Dualizmus korának népesség és etnikai helyzete

1) Etnikai helyzet a dualizmus kezdetén

A szabadságharc idején a nemzetiségek vezető rétege szinte mindenütt szembefordult a magyar
kormánnyal. Az udvar ígéretei alapján nemzeti céljaikat a dinasztia oldalán látták biztosítottnak.
A császári kormányzat azonban – miután a hatalmát visszanyerte – az ígéretei jelentős részét nem
tartotta be. Az olmützi alkotmány értelmében nem alakíthattak önálló a tartományokat, de még
autonómiát sem kaptak. S ahol ez mégis létrejött, mint a szerbeknél (Szerb Vajdaság és Temesi
Bánság), ott is a bécsi kormányzat tartotta kézben a hatalmat.
Az újabszolutizmus idején magyarokat és a nemzetiségieket egyaránt elnyomták. Az önkény-
uralom alatti közös elnyomás, az udvar be nem váltott ígéretei mindkét félben a közeledési szán-
dékot erősítették meg. A közeledési kísérletek azonban kimerültek baráti hangú újságcikkekben,
összejövetelekben. Hiányoztak a tényleges és kölcsönös engedmények. A magyar fél továbbra
is az egységes nemzetállam alapján állt, de a megerősödő nemzetiségi vezetők sem mérsékelték
önállósági igényeiket.
Hogy mennyire bizonyult komolynak a két fél közeledése, az 1861-es országgyűlésen derült ki,
amikor lehetőség volt az álláspontok kifejtésére. Az országgyűlési választásokat megelőzően a
nemzetiségek gyűléseket tarthattak, ahol a szlovákok és a szerbek területi autonómiát követeltek,
míg a románok elutasították Erdély és Magyarország unióját. Az országgyűlés a kérdés rendezé-
sére Eötvös József vezetésével bizottságot állított fel, mely széles nyelvhasználati joggal kívánta
orvosolni a problémát. A vita során nyilvánvalóvá vált, hogy az álláspontok lényegesen nem kö-
zeledtek. A nemzetiségek nem mondtak le a területi autonómiáról, a magyarok pedig az egységes
nemzetállam koncepciójáról.
Kossuth Lajos a szabadságharc bukásának okait és az újrakezdés lehetőségeit keresve tervezetet
készített a nemzetiségi kérdés megoldására. Elgondolása az egész térséget érintette, hiszen a Duna
menti népek államszövetségét akarta létrehozni (Dunai konföderáció), de rendezni kívánta a ma-
gyarországi nemzetiségek helyzetét is. Kossuth az uralkodó magyar állásponthoz képest jelentős
engedményeket tett. Elismerte Horvátország önállóságát és Erdély önállóságának eldöntésére
pedig népszavazást javasolt. A szélesebb területi autonómia helyett a nemzetiségek számára le-
hetővé kívánta tenni a területtől független politikai és kulturális önkormányzati testületek
megalakítását.
A magyar vezető réteg nagy többsége elutasította a tervezetet, mivel az gátolta volna a ma-
gyar nemzetállam kialakítását, illetve a magyar és a nemzetiségi vezetők hatalomban való meg-
osztozását eredményezte volna. A nemzetiségek vezetők is kevesellték az engedményeket.
Kossuth elgondolásának ennek ellenére jelentős politikai hatása volt. Szándékaival ellentétesen a
tervezet tudatosította a magyar vezető rétegben, hogy nem a független magyar nemzetállam
vagy a dinasztiával és Ausztriával való kiegyezés a valós alternatíva. A szomszéd népekkel és
államokkal vagy az Ausztriával való szövetkezés között kell választani.

2) Nemzetiségi törvény és a horvát-magyar kiegyezés

A kiegyezés 1867-es megkötése, az Osztrák-Magyar Monarchia dualista államszervezetének
létrehozása az egykori Habsburg Birodalom több nemzetiségét is sértette. A Lajtántúlon a csehek
 fogadták a legnagyobb ellenszenvvel a változásokat. Nagyobb beleszólást kívántak a politikai
vezetésbe: a kétközpontú monarchiát háromközpontúvá akarták alakítani (Bécs, Budapest,
Prága), a dualizmust trializmusra felcserélni. Törekvéseiket az uralkodó elutasította.
A kiegyezés megkötésével a magyar vezető réteg folytathatta a nemzetállam kiépítését. A nem-
zetiségek helyzetét külön törvényben szabályozták (1868:XLIV. tc.). A törvényt előkészítő or-
szággyűlési bizottság az egy politikai nemzet koncepcióján állva elutasította a területi autonómiát
és a nemzetiségek kollektív jogait. A törvényt előterjesztő Eötvös József vallás- és közoktatásügyi
miniszter azonban – Deák támogatásával – meg tudta védeni az országgyűlés növekvő ellenállá-
sával szemben az egyéni szabadságok alapján álló nemzetiségi jogokat.
A törvény megalkotásával sor került a nemzetiségi viszonyok jogi rendezésére is. A törvény
széles körű nyelvhasználatot biztosított az oktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás alsó-
és közép szintjén, továbbá az egyénre nézve kimondta a nyelvek egyenjogúságát. Az anyanyelvi
oktatást nem csak engedélyezte, de azt az állam feladatává is tette. Ezen kívül lehetővé tette a
nemzetiségi egyesületek és pénzalapok létrehozását, valamint vegyes vidékeken a 20%-t elérő
kisebbség számára is anyanyelvi jogokat nyújtott. A polgári egyesülési jog alapján lehetőség nyílt
nemzetiségi egyesületek és pénzalapok létrehozására, amennyiben azok nem a magyar állam-
egység megbontásán munkálkodtak. A törvény a területi egység és az egy politikai nemzet elvé-
nek alapján állva autonómiát nem biztosított. Így nem elégítette ki a nemzetiségek politikai igé-
nyeit, de a korszak nyugat-európai szabályozásainál nem nyújtott kevesebbet. Ezen a nemzetiségi
törvényen alapult a horvát-magyar kiegyezés.
A horvátokkal 1868-ban megkötött kiegyezés elismerte a horvátokat politikai nemzetnek. Hor-
vátország beligazgatási autonómiát kapott, azaz a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az ok-
tatásügy tárcájával saját kormányuk rendelkezett. A báni kormány élén az uralkodó által kineve-
zett bán állt, kinek személyére a magyar miniszterelnök tett javaslatot. A horvát lett a hivatalos
nyelv, a horvát országgyűlés, a szábor a magyar (közös) országgyűlésbe 42 képviselőt küldhetett.
A magyar felelős kormányban külön horvát-szlavón-dalmát miniszter képviselte érdekeiket. Hor-
vátországot egyesítették a Határőrvidékkel és Szlavóniával. A horvát tartományi különállás meg-
teremtése a korabeli Európában a nemzetiségi kérdés kezelésének kisszámú pozitív példái közé
tartozott. Mindazonáltal a kiegyezés megkötését horvát részről elégedetlenség kísérte, mivel ere-
deti követelésük a Magyarországhoz fűződő viszony tiszta perszonálunióra történő redukálása
volt, s ehhez képest a tartományi különállás jelentős visszalépést jelentett. Fiume kérdése is ne-
hezítette a megegyezést: a horvátok nem fogadták el a város Magyarországhoz tartozását. A kér-
dés függőben maradt (fiumei provizórium), de a város magyar igazgatás alá került, hivatalos
nyelve pedig az olasz lett.
Bár a horvát–magyar kiegyezést számos nép (pl. írek) példának tekintették, a horvát vezető
réteg a Habsburg Birodalmon belüli teljes különállásra törekedett. A kiegyezési törvényt a
horvát országgyűlés csak jelentős magyar gazdasági és pénzügyi támogatások fejében fogadta el.

3) Demográfiai robbanás és következményei

Magyarország népessége a dualizmus korában rohamosan nőtt, ami az első világháborúra elérte
a 18 millió főt is (Horvátország nélkül). Ezt a folyamatot nevezzük népességrobbanásnak vagy
demográfiai robbanásnak, mely már az 1870-es évektől kezdetét vette és az 1880-as években

2
 bontakozott ki leginkább. A népességnövekedés a jobb életszínvonalnak, éhínségek visszaszoru-
lásának, higiéniai és egészségügyi viszonyok javulásának (Semmelweiss Ignác – az anyák meg-
mentője; kiépítették az egészségügyi ellátást: körorvosok és kórházak rendszer) volt köszönhető.
A népességnövekedés eltérő mértékű volt az ország területén. Ahogy a fejlődés a már eleve
fejlettebb területeken (mint például nyugati területek) és városokban indult meg, úgy a népesség
is ott növekedett először, majd a falvakra is kiterjedt. Amint a falvak már nem tudták eltartani
lakóikat, azok kivándorlásra (falvak elhagyására) kényszerültek a városok, leginkább Budapest
felé, így kezdetét vette a belső migráció. Egy idő után már a városok sem tudták befogadni a
bevándorlókat, így ők tovább vándoroltak, már az ország területén kívülre. A fő célpontot az
Amerikai Egyesült Államok jelentette. A legtöbben a kedvezőtlen földrajzi adottságokkal rendel-
kező területekről vándoroltak ki, mint a Felvidék, Kárpátalja és Erdély területéről.
A kivándorlás által csökkent népességet kompenzálta a bevándorlás folyamata, ami kisebb mér-
tékű volt a kivándorlásnál. A birodalom nyugati területeiről német és cseh szakmunkások érkez-
tek, akiket a fejlődő ipar munkaerő-szükséglete vonzott az országba. A keleti területekről, Galí-
ciából pedig zsidók vándoroltak be az üldöztetések és rossz körülmények miatt.

4) Etnikai összetétel változás és következményei

A magyarok létszámaránya a XIX. század második felében növekedni kezdett (Horvátország
nélkül 41%-ról 54,5%-ra). Ezáltal a magyarok többségbe kerültek a birodalmon belül. Ennek a
folyamatnak három forrása volt: a természetes népszaporulat, a ki- és bevándorlások folyamata,
illetve az asszimiláció.
A demográfiai robbanás a fejlettebb területeket érintette, ahol a magyarság zöme is lakott.
Így a magyar népesség létszámánál nagyobb arányban részesedett a növekedésből.
A kivándorlás leginkább a nemzetiségieket sújtotta, hiszen főleg a hegyvidéki területekről
kényszerültek kivándorlásra megélhetés keresésének céljából a szlovákok és a ruszinok.
A lakóhelyüket elhagyó emberek egy-két nemzedék alatt, természetes úton asszimilálódtak az
új környezetbe. Az asszimiláció fő színtere a főváros és a vegyes etnikumú területek voltak,
ahol a bevándorló népek beolvadtak a magyarságba, de megtartották kultúrájukat is, ezzel gaz-
dagítva a városok sokszínűségét. A nagy nemzetiségi tömbök jórészt érintetlenek maradtak.
Így a korszak etnikai változásai döntően a számarányokban és nem az ország népeinek területi
elhelyezkedésében mutatkoztak meg.
Az etnikai összetétel megváltozásával a magyarok és nemzetiségiek közötti viszony is meg-
változott. 1848 után ismét előkerült a magyarosítás és magyarosodás folyamata. A magyar ve-
zető réteg egyre inkább a nemzetállam kialakítására törekedett, ezért szorgalmazta a nemzetisé-
giek asszimilációját. A dualizmus idején az asszimiláció gyorsításának lehetőségei korlátozottak
voltak, mivel az állam befolyása nem terjedt ki minden területre. A társadalom alsóbb rétegei
alig érintkeztek az államszervezettel, így az erőszakos asszimiláció csak az értelmiséget sújtotta;
valamint az egyházi fenntartású elemi iskolákban a diákok nem is találkoztak a magyar nyelv-
vel.
Az asszimiláció gyorsítására az oktatásban nyílt mód. Az elemi szinten itt sem lehetett sok
mindent elérni, az elemi iskolák többségében egyházi fenntartásúak voltak: 1868-s nemzetiségi

3
 törvény az egyházak számára szabad nyelvhasználatot biztosított. Így a magyar kormányok a
nemzetiségi törvények többszöri módosításával (1879, 1907: Lex Apponyi) gyorították meg
az asszimilációt: fokozatosan bevezették a magyar nyelv tanítását a nemzetiségi elemi iskolák-
ban; csak magyarul beszélők, írók lehettek tanítók; visszaszorították a nemzetiségi középiskolá-
kat és megakadályozták a nemzetiségek világi felsőoktatási intézményrendszerének kialakulá-
sát. Ez ellen a politikával szemben csak a politikusok egy része (pl.: Mocsáry Lajos) tiltakozott
A nemzetiségiek azonban a kultúra és az oktatás területén is szembefordultak az állami törek-
vésekkel. A nemzetiségek vezető rétegei a passzív ellenállást választották, majd folyamatosan
tiltakoztak a törvény megsértése miatt. A tiltakozás mellett követeléseket is fogalmaztak meg:
teljes szabad nyelvhasználat; megyei szintű autonómia, mely biztosítaná, hogy a magyarok ne
szóljanak bele ügyeik irányításába; vagy a Monarchia föderatív jellegű átalakítása.
Egyes nemzetiségiek politikáját befolyásolta, hogy Magyarországgal határos nemzetállamaik
voltak, mint pl.: Szerbia, Románia. A szlovákok a cseh értelmiségiek támogatására szorultak a
magyarokkal szemben. Ezek hatására megjelentek az elszakadási (szeparatista) törekvések. A
magyarok és nemzetiségiek eltérő érdekei miatt a nemzetiségiek önálló állam létrehozásában
gondolkodtak, megjelentek elszakadási törekvéseik. Ezeket természetesen a magyarok elutasí-
tották. Így viszont a magyarok és etnikumok közötti viszony kiéleződött és a nemzetiségi kérdés
elmérgesedett.
Az 1890-es évektől az ellentétek kiéleződtek. Az ellentétek kiéleződésében szerepe egyrészt
annak, hogy hangosabbá vált a határos nemzetállamok propagandája (irredentizmus); másrészt a
gazdasági fejlődés hatására a nemzetiségi polgárság és értelmiség megerősödött, míg a paraszti
társadalmakat mozgósította az agrárkérdés (kisbirtokosok és földnélküliek nagy aránya, munka-
lehetőségek hiánya), így eredményesen tudtak demonstrációkat is tartani. 1894-ben a nemzetisé-
giek memorandumban fogalmazták meg követeléseiket az uralkodóhoz, Ferenc Józsefhez, aki
arra hivatkozva, hogy ez nem az ő hatásköre, elküldte a magyar kormánynak, majd ismét vissza-
küldték az uralkodóhoz. Végül a memorandum nyilvánosságra hozatala miatt - amely a sajtó-
szabadság törvényét szegte meg-, a Román Nemzeti Párt embereit fogházra ítéltél. Ez a memo-
randum per nemzetközi visszhangot kapott a románok elnyomásáról Magyarországon.

5) Zsidó emancipáció
1867-ben a magyar és az osztrák vezetők megkötötték a kiegyezést, mely hatással volt a nem-
zetiségekre is. Ebben az évben fogadta el a magyar országgyűlés a zsidó emancipációs törvényt.
A törvény a zsidó magyar állampolgárokat jogi szempontból egyenjogúsította. A magyar társa-
dalom a kiegyezést követően továbbra is befogadó jellegű maradt. A század végén (1895) sor
került a zsidó vallás egyenjogúsítására. A zsidók egyenjogúsítása mellett számos érv szól. Nem
csak a magyar társadalom nyitott és befogadó jellege tette lehetővé, hanem az is, hogy tőkét hoz-
tak be az országba, valamint az, hogy többségük asszimilálódott és könnyen azonosult a magyar
nemzeteszmével.
Népszaporulat és a nagyarányú bevándorlás révén a zsidó lakosság száma jelentősen nőtt. A
zsidók betelepülését elősegítette az Oroszországban zajló zsidóüldözések, és a Monarchia által

4
 teremtett kedvező körülmények (befogadó légkör, vallás egyenjogúsítása). Az országba beván-
dorolt zsidók jelentős része asszimilálódott, azaz azonosult a magyar nemzeteszmével és kultúrá-
val.
A zsidóság tömegei a kiskereskedelemből és a kisiparból éltek, de közülük kerültek ki a nagy-
polgárság többsége is. A zsidóság betelepedését elősegítette, hogy olyan értelmiségi és egyéb
pályákon jelentek meg, ahol a magyarok számára nem jelentettek konkurenciát (pl. jogi, orvosi,
tanári, színészi és újságírói pálya). Az egyetemeken a zsidó hallgatók aránya ötszöröse volt az
országos számarányuknak.
Az asszimilálódással együtt zajlott a zsidók polgárosodása. A polgárosodást elősegítette, egy-
részt hogy a családok anyagi erőforrásaik jelentős részét gyermekeik taníttatására fordították, így
a családok második illetve harmadik nemzedéke a középosztály valamelyik szintjére emelkedett.
A polgárosodás és így asszimilálódás másik fontos eleme a zsidó nevek magyarosítása volt.
A zsidóság életkörülményeinek javulása Magyarországon is hozzájárult az antiszemitizmus
(zsidógyűlölet) megjelenéséhez. Az antiszemitizmus, vagyis a zsidógyűlölet a kispolgárság kör-
ében jelent meg, akik számára versenytársat jelentettek a zsidók. A gyűlölet jele többek között az
Antiszemita Párt megalakulása is, valamint a tiszaeszlári per (1882). Tiszaeszláron egy cselédlány
eltűnése okán – néhány antiszemita izgatására – a helyi zsidó közösség ellen fordult a község. Az
elszabaduló indulatokat a kormány, személyesen Tisza Kálmán fellépése csillapította le. A lefoly-
tatott per nem igazolta a vádat (hogy a zsidók vallási okokból ölték meg a lányt), s a politikai
életből rövidesen mind a kormányzat, mind az ellenzék fellépett ellene, s így kiszorították az
antiszemita politikusokat.

6) Cigányság helyzete a dualizmus korában

A cigányok létszámarányáról nincs pontos adat a dualizmus időszakából, mivel a népszámlá-
láskor az anyanyelvre kérdeztek rá. Becsült létszámuk háromszázezer körül lehetett. Körükben a
demográfiai robbanás még nem bontakozott ki, népességük csak a Románia felől történő beván-
dorlás révén növekedett. A legtöbb cigány iparos volt, (kovács, lakatos, bádogos, teknővájó, mu-
tatványos), de sokan éltek alkalmi munkákból vagy lókereskedelemből is. Ugyancsak jelentős
volt a korszakban a cigány muzsikusok szerepe, akik megteremtették a „magyar” nóta stílusát.
A kormányzat a népoktatásba való bevonásukkal próbálta segíteni felzárkózásukat. Fejlődést
jelentett körükben, hogy terjedt a letelepedett életvitel, s így csökkent a vándorló közösségek
száma.