XVIII.

századi demográfiai változások Magyarországon

1. Demográfiai helyzet: A több évszázados háborúskodás (főként a 16 éves felszabadító háború!), az éhínségek
és a járványok következtében a lakosság száma jelentősen csökkent (a lakosságszám csökkenése vitatott, a
becslések 2,2 és 4,5 millió fő között oszlanak meg. A 4 millió körüli szám a valószínűbb).
A demográfiai mélypont az 1711-es év volt (1708 óta pestisjárvány dúlt, melynek kb. 300 ezer ember esett áldozatul),
a következő évtizedtől azonban gyors népességnövekedés figyelhető meg. 1784-re (az első népszámlás) 9,5 millióra
duzzadt a lakosság, több mint megkétszereződött, példa nélküli népességnövekedés történt. A nagyarányú
népességnövekedés az emelkedő népszaporulat mellett a jelentős mértékű bevándorlás, betelepedés
következménye.
1720 körül Mo. népessége kb. 4 – 4,2 millió fő, az átlagos népsűrűség kb. 14 fő/km . 1790-re a népesség 9,5 millióra,
2

a népsűrűség pedig 31 fő/km –re nőtt.

2

2. Népességnövekedés: A népességgyarapodás oka: a bevándorlás: az elnéptelenedett falvak, parlagon heverő

földterületek szívó hatást gyakoroltak a népességre, mind az ország lakosságára, mind pedig a környező országok
lakosságára.
- belső vándorlás: a sűrűn lakott országrészek lakosságának áttelepedése a ritkán lakott
országrészekre. A háborúk elsősorban az alföldi, dombsági és völgységi területeket pusztították, ezekre a kedvező
adottságú s nagy szabad földterületekkel rendelkező országrészekre az ország peremterületéről magyar, szlovák,
ruszin és román népesség érkezett. Ezt a népmozgást elősegítették az adott területeken fellépő munkaerőhiány
kiküszöbölésére biztosított kedvezmények (pl. adómentesség). A belső vándorlásban döntően az É-Dunántúl és az
Alföld peremvidékeinek magyar lakossága vett részt. Ennek következtében a magyar etnikai határ a Kárpát-medence
belseje felé húzódott, s az elvándorolt magyarság helyét szlovák, ruszin és román ajkú lakosság töltötte be. A
szlovákok Békés, Szatmár, Pest vármegyébe, a Bácska és a Dunántúli-középhg területére telepedtek le. A románság
pedig Dél-Erdélyben, az Erdélyi-szigethegységben lés a Temesköz vidékén többségbe került. (ld. térképvázlatok)
- külföldiek spontán bevándorlása, beszivárgása (vagy: öntevékeny betelepülés): A szabad
földterületek nemcsak a sűrűn lakott magyarországi területek lakosságát vonzották, de a határok mellett élőket is
csábította. A magyar nemesség birtokai megművelésére igyekezett munkaerőt biztosítani. Északról csehek, lengyelek
és ruszinok érkeztek a délre vándorló szlovákok helyére. Havasalföldről és Moldvából nagyszámú román lakosság
érkezett a Kárpátok hegyláncain át transzhumáló állattartásuk révén.
- szervezett, tudatos telepítési politika : A szervezett telepítés főként az állam irányításával folyt,
kisebb részben a nagybirtokosok révén. A bécsi kormányzat az adóalap növelésére törekedett. Itt felekezeti
szempontok is szerepet játszottak, döntően katolikus felekezetű és főként németajkú lakosság betelepítését
szorgalmazták. (ld. forrás: Károlyi Sándor folyamodványa). Az udvari kezdeményezésű telepítések jelentős
kedvezményt nyújtottak (állami adók alóli mentesség, sőt a Bánátban előre felépített falvak, házak, szerszámok,
állatok stb. várták a betelepedőket.) -> svábok. Településeik: Buda környéke, Bakony, Pilis, Vértes, Bácska, Bánát,
Tolna és Baranya megyék (Schwäbische Türkei)
3. Következmények: A bevándorlás és a telepítések hatására megváltoztak az etnikai viszonyok. A külső bevándorló
mozgalom károsan hat a magyarság arányára, a XVIII. sz. végére a magyarok aránya a század végére jelentősen
lecsökken: 80%-ról kb. 40-42 %-ra, az ország kevert nemzetiségűvé vált. A legkevertebb népesség a Délvidékre,
főként a Temesközre jellemző (magyarok, szerbek, németek, románok mellett csehek, szlovákok, olaszok, ruszinok).
Ennek következtében eltolódtak a belső etnikai határok. A török hódítás idején a Felvidéken a magyar nyelvhatár
északabbra tolódott (most a Felvidékről költöznek az Alföldre, helyükre szlovák népesség érkezik, a nyelvhatár délre
tolódik). Majd az etnikai határok az ekkor kialakuló formában fognak megszilárdulni.
4. Nemzetiségi együttélés: A modern nemzeti eszme ekkor még nem alakult ki Magyarországon, így nem érintette a
nemzetiségek egymás mellett élését. A fő azonosulási pont a társadalmi helyzet és a felekezeti hovatartozás volt.
Illetve létezett még az ún. hungarus-tudat: az országgal való azonosulás, mely anyanyelvtől, nemzeti
hovatartozástól függetlenül összekötötte Magyarország különböző nemzetiségű lakóit, így nemzetiségi ellentétek a
század végéig nem jelentkeztek.
5. Magyarország nemzetiségei:
a) A magyar után a második legnépesebb etnikum a román lett (13,7%), ők Erdélyben többségbe kerültek. Csonka
társadalmat alkottak, vékony vezető rétegüket a papság (görög katolikus= unitus Balázsfalván, és görög keleti=
ortodox Szebenben), kis létszámú nemesség és polgárság alkotta.
b) A következő legnagyobb nemzetiség a szlovák (10,2%), szintén csonka társadalmat alkottak, hiányzott a vezető
réteg (kisszámú értelmiség), zöme jobbágy. Főként katolikusok és evangélikusok.
c) A magyarországi németség (11,6%) három csoportra oszlott: a középkori eredetű városlakó németekre, s a
szintén középkorban betelepült szászokra (Szepesség, Erdély) és a főként paraszti sorban élő svábokra. Az első két
csoport főként evangélikus, a svábok főként katolikusok.
d) A horvátok (9,1%) különállását elismerték Magyarországon belül, nemességét külön nemesi nemzetnek
tekintették. Ezáltal a horvátok a magyarhoz hasonló, teljes szerkezetű társadalmat alkottak.
e) A szerbek (6,5%) zömében az ország déli részén, a Határőrvidéken éltek, vezetőiket papságuk (egyházi
autonómia – karlócai érsekség - görögkeleti) és katonatisztjeik alkották. (A Határőrvidéken kívüli is élt szerb lakosság:
szerb kereskedők a Duna menti városokban telepedtek le egészen Komáromig)
f)A ruszinok (3,4%) vagy kárpátukránok, csonka társadalomban éltek ÉK-Mo-on, főként jobbágyi sorban,
értelmiségük a görög katolikus papságból került ki.
g) Egyéb etnikumok: A XV-XVI. századtól megjelenik a vándorló életmódot folytató cigányság, számuk csekély. A
XVIII. századtól megindul a zsidó népesség beáramlása: Morvaországból, majd ÉK felől, Galíciából is, elsősorban
kereskedelemmel foglalkoztak. Betelepedésük a XIX. sz. első felében és közepén ölt majd nagy méreteket.