem. Sosem beszéltünk róla neked, és mire
megszülettél, ő már otthonban volt.
– Otthonban? Miért? – De persze tudom már a vá-
laszt, ha a részleteket nem is, de a rémes lényeget
igen, és ez elég ahhoz, hogy a gyomrom összeszorul-
jon, és elhomályosuljon a világ. – Miért volt otthon-
ban, anya? – kérdezem, ezúttal hangosabban, mert
továbbra is csak a domborírást követi az ujjával az
album borítóján. Már látom, mi áll ott: A baba első
albuma.
– Mert haldoklott – suttogja. – És mert nem tudtuk
otthon ellátni.
Haldoklott. Ez a szó mellbe vág, kiszáll belőlem a
levegő, lihegek. Legszívesebben a két térdem közé
hajtanám a fejem, vennék pár mély levegőt, de attól
félek, hogy attól anya kiakadna. Úgy mered az al-
bumra, mint akit megbabonáztak, újra és újra végig-
simítja a betűket.
– Mi baja volt? – A hangom cérnavékony. – Mi-
lyen… rendellenessége volt?
– Batten-kór. – Alig hallom, amit mond. Még so-
sem hallottam erről.
– Milyen tünetei voltak?
Lassan felemeli a fejét, és már engem néz, fóku-
szál.
– Sokféle. A bátyádnak romlani kezdett a látása,
rohamai voltak, aztán jött a feledékenység… Gyerek-
kori demencia. – Ennek a két szónak soha, semmikor
sem lenne szabad egymás mellé kerülni.
A torkomban akkora gombóc nőtt, hogy alig bírom
kinyögni a szavakat.
– És ügyetlenség is? Motorikus képességek…
– Igen, az is. – Vállat von, mintha nem számítana,
de látom, mennyire fáj neki, a teste mintha magába
fordulna, lehajtja a fejét, ahogy a gyászra emlékezik,
ami sosem múlt el.
Az agyam sötét utcákon száguld végig, aztán meg-
fordul és visszapattan, mert nem akarok odamenni.
Nem mehetek, és mégis kell. Alice-ért muszáj.
– És ez örökletes?
Bólint.
– Mindkét szülőnek kell hogy hordozza a gént.
Mindkettő… Akkor Jackben is megvan ez a rémes
gén.
Ha Alice-nek ez a baja. És bár már tudom, hogy
igen, nyilván, nem bírom elviselni. Hogy mondhat-
nám el ezt Millynek és Mattnek? Hogy élhetnék
együtt vele én magam?
– Van rá gyógymód? – kérdezem kétségbeesetten.
– Orvosság? Valami?
Anya a fejét rázza.
– Nincs semmi.
– De ez régvolt. Azóta talán megváltozott…
Úgy érzem, mintha ez lenne a legapróbb, leghal-
ványabb reménysugár az amúgy áthatolhatatlan sö-
tétségben. Nyilván a tudomány rengeteget haladt
harmincöt év alatt. Mostanra már kell lennie valami
gyógymódnak.
– Nincs, Anna. – Anya ezt úgy mondja, mintha hal-
lotta volna a gondolataimat.
– Honnan tudod?
 – Nem gondolod, hogy érdekel? – A hangjában fáj-
dalom lüktet. – Nem gondolod, hogy tudnám? Hogy
értesülnék?
– Ránézek, a szemében vad gyász lobog, ahogy át-
karolja a mellkasát, mint aki így tartja magát egyben,
és én arra eszmélek, hogy semennyire sem ismertem
soha az anyámat.
Egy hosszú pillanat után az album felé biccentek, a
testem és a szívem sajog annak a súlyától, amit meg-
tudtam.
– Megnézhetem?
Anya szótlanul odanyújtja. Mindazok ellenére,
amit már elmondott, a fotók mégis mellbe vernek:
egy aprócska, ráncos kis újszülött, majd egy mosoly-
gó, pufók baba. Ugyanolyan zöld szeme van, mint
nekem – apám után – mézszőke haja hullámokban
keretezi az arcát, úgy fest, mint a mesebeli kerub.
Csendben végiglapozom élete első két évét, a nagy
változásokat és az apróságokat. Csokitorta az első
szülinapon, totyogó lépések a kertben. Furcsa, hogy
látom, amint a szüleim nevetnek, és szeretik egy-
mást, erről a boldog családról nincs semmi emlé-
kem.
Aztán a fotóknak vége szakad, valahol a második
születésnap körül. A többi lap üres.
Felnézek anyára, ő a fejét rázza.
– Az ember akkor már nem akart fotózni. – A hom-
lokomat ráncolom, ő nehézkesen folytatja. – Beke-
rült egy otthonba hároméves kora előtt. – Nyel
egyet, mint aki könnyeket nyel. – Még egy évig élt
ezután.
– Látogattad? – Óvatlanul kicsusszan a kérdés a
számon, anyám hirtelen rám mered, a szeme szúrós,
az ajkát elhúzza. Elcsúfítja a gyötrelem.
– Hogy meglátogattam-e? A saját fiamat, az első-
szülöttemet? Ez meg milyen kérdés?
Meghátrálok a haragja erejétől – csak hogy ez nem
harag, hanem gyász. Az arca eltorzul, a válla remeg,
és én látom, hogy zokog, a legmélyebb fájdalom da-
gadó, hatalmas hangjával, még sosem láttam ilyen-
nek.
– Anya! Anya… Sajnálom. – Nem öleltem meg, sőt
meg sem érintettem évek óta, de most letérdelek elé,
és átkarolom. Egypár másodpercig hagyja, de aztán
eltol magától. És ez, állapítom meg, így van gyerek-
korom óta, sőt talán már csecsemőkoromban is így
volt. Az életem egész története ez, egyetlen pillanat-
ba sűrítve.
Visszaülök a sarkamra, anya tovább zokog, inkább
egyedül van a gyászban, kizár engem. Miérti Miért
nem mondta el nekem ő vagy apám? Miért nem ve-
hettem részt a gyászukban? Haragszom, sőt ami még
ennél is több: mélyen, alapjaiban vagyok szomorú,
több okból.
 A bátyámra gondolok, és aztán Alice-re. Alice. A
szívem megint összetörik, pont középen, hamarosan
nem marad belőle semmi, csak egy marék szilánk.
– Miért nem akarta apa elmondani nekem? – kér-
dezem halkan, mikor anya zokogása hüppögéssé
szelídül.
Vállat von, megtörli a szemét.
– Túlságosan fájt. Mikor valami ilyen történik…
Nem akarod, hogy ez határozzon meg, de mégis így
van. Persze hogy így van. Richard ezt nem látta. Azt
gondolta, ha elköltözünk Londonból, ha felépítjük az
új életünket, akkor majd jobb lesz. Azt hitte, hogy
mindenki tiszta lappal kezdhet, de valójában nincs
ilyen sosem.
– És nem féltetek, hogy én is beteg leszek?
Anya nem néz rám, ahogy válaszol.
– Dehogynem. Nem akartunk…
– Csak becsúsztam – állapítom meg szárazon.
– Szerinted megkockáztattuk volna, hogy újra vé-
gigcsináljuk? – teszi fel a kérdést durván.
Ezt megértem, mégis, nem tehetek róla, fáj.
– Ezért veszekedtetek? – kérdezem. – A bátyám
miatt? – Ezért ittál? – Ezért váltatok el?
Anya kiürülve, elcsigázva néz rám.
– Mit gondolsz?
Felállok, tudom, nem nagyon van mit mondani
már. Még most is, a gyász közepén, az anyám a ma-
gányt választja ahelyett, hogy velem legyen, és ez fáj.
Meg akarom osztani ezt vele, meg akarom vigasztal-
ni a fájdalmában, amit én is érzek, bár sosem ismer-
tem ezt a kisfiút. A bátyámat.
– Sajnálom, anya – mondom, mire ő vállat von és
elfordítja a tekintetét.
Az ajtóban állok, visszafordulok, ránézek, furcsán
üresnek érzem magam, ahogy elnézem viharverten,
félig még könnyezve. Ha elmondták volna nekem…
Ha megpróbáltak volna családot építeni megint, ha
nem a gyászt választják a szeretet helyett… De talán
nem tehettek mást, csak ezt. Talán nem voltak elég
erősek. Tudom, nem hibáztathatom anyámat, látva,
mekkora fájdalmat kell elviselnie.
– Hogy hívták? – kérdezem lágyan.
Rám néz, megtörtén, darabokban.
– Robbie – suttogja.
Elfordulok, arra gondolva, vajon hogy fogom ezt a
rémséget elmondani Millynek… es hogy en hogy tu-
dok így tovább élni.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
 Milly

– Anna beszélni akar velünk? – Matt hangja hitet-

lenkedve cseng, hogy ezt tényleg felvetem, mint le-
hetőséget. – Kizárt.
– Matt! Azt mondta, hogy valami fontosat kell el-
mondania nekünk. Alice-ről.
Felidézem Anna megtört hangját, és érzem, ahogy
élesen belém szúr a félelem. Akarom tudni, mit akar
elmondani nekünk? És még sincs más választásom,
mert ha tud valamit, ami segíthet Alice-nek…
– Mit mondhatna Alice-ről? – fortyan fel Matt.
A konyhában állunk, már vacsoráztunk, fojtott
hangon beszélünk, mert Alice nem messze tőlünk
nézi a tévét.
– Nem tudom, de úgy hangzott, mint aki aggódik.
Sőt, fél. – És ez megrémiszt. – Talán lehet köze a ge-
netikai teszthez…
– Amit Mr. Williams végzett el, aki magasan kép-
zett specialista. Ha lenne valami hír, ő telefonálna,
nem Anna.
– Akkor is mondani akar nekünk valamit, Matt.
Becsukom a mosogatógépet, nekidőlök, a vállam
előreroskad. Folyton fáradtnak érzem magam,
ugyanakkor felhúzva is, az egész lényemet az ideges
aggodalom működteti. Csak tudni akarom, közben
meg mégsem. Nagyon nem.
– Nem hiszem, hogy lenne bármi. Valószínűleg
csak próbálkozik, hogy valahogy visszakerüljön Ali-
ce életébe.
– És ez olyan rossz lenne tőle? – kérdezem csen-
desen.
Matt karba teszi a kezét.
– Beszélt egy ügyvéddel, Milly. Be akart perelni
minket, hogy megkapja a lányunk felügyeleti jogát.
– Nem tudhatjuk, vajon tényleg végigcsinálta vol-
na, vagy nem.
– És miből gondolod, hogy nem?
– Elég gyorsan visszaadta, és végül is ennek már
öt éve. Másrészt meg Alice-ről van szó. – Még hal-
kabban folytatom. – Ha tud bármit, ami segíthet raj-
ta… segíthet felállítani a diagnózist… Meg kell hall-
gatnunk, Matt. Alice érdekében.
– Nem tudom elképzelni, hogy bármi ilyet tudhat-
na – közli Matt, de látom a szemén, hogy bele fog
egyezni. Alice-ért megtenne bármit. Ahogy én is. –
Rendben. Jöjjön ide. De Alice-szel nem találkozhat.
– Ki nem találkozhat velem, apu? – lép be Alice
csoszogva. Már hozzászoktunk, hogy így jár. Egyi-
künkről a másikra néz. Csillapító pillantást vetek
Mattre.
– Senki, édesem – mondom, ilyen könnyen elhes-
sentve Annát. – Ideje lefeküdni.
 Alice kezéért nyúlok, kicsi ujjai az ujjaim közé
csusszannak. Együtt elindulunk felfelé, minden
egyes lépcsőt fájdalmas lassúsággal vesz, arra emlé-
keztetve, hogy milyen sok minden megváltozott. A
harmadik fokon Alice megbotlik, majdnem arcra
esik, de sikerül megtartanom – épphogy.
– Bocsánat, mami. – Az alsó ajka megremeg, gyor-
san magamhoz ölelem.
– Ne kérj bocsánatot, Alice! Soha. Ne kérj bocsána-
tot, hogy elesel. Semmiért se.
– Miért esek el ennyit? – suttogja. Hátrébb húzó-
dik, hogy komolyan a szemembe nézhessen. – Mi
történik?
A szívem olyan, mint egy rongy, amiből az utolsó
cseppeket facsarják ki, ahogy zavart és boldogtalan
tekintetébe meredek.
– Nem tudom, édesem. De az orvosok rá fognak
jönni.
Egy órával később Alice már békésen alszik, én
meg lent mászkálok, agyatlanul pakolom a játékokat
egyik kosárból a másikba, hogy valahogy elfoglaljam
magam, pedig rend van. Matt a kanapén ül, a homlo-
kát ráncolva bámulja a telefonját. Anna bármikor itt
lehet.
Mikor arra gondolok, vajon mit mondhat majd,
még ha csak halványan és ködösen is, úgy érzem,
mindjárt elhányom magam. A gyomrom összeugrik,
libabőrös leszek, és tovább járkálok az alsó szinten
fel-alá, muszáj mozognom, mert különben kiugranék
a bőrömből. És ekkor megszólal a csengő.
Matt nem mozdul, úgyhogy megyek ajtót nyitni, és
meglepetten pislogok, mikor meglátom Annát. Na-
gyon… rémesen néz ki. A haja kócosan mered min-
denfelé, és mély, lilás árnyékok sötétlenek a szeme
alatt. Öregnek néz ki, mint aki tíz évet öregedett, mi-
óta utoljára találkoztunk, és én bele sem bírok gon-
dolni, miért.
– Anna…
– Annyira sajnálom, hogy így rátok rontok ezzel.
Oldalra lépek, ő bejön a szobába, karba tett kézzel,
lehajtott fejjel.
– Annyira, annyira sajnálom. – A hangja elcsuklik,
én meg csak állok ott dermedten, mert bár rettegtem
ettől a látogatástól, attól, amit jelenthet, most mégis
szíven üt a bánata mélysége.
Matt félredobja a telefonját, úgy fest, mint akire
nem hat Anna zaklatottsága és megbánása.
– És mondd – szólal meg –, mit sajnálsz?
– Matt! – Tényleg azt hiszi, arról van szó, ami öt
évvel ezelőtt történt? Mert én tudom, hogy nem.
– Sok mindent – feleli Anna csendesen. – De legin-
kább azt, amit el kell mondanom nektek.
Kinyitom a szám, de nem jön ki hang. Az agyam
üres és zúg, a szám rémesen kiszáradt, a szívem za-
katolni kezd. Nem akarom hallani. Tudom, hogy nem
akarom hallani ezt.
 Matt arca kőmerev, és nem mond semmit.
Anna ránk néz, kettőnkre, kínjában furcsán méltó-
ságteljes.
– Leülünk?
Mikor már mindenki ül, én azt kívánom, bár örök-
ké tartana ez a másodperc, ugyanakkor azt érzem,
hogy egy pillanatig sem bírom tovább elviselni. És
Anna megszólal.
– Ma délután anyámnál voltam. Elmondott vala-
mit, amiről fogalmam sem volt… Egyáltalán semmi
sem… de tartok tőle, hogy köze lehet Alice állapotá-
hoz. Bár remélem, rettenetesen remélem, hogy nem
ez a helyzet. – A hangja megint elcsuklik, a szemét
törölgeti.
– Csak mondd el, Anna! – szólal meg Matt, a hangja
kemény. Úgy viselkedik, mintha ez csak valami me-
lodráma lenne… hát nem látja, hogy komoly? Hogy
ez tényleg az?
– Volt egy bátyám – mondja kongó hangon Anna. –
A szüleim sosem beszéltek róla. A mai napig nem is
tudtam, hogy létezett.
– Mi…? – Lihegve ejtem ki a szót, és hitetlenkedve
meredek Annára.
– Örökletes betegsége volt. Egy neurológiai rend-
ellenesség, ami nagyon hasonlónak hangzik, mint
Alice-é. – Az arca eltorzul, majd elrendezi a vonásait,
mint amikor egy kéz kisimít egy papírlapot. Sziszeg-
ve beszívja a levegőt.
 – Szóval szerinted Alice-nek is ez a baja? – Matt
hangján hallani, hogy nem hisz neki. – Ezt akarod
mondani?
– Azt gondolom, hogy ez lehetséges. Persze eh-
hez… mindkét szülőnek, azaz genetikai donornak
hordoznia kell a gént, úgyhogy nyilván Jacket is le
kell tesztelni.
– Már megkértük rá, és letesztelték. Mi ez az
egész, Anna?
– Hogyhogy? – Anna értetlenül néz Mattre. – Hogy
érted…
Matt előrehajol.
– Ezzel akarod felhívni magadra a figyelmet? Így
akarsz közelebb kerülni a lányunkhoz? Erre megy ki
a játék?
– Matt! – Még az én rettegésem és paranoiám sem
elég ahhoz, hogy ne lássam: ez nem valami trükk
Anna részéről, nem manipulálni akar. Hogy is lehet-
ne az? Látszik, hogy összetört a szíve.
Anna odafordul, Mattre néz.
– Szerinted csak kitalálom? – Matt vállat von, mire
Anna előredől, elszántan, villogó szemmel. – Ez len-
ne az utolsó, amit kitalálnék. A legeslegutolsó. Alice
miatt vagyok itt, Matt, mert hiába nem akarjátok, hi-
ába el sem bírjátok viselni, mégis fontos nekem. –
Vadul felém fordul. – Törődök vele. Sajnálom, de így
van. És az az igazság, hogy remélem, kívánom iste-
nemre, bár ne lenne ez a baja. Remélem és imádko-
zom, ahogy bírok.
– Miért? – suttogom. Nem bírom felfogni, mit
mond még, egyelőre nem. – Mi ez a betegség, Anna?
Mit… mit jelenthet Alice-nek?
Anna a padlót bámulja. Egy pillanatig nem beszél,
de én már tudom. Azt hiszem, a lelkem legmélyén,
egy sötét sarokban mindvégig ott volt, tudtam, vagy
legalábbis ettől féltem. De hallanom kell tőle.
– Batten-kórnak hívják. Egy neurológiai rendelle-
nesség, ami látásromlást okoz… meg a motorikus
képességek is romlanak… Gyerekkori demenciát… –
Fojtottan felkiáltok. – Az ezzel diagnosztizált gyere-
kek teljesen képtelenek leszek ellátni magukat, ágy-
hoz lesznek kötve… És általában tizenéves koruk
elején meghalnak – fejezi be, a hangja elviselhetetle-
nül szomorú. – Legkésőbb.
Egy pillanatig nem bírom felfogni. Nem akarom.
Csak nézem Annát én is, és Matt is, aztán előrevetem
magam, és elrohanok a lenti vécéhez, ahol vadul há-
nyok, a belem felfordul. Pár perccel később kime-
gyek a konyhába, a világot hol élesen, hol homályo-
san észlelem, a szívem kemény, vad dobbanásokkal
zakatol. Anna és Matt a nappaliban ül, kővé fagyva,
mint két bábu a táblán. Öntök magamnak egy pohár
vizet, megiszom, az agyam dermedt és kavarog.
– Milly… – szólal meg Anna.
 – Nem. – Ez az egy szó jön ki belőlem, egyszerűen
és erősen. – Alice-nek nem ez a baja. Az nem lehet.
– Annyira sajnálom, Milly. – Anna már sír, Matt le-
sújtva áll, megnémulva, engem meg hirtelen elborít a
harag.
– Nem! – A konyhaszekrény falának vágom a po-
haramat, de a hangos csörgés, ahogy szétpattan, nem
elégít ki. Ennél sokkal többet kell összetörnöm.
– Talán nem is ez a baja – véli Anna halkan, bár
mind tudjuk, hogy ez hazugság. – Lehet, hogy csak
egybeesés…
– Nem. – A szememre szorítom a tenyerem, addig
nyomom, amíg már villogó fényeket látok. – Nem.
Nem. Nem. – A szavak puskagolyóként lőnek ki belő-
lem, és aztán puhán összeesek, magamba roskadva a
padlóra borulok, és ráz a zokogás.
Pár másodperc múlva érzem, hogy valaki átkarol.
Anna az. És én belekapaszkodok, mert fuldoklóm,
kell nekem valami kapaszkodó.
– Annyira sajnálom – mormogja a hajamba. – Any-
nyira nagyon sajnálom.
És tudom, hogy így van, hogy sok mindent sajnál,
ahogy én is, de ez most nem elég. Nem számít Alice-
nek. Már túl késő neki, bár ez még csak a kezdet.
Pár pillanattal később felállok, Matt odalép, es
magához ölel. Ott állunk hárman, lehorgasztott fejjel,
a vállunk rázkódik – egyszer szerettük egymást és
együtt voltunk, és most a gyász hozott össze minket.
Nincs visszaút.
HARMINCADIK FEJEZET
 Anna

Egy héten át ködben járkálok. Nem tudok odafi-

gyelni semmire – sem a munkámra, sem Willre, még
az olyan egyszerű dolgokra sem, mint az alvás vagy
az evés. Várom, hogy Milly jelentkezzen, és elmond-
ja, mint mondott az orvos, Batten-kórja van-e Alice-
nek. Még mindig reménykedek, bár tudom, hogy ez
nevetséges, hogy talán nem.
Olyan tökéletesen elképzeltem a hívást: Milly
hangjában a hitetlenkedő megkönnyebbülést, a ne-
vetést, ahogy rájönnek, hogy Alice-nek valami fura
vírusa van, ami messze nem olyan komoly, és kezel-
hető, van rá gyógyszer… Mert utánanéztem a neten,
végigböngésztem minden weboldalt, és a Batten-kór
kimenetele valóban olyan elviselhetetlenül lesújtó,
mint ahogy anyám először mondta.
Mikor elmondtam Millynek és Mattnek, és meg-
öleltük egymást a bánat borújában, megszűnt az Ali-
ce-ért folytatott harcos viszony, legalább is arra a
pillanatra. Kit érdekelt, mi történt azelőtt, mikor Ali-
ce élete volt veszélyben?
De aztán Matt ellépett mellőlünk, odabiccentett
nekem, búcsúképp.
 – Keresünk, ha van valami hír – mondta, egyér-
telműen elbocsátva ezzel engem, és én arra gondol-
tam, vajon mi változott meg köztünk valójában.
Aztán tíz nappal a beszélgetés után Milly végül ír
nekem egy üzenetet. Igazad volt. Két rövid, rémes
szó. Az sms-t bámulom, és az jut az eszembe, amikor
régen írt nekem, mikor megtudta a korai klimaxot.
Mintha egy élettel ezelőtt lett volna, és így is van.
Alice élete. Arra gondolok, hogy le volt sújtva Milly
akkor, és hogy egyikünk sem tudta volna elképzelni
sem, hogy az a beszélgetés abban a borbárban végül
majd ide vezet.
Hirtelen ötletből, vagy talán ösztönösen, vissza-
írok neki. Találkozzunk? Iszunk valamit?
A telefonomat bámulom, szuggerálom, hogy jöjjön
válasz. És pár végtelen perc után ott is van: Rendben.
Hatkor jó?
Szürreális érzés, ahogy aznap este átvágok a bá-
ron, kezemben egy pohár fehérborral. Nem jártam
itt Milly terhessége óta, utoljára akkor voltam, mikor
még barátok voltunk. Nem tudom, most mik va-
gyunk.
Hátul találom meg, egy nagy pohár vöröset tart a
két keze között, haja vadul mered mindenfelé. Fel-
néz, ahogy közeledek, és nem bír mosolyogni. Én
sem: egyszerűen túl szomorú vagyok hozzá. Túl ne-
héz.
– Milly. – Leülök vele szemben. – Hogy vagy?
 Kinyitja a száját, aztán megrázza a fejét. Belekor-
tyol a borba.
– Még csak nem is tudom – mondja végül. – Úgy
érzem, mint… mint akit a padlóra küldtek. Mintha
egy tonna tégla esett volna rám, és csak lélegezni bí-
rok.
– El sem tudom képzelni…
– Nem, nem tudod. – A szavak vadul, de nem el-
lenségesen törnek ki belőle. – Senki sem tudja. Én
sem tudtam, és még mindig nem tudom, bár most
már ez az életem. Alice-é… – Elhallgat, az ajkába ha-
rap, majd folytatja. – Tudod, minden reggel úgy öt
másodpercig, mikor felébredek, nem jut az eszembe.
Csodálatos ez az öt másodperc. Könnyűnek érzem
magam. Arra gondolok, mit csináljunk aznap. Kapok
levegőt. És aztán az egész rám szakad megint, és már
tudom, és minden rémes. Olyan borzasztóan rémes.
Gyász, amit újra és újra át kell élnem.
Nem tudok mit mondani, nem tudom vigasztalni
semmivel, csak tehetetlenül csóválom a fejem, és a
kezére teszem a kezem. Az arca egy pillanatra eltor-
zul, majd remegve véve a levegőt, összeszedi magát.
– És megtudtál még bármit? – kérdezem pár pilla-
nattal később. – Van valami gyógymód vagy gyógy-
szer? – Mikor megacéloztam magam annyira, hogy
utánaolvassak a neten, nem találtam semmit, de biz-
tos valami specialista segítségével kell hogy legyen
valami…
 – Nem, semmi hasznos. Semmi, amit hallani akar-
nék. – Olyan fagyos a hangja. – Nincs rá gyógymód,
nincs orvosság, nincs remény. – Összerezzenek. –
Bár ez nem teljesen igaz. Kap valamit a roham ellen
most, ez segít kicsit. A neurológusa, Mr. Williams azt
mondja, hogy az eddigi állapotromlás alapján való-
színűleg egy éven belül elveszíti a látását, és a moto-
rikus képességeit nem sokkal utána. Valószínűleg
egyáltalán nem tud majd gondoskodni magáról
nyolc-kilenc éves korára. És tudod, mit? Ezt már
szinte jó hírnek veszem a mostani helyzetben. – El-
csuklik a hangja. – Mert ez csak három-négy év múl-
va lesz, és akkor ez legalább annyit jelent, hogy itt
lesz még velünk.
A számra szorítom a kezem, nem bírom felfogni.
Elpattan tőlem, az agyam nem hajlandó befogadni az
információt. Nem. Nem, ez nem lehet igaz. Ez egysze-
rűen nem lehet.
De így van.
– Az a legnehezebb – folytatja Milly –, hogy kitalál-
jam, mit mondjak Alice-nek. Hogy mondod el egy öt-
évesnek, hogy fokozatosan hanyatlani fog és meg-
hal? Mármint… hogyan? – Megemeli a hangját, páran
felénk fordulnak. – Vettem néhány könyvet, és ráke-
restem a neten. „Hogy mondjuk el a gyerekünknek,
hogy meg fog halni.” El tudod képzelni a találatokat?
– Milly a fejét rázza, most már ideges, dühös könny-
cseppek csillognak a szemében. – De mindegyik ta-
nács olyan hihetetlenül ostoba. Tudod, hányszor ol-
vastam, hogy „ez nagyon nehéz téma”? Tényleg? Ki
gondolná.
Még többen néznek már minket, de nem érdekel
sem engem, sem Millyt. Még mindig a plafonra bá-
mul, próbálja abbahagyni a sírást, bár a könnycsep-
pek továbbra is ott gurulnak az arcán.
– És persze – folytatja –, azt sem tudom, mennyit
ért Alice a halálból. Ötéves. Még az orvosok sem tud-
ják. Úgyhogy pillanatnyilag csak az aznappal foglal-
kozunk, megmondjuk neki, amit akkor épp tudnia
kell. Igyekszünk normális életet élni vele, amennyire
csak lehetséges, de máris lehetetlennek tűnik. –
Reszketegen kifújja a levegőt. – Bocsánat. Ez elég sok
infó egyszerre.
– Nem kell bocsánatot kérned, Milly, soha.
– Én is folyton ezt mondom Alice-nek. – Ferdén
rám mosolyog, az arca kicsit eltorzul. – Folyton bo-
csánatot kér, amiért ügyetlen meg ilyesmi. Összetöri
a szívem ez.
– A mellcsontjára üt. – Érzem, itt bent érzem min-
den alkalommal, ahogy széttörik.
– Nem bírom kiverni a fejemből, hogy ez az egész
az én hibám – tör ki belőlem a vallomás. Ki kell
mondanom, bár nem akarom, hogy ez rólam szóljon.
Azóta nyomaszt ennek a súlya, hogy anyám a bá-
tyámról beszélt. – Ha nem ajánlottam volna fel…
 – Jaj ne, ezt ne! – Milly határozottan megrázza a
fejét. – Ezen az úton el sem indulhatok, Anna. Nem
gondolkozhatok így. Mert ha nem ajánlottad volna
fel, és én nem fogadtam volna el, akkor nem született
volna meg nekünk Alice. És most, főleg most, ez el-
képzelhetetlen.
– Tényleg így érzed? – kérdezem csendesen. Azt
akarom, hogy így érezzen. Annyira ezt akarom.
– Muszáj – néz rám megtörtén Milly. – Mi más vá-
lasztásom maradt? Hogy azt kívánjam, bár meg se
született volna? – Előrehajol, egyszerre sürgető a
hangja. – Te ezt kívánod?
– Mit?
– Vagy ezerszer visszagondoltam arra a napra,
Anna. Milliószor. Hogy minden olyan gyorsan elfa-
jult, mielőtt bármit tehettünk volna… Olyan volt,
mintha az ember lassítva nézné, ahogy a vonat ne-
kimegy valaminek, és nem tehetne semmit, hogy
megállítsa, ugyanakkor én vezettem azt a vonatot.
– Igen. – Nehéz bármi mást mondani. Sosem gon-
doltam volna, hogy itt fogok ülni egyszer Millyvel, és
arról a napról beszélünk. – Én… nekem nem lett vol-
na szabad… – Belekezdek, majd elhallgatok, próbá-
lom úgy megválogatni a szavaimat, hogy hűek legye-
nek az eseményekhez, de az érzéseimhez is.
– Nem, nekem nem lett volna szabad – közli Milly.
– Tudom, hogy lehetetlen helyzetbe hoztunk, Anna.
Túl sokat kértünk tőled. Nem hagytunk neked léleg-
zetet, nem adtunk rá engedélyt, hogy bármit is érezz,
bármi más legyél, mint a hű-de-segítőkész barátnő.
– És én kihasználtam ezt – vallom be fájdalmasan.
– Annyira elmerültem Alice-ben. Nem vártam,
hogy… ilyen erősek lesznek az érzéseim. Tényleg
nem.
– Én meg nem vártam, hogy nem fogom ezt érezni
– néz le Milly az italára.
– Nem vittem volna végig – mondom ki. – Sokat
gondolkodtam ezen, és tényleg nem hiszem.
Milly lassan bólint, nem tudom eldönteni, hisz-e
nekem, vagy nem.
– Azt hiszem, ez már nem számít.
– Akkor is… – Úgy érzem, mondanom kell valamit,
mondani akarom, bár nem tudom pontosan, mit. –
Annyira sajnálom, Milly – suttogom végül. – Az egé-
szet.
– Én is. Sok mindent. – A fejét rázza, hosszan, hal-
kan kifújja a levegőt. – Miért nem beszéltél, mondd,
az abortuszodról? Ezért szúrtad el a vizsgákat? Biz-
tosan…
– Két héttel a vizsgák előtt volt.
– El sem hiszem, hogy nem tudtam – grimaszol
Milly. – El sem hiszem, hogy nem kérdeztem meg.
– Nem akartam, hogy tudd. Szégyelltem magam. –
Lefelé nézek, a poharamat bámulom.
– Ki volt az, Anna? Az apa. Nem tudtam, hogy jársz
valakivel. Úgy érzem, mintha az egész barátságunkat
újra kellene értelmeznem, ha abból indulok ki, mi
mindent nem tudtam…
– Nem jártam senkivel.
Milly a homlokát ráncolja.
– Nem is… Mármint nyilván volt valaki. Vagy nem?
Megrázom a fejem.
– Nem úgy, ahogy gondolod. Hanem… – Kifújom a
levegőt. – Mr. Rees.
– Mr. Rees? – Milly döbbent és irtózó arca szinte
nevetséges. – A töritanárunk?
– Pontosan.
– De ő…
– Öreg volt? Ronda? Igen. – Próbálok mosolyogni,
de nem igazán sikerül, inkább iszom egy korty bort.
Még így, húsz évvel később, a pszichoterápia és a
gyógyulás után is még mindig nehéz.
– És nem… Úgy értem, ő nem…
– Nem erőszakolt meg, ha ezt akarod kérdezni –
felelem halkan. – Legalábbis ő sosem gondolta volna
annak.
– Ó, Anna! – Milly a kezemért nyúl, megszorítja. –
Tudnom kellett volna. Tudnod kellett volna elmon-
dani nekem. Úgy érzem, mintha nem lettem volna jó
barátod egyáltalán.
– Az voltál, Milly.
Az évek során próbáltam Millyt beállítani a go-
nosznak, a nagy, rossz Millynek, aki magától értető-
dőnek vette, hogy vagyok neki, és a lehető legocs-
mányabbul kihasznált, de ez sosem érződött hiteles-
nek. És most sem tűnik annak, hiába van tele Milly
bűntudattal és ijedtséggel.
Megrázza a fejét.
– Ki kellett volna szednem belőled. De inkább csak
magammal rángattalak, ahogy elterveztem, nem is
gondolva arra, mit élhettél át.
– Azért rángattál magaddal, mert nekem nem vol-
tak terveim. Ha nem találtál volna rám, mikor min-
denféle idegenek kanapéján laktam, nem tudom,
most hol lennék. – Kiráz a hideg a gondolatra. –
Tényleg nem.
– Akkor is többet kellett volna tennem érted.
– Sokat tettél. És akárhogy próbálkoztál volna,
akárhogy erőltetted volna, talán akkor sem mond-
tam volna el.
– Sajnálom, hogy ezt át kellett élned. Tényleg. – A
fejét csóválja, és megissza az utolsó kortyot. – Mi-
csoda páros vagyunk.
Átmelegítenek a szavai valahogyan. Megint páros
vagyunk. Legalábbis remélem, hogy így érti, és a le-
hetőség felbátorít, hogy megkérdezzem.
– Milly… van képed… Alice-ről?
Milly habozik, a pohár félúton megáll a szája felé.
– Megnézhetem? – kérdezem, igyekezve, hogy a
hangom ne tűnjön kétségbeesettnek. Csak nem ta-
gadja meg, hogy láthassak egy fotót, azok után, amit
elmondott nekem?
 – Hadd keressek egy jó képet – mondja, és a tele-
fonjában pörgeti a képeket, úgy fordítva a kijelzőt,
hogy ne lássam. Én visszafojtott lélegzettel várok.
Pár másodperc múlva vállat von, és leteszi elém a
mobilt. – Kurvára láthatod akár az összeset. Amúgy
is csak az elmúlt pár hónap képei.
Alig merek levegőt venni, a képeket lapozgatom:
Alice a tengerparton, vigyorog, kezében egy csöpögő
tölcsérrel; az első nap az iskolában elegáns, szürkés-
zöld egyenruhában; a kanapén egy könyvvel bekuc-
kózva. Lapozok és megint lapozok. Alice az ágyban,
egymillió plüssmackóval. Alice gumicsizmában, a
pocsolyákban játszik. Tökéletes gyerekkor egy-egy
pillanatba zárva. Ahogy nézem, sosem gondolnám,
hogy halálos beteg. Ahogy nézem, nem tudok nem
arra gondolni, hogy mennyire hasonlít rám. Ugyanaz
a haj, ugyanaz a szem, ugyanolyan gödröcskék.
Ugyanaz a magas, vékony alkat, és kicsit elálló fül.
– Hasonlít rád, ugye? – kérdezi Milly szárazon ne-
vetve, a gondolataimat visszhangozva. – Talán ez
részben az oka, hogy ennyit gondoltam rád.
– És… nehéz neked, hogy hasonlít? – kérdezem
habozva. Ez új, idegen terület, hogy Alice-ről beszél-
getünk.
– Néha. Néha arra gondoltam, miért számít ez ne-
kem ennyire.
 Vonakodva adom vissza neki a telefont. Örökké
tudnám bámulni a képeket, tanulmányoznám és az
agyamba vésnék minden egyes részletet.
– Köszönöm. – Milly bólint, és én ráveszem ma-
gam, hogy megkérdezzem, mert annyira akarom. –
Mondd… találkozhatnék vele néha? Láthatnám?
Milly arckifejezése fagyosra vált, és én tudom,
hogy túl messzire mentem. Hiába ültünk be borozni,
hiába a bocsánatkérések, az őszinte beszélgetés, a
fotók, még mindig nem akarja, hogy találkozzak a
lányával.
– Sajnálom, Anna. Matttel már beszéltünk erről…
– Rendben – vágok közbe. Nem akarom hallani az
ürügyeit.
– Tudod, Matt vonakodik. Nem akarja tovább bo-
nyolítani a dolgokat, főleg így, hogy Alice beteg és
kezelik… most ez az elsődleges.
Nem akarja bonyolítani a dolgokat? Miért, mit
gondol, mit csinálnék? De persze tiszteletben kell
tartanom, hogy ezt akarják. Talán önzés volt már az
is, hogy megkérdeztem.
– Értem – nyögöm ki, a hangom merev. – Nem kel-
lett volna megkérdeznem.
– Ugyan – tiltakozik Milly, de ennyiben hagyja.
Azt kívánom, bár ne kérdeztem volna meg sosem,
mert most ez az ajtó bezárult örökre, és én csuktam
be.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
 Milly

Sajnálom.
Ennyit mondott Mr. Williams, mikor megerősítet-
te, hogy Alice-nek Batten-kórja van, és elmondta a
rémséges részleteket: a CLN5-ös variánst találták
nála, az ebben szenvedő gyerekek páréves korukban
kezdenek tüneteket mutatni. Azt mondja, valószínű-
leg már két évvel ezelőtt megjelenhettek az első tü-
netek Alice-nél. A CLN5-ös variáns hordozói látás-
problémákat tapasztalnak, a kognitív képességeik-
ből veszítenek, majd lassan viselkedési zavarok is
megjelennek, fokozatosan eljutnak addig, hogy nem
tudnak beszélni és járni. Általában a késő gyerekkort
érik meg, talán a tinédzseréveket. Nem tudnék rosz-
szabb prognózist elképzelni; szinte még az is jobb
lenne, ha Alice-t elütné egy autó, mint ez a lassú ha-
nyatlás a halál felé. És Mr. Williams csak annyit tud
mondani, hogy sajnálom.
Meghan jut róla az eszembe, ahogy évekkel ezelőtt
ugyanezt mondta. Sajnálom, ez korai klimax. Sajná-
lom, de nem lehet gyereke. És most ez: Sajnálom, de a
gyereke szenvedni fog és meghal.
Sajnálom. Utálom ezt a szót. Nem ad semmit. Csak
emlékeztet arra, hogy te olyan vagy, akit sajnálni
kell.
 Matttel a gyász ködében járkálunk egy hétig az-
után, hogy ezt megtudtuk. Nem mondjuk el senki-
nek, nem bírjuk. Ha elmondjuk valakinek – a szüle-
imnek, Alice tanító nénijének, Annának –, azzal túl-
ságosan valóságossá válna, és már az is elég, sőt túl
sok is, hogy mi magunk felfogjuk, még egyre jönnek
az utórezgések, felismerés felismerés után. Nem fog-
juk látni, ahogy férjhez megy, ahogy elvégzi az isko-
lát, vagy egyáltalán felfedezi saját magát. Talán már
azt sem, hogy az első osztályt elvégzi.
Bár a Batten-kóros gyerekek élhetnek tizenéves
korukig, sokan jóval hamarabb meghalnak. Semmi
sem biztos, csak egyetlenegy, a legeslegrosszabb.
Végül, miután egy hetet a gyász ködében töltöt-
tem, beindulok. Felfogom, hogy Alice legjobb és talán
kizárólagos pártfogói mi vagyunk, és információra
meg erőre van szükségünk, hogy elbánjunk bármi-
vel, ami jön.
Órákig szörfölök a neten, elolvasom a részleteket,
megtanulom a statisztikákat. Olvasok a lehetséges
terápiáról és kezelésekről, és hogy hogyan kell el-
rendezni az iskolában az egyéni tanrendet. Belépek a
neurológiai betegségben szenvedő gyerekek szülei-
nek helyi csoportjába, meg a Batten-kórral küzdő
családok nemzetközi szervezetébe. Falom a könyve-
ket, blogokat és adománygyűjtő oldalakat.
Aztán, miután behabzsoltam a hegynyi informáci-
ót, meghallgattam mások szívszorító történetét, és
ott ültem a gép előtt az arcomon végigcsorgó köny-
nyekkel, miközben bátorságról olvastam, de végül
abba kell hagynom. Elborít a Batten-kór, ahogy át-
vette az uralmat Matt élete, az enyém és Alice élete
felett. Ez lett az új hashtagem, az új ügy az életem-
ben, most már örökké az az anyuka leszek, akinek
Batten-kóros a gyereke. Akinek a gyereke meghalt
Batten-kórban.
Néha elsuttogom magamnak, csak hogy kipróbál-
jam a szavakat. Hogy hozzászokjak a gondolathoz,
mert ez jön, és tudom, hogy fel kell készülnöm, bár
tudom, hogy erre egyetlen szülő sem készülhet fel
soha. Minden egyes idegszálam tiltakozik ellene.
Úgyhogy beléptünk a szomorú valóságba, egy ha-
lálosan beteg gyermek életébe. Alice vagy tucatnyi
gyógyszert kapott, ezekkel a tünetei egy részét csil-
lapították, hetente háromszor komplex terápiára jár,
ami segít neki a mindennapokban elboldogulni, és
kiküldtek egy szociális munkást, aki majd segít ne-
künk ezen az idegen területen, de nem tetszik az
émelyítő kedvessége, és Matt egyáltalán nem hajlan-
dó beszélni vele.
Persze el kell mondanunk mindenkinek: tucatnyi
beszélgetés vár ránk, tele gyásszal, újra és újra el
kell játszanunk a tragédiát a szomszédokkal, a bará-
tokkal, a tanárokkal, a családdal.
A szüleimmel a legnehezebb. Anyám úgy fest, mint
aki ott helyben elolvad előttem, belülről omlik össze.
 – Ha belegondolok, hogy talán túlélem az unoká-
mat – suttogja. – Ó, Milly! Ó, Alice…
– Ne mondd ezt, anya! – könyörgök neki. – Kérlek,
ne mondd még. Még nem állok készen erre.
– Édesem, annyira sajnálom. Nem lett volna sza-
bad ezt mondanom… Nem úgy értettem…
– Semmi gond. – Legyintek a tiltakozására, ő köny-
nyekkel küszködik. Senki sem tudja, mit lehet mon-
dani, én a legkevésbé.
– Elmondod neki? – kérdezi anya halkan, bár Alice
nincs is ott.
Akkor jöttem, miután beadtam az iskolába. Matt
dolgozik.
– A lehető legkevesebbet mondom neki pillanat-
nyilag. Azt akarjuk, hogy normális legyen az élet,
ameddig lehet.
És az az igazság, hogy még mindig fogalmunk
sincs, hogy beszéljünk erről Alice-szel. Hogy mondja
el az ember a gyerekének, hogy hanyatlani fog, és
meghal? Hogy kezd egyáltalán bele ebbe a beszélge-
tésbe? Már rákerestem a neten, de csak magvas ta-
nácsokat találtam, akkor vettem egy rakás könyvet
az Amazonon, memoárokat és útmutatókat, de alig
pár oldal után nem bírtam tovább olvasni őket. Túl
sok volt, túl nehéz. És szerencsére még nem jött el az
idő.
De az a helyzet, ahogy az minden nappal világo-
sabb, hogy valamikor el kell mondanunk neki, talán
hamarosan. Minden reggel valami új feladatot hoz:
fel kell venni a zoknit, be kell találni a kanállal a szá-
jába, emlékezni kell olyan egyszerű szavakra, mint a
macska vagy az asztal. Látom Alice arcán, hogy bosz-
szús, haragszik magára, és ettől sírni tudnék.
Azt már elmondtuk neki, hogy beteg, és hogy
mindaz, amit tapasztal, ennek a betegségnek a része,
és hogy kap orvosságot, ami segít neki. Alice nem
tett fel több kérdést. Bízik bennünk, hogy gondosko-
dunk róla, hogy biztonságban lesz, és mi igyekszünk,
de végül is nem vagyunk képesek rá, és ezzel, úgy
érezzük, nem lehet együtt élni.
– Mit tehetünk, édesem? – kérdezte apám. – Hogy
segíthetünk? – Jót akart, de mindketten öregek már,
és anyám sosem gyógyult fel. Ráadásul senki sem
tehet semmit. Ez fáj a legjobban.
De az emberek próbálkoznak: egy-egy tál étel tű-
nik fel a küszöbünkön, képeslapok a postaládánk-
ban, és egy jó szándékú anyuka az iskolában, mikor
meghallotta, mi történt, elég vidáman közölte, hogy
„jótékonysági futást” szervez.
– A kutatásra gyűjtenénk – magyarázza bizonyta-
lanul.
Rémes lehet az arcom. Nem akarok jótékonysági
futást.
Nem akarok semmit.
– Köszönöm. – Ennyit sikerül mondanom.
 Tudom, hogy jót akar. Mindenki jót akar – a szülők
az iskolában, a szomszédok, és azok, akik a legtöbbet
számítanak: a szüleim, Matt családja, Anna, Jack. Jack
csak megölelt minket, amikor elmondtuk neki, a sza-
vak egyszerre elfogytak.
Anna meg… Visszagondolok a borozásra, hogy mi-
lyen jó volt újra együtt, és hogy talán meg kellett
volna engednem, hogy találkozzon Alice-szel, bár tu-
dom, hogy Matt sose menne bele. Aztán eldöntöttem,
hogy nem gondolhatok erre többet. Már így is túl so-
kat agyalok, nincs rá energiám, hogy még Annán is
aggódjak.
Bár Matttel együtt csináljuk ezt végig, mégis olyan
érzés, mintha külön-külön buborékban mozognánk a
gyász ködében, máshogy birkózva meg a mindenna-
pok feladataival. Matt nem akar beszélni sosem, nem
akar tervezni, ahogy korábban mindig csináltuk,
pontokba szedve, listákkal.
Megértem a vonakodását, mert isten látja a lel-
kem, én is így érzek. Ki akar arról beszélni, hogy
menjen ki WC-re Alice az iskolában, mert egyedül ez
már nehézséget okoz? Vagy hogy milyen ételt tud
megenni, ha már nem megy a rágás? És mégis mu-
száj, mert döntéseket kell hoznunk, mindennap egy-
re többet, hogy segítsünk Alice-nek.
– Úgy érzem, mintha egyedül lennék ebben, Matt –
mondom. A konyhaasztalnál ülünk épp egy esős feb-
ruári este, és Matt arcára kiült az a makacs arckifeje-
zés, amit már jól ismerek. – Te is kellesz. – Alice
egyéni tantervéről beszéltünk, és hogy át kell írni –
megint. Miss Hamilton rengeteget segített, de még
neki sem könnyű Alice egyre növekvő elesettségével
megbirkózni.
– Miért kellenék ide? – Éles a hangja, megfeszülök.
– Úgysem számít.
– Ezt meg hogy érted?
Vállat von, nem néz rám.
– Hogy van-e valaki, aki felvágja az ételt Alice-nek?
Nem változtat semmin, Milly. Nem változtat azon,
ami történni fog vele. – Már a telefonját nézi, egyik
hüvelykujjával a kijelzőn matat, nem figyel, a beszél-
getésnek vége.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezem halkan. –
Nem hiszed, hogy ez számítana?
Felnéz, az arca elszánt, szinte dühös.
– Meg fog halni, Milly. Hanyatlani fog, aztán meg-
hal… csak az a kérdés, hogy hogyan és mikor.
A kezem ökölbe szorul az asztalon.
– És hogy addig milyen az életminősége, az nem
számít? Az téged nem érdekel?
– Milyen életminőség? – robban Matt. – Azt hiszed,
komolyan számít, hogy megtanulja-e leírni a nevét,
mikor egy éven belül úgyis megvakul? Vagy hogy
felvágják-e neki az ebédet, ha Mr. Williams szerint
csak folyadékot kaphat hétéves korára? Tényleg azt
gondolod, hogy ebből bármi is számít?
 – Alice-nek igen. – Remeg a hangom. – Azt gondol-
tam, megegyeztünk, és hogy megpróbálunk normális
életet teremteni neki, ameddig csak lehetséges.
– Ebben semmi sem normális. – Matt olyan erővel
löki el magát az asztaltól, hogy az felém csúszik, meg
kell fognom, hogy ne ütközzön nekem.
– Matt…
– Nem bírom. – Halkan, tompán, kétségbeesetten
mondja ki. – Nem tudom ezt végigcsinálni, Milly. –
Hátat fordít nekem, egyik kezével a hajába túr.
– Hogy érted, hogy nem bírod? – Félek megérteni,
amit mondott. – Muszáj csinálnunk, Matt.
– Túlságosan nehéz. – Elcsuklik a hangja. – Így lát-
ni… Szinte mindennap elveszíteni valamit… túl ne-
héz ez.
Rábámulok, a vad gyász és a harag között inogva,
hogy ezt teszi Matt.
– És mit gondolsz, mi érez Alice? Ő az, akinek
mindezt át kell élnie. Az ő kedvéért kell erősnek len-
nünk. Kérlek, Matt! – Nem hiszem, hogy bírnám ezt
nélküle, mégis megállapítom, hogy már ezt teszem.
Az elmúlt pár hétben Matt visszahúzódott, nemcsak
tőlem távolodott el, hanem Alice-től is. – Matt, kér-
lek, szükségem van rád! Alice-nek is.
Megint megrázza a fejét.
– Sajnálom.
Nem bírom elviselni megint ezt az ostoba szót.
 – Ne sajnáld – vágom oda. – Legyél erős! Szerinted
bárkinek könnyű ez? Úgy érzem, mintha elvéreznék,
minden egyes nap, és ezt el kell rejtenem, úgy kell
tennem, mint aki elbánik ezzel, pedig nem. De meg-
csinálom, Matt, mert ha nem, akkor mi lesz Alice-
szel? Nem akarod azt, hogy bármennyi ideje legyen
is hátra, az boldog legyen? Nem akarod, hogy szá-
mítsanak ezek az emlékek?
– Mit számítanának? A vége akkor is ugyanaz.
– De az út, ami odavezet, lehet más. – Anna anyu-
kájára gondolok, akinek a gyász a teljes életét cafa-
tokra robbantotta, és Anna gyerekkora is ráment. Én
nem leszek ilyen. – Ezek a pillanatok számítanak,
Matt. Muszáj, hogy így legyen.
De ő csak a fejét rázza, majd felmarkolja a kulcsát
a pultról.
– Elmegyek.
– Elmész? Hova?
– Csak el. Levegőt venni, most erre van szüksé-
gem. Majd jövök. – Elmegy, rám se néz.
Én meg csak állok ott, hitetlenkedve bámulom az
üres szobát. Pár perc elteltével nekiállok rendet rak-
ni, mert nem tudom, mi mást csinálhatnék. Olvastam
a statisztikát, tudom, hogy ha a szülők elveszítik a
gyereküket, akkor valószínűbb a válás. De én nem
akarom, hogy ez történjen Matttel és velem. Nem
akarok még valamit gyászolni így, hogy már amúgy
is elviselhetetlen a fájdalom.
 De ha nincs választásom? Sőt, ami még rosszabb,
gondolom, ahogy ostobán pakolom a csészéket a
mosogatógépbe: mi van, ha Mattnek igaza van, és ez
az egész igazából nem számít?
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
 Anna

– Szia, Anna!
Dermedten bámulom Jacket, megdöbbent, hogy itt
áll, az ajtóm előtt, pedig én engedtem be a házba,
miután írt egy üzenetet ma este, hogy átjöhet-e.
Már egy hónap eltelt a borozás óta Millyvel, és én
reméltem, hogy a barátságunk újra elkezdődhet.
Nem így lett, és Milly azóta nem jelentkezett, a gon-
dosan megírt üzeneteimre nem jött válasz.
Tudom, hogy nem hibáztathatom. Kinek lenne ér-
zelmi energiája egy terhelt barátságra, miközben
haldoklik a gyereke? És mégis gondolok rájuk, gon-
dolok Alice-re, szinte folyamatosan. Azt kívánom,
bár még az életük része lennék, hogy segíthessek
most, amikor tudom, hogy nyilván szükségük lenne
rá. Ehelyett kiállítottak a pálya legszélére, és én tu-
dom, hogy erről én tehetek. Ha nem lett volna az a
kétségbeesett és reménytelen kísérletem a felügye-
let megszerzésére… Ha Jack nem mondta volna el…
Nem túl barátságosan nézek rá.
– Miért jöttél, Jack?
Egy kicsit hátrahőköl az ellenséges hangtól, de
nem találkoztam vele öt éve, és mikor utoljára be-
széltünk, megkértem, hogy menjen el. Mégis mire
számított?
 – Csak találkozni akartam veled. Tudsz Alice-ről?
Hitetlenkedve meredek rá. Hogy tudok-e Alice-ről?
– Ha nem tudnék, így akarnád elmondani nekem?
– Bocsánat. – Megdörzsöli az arcát. – Nem gondol-
tam végig. Csak… szar ez, tudod.
– Igen, tudom. – És a szar az nagyon enyhe kifeje-
zés. Arra gondolok, hogy elmondom neki a bátyámat,
meg hogy hogy diagnosztizálták Alice betegségét, de
aztán arra jutok, hogy nem lenne értelme. Nem vál-
toztatna semmit.
– Csak olyan nehéz elhinni – folytatja Jack –, már-
mint mennyi esély volt erre? Hogy mindkettőnkben
ott legyen az a rohadt gén.
– Igen, nyilvánvalóan nagyon kevés. – Egy az öt-
venezerből, legalábbis ezt olvastam a neten, és az a
verzió, ami Alice-nek van, még ennél is ritkább.
– Ha nem… – Nagyot nyel, rám néz. – Ha nem mi
ketten…
– Tudom. – Épp eleget kínzóm magam ezzel a
gondolattal, nincs rá szükség, hogy Jack kimondja. –
Honnan tudhatta volna bárki?
– Tudom, igen, csak nagyon kemény. Folyton rá
gondolok. Olyan helyes gyerek.
Érzem, hogy átsuhan valami az arcomon, próbálok
közömbös hangon válaszolni.
– Ezt nem tudhatom.
Jack meglepettnek tűnik.
– Úgy érted, nem találkoztál vele?
 Tényleg nem tudja, hogy elvesztettem a kapcsola-
tot Matttel és Millyvel az óta a nap óta? Ennyire nem
érti? Megrázom a fejem, mert nem tudok mit mon-
dani.
– Azt gondoltam, kibékültetek, ennyi idő után.
– Nem így történt. – Nyomást kezdek érezni a mel-
lemen. – De nem lehettetek túl szoros kapcsolatban
ti sem, ha ezt nem tudod.
Kicsit lehorgasztja a fejét, az arcára kiül a szégyen.
– Pár évvel ezelőtt visszaköltöztem Franciaor-
szágba… De eljöttek meglátogatni. Milly és Matt át-
hozták Alice-t egyik nyáron…
És nyilván szóba sem kerültem. Elfordulok, mert
nem akarom, hogy lássa az arcom. Ez az egész na-
gyon fáj. Olyan sok mindenből kimaradtam, napok és
esték, hosszú, lusta vakációk. És most már késő. Nem
bírom elviselni a gondolatot. Nem bírom elviselni,
hogy átírjam a fejemben a múltat meghitt pillana-
tokból álló montázzsá, ahol Milly és Matt – meg Alice
– életének a része maradok. Ahol számítok.
– És hogy vagy, Anna? – kérdezi Jack, a hangja
gyengéd. – Folyton Millyre és Mattre gondolok, de
aztán eszembe jut, hogy ez téged is érint. Jobban,
mint… jobban, mint bárki mást rajtuk kívül talán.
Szeretted Alice-t.
Kitör belőlem a zokogás, a számra szorítom az ök-
löm. Pedig már eleget sírtam Jack Foster előtt.
 És mégis sírok, és ő látja, és újabb zokogáshullám
ráz meg, és egyszer csak Jack átkarol. Ö az utolsó,
akihez vigaszért fordulnék. Az utolsó, akitől azt vár-
nám, hogy vigaszt kínál.
– Sajnálom, Anna – mormogja Jack a hajamat si-
mogatva. – Sajnálok mindent. Sokat gondolok arra a
napra, tudod… – Persze hogy tudom, melyik napra. –
És azt kívánom, bár máshogy viselkedtem volna.
Bár… megértőbb lettem volna. Bár befogtam volna a
hülye számat.
Rettenetes erőfeszítésnek érzem, ahogy ellépek
Jacktől, és megtörlöm a szemem.
– Ez már a múlt, Jack. Elmúlt rég. Már nem számít.
– Szerintem számít. – Határozottan néz rám. – Ha
akkor nem… ha én nem…
– Alice akkor is beteg lenne. Akkor is meghalna. –
Ráveszem magam, hogy kimondjam a szavakat, bár
élesen hasítanak belém. – Ezen semmi sem változ-
tathat.
– De ismernéd – jegyzi meg Jack szomorúan. – Az
élete része lettél volna végig…
Bőven túl fájdalmas lenne erre gondolni, úgyhogy
elszántan a jövő felé fordulok, már amennyi kicsi
maradt belőle.
– Bár mellettük lehetnék legalább most! Nemcsak
magam miatt, miattuk is. Segítségre van szükségük,
Jack. Olyan nehéz lehet, és csak nehezebbé teszik az-
zal, hogy magukra maradnak. Találkoztál velük?
Hogy boldogulnak?
– Elvannak valahogy – grimaszol Jack. – Nem tu-
dom igazán. Milly… mániákusnak tűnik, azt hiszem.
Matt alig szólal meg. Tényleg nagyon nehéz ez mind-
kettőjüknek.
– És van segítségük? Szülők vagy az iskolából?
– Egy kicsi. Milly szülei nem bírnak sokat, és a mi
szüléink meg sosem vettek részt… nos, semmiben. –
Minden vidámság nélkül felnevet. – Megvan a saját
érdeklődési körük.
– Szép – rázom meg a fejem. – És iskolai barátok?
Munkahelyi?
– Nem nagyon tudom. – Kicsit mintha szégyellné
magát. Vajon mennyit segített nekik? Vajon valaha
volt már olyan, hogy Jack kitartott?
– Semmi gond – mondom. – Átmegyek én.
Jack egyszerre tűnik megkönnyebbültnek és bi-
zonytalannak.
– De jóban vagy velük, Anna? Mármint…
– Tudom, hogy érted. És nem, nem vagyok velük
semmilyenben igazából. Úgy egy hónappal ezelőtt
találkoztam egy italra Millyvel. – Arra gondolok,
hogy Matt nem engedte, hogy találkozzak Alice-szel.
Tényleg hagyom, hogy ez visszatartson? – De nyilván
félretehetjük ezt Alice kedvéért. Szükségük van se-
gítségre. – És régebben mindig én segítettem. Miért
lenne most más?
 Mikor elmondom Willnek, mit tervezek, ő mintha
nem lelkesedne. Nem tetszik neki az, amit úgy hív,
hogy a „megszállottságom” Alice ügyében. Túlságo-
san gyakran fordul elő, hogy amikor elvben tévét né-
zünk, én a telefonomat bámulom, és a Batten-kórral
kapcsolatos legújabb tudományos eredményeket ke-
resem, reménykedve valami áttörésben az utolsó
pillanatban. Mikor ide-oda megyünk, gyakran elka-
landozok, és nem figyelek, próbálom, hogy ne így le-
gyen, de akár akarom, akár nem, Alice állapota uralja
a gondolataimat.
– Tényleg azt gondolod, hogy ez jó ötlet, Anna? –
kérdezi, miközben én a nagy fazék levest kavarga-
tom, amit épp azért főzök, hogy átvigyem nekik. –
Azt mondtad, Matt nem engedi, hogy találkozz Alice-
szel.
– És nem is fogok találkozni vele. – De remélem,
hogy igen, legalább láthatom egy pillanatra. – Segít-
ségre van szükségük. Jack azt mondta, nincs túl sok
támogató barát vagy rokon körülöttük.
– És te akarsz ez lenni? – A hangjában hallom a ké-
telyt, és nem is hibáztathatom érte, mindazok után,
ami történt.
– Mindig én voltam.
– Igaz, és nem lett jó vége. Rád gondolok, Anna…
– Én meg rájuk.
Will lassan bólint.
 – Igen, de sok minden megváltozott, mióta segítet-
tél nekik…
– Pontosan. Megváltozott. És most itt az ideje,
hogy színre lépjek. – Szilárd tekintettel nézek rá, ő
visszanéz, és egy hosszú, feszült pillanat után vállat
von.
– Megértem, hogy úgy érzel, ahogy érzel, csak nem
értek egyet. – Felsóhajt. – De rendben. Menj csak.
– Nem arról van szó, hogy az engedélyedet kértem
-felelem kissé élesen.
– És én nem is adtam meg. Szerintem ez rossz öt-
let. Szerintem hosszú távon sérülni fogsz, és igen,
nekem te számítasz, nem azok az emberek, akikkel
sosem találkoztam, bár azt értem, hogy neked fonto-
sak. De tényleg, őszintén hiszem, hogy el kell enged-
ned, Anna. El kell engedned Alice-t.
– Hamarosan muszáj lesz – emlékeztetem halkan.
– Will, nem gondolod, hogy ez a helyes? Segítségre
szorulnak.
– És vannak olyanok az életükben, akik segítik
őket, függetlenül attól, hogy mit mondott Jack. Mit
tudhatja? Azt mondtad, évek óta Franciaországban
él.
– Igen, de…
– Anna, én félek és aggódok, mert ezt nem Millyért
és Mattért teszed. Hanem magadért, és csúnya vége
lesz.
 Lebámulok a levesre, amit kavargatok, próbálok
nem megbántódni a szavain.
– Már tudjuk, hogy csúnya vége lesz. Csak ott aka-
rok lenni, amikor eljön.
A fejét csóválja, de nem mond semmit. Másnap es-
te kocsiba ülök, és átmegyek Millyhez és Matthez.
Február közepe van, nagyjából ekkoriban tért haza
Milly, és mentem el én… Úgy tűnik, egy örökkévaló-
ság telt el azóta, és mégis csak most volt.
Leparkolok a házuk előtt, az épületet bámulom: a
csüngő virágtartót az ajtó fölött, most üres, és kicsit
meglengeti a szél, elöl a franciaablakon kiszűrődik a
fény, bár el van húzva a függöny. Fél hét van, elég
korán, hogy Alice még fent legyen. De tényleg csak
azért jöttem ide, hogy vele találkozzak, vagy komo-
lyan gondoltam, amit Jacknek és Willnek mondtam a
segítség felajánlásáról? Elfogadják vajon?
Lassan kiszállok az autóból, viszem magammal
egy szatyorban a brownie-t meg a fazék csirkehúsle-
vest. Jelentéktelen felajánlás, de nem tudom, mi mást
adhatnék.
Halálosan izgulva, az idegességtől összeugrott
gyomorral megnyomom a csengőt és várok. Meg-
kérdőjelezem, hogy el kellett-e jönnöm, vagy Willnek
igaza van, és ez valójában önzés a részemről. Tompa
hangokat hallok, ahogy valaki lejön a lépcsőn. Aztán
nyílik az ajtó, és Matt áll ott, először leesik az álla,
mikor meglát, majd megkeményedik az arca.
 – Anna.
– Szia, Matt! – Furcsa, hogy Matt végig ilyen ellen-
séges volt velem, még inkább, mint Milly, ez annyira
nem vall erre a laza srácra, akivel annyit viccelődtem
régebben. Most itt áll az ajtóban, elállva a bejáratot,
nyilvánvalóan nem akar odébb menni. – Bemehetek?
Csak pár percre.
– Matt? – kiált le fentről Milly. – Ki az? – Hallom a
csobogást meg egy kuncogást, nyilván Alice fürdik.
Elképzelem a habok között, a feje tetejére tornyozott
hajával, ahogy az anyukájára vigyorog, és egyesével
kilyukasztja a csillámló szappanbuborékokat.
– Anna – mondja tömören Matt.
Csend felel fentről. Aztán Milly megszólal.
– Nem hagyhatom itt Alice-t…
– Intézem. – Ez úgy hangzik, mintha valami kárte-
vő lennék. Felemelem a zacskómat, megmutatom
Mattnek.
– Hoztam ennivalót.
– Gyere be – mondja, és elég barátságtalanul ol-
dalra lép, hogy bepréselhessem magam mellette.
Furcsa itt lenni megint a házukban. Jártam náluk
pár hónapja, hogy elmondjam, amit megtudtam a bá-
tyámról, de akkor meg sem láttam semmit, annyira
másra figyeltem. Most körbenézek, mindenhol Alice
nyomát látom. Zsírkrétarajzok a hűtőre ragasztva.
Egy kosár játék, leginkább műanyag unikornisok és
hercegnők. Egy félig kirakott puzzle egy asztalkán,
valamilyen mesebeli kastély. Egy műanyag, kicsik-
nek való ivópohár a csap mellett.
– Vigyem a konyhába? – kérdezem, mire Matt vál-
lat von. Az ellenségessége tapintható, mint valami
vastag, olajos réteg a levegőben, amitől nehéz léle-
gezni.
Kirakom a levest meg a brownie-t a pultra, és
mérhetetlenül sokáig hajtogatom a zacskót, miköz-
ben Matt csak vár. Arra, hogy menjek el máris? Kel-
lene?
– És hogy megy? – kérdezem, mire ő horkant
egyet.
– Mit gondolsz?
– Szeretnék segíteni…
– Nem kell a segítséged, Anna. – A visszautasítás
gyors és határozott, és mindennek ellenére még
mindig meglep. Még mindig fáj.
Mattre nézek, figyelem, ahogy ökölbe szorítja,
majd kiengedi a kezét, a testtartása csupa agresszió,
mintha én lennék az ellenség. Még mindig.
– Matt… – Mély levegőt veszek. Nem akartam be-
szélni ma este a múltról. Nem akartam előrántani a
régi kísérteteket, nem akartam, hogy itt ólálkodja-
nak, de ahogy Alice fent pancsol, azon kapom ma-
gam, hogy olyasmit mondok, amit nem vártam volna,
bár már kimondtam ezt Millynek. – Matt, sajnálom.
Nem felel, a bocsánatkérésemre mindössze egyet-
len szemvillanás a válasz.
 – Sajnálom, ami történt – pontosítok. – Hogy azt
gondoltam, akár csak egy pillanatra is, hogy Alice…
Hogy Alice… Bocsáss meg!
– Anna, ne! – Vadul ejti ki a szavakat, nyersen ha-
rapva. – Most ne.
– Nem tudom, mi szállt meg – folytatom vontatot-
tan, elszántan, hogy elmondom neki, amire sosem
volt lehetőségem. – Olyan furcsa időszak volt, és
nem vártam, hogy úgy fogok érezni, ahogy éreztem…
Fenyegetően közelebb lép egy lépéssel.
– Ne merészelj ürügyeket keresni most! – mondja
halkan. – Ne merészeld ezt, megpróbáltad ellopni a
gyerekünket…
– Nem loptam el senkit.
Öt éven át kínoztam magam a bűntudattal, és bár
ébren tartottam a haragomat is, most mindkettővel
le akarok számolni. Hiszen Alice állapota miatt ezt az
egészet a hátunk mögött kell hagynunk, végleg és
örökre, ugye? Muszáj, hogy meg tudjuk ezt csinálni.
– Megtetted volna, ha tudod…
– Figyelj rám, nem. Igen, bevallom, beszéltem egy
ügyvéddel, és arra gondoltam, hogy… kérvényezem
a felügyeleti jogot. De visszatekintve nem hiszem,
hogy ezt végigcsináltam volna. Még az ügyvéd sem
biztatott…
– Legalább volt valaki ebben a helyzetben, akiben
maradt valami erkölcsi…
 – Matt, kérlek! Tudom, hogy ez… nem volt helyes.
De nem néznéd az én oldalamról, csak egy pillanat-
ra? Én vigyáztam Alice-re, én csináltam mindent he-
tekig…
– Bíztunk benned.
– És még te is azt mondtad, nem vagy biztos ben-
ne, hogy Milly…
– És te meg ezt visszavágtad a képembe. Pillanat-
nyi gyengeség volt, amikor mélyponton voltam…
– És én? Nekem nem lehetett mélypontom, pilla-
natnyi gyengeségem? Erre nem gondoltál? – A han-
gom felerősödik, kétségbeesett és megtört. – Nem
gondoltál rá, nekem milyen érzés volt…?
– Egy normális ember nem gondolná, hogy attól,
ha vigyáz egy babára, mert a szülei érzékeny álla-
potba kerültek, már felügyeleti jogért folyamodhat. –
Matt hangja kemény.
Megrázom a fejem, immár türelmetlenül.
– Nem csináltam volna végig.
– Nem tudhatod.
– Te nem tudhatod. – Egymásra nézünk, sakk. –
Akkor ennyi? – kérdezem halkabban. – Nincs meg-
bocsátás? Nincs továbblépés? Egyetlen húzással kint
vagyok? Így működsz, Matt?
Egy hosszú pillanatig bámul rám. Fent hallom,
hogy Milly halkan odaszól Alice-nek, arra gondolok –
azt remélem –, hogy talán lejönnek. Hogy láthatom.
De aztán egy kilincs kattanását hallom, ahogy az ajtó
halkan becsukódik, és megállapítom, hogy tudhat-
tam volna. Sosem fogják megengedni, hogy találkoz-
zak vele.
És mikor már félig arra számítok, hogy Matt el-
küld másodszor is, látom, hogy eltorzul az arca.
Döbbenten nézem, ahogy megremeg az ajka, könny
csorog a szeméből, a fejét rázza, és elfordul tőlem,
hogy elrejtse előlem az érzéseit.
– Matt…
– Az én hibám. – Alig hallom, amit mond; mármint
persze hallom, csak nincs semmi értelme. – Az én hi-
bám – ismétli, a hangja elcsuklik. – Nem lett volna
szabad otthagyni Alice-t neked. – Döbbenten hátra-
hőkölök. Ezzel mit akar mondani rólam? – Nem
hagyhattam volna így cserben Alice-t. És Millyt.
Kezdem lassan felfogni.
– Nem hagytál cserben senkit…
– Boldogan hagytam, hogy csináld te az álmatlan
éjszakákat, az etetéseket, mindent. Kiszálltam, mert
így könnyebb volt. Mindig könnyebb.
Elfog a kellemetlen érzés, hogy nem az évekkel
ezelőtti időről beszél, hanem a jelenről.
– Nem szálltál ki, Matt, és akárhogy is, sok min-
dennel kellett megbirkóznod. Még mindig így van. –
Tehetetlenül vállat vonok. – Lehetetlen helyzet volt,
ahogy most is az.
– Akkor is… – Gyorsan, szaggatottan szívja be a le-
vegőt.
 – Jobb férjnek kellett volna lennem. Jobb apának.
Mattre bámulok, nem is tudom, innen merre to-
vább. Öt éven át haragudott rám, mert nem akarta
bevallani, hogy magára haragszik?
– Ez mind a múlt – mondom végül. – Mindez rég
történt, és biztos vagyok benne, hogy csodás apa és
férj voltál az azóta eltelt években. A jelen számít,
Matt.
– Igen, és tudod, mi van most? – Matt megpördül,
felém fordul, megint dühös. Olyan gyorsan változik a
hangulata, hogy abba beleszédülök, bár megértem. A
gyász túl nagy ahhoz, hogy értse az ember. – A jelen
az – mondja halkan, morogva –, hogy a lányunk egy-
re hanyatlik és meghal. Ez történik most. – Megre-
meg az ajka, összeszorítja. – És cserbenhagyom most
is, mint akkor.
– Matt, kérlek, hadd segítsek! Csak segíteni sze-
retnék neked meg Millynek. – Reszket a hangom. –
Kérlek!
Megrázza a fejét, de a gesztus mintha inkább szól-
na saját magának, mint nekem.
– Hogy van Alice? – Összeszedem magam, hogy
álljam az elutasító választ, de leereszt, már eltűnt be-
lőle a harag feszültsége.
– Még jár iskolába, bár nehezen tudja tartani a ce-
ruzát, vagy megfogni a poharat – mondja egyenesen.
Eszembe jut a műanyag babapohár a mosogatónál. –
Nem talál be a kanállal a szájába, vagy legalábbis
mindent összeken. Elfelejt egyszerű szavakat. Rövid-
látó, és ez csak rosszabb lesz, és a neurológus szerint
pár hónapon belül mankót kell kapnia. Nyolc roha-
ma volt a diagnózis óta, a gyógyszer ellenére. Hát így
van.
Elfordul, én lassan pislogok, belém markol a ré-
mület minden egyes újabb részletre. Hiába olvastam
utána a neten, nem vártam, hogy ilyen gyorsan ha-
nyatlik. Hiszen alig három hónapja…
– Matt, annyira sajnálom… – A szavak fájdalmasan
elégtelenek. – Kérlek, hadd segítsek nektek! Mit te-
hetek?
Megrázza a fejét, hátat fordít.
– Nem tudom, mire lehetne szükségünk. – Ez leg-
alább más, mint egy nem.
– Hozhatok ételt, megcsinálom a mosást. Bármit…
– Elhallgatok, mert rájövök, hogy Matt nincs úgy,
hogy ezen agyaljon velem, hogy mivel segíthetnék,
és az, hogy idejöttem, valamiképp önzés volt. Látni
akartam Alice-t. Ez volt a motivációm alapvetően.
Willnek igaza volt. Nagyot nyelek, ahogy elengedem
ezt a mély vágyat, először. – A levest betettem a hű-
tőbe – mondom. – Hozok majd mást pár nap múlva,
ha az segít. Nem kell bejönnöm, kint hagyom a lép-
csőn.
Matt nem válaszol, mire pár másodperc múlva
sarkon fordulok és elindulok, csendben becsukom az
ajtót magam mögött. Már a kocsiban ülök, mikor
meglátom a körvonalakat a függöny mögött: lejött
Milly. Nyilván azt várta, hogy elmenjek.
HARMINCHARMADIK FEJEZET
 Milly

Hallom, ahogy Anna becsukja az ajtót, ott várok a

lépcső tetején. Lehet, hogy gyáva vagyok, de nem
voltam elég erős ahhoz, hogy szembenézzek vele ma
este, mindennek tetejébe nem akartam még ezt is.
Két hete, hogy Matt kisétált akkor otthonról, és bár
pár óra múlva visszajött, megváltozott a kapcsola-
tunk. Feszültség költözött közénk, ez korábban nem
volt, de miután végighallgattam a beszélgetését An-
nával, az őszinte vallomást, már egészen kicsit re-
ménykedek, hogy talán változhatnak a dolgok.
Ahogy lejövök, látom, hogy ott ül a konyhaasztal-
nál, tenyerébe temetett arccal. Felnéz, ahogy belé-
pek, a tekintete fáradt.
– Elment.
– Tudom.
– Mennyit hallottál?
– A nagyját – vallom be.
Matt nagyot sóhajt, és megint a tenyerébe ejti a fe-
jét.
– Sajnálom, Milly. Olyan rosszul csinálom ezt az
egészet, neked is nehezebbé teszem.
A szívem fájdalmasan elszorul. Próbáltam nem
haragudni Mattre, mikor kiszállt, de nem sikerült. Ez
megmutatkozott némi éles hangban, jeges pillantás-
ban, amitől még rosszabb lett köztünk minden, de
most csak együttérzek vele – és szomorú vagyok.
Olyan nagyon szomorú.
– Szeretném, ha együtt lennénk ebben, Matt. Ennyi
az egész.
– Tudom. Én is szeretném. – Kétségbeesetten fel-
néz. – Annyival erősebb vagy nálam.
– Nem, Matt – fogom meg a vállát. – Nem vagyok.
Így maradunk pár percig, egyikünk sem szólal
meg.
Szinte békésnek érzem, mintha a nehéz súly, ami a
vállamat nyomja, könnyebb lenne, ha csak kicsit is.
– Szerinted túl kemény voltam Annával? – kérdezi
végül Matt. – Segíteni akar.
– Akkor hadd segítsen! Isten látja, mekkora szük-
ségünk lenne rá.
– És Alice?
A kérdés ott lebeg a levegőben, szinte mintha lát-
nám a kiejtett hangokat. És Alice? Alice mindig itt
van köztünk, és én most először gondolok arra, hogy
már nem kell sokáig így lennie.
De aztán Matt megrázza a fejét.
– Túl bonyolult. Nem tudok erre is gondolni, min-
denen felül.
Ez volt az én ürügyem is, amiért fent bujkáltam.
Akár így akarja, akár nem, Anna bonyodalmat jelent
az életünkben, és nincs rá érzelmi energiánk, hogy
ezzel elbánjunk, és tudom, hogy ennek Anna fizeti
majd meg az árát.
Aggodalmat és bűntudatot érzek ezért, de ez el-
törpül a minden más mellett: ott a feladat, hogy ki
kell elégíteni Alice egyre változó és növekvő szük-
ségleteit, gondoskodni kell a gyógyszereiről, kezelni
a hangulatait. A mi napfényes kedélyű kislányunk-
nak sötét időszakai lettek, ahogy nekünk is – olyan
napok, mikor nem akar kikelni az ágyból, éjszakák,
mikor nem tud aludni. Hirtelen dührohamok, mikor
rájön, hogy van még valami, amit nem tud megcsi-
nálni, tegnap például a fogmosás. A tükörnek vágta a
fogkefét, aztán az öklével csapkodta, és eltörte. Be
kellett vinnünk a sürgősségire, három öltéssel varr-
ták össze a jobb kezét ott, ahol az üveg elvágta.
Minden nap új feladatot hoz, ugyanakkor meglepő
örömöket is.
Egy délután, március elején ott állok az iskola ka-
pujában, kerülök mindenkit, ahogy szoktam, mert
mintha így lenne a legkönnyebb nekik is, nekem is,
mikor egy nő odalép hozzám.
– Alice anyukája vagy, ugye? – mosolyog rám, én
meg bólintok, mert ezt most már mindenki tudja.
– Jane vagyok, a lányom Violet, Alice fölött jár egy
évvel. Átjöhetne hozzánk Alice egyik délután? Nem
osztálytársak, de olyan jól játszanak együtt.
Ostobán bámulok rá, erre számítottam a legke-
vésbé. Tulajdonképpen az utóbbi időben már arra
gondoltam, érdemes-e egyáltalán iskolába járatni
Alice-t, olyan sok feladattal kell megküzdenie, és né-
hány osztálytársa furcsán bámulni kezdte. Még ki-
csik, hogy értsék, vagy hogy megválogassák a szava-
ikat.
Miért jár így? Miért nem tud normálisan beszélni?
Miért ilyen fura?
– Hogy menjen át játszani… – ismétlem lassan,
mert nem vagyok biztos benne, hogy ez lehetséges.
– Tudom, hogy különleges bánásmódra lehet
szüksége – jegyzi meg gyengéden Jane. – És ha te is
jönnél, azzal sincs persze semmi gond.
Ebben a pillanatban Miss Hamilton kinyitja az aj-
tót, és az első hullámban kitóduló gyerekek után lá-
tom, hogy Alice jön ki bizonytalanul, kéz a kézben
egy barna hajú, foghíjas mosolyú kislánnyal, akit
nem ismerek.
– Ő Violet – mondja Jane büszkén, és ahogy a két
kislány közelebb ér, látom, hogy Violet Down-
szindrómás. Jane meg is erősíti: – Úgy ismerték meg
egymást, hogy mindkettő mellett van segítő – ma-
gyarázza –, és végül együtt csináltak ezt-azt.
Bólintok, gombócot érzek a torkomban. Szóval a
különleges ellátásra szoruló gyerekek összekerül-
nek. Várható volt, mégis tiltakozom ellene. Nem aka-
rom ezt Alice-nek, és helytelennek érzem, hogy ezt
gondolom.
 – Tudom, hogy nehéz – folytatja szelíden Jane. –
Nem ezt akartad.
Úgy hangzik, mintha feladtam volna a rendelést
egy gyerekre, ahogy az ember egy étteremben ren-
del, és amilyen finnyás vagyok, visszaküldöm.
– Ez van – mondom Jane-nek, ügyelve rá, hogy a
hangom szilárd legyen. – Biztos vagyok benne, hogy
Alice boldogan átmenne Violethez játszani.
Ez persze hatalmas dolog. Alice csak párszor ment
át eddig a barátnőihez, még oviban, és én is mindig
mentem vele. De most ragaszkodik hozzá, hogy
egyedül akar menni, bár megrémiszt, hogy történhet
valami, és minden elromolhat.
– Violet anyukája el fog vinni minket az iskolából –
közli velem. – És kapunk csipszet uzsonnára!
Az elmúlt hónapban kásássá vált a hangja, néha
nehéz érteni, amit mond. Vajon Jane megérti? – tű-
nődök el, és próbálom megállítani a folyamatos re-
megést, ami félelmemben rám tör.
– Csodásan hangzik, Alice.
De így is egész nap forr bennem az aggodalom,
mikor Alice átmegy Violethez, rá kell szólnom ma-
gamra, hogy ne sétáljak át az iskola elé, csak meg-
nézni, rendben el tudja-e hozni őket Jane a tanítás
végén. Azt mondogatom, hogy ez ajándék luxus, lett
egy kis időm rendet rakni, befizetni a számlákat, és
belenézni a júliusi, floridai konferencia anyagába,
amit a Batten-kórral küzdő családoknak rendeznek.
Az órák rémséges lassúsággal telnek, és végre, végre
mehetek érte.
Még mielőtt befordulnék Jane háza elé, már hal-
lom a nevetést és a sikongatást. Habozok, megdöb-
benek, és eléggé neheztelek is, mikor meglátom,
hogy ott ugrálnak mindketten a ház előtti kert tram-
bulinján. Tényleg muszáj ezt? Alice az oldalára esik,
odasietek.
– Alice…
– Szia, mami! – Olyan boldog a hangja. Megállok
ott, ahol vagyok, mert már nem emlékszem, mikor
hallottam őt utoljára ilyennek.
– Remekül érezték magukat – mondja Jane az aj-
tóban. – Figyeltem őket innen… Remélem, nem bá-
nod.
Elveszettnek érzem magam, mert egyrészt de, bá-
nom, másrészt Alice olyan boldog. Azt csinálja, amit
az ilyen korú kislányok milliói, és ki vagyok én, hogy
megállítsam? Hogy habozzak?
– Örülök, hogy jól érzi magát – mondom végül, és
Jane értőn mosolyog, mintha a teljes gondolatmenet
tanúja lenne.
– Gyere be, igyunk egy teát!
Az ablakból nézzük a lányokat, a nappaliban
ülünk, teázunk, és én el sem hiszem, milyen csodála-
tosan normális ez, mennyire kikapcsol.
Jane nem beszél a Batten-kórról vagy a Down-
szindrómáról, vagy bármilyen ezzel kapcsolatos ne-
hézségről, és ez megkönnyebbülés. Csak két normá-
lis anyuka vagyunk, két normális gyerekkel. És
ahogy ülünk és beszélgetünk, rájövök, hogy újra kell
értelmeznem, mit tartok normálisnak, mert Alice
igenis az, ahogy Violet is.
Hallgatva, ahogy kint kuncognak és sikongatnak,
senki sem mondaná meg, hogy bármi gond van ve-
lük, és most először jut az eszembe, hogy talán nincs
is.
Végül bejönnek, fáradtan, de boldogan. Jane meg-
mossa a kezüket a csapnál, én nézem, ahogy ügyet-
lenkednek: elejtik a szappant, lecsöpögtetik magu-
kat, de megcsinálják. Talán hagynom kellene, hogy
Alice többet csináljon önállóan, akkor is, ha kosszal
jár és nehéz. Talán ez segítene neki is és nekem is.
Olyan érzés, mintha egy új szobába nyitnék be,
amiről azt sem tudtam, hogy létezik, de csupa nap-
fény és lehetőség. Alice diagnózisa óta sötétségben
élek, lehorgasztott fejjel, mindig csak megcsinálom,
elvégzem, de most az jut az eszembe, hogy vajon így
kell-e ennek lennie. Talán, csak talán inkább élvez-
hetnénk, mint hogy valahogy elbánunk vele.
De ekkor emlékeztetem magam, hogy Violet nem
kapott halálos diagnózist. Violet nem fog megvakul-
ni, nem fog elfelejteni beszélni, és nem lesz mozgás-
képtelen pár éven belül. Violetnek nem az a sorsa,
hogy még gyerekkorában meghaljon. Alice diagnózi-
sa más, és ez elől nincs menekvés. De most épp csak
kislányok és barátnők, és ez elég.
– Ha beszélgetni szeretnél, itt vagyok – mondja Ja-
ne, mikor eljövünk, a mosolya kedves, és nincs ben-
ne szánalom. – Bármiről.
– Köszönöm, biztosan fogok. És talán elvihetnénk
hozzánk egy délután Violetet. – Megállapítom, hogy
komolyan gondolom, hogy tényleg ezt szeretném.
– Az remek lenne – mondja Jane, és a két kislány
együtt örül, boldogok a kilátástól.
– Jól érezted magad? – kérdezem Alice-t, ahogy
hazafelé sétálunk kéz a kézben, már kezd sötétedni.
– Igen, mami. Nagyon. – Alice könyörögve fordul
felém. – Kaphatok trambulint?
Az ösztöneim azt súgják, hogy nem, nem lehet
trambulinunk, az túl veszélyes, és alig néhány hét
vagy hónap, de talán csak évek múlva, Alice már nem
tudja majd használni.
De ekkor meghökkenek magamon, a szűk látókö-
rű, negatív hozzáállásomon, hiszen Alice most hasz-
nálhatná.
– Igen – mosolygok rá. – Szerintem ez remek ötlet.
– És mivel meg akarom ragadni az életet és a bol-
dogságot, amíg tudom, hozzáteszem: – Rendeljük
meg ma este a neten.
Mikor hazaérünk, egy lefóliázott tál vár minket a
lépcsőn. Hetente pár alkalommal kaptunk ilyet, min-
dig Annától. Ahogy felveszem, Alice megkérdezi, ki-
től kaptam.
– Egy baráttól – mondom, és bemegyünk.
– Milyen baráttól? Az én barátomtól, Violettől?
– Nem, őt Annának hívják. – Már az, hogy ezt ki-
mondtam, jelentőségteljes, de Alice nem veszi ezt
észre, tovább kérdezősködik.
– Anna? Ismerem? Találkozott már velem?
A tálat bámulva válaszolok.
– Igen, még régen, amikor kisbaba voltál.
– Kisbaba? És azóta nem?
– Nem – felelem nehéz szívvel. – Azóta nem.
Elhallgatok, majd felnézek. Alice a nappali köze-
pén áll, oldalra dőlve, mint hajó a viharban, és vastag
szemüvege mögül pislog rám, és én tudom, hogy hi-
ába vett el tőle olyan sok mindent ez a borzalmas be-
tegség, ezt nem tudta. Ő Alice. Mindig is Alice lesz.
– Alice – mondom neki. – Szeretnél találkozni ve-
le? Annával.
Az arca felragyog, bólint.
– Igen! – kiáltja, bár semmit sem tud Annáról.
Mindig szívesen találkozik új barátokkal. – Igen, sze-
retnék. Ma találkozhatunk, mami?
– Nem, ma nem – felelem, és fontosnak, szüksé-
gesnek érzem a szavakat, az ígéretet, amit nemcsak
Alice-nek, magamnak is teszek. – De hamarosan.
Elképesztő, de optimistának érzem magam, egy
örökkévalóság óta először. Süt a nap, Alice-nek van
egy barátnője. Épp nem tátong előttem úgy a jövő,
mint egy ásító barlang, sötéten és félelmetesen. Pár
héttel ezelőtt Matttel visszamentünk pszichológus-
hoz, és erősebbek vagyunk, mint valaha. Végre fel-
szakadoznak a felhők, pár pillanatra megengedem
magamnak, hogy élvezzem a napsütést, a levegőt,
azt, hogy vagyok.
És aznap éjjel Alice-nek komoly rohama lesz, és
megint minden megváltozik.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
 Anna

A talaj sötét és gazdag, ahogy beletúrok kézzel, és

átforgatom a földet, hogy elvessem az aprócska ma-
got. Május vége van, Will-lel a nagybátyja kertjében
dolgozunk, a nagybácsi rákja kiújult, és valószínűt-
len, hogy ő meg tudja csinálni, legalábbis idén.
Jó volt ez mindig, és most is jó, hogy együtt dolgo-
zunk, ültetünk és nevelgetjük a növényeket. Eltaka-
rítottuk a tél szemetét, és elterveztük, hogy
magaságyásokat építünk a hagymának és a salátá-
nak, meg egy új baromfiólat hat imádnivaló, sárga,
dundi kiscsirkével. Új kezdet ez, ami, azt hiszem,
mindkettőnknek kell, főleg nekem a tél összes szen-
vedése után.
Öt hónap telt el Alice diagnózisa óta, és elkezdtem
megtanulni, hogy el kell engednem. Lassú folyamat
volt, fájdalmas leszakadás saját magamról, bár tu-
dom, hogy szükség volt rá. Öt éve már, hogy utoljára
találkoztam Alice-szel, és végre leálltam, már nem
keresem.
Will, korábbi ellenvetései ellenére, vagy talán épp
azért, rendíthetetlenül mellettem áll. Nagyjából he-
tente egyszer készítek egy tál ételt Mattnek és
Millynek, és néha-néha küldök Millynek egy üzene-
tet, csak hogy tudja, gondolok rá, minden nyomás
vagy elvárás nélkül.
Öt év után végre felhagytam az elképzeléssel, hogy
tartoznék valamivel Millynek. És bár Alice sosincs
távol a gondolataimtól, már nem is uralja őket.
– Teaszünet? – javasolja Will, mire felegyenese-
dek, kiroppantom a derekamat. Itt dolgozunk már
pár órája, és kezd egész jól festeni a parcella. Körü-
löttünk mindenki a saját kis földjén dolgozik, gereb-
lyézik, kapál, ültet. A világ buja, csupa lehetőség,
friss növekedéssel és új kezdettel.
– Jó ötlet.
Bevonulunk a kis fészerbe, ahol már olyan sok
boldog órát töltöttünk. Will begyújtja a palackos gáz-
tűzhelyt, én megtöltöm a kannát a kinti csapnál.
– Megcsinálom – mondja, és elveszi tőlem a kan-
nát, mikor visszaérek.
Vállat vonok és leülök, hálásan, hogy pihenhetek
kicsit.
Csodás, napos az idő, az arcom a nyitott ajtón be-
sütő nap felé fordítom, a szemem lecsukódik, ahogy
a dongók zümmögését hallgatom, valaki felkiált a tá-
volban.
– Tessék. – Will hangja kicsit bizonytalan, sőt talán
ideges is. Ahogy kinyitom a szemem, meglátom a
pléhbögrét az arcom előtt.
– Kösz. – Belekortyolok, Will engem néz.
– Úgy festettél, mint aki elaludt.
 – Majdnem. – Még mindig engem néz, mire felne-
vetek kicsit. – Mi az?
– Igen, de… – Elforgatom az ujjamon a gyűrűt. –
Tudod, az a gén… A Batten-kór. És nyilvánvalóan öt-
ven százalék esély van rá, hogy átadom a gyerekem-
nek. – Ahogy ez egyszer már megtörtént.
Valami átsuhan Will arcán, és én tudom, hogy még
nem gondolt rá ő sem. Én sem, elképesztő módon.
Annyira Ali-ce volt a fókuszban, hogy nem gondol-
tam ilyen eshetőségre, még akkor sem, mikor Will az
életem része lett, sosem gondoltam, hogy lehetne sa-
ját gyerekem.
– Nagyon valószínű, hogy nekem nincs ilyen gé-
nem – mondja végül Will, a hangja elszántan józan. –
És meg lehet vizsgálni, hogy biztos legyen.
– De akkor is, egy gyerek hordozója lehet…
Will együttérzőn rám mosolyog. Tudja, milyen ne-
héz ez nekem, régi félelmeket és vágyakat kavar fel
bennem. Egy gyerek lehetetlennek tűnik, olyasmi-
nek, ami nekem tilos. Egy saját gyerek. Merjek ál-
modni?
– Majd ha odajutunk, megoldjuk, Anna, most hagy-
juk, jó? – folytatja gyengéden Will. – Tudom, hogy
aggasztó, persze, de ez a közös életünk kezdete.
Most ezzel foglalkozzunk.
– Igen, tudom. És olyan boldog vagyok… – De az,
hogy egy gyerekre gondolok, eszembe juttatja Alice-
t. Hogy lehet? Hogy bírja Milly és Matt? Nem tudom.
Talán sosem fogom tudni.
Megremeg az alsó ajkam, Will magához húz. Az ál-
la alá hajtom a fejem, élvezem a biztos melegségét
mellettem, és ámulok, hogy a férjem lesz.
– Tudom, hogy mindig az életed része lesz –
mondja halkan, és én kicsit hüppögve nevetek.
– Honnan tudtad, hogy rá gondolok?
– Ismerlek. – A tenyere a hátamra simul. – Hallot-
tál mostanában Milly felől?
– Nem, sosem jelentkezik, csak sms-ben megkö-
szöni az ételt. – Felsóhajtok. – Nem várok többet.
Tudom, hogy szól majd, ha… – Nem bírom kimonda-
ni. Átkarolom Willt, és felemelem a fejem, belenézek
aggódó, gyűrött szemébe. – Házasodjunk össze a
nyáron!
– Ilyen hamar? – kérdezi évődve.
– Igen. – A hangom szilárd, elszántnak érzem ma-
gam. El kell engednem a régi kínok szellemét, Will és
saját magam miatt is. Nem kell, hogy tovább kísért-
senek, bár tudom, hogy mindig helyük lesz az éle-
temben. – Ahogy mondtad, nem leszünk fiatalabbak.
Miért várnánk?
És két héttel ezután felhív Milly.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
 Milly

Egy kórház éjszakánként mintha kísértetjárta hely

lenne. Június eleje van, és kint minden teljes virágjá-
ban pompázik, a cseresznyefék rózsaszín labdaként
virítanak, a virágágyak teli nehéz fejű tulipánokkal,
de itt bent minden sötét és csendes, egy-egy köhögés
hallatszik csak időnként, vagy a nyikorgás, mikor ar-
ra tolnak egy kocsit. Láthatatlannak érzem magam,
ahogy végigmegyek a folyosón, kinyújtóztatom a lá-
bam, mielőtt visszamegyek Alice-hez, aki szerencsé-
re alszik.
Már vagy hat éjszakát kórházban töltöttünk a
márciusi első nagy roham óta, hogy beállítsák a
gyógyszereit, többnyire egy-egy roham után. Eltart
pár napig, mire a megfelelő dózist eltalálják, és ak-
kor hazamegyünk, próbáljuk újrakezdeni ezt a külö-
nös, új életet, amibe belekerültünk.
És tényleg különös – mély szomorúság egy-egy
boldog pillanattal megszakítva, ahogy hozzászokunk
a veszteség folyamatosan változó valóságához. Még
mindig jár iskolába, Violet a legjobb barátnője, és
mély, gurgulázó nevetésétől úgy mosolygok, mint
semmitől. Ö Alice. Döbbenetes, csodálatos, de még
mindig ő a mi Alice-ünk.
 Besurranok a szobába, elnyújtózom a rögtönzött
ágyon, amit az övé mellé állítottak. Matttel felválta
maradunk bent éjszakára, a ma éjjel az enyém. Alice-
t elnézve megállapítom, hogy egyáltalán nem látszik
rajta, hogy beteg, az végképp nem, hogy ilyen súlyo-
san – a haja arany zuhatagként terül szét a párnán, a
szempillái árnyékot vetnek az arcára.
Nézem, ahogy alszik, nem látszik, hogy már a látá-
sa hetven százalékát elvesztette, vagy hogy már nem
tudja megtartani a ceruzát vagy a kanalat. Ha valaki
nem látja a sarokba támasztott mankót, akkor azt
sem tudná, hogy nem bír egyedül járni. Ha nem hal-
lod beszélni, nem tudhatod, hogy egy csomó szót ká-
sásan ejt, és olyan sokat elfelejt. Elnézve őt senki
sem gondolná, hogy bármi baj lenne vele.
És talán nincs is. Talán ő Alice, így, mindig is az
volt. Különös és nyugtalanító az elsuhanó gondolat,
mintha aranyrögöt találnék a sártengerben. Talán
Alice-nek ilyennek kell lennie, így tanít minket, sze-
ret minket, segít, hogy erősek legyünk és hálásak,
akkor is, ha gyászolunk és átkozódunk.
Az ágyon forgolódok, próbálok elhelyezkedni, bár
tudom, hogy értelmetlen. Alig-alig alszom a kórházi
éjszakákon, megfeszülök minden távoli zajra, vagy
csak Alice lélegzését hallgatom fülelve. Hozzá kellett
volna már szoknom ennek a betegségnek az összes
sajnálatos terhéhez, de nem így történt. Még most is
érzem, hogy ott motoszkál bennem a meglepetés.
Tényleg? Alice beteg? Mióta?
Néha ezeken a hosszú, magányos éjszakákon
megengedem magamnak, hogy eljátsszam az értel-
metlen „mi lett volna, ha” játékot, önkínzás ez, pró-
bálok nem elmerülni benne. És ha nem lett volna ko-
rai klimaxom? És ha anonim donort választottunk
volna? És ha adoptálunk? És ha… Akkor Alice egyál-
talán nem lenne itt. Nem létezne.
És mikor erre gondolok, felteszem magamnak a
legnehezebb kérdést. Jobb lenne úgy? Ezt kívánom?
Egyáltalán szabad ezt kívánnom így, hogy tudom,
amit tudok, és próbálok szembenézni azzal, ami még
vár ránk, amit még el kell szenvednünk – nekünk és
Alice-nek?
Alice megrezzen álmában, előrehajolok, kisimítom
a haját az arcából, a szívem fáj, úgy szeretem: ilyen-
nek, amilyen most, amilyen mindig is volt. Nem, nem
kívánhatom ezt.
– Mami? – Alice hangja testetlen a sötétben, mint-
ha egy szellemé lenne.
– Igen, szívem?
– Mami, meg fogok gyógyulni? – Halkan kérdezi,
elmosódva, de akkor is túlságosan érthetően. Mellé-
beszélek, mert a másik lehetőséget lehetetlennek ér-
zem, még mindezek után is.
– Ez az új gyógyszer segíteni fog, édesem. Ezt
mondták az orvosok.
 Mire Alice, az én drága Alice-em megrázza a fejét.
– Nem. Meg fogok gyógyulni?
Várja a válaszom, amiről a szívem azt kiabálja,
hogy ne mondjam ki, még most sem. Most főleg ne.
De tudom, hogy megérdemli az igazságot. Olyan tü-
relmes volt, bátor, bizakodó. És bár még csak ötéves,
látom a megértést a szemében, és ez alázattal tölt el.
– Amiket érzel, Alice… a tünetek… Azok nem fog-
nak elmúlni. – Megfogom a kezét. – Sajnálom, kicsi-
kém. Annyira sajnálom.
Egy hosszú pillanatig hallgat, elvész a gondolatai
között, de fogalmam sincs, mit gondolhat. Aztán me-
gint rám néz, egyenesen a szemembe a tengerzöld
szemével.
– Meg fogok halni?
Elfutja a könny a szemem, a szívem a torkomban
dobog. Úgy fogom a kezét, mint egy horgonyt. Nem
állok készen erre a pillanatra. Nem gondoltam, hogy
megkérdezi, nem gondoltam, hogy tudja. Még mindig
olyan kicsi. És mégis, ha ránézek, látom, hogy tudja.
– Egy napon, Alice – folytatom csendesen –, igen.
De apu és én itt leszünk veled. Sosem hagyunk egye-
dül, megígérem. Veled maradunk végig, egyáltalán
nem kell félned.
Lassan bólint, komoly arccal.
– Fájni fog?
Zokogás akar feltörni, de lenyelem.
 – Megígérem, Alice, hogy nem fog fájni. Az orvosok
majd segítenek, hogy ne fájjon. Olyan lesz, mintha
elaludnál, és még nagyon sokára lesz. – Isten segítsé-
gével. Isten segítségével még éveink lehetnek vele,
még akkor is, ha ezek a veszteség és valamiféle gyász
évei. Velünk lesz, és lesz öröm is benne.
– És aztán a mennyországba megyek? – Meglep a
kérdés, mert nem vagyunk vallásosak, de aztán
eszembe jut, hogy egyházi iskolába jár, és biztos be-
szélnek ott ilyesmiről. Ha van olyan pillanat, amikor
hinni kell a mennyországban, remélni és bízni ab-
ban, hogy van isten, aki szereti őt, akkor ez az a pil-
lanat.
– Igen, drágám. A mennyországba mész.
Lassan bólint, elfogadja ezt is minden mással
együtt. Talán a felismerés, a harag és a sírás csak ké-
sőbb jön. Legalábbis ez most békés pillanat.
– Rendben van.
Bólintok, nem bízom benne, hogy tudok beszélni.
Talán még túl kicsi, hogy felfogja, mi mindent veszít:
a pillanatokat és fontos eseményeket, amiket sosem
ismer meg. Sosem él át. Talán sosem érti majd meg,
csak az enyém lesz ez a gyász meg Matté. És Annáé. A
gondolat bekúszik a fejembe és gyökeret ver. Anna.
Nem találkoztunk a borozás óta, bár időnként le-
tesz egy-egy tál ételt a lépcsőre, és ír egy-egy üzene-
tet. Mindig válaszolok, megköszönöm, de világos,
hogy ott a távolság köztünk, és ezt a távolságot mi
ékeltük oda Matttel.
Az első roham után nem volt lehetőségem össze-
hozni a találkozót, ahogy terveztem, az összes ezzel
járó stresszel, de most, hogy Alice elalszik, eltűnő-
dök, mit is csinálok. Tényleg megtagadom ezt, mikor
Annának olyan fontos, csak mert nincs rá erőm?
Most, elnézve Alice alvástól ellágyult vonásait,
ahogy a melle emelkedik és süllyed, felfogom, amit
réges-rég értenem kellene. Annának szüksége van
rá, hogy találkozzon Alice-szel. Amíg Alice még lát,
beszél, jár, létezik. Annának meg kell ismernie a lá-
nyát.
HARMINCHATODIK FEJEZET
 Anna

– Szia, Anna!
Milly hangja inkább halk, mint ideges, és egy pilla-
natra a szívem mintha leállna, a telefont csúszósnak
érzem a kezemben, ahogy mellbe ver a lehetőség.
Nem számít, hányszor mondtam magamnak, hogy
már elengedtem, kiszálltam, ebben a pillanatban
száz százalékig benne vagyok.
– Alice már… ? – Nem lehet még itt a vége. Iste-
nem, add, hogy ne!
Milly remegő hangot ad ki, valamit a sírás és a ne-
vetés között.
– Nem, nem Alice. Azaz nem úgy. Még nem. – El-
hallgat, gyorsan, egyenletesen beszívja a levegőt. –
Az utóbbi időben be-bekerül a kórházba, beállítják a
gyógyszerét és kiengedik. De pár napja itthon van.
– Rendben…
– És arra gondoltam, hogy talán szeretnél talál-
kozni vele.
Egy pillanatig nem tudok megszólalni. Próbálom
felfogni Milly szavait, és – ami még fontosabb –, hogy
miért mondta ezt. És aztán megállapítom, hogy nem
számít. Azt kérdezi, akarok-e találkozni Alice-szel, és
erre csak egy válasz lehet.
– Igen, nagyon szeretnék. Mikor lenne jó?
 – Szombat délután? Ha jó az idő, grillezhetiink.
– Ott leszek.
– Milly? – Muszáj megkérdeznem. Tudnom kell. –
Miért gondoltad meg magad? Miért gondoltátok meg
magatokat Matttel?
– Ez a helyes – válaszolja egyszerűen.
Mintha egy álomban lebegnék két napon át ez-
után. Folyamatosan azt várom, hogy Milly ír, és le-
mondja. Matt beleegyezett ebbe? Miért gondolta
meg magát Milly? De azt mondogatom magamnak,
hogy ez mind nem számít. Csak Alice számít.
Willnek is elmesélem a meghívást, félig-meddig
arra számítva, hogy nem fogja helyeselni, figyelmez-
tetni fog, hogy elhatároztam, kiszállok, de nem tesz
ilyet. Ehelyett megölel, és azt mondja, hogy örül, és
Milly vallomását visszhangozza: ez a helyes. Hogy
találkoznom kell Alice-szel, és talán, csak talán, Ali-
ce-nek is találkoznia kell velem.
Csodálatos, napfényes, kora júniusi délután tartok
Millyhez és Matthez, négyre várnak. Olyan nap ez,
amiben ott van minden, ami szép lehet az angol
nyárban, mikor a világ csupa arany ragyogás, ma-
dárdal és pillangó, mintha minden pillanat egy-egy
fénykép lenne, a boldogság pillanatképe.
Sütöttem egy adag csokis kekszet, és csináltam sa-
látát a húshoz, ezeket cipelem végig az ösvényen a
házig, idegesebben, mint, azt hiszem, bármikor egész
életemben. Fogalmam sincs, mit várjak, mit fogok
érezni, mit kellene tennem és mondanom. És Milly
meg Matt? Mit várnak ettől a látogatástól? Mit akar-
nak tőlem?
Becsengetek a tálakat egyensúlyozva, igyekszem
nem rémüknek tűnni.
Milly nyit ajtót, és elmosolyodik, mikor meglát.
– Anna! – mondja, és egy pillanatra azt gondolom,
megölel, de csak kinyújtja a kezét, és megszorítja a
kezem. – Sajnálom, hogy ilyen sok idő eltelt. Gyere
be!
Milly bevezet a házba, körbenézek, nyugtázom az
utolsó ittlétem óta bekövetkezett változásokat: ka-
paszkodók a fürdőszobában és a konyhában, az ajtó-
nál egy járókeret.
Kilépünk a földig érő ablakon a hátsó kertbe, a fű
élénk, tiszta zöld, a gyep egy öreg gesztenyefáig hú-
zódik, amiről egy hinta lóg, mély, beköthető üléssel.
Matt a grill mellett áll a teraszon, és Alice – hiszen ez
a kislány itt előttem Alice, persze – egy pléden ül, az
előtte repkedő pillangót nézi.
Olyan tökéletes, idilli kép, hogy arra gondolok, bár
lefényképezhetném, de tudom, hogy az nem adná
vissza. Ott állok egy pillanatig a teljes falnyi ablak
keretében, magamba szívom a látványt, az agyamba
vésem. És ekkor Alice megfordul és rám néz.
Az első gondolat, ami átfut rajtam, hogy ismerem.
Hogy mindig is ismertem. Úgy néz ki, mint a képe-
ken, mint én, de ez az érzés mélyebb ennél, a lelkem
legmélyéből jön. És Alice rám mosolyog.
– Szia! – köszön szégyellősen, és a szívem csordul-
tig telik erre, mintha fel akarna robbanni a mellem-
ben.
– Szia, Alice!
Lassan odamegyek hozzá, nem is észlelem, hogy
ott van Milly és Matt is. Térdre ereszkedek a pléden,
és csak nézem őt, magamba iszom a látványt. Alice
egyenesen visszanéz rám, úgy tanulmányoz engem,
mint én őt.
– Ismerlek? – kérdezi, a szavak kicsit elmosódot-
tak, de azért megértem. Persze hogy megértem.
Mielőtt válaszolhatnék, megszólal Milly:
– Igen – mondja. – Ismered, bár talán nem emlék-
szel. De mindig is ismerted Annát, már a kezdetektől.
És én azt gondolom, hogy ennél kedvesebbet nem
is mondhatott volna. Mattre pillantok, hogy vajon ő
hogy viseli ezt, de mikor találkozik a tekintetünk,
csak odabiccent nekem, és elfordul, nem ellensége-
sen, mint korábban, hanem inkább elfogadva, talán
kicsit beletörődve. Ez még mindig nehéz.
Leülök Alice mellé.
– És mit csináltál ma?
– Pillangókat néztem. El akarok kapni egyet, de a
mami szerint túl tör… tö… – Elakad, én kisegítem.
– Törékenyek? – mondom, mire Alice bólint.
 – Megkérheted Annát, hogy lökjön a hintán – java-
solja Milly. – Én befejezem addig a húst. – Rám néz,
mindent kiolvasok a szeméből: aggódik, hogy Alice
nehezen mozog, és hogy én tudok-e vigyázni rá. De
bízik bennem. Ebben az apró, életbe vágóan fontos
dologban Milly megbízik bennem.
– Nagyon szívesen – mondom, és kinyújtom a ke-
zem. Alice megfogja, és ahogy a kis ujjai az ujjaim
köré fonódnak, a szívem mintha fel akarna robbanni
a boldogságtól és a kíntól.
Lassan elindulunk a hinta felé, kéz a kézben. Alice
mereven és egyenetlenül jár, kicsit húzza az egyik
lábát, én lassan megyek, egyszerre egyet lépek csak,
az ő ingadozó lépteihez igazodva, érzem, hogy fáj
látni, mennyit veszített, ugyanakkor hálás vagyok,
hogy itt van. Hogy együtt vagyunk.
Besegítem a hintába, és mikor elhelyezkedett, és
gondosan bekötöttem, gyengéden lökni kezdem.
A nyári szél a fülünkbe suttog, a nap lesüt ránk.
Alice kuncog, ahogy a hinta magasabbra repül.
– Nézd, mami! – kiabálja, és nem bírom ki, arra
gondolok, hogy talán nekem kiált, de ugyanakkor
tudom, hogy nem, és ez rendben van. Ez így jó.
Arra az apára gondolok, akit még régen láttam, aki
a lányát lökte, és a kislány hátravetette a fejét örö-
mében, és elmosolyodok. Alice visszamosolyog rám.
 Később, néhány, örökre az emlékeimbe vésett óra
után, Milly bort tölt kettőnknek, Matt meg Alice-t
fürdeti a fenti fürdőszobában.
– Hamarabb fel kellett volna hívjalak – mondja
Milly. – Sokkal hamarabb. – Pillanatig hallgat. –
Évekkel ezelőtt – mondja végül.
– Most már nem számít.
– De igen. Végig az élete része lehettél volna… –
Elsírja magát. – Ó, Anna!
És már mindketten sírunk egymás karjában, szo-
rosan öleljük és tartjuk egymást. Mintha a külön töl-
tött évek meg sem történtek volna, mégis itt vannak,
jobban érezzük, mint eddig bármikor. A sérülések
alakítottak minket, a közénk állt csend, de valami-
lyen kegyelem folytán erősebben jöttünk ki belőle a
végén.
– Tudod, hogy… – mondja Milly, miután kifújtuk az
orrunk, megtöröltük az arcunk, és letelepedtünk a
kanapéra –, megkerestem anyámat pár éve? Végül
ennyi idő után megnéztem az anyakönyveket.
– És mit találtál?
Felsóhajt, a kanapé támlájára hajtja a fejét.
– Szülés utáni depressziója volt, olyan, mint ne-
kem, csak rosszabb. Ezért mondott le rólam. – Las-
san megcsóválja a fejét. – Olyan sok éven át azt gon-
doltam, hogy nem akarom megismerni. Nem érde-
kelt, mert biztos voltam benne, hogy én sem érdekel-
tem őt. Elítéltem, mert féléves koromban lemondott
rólam. – Felemeli a fejét, egyenesen rám néz. – De
most már máshogy érzek. Sok mindenről. Róla… ró-
lad… mindenről.
– Alice gyönyörű, Milly. És te csodálatos anya
vagy.
– Köszönöm. – Milly lassan bólint. – Mindkettőnk-
höz tartozik. – Tudom, hogy ezt milyen nehéz lehet
neki elismerni. – Emlékszel, mit mondtam, még ak-
kor? Hogy együtt nevelhetnénk?
Bólintok. Persze hogy emlékszem.
– Bárcsak így történt volna, azt kívánom. Tényleg.
– Bizonytalanul elmosolyodik. – De talán még lehet.
Még… még nem túl késő, ugye?
– Nem. – Megrázom a fejem, nyelek egy nagyot. Én
elengedtem, és Milly utánam nyúlt, és ezt az egészet
helyesnek érzem, mintha bezárulna a kör, és oda ér-
keznénk, ahova kell. Még Alice is. – Nem túl késő,
Milly. Tudom, hogy nem lehet könnyű…
– Nem hát. Ez a legnehezebb, amit valaha meg kel-
lett tennem, és folyamatosan tennem kell, napról
napra, ki tudja, meddig. És csak rosszabb lesz. Ez a
legijesztőbb része. Hogy fogom bírni? Hogy boldogu-
lunk majd? És Alice? – Az ujjai megremegnek, ahogy
az ajkához emeli a borospoharat.
– És mégis, Alice gyönyörű. – Megjelenik előttem a
kép, ahogy Alice a hintán ül, egy pillangó után botla-
dozik, vagy csak van, mire elmosolyodok. – Kívül-
belül gyönyörű.
 – Igen, az. – Milly hangja megremeg, de az álla ha-
tározott. – És én hálás vagyok, hogy ő lett nekem,
mindennek ellenére, sőt mindezek miatt. Néha en-
nek nincs értelme, de akkor is. – Remegősen felne-
vet. – Őrültnek hangzok?
– Nem – felelem. – Bölcsnek. – Elhallgatok, majd
habozva felteszem a kérdést. – És Matt?
Milly sóhajt.
– Sokáig dühös volt, de az ilyesmi… megtisztítja az
embert. Elveszi a méreg, a neheztelés, a keserűség, a
fájdalom egész mocsarát.
– Ha hagyod.
– Igen, ha hagyod. És ezt a döntést meg kell hoz-
nunk mindennap. Minden másodpercben. Enged-
nünk kell, hogy ránk találjon a jó még a rosszból is.
Még az elképzelhetetlenből is.
Előrenyúlok, megragadom a kezét.
– Ez nagyon bátor dolog.
– Ez az egyetlen. A másik lehetőség, ha hagyom,
hogy elpusztítson, és azt nem fogom. – Felragyog a
szeme, gyorsan pislog. – Nem hagyom. Egyikünk sem
hagyja.
Recsegést hallunk a lépcső felől, odafordulok, Matt
az, egyenesen rám néz. Félig-meddig arra számítok,
hogy elküld, még most is.
– Alice jó éjszakát szeretne kívánni neked – mond-
ja, és én egy pillanatra meg sem tudok szólalni.
– Nekem?
 – Igen. – Feszesen odabólint, apró, ideges mosolyt
villant rám. – Külön téged kért.
Úgyhogy lábujjhegyen feltipegek a lépcsőn, a szí-
vem a torkomban dobog. Alice a szobájában van, itt
lakott már babakorában is, csak most már inkább
kislányos, nem babás kis helyiség lett belőle, csupa
rózsaszín hercegnővel meg szivárványos mintával.
Alice az ágyában ül, a haja nedves hullámokban
omlik a vállára, az arca rózsás. Tökéletes.
– Megkérdeztem aputól, hogy olvashatsz-e ma es-
te te nekem. – Eltart egy másodpercig, mire felfo-
gom, mit mond, de aztán bólintok, a szívem csordul-
tig teli.
– Szeretnék, Alice. Nagyon szeretnék.
Odaadja nekem a könyvet, én leülök mellé, mind-
ketten a párnának dőlünk, átkarolom a vállát. A bár-
sony nyuszi rövidített változata, régi, szeretett, klasz-
szikus mese egy nyusziról, akit addig szerettek, amíg
valódi lett. A torkom elszorul, ahogy olvasom a nyu-
szi és egy másik, valaha szeretett, mára elfelejtett
játék beszélgetését.
Az Igaziság nem arról szól, hogy miből, vagy ho-
gyan készítettek – mondta a Bőrlovacska. – Az meg-
történik veled. Amikor egy gyerek nagyon-nagyon
hosszú ideig szeret, de nemcsak játszik, hanem IGA-
ZÁBÓL szeret, akkor Igazivá válsz.”
Mély levegőt veszek, próbálom visszatartani a fe-
nyegető könnyeket.
 – Folytasd, Anna – kéri Alice halkan. – Ez a legjobb
rész.
Úgyhogy folytatom, minden egyes szó a szeretet
nehéz vajúdása.
– Fáj? – kérdezte a Nyuszi.
– Néha fáj – mondta a Bőrlovacska, aki sosem ha-
zudott. – De ha igazi vagy, nem bánod, ha fáj.”
Alice bólint, nyilvánvalóan jól ismeri a történet
minden részletét, a szavakat ízlelgeti. Folytatom.
Hirtelen történik, mint amikor felhúznak, vagy ap-
ránként? – kérdezte a Nyuszi.
– Nem hirtelen – mondta a Bőrlovacska. – Egysze-
rűen csak azzá válsz. Hosszú időbe telik. Emiatt nem
történhet meg olyanokkal, akik könnyen eltörnek,
vagy éles sarkaik vannak, vagy olyanokkal, akikre
túlzottan vigyázni kell. Mire Igazi leszel, általában
lebabusgatják rólad a bundát, kiesik a szemed, min-
dened meglazul és megkopik. De ez mind nem szá-
mít, mert aki Igazi, az nem lehet csúnya, csak azok
látják csúnyának, akik semmit sem értenek.”
Ezen a ponton nem bírom visszatartani a könnye-
ket, mert olyan kibírhatatlanul szívszaggató, olyan
tragikusan keserédes, olyan igazi.
Alice mosolyog, a kezemért nyúl.
– Semmi baj – mondja lágyan, és én megdöbbenek,
hogy van ereje és szíve vigasztalni, még ha csak egy
mese miatt is. – Semmi baj, mert Igazinak lenni jó.
 – Igen, az – szipogok, és sikerül mosolyognom. –
Igazad van, Alice. Nagyon jó.
Rám mosolyog, én meg rá, és ha a két tenyerem
közé tudnám zárni ezt a pillanatot, megtenném. Ó,
ott tartanám örökké.
Sikerül további pityergés nélkül befejeznem a me-
sét, és Alice szeme le-lecsukódik, mire az utolsó ol-
dalra érek.
– Jó éjt, Anna – suttogja, és könnycseppek szúrják
a szemhéjamat.
– Jó éjt, Alice! – Becsukom a könyvet, és nézem,
ahogy alszik, ahogy finoman emelkedik és süllyed a
mellkasa, hallgatom halk, apró lélegzetvételét. Az
egész ház, az egész világ elcsitult, hallgat. Békés.
Lesz még részem ilyen pillanatban? És Millynek
vagy Mattnek? Tisztában vagyok vele, jobban, mint
valaha, milyen kínokat kell elviselnünk, milyen re-
ményre lelhetünk a legváratlanabb helyeken. És
mégis, ebben a pillanatban örülök… és hálás vagyok
mindenért, még a szívfájdalomért is, a gyászért is,
mindenért, mert ezek juttattak el ide. Ezek juttattak
el minket ide.
– Szeretlek, Alice – suttogom, és a szemhéja me-
gint megrebben, ahogy odahajolok, megpuszilom az
arcát, és beszívom az epres sampon illatát.
Mélyet sóhajt, és aztán lassan, ajkamon mosollyal
felállok, és elindulok lefelé.
EPILÓGUS
 Milly

Három évvel később

– Nézd, mami!
– Látlak, édesem. – Integetek, a fiamra mosolygok,
aki ötéves, és olyan nagyon büszke, hogy tudja haj-
tani magát.
Fél évvel ezelőtt fogadtuk örökbe Tobyt, egyévi
tervezés és papírmunka, értékelés és látogatás után.
Vannak vele feladatok, mint bármilyen gyerekkel
lenne a helyében, de öröm is, és Alice imádja, hogy
lett egy kisöccse.
Az elmúlt három év annyi szívet tépő eseményt
hozott, éjszakákat, amikor ott ültem a kád szélén, és
addig zokogtam, amíg végül teljesen üresnek érez-
tem magam belül; kórházban töltött napokat, ahogy
Alice hozzászokott, hogy valamire már nem képes,
és beállt a gyógyszere; voltak apró, mindennapi
gyászesetek és hatalmas, tátongó sebek egyaránt.
De sok meglepő öröm is volt, a legnagyobb ezek
közül, hogy Alice még mindig itt van velünk. Nyolc-
éves, nem lát, nehezen beszél, és másfél évvel ezelőtt
elektromos kerekes kocsiba került, azzal közlekedik.
Még mindig jár iskolába, hála a rettenthetetlen Miss
Hamiltonnak, aki sikerrel képviselte Alice ügyét az
iskola SNI-koordinátoraként, csatákat nyert, pedig
mi azt sem tudtuk, hogy harcolnunk kell.
Matttel elsirattuk minden alkalommal, ha elveszí-
tettünk valamit Alice-ből, és megünnepeltük a nagy
eseményeket. Szülinapokat, karácsonyokat, mikor
leírta a nevét, mikor megtanult úszni… Ezek mind
nehezen elért győzelmek voltak. Voltak küzdelmes
feladatok, csalódások is, bőven túl sok, és az volt a
legrosszabb, ha ezt Alice maga tapasztalta meg, és
azt gondolta, hogy ő ostoba, utálta a gyengülő testét
és szellemét, és lázadt az ellen, hogy ez történik.
De végigcsináltuk, ha nem is győztük le, együtt
voltunk a kínlódásban, és a helyi csoportok segítet-
tek minket, támogatásra találtunk a Batten-kórral
küzdő gyerekek családjainak éves konferenciáján.
Egészen Newcastle-ig és Swansea-ig elutaztunk,
hogy a miénkhez hasonló helyzetű családokkal talál-
kozzunk, és tavaly elmentünk Disney Worldbe, Flo-
ridába egy tucatnyi Batten-családdal, ez volt életünk
legvarázslatosabb hete. Sok jó dolog történt a szo-
morúság, a nehézségek és a lehetetlenségek között.
Pár hónappal azután, hogy Anna visszatért az éle-
tünkbe, a rák végzett anyukámmal, békében távo-
zott, mindenki ezt kívánná. Anya halála óta apa sok-
kal többet jár ki hozzánk, sok estét és hétvégét tölt
velünk, az életünk része.
Anna meg… Nem tudom, mihez kezdenénk nélkü-
le – és nem tudom, ő mihez kezdene nélkülünk. Az
elmúlt három évben a barátságunk elmélyült, szoro-
sabb lett, mint azt bármelyikünk képzelte volna, fő-
leg én. Két és fél éve Alice volt Anna és Will koszo-
rúslánya, ez nagy esemény volt mindannyiunknak.
Egy család vagyunk, a szó legigazibb értelmében,
még Jack is beszállt valamennyire, két éve hazaköl-
tözött Angliába, és amilyen gyakran tudja, látogatja
Alice-t. Pont az lett, amiről valaha beszéltem, hogy
szeretném, de úgy, ahogy sosem képzeltem volna,
vagy akár próbáltam megvalósítani. Ha tudtam vol-
na, mi vár rám, mikor teherbe estem, azt hiszem, az
első lépésnél elbotlottam volna. De most itt vagyunk
és mindennek ellenére, mindezek miatt, ez jó.
– Alice! – Toby lelassítja a hintát, és a nővérére
mutat, aki épp bejön a park kapuján a mozgássérült
triciklivel, mellette Anna. Minden szombaton
fagyizni mennek a Swoon Gelatóba, csak ők ketten.
Ez Alice hetének a fénypontja, és kétségtelenül Anna
hetének is, és imádom elnézni, hogy ilyen boldogok
mindketten.
Kézen fogom Tobyt, és feléjük fordulok.
– Na milyen volt a fagyi? Milyet ettetek?
– A gyerek csokis brownie-t, mint mindig – feleli
Anna mosolyogva, és megérinti Alice arany tincseit.
– Miért variáljunk azzal, ami már bevált?
– Valóban. – Alice-re pillantok, csokifoltos a szája.
Már egy éve csak püréket eszik, és el fog jönni a
gyomorszonda ideje is egészen biztosan. De ma
fagyizott, és ez elég.
– És te? – kérdezem Annát. Egy éve próbálgatja
végig a fagyizó kínálatát, és mindegyiket pontozza.
– Meggyes joghurt. Mondtam Alice-nek, hogy tíz-
ből, mondjuk, hatpontos.
– Miért csak hat?
– Nem volt benne elég cseresznye – feleli, és alig-
alig látható pocakjára simítja a kezét egy pillanatra,
miközben lehajol, hogy megölelje Tobyt. – Láttalak a
hintán, nagyfiú.
– Egyedül csináltam!
– Fantasztikus! – És tényleg az, mert Toby olyan
helyről jött, ahol bántották és elhanyagolták, megri-
ad a legapróbb dolgoktól is, és nem akar semmilyen
újat vagy ismeretlent kipróbálni. Már réges-rég fel-
adtam a tökéletes család gondolatát, az újszülöttet,
aki az enyém. Toby hozzám tartozik, ahogy Alice is.
A gyerekeim. És nincs semmi de. Ahogy visszatekin-
tek a gyerekkoromra, azt gondolom, sosem volt.
– Matt kolbászt grillez ma – mondom, és Alice vál-
lára teszem a kezem, magamhoz horgonyzom. Me-
leg, szilárd, igazi. Itt van, boldogok vagyunk. – Akkor
megyünk haza?
Anna és Toby bólint, és Alice úgy vigyorog rám,
hogy eszembe jut róla az, amikor még baba volt, még
új volt.
 Minden nap új. Minden nap a kegyelem csodája.
Elindulunk együtt hazafelé.
 KATE LEVELE

Kedves olvasó!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a könyvet, örülök,

hogy így tettél, és remélem, tetszett.
Ha igen, és szeretnél hallani az új megjelenésekről,
akkor iratkozz fel ezen a linken! Az e-mail-címedet
sosem adjuk ki senkinek, és bármikor leiratkozhatsz.
www. bookouture. com/katehewitt
A könyv ötlete akkor jött, mikor elolvastam egy
cikket egy újságban a modern meddőségi kezelések
kapcsán felmerülő etikai bonyodalmakról, főleg, ha
több mint két ember érintett. Lenyűgöznek a mai
társadalom szülőszerepének etikai kérdései, ahol
olyan sokféle forgatókönyv merül fel, amiket még
egy generációval ezelőtt el sem tudtunk volna kép-
zelni, és mind azzal küszködünk, hogy valahogy el-
navigáljunk ezen az új és folyton változó vidéken.
Mégis lényegében ez a könyv nem etikai kérdé-
sekről szól, inkább a rejtett kegyelemről, amit a kín-
ban és a tragédiában találhatunk, és hogy a legrosz-
szabb körülmények is a legnagyobb örömhöz vezet-
hetnek – ebben őszintén hiszek, és átéltem kisebb
mértékben én magam is.
 Miközben ennek a könyvnek az orvosi hátterét
kutattam, sok mindent megtanultam a Batten-
kórról, ami tényleg szívfacsaró kórkép. A Batten-
kórosok Családjainak Szervezete üzemelteti ezt a
honlapot, ahol angol nyelven többet megtudhatunk
erről a betegségről: www.bdfa-uk. org.uk.
Köszönöm a szervezet tagjainak segítségét, akik
megválaszolták a kérdéseimet a diagnózisról, a ge-
netikáról és hogy milyen ezzel a betegséggel együtt
élni.
Ha tetszett a könyv, hálás lennék, ha lenne arra
pár perced, hogy véleményt írj róla! Követheted a
Facebook-vagy a Twitter-profilomat, vagy csatlakozz
a Kate’s Reads Facebook-oldalamhoz, ahol mindenfé-
le könyvekről beszélgetünk.
Mindig örülök, ha az olvasók írnak nekem, úgy-
hogy jelentkezz!
Köszönöm még egyszer, hogy elolvastad.

Kate
Twitter: @katehewittl
Facebook: @katehewittauthor
Honlap: www.katehewitt.com
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Egy fél falu kell egy gyerek felneveléséhez, így volt

ez ezzel a könyvvel is! Köszönet a Bookouture cso-
dálatos csapatának, fantasztikus szerkesztőmnek,
Isobelnek, aki az első, igencsak nyers (!) kézirat után
felbecsülhetetlen tanácsokat adott nekem, és min-
denkinek, aki segítette a könyveim megjelenését:
Peta, Kim, Noelle, Emily, Alex, Alexandra és Ellen,
hogy párat név szerint is megemlítsek.
Köszönet az online és élő segítségért az orvosok-
nak, akik türelmesen válaszoltak a rengeteg kérdé-
semre, amiket gyakran tudatlanságomban tettem fel.
Köszönet Margery Williamsnek, az ő gyönyörű
könyve, „A bársony nyuszi” ihlette félig-meddig ezt a
történetet.
Köszönet virtuális barátaimnak, akik mindig meg-
hallgatják a panaszkodásomat, és azt felelik, hogy
meg tudom csinálni. A Savviesnek, a Bookouture
Author Lounge tagjainak, és drága barátomnak,
Jennának.
És köszönöm az én csodálatos családomnak, akik
olyan türelmesek velem, ha magába szippant egy
könyv, külön megemlítve lányomat, Ellent, aki han-
gosan felolvassa, amit épp írok, és engem ettől kiráz
a hideg – utálom ezt a szokásodat, de ezzel erősebbé
teszed a könyveimet! Szeretlek.