Demográfiai és etnikai változások a 18.

században
Az 1552-66-ig tartó várháborúk, a drinápolyi béke (1568) után állandósult portyák, a tizenöt éves
háború (Bocskai-szabadságharc: 1593-1606), majd a török kiűzéséért folytatott harcok komoly
szenvedéseket okoztak az ország társadalmának, gazdaságának. A török háborúk következtében az
Alföldön, a végvári vonal mentén és a Dél-Dunántúlon a település jelentős része a népességgel együtt
eltűnt, elpusztult. Az egykori szántók helyét legelők, bokros parlagok, vadvizek váltották fel. A várak
építése, a hadsereg tűzifaigénye megritkította az erdőket a talaj elpusztult, sok helyen átadta helyét a
futóhomoknak. Az egykori kultúrtáj elvadult vidékké változott.

A településszerkezeti változások következtében városok, falvak pusztultak el, az Alföldről sokan

a városokba mentek megélhetést találni a háborúk idején, mivel az Alföld aprófalvai teljesen
elpusztultak.
o eltűntek az Alföld aprófalvai,
o megnőtt a városias településeken élők aránya.
o kialakult az alföldi tanyarendszer. Sok gazda a tél beálltáig a tanyán lakott.

Demográfiai, etnikai változások történtek: a háború, az éhínség, a járványok, a kivándorlások

(sokan elmenekültek) miatt egész területek váltak lakatlanná, aránytalanságok jelentek meg a
népsűrűségben.
Magyarország lakosságszáma stagnált: a 15. századi 3,5-4 millió fős lakosság száma a 18. században
sem lépte túl a 4 millió főt, míg a nyugati népek lélekszáma növekedett. A stagnáló lélekszámban
ráadásul már a bevándorlók száma is benne van: a Délvidékre (Határőrvidékre) szerbek,
Erdélybe románok, Szlavóniába horvátok, Bánátba, Tolna – Baranya vidékére németek, Északkelet-
Magyarországon lengyelek, ruszinok vándoroltak be, ezáltal etnikai eltolódások is bekövetkeztek.
A demográfiai mélypont 1711-re tehető, utána gyors gyarapodás, népességnövekedés figyelhető
meg az újjáépítés, a gazdasági helyzet javulása, a bevándorlás, a belső vándorlás (migráció) és a
betelepítések következtében.

Magyarország népessége a XVII. században

Zrínyi Miklós a magyar romlás századának nevezte korát. Ebben sok igazság volt. A tizenöt éves
háború jóvátehetetlen károkat okozott Magyarország egész területén. A középkori településhálózat
nem egy országrészben teljesen megsemmisült. Az elpusztult falvak, mezővárosok sok helyütt
sohasem éledtek újjá.

A török dúlások következményeit elsősorban az ország közepén élő magyar lakosság viselte. Az
üresen maradt – pusztásodott – vidékre bevándorlók érkeztek. A Maros vonala alatti alföldi részeken
ekkor telepedtek meg tömegesen a szerbek, az északi peremvidékekre a szlovákok, a keleti, délkeleti
területekre a románok újabb hulláma érkezett. Mivel az új lakosság szinte egyöntetűen paraszti
állapotú volt, s az itt talált jobbágyi társadalomba tagolódott, Magyarország társadalomszerkezete
egészében változatlan maradt.

Magyarország benépesítése a XVIII. században

Az ország népessége a már három évtizede tartó lassú emelkedés ellenére 1720 körül alig érte el a
Mátyás korabelit. De míg akkor hazánk fiainak legkevesebb 80%-a magyarul beszélt, a 18. század
elejére a magyarok száma felére, kb. 2 millióra csökkent.
 A lakatlan tájak benépesítése a török kiűzésével azonnal megindult, hogy – a Rákóczi-szabadságharc
alatti megtorpanás után – hatalmas méreteket öltsön. A bozótosok és vadvizek visszahódításában a
sűrűn lakott megyék ideáramló jobbágynépe járt az élen.
A belső vándorlásban a magyar és a szlovák jobbágyok vettek részt. A Felvidék egyes megyéinek
magyar falvai teljesen kiürültek, helyükbe északnyugatról szlovák parasztok költöztek. De ekkor
keletkeztek az Alföld és a Temesköz szlovák szigetei is.
A belső vándorlás mellett fontos szerepet játszottak a bécsi kormányzat és a
nagybirtokosok szervezett telepítései. Legnagyobb számban román parasztok és pásztorok jöttek.

A 18. század folyamán Magyarország benépesült, de a magyarság, amelynek

nem voltak határon túli tartalékai, saját országában kisebbségbe szorult.
Horvátország lakosságát itt nem számítva (nem volt a magyar királyság szerves
része) alig-alig közelíti meg számaránya az 50%-ot.

 Az ország második legnagyobb etnikumává a románok váltak a bevándorlás következtében

(16,2%), de Erdélyben már ők voltak többségben a XVIII. század végére.
A harmadik nemzetiség a szlovákoké, akik a Felvidéken, ill. Békés megyében éltek. Horvátország
majdnem teljesen horvát etnikumú, de jelentős horvát népesség élt egyéb déli területeken is.
A németek többsége a szűken vett Magyarország déli területein, Erdélyben és a Határőrvidéken
telepedett le.
A szerbek a déli országrészben telepedett le, mind a Szlavóniában, mind a Határőrvidéken a
lakosság közel 43-45%-át adták.
A Kárpátalján élő ruszinok az összlakosság 3,5%-át jelentették.

A tétel összegző lezárása

 A betelepülésnek és a betelepítésnek köszönhetően a XVIII. század végére a lakosság
megkétszereződött.
 A II. József korában készült népszámlálás nem tért ki a nemzetiségek vizsgálatára – mert erre az
információra az államnak akkoriban semmi szüksége nem volt –, ezért pontos számadatok nem
állnak rendelkezésre, arányuk becsült.
o A horvátokat kivéve az összes magyarországi nemzetiség ún. csonka társadalmat alkotott, ez
olyan társadalmi szerkezet, amelyből hiányzik valamelyik társadalmi réteg. A horvát és a magyar
ún. teljes társadalom volt.