Az Ókori Mezopotámia és Perzsia mindennapjai: sumer, akkád, babiloni, asszír és perzsa

vallások, mitológia
Mezopotámia a Tigris és az Eufrátesz folyók körüli területet jelenti. Az i. e. 3500-3000
közötti időszakban a területen megjelennek az ismeretlen eredetű sumérok. Azt a területet,
amely északon körülbelül a mai Bagdad város magasságától délen a Perzsa-öböl partjáig
terjed, tehát a mezopotámiai kultúra központját, a 3. évezredben két részre osztották. Déli
részének neve Kenger volt, "nemes (vagy: megművelt) föld"; e szót az akkádok Sumer
formában vették át, így innen ered a sumer népnév is. Északi részének neve Kiuri, majd pedig
Akkád volt.
Őshonos növényei közül legfontosabb a vadon is növő, a mostoha talajt jól tűrő datolyapálma,
melyet nemesítve kertekben is termesztettek. A datolyapálma nagy aljterületet (mintegy
100 m2-t) és sok vizet kíván, de bő termést hoz (évente maximum 250 kilogramm) és hosszú
életű (kb. 70 éven át terem). Gyümölcsét tömegtáplálékként fogyasztották, édességet és
erjesztett italt készítettek belőle, szárítva lisztté őrölték, magját tüzelőanyagként vagy
takarmányként használták el, fáját szerszámnyélhez, kérgét és levelét fonadékokhoz.
Az olajfa nem marad meg a dél-mezopotámiai talajban, ezért olajat a szezám magvából
préseltek.
Északnyugat-Mezopotámiában vadon nőnek a gabonafélék. Az öntözéses gazdálkodás számos
kultúrnövény termesztését tette lehetővé (füge, alma, gránátalma; hagyma, fokhagyma, saláta,
kapor, répa, uborka; fűszernövények: sáfrány, izsóp, koriander; kömény, cikória stb.), a
legfontosabb azonban a búza, a tönköly, az árpa, a borsó, a lencse. A táplálkozásban nagy
jelentősége volt a folyami és tengeri halászatnak.
Az őssumer korban az öntözés és csatornázás az egész mezőgazdaságban elterjedt. A "kert"
szó jele: növény, csatorna mellett. A növényi kultúrák közül gyakori a tönköly, búza, árpa
jele; találkozunk a sör és a kenyér jelével, megjelenik a datolya és a szőlő. Az állatok közül
előfordulnak: szarvasmarha, tehén, borjú, bivaly, sertés. Az állattartás istállózó volt; a tejet
egy kanna rajza jelöli. A legfontosabb haszonállat a juh lehetett; több mint harminc jel
különbözteti meg a juhfajtákat, -nemeket, -életkorokat. A halászat ugyanilyen fontos. Az
"enni" szónak két jele ismeretes: száj és gabona, száj és hal rajza - ez a két legfontosabb
táplálékot határozza meg. A szerszámok közül jelként szerepel: ásó, eke, fúró, balta, kés; a
fegyverek közül: tőr, íj, nyíl. A szállítóeszközök közül több fajta hajó, négykerekű szekér és
szán rajzával találkozunk. A fémek jele ritka; a réz jele a szállításnál szokásos tömb formát
mutatja. A "ház" jelentésű jelek részben kő- vagy agyagtégla, részben nád építkezésre
vallanak.
A Sumérok úgy gondolták, hogy Nammu istennő, akit Ősanyának tekintettek, szült minden
istent szült. A sumerek szerint az első emberek valamiképp osztoztak az isteni lényegben:
Enki életadó lehelete vagy a Lagma (isten) vére által. Ez azt jelenti, hogy nem volt
áthidalhatatlan szakadék az isteni létmód és az emberi körülmények között. Az istenség
jellegzetes ismertetőjegye a legrégibb időktől a szarvkorona, ami a Közel-Keleten mindenütt
elterjedt újkőkori bikakultuszra utal. A bikaszarv az isteni hatalom szimbóluma volt, a
mennydörgést a bika bőgéséhez hasonlónak találták, így a vihar- és a bikaisten azonos volt
számukra. Világukat megszámlálhatatlanul sok természetfeletti erő, démon töltötte be, akik
állatokban, fákban, növényekben, tárgyakban, csillagokban s a tengerben, fenn az égben vagy
magában az emberben lakoztak. Varázsszövegeikből kitűnik, hogy a betegségeket és minden
rosszat a démonoktól származtattak, és különféle varázsigék vagy szertartások alkalmazásával
próbálták rontó hatásukat megszüntetni. A sumerek nézeteiben a túlvilág nem sokban
különbözött az itteni élettől: a holtak birodalma úgy épült fel, mint egy nagy város, melynek
közepén helyezkedett el az uralkodó palotája. Miután a halott megérkezett a túlvilágra,
ott Anunnakik, az Ég istene gyűlése elé vezették, ahol mindenkit elbíráltak. Szerintük a
halottaknak szükségük volt az élőkre: ha azok nem teljesítették szükségleteiket, akkor
visszatértek. Már a sumerek számtalan zikkuratot (templomtornyot) hagytak maguk
után, amelyet sumerul unir-nak neveztek. Eddig több mint 30 zikkurat romja került elő,
melyek közül a legkorábbi Eriduban található, és építése a Kr. e. 3. évezred végére tehető.
Az eridui lelőhelyen a régészek egy Urbaid-korszakból származó temetőt találtak, több mint
kétszáz sírhellyel. A sírokat égetett téglával rakták ki, a testeket a hátukra fektették, fejjel
észak-nyugat felé fordítva. Két sírban kutyák csontvázát is megtalálták, ékszerek- kel,
edényekkel és poharakkal együtt, ami arra utal, hogy hittek a halál utáni életben. Az egyik női
csontváz feje mellett egy hím állat formájú, gyík fejű égetett agyagszobrocskát is találtak. A
sírokban lelt tárgyak hasonlósága azt bizonyítja, hogy nem voltak nagyok a társadalmi
különbségek Az is lehetséges, hogy a gazdag nemesi réteg halottait máshová temették, mint
ahogyan a gyermekeket is. Ezek holttesteit a házak padlója alá temették, valószínűleg azért,
mert védelmező istenségeknek tekintettek őket.
A vallás fizikai fókusza a templom volt. Azonban ez a templom nem olyan volt, mint egy mai
keresztény templom, amelynek belsejét csoportos istentiszteletek céljára alakították ki. Az
istenség földi lakóhelyeként fogták fel a templomot, amelynek belsejében ott állt a
kultuszszobor, az isteni jelenlét háromdimenziós faragott megtestesülése. A templom
beosztása nagyjából azonos volt a ház beosztásával. A templomot udvar vette körül, ahol
különféle áldozatokhoz szükséges oltárok álltak. A templom bejáratával szemben volt a
szentély, ennek belső, fülkeszerűen kiképzett részében állt a templom istenének szobra. A
szentély mellett kaptak helyet a papok és papnők részére fenntartott hivatali részlegek, akik az
istenség szolgáiként tevékenykedtek: rituálékat mutattak be az oltárnál, dicsőítő himnuszokat
énekeltek, illetve imákat mondtak a közösség vagy egy-egy egyén nevében, aki az isten
közbenjárását és segítségét kérte. Ha előfordult is nyilvános istentisztelet, akkor azt a
templomon kívül, egy nagy udvaron (téren) mutatták be. A szertartások középpontja
az áldozat volt, amelynek módját bonyolult szertartási szabályok írták elő. Az istenek
nagyságát és számtalan áldását különleges szent napok és ünnepek keretében ünnepelték meg.
E megszentelt alkalmak közül a közösség számára az volt a legfontosabb, amelyet a helyi
isten, a város patrónusa és védelmezője tiszteletére rendeztek. Ünnepeiket rendszerint
valamely csillagászati eseményhez kötötték. Így megülték az újhold első napját, a hold
megfelelő fázisainak napjait. Csillagászati jellegű ünnepet ültek a tavaszi és őszi nap-éj
egyenlőség idején is.