1

2
 Szöveg copyright © P. Gál Judit

Fotó copyright © Pintér Márta

Borítóterv. Lelkes László

Fotósok:
Bánkúti Sándor, Bertalan László, Fóris Gábor, Fuszek Gábor,
Gálos Viktória, H. Baranyai Edina, Hegedűs Róbert, Knap Zoltán,
Blikk/Németh Csaba, Németh Gabriella, Velvet/Szécsi István,
Teknős Gábor, Teknős Miklós, Urbán Tamás,
Blikk/Veres Viktor, Vásárhelyi Zsombor

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni
bármely formában vagy módon a kiadóval történt
előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni
másféle összefűzésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadták.

Kiadja a BABUSZ Bt.

2018
Telefon: +36 20/979-1212
E-mail: judit.p.gal@gmail.com
Webáruház: www.ordogokugyvedei.hu

Felelős kiadó a bt. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Kárai Csaba
A kiadványt tervezte: Bittér Tamás
Korrektor: Friedrich Zoltán

Külön köszönjük Bajnok Zsoltnak a közreműködést!

Nyomta: AduPrint Kft.

Felelős vezető: Tóth Zoltán

ISBN 978-615-00-3100-2

3
 Tartalom
1. Krimiként olvasom a gyilkossági aktákat
– Petőfi Attila ............................................................................ 5
2. Két lövés hátulról a fejbe
– Feldarabolt drogdílerek ........................................................ 38
3. Kivégzések hidegvérrel
– Vidákovich Gábor ................................................................ 51
4. Fel sem fogtam, hogy mit teszek
– Vérfürdő a lőtéren ................................................................ 76
5. A specialista
– Krispán István ...................................................................... 95
6. Elve eltemetve
– Vadócz Attila büntetőbíró ...................................................125
7. Szita Bence megölésének igaz története ………………...157
8. Életfogytiglan: az apránként adagolt halál
– Makai Lajos büntetőbíró .....................................................194
9. Iszonyúan fáj, hogy én lőttem le!
– Kettős gyilkosság Romonyán ..............................................218
10. Sosem felejtek, és mindig törlesztek
– Surdy Miklós volt büntetőbíró ............................................231
11. Lefejezek mindenkit, aki rám vallott
– A magyar Bonnié és Clyde ..................................................260
12. A jó zsaru problémás
– Kovács Lajos .......................................................................286
13. Érzelmek börtönében
– Főnyomozó végzett a férjjel .............................................. 321
14. Életre ítélve
– A Bene–Donászi páros.........................................................345

4
 PETŐFI ATTILA
„Máig nagyon izgalmas
számomra a hivatásom.
Ahogy az üldöző és üldözött között
a távolság egyre csökken, végül eltűnik.”

Petőfi Attila:
Krimiként olvasom
a gyilkossági aktákat
Ha ma újraélhetné rendőri pályája egyetlen ügyét, az a Soproni Ágnes
színésznőt brutális körülmények között megölő fiú, Petróczi András elleni
vizsgálat lenne. Vezetőként élete legmeghatározóbb nyomozásai között
tartja számon a hónapokig megoldhatatlannak tűnő
romagyilkosság-sorozatnak és a Balla Irma-ügy újraindított
nyomozásának irányítását is. Petőfi Attila vezérőrnagy ma egy olyan
emberölési ügyekre szakosodott főosztály vezetője, amely – sokszor
évtizedek távlatából – az ország legreménytelenebbnek tűnő gyilkossági
ügyeit deríti fel.

– Húsz éve, egy interjúban megkérdeztem, vágyik-e arra, hogy rendőri

vezető, vagy akár kapitány legyen. Akkor azt mondta, hogy talán
valamiféle romantikából, de nem akar más lenni, mint gyilkossági zsaru.
2004-ben mégis vállalta, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI)
igazgatóhelyettese legyen. Jól gondolom, hogy ekkor eljött az pont,
amikor a rendőrség szoros szervezeti hierarchiája miatt lehetetlen volt a
vezetői megbízatás ötletére nemet mondani? – kérdezem.
A főosztályvezetői irodában ülünk. A puha fotelben akaratlanul is

5
kényelmesen hátradőlök. Ő mosolyog, de közben ösztönösen kihúzza
magát, amikor válaszol.
– Van igazság abban, amit mond. Tény, hogy nemegyszer visszauta-
sítottam vezetői vagy akár kapitányi állásokat. Soha nem vágytam arra,
hogy magas beosztásba kerüljek, engem mindig maga a napi életellenes
vagy gyilkossági rendőri munka vonzott. Ennek ellenére jól döntöttem,
amikor 2004-ben az NNI-hez mentem. Így tudtam olyan ismereteket
szerezni, amiktől szakmailag, emberileg kiteljesedtem. Ugyanakkor az,
hogy most a szervezeti ranglétrán ugyan lejjebb kerültem, de ugyanazt
csinálhatom, mint amiért a rendőri munkát választottam, kifejezetten jó
érzéssel tölt el. Máig nagyon izgalmas számomra a hivatásom. Ahogy az
üldöző és üldözött között a távolság egyre csökken, végül eltűnik. Én
nem úgy élem meg, hogy engem felmentettek vagy kirúgtak innen meg
onnan, hanem hogy én csinálhattam „azt” is.
– Mennyit alakított a személyiségén, hogy gyilkossági rendőr lett?
– Biztos sokat. Nem tudom, hogy ha a mögöttem lévő több mint
harminc év másként telik el, altkor ki ülne ma itt, milyen személyiség-
jegyeket hordoznék. Egyfajta lényeglátást, fokozott felelősségtudatot
biztosan kialakított bennem. Itt valamilyen szinten két élet van a ke-
zemben. Az egyik a sértetté, aki a visszahozhatatlan emberi tényező az
egész eljárás alatt, ami nagyon nyomasztó is tud lenni. A másik sors meg
azé az emberé, akit nemcsak meg kell találnunk, de bizonyítanunk is,
hogy csak ő lehetett az elkövető.
– Ez hihetetlen súly is lehet egy emberen.
– Nemegyszer láttam, hogy sokan a munkánkkal járó felelősségtu-
dattól megroppantak. Vagy félvállról vették, és azt mondták, hogy kit
érdekel, gyilkossági nyomozó vagyok, és kész! Erről volt híres az illető
éjszaka a városban, de semmi teljesítmény nem volt mögötte. Míg volt
olyan kolléga is, aki itt dolgozott velünk egy évig, és azt mondta, hogy ezt
a nyomást nem bírja. Rémálmai vannak attól, hogy mi minden múlik
rajta. Elnéz esetleg egy telefonszámot, és az egész ügy miatta úszik el.
– De Petőfi Attilának soha nem remegett meg a keze egy kihallgatás
közben? Soha nem fordult elő, hogy ki kellett mennie a
kihallgatóhelyiségből egy picit felszívni magát?
– Nem – válaszolja gondolkodás nélkül. – Merem mondani, hogy

6
nem. Igaz, én egy kicsit mindent később élek meg. Mondok egy példát.
Ha engem mindenféle keresetlen szavakkal sértegetni kezdene most,
perceken belül, viszonylag jól, higgadtan lereagálnám. Este, otthon
azonban biztos azon rágnám magamat, hogy mi történt az interjú közben.
Miért beszélt így velem? Magyarán egy kihallgatás, vagy mondjuk egy
nyomozás eseményeinek hatásai sem akkor jelentkeznek rajtam, amikor
történnek velem.
– Tudom, hogy van egy huszonhat eves fia. Ő is rendőr lett?
– Nem. Ő egy ilyen szoros szervezeti hierarchiában nem érezné jól
magát. Én meg örültem a döntésnek. Rengetegszer láttam házon belül
azokat a srácokat, akiknek közép- vagy felső vezető volt az édesapjuk.
Azt, hogy milyen görcsösen próbálták bizonyítani, hogy maguktól is
megállják a helyüket, nem az apjuk neve miatt lettek előléptetve, kaptak
kitüntetést, fizetésemelést.
– Más rendőr lett a fia születése után? Alakított azon, ahogy az ember-
ölési ügyekhez viszonyult?
– A gyerekhaláloknál igen.
– Őt is belelátta az áldozatokba?
– Ez így túlzás. Csak rosszabb érzés volt. Hazavittem az ilyen hely-
színeket. Tehát nem ott és akkor rengetett meg. Az embert lágyítja a saját
gyermek megszületése. Mást láttam ezután a szülők tekintetében, mint
korábban. Két út van, amikor közöljük a hírt, a hozzátartozó elvesztését
(aki nem feltétlenül gyerek). Az egyik, hogy az, akinek bejelentjük,
nagyon keményen tartja magát, határozott, reális, aztán három hét múlva
teljesen összeomlik. A másik, hogy romokban kezdünk, és utána képes
építkezni az illető. Ennél rosszabb már csak az, ha tartósan
eredménytelenek vagyunk. A közeli hozzátartozók évek vagy évtizedek
után is újra meg újra visszatérnek. Azt mondják: Petőfi úr, nagyon klassz,
hogy megoldották ezt az ügyüket, meg azt. De mi van az én gyerekemmel
vagy a feleségemmel? Ez iszonyú rossz érzés. Ki lehet magyarázni, de
semmin nem változtat.
– A biztos rossz is jobb, minta bizonytalanság?
– Ezeknek a szülőknek, meg a közeli hozzátartozóknak, igen.
– Mert így tudja lezárni...
– Hihetetlen, hogy az emberi elme milyen védekező reflexeket talál

7
ki. Tehát hagy még egy pici reményt. Az eltűnési ügyekben például hó-
napok, évek telnek el, semmi hír a szerettéről, megújított úti okmány
nincs, életjel nincs, egy telefon nincs, és még hisz abban, hogy esetleg
munkát vállalt külföldön. Magyarázatokat talál ki, folyamatosan hárít. Az
egyetemi tanár és a hajléktalan ugyanúgy. Mindketten valami kiutat
keresnek, mert a hozzátartozójuk minden magyarázat nélküli eltűnése
enélkül teljesen felemészti őket.

Előre eljátszottak minden mozzanatot

— FARKAS HELGA HALÁLA —

A 18 éves Farkas Helgát 1991. június 27-én este tűzpiros Mazda Miata
autójával az Orosháza és Szeged közötti autóúton feltartóztatták, és
elrabolták. A zsarolók ezután többször hívták telefonon a dúsgazdag
Farkas családot, 500 ezer márkát követeltek a lányért cserébe. A rend-
őrségnek három híváson kívül az összes telefonhívást sikerült rögzítenie.
Cs. József és barátja, Juhász Benedek már az eljárás legelején gyanúba
keveredett. Kiderült: a két fiatalember néhány nappal Helga eltűnése
előtt szinte végigjátszotta ugyanazt a mozzanatsort, mint ahogy a lányt
később elrabolták. Helga a húgával utazott haza Orosházáról Szegedre,
amikor Cs. József és Juhász, akik ismerték a lányt, egy vajszínű Ladával
előbb felzárkóztak az autója mellé, majd mögé húzódva követték. Amikor
Helga kiszállt a kocsiból, és felhúzta a sportautó vászontetejét, Juhászék is
leparkoltak, mondván: segíteni akarnak. Később Szeged előtt egy
parkolóban álltak meg újra, ott Cs. József megkérte Helgát, hadd vezesse
az autóját...

8
Farkas Helga 18 évesen, 1991-ben tűnt el. Holtteste azóta sem került elő

9
 Cs. József ekkor még büntetlen előéletű volt, később csalásért, fegy-
veres rablásért és gyilkosságért is indult eljárás ellene. A vádirat alapján
egy másik eljárás miatt szökésben lévő barátját, Juhász Benedeket gyil-
kolta meg. Az ügyész szerint azért, mert tartott tőle, hogy Juhász vádalkut
köt a rendőrökkel, és elmondja, hogyan rabolták el és ölték meg Farkas
Helgát. Koronatanúként épp Juhász Benedek felesége vallotta azt, hogy
félje elmondta neki: Cs. Józseffel együtt rabolták el Farkas Helgát. Egy
napra egy garázsba zárták, ezután Cs. József megfojtotta a lányt. A
holttestet elvitték egy öntöző csatornához, ott rejtették el. Cs. Józsefet
végül – Farkas Helga személyi szabadságának megsértéséért és zsarolásért
– tíz évre ítélték, azt azonban soha nem bizonyították rá, hogy a lányt is ő
ölte meg.

– Vannak régi ügyek is, amiken máig rágja magát? – kérdezem Petőfi
Attilát.
– Persze.
– Farkas Helga? – bólint, miközben folytatom. – A lány holtteste máig
nem került elő, a szülők zsarolását igen, de azt, hogy megölték, nem
sikerült bizonyítani. Vizsgálóként többször is beszélt Cs. Józseffel, ő
mégsem tört meg...
– Ő a rendőrségen és a bíróságon sem volt hajlandó még a legegyér-
telműbb kérdésekre sem válaszolni. Egy évig Magda Marinko zárkájában
tartottuk fogva. (Hírhedt, szerb származású sorozatgyilkos, jelenleg is
Magyarországon tölti életfogytiglani szabadságvesztését. Hazánkban az
egyik legveszélyesebb bűnözőként tartják számon.) Míg Magda fél év
alatt hat gyilkosságot ismert be, addig ő végig hallgatott, megtagadta a
vallomást. A tanúk elmondásaiból kiderül, a személyisége olyan, mint
egy szappanozott siklóé. Nem az a típus, aki szemtől szemben veszi fel a
harcot. Az egyik tanú azt mondta a vallomásában, hogy egyszer a
diszkóban lekérték tőle a barátnőjét, ő udvarias úriemberként azt mondta:
„Uram, ez csak természetes”, aztán otthon elővette a kis babos kendőből

10
a pisztolyt, hogy visszamegy, és megöli az embert. Erre azonban végül
nem került sor.
– Gondolom, nem hagyja hidegen, hogy Cs. József ma boldogan él
valahol külföldön. A börtönben letette a felsőfokú angolnyelv-vizsgát,
később egyetemi diplomát szerzett. Ma már családja, gyereke van,
Angliában él.
– Szuper! Tehát ő az egyetlen, akire büszkék lehetünk. Kitaníttattuk a
sitten, és több lett, ahhoz képest, mint amikor bekerült – keserű mosollyal
pattognak a szavai. – Gondolja el! Felsőfokú angolnyelv-vizsga,
anglisztikai tanulmányok az egyetemen. Aztán szabadul. Ebben is benne
van a tudatosság. Érzi, hogy nem a határokon belül kell neki karriert
csinálnia, vagy egyáltalán élni, mert Helga apja, Farkas Imre mindig ott
liheg majd a nyakában. Távolabb kell menni, új életet kezdeni egy olyan
helyen, ahova nem mennek utána. Nincs egy ember sem, aki még ismeri,
vagy akár keresi.

Tudnom kell, hol nyugszik!

— AZ APA LEGNAGYOBB FÁJDALMA —

Miközben beszél, eszembe jut a Magyar Nemzet 2002. július 27-én

megjelent riportja, amelyben Farkas Imre érzelmektől túlfűtve nyilat-
kozott.
– Cs. József és Juhász Benedek rabolta el és ölte meg a gyermekemet –
mondta akkor Farkas Helga édesapja. – Cs. József egyébként is hama-
rosan szabadul, akkor megkeresem, elbeszélgetek vele. Meg akarom
tudni, mi történt a lányommal. Üzleti sikereimet odaadnám azért, hogy
megismerjem a teljes igazságot... Ki akarom deríteni, hova vigyük a
virágot, hol temették el Helgát – tette hozzá.

11
 – Jól tudom, hogy a nyomozás során az is felmerült, hogy a lány is
kenne lehetett a bűnügyben, szabad akaratából ment Csapóékkal? –
kérdezem Petőfi Attilát, aki gondolkodás nélkül válaszol.
– Hogyne, ez komoly verzió volt. Azt feltételezzük, hogy így kez-
dődött, de később eldurvult az ügy.
– Miért?
– Helga egy nagyon nyitott, laza világból jött. Az egyik reális verzió
szerint a srácok megfűzték erre a pénzszerzési lehetőségre. Ő bele is
ment, egy ideig együttműködött velük. Két nap után, viszonylag gyorsan
képbe kerültek Cs. Józsefék mint elkövetők. Megijedtek. Látták, hogyha
mind a hármukat, Helgát, Cs. Józsefet, Juhászt kihallgatják, a lány szinte
biztos, hogy beszélni fog. Emiatt döntöttek Helga kiiktatása mellett. Azt
gondolták, attól még nekik, ha Farkas Imrét tovább zsarolják, lehet
pénzük. Aztán szorult a hurok körülöttük, és erről is lemondtak. Mentek
az évek. Közben egyre lejjebb csúszott Juhász Benedek. Körözték. Cs.
József tudta, hogy ha elfogják Benedeket, és alkut kötnek vele, neki vége.
Kényszerpályára került, ezért végezte ki a Parabellummal a srácot.
Bennem máig ez a képlet. Cs. Józsefben gyerekkorától kezdve komoly
bizonyítási vágy volt, de rájött, hogy ő nem a fizikai erejéből fog pénzt
keresni. Az ügyeskedéshez, simliskedéshez megvolt a kreativitása, ebbe
az irányba ment el. Valójában mindig belesodródott azokba a
helyzetekbe, amikor erőszakhoz nyúlt.
– De ha Farkas Helga megölése már elévült, akkor akár egy névtelen
üzenet is elég lenne ahhoz, hogy megtaláljak a lány földi maradványait,
és a család méltóképp elbúcsúzzon tőle.
– Ez így igaz, de abban a pillanatban Helga apja számára is ott lesz a
bizonyosság, hogy ki ölte meg a lányát. Ő pedig másnap elindul meg-
keresni azt az embert. Aki ismeri, annak kétsége nincs efelől.
– Több olyan újraindított nyomozást is vezetett, amelyben emberölés
gyanújával őrizetbe vettek valakit, majd kiderült, hogy tévedett a
rendőrség. Az új eljárásban pedig az ön vezetésével találták meg a valódi
bűnöst vagy bűnösöket. Legutóbb a debreceni volt fideszes
önkormányzati képviselő, Balla Irma megölésének ügyében történt ez.
Igaz, hogy a legnehezebb egy ilyen nyomozást eredményesen végigvinni?
A kudarc a szakmán belül feszültségeket gerjeszt, emellett pedig kihűltek

12
a nyomok, amelyekre támaszkodhatnának az új eljárásban?
– Tény, a Balla Irma ügy megosztotta a szakmát, az ügyészeket, a
közembereket is. Mi most azokról az eljárásokról beszélünk, amiket
utófelderítésnek hívnak. Amikor elsiklott nyomozások vagy
cselekmények kapcsán kezdünk dolgozni. Lehet, hogy nehezebbnek
tűnik ezeknek az ügyeknek az eredményes felderítése, de sok
szempontból könnyebbek is. Ha akkor vagyok az ügy felelőse, amikor a
legnagyobb a társadalmi nyomás, nincs rajtam az ebből adódó
megfelelési kényszer. Csak a hideg magányomban leülök, és a
karácsonyfa alatt elolvasgatom az aktákat... (Mert ez volt a Balla
Irma-ügyben is, karácsonykor olvastam el – teszi hozzá.) Ha le tudom
vetni magamról ezt a fajta nyomást. Tényleg csak mint a krimit olvasom
az aktákat. Keresem, hogy milyen más megfejtés lehet bennük. Ez egy
egészen más megközelítésre ad lehetőséget. Relatíve tiszta fejjel azt
tudjuk mondani, hogy annak higgyünk, ami előttünk zajlik. Újrakezdés
van.
– És valóban szinte mindent meg kell ismételni?
– Csak annak hiszünk, amit mi csinálunk az ügyben. Nyomozóként,
vizsgálóként megtanultam, hogy a legtehetségesebb kolléga is, ha
kihallgatott valakit előttem, hiába olvasom el a jegyzőkönyvet, nem elég.
Biztos, hogy felmerülnek bennem kérdések. Miért nem kérdezte meg ezt
vagy azt? Hogy adta a kihallgatott fél a választ? Ő látta a szemét, én nem.
Hallgassuk már meg még egyszer! Nem a bizalmatlanság miatt, hanem
azért, mert a személyes meggyőződésemet akarom kialakítani.

Éveket ült ártatlanul

— A BALLA IRMA-ÜGY —

Balla Irma debreceni volt fideszes önkormányzati képviselőt brutális

körülmények között, a lakásában gyilkolták meg 2007. április 7-én,

13
húsvétkor. Az asszony agyonkínzott holttestét másnap a fia, Schönstein
Sándor találta meg, aki azonnal hívta a rendőrséget. Egy évvel később a
Hajdú Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság kommandósok bevetésével
vette őrizetbe az egyetemista fiatalembert, aki ezután két évet töltött
ártatlanul édesanyja meggyilkolásának vádjával előzetes letartóztatásban.
Még 2007 májusában, a gyilkosságot követő hetekben meghallgatták a
rendőrök a szomszéd építkezésen dolgozó, betörésekért már büntetett D.
Lajost, aki úgy nyilatkozott, hogy otthonában aludt a gyilkosság idején, és
ezt három tanúval igazolta. 2009. július közepén a férfi, aki újra előzetes
letartóztatásban volt egy másik ügy miatt, beismerte, hogy ő ölte meg
Balla Irmát. Azt állította, hogy betömi akart, és miközben a lakásban
kutatott, az asszony meglepte. Miután nem akart tanút hagyni maga
után, az építkezésen használt pajszerrel agyonverte a nőt. A vallomásban
olyan részleteket mondott el a lakás belső berendezéséről, amelyeket
kívülről, az ablakon keresztül nem láthatott. Pontos leírást adott Balla
Irma mobiltelefonjának színéről, típusáról is; a készüléket pontosan ott
találták meg, ahol a férfi a vallomásában mondta. Később még egyszer
megismételte a vallomást, majd visszavonta azt.
Mindezeket követően még mindig Balla Irma fiát vádolták a gyil-
kossággal. Az ellene folyó tárgyaláson ugyan meghallgatták D. Lajost is,
de az eljáró bíró azt a mondta, azért Schönstein Sándor az elkövető, mert
D. Lajos nem ölő, hanem inkább tolvaj típusú ember.
Ezek után a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság Schönstein Sándort különös
kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt tizenkét év, fegyházban
letöltendő szabadságvesztésre ítélte első fokon. A másodfokon eljáró
Debreceni ítélőtábla új eljárást rendelt el, amelyben – hat és fél évvel a
gyilkosság után – jogerős felmentő ítélet született. Ezzel párhuzamosan az
ügy újraindított nyomozását megkapta a Petőfi Attila vezette Kiemelt
Életellenes Ügyeket Felderítő Főosztály az ORFK-n.

– Ilyenkor tulajdonképp a két lehetséges elkövető mellett és ellen szóló

érveket veszik sorra?

14
 - Pontosan. Egy strigula a fiúnak, kettő D. Lajosnak. Ez így ment
folyamatosan. Egyszer csak olyan mennyiségi és minőségi változás állt
be, hogy egyértelműen kirajzolódott, minden jel szerint D. Lajos ölte
meg Balla Irmát.
– A DNS-vizsgálat eredménye volt perdöntő fontosságú?
– Igen. Hozzáteszem, a DNS-vizsgálat történetében egy új nyom-
keresési módszert találtunk ki, vagy kezdtünk meghonosítani. Balla
Irmának ugye kb. 30 négyzetméteres lakása volt, egy szoba összkomfort
– kezdi magyarázni egyre átszellemültebben. – Tulajdonképp egy
franciaágya volt az asszonynak. Kis túlzással azon zajlott az élete.
Nemcsak ott aludt, de nappal, ha bevetette egy ágytakaróval, azon ülve
dolgozott a laptopján is. Ezen az ágyon verték őt halálra. Véres lett a hat
négyzetméteres ágyterítő is. Soha nem vizsgálta első fokon, sem
nyomozati, sem ügyészi, sem bírói szakban senki ezt a takarót. Abból
indultak ki, hogy a vér úgyis a sértetté. De a gyilkos nem gumikesztyűvel
ment oda! A matematikai esélyét mindenki látta, hogy lehetnek ezen a
térítőn nyomai a tettesnek. Valószínűleg a nem véráztatott részen lehet
elkövetői nyom. (Letámaszkodott, ezért ott maradhatott izzadmány,
hámfolt, hajszál. Bármi.) A szakértői munka, ha milliméterről
milliméterre ment volna a teljes nyomrögzítés, és csak a fele felületet
vettük volna, több tízmillió forintot és fényévnyi kapacitást elvitt volna a
szakértői intézetből. Mi azt mondtuk, hogy tessék felosztani a takaró nem
véráztatta részeit A4-es lapokra, vagy akkora területű négyzetekre. Egy
nyomrögzítő eszközzel, egy pálcikával satírozzuk össze ezeket a lapokat.
így egy eszközre minden nyom rákerül, ami azon a pár
négyzetcentiméteren volt. De már csak húsz- lapocskányi felületet,
pontosabban a húsz pálcikát kellett ezután vizsgálni. Matematikailag
visszafejthettük azt, hogy kivel került kapcsolatba Balla Irma. így lett
gazdája a sértetti DNS-nek, az egy háztartásban élő fiáénak, a szomszéd
házban élő édesapának, a fiútestvérnek, aki a lakásban járt, és néha leült
az ágytakaróra, és csodák csodája egy ember, D. Lajos DNS-e egy az
ötvenötbillióhoz valószínűséggel rajta volt az ágyterítőn.
– Ami azt jelentette, hogy egy az 55 billióhoz valószínűséggel születhet
még egy ember ugyanezzel a DNS-sel...

15
16
 – Így van, akinek viszont be is kell mennie Balla Irmához 2007. április
25-én, a Bercsényi utca 53.-ba, Debrecenben. Na, akkor még nem volt
vége a történetnek. Ugyanezt megcsináltuk a hölgy alsóneműjén is. Ott is
megtaláltuk D. Lajos DNS-nyomait. Na most, aki egy alsóneműt is
fogdos valakin, azért az közelebb van az elkövetéshez. Az nem csak
bukfencet vet az ágyon, két héttel a gyilkosságot megelőzően. A har-
madik felvonás pedig az volt, hogy az összes többi embernek, aki kap-
csolatba került a helyszínnel vagy a holttesttel – a halottszállító, az orvos,
a főkapitány-helyettes, a szemlebizottság tagjai, az építőmunkás-brigád,
aminek tagja volt D. Lajos – DNS-ét levettük, és a szakértők megnézték,
kapcsolatba kerültek-e az ágyterítővel. És egyikük DNS-e sem volt rajta.
Mindenkit kizárhattunk így az ügyből, és szerintem ezzel nyertünk.
– Ennek ellenére D. Lajos változatlanul megtagadja a vallomást az
ügyben?
– Igen. Közel hat évvel azután, hogy Debrecenben beismerő
vallomást tett, majd visszavonta azt. Ennyi idő elteltével már azért az
ember felismeri a saját érdekeit, azt gondolja, ha megint beismeri a
gyilkosságot, soha az életben nem fog kijönni a börtönből. Teljesen
normális emberi reakciónak tartom, ha valaki ezért megtagadja a
vallomást. Az is lehet, hogy ha egy elsőfokú ítélet után leszünk, majd
meggondolja magát.

Tarkón lőtte az órást

— MÁTRAI IVÁN MEGÖLÉSE —

Somló Tamástól Szulák Andreáig rengeteg ismert művész szerette,

tisztelte Mátrai Ivánt, a Fő utcai órást. Nem csoda, hogy országos saj-
tóvisszhangot kapott, amikor 1999. június 24-én több lövéssel meg-
gyilkolták Budapesten a férfit. Holttestét reggel fedezték fel kicsi, Fő
utcai üzletében. Kilenc hónapig egy helyben topogott a nyomozás. Akkor

17
az évtized lakásmaffia-ügyének egyik gyanúsítottja váratlanul azzal állt
elő, hogy tudja, ki ölte meg a Fő utcai órást. Vallomásában Földes-Szabó
Attilát, az idegenlégiót is megjárt volt boncmestert nevezte meg
tettesként, akit azonnal őrizetbe vett a rendőrség. A férfit azzal vádolták,
hogy egy társával ment kirabolni az üzletet. Ő volt az, aki minden
előzmény nélkül tarkón lőtte Mátrai Ivánt, majd a társával kirabolta a
boltot. Földes-Szabó Attila akkori barátnőjénél megtalálták az üzletből
eltűnt egyik órát, ez, illetve több terhelő vallomás szólt a férfi ellen.
Ennek ellenére Földes-Szabót a bizonyítékok hiányára és a tanúk
vallomásainak ellentmondásosságára hivatkozva 2005-ben jogerősen
minden vádpont alól felmentették.
Földes-Szabó Attilának – az ártatlanul leült évek és a meghurcoltatás
ellentételezéséül – később 25 millió forint kártérítést ítélt meg a bíróság.

– Több mint húsz éve ismerjük egymást. Legtöbbször sikeres ügyek

vagy fontos nyomozások kapcsán készítettem újságíróként interjút önnel.
Egyetlenegyszer éreztem elkeseredettnek, amikor a Fő utcai
órásgyilkossággal vádolt Földes-Szabó Attila ügyében elsőfokon
felmentő ítélet született – fordulok újra a tábornokhoz. – Álltunk a
bíróság folyosóján. Én kérdeztem az ügyről. Közben vibrálta levegő,
érezni lehetett, micsoda energiákat emészt fel, hogy a csalódottsága
ellenére tartsa magát. Jól gondolom, hogy ez az ügy mérföldkő volt az
életében?
– Azt hiszem, igen. Komoly önemésztés zajlott valahol legbelül. Ha
nem lenne a kutyám, akivel rendszeresen futok, a telek, ahol teljesen
kikapcsolok, nem tudom, hol adnám le a felgyülemlett feszültséget. Igen,
a Fő utcai órásgyilkosság rávilágított arra, hogy nem triviális min-
denkinek az, amit egy nyomozás befejeztével mi annak látunk. De fel-
mentés és felmentés között is van különbség. Én úgy érzem, hogy az
órásmester megölése a világ legegyszerűbb képlete volt, az, aki mélyen
ismerte az ügyet, tudja ezt.
– Tudom, hogy hatalmas eltökéltséggel keresték az ügy jogorvoslati

18
lehetőségeit. Miért tettek le végül erről?
– Sokat foglalkoztunk azzal, hogy például a fegyver megtalálása egy
jó perújítási alap lenne. Más elképzeléseink is voltak. De miután má-
sodfokon Tóth Éva bírónőnél jogerőre emelkedett a felmentő ítélet, úgy
éreztem, hogy a száraz jogi útvesztőkben a melónk kifújt. Földes-Szabó
Attila közben a megítélt 25 millió forinttal olyan élethelyzetbe került,
hogy teljesen új életet kezdhetett. Egy pillanatig eszembe nem jutott,
hogy ez az ember vissza fog esni. És nemcsak visszaesik, de pont em-
berölési ügyben, és pont elém kerül majd a történet.

Elítélték a daraboló drogdílert

— FÖLDES-SZABÓ LEBUKÁSA —

Részlet a Magyar Nemzet 2016. április 6-án megjelent cikkéből.

Életfogytiglani fegyháztüntetésre ítélték jogerősen Földes-Szabó
Attilát, aki legkorábban 40 év után szabadulhat feltételesen. Az ítélet
szerint a ma 47 éves elítélt 2008-ban megölte két drogkereskedő üz-
lettársát, holttestüket feldarabolta, és egy balatoni nádasban szétszórta.
Földes-Szabó Attila az 1999-es Fő utcai órásgyilkosság egyik vádlottja
volt, ám a 8 évig tartó, bíróváltás miatt újra is kezdett perben nem tudták
kétséget kizáróan rábizonyítani a vádat, és felmentették. Ezért 204 millió
forintra perelte az államot a jogtalan fogva tartása miatt, és végül 25
millió forint kártérítést kapott. Az egykori dezertált légiós, majd
boncmester ebből a pénzből drogüzletbe kezdett, amelynek a vége kettős
gyilkosság lett. Két üzlettársával Dél-Amerikából hoztak be kokaint, amit
golfütőkbe rejtettek, ám üzleti vitába keveredtek, mire Földes-Szabó úgy
döntött, megöli a két férfit...

19
20
 – Egy egyszerű eltűnéses ügyként indult a kettős gyilkosság
nyomozása? – kérdezem Petőfi Attilától.
– Igen. Rutineljárás volt. Úgy szólt a bejelentés is, hogy két ember, D.
Kornél, illetve a testőre, K. Zsolt egy szép hétvégén Budapesten, a III.
kerületben eltűnt. Az utolsó hely, ahová bekopogtak, nem más, mint
Földes-Szabó Attila bérelt háza volt. Gyanítottuk, hogy az eltűnt férfiak
kábítószerrel üzleteltek, és rengeteg pénz, milliók voltak náluk.
Egyértelműnek tűnt, hogy az egyik drogfutáruk volt Földes-Szabó, aki
Peruból hozta-vitte a kokaint. Egy elszámolási vita miatt kellett meg-
halniuk.
– Földes-Szabó Attila az eljárás alatt végig tagadta a gyilkosságokat.
– A közigazgatási eljárásban, amikor még eltűnési ügyben dolgoztak a
III. kerületi rendőrök a szokásos, csípőre tett kézzel – válaszolt. „Hogyne,
tényleg itt voltak, idejöttek, bekopogtak, beszélgettünk, elmentek,
viszontlátásra, na és akkor mi van?” Körülbelül ez volt a válasza. Csak
éppen ha ennek a férfinak a környezetében eltűnik két ember, az azért egy
kicsit sok.
– Először kábítószeres ügyek miatt vették őrizetbe. Ezután kezdtek
igazán a kettős emberölési ügyben dolgozni? A szabadlábon lévő
ismerőseit sorra kihallgatni?
– Az élettársára, akitől gyereke született, és a barátaira, ismerőseire
koncentráltunk. Tulajdonképpen ezek az emberek mind elhagyták őt.
Mindenkit ki lehetett forgatni mellőle, amit a vallomások bizonyítanak.
Egy ismerőse ott volt a házban, amikor megölte a két férfit. Ő a követ-
kező vallomást tette. A pincében pakolt, amikor lövéseket hallott. Fel-
rohant, és azonnal meglátta a két embert vérbe fagyva. Ó nem volt ott a
lövéseknél, de tulajdonképpen elmondta ezt a helyzetet, majd a holttestek
mozgatásában és a bizonyítékok eltüntetésében már részt vett.
– Ez volt a legfontosabb vallomás a vád kezében ?
– Igen. És az élettársé, aki utólag rakja össze a mozaikokat, hogy
órákkal a kettős gyilkosság után az ő jelenlétében vitte Földes-Szabó a
feldarabolt holttesteket a Balatonhoz. Nem messze az édesanyja házától,
Szemes és Boglárlelle térségében, egy mocsárban rejtette el a meg-
gyilkolt férfiak földi maradványait.

21
 – Hogyan történt a gyilkosság?
– A két férfi gyanútlanul bement a házba, Földes-Szabó a testőrt gyor-
san fejbe lőtte. A lövés becsapódási nyomát megtaláltuk a konyhabútor-
ban. Mészárszékké vált a lakás. Gondolom, D. Kornélt vallatta
valameddig. Amikor megtudta, amit akart, őt is megölte néhány lövéssel
egy 22-es kaliberű, átalakított fegyverrel. Ezután levetkőztette, és mivel
boncmester – mint utóbb a szakértő is leírja –, egy szikével szakszerűen
feldarabolta. Zsákokba tette az áldozatok testrészeit. Alaposan
kitakarított, majd luminollal, vérerőpróbával elkezdte a vérnyomokat
kutatni a lakásban.
– Mi történt azzal a férfival, aki a terhelő vallomást tette? Megúszta,
hogy gyanúsított legyen?
– Lehet, hogy nyakig benne van az egészben, de egy ügyes vallo-
mással kitáncolt az ügyből. Tény, ahhoz, hogy az ő tényleges szerepét
látni lehessen, meg kéne szólalnia Földes-Szabónak. Ugyanakkor az,
hogy Földes-Szabó élettársa mutatta meg, hol vannak a feldarabolt
holttestek, szintén egyértelműen ellene szólt. (A nő állítja, hogy nem
tudta, mi van a zsákokban, de azt igen, hogy csomagokat hordott a mo-
csárba a férfi.)
– Milyen embernek ismerte meg Földes-Szabó Attilát?
– Ő kettős személyiség. Igazából a maga világában okos, egy zárt
rendszerben. A fizikában majdhogynem egy feltaláló szintjén van, és
nagyon sok mindenben kifejezetten képzett. Tényleg, nem leírható vagy
lenézhető személyiség, ez egészen biztos. Csak épp a maga zárt rend-
szerében túljátssza a szerepét. Egy mondatban összefoglalva: két em-
bernek meg kellett halnia, hogy ez az ember jó helyre kerüljön. Ha nem
szívtuk volna fel magunkat, és bizonyítjuk az óbudai kettős gyilkosságot,
gátlás nélkül még több embert pakolt volna el kisebb anyagi előnyökért.
– Elégtétel, hogy a kettős gyilkosságért életfogytiglanit kapott?
– Egyáltalán nem! Nagyon furcsa dolog, mert ilyen áron nem volt jó
érzés, hogy ebben az ügyben bizonyítottnak látták a bűnösségét.
– Készítettem egy interjút Földes-Szabó Attilával. Ez volt talán az első
eset, amikor azt tapasztaltam, hogy egy gyilkosság gyanúsítottja számára
nem a rendőrség vagy általában a gyilkossági rendőrök, hanem egy
rendőr legyen az ellenfél vagy ellenség. Ez pedig ön volt. Tudatosan

22
alakította így? Bízott benne, hogy így kimozdítható a holtpontról, és
vallomást tesz majd?
– Én a kettős emberölési ügyben már egyszer sem hallgattam ki
Földes-Szabó Attilát. Az elfogultságnak még a látszatát is kerülni akar-
tam. Ez az ember többször feljelentett engem különböző eljárásokban. A
lehetőségét is kizártam annak, hogy bármilyen provokáció történhessen
az ügyben. Ugyanakkor vezetőként is odafigyelek arra, hogy a
gyanúsított kihallgatását ne mindig ugyanaz az ember végezze. Van egy
rendőr, akinek nagyon kell ismernie az ügyet. Ő az előadó. Övé az érdem.
A profilalkotás alapján elképzeli a tettest. Végre sikerül megfogni. Nem
lehet elvenni tőle a lehetőségét, hogy leüljön, és szembenézzen vele.
Viszont arra nagyon kell figyelni, hogy hosszú távon a túloldal ne csak
egy személyben lássa a gonoszt. Ne ő hallgassa ki a terhelt feleségét,
gyerekét, az egész családját, illetve a gyanúsítotti kihallgatásokat se ő
végezze egyedül.
– Azt mondja, nem reménykedtek abban, hogy újabb gyilkosságokkal
lesz gyanúsítható Földes-Szabó Attila. Ezt értem. Abban viszont
egyetértünk, hogy vannak olyan ismeretlen tetteses sorozatügyek, ahol
csak akkor tudnak előrelépni, ha történik egy újabb emberölés? Hirtelen
a bolti sorozatgyilkosság vagy a romagyilkosság-sorozat jut az eszembe.
– Valóban. A roma sorozatnál nagyon nyomasztó volt, hogy dőltek be
az ügyek, és jó darabig fogalmunk sem volt, merre keressük az
elkövetőket. Nagyjából három-négy heti rendszerességgel történt valami.
Hihetetlen nyomást jelentett, hogy a tettesek etnikai alapon követik el a
támadásokat. Ahogy az egész társadalom megosztott a romakérdéssel
kapcsolatban, úgy a testületen belül is találkozhattunk ezzel. Most ezt
vagy letagadjuk, vagy nem. Akinek van tapasztalata, árnyaltabb a
véleménye.
– Vezetőként feladata volt az is, hogy a rendőrökre hatást
gyakoroljon? Hogy nincs különbség a meggyilkolt roma és nem roma
ember között?
– Világos. Biztosan nem leírt munkaköri kötelesség. Amikor eliga-
zítások voltak, én lementem minden egyes megyébe, ahol volt ügy, és
ahol várható volt, hogy lesz. Az volt a kérésem, hogy a teljes állomány
legyen ilyenkor jelen, a megyei központi bűnügyi szervtől a segédhiva-

23
talos lányokig. Meggyőződésem volt, hogy az ilyen sorozatelkövető fi-
gyelemmel kíséri az ügy menetét. Nemcsak a sajtóból, de a személyes
kapcsolatain keresztül is információkat akar szerezni. Tehát lehet, hogy
épp az egyik titkárnőn keresztül akarja ezt megtenni, és nem a 107-et
fogja hívni. Ezeket az állománygyűléseket próbáltam arra felhasználni,
hogy mindenki azonosuljon azzal, hogy egy európai szinten példátlan
sorozatgyilkosságban nyomozunk. A romákat ért támadássorozat egy 14
hónapra elhúzódó, összesen 11 helyszínt magában foglaló
sorozat-bűncselekmény volt. Először távolról lőttek, aztán közelről.
Kezdetben csak az esélye volt meg, hogy meghaljon valaki, aztán mint a
céllövöldében, végezték ki az embereket. Az utolsó gyilkossági
helyszínen már bementek a házba, és közvetlen közelről lőttek. Tehát egy
abszolút tudatos, gátlástalan, egyre agresszívabb, aljas elkövetésről
beszélünk.
– Ha azt kérdezném, melyik volt az élete legfontosabb három ügye, a
romagyilkosság-sorozat köztük lenne?
– Biztos. Tény, nem én találtam meg a híváslistában augusztus 11-én
azt a számot, ami elindította a vezérhangyát, és 11 nap múlva elfogást
eredményezett. De olyan töltése volt az egész testület számára annak,
hogy megoldottuk ezt az ügyet, amire nincsenek szavak. Mindenki, aki
nyomozott benne, kapott valamilyen jutalmat, vagy akár egy emléklapot,
ami kifejezetten az elfogás után, ezért készült. Ha felnéz látja, ott van a
feje fölött a falon, felakasztva.
– Sakkozik?
– Nem.
– Bridzs?
– Nem.
– Semmi agy torna?
– Az ügyeken molyolok. Meg az emberekkel való játszmákat szere-
tem. A gyilkossági nyomozásoknál szebb számomra nincsen. Például a
múlt héten is volt egy beszélgetésünk egy gyanúsítottal, aki vádalkut
szeretne. De nagyon óvatos. Bizonytalan. Valószínűleg egy kettős em-
berölés vázát tudja. Az ő meggyőzése még mindig nem sikerült. Nyolctíz
órákat tudok azzal tölteni, hogy rájöjjek, hogyan nyílna meg nekem.
Lehet, hogy a vele való beszélgetés most nem hozott áttörést, nem lett

24
belőle koronatanús vallomás. De láttam az ember szemén, hogy el tudtam
hatolni az agyáig. Ereztem, hogy megérintem az embert, és ez az érzés
nagyon jó. Sokszor beismerő szituációban van ilyen. Nemrég –
emberölés gyanúja miatt – hazahoztunk egy embert Ausztriából. Komoly
agydaganata van, emiatt az emlékezete is elmegy. Tudtuk, hogy szinte
biztosan ő a tettes. Mégis lemondtunk róla testületileg, hogy ezt
bizonyítani is lehet.
– Mert az emlékezetkiesése miatt nem tudja magáról, hogy ő a tettes?
– Lehet, hogy így van. Organikusan beteg. Egy galambtojásnyi
daganat van a hipotalamusz környékén.
– Ki az áldozat? Mit lehet tudni az ügyről?
– Ez egy 2006-os, dunántúli emberölés. A gyanúsított DNS-e ink-
riminált helyen van, amire ő mondott egy magyarázatot, de érdemi
vallomást nem tett. Előbb-utóbb kiengedik. Beteg, nem beteg, nem
tudunk előrejutni, nem tudjuk bizonyítani vele szemben a dolgot.
Bekerült az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe. Egyszer
épp ott jártunk, én pedig elkezdtem vele beszélgetni. Másfél óra után –
ami egyébként kidobott időnek tűnt – elkezdett magától be-
folyásmentesen mondani dolgokat. Elmondta, hogy ismeri a sértettet. Ő
járt abban a lakásban. Lerajzolta szintenként a szekszárdi családi házat,
olyan részletességgel, hogy még azt is tudta, hogy lambéria van a falon, a
garázsajtó pedig kétszárnyú, és kifelé nyílik. Tehát ez az ember ott volt a
helyszínen. El is mondja a szituációt, hogy alkalmi ingatlanügynökként
járt ott. Állítja, hogy nem bántotta a sértettet. Semmi baja nem volt,
amikor eljött a házból. Csakhogy az ő DNS-e a sértett kocsijában van,
amit senkinek sem adott oda vezetni. Tehát ő adott egy magyarázatot
arra, hogy mit keresett az áldozatnál, ezzel az ügy elejébe betette magát, a
végén ott a szakértői vélemény a DNS-ről, a kettő között meg
valószínűleg az emberölés. És miközben a szó köznapi értelmében egy
beszámíthatatlan emberrel beszéltem, aki nem ismer meg holnap, ha
bemegyek hozzá, mégis sikerült elérni, hogy feljöjjenek olyan
emlékképek, amelyek behelyezik az ügybe. Néztünk egymásra a
kollégámmal, hogy atyaisten, hogy fogjuk ezt holnap rögzíteni. Másnap
kimentünk, és kamera előtt jegyzőkönyvbe mondta ugyanazt a vallomást.
Ez az, ami nem rendfokozat meg beosztás kérdése. És igen, jó érzéssel

25
töltött el, hogy egy ember, aki – ha beteg, ha nem, de – megnyílt nekem.
Úgy, hogy semmilyen érdeke nem fűződhetett ahhoz, hogy önmagát
belehúzza egy történetbe, ami miatt akár az életben nem jöhet ki a sittről,
ha bebizonyosodik, hogy ő az elkövető.

26
 – Meg érdekes joghelyzet, hogy ezzel az agy daganattal őjelen
pillanatban beszámítható-e. Valójában mennyire korlátozza a tumor?
Mire emlékszik, és mi az, amit eljátszik?
– Hogy hárít-e, vagy tudatosan tagad? Ebben a konkrét esetben az a
meggyőződésem, hogy a nagyon traumatikus esetek jobban bevésődtek
ennek az embernek az agyába. Amikor ezt a témát érintettem, a gesz-
tusaiból, a mimikájából is látszott, hogy teljesen másképpen reagál. Tehát
valamilyen szinten az agya próbálja hárítani ezt az egész kérdéskört, ami
már-már tudatosság szintjére ment. Igen, azt gondolom, hogy ő az el-
követő, de ha ezt ő nem mondja el egy értékelhető pillanatában, befo-
lyásmentesen, egy józan szakértőnek, nem lesz egyszerű a bizonyítás.
– Ha most újraélhetné az élete egyetlen nyomozását, melyik lenne az?
– hosszú hallgatás után jön a válasz.
– Ez nagyon nehéz kérdés –fújtat egyet –, mert mindegyik izgalmas
volt. Talán a Soproni Ági. Kicsit döglött ügy volt már akkoriban. Március
13-án jelentette a fia, Petróczi András az eltűnést, mi pedig október 17-én
kerültünk képbe, és gyanúsítottuk meg a társával, Lázár Zsolttal együtt a
gyilkossággal.

Etesd meg a kutyákat!

— A SZÍNÉSZNŐ, SOPRONI ÁGNES ELTŰNÉSE —

2000. március 16-a, csütörtök este 10 óra volt, amikor egy nagyon rég
hallott televíziós rendező ismerősöm felhívott.
– Van nekem egy barátnőm, egy színésznő, a Soproni Ági, nem va-
lószínű, hogy ismered, mert kevés filmszerepe volt, az utóbbi években
pedig csak szinkronizált – kezdte Péter. – Ági egy héttel ezelőtt eltűnt,
csak annyit tudunk, hogy azt mondta, vidékre megy, de ugyanakkor a
kocsiját otthon hagyta, ruhát sem vitt magával, pedig ő még vásárolni
sem ment autó nélkül. Épp itt vagyok a legjobb barátnőjénél, nagyon

27
aggódunk miatta. Azt gondoltuk, hogy ha te mint bűnügyekkel foglakozó
újságíró hívod fel a rendőröket, talán tudsz segíteni.
Ami ezután következett, valóban felkeltette az érdeklődésemet. Péter
ugyanis már akkor elmondta, a közeli barátok számára nagyon gyanús a
színésznő 20 éves fiának a viselkedése.
– A gyereket úgy hívják,
hogy Petróczi András. Tudjuk,
hogy sok baja volt vele az
Áginak, a rendőrség is
nyomozott a fiú ellen valami
mobiltelefon-ügy miatt. Alig
tudták az ismerősök rávenni,
hogy bejelentse a rendőrségen
az anyja eltűnését. A
legfurcsább az, hogy állítólag
egyáltalán nem úgy néz ki,
mint aki nagyon aggódik.
Hamar kiderült, hogy nem
szimpla eltűnési ügyről van
szó, hanem az évtized egyik
legkegyetlenebb
gyilkosságáról.
2000. október 17-én a
BRFK gyilkossági nyomozói ugyanaz nap vitték be a rendőrségre Petróczi
Andrást és azokat a barátait, akik később bevallották, tudtak a
gyilkosságról. Ekkor Petróczi barátja, a pizzafutárként dolgozó Lázár
Zsolt beismerő vallomást tett. Később a bíróság jogerős ítéletében ezt a
vallomást vette alapul. Eszerint a két fiú együtt tervelte ki a színésznő
meggyilkolását, ám Soproni Ágnes fia még ezelőtt megkérte barátnőjét,
D. Beátát, hogy nyolcmillió forintért szerezzen bérgyilkost édesanyja
megölésére. Miután a lány nem talált olyan embert, aki vállalta volna a
szörnyű tettet, Petróczi barátját, Lázár Zsoltot vonta be a gyilkosság
tervébe.
Március 9-ről 10-re virradó éjjel Soproni Ágnes Üdülő utcai házában a

28
két fiú a felső szinten várta meg, amíg a színésznő elaludt, majd Lázár
Zsolt csaknem meztelenre vetkőzve – hogy ne maradjon vérnyom a
ruháján – lopódzott le. A fiú először egy vastag kábeldarabbal ütötte
arcon Soproni Ágnest, majd dulakodás közben megfojtotta. Petróczi
András eközben a felső szinten zenét hallgatott. A szembesítésen a két
fiatalember ellentmondott egymásnak abban, hogy mi történt ezután.
Lázár Zsolt állította: Petróczi megnézte anyja holttestét, sőt megkérdezte
tőle: „Mi van, Sopikám?” (a fiú így hívta édesanyját), majd abban is
segített, hogy beemeljék a tetemet a fürdőkádba, Petróczi tagadta ezt.
Később Lázár Zsolt darabolta fel a holttestet, Petróczi eközben elindult
anyja autójával a Balatonhoz, hogy annak mobiltelefonjáról SMS-eket
küldjön saját, otthon hagyott készülékére. Ezzel azt a látszatot akarta
kelteni, hogy az asszony még él. Az üzenetek között szerepelt ez is: „Etesd
meg a kutyákat!” Később azért bírt ez különös jelentőséggel, mert Lázár
Zsolt szerint azt tervezték, hogy a színésznő földi maradványait a kutyák-
kal etetik meg.

– Miért tört meg Petróczi András fél év hallgatás után ?

– Az eltűnés utáni első hónapokban, akármikor behívták a kerületi,
majd a BRFK-s kollégák, ő mindig kemény volt, ellenállt a kérdéseknek,
és soha semmi olyan adat nem merült fel, ami alapján meggyanúsíthatták
volna. Biztos volt benne, hogy nincs bizonyíték ellene, csak feltevések,
amikkel nem kezdhet semmit a rendőrség. Amikor elkezdtünk dolgozni
az ügyön, tudtuk, nekünk csak jót tett, hogy több mint fél év telt el az
eltűnés óta. Ilyenkor az ügy tanúi már nem annyira éberek, azok, akik
tudhatnak a gyilkosságról, nincsenek naponta kioktatva, mit mondjanak a
rendőröknek. Ennek értelmében megbeszéltük, hogy október 17-én
ugyanaznap visszük be a Teve utcába Soproni Ágnes fiát, a barátját,
Lázár Zsoltot, és az ő baráti társaságuk azon tagjait, akikről sejtettük,
hogy tudnak a gyilkosságról. Petróczi Andrást hoztuk be utoljára, ő látta
a folyosón a bűntársát, L. Zsoltot, és azokat a lányokat, akik tudtak arról,
hogy hónapok óta bérgyilkost keres az anyja megölésére. Az egyik lány

29
sírt is a folyósón. Ekkorra már nem kevés információval rendelkeztünk
arról, hogy hogyan történt a gyilkosság. Talán egy órával azután, hogy
Soproni Ágnes fiát az egyik kolléga elkezdte kihallgatni, a fiú megtört, és
beismerő vallomást tett. Petróczi András már a folyosón látottakból azt
sejthette, hogy beszélhettek a gyilkosságról a többiek, a nyomozó pedig
olyan taktikusan kérdezett, hogy a fiú azt hitte, mindent tud. A
vallomások után következett a holttestkeresés. Ezután megtaláltuk az
áldozat fejét, és sikerült az egész ügyet a nulláról visszahozni. Igen, ezt a
nyomozást szívesen újraélném, ha lehetne.
– Tudja, hogy alakult Petróczi András sorsa a börtönben?
– Nem. Azt tudom, hogy a gyilkosság idején 20 éves volt, 2040-ben,
60 évesen szabadulhat kedvezménnyel.
– Meglepte, hogy az anyai nagymama megbocsátott az unokájának?
– Igen, főleg úgy, hogy őt is meg akarták ölni. Jegyzőkönyvi tétel volt,
hogy Lázár Zsolttal megbeszélték, felmennek a szívbeteg nagymama
lakására, megijesztik, infarktusként eladják a történetet. Így azt a lakást
örökli Petróczi, amiből kifizetheti Lázár Zsoltot. Nem beminősített
előkészület, ez egy gondolat volt, mondjuk így.
– Mennyire tehet az anya arról, amikor a gyereke gyilkossá válik?
– Ez nagyon összetett kérdés. Petróczi András esetében a szülők el-
mérgesedett válása viselte meg a nagyon rossz korban lévő, serdülő
gyereket. Látta a diplomata apja karrierjét, anyjának az apához való
folyamatos ragaszkodását, az iszonyatosan elhúzódó vagyoni pert.
Közben elkezd az anyja felé fordulni, aki úton-útfélen beleszól az
életébe, hogy hogy néz ki, mit csinál. Elindul egy velejéig romló
magatartás. Először az anyja kocsiját lopatja el, majd hónapokig tervezi a
megölését, amit ő nem mer megcsinálni, és soha nem bánt meg. Attól a
pillanattól kezdve, hogy beismerő vallomást tett, egy mindig mást
terhelő, felelősséget hárító, taktikus-védekező emberként viselkedett.
Nem az édesanyját sajnálta, hanem önmagát, azért, mert a bűnügy
kiderülésével a külvilágtól elzárva kellemetlen lett az élet a számára.
– A krimikben látni, hogy a zsaruk hazaviszik a fotókat a helyszínről,
az áldozatokról, otthon tovább őröl az agyuk az ügyeken.

30
31
 – Én is sok mindent viszek haza olvasni. Ott elmélyültebben tudok az
ügyekkel foglalkozni. Nem szól a telefon, senki nem zavar. Sokszor este
tízkor teljes magányban, amikor már kutya, macska, mindenki alszik,
előveszem a jegyzeteimet. Minden ügyről van egy kis mappám. Egy
vékony kis összefoglaló, vagy én írtam, vagy az anyagból készült a
releváns dolgok – egy meghatározó jegyzőkönyv, vagy szemle, szakértői
vélemény – szerepel benne. Most 11 ismeretlenes ügyünk van. Biztos,
hogy 11 ilyen dosszié van nálam ezekről. Néha átlapozom, és mindig
kapok belőle valami kis impulzust.
– Van önvédelmi pisztolya?
– Van. Ez onnan indult ki, a ’8O-as években így tudtam többször el-
menni lőni, gyakorolni. Ráadásul jobb pisztolyaink voltak önvédelmi-
ként, mint a szolgálatiak. Na, ez azóta megcserélődött.
– Kovács Lajosnak, az ismert nyugalmazott gyilkossági nyomozónak
mondta egyszer Magda Marinko, hogy „egy éjszaka majd én
ébresztelek”. Volt hasonló élménye, amikor valaki beígérte, hogy meg
fogja találni?
– Ígérgettek, igen, igen. Vagy nyíltan, vagy burkoltan. Van ilyen, volt
ilyen...
– Nem érinti meg? Nem gondolja végig, hogy tudja-e realizálni az ígé-
retét az illető?
– Dehogynem, végiggondolja az ember.
– Hozzátartozik ez is a munkájához?
– Benne van. Volt ilyen konkrét élmény is, amikor személyvédelem
alatt álltam. De ügyenként kell a személyt, az indítékokat vagy a motí-
vumokat mérlegelni. Azt, hogy hatóképes-e odabentről az illető, idekint.
– Hányszor történt ilyen?
– Egyszer. Tíz éve. Erős két-három hónap volt.
– A család hogy viszonyult ehhez?
– Elköltözős volt a dolog. Mindenkinek. Anyámnak, apámnak is.
Nem is a szűk közeg volt érdekes, hanem a szüleim, akik 80 felett voltak
már akkor. Túlélték a II. világháborút, ’56-ot, és akkor váratlanul este
nyolckor úgy felmenni anyámékhoz, hogy azt mondom, csomagolunk.
Negyvenöt perc múlva indulunk. Nem értették. Budapest kellős közepén
élnek, kisnyugdíjasok, közük nincs semmihez...

32
 – Elmondhatta a konkrét okokat?
– A teljes történetet nem mondhattam el. Ők pedig elővették a bő-
röndöt, és holt fegyelmezetten a két ember egy órán belül becsomagolt,
és a géppisztolyos kollégák által kísérve elköltöztek.
– A gyereknek hogy magyarázta el?
– Más háztartásban nevelkedett akkor már, vele egyszerűbb volt a
helyzet.
– Látom, most is felkavarja, ahogy beszél erről.
– Függetlenül attól, hogy nem tudtuk akkor lemérni ennek a fenye-
getésnek a valóságtartalmát, megrázott rendesen. Amikor egy másik
szolgálat, a védelmi szolgálat azt mondja, hogy akkor tessék csomagolni,
nem tehetek mást, mint vakon követem, amit mondanak. Ez egy ki-
szolgáltatott helyzet. Én meg arra gondoltam, hogy mi van apám vér-
nyomásával, és mi lesz ebből az egészből a mindennapokban. És akkor
megállt az élet hirtelen.

Koponyát őriz a szobájában

– HALOTTAK FOTÓJA -

Petőfi Attila 58 éves. Érettségi után azonnal felvették az ELTE jogi ka-
rára, ahol summa cum laude diplomázott. Már az egyetem mellett, a
nyári gyakorlatokat a BRFK-n töltötte. Bár diplomájára tekintettel au-
tomatikusan tagja lehetett volna a kamarának, ő mégsem az ügyvédi
pályát választotta, inkább a BRFK vizsgálati főosztályának életvédelmi
alosztályán helyezkedett el. Az első pillanattól tudta, hogy gyilkossági
zsaru akar lenni. Tizennyolc éven át vizsgálóként, majd alosztály –, illetve
osztályvezetőként kizárólag életellenes ügyekkel foglalkozott. 2004-ben
kinevezték az ORFK Bűnügyi Főigazgatóság Nemzeti Nyomozó Iroda
igazgatóhelyettesének, majd 2008-ben a testület igazgatójának. 2010-től
az ORFK bűnügyi igazgatója lett. A vezérőrnagy ma a Készenléti

33
Rendőrség Kiemelt Ügyeket Felderítő Főosztály vezetője. A korábbi
irodáiban, a BRFK-n is, a halottak fotóival volt kitapétázva egy nagy
falszakasz. Most ehhez képest szinte üres, konszolidált az irodája a szépen
rendezett íróasztallal és a kényelmes ülőgarnitúrával.

– Minden kép megvan még, amit a BRFK-n látott. Most is itt vannak
az irodámban. Helyem sincs kitenni őket. De valójában az NNI– nél
voltam főigazgató, amikor észrevettem, hogy a látogatóimban vagy a
külföldi szervezetek vezetőiben nemegyszer megütközést keltettek ezek
a fotók. Egy idő után arra jutottam, hogy egy öltözőbe, vagy olyan
helyiségbe teszem őket, ahova nem járhatnak illetéktelenek. Nem akar-
tam megbotránkoztatni senkit, se beosztottat, aki behozza a személyzeti
anyagot, se a diplomata vendégeimet. Ezek a képek a múltról, a hozzám
kötődő múltról szólnak, fontosak nekem. Azért ha lenéz, láthatja, hogy
egy koponyát még megőriztem, csak oda letettem – mutatja végtelen
természetességgel.
– Jól értem? Ami hétköznapi ember számára Jel nem dolgozható, az
egy emberölésekre szakosodott rendőrnek az élete része. Ahogy aki
dzsúdózik, annak a dzsúdóruha nem egy vastag anyagból készült holmi,
amit nem visel el magán, hanem a bőre. Lehetséges, hogy bizonyos
helyzetekben pont ezek a képek lökik tovább egy ügyben?
– Igen. Mind a mai napig az emberölési ügyekkel foglalkozó fiúk
irodájában egy-egy ügyben a homályos elkövetőről készült grafika ál-
landóan kinn van a falon. Ma csak két embert hallgatunk ki, holnap tízet
szűrünk le. A legkülönbözőbb helyekre megyünk adatot gyűjteni. Lehet,
hogy pont ezért ugrik be valami, ami akár a megfejtése is lehet az ügynek.
De a 2013-ban megölt soroksári futónő útvonala, a fő pontokkal
kiemelve, ugyanúgy ott van a falon. És az ember időről időre egy picit
elgondolkodik rajta, valamit hozzátesz az ügyhöz.

34
35
Az interjú 2018 tavaszán készült, majd 2018. szeptember 7-én, egy nap-
pal a fejezet egyeztetését követően, a Petőfi Attila vezette Készenléti
Rendőrség Kiemelt Ügyeket Felderítő Főosztálya a soroksári futónő öt
éven át megoldhatatlannak és egyben teljesen reménytelennek tartott
gyilkossági ügyét is felderítette.
Emlékezetes, hatalmas sajtóvisszhangja volt, amikor 2013. szeptem-
ber 25-én a 36 éves Kardosné Gyurik Krisztina – mint máskor is – ko-
cogni ment este, ám a szokott időben nem ért haza. Lemeztelenített
holttestét órákkal később, nem messze a közeli bicikliúttól találták meg.
A rendőrség először a nő környezetét derítette fel. A nyomozás során
górcső alá vették a férjet, a nő kollégáit, ismerőseit. 240 embert vizs-
gáltak meg. Ez nem hozott eredményt. Ezután olyan férfiakat kerestek,
akik a helyszínhez köthetők, és ad hoc módon követhették el a gyil-
kosságot. Több mint 1800 DNS-mintát vettek a környéken megforduló
hajléktalanoktól, horgászoktól, kerékpárosoktól, de nem találtak egye-
zést. Évekig semmi nem utalt arra, hogy valaha is megoldása lehet az
ügynek. Miközben a sajtó időről időre napirenden tartotta a brutális
gyilkosság kérdéseit, a rendőrök egyre elkeseredettebben próbáltak újabb
nyomot találni, ami elvezetheti őket a gyilkosig.
Petőfi Attila a rendőrség szeptember 8-án tartott sajtótájékoztatóján
elmondta, a nyomozók az utolsó időszakban arra jutottak, hogy vélhetően
a gyilkosság helyszínét adó területhez kötődik a bűncselekmény, vagyis
alkalom szülte a tettest. Elkezdték azokat a bűnözőket is feltérképezni,
akik egykor bármilyen gyenge szállal is, de kötődhettek Soroksárhoz.
Szeptember 5-én kaptak visszajelzést arról, hogy egy börtönben találtak
egy férfit, akinek volt kötődése ehhez a területhez, korábban a gyilkosság
környékéről távozott. A jelenleg 40 éves férfi a gyerekkorát a helyszín
közelében töltötte, egy szomszédos utcában. Asztalosnak tanult, de
hajléktalanként élt, és csak alkalmi munkákból tartotta fenn magát. A
telefonján talált adatok alapján a gyilkosságot megelőző két napon is a
környéken járt. A gyilkosság után egy hónappal pedig egy betörés
gyanújával fogták el. Később – vagyon elleni bűncselekmények miatt –
börtönbe került, azóta is ott volt. Jogerős ítélete szerint 2020-ban
szabadulna. A férfitől nemrég DNS-mintát vettek a börtönben. Ez hozott
áttörést az ügyben. Kiderült, hogy R. Szilveszter DNS-profilja

36
megegyezik a gyilkosság helyszínén talált genetikai nyomokkal.
A férfit azonnal meggyanúsították az üggyel. Megtagadta a vallo-
mástételt, de panaszt nem emelt. A kihallgatókkal folytatott „spontán
beszélgetés” során arra hivatkozott, hogy abban az időben a környéken
kerékpározott, azzal védekezett, hogy látta, amikor egy férfi bántalmazta
Kardosné Gyurik Krisztinát. Ő megpróbálta megvédeni a nőt.
Beavatkozott, megütötte a férfit, miközben maga is megsérült – így ma-
radhatott a helyszínen a DNS-e –, aztán elbiciklizett. Azt nem tudja, mi
történt azután a nővel.
Petőfi Attila szerint ez a történet a bizonyítékok alapján cáfolható. A
férfi öt éve készülhetett arra a szerepre, hogy elmesélje egy más férfi által
bántalmazott nő történetét.

37
 FÖLDES-SZABÓ ATTILA
„Mindenki, aki részt vett
a drogügyietekben, tanú az ügyemben.
Aki nem tanú, az halott.”

Két lövés hátulról a fejbe

— Földes-Szabó Attila —

Filmért kiált minden egyes mozzanata annak, ami Petőfi Attila vezér-
őrnagy és a ma már kettős gyilkosságért életfogytiglani fegyházra ítélt
Földes-Szabó Attila között történt. A húszéves bűnügyi újságírói
pályámon sem találkoztam soha hasonlóval. A bíróság bizonyítékok
hiányában felment egy férfit, akiről a vizsgálatot irányító rendőrnek
meggyőződése, hogy bűnös. Évek telnek el. Az állam még 25 milliós
kártérítést is megítél a felmentett embernek. Majd ugyanez a férfi újra
célkeresztbe kerül. A sors szinte igazságot szolgáltat, amikor ugyanúgy
Petőfi Attila irányításával kezdenek nyomozni az újabb, már két ember
kivégzéséről szóló ügyben. Majd amikor két bírói testület előtt is élet-
fogytiglani ítélet születik Földes-Szabó Attila ellen, aki leghamarabb 80
évesen kerülhet szabadlábra.

Földes-Szabó Attilával kétszer is készítettem interjút. Először azután,

hogy felmentették a Fő utcai órásgyilkosság ügyében. Másodszor akkor,
amikor már újra börtönben volt a két drogdíler kivégzésével gyanúsítva.

38
Ez a 2013-ban készült utolsó beszélgetés jól mintázta számomra, hogy a
férfi Petőfi Attilában látja azt az embert, akinek azt köszönheti, hogy
ismét börtönben van.
Megértettem, hogy miért mondta Petőfi Attila vezérőrnagy a vele
készült interjúban (a Krimiként olvasom a gyilkossági aktákat című
fejezetben), hogy a kettős gyilkossági ügyben azért sem hallgatta ki a
férfit, mert az elfogultságnak még a látszatát is kerülni akarta.
Földes-Szabó Attila ugyanis többször feljelentette őt különböző
eljárásokban. A lehetőségét is kizárta annak, hogy bármilyen provokáció
történhessen az ügyben.
Ma is magam előtt látom, ahogy Földes-Szabó Attila – a már említett
– első találkozásunkkor, 2007-ben, az órásgyilkosságban született
felmentő ítéletét követően, egy tavaszi napon megérkezett az ügyvédje
irodájába. Letette a kabátját, majd kicsit bizalmatlanul, aztán egyre
oldottabban kezdett beszélni velem. Fel sem merült benne, hogy ne adná
az arcát vagy a nevét a könyvemhez készülő interjúhoz. Neki nincs miért
szégyenkeznie, kérdezzem nyugodtan bármiről – mondta.
– A BRFK sajtótájékoztatóján részletesen beszéltek az előéletéről,
arról, hogy valaha boncmesterként dolgozott, és éveket töltött a francia
idegenlégióban. .. – Be sem fejeztem a mondatot, gondolkodás nélkül
reagált. Kifakadt. Arról beszélt, hogy mindent felhoztak ellene. Azzal
senki nem törődött, hogy csak azért ment a légióba, mert Párizsban
elfogyott a pénze.
– Húsz márka volt a zsebemben, amikor másnaposán fölébredtem a
Keleti pályaudvaron, és nem volt előttem semmi, csak egy nagy plakát,
amire azt írták, hogy Légió, jelentkezz! Jelentkeztem, aztán a hat
hónapos kiképzés után hazajöttem – magyarázta. Szívesen emlékezett
arra, hogy miként lett boncmester. Kilencvenben leszerelt a katonaságtól.
Egyszerűen besétált az anatómiai intézetbe, és érdeklődött, hogy lenne-e
munka a számára. Azonnal alkalmazták. Arra viszont, hogy férfi vagy nő
boncolásán vett részt először, nem tudott válaszolni. Nem emlékezett rá...

39
40
Földes-Szabó Attilára a Fő utcai órásgyilkosság ügyében – a két ember
megölése miatt életfogytiglani fegyházra ítélt – Gombos György egyik
bűntársa tett terhelő vallomást. A fiatal férfi egyenesen azt állította, hogy
Földes-Szabó Attila bevallotta neki, ő ölte meg Mátrai Iván órást. Bár
közvetlen bizonyítékot nem talált a rendőrség Földes-Szabó bűnösségére,
az ügyészség mégis – az ellene tett terhelő vallomásokra alapozva – előre
kitervelten, nyereségvágyból elkövetett emberöléssel vádolta meg.
A Fővárosi Bíróság Diós Erzsébet vezette tanácsa előtt már jóval a
perbeszédeket megelőzően az rajzolódott ki, hogy a terhelő tanúk
szándékosan félrevezették a rendőröket. A két férfi, aki összebeszélt,
Mátrai Iván meggyilkolása előtt négy nappal az ukrán határhoz utazott,
felvett a kocsijába két embert, akiket a fővárosba szállítottak. (Ez
felvetette annak is a lehetőségét, hogy a lehetséges gyilkost vitték Bu-
dapestre.) Először mindkét férfi tagadta ezt, majd miután a mobilte-
lefonjaik híváslistáiból és adatforgalmuk helyéből kiderült, hogy valóban
a határszélen jártak a kérdéses napon, kénytelen-kelletlen elismerték,
korábban hamis vallomást tettek. Egyiküket később kilenc év hat hónap
fegyházra büntették az ügyben. Az ítéletben kimondták, hogy nem
bizonyítható Földes-Szabó Attila bűnössége.

Földes-Szabó Attilának – az ártatlanul leült évek és a meghurcoltatás

ellentételezéséül – nem kevesebb mint 25 millió forintot ítéltek meg a
kártalanítási perében. A tárgyaláson úgy nyilatkozott, hogy az idő mú-
lásával egyre romlanak az esélyei, hogy családot alapítson. Bár évek óta
szabadlábon van, és jogerősen felmentette a bíróság, az emberek sze-
mében ő maradt az „órásgyilkos”, és ezt a terhet egy életen át kell ci-
pelnie. Ennek ellenére egy évvel az interjúnk után, 2008. augusztus 20-án
élettársától, Nikolett-től kislánya született.
Hat év telt el. 2013-ban újra találkozzam Földes-Szabó Attilával.
Ekkor még elsőfokú ítélet sem született a kettős gyilkossági ügyben.
Ismét nem látta akadályát, hogy neve és arca közlésével interjút adjon az
új riportkönyvemben. Amikor Pintér Márta fotós kolléganőmmel együtt
bevezettek a fegyház aulájába, észre sem vettem a fogva tartott szürke

41
rabruhás emberek között álló férfit. Csak percekkel később ismertem
meg. Legalább húsz kilót fogyott, szinte semmi nem emlékeztetett arra az
emberre, akivel azután találkoztam, hogy szabadlábra helyezték az
órásgyilkosság ügyében. A bőre hamuszürke volt, az arca beesett, és
legalább tizenöt évvel tűnt idősebbnek a valódi koránál. Egy hatvanhoz
közelítő öregember nézett vissza rám.
– Amikor legutóbb találkoztunk, megkérdeztem, tart-e attól, hogy a Fő
utcai órásgyilkosságot megint előveheti a rendőrség. Azt mondta, hogy
fennáll a veszélye ennek, de nem lehet folyamatosan félelemben élni, nem
foglalkozik az egész kérdéssel. Utána ítélték meg a 25 millió forintos
kártérítést. Mi történt azóta? – kérdezem, amikor már a fegyház
könyvtárában ülünk. Egy fogdaőr áll mellettünk, egy percre sem veszi le
a szemét a férfiról. Bár Földes-Szabó Attila kábítószer-terjesztés miatt
tölti öt és fél éves büntetését, és nem az emberölések miatt tartják előzetes
letartóztatásban, látszik, az őr nem a drogterjesztőt, hanem a kettős
gyilkosság vádlottját látja benne.
– 2008-ban született egy kislányom, Nikolett – mosolyog, amikor ki-
mondja a gyerek nevét. – 2008 februárjában 25 millió forintot fizetett a
magyar állam, addig húzódott az ártatlanul leült harmincöt hónap miatt
indított kártérítési perem. 2008 augusztusában Belgiumba költöztünk az
élettársammal, majd vásároltam három kiló füvet, azt vette el a hatóság,
azért vagyok itt most. Ennyi a rövid történet – mondja valóban
címszavakban. Érzem, miközben beszél, ő is igyekszik felmérni, hogy mit
gondolhatok legbelül. Elhiszem, hogy ölt, vagy ártatlannak látom?
– Mi történt a 25 millió forinttal? – kérdezem.
– Felújítottam anyukám házát. Az adósságokat kifizettem. Tulajdon-
képpen azt mondhatjuk, hogy az a pénz körülbelül negyvennyolc óráig
volt a kezemben. Szépen rendeztem minden tartozást, ami addig fel-
halmozódott. Különböző magánszemélyek hiteleztek nekem, akiknek
természetesen meg kellett adni a pénzüket, jó kamattal. De hát mindegy,
én vállaltam ezt. Három évig előzetesben voltam, ezalatt rengeteget köl-
tött rám a családom, úgy éreztem korrektnek, ha a lehető leghamarabb,
uzsorakölcsönökből megadom nekik. Emellett a szabadulásom után
munkám sem volt. Így nemcsak az előzetesben töltött időszak kiadásait
kellett rendeznem, hanem valamiből lakást bérelnem, megélnem...

42
 – És hogy vetődött fel az ötlet, hogy Belgiumba költözzenek?
– Az élettársam már terhes volt, közeledett a szülés időpontja. Sze-
rettünk volna olyan környezetben élni, ami a kislányomnak megfelelő.
– Mikor látta utoljára a kislányát?
– Amikor kétéves volt. Azóta nem látogat az élettársam, Nikolett.
– Azért vagyok most itt, mert ismét gyilkossággal vádolják. Igaz, hogy
a két áldozatot, D. Kornélt és K. Zsoltot 2008. május 15-én, a kivégzésük
napján ön látta utoljára?
– Igaz, hogy azon a napon találkoztam velük, de semmi közöm a
halálukhoz. D. Kornél megbízott azzal, hogy, mivel befektetnek egy ká-
véüzletbe, kísérjek ki egy férfit Dél-Amerikába, Limába. Tudta, hogy
korábban éltem ott, jó a helyismeretem. Megbeszéltük, hogy két nap
múlva egy bécsi géppel indulunk majd az illetővel. Miután sem másnap,
sem később senki nem jelentkezett nálam az ügyben, elmaradt az utazás.
Amikor én utoljára láttam Kornélt és a testőrét, Zsoltot, elbúcsúztunk, ők
beültek a kocsijukba, és elhajtottak tőlem.
– Honnan ismerte az áldozatokat?
– D. Kornél korábban kölcsönadott nekem 10 millió forintot, amit én a
25 milliós kártérítésemből visszaadtam neki. 10 millió helyett pontosan
13 milliót, mert ennyit írtunk a kölcsönszerződésbe. Emlékszem, ezután
egyszer találkoztam Petőfi tábornokkal, aki megígérte nekem, hogy a
kártérítésként kapott 25 millió forintot már nem fogom elkölteni. Én meg
megmondtam neki, hogy az már el is van költve. Ezzel már elkésett,
uram.
– Ezek szerint a kártérítési per után találkozott Petőfi Attilával?
– Találkoztunk bizony. Elvileg véletlenül. Szép nyugodtan beszéltünk
egymással.
– Térjünk vissza a két meggyilkolt férfihoz. Visszafizette D. Kornélnak
a tartozását. Miért maradtak utána mégis kapcsolatban?
– Ez egy nagyon érdekes szituáció volt, ugyanis utána körülbelül
másfél-két hónapig nem beszéltünk. Majd később ismét azzal keresett,
hogy szívesen hitelezne nekem. Nem vettem fel újabb kölcsönt tőle, de
néha beszéltünk egymással. Érdekes, hogy mindenki arra kíváncsi, miért
voltak velem kapcsolatban Kornélék, holott olyan nagyon szoros kötelék
nem volt köztünk – mondja minden érzelem nélkül.

43
 – Mégis azt gondolják a rendőrök, hogy utoljára maga látta élve az
áldozatokat. Miért?
– Ez nagyon jó kérdés. Ahogy már mondtam, 2008. május 15-én
valóban nálam jártak. Körülbelül fél 12-kor érkeztek hozzám, Óbudán, a
harmadik kerületi Kertsor utcában laktam akkor. Ez az ingatlan a Hollós
Corvin Lajos utcai GSM-adótorony forgalmazási cellájában található. Na
most, Kornéléit telefonjai ennél a toronynál forgalmaztak utoljára,
körülbelül délután kettőkor. Ezek után megszűnt a forgalmazás. .. Ez volt
a rendőrség ellenem felhozott érveinek egyik sarokpontja. A másik a
mobilkészülékek, illetve az áldozatok autójában lévő GPS-készülék.
Ezeket később lefoglalták egy mobiltelefonokkal foglalkozó
kereskedőnél. Az eladónak volt egy nyilvántartása, ami alapján meg-
mondta, hogy a két darab telefonkészüléket és a GPS-monitort egy M.
Ádám nevű embertől vásárolta. M. Ádámot ezután bevitte az NNI. Ő
pedig közölte, hogy ezeket a készülékeket tőlem kapta.
– És nem így történt?
– De igen. Csakhogy valójában én D. Kornélék eltűnésének a más-
napján egy szatyorban, a bérelt házam kapujára akasztva találtam két
mobiltelefon-készüléket és egy GPS-monitort. Ezt tényleg odaadtam egy
ismerősömnek, hogy csináljon vele, amit akar, de nem tudtam, hogy kik
voltak a tulajdonosai. Tudom, ezen a rendőrök jót mulatoztak, hogy
persze, csak ez történhetett... De nekem fogalmam nem volt róla, hogy a
zacskóban Kornélék holmija van.
– Ha az ember talál egy mobiltelefont, azt is megteheti, hogy
nyomozni kezd, kié a telefon, esetleg feltárcsázza azt, akit utoljára hívtak
róla. Miért nem próbálkozott ezzel?
– Mert egyszer egy hasonló szituációban kellemetlen helyzetbe ke-
rültem. Ráadásul nem is volt SIM-kártya a készülékekben, így senkit sem
hívhattam volna róluk – mondja gondolkodás nélkül. – Én eddig 170
oldalnyi anyagot gyűjtöttem össze az ellenem folyó nyomozás ellent-
mondásairól. Erről a bíróságon is beszéltem. Nagyon nehéz megemész-
teni, hogy több mint két évig tartott a nyomozás, 2011-ben kezdődött a
büntetőper. Az első bíró tíz tárgyalási nap után távozott, mert más
bíróságon dolgozik tovább, a következő bíró három tárgyalási napot
tartott, már a harmadik bíró tárgyalja az ügyet... Eközben Nikolett, a volt

44
élettársam, a kislányom anyja alkut kötött a rendőrökkel, és terhelő
vallomást tett rám. Három éve eltűnt az életemből. Azóta semmit nem
tudok a kislányomról.
– Az utolsó alkalommal, amikor meglátogatta az élettársa, elmondta,
hogy nem jön többé?
– Nem, nem mondta el.
– Mit gondol, hisz ő az ártatlanságában?
– Hogy miben hisz, azt nem tudom. Őt 2009 júliusában letartóztatták.
Majd ült fél évet. Közben tíz különböző vallomást tett rám. Majd
szabadlábra helyezték 2009 decemberében. Azóta nem jött látogatni,
levelet sem írt.
– A nővérével vagy az édesanyjával sem tartja a kapcsolatot?
– Nem. Viszont van Nikolettnek tíz különböző vallomása. Nagyon
érdekes a történet. A hatóság koncepciója a következő. Azt állítják, hogy
a volt élettársam mutatta be azt a helyszínt Balatonboglár és Balatonlelle
között, ahol az áldozatok maradványait megtalálták. Mondják ők. Igen.
Csak itt az a probléma, hogy a jegyzőkönyvek mást mondanak.
– Én úgy tudom, hogy Nikolett mutatta meg a rendőröknek, hol
vannak a feldarabolt holttestek.
– Kérdés, hogy ki kinek mit mutatott meg. A jegyzőkönyvekben az
szerepel, hogy Budapestről elvitték Balatonlellére, ahol a Balatonlellét és
Balatonboglárt összekötő mellékúton Nikolettnek hirtelen eszébe jutott
valami. Majd a kamera lemerült, és a kazettacserét követően a tanú
elkezdett egy kék sorompóra mutogatni, ami lezár egy földutat, és egy
gátra vezet. Elmondta, hogy ő itt már járt velem egyszer, valamikor 2008
májusában. Bementem a nádasba, ott voltam fél órát, aztán kijöttem
onnan. Eddig tartott ez a tanúvallomás, majd másnap kivonult a Nemzeti
Nyomozó Iroda ugyanoda, ekkor találták a tizenhárom darab zsákot,
amiben a maradványok vannak elhelyezve. Egy héttel később a
vallomásában Nikolett már arról beszélt, hogy azt az ominózus kék
sorompót nem ő mutatta meg, hanem neki mutatták meg a rendőrök.
Több mint érdekes, hogy a vádirat közli, 2008. május 15-én én D.
Kornélékat megöltem, feldaraboltam, és még aznap elszállítottam
Balatonlellére ebbe a nádasba, és ott lepakoltam. Itt csak egyetlenegy
probléma van. Ha ez valóban így történt, akkor mit keres ott egy kita-

45
posott ösvény másfél évvel később, 2009 novemberében? Holott 2008
októbere óta be vagyok börtönözve... Én kifejtettem ezt az ügyészségnek,
de nem kaptam rá választ. Ahogy arra sem, hogy az ominózus tizen-
harmadik zsák esetében, amiben a ruhák voltak, találtak egy műanyag
kötözőt. Az áldozatokat ugyanis megkötözték a megölésük előtt.
Miután meghaltak, feltételezhetően elvágták a kötözőket, és
belehajigálták a nejlonzsákba a ruhák mellé. Az egyiken találtak egy
vérgyanús szennyeződést. Majd ebből a vérgyanús szennyeződésből a
hemogenetikai labor izolált egy DNS-mintát. Na most ez a DNS egy női
DNS. Az ügy jelenlegi állásában szerintem ez az egyetlen tárgyi
bizonyíték az elkövetőre vonatkozóan. A három évig tartó nyomozás
négyezer-ötszáz oldalas jegyzőkönyvében egyetlen irat sincs, ami arról
szólna, kié lehet ez a DNS. Na persze ez nem illik a koncepcióba, én ezzel
tisztában vagyok.
– Ezek szerint azt állítja, hogy valakik szándékosan önre akarják
terelni a kettős gyilkosság gyanúját?
– Én nem ezt állítom. Én kérdéseket teszek fel. Tizenhárom beadványt
írtam már a bíróságnak, tizenkettőt az ügyészségnek.
– Azt olvastam egy újságban, hogy a házban, amit bérelt, találtak
lövedék ütötte lyukakat, annak ellenére, hogy D. Kornélék eltűnése után
felújította.
– Ezt én is olvastam. Sőt, azt is olvastam, hogy az elhaltak vérét meg a
DNS-ét is megtalálták – mondja. – Ezek azok az információk, amelyek
kiáramlottak a nyomozó hatóságtól a közvéleményhez. A nyomozati
iratokban, érdekes módon, nincs se vér, se DNS, se lőszer, se lőpor.
Aztán később jött az a verzió, hogy azért nincs semmiféle nyom, mert én
egy luminol nevű vegyszerrel kutattam fel a látens vérnyomokat. Majd
ezeket a felkutatott látens vérnyomokat eltüntettem. Nagyon érdekes
koncepció. Ezen sokat gondolkoztam és mosolyogtam, ugyanis négyszer
helyszíneltek abban a házban. Négy alkalommal! Majd végül leverték a
vakolatot, a festéket, a tapétát, a járólapot, a csempét, a lefolyócsöveket.
Tulajdonképpen a lakás belső felületét lebontották. Ezeket elszállították a
kémiai laboratóriumba, és ott készült róla egy szakvélemény. Ebben a
szakértő megállapította, hogy luminol, de még a luminol bomlástermékei
sem mutathatók ki a lakásban.

46
47
 – Arra utaló információ sem volt, hogy luminolt vásárolt korábban?
– Interneten rendeltem luminolt, és vásároltam is 2007-ben, amit fel is
használtam. Majd érkezett egy érdekes tanú, akiről kiderült, hogy ő
vásárolt luminolt, és azt állítja, hogy azt hozzám hozta. Ezzel a tanúval az
a probléma, hogy álnéven vásárolta a luminolt. Őt P. Lászlónak hívják.
Erről a tanúról azt lehetett eddig megállapítani, hogy eladta D.
Kornéléknak a golfkészletét. Azt követően, hogy ők eltűntek, meg-
zsarolta Kornélék egyik üzlettársát, aki egyébként kokainterjesztéssel
foglalkozik. Ebben most folyik egy külön eljárás. A tanúkról kiderült,
hogy egymást zsarolgatták annak érdekében, hogy azt a drogszállítmányt
megszerezzék, ami D. Kornéléké volt. Nagyon érdekes a történet,
ugyanis mindenki, aki részt vett a drogügyietekben, tanú az ügyemben.
Aki nem tanú, az halott. Egyébként összesen öt tanúról beszélünk. Ötből
hárman engem sosem láttak, azt sem tudják, ki vagyok. És azzal kezdik a
vallomásukat, hogy rettenetesen félnek tőlem. Rettegnek tőlem. Ezért
úgy hallgatta meg őket a bíróság, hogy engem kivezettek a
tárgyalóteremből, amíg őket meghallgatták. Amikor végzett a tanú a
mondókájával, kivezetik a teremből. Engem újra bevezetnek, és a bíróság
felolvassa, hogy mit nyilatkozott az illető. Majd, ha van kérdés, akkor azt
fölteszem. Akkor megint kivezetnek engem, a tanút pedig megint
bevezetik, és fölteszik neki a kérdést, amit mondtam előtte. Fölmerült
bennem többször, hogy tulajdonképpen mit keresek ezeken a
tárgyalásokon. Lehet, hogy csúnyán hangzik, de én úgy érzem, hogy ami
ebben az ügyben a tárgyalóteremben történik, bohóckodás.
– Végiggondolta, hogy azért, amivel vádolják, a legsúlyosabb ítéletet
is kaphatja?
– Tisztában vagyok vele. Igazából nekem egy célom van, az, hogy a
jelenleg rendelkezésre álló információkat tisztességesen kivizsgálják.
Nagyon csodálkoznék azon, ha elmarasztaló ítéletet hozna ellenem a
bíróság.
– Jól emlékszem, hogy a Fő utcai órást, Mátrai Ivánt is kétszer lőtték
fejbe, ugyanúgy mint D. Kornélt és K. Zsoltot?
– Igen. Őt is fejbe lőtték, pont két fejlövést kapott. Az a legnagyobb
probléma, hogy sajnos összefüggésben van ez az ügy a kokainkereske-
delemmel. Valakinek a nyakába akarják ezt lapátolni. Itt az a legnagyobb

48
gond az, hogy amikor én ezt felolvastam a bíróságon, kiröhögtek.
Nemcsak hogy kiröhögtek, gúnyolódtak is rajtam.
– Szerette volna, hogy most is Parti Ágnes védje?
– Ági a meghatalmazott védőm volt 2009-ben, aztán hirtelen valami
oknál fogva visszamondta a meghatalmazást. Csak kósza információim
vannak arról, hogy miért – mondja a beszélgetés végén. Már kikapcsolom
a magnót, és indulnék, amikor azt mondja: – Kérdezhetek valamit? –
Mélyen a szemembe néz, amikor bólintásomra felteszi a számára oly
fontos kérdést.
– Képes lenne embert ölni?
– Igen – mondom, és mielőtt folytatnám, mosolyogva mond
köszönetét a válaszért. Talán nem is hallja, amikor hozzáteszem:
önvédelemből.

Földes-Szabó Attila ügyében első fokon a Fővárosi Törvényszék, majd

másodfokon a Fővárosi ítélőtábla is megdönthetetlenül bizonyítottnak
találta, hogy a férfi ölte meg a két drogkereskedőt.
A két áldozat 2008 májusában Földes-Szabó Attila óbudai bérelt
lakásába ment. Földes-Szabó a házban erőszakkal az egyik áldozattal
leragasztatta a másik száját, majd összeköttette kezét és lábát. Ezután
kétszer-kétszer hátulról fejbe lőtte mindkettőjüket, majd feldarabolta és
zsákba csomagolta a holttesteket, amiket a Balatonnál egy nádasba
dobott. Földes-Szabó Attila azon bukott le, hogy nem eléggé alaposan
takarította ki a mészárlás helyszínét, egy bűntársa pedig vádalkut kötött.
Földes-Szabó Attila éveken át megszállottan bizonygatta ártatlanságát,
a bíróság szerint azonban mindig a nyomozás aktuális eredményeihez
igazította a védekezését.
Életszerűtlen összeesküvés-elméleteket kreált, feljelentéseket írt arról,
hogyan akarta őt Petőfi Attila vezérőrnagy kicsinálni bosszúból, amiért
annak idején az órásgyilkosságban nem sikerült őt leültetni.
Földes-Szabó Attila végig, még az elsőfokú életfogytiglani verdikt után
is abban bízott, hogy ismét felmentő ítélet születik az ügyében. Ezek után

49
minden reménye a másodfokú tárgyalásban volt, ahol jogerősen
életfogytiglani fegyházra ítélték azzal, hogy legkorábban 40 év múlva, 80
évesen helyezhetik feltételesen szabadlábra.
Miközben elvezették, a bíróság folyosóján Földes-Szabó Attila az egyik
televíziós riportert is hibáztatta az ítéletért. Azt kérte rajta számon, hogy
az egy évvel korábban készített interjúját nem teljes terjedelmében adta
közre. Földes-Szabó Attila a jogerős ítélet kihirdetése óta nem adott újabb
interjút senkinek.

50
 VIDÁKOVICH GÁBOR
„Kicsit megijedtem,
amikor rájöttem,
hogy nem érzek a gyilkosok iránt
semmiféle ellenszenvet”

Kivégzések hidegvérrel
— Vidákovich Gábor —

Mi játszódik le a gyilkossági zsaruban, amikor csupán hat nap leforgása

alatt egymás után három embert végeznek ki a körzetében? És mi történik
három óra alatt egy emberrel, ami arra sarkallja, hogy beismerje, ő ölte
meg Tompa Esztert? Azt a gyönyörű fiatal lányt, akinek tizenhárom éve
az egész megye rendőrei égen-földön hiába keresik a gyilkosát.

Vidákovich Gábor, a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főka-

pitányság kiemelt főnyomozója gyerekkorában határozta el, hogy rendőr
lesz. 1992. július 1-jén kezdett a győri városi rendőrkapitányságon
dolgozni. Megismerte a helyi alvilágot, eleinte lopásokkal, betörési,
csalási ügyekkel foglalkozott. Majd az életvédelmi alosztályon kezdett
rablási ügyeket és rendkívüli haláleseteket vizsgálni. Vidákovich Gábor
2005. július 1-én került a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főka-
pitányságra. Közel fél éve dolgozott ott, amikor hat nap alatt egymás után
három embert lőttek agyon Sopronban. Az, ami azokban a napokban

51
történt a kiemelt főnyomozóval, kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne.
Győrben fogad, puritán berendezésű dolgozószobájában beszélge-
tünk. Az iroda ablaka az utcára nyílik, a délelőtti fénnyel együtt szűrődik
be a városi forgalom zaja. A szoba egyik sarkában egy próbababa áll. A
80-as évek rendőrségi egyenruhája van rajta. A falon fotók, az íróasztalon
jegyzetek. A nyomozó előzékenyen hellyel kínál, majd az elmúlt évek
emberölési ügyeiről kezd beszélni. Hihetetlen átéléssel idézi fel a
régmúltban történt nyomozásokat is. Őt hallgatva biztos vagyok benne,
neki nem a munkája, nem is a hivatása, hanem az élete kitörölhetetlen
része minden egyes nyomozás. Nem teszi le a lantot, sem akkor, amikor a
nap végén hazamegy, sem akkor, amikor vádemelési javaslattal elküldik
az aktákat az ügyészségre. Az ügyek, azok a sorsok, amelyeket nagyító
alatt vizsgál, tovább élnek évtizedek elteltével is valahol legbelül a
kiemelt főnyomozóban.

– 2006. február 2-án éjjel 11-kor csörgött a telefonom. Otthon voltam.

A főnököm, Kovács Laci szólt, hogy Sopronban van egy fejbe lőtt taxis –
emlékszik az alezredes, aki azóta a megye legfontosabb emberölési
ügyeiben szinte kivétel nélkül dolgozott. Ő az, aki előtt a soproni lőtéri
gyilkosságok tettese, de a Tompa Eszter megöléséért első fokon elítélt S.
Attila is beismerő vallomást tett. Kicsi, négy-öt négyzetméteres,
kétemberes irodájában a falakon képek, eltűnteké, akikről ma már tudni
lehet, hogy meghaltak, és hogyan haltak meg. Ők választották a halált,
vagy mások mérték rájuk.
– Győr és Sopron között elég nagy a távolság. Azonnal elindultam a
helyszínre – folytatja. – Ma is előttem van, ahogy közeledtem egy tel-
jesen lakatlan részen, Sopron külterületén, egy bekötőúton a Mercedes
taxihoz. Alig volt világítás. Az 57 éves ember arccal borult rá a kor-
mányra. Rögtön egyértelmű volt, hogy hátulról lőtték fejbe. Nekünk
pedig semmiféle kézzelfogható információnk vagy nyomunk nem volt,
amin elindulhattunk volna. Az járt az eszemben ott, hogy mi lesz ebből,
hogyan fogjuk megtalálni a tettest vagy a tetteseket.
– Hallottam, hogy a gyilkossági rendőrök rémálmai között vannak
azok az emberölési ügyek, ahol a gyilkosság előtt nem volt kapcsolat a
tettes és az áldozat között. Ez is ilyen eset volt? – kérdezem.

52
 – Igen. Szisztematikusan kezdtünk el nyomozni. Rögtön egyértelmű
volt, hogy rablógyilkosság történt. Először megkerestük a taxitársaságnál
a diszpécsert. Ő elmondta, hogy egy háromfős társaságot vitt a sofőr a
Xitaclan nevű szórakozóhelyre Sopronba. Közben jött egy hívás az
Erzsébet térről, hogy oda kérnek taxit. Szegény öreg pont arra ment. Ott
vártak az elkövetők. A kocsiban hátul ült három részeg srác. A taxis
lelassított a telefonfülke mellett, kiszólt, hogy „mindjárt jövök, csak
ezeket kiteszem a Xitaclannál”. Mi hajnali ötkor vagy hatkor felkeltettük
ennek a társaságnak mind a három tagját. Be voltak még rúgva, de arra
emlékeztek, hogy az Erzsébet téren megállt a taxi, és kiszólt a sofőr két
csuklyás embernek. Mindkettőn sötét felső volt, a kapucnival takarták az
arcukat. Azt se tudtuk, fiúk vagy lányok. Katasztrófa volt az egész!
Aznap éjjel semmivel nem kerültünk közelebb hozzájuk, másnap éjjel
ugyanígy. Ment a rutinmunka. A kocsit bevittük a rendőrségi műhelybe,
ott folyt tovább a helyszíni szemle. A lövedék átment a férfi fején,
becsapódott az üvegbe, majd belefúródott a műszerfalba. Nagyon fontos
volt, hogy sikerült megtalálnunk a lövedéket.
Vidákovich Gábor három kollégájával együtt leköltözött
Sopronba. A rendőrség vendégházában laktak. Mint mondja,
Győrből nem lehet Sopronban nyomozni.
– Elkezdtük szisztematikusan válogatni a régi ügyek alapján szóba
jöhető embereket. Megnéztük, hogy Sopronban milyen lőfegyveres
bűncselekmények voltak – emlékszik.
– Kiderült, hogy évekkel korábban egy albérletben lakott együtt pár
srác, ahol elloptak egy legálisan tartott önvédelmi fegyvert. A soproni
kollégák megszüntették a nyomozást, mert nem találták meg az elkö-
vetőt. De az egyik albérlőtárs, a 18 és fél éves Szíj Zsolt nagyon gyanús
volt nekik. Mi pedig arra jutottunk, hogy kihallgatjuk tanúként ezt a fiút.
Beszélgettünk vele. Amikor az alibijéről kérdeztük, elkezdett
össze-vissza hadováim. Azt éreztük: akár köze is lehet az ügyhöz.
Mint később a tárgyalási jegyzőkönyvekből és a korabeli
újságcikkekből is kiderült, a rendőrök ezek után értesítették a hazai
poligráfos vizsgálatok szaktekintélyét, Krispán Istvánt, akit egymás
között csak az Istennek neveznek. Hihetetlen módon bíznak a
szaktudásában, a munkája eredményességében.

53
 – Február 8-án délelőtt tízre beidéztük a poligráfos vizsgálatra Szíj
Zsoltot, és nyugovóra tértünk – folytatja az alezredes. – Reggel arra kel-
tünk fel, hogy Károlyi Zoli kollégámnak csöngött a telefonja. A soproni
bűnügyi osztályvezető hívta. Közölte vele, hogy Sopronban, a Luxor
kaszinóban van egy ember, akit fejbe lőttek. Mindannyian megdöbben-
tünk. Egymást kérdeztük, hogy mi van itt? Kettévált a csapat. Lerendelt a
főnökség még néhány embert Győrből. Az egyik csapat a taxisgyil-
kosságon dolgozott. A másik, amiben én is voltam, a kaszinós ügyet
kapta. A helyszíni szemlével kezdtünk. Nagyon sokáig folyt a helyszí-
nelés. 21 éves volt csak a srác, aki teremfelügyelőként dolgozott a ka-
szinóban. Öt is hátulról lőtték fejbe. Soha nem felejtem el. Nagyban
helyszíneltünk, amikor szólt valaki a helyi kollégák közül, hogy még egy
gyilkosság történt Sopronban. A Heimler Károly utcában egy 28 éves
lányt szintén fejbe lőttek. Elmondani nem tudom, milyen érzés volt ez.
Talán az egész országban sem volt még ilyen korábban. Egyszerűen
sokkoló volt, ahogy három ilyen súlyú ügy alig egy hét alatt
bekövetkezett.
– Lehet, hogy akkor rendőrként is azt érezte, hogy az események
túlnőttek önmagán, nincs ráhatása a történésekre?
– Pontosan ezt. De ez egy pillanatnyi érzés volt. Aztán rögtön vált az
ember, és azt teszi, amit a szakma megkövetel tőle. Mindig az adott
feladatra koncentrál, és kizárja az érzelmeket. Ittuk literszámra a kávét, és
közben precízen követtük, amit a szakma diktált. Este tíz órakor
végeztünk a kaszinóban. Utána átmentünk a Heimler Károly utcába, ahol
a 28 éves lányt, Henriettát fejbe, majd hátba lőtte a gyilkosa.

Véres ruhában a játékgépnél

— LEBUKÁS A KASZINÓBAN —

Miközben még a kaszinóban helyszíneltek a rendőrök, Kópházáról egy

másik kaszinó tulajdonosa hívta a helyi kapitányságot. Szavaiból kiderült,

54
egy ijesztő külsejű, véres ruhájú, zavarodott fiatalember játszik náluk. A
kiérkező rendőrök percekkel később őrizetbe vették a 28 éves Sipőcz
Zoltánt, akinek a zsebében megtalálták azoknak a játékgépeknek a
kulcsait, amelyek a kaszinós gyilkosság helyszínén voltak. Hamar
kiderült, hogy Sipőcz jól ismerte a Heimler Károly utcában megölt 28
éves lányt, akit barátai kifejezetten jóindulatú, segítőkész, szelíd
emberként írtak le. Minden bizonyíték arra mutatott, hogy Sipőcz Zoltán
előző este megölte a lányt, akitől 30 ezer forintot rabolt el, majd másnap
hajnalban a kaszinóban dolgozó 21 éves fiúval végzett. Onnan 400 ezer
forintot vitt el. Mindeközben a taxisgyilkosság gyanúsítottjának
poligráfos vizsgálata is befejeződött a rendőrségen.

– Soha nem felejtem el. Az egyik kihallgatóban ült Sipőcz Zoltán. A

másikban a taxisgyilkosság miatt beidézett Szíj Zsolt – folytatja az
alezredes. – Krispán István befejezte a poligráf-vizsgálatot, és azt
mondta, Szíj Zsolt nemcsak azt tudja, hogy ki ölte meg a taxist, de az
egész emberölést is teljes részletességében ismeri. Károlyi Zoli kollégám
hallgatta ki a fiút. Pillanatok alatt elvitte a balhét. Elmondta, hogy a
féltestvérével ölték meg a taxist, akitől nyolcezer forintot vettek el. Majd
a pénzt elosztották egymás között. Akkor már behozták a bátyját is. Ő is
elismerte a bűncselekményt. Ezzel párhuzamosan a másik irodában a
kaszinós gyilkossággal gyanúsított Sipőcz Zoltán kihallgatása folyt. Ő is
rövid idő alatt beismerő vallomást tett mind a két emberölésről. Ez egy
napon, 2006. február 8-án Sopronban történt, a soproni kapitányságon –
mondja Vidákovich Gábor, akit láthatóan még 12 évvel a történtek után
is elégedettséggel tölt el az ügy gyors megoldása.
– Ott volt mindegyik gyanúsított kihallgatásán?
– Akkor én még egy éve sem voltam az egységnél. Jelen lehettem a
kihallgatásoknál, de Károlyi Zoli hallgatta ki a taxisgyilkosság gyanú-
sítottjait, míg a kaszinós gyilkosságét Tóth István. Óriási élmény volt a
kollégáimmal mindezt végigélni. Soha nem felejtem el! Végeztünk
mindennel, megvolt a szállásunk, a főnökség meg azt mondta, hogy
mehetünk haza. Mi meg nem haza, hanem ünnepelni mentünk. Nekünk a

55
gyilkosságok kinyomozása a munkánk. Nem tudom máshogy mondani,
de csodálatos érzés volt három ilyen emberölési ügyet megoldani. Nem a
gyilkosságok voltak csodálatosak, hanem az az érzés, hogy megcsináltuk.
Elfogtuk a tetteseket.

56
 – Sipőcz egyből beismerő vallomást tett?
– Sipőcznél volt egy nagyon érdekes dolog. Ő egy kisstílű bűnöző volt
Sopronban, drogdíler, de közben szerencsejáték-függő. Egy év alatt több
tízmillió forintot játszott el. Annyi tartozást halmozott fel, hogy a
hitelezői már fenyegették. Elhatározta, hogy a maradék pénzét zsebre
teszi, és megjátssza a kaszinóban. Visszanyer mindent, és ebből kifizeti a
hitelezőit. Igen ám, de mielőtt elindult volna, bevett egy marék Frontin
nevű nyugtatót. Azt mondja nekünk: „Higgyük el! Én láttam, hogy elő-
veszem a pisztolyt a zsebemből, azt is felfogtam, hogy csőre töltöm. Azt
is felfogtam, hogy tarkón lövöm a gyereket a kaszinóban, de ez a
mozdulatsor nekem olyan volt, mintha levettem volna egy poharat a
polcról.” A nyugtató, amit marékszámra bevett, teljesen kikapcsolta az
agyának azt a részét, hogy átérezze, mit csinál. Meg volt róla győződve,
hogy ő ezért nem kap semmit, mert nem ő gyilkolt, hanem a szer.
– Végül előre kitervelten, nyereségvágyból, több emberen elkövetett
emberölés miatt tényleges életfogytiglanira ítélték.
– Persze. Önhibából bódult állapotban lenni súlyosbító körülménynek
számít. De ezt egészen a bírói ítéletig nem fogta fel.
– Az sorsszerű, hogy amikor elfogták, épp nyerésben volt a
kaszinóban?
– Tényleg, emlékszem, elég komoly nyerésben volt. Hát igen, ez a
sors fricskája vagy fintora lehetett a számára.
– Látta az ítélethirdetéskor?
– Igen. Ott döbbent rá, hogy azzal, amit tett, a saját életének is vég-
érvényesen vége. Meghallotta az ítéletet, és le kellett ülnie. Nem sírt, de
az arcán látszott, akkor fogta fel, hogy a börtönből fogják kivinni a
temetőbe.
– Olvastam, hogy a taxis gyilkosai közül a fiatalabb fiú, Szíj Zsolt tört
meg előbb. Ő lőtt, de a bátyjára akarta kenni...
– Igen. A fiatalabb fiú, az akkor 18 és fél éves Szíj Zsolt lőtt, de az
egész rablógyilkosság kitalálója, felbujtója a féltestvére volt, akit élet-
fogytiglanira ítéltek, legkorábban 2036-ban szabadulhat. Az öccse a
fiatal kora miatt 18 év fegyházat kapott. Mindent elterveztek előre.
Tarkón lőtték a taxist, utána elvették a pénztárcáját, de még a regényt is,
amit olvasott.

57
Könyörtelenül öltek
— A SOPRONI LŐTÉRI GYILKOSSÁGOK —

2012. április 17-én három 19 éves középiskolás fiú bement a soproni

Anger-réti lőtérre, ahol előbb lőgyakorlatot végeztek, majd minden
előzmény nélkül lelőtték az ott dolgozó Sz. Sándort. Nem sokkal később
váratlanul megjelent a lőtéren a megölt férfi barátja, B. Ervin is, akivel
ugyanúgy, több lövéssel, kíméletlenül végeztek. A kivégzésszerűen,
hidegvérrel elkövetett gyilkosságok három gyanúsítottját tíz óra alatt
sikerült a rendőröknek elfogniuk. A három fiúból kettőt, Táncos Attilát
és Végerbauer Rolandot jogerősen a 20 év alatti elkövetőkre kiszabható
maximális, húszéves fegyházbüntetéssel sújtotta a Győri ítélőtábla. A
vádirat szerint fegyvereket és pénzt akartak szerezni a bűncselekménnyel.
A lőtéri kettős gyilkosságot a másodrendű vádlott, Végerbauer Roland
találta ki és tervezte meg. A lőtérvezetőt Táncos Attila egyedül, míg a
belépő B. Ervint a két fiatal – számos lövéssel – együtt ölte meg.
Harmadik társuk, M. Tamás eközben a bejáratnál őrködött. A
bűncselekményből származó 70 ezer forintot egymás között elosztották,
majd elkaszinózták.
Az ügyész szerint a három osztálytárs és barát rendszeresen együtt járt
játéktermekbe, kaszinózott, a szükséges pénz előteremtéséhez pedig már
17 évesen raboltak.

– Arról, hogy tulajdonképp az idősebb fiútestvér felbujtására ölte meg

a taxist Szíj Zsolt, és az, hogy az első vallomásában azt mondta, hogy a
bátyja, és nem ő lőtt, eszembe jutott a soproni lőtéri kettős gyilkosság. Ott
a szintén csak 19 éves Táncos Attila hidegvérrel megölt két embert, és

58
mégsem őt tartják a „főgonosznak’’. A jogerős ítélet is kimondta, hogy a
társa, Végerbauer Roland adta ki a parancsot a gyilkosságokra, és ő
tervezte meg azokat. Táncos pedig gondolkodás nélkül végrehajtotta,
amit mondott neki...
– Én csak Táncost hallgattam ki, aki mind a két embert lelőtte. Ez volt
életemben az egyetlen ügy, ahol meg kellett állnom a kihallgatáson.
Egyszerűen nem értettem, hogy ott ül velem szemben egy normális,
tisztelettudó, jó modorú, tizenkilenc éves, aranyos gyerek, aki a semmiért
megölt két embert. Huszonöt év rendőri munka után azért van egy képem
arról, hogy milyen motivációk miatt, kik válnak, válhatnak gyilkossá. De
ezt a gyereket egyszerűen nem értettem. Meg kellett állnom. Nem hittem
el, hogy képes volt erre. Megálltam, és megkérdeztem, hogy miért? Miért
csináltátok? Ő meg azt válaszolta, hogy „mert a Roland azt mondta”...
Aki állította neki, hogy a rendőrök mind hülyék, biztos nem fogják őket
elkapni.
– Mi történt pontosan, amikor megállt a kihallgatás közben? Kiment a
szobából felszívni magát?
– Erre nem volt szükség, csak abbahagytam a gépelést. Sopron egy kis
város. Mindenki ismer mindenkit. Az áldozatokat nagyon sok rendőr
tisztelte, szerette. Csak leálltam. Megkérdeztem, hogy miért? Miért tette?
Táncos meg azt mondta, csak azért, mert a Roland megígérte neki, hogy
semmi baja nem történik, ha megöli a lőtér vezetőjét. Nekem ez nem volt
kielégítő válasz, ezzel én nem tudtam megelégedni a lelkemben,
magamban. De nyilván folytattam a kihallgatást.
– És gondolom, nem sokkal előtte a holttesteket is látta a helyszínen.
Anélkül, hogy bármilyen módon minősíteni akarnám a munkáját, azt
gondolom, hogy nagyon jó idegek kellenek hozzá. Azután, hogy ezt
végignézi, leülni, és teljesen úgy beszélni a gyanúsítottal, hogy az
megnyíljon a kihallgatáson.

59
60
 – Nem feltétlenül van így. Egész pályám során egyedül ennél a ki-
hallgatásnál álltam meg egy pillanatra. A kérdéseimnek, amiket feltet-
tem, véletlenül sem volt ítélkező a tónusuk. Sokkal inkább arra irányul-
tak, hogy megtudjam, mi játszódott le ebben a három majdnem fiatalkorú
fiúban, ami idáig juttatta őket. Egyébként pedig nem az én érzéseim vagy
a szerepem a legfontosabb a gyilkosságok felderítésénél, hanem az, hogy
ez egy csapatmunka. Van, aki jól tud helyszíni szemlét csinálni, szívesen
molyol vele. Más – ugyanúgy, mint én – lehet, hogy jó kihallgató, de
képtelen például a híváslistákat elemezni. Ennek az egész szakértői
brigádnak az eredménye az, amikor egy embert le tudunk ültetni a
gyanúsítotti székre. És hiába tudok én jól kihallgatni, ha a csapatmunka
nem eredményez annyi bizonyítékot, hogy ide le tudjon ülni egy ember.
Akkor nekem nincs kit kihallgatnom. Arról nem beszélve, hogy egy
rendőrnek – az egyenruhás járőrnek is – adott esetben pszichológusnak is
kell lennie. Le kell tudni nyugtatni egy utcán őrjöngő részeget, de más
esetben pl. épkézláb vallomást kell felvennie egy olyan embertől akinek
nem sokkal azelőtt megölték egy közeli hozzátartozóját, vagy egy
gyilkosnál kell olyan légkört teremteni, hogy elmondja a tettét. Ha valaki
erre ráérez, akkor lesz igazán jó rendőr.
– Volt a kihallgatás alatt olyan pillanat, amikor tudatosult láncos Atti-
lában, hogy mit tett?
– Nem a kihallgatás alatt történt ez. Hanem utána. Amikor végeztünk
Sopronban, és elindultunk Győrbe, én kicsit később értem le. A kollégák
fogták bilincsben Táncost a soproni kapitányság udvarán. Amikor
kiléptem az ajtón és megindultam feléje, olyan zokogásban tört ki, hogy
alig tudtuk berakni a kocsiba. Szerintem akkor jutott el a tudatáig, hogy
mit tett.
– A törvényalkotó e miatt az éretlenség miatt határozza meg húsz
évben a fiatalfelnőttnek adható legsúlyosabb büntetést?
– Németh Miklós bíró az elsőfokú ítélet indoklásakor azt mondta,
hogy magukra nincsen felkészülve a magyar igazságszolgáltatás, mert
maguknak életfogytiglanit kellett volna adni, mert amit tettek, annyira
kegyetlen, hidegvérű gyilkosság volt.
– Az igaz, hogy a kirendelt védőt annyira megviselte a kihallgatás,
hogy le kellett cserélni? Állítólag kiabálni kezdett Táncos Attilával, hogy

61
miként tudta megölni B. Ervint, akinek két kisgyereke van?
– Ezzel kapcsolatban nem szeretnék nyilatkozni. Általában viszont
egy kihallgatás közben mindennél fontosabb, hogy az ember ne
ítélkezzen a gyanúsítottról. Mit érek vele, ha bezárkózik, és nem mond
semmit?
– A vádirat szerint így akartak fegyvert szerezni, hogy később
rablásokat kövessenek el. De ezek a fiúk mind a hárman jól szituált
családban nőttek fel. Kiderült, hogy hol, hogyan bicsaklott meg a sorsuk?
Miért váltak gyilkosokká?
– Máig nem találtam rá magyarázatot. Nekem is két fiam van, picik
még. Azóta is sokat gondolkodom azon, hogy mi volt az a hiba a tár-
sadalomban, az ő fejlődésükben vagy szocializációjukban, ami ehhez a
borzalmas kettős gyilkossághoz vezetett. Én fiatalkoromban verekedni
sem akartam, mert attól féltem, hogy valami baja lesz a másiknak.
Hogyan jutott el addig ez az ember, hogy megszületett, élt 19 évet, és lelő
két embert? Megkérdeztem: Nem gondoltad, hogy meg fog halni? De,
gondoltam – mondta erre. De a Roland azt mondta, hogy ebből semmi
nem lesz – így folytatta. Én meg azt mondtam magamban: ezt nem
hiszem el! – Egyszerűen nem találtam rá magyarázatot. És azóta is ezen
rágódom, bennem van ez az ügy rettentően. Sokat gondolok arra, hogy
hogyan lehetett volna megelőzni, hogy ezek a fiúk idáig jussanak.
Gyakorlatoznak a lőtéren, majd egyik pillanatról a másikra megölik a
lőtér vezetőjét. Közben megérkezik B. Ervin, akit Táncos arcon lő. És
szegény férfi elkezd menekülni lőirányba. Végerbauer Roland meg
közben oldalról sorozza.
– Emlékszem, komoly bizonyítási eljárás is volt ezzel kapcsolatban.
– Bizony, komoly ügyvédi védelmet kapott ő. Be kellett bizonyíta-
nunk, hogy Végerbauer Roland találta el hátulról B. Ervint, aki lebukott a
földre. Akkor odament a Táncos, és hátulról kivégezte. A védelem
állította, hogy Végerbauer csak lövöldözött a vakvilágba. Mi pedig
helyszínrajzot csináltunk. A lövedékek becsapódásait kizsinóroztuk,
próbalövéseket lőttünk, és bizonyítottuk, hogy nem ez történt. Sokan nem
tudják vagy nem látják, hogy a nyomozás során milyen komoly harcokat
kell vívni azért, hogy bizonyítsuk, pontosan mi történt.
– És ezek a fiúk teljesen tiszta tudattal tették, amit tettek.

62
 – Igen. Nem volt bennük alkohol, kábítószer vagy nyugtató, ami
Sipőcznél, a kaszinós gyilkosnál valamennyire megmagyarázta a kímé-
letlenséget. Ötször megkérdeztem, nem volt bennetek kábítószer? – Nem.
Pia sem? – Semmi. Minden egyes ügynél van valami, ami meg-
magyarázza, hogy hogyan jutott el a tettes addig, hogy képes legyen ölni.
De itt, ennél, semmi...
– Önmagában a hatalomérzet nem lehet?
– Elképzelhető. Tény, ha valakinek fegyver van a kezében, hatalma
van. Azt gondolja, hogy akkor mindent megtehet.
– Közben meg van egy ember mellette, aki képes kikapcsolni minden
gátat benne. Találkozott azóta Táncossal?
– Nem. De ő volt az egyetlen, akivel szívesen beszélgetnék. A többiek
nem érdekelnek. Ezt az ügyet azonban én azóta sem tudtam lezárni
magamban, ezért találkoznék vele.
– Most már csak diktafonnal dolgoznak egy kihallgatásnál? Nincs
valaki, aki gépel közben párhuzamosan?
– Én szeretem magam írni a jegyzőkönyvet. Mindig mondják a nagy
kriminalisták, meg ugye a régi öregek, hogy akkor jó a kihallgatás, ha
látom közben a reakciókat. Én megmondom őszintén, akkor is látom a
reakciókat. Beszélgetünk, felteszem a kérdéseimet, ő pedig válaszol, és
abból csinálok egy jegyzőkönyvet. Én is sokszor hallgattam ki kolléga-
nővel. Az se rossz. A sablonos ügyeket valóban csak diktálom. De a na-
gyobb horderejű nyomozásoknál, mint például Tompa Eszti megölésénél
nem tudtam volna elképzelni, hogy valaki bent ül, és gépel mellettem.

Tompa Eszter megölése

— A PINCÉRNŐ RETTENETES HALÁLTUSÁJA —

Egy 13 éves és egy 5 éves kislány látta utoljára Tompa Esztert 2003.
szeptember 22-én kora délután Győr külterületén, Sashegypusztán.

63
 A lányok az iskolából mentek hazafelé, amikor elbiciklizett mellettük
az akkor 22 éves, pincérnőként dolgozó Eszter. Mivel ismerték egymást,
köszöntek, majd továbbmentek. Tompa Eszter is Sashegypusztán nőtt fel,
igaz, ekkor már csak az édesanyja élt ott. Mivel aznap szabadnapos volt,
ezért biciklizett ki hozzá a belvárosból – írta az Index.hu.
Nem sokkal azután, hogy
Eszter elhaladt a kislányok
mellett, egy bordó színű, matt
fényű autó is elment
mellettük, a kocsiban egy férfi
ült. Az autó vagy háromszáz
méter múlva megállt, a 13 és
az 5 éves lány csak annyit
látott, hogy a vezető kiszállt,
megkerülte az autót, majd
visszaszállt, és elhajtott.
Amikor a lányok odaértek,
látták Eszter eldőlt biciklijét,
de a lányt már nem.
Időközben odaért egy másik
férfi, aki azt hitte, Eszter
esetleg megijedhetett az
autótól, és beszaladt a
bozótosba. A férfi is a bozótosba ment, de hiába kiáltotta a lány nevét,
senki nem válaszolt. Aztán egyszer csak visszajött a bordó autó az úton, a
benne ülő sofőr intett a 13 éves az 5 éves lányoknak, majd eltűnt. A
gyerekek azt látták, hogy a férfi ekkor is egyedül volt az autóban.
Tompa Eszter holttestét másnap Győr túlsó felében, a Mosoni-Duna
töltésének koronáján találta meg egy kutyát sétáltató nő. Kiderült, hogy a
22 éves áldozatot előbb összeverték, húzták a földön, a nyakát
szorongatták, végül egy bálazsinórral megfojtották.

FANTOMKÉP KÉSZÜLT A GYILKOSRÓL

A rendőrség tudta, hogy a gyilkos nem nyereségvágyból ölt, ezért először

64
az áldozat környezetében kezdték keresni a tettest. Kihallgatták a
szerelmét, a korábbi barátját, annak ismerőseit, Eszter kollégáit, az
étteremnek, ahol dolgozott, a vendégkörét is. Kétmillió forint nyom-
ravezetői díjat is kitűztek, mégsem tudták 13 éven keresztül elfogni a
tettest, akinek egyébként még a DNS-mintája is megvolt. Mint 2018
januárjában a Lokál című napilapnak Koós András, a
Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi technikai
osztályának volt vezetője elmondta, akkoriban még eszközeik sem voltak
DNS-minta vételére. Néhány kolléga elment a közeli gyógyszertárba,
vásároltak sóoldatot, steril gézt, és beszereztek hurkapálcát is. Ezekkel az
eszközökkel vették le a gyilkos DNS-mintáját a holttestről.
– Emlékszem, a fiatal lányt rövid sortban és blúzban találták meg.
Voltak a testén különböző úgynevezett megragadási pontok, ahol a tettes
minden bizonnyal hozzáért. Ezekről és a gyilkos eszközről, egy bálakötöző
zsinegről nyertünk mintákat – mondta Koós András nyugalmazott
alezredes.

A cikk szerint 2017-ben egy kutyalopási ügy miatt meggyanúsítottak

egy 35 éves gönyűi férfit, S. Attilát, akitől DNS-t is vettek. Mintája
bekerült a rendszerbe, a komputer pedig hamarosan egyezést mutatott,
így jutottak el a rendőrök Tompa Eszter feltételezett gyilkosához, ám ezt
hivatalosan soha senki nem erősítette meg.

– Olvastam, hogy Tompa Eszter feltételezett gyilkosa talán félnapi

kihallgatás után tört meg.
– Fél nap nem volt, inkább három óra után. Reggel megfogták a kol-
légák a házánál, Gönyűn. Nyitotta a garázskaput, épp dolgozni indult
volna. Először azt mondta, hogy semmi köze a gyilkossághoz.
– Megmondták ott a helyszínen, hogy miért bilincselik meg?
– Nem. Semmit nem mondtak neki. Aztán később, amikor már be-
ismerő vallomást tett, arról is beszélt, hogy az első két évben minden
pillanatban várta a rendőröket. Aztán ez az érzés eltompult egy kicsit, de
mindig visszajött neki. Évente, amikor volt a gyilkosság évfordulója,

65
rengeteg újságcikk megjelent, mindig elővettük az ügyet. Akkor benne is
feljött minden, számított arra, hogy elfogják.
– Értem. De hiába számított az elfogásra, nem adta fel magát.
– Nem. Élte világát. Rokonai, felesége, gyerekei teljesen kitartanak
mellette, folyamatosan látogatják. Mi ezzel az üggyel, a Tompa Esztivel
nőttünk fel, idézőjelben, itt a kapitányságon. 13 évig ez volt tulajdonképp
az egyetlen megoldatlan ügyünk.
– Hogy készült ennek az embernek a kihallgatására?
– Ez érdekes, mert a főkapitány-helyettes, aki itt volt bűnügyi osz-
tályvezető, behívatott előtte, és ugyanezt kérdezte tőlem. De én meg-
mondom őszintén, nem szoktam konkrétan felkészülni a kihallgatásra.
Az első kézfogásból, az első találkozásból döntöm el, hogyan fogok be-
szélni a gyanúsítottal. De én mindig teljesen tárgyilagosan szoktam a
kihallgatást vezetni. És ez 99%-ban sikerre is vezet. Az, aki elvette egy
másik ember életét, pontosan tisztában van azzal, hogy mit tett. Akár-
mennyire elvetemült gyilkos is valaki, az esetek döntő többségében, na-
gyon nehéz feldolgoznia azt, hogy a külvilágtól csak megvetést kap, el-
mondják mindennek. Én meg normális vagyok a kihallgatás alatt. Kicsit
megijedtem, amikor rájöttem, hogy nem érzek a gyilkosok ellen vagy
irántuk semmiféle ellenszenvet. Nyilván elítélem a tettüket, de abszolút
úgy tudok velük beszélni, mint bárki mással. És szerintem ez egy nagy
töltet nekik. Az, hogy van egy ember, aki halál normális, és úgy beszélget
velük, mintha csak a boltban találkoznának.
– Sokat alakított a személyiségén a hivatása?
– Hogyne! Fiatalkoromban kicsit hirtelen haragú, igazságosztó sze-
repet vettem magamra. Miután rendőr lettem, és én lettem a kihallgató
tiszt a gyilkossági csoportban, sokkal toleránsabb emberré váltam.
– Volt olyan gyanúsított, aki megfogalmazta, hogy miért beszélt
önnek?
– Nem. Soha. De azt hiszem, a beismerő vallomás, de akár egy jól
felvett tanúvallomás alapja is az a bizalmi viszony, ami kialakul a ki-
hallgatott ember és a kihallgatója között. Nagyon nehéz beszélni egy
rendőrnek egy vadidegennek arról, hogy engem kiraboltak, vagy akár
megölték a feleségemet. Az emberek nem szeretnek itt ülni a rendőr-
ségen, és sokszor az életük legmegrázóbb élményéről beszélniük. Én

66
mindig lemegyek a kapuhoz a beidézett tanúért. Amíg lentről felérünk,
tökéletesen kiismerem a másik embert. Amikor pedig leülünk, már
tudom, hogyan kell vele beszélni. A kézfogásból, a tekintetből, a szavai
tónusából érzem, hogyan kell megszólítani.
– És mi volt S. Attilával, Tompa Eszter elsőfokon életfogytiglanira
ítélt gyilkosával?
– Ő már az irodámban ült, amikor beértem a főkapitányságra. Kicsit
hiányzott is nekem ez az előzetes szakasza a beszélgetésnek. Végül itt, az
irodában kellett a bizalmi viszonyt kiépíteni. De ugye ez a kihallgatás
olyan szempontból „könnyű” volt, mert én úgy ültem az íróasztalomnál,
hogy tudtam: biztosan ő ölte meg Esztit. Tehát egyértelmű nyomaink
voltak arról, hogy ő a gyilkos. így egészen más beszélni valakivel, mint
ha csak halvány gyanúnk van rá, hogy ő volt az. Mondok egy példát.
Tegnap történik egy gyilkosság. Ma reggel itt ül egy ember. Még le
tudjuk alibiztetni, de DNS-szakvélemény nincs, ujjnyomat–
szakvélemény nincs, de lehet, hogy ő volt. Lehet, hogy nem. így beis-
merő vallomást kieszközölni az igazi kihívás. S. Attilával már ilyen nem
volt. Ettől függetlenül, mint az előbb is mondtam, ezzel az üggyel
nőttünk fel. A Tompa Észter-gyilkosság volt az alfája és ómegája min-
dennek. Az egyetlen megoldatlan teljesen ismeretlenes emberölési
ügyünk.
– Tehát elkezdődött a kihallgatás...
– Igen. De előtte még fontos megjegyeznem – egy civil nyilván nem
tudja annyira átérezni, de – óriási dolog volt tudni, hogy itt ül az irodában
az elkövető. Az az elkövető, akinek a nyomait megtaláltuk a helyszínen
annak idején. Tudtuk, a beismerő vallomás megkoronázná ezt az ügyet,
mert tényleg nagyon szerettük volna tudni, hogy mi történt konkrétan.
Ezerféle verzió volt: ismerte Esztit, nem ismerte, szexuális indíttatásból
vagy ad hoc jelleggel ölt? De az az igazi, amikor a tettes elmondja
részletesen, hogy mi történt. Lehet, hogy finomított rajta, lehet, hogy
nem. Megmondom őszintén, engem ez nem érdekel, mert kettős
minősítéssel ment el. Tehát különös kegyetlenséggel, aljas indokkal
elkövetett emberölésként. Mindegyikért külön-külön is életfogytiglanit
lehet kapni. De én úgy gondolom, most így, ebből a szemszögből nézve,
hogy megtörténhetett: valóban elütötte a bicikliző Esztert.

67
68
 – Nagyon sokáig az volt a meggyőződésük a rendőröknek, hogy
szexuális indítéka volt a lány megölésének.
– Konkrétan szexuális indíttatásra nem volt nyom Eszternél, de na-
gyon szép, dekoratív lány volt. Mindenki abból indult ki, hogy egy vad-
idegen férfi meglátta, ahogy forrónadrágban biciklizik, és meg akarta
erőszakolni. De nem történt erőszak.
– Szó szerint mivel kezdte a kihallgatást, mit mondott S. Attilának?
– Megkérdeztem, tudja-e, hogy miért van itt. Fogalma sincs róla –
válaszolta. Pár perc után felvezettem, hogy Tompa Eszter megölése
miatt. Meg se rezzent. Talán egy óra után jutottunk el odáig, hogy be-
ismerte, látta Eszter holttestét, de azt mondta, hogy ukránok ölték meg.
– Ott voltak a holttestről készült fotók?
– Ott voltak az asztalomon, igen.
– Használta?
– Nem. Én még egyetlen kihallgatásnál sem használtam az áldozatról
készült képeket.
– Miért? Színpadiasnak érzi? Lehet, hogy éppen az eszköztelenségét
bizonyítaná ezzel?
– Elképzelhető. Most mit mutogatnám itt a hullát? Lehet, hogy épp
visszafordul tőle, megretten. Azt gondolja, hogy istenem, mit csináltam,
és akkor bezárkózik. Ezért nem használtam. Csak beszélgettünk
higgadtan, normálisan. Tehát eljutottunk addig, hogy állította, ukránok
ölték meg a lányt. De aztán elmagyaráztam neki, hogy ha valaki beismerő
vallomást tesz, az enyhítő körülménynek számít a bíróságon.
– De ekkor már felfedte az ellene szóló bizonyítékokat?
– A legvégén fedtük fel, hogy egyértelmű bizonyítékaink vannak
arról, hogy ő volt. Körülbelül fél órával később ismerte be a gyilkosságot.
Szépen elmondta az elejétől a végéig. Helyszíni kihallgatásra is elmen-
tünk. Ott is minden pontjában megerősítette azt, amit elmondott.
– Látta rajta, hogy megkönnyebbült?
– Igen, az arcán láttam, amikor elkezdte a beismerést... A végén azt
mondta, hogy rettentően megkönnyebbült. Az iratismertetéskor is azt
láttam rajta, hogy teljesen normális pszichikai állapotban van. Lehet,
hogy ennek nem örülnek a civilek, meg hát a társadalom, de úgy tűnt,

69
hogy ez az ember megbékélt a sorsával, várja az ítéletet.

Részlet S. Attila nyomozati vallomásából, amelyet az ügy tárgyalásán

ismertetett a bíró:
– Én öltem meg Esztert. Teljes kétségbeesésben voltam akkor. (...)
Ráfordultam a bekötőútra. Hallottam egy csattanást. A lány leesett a
kerékpárról, teste az aszfalton gurult. Próbáltam a pulzusát kitapintani,
nem éreztem semmit. Pánikba estem. 23 éves voltam, volt egy kislányom.
Elhatároztam, beteszem a lányt a csomagtartóba. A hátsó kalaptartót
ki kellett ehhez vennem. (...) Nem volt célom, csak Győr irányába
kanyarodtam. Leizzadtam, rosszul éreztem magam. Meg kellett állnom.
Hallottam, hogy a csomagtartóban mocorog. Kivettem, rángatózott.
Nem tudom, mikor jött a pillanat, amikor elővettem a zsineget, és
megfojtottam.

AZ ÍTÉLET
2018. június 4-én aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett
emberölés miatt életfogytig tartó fegyházra ítélte első fokon a Győri
Törvényszék S. Attilát. A bíróság bizonyítottnak látta, hogy az akkor 22
éves férfi vezetés közben a telefonjával volt elfoglalva, emiatt autójával
fellökte az előtte kerékpározó 22 éves Tompa Esztert. A lány az ütközéstől
elesett, elvesztette az eszméletét. S. Attila halottnak hitte a nőt, ezért a
csomagtartóba tette, majd elindult, de néhány perc elteltével hangokat
hallott onnan. Bőny felé egy földútra kanyarodott, és egy fás-bokros
területen megállt. Kiemelte a csomagtartóból a lányt, majd egy köves,
murvás szakaszon vonszolni kezdte, meg is ütötte, majd kézzel, illetve
zsineggel megfojtotta.
A holttestet a helyszínen hagyta, az autóval hazament, de sötétedés
után visszament érte, és a Mosoni-Duna árterére vitte. Az autót egy
elhagyatott helyen hagyta, ismerősének pedig azt állította, hogy a jár-

70
művet ellopták, emiatt még aznap este feljelentést tettek. Másnap az
autót ismeretlen helyre vitte.
Németh Miklós tanácsvezető bíró indoklása szerint az aljas indokból
elkövetett emberölés minősítése a férfi esetében helytálló, mert azért ölte
meg a nőt, hogy leplezze a közúti balesetet. A „különös kegyetlenséggel”
minősítés pedig azért, mert az igazságügyi orvosszakértők szerint a nő a
balesetben legfeljebb nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett,
ugyanakkor a bántalmazás miatt 43 sérülése keletkezett, és legalább
tizenöt percig tartott a fojtogatás miatti fuldoklása.

– Tulajdonképp mii gondol, miért kellett Tompa Eszternek

meghalnia?
– S. Attila életszerű vallomást tett, amit az eljárás során nem lehetett
megcáfolni. Miután elütötte a lányt, úgy döntött, hogy nem hagyhatja ott,
mert ha feladja magát, akkor neki vége. Elveszti a jogosítványát, a mun-
káját. Akkor már volt egy kicsi gyereke. Betette a lányt a csomagtartóba,
elindult vele céltalanul. Biztos volt abban, hogy meghalt. Amikor
hallotta, hogy kaparászik a csomagtartóban, bement egy bekötőútra,
kivette, látta, hogy él. Ott meghozta azt a döntés, hogy megöli, mert ha
életben hagyja, akkor fel fogja ismerni őt, bebizonyosodik, hogy ő ütötte
el.
– Honnan volt a zsineg, amivel megfojtotta?
– Ott, ahol megölte, volt egy illegális hulladéklerakó. Ott tévétől, rá-
diótól, mosógéptől, vécékagylótól elkezdve mindenféle dolgot kidobtak.
Ott találta a zsineget, amivel végül megfojtotta.
– És ez életszerű?
– A helyszíni kihallgatáson is találtunk ott ugyanolyan zsineget.
– Láttam, hogy utána volt egy helyszínelés, ahol megmutatott mindent
egy babával.
– Így van. Azt én csináltam. Szépen elmondott mindent. Jó alany volt.
Mert olyan emberekkel is kell ilyen helyszíni kihallgatást végezni, akik
meg se tudnak szólalni, képtelenek fogalmazni. Ő összeszedetten
elmondta, hogy mit tett.

71
 – Hogy hatott rá, amíg odáig jutottak, hogy megmutatta, pontosan ho-
gyan ölte meg a lányt?
– Sehogy. Szépen simán elmondta. Mondjuk kicsit tompított a dolgon,
mert nem úgy mondta el, ahogy valóban megtaláltuk a holttesten a
zsineget. Finomított a szerepén. Lényegi eltérés nem volt. Az emberölés
módjában volt különbség. Nem azt mondta, hogy kétszer tekerte körbe a
zsineget a lány nyakán, hanem csak egyszer. Ilyen eltérések voltak. Nem
volt számottevő.

AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN

– Nem tudom, miért fojtottam meg. Fél óráig csak néztem és néztem...
Gondoltam rá, hogy mentőt kellene hívnom, ám végül felvettem a földről
egy zsineget, és a nyaka köré tekertem, megfojtottam – mondta elcsukló
hangon bírái előtt S. Attila.

– Az ember azt várná, amikor visszamegy a helyszínre, hogy az

lelkileg megrázza majd. Ha tényleg úgy hat rá, ahogy azt a bíróságon az
utolsó szó jogán mondta.
– Fodor Attila (2005-ben két idős embert ölt meg, majd egy kútba
dobta a holttesteket. Szintén életfogytiglanira ítélték, azzal, hogy 30 év
múlva szabadulhat) sírógörcsöt kapott, amikor előkerültek a hullák. De
az friss történet volt. Itt eltelt 13 év. Lehet, ennek köszönhető, hogy nem
tört ki érzelmi reakció S. Attilából a helyszíneléskor.
– Mekkora súly a vállán az a tudat, hogy nem szabad elszalasztani a
pillanatot, amikor kihallgat valakit egy ilyen kaliberű ügyben?
– Elég nagy, de mindig nagyon inspirál a hivatásom. Az, hogy sikerre
vigyük a nyomozást a kollégáimmal. Egy életes nyomozónak, mint én
vagyok, az a legnagyobb dolog, amikor a beismerő vallomást letehetem a
főnököm asztalára. Annál nagyobb érzés nincs.
– De ahhoz, hogy felszabadultan tudja vezetni a kihallgatást, ki kell
kapcsolnia a tudatot, hogy mi úszhat el azzal, ha hibázik?

72
 – Persze, akkor csak ő van, a gyanúsított, meg én. Nem érdekel semmi
más.
– Akkor olyan, mint a színész, aki felmegy aznap is a színpadra,
amikor meghalt a legközelebbi hozzátartozója?
– Szerintem igen. Nekem itt szerepet kell játszanom, nyilván, mi-
közben az a feladatom, hogy megértsem az előttem ülő embert. Átlássam
a motivációit. Ha erre képes vagyok, akkor látom azt is, ha valami sántít
abban, amit mond.
– Beszedtünk róla, hogy két kisfa van. Lehet, hogy az empátia, amire
kihallgatóként szüksége van valahol a pedagógiával rokon?
– Ez egészen biztos, hogy így van. Hogyne! Figyelem a másik ember
reakcióit. Ugyanezek a szakmai dolgok otthon – akár a gyerekek neve-
lésében – is előjönnek.
– Ki tud kapcsolni, amikor hazaér?
– Ki. Hál’ istennek! Mindenki ezt kérdezi, nem csak tőlem, a kollé-
gáktól is, akik életellenes területen dolgoznak. Van a családom, van egy
hobbim, ami nagyon fontos számomra. Az I-II. világháborút és Győr
történetét kutatom. Győrt nagyon szeretem. Sokat járunk Olaszországba.
Az egyik olasz rendőr barátom van ott a képen, ahogy a kisfiámat fogja –
mutat mosolyogva a fotóra. – Az olaszok, akik az I. világháborúban az
ellenségeink voltak, olyan szeretettel fogadnak ott bennünket! Imádok
oda kimenni, ott töltődöm fel!
– És az éjszakák?
– Jó alvó vagyok.
– A soproni lőtéri gyilkosságok idején is békések voltak az éjszakái?
– Igen. Sosem riadtam még fel. De a soproni ügy sokszor jut az
eszembe. Egyébként hangsúlyozom, hogy én csak egy fogaskerék va-
gyok a csapatunkban. Itt nincsenek sztárrendőrök, mindenkinek a saját
tehetsége van benne egy ilyen ügyben. Egyik kollégám tudása nélkül sem
lehetne a gyilkossági nyomozásainkat sikerre vinni.
– A munkához, amit csinál, különleges idegrendszer kell. Amióta apa,
másképp látja az ügyeket?

73
74
 – Másképp. Amióta családom van, azóta – ha tehetem – kerülöm a
gyerekekkel kapcsolatos bűncselekményeket. Volt évekkel ezelőtt egy
szlovák család, ahol válófélben voltak a szülők. A nő lakott itt Magyar-
országon, és decemberben a hatéves kisgyerekével begyalogolt a jeges
tóba. Ott haltak meg mind a ketten. Nem én kaptam ezt az ügyet. Mindig
meg szoktam nézni a helyszíni képeket, ahol nem vagyok jelen, de ezeket
nem néztem meg. Azóta, hogy megszülettek a gyerekeim, gye-
rekgyilkossal nem kerültem szembe. Nem tudom, mi történne akkor.

75
 VÉGERBAUER ROLAND

„Azt mondta,
Hogy fogjam meg a lábát,
ő meg a kezét, és elvittük"

Végerbauer Roland:
Fel sem fogtam, hogy
mit teszek
Nem gondoltad, hogy meg fog halni? – kérdeztem. De, gondoltam –
mondta erre. De a Roland azt mondta, hogy ebből semmi nem lesz – így
folytatta. Én meg azt mondtam magamban: ezt nem hiszem el! – És azóta
is ezen rágódom, bennem van ez az ügy rettentően.
Vidákovich Gábor, a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főka-
pitányság sokat tapasztalt kiemelt főnyomozója a mai napig szó szerint
emlékszik arra, hogy mit mondott a kihallgatásán a soproni lőtéri kettős
gyilkosságért jogerősen elítélt Táncos Attila. A rendőr még mindig nem
talál magyarázatot arra, hogy a 18-19 éves gyilkos fiúk miért végeztek
hidegvérrel 2012. április 17-én két ártatlan emberrel. Ugyanakkor biztos
benne, hogy a gyilkosságokra a parancsot Végerbauer Roland adta ki. A
két embert kivégző Táncos Attila pedig szolgalelkűen megtette, amit
Roland mondott neki.
Végerbauer Roland, az a fiatalember, aki a jogerős ítélet szerint nem
csak az ötletet adta a kegyetlen bűncselekmény elkövetésére, de végig
aktívan részese is volt a kettős gyilkosságnak, még a büntetőper előtt

76
vállalta, hogy nyilatkozik nekem. Ma már tudom, ez volt az utolsó
interjú, amit az üggyel kapcsolatban adott, azóta senkinek nem nyilat-
kozott.

Akkor még bízott benne, hogy meg tudja cáfolni, amit kihallgatásán a
tettestársa, a gyilkos lövéseket leadó Táncos Attila mondott róla. Táncos
és a harmadik társuk, Márkus Tamás végig állította, hogy Végerbauer
tervezte el és kényszerítette rájuk, hogy részt vegyenek a gyilkossá-
gokban.
Végerbauer Roland. Ő az a fiú, aki az ügyészek szerint hidegvérrel
kitervelte, hogyan öljenek meg osztálytársaival két embert a soproni
lőtéren. Ő az a fiú is, akinek még mindig hisz a családja. Négyen
látogatják felváltva. Biztosra veszik, hogy igaz, amit mond: ő nem gyil-
kolni ment, csak fegyvereket akart lopni a lőtéren. Tizenéves gyilkosok
esetén a bíróság – még több emberen elkövetett emberölés ügyében is –
maximum húsz év büntetést szabhat ki. Roland – csakúgy, mint a halálos
lövéseket leadó Táncos Attila – jogerősen ennyit, húsz év fegyházat
kapott.

Egy hónap sem volt hátra a tárgyalásig. Épp a 2012. április 17-én
történt kettős gyilkosság egyéves évfordulója volt, amikor Végerbauer
Rolanddal találkoztam a győri börtönben. Ekkor már a vádirat szinte
minden részlete megjelent a sajtóban.
A fiúk, akik rendezett családban éltek, nemcsak osztálytársak voltak a
helyi faipari szakközépiskolában, de barátok is. 2010 óta követtek el
kisebb-nagyobb balhékat. Először loptak, aztán egy idő után álarcban
raboltak. A gáz-riasztó pisztolyt ehhez Roland szerezte, aki egyébként
2010-ben lett a helyi lövészklub tagja. Az ügyész szerint a gyilkosság
terve egyértelműen az ő agyából pattant ki. Fegyvert és pénzt akart sze-
rezni a lőtérről. Ezt elmondta Táncos Attilának, akivel már öt nappal a
gyilkosságok előtt kimentek a lőtérre, ahol sokan voltak, csak ezért ha-

77
lasztották el a támadást. Amikor Végerbauer Roland újra előállt a tervvel,
már egy harmadik osztálytársukat, Márkus Tamást is bevonta. Utóbb
mindkét fiú – Márkus Tamás és Táncos Attila – is azt vallotta, hogy
Roland kijelentette: ha lesz valaki a lőtéren, gyilkolni is kell. Tamás ezt
nem vállalta, de úgynevezett figyelő embernek elment a két másikkal.
Aznap délután háromnegyed hatkor indultak el hárman. Megegyez-
tek, Márkus Tamás előremegy megnézni, hányán vannak a lőtéren. Tán-
cos Attila és Végerbauer Roland kint vár. Miután Tamás csak a lőtér–
vezetővel találkozott, visszatért, és szólt Rolandéknak, hogy mehetnek,
csak egy ember van bent.
– Megbeszéltük Rolival, hogy két tárat ellövünk, a harmadikat pedig
az emberbe ürítjük... – ezt áhította beismerő vallomásában a gyilkos
lövéseket leadó Táncos Attila arról, hogy milyen terv alapján léptek be
Végerbauer Rolanddal a soproni lőtérre. A két, akkor még középiskolás
fiú bement, és hamis néven írta be magát a lőtérnaplóba. Lőszereket
kértek, lőni kezdtek. Amikor a lőállásból kijöttek, azt mondták a lőtér–
vezetőnek, Szántó Sándornak, hogy végeztek. Majd Táncos Attila min-
den átmenet nélkül felemelte a pisztolyát, és főbe lőtte a férfit. A lőtér-
vezető összeesett, de még élt. Ekkor – a vádirat szerint – Végerbauer
Roland azt mondta Táncos Attilának, hogy még lőni kell. Ő pedig lőtt. A
férfi holttestét felemelték, arrébb vitték, majd elkezdtek a lőtéren
található értékek után kutatni. Ekkor érkezett a lőtérre a második áldozat,
Baumgartner Ervin. Megzavarta a tetteseket. Táncos Attila köszönt, és
gondolkodás nélkül újra felvette a pisztolyt. Közeledni kezdett a férfihoz.
Amikor egy méterre volt tőle, megint lőtt. Baumgartner Ervin futva
próbált menekülni, de ekkor már ketten tüzeltek rá. Végerbauer Roland
ötször lőtt, és egyszer találta el a férfit, Táncos Attila viszont négyszer.
Utoljára kivégzésszerűen lőtte hátba az embert, aki felemelt kézzel
mutatta, hogy megadja magát.
A gyilkosság után a három fiú kaszinózni indult, hogy így gyártson
alibit magának. Másnap reggel még iskolába mentek... A rendőrök tíz óra
alatt felderítették az ügyet, és mindhármukat elfogták.
Megtörténhet-e, hogy egy fiú, aki egyébként lejár egy lövészegyletbe
lőni, úgy dönt, hogy épp abból a klubból lop fegyvereket, ahol
ismerhetik? Mennyire életszerű az, amit Végerbauer Roland mond,

78
szemben a másik két fiúval, az, hogy nem gyilkolni, hanem csak fegyvert
lopni ment a lőtérre? Ezeket a kérdéseket írtam le magamnak, miután
tanulmányoztam mindent, ami addig megjelent a soproni lőtéri
gyilkosságok ügyében. Az interjú napjára arra jutottam, hogy a legapróbb
részletekig kifaggatom Végerbauer Rolandot a gyilkosságok
körülményeiről, hátha ez közelebb visz az igazsághoz. Tudni akarom, mit
érzett, mi ment végbe benne, miközben két ember meggyilkolásának a
részese lett. Hisz a vallomásában sem tagadta, jelen volt a kettős
gyilkosságnál. Segített elvinni az egyik holttestet a lőtér egy félreeső
zugába. A második áldozat pedig abban a tudatban menekült, hogy ketten
vadásznak rá. Lopni ment vagy ölni? Ahogy a társak mondták: mindenkit
meggyilkolni, akit a lőtéren találnak? Ő a hideg értelem, aki mozgatta az
akaratgyenge Táncos Attilát, vagy épp fordítva? Attila mártotta be őt? A
válaszokat csak két ember tudja. Roland, aki a börtönben várt rám, és
Táncos Attila, aki ugyan elzárkózott az interjútól, de közel egy hónappal
később a bíróságon vallomást tett.

2013. április 17-én délután fél kettőkor lépünk be a győri börtönbe. Itt
őrzik a huszonegy éves Végerbauer Rolandot a legszigorúbb őrzési fo-
kozatban. Kezén bilincs, a bilincsen hosszú bőrszíj, amelynek a végét
fegyőr fogja. Egy pillanatra sem engedi el a beszélgetés alatt. Hamar
kiderül, hogy Roland két tantárgyból is előre hozott érettségit tett, tanárai
kifejezetten jó képességű tanulónak látták.
– Hogy ismerte meg Attiláékat? – kérdezem, miután bemutatkoztunk.
– Tizedikben kerültem az iskolába, kilencedikig a Berzsenyi Dániel
Gimnáziumba jártam. Attilával körülbelül fél év alatt lettünk jóban.
Huszonnégyen jártunk az osztályba, de csak hatan voltunk faiparosok.
Adott volt, hogy a velem egy szakra járókkal fogok barátkozni.
– Milyen tulajdonságai miatt kedvelte Attilát1?
– Segítőkész volt. Ha valamit nem tudtam megcsinálni, segített. Sú-
gott a dolgozatoknál, meg ilyenek...
– És Tamást?
– Vele előbb jóban lettem. Már két hónapra rá, hogy az iskolába ke-

79
rültem. Ő közvetlenebb volt. Nyugodtabb. Attiláról hamar kiderült, hogy
uralkodó típus, erőszakos. Simán belekötött másokba az iskolában, a
folyosón.

80
 – Mégis több bűncselekményt követtek el együtt. Miért?
– A lopások, víkendházfeltörések először csak poénnak, mondjuk
úgy, időűzésnek számítottak. Eleinte semmit nem vittünk el.
– Aztán jöttek a rablási ügyek.
– Attila meg a Gömbi (Márkus Tamás) elkezdett nyaggatni, hogy
menjünk, menjünk. Tudták, hogy nekem korábbról volt egy
riasztó-fegyverem, jogosítványom, meg autóm.
– Miért volt riasztófegyvere?
– Szilveszterkor szoktam vele rakétát kilőni. Ahhoz nem kell
engedély.
– Mire kellett a rabolt pénz?
– Igazából nem volt rá szükség. Legalábbis nekem. De Attiláék sze-
gényebbek voltak. Nekik, mondjuk, kellett a pénz. Ruhákra, meg hogy
szórakozni menjenek.
– Én azt olvastam, hogy játékteremre meg kaszinóra.
– Annak a húsz százaléka igaz. Én havonta maximum kétszer–
háromszor mentem kaszinóba.
– És ott mennyi pénzt költött?
– Változó volt, 40-50 ezret havonta.
– Honnan volt rá pénze?
– Apukámtól kaptam 400-500 eurót egy hónapban. Neki néha dol-
goztam az asztalosműhelyében is. Meg az árvaellátás is az enyém volt,
harmincezer forint.
– Hallottam arról, hogy tizenöt éves korában, egyik napról a másikra
elvesztette az édesanyját.
– Ez nem egyik napról a másikra történt. Hosszadalmas betegség után
egy rutinműtétre ment a kórházba, és az orvosok hibájából halt meg –
szerintem.
– Akkor változott meg gyökeresen az élete?
– Igen. Rá egy évre váltottam iskolát. Sok mindenbe belementem,
amibe korábban biztos nem mentem volna bele. Jobban hallgattam a
társaimra.
– Járt szakembernél?
– Egyszer egy pszichológusnál, de többször nem akartam menni.

81
Akkoriban nem szerettem senkivel beszélgetni.
– Most se beszélgetne, ha nem érezné úgy, hogy muszáj. Igaz?
– Igen.
– Attiláékkal lehetett beszélgetni?
– Igen. Velük bármiről lehetett dumálni.
– Az édesanyjáról is?
– Róla nem akartam. Két-három éve ismertek, amikor megtudták,
hogy nincs anyukám.
– Volt kint a sírjánál?
– Persze. Minden héten. Le szoktam mosni, meg friss virágot teszek
ki.
– Mikor járt nála utoljára?
– Mielőtt bekerültem, húsvétkor. Pont egy évvel ezelőtt.
Először látok érzelmeket Roland arcán. Később, a beszélgetés alatt
többször látszik, hogy a vonásai egészen megváltoznak, ha a szüleiről
beszél. A bűnügyek említésekor azonban, úgy tűnik, érzelemmentesen
idézi fel az emlékeit.
– Épp egy évvel ezelőtt történt a kettős gyilkosság. Eszébe jutottak ma
az áldozatok?
– Igen. Olvastam az újságban róluk.
– Ha jól sejtem, a lőtér vezetőjét. Szántó Sándort ismerte is, hisz
korábban többször volt nála lőni. Beszélgettek ilyenkor?
– Egypár szót mindig. Két év alatt négyszer vagy ötször mentem
hozzá lőni, tehát nem ismertem jól. Bármikor ott voltam, kedves volt,
pluszlőszereket is adott.
– Akkor is kedves volt, amikor a megölése napján mentek hozzá a
lőtérre?
– Igen. Bementünk, beírtuk magunkat a füzetbe. Én az álnevemet
írtam, Horváth Péter voltam, Attila meg Kiss András. Szerencsére a lő-
térvezető nem kért tőlünk személyit, hogy igazoljuk magunkat, így
minden a terv szerint haladt. El akartuk lopni a fegyvereket, amikkel
lövünk. Miután álnéven jelentkeztünk be, azt gondoltuk, ha kijönnek a
nyomozók, Horváth Pétert meg Kiss Andrást keresik majd, és nem
minket. Kikértük a fegyvereket meg a lőszert. Hátramentünk, feltettük a
lőlapot. Fülvédőt vettünk, és elkezdtünk lőni a lőlapokra.

82
 – Jó volt az eredmény? Sokszor sikerült célba találniuk?
– Igen. Én tagja voltam a lőtérnek, négy évvel ezelőtt jártam is lö-
vészetre. Jó lövőnek tartom magam. Körülbelül negyven lőszert lőttünk
el. Azt vártuk, hogy a lőtérvezető elmenjen. Mert általában nem szokott
ott lenni, nem irányítja a lövészetet, hanem elmegy hátra a raktárba, és ott
valamit szerelget. Pont ezt vártuk, hogy elmegy a raktárba, és mi ki
tudunk szépen lassan osonni... Épp telefonált, és úgy hallottuk, hogy már
nincs ott. Elindultunk kifelé. Én mentem elől, Attila mögöttem. Már el is
futottam a kijárathoz, amikor lövéseket hallottam. Hátramentem
Attilához, megláttam, hogy Szántó úr lent fekszik a földön. Erre
megkérdeztem Attilától, hogy mit csinálsz?
– Akkor már halott volt a lőtérvezető'?
– Szerintem igen. Ott volt egy raklap, arra esett rá. Mozdulatlanul
feküdt.
– Az ember azt gondolná, hogy ha valakit lelőnek mellette, azonnal
menekülni kezd félelmében. A másik áldozat, Baumgartner Ervin, aki a
lőtérvezető barátja volt, és véletlenül ment épp ekkor a lőtérre, amint
rájött, hogy "veszélyben van, azonnal menekülni akart. Kifelé próbált
futni, amikor eltalálták a halálát okozó lövések. Roland, miért nem
próbált azonnal menekülni, miért maradt végig a lőtéren, ha nem ölni
ment oda?
– Megijedtem. Abszolút leblokkoltam. Attila pedig azt mondta, hogy
kussoljak, meg hogy duguljak el. Láttam, hogy teljesen elborult az agya.
Csak ezért segítettem neki a lőtérvezető holttestét is arrébb vinni... Azt
mondta, hogy fogjam meg a lábát, ő meg a kezét, és elvittük.
– Nehéz volt elvinni?
– Ezt nem tudom megmondani. Fel sem fogtam, hogy mit teszek.
– Én most, bármennyire is fura, szó szerint értem, hogy nehéz volt-e
elvinni?
– A tudat volt nehéz.
– Látta közben Szántó Sándor arcát?
– Nem figyeltem. Én Attilát néztem, hogy mit csinál. Nála volt a
pisztoly. Amíg vittük a holttestet, az övébe tette, de tudtam, ha el akarok
menekülni, azonnal lelő. Utána elindultunk kifelé. Attila bement vala-
hová, elkezdett valamit matatni, akkor vette el a pénzt (hetvenezer fo-

83
rintot). Én meg leguggoltam úgy tizenöt-tizennyolc méterre tőle. Me-
nekülni nem tudtam volna, mert akkor pont Attila előtt kellett volna
elmennem. Nagyon féltem tőle. Láttam rajta, hogy megkattant, talán
engem is lelő.
– Az ügyészek szerint nem csak Attila lőtt a lőtérvezető váratlanul
érkező barátjára. Az egyik lövedék az ön fegyveréből származott.
– Én szándékosan lefelé céloztam, úgy, hogy ne találjam el a férfit.
Egy lövedék gellert kapott, ezért találták meg az áldozatban, ezt a
szakértői vélemény is bizonyítja. (Későéi a bíróság nem ezt a szakértői
véleményt fogadta el – a szerző.)
– A vallomásában azt mondta, hogy fegyvereket akartak lopni, és nem
gyilkolni mentek a lőtérre. A vádirat szerint bizonyíthatóan a barátja,
Táncos Attila lövései végeztek mind a két áldozattal. Mit gondol, ennek
ellenére, miért önt látják az ügyészek a kettős gyilkosság értelmi
szerzőjének?
– Az első- és a harmadrendű vádlottak mindenben rám vallottak.
Miután eljöttünk a lőtérről, elmentünk egy kaszinóba, hogy alibink
legyen, fotó készüljön rólunk. Aztán éjjel én az apukámnál aludtam ott-
hon, Attila és Tamás pedig a lakásomban, amit anyukámtól örököltem.
Ők régebb óta barátok. Bőven volt idejük arra, hogy összebeszéljenek
ellenem. Ezért mondják mind a ketten ugyanazt rólam, amiből egy szó
sem igaz.
– Igazából mire kellettek a fegyverek? Volt olyan vallomás is, hogy az
édesanyja orvosát akarta megölni.
– Ebből semmi nem igaz. Nyúlra akartunk vadászni, rapsickodni.
Ennyi.
– Szembesítették Attilával a rendőrök?
– Egyikünk sem vállalta. Majd a bíróságon, ott hatásosabb lesz.
– Attiláról és Tamásról, aki a lőtér előtt egyfajta figyelő ember volt,
azt olvastam, hogy összeroppantak, attól lehet tartani, hogy öngyilkosok
lesznek. Ön viszont most is átgondoltnak, szinte érzelemmentesnek tűnik.
– Én hetven százalékban kifelé nyugodt, fegyelmezett vagyok.
Nehezen mutatom ki az érzelmeimet, és nehezen is beszélek róluk.
Abban viszont biztos vagyok, hogy Attila nem akar öngyilkos lenni.
Egyszer láttam őt távolról, mióta bent vagyunk, jól elvan, mosolyog,

84
vigyorog magában – szerintem.
– A kettős gyilkosság másnapján elégették a lőtérnaplót. Miért?
– Attila mondta, hogy égessük el, így nem marad ellenünk bizonyíték.
– A fegyvereket, így a gyilkos pisztolyt viszont megtartották. Arra nem
gondolt Attila, hogy azok még erősebb bizonyítékok lehetnek?
– Nem. És szerencsés vagyok, hogy nem dobtuk el őket. Mert így
bebizonyosodott, hogy nem én öltem meg az áldozatokat, hanem Attila.
– Nemsokára kezdődik az ügy tárgyalása. Tart tőle?
– Nem. Inkább attól félek, hogy az áldozatok hozzátartozói ott lesz-
nek, a szemükbe nézni.
– Az ön családja is ott lesz a tárgyaláson?
– Az apukám és a testvérem biztosan. Ők tudják, hogy igazat mondok.
Senkit nem akartam bántani. Ők most is ugyanúgy szeretnek, mint
azelőtt...

Mielőtt elköszönnék az interjú után, Roland még megkérdezi, mikor

jelenik meg a könyv. Látom, mosoly ömlik szét az arcán, amikor meg-
mondom az időpontot, és az újabb kérdésre, hogy kaphat-e egy példányt
belőle, igennel válaszolok.
Szűk egy hónappal később, 2013. május 14-én a Győri Törvényszé-
ken, a vádlottak padján láttam viszont Végerbauer Rolandot. Sokat gon-
doltam erre az ügyre, és állandó hiányérzetem volt, mert nem tudtam,
milyen a két másik fiú. És főleg, hogy mit mond Táncos Attila, aki – a
vád szerint – kivégezte a két embert.
A teremben síri csend van. Mind a három vádlott a földre szegezi a
tekintetét, amikor az ügyész a vádiratot ismerteti. Ezután elkezdődik
Táncos Attila meghallgatása. Balra, talpig gyászban ülnek az anyák, akik
fiaikat siratják. Leghátul egy idősebb férfi, talán Roland édesapja lehet.
Jobbra pedig a másik két vádlott fiú rokonai. A rövidre nyírt hajú Táncos
Attilának legalább féltucatnyi hozzátartozója jött el. A szünetben is –
amikor elvezették – a közelébe siettek, körbeállták, dacára mindannak,
ami történt, szolidaritást mutatva a külvilágnak. „Attila agresszív.
Beleköt másokba. Bulin verekedett...’’ Méregetem a fiút, és közben a
fejemben kavarognak az információk, amiket hallottam róla.

85
86
– Ön dönti el, mit oszt meg velünk, és mit nem – Németh Csaba
tanácsvezető bíró szava szakítja meg a síri csöndet, és az én gondolata-
imat is. – Elismeri a felelősségét a terhére rótt bűncselekmények tekin-
tetében? – kérdezi nyugodt, tárgyilagos hangon a bíró.
– Igen! Bűnös vagyok – pattan a határozott válasz a teremben, majd a
fiú szavaiból kirajzolódik egy teljesen más történet, mint amit az interjú
alatt Végerbauer Roland mondott el. Szerinte a soproni lőtéri gyil-
kosságokat Roland tervelte ki. A harmadik fiú, Márkus Tamás azt
mondta, hogy ő nem képes senkit megölni, ezért Roland úgy döntött,
hogy neki a lőtér előtt kell őrködnie.
– Megbeszéltük Rolival, hogy két tárat ellövünk, a harmadikat pedig
az emberbe ürítjük... – magyarázza a tárgyalótermi nyilvánosság előtt
Táncos Attila. Épp csak hallani, amit mond, pedig mikrofonba beszél. A
hangja halk, a beszéde monoton, már-már szenvtelennek hat.
– Amikor bementünk, a lőtérvezetőnek Roland azt mondta, hogy
gyakorlatozni szeretnénk. Ha lehet, nagyobb kaliberű fegyverekkel.
Amikor a lőtérvezető átadta nekünk a pisztolyokat, a töltényeket,
megmutatta, hova célozzunk, hogy biztonságos legyen. Felraktuk a
lőlapokat, elkezdtünk lőni. Roland még kért töltényeket. Kapott is. Az
újakkal is lőttünk párat. Mivel nem volt ott a lőtérvezető, Roland szólt,
hogy töltsük meg a fegyvereket, és lőjük le. Én nem akartam lőni, de pár
perces vita után az lett, hogy mégis nekem kell csinálni. A lőtérvezető
kijött valamelyik irodából, mondta, hogy tegyük le a fegyvereket. Pár
lépés után én... – megbicsaklik a hangja. – Felemeltem a pisztolyt, és
lelőttem a lőtérvezetőt. A fejére céloztam. Amikor a földön feküdt,
Roland mondta, hogy lőjek még. Erre még négyszer belelőttem... Kicsit
később hozzáteszi még: – Roland mondta azt is, hogy vigyük a férfit
hátra. Elvittük. Én fogtam a kezét, Roland meg a lábait. Úgy vittük el
hátra a palánk mögé.
Táncos Attila állította, Végerbauer Roland ezután kivette a lőtérve-
zető zsebéből a telefonját és a pénztárcáját. Kifelé mondta, hogy bemegy
a pénzért és a töltényekért az irodába, addig ő figyeljen a folyosón, és
nyissa ki a fegyverszekrényt. Miközben a szekrényeket próbálta kinyitni,
meghallotta, hogy jön valaki.
– Odakuporodtam Roland mellé. Ő odacsúsztatta a kezemhez a

87
fegyvert, amivel előtte lőttem – mondta vallomásában a fiú. – Volt még
benne töltény. Kérdezte a második sértett, hogy mit csinálunk itt?
Mondtam, hogy gyakorlatozunk. A testem mellett, a jobb kezemben
tartottam közben a fegyvert. Erre megkérdezte, hogy hol a lőtérvezető.
Mondtam, hogy hátul. Akkor már közel volt hozzám. Felemeltem a
pisztolyt, és elsütöttem. Azt hiszem, rám nézett, én megcéloztam a fejét,
és egy-másfél méterről, húsz-harminc centire az arcától lőttem. Nem halt
meg egyből, összerogyott, de elfutott. Akkor Roland kezdett lőni rá.
Amikor ő már nem lőtt, odamentem a második sértetthez. Nem mozdult,
mégis láttam, hogy életben van még. Ezért fél méterről, hátulról
belelőttem az utolsó lőszert. Ezután Rolandhoz mentem, összeraktuk a
cuccokat, és otthagytuk a lőteret.
Tamás utánunk jött Roland lakásába. Roli elrakta a fegyvereket,
elosztotta a pénzt, utána elmentünk a kaszinóba, mert azt gondoltuk,
hogy ez egy jó alibi. Aztán Tamással taxiba ültünk, vettünk kólát és
valami szeszes italt. Visszamentünk vele Roland soproni lakásába. Eltelt
az éjszaka valahogy. Másnap bevittek minket.
– Mi volt eredetileg a terv? – kérdezi az ügyész, miután Táncos Attila
elhallgat.
– Először a céltáblára lövünk, utána a lőtérvezetőre.
– Miért kellett ezt megcsinálni?
– Nem tudom. Roland szervezte az egészet, ő mondta, hogy hozzuk el
a fegyvereket és a pénzt. Úgy lehet biztonságosan megcsinálni, ha
megöljük a lőtérvezetőt.
– Miért kellett ezt a két embert megölni? – hangzik újra a kérdés.
– Nem tudom, az a baj, hogy én sem tudom... – mondja ugyanazon a
monoton hangon Táncos Attila, majd később egy újabb kérdésre
elismeri, mit mondott az őt kihallgató nyomozónak, amikor a gyilkos-
ságok indítékáról kérdezték: „Engem az is vonzott, hogy nem lesz sab-
lonos az életem, valami újdonságot fogok csinálni...”
Táncos Attila vallomása után Végerbauer Roland következett. Ő
ugyanazt részletezte, amit korábban az interjúban. Állította, félt a szerinte
agresszív Táncos Attilától, ezért vett részt a bűncselekményben. Ő csak
fegyvereket akart lopni, és nem embert ölni.

88
89
 – Attila azt mondta, hogy kussoljak, meg hogy duguljak el. Láttam,
hogy teljesen elborult az agya. Ezért segítettem neki a lőtérvezető holt-
testét arrébb vinni... Azt mondta, hogy fogjam meg a lábát, ő meg a kezét,
és elvittük... – vallotta a fiatalember, akinek a hangja ugyanúgy nem árult
el érzelmeket, mint korábban a vádlott-társáé.
A harmadrendű vádlott, Márkus Tamás megerősítette Táncos Attila
vallomását. Ő is arról beszélt, hogy tudták, ölni mennek a lőtérre. A
gyilkosságok értelmi szerzője pedig Végerbauer Roland volt.

Aki gyakori látogatója a tárgyalótermeknek, pontosan tudja, milyen em-

berfeletti erőt kíván az áldozatok hozzátartozóitól jelen lenni, és végig-
hallgatni a vádlottak vallomásait, ahogy kíméletlen részletességgel
elmesélik szerettük haláltusáját, megtudni, milyen kínt élt át élete utolsó
perceiben. Ezen a tárgyaláson különösen fájdalmas jelenetek zajlottak le.
– Miért ölte meg a fiamat? Miért tette tönkre a családomat? – szakadt
ki Baumgartner Ervin, a második áldozat édesanyjából a kérdés a
szünetben, amikor Táncos Attilát elvezették. A konfliktushelyzet miatt a
fiú elé azonnal kommandósok álltak. Táncos Attila nem mondott semmit,
földre szegezett tekintettel várta, hogy elvezessék.
Másnap a bíróság meghallgatta Baumgartner Ervin özvegyét is. Ekkor
rajzolódott ki, mit jelentett a családnak az édesapa elvesztése. Kiderült,
hogy a férfi aznap a lányával, kocsival hajtott a lőtérhez. Csak a
vakszerencsén múlt, hogy az akkor tizenhárom éves kislány megúszta a
gyilkosságot. Ő az autóban várta az apját, és amikor nem jött, felhívta az
édesanyját. Később a Kisalföld tudósításából tudtam meg, hogy mi
történt azon a napon, amikor a bíróság a férfi özvegyét hallgatta meg.
– Tudom, nem könnyű – mondja a bíró az asszonynak.
– A férjem hazajött a munkából, megfürdött, vacsorázott. Később
elment a lányunkért, de hazafelé még megálltak a lőtérnél – kezd bele a
vallomásába. – A gyerek kérte, hogy ne menjen be, de azt mondta neki,
hogy hamar végez. Ehhez képest nem jött, a lányom ezért hívott engem
telefonon. Elmentem érte a saját kocsimmal. Biztos a Sanyi bácsival
beszélget – mondta a kislányom, kérlelve, hogy menjünk haza. Sötét volt,

90
nem láttunk semmit. Olyan rossz volt az a csend...
Hazamentünk, de a férjem nem jött. Ekkor hívtam egy barátunkat,
hogy segítsenek. Nem bírtuk ki, kimentünk utánuk a lőtérre, de csak az
ajtóig mehettünk. Azt mondták nekünk, hogy még keresik őket...
Elmentünk, ezután hívtak a rendőrök...
– Mi lett a lányokkal? – kérdezi később a sértetti jogi képviselő.
– Az édesapjuk elvesztésénél semmi sem fájdalmasabb – mondja az
anya. – Mindent együtt csináltak, de most már egyedül... A házunkban
minden a férjem keze nyomát dicséri... A lányokat pszichológushoz kell
vinni, különböző rendszerességgel. A tanulmányi eredményeik
romlottak. Az a lányom, aki ott volt a helyszínen... a mai napig küzd
ezzel. Valószínűleg életük végéig elkíséri őket ez a tragédia.
A kivégzésszerűen, hidegvérrel elkövetett kettős gyilkosság ügyében
2013. május 17-én, a tárgyalás negyedik napján hirdetett elsőfokú ítéletet
a Győri Törvényszék. Végerbauer Rolandot és Táncos Attilát húsz-húsz
év, míg Márkus Tamást tizenegy év fegyházra ítélték.
A bíróság Táncos Attila és Márkus Tamás vallomásának hitt. Ugyanis
ők kitartottak amellett, hogy tudták, gyilkolni mennek a lőtérre, ezzel
olyat állítottak – az ügyvédjük jelenlétében is –, amivel súlyosbították a
helyzetüket.
– Miért találnának ki olyat, ami nekik rossz? – kérdezte a bíró.
– S ha igaz lenne a befutunk-kifutunk módszer, amit Végerbauer
Roland állít: hogyne ismerték volna fel, amikor a tagsági könyvben ott a
fényképe és a neve? Alig százan vannak a klubban, azonnal beazono-
sították volna.
A bíró egyértelműnek találta, hogy Végerbauer Roland lövése, amely
Baumgartner Ervint eltalálta, nem gellert kapott lövedék volt. A fegy-
verszakértőre hivatkozva hozzátette, a fiú lövése nem ütközött semmibe,
csak az áldozat testébe.
– Miért követték el? Ez felmerült persze a bíróságban is – mondta
Németh Csaba tanácselnök. – A fegyverért és a pénzért. De tizennyolc–
tizenkilenc évesek követték ezt el! Erre épeszű magyarázat nincs. Az
előzmény azonban közelebb visz a válaszhoz: a lopások, a betörések –
nem a gyermekszobából érkeztek a lőtérre ezek a fiúk. A harmadrendű
vádlott, Végerbauer Roland a barátai hozzátartozóit lopta meg. S ehhez

91
talált társakat is magának. Világos, hogy a vezető szerep az övé volt. Az
ok a kaszinózás: igen, kellett a pénz erre.

92
„Elsikkadt” ebben az eljárásban két súlyos rablás is, amely a Btk. szerint
tizenöt évet érhetne.
– A gyilkosságnál húsz év szabható ki. Miért csak ennyi? Felnőtt el-
követőként gondolkodás nélkül adható lenne tényleges életfogytiglan. Az
ő esetükben, a koruk miatt, maximum ennyi adható. Magukra nincsen
felkészülve a magyar igazságszolgáltatás, mert maguknak életfogy-
tiglanit kellett volna adni, mert amit tettek, annyira kegyetlen, hidegvérű
gyilkosság volt – tette hozzá a bíró.
Mit is mondott Vidákovich Gábor, aki kihallgatta Táncos Attilát?
Ez volt életemben az egyetlen ügy, ahol meg kellett állnom a kihall-
gatáson. Egyszerűen nem értettem, hogy ott ül velem szemben egy nor-
mális, tisztelettudó, jó modorú, tizenkilenc éves, aranyos gyerek, aki a
semmiért megölt két embert... Nem hittem el, hogy képes volt erre.
Megálltam, és megkérdeztem, hogy miért? Miért csináltátok? Ő meg azt
válaszolta, hogy „mert a Roland azt mondta”.
Végerbauer Roland és Táncos Attila másodfokon, jogerősen is 20-20
év fegyházat kapott, míg Márkus Tamás büntetését 11-ről 13 évre
súlyosították. Végerbauernek és Táncosnak egyaránt megvan az esélyük
arra, hogy ha jól viselkednek a börtönben, 34-35 évesen kedvezménnyel
szabaduljanak, új életet tudjanak kezdeni. Mind a három fiú mellett a mai
napig kitart a családja, rendszeresen látogatják őket a börtönben, ahol
arra is van lehetőségük, hogy munkát vállaljanak, tanuljanak.
Táncos Attila egyetlen interjút adott, a Kisalföld újságírójának, Sudár
Ágnesnek. Azt mondta, nyelvet tanulni, szakmát, diplomát szerezni
szeretne a börtönévek alatt. Azt azonban elképzelni sem tudja, hogy
szabadulása után felkeresse azoknak az embereknek az özvegyét, akikkel
ő végzett.
– Nem tudnék a szemükbe nézni – mondta Táncos, majd hozzátette. –
Szégyellem magam, gyűlölöm magam az elkövetett tettekért!
Ma, évekkel a jogerős ítélet után, a gyilkosságokért elítélt fiúk ön-
vallomásainak ismeretében sem tudunk többet a gyilkosság motívu-
mairól, mint a kiemelt főnyomozó, Vidákovich Gábor, aki Táncos Attilát
hallgatta ki.
– Nem volt bennük alkohol, kábítószer vagy nyugtató, ami Sipőcznél,
a soproni kaszinós gyilkosnál valamennyire megmagyarázta a kí-

93
méletlenséget – mondta az alezredes. – Táncost ötször megkérdeztem,
nem volt bennetek kábítószer? – Nem. – mondta. Pia sem? – Semmi.
Minden egyes ügynél van valami, ami megmagyarázza, hogyan jutott el a
tettes addig, hogy képes legyen ölni. De itt, ennél, semmi...

94
 KRISPÁN ISTVÁN
„Néha nagyon közel vagyunk
cselekedeteinkben
az állatvilághoz”

A specialista
— Krispán István —

Mi történik abban az emberben, aki évekig eltitkolja a világ elől, hogy

gyilkolt, majd a pillanat törtrésze alatt, a hazugságvizsgálat közben
megtörik, és – mindent bevall? És mi zajlik le eközben Krispán Istvánban,
a poligráfos vizsgálatok specialistájában, aki a másik oldalon, mint
kihallgató tiszt, időről időre újra átéli ugyanezt a szituációt?

Krispán István: pszichológus, nyugalmazott alezredes, a hazugság-

vizsgálatok magyarországi meghonosítója. Pályája közel negyven éve
alatt több mint ötezer hazugságvizsgálatot végzett el. Isten, Varázsló,
Mágus – rengeteg beceneve kering a rendőrök között. Hihetetlen tisztelet
övezi a ma már nyugdíj mellett dolgozó alezredes munkáját.
Krispán István rendre jelen van a magyar bűnüldözés legreményte-
lenebb gyilkossági ügyeinek megoldásainál. Az öt ember megöléséért
tényleges életfogytiglanira ítélt szentkirályiszabadjai rém a poligráfos
vizsgálat közben beszélt először arról, hogy hogyan végzett az áldoza-
taival. De a Fekete Angyal néven hírhedtté vált – hat ember haláláért

95
elítélt – ápolónő, F. Tímea elleni nyomozásban is komoly áttörést hozott
az alezredes által végzett hazugságvizsgálat. Pedig anno az első sikeres
vizsgálatot követően még kifejezetten elképedtek a nyomozók, akik
akkor még egyáltalán nem hittek benne, hogy a hazugságvizsgálat ered-
ményével meg lehet oldani egy gyilkossági ügyet.
– 1976-ban egy nap a BM technikai szolgálatától hívott valaki. Te
István, kaptunk egy szerkezetet, az van ráírva, hogy POLIGRAF. Nem
tudsz ezzel valamit kezdeni? Ez állítólag valami pszichológiai eszköz –
mondta. – A budapesti Mosonyi utcában, a Nemzeti Szakértői és Kutató
Központ poligráfos osztályán, Krispán István kicsi irodahelyiségében
vagyunk. Az alezredes a megszokott helyén, az íróasztala mögött ül.
Pulóvere alatt szépen vasalt gallérú ing. Előtte laptop, az
elengedhetetlen eszköze a vizsgálatoknak, a keze szinte a beszélgetés
közben is végig ott parkol az egéren. Én pedig abban a székben
helyezkedtem el, ahova a vizsgált személyeket szokták ültetni. Mögöttem
úgynevezett detektívtükör, sötét üvegablaknak tűnik, de a szomszédos
szobában lévők ezen keresztül tökéletesen követni tudják, hogy mi
történik a vizsgálat során. Most felcserélődtek a szerepek. Én kérdezek,
Krispán István, aki a Rendőrtiszti Főiskolát követően pszichológusi
diplomát is szerzett, válaszol.
– Amikor ez a telefonhívás történt, én hallomásból már tudtam a
hazugságvizsgálatról, de csak annyit, amennyit akkoriban az újságokban
olvasni lehetett róla. Kértem, hogy küldjék át nekünk az eszközt, majd
megnézem, mit lehet vele kezdeni.
– Gondolom, a használatához kellett némi műszaki érzék is – fűzöm
hozzá.
– Semmi. Csak be kellett a konnektorba dugni, meg a kapcsolókat
elfordítani. Használati utasítás nem volt a géphez. Egyetlen könyvet
találtam, ami valamennyire átfogó ismereteket adott a hazugságvizsgá-
latról. Neves poligráf-szakértők írták, Igazság és megtévesztés címmel.
Ezt sikerült angolul megszerezni. Nekem ez volt tulajdonképpen a tan-
könyvem.
– Gondolom, először ugyanúgy, mintáz amerikai nagy elődnek,
Leonardo Keelernek, önnek is kísérleteket kellett végeznie a poligráffal –
kérdezem az alezredest, aki gondolkodás nélkül válaszol.

96
 – Megkaptam azt a lehetőséget, hogy kísérleti jelleggel, egy tanéven
át végig vizsgálhattam Rendőrtiszti Főiskola egy teljes évfolyamát, közel
háromszáz hallgatót. Akkor ébredtem rá arra, hogy a poligráf valóban
használható. Arra is rájöttem, hogy milyen módon. A tankönyvből
megtanultam, hogy hogyan kell a kérdéseket megfogalmazni, teszteket
összeállítani, vizsgálatot szervezni. Utána jött a következő probléma:
honnan tudjam meg, hogy amit tanultam, mennyire alkalmazható. A
gond ugyanis az, hogy a poligráfos vizsgálatban nem abszolút értékeket
használunk a diagnózishoz, hanem az ellenőrzött paraméterekben
bekövetkezett változásokat. Tehát minőségi értelmezést vagy értékelést
folytatunk. Ezt csak a gyakorlatban lehet megtanulni. Ráadásul úgy, hogy
a könnyen diagnosztizálható esetekből az ember nem is tanul semmit.
Tanulni csak a kudarcokból lehet. Ha a vizsgáló rájön, hogy tévedett,
előveszi az adott diagramot. Megnézi, hogy mit nem vett észre, vagy mit
értékelt túl. Így alakul ki a vizsgáló kritériumszintje, azaz az élettani
változásoknak az a tartománya, amely mellett az értékelő dönteni tud.

A hazugságvizsgáló fejlesztésének érdekében az első kutatásokat már a

XIX. század végén elkezdték, de igazán az első világháborút követően
fejlődött a tudományterület. Ekkor még csak a vérnyomást mérték. Az
első hazugságvizsgálót 1921-ben a kaliforniai Berkeley-ben „Amerika első
PhD-s zsaruja”, John Larson alkotta meg. A készülék egyidejűleg
rögzítette a vérnyomásban, a pulzusban és a légzésben bekövetkezett
változásokat. A berendezést Larson tanítványa, Leonard Keeler fejlesztette
tovább, és szabadalmaztatta. Keeler a második világháború után nagy
hírnevet szerzett azzal, hogy több tucat gyanúsítottat mentettek fel
poligráfos vizsgálatai alapján. Ez azt is jelenti, hogy az Egyesült
Államokban évtizedek óta bizonyítékként értékelik a vizsgálati
eredményeket, míg Magyarországon nem.
A poligráf valójában nem hazugságvizsgáló gép, csak azokat az élettani
jelenségeket mutatja ki, amelyek általában akkor jelentkeznek, ha valaki
hazudik. A vizsgálatoknak előfeltétele, hogy a vizsgált személy önként

97
vállalja, hogy beül a poligráfba.
A poligráf-vizsgálat során pulzus- és bőrellenállás- (verejtékezés-)
érzékelő kerül a vizsgált személy ujjaira, légzésszám-mérő a mellkasra és
vérnyomásmérő a karra.
A poligráfos vizsgálattól várható eredmény szempontjából kulcs-
fontosságú a kérdezési mód. Ajogiforum.hu internetes újság szerint a
gyakorlat két fő módszerre, az általános kérdések tesztjére, illetve az
úgynevezett feszültségcsúcs-tesztre épül. Mindkét esetben úgy teszik fel a
kérdéseket, hogy az alany csak igennel vagy nemmel felelhet rájuk. A
szakmai folyóirat szerint a szakemberek megbízhatóbb módszernek
tekintik a „feszültségcsúcs-tesztet”. Ennek lényege, hogy közömbös
kérdések közt olyanokat is feltesznek, amelyek csak annak „kritikusak”,
aki a bűncselekményt elkövette. A módszer akkor igazán eredményes, ha
sikerül olyan kérdéseket kiválasztani, amelyekre a választ kizárólag a
rendőrség és az elkövető ismeri.

– Ezek szerint ebben az időszakban meg nem volt végzett

pszichológus? –faggatom tovább a kezdetekről Krispán Istvánt.
– Valóban. Előbb lettem poligráfos vizsgáló, mint pszichológus. A
kettőnek egyébként nincs semmi köze egymáshoz. A poligráfos vizsgálat
valójában egy speciális körülmények között végrehajtott kihallgatás. A
vizsgáló kriminalisztikai ismeretei sokkal fontosabbak, mint a
pszichológiai ismeretei. Vannak országok, ahol megkövetelik a 30 éves
betöltött életkort és a legalább ötéves nyomozói vagy kihallgatói tapasz-
talatot is.
— Fontos a vizsgálat szempontjából, hogy mennyire értelmes, tanult
az alany?
– Abból a szempontból fontos, hogy minél értelmesebb, annál na-
gyobb valószínűséggel derül majd ki a vizsgálatból, ha hazudik. Egyéb-
ként az eltelt évek során a legkülönbözőbb iskolázottságú embereket –
segédmunkást, egyetemi tanárt, orvost és papot is – vizsgáltam már.
Tehát a vizsgált személynek csak arra kell képesnek lennie, hogy az adott

98
szituációt reálisan értékelje. Egy esetleges lebukás következményeit
pontosan felmérje.
– Ennek az ellenkezőjéről is olvastam, olyan amerikai kémről, aki jól
felkészült arra, hogy ilyen vizsgálatot fognak rajta végezni, és
tulajdonképp kicselezte a gépet.
– Nem amerikai, hanem orosz kém volt. Amerikai állampolgár, akit
oroszok szerveztek be, képeztek ki. Biztos vagyok benne, hogy egy
egészséges ember spontán módon, a saját elképzelései szerint képtelen
kivédeni a poligráfos hazugságvizsgálatot. Lehetnek olyan személyek,
akik megfelelő szakember felkészítésével képesek megtéveszteni a vizs-
gálót. Ehhez azonban az kell, hogy megfelelő műszer használatával, a
vizsgálati szituációhoz hasonló helyzetben egy hozzáértő szakember
képezze ki a vizsgált személyt.
– Hasonló kérdésekkel?
– Nem a hasonló kérdéseken van a hangsúly. Sokkal inkább azon,
hogy megfelelő technikát tanítsanak azoknak a reakcióknak az elfedé-
sére, amelyek bizonyíthatják, hogy az illető hazudik.

Először csak egy játéknak gondoltam az egészet. Ha már itt vagyok, miért
ne próbálnám ki, hogy rajtam is átlát-e a poligráf? A mellkasomon
feszülnek a körbevezetett pántok, a karomra rátették a vérnyomásmérőt,
két ujjamra is odacsipeszelték az érzékelőket. Előtte számkártyák közül
húztam egy számot. Csak ezt az egy 1 és 20 közötti számot kell
megjegyeznem, és figyelni, hogy ne áruljam el magam. Krispán István
először türelmesen elmagyarázza, mi fog történni. Hihetetlen nyuga-
lommal beszél, de a hangja semmilyen érzelmet nem árul el. Akkor sem
viselkedik másképp, amikor gyanúsítottakat vizsgál. Részletesen el-
mondja, milyen kérdéssorokat tesz majd fel, hogy egyértelmű legyen, ő és
a vizsgált személy ugyanazt érti a kérdések alatt. Elhangzik az első kérdés,
rögtön ezután arra is megkér, hogy még a lábfejemet se mozgassam a
válaszok közben, mert azzal is megzavarhatom a gépet. Vezetékek
kavalkádja jut el a kisebb tablet nagyságú átalakítóig, amelyből újabb

99
drótok futnak az alezredes laptopjába.
Játék, persze! Az első kérdéssornál még a legnagyobb közönnyel
válaszolgatok a számot firtató kérdésekre. 16, ezt kell eltitkolnom, és
igyekszem úgy mondani a 15-öt, hogy azt higgye a vizsgáló, ez a keresett
szám. A tizedik percnél járunk, amikor elkezdem egyre kényel-
metlenebbül érezni magamat. Melegem van, de nem lehet megmozdulni,
nem vehetem le a kardigánomat. Válaszolgatok. Végigfut az agyamon,
hogy esetleg szólok, leveszem a kardigánomat. Aztán elvetem az ötletet,
inkább legyünk túl az egészen – gondolom magamban.
Magamnak is nehéz bevallani, hogy beszippantott a helyzet. Az még
kényelmetlenebb lenne, ha megakasztanám a vizsgálat menetét.
Krispán István sorban kérdezi a számokat.
– A keresett szám az 1?
– Nem. – kis szünetet tart, úgy hallom, mintha valamit babrálna,
állítgatna a laptophoz kapcsolt egérrel.
– A keresett szám a 2? – újabb kis szünet. És ez így megy sorban egé-
szen addig, míg eljutunk a 16-ig.
– A keresett szám a 16?
– Nem – közönyt mímelek. Újabb kis szünet. Megint babrál a géppel.
Megyünk tovább.
– A keresett szám a 17?
– Nem. – válaszolom. Mire eljutunk 20-ig, az alezredes kérdéseinek
tónusából egyre biztosabb vagyok abban, hogy sikerült átvernem. De a
következő kérdéssort követően, amikor értékeli a vizsgálatot, perceken
belül kiderül: tévedtem. Pontosan látta a laptop képernyőjén futó
diagramon a reakcióimból, hogy mikor mondok igazat, és mikor nem.
Majd az értékelés végén közli, szerinte a 16-os kártyát húztam.
Megdöbbenek, és közben megértem, az emberek legtöbbje ugyanúgy
bízik önmagában a géppel szemben, mint én.

– Mi van akkor, ha kettős személyiség az illető? Ha önmagáról is

elhiszi azt, hogy a bűncselekmény, amit elkövetett, más lelkén szárad? –

100
kérdezem.
– A poligráfos vizsgálattal tudattartalmakat vizsgálunk. Tehát csak azt
tudjuk vizsgálni, ami a páciens tudatában megvan. Nem az objektív,
hanem a szubjektív igazságot. Azt, amit ő igaznak vagy hamisnak gon-
dol. Bár valójában a szakemberek azt is vitatják, hogy létezik-e kettős
személyiség.
– Hogyan kezd hozzá egy vizsgálathoz?
– Egy vizsgálat mindig azzal kezdődik, hogy elindul egy nyomozás.
Az első az, hogy a poligráfos vizsgáló töviről hegyire megismeri az ügy
nyomozati anyagát. Utána konzultál a nyomozókkal vagy az ügygaz-
dával. Így megtudja, hogy mi az az információ még, ami a fejekben ott
van, de leírva nincs az üggyel kapcsolatban.
– Gondolom, bevésődött az első ügy, ahol a poligráfos vizsgálat
eredményre vezetett.
– Ma is előttem van. Eltűnt egy hölgy egy Pest megyei faluban,
Zsámbokon, azt hiszem, Soós Istvánnénak hívták. Az áldozatok nevére
jobban emlékszem, mint a kollégákéra – teszi hozzá mosolyogva. – Fér-
fitársasággal kocsmázott. Zárás után elindultak haza, de a hölgy nem
érkezett meg. Eltűnt. Évekkel később a Pest Megyei Rendőr-főkapi-
tányság felkért egy poligráfos vizsgálat elvégzésére. Ez 1978-ban történt.
A férfitársaság négy tagja közül bárkinek köze lehetett a nő eltűnéséhez.
Őket én megvizsgáltam, majd sikerült kiválasztani azt az embert, aki a
vizsgálat adatai alapján megölte a nőt. A poligráf kimutatta, hogy a férfi
házának verandáján van elásva a holttest. A férfi behívta magához egy kis
italozás után a nőt, és megölte. A poligráf után még aznap elő is került a
holttest. Kicsit elképedtek a nyomozók, akik egyáltalán nem hittek
benne, hogy a hazugságvizsgálat eredményével meg lehet oldani egy
gyilkossági ügyet.
– Komoly energiákat emésztett fel, hogy ne látszódjon, amikor önnek
összeállt a kép, hogy a gyilkossal ül szemben?
– Inkább az volt a gondom, hogy ez volt az első valódi bűnügy, ami-
ben dolgoztam. Azt hiszem, én jobban izgultam, mint a vizsgált személy.
Remélhetőleg ő ezt nem vette észre.
– Szenvtelennek, közömbösnek kell maradnia a vizsgálat alatt?
– Ezt nem mondanám. Nagyon fontos, hogy a vizsgált személy és

101
köztem sem szimpátia, sem antipátia, tehát semmilyen érzelmi, indulati
kapcsolat nem lehet. Ha egy ilyen helyzet előáll, akkor szépen be kell
fejeznem a vizsgálatot, és azt mondani, hogy majd valaki más végzi el
helyettem. Nekem végig folyamatosan a tárgyra kell irányítanom a pá-
ciens figyelmét is. Ezt akkor tudja az ember megcsinálni, ha valóban
poligráfos fejjel tud gondolkodni. Mindig történhet valami olyan dolog,
amit akkor, ott úgy kell megoldani, hogy az a vizsgálat sikerét, a diag-
nózis pontosságát, annak a helyességét ne veszélyeztesse.

Összeomlott a kocogó nő félje

— SOROKSÁRI GYILKOSSÁG —

Máig élesen emlékszem arra, amikor 2013 novemberében egy hazug-

ságvizsgálat után készítettem interjút annak a Kardosné Gyurik Krisz-
tinának a férjével, akit másfél hónappal korábban öltek meg Soroksár egy
elhagyatott részén. A nőt futás közben kapták el, durván bántalmazták,
mielőtt végeztek vele. Kezét és lábát külön-külön összekötözték. A
bicikliúttól néhány méterre találták meg a holttestét.
A férj elbeszéléséből tudtam meg, hogy négy órán át tartott a
poligráfos vizsgálata, ami alatt ő gyakorlatilag összeomlott. A speciális
kihallgatást Krispán István végezte, aki egy időre meg is szakította a
hazugságvizsgálatot.
– Megbeszéltük Krispán Istvánnal, hogy milyen kérdésekre számít-
hatok, amelyekre igennel vagy nemmel kell válaszolnom. Ezután tették
rám az érzékelőket – nyilatkozta Kardos Lajos. – Először
kontrollkérdéseket kaptam, hogy Lajosnak hívnak-e, Budapesten lakom-e
stb. Ezek után pedig a bűncselekményhez köthető kérdések következtek.
Ön ölte meg a feleségét? Tudja, ki ölte meg? Megbízott valakit azzal,
hogy megölje a feleségét? Volt kábítószerhez valaha köze? Van elképzelése
arról, hogy ki követte el a bűncselekményt? Hazudott már azért, hogy
mást bajba sodorjon? Tudja-e, hogy hányán ölték meg a feleségét? Ezután

102
1-től 7-ig sorolták a számokat.
– Természetesen minden, a gyilkosságra vonatkozó kérdésre nemmel
válaszoltam – magyarázta a férfi.
Kardos Lajosnak ezek után újra feltették a poligráfos vizsgálat kér-
déseit, de előbb némán, válasz nélkül kellett tűrnie azokat, majd min-
denre igennel kellett válaszolnia. Eközben az arca mimikáját, a reakcióit
figyelték.
– El tudja képzelni, milyen érzés, amikor azt mondták, hogy igennel
feleljek minden kérdésre, majd megkérdezték, én öltem-e meg a
feleségemet? – fakadt ki a férj, majd így folytatta. – Nagyon rossz
idegállapotban vagyok. Vállaltam a hazugságvizsgálatot, mert nincs
semmi takargatnivalóm. Mégis, a vizsgálat alatt többször elsírtam
magam. Először azután, hogy a vizsgálatot végző pszichológus, Krispán
István elmondta, milyen kérdésekre számíthatok majd. Később akkor,
amikor igennel kellett válaszolnom arra, hogy én öltem-e meg Krisztit... –
mondta felindultan.
Talán egy évvel később beszéltem telefonon Kardos Lajossal, aki ekkor
elmondta, a rendőrök kizárták őt a lehetséges gyanúsítottak közül. (2018.
szeptember 7-én, egy nappal a fejezet egyeztetését követően a Petőfi
.Attila vezette Készenléti Rendőrség Kiemelt Ügyeket Felderítő
Főosztálya a soroksári futónő öt éven át megoldhatatlannak és egyben tel-
jesen reménytelennek tartott gyilkossági ügyét is felderítette. A
Krimiként olvasom a gyilkossági aktákat című fejezet ír ennek
részleteiről.)

– A Soroksáron megölt kocogó nőférje részletesen elmondta nekem

egy interjúban, hogy mi történt a poligráf-vizsgálat során. Arról is
beszélt, hogy sírva fakadt közben, és le kellett állni a vizsgálattal.
Mennyire tud felkészülni ezekre a heves érzelmi reakciókra? Mennyire
gyakoriak az ehhez hasonló helyzetek? – fordulok Krispán Istvánhoz. Egy
pillanatra feljebb tolja az orrnyergén a szemüvegét, mielőtt válaszol.
– Nem túl gyakoriak. Elsősorban akkor fordulnak elő, ha az áldozatot

103
és a vizsgált embert valamilyen rokoni vagy egyéb szoros érzelmi
kapcsolat fűzi össze. Nyilván ilyenkor mi magunk arra törekszünk, hogy
elteljen némi idő a bűncselekmény után, ne azonnal végezzük el a vizs-
gálatot. Miután én sosem ismerem a vizsgálat előtt a pácienst, nem tudom
megítélni, hogy mi várható tőle a poligráfos vizsgálat során. Amikor egy
ilyen heves érzelmi kitörést látok, legtöbbször azt mondom, hogy ennek a
vizsgálatnak még nincs itt az ideje, halasszuk későbbi időpontra. Ha a
vizsgálat alanya ettől függetlenül ragaszkodik hozzá, hogy folytassuk, azt
mondja, kérem, összeszedem magam, szeretnék rajta túl lenni, akkor én
megvárom, hogy ez tényleg sikerül-e neki. Ha úgy látom, hogy valóban
összeszedett tud lenni, akkor elvégzem a vizsgálatot. Ez történt ebben az
esetben is. Ha viszont úgy látom, hogy nincs készen a vizsgálatra lelkileg
a páciens, hiába követeli, hogy csináljam meg, nem fogom lefolytatni.
– Mennyire gyakori, hogy itt vagy közvetlenül a vizsgálat hatására a
rendőrök előtt beismerő vallomást tesz egy gyilkosság elkövetője?
– Arról, hogy a vizsgálat után hányszor történik meg, csak epizodikus
adataim lehetnek. Szeretik a nyomozók saját maguk elvitetni a balhét. Én
nem is szoktam beleírni a véleményeimbe azt, hogy itt, a vizsgálatnál az
illető elismerte a bűncselekmény elkövetését.
– Miért nem?
– Mert nemegyszer tapasztaltam, hogy valakit emberölésben vizs-
gáltam, a vizsgálat után beszéltem vele az ügyről, szépen beismerte a
bűncselekményt. Megbeszéltem vele, hogy jegyzőkönyvbe mondja ezt.
Meg is tette. Három hónappal később találkoztam az ügy gazdájával, aki
azt mondta, jaj, nem is köszöntem meg még a múltkorit. Figyelj! Sikerült
vele elvitetni a balhét! Mondja az, akinek én vittem oda a gyanúsítottat,
hogy az úr jegyzőkönyvbe mondja a beismerő vallomását.
– Múlt héten Győrött Vidákovich Gábor kiemelt főnyomozóval
készítettem interjút. Ő beszélt arról, hogy egyezményesen az Istennek
hívják önt a háta mögött. Azt hiszem, ezen nincs mit magyarázni. Hallott
erről?
– Vannak más elnevezések is. Van, ahol Varázslót mondanak. Hü-
lyeségek! – nevet szerényen.
– Nagyon sok gyilkossági szakember mondja azt, hogy eltűnési
ügyekben hihetetlen jelentősége van annak a vizsgálatnak, amit végez.

104
Nincs holttest, nincs bizonyíték, de tudva tudják, hogy ki lehet az
elkövető. Ekkor jön a poligráf...
– Tény, ezek a legnehezebben megoldható ügyek, ahol nincs holttest,
nincs bizonyíték. Bár most már két olyan ügy is volt Magyarországon,
ahol holttest nélkül ítéltek el valakit emberölésnél.
– És valószínűleg lehet egy újabb is. Szegváron történt egy emberölés,
amit nemrég küldtek el vádemelési javaslattal az ügyészségre. 15 évig azt
hitték, hogy eltűnt egy férfi, bolttá is nyilvánították. A nő a gyilkosság
után még azt állította, hogy a férje egyik pillanatról a másikra eltűnt,
keresték is, majd lezárták az ügyet. A gyanú szerint pajszerrel ölte meg
annak idején a részegen rátörő férjét, majd a holttestét elásta. A
beismerés után megmutatta, hol rejtette el a holttestet, és azt is, honnan
hajította a gyilkosság eszközét a Tiszába.
– Tudom, én csináltam a vizsgálatot.
– Azt is tudja, hogy ebben az ügyben elévülés előtt egy hónappal tett
beismerő vallomást az asszony.
– Igen. De azt nem hiszem, hogy a páciens tudta, ha még egy hónapot
kibír, akkor elévül a gyilkosság. Főleg, mert nincs benne a köztudatban,
hogy emberölés esetében, ha nincs semmilyen minősítő körülmény, az
elévülési idő 15 év.
– Petőfi Attilával, a ORFK Kiemelt Életellenes Ügyeket Felderítő
Főosztályának a vezetőjével is készítettem a könyv számára interjút.
Sokat beszéltünk Földes-Szabó Attiláról, akit a Fő utcai
órásgyilkossággal vádoltak, majd felmentette a bíróság. 25 millióforintos
kártérítést kapott az ártatlanul előzetes letartóztatásban töltött évekért.
Ma már ismét börtönben van, sőt tényleges életfogytiglanit kapott két
drogkereskedő megöléséért. Úgy tudom, az órásgyilkosság ügyében az
alezredes úr vizsgálta Földes-Szabó Attilát. Milyen véleményre jutott
akkor?
– A vizsgálati lelet szerint ő lehetett az, aki lelőtte az órásmestert.
Pontosan emlékszem rá, mennyire meglepődtem, amikor meghallottam,
hogy őt felmentette a bíróság. Úgy gondolom, jelentős bizonyítékok
szóltak ellene, és – ha jól emlékszem – a másodrendű vádlott is terhelő
vallomást tett rá. Nyilván a bíróság döntése a mérvadó, tehát
Földes-Szabót ebben az ügyben vétlennek kell tekintenünk. Mindene-

105
setre az érdekes, hogy a másodrendű vádlott a gyilkosságban való köz-
reműködésért több mint kilenc évet kapott úgy, hogy homályban maradt
az, ki volt a társa, ki sütötte el a fegyvert.
A későbbiekben Földes-Szabó elkövetett egy kettős gyilkosságot,
amelyet az igazságszolgáltatás szervei már sikeresen bizonyítottak.
– Én, amikor közvetlen a jogerős felmentő ítéletet követően interjút
készítettem Földes-Szabó Attilával, elhittem, hogy nem ő volt az órás
gyilkosa.
– Persze hogy elhitte. Az ő viselkedése számos pszichopata jegyet
mutatott. Úgy az ujja köré csavar akárkit, hogy ihaj! – mondja
meggyőződéssel. – A két drogkereskedő ügyében egyébként már nem
vállalta a poligráfot. Vele ellentétben viszont vállalta az a férfi, aki
véletlenül ott volt a ház pincéjében, amikor Földes-Szabó a
drogkereskedőket megölte. Ő bojlert szerelni ment oda, meghallotta a
lövéseket, felszaladt, és akkor látta meg a két áldozatot. A poligráf alatt is
az jött ki, hogy ő a gyilkosságokban nem vett részt. (Az ügy részletei a
Petőfi Attila: Krimiként olvasom a gyilkossági aktákat c. fejezetben
találhatók – a szerző.)

Pszichopata báj
— NEM FÉL, ÉS NEM SZORONG —

A szakemberek szerint a pszichopaták egyikjellemző tulajdonsága az

úgynevezett pszichopata báj. A pszichopata személyiségek valamiféle
felületes vonzerővel rendelkeznek, amely a ragadozó állatokhoz hasonlóan
segíti őket abban, hogy közelebb csábítsák a „zsákmányt”, vagy
manipulálni tudjanak egy adott személyt, írja a mindset.co.hu. Képesek a
csillagokat is lehazudni az égről annak érdekében, hogy befolyásolni
tudjanak másokat. Amennyiben rajtakapják őket a hazugságon,
kétféleképpen reagálnak: letagadják azt, vagy a leleplező személy

106
szavahihetőségét próbálják megkérdőjelezni. A pszichopata emberre az
empátia rendkívül alacsony szintje jellemző. Nem képes együttérezni az
„áldozataival”, épp ezért könnyedén csap be másokat.

– Amikor az órásgyilkosság ügyében Földes-Szabó Attila beült a

poligráf-vizsgálatra, azt érzékelte, hogy egy pszichopatával van dolga?
– Hogy mondjam? Három-négy órán át tartott a vizsgálat. Ez az együtt
töltött idő önmagában még nem elégséges ahhoz, hogy valakire ráhúzzuk
a pszichopátia diagnózisát. Mint mondtam, voltak ilyen vonásai, de a
diagnózis kimondásához a személyiség sokkal alaposabb tanulmá-
nyozására van szükség. Ismerni kell az életútját, a működésmódját a
különböző élethelyzetekben, a kapcsolataiban, a munkájában, a
döntéseiben.
A szakemberek nagyon találóan pszichopata bájként beszélnek
azokról a tulajdonságokról, amelyekkel egy ilyen személyiség képes
meggyőzni az embereket. Fantasztikusan tudják magukat eladni. Pre-
zentálni. Olyan pszichopata gyilkosról is tud a széles körben vett szakma,
aki képes volt még a börtönpszichológust is a maga oldalára állítani.
Ezzel együtt Magyarországon tisztán pszichopata gyilkos kevés volt
eddig. Olyan, aki kizárólag élvezetből ölt, és nem a haszonszerzésért
vagy más indítékból. Amikor a gyilkolás célja pusztán a hatalom
gyakorlása, a mindenhatóság érzése volt egy ember számára.
– Tehát a poligráfos vizsgálat nem arra irányul, hogy pszichopata-e
az alany.
– Hanem arra, hogy milyen reakciókat produkál. Mindig megy a vita,
hogy a pszichopata biztos megússza. Ő nem fél, nem szorong, simán
átmegy a poligráfos vizsgálaton.
– És nem így van?
– Nem erről van szó. Hanem arról, amiről már korábban is beszéltem.
Az a kérdés, ő-e a tettes, és ha lelepleződik, annak lesznek-e a számára
kellemetlen következményei. Ő ezeket a kellemetlen következményeket
el akarja-e kerülni? Magyarul meg akarja-e úszni, mert nyilván a
pszichopata sem akar börtönbe kerülni. Akkor ettől kezdve az ő

107
vizsgálatakor ugyanazok a reakciók jelennek meg, mint bárki másnál.
Tény, általában a pszichopata nem fél, nem szorong. Azonban a vizsgálat
alatt neki ugyanúgy tartania kell attól, hogy kiderül, márpedig ő hazudik,
és ennek számára kellemetlen következményei lehetnek. Ha ezt tudja,
ugyanazokat a reakciókat fogja produkálni, mint bárki más.

108
 – De ez a vizsgálat azon múlik, akivel kettesben van vannak a
vizsgálóhelyiségben. Nem érzett, vagy érezhetett volna akár félelmet is a
vizsgálat közben?
– Ez nem az a helyzet. Ilyen soha nem fordult velem elő. Soha. Beül
valaki a poligráfba, hogy bizonyítsa, ő ártatlan. Van itt egy detektívtükör.
Én nem igazán itt vizsgálok. Inkább oktatási célból szoktam csak ebben a
helyiségben. Előfordul, hogy jönnek hallgatók, akik egy nagyobb mo-
nitoron figyelik a vizsgált személy reakcióit. Én sokkal jobban szeretem,
amikor tényleg azt érzékeli a vizsgált személy, hogy kerten vagyunk.
Vizsgáltam annak idején hatszoros gyilkost is. Soha a közelébe nem
kerültünk olyannak, hogy akár csak a legenyhébb agresszív reakciót
kaptam volna a vizsgált személy részéről. Verbálisán már előfordult,
persze...
– Miért?
– Vannak olyan személyiségek, akik megszokták, hogy mindig ők
irányítanak. Nyilván egy ilyen ember, aki általában a magánéletében is az
irányító, a vezér, ide bekerül, és megpróbálja itt is irányítani a helyzetet.
Na most! Ha én ezt hagynám, akkor eredménytelen lenne a poligráfos
vizsgálat. Tehát ezt is kezelni kell. Megfelelő módon helyre kell tenni az
embert.

Megtört a móri mészáros

— ÖT ÉV UTÁN FEDTE FEL SZÖRNYŰ TITKÁT —

Egészen kivételes lélektani helyzet az, amikor valaki évek óta sikeresen
titkolja, hogy megölt valakit, majd ezek után hazugságvizsgálat alanya
lesz.
A vizsgálatnak három fő szakasza van. Az első az előzetes interjú, a
második a tesztelés, a harmadik a teszt utáni interjú. A teszt utáni interjú

109
során nemegyszer előfordul, hogy az elkövető a vizsgálat eredményeképp
magától megnyílik, úgymond elviszi a balhét. Az viszont ehhez
elengedhetetlenül fontos, hogy a poligráfos szakember a második
szakaszban megfelelő teszteket, kérdéseket a megfelelő sorrendben tegye
fel az alanynak.
Minden idők legkegyetlenebb magyarországi rablógyilkosságát, a
nyolc áldozatot követelő móri mészárlást 2002. május 9-én követték el.
Az ügyben először – elsősorban a tanúvallomásokra alapozva – a más
súlyos bűncselekményeket, emberölés kísérletet és fegyveres rablást is
elkövető Kaiser Edét és társát, Hajdú Lászlót ítélték el. Négy és fél évvel
ezután, 2007. február 17-én tatabányai lakásán elfogták Nagy Lászlót. A
férfiról kiderült, hogy 2003 és 2005 között hat postást rabolt ki,
Veszprémben pedig egyet meggyilkolt. A házkutatáskor megtalálták a
móri mészárlásnál használt fegyvereket, egy Scorpio típusú géppisztolyt és
egy pisztolyt is. Majd később az is kiderült, hogy Weiszdorn Róbert
ujjnyomát találták meg a pénzintézet ajtajának kilincsén. Nagy László
már az első kihallgatásán elismerte, hogy köze volt a móri bankrabláshoz.
Vallomása szerint a gyilkosságokat egy Radó nevű szerb bűnöző követte
el, aki bűntársukkal, Weiszdorn Róberttel együtt ment be a bankfiókba.
Ő csak sofőrként vett részt a bűncselekményben. Ezek után került sor
Weiszdorn Róbert poligráfos vizsgálatára.
Ma már közismert, Nagy László vélhetőleg kettős személyiség volt,
vagy a saját védelmében ezt akarta elhitetni a külvilággal. Bebizonyo-
sodott, hogy a férfi volt az, aki felszólítás nélkül sorra végzett a bankban
tartózkodó emberekkel. Ő nem vállalta a hazugságvizsgálatot,
a feleségének – aki semmit nem tudott a gyilkosságokról – végig azt
állította, hogy ártatlan. Nagy László 2007. július 13-án még a bírósági
tárgyalás előtt öngyilkos lett, egy hetvencentis, párnahuzatból sodort
kötélre akasztotta fel magát.

– Úgy hallottam, hogy Weiszdorn Róbertét nem is a móri mészárlás

miatt, hanem a veszprémi postásgyilkosság kapcsán kezdte vizsgálni.

110
 – Ez valóban így történt.
– És a saját szakállára a móri ügyben is kérdezni kezdte?
– Nem így mondanám. A vizsgálat előtti utolsó konzultáción kaptam
egy olyan kérést a nyomozóktól, hogy ellenőrizzem azt is, lehet-e köze
Weiszdorn Róbertnek a móri mészárláshoz. Ekkor döntenem kellett,
hogy melyik ügyet vizsgáljam először, mert egy ülésben egyszerre csak
egy ügyet lehet feldolgozni. Azt gondoltam, hogy akkor először inkább
kizárom őt a móriból, mert kicsi a valószínűsége, hogy bármi köze lenne
hozzá. Utána, ha lesz egy tiszta helyzet, elkezdem a veszprémi postás
megölésével kapcsolatban vizsgálni. De hát pechem volt, mert köze volt
a móri mészárláshoz! – teszi hozzá ironikusan.
– Mi volt az első kérdése, ahol jelzett a műszer?
– Nyilván megkérdeztem, hogy részt vett-e a móri bankrablásban
valamilyen módon. Többnyire ilyenkor a típuskérdések azok, hogy részt
vett-e benne, ő követte-e el, bármilyen módon nyújtott-e hozzá segít-
séget? Tudja-e, hogy ki követte el? Ezekre a kérdésekre azt mutatta a
műszer, hogy részt vett benne, és pontosan tudja, hogy ki követte el. Ezek
után úgy döntöttem, hogy erre az ügyre koncentrálva folytatom a
vizsgálatot.
– Volt önnél egy kérdéssor erre a lehetőségre felkészülve, vagy
improvizált?
– Mondjak valamit? Engem ez a kérés – a nyomozó kollégáktól –
váratlanul ért. Tehát ott raktam össze egy kérdéssort erre az ügyre.
– Figyelni tudott arra, hogy higgadt maradjon?Hiszen ez a helyzet
egy merőben új fordulatot hozott nemcsak ott, akkor önnek, de túlzás
nélkül az egész magyar igazságszolgáltatás számára is.
– Amikor ezt csináltam, mögöttem volt már harmincévnyi tapasztalat.
Nagyon meglepődni már nem tudtam semmin. Ez nem azt jelenti, hogy a
borzalmat nem gondolom borzalomnak. Itt arról van szó csupán, hogy
csináltam egy vizsgálatot. Van egy diagnózisom. És ezt a diagnózist
nekem el kell hinnem, mert ha magam sem hiszek benne, akkor miért
csinálom ezt az egészet?! Itt ül egy ember. Amikor összerakom a
kérdéssort, és elkezdem a vizsgálatot, az én fejemben ott van, hogy ő akár
egy többszörös gyilkos is lehet. De nekem ettől függetlenül az a
kiindulópontom, hogy ez az ember vétlen. És függetlenül attól, hogy a

111
vizsgálat alatt mit mutat a műszer, nekem végig így kell őt kezelnem.
Ugyanis a vizsgálat vezetésének arra kell irányulnia, hogy az a személy,
akit vizsgálok, bízzon bennem. És abban is bízzon, hogy itt az igazság
fog kiderülni. Tehát én sem az emberi méltóságában, sem semmilyen
alkotmányos jogában őt nem sérthetem meg.
– És akkor sem, ha bűnös.
– Nem tudom, hogy ő bűnös-e. Ez a lényeg. Akkor követi el az ember
a legnagyobb hibát, ha elolvasta már a nyomozati anyagot, és véleményt
formál ez alapján. És nem kevésszer előfordult már, hogy a vizsgálatból
az derült ki, a bizonyítékok ellenére is vétlen az illető. Pont abból derült
ki, hogy jól csináltam a vizsgálatot, hogy kiderült, ő valóban nem
elkövető.
– De az is lehet, hogy annak, aki évekig titkolta, hogy embert ölt,
szüksége van a kisülésre. Oldást jelent a számára, hogy elmondhatja
valakinek, amit tett.
– Világos. De sokszor nem is annyira őszinte ez. Amikor itt ül velem
szemben, majd valamiért eljut odáig, hogy elviszi a balhét. Aztán rájön,
hogy ezzel örökre megváltozik az élete. Sokszor próbálnak meg később
visszatáncolni. Az is gyakori, hogy az, aki egy borzalmas bűncselek-
ményt követett el, valamilyen módon mégis jó képet szeretne festeni
magáról. Azt mondja, hogy ő gerinces. Lehet, hogy a bűnözésből él, vagy
valami megbocsáthatatlant követett el, hibázott, de ő ettől még egy
becsületes és jó ember.
– Weiszdorn Róbert is azt mondta, hogy nem ő követte el a móri
mészárlást. Félelmében egyezett bele, hogy Nagy Lászlóval megtámadja
a móri Erste Bank-fiókot.
– Az ő vallomásai nem véletlenül alakultak úgy, ahogy alakultak.
Először állította: azt sem tudja, hogy mi történt a bankban. Csak sofőr
volt. Nyilván én tudtam azonnal, hogy ez nem igaz. De ahhoz, hogy ez az
ügy megoldást nyerjen, nem volt szabad ezt megkérdőjeleznem. Tehát
először ez került jegyzőkönyvbe. Aztán volt egy következő vizsgálat, ami
már arra vonatkozott, hogy ő bement-e a bankba. Ezután már konkrétan
megkérdeztem: az ő kezében volt-e fegyver? Lőtt-e? Akkor jutottunk el
odáig, hogy kiderült: ő lőtt először. Ő lőtte le az őrt!

112
113
 Tehát ő mindent tagadott a vizsgálat előtt, majd közvetlenül a vizs-
gálat után ismerte el, hogy milyen szerepe volt a móri mészárlásban.
– Azért változtatott a vallomásain, mert szembesítette azzal, hogy az
állításai ellenkezőjét mutatja a gép?
– Így van. Nyilván emellett meg kellett őt arról győzni, hogy számára
nincs más út, csak előremenni és őszintének lenni.
– Végig azt állította, hogy sodródott az eseményekkel. Végül
életfogytiglanit kapott azzal, hogy 40 év múlva szabadulhat. Hihető, hogy
valaki csak félelemből ott legyen egy ilyen borzalmas
rablógyilkosságban, aztán évekig hallgatni tudjon róla?
– Az én személyes véleményem az, hogy az ő szerepe akár lényegesen
aktívabb is lehetett annál, mint amit mond. Vannak bennem kétségek
afelől, hogy ő tényleg csak félelmében követte-e Nagy Lászlót bankot
rabolni.

Bűnözőnek bélyegezve
— VÉGZETES RABLÁS AZ M3-ASON —

1998. június 5-én egy álarcos, géppisztolyos férfi az M3-as bevezető

szakaszánál lévő Shell kútnál megtámadta a Banktech páncélautóját.
Kétszer belelőtt a sofőrbe, aki a kórházba szállítás után meghalt. A rabló a
másik őrrel a saját kocsijába rakatta a 44,7 millió forintot tartalmazó
pénzeszsákokat, majd elhajtott. A kiégett Audit négy nappal később
találták meg nem messze a helyszíntől. A BRFK rendőrei Doszpot Péter
vezetésével hamar elfogták a benzinkút egyik volt alkalmazottját. Több
szemtanú is felismerni vélte K. Richárdban a gyilkost, mások a hangját is
azonosították, de tárgyi bizonyítékot nem találtak ellene.

114
 – Amikor megérkeztünk a Teve utcába, először nem írtak a gépbe
semmit, csak beszélgettek velem – emlékezett K. Richárd évekkel később,
amikor interjút készítettem vele. – Az egyik nyomozó azt mondta, tudja,
milyen bűnöző vagyok. Kiabált, hogy ott ülök a bolti sorozatgyilkos
székében, reggelre ugyanúgy meg fogok törni, mint ő, mert én is egy
hidegvérű gyilkos vagyok. Később Doszpot Péter is beszélt velem, azt
mondta, minden ellenem szól, nem érti, miért nem ismerem be az igazat.
Én pedig akkor is és később is csak azt hajtogattam: nagyot hibáztak
azzal, hogy elfogtak, mert semmi közöm az ügyhöz.
K. Richárd három hónapig ült ártatlanul a BRFK Gyorskocsi utcai
fogdájában. Közben a vizsgálati főosztály Petőfi Attila vezetésével és
Bucsek Gábor irányításával titokban úgy kezdett dolgozni az ügyön,
mintha még nem lenne gyanúsítottja a gyilkosságnak. Gyanús volt
ugyanis a tapasztalt rendőröknek, hogy sem a gyilkos fegyvert, sem a
rabolt pénzt nem találták meg. Nem utolsósorban a poligráfos vizsgálat is
azt mutatta, hogy K. Richárdnak semmi köze a bűncselekményhez.
A gyilkosság előtt viszont egy szemtanú egy piros Opel Recordot
látott ugyanott, ahol az Audit felgyújtották. Ezen a szálon jutottak el a
rendőrök a technikus végzettségű, büntetlen előéletű Dóka Lászlóhoz,
aki a rablógyilkosság után nem sokkal – egyik pillanatról a másikra – egy
15 millió forint értékű ingatlant vásárolt a Szolnok melletti
Törökszentmiklóson, ahol autóalkatrész-kereskedést nyitott. A rabolt
44,7 millió forintot csaknem teljes egészében megtalálták a férfi
testvérénél. Dóka László azonnal beismerő vallomást tett. Később a
bíróság életfogytiglani fegyházra ítélte, azzal, hogy legkorábban 25 év
múlva szabadulhat. K. Richárd beperelte a magyar államot, kártérítésként
az ártatlanul leült három hónapért 2 millió 5 ezer forintot kapott.
– Van egy híres ügy, ahol a hazugságvizsgálat is bizonyította, hogy
ártatlan embert fogtak el a rendőrök. Egy fegyveres rablás, ami
1998-ban történt egy benzinkútnál...
– Tudom. Az M3-ason történt, egy pénzszállító autót támadtak meg –
mondja gyorsan. – Én vizsgáltam a fiatalembert, akit először elfogtak.
Egyértelműen minden teszt azt mutatta, hogy nem ő a tettes. Utána jött a
valódi elkövető is, akit hónapokkal később megtaláltak.
– Érzett valamiféle elégtételt?

115
 – Nézze! Mára már egy kisebb börtönt megtöltenének azok az em-
berek, akiket emberölés, fegyveres rablás vagy különböző szexuális
bűncselekmények elkövetésének gyanúja miatt vizsgáltam. Ez a
munkám. Ezt csinálom. Sem elégtételt, sem eufóriát vagy különösebb
kielégülést nem éreztem, amikor beigazolódott a vizsgálat eredménye.
Az, hogy amit csináltam, hasznos volt a kollégáim számára, rendben van.
Bármit is tettem, a legtöbbet nekem az jelentette, ha a srácok, a
nyomozók elismerését éreztem. Mást egyébként se nagyon kaptam.
– Mintha olvastam volna korábban, hogy kitüntették.
– Amíg aktív voltam, a legnagyobb elismerésem az volt, hogy egyszer
a belügyminisztertől kaptam egy dísztőrt.
– Hol van most a dísztőr?
– Szétesett. De eltettem a darabjait.

Krispán Istvánnak három felnőtt gyereke van és két unokája. Annyit

árul csak el, hogy a gyerekei közül egyik sem csinál hasonlót sem, mint ő.
A munkája miatt rengeteget volt távol a családjától. Nemegyszer elő-
fordult, hogy napokig nem látták, annyi vizsgálatot kellett végeznie
szerte az országban.
– Az az igazság, hogy emiatt nagyon sokat szenvedtek a gyerekek
meg a feleségem. Tehát inkább ezt tudnám mondani. Ha valakiknek hálás
lehetek, azok ők. Pontosan azért, mert ezt a munkát nem lehet napi nyolc
órában csinálni – mondja különös töltéssel a hangjában.
Krispán István tárgyilagosan, kifejezetten az adott ügyre koncentrálva
végzi a hazugságvizsgálatokat. Ennek ellenére az alezredes állítja,
nemegyszer az intuícióitól függ a munkája sikere. Maga sem tudja pon-
tosan, miért, van egy megérzése, beszúr egy kérdést, és ez a momentum
válik döntő fontosságúvá a vizsgálat szempontjából.

– Sok évvel ezelőtt Csepelen, a HÉV vonalának mentén egy bokorban

találtak rá egy felnőtt férfi holttestére – emlékszik Krispán István. –

116
Megölték Különösebb nyomot nem találtak a helyszínen. Egyértelműen
megfojtották, tehát a halál oka fulladás volt. A sértett nadrágszíja ki volt
csatolva, de minden más holmi rendesen volt rajta. Látszott, hogy dula-
kodtak a gyilkosság előtt, aközben is kinyílhatott az öv, akár az is
lehetett, hogy azzal akarták megfojtani. Elkezdtem vizsgálni egy embert
ebben az ügyben. Egyértelműen azt mutatta a poligráf, hogy ő az
elkövető. De egyszerűen nem jött ki a nyomozati anyagból, hogy mi
lehetett az indíték. Jó barátja volt a sértettnek a páciens, semmilyen
nézeteltérésük, anyagi vitájuk sem volt. Motiváció az égvilágon semmi.
Normális családban éltek mind a ketten, egymástól nem messze laktak,
nem tartoztak egymásnak, nem voltak alkoholisták, nem drogoztak.
Semmi.
– De közben teljesen biztosan azt mutatta a poligráf, hogy ő a tettes?
– így van. Teljesen egyértelmű volt. Amikor a vizsgálatot követően
beszéltem a férfival, hiába próbáltam megértetni vele, hogy a műszer
szerint köze van a barátja halálához, sehogy sem jutottam közelebb a
megoldáshoz. Akkor egy pillanatra beugrott nekem az a kép, amit a
helyszíni szemlén csináltak a sértettről. Azt mondtam a férfinek: Jóska,
tényleg, én úgy látom, hogy igazán jó barátok voltak. Azt válaszolja,
hogy igen, nagyon. Erre én: talán túlságosan is jó barátok voltak. Nézett
rám, hogy „mit ért ez alatt?”. Mondom, talán nagyon közel álltak egy-
máshoz. Néz rám, „hogy érti ezt?” – kérdi már feszülten. Hát, hogy tes-
tileg is... – mondtam neki. Akkor iszonyú vörös lett. Majdnem leesett a
székről. Akkor tört meg. Elkezdett faggatni. „Ki mondta? Honnan
tudja?” Én meg levezettem neki, hogy a körülmények beszéltek. Ott az a
nadrág, a nyitott nadrágszíjjal. Kiderült, sima szerelemféltésből ölte meg
a barátját. Csak úgy beesett nekem az öv képe, és ebből jött ki végül a
megoldása az ügynek. Ezután azonnal elismerte a gyilkosságot.
– Jól érzem, hogy ebben a szituációban és a móri ügyben, Weiszdorn
Róbert kihallgatásában is van egy közös pont? Sokszor azon múlhat egy
beismerő vallomás, hogy a poligráfos szakember a vizsgálat közben a
megfelelő pillanatban képes-e váltani?
– Ez különösen az eltűnési ügyekben van így. A többi ügynél az
ember abból az információból dolgozik, ami a vizsgálat előtt a
rendelkezésére állt.

117
Fekete Angyal
— HALÁLOS TŰSZÚRÁSOK —

F. Tímea, a Fekete Angyal néven elhíresült nővér legkevesebb hat beteg

halálát okozta a fővárosi Nyíró Gyula Kórházban, amikor orvosi utasítás
nélkül injekciókat adott be súlyos beteg embereknek. A fiatal nőt a
kórház igazgatója jelentette fel, miután egy ápolónak feltűnt, hogy a nő
orvosi utasítás nélkül injekciót ad be egy súlyos rákbetegnek, aki nem
sokkal később meghalt. A rendőrség 2001. február 15-én vette őrizetbe F.
Tímeát, aki vállalta a hazugságvizsgálatot, majd a gyanúsítotti
kihallgatásain is bűnösnek vallotta magát. F. Tímeát jogerősen tizenegy
év börtönre ítélte a Fővárosi ítélőtábla, ám jó magaviseletének
köszönhetően nyolc év három hónap után szabadult.

– A Fekete Angyal vállalta a hazugságvizsgálatot. Az őt vizsgáló rend-

őrnő, Herczegné Balogh Katalin nyilatkozott nekem korábban arról,
hogy milyen fontos volt a nyomozás szempontjából a poligráfos vizsgálat.
Akkor tudták hozzávetőleg meghatározni, hogy hány beteg halálában
játszhatott szerepet a nő.
– Igen, őt vizsgáltam. Már ki is szabadult egyébként.
– Hallottam, hogy műkörmösként dolgozik valahol Budapesten.
Kudarc az, hogy a nyomozás elején 30 ember megölését feltételezték,
majd az ítélet már csak emberölés-kísérletekről szólt, és a 35-40 esetből
hat nyert bizonyítást?
– Én arra emlékszem, hogy a poligráf után nálam elismerte, hogy
húsz-huszonöt betegnek segített megszabadulni a szenvedésektől. Még
mielőtt nyilatkozott volna, a vizsgálat tesztje azt mutatta, hogy harmincöt

118
vagy akár ennél több is lehet a sértettek száma. Amikor később a BRFK
vizsgálati osztályán a kórlapokból kiválogatta, hogy hány beteg
halálában segédkezett, már csak húsz-huszonegy beteget nevezett meg.
Tényszerűen a bíróságon viszont csak hat eset nyert bizonyítást. Nyilván
azt nem lehet várni egy ilyen ügyben, amikor egy betegen kívül az összes
sértettet elhamvasztották, hogy minden egyes esetet bizonyítani lehet. Az
igazságszolgáltatás szempontjából egyébként majdnem mindegy, hogy
hat vagy harmincöt sértett miatt ítélik el.
– Hisz abban, hogy meg tud ‘változni valaki egy ilyen bűncselekmény
terhével a múltjában ?
– Én azt gondolom, hogy az emberek képesek erre. Nem azt mondom,
hogy mindenki meg fog változni, de F. Tímea képes lehet rá. Miért ne?
Ha valaki az állatvilágban igazán képlékeny, alakítható, alkalmazkodásra
képes, az az ember. Ezt nem véletlenül mondtam így. Itt, ebben a
székben, ahol ülök, gyakran találkozom azzal, hogy néha nagyon közel
vagyunk a cselekedeteinkben az állatvilághoz.

Részlet F. Tímea kézzel írt önvallomásából

„Gondolom, mindenkiben kérdések halmozódtak fel, hogy miért tettem,
vagyis miért gyakoroltam eutanáziát. Ezek a kérdések bennem is
fennállnak. Sajnos nem tudom megmagyarázni. Amit én az utolsó öt
esetre próbálok rátestálni, az az, hogy nem bírtam nézni a szenvedésüket,
a fájdalmaikat... Nem érzem magam gyilkosnak, de angyalnak sem...”

– Előfordult olyan volt, hogy valaki kiszabadult, és összefutott vele?

– Nagyon rossz az arcmemóriám, majdnem biztos, hogy ha ez tör-
ténik, én tuti nem ismerem meg az illetőt. De volt egy gyilkossági ügy,
ahol egy betörő otthon találta egy Pest megyei városban a helyi
kocsmáros házaspárt, a kocsma fölötti lakásukban, és megölte őket. Én
vizsgáltam ezt az embert annak idején a Pest Megyei

119
Rendőr-főkapitányságon. Életfogytiglanit kapott azzal, hogy 20 év múlva
szabadulhat. Ez volt a maximum annak idején. A bíró előtt ígérte meg
nekem, hogy meg fog találni, ha majd kiszabadul.
– A vizsgálat után ismerte be a gyilkosságokat?
– Soha nem ismerte be. Végig tagadta, de bizonyítható volt, hogy ő a
tettes. Aztán eltelt jó sok év. Feltételesen szabadult az életfogytból.
Letelepedett a régi lakhelye környékén, ahol legalább három ember
eltűnt, plusz megszaporodtak a betörések. Újra vizsgálnom kellett az
egyik eltűnési ügyben, ami nagyon úgy nézett ki, hogy emberölés lehet.
Hozták vizsgálatra. Én előtte közreműködtem abban, hogy börtönbe
kerüljön. Behozták. Leült. Gondolkodtam. Mit csináljak? Igazából nem
tudtam eldönteni, megmondjam-e neki, hogy én már vizsgáltam. Abban
biztos voltam, hogy én őt húsz év után nem fogom felismerni. De mi lesz,
ha ő felismer? Tehát behozták hozzám. Határozott, kemény
mozdulatokkal bemutatkozott, én is. Leült, mondtam neki, hogy úgy
tudom, ő már volt vizsgálva. Igen, mondta. És ki vizsgálta meg? Nem
tudom, valamilyen fiatalabb ember, elfelejtettem, hogy hívták – mondta.
Gondoltam, akkor rendben vagyunk, én akkor őt most nem fogom
felvilágosítani, nehogy kiugorjon a székből. Megvizsgáltam arra az
ügyre. A vizsgálati eredmény azt mutatta, hogy ő lehet a hunyó. Nem volt
hajlandó elismerni. Elvitték. Aztán kiderült egy másik eltűnés, hogy talán
ahhoz is köze van, akkor egy testvérpár tűnt el. Abban is vizsgáltam őt, az
is hasonló eredménnyel zárult, de azt sem ismerte el.
– Amikor a vizsgálat eredményével szembesítette?
– Igen. Majd még egyszer hozták vizsgálatra az első eltűnési ügyében.
És akkor már próbálkoztam jobban, keményebben, nem agresszívebben,
hanem rámenősebben tisztázni azt, hogy ő ezt megcsinálta, hátha jutok
vele valamire. De nem sikerült. Tudtam, hogy már soha többé nem fogom
vizsgálni. Akkor megkérdeztem tőle: tudja, hogy ki csinálta az első
vizsgálatát annak idején? Azt válaszolta megint, hogy fogalma sincs.
Mondtam, hogy én voltam. Majdnem összeesett, annyira megdöbbent.
Teljesen a fejébe tolult a vér, megtántorodott. Azt néztem, hogy kell-e
orvost hívni. Hallottam róla, hogy miután az első ügyben elítélték, és
elvitték a Csillagba Szegedre, betették egy nyolcfős zárkába. Első
alkalommal belépett az ajtón, megállt, és azt mondta: Uraim, V. István

120
vagyok, emberölésért életfogytiglanra ítéltek. Nem csicskázom, és nem
csicskáztatok senkit, aki mégis megpróbálja, vagy hozzám nyúl, annak
kiszúrom a szemét. Örökké úgysem tudtok ébren maradni.
Százötven-százhatvan centi magas ember lehetett, de soha senki nem
nyúlt hozzá, a kigyúrt állatok se.
– Az Egyesült Államokban, a legtöbb államban ügy működik a
poligráfos hazugságvizsgálat, hogy a bíróság elé nem kerülhet a
vélemény. Tehát maga a diagnózis nem lehet a bírósági tárgyalás tárgya,
viszont meghallgatják tanúként a poligráfos vizsgálót arról, hogy mit
mondott neki a vizsgált személy. Mindezt eskü alatt teszi, tehát emiatt
bizonyíték lesz a poligráfos vizsgáló tanúvallomása. On is gyakran jár
bíróságokra?
– Többször, mint szeretnék. De egyébként nálunk is mostanában
hasonló irányba megy a gyakorlat. Ugyanúgy tanúként hallgatják meg a
poligráfos vizsgálókat. Igazából én szívem szerint egyszer sem mennék.
Én nem vagyok amellett, hogy a vizsgálatokon elhangzottak
bizonyítékként szerepeljenek az ügyekben.
– Miért?
– A poligráfos vizsgálatok validitása (valóságnak való megfelelése)
miatt. Azt gondolom, több, szokásosan használt és bizonyítékként el-
fogadott módszernél is megbízhatóbb lehet, de mégsem százszázalékos a
pontossága.
– Mindig megmondja a vizsgálat végén, hogy mi az eredmény?
– Mindig. Feltéve, hogy ebben állapodtunk meg az ügyben eljáró
hatósággal. És persze ha tudom azt, hogy az írásbeli véleményem nem
lesz ettől eltérő.

121
A szentkirályszabadjai rém
— ÉLVEZETBŐL ÖLT —

Ember Zoltán 1962-ben született. Gyermekkorát Szentkirályszabadján

töltötte. Részeges apja rendszeresen bántalmazta a családot, így Zoltánt
is. Apja halála után az anya egy helybéli férfihoz, V. Istvánhoz költöztette
családját, ám ezt a kapcsolatot is folyamatosan erőszak terhelte. Ember az
általános iskola után egyre több bűncselekményt követett el. 1987-ig
ötször ült börtönben. Szabadlábon töltött hónapjaiban építkezéseken
dolgozott. Az 1980-as évek végén összeveszett barátnőjével, akit a vita
hevében késsel hátba szúrt, ezért Ember Zoltán életveszélyt okozó testi
sértés miatt újra börtönbe került.
1991. október 12-én, szabadulása napján elhatározta, hogy bosszút áll
gyermekkori szenvedéseinek okozóján, a szentkirályszabadjai V. Istvánon.
Az idős embert a lakásán egy nagy méretű villáskulccsal agyonverte, majd
kifosztotta. Ember Zoltán az esetet vizsgáló nyomozók látókörébe került,
de végül nem vették őrizetbe.
Nyolc évvel később, 1999-ben saját bátyját fojtotta meg, akivel ita-
lozás közben összevesztek, mert a férfi nem akarta eladni a közös tu-
lajdonban lévő házukat. Ezután összekötözte a testvérét, és egy talicskán a
falu szélére vitte, majd elásta. Amikor erről vallott, annyit mondott: azért
tett így, hogy ha esetleg mégsem végzett volna „rendes munkát”, akkor se
tudjon menekülni a bátyja.
2002-től 2004-ig három idős embert ölt meg. Minden áldozatát – két
idős asszonyt és egy férfit is – ismerte. Soha egyikük sem bántotta, ő
mégis iszonyatos kínokat okozva ölte meg őket. Nemcsak az értékeiket
akarta megszerezni, de a szenvedésük látványa is élvezetet okozott neki.
Ember Zoltán DNS-nyomait megtalálták az egyik helyszínen, ennek
köszönhetően vették őrizetbe. A férfi vállalta a hazugságvizsgálatot, majd
beismerő vallomást tett. A bíróság tényleges életfogytiglani fegyházra
ítélte. Ember Zoltán 2015-ben öngyilkos lett. Felakasztotta magát a
börtönben.

122
123
 – A szentkirályszabadjai rémet is vizsgálta?
– Na, ő az, aki a tankönyvben leírt, valódi pszichopata gyilkosokhoz
legközelebb áll. Egy olasz maffiafilmben meglát egy ölésmódot, és meg
akarja tapasztalni, hogy milyen, ha így öl meg egy embert. Meggyőző-
désem, hogy az utolsó három gyilkosságnál nem az az elsődleges a szá-
mára, hogy elvigye az áldozatai értékeit. Hanem látni akarja a vergődő,
haldokló, idős emberek szenvedését. A sértettek nyakára és bokájára
úgynevezett csúszóhurkot kötött. Majd leült egy fotelbe, és reggelig
végignézte, ahogy a kényszeredett testhelyzetből szabadulni akaró em-
berek saját magukat fojtották meg. Ő igazi pszichopata volt. Ő is elvitte a
balhét a vizsgálaton egyébként. Ami mondjuk meglepett.
– Mi volt az a pont, amikor átlendült a vizsgálat közben a szentkirály-
szabadjai rém?
– Ezt nem tudom ilyen konkrétan megfogni. Sokszor annyira várat-
lanul jön... Nemegyszer előfordul, hogy én szinte biztosan tudom, hogy a
tettest vizsgálom. Már majdnem feladom, hogy ezzel nem fogok semmire
jutni. Lassan ott vagyok, hogy na jó, még ezt megkérdezem, megvárom,
amíg elmondja, aztán befejezem az egészet. Befejezem, de hirtelen jön
egy ötlet, beugrik valami, hogy ezt még meg kellene kérdezni. Vagy
egyszer csak váratlanul azt mondja, na jó, kaphatok egy cigit?

124
 VADÓCZ ATTILA
„Felébredt a gyerek az álmából,
és pontosan tudta, hogy megölik”

Élve eltemetve
— Vadócz Attila —

Még egy ügy, ahol azért ölt valaki, hogy jobban szeressék. Vadócz Attila,
a Kaposvári Törvényszék legsúlyosabb ügyeiben döntő bírája jutott erre a
következtetésre, amikor a mindössze 11 éves kisfiú, Szita Bence brutális
meggyilkolásának okairól kezdtem faggatni. Vadócz Attila jól tudja,
szakmai körökben súlyos ítéletei miatt többen Halálbírónak hívják, mégis
egyetlenegy olyan ügyet sem tud mondani, amelyben megbánta volna az
ítéletet, amit hozott.

Vadócz Attila évek óta sorra Somogy megye legkegyetlenebb em-

berölési ügyeinek kérlelhetetlen ítésze. Mielőtt feltenném az első kér-
désemet, kiköti, hogy csak a már régen befejezett, jogerősen lezárt
ügyekről beszél velem. Azzal a pluszfeltétellel, hogy semmi olyat nem
fog mondani, amit az ítéletek kihirdetésekor ne mondott volna el, esetleg
más megvilágításban is.
Hamar kiderül, anno, amikor a jogi egyetemre járt, eleve bíró akart
lenni, mégis egy számára fontos tanár meggyőzte, a diploma megszerzése
után inkább az ügyészségen kezdjen dolgozni. Vadócz Attila hosszú

125
évekig dolgozott budapesti ügyészként. A rendszerváltás utáni idők
legemlékezetesebb perében, a sorozatgyilkos Magda Marinko ellen is,
még huszonéves fiatalemberként, ő képviselte a vádat.

Marinko, a Halálosztó
— A SZERB GYILKOLÓGÉP —

Ha bárkit megkérdeznének, ki volt az utóbbi évek legkegyetlenebb

bűnözője, tízből kilenc ember gondolkodás nélkül rávágná: Magda
Marinko. Marinkót – szerb társaival együtt – azzal vádolták, hogy
tizenkét hónap alatt, 1993. február 24-től 1994. január 25-ig Magyar-
országon és Jugoszláviában összesen tizennégy gyilkosságot követett el.
Végül Magyarországon négy, Jugoszláviában pedig öt gyilkosság miatt
ítélték el. Magda a későbbi jogerős ítélet szerint szerb társaival 1993.
december 19-én Kecskeméten az otthonában gyilkolta meg Horváth
Antal vállalkozót, a férfi feleségét, valamint egy szerb ismerősüket.
Orosházán pedig 1994. január 5-én az évekkel korábban eltűnt Farkas
Helga nagynénjével végeztek. (A két bűnügynek nem volt köze
egymáshoz.) Az asszonyt zsineggel fojtották meg, előtte a két gyermekét
megbilincselve bezárták a szobájukba. A gyilkosok az összes támadásnál az
áldozataik értékeit akarták megszerezni mindenáron.
Magda Marinkót Magyarországon végül négy ember megölése miatt
életfogytiglani fegyházra ítélték, azzal, hogy huszonöt év múlva
(2019-ben) helyezhetik feltételesen szabadlábra. A férfit közben Szer-
biában is elítélték. Az ott elkövetett gyilkosságok miatt – rögtön ma-
gyarországi büntetésének letöltését követően – visszaviszik a hazájába,
ahol még negyven év börtön vár rá.

126
127
A vádiratban részletezett rémtettek közül az ismert szegedi cukrászcsalád,
Z. Nagy Bálint, felesége és két gyereke megölését nem sikerült a per során
bizonyítani. A vádirat még arról szólt, hogy Marinko 1994. január 24-én
az éj leple alatt, az ablakon át bejutott Z. Nagy Bálint családi házába. Ott
egy Scorpio géppisztollyal sorra fejbe lőtte az alvó embereket. Z. Nagy
Bálintot a fején egy lövés érte. A férfi feleségét három, 17 éves fiát,
Dánielt négy, míg a mindössze 10 éves kisfiát, Balázst egy lövéssel
végezték ki. Ugyanazzal a fegyverrel, mint amivel Orosházán és
Kecskeméten is gyilkolt a halálbrigád. A tárgyalás alatt az ügyész, Vadócz
Attila döntött úgy, hogy a Z. Nagy család kiirtását kiveszi a vádból.

– Nagyon fiatal volt, amikor Magda Marinko pere zajlott. Emlékszem,

kommandósok lepték el a bíróságot, ön mint ügyész és a bíró, Varga
Zoltán is személyi védelmet kaptak. Az egész országot megrendítette az a
kegyetlen öldöklés, ami senkit, a nőket és a gyerekeket sem kímélte.
Huszonéves ügyészként, de kisgyerekes apaként is embert próbáló
lehetett a vádat képviselni.
– Elég kevesen hiszik el, de akár annak idején ügyészként, akár ma
bíróként, ha beteszem a tárgyalóterem ajtaját, az egy teljesen más érzés,
más világ. Akkor mindig van egy távolság az ügytől és az abban szereplő
emberektől, függetlenül attól, hogy a vádlottról vagy a sértettről van szó.
Ez pedig nem engedi, hogy magánemberként tekintsek az eljárásra –
mondja. Tágas irodájának egyik foteljében ülök. Nem lepnek meg a
szavai, mert magam is tapasztaltam, hogy egyik nap még a Kaposvári
Törvényszék szóvivőjeként nyilatkozott nekem egy ügyről, másnap pedig
az utóbbi évek legkegyetlenebb gyerekgyilkosságának ítészeként láttam a
pulpituson. Az, amit akkor sugárzott a tárgyalótermi nyilvánosság felé,
ugyanaz volt, mint, amiről most beszél.
– Ugyanakkor tény, amikor a Marinko-ügyben ügyészként jártam el, a
ma már felnőttkorú nagyobbik fiam épp annyi idős volt, mint a Szegeden
agyonlőtt kisfiú. Igen, természetes, hogy az embert megüti, amikor
lapozza az iratokat, és ott van egy tízéves kisfiú holtteste, akinek ráadásul

128
átlőtték a tenyerét. Egyértelmű, hogy szerencsétlen gyerek felébredt az
álmából, és pontosan tudta, hogy megölik, amikor védekezésül az arca
elé tette a kezét. Ezt akkor tényleg nagyon nehéz volt megélnem. De
amikorra eljutottam a tárgyalóterembe, ebből az érzésből már semmi nem
volt bennem. Lehet, hogy ezt kívülállóként nehéz elhinni, de azt
gondolom, hogy ügyészként vagy bíróként egyaránt így kell dolgozni.
– Jól értem, más, amikor egy első benyomás éri az ügy
megismerésekor, mint az, amikor az iratanyag alapos tanulmányozását
követően dolgozik? Talán önvédelem is ebben az esetben a minél
alaposabb tudás, amit megszerez?
– Biztos igaz, hogy benne van ebben az embernek a saját maga vé-
delme. Én az orvos szakértőktől szoktam kérdezni, mi van akkor, amikor
hajnali háromkor felkeltenek, és ott fekszik előtted egy nyolcéves
gyerek? Akkor mit csinálsz? Mindig azt a választ kapom, hogy ez akkor
is munka. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy nem viseli meg őket. A
molnár is lisztes lesz, szokták mondani. Tehát valahol elér minket mindaz
az emberi tragédia, amit a munkánk során látunk. Sőt! Érdekes, azt
hittem, hogy majd az lesz, mint az amerikai rendőrök mondása, hogy az
öt éve szolgáló rendőr már a hulla hasán eszi a pizzát, mert nem zavarja a
történet – mondja, majd hirtelen eltűnik a mosoly az arcáról, amikor
hozzáteszi. – Én közben azt érzem, hogy egyre nehezebb megélni azok-
nak az embereknek a tragédiáját, akiknek a megöléséről tárgyalunk.
– Talán azért van így, mert az évek alatt egyre több tapasztalatot
gyűjt. Közben egyre jobban változik annak a mélysége is, ahogy
feldolgozza azokat?
– Tényleg úgy van, hogy amikor az ember idekerül fiatalon, akár fo-
galmazóként a bíróságra, akkor kíváncsian forgatja a helyszíni fotókat.
Most én már úgy vagyok, hogy ha nem muszáj, akkor nem vagyok haj-
landó a boncolásról vagy a helyszíni halottszemléről készült fényképeket
megnézni. Ha a bizonyítás szempontjából nincs lényegi szerepük az
ügyben, átlapozom őket. A végén úgyis leírja nekem a szakértő, hogy
pontosan mi történt, akkor most minek nézegessem én? Ezt is meghozta
talán a kor.
– Nehéz döntés volt anno ügyészként Z. Nagy Bálint és családja
kiirtását a tárgyalás közben kivenni a vádból?

129
130
 – Ez egy szakmai döntés volt. Kivettem a vádból ezt a szegedi négyes
emberölést, amit egyébként Magda Marinko – szemben a másik két
üggyel – végig tagadott, és bizonyítékok tekintetében jóval billegőbb
volt. Arra jutottam, hogy inkább maradjon a vádban az a két ügy, ami
biztosan bizonyítható. Nem azt gondoltam, hogy a vádlott ebben ártatlan,
hanem azt, hogy nehezen tudjuk ezt minden kétséget kizáróan
bizonyítani. Arra jutottam, hogy az, ha a Z. Nagy-gyilkosságot
meghagyom a vádban, a másik két stabilabb ügy megítélését is
gyengítheti.
– Marinko kiszámíthatatlan személyiség. Tartani kellett attól, hogy
hogyan viseli majd a pert. Volt is néhány végletes megnyilvánulása a
tárgyaláson. Biztos tudja, hogy készített egy halállistát, amin olyan
magyar és szerb bírók, ügyészek és rendőrök neve olvasható, akik
eljártak ellene.
– Tény – ezt a korabeli sajtó is megírta –, amikor megkérdezte a bíró
Marinkót, hogy hogy fog fellebbezni, azt válaszolta, hogy az ő felleb-
bezése majd 9 milliméteres lesz. Nem is értette a bíró, hogy mi az a 9
milliméteres. És utána mondták, hogy golyó. Akkor ennyiben maradtunk.
Én ennek ellenére nem éreztem azt, hogy valaha is veszélyben lettem
volna ebben az ügyben. Talán nem teszek jót azzal, amit elmondok, de
beszélgettem a kollégákkal. Elő szokott jönni, hogy fél-e az ügyész, a
bíró vagy az ügyvéd bizonyos helyzetekben. Én azt gondolom, ha egy
logikusan gondolkodó bűnöző vagyok, akkor nekem az ügyésszel vagy a
bíróval nincs gondom. Hiszen jön egy másik ügyész, egy másik bíró, egy
másik ügyvéd.
– De ez egy tanult embernek az elképzelése arról, hogy hogyan
működik egy bűncselekmény terheltje. Az a logika azonban, amelynek
mentén egy személyiségzavaros, pszichopata ember az ellenségének lát
valakit, nehezen kiszámítható. Nagy kérdés, hogyan éli meg egy ilyen
személyiség, hogy a bíróságon az ügyész vagy a bíró, az ő olvasatában,
hatalmat gyakorol valami módon fölötte?
– A pszichopaták, az más kérdés. Voltunk még nagyon régen a Páz-
mány Péter Egyetemen Varga Zoltán bíróval. Én akkor még mint ügyész,
ő meg bíró. Ott is felmerült az egyetemisták részéről pontosan ez a
kérdés. Ott is azt mondtuk mind a ketten, hogy azzal van baj, akivel baj

131
van. Azzal, aki nem logikusan gondolkodik, nem tudok mit kezdeni, mert
ha rálépek az utcán a kedvenc kavicsára, akkor ott azonnal vág fejbe,
függetlenül attól, hogy ki vagyok.

132
 – A félelem nem egy logikus érzelem. Persze én azt értem, hogy
alapvetően nem dolgozhatna bíróként, ha folyamatosan a háta mögé
nézne. De azért azt gondolom, hogy egy ilyen életútnál voltak olyan
helyzetek, amikor akár közvetlen, akár közvetett fenyegetést kapott.
– Személyi védelmet csak a Marinko-ügyben kaptam. Nem is kér-
dezték, hogy akarjuk-e, vagy sem. De nem vagyok arról meggyőződve,
hogy ez feltétlenül csak a vádlott személyéhez kötődött. Akkor azért elég
zűrzavaros volt a délszláv helyzet, fogalmazzunk finoman. Nem is biztos,
hogy mi Szerbiával olyan nagyon jóban voltunk. Emlékszem, egyszer
átmentünk az ügy miatt Szerbiába az ott letartóztatásban lévő társait
kihallgatni Marinkónak. Vártak minket a határ túloldalán, elöl– hátul
gépkarabélyos rendőrökkel tömött autóval kísértek minket végig, amíg
Szerbiában voltunk. Viccesen még meg is kérdezte valaki, hogy foglyok
vagyunk, vagy ránk vigyáznak?

Vadócz Attila harmincéves volt, amikor a fővárosból Kaposvárra köl-

tözött. Hosszú éveken át itt is ügyészként dolgozott, majd 2007-ben lett a
Somogy Megyei Bíróság (ma: Kaposvári Törvényszék) bírája, öt évvel
később pedig a térség katonai bírója is. Ez – nem vitaija – egyfajta rangot
jelent a bíráskodásban. Már bírói pályája legelején, 2008-ban az egész
ország közvéleményét lázban tartó emberölési ügyben kellett tárgyalnia, a
köztudatba táncsicsos gyilkosságként bevonult brutális emberölésben,
amit a helyi elit iskola, a Táncsics Mihály Gimnázium két tizedikes
tanulója követett el egy osztálytársuk ellen.

133
Egy hónapig készültek Jocó megölésére
— ÉLETÉÉRT KÖNYÖRGÖTT A MEGKÍNZOTT FIÚ —

2008. május 21-én a két fiú, Dávid és Mihály Kaposváron egy elhagyatott
tóhoz csalta az osztálytársát, Jocót, akivel korábban elválaszthatatlan
barátok voltak. Ezután minden átmenet nélkül kővel, fával és egy vésővel
brutális módon kínozni kezdték a fiút, aki végig könyörgött az életéért.
Végül mellmagasságból súlyos betondarabokat ejtettek a fiú arcára, majd
az eszméletét vesztett kamaszt a tóba dobták. A fiú halálát fulladás
okozta. A gyilkosságra két nappal később derült fény. Szinte rögtön
ezután lelepleződtek a tettesek is, akik beismerő vallomást tettek.
A kamaszok azért ölték meg korábbi barátjukat, mert – állították – a
fiú jelenléte idegesítette őket, azt is mondták, hogy szerintük lekezelően
viselkedett velük. A gyilkosságra egy hónapon át készültek, több
osztálytársuknak is beszéltek róla, akik nem vették őket komolyan. Pedig
eközben szisztematikusan felderítették a gyilkosság majdani helyszínét, a
tó környékét, minden eszközt előkészítettek Jocó megöléséhez, és azt is
gyakorolták, hogy miként hajtják azt végre.
V. Dávidot és K. Mihályt végül – miután fiatalkorúak voltak a gyil-
kosság idején – 14 év börtönre ítélték. Később egy polgári peres eljá-
rásban a fiúk szüleit is felelősnek találta a történtekért a bíróság, ezért 8
millió forint kártérítésre kötelezte őket, amit a meggyilkolt fiú szüleinek
kellett megfizetniük.

– Azt mondják az ügyvédek, hogy a bírók is olvassák az újságcikkeket.

És akárki akármit mond, akkor is bármilyen szinten, de a bírót is befolyá-
solhatja a sajtó. Olvasta az újságcikkeket a Táncsics gimnazistáinak
ügyében? –fordulok ismét Vadócz Attilához.

134
 – Minden cikket nyilván nem olvastam el. Volt néhány, amit viszont
igen. Kicsit változtak már az utóbbi években az újságolvasási szokások.
Én is általában leülök reggel a számítógép elé, megnyitom a híroldalt,
ami feldobálja a híreket. Ami érdekel, arra rákattintok. De az, amit ol-
vasok, egyáltalán nem befolyásol abban, amit azután teszek, hogy ma-
gamra zártam a tárgyalóterem ajtaját.
–Az ítélethirdetéskor azt mondta, hogy a szakértők sem találtak
kimerítő magyarázatot a fiatalok tettére...
– Azt állította mind a két vádlott, hogy idegesítette őket az áldozat.
Más motivációt senki nem talált igazából az egész eljárás alatt. Ma sem
tudok ennél többet mondani. És nem azért, mert bármiféle titoktartás
kötne. Igaz, kegyeleti okokból zárt tárgyalást tartottunk, az ítélethirdetés
viszont a nyilvánosság előtt zajlott. Az ítéletben elmondtam,
mindenkiben, aki logikusan gondolkodik, felmerül a kérdés, miért követ
el egy ilyen brutális bűncselekményt két 16 éves, jó tanuló gyerek.
Keresték erre a rendőrök is a válaszokat. A sajtóban is felröppent, hogy
valamilyen bűncselekményt követhettek el együtt, és a sértetté vált Jocó
esetleg el akarta őket árulni, de ez sem igazolódott be. Nem maradt más
magyarázat, mint az, amit a két vádlott mondott el a vallomásában.
Eszerint rettentő módon idegesítette őket a fiú, akivel már nem akartak
együtt lenni, mégis mindig hozzájuk csapódott. Végül kitalálták, hogy
megszabadulnak tőle. Egyébként érdekes, hogy volt egy kísértetiesen
hasonló emberölés az 1920-as években valahol New Yorkban. Ezt a
Google segítségével túrtam ki egyébként, még az ítéletbe is beleírtam.
Ugyanígy két diák határozta el, hogy elkövetik a tökéletes gyilkosságot.
Itt is a véső volt az elkövetési eszköz. Mindkét fiú, ugyanúgy, mint a
kaposvári diákok, jómódú családból származott, és kimagaslóan
intelligensek voltak. Igaz, nem gimnazisták, hanem egyetemisták, de
hasonló korúak, 18-19 évesek. Ők is hónapokig készültek a gyilkosságra,
mindent előre elterveztek. Ők autóval vitték egy tópartra a 14 éves
áldozatot. Lehet, hogy a kettőnek egymáshoz semmi köze nem volt, de
nagyon sok közös vonást találtam a két gyilkosságban.
– Miért keresett rá az interneten egyáltalán erre az ügyre?

135
136
 – Amikor készültem a tárgyalásra, valahonnan előjött bennem, hogy
hasonló emberölést keresek az interneten. Nem tudom megmondani,
miért. Készült erről több film meg színdarab is, a tökéletes gyilkosságról.
– És az nem merült fel, hogy a két fiú hallhatott erről?
– Nem hiszem, hogy van összefüggés a két ügy között. Inkább azt
gondolom, hogy százévenként egy ilyen emberölés miért ne történhetne
meg?
– A gyilkos fiúk nemsokára szabadulhatnak jó magaviselet esetén.
– Lehetséges. Fiatalkorúként ítéltem el őket, közben betöltötték a
felnőttkort. Ilyenkor, a felnőttkorúakra vonatkozó szabályok alapján,
leghamarabb a büntetés letöltésének háromnegyede után szabadulhatnak.
– Ha jól számolok, tíz és fél évvel a gyilkosság után, 2018 végén
szabadlábra helyezhetik őket. Hisz abban, hogy egy ilyen bűncselekmény
után, ennyi börtönévvel a vállán megváltozhat valaki?
– Egyaránt lehet jó és rossz példát is látni – mondja meggyőződéssel. –
Én úgy tudom, ez a két fiatalember a börtönévek alatt iskolába járt,
tanultak, igyekeztek elfoglalni magukat. Tehát miért ne változhattak
volna meg? Miért ne? Erre a kérdésre mindig felmerül bennem, hogy mi
az alternatíva? Rendben, nem tartják jónak a börtönbüntetést, akkor mit
lehet helyette alkalmazni?
– Visszatérve a gyilkosság indítékára. Kiderült a per során, hogy
valójában mi idegesítette őket Jocóban? Igazából az ő személyiségében
volt bármi, ami irritálta a két tettest, vagy valami egészen más, a
tizenévesekre jellemző konfliktushelyzet mérgesedett el?
– Az derült ki, hogy a két gyilkosságért elítélt fiú már nem akarta vele
olyan szorosan tartani a barátságot, ő viszont ennek ellenére folya-
matosan kereste a két másik kamasz társaságát, szeretett volna továbbra
is a barátjuk maradni. Tehát ez volt az előzmény az adatok alapján. A két
fiú meg arra jutott, hogy akkor megszabadulunk tőle, ha másképp nem
megy, akkor megöljük.
– Egy hónapig szisztematikusan készülve rá. Helyenként másoknak is
beszélve róla.
– Igen, de hát ki hitte el? Egy 16 éves elmondja egy másik 16 évesnek,
hogy odaállok majd Jocó elé, és agyonverem. Senki nem gondolta azt,

137
hogy meg is teszik mindazt a fiúval, amit beszéltek.
– Az enyhítő körülmények között ott volt a megbánás és az, hogy
bocsánatot kértek. Tényleg megbánták, amit tettek?
– Azt gondolom, hogy igen. Bár ettől az ügytől függetlenül, mindig
hozzá szoktam tenni a megbánáshoz, hogy a megbánást akkor tudjuk
értékelni, ha látszik, hogy őszinte. Más az a megbánás, amikor valakit
orrba vágok, hanyatt esik, bevágja a fejét, és azonnal mentőt hívok hozzá.
Bánt, hogy miattam történt ez vele. És más, amikor már nyolc hónapja
vasba verve húznak, visznek, és már inkább magamat sajnálom. Főleg
azok után, hogy valaki a helyszínen a földön fekvőbe még nyolcat
belerúg, és azt mondja, hogy rohadj meg, megérdemelted. Nem erről az
ügyről beszélek most – teszi hozzá gyorsan. – Ha már a fogvatartás alatt
döbben erre rá, abban mindig benne van a gondolat, hogy itt vagyok
nyolc hónapja, és még húsz évig itt kell lennem, vagy tízig, vagy ötig,
attól függően, hogy mit mutatok a külvilágnak.
– Tehát ez így egy számítás, önsajnálat. Nehéz elhinni, amikor egy
hónapig érlel két fiú magában egy ilyen tettet. Majd végrehajtják, azzal a
kegyetlenséggel, ahogyan a gyilkosságot elkövették, hogy őszinte a
megbánás.
– Biztos. Még valamit hadd tegyek ehhez hozzá! Amikor ebben az
ügyben hirdettem ítéletet, lehet, hogy nem írtam le, de szóban egészen
biztos, hogy elmondtam. Azt látjuk a filmekben mindenhol, hogy
odamegyünk valakihez, egy késsel picit megbökjük, ő meg összeesik,
azonnal meghal, meg sem moccan. Nos, a valóságban ez nem így van. A
valóságban ez úgy történik, mint ahogy ebben az ügyben is...
Az, akit megütnek vagy megszúrnak, elkezd kiabálni, próbál véde-
kezni. Onnantól kezdve az elkövetőket sodorják tovább az események.
Az zakatol bennük, hogy ezt el kell hallgattatni mindenáron! Ütik, verik,
és még mindig nem halt meg! Még mindig buborékol, még mindig
lélegzik, még mindig hörög! Tehát az a brutális mód, ahogy ez a két
kamasz az osztálytársát megölte, kicsit emiatt is volt.
– Tehát a két fiú célja az volt, hogy megsemmisítsék a társukat, de nem
az, hogy különösen kegyetlen módon tegyék ezt?
– Igen, azt gondolom, hogy ezt az események hozták, és nem így
tervezték. Egész egyszerűen ott volt valaki, akivel nem tudtak mit kez-

138
deni. Mert küzdött, mert ő élni akart.
– Az sem érdekelte őket, hogy könyörgött az életéért. De miért nem?
– Erre mondják a szakértők, hogy olyan beszűkült tudatállapotba
kerültek az elkövetők, amikor már csőlátás van, sodródtak az esemé-
nyekkel. Ebben persze már benne lehet az a tudat is, hogy ha nem hal
meg, elmondja, hogy mit csináltam vele.
– Valahol azt olvastam, hogy ilyen helyzetben a lehető legrosszabb
attitűd az áldozat részéről, ha könyörög az életéért. Mert aki rátámad, az
hatalmat gyakorol fölötte, és ezzel ő még inkább áldozattá teszi önmagát.
– Ezt nem biztos, hogy minden ügyre rá lehet húzni.
– Még azt is írták, hogy ilyen helyzetben sokkal jobb az, ha bármi
olyanra tereli a beszélgetést az, akit megtámadtak, amivel kikerül az
áldozat szerepből. Például arra, hogy milyen következményei lehetnek a
szerettei számára, ha végrehajtják a tervüket.
– Lehetséges. Erre szokták mondani, hogy túszhelyzetben nézzünk
szépen, mert akinek már egyszer a szemébe nézett az elkövető, azt ke-
vésbé lövi fejbe, mint azt, akinek végig zacskó van a fején. Akkor
ugyanis személytelen marad a másik, azt éli meg, hogy csak egy zacs-
kóba lőtt bele. Én ebben nem vagyok biztos. Arról nem beszélve, hogy az
adott helyzetben nagyon nehéz lehet világosan gondolkodni.

Negyvenszer szúrták meg a kisfiút

— SZITA BENCE MEGRÁZÓ HALÁLA —

Amikor Vadócz Attila egy új tárgyalásra készül, az akta minden

érdemi részét, a házkutatási jegyzőkönyveket, a tanúvallomásokat, a
gyanúsítotti nyilatkozatokat, a szakértői véleményeket is egytől egyig elol-
vassa. Ezzel szinte megtanulja az egész ügyet, külön jegyzetek készítésére
sincs szüksége, miután minden lényegi rész a fejében marad.

139
 Ugyanígy készült 2013 tavaszán minden idők legkegyetlenebbnek
tartott gyerekgyilkosságának, all éves Szita Bence megölésének tár-
gyalására.
Tizennegyedik életévét be nem töltött személy ellen, előre kitervelten,
nyereségvágyból különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel vádolta
meg a Somogy Megyei Főügyészség all éves Szita Bence feltételezett
gyilkosait. A perbeszédben az elsőrendű vádlottra, a Bencét módszeresen
halálra kínzó, többszörösen büntetett előéletű Bogdán Józsefre, a
másodrendű vádlottra, Kertész Józsefre mint társtettesre, illetve Bence
nevelőapjának barátnőjére, Polcz Erikára – mint felbujtóra is – tényleges
életfogytiglani fegyházbüntetést kértek.
Polcz Erika az élj ár ás során végig tagadta, hogy a gyerek bántalma-
zásában is részt vett volna, zavaros, sokszor egymásnak ellentmondó
vallomásokat tett. A tárgyalás során azonban egyértelműen kiderült, ő
volt az, aki elemlámpával világított, amíg a két férfi csaknem halálra verte
a kisgyereket.
Polcz Erika 2009-ben lett szerelmes Gyöngyi Sándorba, aki Szita
Bence nevelőapja volt. A nő és a férfi kapcsolata azonban megromlott,
ezért Polcz Erika a kisfiút tette felelőssé. Sátáni tulajdonságokkal ruházta
fel a gyereket, többek között az is a meggyőződése volt, hogy az ő ugyan-
olyan korú kisfia is Bence miatt lett beteg. Rögeszmésen csak arra tudott
gondolni, hogy végeznie kell a gyerekkel, csak így – ha már Bence nem
lesz az útjában–kerülhet ismét közelebb a fiú nevelőapjához. Polcz Erika
eközben mindent megtett, hogy azt a látszatot keltse, mintha szeretné
Bencét. Senki nem tudta, igazából milyen érzelmek dúlnak az asszony-
ban.
Polcz Erika – aki az adóhatóságnál dolgozott – 2012 májusában is-
merte meg Kertész Józsefet, az ügy másodrendű vádlottját. A vádiratból
kiderül, a 11 éves kisfiút a 2012. október 29-i támadás előtt már meg
akarták mérgezni. A nő arra kérte Kertész Józsefet, hogy szerezzen mérget
a gyerek megölésére, aki a kérésnek eleget is tett, egy energiaitalba
szalicilsavat kevert, amit átadott a nőnek. Bence azonban megérezte a sav
furcsa szagát, és nem itta meg a folyadékot.
2012. október 29-én Polcz Erika magához csalta a gyereket Kapos-

140
várra, először egy üzletházba, majd a Deseda-tóhoz, végül a toponári
Muskátli presszóba vitte. Ott találkoztak a két férfival. Az erőszakos
bűncselekményekért korábban többször büntetett Bogdán József üdítőt és
csipszet vásárolt a gyereknek, majd Sántosra indultak. A kisfiúnak azt
mondták, bulizni mennek, és útközben borral itatták őt.
Sántost elhagyva behajtottak egy erdőbe, ahol Bogdán József a kocsi-
jából kiszállva elindult maga előtt a gyerekkel, aki egy pillanatig sem
sejtette, hogy mi készül ellene. Ekkor Bogdán hátulról puszta kézzel
leütötte a kisfiút. Kertész József elkezdte ásni a gyerek sírját, Polcz Erika
pedig elemlámpával világított, és végignézte, míg a magatehetetlen
gyereket Bogdán József többször is brutálisan bántalmazta.
A még élő kisfiút a sírgödör mellett Kertész József és Polcz Erika
levetkőztette. Ezután Bogdán József egy 17 centis késsel a gyereket
testszerte vagdosni kezdte. Az orvos szakértő közel negyven szúrt, vágott
sérülést rögzített a kisfiú testén, akit gyilkosai a bántalmazásokat
követően élve temettek el.

– A Szita Bencéről készült képeket megnézte ? – kérdezem Vadócz

Attilától.
– Azt muszáj volt, az áldozatról és a helyszínről is. A nyilvános tár-
gyaláson is elhangzott, tehát semmi újat nem mondok el azzal, ha kifej-
tem ennek az okait. A másodrendű vádlott, Kertész József azzal véde-
kezett, hogy nagyon kicsi volt a gyilkosság helyszínén a hely, ezért nem
is tudta volna Bogdán Józseftől megmenteni a gyereket. Na most a fény-
képek alapján az a hely akkora, mint ez a fél szoba. (Hozzávetőleg 20
négyzetméter.) Tehát ott egy harckocsi is meg tudott volna fordulni
kényelmesen. Egyértelműen kiderült, ha ő nagyon akart volna, akkor
bőven elmehetett volna segítséget kérni, vagy megpróbálhatta volna
megvédeni a gyereket, ezért volt jelentőségük a helyszíni fotóknak.
– A kisfiú holttestéről készült képeknek pedig a sérülések miatt? .
– Pontosabban a különösen kegyetlenül elkövetés minősítés miatt.
Bár ezt is leírta a szakértő részletesen. Nyilvánvaló, hogy bízunk a szak-

141
értőben, és hiszünk neki. De mégis az ember egy ilyen súlyú eljárásban a
saját szemével is látni akarja az áldozatról készült felvételeket. Azzal
érvelt például a szakértő, hogy nem azért halt meg a gyerek, mert
agyonverték. A halál oka a fulladás volt. Miután Szita Bencét eltemették,
benyelte a földet. Ebben az esetben rámetszenek a nyakra, kiveszik a
gégét, és szétnyitják. Igenis, nekem ebben az eljárásban – bíróként – a
saját szememmel kellett látnom a gégébe került földdarabokat.
– Gondolom, hogy Szita Bence eltűnését is a sajtóból tudta meg
először.
– Igen. Emlékszem, hogy a helyiek a Desedán, mentek, csatárláncban
keresték a gyereket. Aztán később változott a történet, amikor Polcz
Erika egyre több ellentmondásba került a vallomásaiban.
– Volt valamilyen intuíciója az ügy legelején? A sajtóhírek alapján is
meg lehet érezni, hogy az, akit keresnek, él-e még?
– Nem igazán. Legalábbis bennem egészen biztos, hogy nem volt
semmilyen megérzés az üggyel kapcsolatban. Intuíciójuk inkább a zsa-
ruknak lehet, amikor ott ül előttük egy ember, aki mond valamit. A
nyomozó pedig már a nyolcszázhetedik embert hallgatja ki. Látja, hogy a
másik egyenesen a szemébe néz, és úgy tesz vallomást, vagy tipródik,
hogy mit is hazudjon.
– Egyetért azzal, hogy a Szita Bence-gyilkosságnak a megoldásához
elengedhetetlen volt, hogy a kisfiú holttestét megtalálják?
– Ezt meg szokták kérdeni, hogy mi van, ha nincs meg a holttest.
Nehéz erre a kérdésre válaszolni...
– Értem. De itt egy olyan helyzet volt, hogy valahol eltemették a
kisfiút, majd kiásták, elvitték máshová, ahol ismét eltemették. A mai napig
nem derült ki, hogy pontosan miért tört meg a kihallgatás alatt Polcz
Erika. Egy nyugdíjas rendőr egyszer azt mondta nekem, hogy a
kihallgatás egy bizonyos pontján biztos megkérdezték tőle, neki milyen
érzés lenne, ha nem tudná méltóképpen eltemetni a gyerekét, ki sem tudna
menni a sírjához. De ezt az elméletet soha senki nem erősítette meg. A
bíró úr számára kiderült, miért mondta el végül Polcz Erika, hogy hol
van a gyerek holtteste?
– Azt meg tudom erősíteni, hogy tényleg nagyon sok munkájuk volt a
rendőröknek abban, hogy megtalálták a kisfiú holttestét. Hogy konkrétan

142
mi történt, én sem tudom. Számomra csak annyi derült ki, hogy egész
egyszerűen kihallgatták Polcz Erikát, és egyszer csak megmondta, hogy
hol találják meg a gyereket.
– Tulajdonképpen elmondható, hogy ennek az ügynek valahol a kulcsa
az volt, hogy meglett a gyerek holtteste?
– Az biztos. Nyilván onnan lehetett elindulni, visszafejteni azt, hogy
pontosan hogyan történt a gyilkosság – mondja gondolkodás nélkül
Vadócz Attila.
– Azt, gondolom, hallotta, hogy Polcz Erika daganatos betegségben
meghalt a börtönben.
– Igen. A börtön hivatalból küldött egy értesítőt, hogy a büntetés
végrehajtását nem foganatosítják, mert meghalt. Ez egy formanyom-
tatvány, amit ilyenkor kitöltenek, és elküldenek a bíróságnak.
– A bíróság talált magyarázatot arra a kínhalálra, ahogy a
kisgyerekkel végeztek?
– Igazából én sem értem, hogy miért volt szükség erre – néhány pil-
lanatra elgondolkozik, mielőtt hozzáteszi. – Persze mindig felesleges az
erőszak. Meg nem mondom, hogy lehet szépen embert ölni. De ott van
egy vékony kisgyerek. Bogdán József kezében az ásó. Ha ő a 192 ezer
forint miatt, amit Polcz Erikától kapott, meg akarja ölni a gyereket, akkor
biztos, hogy nem kellett volna perceken keresztül ütni, verni, taposni,
elásni a kisfiút. A mai napig nincs számomra megfogható észszerű
magyarázat arra, hogy mi szükség volt arra a brutalitásra, ahogy all éves
Szita Bencével végeztek. Itt nem az a helyzet volt, mint a Táncsics
gimnazistáinak az ügyében. Három felnőtt ember állt a vékony kisgye-
rekkel szemben.
– Zavarta bíróként az egymásra mutogatás, ahogy mind a három elkö-
vető a másikra vallott, és a saját szerepét akarta kisebbíteni?
– Nem. Jól ismerem már ezt a mindent bevallók, nem én tettem, a
többiek voltak magatartást. Mindig a másik kettő volt az, ha hárman
voltak. Ha ketten vagyunk, akkor mindent bevallók, ő volt, én meg ott
voltam, és nem tettem ellene semmit.
– Mi segített abban, hogy lefejtse ezt az egymásra mutogatást, és
lássa, mi történt pontosan?

143
144
 – Részben volt elég terhelti vallomás, akkor is, ha ezeken a vádlottak
időközben változtattak. Ugyanakkor rendelkezésre álltak a telefonok
cellainformációi és a híváslisták. Elég egyértelmű volt, hogy ez a három
ember jóformán egész este együtt mozgott. Volt vallomás a helyszínek-
ről, arról, hogy Sántoson hogyan történt a gyilkosság. Ott elásták a gye-
rek holttestét, aztán a lebukástól tartva kiásták és Toponárra vitték, ahol
megint elásták. Gyakorlatilag ez mindvégig követhető volt részben az
elmondások alapján, részben pedig a telefonok mozgásából. Tény,
mindegyik vádlott azt mondta, hogy a másik kettő ölte meg a kisfiút, de
ezt a védekezést a törvényszék nem fogadta el. A Kertész József által
elmondott bántalmazások megfeleltek az orvos által talált sérüléseknek,
így az ő vallomását vette alapul a bíróság.
Bogdán és Kertész cipőjén is megtalálták Szita Bence DNS-ét, az
autóban pedig a kisfiú vérnyomait. A kriminológia alapja, hogy nemcsak
azt kell bizonyítani, hogy lei volt az elkövető, de azt is, hogy senki más
nem lehetett. Ez az egyértelmű kizárás. Ebben az ügyben még csak
halvány gyanú sem volt arra, hogy bárki más lett volna az elkövető, mint
ez a három ember.
– Több vallomást tett Polcz Erika. Végül melyiket fogadta el?
– Neki teljes, részletes beismerő vallomása nem volt. Volt, amelyben
elmondta, tudja, hogy Bogdán és Kertész követte el a gyilkosságot. A
különböző vallomásokból igazából mint egy puzzle-t össze lehetett
rakosgatni az eseményeket. Sok vallomása volt mind a három vádlottnak.
Nem is mindig indokolták meg, hogy miért vontak vissza valamit, és
miért nyilatkoztak másként. Ezeket a vallomásokat úgy lehetett
összeilleszteni, hogy azokat a részeket fogadta el a bíróság, amelyeket
más egyéb adatok alátámasztottak. Híváslisták, szakértői vélemények,
bűnjelek, tanúvallomások.
A mobiltelefonok híváslistái különösen fontosak voltak, a vádlottak
ugyanis arra hivatkoztak, hogy alig ismerték egymást, de a híváslisták ezt
feketén-fehéren cáfolták. A cellainformációk alapján a rendőrök
térképeket tudtak készíteni, szinte percre pontosan meghatározva, mikor
voltak a vádlottak a helyszínen.
– Most, miközben nagyon objektiven, szakmai szempontból elemez, én

145
arra gondolok, hogy nem lehet egyszerű egy a társadalmat ilyen szinten
megrázó ügyre felkészülni. Előtte születik egy forgatókönyv a fejében
minden eshetőségre, ami bekövetkezhet a tárgyalóteremben akár a
vádlotti, akár a sértett hozzátartozóinak oldaláról? Hiszen folyamatosan
váratlan helyzetek adódhatnak a tárgyalás közben. Akár az agresszív
Bogdán József részéről, aki megszólítja Szita Bence nővérét, miközben
vallomást tesz, vagy Szita Bence édesanyja részéről, akinél eljön az a
pont, amikor meg kell mondani, hogy zárt tárgyalás lesz, és neki
ugyanúgy, mint bárki másnak, ki kell mennie a teremből.
– Alapjában az ember minden ügyben igyekszik tisztességesen fel-
készülni. Nyilván mivel napi szinten tárgyalok, tisztában vagyok azzal,
hogy mit enged a büntetőeljárás-jog a bírónak, és mit nem. De tény, ennél
az eljárásnál én még egyszer ráfordultam arra a körre, hogy ha netán
valamilyen váratlan helyzet áll elő a tárgyalóteremben, akkor mit lépek.
Másrészt azt gondolom, hogy a kívülálló számára egyetlen dolognak kell
lejönnie a per során, annak, hogy a bíró ura a helyzetnek. Ami annyit
jelent, hogy ott a bíróság, akit csak az igazság érdekel. Bárkinek a
megvezető próbálkozása mellett elhalad.
– De akár ellenhatást is kiválthat az, amikor van egy 11 éves
gyermekét gyászoló anya, aki ott benn akar maradni a tárgyalóteremben.
Erre a bíró azt mondja a pulpitusról, hogy menjen ki, egyébként ittasan
sem lehetne itt.
– Azt gondoltam, hogy a kisgyerek kegyeleti okaira figyelemmel az
orvos szakértő meghallgatásánál nem szerencsés, ha az összes taposáson,
ásó– vagy késszúráson ilyen plénum előtt megyünk végig. A törvény
nem adja meg nekünk, bíróknak azt a lehetőséget, hogy szelektáljunk,
mondjuk kiküldőm a sajtót,.de két ember meg mégis maradhat, mert
hozzátartozó. Vagy zárt a tárgyalás, vagy nyilvános. A bíróság döntését
pedig kivétel nélkül mindenkinek el kell fogadnia.
– Értem. Lélekben is fel kell készülnie egy ilyen horderejű ügyre?
– Tény, lélekben fel kell készülni. A bíró a tárgyalóteremben nem
hatódhat meg, akármi történik. Nagyon sok mindent lát és hall az ember,
hihetetlen alapossággal kell felkészülni. Ha már nyolcszor megnéztem és
nyolcszor olvastam azt, ami elsőre engem is megütött, akkor ott, a
tárgyaláson, amikor mondjuk a szakértő szájából hallom ugyanazt, már

146
nem annyira hat rám, mint amikor először megláttam.
– Figyel,i hogy mi történik másodfokon azokkal az ügyekkel,
amelyekben ítélkezett? Mondjuk a Szita Bence-ügyben nem volt kérdés,
hogy mind a három vádlottnak helybenhagyják a tényleges
életfogytiglanit.
– Természetesen érdekel, hogy a másodfok mit lép arra, ahogyan
ítélkeztem. Ebben az ügyben nagyon más döntést tényleg nem lehetett
hozni. De nem mindig lehet kiszámítani, hogy hogyan döntenek má-
sodfokon. Az én lelkiismeretem viszont mindig tiszta az ítélethirdetés
után, ha felmentés van, ha elmarasztalás. A másodfoknak pedig lelke
rajta, ha esetleg másként gondolják.
– És nem maradt semmilyen hiányérzete? Az én kérdésem most nem
annyira a jogászhoz szól. Azt hiszem, Polcz Erika személye
kulcsfontosságú ebben az ügyben. Ki is emelte az ítélet indoklásában ezt.
Ő volt a felbujtó. Ha ő nincs, akkor nem ölik meg a kisgyereket.
Ugyanakkor viszont meglehetősen ritkán látjuk azt, hogy a felbujtó ott
van az elkövetéskor is. Számomra valahogy a levegőben maradt az, hogy
pontosan mi játszódott le ebben a nőben? Miért történt ez a gyilkosság?
– Én szentül meg vagyok győződve arról, hogy Polcz Erika úgy gon-
dolta, Szita Bence áll a boldogsága útjában. Meggyőződése volt, hogy ha
a gyerek eltűnik, akkor az addig őt nevelő férfivel boldogan együtt élhet
majd.
Volt még más ügy is nálam, ahol ugyanez volt a mozgatórugó. Azért
ölt valaki, hogy őt jobban szeressék. Szita Bence megölése kapcsán rög-
tön eszembe jutott, hogy már megint azért kellett meghalnia egy em-
bernek, mert valaki azt akarta, hogy őt jobban szeressék.
– Megkönnyebbült az ítélethirdetés után?
– Inkább úgy mondanám: megkönnyebbülést az jelentett, hogy
meghoztam az ítéletet.
– Hogy letette, túl volt rajta?
– Igen, hogy végigvittem, ezt még egyszer nem kell tárgyalnom.
Megcsináltam, így döntöttem. Persze ezután írásban tisztességesen meg
kellett indokolni az ítéletet, hogy a másodfoknak is megfeleljen. Abban
én nem tévedhetek – teszi hozzá határozottan.
– A Szita Bence-gyilkosság ítélethirdetésénél azt mondta: az ítész

147
nemcsak a törvényeknek, de a saját lelkiismeretének is meg akart felelni a
döntés meghozatalakor. Ez mindig sikerült eddig?
– Igen. Tényleg teljesen nyugodt a lelkiismeretem. Nem emlékszem
olyanra, hogy valakit elítéltem, és azt a másodfok felmentette volna.
– Mit jelentett az ön számára kimondani a tényleges életfogytiglani
ítéletet?
– Sokan azt gondolják, és lehet, hogy még én is azt gondoltam, amíg
nem voltam bíró, hogy amikor valaki jól megérdemli a büntetését, jó
érzés kimondani az ítéletet. Sőt elégedettséggel tölti el a bírót, hogy
kimondja azt. Én semmi ilyesmit nem érzek.
– Én fordítva gondoltam, inkább azt, hogy nehéz lehet ennek a súlyát
cipelni.
– Ez pontosan így van. Ez nem olyan, mint a népi bosszú, hogy oda-
megyek, jól orrba vágtam, és rendeztem a történetet. Régen, ügyészként
tárgyaltam Varga Zoltán kollégámmal. Ő mondta, hogy kétféle bíró van.
Az, aki az ítélethirdetés előtt nem alszik, vagy az, aki utána nem alszik.
És az a jobb bíró, aki előtte nem alszik. Tehát jobb, ha az emberben az
ítélet előtt és nem utána pörög végig, hogy milyen ítéletet érdemel a
terhelt. Én inkább az előtte nem alvó típus vagyok, mert az ítélethirdetés
után vakarózni már elég kellemetlen.

A szerelmes kalapácsos gyilkos

— AZZAL VÉGZETT, AKI SEGÍTETTE —

Helybenhagyta a Pécsi ítélőtábla annak a nőnek az első fokon kiszabott

húszéves fegyházbüntetését, aki 2013. november 13-án kalapáccsal
agyonverte élettársa lánytestvérét.
A 23 éves M. Krisztina három hónappal a gyilkosság előtt ismerkedett
meg és költözött össze élettársával, de zavarta, hogy a párja tartja el. Ezért

148
elhatározta, hogy élettársa nővérétől szerez pénzt.
Mint azt a pecsma.hu írta, a lány azok után támadt rá párja 23 éves
lánytestvérére, hogy az már lefeküdt aludni. Kalapáccsal olyan erővel
sújtott le rá, hogy áldozata szinte azonnal belehalt sérüléseibe, majd a
holttestet az ágyneműtartóba rejtette.
A gyilkos nő ezután kifosztotta a megölt lányt, akinek ötszáz forintot
vett el a pénztárcájából, majd a bankkártyájáról további ötvenezer
forinthoz jutott. M. Krisztina az áldozat hazatérő szüleinek azt hazudta,
hogy lányuk végleg elment otthonról, ne is keressék, még a szobájába se
menjenek be. A holttestet ennek ellenére a megölt lány édesanyja még
aznap megtalálta.
A táblabíróság megalapozottnak találta az ügyben korábban eljáró
Kaposvári Törvényszék határozatát, és a nőt nyereségvágyból, védekezésre
képtelen személy sérelmére elkövetett emberölésben mondta ki bűnösnek
a jogerős ítéletben.

– Azért kellett meghalnia valakinek, mert azt akarta, aki ölt, hogy őt
jobban szeressék, mondta az előbb. Melyik ügyben jutott még erre a
következtetésre?
– A nagybajomi kalapácsos gyilkos lány ügyében. A vádlott egy hu-
szonéves lány volt, aki együtt élt egy fiatal sráccal, akit nagyon szeretett.
A fiúnak volt egy nővére, aki miután vett egy új mobiltelefont, odaadta a
régi készülékét a lánynak ajándékba. A telefonban benne maradt a
bankkártyájának a PIN-kódja. A gyilkos lány ezt megtalálta, és elhatá-
rozta, hogy megszerzi a másik pénzét. Azt gondolta, ha lesz pénze, akkor
majd jobban fogja őt szeretni az élettársa. Kivárta a megfelelő alkalmat,
amikor egyedül maradt a házban a fiatalember nővérével, akit álmában
egy kalapáccsal vert halálra. Elvette a bankkártyáját, levett róla ötvenezer
forintot, majd bejelentette, hogy elment otthonról a fiú testvére, biztos
öngyilkos lett. Azonnal eszembe jutott, hogy ugyanúgy, mint a Szita
Bence-ügyben, egy nő egy férfi szerelméért követett el gyilkosságot.
Közben az átlagember mindig fordítva gondolja. Bár mi, férfiak zaklatok

149
vagyunk. A zaklatási ügyekben százból kilencvenkilenc férfi, aki folyton
telefonálgat, nem adja fel, kergeti, virágot küld a nőnek, és így tovább.
Ha meg elutasítást kap, akkor jön a halálos fenyegetés. Igen, ebben az
ügyben a tárgyalás közben szőrmentén még ki is szóltam, „már megint
egy olyan ügy, ahol egy férfi szerelméért valakinek meg kellett halnia”.
– Mit mérlegelt, amikor húsz évet mért ki erre a lányra?
– Előre kitervelten, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkö-
vetett volt az emberölés. Az ítéletben az is benne volt, hogy a vádlott
külföldről keveredett haza. Összeismerkedett az élettársával, akinek be-
fogadta a családja. Fedelet adtak neki, enni adtak neki – még a hangjának
tónusa is megváltozik, amikor beszél. – Az áldozat a barátnőjeként
tekintett rá, odaadta neki a használt telefonját. Azt gondolta, hogy nincs
pénze, csóró, használja csak a telefonomat. Majd a vádlott mindezt azzal
hálálta meg, hogy kivárta, míg a szerencsétlen lány hazajött az éjszakai
műszakból, elaludt, és álmában agyonverte. Olyan koponya– és agysé-
rüléseket szenvedett az áldozat, hogy az azonnali orvosi segítségnyújtás
sem tudta volna megmenteni az életét.
– Lehet, hogy nemcsak a pénz megszerzése, hanem az is szerepet játsz-
hatott a gyilkosságban, hogy az élettársa nagyon szerette a nővérét?
Tehát a gyilkosság oka akár összetettebb is lehetett pusztán a
pénzszerzésnél?
– Lehet, hogy ez is benne volt. De az volt a fő motívum, hogy azért
akart pénzhez jutni, hogy az élettársa emiatt többre tartsa őt, jobban
szeresse.
– Egyetért azzal, hogy a bíróban kialakul egy kép a vádlottról már a
büntetőper előtt, miközben készül az ügyre? Ha nincs is meg a fejében az
ítélet, de azáltal, hogy felkészülten kell az első tárgyalási napra
odamennie, már van egy képe a vádlottról?
– Nyilván. Azért valljuk be, van egy vádlotti nyilatkozat, meg csomó
más vallomás. Ettől függetlenül úgy megborulhat az egész ügy a tárgya-
lóteremben, hogy a fal adja a másikat. Megdőlhet az egész. Mindenki
nyilatkozhat másként. De természetesen ahhoz, hogy beüljek a tárgya-
lásra, kérdezni tudjak, ismernem kell az ügyet teljes részletességében.
– Volt olyan, hogy merőben más elképzelése lett egy ügyről, miután
személyesen találkozott a vádlottal?

150
 – Olyan előfordult, hogy a nyomozati iratok alapján kezdett alakulni
az a meggyőződés, hogy nem feltétlen ártatlan az elkövető, majd mégis
felmentő ítélet lett belőle.
– Emberölési ügyben?
– Igen, ilyen van természetesen.
– Miért? Hol fordult meg az ügy?
– A tárgyaláson már egész egyszerűen a bizonyítékok és a szakértői
vélemények más képet mutattak, mint az aktában. Bíróként nagyon
élesen el kell választania magában az embernek azt, hogy tudom, hogy ő
volt az, vagy tudom, és ezt minden kétséget kizáróan bizonyítani is
tudom. Olyan, hogy 99:1-re az ügyészség győzött, nincs a bíróságon. Itt
100:0-ra lehet csak győzni. Nincs olyan, hogy majdnem nagyon biztos.
Ha van egy halvány dolog, ami bennem kétség, és azt nem tudom elvarrni
vagy kizárni teljes mértékben, akkor nem lehet mást tenni, felmentő
ítéletet kell hozni. És így született ebben az ügyben is a felmentő ítélet.
– Akkor is le tudja zárni magában az ítélethirdetés után az ügyet?
Nem marad ott az agya hátsó szegletében?
– De, foglalkoztat, hogy vajon mi történhetett valójában. Ez meg-
marad bennem. Valamilyen szinten az ember kicsit ki is bújik a bírói
szerepből. De nagyon nem lehet kibújni, mert én nem rendőr vagyok. A
tényállást fel kell derítenem nyilván, mert az a kötelezettségem, de
plusznyomozásokat nem folytathatok. De nyilván – főleg egy súlyosabb
cselekménynél – szeretném tudni, hogy voltaképpen mi történt.
– És sejti az előbb említett ügyben, hogy mi történt?
– Van egy sejtésem, de a sejtés az biztos, hogy kevés. A sejtésre nem
lehet senkit elmarasztalni. Akkor felmentő ítéletet kell hozni.
– Mert a büntetőtörvények értelmében látja el a feladatát. Nem annak
értelmében, hogy mi a meggyőződése.
– Így tulajdonképpen a kettő ellentétbe kerül, de azzal, hogy a meg-
győződés is számít. A törvény viszont előbb van, mint a meggyőződé-
sem. A klasszikus példát mondom. Ne is legyen emberölés. Az ember
orrba vágja az asszonyt. Az asszony elmegy a rendőrségre, feljelenti. Az
ember viszont azt mondja, hogy ő nem bántotta a nőt, csak elesett.
Idekerül a bíróságra. Közben eltelt három hónap, rettentő módon ki-
békültek. Azt mondja az asszony, élek a mentességi jogommal, nem

151
szeretnék vallomást tenni. Akkor milyen bizonyítékunk marad arra, ami
történt? Elmondta a nyomozás során kétszer, hogy az ember orrba vágott,
de a vallomásait nem használhatjuk. Van egy látleletem, hogy eltörött az
orra, hogy mitől, azt nem tudjuk. Meg van egy vádlott, aki azt mondja,
hogy nem én bántottam, elesett az udvaron. Egyszerűen egy ilyen esetben
nem tehetek mást, mint hogy felmentő ítéletet hozok.
– Szokott nézni krimiket?
– Hogyne! Nézni is és olvasni is.
– Az O.J. Simpson-ügy is érdekű?
– Mindig azt szoktam mondani, hogy az ügyet akkor ismerem, ha
elolvasom az aktát. Nem tudom, mi történt konkrétan az O.J. Simpson
elleni eljárásban. De abból, ami a sajtóban megjelent, eléggé hajmeresz-
tőnek tűnik az a felmentő ítélet.
– Igen. De más egy precedensbíróság.
– Meg más – és emellett sem pozitív, sem negatív felhangot nem
akarok feltüntetni – a 12 esküdt. Akiket érzelmileg azért lehet befo-
lyásolni. Egy ügyvéd kolléga mondta itt, hogy aki szerint a népi ülnök jó,
annak a népi orvos vegyi ki a vakbelét. Mert ez is szakma, az is szakma.
Az ülnöki rendszer július 1-jétől megszűnt az új büntetőeljárási törvény
szerint. Arra akartam kihegyezni, hogy nyilván a laikus embert talán
könnyebb meggyőzni, mint a szakmabelit. Az egy éve dolgozó bírót is
könnyebb meggyőzni, mint aki már húsz éve itt ül, és látott már sok
mindent.
– Egyébként a bírói pályának a szemtelenség ‘valami módon
velejárója kell hogy legyen?
– Én szerintem nem. Mit értünk a szenvtelenségen meg az érzelem-
mentességen? Hirtelen a két szót próbálom magamban helyre rakni. Az
nyilván elvárás, hogy én ne fakadjak sírva, ne sajnáljak meg senkit, és ne
utáljak senkit a tárgyalóteremben. De a szenvtelenség nem jó szó. A bíró
is ember. Nem biztos, hogy az a jó, ha teljesen embertelenül vagy
gépként ítélkezünk Akkor mondhatnám azt, hogy itt egy ügy, a bal olda-
lon van három enyhítő körülmény, a jobb oldalon nyolc súlyosító,
berakjuk a gépbe, és kiadja, hogy 17 és fél évet kell adni. Eddig nem
szabad eljutni.

152
Halálbírónak nevezik
— KEMÉNY ÉS IGAZSÁGOS ÍTÉLETEK —

Vadócz Attila megyei elsőfokú bíróként évek óta a legnagyobb sajtó-

visszhangot kiváltó életellenes ügyekkel foglalkozik. Tudja, hogy
Halálbírónak is hívják a szakmában. Mint mondja, nem csodálkozik ezen,
mert volt egy viszonylag hosszú időszak az életében, amikor éveken át
szigorúnak tűnő ítéletek sorát hozta, de a tárgyalt ügyek súlya miatt nem
is tehetett mást. A bírónak négy gyereke van, két felnőtt az első
házasságából, kettő a másodikból. A felesége maga is ügyész. Ő az
egyetlen a családból, akivel néha beszélnek a büntetőügyekről, amelyeket
tárgyalt.
Vadócz Attila életében a sport különösen fontos helyet foglal el.
Kilencéves korában kezdett birkózni, az utóbbi években veteránversenye-
ken is indult. A veteránbirkózó-vb-n mindkét fogásnemben harmadik
lett.
Jelenleg egyik fiával együtt a spártai nevű akadályfutásban találja meg
a legtöbb örömöt. Ebben a sportban egy rendhagyó futóverseny
keretében több kilométeres pályán akadályok sorát kell leküzdeniük a
versenyzőknek. Köves, meredek terep, sár, víz, terepfutás, kúszó-mászó
ügyességi feladatokkal birkóznak meg. Vadócz Attila állítja, a sport
teljesen kikapcsolja a mindennapok lélekpróbáló ügyeiből.

– Az előbb beszélt arról, hogy a pályája során csak egyszer fordult

elő, hogy rendőri védelmet kapott. Úgy tudom, hogy az ítéletei alapján
kifejezetten szigorú bírónak mondják. Elképzelhetetlen a számomra, hogy
az évek során soha senki ne lett volna indulatos, amikor kimérte rá a
súlyos éveket.

153
154
 – Munkával összefüggésben komoly fenyegetést soha nem kaptam.
Itt, Somogy megyében az egyik nem életellenes ügyben viszont tényleg
nagyon indulatos volt velem a vádlott. Ez egy nagyon csúnya erőszakos
közösülés volt, amit ma már szexuális erőszaknak hív a jog. Egy kislány
sértettem volt. Amikor kimondtam, hogy 12 év fegyházra ítélem a ter-
heltet, teljesen kifordult magából. Nem fenyegetett, de torkaszakadtából
ordított, hogy emberölésért sem jár ennyi. Végül az őrök húzták ki a
tárgyalóteremből. Tehát ilyen már volt. De ő se azt mondta, hogy
megállj, kinyírlak, csak nagyon fel volt háborodva, hogy szerinte rette-
netesen sokat kapott.
– Nagyon nehéz egy szemérem elleni bűncselekmény bizonyítása.
Mire alapozott az ítéletnél? Úgy tudom, hogy elsődleges szempont,
mennyire életszerű a sértett ‘vallomása.
– Ebben az ügyben, az én szempontomból, többé-kevésbé szerencse
volt, hogy mire a bírói szakba került, a sértett már betöltötte a 14. élet-
évét, tehát nem a nyomozási bíró hallgatta ki, hanem közvetlenül én. Ott
állt előttem a kislány, aki alig múlt 14. Amikor bejött, azzal kezdték,
hogy a vádlottat ki kell vitetni, mert a gyerek retteg tőle. Amíg vallomást
tett, a nevelőszülő anyukának végig fognia kellett a kislány kezét.
Annyira sírt, nagyon rossz lelkiállapotban volt. Végig nagyon félt, hogy
mi lesz, ha a férfi szabadul. Akármennyit kap, ki fog jönni a börtönből, és
ő mit csináljon, hova bujdokoljon. Nyilván ezekben az ügyekben
igazságügyi pszichológus szakértő is meghallgatja a gyereket, ő is ad egy
véleményt arról, hogy megtörtént-e vagy nem az, ami miatt indult az
eljárás, életszerű-e az, amit mond. Ezek a cselekmények ugye nem
harminc ember előtt történnek, így a bizonyítás is nyilván másképp zaj-
lik, mint egy emberölési ügyben.
– Otthon beszélnek az ügyekről, amiket tárgyalt?
– Nagyon szőrmentén.
– Nem akarja hazavinni a munkáját?
– Nem akarom, de az ember persze valamilyen módon csak hazaviszi
az ügyeket. Például a Szita Bence-gyilkosság a gyerekeimet sem kerülte
el, feltettek néhány kérdést. De ez nagyon ritkán fordul elő. Az ember
tárgyal, meghallgatja a tanúkat, a vádlottat és a sértettek hozzátartozóit is,

155
akik mind ott ülnek szemben. Akkor mindig az ügy bizonyíthatósága
szempontjából kapott közlések vannak fókuszban. Közben néha fölné-
zek, és látom az arcokat, amik valamilyen módon bevésődnek. És aztán
az ember a fejében csak hazaviszi az ügyet. Adott esetben hajnali
háromkor is erre ébred.

156
 SZITA BENCE
„Polcz Erika szemét
egyetlen könnycsepp sem
hagyta el az eljárás során.”
Lantos Gábor vizsgáló

Szita Bence megölésének

igaz története
A helyszínelők meglátták a frissen összehordott földkupacot. Tudták, ásót
nem használhatnak, csak a két kezüket. Először Bence válla bukkant ki a
földből, aztán a keze, a füle, és végül teljes valójában az összevagdosott,
agyonkínzott, lemeztelenített kis teste. Lantos Gábor vezette a tizenegy
éves Szita Bence előre kitervelt, különösen kegyetlen megölésének
vizsgálatát, ő volt az egyik rendőr, aki kiásta a kisfiú holttestét. Azt
mondja, azóta sincs nap, hogy ne jutna eszébe a brutálisan meggyilkolt
gyerek.
Ez a fejezet a Vadócz Attila bíró elnökletével levezetett elsőfokú
tárgyalást követően készült el. Nem kevesebbre vállalkozik, mint feltárni
az elítélt gyilkosok, Bogdán József és Kertész József börtöninterjúival,
Polcz Erika vallomásaival és főleg Lantos Gábor vizsgáló
megszólaltatásával felidézni azt, hogy milyen történések vezethettek el a
kisfiú megöléséig. Hogyan fordulhatott elő az, hogy Szita Bencének
2012. október 29-én meg kellett halnia azért, mert nevelőapjának
barátnője mélységesen gyűlölte őt?

157
Somogyi Hírlap
2012. október 30. kedd, 21:24. A Kaposvári Rendőrkapitányság
eltűnés miatt keresi a képen látható Szita Bence 11 éves felsőmocsoládi
kisfiút, aki 2012.10.29-én este Kaposvár egyik játszóteréről eltűnt. Bence
kb. 140-145 cm magas, vékony testalkatú, szőke, rövid hajú, világoskék
szemű, kerek arcú, szemüveget nem visel, arcán egyéb ismertetőjel nincs.
Eltűnéskor kék farmert, fekete színű sportcipőt viselt, amiben zöld a
fűző. Emellett szürke színű kabát és fekete színű sapka volt rajta, ami
arany dollárjellel volt díszítve. Bal fülében fülbevaló, nyakában ezüst
nyaklánc van keresztmedállal.
Aki a gyermek jelenlegi tartózkodási helyéről vagy az eltűnés körül-
ményeiről bármilyen információval rendelkezik, hívja a Kaposvári
Rendőrkapitányság ügyeletét a 06-82/502-700 telefonszámon, illetve
névtelensége megőrzése mellett tegyen bejelentést az ingyenesen hívható
06-80/555-111 „TELEFONTANÚ”zöld számán...

Amikor 2012. október 30-án késő este megjelent ez a hír a Somogyi

Hírlap internetes oldalán, Szita Bence már egy napja halott volt. Én a
Facebookon láttam először a gyerek családjának kétségbeesett segély-
kérését. Majd egymás után közölték az újságok és a televíziós csatornák a
kisfiú kereséséről szóló híreket. Minél többet hallottam Szita Bencéről,
annál zavarosabbnak tűnt számomra a gyerek eltűnésének története.
Sorra derültek ki egymásnak ellentmondó részletek. A Deseda-pataknál
keresték Bencét, miközben a rendőrségen önmagát nevelőanyának ne-
vező asszony állította, hogy a Tescónál látta utoljára a gyereket. Azt
mondta, váratlanul, három férfival az oldalán tűnt el. Közben kiderült,
hogy a nő nem a kisfiú nevelőanyja, csupán a nevelőapa barátnője.

158
159
 Tehát a televíziós csatornákon és az újságokban egyre nagyobb nyil-
vánosságot kapott az a reménytelen küzdelem, amelyet szinte az összes
Somogy megyei rendőr és kaposvári önkéntesek százai folytattak a kisfiú
felkutatására. Ezzel párhuzamosan, a kulisszák mögött, a rendőrségi
kihallgatószobákban napról napra világosabb lett, hogy az asszony, Polcz
Erika, akinek vigyáznia kellett volna Bencére, sorozatosan hazudik. Azt
állította, hogy a Tescóban volt a kisfiúval, de a kamerák felvételeiből
egyértelműen kiderült, hogy ez nem igaz. Bejelentette, hogy ellopták az
autóját, majd a férfi, akinél a rendőrök megtalálták a kocsit, ennek
ellenkezőjét mondta, szerinte a nő önként adta neki. Miután nem sokkal
később az autó csomagtartójában a helyszínelők rögzítették a Bencétől
származó vérnyomokat, Polcz Erika egy újabb valószerűtlen történettel
állt elő arról, hogy a férfi, Bogdán József, akinél a kocsiját megtalálták,
elrabolta a gyereket. A nyomozók jól ismerték Bogdánt, aki erőszakos
bűncselekmények miatt korábban csaknem harminc évet ült, és néhány
héttel Bence eltűnése előtt szabadult. Ekkor már megtalálták Sántoson
azt a sírgödröt is, ahova – mint utóbb az ott talált vérnyomokból kiderült
– gyilkosai Bencét először ásták el.
Igen, a rendőrök birtokában voltak annyi információnak, hogy meg-
törjék Polcz Erikát, aki végül bevallotta, hogy megölték Szita Bencét.
Négy nappal a kisfiú meggyilkolása után pontosan megmondta, hol
találják meg a gyerek holttestét. A rendőrség a mai napig nem nyilatkozik
arról, hogy a nyomozók milyen taktikával bírták vallomásra az asszonyt.
Én több forrásból is azt hallottam, hogy a saját gyereke, az akkor szintén
tizenegy éves Balázs említése törte meg. Az a kérdés, hogy miként
viselné, ha nem tudná eltemetni a halott kisfiát.

160
Elvették Bencét az anyjától
— ZILÁLT GYERMEKKORA VOLT —

Szita Bence 2001. szeptember 26-án édesanyja, Szita Szilvia fotó kap-
csolatából született. A kisfiú sosem látta az édesapját, aki tudni sem akart
róla. Ugyanakkor minden hétvégén és a szünetekben találkozott a fél-
testvérével, az édesanya első házasságából született Lillával és a lány édes-
apjával, Gyöngyi Sándorral is. Bence másfél éves volt, amikor már apának
szólította a férfit. Az anyának évről évre egyre súlyosabb anyagi, egész-
ségügyi, pszichés gondjai voltak. Amikor Bence hétéves lett, a gyámha-
tóság elvette az édesanyjától a kisfiút. Attól kezdve az anyai nagymama
nevelte, aki másfél évvel később betegségére hivatkozva lemondott a ne-
velőszülői jogairól. Ekkor lett Gyöngyi Sándor Bence gyámja.

– Nagyon boldog voltam, amikor Bencus, én és a lányom, Lilla egy

család lettünk – nyilatkozta a fémforgácsolóként dolgozó Gyöngyi
Sándor, aki szavai szerint figyelte és értette a hatalmas mozgásigényű,
szeretetéhes kisfiú minden rezdülését. Nem akarta lelkileg felkavarni a
gyereket, ezért egyetlen barátnőjét sem mutatta be neki. Egészen addig,
míg udvarolni nem kezdett a kaposvári adóhivatalnál dolgozó Polcz
Erikának, akit egy korábbi munkahelyén ismert meg huszonöt évvel
ezelőtt.
Polcz Erikának két házassága volt. Az elsőből született a gyilkosság
idején tizenkilenc éves lánya, Vera, a második frigyből pedig a Bencével
egyidős Balázs. Az asszony hatalmas megrázkódtatásként élte meg,
amikor 2007-ben az akkor tizennégy éves lánya elköltözött tőle a nagy-
szüleihez, és több mint egy évig megszakította vele a kapcsolatot. Vera
azért döntött így, mert rossz viszonyban volt a nő második férjével, és
úgy érezte, anyja nem védi meg a konfliktushelyzetekben. Ebben az
időszakban a második házasságból született kisebbik gyerek, Balázs

161
csupán hatéves volt. A kisfiú visszahúzódóbb volt, mint a vele egykorú
gyerekek, nehezen teremtett kapcsolatot társaival, ezért speciális
foglalkozást igényelt a szüleitől. A házaspár azonban egyre többet
veszekedett, majd hónapokkal később elvált. Polcz Erika ezt követően
találkozott Gyöngyi Sándorral, Bence nevelőapjával.
Amikor 2009-ben a nő odaköltözött Gyöngyi Sándor háromszobás
felsőmocsoládi házába, azt remélte, hogy kisfia, a vele egykorú Bence,
Bence nővére, Lilla, ő és a férfi boldog családként élnek majd. A két
merőben más természetű gyerek azonban folyamatosan harcban állt
egymással. Bence tele volt feszültséggel, mert félt, hogy megint elveszíti
azokat, akik a biztonságot jelentik az életében. Féltékeny volt az
asszonyra, aki az ő addigi helyén, az apjához bújva akart aludni, és nem
tudott mit kezdeni a számára idegen kisfiúval.
– Bencus vezéregyéniség volt, hihetetlen mozgásigénnyel. Míg ő ál-
landóan játszani akart a másik kisfiúval, addig Balázs egyáltalán nem
kereste a társaságát. De nem csak ez volt a gond – emlékezett Gyöngyi
Sándor. – A fő baj az volt, hogy Bencus félt, elveszít engem. A másik
gyerek és Erika megbontotta azt a harmóniát, amiben mi hárman a
nővérével, Lillával együtt éltünk.
Az egyik szobában a házban a felnőtt Lilla, a másikban Sándor és
Bence, a harmadikban Erika és Balázs húzta meg magát. Bence elérte,
hogy ugyanúgy, mint korábban, Gyöngyi Sándor mellett aludjon. A férfi
öt hónap után úgy érezte, nem tudnak tovább így élni. Megbeszélte az
asszonnyal, hogy mindannyiuk nyugalma érdekében a fiával, Balázzsal
együtt költözzenek el.
Az akkor negyvennégy éves Polcz Erika – bár nem mutatta – iszo-
nyatos kudarcként élte meg ezt, s azt is, hogy ezzel egy időben tudta meg,
tizenhat éves lánya gyereket vár. Akkor már ugyan rendeződött a
kapcsolat anya és lánya között, Vera mégsem engedett, amikor a nő arra
kérte, hogy vetesse el a magzatát. Az asszony, amikor már megszületett
az unokája, megbékélt a helyzettel. Eközben belül folyamatosan azon
őrölt az agya, hogyan tudna szerelmével, akit az utolsó esélyének tartott
az életben, ismét együtt élni. Gyöngyi Sándornak mindig azt mutatta,
hogy elfogadja, szereti, érti Bencét, és egyre gyakrabban kérte, hogy a
kisfiúval lehessen. Közben gyűlölte a gyereket. Mindenért őt hibáztatta.

162
Azért, hogy nem tud a szerelmével élni, és azért is, hogy a vesebeteg
kisfia rosszabbul van. Úgy gondolta, Bence bántotta Balázst, megrúgta a
veséjét, ez lehet az oka annak, hogy a fiút dialíziskezelésre kell vinni.
Minden miatt, ami rossz történt az életében, Bencét tekintette bűnbaknak.
Mint később a tárgyaláson kiderült, több embernek is beszélt arról, hogy
magát az ördögöt, a sátánt látja a kisfiúban. Egy ember azonban biztosan
nem tudott erről. A gyerek nevelőapja, aki aznap, amikor eltűnt, a
legnagyobb nyugalommal engedte Bencét Erikához, Kaposvárra.

Polcz Erika 2012. november 2-án mondta meg a rendőröknek, hogy hol
van Szita Bence holtteste, de még nem ismerte be, hogy ő a gyilkosság
felbujtója. Másnap reggel kezdődött el az a helyszíni szemle, amelynek
szemlebizottságában ott volt Lantos Gábor, az ügy későbbi vizsgálója is.
– Fel lehet készülni egy ilyen helyszínre? – kérdeztem a
rendőr-főtörzszászlóst, amikor az elsőfokú ítéletet követően az akkor
készülő könyvem, a Halálosztók számára nyilatkozott nekem. A Somogy
Megyei Rendőr-főkapitányságon voltunk, abban az irodában, ahol Polcz
Erikát és a két társát a gyilkosság utáni hónapokban többször
kihallgatta, szembesítette egymással. Lantos Gábor tizenöt éve volt ekkor
már rendőr. Rengeteg gyilkossági ügyet vizsgált, Szita Bence brutális
megölése mégis egy életre bevésődött a tudatába.
– Nem ez volt az első ügyem, ahol gyermek volt az áldozat. Az első
után azt gondoltam, hogy nincs szörnyűbb. De van! A pályafutásom
során vizsgáltam olyan ügyet, melyben a pici gyermekét a saját apja verte
agyon, részt vettem a boncoláson is. De azt gondolom, hogy Szita Bence
megölésénél szörnyűbb esetet nem lehet kitalálni. De, hogy a kérdésére
válaszoljak, mi nem merülhetünk el az áldozat sajnálatában akkor,
amikor az ügy bizonyítása a cél. Nem foglalkozhatunk azzal, hogy kinek
milyen állapotban találjuk meg a holttestét, mert akkor személyessé
tennénk az ügyet. Az pedig komoly hiba lenne...
Mégis, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem érintett meg, amikor
térdelve, gyakorlatilag a saját kezünkkel kellett kikaparnunk a kisgyerek
holttestét. Különösen úgy, hogy nem tudtuk, ott van-e, ahol ásni

163
kezdtünk. Előttünk van egy kupac föld, nem állhatok neki ásóval ásni,
mert akkor én sértem meg. Először a váll bukkant ki, aztán egy kéz, egy
fül, és előkerült a kisfiú. Bence teljesen meztelen volt, amikor kivettük a
gödörből. Mint később kiderült, a ruháját eldobták, ahogy a gyilkosság
egyik eszközét, az ásót is... Nyilván vannak ennél szebb és jobb
pillanatok az életben. Nem! Ennél csak szebb és jobb pillanatok léteznek.
Akármilyen kemény egy vizsgáló, nyomozó vagy egy parancsnok –
teljesen mindegy, hogy milyen beosztásban van –, ezt fel kell dolgoznia.
Eközben, amikor a rendőr egy helyszínen van, minden idegszálával a
bizonyításra, a nyomrögzítésre figyel. Ha hagyja, hogy az érzelmei
hatása alá kerüljön, képtelen a munkáját elvégezni, és biztosan hibázni
fog. Ez a tudat egyébként kapaszkodót is jelent a rendőröknek. A
kollegáimmal ott és akkor is végig a szakszerű nyomrögzítésre
koncentráltunk. Az más kérdés, hogy attól kezdve, hogy hazamentem,
reggel-este a kisgyerek képével feküdtem és keltem.

Semmit sem bánt meg

— VALLOMÁST TETT A MOSTOHA —

Lantos Gábor kiemelte, a Szita Bence-gyilkosság felderítése a megyei

főkapitányságon hatalmas csoportmunka volt. Hihetetlenül sokat
jelentett, hogy a Kaposvári Rendőrkapitányságon dolgozó kollégái
képesek voltak megnyitni Polcz Erikát. Ez nem azt jelentette, hogy az ügy
már bizonyítottá is vált, de a holttest megtalálása mérföldkőnek számított
a felderítésben.
Nem véletlen, hogy a Somogy megyei rendőrfőkapitány, Piros Attila
még aznap sajtótájékoztatót tartott, amelyet egyenes adásban közvetített
az egyik tévétársaság.
– Előre kitervelt, brutális gyilkosság áldozata lett a hétfőn Kaposváron
eltűnt tizenegy éves felsőmocsoládi fiú. Nevelőapjának élettársát és két

164
hajléktalant vettek őrizetbe az üggyel kapcsolatban – mondta
bevezetőjében Piros Attila.
A valószínűleg sokat megélt tábornok fojtott hangjából érződött, erre
a tájékoztatóra neki is össze kellett szednie minden erejét. Kint hagyni az
embert, az apát, hogy a lehető legszikárabban közölje mindazt, amit addig
a beosztottai, kollégái kiderítettek. Elmondta, hogy a rendőrség a
negyvenhét éves Polcz Erika (a nőt és a többi gyanúsítottat is csak a
nevük kezdőbetűivel említette) kapcsolatrendszerét feltérképezve
megtalált egy kaposvári hajléktalan férfit, az ötvenhét éves Bogdán
Józsefet, valamint annak szintén hajléktalan társát, a negyvenegy éves
Kertész Józsefet. Piros Attila hozzátette, számára két nappal a gyermek
eltűnése után bizonyos volt, hogy a kisfiú bűncselekmény áldozata lett.
Ekkor ugyanis a Kaposvárhoz közeli Sántos külterületén lévő erdőben
megtalálták azt a helyet, ahol a gyereket különösen kegyetlen módon
meggyilkolták. Kiderült, a feltételezett tetteseket megzavarta két vadász,
akik később felírták Polcz Erika autójának a rendszámát. A kisfiút 2012.
október 29-én, hétfő este 20 és 22 óra között ölték meg, a holttestét
először Sántoson temették el, majd – mert tartottak a lelepleződéstől –
kiásták, és elvitték Toponárra, ahol szombat reggel megtalálták. A
sajtótájékoztatón ott volt Gyöngyi Sándor, Szita Bence nevelőapja is.

Egy nappal később Gyöngyi Sándor és Bence nővére, Gyöngyi Lilla a

TV2 Frizbi című műsorában szerepelt. A lány elmondta, látta Polcz
Erikán, hogy semmit nem bánt meg. Sőt, az sugárzott róla, hogy elég-
tételt érez, amikor a főkapitányságon két rendőr kísérte. Ezek után kellett
Lillának azonosítania a kisfiú testét, amitől – mint mondta – teljesen
kiborult.
Lilla szerint Bence hamar konkurenciát látott a nőben és a kisfiában,
ezért kellett az asszonynak a gyerekével hazaköltöznie.
Egy hónappal a gyilkosság előtt a lány munkát talált Kaposváron, de
hajnali háromkor kellett kelnie. Polcz Erika ekkor önként ajánlotta fel
neki és barátjának, hogy költözzenek hozzá.

165
 – Azt mondta, később akár Bence is odajöhet, és újra együtt lesz a
család – emlékezett Lilla, akiben utólag összeállt a kép, hogyan készült a
nő Bence megölésére. A kisfiú eltűnésének napján folyamatosan
telefonált. Amikor megtudta, hogy Bence elindult Kaposvárról, azonnal
elrohant otthonról. Percekkel éjfél után hívta a nevelőapát.
– Feldúlt volt. Közölte, hogy hétkor eltűnt Bence, és hiába szaladt
utána a Tesco parkolójában, valami idegenekkel elment – mondta
Gyöngyi Sándor.
Bence nővére gyanakodni kezdett az asszonyra, másnap hazaköltö-
zött. Erika zavartan viselkedett, nem látszott rajta bűntudat azért, hogy az
ő felügyelete alatt tűnt el a gyerek.
– Ült az ágyon, cigizett, és meg se szólalt – emlékezett a lány.
– Szombat délelőtt két nyomozó jött. Közölték a hírt, nem is fűztek
hozzá semmit. Még aznap azonosítanom kellett Bencust – mesélte
könnyezve a férfi. Lánya, Lilla, aki ott volt a kisfiú azonosításánál, sírva
folytatta.
– Megláttam, ahogy ott fekszik, olyan aranyosan, mintha csak aludna.
De amikor alszik, oda szoktam hozzá menni, felébreszteni, de
– Mikor találkozott először Polcz Erikával? – kérdezem Lantos
Gábortól.
– November 6-án, hétfőn, az őrizetbe vételét követően. Ott volt vele a
kirendelt védő, dr. Bérlik Zoltán is. Azt hiszem, azon a kihallgatáson volt
a legőszintébb. Elmondta, hogy az útjában állt a gyerek. Úgy érezte, hogy
Gyöngyi Sándorral nagyon jó kapcsolatot ápolt, egyetlen baj volt, hogy
Bence és az ő fia, Balázs nem jöttek ki egymással. És Sándornak
fontosabb volt a gyereke, mint a kapcsolat, az, hogy ők együtt éljenek. A
kisfiú miatt költöztek külön. Egyébként – bárkinek bármit is állított
Bencéről – ez nem azt jelenti, hogy a gyerek rossz volt. Ne feledjük el,
hogy Bencének hányatott volt a sorsa. Az édesanyjától, majd a
nagymamától is mennie kellett. Gyöngyi Sándornak első volt a gyerek,
őszintén szerette. A kisfiú csak törődésre vágyott. Arra, hogy valakinek
tényleg fontos legyen. És ugyanúgy vágyott erre Sándornál, mint az
Erikánál, akitől viszont csak érdekből kapott szeretetet, hiszen az asszony
kizárólag a férfi miatt színlelte, hogy elfogadja Bencét. „Rendben, jó
leszek Bencéhez, mert annak a férfinak a nevelt gyereke, aki kell nekem.

166
Kell nekem az a férfi? Kell. Megteszek érte mindent? Meg.” így
gondolkodott.
Amikor Polcz Erika első kihallgatására sor került, mi már megtaláltuk
az ő autójában Bogdán József véres, ujjatlan bicikliskesztyűjét és a
szintén véres cipőjét is. Ez alátámasztotta azt a vallomást, hogy a gye-
reket Bogdán bántalmazta. Ugyanis ez a férfi ebben a kesztyűben volt
egész este, amiben mások is látták. A kesztyű levágott ujjrészeinek
réseiben azonosítottuk Bence vérét. Sok terhelő bizonyítékot össze-
gyűjtöttünk azelőtt, hogy Polcz Erikát elkezdtem kihallgatni.
– Viszonylag hamar kiderült, hogy közvetlenül a gyilkosság előtt
Bogdán József, Kertész József, Polcz Erika és a kisfiú egy toponári
presszóban jártak, ahol Bogdán csipszet és üdítőt vett a gyereknek. Jól
érzem, hogy ez nagyon fontos pontja volt a felderítésnek?
– Igen, hiszen itt több tanú is volt, aki bizonyította, hogy a két férfi,
nem sokkal Bence halála előtt, együtt volt a nővel és a gyerekkel.
Megítélésünk szerint Kertész szállította Bogdánt a toponári Muskátli
presszóhoz. Polcz Erika vitte Szita Bencét, miután becsalta Kaposvárra.
Ott még kicsit kocsikázott vele a városban, majd lementek a
Deseda-partra. Sétáltak egyet, aztán újra autóba ültek, és elindultak
Toponárra. Erika elmondása szerint ekkor Bogdán hirtelen lestoppolta
őket. Ezután kerültek a Muskátli presszóba...

Ömlött a sebeiből a vér

— EGYMÁSRA KENTÉK A BRUTÁLIS GYILKOSSSÁGOT —

Kertész József a saját autójával egyedül, Bogdán József pedig Polcz

Erikával és Bencével indult a Muskátli presszóból Sántosra. Bogdán azt
mondta a gyereknek, hogy elviszik egy buliba, s miközben a gyilkosság
helyszíne felé autóztak, borral itatta Bencét.
Bogdán József, nem sokkal azután, hogy kiszálltak az autóból, leütötte

167
a tizenegy éves fiút, Kertész József bement az erdőbe, és elkezdte megásni
a gyerek sóját. Polcz Erika zseblámpával világított, hogy lássanak a sötét-
ben. A leütött kisfiút Bogdán egészen a frissen ásott gödörig maga után
húzta, majd belefogott Bence kegyetlen, valószínűleg szándékosan
elnyújtott, csaknem huszonöt percig tartó kínzásába. Összevissza ütötte,
rugdosta a földön fekvő gyereket, aki közben magához tért, és
torkaszakadtából visítani, sírni kezdett. Ömlött a kisfiú sebeiből a vér, de
Bogdán nem állt le. Többször a gyerekbe vágta az ásó élét, majd egy
tizenhét centis késsel összeszurkálta és megvagdosta. Eközben a kisfiú
szája szegleténél is ejtett egy hosszú, többcentis vágást...
Szita Bencén összesen negyven sérülést találtak a boncoláskor:
tizenhatot a fején, huszonnégyet a testén.
A fiú még életben volt, amikor a gödörbe húzták. Az orvosszakértői
vélemények szerint, bár súlyos nyaki, koponya– és légcsősérülései voltak,
ha két órán belül segítséget kapott volna, meg lehetett volna menteni az
életét. Gyilkosai azonban homokot szórtak a fejére, még élve eltemették
Eközben zavarta meg két vadász a tetteseket, akiknek Bogdán azt
hazudta, hogy szexelni mentek hárman az erdőbe. Miután a vadászok
elhajtottak, Kertész József Szentbalázsig követte őket, Bogdán József
viszont úgy döntött, új helyet kell keresni a gyerek holttestének. Előbb a
hajléktalanszállóra ment, ahol átöltözött, majd Polcz Erikával együtt
Toponárra. A nő autójának csomagtartójában szállították Bencét. Újra
eltemették a kisgyereket. Polcz Erika ezután hívta fel Gyöngyi Sándort
azzal, hogy Bence eltűnt három idegennel.

A hatóságok a nyomozás során nem engedélyezték, hogy Polcz Erikát

és a két férfit meglátogassák a rokonaik, esetleg interjú készüljön velük.
A nő kisfia, Balázs az apjához került, továbbra is ugyanabba a felekezeti
iskolába járatják, ahova a gyilkosság előtt az anyja íratta be. Polcz Erikát
– az egykor fogdaőrként dolgozó – apja megtagadta a történtek után. A
nő édesanyja és a lánya viszont elment az ügy tárgyalására. Az anya
odament Szita Szilviához, Bence szülőanyjához. Bocsánatot kért tőle,

168
ugyanakkor sírva próbálta meggyőzni, hogy a lánya nem akarta a kisfiú
halálát. A nevelőapa is ott volt néhány méterre, de hozzá nem ment oda.
Ekkorra már Polcz Erika visszavonta a Lantos Gábornak tett első,
beismerő vallomását. A vizsgálat során kiderült, Polcz Erika a gyilkos-
ságot megelőzően már egyszer meg akarta mérgezni a kisfiút. Bencének
feltűnt, hogy furcsa szaga van a szalicilsavval mérgezett energiaitalnak,
ezért nem itta meg. Ezután jutottak arra a döntésre, hogy más módon
végeznek a kisfiúval.
Kertész a kaposvári hajléktalanszállón ismerte meg Bogdán Józsefet.
A vádirat szerint ő mutatta be az asszonynak Bogdánt, aki megígérte,
hogy segít neki „elrakni” a gyereket. Mindketten tudták, hogy ez a kisfiú
megölését jelenti.
– A tárgyaláson Polcz Erika ügyvédje idézett az asszony egyik
vallomásából, amelyben azt mondta, hogy látta Bencét abban a
gödörben, ahova először ásták el Sántoson. A kisfiú magzatpózban
feküdt, amikor a két férfi, tudva, hogy lélegzik még, a fejére szórta a
homokot.
– Én arról, hogy pontosan hogyan végeztek a gyerekkel, nem
szeretnék beszélni – mondja Lantos Gábor. – Egy biztos, az asszony
november 6-i kihallgatásán beismerő vallomást tett. Először azt mondta,
hogy ő nem látott semmit, ült az autóban, amíg Bogdán és Kertész
végzett a gyerekkel. Aztán megváltoztatta a vallomását, és valóban
beszélt arról, hogy látta a kisfiút, ahogy magzatpózban fekszik, ott bent a
gödörben, a sántosi erdőben. Azt is látta, hogyan bántalmazza Bogdán.
Innentől kezdve már tudtuk a halál okát is...
– Hogy megfulladt a gyerek, miután élve temették el. Tehát abban a
tudatban szórták rá a homokot, hogy még él.
– Igen.
– Kertész József végig azt állította a tárgyaláson, hogy Bogdán
kényszerítette a gyilkosságban való közreműködésre. Mit mondott ebben
a vallomásban Kertész szerepéről Polcz Erika?
– Arról beszélt, hogy a két férfi teljesen együttműködve ölte meg a
kisfiút. Mindenki menteni akarja saját magát. Kertész állítja, hogy
Bogdán meg Polcz Erika működtek együtt. Bogdán állítja, hogy Polcz
Erika és Kertész működtek együtt, neki semmi köze a gyilkossághoz.

169
Amikor a vadászok látták, csak szexelni volt a nővel meg a másik férfival
az erdőben. De ez az állítás nyilvánvalóan nem fedi a valóságot. Bogdán
cipőjén és kesztyűjén ugyanis, ahogy az előbb is mondtam, megtaláltuk
Bence vérét, ami egyértelműen alátámasztotta, hogy elsősorban ő volt az,
aki különösen kegyetlen módon kínozta a gyereket.

Polcz Erikát az elsőfokú ítéletig egy neves kaposvári ügyvéd, Bérlik

Zoltán védte kirendeléssel.
– Beléptem az ajtón, többen álltak civilben. Ott volt a nyomozást
akkor vezető úriember, meg egy hölgy, aki utcai ruhában volt, azt sem
tudtam először, hogy neki vagyok kirendelve, vagy egyáltalán ki miért
van a szobában – emlékszik Bérlik Zoltán, aki nem csinál titkot abból,
hogy meghatalmazással nem vállalta volna az ügyet. Egyáltalán, ha egy
mód van rá, nem vállal erőszakos ügyeket. Ugyanakkor nem volt kérdés a
számára: ha kirendelték, az a feladata, hogy teljes szakmai tudásával
dolgozzon az asszony védelmén.
– Milyen volt az első beszélgetése Polcz Erikával?
– Az első hosszabb beszélgetésem a Somogy Megyei Rendőr-főka-
pitányság fogdájában zajlott azelőtt, hogy november 6-án megtörtént a
nagy lélegzetvételű kihallgatása mint gyanúsítottnak – válaszol Bérlik
Zoltán; közben hozzáteszi, ő szándékosan nem mondja ki az interjú alatt
az ügyfele vezetéknevét. – Kérte, hogy menjek be hozzá, még mielőtt
vallomást tenne. Sok mindenről beszéltünk elég hosszasan. Majd úgy
döntött, hogy beismerő vallomást tesz. Kilenc órakor megkezdődött a
kihallgatás, hét órán keresztül, délután 4-ig tartott.
– Azt tanácsolta neki, hogy tegyen beismerő vallomást?
– Nem. Elmondtam a lehetőségeit. Ilyenkor nem tanácsolok senkinek
semmit, csak minden lehetőséget elé tárok, elmagyarázom, hogy
esetleges döntésének, választásának mik a várható következményei.
– És ő elmondott mindent arról, ami történt?
– Ha mindent elmondott volna, nem lett volna szükség szembesí-
tésekre.
– Nem így értem, mint az ügyvédjének, Jeltárt minden részletet?

170
 – Azóta kiderült, hogy nem.
– Megkönnyebbült Polcz Erika a beismerő vallomás után?
– Szerintem nem. És azóta sem könnyebbült meg.
– Ön már az elmeorvos-szakértői vizsgálatokat megelőzően azt
nyilatkozta, hogy beszámítható az ügyfele. Mégis, szerepel a szakértői
véleményben bármilyen megállapítás, amely magyarázatot adhat a
gyilkosságra?
– Konkrétumokról nem beszélhetek, ugyanakkor meggyőződésem,
hogy szakmailag megalapozott volt a vélemény minden egyes állítása.
Az is, hogy teljesen tiszta tudatú az ügyfelem, sem tudathasadása, sem
személyiségzavara nincs. Pontosan felmérte tettének súlyát, amikor a
bűncselekmény történt. Nem egy, hanem három szakértő jutott erre a
következtetésre. Az más kérdés, hogy Erika állítja, kényszer hatására
kísérte el a gyereket a gyilkosság helyszínére.
– Az egyik gyanúsított, Kertész József viszont ennek ellenkezőjét
mondta.
– Itt sokan sok mindent mondtak az eljárás során.
– A kisfiú holttestéről készült képeket megmutatták Polcz Erikának is.
Hogyan hatott az asszonyra?
– Elfordította a fejét, nem akarta megnézni a képeket.
– Azt viszont hallania kellett, amikor felolvasták, hogy Szita Bence
holttestén pontosan milyen sérüléseket találtak.
– Igen. A reakcióiból úgy látszott, nem tudta, pontosan hogyan vé-
geztek a gyerekkel. Összetört. És többször felkiáltott, hogy úristen!
Jézusom!
– Sírt?
– Ennek jeleit mutatta. Nem akarom ezt bővebben értékelni. Az a
személyes véleményem, hogy soha nem fog kiderülni: azok, akiknek a
gyanú szerint közük van a kisfiú halálához, konkrétan milyen indítékok
alapján tették, amit tettek, vagy mi volt a szerepük. Pontosan mit
reméltek a gyerek megölésétől? A sajnálatos ügynél azonban vélemé-
nyem szerint fontosabb az eset üzenete, mégpedig hogy nem érdemes
bűnözni, mert itt az élő példa, pillanatok alatt elkapják az embert.
– Akkor is, ha mint Polcz Erikának, 126-os IQ-ja van?
– Igen, akkor is.

171
 – Még ha el is fogadjuk ügyfelének azt az állítását, hogy nem bántotta
a kisfiút, mivel ott volt a gyilkosság helyszínén, hallania kellett a gyerek
segélykiáltásait...
– Igen, mindig van egy perc, amikor még vissza lehet fordulni. Arra,
hogy ő miért nem tette ezt, nem kaptam választ. Érzésem szerint Erika
úgy éli meg, hogy mivel ő állítása szerint nem bántotta a gyereket, nem
okozott neki sérülést, akkor nem is működött közre a gyilkosságban, így
nem ő az, aki a cselekményt elkövette, és nem bűnös az emberölésben.
Én levezettem neki, hogy vallomása alapján a tette – a büntetőjogi
értékelés szempontjából – ugyanazt a büntetési tételt vonja maga után,
mint azoké, akik tevékenyen részt vettek a gyermek megölésében. Sajnos
azt hiszem, ezt nem sikerült megértenie, bár azóta a bíróság előtt újra
változtatott korábbi vallomásán e körben.
– Az ő erkölcsi értékrendjében más súlyú a felbujtás?
– Igen, az ő felfogásában a saját magatartása nem tekinthető bűnnek.
Ez vagy az ő belső meggyőződése, vagy a hosszú tartamú előzetes
letartóztatás alatt végiggondolva jutott erre. Tény, hogy büntetőjogilag a
bíróság előtt már nem érezte magát bűnösnek.
– Azt hallottam, hogy Polcz Erikát vasszigorral nevelték a szülei.
– Így van. Az édesapja egyébként fogdaőr volt egy katonai fogdában.
– Önnek van gyereke?
– Nincs.
– Tudott aludni, miután látta a Szita Bencéről készült képeket?
– Igen, ez a munkám, ez a hivatásom, melynek az ilyen esetek is
velejárói. Azonban nem kívánom senkinek azt, amit átél az ember, ami-
kor egy 11 éves meggyilkolt gyermekről ilyen rettenetes felvételeket kell
megnéznie.

172
Polcz Erika: Nem vagyok torzszülött
— VISSZAVONT VALLOMÁSOK —

Hónapokkal az interjút követően, az ügy első tárgyalási napján talál-

koztam Bérlik Zoltánnal a bíróságon. Percekkel később kiderült, hogy
Polcz Erika, aki addig már többször megváltoztatta vallomását, teljes
egészében visszavonja a korábbi beismerését. Kiderült, ekkorra azt is
megértette, hogy a gyilkosságra való felbujtásért ugyanolyan súlyos ítélet
jár, mint az emberölés elkövetéséért.

– Nem kértem a halált, nem vagyok torzszülött – mondta vallomá-

sában a bíróságon Polcz Erika. A nő ekkor lépett először nyilvánosság
elé. Rogyadozó lábakkal, derekához rögzített bilincsben lépett a tár-
gyalóterembe. Arca – mint utóbb kiderült, egy kezeletlen bőrbetegsége
miatt – tele volt sebhellyel. Láthatóan rengeteget fogyott. Két
vádlott-társával ellentétben nem járult hozzá, hogy arcát felismerhetően
közöljék a lapok. Nemcsak visszavonta a beismerő vallomását, de egy
zavaros, csapongó eszmefuttatást is előadott arról, hogy miért nem
lehetett a gyerekgyilkosság felbujtója. Állította: 2012 tavaszán ismer-
kedett meg Kertésszel, akivel beszélgettek a problémáikról, de nem
jutottak el addig, hogy a halál legyen a megoldás rájuk.
Bogdán József valóban felajánlotta, hogy tud megoldást a problé-
májára, de ő nem élt ezzel a lehetőséggel. Kertész Józseftől kapott mér-
get, de nem használta fel. Az ominózus napon a Facebookon üzent
Bencének, akivel elmentek a Corso Áruházba, majd a Desedára, ahol
megjelent Bogdán, a Muskátli presszóban pedig csatlakozott hozzájuk
Kertész. Bogdán József azt mondta, itt az idő a probléma megoldására. Ő
csak Sántoson jött rá, mire gondolt a férfi.

173
174
 – Miért akartam volna megölni egy gyereket, akiért három évet küz-
döttem? – fakadt ki cérnavékony hangon a nő. Majd hirtelen új teóriával
állt elő arról, hogy miért adta az összes arany ékszeréért kapott 192 ezer
forintot Bogdán Józsefnek. Bizonygatta, nem Bence megöléséért, hanem
hogy a férfi újrakezdhesse az életét.
– Miért bíztam volna meg néhány nap ismeretség után egy ilyen fel-
adattal? – kérdezte a bírói tanács felé pillantva az asszony, majd hozzá-
tette, azért kellett részt vennie a gyilkosságban, mert Bogdán így akarta
fedezni magát. – Tudott rólam mindent, megfenyegetett, ha be is viszik,
bentről kicsináltatja még a családomat is – tette hozzá Polcz Erika.

Mindhárom vádlottat, Bogdán Józsefet, Polcz Erikát és Kertész

Józsefet is tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a Kaposvári
Törvényszék Vadócz Attila vezette tanácsa – első fokon – a tizenne-
gyedik életévét be nem töltött Szita Bence előre kitervelt, különösen
kegyetlen, nyereségvágyból elkövetett megöléséért. Amikor a bíró is-
mertette, hogy Polcz Erikát is a Magyarországon adható legsúlyosabb
büntetésre ítélték, a tárgyalóterem hallgatósága elégedetten hördült fel.
Mindhárom vádlott felmentésért fellebbezett. Amikor a bíró megkér-
dezte, hogy a vádlottak megértették-e az ítéletet, Kertész József meg-
próbált felállni, hogy válaszoljon, de közben elájult. Végül mentősök
vitték ki a teremből. Néhány perccel később visszavitték. A magát végig
ártatlannak valló Bogdán József azt mondta, „bízott Somogy megyében”,
de megértette az ítéletet. Polcz Erika is azt rebegte, hogy megértette az
ítéletet, melynek indoklásából kiderült, a bíróság szinte teljes egészében
elfogadta a vádirat megállapításait.
A rendőrség mindent felderített, amit fel lehetett deríteni – mondta a
bíró. Polcz Erika 2012 októberében eladta ékszereit, és állította, hogy az
így szerzett pénzt jó szándékból adta a többi vádlottnak. A bíróság szerint
ez a rossz anyagi körülmények között élő nő esetében nem életszerű.
A gyilkossághoz ásót szereztek, ezt a rendőrök nem találták meg.
Akkumulátorsavat is beszereztek, az volt a terv, hogy a kisfiú holttestét

175
ezzel maratják szét.
A bíró szerint fontosak voltak a mobiltelefonok híváslistái, a vádlottak
ugyanis arra hivatkoztak, hogy alig ismerték egymást, de a híváslisták ezt
feketén-fehéren cáfolták. A cellainformációk alapján a rendőrök
térképeket tudtak készíteni, szinte percre pontosan meghatározva, mikor
voltak a vádlottak a helyszínen – közölte a bíró.
Mindegyik vádlott azt mondta, hogy a másik kettő ölte meg a kisfiút,
ezt a védekezést a törvényszék nem fogadta el. A Kertész József által
elmondott bántalmazások megfeleltek az orvos által talált sebeknek, így
az ő vallomását vette alapul a bíróság.
Bogdán és Kertész cipőjén is megtalálták Szita Bence DNS-ét, az
autóban pedig a kisfiú vérnyomait. Bogdán József már többször is volt
büntetve, a bíró szerint valószínűleg azért, mert nem ügyelt a részletekre,
most is ez történt, rengeteg bizonyíték tőle származik.
Vadócz Attila bíró szerint kivételes büntetést kaptak a vádlottak, bár a
társadalom talán még ennél súlyosabb büntetést is szívesen látott volna.
Az ítélethirdetésen ott volt Szita Bence édesanyja, aki végig zokogott,
majd úgy nyilatkozott, hogy kicsit megkönnyebbült az ítélet hallatán.
– Örülök, hogy tényleges életfogytiglanit kaptak, annak is, hogy nem
magánzárkába kerülnek, hanem közösségbe, ahol pluszban megkapják
azt, amit a kisfiam elszenvedett. Remélem – mondta Szita Szilvia, majd
hozzátette: – Ettől sajnos Bence még a föld alatt van.

Kertész József börtöninterjúja

— EGY GYILKOS VERZIÓJA —

Három hónappal később a sopronkőhidai fegyházban – önnön biztonsá-

guk érdekében – különleges biztonsági körletbe helyezték át Bogdán
Józsefet és Kertész Józsefet. Bogdánt ugyanis egyik zárkatársa bántal-
mazta, több bordája eltört. Ezek után döntött úgy a Büntetés-végrehajtás

176
Országos Parancsnoksága, hogy a gyerekgyilkossággal vádolt férfiakat a
fegyháznak abba a – zsiliprendszerrel elzárt – részébe helyezik, ahova még
a börtönőröknek is csak egy meghatározott, speciálisan képzett rétege
léphet be. A két férfi minden percét kamerák segítségével figyelik.

– Akik ebben a körletben vannak, azokról nem lehet fényképet

készíteni.
Ezt már a sopronkőhidai fegyház sajtóreferense mondja, amikor 2013
augusztusában találkozunk a fegyház bejáratánál. Bár még az elsőfokú
ítéletet megelőzően adtam be kérelmet, hogy beszélhessek Szita Bence
feltételezett gyilkosaival, csak most kerülhetett sor az interjúkra. Polcz
Erika elzárkózott a nyilvánosságtól, Kertész és Bogdán viszont vállalta a
beszélgetést. Rengeteg kérdés maradt bennem a tárgyalást követően, és
fontosnak éreztem szemtől szembe feltenni ezeket a két férfinak, akkor
is, ha csak egy plexifallal elválasztott beszélőhelyiségben készíthettem
velük interjút. Kertész, aki végig azt állította, hogy Bogdán József
kényszerítette mindenre, mielőtt bármit kérdeznék, panaszkodni kezd.
– Az ítélethirdetés előtt az ügyvédem azt mondta, hogy nem tudja
tovább vállalni a védelmemet, leadott engem – mondja a csontra
soványodott férfi. Majd gyorsan hozzáteszi: – Higgye el, sem pénz, sem
más érdemleges dolog nem motivált engem, hogy ezt a kisgyereket
megöljem.
– Mit gondol, azt, amit most mond, elhitte önnek az ügyvédje?–
kérdezem.
– Nem, ő nem hitt nekem. Amikor megkérdeztem tőle egyszer, hogy:
ügyvéd úr hisz nekem?, azt válaszolta, hogy „Józsi, nekem kötelességem
magát védeni”. – Kicsit hallgat, aztán egyre átszellemültebben folytatja.
– Mindenki tudta, hogy felevő nyolcast fogok kapni. Pedig engem sokan
ismertek Kaposváron. Ott laktam nyolc évig. Nem vagyok hajléktalan.
Jogosítványom van és nehézgépkezelői végzettségem. Amikor munka
nélkül voltam, vásároztam, abból szereztem pénzt. Volt egy családi
házam, négy gyerekem, három lányom meg a tizenhárom éves fiam. –
Közben a plexifalhoz nyomva mutatja a gyerekei fotóit. Három szép

177
lányét és a kamasz fiúét. – Aztán minden elromlott, amikor távoltartási
végzést hoztak ellenem, és kizártak a saját házamból. A volt feleségem
azt mondta, hogy piszkavassal vertem a fiamat. Ezért is eljárás folyik
most ellenem...
– Mi jut az eszébe erről?– kérdezem a nálam lévő energiaitalra
mutatva.
– A szabadság, az élet.
– Én másra gondoltam. Polcz Erika beismerő' vallomása szerint
energiaitalba kevertek mérget, azzal akarták először megölni Bencét.
– Erika beszélt erről, de ez nem igaz.
– Pedig a nem jogerős ítéletben is szerepel ez. Azt viszont ön is
elismeri, hogy végig ott volt Szita Bence megölésénél. Ön ásta meg azt a
gödröt, amelybe először temették a kisfiút?
– Igen, mert Bogdán kényszerített erre. Azt mondta, hogy
megdöglesz, ha nem úgy viselkedsz, ahogy mondom. Erika meg
nyugtatni akart, hogy „nyugi, Jóska tudja a dolgát. Csináld, amit mond,
akkor nem lesz semmi gond.”
– Hogy jutottak el oda, ahol megölték és eltemették a gyereket?
– Jóska a jobb vállát fogta a gyereknek, úgy húzta oda hozzánk, mi-
után leütötte. Nekem meg azt mondta, hogy „nem baj, egy-két ásó-
nyommal több lesz, ha ellenkezel, ide kerülsz te is”. Semmit nem tudtam
csinálni, végig kést tartott a torkomhoz. Ő egy olyan ember, aki nem a
szextől élvez el, hanem attól, hogy másnak fájdalmat okoz. Miközben
kínozta a gyereket, azt mondta nekem, hogy „Figyelj, kutya!”, és
háromszor belevágta a kisgyerek arcába az ásót.
– Közben pedig a maga nyakához tartott egy kést?
– Igen, a másik kezében fogta a kést, amit a torkomhoz fogott.
– Ön meg eközben megszámolta, hogy hányszor vágta a gyerek
arcába az ásót?
– Igen. Erika közben lámpával világított, meg segített Bogdánnak a
kisfiút levetkőztetni. A gyerek meg hörgött, de nagyon halkan, és mintha
nyelte volna a vért... Nekem minősített anyadisznóim voltak, amikor őket
levágtuk, altkor hallottam ugyanilyen hangot.

178
179
 – Maga végig állította, hogy kényszerítették mindenre. Más egy tévé-
filmben is képtelen végignézni, azt, amiről most beszél. Ha ön annyira
együttérzett a gyerekkel, ahogy azt állítja, hogy tudta pontosan megszá-
molni, hogy hányszor ütött a kisgyerek arcába Bogdán József? Hogy tud
teljes részletességgel a gyilkosság minden mozzanatáról beszámolni?
– Hát, lehet, hogy inkább homályosan láttam – mondja kicsit halkab-
ban, majd hozzáteszi. – Értse meg, Bogdán a torkomhoz tartotta a kést, a
telefonomat elvette, nem tudtam megakadályozni azt, ami történt!
– Ha a maga fia fekszik a földön, mit tett volna?
– Akkor elvágja az én nyakamat is a Jóska, mert nem tudtam volna
megállni, hogy ne mentsem meg a gyereket...
– De Szita Bence esetében meg tudta állni?
– Ne haragudjon! Mégsem tudom, hogy mit csináltam volna...
– Milyen embernek tartja magát?
– Jó kérdés! Arra gondol, hogy undorodom-e magamtól? Nem, mert
ezt a gyilkosságot semmiképp nem tudtam volna megakadályozni. Én
áldozata vagyok annak, ami történt. Én láttam Erika arcát, ahogy
üvöltötte: hogy „nekem is jár a boldogság, én is szabad vagyok!” Olyan
volt, mint aki ötöst nyert a lottón.
– Tudja, mi történt azzal az asszonnyal, V. Andreával, akin keresztül
maga megismerte Polcz Erikát?
– Tudom. Öngyilkos lett, mert lelkiismeret-furdalása volt, hogy mi-
atta halt meg a gyerek. Azért, mert bemutatott engem az Erikának...
– Elájult, amikor az elsőfokú ítélet kihirdetésekor megkérdezte a bíró,
hogy megértette-e az ítéletet. Felfogta abban a pillanatban, hogy élve
már nem kerülhet ki a börtönből?
– Megértettem az ítéletet, de nem fogtam fel. Én ma is abban bízom,
hogy kiderül az igazság. Megvárom még a jogerős ítéletet, aztán csak az
marad nekem, hogy felvágjam az ereimet.
– Mit csinálna ma másképp?
– Két alkalmam lett volna fejbe vágni Jóskát. Amikor vetkőztette a
kisgyereket, és amikor késsel karistolta az arcát. De nem volt elég helyem
hozzá. A helyszíneléskor a rendőr sem tudta felvenni az ásót, és
megcsinálni. Ahogy a Jóska viselkedett, azt szavakkal nem lehet elmon-

180
dani. Ezt senki nem értheti...
– Amit ön tett, el lehet mondani szavakkal?
– Nem is kell semmit mondanom, ahogy addig éltem, bizonyítja,
milyen vagyok. Gondolkodtam, hogy felhívom a rendőrséget, de Erika
megmondta a gyilkosság után, „tartsd be, amit Bogdán mondott, mert
megcsinálja a gyerekeiddel, amit ígért”.

Bogdán József börtöninterjúja

— KEGYETLEN VÉGREHAJTÓ —

Amikor Szita Bence megölése után Kertész József és Bogdán József

visszament a hajléktalanszállóra átöltözni, azt mondták, azért mocskosak,
mert disznóvágáson voltak. Egyik férfit sem látogatja senki a börtönben,
csomagot sem küldenek nekik.
Tíz perccel azután, hogy elbúcsúztam Kertész Józseftől, Bogdán József
ül velem szemben a plexifal túloldalán. Először önmagáról kérdezem. A
gyerekkoráról szinte semmit nem mond, csak azt, hogy hatan voltak
testvérek, az édesanyja egyedül nevelte őket. „Édesanyámnak adtam a
homlokára egy puszit, és elengedett a világ végére is” – mondja
büszkeséggel a hangjában. Érződik, ezzel azt akarja üzenni: igen, van, aki
szeret, nem vagyok egy vadállat. Később kiderül, végzettsége szerint
asztalos. Elmondja, hogy tizennyolc éves korától, kisebb-nagyobb
kihagyásokkal, húsz évet töltött börtönben. Egy lánya van, akit állítása
szerint nagyon szeret. 2012. október 9-én szabadult utoljára. Akkor hét
évet és hét hónapot ült egy húszmilliós zsarolásért és pénzbehajtásért.
Amint szabadult, azonnal meglátogatta harmincéves lányát, Évikét.
Mosolyog, amikor kimondja a ma már felnőtt gyereke nevét. Hihetetlen
izomzata mutatja, hogy most is naponta edz. Előtte iratok, amiket meg
szeretne mutatni, hogy lássam, mi minden bizonyítja ártatlanságát ebben
az ügyben. „Az ügy” – ő csak így beszél Szita Bence brutális

181
meggyilkolásáról. Minden bizonyítékról, amit már egy bíróság
maradéktalanul elfogadott vele szemben, azt állítja, hogy a másik kettő,
Kertész József és Polcz Erika kreálta ellene.

– Azt mondják, hogy ha valaki ilyen sokat ült, mint maga, akkor fél a
kinti élettől. Mindenáron tesz valamit, hogy visszakerüljön a börtönbe... –
szinte végig sem mondom a gondolatot, már válaszol.
– Én nem félek. A legnagyobb gond az, hogy Somogy megyébe nem
lett volna szabad visszamennem. Ha most ezt az ügyet, amiért bent
vagyok, más megye tárgyalja, millió százalék, hogy nem ítélnek el.
Olyan rengeteg bizonyíték szól mellettem. Ezért hoztam ezeket a
papírokat – mutat az előtte lévő irathalomra, amelyet tényleg nincs
lehetősége megmutatni.
– Ön a tárgyaláson szó szerint azt állította, hogy szexelni mentek
Polcz Erikával és Kertész Józseffel Sántosra. Végig kitartott amellett,
hogy a kisfiút Kertész és Polcz Erika ölte meg, és magára akarták kenni a
gyilkosságot, ezért direkt odacsalták a helyszínre.
– így van.
– Ez számomra nem logikus. Történik egy gyerekgyilkosság. Ennek az
az indítéka, hogy a felbujtó nő elvakultan szerelmes ennek a kisfiúnak a
nevelőapjába. Úgy gondolja, hogy a boldogsága útjában áll az a gyerek,
ezért kell meghalnia. Miért ment volna magával vagy bárki mással
szexelni, ha neki a másik férfi kellett?
– Én meg vissza tudnék kérdezni: honnan tudtam azt, hogy a hölgy
menstruált? Honnan tudtam meg? Ő is elismeri. Én nem a vakvilágba
mentem. Ha engem ez a hölgy elhív a világ végére, vagy az ország túlsó
felére, akkor is mentem volna. Hiszen ha szabadul egy ember, akkor
hajtja a nőket.
– Elmondaná nekem, milyen körülmények között találkoztak először
Polcz Erikával?

182
183
 – A Kertészen keresztül ismertem meg ezt a nőt. Mondtam neki, hogy
gyönyörű szemei vannak. Ő meg mosolygott. Meg is adta a számát. És
egyszer fönn voltunk a lakásán. Vittem fel egy grillcsirkét, kenyeret meg
süteményeket. Elkezdtünk enni. Ott volt a kisgyerek a szobában, az
Erikának a fia, a Balázs, aki kijött, és velünk együtt evett. Erika
félrevonult a Kertésszel, ment a tévé, de én hallottam, hogy ezek mit
beszélnek. Már akkor arról beszéltek, hogy meg akarták ölni korábban
ezt a gyereket, megpróbálták megmérgezni, és úgy néz ki, hogy most
össze fog jönni minden. Persze ők tagadják ezt. Pedig azt is hallottam,
hogy azt tervezték, kiviszik a Mecsekbe a kisgyereket, ott a szerpentines
úton kidobják, arra hivatkozva, hogy kinyílt az ajtó, és kiesett az autóból.
– Jól értem? Ön azt állítja, hogy egy gyerek meggyilkolásáról beszélt
egymással Polcz Erika és Kertész József, önben pedig fel sem merült,
hogy beleszóljon ebbe a beszélgetésbe?
– Nem szóltam bele.
– Miért nem?
– Azért, mert azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen ki az a Bence. Ki
az a Szita Bence. Nem ismertem.
– És mikor tudta meg, hogy ki Szita Bence?
– Én akkor tudtam meg, amikor bent voltam az első kihallgatáson.
Majd Facebookon megnéztem, hogy kit keresnek.
– Ezek szerint azt állítja, hogy soha nem is találkozott a gyerekkel?
– Dehogyisnem. Amikor lementünk Toponárra a Kertésszel kocsival,
akkor találkoztunk. Kimentem dohányozni a presszó elé, és megjelent
Erika ezzel a kisgyerekkel. Most kérdem én öntől, ha nekem kellett volna
megcsinálni ezt a bűncselekményt, akkor mutatkozom én nyilvános
helyen a kisgyerekkel?
– Mit gondol, van olyan ember, aki elhiszi, amit mond?
– Nem tudom. Én elmondom, hogy miért nincs szavahihetőségem.
Azért született ez a súlyos ítélet, mert Kaposváron a szavahihetőségem
nullára csökkent, elfogultak voltak velem. Csak azokat a bizonyítékokat
vizsgálták, amik ellenem szóltak A hajléktalanszállón is megszerezték,
hogy mikor mentem be ruhát cserélni. Jegyzetelték, hogy pontosan mikor
értem be, meg mikor mentem el. Meg a benzinkútról is volt felvétel arról,

184
amikor tankoltam.
– A tankolásnál, amikor már önnél volt Polcz Erika autója?
– Igen. Ötezer-tíz forintért tankoltam, meg vettem két üveg sört.
– Az autó miért volt magánál?
– Az autó miért volt nálam? – Kicsit gondolkodik. – Nem volt hova
mennem, késő este volt, és az Erika azt mondta, hogy ha fél órán belül
nem jön, akkor aludjak a kocsiban. Menjek, ahová akarok a kocsival, ne
fázzak.
Nekem hányingerem van azoktól, akik ilyen bűncselekményt követ-
nek el. Én egyszer együtt ültem egy férfival, K. Aladárral, volt vagy száz-
harminc kiló. Megkérdeztem, tulajdonképpen miért van bent. Elmondta,
hogy volt egy barátnője, húszéves lány, talált nála egy csokornyakkendőt.
A nő nem tudott magyarázatot adni erre, ezért megfojtotta. Ennyi. Aztán
fogta, felállította, és szanaszét ütötte. Utána egy tízéves kislányt
megerőszakolt, megfojtotta, és belökte a halastóba. Ezt a fajta embert, ezt
a fajta bűncselekményt én megvetem, meg is mondtam neki.
Én arra kellettem Erikának, hogy rám kenje ezt az ügyet. Én nem
tagadtam, első pillanattól kezdve, hogy 192 ezerért eladta az arany ék-
szereit, a karkötőt meg az órát. Majd a pénzt nekem adta az üzleten kívül.
De csak azért, hogy adjam a pénzt a Kertésznek, amit ő persze tagad.
Egyébként is, egy tizenéves gyerekről van szó. Miért lenne nekem
szükségem arra, hogy odajöjjön a Kertész velem, meg az Erika is? Miért?
Egyértelműen hazudnak. Se a múltban, se a jelenben, se a jövőt illetően,
én embert, kisgyereket nem tudnék ölni.
– Megtalálták a gyerek vérét az ön cipőjén és a kesztyűjén.
– Az én cipőmön meg a kesztyűmön, ami a kocsiban volt. Ha én va-
gyok az elkövető, akkor nekem volt rá közel egy napom, hogy ezeket
eltüntessem. Akár a kocsi belsejét is ki tudtam volna mosni. Ha én tudom,
hogy azzal van elszállítva a hulla.
– Látta a Szita Bencéről készült fotókat?
– Egyet láttam csak.
– A holttestéről?
– Azokat nem láttam.
– Miért?
– Azért, mert nem én vagyok az elkövető.

185
 – De gondolom, megmutatták...
– Persze, megmutattak volna mindent, de nem kértem. Nem kértem.
Ha egy ügyben nem vagyok érintett, akkor teljesen fölösleges, hogy
olyan ügyet tárjanak elém, amit nem én csináltam. Én azt mondtam, hogy
nem akarom megnézni.
– Tudja, hogy hány sérülés volt a gyereken?
– Halvány fogalmam nincs.
– Negyven. Egyetért azzal, amit az elmeszakértő mond önről?
– Hogy pszichopata vagyok? – tartja magát, de érzem
rengetegfeszültséget fojt vissza, miközben beszélni kezd. – Nem tudom,
miben nyilvánul ez meg. Nem tudom. Tudja, én nevetek az egészen.
Megmondom, miért. Akkor, amikor leülök valakivel beszélgetni,
bármiről, én el tudok beszélgetni olyannal is, aki egyetemet végzett,
olyannal is, aki közepesen művelt, vagy azzal, aki csövezik. Miért lennék
én pszichopata? Azért, mert sokat ültem? Mert ez alapján állapíthatták
meg. Meg azért, mert nem működtem közre az elmeszakértőkkel?
– Azt mondták még, hogy domináns, képes az akaratát másokra
rákényszeríteni, vezéregyéniség. Vezéregyéniség?
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy mindenhol agresszivitást alkal-
maznék. Inkább én szeretek magyarázni valakinek, mint hogy ő ma-
gyarázzon nekem.
– Kertész ön szerint határozott, domináns személyiség?
– Nem. De Kertész csak rám terelte a gyanút azzal, hogy tőlem ret-
tegett, félt. Most kérdezem öntől, akkor, amikor két kocsival vagyunk,
hogy lehet mind a kettőt életveszélyesen megfenyegetni? Meg lehet?
Akkor, amikor telefonnal rendelkeznek? Ugyan!
– A bíróság Kertész József vallomását vette alapul, mert a gyerek
testén talált nyomok pontosan megegyeztek az ő vallomásával.
– Mert ő csinálta meg. Hogyha én fogom, és nagy erővel rácsapok a
gyerek arcára egy éles ásóval... Egyáltalán miért lett volna szükségem
ásóra? Én sokkal erősebb vagyok, mint egy tizenéves gyerek...
– Ennek a kisgyereknek a sérülései arra utalnak, hogy többet kínozták,
mint amennyi ahhoz szükséges, hogy beálljon a halál. Hallott már olyan
gyilkosról, akinek örömet, kielégülést okoz mások kínzása?
Ebben a pillanatban minden arcizma megfeszül, amikor néhány

186
másodpercnyi hallgatás után válaszol.
– Tudom, hogy mire megy ki a kérdés, hogy nekem örömöm volt-e
abban, ahogy ez a gyerek meghalt. Én Szegeden a Csillagban töltöttem
tíz év tíz hónapot, ott gyilkosokkal ültem együtt. Én azokon nem láttam
semmilyen örömöt. Ha valakinek ez az öröm, az beteg. Azok, akikkel én
együtt ültem, olyanok voltak, mint a halottak. Belenyugodtak a maguk
valóságába. Ok, ha elkövették a bűncselekményt, egyetértettek a kapott
ítélettel. Én még ma se tudok egyetérteni ezzel. Én ma se tudom
elképzelni, megemészteni, hogy itt vagyok bent.
– Értem, amit mond. Ön szerint Kertész és Polcz Erika végzett a gye-
rekkel. Önnek nem volt ehhez semmi köze, körmönfont módon csőbe
húzták.
– Ha nekem ilyen szándékom lenne... Ha bal kézzel megütöttem
valakit, jobbal nem is kellett, mert bukfencezett szabályosan. Egy ilyen
kisgyerekkel mi lett volna? Őszintén! Kitörtem volna a nyakát, vagy mit
tudom én. De ez meg se fordult a fejemben. Isten őrizzen! Isten őrizzen!
– Hallott Balogh Lajosról, a százhalombattai rémről?
– Nem.
– Négy lányt olt meg. Volt egy pont, amikor megtört, beismerte mind a
négy gyilkosságot, csak arról nem tudott beszélni, hogy mi volt ezeknek a
valódi oka. A boncoláskor kiderült, hogy mindegyik lány kéjgyilkosság
áldozata lett.
– Aki ilyet tesz, elmebeteg.
– Mit gondol, itt, a börtönben elhiszik, hogy ártatlan?
– A média alapján nem hiszik el. Persze hogy nem hiszik el. Én se
hinném el.

187
Árulkodó részletek
— LANTOS GÁBOR VIZSGÁLÓ —

A Bogdán Józseffel készült interjú után hiányérzet maradt bennem.

Másfél hónappal később Lantos Gábor vizsgáló segített megválaszolni
néhány nyitott kérdést. Tőle tudtam meg, hogy Bogdán József miként
árulta el magát az egyik szembesítésen. A végig következetesen tagadó
férfi előtt a nyomozás során szándékosan nem ejtették ki az „elraklak”
kifejezést. Polcz Erika szerint ugyanis Bogdán nem azt mondta, hogy
megöli a kisfiút, hanem azt, hogy „elrakom a gyereket”. Az egyik szem-
besítésen a vita hevében Bogdán elszólta magát, és a megölöm szó helyett
az „elrakom”-at mondta, amivel nyilvánvalóan elárulta magát.

– Ott vagyok leragadva, hogy Bogdán József tagad, állítja, hogy

szexelni mentek az erdőbe. Ehhez képest azt hallottam, tőle tudják, hogy a
Kapós folyóba dobták Bence ruháit és az ásót a gyilkosság után.
– Bogdán állítja, hogy miután elment Erika, Bence és Kertész a nő
autójával Toponárról, ő megkapta Kertész Suzukiját, és ott maradt a
kocsmánál. Abban az ujjatlan bicikliskesztyűben, amit egyébként mindig
viselt. Állítja, hogy ezt és a cipőjét is utóbb, a gyerek megölését követően
nyilván Kertész vérezte össze. Majd később, a hajléktalanszálló előtt
találkozott össze Kertésszel meg Erikával, amikor az áldozat már nem
volt velük. Ekkor hívták el, hogy menjenek hármasban szexelni Sántosra.
Ezért van ott, amikor is jönnek a vadászok, akik megzavarták őket. Úgy
tesz, mintha fogalma sem lenne arról, milyen gyerekről beszélnek neki a
rendőrök. A vadászok elmenetelét követően pedig, mivel Polcz Erika
autója beragadt a sárba, azt ő kitolta, majd Sántost elhagyva megálltak a
hídon, és az asszony ott kidobott mindent a folyóba. Óriási
ellentmondások voltak végig a három gyanúsított vallomásai között.

188
 – Azt feltételezi, hogy az ismert adatok alapján felépített egy történetet
úgy, hogy saját magát kihúzza belőle?
– Igen. Teljesen életszerűden, hogy Bogdán leáll egy kaposvári ut-
cában, Kertész odáig követi egész éjszaka, ezután elviszi a kesztyűt és a
cipőt, melyeket általa is elismert módon egész nap viselt, majd valami-
lyen úton-módon vérrel beszennyezi. Morbid a verziója, hiszen ezzel ő
azt állítja, hogy a gyermeknek az elhantolása előtt, alatt, vagy ezen be-
teges gondolatmenet alapján akár utána, Kertész vért vett az áldozattól,
azt magánál tarthatta, majd a kesztyűt és a cipőt, melyek az autóban
voltak, beszennyezi. De nem akárhogyan, arra is odafigyeltek, hogy mi-
ként fröccsenjen. Például a kesztyűn – ami a tanúk szerint egész este
Bogdánon volt – pontosan az ujjakhoz illeszkedő részét vérezték össze...
Ez a történet több mint életszerűden. Ebben az eljárásban mindenki
számára egyértelmű, hogy az összes bizonyíték azt támasztja alá, ami a
vádiratban, illetve az elsőfokú ítéletben szerepel.
– Mit gondol, a véres kesztyű meg a cipő azért maradt meg, mert
Bogdán József sajnálta kidobni?
– Nem, egyszerűen nem tartotta fontosnak. Azt hangoztatta: az ásó
nincs meg, a kést, amit később egy bokor alatt megtaláltunk, letörölték.
Ha én fogtam volna meg a kést, és azzal bántalmaztam volna a gyereket,
rajta lenne a DNS-em. Keressék meg rajta! Tehát Bogdán azzal véde-
kezik, hogy az elkövetési eszközön nincs rajta a DNS-e. De nem is fel-
tétlenül kell, hogy rajta legyen. A kesztyűn, a saját kesztyűjén, amit végig
a sajátjaként ismer el, és azt mondja, hogy végig rajta volt, ott van Bence
vére. Ebből, továbbá a társak vallomásából, a helyszíni kihallgatások
eredményeiből nyilvánvalóan következik, hogy ő kínozta meg Szita
Bencét.
– Miért kellett meghalnia Szita Bencének? És miért ilyen kegyetlen
módon?
– Az egész ügy kulcsa, alfája és ómegája Polcz Erika és Gyöngyi
Sándor kapcsolata. A nő így gondolkodott: „Kell nekem ez a férfi. Min-
denáron. Valamit fel kell áldoznom a célom érdekében. A saját gyere-
kemet? Dehogy. Beáldozom a másik gyerekét! Hát van más választá-
som?” És megpróbálja megmérgezni. Mert azt gondolja, az nem fáj. Az
nem olyan véres. Csak nem jön össze. Megpróbált ő ebből a helyzetből

189
kifordulni, csak nem jött neki össze. Mert Bence és Balázs konfron-
tálódtak, ha kellett, ha nem. Hiszen Bence erősebb személyiség volt, így
Balázs mindig vert helyzetbe került – átvitt értelemben is. Ezt pedig
Polcz Erika képtelen volt feldolgozni.
– Beszélt is arról, hogy ilyennek látta a gyerekét Bence mellett?
– Bencét látta magának az ördögnek. Egyébként Polcz Erika szemét
egyetlen könnycsepp sem hagyta el az eljárás során. Soha. Még akkor
sem, amikor azt mutatta be egy próbababán, hogy bántalmazta Bogdán
Bencét. Pedig jó pár órát eltöltöttem vele. Ő sokkal intelligensebb annál,
mint az ember gondolná. Az egyetlen helyzet az a bizonyos november 6-i
beismerő vallomás volt, amikor szerintem az igazat mondta. Hihető volt,
hogy Bogdánt csak Kertészen keresztül ismerhette. Azt mondta, Kertész
ajánlotta ezt az embert a problémája megoldására. Ekkor tudta meg, hogy
az elrakás szó tulajdonképpen mit is jelent. Amikor közölte, hogy nincs
készpénze, de van aranya, úgy döntöttek, hogy az eladásból befolyó
összeg elegendő lesz fizetség gyanánt. Miután megegyeztek abban, hogy
Bogdán „elrakja” a gyereket, megoldja ezt a problémát, adja át a pénzt,
tehát valósul meg a felbujtás.
– Mit gondol, Polcz Erika miért volt ott, amikor megölték a gyereket?
Ott akart lenni, látni akarta a kínzását?
Nem tudom, hogy miért akart ott lenni, és miért akarta végignézni. De
ő korlátok közé volt szorítva, nélküle a gyereket nem tudták volna
megölni. Magyarán, neki kellett a gyereket az elkövetőhöz vinni, nem az
elkövető ment a gyermekhez. A kényszerhelyzetéből adódóan volt jelen a
gyilkosságnál, de abban biztos vagyok, hogy két percig sem ágált ellene.
Amikor a beismerő vallomásának ehhez a részéhez értünk, az ő
bűnösségére kiterjedő állításai már nem feltétlenül tükrözték a valóságot.
Azt mondta, Sántosra való kiérkezésük után Bogdán elsétált a gyer-
mekkel, őket pedig közvetlenül követte Kertész, kezében az ásóval. Ő
ekkor az autójában ült, majd egyszer csak egy visítást, artikulálatlan
üvöltést hallott, majd amikor Bogdán visszament, és felszólította őt, hogy
menjen vele, akkor látta Bencét, látta a bántalmazásának egy részét.
Kertész későbbi vallomása pedig – mint tudjuk – ellentmond ennek.
– Pofoz Erika azt gondol fa, hogy eltűntként keresik majd a gyereket,
és ő nagy boldogan él tovább Gyöngyi Sándorral?

190
191
 – Pontosan. Mi történik? A fiát többé már nem bánthatja Bence. Mi
kell még? Bence eltűnt. Talán elmorzsol egy könnycseppet, de csak
akkor, ha Sándor látja. És ennyi. Majd odaköltözik Gyöngyi Sándorhoz,
vigasztalja, keresi vele a gyermeket, és nagyon sajnálja a párját. Közben
mit gondol? Megszereztem a férfit? Megszereztem. Nekem már semmi
más nem kell.
Polcz Erika nem véletlenül engedte magához Gyöngyi Lillát. Abba a
házba, amely egyébként is kicsi. Azzal is még jobban magához akarta
kötni a férfit. Ezek mind-mind a színjáték szoros részét képezték.
– És ez a férfi miért nem vett észre semmit?
– A pedagógus miért nem vett észre semmit? A nagyszülő miért nem
vett észre semmit? Mert nem volt mit észrevenni. Ez egy rendkívül
tudatosan megtervezett gyilkosság volt. Polcz Erika kitalálta. És ott volt
Kertész, aki segített neki. Ő vitte a mérget, majd mivel ez nem sikerült,
bemutatta Bogdánnak. Ha nincs Kertész, nincs gyilkosság. Vagy leg-
alábbis nem most. Lehet, hogy később lett volna, lehet, hogy más for-
mában, de biztos, hogy Polcz Erika mindent megtett volna annak
érdekében, hogy ez a kisfiú elkerüljön az útból.
2014. január 10-én meghozta jogerős ítéletét a Pécsi ítélőtábla a Szita
Bence megölésével vádolt három ember ügyében. Ehhez mindössze pár
órára volt szükség. A vádlottak a per során ugyanazt a védekezést
szajkózták, mint korábban a Kaposvári Törvényszéken.
A bíróság úgy döntött, helybenhagyja az első fokon kiszabott ítéletet,
így Polcz Erikát, Bogdán Józsefet és Kertész Józsefet szerepüktől füg-
gően nyereségvágyból, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel,
tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett
emberölés miatt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték.
Krémer László tanácsvezető bíró a büntetés kiszabásával kapcsolat-
ban hangsúlyozta: a tettesek a bűncselekményt példátlan brutalitással,
gyermek sérelmére követték el; a büntetőügyeket egy évtizede tárgyaló
tanács mostanáig nem találkozott olyan vádlottakkal, mint Polcz Erika és
Bogdán József, akiknek az emberölés négyszeres minősített esete miatt
kellett felelniük.
Polcz Erikától – több napilap információja szerint – a börtönévek alatt
mindkét gyereke elfordult, csak az édesanyja látogatta. A nőnél 2015-ben

192
mellrákot diagnosztizáltak. Megműtötték, de nem sokkal később kiújult a
betegsége. Polcz Erika 2017 januárjában, miután minden életmentő
kezelést elutasított, a tököli rabkórházban meghalt. A nőt teljes titokban
édesanyja temettette el.

193
 MAKAI LAJOS
„Úgy döntöttünk,
hogy maga az életben nem fog
szabadlábra kerülni.”

Életfogytiglan:
az apránként adagolt halál
— Makai Lajos —

Mi köti össze Bándy Kata meggyilkolását egy Baranya megyei kettős

gyilkossággal? Mit érez a bíró, amikor megfellebbezhetetlenül kimondja a
tényleges életfogytiglani ítéletet, majd magyarázatként még hozzáteszi:
maga már csak holtan fog kijönni a börtönből?
Makai Lajos, a Pécsi ítélőtábla különösen szigorúnak tartott elnöke
vállalta, hogy válaszol minden kérdésemre.

Anno, amikor még beiratkozott Kaposvár híres gimnáziumába, a

Táncsics Mihályba, azt tervezte, hogy orvos lesz. Matematika-fizika
szakra ment. Majd úgy ítélte meg, hogy a fontos felvételi tárgy, a biológia
tanulására nem jut annyi ideje, amennyi a sikeres orvosi egyetemi
felvételihez kell. Negyedikben döntött: az orvosi helyett a jogi egyetemet
veszi célba.
– Tulajdonképp az egyetemen szerettem meg a jogot. Az utolsó évben
tanulmányi szerződést kötöttem az Igazságügyi Minisztériummal. Ennek

194
az volt a feltétele, hogy utána bíróságra megyek dolgozni. Igaz, akkor
még nem tudtam, hogy bíró leszek – emlékszik Makai Lajos a kezdetekre.
A Marcali Járásbíróságon, fogalmazóként jött rá, hogy a bírói pályán
szeretne maradni. Előbb polgári ügyeken edződött.
– Jó iskola volt. Van egy felperesi állítás valamire, mellette egy alpe-
resi védekezés, és a bírónak kell nyomozni, amit én nagyon szerettem –
magyarázza, majd rögtön elmeséli egy olyan polgári peres ügy részleteit,
amely bár nem tűnik túl jelentősnek, a tanulságaival nagyon messzire
viszi a beszélgetést.
– Máig emlékszem az úgynevezett pálinkás ügyre. Szerintem máshol
nem is tárgyaltak ilyen esetet – mondja. Lehet, csak én érzem, de a
hangja mintha valamiféle melegebb tónusra váltana az emlékezéstől. A
Pécsi ítélőtáblán a főbíró irodájában vagyunk. Kényelmes
ülőgarnitúrába süppedve hallgatom. Közben sötétkék jói szabott
zakójának hajtókáján akad meg a szemem, kicsi, talán ötforintos
nagyságú sincs a jelvény, amely a szív oldalára lett tűzve, rajta a magyar
címerrel.
– Volt egy balatonmáriafürdői idősebb bácsi, aki azzal egészítette ki a
nyugdíját, hogy pálinkát főzetett az ÁFÉSZ-nál (a rendszerváltás előtti
Magyar országon elterjedt, elsősorban a vidéki boltokat üzemeltető
szövetkezetek egységes neve), és azt kimérte a házában reggelente. Anno
ezt úgy mondták, hogy bögrecsárdája volt. Az egyik évben átverték.
Főzetett kilencven liter pálinkát. A klasszikus ötvenkét foltra kérte, és
helyette negyvenhét fokosra készítették. Átvette az italt, jött reggel az
első rendes parasztember, aki megkóstolta a pálinkát, és azt mondta:
papa, ez nem ötvenkettes. Az öreg pedig megmérette, és tényleg nem az
volt. Beperelte az ÁFÉSZ-t. Az volt a keresete lényege, hogy ő visszaadja
a kilencven liter negyvenhét fokos pálinkát, és adjanak neki helyette
kilencven liter ötvenkét fokos vegyes gyümölcspálinkát. Na most a
perben azt kellett eldönteni, hogy igaza van-e a papának, vagy nem. A
bizonyítás alatt kiderült, hogy valóban átverték az öreget. Valahogy így
szólt röviden az ítélet: a bíróság kötelezi a felperest, hogy szolgáltasson
ki a Balatonmáriafürdő és vidéke ÁFÉSZ-nak kilencven liter negyvenhét
fokos pálinkát, kötelezi ezzel egyidejűleg az alperest, hogy szolgáltasson
ki a felperesnek kilencven liter ötvenkét fokos vegyes gyümölcspálinkát.

195
Az ÁFÉSZ megfellebbezte az ítéletet, a megyei bíróság pedig helyben-
hagyta, tehát jó volt a döntés. Már elfelejtettem az egész ügyet, amikor jó
fél év múlva a bíróságon megkeresett a papa. Elmondta, hogy az ÁFÉSZ
önként nem teljesített, végrehajtást kellett kérnie az ügyben. Azért jött el
hozzám a bíróságra, mert hozott az ötvenkettes pálinkából egy üveggel.
Mondtam, neki: bátyám, ne haragudjon, de én ezt nem fogadhatom el!
Persze tudtam: ő nem azért hozta ezt, hogy megvesztegessen, hanem
azért, mert boldog volt, hogy sikerült az igazát megtalálni.
– Más tisztessége kell hogy legyen a bírónak, mint egy hétköznapi
embernek? – kérdezem.
– Szerintem igen – mondja határozottan.
– Mire kell figyelnie?
– Az ilyen helyzetekre. Különösen kis közösségben, ahol én voltam
Marcaliban, egy tizennyolc-ezres városban. Mindenki ismert mindenkit.
Ahhoz, hogy bízzanak az emberben, a mindennapokban is úgy kellett
élnie, hogy ezt a bizalmat semmi ne kezdje ki. Én ott dolgoztam
’81-től’88-ig. A hét év alatt egyetlenegy alkalommal nem jelentettem be
elfogultságot. A mai világban, ha egy ügyvéd ellen büntetőeljárás folyik,
nemegyszer látom, hogy a munkakapcsolatra hivatkozva jelent
elfogultságot az ügyész vagy a bíró. Tehát én ítéltem el olyanokat is,
akikkel szevasz viszonyban voltam.
– De ezek szerint mégis távolságtartó volt.
– Nem okozott lelkiismereti problémát, hogy elítéljem akár az is-
merősömet is, ha elkövetett egy bűncselekményt. Egyszer hosszú évekre
ítéltem a helyi társadalmi ranglétrán magas helyen álló embernek a fiát
erőszakos közösülés miatt. A fiút meg az apját is jól ismertem.
– Cserbenhagyásnak érezte volna a testület felé, ha
összeférhetetlenséget jelent be?
– Pontosan.
– A többéves ítélet után mit mondott a fiú apja?
– Semmit. Nem is próbált keresni. Nyilván itt mutatkozik meg az,
hogy ki alkalmas bírónak, és ki nem. De volt arra is példa, hogy megke-
resett egy ügyvéd, akiről álmomban nem gondoltam, hogy ilyet tesz.
Ekkor már Kaposváron, a Somogy megyei bíróságon dolgoztam. Egy
vállalkozót érintő, nyomozati szakban lévő, többmilliós kárértékű gaz-

196
dasági ügyben keresett meg a védő. Az ügyfelét letartóztatták, az egyik
kolléga pedig szabadlábra helyezte. Két héttel később nekem kellett
döntenem ugyanennek az embernek az előzetes letartóztatásáról. Bejött
hozzám az ügyvéd, és tulajdonképpen arra akart rábírni, hogy helyezzem
szabadlábra az ügyfelét. Szó szerint arra utalt az ügyvéd, hogy a
védencének a szabadulása érdekében a pénz nem számít, az összeget én
határozom meg. Nagyon megdöbbentem. Nyíltan elmondtam neki, hogy
ezt tőle nem vártam. Azzal zártam a beszélgetésünket, hogy egyet
ígérhetek: alaposan meg fogom nézni az ügyet. Rögtön tájékoztattam a
beszélgetésről a bíróság akkori elnökét, csak hogy tudjon róla. Én azt,
ami elhangzott, bizonyítani nem tudtam, tehát csak ezt tehettem. Majd
nyilvánvalóan ez végül a döntésemen semmit nem változtatott.
Fenntartottam a letartóztatást. Ez volt egyébként az egyetlen ilyen
kísérlet a pályám során. Utána valami eltört bennem ezzel az ügyvéd
kollégával szemben, annak ellenére, hogy egyébként hihetetlen okos és
eredményes védő volt.
– Azért gondolom, hallott arról, hogy vannak ügyvédek, akik
megígérik az ügyfelüknek, hogy kihozzák az előzetesből, és ez nemritkán
meg is történik.
– Természetesen, tudok róla. De hogy hozná ki? – kérdi egyenesen a
szemembe nézve. – Van, aki annyira rutinos, hogy nagyon jól tudja, egyes
ügytípusoknál, bizonyos idő eltelte után, az ő közbenjárásától
függetlenül, szabadítani fogják a védencét. Ezekben az ügyekben nem
gyakorlat az, hogy bent tartsák a jogerős ítéletig a terheltet. Sokszor fél év
a választóvonal, akkor újra ülést kell tartani a kényszerintézkedés
tárgyában.
– Olyan előfordult a bíró úrral, hogy szabadulása után összefutott
valakivel az utcán?
– Igen. Méghozzá olyan valakivel, aki hat évet kapott egy
sokvádlottas ügyben. Kaposváron tárgyaltam az ügyet, rablások, lopások,
vagyon elleni erőszakos cselekmények miatt. Az ítélethirdetéskor az
egyik vádlott megfenyegetett, ezzel a félreérthetetlen mozdulattal jelezte,
hogy mit tesz velem, ha szabadul – miközben beszél, elhúzza a kezét a
nyaka előtt. – Hát gondoltam, jól van, meglátjuk. Már rég elfelejtettem az
ügyet. Ugyanez a férfi évekkel később szabadult, és összefutottunk egy

197
boltban. Furcsa volt, hogy valahonnan ismerem. Ugye a nevek azok ki-
esnek, de az arcok meg az ügyek megmaradnak bennem. Ő meglátott, és
rám köszönt. Jó napot, bíró úr! Hogy van? Mondtam, hogy köszönöm,
jól, és ön? Ő pedig a legtermészetesebben elmondta, hogy mikor
szabadult, és mit csinál azóta.
– És végigfutott akkor a fejében, hogy mit ígért? A mozdulat, ahogy a
torka előtt elhúzta a kezét?
– Igen. A mozdulat, az eszembe jutott.
– Tudom, vagy érzem, hogy a bírónak folyamatosan távolságot kell
tartania. Bemegy a tárgyalóterembe, és kint hagyja a privát énjét, és
ebből a bizonyos távolságból szemléli azt, ami történik. De akkor is meg
tud maradni ez a távolság, amikor az ember halálos fenyegetést kap?
– Én azt gondolom, hogy igen. De attól, hogy távolságot tartok, én
azért rá is hangolódom a vádlottra. Megpróbálok azon a síkon mozogni,
mint ő.
– Tehát empátia nélkül nem megy.
– Empátia nélkül nem megy. Nagyon gyakran mondom a tárgyaláson:
miből gondolja, hogy én ezt elhiszem? Pláne, ha akkora marhaságot
mond, hogy egy általános iskolás gyerek sem hiszi el. Mindig igyekszem
a vádlott nyelvén kommunikálni. Meggyőződésem: tiszteletben kell
tartani azt a jogát, hogy azt mond, amit akar. Azt utálom azonban a
legjobban, hogyha hülyének néznek. Függetlenül attól, hogy annak, aki
ezt teszi, több diplomája van, vagy egy teljesen tanulatlan valaki. Amikor
pedig rájön a vádlott, hogy rájöttem, engem hülyének néz, általában az ő
hozzáállása is változik. Ha a bíróban van empátia, akkor a súlyos éveket
is képes megértetni azzal, akit elítél. Ő az egyedül rajtam kívül, aki tudja,
hogy elkövette, vagy nem követte el. És hogy ez mit ér. Ha képes vagyok
a saját személyiségébe belehelyezni a döntésemet, ő is képes lesz
elfogadni azt. Be lehet csukni tizenöt évre egy embert úgy, hogy
tisztelettudó marad, és lehet valakit úgy csak megrovásban részesíteni,
hogy egy életre meggyűlöl ott, abban a pillanatban.
– Ez egy magányos pálya?
– Igen, az. Az ember egyedül marad a lelkiismeretével, a jogszabályi
felvértezettségével, a szakmai tapasztalataival és a tudásával.

198
199
 – Ugye nem sértő, ha azt mondom, kizárt dolognak tartom, hogy
minden kollegája önhöz hasonlóan gondolkodik?
– Nem sért meg vele. Jól ismerem a kollégáimat. Kaposváron történt,
kollégiumvezető voltam. Egyszer azzal hívtak telefonon, hogy egy hely-
színi tárgyaláson az egyik bíróra ráborította a vádlott az asztalt. Azonnal
megmondtam a bíró nevét. Eltaláltam. Ha a bíró nem találja meg a hangot
az előtte álló személlyel, esetleg lekezelő vele, akkor előfordul, hogy
ráborítják az asztalt. Mindig, amikor a bírókat ért támadásokról
beszélünk, arra gondolok, hogy legalább ötven százalék szerepe van
benne a bírónak.

Megkarmolta, hogy meglegyen a DNS-e

— A PSZICHOLÓGUSNŐ HALÁLA —

Bándy Kata, a Pécsi Rendőr-főkapitányság huszonöt éves pszichológusa

2012. július 8-ra virradó éjjel egy helyi szórakozóhelyről hazafelé tartva
eltűnt. A lány megbecstelenített holttestét négy nappal később találták
meg.
A nyomozás elején mindenki azt gondolta, hogy erőszakkal hurcolták
el Bándy Katát. Nem feltételezte senki, hogy egyedül elment volna egy
elhagyatott helyen valakivel. Később kiderült, hogy pontosan ez történt.
Bándy Kata még haláltusája közben is rendőrként gondolkodott.
Miközben az életéért küzdött, szándékosan megkarmolta a gyilkosát,
hogy a körme alatt megtalálják annak DNS-profilját. Majd valóban a
DNS-minták azonosításakor derült ki, hogy a többszörösen büntetett
előéletű Péntek László DNS-e egyezik a köröm alól azonosított mintával.
A Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság július 15-én elfogta a huszonhat
éves, kelebiai, roma származású fiatalembert, aki azonnal beismerő
vallomást tett. Elmondta, tettét szexuális indíttatásból, ittasan, drog
hatása alatt, egyedül követte el. Állította, nem akart végezni Bándy
Katával, hirtelen felindulásból bántotta a lányt, mert az nem akart

200
közösülni vele.
Péntek László követni kezdte a hajnalban egyedül hazafelé tartó Bándy
Katát. A lány odaért a házhoz, ahol lakott. A kulcs után kutatott. Ki
akarta nyitni a kaput. Aztán mégis meggondolta magát. Talán azt hitte,
biztonságosabb, ha nem megy be a házba, hanem elindul gyalog, majd
csak leszakad róla a fiú...

Részlet Péntek László első vallomásából:

„Szóba állt velem, beszélgetni kezdtünk, közben haladtunk. Megtudtam,
hogy Katinak hívják, én is bemutatkoztam neki. Mondta, hogy ő hazafelé
megy. Mesélte, hogy pszichológus, de nem mondta el, hol dolgozik. Azt
is mondta, hogy buliból jön hazafelé. Kedves volt, elsétáltunk együtt a
ledinai játszótérre. Belemerültünk a beszélgetésbe. Mondtam, hogy
szoktam tetoválásokat készíteni. Majd beszélgetés közben szóba került,
hogy nincsen csávója.
Közvetlen volt velem a lány, aztán ültünk a fűben, ott, ahol van az
árok. Kérdeztem miért nincs barátja, miért szakítottak, mire mondta,
hogy már nem volt jó nekik együtt. Elkezdtem dicsérgetni a lány szép-
ségét. Be voltam füvezve, és ittam is. Aztán egyszer csak megcsókoltam.
Kati nem tiltakozott. Én továbbmentem a dologban, mondtam neki, hogy
szeretkezzünk. Ő azt mondta, hogy nem, mert megláthatnak minket, meg
nem is akarja. Fogdosni kezdtem a kezét, a combját...
Én egyre csak mondtam, hogy szeretkezzünk – de ő csak nem akarta...
Kérdezte, miért akarom én ezt annyira. Mondtam, hogy megkívántam...
Kikattant az agyam. Fogtam a lány táskáját. A vállra akasztó zsinórt a
nyakára tekertem. A táskapántot megszorítottam, miközben a földön
feküdtünk mindketten. A lány fuldoklott, forgolódott. Azért csináltam ezt
vele, mert ideges lettem, mert nem akart velem közösülni: nem akartam
megölni. Szedte volna le a lány a madzagot a nyakáról. Aztán fuldoklóit,
és egyszer csak nem vett levegőt.
A mozdulatlan test lecsúszott az árokba, de megakadt egy ágban. Ezt
láttam, mert annyi fény volt. Amikor a lány legurult a partoldalon, még

201
hallottam, hogy hörög. A táskája fenn maradt velem...”

Péntek Lászlót 2013. április 5-én a Pécsi Törvényszék első fokon

tényleges életfogytiglani fegyházra ítélte. Antal Gábor bíró a büntetés
kiszabásával kapcsolatban elmondta, hogy Péntek gátlástalan ember,
akire a korábbi büntetései semmilyen visszatartó erőt nem gyakoroltak.
A bíró kitért arra is, téves a halálos végeredmény ismeretében érté-
kelni Bándy Kata döntését, hogy nem hazament, hanem továbbsétált,
amikor gyilkosa megszólította. Úgy vélte, a nőt hivatása arra sarkallta,
hogy a problémát megoldja, ne futamodjon meg. Az ítéletindoklás be-
fejeztével a bíró ezzel a mondattal zárta a pert „Péntek László, ennyi volt,
és nincs tovább!”
– Ezt a kérdést a legvégére akartam hagyni... De most teszem fii, mert
arról beszéltünk, hogyan szólítják meg a bírók a vádlottakat. A Bándy
Kata– ügyben elsőfokon nekem megütötte a fülemet, amikor az ítélet
indoklásakor elhangzott, hogy „Péntek László, ennyi volt, és nincs
tovább!" –fordulok az ügyben másodfokon döntőfőbíróhoz. Ő
gondolkodás nélkül válaszol.
– Mindenkinek van egy szubjektív látásmódja és egy személyisége. A
bíró sem kivétel ez alól. Ezt pedig minden bizonnyal valamilyen szinten
beleviszi a döntésébe. Viszont van egy határ, ami fölött ennek a
szubjektumnak nem szabad dominálni. A büntetéskiszabás persze nem
szentírás, számtalan összetevője van, amelyek közül a legfontosabb a
törvényesség. A büntetés kiszabásáról könyvek is születtek. Az ítélet
azonban emberekről szól. Az azt kiszabó bíró is ember, áld nem úgy
dolgozik, mint egy gép, mert a büntetéskiszabás nem pusztán matema-
tika. Ez pedig, tetszik, vagy nem, meg is jelenik az ítéletekben.
– Mikor hallott először a Bándy Kata-ügyről?
– Ahogy bárki más, a sajtóból.
– És elindul belül egy gondolkodás ilyenkor. Másképp tekint rá
bíróként'?

202
203
 – Nem. Régen kialakult bennem, hogy meghallgatom, mi történt, de
nem elemzem, nem szintetizálom, nem foglalkozom vele. Éppen azért,
mert nem tudom, hogy munkakapcsolatba fogok-e kerülni az üggyel.
Tehát ez már egy tudatos, hosszú évek alatt kialakult reflex. Még csak
véleményt sem mondok róla, mert azért óhatatlanul megkérdezik az
embert az ismerősei.
– Fél, hogy befolyásolhatja később, ha idejekorán, kevés tény
ismeretében, mint magánember ítélkezik?
– Pontosan erről van szó.
– Ilyenkor azt sem követi, ami az elsőfokú tárgyaláson történik?
– Én csak akkor kezdek foglalkozni az üggyel, amikor másodfokon
megkapom az iratokat. Ebben az esetben is – mint mindig – az első
hivatalos feljegyzéstől a feljelentésen keresztül az utolsó kihallgatási
jegyzőkönyvig vagy szakértői véleményig mindent részletesen átolvas-
tam.
– Sokan mondták azt az elsőfokú ítélet után, hogy ha az áldozat nem
egy ilyen szép fiatal nő, nincs ekkora sajtónyilvánosság. Jogászkörökben
jóformán általános volt a vélekedés, hogy első fokon nem tényleges
életfogytiglani ítélet született volna. Aztán szinte ezt az elméletet igazolta,
amikor másodfokon életfogytiglani maradt, de azzal a lehetőséggel, hogy
negyven év elteltével szabadlábra helyezhetik Péntek Lászlót.
– Az évtizedek alatt kialakult bennem egyfajta értékrend, értékítélet
az ügyek súlya és a büntetéskiszabási gyakorlat alapján – mondja elgon-
dolkodva. Mégis, miután egy pillanatra sem áll meg, miközben válaszol,
érzem, nem először fogalmazza meg ennek az ítéletnek az okait. – Meg-
próbáltam mérlegelni, hogy ha valamit ezerre értékelek, akkor másva-
lami mitől ér kilencszázat, nyolcszázat vagy százat. Miután sok hasonló
emberölési üggyel találkoztam, ebben az értékrendben valahol megpró-
bálok elhelyezni minden egyes ügyet, amelyben ítélkezem. Nekem az
ítélkezéskor nagyon fontos, hogy az igazságosságnak, a jogszabályok-
nak, de a saját lelkiismeretemnek is megfeleljek. Előfordul, hogy ugyan-
abban az időszakban több súlyos megítélésű ügyet tárgyalok, amelyeket
bizonyos szempontok alapján össze kell mérni...
– Emlékszem, a Bándy Kata-gyilkossággal párhuzamosan a romonyai

204
kettős gyilkosságot tárgyalta. A vádlottal, Bereczki Sándorral, aki a volt
barátnőjét és annak új élettársát ölte meg, az elsőfokú ítélet után interjút
is készítettem. Egy jogász ismerősöm azt mondta erre és a Bándy
Kata-ügyre vonatkoztatva, hogy elsőfokon ebben a két ügyben fordított
döntés született. Péntek László érdemelte volna azt a büntetést, amit a
romonyai kettős gyilkos kapott, Bereczki Sándor pedig tényleges
életfogytiglanit. Aztán hónapokkal később az ön által vezetett bírói
tanács valóra váltotta ezt az elméletet. Igaz, azzal, hogy Péntek Lászlót jó
magaviselet esetén nem harminc, hanem negyven év múlva helyezik
szabadlábra, a romonyai kettős gyilkost viszont valóban tényleges
élefogytiglanira ítélték. Ezek szerint ön ugyanígy állította párhuzamba a
két eljárást?
– Nem mondhatok mást a kérdésére, mint azt, hogy a két ítélet
önmagáért beszél.

Kettős gyilkosság Romonyán

— FÉLTÉKENYSÉGBŐL ÖLT —

A táblabíróság Makai Lajos vezette tanácsa Bereczki Sándort – a Pécsi

Törvényszék határozatával megegyezően – előre kitervelten, több
emberen elkövetett emberölésben találta bűnösnek. A tett brutális jel-
legét, valamint az elkövető személyiségét értékelve, öntörvényű
magatartását figyelembe véve azonban úgy döntött, nem kerülhet
szabadlábra 30 év után sem. A tényleges életfogytiglani ítélet értelmében
élete végéig börtönben kell maradnia.
Bereczki Sándor, a Pécsi Sörgyár egykori nagy reményű logisztikai
igazgatója 2011. augusztus 31-én szisztematikusan készült arra, hogy
végezzen volt barátnőjével, a 37 éves pécsi ügyvédnővel, Sz. Ivett-tel és
annak új barátjával, a szintén ügyvéd W. Ferenccel. Az ítélet ismer-
tetésekor Makai Lajos bíró elmondta, Bereczki képzett sportlövő volt,

205
több fegyvert is tartott otthon. Aznap egy cipőboltban véletlenül
találkozott Sz. Ivett-tel és új barátjával. A bíróság a férfi első, később
visszavont vallomását vette alapul a jogerős ítéletnél. Eszerint Bereczki
Sándor hideg fejjel végiggondolta, hogyan vesz elégtételt azért, mert volt
barátnője másnál keresi a boldogságot. Tudta, hogy Sz. Ivett új barátjával
a nő romonyai házában tölti az estét. Bereczki megvacsorázott otthon,
megnézett egy akciófilmet, majd a fegyvertartó szekrényből magához vett
két fegyvert, kettő tárat, összesen 150 darab lőszert. Fekete színű
bakancsot, ugyanilyen színű farmernadrágot, pólót és mellényt húzott. A
fegyvereket és a lőszereket szatyorba rakta, majd betette azokat a
gépkocsijába. Magához vett még egy távlövészethez használt kesztyűt, egy
12 centiméter pengehosszúságú tőrkést és egy távcsövet is. Amikor
Romonyára ért, elővette a távcsövét, jó ideig így figyelte, mi történik a nő
házában. Majd átugrott a kerítésen. Beütötte a bejárati ajtó ablakát.
Benyúlt, és kinyitotta a kulcsra zárt ajtót. Sz. Ivett az ajtóhoz sietett.
Amint meglátta a belépő férfit, kiáltozni kezdett a barátjának, hogy ott
van Bereczki Sándor, és fegyver van nála.
Bereczki rákérdezett nőnél, hogy ki az a férfi, aki nála van. Ő azonban
nem válaszolt, hanem azt kiabálta W. Ferencnek, hogy rejtőzzön el, majd
maga is a konyhába futott. A két ember a konyhából nyíló kis
tárolóhelyiségben bújt el, behúzták annak harmonikaajtaját. Bereczki
ekkor a kamrában elrejtőző nőt és új szerelmét az ajtón keresztül leadott
lövésekkel megsebesítette. Amikor a két ember látta, hogy a kamraajtó
nem nyújt védelmet, előjöttek, de Bereczki Sándor lemészárolta őket. A
gyilkos összesen tizenhárom lövést adott le a házban és az udvaron. A
férfit öt, a nőt négy találat érte, az utolsó mindkettő esetében fejlövés
volt.
Bereczki Sándor ezután bezárkózott a házba az időközben a helyszínre
elsőként érkező körzeti megbízott és a polgárőrök elől, majd felhívta a
rendőrséget, és elmondta, mit tett. Azt is mondta, hogy véget vet az
életének, de végül kiment az épületből, és megadta magát a rendőrség
akciócsoportjának.
Bereczki Sándor az utolsó szó jogán számos hiányosságot, szabály-
talanságot vélt felfedezni az ellene indult eljárásban, a tényleges élet-

206
fogytiglani ítélet kihirdetéskor pedig többször is közbeszólt, félbeszakítva
a bírót.

– Számít a vádlottnak, hogy 40 év múlva szabadulhat vagy soha?

– Biztosan számít, bár tény, hogy 40 év már felmérhetetlenül hosszú
idő. A tudomány mai állása szerint a személyiség, ilyen körülmények
között, tíz-tizenkét év után olyan mértékű torzuláson megy keresztül,
hogy az már visszafordíthatatlan. Bár ez attól is függ, hogy mennyi idős
az, aki ezzel szembesül. Nagyon jól emlékszem az első tényleges
életfogytiglanos ügyemre. Egy 21 éves, de már többszörös visszaeső fiú
volt a vádlott, két nőt ölt meg.

Mindent vér borított Magyarkesziben

— AZ ISTEN IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSA —

A 20 éves Csepregi Péter 2000. szeptember 13-án több késszúrással

megölt egy 67 éves helybéli asszonyt. Az első gyilkosságot a bögrecsár-
daként üzemelő nyári konyhában követte el – írta anno a Tolnai Népúj-
ság. – Utána felment a nagy családi házba, ahol szembetalálta magát az
albérlőként ott lakó 22 éves tanítónővel, aki éppen kilépett a fürdőszo-
bából. A férfi először szúrt, majd csapkodó mozdulatokkal átvágta a lány
torkát. A sokat látott nyomozókat is megdöbbentette a helyszín. A férfi
kitakarított, eltüntette a látható vérnyomokat. Mégis, a helyszínelők által
használt, fluoreszkáló kontrasztanyagtól valósággal világított a für-
dőszoba. Egyértelmű volt, a gyilkosság után mindent vér borított...
– Emlékszem, Csepregi Péter az elfogása után az egyik őrre is
rátámadt. Hónapokkal később pedig megszökött a börtönből, de rövid
időn belül újra elfogták. Tudja, hogy öngyilkos lett a börtönben? –
fordulok újra Makai Lajoshoz.
– Amikor ezt megtudtam, azt mondtam magamban, hogy megtörtént

207
az Isten igazságszolgáltatása. Mert én azt gondolom, hogy akár a
tényleges életfogytiglani, akár a negyven év kegyetlen, embertelen bün-
tetés. De egyelőre mást nem talált ki a jogalkotó.
– Emlékszik minden egyes esetre, amikor kimondta a tényleges éle
fogytig tartó szabadságvesztésre történő ítélést?
– Igen.
– Erőt kellett merítenie, amikor ezt legelőször kimondta?
– Amikor az ember először mondja ki, hogy akként változtatja meg az
elsőfokú ítéletet, hogy a vádlottat a feltételes szabadságra bocsátás
kedvezményéből kizárja – arra készülni kell. Nyilván. De nem volt lelki–
ismeret-furdalásom – mondja higgadtan.
– Ránézett a vádlottra?
– Én mindig a szemébe nézek a vádlottaknak, amikor ítéletet hirdetek.
Számomra döbbenetes, hogy szinte kivétel nélkül mindenki rez-
zenéstelen arccal hallgatta végig a tényleges életfogytiglani ítéletet.
– Lehet, hogy nem is jut el az ember tudatáig ott, akkor, abban a pilla-
natban?
– Mindig megkérdezem az ítélethirdetés végén, hogy megértette-e a
döntést. Ha valamit nem értett belőle, akkor röviden még egyszer
elmondom neki: úgy döntöttünk, hogy maga az életben nem fog sza-
badlábra kerülni. Tehát bent fog meghalni a börtönben.
– Jól alszik?
– Jól.
– Az ítélethirdetés előtt is?
– Amikor még nem döntöttem – hogy mondjam –, nem is az alvással
van gondom. Inkább folyamatosan bent van a fejemben az ügy. Ez nem
olyan szakma, hogy félbehagyom, és majd holnap folytatom. Az ember
fejében mindig ott cirkulál az az ügy, amin éppen dolgozik. Ha akar, sem
tud szabadulni tőle. Abból soha nem lehet csakúgy kilépni.
– Szigorú bíró?
– Azt gondolom, hogy igen.
– Úgy hallottam a kollégáitól, hogy kifejezetten szigorúnak tartják. De
engem jobban érdekel az, hogy önmagáról hogyan vélekedik.
– Én is visszahallottam magamról, hogy szigorúnak tartanak. A bör-
tönpopulációtól viszont különböző csatornákon keresztül az jött vissza,

208
hogy szigorú, de igazságos. Nehéz ezeket a fogalmakat kezelni, azt
meghatározni, hogy mi az igazságos, mi nem.
– Az igazságos, gondolom, a korrekt akar lenni.
– Lehet, ha így van, az örömmel tölt el. Ami inkább alkalmanként
megnyugtat, amikor a szakmán belül ügyész vagy ügyvéd kollégák be-
szélnek arról, hogy az anyukájuk látott a tévében, és értette, hogy miről
van szó. Nekem ez fontos, a közérthetőség. Nem vagyok híve annak,
hogy például a Be. 324. paragrafus 2.2 bekezdés C pontja alapján mondja
el, mit állapított meg. írásban rendben van, de szóban úgy kell indokolni
az ítéletet, hogy az mindenkinek, az iskolázatlan, egyszerű embernek is
világos legyen.
– De ehhez legbelül képesnek kell lenni leegyszerűsítve szemlélni a
legbonyolultabb ügyeket is.
– Ezt én is így gondolom. Én például az ügy tárgyalását megelőzően
gyakran végigjárom a helyszíneket, próbálom megérteni, hogy miként
gondolkodhatott a sértett, amikor elment a vádlottal, mi motiválhatta.
Bizonyos ügyekben a vádlott védekezése, alibije tartalmaz olyan mo-
mentumokat, ami arra indít, hogy megnézzem a helyszíneket. Az általam
tárgyalt szinte minden jelentősebb ügyben megtettem ezt, és ez
legtöbbször segített a megoldásban, de volt olyan is, hogy nem jutottam
közelebb a sértett vagy az elkövető megértéséhez.
– A Bándy Kata-gyilkosságnál is ez történt?
– Igen. Ott ugyanígy végigjártam azt az utat, amit Bándy Kata megtett
a lakásától addig a pontig, ahol Péntek László megölte. Végigjártam
gyalog, kíváncsiságból. Egyszerűen meg akartam érteni, hogy mi okból
indult el ez a nő Péntekkel. Mert nem kellett volna. A kulcs már a zárban
volt. Annyit tesz a nő, hogy elfordítja, belép, és kész. Sokat gon-
dolkodtam ezen. Arra jutottam, lehet, hogy azt gondolta, ő pszichológus,
és ezt a helyzetet meg tudja oldani. Igen, lehet, hogy egy pácienst látott
Péntekben – teszi hozzá elgondolkodva. – Ahogy én végigjártam azt az
utat, egyszerűen érthetetlen volt számomra, hogy Bándy Kata miért ment
el Péntekkel.
– Sólymos Sára, aki Péntek László kirendelt védője volt, azt
nyilatkozta nekem egy interjúban, hogy az emberek nem értették, hogy
mehet el egy ilyen szép, tanult, fiatal lány ezzel a roma fiúval. Ezért volt

209
ilyen nagy társadalmi visszhangja az ügynek. Közben Péntek László
vallomásaiban életszerűnek tűnő párbeszédek hangzanak el a lánnyal. Ez
arra utal, hogy Bándy Kata vagy elhitte, hogy le tudja szerelni a férfi
közeledését, vagy nem mérte fel azonnal, hogy ki Péntek László?
– A kettő együtt lehetett. Ezt az ítélethirdetéskor is elmondtam.
Amikor pedig felmérte, már késő volt. Akkor már arra a helyre értek,
ahonnét nem tudott elmenekülni.
– Épp azáltal vált megközelíthetővé, hogy volt az az úgymond
bemelegítő beszélgetés, az egymásra hangolódás?
– Ez egy feltételezés, ami nem volt tárgya az eljárásnak.
– Mit gondol, igaz, amit Péntek László állít, hogy nem megölni akarta
a lányt?
– Igaz. Ő bármi áron közösülni akart a lánnyal. E körben sem tudok
mást mondani, mint amit ítéletünk indokolásában is leírtunk. Ő a vége
felé már elhitte abból a magatartásból, amit Bándy Kata tanúsított, hogy
rokonszenves a sértettnek. Amikor szembesült azzal, hogy nem így van,
már nem állt le. Nem megölni akarta, hanem azért kezdte fojtogatni, hogy
a fizikai ellenállását megtörje. Ugyanakkor ez az oka annak, hogy
minősített, aljas indokból elkövetett emberölésért ítélte el Péntek Lászlót
a bíróság.
– De ez alapján miért nem kaphatott Péntek László egy határozott
idejű Egyházat?
– Az ítéletnek igenis üzenete kell hogy legyen a társadalom felé. Az
említett ügytől függetlenül, általában gondolom így. Ezt hívják szak-
szerűen generális prevenciónak. Az üzenetet, amit a társadalom felé üzen
a bíróság a döntésével, hogy ezt nem lehet eltűrni. Én minden ilyen súlyú
ügyben elmondom a vádlottnak, hogy úgy gondoljuk, önnek ebben a
társadalomban nincs helye. Miután a társadalmat nem tudjuk kizárni az
önt körülvevő világból, önt zárjuk ki abból.
– Előfordult, hogy elítélt valakit, és utána túl szigorúnak érezte az
ítéletet?
– Nem. De olyan volt már, hogy felmentettem valakit, és meg voltam
győződve arról, hogy ő hunyó az ügyben. El is mondtam neki egyébként.
– Emberölésben?
– Igen, több emberöléses ügyben is volt rá példa.

210
Szerelmes rendőr volt a kivégző
— ELŐSZÖR ÚGY TŰNT, VÉGLEG MEGÚSSSZA —

Miközben beszél, rögtön eszembe jut a nemcsak Baranya-szerte, de az

egész ország nyilvánossága előtt is ismert gyilkosság, amelyben a Pécsi
ítélőtáblán Makai Lajos bírói tanácsa hozott jogerős ítéletet. Az egykori
kiemelt főnyomozó, R. Attila 2000. február 6-án éjjel Vokányban hét
lövéssel végzett barátnője válófélben lévő férjével, N. Lajossal. A
gyilkosság indítéka az volt, hogy a férfi nem tudott megegyezni a
feleséggel a válás részleteiről. Nem akart kiköltözni a közös házból, és az
egyik gyerekét ő akarta nevelni.
Közvetlenül a gyilkosság után az egykor csalási ügyekre specializá-
lódott rendőrtisztet és barátnőjét is meggyanúsították az emberöléssel.
Később azonban bizonyíték hiányában megszüntették ellenük az eljárást.
Ot évvel ezután az ismert gyilkossági főzsaru, Kovács Lajos vezette osztály
kapta meg az ügyet. Újraindult a nyomozás. Vallomások születtek arról,
hogy R. Attila fegyvert szerzett, ugyanakkor bérgyilkost is keresett a félj
halála előtt. Hiába tagadott végig a volt rendőr, egyre több jel mutatott
arra, hogy ő követte el a gyilkosságot. A férfi ellen vádat emeltek, a
barátnő ellen azonban nem találtak bizonyítékot. R. Attilát végül
tizennyolc év fegyházra ítélte a Pécsi ítélőtábla.
Évekkel ezután állt be fordulat az ügyben. A férfinak meggyőződésévé
vált, hogy barátnője alkut kötött a rendőrökkel, ezért találták meg az
ellene valló tanúkat, és sikerült rábizonyítani a gyilkosságot. Terhelő
vallomást tett a nőre. Elmondta azt, amit az ügyet jól ismerő rendőrök
váltig állítottak: a nővel együtt tervelték ki és hajtották végre a gyil-
kosságot. Éjjel autóval mentek el N. Lajos vokányi házához.
Azt hazudták a férfinak, hogy váratlanul az Alföldre kell utazniuk, a
kocsiban alszanak a gyerekek, segítsen bevinni őket. N. Lajos beengedte a

211
házba a párt. R. Attila rögtön elővette a pisztolyát. Hatot lőtt a férfiba. A
vallomás szerint N. Lajos ezután még lélegzett, de látszott, hogy csak
percei lehetnek hátra. R. állította, ő ezután el akart menni a házból, de a
barátnője kérésére visszament a ziháló emberhez, akit halántékon lőtt.
Az új vallomás elegendő ok volt a perújításra. A nő előzetes letar-
tóztatásba került. Őt is megvádolták az emberölés elkövetésével. Két év
négy hónap után mégis szabadlábra helyezték, miután első fokon
kimondták, hogy nincs elegendő bizonyíték a bűnösségére.

– Mi alapján gondolta, hogy nem követhette el egyedül a gyilkosságot

a volt rendőr? – kérdezem a főbírót.
– Az ügy összes beszerzett adata alapján. Nem egy eljárás során
érezhető, hogy valami hiányzik, a beszerzett bizonyítékok más tények
megállapítását is lehetővé teszik.
– Más pedig nem lehetett, mint a nő, akivel a gyilkosságot követően,
az öt evvel későbbi őrizetbe vételéig még együtt élt?
– Ezen alapult a perújítás elrendelését követően a vád.
– Ha a volt rendőr meg a jogerős ítélet előtt beismer mindent, és
terhelő vallomást tesz az asszonyra, másképp alakul?
– Nem szeretnék feltételezésekbe bocsátkozni. Lényeg az, hogy
lefolyt az asszony ellen az eljárás, és bizonyítékok hiányában felmentette
a bíróság. A végén, az ítélethirdetéskor annyit mondtam neki, hogy önt
ebben az ügyben nem fogják még egyszer felelősségre vonni. De van
még ennél is egy magasabb fórum, ahol majd számot kell adnia...
– Sokáig foglalkoztatta még ez az ügy?
– Amikor találkoztam a nővel az utcán, akkor azért az nem hagyott
érintetlenül. Egy villanás volt. Tulajdonképp elmentünk egymás mellett.
Szerintem ő meg sem ismert abban a szituációban. Nekem viszont, mint
bírónak, mégis túl kellett lépnem ezen, annak ellenére, hogy ez az ügy
kérdéseket hagyott bennem.
– Más ember meghasadna abban a kettősségben, amit egy bírónak
belül, magában nap mint nap vinnie kell. Mi az, amit tudva tudok, és mi
az, ami bizonyítható? Milyen körülmények hatottak az elkövetőre? Hány

212
évet jelenthet ez, amikor kimérem rá az ítéletet?
– Igen, értem, hogy ez sokszor nehezen megfogható. Volt olyan ügy,
ahol korábban emberölésért már elítélték a vádlottat. Leült tíz vagy ti-
zenöt évet, utána egy újabb emberölésért eljárás indult ellene. Emlék-
szem, egyszer csak azt kérte: vegyük figyelembe enyhítő körülményként,
hogy már 15 éve nem ölt embert. Akkor kénytelen voltam azt mondani,
hogy ne haragudjon, de az nem érdem, ha valaki tizenöt évig nem öl
embert. Az a természetes, hogy egész életében nem öl embert.
– Olyan személyiségről volt szó, akinek indulatkezelési problémái
voltak?
– Igen. Annyit gondolkodtam azon, hogy az életellenes ügyekben
mellőzhetetlen vizsgálni az elmeállapotot. Jóformán mindig megállapítja
a szakértő, hogy teljesen beszámítható a vádlott. Nekem meg nagyon
nehéz ezt kezelni. Kizárt dolognak tartom, hogy valaki mindenféle stikk
nélkül gyilkoljon. Én nem tudom elképzelni, hogy egy teljesen ép lelkű
ember, teljesen normális gondolkodás mellett, megöljön valakit. Sokszor
felmerül bennem, mert szükségszerűen egy bírónak ez az eszébe jut,
hogy lenne-e olyan szituáció, amikor én ugyanezt tenném?
Előfordulhatna-e olyan élethelyzet, ami arra motiválna, hogy embert
öljek? Mindig arra jutok, hogy az emberi elme a mai napig kiismerhe-
tetlen.

RÉSZLET A ROMONYAI KETTŐS GYILKOSSÁG UTÁN FELVETT

TELEFONBESZÉLGETÉSBŐL

Bereczki Sándor közvetlenül Sz. Ivett és W. Ferenc kivégzésszerű meg-

ölését követően felhívta a rendőrség ügyeletét. Elmondta, hogy megölte
Sz. Ivettet. Azért kellett a nőnek meghalnia, mert szerinte rajta kívül
párhuzamosan mással is párkapcsolatot tartott fenn. Azt is közölte az
ügyeletessel, hogy amit tett, a jövőben is ugyanígy elkövetné.
„Az ordibálás. Az, hogy ne lőjem le! Tehát mikor egy embert már
megöl az ember, nem azért jön ki (utána a kertbe), hogy a másikat élve
hagyja, mikor az egész életét dönti romba...” – mondta, majd hozzátette:

213
„Nagyon sok mindent, nagyon sok mindent tesz az ember, amiért utólag
esetleg másképp gondolkodik, de én most sem változtatom meg a
véleményem. Én most nehezen mondom ki, de ugyanezt tenném holnap
is, holnapután is... Tudom, hogy szomorú, de most miért hazudjak önnek.
Én nem azért jöttem ide, mert beteg vagyok, nem vagyok beszámítható,
vagy surmó vagyok, eszem ágában sincs... Mert nekem nagyon nagy
bajom az, hogy ha azt mondom valamire, hogy megteszem, azt
megteszem. Én nem visszakozom, ez egy csúnya szokás részemről,
nagyon csúnya.”

– A romonyai kettős gyilkosban, Bereczki Sándorban, aki korábban

megbecsült felső vezető, a Pécsi Sörgyár logisztikai igazgatója volt,
minden gát átszakadt, amikor meglátta egy cipőboltban a volt élettársát
egy másik férfi oldalán. Bele az elsőfokú ítélet után készítettem interjút.
Eszébe sem jutott, hogy tényleges életfogytiglanit kaphat. Sőt azt remélte,
hogy enyhítik a 30 éves büntetését másodfokon.
– Nemegyszer találkoztam már azzal, hogy közvetlen az elkövetés
után valaki azt mondja, hogy ha még egyszer ugyanebbe a szituációba
kerülnék, megint ezt csinálnám. Itt is erről volt szó. Az, aki így beszél, azt
gondolja, hogy ez a helyes út. Az a helyes út, hogy ha engem megcsalnak,
vagy velem rosszat tesznek, akkor végzek azzal, aki megcsalt. A mai
világban senkinek nincs joga a másik életét elvenni, a tízparancsolat
szerint sem. Aki így gondolkodik, hihetetlen módon hiú a férfiasságára.
Önmagát a teremtés koronájának látja. Meggyőződése, hogy az ő
érzéseivel nem lehet játszania senkinek és semminek. Aki pedig ezt a
meggyőződést bármi módon megzavarja, az mindennel számolhat.
A kriminálpszichológus egyébként a vádlott személyiségének a lé-
nyegét úgy fogta meg, hogy az autoritás és a másiktól való függés ket-
tőssége folyamatosan jelen van nála. Az autoritás azt jelenti, hogy „én
vagyok a domináns”. Egyik oldalról irányítani, uralni akarja a szociális
környezetét. Másrészt érzelmileg nagyon fontos számára, hogy függjön
valakitől. Ez a két ellentétes törekvés kelt benne feszültséget. Ennek
hatására túlkompenzál. Hogy nem is vagyok olyan gyámoltalan. Nem is
vagyok szeretetéhes, hanem én egy független, határozott személyiség

214
vagyok. Tehát a kifelé irányuló határozottság is ezt akarja demonstrálni.

Makai Lajosnak két gyereke van. A lánya már 30 éves, végzett jogász. Ő is
bíróságon dolgozik mint titkár. A fia még joghallgató, de már most tudja,
hogy nem bíró, hanem ügyvéd szeretne lenni. Az egyetem mellett egy
ügyvédi irodában dolgozik.
Miközben nem kis büszkeséggel a hangában a gyerekeiről beszél,
akaratlanul is rátérek egy kérdésre, amit az interjú közben áttételesen, de
már kétszer is érintettünk.

– Azt mondja, annak, akinek meggyőződése szerint szerepe volt egy

gyilkosságban, de bizonyítékok hiányában felmentett, egy magasabb
fórumon kell majd elszámolnia. Az imént pedig a tízparancsolatból
idézett. Ugye ezek nem véletlenek?
– Én vallásos ember vagyok. Igen, azt vallom, hogy senkinek nincs
joga elvenni a másik ember életét.
– Jár templomba?
– Igen. Nekem a halálbüntetéssel kapcsolatban is az volt az aggályom,
hogy ez az egyetlen büntetés, ami nem reparálható, ami
visszafordíthatatlan. Igaz, azt el kell ismernem, hogy voltak olyan ügyek,
amikor belülről végigfutott bennem. Ha lenne halálbüntetés, akkor vajon
ugyanígy kimondanám-e, mint azt, hogy a vádlottat kizárjuk a feltételes
szabadságra bocsátás kedvezményéből. Mondjuk, ez egy kicsit
finomabban hangzik, mint ha azt mondtam volna, hogy halálra ítélik.
– És mire jutott? Ki tudná mondani, hogy a bíróság halálra ítéli?
– Megmondom őszintén, hogy ha olyan országban lennék bíró, ahol
még létezik halálbüntetés, igen.
– Bizonyos tekintetben emberségesebb a halálbüntetés?
– Viták folynak arról, hogy a tényleges életfogytiglani embertelen
büntetés. Ha erről az oldalról közelítjük meg, akkor a halálbüntetés akár
lehet emberségesebb.

215
 – Anno a bírónak kellett kihirdetni a kegyelmi kérvény elutasítását,
majd végig is kellett néznie a végrehajtást. Képes lenne rá?
– Hát, passz! Ez egy feltételezés, könnyen mondhatnám azt, hogy
igen, de nem tudom. Minden éles helyzetet akkor tud megítélni az ember,
ha benne van.

Makai Lajos nemcsak szenvedélyes büntetőjogász, de ugyanolyan

szenvedélyes vadászember is. A beszélgetés alatt végig érződik, hogy hiába
töltötte az utóbbi harminc évet a pulpituson vagy a bírói hivatással járó
köztisztelettel övezve, nem valamiféle magaslatról szemléli a világot. A
beszélgetés legtanulságosabb része épp az, amikor szóba kerül, hogy
korábban miniszteri dicséretet is kapott, sőt 2008-ban Magyar
Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki, nemrégiben a
Magyar Vadászatért Érdemérem elismerésben részesült, az elmúlt évben
pedig a Juhász Andor-díj arany fokozata kitüntetést kapta meg. Ő pedig
kifejti, hogy mit jelent ez a számára.

– Azt mondta az előbb, hogy bírónak lenni magányos dolog. Azt

hiszem, a hivatásából adódik, hogy objektív sikerélmény kevés van a
munkájában. A kitüntetései, a kívülről jövő visszajelzések fontosak, sokat
jelentenek?
– A kitüntetés az ember munkájának valamilyen szintű elismerése. Ez
egyfajta visszajelzés is. Talán megnyugtató, hogy jó az, amit csinál. Bár
nekem sokkal nagyobb megerősítést jelentenek azok a levelek, amiket
néha számomra ismeretlen emberektől kapok. Ezek a visszajelzések nem
elismerések. Mégis egyfajta megnyugtatást adnak, hogy talán az ember jó
úton halad a szakmájában.

216
217
 BERECZKI SÁNDOR
„Ivett kinyitotta az ajtót,
a férfi még mindig pofázott.
Lőttem még...”

Bereczki Sándor:
Iszonyúan fáj, hogy
én lőttem le!
„Amikor odaértünk a helyszínre, nem is tudtuk, hogy melyik a 13-as
házszám. Számolgattuk, kicsit feljebb álltunk meg a kapu fölött. A két
rendőr kiszállt az autóból, én is szálltam volna ki, amikor egyszer csak
kivágódott egy ajtó. Majd sikítást, két lövést hallottam, egy nagyon pici
szünet, pár másodperc, majd megint sikítás, két lövés, utána csend.
Elkezdtem kiszállni az autóból. Becsuktam az ajtót, amikor az egyik
rendőr rám kiabált, hogy feküdj! Ők fedezékbe vonultak a kocsi mögé. Én
az autóban maradtam. A következő pillanatban azt láttam, hogy egy
kesztyűs kéz kinyúl a kapu fölött, ami pisztolyt tart. Az autóra irányult a
fegyver... ”

Bereczki Sándor, a Pécsi Sörgyár nagy reményű logisztikai igazgatója

2011. augusztus 31-én megölte volt élettársát, a 37 éves dr. Sz. Ivettet és
az asszony új barátját, dr. W. Ferencet. A jogerős ítélet szerint a két
ügyvédnek esélye sem volt a túlélésre. A képzett sportlövő Bereczki

218
Sándor szisztematikusan készült a támadásra, amelynek több tanúja is
volt. Köztük az a polgárőrnő, aki két rendőrrel együtt elsőnek érkezett a
helyszínre. Ők percekig abban a hitben voltak, hogy a férfi velük is
végezni akar. Valamiért azonban pillanatokkal azután, hogy fegyverét a
járőrkocsira irányította, visszahúzta a kezét, és bement a házba. Ekkor
felhívta azt a K. Imre Zsoltot, akit hónapokkal előbb volt élettársa test-
vérén keresztül ismert meg.
„Sándor korábban már jelezte többször, hogy úgy érzi, valami nincs
rendben. Aznap már hívott délután is, hogy tudom-e, Ivettnek van-e
valakije. Én nem tudtam, hogy Ivettnek van párja. Sándor azt mondta,
hogy látta az Árkádban, a cipőboltban valakivel. Mondtam neki, hogy
bárkivel láthatta, férfiak és nők sétálnak egymással barátként az Árkád-
ban, de nem tudok arról, hogy Ivettnek lenne valakije... Éreztem Sándor
hangján, hogy feszült, de mivel lett volna másnap egy személyes talál-
kozónk, mondtam, hogy majd akkor beszélünk...
Éjjel 22.38–22.40 tájban hívott megint. Először csöndet hallottam a
telefonban, jó pár másodperc múlva szólalt csak meg. Akkor azt mondta,
hogy megölte az Ivettet, meg a pasiját is... Nem emlékszem pontosan a
szavakra. Elkezdtem vele ordibálni. Én magam sosem kerültem ilyen
szituációba az életben. Ordibáltam, hogy mi van?! Azt mondta, mondjam
meg a fiának, hogy ő szereti. Utána hívtam a rendőrséget azonnal. Úgy
emlékszem, hogy ezt a szót használta, hogy megöltem. Elég rövid
beszélgetés volt. Azt mondta a végén, hogy »én székely gyerek vagyok,
előbb török, mint hajlok, egy Bereczki gyereket nem lehet átbaszni«...”
– Nagyon fáj, hogy én lőttem le a szerelmemet, de hogy a férfit, aki
vele volt, megöltem, nem érdekel. Ő olyat mondott nekem, ami után nem
voltam ura annak, amit tettem. – A romonyai kettős gyilkosság tényleges
életfogytiglani fegyházra ítélt vádlottja, Bereczki Sándor nyilatkozott
így, amikor évekkel a bűncselekmény után, de még a jogerős ítélet
kihirdetése előtt interjút adott a szekszárdi börtönben. A férfival órákon
át beszélhettem. (A kettős gyilkosság hátteréről, jogi megítéléséről az
Életfogytiglan: az apránként adagolt halál című fejezetben olvashattak.)
Bereczki állította, bármi is áll az ítéletben, a barátnőjét csak véletlenül
találta el. Az interjú előtt még nem kaptam engedélyt, hogy betekintsek a
nyilvános tárgyalásról készült jegyzőkönyvekbe, ezért nem tudtam, hogy

219
a tanúk mit mondtak a kihallgatásukon. így a férfitól próbáltam a lehető
legtöbbet megtudni arról az útról, amely a gyilkosságig vezetett. Bereczki
Sándor a jogerős ítélet szerint 2011. augusztus 31-én szisztematikusan
készült a két ember megölésére. Este megvacsorázott, megnézett egy
Steven Seagal-filmet. Képzett sportlövőként több fegyvert is tartott
otthon. A fegyvertartó szekrényből magához vette sportpisztolyát, kettő
tárat, összesen 150 darab lőszert. Fekete színű bakancsot, ugyanilyen
színű farmernadrágot, pólót és mellényt vett fel. A fegyvert és a
lőszereket szatyorba rakta, majd betette azokat a gépkocsijába. Magához
vett még egy távlövészethez használt kesztyűt, egy 12 cm
pengehosszúságú tőrkést, valamint távcsövet és egy műanyag
pisztolytokot, amit az övére rakott. Amikor Romonyára ért, elővette a
távcsövét, jó ideig így figyelte, mi történik a nő házában.

– Az ítélet szerint előre kitervelt emberölés történt. Fegyverrel és 150

darab lőszerrel ment a gyilkosságok estéjén a romonyai házhoz. Azok
után tette ezt, hogy aznap délután meglátta egy cipőboltban a barátnőjét
egy másik férfival, akivel össze is vitatkoztak. Ön mégis azt állítja, hogy
hirtelen felindulásból ölt? – kérdezem viszonylag hosszú ráhangolódó
beszélgetés után a férfit. Már eközben is kiderült, hogy fontos számára az
irányítás, kifejezetten kéri, hogy ne jegyzeteljek, mert őt zavarja, ha nem
nézek a szemébe, így a diktafon veszi a válaszát.
– Ahhoz, hogy ezt megértse, ismernie kell az ügy előzményeit. Ivett
egy gyönyörű, hosszú fekete hajú, nagyon intelligens nő volt. Ügyvéd.
Tudtam, hogy fél, elmondta korábban, hogy zsarolják, mert valakit nem
akar bevenni a cégébe. Akkor, amikor a cipőboltnál megláttam a másik
férfival, én nem tudtam, hogy ki az az ember. Hogy viszonyuk van. Tény,
kérdőre vontam a barátnőmet a férfi miatt. Ő azt mondta, a kollégája.
Kezem, lábam remegett, amikor eljöttem a bolttól, ahol megláttam őket.
De bennem az dolgozott, hogy meg akarom védeni Ivettet. Minden jel,
az, hogy tudtam, sosem járt nála alacsonyabb férfival. Vagy hiába ígérte
aznap, este nem küldött sms-t, a telefonját kikapcsolta, ahogy viselke-
dett... Minden arra utalt, hogy bajban van. Azért mentem fegyverrel a

220
házhoz, mert őt akartam megvédeni.
– tudom, hogy az áruházból kijött, majd a házáig követte a barátnőjét.
Látta, hogy Ivett és a barátja két autóval érkezik oda, a férfi pedig az ön
helyére parkol be?
– Igen, láttam. De ettől én még nem tudtam, hogy a másik férfi miért
van Ivett-tel. Ő nyugtatott, amikor meglátott és odajött, azt ígérte,
mindent megmagyaráz majd, sms-t küld, de én nem tudtam megnyu-
godni. Féltettem őt, csak ezért mentem este vissza a házhoz.
– Miért nem hívta a rendőrséget?
– Mert tudtam, hogy nem lenne megoldás. Azt gondoltam, hogy ott is
vannak a zsarolóknak embereik, csak én tudom megvédeni a barátnőmet.
– A gyilkosság előtt néhány héttel Mallorcán nyaraltak. Ott minden
rendben volt még?
– Sokszor volt rosszkedvű. Nem akart bulizni. Szívritmuszavara volt,
azt mondta nemegyszer, hogy rosszul van. Közben sorra jöttek neki az
sms-ek. Reggel, délután, este. Eljött az a pont, hogy ezt szóvá tettem. Azt
kértem, hogy mutassa meg az utolsó kettőt, vagy amikor hazamegyünk,
elköltözöm tőle. Ha gyereket szeretnénk, egy kislányt, ahogy mondta
nekem, akkor ez a legkevesebb, amit megtehet. Nem mutatta meg az
üzeneteket, és én tényleg elköltöztem. De ettől még találkoztunk utána. Ő
többször is békülni akart, ilyenkor szeretkeztünk is. Igaz, közben egyszer
küldött egy olyan e-mailt is, hogy fél tőlem, mert azt mondtam neki, hogy
le fogom lőni, levadászom. De ez nem volt igaz. Ezt csak azért csinálta,
mert akkor épp távol akart tartani magától.
– Mi történt a gyilkosság estéjén? – kérdezem, miközben valahol
tartok tőle, hogy akar-e válaszolni. Érzem, hogy jóval feszültebb, amióta
felidézte a nyaralást, ahol megérezte, lélekben már nincs vele a másik.
– Odamentem a házhoz. Átugrottam a kerítésen. Beütöttem a bejárati
ajtón az ablakot. Benyúltam, kinyitottam az ajtót. A konyhában állt Ivett
és a férfi. Ivett kiabált, hogy fegyver van nála. A férfi kezében pohár volt,
nézett nagy szemekkel, halál nyugodtnak tűnt. Elkezdett pocskondiázni,
hogy „lőni se tudsz, bója leszel a Dunában”. Én közben azt mondtam
Ivettnek, hogy nincs töltve a fegyver, itt a tár a kezemben. Ő megfogta a
férfit, behúzta a kamrába. Ott álltam, mint egy idióta – egyre több az
indulat a hangjában, ahogy felidézi a gyilkosságok napját. – Közben meg

221
elhangzott az a mondat. Azt kiabálta: „az én gecim a tiedet megölte,
lányod nem lesz soha tőle”. Ekkor kezdtem el lőni a hang irányába kettőt.
Ivett kinyitotta az ajtót, a férfi még mindig pofázott. Lőttem még... A férfi
kiesett. Ivett közben kiment a kertbe. Én utánamentem, sírtam, zokogtam,
és folyamatosan azt kérdeztem tőle, hogy kit lőttem le. Visszamentem a
férfihoz, néztem ahogy a földön feküdt. Aztán megint Ivetthez. Amikor
az utolsó két lövést leadtam, épp jött egy fehér Suzuki dzsip az utcában.
Odanéztem, lábujjhegyre álltam. A fegyverszánon volt az ujjam, közben
megcsúsztam az iPhone-tokomon, akkor sült el a fegyver először. Aztán
beakadt a kezem a szán és az elsütőbillentyű közé, akkor másodszor.
Ezek a lövések ölték meg Ivettet. Én nem akartam megölni. Mindent
vállalok, amit tettem, de amit nem, azért ne ítéljenek el.
– Ha ugyanazt, amit most elmondott, másról olvasná, elhinné?
– Nem, azt gondolnám, hogy a gazember így menti a bőrét. És tudja,
miért? – néz rám vöröslő arccal. – A média miatt, mert a sajtó úgy tálalja
az ügyeket, hogy nem tárja fel azokat a részleteket, amelyek a vádlottak
mellett szólnak. A rendőrség meg nem ellenőrzi. Ki se vittek a helyszínre
pótnyomozásra, hogy bebizonyítsam az igazamat. Igen, tény: senki nem
hisz nekem. Mindenki úgy néz rám, mintha hazudnék. Ez a
legborzalmasabb az egészben. Én máig szerelmes vagyok Ivettbe és
iszonyúan fáj, hogy én lőttem le.
– Tart magánál fényképet róla?
– Nem kértem be róla fotót. De van nálam legalább tizenkettő, ami a
helyszíneléskor készült róla. Ahogy ki van terülve, arrébb húzva, vagy
csak ott ült a sarokban összecsukott lábbal...
Bereczki Sándor az interjút követően elmondta, hogy hónapokig
egyvalaki, Edit, a volt barátnője látogatta rendszeresen. Aztán az első-
fokú ítéletet követően eltűnt a nő, azóta csomagot se küldött. A férfi
ekkor még arról beszélt, hogy sokallja a nem jogerős büntetést, amely
szerint legkorábban 30 évvel a gyilkosságokat követően szabadulhatott
volna. Azt remélte, hogy másodfokon jóval enyhébb ítéletet kap.

222
Betárazom a fegyverem
— HALÁLOS FENYEGETÉSEK —

– Hazaindultam, és folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mivel

lehetett volna megelőzni ezt a kettős gyilkosságot. Ott kattogott a fe-
jemben az, hogy az interjú közben Bereczki Sándor elmondta, Sz. Ivett
tudta, hogy korábban volt egy barátnője, aki – szerinte bosszúból – fel-
jelentette őt azzal, hogy halálosan megfenyegette. A férfi állította, ez
kitaláció, hazugság volt. Amikor faggatózni kezdtem az esetről, kiderült,
hogy a rendőrök olyannyira hitelt adtak a volt barátnő szavainak, hogy
nyomozás is folyt az ügyben, sőt vádat is emelt az ügyészség. Végül azért
nem folytatta le a bíróság a büntetőpert, mert a nő a tárgyalás napján
valamiért visszavonta a vallomását.
– Ivett és Bereczki Sándor egy sörmajálison ismerkedtek meg
2010-ben – emlékezett a ¿íróságon dr. Sz. Balázs, a megölt nő testvére,
aki arról is beszélt, hogy valójában miért távolodott el nővére a férfitól. –
Szombatonként rendszeresen családi ebédek voltak, utoljára az én
születésnapomon volt Bereczki jelen. Ez 2011. május 11. volt. Utána már
a testvérem nem hozta magával a szüléimhez, többször is említette, hogy
a kapcsolat nem olyan, ahogy indult, Sándor megváltozott. Kezdetben
még közösen terveztek gyereket, majd más lett a felállás, mert a gyilkos
már elállt ettől a szándékától. A testvérem viszont családot szeretett
volna. Többször említette, hogy Sándor követelőző, számonkérő lett.
Június végén találkozott Ivett a barátnőjével Gödöllőn. Utána beszéltünk
a testvéremmel. Mondta, hogy több hívást kapott a vádlottól, hogy hol
vagy, mit csinálsz, miért találkozol vele, ilyen kérdések hangzottak el
tőle. Miután hazajöttek a nyaralásból, azon a hétvégén, augusztus 7-én
vitte el a személyes cuccait a romonyai házból a gyilkos. Ezután mondta
a testvérem, hogy vége, lezárták a kapcsolatot. Volt egy augusztusi nap,
amikor Bereczki Sándor kiment a romonyai házhoz. Ez az esti órákban
volt. Be akart menni a házba beszélni a testvéremmel, de ő nem engedte
be. Akkor azt mondta neki a vádlott, hogy „betárazom a fegyverem, és

223
lelőlek, baszd meg”. Utána a testvérem zaklatottan felhívott telefonon, és
elmesélte ezt. Másnap küldött egy e-mailt a gyilkosnak, amiből másolatot
is kaptam. Azt írta ebben, hogy nem kíván ezzel a kijelentésével – a
fenyegetésével – semmit tenni, bízik benne, hogy ez csak egy felindulása
volt. A testvérem utána is említette, hogy hívogatja telefonon, nem fogja
fel azt, hogy vége a kapcsolatuknak...
A férfi a bíró kérdésére válaszolva arról is beszélt, hogy a szüleit
végig próbálta távol tartani a büntetőeljárástól. Nem szívesen kísérné el
őket a bíróságra tanúskodni.
– Én mondtam el nekik, hogy mi történt – emlékezett Sz. Balázs, aki
maga is ügyvéd. – Édesanyámat látom gyengébbnek pszichésen, nem
biztos, hogy tudná ezt kezelni, hogy lássa azt, aki megölte a lányát,
édesapám talán jobban bírná.
Sz. Ivett nagyon zárt személyiség volt. Kevés embert fogadott a
bizalmába. Egyetlen közeli barátnője volt, Sz. Hajnalka, akivel még az
egyetemen ismerkedett meg. Ő jellemezte úgy az ügyvédnőt, hogy
kívülről mindig egy nyugalmat sugárzó, nagyon higgadt embernek tűnt.
2011 júniusában azonban ő már látta rajta, folyamatosan feszült. Fél a
férfitól, aki minden percéről elszámoltatta, a találkozásuk alatt is több-
ször kereste telefonon. A barátnő is ismerte W. Ferencet, akivel Ivett-tel
együtt egy baráti társaságba jártak még az egyetemen.
– Ivett mesélte, hogy volt egy közös ügyük Ferenccel. Annak kapcsán
a bíróságon találkoztak hosszú évek után, és egy sima jó baráti beszél-
getésre összeültek egy kávé erejéig – mondta el vallomásában a barátnő.
– Ezt már Ivett nekem júniusban elmesélte, de ez akkor még csak baráti
kapcsolat volt. Hangsúlyozom, sem fizikai, sem érzelmi kötődést nem
alakított ki, amíg ő ki nem lépett egy kapcsolatból. Nem olyan típus volt –
tette hozzá a barátnő.
– Többször járt Pakson Ivett a fiamnál, de időpontokat nem tudok
mondani – ezt már W. Ferenc idős édesapja mondta el a bíróságon. –
Szerintem ők nagyon közel álltak egymáshoz a fiammal, tervezték a
közös jövőt, össze szerettek volna házasodni, sőt, gyerekeket is szerettek
volna. A fiam szóba is hozta, hogy gyereket szeretnének. Arról tudok,
hogy a fiamnak mondta Ivett, hogy megfenyegette a vádlott. Olyat is
mondott, hogy Paksra is eljön, és minket is megöl. Ezt az én drága

224
egyetlen fiam mondta, az Ivett-től hallotta. A fiam megkérdezte tőle,
hogy nem kellene-e a rendőrségnek szólni. Az Ivett azt mondta, hogy
tudja kezelni a dolgot. Az apa szerint W. Ferenc jó erőben volt. Biztos
nem futamodott meg, ha Bereczki Sándor a gyilkosság előtt megfe-
nyegette.
– Máig sem vagyok képes elfogadni, hogy egy ember, nem is ember,
egy lény ilyet tesz békeidőben – fakadt ki a férfi, majd hozzátette: –
Három unokám van, amikor odaborulnak a nyakamba, és elsírják ma-
gukat, hogy papa, miért kellett a bátyának ilyen korán meghalni, majd
szétszakad a lelkem.

Uralni akar mindenáron

— FÜGGÉS ÉS DOMINANCIA —

Az elmeorvos szakértő véleménye szerint Bereczki Sándor pszichiátriai

értelemben nem beteg, személyiségzavara sincs. Van egy szemé-
lyiségháttere, amely normál pszichológiai folyamatokon belül a tör-
ténteket megérthetővé teszi.
Hamvas Edina igazságügyi kriminálpszichológus órákon át vizsgálta a
férfit. Ezek alapján jutott arra, hogy Bereczki Sándornak nem a maga felé
fordulás az agresszió kezelési módja, hanem a kifelé irányuló agresszivitás.
Azonban ő a neurotikus személyiségekre jellemző működésmódok
mentén ezt követően nem arra hajlamos, hogy felelősséget vállaljon azért,
amit tett, hanem hárít. Azt mondja például, hogy egyszerűen nem
tehettem mást, mert a körülmények ilyenek voltak. Bele lettem
kényszerítve, hogy így viselkedjek. A szakértő a férfi személyiségének a
lényegét úgy fogta meg, hogy az autoritás és a másiktól való függés
kettőssége folyamatosan jelen van a férfinál. Az autoritás azt jelenti, hogy
„én vagyok a domináns”. Egyik oldalról irányítani, uralni akarja a
szociális környezetét. Másrészt érzelmileg nagyon fontos számára, hogy

225
függjön valakitől. Ez a két ellentétes törekvés kelt benne feszültséget.
Ennek az egyidejűsége hoz egy olyan következményt, hogy szembe kell
néznem a kisebbségi érzésemmel, miközben domináns akarok lenni.
– És ennek hatására túlkompenzál. Hogy nem is vagyok olyan gyá-
moltalan – mondta a bírói tanács előtt a kriminálpszichológus. – Nem is
vagyok szeretetéhes, hanem én egy független, határozott személyiség
vagyok. Tehát a kifelé irányuló határozottság is ezt akarja demonstrálni.
A terheltnél ez az előzmény kapcsolódhat depresszióhoz, de ahogy a vizs-
gálatban is megfigyelhető volt, ez általában következményes depresszió.
Tehát lezajlik az indulati cselekmény, és utána lesz egy depresszió, azért,
mert ezt elkövette, de nem azért van az indulati cselekmény, mert
depressziós.

Bereczki Sándor azt szerette volna bizonyítani, hogy beszűkült tu-

datállapotban, hirtelen felindulásból ölte meg W. Ferencet, majd vélet-
lenül Sz. Ivettet. A férfi ügyében 2013. szeptember 24-én hirdettek jog-
erős ítéletet. A Pécsi ítélőtábla Makai Lajos vezette tanácsa a férfit előre
kitervelten, több emberen elkövetett emberölésben találta bűnösnek,
ítéletét súlyosították, tényleges életfogytiglani fegyházra ítélték.
Az ítélőtábla túlnyomórészt egyetértett azzal az indoklással, ami a
Pécsi Törvényszék elsőfokú ítéletében szerepelt. Ebből kiderült, amikor
Bereczki rátört a párra, Sz. Ivett az ajtóhoz sietett. Amint meglátta a
belépő férfit, kiáltozni kezdett a barátjának, hogy ott van Bereczki Sán-
dor, és fegyver van nála. Bereczki rákérdezett nőre, hogy ki a férfi, aki
nála van. Ő azonban nem válaszolt, hanem azt kiabálta W. Ferencnek,
hogy rejtőzzön el, majd maga is a konyhába futott. A két ember a kony-
hából nyíló kis tárolóhelyiségben bújt el, behúzták annak harmonika-
ajtaját. Bereczki Sándor felszólította őket, mondják meg, milyen kap-
csolat van közöttük. Sz. Ivett azonban ehelyett kikiabált, hogy azonnal
takarodjon a házból. A férfi egy nem célzott lövést adott le a falra, majd a
tárolóhelyiség ajtajába és annak keretébe lőtt. Az ajtón áthaladó lövedék
Sz. Ivett jobb emlőjét súrolva W. Ferencet találta el a végtagján. Miután a

226
két ügyvéd látta, hogy semmiféle védelmet a tárolóhelyiség nem jelent,
kimentek a konyhába. Bereczki Sándor ekkor több célzott lövést is
leadott az ügyvédre, aki a földre rogyott. Egy lövés a nő bal lábfejét is
eltalálta. Sz. Ivett az épületből az udvar felé indult, bal lábával véres
nyomokat húzva maga után. Ekkor Bereczki Sándor a földön
magatehetetlenül fekvő W. Ferencet kivégezte, közvetlen közelről fejbe
lőtte. Majd rögtön a sántikálva menekülő nő után indult, aki ekkor már
eljutott az udvaron csaknem a bejárati kapuig. Bereczki ismét rákérdezett
volt barátnőjére, hogy ki volt a férfi, akit lelőtt, majd tárat cserélt a fegy-
verében. Két lövést adott le a garázsban álló autókra. Sz. Ivett eközben
halálfélelmében teljes hangerejével segítségért kiáltozott. Bereczki
Sándor erre azt mondta, hogy „válaszoltál, mi?”, majd hozzátette, „úgyis
mindketten meg fogtok halni”. A szomszédok hívták közben a
rendőröket. Ez alapján az épp a közelben lévő járőrök és polgárőrök
perceken belül a helyszínre érkeztek. A gépkocsiból még ki sem szálltak,
amikor a Bereczki Sándor a segítségért kiáltozó Sz. Ivettre két célzott
lövést leadott, amelyek a nőt a mellkasán és a nyakán találták el. A
gépkocsiból kiszálló és fedezéket kereső járőrök – akik azt sem tudták,
nem rájuk irányulnak-e a lövések – felszólítására a vádlott kezében tartott
pisztollyal a kapu fölött az utcára kinézett, majd visszament az épületbe.
Ezek után mobiltelefonján felhívta K. Imre Zsoltot, majd a rendőrség
ügyeletét, és közölte, hogy lelőtt két embert Romonyán.

Kivégzés volt a 13 lövés

— IVETT AZ ÉLETÉÉRT KÖNYÖRGÖTT —

Dr. Makai Lajos, a Pécsi ítélőtábla tanácsvezető bírója az ítélet indok-

lásában elmondta: Bereczki Sándor összesen tizenhárom lövést adott le
volt élettársa házában, illetve annak udvarán. W. Ferenc összesen hét, Sz.
Ivett pedig négy lőtt sérülést szenvedett el.

227
 A másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a vádlott első gyanúsítotti
kihallgatásán jelen volt védő, tehát hiába vonta vissza az akkor tett val-
lomását, azt is bizonyítékként lehet értékelni.
Ugyanezt gondolják arról a hangfelvételről is, amelyet akkor rögzí-
tettek, amikor Bereczki Sándor telefonon hívta a rendőrséget. Ekkor
nemcsak azt mondta el, hogy megölt két embert Romonyán, de azt is,
hogy öngyilkos akar lenni. Az ügyeletessel hosszan beszélt. Ezalatt a
helyszínre nagy erőkkel érkező rendőrök körülzárták az épületet.
Bereczki Sándor 45 perccel később megadta magát. Lőfegyverét a be-
járati ajtó mellett lévő lépcsőn helyezte el, és feltartott kézzel kiment.
A jogerős ítélet kimondja, nem igaz, hogy W. Ferenc a férfit becs-
mérlő kijelentéseket tett. Ezt az bizonyítja, hogy Bereczki Sándor köz-
vetlenül a gyilkosságok után tett vallomásában ezt meg sem említette,
miközben az őt ért egyéb sérelmekről már akkor nyíltan színt vallott.
A rendőrséggel történt telefonbeszélgetés alatt elmondta, hogy azért
ölte meg Sz. Ivettet, mert szerinte rajta kívül párhuzamosan mással is
párkapcsolatot tartott fenn. Azt is közölte az ügyeletessel akkor, hogy a
cselekményét a jövőben is ugyanígy elkövetné. „Az ordibálás. Az, hogy
ne lőjem le! Tehát mikor egy embert megöl az ember, nem azért jön ki,
hogy a másikat élve hagyja, mikor az egész életét dönti romba...”
„Nagyon sok mindent, nagyon sok mindent tesz az ember, amiért
utólag esetleg másképp gondolkodik, de én most sem változtatom meg a
véleményem. Én most nehezen mondom ki, de ugyanezt tenném holnap
is, holnapután is... Tudom, hogy szomorú, de szóval most miért hazudjak
önnek. Én nem azért jöttem ide, mert beteg vagyok, nem vagyok
beszámítható, vagy surmó vagyok, eszem ágában sincs. Én megmondtam
neki, ha nem mondja meg, hogy ki az, lelövöm egyszerűen... Mert
énnekem nagyon nagy bajom az, hogyha azt mondom valamire, hogy
megteszem, azt megteszem. Én nem visszakozom, ez egy csúnya szokás
részemről, nagyon csúnya.”

228
229
 Dr. Makai Lajos tanácsvezető bíró elmondta, a társadalomban élő
általános megítélés szerint elfogadhatatlan, hogy a vádlott az őt ért
sérelem miatt két ember életét kioltva vett elégtételt. Bereczki Sándor
terhére további súlyosító körülményként értékelte a bíróság a különös
kegyetlenséghez közel álló elkövetési módot. Hiszen Bereczki Sándor a
két sértettet több pisztolylövéssel, kivégzésszerűen ölte meg, esélyt sem
hagyva a túlélésre. Tette ezt annak ellenére, hogy volt élettársa az életéért
könyörgött.

230
 SURDY MIKLÓS

„9 mm-es Magnum éleslőszer.

Először kettő küldtek,
utána meg egyet a bíróságra.”

Surdy Miklós:
Sosem felejtek,
és mindig törlesztek
Mit él át egy büntetőbíró, amikor egymás után kétszer kap halálos fe-
nyegetést, miután borítékban lőszert küldenek a nevére? És mi zajlik
benne akkor, amikor minden idők egyik legkegyetlenebb sorozatgyil-
kosát, Varga Sándort, vagy a tárnoki betonozós gyilkost, C. Zoltánt ítéli
el?
Surdy Miklós 2017 februárjában a bírói talárt ügyvédire cserélte, ma
mégis olyan csillogó szemmel beszél a kis híján két évtizednyi
bíráskodásáról, mintha a bírói pulpituson ülni, most is mindennapjai
része lenne.

Surdy Miklós Székesfehérváron, az országos hírű Teleki Blanka

Gimnáziumban érettségizett.
– Nagyon kemény iskola volt. Már másodikban megkövetelték, hogy
döntsék, merre szeretnék orientálódni – emlékszik. Irodája tárgyalójában

231
ülve idézi fel a kezdeteket. Jól szabott öltönyben van. Mosolyog. Semmi
nem látszik abból a fegyelmezettségből, amelyet újságíróként nemegyszer
láttam rajta, amikor a Budapest Környéki Törvényszéken ítélkezett. –
Igazi középosztálybeli családban nőttem fel, katonák és hivatalnokok,
értelmiségiek voltak a felmenőim. Édesapám műszaki ember volt. Az
egyetlen jogász a családban egy távoli rokonom, a nagymamám húgának
a férje volt, akit én sajnos már nem ismerhettem. Mégis, az ő sorsa nagy
hatást gyakorolt rám. Ő a világháború előtt is törvényszéki tanácselnök
volt Budapesten. Majd 1950-ben lemondott, mert nem volt hajlandó
felesküdni az új rendszerre, és haláláig a Magyar Tudományos Akadémia
kertészetében dolgozott.

Surdy Miklós tehát döntött, a jogi egyetemre felvételizett, majd évek-

kel később, miután Pécsen diplomát szerzett, azonnal bírósági fogalma-
zóként helyezkedett el a Székesfehérvári Bíróságon. Kilenc évet töltött
ott, majd 2009-től nyolc éven át a Budapest Környéki Törvényszék bírája
lett. Ott pedig a kívülállók és a szakma szemével is a legsúlyosabb bün-
tetőügyekben kellett ítélkeznie. Ő mondta ki a tényleges életfogytiglani
verdiktet a Bonnié és Clyde páros férfi tagjára, Varga Sándorra, akit négy
ember kíméletlen megöléséért ítélt el. Sokat elmond az ügyről, hogy a
férfival bilincs nélkül a büntetőper alatt még saját ügyvédje, Fridman
Róbert sem akart kettesben maradni. De a különösen nagy visszhangot
kiváltó gyilkossági ügyek mellett rengeteg súlyos, fiatalokat, gyerekeket
érintő, nemi erkölcs elleni eljárásban is Surdy Miklós ítélkezett.

– Sokat formálódott az évek alatt emberileg? Arra gondolok, hogy a

bírónak a tárgyalóteremben – úgy tűnik – szenvtelennek kell mutatkoznia.
Hajó ez a kifejezés egyáltalán. Feltételezem, hogy az objektív fellépéshez
az is hozzátartozik, hogy bármi történjen, ott, a pulpituson, nem
ragadhatják el az érzelmek.

232
 – Persze, ez alapkövetelmény. Én a régi iskola tagja vagyok. Ez azt je-
lenti, hogy érzelmek kimutatása nincs. Hozzáteszem, szerintem Magyar-
országon 1868 után a polgári bíráskodás úgy működött, akár a Horthy-,
akár a Kádár-rendszerben, hogy az államnak a büntető hatalmi igényét a
büntetőbíró képviseli. Az ő személyében történik meg a magyar
államhatalom büntetőjogi igényérvényesítése. Tehát a bíró ezt
személyesíti meg. Ez az intézményi oldal. A személyi oldal pedig az,
hogy én csak a lelkiismeretemnek meg a jogszabályoknak vagyok
alávetve. Ez a két fal pontosan kijelöli a bíró helyét. Tehát érzelmeket
nem mutathat. Persze világos, vannak olyan helyzetek, amikor szükséges
az empátia, a segítőkészség, még akár a humor is belefér. De önmagában
az a régi vágású elvárás, hogy ha valaki bemegy a bíróságra, akkor ott
azért méltóságteljes legyen a tárgyalás. Na most, ez pedig csak az eljáró
bíróból eredhet. Egy büntetőügy tárgyalása nem csevej, beszélgetés vagy
önkormányzati egyeztetés. Ott az egyik oldalról véresen komoly
dolgokról van szó. Emberek életéről, vagyonáról, szabadságáról. Másik
oldalról a megbomlott rend visszaállításáról. Most akármennyire csűrjük,
csavarjuk a dolgokat, vannak ám örök igazságok. Ha valakit
megerőszakolnak, megvernek, megölnek, meglopnak, kirabolnak,
bántalmaznak, megkárosítanak, akkor úgymond helyre kell billenteni a
rendet. És igen, azt a célt szolgálja kivétel nélkül az összes büntetőeljárás,
hogy minden bűnösnek bűnhődnie kell.
– Nem tudom, hogy vonalasnak tartja, tartotta-e magát, de hallottam,
hogy többen meglepődtek, mert az ön által elnökölt tárgyalásokon az
ügyvédjelölteknek nem engedte, hogy a terem ügyvédeknek fenntartott
részén az első sorba üljenek.
– Így igaz. Soha egy fikarcnyit nem engedtem, ha arról volt szó, hogy
a tárgyalás méltósága megsérülhet. Mindenki tudta, hogyan kell visel-
kednie, ha belép a tárgyalóterembe. Ha valaki nem, akkor azt figyelmez-
tettem – nagyon határozott a hangja, közben végigfut a fejemben,
szerencsém, hogy nem éltem át hasonló helyzetet a tárgyalóteremben.
– Akkor nem véletlen, hogy semmit és senkit nem tisztelő Varga
Sándor és a társai ügyét ön kapta?
– Lehetséges, hogy ez is benne volt. Nem tudom. De az biztos, hogy
az ügyvédek pillanatok alatt lekádereztek, amikor Pestre kerültem. Az

233
első hónapban levívtuk a magunk meccseit. Például a talárviseléssel
kapcsolatban. Én nem engedtem abból, hogy csak begombolt talárban
lehet az ügyvéd a tárgyalóteremben. Külön riportkönyvet is megérne,
hogy a tárgyalótermi viselkedés hogyan züllött le mostanra. Mély tisz-
telet a kivételnek. Komolyan! Ma már palack vizeket tartogatnak a védők
a kezükben, nemegyszer ettek, beszélgettek, rihegtek-röhögtek a
padsorokban. Én ezt sosem engedtem a tárgyalóteremben. Azt gondolom,
hogy ez a természetes, és azzal van gond, aki ezen megütközik.
– A bíróságon különös fontossággal bír a mondás, hogy nem elég
tisztességesnek lenni, de annak is kell látszani. Én jártam olyan nagy ügy
tárgyalásán, ahol nem értettem, hogy az ügyész miért beszélgethet
kedélyesen a bíróval olyan sokat a szünetben.
– Most nagyon fontos dolgot mondok. Amikor Székesfehérváron
kineveztek bírónak, sokaknál az volt a gyakorlat, hogy a mondjuk
8.30-kor kezdődő tárgyalás előtt az ügyvéd és az ügyész is bement a
tárgyalóterembe, és dumcsizgattak a bíróval. Mi volt este, a színházban,
moziban, mindenki ismerte egymást úgy nagyjából. Biztos, hogy nem az
ügyről beszélgettek, de közben mindenki más kint maradt. Ezután be-
mentek az emberek, a tanúk, a sértett, a vádlott stb. Maga a látszat azért
botrányos volt. Én voltam eleinte az egyedüli, aki nem engedett be senkit
a tárgyalás előtt. Többször előfordult, hogy halálos sértődés lett ebből.
De ezek előtt én megkerestem Horváth Istvánt, aki akkor a vezető ügyész
volt, és elmondtam, hogy ezt fogom csinálni. Ő meg azt reagálta erre,
hogy „Miklós, te bíró vagy, ha ezt felvállalod, tegyed, minden csoda
három napig tart, de arra számíthatsz, hogy mindenki meg fog rád ezért
sértődni”. De én konzekvens voltam, és nem engedtem ebből. A
bíráskodást mindig komolyan vettem. Nagyon szigorú bíró is voltam.
Úgy gondolom, hogy egy szigorú bíróhoz nem is passzol az a viselkedés,
hogy elnevetgéljük, jópofizzuk az eljárást, majd a végén kipattintunk hat
év nyolc hónap fegyházbüntetést. A három lépés távolságnak meg kell
lennie, és teljesen mindegy, hogy bíró, ügyész vagy ügyvéd az ember.
Ügyvédként is ki kell kötni az elején. Én nem barátkozni jöttem vele
össze, hanem az ügyét képviselem a lehető legmagasabb színvonalon.
Megteszek érte mindent, amit csak lehet, ennek van egy ára, azt kialkudta
az irodával, de mi ettől nem vagyunk még barátok.

234
 – Bíróként nem válogathatott. Az utolsó tárgyalt ügye is nemi erkölcs
elleni volt. Ügyvédként válogat?
– Egy dolgot nem vállalok. Bíróként az egyik fő területem a nemi
erkölcs elleni volt. Azt magammal szemben nehezen tudnám meg-
emészteni, hogy kőkemény ítéleteket hoztam a nemi erkölcs elleni
ügyekben, és akkor most hirtelen a másik oldalon ugyanazokat az em-
bereket mentegessem. Ezt szerintem nem tehetem meg. Az embereknek
igenis van egy jogászimázsa.
– Kivéve, ha meggyőződése, hogy ártatlan az illető?
– Akkor sem. Nem. Hozzáteszem, lehet, hogy meg vagyok győződve
róla, de ez édes mindegy.
– Lehet, hogy ez önvédelem is?
– Biztos, hogy az. Gondolja el. Olyan ügyeket tárgyaltam, hogy pél-
dául 22 éven keresztül napi szinten erőszakoltak meg egy lányt. Egy
másik sértettet 8-tól 18 éves koráig ugyanígy naponta megerőszakolta a
nevelőapja. Amikor például ő vallomást tett a bíróságon, külön meg-
köszönte, hogy végre valahol, valaki teljes egészében meghallgatta, hogy
ezekben az években mi történt vele. Ez azért volt különösen megrázó,
mert előtte több bíróságon folyt ugyanebben az ügyben eljárás, de ez nem
történt meg. Én egy ilyen ügyet ügyvédként képtelen lennék érzelmileg
távol tartani magamtól.
– A bíróságon is előfordult, hogy ugyanígy megrázta egy ügy,
elérzékenyült?
– A tárgyalóteremben soha! Ott mindig kell hogy legyen egy távolság
az ügytől és az abban szereplő személyektől – mondja határozottan. – Az
más kérdés, amikor kilép az ember az ajtón. Bennem legkisebb koromtól
van egy nagyfokú igazságérzet, főleg, ha elesettnek látok valakit. Talán
az a gondolat határoz meg a legjobban, hogy sosem felejtek, és mindig
törlesztek, ha valamilyen igazságtalanságot tapasztalok.
– Sokat rágódott a váltáson?
– Persze.
– És mi volt a legnagyobb visszatartó erő?
– Nagyon szerettem tárgyalni. Minden ügy más és más. Mindegyik-
nek megvan a maga szépsége. Vannak tényleg majdnem egy kaptafára
járó dolgok, ezeket az ember bizonyos gyakorlat után majdnem hogy

235
fölkészülés nélkül bármikor, a legmélyebb álmából ébredve megoldja.
De rengeteg érdekes, formabontó ügyet tárgyaltam. Sokszor nem is az
ügy tárgya miatt, hanem az emberek miatt, akik szerepeltek benne.

Betonba öntötte a szeretőjét

— HAZUGSÁGVIZSGÁLAT UTÁN TÖRT MEG C. ZOLTÁN —

– Nagyon megbántam, amit tettem. Nagyon sajnálom – ezt ismételgette

C. Zoltán, amikor beismerte a rendőröknek, hogy megölte a 36 éves S.-né
Krisztinát, akit valaha 16 éves kamasz lányként ismert meg. A
villanyszerelő végzettségű, háromgyerekes családapa percekkel azelőtt
még a poligráfos vizsgálatok szaktekintélyével, Krispán Istvánnal
szemben ült. Tanúként idézte be a rendőrség, és bár nemet is mondhatott
volna, vállalta, hogy hazugságvizsgálatnak vesse alá magát. A szakember
számára már akkor kiderült, hogy a férfi gyilkolhatta meg a nőt, akinek a
holttestét elásta és bebetonozta a pincéjükben. Mégis, mielőtt a
nyomozók megkapták volna a vizsgálat eredményét, C. Zoltán látszólag
minden előzmény nélkül megtört. Zokogva ismerte be a gyilkosságot a
rendőröknek.
Ott voltam több mint egy évvel később a Budapest Környéki
Törvényszéken, amikor 2015 októberében a férfi ügyét tárgyalta a bí-
róság Surdy Miklós vezette tanácsa. Máig előttem van, ahogy az ügyész
kérlelhetetlenül olvasta a gyilkosság vádiratát. A 47 éves, csaknem 190
centis C. Zoltán ott ült a vádlottak padján, vérvörös fejjel meredt a földre,
amikor sorolták, milyen sérüléseket találtak a hátulról, zsineggel
megfojtott, 36 éves Krisztinán. Aztán a MÁV-nál felsőve-
zeték-szerelőként dolgozó férfi szót kapott, és lassan kibomlott annak a
két évtizednek a története, amely egy 16 éves bakfis lány szerelmével
indult hajdanán, és egy gyilkosságba torkollott 2013. április 15-én.
– Ő nagyon fiatal volt, én épp nősültem – mondta C. Zoltán. Szavaiból
kiderült, ő az esküvője előtt tisztázta a lánnyal, hogy mást szeret. Majd

236
három évvel később, hiába volt már gyereke, nem mondott nemet,
amikor üzent neki Krisztina, hogy újra találkozni akar vele.
– Egymásba gabalyodtunk. Aztán érdekessé vált a viszonyunk.
Mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy velem szeretne lenni. Azt akarta,
hogy szakítsak meg minden kapcsolatot a családommal, a feleségemmel,
a gyerekeimmel... – sírni kezd. Néhány másodperc, és erőt vesz magán,
folytatja. Kiderül, hogy Krisztinát, aki pszichiátriai kezelés alatt is állt,
gyógyszereket szedett, azok után sem tántorította el semmi és senki a
férfitól, hogy ő is férjhez ment, és a házasságból két gyereke született.
Kétszer még azzal is megpróbálkozott, hogy hamisított válókeresetet
nyújtott be a férfi feleségének nevében. – Nem lehetett neki nemet
mondani. Ha nemet mondtam, teljesen kifordult magából. Egy kedves,
aranyos lányból őrjöngővé vált. Volt, hogy rendőrt kellett hívni. A
feleségem kocsiját leöntötte festékkel. Képes volt külföldön felhívni a
nyaralásunk alatt. Egyszer a vonat alá akart ugrani – erre tanúk is vannak
–, én rántottam vissza. Igen, hitegettem, mert féltem a jeleneteitől... így
éltünk húsz éven át. Azon a szörnyű napon átjött kilenc és tíz között.
Csöngetett. Beengedtem. Tíz-tizenöt percig beszélgettünk. Ő egyre
indulatosabb lett. Megint a feleségemet szidta, őrjöngeni kezdett.
Sikítozott, hogy elmegy a feleségem munkahelyére, és tönkreteszi őt...
Elindult a kijárat felé, elhaladt mellettem. Mondtam, hogy ne menjél
sehova! Átvetettem a zsineget a nyakán, hátrarántottam, ő leesett a
kanapéra, én a háttámla mögé kerültem...
Amikor ideér, Surdy Miklós bíró felolvas egy részletet a férfi rend-
őrségen tett vallomásából. Ekkor már az is egyértelmű, hogy C. Zoltán
kilenc hónappal a gyilkosság után – miközben S.-né Krisztinát eltűntként
keresték a rendőrök – lett gyanús a nyomozóknak. Kiderült ugyanis, hogy
az asszony szintén körözött autójának ő bérelt egy garázst Tatabányán. A
tulajdonos rájött, hogy körözik a kocsit, és azonnal értesítette a
rendőröket.
Surdy Miklós bíró hangosan, szenvtelenül olvasta a vallomást, amiből
a gyilkosság minden részlete megvilágosodott.
„Amikor ő lehuppant, én is fél térdre estem. Én húztam magam felé a
zsinórt. Ő nem kiabált, nem védekezett. A kezével kicsit kalimpált. Pár
percig a nyakán tartottam a vezetéket, és húztam magam felé. Teljesen el

237
volt borulva az agyam... Nagyon-nagyon sok dolog felgyülemlett
bennem. Ő egyszer csak elernyedt. Nekem az volt a gondolatom ekkor,
hogy »Úristen, mit tettem!«, és elengedtem” – a bíró olvas, C. Zoltán
egyre vörösebb, lüktetőfejjel nézi őt, majd megint a földre szegezi a
tekintetét.
„Lefektettem a földre – folytatja a bíró. – Semmi életjelenséget nem
mutatott. Közel hajoltam a szájához, meghallgattam a szívét, és meg-
tapogattam a nyakán az ütőeret. Nem lélegzett, szívét nem hallottam
verni, és a nyakán sem éreztem pulzust. Pánikba estem. A testét ott
hagytam a nappaliban, nyakán a zsinórral. A kocsikulcsát előzőleg a
nappali asztalára tette. Én azt magamhoz vettem. Bezártam a lakásom
ajtaját, kimentem a kocsijába, beültem, elindultam a kocsival, és a
házunktól nem messze, egy félreeső helyen megálltam...”
C. Zoltán biccentve mond igent, amikor a bíró megkérdezi,
fenntartja-e a vallomását. A vallomást, amelyből az is kiderült, hogy
maga sem tudja, miért, amikor visszatért, a halott nő nyakán
megcsomózta a kötelet, száját pedig leragasztotta, mielőtt zsákokba tette
a holttestet. Levitte a pincébe az asszony tetemét, ami még csaknem két
hétig fóliával letakarva feküdt ott. Addig senki nem járt a helyiségben.
Majd amikor ismét egyedül volt otthon, feltörte a betont, negyven centi
mély gödröt ásott, arccal a mennyezet felé lefektette a zsákokba
csomagolt asszonyt, visszaszórta rá a betontörmeléket, és folyékony
betonnal öntötte tele a gödröt. A nő eltűnése után pedig többször –
úgymond elterelő céllal – felhívta őt.

– Tíz év fegyházra ítélte C. Zoltánt. Egyetért azzal, hogy számára ez

egy meglepően jó ítélet volt? – fordulok újra Surdy Miklóshoz.
– Mindenképp. Ez csak azért történhetett így, mert megúszta, hogy
minősített emberölésért legyen elítélve. A vád ugyanis azt akarta bizo-
nyítani, hogy előre kitervelte a gyilkosságot.
– Miért nem tudták ezt bizonyítani?
– Annyira el volt rothadva a kötél a sértett nyakán, meg maga a holt-
test is. A szakértők már nem tudtak egyértelmű következtetést levonni

238
arról, hogy pontosan milyen körülmények között fojtotta meg a vádlott az
asszonyt.
– Emlékszem, ő azt vallotta, hogy épp a kezében volt egy huzal, és
azzal ölte meg a nőt. Közben meg találtak egy megkötött kötelet is az
áldozat nyakán, amiről a férfi azt mondta, hogy utólag tette rá. Ez azért
egy logikai bukfencnek tűnt az ő védekezésében.
– Ez tipikusan az volt. Ennek ellenére kétségkívül nem bizonyított
tény, nem eshet a vádlott terhére. A bizonyítás iránya mindenképpen azt
célozta, hogy sima emberölésnél súlyosabb, minősített emberölés
valósulhatott meg. Erre folytattuk le igazából a bizonyítást. C. első pil-
lanattól kezdve elvitte a balhét. Beismerte, hogy megfojtotta a nőt, de
nem előre megfontolt szándékkal.
– Én hallottam a híróságon tételesen felsorolva a nő sérüléseit. Nem
volt azok között olyan is, amire ez a beismerő vallomás nem adott
magyarázatot?
– De voltak olyan sérülések a nő testén, amiket még életében, köz-
vetlen a halála beállta előtt szerzett, és nem feleltethetőek meg annak az
elmondásnak, amit C. Zoltán előadott. De ezek önmagukban nem voltak
elégségesek ahhoz, hogy összeálljon a bizonyítékok olyan zárt láncolata,
amelyre alapíthattuk volna a súlyosabb elítélést. Úgyhogy ha innen
vesszük, a vádlott igazságos és jó ítéletet kapott. Az is igaz, hogy itt a
humán tényezők színezik az ügyet.
– Amit sértetti közrehatásként ír le a jog? Az a végletes
konfliktusokkal teli kapcsolat, ami a megölt nő és a férfi között volt.
– Igen. De ugyanakkor, ahogy azt a tárgyaláson is elmondtam, kettőn
áll a vásár, ilyen hosszú időn át nem lehetett volna folytatni a vádlottnak
ezt a viszonyt.
– Elismeri, hogy több jel is az előre megfontolt szándékra utalt. Nincs
hiányérzete, hogy mégsem sikerült ezt bizonyítani?
– Hadd kérdezzek vissza! Hogy döntöttem jobban? Engedtem volna
az érzéseimnek, és mérlegelés alapján más ítéletet hozok? Azt mondom,
hogy a bizonyítékok zárt logikai lánccá ugyan nem állnak össze, de az
egymással való elemek távolsága lehetővé teszi, hogy a törvényszék
mégis azt a következtetést vonja le, hogy előre kitervelt volt az
emberölés?

239
240
 – Gondolt erre?
– Igen. És arra jutottam, hogy pont az hitelesíti az én bírói ítéletemet,
hogy nem élek ezzel a lehetőséggel. Egész egyszerűen nem tudta a vád
bizonyítani az előre megfontolt szándékot, így nem is gondolhatok arra,
hogy ez a minősítés benne legyen az ítéletben.
– Mit gondol, mi lesz C. Zoltánnal a szabadulása után?
– Ő egy nagyon fegyelmezett ember. Szinte biztosra veszem, ha ki-
nyílnak a börtönkapuk, kilép rajta, és simán folytatja az életét. Ahogy én
nemrég lezártam a bíráskodásomat és új életet kezdtem ügyvédként, ő
ugyanolyan módon maga mögött hagyja a börtönt, és új életet kezd.

Emlékezetes, a tárgyalás alatt kiderült, hogy a megölt S.-né Krisztinán

kívül még három másik szeretője volt a férfinak, egyiküktől gyereke is
született. A könyv nyomdába kerülése előtt két héttel beszéltem egy C.
Zoltánt jól ismerő emberrel. Így tudtam meg, hogy a férfitól a bün-
tetőpert követően elvált a felesége. C. Zoltán nem sokkal ezután újra
megnősült, az emberölési ügyben tanúként kihallgatott három másik
szerető egyikét vette el.

83 késszúrással ölt a nyomozó

— VOLT BARÁTNŐÉVEL VÉGZETT —

Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésért nem jogerősen

tizennyolc év fegyházbüntetésre ítélte a Budapest Környéki Törvényszék
Surdy Miklós vezette tanácsa azt a volt szigetszentmiklósi rendőrt, aki
2011. július 5-én 83 késszúrással megölte volt barátnőjét.
Z. Csaba a nyomozás során és a bíróság előtt is beismerte tettét, bár
annak súlyát erős felindulásra, illetve „érzelmi viharra” hivatkozva igye-

241
kezett enyhíteni. Az elmeorvosi szakvélemény szerint a férfi nem volt
kóros tudatállapotban, amikor 83 késszúrással szerelemféltésből megölte
a vele korábban munkakapcsolatban is álló fiatal nőt, majd öngyil-
kosságot kísérelt meg.
A gyilkosság elkövetése után öt hónappal hozott ítéletet az ügyész
tudomásul vette, míg a vádlott és védője a szerintük téves minősítés
miatt, illetve enyhítésért fellebbezett – közölte az ítélet után az origo.hu.
A vádirat szerint a 36 éves Z. Csaba – aki 2006 augusztusától dol-
gozott nyomozóként a szigetszentmiklósi rendőrkapitányságon – 2009
júniusában került munkatársi, majd később szerelmi kapcsolatba
a későbbi áldozattal. Viszonyuk azért romlott meg, mert a férfi 2011
végén visszaköltözött a korábbi élettársi kapcsolatából származó kiskorú
gyermekeihez. 2011 februárjában a pár szakított, de változatlanul egy
munkahelyen dolgoztak, és nap mint nap súlyos konfliktusaik voltak a
történtek miatt, ezért a férfit más beosztásba helyezték.
Z. azonban a távolság ellenére sem tudott megnyugodni, „felejteni”.
Július 5-én is többször kereste telefonon a nőt, késő este pedig
dunavarsányi otthonából Szigetszentmiklósra ment. A társasházi lakásban
beszélgetni kezdtek, majd hangos vita alakult ki közöttük. Veszekedés
közben a férfi egy fiókból elővett egy konyhakést, és 83-szor megszúrta a
nőt. Az áldozat halálát a tüdőt és a szívet ért 12 szúrás okozta (ezek
egyenként, önmagukban is halálosak voltak).
A bűncselekmény elkövetése után – ugyanazt a kést használva – Z.
Csaba öngyilkosságot kísérelt meg, többször has– és szívtájékon szúrta
magát, súlyos sérülésekkel szállították kórházba, ahol stabilizálták az
állapotát.

– Gondolom, mélyen megmaradhatott önben annak a volt

szigetszentmiklósi rendőrnek, Z. Csabának az ügye is, aki a volt
szeretőjét, egy rendőrnőt 83 késszúrással ölte meg. 18 évre ítélte.
– Ezt az ítéletet erős felindulásból elkövetett emberölésre enyhítette a
tábla. Ez az emberölés enyhébben büntetendő esete. Én archiváltam az

242
összes ítéletemet, innen tudom ilyen pontosan. A Btk. szerint két évtől
nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető az, aki mást
méltányolható okból származó erős felindulásban öl meg. Az erős
felindulás lényege, hogy olyan érzelmi fellobbanás megy végbe az
elkövetőben, ami tudatszűkítő hatással jár. Az elkövető belső egyensúlya
megbomlik, tudata elhomályosul, nem képes átgondolni, megfontolni
azt, amit tesz. Az erős felindulást emellett méltányolható, az elkövetőn
kívül álló oknak kell előidéznie, a végrehajtásának viszont rögtönösnek
kell lennie. De nem lehet rögtönös végrehajtásról beszélni, amikor az
elkövető az ölés gondolatát – valóban a sértett magatartása következtében
– napokig érlelte magában.
– Jól érzem, hogy nem győzte meg a másodfokon hozott ítélet
indoklása?
– Én ugyanazt tudom ezzel kapcsolatban elmondani, amit az ítélet
indoklásakor is levezettem. Nyolcvanhárom késszúrás túlmutat az erős
felindulásra utaló körülményeken, amit alátámaszt az is, hogy a vád-
lottban hosszú ideig gyűlt a szakítás miatti harag, keserűség. A hasonló
bűncselekmények alapeseténél kiszabható tizenöt éves középmértéktől a
minősítő körülmény, a különös kegyetlenség súlya miatt tért el felfelé a
bíróság. Plusz figyelembe vettük a gyilkosság megtorló jellegét is.
– Se veled, se nélküled kapcsolat volt a miénk. Többször próbáltuk
lezárni, azon az estén is erről akartam Timivel beszélni – mondta el Z.
Csaba a tárgyaláson. – A házasságomból két sérült gyermek született, a
veszekedés közben Timi azt vágta a fejemhez, hogy még egy egészséges
porontyot sem tudok nemzeni. Teljesen megalázott, le is köpött, ekkor
szakadt el a cérna. Elővettem a fiókból a kést, másra már nem emlékszem
– temette arcát a bíróságon egy zsebkendőbe a férfi, aki a vérfürdőt
követően megpróbálta megölni magát.
– Bocsánatot kérek Timi családjától, és a sajátomtól is. Édesanyám
nem gyilkosnak nevelt, mégis az vált belőlem. Egyedül az ad erőt, hogy a
gyermekeim már megbocsátottak nekem – mondta a férfi.

243
244
 Az elsőfokú tárgyaláson idéztek a Z. Csabára vonatkozó igazságügyi
pszichológiai szakvéleményből. Eszerint a férfi védekező, manipulativ,
nagyon erősen elhárító személyiség. A vizsgálatok során tett
vallomásaiból kiviláglik, hogy magát jobb színben igyekezett feltüntetni,
saját felelősségét pedig kicsinyíteni próbálta. Cselekményét a szakértő
szerint szexuális féltékenység motiválhatta.

– Olvastam, hogy a szakértők szerint a sok szúrás a test

meggyalázására is irányulhatott. Azért szúrt 83-szór a férfi, mert egy
szúrás maga nem vezeti le azt a feltétlen indulatot, hanem újabbakat
generál. A nyomszakértői vélemény szerint a nő pólója annyira
átitatódott vérrel, hogy a helyszíni jegyzőkönyvben piros alapszínűnek
írták le.
– Igen, erre emlékszem. Én azért vetettem el azt, hogy erős felindu-
lásban történt a gyilkosság, mert végiggondoltam a szúrások számát. Szá-
moljunk el egytől nyolcvanháromig magunkban. 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9,
10,11,12,13,14,15,16,17,18,19,20,21,22 .. .83. Másfél perc. Ez szerintem
nagyon hosszú idő ahhoz, hogy erős felindultságról beszélhessünk. Azt
pedig még hozzá sem tettem, hogy nem egy robotkar végezte ezeket a
szúrásokat, hanem testszerte találtak szúrt sérüléseket a sértetten.

A bestiális halálbrigád
— RABLÁSOK, GYILKOSSÁGOK, TERRORIZÁLÁS —

– Az egész bírói pályafutásom alatt egyetlenegyszer, a legutolsó

ügyemben, 2016 decemberében tettem feljelentést nagy nyilvánosság
előtt elkövetett rágalmazás és becsületsértés miatt egy vádlott ellen –

245
mondja Surdy Miklós, amikor a tárgyalóteremben történő
konfliktushelyzetekről faggatom. – 2016 decemberében történt,
ítélethirdetést tartottam, tizenöt évet adtam R. Rómeónak, aki emberölés
kísérletéért és más bűncselekményekért kapta az ítéletet. Amikor emiatt
kikelt magából, szóltam, hogy legyen szíves befejezni, vagy különben
eltávolíttatom a tárgyalóteremből. Kiment, közben pedig nyomdafestéket
nem tűrő kifejezésekkel még visszaszólt nekem. Megírtam a Központi
Nyomozó Főügyészségnek a feljelentésemet. Elküldtem, vádat is emeltek
az ügyben. Most várom, hogy mikorra írják ki a tárgyalást.

– Ez mennyiben más, mint amikor Varga Sándor teszi ugyanezt?

– De velem szemben nem történt ilyen. A másodfokú tárgyaláson
fordult elő az, amiről beszél.
– Akkor ez csak az újságokban jelent meg? Szó szerint azt írták 2012
májusában, az egyik tárgyalási nap után, hogy megfenyegette a mellette
ülő másik vádlottat, T. Emesét, annak apját, egy újságírót, és azt suttogta
a bírói tanács, tehát ön felé fordulva, hogy „Elkaplak, te patkány!”.
– Én nem tudok erről. Ha a tárgyalóteremben ez történik, és fültanúja
vagyok, őt ugyanúgy feljelentem, mint R. Rómeót. Amúgy úgy
gondolom, Varga Sándor látta rajtam, hogy én nem vagyok vevő a cir-
kuszra, amivel próbálkozott.

Az utóbbi évtizedek egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosának bün-

tetőperében is első fokon a Budapest Környéki Törvényszék Surdy
Miklós vezette tanácsa járt el. A román állampolgárságú Varga Sándor – a
vád szerint – egy halálbrigád vezetőjeként hidegvérrel, nyereségvágyból
legkevesebb négy emberrel végzett.
A bestiális bűncselekmények során minden alkalommal ott volt sze-
relme, T. Emese is, akivel az amerikai gyilkos pár után Bonnie-nak,
illetve Clyde-nak nevezték egymást. A nő, aki terhelő vallomást tett

246
Vargára, a per során végig azt állította, hogy eleinte, amíg csupán rab-
lásokban segédkezett, szerelmes volt a férfiba, később pedig, amikor egyre
súlyosabb bűncselekményekben is részt vett, már félelemből tette, mivel
élettársa sokszor brutálisan megverte, és azzal fenyegette, hogy a szüleit is
megöli, ha kiszáll.
A gyilkosságok brutalitására jellemző volt, hogy a négy áldozat közül
hármat előre megásott sírokhoz kísértek, Varga mindannyiszor ordítva
vallatta a rettegő embereket, majd hidegvérrel kivégezte őket.
Társainak gyakran hangoztatta, hogy „ha valaki köp, annak a feje ott
lesz, ahol a lába”.
Utoljára 2010. május 18-án egy az Ázsia Centerben dolgozó vietnámi
házaspárral végeztek. Öten három autóval szervezték meg a kettős
gyilkosságot. Mint egy amerikai akciófilmben, figyelték a házaspárt, majd
Újpesten az otthonuknál támadták meg a két embert. A bandatagok
walkie-talkie-n keresztül tartották a kapcsolatot. Varga az egyik társával
beöltözött rendőrnek. Autójukkal a házaspár kocsija elé tolattak, így
kényszerítve őket megállásra. Az asszonyt és a férjét ezután átvonszolták a
banda egyik dobozos kocsijába, ahol T. Emese várakozott. Hagyjatok! Ne
bántsatok! – kiabált magyarul a vietnámi kereskedő, felesége pedig sokkos
állapotban sikoltozott. Az autóban T. Emese kötözte hátra az asszony
kezét, míg a férfiét az egyik új bandatag, S. Attila. Eközben a két
megtámadott ember folyamatosan sírt, jajveszékelt. Amikor
megkérdezték a házaspárt, hogy hol van a pénz, kiderült, hogy a boltban
hagyták. Üllőre mentek, ahol két nappal korábban előre megástak egy
gödröt, amelybe a két ember holttestét akarták rejteni. Varga Sándor,
miután megálltak, üvöltve kérdezte a házaspárt, hogy hol a pénz. A férfi
azt mondta magyarul, hogy nincs náluk, de ha elengedik őket, oda fogja
adni nekik. Varga tovább faggatta, miközben a pisztolyát a férfi fejéhez
szorította. A kereskedő újra azt válaszolta, hogy nincs nála pénz. Varga
odarángatta a gödörhöz, még egyszer megkérdezte, hogy hol van a pénz.
A férfi újra megismételte, hogy a boltban, mire Varga Sándor közelről
egymás után kétszer fejbe lőtte őt, A kereskedő holtan zuhant a gödörbe.
Varga rögtön visszament a szinte önkívületi állapotban lévő, megkötözött
asszonyhoz. Tőle ugyanazt kérdezte, és ő ugyanazt válaszolta, mint a félje,

247
hogy a boltban. Varga a síró, egész testében remegő nőt is a karjánál
fogva vonszolta a gödörhöz, amelyben a félje holtteste feküdt. Ott újra
megkérdezte: hol van a pénz?! Az asszony ugyanazt mondta, mint percek-
kel korábban a félje. Varga Sándor ekkor hátulról, közéből kétszer fejbe
lőtte a nőt is. Az asszony élettelenül esett a félje mellé a gödörbe. Varga és
a társai – T. Emese kivételével – betemették a holttesteket. Összesen 90
ezer forintot találtak a házaspárnál, Varga Sándor úgy osztotta el, hogy
magának 75 ezer forintot tartott meg.

– Valahol belül fel kell készüljön a bíró az emberből is, amikor egy
olyan súlyú ügyben ítélkezik, mint Varga Sándoré. Kell hogy legyen egy
forgatókönyv a fejében, mi várható egy ilyen habitusú figurától a
tárgyalás során?
– Minden ügyben fel kell készülni. Ebben van egyébként egy intel-
lektuális hiúság is. Nem árt, ha kiderül a tárgyaláson mindenki számára,
hogy nekem tényleg a fejemben van minden, ami az iratanyagban sze-
repel. Hogyne! A bíró a tárgyalás előtt az aktából jól meg kell hogy is-
merje az ügyet és a vádlottat. Abszolút fel tud készülni minden eshe-
tőségre. Ebbe az is belefér, hogy utánanézek bizonyos jogszabályoknak,
konzultálok kollégákkal is.
– Varga Sándor esetében történt ilyen?
– Igen, az akkori kollégiumvezetővel beszéltem. Ez természetes volt
számomra egy kiemelt ügyben, amelyben egyébként különösen nagy
sajtónyilvánossággal kellett számolni. Ahogy minden tárgyalásomat, ezt
is feszes kézben tartottam, nálam nem volt sosem egyénieskedés.
– Emlékezetes, Varga Sándor, aki úgy tűnt, tökéletesen beszél
magyarul, román tolmácsot kért. Kulcsfontosságú volt, hogy a bíróság
engedélyezte ezt?
– Igen. Eleinte nem volt semmi ok arra, hogy ne engedélyezzük a
tolmács részvételét a tárgyaláson. De aztán bejelöltünk egy pontot,
amikor nem volt mese. Olvastam az ön egyik könyvében, hogy Varga
ügyvédje szerint eleinte belementem abba, hogy Varga Sándor használja
az anyanyelveként megjelölt románt. Csak amikor kiderült, hogy több

248
millió forintba kerülne az iratok lefordítása román nyelvre, mondtam
nemet. Ez tényleg így van. Egyszerűen nem zavarta a büntetőeljárás
menetét az, hogy tolmáccsal megyünk tovább. Aztán valóban eljött egy
pont, amikor nekem már állást kellett foglalni a kérdésről. Akkor meg-
írtam azt a sokoldalas határozatomat, amely pontról pontra kifejtette,
hogy miért nem engedélyezem az összes perirat lefordítását románra.
– Nyilván ebben benne van az is, hogy más engedni a tolmács
jelenlétét, és más több millióért minden iratot lefordíttatni. Ha ez
megtörténik, ismerve a körülményeket, akkor már úgymond a nyúl vinné
a vadászpuskát.
– Ezt jól látja. Az én felfogásom szerint fontos, hogy mindenki szá-
mára egyértelmű legyen, ki az, aki vezeti a tárgyalást. Nem a vádlott, a
védő, az ügyész, a sajtó vagy a közvélemény, hanem a bíró. Ő felel
mindazért, ami a tárgyalóterem négy fala között történik. Csak úgy teheti
ezt, ha maximálisan felkészült, és van mellette egy stratégiája. Nem
véletlen, hogy a rendőröknek nyomozási tervet kell készíteniük egy-egy
nagyobb büntetőügyben, mert anélkül elvesznének az egész eljárásban.
Bármilyen furcsán is hangzik egyébként, nagyobb ügyekben a bíró is
készít tárgyalási tervet. Kit, mikor, mire hívok be? Melyik tényállást ho-
gyan, mikor, milyen eszközökkel vesszük végig? Még annak is van je-
lentősége, hogy hogyan, mikor szólítom meg a vádlottakat. Az elsőrendű
vádlott a főkolompos, akire a többiek felnéznek, vagy épp akitől tarta-
nak? Akkor, ahogy Varga Sándorék ügyében is, úgy döntöttem, meg-
tartjuk a vádismertetést, majd az ötödrendű vádlottat hallgatja meg a
törvényszék elsőnek. Utána a negyed-, a harmad-, a másod– és az első-
rendűt. Láttam, hogy a védők teljesen el voltak hűlve. Pedig egyszerű, ha
az elsőrendű vádlottat hallgatom ki utolsónak, aki az alfahím a csapatban,
akkor ő emiatt utolsónak jöhet csak a tárgyalóterembe, hiszen a
vádlottak, mielőtt a bíróság meghallgatja őket, nem hallhatják a társaik
vallomásait. Tehát az ő jelenléte így nem befolyásolta a többieket, amíg
vallomást tettek a bírói tanács előtt. Ez rendszerint fordítva szokott tör-
ténni, de most indokolt volt ezt a kihallgatási stratégiát választani.

249
250
T. Emese az eljárás során végig azt állította, hogy félt Varga Sándortól.
Tudta, hogy megöli, akár őt, akár a szüleit, ha megpróbálja elhagyni.
– Még a büntetésem kezdetekor, az előzetes letartóztatásban is
rémálmaim voltak – nyilatkozta T. Emese, amikor a Halálosztók 2. című
könyv számára interjút készítettem vele. – Almomban összekarmoltam
magam, mert újraálmodtam az életükért könyörgő vietnámiak hangját.
Meg álmomban újra előjött egy-egy bántalmazás, ahogy Sanyi közeledik
felém a fegyverrel. Vagy újraálmodtam azt, ahogy P. Miklós könyörög az
életéért. Mondja Sanyinak, hogy ne bántsa, mert ő nem fogja elárulni.
Nem tud semmit, engedje el, mert nem fogja megmondani senkinek, hogy
mit tett vele. Ezek kitörölhetetlenek belőlem, szerintem egész életem
hosszán el fognak kísérni.
A nőt végül jogerősen tizenöt évre ítélték, ami annyit jelent, hogy tíz
évvel az elfogása után, 2020-ban szabadulhat. 33 éves lesz akkor.
A tárgyalás során egyértelműen kiderült, hogy a halálbrigád főnöke
Varga Sándor volt, aki elfogása után a börtönben sem fért a bőrébe. Kiverte
az afrikai K. J. K. fogait, akit egy tinilány megerőszakolása miatt ítéltek el.
Más rabokra is rátámadt, az elsőfokú ítéletet megelőzően pedig a bíróságra
szállítása előtt néhány perccel még a börtönben egy nála lévő borotvával a
vécében összevagdosta a kezét és a hasát. Valószínűleg így próbálta húzni az
időt a tárgyalásán.

– Ha olvasta az előbb említett könyvben, hogy mit nyilatkozott Varga

Sándor ügyvédje, akkor olvashatta a T. Emesével készült in tét jut is. Ő,
ahogy a tárgyaláson, ott is arról beszélt, hogy félt Varga Sándortól.
– Rettegett.
– Bárkivel beszéltem eddig, aki ismeri az ügyet, általában
hitetlenkedtek. Azt mondják, nem létezik, hogy csak félelemből valaki
évekig tettestárs legyen ilyen borzalmas bűncselekményekben.
– Emesén az látszott, hogy még a tárgyaláson is félt Vargától, annak
ellenére, hogy a férfit kommandósok őrizték, bilincsben volt, és egy-

251
mástól elkülönítve ültették a vádlottak padjára őket. Az egyértelműen
kiderült a tárgyalás alatt, hogy amikor őket elfogták, a kettőjük személyes
viszonya már nagyon elmérgesedett. A nő joggal tarthatott attól, hogy
Varga akár vele is végezni fog majd.
– Egyébként bíróként mit gondol, Varga Sándor részéről kizárólag a
nyereségvágyról szóltak ezek a gyilkosságok?
– Elsősorban arról. De nyilván élvezte, hogy embereket tart a
kezében, akik rettegnek tőle. Ez neki imponált. Ő egy iskolázatlan ember,
akinek szüksége volt arra, hogy élet-halál ura legyen az élettársával való
viszonyában és mindenki mással kapcsolatban is. Hozzáteszem, ezt
ráadásul még tettekkel is bizonyította, hiszen csak ítéleti bizonyossággal
négy embernek halálát rójuk az ő terhére, és tudjuk azt, hogy még három
ember megölésével kapcsolatban is nyomoztak utána, de ezekben az
ügyekben nem tudtak vádat emelni sem, mert nem volt elég rá a
bizonyíték.
– Meri nem találták meg a holttesteket.
– Nem találták meg a holttesteket. Emese tökéletesen életszerűen
elmondta, hogy történtek azok az emberölések. Az ő vallomása alapján
szintén nyereségvágyból egy lányt és az apját, illetve még egy lányt ölt
meg Varga Sándor.
– A kriminálpszichológus, Orosházi Józsefné gátlástalan
pszichopataként írta le Varga Sándort, aki "vizsgálatok eredményei
szerint teljesen azonosult az amerikai Bonnié és Clyde legendájával,
abban a szellemben élt, sőt a testére is tetováltatta a neveket. Hallottam,
hogy a bíróságon megállt a kés a levegőben, amikor a szakértő elmondta
ezt a véleményét. Varga Sándor indulatosan megszólította a
kriminálpszichológust...
– Pontosan emlékszem a szituációra. A szakértő elmondta a véle-
ményét, majd Varga váratlanul felé fordult, és megkérdezte: azt hiszed,
hogy én pszichopata vagyok? Mire a kriminálpszichológus teljesen hig-
gadtan azt válaszolta, hogy igen. Igen, ez kívülről egy éles szituációnak
tűnhetett, miközben volt egyféle komikuma is, bármilyen furcsán hang-
zik. De nem nevetett senki.
– Megengedhető egyébként egy ilyen súlyú ügy tárgyalásán, hogy
nevessenek az emberek?

252
 – Igen, lehet olyan helyzet, amely megengedi ezt. Mondok egy példát.
Bejött egy tanú, ott voltak a teremben a vádlottak meg a védők. Komoly
tárgyi súlyú büntetőügyről volt szó. Mondtam a tanúnak, hogy tessék
elmondani, hogy az itt lévő vádlottakat ismeri-e! Voltak úgy tizenöten.
Közben hozzátettem, hogy a vádlottak azok, akik nem talárban vannak.
Ebben a pillanatban mindenkiből kitört a nevetés a börtönőröktől kezdve
az ügyvédeken át egészen vádlottakig.
– Ez adott esetben segítheti is a tárgyalást?
– Borzasztóan. Az irónia oldja a feszültséget. Hogyha helye van,
akkor a humor is eszköz lehet a bíró kezében, de csak úgy, ha közben
nem veszik el a méltósága a tárgyalásnak.
– A keretek azért vannak, hogy az ember eltérjen tőlük, hogyha a
helyzet ügy adja?
– Az eltérés inkább egy kis kikacsintás a helyzetből. De nem több
ennél. Azért én a bíró vagyok, én nem válók az ő pajtásává, cinkosává,
haverjává közben. Ez az egész helyzet csak arra szolgál, hogy a tanú, aki
bejön egy szál magában, láthatóan tele van feszültséggel, miközben
negyven szempár mered rá, ki tudjon lépni az őt görcsössé tevő
szituációból.

– Ezt az embert ki kell vonni a társadalomból – fogalmazott 2012.

szeptember 7-én Surdy Miklós, miután a szabadon bocsátás feltételes
lehetőségét is megvonva, tényleges életfogytig tartó fegyházbüntetésre
ítélte első fokon Varga Sándort.
Surdy Miklós az ítélet indoklásában elmondta: Varga Sándor érzé-
ketlen, pszichopátiás személyiségzavarban szenvedő férfi, aki szívfájdalom
nélkül oltotta ki mások életét. S bár élettársa, T. Emese végig
együttműködött a nyomozókkal, majd a bírósággal is, ő is csak tizenhét
év múlva szabadulhat. A bíróság megállapította: a páros a gyilkossá-
gokban őket segítő három férfival – akik közül kettő ugyancsak tizenhét,
míg egy tizenhat év börtönt kapott első fokon – bűnszervezetben követte
el a bűncselekményeket. A vádlottak fellebbeztek az ítélet ellen.

253
 Varga Sándort 2015. február 3-án jogerősen is tényleges életfogy-
tiglani fegyházbüntetésre ítélték. Négy társának ítéletét azonban némileg
enyhítette a bírói tanács, az első fokon kapott 16-17 éves fegyház helyett
14-15 évet kaptak, miután a Fővárosi ítélőtábla törölte az ítéletből a
bűnszervezetben elkövetést. Mind a négyüknek, így a tizenöt évre ítélt T.
Emesének is megadták a feltételes szabadlábra helyezés kedvezményét.
Varga Sándor – mint a bíróságon elhangzott – saját kérésére nem volt ott
az ítélethirdetésen.

– Azzal egyetért, hogy a tárgyalás során Varga Sándor végig olyan

volt, mintha egy szerepet játszana. Amikor pedig a kriminálpszichológus
elmondta a véleményét, azt, hogy a férfi pszichopata, kiesett a
szerepéből?
– Teljesen igaza van. Igen, Varga Sándor végig szerepet játszott. A
büntetőper alatt is azt játszotta, hogy ő Clyde. Ő a főnök. Kőkemény,
rendíthetetlen. Ezt a szerepet egyébként, úgy tudom, most is játssza a
börtönben...
– Igen. Szakállat növesztett, áttért az iszlám hitre. Talán ennek vala-
milyen üzenetértéke is van a számára.
– Ő tényleg az az ember, akinek élete végéig börtönben kell maradnia.
Sőt, most tovább megyek, én halálbüntetés-párti vagyok. Ha a törvények
megengedték volna, ki is mondtam volna a halálbüntetést rá.
– Emese viszont jó magaviselet esetén 2020-ban szabadulhat. Vele mi
lesz?
– Megjárta ő a hadak útját.
– Tehát hisz abban, hogy talpra tud állni?
– Szerintem megvan a magához való esze. Szülői támogatással, azt
gondolom, hogy teljesen új életet kezdhet. De ez nem változtat azon,
hogy a legszebb évei elmentek.
– És a többiek?
– Brutális bűncselekményeket követtek el. Az igazi bűnhődés pedig
mindig a börtönben kezdődik, de leginkább még utána. A pszichológusok
szokták azt mondani, hogy tíz év után, de valakinél már hatnyolc évet

254
követően elkezd lebomlani az a személyiség, ami megóvná a
későbbiekben. Legtöbbször légüres térbe kerülnek ezek az emberek az-
után, hogy szabadultak. Nem sok jót jósolok nekik.

Kommandósok őrizték a bírót

— KÉTSZER KAPOTT HALÁLOS FENYEGETÉST —

Surdy Miklós 17 évet töltött el bíróságon, közben két olyan eset is volt,
amikor halálos fenyegetést kapott. Mind a két alkalommal az ORFK
vezetője rendelte el, hogy ő és az egész családja is folyamatos rendőri
védelmet kapjon.

– A kommandósok reggel hét órakor becsöngettek. Jó napot kívánok,

bíró úr, itt vagyunk magáért. Csuklyában, teljes menetfelszerelésben
kísértek a bíróságra. Mind a két alkalommal bűnszervezetben elkövetett
ügyeket tárgyaltam. Az egyikben rendőrnek adták ki magukat a
vádlottak, és bűnözőket, drogdílereket raboltak ki. A másik is hasonló
súlyú ügy volt.
– És hogy jött a fenyegetés? Levélben?
– Igen, két részletben. 9 mm-es Magnum éleslőszer. Először kettőt
küldtek, utána meg egyet a bíróságra. Az iktatóban dolgozó kis hölgyek
bontották ki a légpárnás borítékokat. Azonnal szóltak, hogy menjek le.
Belenéztem, mondtam, nem nyúlhat senki hozzá. írtam róla egy hivatalos
feljegyzést, majd jeleztem a büntetőkollégium-vezetőnek, az elnöknek,
és megírtuk a feljelentést. A Központi Nyomozó Főügyészség indított
nyomozást az ügyben. De nem lett eredménye.
– Félt?

255
 – Nem.
– És a család sem?
– Dehogyisnem, ők igen. Nekik meg megmondtam, hogy nincs mitől
tartaniuk, napjában tizenötször elment a rendőrautó a házunk előtt. Akkor
még óvodások voltak a gyerekek, a feleségem pedig a bíróképző
akadémiára járt. Azóta tudom, hogy lehetséges a reggeli csúcsban a XII.
kerületből tizenkét perc alatt a Budapest Környéki Törvényszékhez
odaérni.
– Egyébként érezte a vádlottakról a tárgyalás alatt, hogy másképp
néznek önre?
– Persze. Figyelték, hogy látszik-e rajtam a félelem. Egyértelmű volt,
hogy pontosan tudják, mi zajlik a háttérben. Az, hogy ezeket a fenyege-
téseket kaptam, jól megszervezett akció volt. De rajtam azt látták, hogy
nincs változás. Azt hiszem, ez lehetett a legbosszantóbb a számukra.
– Nem is volt olyan soha, hogy esetleg nem erezte magát biztonságban
a bíróságon?
– Nem. Ha így lett volna, akkor nem tudom ellátni a feladatom.
Nekem kellett az a hit, hogy a mindenkori magyar állam mögöttem áll.
– Es kémény ítéletet kaptak azok, akiket a fenyegetés mögött sejtett?
– Kemény ítéletet kaptak, ha úgy tetszik, mert súlyos bűncselekmé-
nyeket bizonyítottak rájuk. Mindkét esetben azt kapták, amit megér-
demeltek az eljárás alatt beszerzett összes bizonyíték alapján.

Surdy Miklós elismeri, hosszas vívódás előzte meg a döntést, hogy

ügyvédnek áll. A családjával, feleségével, két nevelt gyermekével és 17 éves
lányával is beszélt erről, mielőtt meghozta a végső döntést. Mint mondta,
tulajdonképp a munkájában nem sok minden változott, hiszen
ügyvédként is ugyanazzal az alapossággal készül a tárgyalásokra, mint
korábban bíróként.

– Miért hagyta ott a bíróságot?

256
 – Az én látásmódom szerint úgy változott meg az egész magyar bíró-
sági rendszer, amiben én már nem találtam a helyem igazából. Nem
éreztem jól magamat. Annak a fajta bíráskodásnak, amit én a magam
számára követendő példának tartottam, ami a régi bírói hagyományoknak
megfelelő volt, egyre kevesebb létjogosultsága van. Én így éreztem. A
másik ok pedig egy világskandalum, hogy az Európai Unió huszonnyolc
tagállama közül ma Magyarországon keresik a legkevesebbet a bírák. Ez
megengedhetetlen. Azok az emberek, akik milliárdokról, életekről,
vagyonokról, személyi szabadságokról döntenek óriási felelősséggel!
– Más szemmel tekint a bírókra, amióta ügyvédkedik?
– Nem, nem tudok más szemmel tekinteni a bírókra, ahogy az
ügyvédekre sem, attól függetlenül, hogy már én is ügyvéd vagyok. Azt
azonban elkeserítőnek tartom, amit még bíróként tapasztaltam. Nagy
szakmai tekintélynek örvendő ügyvédnél is előfordult, hogy úgy látta el a
védelmet, hogy ki sem kérte az iratokat.
– Másképp tekintenek a bírók önre tárgyaláskor?
– Szerintem nem. Találkoztam persze olyan bíróval, aki ismert
engem, és ott úgy vettem észre, hogy inkább ő volt ideges.
– Mert nagyító alatt látja a szakmai munkáját?
– Talán mert pontosan tudom, hogy milyen a bírói munka.
– Előny vagy hátrány, hogy a bírói székből ült át ügyvédnek?
– Óriási előny. Óriási.
– Mi történik, ha a bírói múltjától függetlenül a tárgyaláson úgy
kezelik, mint egy kezdő ügyvédet? Például nem ülhet az első sorba az
ügyvédek közé, csak azért, mert a magánpraxisát nemrég kezdte el?
– Abban hiszek, hogy ha én felkészülök, akkor, amit lehet, úgyis ki
tudom hozni az ügyből. Azzal nem tudok mit kezdeni, ha a másik
irracionális síkon dönt a dologról. Nem véletlenül mondom ezt, mert volt
már ilyen élményem egyébként. Ezer éve ismerem a tanácselnököt. Látta,
hogy ott vagyok az ügyféllel. Előterjesztettünk egy olyan bizonyítékot,
amivel a bírói múltamból tudom, hogy foglalkozni kellett volna. Ő pedig
lesöpörte az asztalról. Nekem ez volt az első gyomros bírótól. De azért
sikerült fogást találnunk a dolgon.
– Ilyenkor füstölög magában? Mennyire könnyű ezt elrakni?

257
258
– Persze hogy füstölgők, igen, de azért túllépek rajta. Én egy fegyel-
mezett ember vagyok a munkában. Nem engedhetem meg azt, hogy
kilépjek ebből.
– Biztos, hogy volt olyan súlyos ügy, amiben anno felmentő ítéletet
hozott.
– Nagyon ritka volt nálam a felmentés. Talán egyszer, egy rablási
ügyben bizonyítékok hiányában történt ilyen.
– Sima rablásban, vagy fegyveres rablásban?
– Fegyveres rablás volt a minősítés. Egy orosz milliárdos kastélyát
rabolták ki. Megkötözték a sértetteket. Szerintem össze volt csapva a
nyomozás, és ezért nem voltak elegendőek a bizonyítékok az elmarasz-
taló ítélethez.
– Ha holnap megjelenik a fegyveres rablás vádja alól felmentett
ember egy újabb rablás miatt itt, az irodában, vállalja?
– Persze.
– Nem kizáró ok, hogy bíróként az ügyében eljárt?
– Szerintem nem. Ennyiben azért legyünk már jogászok. A szakma
szabályai szerinte semmi akadálya nincs annak, hogy én egy olyan em-
bert most ügyvédként képviseljek, akit egy másik eljárásban korábban én
ítéltem el. A kettőnek semmi köze nincs egymáshoz.
– Nem zavarja, hogy bíróként találkozott az illetővel?
– Nem. Sőt, megtisztelő! Az én szakmai munkámat ezek szerint úgy
értékeli, hogy a legnagyobb kincsét, a személyi szabadságát újra rám
bízná.

259
 BONNIE ÉS CLYDE – VARGA SÁNDOR
„Valahol a homlokán bement a golyó,
kijött hátul a füle mögött,
kicsavarta a szemgolyóját”

Bonnié és Clyde – Varga Sándor:

Lefejezek mindenkit,
aki rám vallott
Az első fegyveres rablásánál – még Romániában – belépett a zálogházba,
és minden előzmény nélkül, egy méterről szemen lőtte az ott dolgozó
fiatal eladólányt. A négy meggyilkolt áldozata közül hármat percekig az
előre megásott sírjuk mellett vallatott, majd miközben sírva könyörögtek
az életükért, egyik pillanatról a másikra kíméletlenül fejbe lőtte őket. Ő
Varga Sándor, vagy ahogy önmagát nevezi, Clyde, aki Surdy Miklós
ítélete szerint egy érzéketlen pszichopata, aki szívfájdalom nélkül oltotta
ki mások életét.
Ezt az embert ki kell vonni a társadalomból – mondta az elsőfokú
ítélet kihirdetésekor a bíró, aki – hiába tagadott Varga végig a per során –
ezután ugyanúgy szívfájdalom nélkül mondta ki a verdiktet: tényleges
életfogytiglani fegyházra ítéli a férfit.

Varga Sándorról rendőrök és jogászok egész sora állítja, hogy minden

260
idők legkegyetlenebb gyilkosa. Valószínűleg soha nem hitte, hogy ha
elfogják, élete szerelme,T. Emese, akit a hírhedt amerikai sorozatgyilkos
pár lány tagja után csak Bonnie-nak szólított, rögtön mindent beismer a
rendőröknek
Varga Sándor ezzel szemben még azt is tagadja, hogy az aláírásával
ellátott vallomásban, amiben két ember megölését elismerte, az ő szavait
jegyezték volna le.
A férfi fél évvel a jogerős, tényleges életfogytiglani ítélet kihirdetését
követően vállalta, hogy interjút ad nekem.

Mindent elsöprő szerelem

— EGYÜTT RABOLT EMESÉVEL —

Varga Sándor 1981. július 3-án román anya és magyar apa első gyer-
mekeként látta meg a napvilágot. Később még három húga született.
Szavai szerint gyerekként rengeteget segített otthon a napi munkák
elvégzésében, ugyanakkor gyakorta látta, hogy apját csupán magyar volta
miatt rendszeresen vegzálták a kommunista hatalomnak dolgozó
rendőrök. Varga asztalosnak tanult egy szakmunkásképzőben, majd
2003-ban végleg Magyarországra jött. 2006-ban két ikerfia született egy
nála tíz évvel idősebb asszonytól. Néhány hónaposak voltak a gyerekek,
amikor 2006. augusztus 17-én megismerte az akkor csak 19 éves T.
Emesét, aki ebben az időben műkörmösként dolgozott. Az ismeretségből
hamar mindent elsöprő szerelem lett. Előbb lakást béreltek együtt, majd a
lány szüleihez költöztek. A szülők dunaharaszti házából azonban el kellett
költöznie Varga Sándornak, mert az anya megelégelte, hogy Emesét
rendszeresen veri. A lány ekkor úgy döntött, hogy – hiába akarja őt
védeni az édesanyja – Sándorral tart.

261
 Varga Sándor és T. Emese 2007-ben kezdte azt tervezni, hogy fegy-
veres rablásokból fognak megélni. És sorra jöttek is a rablások – előbb
Romániában, majd Magyarországon. 2007. augusztus 5-én egy pénz-
váltót támadtak meg Brassóban. A zsákmány 48 300 lej (kb. 2,9 millió
forint) volt. 2007. december 17-én Vajdahunyadon megtörtént az a
zálogházrablás, amely már előrevetítette a négy ember életét kioltó
gyilkosságsorozatot. A biztonsági kamera felvételének tanúsága szerint,
miután belépett az üzletbe, Varga Sándor egy szó nélkül egymás után
kétszer lőtte fejbe a zálogház fiatal eladónőjét. T. Emese ott állt a férfi
mellett, ahogy később is minden, az emberi elme által felfoghatatlan
bűncselekménynél.
– Sokkolt, amikor Sándor gondolkodás nélkül szemen lőtte a ko-
rombeli lányt – mondta a rablásról a nő ügyük másodfokú tárgyalásán.
Percekkel ezután pedig sírva magyarázta: ekkor jött rá, hogy a férfi
tényleg képes arra, amivel gyakorta fenyegette. Vele vagy akár a
szüleivel is végez, ha elhagyja őt.
A romániai rablások után 2008 novemberétől Pest megyei ékszer-
boltok lettek a páros célpontjai. T. Emese időközben munkanélkülivé
vált, így semmilyen bevételük nem volt. Újabb társat, majd társakat
vontak be a rablásaikba, amelyeknél – a jogerős ítélet szerint – kivétel
nélkül Varga Sándor volt az irányító. Amikor 2008. december 19-én
kiraboltak egy tököli ékszerboltot, Varga öltönyben lépett oda az üzletet
épp bentről kinyitó eladóhoz. Megkérdezte, nyitva van-e az üzlet, majd
miközben a gyanútlan nő lehajolt, hogy az ajtó előtti lábtörlőt felemelje, a
férfi akkora erővel rúgta szájba, hogy az asszony beesett a boltba. Szája
felrepedt, egy foga kitört. Innen összesen 33 millió forint értékben
raboltak ékszert. 2009 áprilisában ismét egy olyan üzletet támadtak meg,
amelyben egy nő egyedül dolgozott. Sem őr, sem biztonsági kamera nem
volt a boltban. Ekkor már az ismeretségi körükből két másik férfi is
segített a rablásban. Emese egyikükkel ment terepszemlére, elhitette,
hogy jegygyűrűket akarnak venni. Varga itt is azzal nyitott, hogy meg-
ütötte az eladót.

262
263
 „Ez egy rablás! Befogod a pofádat, vagy megdöglesz!” – üvöltötte,
miközben az asszony halántékához nyomta a pisztolyát.
Ekkor már kedvtelve olvasta a cikkeket, amelyekben az 1929–33-as
gazdasági válság alatt Amerikában bankokat kifosztó, népi hősként ün-
nepelt sorozatgyilkos pároshoz, Clyde Barrow-hoz és Bonnié Parkerhez
hasonlították őket. Orosházi Józsefné kriminálpszichológus később
megállapította, hogy Varga Sándor a klasszikus pszichopata megteste-
sítője. Egy rejtőzködő figura, aki gyerekkorában valószínűleg sokat
szenvedett.
Emlékezetes, az amerikai Bonnié és Clyde páros idővel öttagú ban-
dává nőtt. Az utolsó gyilkosságnál Varga Sándorék is öten voltak. Egyre
tervszerűbben támadtak, mindig kizárólag a pénzszerzés volt a céljuk.
Összesen négy embert öltek meg. Varga Sándor és T. Emese
időközben – mint azt a vádirat is leírja – az összetartozásuk és a bűnözői
életmóddal való azonosulásuk kifejezéseképp egyforma tetoválást
varratott magára Clyde és Bonnié felirattal.
2009-ben megismerték K. Ferencet, egy százhalombattai ékszerbolt
tulajdonosát, akinek többször is eladtak a korábban rabolt ékszereikből.
A sors furcsa fintora, hogy a férfit és boltját tizennégy évvel azelőtt a
négy lány meggyilkolásáért életfogytiglani börtönre ítélt százhalombattai
rém, Balogh Lajos és annak két társa is kinézte magának. Ők is
rablógyilkosságra készültek, de jóval azelőtt, hogy megtámadták volna
K. Ferencet, elfogták őket. Hiába tudott erről a régi történetről az
ékszerész, fel sem merült benne, hogy Varga, aki egyébként hamis néven,
Nagy László szobafestőként mutatkozott be neki, veszélyes ember lehet.
A férfi hamar felmérte, hogy a kicsi boltban nincs őr, kamera vagy bármi
olyan biztonsági berendezés, amely megzavarná őket, ha megölnék az
ékszerészt, akivel kifejezetten jó viszonyt ápolt. Feri bácsinak szólította,
és az avatatlan szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy kedveli, tiszteli. Csak
egy dolog aggasztotta a rablással kapcsolatban. Az üzletből nyílt K.
Ferenc lakása, amelyben egy albérlő, az épp munka nélküli P. Miklós
lakott. Varga attól tartott, hogy a férfi megzavarhatja őket a támadás
közben. Egy módot látott arra, hogy ez ne következzen be.
2009. július 23-án az albérlőt Dánszentmiklósra, egy előre megásott
gödörhöz csalta, azzal az ígérettel, hogy ő, Emese és egy harmadik tár-

264
suk, K. Richárd kocsival egy olyan helyre viszik, ahol alkalmi munkás-
ként tud majd dolgozni. Amikor Dánszentmiklóshoz értek, és kiszálltak a
kocsiból, Varga pisztollyal a kezében azonnal arra kényszerítette a férfit,
hogy térdeljen le, közben – a vádirat szerint – T. Emese hátrakötözte a
megtámadott ember kezét.
Van az ékszerboltban kamera? Pánikgomb? – faggatta a férfit Varga.
P. Miklós nem tudta a válaszokat, miután az ékszerész soha nem engedte
meg, hogy az albérlő az üzleten keresztül közlekedjen. P. Miklós
könyörgött Varga Sándornak, hogy ne ölje meg. Varga felállította a férfit,
és az előre megásott gödör irányába mutatott, hogy induljon el. Amikor
P. Miklós a gödör széléhez ért, Varga újra letérdeltette. Ordítva megint
faggatni kezdte. P. Miklós ugyanúgy nem tudott válaszolni, folyamatosan
az életéért könyörgött. Varga eközben a férfi mögé állt, annak
homlokához emelte a pisztolyát, és közelről fejbe lőtte. P. Miklós bele-
zuhant a gödörbe. Varga még egy lövést adott le rá, majd a holttestet a
gyilkosságnál végig jelen lévő K. Richárddal temette be.
Nem késlekedtek, másnap a három ember, Varga, T. Emese és K.
Richárd elment az ékszerészhez, K. Ferenchez. K. Richárd azt mondta,
hogy nem bírja a vér látványát, ezért kint várt, amíg Varga Sándor és T.
Emese bement az ékszerboltba, amely egy munkaruházati bolttal volt
összenyitva. A férfi azzal csalta csapdába az ékszerészt, hogy mun-
kásnadrágot kért tőle. Amikor kapott egyet, közölte, hogy nagy rá. K.
Ferenc megfordult, lehajolt egy polchoz, Varga ugyanebben a pillanatban
jelzett T. Emesének, hogy vegye elő a táskájából a pisztolyt. A nő átadta a
fegyvert, Varga Sándor pedig hátulról fejbe lőtte K. Ferencet. Ezután
ruhákkal letakarták a holttestet, hogy a kint várakozó K. Richárd is
bemenjen, segítsen az ékszereket elpakolni. 24 millió forintnyi aranyat
vittek el az üzletből. Később egy ékszerész vette meg tőlük az aranyat
mindössze négymillió forintért.

265
Belelőtték a sírgödörbe
— KIVÉGEZTÉK A VIETNÁMI HÁZASPÁRT —

Varga Sándor rendszeresen járt kaszinóba. 2009 decemberére ismét

elfogyott a pár pénze. 2010 februárjában Dunaharasztiban kiraboltak egy
kaszinót, majd úgy döntöttek, hogy 2010. május 18-án egy, az Ázsia
Centerben dolgozó vietnámi házaspárral fognak végezni. Öten három
autóval szervezték meg a kettős gyilkosságot. Mint egy amerikai akció-
filmben, figyelték a házaspárt, amelyet Újpesten, az otthonuknál
támadtak meg. A bandatagok walkie-talkie-n keresztül tartották a
kapcsolatot. Varga az egyik társával beöltözött rendőrnek. Autójukkal a
házaspár kocsija elé tolattak, így kényszerítve őket megállásra. Az asszonyt
és a férjét ezután átvonszolták a banda egyik dobozos kocsijába. Eközben
a két megtámadott ember folyamatosan sírt, jajveszékelt. Amikor
megkérdezték a házaspárt, hogy hol van a pénz, kiderült, hogy a boltban
hagyták. Üllőre mentek, ahol két nappal korábban előre megástak egy
gödröt, amelybe a két ember holttestét akarták rejteni. Varga Sándor,
miután megálltak, üvöltve kérdezte a házaspárt, hogy hol a pénz. A férfi
azt mondta magyarul, hogy nincs náluk, de ha elengedik őket, oda fogja
adni nekik. Varga ezután odarángatta a gödörhöz a férfit, még egyszer
megkérdezte, hogy hol van a pénz. A férfi újra megismételte, hogy a
boltban, mire Varga Sándor közelről, egymás után kétszer fejbe lőtte őt.
A kereskedő holtan zuhant a gödörbe. Varga a férfi síró, egész testében
remegő feleségét is a karjánál fogva vonszolta a gödörhöz, amelyben a
félje holtteste feküdt. Ott újra megkérdezte: hol van a pénz?! Az asszony
ugyanazt mondta, mint percekkel korábban a félje. Varga Sándor ekkor
hátulról, közelről kétszer fejbe lőtte a nőt is.

266
Hidegen hagyta a könyörgés
— AGRESSZÍV, KISZÁMÍTHATATLAN, KEGYETLEN —

A másodfokú ítélet szerint Varga Sándor semmilyen gátat nem ismert, ha

pénzt akart szerezni. Nem érdekelte a könyörgés, de az sem, hogy kiket
hagynak hátra az áldozatai. Az utoljára megölt asszony utolsó szavaival
arról akarta meggyőzni, hogy két kicsi gyerek marad utána, ha végez vele,
ezért ne ölje meg...

Valójában a mai napig nem derült ki pontosan, hogyan bukott meg bő

egy hónappal a kettős gyilkosság után, 2010. június 22-én Varga Sándor
és T. Emese. Csupán sejteni lehet, hogy a rendőröknek valaki
információval szolgált róluk. Az ékszerész holttestének megtalálása után
emberölés gyanúja miatt indult nyomozás.
T. Emesét Monorierdőn akkor fogták el, amikor vásárolni indult,
Varga Sándort pedig ezután az ugyanott álló házukban. A lány azonnal
beismerő vallomást tett. Ő mutatta meg, hogy hol temették el a holt-
testeket, és elsőként beszélt a vietnámi házaspár megöléséről is, amiről
semmit nem tudtak a rendőrök. Varga – az iratok tanúsága szerint – tett
ugyan egy beismerő vallomást, de abban is a saját szerepét akarta kiseb-
bíteni. Azt mondta, hogy P. Miklóst hirtelen felindulásból ölte meg, míg
az ékszerészt azért, mert véletlenül elsült a kezében a fegyver.
Az egész eljárás alatt kiszámíthatatlan, váratlanul agresszív, ellensé-
ges volt azokkal, akik a bűnügyekről kérdezték. A szakértői vizsgálatok
alatt sem vették le róla a bilincseket. A börtönben is fékezhetetlenségéről
volt híres. Egy nemi erőszakért elítélt afrikai rabot is megtámadott,
kiverte a férfi fogait, az elsőfokú ítélethirdetése előtt pedig összevagdosta

267
a saját karját. A tárgyaláson csak kommandósok gyűrűjében, golyóálló
mellényben, kéz-láb bilincsben közlekedhetett. Eközben hol az őt
pszichopataként jellemző kriminálpszichológust, hol T. Emese első
fokon eljáró ügyvédjét, Bárándy Györgyöt, hol a másodfokon döntő bírót
sértegette felindultan. A rablásokról igen, de a gyilkosságokról nem tett
vallomást. Igaz, azt elismerte, hogy jelen volt mind a négy ember
megölésénél, de végig azzal védekezett, hogy más ölt, nem ő.
– Ezt az embert ki kell vonni a társadalomból – fogalmazott 2012.
szeptember 7-én Surdy Miklós tanácsvezető bíró, miután a szabadon
bocsátás feltételes lehetőségét is megvonva, tényleges életfogytig tartó
fegyházbüntetésre ítélte első fokon Varga Sándort. (A bíróval készült
interjút a Sosem felejtek, és mindig törlesztek című fejezetben olvas-
hatták.) Varga élettársa, T. Emese ugyanakkor tizenhét év börtönt kapott.
A bíróság megállapította, hogy valamennyi áldozatot Varga Sándor lőtte
le, aki szó szerint kivégezte a négy embert.
A Budapest Környéki Törvényszék bírája az ítélet indoklásában
elmondta: a páros a gyilkosságokban őket segítő három férfival – akik
közül kettő ugyancsak tizenhét, míg egy tizenhat év börtönt kapott első
fokon – bűnszervezetben követte el a bűncselekményeket.
A vádlottak fellebbeztek az ítélet ellen.
Varga Sándor elsőfokú tárgyalásánál folyamatosan jelen volt egy
román tolmács, de valójában a tanúvallomásokból és a férfi megnyilvá-
nulásaiból is kiderült, hogy folyékonyan beszéli a magyar nyelvet. A férfi
többször panaszt tett azért, mert másodfokon nem látta indokoltnak a
bíró, hogy tolmácsot rendeljenek ki mellé.
Varga Sándor 2015. február 3-án jogerősen is tényleges életfogytig-
lani fegyházbüntetést kapott. Négy társának ítéletét azonban enyhítette a
bírói tanács, az első fokon kapott 16-17 éves fegyház helyett 14-15 évet
kaptak, miután a Fővárosi ítélőtábla törölte az ítéletből a bűnszervezetben
elkövetést. Mind a négyüknek, így a tizenöt évre ítélt T. Emesének is
megadták a feltételes szabadlábra helyezés kedvezményét. Varga Sándor
– mint a bíróságon elhangzott – saját kérésére nem volt ott az
ítélethirdetésen.

268
Magányosan és elfelejtve él
— VARGÁT NEM LÁTOGATJÁK A BÖRTÖNBEN —

A férfit az ügy bírói szakában, kirendelt védőként Fridman Róbert

védte. Az ügyvéd, amikor megkerestem, rögtön vállalta, hogy
interjút ad.

– Egyáltalán hogy kerültek Varga Sándorék a képbe?

– Az ácsi ékszerboltrablás kapcsán volt a rendőrség kezében elegendő
bizonyíték az elfogásukhoz. Felismerték őket. Bár a nyomozóknak voltak
információik a gyilkosságokról is, mégis a fegyveres rablás miatt fogták
el őket, miután arra volt elég bizonyíték. Aztán Emese kezdett először
beszélni. Ő mutatta meg, hogy hol van elásva a százhalombattai
ékszerész albérlője, majd feltárta a vietnámi házaspár meggyilkolását is.
Később elfogták a másik három társukat is, akik Emeséével teljesen
egybehangzó vallomást tettek. Miközben Sándor az ügy kezdetétől azt
mondta a vietnámi házaspár megöléséről, hogy nem ő volt, sőt végig
háttal állt az egésznek, addig minden társa ugyanúgy vallott a kettős
gyilkosságról, amelyet hidegvérű kivégzésként írtak le. És persze
mindenkinek a védekezése arra épült, hogy féltek Varga Sándortól.
– Aminek lehetett realitása?
– Nyilván igen. Bár Emese, miután szerelmi viszonya volt vele, talán
más eset.
– Amikor megismerte Varga Sándort, volt már valamilyen képe a
sajtóhírek alapján róla?
– Természetesen, tudtam, hogy milyen súlyú ügyekkel gyanúsítják.
Tulajdonképpen ő az első szándékos emberöléssel vádolt védencem. Én a
legelejétől mondtam Sándornak, hogy csak úgy tudunk együtt dolgozni,

269
ha következetes abban, ahogy védekezik. Ha azt mondja valamire, hogy a
többiek, akik jóformán ugyanúgy vallanak egy ügyről, hazudnak, mert
nem ő ölt, akkor vagy alibit kell igazolni, vagy – ha ott volt az
emberölésnél – meg kell mondania, hogy ki volt az elkövető. Erre ő
közölte, hogy nem fogja megmondani...
– Közismert, hogy Varga Sándort azért tartották fogva a legmagasabb
őrzési fokozatban, mert információk voltak arról, hogy a szökését tervezi.
Igaz, hogy azt akarta, hogy láb- és kézbilincs nélkül a tolmáccsal és önnel
külön szobában maradhasson beszélgetni?
– Igen, de ezt a kérést a bíró kapásból lesöpörte az asztalról.
– De ott maradt volna ilyen körülmények között beszélni vele?
– Egyértelmű, hogy nem. Főleg, mert valóban operatív információk
voltak arról, hogy komolyan fontolgatja a szökés lehetőségét. Beszél-
getni enélkül is lehetett. Ha bilincsben áll, akkor minek külön szoba, én
meg tolmács nélkül is tudtam vele kommunikálni.
– Valami kiderült az ő gyerekkoráról?
– Semmi. Az édesanyja párszor telefonált, nagyon rossz, gyakorla-
tilag érthetetlen magyarsággal beszélt. Nálam egyedül ő érdeklődött
Sándorról a hozzátartozók közül. Úgy tudom, kapcsolattartója sincs a
börtönben.

Óriási botrányt csinált a bíróságon Varga Sándor (33), vagyis Clyde,

amikor a Fővárosi ítélőtábla ítéletet akart hirdetni az ügyében. A bírót,
Lassó Gábort kétszer is elküldte melegebb éghajlatra. Clyde ragaszkodott
hozzá, hogy beszélhessen, de csak önmagát ismételte, mire Lassó felkérte,
hogy mondjon valami újat. A férfi erre azt mondta neki, hogy menjen a
k...a anyjába. Vargát kivitték, hogy lehiggadjon, de amikor visszajött, azt
mondta a bírónak: köcsög, nézze meg jól, hová parkol, s jobban teszi, ha
személyi védelmet kér. Úgyhogy a vádlottat azonnal visszavitték a
börtönbe, a jogerős ítéletet pedig elnapolták januárra. Clyde a társaival
négy embert ölt meg. A férfi első fokon tényleges életfogytiglanit kapott.
Blikk, 2014.11.13.

270
 – Varga Sándornak az volt az egyik védekezési stratégiája, hogy nem
beszél elég jól magyarul...
– Az első fokon döntő bíró, Surdy Miklós ebben először partner volt.
Mindent lefordítottak román nyelvre. Aztán egyszer kértük valamelyik
fontos aktának a lefordítását, amit a bíró elutasított. Megfellebbeztük, és
ekkor az ítélőtábla, megvizsgálva az összes iratot, kimondta: Varga
Sándornak nem jár tolmács. Csak azért rendelnek ki tolmácsot, mert ő
nem hajlandó kommunikálni magyarul, a bíróság másképpen nem érti az
ő mondandóját. Egyébként a tolmácsdíj óriási, milliós nagyságrendű volt.
Az ítélőtáblán Lassó Gábor bíró pedig a másodfokú ítéletben azt mondta,
épp akkor bizonyította, milyen jól tud magyarul, amikor válogatott, sok
ember által nem is ismert kifejezésekkel illette a bíróságot.
– Ijesztő szituáció lehetett, amikor a bírót sértegette.
– Elképesztő volt, minősíthetetlen! Nagyon kellemetlenül éreztem
magam. De ott voltak az őrök, akik megfelelően kezelték a helyzetet.
Ennek az eredménye volt az, hogy Sándor végül nem volt ott a Fővárosi
ítélőtáblán, amikor kihirdették a másodfokú ítéletet. Most azt próbálja
kideríteni, ki nyilatkozta azt, hogy ő nem akar megjelenni az ítélethir-
detésen. Már azt mondja, hogy ő ott szeretett volna lenni. Bekérte tőlem
az egész iratanyagot, a Magyar Helsinki Bizottsághoz fordult és egy
másik ügyvédhez.
– Ügyvédi szemmel milyen fontos fordulópontjai voltak ennek az
ügynek?
– Az egyik fordulópont az volt, amikor az ítélőtábla először mondta
ki, hogy nem lehet arra hivatkoznia Sándornak, hogy sérülnek a jogai, ha
nem vehet igénybe tolmácsot. Akkor láttam, hogy az első kis remény-
izzók kiégtek benne, de akkor sem adta fel. A második fordulópont,
amikor ő első fokon tényleges életfogytiglani ítéletet kapott, míg a töb-
biek határozott idejűt. A harmadik pedig az ítélőtáblán történt, amikor
rajta kívül mindenkinek enyhítették az ítéletét, és rájött, hogy Emese
kedvezményekkel akár már öt év múlva szabad lehet.
– Az ön számára megnyugtatóan zárult ez az ügy?

271
 – Azt mondom, hogy azt értük el, amit ilyen vádlotti hozzáállással el
lehetett érni. Én mindent megtettem, amit ebben a helyzetben védőként
megtehettem. Nincs szakmai lelkiismeret-furdalásom. Lehet, hogy
magánemberként mást mondanék, de szakmai lelkiismeret– furdalásom
nincs.
– Azért is mondja ezt, mert az eljárás során úgy tűnt, hogy Varga
Sándorban semmilyen mértékben nincs megbánás a meggyilkoltakkal
szemben?
– Az ítélet alapján érzelmek sincsenek, csak az agresszió, a színtiszta
agresszió. Én azt mondom, hogy szakmailag lehet, nem is volt ez egy
nehéz ügy. Mert mit védjünk? Nincs egy álláspont, amely mellett kö-
vetkezetes védelmet lehetne felépíteni. Az, hogy nem voltam ott, nem én
csináltam, pont, nem nevezhető következetes védekezésnek. Én végül is
a védőbeszédemet arra építettem, hogy nincs elég bizonyíték az ő
bűnösségére. Sándor azt akarta, hogy csodát tegyünk, de a csoda nem
történt meg.

Agyat nem ért a lövés

— INTERJÚ A BÖRTÖNBEN —

Miután beszéltem Fridman Róbert ügyvéddel, és elolvastam az ügyről

fellelhető híradásokat, engedélyt kaptam a Büntetés-végrehajtás Országos
Parancsnokságától, hogy interjút készítsek Varga Sándorral. Emlékeztem,
hogy az elsőfokú ítéletet követően a Blikk újságírójának csak kiemelt
biztonsági intézkedések mellett, egy zárkában, kommandósok és kutya
felügyelete alatt adhatott interjút a férfi. Valószínűleg ezeket a
körülményeket az is indokolta, hogy nem sokkal korábban a börtönben,
minden előzmény nélkül, több rabtársára is rátámadt. Azóta évek teltek el.

272
273
Három hónappal jártunk a jogerősen meghozott tényleges életfogytiglani
ítélet után. Abban a tudatban mentem tehát a budapesti Kozma utcai
börtönbe, hogy tudtam, egy kiszámíthatatlan emberhez megyek.
Lélekben felkészültem arra, hogy bármi megtörténhet. Akár az is, hogy
ott helyben közli velem: mégsem ad interjút. Így aztán amikor bekísérte
az őr a helyiségbe, ahol rajtam és a fotóriporteren kívül még a sajtóosztály
két munkatársa várta, meg sem lepett, hogy azt mondta, reggel még azon
gondolkodott, hogy nem ad interjút. Több fotót láttam már Varga
Sándorról, de most, ahogy ott magaslott tőlem egy méterre,
megdöbbentem. A nők között a magam 173 centijével nem számítok
alacsonynak, ő azonban közel egy fejjel túlnőtt rajtam. Előrebocsátotta, ő
maga is könyvíráson gondolkodik, ezért előfordulhat, hogy több kérdésre
nem fog válaszolni. Tudva, hogy ellenérzései vannak az interjúval
szemben, és a gyilkosságok elkövetését tagadja, messziről indult a
beszélgetés, a gyerekkorától.

– Sándor!Milyen gyerek volt?Mozgékony, eleven? Vágy inkább a

szüleinek akart megfelelni? – kérdezem, miután leülünk egymástól
másfél-két méterre.
– Csak hogy értse, hogy milyen gyerek voltam. Apu többet dolgozott
mindig a kelleténél. Hol a gyárban, hol cementes-zsákokat dobált
vagonra, hol a téeszben (termelőszövetkezetben a szocializmus alatt) mint
takarmányozó... Na most, akinek csak két tehene is van, tudja, korán
reggel kelünk, mert meg kell fejni őket, plusz ott a takarmányozás. Én
ezekben már kicsi gyerekként részt vettem. Emellett iskolába jártam,
tanultam, túl sok szabadidőm nem volt arra, hogy játsszak is. Még
dagasztani is megtanított az anyu. Hiába gondolja bárki is, hogy ez szé-
gyen egy fiúgyereknek.
– Román iskolába járt?
– Igen, pedig a tanár nagyon azt akarta, hogy ne odajárjak, de nem volt
magyar iskola a közelben. Kicsi gyerekként selypítettem, meg nem is
tudtam rendesen a román szavakat kiejteni. Nagyon nem szeretett a tanár.

274
Még azért is haragudott rám, mert egy bőrbetegség miatt tele volt
szemölcsökkel a kezem. Undorodott megfogni.
– Jól tudom, hogy az édesanyja román, az édesapja pedig magyar?
– Igen, anyukám egy mondatot nem nagyon tud magyarul elmondani.
Apu Székelyföldön született. Tőle megtanultam valamilyen szinten, de
nem perfektül, magyarul beszélni, anyutól pedig románul – mondja.
Később, a beszélgetés során jövök rá, hogy ha a szüleiről, a két kisfáról
vagy, ahogy ő mondja, Bonnie-ról beszél, egészen más, melegebb tónusra
vált a hangja, egyébként pedig folyamatosan valamilyen
megmagyarázhatatlan vibráló feszültség lengi körbe. – Apunak a
Ceausescu-rendszerben kötelező volt havonta a rendőrségen
lejelentkezni. Emlékszem, ő mindig elment egészségesen, és úgy jött
vissza, hogy csak a lábujjhegyén mászkált, mert a talpa tele volt fekete
hurkákkal a sok veréstől. A románok állandóan lebozgoroztak
(lehazátlanoztak) minket, itt, Magyarban meg becsukták a kaput előttem,
és azt mondták, buzi román.
– Tudom, hogy a bíróságon sokszor tett panaszt azért, mert nem
mindent fordítottak románra önnek. Milyen szavak jelentettek
nehézséget?
– Nézze, én mindig úgy voltam gyerekkoromban is, amikor nem értet-
tem valamit, arra törekedtem, hogy megértsem. Lehet, hogy furcsán
hangzik, de legalább öt törvénykönyvet, a magyar jogrendszert is
kívülről megtanultam. Nem azért tanultam meg, hogy visszavágjak vele,
csak hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, amiben voltam, nem egyszer, nem
kétszer – mondja, de egyetlen szót sem említ, amit ne értett volna az
eljárás alatt.
– Ezeket a törvénykönyveket magyarul el tudta olvasni?
– Nem. Van olyan opció a számítógépen, amelynek a segítségével
több nyelven van rátelepítve a jogtár, így olvastam el őket. Én azt nem
értem, amikor hadar valaki, vagy gyorsan olvas fel a bíró... Lehet, hogy
ilyenkor teljesen másként értelmezem. A tolmács is olyan volt, hogy ha
leakasztanék az utcáról egy jobb embert, aki románok között élt kint
Erdélyben és itt Magyarországon, szerintem jobban tudna fordítani. A
Zöldfa utcát nem tudta lefordítani...
– De akkor legalább ön értette.

275
 – Értettem, mert én jegyzeteltem, ha tört szavakkal is, de jegyzetel-
tem. És arra törekedtem, hogy megtanuljam azt, amire szükségem lehet
az eljárás alatt.
– Azért, ahogy most beszélgetünk, úgy tűnik, hogy választékosán
beszél magyarul.
– Az mit jelent? – kérdez vissza a pillanat törtrésze alatt.
– Hogy szépen, érthetően beszél, gazdag a szókincse. Ebből úgy tűnik,
mintha nem lennének problémái a magyar nyelv megértésével.
– Teljesen más az, hogy most ketten beszélgetünk, mint amikor a
vádlottak padján ül az ember, és hadarják a jogi szöveget mellette.
– Mit gondol, hol, mikor kezdődött az a történet, amely miatt most itt
beszélünk egymással?
– Istenigazán megmondom, egyszer már leírtam ezt, de nem szeretnék
semmiféleképpen válaszolni. Csak hogy ne értse félre! Mivel nekem is
van egy félig befejezett könyvem az életemről, nem szeretném, ha ez
máshol is megjelenne – mondja mosolyogva.
– Akkor úgy kérdezem, hogy azokkal a bűncselekményekkel kezdődik
ez a történet, amelyek miatt ebben az ügyben elítélték, vagy azt gondolja,
hogy sokkal régebbre nyúlik vissza?
– Sokkal régebbre, mondjuk 2006-ra.
– Mikor születtek az ikerfiai?
– 2006. január 3-án. Egyikük 1050, a másik 1150 grammal, koraszü-
löttek voltak. Két hónapig voltak inkubátorban a Baross utcai klinikán.
Onnan átvitték őket egy másik kórházba. Május vége, június eleje lehe-
tett, amikor hazahoztuk őket. Hivatalosan el kellett volna érniük a kétezer
grammot. De már nagyon akartuk, hogy otthon legyenek.
– Ők egy nagy szerelemből születtek?
– A gyerekeim anyja csak az üzlettársam volt. Hirtelen közölte négy
és fél hónaposán, hogy terhes. Nem bántam, sőt nagyon örültem a hírnek.
Akkor is, ha én nem így akartam volna gyereket, egy nálam tíz évvel
idősebb nőtől. Nagy boldogság volt, amikor megszülettek! Nézze,
nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, mert kilencévesen három nyelven
beszélnek és írnak. Románul, magyarul, angolul – teszi hozzá nem kis
nyomatékkal a hangjában. – Az bánt nagyon, hogy nem látogathatnak.
Már a román konzult is várom ebben az ügyben. Egy meghatalmazást

276
akarok adni, hogy a gyerekeimet az édesanyámnál helyezzék el. 2010 óta
nem láttam őket, nagyon hiányoznak. Tudom, hogy már nem Ma-
gyarországon laknak, ezért is örülnék, ha minél hamarabb kiadnának
Romániának, már holnap elmennék innen Magyarországról. Már nagyon
elegem van.
– Mikor került életében először kapcsolatba bármilyen bűnüggyel?
– Nem voltam mintagyerek, de nem volt nekem a hatósággal gondom,
bajom. Tanultam, dolgoztam otthon, eljártam kick-boxolni,
Csíkszeredába, az egyesületbe.
– Ugye tud arról, hogy van egy felvétel az interneten egy rablásról,
ahol fejbe lőtte az eladónőt? – amint felteszem a kérdést, érzem., hogy
megfagy a levegő.
– Tudom, miről beszél – mondja visszafojtott ingerültséggel. – Le is
van töltve. Nem egyszer, nem kétszer láttam ezt a felvételt.
Vajdahunyadon készült. Talán ezt az egy dolgot bántam meg. Én sose
mondtam, hogy ártatlan vagyok. Ha húsz évet kaptam volna, azzal nem is
lenne semmi bajom.
– De mindketten tudjuk, hogy négy ember megöléséért kapta a
tényleges életfogytiglani ítéletet.
– El kell telni bizonyos időnek, hogy mindenki megértse: túl sokat
vállaltam magamra. Én több hivatalos eljárást is kezdeményeztem, mert
nem fogok belenyugodni az ítéletembe. Legalább nyolc-tíz levelet írtam
a köztársasági elnöktől kezdve az NBH-ig, rengeteg hivatalos helyre.
Meg akarom várni, amíg választ kapok ezekre. Kicsit azért megváltozna
a maga a kérdezésének a szempontja is. Nézze! Én úgy vagyok vele,
maradjon csak ez így a köztudatban, hogy ezt az ítéletet tényleg nem
tudom visszafordítani. De annak, hogy azt írták, mondták rólam, hogy
pszichopata meg bolond vagyok, igenis lesznek következményei.
– Elég nehéz azt elképzelni, hogy ártatlan valaki négy ember
megölésében, és nem akar védekezni. Nem áll ki, és nem mond el mindent
az eljárás alatt, amit tud.
– Pedig egyszerű. Úgy voltam vele, hogy hagytam, csak sodorjon az
ár. Próbáltam védeni azt, akit szeretek. Még nincs itt az ideje, hogy min-
denről beszéljek, amit tudok az üggyel kapcsolatban...
– Ha ez így van, valószínűleg nagyon megbánhatta azt, hogy a rendőr-

277
ségi szakban beismerő vallomást tett.
– Nem. Tévedés. Engem elfogtak 2010. június 22-én. Én akkor csi-
náltam hülyét az egész magyar rendőrségből, amikor akartam. Tudtam,
hogy el akarnak fogni, de úgy voltam vele, hogy kapok 15-18-20 évet az
egészért, leülöm, és kész.
– Számított rá, hogy elfogják?
– Persze. Magának vannak barátai, gondolom, a sajtóban,
itt-ott-amott. Nekem is vannak, bármilyen furcsán hangzik, akár a
TEK-ben is. Visszatérve a beismerő vallomásra. Nem volt semmiféle
beismerő vallomás. Ez úgy működött, hogy bevittek 22-én, nem akartam
semmit mondani. Rablás miatt vittek be. Próbáltak keménykedni, de nem
jött össze.
Itt tartott a beszélgetés, amikor Varga Sándor egyre hevesebben
gesztikulálva, láthatóan feszültséggel telve a kihallgatása körülményeiről
kezdett beszélni. Ezek után nem tehettem mást, mint elmondtam, hogy ha
leírom, amiket mond, azzal mást bűncselekménnyel vádolnánk meg a
könyvben, ezt pedig nem tehetem meg.
– Azt mondta, nem állítja, hogy ártatlan – folytatom a beszélgetést.
– Most se állítom.
– És nem is ölt soha embert?
– Erre inkább nem válaszolok.
– Emlékszem a beismerő vallomására, amelyről most azt mondja,
hogy nem az ön szavait írták le. Felírtam magamnak szó szerint a
mondatait. A százhalombattai ékszerész albérlőjének megöléséről
eszerint azt mondta, hogy „a kocsiban emberkedett, felhúztam magam,
egy előző nap kiásott gödörhöz vittem, Miki röhögött, kirúgtam a lábát,
összekötöztem, ideges voltam, hangtompítós fegyverrel megöltem...” Az
ékszerész megöléséről pedig, hogy „Feri bácsit nem akartam megölni, a
hangtompító miatt volt, rosszul fogtam meg a fegyvert, és elsült”. Nem
mondott ilyeneket?
– Nem. Az előbb elmondtam, a rendőrségen ment az adok-kapok,
megunták. Hoztak egy kinyomtatott papírköteget, azt írták bele, hogy
magyar állampolgár vagyok, meg az adataimat, mit tudom én... Kértek,
hogy írjam alá. Megkérdeztem, ez mit takar. Az átszállításod Tatabá-
nyára – mondták. Aláírtam a papírt, valójában azt se tudom, mit írtam alá,

278
aztán megfogtam, és kettétéptem. Ugye köztudott, hogy jön egy jó
rendőr, jön egy rossz rendőr, mind a kettő próbálkozik. Biztos valamelyik
bűntársam mondhatta ezeket, nem tudom. Én nem rágalmazok meg
senkit.
– Az ügyvédje miért mondta azt a perbeszédében, hogy többször
elsírta magát, miközben beismerő vallomást tett?
– Nézze, az ügyvéd úrral már nem vagyunk valami jó kapcsolatban,
úgy gondolom, hogy csak a karrierjét polírozta jobbra-balra. Mindegy,
erről se nagyon szeretnék beszélgetni.
– De ha nem lenne egy ilyen beismerő vallomás, akkor ő nem tehette
volna meg, hogy arra hivatkozzon.
– Nézze, ha beismertem volna bármit is az elejétől fogva, ahhoz tartot-
tam volna magam. Kértük az első fokon, hogy idézzék be azt, áld gépelte
ezeket. A bíróság ennek se tett eleget. Amikor meg akár más ügyben is
beidézték, akit kértünk, nemegyszer volt, hogy nem jelent meg.
– Mi az, amit beismert? A rablásokat?
– Még egyszer mondom, nem ártatlan vagyok. Hazudnék, ha ezt
mondanám.
– Tehát mindenütt, az emberöléseknél is ott volt.
– Igen.
– Annál a romániai rablásnál, amelyről felvétel készült, akár meg is
halhatott volna az eladónő.
– Mondtam az előbb, hogy ez az, amit nagyon bánok. Ennek nem így
kellett volna történnie.
– Akkor miért történt ez meg? Gondolkodik rajta, foglalkoztatja ez?
– Hogyne foglalkoztatna. Én is nézek tévét, én is olvasok, láttam kint
is a felvételt. Tízmillióból egy úszik meg egy ilyen dolgot. A kis hölgy
nyilatkozta valahol így, „örülök neki, hogy megúsztam”. Miután
katolikus, megköszönte, hogy Isten megmentette az életét. Örüljön neki,
hogy így alakult, én is örülök neki, viszont egy– vagy kétmillió eurót
követel ezért. Ha megtehetném, kifizetném, de nem tehetem meg. így járt
– Én is így jártam – mondja egykedvűen.
– Az egyik szemét elvesztette.
– Elvileg valahol a homlokán bement a golyó, kijött hátul a füle mö-
gött, kicsavarta a szemgolyóját, és elvesztette az egyik szemére a látását.

279
Szóval agyat nem ért a lövés, semmit az égvilágon. Nem mondom, hogy
jogtalan lenne neki a kártérítés...
– Szerencsés ez a nő, hogy ilyen a felfogása, hogy a pozitívumot látja
meg abban a tragédiában, ami történt vele.
– Nem is így kellett volna történnie. Mindig van két lehetőség. Ha azt
mondom most magának, adja ide, legyen szíves, azt a diktafont, a)
lehetőség, hogy ideadja, b), hogy elveszem. Szerintem az elsőt kellett
volna választania. Hülye voltam. Ez az egy dolog, ami az életem végéig
fog kísérteni. Nézze, én ezt nem tudom nem megtörténtté tenni. Higgye
el, én is rágódom ezen a dolgon!
– Gondol a halottakra? A négy áldozatra?
– Nemcsak gondolok, hanem mérges vagyok önmagámra. Ugye azt
mondták a társaim, hogy én kényszerítettem őket a gyilkosságokra, hogy
ott legyenek. Nem így volt. Bonnie-tól kezdve mindenki együttműködött
velem.
– Clyde-nak szólítják a börtönben ?
– Nem tudom.
– Emesét Bonnie-nak szólítja.
– Sokan azt mondják, hogy ez hencegés, de nem az. Mondhatnám
neki, hogy drágám, vagy bármilyen más becenevet is.
– Ha abból indulok ki, amit mond, hogy ott volt ezeknél az
emberöléseknél, de nem követte el, akkor felmerül a kérdés, hogy miért
tetováltatja magára egy sorozatgyilkos páros nevét.
– Ez még a gyilkosságok előtt történt.
– De miért rokonszenves két sorozatgyilkos annyira, hogy a nevüket
magára tetováltassa?
– De akkor még senki nem halt meg! Senki. Játszottunk egy
macska-egér játékot, ennyi. Ha valaki szereti a feleségét, a menyasszo-
nyát, általában a nőé az utolsó szó. Mit csináltam volna? Egy szar teto-
válás. Mit érdekel engem? Pont. Előbb jelent meg a rablások után, hogy
minket Bonnié és Clyde-nak neveztek, ahogy magunkra tetováltattuk a
neveket. Kár, hogy nem hallgattam a börtönpszichológusra, pedig
nagyon megkedveltem. Ő is mondta, hogy ne legyek olyan makacs, mint
a székelyek, hogy nem teszek vallomást. Anyura se hallgattam, ő is ezt
mondta. Majd ha akarják, kiderítik az igazat. Engem úgy neveltek, hogy

280
ha most a jelen lévőkkel elmegyek fát lopni, és engem bezárnak, nekem
attól jobb nem lesz, ha a többieket is belerántom az ügybe.
– Na de kiderült az ön számára, hogy a többiek egybehangzó vallomá-
sokat tettek arról, hogy ön miként végzett az áldozatokkal. így találták
meg a holttesteket is. Ebben Emese is segített.
– Emese nem segített semmiben! Ezt biztosan tudom.
– A mai napig szerelmes Emesébe?
– Nézze! Én nagyon sok mindent megtettem ezért a nőért az utolsó
pillanatig. Vannak dolgok, amik közöttünk még, úgymond, nincsenek
rendezve. Majd az idő megoldja. Részletekbe nem szeretnék belefolyni.
– Az a gyűrű, amely az ujj ára van tetoválva, őt jelképezi?
– Igen.
– Sokat gondol arra, amikor utoljára látta Emesét?
– Nézze, mindig megtalálom a módját, hogy lássam Bonnie-t. A mai
napig mindig megtalálom a módját...
– Van fényképé róka?
– Persze hogy van. Nem egy, nem kettő. Anyu küldi be nekem. Ő a
mai napig nem haragszik Emesére. Mert bármi is történt, szereti.
– Az igaz, amit a Riasztásnak nyilatkozott, hogyha kiszabadul, akkor
sorban lefejezi az összes tettestársát?
– Egyértelmű.
– Emesére is gondolt?
– Nem! Nem fogom azzal áltatni, hogy most én itt magának csak jókat
mondok. Én ilyen vagyok, és kész, ezért sírt is az édesanyám. Két dolgot
szeretnék elintézni, ha ép mentalitással kijutok innen. Édesanyámnak,
édesapámnak, ha még élni fognak – kezemet összeteszem –, egy kis
sírhelyet megcsinálok. A gyerekeimnek egy házat elintézek, hogy soha
ne szenvedjenek semmiben hiányt, és visszajövök. Amikor visszajövök,
akár három, öt vagy tíz év múlva, kint lefejezem az összes tettestársamat,
aki rám vallott. Ennyi. Punktum. És akkor majd várom a TEK-eseket.
– És ezt halálosan komolyan gondolja?
– Halálosan komolyan gondolom. Sokan ezért nem bírnak rajtam
kiigazodni általában, mert viccesen mondom, és amikor bekövetkezik
valami, mindenki megdöbben, hogy hú, ezt tényleg vérre menően ko-
molyan gondoltam. Kint is ilyen voltam – most is mosolyog.

281
 – Ez alapján el lehet hinni, hogy nem követett el egy gyilkosságot
sem?
– Az, hogy mit követtem el régebben, más tészta. Amivel nem tudtak
megvádolni, amit nem tudtak bizonyítani, az olyan, mintha nem is történt
volna meg. Arról maga hallott egyébként, hogy újabb és újabb
tanúvallomások voltak ellenem? Bejött valaki, azt mondta, eltüntettél
három embert. Jött a következő, aki másik négy embert mondott, és
tizenhétnél tartottunk, plusz az a négy, amit a nyakamba varrtak. Maga
szerint ez reális? Úgy nézek én ki, mint aki két focicsapatot, huszonegy
embert eltüntetett?
– Azt mondta, hogy nem maga ölt, de ott volt a gyilkosságoknál. Mit
gondol? Mihez kell nagyobb bátorság, végignézni azt, hogy valakit
megölnek, vagy elkövetni a gyilkosságot?
– Énszerintem ahhoz, hogy együtt éljen vele az ember. Egyikhez se
kell nagyon nagy bátorság. Azt tudja, hogy legutóbb, a vietnámi
házaspárról, szavazással kellett dönteni?
– Miről kellett szavazni?
– Hát az életükről. Maga szavazna egy ember életéről? Nem is egyről,
kettőről. Szavazna? Szerintem nem. Én úgy voltam vele, engem nem
érdekel. Ugyanezen az állásponton volt Bonnié is. Más meg úgy volt
vele, hogy neki meg nem mindegy. Hajrá! Mit mondtam volna? Ne
csináljátok? Előbb-utóbb úgy is az lett volna a vége.
– Emlékszik, hogyan könyörögtek az életükért?
– Nem emlékszem, nem voltam annyira közel hozzájuk. Lehet, hogy
rövid távon jó a memóriám, de hosszú távon nem. Erről a kérdésről na-
gyon nem szeretnék nyilatkozni.
– Most van egy másodfokú döntés, ami jogerősnek számít a tényleges
életfogytiglani ítéletről. Mit gondol, hogyan lesz tovább?
– Sehogy! Most ettől nem fog megállni az életem. Én ezt az ügyet
akárhogy is, de újra fogom tárgyaltatni. Romániában is van egy ítéletem,
ami nem jogerős. Ott, ha mindent összeadnak, akkor is maximum 25 évet
kell ülnöm, mert korábban soha nem voltam büntetve.
– Itt bent mit csinál, dolgozik valamit?

282
283
 – Én kint épületgépészetben dolgoztam. Asztalosmester vagyok,
ácsolni, hegeszteni, bármit el tudok végezni. De abban a fokozatban,
amelyikben őriznek, nehezebben adnak munkát. Remélem, megoldják
ezt valahogy. Nekem is jobban telne az időm, ha elmennék dolgozni.
Abból pedig, amit keresek, édesanyámmal, édesapámmal, a gyerekeim-
mel mindig tudnék beszélgetni. Ez kicsit más utakra terelne.
– Hallom a hangjából, hogy nagyon szereti a gyerekeit.
– Hát hogyne szeretném?! Miattuk is harcolok az igazamért. Be
fogom bizonyítani előbb-utóbb, hogy nem öltem meg azt a négy embert.
Bűnösnek érzem magam, de abban az időben úgy gondoltam, hogy amit
teszek, az a helyes döntés.
– Gondol néha a vietnámi házaspár gyerekeire?
– Egyértelmű, hogy gondolok. Tudom, hogy mindenkinek van gye-
reke. Ha emlékszik az elsőfokú tárgyalásra, senki nem kért elnézést a
hozzátartozóiktól, csakis én.
– Most nem tudott az utolsó szó jogán beszélni. Mit mondott volna?
– Erről inkább nem mondok semmit. Igaz, balhéztam a tárgyaláson,
de csak azt mondtam el, ami fájt, amivel nem értettem egyet.
– És miért így fejezte ki azt, ami fájt? Mert több ilyen alkalom is volt.
Megkönnyebbült ettől?
– Nem. Most sem vagyok megkönnyebbült, mert addig nem fogok
megkönnyebbülni, amíg el nem érem, hogy azért büntessenek meg, amit
csináltam. Amit csináltam, azért vállalom a jogi felelősséget.
– Az anyukájától kap csomagokat?
– Nem kérek tőle semmit, mert inkább a gyerekekre költse. Itt,
Allahnak hála (lekopogja), reggel, délben, este adnak ételt.
– Miért Allahnak?
– 2010-ben áttértem a mohamedán vallásra. Megváltoztatta a men-
talitásomat, meg a látószögemet is. Tény és való, hogy pár évvel ezelőtt
kicsit, hogy mondjam, erélyesebb voltam.
– Van önnél Korán is ezek szerint?
– Van egy, igen. Most van éppen ramadán, negyven napot azért nehéz
egy zárkában végigböjtölni, de próbálom tartani.
– Hogyha kívülállóként nézi azt, ami az összes társa vallomása szerint

284
a meggyilkolt emberekkel történt, hinne önmagának a hozzátartozók
helyében? Hinne a bocsánatkérése őszinteségében?
– Nem egyszer, nem kétszer volt már rá példa, hogy egy emberről
tíz-tizenöt év múlva derült ki, hogy mégse követte el azt a bűncselek-
ményt, amiért elítélték. Csak ott volt, és már háromszor leülte a bün-
tetését. Még egyszer mondom, nem ártatlan vagyok, de nem ilyen mér-
tékben bűnös. Arról meg, amit máshol követtem el, hadd ne a magyar
hatóság ítélkezzen. Hadd ítélkezzen az ottani.
– De ha így van, akkor miért nem válaszolt az interjú elején, amikor
megkérdeztem, hogy ölt-e embert?
– Én tudom, hogy mindenkit ez a kérdés érdekel. Mégis azt mondom,
hogy nem szeretnék nyilatkozni. Ahhoz a négy áldozathoz, akik miatt
tényleges életfogytiglanira ítéltek, semmi közöm. Azt pedig, hogy mi
volt régebben, nem szeretném firtatni. Nem vagyok túl büszke a tet-
teimre, amit tettem, talán tettem valamikor.

285
 Kovács Lajos
„Én sem vagyok biztos abban,
hogy képes lennék
csak a törvényre hagyni azt,
ha valaki megölné a gyerekemet”

A jó zsaru problémás
— Kovács Lajos —

Kovács Lajos ezredes az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb gyilkossági

szaktekintélye. Sorozatban derített fel már-már megoldhatatlannak látszó
ügyeket. Oroszlánrésze volt abban, hogy tíz évre ítélték zsarolásért és
Farkas Helga személyi szabadságának megsértéséért a lány ismerősét, Cs.
Józsefet. Ugyanígy komoly szerepe volt több sorozatgyilkos: a Donászi
Aladár–Bene László páros vagy Magda Marinko elleni nyomozásban is.
Az ezredes a mai napig követi azoknak a sorsát, akiket egykor ő juttatott
rács mögé a kollégáival, akár börtönben vannak még, akár szabadultak.
Állítja: nem érez és soha nem is érzett dühöt, ellenszenvet egy emberrel
szemben sem, aki miatta került börtönbe.

– Éppen 18 éves voltam. Érettségiztem, amikor az édesapám 47 éve-

sen szívtrombózisban meghalt. Az írásbelin túl voltam, a szóbelin még
nem. Alig mentem át a vizsgán, annyira megviselt a halála – mondja,
amikor a pályája elejéről kezd beszélni. Egy kifejezetten az interjú miatt
bérelt irodában ülünk. Hiszen ma már nyugdíjas rendőrként, de egyetemi

286
oktatóként sem rendelkezik saját irodahelyiséggel. Hamar kiderül, hogy
ez egyáltalán nem zavarja, sosem merült el a formaságokban. Számára
az a fontos, hogy a mai napig élő kapcsolata van a rendőrséggel, volt
kollégái gyakorta kikérik a véleményét egy-egy ügyben.
– Az édesapja emlékének adózott azzal, hogy rendőr lett?
– Részben. Nagyon romantikusnak találtam a rendőri pályát. Valóban
az akartam lenni, ami az apám volt, figyelő. Az ő munkája az volt
lényegében, hogy titokban megfigyelt embereket, akik valamilyen bűn-
ügyhöz voltak kapcsolhatók. Amikor két év katonaság után 20 évesen
leszereltem, bementem a rendőrségre, és jelentkeztem a BRFK egyik
magas rangú parancsnokánál. Ez 1970-ben történt. Megmondtam, hogy
figyelő szeretnék lenni, de nagyon rossz volt a szemem, ő pedig azt
mondta, hogy ezért nem mehetek ahhoz az egységhez. A jó figyelő
beleszürkül a tömegbe. Nem rí ki semmivel. A szemüveg pedig akkor
még feltűnő viseletnek számított. Végül az életvédelmi és rablási alosz-
tályra vettek fel, a rendkívüli halálesetek és eltűnések csoportjába. Egy
évig dolgoztam ott.
– Mi jelentette az első sikerélményt?
– Egy szakállas eltűnés. Így hívták a sok éve eltűnt és meg nem talált
emberek ügyét. Ha jött egy újonc, az, mindig megkapta a szakállas el-
tűnést, „próbálkozzál vele, kisfiam” címszóval. Egy idős budapesti
asszony esete volt az első ügyem. A néni elment otthonról. Annyira sze-
nilis volt, hogy – mint később kiderült – villamos helyett vonatra szállt, és
elutazott valahova vidékre. Leszállt a vonatról, ténfergett szegénykém
jobbra-balra. Megkérdezték, hogy hova tartozik, van valami irata? Nem
volt nála igazolvány, és még azt sem tudta megmondani, hogy hívják,
vagy hol lakik. Berakták vidéken egy öregek otthonába, ahol még évekig
élt. Az ismeretlen holttesteket, akikért nem jelentkeztek rokonok, annak
idején felajánlották az orvostudományi egyetemnek, hogy az anatómia-
órán a hallgatók rajtuk gyakoroljanak. Én az Üllői úton az Igazságügyi
Orvostani Intézet hátsó udvarán találtam meg a nénit. Egy formalinnal
megtöltött betonkádban volt másik hat vagy hét holttest mellett. Mind-
egyikük lábán volt egy cédula, azon egy szám, amiről azonosítani lehe-
tett, hogy mikor, hol haltak meg. Amikor megkaptam az ügyet, csak az
idős nő nevét és az eltűnése körülményeit ismertem. Végül úgy jutottam

287
el hozzá, hogy az eltűnési ügyeket és az ismeretlen személyazonosságú
halottakat összevetettem. Több ezer információt ellenőriztem. Tulaj-
donképp ezen az ügyön keresztül jöttem rá, hogy a rendőri munkának az
alappillére a kreativitás. Felfigyeltem arra, hogy a vidéki idősotthonban
meghalt néni hozzávetőleg akkor került az intézménybe, amikor az
általam keresett asszony eltűnt. Kiderült, hogy a néni az otthonban
összefüggéstelen történeteket mesélt az életéről. Tett olyan kijelentés-
eket, amelyekről nem tudták eldönteni, igazak-e, vagy sem. Feljegyzé-
seket készítettek ezekről. Keresztneveket, utcaneveket, egy közértet, egy
villamosmegállónak a nevét is említette. Be tudtam lőni, hogy Buda-
pestnek arra a kerületére vonatkoznak a kijelentései, ahonnan az általam
keresett asszony eltűnt. Miután megtaláltam a holttestet, egyértelműen
sikerült azonosítani a nénit.
– Melyik volt az első sikeresen lezárt gyilkossági ügye?
– Jozefovics Jenőnének a halálesete, 1971-ben. A néni Budapesten, a
Dobozi utcában lakott, egyedül élt. A lakásán valaki fejszével agyon-
verte. Láposi Lőrinc csapatába tartoztam akkor – mondja büszkén a kol-
legái számára anno különös elismerésnek örvendő gyilkossági
szaktekintély nevét. Hallani a hangjából, hogy – szemben más
rendőrökkel – az ő megítélésén semmit nem változtatott az, hogy Láposi
Lőrinc a nyugdíjba vonulása után egy cégben dolgozott a később több
erőszakos üggyel is meggyanúsított Tasnádi Péterrel. – Ő volt a
csoportvezető, komolyan felnéztem rá. Viszonylag hamar megfogtuk a
tettest, akinek – utóbb kiderült – levelet diktált az áldozat a halála előtt. A
budapesti főrabbinak akart írni a néni, támogatást kért tőle. Már nagyon
nehezen írt, nyolcvan felé járt, ezért leültette a tettest az asztalhoz, és
lediktálta neki a levelet. Ott volt a gyilkos kézírásával a teljes levél. Utána
megkérte a srácot, hogy vágjon fát a konyhában, amíg ő az utóiratot saját
kezűleg aláírja. Elkezdte aláírni a levelet. Valahol a Jozefovics közepén
megcsúszott a toll. Nyilvánvaló volt, hogy pont ekkor vágta fejbe a tettes.
A helyszíni szemlén átkutattuk az egész lakást, csomó pénz volt a
szekrényben, amit nem talált meg a gyilkos, és egy zsákra való cédula,
névjegykártyák, cetlire felírt címek, nevek. Látszott, hogy minden is-
merőséről feljegyzéseket készített a néni. Átnézettük írásszakértővel a
cetliket. Az egyik papírdarabon volt egy név meg egy cím azzal a kéz-

288
írással, amivel a gyilkosság előtt írták a diktált levelet. Kikövetkeztettük,
hogy a néni felíratta a gyilkossal a címét, utána felvitte a lakására,
lediktálta neki a levelet. Volt egy nevünk meg egy címünk, ezek segít-
ségével találtuk meg végül a tettest. Utólag kiderült, hogy a srác, aki ki
akarta rabolni a nénit, egy régi ismerősének a címét írta a papírra, és
kitalált egy nevet. Bolyhos László volt az eredeti neve, és Bolka Lászlót
írt a papírra. Akkor vontam le azt a következtetést: ha valaki hazudni
akar, általában úgy hazudik, hogy valami valóságelemet kever egy kita-
lált elemmel.
Ezek voltak a csikóéveim. Belekóstoltam a gyilkossági nyomozásba,
aztán egész életemben képtelen voltam lejönni a szerről – mondja mo-
solyogva.

A Hungária körúti kettős gyilkosság

— A TITOKZATOS GÖRÖG SZÁL —

1977. március 4-én az ebédszünetben toppant be a gyilkos a Hungária

körúton az OTP kicsi bankfiókjába. Az ott dolgozó két nőt a WC-be
terelte, majd mindkettejüket tarkón lőtte. A nyomozók kezdettől fogva
nem hitték el, hogy az áldozatoknak a hiányzó 113 ezer forint miatt
kellett meghalniuk. Úgy gondolták, a tettes valamilyen módon kötőd-
hetett az OTP-fiókhoz vagy a megölt nők valamelyikéhez. Az ügyben
dolgozó rendőröket a mai napig élénken foglalkoztatja, hogy ki lehetett az
elkövető, aki után évtizedeken keresztül hiába nyomoztak.

– Miért ment át a BRFK-ról az ORFK-ra?

289
290
 – Már hét éve voltam rendőr. Vedres Géza ezredes volt az ORFK
életvédelmi alosztályának vezetője. Az ő szakmai felügyelete mellett
dolgoztunk a BRFK-n. Vedres Géza kiszúrt magának. Áthívott az
ORFK-ra. Némi töprengés után el is vállaltam az új munkát. Főleg, mert
akkor már ott dolgozott Láposi Lőrinc, aki korábban a BRFK-n a
főnököm volt, és akit nagyon nagyra becsültem. Akkor, 1977-ben történt
a Hungária körúti kettős gyilkosság. Március 4-én, pénteken, egy esős
napon támadták meg a bankot. Jól emlékszem rá. Előző este
születésnapot ünnepeltünk, és eléggé be volt nyomva az egész társaság.
Későn mentünk haza, piásan. Mindenki várta a hétvégét. És déltájban
beütött a Hungária. Attól kezdve hetekig alig aludtunk. – Hihetetlen
átéléssel beszél. Megértem, miért jelent meg eddig több nagy sikerű
könyve is. Képes arra, amire csak igen kevesen, láttatni mindazt a sok
árnyalatot az életében, amit a legtöbben csak átélnek, de igazán jól
megfogalmazni sosem tudnak.
–A mai napig foglalkoztatja ez az eset?
– Igen. Ez nagyon nagy ügy volt, hatalmas nyomozócsoport alakult rá,
mégsem lett megoldása. Minden részletére emlékszem, amivel én
találkoztam. Egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni, pedig 37 éve tör-
tént. Én lettem az úgynevezett görög vonal vezetője. A Hungária körút
10/A szám alatt volt a helyszín, és mellette van az ívben ide becsatlakozó
Százados út. A Hungária és a Százados út találkozásánál volt egy nagy
háztömb, ahol görög emigránsok laktak. Ők korábban fegyveres
partizánok voltak odahaza. Magyarországon meg épp abban az OTP– ben
tartották a betétjüket, ahol lelőtték a két nőt. Később kiderült, az egyik
nőnek viszonya is volt egy görög sráccal... Rengeteget dolgoztunk az
ügyön, de soha nem fogtuk meg a tettest.

291
Móri mészárlás
— A FÉLRECSÚSZOTT NYOMOZÁS —

2002. május 9-én a móri Erste Bank-fiókban lemészároltak nyolc embert.

Ez volt a magyar kriminalisztika történetében a legtöbb áldozatot
követelő bankrablás. A rendőrök nagyon sokáig sötétben tapogatóztak,
miközben hihetetlen társadalmi nyomás alatt dolgoztak. 2002. július
22-én elfogták a volt idegenlégiós Hajdú Lászlót és Kaiser Edét. Kaisert
2005. október 25-én jogerősen tényleges életfogytiglani fegyházra ítélték.
Egy év négy hónappal ezután, 2007. február 16-án fogták el a 36 éves
Nagy Lászlót és a 34 éves Weiszdorn Róbertét. Utóbbi beismerte, hogy
nem Kaiser, hanem ő állt a móri Erste-bankfiók ajtajában, miközben társa
sorra kivégezte a bent lévőket. Csakhamar kiderült, hogy Kaisert és
Hajdút ártatlanul ítélték el az ügyben.

– Nagyon érdekelte a móri mészárlás ügye. Egyike •volt azon

rendőröknek, akik a móri mészárlás miatt ártatlanul elítélt Kaiser Edéről
már a nyomozás legelején megmondták, hogy semmi köze a
vérengzéshez. Mindezt ál Mór megtette... című könyvében részletesen
megírta. Mekkora szerepe volt a Hungária körúti fiaskónak abban, hogy
megszületett ez a könyv?
– Azt nem mondanám, hogy konkrétan a Hungária-ügy megoldat-
lansága inspirálta. De az, hogy ennyire foglalkoztatott a móri ügy, biz-
tosan összefüggött a Hungária körúti kudarccal. Meggyőződésem, hogy
azokat az eseteket kell igazán kifilézni, ahol kudarc éri az embert.
Kielemezni, hogy vajon hol csúsztunk el. A Hungária nyomozásánál is
biztos, hogy elcsúsztunk valahol. Vagy a nyomozás nem érte el az el-
követőt, vagy képbe sem került, ez a rosszabbik eset. Valamivel jobb
eset, ha valahol érintettük a tettest, talán benn is volt, meg is hallgattuk,
csak nem fogtunk gyanút. Nem volt annyira gyanús, hogy rá kihegyezve
folytattuk volna a nyomozást. Lehet, hogy elmentünk mellette.

292
293
 – Lényeges különbségek ezek?
– Igen. Amikor nyomozó lettem, akkor a nyomozásnak az a része
érdekelt, hogy a rejtélyt megoldjuk. Jussunk el a megalapozott gyanúig
(akkor még alapos gyanúnak hívták). Találjunk egy elkövetőt, akire, úgy
érezzük, rábizonyítottuk a bűncselekményt – mondja elgondolkodva. –
Megvolt az elkövető, átadtuk a vizsgálati osztálynak, és nagyon elége-
dettek voltunk. Sörözés, lelkesedés, sikerélmény. Elvégeztem közben a
főiskolát meg a jogi egyetemet. Ez segített ennek a nézetnek a meg-
változtatásában. Már nemcsak addig érdekelt az ügy, hogy megvan a
tettes, legalábbis akit mi annak hiszünk, hanem a további sorsa is. Eljut-e
a bíróságig az ügy? Egyáltalán: hogyan zajlik a tárgyalás? Elítélik-e?
Öreg nyomozók mondták nekem azt, hogy a bírósági ítéletig érdemes
figyelemmel kísérni az ügyeket. Az, hogy hol rontottam el a nyomozást, a
bírósági ítéletben tükröződik vissza a legjobban. Fölmenti a bíró,
felsorolja, hogy melyik bizonyítékot rögzítették jogtalanul, melyik nem
hiteles, illetve bűncselekmény vagy esetleg megtévesztés árán
keletkezett. Az már egyéni plusz, hogy az embert érdekli mondjuk a
gyanúsítottja fiatalkora is, az okok, amik a tetthez vezettek. Meg az is,
ami a jogerős ítélet után történik. Bekerül a börtönbe, ott mi lesz vele?
Hogy alakul a sorsa a szabadulása után?
– Az ORFK bűnügyi osztályvezetőjeként biztos helye volt a
rendőrségen, ennek ellenére amikor megalakult az NNI elődje, a
Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság, átkérte magát az ott frissen
alakult döglött ügyek osztályára. Miért?
– Amikor megalakult a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság, én
voltam az egyik zsaru, aki egy beszélgetés során arra inspirálta Kiss
Ernőt, az igazgatóság vezetőjét, hogy legyen egy egység, amelyik a régi
ügyeket próbálja felderíteni főállásban. Miután megalakult az osztály,
amelynek az élére hívtak, egyértelmű volt, hogy megyek. Így aztán
visszakerültem a szakirányításból a frontra az utolsó hét évemre.

294
Farkas Helga elrablása
— NEM TUDJA ELTEMETNI LÁNYÁT AZ APA —

A 18 éves Farkas Helgát 1991.

június 27-én este tűzpiros
Mazda Miata autójával az
Orosháza és Szeged közötti
autóúton feltartóztatták és
elrabolták. A zsarolók ezután
többször hívták telefonon a
dúsgazdag Farkas családot,
500 ezer márkát követeltek a
lányért cserébe. A
rendőrségnek három híváson
kívül az összes telefonhívást
sikerült rögzítenie. Cs. József
és barátja, Juhász Benedek már
az eljárás legelején gyanúba
keveredett. Kiderült: a két
fiatalember néhány nappal
Helga eltűnése előtt szinte
végigjátszotta ugyanazt a mozzanatsort, mint ahogy a lányt később
elrabolták. Helga a húgával utazott haza Orosházáról Szegedre, amikor
Cs. József és Juhász, akik ismerték a lányt, egy vajszínű Ladával előbb
felzárkóztak az autója mellé, majd mögé húzódva követték. Amikor Helga
kiszállt a kocsiból, és felhúzta a sportautó vászontetejét, Juhászék is
leparkoltak, mondván: segíteni akarnak. Később Szeged előtt egy par-
kolóban álltak meg újra, ott Cs. József megkérte Helgát, hadd vezesse az
autóját...

295
 Cs. József ekkor még büntetlen előéletű volt, később csalásért, fegy-
veres rablásért és gyilkosságért is indult eljárás ellene. A vádirat szerint
egy másik eljárás miatt szökésben lévő barátját, Juhász Benedeket gyil-
kolta meg. Az ügyész szerint azért, mert tartott tőle, hogy Juhász vádalkut
köt a rendőrökkel, és elmondja, hogyan rabolták el és ölték meg Farkas
Helgát. Koronatanúként épp Juhász Benedek felesége vallotta azt, hogy
félje elmondta neki: Cs. Józseffel együtt rabolták el Farkas Helgát, egy
napra egy garázsba zárták, ezután Cs. megfojtotta a lányt. A holttestet
elvitték egy öntözőcsatornához, súlyokat kötöttek rá, és elsüllyesztették.
Cs. Józsefet végül Farkas Helga személyi szabadságának megsértéséért tíz
évre ítélték, azt nem bizonyították rá, hogy megölte volna a lányt. Azóta
leülte a büntetését, a börtönben tökéletesen megtanult angolul. Ma már
Angliában él. (Róla beszél a Krimiként olvasom a gyilkossági aktákat
című fejezetben Petőfi Attila.)

– Előbb említette, hogy meglátogatott a börtönben embereket, akiket

tulajdonképp részben ön juttatott oda. Cs. József is köztük volt?
– Igen. Vele elég érdekes kapcsolatunk alakult ki, a szabadulása után
is találkoztunk, többször is. Volt, hogy ő kezdeményezte ezt, máskor én.
Egy kikötése volt, hogy a Farkas Helga-ügyről nem akar beszélni velem.
Én pedig ennek ellenére is találkozni akartam vele. Engem mindig
érdekelt, hogy egy bűnözői pálya után képes-e valaki megváltozni, vagy
örök béklyó marad rajta a múltja. Egy idő után úgy tűnt, hogy Cs. József
tényleg megváltozott, megtalálta a számítását Angliában. Helgáról nem
beszéltünk, de azok alapján, amiket az életéről mondott, úgy tűnt, hogy
képes volt új életet kezdeni.
– Nem lehet, hogy ezeknek a találkozásoknak valahol pont az volt a
céljuk, hogy elhitesse ezt?
– Lehet, hogy naivnak tűnök, hogy erre jutottam. De hiszek abban,
hogy képes egy ember maga mögött hagyni a múltját, és merőben új
életet kezdeni. Ő egy nehezen kiismerhető, zárkózott ember. Nem va-
lószínű, hogy nekem elmondaná, ha bűncselekményeket követne el.

296
Eleinte hallottam róla pozitívnak nem mondható híreket is Angliából. Ott
valami bűncselekmény miatt megkeresték az angol rendőrök, mert
számításba vették mint lehetséges elkövetőt. Közben azonban született
egy gyereke. Állítólag jó állása is lett, többen mondják, hogy teljesen
korrekt életet él. De pont Farkas Helga ügyében egy másik sráccal,
Szólláth Emillel is sokat találkoztam. Ő közlekedési balesetben halt meg.
A nagybátyja a temetésén sírva köszönte meg, hogy egyenes útra raktam
Emilt, mert ő komoly bűnözői pályát futott be azelőtt Cs. József mellett.
– Tényleg hisz abban, hogy van megtisztulás? Hogy egy életen belül
akár két mérőién más sorsa is lehet valakinek?
– Igen, kivételes esetekben előfordulhat.
– Azért ment külföldre Cs. József mert menekül Farkas Helga apja,
Farkas Imre elől?
– Elképzelhető. Bár én egyike voltam azoknak, akik megszervezték,
hogy akkor, amikor már őrizetben volt, találkozzon Helga apjával. Farkas
Imre azt próbálta akkor elmagyarázni, hogy mit jelent egy szülőnek, ha el
tudja temetni a gyermekét. Próbálta meggyőzni Cs. Józsefet, hogy
mondja meg, hol van Helga holtteste. De nem sikerült.
– Ez nem lep meg.
– Egy apánál nagyon nehéz kiszámítani, hogy mi lehet a következ-
ménye annak, ha beismerő vallomást tesz a gyereke gyilkosa. Nem túl
merész feltételezés, hogy ha Cs. József beismeri, hogy tényleg ő ölte meg
Helgát, akkor egyszer csak ugyanúgy eltűnik ő is. Hozzáteszem, én sem
vagyok biztos abban, hogy képes lennék csak a törvényre hagyni azt, ha
valaki megölné a gyerekemet. Ez már az a szintje az emberölési
ügyeknek, ahol kiszámíthatatlan, hogy a személyes érzelmek hova ve-
zetnek. Azt a fájdalmat, ami végigkísérte éveken át Farkas Imrét Helga
sorsa miatt, nehezen értheti meg az, aki sosem élt át hasonló tragédiát.
– Beszélt az apával arról a feltételezésükről, hogy eleinte Helga is
benne lehetett a bűnügyben, szabad akaratából ment Csapóékkal?
– Többször is beszéltem erről Farkas Imrével. Volt, amikor azt
mondta, hogy ez kizárt. Volt, amikor azt mondta, hogy nem tartja
lehetetlennek.
– És ön mit gondol erről?
– Nagyon nehéz megmondani. Én is azt mondom, hogy mind a kettő

297
lehetséges. Az egyik feltételezett elkövető, Juhász Benedek felesége volt
a koronatanú. Benedek viszont kicsit nagyotmondó embernek tűnt
nekem. Nem tudom eldönteni, hogy a feleségének felvágás címén
mennyivel mondott többet, mint amennyi tényleg a valóság volt. Tény,
sok adat arra utalt, hogy amit az asszonynak elmondott, lényegében igaz
kellett, hogy legyen. Az én meggyőződésem a mai napig az, hogy ő és Cs.
József ölte meg Farkas Helgát. De abban egyáltalán nem vagyok biztos,
hogy minden igaz, amit a lány megölésének módjáról és a holtteste
eltüntetéséről mondott.
– Magda Marinkót is meglátogatta a börtönben?
– Őhozzá, miután elítélték, nem mentem be. Neki közelebbi kap-
csolata volt a kollegámmal, Kószó Zolival, egy szegedi nyomozóval. Az
egyik kihallgatáson őt meg is támadta, amiben aztán Marinko alulmaradt.
Na most azt nem akartam eljátszani, hogy Zoli mellett még én is
bejárogatok hozzá időnként, mivel ő egy érdekes figura.
– Van önvédelmi pisztolya?
– Van. Most már nem igazán tudom, hogy minek tartogatom, mert
nincs sok értelme.
– Megvan az a pillanat, amikor Marinko azt mondta, hogy éjszaka
majd én ébresztelek?
– Meg, persze. Mondott ilyet annak idején. De nemcsak engem
fenyegetett, hanem másokat is, még élénkebben.
– Végigfut azért ilyenkor az a gondolat az emberfejében, hogy hogyan
tudná a sorozatgyilkos beváltani az ígéretét?
– Nem.
– Nem pillant a háta mögé, vagy követi a fenyegetőző sorsát, hogy mi
történt vele?
– A szegedi barátaim által néha tájékozódom arról, hogy mi van vele.
– Értem, hogy nem kellett az önvédelmi fegyverét használnia. Olyan
sem volt, hogy rendőri védelmet kellett kapnia egy ügyben?
– Egyszer nagyon közel álltam ehhez. A Fenyő-ügyben volt egy olyan
időszak, amikor halálos fenyegetést kaptam bizonyos bűnözői körökből.
Sőt, más társszervekhez is érkezett információ arról, hogy merényletet
terveznek rendőrök ellen. Utólag úgy tűnhet, hogy fényezem a saját
glóriámat, vagy a felelőtlenségemet bizonyítom, de az egészet

298
köszönettel elhárítottam. Annak ellenére, hogy a kollégáim közül többen
azon a véleményen voltak, nem így kéne tennem.

299
 – Miért, mert nem félt, vagy egyszerűen nem akarta, hogy
belelássanak az életébe?
– Ez nem merült fel bennem. Nekem nem volt titok az életemben.
– Ez nem titok kérdése. Inkább arról szól, hogy hol húzza meg a
személyes zónáját.
– Őszintén: nem tudom, miért nem kértem. Valószínűleg azért, mert
nem akartam annyira kontrollált életet élni. Nehéz lett volna elviselni,
hogy mindig jön velem valaki, meg más-más útvonalon kellett volna
mennem a munkahelyemre. Ráadásul az Aradi meg a Csengeri utca
sarkán, a földszinten volt az irodám. Egyszer kihallgattam egy férfit,
akiről gyanítottuk, hogy bérgyilkos. Ő mondta, hogy ellenem nagyon
könnyű lenne merényletet elkövetni. Mindig ugyanott mentem be a
kapun és jöttem ki a meló után, este. Azt mondta: itt van az irodája,
elsétálok alatta, bedobok egy gránátot az ablakon, és kész.
– És mit mondott erre neki?
Ezt, hogy ha valaki ennyi fáradságot feccöl abba, hogy engem kinyír-
jon, nyugodtan próbálja meg! – nem mosolyog, higgadtan beszél,
összegez. Közben felmerül bennem, lehet, hogy ez a higgadtság az, amiért
képes a legsúlyosabb ügyeket is egy bizonyos távolságból, rálátással
szemlélni.
– Ma is Jár még börtönökbe? Megkeresik néha?
– Mostanában ritkán. Tanácsadóként veszek részt inkább egy-egy
nyomozásban, illetve előadásokat tartok továbbképzéseken és a Károli
Gáspár Református Egyetemen.
– Emlékszem, néhány éve, amikor már javában nyugdíjas volt, interjút
készítettem egy gyilkosságért elítélt férfival, aki üzent is önnek a
börtönből, hogy szeretné, ha meglátogatná. Ez az ember a volt pécsi
kiemelt főnyomozó, R. Attila volt. Ő 2000. február 6-án a Baranya
megyei Vokányban végzett az élettársa válófélben lévő férjével, N.
Lajossal. Az egykor csalási ügyekre specializálódott rendőrtiszt és
barátnője ellen közvetlenül a gyilkosság kiderülése után nem találtak
elég bizonyítékot. Öt évvel később az ön által vezetett osztály kapta meg
az ügyet. Kinek az ötlete volt, hogy öt év után újra nyomozni kezdjenek? –
kérdezem az ezredestől.
– Az akkori országos főkapitánynak, Orbán Péternek, miután R. Attila

300
és a barátnője a korábban ejtett ügy miatt többmilliós kártérítési pert
indított a rendőrség ellen.
– Mi volt a taktika, amivel, úgymond, a sírból visszahozták az ügyet?
– Tudtuk a kollégáimmal, hogy egy velünk azonosan képzett ember
ügyében kell dolgoznunk. A fő csapásirány az volt, hogy bizonyítsuk, a
gyilkos fegyver, amit később megtalált egy kisgyerek, az övé volt. Olyan
szerencsétlenül dobta a pisztolyt a patakba, hogy a markolatánál fogva
beleállt a homokba, a hangtompító pedig túllógott a víz felszínén. Sok
munkánkba került, de R. Attila rokona, aki a hatástalanított fegyvert
korábban a saját nevére vette, majd visszaalakította, a rendőrre vallott.
Sőt, azt is elmondta, hogy a korábbi eljárásban az ő kérésére vonta vissza
a terhelő vallomását. Egyébként ezért szüntették meg R. Attila ellen az
első nyomozást. Akkor tizenkét napot volt előzetes letartóztatásban. A
másik fontos pont annak a két embernek a vallomása volt, akik
elmondták, hogy a nyomozó bérgyilkost keresett a férj megölésére. (Az
ügyben ítélkező bíró erről az ügyről is beszélt az Életfogytiglan:
apránként adagolt halál című fejezetben.)
– R. Attila két évvel a jogerős ítélete után terhelő vallomást tett a
barátnőjére, állította, hogy együtt követték el a gyilkosságot. Igaz, hogy
az asszony is rá vallott?
– Az asszony egy dörzsölt nő. Igen, egyértelmű utalásokat tett Attilára.
A kollégáimmal végig arra gyanakodtunk, hogy kerten követték el a
gyilkosságot. N. Lajost éjjel, a saját házában ölték meg. Ő engedte be a
gyilkost. Meggyőződésünk volt, hogy ez csak úgy történhetett, hogy az
asszony valamilyen magyarázattal bedumálta magát R. Attilával együtt a
házba. Azt gondoltuk, ha Attila egyedül gyilkol, más lett volna a
helyszín. Meglepett, hogy a bíróság az új eljárásban – bizonyítékok
hiányában – mégis felmentette a nőt a vádak alól. Emlékszem, ahogy R.
Attila a telefonban állandóan nyugtatta az asszonyt. „Te csak nyugodtan
mondd, hogy otthon voltál, neked nem lehet semmi bajod” – mondta
nemegyszer.
– Tehát ön nem hisz abban, hogy a gyilkossá vált rendőr pusztán
bosszúból vallott a barátnőjére?
– Életszerű részletességgel vallott a gyilkosságról, nem csoda, hogy a
bíró is elismerte, megtörténhetett úgy, ahogy mondta. Ettől függetlenül a

301
bíróság a kétséget kizáró bizonyításra kevésnek találta a vallomást. Soha
nem voltak előítéleteim a gyilkosokkal szemben. Nekem R. Attila
szimpatikus volt. Egy szerelmes férfi, aki ölni képes a barátnőjéért. Két
dologban biztos vagyok: a tökéletes bűntényt akarta megcsinálni, és a
mai napig nincs benne semmi megbánás a gyilkosság miatt.

Donászi Aladár – A skálás gyilkos

— GOLYÓZÁPOR AZ UTCÁN —

Az egykor katonatisztként szolgáló Donászi Aladárt négy ember meg-

öléséért ítélték életfogytiglani börtönre. 1991. június 12-én a Győr és
Környéke Vízmű dolgozóinak fizetését hozó egyik pénzszállítót gyilkolta
meg. Társával, Bene Lászlóval 1992. november 8-án Székesfehérvár és
Csór között, a 8-as főút melletti vadászterületen két vadászt öltek meg.
1992. május 11-én Donászi a XI. kerületi Vak Bottyán utcában a Skála
Áruház bevételét taxival szállító 21 éves egyetemistát, Sádt Győzőt lőtte
fejbe egy szó nélkül.
Donászi Aladár 1954-ben született Pécsett, apja jogász, anyja
pedagógus volt. Katonatisztként követte el első rablásait. Később így
beszélt erről a Kisalföld című lap újságírójának:
– Az évek alatt felhalmozódott bennem a türelmetlenség és a kitörési
vágy. A változtatást, a személyes konfliktusokat nem mertem vállalni.
Kész helyzetet akartam létrehozni, ahol nem kell magyarázkodni a
családnak, a honvédségnek.
Donászi a börtönben minden szabadidejében olvasott vagy írt. A
nyolcvanas években a Börtönújság közölte több cikkét, novelláját és
versét. 2001. augusztus 10-én pénteken önkezével vetett véget életének. A
sopronkőhidai fegyházban lévő zárkájában borotvapengével 15 centiméter
hosszan két, a bal oldali nyald fő ütőerét és nyaki izomzatát feltáró
metszést ejtett magán, melyek azonnali orvosi beavatkozás mellett is

302
halálosak. Társa, Bene László, amikor ezek a sorok íródnak, már letöltötte
303
azt a húsz évet, ami után jó magaviselet esetén szabadlábra helyezhette
volna a bíróság. Egymástól független bírói tanácsok többször döntöttek
az ügyében, jogerősen azonban mindig arra jutottak, hogy nem
következett be olyan mértékű változás Bene László
személyiségszerkezetében, amelynek alapján le lehet vonni azt a
következtetést, hogy törvénytisztelő életmódot fog folytatni.

– Találkozott az igazi móri gyilkosokkal? Nagy Lászlóval vagy

Weiszdorn Róberttel?
– Sajnos nem, csak a tévében láttam őket. Sajnálom. Érdekes figura
lehetett Nagy László, aki nem tett vallomást. Amikorra megtörhetett
volna – talán –, már nem élt. Olvastam a könyvet, amit, a naplóját fel-
használva, Nothoff Ingrid írt. Abból azért kitetszik Nagy László
nárcisztikussága.
– Nemrég megjelent a Belügyi Szemlében Lehoczky Ágnes tollából
egy tanulmány a két ismert sorozatgyilkosról, Donászi és Nagy esete a
nárcizmussal címmel. Ön is lát párhuzamokat a két emberben?
– Mindenképp vannak köztük párhuzamok. És nem csak az, hogy
mind a ketten öngyilkosok lettek a börtönben. Donászival találkoztam. Ő
végzett katonatiszt volt. Nagy László meg smasszer volt korábban, tehát
mind a kettő egykor fegyveres testületnél dolgozott. Azonos múltjuk
volt, ami fegyverekhez kötötte őket. Mindketten erős akaratú, jó
szervezőkészségű emberek voltak. Bár Donászit talán karakánabbnak
látom. Annyiban van nagy különbség, hogy Donászi Aladár, amikor
megbuktak, és érezte, hogy tuti bizonyítva van minden, karakánul be-
ismerte az egész bűncselekmény-sorozatot. Vállalta az ezzel járó bün-
tetést, mert képes volt arra, hogy kívülről lássa önmagát. Nagy László
valószínűleg a családja előtt őrizte azt a képet, hogy ő nem gyilkos.
Kitalált egy szerb katonát, akivel – állította – egy alakulatban megis-
merkedett, és neki tulajdonított minden emberölést, amit tulajdonképp ő
követett el. A szerbet tette meg úgymond elkövetőnek, és a saját él-
ményeit annak az embernek a személyiségébe helyezte a memoárjában.

304
305
Mintha ő csak elbeszélné, hogy mit tett, mit érzett az elkövető, amikor
készült a gyilkosságokra, vagy épp kivégezte a bankban az embereket.
– Elégtételt érzett, amikor elfogták Nagy Lászlóékat?
– Szívesen mondanám, hogy hatalmas elégtételt éreztem, de nem.
Inkább megnyugtató volt, hogy igazolja az élet mindazokat a gyanús
jeleket, amiket sokan észrevettünk. Valószínűleg az lett volna a szeren-
csésebb, ha annak idején úgy dönt az aktuális vezetés meg az ügyészség,
hogy nem is emelnek vádat Kaiser ellen, hanem a rablások miatt
becsukják. Három rablás meg egy emberölési kísérlet, simán 12 évet
kapott volna. Amíg bent lett volna, mi nyugodtan nyomozhattunk volna
ellene tovább a móri ügyben. Ahogy mondani szokták, kaptárban van,
könnyebb vele foglalkozni, meg a körülötte lévőkkel. Jobban meg mer-
nek szólalni az emberek.
– Ma is ugyanúgy megírná a móri nyomozás hibáiról a Mór
megtette... című könyvét?
– Az az igazság, hogy abban a könyvben elég sarkosan írtam le egykét
dolgot. Most már egy kicsit árnyaltabban fogalmaznék. Még egy dolgot
fontos elmondanom ezzel kapcsolatban. Értek engem olyan vádak, hogy
vannak belső ügyek a rendőrségen, amiket nem illik kiteregetni. Ez egy
tetszetős és kézenfekvő magyarázat arra, hogy fölösleges volt megírnom
a Mór-könyvet. De én azt mondom, hogy ez nem igaz. A hibák és a
bűnök attól még hibák és bűnök maradnak, hogy kussolunk róluk, és
belül tartjuk. Nem biztos, hogy belül képes lesz az igazságszolgáltatás
kiértékelni, hogy az ügy hol csúszott el. Azóta sem volt képes rá. Sok
mindenki tett már ígéretet, hogy összeáll egy bizottság, és szakmailag
tényleg átnézik részletesen, hol csúszott el az ügy lényege. Ez egy olyan
mértékű justizmord (ártatlan embert sújtó téves bírói ítélet) volt, amire
ritkán kerül sor a magyar igazságszolgáltatásban. Tehát nem tanulság
nélküli. Ekkora félrecsúszás vagy bukás nem maradhat bent. Egy ilyen
szintű ügy nem lehet a rendőrség magánügye.
– 57 évesen ment nyugdíjba. Utána három évig dolgozott még nyugdíj
mellett az ORFK-n. Általános az a vélekedés, hogy ma is ott lehetne a
rendőrség kötelékében, ha nem írja, meg a móri hibákról szóló könyvet...
– Szeretnék eloszlatni egy tévedést. Engem nem elküldték a rend-

306
őrségtől, hanem pont letelt az időm. Elég sok cikk jelent meg ezzel
kapcsolatban. Amikor elmentem nyugdíjba, épp 57 éves voltam. Az
akkori jogszabályok szerint addig tartott a szolgálat a hivatásosoknak. 57
évesen mindenkinek nyugdíjba kellett vonulnia. Az NNI akkori vezetője
mondta, hogy bárhol segít, ha tovább akarok dolgozni nyugdíjasként,
csak a Nemzeti Nyomozó Irodánál nem. Ő is elkönyvelte, hogy mi ketten
nem vagyunk egy hullámhosszon. Másképpen képzeljük el a rendőri
munkát. Én akkor mondtam neki, hogy szívesen dolgoznék az ORFK-n
nyugdíjasként. De tény, az egész móri ügy alatt látszott, hogy
kínkeservesen tudnék az NNI-nél tovább dolgozni. Akkor már elítélték
Kaisert, és én elég sokat beszéltem arról, hogy nem ő a megoldása az
ügynek. Még nem voltak meg a Nagy Lászlóék, amikor nyugdíjba men-
tem. Három évvel később pedig, amikor megjelent a könyv, épp lejárt a
szerződésem az ORFK-n. Számítottam rá, hogy nem fogják meg-
hosszabbítani.

A Szlávy-ügy
— BETONBA ÖNTVE KÉT MÉTER MÉLYEN —

Tízéves macska-egér játék végére tett pontot 2014. május 14-én a Fő-
városi ítélőtábla. Korábban három bírói tanács döntött a
Szlávy-gyilkosság ügyében. Utoljára felmentő ítélet született, amit az
ügyészség megfellebbezett. A vádirat szerint Szlávy Bulcsút 1997. július
31-én a pénzügyi befektető, W. László irodájában ölték meg. A férfi
gyilkosára azért figyeltek fel, mert a balatoni mulatóiról és védelmi pénzt
szedő csapatáról ismert Szlávy mobiltelefonja utoljára a W. László irodája
melletti adótoronyra jelentkezett fel. A Kovács Lajos által vezetett döglött
ügyek osztálya 2003-ban kapta meg az ügyet. Tíz hónappal később már
W. Lászlóra, az ismert pénzügyi tanácsadóra kezdtek gyanakodni. A férfi
nem vállalta a hazugságvizsgálatot. Tudták, hogy az ellensége volt Szlávy,

307
aki állítólag megerőszakolta W. László barátnőjét. A rendőrök elhintették
a vállalkozót ismerő tanúk előtt, hogy tudják, hol rejtették el a holttestet.
Figyelték a férfit. W. László pedig lázasan intézkedni kezdett: különböző
eszközöket szerzett be, amelyekkel a betont fel lehet törni. 2004. január
23-án az egyik ismerősével nekiállt felbontani egy garázs padlózatát.
Ezután találták meg Szlávy Bulcsú holttestét, és vették őrizetbe a férfit. A
vállalkozó mindig tagadta a gyilkosságot, csak azt ismerte el, hogy részt
vett a holttest eltüntetésében.

– Mikor félt utoljára attól, hogy kudarccal végződik egy nyomozása?

– fordulok újra az ezredeshez.
– Nemegyszer tartottam a kudarctól egy-egy nyomozás kapcsán.
Utoljára a Szlávy Bulcsú ügyben. Legélesebben arra emlékszem, amikor
a garázs szerelőaknájában bontottuk a betont. Már majdnem két méter
mélyről szedték ki a hulladékot, és nem volt a holttest sehol. Késő este
volt, szakadt a hó, sötét volt, és attól féltem, hogy nem lesz ott a holttest.
Órák teltek el, ment a meló, és nem volt sehol Bulcsú teteme. Na, ott,
akkor attól féltem, hogy egy nagy félrecsúszás, hatalmas kudarc lesz az
ügy. Az egész környék tudta, hogy miért ásunk. Magam előtt láttam,
ahogy levonulunk, és a kudarcunk közismertté válik.
– Aztán mégis másképpen, de kudarcként érhette ez az ügy, amikor
hatályon kívül helyezték W. László elmarasztaló ítéletét. Kevésnek találta
a bíró a bizonyítékokat...
– Ha lenne olyan kérdés, hogy hol érzek egyáltalán rést vagy ellent-
mondást az egész igazságszolgáltatásban, azt mondanám, hogy sok he-
lyen, de a legjelentősebbek csak a bírónál, a bíróságon vannak – miköz-
ben beszél, érzem, ma is átéli azokat az érzelmeket, amiket akkor
érezhetett, amikor megtudta, hogy felmentették W. Lászlót. – A
legnagyobb felelősség is ott van, ezt én belátom. De a legnagyobb
tévedések lehetősége is. A tévedések okai általában a nyomozati szakban,
a rendőrségen keletkeznek. Okozatai viszont – tehát a téves ítéletek – a
bírói szakaszban. Azt gondolom, nem a cél fontos, hanem az út, ami oda
vezet. Úgy tűnik, sok bírónak kevés a kriminalisztikai ismerete, ezért

308
nem tudják, hogy a nyomozásban a bizonyítékok beszerzésekor hol
keletkezhetnek hibák. Iratokból dolgoznak, nem látják, hogyan történik a
kihallgatás, a bűnügyi szemle, az iratkezelés. Ez megérne egy külön
beszélgetést... Ezt én átéltem a pályafutásom utolsó öt évében a Szlávy
Bulcsú-ügyben, és Mór kapcsán is. De a legfontosabb az, hogy W.
Lászlót végül elítélték jogerősen hét év három hónapra Szlávy Bulcsú
megölése miatt. Én mindig biztos voltam benne, hogy a megfelelő embert
fogtuk el. Az ügy koronatanúja W. László legjobb barátja, bizalmasa,
üzlettársa volt. Elmondta, a férfi mennyire gyűlölte Szlávy Bulcsút.
Élvezettel tervezgette őelőtte a gyilkosságot. Arról beszélt neki, hogyan
fogják kínozni, agyonverni vagy agyonlőni Bulcsút. Azt is elmondta a
rendőrségen, hogy W. László elkérte tőle a fegyverét. A pisztolyt pedig
megtaláltuk Szlávy bebetonozott hullája mellett.
– Ha most újraélhetné életének egyetlenegy nyomozását, akkor melyik
lenne az?
– A Farkas Helga-ügy.
– Mit csinálna másképp?
– Holttest nélkül meggyanúsítanám emberöléssel is Cs. Józsefet. Ezt
képviselném. És még tovább mennék az ő ismerősi körében. Mert ott, azt
hiszem, megelégedtünk azzal, hogy annak idején nem volt emberrablás a
Btk.-ban, azzal nem lehetett meggyanúsítani. Csak a maradvány-
cselekményekkel gyanúsítottuk meg. A bűntársának, Juhász Benedeknek
a megölésével, lőfegyverrel visszaéléssel, zsarolás kísérletével és a
személyi szabadság megsértésével. Ha még egyszer nyomozhatnám azt
az ügyet, akkor a Helga megölésével kapcsolatban gyűjtenék még
bizonyítékokat. Lenne is utólag elképzelésem, hogy milyen irányban
kellett volna tágítani a nyomozást, hogy meggyanúsíthassuk Cs. Józsefet
a gyilkossággal is. Volt még néhány olyan személy a férfi környezetében,
akikkel – ma már úgy gondolom – érdemes lett volna többet beszélgetni...
– A kollégái szerint ön nagyon erős egyéniség. Hajlamos a saját
intuíciói után menni. Ez a jó gyilkossági zsaru ismérve?
– A jó gyilkossági zsaru kicsit problémás. Nem simulékony, szürke
személyiség. Vannak gondjai az életben. Nem könyvből tanulja, hogy
milyen egy kocsma belülről. Nem hírből hallja, hogy milyen a másna-
posság. Amikor megtalálja a konfliktus, nem kibújik alóla, hanem kezeli

309
azt. Ugyanakkor ne legyen agresszív, állandóan problémás, túlságosan
akarnok. Nagy empatikus képesség kell ehhez a hivatáshoz. Ha az ember
tudja, hogy mit érezhet és gondolhat a másik, az nagy segítség. De ha
csak a saját feje után megy, az elég sokszor tévútra vezeti. Nincs azzal
baj, ha valaki önfejű, és mindig a jó megoldásra hibáz rá. Csak épp nincs
tévedhetetlen ember. A baj az, ha valaki a többieken átviszi a rossz
koncepciót a saját erős akaratával. Én tényleg viszonylag erős akaratú
vagyok, de hajlamos voltam mindig arra, hogy meghallgassam a
többieket, és mindannyiunk véleményéből gyűjtsük össze azt, amit
közösen képviselünk.
– Volt olyan, hogy egy szakmai vitában rosszul döntött, és utólag meg-
követte ezért a kollégáját?
– Hogyne. Szlávy Bulcsú ügyében volt egy ilyen szituáció, miután a
beton alatt, a garázsban megtaláltuk a holttestét. A garázsnak W. László
barátnője volt a tulajdonosa, aki az utca túloldalán lakott egy társasház-
ban. Még ott, a helyszínen szóba került, hogy ezt a barátnőt is vegyük
őrizetbe. Ő egy nagyon intelligens, tanult nő volt. Én azt mondtam, hogy
szerintem annyira értelmes ez a nő, hogy elég lenne, ha a rendelkezé-
sünkre álló adatok alapján kihallgatnánk. Az egyik kollégám, Zsótér Feri
pedig azt mondta, hogy szerinte be kéne csukni a nőt. Jogalapunk volt
arra, hogy 72 órára őrizetbe vegyük, miután az ő garázsában találtuk meg
a bebetonozott embert. Szerintem a bíró még az előzetest is kimondta
volna. Feri konkrétan úgy érvelt, hogy csukjuk be, mert a fogda az ilyen
kényeske, legyecske csajt, akinek lakkozott a körme, megszívja. Így
szokták mondani a rendőrök, ha azt látják, hogy valaki megtörik a fogdái
körülmények hatására. Én azt hittem, van ez a nő annyira intelligens,
hogy a szóból is ért, nem kell ilyen kemény fogást alkalmazni vele
szemben. Nem nekem lett igazam. Abszolút nem nekem lett igazam! Az
élet bebizonyította. Nemcsak én, de a kollégáim közül is többen
próbáltak ezzel a nővel szót érteni. Ő pedig szépen azzal a kifogással,
hogy élettársi kapcsolata van a gyanúsítottal, tehát hozzátartozóként nem
köteles együttműködni a rendőrséggel, megtagadta a vallomást. Pedig
több forrásból is úgy tudtuk, hogy ő pontosan tisztában volt vele, a
szeretője az ellenségét betonozta be a garázsába. Szóval én sem voltam
tévedhetetlen. Itt abszolút mellényúltam, mert ez a nő megérdemelte

310
volna, hogy becsukjuk. És valószínűleg akkor tényleg meg is szólalt
volna.
– Sokszor érzett félelmet a munkája során?
– Nem, mert nem haragítottam magamra a világot. Tanítok a Rend-
őrtiszti Főiskolán. Amikor a kihallgatást oktatom, mindig elmondom,
hogy a kihallgatás legnagyobb kihívása az, hogy érts szót, tudjál kom-
munikálni. Hogy mit érzel a kihallgatott személlyel kapcsolatban, azt
nem szabad, hogy kimutasd! Ha gyűlölöd azért, amit csinált, akkor sem
szabad, hogy ezt ki is mondd! Mert akkor bezárul. És akkor vesztettél
mint kihallgató. Nem tudsz meg tőle semmit.
Furcsa dolog, ha az ember ilyen munkát végez, és még sincsenek
gyűlölködő ellenségei. Mindig azt éreztem, hogy azok is, akik velem
szemben ülve tudták, hogy húsz évet kockáztatnak az életükből, ellen-
félként, de nem ellenségként tekintettek rám. Azt hiszem, sosem gá-
zoltam bele senkibe, még ha bűnöző volt, akkor sem.
– Nem gázolt bele senkibe, vagy meg is sajnált olyan valakit, aki
embert ölt?
– Amíg fiatal életes nyomozó voltam, addig minden emberölés fő-
benjáró bűn volt a számomra. Aztán tíz-húsz éve voltam már nyomozó,
amikor árnyalatokat kapott ez is. Az életben mindent egyre árnyaltabban
néz az ember, ahogy öregszik. Számomra idővel egészen másképpen
voltak morálisan elítélhetők a gyilkosságok, mint a pályám elején. Tehát
valóban van úgy, hogy szinte bocsánatos bűnnek érzek egy-egy
emberölést. Adott esetben azt mondom, hogy még én is lehet, hogy
megléptem volna ugyanazt, amit a gyanúsított. Nyilván elvenni egy
ember életét az alapvető legnagyobb bűn, ahogy ez a Bibliában is benne
szerepel. Mégsem véletlen, hogy a jogalkotók is kreáltak jogos védelmi
helyzetet, végszükséghelyzetet, illetve a gondatlan emberölést, és van a
szándékosságnak is enyhébb változata. Biztos, hogy a jogalkotókat is
nagyon régóta foglalkoztatta ez a kérdés.
– Tud példát mondani arra, amikor a munkája során bocsánatos
bűnként tekintett a gyilkosságra?
– Az első ilyen szituáció, amivel találkoztam, egy
csecsemőgyilkosság volt. Még a Deák téren, a BRFK-n dolgoztam.
Huszonévesen kaptam egy ügyet – Egy XIII. kerületi beépítetetlen

311
telken, a sitt között találtak egy halott, majdnem mumifikálódott
csecsemőt. Általában az újszülött– öléseket meg az eltűnési ügyeket a
kezdőkre szignálják. Legalábbis akkor így volt. Ez az ügy az első ügyeim
egyike volt. Megtaláltam az anyát, aki öt házra a telektől lakott. Kiderült,
hogy 17 évesen, szűzként, miközben sétált, leszólította őt egy
szuterénműhelyben dolgozó srác. Az ablakon át látta, hogy ott sétál el a
csaj, és valahogy felszólt neki. Lehívta a műhelybe, a lány meg naivan
lement. Ott helyben hárman megerőszakolták, amit nem mert elmondani
otthon. Nagyon rossz körülmények között élt. A szüleivel lakott egy
szoba-konyhában. A franciaágyban aludtak a szülei, a lábtól keresztben
volt egy egyszemélyes ágy, ott aludt ő. Később vette észre, hogy teherbe
esett. Pontosabban azt, hogy elkezdett nőni a hasa. Amennyire csak tudta
eltitkolta, hogy terhes. Szorítókötést tett a hasára, bő ruhákban járt. A
hetedik hónap táján elment a magzatvíz. Éjszaka, amikor ott aludt a
szülei lábánál. Elkezdődött a szülés, és valahol kint a vécében megszülte
a gyereket. Közben arra is figyelt, hogy csendben maradjon, hogy ne
ébredjenek fel a szülők. Úgy érzékelte, hogy nem ad a baba életjeleket,
ezért becsomagolta, és az előszobában felrakta a szekrény tetejére.
Hetekig ott maradt. Amikor furcsa szag kezdett a lakásban terjengeni,
elvitte a becsomagolt újszülöttet arra a néptelen telekre, ahol egy
kutyasétáltató találta meg a sitt alatt. Emlékszem, ahogy kihallgattuk ezt
a lányt, írtuk a jegyzőkönyvet, és én tudtam, hogy az újszülött öléseknél a
kulcsfontosságú kérdés az, hogy élve születik-e a kihordott terhesség
végén a csecsemő. Felsír-e, tehát az életben létét érzékeli-e az anya. Ez a
lány úgy emlékezett, hogy álékor éjszaka, amikor megszületett a baba,
egy ilyen kicsi macskanyávogásra emlékeztető hangot hallott. Többször
megkérdeztem a kihallgatásnál erről a momentumról. Biztos-e abban,
hogy a gyerek hangját hallotta, vagy esetleg tényleg egy macska
nyávogott? Szóval addig firtattam ezt, amíg egyszer csak azt mondta,
hogy nem biztos benne. De úgy tűnt, mintha megmozdult volna a gyerek,
és az ő hangja is lehetett. A kihallgatás végére már maga sem volt biztos
abban, hogy mi történt, mert annyira elbizonytalanodott. Igen,
megsajnáltam. Az, hogy nem lehetett szándékos emberölés, a
boncolásból kiderült. Annyira oszlott volt már a holttest, hogy nem
tudták megállapítani, mi volt a halál oka. De megállapították, hogy nem

312
fojtották meg a babát, nem szúrták meg, az is lehet, hogy természetes
halállal halt meg. Itt valószínűleg az történt, ha élve született is a gyerek,
a gondozatlanságba halt bele. A kihallgatás után, miután megírtam a
jegyzőkönyvet, az ügyészség azt mondta, hogy szüntessük meg az ügyet.
Nincs elegendő bizonyíték ahhoz, hogy elküldjük vádra. Kinyomoztam,
de nem lett belőle ügy végül is.

A Fenyő-gyilkosság
— ÚJRANYITOTTÁK AZ AKTÁKAT —

Fenyő Jánost, az egykor ünnepelt fotóst, üzletembert, milliárdost 1998.

február 11-én a II. kerületi Margit utcában, a kora esti csúcsforgalom
idején lőtték fejbe. Épp a barátnőjével beszélt telefonon, amikor a gyilkos
megállt a Mercedese mellett, és közel egy méterről két sorozatlövést adott
le rá. Fenyőnek esélye sem volt, azonnal meghalt. A támadó ezután
elindult a Széna tér irányába, ruháit pedig egy kapualjban hagyta.
A rendőrség hosszú éveken át hiába kereste Fenyő János gyilkosát.
2002-ben lezárták a nyomozást, majd 2004-ben Kovács Lajos vezetésével
újra elővették az aktákat. Nyílt titok volt a rendőrségen, hogy az ezredes
szerint Gyárfás Tamás megbízásából követték el a gyilkosságot. Kovács
Lajos 2009-ben írt, A Mór megtette... című könyvében szó szerint azt írta
meg, hogy „a Fenyő-ügyben négy év folyamatos, szöszölős,
alkudozásokkal és kudarcokkal övezett-tarkított, de eltökélt nyomozása
után egészen pontosan tudni lehet a történtek lényegét, a bűntett
hátterét, és a gyanúsításokra, a vádemelésre csak azért nem kerülhetett
sor, mert a szereplők több szempontból prominens személyisége miatt az
ügyészség képviselői – nagyon helyesen – nem adták hozzájárulásukat,
engedélyüket”.
2011-ben állt be igazán nagy fordulat az ügyben. Kiderült, hogy az
ismert szlovákiai bűnöző, Jozef Rohác DNS-e egyezik a gyilkosság

313
színhelyén talált sapkában lévő DNS-sel.
A gyilkossági ügyben – amelyet a bíróságon végül a szintén 1998-ban
történt Aranykéz utcai robbantással együtt, összevonva tárgyaltak – 2017
tavaszán hoztak jogerős ítéletet. A Fővárosi ítélőtábla Jozef Rohácot
életfogytiglani, az éjszakai életben jól ismert vállalkozót, Portik Tamást
pedig 13 éves szabadságvesztésre ítélte. Arra nem derült fény az eljárás
során, hogy ki volt a felbujtó, Portikot, aki végig tagadott – bár voltak rá
nézve terhelő vallomások –, csak a négy áldozatot követelő Aranykéz utcai
robbantás miatt ítélték el.
A Fenyő-ügyben a bíróság bizonyítottnak látta, hogy Rohác ölte meg
Fenyő Jánost. Annak ellenére, hogy a per során Tasnádi Péter azt vallotta,
hogy Gyárfás Tamás megbízta őt Fenyő János megölésével, a bíró nem
hallgatta ki a férfit. Tasnádi azt mondta, hogy ő csak látszólag fogadta el a
megbízást. A célja az volt, hogy elhitesse Gyárfással, ő megteszi, amire
kérte. Majd több millió forint előleget vett át tőle, a gyilkosság után
jelentkezett a beígért pénz másik feléért is, miközben fogalma sem volt
róla, hogy ki ölte meg Fenyő Jánost. A per lezárulta után a rendőrség újra
nyomozni kezdett a felbujtó után.
2018 tavaszán pedig a médiacézár ellenlábasát, a Nap Tévé egykori
tulajdonosát, az úszószövetség volt elnökét, Gyárfás Tamást – egy bi-
zonyító erejű hangfelvételre hivatkozva – felbujtóként meggyanúsították
az ügyben. A Fővárosi Törvényszék későbbi hivatalos nyilatkozata szerint
Gyárfás Tamás megalapozottan gyanúsítható azzal, hogy megbízta Portik
Tamást, ölesse meg Fenyő Jánost. Gyárfás Tamás tagadja a vádakat,
panasszal élt a gyanúsítás ellen. Az őrizetbe vétel után a médiavállalkozó
ellen lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el, majd 2018 augusztusában,
200 millió forint óvadék ellenében, ezt megszüntették.

– Gyárfás Tamás a rendőrségi vallomásában állította, hogy nem

felbujtó a Fenyő-gyilkosságban, hanem egy megzsarolt ember. Szó
szerint azt mondta, hogy az ön szisztematikus hangulatkeltése nemcsak
Tusnádi Péternél, de másoknál is megtette a hatását, az alvilágban nem

314
egy haszonlesőre ösztönzőleg hatott. Gondolom, tud erről.
– Én soha nem neveztem meg őt mint felbujtót a nyilvánosság előtt.
Csak annyit mondtam, hogy a médiában ismert vállalkozó, aki ellensége
volt az áldozatnak. Érthetetlen, miért beszél szisztematikus hangulat-
keltésről. De tény, közismert volt, hogy milyen mély ellentét volt a két
ember között. Fenyő mint vállalkozót akarta kinyírni Gyárfást, minden,
rá nézve kellemetlen ügyet megíratott a Népszavában, hónapokra a Nap
Tévét is sikerrel elvette tőle. Ez egy tartós gyűlölet volt, nem egy hirtelen
felindulás. Nem véletlen, hogy a rendőrségen belül nagyon hamar fel-
merült Gyárfás Tamás személye lehetséges felbujtóként. Először a Papa
fedőnevű nyomozó, Sándor István írta le, hogy egy informátora szerint
Gyárfás Tamás megbízást adott Tasnádi Péternek Fenyő János megölé-
sére. Sokáig úgy is gondoltuk, hogy ez történt. Főleg mert vallomások
szóltak arról, hogy Gyárfás többször is fizetett Tasnádinak. Aztán kide-
rült, hogy Tasnádi csak lehúzta (hazugsággal pénzt csalt ki) Gyárfás
Tamástól. Közben egyre többen vallottak arról, hogy Gyárfás többször
tett utalásokat arra, hogy valaki megszabadíthatná őt Fenyőtől.
– Értem. De hol a határ aközött, hogy egy ellenségemre képletesen
mondok valamit, és az emberölésre valófelbujtás között?
– Ez egy érdekes jogkérdés. Annak eldöntése, hogy Gyárfás Tamás
megbízó lehetett vagy adott esetben pszichésen bűnsegéd. Ha csak a
vallomások lennének a bizonyítékok, akkor valószínűleg önmagukban
nem alapoznák meg a gyanúsítást. De például hangfelvételt is lefoglaltak
az ügyben.
- Amit Gyárfás Tamás maga adott át a hatóságoknak. Ez nem ellent-
mondás?
– Szerintem nem. Sőt, szerintem ő így akarta – látszólag – azt iga-
zolni, hogy semmi köze az egészhez.
– Ha ez így van, miért lehet most is szabadlábon?
– Mert az előzetes letartóztatás feltételei nem állnak fenn. Nem kell
tartani a bűnismétléstől, a szökésétől, attól, hogy az ügyben bárkivel
összebeszélne vagy befolyásolni próbálná a tanúkat. Az utóbbi években
rengeteget volt külföldön, mindig visszajött, pedig tudta, hogy célke-
resztben van az ügy kapcsán.

315
316
 – Biztos benne, hogy Gyárfás Tamás ölette meg Fenyő Jánost?
– Ilyet soha nem lehet mondani. Miután nem ismerem az ellene szóló
hangfelvétel tartalmát, a hatóság bizonyítékait, nem mondhatom azt,
hogy száz százalékig biztos vagyok benne. De tény, számomra szinte
minden jel arra mutat, hogy az ő felbujtására végezték ki Fenyő Jánost.
Gyárfás Tamásnak volt a legsúlyosabb konfliktusa a kivégzett
médiacézárral, ezenkívül ő rendelkezett a megfelelő kapcsolatokkal,
pénzzel is a merénylet lebonyolításához. Számomra életszerű, hogy a
gyilkosságra az a Portik Tamás adott parancsot, aki egy ideig Gyárfás
házában lakott, és többször járt nála vendégségben is.
– Számított arra 2018 áprilisában, hogy meggyanúsítják Gyárfás
Tamást?
– Nem számítottam rá, de mindig reméltem, hogy kiderül a felbujtóról
is az igazság.
– Többször nyilatkozott arról, hogy a Fenyő-ügyben nem engedték
Gyárfás Tamás közelébe, nem hallgathatta ki. Úgymond meg volt kötve a
keze.
– Én szerettem volna vele beszélni, de a főnökeim nem támogattak
ebben. Volt, hogy tudtam, az NNI Aradi utcai épületébe bejön egy
bejelentést tenni. Kértem a főnökeimet, hogy hadd vegyem át én ezt a
bejelentést, mert akkor végre tudunk vele másról is beszélni. De nem
engedélyezték, egy másik osztálynak adták a bejelentés kezelését.
– Elégtételt érzett, amikor kiderült, hogy meggyanúsították az
ügyben?
– Inkább úgy mondom, hogy korábban mindig volt egy erős előér-
zetem. Az, hogy ugyanúgy, mint a móri ügyben, egyszer kiderül majd,
hogy ebben is nekem lesz igazam. Pontosabban azoknak a rendőröknek,
akik velem együtt összerakták, hogy Fenyő Jánosnak miért kellett meg-
halnia.

317
318
Kovács Lajos egész életét átszövi a rendőri munka szeretete, a gyilkossági
nyomozások iránti elkötelezettség. Aktív éveiben nagyon keveset volt a
családjával; mint mondja, a mai napig lelkiismeret-furdalása van azért,
hogy nem töltött elég időt a ma már felnőtt gyerekeivel. A pályája során
kétszer gondolt arra, hogy leszerel, az egyik alkalommal már több mint
ötvenéves volt. Az édesanyja beszélte le a meghatározó döntésről.

– Akkor úgy éreztem, elegem van. Jóval ötven fölött jártam már. A
móri ügy miatt volt. Azt mondtam, hogy „basszus, leszerelek, itt hagyom
az egész céget, és valami mást fogok csinálni”.
– Ez akkor volt, amikor kvázi mellőzött lett a móri ügyben, nem nyo-
mozhatott, csak azt engedték meg, hogy a sajtóval tartsa a kapcsolatot?
– Igen. Valójában kétszer akartam leszerelni. Az egyik ezelőtt volt,
amikor még az ORFK-n dolgoztam, a Teve utcában. Mind a két döntést
az váltotta ki, hogy nem jöttem ki az aktuális főnökömmel. Velem
egyébként a legtöbb ember szerint bárki nagyon könnyen megtalálja a
hangot. Két főnököm volt a pályám során, akikkel ez nem sikerült. És ez
engem mind a két esetben nagyon megviselt. Teljesen komolyan
gondoltam, hogy leszerelek.
A móri ügy után egy volt kollégámtól tanácsot is kértem, aki akkor
biztonsági igazgató volt egy pénzintézetnél. Azt gondoltam, a legérde-
kesebb az lenne, ha elmennék valamelyik biztosítóhoz, és a biztosítási díj
érdekében elkövetett gyilkosságokat próbálnám kinyomozni. A kollégám
úgy gondolta, hogy erre megvannak a bankok belső emberei. Külön
cégek alakultak erre. Ez egy olyan piac, ahova nagyon nehéz lenne
betörni. Azt mondta: felejtsd el! Hidd el, hogy ott vagy te jó helyen, ahol
vagy! Tulajdonképp majdnem ugyanazt mondta, mint az édesanyám, aki
úgy fogalmazott, hogyha én kimennék a civil életbe, elvesznék. A
rendőrségen érzem a falakat. A sajátom a környezet, itt vagyok otthon, itt
van minden, amit ismerek az életből. Hogyha kimegyek a civil életbe,
akkor ott olyan dolgokba ütköznék, amik engem teljesen szűzen,

319
váratlanul érnének. Egyáltalán nem biztos, hogy tudnám kezelni ezeket a
civil életben előforduló nehézségeket. Mert én valami burokban léteztem
a rendőrségen belül. Ebben nagy igazság volt. Én baromira otthon voltam
a rendőrségen belül. Minden korlátjával együtt nekem ez jelentette a
szabad életet. Tehát elfogadtam az édesanyám, majd a volt kollégám
tanácsát is. És maradtam. Addig maradtam, amíg le nem telt az időm,
végül is.

320
 HÉTSZER LŐTT A SZERELMES RENDŐR
„Ha nem ismerem meg a nőt,
nem ölök”

Érzelmek börtönében
— Főnyomozó végzett a férjjel —

Hatot lőttem Lajos testébe. Ahogy tanultam, háromszor két lövést adtam
le. Egy lövés a legtöbb esetben nem állítja le az embert. Közben a
pisztolyban komoly hátraható erő van, ami megemeli a csövét. Ezért
lőttem kettesével. Két lövés, szünet, célpontmódosítás, újabb két lövés
szünet, és így tovább... Egészen a legvégéig nem került földre. Bejárta a
nappalit. Az egyik falnál roskadt össze, ülő helyzetben. Akkor a férfi
halántékához tettem a pisztolyt, és újra lőttem.
Máig a fülemben csengenek annak a volt pécsi rendőrnek, R. Atti-
lának a szavai, aki 2000. február 6-án a Baranya megyei Vokányban hét
lövéssel végzett élettársa válófélben lévő férjével. A rendőr, aki jó
magaviselet esetén 2019 tavaszán feltételesen szabadlábra kerülhet, eddig
kétszer adott interjút nekem. Először 13 évvel a gyilkosságot követően,
másodszor pedig most, néhány hete, amikor a Gyilkosokkal szemtől
szemben számára kértem interjút tőle.

Ma is élesen előttem van, mennyire megdöbbentem, amikor a volt

321
rendőr az első beszélgetésünk alkalmával részletesen elmondta, hogy
hogyan készült a legsúlyosabb bűncselekményre, amit ember elkövethet.
13 évvel a gyilkosság után is azt mondta, hogy egy küldetés
teljesítéseként fogja fel a kétgyermekes családapa, N. Lajos megölését.
Amikor nekikezdtem ennek a könyvnek, eszembe sem jutott, hogy ez
a gyilkosság két interjúban is komoly szerepet fog kapni. A legendás
gyilkossági zsaru, Kovács Lajos, aki öt évvel az emberölés után börtönbe
juttatta a rendőrt, ugyanúgy élete egyik kiemelkedő ügyeként beszél erről
a nyomozásról, mint a bíró, a Pécsi ítélőtábla elnöke, Makai Lajos, áld
kihirdette anno a jogerős ítéletet.
Valójában ez a két interjú alapozta meg, hogy újra felidéződjön ben-
nem is az a beszélgetés, amit még 2013-ban folytattam a gyilkossá vált
egykori pécsi rendőrrel, és egyúttal beadjak egy kérelmet a
Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságára egy újabb interjú
készítésére.

Miként fordulhat elő, hogy egy tanult férfi, egy rendőr, aki néhány év
alatt kiemelt főnyomozó lett, minden érzelem nélkül képes levadászni
egy embert? Létezik olyan végzetes szerelem, amely egy törvénytisztelő
emberben lerombol minden erkölcsi gátat, és gyilkost farag belőle?
Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben, miközben 2013 augusztu-
sában a sopronkőhidai börtönbe tartottam R. Attilához, aki vállalta, hogy
interjút ad nekem. Az utat, amely a gyilkosságig vezetett, a jogerős
ítéletből ismertem, de az emberi motivációkról ekkor még nem tudtam
semmit.
2007. november 5-én a Pécsi ítélőtábla Makai Lajos vezette bünte-
tőtanácsa a 39 éves R. Attilát előre kitervelten, aljas indokból elkövetett
emberölésben, továbbá fegyverrel és lőszerrel való visszaélésben mondta
ki bűnösnek. A férfi első fokon még életfogytig tartó börtönbüntetést
kapott, ezt azonban az ítélőtábla 18 év fegyházra enyhítette.
A jogerős ítélet szerint R. Attila még 1998-ban, a pécsi rendőrkapi-
tányság kiemelt főnyomozójaként szerelmi, majd élettársi kapcsolatot
létesített a kapitányságon dolgozó kolléganőjével. Mindketten

322
házasságban éltek. Beadták a válópert, de azok elhúzódása miatt a párnak
anyagi problémái voltak. A vagyonjogi kérdések megoldását elsősorban
a nő férje akadályozta. Ezért döntött úgy a rendőr őrnagy, hogy végez a
férfival.
A volt rendőr egy bűnöző ismerősének beszélt arról, hogy felmerült
benne a gyilkosság gondolata. A fegyvergyűjtőtől még korábban vásárolt
egy 22-es kaliberű hatástalanított, de visszaélesített lőfegyvert az ahhoz
készített egyedi hangtompítóval és lézeres irányzókkal együtt. E mellé a
gyilkossághoz régi autót is szerzett, arra hamis bosnyák rendszámot
szerelt.
A rendőr 2000. február 6-án elutazott Vokányba, bement a férj há-
zába, ahol a férfival előbb dulakodni kezdett, majd hét lövéssel megölte.
A gyilkos fegyvert a helyszíntől hat kilométerre egy patakba dobta, ahol
néhány nappal később helybéliek megtalálták. Ez szolgáltatta az első
bizonyítékot a férfi ellen. Megtalálták ugyanis a pisztoly eredeti tulaj-
donosát, aki terhelő vallomást tett R. Attilára. Az őrnagyot és az élettársát
néhány napon belül elfogták, előzetes letartóztatásba helyezték,
munkaviszonyukat megszüntették. Miután azonban a vádemeléshez nem
találtak elég bizonyítékot, ejtették az ügyet, a két ember szabadlábra
került. A rendőr saját vállalkozást indított, és öt éven át úgy tűnt,
megúszta a gyilkosságot.
Ekkor azonban a pár úgy döntött, hogy többmilliós kártérítési pert
indít az ORFK ellen a gyilkosság utáni meghurcoltatásukra hivatkozva.
Ekkor az ismert gyilkossági főzsaru, Kovács Lajos vezette döglött ügyek
osztályára bízták az emberölési ügy kinyomozását. Újraindult a nyo-
mozás. A gyilkossági nyomozók elérték, hogy részletes vallomások
szülessenek arról, hogyan szerzett R. Attila fegyvert az emberöléshez. De
olyan tanút is találtak, aki elmondta, hogy az egykori kiemelt főnyomozó
bérgyilkost is keresett a férj halála előtt.
Hiába tagadta R. Attila a bűnösségét, ezek az új adatok elegendőek
voltak ahhoz, hogy az első– és a másodfokú bíróság is elmarasztaló íté-
letet hozzon. Az ügy bizonyítékai ugyanis olyan zárt logikai láncot al-
kottak, amelyek alapján egyértelművé vált, a gyilkosságot a volt rend-
őrtiszt követte el.
A másodfokú ítélet szerint csak neki volt indítéka a gyilkosságra.

323
Ellenséges viszonyban volt a sértettel, fegyvert és régi autót vett hamis
rendszámmal, terveiről beszélt bűnöző ismerősének, az emberölést kö-
vetően pedig semmi, még az asztalon hagyott pénztárca sem tűnt el az
áldozat otthonából.
Két évvel a jogerős ítéletet követően hihetetlen fordulat állt be az
ügyben. Az akták tanulmányozása közben a volt rendőr meggyőződésévé
vált, hogy csak a barátnője árulhatta őt el, ezért részletes vallomást tett a
gyilkosságról. Beismerte, hogy valóban ő volt a tettes, de arról is beszélt,
hogy a nővel együtt tervelték ki és hajtották végre N. Lajos megölését.
Röviddel ezután perújítási eljárás indult az ügyben. Őrizetbe vették az
asszonyt, aki végül két év négy hónapot töltött előzetes letartóztatásban.
Ennek ellenére később első és másodfokon is felmentő ítélet született az
asszony ügyében. A bíróság szerint történhetett úgy az emberölés,
ahogyan az a volt rendőr vallomásában áll. Mégis, a rendelkezésre álló
bizonyítékok nem támasztották alá minden kétséget kizáró módon, hogy
a nő nemcsak felbujtó, de tettestárs is lett volna gyermekei apjának
megölésében.

A barátnőm buktatott meg

— ELŐRE KITERVELT KIVÉGZÉS —

– Miért tesz valaki beismerő vallomást évekkel azok után, hogy egészen a
jogerős ítélete kihirdetéséig tagadott? – kérdezem. 2013. augusztus 17-én
egy különösen forró nyári nap volt, amikor a sopronkőhidai fegyházban
találkoztam R. Attilával. Hamar kiderül, kizárólag azért vállalkozott az
interjúra, mert képtelen belenyugodni, hogy egykori szerelmét
felmentette a bíróság.
– Az ügy részleteiből pontosan összeraktam, hogy a barátnőm vallott
ellenem, csak ezért buktam meg. A barátnőm, aki eközben rendszeresen
látogatott, azt akarta elhitetni velem, semmi köze ahhoz, hogy rács mögé
kerültem.

324
 – Egyáltalán hogyan jutott el addig a pontig, hogy megölje a
barátnője férjét?
– Mindketten házasságban éltünk, és a pécsi rendőrkapitányságon
dolgoztunk. Valóban szerelem volt első látásra. Hihetetlen vonzás volt
köztünk. Mária minden egyes rezdülésébe szerelmes voltam. Abba,
ahogy kifejezte magát, gesztikulált, a tekintetébe... – elmosolyodik egy
pillanatra. – Nagyon rövid időn belül mindkettőnknek megkezdődött a
válópere. Csakhogy a barátnőmnek megnehezítette az életét a férje, aki
hónapokig válni sem akart. Sokáig kényszerűségből együtt laktak még.
Később úgy tűnt, kulturáltan elválnak majd. A gyilkosság előtt Mária
beszélt telefonon a férjével, aki váratlanul közölte, hogy nem akar
lemondani a ház feléről, és ő akarja nevelni a két gyerekük közül az idő-
sebbet, a fiukat. Tudtuk, hogy azonnal lépnünk kell. Már korábban is
felmerült, hogy Lajos, a férj halála megoldaná a problémákat. Ha ő
meghal, minden Máriáé és a két gyereké lesz.
– Olvastam, hogy bérgyilkossal is felvette a kapcsolatot.
– Igen. A gond az volt, hogy csak jóval később, a hagyatéki tárgyalás
után, a ház árából akartunk fizetni. Közben egy rokonomtól szereztem
pisztolyt, sajnos nem tudtam, hogy egy a saját nevére vásárolt, vissza-
alakított fegyvert adott. Tulajdonképp ez vezette el hozzám a rendőröket.
– Mi történt pontosan 2000. február 6-án?
– Éjjel mentünk a vokányi házhoz. Előtte beöltöztünk. Rajtam sza-
badidőruha, farmerdzseki, kesztyű volt. Becsöngettünk. Azt hazudtuk
Lajosnak, hogy váratlanul az Alföldre kell utaznunk, a kocsiban alszanak
a gyerekek, segítsen behozni őket. Fel akart öltözni, elindult a nappali
felé, közben beengedett minket. Másodpercek alatt megnéztem, hogy
egyik helyiségben sincs senki, magunk vagyunk. A dzsekim belső
zsebében, csőre töltve ott volt a fegyver. Rögtön elővettem, közben ki-
biztosítottam, és tüzeltem. Hatot lőttem Lajos testébe. Ahogy tanultam,
háromszor két lövést adtam le. Egy lövés a legtöbb esetben nem állítja le
az embert. Közben a pisztolyban komoly hátraható erő van, ami meg-
emeli a csövét. Ezért lőttem kettesével. Két lövés, szünet, célpontmó-
dosítás, újabb két lövés szünet, és így tovább... Egészen a legvégéig nem
került földre. Bejárta a nappalit. Az egyik falnál roskadt össze, ülő hely-
zetbe. Előre figyelmeztettem a barátnőmet, hogy vigyázzon, nehogy

325
tűzvonalba kerüljön, mindig maradjon mögöttem. Egyszer került kö-
zelebb. Lajos kifelé tartott, a barátnőm közben a bal alkarjával megtá-
masztotta a testét, hogy ne tudjon kimenni. Én már elmentem volna,
amikor a szerelmem azt mondta, hogy álljak meg, mert fél, hogy túléli a
férje, és lebukunk – egy pillanatra sem áll meg, miközben beszél. Egye-
nesen a szemembe néz, a szeme sem rebben, amikor folytatja. –
Visszamentem. Lajos zihált, gyakorlatilag halott volt. A halántékához
tettem a pisztolyt, és újra lőttem. Utána átöltöztünk, a ruháinkat kukákba
dobtuk, a pisztolyt egy patakba. Azt sajnos megtalálták.
Ma már tudom, öt évvel később a gyilkossági zsaru, Kovács Lajos
meggyőzte a barátnőmet arról, hogy tegyen rám vallomást. Ő beszélt
arról, hogy bérgyilkost kerestem korábban, de a saját szerepéről hall-
gatott, csak ezért tudták rám bizonyítani az ügyet.
– Hiába mondta el ugyanezt az ügyészeknek, a bíróság nem látta
kétséget kizáróan bizonyíthatónak, hogy a barátnője részt vett a
gyilkosságban, ezért felmentették. Ő egyébként azt is mondta, hogy
magával együtt otthon voltak a gyilkosság idején.
– Igen, azt mondta, hogy otthon voltunk együtt éjfélig. Ha ez igaz
lenne, engem sem ítélhettek volna el. Két orvosszakértői vélemény van
ugyanis a halál beálltáról. Az egyik este tíz és tizenegy, a másik tíz és
éjfél közé teszi. A helyszín körülbelül egyórányi autóút volt a laká-
sunktól. A gyilkosság egyébként valamivel negyed tizenegy után történt.
– Azt állítja, a barátnője miatt végzett N. Lajossal. Ha abból indulok
ki, amit mond, miatta képes lett volna akár egy közös öngyilkosságra is?
– Nem. Elképzelni sem tudom, hogy olyan reménytelen helyzetbe
kerüljek, hogy végezzek magammal.
– Más pedig hamarabb öli meg magát, mint hogy elvegye két
gyerektől az apját. Erre nem gondolt?
– Nem. Számomra a férj megölése egy feladattá vált. Ahhoz, hogy
önmagámmal végezzek, a helyzetnek kell megoldhatatlannak lennie. Ez
esetben a gyilkosság volt számomra a megoldás. Mint egy éles küldetést,
úgy fogtam fel a férj megölését. Másképp nem tudtam volna
végrehajtani. Én ezt a gyilkosságot úgy elástam magamban, mintha meg
sem tettem volna. Mária viszont nagyon kikészült. Reszketve zokogott
mellettem. Hányt, komolyan rosszul volt.

326
 – Maga nem reszketett? Nem volt rosszul?
– Én csak az autóvezetésre koncentráltam. Mindig arra figyeltem,
amit épp csináltam.
– Előtte is volt példa arra, hogy emberre lőtt?
– Nem, soha.
– Mi most egy emberről beszélgetünk, akit megölt. Jól érzékelem,
hogy szemernyi lelkiismeret-furdalása sincs?
– Igen. Ez egy tudatos önvédelmi reflex. Már a gyilkosság előtt meg-
beszéltük a barátnőmmel, hogy ezzel együtt kell élni. Úgy kell utána él-
nünk, mintha meg sem történt volna. Amíg 2006-ban őrizetbe nem vet-
tek, együtt éltünk Máriával. A gyilkosság tulajdonképpen tabutéma volt
köztünk. Azt gondoltam, amiről nem beszélünk, nem is hallgathatják le.
A gyilkosság kettőnk ügye volt, ha az is marad, ma nem vagyok itt.
– Gondolom, jelen kellett lennie, amikor a két gyereknek Mária
elmondta, hogy meghalt az apjuk.
– Tény, hogy Lajos kifejezetten jó apa volt. Ezért is tudtuk, ha a gye-
rekekre hivatkozunk, biztos beenged minket a házba. Igen, otthon vol-
tam, amikor Mária elmondta a gyerekeknek, hogy meghalt. Ők ezt hár-
man beszélték meg. Én úgy gondoltam, helyesebb, ha egy másik
szobában vagyok addig. Persze a gyerekek szomorúak voltak, sírtak. De
biztosak voltunk benne, hogy idővel szépen feldolgozzák a halálát. A
gyerekek erősek, mindent kibírnak...
– A gyerekek erősek, mindent kibírnak? Ez nem önámítás?
– Nem tudom. Biztos, hogy soha nem felejtik el az apjukat.
– Magának van gyereke?
– Igen, van egy tizenéves fiam.
– Mikor látta utoljára?
– Amikor még szabadlábon voltam. Megbeszéltük az édesanyjával,
hogy jobb, ha nem látogat itt. Képem van róla, meg tudom, hogy hol
tanul, mikor mit csinál. De jobb, ha itt nem lát.
– Mit gondol, mikor érkezett el az a pont, amikor a barátnője megtört,
és vallomást tett?
– Amikor 2005-ben újra meggyanúsítottak az üggyel, és még nem
vettek őrizetbe. Én mondtam Máriának, hogy nincs elég bizonyíték el-
lenünk. Volt egy pont, amikor mégis elhitte, hogy Kovács Lajoséknak

327
komoly bizonyítékaik vannak. Akkor nyugtatókon élt, annyira kikészült,
hogy szabadságot is kivett, mert teljesen összeroppant idegileg. Biztos
vagyok benne, hogy Kovács Lajos ekkor megkereste őt. Ma már azt is
tudom, hogy azokat az embereket, akik segíteni próbáltak bérgyilkost
keresni, ezután kezdték nap mint nap vegzálni. Ügy, hogy pontos in-
formációik voltak a köztünk lezajlott beszélgetésekről. Ezt pedig csak
Máriától tudhatták a rendőrök.
– Mit tenne másképp, ha visszafordíthatná az idő kerekét?
– Adja magát. Ha nem ismerem meg a nőt, nem ölök.
– Van egy másik forgatókönyv is. Fel sem merül, hogy öljön...
– Igen, ott rosszul döntöttem. De a társamért bármire képes vagyok.
– Mikor beszélt utoljára Máriával?
– 2012 októberében, egy tárgyalási napon ugyanabban az előállító
helyiségben várakoztunk. Akkor megmondtam neki, hogy már ember-
ként és nőként sem tartom semmire. Nem reagált. Elfordult, nem mondott
semmit.

Az interjút követően a Pécsma.hu internetes portálon találtam egy cikket,

amely arról a tárgyalásról tudósított, amelyen az asszonyt első fokon
felmentették az előre kitervelt emberölés vádja alól. A bíró pontosan
elmondta, hogy mit gondol arról, amit R. Attila előadott a barátnője
gyilkosságban vállalt szerepéről.
„Nem lehet kizárni, hogy így történt, de azt sem, hogy más módon.
Mivel semmilyen más bizonyíték ezt nem támasztja alá kétséget kizáróan,
a bíróság a vádlottat az ellene emelt vád alól bizonyítottság hiányában
felmenti” – fejtette ki Kovács Attila bíró. Majd hozzátette:
„Nem kell illúziókat kergetni, az asszonynak az az előadása sem fo-
gadható el, hogy ő semmiről nem tudott, és végig bízott R. Attila ár-
tatlanságában. Ugyanakkor nincs bizonyítva az, hogy a nő pontosan
mikor, miről tudott, mi az, amit R. Attilával megbeszélt.”
Az asszony elsírta magát az ítélet hallatán.

328
329
Árulónak tartja volt szerelmét
— KÖZEL A SZABADULÁSHOZ —

Öt évvel később, szinte napra pontosan az első beszélgetésünk után

megkaptam az engedélyt, hogy újból interjút készíthessek R. Attilával.
2018 augusztusában ezért tartottam Szegedre a Csillagbörtönbe. Tudtam,
hogy a 49 éves férfi jó magaviselet esetén alig nyolc hónap múlva
szabadulhat. Kíváncsi voltam, hogy ma is úgy gondol-e a gyilkosságra,
mint anno. Hogyan telt, telhet el egy volt rendőr számára 12 év a bör-
tönben? Egyáltalán milyen tervekkel várja a szabadulását?
Tombolt a kánikula, amikor a szegedi Csillagbörtön egyik elkülönített
szárnyában találkoztam a 49 éves R. Attilával. Az interjút csak azzal a
feltétellel vállalta, hogy a vezetéknevét nem írom ki, és felismerhető fotót
sem közöl róla a könyv. Külön kiemelte, hogy a ma már felnőtt gyerekére
tekintettel kéri, ne szerepeljen teljes névvel a könyvben. Meglepődtem,
amikor megláttam. Nemegyszer megtörtént velem, hogy egy súlyos
bűncselekményért elítélt emberrel többéves börtön után újra találkoztam,
de ő az első, akinél látszólag megállt az idő. Nem kövérebb vagy
soványabb, inkább izmosabb lett, mióta utoljára beszéltünk. Az arca
kisimult, egyetlen vonása sem árulkodik arról, hogy csaknem 12 év
börtön van a háta mögött.
– Hogy telnek a napjai, hogy szinte semmit nem változott az elmúlt öt
évben? – kérdezem.
– Tudja, amikor megkaptam a jogerős ítéletet, eleinte jó darabig még
nem volt egyértelmű a számomra sem, hogy kiszállok az egészből, vagy
leülöm, amit kiszabott rám a bíróság. Ezen rágódtam, közben pedig pró-
báltam a folyamatban lévő dolgaimat intézni. Miután felfüggesztettek a
rendőrségtől, vállalkozást indítottam, ezt próbáltam valahogy bentről is
irányítani. Akkor még megvoltak a régi kapcsolatrendszereim, a
barátnőm, Mária is. Tehát próbáltam a mindennapokban részt venni
innen bentről is, hogy legyen a cégnek stratégiája. Önmagában ez a szó
valódi és átvitt értelmében is életben tartott engem. Amikorra ez
megszűnt, láttam már annyit ebből az egész börtönéletből, hogy úgy
döntöttem: én ezt végig fogom csinálni. De azt is tudtam viszont, hogy
mire szabadulok, nem akarok sem egészségileg, sem szellemileg, sem
mentálisan egy leépült személyiség lenni. Rengeteg energiát fektettem és
fektetek abba, hogy szellemileg és fizikailag is megőrizzem magam
olyannak, amilyen azelőtt voltam.
– Dolgozik?
– Igen. Szerencsés vagyok, mert olyan munkát végzek, amihez nem-
csak kézügyesség, de a kultúra szeretete is kell. Nem utolsósorban örö-
met okoz nekem. De erről többet nem szeretnék mondani. Emellett van
egy kiszámítható napirendem, és edzek is bizonyos időközönként.
– A gyilkosság után közvetlenül meggyanúsították, őrizetbe is vették.
Gondolom, az a nap kitörölhetetlenül megmaradt önben.
– Pont egy héttel később gyanúsítottak meg és vettek őrizetbe. A la-
kásról állítottak elő engem és Máriát is. Hétköznap este volt. Kopogtat-
tak. Láttam, hogy két kolléga áll kint. A szokásos dumát mondták, hogy
valamit kérdezni akarnak. Végül is teljesen mindegy volt, mit mondanak.
– Tudta, hogy miértjöttek?
– Benne volt a pakliban. De fölösleges lett volna hadakozni. Ha azért
jöttek, hogy bevigyenek, akkor így is, úgy is bejutnak a lakásba.
– De megfordult a fejében, hogy ellenáll?
– Igen, de nem fizikailag. Én úgy gondoltam, ha bármivel is próbál-
koznak, igyekszem eljárásjogilag úgy védekezni, hogy abból jól jöjjek ki.
– Megbilincselték?
– Rögtön megbilincseltek. Többen voltak, egy ügyészségi nyomozó-
val jöttek, és egyúttal házkutatást is tartottak. Ezzel sem volt semmi
probléma...
– Ne haragudjon, de nem értem! Ott van rendőrként, túl azon a gyil-
kosságon, amit elkövetett, lecsap az ügyészség a lakására,
megbilincselik. És úgy beszél erről, mintha egy filmet nézne, és nem
magával történt volna meg. Nem áll meg az ember egy ilyen helyzetben?
Nem fagy le?

331
 – Nem. Mert ha lefagy az ember, akkor nem tud továbblépni. Én
ebben a szituációban is rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy most
egy új szituáció van, hogyan lehet ezt megoldani. Próbáltam minél
nyugodtabb maradni, semmiképp sem pánikba esni. Önszuggesztív
módon akartam abba belehelyezni magamat, hogy most egy új helyzet, új
feladat van. Ezt kell most megoldani. Tudtam, hogy mi zajlik, hiszen én
is rengeteget vettem részt hasonló akcióban. Meglesz a házkutatás,
eredménytelen lesz úgyis. Bevisznek, kihallgatnak. A kihallgatás során
feltesznek kérdéseket. Én ezekből megpróbálom kiszűrni, hogy mi az,
amit tudnak, mi az, ami blöff. Tehát én így készültem eleve az egészre.
Ettől függetlenül Máriával megvolt – biztos, ami biztos alapon –, hogy
konkrétan mit mondunk majd a vallomásunkban, ha akár tanúként, akár
gyanúsítottként kihallgatnak minket.
– Keményebb volt rendőrként a börtönélet?
– Lehet, hogy meglepően hangzik, de meglehetősen békésen zajlott ez
a nem kevés idő, amit börtönben töltöttem. Nekem amiatt, hogy korábban
rendőr voltam, igazi konfliktusom nem volt. Egyébként két olyan
emberkével is egy körleten voltam, akik ellen eljártam annak idején,
amikor rendőrként dolgoztam. Mind a kettő sorozatelkövetés miatt volt
az ügyfelem. Milyen érdekes, hogy nekik sem volt semmi bajuk velem.
Egyrészt azért lehetett ez, mert tudták, hogy ők akkor bűncselekményt
követtek el és rajtavesztettek, mert találtunk elég bizonyítékot arra, hogy
elítéljék őket. Másrészt attól függetlenül, hogy ők elkövetők voltak, én
pedig rendőr, igyekeztem emberségesen bánni a gyanúsítottakkal.
Szerintem ez volt, ami miatt nem nagyon volt konfliktusom még ezekkel
az emberekkel sem.
Eleinte még Sopronkőhidán úgy intézkedtek, hogy a lehető legke-
vesebb fogvatartottal kerüljek kapcsolatba. Sokáig egy biztonsági kör-
leten voltam ezért. A legtöbben nem is tudták, mi volt a korábbi hiva-
tásom.
– Most tudják?
– Most nagyon sokan tudják. Időközben eltelt egy csomó idő, és már
olyan szinten sikerült elfogadtatnom magamat, hogy bizonyos kérdé-
sekben tanácsot kérnek tőlem. Én pedig szívesen segítek, ha tudok.
– Emlékszem, Sopronkőhidán azt mondták, hogy maga az Ész a bör-

332
tönben, mindenkinek jogi tanácsokat ad.
– Nyilvánvalóan a bent lévők zöme még nagy vonalakban sem ért a
joghoz. Főleg a büntetőjoghoz. Itt mindenki érintett a büntetőjogban,
hiszen mindenki el van ítélve. Azt vettem észre, hogy zömüknek talán
nem is volt elég lelkiismeretes az ügyvédje. Az emberek legtöbbször
elmesélnek egy történetet. Amikor kérek hozzá iratot, ítéletet,
ilyen-olyan vallomásokat, nemegyszer látom, hogy sajnos az, aki
megkeresett, a vágyairól beszél az üggyel kapcsolatban. Nem arról, ami
miatt ténylegesen rosszabb ítéletet kapott, mint amit igazságosnak
érezne.

R. Attila katonai főiskolát végzett. Anno a délszláv háború alatt, már

diplomás tisztként pont a déli határnál, Lentiben szolgált, de mint
mondja, nem érzett félelmet. Mindig szerette a katonaságot. Mégis egy év
szolgálat után, azért, hogy a menyasszonyához, későbbi gyermeke
anyjához közelebb legyen, döntött úgy, hogy rendőrnek áll Pécsen. A
rendőrségen töltött évek alatt nem akármilyen karriert futott be. ’92-ben
hadnagyként kezdett a rendőrkapitányságon, öt évvel később már őrnagyi
rangig vitte. Az úgynevezett vegyes bűncselekmények osztályán dolgozott,
ahol többek közt csalási, sikkasztási ügyekkel, testi sértésekkel
foglalkozott. Nyilvánvalóan tudja, hogy ez már a múlt, azzal a priusszal,
amit a gyilkosság elkövetése jelent, soha többet nem dolgozhat fegyveres
testületnél, de még egy magánnyomozó cégnél sem.

– Gondol néha arra, hogy mi lesz az első dolga, ha szabadul? –

kérdezem. Furcsa, bár nyilvánvalóan jól tudja, nyolc hónap múlva már
feltételesen szabadlábra helyezhetik, úgy tűnik, mintha váratlanul érné a
kérdés.
– Megmondom őszintén, pont azért, mert bizonytalan az ideje, nem
sokat foglalkozom ezzel a kérdéssel. Tudom, hogy milyen édességeket,

333
húsételeket ennék, a csülök pékné módra például az egyik kedvencem, de
egyébként nagyon ritkán gondolkodom arról, hogy konkrétan mit
csinálok majd kint.
– De azt tudja, hogy hova Jog költözni?
– Tudom, hogy akár az édesanyámékhoz, akár a testvéremékhez is
költözhetek. Mégsem akarok terhűkre lenni, ha egy mód lesz rá, egyedül
szeretnék majd lakni. Azzal kapcsolatban viszont konkrét terveim
vannak, hogy kikkel fogok dolgozni, és mit csinálok majd. Van néhány
barátom. Az egyikük már szabadult, és visszakerült a saját vállalkozá-
sába, a másik nemsokára szabadul, ő is egy értelmes, tehetséges ember.
– Azt mondják, hogy a börtönben nincsenek barátságok.
– Én azt mondom, hogy ezt így teljesen nem lehet kijelenteni.
Mondjuk úgy, hogy az esetek zömében nincs.
– Fontosak a sorstársak?
– Igen. És én örülök, hogy megtaláltam itt is azokat az embereket,
akikkel hasonlóan gondolkodunk. Itt is vannak olyan emberek, akik nem
született gonosztevők. Csak valahogy az életben nekik is úgy alakult,
hogy be kellett vállalniuk valamit, amin végül rajtavesztettek.
– Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mondta, „én ezt a gyilkosságot
úgy eltemettem magamban, mintha meg sem tettem volna". Ma is így
gondolkodik?
– Nézze! Én nem szoktam leragadni a múltnál, mert annak nincs sok
értelme. Persze, ami történt, megtörtént, azt az ember a saját érzései
szerint értékeli. És én ezt vállalom is. De sem a múltból élni nem lehet,
sem azon keseregni, hogy mi lett volna, ha.
– Azon, amit a gyilkosság részleteiről a korábbi interjúban mondott
el, nem akar változtatni?
– Nem, mert az tényleg pontosan úgy történt, ahogy azt elmondtam a
perújítási tárgyaláson is, amikor Mária volt a terhelt. Fölösleges ezen
rágódni vagy nyavalyogni. Ha az ember tesz valamit, akkor vállalja azért
a felelősséget, még ha utólag is.
– Ma is azt mondja, hogy küldetésként fogta fel a gyilkosságot?
– Igen. A társamnak volt egy problémája, amelyben felvetette ezt a
lehetőséget...
– Szó szerint hogyan vetette fel?

334
 – Igazából akkor vetődött fel először, amikor a Lajos a gyerekek nála
való elhelyezését, majd később a megosztott elhelyezését és a fiúhoz való
ragaszkodását erőltette. Akkor mondta Mária azt, hogy nem hajlandó
lemondani egyik gyerekéről sem, és ha kell, akkor ő ezt megteszi.
– Mit tesz meg? Hogyan mondta szó szerint?
– Azt mondta, az is felmerült benne, hogy ha kell, hogy ne szedjék
szét a testvéreket, hazaköltözik a gyerekekkel együtt, és az első adandó
alkalommal végez Lajossal. Majd megpróbálja úgy eladni, hogy önvé-
delemből tette. Én láttam, hogy ez nem fog olyan egyszerűen menni. Elég
nehéz előadni egy ilyen történetet. Már akkor elkezdődött a gondolkodás
azon, hogy miként lehetne egy ilyen dolgot kivitelezni. Aztán utána a
válóper során valahogy egy kicsit a Lajos kezdett enyhülni. Tehát nem
foglalkoztunk a kérdéssel. Majd valamikor ’99 decembere környékén
megint kezdett visszafordulni Lajos, újra előkerült a téma.
– Anyagi gondjaik is voltak az ítélet szerint.
– Anyagi gondunk inkább akkor volt, amikor először meggyanúsí-
tottak és egyúttal fel is függesztettek minket. A jövedelmünk jócskán
visszaesett. Előtte nem azt mondom, hogy nagyon jól éltünk, de tudtuk
fizetni a lakás részletét, a rezsit, a gyerekek iskoláztatását, az önfenn-
tartásunkat. Leginkább az akkori vádhatóság erőltette azt, hogy anyagi
oka volt a bűncselekménynek.
– Mit gondol ma? Miért kellett meghalnia N. Lajosnak?
– Hogy miért? Talán leginkább ennek a két embernek a makacssága
miatt. Mármint a Mária és a Lajos makacssága miatt. Abból a bizonyos
helyzetből, amibe eljutott a hullámzó válási konfliktus, addig, hogy Lajos
például egyik este felhívta Máriát, és taxatíve kijelentette, hogy mind a
két gyerek nála való elhelyezését fogja kérni újra, a házat pedig
megtartja.
– Értem. Attila, beszélünk két másik emberről. És hol van ebben a
történetben maga? Hogy kerül bele?
– Én úgy kerülök bele, hogy a két fél közül az egyik nekem akkor egy
nagyon fontos személy, a társam volt. Én pedig a társam mellett minden
körülmények között igyekeztem kiállni.
– Azt mondta a volt gyilkossági nyomozó, Kovács Lajos, hogy neki
soha nem volt előítélete a gyilkosokkal kapcsolatban. Ő úgy gondolja,

335
hogy maga egy szerelmes rendőr, aki ölni volt képes a szerelméért.
Olvasta ezt?
– Hogyne, olvastam.
– Fontos volt önnek, hogy ezt mondta?
– Nézze! Biztos, hogy én, mint érintett, óhatatlanul nem tudom tisztán
látni a saját helyzetemet ebben az ügyben. Kovács Lajos pedig mint
kívülálló, objektíven tud megítélni engem. Az általa vezetett osztály
sok-sok évig nyomozott ebben az ügyben. Rengeteg információt, adatot
begyűjtötték és elemeztek. Hajlok arra, hogy talán még ez a motiváció
állhat az én szempontomból a legközelebb a valósághoz. Nehéz erre mit
mondani, mert nem szívesen akarom a teljes felelősséget áttolni bárkire
is, hiszen mégiscsak belementem.
– Ön húzta meg a ravaszt. És nem egyszer.
– Így van.
– Látja még maga előtt N. Lajos arcát azután, hogy meghúzta a
ravaszt?
– Hogy is fogalmazzam meg szépen? Én nem az ölés élményéért
követtem el ezt a bűncselekményt – megáll egy pillanatra. – Ha bele-
gondolok, biztos, hogy előugrik egy-egy kép róla.
– Mikor történt utoljára ilyen?
– Amikor édesanyám meglátogat, elég gyakran előfordul. Vagy pél-
dául, amikor önnel beszélgettem legutóbb öt éve, meg most is. Most is
pörög előttem a film, ez kétségtelen. De önmagámtól nem veszem elő ezt
a dolgot.
– Önvédelemből elnyomja magában?
– Pontosan. Ez nem az a film, amit az ember szívesen visszajátszik.
Nem vagyok büszke arra, hogy ezt tettem.

R. Attila kisfia szinte csecsemő volt a szülők válásakor. A férfi édesanyja

kiállt az elhagyott feleség mellett. Nem akart találkozni Máriával, a férfi
új választottjával. A volt rendőr ezek után úgy döntött, hogy akkor ő sem
keresi az édesanyját. Végül 11 éven át nem beszéltek.

336
 – Az anyukája és a testvére látogatja, úgy tudom.
– Inkább az édesanyám ér rá, mert ő nyugdíjas. Bár, hál’ isten, nem az
az otthon ülő típus. Gondolom, ez tartja életben őt leginkább. Ott van a
két unokája, az öcsémtől és tőlem. Édesapám egy picivel idősebb
anyukámnál, meg kicsit betegesebb. Túl van egy infarktuson is.
– Önhöz kötődik ez az infarktus?
– Nem tartom kizártnak. 2009-ben történt, akkor én már jogerősen el
voltam ítélve.
– Ő nem jön látogatóba.
– Volt már beszélőn. Nem azért nem jön, mert nem akar. Inkább azt
gondolom, hogy őt nagyon zavarja az a helyzet, amiben vagyok.
Pontosan tud mindent arról, amiért ide kerültem, és megviseli, hogy
börtönben vagyok. És ha őt valami bántja, azt nem szereti kibeszélni
magából.
– Mikor találkozott az anyukájával először azután, hogy őrizetbe
vették?
– 2010 szeptemberében. Négy évvel azután, hogy letartóztattak. Ez
még az előző kapcsolatommal függ össze. Ő nem kedvelte Máriát. Az idő
őt igazolta. Ez kétségtelen. De ő már az elejétől elítélte azért, mert
belelépett a házasságomba...
– Úgy, hogy még nagyon pici volt a kisfia?
– Még nem volt egyéves. Igen, neki innen eredt az ellenszenve.
– Jól értem, azok után találkozott újra az édesanyjával, hogy szakított
Máriával?
– Igen. Akkor írtam neki egy levelet, amiben bocsánatot kértem.
Amikor először meglátogatott szegénykém, kicsit megszeppent volt, meg
pityergett is. Azt is mondta, hogy ennyi évig kellett várnia, hogy szóba
álljunk egymással.
– Meg tudta ölelni az édesanyja?
– Akkor nem, de később egyszer, amikor változtattak a beszélő rend-
szerén, igen. Az nagyon jó volt. Az is, hogy azt mondta, bármit is tettem,
a fia vagyok, és kitart mellettem.
– Amikor telefonon beszéltem az édesanyjával, szó szerint azt mondta

337
nekem, hogy ő nemcsak maga miatt sírt, hanem azokért a szülőkért is,
akik elvesztették a gyermeküket.
– Ez nyilván érthető. Ők olyan helyzetbe kerültek, amit magamnak
sem kívánnék.
– Mielőtt idejöttem, telefonon beszéltem az édesanyjával. Tőle tudom,
egyszer az utcán találkoztak, és elmentek egymás mellett.
– Emlékszem pontosan erre az esetre. Máriával voltam. Az futott
végig az agyamon, hogy inkább elkerülöm a konfliktust. Nehogy ott
anyukám mondja a magáét, és esetleg ez kellemetlen szituációt szüljön.
– Tehát végül megkövette az édesanyját.
– Abszolút. Nem csak azért, mert erkölcsileg így helyes. Utólag
tudom, hogy nem lett volna szabad ennyire hátat fordítanom, fekete-
fehérré tenni mindent. Azt gondoltam, hogy vagy jóban lesz Máriával,
vagy akkor egyikünkkel sem kell találkoznia. Én itt is ki akartam állni a
társam mellett. Utólag látom, más megoldást kellett volna találnom arra,
hogy ilyen hosszú időre ne szakadjunk el egymástól.
– Az ember személyiségéből sok minden fakad. Végigfutott az
agyamban egy gondolat. Az anyukájától hallottam, hogy
problémamentes gyerekkora, kamaszkora volt. Amikor mindenki más
lázadt, maga nem, jógyerek volt. Aztán viszonylag korán rátalált a
gyereke anyjára. Majd jött a szerelem Máriával, aki miatt megszakította
a családdal a kapcsolatot. Nem lehet, hogy ezzel az ő személye lett az
egyetlen igazodási pont az életében? Lehet, hogy ez is összefügg azzal,
hogy elkezdi a gyilkosságot tervezni, mindent kockára tesz, amit
korábban a család és a jól kiszámítható fegyveres testület jelentett?
– A testvéremmel is tartottam a kapcsolatot.
– De, gondolom, ő semmiről nem tudott, ami a gyilkossággal függ
össze.
– Így van. Az biztos, hogy aki nekem a társam, legyen az katonatárs,
kolléga, barát, ahhoz én nagyon lojális, a végletekig ragaszkodó vagyok.
Én például soha nem tudnék így ártani azoknak, akik mellettem vannak.
Ezért is volt talán az, hogy anyukámmal inkább semmilyen kapcsolatban
nem voltam, mint hogy esetleg bármivel is megbántsam. És igen,
megmaradt első számú társként Mária. Kétségtelen, igyekeztem
maximálisan kiállni mellette, bármit is jelentsen ez. De azt soha nem

338
döntöttem el magamban, hogy én nem fogom a szüleimmel, hogy
mondjam, rendbe hozni a dolgokat.

Amikor a volt rendőr az aktákból azt rakta össze, hogy barátnője árulhatta
el a rendőröknek, egy látogatáson szembesítette őt ezzel. Azt mondta,
rájött: a nőnek benne van a keze abban, hogy börtönbe került. De
szeretné ezt tőle hallani. Ha ő lesz olyan egyenes, olyan emberi, hogy ezt
beismeri neki, akkor nem fog neki ártani. Nem tesz vallomást ellene. Az
asszony – R. Attila szavai szerint – körömszakadtáig állította, hogy ő soha
senkit nem adott el. R. Attila állítja, jóval később, már a Mária elleni
perújítási eljárás alatt alkalma nyílott megkérdezni az asszonyt, hogy
miért adta őt fel.

– Akkor ő sírva azt mondta nekem, hogy értsem meg, Kovács Lajosék
olyan helyzetbe hozták, hogy neki nem volt más választása – mondta a
férfi – Azt mondták, vagy mind a ketten bekerülünk, vagy csak én
egyedül. Neki a két gyerekére is gondolnia kellett, miattuk adta ki rólam
az információkat.
– Nincsen lelkiismeret-furdalása, hogy ő úgymond gondod a
gyerekeire, és maga mennyire gondolt a sajátjára?
– Éppen ezt mondtam neki, hogy de hát az én fiamra is kellett volna
gondolni, mert én gondolnék a harmadik gyerekre is. Hát erre nem
mondott semmit.
– Attila, hol vannak az érzelmei? Mindent pontról pontra levezet, el-
mond. Érzem, hogy mindent nagyon végiggondolt. De nem nagyon látok
érzelmeket közben az arcán.
– Ebben is hasonlítok apámra. Megtartom az érzelmeimet. Azt, aki az
érzelmeit túlzottan kimutatja, valahogy, nem tudom, miért, nem tartom
elég erős jellemnek.
– De jól érzem, hogy emellett volt egy erős érzelem is önben, ezért
vallott mégis a barátnőjére?

339
 – Valóban, nem hagyott hidegen, amikor kiderült számomra az árulás.
Igen, akkor azt gondoltam, hogy addig nem nyugszom, amíg ezt,
idézőjelben, rendbe nem rakom.
– Tehát a bosszúvágy éltette?
– Effektíve igen. De tudja, az ilyen szélsőséges érzelmek, mint a túl-
zott szeretet vagy a gyűlölet, elég rendesen hatnak az emberre.
– És saját magával hogy áll? Szereti önmagát?
– Én úgy gondolom, minden ember saját magával elfogult. Tehát
nagyon nehéz erre bármit is mondanom. Sosem értékeltem így magam.
Hiába szeretné, hogyha megtenném. Nem tudom.
– Tudja, hol temették el N. Lajost?
– Tudom, persze.
– Elmegy a sírjához, ha majd szabadul?
– Jártam már a sírjánál. Egyszer a gyerekeket kivittük a temetőbe. Én
hagytam a két gyereket, pár méterre szándékosan eltávolodtam a sírtól.
Nem tudom, elmegyek-e oda még egyszer. Már csak azért sem, mert
abban a kis faluban temették el, ahol felnőtt. És ez a történet azért ott
nagyon felkavarta az emberek érzelmeit. Nem tudom, hogy ezt nem
értékelnék-e rosszul vagy félre az ott lakók.
– És mit fog fenni, ha véletlenül találkozik Lajos valamelyik
gyerekével az utcán ?
– Ezt még nem tudom.
– A bíróságon ott voltak a gyerekek?
– Egyszer találkoztam velük. Ott voltak a tárgyaláson. Köszöntünk
egymásnak.
– A szemükbe nézett?
– Igen. Ők visszanéztek rám, aztán lesütötték a szemüket. Valahogy
az volt az érzésem, mintha őket jobban zavarná ez a helyzet, mint engem.
– Mit gondol, miért mentették fel Máriát?
– Ez majd egy kicsit későbbi beszélgetés témája lehetne. Vannak el-
képzeléseim.
– Az előbb azt mondta, eltemette magában a gyilkosságot.
– Igen. Én sosem veszem elő ezt a témát.
– Én most is ezt érzem. Mintha megállt volna az idő azóta, hogy leg-
utóbb beszéltünk.

340
 – Sőt, lehet, hogy megállt az idő azóta, hogy bekerültem.
– Hogy áll Istennel?
– Nem vagyok hívő. Sosem voltam.
– Ha az ön apjával végeztek volna így, lenne félnivalója a
szabadulása után az elkövetőnek?
– Hú, ez nehéz kérdés. Nem tudom. Képtelen vagyok beleélni magam
ebbe a helyzetbe. Tudja, már csak azért is van ez, mert a börtönben leélni
ennyi időt valóban kemény büntetés. Annak talán könnyebb, aki nagyon
silány környezetből jön, esetleg alacsony szellemi és kulturális
helyzetben van.
– Mikor látta a gyerekét utoljára?
– Egészen pontosan 2006. októberben talán. Mielőtt letartóztattak.
Akkor már kisiskolás volt. Azóta már felnőtt ember lett.
– Nem tartják a kapcsolatot?
– Amikor bekerültem, nem akartam, hogy bejöjjön a börtönbe. Az
édesanyám néha hoz képet róla. Megelégedtem ezzel.
– Hiányzik?
– Persze.
– Megkeresi, ha kimegy?
– Minden bizonnyal.
– Ő akarja látni magát?
– Nem tudom. Ez egy furcsa helyzet. Azt hiszem, ő olyan, amilyen én
is vagyok, meg amilyen apám is. Bizonyos érzelmeket nem mutatunk
kifelé, inkább magunkba fojtunk.
– Megértené, ha esetleg nem akarná látni? Ha nem akarna
kapcsolatba kerülni önnel?
– Nem. Ő teljesen kívülálló ebben a történetben. Neki közvetlenül
soha nem ártottam. Nyilván az megviselhette, hogy e miatt az ügy miatt
apa nélkül maradt. Mert nagyon jóban voltunk mi. Nagyon mély apafia
viszony volt köztünk... Nem tudom, nem is tudok belegondolni abba,
hogy ő mit élhetett át gyerekként azért, mert egyik pillanatról a másikra
kikerültem az életéből, és azért, ami miatt kikerültem. Nekem mindennél
fontosabb, hogy nem egy börtönbeszélőn, hanem a szabadulásom után,
rendes körülmények között beszélhessek a fiammal. Biztos, hogy én
akkor mindent el fogok mondani neki, ami a személyiségemmel

341
kapcsolatban érdekelheti. Ő az az emberke, aki előtt nincs és nem is lehet
semmilyen titkom.
– Azt mondta, azt a bűncselekményt, amiért itt van, eltemette
magában, mintha nem is lett volna.
– Ugyanilyen módon el tudná temetni majd magában azt, hogy van
egy fia, aki nem kíváncsi önre? Félreállna? Vagy ott vége lenne annak a
fajta életének, hogy mindig előrenézek, hogy mi a megoldás?
– Amikor én eljutok odáig, hogy végre szabadulok, azonnal meg
fogom keresni a fiamat. Ha ez elől ő mereven elzárkózik, tiszteletben
fogom tartani. Nem fogom erőltetni. De hogy mi lesz utána, azt még nem
tudom megmondani. Én nagyon bízom benne, hogy meghallgat majd.
Belegondolni sem szeretnék abba, hogy esetleg nem így lesz.
– Vágyik még szerelemre?
– Persze, az ember társas lény. Hiszek abban, hogy én is megtalálha-
tom még a szabadulásom után azt a nőt, aki elfogad, és szeretni is képes.
– Közel 12 éve van börtönben. Jól értem, egészen a másodfokú
jogerős ítéletig, hiába volt előzetes letartóztatásban, nem hitte el, hogy
bent marad, és elítélik?
– Mondjuk úgy, hogy sokkal jobban bíztam abban, hogy megúszom,
semmint hogy elítélnek. Igen. Sokkal jobban hittem a felmentésben.
Pusztán szakmai okok miatt.
– És az sem változtatott ezen, amikor a bíróságon a per során előzetes
letartóztatásba helyezték? Ott sem roppant meg?
– Nem. Ha én megroppanok, nem tudok tovább védekezni. Sem
magamért, sem más miatt nem tudok kiállni.
– Attila, maga a tökéletes katona?
– Nézze! Nem véletlen, hogy a katonai főiskolán otthon éreztem
magam. Igen, a katonákat arra képezik, hogy elviseljenek nehéz hely-
zeteket, legyen az fizikai vagy lelki szituáció. Ha kell, akkor emberek
életét is kioltsák, mert lehetünk álszentek, de egy lövésztiszt nem dönthet
úgy, hogy én sosem fogok emberre lőni. Sok ismerősöm járt misszióban,
Afganisztánban vagy a Sínai-félszigeten. Amikor pedig harchelyzetbe
kerültek, igen, szerencsére jól helytálltak. Nem estek kétségbe, mert jó
volt kiképzésük is. Ez egy ilyen műfaj. A katona, az katona. Ha
hazamegy, persze legyen családapa meg férj, de ha feladat van, az van.

342
343
– Megkeresi Máriát, ha szabadul?
– Nem. Biztos, hogy nem. Már csak azért sem, mert a Mária iránti
érzelmeim nagyban megváltoztak ám.
– Nem gyűlöli ?
– Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy teljesen közömbös, hogyan
alakul a sorsa.
– Mit kíván neki?
– Ugyanazt, amit én éltem végig. Nem az a bajom, hogy én beke-
rültem, és ő nem, hanem az, hogy ő úgymond áruló lett, hogy meg-
menthesse a saját kis bőrét. Ez számomra visszataszító. Én katonaként is
azt tanultam meg, hogy a bajtársak, akik együtt vannak, akár az életük
árán is kitartanak egymás mellett. Én így is viszonyulok a barátaimhoz.
Tehát, ahogy már mondtam, akik nekem nem ártanak a baráti, ismerősi
körből, azoknak én nem ártanék. De ezt elvárom fordítva is.
– És ettől függetlenül képes lenne elmenni Mária mellett az utcán?
– Igen. Már csak racionális okokból is. Minden másnak rossz felho-
zatala lenne. Attól a pillanattól kezdve támadhatóvá válhatnék.
– Tehát újra börtönbe kerülhetne mondjuk zaklatásért?
– Vagy zaklatásért, vagy bármiért. Nem akarok ötleteket adni
senkinek.

344
 BENE LÁSZLÓ
„Akkor oldalról meglőttem,
látszott, hogy a pulóver porzik.
Meg egyet ráhúzok.
Eldobta magát...”

Életre ítélve
Bene László – Donászi Aladár

Látom a cikkeiből, hogy maga szívből gyűlöl – pattognak Bene László

szavai, rögtön azután, hogy bekapcsolom a diktafont. A hírhedt, négy
gyilkosságért elítélt Donászi-Bene páros egyik tagjával ülök szemben a
szegedi Csillagbörtönben. Mosolyogva néz a szemembe, ezzel is mutatja,
hogy nem akar fenyegető lenni, inkább csak a maga módján jelzi, hogy ő
felkészült az interjúra.

Én is felkészültem. Még bűnügyi újságíró sem voltam, amikor

idestova 26 éve azt a budapesti utcát, ahol akkor laktam, lezárta a
rendőrség.
1992. május 11-e volt, egy éve éltem már akkor a XI. kerületi Vak
Bottyán utcában. Reggel nyolc felé járt, amikor a volt férjem telefonon
hívott. Tőle tudtam meg, hogy az egész utcát lezárta a rendőrség, mert
meggyilkoltak valakit, pontosabbat azonban nem tudott mondani.
Amikor percekkel később én is munkába indultam, csak egy Lada taxit
láttam, ahogy épp a házunkkal egy vonalban, nyitott ajtókkal áll az egy-

345
irányú utcában. Több mentő és rendőrautó vette körbe. „Civilként”
mindig irtóztam attól, hogy beálljak a kíváncsiskodó tömegbe, úgyhogy
amilyen gyorsan csak lehetet, továbbindultam. Még aznap este rendőrök
járták körbe az utcában lakókat, tanúkat kerestek. Ekkor tudtam meg
pontosan, mi történt. A fiatal rendőr, aki kihallgatott, elmondta, hogy a
nála idősebb kollégái sem találkoztak még ilyen kegyetlen gyilkossággal.
Én nem tudtam semmi olyat mondani, ami előrevitte volna az ügyet, a
rendőr ennek ellenére címszavakban ugyan, de beszélt a lövöldözésről.
Szavaiból kiderült, a Főtaxi egyik autója a budai Skála (a mai Allee
helyén álló üzletközpont) bevételét szállította el a bankba. Amikor a
kocsi a Karinthy Frigyes útról az egyirányú, szűk kis Vak Bottyán utcába
fordult, egy lopott Ladával elállták az útját. Egy hórihorgas,
elmaszkírozott férfi kiszállt a kocsiból, feltépte a taxi hátsó ajtaját, és szó
nélkül fejbe lőtte a hátul ülő 21 éves pénzkísérőt, majd több lövéssel
megsebesítette a menekülő sofőrt, illetve a másik pénzszállítót. A férfi
kikapta a több sebből vérző pénzszállító mellől a postászsákot – amiről
később kiderült, üres volt. Társa eközben szinte cél nélkül lövöldözni
kezdett a taxi irányába. Percekkel később beugrottak a Ladába, és
elporzottak a helyszínről. A 21 éves Sádt Győző, aki egyetemi
tanulmányai mellett dolgozott pénzkísérőként, egy nappal sem élte túl a
támadást.

1992. május 14-én a Kurírban jelent meg egy tudósítás arról, hogy mi is
történt a támadás után. A dráma az URH-n két perc alatt lezajlott.
Hétfő, 7 óra 10 perc, a Főtaxi rádióadása.
Diszpécser: Kérek az első kerület, Hattyú... – Ebben a pillanatban
kétségbeesett, sírós, szinte gyermeki hang szólal meg a csatornában.
Semmihez sem hasonlítható hangszín, a sofőr...
Hang: Segítség! Diszpécsert, mentőt, mindent. Vak Bottyán 4-6.,
három lövés, támadás. (Szünet, elnyújtott kiáltás.) Segítsééég! Diszpécser!
Mentő! (Öt másodperc szünet.) Fegyveres rablótámadás.
Diszpécser: Nem ön ellen

346
 Hang: Igen. Én, utasom. Két utas sérült. (Érthetetlen rendszám,
valószínűleg a rablóké.) Három sérült. Gyorsan mentőt! (A hang egyre
gyengül.)
Diszpécser: Hányadik kerületben van a Vak Bottyán utca? A tizen-
egyedikben?
Hang: Tizenegy, igen, tizenegy.
Diszpécser: Fiúk! Tud valaki odamenni a tizenegyedik kerület, Vak
Bottyánba?
Hang: Mentőt, de gyorsan! Nagy sérülések.
Diszpécser: Jó, jó, máris megy. Kollégák! Tizenegy, Vak Bottyánhoz
tud valaki odamenni? Támadás történt. Kolléga és utasai.
Új hangok: Add meg a címet!... Megyünk azonnal... Hova kell
segítség?

Mindez negyven másodpercig tartott. Közben értesítették a mentőt és

a rendőrséget. Amikor a taxisok és a rendőrök a Vak Bottyán utcai
rablótámadás színhelyére érkeztek, a meggyilkolt fiú a kocsi hátsó ülésén
feküdt, az eszméletét már elveszítette, homlokán jól látszott a golyó
ütötte borzalmas lyuk. Ujjai még össze-összerándultak, görcsös reflex-
mozgást végeztek. A sofőr teljes sokkban ült a volánnál, a harmadik
sebesült eltűnt, állítólag telefonálni ment. A rádióhullámokon vadul
röpködtek az üzenetek, kérések, utasítások. Senki sem tudott róla, de
felbolydult a város. A megengedettnél jóval nagyobb sebességgel
keresztül-kasul a piroson robogtak a taxik, mindenki a Vak Bottyán utca
felé tartott. Ekkor hangzott el az irányítóállomásról a felszólítás: ha
valaki kiszúrná a rablókat, véletlenül se próbálja feltartóztatni őket.

Fél évvel később, 1992. november 8-án délután ismeretlen tettesek

lelőttek két vadászt Székesfehérvár és Csór között, a 8-as főút melletti
vadászterületen. A 25 éves Tóth Tamást és a 43 éves Izsó Lászlót több

347
lövéssel ölték meg. Mindketten a helyszínen meghaltak.
Az első napokban csupán annyit lehetett az ügyről biztosan tudni,
hogy az Alba Regia Vadásztársaság tagjai és vendégeik – összesen
nyolcán – aznap délután 14 órakor jegyezték be magukat a
vadászkönyvbe. A helyszínen csatárláncban haladtak, amikor néhány
kilométerről lövéseket hallottak. Izsó László és a fiatal Tóth Tamás
dzsipbe szálltak, hogy utánanézzenek a történteknek, azt gondolták, hogy
orvvadászok lehetnek az erdőben. Kis idő elteltével a többiek ismét
lövéseket hallottak, percekkel később találtak rá a járművük mellett
fekvő két vadászra, akik még a mentők kiérkezése előtt életüket
vesztették. Egyikükre még hátulról is rálőttek.
A vadászok meggyilkolása után még a legtapasztaltabb rendőrök
számára is váratlan fordulat következett be. A fegyverszakértők meg-
állapították, hogy ugyanazt a pisztolyt használták a fehérvári kettős
gyilkosságnál, mint amelyikkel a Vak Bottyán utcában gyakorlatilag ki-
végezték a 21 éves Sádt Győzőt, és amelyikkel egy évvel ezelőtt, Győr-
ben megöltek egy rendőrt.
1991. június 12-én, percekkel nyolc óra után egy magas, nagy
bajusszal és hosszú parókával elmaszkírozott férfi a Győr és Környéke
Vízmű – és Fürdővállalat portáján megtámadta a bankból érkező
pénzszállítókat, pisztolyával súlyosan megsebesítette a pénzszállítmány
két kísérőjét, Ősz Zsigmondot és Hollós János vállalati portást. A
támadó, csakúgy, mint a Vak Bottyán utcai gyilkosságnál,
kegyetlenségével szerzett lépéselőnyt a megtámadottakkal szemben.
Szinte ugyanabban a pillanatban, hogy kérte a pénzt, és a portás felé
lódította az aprópénzzel teletömött zsákot, már lőtt is. Hollós János
összeesett, de mint később kiderült, szerencsére „csak” súlyos
sérüléseket szenvedett. A rendőr főtörzsőrmesternek nem volt
kibiztosítva a fegyvere, így komoly hátrányban volt a rablóval szemben.
Épp csőre akart tölteni, amikor a támadó egymás után hétszer rálőtt.
Hiába találta el az egyik a főtörzsőrmestert, az életveszélyes sérülést
szenvedő Ősz Zsigmond nem hagyta magát, addig lőtt a rablóra, míg
egyetlen töltény is volt a pisztolyában. A rabló ekkor belökte a rendőrt a
portásfülkébe. „Megöllek, te szemét!” – ordította, többször belerúgott a
tehetetlenül fekvő főtörzsőrmesterbe, majd két táskát felkapva menekült

348
el. Ősz Zsigmond ekkor még összeszedte minden erejét, a rabló után
ment, a kijáratnál megpróbált tárat cserélni, de ekkor már elhagyta
minden ereje, félig eszméletlen állapotban rogyott a földre. „Egy sárga
Ladával menekült” – mondta a hozzárohanó embereknek... Ezek voltak a
férfi utolsó szavai, két héttel később a kórházban halt meg. A rovancs
után kiderült, a rabló a 10,387 millió forintból csupán 870 ezer forintot
vitt el, a többi pénzt a helyszínen hagyta.
Negyedóra sem telt el, az utakat lezárták a rendőrök. Várták, hogy
felbukkanjon az EK 39-87-es rendszámú sárga Lada, s benne a „cigány
kinézetű”, bajuszos férfi. Csakhogy azt a liget szélén egy egészen más-
fajta figura hagyta sorsára. A tépőzáras ruhától és a maszktól másod-
percek alatt megszabadulva akkor már egy jól öltözött, rövid hajú,
szemüveges férfi Audija söpört Pest felé az autópályán.
Az ORFK koordinálásával dolgoztak az érintett megyék rendőrei a
gyilkosságokon. Amikor a nyomozók megtudták, hogy a három bűn-
cselekménynek minden valószínűség szerint ugyanazok az elkövetői, az
ORFK-n dolgozó Fasnik Gyula felvetette, hogy a gyilkosságok módszere
– az úgynevezett modus operandi – alapján nézzék meg a nyilvántartott
bűnözőket. Fasnik alezredes napokon át szedegette ki a nyilvántartásból
azokat az ügyeket, amik valamilyen szempontból hasonlítottak a Vak
Bottyán utcai, a győri és a vadászgyilkosságokra. A legfontosabb
jellemzők a következők voltak. Mindegyik támadást lopott autóval
követték el, a rendszám is lopott volt, útonálló jelleggel, különösen
kegyetlen módon. Közben feltűnt a rendőröknek, hogy valahol Fejér
megyében egy pénzszállító autót is kiraboltak. 1993. január 22-én az
újpesti Alfa Áruház napi bevételét szállító vagyonvédő kft. autóját
támadták meg. Csak azért hiúsult meg a rablás, mert az egyik rabló
tévedésből az autóval a segítségére siető társába lőtt. Itt ugyanúgy jelen
volt az útonálló jelleg, lopott autóval érkeztek a rablók, amin ter-
mészetesen lopott rendszám volt, és a hidegvérű fegyverhasználatra is
felfigyeltek. A hosszas kutatómunka eredményeként találtak a nyomozók
egy három-négy fős bűnözőtársaságot, akik közel tíz évvel előbb maguk
is elkövettek pénzszállító autó elleni rablást. A bűnözők elemzése közben
kiderült: nagyon sok az egybeesés a lakcímeik, a kapcsolataik lakcímei és
a tíz évvel korábban ellopott kocsik „elhagyási” címei, illetve az új

349
gyilkossági ügyek több részlete között. Például a banda egyik tagjának a
budapesti lakcíme közel esett oda, ahonnan ellopták a Ladát a „skálás”
gyilkossághoz. Három-négy ilyen egybeesést találtak. Ezután kezdtek
komoly felderítésbe a társaság ellen.
Kiderült: egy testvérpárról és két barátjukról van szó, akik egy bizo-
nyos Donászi Aladárral és Bene Lászlóval egy időben ültek a szegedi
Csillagbörtönben. Donászi azért került börtönbe, mert katonatisztként
fegyveres rablást követett el egy pénzszállító autó ellen, ezért a Budapesti
Katonai Bíróság 12 év fegyházra ítélte az egyébként tanult, diplomás
férfit. A szegedi Csillagbörtönben ismerte meg a nála néhány évvel
idősebb Bene Lászlót, aki ekkor már ismert betörő volt.
Időközben azt is megtudták a rendőrök, hogy Donásziék egyik ba-
rátjának a vadászgyilkosság helyszínéhez közel van a háza. A férfi egyik
ismerősének az élettársa pedig a győri vízműnél dolgozott. Arra is fel-
figyeltek a zsaruk, hogy a győri rablógyilkosság napján jelentkezett be
Donászi egyik barátja Budapestre. Nyilvánvaló volt, sürgősen új lakhe-
lyet kellett keresnie. A sok egybeesés hozta azt az eredményt, hogy a
vidéki főkapitányságokkal összefogva hónapokon keresztül figyelték
Donászit és Benét, a barátaikat, azoknak a barátait, a nőismerősöket,
mindenkit, aki elhozhatta a várt megoldást. Aztán a rendőrök váratlanul
új információt kaptak, eszerint Donászi és Bene újabb bűncselekményre
készült.
Donászi Aladár megtudta, hogy az egyik társuk – az ügyben
hatodrendű vádlottként szereplő Sz. Gy. – a barátnőjének beszélt a
gyilkosságokról és az újabb terveikről is. Nem sokat gondolkodott a volt
katonatiszt, döntött, ki kell végezni a férfit.
Tervük szerint Sz. Gy.-t Soroksár közelében egy használaton kívüli
víkendházba csalták volna, ahol Donászi lelőtte volna őt. Sz. Gy. meg-
ölése után a halott fejét a testétől elválasztották volna, és azt egy vödörbe
betonozva a Dunába akarták dobni, a testet pedig oltatlan mésszel
befedve el akarták ásni. A rendőrség a gyilkosságra kiszemelt napon az
ügy összes gyanúsítottját elfogta.
Aznap hajnalban hatvan-hetven rendőr mozgott az ügyben. Aztán
beindult az akció, jóformán percre pontosan ugyanakkor fogták el a hét
gyanúsítottat.

350
351
1994. május 4-re virradó éjjel Donászi Aladár élettársával és kislányával
az óbudai Ágoston utcában aludt. Reggel, mint bármely más családapa, a
legnagyobb nyugalomban köszönt el családjától, hogy aztán a
tízemeletes panelház kapualjában ugyanúgy egy szempillantás alatt
rohanják le a rendőrök, mint ahogy ő támadta meg az áldozatait.
Mindenkit elfogtak, de Benét nem találták otthon, végül a nyomozók
megtudták, hogy a Fejér megyei Seregélyesen, egy ismerőse udvarán
van. Az volt az utasítás, hogy addig, míg a kommandósok meg nem
érkeznek, senki ne próbálja meg elfogni.
Gondban voltak, hogy a mindig gyanakvó Benét mivel csalják ki az
udvarról. Végül két kommandós beöltözött rendőrjárőrnek. Bementek az
udvarra egy térképpel a kezükben, és azt mondták, hogy eltévedtek. Bene
nem fogott gyanút, elkezdte magyarázni, hogy hol van az utca, amit
keresnek. Csak ennyi kellett a rendőröknek, akik, ahogy testközelbe
kerültek, leteperték a földre, és megbilincselték. Budapesten eközben
házkutatást tartottak a rendőrök Donászi egyik ismerősénél, ahol meg is
találták a gyilkos fegyvert. Eközben Donászi Aladárt elszállították első
gyilkossága helyszínére, Győrbe, ahol azok a rendőrök várták, akik még
ekkor, évekkel a bűnügy után is gyászolták kollégájukat, akit időközben
hősi halottá nyilvánítottak. Donászi mindent elmondott, amikor
megtudta, hogy megtalálták a tárgyi bizonyítékokat. Beismerte, három
embert gyilkolt meg: a főtörzsőrmestert, az egyetemista pénzszállítót a
Vak Bottyán utcában, illetve az egyik vadászt, a másikkal Bene végzett.
Benét eközben hiába faggatta órákon át egy fiatal nyomozó a
BRFK-n, mert mindent tagadott. Kovács Lajos, az ORFK elismert
gyilkossági nyomozója eközben elkezdte végigjárni a Budapesten
kihallgatott gyanúsítottakat. Bement Bene kihallgatására is. A fiatal
nyomozó nagy tisztelettel felállt, bemutatta Benét az alezredesnek, és
magukra hagyta őket. Kovács Lajos ekkor azt mondta Benének: „Laci, az
a helyzet, hogy megbuktak, tiszta előttünk, mi hogyan történt. Nem is
erről akarom én kérdezni magát, csak egy dologra szeretnék választ
kapni, hogy tudjam, igaz-e a feltételezésem. Ugye Fehérvárnál a két
vadászt önvédelemből kellett lelőniük?” Bene rövid töprengés után azt
mondta, hogy igen. Miután azzal a fegyverrel lőttek célba, amivel
korábban két gyilkosságot követtek el.

352
353
 Bene László ezt követően kezdett el részletes beismerő vallomást
tenni a gyilkosságokról. Köztük a székesfehérvári kettős gyilkosságról is.
– Élet-halál kérdése volt. Nyolc-tíz méterre voltak már, és az UAZ
ablakán keresztül akár ránk is lőhettek volna. Kiugrottam a kocsiból, és
tüzelni kezdtem az egyikre. Nem volt megbeszélve, de egyértelmű volt,
hogy a másik a Donászié. Ugrottam, elhajoltam, lekuporodtam. Lőttem:
bumm, bumm.
Visszalőttek ők is, az egyik eltalált a vállamon. Ha nem fordulok
éppen oldalra, akkor telibe kapja a mellkasomat – mondta Bene az el-
sőfokú tárgyalásán.
– Sajnálom őket, de most is újra megtenném. Újra lelőném a vadászt –
mondta, amikor megkérdezte a bíró, hogy jogos önvédelemnek mi-
nősíti-e a vadászgyilkosságot. – Ez után az eset után Donászi egyre
gyakrabban mondogatta, hogy 3:1 az arány. Ki is fejtette: ő már hármat
megölt, én is megöltem egyet, most már jó lenne, ha összeszedném
magam, és megpróbálnék kiegyenlíteni. A következő fegyveres rablás
tervezésénél mondta is: „Állj szembe velem, aztán – vadásznyelven –
tűzbe lövés!” Nekem azonban nem tetszett az állandó lövöldözés, nem
vállaltam a gyilkosságot. Végül, amikor az akcióra sor került, ő ugrott ki
fegyveresen a kocsiból. Úgy rohangált puskával az utcán, mint egy
tengerészgyalogos. Láttam, hogy nem stimmel minden, mögé hajtottam a
kocsival. Erre megfordult, és az ablakon keresztül belém lőtt. Amikor
észrevette, hogy én vagyok, persze megijedt: mi van veled, megsérültél?
– kérdezte. Ülj be inkább, és pucoljunk innen! – ordítottam. – Ezt mondta
Bene arról a pénzszállító elleni rabláskísérletről, amikor Donászi
tévedésből belelőtt. Majd arról is beszámolt, hogy az utolsó időkben már
úgy érezte, hogy Donászi hangtompítós fegyverekkel, halkan dolgozó,
lendületes, új csapatot szeretett volna létrehozni, de nélküle...

354
Ez a véremben van
— DONÁSZI ALADÁR ÉLETE —

Donászi Aladár 1954-ben született Pécsett, apja jogász, anyja pedagógus.

Őt is felvették érettségi után a jogi egyetemre, de meggondolta magát,
úgy döntött, mégsem lesz jogász.
„A sors fintora – mondta erről letartóztatása után néhány nappal a
megyei napilap, a Kisalföld újságírójának –, hogy egyik kötöttségből a
másikba menekültem. Korán, 19 éves koromban megnősültem, hogy
önálló életet kezdhessek. Az egyetemi tanulmányokat a házasság miatt
meg sem kezdtem. Később az elkerülhetetlen bevonulás miatt jelent-
keztem a tiszti főiskolára, és végül megtetszett a katonaélet. A katonásdi
– tette hozzá – sose volt idegen tőlem.”
Öt éve már tüzértiszt volt s hat éve házasember, amikor fegyveres
rablásért a Budapesti Katonai Bíróság 1980-ban tizenkét évi fegyház-
büntetésre ítélte. Első bűncselekményét utólag azzal magyarázta, hogy
így akart új életet kezdve megszabadulni kötöttségeitől.
„Az évek alatt felhalmozódott bennem – mondta – a türelmetlenség és
a kitörési vágy. A változtatást, a személyes konfliktusokat nem mertem
vállalni. Kész helyzetet akartam létrehozni, ahol nem kell magyarázkodni
a családnak, a honvédségnek...Sokszor megkérdezték, hogy ki a
példaképem. Kamaszkorom óta egy kutya az én példaképem. Jack Lon-
don A vadon szava című könyvében ír Buckról. A farkasvérű szánhúzó
kutyát addig hívta a vadon, míg felébredt benne a vad, és kitört.”
Donászi a börtönben minden szabadidejében olvasott vagy írt. A
nyolcvanas években a Börtönújság – akkor még csak a fegyintézetekben
terjesztették a hetilapot – több cikkét, novelláját és versét közölte.
„Még a büntetésem kezdetén – mesélte a tanulóévekről – elolvastam
egy útikönyvet a Kanári-szigetekről. Elhatároztam, hogy addig nem
halok meg, amíg nem látom az ottani pazar homokot. De rá kellett jön-
nöm, hogy a priuszommal soha nem tölthetek be sem bizalmi, sem vezető
állást. Marad tehát a szürke, távlatok nélküli robot. A hónap végén

355
számolni a napokat, mikor lesz fizetés, s aztán, ha megkaptam,
kuporgatni, hogy minél tovább tartson. A szabadulás után a pénz
fegyenceként ugyanolyan rab voltam, mint odabenn. Több és mélyebb
sebet, övön aluli ütéseket kaptam néhány hónap alatt, mint odabenn
valódi rabként. Próbálkoztam ezzel-azzal, de egyik sem hozott megol-
dást. Rá kellett jönnöm, hogy nem lehet csak úgy – s főleg egy priuszos
embernek – egyik társadalmi kategóriából a másikba átlépni. Aki ala-
csonyabban van, az ott is marad. Ekkor kezdett el fészkelni az agyamban
az a gondolat, hogy én ezen az oldalon senki vagyok, és az is maradok, de
a másikon máris vagyok valaki, és minden lehetek, mindent elérhetek,
amiről álmodoztam.”
„Én olyan alakulatnál voltam tiszt – magyarázta később Donászi –,
ahol nem számított, hogy milyen áron, de a feladatot mindenképpen
teljesíteni kellett. A stopper beindult, és másodpercre pontosan végre
kellett hajtani a tervet. Ez benne van a véremben. Ha kitűzök magam elé
egy célt, attól kezdve, hogy az »óra« beindul, semmi sem számít, csak az
eredmény. Bármennyire szörnyű dolog történt, soha nem gyötrődtem
miatta.”
Donászi Aladár beismerő vallomásából kiderült, a katonai főiskolán
kapott hosszú távú stratégiai felkészítését kihasználta a bűnözésben.
Tudta, hogyan lehet tévútra vezetni a tanúkat, teljesen elmaszkírozni
magát, majd egy új arccal elvegyülni. Az volt az alapelve, hogy sokkolni
kell az embereket, ezért egy rablásnál a plafonba kell lőni. Aztán amikor
az egyik ilyen helyszínen – Győrben – majdnem elfogják, rájön, tovább
kell menni, ezért öli meg azonnal a „skálás” pénzszállító fiút.
A Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletében Donászi Aladárt és Bene
Lászlót 1995. január 26-án előre kitervelten, nyereségvágyból és aljas
indokból elkövetett gyilkosságban találták bűnösnek, ezért életfogytig-
lani börtönre ítélte a két férfit, azzal a kitétellel, hogy legkorábban húsz
évvel később helyezhetők szabadlábra. A magyar törvénykezésben
ugyanis a gyilkosságok elkövetése idején még nem létezett a tényleges
életfogytiglani börtönbüntetés.
A sopronkőhidai börtön parancsnoka megérkezése után
magánzárkába küldte Donászit. Hat, magánzárkában töltött év után
2001-ben borotvapengével felvágta saját nyaki ütőereit, és meghalt.

356
Halála napján a lánya látogatta meg. Donászi Aladár három búcsúlevelet
hagyott hátra. Kettőt a családjának írt, egyet a sopronkőhidai
börtönparancsnoknak. Ebben személyes tárgyairól, temetésének
körülményeiről rendelkezett, valamint azt kérte, hogy hozzátartozói
adatait ne hozzák nyilvánosságra. Bene viszont kitartott, arra számított,
hogy 2014-ben szabadul. 2016-ban úgy tűnt, tényleg kiléphet a rácsok
mögül. 2016 márciusában a szabadulásáról döntő bíró első fokon azt
mondta, hogy Bene börtönbéli jó magaviseleté miatt alkalmas a
társadalomba való visszatérésre. A férfi öccse pedig úgy döntött,
szabadulása esetén be is fogadja az otthonába. De erre nem került sor,
mert a Szegedi Törvényszék hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság
döntését. Bene László 2018 tavaszán csaknem ugyanezen ment végig,
amikor ismét első fokon feltételesen szabadlábra helyezte a bíróság,
másodfokon pedig a Szegedi Törvényszék felülbírálta a döntést. A férfi
fogva tartását felülvizsgáló szakértők, köztük pszichológusok nem
tartották valószínűnek, hogy a 24 éve raboskodó, háromszoros gyilkos
Bene a szabadulása esetén törvénytisztelő életmódot folytatna.

Vagy ő hal meg, vagy én

— BENE LÁSZLÓ ÉLETE —

Az évtizedek óta raboskodó Bene László korábban többször is nyilat-

kozott újságíróknak, tévéseknek. Volt, hogy állította, nem bánt meg
semmit, majd máskor, amikor bízott a szabadulásában, arról beszélt, h°gy
gyertyát gyújtana azokért, akiknek Donászival elvették az életét.
Azok után azonban, hogy 2016-ban elhitte, szabadulhat a börtönből,
majd másodfokon felülbírálták az ítéletét, jóval hallgatagabb lett. Amikor
ezt követően találkoztam vele, az első mondatából megértettem, hogy
ezzel a könyvvel miért tett mégis kivételt.
– Azért szeretem magát, mert maga szívből gyűlöl. Mindig, amikor

357
olvastam a cikkeit, mondtam magamban, ej, de kemény ez a nő! – vágott
a közepébe, mielőtt még bármit kérdeztem volna. Mosolygott, tulaj-
donképp egyértelmű volt, hogy csak jelezni akarja, készült a beszélge-
tésre. Én azonban úgy gondoltam, hogy nem baráti beszélgetésre, hanem
interjúra jöttem. Tisztáztam, hogy ennek során a kérdezőnek az feladata,
hogy tárgyilagos legyen, mindent megkérdezzen, amire kíváncsi az
olvasó, akkor is, ha az kellemetlen.
A szegedi Csillagban voltunk, tucatnyi rács záródott be mögöttem,
mire a könyvtárral szemben lévő helyiségbe értünk, oda, ahova a sajtó
képviselői mehetnek, ha interjút készítenek a fogvatartottakkal. Csupán
két hónappal azután történt mindez, hogy legutóbb visszadobta a má-
sodfokon döntő bírói tanács Bene László szabadlábra helyezési kérelmét.
Rengeteg cikket olvastam a találkozás előtt a Bene-Donászi párosról,
régebbi és új televíziós riportokat néztem, ahol ők vagy mások beszéltek
róluk, a tetteikről. Bene László egyikben sem tett még csak említést sem
arról, hogy hol kezdődött az az út, ami a gyilkosságokig vezette. Azt
tudtam, hogy vágyik a szabadulásra, azt tervezi, hogy összerendezi a
jegyzeteit, könyvet ír majd. Esetleg talál egy nőt, akinek ő kell, de a
kezdetekről, arról az időszakról, amikor még nem volt köze Donászi
Aladárhoz, nemigen beszélt.

– Láttam az öccsével egy interjút. Ott arról beszélt, hogy maga már
gyerekként is külön utakon járt. Valahogy úgy fogalmazott, hogy mindig
másfelé ment, mint amit mondtak a felnőttek... – be sem fejezem a kérdést,
rögtön hozzáfűzi.
– Igen, de nem csak a felnőttekkel, a gyerekekkel sem mentem. Min-
dig inkább olvastam. Valójában magányos voltam, de jól éreztem magam
ebben a magányban.
-A testvére emlegetett egy iskolai óralopási ügyet, ami szerinte vízvá-
lasztó lehetett az életében. Emlékszik erre?
– Az valahogy menekülés volt – gondolkodik, mielőtt folytatja. –
Amikor olyasmit kell tenned, hogy kivessen a közeg, amiben vagy.
Különben nem tudsz attól a környezettől megszabadulni. Nem szerettem

358
azt az iskolát, ahova jártam. Apámmal is rosszabb lett a viszonyom,
főleg, mert ő 56-os volt. Kérdeztem tőle egyszer, hogy hány oroszt öltél
meg. És azt mondta, hogy köztörvényesekkel nem tárgyalunk.
Egyfolytában a Szabad Európa Rádiót hallgatta. – Hosszasan beszél az
apjáról, többször sikertelenül próbálok visszatérni az óralopási ügyhöz.
Mindig kitér, végül nyíltan megkérdezem:
– Nem akar beszélni erről az óralopási ügyről?
– Csak homályosan emlékszem az egészre – mondja. – Ez a közép-
iskolában volt, egy másik gyereké volt az óra – miközben beszél, fura
gondolat fészkeli magát a fejembe. Nem tudom, hogy tényleg homályosan
emlékszik-e, vagy bármilyen hihetetlennek tűnik, valami okból jobban
húsába vág a gyerekkori lopást felidézni, mint a Donászival elkövetett
gyilkosságokat.
– Hogy derült ki, hogy maga volt? Eladta az órát? – noszogatom
tovább.
– Nem, nem. Betettem a fiókomba. Kijöttek a rendőrök, és megta-
lálták nálam. Ez volt az első rendőrségi ügyem. Akkor Dunaföldvárra
jártam a Magyar László Gimnáziumba. Ezután elbocsátottak, és így
kerültem abba a gimnáziumba, aminek most nem mondom meg a nevét,
mert végül ’69-ben ott érettségiztem. Utána rögtön bevonultam
katonának. A katonaság jól ment, de hát ott az a helyzet, hogy ha valaki
nem utálta a szocializmust, akkor ott megutálta. A néphadsereg kétszeres
kiváló katonája voltam. Le is fotóztak a csapatzászlónál, még a szüleim is
kaptak köszönőlevelet, hogy ilyen gyereket neveltek a hazának. Én
tulajdonképpen csak ezért csináltam mindent. Azt akartam, hogy anyám
büszke legyen rám.
– Ott lőtt életében először fegyverrel?
– Igen. Ercsibe vonultam be. Nem voltam KISZ-tag (Kommunista
Ifjúsági Szövetség, a pártállami időkben szinte minden fiatal kötelezően
belépett az ifiúsági szervezetbe), már a családra való tekintettel sem. Míg
körülöttem mindenki kapott eltávot, hazamehetett pár napra, engem
átadtak a másik századnak, és őrségbe küldtek. Akkoriban sokaknak
szokásuk volt néhány órára dobbantani a laktanyából. Az őrök szemet
hunytak, amikor valaki átmászott a kerítésen. Álltam az őrségben, este fél
tíz volt, láttam, hogy ketten másznak be. Se szó, se beszéd, csak úgy

359
mennének tovább. Rájuk szólok, hogy, állj! Mentek volna tovább. Erre
már be is tettem a lőszert a csőbe. Elkiabáltam magam, hogy feküdj!, és
egyet lőttem. Ez volt az első alkalom, hogy lőttem – magyarázza.
– Emlékszik, mit érzett közben?
– Azt tettem, amit tennem kellett... Egyáltalán nem rendültem meg
tőle. Azért voltam ott, hogy őrizzem a laktanyát, plusz semmibe vettek.
Érdekes módon ezután másképp álltak hozzám a társaim az ezredben.
Mindig összesúgtak, ha megláttak, hogy ez lőtt. Hiába voltak ott a
nagymenő gyerekek Pestről, ettől fogva éreztem, hogy tőlem tartanak,
mint akivel nem érdemes ujjat húzni.
– Ettől lett valaki a többiek szemében?
– Pedig nem ezért lőttem. Egyszerűen azt gondoltam, hogy ez a dol-
gom, ezért vagyok ott. Még a tiszteknek is nagyon tetszett, hogy meg-
léptem ezt. Közben meg bántott, hogy félnek tőlem – még a hangján is
érződik, hogy az emlékezés máig megérinti. – Csak azt tudták rólam, hogy
merek lőni. Nem sokkal később helyeztek át Szolnokra, azt hiszem,
benne volt ez is. Annak idején nagyon sokan úgy gondolkodtak, hogy
próbálták megúszni a katonaságot. Én örömmel mentem, fütyülve. Le-
érettségiztem. Tudtam, hogy a főiskola nem fog menni. Szívesen lettem
volna hivatásos katona. Aztán láttam, hogy milyen emberekkel kéne
együtt harcolnom. Na, mondom, ezekért én nem megyek tűzbe. Meg ők
aztán egyáltalán nem mennének tűzbe értem.
– Donászi Aladárért tűzbe ment volna? – gondolkodik kicsit, aztán
gyorsan válaszol.
– A skálás gyilkosságnál mondtam először neki, hogy együtt me-
gyünk oda, és együtt is jövünk el! Egyben biztos vagyok, ha nem volt
nálam fegyver, akkor is érezték az emberek, hogy velem nem érdemes
ujjat húzni. Ez lehetett rendőr, gengszter, bárki. A Vak Bottyán utcában
is, miközben vártuk, hogy mikor fordul be az utcába a taxi, jött egy fi-
atalember egy kutyával. Láttam, ahogy közeledett felém, a kutya teljesen
behúzta a farkát, és bebújt a gazdája lába közé. Alig tudott menni. Szinte
rá volt tapadva a falra. Én meg közben azon agyaltam, hogy ott van
szemben a telefonfülke, odamegy a fiú, és mindjárt hívja a rendőrséget...
De végül elment a fülke mellett, jobbra befordult a sarkon, és nem ez
történt. Mindig idegesített, ha odamentem valakihez, és láttam, hogy fél

360
tőlem. Valószínűleg már csak abból is érezték belőlem az erőt, a
hatalmat, hogy a szemembe néztek.
– Hatalmat, vagy kegyetlenséget?
– Miért látna kegyetlenséget? Akkor elfutna... – mondja nem túl
meggyőzően.
– Jól tudom, hogy itt, a szegedi Csillagban ismerkedtek meg Donászi
Aladárral?
– Ő fegyházas volt, én börtönös. Mint a bolondok, mi is felismertük
egymást. A nyolcvanas években mi voltunk itt a rabminiszterek. Ő ír-
nokként dolgozott a főépületben, én azon az irodán voltam, ami most a
nevelőiroda.
– Azt mondják, a börtönben nincsenek barátságok.
– Olyanok közt, akik bizalmatlanságra képesek egymással szemben,
nincs barátság, egyetértés és hű ragaszkodás.
– Hogy lehet kibírni enélkül több mint 20 évet?
– Vidáman. Hát hogyan? – nevet.
– Emlékszik arra, amikor megtudta, hogy Donászi Aladár öngyilkos
lett?
– Emlékszem. 2001-ben volt. Augusztus 10-én. Két nappal később
van a születésnapom. Reggel beszóltak, hogy Donászi öngyilkos lett
Kőhidán. Nem láttam a pipától. 10-én, pénteken lett öngyilkos. Pontosan
kiszámolta, hogy szombaton, 11-én lesz a helyszínelés, vasárnap, a
születésnapomon pedig tele lesz vele a média. Ez is volt, a tévében, a
rádióban mindenütt bemondták, hogy megölte magát. Az bosszantott,
hogy édesanyám meghallja, és pánikba esik. Azt gondolja majd, hogy „a
fiamnak születésnapja van, a Donászi meg most lett öngyilkos! A fiam is
megöli magát.” Mert ő sem értette az egész kapcsolatunkat. Senki sem
értette...
– Azt hiszi, azért időzítette így Donászi Aladár az öngyilkosságát,
hogy ezzel megüzenje, tulajdonképp ön is halálra van ítélve?
– Azt gondolom, gonoszság volt abban, hogy épp akkor végzett ma-
gával.
– Van olyan érzése, hogy erősebb, mint Donászi Aladár, mert tovább
bírta, mint ő? Már majdnem az egészet kibírta, ő meg nem?

361
362
– Nem érzek ilyesmit. Ő pontosan tudta, hogy ezt nem csinálja tovább.
Mindig mondta, hogy egyszer megöli magát. Nem lepett meg. Ő költő is
volt. Csomó borzalmas verse jelent meg. Nem állt tőle távol a morbidság.
Végül egy vértócsában fejezte be földi pályafutását. Nyugodjon békében!
– Rengetegszer elmondta már, hogy sérelmezi, amikor a skálás
gyilkosként írnak magáról, mert a fiatal egyetemista pénzkísérőt, Sádt
Győzőt Donászi Aladár, és nem maga lőtte le. Gondolom, ma is pontosan
ön előtt van, hogy mi történt 1992. május 11-én a Vak Bottyán utcában...
– Igen. Láttam, hogy a kutyás fiatalember befordult a sarkon. Ekkor
hallottam meg az első lövést. Aztán kettő, három, négy! Donászival azt
beszéltük meg, hogy csak egyet fog lőni. Mondtam neki: egy lövés há-
romnegyed hét körül lesz. Reggel van, készülődnek a munkába. Egy
lövést hall az ember borotválkozás közben, megáll a keze. Mi volt ez?,
gondolja, de borotválkozik tovább. A második lövésnél oda fog jönni az
ablakhoz, és azok, akik kinéznek, mind tanúk lesznek. És végül tíz lövést
kellett leadni! – fakad ki.
– Ott tartottunk, hogy meghallotta a lövéseket...
– Tudtam, hogy nem ezt beszéltük meg... Nem értettem, mi történt.
Azt hittem, a pénzkísérőknél is fegyver van, és visszalőttek. Benézek a
tükörbe. Donászit már nem látom. Akkor az egyirányú utcába behajt egy
kukásautó. Lezárta az utcát, látom, hogy már csak a járdán tudnék
kihajtani – ha elférek a kocsival egyáltalán. Ha nem, akkor veszem a
puskákat, előremegyek, és az első kocsiból kiszállítok valakit. Azzal
megyünk tovább – érződik, hogy sokadszorra gondolja végig azt, amit
ekkor tett. Jelen időben beszél, újraéli minden részletét annak a
reggelnek. – A kukásautó elmegy, bejön egy fiatal pár, egy kocsival,
kicsit szabálytalanul leparkolnak, és már futnak is... Tehát Donászit sehol
nem látom, de azt igen, hogy két ember, a kétméteres pénzkísérő meg a
taxis kiszáll. Mondom magamban, Donászival már végeztek. És akkor
bejött az, hogy megígértem, „én nem hagylak itt”. Akkor szálltam ki a
kocsiból. A szerencsétlen taxis fut felém. Két lövéssel mindjárt
megállítottam...
– Akkor maga is kettőt lőtt, nem egyet, ahogy azt Donászinak mondta
– szúrom közbe.
– Ez egy új helyzet volt. Kényszerhelyzet. Itt reagálni kellett. Kettőt

363
lőttem – mondja nyomatékkal.
– Miért?
– Egy nem fogja az embert megállítani. Kettőt lőnek a rendőrök is. Ha
csak egyet lövök rájön tovább.
– Ez nem ellentmondás? Korábban azt állította, hogy csak
megállítani, nem megölni akarta a taxist. Ha viszont kétszer lő egy
emberre, akkor nem az a célja, hogy megsebesítse. Akkor meg akarja
ölni.
– Ez nem igaz! Nagyon nehéz úgy meglőni egy embert, hogy meg-
haljon. El lehet vérezni... Persze. Szegény taxisofőrnek már volt másfél
liter vér a tüdejében, de gyorsan beavatkoztak és megmentették, amit
aztán örömmel hallottam a rádióban.
– Mi történt azután, hogy belelőtt a menekülő emberbe kettőt?
– Az volt bennem, hogy én át nem engedhetem magamon. Ha ki tud
futni a kereszteződésig, fölveri a környéket. Be kell nyúlnom a puskáért.
Ez egy pillanatig sem volt kérdés.
– Úgy tudom, hogy semmilyen kérdés nem volt. Szó szerint semmilyen
kérdés. A 21 éves Sádt Győzőt is egy szó nélkül ölte meg Donászi
Aladár...
– Egyáltalán nem kellett volna meghalnia. Egy magas, jóképű gyerek
volt – magyarázza, de semmilyen érzelmet nem árul el a hangja.
– Mit gondol? Azt mondja az áldozatáról, hogy szerencsétlen. Ha egy
kívülálló tekint minderre, elhiszi, hogy őszinte, amikor azt mondja:
sajnálja, és együttérez a családjával? Sajnálja a fiatal vadászt, ifjabb
Tóth Tamást?
– Ő volt az, aki szembeszállt velem fegyverrel. Azt mondta, hogy
„megvagy, Bene”! – mondja képletesen.
– Tehát előbb lövök, mint hogy megfogjanak, bárhányan
meghalhatnak, csak hogy ne fogjanak el?
– Nem az elfogásról van itt szó. Úgy mentem ki, aki útban lesz, annak
félre kell állnia. Vagy ő hal meg, vagy én.
– De nem háborúban voltak...
– Nézze! Ez egy utcai harc volt. Én így döntöttem, így is éreztem...
– És utána hogy erezte, amikor kiderült, hogy kik voltak azok, akik egy
lelövendő akadályként jelentek meg ön előtt a Vak Bottyán utcában?

364
Gondolom, látta Sádt Győzőfotóját is az újságokban...
– Hogyne. Én el akartam menni a temetésére. Én az életet tartom a
legfőbb értéknek. Megérdemelte volna, hogy elmenjek.
– Megérdemelte volna, vagy bűnbocsánatért?
– Tudom, hogy erre nincs bocsánat. Tiszteletet akartam adni neki.
– Azért, mert az újságokon keresztül megismerte azt, aki az áldozatuk
lett?
– Ez jár neki, úgy éreztem. De aztán a hatodik vagy hetedik érzék
óvatosságra intett. Gondoltam, hogy a rendőrség filmezni fog. És így is
volt. Fényképeztek, és kérdezték sorra az egyetemistáktól, hogy ki az
idegen.
– Ifjabb Tóth Tamásnál is így érezte?
– Nála nem. Az fantasztikus gyerek volt! Olyan volt, mint én. Épp
néztem, hogy ő is augusztusi. Itt az oroszlánok csaptak össze. Nem volt
az első lövés halálos, csak megállítottam vele. Ő viszont rám ürítette a
tárját, átlőtte a vállamat. Büszkeséget éreztem, meg szomorúságot. Így
meghalni!
– Hitt önnek az apja, amikor meglátogatta a börtönben, és ugyanezt
szemtől szemben elmondta?
– Nem hitt. Átment cinizmusba az egész. Azt mondta, ha az én fiam
magát le akarta volna lőni, meghal. Úgy lőtt az én fiam, hogy a csipát
kilőtte volna a szeméből. Akkor azt mondtam, hogy a csipát nem, de a
szeplőt kilőtte a bőrömről.
– A kincsesbányai pénzszállító autó megtámadására készültek, ezért
tartottak lőgyakorlatot.
– Azt próbáltuk, hogy 30 méterről hogyan terít a puska. Tóth Tamásék
elindultak vadászni. Mi hármat lőttünk. Donászi lőtt kettőt, én egyet,
aztán elment bóklászni, a céltáblákat nézte. Épp kezdtem leszerelni a
puskát. Tóth Tamásék meghallják közben a lövéseket – megint jelen
időre vált, amikor a kettős gyilkosságot idézi fel. – A fiatal vadász azt
mondja, elmegy, és megnézi. Ki mer itt rajtuk kívül lövöldözni!? – gon-
dolta. A társa, Izsó Laci szól neki, hogy várj, megyek én is! És már veszi
is a puskát a kezébe.
– Egyenrangú felekként beszél az áldozataikról. De ők soha nem
támadtak senkire fegyverrel. És nem azért voltak kint az erdőben, mert

365
mások megtámadására készültek.
– Megölhettek volna... Én, amikor veszem le a tust, látom, hogy jön az
UAZ nyolcvan-száz méterre. Az egyik embernek a lába között ott a puska
– újra a jelenben élve beszél. – Donászi beugrott hátra a kocsiba. Azt
mondja, menjünk. Én mondtam, innen nem megyünk sehova! Ezt itt kell
lejátszani! Közelednek, mint a tank. Amikor közelebb jönnek, látom,
hogy a fiatal gyerek pisztollyal a kezében vezeti a kocsit. A zsebembe
nyúltam a 38-asért, ahogy ezt érzékelem, a vadász már nyitja is az ajtót.
Húsz méterre lehettek. Ha nem veszi elő a pisztolyt, lefegyverzem a
vadászt. Amikor megláttam a pisztolyt a kezében, új helyzet lett.
Elkezdtem futni fölfelé egy lejtőn. Mellettünk a 8-as út. Ahogy futok,
látom, hogy nem vettek észre, annyira Donászira koncentráltak. Még jár
a kocsi motorja, de Izsó már ráfogta a fegyvert Donászira, aki ott ült
mozdulatlanul a kocsiban. Akkor én visszafordultam. Futok feléjük...
Figyelem a fiatal vadászt. Üresbe rakja a kocsit, pisztoly a kezében.
Akkor láttam, hogy Izsó megemelkedik, és célra tart a kocsi fedezékéből
a Donászira. Akkor oldalról meglőttem, látszott, hogy a pulóver porzik.
Még egyet ráhúzok. Eldobta magát. Azt hittem, halottnak tetteti magát, és
közben előveszi a pisztolyát. Ráfutok, te mit akarsz? Látom, hogy halott.
Teljesen kész volt. Odanézek, és az UAZ sarkából a fiatal vadász lő rám.
Eltalál. A lövéstől megpördülök, nagyot lépve, nehogy rálépjek a
halottra. Alig tudok megállni egyenesen, de aztán ráfordulok. Tudom,
hogy egy lőszerem van még, lövök. Talált. Donászit nem láttam.
Gondoltam, vele már végeztek. Akkor láttam meg őt. Üvöltöttem, hogy
hol a francban bujkáltál! Mind a kettő rám esik! Ő az, aki előveszi a
pisztolyt, és hátba lövi a fiút. Akkor már sírt, nyöszörgött. Én lehajolok,
fölveszem a puskát – borzalmas volt – hallgat néhány másodpercet. –
Egyrészt büszke voltam, nem gondoltam volna magamról, hogy képes
vagyok erre. Közben meg megrázott, hogy két embernek így kellett
meghalnia, ilyen szerencsétlenül. A jó életbe!
– Ahogy most elmondja, mi történt, olyan, mintha nap mint nap ezt
pörgetné végig a fejében. Úgy beszél a kettős gyilkosságról, mint amikor
egy férfi azt taglalja, hogy, amikor legutóbb focizott, hogyan vitte végig a
labdát, és rúgta be a gólt.
– Dehogy pörgetem én ezt nap mint nap magamban! Csupán olyan

366
tisztán emlékszem a történtekre, mintha csak ma történt volna.
– Várta azt, hogy szabadlábra helyezik?
– Nézze, mint veterán gengszternek, nekem is fáj a kudarc. Már na-
gyon felkészültem rá, hogy kimegyek.
– Ki tehet arról, hogy nem engedték ki?
– A bv. nem javasolt, az ügyészség ellene van, már a szakértők is
ellene vannak. A bíró úr első fokon elengedett. Ő egy olyan férfi, aki nem
fél megszámolni az oroszlán fogait. Az, hogy a többiek nemet mondtak,
szerintem egyértelműen a gyengeség jele. A hozzátartozóim miatt visel
meg. Ők azt hitték, hogy a húsz év, az húsz év. Azt gondolták, hogy 20 év
múlva Laci kint van. Nem jutott el a tudatukig, hogy az életfogyt, az
életfogyt.
– Kik a rokonok, akik várták?
– Testvérem, nevelt lányaim, exsógornőm. Van egy művész barátom.
Vele beszéltünk arról, hogy ha nem is írunk, kimegyek, találkozunk, és
ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.
– Nem fél attól, hogy be tudna-e újra beilleszkedni kint?
– Nekem a beilleszkedés nem probléma, könnyen megtalálom a han-
got az emberekkel.
– Mit csinálna másképp a mai fejével?
– Erre nem válaszolok. Sértő lenne a válasz. Annyira nem akarok
magamnak ártani. Egyszer nyilatkoztam róla, a bíróság meg később fel is
hozta. Most megy a felvétel, igaz? Na akkor nem mondom....
– Jól érzem, azért nem mondja el, mert úgy tűnhet belőle, hogy nem
bánta meg, ami történt?
– Ne csavarja ki a szavaimat! Fogadja el, hogy erre most nem vála-
szolok! – mondja; közben nemcsak a hangja, de a vonásai is
keménységről tanúskodnak.
– Ha számított volna rá, hogy el akarják fogni, mit csinált volna
másképp?
– Számítottam rá. Ereztem körülöttem a csendet, de azt hittem, csak a
soroksári rablás miatt keresnek.
– Azt mondta, hogy nem fél a haláltól. Nem lehet, hogy mégis azért
ment oda a rendőrökhöz, mert ha szökni próbált volna, lelövik?
– Én nem láttam ott a kommandót. Nem gondoltam azt, hogy bárki

367
meg akarna ölni. Amikor elfogtak, egyből lenyomtak a földre. Jött egy
kommandós! Ordította, hogy valljál, te szemét! Belém nyomta a pisz-
tolyát! Mondtam, te, tedd el azt a pisztolyt, mert elsül a kezedben, aztán
együtt ülünk! Aztán elkezdték mondani, hogy kiket fogtak el. Akkor
jöttem rá, hogy új helyzet van. Engem Pestre, a Deák térre vittek az
ORFK-ra, Donászit Győrbe vitték. Vettek rólam látleletet. Aztán délután
felé azt mondták, vissza kell mennem újra az orvoshoz. Na, mondom,
akkor Donászi már itt tart (utal a lövés nyomára, amit a fiatal vadász
ejtett rajta). Meglepődtem. Nyilván látták rajtam a zsaruk. Azt mondják,
ti nem beszéltétek meg Donászival, hogy ha elfognak benneteket, mit
mondtok a rendőröknek?
– Elmegy a sírjához, ha szabadul?
– Nem.
– Emlékszik arra, amikor az elfogása után először találkozott az
édesanyjával?
– Májusban fogtak le. Emlékszem, amikor szóltak, hogy jön anyád
látogatni.
– Mit mondott, amikor először meglátta magát? Megölelte?
– Persze. De azt nem mondom el, mit mondott.
– Fájt, amit mondott?
– Megbocsátotta – könnyezni kezd. – Hogyne lett volna ez fájdalmas.
– Sírtak?
– Én nem. Anyám talán egy kicsikét könnyezett. De kemény ember
volt édesanyám is. Pont olyan anyám volt nekem, amilyen nekem kellett
– mondja büszkén. – Hagyott élni. Nem mondta meg, hogy ezt csináld,
azt csináld. Persze szégyellte nagyon, borzasztó volt neki, hogy bűnöző
lett belőlem. Azt mondtam neki: Édesanyám! Az vagyok, akinek lennem
kell!
– Mit bocsátott meg?
– Mindent.
– Mit kellett megbocsátania? – több másodpercre elnyúló hallgatás.
– Elég az, hogy megbocsátott. Ha azt akartam, hogy jöjjön beszélőre,
csak írtam egy lapot, és találkoztunk.
– Az édesanyja nem vett észre semmit magán a skálás gyilkosság
után?

368
 – Nem, pedig nála voltam aznap délután. Szörnyülködött, hogy mi
történt. Bár! Mint hogyha rám nézett volna egyszer... De ez inkább ilyen
találgatás volt. Én meg mondtam neki, hogy ne is hozza föl az egészet.
Szörnyű!
– Hogy tudta meg, hogy már nem él az édesanyja?
– 2012-ben, július elején, hétfőn beszéltünk utoljára. Jól éreztük ma-
gunkat. Elmondta, hogy vannak az öcsémék. Kérdezte, küldjön-e nekem
pénzt vagy bármit. Pénteken hívom, nem veszi fel. Hívom az öcsémet. Ő
mondja, hogy nincs magánál anyánk, nem tudok vele beszélni. Épp
várták a mentőt. Hasnyálmirigyrákot állapítottak meg nála, azt mondták,
háromnégy hete van hátra. Aztán 2012. augusztus 12-én, a
születésnapomon halt meg, reggel hétkor. Pont a születésnapomon.
Mindig azt mondta, remélem, már nem fogok élni, ha szabadulsz.
Rettegett a médiától.
– Látta Sádt Győző édesanyját?
– Láttam. Nagyon megrázó volt. Nincs itt bocsánat, hát hogy lenne
bocsánat. Ha jól értettem, megbékélt.
– Azt mondta: „Gondolom, fogalma sincs a Benének, hogy ez nem
egyszerű húsz év vagy élefogyt, hanem ennél sokkal-sokkal több. Sokkal
mélyebb és megbocsáthatatlanabb. ”
– Egyetértek teljesen. Hogyne tudnám fölfogni már, hiszen elvesz-
tettem az édesanyámat!
– Hogy áll Istennel?
– Racionális vagyok és pragmatikus is. A magyarok istenében hiszek.
– Az ember gondol a saját halálára. Gondolt arra, hogy milyen halált
szán önmagának?
– Természetesen, mint Petőfi. „Csatában essem el.”Fegyveresen. Ez
lenne a legszebb, a hozzám méltó. Bár fennállna a veszély, hogy nyo-
morék maradok...
– Van bármi, amit nem kérdeztem meg, és fontosnak érzi, hogy
elmondja? – hosszas gondolkodás után válaszol.
– Talán az, hogy nem vagyok olyan rossz, mint a tetteim. Biztos, hogy
nem én vagyok az, aki miatt aggódni kéne, hogyha visszamegyek a
társadalomba, mit fogok csinálni. Ez már mögöttem van.

369
370