III.

Károly és a magyar rendek

1711-ben a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke után, III. Károly uralkodása alatt
megkezdődött az ország újjáépítése és a gazdaság helyreállítása. Az országban továbbra is
működhetett a rendi országgyűlés, megmaradt a vármegyék önállósága, a nemesek jogai nem
csorbultak, és a szabadságharcban részt vevők amnesztiában részesültek. Nemesség adómentes
maradt, cserébe lemondtak az önálló magyar hadsereg felállításáról. A rendek a Nemesi felkelés
(insurrectio) mellett döntöttek: Az ország védelme érdekében kötelesek hadba vonulni. A felkelést az
országgyűlés rendelte el. A magyar Országgyűlés és a vármegyék önállóak maradtak. Erdély a
Diploma leopoldinum (1691) határozatai alapján önálló országgyűléssel rendelkezett, és az uralkodó
által kinevezett kormányzó irányította. Az Udvari Haditanács emellett a déli határszakaszon
kialakította a Határőrvidéket. II. Károly átszervezte az ország központi irányítását. A hadügy mellett a
pénzügyi (Udvari Kamara) és a külügyi döntések is Bécs elképzelései szerint valósultak meg. A
hatékony belső közigazgatás kiépítését a pozsonyi Helytartótanács létrehozása biztosította (1723). A
törvények, rendeletek végrehajtását felügyelő legfelső kormányszerv elnöke a nádor lett. A fiúörökös
nélküli III. Károly egyik fő diplomáciai törekvése a nőági öröklési rend elismertetése volt. a Pragmatica
Sanctio (jelentése: ’ örök érvényű szerződés’) biztosította lánya, Mária Terézia utódlását. A magyar
országgyűlés 1723-ban fogadta el a nőági örökösödést, emellett kimondta az ország törvényi és
kormányzati, vagyis rendi különállását a Habsburg Birodalmon belül. Fontos eleme volt a törvénynek
az is, hogy a birodalmat a család tagjai nem oszthatják fel egymás között, vagyis mindig egy kézben
egyesül az uralkodói hatalom, továbbá hogy Magyarország a birodalmat érintő külső támadások
esetén köteles katonai segítséget nyújtani a dinasztiának.

Magyarország benépesülése

A 18. században hatalmas népmozgások kezdődtek Magyarországon. A török háborúk után az ország
jelentős része romokban hevert. A végvári vonal mentén a települések és a népesség jelentős része
elpusztult. Míg Európa népessége 60%-al nőtt, addig Magyarország népessége. Főleg az ország
középső területei néptelenedtek el. Erdélyben a 17. század fordulóján az állandó háborúk
következtében a magyar etnikum számaránya csökkent, és háttérbe szorult a románsággal szemben.
III. Károly uralkodása alatt nagyszámú német közösség érkezett az országba. Az Udvar a szervezett
betelepítés során adókedvezményekkel, előre megépített falvakkal kedvezett a német
parasztcsaládoknak. A főleg délnémet területekről bevándorló, elsősorban katolikus vallású
családokat tudatosan telepítették le az országban, a köznyelv sváboknak nevezte el őket. A ritkábban
lakott alföldi régiók felé belső vándorlás kezdődött meg, az ide érkező családok elsősorban Felső-
Magyarországról és Erdélyből költöztek át. A belső migráció főleg a magyarságot jellemezte, de az
alföldi megyékbe gyakran szlovákok is átköltöztek. a hazai cigány népesség létszáma a század végén
meghaladta a 80-90 ezer főt, a cigány családok ekkor még alapvetően vándorló életmódot folytattak.
Az elhagyott falvakba szlovák (a korabeli elnevezéssel: tót) és román (a korabeli elnevezéssel: oláh)
népesség áramlott. A lengyel területek irányából ruszinok telepedtek be Kárpátaljára. a spontán
betelepülés az ország déli területeit is érintette, a török fennhatóság alatt maradó országokból
folyamatosan szerb (a korabeli elnevezéssel: rác) és román családok érkeztek. a korszakban
megindult a zsidók bevándorlása is. A népmozgásoknak és a természetes szaporulatnak
köszönhetően az ország népességének száma a század végére közel 10 millió főre nőtt. A Kárpát-
medencében bekövetkezett a magyarság térvesztése. Miközben az ország lakossága közel két és
félszeresére nőtt, a század végére a magyarok számaránya az összlakosság 42%-ára csökkent. A
népmozgások következtében az ország egyes területei etnikailag vegyesen lakottá váltak, ahol a
falvakban három-négy nemzetiség is egymás mellett élt. A nemzetiségi népesség döntő része a
jobbágysághoz tartozott. Így a nem magyar anyanyelvű népesség, csonka társadalmat alkotott, mivel
nem voltak nemesei. A teljes társadalom az, amikor egy etnikum minden társadalmi csoportban
képviselteti magát a paraszttól a nemesig. Magyarországon csak a magyar és a horvát nemzetiség
alkotott teljes társadalmat. A nemzetiségek helyzetét meghatározta a Natio Hungarica, vagyis a rendi
felfogás értelmében csak a nemesek voltak a magyar nemzet tagjai, de ők etnikai származásuktól és
anyanyelvüktől függetlenül. A szlovák és a román nemes is a natio Hungarica tagja volt, de a magyar
jobbágy és a városi polgár nem. A hungarus-tudat a Magyar Királyság lakóinak önazonosulási
eszméje, sajátos nemzettudata a 18. századig. Lényege az országhoz való kötődés, nemzetiségre való
tekintet nélkül. A hungarus-tudatnak a nacionalizmus megjelenése vetett véget.

Mária Terézia külpolitikája

1740-ben Mária Terézia trónra lépésekor kirobbant az osztrák örökösödési háború (1740–1748). Ez a
háború Mária Terézia uralmának el nem ismerése miatt indult. Mária Terézia apja, III. Károly fiú utód
nélkül halt meg, így legidősebb lányára, Mária Teréziára hagyta a trónt. Ám a környező országok nem
ismerték el ezt a leányági örökösödést és Poroszországgal az élen (II. Nagy Frigyes) megtámadták
Ausztriát! Támadást indított: Franciaország, Szászország és Bajorország is. A harcokban a magyar
rendek támogatták (újoncok, adómegszavazás), cserébe Mária Terézia megerősítette jogaikat. A
háború végén Szilézia Poroszországhoz került. Mária Terézia csak a Habsburg Birodalmat uralhatta, a
német-római császár, Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc lett. Ausztria nem törődött bele Szilézia
elvesztésébe és "visszavágóra" készült. Mária Terézia megpróbálja visszaszerezni Sziléziát. a rendek
és az Udvar közötti együttműködés a hétéves háború (1756–1763) alatt is megmaradt, az
országgyűlés megszavazta az újoncokat és az adót a hadsereg számára. A háborús kiadások miatt
jelentősen megnőtt az államadósság. 1754-ben a birodalom gazdaságának egységesítése és
megvédése céljából bevezették a kettős vámrendszert. A merkantilista szemlélet alapján külső
védővámot húztak a birodalom határai köré, megakadályozva ez által a külföldi ipari termékek
beáramlását és a nemesfémek kiáramlását. A háborúban végül porosz győzelem születik, mert
Oroszország kilép a harcokból. Végeredmény: Szilézia marad a poroszoké. Miután lotaringiai Ferenc
meghalt (1765), legidősebb fiát, II. Józsefet német-római császárrá koronázták, de Mária Terézia
továbbra is egymaga döntött a birodalmi ügyekben. Munkáját néhány kitűnő tanácsadó (például
Kaunitz kancellár) segítette, akikkel együtt készítette elő a pénzügyi, gazdasági és hadügyi
reformokat. Mária Terézia a vereség és több tanácsadója befolyása miatt, hajlik jelentős reformok és
változtatások megtételére. A királynő Erdély területén is ki akart építeni egy határőrvidéket az
Oszmán Birodalommal szemben. A helyi román parasztok lelkesen beálltak katonának mert ez
helyzetük javulását jelentette. A székelyek féltették a kollektív nemességüket, mivel az új
rendszerben máshová is el lehet őket vezényelni. 1764: Mádéfalván gyűlést tartottak. A katonai
kormányzat ágyúval lőtte a várost és katonákkal oszlatta a tömeget.

Mária Terézia gazdaságpolitikája

A háborús kiadások miatt jelentősen megnőtt az államadósság. 1754-ben a birodalom gazdaságának

egységesítése és megvédése céljából bevezették a kettős vámrendszert. A merkantilista szemlélet
alapján külső védővámot húztak a birodalom határai köré, megakadályozva Ezáltal a külföldi ipari
termékek beáramlását és a nemesfémek kiáramlását. A belső vámhatár az örökös tartományok és
Magyarország között húzódott, és ez kedvező feltételeket biztosított az osztrák területekről érkező
ipari termékek számára (alacsony vámhatár). A magyar ipari termékek ugyanakkor magas
vámhatárba ütköztek. A mezőgazdasági termékek esetében fordítva alakították ki a belső határokat,
Magyarországról a gabonát alacsony vámokkal lehetett kiszállítani a birodalom tartományaiba.
Magyarország lesz a birodalom éléskamrája. A 18. század közepén a kedvező értékesítési lehetőséget
kihasználó nyugat- magyarországi nemesség a majorsági területek bővítésével és az ingyenmunka
(robot) fokozásával növelte a jobbágyság terheit. Az 1767-ben kibocsátott úrbéri rendelet (Urbárium;
a szó korábban a földesúr–jobbágy közötti szerződésekre utalt) szabályozta az úrbéres viszonyt,
meghatározta a jobbágyi telkek nagyságát, illetve rögzítette a telekhez tartozó terheket. Rögzítette a
majorsági és az úrbéres földek (jobbágytelek) maximális méretét és a szolgáltatások mértékét.
Egész telek után maximum heti egy napi igás (állatokkal végzett) vagy kétnapi gyalog (kézi) robotot
írt elő.

II. József reformjai

II. József (1780–1790) másfél évtizedig várt a kormányzásra, és Mária Terézia halála után nagy
elszántsággal fogott hozzá tervei megvalósításához. Terveiben az erős központosítás, az egységes
összbirodalom megteremtése szerepelt, amelyben az alattvalók számára a közjót az állam teremti
meg. A felvilágosodás szellemében, alapos nevelésben részesült. Elítélte a halálbüntetést és a
kínvallatást. Nem volt vallásellenes, de az egyház politikai hatalmát károsnak tartotta. „Kalapos
király”: Nem koronáztatta meg magát, hogy ne kelljen felesküdnie a magyar törvények betartására.
Nem hívta össze az országgyűléseket sem, rendeletekkel kormányzott. A Szent Koronát a bécsi
császári kincstárba szállíttatta. A türelmi rendeletben megszüntette a protestáns felekezeteket és az
ortodox egyházat sújtó megkülönböztető rendelkezéseket, és engedélyezte a nem katolikusok
hivatalviselését. A tanító és betegápoló rendek kivételével feloszlatta szerzetesrendeket, valamint az
egyházi vagyont a felügyelete alá helyezte. A zsidókat arra ösztönözte, hogy a beilleszkedés
érdekében német nevet vegyenek fel. A pápa hiába próbálta meggyőzni Józsefet, hogy vonja vissza a
rendeletet, az uralkodó visszautasította kérését (fordított Canossa-járás, 1782). II. József
határozottan elutasította a Werbőczy-féle rendi „alkotmányt”, és a nemesi előjogok eltörlését
tervezte. A közigazgatási reform során tíz kerületre osztotta fel az országot (Erdélyben három
kerületet alakított ki), ezzel alárendelte az önkormányzattal rendelkező vármegyéket. II. József a
hatékony ügyintézéssel indokolta a döntést, holott ezzel a nemesi ellenállás központjait számolta fel.
II. József számos híve lelkesen támogatta a további reformokat, a jozefinistáknak nevezett csoport
(például Széchényi Ferenc, Kazinczy Ferenc, Hajnóczy József) meglátása szerint az uralkodó döntései
az ország elmaradottságát számolják fel. A felvilágosult értelmiségiek körében azonban rövidesen
szakadás következett be, választaniuk kellett II. József törekvései és az ország érdekei között. Az 1784-
ben kibocsátott nyelvrendelet előírta a német nyelv használatát a közigazgatásban és az oktatásban
(a latin helyett). A rendelkezés értelmében az ügyintézés hivatalos nyelve a német lett. II. József
rendelkezése óriási felháborodáshoz és tiltakozáshoz vezetett. Az eredeti céllal ellentétes hatást
váltott ki, és felhívta a figyelmet a magyar nyelv ügyére. További indulatokat gerjesztett az elrendelt
népszámlálás, amelynek során felmérték a nemesség létszámát is. a nemesek megadóztatásának
tervét szolgálta a földbirtokok nagyságának és az abból származó jövedelmek felmérése is.
Édesanyjához hasonlóan II. József is igyekezett a társadalom alsóbb rétegének a helyzetén javítani. A
jobbágyrendelet (1785) mindenki számára biztosította a szabad költözködés jogát, engedélyezte a
paraszti rétegek iparba állását és tanulását, eltörölte a jobbágy elnevezést. A nemesi ellenállás az
uralkodó utolsó éveiben egyre erőteljesebbé vált. 1790 elején a császár súlyosan megbetegedett, és
halálos ágyán – három kivételével (türelmi rendelet, jobbágyrendelet, a papság állami fizetése) –
visszavonta az összes rendeletét.