A népesség lélekszáma a vegyesházi királyok korában felgyorsuló növekedés után a török

korban visszaesett a háborúk és az azokkal járó pusztulás, ill. járványok miatt.

Magyarország népessége csak az első betelepülési hullám után, 1720-ban érte el a Mátyás
korára becsült értéket.

Tárgyalás

1. A török kiűzéséért vívott háború hatása a természeti környezetre és a magyar lakosság

létszámára

(T1) Az elhúzódó háborúskodás jelentette pusztítás, a szántók terméketlenné válása, az

éhínségek, a járványok a lakosság nagyarányú pusztulását eredményezte főként az
Alföldön, a végvári vonal mentén és a Dél-Dunántúlon. (E1) A települések jelentős része a
népességgel együtt eltűnt, elpusztult. Az érintett térségekben az egykori szántók helyét
legelők, bokros parlagok, vadvizek váltották fel. A várak építése, a hadsereg tüzifaigė nye
megritkította az erdőket, a talaj elpusztult, sok helyen átadta helyét a futóhomok nak, ezért
az egykori kultúrtáj elvadult vidékké változott. A pusztásodást elősegítette az éghajlati
változás is. A természeti környezet drasztikus átalakulása, a folyók, árkok elhanyagolása
miatti mocsarasodás nem csak egyes területeken éreztette a hatását. A településszerkezet
is átalakult: az Alföldről sokan a védettebb városokba mem megélhetést találni a háborúk
idején, az Alföld aprófalvai nagy számban, de vedtes nebb mezővárosai is jelentős
mértékben elpusztultak. Mindezen változások követke tében nemcsak egész országrészek
váltak lakatlanná, de az összlakosság lélekszámas csökkent. Aránytalanságok jelentek meg
a népsűrűségben, hiszen a háborúktól mego melt nyugati, északnyugati országrészek
népsűrűsége sokkal nagyobb volt.

2. A benépesítés módszerei

(T2) 1711 volt a demográfiai mélypont, utána - a tartós békének köszönhetően-gros

gyarapodás, népességnövekedés kezdődött. Ebben egyaránt szerepet játszott az építés, a
gazdasági helyzet javulása, a belső vándorlás (migráció), a bevándorlás is a betelepités is.
(E2) A belső vándorlás a gazdaság fejlődésében játszott szerepet, ezért a népszaporulat
növekedésével hosszabb távon segítette a népesség növekedését. Mivel a háborúk
elsősorban az alföldi, dombsági és völgyi területeket pusztították, a hegyvidékek érintetlenek
maradtak, ezért a hegyvidéken élő magyarok, románok, ruszinok, szlovákok a térség
kedvezőtlen mezőgazdasági adottságai és a relative magas népsűrűség miatt
megindultak a völgyek, sík vidékek felé (migráció). A földesurak egy része a volt
hódoltságon fellépő munkaerőhiány miatt támogatta a vándorlást, sőt kedvezményeket
(átmeneti adómentességet) adott a földjére betelepülő parasztoknak. A földesurak másik
része azonban rendeletileg és törvényekkel próbálta megakadályozni a munkaerő
elvándorlását, hiszen az ő jobbágyaik száma jelentősen csökkent.

(E3) A népesség gyors és azonnali növekedéséhez a szervezett betelepítés és az

öntevékeny bevándorlás járult hozzá. Az öntevékeny betelepülés szervezetlen, de nem
mindig spontán népmozgást jelentett. A szabad földterületek az ország határai mentén e
közül sokakat csábítottak Magyarországra. A gazdasági lehetőségek mellett szerepet
játszott a török előli menekülés is (pl. szerbek, bolgárok). Az elvándorolt magyarok helyébe
és a pusztaságokra áramlottak a hegyvidék különböző népei, elsősorban a szi vákok és a
románok. Ekkor jöttek létre az Alföld és Temesköz szlovák szigetei, északról pedig csehek,
lengyelek, ruszinok érkeztek a délre vándorló szlovák családok helyére. A romanok is
lehúzódtak a völgyekbe (ill. a határon túlról is érkeztek új csoportok) és Alfold irányába.
Ennek a népmozgásnak a következtében Erdélyben többségbe kerültek a románok. A
népmozgás ösztönzői a magyar nemesek voltak, akik birtokaik megművelésére igyekeztek
munkaerőt biztosítani, s ezért átmeneti engedményeket is adtak

Az első betelepítési kísérletek gyakran végződtek kudarccal, többen visszatértek eredeti

hazájukba. A problémákból okulva a következő csoportokat már előkészitettebben fogadták
A szervezett betelepülés részben a földbirtokosok, de döntően az állam ira nyitásával folyt
az 1720-as évektől. (Bár előzményei már voltak a Rákóczi-szabadságharc idején is.) Az
udvar és a főnemesség ún. pátensekben toborzott a sürúbben lakot német nyelvű
területeken. A foldesurak Udvari Haditanács engedélyével telepithet tek a háborúkban
elnéptelenedett birtokaikra pl. svábokat, amivel a földek megművelését biztosították.
Tessedik a betelepítések pozitív következményeit emeli ki a forrásban. Egyrészt a sokféle és
különböző vallású nép békésen él egymás mellett, mert a kormányzat elővigyázatosan előre
kijelölte lakhelyeiket, így nem sértették egymás érdekeit. Másrészt pedig az egyre növekvő
lakosságnak sikerült művelés alá vonni a háborúkban tönkrement földeket: kiirtották a
bozótosokat, visszaszorították a lápokat és mocsarakat. Új falvak épültek.

III. Károlyt elsődlegesen az adóalap növekedése vezette, de felekezeti szempontok is

szerepet kaptak, hiszen a svábok érkezésével a katolikusok arányát kivánták növelni.
Kolonich Lipót is a németesítést, a német mentalitás és az uralkodó iránti hűség
megerősödését várta a betelepítésektől.

3. A népességváltozás hatása a gazdaságra, a településszerkezetre

(E4) A lakatlan területekre áramló jobbágyok megkezdték a bozótosok és vadvizek visz

szahódítását, a hatalmas megműveletlen földek sokkal jobb életlehetőségeket kínáltak
számukra a kezdeti nehézségek ellenére is. A szervezetten érkezők jelentős
kedvezményeket kaptak a földesuraktól, illetve az udvartól (pl. adó elengedése), de a
Bánátban pl. előre felépített falvak, szerszámokkal felszerelt házak várták a lakókat. A
betelepülő to németek az esetek többségében fejlettebb technikai és technológiai
ismeretekkel rendelkeztek, mint a magyarországi lakosság, így tőlük a magyar gazdasági
fejlődés felgyorsitását vártäk, nem is alaptalanul.

(ES) A XVIII. században a településszerkezet is jelentősen átalakult. A háborúk

következtében eltűntek az Alföld aprófalvai, és helyettük megnőtt a városias településeken
élők aránya. Ezzel párhuzamosan a XVIII. században a tartós békének köszönhetően
kialakult az alföldi tanyarendszer. A ritkän lakott, termékeny területeken a települések határa
jóval szélesebb lett, mint a korábbi időszakban. Sok gazda a těl beálltáig a tanyán lakott.
(Kecskemét tanyáinak száma pl. 1000 körül volt.) A XVIII. század első felében Debrecen és
Pozsony volt a két legnépesebb település, de az újjáépítésnek és a betelepülésnek
köszönhetően végül megelőzte őket Pest és Buda. Mivel ez utóbbi városokat a török
háborúk után újjá kellett építeni, így sokkal modernebbnek tünetek, mint a török által nem
pusztított városok.

A betelepülésnek és a betelepítésnek köszönhetően tehát a XVIII. század végére a lakosság

megkétszereződött, a II. József (1780-1790) korában készült népszámlálás adatai szerint
kb. 9 millió lett. A népességnövekedés mértéke - pontos kiinduló adatok hiányában - vitatott,
de általában megkétszereződést tartják reális mértéknek, ezt mutatja a grafikon is.
(Természetes szaporodás a jobb életkörülmények között kb. 2-2,5 millió és kb. ugyanennyi
betelepülő.)

4. A népesség etnikai összetételének változása a XVIII. században Magyarország már az

Árpádok uralkodásának végére soknemzetiségű országgá vált, de ez a tendencia a XVIII.
század végére nagyon hangsúlyos lett. A magyarok részaránya a lakosság kb. 40%-a.
(Horvátországgal együtt nem érte el a 44%-kot, de Horvátország nélkül is csak 50% körül
alakult.) (T3) Mivel döntõen az Észak-Dunántúl és az Alföld peremvidékén élő magyarok
népesítették be az ország ritkán lakott, belső vidékeit, ezzel a magyar etnikai határ a
Kárpát-medence belseje felé tolódott. A szűken vett Magyarország lakosságának több mint
felét jelentették (52,5%), de már a török kiűzése után különválasztott irányítású Erdélyben
csak a lakosság 30%-a volt magyar.

Az ország második legnagyobb etnikumává a románok váltak a bevándorlás következtében

(16,2%). Erdélyben ók lettek a többségi etnikum (közel 51%), de jelentős az arányuk a
szűken vett Magyarország és a Határőrvidék területén is (10-11%). Lélekszámát tekintve
harmadik nemzetiség a szlovákoké, akik azonban csak a szűken vett Magyarország
területén éltek ekkor, igaz ott több térségben is megtalálhatók voltak (pl. Felvidék, ill. Békés
megye).

A németek és a horvátok lakosságon belüli aránya közel azonos (9,5-10%). Ám míg

Horvátország majdnem teljesen horvát etnikumú (98%), jelentős horvát népesség élt egyéb
déli területeken is (Szlavónia közel 46%, Határőrvidék 35,5%). A németek többsége
Erdélyben, a szűken vett Magyarországon (pl. Tolna, Baranya vidéke, Buda környéke,
Bakony, Kalocsa, Dél-Balaton térsége) és a Határőrvidéken telepedett le, de közülük nem
mindenki a XVIII. század betelepítés következtében találta meg egzisztenciáját ebben a
térségben. A szászok már az Árpádok uralkodása idején érkeztek hospesként
Magyarországra (Erdély, Felvidék).

Az összlakosságon belül közel 7%-nyi szerb a déli országrészben telepedett le, mind a
Szlavóniában, mind a Határőrvidéken a lakosság közel 43-45%-át adták. A Kárpátalján élő
ruszin az összlakosság 3,5%-a volt.

(E6) A II. József korában készült népszámlálás nem tért ki a nemzetiségek vizsgálatára -
mert erre az információra az államnak akkoriban semmi szüksége nem volt -, ezért pontos
számadatok nem állnak rendelkezésre, arányuk becsült. Betelepülésükkel Magyarország
többnemzetiségű és kevert nemzetiségű országgá vált, mivel több népcsoport élt egy
helyen, pl. Temesköz, bár létrejöttek nagy etnikai tömbök is. A magyar és a horvát ún. teljes
társadalom volt, a többi magyarországi nemzetiség ún. csonka társadalmat alkotott, azaz a
nemesség alapvetõen magyarnak vallotta magát, a polgárság pedig főleg német és magyar
nyelvű volt.

A század során elért változások már csak azért is igen figyelemre méltóak, mert a gazdaság
fejlődése, az életszínvonal tagadhatatlan emelkedése mellett is mindennapos dolog volt a
magas halálozás: éhínségek és járványok (tüdőbaj, pestis, vérhas, himlő, torokgyik)
pusztítottak, két nagy pestisjárványt (1711-ben és 1738-41 között) pedig a hatóságok
vesztegzárral, fertőtlenítéssel, a higiénia megteremtésével próbáltak meg állítani.