Kínai nyelv

A kínai nyelv (egyszerűsített kínai: 汉语; hagyományos kínai: 漢語; pinjin hànyǔ, magyar
népszerű: han-jü, vagy 中文; pinjin zhōngwén; magyar népszerű: csung-ven) a sino-tibeti
nyelvcsalád legtöbb beszélővel rendelkező tagja. Nem létezik egységes kínai nyelv, hiszen a
jelenleg a Kínai Népköztársaság hivatalos állásfoglalása szerint nyelvjárásoknak tekintett
nyelvváltozatok olyan jelentős eltéréseket mutatnak, amely alapján külön kínai nyelvekről is
beszélhetnénk.
A kínai írás mintegy 3000 éves múltra tekint vissza, s ezzel a világ legrégebbi folyamatosan
létező, máig fennmaradt és használt írása.
A kínai nyelv tipológiailag a monoszillabikus, izoláló és tonális nyelvek közé tartozik, ami azt
jelenti, hogy a szavak alapvetően egy szótagból állnak (még akkor is, ha léteznek összetett,
látszatra több szótagú szavak is), nem létezik benne ragozás, mindenféle nyelvtani funkciót
ellátó képzést partikulákkal alkot, továbbá minden egyes szótag rendelkezik egy tónussal,
azaz zenei hangsúllyal. A legelterjedtebb mandarin nyelvben négy tónus van, de a déli
nyelvekben a tónusok száma 6-10 is lehet.
A kínai legelterjedtebb latin betűs átírása a pinjin.
Jelenleg a világon legtöbb ember a kínai nyelvet beszéli anyanyelveként, mintegy 1,5
milliárdan. Hivatalos nyelvnek számít a Kínai Népköztársaságban, Tajvanon, Szingapúrban,
illetve az ENSZ hivatalos nyelvei között is szerepel.
A kínaiak nyelvi elvei különböznek a nyugatiakéitól, részben a kínai írásjegyek egységesítő
hatása miatt, részben Kína Európától különböző társadalmi és politikai fejlődése miatt. Míg a
Római Birodalom eltűnése után Európa nemzetekre oszlott, melyek önazonosságát gyakran
nyelvük adja, Kína megőrizte kulturális és politikai egységét, és a birodalomban közös írott
szabványt tartott érvényben, noha a beszélt nyelvek különbözősége összehasonlítható az
európaiakéval. Ennek eredményeképpen a kínaiak élesen megkülönböztetik az írott nyelvet
(ven 文) és a beszélt nyelvet (jü 语). Az írott és beszélt formák egységes megkülönböztetése
kevésbé szigorú a kínai nyelv esetén, mint a nyugatiak esetén. Az írásra Kínában egyetlen
szabvány van mindmáig.

Rokonsága
A kínai nyelv a sino-tibeti nyelvcsaládba tartozik, egyedül alkotja annak egyik fő ágát. Közeli
nyelvrokonokkal nem rendelkezik, a legközelebbi rokonának a tibeti nyelv tekinthető,
távolabbi kapcsolatban pedig a Mianmarban (Burma) beszélt nyelvekkel áll. A rokonság
bizonyítását megnehezíti, hogy a kínai írás hiába rendelkezik több ezer éves emlékekkel, az
írás nem hangjelölő volta miatt a genetikai kutatások kizárólag rekonstruált nyelvi anyagra
támaszkodhatnak, melyek azonban minél régebbi nyelvállapotra vonatkoznak, annál
spekulatívabbak. Tipológia sajátosságait tekintve egyfelől az altaji nyelvekre jellemző
tulajdonságokat mutat, másfelől bizonyos délkelet-ázsiai nyelvekkel azonos vonásokat
hordoz. Ennek ellenére, a közhiedelemmel ellentétben a kínai nyelv nem rokona a japán, a
koreai, a thai vagy a vietnámi nyelvnek.
Története:
Kelet-Ázsia egészében sok évszázadon át a kínai volt a műveltség és a civilizáció legfőbb
közvetítője, és ma többen beszélik, mint bármely más nyelvet a világon. A legkorábbról
ismert írásos emlékek az úgy nevezett „jóslócsontok”, melyek Anjangból 安陽, a Sang-
dinasztia fővárosából kerültek elő, és kb. i. e. 1300–1500-ra datálhatók. A Csou-dinasztia
megalapítását követő évszázadokból bronzedények királyi adományozásokról, és más hasonló
eseményekről tudósító feljegyzések állnak rendelkezésünkre. A legkorábbi kínai klasszikusok
– a Változások Könyvének (Ji king) részei, az Írások Könyve (Su king) és a Dalok Könyve (Si
king) – ugyancsak a Csou-dinasztia korai évszázadaiból származnak. Mindezen szövegek
archaikus kínai nyelven, vagyis preklasszikus nyelven íródtak.
A valódi klasszikus periódus Konfuciusszal (i. e. 551-479) kezdődött, és a Hadakozó
fejedelemségek korán át a Csin-dinasztia által megvalósított birodalomegyesítésig és
alapításig (i. e. 221) tartott. Ez volt a jelentős filozófusok, és az első elbeszélő történeti
munkák kora. Jóllehet, az e korszakban íródott szövegek mindegyike klasszikus kínai nyelven
íródott, mégis jelentős nyelvhasználati különbségeket találhatunk köztük. Kétségtelen, hogy
ennek oka részben a földrajzi egység hiánya és az ország decentralizáltsága, ami miatt a
különböző helyi nyelvjárások az adott térségekben az irodalom eszközéül szolgálhattak. Ám a
történeti fejlődés sem elhanyagolható ok. A nyelvhasználati eltéréseket boncolgató,
alaposabb tanulmányok még váratnak magukra, de addig is a következők megállapíthatók:
egyes történeti munkák szövegeiben, mint például a Co csuan és a Kuo-jü az irodalmi nyelv a
Dalok könyvével azonos tulajdonságokat mutat, feltehetőleg egy közép-kínai nyelvjáráson
alapuló változatát használták;
a Lu 魯 nyelvjáráson íródott Konfuciusz Beszélgetések és mondások (Lun-jü) és Menciusz
(Meng-ce) műve;
a Száműzetésben (Li szao) és a Csu elégiái (Csu ce) korai darabjaiban a Csu 楚 nyelvjárást
használja a költő;
a Csuang-ceben, a Hszün-ceben 荀子 és a Han Fej-ceben egy 3. századi nyelvjárással
találkozhatunk.
Mindezek a szövegek egy közös irodalmi nyelv kialakulásának folyamatát mutatják, de köztük
jelentős különbségek fedezhetők fel. A birodalom egyesítésétől kezdve (főként az első két
dinasztia, a Csin- és a Han-dinasztia alatt) a központosított kormányzás, és az élő (beszélt)
nyelvvel szemben a klasszikus modellek utánzása felgyorsította a közös irodalmi nyelv
kialakulását. Az irodalmi nyelv kialakulását jelentősen segítette a konfucianizmus győzelme is,
mert ezután a konfuciánus klasszikus művek iskolai oktatása elterjedt és egységes ismeretük
minden kormányzati hivatalnok számára elengedhetetlenné vált az előrelépéshez. A
történetíró feljegyzéseihez (Si ki) hasonló korai szövegekben még érezhető a beszélt nyelv
hatása, de az idő előrehaladtával az irodalmi kínai nyelv (ven jen) 文言 – akár Nyugat-
Európában a latin – a ma beszélt élő nyelv alapjául szolgáló holt nyelvvé vált.
Az irodalmi kínai nyelv sohasem volt teljesen statikus és egységes. A különböző irodalmi
mozgalmak más és más stílust használtak, akárcsak a speciális céllal létrehozott szövegek,
például a hivatali dokumentumok vagy a buddhista iratok szerzői. Nem fejlődött ki
szabályokat előíró nyelvtan, az emberek a korábbi modelleket utánozva tanultak meg írni, és
nem pedig szabályokat követve, mint például a latin esetében. A beszélt nyelv mindig némi
befolyással bírt a szépirodalomra és a költészetre, és még inkább a gyakorlatiasabb jellegű
írásokra. Ennek eredménye, hogy még a klasszikus szövegek megfejtésében járatos
olvasóknak is nehézségei lehetnek, amikor első ízben találkoznak későbbi anyagokkal, például
a Csing-dinasztia korából származó hivatalos dokumentumokkal.
Korszakai
A kínaiban, akárcsak más nyelvekben, a beszélt nyelv az elsődleges, épp ezért kívánatos –
már amennyire ez lehetséges – rekonstruálni az írásjegyek eredeti hangzását. Sajnos, mivel az
írásjegyek teljes egész szótagokat reprezentálnak, és közvetlen információt nem szolgáltatnak
a kiejtésükre vonatkozóan, ami maga is jelentősen változott az évszázadok alatt, a
rekonstrukció csak számos nehézség leküzdésével lehetséges. A legszélesebb körben használt
rekonstrukció Bernhard Karlgren (1889–1978) rendszere, amelyet a Grammata Serica
Recensaban (1957) publikált, és melyben két rekonstrukcióval szolgál. Az egyiket ókínainak
(Ancient Chinese) nevezi, és a Csie-jün 切韻 című rímszótáron alapul, amelyet i. sz. 602-ben
állítottak össze, a másikat archaikus kínainak (Archaic Chinese) nevezi, és rekonstrukcióját a
Dalok könyve rímeinek elemzésével készítette el, amely az i. e. 600 körül lezárult időszak
hangrendszeréről szolgál információval.
A korai közép-kínainál korábbi korszakok rekonstruálása sokkal nehezebb, mert a
rendelkezésünkre álló források meglehetősen töredékesek. Amíg a Dalok könyvének Csing
kori tudósok által kimunkált rímszerkezetei, és a Dalok könyve és a Csie-jün közé eső
különböző költőinek rímei bizonyítékul szolgálnak a rímek utolsó hangjainak fejlődését
illetően, a nem-rímelő részekkel, a kezdő mássalhangzókkal vagy mássalhangzó csoportokkal
kapcsolatban nincsenek bizonyítékaink.
Nyelvjárások
A kínai nyelv korántsem egységes, összesen hét nagyobb nyelvjárást (fang-jen 方言)
különböztetnek meg egymástól. Ezen nyelvjárásoknak, dialektusoknak a nyelvészeti
besorolásáról máig viták zajlanak, hiszen inkább önálló nyelvekről beszélhetünk, semmint
nyelvjárásokról. A Kínai Népköztársaság lakosságának mintegy 70%-a az északi nyelvjárást
(más néven: mandarin) beszéli és az ország hivatalos nyelve, a pu-tung-hua (hagyományos
kínai: 普通話, egyszerűsített kínai: 普通话) is ezen alapszik. Éppen ezért, az északi köznyelvet
ismerőket, az egész országban (és Tajvanon is) megértik, míg a többi nyelvjárás esetében a
kölcsönös érthetőség nem mondható el. A han nemzetiségű kínaiak maradék 30%-a pedig a
hat déli nyelvjárás valamelyikét beszéli anyanyelveként. A nyelvjárások mindegyike további
alnyelvjárásokkal, vagy nyelvjárás-variánsokkal (ti-fang-hua 地方话 / 地方話) rendelkezik,
melyek az adott nyelvjárásnak különböző, de egymás számára még az érthetőség határán
belül lévő változatai.
Köznyelv:
Kína számára mindig is gondot jelentett a kínai nyelv ilyen szerteágazó változatossága. A
népnyelvet ugyan nem, de a közigazgatáshoz nélkülözhetetlen, a hivatalnokok által használt
hivatalos nyelvet sikerült egységesíteni. A kínai császárság hivatalnokai mindig a mindenkori
főváros nyelvén alapuló hivatalos nyelvet használták. S merthogy Kína fővárosa az elmúlt
hétszáz évben csaknem mindig Peking volt, a „hivatalnoknyelv" (kuan-hua 官話 / 官话),
vagyis a „mandarin nyelv", lényegében megfelelt az északi nyelvjáráshoz tartozó pekingi
alnyelvjárásnak. (Olykor az északi nyelvjárások összességét is „mandarinként" szokták
emlegetni.)

A császárság bukását követően, 1919-ben új nyelvegyesítő mozgalom vette kezdetét.

Kidolgozták a „nemzeti nyelvnek" (kuo-jü 國語 / 国语) nevezett mesterséges nyelvet, amely
javarészt a hivatalnoknyelven alapult ugyan, de azt megtisztították minden tájnyelvinek
tartott elemtől. A történelmi körülmények miatt azonban ez a „nemzeti nyelv" nem terjedt el
széles körben, de Tajvanon ma is ezt tekintik az ország hivatalos nyelvének. Az 1949-es
kommunista hatalomátvétel után ismét napi rendre tűzték a nyelvegységesítés kérdését, és
kidolgozták a kuo-jühöz igen közel álló pu-tung-huat, amely azóta is a Kínai Népköztársaság
hivatalos nyelve.

Tehát a pu-tung-hua, csakúgy mint a „hivatalnok nyelv" és a „nemzeti nyelv", az északi

nyelvjáráson, leginkább annak pekingi változatán alapul. Jól lehet számos, az északi
nyelvjárásokban meglévő jellegzetesség megtalálható benne, valójában ezt is tekinthetjük
egyfajta mesterséges nyelvnek, mivel a tiszta köznyelvet a televízió-, rádióbemondókon
valamint kínai nyelvtanárokon kívül kevesen beszélik. Ám, mivel az ideális pu-tung-hua és az
Észak-Kínában beszélt kínai nyelv között nem számottevő az eltérés, aki jól beszéli a pu-tung-
huat, annak nem lehetnek komolyabb nyelvi problémái, amennyiben az északi kínai
nyelvjárás valamelyik alnyelvjárását beszélő kínaival kell kommunikálnia. A han népesség
mintegy 70%-ának az észak-kínai nyelvjárás az anyanyelve, vagyis a kínaiak többsége
különösebb tanulás nélkül is megérti a pu-tung-huat, s a pu-tung-huat jól ismerő ember is jól
megérti őket. Mindemellett a köznyelv oktatása az egész országban kötelező, a tévében és a
rádióban is leginkább ezt használják, így a délkelet-kínaiak többsége is – mintegy második
nyelvként – beszéli a pu-tung-huat. A kínaiul tanuló külföldiek túlnyomó többségének a pu-
tung-huat tanítják, hiszen, aki ezt beszéli és érti, az mind a Kínai Népköztársaságban, mind
pedig Tajvanon meg tudja értetni magát.
Nyelvtani jellegzetességei
A kínai nyelv monoszillabikus, vagyis egyszótagú. Ez azt jelenti, hogy a nyelv legkisebb
jelentéssel bíró nyelvi egységei (azaz morfémái) a szótagok. Vagyis a kínai nyelv alapvetően
szótagokból áll, amely szótagok már önmagukban is jelentenek valamit. Elvenni belőlük,
változtatni rajtuk nem lehet, hiszen a szótagok fix, adott egységek. A kínai nyelv ezen
tulajdonságát már évszázadokkal ezelőtt a hagyományos kínai filológus nyelvészet is
felismerte. Így a kínai nyelv fonológiája is szótagközpontú. Ezt a szótagközpontúságot erősíti
az írásrendszer hatása is, amely hangtani szempontból szótagírásnak tekinthető. A kínai nyelv
szótagszerkezete olyannyira kötött, hogy a jövevényszavak és az idegen nevek hangzást
követő átvétele is szigorúan ahhoz alkalmazkodik, vagyis ezekben sem fordul elő soha olyan
szótag, amely már ne létezne a kínai nyelvben.
Az a tény, hogy a kínai nyelv monoszillabikus, nem azt jelenti, hogy a kínai nyelvben minden
jelölni kívánt fogalomra létezne egy külön szótag, sokkal inkább az a jellemző, hogy a
szótagokból több szótagú, vagyis összetett szavakat képeznek. Például:

火 huo „tűz" + 车 csö „szekér" = 火车 huo-csö „vonat"

电 tien „elektromos" + 话 hua „beszéd" = 电话 tien-hua „telefon"
大 ta „nagy" + 学 hszüe „tanulni", „iskola" = 大学 ta-hszüe „egyetem"

A kínai nyelvben hagyományosan szótagkezdőre (onset) és szótagvégre (rím) osztják a

szótagot. Az előbbi kategóriába tartoznak a szótageleji mássalhangzók, míg a
magánhangzóval kezdődő szótagokat úgy tekintik, mint amelyeknek záró szótagkezdetük van.
A szótagkezdők és rímek száma valamennyi kínai nyelvben meghatározott, például a
mandarin kínaiban 24 szótagkezdő és 36 rím fordulhat elő. Valamennyi kínai nyelvre jellemző,
hogy viszonylag gazdag magánhangzó-állománnyal rendelkeznek, nem ritka a diftongusok
vagy triftongusok megléte sem. A köznyelvben összesen 410 különböző hangalakú szótag
fordul elő, ami azt jelenti, hogy a mandarin nyelv összesen ebből a 410 szótagból épül fel.
A kínai nyelv tonális, vagyis minden kínai szótag zenei hangsúllyal, tónussal rendelkezik. Ezek
ugyanúgy jelentés megkülönböztető funkcióval bírnak, mint a szótag bármelyik másik
összetevője, szegmentuma. A kínai nyelv már igen korai formájában is tonális volt, amelyet
már a kora középkor kínai nyelvészei is megállapítottak. Régen négy zenei hangsúlyt (seng-
tiao 聲調) különböztettek meg.
A kínai nyelv tipológiailag izoláló, vagyis elszigetelő típusú nyelv, ami annyit tesz, hogy a
szó(tag) fix és megváltoztathatatlan. Minden helyzetben ugyanaz marad az ejtése és az írása
is. Soha nem változik meg a szótő, mint pl. a flektáló indoeurópai nyelvekben, és a szó végére
sem kapcsolódik toldalék, mint pl. az agglutináló magyarban. Vagyis lényegében a kínai
nyelvből teljesen hiányoznak az inflexiók: nincs semmilyen egyeztetési rendszer, nincs
nyelvtani nem, és alaktanilag sem különböztethetők meg a szófajok sem.[6] A köznyelvben az
egyetlen elem, amelyet inflexiónak lehet tekinteni a men 們 / 们 többes számú jel, amely
azonban csak a személyes névmásokhoz, valamint a köznevek egy rendkívül szűk osztályához
járulhat, de akár el is hagyható. Az aspektus jelölő partikulák az igékhez tapadnak, de
mégsem tekintik őket ragoknak. A szóképzés terén sem túl gazdag a kínai nyelv eszköztára.
Csak szórványos képzői toldalékolással találkozhatunk. Prefixummal képzik a sorszámneveket,
s gyakori eszköz a reduplikáció, azaz a morféma megkettőzése, mely a főneveknél általában
univerzális kvantifikáció („minden...”) értékű, igéknél sokszor gyakorító vagy mozzanatosító
funkciója van.[7] A kínai nyelv különböző nyelvtani viszonyokat, a szavak mondatbeli
funkcióját a ragozás helyett vagy a szórenddel, vagy pedig önálló nyelvtani segédszavak,
partikulák beiktatásával fejezi ki.
Írásos nyelv:
Az első írásjegyekre emlékeztető ábrák i. e. 5-3 000 között készült cserépedényeken
találhatók. Azonban az első valódi írásjegyek az i. e. 2. évezred második feléből, a Sang-
dinasztia idejéből származnak. Ezek az úgy nevezett „jóslócsontok” (csia-ku-ven 甲骨文). A
teknősök hasi páncéljára, vagy patások lapockacsontjaira vésett ábrák csak távolról
hasonlítanak a mai kínai írásjegyekre, külön előképzettség nélkül nem igen lehet őket
elolvasni, de bizonyított, hogy a mai kínai írás ezekből fejlődött ki. A jóslócsontokon talált
mintegy 5000 írásjegyből máig nagyjából kétezret sikerült megfejteni.[10] A jóslócsontokhoz
hasonló feliratok találhatók a Csou-kor első feléből előkerült bronzedények némelyikén is,
ezeket „bronzfeliratoknak” (csin-ven 金文) nevezik.

Az írásjegyek a legutóbbi hivatalos írásreformig standardnak számító, és Tajvanon a mai napig

standardnak tekintett formáját kaj-sunak 楷書 nevezzük. Ez az írásmód a korai Han-dinasztia
idején alakult ki a korábbi „kancellista írásból”, a li-suból 隸書, melyet az első Csin császár
idején Li Sze 李斯 nyomán létrejött „kis pecsétírás”, hsziao csuan 小篆 előzött meg. A Han-
korban a pre-Csin korszak elavult írásformáit ku vennek 古文 „ősi írásoknak” nevezték el. Az
írás egy korábbi formája a hagyomány szerint Csou 籀, a Csou-dinasztiabeli Hszüan 宣 király
(i. e. 827-782. uralkodott) Nagy Írnokának nevéhez fűződik, és amely a „nagy pecsétírás”, ta
csuan 大篆 néven ismert.

A „kancellista” majd standard írás elterjedésével létrejöttek a különböző gyorsírási stílusok,

amelyeket az írástudók a magánérintkezés során használtak. Az egyik ezek közül a „fogalmazó
írás” (cao-su 草書 / 草书, szó szerint: „fű-írás”), amelyben az írásjegyeket a végletekig
leegyszerűsítve, egyetlen vonallal írják le. A másik jelentős gyorsírási stílus a „kurzív írás”
(hszing-su 行書 / 行书), amely valahol a standard és a fogalmazó írás között áll: összevonnak
ugyan bizonyos vonásokat, de az írásjegy így sem torzul a felismerhetetlenségig. A kínai
nyelvű könyveket, újságokat standard írással nyomtatják, de az emberek a magánleveket,
fogalmazásokat stb. kézírással írják, melyet a gyakorlatlan olvasó csak nehezen tud elolvasni.
Az írásjegyek terén az utolsó változtatást az 1950-es években hajtották végre. Az 1949-ben
hatalomra került kommunisták egyik fő célkitűzése az írástudatlanság felszámolása volt.
Annak érdekében, hogy az írásjegyek tanulását megkönnyítsék az írásjegyek jelentős részét
egyszerűsítették, az őket alkotó vonások számát csökkentették, bár az írásjegyek alapvető
szerkezetén nem változtattak. Azóta a hagyományos kínai írásjegyeket, vagyis a „bonyolult
írásjegyeket” fan-ti-cenek 繁体字 nevezik, míg az „egyszerű írásjegyeket” csien-ti-cenek 簡體
字 / 简体字 nevezik.
Érdemes még megemlíteni az úgy nevezett „közönséges írásjegyek” (szu-ti-ce) csoportját,
melyek tulajdonképpen nem hivatalosan használt rontott írásjegyek, melyek a kevésbé
művelt átlag emberek körében terjedtek el. A típus lényege, hogy egy-egy bonyolultabb
írásjegyet azonos hangzású, de egyszerűbb írású írásjeggyel helyettesítik. Pl.: a „tyúktojás”
jelentésű csi-tan 鸡蛋 írásjegyek helyett, az ugyanilyen kiejtésű 几旦 írásjegyeket használják.
[11]
A Kínai Népköztársaságban és Szingapúrban az egyszerűsített írásjegyek a hivatalosak, a
könyveket, újságokat is ezekkel nyomtatják. Tajvanon azonban mind a mai napig a
hagyományos bonyolult írásjegyeket tekintik hivatalosnak. Az elmúlt évtizedben, az 1997-ig,
a visszacsatolásig fan-ti-cet használó Hongkong és Makaó kulturális hatásának
eredményeképpen a Kínai Népköztársaságban is reneszánszát éli a hagyományos írásjegyek
használata az olyan nem hivatalos kiadványokon, mint pl. termékismertetők, reklámok,
dalszövegek stb.
Típusai
Hszü Sen, a kínai írásjegyek első etimológiai szótárának, a Suo-ven csie-cenek az összeállítója
a kínai írásjegyeket hat csoportba osztotta:

 cse si 指事 „dolgokra mutató” egy írásjegy, ha direkten ábrázol fogalmakat, például

sang 上 „fent”, hszia 下 „lent”;
 hsziang hszing 象形 „formát utánzó” a piktogramból származó írásjegy, pl. a zsi 日
„nap”, jüe 月 „hold”;
 hszing seng 形聲 „forma és hangzás” írásjegy két egyszerűbb írásjegy összetétele, az
egyik a hangzást jelöli, a másik a jelentésre utal, pl. a csiang 江 „folyó” és a ho 河
„folyó” írásjegyekben mindkét esetben a víz piktogramjából származó bal oldali rész
kombinálódik a másik féllel, melynek nincs köze a jelentéshez, de egy, az új írásjegy
kiejtéséhez közel álló szót képvisel;
 huj ji 會意 „összetett jelentésű” pl. a „száj” + „madár” összevonásával alkotott ming
鳴 „sírni; csiripelni” írásjegy;
 csuan csu 轉注 „átvitt jelölésű” az azonos jelentésű, eltérő hangzású, de formailag
hasonló írásjegyek, pl. lao 老 „öreg” és kao 考 „öreg”;
 csia-csie 假借 „kölcsönzött” azon írásjegy, melynél egy hasonló vagy ugyanolyan
hangzású írásjegyet használunk egy másik helyett, pl. an 安 „béke” az an „hol?”,
„hogyan?” kérdőszó helyett.
A kínai nyelv írásrendszerének logikájából adódóan a kínaiaknak a leírandó fogalmak jelentős
részére külön-külön írásjegyet kellett alkotniuk a történelem során. A majdnem ezer éve,
1039-ben kiadott legnagyobb kínai szótár összesen 53.523 különböző írásjegyet tartalmaz. A
legnagyobb 20- századi nagyszótár, a Csung-hua ta ce-tien 中華大字典 / 中华大字典 (1916)
nem kevesebb, mint 48 000 írásjegy jelentését ismerteti. Azonban még egy művelt kínainak is
ennek a mennyiségnek csupán a töredékére van szüksége a nyelv mindennapos használata
során. Egy 1960-as években végzett felmérés szerint egy átlagos, diplomával rendelkező kínai,
aki nem irodalom vagy történelem szakon végzett, 3500–4000 írásjegyet ismert. 10 ezer
feletti írásjegy ismerete igen ritka. Összehasonlításképpen, Mao Ce-tung Összegyűjtött
munkáiban összesen 2981 különböző írásjegy fordul elő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a
kínaiak csupán pár ezer szót ismernének és használnának, hiszen az önálló írásjegyek
összevonásával alkotott összetett szavak száma ennél jóval több. Amikor a 13-16. századi első
európaiak Kínában járva élményeikről, tapasztalataikról beszámoltak, a kínai szavakat,
neveket általában úgy írták át saját nyelvükre, ahogy azt hallották, vagy hallani vélték.
A latin betűs pinjin átírási rendszert 1958-ban alkotta meg a Kínai Népköztársaság Írásreform
Bizottsága. 1979 óta ez a Kínai Népköztársaság hivatalos átírása, ezt használják az ott
megjelenő idegen nyelvű kiadványokban, hivatalos iratokban, kínai nyelvkönyvekben,
szótárakban stb. Az utóbbi néhány évtizedben a pinjint már nem csak a Kínai
Népköztársaságban, hanem az egész világon – kivéve a nem latin betűkkel író országokat –
elterjedőben van. Magyarországon is egyre inkább kiszorítja a lentebb ismertetett magyar
átírásokat. Előnye, hogy egyszerű és viszonylag következetes, hátránya viszont, hogy a
lehetőségekhez képest nem eléggé tükrözi a pontos kiejtést

Sino-tibeti nyelvcsalád
A természetes nyelvek egyik nyelvcsaládja, melynek nyelveit Kelet- és Délkelet-Ázsiában
beszélik. Beszélői számát tekintve – az indoeurópai után – a második legnagyobb nyelvcsalád,
elsősorban a több mint egymilliárd kínai anyanyelvű révén. Közös jellemzőik az izoláló
nyelvszerkezet (egyszótagú gyökszavak) és a tonalitás (éneklő hangsúly).
Máig vita tárgya, hogy genealógiailag lehet-e egyáltalán sino-tibeti nyelvcsaládról beszélni. A
középpontban álló két nyelv, egyben a nyelvcsalád névadó nyelvei, a kínai és a tibeti
rokonságát is csak a 20. században sikerült igazolni, míg sok más nyelv esetében az önálló
írásbeliség hiánya is megnehezíti az összehasonlító nyelvészek munkáját. A nyelvészeknek
nem könnyű a dolguk, ha Belső-, Kelet- és Délkelet-Ázsia nyelveit veszik nagyító alá, és a
rokonsági fokok megállapítására törekednek. Adott esetben az olyan első látásra nyilvánvaló
egyezések, mint a monoszillabikus izoláló (egyszótagú elszigetelő) jelleg, a
jelentésmegkülönböztető szereppel bíró tonalitás megléte hasonló vagy éppen teljesen
megegyező szórend és a gyakorta igen közeli földrajzi eloszlás vélt bizonyítékokként
szolgálhatnak a rokonság megállapításához.

Mandarin nyelv:
A sztenderd mandarin nyelv Kína, Tajvan és Szingapúr hivatalos nyelve.
A mandarin a kínai nyelv legjelentősebb nyelvváltozata. A sztenderd mandarin a pekingi
dialektusra épül, amely a mandarin nyelv számos dialektusának egyike. A mandarin
dialektusokat az ország nagy területén beszélik.
A kínai nyelv mindig is rengeteg dialektust számlált, amelyek között szükség volt és van egy
közvetítő kapocsként szolgáló nyelvre. Konfuciusz a yăyán nyelvet (雅言, jajan, „elit nyelv”),
míg a Han-dinasztia a tōngyŭ nyelvet (通語, tungjü, „általános nyelv”) használta. De mivel
ezek a nyelvek csak írásos nyelvek voltak, nincsenek információink a kiejtésükről és
elterjedésükről.
A Ming-dinasztia vezette be a guānhuà (官話, kuanhua, „hivatalos nyelv”) nyelvet hivatalos
nyelvként, amelynek az alapjául a Nanking (Nanjing) környéki nyelvjárás szolgált, de később a
nyelv pekingi hatásra változott. A 17. században ezt a nyelvet teljesen átalakítják a pekingi
nyelvjárásra alapozva. 1909-ben a Csing-dinasztia egész Kínában hivatalos nyelvvé teszi a
mandarint, a pekingi dialektust (Guóyŭ, „nemzeti nyelv” néven). 1955-ben Kínában új nevet
kap a nyelv, ezután Pŭtōnghuà (普通話,„átlagos beszéd”) lesz a neve.
Jelenleg mind Tajvanban, mind Kínában a mandarint tanítják az általános iskolákban. Így az
ország minden részére elterjedt, habár anyanyelvként csak a kínaiak 53%-a beszéli. A
mandarin mellett közvetítőnyelvként a kantoni nyelvet használják még mindig Dél-Kínában,
illetve ez Hongkong hivatalos nyelve.
A mandarin nyelv alapvetően egyszótagú szavakból áll, bár egyre több két- és többszótagú
szó jelenik meg. Az egyes szótagok csak bizonyos szótagkezdőkből (onset) és meghatározott
szótagvégekből (rím) állhatnak. A nyelv hangkészlete nagyban eltér az európaitól, de azért
vannak hasonlóságok.

Kínai jóslócsont
A kínai jóslócsontok vagy jóscsontok a kínai ókor történetének meghatározó jelentőségű
régészeti leletei, a kínai írás első emlékei. Nevük kínaiul 甲骨 (csiaku). Túlnyomórészt
szarvasmarha lapockacsontjából vagy teknőspáncélból készültek, főleg a Sang-dinasztia
idején.
Szerepük a jóslás volt, a cleromantia vagy scapulomantia néven ismert csontjóslás kínai
változatában.[1] A jósok az isteneknek szánt kérdéseiket bronztűvel a csontra karcolták a
korabeli kínai írásjegyekkel (jóscsont-írás, 甲骨文, csiakuven) főleg a várható időjárásról, a
terméskilátásokról, a dinasztikus fejleményekkel kapcsolatban, a katonai szerencse alakulását
illetően. Ezután a csontot hevítették, amíg az a hőtágulás következtében megrepedt. A jós az
írás és a repedések egymáshoz viszonyított helyzetéből vonta le következtetéseit, amit aztán
gyakran szintén a csont felületén rögzített. A Csou-dinasztia idejére a cinóbertinta és az ecset
vált kedveltebb írásmóddá, ezért kevesebb csontokba karcolt szöveg maradt fenn, de felirat
nélküli jóscsontok még egy ideig előkerültek a leletekből.
A jóslócsontok képezik a kínai írás régészeti leleteinek legkorábbi nagyobb terjedelmű
csoportját. A mintegy 100 000 eddig megtalált jóslócsont, 4–5000 különböző írásjeggyel,
összesen az írásjegyek millióival utolérhetetlen jelentőségű adathalmaz.
A jóscsontok információi összességükben tartalmazzák a Sang-dinasztia egész genealógiáját.
Ugyanazok a királynevek fordulnak benne elő, amiket a kínai hagyomány is megőrzött, és
ezzel megerősítették e dinasztia létezését, amit a 20. század elején még sok tudós kétségbe
vont. A leletek egyúttal kitolták a kínai írásbeliség kezdetét az i. e. 18–13. századig.
A földművelés során időről időre felszínre került jóslócsontokat a kínai utókor
„sárkánycsontoknak” (lung ku 龍骨) tartotta és – valószínűleg már a Han-dinasztia óta –
porrá törve vagy egészben a hagyományos kínai gyógyászat céljaira alkalmazta.[2] A 19.
században már nagy tételben szállították ezeket a csontmaradványokat a patikákba. A
teknősbéka páncéljának maradványait malária, az egyéb csontokat késelések sebeire
javallották.[4] Először Vang Ji-zsung 王懿荣 (1845–1900), egy tudós mandarin, a Csing-
dinasztia magas rangú hivatalnoka, fedezte fel 1899-ben, hogy a csontok ősi írásjegyeket
hordoznak magukon.
A feliratos jóslócsontok túlnyomó többsége a Sang-dinasztia utolsó, mintegy 230 éves
korszakából származik, amikor az uralkodók székhelye Sang városában, a későbbi Jinben, a
modern Anjang közelében terült el. Ez a Vu Ting és Ti Hszin uralkodása közötti időszak az i. e.
14. és 11. század között.[14] A Sang-dinasztia végének idejét illetően még nem alakult ki a
tudományos konszenzus. A legtöbb jóslócsont, az összes megtalált mintegy 55%-a, Vu Ting
király idejéből származik. Az ennél korábbiaknak tartott leletek datálása még bizonytalan.
Néhány jóslócsont bizonyosan a következő időszakból, a Csou-dinasztia idejéből származik. A
jóslócsontok anyaga túlnyomórészt teknősök páncélja,[16] illetve szarvasmarha
lapockacsontja, de előfordul közöttük marhaborda,[17] birka, medve, ló, szarvas
lapockacsontja és más állati csontok. A leletek között vannak még feliratos szarvas- és
marhakoponyák, sőt emberi koponyák is. Ezek azonban nagyon ritkák, és valószínűleg nem
jóslásra használták őket, hanem más célokat szolgáltak a rajtuk lévő feliratok.
A szertartás:
A jóslásokra általában az uralkodó jelenlétében került sor, de néha más magas rangú
személyek is jósoltattak maguknak ilyen módon. A dinasztia uralmának vége felé a Sang
királyok maguk vették át a jós szerepét a szertartás során.
A szertartás során a csontot vérrel kenték be, majd a csont meghatározott részén megadták a
dátumot a korabeli kínai naptár szerint, valamint a jós nevét. Utána a jóslás tárgyát jegyezték
fel (például az időjárás alakulása, vagy a király fogfájásának az oka). A válaszokat általában az
ősöktől, a természet uraitól, vagy a legfelsőbb istenségtől várták (Ti (帝), a legfőbb isten a
Sang-kori kínai mitológiában). A témák széles körben mozogtak, időjárás, betegség, születés
és halál, hadviselés, mezőgazdaság stb. A leggyakoribb kérdések egyike az volt, hogy a
különböző szertartások megtartása helyes-e egy bizonyos módon.
Ezután egy intenzív hőforrást alkalmaztak a csontba fúrt mélyedésbe, amíg a csont meg nem
repedt. (A hő forrása még tudományos vita tárgya. Egyes kutatók szerint izzított fémrudat
érintettek a csonthoz,[33] mások szerint a furatokba éghető anyagot kentek és azt
meggyújtották.) A repedés általában 卜 alakú lett. Ez a kínai írásjegy 卜 (pu vagy pǔ; régi kínai
nyelven: *puk: „jósolni”). Az írásjegy alakja nyilván a repedés rajzából ered, a szó pedig
minden bizonnyal a repesztés hangjára utaló hangutánzó szó. Egy szertartás alkalmával több
repesztést is végeztek, gyakran több csonton. Ezután a szertartást vezető jós értelmezte az
eredményeket. Ugyanazt a témát gyakran többször felvetették, néha negatív módon
megfogalmazva is, láthatóan nem nyugodtak bele egykönnyen az eredménybe, ha az nem
felelt meg az elvárásoknak. Egy jóslócsontot gyakran többször is felhasználtak.
A csontokon található írás a mai kínai írás egyenes ági felmenője, annak ellenére, hogy
számos korabeli írásjegy pontos jelentését mindmáig nem sikerült megfejteni. Más jelek
viszont nagy segítséggel vannak a kínai írás egész történetének felfejtésére, mivel
plasztikusan mutatják a mai bonyolult jelek egyszerűbb, képírás-szerű korai alakjait. A leletek
kitolták a kínai írásbeliség kezdetét az i. e. 18–13. századig.[41]
Előzmények:
A Sang-kori leletek egy viszonylag kifejlett írás jeleit mutatják, ezért kétségtelen, hogy annak
addigra már több száz éves fejlődési perióduson kellett átmennie.[J 3] Ezek az előzmények
azonban egyelőre nem kerültek elő. Annak a néhány neolitikus jelnek, ami korábbi
korszakokból előkerült kerámia, jáde és csont tárgyakon,[42] nagyon ellentmondásos az
értelmezése, és nem köthetők közvetlenül a Sang-kori íráshoz.

Íráskép:
A jóslócsontok írásának képe, az egykorú bronzedényeken rögzített íráshoz hasonlóan,
archaikus és képírás-jellegű. A csontok írása még merevebb és egyszerűbb a
bronzedényekénél, mivel a nedves agyag öntőformákba egyszerűbb volt karcolni, mint a
csontfelületekre. A korábbi és későbbi leletek között jól érzékelhető különbségek mutatják a
fejlődést.[43] Ismeretes, hogy ebben a korban ecsettel is írtak kerámiára, csontokra, jádéra és
más kőtárgyakra,[44] sőt arra is van bizonyíték, hogy bambuszból vagy fából készült lapokra
is, bár ezek anyaguk miatt nem maradhattak fenn. Erre éppen a jóslócsont-írás adja a
bizonyítékot, mert ebben előfordulnak az ecsettel írást (聿 jü), valamint a bambusz „könyvet”
(冊 cö) ábrázoló írásjegyek is.[45]
Az írásjegyeket, mint a kínai írásban általában, függőleges sorokba rendezték, amelyek
jobbról balra követték egymást. Az adott csontfelület lehetőségei szerint a középső oszlopban
elkezdett szöveget néha mindkét oldalon felváltva folytatták, de csak felülről lefelé.[46]

Szerkezete és használata:
A jóslócsont-írás archaikus megjelenése ellenére kifejlett írásrendszer volt,[47][48] képes a
korabeli kínai nyelv megfelelő feljegyzésére. A jelenlegi tudományos álláspontok szerint[49] i.
e. 1500 körül alakulhatott ki, a korai Sang idején. Az ennél korábbi dátumok egyelőre
alaptalan spekulációk.[50] A Sang-dinasztia második felére az írásjegyek egyszerűsített
formában állandósultak,[51] megszűnt az általuk jelzett tárgy képének közvetlen
felismerhetősége.
A késői Sang idejére a jelek többsége már nem képírás jellegű volt. Kialakultak a mai kínai
írásjegyek fő típusai, azaz a fonetikus kölcsönzéssel keletkezett jelek, a félig fonetikus
szóösszetételek és az asszociatív összetételek. Egy statisztikai elemzés szerint a jóslócsont-írás
jelei közül 23% képírási jel, 2% a kijelentő mód egyszerű jele, 32% asszociatív összetétel, 11%
fonetikus kölcsönzés, 27% fonetikus-szemantikai összetétel, 6% pedig bizonytalan maradt.
A korabeli állattenyésztés fontosságára utal, hogy a jelek a későbbi kínai írásjegyekhez képest
sokkal részletesebben megkülönböztetik az állatfajtákat és a nemüket is. Például a harci
kocsik esetében más-más jel fejezi ki azokat, ha ló vagy elefánt húzza őket. A pásztorkodás,
állatterelés jele is más, ha szarvasmarháról, és más, ha birkáról van szó. Az állatok jelei kis
eltéréseket mutatnak aszerint is, hogy hímnemű vagy nőnemű állatról van szó.[53]
A jóslócsont-írás, fejlettsége ellenére, nem tekinthető teljesen érettnek. Számos írásjegy
alakja még nem teljesen sztenderdizált. A teknős jele például hol szemből, hol oldalról,
farokkal vagy anélkül ábrázolja az állatot.[54] A jel rajzolata függhet a kifejezni kívánt aktuális
tartalomtól is; sorrendjük pedig nem mindig esik egybe a beszélt nyelvi sorrenddel. A jelek
mérete, néha irányultságuk is változatos lehet. Különösen jó példa a jelek változatosságára a
jin (寅) naptári jel különböző megjelenéseinek sora[55] (bal oldali kép). Ezek a
szabálytalanságok egészen a Csin-dinasztia (i. e. 221–206) idejére kialakult úgynevezett
pecsétírás használatáig fennmaradtak.

Jóslócsont-írás:
A jóslócsont-írás a kínai írás legkorábbi formája, amellyel a Sang-dinasztia korából (kb. i. e.
14-11. sz.) származó, karcolással létrehozott jóslócsont-feliratok íródtak. A jóslócsont-írás
kínai elnevezésének (csia-ku-ven 甲骨文) szó szerinti fordítása: „(teknős)páncél-csont-minta”,
ami az íráshordozóul és egyben a hevítéses-repesztéses csontjóslás alapanyagául szolgáló két
legfontosabb anyagra, a teknősök hasi páncéljára (plastron) és patások lapockacsontjára
(scapula) utal.
A kínai égetéses-repesztéses csontjóslás legkorábbi emlékeire az i. e. 4. évezredből
származnak régészeti bizonyítékok, amelyek azonban még nem tartalmaznak feliratokat. A
régészeti leletek tanúsága szerint az i. e. 3. évezred végére a jóslásnak ez a formája igen
elterjedt volt a később Sang-dinasztia területén.[1] A legkorábbi feliratos csontokat (marha-,
birka- és sertéscsontok) az Erlikang lelőhelyen találták (Csengcsou, Honan). Itt egy a Sang-kor
előtti rétegben találtak egy megégetett jóscsontot a ㄓ írásjeggyel, ami a Sang-kori tárgyakon
is megjelent. Egy másik darabon több mint tíz, a Sang-koriakhoz hasonló, de használatukban
mégis különböző jel van, de sajnos nem világos, hogy a lelet pontosan melyik rétegből
származik.
A Sang-kori leletek már egy viszonylag fejlett írásrendszert tartalmaznak, ezért feltételezhető,
hogy az írásnak addigra már több száz éves előzményekkel kellett rendelkeznie. Ilyen
előzményekkel kapcsolatban azonban meggyőző leletek még nem kerültek elő. Létezik ugyan
néhány, a neolit-korból származó jel, ábra, amelyeket kerámiákra, jádéra és csonttárgyakra
karcoltak, rajzoltak,[3] ám ezek értelmezése egyelőre rendkívül hipotetikus, és minden
kétséget kizáróan nem köthetők közvetlenül a Sang-kori jóslócsont-íráshoz.
A feliratos jóslócsontok túlnyomó többsége a Sang-dinasztia utolsó, mintegy 230 éves
korszakából származik, amikor az uralkodók székhelye Sang városában, a későbbi Jinben, a
modern Anjang közelében terült el. A jóslócsont-írás, az egykorú bronzedény-feliratok íráshoz
hasonlóan, archaikus és képírás-jellegű. A csontok írása még merevebb és egyszerűbb a
bronzedényekénél, mivel a nedves agyag öntőformájába egyszerűbb volt karcolni, mint a
csontfelületekre. A korábbi és későbbi leletek között jól érzékelhető különbségek mutatják a
fejlődést.[7] Ismeretes, hogy ebben a korban ecsettel is írtak kerámiára, csontokra, jádéra és
más kőtárgyakra,[8] sőt arra is van bizonyíték, hogy bambuszból vagy fából készült lapokra is,
bár ezek anyaguk miatt nem maradhattak fenn. Erre éppen a jóslócsont-írás adja a
bizonyítékot, mert ebben előfordulnak az ecsettel írást (聿 jü), valamint a bambuszcsíkokból
összeállított „könyvet” (冊 cö) ábrázoló írásjegyek is.[9]

Az írásjegyeket, mint a kínai írásban általában, függőleges sorokba rendezték, amelyek

jobbról balra követték egymást. Az adott csontfelület lehetőségei szerint a középső oszlopban
elkezdett szöveget néha mindkét oldalon felváltva folytatták, de csak felülről lefelé.
A jóslócsont-írás archaikus megjelenése ellenére kifejlett írásrendszer volt,[11][12] képes a
korabeli kínai nyelv megfelelő feljegyzésére. A jelenlegi tudományos álláspontok szerint[13] i.
e. 1500 körül alakulhatott ki, a korai Sang idején. Az ennél korábbi dátumok egyelőre
alaptalan spekulációk.[14] A Sang-dinasztia második felére az írásjegyek egyszerűsített
formában állandósultak,[15] megszűnt az általuk jelzett tárgy képének közvetlen
felismerhetősége.
A késői Sang idejére a jelek többsége már nem képírás jellegű volt. Kialakultak a mai kínai
írásjegyek fő típusai, azaz a kiejtésre utaló fonetikai elem kölcsönzésével keletkezett
írásjegyek, a félig fonetikus szóösszetételek és az asszociatív összetételek. Egy statisztikai
elemzés szerint a jóslócsont-írás jelei közül 23% piktogramma, 2% ideogramma, 32%
ideogrammatikus összetétel, 11% fonetikus kölcsönzés, 27% fono-szemantikai összetétel, 6%
pedig bizonytalan.
A korabeli állattenyésztés fontosságára utal, hogy a jelek a későbbi kínai írásjegyekhez képest
sokkal részletesebben megkülönböztetik az állatfajtákat és a nemüket is. Például a harci
kocsik esetében más-más írásjeggyel jelölték, ha azokat ló vagy elefánt húzta. A pásztorkodás,
állatterelés írásjegye is más, ha szarvasmarháról, és más, ha birkáról van szó. Az állatok
írásjegyei kis eltéréseket mutatnak aszerint is, hogy hímnemű vagy nőnemű állatról van szó.
A jóslócsont-írás, fejlettsége ellenére, nem tekinthető teljesen érettnek. Számos írásjegy
alakja még nem teljesen sztenderdizált. A teknőst például hol szemből, hol oldalról, farokkal
vagy anélkül ábrázolták.[18] Az írásjegy rajzolata függhet a kifejezni kívánt aktuális
tartalomtól is; sorrendjük pedig nem mindig esik egybe a beszélt nyelvi sorrenddel. Az
írásjegyek mérete, néha irányultságuk is változatos lehet. Általában 5–16 mm nagyságúak.
Különösen jó példa a jelek változatosságára a jin (寅) naptári ciklus jel különböző
megjelenéseinek sora[19]. Ezek a szabálytalanságok egészen a Csin-dinasztia (i. e. 221–207)
idején megalkotott úgynevezett kis pecsétírás megjelenéséig megmaradtak.

Kínai írás
A kínai írás vagy han írás (hagyományos kínai: 漢字; egyszerűsített kínai: 汉字; pinjin: hànzì;
magyar népszerű: han-ce) az élő nyelvek közül a leghosszabb időre visszanyúló, töretlen és
dokumentált történettel rendelkező írás. A kínai írás logografikus, vagy más néven
hierografikus eredetű írás. Ennek ellenére a ma ismert írásjegyek 82%-át a fono-szemantikai
összetételű írásjegyek alkotják.
A kínai írásnak a történelem során számos stílusbeli változata alakult ki, aminek oka sok
esetben az írás rögzítésére használt alapanyagok (csont, bronz, bambusz, fa, kő, selyem és
papír) sajátossága volt. A legnagyobb szótárak 40–50 ezer különböző írásjegyet tartalmaznak,
de ma egy diplomával rendelkező kínai átlagosan csak 3500–4000 írásjegyet ismer. A kínai
írásban szigorú szabályok szerint történik az írásjegyek megszerkesztése, amelyek művészi
szintű megformálása a kínai kalligráfia. Az írott szöveget olvasni eredetileg felülről lefelé
haladva lehet, a sorok pedig jobbról kezdődnek és balra haladva követik egymást. A kínai
könyvek régi típusait, vagy archaizáló újabb kiadásokat fordítva kell kézbe venni, mert nyugati
értelemben „hátulról” kezdődnek. A modern nyomdatermékek már a mi írásunkhoz
hasonlóan, balról jobbra írt, lineárisan rendezett sorokkal készülnek.
A kínai íráshoz olyan nagy kínai találmányok is kapcsolódnak, mint az ecset, a papír vagy a
mozgatható nyomóelemes könyvnyomtatás, melyek mindegyike drasztikus változást
gyakorolt az írásra és az írásbeliségre. A kínai írás Dél- és Kelet-Ázsia több kultúrájára is nagy
hatással volt. A történelem különböző korszakaiban a kínai írást használták a japánok, a
koreaiak és a vietnámiak is, és a kínai írás hatása máig tetten érhető saját, nemzeti írásaikban
is. A kínai írás kapcsán érdemes megemlíteni az úgynevezett sinitikus vagy sinoform írásokat
is, amelyeket három, mára kihalt nyelv képvisel, a kitaj, a dzsürcsi és a tangut.
Egy legenda szerint az első kínai írásjegyet, és ezzel együtt az írást Cang-csie alkotta meg i. e.
2650 körül. Cang-csie a kínai mitológia legendás alakja, az ugyancsak legendás Sárga Császár
egyik hivatalnoka. A feljegyzések szerint Cang-csiének négy szeme és négy pupillája volt. Az 5.
században élt irodalmár, Liu Hszie 劉勰 a következőképpen írja le az írás felfedezését:
„Amikor kialakult az írott képek rendje, nem kellett többé zsinórt csomózgatni; madárnyomok
adták az ötletet ahhoz, hogy megteremtődjék az írás, mely kimondott szavainknak testi
formát ad, a művészi szépségnek pedig lakóhelyet biztosít. Amikor Cang-csie feltalálta az
írást, a kísértetek sírtak, és gabona szállt a levegőben; amikor pedig a Sárga Császár
alkalmazni kezdte, hivatalnokai rendet tudtak tartani, s képesek voltak a nép helyzetét
helyesen megítélni…”

Más források szerint nem a minisztert, Cang-csiét, hanem magát Huang Tit, azaz a Sárga
Császárt illeti a dicsőség az írás feltalálásáért. Érdekesség, hogy mindkettejüket négy-négy
szemmel képzelték el, ami bizonyos sámán jellegen túl a különleges éberség szimbóluma.
Az első írásjegyekre emlékeztető egyszerű ábrák, amelyeket az írásjegyek ősének tekintenek,
i. e. 5000–3000 között készült cserépedényeken találhatók. Azonban az első valódi írásjegyek
csak az i. e. 2. évezred második feléből, a Sang-dinasztia idejéből származnak.
1899-ben egy pekingi patikában Vang Ji-zsung 王懿荣 (1845–1900), egy tudós mandarin arra
lett figyelmes, hogy a „sárkánycsont” nevezetű orvosszerként árult csontokon – amelyeket
egyébként porrá őrölve többek között kiváló afrodiziákumnak, azaz a nemi vágyat fokozó
szernek tartottak – különös, emberkéz alkotta karcok láthatók. Műgyűjtő révén volt némi
jártassága a régi feliratok terén, s e tapasztalatának köszönhetően azon nyomban felismerte,
hogy egy igen régi írás emlékeit tartja kezében. Valamennyi csontot felvásárolta, s egy év
leforgása alatt gyűjteménye másfél ezer darabot számlált. A századfordulón, a bokszerlázadás
idején Vang Ji-zsung meghalt, és gyűjteménye fiára szállt, aki azt eladta Liu Ónak 劉鶚 (1857–
1909). Liu O 1903-ban adta ki könyvformában a feliratokról készült fényképmásolatokat.[2]
A „sárkánycsontok” a Honan tartománybeli Anjang 安陽 város közelében található Hsziaotun
小屯 nevű falucska környékéről kerültek elő, ahonnan a parasztok kisebb mennyiségben
ugyan, de már évszázadok óta szállították a sárkánycsontokat. 1898–1899-ben azonban a
megáradt Jüan-folyó vize elhordta a földet a falu környékéről. Ekkor nagy számban jutottak
napvilágra a feliratos teknőspáncélok és szarvas-lapockacsontok. Emellett még számos
elefántcsont és bronztárgy is felbukkant, amelyek együttvéve igen jelentős és sikeres
régészeti feltárás reményével kecsegtették a tudományos világot. Az igazi tudományos igényű
feltárás azonban csak a húszas évek táján indulhatott meg. 1928–1937 között több mint
tízezer csontlap került elő innen, Kína első történeti dinasztiájának, a Sang-Jin-dinasztiának
egykori székhelyéről. A mai napig feltárt feliratos csontok száma meghaladja a százezret. A
jóslócsontokon talált mintegy 5000 különböző írásjegyből máig nagyjából kétezret sikerült
megfejteni.[3]

A csontokon talált feliratok megfejtésére először Szun Ji-zsang 孫詒讓 (1848–1908)

vállalkozott, aki 1904-ben adta ki eredményeit összegző könyvét. Ekkor derült fény arra, hogy
a csontokat jóslásra használták, a karcolatok pedig rajtuk a kínai írás legelső emlékei. A
jóslócsont-feliratok (csia-ku-ven 甲骨文) – ahogy ettől kezdve nevezték – keletkezését az i. e.
14–11. századra helyezik. Ezek az írásjegyek a ma is használatos írásjegyek ősformái, amelyek
azonban olyannyira eltérnek attól, hogy az avatatlan szemlélő csak nagy nehézségek árán
ismer fel belőlük egyet-egyet, még akkor is, ha kínai. Túlnyomó többségben piktogrammák,
vagyis képjelek, amelyeknek csak a legritkább esetben van következetesen használt állandó
formája.
A Napot körrel, a Holdat félholddal, az embert pedig az emberi test sematizált rajzával, egy
pálcikaemberrel jelölték. A tisztán képjelek mellett kisebb számban ugyan, de találni olyan
írásjegyeket is, amelyek kiejtésre utaló elemet is tartalmaznak. Az írásjegyek fejlődésének
későbbi fázisában több piktogram kombinálásával fogalmakat is ki tudtak fejezni. Ezeket
ideogrammáknak nevezzük.[5]A világon több kultúrkörben is megtalálható az a módszer,
ahogyan a Sang-kori jósok fürkészték a jövendőt. A scapulomantia, vagyis a csontjóslás
lényege, hogy a csontokat – amely alatt Kínában elsősorban a teknősök hasi páncélját és a
patások lapockacsontját kell érteni – tűzzel hevítették, vagy rövid ideig a tűzben tartották,
esetleg úgy, hogy fekete ürmöt égettek rajta. Majd a hő keltette repedésekből értelmezték az
előzőleg feltett kérdésre a választ. Ezt követően a kérdést és a kapott jóslatot, sőt olykor az
eredményességét is bekarcolták a jóslócsontokba, és azokat a jóshely közelében eltemették.
Egyes szakértők szerint a hő hatására keletkező repedések formája ihlette volna az írásjegyek
megalkotását. A jóslatokhoz fordultak akkor is, ha a temetés vagy a termés miatt aggódtak,
ha vadászat vagy háború kimenetelére voltak kíváncsiak.[6]
A jóslócsontok túl azon, hogy a kínai írás legelső emlékeit őrzik, óriási jelentőséggel bírnak
azért is, mert segítségükkel igazolhatták a későbbi történeti források állításait, nevezetesen a
Sang-Jin-dinasztia létezését, hiszen névre pontosan megtalálni a jóslócsont-feliratokon a
dinasztia uralkodóit, akiket a kései hagyomány is számontartott. Páratlan híradások ezek,
amelyek rengeteget árulnak el a Sang-Jin-dinasztia gazdasági, politikai, katonai viszonyairól,
lakóinak szokásairól stb.

Bronzfeliratok
Már a Sang-dinasztia korából ismerünk olyan bronzkészítményeket, amelyeket feliratokkal
láttak el. Legtöbbször a tulajdonos nevét írták fel a használati tárgyakra, szerszámokra vagy
fegyverekre, olykor azonban a bronzműves termékét a saját névjegyével látta el. A szertartási
eszközökön áldozati szövegek is olvashatók. A bronzfeliratok (csin ven 金文) adományozó
vagy áldozati szövegei különböző terjedelemben maradtak fenn, olykor csupán egy-két
írásjegyet találni, míg némelyik tárgyon, például egy tálon akár száz írásjegy is szerepelhet.[7]
A bronzfeliratok az i. e. 14. századtól a Han-dinasztia koráig, az i. e. 1. századig készültek. A
Csou-dinasztia idejéből származó bronzfeliratok felbecsülhetetlen dokumentumnak
számítanak, hiszen e korból semmilyen más írott forrás nem áll rendelkezésünkre, és így
hasznos kiegészítései a későbbi történeti források nyújtotta ismereteinknek. Ming ven típusú
írás több korból, számos helyről került elő, ám egyik sem emlékeztet a ma is használt írásra.
Ezt a fajta írást olykor csung ting vennek 鐘鼎文 nevezik, azaz „harang- és tripusfelirat”-nak.
Korai formájában a jóslócsontok írásjegyeire hasonlítanak, későbbi formájukban már kis
pecsétírás (hsziao csuan 小篆) és a kancellár írás (li su 隸 書) néven ismertek. A Tavasz és ősz
korszakban valamint a Hadakozó fejedelemségek idején valamennyi fejedelemség kialakította
saját stílusát, amellyel bronzfeliratai készültek. Ezek a stílusok hasznos fogódzót jelentenek a
tárgyak datálásához és lokalizálásához. Mindezek mellett jelentős forrásai a kínai írásjegyek
evolúciós vizsgálatának is.
A Csou-dinasztia idején a szertartási bronzedényt a fejedelem adományozta a hivatalnoki
rang kíséretében. A hivatalba emelés bizonylatai ezek, amelyek feliratai az ajándékozás tényét
rögzítik. A bronzedényeken látható írásjegyekből álló szöveget összefoglaló néven
„bronzfeliratoknak” (csin-ven 金文) nevezik.

Stílusjegyek
Az írásjegyek a legutóbbi hivatalos írásreformig standardnak számító, és Tajvanon a mai napig
standardnak tekintett formáját kaj-sunak 楷書 nevezzük. Ez az írásmód a korai Han-dinasztia
idején alakult ki a korábbi „kancellista írásból”, a li-suból 隸書, melyet az első Csin császár
idején Li Sze nyomán létrejött kis pecsétírás, a hsziao csuan 小篆 előzött meg. A Han-korban
a pre-Csin korszak elavult írásformáit ku vennek 古文 „ősi írásoknak” nevezték el. Az írás egy
korábbi formája a hagyomány szerint a Csou 籀 volt, amely a Csou-dinasztiabeli Hszüan 宣
király (i. e. 827–782 között uralkodott) Nagy Írnokának nevéhez fűződik, és amely a nagy
pecsétírás, ta csuan 大篆 néven is ismert.[9]
A „kancellista” majd standard írás elterjedésével létrejöttek a különböző gyorsírási stílusok,
amelyeket az írástudók a magánérintkezés során használtak. Az egyik ezek közül a „fogalmazó
írás” (cao-su 草書/草书, szó szerint: „fű-írás”), amelyben az írásjegyeket a végletekig
leegyszerűsítve, egyetlen vonallal írják le. A másik jelentős gyorsírási stílus a „kurzív írás”
(hszing-su 行書/行书), amely valahol a standard és a fogalmazó írás között áll: összevonnak
ugyan bizonyos vonásokat, de az írásjegy így sem torzul a felismerhetetlenségig. A kínai
nyelvű könyveket, újságokat standard írással nyomtatják, de az emberek a magánleveket,
fogalmazásokat stb. kézírással írják, melyet a gyakorlatlan olvasó csak nehezen tud elolvasni.

Az írásjegyek egyszerűsítése
Az írásjegyek terén az utolsó változtatást az 1950-es években hajtották végre. Az 1949-ben
hatalomra került kommunisták egyik fő célkitűzése az írástudatlanság felszámolása volt.
Annak érdekében, hogy az írásjegyek tanulását megkönnyítsék, az írásjegyek jelentős részét
egyszerűsítették, az őket alkotó vonások számát csökkentették, bár az írásjegyek alapvető
szerkezetén nem változtattak. Azóta a hagyományos kínai írásjegyeket, vagyis a „bonyolult
írásjegyeket” fan-ti-cenek 繁体字 nevezik, míg az „egyszerű írásjegyeket” csien-ti-cenek 簡體
字 / 简体字 nevezik.

Az írásreform gondolata 1892-ben vetődött fel először. A mozgalom célja az volt, hogy az
ideogrammák alkotta írást egy latin betűs, alfabetikus írással váltsák fel. Ez nagy segítséget
nyújtott volna az analfabetizmus felszámolásában és nagyban megkönnyítette volna az
oktatást. A probléma nemcsak akkoriban, de a mai napig megoldhatatlannak bizonyult. A
könnyebbség kedvéért azonban nekiláttak az írásjegyek egyszerűsítésének. Ennek
köszönhetően a bonyolult írásjegyek mintegy 80%-át sikerült olykor 10–15 vonással is
leegyszerűsíteni. 1958-ban a Kínai Népköztársaság Írásreform Bizottsága megalkotta a kínai
nyelvre alkalmazott latin betűs átírásrendszert, az úgynevezett pinjin átírást. A pinjin átírást
1979. január 1. óta a Kínai Népköztársaságban megjelenő idegen nyelvű kiadványok kínai
nevek és szavak átírására kötelezően használja. A latin betűs átírás azonban csak segítséget
nyújthat és az írásjegyek mellett kiegészítésül szolgálhat, ám azokat elsősorban a zenei
hangsúlyok miatt sohasem válthatja fel. Az írásreform eredményeképpen 1955 óta ma már a
kínai írás is vízszintesen, balról jobbra halad, felváltva a hagyományos fentről lefelé vezető
oszlopokat. Az újságcikkek címében, a plakátokon és a könyvek gerincén azonban még ma is
találkozhatunk függőleges írásjegysorokkal. A másik jelentős változás, amiben a modern kínai
könyv különbözik a hagyományostól, hogy most már nem „hátulról” kell fellapozni a
köteteket.

Nem csak a Kínai Népköztársaságban, hanem Szingapúrban is az egyszerűsített írásjegyek a

hivatalosak, a kínai nyelvű könyveket, újságokat is ezekkel nyomtatják. Tajvanon azonban
mind a mai napig a hagyományos bonyolult írásjegyeket tekintik hivatalosnak. Az elmúlt
évtizedben, az 1997-ig, a visszacsatolásig fan-ti-cet használó Hongkong és Makaó kulturális
hatásának eredményeképpen a Kínai Népköztársaságban is reneszánszát éli a hagyományos
írásjegyek használata az olyan nem hivatalos kiadványokon, mint pl. termékismertetők,
reklámok, dalszövegek stb.

Szerkezete
Bármilyen stílushoz is tartozzék a kínai írás adott írásjegye, formailag szigorúan kötött. A
kötöttségek zárt, véges számú elemből álló rendszert képeznek. Az első legfontosabb ilyen
jellegű szabály, hogy a kínai írásjegy akármennyi vonásból is álljon, azonos méretű
(képzeletbeli) négyszögbe helyezkedik el (a nyomtatott írásjegyek szabályos négyzetbe, az
írott változat esetén ez inkább álló téglalap). Ezt a csak virtuálisan létező négyszöget az
előnyomtatott kéziratpapíron (vö. a mi vonalas füzetünk), halványan nyomtatott hálózat
szolgálja, amely így segítséget nyújt az írásjegyek arányos elhelyezéséhez.[15] Ezt nevezik
„négyzetrácsba írt írásjegynek” (fang-kuaj-ce 方块字 / 方塊字/方块字).

A kínai írás eredetileg felülről lefelé halad, a sorok pedig jobbról kezdődnek és balra haladva
követik egymást. A kínai könyvek régi típusait, vagy archaizáló újabb kiadásokat fordítva kell
kézbe venni, mert nyugati értelemben „hátulról” kezdődnek. A modern nyomdatermékek
már a mi írásunkhoz hasonlóan, balról jobbra írt, lineárisan rendezett sorokkal készülnek.
Az írásjegyek felépítésének következő lényeges szabálya az írásjegy vonásainak sorrendje. Az
írásjegyek – bármilyen bonyolult legyen is némelyik – tulajdonképpen néhány igen egyszerű
vonalból épülnek fel. Ezek az írásjegyek alapelemei, vagy alap-ecsetvonásai. A jobb oldali
képen az alapvonások néhány főbb típusa látható. Természetesen az alapvonásoknak több
változata is lehetséges (méret, vastagság, irány) attól függően, hogy az írásjegy melyik részén
helyezkedik el. Például a 7. és a 8. vonás a 3. („pont”) egy-egy változata.

Vonássorrend
Minden egyes vonásnak megvan a felépítési szabálya: az ecsetvonásoknak meghatározott
sorrendben kell követniük egymást, mégpedig általános elvként az írásjegyek határait alkotó
virtuális négyszög bal felső sarkából lefelé és jobbra haladva. Az írásjegy gerincét, fő
szerkezeti elemét adó nagyobb vonást, ha az egész írásjegyet átjárja, legutoljára húzzák.
A vonássorrend szabályai:

 A vízszintes vonások megelőzik a függőleges vonásokat.

 A balra lejtő vonások megelőzik a jobbra lejtő vonásokat.
 Az írásjegyek írását felülről kell kezdeni.
 Az írásjegyet balról jobbra haladva építik fel.
 A felülről keretezett írásjegyeknél előbb a keretet kell meghúzni.
  Az alulról keretezett írásjegyeknél a keretet legvégül kell meghúzni.
 A teljes keretet mindig legvégül kell bezárni.
Egy szimmetrikus felépítésű írásjegynél előbb a középső részt kell kialakítani, s csak azután az
oldalakat.
Az írásjegyek vonásainak száma
A kínai írásjegyek különböző számú alapvonásokból épülhetnek fel. Ezek közül a
legegyszerűbb a csupán egyetlen vízszintes vonalból álló „egy” jelentésű 一 ji írásjegy. A kínai
írásrendszer más, egy vonásból álló írásjegyet nem tartalmaz. Aránylag ritkák a két vonásból
álló írásjegyek is, például: 二 er „kettő”, 十 si „tíz”, 人 zsen „ember” stb. A hagyományos
írásjegyek zöme 15–30 vonásból épül fel (átlagosan 9 vonásból[19]). Esetenként azonban
ennél jóval több vonásból álló írásjegyek is előfordulhatnak, melyek tulajdonképpen már
több önálló írásjegy összevonásának is tekinthetők. Ritkák ugyan, de léteznek 50 vagy akár 80
vonásból álló írásjegyek is.

Az írás eszközei
A kínai írás legelső emlékeit még éles, hegyes tárggyal csontba vagy kőbe karcolták. Ezeknek
a korai írásjegyeknek a formáját is inkább ez határozta meg, így jellegzetesen több hullámos,
görbe vonal alkotta őket, a vonalak vastagsága pedig mindenhol azonos. Az ecset őse
feltehetően rostokra bontott végű bambusz- vagy faágak lehettek. Az írásjegyek ecsettel való
leírására csak az i. e. 1. évezred elejétől vannak dokumentált bizonyítékok.
A négy kincs:
A kínai írástudók az íráshoz szükséges eszközeiket hagyományosan négy kincsnek (sze pao 四
寶/四宝) nevezik. Ebbe a csoportba az ecset, a tus, a dörzskő és a papír tartozik.
Ecset
Az ecset (maobi 毛筆/毛笔) feltalálását a kínai hagyomány az első kínai császár egyik
tábornokának, bizonyos Meng Tiennek 蒙恬 (? – i. e. 220) tulajdonítja, bár régészeti
leletekkel bizonyítható, hogy jóval korábban is létezett az ecset vagy ecsethez hasonló
eszköz. A kínai ecset egy bambuszcsőbe közvetlenül vagy csontgyűrűvel rögzített szőrpamat.
A felhasznált szőr lehetett nyúl-, menyét- vagy farkasszőr is.[35] Jellegzetessége, hogy az
európai festőecseteknél puhább, és megnedvesítve tűhegyesre áll össze a hegye. Ez teszi
lehetővé, hogy a hajszálvékony vonás egyetlen mozdulattal vaskossá szélesedjen. Az
ecsethasználat így tudja oldani a pecsétírás merevségét és lágyítani annak szögletes,
geometrikus formáit. Továbbá ennek köszönhetően jöhettek létre a különböző kalligráfiai
irányzatok is, melyeknek korai változatai már az i. e. 2–1. században kialakultak.
Tus
A kínai ecsetírás legfontosabb színe a fekete, festéke pedig a tus (mo 墨). A legkorábbi
időkben tus helyett különféle ásványi és növényi festékeket használtak. A kínai tus eredete,
akárcsak az ecseté, homályba vész. A kínai tust többnyire fenyőfakoromból vagy olajlámpás
kormából készítik, melyhez enyvet és esetenként illatosítószereket adagolnak. Az így kapott
masszát faformákban különféle alakú rudacskákká, táblácskákká préselik, melynek felületét
dombornyomással vagy írással díszíthetik. A művészi kidolgozás miatt a tusrudak gyűjtésének
szokása is elterjedt kedvteléssé vált. A szilárd tust vízzel lehet feloldani, de sajátossága az,
hogy a víz csak egyszer oldja, így a leírt szöveget sem mosással, sem törléssel nem lehet
javítani. A kínai hagyományos könyvnyomtatás során is tusféle festéket használtak.
Dörzskő

A szilárd tus feloldására szolgál a tusdörzsölő-kő, vagy dörzskő (jen 硯/砚) amely kerek vagy
téglalap alakú, finom szemcséjű kőből készült lap, felületén homorú mélyedéssel. A
mélyedésbe töltött vízbe mártották a tusrudat, és addig dörzsölték azt a kövön, amíg el nem
készült az ideális oldat, amelybe aztán az ecsetet mártották.
Papír

Sok egyéb más anyag mellett a papír (cse 紙/纸) számít a kínai írás legfőbb hordozójának.
Leginkább növényekből vagy esetenként más anyagokból, különféle eljárásokkal
felszabadított cellulózszálakból készült lap. A papírkészítéséhez számos növényt
felhasználhatnak, melyek közül a hosszú és nagyon vékony, fehér színű cellulózt adókat
részesítik előnyben. Nálunk általánosan csak „rizspapír” néven emlegetik a távol-keleti
papírokat. Ha nem is nagy mennyiségben, de a kínai papír alapanyagához csakugyan
felhasználják a rizsszalmát. A jobb minőségű papírokat részben bambuszrostból, részben
egyes fák háncsrostjaiból nyerik. Az egyik ilyen növény például a papíreperfa (Broussonetia
papyrifera; ku 榖).

A leghíresebb kínai papír a hszüan-cse 宣紙/宣纸, vagyis hszüan-papír, melyet

hagyományosan az Anhuj tartománybeli Hszüancsengben 宣城 állítanak elő. Ez a kínai
merítéses technikával előállított egyik legfinomabb papír. Nagyon vékony rostokból áll,
egyenletes szálelosztású. Bár elkészítésének pontos részletei nem titkosak, de nem hozzák
nyilvánosságra. Alapanyaga a szárnyas ostorfának nevezett fa (Pteroceltis tatarinowii), a
szilfafélék (Ulmaceae) családjának tagja.
Pecsétnyomók
Jang-jellegű névpecsét Jin-jellegű névpecsét
Szigorúan véve a pecsétnyomó (jin 印) nem tartozik a négy kincs csoportjába, mégis
elengedhetetlen kelléke a kínai kalligráfiának és festészetnek. Kínában szokás volt, hogy a
képre vagy kalligráfiára, amely a gyűjtő tulajdonába került, az a saját pecsétjét vagy a
gyűjteményének a pecsétjét rányomta. Ha ezután a mű új tulajdonoshoz került, megint és
megint újabb pecsétek kerültek rá. A sok pecsétlenyomat végül szinte minden szabad helyet
befedett a papíron. A pecsét felirataihoz szinte kizárólag a pecsétírás stílusában használják a
kínai írásjegyeket, és ezt tekintik autentikusnak.
A kínai pecsét alapanyagai leggyakrabban különböző kövek, néha nemesfém, esetleg
elefántcsont. Alakja általában szögletes tömb, amit vagy külön díszítés nélkül, vagy díszes
szoborrá alakítva használnak. A kövek alapanyaga leggyakrabban valamilyen puha, könnyen
véshető ásvány, ilyen a szerpentinit, vagy ennél ritkábban a jáde, aminek az ára is sokkal
magasabb.
A kínai pecsétnyomat színe mindig vörös, méghozzá cinóbervörös, ami a pecsét
hagyományos festékének az összetételéből adódik. Az első és legfontosabb összetevő maga
a finom porrá őrölt cinóber, ami egy higanytartalmú ásvány. A nagyon finomra őrölt
cinóberből és valamilyen tartós növényi olajból, leggyakrabban ricinusolajból sűrű krémszerű
masszát kevernek, ez a tulajdonképpeni festék. Ehhez még néha porrá tört taplót adnak,
hogy az egész keverék jól tapadjon, majd apró porcelántálkába töltik, amely ezután
pecsétpárnaként funkcionál.[m 3]
A kínai pecsétlenyomatoknak két fajtája létezik: jin, azaz nőies karakterű, és jang, azaz férfias
karakterű pecsét. Ha a felirat karakterei piros alapon fehérek, akkor az a jin-jellegű, ellenkező
esetben jang-jellegű.

Kalligráfia
A kínai kalligráfiát (su-fa 書法/), vagyis az írás művészetét ugyanolyan elismert és nagy
megbecsülésnek örvendő hagyományos művészeti formának tekintik Kínában, mint például a
festészetet, a költészet, a zenét stb. A kínai kalligráfia nem képzelhető el az írás nélkül, hiszen
az írásjegyek, szövegek művészi megformálásával az írást szervesen felhasználó
alkotófolyamat, illetve az ennek eredményeképpen létrejövő műalkotás. A kalligráfiára is
érvényesek az írás, az írásjegyek megformálásának, kialakításának alapvető szabályai, de
igazán művészi szinten a kalligráfia esztétikáját éppen ezektől a szabályoktól való, ám egyéni
rendszerben értelmezhető eltérések adják. Miklós Pál szavaival: „A vonal remegései, az
egyensúly apró megbillenései, a modorosságként is számon tartott apró szabálytalanságok, a
közöstől, általános elfogadottól való eltérések hordozzák az egyéniséget.”[43] A kínai
kalligráfia nagy előszeretettel alkalmazza az aszimmetrikus egyensúlyt, akár egy-egy írásjegy
megrajzolásánál, akár az egész kompozícióban.

A kalligráfiai műfajai
A kínai kalligráfia leggyakrabban alkalmazott művészként jelenik meg, amikor is az írástudók
körében vagy a hivatalos életben használt iratok díszesebb kivitelezése a cél. A kalligráfia
megjelenhet mind a mai napig az okmányokon, hivatalos iratokon, díszfeliratokon, magán-
és közintézményeken, cégérek, hirdetések és reklámok szövegében. A régi időkben a
kalligráfia gyakori eszköze volt a kőbe vésett emlékfeliratoknak is. A kalligráfia önálló műfaja
az ünnepi felirat, melyet tekercskép formájában függesztenek a falra, olykor párosával.

A nyomtatás
Kínában a 9. századig a könyv egyetlen sokszorosítási módja a kézzel történő másolás volt. Ez
a fáradságos, egy-egy terjedelmesebb mű esetében akár több évig is eltartó hosszadalmas
művelet túlságosan is lassú módja volt a könyv szélesebb körű elterjedésének. Kínában a
nyomtatás némi hátszéllel indult, hiszen a nyomtatás technikájának elmélete más formában
már korábban is létezett.
A magyar „pacskolat” szó megalkotása Felvinczi Takács Zoltán (1880–1964)
művészettörténész és muzeológus fordítási bravúrja. A dörzsöléses átpauzálás kínai neve: ta
pen 打本 (az angol szakkifejezés: rubbing).
Ilyen előzménynek tekinthető a kőfeliratok kapcsán már emlegetett pacskolatkészítés (ming
銘). A másolásnak ez a változata röviden összefoglalva abból állt, hogy a bronzok, vagy a
kőbe vésett feliratok papírra történő dörzsöléses átpauzálása után a papíron fekete alapon
fehér írásjegyek jelentek meg.
Egy másik előzménynek a már ismertetett pecsétnyomó és annak használata tekinthető. Az
azonosítást, hitelesítést szolgáló pecséthasználat, pecsétkészítés hagyománya Kína messzi
múltjában, a Sang-dinasztia korában gyökerezik. A történelem minden korszakában azzal a
céllal használták, hogy a tulajdonos e tárgyacska segítségével igazolni, hitelesíteni tudja a
tulajdonát képező tárgyakat vagy az általa készített termékeket, alkotásokat. Ezért éppúgy
megtaláljuk a pecséteket a régi bronzedényeken, bronzfegyvereken, porcelánedényeken,
mint a későbbi kéziratokon, festményeken.

Fanyomódúcos nyomtatás
A könyvek igazán nagyszámú másolatkészítését elősegítő sokszorosítási technika első
lépésének a fatáblás vagy fanyomódúcos nyomtatás (tiao-pan jin-sua 雕板印刷)
megjelenése számít. A szakemberek körében ma általánosan elfogadott az a nézet, hogy a
fatáblákkal történő nyomtatás technikája valamikor a Tang-dinasztia idején (618–907)
fejlődött ki. Azt viszont, hogy a Tang-dinasztia majd 300 évének melyik korszakában jelent
meg, már nehezebb meghatározni. A ma ismert legrégebbi nyomtatott könyv a 868-ból
származó Gyémánt szútra.

A nyomtatáshoz használt szögletes fadúc (pan 板) legtöbbször körtefából, jujubafából,

katalpafából készült, de olykor használhattak alma- vagy barackfát is. Általában 50–60
centiméter hosszúságban készítették. A dúcról nyomtatott nyomtatványok technikája igen
egyszerű volt: az írásjegyeket tükörképszerűen közvetlenül magára a fadúcra is véshették,
vagy a tussal és ecsettel vékony papírra írt szöveget írott oldalával lefelé fordítva az
előkészített fadúcra ragasztották. A metsző ezután e sablon segítségével különleges
metszőkéseivel látott neki a metszésnek az áttetsző vonalakat követve. A Szung-kori
nyomtatványok jellegzetessége, hogy viszonylag kövér, de lendületes vonalakból álló
írásjegyeket használtak, melyeket nagy gonddal helyeztek el egymástól egyenlő távolságra,
arányosan. Feltüntették a lapokon található karakterek számát, a fejezet címét, sorszámát és
a vésnök nevét, de olykor még a teljes mű írásjegyeinek mennyiségét is. A szöveget mind a
négy oldalon „kettős margó” határolta. A Déli Szung-dinasztia idején (1127–1279)
fokozatosan új stílus kezdett kialakulni, amely kiszorítani látszott a korábbit. A karakterek
még tetszetősebbek lettek, és még közelebb kerültek egymáshoz. Az írásjegyek kisebbek
lettek ugyan, de így több fért el egy sorba és egy oldalra.

Mozgatható nyomóelemes nyomtatás

Egy feljegyzés szerint Qingli 慶曆/庆历 uralkodásának idején (1041–1049) egy Pi Seng 畢
昇/毕升[m 4] nevű nyomdász fejlesztette ki a mozgatható nyomóelemes könyvnyomtatást
(huo-ce jin-sua ( 活字印刷)), azonban technikáját halála után nem folytatták. A mozgatható
nyomóelemes nyomtatás újabb lendületet majd csak a Jüan-dinasztia idején kapott.[47] Egy
másik nyomdász, bizonyos Vang Csen 王禎/王祯 (1290–1333 körül működött)
nyomóelemeit fából készítette.[48] A négyszögletes hasábokat aztán bambuszcsík által
kijelölt sorokba rendezte el a klisélapon, az üres helyeket pedig bambuszszálka-ékkel töltötte
ki, hogy a nyomóelemek a nyomtatás közben el ne mozduljanak. Az igazi találmányának az
1312–13-ban kidolgozott forgatható szedőasztal (jin-sua ce-ban 印刷字盤) számított, amely
megkönnyítette és felgyorsította a leggyakrabban használt karakterek rendezését és
kiválasztását. A csupán pár tucat betűből és jelből álló alfabetikus írással szemben az
ideografikus írás használata esetén több ezer írásjeggyel kell számolni, amely a kínai esetén
5–7 ezer is lehet. Vang Csen szedőasztalának a könnyű fából készült, kör alakú lapja 7 kínai
láb (kb. 2 m) átmérőjű volt, amely egy 3 láb (kb. 1 m) magas talpazaton forgott.

A mozgatható nyomóelemes nyomtatás tökéletesítésének következő állomása a Ming-

dinasztia középső szakaszára esik. Ekkor próbálkoztak azzal is, hogy például ónból
készítsenek nyomóelemeket, de az ón nem tartotta jól a nyomdafestéket, és hamar el is
kopott. A nyomóelemek akár fából, akár fémből készültek, vagy rudakkal tartották a
helyükön, amelyeket keresztüldugtak rajtuk, vagy betétekkel, ékekkel, amelyeket közéjük
szorítottak. Sem a metszés, sem az öntés nem volt olyan pontos, hogy lehetővé tette volna a
rögzített szedést.
A Csing-dinasztia idején még mindig fel-felbukkan a bronz-nyomóelemes nyomtatás. 1774-
ben már ismét a sokkal kedveltebb fa nyomóelemes nyomtatással készítették a Jung-lo
enciklopédiát (Jung-lo ta tien 永樂大典/永乐大典).[m 5] Az akkor a „könyvek könyvének”
számító hatalmas mű kiadását Hszie Csin 解縉/解缙 (1369–1415) irányította, felügyelte.
Hszie Csin nevéhez a mozgatható nyomóelemes nyomtatás terén végzett fejlesztések is
fűződnek, valamint Vang Csen találmányának, a forgatható szedőasztalnak dobozokból álló
szedőszekrénnyé alakítása, amely szintén a rímszótár felosztását követte.

Az évszázados kísérletek, tökéletesítések ellenére a kínai nyomdászatban a 19. század végéig

a fa nyomóelemekkel történő nyomtatás volt az uralkodó.

Az írás hordozóanyagai
Az írás bambuszon és fán
A háború művészete (Szun-ce ping-fa 孫子兵法) bambuszcsíkokra írt és kötetté formált
változata (modern rekonstrukció)
A kínai írás első emlékei teknőspáncélon és csontokon maradtak fenn. Igen ősi emlékeknek
számítanak a bronz- és kőfeliratok is. Azonban amikor az írásokat már „könyvekké”
rendezték, az elsődleges alapanyagnak a bambuszcsíkok és fatáblák számítottak. A
bambuszból hasított csíkok neve csien 簡/简, és az ilyen csíkokból összeállított könyvet
csien-cönek 簡册/简册 nevezik. A vékonyra fűrészelt falapok, táblák neve pan 板, az ezekből
összeállított könyvet pan-tunak 板牍 hívják.[50][51]

A bambuszcsíkokra és falemezekre az írásjegyeket ecsetet használva tussal írták. A rontott

írásjegyeket kaparókéssel távolították el. A bambuszcsíkok hossza hellyel-közzel egységesítve
volt, mindegyik korszaknak megvolt a maga mértéke. A Tavasz és ősz korszakban, valamint a
Hadakozó fejedelemségek korában a leghosszabbak méretét 2 láb és 4 hüvelykben, a
legrövidebbekét pedig 8 hüvelykben jelölték meg. A Han-dinasztia idején a normát a
hosszabbakra 2 lábban (kb. 55 cm), a rövidebbekre pedig 5 hüvelykben (kb. 14 cm) szabták
meg. A nagyobb klasszikus munkákat, életrajzokat és esszéket mindig a hosszabb
bambuszcsíkokra írták. Egy-egy csíkon az írásjegyek száma változó volt, találni olyat, amelyik
csak nyolcat tartalmaz, de az olyan sem ritka, amelyen harmincnál több van. Az átlag
azonban a 22–25 írásjeggyel ellátott csík.
A bambuszcsíkokból összeállított csien-cö-típusú könyv úgy nyerte el végleges formáját, hogy
a csíkokat az alsó és a felső végükön zsinórokkal egymáshoz erősítették, majd a lapokat
balról jobbra felcsavarták, és a zsinórok szabadon hagyott végével szorosan átkötötték.
Olykor selyemszalaggal vagy bőrszíjjal fogták át. Az első két, úgynevezett „fő-csíkokra” nem
írtak. Bár olykor, leginkább ha egy mű nem csak egy, hanem több bambuszcsík-kötetből, azaz
fejezetből állt, az első, a borító csík revers oldalára írhatták a fejezet címét, a másodikra
pedig a teljes könyv címét. Tehát a könyv tulajdonképpeni főcíme csak a fejezetcím alatt
található. Olykor a szöveget kezdő csík tetején a szerző neve is olvasható. A feltekeréskor a
legutolsó csík egyfajta tengelyként szolgált. Egy-egy ilyen bambuszcsík köteget neveztek
aztán piennek 篇 vagy cönek 册, amit nyugodtan kötetnek fordíthatunk.

Selyemkönyvek

Selyemre írt taoista szöveg a híres mavangtui (馬王堆) leletegyüttesből

A Tavasz és ősz korszakban valamint a Hadakozó fejedelemségek korában a megismert

alapanyagok mellett már kísérleteztek a selyemre írt munkák bevezetésével. A selyem
készítményeket ekkoriban ponak 帛 vagy csiennek 簡/简 nevezték, a selyemből összeállított
könyveket pedig po-sunak 帛書/帛书 vagy csien-sunak 簡書/简书. A selyem puha és
könnyű, össze lehet hajtogatni, de fel is lehet csavarni. Épp ezért sokkal könnyebb a szállítása
és a tárolása, mint a bambuszcsík-könyveknek. A selyemre, akárcsak a bambuszra vagy fára
szintén tussal és ecsettel írtak. Kínosan kellett azonban ügyelni az írásjegyek helyes
rögzítésére, mert itt nem volt lehetőség az olyanfajta javításra, mint a bambuszcsíkokon. A
rontott vagy csúnyán írt írásjegyeket általában bekarikázva vagy más módon, jól láthatóan
jelölve óhatatlanul a szövegben hagyták, és folytatólagosan újraírták. A selyem az írás
számára sokkal több lehetőséget kínált, mint a természete által kötött formájú és méretű
bambuszcsíkok. Az íráshoz használt selyemíveknek nem volt szabványosított mérete. A könyv
készítőjének vagy megrendelőjének szabad választásától függött, hogy mekkora
selyemdarabot használt. Az íráshoz kezdetben feltehetően ugyanazt a selyemfajtát
használták, mint amiből ruhát is készítettek. Később speciálisan erre a célra is készítettek
selymet. A selyemkönyveket leginkább felcsavarva tárolták. Egy-egy ilyen tekercset csüannak
卷 neveztek, ami tehát funkcióját tekintve megegyezik az egy-egy feltekert bambuszcsík-
köteget jelentő piennel 篇. Ekkor is és később is a csüan és a pien egyaránt jelentette a
művek fejezeteit is. Az viszont, hogy a selyemkönyv létezésének idején sokkal kevesebbet
emlegetik a könyv fejezeteit csüanként, mint pienként, arra enged következtetni, hogy a
selyem igazán nem tudta kiszorítani a bambusz alapú könyveket.[52][53]

A kínai selyemtekercset jelölő csüan 卷 a magyar nyelvbe vándorszóként került „könyv”

szavunk egyik lehetséges legrégebbi forrása. A kínaiul régen k'üannak hangzó szó elkerült
szerte a világba. Így például előzménye lehet a koreai kvon (권) „könyv”, az ujgur küin
„könyvtekercs”, de az oszét kinugae 'könyv' és az örmény kuik „tábla, levél” szavaknak is. A
magyarba a török vagy a szláv nyelvek közvetítésével kerülhetett.

A papír felfedezése

A papír feltalálójának tartott Caj Lun 蔡倫 portréja

A fa, a bambusz és a selyem egyike sem nyújtott kielégítő és végleges megoldást a könyv
alapjául szolgáló ideális anyaggal szemben támasztott követelményeknek. A megoldást a
papír feltalálása hozta. A papírt mai napig Kína négy legnagyobb, legjelentősebb találmánya
között tartják számon. A papír a könyv anyagának ideális alapanyagául szolgált, remek
tulajdonságai a modern, számítástechnika uralta korunkban is nélkülözhetetlenné teszik.
Feltalálását a hagyomány Caj Lunnak 蔡倫 tulajdonítja. Caj Lun a Keleti Han-dinasztia idején
a császári udvar egyik eunuchja volt, aki méltatlanul tragikus véget ért: miután találmányáért
a császár magas ranggal tüntette ki, irigyei sorozatos intrikáitól megkeseredve önkezével
vetett véget életének. Más források szerint azonban Caj Lun kortársa, Hszü Seng 徐盛 az
írásjegyeket elemző szótárában (Suo Ven csie ce 說文解字/说文解字), amelyet i. sz. 100-ban
állított össze, tehát öt évvel korábban, mint ahogy Caj Lun előállt találmányával, a
következőket írja: „Selyemhulladékot rakj vízbe és addig préseld, amíg sűrű masszává nem
lesz. Ezután terítsd szét egy vékony gyékényen, s miután megszáradt, már kész is a lap. Ez a
papír”.

A papír összes előnye ellenére csak több mint kétszáz éves lassú gyermekkor után fejlődött
olyan tökéletessé, hogy a 3. századtól kezdve végleg kiszoríthatta a bambuszcsík-rendszerű
könyveket. A papír tökéletesítése során sokféle anyaggal kísérleteztek: az eperfa, szantálfa
kérgétől a kenderen át a régi rongyokig mindenből megpróbáltak papírt csinálni. Olykor több
komponensű papírt is készítettek. A rotangpálmát a papírgyártáshoz a 3–4. században
kezdték felhasználni.

A Tang-dinasztia idején még mindig a különböző faháncsokat és rostos növényeket

használták a papírgyártás alapanyagaként. A Szung-dinasztia idején (960–1279) áttértek a
bambusz használatára, és ez maradt az uralkodó a mongol Jüan- (1279–1368) és a Ming-
dinasztia (1368–1644) idején is. Később attól függően, hogy milyen igények kielégítésére,
milyen célra szánták, több komponensű alapanyagból készítették. Az addig ismert anyagok
mellett felhasználták a szalmát is.

Tekercskönyvek

Az írásra használt papír megjelenésekor, az i. sz. 2. században az az érdekes helyzet állt elő,
hogy egymás mellett három-négy anyagot is használtak a könyv matériájaként. A papír csak a
4–5. században szorította ki véglegesen a fa, a bambusz és a selyem alapú könyveket. A
papírkönyv legkorábbi változatában azt a jól bevált mintát követte, amelyet a
bambuszcsíkokból összeállított csien-cö-típustól átvett, a selyemtekercs csüan-formától
örökített. A megírt papirost egy rúdra (csou 軸/轴) felcsavarva tárolták. A könyv ezen típusát
„tekercs-rúd” (csüan-csou 卷軸/卷轴) fajtának nevezik. Sajnos mind a mai napig még
töredékes formában sem került elő papírra írt könyvtekercs a papírkönyv legkorábbi
évszázadaiból.

A Dharani szútra kínai nyelvű fordításának tekercsformátumú változata. (A Koreai Nemzeti

Múzeum gyűjteményéből)

A könyvet alkotó papírtekercsek hossza az írásmű terjedelmétől függően különböző lehetett.

Szélességük azonban általában egy láb körül van. Az íráshoz előkészített papíron grafittal
mindig behúzták az úgynevezett „határvonalat”, amely arra szolgált, hogy az üres papiroson
kijelölje az írásra felhasználható területet, és elkülönítse a függőleges sorokat, hasábokat. A
„határvonal” alsó és felső részét „széleknek” nevezték. Az írás során – a hajdani
bambuszcsík-rendszerű és selyemtekercs könyvek emlékeként – az első két sort üresen
hagyták. Csak a következő sorokban jelölték a mű címét, szerzőjét vagy a fejezet címét és
számát. Ha a mű több tekercsre íródott, elengedhetetlen volt, hogy a tekercs sorszámát is
jelöljék. A tekercsek némelyikének nagy figyelmet és biztos kezet kívánó másolása olykor
több hónapig, vagy akár egy évig is eltarthatott. Hagyományosan úgy tartották, hogy egy
sorba 17 írásjegyet lehet írni, ennek ellenére nem ritka az olyan tekercs sem, amelynek
soraiban 20–24 írásjegy is szerepel. Némelyik műnek a főszövegéhez fűzött kommentárt
apróbb írásjegyekkel két sorba rendezve a főszöveg közé ékelték. Ez a nyomtatás
feltalálásakor általános gyakorlattá vált, de még sok esetben a szöveg nehéz olvasásához
vagy félreolvasásához vezetett és vezet ma is.

Azért, hogy a könyv papíranyagát megvédjék a sérülésektől, néha selyemre vagy díszesebb
papírra is felkasírozhatták. A fölcsavart tekercset zsinórral kötötték össze, amelyet a
kasírselyem, -papír szélének közepére varrtak, erősítettek. A régiek nagy figyelmet szenteltek
ennek a számunkra jelentéktelen apróságnak tűnő zsinórnak. Olykor meglepően nagy
összeget is hajlandók voltak fizetni egy-egy remekbe sikerült, több színből álló vagy
különleges fonású tekercskötő zsinórért. Ezeket a zsinórokat nemcsak a tekercskönyvek,
hanem a máig hasonló rendszert követő tekercsképek átkötésére is használták, használják
ma is. A könyvtekercseket a biztos védelmet elősegítendően vászonborítóba göngyölték. Ez a
borítóvászon, amelyet a „könyv ruhájának” (su-ji 書衣/书衣) is neveztek, hasznos szolgálatot
tett olyankor is, ha a mű több tekercsből állt. Ilyen esetekben ugyanis, hogy az összetartozó
tekercsek nehogy elkeveredjenek egymástól, általában öt vagy tíz tekercsből álló mű teljes
sorozatát egy közös vászonba bugyolálták. A könyvtekercseket polcokon, egymásra helyezve
tárolták. Elég hosszadalmas munkának számított a tekercsek kiszabadítása, kicsavarása.
Ezért, hogy a számos tekercs közül az éppen keresettet könnyen megtalálják, mindegyiket
egy, a rúd végére erősített azonosító táblácskával látták el. Ez a táblácska legtöbbször fából
készült, de az igazán értékes tekercsekhez elefántcsontból faragták. Az azonosító táblácska
tartalmazta a tekerccsel kapcsolatos valamennyi rövid információt (könyvcím, tekercs száma
stb.), amely a gyors kiválasztást megkönnyíthette.

A lapok megjelenése
A kézzel másolt kínai könyv aranykorának idején, a Szuj- és a Tang-dinasztia uralkodása alatt,
mint azt láthattuk, jó minőségű könyveket állítottak elő magas színvonalon, melyeket
praktikus, olykor díszes kivitelű borítással láttak el. A 9. század közepén, amikor még mindig
a rúdra csavart tekercsváltozat volt az uralkodó könyvforma, megjelentek a lapok (je 页/頁)
és a lapokból összeállított könyv. A tekercsek olykor több tíz méter hosszúak is lehettek, s ez
igen megnehezítette a könyv föl- és lecsavarását. Az is előfordulhatott, hogy a mű
tanulmányozása, böngészése megkívánta a tekercs teljes lecsavarását, hogy a szöveg teljes
egészében áttekinthetővé legyen. A feladat esetenként nehézségekbe ütközött és nem kis
kényelmetlenséget okozhatott. A Hadakozó fejedelemségek, a Csin- és a Han-dinasztia idején
ez még nem jelenthetett gondot, hiszen ekkoriban még csak kevés olyan monumentális
munka született, mint amilyenek a Szuj- és a Tang-dinasztia idején megjelentek, például
szútrák, szótárak. Részükre nemcsak kényelmetlennek, de egyre inkább alkalmatlannak
bizonyult a tekercsforma. E problémának az áthidalására tett kísérletezés során több
leleményes, sokat ígérő átmeneti könyvtípus is megszületett. Az egyik változatot a könyv
teljes papíranyagának – amelyet korábban a rúdra csavartak fel – téglalap alakúra, egyenlő
részekre hajtogatott részeinek harmonikaszerűen egymásra hajtogatásával hozták létre. Alsó
és felső borítólapjaként egy-egy erősebb és vastagabb papírlapot használtak, amelyeket
olykor színesre festhettek vagy vászonnal boríthattak, hogy ezzel is védjék a sérülésektől. Ezt
az új formát „szútrakötésnek” (csing-csö csuang 經折裝/经折装) vagy „szanszkrit-kötésnek”
(fan-csia csuang 梵夾裝/梵夹装) nevezték. Az új típusú „szútrakötésű” könyvek
megkönnyítették a terjedelmes művek használatát. A bonyolult, nagy odafigyelést igénylő
csavarással szemben megjelent az egyszerűbb, praktikusabb, máig használt lapozás
technikája. A hosszabb, terjedelmes művekben keresgélve, a könyvet átlapozva sokkal
könnyebben megtalálhatták a keresett részt.
A „szútrakötésű” könyvek egy továbbfejlesztett változatát úgy készítették, hogy a
harmonikaszerűen összehajtogatott lapok közül az elsőt és az utolsót egy két lap szélességű
kemény borítólapra ragasztották, majd akárcsak a ma használt könyveket, összehajtották, és
a papírlapok vastagságában kiképezték a könyv bordáját. Ezt a típust „forgószél-kötésű”
(hszüan-feng csuang 旋风装/旋風裝) könyvnek nevezik. Nevét onnan kapta, hogy a könyv
lapjai oda-vissza olyan könnyedén, gyorsan átpörgethetők, mintha forgószél hajtaná.

A Szung-korban jelent meg az a változat is, amelyik a tekercsformától még alig különbözött,
ezt az úgy nevezett „sárkánypikkely-kötés” (lung-lin csuang 龙鳞装/龍鱗裝) vagy más néven,
az előbb leírt típusra emlékeztető formája miatt „forgószél lapokból álló kötésnek” (hszüan-
feng-je csüan-ce 旋风页卷子/旋風頁卷子), rövidebb nevén „forgószél lapoknak” (hszüan-
feng-je 旋风页/旋風頁) is hívták.

A tekercs már lapokat tartalmazott, amelyek jobb oldalon voltak egymáshoz erősítve, ezek
hossza balról jobbra egyre rövidebb volt. A lapok külön érdekessége, hogy a „szútrakötésű”
és a „forgószél-kötésű” könyvekkel szemben a „sárkánypikkely-kötésű” tekercskönyvek
lapjainak mindkét oldala nyomtatva illetve írva volt.
A kötetformájú könyvek megjelenése

A népszerű Ming-kori regény, a Vízparti történet (Suj-hu csuan 水滸傳/水浒传) cérnafűzéses

kiadása.)
A 10. században bukkant fel először az a változat, amelyet már nem a papírtekercs
harmonikaszerű összehajtogatásával hoztak létre, hanem külön nyomtatott lapokból. Ezt a
változatot már összefoglaló néven sunak 書/书 nevezték, ahogy a könyvet ma is hívják.
Minden lapra két könyvoldalt nyomattak, majd középen kettéhajtották. A lapnak mindig csak
az egyik oldalára nyomtattak, a másikat üresen hagyták, hiszen az a behajtás után a lapok
fonák oldala lett.

Ennek az új formának az első változatát „pillangókötésnek” (hu-tie csuang 蝴蝶裝/蝴蝶装)

nevezik. A közepükön, a „dúcszívnél” összehajtott lapokat az úgy nevezett „arc az archoz”
módon illesztették össze, ami azt jelentette, hogy a könyv gerincét a lapok középen
meghajtott élei alkotják. Az így összeillesztett lapok kötegét az első és a hátsó lapra
ragasztott vastagabb papírborítóval látták el, a gerince pedig szabadon maradt. A
borítókartont a díszesebb, értékesebb könyvek esetében vászonnal, selyemmel is
bevonhatták. A „pillangókötésű” könyv már az Öt Dinasztia idején megjelent, de szélesebb
körben a nyomtatott könyvek elterjedésével, a Szung-dinasztia idején terjedt el. A
„pillangókötésű” könyveknek gyakorlati szempontból egyetlen, de óriási hátránya volt,
mégpedig az, hogy két nyomtatott oldal után mindig két üres oldal következett. Ezt a
fogyatékosságát küszöbölte ki a Szung-dinasztia vége felé megjelenő „fedett gerincű kötés”
(pao-pej csuang 包背裝/包背装), amely csak annyiban különbözött a „pillangókötéstől”,
hogy a középen meghajtott lapokat nem a behajtott éleknél illesztették össze. Így a
lapozható „könyv szájának” oldalára a lapok „dúcszív” része esett. Ezzel az egyszerű újítással
módosított könyvet már a bosszantó megszakítások nélkül, folyamatosan lehetett olvasni,
hiszen minden oldal tartalmazott szöveget. A nevét borításának módjáról kapta, amely
abban különbözött a „pillangókötéstől”, hogy nem két külön borítólapot használtak, hanem
egyetlen vastagabb papírral borították az íveket, amely így a könyv ragasztott gerincét is
takarta.

Mindkét kötésfajtának közös hátránya, hogy a lapokat ragasztás tartotta. A „fedett gerincű
kötés” a gerinc felőli széles margójának köszönhetően a ragasztáson kívül más kötésmódot is
lehetővé tett. Így született meg a „cérnafűzéses kötés” (hszien csuang 綫裝/线装). A
cérnafűzés lényege, hogy a „fedett gerincű kötéshez” összeállított lapokat a „könyvhát”
részén, az él mentén 1–2 cm mélységben, általában négy helyen átlyukasztották, amelyeken
át aztán erős cérnát vezettek, és egy jól kidolgozott sorrend szerint vezetve a szálat, szorosan
összefűzték a lapokat. Az átlagosnál nagyobb könyvek esetében fúrhattak hat vagy akár
nyolc lyukat is. A fűzés végeztével az oldalakat, a „könyv szájának” kivételével, egymáshoz
igazítva egyenesre nyírták. Oly kiváló módszernek bizonyult ez, hogy a 20. század közepéig
használatban maradt. Borításul a könyv első és hátsó lapjaként szintén kétrét hajtott
vastagabb indigószínű lapok szolgáltak, amelyeket a lapokhoz fűztek. A borító bal felső
sarkába egy szögletes hosszúkás címkét ragasztottak, amelyre a könyv címét írták. Akárcsak a
modern könyvekben, ezekben is találni belső borítót, úgy nevezett szennycímlapot, majd
tartalomjegyzéket és előszót is.

Japán
Japán híres történeti műve, a Nihon Soki (Nihon Shoki 日本書紀), melyet teljes egészében
kínai írásjegyekkel írtak, és 720-ban fejeztek be
Jóllehet Japánt sohasem sikerült a kínaiaknak elfoglalni, megszállni, a kínai kultúra jelentős
hatást gyakorolt a szigetország kultúrájára. Japánban az írásbeliség kizárólagos nyelve hosszú
ideig a kínai volt.[60] A kínai írás az 5–6. századtól kezdve több hullámban jutott el Japánba.
Nagyjából a 9. század óta létezik a sajátos japán szótagírás, a kana, amelyet azóta vegyesen
használnak a japánul kandzsinak (kanji 漢字) nevezett kínai írásjegyekkel. A kanának két
fajtája létezik: a hiragana és a katakana. A hiraganát használják a kandzsival írt szavak
toldalékainak jelzésére, valamint a kandzsival nem rendelkező japán szavak írására. A
katakana pedig az idegen eredetű, jövevényszavak lejegyzésére szolgál. A kandzsik
használatát nehezíti, hogy általában többféle olvasatuk is van.

A japán szavak körülbelül 50%-a kínai, 10%-a pedig más idegen nyelvi (leginkább angol)
eredetű. A kandzsik azonban nem mindig egyeznek meg a kínai írásjegyek eredeti alakjával,
ugyanis átvételük óta – akárcsak Kínában – Japánban is sok írásjegyet egyszerűsítettek, de
nem azzal azonos módon, ahogyan azt Kínában tették.
A japánban használatos kandzsik száma több ezerre tehető, ám az 1946-os hivatalos
írásreform egy 1850 írásjegyet tartalmazó listát (tójó kandzsi/tōyō kanji 当用漢字) szabott
meg általános használatra, a „további reformok életbeléptetéséig” (ennek mintegy a fele
alkotja az általános iskolai oktatás tárgyát), majd 1981-ben a listát 1945 tételre bővítették
(dzsójó kandzsi/jōyō kanji 常用漢字). További 166 írásjegy csak személynevek leírására
használatos. 2009-ben további 196 írásjeggyel egészítették ki az eddig listát, öt írásjegyet
pedig levettek róla.[63] Azon kandzsik kiejtését, melyek nem szerepelnek ezen a listán,
nyomtatásban az írásjegy mellett apróbetűs hangjelöléssel (furigana) fel kell tüntetni.

Korea
A Hunmin csongum (1443) első oldala
Korea és Kína között hosszú történelmi és kulturális kapcsolat áll fenn. A Koreai-félsziget
lakossága többé-kevésbé mindig kínai befolyás alatt állt a történelem során. A koreaiak
feltehetően a kínai nyelvvel együtt vették át a kínai írásjegyeket, alighanem már az 1.
században (a legkorábbi emlék i. sz. 85-ből származik). Ezt követően pedig a saját nyelvük
leírására is használni kezdték őket. Tették azt annak ellenére, hogy a koreai nyelv sem
geneológiai, sem tipológiai tekintetben nem rokona a kínai nyelvnek. (A koreai nyelv az altaji
nyelvekhez áll közel.) Ez leginkább csak kísérlet marad (idu írás), mert a két nyelv
nagymértékű különbözősége miatt ez nem képzett sohasem tökéletes rendszert. A koreai
írásban a gyökeres fordulatot majd Szedzsong király (koreaiul: 세종대왕; kínaiul: 世宗大王)
rendeletére megalkotott fonetikus írás megjelenése jelentette 1443-ban. Eredeti neve
Hunmindzsongum (Hunminjeongeum; koreaiul: 훈민정음; kínaiul: 訓民正音) volt, vagyis „A
nép helyes kiejtésre tanítása”, s csak a múlt század végén kapta a ma használatos hangul
(hangeul/han'gŭl; 한글) nevet. Észak-Koreában már csak hangul írással írnak, de Dél-
Koreában mind a hangult, mind a kínai írásjegyeket használják. Jóllehet a koreai szavak 50–
60%-a kínai eredetű, de ez az arány az írásban nem reprezentálódik.

Vietnám
A narancssárga írásjegyek speciális vietnámi szavak, míg a zöld írásjegyek a sino-vietnámi
szókincs részét képezik
Vietnám észak része több mint egy évezreden át, i. e. 111-től i. sz. 939-ig kínai uralom,
fennhatóság alatt állt. Ezt követően még többször is – hosszabb-rövidebb ideig – kínai
befolyás alá került. A Vietnámra települő kínai hivatalnokok természetesen magukkal hozták
az adminisztrációhoz szükséges kínai írást is. A vietnámiak kezdetben teljes egészében
átvették a kínai nyelvet és a kínai írást is, majd a 13–14. században a saját nyelvükre
adaptálva, létrehozták a chữ Nôm (字喃/𡨸喃/𡦂喃), vagyis a „déli betűk” írást. A „déli
betűket” kínai mintára szerkesztették, a kínai írásjegy elemeiből: a fogalomkulcs + fonetikai
elem felépítésű kínai írásjegyekhez hasonlóan. Bár emlékeztetnek a kínai írásjegyekre, de
csak kínai tudással érthetetlenek. Valamivel kevesebb mint 9000 chữ Nôm betű létezik.[65]
A chữ Nôm írás hírhedten bonyolult volt, így nem csoda, hogy amikor a franciák a 19.
században elfoglalták Vietnám területét, az írást latinizálták, vagyis a kínai írásjegyek helyett
a vietnámi nyelv latin betűkkel való írását tették kötelezővé. Ez az úgynevezett quốc ngữ (國
語, szó szerint: „nemzeti nyelv”) írás. A vietnámiak azóta is latin betűkkel írnak.

Kínai jellegű írások

A történelem során azonban nem csak e három nemzet írásbeliségére gyakorolt hatást a
kínai írás. Az írástörténet igen érdekes és izgalmas fejezete az úgynevezett „sinitikus” vagy
„siniform” írások családja, melybe három, sok-sok évszázaddal ezelőtt kihalt nyelv (kitaj,
dzsürcsi, tangut) írásrendszere tartozik.

Kitaj
Kitaj írásos bronztükör
A kitajokról a 6. századtól kezdve vannak értesüléseink. A 10. század elején elfoglalták Kína
északkeleti határát, és Liao néven saját dinasztiát, birodalmat alapítottak (907–1125).
Bukásukat követően egy csoportjuk nyugatra vándorolt, és Kelet-Turkesztánban
megalapították a Karakitaj államot. A mára holt nyelv az altaji nyelvek családjába tartozik,
pontosabb besorolása máig vitatott. Vannak, akik a mandzsu-tunguz nyelvekkel rokonítják,
míg mások a mongol nyelv rokonának tartják. Írásaikat a kínai ideogrammák mintájára
alkották meg, részben azok torzításával. A több ezer írásjegyből álló, jeltagoló (lineáris nagy)
kitaj írást 920-ban vezették be, melynek több jele a kínai eredetivel azonos. A kis kitaj írás,
„tömbös írás” (az egy szót rögzítő fogalom- és szótagjelek egy tömböt alkotnak) 925-től volt
használatban. Ma mintegy 400 különböző jelről van tudomásunk, melyek között vannak
fogalom-, szótag- és hangjelek, azonban összefüggő szöveget még nem sikerül elolvasni. A
kevéssé megfejtett nyelvemlékek ellenére is bizonyítottnak tűnik, hogy a kitaj nyelv ragozó,
agglutináló volt. A kitaj írás magyar kutatói közül meg kell említeni Ligeti Lajos, és tanítványa,
Kara György nevét.

Dzsürcsi
Ezüstlemezből készített, dzsürcsi írásos úti okmány (pajdza)
A dzsürcsik első említése az i. sz. 5. századból származik. A 12. században meghódították
Kínát, ahol a kitajokat leigázva megalapították a Csin-dinasztiát (1125–1234), melynek majd a
nagy mongol hódítások vetettek véget. Nyelvük az altaji nyelvekhez, azon belül a mandzsu-
tunguz nyelvekhez tartozó, mára holt nyelv. A birodalmi időszak kezdetén átvették a
legyőzött kitajok írását, később annak mintájára megalkották saját írásbeliségüket: a nagy
dzsürcsi írást (1119) és a kis dzsürcsi írást (1145). A legtöbb kínaiból fordított klasszikus kínai
művet a kis dzsürcsi írással írták. A dzsürcsi írások megfejtéséhez nagy segítséget jelentettek
a kínai-dzsürcsi párhuzamos szövegek. A dzsürcsi ideogrammák egy-három szótagból
tevődnek össze, köztük jelentéshordozó és a kiejtésre utaló elemek vannak, melyek közül
elkülöníthetők a szótövek és a toldalékok (lévén, hogy az altaji nyelvek a magyarhoz
hasonlóan agglutinálók). A dzsürcsi írás megfejtésében és elemzésében kiemelkedő magyar
kutató Ligeti Lajos volt.
Tangut
A buddhista Lótusz szútra tangut írásos fordítása
A tangutok feltételezett őseiről, a csiangokról (羌) már az ókori kínai forrásokban is találunk
utalást. Jelentősebb szerepet azonban csak a 10. századtól játszottak a történelemben. A
tangutok uralkodója, Li Jüan-hao (李元昊) 1038-ban Északkelet-Kínában megalapította saját
birodalmukat, amely a kínai történetírásban Hszi-hszia (西夏), vagyis „Nyugati Hszia
dinasztia” néven vált ismertté. Birodalmuk a mongol hódításokig maradt fenn, 1227-ben a
fővárosuk elestével a tangut birodalom is elbukott. A mára kihalt tangut a sino-tibeti
nyelvcsalád tibeto-burmai ágához tartozó nyelv lehetett. Közvetlenül a birodalomalapítást
követően kidolgozták az önálló államiság fontos szimbólumát, a saját tangut írást is. A tangut
írás kialakulásával kapcsolatban a kínai források két változatot is ismertetnek. Az egyik
szerint maga az uralkodó, Li Jüan-hao alkotta meg, míg egy másik forrás szerint az uralkodó
ezzel a feladattal a kitaj származású magas rangú tudós-hivatalnokot, bizonyos Je-li Zsen-
zsongot (野利仁荣, ?–1042) bízta meg. A tangut írás (hszi-hszia ven 西夏文) a kínai írás
mintájára készült, vagyis logografikus. A máig előkerült szövegekben összesen 5863 tangut
írásjegyet sikerült elkülöníteni. A tangut karakterek írásakor ugyanazokat a szabályokat
követték, mint a kínaiak esetében (alapvonások, vonás-sorrend stb.), és az írásjegyek
struktúrája is sokban hasonlít a kínai írásjegyekéhez. A tangut írásjegyek alapvetően két
típusba oszthatók: egyszerűek és összetettek. Az írásjegy-összetétel során azonban számos
olyan megoldással éltek, melyek a kínai írásban ismeretlenek. Az írásjegyek egy részében, a
kínaihoz hasonló módon, ugyancsak fel lehet fedezni a kiejtésre utaló fonetikai elemet.

A mongol kor után a tangutok emléke hosszú évszázadokra feledésbe merült, mígnem 1908-
ban P. K. Kozlov Észak-Kanszuban, az egykori tangut főváros helyén jelentős mennyiségű
tangut írásos emlékre nem bukkant. Ennek az anyagnak máig tart a tudományos
feldolgozása. A tangut nyelvű könyvek túlnyomó többsége klasszikus kínai művek, valamint
buddhista szútrák fordításai.
 Japán nyelv

A japán nyelvet (nihongo, nippongo, 日本語) 126 millió ember beszéli anyanyelvként, ezzel a
kilencedik legnagyobb beszélőközösségű nyelv a világon. E közösség legnagyobb része
Japánban él, ezen kívül első vagy második nyelvként csak Palauban beszélik. Standardizált
változata (hjódzsungo) a tokiói dialektuson alapszik.

A japán ragozó nyelv, eredete máig sem tisztázott:

 közelebbi rokonságot eddig az Okinaván beszélt rjúkjú nyelvvel igazoltak (a két nyelvet
és dialektusaikat újabban a japán nyelvek családjának nevezik),
 a koreai nyelvvel sokan távolabbi rokonságot feltételeznek (nyelvszerkezeti
hasonlóságok, csekély számú rokon szó),
 korábban gyakran az altaji nyelvcsaládba sorolták, de ez az elmélet nem
egyértelműen bizonyítható és ezért nem általánosan elfogadott,
 néha az ainu (Japán őslakosai) nyelvrokonság is felmerül, emellett azonban csak igen
kevés érv szól.
Írás és kiejtés
A japán nyelvben három írásrendszer van: a hiragana és a katakana szótagírások, a kandzsi
kínai eredetű szóírás, de ezek mellett időnként használatos még a rómadzsi is, ami a latin
betűs írás neve.
1947-ben az amerikai megszállók nyomására az addigi 50 000 jelből álló jelrendszer helyett
az alap jelkészlet számát 1850-re korlátozták, de 1981-ben a listát 1945 tételre, 2010-ben
pedig 2136-ra bővítették.[2] A többi írásjegy sem tűnt el azonban teljesen, például a kandzsi
kentei vizsga legmagasabb szintjén ma is 6355-nek az ismeretét követelik meg.[3]
A kandzsival a szavak fogalmi részét, például a főneveket, az igetőt írják le, a hiraganával a
toldalékokat és a határozószókat, katakanával pedig az idegen eredetű szavakat és (főként
tudományos művekben) a növények, állatok nevét.[4]
A következő táblázat bemutatja a japán nyelv alapvető szótagjait. A táblázatot úgy kell
használni, hogy a bal oldali mássalhangzó után kiejtjük a felül lévő magánhangzót.
Van néhány kivétel a hiragana, ill. a katakana olvasásában:

 Az sz-sor minden szótagja sz-szel kezdődik, kivéve し/シ, amely sinek ejtendő;
hasonlóan a z-sor, melyben minden dz-vel, kivéve a じ/ジ, mely dzsinek ejtendő.
 A t-sor kiejtése: ta csi cu te to. A d-sor hasonlóan: da dzsi zu de do.
 A ふ/フ mássalhangzója valójában egy f-szerű hang, amit nem a fogakkal, hanem az
ajkakkal képzünk.
 Kiejtési és egyéb tudnivalók:
 ん/ン – önálló szótagot képző n hang. Ez szigorúan vett értelemben nem szótag; a
japán nyelv nyelvi alapegységeinek terminológiailag pontos megnevezése „mora”.
 A v-sor mássalhangzója az angol w-hez hasonlít; hasonlóan a ふ/フ f-szerű hangjához,
ez sem v, hanem a fogak helyett az ajkakkal képzett hang. A を/ヲ hangot sokszor csak
simán o-nak ejtik, ám ettől még nem ugyanaz a szerepe, mint a másik o hangnak.
 Az あ/ア egy, a magyar á-hoz hasonló hang, viszont annyira nem nyílt, és rövid.
 Az i, e és o hangok olyanok, mint a magyarban.
 Az う/ウ ajakkerekítés nélküli u hang, kiejtése ü-szerű.
A japán szavak magyar átírása az angolban használt Hepburn-átíráson alapul, de azzal nem
azonos (az angol és a magyar nyelv különbségei miatt).
Az átírásban a ni betűk nem csak a に/ニ szótag megjelenésével, hanem az n (ん/ン) és i
(い/イ) egymás után következő szótagok leírásával is előfordulhatnak. Ennek
megkülönböztetésére az utóbbi esetben aposztrófot teszünk az átírásban a betűk közé (pl. a
fenti 研一郎 Ken'icsiró névben). Ezt a megkülönböztetést sokszor elmulasztják feltüntetni. A
például adott név sajátossága továbbá, hogy angol átírásában a kötőjeles, nagy I betűs
változat terjedt el, azonban a szabályszerű átírás ott is Ken'ichirō.
Néhány szót nem szabályszerű, hanem hagyományos alakjában írunk át: gésa (szabály szerint
geisa), Tokió (eredetileg Tókjó), Kiotó (eredetileg Kjóto), Oszaka (eredetileg Ószaka) stb.
Központozási jelek
A régi japán írásrendszerben nem található egyetlen központozási jel sem, az
összefüggéseket a szövegkörnyezet és a szövegek elhelyezkedése adja. A szöveg
struktúrájának megértéséhez a napjainkban használt jelek segítenek, megjegyzendő, hogy a
japán írásban nincsenek szóközök, az írásjegyek egymás után következnek.
Főbb jelek:

 。 kicsi, karika alakú mondatvégi írásjel, használatában megfelel a magyar pontnak;

 、 vessző, használata a magyaréhoz hasonló, bár szabadabb helyesírási szabályok
alapján. Jobb-alsó irányban kiszélesedő, könnycsepp alakú jel;
  ・ a sorok szélességének/magasságának közepén (az írás irányától függően) levő
pontot az idegen nyelvű szavak elválasztására használják, például: レオナルド・
ダ・ヴィンチ reonarudo da vincsi (Leonardo da Vinci);
 「 」 『 』 idézőjelek, használata a magyaréhoz hasonló;
 más latin karaktereket, így a kérdőjelet (?) és felkiáltójelet (!) is a magyarhoz hasonló
módon használják. Olykor – az angol nyelv hatása miatt – az általunk is használt pont
és vessző jeleket használják.
Nyelvtan
A japán nyelv tipológiailag agglutináló, alany-tárgy-ige (SOV) sorrendű mondatokkal. A
mutató névmások megelőzik a jelzett szót.
A főneveknek nincs ragozásuk, az esetviszonyokat a főnévi csoportok után álló partikulák
jelzik: は (va) – topik jelölő, が (ga) – (nem topik) alany jelölője, を (o) – tárgyjelölő, に (ni) –
mindenféle helyviszony jelölője, の (no) – mindenféle jelzői viszony jelölője (beleértve a
vonatkozó mellékmondatot is), で (de) instrumentális-partikula stb. A többes számot sokszor
nem jelölik, de ha szükséges, ki tudják fejezni, viszont csak a főnéven és névmáson jelenhet
meg, az ige vagy a melléknév sohasem kerülhet többes számba. A többes szám kifejezésére
alkalmazhatnak toldalékot: 達(tacsi) (子供達 kodomo-tacsi 'gyerekek'), ら(ra) (kare-ra
'ők') vagy megduplázzák a főnevet: (人々 hito-bito 'emberek', ahol hangtani változás is
történhet a szó belsejében b>h). A többes számot általánosan alkalmazó nyelvekhez
hasonlóan a megszámlálhatatlan főnevek, tehát az anyagnevek vagy az elvont fogalmak nevei
esetében azonban nem alkalmazzák.

A személyes névmások gyakran kiesnek, ha referenciájuk a kontextusból kiderül. Az első

személyben az udvariasság foka szerint többféle alak közül választ a beszélő, második
személyben gyakran ugyancsak udvarias formula helyettesíti a névmást (például megszólított
neve, tiszteleti -szan/-szama szócskával toldva).
A számneveknek 1-10-ig 2 sorozata létezik, az eredeti japán (J) és a kínai (K) eredetű.
A japánban az igék nem vesznek fel személyragokat, viszont igeidő és mód tekintetében van
igeragozás. Nincs főnévi igenév. Az igék formái a mondatban a különféle udvariassági fokot
fejezik ki, pl: csináld meg – légy szíves, csináld meg – tisztelettel kérlek, hogy csináld meg.
Nincs magánhangzó-harmónia.
A magyarral azonos a nevek használata (vezetéknév, keresztnév), a dátum és cím használata,
a birtokos eset használata (először jön a birtokos, utána a birtok, például a ház ajtaja). A
címeket is hasonló módon írják (nagyobb egységtől a kisebb felé haladva): város, városrész,
háztömb.
Nyelvjárásai
A japán nyelv elég homogén, köszönhetően a standardizációnak. Régebben voltak nagyobb
eltérések. A nyelvjárások tanulmányozásának csekély a hagyománya. Három nagy
nyelvjárásra osztható: keleti, nyugati, kjúsúi. Az első csoport a Tokió főváros (az i, u
elnyelése); a nyugati csoport Kiotó és Oszaka (Ószaka-ben : Oszaka dialektus) több udvarias
forma, erősebb tónuskontraszt, u magánhangzó kissé az u és ü között való kiejtése, valamint
a ni szótag nyi-nek ejtése); a kjúsúi (je szótag megléte, és az e palatalizáció hatása a megelőző
mássalhangzóra).
A hivatalos nyelv az iskolai oktatás révén a tokiói nyelvjárásra épülő standard nyelv. A japán
nyelv rengeteg szót kölcsönzött (és kölcsönöz még ma is), elsősorban a kínai (mandarin) és az
angol nyelvből. Írásban ezeket katakanával szokták írni.

Hiragana eredete
A japán nyelvnek eredetileg nem volt önálló írása, a kínai írásjegyeket vették át koreai
közvetítéssel. A hiraganák gyorsan leírt kandzsikból jöttek létre. A hiragana írásrendszere a
manjógana 万葉仮名 írásrendszerből, a legelső kana rendszerből amely kínai írásjegyeket
alkalmazott a japán nyelv fonetikus lejegyzésére, fejlődött ki az 5. században. Talán a
legöregebb írásos emlék amelyen manjógana írást fedeztek fel az Inarijama Kard, egy
vaskard amit 1968-ban tártak fel az Inarijama Kofunban (kofun 古墳 :ősi jellegzetes formájú
japán halomsír). Az 1978-ban végzett röntgen-analízis eredményei felfedtek egy több mint
115 kínai írásjegyből álló aranyberakásos szöveget, amely már japán neveket is tartalmazott,
feltételezhetően fonetikailag leírva. A kard készítésének évét az általánosan elfogadott
álláspont szerint Kr.e. 471-re tehetjük. A hiraganák formája a kínai kalligráfia fű-írás (szóso 草
書) vagy más néven kurzív írásstílusából származik. A mellékelt ábrák bemutatják, hogy
melyik hiragana melyik kandzsiból ered. A felső sorban az írásjegyek a mai modern szabályos
írás írásjegyeivel íródtak, a középső sor tartalmazza ezek kurzív változatát és az alsó sorban
pedig megtaláljuk az ezekből az írásjegyekből kiragadott és/vagy leegyszerűsödött hiraganák
mai formáját.
Kialakulásuk kezdetén azonban közel sem volt általánosan elfogadott a használatuk, a tanult
réteg és az előkelők köreiben továbbra is a kínai írásjegyek használatát részesítették
előnyben. A történelem során, a kandzsik ma már egyetemes használatban lévő Standard
Írásformáját a kaiso (楷書) írást, eleinte csakis férfiak használták és otokode (男手
„férfi(kéz)írás”) névvel illették, míg a kandzsik kurzív stílusát (草書) a nők alkalmazták.
Ennélfogva a hiraganák használata elsőnek a nők között terjedt el és vált népszerűvé, hiszen
akkoriban nem részesülhettek ugyanolyan fokú oktatásban mint férfi kortársaik. Így
kezdetekben az udvarhölgyek személyes irományaik és irodalmi művek írására széles körben
alkalmazták a már onnade (女手 „női(kéz)írás”) néven nevezett írást. Például a Gendzsi
szerelmei (Gendzsi monogatari 源氏物語) vagy más, nők által íródott korai regények
nagymértékben vagy kizárólag hiraganákat tartalmaztak.

Később férfi szerzők is használni kezdték a hiraganákat irodalmi műveik megalkotására.

Eredetileg a hiraganákat nem hivatalos írásokban, például magánlevelezések, a katakanákat
és a kandzsikat pedig hivatalos dokumentumokban használták. Ma már a két kana rendszert
vegyesen használják és a katakanák, előző kitüntetett szerepüket elvesztve, leginkább az
újonnan (kb. a 19. századtól kezdve) átvett külföldi jövevényszavak leírására, nevek átírására,
állatok neveiben, táviratokban vagy nyomatékosítás céljából használják.
Eredetileg ugyanazon szótag leírására több lehetséges hiragana is létezett. 1900-ban a
rendszert leegyszerűsítették és minden szótaghoz egyetlen hiraganát társítottak. Az ekkor
kirostált hiragana változatokat nevezzük ma hentaiganának (変体仮名).
Az Iroha-uta pangramma vers (ábécé dal/vers), ami a 10. századból származik, felhasznál
minden egyes hiraganát (kivéve az ん-t ami csak a む egy variánsa volt a Muromacsi-kor
előtt).
Katakana
Kialakulás
A kínai hatás századokon át erősen rányomta bélyegét a japán kultúrára. Japán és Kína a 4.
századtól kezdve szoros kapcsolatban álltak. A japánok kínai mintákat követtek az
államigazgatásban, az irodalmi és a képzőművészeti alkotásokban. Ebben az időben vették át
és alkalmazták a kínai szóírás jeleit a japán beszéd írásban való rögzítésére. A kínai és japán
nyelvek azonban alapvetően különböznek egymástól. A kínai izoláló nyelv, nem ismeri a
ragozást, a japán ezzel szemben agglutináló, ragozó nyelv. A kínai írásjegyeket változtatás
nélkül vették át a japánok, majd a 8-9. században a kínai fű-írás jeleiből kialakították a
hiragana elnevezésű szótagírást. A hiraganának köszönhetően létrejött a japán nyelvhez
idomított sajátos írás, és ez lehetővé tette a nemzeti irodalom kialakulását. A kínai normál
írás jeleiből a 11. század végén alakították ki második szótagírásukat, a katakanát. Ennek jelei
a hiragana ívelt formáitól eltérően szögletesek.[2] A jelek alapvető formai különbségei alól
kivételt képez két szótag, a „ri” és a „he”, melyek hiragana és katakana jele azonos.

Felépítése
A katakana szótagírás jeleinek tanítását általában a magánhangzókkal kezdik. A japán
nyelvben csupán öt magánhangzó van, ezek az a, i, u, e, o. Az öt magánhangzóhoz és negyven
szótagjelhez két diakritikus jelet kapcsolhatunk, a nigorit: ” és a marut: °. A mássalhangzók
lágyítását értjük nigorizáláson. (Így képezhetünk például a ka-ból ga-t, a sa-ból za-t, a ta-ból
da-t stb.) A maru kis karikajele félnigorizálást eredményez és csupán a h mássalhangzóval
kombinálják. (Ezzel képzünk ha-ból pa-t, hi-ből pi-t, fu-ből pu-t, he-ből pe-t és ho-ból po-t.) A
jelek sorát egy önálló szótagértékű mássalhangzó zárja, az n.[3]

N-nel jelölt hang: a japánban önálló szótagot alkotó nazális szonáns, mindig magánhangzó
után áll. Magyarban mindig n-nel jelöljük, p, b, m előtt m-nek ejtjük.
„Gégezárhang” jelölése kettős mássalhangzóval: A japánban nincs mássalhangzó kettőzés. A
latinbetűs átírásokban duplázott mássalhangzóval jelölt hangoknál valójában a mássalhangzó
artikulációs formáját képezve egy szótagnyi légzésszünet van.
A magánhangzók nyújtása nem hosszú magánhangzóval egyenértékű, hanem az előző
magánhangzó egy szótagnyi időtartamú nyújtását jelenti. A japán nyelvben nincs hosszú
magánhangzó. A magyar átírás megtévesztő lehet, mivel ott hosszú magánhangzóval jelöljük.
A hyoujun-shiki kettőzéssel vagy vízszintes vonallal jelöli. A latinbetűs átírások gyakran
elhagyják a nyújtás jelölését, pedig a japánban, a magyarhoz hasonlóan,
értelemmegkülönböztető szerepe van, tehát fontos.[4]

Átírás latin betűre

Hyoujun-shiki: J. C. Hepburn amerikai missziós orvos 1867-ben készített japán-angol
szótárában alkalmazott angolos átírási rendszer javított változata. Francia és német
nyelvterületen is egyre gyakrabban használják)
Magyar: A magyar és japán fonetika, a magyar helyesírás szabályai, valamint az ELTE japán
kurzusán Jamadzsi Maszanori által alkalmazott magyaros átírási rendszer alapján készült.

Felhasználása
A napjainkban használt japán írás alapvetően a kandzsi és a hiragana kombinációjából épül
fel. A katakanát leginkább az idegen kifejezések átírására használják, de (főként tudományos
művekben) a növények és állatok neveit is katakanával írják akkor is, ha a név nem idegen
eredetű.[6] A II. világháborúig a kínai írás mellett a kandzsi-katakana kombinációs írás
dominált. A hat elemi osztály és a középiskola három alsó osztályának elvégzése mindenki
számára kötelező Japánban. A gyerekek az elemi iskola első osztályában tanulják a hiraganát,
a másodikban a katakanát és közben a fogalomírás jeleivel is folyamatosan megismerkednek

Kanji

A kandzsik (漢字 „Han írásjegy”) Kínából származó, logografikus eredetű írásjegyek, amelyek
a japán írásrendszer részét képezik az alapjában véve fonetikus kana (katakana és hiragana)
szótagírás mellett. A kínai írásjegyek először az i. sz. 4. században a Koreai-félszigeten
keresztül jutottak el Japánba, ami a japán írásbeliség kezdetét is jelöli.
A kandzsik száma
A japán nyelv 2230 leggyakoribb kandzsija
A használatban lévő kandzsik és olvasataik száma évszázadokon keresztül egyre nőtt. Az
1800-as években, a Meidzsi-restauráció után a kormány első ízben egyszerűsítette az
írásrendszert. Az 1946-os írásreform során számos kandzsit egyszerűsítettek, egységes
szabályokat iktattak be a kandzsik írására, valamint meghatározták a kiadványokban
használható 1850 kandzsit (tójó kandzsi) és további 284 személynévben előforduló kandzsit
(dzsinmeijó). Az általános iskolában ebből 881 tanítását tették kötelezővé (kjóiku kandzsi),
majd 1981-ben 996-ra emelték a számukat, 1992-ben pedig 1006-ra.[1][2]
Az 1981-es átdolgozott javaslat szerint a tójó kandzsik száma 1945-re változott (dzsójó
kandzsi), 2010 óta pedig a japán iskolákban a 9. osztály végére már 2136-ot kell ismerni.[3]
A japán írás azonban ennél jóval több kandzsit tartalmaz, az úgynevezett kandzsi kentei (日
本漢字能力検定試験 nihon kandzsi nórjoku kentei siken) vizsga legmagasabb szintjén
például összesen 6335 jel ismeretét követelik meg,[4] a Tai Kan-Va Dzsiten kandzsi szótár
pedig mintegy 50000 írásjegyet tartalmaz, ám ezek nagy része nem használatos.

A kandzsik fajtái eredetük szerint

Az írásjegyek 6 csoportba sorolhatók, ebből négy a keletkezésre, kettő a használatra
vonatkozik:

 象形文字 sókei modzsi: a jelentést egyszerűen ábrázoló, piktografikus írásjegyek. Pl.:

木 ki „fa”, 山 jama „hegy”.
 指事文字 sidzsi modzsi: ideografikus, elvont fogalmat ábrázoló írásjegyek. Pl.: 上 ue
„fent”, 下 sita „lent”.
 会意文字 kaii modzsi: a jelentésre több elem összetételével utal. Pl.: 森 mori erdő
(három 木 „fa”), 明 a(kari) „fény” (日 „nap” + 月 „hold”).
 形声文字 keiszei modzsi: a kandzsi egyik része (elrendezéstől függ, de jellemzően a
bal oldali gyök) a jelentésre utal, míg a másik része egy hasonló kiejtésű írásjegy,
amely így a kiejtésére utal. A kiejtésbeli hasonlóság vagy megegyezés csak a kínai
eredetű olvasatokban fedezhető fel, és azokban sem minden esetben, hiszen több
korszakban és területről vették át őket. A kandzsik legnagyobb részét ezzel a
módszerrel képezték. Pl.: a 鍵 „kulcs” írásjegyében a bal oldali fém gyök mutatja,
hogy fémmel kapcsolatos szóra utal, míg a jobb oldala jelzi a kiejtést (ken), amely
megegyezik az 建 „építés” olvasatával.
 転注文字 tencsú modzsi: az írásjegy jelentése bővült. Pl.: a 楽 lehet gaku „zene” vagy
raku „nyugalom”.
 仮借文字 kasa modzsi: az írásjegyet egy másik, hasonló kiejtésű szó írására
használják. Pl.: a 来 „búza” és a 麦 „jön” írásjegyek jelentést cseréltek, így ma a
gyakoribb szót írják a kevesebb vonalból álló írásjeggyel.
A kandzsik felépítése
Minden kandzsi belefoglalható egy négyzetbe. 214 úgynevezett gyök kombinációiból épülnek
fel. Részei lehetnek egymás alá-fölé (pl.: 電, 菓, 窓), mellé (pl.: 相, 線, 猫) vagy keretesen
(pl.: 国, 風, 医) rendezve.
A gyökök:
Minden kandzsi felbontható kisebb alkotóelemekre, amelyeket gyököknek neveznek. 214-et
tartanak számon belőlük. Minden írásjegynek van egy elsődleges gyöke, és a legtöbb
szótárban ez alapján lehet kikeresni.
Vannak olyan gyökök, amelyek önmagukban is alkothatnak írásjegyet,[5] például a 白, amely
a „fehér” írásjegye, és megtalálható olyan kandzsikban, mint például a 百 "száz", a 泉
„forrás”, vagy az 階 „emelet”.
Bizonyos gyökök variánsai, azaz az írásjegyben meghatározott helyen előforduló változatai,
az írásjegy oldalán, illetve felső vagy alsó részén formai módosuláson mehetnek át.

A vonássorrend
A kandzsik leírásakor a vonások sorrendje és iránya is rögzített
Az írásjegyek alkotóelemeit rendszerint föntről lefelé, balról jobbra kell írni, valamint azok
vonásai is általában ezt a szabályt követik.[6] A vonások sorrendje és iránya fontos, hiszen a
kézi írás során a vonalak összefolyhatnak, és ez a szokásostól eltérő vonások esetében
nehezen olvasható formát eredményezne.
Manjógana
A manjógana (万葉仮名) a kana írás legelső formája, amelyben a kandzsikat jelentésüktől
függetlenül, a hangértékük szerint használták a szöveg fonetikus leírására. Ebből alakult ki a
mai hiragana és katakana írás, mivel a manjógana több szempontból sem volt praktikus. A
manjógana a szövegben keveredett a jelentés szerint használt kandzsikkal, így nehéz
megállapítani, hogy az adott kandzsi manjógana-e vagy sem. Emellett a morákat (japán
szótag) szükségtelenül sok írásjeggyel lehetett jelölni, tehát akár egy szövegben is
előfordulhatott ugyanaz a mora más-más leírással, ráadásul volt, hogy a morák száma és a
leírásukra használt írásjegyek száma nem egyezett meg. Nevét a Nara-korban manjóganával
írt Manjósú versgyűjteményről kapta.

Olvasatok
Egy kandzsinak sok esetben legalább két olvasata van, egy kínai eredetű (onjomi) és egy
japán (kunjomi). Egy írásjegynek több onjomi és kunjomi olvasata is lehet. Például a „hold”
vagy „hónap” jelentésű 月 onjomi olvasatai a gacu és gecu, kunjomi olvasata a cuki. Az, hogy
egy írásjegynek éppen melyik olvasata használatos, függ a szótól, amelyben szerepel, illetve
bizonyos esetekben a szövegkörnyezettől.
Vannak írásjegyek, amelyeknek csak japán vagy csak kínai eredetű olvasatuk van. Az előbbiek
a kokudzsik, amelyek Japánban kínai mintára alkotott írásjegyek.
Az onjomi olvasat:
Az onjomi (音読み) az írásjegyek kínai eredetű olvasata, amelyet a japánok a saját
hangkészletükhöz igazítottak. Egy vagy két morásak lehetnek. Mivel ezek a régi kínai nyelven
alapszanak, nem feltétlenül mutatnak hasonlóságot a mai kínai kiejtéssel. Közülük sok
homofón, hiszen a japánból hiányoznak a kínaiban lévő tónuskülönbségek. Egy írásjegy
onjomi olvasatát főként több kandzsiból álló összetételekben használják, önmagukban álló
kandzsik esetében nem jellemző. Kivételt képez ez alól például a 本 hon „könyv”, amelynek a
japán olvasata eltérő jelentésű, vagy a 茶 csa „tea”, amelynek csak kínai eredetű olvasata
van.
Az írásjegyek különböző korokban és területekről való átvétele miatt egy kandzsinak több
onjomi olvasata is lehet.[8] Ezeket négy csoportra lehet osztani: 呉音 go-on, 漢音 kan-on, 唐
音 tó-on és 慣用音 kanjó-on.
A kunjomi olvasat:
A kunjomi (訓読み) a kandzsihoz társított japán olvasat, amely többnyire önmagában is
jelentéssel bír, bár bizonyos kunjomi olvasatok csak prefixumként vagy szuffixumként
jelennek meg, például a számlálószavak. Egy írásjegyhez több japán olvasat is társulhat.
Legtöbbször az önmagukban álló, vagy okuriganával kiegészített kandzsik esetében
használatos, de a több kandzsiból álló összetételekben is előfordulhat, például a családnevek
jellemzően kunjomi olvasatúak. Amennyiben önmagában állva is több olvasata van, ezek
lehetnek eltérő jelentésűek, így a szövegkörnyezet határozza meg őket. A csak kunjomival
rendelkező írásjegyek kokudzsik, Japánban alkotott írásjegyek.
A nem kínai eredetű, más idegen nyelvből átvett olvasatok is kunjominak minősülnek, ám
ezek száma elenyésző. Ilyen például a 頁 pédzsi „oldal” és a 粁 kirométoru „kilométer”.

Összetételekben:
A több kandzsi összetételéből álló szavak (熟語 dzsukugo) leggyakrabban két tagúak.
Ilyenkor az írásjegyeknek főként a kínai eredetű kunjomi olvasata használatos, de
előfordulnak japán onjomi,[8] illetve kevert kun-on vagy on-kun olvasatúak is.

 血液 kecu-eki „vér” (on-on)

 白熊 siro-kuma „jegesmedve” (kun-kun)
 金色 kin-iro „arany szín” (on-kun)
  場所 ba-so „hely” (kun-on)
Vannak több olvasattal rendelkező összetételek is, amelyek között némelyiknek az olvasattól
függően a jelentése is különbözhet.

 黒白 kurosiro / kokuhaku / kokubjaku „fekete és fehér, jó és rossz”

 明日 asita / aszu / mjónicsi „holnap” (a jelentésük megegyezik, de a myónicsi a
legudvariasabb, míg az asita a leghétköznapibb)
 一日 icsinicsi / cuitacsi „egy nap” / „elseje”
Az összetételekben előfordulhat a rendakunak nevezett jelenség, azaz egy írásjegy
olvasatának az első morájában bekövetkező mássalhangzó-zöngésedés, a h hang p-re
változása, illetve annak megkettőződése, amely esetben kiesik az előtte lévő mora.[9]

 (小 ko „kicsi” + 熊 kuma „medve”) 小熊 koguma „medvebocs”

 (金 kin „arany” + 髪 hacu „haj”) 金髪 kinpacu „szőke haj”
 (出 sucu „kimegy, elmegy” + 発 hacu „kibocsátás, indulás”) 出発 suppacu „indulás”

Okuriganával:
Ha egy szó tartalmaz kandzsit és kanát is, a kandzsit követő kanákat (általánosan hiragana)
okuriganának (送り仮名) nevezik. Rendszerint igék, melléknevek, és az ezekből képzett
főnevek esetében használják.

 悲しむ kana-simu „szomorkodik”

 悲しい kana-sii „szomorú”
 悲しみ kana-simi „szomorúság”
Mellékneveknél és igéknél az okuriganával írt rész ragozható.

 読む jo-mu „olvas”
 読んだ jo-nda „olvasott”
 嬉しい ure-sii „boldog”
 嬉しかった ure-sikatta „boldog volt”
Azonos kandzsival írt, de eltérő szavaknál megkülönböztető szerepük van.

 上げる a-geru „felemel, ad”

 上がる a-garu „felemelkedik”
 上る nobo-ru „felmegy, felmászik”
Nem csak a szó végén, hanem kandzsik között is megjelenhet. Ha az okurigana nélkül
kunjomi olvasatú összetétel lenne, az okurigana jelöli, hogy az onjomi olvasat használatos,
amely akár jelentésében is különbözhet. Amennyiben nem áll fenn az összekeverhetőség
veszélye, az okurigana elhagyható.

 食べ物 tabemono, 食物 sokumocu „étel”

 気配り kikubari „odafigyelés, törődés”, 気配 kehai „jel”
  真っ暗 / 真暗 makkura „koromsötét”
Bár az okuriganával írt szavakat kunjomi olvasattal kell ejteni, előfordul, hogy az onjomi
olvasatú kandzsihoz a -szuru / -zuru / -dzsiru, illetve a -sii végződés kapcsolódik, és így
alkotnak igét vagy melléknevet.

 騒騒しい / 騒々しい szózósii „zajos”

 演じる / 演ずる endzsiru / enzuru „előad, eljátszik”
Speciális összetételek és olvasatok:
A kandzsik összetételeinek kiejtése vagy jelentése nem mindig követi az azokat alkotó egyes
írásjegyek önálló kiejtését vagy jelentését, ilyen eset az atedzsi (当て字) és a dzsukudzsikun
(熟字訓).
Atedzsinek nevezik, amikor egy több írásjegy kombinációjával írt szóban a felhasznált
kandzsik csak a szó kiejtését tükrözik, de a jelentését nem.

 (出 de „kimegy” + 来 ki „jön”) 出来る de-ki-ru „képes valamire”

 (無 mu „nincs” + 茶 csa „tea”) 無茶 mu-csa „abszurd”
Dzsukudzsikunnak nevezik, amikor az írásjegyek a szó jelentését tükrözik, míg az olvasat ezen
írásjegyek olvasatainak nem felel meg.

 (今 ima / kon / kin „most” + 日 hi / ka / nicsi / dzsicu "nap") 今日 kjó „ma”

 (海 umi / kai „tenger” + 月 cuki / gecu / gacu "hold") 海月 kurage „medúza”
Idegen szavak átírása:
A kana írásjegyek megjelenése előtt az idegen eredetű szavakat kandzsikkal próbálták leírni.
Ezek az atedzsik vagy dzsukudzsikunok közé tartoznak,[10] tehát a szó kiejtésén vagy
jelentésén alapszanak.

 (煙 kemuri / en „füst” + 草 kusza / szó „fű”) 煙草 tabako „cigaretta” (a portugál

tabaco szóból)
 亜米利加 a-me-ri-ka „Amerika”
A földrajzi területek átiratának egy meghatározott írásjegye (általában a legelső)
rövidítésként is használható, illetve összetételekben is megjelenhet az adott területet jelölve.

 亜米利加 amerika „Amerika” → 米 (eredeti jelentése: „rizs”) Amerika rövidítése

 仏蘭西 furanszu „Franciaország” → 仏 (eredeti jelentése: „Buddha”) Franciaország
rövidítése
 英吉利 igiriszu „Anglia” → 英 → 英語 eigo „angol nyelv”
 亜細亜 adzsia „Ázsia” → 亜 → 東亜 tóa „Kelet-Ázsia”
Vannak különálló kandzsihoz rendelt szavak is, ezek hivatalosan kunjomi olvasatnak
minősülnek.

 零 zero „nulla” (angol zero szóból)

 頁 pédzsi „oldal” (angol page szóból)
Különbségek Kínában és Japánban
Kínában és Japánban az írásjegyek jelentésben és formailag is eltérhetnek. Az írásjegy
eredeti jelentésétől eltérő jelentésű olvasatok neve kokkun (国訓). Kínában a kandzsik
egyszerűsítésére tett reformnak köszönhetően sok változás ment végbe, míg Japánban
jobbára a klasszikus kínai írásban lévő változatok maradtak meg, kivételt képezve azok,
amelyeket Japánban egyszerűsítettek (新字体 sindzsitai). Így lehetnek olyan írásjegyek,
amelyek megegyeznek, illetve amelyeket vagy különböző formában, vagy csak az egyik
országban egyszerűsítettek.
Tradicionális kínai Egyszerűsített kínai Mai japán
Nincs egyszerűsítve egyik nyelvben sem 悲 悲 悲
Ugyanaz az egyszerűsítés mindkét nyelvben 獻 献 献

Csak a kínaiban egyszerűsített 緊 紧 緊

Csak a japánban egyszerűsített 惠 惠 恵

Eltérő egyszerűsítések a kínaiban és a japánban 棧 栈 桟

Részben egyszerűsítve a japánban 驅 驱 駆

Kokudzsi
Kokudzsinak (国字) nevezik a Kínán kívül, de a kínai írásjegyek mintájára alkotott
írásjegyeket. A kifejezetten Japánban létrehozottakra a vaszei kandzsi (和製漢字) kifejezés
utal. Amennyiben ugyanazon írásjegyet egymástól függetlenül Kínában és Japánban is
létrehozták, csak azt számítják kokudzsinak, amelyet először Japánban jegyeztek le. Ezeket
főként olyan szavak leírására alakították ki, amelyeknek nem volt kínai írásjegyük, és közülük
párat később a kínaiak is átvettek, például a 腺 „mirigy” írásjegyet.[11]
Habár általában csak japán eredetű olvasatok kapcsolódnak hozzájuk, néhánynak onjomi
olvasata is van, amely úgy keletkezett, hogy az egyik alkotóelemként használt kandzsi onjomi
olvasatát kölcsönözték, például a 働 „dolgozik” esetében, amelyhez a jobb oldali elem, a 動
„mozgás” írásjegy kínai eredetű dó olvasatát kapcsolták.
Furigana
A furigana (más néven rubi vagy yomigana) a kandzsik olvasását megkönnyítő, a szó kiejtését
mutató felirat, amelyet általában hiraganával írnak, és vízszintes szöveg esetében az
írásjegyek fölött, függőleges szövegnél a jobb oldalukon található. Amennyiben a japán és
kínai eredetű olvasatok megkülönböztetendők, a kínai olvasatot katakanával jelölik. Főként
gyerekeknek írt könyvekben és nyelvtanulóknak szánt tankönyvekben használatos, azonban
az általánostól eltérő kiejtést, illetve a személynevek, helységnevek és ritka kandzsik
olvasatát más kiadványokban is feltüntetik.

Koreai nyelv

A koreai nyelv (délen: 한국어, hangugo; északon: 조선말, csoszonmal) Észak- és Dél-Korea
hivatalos nyelve, Kína Jenpien Koreai Autonóm Tartománya két hivatalos nyelvének egyike. A
koreai nyelvnek nagyjából 78 millió beszélője van. Régen hivatalos írásjelkészlete a handzsa
volt, mely a kínai írásjegyekből, azok koreai kiejtésével jött létre. A XV. században Nagy
Szedzsong létrehozott egy nemzeti írásrendszert, melyet hangulnak (Észak-Koreában:
csoszongul) neveznek, de ezt csak 1945 óta használják teljeskörűen.
A koreai nyelv Korea kettéosztottsága révén mára egyértelműen két változatra osztott.
Ennek megfelelően beszélhetünk külön észak-koreai és dél-koreai nyelvről. Ezek sztenderdje
más nyelvjárási sajátosságokat követnek, s a két ország elszigeteltsége miatt a különbségek
felerősödtek a két nyelvváltozat között.
Vita tárgyát képezi a koreai nyelv nyelvcsaládokba történő besorolása is. Néhány nyelvész az
altaji nyelvek közé sorolja, míg mások szerint szigetnyelv. Többek szerint a japán nyelv távoli
rokona. A japánhoz hasonlóan morfológiáját tekintve ez is agglutináló, míg szintaxisát
tekintve alany–tárgy–ige szórendet használó nyelv.

Nevei
A koreai nyelv koreai változatai Koreának az Észak- és Dél-Koreában használt különböző
elnevezésein alapulnak.

Dél-Koreában a nyelvet leginkább úgy hívják, Hangugmal (한국말; 韓國말), vagy

hivatalosabban, Hangugo (한국어; 韓國語) vagy Kugo (국어; 國語; szó szerinti fordításban
„országnyelv”).
Észak-Koreában és Kínában, a Jenpien Koreai Autonóm Tartományban a nyelv leggyakoribb
neve Csoszonmal (조선말; handzsával: 朝鮮말), vagy sokkal hivatalosabban Csoszono (조선
어; 朝鮮語).
Más részről a Szovjetunió utódállamaiban élő koreaiak, akik magukat Korjo-szaramoknak
(más néven korjoinoknak [고려인; 高麗人; szó szerinti fordításban, „korjói emberek”)
nevezik, nyelvüket korjomalnak (고려말; 高麗말) nevezik. Szintén gyakran használt
megnevezése a kissé ugyan régiesen csengő urimal (우리말; nyelvünk).
Kína összefüggően uralt területein miután 1992-ben diplomáciai kapcsolatok alakultak ki
Kína és Dél-Korea között, a Jenpienben és Észak-Koreában használt nyelvet csaohszienjü (朝
鲜语) vagy ennek rövidebb formáján csaojü (朝语) nevezik, míg a Dél-Koreában használt
nyelv neve hankuojü (韩国语) vagy ennek rövidített alakja, a hanjü (韩语).

Besorolása
A modern koreai nyelv besorolása bizonytalan, s egy egységesen elfogadott elmélet
hiányában az óvatos nyelvészet a nyelvet izolált nyelvként jellemzi.
Másrészről viszont Ramstedt 1928-as cikkének publikálása óta több nyelvész[3] azt az
elméletet támogatja, mely szerint a koreai nyelv egy altaji nyelv, vagy az előaltaji rokona. A
koreai abban hasonlít a többi altaji nyelvhez, hogy olyan nyelvtani megoldások hiányoznak
belőle, mint a névelő, a flexió és a vonatkozó névmás. Azonban napjainkban a nyelvészek
egyetértenek abban, hogy tipológiai hasonlóságok alapján nem lehet egy nyelv általános
jellemzőire, eredetére következtetni,[4] mert ezek a tulajdonságok tipológiailag
összefüggnek, s az egyik nyelvből gyorsan átveheti egy másik.[5] Olyan tipológiai eltérések
pedig, mint a középmongolban a nemek egyeztetése,[6] az altaji rokonság elmélete ellen
szólnak.[7]

A szókészletben megmutatkozó átfedések és a nyelvtani hasonlóságok miatt többen

érvelnek amellett, hogy a koreai a japánnal áll rokonsági kapcsolatban. Ezeket a
kapcsolatokat olyan kutatók dolgozták ki részletesen, mint Samnuel E. Martin[8] és Roy
Andrew Miller.[9] Szergej Sztarosztin (1991) úgy találta, hogy a japán és a koreai 100 szavas
Swadesh-lista 25%-a megegyezik. Amennyiben ez a felfedezés igaz, a két nyelv sokkal
közelebb van egymáshoz, mint akármelyik másik nyelvhez az altaji nyelvcsaládból
Alexander Vovin mellett más nyelvészek is úgy érvelnek, hogy a hasonlóságok legfőbb oka
nem a genetikai kapcsolatrendszerben, sokkal inkább egy nyelvi hasonulásban és a koraiból a
nyugati ójapánba történt szóátvételekben keresendő.[11] Erre jó példa lehet a középkoreai
szam < előkoreai aszam ‘kender’ és a japán asza ‘kender’.[12] Ez rokon szónak tűnik,
azonban míg a nyugati ójapán és az északi rjúkjú nyelvekben jól dokumentáltnak tekinthető,
a keleti ójapánban csak összetételekben kerül elő, és csak a déli rjúkjú nyelvjárás három
alcsoportjában fordul elő. Ehelyett ilyen jelentésben a nyugati ójapán és a déli rjúkjú
nyelvben a wo változat fordul elő. Így valószerű az a feltételezés, hogy ez egy átvett kifejezés.
Története
A mai koreai nyelv az ókoreaiból a középkoreai és a modern koreai nyelven keresztül
fejlődött ki. Az továbbra is viták tárgyát képezi, hogy a koreai nyelv az altaji nyelvcsalád tagja-
e, hogy az előkoreai ebből a gyökérből fejlődött-e ki. A koreai háború idején mélyült el az
északi és a déli nyelvjárások közötti eltérés. Ekkor a kiejtésben, az igeragozásban és a
szókészletben is megmutatkoztak a különbségek.

Hangtan

A koreai nyelv tizennégy mássalhangzóból (자음, csaum) és tíz magánhangzóból (모음,

moum) áll. Öt mássalhangzó megkettőződik, ezzel jelölve az erőteljesebb, „kemény” ejtést. A
tíz magánhangzó segítségével 11 további kettőshangzó alkotható.
Írás
A hangul a koreai nyelv ábécéje, amelynek kialakítását hagyományosan Nagy Szedzsong
királynak tulajdonítják az 1440-es években.[2] Az egyik leginkább tudományosnak tartott,
jelenleg is használatban lévő ábécé a világon.[15] A nyelvet korábban handzsával, azaz a
koreai nyelvre adaptált kínai írásjegyekkel írták. Bár Szedzsong hivatalossá tette a hangult, a
konfucianizmus és a kínai kultúra befolyása miatt egészen 1945-ig nem nagyon használták.[2]
A hangul a hivatalos írásmód Észak-Koreában és Dél-Koreában. A két változat között van némi
eltérés a helyesírásban és a kiejtésben, továbbá Északon csoszongul a megnevezése.
A hangul összesen 24 gyökből (betűből) áll, 10 magánhangzóból és 14 mássalhangzóból.[2] A
gyökök a latin írással ellentétben nem feltétlenül egymást követik, hanem egységekbe
rendeződnek. Egy egység egy szótagot jelöl, például a han szótag írásképe 한, amely három
gyökből (betűből) áll, ezek a ㅎ h, az ㅏ a és az ㄴ n. Egy egység kettő–öt gyökből állhat,
ebből egy mindenképpen mássalhangzó és egy magánhangzó. Összesen 11 172 egységet
lehet a segítségükkel létrehozni,[16] azonban nem mindegyik létező szótag a nyelvben.
A hangul rendszert bevezető, 1446-ban publikált Hunmindzsongum dokumentum 1997-ben
bekerült az UNESCO A világ emlékezete programjába. A technológia fejlődésével, a
számítógépek megjelenésekor nem volt közös megállapodás a billentyűzetről, így a hajdani
állam két utódja külön kiosztást használ.

A handzsa (hangul: 한자, handzsa: 漢字, RR: hanja?) a koreai nyelv írására használt kínai
írásjegyek megnevezése.
Gyökök
A hangul ábécé gyökökből (betűkből) illetve digráfokból áll, melyek koreai elnevezése csamo
(자모).[18] A 24 gyök (betű) 27 digráfot alkothat. A 24 gyökből 14 mássalhangzót (자음,
csaum[14]) és tíz magánhangzót (모음, moum[14]) jelöl. Öt mássalhangzó megkettőződik,
ezzel jelölve az erőteljesebb, „kemény” ejtést. A tíz magánhangzó segítségével 11 további
kettőshangzó alkotható.
Nyelvtan
A koreai nyelv agglutináló nyelv, nyelvtana lényegesen különbözik az európai nyelvek
többségétől, de mutat hasonlóságokat például a törökkel, illetve a japánnal. A koreai
nyelvben nincs névelő, elöljárószó, sem személyragozás, és nem ismeri a nyelvtani nemeket.
Szórendje SOV (alany–tárgy–ige), és viszonylag kötött. Nagy hangsúlyt kap a tiszteletiség,
amely különféle toldalékokkal fejezi ki a beszélő és a hallgató közötti társadalmi viszonyt.

Kitaj írás

A kitaj írás a kitajok által használt írásrendszer.

A nagy kitaj írás
A IX. században a japánok a kínai írásjegyek egyszerűsítéséből megalkották a katakana, a kínai
írásjegyek folyóírásából pedig a hiragana szótagírást, amit a kínai írással együtt használtak. A
koreaiak is törekedtek arra, hogy saját nyelvüket a kínai írás segítségével jegyezzék le, erre
több módszert is kidolgoztak.
A kitajok is a kínai írás alapján alkották meg írásaikat, az elsőt, az úgynevezett „nagy kitaj
írást” Abaoji parancsára Yelü Tulübu (耶律突呂不) 920-ban alkotta meg. Erről a Liao
története így tudósít: „…Shenze (神冊 ), azaz a Fényességes Áldás ötödik évének első
hónapjában, a Yi-chou (乙丑) napon elkezdte a kitaj írás megszerkesztését, és a kilencedik
hónap Ren-yin (壬寅 ) napján befejezte azt.” A „nagy kitaj írás” néhány ezer jelből álló
fogalomírás volt, egyes jelei a kínaiból származnak, a jelek egy része ismeretlen eredetű. A
kínai eredetű jelek esetében, az eredeti jelet vagy átalakították, vagy változtatás nélkül vették
át. A „nagy kitaj írás” jeleit a kínaihoz hasonlóan függőlegesen jobbról balra tartó sorokban
írták, az egyes jelek között ugyanannyi távolságot hagyva. A kitaj írást a dzsürcsik is
alkalmazták 1191-ig, amikor is rendeletben betiltották. A dzsürcsik nemzeti írásukat a kínai és
a kitaj alapján alkották meg, így nemcsak a helyesírást, hanem néhány kitaj jelet is átvettek
módosításokkal.
A kis kitaj írás
Öt év múlva, 925-ben, valószínűleg a „nagy kitaj írás” nehézkessége miatt, Abaoji öccse, Diela
(迭剌) megalkotta a „kis kitaj írást”, amiről hosszú ideig azt hitték, hogy megegyezik az ujgur
írással. A félreértést az a feljegyzés okozza, hogy Diela a „kis kitaj írást” az ujgur nyelvvel és
írással való megismerkedése után alkotta meg. Ez az írás szójelekből, szótagjelekből és
betűjelekből állt. Nemcsak ragok, képzők, hanem egész szavak lejegyzésére is alkalmazták. Ez
hasonlít a japán kandzsi-kana írásmódra, azonban a japántól eltérően nincs grafikai
különbség a „kis” és a „nagy” kitaj írás között. Jelenleg 378 jelét ismerjük, a „kis kitaj írás”
szótag-és betűjeleit a következőképpen lehet csoportosítani:

 „A” típus – csak mássalhangzót jelöl

 „B” típus – csak magánhangzót jelöl
  „C” típus – CV szótagokat jelöl
 „D” típus – VC szótagokat jelöl
 „E” típus – CVC szótagokat jelöl
A „kis kitaj írás” jeleit a „nagy kitajtól” eltérően tömbökbe rendezték, ez emlékeztet a koreai
hangul írásra, ahol a szótagokat „tömbökbe” rendezik:

한국 Hanguk Korea ㅎ h ᅡ a ᄂ n ᄀ k/g ᅮ u

A kitaj írás megfejtése

A Ming-dinasztia idején már nem volt senki, aki értette volna a kitaj írásjegyeket, bár a Song-
beli Wang Yi (王易) „Yan bei lü” (燕北録) című könyvében három kitaj írásjegyet, Tao Zong-yi
(陶宗儀) pedig „Shushi huiyao” (書史会要) című művében öt kitaj írásjegyet mutat be.
Azonban hosszabb kitaj emlék 1920-ig nem került elő, amikor egy dzsürcsi herceg által állított
kitaj nyelvű feliratot találtak. Ezt 1134-ben emelték a Jin-dinasztia idején, így sokáig dzsürcsi
nyelvűnek vélték. Ezután az 1920-as, 30-as években egymás után kerültek elő a kitaj
nyelvemlékek, így ezek feldolgozása is megkezdődhetett. Kínai-kitaj párhuzamos szöveget
eddig csak kettőt fedeztek fel, ez a Xuwang muzhi (許王墓誌) és a Langjun xingji (郎君行紀 ).
Xuan-yi (宣懿 ) császárné sírfeliratán is található kínai szöveg melynek értelmezése nehéz,
feltehető, hogy a tartalma sem egyezik a kitajéval.

A Činggeltei vezette belső-mongóliai kutatócsoport hosszú év kutatás után a „kis kitaj” írás
378 jelét határozta meg, és abból 130 jel kiejtését fejtették meg. 1990-ben Han Baoxing (韓
寶興) a Liaoning-ban felfedezett két emlékmű feliratából 200 jel hangértékét állapította meg.
Ezek között van olyan jel, aminek hangértékét Činggeltei is meghatározta, de ez eltér Han
Baoxing megfejtésétől. Az eddig megfejtett jelek kiejtésének vagy jelentésének birtokában
eddig csak főleg kínai méltóságneveket, személyneveket tudtak elolvasni, teljes mondat
megfejtése még várat magára.
A kitaj írás megfejtéséhez nagy segítség lenne még több párhuzamos szöveg, vagy kitaj-kínai
szójegyzék, amilyet a tangut és a dzsürcsi nyelv esetében ismerünk, de ilyen még nem került
elő.

Tangut írás

A tangut írás (kínaiul: 西夏文; pinjin hangsúlyjelekkel: xīxiàwén; magyaros átírás: hszi-hszia-
ven) a tangut nyelvre kidolgozott logografikus írásrendszer, amely a tangutok által alapított
Nyugati Hszia-birodalom hivatalos írása volt. A ma már holtírásnak számító tangut írásban a
modern filológia mintegy 5863 írásjegyet tart számon, amely tartalmazza az írásjegy-
variánsokat is. A tangut írásjegyeket a kínai írásjegyek mintájára alkották meg a kínai
írásjegyeket felépítő alapvonalakra emlékeztető grafikai elemekből, de az írásjegyek
strukturális felépítését a kínaitól olykor jelentősen eltérő módon hozták létre.

Története
Stephen Wootton Bushell (1844–1908) 37 megfejtett tangut írásjegyet tartalmazó listája
1896-ból.
A Szung-dinasztia, 1346-ban összeállított hivatalos történeti műve, a Szung-si 《宋史》
szerint, a tangut írást a Hszi-hszia-dinasztiát (1038–1227) megalapító uralkodó, Li Jüan-hao 李
元昊 császár (1003–1048) megbízásából egyik magas rangú hivatalnoka, bizonyos Je-li Zsen-
zsung 野利仁荣 (? – 1042) alkotta meg 1036-ban. A történeti feljegyzés szerint az új írás
gyorsan elterjedt és gyökeret vert a tangut birodalomban. A tudósok, hivatalnokok képzése
már a tangut írás alapján zajlott. A diplomáciai dokumentumokat kétnyelvű (tangut–kínai)
formában készítették el. tibetiből és kínaiból nagy számú buddhista szútrát, szent írást
lefordítottak és nyomtattak ki a kínaiaktól eltanult, vésett fadúcokról történő nyomtatással. A
tangut birodalmat ugyan Dzsingisz kán mongol seregei 1227-ben elsöpörték, azonban a
tangut írás még néhány évszázadig használatban maradt. A tangut írás utolsó ismert emléke
a Pekingtől délnyugatra 130 km-re található Paotingnél, 1502-ben felállított, úgynevezett
tangut dharani oszlopokon látható.

Jellemzői
Az 'ember' jelentésű egyszerű írásjegy
A tangut írásjegyek alapvetően két főcsoportra, egyszerű és összetett írásjegyekre oszthatók.
Az utóbbiakból a tangut írásjegykészlet jóval többet tartalmaz. Az egyszerű tangut írásjegyek
lehetnek szemantikai vagy fonetikai jellegűek, de egyetlenegy sem piktogram, ellentétben a
mintául szolgáló kínai írással, amelynek írásjegy készletének mintegy 4%-a a mai napig őrzi a
képjel múltját. Ez az egyik legjelentősebb különbség a tangut és a kínai írás között.
A legtöbb írásjegy két összetevőből, írásjegyelemből áll, de olyan is akad, amelyiket három
vagy négy írásjegyelemből szerkesztettek meg. Az összetett írásjegyek között találhatók két,
vagy több szemantika elemből szerkesztett (ideogrammatikus összetétel), valamint
szemantikai és fonetikai, a kiejtésre utaló elemből összeállított (fono-szemantikai összetétel)
írásjegy is. Létezik néhány különleges írásjegy is, amelyet a kínai és szanszkrit szavak átírására
hoztak létre.
A tangut írásrendszerben a 'sár' jelentésű írásjegyet az első, 'víz' jelentésű írásjegy első
elemének (radikális) és a 'talaj' jelentésű második írásjegynek összevonásával hozták létre.
Érdemes megemlíteni a tangut írásjegyek azon típusát, amelyeket azonos írásjegyekből
szerkesztettek meg, csak épp az írásjegyelemek írásjegyen belüli helyében különböznek. Az
ilyen „írásjegypárok” általában nagyon hasonló jelentéssel rendelkeznek.
A tangut írás elrendezését tekintve a hagyományos kínai íráshoz igazodik: jobbról balra,
fentről lefelé halad. Ugyancsak a kínai mintára a szöveg folyamatos, írásjelekkel nem tagolt.
A kínai írás különböző stílusaihoz hasonlóan a tangut írásnak is létezik standard, fél-kurzív,
kurzív és pecsétírás változata.

Dzsürcsi nyelv

A dzsürcsi nyelv agglutináló nyelv, amely az altaji nyelvcsaládba, azon belül a mandzsu-tunguz
nyelvekhez tartozik. Hangrendszere hasonlít a mandzsuéhoz, bizonyos jelenségek
szempontjából korábbi fejlődési állapotot tükröz. Az írásos emlékek kora a 12. századtól a 16.
századig terjed, amikor is a tulajdonképpeni mandzsu nyelv emlékei kezdődnek. A dzsürcsi
írás emlékeit a 19. század végén fedezték fel, és a dzsürcsi írás kutatásával Grube, Jamadzsi
Hiroaki, Jin Qi Cong (Csin Csi-Cung) és Ligeti Lajos is foglalkozott.

A nyelv emlékei között szerepelnek feliratok, kiváltságlevelek, a fordító- és a tolmácshivatal

szójegyzékei, bronztükrök, pecsétnyomók. Egy dzsürcsi feliratú ezüst paidze Japánba is
átkerült a 13. század első felében. Lefordítottak kínai műveket is, mint például az Ezerszavas
könyv (千字文), vagy A hadviselés törvényei (Sunzi, 孫子), de ezek nem maradtak fönn.

Dzsürcsi írás

A dzsürcsi írás a dzsürcsik által használt írásrendszer.

Eredete
A dzsürcsi írás (dzsürcsi nyelven ǰuše bithe) megalkotásáról a kínai Jin-dinasztia történetét
leíró Jinshiben, Wan-yan Xi-yin életrajzában a következő áll: „A jin-embereknek először nem
volt saját írásuk. Az ország napról napra erősödött, és a szomszédos országokkal a kitaj íráson
keresztül tartották a kapcsolatot. Taizu császár Xi-yinnek parancsot adott az ország írásának
megalkotására. Xi-yin a szabályos kínai írásjegyeket utánozva, a kitaj írás rendszere alapján
megalkotta a dzsürcsi írást, a dzsürcsi nyelvhez igazítva. Tianfu (天輔) 3. évének 8.
hónapjában készült el a szótár. Taizu nagyon megörült, és megparancsolta, hogy az írást
terjesszék el. Xi-yinnek egy lovat és egy öltözetet adott jutalomképpen. Ezután Xizong ismét
írást alkotott, és azt a Xi-yin által megalkotott írással együtt használták. A Xi-yin által alkotott
írást »nagy dzsürcsi« írásnak, a Xizong által megalkotottat »kis dzsürcsi« írásnak nevezték….”
A nagy dzsürcsi írás
A kitaj írást a Liao-dinasztia megdöntése után is használták, egészen 1191-ig, amikor is
Zhangzhong császár rendeletben betiltotta a használatát. De ezalatt 1119-ben az előbb
tábornoki, később bal oldali miniszteri és udvari kincstárosi posztot betöltő Wan-yan Xi-yin
(完顔希尹) megalkotta kínai és kitaj írás alapján a „nagy dzsürcsi írást”, amely a kínai íráshoz
hasonlóan szójelekből áll. Az egyszótagú kínai szavakkal ellentétben, a dzsürcsi szavak több
szótagból is állhatnak, így vannak egyszótagú szót, két szótagú szót, és három szótagú szót
kifejező szójelek.
A korai időszakban nem jelölték külön a képzőket, ragokat, így feltehetően nehézkes volt az
írás használata. A képzők, ragok jelölése csak a „kis dzsürcsi” írás bevezetése után alakult ki,
ami szótagírás.
1973-ban, Xi-anban (西安) előkerült egy dzsürcsi szójegyzék, amely körülbelül a 12. század
közepéről származik. Itt már alkalmazzák a „kis dzsürcsi írást” is, azonban még nem minden
esetben. Összevetve ezt a szójegyzéket a Ming-kori szójegyzékekkel, láthatjuk, hogy a
szótagjelek bevezetése fokozatosan történhetett.
A dzsürcsi írás, úgy mint a kínai, kitaj, tangut és a japán írás, függőleges és jobbról balra
halad, az írásjegyek jeltagolóak, egyenként sorakoznak, ebben különbözik a kitaj írástól, ahol
a jeleket „tömbökbe” rendezték, hasonlóan a koreai hangŭl írásban. Azonban 1977-ben
találtak egy ezüst paidzét, kiváltságlevelet, amin az írásjegyeket kitaj mintára tömbökbe
rendezték. Ez azt jelenti, hogy kezdetben a kitaj mintát követték, és csak később, a kitajtól
való különbség hangsúlyozására hagyták azt el, és kínai módra rendezték írásjegyeiket.
A kis dzsürcsi írás
1138 elején, a nagy dzsürcsi írás nehézkessége miatt Xizong császár (熙宗) megalkotta a „kis
dzsürcsi írást”, amely szótagírás volt, hasonlóan a „kis kitaj íráshoz”, illetve a japán kana-
írásjegyekhez. Ezek egy-és két szótagot is jelölhettek. Ezzel az írással nemcsak egész szavakat
jegyeztek le, hanem ragokat és képzőket is, utánozva a kitaj írás rendszerét. A japán
írásrendszer is hasonló helyesírású.

A ragok, képzők leírására speciális szótagjeleket használtak, csak ezzel voltak leírhatók.
Azonban találni olyan írásjegyet is, amit nemcsak képzők, hanem egész szavak leírására is
használtak. A ragok és képzők írására két szótagból álló jeleket is használtak, ahol az első
szótag általában visszaható, szenvedő stb. igeképző, a második szótag valamilyen gyakori rag.
Ilyen a duru az ačiduru „mozogni” jelentésű szóban.
A dzsürcsi helyesírás ismerte a kínaiak fanjie (反切) módszerét, amelynek lényege, hogy egy
írásjegy kiejtését két írásjeggyel adják meg, mégpedig úgy, hogy az első írásjegy jelölte a szó
elejét, és a második a szó többi részét, például a 東 dong írásjegy kiejtését a 徳 De és a 紅
hONG írásjegyekkel adták meg. A dzsürcsik ezt a módszert főleg a szóvégi „n”-tő leírásánál
alkalmazták, amire külön szótagjeleket használtak, attól függően, hogy az adott szó töve
milyen magánhangzóra végződik.
A dzsürcsi írás fejlődése nem állt meg a „kis dzsürcsi” írás bevezetésével, lassan egyes
szójelek elvesztették eredeti jelentésüket és csupán szótagjelként funkcionáltak.

A dzsürcsi írásjegyek kialakítása

Wan-yan Xi-yin életrajzában olvasható, hogy a dzsürcsi írást a kínai mintájára alkották meg.
Azonban az írásjegyek kialakításakor figyelmen kívül hagyták a kínaira jellemző és az
ugyancsak siniform tangut írásban is alkalmazott gyök és fonetikai kulcsokat. A gyökök,
kínaiul bushu (部首), azt jelölik, hogy az adott írásjegy milyen fogalomkörbe tartozik. A
szótárakban a gyökök szerint szokták az írásjegyeket csoportosítani. A fonetikai kulcs, kínaiul
shengfu (声符) a gyökjel+fonetikai kulcs felépítésű írásjegyekben az írásjegy megközelítő
kiejtésére utal. Egyes gyökjelek és fonetikai kulcsok önálló írásjegyként is előfordulhatnak.
Például a 羊 yang „birka” jelentésű írásjegy a 洋 yang „óceán” jelentésű írásjegyben is
előfordul, mint a kiejtésre utaló elem. Az írásjegy bal oldala a 氵„víz” jelentésű gyökjel, ami a
jelentésre utal.
Mivel a dzsürcsik csak felületesen utánozták a kínai írásjegyeket, ezeket nem találjuk meg a
dzsürcsi írásban, illetve vannak úgynevezett „ál-gyökök”, ezek azonban nem hordoznak
jelentést. A dzsürcsi írásjegyeket is a gyökök és a vonásszám szerint szokták csoportosítani, a
Jin Qi Cong által szerkesztett dzsürcsi szótár szerint 38 darab gyök van.
Az írásjegyek eredetük szerint a kínai és a kitaj írásból származnak, de vannak ismeretlen
eredetű karakterek is. Az írásjegyeket az alábbiak alapján alakították ki:

Kínai eredetű karakterek:

 új vonás hozzáadásával, és az írásjegy kiejtésének felhasználásával

 új vonás hozzáadásával, és az eredeti jelentés megtartásával
 a kínai írásjegy egyszerűsítésével, annak kiejtésének felhasználásával
 az írásjegy egyszerűsítésével, figyelmen kívül hagyva kiejtését, de a jelentését
megtartva
 az írásjegy átalakításával, de a kiejtés megtartásával
 átalakítás, tekintet nélkül a jelentésre; esetenként a kiejtés felhasználásával
 átalakítás, majd egyszerűsítés a jelentés megtartásával
 az írásjegy alakjának kölcsönzése
 írásjegyek összevonása

Kitaj eredetű karakterek

 új vonás hozzáadása, esetenként az eredeti jelentés megtartásával

 egyszerűsítéssel
 a kitaj karakter elemeinek átrendezésével
 változtatás nélküli átvétel
Mivel a nagy dzsürcsi írás kialakításakor figyelmen kívül hagyták a kínai írás szerkezetét, és
mert a kis dzsürcsi és a nagy dzsürcsi írás grafikailag sem különült el, az írást igen nehéz
lehetett elsajátítani. A Jin-dinasztia bukása után sem tűnt el a dzsürcsi írás, de nehézsége
miatt a Ming-kori dzsürcsik a mongol írással írták a császári udvarba küldött hivatalos
leveleiket.
A dzsürcsi írás megfejtése
A dzsürcsi írás megfejtésében nagy szerepet játszottak a dzsürcsi-kínai szójegyzékek, mint
például a Huayi yiyu (華夷譯語), amit először Wilhelm Grube dolgozott fel 1896-ban. 1984-
ben Jin Qi Cong (金啓孮) kiadta dzsürcsi szótárát, amiben az addig ismert nyelvemlékek
írásjegyeit dolgozza fel. Az írásjegyek száma az írásjegyváltozatokkal együtt összesen 1470; az
írásjegyek több mint 90%-nak a jelentése és a kiejtése ismert.
A dzsürcsi írás eredetének és a kitaj írással való kapcsolatának kutatását elősegítheti majd
további nyelvemlékek felfedezése is.

Pecsétírás

Pecsétírásnak nevezik a kínai írás legkorábbi emlékeit képviselő, jóslócsontokon látható

jóslócsont-írás későbbi változatát, amely már a Sang-korból származó rituális bronzedények
vésett feliratain is megjelenik. Jellemzően a Csou-dinasztia korában használt úgynevezett
nagy pecsétírás valamennyi változatának, illetve az i. e. 3. század végén, a Csin-dinasztia
idején végrehajtott, az írásmódok egységesítését célzó központi írásreform során megalkotott
úgynevezett kis pecsétírásnak az összefoglaló neve.
Elnevezése
Az írásfajta elnevezésének eredete bizonytalan. A leggyakrabban használt nevében (csuan-su
篆書) szereplő csuan 篆 írásjegy jelentése: 'pecsét', míg a su 書 ebben az összetételben 'írás'
jelentéssel rendelkezik. A szakirodalom régen és ma is más elnevezéseken is hivatkozik rá, pl.:

 csuan-ven 篆文 – 'pecsét' + 'minta' = pecsétírás

 csuan-ti 篆體 – 'pecsét' + 'test' = pecsétstílus
Kialakulása
Nagy pecsétírás
A kínai történetírói hagyomány szerint a számtalan változatban létezett írásjegyek első
kanonizálását a Csou-ház egyik uralkodója, Hszüan 宣 király (i. e. 827–782) rendelte el, a
feladattal pedig a „Történész” Csout (Si Csou 史籀) bízta meg. Így született meg a kínai írás
„Csou írásának” nevezett változata, amelyet az utókor a „nagy pecsétírás” néven ismer és tart
számon.
Kis pecsétírás
A Kínát i. e. 221-ben egyesítő Csin állam uralkodója, a Csin Si Huang-ti néven trónra lépő Első
Császár az írást is szabványosítani kívánta (tung ven-su 同文書). A szabványosított csin-
pecsétírás (csin-ven 秦篆) kidolgozásával a főminiszterét, Li Szét bízta meg.[2] Li Sze az addig
használatban lévő írásjegyek mintegy felét eltöröltette, a megmaradtak felét pedig nem csak
grafikus formájukban, hanem akár struktúrájukban is átszerkesztette, s az új írás a kis
pecsétírás nevet kapta.

A kis pecsétírás elvitathatatlan érdeme, hogy átgondolt, összefogott rendszert alkotott a kínai
írásjegyek szabványosított formai megjelenítésére. A hátránya azonban, hogy ez még mindig
magában hordozta a karcolással, véséssel kialakított formajegyeket, és ezért nehézkes volt az
ecsettel történő írása. A kis pecsétírást a Csin-dinasztia bukását követően a Han-korban az
ecsetírásra kidolgozott, úgynevezett „kancellár írás” váltotta fel, és ezzel véget ért a
pecsétírások kora.

„Ebihal”-írás
Az „ebihal”-írás vagy „békaporonty”-írás a kínai írás ókorban használt formájának, a nagy
pecsétírásnak egyik, ecsettel írt művészi, kalligrafikus változata.
Története
Az „ebihal”-írás egykori létezésére a hagyomány szerint akkor derült fény, amikor a Han-
korban, az i. e. 2. században Konfuciusz házának fala ledőlt, és ezzel a különleges stílussal
íródott kéziratok kerültek elő mögüle.[1][2]
Jellegzetessége, használata
Az „ebihal”-írás a Han-korban kapta az elnevezését az írásjegyeket alkotó vonások
ebihalszerűen tekergőző formája után. A kalligráfia egyik kedvelt stílusa volt, de a Tang-kor
után alábbhagyott a népszerűsége.