Borítószöveg

1942-ben a tizennégy éves Elżbieta Rabinek örökbefogadó

szüleivel és a nagybátyjával él Varsóban. Bár ő maga is
átélt már szörnyűségeket, amelyekről azóta sem tud
beszélni, mégis naiv azzal kapcsolatban, hogy mi folyik a
gettóban néhány háztömbnyire az otthonuktól. Amikor
azonban találkozik a szomszédban élő Sarával, aki azon
dolgozik, hogy zsidó gyerekeket csempésszen ki a
gettóból, Elżbieta számára világossá válik, hogy neki is
segítenie kell.
A tizenhat éves Roman Gorka a gettóban él szüleivel,
kilencéves testvérével és kishúgával. Mindannyian
éheznek, ezért meg kell hozniuk a legszörnyűbb döntést:
le kell mondaniuk a legkisebb gyerekről, hogy ezáltal
megmenthessék az életét. A mérhetetlen kilátástalanság
és elkeseredés meggondolatlan tettekre sarkallja, s ezzel
veszélybe sodorja önmagát és mindazokat, akik a
gettóban élő gyerekek megmentésén fáradoznak.
Kelly Rimmer a New York Times, a Wall Street Journal és
a USA Today bestsellerszerzője. Ausztráliában él.
Regényeit – amelyek összességében több mint 1 millió
példányban keltek el szerte a világon – eddig több mint
húsz nyelvre fordították le.
„Szívszorító regény... az életről, az ellenállásról, a
túlélésről és a szerelemről. Lebilincselő olvasmány.” –
Lisa Wingate, az Elrabolt életek szerzője
 Fordította
Borbély Judit Bernadett
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Kelly Rimmer: The Warsaw Orphan
Published by Graydon House, Canada
This edition published by arrangement
with Harlequin Books S.A.

Copyright © 2021 by Lantana Management Pty Ltd

Hungarian translation © 2022 Borbély Judit Bernadett
Magyar kiadás © 2022 Libri Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Szalkai Diána
Borítókép © Stephen Mulcahey / Trevillion Images

Felelős kiadó Gyuricza Eszter

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
A szöveget gondozta Darida Benedek
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978-963-604-015-4

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
Lola nénikémnek
 1
Roman
1942. március 28.

CSUDA DOLOG AZ EMBERI LÉLEK. A legerősebb részünk –

terhek nehezednek rá, mégis ritkán törik össze. Gyenge,
esendő testünk foglya, mégsem ismeri a korlátokat. Ezen
méláztam, miközben egy balzsamos tavaszi késő délután
egy utcai árushoz talpaltunk az öcsémmel a Zamenhof
utcán a varsói gettóban.
– Arra is volt egy – mutatott öcsém a tömegben nyílt
résre. Bólintottam. Dawideknek olykor szüksége volt rá,
hogy apróra elmesélje nekem a munkanapját, és
szerencsére nem várt tőlem megjegyzést, mert ugyan
hónapok óta gyakoroltuk ezt a rituálét, továbbra sem
tudtam, hogy mit mondhatnék.
– Ott, az átjárónál, az egyik háznak a lépcsőjén is volt
egy. Nem is kint a járdán, hanem rögtön a lépcsőn.
Belekotortam a zsebembe, hogy megvan-e még a
mostohaapámtól kapott szappandarab. A szappan
hiánycikk volt a gettóban, ahol a folyóvíz hiánya és a
túlzsúfoltság príma táptalajt teremtett a betegségeknek.
Mostohaapám szerény fogorvosi rendelőt üzemeltetett
lakásunk utcai szobájában, éppúgy kellett neki a szappan,
mint bárki másnak, sőt talán még inkább. De
bármennyire rá volt is szorulva Samuel a szappanra,
fontosabb szempont volt, hogy anyám egyék, ezért
jöttünk most ide Dawidekkel. Általában a nő dolgának
tartották a piacra járást, csakhogy anyámnak muszáj volt
megőriznie minden csepp erejét, és több háztömböt
kellett gyalogolni a kereskedőig, akihez Samuel küldött.
– …és volt egy az egyik nagy szemeteskuka mögött. –
Dawidek habozott, elhúzta a száját. – Azt hiszem, őt
tegnap kihagytuk.
Nem kérdeztem, miből jutott erre a következtetésre.
Tudtam, hogy azonnal szaporábban verne a szívem a
választól, és elsötétülne a tekintetem. Időnként olyan
érzésem volt, hogy a felszín alatt szakadatlanul fortyog
bennem a harag – haragudtam a kilencéves öcsémre és
családom többi tagjára is. Noha ők semmiről sem
tehettek. Nehezteltem Salára, a főnökömre a Nowolipki
utcai gyárban, pedig jó ember volt, aki a lelkét kitette
értem meg a családomért. Meg minden nyavalyás
németre, aki csak a szemem elé került. Rájuk mindig.
Főképpen rájuk. Csillapíthatatlan, maró düh itatta át
akkoriban a társas érintkezés valamennyi formáját, és
bár ez a düh a sorsunkat megfordító németekkel
kezdődött és velük is végződött, mindenkin
végighullámzott, akit ismertem, mielőtt
visszakanyarodott volna oda, ahová tartozott.
– Itt is volt egy tegnap. Az út közepén, a piac bejáratával
átellenben.
Erről már korábban részletesen beszámolt nekem
Dawidek, de azért hagytam beszélni. Reméltem, hogy a
véget nem érő monologizálás megkíméli öcsémet attól a
belső gyötrődéstől, amit én éltem át. Irigyeltem a
fesztelenségét, ahogy beszámolt a napjáról, még ha a
részletek hallatán bűntudat fogott is el. A bűntudattal
még meg tudtam birkózni, feltehetően rá is szolgáltam.
A harag volt az, ami megrémített. Úgy éreztem, hogy az
izzadt tenyeremben szorongatom az önuralmamat, és
bármelyik pillanatban elveszíthetem, elég, ha csak rám
ijeszt valaki.
Feltűnt az elárusítóstand. Mindig zsúfolásig tele volt az
utca egészen a hétórás kijárási tilalom előtti pillanatokig.
Kiváltképp nyáron, amikor ájuldoztak az emberek a
gettólakásokat megülő fülledt hőségtől, és mellesleg a
benti zsúfoltság semmivel sem volt jobb a kintinél. El sem
tudtam képzelni, hányan élhetnek a gettó falai mögött –
Samuel egymillióra taksálta a számukat, a velünk
szomszédos hálószobában lakó Kuklińska asszony szerint
jóval többen lehettek, míg anyám meggyőződéssel
vallotta, hogy talán csak százezren vagyunk. Én csupán
annyit tudtam, hogy nem a mi lakásunk az egyetlen a
gettóban, amelyet egy családra terveztek, és jelenleg
négynek ad otthont – valójában sokan még ennél is
cudarabb körülmények között laktak. Jóllehet
kiapadhatatlan beszédtéma volt a népességszám, engem
nem érdekelt különösebben. A saját szememmel láttam, a
saját orrommal éreztem, hogy akárhányan élünk is a
gettó falai közé zárva, jócskán többen vagyunk a
kelleténél.
Alighogy megpillantottuk az árus asztalát, egy világ
omlott össze bennem: a kofa már szedelődzködött – nem
maradt portékája. Csalódott voltam, de nem lepődtem
meg: vajmi kevés esély mutatkozott rá, hogy kapunk még
ennivalót ezen a késői órán, pláne egy szappanforgácsért.
Elhaladtunk Dawidekkel egy tojást árusító bolt mellett, de
ott złotyt kérnek a tojásért, nem érik be egy darab
szappannal.
– Várj meg itt – mondtam az öcsémnek, aki egy
vállrándítással letelepedett az egyik lakás lépcsőjére.
Hagyhattam volna, hogy kövessen, de akármilyen mélyre
süllyedt is a családunk a megszállás évei alatt, nem
állhattam, ha Dawidek nézi, ahogy koldulok.
Odapillantottam rá, hogy megjegyezzem a helyzetét, és
átverekedtem magam a járdán topogó embereken, akik
elválasztottak a kofától. Mielőtt akár csak egyetlen szót is
szólhattam volna, ő a fejét rázta.
– Sajnálom, ifiúr. Nincs már semmim a számodra.
– Samuel Gorka fia vagyok – feleltem. Ez az igazság
túlzó leegyszerűsítése volt, de így legalább tudta, hová
tegyen engem. – Aki megcsinálta magának a fogát,
emlékszik? Néhány hónappal ezelőtt. A Miła utcában van
a rendelője.
Felismerés villant az asszony tekintetében, de
változatlanul gyanakvóan nézett rám.
– Emlékszem Samuelre, és hálás vagyok neki, de ez
semmin se változtat. Nem maradt ennivalóm.
– Az öcsém és én napközben dolgozunk. És Samuel is.
Tetszik tudni, mennyire elfoglalt, hogy segítsen a
magafajtákon. Csak az a baj, hogy beteg van a családban,
és…
– Minden tiszteletem az apádé, fiacskám. Derék ember,
és jó orvos. Bárcsak segíthetnék, de sajnos kifogytam. – Az
asztal meg a háta mögött lévő, üres faláda felé intett,
aztán, mintha csak az igazát bizonygatná, széttárta a
kezét.
– Nem tudok kihez fordulni. Csak maradt valami. Én
biztos éhesen fogok ma lefeküdni, de nem hagyhatom,
hogy… – Elhallgattam, annyira rám telepedett a
kilátástalanság. Úgy megyek haza, hogy nem viszek ételt
anyámnak, és emiatt a legszívesebben ott helyben a
csatornába bújtam volna. Hanem veszedelmes dolog a
reménytelenség, mert rendre a nyomában jár egy gonosz
testvérkéje. A reménytelenség tétlen érzelem, természetes
folyománya viszont cselekvésre sarkallt, annak pedig
aligha lesz jó vége. Ökölbe szorítottam a kezem, ujjaim
rázárultak a szappanra. Előhúztam a zsebemből, és a kofa
felé nyújtottam. Ő a tenyeremről az arcomra nézett, aztán
türelmetlenül sóhajtott, közelebb hajolt, úgy sziszegte:
– Megmondtam. Nincs már eladásra szánt árum.
Korábban kell jönnöd, ha ételt akarsz.
– Nem jöhetünk korábban. Hát nem érti?
Egyikünknek ki kellene maradnia a munkából. Samuel
semmiképpen nem tehette meg; így is alig bírta tartani a
lépést – többnyire napkeltétől egészen a kijárási tilalomig
fogat húzott. Nemigen fizették meg a munkáját, mióta a
betegeihez hasonló átlagos családok olyan szűkösen éltek,
mégis nélkülözhetetlen feladatot teljesített – nem csak
azért, mert némi enyhet kínált a minden egyéb
tekintetben végtelen szenvedéseknek kitett embereknek.
Samuel időnként szívességet tett egyik-másik zsidó
rendőrnek, sőt olykor egy-egy arra járó német katonának
is. Volt egy elmélete, mely szerint egy nem túl távoli
napon még hasznosnak bizonyulnak ezek a szívességek.
Én kevésbé voltam bizakodó, de megértettem, hogy nem
zárhatja be a boltot. A pillanat, amikor Samuel leteszi a
lantot, egyúttal a helyzetünkkel való őszinte szembenézés
pillanata lenne számára, és amint ez megtörténik,
menthetetlenül közelebb kerülne a kétségbeeséshez, amit
én minden egyes nap minden egyes másodpercében
éreztem.
– Másod nincs? Csak a szappan? – kérdezte váratlanul
az asszony.
– Ez minden.
– Holnap. Gyere vissza holnap ilyentájt. Majd
félreteszek neked valamit, de ennyicske szappanért? –
A fejét ingatta, és az ajkát biggyesztette. – Ne számíts
sokra. Hátha találsz addig valami mást cserében.
– Nincs semmi más – feleltem elszorult torokkal. De
legalább együttérzést olvastam ki az asszony szeméből,
így végül bólintottam. – Igyekezni fogok. A holnapi
viszontlátásra.
Ahogy sarkon fordultam, felmerült bennem, hogy
benézek a tojásoshoz, habár pontosan tudtam, hogy a
szappankám nem ér egy egész tojást. Nem ér az még egy
felet sem itt, a piacon, és a boltosok amúgy is mindig
többet kérnek, mint az utcai árusok. Talán kaphatnék egy
kis héjat. Megőröljük, és anyám megihatná vízzel
elkeverve. Folyamodtunk már ehhez a módszerhez. Nem
mérhető ugyan az igazi ételhez, de segíthet az éjszaka
átvészelésében. Ártani aligha árt.
Megfordultam, hogy hazainduljak, és kis híján orra
buktam az idegességtől. Dawidek nem mozdult el a
korábbi helyéről, és most két zsidó rendőr állt fölötte.
Hozzám hasonlóan öcsém is magasra nőtt a korához
képest – anyai nagyapánk öröksége bizarr megjelenést
kölcsönzött nekünk Samuel vagy anyánk mellé állva, akik
kisebb termetűek voltak. Öcsém ennek ellenére túl
cseppnek tűnt ahhoz, hogy hatósági közegek szorítsák
sarokba egy lakás küszöbén. Pillanatok alatt vérontásig
fajulhatott a helyzet. A rendőrök némelyike jóindulatú,
sőt barátságos volt, mások vérengzők és erőszakosak, és
nem tudhattam, hogy Dawideket most épp milyen
szólította le. Dörömbölt a szívem, miközben utat törtem
magamnak a tömegben, abban a biztos tudatban, hogy a
közbeavatkozásom akár azt is eredményezheti, hogy
lelőnek.
Annyi mindenen mentem már keresztül, annyi mindent
láttam, és végig egyvalami tartotta bennem a lelket: a
családom, elsősorban Dawidek. Ő volt számomra a
legdrágább a világon, áradó tisztaság egy végtelenül
gonosz környezetben. Némely napokon csak olyankor
éreztem magamat nyugodtnak belül, amikor esténként
játszottunk vagy beszélgettünk – csak ebben lelhettem
nyugalomra. Nem élhettem az öcsém nélkül, úgyhogy már
eldöntöttem, meg sem próbálom, ha esetleg odáig fajul a
helyzet.
 – Dawidek? – szólítottam, amikor közelebb értem.
Mindkét rendőr felém fordult. A baloldalt álló
magasabbik úgy mért végig, mintha egy girhes,
fegyvertelen tizenhat éves is fenyegetést jelenthetne.
Okosabb lett volna hagynom, hogy Dawidek kidumálja
magát. Kilencévesen már hozzá volt szokva, hogy
megvédje magát a gettó groteszk, mérgező közegében.
Egész álló nap egyedül végezte a munkáját, ahogy én is az
enyémet. Eszesnek kellett lennie, hogy akár csak egy óráig
is kibírja, nekem pedig bíznom kellett abban, hogy képes
rá.
Mégsem sikerült meggyőznöm magam, hogy legyen
eszem, még ha pontosan tudtam is, hogy amit tenni
készülök, azért a legjobb esetben is durva ütlegelés lesz a
büntetésem. Még akkor sem bírtam visszafogni magam,
amikor a rendőrök adtak nekem egy második esélyt, hogy
elhúzzam a csíkot. Rám se hederítve ismét a testvéremre
fordították a figyelmüket.
– Hé! – kiáltottam olyan erővel, hogy a hangom
bezengte az utcát, és tucatszám kapták oda a fejüket az
emberek. – Hiszen még gyerek! Nem csinált semmi
rosszat!
Gondolatban már a következő lépésemet terveztem.
Patáliát rendezek, esetleg meglököm valamelyik rendőrt,
és amikor felém fordulnak, hogy elagyabugyáljanak,
Dawidek elfuthat. Sosem kellemes a fájdalom, de a fizikai
kín hatásosan el tudja terelni a figyelmet a lelki
gyötrődésről, aminél nincs rosszabb. Egyet talán én is oda
tudok majd csapni, talán jól is esne. Ám ekkor öcsém
előrelépett, feltartotta a kezét, és kijelentette:
– Ők a felügyelőim, Roman. Csak felügyelik a brigádot.
Csak beszélgettünk.
Görcsbe rándult a gyomrom. A torkomban dobogott a
szívem, és forró lett a kezem. Éreztem, hogy céklavörös a
képem a szégyentől meg az izgalomtól. Feszült csendet
követően, amely mintha örökké akart volna tartani, a két
rendőr kedélyes pillantást váltott, egyikük hátba
veregette Dawideket, majd rajtam nevetve folytatták
útjukat. Dawidek csüggedten csóválta a fejét.
– Mire volt ez jó? Ugyan mit tehettél volna, ha tényleg
bajban vagyok?
– Sajnálom – szabadkoztam a hajamba túrva. –
Elvesztettem a fejem.
– Mint mindig – dünnyögte Dawidek, és hozzám
igazította a lépteit, miközben megindultunk a rendőrök
nyomában a lakásunk felé. – Hallgass apánkra. Hajtsd le a
fejed, dolgozz keményen, és reméld a legjobbakat.
Okosabb vagy te annál, hogy folyton ilyen buta
döntéseket hozzál.
Általában idegtépő volt hallgatni, ahogy kisöcsém az
atyai bölcsességet visszhangozza ugyanolyan
hangnemben és ugyanazzal a türelmetlenséggel a
hangjában, ám most annyira megkönnyebbültem, hogy
csak összeborzoltam a haját, és erőtlenül felnevettem.
– Hú, de bölcs vagy a kilenc éveddel.
– Vagyok olyan bölcs, hogy tudjam, nem kaptál ételt
anyánknak.
– Elkéstünk – feleltem, és lenyeltem a gombócot a
torkomból. – A kofa azt mondta, jöjjünk vissza holnap.
Félretesz nekünk valamit.
– A hosszabbik úton menjünk haza. A Smocza utcai
szemeteskukákban néha kincseket lehet találni.
Nem mi voltunk az egyetlen nélkülöző család a
gettóban. Valamennyien éheztünk, és minden morzsát
pillanatok alatt megtaláltak, még ha egy
szemeteskukában kellett is kotorászni érte. Mégsem
akaródzott hazamennem a zsúfolt lakásunkba, hogy
látnom kelljen mostohaapám szemében a csalódottságot,
vagy anyáméban az éhséget. Hagytam Dawideket
előremenni, és szótlanul baktattunk tovább, csak ő törte
meg hébe-hóba a csendet.
– Egyet itt szedtünk össze. Ott meg egy másikat. Amott
Mordechai segített nekem az egyikkel.
Közben befordultunk egy csendes mellékutcába, és
felfigyeltem rá, hogy Dawidek rendőrei ott mennek
előttünk, jó néhány méter távolságban.
– Vissza kéne fordulni. Nem akarok zűrt azokkal az
alakokkal – mormogtam.
Dawidek a fejét rázta.
– Kedvelnek engem. Szívósan dolgozom, és nem
csinálok nekik gondot. Most, hogy már nem akarod
megöletni magad, nem fognak zaklatni minket, ha
észrevesznek egyáltalán.
E pillanatban az alacsonyabbik rendőr a jobb oldali
járda felé fordította a tekintetét, és megállt. Továbbintette
a társát, azután elővett valamit a zsebéből, és leguggolt.
Túl messze voltam tőle, így a szavait nem hallhattam, de
láttam a szomorúságot a szemében. Aztán
felegyenesedett, és sietve felzárkózott a társa mellé.
Dawidekkel folytattuk utunkat, de én csak akkor értettem
meg a szomorúság okát, amikor odaértünk, ahol a rendőr
az imént lecövekelt.
Lassan két éve éltünk már a gettóban. Kezdettől rosszak
voltak a körülmények, és szinte minden új nap új
megpróbáltatásokat hozott. Megtanultam szemellenzőt
viselni és kizárni rabtársaim össznépi fájdalmát és
szenvedését. Bejártam a gettót, a Kisgettót is a takarosabb
lakásaival, ahol az elit tagjai és a művészek éltek
látszólagos nyugalomban, meg a Nagygettót is, ahol a
miénkhez hasonló családok zsúfolódtak össze és
küzdöttek az életben maradásért jóval keservesebben.
A Chłodna utcai gyaloghíd kötötte össze a két világot és
emelte a gettólakókat az úgynevezett „árja polákok”, sőt
még a németek fölé is, amikor azok átmentek alatta.
Mindig megmosolyogtatott ennek az iróniája,
valahányszor átkeltem a hídon. Néha csak azért mentem
át rajta, hogy jobb kedvre derüljek.
Úgy ismertem a gettót, mint a tenyeremet, és minden
részletet kiszúrtam, még ha megtanultam is minél
kevésbé tudomást venni a látottakról. Közömbös
maradtam, ha egy korosabb férfi vagy asszony
megragadta a kezemet, amikor elhaladtam mellette,
hátha megszánom néhány falattal. Meg se rezzentem, ha
a szemem láttára lőttek agyon valakit. És mindenekelőtt
megtanultam pillantásra se méltatni a járdaszélen heverő
szerencsétleneket. Az éberség volt a túlélés egyetlen
módja, ezért mindent látnom kellett, ugyanakkor el kellett
sajátítanom azt a képességet, hogy mindenen átnézzek.
Csak úgy voltam képes uralni lángoló dühömet, ha
eltemettem magamban.
Hanem a rendőr most felhívta a figyelmemet egy
mészárszékre illő látványra egy hajdani ruházati bolt
előtt. Már régen kifogyott az áru az üzletből, azóta
családok elszállásolására használták a helyiséget. Most
zsákvászon fedte a széles kirakatüveget a kandi
tekintetek elől; és a kirakat előtt egy kisgyerek feküdt
hasmánt a járdán. Volt még benne élet, de éppen csak.
A gettó hemzsegett az utcagyerekektől. Tömve voltak az
árvaházak, ami azt jelentette, hogy akik nem rokonok
vagy jószívű idegenek gyámságába kerültek, azokat
sorsukra hagyták. Láttam elhagyott gyerekeket, és
mégsem láttam őket. Bármely másik napon e mellett a
gyermek mellett is elmentem volna. A saját családom
biztonságáról és jólétéről sem tudtam gondoskodni, így
jobbnak tűnt továbbmenni, megkímélni magam még több
kiszolgáltatottság fájdalmától. Ugyanakkor kíváncsi
voltam, hogy mit adott a rendőr a gyereknek, így már
akkor nézelődni kezdtem, amikor még csak közeledtünk a
kislány felé, próbáltam rájönni, mi kelthette fel a férfi
figyelmét, és mit tett le a földre.
Az éhezés megbolygatta a gyerekek normális fejlődését,
mégis úgy saccoltam, hogy két- vagy hároméves lehet a
kislány. Ugyanaz az üres kifejezés ült az arcán, mint amit
a legtöbb ilyen korú gyereknél láttam. Foltokban kihullott
a haja, és puffadt volt a meztelen hasa meg a lába. Valaki
elvette a ruháját, csak a rongyos alsóneműt hagyta rajta;
tudtam, miért.
Ez a gyermek reggel már nem lesz életben. Amikor
olyannyira legyengültek, hogy segítséget sem volt erejük
kérni, már nem sok volt nekik hátra, és ez a kislány
jócskán túljutott azon a ponton. Tompa, barna szemében
csak feladás és agónia látszott.
A kezére siklott a pillantásom, tenyérrel felfelé
fordította, mintha Istennek mutatná. Egyik keze üresen
hevert mellette a járdán. A másikban azonban volt
valami. Kenyér. A rendőr egy falat kenyeret nyomott a
kezébe. Az ennivalóra meredtem, és összefutott a nyál a
számban. Csak kínoztam magam, de könnyebb volt a
kenyérre nézni, mint a gyerek kifejezéstelen szemébe.
Dawidek némán állt mellettem. Anyámra gondoltam, és
leguggoltam a kislány mellé.
– Szervusz – mondtam esetlenül. Nem felelt.
Alaposabban is megszemléltem az arcát. Kiálló
járomcsontját. Az arcához képest nagynak tűnő szemét.
Gubancos haját. Valaki egykor fésülgette, és alighanem
csinos fonatokba rendezte. Hajdanán mosdatták ezt a
gyereket, és esténként ágyba dugták, közben a füléhez
hajoltak, és azt suttogták, hogy szeretik, hogy különleges,
s hogy szükségük van rá.
Most száraz és cserepes volt az ajka, szája sarkában
alvadt vér feketéllett. Szúrt a szemem, és csak egy
pillanattal később jöttem rá, hogy a könnyeimet
igyekszem visszatartani.
– Meg kell enned a kenyeret – unszoltam halkan a
kislányt. Megrebbent a szeme, pislantott, aztán
lecsukódott a szemhéja. Lélegzett ugyan, de zörgött a
mellkasa, és tudtam, hogy közvetlenül a haláluk előtt
adnak ki ilyen hangot, amikor már köhögni sincs erejük.
Legördült egy könnycsepp az arcomon. Behunytam a
szemem, de most nem feketeséget láttam, hanem a
kislány arcát.
Ezért kellett nekem a szemellenző, mert ha túl közel
merészkedik az ember a szenvedéshez, az beleég a
lelkébe. Most már a részem volt ez a kislány, és a fájdalma
is része volt az enyémnek.
Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy nem tudja
megenni a kenyeret. A rendőr jót akart, de későn érkezett
a segítség. Ha nem viszem el a kenyeret, akkor majd
megteszi a következő arra járó. Egyvalamit megtanultam
a gettóban, hogy ha oszt is áldást az élet, a végén mindig
csattan az ostor. Lehet, hogy Isten szerencsében részesít
bennünket, ennek azonban ára van. Elviszem a kenyeret,
és éjjel meghal a gyerek. És ez még csak nem is a vége a
tragédiának. Bizonyos értelemben épp a kezdete.
Jó erősen megdörgöltem az arcomat, aztán mielőtt a
lelkiismeretem közbeszólhatott volna, kikaptam a
kenyeret a gyerek kezéből, és a zsebembe süllyesztettem.
Majd felálltam, és nem néztem vissza a kislányra.
Mentünk tovább Dawidekkel.
– A kicsikkel könnyebbnek kéne lennie. Nem kell
megkérnem a nagyobbakat, hogy segítsenek őket
felemelni, mert szinte nincs súlyuk. Könnyebbnek kéne
lennie, nem? – kérdezte Dawidek filozofikus húrokat
pengetve. Mélyet sóhajtott, majd fájdalommal a
hangjában hozzátette: – Őt egyedül is fel tudom majd
emelni holnap reggel, de attól még nem lesz könnyebb.
A szerencse folytán a gettó azon kevés gyárának
egyikében kaptam munkát, amelynek egy jólelkű zsidó
volt a tulajdonosa, nem pedig valami német üzletember,
aki csak a rabszolgamunkát akarta kihasználni. Ez
viszont azzal járt, hogy amikor keresett engem a rendőr,
hogy segítsek nekik összeszedni a hullákat az utcákról
napfelkelte előtt, a testvérem maradt a háztartásunkban
az egyetlen alkalmas személy.
Amikor Dawideket először fogták be erre a visszataszító
feladatra, ott akartam hagyni az állásomat, hogy
megmentsem ettől. Csakhogy a hullagyűjtésért nem járt
fizetség, míg a gyári állásomban élelmiszerrel fizettek
nekem – mindennap meleg ebédhez ültem le, és a
családtagjaim is részesülhettek a fejadagomból. Ez a
kislány meghal az éjjel, és hajnalra a kisöcsém már fel is
pakolta egy kordé hátuljára. Egy csapat gyerekkel és
serdülővel, a rendőr felügyelete alatt, elvonszolja a kordét
a temetőhöz, ahol a tetemeket több tucat másikkal együtt
beleborítják egy gödörbe.
Sötétvörös, erőszakos düh vont hályogot a szememre, és
a zsigereimig hatolt az égbekiáltó igazságtalanság. Aztán
Dawidek sóhajtott egy nagyot, és előrehajolt, hogy elkapja
a tekintetem. Rám mosolygott, és bátor mosolya
megbillentette világom tengelyét, végül éreztem, ahogy
elűzi a dühömet.
Uralkodnom kell magamon. Nem hagyhatom, hogy úrrá
legyen rajtam a harag, mert a családom számít rám.
Dawidek számít rám.
– Hogy fog örülni anyánk a kenyérnek! – mondta éppen,
és felcsillant a nagy, barna szeme a gondolatra, hogy
örömöt szerezhet az anyjának. – Így holnap Eleonora is
több tejet kap majd, ugye?
– Igen – feleltem, és a hangom éppolyan üres volt, mint
a szavak. – Valódi áldás ez a falat kenyér.
 2
Roman

– ÜGYESEK VAGYTOK, FIÚK. Nagyon ügyesek vagytok –

mondta anyám, szabad kezében dajkálva a kenyeret, a
másikkal újszülött húgomat fogta, aki ezalatt
elkeseredetten szopta anyám mellét. – Hol szereztétek? Az
utcai árustól?
– Nagyon együttérző volt – feleltem, gondosan kerülve
mind az igazat, mind azt, hogy hazudnom kelljen. Nem
beszéltünk össze Dawidekkel, hogy el kell titkolnunk a
kenyér eredetét. Nem volt rá szükség.
Anyám ragyogó mosolyt vetett ránk. A szobánk
padlójára terített matracon ült, mellette a mostohaapám,
aki szintén büszkén mosolygott. Később majd el kell neki
mondanom, hogy még megvan a szappan, mivel előre
tudtam, hogy amint anyám végez a kenyérrel, a
mostohaapám máris amiatt kezd idegeskedni, hogyan és
honnét szerezzük meg a holnapi betevőt, hacsak be nem
avatom a tervembe. Egyelőre azonban csak örültem a
szemében csillogó boldogságnak.
– Ez egy csoda – jelentette ki anyám. – Ma megáldottak
minket.
A háború előtt a családom egy tágas, háromszobás
lakásban lakott a nyüzsgő Miła utcában, Varsó zsidó
negyedének szívében. Mostohaapám vezető fogorvosként
dolgozott a saját klinikáján néhány háztömbnyire az
otthonunktól, a fölöttünk lévő lakás pedig a szüleié volt.
Nem voltunk tehetősek, de kényelmesen éltünk. Több
osztályt is átugrottam elemiben, és keresztül-kasul
bejártam Varsót a villamossal a középiskolába menet,
Dawidek nemrégiben kezdte meg a tanulmányait egy
zsidó iskolában, a lakástól alig egy ugrásra. Anyám a
háztartást vezette, ráérő idejében meg egy leveskonyhán
végzett kisegítő munkát.
Ma ugyanaz a Miła utcai három hálószobás lakás az
otthonunk, de rajtunk kívül Samuel szülei is ott laknak,
valamint idős barátaik, a Kukliński házaspár, és a Frankel
és a Grobelny család. Grobelnyék azelőtt egy kis lakásban
laktak fölöttünk, ugyanazon az emeleten, mint Samuel
szülei. Az emberek első tömeges beáramlásakor
elkövették azt a hibát, hogy lejöttek hozzánk látogatóba,
és nyitva felejtették az ajtajukat. Mire visszatértek, két
család már el is foglalta a lakásukat, amit aztán soha nem
kaptak vissza. Akkor még öttagú család voltak, aztán
néhány héttel később Grobelny urat agyonlőtték a nyílt
utcán, és a következő télen a két idősebbik gyereket
elvitte az influenza. Grobelna asszony összeomlott, szinte
csak vegetált, így totyogós korú gyermeke, Estera a többi
felnőtt gondozására szorult. Grobelna asszony Esterával a
lakásunk étkezőjén osztozott, éjjelente együtt aludtak egy
heverőn.
Frankelék egy magyar cigány család voltak, László és
Judit, meg a hétéves ikergyerekeik, Imri és Anna. Már
azelőtt is tömegnyomor volt nálunk, hogy nagyapám
tavaly ősszel beállított Frankelékkel. Nem győzött
szabadkozni, holott zsúfolt háztartásunk nem hivatalos
feje lévén ő volt odahaza a döntnök. Meglátta Lászlót az
utcán koldulni, miközben Judit egy szemeteskuka mögé
húzódott be a gyerekekkel a csípős szél ellen.
– Nem helyes, hogy télvíz idején az utcán kelljen
hálniuk azoknak a gyerekeknek, pedig tudnánk nekik
helyet szorítani idehaza.
Igyekeztünk igazságosan felosztani a lakást –
Grobelnyék foglalták el az étkezőt, a teljes családom
Samuel és anyám korábbi hálószobáját, Frankelék kapták
meg az én szobámat, a nagyszülők és Kuklińskiék pedig
Dawidek szobáját. A nappalinkból lett Samuel rendelője.
A gettó területén minden lakásban több család szorongott
összezárva, mivel a németek nemcsak a környező
településekről, hanem Németországból és más európai
országokból is idetelepítettek embereket.
Amikor a gettó köré felhúzták a falat, egyúttal a vizet is
elzárták, így a vasútállomáson működő csaphoz kellett
kijárnunk. Mivel anyámat lefoglalta Eleonora, a
nagyszüleim és Kuklińskiék szépkorúak és gyöngék
voltak, mindenki más pedig dolgozott napközben, Juditra
hárult a háztartás vízadagjának beszerzése. Reggel-este
megtette az utat mindkét kezében vödörrel. S még ez is
vajmi kevés volt. Mint minden egyebet, a vizet is be kellett
osztanunk, egyetlen cseppje sem mehetett kárba. Judit
mesterien értett az újrahasznosításhoz. Miután megfőzte
az ételdarabkákat, ugyanabban a vízben mosta ki a
ruháinkat, végül a vizet a vécéöblítéshez használta.
 Hogy jutottunk idáig? Valaha naponta meleg vízzel
mosakodtam, volt elegendő ennivalóm, és el sem tudtam
volna képzelni olyan mardosó éhséget, amely lüktető
fájdalomként fészkel a gyomorban. Két és fél éve szálltak
meg minket, amiből csaknem két évet már a gettóba
zárva töltöttünk, és még ennyi idő eltelte után is sikerült
néha meggyőznöm magam afelől, hogy életünk totális
összeomlása csak egy rossz álom. A rémálomba illő
gettóbeli létezés időnként valóban szürreális és
álomszerű képet öltött. Hogy is lehetne valóságos mindez?
Hogy sodródhattunk át az általunk ismert életből ebbe
ilyen rövid idő alatt? Hogy vehettem ki a falat kenyeret
egy haldokló gyerek kezéből, hogy megajándékozzam vele
anyámat? És hogy lehet anyám annyira éhes, hogy egy
száraz kenyércsücsök is örömkönnyekre fakasztja?
Próbáltam nem gondolni a kislány élettelen tekintetére
meg a felrepedt, véres szája sarkára, de valahányszor a
kenyérre pillantottam, megjelent előttem az arca. Hogy
eltereljem a figyelmemet, egy darabig anyám körül
álldogáltam, aztán kinyújtottam a kezem a karjában
szuszogó kisbaba felé. Anya rám mosolygott, Samuel
pedig kivette a kenyeret anyám kezéből, hogy ő átadhassa
nekem a kishúgomat.
Eleonora. A csodagyermek, aki még tovább bonyolította
az amúgy is komplikált életünket. Az utcákon történetek
keringtek terhességmegszakításra kényszerített
asszonyokról, gondolkodás nélkül lelőttek nőket csupán
azért, mert állapotosok voltak, még újszülötteket is
gyilkolt az SS, a családjuk szeme láttára.
 Nagyanyám vállalta magára a családi fejadag
begyűjtését, miután már nem lehetett elrejteni anyám
pocakját. A fejadag ugyancsak a kínzás egy fajtája volt –
családi adagnak csúfolták azt a leginkább zabkására
emlékeztető kulimászt, amit a zsidó rendőr kanalazott az
edényünkbe egy német szigorú felügyelete mellett.
Elnyújtott éhhalálra voltunk kárhoztatva. A teljes
háztartásunk együttes fejadagja alig fedezte volna
egyetlen felnőtt táplálékszükségletét.
Samuel szerint anyám alultápláltságával valóságos
csoda volt, hogy sikeresen kihordta a húgomat, annak
bizonysága, hogy Isten szándéka volt a gyermekáldás.
Szerettem Eleonorát, mégis ellentmondásos érzésekkel
töltött el a jelenléte. A szoptatás kizsigerelte anyámat,
ráadásul az is egyre világosabbá vált, hogy nincs elég teje
Eleonora táplálásához. Húgom, amióta hat hete
megszületett, egyfolytában nyugtalan volt, aztán
felfigyeltem rá, hogy kezdenek furcsán meghosszabbodni
a csendesebb periódusai.
Azt mondogattam magamnak, hogy a növekedés az oka,
s ahogy a kisbabák cseperednek, egyszerűen
megtanulnak nyugton maradni. A lelkem mélyén
tisztában voltam vele, hogy csak áltatom magam.
Nyertünk ugyan némi időt az úgynevezett
csodakenyérrel, de a tragédia ott ólálkodott a
küszöbünkön. Darabokra tudtam volna tépni a világot a
gondolattól, hogy Dawideknek az én húgom csöpp testét
kell feltennie arra a bizonyos kordéra.
Semmit sem tehettem, amivel változtathattam volna a
helyzetünkön, legfeljebb naponta küszködtem azért, hogy
valami ennivalót szerezzek, és csak még egy kis időt
nyerjek.
– Ma kihúztam egy idős asszony rossz fogát – újságolta
Samuel, miközben anya apró harapásokkal rágcsálni
kezdte a kenyeret. – Azt mondta, rebesgetik, hogy
hamarosan mindenkit keletre fognak szállítani.
– Keletre? – kérdezett vissza anyám a homlokát
ráncolva. – Mi van keleten?
– Egy munkatábor. Treblinka, az erdő mellett. Az
asszony úgy hallotta, hogy a németek hatalmas gyárakat
húztak fel ott, és mindenki azokban fog dolgozni,
termékeket állítunk elő a németeknek, nem csak azok a
kevesek, akiknek van munkaengedélyük.
Hallgattam, mert előre tudtam, hogy mi következik.
Mindig voltak pletykák, és mindig Samuel hallotta őket
elsőként, mert akárcsak Dawidek, ő is barátságos
természetű volt, és vidám, és a munkája természetéből
adódóan hamar a bizalmukba fogadták a páciensei.
Néhány hetente sor került köztünk egy-egy ilyen
beszélgetésre, és bár a pletykák változtak, a beszélgetés
menete ugyanaz maradt. Samuel sosem okozott csalódást.
Vett egy mély lélegzetet, széles mosoly terült el a képén, és
bátorító ölelésbe vonta anyámat.
– Látod, Maja, én megmondtam! A németek belátták,
hogy hibát követtek el, amikor ennyi embert
összezsúfoltak ilyen körülmények közé. Nemsokára
átszállítanak minket az erdő mellé, ahol lesz elég hely,
étel és víz mindenkinek, és annak rendje és módja szerint
meg tudunk majd fizetni az eltartásunkért. Dolgoztatni
akarnak, igaz? Logikus, hogy olyan helyre visznek, ahol
erősek maradunk a munkához. – Samuel Dawidekre
pillantott, aki kavicsokat tologatott körbe a padlón,
mintha játék autók volnának. Majd rám nézett, és
elmosolyodott. – Meglátod, Roman. Hamarosan minden
jobb lesz. Csak idő kérdése.
Anyám némán csippentett a kenyérből, a lehulló
morzsákat a szoknyáján gyűjtötte. Amikor lenyelte a
falatot, megnyalta az ujját, és felszedegette a morzsákat a
szoknyájáról. Végül rám nézett, és a pillantása többet
mondott minden szónál. Belefáradt – belefáradt a
helyzetünkbe, és belefáradt abba, hogy Samuel
csökönyösen hárítja azt a nyilvánvaló tényt, hogy
menthetetlenül halálra vagyunk ítélve. Fennhangon
ritkán beszélt erről. Feltűnt nekem, hogy a terhessége
alatt, majd az Eleonora születését követő hetekben anyám
mind kevesebb hajlandóságot mutatott a németek végső
célját illető gondolatai kifejtésére. Amikor bezártak
minket a fal mögé, akkor még tele volt harci kedvvel, és
szorgalmasan kereste a kiutat. Aztán a múló idő a lelkét is
éppúgy kimerítette, mint az erőtartalékait, és anyám most
már csupán árnyéka volt egykori önmagának. Tudtam,
hogy Samuel is látja ezt, és gyakran tűnődtem azon, hogy
nem a helyzetünk reménytelenségét kompenzálja-e,
amikor rákezd a nevetségesen bizakodó szónoklataira.
– És ha ami az erdőben vár ránk, még ennél is
rosszabb? – szólalt meg anyám óvatosan.
– Ennél is? – ismételtem meg hitetlenkedve. Nem
tudtam elképzelni rosszabbat. Nekem ez maga volt a földi
pokol, ahogy azt ember csak képzelheti.
– Dawidek, édesem, hoznál nekem a vödörből egy
csésze vizet ehhez a finom kenyérhez? – kérdezte anyám
szelíden. Dawidek gondosan elrendezte a kavicsait a
padlón, és kiment. Anyám egyenesen a szemembe nézve
suttogta: – Sok szóbeszédet hallani. Pletykák jönnek és
mennek, tudod, hogy van ez. Nem akarlak megijeszteni,
de ma Judittól azt hallottam, hogy a piacon egyesek azt
beszélik, megszökött egy ember egy chełmnói táborból.
Judit azt mondja, ez az ember látta a bizonyítékot, hogy a
németek meg akarnak szabadulni tőlünk.
– Megszabadulni? Hányunktól? – kérdeztem a
homlokomat ráncolva.
Anyám elfordította a tekintetét, majd halkan azt felelte:
– Talán mindnyájunktól.
– Badarság – méltatlankodott Samuel. A fejét csóválta,
aztán felkiáltott: – Dolgoztatni akarnak, Maja! Miért
ölnének meg mindenkit, ha egyszer munkára kellünk
nekik? Próbálják kiterjeszteni a birodalmat egész
Európára, és egyedül ebben a gettóban elegendő ruhát
termelnek a gyárak a teljes hadseregük számára, nem
beszélve a munícióról, amit mi állítunk elő. Mellesleg,
eddig miért hagytak életben, ha később úgyis végezni
akartak volna velünk? És hogy tudnának végezni
mindnyájunkkal? Az lehetetlen. Nevetséges elképzelés.
– Tényleg olyan lehetetlen? – kérdezte anyám
békétlenül. – Mindazok után, amit tettek velünk, hogy
hiheted, hogy nem lennének képesek rá?
 – Mert ők is emberek, Maja!
Most Samuelen volt a sor, hogy felemelje a hangját, és
ezt éppen akkor tette, amikor Dawidek elkerekedett
szemmel visszajött a szobába, pajzsként tartva maga előtt
a csésze vizet. Egyikünk sem mozdult, jóllehet nekem a
hideg futkosott a hátamon. A hosszú évek alatt, mióta
Samuel jelen volt az életemben, csupán két ízben voltam
tanúja, hogy felcsattan. Az első egy örömkiáltás volt,
amikor anyám bejelentette, hogy Dawidekkel várandós.
A második alkalommal veszekedtek, közvetlenül azelőtt,
hogy a németek fallal zárták körbe a gettót. Anyám el
akarta hagyni a várost. Samuel meggyőződéssel hitte,
hogy folytathatja majd a fogorvosi praxisát a régi
klinikán, és ilyenformán el tudja majd tartani a családot.
– Ezek nem emberek, Samuel – szólaltam meg elszorult
torokkal. – Hogy is gondolhatod ezt azok után, amiket
láttunk?
Samuel lehunyta a szemét, de a lélegzése reszelőssé
vált. Láttam a szórt fényben, hogy ökölbe szorult a keze.
A következő pillanatban görcsösen kifújta a levegőt, és azt
suttogta:
– Hinnem kell benne, hogy valahol mélyen elrejtve
mégiscsak van irgalom a kínzóinkban, mert ha nincs,
akkor oda minden remény. És nemcsak a mi számunkra,
Roman, hanem az emberiség egésze számára, mert ha
egyszer vége lesz is ennek, újra meg újra előtörhet az
emberi lélekből a gonoszság.
Dawidek végre megmozdult, és odanyújtotta anyámnak
a vizet. Ő búbánatos, bocsánatkérő mosollyal elfogadta, és
halkan megköszönte. Öcsém visszatért a kavicsaihoz,
hogy folytassa a játékot. Azt hittem, lezártuk a
beszélgetést, de összerezzentem, amikor Samuel hirtelen
hozzátette:
– Te nem hallottál valamit?
Felpillantottam, és zavarba estem, mert hozzám intézte
a kérdést.
– Hogy hallottam volna?
Megvonta a vállát.
– Az üzemben nem beszélnek a fiúk?
Elfojtottam egy grimaszt. Nagyon is beszéltek a fiúk az
üzemben, de én csak elkerülhetetlen esetben
csatlakoztam a társalgáshoz. Eleinte nem így volt.
Tucatnyian voltunk, akiket Sala ugyanazon a napon
alkalmazott. Három barátom lett abból a brigádból:
Leonard, Gustaw és Kazimierz. Együtt tanultuk meg
működtetni a gépeket, és hamarosan azon kaptam
magam, hogy örömmel járok be dolgozni. A fanyar
humorú Leonard mindig megnevettetett, Gustaw meg
éppúgy ügyvéd akart lenni, mint jómagam – ha valaha is
módunk lesz majd folytatni a tanulmányainkat. Vele
számos intellektuális témát találtunk, ami frissen tartotta
az elménket. Kazimierznek jó kapcsolatai voltak, és
minden módszert ismert, amivel feketepiaci ételhez és
egyéb javakhoz lehetett hozzájutni.
Leonard ment el elsőnek – tífuszos lett, és pár napra rá
meghalt. Gustaw egyszerűen eltűnt. Odamentem a
házukhoz, amikor nem jött dolgozni, és a szülei el sem
tudták képzelni, mi történhetett vele. Kazimierz
elvesztése volt a legkegyetlenebb: víg négyesünk immár
hónapok óta két főre zsugorodott, amikor egy nap
megjelent a gyárban a Gestapo, hogy elhurcolja üvöltve
rúgkapáló cimborámat. Láttam, mennyire megviseli
Gustaw szüleit fiuk váratlan eltűnése, ezért magamra
vállaltam, hogy felkeresem Kazimierz anyját, és
beszámolok neki a történtekről. Ezt követően tudatosan
váltam emberkerülővé. A keservesebbik úton tanultam
meg, hogy a magány nehezen túlélhető, a gyász azonban
még annál is rosszabb.
Egy asztalnál ülve kattogtattam a varrógépet, szemben
egy hasonló korú fiúval. Noha jó egy éve dolgoztunk már
együtt, és ő többször is megpróbált beszédbe elegyedni
velem, még a rendes nevét sem tudtam. A többiek
Galambnak hívták. Fogalmam sem volt, hogy ez csúf-
vagy becenév, és egyáltalán honnét ered. Nem
barátkoztam vele azon egyszerű oknál fogva, hogy
hallottam a pletykákat – sok más üzembeli fiúhoz
hasonlóan ő is kacérkodott a földalatti mozgalommal.
Egyszer már végignéztem, ahogy a Gestapo elhurcolja egy
barátomat, ha újra meg kell történnie, legalább egy
idegennel történjen.
Szimpatizáltam azokkal, akik az ellenállásnak
dolgoztak. Bennem is felmerült a csatlakozás gondolata,
de ezek csak gyerekes fantáziák voltak, tudtam, hogy soha
nem lesz belőlük valóság. Semmiféle ellenálló
tevékenység nem menthetné meg a családomat attól,
amin keresztülmennek; valójában csak bajt hoznék a
családra, ha beállok az ellenállók közé. Egyébként is,
valahányszor felmerült a téma, Samuel megesketett, hogy
távol tartom magam tőlük. Nem azért berzenkedett a
földalatti mozgalomtól, mert elvi problémája volt az
ellenállással, ő a realitással nem tudott szembenézni – ez
volt a baj.
Végtére is, ha Samuelnek van igaza, és a németek előbb
vagy utóbb javítanak a ránk kényszerített pokolbéli
körülményeken, akkor nincs túl sok értelme az életünk
kockáztatásával harcolni ellenük.
– Nem kvaterkázok a munkahelyemen – mondtam
velősen. Mocorogni kezdett a kis Eleonora, úgyhogy
megigazítottam a karomban, és óvatosan ringattam,
ahogy anyámtól láttam.
– Körbeérdeklődhetnél – mondta anyám szelíden,
esdeklő pillantást vetve rám. – Valami készül, Roman.
Tudod, hogy Grobelna asszony másod-unokatestvére a
tanácsnál dolgozik, és ez az unokatestvér állítólag
célozgatott rá, hogy hamarosan meg változni fognak a
dolgok. Tudom, hogy nem sokat tehetünk a saját
védelmünk érdekében, de ha legalább annyit tudnánk,
hogy mégis mire számítsunk… – Elhallgatott, majd
erőtlenül hozzátette: – Ha tudnánk, hogy mi lesz, legalább
alhatnék éjjelente. Még ha valami rossz közeleg, akkor is
inkább tudni akarom.
Rögtön Galamb jutott az eszembe. Anyám egyszerű
kérést intézett hozzám, amit nemigen utasíthattam vissza.
 3
Emilia

SOSEM ÁLLT SZÁNDÉKOMBAN lázadozni. Persze kíváncsi

voltam, és talán kissé konok… annyi bizonyos, hogy
idegen terep volt nekem Varsó, több száz kilométerre a
korábbi életemben az otthonomnak nevezett falutól.
De hogy lázadtam volna? Nem. Ez a vonás nem
tartozott a természetemhez. Ha nekem szegezték volna a
kérdést, hogy miért lázadok, alighanem értetlen képet
vágok, és gőzöm se lett volna, hogy miről beszélnek.
Ártatlanul csaltam, ha létezik ilyen. Életem minden
területén elvesztettem az irányítást, és majd tizennégy
évesen egyszerre voltam koravén és érzelmileg fejletlen.
Mivel sehogy sem tudtam zöld ágra vergődni a kusza
érzéseimmel, olyan elkeseredett vágy ébredt bennem
a függetlenségre, hogy annak még a látszatáért is bármit
megadtam volna. Napról napra többtucatnyi kis döntést
hoztam, de mindet az örökbe fogadó szüleim, Truda és
Mateusz vizsla tekintetétől kísérve – kivéve az este fél hat
és fél hét közé eső becses órában meghozott döntéseimet.
Rendszerint akkor hagytam faképnél az ebédünkkel
foglalatoskodó Trudát, hogy levonuljak a lépcsőn színleg
az előcsarnokba, ahol aztán egy hátsó ajtón kisurrantam
abba a kis udvarba, amelyet kizárólag az épületünk lakói
használhattak.
 Truda nem szerette, ha kimászkálok az udvarra, és
kikötötte, hogy napközben semmiképpen ne menjek oda.
Egy sikátorra nyílt, amelyen a közeli piacra tartó emberek
lerövidítették az utat, és mivel a lakásunk csupán néhány
háztömbnyire volt a fallal körülkerített zsidó negyedtől,
olykor német katonák is elvetődtek arra. De hat órakor
már bezárt a piac, és szellősre ritkult a sikátor
gyalogosforgalma. Truda és Mateusz biztonságban akart
engem tudni, és ezért mindent meg is tettek, azt azonban
még Mateusz is belátta, hogy nem élhetek egy harmadik
emeleti lakásba bezárva.
– Egy dolog a biztonság – mondta egyszer –, de az is
szempont, hogy megmaradjon az ép esze. Legalább egy
rövidke időre mindennap ki kell engednünk, hadd ízlelje
meg a szabadságot.
Így született meg a döntés, hogy esténként kimehetek az
udvarra. Örültem neki, még azután is, hogy Mateusz
félrevont, és figyelmeztetett, hogy ez kiváltság, nem jog.
– Tudod, hogy nem babra megy a játék, úgyhogy légy
óvatos. Érezd jól magad az udvar békés csendjében, ne
állj szóba senkivel, és utána rögtön gyere vissza.
Rendben?
– Ígérem – feleltem, és el voltam szánva rá, hogy méltó
leszek a bizalmukra.
Csakhogy… mivel a magányos almafa meg a kissé
elburjánzott kert volt minden mulatságom, már az első
héten hülyére untam magam, így más szórakozási
lehetőségeket kezdtem keresni. Azóta, amint becsukódott
mögöttem a lakásunk ajtaja, rögtön jobbra fordultam,
hogy benézzek Sarához, az asszonyhoz, akivel a harmadik
emeleten osztoztunk.
Néha eltűnődtem, hogy Truda talán cseppet sem
helytelenítené a Saránál tett látogatásokat. Végtére is Sara
ápolónőként és szociális munkásként dolgozott, minden
tekintetben feddhetetlen nő volt. És ugyan szinte semmit
sem tudtam az életéről, annyit mégis, hogy egyedül él, és
úgy találtam, hogy felvidítják a látogatásaim. Egyébként
jobbára azzal töltöttük az időt, hogy Sara leckéket adott
fel nekem a nővérkézikönyvéből, vagy megengedte, hogy
besegítsek neki a nagyra törő hímző-kötő vállalkozásaiba.
Merőben ártatlanul telt tehát a közös idő, feltehetően nem
is lett volna szükség titkolóznom, csakhogy én szerettem,
hogy rejtve marad a szüleim elől ez a lopott óra. Sara
felnőttként kezelt engem, nem gyerekként, és csak igen
ritkán tagadta meg a választ a kérdéseimre, még ha azok
ügyetlenre vagy kínosra sikeredtek is. Sara volt az, aki
figyelmeztetett a havibajom várható érkezésére
közvetlenül az első alkalom előtt, és a szex alapvető
technikáját is ő magyarázta el nekem.
Túl drága volt számomra a hónapok során kettőnk közt
kialakult valószerűtlen kötelék, hogysem veszélyeztessem
azt.
Így aztán minden délután megvártam, míg Truda
elmerül a vacsorakészítésben. Kimenős ruhát vettem fel,
jó hangosan elköszöntem, aztán amilyen fürgén csak
tudtam, benyúltam a bejárati ajtónál lévő
előszobaszekrény kis fiókjába. Kivettem Sara pótkulcsát,
hogyha netán későn érne haza a munkából, majd
kisurrantam a lakásainkat összekötő folyosóra, és nem
balra, hanem jobbra fordultam.
Egy apróság volt ez, amit én irányítottam. Én voltam
érte a felelős. Pindurka hatalom. És mint kiderült, ennyi
bőven elég is volt.

Semmi sem utalt arra, hogy ez az este Sarával bármilyen

szempontból más lesz, mint a többi. Egy pulóvert
fejtettünk fel, hogy Sara újra felhasználhassa a teljesen jó
fonalat egy másik elképzeléséhez, és a szívének kedves
könyvekről beszélgettünk. Felajánlotta, hogy kölcsönadja
nekem az Éjjelek és nappalok első részének viharvert
példányát kedvenc írójától, Maria Dąbrowskától. Elfogott
a pánik a nagylelkű ajánlattól, mert nem tudtam
elképzelni, mivel magyaráznám meg a könyvet a
kezemben, amikor majd hazamegyek Trudához és
Mateuszhoz.
– De ha el vagy látva olvasnivalóval, máskor is elviheted
– mondta Sara, amikor a hallgatásom már túl hosszúra
nyúlt.
Mikor a nappaliban álló ingaórán majdnem fél hét volt,
akkurátusan letettem a fonalat, és Sara kikísért. Pontosan
kellett indulnom, ugyanis Mateusz katonás napirendet
követett, és mindig hat óra harmincöt és hat óra negyven
között ért haza.
– Viszlát holnap – mondtam az ajtót kinyitva, és
meglepetésemre örökbe fogadó apám állt az ajtó
túloldalán egy kisebb csomaggal a kezében. Ő is éppúgy
meghökkent, mint én.
 – Elżbieta… – szólított a Varsóba költözésünkkor felvett
álnevemen. Sok idő eltelt azóta, de én még mindig
gyűlöltem ezt a nevet. Vér szerinti anyám belehalt a
szülésbe, de apám egyszer azt mondta nekem, hogy
hallotta őt beszélni hozzám végig a várandóssága alatt, és
már a kezdet kezdetén Emiliának szólított. Árulásnak
tetszett most hallgatni az Elżbietára, még ha megértettem
is, hogy nincs más választásom. Ám ez még a kisebb
gondom volt, ugyanis Mateusz tekintete ide-oda járt
köztem és Sara között, aztán elkeskenyedett a szeme. –
Meglep, hogy itt látlak. – Sosem nézett még rám így.
– Én csak… én…
Cserfes ifjú életemben először nem találtam a szavakat.
Saráról Mateuszra néztem, próbáltam kiötleni, miként
fonhatnám össze kettős hazugságom szálait. Van-e mód
úgy elmagyarázni a helyzetet Mateusznak, hogy Sara
számára ne derüljön ki: nem lenne szabad a lakásában
tartózkodnom.
Ha volt is erre mód, nekem nem jutott eszembe.
– Á, csomag Piotrtól? Köszönöm, Mateusz. Biztos a
cukor, amit kértem tőle – mondta Sara, azzal előrehajolt
mellettem, hogy átvegye a pakkot Mateusztól. Aztán felém
fordulva helyesen értelmezte a feszült csendet, és
könnyeden így szólt: – De kicsi Elżbieta, te most tilosban
jársz, ugye?
Éreztem, hogy elfutja a pír az arcomat, és túl
elhasználtnak érződött a levegő Sara szűk előszobájában.
Fejvesztetten viharzottam el Mateusz mellett, és
visszaszaladtam a szobámba.
– Hogy gondoltad ezt, Elżbieta?
– Nem tudom.
– De hát miért csináltad?
– Nem tudom.
– Nem érted, milyen veszélyes ellenszegülnöd nekünk? –
csattant fel Truda, és el nem hullajtott könnyek csillogtak
mogyoróbarna szemében. – Azok után, amit érted tettünk,
hogy vagy képes így elárulni minket?
Nem hatott meg a siránkozása, noha jól tudtam, hogy
megkerülhetetlen igazság rejlik a színjáték mögött.
Amikor Trudával és Mateuszsal elhagytuk a városkánkat,
Trzebiniát, először Łódźba mentünk. Akkoriban Mateusz
már évek óta nem látta a fivérét, de kétségbe voltunk
esve, és nem volt kihez fordulnunk. Piotr bácsi łódźi
gyárának munkafelügyelőjétől értesültünk arról, hogy
Piotr éppen Varsóban indítja be az üzletet, úgyhogy
továbbutaztunk, és végül egy itteni szállodában
bukkantunk rá. A háborút megelőzően többször is voltam
szállodában a vér szerinti apámmal, de nem ismertem
senkit, aki olyan gazdag lett volna, hogy bármelyikben
lakhatott volna. Piotr bácsi, alighogy megtaláltuk,
unokahúgául fogadott engem, és zokszó nélkül
változtatott az életmódján – kibérelt egy lakást, ahol
mindannyian együtt éltünk, és sikerült hamis papírokat
varázsolnia nekem, hogy biztonságban legyek.
Nem igazán tudtuk, szükséges-e egyáltalán hamis
személyazonossággal élnem, ám Piotr bácsi eltökélt volt.
– Ha csak egy kis veszély is mutatkozik, jobb hamis
nevet felvenni – győzködött minket, és máris intézkedett.
 Mateusz egy könyvelőcégnél helyezkedett el
jelentéktelen bérért, és én pontosan tudtam, hogy a
megérkezésünk óta Piotr bácsi anyagi támogatását
élvezzük. Trudától és Mateusztól is rosszulesett, hogy
neheztelnek rám, Piotr bácsi neheztelése viszont súlyos
lelki fájdalmat okozott. Joviális ember volt, könnyen
mosolygott és kapta elő a vodkát, ha ünnepelni vagy
szomorkodni kellett. Sosem láttam még dühösnek.
Fogalmam sem volt, hogy dühös is tud lenni. Erre most itt
mereszti rám a szemét a drótkeretes okuláréja fölött, és
megfeszül az álla.
Mélységesen szégyelltem magam. Összefontam a
karomat a mellemen, és leszegtem az állam, hogy minél
kisebb legyek. Olyan érzés volt, mintha egy kerek órája
lángolna a képem, azóta, hogy Mateusz fülön csípett.
A dorgálás is ugyanannyi ideje tartott.
– Sara azt mondta, hetek óta majd mindennap átjártál
hozzá. Ha barátra vágysz, elintézem neked, hogy játszhass
Katarzynával! – kiáltott fel Truda. Katarzyna Mateusz
egyik munkatársának a tizenkét éves lánya volt. Aranyos
lány, de én zavarba ejtően butácskának és éretlennek
találtam.
– Katarzyna unalmas – csattantam fel. – Még gyerek!
– Te is az vagy – mutatott rá Mateusz az ő béketűrő
szelídségével, habár a tekintete arról árulkodott, hogy ő is
éppolyan feldúlt, mint Truda és Piotr bácsi.
– Az ember nem marad gyerek, ha egyszer belenézett a
fivére halott szemébe. Aki végignézi, ahogy ártatlan apja
az egész közösség szeme láttára hal meg, az nem gyerek
többé.
Pár pillanatig az összes felnőtt szótlanul bámult rám,
félbeszakadt a dorgálás, és egyszerre szánakozással
fordultak felém.
– Alig ismerjük Sarát – tette hozzá Truda megenyhülve.
– Az, hogy kedveled őt, nem jelenti, hogy megbízhatsz
benne.
– Egyetértek, hogy Katarzyna észszerűbb választás
volna Elżbieta számára, ugyanakkor azt is tudnotok kell,
hogy Sara nem jelent fenyegetést ránk – vetette közbe
Piotr bácsi körültekintően.
– Minden tiszteletem mellett, Piotr – kezdte Mateusz,
Piotr bácsi azonban megrázta a fejét, és túlharsogta a
fivérét.
– Hidd el, Sara túlságosan jó ahhoz, hogy a németeknek
dolgozzon. Kedves, jólelkű asszony, ápolónő, a közjóléti és
népegészségügyi ügyosztályon dolgozik.
– Ő a barátom. Egy csomó mindent tanulok tőle, még… –
A védelmezése feletti elszántságomban majdnem
kimondtam, hogy Sara anatómialeckéket ad nekem, de
ahogy Truda szemébe néztem, ráeszméltem, hogy örökbe
fogadó anyám talán nem repesne ettől. – Még kötünk is.
Meg hímezünk.
– Sajnálom, Elżbieta. Látom, hogy nagyon a szívedbe
zártad Sarát, de engedetlen voltál, és visszaéltél a
bizalmunkkal. Muszáj tiszteletben tartanod a
kívánságainkat – mondta tagoltan Mateusz.
Ellöktem a székemet az asztaltól, és felálltam. Nem
tudtam, miért keserít el ennyire, de halálosan
elszomorított a gondolat, hogy épp azt az egyetlen dolgot
kell elveszítenem, amire ráhatásom van. Ezért ahhoz a
módszerhez folyamodtam, mint a legtöbb kamasz, amikor
zavarban van, szégyelli magát, csalódott, és dühös: azok
ellen fordultam, akik a legjobban szeretnek.
– Utállak titeket! Mindkettőtöket! Tönkretettétek az
életemet! Bárcsak…
– Emilia – szólt fahangon Piotr bácsi, és olyan ritkán
hangzott el az igazi nevem, hogy döbbenten hallgattam.
Amikor ránéztem, már valamicskét szelídült az
arckifejezése. – Hadd adjak neked egy tanácsot,
gyermekem. Sose mondj olyat haragodban, amit aztán
megbánhatsz. Eredj a szobádba, hadd beszéljek Trudával
és Mateuszsal.
Könnyek csípték a szememet, amikor kimentem. Az
ágyra vetettem magam, és mindenféle elhamarkodott
gondolat kavargott a fejemben. Felmerült bennem, hogy
elszököm, aztán elvetettem az ötletet. Aztán arra
gondoltam, hogy csak azért is átlógok Sarához, de ezt is
elvetettem. Truda és Mateusz reakciója azt sejtette, hogy
véget értek számomra a szabadság szűkre szabott
időszakai.
Csalódottságom és zavarom igen hamar új érzéseknek
adta át a helyét: a szégyennek és a megbánásnak. Truda
és Mateusz nem tette tönkre az életemet, megmentettek,
sőt ezáltal éppen a saját életüket döntötték romba.
Apámat az egész falu szeme láttára végezték ki a háború
elején. Truda és Mateusz még ugyanaznap befogadott a
családjába. Trzebiniában nehézzé vált az élet, ahogy
máshol is ebben a hatalmas országban, örökbe fogadó
szüleim mégis, a körülmények ellenére aránylag
kényelmes életmódot alakítottak ki, még a háború alatt is
jól éltek. Piotr bácsihoz hasonlóan Mateusz is örökölt az
apjuktól egy szép bevételt termelő textilgyárat. Trzebiniai
otthonunk nagy és takaros volt, a barátaink melegszívűek
és számosak.
Aztán a múlt évben az éjszaka közepén betoppant
hozzánk a fivérem, Tomasz, és másnap ebédidőre minden
megváltozott. Tomasz zsidókat bújtatott, amiért kivégzés
járt – nem csupán neki, de a közvetlen családtagjainak is.
Lehetetlen helyzetbe került az én bátor, remek bátyám.
Lebuktatták, és tudta, hogy a jegyese megmentése
érdekében kénytelen lesz feladni magát, ami egyúttal
biztos halált jelent a számára, és utolsó élő
családtagjaként én is veszélybe kerültem. Fogalmunk sem
volt arról, hogy tudnak-e a németek a létezésemről,
tudják-e, kik az új családom, vagy egyáltalán keresnek-e
engem. Mateusz és Truda azonban a menekülés mellett
döntött, mintha közvetlen életveszélyben lettem volna.
Önként feladtak mindent csak azért, hogy én
biztonságban legyek. Ha nincs a jó Piotr bácsi, akkor most
nyomorognánk, hiszen mindent hátrahagytunk
Trzebiniában.
Mire felhangzott az ajtóm felől a szelíd kopogtatás, és
Mateusz belépett, már zokogtam szégyenemben. Amikor
letelepedett az ágyam szélére, felültem, és a karjába
vetettem magam. Átölelt, és azt dörmögte:
– Tudom, hogy rettentő nehéz ez neked, Emilia, de
tényleg nagyon fontos, hogy ne hazudj nekünk. Érted,
hogy miért kell titkolóznunk. Tudom, hogy érted.
– De hónapok teltek el azóta – pityeregtem. – Nem
lazíthatnánk most már egy kicsit?
– Abban a percben, hogy elkezdünk lazítani, rögtön meg
is bánnánk, hogy elbíztuk magunkat. – Megmerevedtem,
és Mateusz még szorosabban ölelt. – Ezt most azért
mondom, mert azt akarom, hogy óvatos legyél; az a
legjobb módja annak, hogy biztonságban maradj. Truda
és én úgy szeretünk, hogy arra nincsenek szavak. Veled
lett teljes a családunk. Azért oltalmazunk olyan féltőn,
mert ezt diktálja a szívünk. Megértem, hogy
összebarátkoztatok Sarával, és Piotr váltig állítja, hogy
megbízhatunk benne… s hogy talán ő is merít valamelyes
megnyugvást a társaságodból.
– Szerintem magányos – mondtam, kipislogva a
könnyeket a szememből. – És lehet, hogy én is az vagyok.
– Akkor ezután is találkozhatsz vele, de meg kell
ígérned, hogy betartod a szabályokat. Én csupán a
legjobbat akarom neked. Azt hittem, illetve reméltem,
hogy mostanra már sikerült ezt bebizonyítanunk.
– Sikerült. És hálás is vagyok. Csak néha…
– Hiányzik neked Alina.
Átjárt a bánat a név hallatán. Alina Truda húga volt, de
én is a testvéremként gondoltam rá, ugyanis Tomasz
jegyese volt. Tomasz, mielőtt feladta magát a németeknek,
segített Alinának elszökni Lengyelországból, egy
teherautó rakterében csempészték ki a falunkból. Isten
segedelmével már biztonságban volt Angliában. Ennek
örültem. Ugyanakkor sajnáltam is, hogy nem maradt,
mert nélküle bajos volt eligazodnom a zűrzavarban.
– Alina mindig hagyott engem beszélni – mondtam
elszoruló torokkal. – Meghallgatott, még ha olyan
kérdéseket tettem is fel, hogy nem válaszolhatott rájuk.
Hagyta, hogy kimondjam őket, és ettől én is jobban
éreztem magam.
– Sara is ilyen?
– Nem igazán. Hiszen nem mondhatom meg neki, hogy
ki vagyok, és miért vagyunk itt. És esküszöm, soha nem
szoktunk a németekről beszélni. Csak könyvekről,
művészetről meg zenéről, és tanítgatott kicsit a…
tudományokra is.
A negyedik osztály végén fejeztem be az iskolát, azóta
Truda odahaza tanított, vegyes sikerrel: az ő iskoláztatása
is hiányos maradt, mivel a szülei nem engedhették meg
maguknak, hogy gimnáziumba írassák. Mateusz, aki
elvégezte a középiskolát, sőt még egyetemre is járt,
támogatta a tanulási törekvéseimet, és most megértést
láttam felcsillanni a szemében.
– Jól van, Elżbieta – dörmögte. – Engedélyt kapsz, hogy
továbbra is átjárj Sarához esténként, de meg kell ígérned,
hogy soha többé nem hazudsz nekem. És azt is meg kell
ígérned, hogy soha nem mondod el neki az igazat a
családunkról.
– Megígérem.
És ezt komolyan is gondoltam. Mázli, hogy
engedélyezték a találkozásokat Sarával, és nem állt
szándékomban további kockázatokat vállalni. A Sarához
fűződő barátságom jelentette számomra a fényt egy
máskülönben szürke létezésben.
 4
Roman

– SZERVUSZ – mondtam. Az asztal túloldaláról, egy

szakasztott ugyanolyan gép mögül, mint az enyém,
Galamb pislogva nézett rám, miután visszatért az
illemhelyről. Órákba tellett kitalálnom, hogyan
indíthatnám el a beszélgetést. Nem voltam gyakorlott
fecsegő.
– Hozzám beszélsz? – kérdezte a mellére bökve.
Összevontam a szemöldököm.
– Ki máshoz?
Ferde mosolyra húzta a száját.
– Roman, több mint egy éve dolgozunk egymással
szemben, és még soha nem szóltál hozzám. Egyszer sem.
Tudod egyáltalán a nevemet?
– Galamb.
– Talán meglep, de a Galamb nem az igazi nevem –
nevetgélt.
Megköszörültem a torkomat, és lenéztem a
varrógépemre, állítottam a cérna feszességén, előbb
feszesebbre, majd lazábbra vettem, csak hogy
elfoglaltságot színleljek. Kínos volt, hogy máris túl nagy
feneket kerítettem a beszélgetésnek. Munkatársam ismét
felnevetett, fesztelenül és könnyeden.
– Chaim vagyok, és örülök, hogy végre-valahára
megismerhetlek.
Biccentettem, és újból a gépemre fordítottam a
figyelmem. Sala gyára egész álló nap Stiefelriement, azaz
közönséges bőr csizmaszíjat állított elő, amivel a német
katonák szorosra húzták a bokájuk körül a lábbelit. Mivel
mind ritkábban lehetett hozzájutni minőségi
csizmabőrhöz, a katonák kénytelenek voltak mérettől
függetlenül olyan csizmával beérni, amilyen éppen volt.
A csizmaszíjaink lehetővé tették a katona számára, hogy
akár több számmal nagyobb lábbelit viseljen, ha csak
olyat tudott szerezni. Jóval több kilométert bírt masírozni
vízhólyagok nélkül. A mi szíjaink tették lehetővé, hogy
nem repült le a katona lábáról a csizma, amikor hasba
rúgta az ártatlan zsidót.
Minden egyes szíjnál, amelyet megvarrtam, rosszat
kívántam a viselőjének. Tudtam, hogy a többiek is így
éreznek az üzemben, még ha nem mertünk is ennek
hangot adni. Kéttucatnyian voltunk Sala gyárában, csupa
fiatalember három nagyobb brigádra osztva.
A mögöttünk lévő asztaloknál dolgozók formára vágták a
bőrt, aztán Chaim, én és még fél tucat fiatalember
hurkokat varrtunk a bőrök egyik végére. A szalag végén
egy nyolctagú csapat lyukakat fúrt a szíjakba, és
felrögzítették rájuk a csatokat. Sala az elszállítás előtt
darabonként ellenőrizte az áru minőségét.
Chaimmal órákon át néma csendben dolgoztunk.
Miután jó egy éve voltam a gyárban, már nem sajgott a
hátam, amikor a gép fölé görnyedtem, és bőrkeményedés
borította a kezemet a megfelelő pontokon, így kényelmes
tompultságba merülve bátran szabadjára engedhettem a
gondolataimat munka közben. Bakugrásnak tűnt volna,
hogy miután végre megtudtam Chaim valódi nevét,
nekiszegezzem a kérdést, hallott-e valami érdemlegeset
arról, mi vár a gettólakókra, ezért úgy döntöttem, hogy a
munka utánra halasztom a dolgot. Ám amikor
ebédidőben átcsoszogtam az üzemi étkezdébe, Chaim a
nyomomba szegődött, és leült mellém. Biccentéssel
nyugtáztam a jelenlétét, és visszatértem a zabkásámhoz.
Miután aznap elhagytam a gyárat, ellenőriztem, hogy
megvan-e a zsebemben a szappan, majd útnak eredtem a
Zamenhof utcai árus felé. Úgy elmélyedtem a
gondolataimban, hogy csak bizonyos idő után figyeltem
fel a mellém felzárkózó lépésekre. A viseltes csizmájáról
ismertem fel Chaimot. Mulatságosnak találta, hogy végre
észrevettem.
– Mi kéne? – kérdezte, és semmitmondó arckifejezésem
láttán türelmes mosolyra húzta a száját. Chaim néhány
centivel alacsonyabb volt nálam, ám széles válla azt
sejtette, hogy egy jobb világban keménykötésű, markos
legény lehetett volna. Hollófekete haja állandóan kócos
volt, mintha folytonosan nyírásért kiáltott volna. Ha
anyám nem ragaszkodik hozzá, hogy tartsam rendben a
fejemet, kétségkívül az is hasonlóképpen festett volna.
Azon tűnődtem, vajon élnek-e még a szülei.
– Valami a feketepiacról? – ösztökélt Chaim. – Segítség
kell? Vagy csak információ?
– Jó egy évig utálatos voltam veled, és így kezdesz velem
beszélgetést?
 – Nem szívjóságból vettél tudomást rólam. Három
dologról szoktak beszélni manapság: a régi szép napokról,
jelen valóságunk végtelen sivárságáról, és a ritka
kivételek… ők a kedvenceim… – Elhallgatott, és mosolyra
húzta a száját. – Hát, ez a ritka kivétel meg a jövőről akar
beszélni. Tudom, hogy te nem a múltban élsz, mert akkor
derűsebb lennél. – Felmordultam egyetértésem jeléül.
Kijelenthetjük, hogy nem a napsugaras természetemről
voltam híres. – És van egy olyan sejtésem, hogy nem is
abba a típusba tartozol, akit a jelen emészt fel, azok
ugyanis jóval többet keseregnek nálad. Ebből azt a
következtetést vonom le, hogy azért próbáltál meg szóba
elegyedni velem, mert vagy segítségre van szükséged, és
kifogytál a lehetőségekből, vagy pedig hallottad a
szóbeszédet, hogy változások jönnek, és tudni szeretnéd,
hogy a pletyka melyik változata igaz. Így van?
– Még ha csakugyan változások jönnek is – ismételtem
rezerváltan –, nem tudhatjuk, hogy mifélék.
– Néhányan tudjuk – felelte egy vállrándítás
kíséretében.
– Te mit tudsz?
– Valamikor a közeljövőben táborokba deportálnak
minket.
– Ezt a híresztelést már hallottam – dünnyögtem.
– Ez nem híresztelés, ez az igazság. És amint
megérkeztünk, végeznek velünk.
A hangjába egy csepp érzelem sem vegyült.
– A mostohaapám szerint nem ölhetnek meg minket,
amíg ingyen munkaerőt jelentünk nekik. Hallotta
rebesgetni, hogy a németek hatalmas gyárakat építettek
Treblinkában, ott mindenki kap majd munkát, meg az
életkörülmények is sokkal jobbak lesznek.
Chaim felröhögött.
– Mit akarsz, mesékbe ringatni magad, vagy hogy
nyíltan beszéljek?
– Te sem tudhatod nálam jobban. Honnét tudnád?
– Nem mondhatom meg, honnan, de azt elmondhatom,
amit tudok. Januárban valaki megszökött a chełmnói
táborból. A saját szemével látta, hogy százasával végzik ki
a rabokat. Azt mondta, hogy ez egy igen jól szervezett
megsemmisítési program.
– Hogy tudnának annyi embert megölni? És minek
bajlódnának vele? Tán nem elég gyorsan halunk éhen? –
mormogtam dühödten. Eleget akartam tenni anyám és
mostohaapám kérésének, hogy szerezzek hiteles
információt, de remegett a gyomrom már a puszta
gondolattól is, hogy lehet valami igazság a pletykákban. –
Nem. Ez képtelenség.
– Mit akarsz te tulajdonképpen, Roman? – szegezte
nekem a kérdést Chaim. Hirtelen állt meg, amiből
megértettem, hogy balra van dolga, miközben én már
fordultam volna jobbra. Vetettem rá még egy pillantást,
gondolatban elkönyveltem átverésekkel csencselő
félbolondnak, és megráztam a fejem. Kizárt dolog, hogy
beavassam a családomat eszmecserénk részleteibe.
Kiderült, hogy voltaképpen csak a szóbeszédek cáfolatát
akartam hallani.
– Szerintem tudni akartad, amit én, mégpedig azért,
hogy megments valakit. A barátnődet talán, vagy a
családodat.
– Mondtam már. Nem akarok tőled semmit.
– Roman.
Türelmetlenül pillantottam rá.
– Ha rájöttél, mit akarsz, fordulj hozzám bizalommal.
Ismerek pár embert.
Ingerült sóhajjal folytattam utamat az utcai árushoz. Ott
elcseréltem silány kis szappandarabkámat némi
fehérrépahéjra meg egy sárgarépavégre anyámnak, és
hazafelé gondosan elkerültem azt az elhagyatott
mellékutcát, ahol előző este a kenyeret találtam.

– Jó reggelt, barátom.
Chaim újabban így üdvözölt reggelente. A legtöbb
munkanapon jóformán megállás nélkül karattyolt, és
sportot űzött abból, hogy elkísérjen ugyanazon a
háztömbnyi szakaszon, miután elhagytuk az üzemet. Én
morózus voltam vele, vagy épp egyenesen
keresztülnéztem rajta, ő azonban nem tágított. Miután
már jó ideje tudatosan kerültem mindennemű kötődést a
munkatársaimmal, azt hittem, Chaim barátkozási
kísérleteit is játszva hárítom majd, de eltelt három hét, és
érthetetlen módon megkedveltem.
– Jó reggelt – sóhajtottam, a gépemhez telepedve.
– Jól aludtál?
– Ki alszik jól manapság?
– A családoddal élsz?
– Te sosem hagysz fel a faggatózással? – Élesebbre
sikeredett a kérdés a szokásos szelíden zsémbes tónushoz
képest. Chaim felvonta busa szemöldökét. Egy pillanatig
azt hittem, végre sikerült annyira a lelkébe gázolnom,
hogy felhagyjon a pajtáskodással. Döbbenten ébredtem
rá, hogy sajnálatot érzek, majd rögtön utána
megkönnyebbülést, amikor felvihogott, és megrázta a
fejét.
– Látom, ma bal lábbal kelt fel az én barátom.
Később, ahogy az üzemet elhagyva egymás mellett
battyogtunk az első háztömbnyi távon, engedtem egy
hirtelen jött késztetésnek.
– Hol laksz? – kérdeztem.
– A Twarda utcában.
Az nem is eshetett volna távolabb a lakásunktól, de
aznap úgysem volt mit ennivalóra cserélnem, és a
szemeteskukák átkutatásától eltekintve nem volt más
tervem. Azonkívül a Twarda utca a Kisgettóban volt, ahol
a tehetősebb családok éltek, vagyis ígéretesebb
vadászterületet jelentett. A tömb végét elérve nem jobbra
mentem tovább, hanem befordultam Chaimmal balra.
Nem tett megjegyzést, és több háztömbnyit gyalogoltunk
szótlanul, mígnem halk hangon beszélni kezdett:
– A szüleim Londonban vannak. Közvetlenül a
megszállás előtt utaztak ki látogatóba a nővéremhez. Én
Varsóban maradtam, mert akkor kezdtem az egyetemet,
és amúgy is csak egy hónapra mentek. Anyám nem is
akart. Nyugtalankodott, hogy Hitler le fog rohanni
minket… de a nővérem súlyos beteg volt, és a kisbabája is
akkoriban jött világra, így a szüleim végül választani
kényszerültek, hogy engem igyekezzenek megóvni egy
lehetséges veszedelemtől, vagy a nővéremnek segítsenek
a valós bajában. Aggódom értük, főképp mert az elején
jött néhány levél anyámtól, és pontosan tudom, hogy
gyötri a bűntudat, amiért itt hagytak. Mégis örülök,
hogy nincsenek velem. Boldoggá tesz a tudat, hogy
biztonságban vannak.
– Sokat beszélsz.
– Te pedig, barátom, nem beszélsz eleget, és nem tudom,
feltűnt-e már neked, de szokatlanul tüskés vagy. –
A homlokomat ráncoltam, mire felnevetett. – Te is
egymagad vagy?
– Ha tényleg magad vagy, kivel laktál eddig? Hogy tudtál
életben maradni? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva
Chaim kérdését.
– A mázlista kevesek egyike vagyok – felelte Chaim
fesztelenül. – A szüleim barátai fogadtak be, és a háztartás
legifjabb tagja lévén megengedik, hogy a kádban aludjak,
méghozzá egyedül. Főúri életet élek.
– És az ennivaló? Pénz?
– Elhoztam, amit tudtam, amikor ideköltöztettek. És
leleményes vagyok. Elboldogulok.
– Amit Chełmnóról mondtál – bukott ki belőlem –, az
igaz? Tudsz még mást is?
– Minden igaz, amit mondtam neked.
– Nem ez az első alkalom, hogy híreszteléseket hall a
mostohaapám.
– Én is hallottam már utóbb alaptalannak bizonyuló
pletykákat, szóval megértem, ha kételkedsz. De ez most
hitelt érdemlő információ. Vannak közös barátaim a
Chełmnóból megszökött emberrel. Való igaz, hogy
másodkézből hallottam, de csak másodkézből, és
megbízom a forrásomban. – Lehalkította a hangját. – Ha
voltaképpen az a kérdésed, hogy mit teszünk az
információ ismeretében, abban is tudok segíteni.
– Nem – feleltem.
– Nem akarsz harcolni?
– Dehogyisnem – mondtam, hirtelen lefékezve. Chaim
felvont szemöldökkel fordult vissza felém. – Csak közben
meg kell óvnom a legfontosabbat, mert csak ez maradt
nekem.
– A családod – vélelmezte Chaim.
– Pontosan.
– Ezt megértem – mondta könnyeden, aztán a járdára
mutatott, és ment tovább, mintha nem az imént
utasítottam volna vissza a mézesmadzagot, amit elhúzott
előttem. – Gyere, cimbora, ne maradozz le. Ha tudtam
volna, hogy ugyanolyan csigalassan gyalogolsz, mint
ahogyan varrsz, akkor sosem engedtem volna, hogy
hazakísérj.
 5
Emilia

A VARSÓI ÉLET MAJD MINDEN TEKINTETBEN különbözött a

tzrebiniaitól, de én csak éjjel engedtem meg magamnak,
hogy a különbségeken gondolkodjam. Három év telt el
apám halála óta, és még mindig őrizgettem egy emléket,
ahogy a szépséges szobámban lustálkodom apám
lakásában, a tulajdonában lévő rendelő hátulsó
traktusában. Emlékeztem a halvány rózsaszín függönyre,
amelyet sosem látott anyám varrt nekem még a
születésem előtt, a fehér-zöld tapétára meg a bolyhos,
barna szőnyegre, és mind közül a legkedvesebbre: ahogy
apám a hall átellenes oldalán lévő ágyában horkol. Még
az a szoba is hiányzott nekem, amelyikben Truda és
Mateusz pazar lakásában aludtam – habár nem
gondoltam rá a saját szobámként, amíg el nem kellett
hagynunk.
A Piotr bácsi által bérelt lakás egy útvesztő volt: a
szobák többsége a harmadik emeleten helyezkedett el, az
én szobám viszont egy félemeletszerűn volt, lépcsőn
kellett felmenni. Egy szűk kis padlástérbe volt beépítve.
Akármit csináltam, mindig enyhe porszag töltötte be a
szobámat, és mindig penészszagú volt a gyapjútakaróm.
Az ágymatrac puha, a takaró ellenben szúrt, és a háború
kezdeti napjaiban a légitámadások során megsérült a tető
meg a szobámat megvilágító, csúcsíves ablak. Piotr bácsi a
beköltözésünkkor betapasztotta a plafont és az
ablakkeretet, de mivel nemigen lehetett építőanyagot
szerezni, kénytelen volt össze nem illő, használt téglákkal
dolgozni, a habarcsba meg szénát kevert, hogy jobban
tartson, és helyenként kiálltak a szálak. Néha a
szénaszálakat nézegetve azon tűnődtem, hogy a tető
túloldalán talán patkányok rágcsálnak. Lehet, hogy
beomlik rám a tető, és azokat a patkányokat fogom
utoljára látni.
Túlfejlett képzelőerőm dacára viszonylagos
biztonságban voltam ott, mégis minden levegővétel
eszembe juttatta, hogy nem otthon vagyok, és ezt aztán
még sötétebb gondolatok követték – hogy örökre
elveszítettem az otthonomat, hogy én vagyok igazi
családom egyetlen életben maradt tagja. Olykor
felébredtem éjszakánként, és mielőtt tudatosodhatott
volna bennem, hogy hol vagyok, szobám illata eszembe
juttatta, hogy az új, állandó státuszom: elveszett.
A hangok is másmilyenek voltak. Trzebiniában a régóta
bevezetett kijárási tilalom azzal járt, hogy esténként
halálos csend borult álmos kis falunkra, mármint a
legtöbb esetben. Olykor kiáltozás, lövöldözés vagy más,
bajra utaló zajok hallatszottak.
Varsóban sosem volt csend, még éjszaka sem. Amikor
ideköltöztünk, a lövésekkel, a sírással és a kutyaugatással
teli háttérzajtól aludni sem bírtam. Azóta már
hozzászoktam, a tizennegyedik születésnapomat
megelőző éjszakán mégsem jött álom a szememre.
 Nem az izgalom tartott ébren; tudtam, mire
számíthatok a születésnapomon. Piotr bácsi szabadnapot
vett ki, és ködös ígéreteket tett egy izgalmas kirándulásra,
én azonban pontosan tudtam, mit tervez, ugyanis
kihallgattam Trudát és Mateuszt, amikor megtárgyalták,
hogy elengedjenek-e a hazugságaim után. Csak az előző
héten derült fény a turpisságomra, még friss volt a
csalódásuk.
Nem lelkesedtem Piotr bácsi tervéért, hogy menjünk ki
a Krasiński térre megnézni a virágvasárnapi mulatságot.
Fogalmam sem volt, hogy fest egy efféle mulatság, csak
annyit tudtam, hogy amire a németek a jóváhagyásukat
adják, az nekünk, polákoknak aligha lehet szórakoztató.
Ennek ellenére azon kaptam magam, felháborít a
gondolat, hogy Truda és Mateusz esetleg nem enged majd
el.
Apám mondta hajdanán, hogy néha nem lehet
kiigazodni az embereken, és minél idősebb lettem, annál
jobban átéreztem ennek az igazságát, magamra
vonatkoztatva is. Önmagában az a tény, hogy Truda és
Mateusz megtilthat nekem valamit, egyszerre képtelenül
csábítóvá is tette számomra. Ez az aggasztó séma mind
világosabban rajzolódott ki előttem.
Így aztán csak forgolódtam, és fújtattam, és bosszúsan
morogtam, csapkodtam kézzel-lábbal, úgy feldühített,
hogy nem bírom leállítani az agyamat. Talán ezért is
tartott olyan sokáig, mire elért hozzám a hang.
Kimerülten, mégis tökéletesen éberen, fokozatosan egy
újfajta neszre lettem figyelmes a szokásos kakofóniában.
Csak nem egy kiscica? Kikeltem az ágyból, és e
lehetőségtől izgalomba jőve az ablakhoz mentem.
Természetesen nem tarthattunk macskát, de ha egy kóbor
állat bolyong a tetőn, akkor talán keríthetnék neki egy
falatka ennivalót, és megpróbálhatnám magamhoz
édesgetni. Óvatosan kinyitottam az ablakot. Most is
fojtottan, csak valamivel hangosabban hallatszott, habár
sajnos már nem tűnt macskanyávogásnak. Igyekeztem
azonosítani a hangot meg az irányt, hogy hol lehet a
forrása, aztán rájöttem: Sara lakása az, az emeleti
vendégszoba szintén a padlástérben, mely szomszédos
volt az én szobámmal.
Felhúztam az ablakot, és a falhoz tapasztottam a fülem.
Amikor ez a módszer hatástalannak bizonyult, egy hosszú
pillanatig a szakadt tapétát bámulva füleltem a tompa
neszre, amely egyre halkult, majd elenyészett.
Győzött a kíváncsiságom. Sosem vert még ilyen
hangosan a szívem, amikor kiaraszoltam a folyosóra, és
nesztelenül elindultam lefelé a lépcsőn, olyan súlytalanul
igyekeztem mozogni, ami már fizikai képtelenség volt. De
nagyon későre járt, a város meg nagyon zajos volt. Piotr
bácsi, Mateusz és Truda az alsó szinten aludt, és egyikük
sem riadt fel. Az előszobában leemeltem a lakáskulcsot a
kampóról, zsebre vágtam, aztán amilyen halkan csak
tudtam, belekotortam a kisasztal fiókjába Sara
pótkulcsáért.
Lélegzet-visszafojtva kinyitottam a bejárati ajtót,
közben elátkoztam a nyikorgó zsanérokat, és alighogy
kiléptem a folyosóra, a szemem sarkából mozgásra lettem
figyelmes. A villanykapcsoló után nyúltam, és máris
életre keltek a folyosón lógó villanykörték – egy pillanatra
olyan világosság támadt, hogy hunyorognom kellett.
Aztán ahogy hozzászokott a szemem, egy alakot láttam
elsietni a lépcső felé: egy velem egyidős vagy valamivel
fiatalabb kislányt. Amikor elért a korlátig, visszanézett
rám, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Az övé
élénk volt, és olyan rémület ült benne, amilyet én még
csak egyszer éltem át – aznap éjjel, amikor belenéztem a
halott bátyám szemébe, és azon tűnődtem, hogy a
csudába fogok megmaradni egy értelmetlenné vált
világban, aznap éjjel, amikor elhagytuk Trzebiniát.
– Jól vagy?– kezdtem suttogva, de eltűnt, mielőtt
befejezhettem volna a mondatot. Hallottam a léptei puha,
ütemes neszezését, ahogy lesietett a lépcsőn, aztán
csukódott a kapu, ahogy kiszaladt az utcára. Újra egyedül
voltam, és felfigyeltem a folyosón uralkodó zűrzavarra.
Cseppek és kisebb tócsák pettyezték a padlódeszkákat, és
egy meghatározhatatlan, ámde rendkívül kellemetlen
szagot éreztem. Hátrapillantottam az ajtónkra, és
keservesen megbántam, hogy nem húztam cipőt. Ahogy
kijjebb merészkedtem a folyosón, és a csupasz lábujjaim a
piszkos vízhez értek, igyekeztem nem belegondolni,
honnan eredhet. El akartam hitetni magammal, hogy
Saránál csőtörés van, ez azonban nem adott
magyarázatot a lépcsőn látott idegenre. Felmerült
bennem, hogy haza kellene menni, visszabújni az ágyba,
és úgy tenni, mintha semmit sem láttam volna. Egy
pillanat alatt elvetettem az ötletet. Akármi zajlik is, Sara
biztosan hálás lesz a segítségemért a takarításnál, főképp,
ha a bejárati ajtóig ér a mocsok. Wójcik úr a másodikról
nagyon háklis volt a közösségi terek tisztaságára, és Sara
biztosan nem szeretne vele összetűzést.
Ez a gondolat megerősítette tervem helyénvalóságát, és
merészebbek lettek a lépteim. Mire elértem az ajtóig, már
meg is győztem magam, hogy ez most nem engedetlen
kószálás az épületben éjnek évadján, hanem keresztényi
cselekedet: segítséget nyújtok a szomszédomnak.
– Sara? – szóltam halkan, ahogy kinyitottam az ajtót, és
beléptem. Odabent sokkal erősebb volt a folyosón érzett
szag, önkéntelenül öklendezni kezdtem tőle. Pánikba esve
a számhoz nyomtam az öklömet, és rémülten néztem
szét a szobában. Végül nem hitegettem magam tovább: ha
csakugyan csőtörés van Saránál, akkor a vécében van a
baj, és épp szennyvízben tapicskolok. – Sara –
szólongattam ismét, és becsuktam az ajtót. Odafentről
ugyanolyan hangokat hallottam, mint korábban a
szobámból – ám közelebbről már egyáltalán nem
macskanyávogásnak tűnt, hanem mintha egy kisgyerek
sírt volna.
Végigszaladt a hátamon a hideg, libabőrös lettem. Úgy
kalapált a szívem, hogy a fülemben hallottam a
dübörgést. Felmerült bennem, hogy sarkon fordulok,
visszalopózom, bebújok az ágyba, és a fejemre húzom a
takarót. De csak nem akart összeállni a kirakós. Mi köti
össze a szennyvízszagot meg a folyosón látott káoszt a
furcsa kislánnyal és a síró gyerekkel?
Megindultam felfelé a lépcsőn, a sáros lábnyomokat
követve. Remegő kézzel megfogtam a korlátot, de nem
torpantam meg. Odafent megálltam, és az ajtóra
tapasztottam a fülemet. Valakik fojtott hangon
beszélgettek odabent. A szavakat nem tudtam kivenni, de
legalább ketten voltak, és felismertem Sara vigasztaló
hangját. Vettem egy mély lélegzetet, és halkan
bekopogtattam:
– Sara?
Rögtön elhallgattak, majd Sara természetellenesen
magas hangon kiszólt:
– Elżbieta? Ne gyere be!
Lázas hangok szűrődtek ki a hálószobájából, és tudtam,
hogy szót kellene fogadnom, és jobban tenném, ha
elmennék. Ádáz kíváncsiságom mégis arra késztetett,
hogy belépjek. Mindjárt több dologra is felfigyeltem: egy
halom vizes, sáros ruhára a Sara vendégágya előtti
rongyszőnyeg közelében, és magára Sarára, aki egy
félmeztelen kisgyerek vállát fogta, és éppen betuszkolta a
ruhásszekrénybe. Olyan hirtelen csukta rá az ajtót, hogy
kis híján becsípte a gyerek ujjait. Aztán a hátát a
szekrénynek vetette, felszegte az állát, és összefonta
a karját.
– Te meg mit bóklászol ilyen későn? – kérdezte.
Rámeredtem, alig akartam hinni a szememnek. Minden
olyan gyorsan történt. Tényleg egy kisgyereket láttam?
Biztos nem. Miért tartana Sara egy gyereket a
ruhásszekrényében?
A sáros ruhakupacra vándorolt a pillantásom, és mély
lélegzetet vettem. Ismét megcsapott a csatornaszag,
eltakartam az orromat meg a számat, és összeszűkült
szemmel néztem Sarára.
– Az egy gyerek?
– Nincs itt semmilyen gyerek – vágta rá, és felém lépett.
– Álmodsz. Mars vissza az ágyba!
A szekrény azonban rácáfolt erre, ugyanis fojtott
zokogást hallottam. Sara a szemembe nézett, a tekintete
jóformán könyörgött, hogy ne figyeljek oda, de én
természetesen nem engedelmeskedtem.
– Engedd ki! – kiáltottam, és Sarához léptem.
– Semmi baja – mondta Sara beletörődőn sóhajtva. –
Mind jól vannak.
Megfordult, kinyitotta a szekrényajtót, és csitítón
dünnyögött, miközben négy kisgyermeket terelt ki a
szekrényből. Kettő anyaszült meztelen volt, tele sár- és
piszokfoltokkal. Egy kisfiú teljesen fel volt öltözve, a
fejébe nyomott takaros, fekete sapkájától a spárgával
körbetekert, sáros zsákvászonból hevenyészett
lábbelijéig. Az utolsó gyerek, a kislány, akit sírni
hallottam, ruhában volt, de mezítláb. Sarára néztem,
majd ismét a gyerekekre.
Addig a pillanatig azt hittem, tudom, mit jelent félni, de
rá kellett jönnöm, hogy számomra eladdig
elképzelhetetlen mélységei is léteznek a félelemnek. Ezek
a gyerekek – ezek a csontsovány, szurtos gyerekek – úgy
festettek, mint akik menten holtan esnek össze a
rettegéstől.
Megdörzsöltem a szemem, hátha attól majd eltűnnek,
de nem képzelődtem. Bármilyen fáradt és zavarodott
voltam, a szobát belengő bűzt nem lehetett figyelmen
kívül hagyni.
– Csak meregeted a szemed vagy hozol törülközőket? –
kérdezte Sara élesen. Becsuktam a számat, és leszaladtam
a lépcsőn, kis híján elcsúszva az egyik tócsán.
Összeszedtem néhány törülközőt Sara
fehérneműsszekrényéből, és visszamentem a szobába,
ahol letettem őket az ágyra. Sara fogta az egyiket, és
leguggolt, hogy óvatosan letörölgesse a piszkot a most is
pityergő, legkisebb lány arcáról. Rám se nézve,
odavetette: – Most pedig, Elżbieta, eredj és készíts
fürdővizet. Olyan forró legyen, amilyet csak kibírsz. És
szappan is kell, találsz egy új csomaggal a konyhában a
mosogató alatt. Vigyél be mindent a fürdőszobába, aztán
eredj haza, és feküdj le.
– Nem értem. Kik ezek a gyerekek?
– Egy barátom gyerekei, most én vigyázok rájuk.
– Akkor miért rejtetted őket a szekrénybe? És miért
vannak összekenve… – Bennem rekedt a szó. – Miért ilyen
piszkosak? – Sara kifejezéstelen tekintettel nézett rám.
Egy pillanatra elhitettem magammal, hogy létezik
teljességgel észszerű magyarázat minderre, csak én
vagyok túl korlátolt. Hanem egy szempillantással azelőtt,
hogy visszafordult volna a kislányhoz, vakrémületet
fedeztem fel Sara tekintetében. – Hazudsz.
– Ez nagyon bonyolult, és…
– Nem vagyok már gyerek.
Sara derűs mosolyt vetett rám a válla felett.
– Tizenhárom éves vagy. Nagyon is gyerek vagy még.
 – Holnap leszek tizennégy, Sara. És érettebb vagyok a
koromnál, manapság mindenki érettebb a koránál.
– Milyen igaz. – Nagyot sóhajtva felállt, és a szemembe
nézett. – A barátommal történt otthon egy kis baleset, és a
gyerekeket is elárasztotta a mocsok. Egy kisgyerekre
nagyon veszélyes a szennyvíz, ezért megkért, hogy
vigyázzak rájuk, amíg ő feltakarít. Van még kérdésed?
– Miért rejtetted el őket?
– Megijesztettél. Ez minden.
– Megijesztettelek, erre te belökdösöl négy gyereket egy
kicsi szekrénybe? – hitetlenkedtem.
Sara rettenthetetlenül, már-már kihívóan nézett rám:
merjem csak megkérdőjelezni.
– Későre jár. Fáradt vagyok, és nem volt helyén az
eszem – felelte, végül lepillantott a zokogó kislányra.
Sóhajtva lehajolt hozzá, a karjába vette, és a fülébe
duruzsolt. Olyan halkan beszélt, hogy a szavakat nem
tudtam kivenni, az egyik mégis megütötte a fülemet, és
nyugtalanság áradt szét a testemben.
Sara jiddisül beszélt a gyerekhez, és egyszerre értelmet
nyert az előttem kibontakozó, képtelen jelenet.
– Elżbieta, meg kell nyugtatnom a kicsit, rendbe kell
szednem a gyerekeket, neked pedig le kell feküdnöd. –
A kislány Sara vállára hajtotta a fejét, onnan bámult rám.
Beesett arcában óriásinak tűnt a sírástól vörös szempár.
A legszörnyűbb mégis a bőre színe volt: betegesen
szürkéssárga ott, ahol Sara letörölgette a koszt az arcáról.
– Mi baja van a kislánynak? – suttogtam, és beljebb
léptem. Sara pár pillanatra lehunyta a szemét, aztán a
többi gyerekre nézett, akik rémülten hallgattak. Amikor
Sara nem válaszolt, tovább noszogattam: – Sara?
– Gyengélkedik, de nem úgy, ahogy betegségtől
szoktunk. Ez az elhanyagoltságból fakad. Ez a kislány
egyszerűen nem kap eleget enni.
– Majd mi szerzünk neki…
Éppen javasolni akartam, hogy Piotr bácsi tud szerezni
ételt, talán végre azt is belátom, amit addig magamnak
sem szívesen vallottam be: Piotr bácsinak bizonyára
rejtélyes képessége van, mivel nehezen beszerezhető
dolgokhoz is hozzájut. Időnként hiánycikknek számító
élelmiszerféleségek tűntek fel a konyhánkban, és
nemegyszer hallottam, amint telefonon beszél
csempészárunak minősülő cikkekről, például
kristálydetektoros rádióról vagy személyazonossági
okmányokról, ez utóbbit nekem is hipp-hopp megszerezte
annak idején. De mielőtt egy szót is szólhattam volna,
Sara közbevágott.
– Ezen nem segít egyetlen tál étel, Elżbieta. Új otthon
kell a kislánynak. Mindnyájuknak új otthonra van
szükségük.
Néhány pillanatig feszülten hallgattunk. Nem
akaródzott kimondanom, mintha a kiejtett szavak
súlyosbíthatnák a veszélyt.
– Ezek a gyerekek zsidók, ugye?
Sara erőltetetten felnevetett.
– Dehogyis…
– Sara – mondtam elszorult torokkal. – Kérlek, ne
hazudj nekem. Nem vagyok ostoba.
 Felsóhajtott.
– Ezek a gyerekek a csatornán keresztül jutottak el
idáig, Elżbieta. Kimerültek, piszkosak és rémültek, és meg
fognak halni, ha nem tisztogatom le őket.
– Meghalnak?
– A csatorna tele van kórokozókkal – jelentette ki. –
Tífuszosak, tele van a kis testük kiütésekkel, mi pedig itt
locsogunk. Le kell csutakolnom őket, ki kell mosni és
megszárítani a ruhájukat, és még napkelte előtt valahogy
ki kell juttatni őket a lakásból. Most nincs időm
elmagyarázni. Hagyd, hogy tegyem a dolgomat, és majd
holnap beszélünk. Ígérem.
– Hadd segítsek.
– Ha a családod felébred, észre fogják venni, hogy
eltűntél…
– …kilépnek a folyosóra, látják a kiloccsant vizet,
megérzik a bűzt, és itt fognak először keresni.
Sara arca megrándult.
– A folyosón is?
– Nem olyan vészes, mint itt, de igen, ott is.
Sara lehunyta a szemét, levertnek látszott.
– Megcsinálom neked a vizet, aztán feltakarítok a
lépcsőházban.
Sara olyan elcsigázottnak tűnt abban a pillanatban,
hogy belesajdult a szívem. Kinyitotta a szemét, rám
meredt.
– Kérlek – tettem hozzá –, hadd segítsek. Amúgy sem
tudok aludni.
– Rendben van – mondta végül, aztán sóhajtott, és
beharapta az ajkát. – De ne csapj zajt! Nehogy
meghalljanak, mert ha kijön valaki kíváncsiskodni…
– Akkor azt mondom majd, hogy eldugult nálad a vécé.
– Okos kislány. Az ajtómnál kezdd, jó? Innen haladj
lefelé. – Lenézett a gyermekre a karjában, aztán ismét
rám emelte űzött tekintetét. – Minél hamarabb eltüntetjük
a nyomokat, annál jobb.

Bő egy órába telt feltakarítanom Sara lakásától az épület

bejáratáig. Nem volt nagy táv, de lassan kellett haladnom,
hogy ne csapjak zajt. Mire visszamentem az emeletre, a
padló már majdnem megszáradt. Megálltam a folyosón,
hogy szemügyre vegyem a munkám eredményét.
Truda rendesen kitanított. Derekas munkát végeztem,
és ez a váratlanul jött, fejvesztett takarítási roham az
éjszakában olyan elégedettséget okozott nekem, amilyet
már hónapok óta nem tapasztaltam. Nem maga a
takarítás, hanem az az egyszerű tény, hogy segítettem egy
barátomon, s hogy pontosan azt tettem, amit a bátyám és
az apám tett volna a helyemben.
Sara a heverőn ült, amikor visszamentem hozzá a
lakásba, és a kezébe temette az arcát. Most tikkasztó
hőség volt nála, mert közben bekapcsolta a tűzhelyt, és
kinyitotta a sütő ajtaját. Minden talpalatnyi helyen a
gyerekek frissen mosott ruhái száradtak. Letettem a
felmosórongyot meg a seprűt. Sara felpillantott, és
bágyadtan rám mosolygott.
– A gyerekek? – kérdeztem tétován. Sara a lépcső felé
mutatott.
 – Alszanak. Te pedig, kis barátom, eredj máris a
fürdőbe, és a maradék szappannal jó alaposan mossál
kezet, lábat. – A térdére támasztotta a tenyerét,
feltápászkodott. – Én addig főzök egy teát.
Olyan körültekintően suvickoltam a bőrömet, hogy
kezem-lábam vörös lett, mire végeztem. Amikor
visszamentem a konyhába, két bögre tea gőzölgött Sara
alacsony kávézóasztalán. Megköszöntem neki, és melléje
telepedtem. Szomorkás mosolyra húzta a száját,
miközben a teájáért nyúlt.
– Tudom, hogy furdal a kíváncsiság, és szívem szerint el
is mesélném neked az egész kalamajkát, de túlságosan
veszélyes volna. Csak annyit árulhatok el, hogy valakinek
biztonságos helyre kellett volna juttatnia a gyerekeket. De
volt egy incidens, és az illetőnek gyorsan másik helyet
kellett találnia.
– A zsidó negyedből menekültek, ugye? – találgattam.
Sara nem válaszolt, úgyhogy megfújtam a teámat, és
másként próbálkoztam: – Tudom, hogy falat húztak a
zsidó negyed köré.
– Lehet, hogy Varsóban ma tilos kiejteni a gettó szót, de
mi itt, ebben a lakásban igazat mondunk. Gettó az, tehát
annak is fogjuk hívni. – Bűntudat fogott el, hiszen oly
gyakran kerültem az igazságot Sara lakásában. Hallottam
ugyan, amikor Piotr bácsi és Mateusz a zsidó negyedről
meg a gettó szóra vonatkozó szabályokról beszélgetett, de
nemigen gondolkoztam azon, hogy miért létezhet egy
efféle szabály. – A németek szeretnek úgy tenni, mintha a
kulturáltság bajnokai volnának. Elhitetnék a világgal,
hogy ők a csúcsfaj, hogy okosabbak és előbbre valók, mint
mi, többiek. Jól csengő szavakkal próbálják takargatni a
kegyetlenségüket. Ahelyett, hogy szembenéznének a
kegyetlenségük tényével, felcicomázzák, mintha
változtathatna az aljasságukon, ha más szavakat aggatnak
rá. – Mint aki csak most kap észbe, megrándult az arca, a
fejét ingatta, és sóhajtott. – Ez most meggondolatlanság a
részemről, de fáradt vagyok színlelni. Csatornakísérők és
futárok egy csoportja vezette a gyerekeket egy
biztonságos házba, de az egyik kijárati pontnál
belefutottak a németek karjaiba, és a kísérők egyikét
őrizetbe vették. Most a Gestapo meg fogja kínozni a nőt,
és elkerülhetetlen, hogy ne adjon ki nekik valamennyit a
mentési munkájáról. A gyerekek többségét a nővel együtt
elkapták, a másik futárnak azonban sikerült ezzel a
néggyel elmenekülnie. – Felfelé intett. – Pánikba esett, és
idehozta a gyerekeket, mert tudta, hogy én befogadom
őket éjszakára.
– Ne is kérdezzem, hogy honnan ismer téged?
– Bizony ne.
– Olyan soványak a gyerekek – mondtam szinte csak
magamnak.
– Igen. – Sara a mellkasára nyomta a kezét, és nyelt egy
nagyot. – Hónapok, sőt évek óta nem laktak jól, és
kimerültek a tartalékaik, nincs zsír a bőrük alatt, hogy
egészségesek maradjanak, nincs erő a testükben. A zsidók
fejadagja a fele a miénknek. Fele. Képzeld csak el, milyen
kevéske ennivalód lenne a bácsikád szerzeményei nélkül,
és képzeld el, hogy még annak is csak a fele jut. Egytől
egyig éhen fognak veszni, akik a mögött a fal mögött
élnek.
– De hát… azt mondtad, tífusz van a csatornában –
hebegtem maflán. – A németek meg azt mondják, azért
zárták fal mögé a zsidókat, mert tífuszosok.
Legalábbis ez állt a gettó köré kifüggesztett plakátokon,
és tudtam, hogy a németek ezt akarják velünk elhitetni.
A szégyenteljes igazság az, hogy nem izgatott
különösebben sem a fal, sem a túloldalán rekedt zsidók
sorsa. Amióta csak megérkeztünk Varsóba, lefoglaltak a
saját gondjaim. Eszembe sem jutott azokra gondolni,
akiket esetleg az enyémnél komolyabb gondok sújtanak.
– Tényleg azt hiszed, hogy a zsidók mocskosabbak
nálunk? – vágta el Sara a gondolataimat villogó szemmel,
aztán mintha észbe kapott volna. Vett egy mély lélegzetet,
majd óvatosan azt kérdezte: – Elżbieta, zavar téged a
gyerekek zsidósága?
– Te mondtad, hogy mossak kezet…
– A szennyvíz miatt! Nem azért, mert zsidók a gyerekek!
Sosem emelte még fel előttem a hangját, elvörösödtem
szégyenemben. Fáradt és gondterhelt voltam, és most már
Sara rosszallása is ugyanannyira nyugtalanított, mint a
lakásában rejtegetett gyerekek miatt ránk leselkedő
veszély.
– Jó, tudom…
El akartam mondani neki, hogy igazából Emilia Śląska
vagyok, egy olyan család sarja, amelyik szereti a
szomszédjait, legyenek azok akár zsidók, akár
katolikusok, vagy bármilyenek. Hogy apámat a szemem
láttára gyilkolták meg a németek, hogy Tomasz
bátyámnak azért kellett meghalnia, mert segítette a
zsidókat, s hogy őt is láttam halálában.
Ha nem a minap kaptak volna rajta, amint megszegem
Truda és Mateusz szabályait, akkor talán még aznap éjjel
kitálalok neki, de ahogy Truda mondta, nem bízhattam
Sarában csupán azért, mert kedveltem. Fáradt voltam, és
nehéz volt eldönteni, szabad-e egyáltalán megbíznom
Sarában most, hogy már tudom, neki is megvannak a
maga titkai.
Aztán eszembe jutottak a németekről keringő
történetek, hogy milyen hihetetlenül ravaszok,
megfigyelik, kíméletlenül üldözik és likvidálják a Hitler
céljai ellen ügyködőket. Rádöbbentem, hogy még a Sara
lakásában előállt bonyolult helyzet is lehet csapda, hogy
kiderítsék, szimpatizálok-e a tiltott tevékenységekkel.
Mateusz korábban azt tanácsolta, hogy legyek
paranoiás, és az adott pillanatban az is voltam,
ugyanakkor Sara metsző pillantása is nyugtalanított.
Annyit tehettem csupán, hogy egy keskeny mezsgyén
egyensúlyozva igyekszem fenntartani Sara bizalmát, de
közben pontosan azt mondom és teszem, amit elvárnak
tőlem.
– Nem lenne szabad zsidó gyerekeket bújtatnod a
lakásodban – jelentettem ki meggyőződéssel, csak hogy
elhiggye, őszintén beszélek, amennyiben azért rendezte
meg ezt az egészet, hogy csapdába csaljon. Sara
összevonta a szemöldökét, és a száját biggyesztette.
Cseppet sem volt ínyére a válaszom. Noha tudtam, hogy
az elvárásnak megfelelően cselekedtem, mégis rettenetes
volt csalódást okoznom neki. Elvörösödtem, és
felpattantam, hirtelen erős mehetnékem támadt –
távolság kellett a beteg gyerekektől és drága barátomtól,
akit a jelek szerint egyáltalán nem ismertem. – Tudom,
hogy nem mocskosak a zsidók – bukott ki belőlem, és
lehalkítottam a hangomat. – Tudom, hogy ők is csak
emberek, mint mi. A családomnak sok zsidó barátja volt,
még amikor… Ott, ahonnan jöttünk. De féltelek. Nagy
veszélynek teszed ki magad azzal, hogy zsidó gyerekeket
bújtatsz, ha csak egyetlen éjszakára is.
– Való igaz – ismerte be Sara, majd hozzátette: – Tudtad,
hogy volt egy gyerekem, egy fiú?
Elkerekedett a szemem. Sara sosem beszélt nekem a
háború előtti életéről.
– Férjnél voltál?
– Igen. Nem szoktam erről beszélni, túl fájdalmas, de
minden áldott nap gondolok rá.
– Mi történt?
– Janusznak hívták. Hároméves volt. Az én mosolyomat
és a férjem szemét örökölte… Ő volt a legjobb dolog az
életemben. Anyám vigyázott rá aznap, a bombázás első
napján. Én a férjemmel tartottam a kórházba, orvos volt,
és a sebesülteket ápoltuk. Bombatalálat érte a házunkat,
nagy valószínűséggel alig néhány órával az én távozásom
után. Anyám borzalmas sérüléseket szenvedett,
bizonyosan rögtön meghalt. A fiam viszont… – elcsuklott a
hangja. Kortyolt a teájából, és megköszörülte a torkát. –
Nem tudtam hazajutni, mert el volt torlaszolva az út, és a
kórházban is elszabadult a pokol, valahányszor indulni
akartam, máris hozták a következő sérültet… Végig azt
zsolozsmáztam magamban, hogy Janusz az anyámmal
van, és biztosan mindketten jól vannak. De nem voltak
jól, és amikor két nappal később sikerült végre
visszakeverednem a lakáshoz, láttam, hogy leomlott az
épület. Sosem fogom elfelejteni azt a látványt. Janusz egy
kisebb gerenda alatt feküdt. Amikor leemeltem róla,
láttam, hogy a saját vérében hever. Addig kaparta a
gerendát, hogy lenyúzta a bőrt az ujjairól.
– Jaj, Sara…
– És az a tudat volt a legrosszabb, hogy Varsónak az a
része hemzsegett az emberektől aznap, amikor a fiam
haldokolt, mert közlekedési főútvonalon állt az épület.
Ezrével mentek el mellette a menekülők. Valaki biztosan
hallotta őt sírni – talán többen is. Értem én, hogy mind
igyekeztek kijutni a városból. Tudom, hogy valószínűleg
rettegtek, és csak magukat meg a családjukat próbálták
menteni… de egy sem állt meg közülük. Senki sem vállalta
a kockázatot. És a kicsikém magányosan, rettegve halt
meg. – Kicsordult a könnye. Hagyta leperegni, de közben a
szemembe nézett, mintegy átzúdítva rám a fájdalmát. –
Ha megütötte magát, mindig sírt utánam, Elżbieta.
A szívem tudja, hogy akkor is sírva szólongatott, amikor
haldokolt. Talán az volt az utolsó gondolata, hogy
elhagytam… és nem értette, miért nem megyek érte.
– Úgy sajnálom – mondtam, mert bármilyen
haszontalanok voltak is a szavak, többet értek a döbbent
hallgatásnál.
 – A fiam egyedül szenvedett, senki a kisujját sem
mozdította érte, és engem átformált ez a tudat.
Túljutottam a tébolyon. Napra nap esztelen döntéseket
hozok, mert képtelen vagyok esténként lehajtani a fejem,
amíg mindent meg nem tettem, ami hatalmamban áll,
hogy segítsek a fiamhoz hasonló gyerekeken. Hát ezért
vannak itt a gyerekek ma este. Egy napon majd
alighanem egy gyermekért fogok meghalni, egy olyanért,
mint a fenti drága lelkek, és ez nagyon jól van így. Az is jól
van, hogy elmondom neked ezt a történetet, habár egy
perce még elgondolkoztattál, most először, hogy talán
azok közé tartozol, akik elhiszik a németek hazugságait a
zsidók alsóbbrendű voltáról.
– Dehogyis hiszem el – bukott ki belőlem heves fejrázás
közepette. Az adott pillanatban Sara rosszallása még a
halálnál is rémisztőbbnek tűnt. – Meg voltam ijedve. Most
is meg vagyok. Azt hittem, csapdát állítottál nekem.
– Csapdát? – ismételte a homlokát ráncolva.
– A németek nagyon agyafúrtak – feleltem összeszoruló
torokkal. Hirtelen nagyon ostobának éreztem magam,
amiért kételkedtem Sarában. – Azt hittem, hogy ez talán
kelepce. És ha nem azt mondom vagy teszem, amit kell,
akkor feladsz nekik.
Ismét ellágyult az arca.
– Nehéz időket élünk. Tudni azt, hogy kiben bízhatunk,
korántsem egzakt tudomány, itt aztán nem, ahol
jövedelmező az árulás. Késő van, hosszú napom volt,
ahogy neked is, és most már tényleg haza kell menned
lefeküdni.
 Letettem a kiürült teáscsészét az asztalra, és hallgattam.
– A férjed – mondtam aztán. – Ő hol van?
Szomorúan sóhajtott.
– A kórházat is bombázták. Ott voltam, de az alagsori
óvóhelyen nem esett bajom. Wojciech odafent volt a
műtőben, azonnal meghalt. Egy nappal azután
veszítettem el, hogy elveszítettem Januszt és anyámat.
Most – megvonta a vállát –, most csak magam vagyok.
Körbenéztem a lakásában, és hirtelen megértettem,
miért feltételeztem korábban, hogy sosem ment férjhez.
– Nincsenek róluk fényképek.
– Az összes fénykép a lakásban volt, és az épülettel
együtt megsemmisült – suttogta.
Percekkel ezután visszabújtam az ágyamba, anélkül
hogy Truda, Mateusz és Piotr bármit is észrevett volna.
Órákig hevertem álmatlanul, Sarán gondolkoztam, a
veszteségén, a zsidó negyedet elkerítő falon, meg azokon,
akik mögötte rekedtek, és életemben először tűnődtem el
más varsóiak történetein, miközben korábban csakis a
magam sorsa érdekelt.
 6
Emilia

A BÉRHÁZ, AHOL LAKTUNK, Varsó óvárosi részében állt,

pontosan félúton annak két meghatározó látványossága,
nyugati irányban a Krasiński tér, kelet felé a Visztula
folyó között. Egészen a tizennegyedik születésnapomig
szinte semmilyen jelentősége nem volt számomra a
környékünknek, részint azért, mert oly ritkán hagytam el
az épületet – felőlem akár a holdon is élhettünk volna.
Elmentem ugyan a Krasiński tér mellett, de sosem néztem
meg, s ahogy aznap reggel Piotr bácsi mutatta nekem az
utat, meghökkenve bámultam az elém táruló vásári
látványt. Utcai árusok és komédiások nyüzsögtek a téren,
de nekem a minden más fölé tornyosuló, két hatalmas
óriáskeréken akadt meg a szemem. Az egyiken Üzemen
kívül tábla állt, a másik lassan forgott, miközben hosszú
oszlopban várakoztak az ünneplő emberek a tavaszi
napsütésben, hogy sorra kerüljenek.
Szép és vidám látvány borzalmas háttérre festve.
Rögtön a mulatság mögött egy fal tört fenyegetően az ég
felé. Legalább három méter magas volt, össze nem illő
téglákból felhúzva, és szögesdrót tekergett a tetején.
Földbe gyökerezett a lábam, amikor ráeszméltem, hogy a
fal mögött látható épületek a zsidó negyedbeli otthonok
tetői.
 Láttam már ezt a falat korábban, különböző szögekből a
város különböző pontjain. Így azonban még soha; mintha
az elmúlt éjszaka eseményei lehúzták volna a hályogot a
szememről. Szinte szájtátva néztem körül a téren.
Százával tolongtak az emberek, és majd mindenki tiszta
ruhát vett fel, és mosolygott. Ide-oda suhant a tekintetem
a mulatozók meg a fal között.
– Gyere szépen – mondta Piotr bácsi derűsen. – Hol
kezdjük? Vegyünk virágot? Na és persze falatoznunk is
kell. Valami édeset? Tudom, mennyire odavagy a
kandiscukorért. És, hohó! Muszáj lesz felülnünk az
óriáskerékre. Ültél már ilyenen? Én mondom, isteni
móka.
Képtelen voltam elszakítani a tekintetemet a faltól.
Szerettem volna megragadni Piotr bácsi karját,
odamutatni, és ordítani: Hát nem látod? Ott van az orrod
előtt. Mit képzelnek ezek az emberek, hogy itt vigadnak a
napon, miközben a falon túl gyerekek éheznek?
– Mi ez? – kérdeztem.
Piotr bácsi a homlokát ráncolta.
– Hogy érted? – kérdezett vissza, aztán mintha
megértette volna. – Ó, túl sokáig éltél a lakásba bezárva.
Ez itt a Krasiński tér.
– De nem szokott mindig ilyen lenni.
– Nem, idén virágvasárnapra esik a születésnapod.
A németek nem hagynak nekünk sok teret a szabad
vallásgyakorlásra, de hébe-hóba azért mégis részünk
lehet egy csöpp boldogságban. – Piotr bácsi sugárzó
mosolyt villantott rám, aztán kuncogni kezdett azon, amit
tévesen alighanem ámult örömként értelmezett. – Gyere,
kicsikém. Szórakozzunk.

Belementem a játékba. A fal nem szűnő csábítását

figyelmen kívül hagyva egyik utcai árustól a másikig
andalogtam Piotr bácsi nyomában, aki láthatóan
eltökélte, hogy a legmerészebb álmaimat is felülmúlóan
most elkényeztet. Nevettem, ha úgy találtam, hogy
szerinte nevetnem kell, és az óriáskerék előtti sorban még
türelmetlenséget is színleltem. Ahogy kígyózott előre a
sor, azzal győzködtem magam, hogy a hasamban érzett
pillangók az izgalom és nem a szorongás jelei.
Valóban nyugtalankodtam a magasság miatt – de nem
azért, mert féltem volna, hogy lezuhanok, én a fentről
elibém táruló látvány miatt aggódtam. A kerék igen közel
tornyosult a gettó fala fölé, és tudva, hogy a németek
szentesítették az ünnepséget, nem szabadulhattam az
érzéstől, hogy ez szándékos. Könnyen el tudtam képzelni,
hogy valamelyik parancsnok örömét leli abban, hogy a
gettóban rekedt zsidók látják a hatalmas kereket, és az a
rég elvesztett szabadságukra emlékezteti őket. A mi
életünk az árja oldalon ugyancsak nem volt
kényelmesnek vagy szabadnak nevezhető, de kezdtem
sejteni, hogy a kényelem és a szabadság minden
bizonnyal meglehetősen relatív fogalmak.
Mikor végre elfoglaltuk a helyünket Piotr bácsival a
gondolák egyikében, és életre döccent alattunk a kerék, ő
egyszer csak rátette a kezét a kezemre. A szemébe
néztem, gondoltam, mindjárt tréfás megjegyzést tesz,
hogy ha félek, szorítsam meg a kezét, ehelyett kivételesen
halálos komolyságot fedeztem fel az arcán.
– Tégy meg nekem valamit, kérlek.
– Amit csak akarsz.
– Ne nézz arrafelé, rendben? – A falra mutatott. – Jó
mulatság lesz, de a kerék elhelyezkedése nem túl
szerencsés. Nézegesd a teret vagy a város bármely másik
pontját, csak a fal mögé ne nézz be.
A tekintetét fürkésztem. Piotr bácsi, az otthonunk
biztonságában legalábbis, sosem rejtette véka alá a
németek iránti megvetését – de rengeteg olyan embert
ismertem, akik megvetették ugyan a németeket, de a
zsidókat is képesek voltak gyűlölni, vagy egyfajta
nyakatekert és számomra teljességgel felfoghatatlan
logika mentén egyenesen a zsidókat hibáztatták a német
megszállásért.
Az óriáskeréken ülve az fogalmazódott meg bennem,
hogy képtelen lennék elviselni, ha kiderülne Piotr
bácsiról, hogy ő is közéjük tartozik, így inkább nem
tettem fel azt a több tucat kérdést, ami az eszembe jutott.
De abban biztos voltam, hogy irántam csakis a legjobb
szándékkal van. Néhány hónapja még egy idegen voltam
a számára, azóta családtagként tekintett rám. Fel akarta
csillantani előttem a remény szikráját, és a születésnapom
alkalmából bepillantást nyújtani nekem a gyerekkorba,
amelytől megfosztottak.
Bármennyire igyekeztem is tiszteletben tartani a
kérését, és a fal felőlünk eső oldalára összpontosítani,
minduntalan a zsidó negyed felé kalandozott a
pillantásom. Nem akartam, hogy Piotr bácsi rajtakapjon,
aki a figyelmem elterelésére szünet nélkül az
óriáskerékről elénk táruló látványosságokról mesélt, így
csak lopva sikerült oda-odakapnom a tekintetem.
Épületeket láttam, amelyek nem sokban különböztek a
fal másik oldalán lévőktől, de láttam az utcákon a
tömegeket is. Töméntelen sok embert. Szerettem volna
masszaként tekinteni rájuk, aminek hátat fordíthatok. Azt
mondtam magamnak, hogy csak egy gyerek vagyok, és az
az embersereglet ott nem az én gondom. Volt elég bajom,
és különben is, ugyan mit tehetnék értük? Semmit sem
kínálhattam a fal mögött csapdába esett zsidóknak.
Mégsem szabadulhattam az érzéstől, hogy Isten üzenni
akar nekem valamit, mert a látványban megmutatkozó
kontraszt egy arculcsapással ért fel. Láttam a
macskaköves utcák szürkeségét, a kátránytetők feketéjét,
a barna téglákat és a drapp színű vakolatot. Még a ruháik
is seszínűek voltak.
A mi oldalunk ellenben tobzódott a színekben és az
életben. Az óriáskerék körül sorjázó standokat
elárasztották a kora tavaszi virágok – fehér hóvirág, sárga
és lila krókusz, sárgán és fehéren rügyező fűzfavesszők,
mindez a tavaszi burjánzásnak indult fák viruló
zöldjének ölében. A nők búzavirágkék ruhát viseltek, a
férfiak ropogós, fehér ingmellet, és pöttöm nénikék
sétálgattak a zöld, arany és rózsaszín különböző
árnyalataiban pompázó napernyőkkel.
Éppen megállt velünk a kerék, Piotr bácsi kiszállt a
gondolánkból, és a kezét nyújtva engem is kisegített,
amikor kiáltás hasított a levegőbe, és eldördült egy lövés,
aztán egy vérfagyasztó sikoly és újabb lövés következett,
és egyetlen szívdobbanásnyi időre dermedt csend állt be.
Aztán egy pillanat törtrészével később a Krasiński téren
egybeverődött valamennyi ember mind folytatta, amit
addig csinált. Az óriáskerék működtetője kellemes napot
kívánt nekünk. Az utcai árusok tovább kínálgatták a
portékájukat. Az ünneplők folytatták a tavaszi
sütkérezést.
– Most megvehetnénk a virágokat – szólalt meg Piotr
bácsi, erőltetetten vidám hangon. Elvezetett a keréktől, és
egy közeli virágárusnál álltunk meg. Miközben Piotr bácsi
igyekezett a különféle virágokra terelni a figyelmemet, én
visszafordultam az óriáskerék felé, meg afelé, ami
mögötte van.
Nem tudatos döntés volt, hogy odamegyek a falhoz. De
hamarosan már a durva téglákon simítottak végig az
ujjaim, és egy röpke pillanatra, annál semmiképpen nem
tovább, lehunytam a szemem. Felerősödtek a hangok, a
macskakövön kopogó lovaké és szekereké, jiddis és
lengyel nyelvű beszélgetésfoszlányoké. Meglegyintett egy
nyomasztó szag. A halálé, a csatornák bűze, vagy a
tömeges szenvedésnek valamely más jellegzetes szaga?
Nem én döntöttem úgy, hogy segíteni fogom a zsidókat.
Nem, ez abban a percben eldöntetett, amikor
beleszülettem egy olyan családba, amely vallástól és
származástól függetlenül a tágabb családunkként
tekintett lengyel szomszédjainkra. Meglehet, hogy
érvényes okai voltak az ezt a pillanatot megelőző
tétlenségemnek: kicsi voltam, lelkileg sérült, elveszett,
tökéletesen tudatlan. Csakhogy nálam fiatalabb gyerekek
is részt vállaltak mind az ellenállási, mind a menekítési
tevékénységekben, amiről az éjjel személyesen
bizonyosodhattam meg.
– Elżbieta! – harsant Piotr kétségbeesett kiáltása a
hátam mögött, és amikor odafordultam, páni félelmet
láttam a szemében. Tett felém egy tétova lépést, aztán
visszahőkölt, és eszeveszetten mutogatott nekem, hogy
távolodjam el a faltól. A bódulatból kiszakadva sietősen
megindultam a bácsikám felé, de még ekkor is a
tenyeremen éreztem a tégla érdes felületét, mintha a
kövek formája belesajtolódott volna a bőrömbe.
– Mi nem jut eszedbe? – sziszegte Piotr a bajsza alatt, és
ahogy elkapta a könyökömet, éreztem, hogy remeg. – Mi
okod volt rá, hogy hozzányúlj? Ha történetesen erre járt
volna egy katona, azt feltételezték volna, hogy segíteni
akarsz valakinek kijutni, vagy ételt dobtál át a falon.
Agyon is lőhettek volna. Agyon is lőhettek volna!
Elég halkan beszélt ahhoz, hogy a tőlünk
karnyújtásnyira elhaladó járókelők ne halljanak semmit,
mégsem volt kérdéses, hogy Piotr bácsi igencsak
feldühödött és megütközött a tettemen. Nem győztem
bocsánatot kérni, váltig állítottam, hogy nem tudtam, mit
csinálok, és fogadkoztam, hogy eztán majd jobban
vigyázok.
És mindeközben agyam hátsó zugában már a következő
lépésemet tervezgettem.
– Sara! – léptem be barátom lakásába később, az este
folyamán. Kezemben egy valóságos ínyencséggel, egy
vaskos szelet mákos kaláccsal, kész voltam harcba menni
az én barátommal.
– Itt vagyok, Elżbieta! – kiáltotta vissza. – Erre gyere!
A nappaliban találtam. A lámpa alatt ülve éppen letette
a kötését a zsomporba, aztán lenyúlt a heverő mellé.
– Megjött a születésnapos – jelentette be játékosan, egy
kis dobozt emelve fel, amit aztán odanyújtott nekem.
Lelkendezve kaptam levegő után, és kicseréltem vele a
kalácsos tányért a dobozra, miközben leültem mellé.
Meglepő súlya volt a doboznak, megráztam, hátha
kitalálom, mit rejt. Sarára nézve láttam, milyen boldog
pillantással mered a kalácsra. Ő is rám nézett, és
elnevettük magunkat.
– Ne fogd vissza magad – biztatott.
– De te sem – feleltem a sütemény felé biccentve.
Sara letört magának egy darabkát, a szájába
pottyantotta, és elragadtatott hangot hallatott.
– Egy csoda ez a Truda – mondta csillogó szemmel. –
Honnan varázsolta ezt?
Mivel én már ettem belőle két szeletet, tudtam jól, hogy
nem olyan nagy szám az a kalács. Száraz és ízetlen,
háború előtti mércével aligha szolgált rá a sütemény
megnevezésre. Mindazonáltal tisztában voltam vele,
mennyit fáradozott Truda, hogy elkészíthesse nekem, és
nagyra értékeltem a ritka kincset. Az apró csodák napja
volt. Sütemény, vágott virág, kandiscukor, sőt még
óriáskerekezés is jutott nekem, nem beszélve az isteni
elhivatásról.
– Hetek óta rakosgatott félre a fejadagokból, és… –
Tudtam, hogy a Sara és köztem kialakult bizalmi viszonyt
pusztán a véletlen hozta. Ő kénytelen volt bizalmat
szavazni nekem a múlt éjjel, így most a kezemben volt az
élete. Ám ha a tervem szerint alakulnak a dolgok, akkor
most cserébe nekem is ki kell fejeznem irányában a
bizalmamat. Ennek pedig volt egy kézenfekvő módja. Sara
még mindig abban a hitben élt, hogy Truda és Mateusz az
igazi szüleim, de már megígértem Mateusznak, hogy nem
adom ki a titkunkat, és eltökélt szándékom volt betartani
ezt az ígéretet. Valami mást kellett tehát megosztanom
Sarával.
– Szóval, Piotr bácsi szokott néha csencselni a
feketepiacon – mondtam összeesküvő modorban.
– Á – felelte Sara egykedvűen. Az arcát fürkésztem,
hátha felfedezek rajta valamilyen jelet, de ő inkább az
ajándékra mutatott. – Bontsd ki. Kíváncsi vagyok, mit
szólsz hozzá.
Elakadt a lélegzetem, amikor kinyitottam a dobozt, és
megpillantottam a tartalmát. Rajzszén, olajfesték, ceruzák
és nem is egy, hanem mindjárt két füzet – évek óta nem
láttam ennyi vadonatúj művészkelléket egyszerre.
Trzebiniában lehetetlenség lett volna hozzájutni az
ilyesmihez.
– Nem felejtetted el – suttogtam. Korábban futólag
megemlítettem Sarának, hogy szeretek rajzolni, de egy
ideje nincs már rá módom. Az igazság az, hogy Tomasz
halála óta képtelen voltam rávenni magam a rajzolásra,
mert az ártatlan, gyermeki énemmel kötöttem össze,
azzal a kislánnyal, aki vér szerinti családom utolsó
megmaradt tagjával együtt mindörökre elveszett. De
amint kibontottam Sara ajándékát, nyomban
megértettem, hogy nem csupán használni fogom ezeket a
becses tárgyakat, a legnagyobb gyönyörűséggel
használom majd őket. Máris viszketett a kezem a
rajzszénért. – Hogy csináltad ezt?
Ferde mosolyra húzta a száját.
– Alkalmanként magam is élek a feketepiaci
lehetőségekkel.
Letette a tányért a kávézóasztalra, én pedig a nyakába
ugrottam.
– Köszönöm – mondtam elszorult torokkal. Megtiltottam
magamnak a sírást, hiszen az volt a látogatásom valódi
célja, hogy meggyőzzem Sarát, elég érett vagyok ahhoz,
hogy besegítsek a titkos tevékenységébe. Csakhogy
szeretett Alinámat láttam viszont a szívélyes gesztusban,
Alinát, aki mindig is támogatta a művészi törekvéseimet,
és most szinte hála és megkönnyebbülés töltött el, hogy
végre ráleltem valakire itt, Varsóban, aki megért engem.
Aztán egy pillanattal később megembereltem magam,
hogy belevágjak a beszélgetésbe, amelyről azt gondoltam,
hogy nehéz lesz. Az ölelésből kibontakozva visszaültem a
székembe, és vettem egy nagy lélegzetet, de amint szóra
nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, nem lehetnék-e
a segítségére, az utolsó pillanatban inamba szállt a
bátorságom. A félig megevett kalácsra vándorolt a
tekintetem, és kissé hisztérikusan így szóltam: – Azt már
nem kéred?
Sara nevetve megpaskolta a hasát.
– Tele vagyok. Már nem férne belém. Edd csak meg, ne
menjen pocsékba.
Ez hazugság volt, ráadásul annak sem túl meggyőző –
Sara annyira önzetlen volt, hogy a jelek szerint még egy
ilyen ritka falaton is osztozni kívánt. Mindazonáltal ha
felhívom a figyelmet a hazugságára, azzal azt
kockáztatom, hogy nem marad más beszédtéma azon
kívül, amiről beszélnem kellett vele, és egyszerre túlontúl
ideges voltam, hogy belekezdjek, így inkább a kalácsot
kezdtem piszkálni. Aztán, ahogy belém hasított, hogy
jelen körülményeink között megbocsáthatatlan bűn az
étellel játszani, gyorsan a számba tömködtem az apró
falatokat, hogy elnyújtsam a csendet.
Ettől az az abszurd helyzet állt elő, hogy bár hónapok
óta nem ettem ennyit, folytattam az evést. Néhány
pillanat múlva közbe is szólt a lelkiismeretem, és a
tányért Sara felé tolva kiböktem:
– Muszáj ezt megenned. És meg kell engedned, hogy
segítsek.
Sara pislogott.
– Mondtam már, hogy tele vagyok. Tényleg. Na és, a
kötésbe szeretnél besegíteni? Örülnék neki…
– Nem a kötésbe. – Kerülte a tekintetem, én pedig
vettem egy mély lélegzetet, és kétségbeesetten
fohászkodtam, hogy csak kellően felnőttesen és
öntudatosan hangozzék, amit mondani fogok. – Tudod,
miről beszélek.
 – Attól tartok, nem tudom.
Ültünk egymásra meredve, és néma harcot vívtunk.
Felmerült bennem annak a lehetősége, hogy talán csak
képzeltem az elmúlt éjszakát… Hisz olyan késő volt… és
oly képtelennek tűnt…
– De… a gyerekek? – kérdésként hagyták el a számat a
szavak.
– Miféle gyerekek?
– Hát itt… itt voltak – mutattam felfelé. – A múlt éjjel,
nem emlékszel?
– Tegnap este fonalat fejtettünk fel. Aztán te
hazamentél.
– Igen, de…
– Jól vagy, Elżbieta? – Csitító hangjában némi dorgálást
is éreztem. Közelebb húzódott, hogy a homlokomra tegye
a kezét. – Kipirultál. Bizonyára túl sokat voltál a napon.
Piotr mesélte, hogy kivisz a térre. Talán napszúrást
kaptál. Eredj haza pihenni. Reggel sokkal jobban érzed
majd magad, a fejed is kitisztul…
Kis híján sikerült meggyőznie, de volt a hangjában
valami baljós zönge. Az arcát fürkésztem, ahogy elhúzta a
kezét.
– Négy zsidó kisgyerek volt a szobádban az éjjel –
hadartam. – Nem álmodtam, és tiszta a fejem. Segíteni
akarok neked, Sara.
A vívódás ráncokat vésett Sara homlokára. Felpattant,
karon ragadott, és maga után húzott a lépcsőn a
vendégszobába. Amint bent voltunk, becsapta az ajtót, és
szinte satuba fogta a karomat. Sosem láttam még ilyen
ádáz hangulatban, egy picit meg is ijedtem tőle.
– Ez nem játék! Lehet, hogy te holmi kalandornői
ábrándokat kergetsz, de ez ostoba, gyerekes szamárság.
Menj haza szépen a szüleidhez, tedd pontosan azt, amit
tegnap éjjel mondtam neked, tégy úgy, mintha mi sem
történt volna. Magad is gyerek vagy még, Elżbieta. Kicsi
vagy ahhoz, hogy ilyen csúnya ügybe keveredj.
A homlokomat ráncoltam.
– Mennyi idős volt a kurír? Vagy az a lány az egyik
kísérő volt? Mármint akit a folyosón láttam – feleltem,
mire eperszínű pír öntötte el Sara arcát.
– Az ő helyzete egészen más, mint a tiéd.
– Mennyi lehet? Tizenkettő? Tizenhárom? – A Sara
arcára kiülő bűntudatos kifejezés azt sejtette, hogy igen
közel járok. – Biztosan találsz rá módot, hogy segíthessek.
– A szemébe nézve keserűen hozzátettem: – Egész nap a
lakásban ücsörgök, még iskolába se járhatok. Hónapok
óta az volt a legizgalmasabb dolog az életemben, hogy
testrészekről készült fotográfiákat nézegettem veled! Így
csak elvesztegetem az életemet, és elvesztegetett
lehetőség vagyok neked az erőfeszítéseid szempontjából.
Én is tehetnék valamit… akármit. Meg kell értened,
mennyire csüggesztő ez, ha figyelembe vesszük, hogy
pontosan tudom, mi forog kockán.
– Megértelek, hidd el – mondta Sara bánatosan, és
ellágyult a tekintete. – De nincs rá mód, hogy
biztonságban bevonjalak. Remélem, megérted. Nem
élhetek vissza a szüleid belém vetett bizalmával, és a
bácsikádat sem árulhatom el. Ő a barátom, és sok
mindent tett értem az elmúlt esztendőben. Sosem
bocsátaná meg nekem, ha belekeverlek.
– Én nem tudok így élni! – csattantam fel. – Szép
lakásban, olyan fejadagokkal, hogy kalácsnyi adagokat
lehet lecsípni belőlük, módos házban, a bácsikámmal, aki
a jelek szerint bármilyen luxuscikket be tud szerezni,
amiről csak álmodunk. Miközben alig néhány
háztömbnyire gyerekek úsznak a kanálisban, hogy
elkerüljék az éhhalált. Nem tudom elhinni, hogy ilyesmit
kérsz tőlem.
– Nem ilyen egyszerű ám a képlet – felelte Sara
higgadtan. – Truda lecsípett ugyan némi lisztet a
kalácshoz, de mindketten tudjuk, hogy a porcióink nem
éppen bőségesek. A bácsikád nélkül ti is épphogy életben
maradnátok, de még az ő segítségével sem él nagy lábon a
családod.
– Akkor is kijövünk valahogy – suttogtam könnybe
lábadt szemmel. – Sara, én ezt nem bírom. Piotr bácsi ma
kivitt a Krasiński térre, láttam a falat, és szerettem volna
a puszta kezemmel ledönteni. Hagyd, hogy segítsek, mert
ez az érzés – tehetetlenül a mellkasomra mutattam, így
próbálva érzékeltetni a múlt éjszaka óta bennem tomboló
haragot – felemészt engem, ha nem arra használom, hogy
valami jót cselekedjek. Mellesleg ez nem választás a
biztonság és a veszély között. Valószínűleg már amúgy is
veszélyben vagyok! – Túl sokat mondtam, és aggodalmas
arckifejezése láttán sietve hozzátettem: – Mint a város
összes lakója. Hisz olyan kiszámíthatatlan a németek
kegyetlensége!
 – Eggyel több ok arra, hogy ne érintkezz senkivel,
Elżbieta. – Mintha hirtelen leeresztett volna, kiütközött
rajta az elmúlt éjszaka kimerültsége: a szája megfeszült, a
szeme alatt árkok sötétlettek. – Ez igen tiszteletreméltó
óhaj, mégis lehetetlen.
– Értem – feleltem mímelt kedvetlenséggel.
Elhúzódtam, és úgy tettem, mintha már indulnék kifelé a
szobából. – Na és van valami javaslatod?
Sara kifejezéstelen arccal nézett rám.
– Javaslat?
– Hogy kit kérdezzek meg. – A homlokát ráncolta, mire
hozzátettem: – Nem ismerek itt, Varsóban senki mást,
úgyhogy ha te nem segítesz, akkor fogom magam,
lemegyek a Miodowa utcára, és egyesével fogom
végigkérdezni a járókelőket, hogyan tudnám segíteni a
zsidókat támogató földalatti mozgalmat…
– Elżbieta – nyögött fel törődötten Sara.
– Komolyan beszélek. Ha te nem engeded, hogy segítsek,
akkor majd találok valaki mást.
Láttam rajta, hogy a haragja ellenére némi elismerés
csillog a szemében.
– Idő kell, hogy átgondoljam – mondta hosszú szünetet
követően. – És azt is meg kell értened, hogy még ha
találok is neked valamit, az nem az első vonalban lesz.
Sok a teendő, és mind heroikus, de a java a színfalak
mögött zajlik.
Én eközben már arról ábrándoztam, hogy haldokló
gyerekeket viszek át hősiesen a csatornán, így ez egy kissé
lelombozott, de annak fogok örülni, ami jut nekem.
 7
Roman

– NÉHA ÉRZEM A GYŰLÖLETEDET, Roman. Tudnod kell,

hogy megértem az érzéseidet, és megbocsátok.
Samuelnek felszabadult egy délutánja, és úgy
döntöttünk, hogy felkeressük a Zamenhof utcai kofát, és
megköszönjük neki az utóbbi hetekben nyújtott
segítségét. Amióta azon az első napon nála jártam,
rendszeresen félretett nekünk a megmaradt zöldségből,
Dawidek markába nyomta, vagy az én markomba, amikor
hazafelé tartottunk a munkából, de ez volt az első eset,
hogy Samuel személyesen válthatott vele szót. Noha nem
lehetett azt mondani, hogy majd kicsattantak, anya és
Eleonora is életben volt, és volt egy olyan érzésem, hogy a
zöldségek nélkül nem ez lenne a helyzet.
Most már hazafelé igyekeztünk Samuellel, szedtük a
lábunkat, hogy még a hétórás kijárási tilalom előtt otthon
legyünk. Szótlanul baktattunk, mígnem Samuelből ki nem
szakadt az iménti megjegyzés. Riadtan pillantottam rá.
Merev volt az arca, maga elé bámult, mintha képtelen
lenne rám nézni.
– Samuel! Hogy mondhatsz ilyet? – tiltakoztam.
– Erre mindketten tudjuk a választ. – Megvonta a vállát.
– Én tehetek róla, hogy itt vagy.
– Ők tehetnek róla, hogy itt vagyok – feleltem.
 – Igen és nem.
Majd egy teljes háztömbnyi távolságot tettünk meg
szótlanul, közben azon morfondíroztam, hogy is lehetne
erről beszélni. Eddig még egyszer sem hoztuk szóba –
nem is gondoltam rá, csak ha elkerülhetetlen volt. Az
agyam egy hátsó zugába zártam a témát, ám most,
Samuel megjegyzése után, zavaromban nem tudtam,
hogyan reagáljak.
– Anyád menekülni akart – emlékeztetett Samuel. – Én
beszéltem rá a maradásra.
– Azt tetted, amit a legjobbnak véltél.
– Aztán hamis papírokat akart szerezni neked. Azt
akarta, hogy rejtőzz el valahol az iskolai cimboráiddal. De
én ezt az ötletet is elvetettem. Annyira biztos voltam
benne, hogy jobb lesz, ha együtt maradunk.
– Amúgy sem mentem volna sehová, Samuel. Egyedül
az a jó az adott helyzetben, hogy mind együtt vagyunk. –
Még mindig az utcán szaporáztuk, kínosan ügyelve rá,
hogy ne nézzünk senkinek a szemébe. – Én nem
hibáztatlak semmiért – mondtam fahangon. – Eszembe
sem jutna téged okolni.
– Elmenekülhettél volna, Roman. Nem kellene itt
lenned.
– Senkinek sem kellene itt lennie! – kiáltottam. Ökölbe
szorított kézzel megálltam. Samuel hátrafordult, rémülten
körülnézett, vajon a kiáltásom felkeltette-e az emberek
figyelmét, majd a homlokát ráncolva, szomorúan rám
emelte a tekintetét.
– Én csak… – A mindig bölcs és higgadt, a szavakat
sosem kereső Samuel most elhallgatott. Megadóan
feltartotta a kezét, és szomorkásan vállat vont. – Én csak
annyit szerettem volna mondani, hogy te elkerülhetted
volna mindezt. A falon túl bujkálhattál volna.
Hirtelen mintha elnémult volna a gettó. Samuelre
meredtem, és elkeseredetten törtem a fejem, miként
lehetne véget vetni ennek a beszélgetésnek, és hogy mi
lehetne a megoldás. Utáltam erről beszélni, legalább
annyira utáltam, mint azt, hogy Samuel egy téves
feltételezés miatt emészti magát.
– A szívem szakad meg, hogy azt hiszed rólam… –
Vettem egy mély lélegzetet, és kínos feszengés közepette,
hebegve-habogva hozzátettem: – Szeretlek. Való igaz,
hogy érzek gyűlöletet is, de nem irántad. Irántad nem.
– Az első fiam vagy, Roman. Te vagy az, aki megtanított
az apaságra. Én is szeretlek.
Csípték a szememet a könnyek. Késésben voltunk,
szaladnunk kellett volna, de az első kellemetlen pillanatot
követően most olyasmit éltem át, amiben szívesen
elidőztem volna. Bárcsak megtalálnám a szavakat, hogy
ezt Samuelnek is tudtára adjam – hogy milyen sokat jelent
nekem, és mennyire hálás vagyok –, de elszorult a
torkom, és tudtam, ha megpróbálom kimondani ezeket a
dolgokat, a végén csak elbőgöm magam. Inkább a járdára
szegeztem a tekintetemet, és bevallottam:
– Néha nem bírom már. Túl sok nekem ez az egész.
Félek, hogy nem vagyok elég erős.
– Rakosgatjuk egyik lábunkat a másik elé, fiam. Amikor
már minden egyebet elvettek tőlünk, és magunkra
maradtunk, legyünk hűek önmagunkhoz, és vigyázzunk
egymásra. – Megköszörülte a torkát. – Mi mást tehetnénk?
Különben belepusztulunk a keserűségbe.
Keserűség. A számban éreztem az ízét, ahogy Samuel
kimondta a szót. Tökéletesen visszaadta a bensőmben
kavargó mérgező érzéseket, mégis az volt a legrosszabb a
dologban, hogy Samuel pontosabban fogalmazott, mint
gondolta volna.
Agyongyötört a keserűség, és napról napra gyilkosabb
ereje lett a méregnek.
Anyám tizenkilenc éves korában, egy forró nyári napon
találkozott Florian Abramczykkal egy parkban, és
elmondása szerint a képébe nevetett, amikor Florian
randevúra hívta. Biztosra vette, hogy a szülei szíjat
hasítanának a hátából, ha katolikus fiúval találkozgatna,
csakhogy Florian elbűvölő és igencsak meggyőző volt, így
mire anyám aznap délután elhagyta a parkot a
barátnőivel, addigra már el is ígérkezett Floriannak a
következő hétvégére.
A nyár során kiteljesedett a románc, és amikor anyám
szülei kora ősszel tudomást szereztek Florianról, anyám
már fülig szerelmes volt. A nagyszüleim elszörnyedtek,
ahogy azt anyám előre megjósolta, és megfenyegették,
hogy elkergetik otthonról. A fáma úgy szól, hogy anyám
szakított Floriannal, de utána olyan mélységes levertség
uralkodott el rajta, hogy a barátai végül is meggyőzték,
vegye fel vele a kapcsolatot. Apám feleségül kérte, amint
újra találkoztak. Hamarosan összeházasodtak, és egy évre
rá megszülettem.
 A nagyszüleim éktelenül dühösek voltak, mindaddig,
amíg a karjukba nem vettek, amikor is minden meg lett
bocsátva, bár soha nem felejtették a dolgot.
Négyéves voltam, amikor Florian rövid betegség,
vélhetően hasi tumor következtében meghalt. Idővel
megkoptak az emlékeim róla, de a legendája tovább élt –
főképp, mivel anyám még évekkel a halála után is sűrűn
emlegette, én pedig fogtam ezeket a történetszálakat, és új
családi emlékeket szőttem magamnak belőlük. Florian
erős volt, és bátor, jóvágású, és szerfölött okos: ügyvéd,
aki önerejéből emelkedett ki az árvasorból, és részidős
munkákból tartotta fenn magát az egyetemi évek alatt is.
A katolicizmus melletti elköteleződéséhez nem férhetett
kétség – egészségben, betegségben, akár ráért, akár nem,
soha nem mulasztotta volna el a misét vagy a gyónást, és
heti rendszerességgel támogatta a Szent Kázmér-templom
gyülekezetét önkéntes segítségnyújtással. Anyám úgy
szokta mondani, hogy Florian életében a három
legfontosabb ő volt, én, és mindenki, illetve minden, ami
ahhoz a templomhoz kapcsolódott.
Florian huszonöt éves korában halt meg, néhány
hónappal azután, hogy letette a pénzt egy családi házra,
és éppen beindult a karrierje. Nem sok idő telt bele, és
anyámmal már súlyos anyagi nehézségekkel küzdöttünk.
A nagyszüleim próbáltak segíteni, de anyám is szerény
családból származott. De megtették, amit tudtak.
Egyvalaki volt csupán az életünkben, akinek módjában
állt segíteni minket: Samuel. Anyám és Samuel
gyerekkoruktól barátok voltak, és ameddig csak vissza
tudok emlékezni, mindig jelen volt a családunk életében.
Amikor Floriant megtámadta a betegség, Samuel ígéretet
tett neki, hogy bármi történjék is, gondoskodni fog rólam
és anyámról.
Samuel szavatartó ember volt.
Kezdetben üdítőnek találtam a menetrendszerű
látogatásait. Ha anyám szomorú volt, Samuel mindig
tudta, hogyan vidítsa fel. Ha aggodalmaskodott, tudta,
hogyan oszlassa el a félelmeit. Ha kiürült az éléskamra,
Samuel gyakorta tért be hozzánk egy láda ennivalóval, és
mindig hozott nekem valami édességet.
Páholyból figyelhettem kapcsolatuk színeváltozásait.
Eleinte zavarónak találtam, ahogy elidőzik egymáson a
tekintetük, vagy ahogy Samuel gyermeteg vihogásban tör
ki, amikor anyám apró élcekkel szórakoztat engem. Egy
este azon kaptam őket, hogy egymás kezét fogva
üldögélnek a heverőn, és a rádiót hallgatják. Felmásztam
anyám ölébe, és eltoltam őket egymástól, hogy közéjük
üljek.
Hatéves voltam, amikor anyám bejelentette, hogy
összeházasodnak Samuellel. Átköltöztünk Samuel zsidó
negyedbeli lakásába, de én továbbra is a katolikus
iskolába jártam, és anyám Samuellel együtt mindent
elkövetett azért, hogy ezután is aktívan részt vegyek
apám Szent Kázmér-templomi gyülekezetének az
életében, Florian óhajának megfelelően.
Még miután bezártak minket a gettóba, akkor is el-
eljártam misére – több ezer zsidó katolikus rekedt a fal
mögött, akik közül sokan továbbra is a benti három
katolikus gyülekezet valamelyikébe jártak. És akkoriban,
amikor ez még engedélyezett volt, a családom tartotta a
zsidó ünnepeket, s én azokon is éppúgy részt vettem.
Kedveltem ezt a sokszínűséget a családunk életében.
Tetszett, hogy anyám és Samuel Florian kívánságát
tiszteletben tartva az ő hite szerint nevel engem, de a
zsidó kultúra és vallás gazdagságát és lüktetését is
szerettem. Áldoztam, mégis sárga színű volt a
személyazonosító Kennkartém, a rápecsételt J betű zsidó
származásomra utalt. Nem a németek által elvárt
szégyenkezéssel, hanem büszkeséggel viseltem a kötelező
Dávid-csillagos karszalagot.
Samuel jól mondta, hogy anyám még a fal felhúzása
előtt el akarta hagyni a várost, és még amikor csapdába
estünk, akkor is váltig amellett érvelt, hogy próbáljak meg
egyedül elszökni. Ha meglátott volna egy német katona az
utcán Varsó árja oldalán, talán egy pillantást sem
veszteget rám, és ha mégis, feltehetően első dolguk lett
volna ellenőrizni, hogy körül vagyok-e metélve. Nem
voltam, pusztán mert anyám és Florian úgy döntött, hogy
apám hite szerint fognak nevelni, nem az anyámé szerint.
Ám Samuel és én kitartottunk amellett, hogy a családdal
kell maradnom, és ezt akkor sem bántam meg, amikor
romlottak a gettóbeli körülmények. Bizonyos értelemben
önkéntes rab voltam, talán csak konok büszkeségből,
talán a családom iránti lojalitás miatt, de elsősorban
azért, mert a puszta gondolattól is rettegtem, hogy
elszakadjak tőlük.
Végeredményben ez volt a legszörnyűbb rémálmom,
nem a gettóbeli megpróbáltatások.
Elviseltem volna a kínzást, az éhezést, de még a halált
is, ha ez azt jelenti, hogy a családommal maradhatok.
A világon semmi sem volt fontosabb számomra.
 8
Emilia

SARA EGY ESTE ÁTHÍVTA MAGÁHOZ Trudát és Mateuszt

vacsora utáni kávéra. A szüleim rendkívül gyanakvóak
voltak az üggyel kapcsolatban még akkor is, amikor
elindultunk a folyosón Sara lakása felé.
– Nem értem, mit akar tőlünk – mondta Truda a fejét
csóválva.
– Valószínűleg csak meg akar nyugtatni minket az
Elżbietához fűződő barátságát illetően. Nem hinném,
hogy bármi rosszra kéne gondolnunk – vonogatta a vállát
Mateusz.
– Én örülök, hogy találkoztok. Sara jó barátom –
jegyeztem meg a legártatlanabb hangomon, ugyanis
pontosan tudtam, mi a meghívás oka.
Ahogy azt előző este Sarával kiterveltük, a szüleim
hamarosan már az étkezőasztala körül ültek egy-egy
csészét dajkálva, amelyben valódi kávé gőzölgött. Amit
akkoriban kávé helyett kapni lehetett, az hitvány pótlék
volt – őrölt makkból vagy cikóriából, még szűkösebb
időkben közönséges gabonából. Sara korábban megkérte
Piotr bácsit, hogy szerezzen neki minőségi kávébabot,
mert meg akarta adni a módját az összejövetelnek.
– Azért akartam találkozni önökkel, hogy tisztázzuk a
helyzetet, és egy kicsit jobban megismerjük egymást –
kezdte a mondókáját. – Végtére is Elżbieta mindnyájunk
számára drága, így máris van egy lényeges közös pont.
Meg aztán, ezekben a nehéz időkben áldást jelentenek az
új barátok – tette hozzá halkan. Mateusz mosolyogva
bólintott, Truda összevonta a szemöldökét.
– Mi is örülünk, hogy megismerhetjük. Piotr igen szépen
szokott magáról beszélni.
Halvány pír futotta el Sara arcát, csak most figyeltem fel
rá, hogy milyen gyakran pironkodik Piotr nevének
hallatán. Elraktároztam ezt az észrevételt agyam hátulsó
rekeszébe, hogy majd később elmerengjek rajta.
– Piotr jó barát. De be kell vallanom, hogy most kérni
szeretnék önöktől valamit. Talán tudják, a varsói tanács
népjóléti és közegészségügyi osztályán dolgozom. Nagyon
leterheltek vagyunk, mert sokan küszködnek, sok a
szenvedő. A munka kemény, de nemes, leveskonyhákat
üzemeltetünk szerte a városban. Elżbietára gondoltam,
akinek esze is van, meg kár lenne egy ilyen ügyes fiatalt
tétlenségre kárhoztatni a négy fal között, amikor annyi a
teendő. Így aztán beszéltem a felettesemmel, és
felvetődött, hogy Elżbieta talán csatlakozhatna hozzánk
valamilyen minőségben. Elvégre már gimnáziumba járna,
ha nem lenne a megszállás. És nem ütközne a
szabályokba, ha elvállalná, úgymond, a gyakornokságot a
brigádomban. – Döbbent csend állt be. Truda és Mateusz
rám meredt. Sara tántoríthatatlanul folytatta: – Nincs
olyan szabály, hogy okos, fiatal nők ne lehetnének
betanuló munkások. Magam is nővérgyakornokként
kezdtem, amikor nem sokkal voltam idősebb, mint most
Elżbieta. Tudom, hogy unalmában talán nem a
legbölcsebb döntéseket hozta az utóbbi időben, és
őszintén hiszem, hogy önök pontosan tudják, mi a legjobb
neki. Ugyanakkor azon tűnődtem, hogy büntetés helyett
esetleg fontolóra vehetnék, hogy valamilyen értelmes
munkát bíznak rá, és a probléma gyökerét célozzák meg…
vagyis, hogy ne unatkozzon annyira.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – jelentette ki Truda,
Mateuszhoz intézve a szavait.
Mateusz elgondolkodva fürkészett engem, majd
Sarához fordult:
– Pontosan mit kellene csinálnia?
– Kezdetnek papírmunkát, hegyekben állnak az
íróasztalomon az iktatásra váró iratok, később
fogadhatná a telefonhívásokat. Amint behoztuk a
lemaradást, arra gondoltam, szólok valamelyik
gépírókisasszonynak, aki majd megtanítja az írógép
használatára, hogy segíthessen nekem a jegyzetek
készítésében. Sok mindent lehet tenni az irodám
biztonságából is, és közben a közegészségről tanulna, meg
arról, hogyan törődik a város a polgáraival. Ez ugyan nem
egyenértékű az ápolónői munkával, de jó alapot
teremtene számára, ha esetleg úgy dönt, hogy a háború
után nővérként helyezkedik el. – Sara itt elhallgatott, és
vágott egy grimaszt. – Tényleg jól jönne a segítség.
A gépírók nagyon le vannak maradva. Hónapokba telik,
mire foglalkozni tudnak az anyagommal, és gyakran
megesik, hogy akkor már én magam sem igazodom ki a
macskakaparásomon.
 – Ártalmatlannak tűnő feladat – jegyezte meg Mateusz,
továbbra is a homlokát ráncolva. – De el kellene jutnia az
irodához meg vissza, és nincs ínyemre a gondolat, hogy
egyedül utazgasson a városban.
– Velem utazna villamossal. Nincs veszély, feltéve, hogy
magánál tartja az iratait. És megnyugtathatom önöket, az
irodámban ugyanolyan biztonságban lenne, mint ha
egész nap a lakásban kuksolna; talán ott még
biztonságosabb is neki, mert kevésbé érezne késztetést a
rosszalkodásra.
Kedvem lett volna tiltakozni, amiért harmadik
személyben beszélnek rólam, de olyan nagyon akartam
ezt a dolgot, hogy csak na. Már derengett, hogy a Sara
irodájában töltendő napjaim legfeljebb érintőlegesen
lesznek izgalmasabbak más napoknál, amikor a lakás
ablakán bámultam kifelé, mégis olyan izgatottság támadt
bennem a gondolattól, hogy én is hozzájárulhatnék egy
nálamnál nagyobb ügyhöz, hogy azt ki se néztem volna
magamból. Ha a gépeléssel időt nyerek Sarának, hogy
zsidó gyerekeken segítsen, akkor én leszek a valaha volt
legjobb gépírója.
– Ezt még meg kell vitatnunk – mondta mereven Truda.
Kortyolt a kávéjából, és közben éles tekintettel vizslatott
engem.
– Hát persze – felelte Sara szelíden. Rám pillantott, majd
hozzátette: – És természetesen azt is megértem, ha nem
Elżbietának való a feladat. A lányukhoz fűződő
barátságom adta az ötletet; ugyanakkor tele van a város
dologtalanságra kárhoztatott okos, fiatal nőkkel, szóval,
bármikor találok magamnak másik segítséget. De elég is
az üzleti ügyekből. Meséljenek nekem az otthonukról,
ugye, eredetileg Morowicéből jöttek?
Nem Morowicéből jöttünk, a Varsóba érkezésünkkor
döntöttük el, hogy ezt fogjuk mondani az embereknek, így
most Mateusz ennek megfelelően mesélte el Sarának a
kitalált háttértörténetünket. Maradtunk, amíg el nem
fogyott a kávé, de én kukán ültem végig a felnőttek
tereferéjét, és akkor is visszatartottam a lélegzetemet,
amikor már a lakásunk felé mentünk a folyosón. Az
előszobában Mateusz rám nézett.
– Szeretnéd?
– Jobban, mint bármit – feleltem nyíltan, és
hozzátettem: – Úgy unatkozom. Tudom, hogy nem
szolgáltam rá a bizalmatokra azok után, amiket
csináltam, de nagyon hálás lennék, ha elengednétek.
Mateusz bólintott, én pedig tudtam, hogy kész
beleegyezni, mert ellágyult a tekintete. Truda jóval
keményebb dió, csak remélni mertem, hogy Mateusz
majd a lelkére beszél. Truda most szigorú pillantást vetett
rám, és a lépcsőre mutatott.
– Tessék lefeküdni.
Közel sem aludtam még, amikor fél órával később
Mateusz benyitott a szobámba.
– Fent vagy még? – suttogta.
– Igen – feleltem, és várakozásteljesen felültem.
– Elmehetsz dolgozni Sara mellé.
– Tényleg?
– Egy ilyen okos kislány megérdemli az esélyt, hogy
tanuljon, és másoknak segédkezzen. Csak ne csapj be
minket.

Sara irodája a varsói Városháza földszintjén kapott helyet

az épület hátulsó fertályában, egy szociális munkásoktól
és népegészségügyi dolgozóktól hemzsegő, föld alatti
nyúltanyát idéző irodarengeteg mélyén. Csak nők alkották
a csapatát, amelyet a rettentően rémisztő Matylda Mazur
felügyelt. Matylda magassága a százötven centimétert is
alig érte el, de olyan jelenléttel bírt, ami jócskán túlnőtt
pöttöm termetén. Alighogy megérkeztem Sara irodájába,
Matylda is bejött, és becsukta maga után az ajtót.
– Te – üdvözölt, és mintegy vádlón rám mutatott. –
Rajtakaptad Sarát a zsidó gyerekekkel.
Meghökkentett a keresetlensége. Köpni-nyelni nem
tudtam.
– Így igaz – válaszolta helyettem Sara a méretes
cseresznyefa íróasztal túloldaláról, ahol éppen a kalapját
akasztotta fel a fali kampóra. Alig láttam az asztalon
tornyosuló papírhalom mögött. Nem túlzott.
– Akkor tudod, hogy ez a munka nem csak az
étkeztetésről meg a népegészségről szól – folytatta
Matylda, mivel tőlem csupán annyi tellett, hogy tátott
szájjal bámultam rá. – Tehát benne vagy a bizalmi
körünkben. Ha elárulsz minket, emberek fognak
meghalni. Megértetted?
– Meg – böktem ki elkerekedett szemmel.
– Helyes. Na mármost, több mint egy tucat leveskonyhát
üzemeltetünk városszerte, és mind állandó
készlethiánnyal küzd. Nincs meg hozzá a büdzsénk, hogy
lépést tartsunk az igényekkel, de még ha nem így volna,
akkor sincs honnan beszerezni a készleteket.
Egyfolytában csörögnek a telefonok, így a folyamatosan
beérkező kérelmek kezelésében tudsz nekünk segíteni, de
figyelmeztetlek: hamar hozzá fogsz szokni, hogy csalódást
kell okoznod az embereknek. – Matylda várakozón nézett
rám, mire sietve bólintottam.
– Rendben van. Intézem a telefonokat.
– Jó. A csapatom majdnem mindegyik tagja egyszerre
két feladatkörrel zsonglőrködik, és ezek egyikét a
leghatározottabban nem szentesíti a város. És noha
tudod, hogy miről van szó, soha nem beszélhetsz erről az
iroda falain kívül, de még itt, az irodában sem, ha nyitva
van az ajtó; sosem lehet tudni, hogy ki hallgatózik.
A csapatunk tagjaként elkerülhetetlenül hallani fogsz
dolgokat, de Sara úgy határozott, hogy a másik
tevékenységünkben nem vehetsz részt, egyszóval, törődj a
magad dolgával. Világos?
– Világos – hebegtem. – Mármint így lesz.
Azzal már ott sem volt, elviharzott egy másik irodába,
bevágva maga után az ajtót. Sarára néztem, aki igyekezett
leplezni a mosolyát.
– Ilyen a mi Matyldánk. Majd megszokod.
– Ijesztő.
– Csodálatos ember. De megszállottja a küldetésének.
– Mivel zárt ajtónál szabad téged a másik dologról
kérdeznem – bukott ki belőlem –, elmondod, mi lett az
árvákkal, akik a lakásodban voltak?
 Sara elhelyezkedett az íróasztala mögött, és bánatosan
mosolygott.
– Bárcsak mást mondhatnék, de kifogytunk a
lehetőségekből, így vissza kellett térniük a gettóba.
– Nem! – kaptam levegő után. Az ominózus éjszaka óta
sűrűn eszembe jutottak a gyerekek, de azt feltételeztem,
hogy biztonságban vannak valahol, remélhetőleg rendes
ételt esznek, és szépen gyarapodnak. Belesajdult a szívem,
ha arra gondoltam, hogy kiállták a csatornán át vezető út
kínjait, csak azért, hogy aztán visszazavarják őket.
– Tudom. Ez nagyon felkavaró. De veszélyeztetve voltak
a biztonságos házaink, máshová meg nem mehettek.
– Nálad nem maradhattak volna?
– Nem, Elżbieta. Az senkinek sem lett volna jó. Mindent
megpróbáltunk, amit lehetett, de végül nem maradt más
választásunk, kénytelenek voltunk visszacsempészni őket
a fal zsidó oldalára.
– Megpróbáljátok majd újra kijuttatni őket?
– Amint lesz hely, ahová mehetnek, de ezt időbe telik
megszervezni. És most zárjuk le a témát. Vár a munka.
Gyere ide, hogy elmagyarázzam, mi lesz a dolgod.
Próbáltam rendet tenni Sara íróasztalán. És valóban
egyfolytában csörgött a telefon: az első nap végén már
kezdtem kapiskálni a szűkölködés mértékét és azt a
küszködést, ami a gettófal innenső oldalán is ugyanúgy
érzékelhető volt. Jó érzéssel töltött el, hogy segíthetek
Sarának a szűnni nem akaró telefonhívásokkal, jóllehet
Matyldának igaza volt – folyamatosan lehetetlen
kéréseket utasítottam el.
 Mégis hamar eltelt a nap, aztán még több ugyanilyen, és
Sara nemsokára bejelentette, hogy mostantól naponta
néhány órán át házon kívül lesz.
– A szüleidnek nem szükséges megemlítened, hogy nem
leszek végig melletted az irodában, de muszáj
visszatérnem a rendes napi munkabeosztáshoz. Mindig
lesz idebent kolléga, olyankor is, amikor mi Matyldával a
terepen vagyunk.
– Hová mész?
– Matylda, én és még néhányan az ápolónők közül
népegészségügyi ellenőrzéseket végzünk. Ez is a
munkánk része. A németeket nagyon aggasztja a tífusz,
így olyan helyekre is engedélyünk van bemenni, ahová
mások nem mehetnek.
– A gettóba jártok? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.
– Igen. Heti hat napon.
– Mit csináltok odabent?
– Én tífuszos betegeket keresek.
– De…
– A zsidók sem hajlamosabbak a tífuszra, mint bárki
más. Ha kis helyre zsúfolsz össze sok embert, és elvágod
őket a folyóvíztől meg a szappantól, annak tífusz lesz a
vége.
– Akkor te is elkaphatnád?
– Én be vagyok oltva.
– És tudsz segíteni rajtuk? Be tudod oltani őket?
– Megtesszük, amit lehet, Elżbieta. Az nem valami sok,
de tesszük a dolgunkat.
Lenyűgözött Sara másik munkája. A következő néhány
hét során valahányszor csukva volt az ajtó, elhalmoztam
kérdésekkel: miket látott, miket csinált. Többnyire
ködösített, de nem sikerült eltántorítania.

Reggel hétkor találkoztam Sarával a házunk

előcsarnokában, aztán átvillamosoztunk a városon.
Nagyjából egy órán át együtt dolgoztunk az irodában,
Sara kiosztotta nekem az aznapi adminisztrációs
tennivalókat.
Amikor az elején eldöntöttem, hogy rábeszélem Sarát,
vonjon be engem is a munkájába, akkor még lényegesen
magasztosabb elképzeléseim voltak, aztán az idő
múlásával már hálás voltam azért, hogy jóval
veszélytelenebb feladatot kaptam. Minden alkalommal,
amikor hazamentem, és leültem Trudával a
konyhaasztalhoz, ő a napom felől érdeklődött, én pedig
szép lassan rájöttem, micsoda áldás, hogy az igazat
mondhatom neki. Továbbra is szerettem volna segíteni a
zsidókon, de hamar elszállt a bátorságom.
Matylda változatlanul megrémített. Nem ért rá
pajtáskodni, és állandóan mozgásban volt. Napjában
többször is bejelentés nélkül berontott Sara irodájába, és
eldördült a szokásos kérdés:
– Sara merre van?
Cincogi válaszomra mormogott valamit, és sarkon
fordult. Sokszor hallottam, ahogy ráförmed szegény nőre
a szomszéd irodában, néha a kettővel odábbiban
dolgozóra. Egy idő után rájöttem, hogy Matylda azért
keresi ilyenkor Sarát, mert újabb sürgős segítségre
szoruló családra bukkant – gyakran kisgyerekre, akinek
otthon kellett. Sarának teljesen igaza volt: csupa
elkötelezett, áldozatkész ember alkotta a csapatot,
Matylda azonban megszállott volt.
– Egymaga több száz gyereket mentett meg. Ő intézett
nekem igazolványt, hogy átjárhassak a gettóbeli ellenőrző
pontokon, és sokszor, amikor meglátogatok egy családot,
hogy segítsek a gyerekükön, ő az, aki tudomást szerzett a
körülményeikről. Ő hozta létre a hálózatot a megmentett
gyerekek megsegítésére, és részletes nyilvántartást vezet,
hogy a háború után vissza tudjuk vinni a gyerekeket a
családjukhoz. Ő a legragyogóbb, legbátrabb nő, akit
ismerek, bárcsak feleolyan jó ember lennék, mint ő –
mesélte egy napon Sara.
Ám a Matylda iránti rajongása ellenére feszültség
vibrált kettőjük kapcsolatában. Nemegyszer hallottam
őket sutyorogva vitatkozni a folyosón vagy Matylda
irodájában, és e heves vitákból néha kihallottam a
nevemet. Abból kiindulva, hogy Matylda minden
melegséget nélkülöző bánásmódban részesített engem,
feltételeztem, hogy csak vonakodva engedélyezte Sarának
a bevonásomat.
Sportot űztem abból, hogy minél hasznosabbá tegyem
magam az irodában, ám ettől csak még gyakoribbá és
még túlfűtöttebbé váltak a civódásaik.

Voltak csendes napok a varsói népjóléti és

közegészségügyi ügyosztályon. És voltak sűrű napok.
Bizonyos napok érthetetlenül feszültek voltak, az a nap
például, amikor Matylda beviharzott Sara irodájába, és a
karjánál fogva cipelte ki a szobából. Az irodába
visszatérve Sara betette maga után az ajtót, és rövid
tétovázás után kulcsra zárta.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle.
– Csak kell egy kis egyedüllét.
Ha ez célzás volt, hogy hagyjam békén, én nem vettem a
lapot.
– Haragszik rád?
– A világra haragszik – sóhajtott Sara. Megkerülte az
asztalt, hogy leüljön, aztán hátradőlt, összekulcsolta a
kezét a tarkóján, és a plafont bámulva, már-már
szórakozottan így szólt: – Az egyik gyerekünket ma
majdnem elkapták az új családjával a fal innenső oldalán.
– Jaj, ne!
– Ez nagyon nem szerencsés. Emlékszel a gyerekekre a
lakásomban arról az éjszakáról?
– Közülük volt valamelyik?
– Nem, de ez ugyanaz a probléma, ezért is kellett
visszaküldeni őket. Számos módszer létezik rá, hogy
kijuttassuk a gyerekeket a gettóból. Egyik sem szép, de
megoldható. A segítőink révén hamis papírokkal is
ellátjuk őket, ám ezzel még csak félig nyertük meg a
csatát. Van a Hoża utcában egy ferences rendi árvaház, ők
fogadják be a kimenekített gyerekek többségét. Az ottani
nővérek a lelkükre kötik a gyerekeknek, hogy odakint
csak lengyelül szabad beszélniük. A legtöbbjük inkább a
jiddishez szokott, és ezzel aztán leleplezik magukat. Ma
egy kislány szófogadóan lengyelül beszélt, az egyik
katona mégis felfigyelt valamire a külsején, és megkérte,
hogy mondja el az imádságot.
– Az imádságot? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.
– Egy zsidó kisgyerek ugyebár nem ismeri a katolikus
imákat.
– Ó.
– Az árvaházban nem volt már hely a számára, így
rögtön a nevelőcsaládhoz vittük. A kislány már újra kijárt
velük, de az imádságot még nem tudta rendesen. Az anya
szerencsére időben kapcsolt, és úgy tett, mintha a gyerek
féleszű volna, és nemigen tudna beszélni.
– Akkor miért dühös Matylda?
– Nem dühös, hanem levert. Megvitattuk, hogy
kitanítanánk a gyerekeket, mielőtt elhagyják a gettót,
csakhogy a tanítás roppant időigényes, és ha az a célunk,
hogy minden gyerek még a katolikus imákat is fejből
fújja, mielőtt kitenné a lábát a gettóból, akkor jóval
kevesebb gyereket tudnánk megmenteni. – Sara lehunyta
a szemét, és érzelmes hangon suttogta: – Valahányszor
sikerül kimenekítenünk egy gyereket, jottányit sem
alszom jobban aznap éjjel, mert tudom, hogy ezerszám
vannak még. Igyekszünk fokozatosan kiterjeszteni a
tevékenységünket, de minden új emberrel, akit
bevonunk, óriási kockázatot vállalunk. A világ terhe
nyomja Matylda vállát, kiváltképp most. Rebesgetik már
egy ideje, hogy hamarosan máshová fogják deportálni a
gettólakókat, és mind erősebb a meggyőződésünk, hogy
közeleg az idő.
– Hová viszik őket?
 – Azt senki sem tudja, de egyvalami biztos, Elżbieta…
Nem jó helyre.
 9
Roman

CHAIMMAL A HÁZTÖMB VÉGÉBEN találkoztunk reggelente,

és együtt mentünk be az üzembe. Együtt ültünk ebédnél.
És néha hazakísért.
– Nagyon kiesik neked – mutattam rá az első
alkalommal, amikor felajánlotta, hogy velem tart, de
megvonta a vállát.
– Olykor akad egy kis dolgom az ifjúsági központban a
házatok közelében – vallotta be. – Van ott egy lakás, amit
használhatok. Úgyhogy nem jelent gondot, hogy
elkísérjelek azokon a napokon, amikor amúgy is oda
megyek.
Szándékosan nem faggattam ki a dolga mibenlétéről,
mivel világos volt, hogy a földalatti tevékenységéhez lehet
köze. Azokon a napokon, amikor hazament a Kisgettóba,
elkísértem a gyalogúton, ő pedig segített nekem átnézni a
környék kukáit ennivalóért.
Furcsa volt, hogy újra van barátom. Kockázatos volt az
ismeretségünk, de lassanként kezdtem megbízni
Chaimban, bár az is igaz, hogy bimbózó barátságunk
ellenére némiképp egyoldalúak maradtak a
diskurzusaink. Neki könnyed és megnyerő modora volt.
Én meg mintha elfelejtettem volna, hogyan kell szabadon,
kötetlenül beszélgetni. Az aránytalanság ellenére sikerült
néhány szót váltanunk a gépdohogást megszakító
szünetekben, megosztva egymással múltunk biztonsággal
elbeszélhető részeit. Képtelen voltam kiigazodni
Chaimon. Úgy tűnt, nagyon vágyik egy új barátra,
mégsem voltam biztos benne, hogy ezért csapott le az első
alkalomra, amikor ráköszöntem, így akarva beleplántálni
magát az életembe. Ám ha magányos volt, és társaságra
vágyott, miért tűnt sokkal boldogabbnak nálam? Szívből
sajnáltam. Elképzelni sem tudtam, milyen lenne a gettóba
zárva a családom nélkül, de még ennél is nehezebb volt
elképzelnem azt az érzést, hogy több ezer mérföld
választja el az embert a szüleitől.
Egyik nap éppen a gépemnél dolgoztam, amikor arra
lettem figyelmes, hogy felbolydul az üzem. A varrógépek
teljes sorában, ahol a többiek ültek, alábbhagyott a
munkatempó, ahogy egyik munkaállomástól a másikig
terjedt a hír. Néztem, ahogy közeledik a mi asztalunkhoz,
amelyen Chaimmal osztoztunk. De éppen amikor már
elérte a mögöttünk lévő asztalt, megjelent Sala, hogy
figyelmeztessen, teljesítenünk kell az aznapi kvótát a
németeknek, inkább arra legyen gondunk. Chaimmal
csendben dolgoztunk tovább, csak az alkalomra várva,
hogy megszólalhassunk. Amikor Sala végre továbbhaladt
a soron, hogy a többi alkalmazottat is serényebb munkára
sarkallja, Chaim hátradőlt a széken, hogy szót váltson a
mögöttünk lévő asztalnál dolgozó fiúkkal.
Mint egy lassított felvételről, az újdonsült barátom
arcára kiülő kifejezésből értesültem a deportálásokról.
Mire előrehajolt, hogy továbbadja nekem a hírt, addigra
én már felkészültem a legrosszabbra. A gettó közegében,
ahol mindennaposnak számítottak a sokkoló borzalmak,
azt hittem, már túljutottam a gyomorszorító, páni
félelmen, amitől izzadni kezd az ember tenyere. Én már
érzéketlenné váltam erre, legalábbis azt hittem.
Mindössze három szó kellett hozzá, és újra ott volt
előttem az, amitől annyi időn át halálosan rettegtem.
– Megkezdődtek az áttelepítések.
– Micsoda? – Megdermesztett a félelem. – Mikor?
– Ma reggel. Viszik az embereket az Umschlagplatzra. –
A Stawki utcai gyűjtőállomásra, néhány háztömbnyire az
otthonomtól.
– Hány embert? – kérdeztem elfúló hangon. Az asztalra
tett kezemmel mintha hátra akartam volna lökni magam.
– És kiket?
Add, hogy célzott akció legyen. Add, hogy valaki más
legyen a célpont.
– Ezreket. Egyelőre véletlenszerűen zajlik, az utcáról
szedik össze a népeket.
– Hová viszik?
– Táborba, gondolom.
Szárazon koppant a tábor szó. Emlékeztem a
szóbeszédre, amit Chaim egy vagy két hónapja osztott
meg velem a chełmnói táborban történt tömeges
kivégzésekről. Pánikba esve néztem meg a pontos időt.
Órák voltak hátra a műszakomból, egy pillanatra mégis
felmerült bennem, hogy otthagyom az asztalomat, és
hazaszaladok. Talán végig tudnék lopódzni az utcákon,
hogy lássam a családomat.
 – Roman – szólított Sala az üzem túlsó végéből. A gépek
ugyan elhallgattak, de a fejemben fülsiketítően zakatolt a
rémület. Azt vettem észre, hogy közben felálltam, és egy
lépésre eltávolodtam az asztalomtól. Az egész üzem
engem bámult. – Ne menj, fiam. Tudom, hogy meg vagy
rémülve, mindannyian félünk. De ha most hazaindulsz a
családodhoz, pillanatok alatt a deportálásra várók között
találod magad. Mellesleg, ha nem teljesítjük a kvótát ma,
holnap már egyikünknek sem lesz munkája. Szeretném,
ha visszaülnél a helyedre, és tovább dolgoznál.
Nem veszíthettem el az állásomat. Visszatelepedtem az
asztalomhoz, és kóválygó fejjel, remegő kézzel folytattam
a munkát.

Aznap nem Chaim társaságában poroszkáltam haza a

műszak után. Aznap futottam. Mint az üzemi kollégák
többsége. Kiözönlöttünk az utcára, és rohantunk az
otthonunk felé. Egy idő után azt vettem észre, hogy Chaim
ott lohol a nyomomban.
– Nem muszáj jönnöd – ziháltam, mire megvonta a
vállát. Ez egyszer ő volt a hallgatag.
Amikor odaértünk végre a házunkhoz, megtorpantam a
küszöbön, és szétnéztem az utcán, valamilyen jelet
kerestem, hogy a családom megúszta. Nem láttam
egyebet, csak megdönthetetlen bizonyítékot arra, hogy
még ha valóban ezreket vittek is el közülünk a németek,
akkor is több százezren maradtunk. Ugyanolyan tolongás
volt az utcán, mint máskor. A túloldalon ugyanaz az éhes
gyerekkompánia koldult, csapatnyian kuporogtak a
járdaszegélyen rongyokba burkolózva, és nyújtogatták a
kezüket az előttük eligyekvők felé. Minden talpalatnyi
helyen csoportokba gyűlve pusmogtak az emberek,
néhány házzal arrébb egy idős asszony ringatta magát
jajveszékelve a küszöbön. Középkorú férfiember ült egy
összetákolt asztalnál a szemközti járdán, az asztalt
konyhai eszközök borították, és esedezve nyújtogatta
kanalát az utcán elhaladók felé, hogy vásárolják meg.
Egyszóval, a megszokott borzalmakkal volt tele a Miła
utca, ez azonban mit sem árult el arról, hogy mi fogad
majd odabent a házban. Hányinger tört rám, egy
pillanatra az ajtófélfának dőltem, rettenetesen féltem
kinyitni a kaput, hátha üresen találom a házat – vagy ami
talán még rosszabb, mindenki meglesz, azt a szobát
kivéve, amelyiken Samuellel, anyámmal, Dawidekkel és
Eleonorával osztoztam. Ekkor egy kéz nehezedett a
vállamra. Hátranéztem Chaimra, aki búsan mosolygott
rám.
– Akarod, hogy én menjek be előbb?
Először vissza akartam utasítani az ajánlatát. Sem a
családom, sem a kényszer hozta lakótársaink nem
ismerték őt. Mit szólnának, ha egyszer csak betoppanna
hozzájuk ez a furcsa figura? Mindazonáltal berzenkedtem
a gondolattól, hogy egyedül lépjek be, így rövid tétovázás
után bólintottam. Chaim benyitott, és abban a pillanatban
megláttam Dawideket. A földön ült Judit és László
kislányával, Annával. Egy labdát gurítottak ide-oda.
A küszöbről meresztettem a szememet Dawidekre, amíg
el nem homályosodott előttem a kép a könnyektől.
 Még ha a többiek nincsenek már, a testvérem kedvéért
akkor is kibírom.
Dawidek megmenekült, így már képes voltam
szembenézni azzal, ami a lakásban vár rám – érte bátor
tudok lenni. Ahogy követtem Chaimot a lakásba, ő
hátrapillantott, és megkérdezte:
– Hazamenjek?
Mielőtt válaszolhattam volna, megjelent anyám.
Eleonorát tartotta a karjában, nagyanyám állt mellette
Judittal. Amikor anyám meglátott, odasietett hozzám,
szabad kezével megölelt, és elpityeredett.
– Kicsikém. Hát épségben vagy! Úgy féltünk.
A munkaengedélyeseket elengedték, de sosem lehet tudni,
nem igaz?
– Nyugalom, anyám. Jól vagyok. Idehaza is mindenki jól
van? – Körbenéztem, majd tétován megkérdeztem: –
Kuklińska néni…
– Átment az unokatestvéréhez hírekért. Mi mind jól
vagyunk – mondta anyám reszketeg hangon, és
megsimította az arcomat. – Most még. De mihez
kezdjünk? Azt mondják, folytatódnak a deportálások.
– Kitalálunk valamit – feleltem, még ha nem hittem is
ebben. Láttam anyám válla fölött, hogy Chaim levette a
sapkáját, és most azt gyűrögeti. Felé fordultam: –
Köszönöm, barátom. – A torkomba gyűlt gombóc miatt
csak ennyit tudtam kinyögni, de reméltem, hogy Chaim
kiolvassa a többit a szememből. Köszönöm, hogy itt vagy.
Nem tudom, képes lettem volna-e szembenézni ezzel
nélküled. Örülök, hogy a barátom vagy.
Este anyám ágyba tette Eleonorát és Dawideket, aztán
csatlakozott a többi felnőtthöz a nappaliban, ahol javában
zajlott az értesülések csereberéje. Mindannyian ki
voltunk éhezve a hírekre, de közben reménykedni
akartunk.
– Katonák sorakoztak fel a tetőkön – mondta László. –
Az utcára célzó fegyverekkel. Állítólag lezárták az
ellenőrző pontokat, hogy senki se juthasson ki. Eleinte
véletlenszerűen szedték össze az embereket az utcáról, de
elég magas a kvóta; naponta ezrek, azt mondják. Egy
barátom a Stawka utcából azt mesélte, hogy ebédidőben
már csapatokban terelték az embereket az állomás felé.
Néhányan kidumálták magukat, de nem sokan.
– Ennyi hűhó a semmiért – szólt közbe Grobelna
asszony egy belső forrással rendelkező személy
magabiztosságával. Volt egy unokatestvére a Zsidó
Tanácsban, akitől folyamatosan kapta a híreket,
helytállókat és téveseket egyaránt. Már rájöttem, hogy
Grobelna néninek ez a módszere a túlélésre: azt hiszi el,
amit el akar hinni. – Csak a nagyon fiatal árvákat meg a
nagyon öregeket viszik el, és egyébként is csak másik
munkatáborba szállítják őket. Ott sem lehet rosszabb,
mint itt, úgyhogy nincs mitől félnünk.
– Ha egy munkatábor a végcél, akkor miért a
legfiatalabbakat meg a legöregebbeket viszik először? –
kérdezte nagyapa mogorván.
Ez elgondolkodtatta Grobelna asszonyt, aki egy darabig
tátott szájjal hallgatott. Aztán dacosan felszegte az állát.
– Talán mert őket lehet a legkönnyebben mozgatni.
 Kukliński úr aznap költötte el a család utolsó garasát
német kibocsátású munkaengedélyre, hogy dolgozhasson
a gyáraikban. Az engedélyek ára egyetlen éjszaka
leforgása alatt megháromszorozódott, ő mégis váltig hitte,
hogy ez jó befektetés.
– Egy ismerősöm fivére úgy hallotta, hogy akinek van
munkaengedélye, az mentességet élvez. Meg a családjuk
is. – Odafordult a feleségéhez, és megfogta az asszony
kezét. – Látod? Megéri a pénzt, még ha azzal jár is, hogy a
Schultz gyári szálláson kell laknom, te meg itt maradsz.
A jelek szerint már eltökélte, hogy meggyőzi magát
efelől, talán ezért nem hívtuk fel a figyelmét a logikájában
rejlő hibára. A családok aligha élvezhetnek mentességet,
mivel a családot elválasztják a dolgozótól, és ha a
munkaengedély az egyetlen dolog, ami megment, az a
dolgozónál lesz. Ha a családok valóban mentességgel
bírnak, akkor a németeknek bemondás alapján kellene
hinniük az embereknek, s ha így állna a helyzet, akkor
Kukliński úr hiába verte el a család pénzét az engedélyre,
hiszen hazudhatta volna azt, hogy van neki.
– A gyerekek maradjanak mindig a közelünkben –
vetette közbe a nagyanyám. – Annyit bizton tudunk, hogy
ma sok gyereket elvittek. Ha nem vagyunk mellettük,
akkor nélkülünk fogják elvinni őket, és azt nem bírnám
ki…
– Ki se menjenek a lakásból – szögezte le Judit. –
Megoldjuk magunk közt, folyamatosan lesz itt valaki.
Samuel mellett ültem, ugyanolyan pozitúrában, mint ő.
A falnak vetettük a hátunkat, és felhúztuk a térdünket.
Mostohaapámhoz hasonlóan én is csupán néma
szemtanúja voltam a jelenetnek. Semmitmondó kifejezés
ült az arcán, mintha megbénította volna a döbbenet.
Végig az járt a fejemben, hogy az üzemben maradtam,
mert az tűnt helyesnek. Ha elmegyek, azzal cserben
hagyom Salát, a munkámat pedig elveszítem. Ugyanakkor
a maradás egyúttal rossz döntés is volt, hiszen elárultam
a számomra fontos értékeket: csak a családom maradt
nekem, azonnal el kellett volna jönnöm, hogy lássam, mi
van velük.
Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy semmiféle
befolyásom nincs a dolgok alakulására, és ha másnap
megismétlődnének ugyanezek az események, akkor ismét
csak ugyanazt a gyötrelmes döntést hoznám.
Mikor aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak, és
visszavonultunk a családommal a szobánkba, én még
jóval a szüleim után is ébren voltam. Épp csak annyi fény
derengett a szobában, hogy nézhettem őket alvás közben.
Magamba szívtam a látványt, és jól tudtam, többé már
soha nem hunyhatom le úgy a szememet, hogy ne kellene
aggódnom a biztonságukért.

– Nagyon megkönnyebbültem, hogy jól van a családod –

mondta Chaim, amikor másnap reggel találkoztunk a
saroknál. Kurtán bólintottam. Hozzám igazította lépteit,
és lehalkította a hangját: – De a tegnap csak a kezdet volt,
nincs még vége. Felfogtad ezt, barátom?
– Nem tudhatjuk biztosan.
– Dehogynem – vitatkozott csendesen. – Én tudom.
 Továbbra is egyenesen előre néztem, kerültem a
tekintetét.
– Galamb – szólaltam meg –, te tudod, mit tehetnék,
hogy gondoskodjam a biztonságukról?
– Van pénzed?
– Egy petákom sincs. De meg kell mentenem a
családomat. Bármi kell is hozzá, megteszem.
– Roman – sóhajtotta.
– Kérlek – suttogtam kásás hangon. – Muszáj tennem
valamit. Ezt már nem bírom.
Habozott.
– Az öcsédről már meséltél, de azt egy szóval sem
említetted, hogy újszülött is van a családban. Anyád
betegnek látszik.
– Nehezen szerzünk elég ételt, hogy őt is meg a kisbabát
is jóllakassuk – vallottam be. – Azért szoktam áttúrni a
kukákat. Minden nap egy új csata.
– Tudod, én néha eljárok az ifjúsági központba. Az egy
hodály, a nap minden órájában százával nyüzsögnek ott
az emberek, nemrég egy leveskonyhát is beindítottak.
Ismerem az egyik szervezőt, ő néha lepasszol nekem egy
kis kaját. Esetleg megkérhetjük, hogy juttasson neked is.
– Köszönöm. Na és… a deportálások?
– Attól csak azok menekülhetnek meg, akiknek nagy
vagyonuk van, vagy kiterjedt forrásaik a fal túloldalán.
De…
– De?
– Talán mégis tehetnénk valamit. Bízd ezt rám. Bízd
rám magad. Valamit majdcsak kitalálok.
 10
Emilia

SARA EGY NAP A VÁRTNÁL órákkal korábban tért vissza a

gettóból, és láthatóan levert volt. A válla meggörnyedt, és
a földre szegezte a tekintetét. Leült az íróasztala mögé, és
papírrendezgetésbe merült, de ismertem már annyira a
szokásait, hogy tudjam, valójában nem csinál semmit.
Oda se figyelt, nyilvánvalóan másutt jártak a gondolatai.
– Rossz napod van? – kérdeztem egy idő múlva, mire
úgy nézett rám, mintha a semmiből termettem volna ott.
– Ne haragudj, Elżbieta, még nem is köszöntem.
– Nem érdekes. Fáradtnak tűnsz.
Ez udvarias kifejezés volt. Lerítt róla, hogy teljesen
összetört, mégis csak akkor fogja megosztani velem ennek
az okát, ha már felkészült rá. Meglepődtem, mert könnybe
lábadt a szeme, és visszafordult az íróasztal felé.
Félrenéztem, mert nem tudtam, mit tegyek.
– Még a múlt héten ki akartam menekíteni egy kisfiút –
suttogta. – Egy négyévest, a legédesebb mosollyal, amit
csak el tudsz képzelni. Először az öccsét juttattam ki. Nem
volt jól a kicsi, és úgy okoskodtam, hogy az idősebbnek így
több ideje lesz majd a mamájával, mielőtt… szóval, előtte.
Ma visszamentem a fiúért, de… – Elhallgatott. Előhúzott
egy kis zsebkendőt a kézitáskájából, megtörölte a szemét,
orrot fújt, majd erőtlenül befejezte: – Elkéstem.
 – Meghalt?
– Elment.
Matylda ismerős léptei kopogtak az előcsarnok
keményfa padlóján, és a következő pillanatban megjelent
egy kisebb dossziéval a kezében.
– Az iratok, amiket kértél – mondta, azzal becsukta
maga mögött az ajtót, és a legmélyebb gyász váltotta fel
semleges arckifejezését. – Istenem, Sara. Hallottad?
– Igen. Reggel deportálták a Dzielna utcai kicsi fiút –
felelte Sara.
Ezután a két nő mintha megfeledkezett volna a
jelenlétemről. Csendben ültem, mialatt ők beszélgettek, és
a hallottak döbbenettel és zavarodottsággal töltöttek el.
Átfolytak rajtam a szavaik – értelmes szavak, amelyek az
adott szövegkörnyezetben mégis képtelenségnek tűntek.
Begyűjtés. Umschlagplatz. Ezrek és ezrek. Bevagonírozzák
és elviszik őket.
– Andrzej azt mondta, hogy ez most jobbára
véletlenszerűen zajlott, vittek mindenkit, aki nem tűnt
kellően munkaképesnek… nincs munkaengedélye, beteg
vagy gyenge és elesett, idős vagy éppen… – Könnyek
gyűltek Matylda szemébe, és határozottan megrázta a
fejét. – A fiatalokat is. Egy csomó utcagyerek volt a
deportáltak között. Könnyű őket összeszedni, mert
képtelenek ellenállást tanúsítani.
Az utolsó szavak a levegőben függtek, én pedig
próbáltam elképzelni, hogy mit jelentenek. Még mindig
igen keveset tudtam a gettóról. Matylda és Sara
hangjának komorsága azonban azt sejtette, hogy az aznap
reggeli történések újabb borzalmakat jelentenek.
– Hová vitték őket? – kérdeztem bizonytalanul.
– Azt még nem tudni – felelte Matylda. – De beszélik egy
ideje, hogy a németek az összes zsidót deportálni akarják
a gettóból, hogy aztán kivégezzék őket.
– Micsoda? – suttogtam, űzött pillantást vetve Sarára.
Reméltem, hogy ő majd megcáfolja ezt, de csak lesütötte a
szemét. – Mindenkit? De hát…
– Túl szörnyű ahhoz, hogy igaz legyen, tudom – felelte
Sara.
– Ha igazak a pletykák, akkor ez egyre gyakoribb lesz
majd – mondta Matylda. – Megyünk gyerekeket
menekíteni, és kiderül, hogy már rég elvitték őket. Ami
ma történt, az egy rémálom, de eztán mindennapos
rémálom lesz, és csak áltatod magad, ha nem hiszed, hogy
tovább fog gyűrűzni. Ki tudja, meddig használhatjuk az
engedélyeinket, hogy ki-be járjunk. Előbb vagy utóbb
teljesen le fogják zárni a gettót, már az is csoda, hogy
mostanáig szabad bejárásunk volt. Én mondom, amit ma
nem merünk megkockáztatni, az az egész hátralévő
életünkre gyötörni fogja a lelkünket. Merészebb
cselekvésre van szükség.
– Mit tehetnénk még? – kérdezte Sara megtörten. – Így is
zsonglőrködnünk kell. Minden elképzelhető ürügyet
bevetettünk már. A csapatunk egyszerűen nem
merészkedhet ki még sűrűbben az ellenőrző pontok
mögé. Azzal csak gyanút keltenénk.
– Egyetértesz velem abban, hogy minden gyermekélet
számít? – kérdezte Matylda halk, mégis határozott
hangon.
– Tudod, hogy igen! – csattant fel Sara.
– Igazán? – ütötte tovább a vasat Matylda, és
átvándorolt rám a pillantása.
– Ő még túl fiatal.
– A kurírok között nem egy nála fiatalabb akad, mégis
napi szinten igénybe vesszük őket.
– Az más! Elżbieta nem…
– Nem micsoda? Nem zsidó, tehát nem feláldozható?
– Hogy mondhatsz ilyet mindazok után, amit tettem?
– Egy dolog kockára tenni a saját életedet. Tudom, hogy
boldogan mennél a halálba, mert úgy érzed, nincs miért
élned. Nem, számodra a barátod életének kockára tétele
lenne a legnagyobb áldozat. Ezért kérdezem, mennyire
akarsz segíteni a gettóbeli gyerekeken? Csak mert hagyod
őt itt ücsörögni és csip-csup munkákkal bíbelődni,
miközben a terepen valóban tehetne is valamit. – Matylda
felvonta a szemöldökét. – Nos, Elżbieta?
– Nem értem, mit kéne csinálnom – értetlenkedtem.
– A kurírok már így is veszélyben vannak – bökte ki
Sara, és tenyerét az íróasztalra nyomva előredőlt, mintegy
alátámasztva az állítását. – Akár gyerekeket visznek át a
csatornán, akár a gettóbeli ágyukban alszanak, meg van
pecsételve a sorsuk. Elżbieta esete más. Ő egy gyerek, és ő
már biztonságban van.
– Ebben az országban senki sincs biztonságban – vetette
ellene Matylda.
– Nem vagyok gyerek. Tizennégy éves vagyok – kezdtem
tiltakozni, de gyönge és reszketeg volt a hangom. Sara egy
kézmozdulattal csendre intett.
– Nem fogom elárulni a szüleidet, nem hagyom, hogy
csatlakozz hozzánk a terepen!
– Milyen nemes lelkű vagy – jegyezte meg keserűen
Matylda. – Többre tartod egy katolikus pár véleményét
feltehetően többtucatnyi zsidó gyerek életénél.
– Ez annyira igazságtalan.
– Azt akarjátok, hogy gyerekeket csempésszek át a
csatornán? – kérdeztem. Nem ez volt a vágyam a kezdet
kezdetén? Most a puszta gondolattól is fizikai rosszullét
tört rám, hogy idegenek kedvéért kiálljak a frontvonalba.
Elgyengültem a megkönnyebbüléstől, amikor Matylda
megrázta a fejét.
– Kár lenne téged arra pazarolni. Értékesebb
képességeid is vannak, amiket kiaknázhatunk. Katolikus
vagy, nem?
– De igen.
– Imádkozni tudsz-e?
– Tudok hát.
– Ha minden gyerekre szánnál egy kis időt, és
gyakorolnád velük a katekizmust meg a lengyel beszédet,
akkor talán többeket is egyből nevelőszülőkhöz lehetne
küldeni, hogy elkerüljük a torlódást a zárdákban.
– De ehhez ugyanúgy be kellene járnom veletek a
gettóba? – kérdeztem tétován, mire Matylda bólintott.
– Méghozzá Sarával.
– De hogyan?
– A kapcsolatom majd szerez neked engedélyt. Azzal
simán átmehetsz az ellenőrző pontokon. Majdnem olyan
biztonságos, mintha itt üldögélnél az íróasztalodnál.
– Ne hazudj neki, Matylda! – förmedt rá Sara. – Ha
ilyesmire kéred, legalább mondd meg neki igazat. –
Zavartan néztem rá. – Életed legrettenetesebb pillanatai
lesznek, amikor áthaladsz azokon az ellenőrző pontokon,
Elżbieta. Minden nap új veszélyt hoz, különösen most. És
ha bármikor lelepleződik a küldetésünk, akkor
elfoghatnak, megkínozhatnak, de akár meg is ölhetnek.
Én nem kérhetek tőled ilyesmit.
– Mindenki más, aki tisztában van a valódi
missziónkkal, tevékeny részt vállal a harcban. Elżbieta
rájött a titkodra, és már tanúságot tett a
megbízhatóságáról.
– Csak tizennégy éves – hárított Sara. – És a
leveskonyhákhoz kapcsolódó munka is éppolyan fontos.
– Hogyne. Épp csak nem olyan égető, mint több ezer
halálra szánt gyermek sorsa – jelentette ki Matylda. Aztán
elnémultak, és csak Matylda ziháló lélegzése hallatszott.
Vörös volt az arca, ádáz a tekintete, a kezét ökölbe
szorította. Majd nagy levegőt vett, és folytatta: –
Berendezkedhetne az ifjúsági központban, a hátsó
szobában, amit Andrzej a gyűléseihez szokott használni.
Te kísérnéd be és ki, és amíg végigjárod a családokat,
addig ő elüldögél a gyerekekkel, és kitanítja őket. Továbbá
becsempészhetne egy kis kenyeret a ruhája alatt, amivel
még egy vagy két napig kihúzza egy kisgyerek. Esetleg
feladhatnánk rá valamelyik melltartódat, és abban
bevihetne oltóanyagot tífusz ellen, ne adj’ isten,
ciánkapszulákat.
 – Ciánkapszulákat? – Éreztem, hogy elsápadok. – Mire
kellenének a ciánkapszulák?
– Olykor a csendes halál az egyedül irgalmas megoldás –
mormogta Matylda.
Összerándult a gyomrom, ahogy belegondoltam. Az én
apám nem csendes halált halt. Ahogy a fivérem sem.
Vajon lett volna bátorságom, hogy hozzásegítsem őket
ehhez, ha módomban áll? Elképzeltem magamat, ahogy
besurranok a gettóba Sarával, és a zsebeim tömve vannak
kincset érő pirulákkal. Milyen büszke lett volna rám az
apám meg a bátyám.
– Megteszem – jelentettem ki.
– Tudtam én – felelte Matylda, és elégedetten
megveregette a kezemet. Sarára pillantott. – Az engedélyt
majd én intézem. Te pedig, légy szíves, keress neki
alkalmasabb öltözéket.
Matylda becsukta maga után az ajtót, kettesben hagyott
minket Sarával. Átnéztem rá az iratkupac fölött, és láttam,
hogy könnyben úszik a szeme.
– Ha tényleg megcsináljuk, azzal hazudunk a szüleidnek
meg a bácsikádnak. Visszaélünk a belém vetett
bizalmukkal.
– Mi a nagyobb bűn? – kockáztattam meg a kérdést. –
Visszaélni a bizalmukkal, vagy hagyni, hogy gyerekek
haljanak meg?
A száját biggyesztette, aztán leverten megrázta a fejét.
– Inkább te fogsz meghalni, ha megtesszük. Felfogtad?
Matyldának ez csak egyszerű matematika, mert csak a
lényegre koncentrál. Bármit megtenne, hogy életeket
mentsen. Számára nem létezik túl nagy kockázat, mivel
nincs mit veszítenie. Egy csónakban evezünk, az én
családom is elment már. Azért csinálom, mert egyetlen
gyászolót sem hagyok magam után, ha elkapnak és
megölnek. Veled viszont nem ez a helyzet! Még ha túléled
is, olyasmiket látsz majd a gettóban, ami egy életen át
kísérteni fog.
– A saját szememmel bizonyosodhattam meg a németek
kegyetlenségéről – feleltem keserűen. – Én már semmin
sem tudok meglepődni.
– Drága gyermek, biztosra veszem, hogy nehéz út áll
mögötted, de a gettóban olyan mélységei vannak a
szenvedésnek, amit még én sem gondoltam volna
lehetségesnek.
– Eggyel több ok arra, hogy segítsek.
Láttam Sarán, hogy továbbra is mélységesen
nyugtalanítja az ötlet, végül mégis belement, hogy vele
tartsak. Aznap délután megkaptam az első dózist a
tífuszvakcinából, és Matylda kapcsolatba lépett az
ismerősével, hogy engedélyt intézzen nekem.

Egy héttel később hét órakor indultam el hazulról Sarával,

mint rendesen. Néma csendben tettük meg a Varsót
átszelő utat, és amikor megérkeztünk az irodákhoz,
követtem Matylda szobájába.
Mint oly gyakran, most is copfban volt a hajam, de a két
nőnek az volt az első dolga, hogy kibontották. Matylda
elöl kifésülte a tincseimet, és feltűzte a fejem búbjára, a
maradékot legyezőszerűen szétterítette a vállam körül.
Sosem volt még rajtam smink, így izgalmamban alig
bírtam megülni a fenekemen, amíg fekete ceruzával
körberajzolta a szememet, majd egy világosabb
árnyalattal a szemöldökömet is kihúzta. Végül
halványpiros rúzzsal kifestette a számat, és kaptam
Sarától egy táskát.
– Öltözz át a mosdóban – mondta nyomatékkal. – Aztán
megyünk.
Az öltözék, amelyet Sara talált a számomra, az összes
ruhadarabomnál felnőttesebb volt. Egy melltartó is volt
közte vastag, bevarrott töméssel a kosarakban, és egy
fekete-fehér pöttyös blúz nagy gombokkal az elején,
hozzá takaros, térdig érő, szürke szoknya, meg egy pár
lapos sarkú bőrcipő. Alig akartam elhinni, hogy én
vagyok az a nő, aki visszanéz rám a tükörből. Jó néhány
évvel idősebbnek néztem ki, de nem csak ebben állt az
átváltozás. Úgy festettem, mint egy igazi dolgozó nő, mint
Sara vagy Matylda, vagy bármelyik szociális munkás az
ügyosztályról. Amikor visszamentem Matyldához a
szobájába, elégedetten bólogatott.
– Tökéletes. Tizenhét évesnek vagy akár tizennyolcnak
is elmennél. Ha bárki kérdezi, Sara gyakornoka vagy.
Megértetted?
Sara vonakodva állt fel, a vállára vetette a táskáját, és az
ajtó felé indult.
– Van még valami, amit tudnom kell? – kérdeztem tőlük
riadtsággal vegyes izgalommal. – Elmondjátok, mit kell
csinálnom?
– Fő, hogy egy percre se távolodj el mellőlem az ifjúsági
központba menet, illetve kifelé jövet. Ha kell, kapaszkodj
belém – mondta Sara, és sóhajtott. – Ott mindig nagy a
tömeg, irdatlan nagy. Ha elveszítjük egymást, biztosan
nem fogsz megtalálni, úgyhogy igyekezz nem elveszíteni.
– Ez minden?
– Amikor odaértek az ellenőrző ponthoz, sugározz
magabiztosságot – okított tovább Matylda. – Az őrök
ellenőrizni fogják az irataidat és az engedélyedet. Ha elég
határozott a fellépésed, akkor simán átengednek. Ne
látszódjon rajtad, hogy ideges vagy, és semmiképp ne ess
pánikba.
– Ne essek pánikba – ismételtem, és egyszerre azt
vettem észre, hogy izzad a tenyerem. Beletöröltem a
Sarától kapott szoknyámba. – Jó. Még valami?
– A többiről a saját szemeddel kell meggyőződnöd –
felelte Sara fahangon, majd ismét Matyldára pillantott. –
Adja isten, hogy tudd, mit csinálsz.

Az ellenőrző ponthoz közeledve végig a fölötte lévő

táblára szegeztem a tekintetem. Tífusszal fertőzött terület.
Belépés kizárólag engedéllyel. Már akkor is ideges voltam,
amikor elindultunk Sarával az irodából, de az jóleső
nyugtalanság volt; enyhe adrenalinlöket, amihez
hozzáadódott a kíváncsiság és az izgalom, hogy végre –
végre valami merészet fogok csinálni. Eltűnődtem, vajon
figyel-e odafentről az apám meg a bátyám, miközben a
szentekkel diskurálnak a kivételes fiatalasszonyról, akivé
váltam. Elképzeltem, mit szólna Alina, ha egyszer
kiutaznék hozzá Angliába, hogy beszámoljak neki
hőstettemről.
– Készítsd elő az engedélyedet – mondta halkan Sara. –
Meg az irataidat.
Az irataim. Mindig nálam voltak, de mert csak elvétve
hagytam el a lakást, még sosem kellett őket bemutatnom.
És a járványfelügyelet meg a gettóba történő belépés
miatti izgalmamban teljesen kiment a fejemből, hogy
hamis néven élek, és a személyazonosító okmányaim is
hamisak. Elég hitelesnek tűntek, de vajon egy alaposabb
vizsgálaton is átmennek? Az volt a legrosszabb az
egészben, hogy a szüleim óhaját tiszteletben tartva Sarát
ebbe nem avattam be, így fogalma sem volt arról, hogy
éppen hamis papírokkal készülünk áthaladni egy német
ellenőrző ponton. Kétségbeesett hang szakadt ki belőlem,
és Sara anélkül, hogy a léptei ritmusán változtatott volna,
halkan odasúgta: – Fejet fel. Magabiztosan. Te erősködtél,
hogy meg tudod csinálni, ha most mégis inadba száll a
bátorságod, megfojtalak.
Mind fejvesztettebben imádkoztam, ahogy közeledtünk,
de mire odaértünk az ellenőrző ponthoz, már nagyon
remegett a kezem.
– Sara – szólította meg az egyik őr olyan mézesmázos
hangon, hogy forogni kezdett a gyomrom. – Ma egy
barátjával érkezett.
– Jó reggelt, Fischer kapitány. Ő a gyakornokom,
Elżbieta – mondta Sara. Udvarias volt, de erélyes is, és
meglepő higgadtsággal beszélt az őrrel. – Elżbieta, mutasd
meg, kérlek, Fischer kapitánynak az engedélyedet.
Már nyújtottam volna, amikor Sara az irataimmal
együtt kikapta a kezemből az engedélyt, és átadta az
őrnek.
– Idegesnek tűnik a leányzó – jegyezte meg amaz
szelíden, az irataimról rám nézve. Ettől görcsbe rándult a
gyomrom, és éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. Nem
akartam elhinni, hogy máris gyanút ébresztettem. Az őr
ekkor felröhögött. – Én is az lennék, ha be kellene
mennem a mocskos állatjai közé.
Visszaadta a papírokat, és ismét Sarához fordult.
– Mutassa a táskáját, Wieczorek asszony – mondta, mire
Sara feszes mosollyal átadta az orvosi táskáját. A férfi
szemlátomást élvezte, hogy feltarthat bennünket,
darabonként ellenőrizte a táska tartalmát, egyetlen,
mégoly ártalmatlan tételt sem hagyott ki. Pillanatok alatt
el lehetett volna intézni, mivel a táska jobbára üres volt,
Fischernek mégis sikerült elhúznia a dolgot, és tekintettel
arra, hogy a nyugtalanságom amúgy is hatással volt az
időérzékemre, hamarosan az a benyomásom támadt,
hogy már órák óta ácsorgunk ott. Sara türelmesen
várakozott, még csak nem is izzadt. Amikor végre
visszaadta a táskát, az őr ismét velem kezdett foglalkozni.
– Máskor is eljössz majd hozzánk?
– Úgy lesz – válaszolta Sara a nevemben.
– Hagyja őt beszélni, Sara – mondta az őr, már-már
játékosan kötekedve, de közben végig a szemembe nézett.
– Én… – Úgy berekedtem, hogy már-már vinnyogtam.
Megköszörültem a torkomat, és gondolatban felidéztem
Matylda szavait. Felszegtem az állam, kihúztam magam. –
Igen, uram, máskor is eljövök majd.
 Ekkor intett, hogy mehetünk. Alig néhány lépésnyire
távolodtunk el az ellenőrző ponttól, amikor mintha
roham indult volna az érzékszerveim ellen. Az emberi
ürülék, a sok összezsúfolt test meg a rothadó hús átható
bűze csapta meg az orromat, alig hittem el, hogy bárki is
életben maradhat, ha ezt belélegzi. Egy idős asszony
hevert az út túloldalán. Sárgásszürke volt a bőre, a szája
elnyílt, a szeme csukva. Úgy léptek át fölötte az emberek,
mintha ott sem lett volna.
– Előre nézz! – szólt rám Sara.
– De…
– Előre nézz, a rohadt életbe!
Egy teljesen új oldalát láttam most Sarának: kemény
volt, összeszedett és eltökélt, és minden porcikájából erő
sugárzott, az arcát is beleértve. Korábban sosem
gondoltam bele, milyen bátorságra és lélekjelenlétre
lehetett szüksége ahhoz, hogy nap mint nap kockáztassa
az életét, néha napjában többször is. De rögtön
megértettem a keménység okát. Ahhoz, hogy valaki
szembe tudjon nézni az embertelennel, emberfelettivé
kell válnia. Én eddig hős akartam lenni, mint a bátyám,
mint az apám, mint Alina. Ahogy most visszavándorolt a
tekintetem az asszony tetemére, ráeszméltem, milyen
ostoba is voltam, s hogy milyen végtelenül és
iszonytatóan bizonytalan talaj ez nekem.
Olyan mértékű szenvedéssel készültem szembenézni,
amelyen aligha enyhíthettem, és még ha sikeresek is a
próbálkozásaim, az nem elég. Ahhoz, hogy egyáltalán
bármit elérjek, mostantól napjában kétszer át kell
mennem az ellenőrző ponton, és bele kell néznem az
emberek szemébe, akik pontosan tudják, hogy kárhozatra
ítéltettek.
– Nekem ez nem fog menni.
Rekedten, szaggatottan buktak ki belőlem a szavak, és a
gyomrom is forgott. Sara karon ragadott, és taszigálni
kezdett az emberek között. Végül nekilökött egy lakás
üvegajtajának, ami megzörrent.
– Kaptál engedélyt – sziszegte a képembe egészen
közelről. – Te akartál segíteni. Most már erkölcsi
kötelességed nem feladni.
– És ha nem megy?
Elráncigált az épület frontjától, és az utca felé fordított.
Erősen markolta a karomat, tudtam, hogy nyomot fog
hagyni rajtam. Megrázott, és szorosan a hátam mögé állt,
onnan suttogott a fülembe:
– Ezek az emberek itt mind meg fognak halni. Minden
gyermek, akit magad előtt látsz, meg fog halni. Azon
kevesek egyike vagy, akiknek lehetősége nyílt legalább egy
gyereken segíteni ezek közül. Jól figyelj arra, amit most
mondok, Elżbieta; ők kelepcében vannak, te viszont
elmehetsz. Átvihetlek a következő ellenőrző ponton, te
pedig szépen hazamész, és úgy teszel, mintha soha nem
erőszakoskodtál volna, hogy képes vagy segíteni.
Ez telibe talált. Megbámultam egy mellettünk elhaladó
gyereket, és furdalni kezdett a lelkiismeret. Sara
eleresztett, majd gyengéden maga felé fordított.
– De ha így teszünk, tudom, hogy képtelen leszel majd
együtt élni ezzel. Most, hogy már tudod.
 Pislogva néztem rá, közben a rám telepedő iszonytól
próbáltam szabadulni. Cikáztak a fejemben az őrrel
történt rémséges találkozás képei, és azon tűnődtem,
vajon minden alkalommal hasonlóan vészterhes élmény
lesz-e, amikor Sara belép a gettóba.
– Az őr – nyögtem. – Ismered? Tudtad, hogy át fogja
kutatni a táskádat?
– Az egy ocsmány szociopata – felelte, és eleresztett. –
Irántam különleges érdeklődést tanúsít, és mindent
elkövetek, hogy kerüljem a vele való találkozást.
Váltogatjuk az ellenőrző pontokat, ahol be- és kilépünk, és
többnyire sikerül is őt elkerülnöm, hébe-hóba mégis
összehoz vele a balszerencse, ahogy ma is.
– Van bármilyen tiltott dolog a táskádban?
– Van egy rejtett rekesz a táska fenekén – vallotta be. –
Ma egy cipó és hat ampulla tífusz elleni oltóanyag lapul
benne.
– Örülök, hogy erről nem tudtam – suttogtam, és ismét
forogni kezdett a gyomrom. Sara felsóhajtott, magához
vont, és megölelt.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Nem igazán.
– Hát szedd össze magad. Dolgunk van. – Két
szövetcsíkot húzott elő a táskájából. Az első pillanatban
fel sem ismertem a karszalagokra hímzett alakzatot,
aztán elkerekedett a szemem.
– Dávid-csillag?
– Igen. Ha a gettóba jövünk, mindig rajtunk van.
– De nem vagyunk zsidók.
 – Szolidaritásból viseljük. Azt jelzi számukra, hogy
megbízhatnak bennünk.
Odanyújtotta nekem a karszalagot. Zaklatottan
meresztettem rá a szemem.
– És ha a németek meglátnak minket ezzel? – suttogtam.
– Félsz viselni, ugye? Nehogy valaki még azt higgye,
hogy ide tartozol? – kérdezte. Bólintottam, mire vállat
vont, és az utcára mutatott a hátunk mögött. – Helyes.
Legalább a saját bőrödön tapasztalod meg, milyen érzés
nekik. Na, gyerünk.
 11
Emilia

A MIŁA UTCÁBAN VOLT az ifjúsági központ, néhány

háztömbnyire a kaputól, ahol beléptünk, és mindössze
hatsaroknyi távolságra a bérháztól, amelyet Sarával az
otthonunknak neveztünk. Alig bírtam visszatartani a
könnyeimet, ahogy a központ felé igyekeztünk.
Megrohamoztak az apró részletek, csupa olyasmi, amit
később muszáj lesz majd megfestenem vagy lerajzolnom,
hogy kiűzzem őket a tudatomból. Idős férfi tartott egy
csészét az egyik kezében, a másikkal a felesége kezét
fogta, és a csatornában gubbasztva ételt koldultak. Két SS-
tiszt haladt az utca átellenes oldalán, aztán anélkül, hogy
bárki provokálta volna őket, a földre kényszerítettek egy
embert, és eszméletlenre rugdosták. Egy bolt falát, ahol
azelőtt talán a napi ajánlatot hirdető plakátok voltak
kiragasztva, száz meg száz cédula borította több rétegben.
Amikor közelebb értünk, borzongva értettem meg, hogy
mind egy-egy halálesetről tudósít. A cédulák rengetege
hátborzongató tapétává állt össze, ami helyenként olyan
vastag volt, hogy szeletekben lehetett volna lehántani.
– Előre nézz – hajtogatta Sara még akkor is, amikor
odaértünk a központhoz. Kinyitotta előttem az ajtót, de
nekem folyton a hosszú sorban álló emberekre tévedt a
pillantásom, akik arra vártak, hogy eljussanak végre az
ételkiadó ablakig. Sara megrángatta a karomat, és beterelt
az épületbe. Meghökkentett a terem mérete. A homlokzat
azt sejtette, hogy valamikor raktár lehetett, de azóta
kivették az épület belső falait, és egybenyitották a
szomszédos épületekkel. A városrésznyi területet
elfoglaló, hodályszerű térben a legkülönfélébb életkorú
emberek ültek asztaloknál vagy álldogáltak csoportokba
verődve.
– Ez ifjúsági központ? – kérdeztem zavartan.
– Annak indult, de a szervezők már nem korlátozzák a
tevékenységüket egy adott életkorra vagy szolgáltatásra.
Valahányszor jövök, mindig új és új módszereket
dolgoznak ki a kerület lakóinak megsegítésére, de rajta
ragadt az eredeti elnevezés.
Megfogta a könyökömet, és átkormányozott a termen.
Utunk közben odaköszönt néhányaknak, de nem álltunk
meg, csak amikor egy kisebb helyiséghez értünk a hátsó
épületszakaszban. Ez a szoba némi bútorzattól meg pár
könyvtől eltekintve üres volt, csak egy magas férfi és egy
kisgyerek volt odabent.
– Hát itt vagytok – mondta a férfi, felkelt a székről, és
széles mosollyal az arcán odalépett hozzánk.
– Andrzej – üdvözölte Sara melegen. Megrázta a férfi
kezét, majd rám mutatott. – Ő itt a barátunk és az új
tanár, Elżbieta.
– Örvendek – mondta Andrzej, és körbemutatott. –
Üdvözöllek ifjúsági központunkban. Nagyra értékeljük,
hogy segítesz nekünk.
Sok szempontból Piotr bácsira emlékeztetett a
jóindulatú mosolyával meg a pirospozsgás arcával, csak
feleolyan széles volt, mint Piotr bácsi.
– Andrzej a központ koordinátora, és igazi kincs –
mondta Sara.
– Hízelgő szavak, Sara – kacsintott rá a férfi.
– Ugyan.
– Elżbieta, sok jó munkát végzünk itt, de semmi sem
fontosabb, mint összekötni a családokat Sarával,
Matyldával és csapatukkal – magyarázta Andrzej, és a
szemében akkor is ott maradt a mosoly, amikor
komolyabb hangnemre váltott.
– Mit csinálnak még ezen kívül? – kérdeztem.
– Nos, néha otthont kínálunk embereknek, és persze ott
a leveskonyha, ezenkívül szép csendben tanítunk is. Ott
segítünk a családoknak, ahol tudunk. És ha már ez szóba
került, hadd mutassalak be valakinek.
Andrzej intett a kisfiúnak, aki a sarokban ült egy
könyvvel a kezében. Amint Andrzej jelezte neki, hogy
jöjjön közelebb, a kisfiú feltápászkodott, és a könyvet a
bal kezében lóbálva odalépett hozzánk.
– Elżbieta, ő Icchak. A szülei nincsenek már köztünk, ő
pedig már egy ideje várakozik, hogy helyet kapjon egy
árvaházban. Később több gyerek is érkezik majd, hogy
együtt dolgozz velük, Icchak helyzete azonban sürgető,
így arra gondoltunk, hogy kezdhetnéd vele.
– Icchaknak senkije sincs – mondta Sara, és lehalkította
a hangját. – Az utcán élt már egy ideje. Teljesen egyedül.
– Egyedül? – ismételtem, ijedten nézve egyikükről a
másikra, aztán vissza Icchakra. – Hány éves vagy?
 A gyerek már nyitotta a száját, de mielőtt válaszolhatott
volna, Andrzej közbeszólt:
– Ne feledd, Icchak, Elżbieta kisasszonnyal lengyelül
beszélünk, nem jiddisül.
– Hat – válaszolta Icchak megfontoltan, és felszegte az
állát. – De nagyon okos vagyok. Gyorsan tanulok.
– Azt el is hiszem – suttogtam heves pislogás közepette.
Csak hatéves, és egy szál egyedül van.
– Izgatottan várja a mai órátokat – tette hozzá Andrzej.
Lepillantottam a kisfiúra, és ahogy reménytől csillogó
szemmel visszanézett rám, a maradék hányingerem is
elmúlt. Szinte éreztem, ahogy visszatér a bátorságom,
miközben őt nézem.
Meg tudom csinálni. Muszáj. Icchaknak szüksége volt a
segítségemre, s ami még fontosabb, bízott bennem, hogy
tényleg segítek.
– Ebben az esetben, Icchak, lássunk is hozzá. Van
kedved ma imádságokat tanulni velem?

Az ifjúsági központban töltöttem a nap java részét a hátsó

szobában, előbb Icchakkal, majd egy csapat másik
gyerekkel. Buzgón és gyorsan tanultak, de
mindnyájuknak, kivétel nélkül, több alkalomra lesz
szükségük ahhoz, hogy kellően magabiztosan mormolják
az imákat.
Elfáradtam, mire Sara visszajött értem – fizikailag és
érzelmileg is kimerültem, egy vágyam volt:
megmosakodni és ágyba bújni. A kilépő kapuig jóval
nagyobb túrát kellett tennünk, de mint ahogy azt Sara
kifejtette, az ellenőrző pontok váltogatásával tartósabban
tudja folytatni a brigád a működését. Fáradtan vagy sem,
kénytelenek voltunk gyalogolni, így aztán szótlanul
baktattunk egyik utcától a másikig. Még annyira sem
tudtam összeszedni a gondolataimat, hogy elmeséljem
Sarának, mennyire megdöbbentettek az aznap látottak,
ám voltak kérdéseim, és idővel a hangomat is
megtaláltam.
– Mi fog történni Icchakkal?
– Az olyan gyerekek, mint Icchak, mindig feltalálják
magukat. Különben eddig sem bírta volna. A szomorú
igazság az, hogy sok itteni felnőtt csak azért lehet még
mindig életben, mert az Icchakhoz hasonló gyerekek
kezdettől fogva átszökdösnek az árja oldalra ennivalóért.
– Várj csak, szóval tudja, hogy lehet kijutni?
– Tudja.
– Akkor hogyhogy nem…
– Az ő esetében nem a kijuttatása a kemény dió.
Alkalmas időben egyszerűen átbújik majd egy lyukon a
falban vagy szűkebb aknán, és egy előre egyeztetett
ellenőrző ponton találkozik velünk. – Nagyot sóhajtott. –
Nem, az lesz az igazi kihívás, hogy életben tartsuk,
miután már átjutott.
– Hogy fogjuk csinálni?
– Matyldával megtervezzük az evakuálását. Valamikor a
következő néhány hét során átemeljük őt a hálózatunkba.
Icchak a szerencsés kevesek egyike a szőke hajával meg a
világos szemével, nincsenek jellegzetes sémi vonásai, ami
nagyban megkönnyíti a dolgunkat. Amint megtanulta az
imádságot, egy új név és a megfelelő papírok birtokában
nem fog kilógni ideát a sorból, habár a továbbiakban
kislányként kell majd élnie.
– Kislányként?
– Zsidó hagyomány, hogy a fiúkat körülmetélik. Ha
fiúként helyezzük el családnál, és esetleg gyanú merül fel,
a katonák utasíthatják, hogy fedje fel magát, és máris fény
derül a titokra. Így az ő érdekében lányruhát adunk majd
rá, és lánynevet fog kapni.
– Ez beválik? – kérdeztem tétován.
– Nem hibátlan a rendszer, de ez a legtöbb, amit a
gyerekekért tehetünk. Milyen más lehetőségünk van?
Segítünk neki, amiben csak tudunk, és imádkozunk, hogy
a többit már egyedül is megoldja.
Hirtelen elöntött a szégyen az aznap reggeli
rémüldözésem miatt.
– Ne haragudj, hogy…
– Nem – vágta rá Sara, s most újra az a lágy szívű, szelíd
barát volt, amilyennek megismertem. – Nekem kellene
bocsánatot kérnem. Tudtam, hogy sok lesz ez neked, és
hogy nem fogod fel, mire számíthatsz. Az elkeseredés
hajszol minket bele a butaságba, és hagytam, hogy
Matylda rám erőltesse a dolgot, holott pontosan tudtam,
hogy képtelen ötlet. Na de most már látod, miért akarta
annyira, hogy részt vállalj a munkánkban. Ha tanítgatod a
gyerekeket, mialatt én a többi családnál vizitálok, és
amint hozzászoktál a ki-be járáshoz az ellenőrző
pontoknál, ha be tudsz csempészni egy falatka kenyeret,
néhanapján orvosságot, máris hatalmasat tettél.
Sajnálom, hogy olyan kemény voltam veled. Ép ésszel
felfoghatatlan, mit élnek át az emberek a zsidó
negyedben. Megőrülök, ha nem tehetek valamit értük.
– Holnap ügyesebb leszek.
Sara a vállamra csúsztatta a karját, és megölelt.
– Ma is ügyes voltál.

– Mit rajzolsz?
Este a konyhaasztalnál üldögélve szórakozottan
rajzolgattam a Sarától kapott füzetembe. Nem törekedtem
tudatosan arra, hogy megragadjak valamit a vázlatban,
csak zaklatott elmémet próbáltam lecsendesíteni, hogy el
tudjak aludni. Amikor Piotr bácsi kizökkentett a
révületből, lenéztem a papírra.
– Egy gyereket – feleltem. Egy rongyokba öltözött
kisgyereket vázoltam fel, erősen emlékeztetett Icchakra,
már csak az arcát kellett megrajzolni. Piotr bácsi leült
velem szemben, és a rajzra meredt.
– Jó.
– Köszönöm.
– Vidám vagy szomorú rajz lesz?
– Azt még nem tudom.
Piotr bácsi újból a papírra nézett, majd előredőlt, és
rákoppintott az ujjával.
– Ahogy a kezét lerajzoltad, ott mintha hiányozna
valami. Egy játékot kéne tartania benne, nem gondolod?
Ekkor értettem meg, hogy Icchakot rajzoltam le. Üres
volt a keze, de a tudatalattim feltehetően azzal a könyvvel
akarta volna kiegészíteni, amelyikkel először láttam.
Engedve a hirtelen jött késztetésnek, egy babát rajzoltam
a kezébe.
– Miért pont baba? – kérdezte Piotr bácsi.
– Lehet, hogy árva – feleltem elszorult torokkal. Trudára
és Mateuszra gondoltam, akik a szobájukban olvastak, és
a legszívesebben beszaladtam volna hozzájuk, hogy
megmondjam, szeretem őket. Az ő nagylelkűségük nélkül
én is éppúgy egyedül lettem volna, mint Icchak. – Lehet,
hogy senki sincs, akihez odabújhatna esténként. És azért
szeret babázni.
Miután lerajzoltam a babát, egyszerre megjelent
előttem a gyerek arca. Feljebb csúsztattam a kezem, hogy
az arcot is kitöltse: Icchak hatalmas szemét és Cupido íját
idéző, halvány mosolyra húzott száját kapta. A szemében
ott ült ugyan a szomorúság, az ajka viszont arról mesélt,
hogy a körülmények ellenére megtalálja a maga
boldogságát.
– Mindjárt visszajövök – lökte hátra a székét Piotr bácsi,
és elvonult a szobájába. A következő percben egy kis
darab fával és egy még kisebb késsel a kezében jött vissza.
Szótlanul figyeltem, ahogy farigcsálni kezd.
– Mit csinálsz?
– A játékodat – mondta a papír felé biccentve. – Tudod,
a művészet nagyvonalú. Minden műalkotás sajátos
energiával rendelkezik, ám ez sohasem kizárólagos. Az
egyik mű inspirációja lehet egy másiknak, aztán az is
lehet ihletadó, és így tovább a végtelenségig. Ez egy
önmagát újrateremtő jelenség, minden alkotás másfajta
szépséget, gondolatot, másfajta mondanivalót közvetít
minden egyes ember számára, aki látja.
Piotr bácsi pár perc alatt egy apró babát faragott ki a
fadarabból. Odatolta elém az asztalon, elgondolkozva
vettem a kezembe.
– Arc is kellene neki – mondtam, és Piotr bácsi kuncogni
kezdett.
– Az már a te asztalod, Elżbieta. Én csak faragni tudok.
– Van még fa?
– Ilyen hulladék fa? Akad egy kevés, de szerezhetek is
még.
A szénceruzámmal hamar felskicceltem a babára egy
arcot, és megmutattam Piotr bácsinak, aki elmosolyodott.
– Van kedved egy közös vállalkozáshoz? – kérdeztem.
– Lehet róla szó.
– Készítenél még nekem ebből?
Truda és Mateusz fél óra múlva került elő a
hálószobából, és ámulva nézték a faforgáccsal és parányi
szobrocskákkal borított asztalt.
– Ez micsoda? – vett egyet a kezébe Mateusz. Truda is
fogott egy babát.
– Gondoltam, Sara szétosztogathatná a gyerekek között
a leveskonyhán – füllentettem. – Szinte semmijük sincs.
Biztosan örülnének neki, hogy játszhatnak valamivel.
– Te meztelen babákat akarsz ártatlan kisgyerekek
kezébe adni? – hüledezett Truda, és csettintett a
nyelvével. Amikor felpillantottam rá, elrejtette a
mosolyát. – Szó sem lehet róla. Majd én varrok nekik
ruhácskát.
Amikor másnap reggel megmutattam Sarának a
babákat, nagyon megörült. Fél tucatot készítettünk –
mindnek más arca és másmilyen ruhája volt, Truda
varrta őket a lakásban fellelt szövetmaradékokból.
– Viszek majd a gyerekeknek, akikkel akkor éjjel a
szobámban találkoztál – mondta Sara. – Azóta is a
gettóban vannak, habár többüknek találtunk helyet a
Korczak-árvaházban. Az átszállításra viszont még várniuk
kell egy kicsit, és ez végtelenül elszomorítja őket.
Meglepődnél, hogy fel tud vidítani egy kisgyereket egy
efféle apróság.

Hamarosan új ritmusa lett a napjainknak. Esténként

babákat készítettem családom felnőtt tagjaival, a közös
feladat összekovácsolt bennünket, és azt is élveztük, hogy
szabadjára engedhetjük a kreativitásunkat. Reggelente
pedig hazudtam ugyanezeknek a felnőtteknek, majd
elhagytam a házat, színleg azzal a céllal, hogy Sarával
dolgozzam, miközben valójában bementem hozzá a
Városházán lévő irodájába, ahol átöltöztem, és
kifestettem magam.
Kisvártatva táskával a kezemben már az ellenőrző
ponton masíroztam át, a táska aljában
kenyérdarabkákkal, tiltott gyógyszerekkel és annyi
babával, amennyit csak bele tudtam szuszakolni. Néha
odaadtam őket az ifjúsági központ felé menet utamba
akadó utcagyerekeknek, de többnyire inkább megőriztem
őket. A tanítványaim egy részének nem akaródzott
tanulnia, és a játékok hathatós ösztökének bizonyultak.
Egész nap a hátsó szobában üldögéltem a gyerekekkel.
Időnk java részében a katolikus hit alaptételeit tanítottam
nekik, de minél idősebb gyerekről volt szó, annál
mélyebbre kellett menni. A kisebbek játéknak hitték az
egészet. Az idősebbek megértették, hogy életről és
halálról van szó.
– Isten munkáját végzem – suttogtam magamnak
azokon a napokon, amikor már fizikai rosszullét
környékezett. És a jó pillanatokban valóban éreztem is az
isteni akarat működését – amikor Sara arról számolt be,
hogy sikerült kimenekíteni Icchakot, és már az új
otthonában van egy vidéki család tanyáján, vagy amikor
egy különösen makacs gyerek egyszer csak kötélnek állt
végre, és Sara bejelentette, hogy készen áll az
evakuálásra, és hamarosan biztonságos, de legalábbis
biztonságosabb helyre fog kerülni, és mindez nekem
köszönhető.
Amikor sehogy sem tudtam ezt elkerülni, én is
meglátogattam a családokat Sarával, többnyire olyankor,
amikor egy bizonyos család otthona az ellenőrző pont felé
menet vagy onnan jövet utunkba esett. Míg Matylda az
utcagyerekekre koncentrált, vagy házról házra járva
kereste az evakuálandó csöppségeket, Sara Andrzejen és a
hálózatán keresztül az ajánlásoknak nézett utána az
ifjúsági központban. Ez elméletben jóval biztonságosabb
volt Matylda letámadásos módszerénél, amellyel a
megsegítendő családokat felkutatta, de én nem éreztem
annak. Még jótettnek sem. Egy dolog tervet készíteni az
árvák kihozatalára a zsidó negyedből; és egészen más
felkeresni a családokat, és belenézni a kétségbeesett
szülők szemébe, miközben arról próbáljuk meggyőzni
őket, hogy engedjék el velünk a gyermekeiket.
– Nem értem, hogy tudod nap mint nap ezt csinálni –
suttogtam remegve, miután egy anya meg egy apa
világosan az értésünkre adta, hogy hagyjuk el a lakásukat.
– Én sem értem – ismerte be bánatos mosollyal. –
Némelyik nap úgy érzem, elértem a tűrőképességem
határát, más napokon pontosan tudom, hogy nem az én
tisztem eldönteni, mikor elég. Nem, amíg ezek az
emberek nem tehetik meg, hogy kiszállnak. Ez a gondolat
tartja bennem a lelket.
 12
Roman

CHAIM BEMUTATOTT az ifjúsági központ vezetőjének, egy

Andrzej Neeman nevű szociális munkásnak. Amint
Andrzej értesült anyám helyzetéről, egyezséget ajánlott.
– Munkaidő után idejössz, és bedolgozol a konyhánkon,
a fazekakat-lábasokat fogod pucolni. Ha a kijárási
tilalomig dolgozol, kapsz tőlem egy jegyet, amit a családod
másnap ételre válthat. Legfeljebb heti négy alkalommal
lesz erre lehetőséged, mert a többi rászorulóra is
gondolnom kell. És ne számíts mindig meleg ételre; néha
csak zöldségnyesedék lesz, egy kevés liszt vagy olaj, de
mindig lesz valamim édesanyád számára. Áll az alku?
– Igen. Köszönöm – feleltem, és nem győztem elég
gyorsan lecsapni az ajánlatra. Nem bántam a hosszú
munkanapokat, főképp amikor anyám biztosított felőle,
hogy óriási különbséget jelent minden plusz falat.
– Több tejem van – mondta ragyogva, miközben
Eleonorát szoptatta. – Büszke vagyok rád, hogy ezt így
kitaláltad. Az én okos fiam.
Én ugyan nem észleltem változást Eleonora
állapotában, de vakon hittem anyám biztató szavaiban. Jó
érzés volt végre csakugyan tenni valamit, az Andrzejnek
végzett segítő munkám lett a napjaim fénypontja,
mentsvár az állandó nyugtalanság közepette, amely az
időközben mindennapossá vált deportálások miatt
eltöltött.
Most már minden napfelkeltekor ezrek meneteltek az
utcán az Umschlagplatz felé. Akadt, aki önként
jelentkezett, mert a németek három kilogramm kenyeret
meg egy kiló lekvárt ígértek. Aztán plakátok tűntek fel az
utcákon, amelyek arra utasítottak, hogy csomagoljuk
össze a személyes holminkat és az értéktárgyainkat, mert
szükségünk lesz rájuk az új, tágasabb táborokban.
Némelyek ebben annak a bizonyságát látták, hogy a
megszállás egy kevésbé kegyetlen fejezete következik
számunkra.
– Mondtam én! – lelkendezett Samuel is. – Mondtam,
hogy idővel majd megenyhülnek irányunkban a németek.
Talán ideje lenne jelentkeznünk.
Anyámmal hitetlenkedve néztünk rá.
– Nem hiheted, hogy igaz – mondtam.
– Nincs bizonyítékunk az ellenkezőjére – felelte a vállát
vonogatva. – Mi van akkor, ha itt maradunk ebben a
pokolban, miközben kellemesebben is élhetnénk egy szép,
új táborban Treblinkában.
– Nem – felelte anyám erélyesen, olyan éllel, amivel
nyomban be is rekesztette a beszélgetést, és Samuel többé
nem hozta fel a témát.
Mindegy volt, hogy milyen fényes ígéretekkel
kecsegtetnek bennünket a németek meg a zsidó rendőrök,
idővel az emberek átláttak a szitán, és már néhány nap
elteltével elapadt az önkéntesek sora. Ám így is naponta el
kellett távolítani a gettóból egy meghatározott
embermennyiséget, ezért egyre könyörtelenebbé váltak a
begyűjtések. Sala üzemében rémtörténetek keringtek
arról, hogy helyben végeztek ki embereket, mert
ellenállást tanúsítottak, meg hogy a gyűjtőállomáson akár
húsz órán át is étlen-szomjan vesztegel a tömeg.
– Nem áll össze nekem a kép – mondtam egy nap
Chaimnak.– Ha csakugyan valami pompázatos táborba
visznek minket, hogy dolgozzunk nekik Treblinkában,
miért ölik meg azokat, akik nem akarnak elmenni, és
miért hagynak minket az Umschlagplatzon rostokolni a
transzportra várva, amíg félholtak nem leszünk?
– Ismered a véleményemet. Ha Chełmnóban
lemészárolták a zsidókat, akkor Treblinkában sem lesz
másként.
Úgy tűnt, akkor is elvesztünk, ha ellenállunk, meg akkor
is, ha elmegyünk. Szerencsére a kincset érő
munkaengedélyemnek köszönhetően viszonylagos
biztonságot élveztem, amennyire ez a gettóban egyáltalán
lehetséges volt. De minden áldott délután meg kellett
tennem a hazavezető utat, és egyre nehezebben bírtam
rávenni magam.
Mostanában egyből az ifjúsági központba mentem, meg
sem álltam a lakásunknál, amikor elhaladtam mellette, és
a kijárási tilalom előtti utolsó percig dolgoztam, néha még
tovább is, mint ameddig Adrzejnek szüksége volt rám,
olykor a hét minden napján, jóllehet ételjegyet csak négy
napra kaptam. És amikor Chaim felfedezte, hogy fel lehet
jutni az ifjúsági központban a tetőre, és onnan végig lehet
sétálni a tömbön egészen a lakásunkig, az őrszemek
tekintete elől rejtve, akkor mind tovább kimaradoztam
vele, jóval a kijárási tilalom érvénybe lépése után is.
– Most már tudod, honnan a becenevem – kacsintott
rám, ahogy egy este a tetőn ücsörögtünk. – Mindig is
szerettem tetőkön üldögélni. Idefent sokkal jobb, nincs
tömeg, se zaj, és a szagokat is elfújja a szél. Idefent
közelebb érzem magam a mennyországhoz.
– Ki gondolta volna, hogy egy költő veszett el benned? –
ugrattam, mire megdobott egy darabka tetőcseréppel.
Némelyik este órákon át beszélgettünk a tetőn ülve,
aztán Chaim lemászott aludni Andrzej lakásába, mely épp
az ifjúsági központ fölött volt, én meg a tetőkön át
hazaindultam, és egy ablakon keresztül ugrottam be a
házunk lépcsőházába.
– Roman – dorgált Samuel egy este, amikor anyám épp
kiment a fürdőszobába, Dawidek és Eleonora pedig már
aludt. – Azt mondtad, csak heti négy estén fogsz az
ifjúsági központban dolgozni, és csak a kijárási tilalomig.
Egyre később jársz haza. Sosem vagy itt, pedig Dawidek
már nagyon hiányol. És anyád is aggódik érted.
– Teljes biztonságban vagyok – mormogtam. – Egy
barátommal beszélgetek. Nem az utcán.
– Hiányzol anyádnak, Roman – mondta Samuel
feszengve. – Nem lehetne, hogy holnap este időben
hazajöjj, hogy együtt ülhessünk asztalhoz?
– Tudod, hogy nem eszem itthon – csattantam fel.
Samuel összevonta a szemöldökét.
– Akarsz itthon enni? Jogod van a porciódhoz…
– Nem így értettem!
 A védekezés kényszere fullasztóan összezsugorította
pöttöm hálószobánkat. Nem volt hová visszavonulni,
hogy átrostáljam a lelkemben kavargó félelmeket és
aggályokat. Tudtam, hogy fájdalmat okozok a
családomnak, de úgy tűnt, semmit sem tehetek ez ellen.
Könnyebb volt eltaszítani őket, trenírozni magamat az
életre nélkülük, halogatva a szembesülést azzal, vajon
megvannak-e még, vagy sem. Nem is reméltem, hogy
képes leszek ezt szavakba önteni Samuelnek és
anyámnak, így amikor anyám afelől érdeklődött, hogy telt
a napom, úgy tettem, mintha azonnal elnyomott volna az
álom.
Másnap aztán sehogy sem mentek ki a fejemből Samuel
szavai, így a műszakom után előbb elgyalogoltam
Chaimmal az ifjúsági központhoz, aztán már szaladtam is
haza.
Az ajtónál megtorpantam, mint mindig. Hagytam, hogy
a fantáziám elém vetítse a legrosszabb eshetőséget: hogy
üres lakásba lépek be. Izzadni kezdett a tenyerem,
felkavarodott a gyomrom, de erőt vettem magamon és
benyitottam – és azt találtam, hogy semmi sincs rendjén.
Egy idegen nő ült Grobelnyék heverőjén Eleonorával az
ölében, mellette pedig Dawidek egyenes háttal.
Hetek óta attól rettegtem, hogy nem találom majd
otthon a szüleimet, és ez most valósággá vált.
Végignéztem a szobán. Olyan zsúfolt volt mindig ez a
lakás, annyian laktunk benne, de most csak ez az idegen
van itt, meg a gyerekek, és, úristen, eltűntek! Most tényleg
eltűntek a szüleim. Vadul száguldott a vérem, elgyengített
a félelem, a harag és a bánat, ugyanakkor szinte
természetfeletti erő költözött belém. Alig bírtam megállni
a lábamon, de szétmarcangoltam volna a világot, és
biztosra vettem, hogy tényleg képes lennék rá.
– Kicsoda maga? – reccsentem rá, és vad tekintettel
néztem körbe, miközben feltartóztathatatlanul és
irányíthatatlanul áradtak a gondolataim. Ez a nő
megtalálta a testvéreimet az utcán, és valahogy eljutott
idáig, de a szüleimet elvesztettem, munkatáborba kerültek
Treblinkában, ahonnan már soha nem térnek vissza. Én ezt
nem élem túl, anya. Nélküled nem fog menni, Samuel.
Mihez kezdek most?
Leküzdhetetlen pánik vett erőt rajtam. Ha már csak a
testvéreim maradtak nekem, akkor tűnjön el a közelükből
ez a nő. Átrohantam a szobán, és kikaptam Eleonorát a
kezéből. A kicsi panaszosan felsírt, de nem vettem
tudomást róla. Az idegen megjelenése kötötte le a
figyelmemet, ő lett minden félelmem és haragom
érdemtelen célpontja. Két hang tusakodott bennem.
A zsigereimben fészkelő szörnyeteg cafatokra akarta
tépni a nőt, hogy rajta vezesse le a rettegést, hiszen itt van
előttem, és kifejezéstelen tekintettel bámul rám, az
otthonunkban van az én testvéreimmel.
De a rám meredő nagy, zöld szemében is rettegés ült.
Ezt elraktároztam valahol az agyam hátulsó zugában, és
próbáltam erőt venni magamon, hogy lecsillapodjak,
racionálisan beszéljek, és megtudjam végre, hogy mi
folyik. A németek rászolgáltak a dühömre, de ők nem
voltak most a szobában. A nő viszont ott volt, és végül a
szörny nyerte meg a bennem dúló csatát. Ráförmedtem,
olyan megveszekedett dühvel, hogy remegett minden
porcikám.
– Hogyhogy elválasztották őket a gyerekektől? Látta,
amikor elvitték őket? Próbált egyáltalán segíteni nekik,
vagy csak végignézte, ahogy elmennek?
Kivágódott a csöppnyi hálószobánkba vezető ajtó, és
Samuel állt ott anyámmal, a döbbenettől tágra nyílt
szemmel. Egy másik asszony lépett ki a hátuk mögül, és
odafurakodott közém meg a heverőn ülő idegen közé.
– Ne merészelj kiabálni vele! – csattant fel az idősebb
asszony, anyám meg eközben átvágott a szobán, és kivette
Eleonorát a karomból. Újból végignéztem a szobán,
zavarodottan próbáltam átlátni a helyzetet, miközben a
szemembe forró könnyek gyűltek.
– Roman! – kiáltott fel Samuel. – Mi a fenét művelsz?
Arról fogalmam sem volt, épp ez volt a gond. Vörösen
izzó haragom másfajta érzésekbe fordult át, szégyen és
zavar töltött el, meg mélységes megalázottság, ami mind
sokkal zajosabb volt a megkönnyebbülésemnél. Engem
bámultak ezek az idegenek, aztán kitárult a konyhaajtó,
ott volt Judit, Kuklińska asszony, sőt Grobelna asszony,
végül a hálószobák felől a nagyszüleim is feltűntek.
Mindnyájan ott voltak. Nem hiányzott senki.
Megroggyant a térdem, ahogy elömlött rajtam a
megkönnyebbülés.
– Én… De… Én…
– Mi ütött beléd? – kérdezte élesen Eleonorát ringató
anyám. Ahogy fokozatosan alábbhagyott a haragom, más
részletekre is felfigyeltem: anyám nemrég sírt, mert véres
és dagadt volt a szeme. Most már Eleonora is sírva fakadt,
nyilván az üvöltözésemtől ijedt meg. Dawidek leplezetlen
rémülettel pislogott fel rám, a babát a melléhez szorította,
és a kényszerű lakótársakból összeállt közönségem is
éppolyan riadtnak és zavarodottnak tűnt, mint az idegen
a heverőn.
Samuelre néztem, hátha ő majd kiokosít, de azt láttam,
hogy csukott szemmel az ajtófélfának dől, és végtelenül
levert. Miattam?
– Azt hittem, elmentetek – mondtam anyámnak elcsukló
hangon.
Ellágyult a tekintete, előrelépett, és gyengéden
megérintette a karomat.
– Csak a szociális munkással beszélgettünk. Azért jött,
hogy Eleonoráról és Dawidekről beszéljünk. Segíteni
szeretne nekünk, Roman.
Pillantásom a heverőn ülőn nőre siklott, és most, hogy
már kezdtem megnyugodni, felfogtam végre, hogy nem is
annyira nő, mint inkább lány, és mindjárt elsírja magát.
Ekkor az idősebb asszony a lány karjába öltötte a karját,
és talpra segítette. Határozott, halk hangon szólt
anyámhoz:
– Gondolkozzanak rajta, Gorka asszony és Gorka úr.
Valamikor majd újra benézek, ha érdeklik önöket a
részletek.
Távozáskor az idősebb nő ádáz búcsúpillantást vetett
felém. A lány lesütött szemmel követte. Amint
becsukódott mögöttük az ajtó, a szüleimhez fordultam:
 – Miről kell gondolkoznotok? Hogy akarnak ezek
segíteni?
Anyám Dawidekre nézett, és mosolyt erőltetett az
arcára.
– Nem érdekes. Majd később megvitatjuk.
 13
Emilia

REMEGTEM, AMIKOR ELJÖTTÜNK Gorkáéktól. Minden út a

gettóba új és felkavaró volt bizonyos mértékig, de azelőtt
sosem aggódtam a testi épségemért, legalábbis nem úgy,
ahogyan most.
– Jól vagy? – kérdezte menet közben Sara. Későig
dolgoztunk aznap, éhes és fáradt voltam, és egyetlen
vágyam volt, ágyba bújni és bőgni. Összeszorított foggal
bólintottam.
– Evakuáljuk a gyerekeket?
Sara megrázta a fejét.
– A szokásos történet. – Nagyot sóhajtott. – Az anya
ugyan fogékonynak mutatkozott, de az apa egyben akarja
tartani a családot. Ebben az esetben, úgy tűnik, a férfi az,
aki reménykedik. Nem gondoltam volna, hogy a világ
összes helye közül éppen a varsói gettóban akadok majd
össze egy optimistával.
– A kisbaba beteg.
– Nincs elég teje az anyának, azért nem fejlődik
rendesen a kicsi. Persze már az is csoda, hogy idáig
életben maradt. Ha a németek tudnának a létezéséről,
talán már rég megölték volna.
– Kárba veszett csoda – morogtam magam elé. – Miért jó
az Istennek, hogy csodát tesz, és megment egy kisbabát,
ha utána hagyja éhen halni?
– Elżbieta, kedvesem, a pokolban az ember ne merüljön
el túl mélyen a teológiában – mondta Sara keserűen.
Jogosnak találtam a szavait. Minden háztömbben valami
új, a jóságot meggyalázó szörnyűség fogadott minket. Hol
volt ilyenkor Isten? Mióta Tomasz meghalt, nem tettem fel
magamnak a hitemet megingató kérdéseket. Azon a
napon megfogadtam, hogy soha többé nem imádkozom.
Hogy hihetnék egy szerető Istenben és a Szűzanyában, ha
azok engedik, hogy megöljenek egy olyan derék embert,
mint a bátyám, pusztán a jóságáért?
De már az első pillantásra megrémített a hit nélküli
élet. Kormánylapát nélküli hajónak éreztem magam, és
mire aznap leszállt az este, már ismét imádkoztam. Most
azonban elgondolkoztam, hogy ez talán ostobaság volt.
Ha Isten csakugyan létezik, hogyhogy nem látja, mi folyik
a gettóban? Vagy látja, csak képtelen beavatkozni? Mert a
másik lehetőség az, hogy mindent lát, és be is
avatkozhatna, mégis a tétlenséget választja.
– Te még imádkozol? – kérdeztem tétován Sarától.
– A fiam halálakor felhagytam vele. Ha Isten létezik, én
nem kérek az ő igazságszolgáltatásából.
– Nekem szükségem van rá – feleltem halkan. Az
esténként elsuttogott imáimra gondoltam, a
bizonyosságra, hogy Tomasz és apa velem van olyankor.
– Irigyellek. Jó lenne hinni, hogy van értelme az
életünknek – mondta Sara egy sóhaj kíséretében. – A ma
esti imádban értem is ejthetnél néhány szót.
 14
Roman

AZNAP ÉJJEL VIRRASZTOTTUNK a szüleimmel, és néztük,

ahogy Dawidek elalszik. Én egy szót sem szóltam a nők
távozása óta. Elvégeztük a szokásos esti teendőket,
mindenki csendben evett, feszültséggel volt terhes a
levegő. Napszálltakor Samuel meggyújtotta a
karbidlámpát. A sápadtsárga fényben figyeltem, ahogy
Dawidek szeme lassan lecsukódik, és olyan szeretetet
éreztem iránta akkor, hogy kis híján könnyekre fakadtam.
– Azok a nők szociális munkások a varsói tanácstól –
mondta halkan anyám. – A fiatalabb még betanuló.
Ő vigyázott a gyerekekre, hogy mi addig Samuellel
nyugodtan tudjunk beszélni az idősebb ápolónővel… Az ő
neve Sara.
– Hogy tudnának segíteni rajtunk?
– Ismerik az egyik barátodat. Andrzejt.
– Az ifjúsági központ vezetője. Tőle kaptam az
élelmiszerjegyeket.
– Andrzej küldte ide őket, Roman. Úgy hiszem, Chaim
barátod javaslatára.
– Én kértem Chaimot, hogy segítsen kiutat találni. Azt
mondta, ismer valakit, aki talán tehet valamit, de nem
sejtettem… Biztosan ő adta meg a címünket.
– Megdöbbentett minket a látogatásuk, ez minden. Nem
voltam rá felkészülve, aztán betoppantál, ordibáltál… erre
nem számítottam. – Anyám hátradöntött fejjel bámult a
mennyezetre, és nehéz könnycseppek peregtek az arcán.
– Azt hittem, elvittek benneteket a németek. Azt hittem,
hogy a lány a heverőn az utcán talált rá a gyerekekre –
suttogtam. – Szóval segíteni jöttek?
– Gyerekeket csempésznek ki a gettóból, és áttelepítik
őket a túloldalra. Jobbára katolikus családokhoz vagy
árvaházakba kerülnek. A nővér azt mondta, Eleonorának
és Dawideknek is tudna helyet találni. – Anyám a
tekintetemet fürkészte, aztán lesütötte a szemét. – Azt
mondta Eleonoráról, hogy súlyosan alultáplált. Azért
olyan kis csendes.
Riadtan néztem anyámra.
– Akkor eztán majd több ennivalót hozok, anyám.
Megtalálom a módját. Azok a nők tényleg azt akarták,
hogy adjuk a kezükre a fele családunkat? –
hitetlenkedtem. Kitekerem Galamb nyakát, ha
legközelebb meglátom. Puszta kézzel fogom ízekre szedni.
Éreztem, ahogy visszatér a feszültség az izmaimba, a
testem felkészült a harcra.
– Nemet mondtunk – vetette közbe Samuel. –
Hamarosan javulni fog a helyzet, a deportálások
következtében legalább a túlzsúfoltság megszűnik. Ha
kevesebb az ember, akkor több az ennivaló, és kevesebb a
betegség. S talán a háború is véget ér. Most már
bármelyik nap megszabadulhatunk. Együtt kell
maradnunk.
Lám, a reménysugár, amire számítottam is tőle. Azelőtt
dühített Samuel hajlíthatatlansága, hogy mindenáron
bizakodó képet akar festeni a helyzetről, ám aznap este
éppen erre volt szükségem. Hagytam, hogy szétáradjon
bennem a megkönnyebbülés, aztán anyámra néztem.
Most is potyogtak a könnyei, és mélységes
szívfájdalommal az arcán Eleonorát figyelte.
– Anya? – szóltam lassan, a fejemet csóválva. – Mondd,
hogy nem fontolgatod a dolgot. Tényleg elküldenéd őket?
– Már-már hisztérikusan csengett a hangom, a szüleim
ijedten meredtek rám. Tudtam, hogy csöndben kellene
maradnom, nemcsak azért, mert tele van a ház
emberekkel, akik aludni próbálnak, hanem azért is, mert
ott, abban a pici szobában pihentek a kistestvéreim, és
Dawidek órákkal hajnalhasadás előtt már fent lesz, mert
továbbra is a hullaszállító brigáddal dolgozott. Mégis
képtelen voltam uralkodni magamon.
– Hogy is ne fontolgatnám? – kérdezett vissza harciasan
anyám. Az ablak s azon túl az utca felé intett. – Miféle élet
ez, Roman? Mi van, ha egyszer bekopogtatnak hozzánk
hajnaltájban, amikor elkezdődnek a begyűjtések, és
távozásra kényszerítenek? Mert újabban ezt csinálják.
Házról házra járnak, és mindenkit elhurcolnak.
Tiszteletben tartom Samuel kívánságát, de bárcsak igent
mondhatnék ezeknek a nőknek! Ha tudnám, hogy a
kicsikéim a fal másik oldalán vannak, úgy aludnék
éjszakánként, mint a bunda. Tudva, hogy együtt vannak,
biztonságban, és legalább annyira tele van a pocakjuk,
hogy életben maradjanak.
– Így is megvagyunk – mondtam fahangon.
 Anyám hasztalan próbálta elfojtani a zokogást.
– Megvagyunk – mondta gúnyosan. – Eleonora feleolyan
kicsi, mint amilyennek lennie kellene. Lehet, hogy te nem
tudod, hogyan gyarapszik egy gyerek, de nekem Eleonora
a harmadik kisbabám. Elhiheted, hogy nincs jól.
– Ebből elég! – vágott közbe Samuel. – Semmi haszna a
torzsalkodásnak, ne őrlődjünk ezeken a dolgokon. Kedves
volt a barátodtól, hogy segíteni próbált, de már
megmondtuk az asszonyoknak, hogy nem fogadhatjuk el
az ajánlatukat, így a téma lezárva. Jobb, ha a gyerekekkel
maradunk, hogy gondoskodhassunk a biztonságukról.
Kérlek, tolmácsold köszönetünket Chaimnak.
Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e még
hálálkodni is neki ezért az akcióért. Abban sem voltam
biztos, hogy lecsillapodom-e annyira, hogy ne támadjak
neki a másnapi találkozásunkkor.
– Roman – szólalt meg váratlanul az anyám. – Amikor
ma a szobába léptem, azt hittem, bántani fogod azt a nőt.
Tényleg megtetted volna?
– Dehogy – feleltem élesen. – Eszembe sem volt bántani.
Csak azt hittem… – Hirtelen ismét a nappaliban voltam,
ismét átjárt a bizonyosság, hogy elmentek a szüleim.
Egész testemben megrázkódtam, hogy elűzzem az
emléket. – Megijedtem. Azt hiszem, fenyegetést láttam
benne. Sajnálom.
– Az a lány, a fiatalabb – mondta Samuel komótosan. –
Talán inkább neki tartozol bocsánatkéréssel.

Úgy döntöttem, hogy munkaidőben nem veszem elő

Chaimot a szociális munkások látogatása miatt. Inkább
lehajtottam a fejem, és nem feleltem neki, ha szólt
hozzám. Ebédidőre feladta, és a nap hátralévő részében
néma csendben dolgoztunk. Aztán, amikor délután
hazaindultunk, a következő szavakkal fordultam oda
hozzá:
– Tegnap két szociális munkás járt a lakásunkon.
– Kimenekítik a gyerekeket? – A Chaim arcán elömlő
reményteli kifejezéstől elöntött a harag.
– Kimenekítik? El akarták vinni őket!
Félrebiccentette a fejét, és semmitmondó tekintettel
nézett rám.
– Szerinted mire gondoltam, amikor azt mondtam, hogy
talán tudok valakit, aki segíthet?
– Nem erre. Az a dolgom, hogy összetartsam a családot,
ne pedig szétválasszam.
– Roman, az egyetlen reményed az, ha elküldöd a
gyerekeket – felelte, majd szelíden hozzátette: –
A gettóban maradni annyi, mint elfogadni a halált.
– Samuel szerint hamarosan jobb idők jöhetnek –
mondtam színtelen hangon. – A deportálásoknak
köszönhetően nem lesz akkora zsúfoltság, és…
– Csak nem vagy olyan hülye, hogy ezt bevedd! Ha a
szüleid nem hajlandók elküldeni a gyerekeket, akkor
neked kell őket meggyőznöd.
Ökölbe szorult a kezem.
– Nem érted! – csattantam fel. – Ha itt lenne a családod,
értenéd! Az a legtöbb, amit tehetünk, hogy együtt
maradunk.
 – Ostoba vagy, ha azt hiszed, jobb együtt meghalnia a
családodnak, mint ha a gyerekek megmenekülnek.
A hajtókájánál fogva megragadtam Chaimot.
Centiméterekre volt az arcunk egymástól, mégis
rezzenéstelen tekintettel nézett rám.
– Ki óvhatná meg a gyerekeket nálunk jobban? –
szegeztem neki a kérdést. A harag vörös hályogot vont a
szememre, és éreztem, hogy minden porcikámat átjárja a
düh. Remegett a kezem, forgott a gyomrom. Nem sok híja
volt, hogy elveszítsem az önuralmamat.
Csakhogy ő itt Chaim. A barátom. Egyike azon
keveseknek, akikben megbíztam. Ekkor értettem meg,
miért fáj annyira az árulása.
– Voltaképpen bárki, aki annak a falnak a túloldalán
van, jobban meg tudja óvni őket, mint ti – mondta Chaim
halkan. – Itt tehetetlenek vagytok. Meg vannak számlálva
a napjaink, Roman.
– Ezt nem tudhatod!
– De tudom – felelte, és ingerülten odébb lökött. – Azóta
sem hallottunk a Treblinkába szállított több tízezer
emberről. Senki sem jutott még ki, hogy hírt adjon
nekünk az ottani helyzetről, és akadnak olyanok is, akik
önként csatlakoztak az ellenálláshoz, pusztán azért, hogy
tudósítsanak minket. Aki csak fellépett azokra a
vagonokra, mind halott, Roman. Hallod, amit mondok?
Halottak! Mind egy szálig! – Döbbenten meredtem rá.
Sziklaszilárd volt a meggyőződése. – Te meg én? Nekünk
annyi. A németek keze által fogunk meghalni, ha nem itt,
akkor Treblinkában. De a gyerekek? – A fejét csóválta, a
dühtől kitágultak az orrcimpái. – A gyerekek túlélhetnék,
ha te meg a szüleid hagynátok.
Megrázta magát, és elment, én meg döbbenten álltam
az út szélén. De néhány perccel később már folytattam
utamat az ifjúsági központ felé, hogy felvegyem a
műszakot.
Chaim téved. Muszáj, hogy tévedjen. Amit mondott, az
elképzelhetetlen.

Chaimmal továbbra is szemben ültünk egymással nap

mint nap, de már nem beszélgettünk. Ő ugyan
megpróbált néhány alkalommal szóba elegyedni velem,
de én csak szúrósan ránéztem, és folytattam a munkát.
Már nem várt meg a saroknál, hogy együtt menjünk be az
üzembe, és bár néha most is mindketten a központba
indultunk a műszak után, már külön mentünk, és véget
értek a napok, amikor késő estig együtt időztünk.
– Jól vagy? – kérdezte Andrzej egy este. Zsebre dugott
kézzel téblábolt a hátam mögött, szemlátomást nyitott
volt a beszélgetésre. De nekem nem akaródzott
kiöntenem a lelkem, és egyelőre arra sem álltam készen,
hogy jobban érezzem magam. Ráadásul Andrzej küldte a
szociális munkásokat. Szükségem volt rá meg a
pártfogására, de ha azt vette a fejébe, hogy szétszakítja a
családomat, akkor nem bízhattam benne többé.
– Megvagyok – feleltem pikírten, és visszatértem az
edényeimhez.
Másnap éppen az üzembe tartottam, amikor
észrevettem, hogy Chaim ott áll a szokott helyünkön, a
tömb sarkánál. Úgy terveztem, hogy egyszerűen elmegyek
mellette, de karon ragadott.
– Vedd le rólam a… – kezdtem, mire megrázta a fejét, és
akkor megláttam a szemét. – Mi az?
– Sala – felelte elcsukló hangon. Leejtette a kezét az
oldala mellé, és reszketve fújta ki a levegőt. – Tegnap,
miután eljöttünk. A családjával együtt deportálták. Az
üzemet bezárták.

– Mikor szándékozod elmondani a családodnak, hogy

nincs már állásod? – kérdezte Chaim később, az ifjúsági
központ konyháján, miközben épp mosogattunk. Az egész
napot a központban töltöttük, segítettünk, ahol tudtunk,
hogy lefoglaljuk magunkat, miközben próbáltuk
megemészteni a hírt, hogy a főnökünket családostul
elhurcolták.
– Nem mondom el nekik. Csak nyugtalankodnának –
vallottam be. – Te mit fogsz csinálni, hogy legyen mit
enned?
– Ugyanazt, amit te – felelte Chaim pimasz mosollyal. –
Kirimánkodom Andrzejből, amit lehet, és hozzácsapom a
kukákból előkotort ínyencfalatokat.
– Szánalomra méltó páros vagyunk – sóhajtottam fel, és
a kezébe nyomtam egy fazekat, hogy eltörölgesse.
– Hékás, legalább újra beszélsz velem. Minden rosszban
van valami jó.
Másnap a szokott időben hagytam el a lakást, mert a
szüleim nem tudhatták meg, hogy nincs állásom. Úgy
egyeztünk meg Chaimmal, hogy a központban
találkozunk, és megpróbálunk beszélni Andrzej fejével,
hátha tud nekünk segíteni több ennivalót szerezni.
Ábrándozva baktattam, amíg egy útkereszteződéshez
érve fel nem pillantottam, és meg nem láttam Dawideket,
amint éppen elhalad mellettem a rá oly jellemző hetyke
lépteivel, kezében a kicsike babával, amelyet a lánytól
kapott, aki el akarta vinni.
Csakhogy Dawidek most nem a brigádjával volt, és nem
is a saját ruháját viselte. Nem is láttam még rajta ezt az
öltözéket. Tiszta, vasalt nadrág, makulátlan ing, túl szép
összeállítás, hogy ilyesmit vegyen fel a munkához. Egy
nagyobb csapat gyerek társaságban vonult, de egyikük
sem tűnt ismerősnek, és ekkor értettem meg, hogy
hasonlít ugyan az öcsémre a gyerek, de ez csak véletlen.
Az árvaházak egyikéből érkezett a csoport, talán a reggeli
sétájukat végezték.
Mindegyik apróságnál volt egy gondosan vászonba
bugyolált kis csomag, s ahogy mind hosszabbra nyúlt a
sor, feltűnt nekem, hogy több gyereknek is ugyanolyan
babája van, mint Dawideknek. Némelyikük nem lehetett
három-négyévesnél idősebb, őket többnyire nagyobb
társaik vezették kézen fogva, és menet közben lóbálták a
kezüket.
Magamban elmosolyodtam, és a kereszteződéstől kis
távolságra megálltam. Nekidőltem az épület hűvös
homokkő falának, és a gyerekeket figyeltem, akik
szófogadóan lépdeltek. Vajon hová mennek? Elvégre a
gettó nem nyújtott túl sok szórakozási lehetőséget a
fiatalok számára. Hajdanán egy ilyen ünneplőbe
öltöztetett gyerekcsapat bizonyosan a zsinagógába tartott
volna, de azok a napok már rég elmúltak. Mégis bájos
jelenet volt. Üdítő látvány. Vettem egy mély lélegzetet, és
igyekeztem nem tudomást venni a hűvös reggeli levegőt
átjáró bűzről.
Szinte reményteljes érzésem támadt. Olyan ártatlanság
sugárzott abból, ahogy séta közben nézelődtek, úgy
figyelték a gettókörnyezetet, mintha bármikor
megpillanthatnának valami érdekeset. Nem csoda, hogy
egyikük Dawidekre emlékeztetett. Olykor neki is éppilyen
álmélkodó kifejezés ült ki az arcára, mindannak ellenére,
amit látott és tett.
Alig néhány másodperce figyelhettem csak a
gyerekeket, amikor egy csapat rendőr is elhaladt arra
néhány német társaságában, és ez nyomban világossá
tette a menetelés valódi célját. A gyerekeket nem a saját
mulatságukra viszik kirándulni. Nemcsak dadák és
idősebb gyerekek kísérték őket, hanem fegyveres őrök is,
és amikor belegondoltam, hogy merről jönnek, és merre
tartanak, letaglózott a döbbenet.
Az Umschlagplatz felé mentek.
Több száz gyermek masírozott nagy vidáman a halál
felé. Elöntött a tettvágy, és már mozdultam is, hogy
odarohanjak a gyerekekhez, de alig pár lépést tettem meg,
amikor valaki elállta az utamat.
– Ne csináld, kölyök – figyelmeztetett az idegen halk,
kétségbeesett, reszelős hangon. Milyen hirtelen váltottam
át derűről erre a… perzselő, fortyogó, döbbent iszonyra és
dühre. Tombolva áradt végig az ereimben, és olyan erős
volt, hogy beleremegtem.
– Figyelmeztetnem kell őket – toltam el magam elől az
ismeretlent, hogy lássam a gyerekeket. Szemügyre
vettem, milyen irányból jönnek, és arra a megállapításra
jutottam, hogy alighanem a Korczak-árvaházból, a gettó
legnagyobb árvaházából, amely a szeretetteli gondozás és
jelentős kiterjedése miatt volt nevezetes. Még mindig volt
idő. Talán ha jelenetet rendezek, akkor…
– Kölyök – mondta az ismeretlen, ezúttal sürgetőbben. –
Nem tehetünk semmit. Gondolj csak bele. Hagylak
odafutni, azok agyonlőnek téged, a gyerekek meg
végignézik. Most még nem félnek. Nem tudják… –
Elcsuklott a hangja. Felpillantottam rá, és láttam a
csillogást a szemében, hiába szegte fel dacosan az állát. –
Nézd meg, milyen nyugodtak. Talán azt mondták nekik,
hogy valami nagy kaland vár rájuk. Irgalmasabb, ha
hagyjuk őket békében távozni. Senkinek se lenne jó, ha
megijednének.
– De ez nem helyes – mondtam fulladozva, és ismét a
gyerekek végtelennek tűnő sorára néztem.
– Itt már semmi sem helyes, kölyök – mondta a férfi,
aztán hátrább lökött a helyemre, és a fejét ingatta. – Ne
lövesd agyon magad a gyerekek előtt. Ne ez legyen az
utolsó emlékük.
Újból a falhoz dőltem, és most az SS-katonákat
számoltam meg, akik a gyerekeket kísérő zsidó
rendőrökre felügyeltek, az elnyomás rétegződései, mintha
a gyerekek képesek lehettek volna ellenállást tanúsítani.
A menet végén az árvaház igazgatóját pillantottam meg,
két kisgyerek között lépdelt, mindkettőnek szorosan fogta
a kezét. Állát felszegte, tágra nyílt szemében tiszta
tekintet.
Gyűlöltem a pillanatot, és gyűlöltem a világot is, de
leginkább azokat a német rohadékokat gyűlöltem, akik
képesek több száz gyereket végigmasíroztatni egy börtön
utcáin, hogy aztán feltegyék őket a marhavagonokra, és –
ha igaza van Chaimnak – kivégezzék őket. Egy dolog, hogy
bebörtönöztek minket, egy másik, hogy halálra
éheztetnek, napi szinten gyötörnek immáron évek óta…
Részben talán már érzéketlenné váltam ezekre a
dolgokra. De egyszerre több száz gyerek könyörtelen
lemészárlása? Elméletben eddig is tudtam, hogy ez
történik, s hogy naponta zajlik a gyerekek begyűjtése.
A saját szememmel azonban még nem láttam. Bizonyos
tekintetben nem is hittem benne.
Közben arra lettem figyelmes, hogy kiürült körülöttem
az utca, már csak a fegyveres felügyelet mellett
menetelők maradtak. Hangtalanul szitkozódva több
utcaszinti ajtón is megpróbáltam benyitni, de mind zárva
volt. Ekkor már zakatolt a szívem a félelemtől.
Igyekeztem tiszta fejjel mérlegelni a lehetőségeimet. Nem
voltam messze a központtól, az átellenben lévő saroknál
nyílt a bejárata, de ha átkelek az úton, azzal csak felhívom
magamra a figyelmet.
A következő ajtóhoz futottam, és nekivetettem magam.
Ez is zárva volt, de csak egy gyengécske zárral.
Hátrahúzódtam, és minden erőmet beleadva a vállammal
feszültem neki. Amint az ajtó engedett, berontottam, és
egy karosszékkel torlaszoltam el a bejáratot.
Az üres lakásban igyekeztem nem azon merengeni,
hogy kik használhatták korábban a bútorokat meg a
szerteszét szórt ruhákat, és arra intettem magam, ne is
gondoljak rá, hogy kifosztom őket… de persze pontosan
ebbe az irányba haladtak a gondolataim. Egyik-másik
holmiért cserébe, még ha nem a saját tulajdonomról van
is szó, több napra elegendő élelmiszert szerezhetnék.
Ne most, Roman. Ráérsz még ezen töprengeni.
Bizarr késztetésem támadt, hogy addig nézzem a
gyerekeket, ameddig csak lehet, gondolatban lajstromba
szedve őket, hogy legalább egyvalaki emlékezzen rájuk,
miután elmentek. Felszaladtam egy sor lépcsőn, és
találtam is egy üres hálószobát a kereszteződésre nyíló
kilátással. Idegenek elhagyott lakásában rejtőzködtem a
függöny mögött, és sírtam, rázta a testemet a zokogás,
kicsi koromban sírtam így utoljára.
Amikor az utolsó gyerek is eltűnt a látóteremből, a
függönnyel megtöröltem a szemem, aztán kinéztem az
utcára, hogy lássam, kimerészkedhetek-e, hogy
visszamenjek a központba. Ráláttam a
megfigyelőállásomról. Az összes ajtó csukva, és most
sehol sem voltak a máskor ételért sorban álló emberek.
A tetőre pillantottam, arra gondoltam, hányszor
üldögéltünk ott Chaimmal, tereferéltünk, sőt még
nevettünk is, mintha normális kamaszok volnánk egy
normális estén, egy normális életben.
Aztán lejjebb vándorolt a tekintetem, és a következő
pillanatban már a központ fölötti, Andrzej otthonaként
szolgáló lakást bámultam. Álltak valakik az ablaknál, és
hozzám hasonlóan a kereszteződést fürkészték.
Az ismeretlen arcok között egyszer csak megláttam őt –
a lányt, akit aznap a munkából jövet az otthonomban
találtam Dawidekkel és Eleonorával. Könnyáztatta arccal
nézett le az utcára, kivörösödött szemében rettegés és
harag ült, ahogy bizonyára az enyémben is.
Ismerős volt számomra ez az arckifejezés, hiszen láttam
már korábban. Akkor én magam okoztam. Ez a felismerés
felért egy hasba rúgással, és hirtelen megértettem, hogy
Samuelnek igaza van. Számítanak a tetteim, a nagyok is,
és a kicsik is. Ha egy cselekedetem ugyanolyan rettegést
és szomorúságot csempészett annak a lánynak a szemébe,
mint ez a borzalom, akkor ki kell köszörülnöm a csorbát.

Aznap délután az ifjúsági központban találtam a

könyvespolcon egy darab papírt, és az egyik asztalhoz
telepedtem vele, hogy megfogalmazzak egy levélkét. Csak
többszöri próbálkozásra sikerült, és az elhibázott
változatokat mindig letépkedtem, így a maradék papír
egyre kisebb lett.
A Sajnálomot elégtelennek találtam. Meg kellett
nyílnom, hogy sebezhetővé váljak. Egyedül így értheti
meg, hogy őszintén gondolom a bocsánatkérést.
Tudom, hogy megijesztettem a múlt héten, és szeretnék
bocsánatot kérni. Nem kifogás, de egy pillanatra azt
hittem, hogy elhurcolták a családomat, és elvesztettem a
fejem. Az igazság az, hogy ez elég gyakran előfordul velem
mostanság. Nem tudom, hogyan dolgozhatnám fel mindazt,
ami történik körülöttem, de nem szeretnék olyan emberré
válni, aki félelmet ébreszt egy nőben, ahogy én aznap
magában, még ha közben ennyire kisklott is a világ.
Igazán sajnálom. Köszönöm, hogy segíteni igyekszik a
családomon. Úgy döntöttem, megpróbálom rábírni a
szüleimet, hogy beszélgessenek el még egyszer önnel és a
barátnőjével. Hálás lennék, ha újra ellátogatna hozzánk,
hogy személyesen is megkövethessem.
Összehajtottam a papírt, és indultam Andrzejhez. Talán
még ott van nála a lány; vagy valahol az épületben.
Amilyen káosz uralkodott odabent, az is teljességgel
elképzelhető lett volna, hogy csak nem vettem észre,
amikor elment. Bárhogy is, túlságosan szégyelltem volna
a szemébe nézni, úgyhogy nem kérdeztem meg, merre
van.
– Te szervezted meg, hogy kijöjjenek hozzánk a szociális
munkások?
– Igen – felelte óvatosan Andrzej. – Világos volt, hogy a
családod segítségre szorul. Tudom, hogy
visszautasítottátok az ajánlatot, de…
– Nem jól tettük – böktem ki elszoruló torokkal, a
reggeli árvákra gondolva. – Meggyőzöm a szüleimet, hogy
gondolják át. Na és odaadnád ezt a levelet annak a
lánynak? Megijesztettem, és szeretnék bocsánatot kérni
tőle.
Elvette és a zsebébe csúsztatta a levélkét.
– A bocsánatkéréshez erő kell, Roman.
– Azt én nem tudom – motyogtam. Jottányi erőt sem
éreztem magamban.
 – És bölcsesség szükséges annak megértéséhez, hogy az
adott helyzetben bármelyik nap az utolsó lehet a
számunkra, ezért nem hagyhatjuk feloldatlanul a
sérelmeket. Elżbieta holnap újra eljön, gondoskodni fogok
róla, hogy megkapja a leveledet.

– El kell küldenünk a gyereket.

Megvártam, míg Dawidek és Eleonora elalszik, csak aztán
beszéltem a szüleimmel. Most nem égett a karbidlámpa,
koromsötétben feküdtünk. Először nem válaszoltak, és
akkor felmerült bennem, hogy talán túl sokáig vártam:
Samuel mindennek dacára úgy aludt mindig, mint a
bunda. Aztán egy pillanat múlva anyám átfordult felém.
– Miért mondod ezt?
Azt hittem, képes leszek sírás nélkül beszámolni nekik
az árvaházi gyerekekről, de tévedtem. Mire végeztem a
látottak összefoglalásával, már nedves volt az arcom a
könnyektől, anyám és Samuel pedig felkelt a matracáról,
és kétoldalt mellém telepedtek. Fülledt éjszaka volt, a
levegő mozdulatlan és párás, de annyira vágytam a
vigasztalásra, hogy beledőltem a karjukba.
– Folyton abban reménykedünk, hogy majd jobb lesz –
mondtam rekedten, amikor a végére értem a
beszámolómnak. – Folyton azt feltételezzük, hogy javulni
fog a helyzet. Pedig egyre csak rosszabb, és valahányszor
azt érzem, hogy ennél rosszabb már nem lehet, az élet
rám cáfol. Lehetőségünk nyílt rá, hogy Dawideket és
Eleonorát kimenekítsük ebből. Megóvhatnánk őket attól,
ami az Umschlagplatz után várna rájuk. – Jobbra
fordítottam a fejem, Samuel tekintetét kerestem a
sötétben. Megbicsaklott a hangom, amikor suttogva
hozzátettem: – Samuel, könyörgök. Könyörgök, engedd
őket elmenni.
– Együtt kell tartanunk a családot – suttogta Samuel.
A vállamra csúsztatta a kezét, és finoman megszorította. –
Így is tudunk egymásra vigyázni.
– Olyan fene biztos vagy magadban, hogy kockára
tennéd Eleonora életét? – kérdezte anyám keserűen.
Odább araszolt mellőlem egy kicsit, és úgy fordult, hogy
Samuelre szegezhesse a tekintetét. – Romannak igaza van.
Még ha munkatábor van is ott, Treblinkában, még ha csak
egy másik tábor van is ott több ennivalóval és friss
levegővel, attól az még ugyanúgy tábor. A gyerekeinknek
nem börtönben van a helyük! A szociális munkások
elhelyezhetnék őket egy családnál.
– Eddig azt mondtad, egyetértesz velem – mondta
Samuel rövid szünetet követően. – Megbeszéltük a múlt
héten, miután elmentek. Akkor egyetértettél. Mi
változott?
– Nem értettem egyet. Csak beláttam, hogy úgyis
hasztalan vitatkoznék – csattant fel anyám. – Minden
erőmet felemészti az életben maradás, Samuel. Minden
gondolat, minden érzés, minden, de minden azt a célt
szolgálja, hogy túléljek egy újabb napot, hogy napról
napra átvonszoljam a gyerekeket ezen a poklon.
Próbálom tartalékolni az erőmet, hogy több tejem legyen,
de a kicsi egyre gyengébb. – Kihallottam anyám hangjából
a könnyeket, de az én szemem is könnybe lábadt.
A kezemet nyújtottam, anyám megfogta.
– Kockázatos dolog elküldeni a gyerekeket a szociális
munkásokkal – ismerte el –, de igazad van, Roman. Ha itt
tartjuk őket, az még nagyobb kockázat.
– Felfogtad, hogy talán soha többé nem látjuk viszont
őket? – suttogta Samuel kétségbeesetten. – A gyerekeink
adnak értelmet az életünknek. Hogy folytathatnánk, ha ők
nincsenek velünk?
Amikor anyám legközelebb megszólalt, erélyes hangot
ütött meg.
– Azzal a tudattal fogunk tovább élni, hogy
megcselekedtük az egyetlen dolgot, ami módunkban állt,
és ezzel esélyt adtunk nekik a harcra.
 15
Emilia

EGYETLEN GETTÓBAN TELT NAP sem volt jó, de az a nap,

amikor elmentek az árvák, az volt a legborzalmasabb.
Alig érkeztünk meg, az ifjúsági központban mindenki
döbbenten a Smocza utcai menetelésről suttogott. Sara és
Andrzej azt javasolta, hogy Andrzej lakásán húzódjunk
menedékbe, hátha ide is bekopogtat a baj, és ez azt
jelentette, hogy az első sorból nézhettem végig, ahogy
elmennek a gyerekek.
A babák. Ott voltak náluk a babák. A gyerekek az én
babáimat szorongatták.
Amint befejeződtek a begyűjtések, Sara azt javasolta,
induljunk. Összekapartam magamat arra az időre, amíg
elhagyjuk a gettót, és visszatérünk az irodánkba a
Városházára. Aztán amint becsukódott mögöttünk az ajtó,
Sara íróasztalára borultam. Kisvártatva Matylda is
csatlakozott hozzánk. Ott üldögéltünk Sara irodájában, ő
és Matylda bénultan az elképedéstől, én összeomolva.
– Meg voltam győződve, hogy ott biztonságban lesznek
a gyerekek. Egész Lengyelország legnevesebb
árvaházában. Azt hittem, messzire elkerülik majd azt a
helyet – suttogta Matylda. Nem sírt, de az arca halálsápadt
volt.
– Tehettünk volna valamit – nyögtem ki. – Nem? Nem
kellett volna csinálnunk valamit? Lehet, hogy valaki más
segített. Több háztömbnyi távolság választotta el őket a
begyűjtőállomástól. Talán történt valami… közbelépett
valaki. Talán jól vannak. Mi amúgy sem tehettünk volna
semmit. Ugye?
De a felnőttek elhallgattak, és a levegőbe bámultak.
Olyan elkeseredetten akartam, hogy valaki azt mondja,
semmi baj. Feloldozásra vágytam.
Egy idő múlva Matylda kiment, és egy üveg vodkával
tért vissza. Töltött három pohárba, és a legkisebbet
odatolta elém.
– Matylda – szólalt meg Sara intő hangon –, hogy fogok
számot adni a szülőknek Elżbieta részegségéről?
– Esetleg meséld el nekik, hogy kétszáz kisgyereket
látott ma a halálba vonulni – vágott vissza Matylda élesen,
majd sóhajtott. – Sara. Nem várhatunk el tőle felnőtthöz
méltó felelősségvállalást úgy, hogy közben kizárjuk a
felnőtteknek kijáró vigaszból.
A vodkának olyan volt az íze, mint a méregnek, de azért
elfogadtam, és apránként kortyolgattam. Sara egy
hajtásra megitta az övét, majd az asztalra könyökölt, és a
kezébe temette az arcát.
– Néha még mindig úgy érzem, hogy ez csak egy rossz
álom. Hát nem őrület? – szólaltam meg, hogy megtörjem a
szobát megülő kínzó csendet. – Annyi év telt el, ma már ez
a normális, de nem érződik annak. Néha úgy ébredek,
hogy az első pillanatokban megfeledkezem róla.
Elfelejtem, mi mindent veszítettünk. Elfelejtem, hogy alig
van remény a számunkra, és hogy csak létezem. Szeretem
ezeket a pillanatokat. De egy ilyen napon, mint a mai,
önkéntelenül azon gondolkozom, hogy lesz-e még valaha
részem az áldott tudatlanság pillanataiban. Amikor ilyen
borzalmakat lát az ember, és nem segíthet, legfeljebb
megkeményítheti magát velük szemben, utána hogy tud
újra visszatérni oda, hogy csak van? Még ha holnap véget
érne is a háború, úgy érzem, egy életre összetörtem, de
úgy, hogy azt felfogni sem bírom, hát még elmagyarázni.
– Remélem, nem szenvedtek a gyerekek – mondta Sara
szinte csak magának. – Mert félni nem féltek, legalábbis a
kisebbek. Remélem, a legeslegutolsó pillanatig azt hitték,
hogy valami csodás helyre tartanak.
Elcsuklott a hangja, és sírva fakadt. Ez láncreakciót
indított be az asztal körül. Hamarosan már Matylda is
pityergett.
Nem én voltam az egyetlen abban a szobában, akit
összetörtek az aznapi történések. Azoknak a felnőtt
nőknek a sírása megerősített engem mélységes,
rendíthetetlen gyászomban.

Másnap nem találkoztam Sarával a házunk előterében,

hogy elérjük a hétórás villamost. Az ágyban maradtam
összegömbölyödve, és a babáikkal menetelő gyerekekre
gondoltam. Alig aludtam, mert a fejemben is ők
masíroztak, az elvesztett remény és az elveszett életek
végtelenített körét róva.
– Elżbieta, tudom, hogy nem vagy jól, de akkor is enned
kell, különben legyengülsz – mondta Truda, amikor
ebédidőben behozott egy tányér levest. – Sara
idetelefonált az irodából. Üzeni, hogy nagyon hiányolnak,
és remélik, hogy holnap már be tudsz menni.
– Talán – feleltem tompa hangon. – Nem vagyok éhes.
Megehetem később?
Egész nap ágyban maradtam. Apám halála óta nem volt
részem efféle kiváltságban, a bátyám halála óta meg
mégannyira sem. Bizonyos értelemben restanciám volt a
gyászban, és ahogy azon az esős napon az ágyban
feküdtem, tobzódtam benne. Hét óra után valamivel nyílt
a szobám ajtaja, és Sara lépett be. Halkan betette az ajtót,
és letelepedett az ágyam szélére.
– Duzzogsz – jelentette ki. – Megértelek. Az éjjel én is
kivettem a részemet az ajakbiggyesztésből.
– Én gyászolok.
– Kétszáz gyerek volt abban az árvaházban.
– Túlélték? – kérdeztem, és reménykedés támadt
bennem. Felültem az ágyban.
Sara arca megrándult.
– Nem, kedvesem… – rázta a fejét. – Senki sem tudja, mi
van a vonat után, annyi azonban biztos, hogy elmentek a
vonattal, és nem térnek vissza. Idehallgass, szeretném, ha
megértenéd, hogy kétszáz gyerek lakott az árvaházban.
Az elvesztésük súlyos tragédia, de gondolj csak a
számokra, Elżbieta. Akár ötvenezer gyermek is lehet még
a gettóban. Azt a kétszázat nem menthettük meg, de
lesznek mások, és minden megmentett élet számít.
Holnap vissza kell jönnöd dolgozni.
– Nem tudok – hanyatlottam vissza a párnára. – Ne
haragudj, Sara. Nem megy.
 – Tudom, hogy sokat kérünk tőled, pedig magad is
gyerek vagy még. Tudom, hogy sok ez neked, de ha
belegondolok, milyen szenvedéseket kell kiállniuk a
gettóbeli gyerekeknek… Nos, ha ezt figyelembe veszem,
akkor már nem is érzek bűntudatot amiatt, amit kérünk
tőled. Egyébként is a bizalmi körünkbe tartozol, és ez
nagyon szűk kör, minden eleme számít. S tudod, mi van
még mindezeken kívül?
Benyúlt a zsebébe, egy gondosan összehajtogatott
levélkét húzott elő, és a kezembe nyomta.
– Emlékszel Gorkáék gyerekeire a múlt hétről? A beteg
csecsemőre meg a kisfiúra?
– A haragos fivér – feleltem tétován, mire bólintott.
Megborzongtam, és könnybe lábadt a szemem. – Sara, én
nem vagyok ehhez elég erős. Azt hittem, az vagyok, de
tévedtem. Nem bírom.
Sara kivette a levélkét a kezemből, széthajtogatta, majd
visszaadta.
– A Gorka gyerekeket nem veszítettük el. Sőt Matylda
talált a babának egy nevelőanyukát, aki elveszítette a
saját gyermekét, de van teje és ennivalója, így segíthet
felhizlalni a kicsit. De a kicsi csak úgy juthat el az
anyához, ha mi folytatjuk a munkánkat.
– Nélkülem is meg tudjátok oldani – suttogtam. – Nem is
ebben a részében szoktam segédkezni.
– Meg fogod látni, Elżbieta, hogy amit csinálsz, az
ugyanolyan fontos, mint amit én csinálok, és nem
hagyhatom, hogy feladd. Holnap reggel találkozunk az
előtérben.
 – Nem – tiltakoztam, ám ekkor felállt, csókot nyomott a
homlokomra, és azt mondta: – Kedvesem, olvasd el azt a
nyomorult levelet – majd távozott.
Lepillantottam a papírra. Erőteljes, zömök betűkkel
formálta meg a szavakat a levél szerzője; mintha még a
kézírásából is áradt volna a düh. Ettől függetlenül
tagadhatatlan volt, hogy végtelen alázat kellhetett ahhoz,
hogy írjon nekem, és őszinte megbánást éreztem ki a
szavaiból. Felidéztem magamban a kishúgát, emlékeztem
az élettelen tekintetére.
Éppolyan élettelen volt a tekintete, mint halálakor a
bátyámé.
Egyszerre megértettem Roman Gorka indulatait. A gettó
falai közt rekedt, halálra ítélt fiatalemberre gondoltam,
akiben mégis maradt annyi jó érzés, hogy helyre akarta
hozni a hibáját. Semmi egyebet nem tehetett a családjáért
azon kívül, hogy meggyőzi a szüleit, engedjék a
gyerekeket elmenni.
Én ellenben tehettem valamit. Megtehettem, hogy
összeszedem magam, és visszamegyek a gettóba, hogy
megtanítsam a kisöccsét a katolikus imákra. Felkeltem az
ágyból, és vacsorához ültem a szüleimmel.
– Jobban érzed magad? – kérdezte Mateusz.
Megsimogatta a hajamat, és leült.
– Jobban – feleltem.
– Később készítsünk majd babákat? – kérdezte derűsen
Piotr bácsi. Önkéntelenül összerándultam, mert a
gyerekeknél látott babák jutottak eszembe.
– Még fáradt vagyok – préseltem ki magamból. – Ma
korán lefekszem.

A babák tiszta szándékból születtek – egy ártatlan

gesztust jelentettek, amivel jót tehettünk ártatlan
gyerekekkel. Mégis pontosan tudtam, hogy soha többé
nem fogok leülni a családommal, hogy mosolygós arcokat
rajzoljak azokra a figurákra.
Talán rá tudom venni magam, hogy visszatérjek a
gettóba, de még meg kell tanulnom, hogy ne vigyem haza
magammal a gettót, másképp nem élem túl.

Mindig is nyugtalanítottak a családlátogatások, de Sara

ragaszkodott hozzá, hogy másnap, úton hazafelé, nézzünk
be Gorkáékhoz, és mondjuk el nekik, hogy már talált is
helyet a kis Eleonorának.
– Köszönjük, hogy visszajöttek – mondta Maja, amikor
félszeg mosollyal beengedett minket a lakásba.
A legutóbbi ittjártunkkor a lakásban élő többi család
konyhai vagy udvari teendőkkel foglalatoskodott. Ma
mindenütt ott voltak, és meghökkentőnek találtam a
gondolatot, hogy ennyien zsúfolódnak össze egy ilyen
szűk térben. Idősebb asszony ült a földön egy párnán, és
három gyereket figyelt, akik egy kicsi labdán civakodtak.
Két törékeny, idős férfi olvasott, és a nyitott konyhaajtón
át két középkorú asszonyt láttam az asztalnál ülve
beszélgetni.
Bekotortam a táskám rejtett rekeszébe, de csak két baba
volt nálam. Sóhajtva húztam ki a kezemet, ám ekkor Sara
is benyúlt a táskájába.
 – Ki kell ürítenem a titkos rekeszt – mormogta a
táskában matatva, aztán egy darab kenyeret és három
babát nyújtott felém. Odavittem az ajándékokat a
gyerekekhez, és leguggoltam hozzájuk.
– Szervusztok. Szeretnétek ajándékot?
Háromba törtem a kenyeret, és a gyerekek azonnal
elfogadták, már tömték is be a szájukba.
– Köszönöm, néni – mondta teli szájjal a kisfiú.
– És nézzétek csak. – Adtam mindnyájuknak egy babát.
– Tőlem és a barátomtól.
Elnyílt a szemük a csodálkozástól. A legkisebb gyerek
a szájához emelte a babát, mintha meg akarná enni, mire
az ikerhúga nevetve elhúzta a kezét, és mondott neki
valamit jiddisül. A kisebbik úgy tűnt, megértette, és társait
utánozva ő is a mellére szorította a babát.
A kis Eleonora egy takarón fekve bámult fel a plafonra
nem messze onnan, ahol a többi gyerekkel üldögéltem.
Maja felvette, magához ölelte, aztán előreindult a
hálószobába.
– Visszajöttek a barátaink – mondta a férjének,
miközben becsukta mögöttünk az ajtót. Samuel a padlón
feküdt egy matracon, és olvasott. Most letette a könyvét,
és rám nézett, sötét tekintetéből semmit sem lehetett
kiolvasni.
– Fenntartásaink vannak – üdvözölt, és becsukta a
könyvet. – Majával együtt nagyra értékeljük szívélyes
ajánlatukat, de csak akkor tudunk élni vele, ha biztosak
lehetünk abban, hogy a háború után visszakapjuk a
gyerekeket.
 – A csapatom körültekintően jár el a gyerekek
elhelyezésénél. A felettesem alapos feljegyzést vezet arról,
hogy ki hová került. Rendkívül fontos, hogy a háború
után meg tudjuk találni a gyerekeket, és újra egyesítsük a
családokat. Ezenkívül lehetőségeinkhez mérten anyagilag
is támogatjuk a befogadó családokat. Jó kezekben lesznek
a gyermekeik.
– Nincs pénzünk – mondta Maja elszontyolodva. Sara
együttérzőn mosolygott rá.
– Manapság nagyon kevés zsidó családnak van pénze.
Nem, mi igyekszünk más forrásokat találni a
tevékenységünk finanszírozásához.
– Na és Eleonora és Dawidek hová kerülnének? –
kérdezte Samuel.
Tudtam előre, hogy kényes beszélgetésre számíthatunk.
Dawidek a jelek szerint nem volt otthon ma reggel, de
láttam őt a múltkori látogatásunkkor, és tudtam, hogy
komoly kihívást jelent majd az elhelyezése. Dawideknek
sötét pillákkal keretezett szép, mélybarna szeme volt, és
szinte fekete haja. Nem is emlékeztetett a jóval világosabb
hajú testvérére. Valójában Dawidek pontosan úgy nézett
ki, ahogy az apja nézhetett ki több tíz évvel ezelőtt.
Szó sem lehetett róla, hogy ilyen klasszikusan zsidó
vonásokkal árvaházba kerüljön, ráadásul magas is volt, és
még lesoványodva is túl vastag csontú ahhoz, hogy bárki
lánygyereknek nézze. Őt nem tudjuk nyílt színen
rejtegetni. Olyan családot kellett keresnünk a számára,
akik ténylegesen bújtatnák meghatározatlan ideig. Időbe
fog telni effajta biztonságos helyet találni, és kíváncsi
voltam, hogyan fogja ezt Sara elmagyarázni a családnak.
Arra számítottam, hogy óvatos lesz, hosszasan taglalja
majd a nehézségeket, ehelyett kereken megmondta:
– Nem tudjuk őket együtt elhelyezni. Sajnálom.
Maja döbbenten kapta a szája elé a kezét.
– Elválasztják őket? Azt nem tehetik! Szükségük lesz
egymásra…
– Sajnos muszáj – mondta Sara gyengéden. –
Eleonorának olyan helyre kell kerülnie, ahol szoptatni
tudják. Találtunk is egy alkalmas nevelőanyát. Csak
néhány hete veszítette el a kislányát, de még gyászában is
eltökélt, hogy segítsen egy másik gyermeken, és komoly
erőfeszítéseket tett azért, hogy ne apadjon el a teje. Mi
több, az asszony férje orvos. Eleonora jó kezekben lesz
náluk. Tágas otthon várja jó levegővel, rendes étellel. És
szabadon kijárhat majd, mivel a nevelőszülők
szomszédjai nem tudnak a másik kicsi haláláról. Eleonora
új nevet fog kapni, de lesz igazi születési anyakönyvi
kivonata meg keresztlevele. El sem tudom mondani,
mennyire szerencsések vagyunk. Ez a csillagok kedvező
együttállása.
– Ez nagyszerűen hangzik – suttogta Maja a kisbabára
pillantva, de amikor újból ránk nézett, sütött a szeméből a
félelem. – De mi lesz Dawidekkel?
– Őt már jóval nehezebb lesz elhelyezni. Ugyanaz a
család nem tudja vállalni, mert gyanút keltenének. Fáj,
hogy ezt kell mondanom, de értsék meg, a külseje azonnal
elárulná Dawideket, akárhol helyezzük is el. Nem lesz
egyszerű a kimenekítése. Ezen még dolgoznunk kell, hogy
olyan helyet találjunk a számára, ahol biztonságban lehet.
Eleonora esete jóval egyszerűbb, egyúttal sürgetőbb is. Ön
is éppolyan jól tudja, Gorka asszony, mint én, hogy
Eleonorának haladéktalanul rendes táplálásra van
szüksége. Ráadásul minden nap, amíg itt rejtegetik, újabb
rizikó mindnyájuk számára.
– Ha nem mehetnek együtt, akkor itt maradnak –
jelentette ki Samuel a fejét csóválva. – Mindkettőjüknek
köszönöm, hogy időt szántak ránk…
– Gorka úr, kérem – böktem ki. – Kérem, engedje, hogy
elhelyezzük a gyerekeket. Biztosan hallotta a
híreszteléseket. Tudnia kell, hová tartanak a vonatok…
– Nem fogom híresztelésekre alapozva szétszakítani a
családomat! És…
– Samuel – szólalt meg Maja kérlelő hangon. Akkor
megingott a férfi nyugalma. Könny gyűlt a szemébe,
átkarolta magát, és előre-hátra ringatózott.
– Nem, Maja – nyögte. – Ezt nem tehetem.
– El kell engednünk őket. El kell engednünk Eleonorát,
mert csak így élheti túl.
– Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – suttogta a férfi. – Kell
hogy legyen valami más lehetőség, amivel több ennivalót
szerezhetnénk neked, hogy több tejed legyen…
– Ha lenne ilyen lehetőség, már eszünkbe jutott volna.
El kell engednünk.
– Nem lehet. – Zokogásba fúlt a férfi hangja, miközben a
fejét rázta. – Maja, én erre képtelen vagyok.
– Akkor megteszem én – jelentette ki az asszony, és
dacosan felszegte az állát. Sarára nézett. – Mi a következő
lépés?

Samuel a sarokba kuporodva sírt, és olyan nyers,

kiüresedett hangokat hallatott, hogy majd megszakadt a
szívem. Majának ellenben száraz maradt a szeme,
miközben segített Sarának felkészíteni a kicsit az útra, a
legszebb ruhácskáját adta rá, és szelíd, jiddis szavakat
suttogott neki, miközben megtörölgette a kis kezét meg az
arcát.
A folyamatnak ezt a részét még nem láttam, mivel Sara
eddig ügyelt rá, hogy kihagyjon belőle. Ám Eleonora
nagyon beteg és gyönge volt, a helyzetre való tekintettel
minél hamarabb nevelőszülőkhöz kellett kerülnie.
Kisvártatva Sara intett nekem, hogy menjünk át a szoba
túlsó felébe, és hagyjuk Maját egy percre kettesben a
kicsivel.
Sara benyúlt a táskája rejtett aljába, kivette belőle a
hamis feneket, s én is ugyanezt tettem a magaméval.
Átadta nekem a nála lévő titkos gyógyszerkészletet – csak
néhány árva, tintával megjelölt ampullát, amit a táskám
aljába rejtettem. Sara az egyik üvegcsét megtartotta, és
letette a lába mellé a földre, közben egy papírfecnin
kikalkulálta az adagolást.
– A nyugtatókat nehéz beszerezni. – Egy fecskendőbe
felszívta a folyadékot az üvegcséből. – Minden cseppje
számít, és a gyerekeket könnyű túladagolni, ami
légzésleálláshoz vezethet. Inkább kevesebbet adjon nekik
az ember, mint többet, ez viszont azt jelenti, hogy gyorsan
kell majd áthaladnunk a kapun, még mielőtt felébredne.
Csak egy órán át fog aludni. Ma elvileg az egyik távolabbi
kaput kéne igénybe vennünk, de fogytán az idő, így csak
reménykedhetünk, hogy Fischer kapitányt nem a
Muranowska utcai kapuhoz osztották be.
– És ha mégis ott lesz? – suttogtam riadtan. Fischer
rendre megállított minket, valahányszor belebotlottunk,
és áttúrta a táskánkat, élvezetét lelte a
kellemetlenkedésben. Sosem találta meg a rejtett rekeszt,
de persze egyikünknél sem volt még soha egy gyermek
súlyát megközelítő nehézségű holmi. – És tud majd a kicsi
lélegezni a táskában?
Sara mutatott nekem egy kis fület a titkos rekesz
sarkánál.
– Ezt nyitva fogom hagyni neki.
– Sara, ha Fischer lesz a kapunál…
– Mindent a maga idejében.
Maja a kicsit ringatta, és halkan dúdolt neki, mialatt
Sara beadta a gyógyszert. A baba jóformán meg se
rezzent a szúrásra, mégis pillanatokon belül lecsukódott a
kis szeme. Sara kiterített a matracon egy muszlinanyagot,
Maja pedig gyengéden lefektette rá az alvó csecsemőt.
Megigazította Eleonora kezét-lábát, majd homlokon
csókolta. Samuel közben valamennyire összeszedte
magát, és előrelépve megpuszilta a kicsi arcát. Rekedten
suttogott hozzá, és nem kellett értenem jiddisül ahhoz,
hogy tudjam, éppen elbúcsúzik.
Tudtam, hogy Matylda aprólékos feljegyzéseket vezet,
hogy a háború után újra egyesítsük majd a családokat, de
azt is tudtam, hogy Maja és Samuel túlélésére igen csekély
az esély. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy
Sara mellett lehettem. Higgadt és összeszedett volt. Amint
Samuel ellépett a kicsi mellől, Sara átvette a helyét,
szakavatott mozdulatokkal szorosan bebugyolálta a kicsit,
csak a szája meg az orra körül hagyott egy kis rést, aztán
felemelte Eleonorát, és óvatosan lefektette a táska aljába.
– Biztonságos ez? – kérdezte Maja elfúló hangon, most
már ő is a sírás határán volt.
– Nem először csinálom – felelte Sara. – Ezt a táskát
direkt erre tervezték. Elżbieta, tudsz jönni? – Amikor
közelebb léptem, lehalkította a hangját, hogy csak én
halljam, amit mond: – Iparkodnunk kell. Segíts, kérlek.
Segítettem neki visszarendezni az orvosi eszközeit a
kicsire, azután Sara felegyenesedett.
– Később még visszajövünk, hogy beszéljünk
Dawidekről, amint találtunk számára biztonságos helyet –
mondta, azzal megindult az ajtó felé.
Követtem, ám ekkor Maja elkapta a karomat.
– Kérem, nagyon vigyázzanak rá – suttogta a könnyein
át. – Megérdemli, hogy a legjobb élete legyen.
Nem értettem, miért épp nekem mondja ezt. Az adott
pillanatban abban merült ki a szerepem, hogy megyek
Sara után. Nem tudtam, mit feleljek, így csak
megszorítottam Maja kezét, és sután annyit mondtam:
– Gondoskodni fogunk róla, hogy jó dolga legyen.
– Köszönöm. Köszönjük a segítségüket.
A Romantól kapott üzenetre gondoltam, meg arra, hogy
bárcsak lett volna időm válaszolni rá. Nagy
valószínűséggel valamikor úgyis én fogom majd
betanítani Dawideket, de nem akartam addig várni. Oly
drága volt az idő ezen a helyen.
– Kérem, megmondaná Romannak, hogy megbocsátok
neki? Írt nekem egy üzenetet, hogy elnézést kérjen a múlt
héten történtekért. Nagyra értékelném, ha megmondaná
neki, hogy célba ért az üzenete.
– Roman jó gyerek. Örülök neki, hogy elnézést kért.
Bánatos mosolyra húztam a számat, aztán indulnom
kellett. Sara közben már kiért az utcára.
– Siess – sziszegte, amikor utolértem. – Minél hamarabb
kint vagyunk, annál hamarabb kint lesz ő is. Szedd a
lábad, Elżbieta.
Több tucatszor léptem már át a gettó kapuit befelé és
kifelé, olyan sokszor, hogy már nem rettegtem minden
utunk minden egyes pillanatában. De azon a napon,
amikor a kisbaba ott lapult Sara orvosi táskájának
fenekén, nyugtalanságom az egekbe szökött. Fürge
léptekkel haladtunk a Muranowska utcai kapu felé, nem
is szóltunk egymáshoz. Semmi sem vonhatta el a
figyelmünket a látottak és annak realitásától, amit éppen
tenni készültünk.
Hanem amikor befordultunk a kapu előtti utolsó épület
sarkánál, Sara hirtelen lefékezett. Kis híján fellöktem,
mire halkan odasziszegte: – Ácsi. Ácsi.
Rémülten lapultam az épület falához. Olyan hevesen
vert a szívem, hogy fekete foltokat láttam. Emlékeztetnem
kellett magam, hogy lassan és mélyen lélegezzek. Ha most
elájulok, azzal csak fölösleges teher leszek, és a kicsi
meghalhat.
 Mozgást érzékeltem a lábamnál, és elképedve láttam,
hogy Sara lerakta a táskát a földre, és a sarkával lassan
hátracsúsztatja felém. Érte nyúltam, és odahúztam a
lábam mellé.
– Add a táskádat – súgta Sara.
– A táskámat? De miért?
– Sor van a kapunál – suttogta a sarkon túlról. – Ott van
Fischer. Már meglátott, így ha most visszafordulok, az
gyanús lehet, és esetleg utánam jön. Egyedül kell menned.
Összeszorult a szívem, ahogy ide-oda cikázott a
tekintetem a saját táskám és Saráé között.
– Mit csináljak? – suttogtam fejvesztetten, miközben
odatoltam neki a földön a táskámat.
– Szorít az idő. Nem maradhat már sokáig a táskában.
Menj a Krasiński térnél lévő kapuhoz, aztán onnét a
Muranowska utcai villamosmegállóhoz.
– Egyedül? – nyögtem, de ő közben már el is lépett a
saroktól. Megmozdult a sor.
Sara táskája nehezebb volt, mint amire számítottam, de
még így is túl könnyűnek tűnt ahhoz, hogy egy emberi
lényt rejtsen. Amint felemeltem a földről, görcsbe rándult
a gyomrom. Mintha mély vízbe dobtak volna, halálosan
rettegtem. Igaz, hogy több tucatszor jártam már a
gettóban, de még soha nem mentem át a kapun egyedül.
Most pedig nemcsak hogy egyedül voltam, hanem egy
beteg csecsemő megmentéséért is én feleltem.
Lelassult minden, mígnem már a fülemben hallottam a
szívdobogásomat. Amikor az orromon keresztül
beszívtam a levegőt, hogy megnyugodjak, nagyon erősen
éreztem a halál és a szenvedés szagát. A másik oldal
tiszta, friss levegőjére gondoltam, meg arra, hogy milyen
nagy szüksége van a babának arra a levegőre, de közben
megdermesztett a páni félelem.
Én ezt nem tudom megcsinálni. Nem vagyok elég erős.
Elég bátor. Csak egy gyerek vagyok, aki felnőttet játszik.
Befordultam a saroknál, és találtam egy keskeny átjárót.
Nem volt néptelen; a gettó egyetlen pontja sem volt az. De
csupán néhány magányos gyerek időzött az átjáróban,
meg egy csontsovány férfi, aki a kabátjába burkolózva
aludt.
Lekuporodtam a macskakőre, és az orvosi táskára
meredtem.
Visszavihetném a kisbabát a szüleihez. Tudtam, hogy ez
is észszerű lépés lenne. Holnap majd újra megpróbáljuk
Sarával. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy ha így
döntök, Sara büszke lenne rám a józan
helyzetértékelésért, amire ő nem volt képes: Fischer
láttán alighanem pánikba esett, ezért nem is gondolt rá,
hogy felvesse ezt a lehetőséget.
Vagy visszavihetném a babát az ifjúsági központba.
Andrzej majd segít. Talán akad itt valahol egy alagút, ahol
az orvosi táskával együtt is átférek. Akkor nem kellene
egyedül átmennem az ellenőrző ponton.
Csakhogy elhasználtuk az értékes nyugtatószert, és
pontosan tudtam, hogy milyen nehéz hozzájutni.
Azonkívül igazán azt várnám a családtól, hogy másodszor
is búcsúzzanak el a drága kislányuktól? Sara
kategorikusan megmondta, mit kell tennem. Épp csak
féltem betartani az instrukcióit.
Sírás környékezett, de visszatartottam a könnyeket,
tudva, hogy ha csak egy is kicsordul, annak zokogás lesz a
vége. Ehelyett mélyeket lélegeztem, és imádkozni
kezdtem.
Istenem. Kérlek. Segíts tudnom, hogy mit tegyek. Tomasz,
ha hallasz engem, szükségem van a közbenjárásodra.
Apám, kérlek, segíts.
Elég volt felidéznem a családomat, máris tudtam, hogy
apám megragadta volna azt a táskát, és felemelt fejjel
átgyalogolt volna az ellenőrző ponton. Tomasz
úgyszintén. A véremben volt a kurázsi. Megörököltem a
születésemkor, és megtanultam a példájukból.
Ha elég mélyre nyúlok érte, akkor elérem.
Felegyenesedtem, óvatosan felemeltem a táskát, és
elindultam a Krasiński kapu felé. Benyúltam a zsebembe,
hogy biztosan nálam vannak-e az irataim. Szándékosan
kerültem a többi járókelő tekintetét, nehogy valamelyik
elkeseredett lélekben felmerüljön a gondolat, hogy
elragadja a táskámat. A földet nézve raktam egyik
lábamat a másik elé.
Meg fogják kérdezni, hogyhogy egyedül vagyok. Melyik
épeszű ember engedné meg egy tizennégy éves lánynak,
hogy egyedül végezze a járványellenőrzést. Ha csak
egyetlen kérdést is nekem szegez a katona, elbőgöm
magam. Nyirkos a kezem, mi lesz, ha kicsúszik a táska? És
ha már halott a kicsi? Mi lesz, ha elkapnak, és
megkínoznak? Le fogom buktatni őket. Nem lesz erőm
magamban tartani Sara és Matylda titkait. A sajátommal
is alig bírok el.
Megérkeztem az ellenőrző ponthoz. Éppen egy
kereskedő haladt át rajta. Az őrök ellenőrizték a papírjait,
de alig-alig vettek tudomást róla. Ott álltak egymás mellett
a kapuban, egyikük cigarettázott. Elővettem az irataimat,
és odanyújtottam az egyik őrnek, pontosan így tettem
volna akkor is, ha Sara velem van.
Vártam, hogy megkérdezze, miért vagyok egyedül.
Vártam a motozást. Arra vártam, hogy tetten érjenek és
kivégezzenek, ahogy az apámmal és a fivéremmel tették.
Vajon gyors halálom lesz? Vajon érzem majd a golyó
behatolását a koponyámba? Hallom a lövést? Vagy rögtön
a mennyországban eszmélek fel, s ha így lesz, vajon apám
és a bátyám vár rám? Vajon büszkék lesznek rám, hogy
segíteni próbáltam ennek a csecsemőnek, vagy inkább
csalódottak lesznek, amiért nem sikerült?
– Kisasszony – sürgetett a katona némi éllel a
hangjában. A reggelim gombócba gyűlt a torkomban,
mindjárt kijön belőlem.
– Igen?
Szúrós pillantást vetett rám. Már továbbintettek, de a
rettegéstől földbe gyökerezett a lábam. Röviden
bólintottam, közben komoly képet vágtam, mint egy igazi
felnőtt, és megindultam.
A villamosmegálló megtalálása volt a következő feladat,
és ez bonyolultabbnak bizonyult, mint hittem. Melyikre
kell felszállni, és egyáltalán hol találom? Idegességemben
elvesztettem az irányérzékemet, és fogalmam sem volt,
merre induljak. Útbaigazítást kérni nem tűnt
biztonságosnak. Ebben a pillanatban történt – mintha
valami finoman odébb gurult volna az orvosi táskámban.
Eleonora ébredezett. Egy csecsemő mindjárt felsír a
táskám mélyéről.
Hideg veríték öntött el, miközben tudtam, hogy
véletlenszerűen járőröző németek meg részvétlen
lengyelek vesznek körül. Körbenéztem, hátha
megpillantok végre valami iránypontot, s csak ekkor
fogtam fel, hogy melyik oldalán vagyunk a gettónak.
Az otthonom – Sara otthona – az épületünk csak két
háztömbnyire volt.

Bementem az előtérbe, és megindultam felfelé a lépcsőn a

harmadik emeleti lakásbejáratokhoz. Időközben
folytonossá vált a görgő mozgás a táskámban, ahogy
Eleonora ficánkolt, és mintha panaszos nyöszörgést is
hallottam volna. Úgy izzadt a kezem, hogy újra meg újra
bele kellett törölnöm a szoknyámba.
Semmilyen módon nem magyarázhattam el Trudának,
miért viselem Sara ruháját. Sem azt, hogy miért vagyok
kifestve. De nem volt más választásom, kénytelen voltam
bemenni a lakásunkba Sara pótkulcsáért. Ahogy letettem
a táskát a földre a lakás előtt, ismét imádkozni kezdtem.
Könyörgök. Tégy újabb csodát, egy egészen kicsikét. Add,
hogy Truda a szobájában pihenjen, vagy a konyhában
csörömpöljön, és ne hallja meg a bejárati ajtót.
Feltárult az ajtó, belestem, és úgy találtam, hogy
nyugalom van odabent, és a lakótér hál’ istennek üres.
Remegő kézzel fogtam a pótkulcsot, majd felkaptam a
táskát a folyosóról, és besurrantam Sara lakásába.
Kulcsra zártam magam mögött az ajtót, a táskát Sara
heverőjére tettem, és sietve eltávolítottam a hamis
feneket. Eleonora Gorka hatalmas barna szeme nézett
vissza rám. Pislogott a fénytől, aztán szívszorítóan,
erőtlenül sírni kezdett.
Elhajoltam a táskától, és összehánytam Sara szőnyegét,
de nem állhattam meg, hogy feltakarítsam a mocskot vagy
egyáltalán fellélegezzek. Még nem voltunk biztonságban.
Ki kellett találnom, mi legyen a következő lépés.
Felvettem a babát, és Sara varrókészletéhez léptem egy
gyűszűért. Vizet folyattam bele a csapból, és odatartottam
Eleonora ajkához. Először hevesen tiltakozott, gyengéden
csitítgattam, és elkeserítő módon hálát éreztem azért,
hogy legyengült állapotában a sírása is gyöngécske. Mikor
sikerült végre legalább megnedvesítenem az ajkát,
odavittem magammal a telefonhoz, tárcsáztam a
telefonközpontot, és Matylda számát kértem.
– Halló?
– Matylda – nyögtem, amikor létrejött az összeköttetés,
és egyszerre ismét elhatalmasodott rajtam a riadalom.
Mindazonáltal tudtam, hogy a csapat egyetlen tagja sem
fedi fel telefonon a titkos hadműveleteik részleteit. Nem
voltak biztonságosak a vonalak, a központosok
egyfolytában hallgatóztak. Próbáltam felidézni azokat a
kis trükköket, amelyeket a többi nő szokott bevetni,
amikor az árvaházakba telefonálnak. Bájcsevegést
színlelve gyakran kódolt információkkal látták el az
árvaházi nővéreket a gyerekek érkezésére és arra
vonatkozóan, milyen ruhában lesznek.
Ez a rendszer azonban csak azért működhetett, mert a
vonal mindkét végén ismerték a játékszabályokat.
– Elżbieta – szólt bele Matylda óvatos hangon –, hogy s
mint?
– Sarával éppen járványellenőrzést végeztünk, és
rosszul lettem – kezdtem lassan. – Nélkülem folytatta, és
csak azért telefonálok, hogy tudassam mindnyájatokkal,
hogy haza kellett jönnöm. Nálam maradt Sara orvosi
táskája, biztosan keresni fogja.
– Köszönöm, hogy szóltál, Elżbieta – mondta Matylda.
Nem tudtam, vette-e a lapot, csak amikor szelíden
hozzátette: – Melyik lenne kényelmesebb, ha leteszed a
táskát Sara lakásában, vagy ha érte küldök valakit?
– Hát, Sarának sürgős szüksége lesz rá – feleltem. – Te is
tudod, hogy egy pillanatra sem válik meg a táskájától. De
valószínűleg észre sem vette, hogy rosszul lettem, és
hazajöttem. Az ellenőrző körút után rögtön továbbindult
a villamosmegálló felé, hogy visszamenjen az irodába,
lehet, hogy most is ott vár. Én meg olyan kótyagos voltam,
azt sem tudtam, hol vagyok.
– Tudod, mit, Elżbieta? – mondta Matylda hirtelen. –
Olyan szép napunk van. Elmegyek én a táskáért.
Mellesleg van egy olyan érzésem, hogy ma a Muranowska
utcai megállót használta. Nem rémlik valami?
– Dehogynem! – kiáltottam fel, és egyszerre irtó
butának éreztem magam, hogy elfelejtettem. – Menjek is
most oda?
– Nem szükséges, te csak pihenj. Majd útba ejtem a
villamosmegállót, amikor a táskáért megyek, és
megnézem, ott van-e még Sara. Félórán belül érkezem.
Elöntött a megkönnyebbülés, ahogy letettem a telefont,
és a gondolataim is lecsillapodtak. Ekkor végre elért
hozzám az egész lakást betöltő bűz: Eleonora
összepiszkította magát a táskában, a szőnyeget meg a
hányásom borította. Kerítettem egy törülközőt Sara
fehérneműs szekrényéből, és igyekeztem legjobb
képességem szerint letisztogatni a babát, aztán ugyanezt
megismételtem a szőnyeggel is.
Amikor ezzel megvoltam, leroskadtam a heverőre, és a
kisbabát néztem. Megint elaludt, egyenletesen és
könnyedén lélegzett. Ujjheggyel megérintettem az
arcocskáját azon a ponton, ahová az édesapja a puszit
adta neki.
Felálltam, kerestem egy darab papírt Sara íróasztalán,
és beleadva minden félelmemet, megkönnyebbülésemet,
zavarodottságomat és merészségemet, fekete-fehér rajzot
készítettem a kicsiről, körülhatárolható vonalakkal,
papíron, ahol értelmet nyert a világ.
 16
Roman

AMIKOR AZNAP ESTE HAZAÉRTEM, anyám a lakáshoz

vezető lépcsőn ült. Nyúzottnak és sápadtnak tűnt, de a
szeme száraz volt. Ritkán lehetett odakint látni, mióta
látszott rajta, hogy várandós, és bár megkönnyebbültem,
hogy ezúttal nem kell amiatt nyugtalankodnom, van-e
otthon valaki, gyanakvással töltött el anyám megjelenése.
– Roman – mondta halkan, és megveregette a lépcsőt
maga mellett. – Ülj ide mellém.
Így is tettem, s egy darabig szótlanul, az utcát fürkészve
üldögéltünk. Szemközt megint koldultak a gyerekek.
Felfigyeltem rá, hogy eltűnt az öreg pár, akiket az
átellenben lévő lépcsőn szoktam látni. Vajon elvitték őket,
vagy csak odabent vannak?
– Mielőtt bemész, el kell mondanom neked valamit.
Anyámra néztem, meghökkentett a komor hangszín.
– Megijeszt, anyám.
– Mindenki jól van – nyugtatott meg. – Ma elküldtem
Eleonorát a szociális munkásokkal. Egy vidéki családhoz
viszik, távol a várostól. Az új apukája orvos, az új
anyukája csak pár hete veszítette el a kisbabáját. Van
anyatejük, irataik és szeretetük, amit megoszthatnak vele.
Eleonora beépül a családba, és senkinek sem fog feltűnni
a különbség.
 Nem akartam elhinni, hogy ilyen szenvtelenül
beszélgetünk erről. Anyámra meredtem, és próbáltam
megérteni, hogy lehet az, hogy a bánat mellett derültséget
is látok a máskor oly elkínzott arcán. Anyám nem csupán
bánatos volt, egyben meg is könnyebbült. Mindannyian a
lelkünket kitettük azért, hogy Eleonora jobban legyen, de
valóban az volt számára a legjobb, ha elkerül tőlünk. Ez
még a deportálásoktól eltekintve is szükségszerű lépés
volt.
– Nagyon sajnálom, anyám.
– Máris hiányzik, Roman, de ma olyan nyugodt lélekkel
fogok lefeküdni, amire a teherbe esésem óta nem volt
példa – suttogta könnyes szemmel. A kezéért nyúltam, és
megszorítottam. – Szeretném, ha tudnád, hogy mindent el
fogok követni annak érdekében, hogy téged és Dawideket
is kijuttassalak. Bízom Samuelben, és szeretem őt. Ő még
hisz az emberi jóságban mindannak ellenére, amit
magunk körül látunk. De nem ülhetünk itt tovább ölbe
tett kézzel, a begyűjtésre várva. Menekülnünk kell, és bár
mi Samuellel valószínűleg nem tudunk majd veletek
tartani, biztosan van rá mód, hogy titeket, gyerekeket
kijuttassunk.
Gondolni se bírtam rá, hogy elszakítsanak anyámtól és
Samueltől. Egyelőre nem. Egyébként is, mielőtt az én
evakuálásom egyáltalán felmerülhetett volna, az öcsémen
kellett segítenünk.
– Dawidek a legfontosabb.
– Vele nem olyan egyszerű a haja meg a szeme miatt.
Ráadásul hozzá kell szoknia, hogy ne jiddisül beszéljen, és
tudod… – Felsóhajtott. – Én tehetek róla. Hagytam, hogy
elfelejtse a lengyelt. Mostantól ragaszkodnunk kell hozzá,
hogy csakis lengyelül beszéljen, valamennyire csak
emlékszik még rá.
– Majd én segítek neki.
– Tudom – mondta lágyan.
– Szóval… – Megköszörültem a torkomat, és éreztem,
hogy megint elvörösödöm szégyenemben, ahogy eszembe
jutott a lány meg a szemében megjelenő félelem, amikor a
múlt héten elvesztettem a fejem. – A szociális munkás
ugyanaz volt? A gyakornok?
– A neve Elżbieta. Hagyott neked üzenetet. Azt írja, hogy
megbocsátott. Tényleg írtál neki egy bocsánatkérő levelet?
Felmordultam, és megvontam a vállam. Anyám
megsimogatta az arcomat. Gyámoltalanul néztem rá.
– Jó fiú vagy, Roman.
– Mindig ezt mondod – feleltem tétován. – Annyi érzés
kavarog bennem, és nem mindig tudom, mi a helyes.
Leejtette a kezét, aztán a mutatóujjával megbökte a
mellemet.
– Néha bizony a fellegek között jársz, fiam. De tiszta a
szíved, és amikor hallgatsz rá, olyankor látom, ki vagy
valójában. Jó ember. Mint az apád. Mind a kettő.
Finoman megszorítottam a kezét.
– Mint anyám – dünnyögtem. Ismét elfutotta szemét a
könny, és szomorkásan mosolygott rám.
– Azt én nem tudhatom. Csak annyit tudok, hogy életem
egyik legszebb időszaka volt végignézni, ahogy férfi lesz
belőled. Bárcsak láthatna most Florian! Ő is olyan büszke
lenne rád, mint én.
Már sok volt nekem a töméntelen érzelem anyám
szemében. Fészkelődni kezdtem a grádicson, aztán
hátramutattam az ajtóra.
– Nem megyünk be?
– Mivel már nem kell annyi ennivalót hoznod nekem,
nem tudnál egyből hazajönni munka után? Több időt
tölthetnél Dawidekkel, hogy gyakorold vele a lengyelt.
– Persze – feleltem. Ez megoldotta egy égető
problémámat. Így most nappal az ifjúsági központ
konyháján dolgozhatok, és beválthatom a megkeresett
élelmiszerjegyeket saját felhasználásra.
Anyám bólintott.
– Eredj csak be, és álljatok is neki Dawidekkel.
Nemsokára én is megyek. Csak élvezem még egy kicsit a
délutáni fényeket.
Szétnéztem az utcában, de nem sok élveznivalót láttam,
csak szenvedést, túlzsúfoltságot és fájdalmat. De láttam
azt is, ahogy az arany fénypászmák átvágnak az épületek
között, és az utcára vetülnek. A fejem felett a kék ég egy
szelete. Két kisgyerek birkózott tréfásan az utca átellenes
oldalán, és időnként mosoly ömlött el szurtos képükön.
Aztán a vállkendőjébe burkolózó anyámra néztem a
tarkóján kontyba fogott, sötét hajával, a szemét lehunyta,
patakzott a könnye, és búbánatos mosoly játszott az
ajkán.
Felfoghatatlan bátorságot és önzetlenséget fedeztem fel
az arcán. Örökre az emlékezetembe akartam vésni ezt a
képet róla. Sohasem láttam még szebbnek.
Másnap, amikor Chaimmal megérkeztünk, Andrzej intett,
hogy csatlakozzunk hozzá az asztalnál a konyha
közelében.
– Emlékeztek arra a fiatalka betanuló szociális
munkásra? – kezdte izgatottan. – Tegnap megmentette a
húgod életét. Gondok adódtak, és el kellett válnia a
főnökétől, de egyedül is sikerült valahogy átcsempésznie
a húgodat az egyik ellenőrző ponton. Az egész csapatot
lázba hozta a hír. Tudtátok, hogy az a lány még csak
tizennégy éves?
– Egy tizennégy éves szociális munkás? – vontam fel a
szemöldököm.
– Úgy van – felelte. Hirtelen nem is tudtam, mit
mondjak, ám ekkor Andrzej a hátsó szobák felé mutatott.
– Most is itt van, amott dolgozik a gyerekekkel.
Gondoltam, hátha szeretnél vele beszélni.
Amikor a szobába léptem, Elżbieta a földön ült, előtte
félkörben három kisgyerek. Felpillantott, és felismerést
láttam a tekintetében. Intettem neki, hogy folytassa csak a
munkát a gyerekekkel, és a szoba végében álló
könyvespolchoz mentem. Hallgattam, ahogy imákat
zsolozsmáz a gyerekekkel, és éppoly ismerősen csengtek a
szavak, mint a tulajdon nevem. Letelepedtem a közeli
asztalhoz, és olvasni kezdtem egy regényt. Hamarosan
szélnek eresztette a gyerekeket, és odajött hozzám.
– Szervusz – mondta halkan. – Köszönöm a leveledet.
Ráemeltem a tekintetem, és most alaposabban is
megnéztem magamnak. A fekete maszattal keretezett zöld
szemét, a vállára omló, hullámos szőke haját, a bodorított
tincseket a halántékán.
– Tényleg csak tizennégy éves vagy? – böktem ki.
Meglepetten felvonta a szemöldökét, majd bólintott, és
leült velem szemben. – Hallottam, mit tettél a húgomért.
Köszönöm.
– Örülök, hogy rendben van.
– Már az új családjánál van?
– Nem tudom – vallotta be Elżbieta bocsánatkérőn. –
Csak egy kis részt látok a nagy egészből. Így
biztonságosabb abban az esetben, ha lebuknék. De
amikor tegnap átadtam a felettesemnek, rögtön vitték is
tovább az új otthonába. Mostanra már alighanem
jóllakott egészséges anyatejjel, mélyen alszik a pihepuha
ágyában, egy házban, ami biztonságos, amennyire egy
lengyelországi otthon mostanában az lehet.
Akaratlanul is elmosolyodtam, de lehervadt a
mosolyom, amikor Elżbieta szemébe nézve eszembe jutott
az első találkozásunk.
– Sajnálom az aznapi viselkedésemet a házunkban –
mondtam. – Szégyellek belegondolni, hogy ilyen
csodálatos dolgot tettél a családunkért azok után, hogy
rád ijesztettem.
– Megértelek.
– Láttam a kisgyerekek deportálását – mondtam ki
hirtelen, gondolkodás nélkül. Hátradőlt a széken, és
lesütötte a szemét. – A szemközti épületben bujkáltam.
Láttalak Andrzej emeleti lakásában sírni. – Nem tudom,
miért kívánkozott ez ki belőlem olyan nagyon, de
mindenképpen azt akartam, hogy tudjon róla. Bárcsak
bevallhattam volna neki, hogy én magam is sírtam!
– Nagyon megrázó volt – suttogta az asztalra meredve.
– Miért segítesz nekünk?
– Amit én teszek, az igen kevés, a nagy egészhez képest
semmi. – Ebben tévedett, szerettem volna vitába szállni
vele, de mielőtt megtehettem volna, kibukott belőle: –
Nem is akartam jönni többet, miután láttam, ahogy
elviszik az árvákat. Majdnem nem is jöttem. Láttad, hogy
néhányuknál kicsi játék babák voltak?
– Láttam, igen. A mi lakásunkban élő gyerekeknek is
adtál belőlük.
– A családommal készítjük azokat a babákat. Amikor
megláttam, hogy az árvák azokkal menetelnek, úgy
éreztem, belőlem is magukkal visznek egy darabot.
Tudom, hogy önző dolog ilyesmit állítani. A deportálásuk
nem énrólam szól, csak azért mesélem el, mert a
leveledben azt írtad, hogy szégyelled magad, és én is
szégyellem magam. Bárcsak merészebb, erősebb és
okosabb lennék, hogy több emberen segíthessek.
– Olyan kevés dolog maradt, amiért érdemes élni. Olyan
kevés reményünk maradt – jegyeztem meg az asztal lapját
bámulva. – Te nem csupán egy táskát vittél tegnap, benne
egy csecsemővel. Reményt adtál a családomnak. Esélyt
adtál nekünk, hogy maradjon utánunk valami, ha ennek
vége. Ezért örökre az adósod leszek.
Hallgatott, és kellett némi idő, mire összegyűjtöttem
annyi bátorságot, hogy újra a szemébe merjek nézni.
Amikor sikerült, láttam, hogy potyognak a könnyei.
– Sajnálom, hogy felzaklattalak – suttogtam leverten.
Megrázta a fejét, és remegő mosolyra húzta a száját, aztán
letörölte a könnyeit, összemázolva az arcát a fekete
szemfestékkel.
– Ne sajnáld. Köszönöm, hogy ezt mondod.
Épp felálltam volna, közben éreztem, hogy arcomat
elfutja a pír.
– Nem is zavarlak tovább. – Megtorpantam, mert
kinyújtotta a kezét, és megérintette az asztal lapját. Előbb
a kezére, aztán ismét az arcára pillantottam. Áthatóan
nézett rám.
– Meg kell várnom Andrzejt, újabb gyerekek jönnek.
Lennél a társaságom addig?

A következő hetekben egy mintázat vált ki napjaim

egyformaságából. Kora hajnalban indultam, hadd higgye
azt a családom, hogy azóta is Salánál dolgozom, de
nyílegyenest az ifjúsági központba mentem, a közösségi
csarnokban időzve olvasgattam vagy Chaimmal
társalogtam, aztán betértem a konyhára dolgozni. Egyes
napokon beálltam a központ előtt kígyózó sorba, hátha
nekem is jut egy tál leves.
És a legtöbb napon, amikor azt láttam, hogy van egy
perce a tanórák között, meglátogattam Elżbietát. Minden
alkalommal érdeklődtem Eleonora felől, és ő minden
alkalommal azt válaszolta, hogy nincs róla hírük.
Ő megkérdezte, milyen napom volt, én pedig azt feleltem,
hogy megjárja, noha az igazság korántsem volt ennyire
egyszerű. Utána pedig, meglehetősen gyakran, úgy
iszkoltam el, mint egy riadt kisegér, mivel nem tudtam,
mi másról beszélgethetnénk.
Vonzódtam hozzá, magam sem tudom, miért. Az volt a
benyomásom, hogy örül a látogatásaimnak, pedig
igencsak mulyán viselkedtem. Eszembe jutott, hogy
segíthetnék neki a gyerekek tanításában, hanem akkor azt
is el kellett volna magyaráznom, honnan ismerem a
katolikus imákat, és ez mindenképpen kínos téma lett
volna. Valahányszor kiderült rólam, hogy katolikus
vagyok, rendre megkaptam a kérdést, hogy miért nem
próbálok megszökni. Mióta Eleonorát kimenekítettük,
különösen elviselhetetlenné vált számomra a családomtól
való elszakadás gondolata.
– Sűrűn járkálsz a hátsó szobába, de sosem maradsz
sokáig – ugratott Chaim napokkal e rutin kialakulása
után. Éreztem, hogy ég az arcom. Vállat vontam.
– Rendes lány. Sokat tett a családomért.
– Szóval bedugod a fejedet az ajtón, köszönsz, aztán
elszaladsz?
– Nem tudom, mit mondhatnék neki – vallottam be
félszegen.
– Idehallgass, cimbora, való igaz, hogy nem vagy valami
jó társalgó – mondta Chaim, és elvigyorodott, mire
haragosan rámeredtem. – Azt viszont bizton
kijelenthetem, hogy kiváló hallgatóság vagy. Miért nem
kérdezed őt magáról?
Amikor másnap megközelítettem Elżbieta szobáját, új
fegyver lapult a társalgási arzenálomban. Üdvözöltem,
ahogy mindig, majd leültem az asztalhoz vele szemben, és
megkérdeztem:
 – Te kivel laksz?
– A szüleimmel és a nagybátyámmal.
– Testvéred nincs?
Árnyék suhant át az arcán, és megrázta a fejét.
– Mindig itt éltél, Varsóban?
– Nem, azelőtt… Morowicében laktam, az év elején
költöztünk ide édesapám munkája miatt – felelte, aztán
mintha belemelegedett volna a témába. – Ezért is lakunk
a nagybátyámmal, kibérelt nekünk egy közös lakást.
Nincs messze innen, a Krasiński tér túloldalán, a
Miodowa utcában, közel a Tepper-palotához.
– Ismerem azt az utcát – feleltem. – Szépek arra a házak.
– Ó, igen, a miénk is szép. Én a legfelső félszinten
alszom, ami a bombázáskor károsodott, de a nagybátyám
ügyesen helyrepofozta; kívülről már csak annyi látszik,
hogy nem egyformák a téglák, meg hogy megrongálódott
az ablakom.
– Hogy néz ki egy ilyen félszint?
– A padláson kialakítottak egy hálószobát. Sara
vendégszobája is ott van, szóval akár úgy is mondhatjuk,
hogy egy teljes szint az enyém. – Elhallgatott, és elsápadó
arccal nézett körbe. – Ó.
– Semmi baj – mondtam. Én is kínosan éreztem magam,
de nem akartam, hogy abbahagyja, ezért hozzátettem: –
Tudom, hogy a gettón kívül még mindig megvan az
embereknek a saját terük. Emiatt ne érezd magad
kellemetlenül. Szeretsz ott lakni?
– Szeretek – felelte, majd halkan hozzátette: – De azért
hiányzik a régi otthonom. Meg a régi szobám.
 – Én hatéves korom óta lakom ugyanabban a lakásban,
de pontosan tudom, mire gondolsz.

Chaim egy lángész. Kiderült, hogy Elżbieta már a

legcsekélyebb ösztökélésre napokat képes átbeszélni.
Éjjelente felültem az ágyban, és a kérdéseken töprengtem,
amelyeket másnap majd felteszek neki. Milyen az élet az
árja oldalon? Szereti-e a zenét? Milyen könyveket olvas
szívesen? Végtelenül izgalmasnak találtam Elżbietát, és
ami ennél is fontosabb, megnyugvást jelentett a társasága.
Olyan volt, mintha a vele töltött pillanatokban elcsitult
volna a bensőmben tomboló düh, már-már közel jutottam
az elégedettséghez. Néha úgy gondoltam, hogy ha örökre
ott maradhatnék vele a szobában, akkor szinte tűrhető
lenne az élet.
– Mihez kezdesz majd, ha egyszer vége lesz a
háborúnak? – kérdeztem tőle egyik nap.
– Hát, egy elképzelt világban, ahol Lengyelország nem
csupán szabad, de újra a régi pompájában tündököl,
visszamennék az iskolába, aztán egyetemre, és egy szép
napon talán művész lenne belőlem. A valódi világban a
Sarával végzett munkám amolyan ápolónőtanoncság, így
az látszik a legvalószínűbbnek, hogy ápolónő leszek. És
te?
– Kiskoromban ügyvéd akartam lenni, mint az apám –
feleltem. – Igazából már akkor ügyvéd akartam lenni,
amikor még fel sem fogtam, hogy mi az.
– Sokféle ügyvéd van. Az a fajta leszel, amelyik unalmas
papírmunkát végez, vagy a másik, aki az igazságért küzd?
 – Mivel az unalmas papírmunka nem hangzik túl
érdekfeszítően, azt hiszem, inkább az utóbbit választom –
feleltem karcosan. – Anyám szerint már kicsi korom óta
igen fejlett az igazságérzetem.
– És ez ma is így van?
Felkészületlenül ért a kérdés.
– Azt hiszem, még mindig hiszek az igazságban, de az
adott körülmények között lehetetlenség kiharcolni.
– Ezt komolyan így gondolod?
– Megesküdtem a mostohaapámnak, hogy távol
maradok a földalatti mozgalomtól – böktem ki. Szívbéli
barátomra, Chaimra gondoltam. Már többször utalt a
gyűléseikre, és feltételeztem, hogy éppen az ifjúsági
központon, egészen pontosan Andrzejen keresztül került
kapcsolatba az ellenállással. De a feltételezések szintjén
túl mit sem tudtam a tevékenységükről vagy a céljaikról.
Kíváncsi voltam, de biztonságosabb volt megmaradni a
tudatlanságban.
– Amikor megtudtam, milyen az élet ezek között a falak
között, úgy éreztem, belehalok, ha nem segíthetek –
mondta Elżbieta. Öklével a mellére csapott, előredőlt, és a
szemembe nézett. – A munka Sarával kimerítő és
félelmetes, mégis örülök, hogy részt vehetek benne.
Fogalmam sincs, hogy tudtam volna tétlenül élni.
– Az én helyzetem nem ennyire egyszerű – feleltem
ingerülten.
– Nem akarom megmondani neked, hogyan éld az
életed – mondta gyorsan. – De annyi haragot és
keserűséget érzek benned.
 – Vajh miért? – horkantam fel, és lobogtattam a
kezemet, mint egy félcédulás.
– Jogos harag fűt – dünnyögte. – Amit le kell vezetned.
– Szeretném ízekre szedni ezt az átkozott helyet. De
tehetetlenek vagyunk, és egyébként is értelmetlen lenne.
– Lehet, hogy az ellenállásban való részvétel nem is
annyira a győzelemről szól – mondta Elżbieta rövid
szünetet követően. – Hanem arról, hogy hű maradjon az
ember az erkölcsi értékeihez, és kiálljon azokért a
dolgokért, amelyekben hisz, és a szeretteiért, még ha
tudja is, hogy nem győzhet.
Mintha Samuel szavait visszhangozta volna, csak éppen
az ellenkező nézőpontból.
– Megnézem, hátha szükség van rám a konyhán –
mondtam, hogy kimentsem magam. Órákkal később
éppen krumplit aprítottam a konyhán, amikor valaki
finoman megkopogtatta a vállamat. Elżbieta állt a hátam
mögött.
– Sajnálom, ha az előbb megbántottalak.
– Nem bántottál meg – feleltem. Valóban nem, de azért
feldúlta a lelkem, a beszélgetésünk óta nem is tudtam
másra gondolni. Egy összehajtogatott papírt dugott az
ingzsebembe, majd egy mosollyal távozott.
Beletöröltem a kezemet egy konyharuhába, és
kihajtogattam a papírt. Egy fájdalmasan összeszorított
öklöt rajzolt rá, alá meg azt írta: Sokféleképpen lehet
harcolni, de az igazságért vívott küzdelem mindig megéri a
harcot.
Egyre szaporodtak a deportálások, döbbenetes ütemben
távolították el az embereket. A németek személyenként,
egyesével is apasztottak bennünket, és egész épületekre
vagy akár utcákra kiterjedő, átfogó támadásokkal is.
Olykor mindkét végén lezárták az utcákat, aztán lakásról
lakásra, szobáról szobára járva mind egy szálig
kizavarták az embereket, hogy útnak indítsák őket a
vonatok felé. Engem némiképp megnyugtatott a
módszerük: mivel a napot a házunktól macskaugrásra
lévő ifjúsági központban töltöttem, legalább a
családommal együtt fognak kitelepíteni.
Hol véletlenszerűek voltak a deportálások, hol
célzottak. Egyetlen állandó tényező maradt: minden
napkeltével közelebb került hozzánk a fenyegetés. Chaim
bevette magát a központba, több estét is ott töltött
egyhuzamban az úgynevezett ügyeit intézve, és arra tért
vissza a Kisgettóba, hogy kiürítették az épületét.
A lakásommal szemben lévő csatornában kolduló
gyerekeket begyűjtötték, amikor ennivalót keresve az
utcán kóboroltak. Anyám felkereste a Zamenhof utcai
kofát, hogy elcserélje Eleonora néhány régi ruhácskáját
valami ehetőre, de az árusnak is nyoma veszett.
Amikor estelente hazaértem, rendre megálltam az ajtó
előtt, és visszatartottam a lélegzetemet, amíg neszezést
nem hallottam odabentről. Egyik nap arra léptem be az
ajtón, hogy a szüleim a nagyszüleimmel, Dawidekkel meg
Kuklińskiékkal a nappaliban ülnek, szemlátomást
vigasztalan hangulatban.
– Mi a baj? – kérdeztem tétován.
 – Grobelnyék – suttogta anyám. – Begyűjtötték őket a
piacnál. Én mondtam, hogy Esterát hagyják itt velem, de
ismered az asszonyt, egy pillanatra sem válna meg a
kislánytól, mióta a többi gyereket elveszítette. Szegény
kisbaba, istenem!
– Nem tudjuk, hová mennek a vonatok. Talán nem lesz
bántódásuk – mondta Samuel, de olyan gyöngécskének
hangzott a biztatása, mintha ő maga sem hinne benne.
Továbbra is naponta bejártam Elżbietához a kis
tantermébe, amely időleges menedéket jelentett
számomra a szüntelen idegfeszültség elől. Sarát is
kezdtem megismerni, és megkíséreltem stratégiai
barátságot kötni vele. Ösztönösen megértettem, hogy
Elżbietának vajmi kevés beleszólása van a gyerekek
evakuálásának ütemébe, de az világos volt, hogy Sarának
több hatalma van.
– Dawidek azóta is az evakuálásra vár – emlékeztettem,
valahányszor megláttam érkezni vagy távozni, miután
letette Elżbietát a központban.
– Olyan gyorsan dolgozunk, amennyire csak lehetséges,
Roman. Igyekszünk biztonságos helyet találni számára, de
minél tovább húzódik a háború, annál nehezebb
menedéket találni, kiváltképp egy olyan vonásokkal bíró
gyereknek, mint az öcséd. Sajnálom, hogy ilyen sokáig
tart.
– Majd holnap is kereslek – mondtam erre, mire
szomorkás mosolyra húzta a száját, és már ment is
tovább.
Késő augusztusban arra lettem figyelmes, hogy a mindig
vidám Chaim egyre ritkábban mosolyog, és új karikák
jelentek meg a szeme körül. Arra gondoltam, talán csak
képzelődöm, de amikor meghallottam, hogy ráförmed az
egyik fiúra a konyhán, rögtön tudtam, hogy történt
valami.
– Gyere, járjunk egyet – vetettem fel neki. Megvonta a
vállát, és kelletlenül mosolygott, amikor megindultunk a
tetőre. – Végtére is Galamb vagy. Gondoltam, a
természetes élőhelyeden majd jobb kedvre derülsz.
Leheveredtünk egymás mellé a napsütötte tetőn, és a
felhőtlen, késő nyári égboltot bámultuk.
– Nem tudom, hogyan kérdezzem meg, mi baj van –
vallottam be.
– Azelőtt nem is próbálkoztál volna – jegyezte meg.
Való igaz. Miután próbát tettem a beszélgetés
elindítására, egy darabig annyiban hagytam a dolgot,
végül ismét megszólaltam:
– Tehetek érted valamit?
– Beállhatnál közénk. – Rég nem kért meg ilyen nyíltan.
Felvontam a szemöldököm. – Mozgósítunk, készülődünk a
harcra.
– Kiket takar a többes szám?
– Andrzej és én a ŻOB{1} tagjai vagyunk – mondta
halkan. Első ízben avatott be a részletekbe, de már
hallottam a ŻOB-ról, és gyanítottam, hogy ő is a
szerveződéshez tartozik.
– Ezért lettél ilyen hallgatag? – kérdeztem. – Felkelés
készül?
 Lélegzet-visszafojtva vártam a válaszát. Zakatolt a
szívem a gondolattól, hogy a barátaim a német hadsereg
ellen kísérelnek meg támadást intézni – egy effajta
lázadás eleve kudarcra volt ítélve.
– Csatlakozol hozzánk? – kérdezte Chaim.
– Tudod, hogy Samuel sosem bocsátaná meg.
– Roman – mondta feszes hangon –, elhiszed, hogy
deportálni fognak minket?
– Elkerülhetetlennek tűnik – feleltem.
– Nem vagy kíváncsi, hogy mi vár ránk?
– Te tudod? – Meglepetten fordultam felé. – Visszatért
valaki, hogy beszámoljon róla?
De abban a percben, amint ránéztem, tudtam, hogy a
mondanivalójának vajmi kevés köze lesz tágas terekhez,
értelmes munkához, ételhez, folyóvízhez vagy
kellemesebb elszállásoláshoz. Visszahanyatlottam, mert
nem bírtam tovább elviselni a szemében látott fájdalmas
kifejezést.
– És te akarod tudni? – kérdezte.
Anyám korábban azt mondta, hogy a rossz hírt is
inkább tudni akarja. Chaimmal a tetőn fekve újfent
tudatosodott bennem, hogy én sosem leszek olyan bátor,
mint az anyám. Most alkalmam nyílt rá, hogy megtudjam,
mi a sorsunk, mégsem akartam hallani egy szót sem.
– Nem kell elmondanod. – Az élénkkék eget bámultam. –
Látom a szemedben.
Miután lementünk a tetőről, egyenest a hátsó szobához
siettem, rátörve Elżbietára, aki éppen egy csapat
gyerekkel dolgozott.
 – Adjatok egy percet – mondta a gyerekeknek, aztán
aggodalmas tekintettel odalépett hozzám. – Mi történt?
Szükséged van valamire? – Egy hosszú, nyomasztó
pillanatig csak néztem, próbáltam magamba szívni a
jóságát. Az élet továbbra is szép. Még mindig érdemes élni.
Lám, még mindig akad szépség és jóság a világban.
– Csak látni akartalak, mielőtt elmész – vallottam be,
aztán megfordultam, de megragadta a kezemet. Amikor
visszanéztem rá, körém fonta a karját, és olyan
gyöngéden ölelt magához, ahogy még soha nem ölelt meg
senki.
Aztán eleresztett, megszorította a karomat, és bólintott,
mintha ezzel a szavak nélküli gesztussal mindent
elmondott volna, amit szükségesnek tartott a tudtomra
adni.
 17
Roman
1942. szeptember 20.

LASSACSKÁN BEKÖSZÖNTÖTT az igazi ősz, minden nappal

hűvösebbre fordult az idő. Azon a délutánon zuhogó
esőben, futva tettem meg a központtól hazáig vezető utat,
és a közelgő télre gondoltam, meg a mindenféle
elkeseredett taktikákra, amelyeket a hideg túlélése
érdekében kell majd bevetnünk. Dideregtem, mire a
lakáshoz értem, és annyira csak az időjárás meg a
csatakos ruhám és az ázott hajam körül jártak a
gondolataim, hogy elmulasztottam felvértezni magam a
küszöbön.
Már jó ideje nagy volt a zsúfoltság meg a nyüzsgés
odahaza, voltak napok, amikor azt gondoltam, menten
megtébolyodom, ha nem lehet egy perc nyugalmam, és
megfulladok annak a rengeteg embernek a testszagától,
akik ebben a szűk térben egymás hegyén-hátán élnek. De
most, amikor benyitottam a lakásba, a zajongás, a szag
meg a tömegnyomor helyett teljes csönd fogadott.
A végzetével szembesülve az ember sokszor az anyjáért
kiált. Én aznap mégsem az anyámat, hanem az öcsémet
szólítottam.
– Dawidek? – suttogtam. Az eső egyre szakadt, mégis
képtelen voltam rávenni magam, hogy belépjek. Ha
megteszem, azzal azt igazolom, hogy valóra váltak a
legsötétebb félelmeim. Sorra végigjárni a szobákat és csak
ürességet találni, ez végképp összeroppantott volna.
Akkor inkább kint maradok a hidegben, az esőben.
– Dawidek? – szólítottam újra remegő hangon. Az
ajtófélfába kapaszkodva benéztem, képtelen voltam
átlépni a küszöböt. De csak a saját hangomat hallottam.
Lélegzet-visszafojtva vártam, hátha az öcsém mégis felel
nekem, hátha csak azért olyan halk a hangja, mert elbújt.
Szólongattam még egy ideig, aztán lekuporodtam a
lépcsőre, és a térdemre hajtottam a fejemet. Ott ültem
magamba roskadva.
Arra gondoltam, hogy kimegyek az Umschlagplatzra,
ahol néha hosszú órákon át álltak az emberek. Talán még
ott van a családom, útja első állomásán. És akkor
csatlakozhatnék hozzájuk. És ha nem lelem is meg őket,
talán kivégeznek, amiért takarodó után az utcán
csatangolok. Oly régóta rettegtem ettől a lehetőségtől,
azon a napon mégis megváltásnak tűnt a halál.
Csakhogy nem kockáztathattam, amíg nem vagyok
biztos a dolgomban, addig nem, amíg nem jártam a
lakásban. Ahogy lassanként teljesen besötétedett, az eső is
rázendített. Sokkos állapotomban egyszerre kitágult és
összesűrűsödött az idő.
– Roman?
Egy meleg kezet éreztem a vállamon, és az utca felé
fordulva Chaimot pillantottam meg.
– Nem válaszolnak – mondtam dermedten. – Hiába
szólongatom őket, nem válaszolnak. Miért nem
válaszolnak?
– Menjünk be, barátom. Már kijárási tilalom van. Ha
rád találnak idekint…
– Te mit keresel itt?
– Andrzej most hallotta, hogy délután az utcában több
házban is tisztogatás volt. Gondoltuk, utánanézünk, hogy
mi van veled.
A döbbenet eltompította a fájdalmamat, zavarodott
állapotomban fel sem tudtam fogni a veszteségem
mértékét. Dawidek töltötte be minden gondolatomat.
– Mondd meg az igazat – mondtam mereven,
ellenszegülve Chaimnak, aki megpróbált betaszigálni a
lakásba. Dühödten ellöktem magamtól, mintha ő tehetne
mindenről, ő meg megbotlott a csúszós betonon.
Nekivágódott a korlátnak, nagy nehezen
megkapaszkodott, de egy pillanatra sem vette le rólam a
szemét. Felemeltem a hangom.
– Hagynom kellett volna, hogy már fent a tetőn
elmondd, de gyáva vagyok. Mondd el most! Mi van az
Umschlagplatz után?
Megragadta a vállamat, és az ajtó felé fordított.
– Eddig sem hazudtam neked, és ezután sem fogok. De
nem vagyok hajlandó itt állni és végignézni, ahogy
lepuffantanak, úgyhogy befelé.
Chaim ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt beszélnénk,
bújjak ki az átázott ruhából. Eddigre a sokk már
alighanem szűnőben volt, ugyanis kezdtem érzékelni a
hideget. Annyira dideregtem, hogy még a fogam is
vacogott, és nem éreztem a lábujjaimat.
Több próbálkozás után végre sikerült levetkőznöm,
nemcsak a hideg és a remegő kezem miatt, hanem azért
is, mert képtelen voltam a ruhásszekrényre nézni,
amelyben a családom ruhái lógtak. Ha a ruhák
érintetlenek, akkor figyelmeztetés nélkül hurcolták el
őket. Ha felforgatták a szekrényt, akkor tudták, hogy
hamarosan elviszik őket, és talán csomagoltak, ami
valamiért még szörnyűbb lenne. Azon tűnődtem, mit
érezhetett anyám, és hogy vajon Samuel még mindig
sulykolta-e valószerűtlen bizakodását, miközben éppen az
otthona elhagyására kényszerítették. Aztán ismét
Dawideken járt az eszem.
Mire kiléptem a hálószobából, már zokogtam.
Keresztülrohantam a lakáson, mint egy megszállott.
Chaimot a konyhában találtam, az asztalnál ült, előtte a
meggyújtott lámpa.
– Mondd el, amit tudsz – szólaltam meg. Tétovázott.
A ruhám ujjával megtöröltem a szememet, és ököllel az
ajtófélfára csaptam. – Beszélj!
– Roman. Eddig nem akartad tudni – emlékeztetett
szelíden.
Ismét elfogott a sírás, a könnyeimen keresztül
magyarázkodtam.
– Most már tudnom kell. Kérlek, mondd el.
– Miért lesz az jó, ha elmondom?
– Csak hogy el tudjam képzelni – nyögtem ki.
Chaim nagyot sóhajtott, és elém tolt egy tányért a
zabkásaadagunkkal. Hitetlenkedve néztem a tányérra,
elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is újra ételt veszek
a számba, hát még ezt az ételt. Amely a családomé és a
szobatársainké volt. Ha megeszem, ők meg hazajönnek,
akkor éhen maradnak.
– Egyél! – parancsolt rám Chaim. – Egyél, és elmondom.
Leültem az asztalhoz, fogtam egy kanalat, és a számba
vettem valamennyit a kásából. Háborgott a gyomrom az
ízétől és az állagától is, de erőt vettem magamon és
lenyeltem. Chaim elégedetten bólintott.
– A múlt hónapban megszökött egy fiatalember, és
híreket hozott nekünk a ŻOB-ba – kezdett bele. – Először
Małkiniába mennek a vonatok, ahol vágányt váltanak egy
erdőben felhúzott peron felé. A vonatokat zenekar
üdvözli a peronon; csoda szép jiddis dalokat játszanak, és
néhányan teli torokból énekelnek, miközben leszállnak a
vonatról. Van ott egy tábla, amely üdvözli az utazókat,
tájékoztatja őket, hogy egy tranzittáborba érkeztek, és
felszólítja őket, hogy adják át a javaikat fertőtlenítés
végett. Egy blokkot kapnak a holmijukért, aztán bekísérik
őket egy fürdőházba, ahol a nőket és a gyerekeket
elválasztják a férfiaktól. Minden nagyon tiszta és
rendezett. Van szappan meg törülköző garmadával.
A családod alighanem biztonságban érezte magát, talán
még meg is könnyebbültek, hogy egy ilyen takarosan
felszerelt létesítményben mosakodhatnak a gettó mocska
után.
Behunytam a szemem, miközben Chaim beszélt, és
elképzeltem a jelenetet. Megnyugvást akartam meríteni a
történetéből, de a hanghordozása sehogy sem illett a
szavakhoz. Az általa festett kép nem volt vészjósló, és
szomorúnak sem volt nevezhető. Chaim mégis úgy
beszélt, mint aki a legborzalmasabb hírt hozza.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ő lesütötte az övét,
és most a tányérra mered.
– És aztán?
– Kétszeres kegyelem van a dologban. Először az, hogy
az utazók az utolsó pillanatig feltehetően tényleg elhiszik,
hogy tranzittáborban vannak. A jelzések, a zenekar, a
tiszta fürdőház; mindez felülmúlja a várakozásaikat, így a
deportáltak nyugodtak és megkönnyebbültek. A másik
kegyelem pedig az, hogy amikor… amikor megtörténik,
gyorsan történik, barátom. Az érkezésüktől számított egy-
két órán belül.
– Megtörténik, de micsoda? Mi történik meg olyan
gyorsan? Agyonlövik őket ott, a fürdőházban? – Megint
eleredt a könnyem, és olyan kétségbeesett voltam, hogy
még csak nem is szégyenkeztem emiatt.
– Tankok – suttogta Chaim kásás hangon. – Amikor az
emberünk bemenekült a fák közé, hallotta a tankok
motorjának búgását, de a tankok nem mozogtak. Elbújt az
erdőben, és később azt látta, hogy a rabok testeket
vonszolnak ki a fürdőházból. Úgy gondoljuk, hogy a
tankok kipufogógázával fullasztják meg a zsidókat a
fürdőházban, aztán tömegsírba temetik őket az erdőben.
– De hiszen százezreket vittek el! Nem ölhettek meg
mindenkit, ugye?
Ez úgy hangzott, mintha Samuel mondta volna, és
amikor ezt felismertem, még keservesebben sírtam.
Chaim a plafont bámulta, és egy szót sem szólt. Vitatkozni
akartam vele, alkudozni, bármit megtettem volna, csak
ismerje be, hogy alaptalan a történet. De a lelkem mélyén
tudtam, hogy végérvényesen lejárt az önámítás ideje.
– Ez mennyire biztos? – préseltem ki magamból egy idő
múlva.
Chaim felszegte az állát, és egyenesen a szemembe
nézett.
– Elég biztos ahhoz, hogy azt mondhassam: ne
kapaszkodj a reménybe, barátom. A hamis
reménykedéssel csak ártasz magadnak. Ez most a gyász
ideje.
– Az ember akkor gyászol, ha elveszíti a szeretteit. Én
nem veszítettem el őket – mondtam utálkozva, és tovább
sírtam. – Elragadták őket tőlem. Az más.
Órákkal később még mindig csak a nappali padlójáig
jutottunk el. Képtelen voltam rávenni magam, hogy
visszatérjek a hálószobába, de a lakás összes
kényelmesebb pontja egykor valakinek a fekhelyéül
szolgált, így oda is képtelen voltam leülni. A padlón
ültünk falnak vetett háttal, s egy ideje egyetlen szó sem
hangzott el köztünk.
– Nem fogom meggyászolni őket – jelentettem ki aztán.
– Nem tudod nem meggyászolni őket, Roman – mondta
Chaim. – Ez nem választás kérdése.
– Tévedsz. Az utolsó cseppig cselekvésre fogom
fordítani a dühömet és a veszteségemet. Mondd, hogyan
tudnék segíteni az ellenállóknak.
– Nem akarsz várni néhány napot, mielőtt rátérnénk
erre? – kérdezte habozva. – Annyi lehetőséget kínáltam
neked az elmúlt hónapokban, hogy csatlakozz hozzánk…
Világosan kiderült, hogy nem akarsz részt vállalni a
tevékenységünkben.
– Meg kellett védenem a családomat – feleltem. – Most
már nincs mit veszítenem.
 18
Emilia

AMIKOR HÉTFŐ REGGEL KILÉPTEM a lakásunk ajtaján, Sara

a folyosón várt rám. Amint megpillantottam, máris
tudtam, hogy valami rettenetesen nagy baj van. Némán
jelezte, hogy kövessem a lakásába, és amint becsukódott
mögöttünk az ajtó, megkérdeztem:
– Mi az?
– Elmondhatatlanul sajnálom, Elżbieta. Tegnap Roman
egész családját deportálták.
– De még nem sikerült kimenekítenünk Dawideket –
suttogtam, a döbbenettől szédülten.
– Nem – sóhajtotta. – Nem sikerült.
– Romant is elvitték?
– Nem – felelte Sara. – Matylda beszélt Andrzejjel.
Roman az ifjúsági központban volt a házuk kiürítésének
idején.
Meg akartam könnyebbülni, hogy ő legalább életben
van, de rögtön tudtam, hogy Roman aligha könnyebbült
meg. Nagyon megkedveltem a találkozásaink során, és
egyvalamiben biztos voltam: Roman Gorka a családjáért
élt és lélegzett.
– Ezt nem éli túl – jegyeztem meg törődötten. –
A családja nélkül nem.
– A tegnapi begyűjtés más volt, lényegesen átfogóbb az
utóbbi hónapok napi rendszerességű megmozdulásainál.
Úgy néz ki, a hátramaradt fiatalok java része azt tervezi,
hogy fegyvert ragad – mondta Sara.
– Megesküdött a mostohaapjának, hogy nem csatlakozik
az ellenálláshoz – feleltem, és reszketve kifújtam a
levegőt. – De így, hogy a mostohaapja elment…
– Rémisztő dolog egy család utolsó élő tagjának maradni
– jegyezte meg Sara. – Gyanítom, hogy ő is be fog állni a
többi lázadó fiatalember közé. Pontosan tudom, milyen
sivár érzés az, amikor az ember a legszívesebben az egész
világot lángba borítaná, mert nincs már mit veszítenie.
– Én is tudom – szaladt ki a számon gondolkodás nélkül,
és Sara furcsa pillantást vetett rám. Megijesztett; későn
kaptam észbe, hogy mit mondtam.
– Teszek fel teavizet. – Az ajtó felé indult. – Addig találd
ki, mi legyen: felejtsem az iménti szavaidat, vagy
szeretnéd inkább megmagyarázni.

– …így végül elhagytuk Trzebiniát, és Łódźba mentünk, de

Piotr bácsi közben ideköltözött az új vállalkozása miatt,
utánajöttünk, és a többit már tudod.
– Vagyis feltehetően keresnek téged a németek, mégis
naponta mutogattad nekik az irataidat az elmúlt
hónapokban – mondta Sara a homlokát ráncolva.
– Jaj, dehogy! Piotr bácsi szerezte nekem a papírokat.
A valódi nevem Emilia Śląska, nem Elżbieta Rabinek.
Sara behunyta a szemét, mintha fájna valamije.
– Azt akarod mondani, hogy hónapok óta hamis
személyazonossági okmánnyal járkálsz be a gettóba?
 – Mielőtt igent mondtam neked, nem gondoltam át,
hogy ez kockázatos lehet – ismertem be. – És miután
egyszer átjutottunk, úgy gondoltam, nem lehet baj. Piotr
bácsinak sok befolyásos barátja van. Tudtam, hogy
valódinak látszik a kártyám.
– Befolyásos barátok, na igen – horkant fel Sara a fejét
ingatva. – Ugye érted, hogy ez mit jelent? Mivel már
tudom, nem vihetlek be többé.
– Mi? De hát…
– Elżbieta, Emilia, én is éppúgy szeretném, mint te, hogy
a látogatásainknak meglegyen az eredménye. De ha tudok
erről, soha nem engedtem volna, hogy velem tarts. Ez
nem rólad szól, hanem a hálózatról. Tudom, hogy jót
akarsz, de mindnyájunkat veszélybe sodorsz.
– De… az oltási igazolványomat is megmutattam nekik,
hogy bejussak, és az sem valódi.
– De, az valódi; a tanácsnál intézi nekünk Matylda egyik
ismerőse, aki valóban orvos, és valóban az ő hatáskörébe
tartozik a járványellenőrzés. Álmunkban sem jutna
eszünkbe, hogy hamis papírokkal menjünk át az
ellenőrző pontokon. Rögtön annyi lenne nekünk, ha
lebuknánk.
– Matylda is megmondhatja – jelentettem ki konokul
felszegett állal. Sara kezdettől fogva óvatosabb volt, mint
Matylda, ezért biztosra vettem, hogy Matyldát az igazság
sem fogja eltántorítani. – Majd ő beszél a fejeddel.
Hónapok óta járok ki és be a gettóba minden gond nélkül.
Most sem kockázatosabb, mint eddig volt.
Bementünk a Városháza épületébe, ahol az irodák
voltak, és miután kölcsönösen kifejeztük
együttérzésünket a begyűjtések miatt, Sara vázolta
Matyldának az igazságot a papírjaimról. Néztem, ahogy
egyre vörösebb lesz az arca Sara mondókája közben,
aztán szúrós pillantást vetett rám.
– Felfogtad, mekkora ostobaságot követtél el?
– Sajnálom – suttogtam szemlesütve. Bekotortam a
zsebembe a kártyáért, és feltartottam feléjük. – De
láthatjátok, hogy igazinak néz ki. Hajszálra olyan, mint
egy eredeti. Nincs kockázat…
– Van fogalmad róla, hogy hány gyereket mentettünk
meg, Elżbieta?
– Nincs – feleltem tétován.
– Egy ideje nem összesítettem, de mikor a legutóbb
leültem összeszámolni a neveket, már kétezer fölött
jártunk.
– Ez bámulatos.
– Igen, az. De meg kell értened, kihoztunk ugyan több
ezer gyereket a gettóból, de továbbra is mi gondoskodunk
róluk. A legtöbbjüknek azóta is anyagi támogatást
nyújtunk, szükség esetén segítünk az új családjuknak a
bujkálásban. Néha étellel vagy egyéb alapvető javakkal
segítjük őket. Te csak egy részét láttad eddig a
műveletnek, nagyobb léptékben ez egy óriási gépezet, és
egyetlen okból vagyunk képesek összehangolni a
tevékenységeinket, mégpedig azért, mert kockáztatunk
ugyan, de sohasem felelőtlenül. Felesleges kockázat lenne
megengednünk, hogy bejárj a gettóba. Sarának, nekem és
a gettóba járó valamennyi szociális munkásnak eredeti
személyi okmányaink és feddhetetlen előtörténetünk van.
Ha valamelyikünk esetleg gyanússá válik, és kutakodni
kezdenek a múltunkban, nem fognak gyanús pontokat
találni. Nem telne sok időbe, hogy rájöjjenek, nem létezik
a személyazonossági okmányodhoz tartozó keresztlevél,
sőt születési anyakönyvi kivonat sincs. Ez pedig olyan
kérdéseket vonna maga után, amelyek mindnyájunk
számára kellemetlenek lennének.
– De, Matylda…
– Akarsz még nekünk segíteni?
– Hogyne akarnék. Persze hogy akarok! Jobban, mint
valaha – feleltem szenvedéllyel.
– És bármit megtennél ezért?
– Amit csak kívánsz, esküszöm.
– Helyes – mondta, és bólintott. – Akkor eredj haza a
családodhoz, és hagyd, hogy tegyük a dolgunkat.
Akárhogy igyekeztem is meggyőzni őket, hamar
világossá vált, hogy sem Matylda, sem Sara nem fog
hozzájárulni, hogy folytassam velük a munkát. Sara
hazavitt a villamossal.
– Mit fogok mondani Trudának és Mateusznak?
– Azt rám bízhatod – felelte halkan. – Majd azt mondom
Trudának, hogy létszámleépítés van a tanácsnál, és
nincsenek már meg az irányításodhoz szükséges
forrásaink.
Mialatt a konyhaasztalnál ülve megosztotta a híreket
Trudával, én bementem a szobámba, és kihúztam az
éjjeliszekrényem felső fiókját. Bekotortam a papírok közé,
amíg meg nem találtam egy bizonyosat, amelyet hetekkel
korábban rajzoltam.
Meredten néztem a kis Eleonoráról készült vázlatot.
Korábban már felmerült bennem, hogy vagy Romannak,
vagy Majának és Samuelnek ajándékozom, de nem volt
hibátlan a rajz. Olyan levert voltam, amikor készült, hogy
nem ez volt a legjobb munkám. Akkor csak
belesuvasztottam a fiókba, ránézni se bírtam. Ám ahogy
most a skiccre néztem, friss szemmel már nem is voltak
olyan feltűnők azok az apró hibák.
Amikor Sara indulni készült, kikísértem az ajtóig, és
odanyújtottam neki a rajzot.
– Kérlek, magyarázd meg neki, hogy miért nem lehetek
ott.
Szomorkás pillantást vetett rám, aztán megölelt.
Sara távozása után belém hasított, hogy soha többé nem
láthatom a gettó falait belülről. Zavaros
megkönnyebbülést éreztem. Nem fog hiányozni az
eszement rettegés, ami az ellenőrző pontokon való
átlépéskor fogott el, és nem fognak hiányozni a
gettókörnyezet tagadhatatlan borzalmai sem.
Mégis egyfajta mindent elsöprő szomorúság telepedett
rám. Nagyon megkedveltem Roman Gorkát. A szívem
szakadt meg a gondolattól, hogy soha többé nem
láthatom, és még csak el sem búcsúzhatom tőle.
 19
Roman
1943. április 18.

A CSALÁDOM ELVESZTÉSÉT KÖVETŐ hét hónap során egy

egész hálózatnyi fivérem és nővérem lett, akikkel közös
célon osztoztunk: hogy méltósággal haljunk meg.
Senki sem tudta, miért maradtak abba a deportálások
az előző év szeptemberében. Egy nappal azután, hogy
elhurcolták a szüleimet, a zsidó rendőröket és a
családjukat is deportálták, egy időre szünet állt be. Mi,
akik megmaradtunk, hátborzongatónak találtuk az új
keletű nyugalmat, a németek pedig súlyos taktikai hibát
követtek el. A hátramaradók egytől egyig jól tudták, hová
tartanak a vonatok, így amikor a németek januárban
újabb deportálásokat jelentettek be, senki sem vett
tudomást a felhívásukról, amelyekben, ahogy ők
nevezték, önkéntes áttelepülésre agitáltak.
Kényszerbegyűjtéssel próbálkoztak, de ŻOB-harcosok egy
csapata támadásba lendült ellenük. Ez felkészületlenül
érte a németeket, akik napokon belül felhagytak a
deportálásunkra irányuló próbálkozásaikkal. Egyúttal a
fejadagjainkat is visszatartották.
Bele sem akartam gondolni, milyen közel járt a
családom ahhoz, hogy megmeneküljön az utolsó
deportálástól. Ez kegyetlen igazságtalanságnak tűnt,
máskor azonban, ahogy egyre szűkösebb lett az
élelmiszerünk, megváltásnak tetszett. Már Sara és a
brigádja számára sem engedélyezték a bejárást, mióta a
németek nem színlelték többé, hogy érdekli őket az
egészségi állapotunk.
Ám ahelyett, hogy beletörődtünk volna a sorsunkba, a
hátramaradtakat fellelkesítette a ŻOB januári akciója,
amivel meglepték a németeket, és mozgósítottunk,
cselekvésre fordítottuk halálunk elkerülhetetlenségét,
dühünkből és fájdalmunkból szervező erő lett.
Csatlakoztam Chaimhoz és Andrzejhez a ŻOB-ban, és az
elmúlt hét hónap során minden percemet azzal töltöttem,
hogy a bosszúhadjáratra készülődtem. Chaimmal
időközben beköltöztünk az ifjúsági központtal átellenben
lévő lakásba, ugyanoda, ahol az árvák távozásának
napján bujkáltam. Jószerével csak aludni jártunk haza,
egyébként éjjel-nappal azon dolgoztunk, hogy felkészítsük
magunkat és a gettót a totális háborúra.
Bunkereket emeltünk, alagutakat ástunk az épületek
alatt, barikádokat állítottunk a tetőkön. A lengyel
hadsereg segítségével fegyverekhez jutottunk, amelyeket
a csatornákon keresztül becsempésztünk a gettóba, aztán
stratégiai pontokon halmoztunk fel, hogy a közelgő harc
kirobbanásakor kéznél legyenek. Rájöttem, hogy a Salánál
végzett munkám során nagyfokú türelmet sajátítottam el
a monoton feladatok elvégzéséhez, és ezt most egy
hevenyészett gyárban kamatoztattam, ahol primitív
robbanószereket készítettünk. Brigádtársaim nehezen
viselték a vegyszerek szagát, fejfájásra és
szemgyulladásra panaszkodtak, én azonban élveztem a
kellemetlen körülményeket. Minden egyes palacknál,
amit a németek ellen megtöltöttem, végig anyám arcára
vagy a Samuelhez és Dawidekhez kötődő emlékeimre
gondoltam. Az utánuk érzett sóvárgásomat és a dühömet
töltöttem bele azokba az üvegekbe.
A halálukat megelőző két évben még rémülettel töltött
el a haragom, ám miután elmentek, dagonyáztam benne.
Két képet ragasztottam ki a falra az ágyam mellé. Az
ökölbe szorított kezet, amelyet Elżbieta rajzolt nekem –
újabban az alatta szereplő szavakból merítettem erőt:
Sokféleképpen lehet harcolni, de az igazságért mindig
megéri küzdeni. A másik kép pedig az a különleges skicc
volt, amelyet Sarától kaptam azon a napon, amikor
elmondta nekem, hogy Elżbieta nem jöhet többé.
Eleonora. Családunk utolsó darabkája odakint volt
valahol a világban, egy rajztól eltekintve számomra
elérhetetlenül.
– De miért nem jöhet többé Elżbieta? – kérdeztem
akkor. És hiába merültem el a gyász ködös mélységeiben,
így is fájdalmasan éltem meg az új pofont.
– Bonyolult most náluk a helyzet odahaza. – Sara
mindössze ennyit mondott.
– Elvinnél neki egy üzenetet?
– Nem tartom jó ötletnek.
Erről ennyit. Nem maradt egyebem Elżbietából és
Eleonorából, csak azok a rajzok, és néha, éjjelente, az
ágyamban fekve hosszan nézegettem őket, és azon
tűnődtem, vajon mit csinálhatnak éppen a fal túloldalán,
miközben én a gettó romjai közé zárva várom, hogy a
németek megtegyék az első lépést, és megindulhasson a
felkelés.

Pészahkor Andrzej bejelentette, hogy széderestet

szándékozik tartani a ŻOB-egységünknek.
– Meglepődnél, ha tudnád, mit küzdöttem ezért –
mondta.
Chaim tréfásan hátba veregette.
– Meglepődnék, ha lett volna rá időd, miközben napi
húsz órát dolgozol a felkelés megszervezésén – kuncogott.
– Igazi esemény lesz, Chaim. Szereztem hófehér
asztalterítőt, meg néhány gyertyát. Reggel maceszt
sütöttem, találtam egy üveg bort, sőt még egy tojást is –
újságolta Andrzej elégedetten, aztán visszavett a
lelkesedésből. – Tudom, hogy nem lesz tökéletes, de a
körülményekre való tekintettel igenis fontos. Megállunk
egy pillanatra, hogy együtt emlékezzünk a szolgaságból
való szabadulásra.
Csakhogy késő délután az a hír járta be a gettót, hogy a
németek másnap reggelre kitelepítést terveznek.
– Hajnali négykor – ismételte el nekünk Chaim a sztorit,
amit egy néhány háztömbbel odébb posztoló ŻOB-
egységtől hallott. – Tudják, hogy számíthatnak az
ellenállásunkra, habár a szervezettségünk fokáról isten
segedelmével nincs tudomásuk.
– Erre aligha számítanak – mondtam, és felálltam, mert
zabszem volt a fenekemben. – Ha bármiféle fogalmuk lett
volna arról, amit tervezünk, már hónapokkal ezelőtt
beavatkoztak volna.
– A szédernek várnia kell – jelentette ki Andrzej
belátással, mintha csupán elnapolnánk az ünnepet a
felkelés utánra. De én is tudtam, meg ő is: egyikünk sem
hitt a túlélés lehetőségében.
Közeledett a szabadulásunk a szolgaság alól, de ebben
az életben ez már nem fog eljönni. Ha bátran halunk meg,
legalább szabadon halunk meg, még ha a gettófalak közé
vagyunk is zárva. Végre készen álltam rá, hogy harcba
szálljak az igazságért, noha tudtam, hogy nem győzhetek.

Egy ideje nagyobb lett a csend a gettóban; ilyen nagy

csend még soha nem volt. Most mindannyian ültünk és
vártunk, és elviselhetetlen volt a várakozás. Olyan
némaság volt, és olyan ideges voltam, hogy már több
háztömbnyi távolságból meghallottam a mozgolódást,
amikor hajnali négy óra tájban elkezdődött.
A mi egységünk a központ fölötti tetőn helyezkedett el,
és a szemünkkel tettük fel azokat a kérdéseket, amelyeket
a szánkkal féltünk volna elsuttogni. Kisvártatva
meghallottuk, ahogy odalent alakzatba rendeződnek a
társaink, de korántsem olyan vakmerő díszlépésekkel,
mint amire számítottunk, aztán órákig tanácstalan
szótlanságba merülve ültünk tovább, és az alattunk
húzódó utcákon mozgó árnyékokat figyeltük.
Csak akkor értesültünk a történésekről, amikor
hajnaltájt befutott egy hírvivő. A németek első hulláma
emberenként szivárgott be a gettóba, feltételezték, hogy
észrevétlenül belopózva fel tudják majd mérni a
felkészültségünket.
– Most mit csinálunk? – kérdeztem Andrzejtől,
miközben viszketett a tenyerem, hogy használhassam
végre a tőle kapott fegyveremet.
– Várunk – súgta vissza. – Tudni fogjuk, ha itt az idő.
Alighogy felkelt a nap, tankok hömpölyögtek végig az
utcákon, pontot téve az abszurd csendbe merült éjszaka
végére. A páncélozott járművek mögött további német
katonák masíroztak zárt formációban az elnéptelenedett
gettó utcáin.
Ez már megfelelt a várakozásomnak. Ezek a léptek
valóban súlyosan dobbantak a macskaköveken. Kilestem
a tetőn emelt barikád résén, és a testem megfeszült a
katonák öntudatos arckifejezése láttán. Egyértelműen
abban a hiszemben voltak, hogy már győztek, hiszen
hagytuk őket egyetlen lövés nélkül felsorakozni, tehát
nyilván feladtuk a küzdelmet, mielőtt egyáltalán
belekezdhettünk volna. A katonák nem is igen fürkészték
a környezetüket masírozás közben.
Már túl voltam a félelmen, most csakis az elveim
számítottak. A gettóbeli élet reményeim és álmaim utolsó
morzsáit is összezúzta, leráztam magamról az életben
maradás kényszerét. Már csak egyvalamit akartam:
becsülettel meghalni, és a halálommal lehetőség szerint a
családomért is bosszút állni. Voltaképpen
megkönnyebbülés töltött el attól, hogy most végre
elérkezett a pillanat, és hamarosan mindennek vége.
Az egységünk a tetőn maradt, várta a cselekvésre
szólító jelzést. Ezalatt a németek, akik nem tudták, hogy
körülvettük őket, felállítottak egy parancsnoki központot
az útkereszteződésnél, amerre korábban az árvaházi
gyerekeket láttam a haláluk felé gyalogolni.
Végre megjött a jelzés a földszinten fedezékbe bújt ŻOB-
vezértől. Egy pillanat alatt kitört az erőszak, kezdetleges
gyújtóbombák röpködtek minden irányból, a környező
házak ablakaiból lövések záporoztak az utcára.
A védtelen német katonák meg úgy hullottak, mint a
legyek. Az egyik Molotov-koktél épp a forgótornyán talált
el egy tankot, a barikád résein kilesve láttam, ahogy
kigyullad, és felrobban.
– Remélem, az én palackom volt – kiáltottam, miután
elült a robbanás zaja. Chaim támogatóan hátba vágott.
Türelmetlen volt a várakozással telt hosszú éjszaka után,
láthatóan alig várta már, hogy csatlakozhasson az utcán
zajló összetűzésekhez.
– Mehetünk? – kérdezte Andrzejtől, aki megrázta a fejét.
– Türelem, Galamb. Ez maratonfutás, nem sprint.
A német katonák a parancsnokaikkal együtt
kétségbeesetten próbáltak visszavonulni, de más ŻOB-
egységeink, amelyek közelebb voltak, számítottak erre, és
elvágták a menekülőútjukat. Mi továbbra is a tetőn
várakoztunk. Órák múlva már csupán maroknyi német
volt életben, egy földszinti lakásból kihozott matracok
mögött húzták meg magukat. Andrzej felderítésre indult
Chaimmal, engem otthagytak az egységgel. Chaim
vigyorgott, amikor visszatértek.
– Ha átmegyünk a következő barikádhoz, onnét
leszedhetjük őket.
– Ne feledjétek, fiúk – mondta váratlanul Andrzej,
egységünk mind a tizenkét tagján végignézve. – Bármi
történjék is, senkit nem kaphatnak el élve.
Helybenhagyóan bólogattunk. Ez egy olyan pont volt,
amit a tervezési szakaszban részletesen megvitattunk.
Praktikus elv – ha elhurcolnak, amúgy is halálra kínoznak
minket –, mely egyúttal a célkitűzésünket is tükrözte.
Andrzej szokásához híven grimaszolva tolmácsolta
nekünk a ŻOB vezérkarától kapott parancsok utolsó
részét.
– És érvényben marad a parancs, ha netán sikerül
kijutnotok a gettóból, és menedéket találtok az árja
oldalon, húzzátok meg magatokat, és készüljetek az egész
városra kiterjedő, átfogó felkelésre. Próbáljatok
kapcsolatba lépni a Szürke Seregekkel. {2}

Értesüléseink szerint ők egy nagyszabású felkelésre

készülődve mozgósítottak. Chaim horkantott, és égnek
emelte a szemét, amint az várható volt tőle.
– Egyikünk sem jut ki innen élve – mondta.
– Csak azt remélem, szerencsénk lesz és méltósággal
halunk meg – feleltem, amire egyetértő hümmögés
érkezett az egység többi tagjától.
A legtöbben közülünk ugyanígy éreztek. Nem reméltük,
hogy bármelyikünk is megmenekülhet a gettóból.
Esélytelennek tűnt, hogy egy csontsovány férfiakból és
nőkből álló szedett-vedett kompánia mindössze maroknyi
hevenyészett fegyverrel valaha is legyőzheti a német
haderőt. Nem dédelgettünk titkos álmokat arról, hogy
megmenekülünk, sőt arról sem, hogy a falak közt rekedt
nők, gyerekek és idősek életét megmenthetjük.
Nem, a felkelésnek egyszerű célja volt: méltósággal
akartunk meghalni. Bosszút állni, és bátran távozni az
életből.
– Idén szolgák vagyunk. Jövőre legyünk mindannyian
szabadok – mondta Andrzej, mintha csak a Haggádából
idézett volna. Minden pészahkor hallottam ezeket a
szavakat, de sosem tükrözték még annyira az érzéseimet,
mint azon az éjszakán.

Amint újra pozícióba rendeződtünk a tetőn, mindjárt

megértettem Andrzej bölcs tanácsát, hogy lapuljunk meg.
A németek úgy helyezkedtek, hogy fedezékben legyenek
az épületekben megbújt harcosaink elől, ám azt nem
tudták, hogy a tetőn is vagyunk. Chaimmal behúzódtunk
az egyik barikád mögé, Andrzej meg a többiek néhány
méterrel arrébb voltak. Szétáradt a testemben az
adrenalin, ahogy a tető széle mögött lapultam. Lenéztem,
és remegett a kezem, de nem félelmemben. Ez a
várakozás izgalma volt.
Hamarosan, Dawidek. Hamarosan megbosszulom a
halálodat.
– Fiúk, lessetek ki a barikád résén. Látjátok őket? –
sziszegte Andrzej. Amikor bólintottunk, azt mondta: –
Szedjétek le azt a kettőt a túloldalon.
– Tiéd a bal oldali – súgta Chaim. – Én leszedem a
másikat.
Hónapokon keresztül készültem erre a pillanatra, és
most rutinból cselekedtem. Amint felemeltem és
beirányoztam a fegyveremet, már nem remegett a kezem.
Amikor Andrzej jelt adott, hogy tüzelhetünk, habozás
nélkül húztam meg a ravaszt. A célpontom azonnal
elterült. Chaimnak csak többszöri próbálkozásra sikerült,
de végül ő is leszedte a magáét. Percek alatt teljes csend
borult az utcára. Folyt a vér a tetemekből, és az utcakövek
között lecsurgott a csatornába.
Nem volt idő rá, hogy elmerengjünk a tettünkön. Már
hallottuk is a repülőgépek dübörgését, közeledtek az első
bombázók, ahogy arra számítottunk is, így az egységünk
felzárkózott Andrzej mögé a visszavonuláshoz.
– Te hogy vagy? – kérdeztem Chaimtól, miközben
lerohantunk a lépcsőn a pincébe.
– Élek – felelte, és pontosan értettem, mire gondol. Oly
régóta szenvedtünk már a leküzdhetetlennek vélt
elnyomástól. Jó érzés volt látni, hogy német vér folyik az
utcákon, mégsem voltam maradéktalanul elégedett, és ezt
furcsának találtam.
Korábban azt hittem, hogy amint tüzet nyitok, máris
elönt a megkönnyebbülés, de közel sem volt ennyire
egyszerű a képlet. Csalódottság és dühödt agresszivitás
járta át a testemet, megfeszültek a karizmaim, és a
fogamat csikorgattam.
Meg kellett fizetniük. Majd én teszek róla, hogy
megfizessenek.
Délután kettőre mind egy szálig kivonultak a gettóból a
németek. Csupán maroknyi embert és épületet
veszítettünk a bombázásban, de mindent egybevetve a
felkelésünk első napja mélységesen megszégyenítette a
németeket. Én ezt nem várt, messzehangzó sikerként
könyveltem el.
 20
Emilia

– EL SEM HISZEM. A zsidók visszavágtak!

Mintha az egész város felbolydult volna. Éppen a
villamoson utaztam Piotr bácsival másnap reggel, miután
a fal túloldaláról érkező lövések és robbanások zajára
ébredtünk. Ahogy az erőszak folytatódott a következő
napon is, én egy percig sem voltam már képes ezt
hallgatni. Olyan sokszor mondtam el előző nap a
rózsafüzért, hogy megfájdultak az ujjaim, és egy párnát
nyomtam a fülemre, de azon is áthatoltak a hangok.
Trudát bosszantotta a nyughatatlanságom, Mateusz meg
munkába ment, így szinte könyörögtem Piotr bácsinak,
hogy ruccanjunk ki.
– Megint felállították az óriáskereket a Krasiński téren –
újságolta. Hitetlenkedve meredtem rá.
– De hiszen a zsidók fellázadtak a fal mögött!
– Tudom. De sokan vannak ezen az oldalon, akik be
akarnak lesni a fal mögé – egyeseknek tetszik, hogy a
zsidók megszégyenítik a németeket, és persze vannak
olyanok is, akik élvezik, ha szenvedni látják a megmaradt
zsidókat. – Piotr sóhajtott, aztán felderülve hozzátette: –
Úgy is felülhetünk ám rá, hogy csak a mi oldalunk
látnivalóit nézzük. Hát nem jól mulattunk a múltkor is?
– Bármit, csak azt ne – feleltem színtelen hangon. –
Kerüljünk minél messzebb a zsidó negyedtől.
Abban a hét hónapban, amióta elvesztettem az
állítólagos munkámat, ismét a lakásra szűkült a világom,
és egyedül a Piotr bácsi és Sara társaságában töltött
estéknek köszönhetően őriztem meg az ép eszemet.
Szemlátomást közel kerültek egymáshoz, és bár Sara
állította, hogy csupán barátok, láttam, hogyan néznek
egymásra. Szerintem nagyon szép az öregkori szerelem,
és amikor ezt Piotr bácsinak is elmondtam, ő értésemre
adta, hogy még csak negyvenévesek, és aligha tekinthetők
öregnek.
Akárhogy is, Piotr bácsi ráállt, hogy elvigyen egy
kávézóba a város túlfelén. Csak a villamoson jöttem rá,
hogy hibáztam. Bár a lövéseket már nem hallottam,
honfitársaim hitetlenkedő pusmogását annál inkább.
Ahogy le-föl szálltak az utasok, záporoztak felém a
beszélgetésfoszlányok.
– Miért most? – kérdezte valaki utastársától. – Úgy
hallottam, hogy már szinte teljesen kiürítették a gettót, és
a többséget munkatáborokba szállították a városon
kívülre, ahol kisebb a zsúfoltság. Ha annyira buzog
bennük a harci kedv, miért most szánják rá magukat,
amikor a németek kényelmesebb körülmények közé
akarják telepíteni őket?
Az újságjába mélyedő Piotr bácsira néztem, aki cseppet
sem zavartatta magát a megjegyzésektől. Ökölbe szorult a
kezem, körmeim a tenyerembe vájtak. A fájdalomra
koncentráltam, hátha az feledteti a beszélgetés hangjait.
Azt mondtam magamnak, nagyon is lehetséges, hogy
ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, milyen az élet a
fal mögött, és emlékeztettem magam, hogy feltehetően ők
is szenvedtek a megszállás alatt.
– Én azt hallottam, hogy ez a harc nem is a lakhatási
körülményekről szól, hanem a zsidók amiatt aggódnak,
hogy a munkatáborokban nem tudnak majd pénzt
keresni. Tudod, mennyire szeretik a zsidók a pénzt.
– Ne haragudj, Piotr bácsi – súgtam oda sürgetően a
bácsikámnak.
– Miért? – kérdezte megütközve.
Megfordultam, és a fogam között szűrtem a szavakat:
– A fallal elkerített negyed kegyetlen börtön volt, és a
hátramaradottak pontosan tudják, hogy nem
munkatáborba viszik őket, hanem megsemmisítőtáborba.
Szégyelljék magukat.
Az egész villamos elnémult. Kétségbeesetten
pillantottam körbe, hogy nincsenek-e köztünk katonák,
nem mintha ez lett volna az egyedüli veszély. Nem
tudhattuk, hány civil utazik a villamoson, aki örömmel
beárulna minket.
Piotr bácsi szótlanul felállt, karon ragadott, és
gyakorlatilag az ajtóhoz rángatott. A következő
megállónál leszálltunk. Miután a villamos továbbment,
Piotr leverten sóhajtott.
– Nem is szükséges mondanom, hogy milyen
ostobaságot csináltál.
– Tudom – csattantam fel, és leráztam a kezét a
karomról. – Tudom. De hallottad, miket beszéltek? Hogy
tűrhetted?
 – Semmi haszna ágálni. Azt hiszed, hogy majd a szavaid
hatására megváltoztatják a nézeteiket? Ugyan már! De
sikerült komoly veszélybe sodorni mindkettőnket.
– Tehát csak ülsz némán, és hagyod, hogy badarságokat
hordjanak össze ártatlan emberekről – mondtam, és
összefontam a karomat a mellem előtt.
– Igen! – csattant fel ingerülten. – Ahhoz képest, hogy
sosem jártál még ott, elég jól értesült vagy a negyedbeli
állapotokat illetően.
– Hallottam ezt-azt – mormogtam, kerülve bácsikám
tekintetét.
– Elżbieta, hiszen te csak velünk négyünkkel beszélsz.
Nem én vagy a szüleid tömtük tele a fejedet ezzel a
badarsággal. – Elmélyültek a homlokán a ráncok, és
elkerekedett a szeme. – Várjunk csak. Ugye nem Sarától
hallottad?
– Honnét tudna Sara bármit is a zsidó negyedről? –
feleltem könnyeden, miközben jól tudtam, hogy még Piotr
bácsinak sincs tudomása Sara járványellenőrzési
igazolványáról.
– Akkor meg honnét szedted?
– A minap találtam az udvaron egy földalatti újságot –
hazudtam. – Miután elolvastam, rögtön eldobtam, de
teljesen logikusnak tűnt.
– Olyan időket élünk, amikor csak magadra szabad
gondolnod – mondta Piotr bácsi. – Keresd a túlélés
módját, a boldogulásét. Semmit sem tehetsz a zsidó
negyedben lakókért, és nem tudod megváltoztatni azokat,
akik nem rokonszenveznek velük, akármilyen legyen is a
valós helyzetük. Csak magadért aggódj, meg a
családodért. Ez a legtöbb, amit tehetsz.
– Ezt Sarának is kifejtetted?
Felsóhajtott.
– Próbáltam. Nem fogadta valami jól.
Aznap este, mialatt a távolban egyre dörögtek a
fegyverek, kettesben üldögéltem Sarával a lakásában, és
beszámoltam neki a villamoson hallott beszélgetésről
meg Piotr bácsi kommentárjáról.
– Butaság volt, tudom – mondtam. – Kijöttem a
sodromból. Nem tűrhettem azok után, amiket láttunk és
hallottunk.
– Tudom, Elżbieta – felelte. – Az egész város inkább
szemet huny a fal mögött dúló szenvedés fölött, és ezt
néha nehéz elviselni. Azzal szoktam nyugtatni magam,
hogy elég, ha majd a történelem szigora ítél azok fölött,
akik tétlenek maradtak, de a szívem mélyén tudom, hogy
ez édeskevés. Szeretném egyiket-másikat bevinni a
gettóba, hogy belenézzenek azoknak az embereknek a
szemébe. Érted, ugye, hogy mi a gond? A kívülállók
elhiszik, hogy a zsidók nem olyanok, mint mi, és amint
sikerül meggyőznöd valakit arról, hogy egy adott csoport
tagjai valójában nem emberek, az illető hagyja, hogy rútul
bánj velük. Ha a villamoson utazó embereknek vagy a
nagybátyádnak alkalma nyílna rá, hogy meglássák az
embert a fal mögött élőkben, akkor sem állnának ki értük
soha.
– Piotr bácsiban csalódtam talán a leginkább –
vallottam be.
 – Bonyolult ember bonyolult elvekkel, az már biztos –
mondta Sara. Elmélázva fürkésztem, aztán feltettem a
kérdést, amely már régóta foglalkoztatott.
– Szereted?
– Tudnám szeretni – felelte némi hallgatás után. – De én
is bonyolult ember vagyok szintén bonyolult elvekkel, és
sajnos összeegyeztethetetlenek az elveink. Ezért vagyunk
csak barátok.
Távoli robbanás reszkettette meg az ablakokat. Ijedten
összerándultunk
– Szerinted mi lesz a gettó felkelőivel? – kérdeztem
Andrzejre és Romanra gondolva.
– Vérfürdő lesz – futotta el Sara szemét a könny. – Csoda
lenne, ha akár csak még egy napig kihúznák. De
méltósággal és becsülettel fognak meghalni. Büszke
vagyok rájuk ezért, légy te is az.
 21
Roman

A NÉMETEK NAPOKON KERESZTÜL próbálták megvetni a

lábukat a gettóban. Minden napkeltekor azt mondtam
magamnak, elérkezett hát a halálom napja. Az állandóan
ott ólálkodó halál adott erőt ahhoz, hogy álmatlan
éjszakákat és olykor huszonnégy óránál is tovább tartó
műszakokat húzzak le a gyújtóbombagyárban. Ha nem a
palackokat töltögettem, akkor az egységemmel voltam,
tetőről tetőre haladva védelmeztük az otthonokat, vagy a
családokat terelgettük az alagsori óvóhelyek között. Csak
amikor végképp kimerültem, akkor húzódtam be
valamelyikbe, hogy mély, álomtalan álomba merüljek,
amit csak azok ismerhetnek, akik túl fáradtak ahhoz,
hogy játszadozással töltsék a pihenőidejüket.
Képtelen voltam számon tartani a napokat. Az
alváshiány és a szüntelen, adrenalin fűtötte harctéri
pánik megtréfálta az agyamat. Tiltakoztam, amikor
Andrzej felhívta rá a figyelmemet, hogy már két hét is
eltelt pészah óta.
– Kizárt dolog.
A mellettem ülő, fegyverét tisztogató Chaim fáradtan
elmosolyodott.
– Hogy repül az idő, ha jól szórakozik az ember, nem
igaz?
 A gettólázadás talán sikeresebbnek bizonyult, mint
vártuk, mégsem éreztünk különösebb diadalt. Eleinte még
elégedettséggel töltött el bennünket, hogy
visszavághatunk, és nekem kimondottan jóleső érzés volt,
hogy milyen megalázó lehet a németeknek a sikerünk.
Voltak pillanatok harc közben, vagy amikor Chaimmal
felderítést végeztünk, hogy úgy éreztem, szinte
karnyújtásnyira van tőlem a szabadság, mégsem tudtam
elérni. Vártam, hogy eljussak egy pontra, amikor majd
úgy érzem, hogy bosszút álltam az enyéimért, de hiába
okoztunk egyre nagyobb veszteséget, nem tudtam
megbékélni. Mibe kerül a megnyugvás? Egy bizonyos
számú embert kell megölnöm hozzá? Vagy egy bizonyos
módon kell ölnöm?
Chaimmal több tucat családot kísértünk be az általunk
épített masszív pincebunkerekbe, és minden új
csoportnál belenéztem az anyák, apák, gyermekek és
nagyszülők szemébe, és láttam, hogy elviselhetetlen
szenvedést élnek át, és mérhetetlen gyűlölet sugárzik
feléjük. S ami még rosszabb volt, ezek az ártatlanok az
utolsó napjaikat élték. Miközben mi erőre kaptunk, és
újabb órákra, napokra, sőt akár hetekre visszaszorítottuk
a németeket, a gettó el volt vágva a külvilágtól. Előtte is
éheztünk, most azonban még azt a kevéske becsempészett
ennivalót is nélkülöznünk kellett. Nem volt hosszú távú
tervünk, sem végső célunk. Kezdettől tudtuk, hogy nem
lesz szükségünk rá.
– Zsémbes egy alak vagy, Gorka, de az egyik
legremekebb ember, akit ismerek. Nem tudom, hogy
vészeltem volna át ezt az évet nélküled – mondta Chaim
egy este. Az egyik bunker sötétjében feküdtünk, túl
idegesen ahhoz, hogy aludjunk.
– Dettó – mordultam fel.
Nevetgélve fordult felém.
– Mihez kezdenél, ha holnap vége lenne a háborúnak,
és szabad lennél?
Ugyanezt kérdeztem egyszer Elżbietától. Ami aztán egy
igazságosságról folytatott eszmecserébe torkollott, és az
azóta eltelt hónapokban ez újra meg újra eszembe jutott,
valahányszor az ökölre néztem, amit Elżbieta rajzolt
nekem.
– Tovább küzdenék az igazságért – feleltem. –
Mindaddig, amíg valamennyien szabadok és egyenlők
nem leszünk. Ez a legnemesebb ügy, amiért élni érdemes.
– Én bankot rabolnék, kerítenék magamnak egy
szépséges barátnőt, és vennék egy kastélyt Skóciában –
mondta ábrándosan Chaim.
– Aludjatok már – morogta Andrzej, azzal felkelt
mellőlem, és átvonult a bunker másik végébe, hogy ne
zavarja a nevetgélésünk.

A németek előre megjósolhatóan nem vették jó néven a

lázadásunkat, és a folyamatos kudarcokkal szembesülve
változtattak a módszereiken. Az utcán gyorsabbak
voltunk, és bunkerekké alakítottuk át a lakóházakat, de
még a bunkerek sem tűzállók, így amikor a bombáikkal és
a golyóikkal nem értek célt, a németek tűz bevetéséhez
folyamodtak.
 Most már teljes háztömböket égettek fel, egyesével
gyújtva fel az épületeket, hogy aztán odakint várakozva
mindenkit lelőjenek, aki menekülni próbál. Az addig
biztonságosan a bunkerekben rejtőző családok most
csapdába esve fulladoztak a forróságtól meg a füsttől.
Régóta megülte a gettó levegőjét a rothadó tetemek bűze,
de most olyan átható, fekete és fullasztó füst terjengett,
ami elől nem volt menekvés. A gyújtóbombagyárban
megtapasztalt fejfájás semmi sem volt a füst okozta
fejfájáshoz képest. Teljes városrészeket pusztított el a tűz,
és éjjel-nappal visszahangzott a robbanások, a sikoltozás,
a sírás és a lövések zaja.
Azt hittem, már megjártam a földi poklot, ám ahogy
egyre inkább vesztésre álltunk, rájöttem, hogy tévedtem:
léteznek még nagyobb mélységek, ahová az emberiség
süllyedhet, van még ennél is több szenvedés. Az elmúlt
évek során megacéloztam magam, hogy életben maradjak
a gettóban, de senki emberfia nem vértezheti fel magát
arra, aminek azokban a hetekben a tanúja voltam.
Nemegyszer láttam családokat lángoló épületekből a
halálba ugrani, még talajt sem értek, és már lelőtték őket.
Láttam égett és elfertőződött sebeket, amelyektől még a
legtapasztaltabb orvos is elszörnyedt volna. Ennivaló és
túlélők után kutattam a leégett romok között, de csak a
lángokban odaveszett ártatlanokat találtam.
– Egyfolytában a bunkerekben ragadt emberekre
gondolok – mondta Chaim egy reggel. Nagyon megviseltek
voltunk, mindjobban visszaszorultunk, és alig tudtunk
aludni. Chaim csúnyán, hurutosan köhögött, amitől
sehogy sem tudott szabadulni. – Úgy halnak meg, hogy
közben lángol fölöttük az épület. Ez annyira kegyetlen.
– Bele sem akarok gondolni – feleltem fahangon. –
Kérlek, ne beszélj erről.
– Hihetetlen, hogy mi még élünk – motyogta, majd rám
nézett. – Remélem, sikerül kijutnod valahogy, Roman.
– Kijutni? – ismételtem meg, és keserűen felnevettem. –
A felkelés első napjától kezdve arra várok, hogy
meghaljak. Már csak arra várok.

Folytattuk a harcot, habár a muníciónk megcsappant, és

az alapanyagnak is híján voltunk, amiből a kezdetleges
gyújtóbombáinkat gyártottuk. Akkor sem adtuk fel,
amikor már világossá vált, hogy semmi esélyünk sincs a
tűzerejükkel szemben. Mivel golyónk is alig volt, meg
lehetőségünk is az önvédelemre, napközben teljes volt a
nyugalom az utcákon. Az egységem az ifjúsági központ
hátulsó fertályában húzta meg magát, és vetésforgóban
aludtunk, mialatt egyikünk a bejáratnál őrködött, egy
másik meg az átjárónál. Tudtuk jól, hogy amint a németek
az épületünk felégetése mellett döntenek, tehetetlenek
leszünk velük szemben, és az lesz a vég. Nem azért
őrködtünk, hogy mentsük a bőrünket, hanem azért, hogy
az utolsó percig harcolhassunk.
Éjszakánként patkányok módjára szaladgáltunk az
utcákon, bejártuk azokat a háztömböket, ahová küldtek
minket, és igyekeztünk veszteséget okozni a németeknek
a siralmasan szegényes eszközeinkkel. Az egységem
valamennyi tagja elesett, végül csak Andrzej, Chaim és én
maradtunk. Akkor már napok óta nem kaptunk hírt a
többi egység felől.
A tetőkről láthattuk, ahogy a németek mind szűkebb
gyűrűbe fogják a néhány megmaradt nagyobb bunkert, és
kutyákkal meg detektorokkal vadásznak a túlélőkre.
Elvágták a város vízellátását, és az ennivalóból is
kifogytunk. Az egykor élettől nyüzsgő zsidó negyedbeli
utcákból most törmelékkel és halállal teli pokol lett. Már
közel volt a vég.
– Büszkévé tettük őseinket – mondta Andrzej. – Na,
mennyi ideje tart, Roman?
Képtelen voltam számon tartani a napokat és heteket,
és ez kifogyhatatlan humorforrás volt Andrzej és Chaim
számára még a borzalmak közepette is.
– Két hete?
– Amikor legutóbb kérdeztelek, akkor volt két hete –
heherészett. – Másik tipp?
– Reméltem, hogy három napig még kitartunk.
– Amiből huszonhét lett – mondta, és elcsuklott a
hangja, amikor halkan hozzátette: – Nem tudom, volt-e
valaha olyan bátor és találékony kis csapata az
emberiségnek, mint mi. Hősökként fogunk bevonulni a
történelembe.
– Hősökként? – Nem maradt erőm nevetni.
– Tán kételkedsz benne?
– Abban, hogy hősök vagyunk? Igen. Hogy is lehetnénk
hősök, ha elvesztettük a csatát?
– Végsőkig kitartottunk az elveink mellett, Roman.
Megvolt hozzá a bátorságunk és a meggyőződésünk.
Kiálltunk azért, ami helyes. Ez tesz bennünket hősökké.
– Még ha így van is, mintha elfelejtenéd, hogy nem
marad krónikása az eseményeknek. Minden bizonnyal a
németek fogják megnyerni ezt a háborút, de még ha nem
így lesz, közülünk akkor sem fogja túlélni senki. A fal
túloldalán élő lengyeleknek fogalmuk sem lesz arról, hogy
mi itt milyen elszántan küzdöttünk, nekik nincs
tudomásuk a jelentéktelen kis dicsőségeinkről. – Nagyot
sóhajtottam, megráztam a fejem, és kisepertem hosszúra
nőtt hajamat a szememből. – Nem, Andrzej. Sehogyan
sem fog megemlékezni rólunk a történelem, nemhogy
hősökként.
– Ez az az üde hozzáállás, amit úgy szeretünk benned –
jegyezte meg Chaim szelíden, és tréfásan megdobott egy
üvegkupakkal. A kezemmel ütöttem el.
Arról nem beszéltünk, hogy mindez miért olyan érzés,
mint egy búcsú. Nem volt rá szükség. Az utolsó szemig
kifogytunk a munícióból, egyetlen gránátot leszámítva,
amit Chaim egy halott ŻOB-katona kabátjában talált. Az
volt a terv, hogy megpróbálunk valahogy hármasban
eljutni a Franciszkańska utcáig, ahol reményeink szerint
egy másik egységünk rejtőzködött egy bunkerben, de
fogalmunk sem volt, mi fogad majd minket a helyszínen,
ha egyáltalán eljutunk odáig, ami szinte lehetetlen
vállalkozás volt. Az utcákon megint mindenütt németek
járőröztek, és mind merészebbé váltak, ahogy
fokozatosan ritkultak ellenük a támadásaink. Andrzej azt
remélte, hogy napnyugta után majd megpihennek, de
leszállt az este, és a német katonák folytatták a cirkálást.
 – Hiányzik az az időszak, amikor még a tetőkön
futkoshattunk – mondta Chaim.
– Persze hogy hiányzik. Te vagy a mi Galambunk –
felelte Andrzej, de fáradtnak tűnt, és kikopott a hangjából
a játékosság. – De a füstölgő romoknak nincs fedelük,
márpedig nincs előttünk semmi, csak romok. Kénytelenek
leszünk a földön járni.
Rongyokkal csavartuk körbe azt, ami a cipőnkből
maradt, abban a reményben, hogy ez majd tompítja a
lépteink zaját, és kivonultunk az utcára. Akármilyen
fáradt és gyönge voltam is, még a lélegzésemre is
figyelnem kellett, az is leleplezhetett minket. A felszínes
levegővételektől bágyadt lettem, már azon tűnődtem,
hogy vajon elájulok-e, ez lesz-e számomra a vég.
Felzúgott egy motor. Hirtelen reflektorfény öntötte el az
utcát. Eldördült egy lövés, majd még egy, és még egy.
A fény elvakított. Összerándultam, ahogy tűzforró,
perzselő fájdalom hasított a jobb karomba. A következő
golyó már garantáltan végezni fog velem. Kifújtam a
levegőt, és végre távozott a testemből a várakozás minden
feszültsége.
Íme. Itt van végre. Végre megnyugvás.
De olyan sokáig kibírtam, hogy úgyszólván
szokásommá vált az életben maradás.
– Erre! Itt van egy csatornalejárat – hallottam Andrzej
szavait, aztán Chaim, aki addig balra állt tőlem a falhoz
lapulva, egyszerre eltűnt a szemem elől. Követtem őket, a
fájdalomtól és a sokktól vakon, öntudatom utolsó szálába
kapaszkodva. Újabb lövések dörrentek, aztán pont
előttem Andrzej felbukott, és arccal a földre zuhant.
Megvilágította a jármű reflektorfénye, és közelebb érve
láttam, hogy tiszta lövés volt, egyenesen keresztülhatolt a
koponyáján.
Nem volt idő bármit is tenni, vagy akár csak bánkódni.
Chaim még mindig rohant, én meg botladoztam utána a
sötét sikátorban. Nem követtek minket a fények, de még
nem kerültünk ki a veszélyzónából. Hangok és nevetés
harsant a hátunk mögött, visszaverődött a sikátor falairól.
A németek sarokba szorítottak minket. Futkosott a
hátamon a hideg, ahogy megnyúltak a pillanatok.
A lövések elmaradtak, tehát játszadozni akarnak velünk,
sőt még rosszabbat: elfogni, hogy megkínozzanak.
– A gránát – emlékeztettem Chaimot. Ő csak rohant, én
utána, kétségbeesetten igyekeztem tartani a lépést. Letelt
a földi időnk, és mindazok után, amiken
keresztülmentünk, helyénvalónak tűnt, hogy együtt
nézzünk szembe a túlvilággal.
Csizmadobogás hallatszott a hátunk mögül – vastag,
kemény csizmáké, amelyek semmiben sem hasonlítottak
a mi elhordott cipőinkre.
Jövök, anyám. Samuel, jövök. Andrzej, tölts nekem egy
vodkát. Iszunk egyet az elmúlt hetek sikereire.
Ám ekkor Chaim hirtelen lefékezett, és hallottam, ahogy
nyögve felemeli a csatornafedelet.
– Előbb te – sürgetett. Haboztam, mire kíméletlenül
megragadott. A bal kezem ujjait rányomta a sebre a jobb
karomon, aztán letuszkolt a nyíláson a csatornába.
A lábam rögtön talált egy peremet, de szűkös volt a hely –
még guggolva sem lehetett elférni, így inkább
vízszintesen nyújtóztam ki. Könnybe lábadt a szemem a
bűztől, lentről vízcsobogást hallottam.
Chaim arca jelent meg fölöttem. A sötétben is virított a
foga az arcát borító piszokból.
– Ne tékozold el. – Mindössze ennyit mondott, aztán
elfordult.
Tiltakozni akartam, de Chaim már vissza is húzta a
csatornafedelet a helyére. Próbáltam érte nyúlni, hogy
megállítsam és őt is lehúzzam magamhoz a biztonságba,
de a kezem csak a betont érintette. Iszonyú fájdalmat
éreztem a karomban, és a gondolataim is zavarossá
váltak.
Ahogy helyére döccent a csatornafedél, még hallottam,
hogy Chaim a katonákat hergeli. Magát vetette be
csalinak, hogy a németek biztosan elég közel jöjjenek, és
mindnyájukkal végezzen a gránát, és ne követhessenek
engem a csatornába.
– Ne – szűköltem erőtlenül, a jó kezemmel tehetetlenül
kaparva a betont. – Chaim, kérlek, ne tedd ezt. Szükségem
van rád.
Most épp fölöttem voltak a katonák, hallottam, hogy
Chaimhoz beszélnek. Hallottam, ahogy még utoljára
kirobban belőle a diadalmas nevetés. Ez volt a Chaim-féle
nevetés, milliószor voltam tanúja, így pontosan el tudtam
képzelni, ahogy hátraveti a fejét, kitátja a száját, és az
egész teste rázkódik bele.
Még el sem halkult a nevetés, amikor robbanás hasított
a levegőbe, és elájultam.
Arra ébredtem, hogy mindenem fáj, a testem szinte izzott.
Kábult voltam. Ekkor mozgást érzékeltem a párkány
túlvégében. Ahogy fokozatosan feleszméltem, rájöttem,
hogy a cincogó, kaparászó hangok csak patkányoktól
eredhetnek. Fejvesztve rugdostam félre őket, és
próbáltam összeszedni a gondolataimat. Azt kívántam,
bárcsak ismét elájulnék.
A robbanás a fejem fölött, a golyó a karomban, a
mögöttem lévő hetek pokla, és a többiek mind halottak.
Arra gondoltam, hogy legördülök a csatornába, és
hagyom, hogy elmosson a szenny. Aztán elképzeltem,
hogy fekve maradok, és a természetre bízom a dolgot.
A karomon a seb menthetetlenül elfertőződik, és ebben a
legyöngült állapotban biztosan nem tart sokáig, hogy a
fertőzés bevégezze azt, amit a németek elkezdtek.
De nem azért küzdöttem olyan hosszan és szívósan,
hogy ilyen nyomorultul végezzem. Erőt vettem magamon,
és ép kezemmel üggyel-bajjal sikerült félretolnom a
csatornafedelet. Ahogy küszködve kimásztam, a vér és a
lőpor szaga még a szennyvíz bűzét is elnyomta.
Chaim vére. Miért mentett meg engem?
Koromsötét volt. Hunyorogva próbáltam kivenni a
teherautó körvonalait, de már nem volt ott, és néma
csend borult az utcára.
A sérült karom nem bírta el a súlyomat, a bal kezemben
is alig volt erő. De a csatornában sem maradhattam. Végül
többszöri próbálkozásra sikerült kivergődnöm.
Hálát adtam a sötétségért, amikor végre újra a felszínen
voltam. A sikátor tele volt hullákkal és testrészekkel, és
valahol Chaim is ott volt ebben a masszában.
Visszanyeltem a könnyeimet, és kényszerítettem magam,
hogy elinduljak. Reszkettem, váltakozva öntött el a
forróság és a hideg. Zavart voltam, és amikor elhagytam a
sikátort, akkor sem tudtam, hogy pontosan hol vagyok, és
mik a lehetőségeim.
Hányszor, de hányszor róttam már a gettó utcáit,
csakhogy az elmúlt huszonnyolc napban megváltozott a
terep. Valamennyi épület leégett vagy lerombolták,
odaveszett az összes iránypont, amelyek szerint azelőtt
tájékozódtam. Úgy döntöttem, hogy Andrzej és Chaim
eredeti tervéhez híven megpróbálom megkeresni a
Franciszkańska utcát, ahol a másik bunker volt.
Elveszett voltam. Amikor odaértem a falhoz,
rádöbbentem, hogy végig rossz irányba tartottam.
A Krasiński téri oldal felé botorkáltam, és a gettó rossz
oldalán bukkantam ki. Dühösen felmordultam, és
megfordultam.
Amikor is megakadt a szemem egy törmelékkupacon.
Némi habozás után mégis megindultam felé, hátha ott
fedezéket találok, amíg rendezem a gondolataimat, és új
tervet kovácsolok. Megkerültem a törmelékhalmot, és
láttam, hogy egy leégett épület omlott össze, részben
rádőlt a falra, és kisebb rést ütött rajta.
Óvatosan közelítettem meg, várva a lövéseket.
Megálltam és füleltem. Amikor nem hallottam mozgást, a
lélegzetemet visszafojtva kilestem a résen, és a kihalt
Krasiński teret láttam teljes pompájában.
Visszaereszkedtem a földre, és a falnak vetett háttal
mélyeket lélegeztem, hogy kitisztítsam ködös elmémet,
hogy értelmezzem a látványt.
Chaim halott. Andrzej halott. De én élek. Chaim
megmentett. Miért mentett meg?
Hogy az ördögbe lehet az, hogy a fal túloldalán nem
posztol egyetlen német katona sem gépfegyverrel a
kezében?
Ahogy csitult a szívverésem, végre kezdtek értelmet
nyerni a látottak. Ugyan miért jönnének a németek
rohanvást megjavítani vagy akár csak őrizni a falat?
Jócskán megfogyatkoztunk, s akik maradtak, azok sem
voltak olyan állapotban, hogy el tudtak volna menekülni.
Akár ki is mehetnék. De hová mennék, ha elhagyom a
gettót? Akit szerettem, már mind meghalt. Aki szeretett
engem, mind halott.
Elżbieta.
Az ő arca villant fel előttem, meg az ifjúsági központ
hátsó szobájában folytatott beszélgetéseink emléke.
Tudtam, hogy a Miodowa utcában lakik, és olyan
részletességgel írta le korábban a lakásukat, hogy
biztosan megtalálnám. Sara is ott lakik, és ő ápolónő.
Mindketten ismernek embereket. Olyanokat, akik
segíthetnének rajtam.
Kinéztem a térre, aztán vissza a gettóra. Mindaddig
teljességgel valószínűtlennek tetszett a szökés lehetősége,
álmomban sem jutott volna eszembe, ám most, ahogy ott
álltam, két lehetőség közül választhattam: keleti irányban
az élet várt a Krasińkni téren túl, itt pedig a halál.
Átbújtam a falon, ki a térre, és futásnak eredtem.
Meglepett, hogy ennyi erő van bennem, és csak amikor
átértem a téren, akkor jöttem rá, hogy mi táplálja.
A remény.
Olyan rég éltem át ilyesmit utoljára, hogy először fel
sem ismertem az érzést. A sors szeszélye és az én
csodálatos cimborám önfeláldozásának köszönhetően
nem egyszerűen túléltem a gettót, de már a másik oldal
felé botladoztam.

Csakugyan könnyen megtaláltam az épületet. Pontosan

olyan volt, ahogy Elżbieta leírta: három és fél emelet
magas, ormótlan toldozással a legfelső emeletén.
Miután évekig a gettóba zárva éltem, nem tudtam, van-
e még kijárási tilalom, mindenesetre néptelenek voltak az
utcák, amiből arra következtettem, hogy van. A nyár
derekán hosszabbak voltak a nappalok Varsóban, és már
derengett az ég, vagyis feltehetően hajnali négy óra körül
járhatott az idő.
Felkaptam egy kavicsot a bérház előtti virágágyásból, és
megcéloztam az egyik felső emeleti csúcsos ablakot a
kettő közül. Csúnyán elvétettem, így újra megpróbáltam,
aztán megint. A negyedik kísérletre sikerült, aztán a
kavics a járdán koppant. Mozgásnak semmi jele nem volt.
Már megjelentek az égen az első napsugarak.
Bármelyik percben feléledhetett a város. A munkások
kitódulnak az utcákra, és a németek is megkezdik a
reggeli járőrözést. Évek óta nem mosakodtam rendesen.
Vérzett a sebem, összevissza állt a hajam, és a szakállam
is ápolatlan volt. Nem is festhettem volna gyanúsabban.
 A kapuhoz mentem, beléptem az épületbe, vettem egy
mély lélegzetet, és elindultam a lépcsőn. Mire felértem a
harmadikra, már ziháltam. Két ajtót láttam. Emlékeim
szerint Elżbieta azt mesélte, hogy az egyik az ő lakásuk, a
másik Saráé, de ez oly régen volt, most meg alig álltam a
lábamon, és kóválygott a fejem, annyira szédültem.
Odaléptem az első ajtóhoz, és a jó kezemmel
dörömböltem. Néhány pillanat múlva résnyire nyílt. Egy
férfi állt az ajtóban, és a drótkeretes pápaszemén át
méregetett.
– Igen?
– Ez… Itt lakik Elżbieta? – kérdeztem hátrább lépve,
mert tudtam, hogy bűzlöm.
– Maga kicsoda?
– Elżbieta barátja – feleltem. Tetőtől talpig szemügyre
vett, aztán ismét a szemembe nézett. – Én… – Kezdett
elhomályosodni a látásom. Megkapaszkodtam az
ajtókeretben, és próbáltam óvatosan leereszkedni a
padlóra. Akkor a férfi kitárta az ajtót, és mielőtt
összerogytam volna, éreztem, hogy a hónom alá nyúl.
 22
Emilia

ROMAN ESZMÉLETLENÜL FEKÜDT a heverőnkön a

sebtében leterített törülközők és több réteg takaró között.
Amikor Piotr bácsi bejött értem, előbb éreztem meg a fiú
szagát, mint hogy őt magát megpillantottam volna.
Már a megismerkedésünkkor is vézna volt, mostanra
viszont szinte csont és bőr lett. Durva és csomós volt a
szakálla, és megnőtt a haja. Mindnyájan felriadtunk a
dörömbölésre, de Piotr bácsi ragaszkodott hozzá, hogy
rejtőzzünk el a szobánkban, amíg ő megnézi, ki az.
Roman gyenge volt, és átfázott. Kis híján elaléltam,
amikor felismertem.
A felkelés heteiben sokat búslakodtam miatta.
Valahányszor pisztolylövést vagy robbanást hallottam,
arra gondoltam, hogy talán éppen most végeztek vele.
Nem hittem, hogy túlélheti.
Én a heverőn fekvő Romant bámultam, a családom meg
engem. Nem mertem a szemükbe nézni. Éreztem a
zavarodottságukat, a félelmüket és a haragjukat.
Mindannyian veszélybe kerültünk, és ez az én hibám volt.
Csakhogy én is legalább annyira értetlenkedtem, mint ők.
Honnét tudta Roman, hogy hol keressen? De a ránk
leselkedő veszély ellenére örültem, hogy megtalált.
Boldog és megkönnyebbült voltam, még ha a
megjelenésével összekuszálta is a szálakat.
– Erről később még beszélünk – szólalt meg Truda.
Ahogy tétován ránéztem, zavarodottságot és félelmet
láttam az arcán. – De kötelességünk segíteni rajta. Vérzik
a karja, és azt hiszem, ki is van száradva, nézzétek az
ajkát.
Romanra néztem, és én is láttam, hogy csontszáraz az
ajka; a szája sarkában repedések bújtak meg a szakálla
alatt.
– Téged emlegetett, mielőtt elájult – mondta Piotr bácsi,
majd tétovázva megkérdezte: – Sara is ismeri ezt a fiút?
– Igen.
– Menj át hozzá, légy szíves, és keltsd föl – mondta
Truda. – Én addig előkészülök itt.

Sara lakása felé osonva az az éjszaka jutott eszembe,

amikor rajtakaptam az árva gyerekekkel a szobájában.
Fájdalmas szorítást éreztem a mellemben, mint mindig,
ha azokra a gyerekekre gondoltam. Időközben
megtanultam csak a jó dolgokra figyelni. Azok a gyerekek
a többi árvaházi sorstársukhoz hasonlóan alighanem
odavesztek, de mások megmenekültek. Icchak
megmenekült. És Eleonora is.
Roman megsebesült. Roman a lakásunkban volt, és
ezzel az egész családom veszélybe került. De Roman
életben van. Ez egy csoda – nem létezett rá magyarázat.
Talán az érte elmondott imáim meghallgatásra találtak.
– Sara? – kopogtattam halkan barátnőm szobájának
ajtaján, és hallottam, hogy mocorogni kezd odabent. – Ne
haragudj, hogy felébresztelek, de vészhelyzet van.
Pillanatok alatt az ajtóban termett, az alvástól
gyűrötten, riadt tekintettel.
– Elżbieta. Mi történt?
– Roman. Itt van, de megsérült.
– Itt?
– A lakásunkban. Nincs eszméleténél.
– Hogy talált ránk?
– Nem tudom – ismertem be. Sara visszalépett a
szobájába, magára kapta a pongyoláját, és az ágya mellől
felnyalábolta az orvosi táskáját.
– Remélem, felfogtad, hogy ez mit jelent. Kénytelenek
leszünk elmondani a szüleidnek az igazat.
– Tudom.
– Ezért agyoncsapnak – sóhajtott fel Sara. – Piotr meg
fog ölni.
– Engem is.
Nesztelenül lopóztunk végig a folyosón a lakásunkig,
ahol időközben átrendezték a szobát. A dohányzóasztalt
odatolták a heverőhöz, és egy lavór szappanos vizet meg
törülközőket tettek rá. Mellette egy pohár víz és kanál
volt. A karosszékeinket is arrébb tették, hogy Sarának
több helye legyen.
– Próbáltam egy kis vízzel itatni – magyarázta Truda a
kanálra mutatva.
– Szükségem lesz egy ollóra – mondta Sara sietősen.
Letérdelt Roman mellé, és gyöngéden kisimította a haját a
homlokából. – Te szegény gyerek. Mit élhettél át az elmúlt
hetekben – suttogta.
 Sara egyszer arra kért engem, hogy imádkozzam érte,
mert ő már nem tud. Miközben most néztem, ahogy
ellátja Romant, szenvedélyesebben imádkoztam, mint
valaha, azért fohászkodtam, hogy adjon neki az Úr
bölcsességet a gyógyításhoz, és óvja meg a családunkat,
amíg Roman az otthonunkban időzik.
Imádkozás közben arra gondoltam, büszke vagyok,
hogy a családhoz tartozhatom – szerencse, hogy
befogadtak. Elszakítottak egy családtól, melynek tagjai
törődtek a körülöttük élőkkel, és egy másik gondoskodó
családhoz kerültem. A hangzatos szavak ellenére sem
Piotr bácsiban, sem Trudában, sem Mateuszban nem
merült fel, hogy akár el is zavarhatnánk Romant. Tudtam,
hogy Lengyelország-szerte akadnak másfajta családok,
akik egészen másként reagáltak volna. De talán még a
rendes emberekben sem lett volna annyi jó szándék, hogy
vállalják a rizikót. Mások azonnal hívták volna a
Gestapót.
Truda hozott egy ollót, amivel Sara felvágta Roman
piszkos ingét, egy jókora sebet fedve fel a felkarján.
– Meglőtték – állapította meg, és csettintett. – Csúnya a
seb, és ahogy látom, megjárta a csatornát is. Orvos kell
neki.
Elgondolkodott, azután sorolni kezdte az utasításait.
– Elżbieta, vigyél be mindent a fürdőszobába:
szappanos vizet, törülközőt, ollót. Hozzál még
törülközőket. Terítsd le a kádban. Mateusz, miután
Elżbieta végzett, vidd be a fiút, és fektesd a kádba. Truda,
jó ötlet volt a víz, de önmagában kevés, szerezz cukrot és
sót, és hozz be mindent a fürdőszobába.
– És én? – kérdezte Piotr bácsi.
Sara ránézett.
– Öltözz fel! Te hozod az orvost.

Kicsi volt a fürdőszobánk, nem fért el benne ennyi ember.

Sara engem kért meg, hogy segédkezzem neki, de Truda
ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálja. Nem vitatkoztam.
Truda mit sem tudott mindarról, aminek a gettóban a
tanúja voltam, és feltehetően úgy gondolta, hogy
megijednék a sebtől.
Munkához láttak Sarával, szivaccsal lemosták Romant,
tőlük telhetően megtisztították a sebet, vizet kanalaztak a
szájába, és szabályos időközönként felrázták, hogy
nyeljen. Olykor hallottam, hogy Romant feljajdul, Sara és
Truda pedig csitítgatja.
Szerencse, hogy kicsi a ház, és a szomszéd lakás Saráé.
Ám az már nem volt szerencse, hogy négy lakás volt az
alattunk lévő emeleteken, és meghallhatták a nagy jövés-
menést.
Mateusz és én feszülten várakoztunk a fürdőszoba előtt.
– Lesz mit megmagyaráznod – szólalt meg egy idő
múlva Mateusz.
– Tudom – dünnyögtem.
– Segítséget kell szereznünk, aztán mennie kell. Aztán
te, én és Truda leülünk szépen beszélgetni.
– Tudom.
– Egyáltalán hogy… – elhallgatott, és vett egy mély
lélegzetet.
 – Tennem kellett valamit – böktem ki. Mateusz
behunyta a szemét, mintha fizikai fájdalmat okoznának
neki a szavak. – Sokat ugyan nem tehettem, de adódott
egy lehetőség, és éltem vele, mert muszáj volt
cselekednem. Képtelen lettem volna ölbe tett kézzel
ücsörögni.
– És mit tettél? – kérdezte gyászos tekintettel. – Ki ez az
ember? Honnét tudja, hogy hol lakunk?
– Én…
Szúrt a szemem, és eleredt a könnyem. Elkeserített a
gondolat, hogy eljön majd a pillanat, amikor Truda és
Mateusz megtudja, hogy csúful becsaptam őket.
Nyílt az ajtó, megjelent Sara és Truda, törülközővel
szárítgatták a kezüket. Sara sápadt volt, a tekintete
komor. Megtöröltem a szememet.
– Hogy van?
– A golyó mélyen beágyazódott a karjába. Azt hiszem,
csontot is ért, úgyhogy az orvos érkezéséig már semmit
sem tehetek. Rengeteg vért veszített, és csak növeli a
kockázatot, hogy súlyosan kiszáradt és alultáplált. – Vett
egy mély lélegzetet, és rám nézett. – Elżbieta, te vele
maradsz, és próbálod belediktálni a sós-cukros keveréket,
amit készítettem. Kanalazd a vizet a szájába, aztán
masszírozd a torkát, hogy lenyelje. Folyadékot kell
juttatnunk a szervezetébe. Ez most a legfontosabb.
– Te elmész? – kérdeztem aggodalmasan. Megrázta a
fejét, aztán Trudára és Mateuszra nézett.
– Nem. De beszélnünk kell a szüleiddel. Minden
felelősséget vállalok, ezért én leszek az, aki magyarázattal
szolgál nekik.
– Gyere – mondta Truda, és felsóhajtott. – Főzök kávét.

Roman ernyedten hevert a kádban. Betakarták egy

pokróccal, kivéve a jobb karját, amelyen a kötésen át is
levedzett a sebe. Tisztább volt, mint amilyennek valaha
láttam. Egy összehajtogatott törülközőn nyugtatta a fejét,
arccal felém, a szeme csukva volt, a szája elnyílt.
– Úgy örülök, hogy élsz – mondtam, miközben
letelepedtem a földre a kád mellé, és a kezembe vettem a
kanalat. – Már hiányoztak a beszélgetéseink. – Vettem egy
mély lélegzetet, és a falfehér arcára szegezett tekintettel
suttogtam: – Hiányoztál nekem.
Ezalatt a felnőttek javában beszélgettek a szobában, én
pedig az elkerülhetetlen bekövetkezésére vártam. Tudtam
jól, hogy amint Truda és Mateusz meghallgatta Sara
mondókáját, kérdőre vonnak. Nem fognak kiabálni,
nehogy felverjék a szomszédokat. De hamarosan a
csalódottság és a düh valóságos örvényével kell majd
szembenéznem, és semmit sem tehettem ellene.
– Muszáj magadhoz térned – duruzsoltam Romannak,
miközben a szájába csepegtettem a vizet, aztán
megfogtam az állát, hogy hátrahajtsam a fejét. Ezt
többször is megismételtem, noha nem tűnt
eredményesnek. Minduntalan kicsurgott a víz a szájából,
és lefolyt a szakállán. Mégsem tehettem egyebet azon
kívül, hogy ott ülök, és a fojtott hangokra fülelek. Egy
ízben Truda élesen felemelte a hangját, én pedig
megkettőzött igyekezettel próbáltam ivásra noszogatni a
kádban heverő, eszméletlen fiút. – Kérlek, ébredj fel, és
igyál a kedvemért.
Amikor kiürült a pohár, lekuporodtam a hideg
csempére, és a kezembe temettem az arcomat. Addig
ücsörögtem ott, amíg el nem zsibbadt a fenekem.
Kinyújtóztattam megmacskásodott lábamat, és akkor
Roman egyszer csak felébredt. Megrebbentek a pillái,
feltérdeltem, és a kezembe fogtam az ép kezét.
– Elżbieta – suttogta, és látható erőlködéssel nyitotta ki a
szemét.
– Itt vagyok – feleltem. Üres volt a pohár, megtöltöttem
hát gyorsan a csapból. – Nagyon kiszáradtál. Igyál pár
kortyot!
Megrándult az arca, ahogy felült. Mohón itta a vizet,
aztán visszahanyatlott a törülközőkre. Addig is sápadt
arca most beteges, szürkés színt öltött, ijedt szemmel
nézett rám.
– Azt hiszem, mindjárt…
Még épp időben nyúltam a vödör után, mielőtt heves
görcsökkel távozott a testéből a lenyelt víz. Az öklendezés
hallatán Sara beszaladt a konyhából.
– Magadhoz tértél – mondta örömmel, de a vödör láttán
menten el is szontyolodott. – Már úton van az orvos, ő
majd intravénásan ad neked folyadékot. Addig is apró
kortyokat iszunk a mixtúrából. Elżbieta, szaladj, kérd meg
Trudát, hogy készítsen még.
Majdnem tiltakozni kezdtem. Féltem szembenézni
örökbe fogadó szüleimmel. Ám Sara láthatóan nem
izgatta magát, megmérte Roman pulzusát, és nedves
ruhával törölgette a szemöldökét, így végül egy sóhajtás
kíséretében feltápászkodtam. Arra léptem be a konyhába,
hogy Truda és Mateusz éppen ölelkezik. Megköszörültem
a torkomat.
– Sara kér még a hidratáló keverékből.
Mateusz eleresztette Trudát, most mindketten rám
szegezték a tekintetüket. Nem tudtam értelmezni az
arckifejezésüket, de éreztem a csalódottságukat, és
lesütöttem a szemem.
– Emlékeztek arra a napra, amikor meghalt az apám? –
kérdeztem halkan.
– Persze – felelte Mateusz.
– El tudtok képzelni egy olyan világot, ahol Alina elvisz
engem a házatokhoz, és ti becsukjátok előttünk az ajtót, és
megtagadjátok tőlem a segítséget?
– Soha – felelte Truda szenvedélyesen.
Kényszerítettem magam, hogy a szemükbe nézzek.
Éreztem a pillangókat a hasamban.
– Azt hittem, belőlem is lehet hős. Hogy véghez tudok
vinni valami jelentőségteljeset, tiszteletben tartva a
családi örökségemet. Főként csak magamra gondoltam, de
tényleg munkált bennem a tettvágy. Ha nem találtam
volna meg a módját, hogy legalább egy kis segítséget
nyújtsak, akkor nem tartottam volna tiszteletben a ti
példátokat, amikor befogadtatok, vagy apám példáját,
Tomaszét, sőt Alináét. – Elcsuklott a hangom, és könny
szökött a szemembe. – Egy bátor családban nőhettem fel.
És tudom, hogy nem lett volna szabad hazudnom nektek,
tudom, hogy hibáztam. De Isten köteleségekkel
felruházott gyermekeként egyensúlyoznom kellett a
lelkiismeretem és az irántatok, a szüleim iránti tisztelet
között. Kérlek, bocsássatok meg.
Mateusz átvágott a szobán, és olyan szoros ölelésbe
vont, hogy remegett a karja. Puszit nyomott a fejem
búbjára, és miközben egy pillanatra sem engedett el, a
szemembe nézett.
– Miután elviszik innen a barátodat, el kell majd
beszélgetnünk erről – mondta könnytől fényes szemmel,
de én tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogja bocsátani az
árulásomat. Truda már keményebb dió. Összefont karral
és elkeskenyedett szemmel nézett rám a szoba átellenes
végéből.
– Egész életemben rémálmaim lesznek arról, hogy
bementél oda, Emilia – mondta feszes hangon. Furcsán
csengett a valódi nevem a szájából. – Ha vége lesz ennek,
egyszer még megfojtalak, hogy hazudtál nekünk, és
lekaplak a tíz körmödről, amiért ostobán veszélybe
sodortad magad. De addig is… – Hosszan kifújta a levegőt,
aztán elfordult a cukortartóért. – Gyere, itt van, amit Sara
kért.
 23
Roman

ELKÉPZELÉSEM SEM VOLT, hogy nappal van-e, vagy

éjszaka, de ez egy egészen másfajta elveszettség volt, mint
amit azelőtt a gettóban megtapasztaltam. A kín és a
rosszullét óceánján lebegtem, és sosem voltam biztos
benne, hogy ébren vagyok-e, vagy éppen hallucinálok.
Egy furcsa ember jött és ment el több ízben is, mindig azt
a benyomást hagyta bennem, hogy már találkoztunk,
talán nem is egyszer, de a nevét, vagy hogy miért van ott,
már képtelen voltam megragadni. Homályosan
érzékeltem, hogy injekciókat kapok az ép karomba, aztán
volt egy szakasz, amikor perzselő fájdalom lüktetett a
balban, és fulladoztam – kétségbeesve kapkodtam levegő
után, de valaki befogta közben a számat.
Aztán egy időre mintha magamhoz tértem volna, de
utána máris jött a láz, és tovább lebegtem a delírium
tengerén. Chaim eljött meglátogatni, leült az ágy végében,
viccelődött, és a szívemnek oly kedves, fülig érő
mosolyával nézett rám. Aztán Andrzej is eljött, utána meg
az egész családom. A barátaim szinte vibráltak a színektől
meg az élettől, de amikor anyám ült le hozzám az ágy
végébe, őt ködös fekete-fehérben láttam, mint egy
fotográfián. Dawidek fogta a kezét, és bár hallottam a
jiddis nyelvű duruzsolásukat, hozzám egyáltalán nem
szóltak, bármilyen elkeseredetten próbáltam is felhívni
magamra a figyelmüket. Samuel először az ajtóban
várakozott, aztán hozzám lépett, és megérintette az
arcomat.
– Büszke vagyok rád – ezt mondta, aztán eltűnt ő is.
Vérgőzös álmaimban német katonák üldöztek a
csatornában, körülöttem rothadó hullák mindenütt, és
mardosó éhség gyötört. Aztán alvás – zavaros alvás, mert
annyira ki voltam merülve, hogy még amikor a gyógyulás
útjára léptem, akkor sem bírtam néhány percnél tovább
nyitva tartani a szemem. Elżbieta, Sara vagy a lakásban
feltűnő idegenek felébresztettek, és kanállal diktálták
belém a húslevest meg a vizet, aztán újból elaludtam.
Amikor eltávozott a vihar, arra ébredtem, hogy aranyló
napfény szűrődik át a fátyolfüggönyön a nyitott ablakban,
egy olyan szobában, amely homályosan ismerősnek tűnt,
de most tudtam először rendesen megnézni. Puha
matracon feküdtem tiszta ágynemű közt, és finomabb
ruha volt rajtam, mint a gettóba költözésünk óta eltelt
időben bármikor. Óvatosan felültem, és a bal kezem
ujjaival megtapogattam a jobb karomat. Vastag kötés és
egy sín óvta a sebet, de még így is, a legenyhébb
nyomásra is elakadt a lélegzetem. Jobbomon duzzadtak és
vörösek voltak az ujjaim, de volt egy ködös emlékem,
hogy egy bizonyos ponton a teljes jobb karom sokkal
rosszabb állapotban volt.
Olyan gyenge voltam, hogy nem is próbáltam felkelni,
habár nagyon szerettem volna könnyíteni magamon, és
akkor egy újabb emlék bukkant fel: ahogy Sara és Elżbieta
anyja segít nekem egy ágytál használatában. Forróság
öntötte el az arcomat szégyenemben, el sem tudtam
képzelni, hogy fogok ezek után a szemükbe nézni. Nem
kellett sokáig tépelődnöm, ugyanis léptek zaját hallottam
az ajtó felől, és megjelent Sara.
– Felébredtél! – lelkendezett, és a hátával lökte be az
ajtót, mivel egy tálcát egyensúlyozott a karján. A terjengő
levesillattól menten korogni kezdett a gyomrom.
– Sokkal jobban vagyok. Nem is tudom, hogy
hálálhatnám meg.
– Azzal hálálod meg, hogy meggyógyulsz – jelentette ki.
Az ágyam melletti asztalra tette a tálcát, és közelről
tanulmányozott. Ettől még forróbb lett az arcom. –
Tényleg sokkal jobban festesz. Most már csak fel kell
táplálnunk.
– Mióta vagyok itt?
– Bő két hete. Nagyon beteg voltál, Roman. Az orvossal
már azon tanakodtunk, hogy amputáljuk a karodat,
amikor hirtelen túljutottál a krízisen. – Rémülten néztem
rá, mire bágyadtan elmosolyodott. – Azon a ponton,
barátom, bizony úgy tűnt, hogy vagy a karod, vagy az
életed. Biztosan hallottad, amiket mondtunk, és
csatasorba állítottad tested véderejét a fertőzés ellen.
Újból lepillantottam a kezemre, és tétován
megmozgattam az ujjaimat. A felkaromban szétáradt a
fájdalom, akaratlanul is felnyögtem. Sara együttérző
pillantást vetett rám.
– A golyó roncsolta a csontot a karodban. Meg fog
gyógyulni, de idő kell hozzá. Türelmesnek kell lenned, és
jól kell tartanod magad a felépülés alatt. Apropó, itt a
leves ideje. Megy egyedül is, vagy segítsek?
– Menni fog – feleltem, és megint megkordult a
gyomrom, ezúttal hangosan. Sara a hátam mögé tett még
egy párnát, és az ölembe helyezte a tálcát az étellel. Két
zsemle volt rajta, meg egy tálka tele sűrű húslevesben
úszó zöldségekkel. Összefolyt előttem a kép. – Évek óta
nem ettem rendes ételt.
– Igyekeztem gyarapítani az erődet, amíg beteg voltál –
mondta gyengéden Sara. – Időbe fog telni, mire laktatóbb
fogásokkal is meg tud majd birkózni a gyomrod. Biztosan
éhes vagy, de csak pár falatot egyél, aztán pihenj. Később
megismételjük. Ha kell, százszor is felmelegítem neked
azt a levest. Jobb, ha egész nap eszegetsz, mint ha hirtelen
eszel sokat, és újra megbetegszel.
Ügyetlenül belemerítettem a kanalat a levesbe, a
számhoz emeltem. Mennyei volt – sós, tápláló, ízes.
Behunytam a szemem, és elégedetten felmordultam. Sara
kuncogott.
– Nem a szakácstudományomról vagyok híres – mondta
szarkasztikusan. – Örülök, hogy így ízlik a főztöm.
– Isteni. Hihetetlenül jó – feleltem, de a fülemben
csengtek a szavai: éreztem, hogy a testem egy ültő
helyében befalná az egészet. De vétek lett volna ilyen
mennyei eledelt eltékozolni, ezért ellenálltam a
kísértésnek, hogy teletömjem magam. Néhány falat után
vonakodva mutattam a tálcára. – Életemben nem ettem
még ilyen finomat, de azt hiszem, egyelőre elég lesz
ennyi.
 – Jól van – mondta Sara elégedetten. – Igen, végre
tényleg gyógyulófélben vagy. – Visszatette a tálcát az ágy
melletti asztalra, aztán tovább tanulmányozott. –
Felteszem, a szökésedkor volt valamiféle elképzelésed a
jövőre nézvést.
Lesütöttem a szemem hirtelen rám törő szégyenemben.
– Hálás vagyok a segítségetekért, és borzasztóan
sajnálom, hogy veszélybe sodortalak.
– Ne szabadkozz. Nagyon örülök, hogy élsz. Csak… –
A torkát köszörülte, kezét összefűzött ujjakkal az ölébe
tette. – Roman, ez egy igen kényes beszélgetés, és tudom,
hogy még gyenge vagy, de muszáj ezt megvitatnunk. Az
elmúlt hetekben én segítettem a vécéztetésednél, én
mosdattalak, és akaratlanul is észrevettem, hogy nem
vagy körülmetélve.
Túléltem a gettóéveket, az erőszakot és egy véres
felkelést, amelyben majd minden szerettem odaveszett –
hogy végül a szégyenkezésbe pusztuljak bele, amint ez a
jólelkű asszony kielemzi a testemet.
– Apám katolikus volt – mondtam, kerülve Sara
tekintetét. – Meghalt, amikor még kicsi voltam, de
anyámmal úgy döntöttek, hogy az ő hite szerint nevelnek
fel. Így…
– Nekem ez édes mindegy, viszont megkönnyíthetné a
dolgodat a jövőben. Piotr a kapcsolatai révén tud szerezni
neked hamis iratokat.
– Egy petákom sincs.
– Emiatt nem kell aggódnod.
– De miért?
 Csordultig telt a tekintete szánakozással.
– Csak azért, mert még mindig akadnak jó emberek a
világon.
Félrenéztem, mert csípték a szememet a könnyek, ám
ekkor Sara gyengéden rátette a kezét az ép karomra.
– Maradj velem. Majd azt mondjuk az embereknek,
hogy az unokaöcsém vagy, és vidékről jöttél fel, miután
megsérültél egy traktorbalesetben. Ebben van ráció,
hiszen mindenki tudja, hogy ápolónő vagyok, és az orvos
rendszeres feltűnésére is magyarázatot ad, ha esetleg
valaki észrevette. Élhetnéd az életed. Amint felgyógyultál,
még állást is keríthetnénk neked.
– Nem értem, miért tennél értem ilyet.
– A kis Elżbieta arról próbált meggyőzni, hogy az
életben maradásod egy csoda, de én nem hiszek a
csodákban. És mindazok után, amiken keresztülmentél,
gyanítom, hogy te is így vagy ezzel. Mindez gondolkozásra
késztet, hogy az életben maradásod nem kinyilatkoztatás-
e a lelkierődről és a találékonyságodról. Bármi lesz is a
továbbiakban ezzel a háborúval és a megszállással, a
nemzetnek hozzád hasonló erős, okos fiatalemberekre
van szüksége. Mi nem ismerjük egymást túl jól, de
remélem, tudod, hogy bármit megtennék a fiatal
nemzedék védelmének érdekében. Ők – vagyis ti vagytok
a mi jövőnk.
– Keresek munkát – fogadkoztam. – Visszafizetek
mindent, amit értem tettél.
– Az is elég, ha pihensz, és felgyógyulsz.
Aznap, később Elżbieta is meglátogatott. Egy akkora
könyvkupaccal a kezében érkezett, hogy alig látott át
fölötte.
– Ébren vagy! – állapította meg vidoran. – Alig akartam
elhinni, amikor Sara mondta. Hogy érzed magad? Hogy
van a karod? Ettél rendesen? Itt van pár könyv, de mivel
nem tudom, mit szeretsz, kisebb gyűjteményt hoztam.
Unatkozni fogsz, és pihenned kell, és korábban azt
mondtad, hogy az iskolában szerettél olvasni, és ügyvéd
akartál lenni, úgyhogy megdupláztam a kupacot.
Amikor befejezte a mondókáját, letette a könyveket az
ágyam melletti asztalra, és sugárzóan mosolygott rám.
Olyan más volt most, az első pillanatban nem is értettem,
hogy miért. Amikor bejárt hozzánk a gettóba, leengedve
viselte a haját, csak elöl tűzte fel. Most világosabbnak és
élénkebbnek láttam a szemét, befonta a haját, és lenge,
virágos ruhát viselt a felnőttes szoknyák és blúzok helyett,
amelyeket azelőtt a központban láttam rajta.
– Te mindig ennyit csacsogsz? – kérdeztem, mire lángba
borult az arca.
– Bocsánat. Izgatott vagyok.
– Ne mentegetőzz. Ez csodálatos – feleltem, és
akaratlanul is elnevettem magam. Én is izgatott voltam,
hogy láthatom, örültem a társaságának, meg a
lehetőségnek, hogy köszönetet mondhatok neki, de mióta
megláttam azokat a könyveket, alig vártam, hogy
magamra maradjak és olvashassak. Évek óta nem volt
könyv a kezemben. Óvatosan leemeltem az egyiket, és
meglepetten láttam, hogy a Bibliát tartom a kezemben.
 – Sara említette, hogy igazából katolikus vagy – mondta
Elżbieta, és ismét elpirult.
– Igazából nem vagyok egyik sem – vallottam be a
könyvre meredve. – Anyám zsidó volt. Apám katolikus.
– Miért nem szóltál?
Felnéztem rá, és a homlokomat ráncoltam.
– Arról, hogy nem vagyok egyik sem?
– Mármint úgy értem, miért nem szóltál, hogy nem vagy
zsidó – pontosított Elżbieta.
– De zsidó vagyok. Anyám zsidó volt, és én a fia vagyok.
– Én… – Köhintett. – Szerintem tudod, mit akarok
mondani, Roman.
– Változtatott volna ez valamin?
– Az én szememben nem – jelentette ki, aztán
megrándult az arca. – De ha tudtuk volna, hogy nem lesz
veled gond a falnak ezen az oldalán, akkor segíthettünk
volna a szökésben.
Egy darabig hallgattam, próbáltam kitalálni, hogyan
magyarázzam el, aztán a sérült karomra mutattam.
– Te is itt voltál azon a reggelen, amikor betoppantam,
ugye?
– Igen.
– Láttad a véremet.
– Igen.
– Anyám vére ugyanúgy nézett volna ki. Az ő vére
kering az ereimben, és az ő vére zsidó vér. A németeknek
ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy meggyőződjenek az
értéktelenségemről. De én tudom, hogy ha van bennem
bármi, ami jó, az az anyámtól ered. Az ő örökségét
megtagadni a saját örökségem megtagadása lenne, inkább
meghalnék – mondtam, aztán fészkelődni kezdtem. – De
apám és anyám úgy döntött, hogy katolikusnak nevel.
Katolikus gimnáziumba jártam. Szoktam áldozni, és
eljárok gyónni. Így nem ismeretlenek számomra a
katolikus személyazonossági okmányok. Ám ha csak úgy
juthattam volna hozzá azokhoz a papírokhoz, hogy
hátrahagyom a családomat? Percig sem haboztam volna
büszkén szembenézni a halállal.
Elżbieta figyelmesen hallgatott, aztán bólintott.
– Megértem.
– Istenem, olyan jó újra látni téged! – örvendeztem,
önkéntelenül felnevetve. – Nagyon nekikeseredtem,
amikor abbamaradtak a látogatásaid.
– Hosszú történet – felelte elfordulva. – Inkább majd
máskor untatnálak vele.
– Mivel foglalkoztál, mióta befejezted a gettóbeli
munkát?
– Olvastam. Kötögettem. Főztem. Rajzoltam. És ugyanez
pepitában – mondta, és felsóhajtott. – Sokként ért minket
a megjelenésed, és most nem tehetem ki a lábamat az
emeletről, amíg újra el nem nyerem a szüleim bizalmát,
kiváltképp a gettófelkelés után. A németek paranoiásan
tartanak attól, hogy a többi lengyel is kedvet kap majd a
lázadásotok hatására, és ők is megpróbálnak harcba
szállni ellenük. Ezért most keményebben szorongatnak
minket, mint valaha, és a szüleim nem engednek el a
közelükből. Az igazat megvallva megkönnyebbültem,
hogy tudják az igazat. Nehéz volt hazudni nekik.
 – Miért segítettél nekünk?
– Az életem során megismert példaképeim mind ezt
tették volna – mondta, és megvonta a vállát. –Mellesleg
nem értem, hogy képes a többi keresztény ölbe tett kézzel
ülni. Elviselhetetlen bűntudatom lett volna, ha nem
próbálok segíteni.
Ekkor ásítottam. Kedvesen elmosolyodott.
– Pihenned kell.
– Meglátogatsz még?
– Semmit sem szeretnék jobban.
Édes illat és derűs hangulat maradt utána a szobában.
És rájöttem, hogy egyáltalán nem lesz rossz
meghatározatlan ideig az Elżbietáéval szomszédos
lakásban lakni.
 24
Emilia

A PIOTR BÁCSI REJTÉLYES HÁLÓZATÁN keresztül szerzett

hamis iratokkal Roman szabadabb ember lett, mint az
elmúlt évek során valaha. Ezekben a napokban egyedül
az egészsége tartotta fogságban.
Amikor már úgy tűnt, javul az állapota, és felkelt, hogy
mozogjon kicsit Sara lakásában, rendre visszaesett.
Többször is úgy tűnt, hogy lehúzódott a fertőzés és
begyógyult a seb, aztán éjjel újra begyulladt. Az új iratai
birtokában kórházba is mehetett volna, Sara azonban úgy
döntött, jobb lesz elkerülni a seb keletkezését firtató
kérdéseket. Így valahányszor szükség volt rá, áthívta
valamelyik orvos barátját, hogy ismét tisztogassa meg a
sebet. És miközben Sara Roman gyomrát is igyekezett
megerősíteni, hogy tartalmasabb ételeket is ehessen, ez
többször is heves hányás- és hasmenésrohamokkal járt, és
olyankor ismét visszatértek a húsleveshez.
– Miért tart ez ilyen sokáig? – kérdeztem Sarától az
egyik látogatásomkor, amikor Roman éppen pihent egy
hevesebb éjszakai rosszullétet követően.
– Alig élt, amikor megérkezett hozzánk, Elżbieta –
felelte. – Egy ilyen súlyos fizikai traumát nem lehet egyik
napról a másikra kiheverni. – Elkomoruló arccal,
óvatosan tette hozzá: – Hát még a lelki traumát. Ezt ne
feledd.
Éreztem, milyen frusztráló lehet Roman számára, hogy
karnyújtásnyira van tőle a szabadság, és a saját teste
tartja vissza. Nem volt panaszkodós, néha arra is nehéz
volt rávenni, hogy tudomást vegyen a fájdalmáról.
– Hogy érzed magad ma? – kérdeztem, még ha
láthatóan zöld volt is, vagy Sara éppen azt mesélte, hogy
végiggyötrődte az éjszakát.
– Megvagyok – felelte rendszerint, és megvonta a vállát.
De minden nehézség ellenére mágikus intermezzót
jelentett számomra az a néhány hónap. Sara lakásán
kívül tovább dúlt a háború, de a vendégszobájában –
amely azóta Roman szobája lett, és csak egy fal választott
el engem tőle – minden csendes volt, leszámítva a
szívdobogásomat meg a halk beszélgetéseinket.
– Nagyon okos vagy – mondtam a fejemet ingatva,
amikor Roman egyszer arról számolt be nekem, hogy
előző éjjel sehogy sem bírt elaludni, ezért elolvasta Sara
egyik nővérkézikönyvét. Most aztán tele volt a feje
információval a tífusz elleni oltás működéséről meg a
szappan fontosságáról, ami segít megelőzni a betegség
terjedését. Úgy tűnt, szokatlan adottsága van arra, hogy
minden információt rögvest magába szívjon.
– Te is okos vagy – felelte.
– Én nem vagyok könyvmoly.
– Hát, már az iskola is jól ment nekem.
– Mikor fejezted be?
– Tizenhárom éves voltam, amikor nem mehettünk
többé iskolába, de már a tizedik osztályt fejeztem volna
be.
Elkerekedett a szemem.
– Te tényleg könyvmoly vagy.
– Átugrottam néhány osztályt – felelte egy
vállrándítással, mintha ez nem is lenne olyan nagy dolog,
majd megkérdezte: – Na és te mikor hagytad abba?
– Negyedikben – mondtam pironkodva. – Utána a mama
próbált tanítgatni. Mindent elkövetett, de neki sincs túl
sok iskolája, így nem volt sok foganatja a dolognak. –
Továbbra is a keresztnevükön hívtam Trudát és Mateuszt,
de Romannak fogalma sem volt arról, hogy ők nem az
igazi szüleim, így az ő társaságában mindig nagyon
ügyeltem, hogy mamának és papának nevezzem őket.
– Hol tanultál meg így rajzolni?
– Unatkoztam a régi házunkban. Nemigen akadt
tennivaló, de a mama meg a húga adott nekem rajzpapírt
– feleltem, majd tétován megkérdeztem: – Szeretnéd
megnézni a többi rajzomat?
Többtucatnyi gyűlt össze az év során, mióta Sara a
kezembe adta azokat a füzeteket, többnyire szénrajzok.
Átvittem a kupacot Romannak, és lélegzet-visszafojtva
vártam, amíg végiglapozta őket.
– A legtöbb a gettót ábrázolja – jegyezte meg.
– Igen. Ezért sem szabad őket mutogatnom.
Az ifjúsági központ épületéről készült egyik skiccet
tanulmányozta, ujjával követve az ajtók vonalait.
– Ez a ház még állt, amikor eljöttem, egyébként a gettó
nagy része leégett.
– Azt hiszem, azóta végeztek a feladattal – mondtam
habozva. Meglepetten pillantott fel. – A gettó ma már csak
egy romhalmaz, egyetlen ház sem maradt meg. A legtöbb
helyen még a fal is leomlott. Elpusztult a zsinagóga.
Felrobbantotta az SS, megtorlásul a felkelésért.
– Mégis örülök, hogy megcsináltuk – mondta.
– Milyen volt? – kérdeztem halkan.
Roman újból a papírra nézett.
– Azt hittem, megtisztulást hoz majd, ha bosszút állok a
családomért. Megbosszulom a szenvedést. De még ez is
kevés volt. – Ismét megérintette a rajzot, és megkérdezte:
– Miért rajzoltad ennyit a gettót? Nem volt éppen festői
látvány.
Roman egy újabb oldalra lapozott, rajta egy újabb
jelenettel azokról az utcákról, ahová éveken keresztül be
volt zárva. Egy járdán heverő női testet rajzoltam, a feje
fölé nyújtott karral, mintha segítséget kérne, ami sosem
jön el.
– Azt hitted, a bosszú megtisztulást hoz majd – feleltem
csendesen. – Azt hiszem, én is ezt keresem, amikor
rajzolok. Veled is elő szokott fordulni, hogy teljesen
összekavarodnak a gondolataid? Én olyankor rajzolok.
Általában úgy tudom elengedni a dolgokat, ha lerajzolom,
amire éppen gondolok. Hogyha nagyon felkavar valami,
akkor imádkozom és rajzolok.
– Honnan tudod, hogyan lehet megragadni? – kérdezte,
a nő arca körüli árnyékolásra mutatva. – Hogy mennyire
kell vastagnak lennie a vonalnak? Vagy hol kell satírozni?
– Érzem – feleltem. Előrehajoltam, és végigsimítottam
egy vonalon pontosan az ujja alatt. – Fény és árnyék
végtelen táncot jár egymással… ahogy az árnyékok
elmozdulnak, ha a fény is elmozdul, mindig más részeit
világítva meg a dolgoknak, mindig más elemekre irányul
a fókusz. Lerajzolni valamit olyan, mintha a csontjaimban
érezném ezt a táncot, és azt vetném papírra.
Elgondolkodó tekintettel nézett rám.
– Szerencsés vagy, hogy ilyen tehetséggel bírsz. És
szerencse az is, hogy megtaláltad hozzá a kifejezésmódot.
– Te hogyan szoktad kifejezni, ami benned van?
Megvonta a vállát.
– Azt hiszem, nekem ezt még ki kell találnom.
Mióta csupán egy vékony fal választotta el a szobáinkat,
olykor fültanúja voltam a rémálmainak. Felriadtam
Roman fájdalmas kiáltozására, és zakatolt a szívem a
gondolattól, hogy szenved. A következő gondolatom
többnyire az volt, hogy átlopózom hozzá, de sosem tettem
meg. Helyette az ágyamból imádkoztam érte. Néha, mikor
nem akart szűnni a kiáltozás, hallottam a lépcső
nyikorgását, ahogy Sara bement hozzá, hogy ránézzen.
Minél több időt töltöttem Romannal, Truda és Mateusz
annál kevésbé találta illendőnek a helyzetet.
– Maradjon nyitva az ajtó. Ne ülj le mellé az ágyra. Ne
érintsd meg – sorolta Truda, valahányszor megindultam a
folyosón. Mateusz is számos kivetnivalót talált a
dologban.
– Kérlek, ne mondd el neki magadról az igazat –
tanácsolta.
– Megbízhatunk benne – feleltem könnyeden. –
Egyelőre úgysem hagyhatja el a házat, ahhoz még túl
gyenge, de még ha képes lenne rá, tudom, hogy sosem
árulna el engem.
– Csak Piotrnak akartuk elmondani, emlékszel? Most
már Sara is tudja, te kibővítenéd a kört Romannal, mi lesz
ennek a vége? Ezzel az erővel a ház oldalára is
felfesthetnénk a valódi nevedet.
– Hiszen már több mint egy év eltelt – feleltem
türelmetlenül. – Senki sem keres már engem!
– Nem tudhatod. Talán csak azért nem keresnek, mert
kikerültél a látóterükből. Tegyük fel, hogy a barátod
felgyógyul, és visszatér a nagyvilágba. Egy elszabadult
ágyú az a fiú, Emilia. – Mateusz felsóhajtott. – Csak nem
gondolod, hogy majd meghúzza magát, amikor már jól
lesz? Keresni fogja a bajt, mert azzal van tele a szíve. Ha
megint a földalattiakkal fog keveredni, ha elkapják és
megkínozzák, csak akkor nem árulja el a titkodat, ha
eleve nem is tud róla. Ígérd meg, máskülönben
kénytelenek leszünk eltiltani benneteket egymástól.
Nem hagyott választást. Türelmetlen sóhajt hallattam,
de a szavamat adtam neki. Túl drága volt számomra a
Romannal töltött idő, semhogy kockáztassak.
 25
Roman

– TÚL VESZÉLYES. Nem gondolhatod komolyan, hogy

befogadod.
Éppen a szobámban olvastam Sara egyik regényét,
amikor a lakás nappalijából beszűrődtek a szavak. Későre
járt, máskor ilyen tájban már régen aludni szoktam, de
most belemélyedtem a könyvbe, és erősebbnek is éreztem
magam. Korábban tessék-lássék módra tettem be az ajtót,
nem kattant be a zárnyelv, így résnyire kinyílt az ajtó.
Rögtön észrevettem, csak lusta voltam felkelni, hogy
megigazítsam. Most becsuktam a könyvet, felültem, és
homlokráncolva hallgatóztam.
– Téged csak olyankor nyugtalanítanak a rizikós
helyzetek, amikor úgy szolgálja az érdeked – sziszegte
Sara. – Tudtam előre, hogy ez problémát jelent majd, már
amikor nyaggatnom kellett téged, hogy szerezd meg neki
a papírokat. Belőle nem szedhetsz ki pénzt, így aztán
mindjárt veszélyesnek látod.
Felkeltem, és lábujjhegyen az ajtóhoz lopóztam, hogy
jobban halljam őket. Sara Piotrhoz beszélt, és mindketten
feldúltnak tűntek.
– Sara, én csak érted aggódom – mondta Piotr. –
A gyerek zsidó. Ez…
– Katolikus a fiú, csak a családja volt zsidó – csattant fel
Sara.
– Tudod jól, hogy a németeknek ez nem számít.
– Egyébként engem sem érdekel egy cseppet sem. Ez az
én otthonom, és a fiú marad.
– És ha elkapnak? Akár téged, akár őt?
– Ha egy ilyen csekélységért kapnak el, örülni fogok,
hogy nem az összes többi miatt történt, amibe
belekeveredtem.
– Még most sem hiszem el, hogy bevitted magaddal
Emiliát arra a helyre – mondta Piotr.
– Megint kezded? Tudod, hogy fogalmam sem volt a
hamis papírjairól. Nem közölted velem.
– Te sem közölted velem, hogy bemászkálsz az
istenverte gettóba, és a lány is veled tart!
– Rendkívül érdekes, hogy a kislányt önzetlenül a
szívedbe zártad, de a puszta gondolat is dühít, hogy én
ugyanezt szándékozom tenni Romanért.
Feszült csend állt be.
– Amint betoppantak az életembe, rögtön megszerettem
Emiliát – mondta aztán Piotr. – Ezért óvom olyan
harcosan. Mindig is szerettem volna gyerekeket, és
sajnáltam, hogy az én életemből kimaradt az apaság. Isten
most adott nekem egy második esélyt, hogy
megtapasztaljam, milyen is ennyire szeretni valaki.
Pontosan ezért aggaszt, hogy efféle veszélyeknek teszed
ki.
– Te naponta teszed ki magadat a veszélynek – vágott
vissza Sara.
– Az az én dolgom. Pénzt keresek vele, hogy
mindnyájukról gondoskodhassam.
– Piotr, mindketten tudjuk, hogy bármikor
felszámolhatnád az úgynevezett üzletedet itt, és már
holnap visszavihetnéd őket Łódźba, ahol ugyanolyan
kényelmesen élhetnétek.
– Pénzt keresni nem bűn.
– Ostorozol engem, mert kockázatot vállalok, miközben
te a gyengéket zsákmányolod ki!
– Ebből a háborúból pénzt lehet csinálni, Sara – vágta rá
Piotr. A szóváltásuk hangneme azt sejtette, hogy ezerszer
lezajlott már köztük ez a beszélgetés, és mindketten
belefáradtak. – Azért gyűjtögetem a pénzt, hogy jó életünk
legyen, ha egyszer vége lesz ennek az egésznek.
Sara felhorkant.
– Megmondtam, hogy nem megyek hozzád. Nem, amíg a
zavarosban halászol.
– Azért nem akarsz hozzám jönni, mert makacs és
öntörvényű vagy. – Piotr most ellágyult hangon beszélt,
Sara azonban hajlíthatatlan maradt.
– Nem! – harsant fel. – Azért nem megyek hozzád, mert
az első férjem jó ember volt, tele együttérzéssel,
empátiával és erkölcsi tartással. Az ő emlékét
szennyezném be, ha hozzámennék egy magadfajtához.
Hordd el magad! Ne is lássalak!
Hallottam az ajtócsapódást, aztán kattant a zár. Sara
súlyos léptekkel átvágott a lakáson a szobájához, aztán az
ő ajtaja is becsukódott.

– Mivel foglalkozik a bácsikád? – kérdeztem másnap

Elżbietától. Végre kezdett csakugyan helyrejönni az
egészségem, már odalent tölthettem a napot Sara
lakásában. Ez megkönnyebbülés volt számomra. Nagyon
ki voltam éhezve a társaságra, de Elżbietának korábban
nem tettem említést erről, mert nem tűnt helyénvalónak,
hogy az ágyamban heverészve beszélgetek a legcsinosabb
lánnyal hosszú órákon át.
– Ő is meg az apám is textilgyárakat örököltek az
apjuktól. Piotr bácsi gyára Łódźban van, de most egy
intéző vezeti helyette, mert ő Varsóba költözött, hogy
belevágjon valami új üzletbe. A részleteket nem igazán
tudom, csak annyit mondott nekem, hogy brókerként
tevékenykedik, bármit jelentsen is ez. Azonkívül úgy
tűnik, akármit meg tud szerezni, például a te irataidat –
mondta Elżbieta könnyeden.
– Törvényes a vállalkozása? – kérdeztem habozva.
– Törvényes? – A homlokát ráncolta. – Ezt hogy érted?
– Nem érdekes.
– Olykor a feketepiacon is megfordul. Mint mindenki.
– Tudom. De gondolom, azért nem… mármint, nem csak
a feketepiacra korlátozódik a ténykedése. Ugye?
Felvonta a szemöldökét. Pislogott, és megint a homlokát
ráncolta.
– Nem hiszem. Viszont… – Elhallgatott. – Azt hiszem, ez
megmagyarázna néhány dolgot. Sara célozgatott rá, hogy
kedveli Piotr bácsit, de nem vág egybe az értékrendjük.
Azt hittem, csak arról van szó, hogy Sara megszállottja a
munkájának, és ódzkodik beavatni Piotrt, hogy mivel
foglalkozik valójában. – Vállat vont, látszólag újra
visszanyerte a nyugalmát. – De ha csakugyan a
feketepiacon űzi a tevékenységét, biztosra veszem, hogy
segítő szándék vezérli. Neked is segített iratokat szerezni,
nem igaz?
– Na és a te irataid? – kérdeztem, mire Elżbieta
összevonta a szemöldökét.
– Tessék?
– Hallottam Sarát a bácsikáddal vitázni. A te papírjaid is
szóba kerültek.
Elżbieta lenézett a dohányzóasztalra kettőnk közt, majd
nyelt egy nagyot.
– Kérlek, ne kérdezz erről. Megígértem a szüleimnek,
hogy nem mondom el neked. Így is annyi ígéretemet
megszegtem már. Legalább egyet hadd tartsak be.
Ez rosszulesett. Azt hittem, Truda és Mateusz kedvel
engem. Bárhogy is, mosolyt erőltettem az arcomra, és
bólintottam.
– Háborúban mindenkinek megvannak a maga titkai,
nem igaz? – jegyeztem meg tőlem telhető fesztelenséggel.
– Milyen igaz – felelte egy sóhajjal.
Támadt egy gondolatom, és nekiszegeztem a kérdést:
– Csak annyit árulj el, veszélyben vagy?
Megvonta a vállát, és egy félmosolyt vetett rám.
– Közel sem annyira, mint te.
Én azonban láttam rajta, nem áll még készen rá, hogy
megossza velem a titkait, így kénytelen-kelletlen ejtettem
a témát.
– Jól van – mondtam. – Nem faggatlak.
– Köszönöm.
 Elidőzött a tekintetem finom vonásain, szikrázó zöld
szemén, meg az aranyhaján, azt borzasztóan szerettem
volna egyszer megérinteni. Elképzeltem, milyen lenne
beletúrni a hullámos tincsekbe, és az ujjaim között
sodorgatni. Puhának tűnt a haja, és néha, amikor ellépett
mellettem, meglegyintett a bőre illata. Ő volt a
legközelebbi barátom, aki olyan meghitt érzelmi
kapcsolatot alakított ki velem, amilyet még Chaim sem. De
ami ennél is fontosabb, vele tereltem el a figyelmemet, ő
volt az én menekvésem.
Amikor egyedül voltam, olykor nagyon mélyre
merültem a gondolataimban – le az erőszak forgatagába,
amit átéltem és elkövettem, a realitásba, hiszen még nem
végeztem be a feladatomat. A testem pihenést
kényszerített rám, de amint felépülök, újra módot kell
találnom rá, hogy folytassam a harcot.
Ám amikor kettesben voltam Elżbietával, gyakran
másfajta gondolatokon kaptam magam: ezek a
gondolatok arra összpontosultak, hogy milyen jólesik vele
beszélgetni, közel kerülni hozzá. Milyen könnyedén
bontakozott ki ez a barátság, ámulattal töltött el, hogy
amikor Elżbietára koncentráltam, önkéntelenül is
átbillentem egyfajta megbékélt állapotba. Ez nagyon
összezavart. Annyi tennivalóm maradt még a háborúban,
és tudtam, hogy valószínűleg harc közben fogok
meghalni.
De Elżbieta társaságában úgy tettem, mintha egy másik
világban élnék – egy olyan világban, ahol van jövőm.
 26
Roman
1944. július 25.

NEM ISMERTEM A CSERKÉSZ KÓDNEVÉT, aki hajnalban

kopogtatott. Sara nyitott neki ajtót, azután bezörgetett
hozzám, hogy felébresszen.
– Galambposta! – szólt be tréfásan az ajtón át.
Kipattantam az ágyból, és siettemben kis híján
lebukdácsoltam a lépcsőn. Sara biztosított a
támogatásáról, amikor tíz hónappal korábban
csatlakoztam a Szürke Seregekhez, még ha a
konvencióink egy része mulattatta is – a vallásos áhítattal
használt kódneveink például. Eleinte én magam is
mulattatónak találtam a kódneveket, amíg a
cserkészparancsnokom fel nem szólított, hogy én is
válasszak magamnak egyet.
– Galamb – feleltem. Egyszerre megtiszteltetésnek tűnt,
hogy kódnevet használok.
A lépcsőfordulóhoz érve láttam, hogy egy gyerek
álldogál a lakásunk előtti folyosón. Tizenkét évesnél nem
lehetett idősebb. Rongyokban volt, de nem tudtam
megállapítani, hogy ez csak álca, vagy tényleg utcagyerek.
– W óra. Ma este öt órakor – mondta. Egyik lábáról a
másikra állt, szaladt volna tovább, teljesíteni a következő
megbízást.
– Ez biztos? Jól jegyezted meg? – kérdeztem a
homlokomat ráncolva. Számítottam erre, talán már
vártam is, de nekem azt mondták, hogy napkeltekor lesz.
A este öt óra nem illett a képbe.
– Ez az üzenet. Ma este öt órakor. Megerősíti, hogy
átvette és megértette?
Amint bólintottam, a fiú máris futásnak eredt, és eltűnt
a lépcsőházban, folytatta útját a következő lakáshoz.
Egész álló nap szaladgálni fognak a városban a Zawisza{3}
cserkészei, hogy megvigyék a hírt több ezer katonának és
tartalékosnak.
A W{4} óra jelezte a Vihar-akció kezdetét. Az AK{5} átfogó
németellenes felkeléssorozatot tervezett azzal a céllal,
hogy elfoglalják Varsót. A végrehajtást azonban
felfüggesztették, várva a tökéletes pillanatot, miközben a
németeket lefoglalja a területük megerősítése az előretörő
szovjetekkel szemben, de még azelőtt, hogy a Vörös
Hadsereg átvenné a hatalmat.
Engem nyugtalanítottak a szovjetek, aggódtam, hogy a
háborús helyzet változásával, ahogy a németek kezdték
lassan elveszíteni az irányítást, végül beszorulunk két
nagy hatalmú, megbízhatatlan ellenség közé. De én csak
egy egyszerű gyalogos katona voltam, a cserkészek
rohamcsapatának a tagja. A többi idősebb cserkészhez
hasonlóan harcászati kiképzéssel töltöttem az elmúlt tíz
hónapot a felkelésre készülődve, és a hírvivő fiúhoz
hasonlóan nem volt más dolgom, mint a parancsba kapott
feladatokat végrehajtani. Bíznom kellett abban, hogy
olyan emberek kezében van a terv, akik látják a nagyobb
összefüggéseket.
Sara munkaruhában volt, amikor lejöttem, a
konyhaasztalnál kávézott.
– Ma lesz a napja? – kérdezte. A felkelés nyílt titok volt
városszerte – hírszerzési pletykák szerint még maguk a
németek is tudtak róla, habár a nagyságrendről nem volt
fogalmuk. Mérhetetlen büszkeséggel töltött el a tudat,
hogy zsidó fivéreim és nővéreim tettei a többi városlakót
is megihlették és arra késztették, hogy kövessék a
példánkat.
– Azt hittem, több időnk lesz. Napok, talán hetek is. Nem
állunk még teljesen készen… – Tele voltam feszültséggel.
Az én csapatom a cserkészek „Wigry” egységével fog
harcolni, és a lakástól néhány háztömbnyire
helyezkedünk majd el. Fegyvernek szűkében voltunk, azt
a keveset, amink volt, biztonságba helyeztük a város
különböző pontjain. Nem lesz egyszerű a begyűjtésük, ha
kerülni akarjuk a feltűnést.
– Vigyázz magadra – kérlelt Sara. Megkerülte az asztalt,
és megölelt.
– Majd igyekszem – ígértem, és nem hazudtam.
Kész voltam meghalni Lengyelországért – valahányszor
találkoztam az osztagommal, mindig elismételtem az
eskünket: fogadom, hogy a Szürke Seregeket szolgálom,
megőrzöm a szervezet titkait, engedelmeskedem a
parancsoknak, és nem habozom az életemet is feláldozni.
Teljes szívemből így is gondoltam, ugyanakkor azt is
elhatároztam, hogy nem adom könnyen az életemet. Hát
nem ezt mondta Chaim is? Ne tékozold el, ezek voltak az
utolsó szavai a halála előtt. Immáron másodszor nyílt
alkalmam a hazámért meghalni. Ha sikerülne
visszafoglalnunk Varsót, azzal az egész nemzetbe
önthetnénk lelket.
Ez nem jelentette azt, hogy ne féltem volna. Elkeserített
a gondolat, hogy újra csatába kell mennem – élénken
emlékeztem a gettófelkelésre, holott már egy év is eltelt
azóta. Máris átjárta a testemet az adrenalin, és ahogy
Sarára néztem, gyermeki kötődést kezdtem érezni, a
legszívesebben a lakásban maradtam volna a
biztonságban, hogy megoltalmazzam.
– Te is vigyázz magadra – mondtam. – Kérlek. – Rövid
habozás után hozzátettem: – Bárcsak Piotrral tartanál
Łódźba!
Labilis volt a viszonyuk. Egyik nap rajtakaptam őket,
amint a heverőn ölelkeznek, másnap meg alig szóltak
egymáshoz, és érezni lehetett a levegőben a feszültséget.
Nyilvánvalóan nagyon szerették egymást, de más volt az
értékrendjük. Piotr lehetőséget látott a háborúban a
vagyona gyarapítására; Sara az emberiség tragédiájának
látta a megszállást, és erkölcsi kötelességének érezte, hogy
legjobb képességei szerint segítséget nyújtson.
Hanem ahogy egyre terjedt a szóbeszéd az egész
városra kiterjedő felkelésről, idővel már Piotr is
hajlandónak mutatkozott rá, hogy meghúzza magát. Úgy
határozott, hogy szünetelteti a feketepiaci üzelmeit, és a
łódźi lakásába vonul vissza Trudával, Mateuszsal és
Elżbietával. Elżbietát ez persze elszomorította, mert ő
maradni akart, hogy segítsen. Engem
megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem ő dönt, és tiszta
szívemből kívántam, hogy Sara is csatlakozzék hozzájuk.
– Nem fogok elfutni – közölte Sara. – Ma kihagyom a
munkát, és megyek a Miasszonyunk-templomba. – A Hoża
utcai zárda nővérei minden eshetőségre készen
kiürítették az árvaházukat. A hátramaradók ideiglenes
kórházat rendeztek be a pincében. Ismerem a nővéreket,
az évek során rengeteget tettek a zsidó gyerekekért,
úgyhogy segítek nekik. Ha neked vagy a barátaidnak
segítségre lenne szükségetek, ott megtaláltok.
Csókot nyomtam a feje búbjára, és már indultam is
volna, de az ajtóban megtorpantam. Matyldát hat
hónappal korábban őrizetbe vették. Egy teljes hónapon át
valahányszor kopogtattak nálunk, Sarával visszafojtottuk
a lélegzetünket, hátha a Gestapo az. Ehelyett értesítettek,
hogy Matyldát vádemelés nélkül kivégezték, még annyit
sem tettek, hogy a csoportja többi tagját is kihallgatták
volna. Sarát nagyon megrázták a történtek. Ezután
egyszerre kell majd betöltenie Matylda vezetői pozícióját
a varsói Városházán, és a nem hivatalos pozícióját: őrizni
annak a kétezer-ötszáznál is több zsidó gyermeknek a
személyazonosságát, akik árvaházakban és
magánlakásokban voltak szétszórva Lengyelországban.
Matylda tragikus halálát követően megkérdeztem Sarától,
hogy mi lett a húgommal.
– Matylda hagyott egy feljegyzést, amit biztonságba
helyeztünk. Nem könnyű hozzáférni – felelte szomorkás
tekintettel. – Amint vége a háborúnak, átadom a
feljegyzéseket a zsidó vezetőknek, ők intézik majd a
családok újraegyesítését… ahol ez lehetséges. Eleonora új
személyazonossága is a titkos adatok között van, és amíg
véget nem ér a háború, addig jobb nem bolygatni azokat a
feljegyzéseket.
Megbíztam Sarában, de a beszélgetésünk óta eltelt
hónapokban minden megváltozott. Megértettem, hogy az
én számomra akár már aznap délután öt órakor véget
érhet a háború. Nem akartam úgy meghalni, hogy semmit
sem tudok a testvéremről, így az ajtónál téblábolva
vettem egy mély lélegzetet, és ismét feltettem a kérdést.
– Sara?
– Igen?
– Tudsz nekem mondani valamit Eleonoráról?
– Sejtettem, hogy rá fogsz kérdezni, úgyhogy
utánanéztem. – Elmosolyodott, majd gyöngéd hangon azt
mondta: – Eleonorával minden rendben. Biztonságban
van az új családjával Częstochowában.
A hála könnyei csípték a szememet.
– Köszönöm, Sara. Igazán. Mindent köszönök.
Sara szeme is könnybe lábadt, aztán csak néztünk
egymásra, a kimondatlan szavak óceánjával kettőnk
között.
– Menj! – mondta hirtelen, és intett, hogy induljak,
miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. – Tedd,
amit a kötelesség diktál.
Átvágtam a folyosón, és bedörömböltem Elżbietáékhoz.
Piotr bácsi nyitott ajtót, a szemét dörzsölgette.
– Fiam – mondta a homlokát ráncolva. Idővel
megkedvelt, és lassacskán elfogadta a jelenlétemet Sara
lakásában. Még kézifegyvereket is kerített az
egységemnek, habár busás árat fizettünk neki a
szívességért.
– Kezdődik, Piotr. Ma délután öt órára juttasd ki őket a
városból.
– Értem – felelte Piotr, és sóhajtott. – Ilyen hamar?
Volna még néhány befejezetlen ügyem…
– Hát, majd szólok az AK-nak, hogy várjanak a város
felszabadításával, amíg beszeded a pénzedet – feleltem
szárazon. Piotr éles pillantást vetett rám. – Mennem kell,
Elżbieta felkelt már?
– Kötve hiszem.
– Nem szívesen kérlek meg…
– Bújj be! – Félreállt az ajtóból. A konyha felé menet
csak egy pillanatra állt meg az Elżbieta szobájához vezető
lépcső tövében, hogy felszóljon neki: – Elżbieta! Hajnali
látogatód érkezett. – Aztán a kávéról mormogott valamit,
és elcsoszogott a konyha felé.
Leültem a nappaliban, és kisvártatva megjelent
Elżbieta, éppen hálóköntöst húzott a pizsamájára.
Hajhálót viselt, és még duzzadt volt az arca az alvástól.
Összeszorult a szívem a láttán.
Ha valamiért érdemes túlélnem a háborút, hát csakis
Elżbieta Rabinekért. Szenvedélyesen szerettem, bár ezt
sosem adtam a tudtára. Nem lett volna tisztességes.
A szerelmem megvallása egyet jelentett volna azzal, hogy
jövőt ígérek neki, és pontosan tudtam, hogy nekünk nem
lehet közös jövőnk. Oly sok időt töltöttünk együtt abban
az évben – hosszú órákon át folytattunk csacska
beszélgetéseket és mély, filozófiai diskurzusokat.
Ő szeretett a padlón fekve rajzolgatni Sara nappalijában,
míg én olvastam, nekem pedig már az is örömöt szerzett,
ha egy szobában lehettem vele. De a barátságunk
elkerülhetetlenül megsínyli majd a felkelést, és mindent
elkövettem, hogy felkészítsem erre.
– Nem akarok Łódźba menni – jelentette ki a szobába
lépve. – Itt akarok maradni. A lánycserkészeknek vannak
tartalékos egységei. Tudom. Segíts felvenni velük a
kapcsolatot. Biztosra veszem, hogy jól jönne nekik a
segítség.
Hallottam, hogy odakint a konyhában Piotr bácsi
felsóhajt.
– Elżbieta – mondtam halkan. – Ez nem a te harcod.
Villámokat szórt a szeme.
– Nem a lengyel szuverenitásért folyik a harc? Én talán
nem vagyok lengyel? – kérdezte hitetlenkedve.
– Az vagy, és Lengyelországnak éppen ilyen ragyogó,
kreatív személyiségekre lesz szüksége az újjáépüléshez.
– És rád – mondta a homlokát ráncolva. Először akkor
értettem meg, hogy szerelmes vagyok, amikor azon
kaptam magam, hogy imádni valónak találom, ahogy a
homlokát ráncolja. – Utálom, mikor úgy beszélsz
magadról, mintha már halott lennél.
– Búcsúzni jöttem – mondtam elszorult torokkal.
Otthonommá lett a Rabinekék 6-os számú lakása és Sara
5-ös számú lakása közé eső terület az épület legfelső
szintjén, mert itt élt az új családom. A vártnál nehezebb
volt a távozás, mégsem kerülhettem el – számított rám az
egységem, a városom, a hazám. Felálltam, és tettem egy
lépést Elżbieta felé.
– Utazz el Łódźba – mondtam halkan. – Fő a biztonság.
– Tarts velünk – suttogta.
Ez a beszélgetés nemegyszer lezajlott már köztünk az
elmúlt hetekben.
– Tudod, hogy nem tehetem.
Hozzám lépett, és karját a derekam köré fonva
magához vont. Csak egy pillanatra feledkeztem bele az
ölelésbe, aztán finoman lefejtettem magamról a karját.
– Add át a szüleidnek köszönetemet, és búcsúzz el tőlük
a nevemben – suttogtam.
Potyogni kezdtek a könnyei.
– Majd te megmondod nekik, amikor újra találkozunk –
mondta fahangon.
Bólintottam, és az ajtó felé indultam.
– Szervusz, Piotr – emeltem fel a hangom.
– Viszlát, fiam. Aztán büszkék legyünk rád!
Már az ajtónál voltam, amikor Elżbieta utánam szólt.
– Roman?
Megpenderedtem, hogy vessek rá még egy utolsó
pillantást. Sápadt arca nedves volt a könnyektől. Az
ajkához emelte a kezét, puszit nyomott rá, és odafújta
nekem.
Úgy tettem, mintha elkapnám, és elraktam a zsebembe,
aztán sietve távoztam, mielőtt elillanna az elszántságom.

Reggel nyolc órára a Długa utcai főhadiszállásunkon

voltam. A Belváros elfoglalása volt a terv – különös
tekintettel az óvárosi rész környékére, a Miodowa utcát is
beleértve.
Én voltam huszonegy fős egységünk legifjabb tagja: a
többiek mind tizennyolc évesek vagy annál idősebbek
voltak, mégis én voltam az egyetlen, aki harcolt már.
Mialatt szerveztük a felkelést, a csapat cinikus
vénemberének éreztem magam. Brigádtársaim
lelkesültek voltak, felvillanyozta őket, ami előttünk áll.
– Annyi németet fogok ölni, hogy birodalomszerte
ismerik majd a nevem. Azt tanítják majd a fiatal
bakáknak a kiképzésen, hogy óvakodjanak a nagy
hatalmú Kardtól – hetvenkedett az egyik társam. Kard
nem látszott idősebbnek tizenháromnál. Borotvált képű
volt, kölyökarcú, vékonydongájú. Egyedül az bizonyította,
hogy már húszéves, hogy legalább egy fejjel magasabb
volt nálam, még egy felnőtthöz képest is kirívóan nagyra
nőtt.
– Minden meghalt családtagomért megölök egyet –
jelentette ki Vodka.
– El tudsz egyáltalán számolni addig? – ugratta Tank.
– Majd lehúzom a zoknimat, és a lábujjaimon számolok,
a biztonság kedvéért.
– Azt hiszitek, jó érzés lesz megölni őket? – kérdeztem
visszafogottan. Éppen egy ládányi muníciót készítettem a
helyére, és fortyogtam a dühtől, úgy felingereltek a
gondtalan fecsegésükkel. Mind felém fordultak,
alighanem meglepte őket, hogy megszólaltam. Mindaddig
tudatosan kerültem a velük való barátkozást. Nem fogom
elkövetni ugyanazt a hibát, mint Chaimmal.
– Ahogy mondod – felelte Tank. – Anyám a szemem
láttára vérzett el, Galamb. Pokoli jó érzés lesz bosszút
állni érte.
– Az a rossz hírem van, hogy kicsit sem lesz jó érzés.
Nem fogjátok azt érezni, hogy elégtételt vettetek. Nincs
igazság ebben a háborúban, csak még több fájdalom. És
ha csak egy percig is folytatjátok a féleszű nevetgélést,
nem tudom, hogy fogom megállni, hogy ne saját kezűleg
lőjelek le benneteket – csattantam fel.
– Galamb! – szólt fojtott hangon Tű, a parancsnokunk. –
Ide gyere! Most. – Haragos pillantást vetettem a
fiatalemberekre, és odamentem a parancsnokhoz.
– Uram.
– Féleszűek, igen, és naivak, de izgatottak. Amint
elkezdődik a lövöldözés, egy pillanat alatt semmivé lesz a
lelkesedésük, mert rá fognak döbbenni, hogy ez túlnő
rajtuk. Ne siettesd a folyamatot, Galamb. Amikor majd itt
lesz az ideje, ott kell lennünk mellettük, hogy
visszatereljük őket a feladatukhoz. Addig is hagyd, hogy
kiélvezzék tudatlanságuk végóráit. Soha többé nem
fognak így érezni.
– Igen, uram.
– Pihenj, Galamb.
Volt igazság abban, amit mondott, mégis nehezemre
esett hallgatni a fiúkat, ahogy átröhögik az utolsó óráikat,
mielőtt kezdetét venné életük legborzalmasabb délutánja.

Nem sikerült kivárnunk az öt órát. Egy másik egységünk

éppen fegyvereket vitt a Nowomiejska utcában ekhós
kocsin, alig egy háztömbre a főhadiszállásunktól, amikor
megállította őket egy német katona. Röviddel déli egy óra
után az utcából érkező sortűz kelepelése taszította
döbbent csendbe a főhadiszállást.
– Karszalagokat fel! – kiáltotta a parancsnokunk, és
egyszerre nyúltunk a zsebünkbe a vörös-fehér
karszalagért, amely azt jelezte, hogy a lengyel oldalon
harcolunk. Ahogy fegyveremet a környező épületekre
szegezve kirohantam az épületből, Elżbietára gondoltam.
Érted teszem. A hazánkért, hogy szabad lehess.
A Długa utcából visszanéztem a Miodowa utcai házunk
felé, és elsuttogtam egy imát Elżbietáért és a családjáért.
Csak remélhettem, hogy időben elhagyták a várost.
 27
Emilia

PIOTR BÁCSI APRÓLÉKOSAN MEGTERVEZTE az utunkat

Łódźba. Én otthon maradtam Trudával és Mateuszsal
csomagolni, amíg ő részt vett egy utolsó üzleti
tárgyaláson.
– Muszáj ezt? – kérdeztem.
Az előszobában állt, épp a fejébe nyomta a kalapját.
Megnézte magát a tükörben, és rám kacsintott.
– Ez egy fontos megbeszélés, Elżbieta.
– Nem az üzleti megbeszélésedre gondoltam, Piotr
bácsi. Łódźról beszélek.
Lassacskán megbékéltem a ténnyel, hogy a nyájas,
mindig joviális Piotr bácsi is a háborús hiénák közé
tartozik, összeharácsolja az értékes feketepiaci javakat,
hogy aztán felsrófolt áron adjon tovább rajtuk. Hiába
próbáltam több ízben is rámutatni, hogy ez nem túl
erkölcsös, az ő szemében csak egy kislány voltam, akinek
a véleménye mit sem számít.
– Itt is maradhatnánk, hátha tudunk segíteni.
Romannak vannak ismerősei az AK-nál, Sara ismer
orvosokat és ápolónőket. Biztosra veszem, hogy ha
maradnánk…
– Elżbieta! – csattant fel Truda. Felé fordultam. – Nem is
kérdés, hogy elmegyünk, és Piotr, minél hamarabb
indulunk, annál jobb. Muszáj megkötnöd azt az üzletet?
Miért halasztjuk az utolsó pillanatra?
– Három órára itt vagyok egy sofőrrel és egy kocsival.
A lázadók öt órakor lendülnek akcióba. Vagyis nyolc óra
múlva! Rengeteg időnk van még, hogy elhagyjuk a várost
– mondta Piotr, majd kacsintott, és rákoppintott az
orromra. – Tetszeni fog neked Łódź. A lakásom a
kétszerese ennek, és príma éttermek vannak.
Engem nem izgatott sem a fényűző lakás, sem az
éttermek. Nehéz volt a szívem, és vívódtam, hogy el kell
hagynom a várost és Romant.
A szomszédságunk évei alatt nem fejlődött tovább a
kapcsolatunk a barátságnál, habár nagy néha az volt a
benyomásom, hogy egy hajszál választ el minket valami
többtől. Izgalmas és jóleső érzés volt, ahogy össze-
összeakadt a tekintetünk. Nemegyszer azon kaptam
magam, hogy bámulom, és a mogyoróbarna szemén vagy
a bodorodó haján mélázom. Vonzódtam hozzá – nem
csupán érzelmileg, fizikailag is. Elképzeltem, milyen
lenne a mellkasára hajtani a fejemet, a szívverését
hallgatni, beszívni az illatát. Éjjelente olykor a kettőnket
elválasztó falra nyomtam a kezem, megnyugtatott a
gondolat, hogy ő ott van a túloldalon.
De akármilyen erős volt is a vonzalmam, valami
visszatartott. Megpillantottam benne valami sötétet, amit
értettem is, féltem is. Kérlelhetetlenül hajtotta valami,
alighogy meggyógyult, máris kereste a kapcsolatot a
Szürke Seregekkel.
– Talán várnod kellene még – vetettem fel Romannak,
de ő csak a fejét rázta, mintha nagy bolondságot
mondtam volna.
– Felkelés közeleg! Ott akarok lenni. Nem
vesztegethetem el ezt a második esélyt is.
– Nem azt mondom, hogy ne harcolj. De ha erősebb
vagy, többre mennek veled.
– Vagy pihengethetek az ágyban vénségemig, és ha
mindenki így tesz, akkor sosem lesz szabad
Lengyelország. Senki sem fog megmenteni minket,
Elżbieta.
Más alkalmakkor csillogó szemmel beszélt a
mártíromságáról, és idővel rájöttem, hogy arra vágyik.
Úgy tűnt, Roman nemcsak hajlandó az életét áldozni a
hazánkért, de mintha vágyna is rá.
– Nem félsz a haláltól? – kérdeztem egy napon tétován.
– Ismerem a halált – felelte a vállát vonogatva. –
Egyszer már testközelbe kerültem hozzá. Tudom, milyen
a szaga, ismerem a lüktetését. Akármi van is odaát,
majdnem minden szerettem ott vár rám. Miért félnék?
Egyszer jogos haragnak neveztem az indulatait, és ezt
most is így gondoltam. De eltűnődtem, vajon hová
vezethet ez a sötét erő, és megijesztett annak a lehetősége,
hogy olyasvalakihez kötődjem, aki ilyen elszántan készül
a halálra. Abban az évben közelről figyeltem Sara és Piotr
viszonyának alakulását, és tudtam, hogy Sara azért
ódzkodik az elköteleződéstől, mert az értékrendjük
tekintetében egy szakadék választotta el őket egymástól.
Ebből merítettem ösztönzést. Úgy éreztem,
rendeltetésszerű kötelék fűz Romanhoz, ám igyekeztem
kordában tartani az érzéseimet. Ha őszinte akarok lenni,
a lelkem mélyén vele képzeltem el a jövőmet, de még
amikor elidőzött egymáson a tekintetünk, vagy majdnem
összeért a kezünk, vagy amikor az egymás iránti
érzéseink témája felé kanyarodott volna a beszélgetés,
képtelen voltam rávenni magam, hogy átlépjem ezt a
határvonalat. Roman is tartózkodónak tűnt. Láttam,
hogyan néz rám, és szinte biztosra vettem, hogy ő is
többet érez irántam puszta barátságnál.
Bármi zajlott is kettőnk közt abban az esztendőben,
egyikünk sem kívánt nyíltan szembenézni ezzel. Nem
tehettem mást, mint hogy imádkoztam érte.

Valamivel egy óra után dördültek el az első lövések. Nem

a közvetlen közelünkből hallatszott, de valahonnét a
környékről, és elég hangos volt ahhoz, hogy megijedjünk.
Mateusz elképedt utasítására Trudával együtt lehasaltam
mellé a padlóra.
– Nem a mi tömbünkből jön – mondta az ablak felé
lesve, mintha bármit is láthattunk volna a harmadik
emeleti lakás szőnyegéről. – De azért maradjatok csak
fekve. Az eltévedt golyók kiszámíthatatlanok.
– Túl korai – vetettem ellene. – Azt mondták, ötkor
kezdődik…
– Máris hiba csúszott a számításukba – jegyezte meg
Truda az ajkát harapdálva. – Istenem! Piotr odakint van!
És Sara is! Még bent van a városközpontban a
munkahelyén.
– Sara ma nem ment be dolgozni, a hadikórházat
rendezik be a templomban – emlékeztette Mateusz. –
Piotrnak pedig megvan a magához való esze, vérbeli
túlélő. Nem esik baja.
– Mit fogunk csinálni? – suttogtam az ablak felé
pislogva. Madarak rebbentek szét a lövés zajára, és most a
felhőtlen égen vitorláztak. Ha befogtam volna a fülemet,
tökéletes nyári nap lett volna – ideális nap, hogy
átautózzunk Łódźba.
– Nincs választásunk – felelte Mateusz egy sóhaj
kíséretében. – Piotr hozza a kocsit a żoliborzi ismerősétől,
nem mehetünk el nélküle. – Az újabb sortűz hallatán
megrándult az arca. – Most amúgy sem ajánlatos átkelni a
városon.
Egy idegőrlő órán át izzadtunk a lakás padlóján,
hallgattuk a távoli kiáltásokat és az elszórt lövéseket.
Mateusz ragaszkodott hozzá, hogy ne moccanjunk, de
amikor telefoncsörgés hasított a csendbe, kikúszott a
hallba, hogy felvegye. Komor arccal jött vissza.
– Piotr hívott. Azt mondja, Żoliborzban is megindultak a
harcok. Egyelőre ott marad, és majd megpróbál
hazajönni, ha javul a helyzet.
– És ha nem javul? – kérdezte Truda.
– Túl sok a változó a tervezéshez, kedvesem. Piotr azt
javasolta, hogy maradjunk itt, amíg biztonságos. Beszélt
néhány felkelővel, magabiztosan állítják, hogy napokon
belül átveszik az irányítást a város felett, a Vörös
Hadsereg már biztosította őket a későbbi támogatásáról.
Isten segedelmével néhány napon belül újra lengyel
kézben lesz a város.
 – Tehát végül mégis a városban fogjuk átvészelni a
felkelést – sóhajtott Truda. Rám pillantott. – Megkaptad,
amit akartál.
– Nem a lakásunk padlóján akartam hasalni, miközben
harcban áll körülöttünk a város – mormogtam.
– Legalább mi hárman együtt vagyunk – szólalt meg
Mateusz, de idegesnek tűnt, és szüntelenül az ablak felé
pillantott. Megfogtam a kezét.
– Minden rosszban van valami jó – mondtam halkan.
– Szépen meghúzzuk itt magunkat – jelentette ki Truda.
– Nem mozdulunk ki, lapulunk, és várunk, amíg véget ér
a dráma.

Mire aznap bealkonyult, már minden irányból lőttek,

és másfajta zajokat is hallani lehetett: fájdalmas
kiáltásokat és sikolyokat, a légiriadó szirénáinak
vijjogását, aztán repülőgépek zúgását innen-onnan, és
robbanásokat, amelyek megreszkettették az ablakokat.
Valahányszor meghallottunk egy repülőt vagy légiriadó-
szirénát, már rohantunk is a pincébe az óvóhelyre, a ház
többi lakójával együtt. A légiveszély elmúltát hírül adó
jelzésre aztán visszatértünk a lakásba.
Mindegyre kibővült családom hiányzó tagjai körül
jártak a gondolataim, elsősorban Roman körül. Piotr bácsi
és Sara miatt is aggódtam, belefoglaltam őket is az
imámba, de az volt az érzésem, van annyi eszük, hogy
elmeneküljenek, ha forró lesz alattuk a talaj. Ellenben
Roman arrafelé fog futni, amerre a leghevesebb a harc,
ezt bizton tudtam.
 Harmadnap győzelmi hangokat hallottunk az utcáról,
és amikor az ablakhoz kúsztam, láttam, hogy AK-katonák
és civilek sétálnak szabadon az úton, piros-fehér nemzeti
lobogókat lengetve.
– Kimegyünk hozzájuk? – kérdeztem, de Mateusz
összeszorította a száját.
– Még nem. Gyere el az ablaktól!
Így még egy teljes napig a börtönünkben maradtunk,
minél kevesebbet ettünk, hogy kitartson a készletünk, és a
padlón kushadtunk. Ekkor már inkább bosszús voltam,
mint riadt, hallva a lenti vidám ricsajozást, miközben mi
az önkéntes fogságban sínylődtünk.
A negyedik napon, röviddel hajnalhasadás után, nyílt a
bejárati ajtó, és Piotr bácsi állt ott hatalmasan, mint
mindig. Nevetve fogadta örömkönnyeinket.
– Micsoda hűhó – mondta nevetgélve. – Túlélő típus
vagyok, tudhatnátok már. Żoliborzban elég heves utcai
harcok dúltak, biztonságosabbnak tűnt meglapulni. És
képzeljétek, mialatt ott voltam, véletlenül ráakadtam
néhány fegyverre, és jó áron elpasszoltam őket.
Erre még Mateusznak is megfeszült az orrcimpája, én
azonban túlságosan is megkönnyebbültem, hogysem Piotr
kufárkodása miatt fájjon a fejem.
– Hogy jutottál haza? – kérdeztem.
– Összeakadtam néhány derék katonával, akik némi
fizetség ellenében biztosították nekem a szabad
áthaladást. Városszerte lengyel kézben vannak a
gócpontok. De felemelő is ez, kislányom! – Zavarodottan
nézett ránk. – Várjunk csak, minek bujkáltok ti idefent,
évek óta nem voltak ilyen biztonságosak az utcák.
– Nem is tudom, Piotr – felelte Mateusz, és tamáskodó
pillantást vetett az ablak felé. – Annyi mindent nem
tudunk még.
– Kezdetben magam sem voltam meggyőződve a dolog
kimeneteléről, testvér. Tudod jól. De olyan jeleneteknek
voltam tanúja az imént, az utcákon büszkén lobognak a
lengyel zászlók, végre lengyel katonák parancsolnak! Úgy
érzem, most kezdődik el… Ez a vég kezdete! Most pedig
kerítsünk valami jó ételt meg vodkát, és vigadjunk.
– Várj egy percet – szólt közbe Truda. – Az volt a terv,
hogy Łódźba megyünk. Megegyeztünk, hogy
biztonságosabb lesz Varsótól távol. Még a felkelőknek áll
a zászló, de nincs rá garancia, hogy ez így is marad. Nem
kéne inkább még most kijutnunk?
Piotr a fejét rázta.
– Az AK-nak mindenfelé vannak támaszpontjai, de
nincs összeköttetésük. Gócpontokat uralunk városszerte,
nem pedig egy biztonságos folyosót, amerre kijuthatnánk.
Egyelőre itt ragadtunk, Truda, de hidd el, nem lesz semmi
baj. Csak pár napig várjunk, és meglátod.

A pár napból egy hét lett. Én nem találkoztam Sarával –

Mateusz ragaszkodott hozzá, hogy a biztonság kedvéért
maradjak a lakásban –, de Piotr alkalmanként ellátogatott
hozzá a templom pincéjébe.
– Utálatos egy hely – mesélte fintorogva.
– Utálatos? – ismételtem.
– Vér, sebek… förtelem. De ismered Sarát. Neki nincs
baja az ilyesmivel. Jól megvan.
– Láttad Romant? – kérdeztem tétován.
Megrázta a fejét.
– Nem, és Sara sem látta, de hallottunk híreket az
egységéről. A kerületünk jobbára az AK felügyelete alatt
van. Büszke lehetsz Romanra.
– Az is vagyok, csak aggódom.
– Hát, közvetlenül a templom mellett van a
főhadiszállása. Ha hektikusra fordulna a helyzet, és addig
nem hallunk felőle, akkor felkeresem, rendben?
– Én is veled mehetek?
Piotr bácsi elmosolyodott.
– Meglátjuk, hogyan alakul a következő néhány nap.

Habár a hozzánk legközelebbi támaszpont nem esett el,

egyértelmű volt, hogy a távolabbi körzetekben
megváltozott valami. Megszaporodott a bombázás, és
fejvesztve rohangáltunk le-föl a lépcsőn, valahányszor
felvisított a légiriadó szirénája – immár éjjel-nappal
többször is. Augusztus első hetével kezdődően
állandósultak a robbanások, és egy másfajta
fegyverdörgésre is felfigyeltem. Szüntelen volt, mintha
több tucat gépfegyver kelepelne, olykor mind egyszerre.
Huszonnégy órán át úgy tűnt, hogy vagy a mieink, vagy
ők egyfolytában tüzelnek. Rengeteg lövés dördült, és mind
egybeolvadt, mígnem már alapzajként visszhangzott
végig a városon az iszonyú dübörgés.
– Mi lehet ez? – kérdeztem a reggelinél. Az utcai
örvendezés megszűnt, és a reggelinél is zavarodott,
feszült csendben ültük körül az asztalt.
– Lehet, hogy nem is lövések – vetette fel Truda. – Nem
lőhetnek ennyit. Mintha a teljes német haderő egyszerre
tüzelne. Talán feltaláltak valami új gépezetet.
– Nem – mondta Mateusz a fejét rázva –, szerintem ezek
lövések.
– Van egy ötletem – jelentette be Piotr, és elhagyta a
lakást, hogy egy órával később egy tranzisztoros rádióval
térjen vissza. Egy ideje illegálisnak számított a városban
az efféle holmi, habár sokan szembeszegültek a
tilalommal. Piotr bekapcsolta a szerkezetet, mi pedig
köréje gyűltünk, és hallgattuk, ahogy a sávok között
keresgél. Először egy szovjet adót találtunk, a Varsótól
keletre lévő támaszpontjukról sugároztak, azt ígérték,
hogy hamarosan fellélegezhetünk, és biztatták Varsó
lakosságát, hogy küzdjenek tovább a németek
kiszorításáért.
– Lehet, hogy a szovjetektől jön a zaj? – kérdeztem.
– Nem, mert nyugatról jön, nem keletről – felelte Piotr.
Elforgatta a tárcsát, és ezúttal egy földalatti AK-adóra
bukkant. Éppen az általános helyzetet ismertették vegyes
hírek közlésével – egyes területeket elveszítettek, másokat
elfoglaltak –, a vezető hír hallatán azonban meghűlt
ereimben a vér.
– …a németek házról házra járnak Wolában, életkorra
való tekintet nélkül kirángatják az utcára a civileket, és
kivégzik őket megtorlásképpen a felkelésért. Súlyos
veszteségekről kaptunk hírt, a körzet közvetlen
környékén halomban állnak a holttestek az utcákon.
Felderítőink arról számoltak be, hogy akár több tízezer
civil halott is lehet. Különösen súlyos veszteséget
jelentettek a Górczewska utcai vasúti töltés és a Wolska
utcai gyárak területéről…
– Az alig néhány kilométerre van innen – suttogta
Mateusz.
Piotr keze kivágódott, hogy felcsavarja a
hangerőgombot. Megijedtem a hirtelen mozdulattól.
Láttam, hogy hamuszürke az arca, és ő is ugyanolyan
rémülten néz rám.
– Akkor kellett volna elmennünk, amikor még lehetett!
– csattant fel Truda, és dühtől eltorzult arccal hátralökte a
székét. Öklével az asztalra csapott. – De neked muszáj volt
megkötnöd még egy utolsó üzletet, ugye! Mire megyünk
most a złotyddal, amikor a németek házról házra járva
mészárolnak le bennünket, és itt ragadtunk!
– Istenem – mondta Piotr fojtott hangon –, mit tettem?
– Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem tétován.
– Kelepcébe estünk – felelte Mateusz, és végigsimított az
arcán. – Semmit sem tehetünk. Nincs más választásunk,
mint itt maradni. Még mindig néhány kilométerre vannak
tőlünk, és van egy erős AK-támaszpont Wola és a Belváros
között, szóval maradt még időnk. Hallottátok a
szovjeteket. Jönnek. Csak ki kell tartanunk.
Mire leszállt az este, én már harminchat órája
hallgattam a szűnni nem akaró lövéseket, és úgy
képzeltem, hogy most már sikoltozást is hallok. Képtelen
voltam elaludni, ezért kilopóztam az étkezőbe, ahol Piotr
bácsiba botlottam, aki egy üveg vodkát dajkálva ült a
vaksötétben az asztalnál. Már az első pillanatban láttam
rajta, hogy igencsak elázott. Amikor leültem vele
szemben, ajkához emelte az üveget, meghúzta, majd
visszaejtette az asztalra.
– Tehetünk valamit? – kérdeztem.
– Cserben hagytalak titeket.
– Piotr bácsi, én nem akarok a múltba nézni. Ez van –
feleltem. – Csak azt akarom tudni, hogy tehetünk-e
valamit a kijutás érdekében.
– Az AK a csatornarendszeren keresztül közlekedik, de
az veszélyes, és feltehetően a katonák számára van
fenntartva. Majd kérdezősködöm, rendben? Hátha mégis
találunk egy biztonságos útvonalat.
– Köszönöm.
– Ha valahogy sikerülne eljutnunk a külvárosig, onnan
már egyenes az út Łódźba, még ha gyalogolnunk kell is.
Csak alig több, mint száz kilométer a távolság. Meg tudjuk
csinálni.
– Megcsináljuk.
– Tudod, aggódom az ifjú barátodért – mondta Piotr
szipogva. – Ha a németek tízezrével öldösik le a civileket,
az AK-tagokat sem fogják megkímélni, ha sikerül őket
elfogniuk. A Romanhoz hasonló legényeket is beleértve.
– Tudom – suttogtam elszorult torokkal.
– Fiatalabb fejjel azt hittem, méltányos az élet. Úgy
gondoltam, még ha minden embernek kijut is valamennyi
szenvedés, ha azt letudták, utána már egyszerű az életük.
Most már tudom, hogy ez véletlenszerű, és ha van
bármiféle célzatosság az életben, az a kegyetlenség felé
irányul.
Soha nem láttam még Piotr bácsit ennyire levertnek,
sem ilyen mordnak. Akármennyire aggódtam is,
kötelességemnek éreztem némi bizakodást mutatni.
– Attól még lehet szép az élet, Piotr bácsi.
– Akadnak váratlan áldások, az biztos. Vegyünk például
téged. Annyi örömöt hoztál az életembe, amire a
legkevésbé sem számítottam.
– Köszönöm. Ez fordítva is igaz.
– Két éve szeretem Sarát, de ő újra meg újra elutasít,
mert önző és kapzsi vagyok. – Erre nem tudtam mit
mondani. Csak bámultam rá a sötétben, ahogy az asztalon
lévő üvegre mereszti a szemét. – Bárcsak hallgattam
volna rá! Bárcsak megjavultam volna, hogy együtt
lehessünk. Egyre csak az járt a fejemben, hogy az életben
vannak győztesek, és vannak vesztesek, és biztosra
vettem, hogy ez a háborúban is így van. Győztes akartam
lenni. Azt mondtam magamnak, Sara úgyis megvár, és
amikor már zsákszámra összehordtam a pénzt, akkor új
fejezetet nyitok, és összeházasodhatunk.
– Még mindig megtehetitek – vetettem fel
gyámoltalanul.
– Jó is lenne. Csak folyvást az ifjú barátod jár a
fejemben. Ha valóban létezne kvótája a szenvedésnek, azt
ő már régen teljesítette, hogy lehet hát, hogy még mindig
szenvednie kell.
– Ez nem igazságos.
– Roman jó ember, Emilia. Sara azt látja benne, amit
belőlem hiányol.
 – Még megváltozhatsz, nem?
– Tenni akarok valamit Romanért. Emlékszel, amikor
úgy volt, hogy Łódźba megyünk, és te nyakaskodtál, hogy
maradni akarsz?
– Persze – suttogtam, erőtlenül nevetgélve. – Hiszen
csak két hete történt.
– Többnek érződik.
– Igen.
– Erősködnöm kellett volna, hogy Roman is jöjjön
velünk. Beszélnem kellett volna a fejével, hogy már
bizonyította a hősiességét, és nem tartozik ennek az
országnak semmivel. Tudod, hogy láttam őket
bemasírozni a gettóba?
– A családját? – hüledeztem.
– Lehet. Nem tudom. Végignéztem, ahogy ezrével
menetelnek el mellettem a zsidók a németek
vezényletére, és mindenféle okokat gyártottam, hogy
miért nem lesz semmi baj, és miért nem szabad
beleártanom magam. Most meg azon tűnődöm… ha jobb
ember lennék, vajon Sara akkor megmondta volna nekem
az igazat arról, hogy mit csinált hónapokig? Időről időre
kért ugyan tőlem papírokat vagy élelmiszert, de a
nagyságrendről fogalmam sem volt. Csináltam volna
valamit, ha tudom? Ha adódott volna rá alkalmam, lett
volna elég bátorságom cselekedni? Kockáztatni az
életemet, ahogy te is megtetted?
– Piotr bácsi – suttogtam, és a kezére tettem a kezemet.
Megint szipogott egy sort, aztán megtörölte az orrát. –
Nem vagy tökéletes, de jó ember vagy. Valószínűleg
megmentettél engem, Mateuszt és Trudát.
– Hogyne – felelte keserűen. – Segítségért fordul hozzám
a bátyám, bele is egyezem. Aztán csapdába ejtem a
családjával együtt egy összeomló városban. – Elhúzta a
kezét, hogy megdörzsölje az arcát. – Ideje lefeküdnöd.
Későre jár.
– Te megleszel? – kérdeztem bizonytalanul.
– Vezekelni fogok a bűneimért – közölte, aztán nagyot
sóhajtott. – Csak azt nem tudom, hogyan. De meg fogom
találni a módját, hogy tegyek valamit a barátodért, aztán
kijuttatlak a városból a szüleiddel együtt, mielőtt késő
lesz.

A következő napokban Piotr állandó mozgásban volt. Ki-

be járt a lakásból, sorra kereste fel a kerületben lakó
barátait, hogy találjon a számunkra egy biztonságos
ösvényt az AK barikádjai mellett, amerre épségben
átjuthatunk a város német kézben lévő területein.
– Esküszöm, hogy kijuttatlak – hajtogatta. – Tudom,
hogy cserben hagytalak, de most majd kárpótollak
benneteket. Megígérem.
– Tudom – feleltem. Nyugtalanítónak találtam Piotr
elkeseredett igyekvését.
– Meggyőzöm Romant, hogy tartson velünk. És Sarát is.
Még nem tudom, hogyan, de meg fogom találni a módját.
Aztán újból elment, hogy kerítsen nekünk egy
csatornakalauzt meg valami járművet, hogy ne
gyalogosan kelljen mennünk Łódźig.
A körzetünk jóformán kezdettől az egyik AK-
támaszponton belül volt, de hullámokban jöttek az
összecsapások, és folyamatosan változtak a határok. Az
AK ellentámadást indított, és területet nyert, aztán a
németek előrenyomultak, halomra gyilkolták a civileket,
és egész épületeket romboltak le, mintegy
nyomatékképpen. Láttam a füstoszlopokat a lakásunk
biztonságos menedékéből. Tetőket, amelyek egyik nap
még ott voltak, másnapra hűlt helyük maradt.
Mind erősebben érződött a levegőben a közelgő
végzetünk. Még ha Piotrnak sikerül is találnia valakit, aki
átvisz minket a csatornákon, a megmenekülési esélyeink
akkor is elenyészők. Amikor a felkelés hetei alatt Mateusz
vagy Truda kimerészkedett ennivalóért, egyre
rettenetesebb történetekkel tértek haza arról, hogy a
németek gránátokat dobálnak be a csatornanyílásokon az
emberekre, vagy lehegesztik a csatornafedeleket, hogy
kiiktassák a korábban biztonságosnak számító
útvonalakat. Nem akartam elhinni, hogy a szennyvízen
átgázolva van a legjobb esélyünk a túlélésre, miközben
azért imádkozunk majd, hogy ne potyogjanak gránátok a
fejünkre, és csak remélhetjük, hogy még nincs
lehegesztve a kijárat.
Augusztus tizenharmadikán vasárnap Piotr bácsi
izgalomtól repesve rontott be a házba. Megölelt, majd
diadalittasan bejelentette:
– Megtaláltam a megoldást! Rá fog menni az összes
megmaradt pénzem, de ne aggódjatok, most már minden
rendben lesz.
– Mi a terv? – kérdezte Mateusz.
 – Majd útközben elmondom, testvér. Beszélnünk kell
Sarával, és Romant is fel kell keresnünk, remélhetőleg az
egysége főhadiszállásán lesz. – Piotr bácsi előbb Trudára,
majd rám mutatott. – Csak a legfontosabbakat
csomagoljátok össze. Egyetlen táska elég lesz. Semmi olyat
ne hozzatok, ami nem mosható. Utunk egy része a
csatornán át vezet majd. Łódźban nálam fogunk lakni.
Sokkal pofásabb a lakásom ennél az ürgelyuknál, és egy
rakás pénzem van félretéve. Amint biztonságban leszünk,
mindent megadok nektek, amit elveszítettek, ígérem. Úgy
élünk majd, mint a királyok.
 28
Roman

KÉT HETE TARTOTT A FELKELÉS, és huszonegy fős

brigádunk hat főre zsugorodott. Akik maradtak, azok már
nem hetvenkedtek, és nem ünnepeltek. Csak igyekeztek
életben maradni.
Kard a jelek szerint azt vette a fejébe, hogy a társam
lesz. Nem is arról volt szó, hogy mellém szegődött, de
mindenüvé követett – lehetőség szerint távol maradt a
veszélytől, és ha arra került a sor, rám hagyta a harcot.
Közel sem volt elegendő fegyverünk, ami nem jött rosszul
Kardnak. Reszketett, mint a nyárfalevél, valahányszor
német katonákba botlottunk, és egyszer rajtakaptam,
amint a barakk sarkába húzódva ringatja magát, és
ugyanazt az egy mondatot suttogja újra meg újra: „Nem
sejtettem, hogy ilyen lesz.” Nem akartam megszánni,
végtére is előre figyelmeztettem, de volt Kardban valami
kisfiús.
– Mikor jön már a segítség? – kérdezgette Tűt.
– Ma kell megérkeznie az erősítésnek a Vörös
Hadseregtől. Addig ki kell tartanunk – felelte Tű újra meg
újra.
Aztán eltelt egy újabb nap, még több vér folyt, még több
volt a sebesült, a felmentő sereg pedig nem mutatkozott.
A kifogások is kezdtek elkopni: eleinte még volt értelme
arról beszélni, hogy a szovjetek a stratégiai áttörés
lehetőségére várnak, majd ez napról napra kevésbé tűnt
meggyőzőnek, végül teljesen értelmét veszítette. Aztán azt
hallottuk a szovjet rádióadásokból, hogy ők maguk is
erősítésre várnak, és ez egy röpke pillanatra meggyőzött
minket afelől, hogy végtére is létezik egy terv. Majd egy
AK-egység jelentette, hogy a Vörös Hadsereg több ezer
katonája és harci járműve várakozik tétlenül a Visztula
túlpartján, és nézik, ahogy ég a város.
Ismét olyan harcban vettem részt, amelyben lehetetlen
a győzelem. Az egész városra kiterjedő felkelés ugyan
jobban felszerelt volt a gettó szerény kis zendüléséhez
képest, ez mégis sok tekintetben ugyanaz a történet volt:
ébredj, ölj meg valakit, keress ennivalót, ölj meg még
valakit, próbálj meg aludni. Próbálj nem meghalni.
Ellebegtek mellettem a szavak, amelyek egy másik
életben a teljes figyelmemet követelték volna:
tömegmészárlás volt Wolában, néhány háztömbnyire a
körzetünktől, a németek kifosztják a Rádium Intézetet,
mielőtt támadásba lendülnének, végül legyilkolják a
betegeket és a személyzetet, civil épületeket zárnak le,
hogy aztán élve elégessék a lakókat. Ám a csata hevében
nem volt időm mindezt megemészteni, mivel napról
napra az életben maradásért küzdöttünk. Még ha
reménytelennek tűnt is a harc, utolsó leheletemig
küzdöttem. Ez volt az egyetlen általam ismert létezési
mód.
Egy ízben a zűrzavar kellős közepén elcipeltem egy
sebesült katonát a templom pincéjében kialakított
kórházba, és találkoztam Sarával. Nem volt időnk
fecsegni. Bevezetés nélkül közölte velem a rossz hírt.
– Rabinekék még mindig itt vannak.
– Úgy volt, hogy elutaznak – feleltem a fejemet csóválva.
– Nem lehet igaz, hiszen beszéltem nekik a W óráról!
Tudták, mi készül…
– Piotr késleltette az indulásukat – mondta keserűen
Sara. – És persze az összecsapások is korábban
megkezdődtek. Egyelőre a lakásban bujkálnak, de Piotr
állítólag már dolgozik a kijuttatásukon… – Vett egy mély
lélegzetet. – Piotr azt is mondta, hogy szeretné, ha velük
tartanál.
– Ha akarnám, sem tehetném – ráncoltam a
homlokomat. – A dezertálásért halálbüntetés jár. Nem
léphetek le. Fontos, hogy… – Chaimot láttam magam előtt,
ahogy rám néz, miközben lelökdös a csatornába. Ne
tékozold el. – Fontos, hogy legyen tétje annak, amit
csinálok.
– Én meg is mondtam Piotrnak, nem hinném, hogy
menni akarnál, de nagyon eltökélt. Ne lepődj meg, ha
személyesen fog eljönni érted.
Bosszúsan sóhajtottam. Sem időm, sem türelmem nem
volt ahhoz, amit Piotr kifőzött, bármi legyen is a terve.
– Most vissza kell mennem. Kérlek, vigyázz magadra.
Hallottál a wolai mészárlásról?
– Igen, hallottam.
– Sara, ha lehetőséged lesz rá, hogy Piotrral tarts…
– Fontolgatom a dolgot.
Meglepetten néztem rá.
 – Igen?
– Fáradt vagyok, Roman – felelte, és körbemutatott a
pincekórházon. – Nézz csak körül. És mindez mivégre?
A haza felszabadulásáért? Ki profitál ebből? Csak a halál
és a fájdalom gyarapszik. Muszáj egy kis levegőhöz
jutnom.
Ez megkönnyebbüléssel töltött el. Az, hogy Sara és
Elżbieta hamarosan biztonságban lesz, hetek óta az első
jó hír volt, amit hallottam.
Arcon csókoltam.
– Vigyázz magadra!
– Te is.

Egy másik Wigry-egység vasárnap kora reggel elfogott egy

szokatlan német tankot, és a teljes főhadiszállás lázban
égett, mintha ezzel az egyetlen megmozdulással
megfordíthattuk volna a felkelés kimenetelét. Engem ez
annyira feldühített, hogy bár épp szolgálatban voltam, és
bármikor visszaküldhettek a frontvonalba, inkább a
barakkba húzódva várakoztam, hogy elkerüljem az
irracionálisnak tűnő ünneplést. Csukva volt a szemem, de
az agyamban még mindig az előző napok
összecsapásainak a képei pörögtek.
– Galamb. – Nem hallottam érkezni Kardot, ott állt az
ágyam mellett, szokásához híven alig karnyújtásnyira
tőlem.
– Mi van? – kérdeztem paprikásan.
– Keresnek.
Nem lepődtem meg, amikor Mateuszt és Piotrt
pillantottam meg a főhadiszállás bejárata előtt. Piotrból
sütött az izgatottság, míg Mateusz zsebre dugott kézzel a
földet bámulta.
– Tarts velünk – üdvözölt Piotr. – Hajnalban indulunk.
Holnap estére már Łódźban leszünk.
– Bárcsak megtehetném – feleltem az igazsághoz híven.
Képtelen álomnak tetszett a menekülés Łódźba
Elżbietával és a családjával. – De nem lehet. Esküt tettem,
hogy halálomig harcolok Lengyelország felszabadításáért,
és ehhez tartom magam.
Éljenzés hullámzott végig az utcán, mindannyian
odafordultunk. Azonnal felismertem a Długa utcán
komótosan haladó, különös járműben a híres-neves
tankot. Nem láttam még ilyen járművet: páncélozott volt,
mint egy átlagos tank, de alacsonyabb, és hiányzott róla a
forgótorony. Valaki lengyel zászlót biggyesztett az orrán
lévő rúdra, és emberek vették körbe – gyerekek utaztak
lapos tetején, a többiek tolongtak, hogy megérinthessék,
mintha szerencsét hozhatna.
– Miért jó az a magadfajta okos ifjaknak, hogyha az
életüket áldozzák egy vesztes csatában? – kérdezte Piotr.
– Hinnem kell abban, hogy van értelme – feleltem
ajkamat biggyesztve. – Ellenkező esetben a semmiért
veszítettem el majd minden barátomat.
– Nehéz kérdések ezek – ismerte el Mateusz. – De egy
háború forgatagában nem megoldhatók, Roman. Szállj ki,
és gyere velünk.
– Miért? Miért agitáltok? – kérdeztem a homlokomat
ráncolva. – Az egész család kezdettől nagyon jó volt
hozzám. Miért?
– Gyarló ember vagyok – mondta Piotr –, mégis…
A következő szavai belevesztek a mellettünk elhaladó
tank zúgásába, ahogy az utca másik végében lévő barikád
felé zörömbölt. Mind utánafordultunk, és vártuk, hogy
elüljön a zaj. Közben mind nagyobb tömeg gyűlt az
utcára. Egész családok tódultak ki futó léptekkel az
épületekből, és a főhadiszállás is ontotta magából a
katonákat.
– Mit művel? – kérdezte Piotr.
– A tank? – kérdeztem vissza. Kizökkentett a hirtelen
témaváltás. – Azt hiszem, győzelmi kört tesz.
Az utca végében a tank megállt az egyik hevenyészett
barikádunk előtt, amely csaknem két méter magasra
nyúlt fel, és a környező házak bútoraiból állt.
Odahömpölygött a tömeg, hogy segítsen elhordani a
barikádot, és a tank folytathassa útját. Akkora csődület
támadt, hogy a jármű már ki sem látszott mögüle. Csak az
orrára biggyesztett lengyel zászlót láttam lengedezni a
lágy szélben.
– Nem kéne csoportosulni – dörmögte maga elé Piotr a
fejét ingatva. – Nem biztonságos! És ha a németek
gránátot dobnak a közelbe? Vagy elhúz fölöttünk egy
repülő, és meglátják ezt a sokadalmat az utcán?
– Hé, Galamb! – kurjantotta Kard, amint a mögöttem
lévő főhadiszállásról a tank felé szaladt lelkesültebb
látványt nyújtva, mint hetek óta bármikor. – Jössz
megnézni?
Megráztam a fejem, és ugyanebben a pillanatban Piotr
Kard felé indult.
– Hé, kölyök! – kiáltotta. – Ide gyere! Menj vissza, és
szólj a parancsoknak, hogy tisztítsa meg az utcát.
– Elnézést – kiabálta túl Kard a tömeg zsivaját, és a
fülére mutogatott. – Mit mondott?
Piotr és Kard közelebb lépett egymáshoz, és mialatt ők
tőlünk néhány méterre diskuráltak, én Mateuszhoz
fordultam. Kimerültnek tűnt, mintha Piotr hirtelen
fellángolása éppannyira fárasztó lenne a számára, mint
nekem a harc. Mateusz egy oszlop mögé húzódott be,
hátát a kőnek vetette, és a barakk bejáratát figyelte.
– Mi ütött Piotrba? – kérdeztem. – Máskor nem tombol
benne a közösségi érzés.
– Furdalja a lelkiismeret – mondta Mateusz, sóhajtott,
aztán az ég felé fordította az arcát, és nehézkesen kifújta
a levegőt. – Magát okolja, hogy üzletelni ment, amikor
evakuálnunk kellett volna. Amikor hallott a wolai
eseményekről, és belegondolt, hogy mennyire sebezhetők
vagyunk mindannyian, azt hiszem, mindez egy kissé az
agyára ment. Eltökélte, hogy meggyőz téged, tarts
velünk…
Láttam már robbanást éppen eleget, de ez valami
egészen más volt. Éles, fehér fény lobbant, egy pillanatra
el is vakított, és a rá következő hangrobbanás a
hallásomtól is megfosztott. Ezután jött csak az ereje, egy
irdatlan lökéshullám, amely ledöntött a lábamról, és
elterültem a járdán.
Az eszméletemet nem veszítettem el. Bárcsak úgy lett
volna! Szó szerint gránátsokkot kaptam – ott hevertem az
utca kövén, és azt sem tudtam, élek-e, vagy halott vagyok.
Amikor visszatért a látásom, és a hallásom is kezdett
visszajönni, olyan nagy csönd borult az utcára, hogy azt
hittem, maradandó halláskárosodást szenvedtem. Térdre
kászálódtam, és a tank felé fordultam – már nem volt
sehol, ahogy a közelében lévő épületek is eltűntek, meg a
gyerekek, az ujjongó tömeg, a katonák, mindenki. Ami
utánuk maradt, az annyira katasztrofális és elborzasztó
volt, hogy alig bírtam felfogni.
Tocsogtam a vérben, és tisztában voltam vele, hogy nem
lehet mind az enyém, de egy része biztosan belőlem jött,
ugyanis lassanként megértettem, hogy fáj az arcom.
Odanyúltam, és éreztem, hogy a homlokomtól egészen az
államig lehorzsolódott az arcom jobb fele, megégett, vagy
tele volt srapneldarabkákkal. Elképzelésem sem volt,
hogy milyen jellegű sérülésről van szó. Csak annyit
tudtam, hogy iszonyúan fáj.
Egy kezet éreztem a vállamon. Csöngött a fülem, és
ködös volt a tudatom, mintha nem ébredtem volna még
fel egészen. Megfordultam, és Mateuszt pillantottam meg.
Vér és törmelék borította. Sérüléseket keresve
végigvizslattam, de csak a nyakán találtam egy apró
sebet. Mozgott a szája, a szavakat nem tudtam kivenni.
– Piotr – mondtam, miközben próbáltam visszafordulni
arra, amerre korábban a tank volt.
Mateusz a vállamat rázogatta, hogy rá figyeljek, és
egyetlen szót tátogott.
Elment.
Ismét a tank felé fordultam, és akkor megláttam Piotr
tetemét – végzetes sérüléseket szenvedve hevert a földön,
arccal a járdán. Kard viszont élt, egy falnak dőlt. Mateusz
segítségével talpra kászálódtam, és eltámolyogtam felé,
közben vadul billegett alattam a talaj, ahogy a fülem
alkalmazkodni próbált a megrázkódtatás után.
Kard jóformán hisztérikus állapotban meresztette a
szemét a lábfejére, amit felnyársalt egy éles betondarab.
Fokozatosan tért vissza a hallásom, de bárcsak
megállíthattam volna a folyamatot, ugyanis most már
kiáltozást is hallottam, meg azoknak a jajveszékelését,
akik a barátaikat, bajtársaikat, szeretteiket keresték.
– Mateusz – mondtam, vagy az is lehet, hogy kiáltottam.
Ismét mozogni láttam Mateusz ajkát, de a szavakat nem
hallottam. Közelebb hajolva hozzá igyekeztem
hangosabban beszélni. – El kell vinned a barátomat
Sarához. Segítség kell neki.
Mateusz az arcomra mutatott, és az ujjával gyengéden a
mellkasomra bökött.
Ahogy neked is, mondta az ajka. Maradni akartam
segíteni, de percről percre súlyosbodott a fájdalmam.
– Azt hiszem, el fogok ájulni – mondtam.
Mateusz az egyik kezével átkarolta Kardot, a másikkal
engem támogatott, így terelgetett minket a tömb végénél
lévő pincekórház felé.
 29
Emilia

ALIG EGY ÓRÁJA MEHETETT EL Piotr bácsi és Mateusz,

amikor robbanás rengette meg a várost. Megszokottak
voltak a robbanások, de nem az ilyenek. Olyan hangos
volt, hogy a mellemben éreztem, és betört tőle a
konyhaablak. Az összes edény lepotyogott a tűzhely feletti
kampókról.
– Ez mi volt? – suttogtam a padlóról, ahová levetettem
magam. Truda is a földön volt, szemben velem, s csak
néztünk egymásra meredten. Tudtam, hogy mindketten
ugyanarra gondolunk.
Piotr. Mateusz. Roman. Sara.
Perceken át tartó bizarr csend telepedett a városra a
robbanás után – mintha még az immár ismerős
fegyverropogás is elhallgatott volna. A kíváncsiság végül
legyőzte az ijedségemet, odakúsztam a nappali ablakához,
de a lenti látványtól sem lettem okosabb. Egy lélek sem
volt az utcán, a szomszédok a jelek szerint féltek kimenni.
Húsz perccel később fejvesztett dörömbölés hallatszott
az ajtó felől.
– Majd én kinyitom – mondtam, mire Truda éles
pillantást vetett rám.
– Ülj le! – reccsent rám, és az ajtóhoz indult. Én meg
utána.
 Kinyitotta az ajtót. Egy kislány állt a küszöbön, nem
lehetett idősebb tizenegy vagy tizenkét évesnél. Piros-
fehér karszalagot és szakadozott, piszkos
cserkészegyenruhát viselt.
– Rabinek asszony – pihegte a falnak dőlve, miközben
próbált lélegzethez jutni. Truda bólintott. –A Długa utcai
templomi kórházból hozok híreket.
A lány egy cédulát nyújtott át Trudának, vett egy mély
lélegzetet, majd elszaladt a folyosón. A Szürke Seregek
hírnökei mindenütt ott voltak a felkelés alatt – mindig a
következő feladatukat szaladtak teljesíteni, és a
megszállás évei óta hatékonyabbak és diszkrétebbek
voltak, mint a telefonhálózat.
– Az iménti robbanás – mondta Truda a falnak
támaszkodva, mintha kiment volna az erő a lábából, és a
kezében tartott cédulára meredt. – Azt hittem, a Długa
utcában történt.
– Olvasd már – noszogattam, de ő tovább bámult a
kezére, így végül kikaptam az üzenetet a kezéből, és
felolvastam. Truda, gyere a kórházhoz. Hozd Elżbietát is.
Én jól vagyok. Szeretlek, Mateusz.

Truda nem volt valami fürge még a legjobb körülmények

között sem, és ezek most nem azok voltak. Gyakorlatilag
vonszolnom kellett, amikor elindultunk a zárdához, és
minél közelebb értünk, annál felkavaróbb látvány
fogadott minket. Emberek futkostak ki és be a pincébe –
üres hordágyakat vittek ki, és véres testeket cipeltek a
hordágyakon, amikor visszatértek. Férfiak, asszonyok és
gyerekek kuporogtak az úton, sírtak, és a legtöbbjük
csuromvér volt.
Néhányszor megálltam érdeklődni, hogy mi történt, de
azok, akik közel voltak a robbanás helyszínéhez, a jelek
szerint megsüketültek, vagy annyira sokkolták őket a
történtek, hogy egyelőre képtelenek voltak elmagyarázni,
mit éltek túl.
Mire végre odaértünk a zárdához, addigra jóformán
felfoghatatlan méreteket öltött a káosz. Olyan átható vér-
és porszag volt, hogy a számra szorítottam a kezemet,
nehogy öklendezni kezdjek. Egyedül abból tudtam
megállapítani, hogy ki ápoló és ki sebesült, hogy futott-e
az illető. Kivétel nélkül mindenkit vér borított, és közel
sem volt elég ágy, így sok sérült ácsorgott vagy a földön
ült.
– Mateusz? Mateusz Rabinek? – kérdeztük Trudával a
mellettünk igyekvőktől, de a legtöbben vagy a fejüket
rázták, vagy tudomást sem vettek rólunk. Zakatolt a
szívem, és forgott a gyomrom, kisvártatva már remegtem,
hirtelen levegőt is alig kaptam. Truda megragadta a
vállamat, és megrázott, hogy rá figyeljek.
– Ide figyelj. Tarts ki, amíg megtaláljuk, aztán kiviszlek
innen, értesz engem? – sziszegte az arcomba. –
Megtaláljuk Mateuszt, aztán elmegyünk, és utána
összeomolhatsz. Majd én összekaparlak, ígérem. Csak ne
most.
Először csak pislogtam, aztán megráztam magam, és
bólintottam. Folytattuk utunkat a pincén át, de most végig
Truda hátára szegeztem a tekintetem, aztán az ápolók
zaklatott hangjának moraja, a sírás, zihálás és nyögések
káosza közepette ismerős hang ütötte meg a fülemet.
– Truda – szóltam sürgetőn, és Truda megfordult. Egy
ágyra mutattam baloldalt, ahol Roman vitatkozott éppen
valakivel.
– Vissza kell mennem! Vissza kell mennem segíteni!
Hagyjanak felkelni!
Ing nélkül ült egy hordágyon, és Mateuszsal vitázott, aki
szó szerint lefogta. A hordágy másik végében egy
langaléta fiatalember zokogott a fájdalomtól, a
szétroncsolt lábfejét dajkálva. Ahogy közelebb léptünk
Romanhoz, a döbbenettől elakadt a lélegzetem. Úgy
festett, mintha valaki égő takarót dobott volna az arcára
meg a nyakára. Olvadt szövetdarabkák ragadtak a
felhólyagzott bőrébe, némelyik milliméterekre a
szemétől. Azon az oldalon megpörkölődött a haja, ahogy
a szakállának a maradéka is.
Soha nem láttam még ilyen sebesülést. Érzések
kavarogtak bennem – viszolygás, félelem, szeretet és
aggodalom –, egyesített erejük valósággal letaglózott. Oda
akartam szaladni hozzá, hogy megöleljem, de el is
akartam futni, hogy úgy tegyek, mintha mindez meg sem
történt volna. Truda kézen fogott, és húzni kezdett az ágy
felé.
– Mateusz, te ezt nem érted – mondta éppen Roman, és
nem a kín, hanem a bosszúság torzította el az arcvonásait.
– Vissza kell mennem, az egységem még ott van. Az
erkélyen is maradtak páran. Nem láttam, merre mentek.
Meg kell néznem, hátha megtalálom Piotrt.
 – Mondtam már. Piotr halott! Sokkot kaptál, és zavart
vagy. Semmi keresnivalód most az utcán – förmedt rá
Mateusz.
Fel sem tűnt nekem, hogy hangot adtam ki, amíg
Mateusz és Roman ránk nem nézett. Láttam, hogy
Mateusz elkomorodik, eleresztette Romant, és bűnbánó
arccal odalépett hozzám.
– Sajnálom – bökte ki. – Bocsáss meg, nem tudtam, hol
vagytok. Volt egy robbanás, és…
– Tényleg meghalt? – suttogta Truda.
– Sajnálom – mondta Mateusz ismét, és magához vont,
jó szorosan, aztán Trudát is odahúzta, és már hárman
öleltük egymást. – Úgy sajnálom.
– Nem hallottam repülőgépeket – suttogtam bénultan. –
Gránát volt?
– Nem. Az AK elfogott egy tankot. Úgy tűnik, a németek
teletömték robbanószerrel. Sajnálom – suttogta ismét
Mateusz, és eleresztette Trudát, hogy a keze közé fogja az
arcomat. Belenézett a szemembe. – Idehallgass, Emilia.
Muszáj beszélned Romannal. Szörnyű sokkot kapott,
orvos kell neki, de mivel nem kritikus az állapota,
beletelhet még egy kis időbe, amíg ellátják. Maradásra
kell bírnod. Nincs eszénél, és én képtelen vagyok szót
érteni vele.
Roman ezalatt egy nővérrel vitatkozott – a sebesülése
körül rettenetes, gyulladt szürkésvörös volt a bőr, az arca
épen maradt része a bosszúságtól és a haragtól lángolt.
Elfacsarodott a szívem, mert tudtam, hogy bármit teszek
is, nem változtathatok az elhatározásán, és most először
szavakat is társítottam az iránta való mély érzéseimhez.
Szeretem, és nem számít, hogy sosem mondtam el neki.
Úgyis el fogom veszíteni.
 30
Roman

TELJES MÉRTÉKBEN ELVESZÍTETTEM a belső

egyensúlyomat, és fogalmam sem volt, hogy fogom
visszanyerni. Zavart voltam, de továbbra sem tágítottam
attól, hogy lelépek a pincekórházból. Meg kellett néznem,
mi maradt az egységemből, és fegyvert kellett szereznem,
hogy bosszút álljak.
A robbanás iszonyata csak az egyik dolog, ott volt Piotr
is – még egy ember, akit megkedveltem, majd
elveszítettem az átkozott háború és a németek esztelen
kegyetlensége miatt. Piotr elveszítése átbillentett egy
láthatatlan küszöbön, és olyan nyers düh kerített a
hatalmába, ahonnan már nem volt visszatérés.
Elżbieta sokáig a mentsváram volt, mindig
megnyugtatott ismeretségünk két esztendeje alatt, de
amikor most megláttam közeledni, legszívesebben
félrelöktem volna az utamból: csak egy újabb akadályt
jelentett köztem és a harcom között.
Megtorpanásra késztetett a gondolat. Haragom
megrémítette és bántotta az első találkozásunkkor, és
akkor megfogadtam magamban, hogy ez nem fordulhat
elő még egyszer.
– Kérlek, maradj – bökte ki, ahogy mellém lépett. –
Kérlek. Aggódom érted. Odakint nem biztonságos.
 – Pontosan ezért kell kimennem – feleltem
gyámoltalanul. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne
érződjék a hangomon a düh. Nem rá haragszol. Ne rajta
töltsd ki. Ne ijeszd meg. Jobbat érdemel.
– Te sem tagadhatod, hogy ez egy vesztes csata. –
Elcsuklott a hangja, és könnyek csillogtak a nagy, zöld
szemében. Esedezett, nem csupán a szavaival, de a
kezével is, ahogy puha tenyerét csupasz mellkasom
sértetlen részén nyugtatta, a balja pont a szívem fölött
volt.
– Te nem láttad – mondtam ingerülten. – Nem láttad,
mit műveltek odakint az utcán. A bácsikád halott,
Elżbieta! Meghalt!
– Tudom. Egyelőre nem bírok erre gondolni, de később
majd fogok. Most egyedül az jár a fejemben, hogy nem
akarlak téged is elveszíteni. Érted ezt?
– Értem, de…
– Akkor maradj. Csak amíg megvizsgál egy orvos. –
Felemelte a balját, és óvatosan megérintette vele az
arcom ép részét, a tekintete telve volt szomorúsággal. –
Nagyon csúnya a seb, Roman. Iszonyú fájdalmaid
lehetnek. Kérlek, hagyd, hogy segítsenek rajtad.
– Nem lehet – feleltem a fejemet rázva. – Rendbe jövök.
Én mondom.
Elszontyolodott, pedig úgy vágytam rá, hogy lássam az
arcán azt a helyeslést, büszkeséget és csodálatot, amivel
azelőtt nézett rám. A másik kezéért nyúltam, és finoman
levettem a vállamról. Azelőtt is volt már részem testi
kínokban, de most olyan érzés volt, mintha a nyakamon,
a karomon, de még az arcom oldalsó részén is
folyamatosan lángolna a bőr. Őrjítő volt, de nem
hagyhattam, hogy ez megakadályozzon.
Nem állhattam le. Nem, amíg Lengyelország szabad
nem lesz.
Már éppen fel akartam kelni a hordágyról, amikor
Elżbieta hirtelen rácsapott a nyakamon lévő égési seb
szélére. Felüvöltöttem fájdalmamban, ő meg visszalökött
a hordágyra. Elhúzta a kezét a sebről, a vállamra tette, és
az arcomba nézett. Vadság lobogott a szemében, olyan
harag és elszántság tüzelte, amilyet még nem láttam nála.
– Nem mész sehová, amíg meg nem hallgattál, a fene
essen beléd – sziszegte. – Idővel majd újra harcolhatsz, de
most pihenned kell, és várnod, amíg meg nem vizsgál egy
orvos. Holtan nem érhetsz el semmit.
– Nem érted – horgadtam fel, és leráztam a kezét a
vállamról, immár közel sem olyan szelíden, mint az
előbb. Könyörtelen volt hozzám, és noha egy részem
csodálta őt ezért, azt is tudtam, hogy nem érti a
haragomat, sem azt, hogy nincs vesztegetni való időm.
Hogy is érthette volna? – Meggyilkolták a családomat…
– Én is elveszítettem az enyéimet.
Képtelen voltam leplezni az indulatomat. Világos volt,
hogy nagyon friss a vesztesége, de nem volt az enyémhez
mérhető. Elhúztam a lábamat Kard mellől, aki továbbra is
úgy sírt a hordágy másik végében, mint egy kisgyerek, és
készültem, hogy felálljak.
– Tudom, hogy Piotrral közel álltatok egymáshoz…
– Nem. Én az igazi családomra gondoltam. – Elżbieta
mélyet sóhajtott, és boldogtalan arccal nézett rám. –
Tudod, hogy nem mondtam el neked mindent. – Hirtelen
minden harci kedvem elpárolgott. Visszaereszkedtem a
hordágyra, és az arcomra kiülő és a szívemet is átjáró
fájdalom közepette végre-valahára elhallgattam. –
A valódi nevem Emilia Śląska. A szemem láttára végezték
ki az apámat röviddel a megszállás után. A bátyámat is
kivégezték, mert zsidóknak segített. Ezért élek hamis
személyazonossággal, hátha még keresnek a bátyám
miatt. A barátnője, aki a legjobb barátnőm volt,
menekülni kényszerült, azóta feltehetően Angliában van.
Anyám belehalt a szülésbe. – Megremegett a hangja, és
megkeményedett a tekintete. – Senkim sincs már, Roman,
csak Truda és Mateusz. Nem te vagy az egyetlen ember
Lengyelországban, aki minden szerettét elveszítette.
Magamba roskadtam. Megbénított a döbbenet. Képtelen
voltam elszakítani róla a tekintetem: sírni tudtam volna,
olyan átható fájdalmat láttam a szemében. Azért mondta
el, hogy sokkoljon: egy végső, kétségbeesett próbálkozás
volt ez a részéről, hogy maradásra bírjon. Egyetlen
pillanatig be is vált a taktika. Kész lettem volna feledni a
háborút, hogy magamhoz öleljem, és minden további
fájdalomtól megóvjam.
– Miért nem mondtad el?
– Akartam, de Truda a vesédbe látott – felelte
szomorkás mosollyal. – Tudta, hogy majd rohansz vissza
az ellenállókhoz. Attól tartott, hogy ha tudod, egy
vallatáskor esetleg elmondanád.
– Sose tenném meg – suttogtam a szemébe nézve. –
Előbb halnék meg, mint hogy téged eláruljalak.
– A legjobb barátom vagy, Roman – mondta halkan, és
az ajkába harapva tétova pillantást vetett rám. – Ha a
jövőre gondolok, a saját jövőmre, téged látlak. Érted ezt?
– Ha nem harcolsz, nincs jövő.
– Hagynád, hogy én is együtt harcoljak a többiekkel?
A puszta gondolattól is elfogott a pánik. Szívós, erős
lány volt, mégis képtelen lettem volna elviselni, hogy
látnia kellene mindazt, amit a harcok során
megtapasztaltam.
– Dehogy!
– Azért ellenzed, hogy fegyvert ragadjak, mert fontos
vagyok neked. Hogyhogy nem érted, hogy én ugyanígy
érzek irántad? – Csüggedten sóhajtott, majd felcsattant: –
Te ostoba! Hát nem érted, hogy többet érzek irántad
puszta barátságnál?
Elakadt a lélegzetem. Mintha akarata ellenére törtek
volna fel belőle a szavak.
– Ne mondd ki! Jobb, ha nem mondod ki, mert ha már
nem leszek…
– Szeretlek – vágott a szavamba, és izzott a tekintete. –
Ne merészelj nekem ilyeneket mondani, hogy ha már
nem leszel. Muszáj, hogy túléld, miattam muszáj.
Megfogtam a kezét, és az arcom ép feléhez emeltem.
Repesett a lelkem a szavaitól, de elkeserített a gondolat,
hogy össze kell törnöm a szívét.
– Én is szeretlek – mondtam. Talán mindvégig tudtam,
már az első naptól, amikor képtelen voltam elszakadni
ama bizonyos hátsó szobától az ifjúsági központban.
 Ekkor Trudát és Mateuszt pillantottam meg Elżbieta
válla mögött. Könnyeztek, összedugták a fejüket, és
egymást vigasztalták, tervezgették, hogy mi legyen. Egy
másik világban Elżbietával mi is hasonló köteléken
osztoztunk vagy osztozhattunk volna.
– A háború után együtt lehetnénk – suttogta. – Családot
alapíthatnánk, lehetne saját otthonunk. Te tanulhatnál,
hogy ügyvéd legyél, mint az apád. Én festenék, vezetném
a háztartást, és nevelném a gyerekeinket. Nagy család
lennénk, sosem lenne csend otthon, nem lenne egy perc
nyugalom sem, de nem bánnánk. A lárma arra
emlékeztetne minket, hogy élünk. Arra emlékeztetne,
hogy túléltük a háborút. El tudod ezt képzelni?
– El – suttogtam. Annyira vágytam az általa festett
jövőre, hogy belegondolnom is fájt, merthogy rám nem ez
várt, és bármennyire szerettem volna, hogy másként
legyenek a dolgok, a valóság talaján kellett maradnom.
A Vörös Hadsereg a Visztula partján vesztegelt, és
mindinkább világossá vált, hogy nem áll szándékukban
közelebb jönni. A felkelésünknek befellegzett. Nem lesz jó
befejezése a történetnek Elżbieta és az én számomra,
mert a hazánk számára sem fog jól végződni.
– Maradj – mondta. – Maradj a kedvemért.
– Bárcsak maradhatnék – feleltem elcsukló hangon. –
Elżbieta, Emilia, bárcsak tehetném.
Felültem, és ezúttal nem próbált megállítani. Helyette
az ölébe ejtette a kezét, és előrebukott a feje, mintha a
csalódás nehezítette volna el.
– Elżbieta – suttogtam, a fájdalmas tekintetétől
letaglózva. A kezem közé fogtam az arcát, ez volt az eddigi
legmeghittebb érintés köztünk, mégis végtelenül
természetesnek hatott. Lassan felnézett rám.
– Nagyon féltelek.
– Ne félts.
– Csak áltatod magad, ha azt képzeled, hogy túlélheted
azt ott kint. Súlyosan megsérültél… nem vigyázol
magadra – mondta élesen, aztán fájdalmas suttogássá
szelídült a hangja: – Nem vigyázol eléggé a szívemre,
Roman.
Odahajoltam hozzá, és finoman az ajkához érintettem
az ajkamat. Sosem csókolóztam még, és az egyik kellemes
beszélgetésünk során Sara lakásában, amikor
lábadoztam, Elżbieta megvallotta nekem, hogy ő sem
csókolt még senkit. Első csókunk mindössze egy pillanatig
tartott, de olyan tüzet gyújtott bennem, ami a végsőkig
erőt fog nekem adni.
– Ha csakugyan nem maradsz, akkor meg kell ígérned,
hogy úgy fogod őrizni az életedet, mintha az enyémre
vigyáznál – mondta Emilia, és végtelen gyöngédséggel
ismét megérintette a nyakamat a sérülés közelében.
A kezére tettem a kezemet. – Ígérd meg! Úgy fogsz
vigyázni az életedre, ahogy énrám vigyáznál.
Épp csak egy pillanatig tétováztam. Ahogy a szemébe
néztem, úgy éreztem, képtelen lennék nemet mondani
neki, még ha lehetetlent kér is.
– Ígérem. Úgy fogok magamra vigyázni, ahogy terád
vigyáznék.
Bólintott. Könnyben úszott a szeme.
 – Kérlek, Roman, ne menj. Kérlek.
Még egyszer lágyan megcsókoltam, aztán elmentem.
Otthagytam őt könnyek között a pincekórházban, és nem
törődtem sem a szülei, sem az orvosi személyzet
tiltakozásával.
 31
Emilia

ANNYIT SÍRTAM AZNAP ÉJJEL, hogy ébredéskor csúnyán be

volt dagadva a szemem. Véres volt a torkom, mintha
kiabáltam volna álmomban. A konyhába lépve Trudát és
Mateuszt már ott találtam felöltözve, szótlanul ültek az
asztalnál, egy-egy csésze teát dajkálva. Ők is
elcsigázottnak tűntek.
Azóta sem beszéltünk Piotr haláláról, mindenki a saját
gyászának börtönébe zárkózott. Ha hangot adunk neki,
akkor talán még jobban fájt volna, és féltem a
beszélgetéstől, amely azt követően várt volna ránk –
annak a megvitatása, hogy mitévők legyünk ezután.
De amikor ránk virradt a Piotr elveszítése utáni első
nap reggele, már nem halogathattuk tovább a
beszélgetést. Mateusz felállt, és szótlanul készített nekem
egy csésze teát. Odaültem hozzájuk az asztalhoz.
– El tudunk még menni a városból? – kérdeztem kásás
hangon. Érzelmek széles skáláját éltem meg a háború
alatt, köztük néhány kellemeset is, de ilyen
reményvesztettséget még sosem éreztem. Piotr bácsit
elveszítettük, Roman öngyilkos küldetésre vállalkozott, a
város pedig kezdett körénk zárulni.
– Félek, hogy ez nem ennyire egyszerű – felelte Truda. –
Piotr szervezett ugyan egy biztonságos útvonalat, de
fogalmunk sincs a részletekről.
Mateuszra néztem.
– Éppen készült volna elmondani nektek…
– Felindult volt… tele lelkesedéssel – mondta Mateusz
elcsukló hangon. – Készült, hogy meggyőzze Romant, ő is
tartson velünk. Úgy érezte, cserben hagyott titeket.
Kárpótolni akart… tenni valamit Romanért is.
– Nem tudom elhinni, hogy elment.
– Ahogy mi sem – sóhajtott Truda, fáradtan dörgölve a
homlokát. – És ez elvezet minket a másik problémánkhoz,
Emilia. Piotr azt mondta Mateusznak, hogy a kísérők és a
járművek, amiket megszervezett nekünk, minden kéznél
lévő vagyonát elviszik, és elképzelésünk sincs ennek a
pénznek a hollétéről. Az éjjel átkutattam a szobáját, sőt
még a pincét is. Csak néhány száz złotynk van, és úgy
sejtjük, hogy több tízezerre lenne szükség.
– Vagyis csapdába estünk?
– Úgy hallottam, hogy a németek beszüntették a
mészárlást Wolában – mondta tétován Mateusz. – Most
már rabokat gyűjtenek, nem pedig… – Elhallgatott, majd a
torkát köszörülte. – Csak azt akarom mondani, hogy nem
lesz… Mármint feltehetőleg…
– Amikor elesik ez a körzet is, és elkerülhetetlen, hogy
ne így legyen, megadjuk magunkat, és reméljük a
legjobbakat – vágott a szavába Truda.
Komótosan bólogatva emésztettem a hírt.
– És addig?
– Amíg van élelmünk és vizünk, itt maradunk.
Heteken belül teljesen kimerült a város
élelmiszerkészlete, és tízezrek haltak volna éhen, ha az
AK nem foglal el egy serfőzdét a Ceglana utcában.
Naponta osztogatták az árpával teli zsákokat környékbeli
háztömbökben lakó civileknek, akik a kávédarálójukon
őrölték meg az árpát, hogy aztán megfőzzék. Az így
készült híg katyvasz később a pluj-zupa, azaz köpetleves
nevet kapta.
Mi szerencsések voltunk. Amikor Truda átkutatta Piotr
szobáját a pénzért, egy babkonzervet és tejport
tartalmazó rejtett készletet talált az ágya alatt. Egyedül
Sarával osztottuk meg a zsákmányt, aki néhány naponta
benézett hozzánk ennivalóért, s hogy egy kicsit
megpihenjen. Amikor első ízben jött, együtt sirattuk
Piotrt, de sírtunk Romanért is.
– Láttad őt azóta? – kérdeztem, mire bólintott.
– Bejött hozzám, hogy kitisztíttassa a sebét.
– Elfertőződött?
– Nem vészes. De csúnya heg marad utána.
– Ha túléli.
Nagyot sóhajtott, és bólintott.
– Ha túléli.
Minden áldott nap a helyzetünk nyomorúsága és a
végtelen unalom között ingadoztam. Olvasni képtelen
voltam, és amúgy is az összes fellelhető könyvet
elolvastam már.
Az elkeseredettségemből fogant a terv. Fogtam a
ceruzáimat meg a rajzszenet, és eltávolítottam a
faliszőttest. Eltologattam a bútort, hogy legyen egy
teljesen csupasz falam, és ez lett aztán a vásznam.
Odaültem az ablakhoz, és az utcát fürkészve figyeltem az
apró részleteket, amelyek meghatározták azokat a
napokat az óvárosban. Az idős hölgyet, aki az
ablakpárkányára rögzített kötélre akasztotta ki a mosott
ruhát. Az ablakkertet, ahol egy fiatal édesanya
gyógynövényeket és virágokat nevelt tavaly nyáron. Egy
elhagyatott lakás ablakát, amely már a Varsóba
érkezésemkor is be volt törve. Meg a szép, díszes
épületeket – a jobbára a tizenkettedik században épült
otthonok takaros sorait, évszázadok viszontagságainak
túlélőit.
Odalent az utcán a szülők mindent megtettek a
gyerekeikért. Koros lakók üldögéltek a házak küszöbén, és
az összes arra járónak elmondták, hogy a város kitart, s
hogy annyi mindent átvészelt már Lengyelország a
történelme során, ezt is túl fogja élni. Az AK harcosai
toprongyos uniformisban jártak-keltek, és mind
kimerültebben, de továbbra is ott voltak, és állták a sarat.
Lerajzoltam az egészet. Napi több órát töltöttem a
falfestményemmel, mígnem már fájtak az ujjaim, vagy a
derekam sajdult meg. Minden reggel ceruzát ragadtam, és
folytattam a munkát. Muszáj volt – belső kényszer hajtott,
hogy minden kis részletet megörökítsek, amit lehet, amíg
még lehet.
Láttam a tetőről, hogy egyes városrészek lángokban
állnak, és nem szabadulhattam az érzéstől, hogy egy
város végnapjai bontakoznak ki előttem. Ki tudja, hányan
fogjuk túlélni ezt a háborút? Ki tudja, hányan éljük túl a
felkelést?
Az emberek számítottak, meg a városunk, és én
mindent meg akartam örökíteni – még ha az épület végül
elpusztult is.
A felkelés gyötrelmes hetei bizonyságul szolgáltak arra,
hogy a művészet nem minden esetben szól a nézőnek.
Olykor az alkotás megváltás lehet a művész számára.

A nyár őszbe csavarodott, és már nem működtek a

csapok. A csatornához jártunk ki vécére, és esővízen
éltünk, de mintha még az Úr is úgy határozott volna, hogy
véget vet a felkelésnek, ugyanis napok óta nem esett.
Fogyóban volt az árpa a serfőzdében, és a környező
háztömbök lakói is mind nyugtalanabbá váltak. S ami
még ennél is rosszabb volt, az AK kifogyott a munícióból.
Haldoklott a város.
A katonák házról házra járva figyelmeztették az
embereket, hogy már megszövegezték a kapitulációs
egyezményt.
– Az egyezmény értelmében kiürítik Varsót –
tájékoztatott minket egy katona. – Sajnálom, de menniük
kell, különben ők fogják elvinni magukat. De egyet se
féljenek, az egyezmény azt is kimondja, hogy civil
lakosoknak nem eshet bántódásuk.
– De hová visznek minket? – kérdezte Truda.
– Először egy pruszkówi tranzittáborba. Reggelre
csomagoljanak össze, és a felszólításukra menjenek ki az
utcára.
Aznap késő délután kopogtattak nálunk, és Sara állt az
ajtóban. Megviselték az elmúlt hetek. Láthatóan kimerült
volt, de én elsősorban a kezére figyeltem fel. A keze és a
karja is szurtos volt, körmei piszoktól feketélltek. Rögtön
felébredt a kíváncsiságom, de észrevette a pillantásomat,
és megrázta a fejét.
– Csak pár dologért jöttem – mondta. – És el akartam
köszönni.
– Holnap amúgy is megadjuk magunkat – jegyezte meg
Mateusz. – Miért nem várod meg itt? És gyere velünk.
– Nem, a betegek számítanak rám a kórházban, az
apácák mellett van a helyem. Aggasztja őket a megadás,
és azt hiszem, meg tudom nyugtatni őket. – Megölelte
Trudát és Mateuszt, majd hozzám fordult, hogy engem is
magához szorítson. – Büszke vagyok rád, Elżbieta.
– Mindjárt elbőgöm magam – hebegtem.
Akkor ismét megölelt.
– Láttad őt? – tettem fel még utoljára a kérdést.
– Egy ideje nem.
– Vigyázz magadra – mondtam, és kipislogtam a
könnyeket a szememből.
– Ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, akárhová vet
is a sors, haza fogok jönni Varsóba. Befejezetlen dolgom
van itt.
– Keresni foglak – ígértem, azzal már ott sem volt.
Másnap hajnali négy órakor harsogó megafonokkal
érkeztek meg a németek az utcánkba, és kihirdették, hogy
kilenc órára mindannyian álljunk készen az evakuálásra.
Tökéletesen éber voltam, már rég becsomagoltam egy
kisebb táskányi ruhát az előttünk álló utazásra. Most a
falfestményem előtt ültem a padlón, és igyekeztem az
emlékezetembe vésni minden apró részletét.
Amikor már éppen indulnunk kellett, felkaptam a
ceruzáimat, odaszaladtam a falhoz, és két utolsó figurával
egészítettem ki a képet. Egy hullámos szőke hajú, zöld
szemű lánnyal, aki szerelmesen nézett egy csokoládészín
hajú fiú mogyoróbarna szemébe… A fiú a cserkészek
egyenruháját viselte.
 32
Roman

ELKERÜLHETETLEN VOLT A VERESÉG, de ettől nem lett

kevésbé fájó. Figyelembe véve, hogy legfeljebb
háromnapos harcra készültünk, ami végül hatvanhárom
napra duzzadt, büszke kudarc volt a miénk, ám végül
elbuktunk. Több tízezer harcosunkat veszítettük el, és
ezerszámra akadtak köztük a Szürke Seregekben harcoló
gyerekek. Mire a hatvanharmadik napon megérkezett a
parancs a visszavonulásra, az egységemből már csak
Kard és én maradtunk.
Olyasmiket láttam és tettem abban a hatvanhárom
napban, amire nem lehettem felkészülve, mégis, amikor
hivatalossá vált a kapituláció, és megadtuk magunkat a
németeknek, egy merőben ismeretlen, feltérképezetlen
terepen találtam magam. Immár hadifogoly voltam.
Ahogy a németek felügyelete mellett átkeltünk a
városon, láttam az erre meg arra menetelő civileket a
diadalittas és olykor gúnyos német katonáktól közrefogva.
Nem bírtam a civilekre nézni. Mindent megtettünk, ami
tellett tőlünk, végül mégis cserben hagytuk őket.
Ugyanilyen erősen igyekeztem nem tudomást venni a
városban végbevitt pusztításról. Tucatszám haladtunk el
épületek mellett, melyekből csak füstölgő romok
maradtak, más épületek még lángokban álltak.
Megtorlásképpen azért, mert lázadni merészeltünk,
otthonaink, könyvtáraink, műemlékeink és az
infrastruktúránk is porrá és hamuvá lesz. Nem érték be
azzal, hogy elhurcolták az embereket, és elvették tőlünk
az otthonunkat, mindent elvettek, ami a kultúránkból
még megmaradt. Lesújtó volt, de úgy próbáltam jobb
kedvre derülni, hogy nem az elveszített dolgokra
gondoltam, hanem mindarra, amit véghezvittem.
Az esélyekre rácáfolva életben maradtam, és ezt Emilia
Śląskáért tettem. Megtanultam elnyomni magamban az
ösztönt, hogy gondolkodás nélkül belevessem magam
minden csatába. Megtanultam egy pillanatra megállni, és
feltenni magamnak a kérdést: Hogy tudnám okosan
csinálni? Hogyan őrizhetném meg a neki tett ígéretemhez
híven az életemet úgy, mintha őrá vigyáznék?
Ennek az apró, szemléletbeli különbségnek és nem
kevés szerencsének köszönhetően sikerült kihúznom a
felkelés végéig.

A robbanás óta eltelt hetek alatt több enyhe fertőzést is

leküzdöttem, bár alig jutottam ennivalóhoz, vízhez pedig
szinte egyáltalán nem. Az arcom förtelmesen festett –
borzalmas lesz a hegesedés –, de a fájdalom fokozatosan
alábbhagyott.
Kardnak már nem volt ilyen szerencséje. Fényes,
rózsaszín bőr nőtte be a lábsebét, de alatta láthatóan
deformálódott a csont, és állandó fájdalmak kínozták.
Megtanulta, hogyan terhelheti, emiatt látványosan
bicegett. Egy német katona hullájáról leszedtem neki egy
pár csizmát meg egy vastag gyapjúzoknit, de az a
kellemetlen érzésem volt, hogy ha egyszer rendes orvosi
ellátáshoz jutunk, alighanem amputálni kell majd a
lábfejét, ha valaha is fájdalommentes életet akar élni.
Meglehet, kevésbé éreztem volna együtt Karddal, ha a
tankba rejtett bomba felrobbanását követő hetek során
nem derül fény a titkára. Kacper Kamiński volt az igazi
neve, és valójában nem húszéves volt, ahogy akkor
mondta, amikor beállt közénk, hanem alig múlt tizenöt.
– Miért hazudtál? – kérdeztem. – Anélkül is szolgálhattál
volna.
A tizenöt éves szürke seregesek a hadiiskolában
szolgáltak, kisebb szabotázsakciókat és felderítést
végeztek, a harcokban nem vettek olyan aktívan részt,
mint idősebb társaik.
– Arról ábrándoztam, hogy hős leszek, és a magasságom
miatt mindenki idősebbnek hitt – felelte, és vihogott. –
Mázlistának éreztem magam, hogy felnőttnek is beillenék,
és kihasználtam a helyzetet.
– És a szüleid?
– Nekik azt mondtam, hogy felcsaptam cserkésznek.
Nem szóltam, hogy erőszakos megmozdulásra készülünk
– tette hozzá töredelmesen. – Żoliborzban laktunk. Nem
láttam őket a felkelés éjszakája óta, és nem is hallottam
felőlük. Valószínűleg halottnak hisznek. Talán meghaltak.
Ezután már kénytelen voltam felkarolni. S ahogy
hadifoglyokként meneteltünk ismeretlen célunk felé,
megértettem, hogy most kezdődik majd csak a
küldetésem.
 Egy teljes napig masíroztunk, hogy elérjük a
tranzittábort. Aznap éjjel enni kaptunk – zavaros
húslevest, amelyben zöldségfoszlányok úszkáltak –, aztán
betereltek egy terembe, és a padlón kellett hálnunk
takaró nélkül. Ez okozott némi fennakadást.
– A kapitulációs megállapodásban az áll, hogy betartják
a genfi egyezményt – jegyezte meg valaki. – A német
katonákéval megegyező minőségű és mennyiségű étel
járna nekünk. És biztonságos, kényelmes elszállásolás.
– Te szeretnél panaszt tenni, hogy késnek a kaviár
felszolgálásával, vagy szóljak nekik én? – jegyeztem meg
szarkasztikusan.
– Megilletne minket a méltányos bánásmód! Lehet, hogy
ellenségek vagyunk, de emberek is.
Ezután már nem is figyeltem rájuk, csak ingerülten
átfordultam a másik oldalamra, és próbáltam aludni.
Mellettem Kacper megszólalt:
– Te láttál igazi harcot a gettóban. Emlékszem, Tű
mondta.
– Igen.
– Zsidó vagy?
– Ez bonyolult – feleltem erőtlenül, túl fáradt voltam
ahhoz, hogy elmagyarázzam.
– Hallottam, hogy kemény volt a gettóban.
– A kemény meg sem közelíti a valóságot.
– Rosszabb volt, mint a városi felkelés?
– Az egy másfajta pokol volt.
– Szerinted megölnek minket?
– Ha ez lenne a cél, már megtették volna. Dolgoztatni
fognak. – Ezt magam sem hittem el mindazok után,
amiket láttam, de emlékeztem rá, hogy Samuel szájából
hallva ugyanezek a szavak egyszer megnyugvást hoztak
nekem. Nem sokat tehettem a kölyökért azonkívül, hogy
reményt nyújtok neki, még ha az hamis is.
– Ha holnap megint gyalogolnunk kell, szerintem nem
fogom bírni.
Feltűnt, hogy a menetelésünk utolsó órájában majd
minden lépésnél megtántorodott.
– Majd segítek, ahogy tudok – mondtam, de akármilyen
fáradt voltam is, képtelen voltam aludni, mert aggasztott
az ígéretem. Fájó tapasztalatból tudtam, mennyire
veszélyes azt feltételezni, hogy a németeknek
bármelyikünkön is megesik majd a szíve, és csak
reméltem, hogy elég gyorsan forog majd az agyam, és
valóban tudok segíteni Kacpernek.
Amikor közvetlenül ébredés után egy közeli
vasútállomásra vezényeltek minket, éreztem Kacperen,
hogy megkönnyebbült, de én nem osztoztam vele ebben.
Zsigeri rettegéssel töltött el a zárt tehervagonok látványa,
és egész testemben remegtem, miközben a sorunkra
vártunk, hogy felszálljunk.
– Roman? – noszogatott Kacper, amikor előrébb
hömpölygött a sor, de én nem mozdultam.
– Nem bírok felszállni oda – suttogtam. Képek ködlöttek
fel előttem. Ahogy Samuel felmászik a vagonba, majd
anyámat is felsegíti. Két oldalról megfogják Dawidek
kezét. A Treblinka felé kanyargó vonat, a takaros peron a
zenekarral meg az üdvözlő jelzésekkel – és mindez
csupán a halál mezejét elfedő színjáték.
Valaki durván hátba lökött, elbotlottam, és a vagon
szélében kapaszkodtam meg. Ingerülten néztem hátra
Kacperre.
– Rajta, katona – mondta virtuskodva, de csak
megjátszotta, a tekintetéből rettegést olvastam ki. – Nem
azért jutottál el idáig, hogy most feladd.
Átfutott a fejemen, hogy ha megtagadom a felszállást,
akkor alighanem agyonlőnek, és akkor ez a kölyök
magára marad. Ezzel ő is éppúgy tisztában volt, mint én,
azért félt annyira.
Sóhajtottam, és felkapaszkodtam a vagonba, aztán
megfordultam, hogy őt is felsegítsem.
 33
Emilia
1945 márciusa

– ÁTLÉPTÉK A VÁROSHATÁRT a szovjet csapatok –

jelentette be Mateusz, és letett a konyhaasztalra egy kosár
zöldséget, amit a łódźi piacon szerzett be. Éppen a
reggelihez használt edényeket mosogattam, és
megdermedtem a bejelentés hallatán, megállt a kezem a
szappanos vízben. A hátam mögött Truda kötőtűi is
lassabban csattogtak az asztalnál, aztán egészen
elhallgattak.
Miután kitereltek minket Varsóból, csatlakoztunk a több
tízezer varsói civil lakoshoz, akik egy pruszkówi
tranzittáborban zsúfolódtak össze igen szűkös
körülmények között, és két irgalmatlanul hosszú héten át
vesztegeltünk ott, hasztalan keresve Sarát és Romant.
Végül kiderítettük, hogy Romant feltehetően valamelyik
fogolytáborba szállították, ám Sara sorsát továbbra is
homály fedte. Hallottunk történeteket, hogy a civilek egy
részét elengedték vidékre, azzal a szigorú megkötéssel,
hogy nem térnek vissza Varsóba, másokat Németországba
küldtek kényszermunkára, megint másokat koncentrációs
táborokba vittek.
A tizenötödik tábori napunkon végre odarendelték
Mateuszt megbeszélésre egy német adminisztrátorhoz,
hogy megvitassák a további sorsunkat. Egyetlen złoty
nélkül távozott a beszélgetésről, viszont sikerült kijárnia,
hogy elengedjenek minket vidékre.
Másnap bemutattuk a papírjainkat a kapunál, és a
következő három napon összesen százhúsz kilométert
gyalogoltunk Łódź peremkerületéig. Piotr bácsi lakását
időközben birtokba vette egy német parancsnok a
nejével, így Mateusz elvitt minket Piotr gyárába.
A hodályszerű épület távolról sem volt otthonosnak
nevezhető, mindenesetre az elülső irodát jelöltük ki
átmeneti szállásunknak. Mateusz eladogatta a gyárban
hátrahagyott apró-cseprő tárgyakat, hogy beszerezhessük
a legszükségesebbeket, többek között matracokat és
takarókat meg tűzifát, a maradék pénzt pedig beosztással
ennivalóra költöttük. Így vészeltünk át egy rendkívül
kellemetlen telet, de legalább életben voltunk.
És most jött ez a hír. Bizonyos szempontból egész végig
erre vártunk, más tekintetben éppen ettől rettegtünk.
– Kint vannak az utcán a lengyel lobogók – folytatta
Mateusz. – Néhányan ünnepelnek.
Egy ideje már tudtunk az orosz seregek közeledéséről,
benne volt a változás a levegőben. Akkor kezdődött,
amikor novemberben megjelentek a gyárban a németek,
és minden mozdítható holmit rekviráltak, és vonatokra
rakodtak, hogy elszállítsák Németországba. Aztán január
elején úgy iszkoltak el a városból a német katonák, mint a
patkányok egy süllyedő hajóról. Amint elért Mateuszhoz a
hír, hogy az utolsó német katona is elment, ő máris
rohant Piotr bácsi lakásához, amit kifosztva talált. Még az
ablakokat is kilopták a keretükből.
Még az előző héten hallottuk, hogy a Vörös Hadsereg
átvette az irányítást Varsó fölött, már amennyi maradt
belőle. A beszámolók szerint az egész város semmivé lett,
de nekem nehéz volt ezt elképzelnem, így elhinnem is.
A csontjaimban éreztem a bizonytalanságot. Lehet,
hogy egyesek ünnepeltek meg lengyel lobogókat
lengettek, de én tisztában voltam vele, hogy mások az
otthonukban bujkálnak, mert a szovjet csapatok
közeledése egyet jelent azzal, hogy még nem
szabadultunk fel. Nem volt világos, hogy a Vörös
Hadsereg megjelenése áldást vagy még több gyötrelmet
jelent-e majd számunkra.
Kihúztam a kezemet a vízből, és beletöröltem a
kötényembe. Truda sírt. Mateusz tartózkodó
arckifejezéssel figyelt bennünket.
– Bármi jön is ezután – mondta –, kibírjuk.
– Mit gondolsz, Mateusz, mennyit bírunk még elviselni?
– suttogta erőtlenül Truda.
– Isten csak annyi terhet ró ránk, amennyit
elszenvedhetünk – felelte Mateusz szelíden.
– Ezt mondd a zsidóknak – dünnyögtem.
– Félek – mondta Truda.
– Én is – mondtam.
– Idáig is megvoltunk valahogy – felelte Mateusz. –
A körülmények ellenére, mindannak dacára, amin
keresztülmentünk. Még mindig élünk, és még mindig
együtt vagyunk. Most a szovjeteken van a világ szeme.
Talán engedélyezik, hogy visszatérjen a száműzetésbe
vonult kormány, és megkezdődhet az újjáépítés.
– Ha ez lett volna a terv, akkor nem nézték volna végig
a Visztula partjáról, ahogy elbukik a felkelés – jegyezte
meg Truda a szemét törölgetve. Felszegte az állát, és vett
egy mély lélegzetet. – De igazad van. Sok mindenért
hálásnak kell lennünk, és duzzogással semmire sem
megyünk. Okosabbak biztosan nem leszünk tőle.
– Vissza kellene menni Varsóba – mondtam.
– Itt legalább van számunkra menedék. Valamicske
ellátmányhoz is hozzáférünk.
– Meg kell találnunk Sarát és Romant. Keresni fognak
minket, és tudom, hogy mindketten visszamennek
Varsóba.
– Emilia – korholt Truda, és az égre emelte a
tekintetét –, te leszel a vesztünk. Remélem, ezzel tisztában
vagy.
– Rettenetes, hogy így gondolod. – Haragos pillantást
vetettem rá.
– Truda úgy érti, hogy néha jobb megvárni, amíg
kibontakozik egy helyzet – mondta Mateusz. – Tegyük fel,
hogy sikerül meggyőznöd minket, és még ma elhagyjuk
Łódźt, hogy visszamenjünk Varsóba. Járművet is tudunk
szerezni. Az úton a bejövő szovjet sereggel szemben
kellene haladnunk. Egy olyan városba térnénk vissza,
amit a beszámolók szerint földig romboltak. És miért?
Hogy küzdés legyen újra menedéket találni? Meg ételt és
vizet? Az adott pillanatban van fedél a fejünk felett, van
ennivalónk és vizünk, működő csatornánk, és a tavasz
közeledtével egyre könnyebb lesz itt az élet.
– De ők a barátaink – ágáltam.
Truda vágott a szavamba:
– Ha rácáfoltak az esélyekre, és túlélték az elmúlt négy
hónapot, akkor biztosan kibírnak még néhány hetet, amíg
kiderül, hogy mire számíthatunk.
– Ha én lennék most elveszve…
– Ha te lennél elveszve, akkor más lenne a helyzet. De
itt vagy velünk biztonságban, és együtt vagyunk.
Sajnálom, Emilia, de Truda jól mondja. Ez most nem a
cselekvés ideje, várnunk kell, hogy lássuk, mi lesz.
Nagy bosszúságomra pontosan ezt tettük. Piotr bácsi
ürességtől kongó gyárában vesztegeltünk hírekre várva,
és látszólag minden egyes nap hosszabbra nyúlt az
előzőnél, miközben a szüleim valamiféle lehetetlen jelre
vártak, hogy már biztonságos visszatérni Varsóba.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy Varsó korántsem biztonságos
hely. Ez azonban nem jelentette azt, hogy örökre távol
kellene maradnunk onnan. Feltehetően Łódź sem volt
biztonságos, mióta jóformán valamennyi háztömböt a
Vörös Hadsereg uralt.
Hamarosan arról szóltak a híresztelések, hogy a szovjet
katonák éppúgy fosztogatják a lengyel javakat, ahogy
korábban a németek, aztán már verésekről és
bebörtönzésekről is hallani lehetett. Truda egy nap
szemlátomást zaklatottan jött meg a piacról.
– Nem megyek ki oda még egyszer egyedül – jelentette
ki harcosan, és rám emelte a tekintetét. – Emilia, te sem
mehetsz sehová egyedül, megértetted? Ki se tedd a
lábadat, ha Mateusz nincs veled.
– Mi dúlta fel ennyire a lelkedet, kedvesem? – ráncolta a
homlokát Mateusz. – Történt valami?
– Az asszony, akinél a tojást veszem, figyelmeztetett,
hogy ne mászkáljak egyedül. Azt mesélte, hogy néhány
háztömbnyire innét egy család három nemzedékét is
megtámadták, mióta januárban bejöttek a szovjetek –
bökte ki Truda lángba borult arccal.
– Megtámadták őket? Mármint megverték? –
kérdeztem. Nem egészen értettem, mitől ennyire
zaklatott, hiszen akkor már hetek óta hallottunk efféle
történeteket.
– Nem, nem megverték – felelte türelmetlenül, majd
motyogva folytatta: – Nőket támadtak meg, Emilia.
Állítólag van egy falu tőlünk keletre, ahol az összes nőt… –
Elhallgatott, amíg a helyénvaló szót kereste, végül
felsóhajtott, és tehetetlenül mondta: – …
megbecstelenítették. Még az időseket meg a lányokat is.
Ezek a katonák mások, mint a németek. Most új veszélyek
leselkednek az utcán miránk, nőkre.
– Eztán majd óvatosabbak leszünk – vágta rá Mateusz. –
Mindig el foglak kísérni, ha piacra kell menni.
– Nem lehet, hogy mégis jobb lenne visszatérni Varsóba,
ha Łódź most már alighanem veszélyesebb, mint az
otthonunk? – vetettem fel.
– Korai még, Emilia – sóhajtotta Truda, és ádáz
pillantást vetett rám.
– Csak egy kicsit tartsunk még ki – biztatott Mateusz.
Kénytelen voltam kitartani, azt azonban nem várhatták
el tőlem, hogy még türelmes is legyek.

Időnként úgy tűnt, mintha körém akarnának zárulni

hevenyészett otthonunk falai, az ilyen napokon Mateusz
elhívott magával a piacra ennivalót vásárolni. Ezekkel a
sétákkal terelte el a figyelmemet, valahányszor
civakodtunk Trudával. A tizenhetedik születésnapom is
ilyen nap volt. Kíváncsi voltam, vajon meglepnek-e a
születésnapomon a hírrel, hogy megyünk vissza Varsóba,
és csalódott voltam, és bosszús, amikor ez nem történt
meg.
– Már két hónapja! – kiáltottam. – Meddig várunk még?
– Tizenhét éves lettél! – csattant fel Truda. – Ideje
leszoknod a gyerekes viselkedésről. Mi mindent
elkövetünk…
– Menjünk ki a piacra – szólt közbe Mateusz, és Truda
máris elhallgatott. Karba fontam a kezem, és a
homlokomat ráncoltam Mateusz felé, mire ő
reményteljesen rám mosolygott. – Gyerünk, Emilia. Hozd
a holmidat. Veszünk a születésnapodra friss gyümölcsöt.
– Türelmesnek kell lenned – mondta aztán, már a piac
felé menet. Könnyű szél fújt. Örömmel vártam a tavaszt,
mert jobb piaci kínálatot jelentett, és azt, hogy újra
nyugodtan alhatom, mert nem fogok arra felriadni, hogy
átfagyott a lábam. Sikerült ugyan kihúznunk a telet a
gyárban, de a legcudarabb hidegben ez távolról sem volt
kellemes. – Tudom, hogy számos jó tulajdonságod
ellenére a türelem nem szerepel előkelő helyen a listán.
– Meg az sem, hogy befogjam a számat – mormogtam.
 – Ezt is tudom – nevetett. – Az a vicces a dologban, hogy
Trudának is ugyanez a problémája. Észrevetted már?
Felsóhajtottam.
– Igen. Tudok róla.
– Légy kicsit megbocsátóbb vele, Emilia. Szeretném, ha
belegondolnál a helyzetébe. Olyan önző tudsz lenni néha,
fejjel rohansz a falnak, ha esély kínálkozik rá, hogy ezzel
segíthetsz valakin, részben ezért is van annyi ősz
hajszálam. És Truda a másik ok. Nagyon megviselték őt az
elmúlt évek. Bátor és erős, de a felszín alatt neki is vérzik
ám a szíve. Már csak te meg én vagyunk neki, te mégis
folyton erősködsz, hogy tegyük kockára az életedet, és
közben elfelejted, hogy amikor ilyesmit kérsz tőle, akkor
élete legdrágább kincséről beszélsz.
Eddig örültem neki, hogy megyünk a piacra, ahol friss
levegőt szívhatok, és talán még el is beszélgethetek
valakivel, ez az észrevétel azonban annyira lelombozott,
hogy utunk utolsó szakaszát már néma csendben tettem
meg. Mateusz jókedvűen mutogatta az idény első almáit,
de tőlem csak egy bágyadt mosolyra futotta, jóllehet egész
télen át nélkülöznöm kellett a gyümölcsöt. Nekiállt
alkudozni a termelővel az árról, én meg közben Trudán
tűnődve nézegettem a terményeket.
Folyton egymásnak feszültünk, de szerettem Trudát, és
hálás voltam neki. Módot kellett találnom rá, hogy
kevésbé legyek teher a számára, és jobban kimutassam a
hálámat.
Nem tudom, hogyan veszítettem el Mateuszt. Nem
figyeltem oda, és rengetegen tolongtak a piacon,
kihasználva a derűsebb időjárást. Néhány perc múlva
észbe kaptam, hogy talán túl messzire elcsatangoltam,
megfordultam, és visszamentem az almás standhoz,
csakhogy Mateusz akkor már nem volt ott.
Egy darabig a tömeget fürkészve várakoztam, aztán
odaléptem az árushoz.
– Nem látta, merre ment az apám? Az a magas
szakállas, sapkában. Ő alkudott magával az előbb az
almára.
– Emlékszem. Azt mondta, ma van a születésnapod. Ez
valami átverés volt?
Elnevettem magam.
– Nem, tényleg ma van a születésnapom.
– Hát, ez esetben – nyújtott felém az árus egy fényes,
piros almát –, boldog születésnapot.
– Köszönöm! – feleltem vidáman. Beleharaptam, és
elöntötte a számat a friss, ropogós almaíz. – Jaj, de finom!
– Tudom – mondta az árus nevetgélve. – Arra ment.
Abba az irányba mutatott, amerről jöttem. Valóban
lehetségesnek tűnt, hogy az imént nem figyeltünk, és
elmentünk egymás mellett, ezért megköszöntem az
embernek, és visszaindultam ugyanarra. Ezúttal
figyelmesen nézelődtem, de a kijárathoz érve még mindig
sehol sem leltem Mateuszt.
Először éreztem magam valóban sebezhetőnek. Épp az
ilyen jellegű helyzeteket igyekeztünk elkerülni, miután
híre ment a városban a Vörös Hadsereg
kegyetlenkedéseinek. Fiatal nőként egyedül az utcán
számos veszélynek voltam kitéve.
 Más lehetőség híján végül visszaindultam a gyárba.

Mindig emlékezni fogok bizonyos részletekre arról a

napról. Szedtem a lábam, mert minél előbb meg akartam
találni Mateuszt, de nem futottam, hogy ne keltsek
feltűnést. Könnyű szél kerekedett, folyton az arcomba
meg a számba fújta a hajamat. Egy pékség mellett
elhaladva korogni kezdett a gyomrom az átható
kenyérillattól. Reméltem, hogy Mateusz még több almával
vár, habár még az elsőnek az íze is ott volt a számban.
Lapos sarkú, fűzős bőrcipő volt a lábamon, Sarától
kaptam még akkoriban, amikor az irodában dolgoztam.
Cserszínű volt a cipő, és kék zoknit vettem fel hozzá, ami
nem egészen passzolt, de a Varsóból elhozott ruháimmal
kellett beérnem. A bal nagylábujjam fölött volt egy
aprócska lyuk a kék zoknimon, amit már meg akartam
stoppolni egy ideje, csak sosem vettem hozzá a
fáradságot. Mindig halogattam az effajta teendőket,
amivel az őrületbe kergettem Trudát.
Szürke szoknyám egy kissé lötyögött rajtam. Járás
közben le-lecsúszott a derekamról, minduntalan vissza
kellett húzgálnom. Fehér blúzt viseltem a szürke,
csónaknyakú gyapjúkardigánom alatt. Szerettem azt a
kardigánt, pedig szúrt.
Valaki elkiáltotta magát a hátam mögött, és nem
értettem ugyan az orosz szavakat, de így is megijedtem.
Mateusz nem volt biztos benne, hogy milyen szabályok
érvényesek az iratokra a szovjetek hatalomátvétele óta:
hiába vártuk, hogy a vonatkozó irányelveket ismertető
plakátok megjelenjenek a falakon. Mivel a papírok hosszú
időn át élet-halál kérdést jelentettek, én továbbra is
vallásos áhítattal hordtam magamnál az enyémet. Most is
megmarkoltam a szoknyám zsebében lapuló
személyazonossági kártyámat, és a hang irányába
fordultam.
Három szovjet katona volt az – egy fiatal, huszonöt év
körüli, akit két másik fogott közre. A balján álló túlsúlyos
volt, rálógott a hasa az övére, vöröslött az arca, és
krumpliorra volt. A harmadik volt a legidősebb. Mind
borotvált képűek voltak.
Egyenesen felém tartottak. Dühösnek tűntek, de
olyasfajta harag tüzelte őket, amelyet nem tudtam
értelmezni, és amely megrémített.
Az arcuk után a terepszínű ruházatukat vettem
szemügyre, meg a vörös jeleket a váll-lapjukon, cserszínű
nadrágszíjukat és a fekete csizmájukat. Hamarosan
közelebb értek hozzám, így nem kellett kiabálniuk. Ebből
a távolságból már a belőlük áradó vodkaszagot is
éreztem. Részegek voltak fényes délután egy olyan
nemzet városában, amely már hosszú évek óta éhezett.
– Tudod te, mióta nem láttam az asszonyt? – szólalt meg
a krumpliorrú. Vaskos akcentussal beszélte a lengyelt, de
akkor is el akarta mondani. Hátráltam egy lépést, csak
egyet. Meg sem próbáltam elfutni. – Három éve – mondta
remegő orrcimpával. – Három kerek éve háborúzok ezért
a senki földjéért. Felszabadítottunk benneteket,
nyomorultak, ideje köszönetet mondanotok.
Az embereknek látniuk kellett, ahogy bevonszolnak a
mellékutcába. Rájuk gondoltam. Nem hibáztattam őket
a tétlenségükért. A németek mellett volt alkalmunk
megtanulni, hogy jobb elfordítani a fejünket, ráadásul a
szovjeteknek puskáik és késeik voltak, hatalmuk volt, és
ádáz harag fűtötte őket. Felkeltünk és elbuktunk, újra meg
újra, és a felszabadulásunk után is csak még több
erőszakkal néztünk szembe.
Nem maradt semmink. Nekem sem. Azok a pillanatok
ott, az utcakövön, életem legsötétebb pillanatai voltak.
Mélyen magamba húzódtam, egy olyan helyre, amelynek
addig a létezéséről sem tudtam, és ott maradtam egészen
a végéig.
Véresen és sebzetten hevertem a sikátor hideg kövén,
olyan kimerülten, mintha napokon vagy éveken át
futottam volna. Reszkettem a sokktól és a hidegtől. Évek
óta gyűlölettel voltam körülvéve, de ezúttal belém is
erőszakolták ezt a gyűlöletet. Féltem, el akartam futni, de
nem volt erőm felállni. Ahhoz is alig volt erőm, hogy az
oldalamra gördüljek, és a kövezetre hányjak. A számba
lógó hajamon egy idegen izzadságának az íze érződött.
Újból öklendezni kezdtem, és most már az egész testem
rázkódott. A lábujjam hegyétől a fejem búbjáig szétáradt
bennem a hányinger.
– Gyere, kedves – suttogta egy női hang a fülembe, és
egy gyöngéd kezet éreztem a hátamon. – Kiviszünk innen.
Most már biztonságban vagy. – Rövid szünet után
elismételte a szavakat, csak most lassabban és
határozottabban. – Most már biztonságban vagy.
Újabb kezek nyúltak hozzám, elvakított a rettegés. Nem
akarom. Nem akarom! Pánikba esve csépeltem a
karommal, és akkor újra hallottam a nő gyöngéd hangját.
– Ő Wiktor, a férjem. Nem fog bántani, kedves. Csak
elviszünk egy biztonságos helyre.
Igyekeztem a lélegzésemre koncentrálni, hogy
megnyugodjak. Ez a férfi is megtermett volt, mint a többi,
és semmit sem tehettem volna, ha bántani akar.
Hasztalan erőlködtem, hogy csillapítsam kapkodó
lélegzésemet.
– Lélegezz. Nincs semmi baj – mondta a nő, és
gyengéden kisimította a hajamat az arcomból. Becsuktam
a szememet, és azon tűnődtem, hogy mindez talán csak
egy rossz álom. Elmosódott a valóság, mintha álmodnék,
de még a legrettenetesebb rémálmom sem volt ennyire
iszonyú.
Felvittek valami lépcsőn, aztán ajtó csukódott.
Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, kivel. A férfi
óvatosan egy heverőre fektetett, aztán a nő betakart
valami puhával. Majd nedves ruha a homlokomon, az
ajkamnál pohár. Vodka, ne. Öklendeztem az ízétől. Eltűnt
a pohár, aztán megint ott volt, de most víz volt benne.
Ittam egy kortyot, és visszazuhantam a heverőre.
– Hol laksz, kedves? – kérdezte a nő.
Hol is lakom? Ez fogós kérdés volt. Jogos kérdés, épp
csak válaszolni nem tudtam rá. Először nem is
emlékeztem, hogy hol lakom, aztán, amikor eszembe
jutott, nem tudtam, hogyan magyarázzam el.
– Egy gyárban. A bácsikám gyárában lakunk.
– A szüleiddel?
 – Igen.
– Emlékszel, hogy melyik gyár az? A férjem majd
elmegy értük.
Próbáltam elmagyarázni – az irodahelyiségek
leírásával, ahol időm javát töltöttem. Ez nem volt segítség,
és akkor már remegtem, az egész testemet görcsök rázták.
Az asszony finoman visszanyomott a heverőre, és a
szememre tette a nedves ruhát.
– Pihenj csak. Meg fogjuk találni a szüleidet.
Szerettem volna elaludni, és soha többé nem ébredni
fel. Amint lehunytam a szememet, újra láttam őket, a
három szovjet katonát, ahogy elhaladnak egy pékség előtt,
és gyűlölettel teli tekintettel közelednek felém. Felültem,
mert ismét erőt vett rajtam a rettegés.
– És ha visszajönnek? – kérdeztem, és végre könnyek
gyűltek a szemembe. A nőre néztem, és most valóban
láttam is őt. Dús, ezüst loknik bodorodtak a tarka kendője
alatt, sötét mogyoróbarna szeméből együttérzés áradt
felém.
– Nem jönnek vissza – ígérte, majd a szoba átellenes
végébe mutatott. A férje éppen letett egy széket az ajtó
elé, és súlyosan leült. A szék mellett egy hosszú csövű
puska dőlt a falnak. A férfi megfogta, és a térdére fektette,
miközben végig az ajtót figyelte. – És ha mégis, akkor sem
férhetnek a közeledbe.

Talán elaludtam, de az is lehet, hogy megint

belezuhantam abba a mélységes, elzárkózó állapotba,
mint a támadás idején. Telt az idő, és egy darabig nem
érzékeltem a fájdalmat… Hanem amikor feleszméltem, az
volt az első dolog, ami elhatolt a tudatomig. Mintha
combomtól a derekamig egyetlen nyers seb lettem volna.
Noha alapvetően sejtettem, mi történt velem, jobbára
kizártam a fejemből a támadást, így a sérüléseim egy
részének sem volt értelme. A bal szemem csukva volt,
annyira feldagadt, lüktetett a jobb karom meg a vállam, és
mintha a jobb sarkamat is lehorzsoltam volna.
– Hogy hívnak, kedves?
– Emilia.
– Kérsz egy kis vizet, Emilia? Valamit enni esetleg?
Az ezüst hajú asszony most is ott ült mellettem. A férje
az ajtónál olvasott a plafonról lógó villanykörte fényénél,
és most is ott volt a kezében a puska. Első ízben néztem
körül, és megállapítottam, hogy egy felső osztálybeli
lakásban vagyok.
– Kis vizet – suttogtam. Rekedt volt a hangom. Nem
emlékszem, hogy akkor sikoltoztam volna, de
előfordulhatott. Be volt repedve a szám, és egy kicsit
csípett a víz, amikor a nő hozzáérintette a poharat.
– Vodkát? – ajánlotta, de már a gondolattól is újra rám
tört a hányinger. A számra nyomtam a tenyeremet, és
sietve megráztam a fejem.
– Gondolkoztál, hogyan találhatnánk meg a szüleidet?
– A gyár… – mondtam ismét. Valamelyest tisztább volt
már a fejem, így ezúttal nem mulasztottam el hozzátenni:
– Azelőtt a bácsikámé, Piotr Rabineké volt. Egy
szövetgyár. Jó nagy. Úgy tizenöt háztömbnyire a piactól.
– Az iparkörzetben – mondta morózusan a férfi az
ajtónál. Hátrapillantott a válla fölött, találkozott a
tekintetünk, aztán félszegen elnézett. Éreztem, hogy
elpirulok szégyenemben. Vajon látta is a történteket ez a
kedves idős házaspár? Azt gondolják, hogy én tehetek
róla?
Ó, uramisten. Én tehetek róla?
Tettem esetleg valamit, amivel felhívtam magamra a
katonák figyelmét? Nem lett volna szabad elhagynom a
piac területét. Nem kellett volna egyedül bóklásznom.
– Tudsz még mondani valamit erről a gyárról? –
faggatózott tovább az asszony. – Rengeteg gyár akad az
iparkörzetben. A férjem majd megkeresi a családodat, de
adnod kell nekünk még valami támpontot.
– Piros muskátli van egy nagy cserépben a ponyvatető
alatt elöl, az irodák közelében. Apám azt mesélte, hogy
azelőtt fehérek is voltak, csak azokat el kellett tüntetni,
mert… – A zászló. A lengyel zászló piros és fehér.
A németek nem tűrték volna a hazaszeretet effajta
látványos fitogtatását.
– Nagy az a ponyvatető? – kérdezte az öregember
anélkül, hogy felém fordult volna. – És tölgyfasor húzódik
az épület előtt?
– Igen! Tölgyfák…
Letette a puskát az ajtó mellé, majd lassan, óvatosan
felállt.
– Zárd be utánam az ajtót, Maria. Ismerem a helyet.
Miután elment, Maria betámogatott a fürdőszobába,
hogy megmosakodjak. Egy idegen bámult vissza rám a
megfeketedett tükörből. Feldagadt az ajkam, amit sehogy
sem értettem, hiszen egyik férfi sem próbált megcsókolni.
Aztán eszembe jutott, hogy egy ponton egy kezet éreztem
a számon, és alig bírtam az orromon keresztül lélegezni,
mert az bedugult a sírástól, és akkor egy ideig azt hittem,
hogy ott fogok megfulladni.
Feldagadt szemem csukva volt, zöldes-lilás horzsolások
borították, a sarkoknál sárgásak. Eltűnt a bugyim. Nem
emlékszem, mikor vették le rólam. Csupa vér volt hátul a
szoknyám – mennyi vér, mintha felkészületlenül ért volna
a havibajom. A combom is ugyanolyan csúnyán tele volt
horzsolásokkal, mint a szemem. Megpróbáltam vécézni,
de csípett és égetett a vizeletem. Visszatartani könnyebb
volt.
Ismét a tükör elé léptem, hogy újra megnézzem magam,
de ezúttal olyan szégyen sugárzott a tekintetemből, hogy
nem bírtam a látványát. Nagyon óvatosan megmostam az
arcomat, aztán visszabicegtem Mariához. Épp egy
kisasztalt állított a heverő mellé. Tejes tea és egy tál
csirkeleves.
– Köszönöm, de nem bírok enni – mondtam.
– Ülj le – szólt erélyesen, és amikor engedelmeskedtem,
belemerített egy kanalat a levesbe, és a számhoz emelte.
Megettem, mert nem volt erőm ellenkezni.
– Tudod, ez sokunkkal megesett – mondta. – Furcsa
kegyelmet jelentett a németek megvetése irántunk.
Boldogan öldöstek minket, kínoztak és halálra éheztettek,
de mivel nem tekintettek minket emberi lényeknek,
legalább kevésbé voltak hajlamosak arra, hogy
megerőszakoljanak.
 Hogy megerőszakoljanak. Eddig nem engedtem be a
tudatomba a szót. De most előkerült, úgyhogy vizsgálat
alá vettem különböző szögekből. A katonák
megerőszakoltak. Megerőszakoltak a katonák. Engem
megerőszakoltak. Ma reggel még olyasvalaki voltam, akit
soha nem erőszakoltak meg. Most már ezt nem
mondhatom el magamról. Ami történt, megváltoztatott.
Vajon végem van?
A belső monológomról mit sem sejtő Maria halkan
folytatta:
– Ezek a szovjetek viszont mások. Némelyik
parancsnokuk még bujtogatta is őket. Azt mondják, kell
nekik a szex, mert nagyon régóta vannak távol az
asszonyaiktól. Azt mondják nekik, hogy joguk van hozzá,
és ki issza meg ennek a levét? Hát mi. – Sóhajtott, és a
fejét ingatta. – Megint a lengyeleknek kell szenvedniük.
Mintha nem tépett volna minket eleget a balsors.
Erőszak. Engem megerőszakoltak. És sok más
honfitársnőmet is. Vajon ők is inkább halottak lennének?
Egy egész nemzedéknyi olyan lengyel nő van a világon, aki
képtelen a tükörbe nézni elviselhetetlen szégyenében?
– Lehet, hogy ezt most nehéz elhinni, de rendbe fogsz
jönni.
Nem feleltem. Nem bírtam. Olyan kedves volt hozzám,
nem akartam megmondani neki, hogy én már most
tudom, hogy téved.

Egy órával később kopogtattak. Maria egy szempillantás

alatt megragadta a puskát. Valahogy olyan megnyugtató
volt látni, ahogy ez a pöttöm kis asszony puskával a
kézben az ajtóhoz megy, mint aki a teljes szovjet
hadsereggel készül harcba szállni.
– Ki az?
– Én vagyok – felelte Wiktor morózusan, majd
valamicskét szelídebben: – Kérlek, ne lőj le, kedvesem.
Maria kinyitotta az ajtót, és aztán Wiktor nyomában
berontott Truda és Mateusz. Azt hittem, jobb lesz majd, ha
látom őket, de nem. Csak szégyent és bűntudatot éreztem,
főképp amikor megláttam, hogy Truda sírt, de még
Mateusznak is vöröslött a szeme.
– Sajnálom – suttogtam. Duzzadt ajkam miatt torzan
hangzott. – Annyira sajnálom. Elveszítettelek a piacon, és
amikor nem találtalak, egyedül indultam haza, és…
– Ne mondd ezt! – akadt el Mateusz lélegzete. Elborzadt.
– Én tehetek róla. Tovább kellett volna várnom rád,
kerestelek egy darabig, aztán… azt hittem, majd
megtalállak a hazaúton, de… – Pislogott, és egy
könnycsepp buggyant ki a szeméből. Olyan gyorsan
törölte le, hogy azt hittem, talán csak képzeltem. Leültek
mellém, de képtelen voltam rájuk nézni. Eltakartam az
arcomat, és zokogtam.
– Úgy sajnálom. Úgy sajnálom.
Mind ezt hajtogattuk – ők nekem, én nekik, és a
legrosszabb az volt az egészben, hogy egyikünknek sem
volt oka bűntudatot érezni.
 34
Emilia

MATEUSZ ÉS TRUDA OLYAN EMBEREK voltak, akik

általában nem tűrték az önsajnálatot, ám az elkövetkező
hetek során nemigen tudták, hogyan segítsenek nekem, és
úgy döntöttek, hogy békén hagynak, ami végül azt
eredményezte, hogy fetrengtem az önsajnálatban.
Napokat töltöttem az ágyban, miközben fizikailag a
traumából lábadoztam, érzelmileg pedig egyfajta kómás
állapotba zuhantam. Akkor ettem, amikor Truda belém
diktálta az ételt. Sehogy sem bírtam rávenni magam, hogy
belenézzek kicsiny fürdőszobánk tükrébe, ezért
kialakítottam azt a szokást, hogy amikor bementem,
törülközővel lefedtem a tükröt. Nem tudtam elképzelni,
hogy valaha képes leszek ismét átélni olyasfajta
érzelmeket, mint az öröm. Egy ízben egy egész délutánon
át próbáltam felidézni a derültségtől a nevetésig vezető
lépcsőfokokat.
Mintha azok a katonák belém nyúltak volna, kitépték a
lelkemet, csak egy törött burok maradt utána. Lassanként
begyógyultak a sebeim, de továbbra is a bánat és a
zavarodottság ködén át szemléltem a világot. Egyszer
régen nagy érdeklődéssel és aggodalommal viszonyultam
a szovjet megszálláshoz és ahhoz, amit ez a hazám
számára jelent. De most ránézni sem bírtam az
egyenruhájukra, ezért inkább ki se tettem a lábam a
gyárból. Azt sem viseltem el, ha róluk van szó, így a
beszélgetést is kerültem. Képtelen voltam olvasni.
Mateusz szerzett egy tranzisztoros rádiót, és egy nap a
łódźi állomás a lengyel himnuszt játszotta. A támadást
megelőzően még a boldogság és büszkeség könnyei
gyűltek volna a szemembe. De most lehalkítva is túl
harsánynak éreztem, bántotta a fülemet. Sem Truda, sem
Mateusz nem emelt kifogást, amikor felkeltem, és
kikapcsoltam.
Egymásba folytak a napok. Talán egy hét sem telt még
el, talán több hónap is. Egyik este éppen a plafont
bámulva feküdtem az ágyban, amikor bejött hozzám
Truda és Mateusz.
– Emilia, vissza kell térnünk Varsóba.
Nem is olyan régen még zene lett volna a fülemnek ez a
mondat. Most nem bírtam elviselni a zenét, és rettegéssel
töltött el a gondolat, hogy Sara és Roman szeme elé
kerülök. Roman rettenetesen hiányzott, de nem hittem,
hogy bele tudnék nézni a szemébe. Megráztam a fejem.
– Nem bírok.
– Muszáj – szögezte le Truda. – Híreket kell szereznünk
a barátainkról, és előbb-utóbb elkezdődik majd az ipar
újjáépítése, és úgyis ki fogják sajátítani a gyárat. Otthont
kell teremtenünk, és a városba visszatérők segélyt
kapnak.
– Segélyt?
– Fejenként ötszáz złotyt – felelte. Semmitmondó
arckifejezésem láttán megadóan folytatta: – Tudom. Nem
valami sok, de legalább könnyebb lesz majd ennivalóhoz
és menedékhez jutni, még ha csakugyan olyan súlyos is a
helyzet, mint mondják. Mellesleg, Emilia… itt lassan, de
biztosan kezdünk kifogyni az eladható holmiból.
Hamarosan nem lesz se pénzünk, se pénzkereseti
lehetőségünk. Tényleg nincs más választásunk, mint hogy
Mateusz megpróbál munkát szerezni, és egy újjáépülő
városban bőven akad majd munka.
– Nem, én nem bírok.
– Nem akarod itt hagyni ezt a várost, Emilia? – kérdezte
szelíden Truda.
Rámeredtem. Truda gyöngéd oldala újdonság volt
számomra, és cseppet sem tetszett. Hiányzott a
tapintatlan Truda, az őszinte, autentikus Truda, az a
Truda, akivel rendre össze-összekaptunk. Ez a tapintatos
nő idegen volt nekem.
– Én nem megyek – mondtam színtelen hangon. Fel
akartam dühíteni. Ám ő csak félrenézett.
– Jól van, szívecském – mondta Mateusz lágyan, és
felálltak. De Truda az ágyamtól néhány lépésre
megtorpant, majd visszafordult.
– Nem tudom, hogy segítsek neked – ismerte be. Rám
nézett, és most mélyebb aggodalom ült a szemében. –
Őszinte leszek hozzád, Emilia. Szükségünk van Sarára.
Segíthetné a felépülésedet, és azt hiszem… – Elhallgatott,
aztán köhintett, és a padlót bámulva törődötten mondta: –
Szükségünk van Sarára, és kész.
– Talán már nem is él – jegyeztem meg keserűen. –
Valószínűleg halott. Vagy egy táborban van valahol.
 – Akkor is meg kell próbálnunk megkeresni. És Romant
is.
– Nem akarom őt látni – feleltem ingerülten.
Elkerekedett a szeme, és éreztem, hogy céklavörös lesz az
arcom. Istenem, a szégyenem mindent elsöprő volt. Hogy
fogok valaha is megtanulni együtt élni ezzel? – Nem megy.
Nem akarok velük találkozni, egyikükkel sem.
– Emilia – suttogta, és finoman megérintette a karomat.
– Tudnod kell, hogy nincs semmi, amit szégyellned kéne.
– Nem tudhatod. Nem voltál ott.
Levegő után kapott, és most erősebben szorította a
csuklómat.
– Nem voltam melletted, és ezt sosem bocsátom meg
magamnak. De most itt vagyok, és ragaszkodom hozzá,
hogy magyarázd meg, mégis miért hibáztathatod magad.
Remegett a hangja, hogy dühében-e, vagy a
tehetetlenségtől, nem tudtam eldönteni. De így is jólesett a
haragja, átengedtem magamon, mintha nekem célozta
volna.
– Nem futottam el – suttogtam bénultan.
– Még valami? – kérdezte élesen, és a kezemet rázogatta
közben.
– Nem kiáltottam segítségért.
– És?
– Meg sem próbáltam… csak hagytam… én csak… nem
is próbáltam ellenkezni.
Truda eleresztette a csuklómat, de csak azért, hogy most
a vállamat ragadja meg, miközben a tehetetlen dühtől
kivörösödve a szemembe nézett.
 – Ha elfutottál volna, agyonlőnek. Ha kiabálsz,
agyonlőnek. Ha ellenkezel, agyonlőnek. Kiszolgáltatott
voltál. Te nem engedtél meg semmit azoknak a
férfiaknak. Nem bátorítottad őket. Semmi, amit tettél
vagy nem tettél, nem változtathatott volna a történteken.
A balszerencse találkozott az emberi aljassággal. Nem
engedem, hogy így beszélj, és nem fogom hagyni, hogy
magadat okold. Hol van az az Emilia, aki az őrületbe
kergetett a harciasságával? Úrrá kell lenned a szégyenen,
mert azon túl a büszkeség és a gyógyulás vár. – Finoman
megrázott, de mikor továbbra sem bírtam ránézni,
élesebb hangnemre váltott. – Hallasz engem? Megyünk
Varsóba. Megkeressük Sarát és Romant. Te pedig, lányom,
megerősödsz, és újra az a fiatal nő leszel, aki mindig
felpaprikázott engem, és meg is ijesztett a heves
vérmérsékletével. Nem fogom hagyni, hogy azok a szovjet
rohadékok elragadják tőled ezt a lelkületet, Emilia. Nem
azért követtünk el annyi mindent az életben maradásod
érdekében, hogy most az ő kegyetlenségük megfosszon
minket tőled.
Feszült csendben üldögéltünk még egy jó darabig. Végül
Truda eleresztett, de máris a vállam köré fonta a karját,
és magához vont. A szemem száraz maradt, de a szívem
zakatolt. Meg kellett még emésztenem Truda szavait.
Alaposan átrágva és megfontolva minden egyes szót, hogy
megítéljem, mennyi az igazság belőlük, és mennyi a
sallang. Időre volt szükségem, sok időre, de a szüleim
erőltették a költözést, és a hangokból ítélve úgy képzelték,
hogy haladéktalanul indulunk. Hallottam, hogy a gyár egy
másik pontján Mateusz éppen csomagol. Készülődik az
utazásra.
– Nem akarok Varsóig gyalogolni – suttogtam végül.
Jóllehet fizikailag meggyógyultam, emlékeztem Mateusz
intelmére még a kezdeti napokból, amikor felhívta a
figyelmemet, hogy ha visszatérnénk Varsóba, a Vörös
Hadsereg érkező katonáival találnánk szemben
magunkat. Elképzelni sem tudtam, hogy több mint száz
kilométert gyalogoljak egy emberáradattal szemben, akik
egytől egyig azt az egyenruhát viselik.
– Mateusz megfizet valakit, hogy elvigyen minket.
Lovon vagy szekéren, talán fuvarkocsit is sikerül
szereznie. Néhány óra lesz csak az egész, és otthon leszel.
– És ha nincs már meg az épület?
– Az otthon nem egy épület, Emilia – korholt szelíden. –
Sohasem egy épület volt az otthonod. Még csak nem is egy
város. Az otthon a család. És végig neked volt igazad.
Varsóban van a legnagyobb esély arra, hogy megtaláljuk a
családunkat.

Mateusz talált egy kedves, ámbár kalmárszellemű

gazdaembert, akinek volt egy rozsdaette, de azért még
működőképes furgonja. A megmaradt pénzünk tetemes
részéért cserében a gazda elvitt minket Varsóig. Amikor
lassítottunk, először azt hittem, hogy talán eltévedtünk.
A Łódźban hallott híresztelések figyelmeztettek minket,
hogy Varsó romokban áll, de csak akkor értettem meg,
hogy ez mit jelent a valóságban, amikor megközelítettük a
várost. A németek egyik épülettől a másikig, egyik
háztömbtől a másikig jártak, és felgyújtottak és a földdel
tettek egyenlővé jóformán minden házat.
– Tovább már nem vihetem magukat – mondta a gazda
tétován, és rögtön láttam, hogy miért. Törmelék borította
az utat: méretes betontömbök, faldarabok, mindenütt
törött üveg és vastagon álló por. Október elején hagytuk
el a várost. Akkor is volt rombolás, főként a
robbanóanyagoknak és tüzeknek köszönhetően, most
viszont mérföldeken át csak pusztítást láttam.
– Semmi sem maradt belőle – suttogtam dermedten.
– Néhány épület azért még áll – mondta Mateusz.
Igyekezett bizakodó hangot megütni, de cseppet sem volt
meggyőző. Inkább zavarodottnak és lesújtottnak tűnt,
mintsem derűlátónak.
– Ez rossz ötlet volt – mondtam. – Tudom, hogy azért
csináltátok, hogy nekem jobb kedvem legyen, de nincs itt
számunkra semmi. Hogy találhatnánk meg Sarát és
Romant, még ha életben vannak is? Hogy találhatnánk
meg a régi házunkat?
– Nem szabad feladnunk – jelentette ki Truda fahangon,
azzal kinyitotta a nyikorgó ajtót, és kiszállt a kocsiból.
Hitetlenkedve figyeltem.
– Truda, hogy…?
– Szállj ki, Emilia! – szólt rám.
Mellettem Mateusz és a gazda elköszönt, aztán Mateusz
köhintett.
– Most már tényleg menjünk. Még hosszú gyalogút vár
ránk a városon át.
– Ha maradunk, hol fogunk aludni ma este? –
kérdeztem csüggedten, majd szarkasztikusan
hozzátettem: – Csak nem szállodában? Vagy
meghúzódhatnánk egy elhagyatott palotában is.
– Meg kell találnunk Sarát. És Romant. Emlékszel?
Egyfolytában erről beszéltünk azelőtt, hogy… – Truda
hirtelen hallgatott el, és elkerekedett a szeme a
felismeréstől, mintha a támadás puszta említése is
további lelki kínokat okozna nekem. Ez feldühített.
Éreztem, hogy lángol az arcom.
– Mi előtt? – kérdeztem.
Truda lesütötte a szemét.
– Meg kell őket találnunk. Nehéz lesz, de attól még
mindent el kell követnünk. Egyszer régen te is így
beszéltél volna.
Mateusz finoman az ajtó felé tolt. Egy türelmetlen
sóhajjal, vonakodva mozdultam meg. Nem akartam ezt.
Łódźba sem akartam volna visszamenni, de még ennél is
kevésbé tetszett a gondolat, hogy csavargókként éljünk
egy romváros utcáin. Truda mégis nagyon elszántnak
tűnt, és ezzel nehéz lett volna szembeszegülni. Főképp az
akkori állapotomban.
Még mindig haboztam és latolgattam, végül Trudának
elfogyott a türelme. Csípőre tette a kezét, és a foga között
szűrte a szavakat:
– Szükségünk van Sarára. Egyelőre nem tudom ezt
neked megmagyarázni, ezért arra kérlek, hogy bízz
bennem. Jó okunk van rá, hogy visszajussunk a városba,
szóval, szállj ki, és menjünk már.
Kicsusszantam a kocsiból. Az egész utcát betonpor és
üvegtörmelék borította, és húzódozva léptem egyet előre.
– Jól van – mondta Truda elégedetten, és a furgon hátsó
részére mutatott. – Hozd a holmidat. Minél előbb
elindulunk, annál hamarabb fogunk éjszakai
pihenőhelyet találni.
Mateusz kivette a táskámat a furgon hátuljából, és
odadobta nekem. Elkaptam, sértődött pillantást vetettem
mindkettőjükre, azzal útnak eredtünk a város felé.

Hat órával később csüggedten álltunk egykori házunk

előtt. Jobb állapotban volt, mint sok más ház, amely
mellett elhaladtunk, ám így is súlyos károkat szenvedett.
Sara lakása megszűnt létezni, feltehetően egy bomba
szakította le. A mi emeletünkön, de még egy szinttel
lejjebb is, a Sara felőli oldalon hiányzott a padló, csak egy
hatalmas lyuk tátongott a helyén.
A lakásunk megmaradt ugyan, de nem voltak ablakok,
és az alsó szinten valamikor tűz pusztított. Az volt az
egyetlen szerencse, hogy a lakásunk körüli romok között
nem láttunk hullákat. Az út java részében a
hányingeremmel viaskodtam, összeszedtem magam,
aztán néhány lépéssel később ugyanez megismétlődött.
A tél konzerválta ugyan a tetemeket, de közben
beköszöntött a tavasz, és már oszlásnak indultak.
Több tucat emberrel találkoztunk a Varsó felé vezető
utunkon, akiknek legalább a fele kifelé igyekezett a
városból, ők úgy döntöttek, hogy inkább visszatérnek oda,
ahonnét jöttek. Nem volt erőm, hogy harcba szálljak
Trudával és Mateuszsal. Alig álltam a lábamon.
 – És most mit fogunk csinálni? – kérdeztem.
Truda kitörölt a szeméből egy kóbor könnycseppet, de
addigra már olyan mocskosak és porosak voltunk, hogy a
könnycseppből sár lett, így Truda csak annyit ért el, hogy
egy szürke csík jelent meg a halántékán. Alkonyodott.
– Én megnézem, hogy szerkezetileg mennyire
biztonságos az épület – jelentette be Mateusz.
– Nem vagy mérnök – mondtam.
Megvonta a vállát.
– Ránézek az ajtókeretekre. Ellenőrzöm a lépcső
épségét. Megnézem, fel lehet-e jutni a felső szintekre.
Aztán visszajövök értetek, jól van, lányok?
– És ha nem biztonságos?
Válasz helyett Mateusz belépett a betört kapun a ház
előcsarnokába. Láttam, ahogy megvizsgálja az udvarra
nyíló ajtót, aztán felment a lépcsőn.
– Talán maradt valami ennivaló az éléskamrában –
jegyeztem meg reményteljesen.
– Kötve hiszem – vágta rá Truda, és körbemutatott. –
Kizárt, hogy maradt bármilyen érték bárhol is, ha így néz
ki a város.
– Én vissza akartam menni Łódźba – emlékeztettem.
A száját biggyesztette, de nem mondott semmit.
Úgy tíz perccel később Mateusz már jött is lefelé.
Kidugta a fejét a kapun, és intett, hogy menjünk be.
Mosolygott, amikor megindultunk felé.
– A folyosó elég súlyos károkat szenvedett, ettől
eltekintve aránylag megúszta a ház. Az összes ablak
kitört, és összetört a bútorok egy része is, de megvannak a
régi ágyaink, csak le kell takarítani őket. A jelekből ítélve
az épület többi részét kifosztották, de a legfelső
emeletekre már nem mentek fel. S ami a legjobb, Wójcik
úr most is itt van a másodikon, és gyűjtött esővizet. Ad
nekünk belőle estére, aztán majd holnap kimegyek
utánpótlásért a folyóhoz. Mit szóltok?
– És mi van az ennivalóval? – kérdezte Truda.
– Még megvannak a konzervek Piotr ágya alatt – felelte
Mateusz, és felragyogott az arca. – Látjátok, milyen
szerencsések vagyunk?
– Szerencsések – horkantottam, és elléptem mellette,
hogy felmenjek. A tátongó folyosó és Sara lakásának hűlt
helye láttán kirázott a hideg, úgyhogy inkább
behúzódtam gyorsan a lakásunkba. Odabent egyből a
szobámhoz vezető lépcsőre ugrott a pillantásom.
Kettesével szedtem a fokokat, és keresztülviharzottam a
szobán az ablakkal szemben lévő falhoz. Leporoltam, a
teljes falszakaszt letisztogattam, felfedve a porréteg alatt
rejtőző festményt.
A város odaveszett, a festményem viszont még mindig
ott volt – egy olyan pillanatot örökített meg, amely mintha
egy másik élethez tartozott volna. Lerogytam a padlóra az
utolsó pillanatban odarajzolt pár mellé, és ujjheggyel
simítottam végig a fiú alakján. Most idegenek voltak
nekem ezek a figurák, idegenek, akiket elmondhatatlanul
irigyeltem.

Aznap este konzervbabot melegítettünk magunknak

vacsorára a tűz fölött, amit Mateusz az utunk során
felszedegetett fadarabokból rakott. A lakásunk
magasában nem volt annyira elviselhetetlen a város bűze,
így sikerült magamban tartanom az ételt. Truda próbálta
minél alaposabban kirázni az ágyneműből a port és a
törmeléket, aztán a régi szobájukban ágyaztak meg
nekem, közvetlenül az ő matracuk mellett. Tiltakozni
akartam, emlékeztetve rá, hogy nem vagyok már gyerek,
de korántsem éreztem magam biztonságban, és megrázott
a Varsóban tapasztalt káosz. A városban nem volt hiány
szovjet katonákból, és nem akartam egyedül maradni.
Alighogy befejeztük az evést, elnézést kértem, és ágyba
bújtam, s ahogy ott feküdtem a gyérülő tavaszi fényben a
plafont bámulva, eszembe jutott, hogy amikor itt laktam,
minden este imádkoztam. A támadás óta nem fordult elő,
és most először azóta lehunytam a szemem, és
elmormoltam egy imát.
Köszönöm, hogy megóvtad a lakásunkat. Kérlek, vigyázz
Romanra és Sarára. Add, hogy boldogok és egészségesek
legyenek, biztonságban.
Hallottam, ahogy Mateusz azt mondja:
– Úgy látom, nem lett jobban, sőt.
Kinyitottam a szemem, mert a hangjában megbújó
aggodalom bűntudatot ébresztett bennem.
– Muszáj megtalálnunk Sarát.
– Tényleg azt hiszed, hogy Sara tud majd rajta segíteni?
– Tudom, hogy így lesz.
– Miért?
– Mert tisztában van… – Truda a torkát köszörülte – a
női dolgokkal. – Hosszabb szünet következett, aztán még
halkabb lett Truda hangja, amikor beismerte: – Én azt
sem tudom, hogyan beszéljek vele róla.
– Holnap átfésülöm a várost. Ha Sara itt van, meg fogom
találni. De gondolkoztál már azon, hogy mit csinálunk, ha
még sincs itt? Nem szívesen mondom, de elég nagy a
valószínűsége annak, hogy nem jutott ki élve Varsóból.
Akkor az oldalamra fordultam, és egy párnát nyomtam
a fejemre.

A következő napokban reggeltől estig dolgoztunk

Trudával, hogy rendet rakjunk a lakásban. Csak a
Visztuláig mentünk ki, hogy megtöltsük a vödröket vízzel
a takarításhoz. Mateusz is megtette velünk ugyanezt a
távot reggelente, és egy másik vödörbe ivóvizet gyűjtött.
Aztán elment, és egész nap színét sem láttuk. Bejelentett
minket a segélyre, amit a visszatérőknek kínált a város,
aztán nekiállt felkutatni Sarát, és közben munkát is
keresett.
A napok múltával nem várt nyugalom szállt meg. Ez az
ideérkezésünkkor még elképzelhetetlennek tűnt, ám
ahogy lassan megszoktam az új életet a romok között,
már láttam a felépülés jeleit. Egészen apró lépéseket:
emitt visszatért egy család, amott egy elszánt idős asszony
tyúkokat tartott egy utcaszakaszon, ahol feltört a kövezet,
egy férfi téglát gyűjtött, és a járdaszélen halmozta fel,
hogy eltakarítsa a törmeléket a járművek útjából. Ám ez
mind igen fontosnak tűnt, így fokozatosan felhagytam
azzal, hogy a veszteségeimre koncentráljak, és inkább az
újjáéledés jeleire figyeltem. Ez furcsa módon bizakodóvá
tett.
Épp egy üres ablaknál ülve bámultam ki az utcára,
amikor támadt egy gondolatom.
– Truda? – kiáltottam. Lemásztam az ablakpárkányról,
és leporoltam magam.
– Igen? Mi az? Baj van? Jól vagy?
Ideges ábrázattal rontott ki a konyhából. Néha nem
éreztem semmit, máskor meg minden egyszerre tört rám.
Abban a pillanatban éppen irtóztató ingerültség fogott el.
Az jutott eszembe, hogy a támadás óta eltelt tizenkét hét
alatt egy percre sem lehettem egyedül. Átjárt a tetterő.
Ha Varsó fel tud épülni, akkor én is.
– Megyek, szívok egy kis friss levegőt.
– Friss levegőt? – ismételte meg Truda, és a tátongó
lyukra siklott a tekintete, ahol az imént ültem.
– Meg akarom nézni, mi maradt az udvarunkból –
vallottam be.
Ellágyult a tekintete, beletörölte a kezét a köpenyébe, és
máris leoldotta.
– Jól van, mehetünk.
– Truda – szóltam rá szelíden, mire tétován rám nézett.
– Egyedül szeretnék menni.
– Ó.
– Nem lesz baj. Csak a lépcsőn kell lemennem.
– De hát szörnyű állapotok uralkodnak odalent. Az a sok
törmelék… – Zavarodott pillantást vetett rám. – S
egyáltalán mit akarsz ott csinálni?
– Nem tudom. Jólesne járni egyet.
– Én ezt nem tartom jó ötletnek, Emilia.
 – Ha annyira aggódsz értem, akkor dugd ki a fejedet a
folyosóra, és szemmel tarthatsz a lyukon át, ahol azelőtt
Sara lakása volt – mondtam csüggedten.
Truda sóhajtott.
– Na menj. De ne maradj sokáig.
Odalent óvatosan kifelé nyomtam a hátsó ajtót, és
amikor nem engedett, a vállamat nekivetve
próbálkoztam.
– Mit művelsz ott, Elżbieta? – szólított meg fentről
Wójcik úr.
– Próbálok kijutni az udvarra, Wójcik bácsi! – kiáltottam
vissza. – Beszorult az ajtó.
– Mindjárt megyek és segítek.
Kisvártatva lebicegett hozzám a lépcsőn, kezében
szerszámosládával. Letette az ajtó mellé, és kotorászni
kezdett benne, amíg a kezébe nem akadt egy feszítővas.
Néztem, ahogy szitkozódva és a bajsza alatt mormogva
percekig babrál a zárral. Már épp fel akartam adni,
amikor egyszer csak diadalkiáltást hallatott, és az ajtó
feltárult.
– Íme – mondta elégedetten bólogatva. Az udvarba
kilesve elhúzta a száját. – Ezt a kuplerájt már nehezebb
lesz eltüntetni, nem igaz?
– Köszönöm, Wójcik bácsi. – Vettem egy nagy lélegzetet,
és átmásztam az ajtót részben eltorlaszoló
törmelékkupacon. Éppen átértem a túloldalra, amikor
kitisztult az ég, és egyszerre aranyló tavaszi fény öntötte
el az udvart. Mindent szemügyre vettem, egyszerre láttam
az udvart a régi fényében és a jelen állapotában. Az
almafára vándorolt a tekintetem. Az egyik oldal
egészséges ágain friss, új hajtások sarjadtak takaros, fehér
virágokkal. A másik oldala megégett, de itt-ott így is zöld
rügyek fakadtak.
Sosem volt számottevő kertünk az udvaron, de legalább
a miénk volt. Ahogy most végignéztem a romboláson,
elfacsarodott a szívem a bánattól, de rögtön utána
elszántság költözött belém.
Ha Varsó összes polgárának részt kell vállalnia a város
újjáépítésében, nyilván én sem vagyok kivétel, és
kezdhetném akár itt is. Üvegszilánk, porcelán, elhajlott
fém és megpörkölődött fa, bútordarabok és ruhanemű
meg tépett szövetfoszlányok terítették be az udvart. Talán
nem leszek képes mindent eltakarítani, de ha mindennap
csak egy keveset elhordok, végül használhatóvá tudnám
tenni az udvart.
Megindultam a romok között az almafa felé. Leültem a
tövében, nekivetettem a hátam, és tekintetemet romos
házunkra meg a fölötte ragyogó kék égboltra emeltem.
Majd behunytam a szememet, és beszívtam a virágok
édes illatát. Örültem annak, hogy élek, és a támadás óta
most éreztem először ilyesmit.
Egy idő múlva megtámaszkodtam, hogy feltornásszam
magam, és váratlanul valami simát és hideget érintett a
tenyerem, ami kikandikált a földből a fa alatt.
Feltérdeltem, és kaparni kezdtem körülötte a földet, hogy
kiemelhessem.
Egy dunsztosüveg. Csupa piszok volt, de ahogy
letörölgettem róla a koszt, cigarettapapírokat fedeztem fel
a belsejében. Több száz, de akár több ezer darab is
lehetett az üvegben, egyesével összehajtva.
Lecsavartam az üveg fedelét, és miután beletöröltem a
kezemet a blúzomba, kivettem és széthajtogattam az
egyik papírt. Matylda jellegzetes kézírásával a következő
állt rajta:

Ala Skibińska
Megmentettük 1942. július 7-én
Elvittük a Hoża utcai ferences rendi árvaházba
Elhelyeztük Walter és Zenobia Bulińskinál
Szydłowiecben

Gondosan összehajtottam a papírt, aztán újabbakat

hajtogattam szét. Mind egy-egy kenyérmorzsa volt az
ösvényen, a zsidó gyerekek hazavezetéséhez. Emlékeztem
a rabságunk előtti utolsó éjszakára, amikor Sara eljött
hozzánk elbúcsúzni, és felfigyeltem a piszkos körmére.
Csak most állt össze a kép. Sara közvetlenül előtte ásta el
Matylda feljegyzéseit arra az esetre, ha kárt szenvedne az
épület.
A város elpusztult, jóformán valamennyi épületét
lerombolták, a legtöbbet javíthatatlanul. Ám az almafa
túlélte, és valami csoda folytán a törékeny dunsztosüveg
is sértetlen volt.
Felmerült bennem, hogy felviszem a lakásunkba, de a
Vörös Hadsereg iránti totális bizalmatlanságom
eltántorított. Ehelyett kimélyítettem a gödröt a fa mellett,
visszatemettem az üveget, és puha, fekete földdel
takartam be, a tetejére ráhúztam egy keveset a
törmelékből. Megjegyeztem a helyet – amint megtalálom
Sarát, ő majd átadja a feljegyzéseket a zsidó
hatóságoknak. Az apácák is segíthetnének. A megmentett
gyerekek egy része talán most is a zárdában van még.
Letaglózott a felismerés. Ha Sarát elfogták, mostanra
már feltehetően elengedték volna, és akkor első dolga lett
volna, hogy visszajusson Varsóba. És még ha nem lett
volna hová mennie, egész csapat olyan asszonyt
ismertem, akik gondolkodás nélkül befogadták volna.

Másnap Truda és Mateusz ragaszkodott hozzá, hogy

elkísérjenek engem a Hoża utcai árvaházba.
– Lehet, hogy nincs már meg a zárda – figyelmeztetett
Truda. – És ha mégis megvan, akkor sem biztos, hogy Sara
ott lesz.
– Tudom – feleltem. – Csak szeretnék erről a saját
szememmel meggyőződni.
– Mit kezdünk a dunsztosüveggel, ha nem találjuk meg
Sarát? – kérdezte Mateusz.
– Ott hagyjuk a helyén – jelentettem ki. – Amíg nem
tudjuk, hogy kiben bízhatunk.
Jól tudtam, hogy városszerte lerombolták a
templomokat, a szívem mélyén mégis biztosra vettem,
hogy ha Isten megmentette a dunsztosüveget, akkor
alighanem azokat az asszonyokat is megmentette, akik
segítettek Matyldának és Sarának az üveg megtöltésében.
Amikor befordultunk végre a Hoża utcába, megroggyant
a térdem a megkönnyebbüléstől. Ép volt az árvaház
homlokzata, és a tető is a helyén volt.
– Tudtam! – kiáltottam fel, és előreszaladtam, mert
hónapok óta most először elfogott az izgatottság. Nővérek
álltak odakint, és kenyeret osztogattak a járókelőknek.
Egyet sem ismertem fel közülük. Amikor megláttak,
nekem is odakínáltak egy cipót, de én csak legyintettem. –
Itt van Sara? Sara Wieczorek?
A nővér a háta mögötti ajtóra mutatott.
– Azt hiszem, éppen az ebédet készíti elő a konyhán.
Berontottam az ajtón, és kis híján felökleltem egy
ellenkező irányba tartó nővért. Könnyes szemmel kértem
tőle útbaigazítást a konyha felé. Truda és Mateusz ott
igyekezett a nyomomban.
Sara a konyhaasztalnál ült, és egy fiatal apáca
társaságában zöldséget aprított. Felnézett, amikor
beviharzottam az ajtón, elképedt, elejtette a kést, és egy
örömkiáltással felpattant.
– Élsz! – Trudára és Mateuszra vándorolt a pillantása a
hátam mögött. – Mind életben vagytok, istenem!
A karjába omoltam, és a melléhez bújva sírva fakadtam.
Átölelt, és megnyugtató szavakat mormogott a hajamba,
úgy vigasztalt. A körülötte lévők odább húzódtak, hogy
Sara visszaülhessen a padra, és az ölébe vegyen engem,
mint egy csecsemőt. Megállíthatatlanul sírtam, így semmit
sem hallottam a beszélgetésből, amit Trudával és
Mateuszsal folytatott. A háború rákényszerített, hogy idő
előtt felnőjek, és Sara karjában újra gyermek lehettem.
Feltartóztathatatlan könnyáradat formájában minden
bánatom, fájdalmam és félelmem kiszakadt belőlem.
 – Add csak ki magadból, Emilia – suttogta Sara a
hátamat simogatva. – Jól van, édesem. Ne tartsd vissza,
minden rendben lesz.
Fokozatosan megszűnt a konyhai nyüzsgés, végül már
csak Mateusz, Truda, Sara és én maradtam a konyhában.
Truda azzal foglalatoskodott, hogy kávét főzött
mindnyájunknak, Mateusz a zsebkendőjét nyújtotta
nekem.
– A mi okos kislányunk tegnap este megtalálta a
dunsztosüvegeteket az udvarban – újságolta Sarának.
Sara meglepetten pillantott rám, majd tétován így szólt:
– Na és…
– Sértetlen! – feleltem. – Az almafa alatt volt.
– Igen! – Felragyogott az arca, összekulcsolta a kezét a
melle előtt, és látványos megkönnyebbüléssel fújta ki a
levegőt. – Amikor visszajöttem Varsóba, elmentem az
épület mellett, de nem boldogultam az udvarra nyíló
ajtóval.
– Megrongálódott a zárja – magyaráztam. – Nekem is
Wójcik bácsi segített kinyitni.
– Mit csináltál az üveggel? – kérdezte Sara.
– Eltemettem. Kicsit mélyebbre, mert kikandikált. És
betakartam törmelékkel. Ott biztonságban lesz, hacsak
nem szeretnéd, hogy idehozzam.
– Köszönöm, Emilia – mosolygott szomorkásan Sara. –
Beszélek pár emberrel, meg kell próbálnom kideríteni, ki
maradt életben a zsidó közösségből, és ki tudna segíteni
nekünk a feljegyzések szortírozásában. Fogalmam sincs,
hány családot tudunk egyesíteni, mindenesetre nem lesz
könnyű. Minél hamarabb nekifogunk, annál jobb.

Négyesben megebédeltünk az étkezőben, bepótolva a

felkelés óta eltelt hónapokat. Sara elmesélte, hogy a
pruszkówi tranzittáborban azt mondták neki, hogy onnét
egy koncentrációs táborba fogják küldeni.
– Amikor feltettek a vonatra, arra gondoltam, nem azért
bírtam ki idáig, hogy aztán egy istenverte táborban haljak
meg. Néhány nő a vagonomból rájött, hogyan lehet
kinyitni az ajtót, és az éjszaka közepén kivártuk, amíg egy
kanyarnál lassít a vonat, és kiugrottunk.
– Hol értél földet? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.
– Egy pocsolyában, Emilia – nevetgélt Sara. – Egy
darabig az erdőben bujkáltam, aztán szerencsémre
rábukkantam egy gazdára meg a feleségére, akiknél
ellakhattam, cserében a földjükön dolgoztam. Csak
néhány hete tértem vissza Varsóba.
Amikor befejeztük az evést, Truda megkért, hogy
vigyem az üres tányérokat a konyhába, és amikor
visszaértem, Sara felállt, és láttam, milyen komor az arca.
– Gyere, barátnőm – mondta halkan. – Nézzük meg a
szobámat.
Rögtön tudtam, hogy Truda és Mateusz beszámolt neki
a łódźi ügyről. Haragos pillantást vetettem feléjük, de
kerülték a tekintetem.
– Nem – feleltem a fejemet rázva. – Maradjunk itt, és
élvezzük ki, hogy újra együtt lehetünk. Nincs semmilyen
bizalmas megbeszélnivalónk.
Sara tántoríthatatlanul belém karolt. Rosszallóan
sóhajtottam, és hagytam, hogy kivezessen az étkezőből.

– Truda úgy véli, hogy talán szívesen elbeszélgetnél velem

– mondta Sara, és az ágyára telepedett. Én konokul
megálltam az ajtónál, hiába veregette meg a matracot
maga mellett.
– Nincs szükségem rá, hogy beszéljek róla – feleltem
félrenézve. – De köszönöm.
– Aggódnak érted, Emilia.
– Már jobban vagyok – feleltem az igazsághoz híven. –
A mai volt hosszú idő óta a legjobb nap, amire
emlékszem.
– Számomra is jó nap volt. Nagyon örülök, hogy újra
látlak – mondta mosolyogva, aztán elkomorodott. – Volna
itt még valami, Emilia. Hogy érzed magad? Fizikailag.
– Jobban – vágtam rá. – Tényleg…
– Édesem – Ránéztem, aztán megint félre. – Truda
aggódik, hogy esetleg teherbe estél.
Visszakaptam rá a tekintetem.
– Mi? Nem! Miből gondolja…
Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy a támadás óta
nem jött meg a menzeszem. Lerogytam az ágyra.
Egyszerre értelmet nyert Truda makacskodása, amivel a
Varsóba való visszatérést sürgette. Mivel jószerével
fóbiája volt az őszinte beszélgetésektől a testi dolgokat
illetően, nem szívesen hozta volna szóba előttem ezt az
eshetőséget, azt pedig még kevésbé, hogy kitalálja, mit
kezdjünk ezzel a helyzettel.
– Nem – böktem ki, és rémülten ráztam a fejem. – Nem
lehetek az.
Még a szót sem bírtam kimondani. Csak tudnék róla,
hogyha…
– Megvizsgálhatlak? – kérdezte Sara szelíden. – Három
hónapja történt, igaz? Március végén? – Mereven
bólintottam. Megkért, hogy feküdjek fel a matracra, és a
hasamra nyomta az ujjait. A következő pillanatban
megállt rajtam a keze. – Emlékszel, amikor a
nővérkézikönyvemről beszélgettünk? Emlékszel, amikor
arról meséltem, hogy a méh alapmagasságának
megmérésével meg lehet határozni, hogy mennyire
előrehaladott a terhesség?
– Kérlek, ne – suttogtam bénultan. Sara megérintett egy
pontot az alhasamon.
– Itt lehet kitapintani a méhcsúcsot, ami azt jelenti,
hogy valószínűleg körülbelül tizenkét hetes terhes vagy.
– Szedjék ki belőlem! – Ellöktem Sara kezét. Úgy
remegtem, ahogy a támadás óta eltelt idő alatt egyszer
sem. A legszívesebben puszta kézzel téptem volna fel a
hasamat. Ugyanolyan meggyalázottnak éreztem magam,
mint aznap az utcakövön heverve.
– Nem tudok mit tenni, kicsikém. Sajnos muszáj lesz…
– Keríts valakit, aki segíthet – rimánkodtam. – Csak van
valaki a városban, aki… Biztos véget lehet neki vetni
valahogy. Nem akarom.
Sara megragadta a vállamat, és mélyen a szemembe
nézett.
– Erős lány vagy, Emilia. Kibírtad idáig. Ezt is meg tudod
csinálni.
 – Nem megy – szűköltem. – Ez sok nekem. Szörnyű volt
minden, de ez már túl sok. – Eszembe jutott valami, és a
számhoz kaptam a kezem, mert éreztem, hogy menten
visszajön az ebédem. – Mindenki meg fogja tudni, Sara!
Látni fogják! Mit fognak mondani? – Végül kitört belőlem
a sírás, ahogy ismét elöntött a szégyen. – Nem tudom, mi a
rosszabb, ha azt gondolják majd, hogy kurva vagyok, vagy
ha tudni fogják, hogy nem vagyok az.
– Keresünk neked egy helyet valahol – felelte higgadtan.
– Ahol biztonságos. Az apácák majd segítenek…
Búvóhelyen leszel a kicsi születéséig, és utána mindent
újrakezdhetsz. Egy lélek sem fogja megtudni.
– Képtelen vagyok – hajtogattam, újult erővel zokogva. –
Kérlek, Sara. Segíts. Biztosan véget lehet neki vetni.
– Te meg én sok mindenen mentünk keresztül együtt,
Emilia. Ebből tudom, hogy képes vagy rá.
Mire aznap elhagytuk az árvaházat, már készen volt az
új haditerv. Egy ferences rendi zárdába fogok költözni
Markiban. Az apácák befogadnak a gyerek születéséig.
– És aztán? – kérdeztem dermedten.
– Aztán kerítünk valakit, aki örökbe fogadja a kicsit, te
pedig visszaköltözhetsz Varsóba Trudához és Mateuszhoz,
és a többit majd együtt kitaláljátok.
 35
Roman

LASSAN HAT HÓNAP TELT EL azóta, hogy leverték a

felkelést. Apró rovátkákkal jelöltem az idő múlását
priccsem fakeretén a náci párt nagygyűléseinek
helyszínén kialakított Stalag XIII-D hadifogolytábor
barakkjában Nürnbergben.
– Nem értem a jókedvedet – méltatlankodott Kacper, és
ezzel harsány nevetésre késztetett.
– Ilyet még soha senki nem mondott nekem.
A többi lengyel rabhoz hasonlóan őbenne is
megütközést keltettek a mocskos barakkok, törött
ablakok, a fűtés hiánya, az agyonhasznált matracok meg
az ágyi poloskák. Egyesek nem győztek panaszkodni az
árnyékszék helyett használt gödrök meg a hideg vizes
vályúk miatt, ahol mosakodnunk kellett. A többi rab
számára elviselhetetlennek tűntek a körülmények,
ellenben nekem, a varsói gettóban tapasztalt élményeim
után, sétagalopp volt a fogolytábor. Mivel a németek
haragja elsősorban a szovjet rabokra irányult, hamar
rájöttem, hogy ha leszegem a fejem, és zokszó nélkül
végzem a hadianyaggyárban számomra kijelölt
feladatomat, akkor joggal számíthatok arra, hogy túl
fogom élni.
Ami nem jelenti azt, hogy ne örültem volna, amikor
1945 áprilisában az amerikaiak felszabadították a tábort.
Hallottuk rebesgetni, hogy jönnek, és ahogy a németek
elkotródtak az amerikaiak közeledésének hírére, az maga
volt a gyönyörűség. De miközben rabtársaim valósággal
megittasultak a boldogságtól, én aggódva vártam, hogy
híreket kapjak a hazámról.
– Mi van Lengyelországban? – kérdeztem egy
tolmácstól, aki az amerikaiakkal dolgozott azon, hogy
elirányítsanak bennünket a vöröskeresztesekhez
ennivalóért és orvosi ellátásért.
– A Vörös Hadsereg felszabadította Lengyelországot –
felelte sugárzó arccal.
– Felszabadította? – ismételtem hitetlenkedve, és
végtelenül elszomorodtam. – Vagyis leküzdöttük a
németeket, csak hogy a szovjet igája alá kerüljünk.
– A száműzetésbe vonult kormány bizakodó a
tekintetben, hogy tárgyalások útján visszakapják a
hatalmat.
– A háború első éveiben a szovjetek fél Lengyelországot
elfoglalták! Csak a németek előrenyomulása miatt
veszítették el a területet. Tétlenül végignézték, ahogy
elbukik a felkelés, pedig beavatkozhattak volna. Most
kiszorították a németeket Lengyelországból, maga tényleg
azt hiszi, hogy csak úgy el fognak menni?
A szemem láttára hervadt le a mosolya.
– Ezek az amerikai katonák nekem azt mondták,
világszerte több ország is felajánlotta, hogy befogadja a
lengyel menekülteket – mondta. – Nem muszáj
visszautaznia.
 – Nem muszáj? – ismételtem meg. – Lengyelország a
hazám! Csak nem gondolja, hogy miután túléltem ezt a
borzalmas háborút, egyszerűen feladom? Ráadásul vár a
kedvesem is.
Kacper lábát illetően sajnos igazam volt. A Vöröskereszt
orvosa az amputálás mellett döntött, de ki kellett várnia a
sorát, mivel több ezer sürgős eset volt még a táborban.
Szegény kölyök halálosan félt, próbálta meggyőzni az
orvosokat, hogy engedjék hazatérni Lengyelországba,
hogy ottani orvosok lássák el. Amikor aztán egy újságban
megláttuk a fényképfelvételeket a romokban álló
Varsóról, még Kacper is megértette, hogy ez nem lesz
lehetséges.
– Itt maradsz? – kérdezte. – Engem nem engednek el,
csak ha már begyógyult a csonk.
Gépiesen megráztam a fejem.
– Haza kell mennem, hogy megkeressem a barátaimat.
– Kérlek, Roman – suttogta a félelemtől remegő hangon.
– Ne hagyj magamra.
– Púp vagy a hátamon, kölyök, amióta csak
megismertelek – dörmögtem, de persze nem hagyhattam
ott, hogy egyedül kelljen szembenéznie azzal, ami rá vár.
Munkát vállaltam a tábori mosodán, és több tucat
honfitársammal együtt beköltöztem az egyik
hálókörletbe. Többségük emigrációt tervezett bármelyik
országba, amelyik befogadja őket, képtelenek lettek volna
hazatérni. Én viszont kizárólag az otthonra tudtam
gondolni. Ott volt Emilia, és tudtam, hogy keresni fog
engem. Tudatnom kellett vele valahogyan, hogy életben
vagyok.
Eleinte azt hittem, ez gyerekjáték lesz: levelet írok neki,
és elküldöm a régi varsói címére. Aztán a tábori
adminisztrációs iroda dolgozója tájékoztatott, hogy
Varsóban leállt a postaszolgálat.
– Látta a fényképeket? – Elhúzta a száját. – Szinte
lehetetlen megtalálni egy megadott címet. A legtöbb, amit
tehet, hogy regisztrál nálunk, és reménykedik, hogy a
barátnője is regisztrál majd a Vöröskereszt varsói
irodáján.
A sajátom mellett Kacper nevét is felvetettem a
családtagjaikat kereső lengyelek listájára, és az ügyintéző
megígérte, hogy szólni fog, ha hall valamit. Kacper szülei
már néhány héten belül üzentek: épek és egészségesek,
Kacper bácsikájával együtt egy iskolacsarnokban
kialakított menekültszálláson vannak Varsóban, és
izgatottan várják haza Kacpert.
A következő négy hónapot a Vöröskereszt táborában
töltöttem – hiába vártam, hogy híreket kapjak Emiliáról,
vártam Kacper operációjára, és végül arra vártam, hogy
begyógyuljon a csonkja.
Mire szeptember végén készen álltunk az indulásra,
már csak két dolog járt a fejemben: hogy újra felvegyem a
kapcsolatot az ellenállással, és felépítsem Emiliával azt a
jövőt, amiért életben maradtam.
 36
Emilia

SARA ÚGY VÉLTE, HOGY karácsony körül érkezik a

kisbaba, így legalább öt hónapig kell majd a zárdában
élnem. Aznap, amikor ott hagyott engem, igyekezett
megnyugtatni, hogy így lesz a legjobb.
– A zárdai élet rutinjának köszönhetően hamar
elröppennek majd a napok – mondta. Truda is elutazott
velünk Markiba, és két éjszakát maradt, hogy segítsen
berendezkedni.
– Biztosan maradni akarsz? – kérdezte aztán, amikor
már indulnia kellett. Nyugtalanul nézett körbe a zárda
előcsarnokában, mint egy veszélyeket fürkésző,
akadékoskodó anya. – Szörnyű érzés, hogy itt kell
hagynom téged egyedül.
– Így lesz a legjobb – mondtam dermedten. – Maradni
akarok – vallottam be szemlesütve. Nem tudtam, hogyan
magyarázhatnám el, hogy részint azért akarok távol
maradni attól a lakástól, mert nem szeretnék találkozni
Romannal. Rettenetesen hiányzott, és tudtam, hogy én is
hiányzom neki. Teljességgel biztos voltam abban, hogy
miattam mindent elkövet a hazajutás érdekében. Ha a
lakásban maradok, megtörténhet, hogy Roman betoppan,
és akkor látnom kellene a sebzett dühöt a szemében. Erre
nem álltam készen. Már az a gondolat is szégyenkezéssel
töltött el, hogy a másodikon lakó Wójcik bácsi
megláthatna nagy pocakkal. Mellesleg, hogy kezdhetnék
új életet úgy, ha a környezetünkben élők közül bárki is
tudomást szerez a terhességemről? Egyedül úgy
juthattam túl a megpróbáltatás következő fázisán, ha
eltűnök a világ szeme elől.
A zárda szigorú időbeosztás szerint működött, amely
csak ritkán módosult. Hétkor keltem, rendet tettem a
cellámban, megmosakodtam, aztán testmozgás
következett a nővérekkel, ami általában kerti sétát
jelentett. Utána együtt megreggeliztünk, és elmondtuk a
reggeli imádságot.
A nővérek ezután a Szentírást tanulmányozták, míg
engem a szokatlan körülményeimre való tekintettel arra
biztattak, hogy folytassam általános tanulmányaimat.
Agnieszka Gracja nővér fiatalabb fejjel tanárnőként
dolgozott, és már rögtön az első találkozásunkkor
felajánlotta, hogy segít bepótolnom a kiesett tananyagot.
– Ha szorgalmas leszel, amikor vége lesz ennek az
egésznek, egy lépéssel közelebb kerülsz majd az
érettségihez. S ki tudja? Az újjáépült Lengyelországban
talán még azt is engedélyezni fogják nekünk a szovjetek,
hogy egyetemeket működtessünk.
Ezt követően könyvekről és szavakról, matematikáról és
tudományról szóltak a reggeleim. Kitaláltam magamnak
egy játékot, és úgy tettem, mintha a tanulmányaim
befejezésének kizárólagos céljából tartózkodnék a
zárdában. Amikor feszülni kezdtek rajtam a ruhák, azt
játszottam, hogy a sivár zárdai kosztot vittem túlzásba.
A nővérek szüntelenül keresték a módját, hogy
hozzájáruljanak valamivel a helyi közösség életéhez,
többségük sapkát kötött a falubeli gyerekeknek. Eleinte én
is beszálltam, megviselt ruhadarabokat fejtettem fel, mint
egykor Sara mellett, de amint Renata nővér megtudta,
hogy szeretek rajzolni és festeni, nyomban kerített nekem
egy füzetet és ceruzákat, egy kevés régi festéket meg
néhány fatáblát. Ezt követően, amíg a nővérek csendben
imádkozva kötögettek, én festettem.
Hatalmas megnyugvást merítettem a zárda részleteinek
megörökítéséből. Megfestettem a templomfolyosók
bolthajtásait, és ámulattal töltött el az, ahogyan a fény és
az árnyékok rajta hagyják a történetüket a kétszáz éves
kőfalakon, a nap minden órájában egy más történetet.
Lerajzoltam Walentyna nővér kötőtűt tartó kezét,
megörökítve minden apró bőrhibát, szeplőt és ráncot.
Megfestettem egy kék porcelántálat, ahogy üresen áll egy
asztalon az almák nélkül, aztán még egyszer, amikor újra
megtöltötték almával.
Miközben továbbra sem álltam készen a helyzetem
elfogadására, a művészet megteremtette számomra a
szemlélődés lehetőségét. Mindig is szerettem alkotni – a
lelkem szólalt meg, amikor rajzoltam vagy festettem.
Azokban a hónapokban három dolog tartotta bennem a
lelket: az apácák törődése, akik szerettek engem pusztán
azért, mert én is Isten gyermeke vagyok; a művészet, mert
lehetőséget kínált nekem, hogy újra gyermeki szemmel
tekintsek a világra; és Roman. A legsötétebb napokat úgy
tudtam átvészelni, ha Romanra gondoltam.
Fogalmam sem volt, hogy mikor látom újra, ha
egyáltalán látom még. Időnként kényszerítettem magam,
hogy számoljak azzal a lehetőséggel is, hogy talán nincs
már életben, de ezen sosem merengtem hosszasan.
Roman túlságosan is tele volt élettel, túlságosan elszánt
volt. Hinnem kellett abban, hogy a felkelés után is
megtalálta az életben maradás módját.
Számos zavaró tényező bonyolította ezt a korábban
makulátlan kapcsolatot, az érzéseim ereje azonban
tagadhatatlan volt. Egyfolytában ő járt a fejemben, és még
a zárdában is képes voltam órákon keresztül ábrándozni
az együtt töltött csodálatos hetekről és hónapokról.
Lélekben össze voltunk kötve, és amíg nem alakítottunk
ki egy közös életet, addig örökké sóvárogni fogok Roman
visszatérésére.
De még miközben hiányzott nekem, még miközben
aggódtam érte, néha bizony azon kaptam magam, hogy
nyugtalanít a viszontlátás gondolata. Megpróbáltam
elképzelni, hogy mesélek neki arról a bizonyos łódźi
napról, elképzeltem, hogy meglátja a pocakomat.
És igen hamar rettegés lett a nyugtalanságból, amikor
felfogtam, hogy valahányszor elképzeltem ezeket a
pillanatokat, mindig ugyanazt az elkerülhetetlen
végkifejletet láttam magam előtt: Roman haragra gerjed,
és ízekre akarja szedni miattam a világot.
Kezdtem megérteni, hogy akármilyen mély is az iránta
érzett szerelmem, a támadás jó időre képtelenné tett arra,
hogy szembenézzek Roman fékezhetetlen haragjával.
Nem volt könnyű Varsóból eljutni a zárdába. Olykor oda
és vissza is két-három órát vett igénybe az utazás. Truda,
Mateusz és Sara többnyire gyalog mentek ki a
városhatárba, ahol akadálytalanok voltak az utak, aztán
megpróbáltak leinteni egy arra haladó kordét vagy kocsit.
Így is olyan gyakran jöttek, amilyen gyakran csak tudtak.
A nővérek soha rá sem néztek, nem is vettek tudomást
gömbölyödő pocakomról, ami nekem is segített
megfeledkeznem róla. Amint aztán júniusban
istenigazában kigömbölyödtem, a szüleim már alig-alig
tudtak máshová nézni.
A látogatásaik közti szünetek voltak a leghosszabb
időszakok, amelyeket egymástól külön töltöttünk, mióta
örökbe fogadtak engem, és borzasztóan hiányoztak
nekem. Számoltam a várható érkezésükig hátralévő
perceket, de aztán pillanatok alatt nyomasztani kezdett a
feszengéssel terhelt együttlétünk.
– Tényleg csak azért jöttetek, hogy megbámuljatok? –
förmedtem rá Trudára egy napon.
Bűntudatosan összerezzent, mintha halálos bűn
elkövetésén kaptam volna rajta.
Sara ezzel szemben még a terhességem tényét is a
szokásos könnyedséggel kezelte. Szabatos kérdéseket tett
fel az egészségi állapotomra vonatkozóan – Hogy érzed
magad? Eszel eleget? Fáradt vagy még? Nincs szükséged
bővebb ruhákra? Van kérdésed? – anélkül, hogy egyszer is
felhívta volna a figyelmet a terhességemre.
Nem használtam ezt a szót, amikor az állapotomra
gondoltam. Ami utána következik majd, arra pedig még
annyira sem gondoltam. Fáradt voltam, és kényelmetlenül
éreztem magam egy számomra idegen helyen, de
biztonságban voltam, és tudtam, hogy egy szép napon
majd visszatérhetek Varsóba.
A beszámolók tanúsága szerint újjáépülőben volt a
város, apródonként támadt fel romjaiból, habár továbbra
is állandó volt az utcákon a Vörös Hadsereg jelenléte,
akárcsak Łódźban. Látogatóim azt mesélték, hogy a
szovjet megszállás kezdeti napjainak bizonytalansága
idővel egy megjósolhatóbb realitássá szelídült, lassanként
az utcákon hatalmas számban jelenlévő vöröskatonák is
megfogyatkoztak, mintha kimondatlan egyezség született
volna a felek között arról, hogy immár a szovjetek vannak
hatalmon. Úgy tűnt, fokozatosan az egész ország kezd
megbarátkozni a ténnyel, hogy ezek a katonák még
hosszú ideig részei lesznek az életünknek. Engem
elkeserített ez a gondolat, még ha megértettem is, hogy
előbb vagy utóbb nekem is meg kell majd tanulnom ezt
elfogadni.
Mateusz egy utcai brigádban talált magának munkát, az
utakat takarították, hogy újra szabadon tudjanak
közlekedni a gépek és a járművek. Truda legjobb
képességei szerint helyrepofozta a lakást, habár az
ablakokban továbbra sem volt üveg.
– Egyet se félj – nyugtatott meg, és a hasamra siklott a
tekintete, aztán visszakapta az arcomra, végül a falra
szegezte. – Tél lesz, mire hazajössz. Így vagy úgy, addigra
módot találunk az ablakhelyzet megoldására.
Egy szeptemberi éjszaka spártai cellámban feküdtem, és a
feszületet bámultam az ágyam fölött. Telihold lévén túl
világos volt. Nem nyughattam, csak forgolódtam, és azt
próbáltam kiókumlálni, hogyan érezhetném magam újra
otthonosan idegenné lett testemben. Végre
megnyugodtam, de folytatódott a ficánkolás, csakhogy
most nem én csináltam. A pocakomban éreztem valami
határozott, ijesztő mocorgást.
Bő két hónap telt el azóta, hogy Sara diszkréten a
tudomásomra hozta, hogy terhes vagyok, de most először
voltam kénytelen szembenézni a szavak mögött rejlő
valósággal.
Kisbabám lesz, aki mégsem lehet majd az enyém.
A gyereket éppúgy nem fogadhattam el sajátomként,
ahogy Varsó lerombolását sem voltam képes elfogadni.
Óvatosan a hasamhoz nyúltam, és most először
végighúztam rajta a kezem. Mindeddig kínosan ügyeltem,
hogy még véletlenül se érjek hozzá, most azonban
hagytam, hogy az ujjaim felfedezzék az ismeretlen
terepet. Megint éreztem a mocorgást, és ezúttal
megpróbáltam elképzelni, hogy festhet a kisbaba odabent.
Képek peregtek a képzeletemben – láttam a Vörös
Hadsereg egyenruháját viselő idegenek fröcsögő,
acsarkodó gyűlöletét –, és kivert tőle a hideg veríték. Az
oldalamra fordultam, és felhúztam a lábam, de nem a
hasamat védtem, hanem önmagamat a hasammal
szemben. Hiszen egy ilyen körülmények között fogant
gyerek csakis rút és kártékony lehet, vagy nem?
Másnap készítettem magamnak egy naptárt. Sara
korábban azt mondta, hogy karácsonyra várható a baba,
így egy-egy kocka jelölte a hátralévő napokat.
Száztizenegy volt belőlük. Még száztizenegy napot
kellett kibírnom, mielőtt újra visszakaphatnám a
testemet, és megfogadtam magamnak, hogy amint ez
letelik, soha többé még csak gondolni sem fogok a babára.

– Megtudtatok már valamit Romanról? – kérdeztem egy

nap a szüleimtől. A zárdába költözésem óta nem
emlegették előttem Romant, és önkéntelenül arra
gondoltam, hogy talán a rossz hírtől igyekeznek megóvni.
– Elmondhatjátok, ha baj van. Szeretném tudni.
– Esküszöm neked, Emilia, azóta sem hallottunk felőle,
de szerintem nem kell aggódnod – felelte Mateusz. –
A felkelők többségét németországi táborokba küldték.
Alighanem most is azon van, hogy visszajusson valahogy
Varsóba, és amint ideért… Nos, láttad a várost. Lehet,
hogy időbe telik, mire felbukkan.
– Ha csakugyan megtalál engem… titeket… – vettem egy
mély lélegzetet, és behunytam a szemem –
elmondhatjátok neki, hogy mi történt, de még nem
akarom látni. Kérlek, ne mondjátok meg neki, hol vagyok.
Épp időben nyitottam ki a szememet, hogy lássam,
ahogy összenéznek, hallgatnak egy sort, aztán szólaltak
meg.
– A te döntésed – mondta Mateusz.
– Engedd őt magadhoz. Meglásd, segíteni fog – mondta
Truda.
– Ő is éppúgy ki akarja majd tépni belőlem ezt a
valamit, mint én – förmedtem rá Trudára, bizonytalan
mozdulattal a hasamra mutatva. – Láttátok őt aznap a
zárdában. Magánkívül volt. Szeretem Romant, de
egyszerűen képtelen nem harcolni, és ehhez is így fog
hozzáállni. – Miután kieresztettem magamból a gőzt,
megroskadt a vállam, és beismertem: – Képtelen vagyok
megbirkózni kettőnk együttes dühével.
Truda összefűzte a kezét, és áthajolt az asztalon.
– Akkor áruld el, Emilia. Mégis mit mondjunk neki, ha
visszatér?
– Az igazat – feleltem kihúzva magam, és kisöpörtem a
hajamat az arcomból. – Mondjátok meg neki, hogy
szeretem, de idő kell, amíg megküzdök ezzel.
 37
Roman

KACPER VÉGRE BIZTONSÁGBAN volt a családjával, tanúja

voltam a szüleivel való érzelmes találkozásának, és én is
nagy kedvet kaptam hozzá, hogy újra találkozzam az
enyéimmel. Megálltam Piotr lakása előtt, és ide-oda
fordítottam a tekintetem a lakás épen maradt ajtaja meg
egy tátongó lyuk között, ahol azelőtt az otthonom volt. Egy
szakadék nyílt az udvarra, néhány lépésnyi távolságra
Piotr ajtajától, és odalent mindent törmelék borított egy
meglepően robusztus almafa körül.
Felemeltem az öklömet, bekopogtattam. Mozgás támadt
a lakásban, aztán nyílt az ajtó. Mateusz állt előttem egy
számomra ismeretlen egyenruhában. Elakadt a lélegzete,
és már tárta is szét a karját, hogy megöleljen.
Meglapogatta a hátamat, és magához ölelt, aztán
jószerével bevonszolt a lakásba.
– Istenem! – mondta. – De jó téged újra látni, fiam!
– Téged is jó látni – vigyorodtam el, aztán körbenéztem
a lakásban Emiliát keresve.
– Nincs itt, de él – mondta Mateusz, de valahogy sötét
tónusa volt a hangjának. Átjárta a testemet az idegesség.
Már éppen le akartam volna ülni a heverőre, de most
félúton megtorpantam, és megfeszültek az izmaim.
– Mi történt?
 – Hozom a vodkát, aztán beszédem van veled.
A heverőre telepedve figyeltem, ahogy feltúrja a
konyhaszekrényeket, és közben valami olyasmit motyog,
hogy Truda átrendezett mindent, és nincs meg a vodka.
Hamar elfogyott a türelmem.
– Mondd el, Mateusz. Csak mondd el.
Mateusz megfordult, és nekidőlt a konyhaasztalnak.
Gyámoltalan pillantást vetett rám, aztán magába
roskadva mormogta:
– Roman, Emilia állapotos.
Valamennyi félelmem közepette az a lehetőség még
csak fel sem merült bennem, hogy Emilia esetleg talált
magának valaki mást. Eddig sem volt ismeretlen
számomra a harag, de most olyan féltékenység járt át, ami
teljességgel új volt nekem. Egy szempillantás alatt talpra
ugrottam, tombolt bennem a hév, hogy ízekre szedjem a
világot, de mielőtt megmukkanhattam volna, Mateusz
rám parancsolt.
– Ülj le. – Aztán elcsuklott a hangja, és gyötrelmes
arckifejezés fúrta át magát a haragján. – Ülj le, és hallgass
végig.
Visszaereszkedtem a heverőre, ugyanis már kezdett
derengeni. Behunytam a szemem.
– Ne – suttogtam. – Csak azt ne.
– Łódźban voltunk. A Vörös Hadsereg katonái tették. Az
történt… – Vett egy mély lélegzetet, aztán megrázta a fejét.
– Ez rettenetes, Roman. Annyira sajnálom. Mintha
kioltották volna a fényt a szemében. Nincs valami jól.
– Hol van most?
 – A gyerek születéséig rejtekhelyen. Miután
megszületett a kicsi, Sara majd keres neki egy örökbe
fogadó családot.
– Mikor láthatom Emiliát?
– Roman – felelte Mateusz esdeklő hangon –, nem
láthatod. Nem akar találkozni veled, és őszinte leszek
hozzád, egészen mostanáig nem értettem, miért gondolja
így. Még nem áll készen arra, hogy megbirkózzon a
dühöddel, amíg a sajátjával sem jutott dűlőre. Lám, most
is hogy megmérgesedtél. Istenem, belegondolni sem
merek, mennyire megrémítenéd Emiliát egy ilyen
dühkitöréssel. Olyan törékeny és zárkózott mostanában.
Úgy vélem, egyelőre jó döntést hozott.
Kifejezni sem tudtam, milyen sürgető vágyat érzek,
hogy Emilia közelében legyek, és oltalmazzam. Képes
lennék rá, ebben biztos voltam, csak esélyt kellett
kapnom, hogy lássam.
– De én…
– Nem – vágta rá Mateusz fahangon. – Akármi jár is a
fejedben, nem. Tiszteletben kell tartanunk Emilia óhaját.
Nem fogom elárulni neked, hogy hol van.
Mateusz az imént leteremtett a forrófejűségem miatt,
ezért most uralkodtam magamon, és elborzadva
döbbentem rá, hogy egy sokkal rettenetesebb érzés tolul
fel a nyomában. A bánat. Sírni fogok Emiliáért, márpedig
Mateusz előtt szó sem lehetett róla.
Tétova pillantást vetettem rá, és megértést olvastam ki a
tekintetéből.
– Maradj velünk. A tiéd lehet Emilia szobája, ameddig
csak szükséged van rá.
– Kimerültem – feleltem a könnyektől kásás, alig
hallható hangon. Mateusz félrenézett, amiért igen hálás
voltam neki. – Pihennem kell. Hosszú út áll mögöttem.
– Persze.
Felmentem a lépcsőn, és mire felértem a tetejére, már
fulladoztam a sírhatnéktól. Az ajtóban aztán megláttam
az egész falat beterítő városfestményt, és a jobb alsó
sarokba siklott a tekintetem, ahol egy szerelmet és
reményt sugárzó jelenetet pillantottam meg. A figurák,
akiket Emilia lerajzolt, egyértelműen és tagadhatatlanul
mi voltunk, amint épp azon a jövőn osztozunk, amelyért
életben maradtam.
Betettem magam mögött az ajtót, leültem a földre a
festmény mellé, és úgy bőgtem, mint egy gyerek.

– El sem tudod képzelni, min ment keresztül az a lány –

mondta Truda aznap éjjel, miközben megvetette
nekem az ágyat Emilia szobájában a festmény alatt.
Fürgék voltak a mozdulatai, ahogy erélyesen lesimította a
lepedőt. – Addig maradsz nálunk, ameddig csak szeretnél,
de nem tűröm, hogy Emiliáról faggatózz. Már világossá
tette az érzéseit, és van elég gondja nélküled is. És nekem
is van épp elég gondom anélkül is, hogy miatta
macerálnál. Megértetted?
– Igen, Truda – feleltem. De nem jött álom a szememre
aznap éjjel, így miután Truda és Mateusz már lefeküdt, a
Mateusztól kapott lámpámmal végigjártam a lakás
helyiségeit. Piotr bácsi régi szobájában találtam
magamnak egy darab papírt és tollat.

Drága Emilia!

Sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy annyi rettenetes dolgon

kellett átmenned, és sajnálom, hogy most is szenvedsz.
A szüleidnél lakom, akik világossá tették számomra,
hogy egyelőre nem akarsz látni, én pedig természetesen
tiszteletben tartom a kívánságodat. Mégis szeretném, ha
tudnád, hogy továbbra is veled képzelem el a jövőmet, és
ha készen állsz újra együtt álmodni velem, én várni foglak.
Egyelőre megkaptam a szobádat. Egész álló nap és éjjel
tudnám nézni a festményt a faladon, anélkül hogy
megunnám. Ugyan megsemmisült a város, de a
művészetedben tovább él. Eláll a lélegzetem, annyi erő és
szépség rejlik benne. Nagyon tetszik az, ahogyan
lerajzoltál minket. Tetszik, hogy szerelmet látok a
szemedben, ahogy rám nézel a falon.
Annyit időt kapsz, amennyit csak szeretnél, Emilia.
Emlékszel a képre, amit aznap a zárdakórházban
szavakkal festettél nekem? A közös családról meg a közös
otthonról. Meg fogom találni a módját, hogy tanulhassak,
és apám nyomdokaiba lépve ügyvéd legyek. Te majd
neveled a gyerekeinket, vezeted a háztartást, és festesz. De
még hogy, istenem!
Érdemes várni erre a jövőre, és harcolni is érdemes érte.
Nekem most egyelőre az a tervem, hogy munkát
keresek, amiből eltartom magam, és közben az
ellenállással is felveszem a kapcsolatot. Jobban tudod,
mint a legtöbbek, hogy ez a háború még nem ért véget a
 számunkra, és nem is lesz vége, amíg szabadok nem
leszünk. Remélem, tudod, hogy elköteleztem magam a
harc mellett. Remélem, hogy idővel csatlakozni fogsz majd
hozzám.

Szívem összes szeretetével,

Roman

Amikor szombaton Mateusz és Truda készülődni kezdett

a hosszú utazásra Emilia búvóhelyére, megkértem őket,
hogy vigyék el neki a levelemet.
– Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez – mondta Mateusz a
kezemben tartott cédulát nézegetve.
– Elolvashatod – mondtam. – Nincs benne semmi titok.
Csak azt szeretném, ha tudná, hogy visszajöttem, és hogy
fontos nekem. Azt is megírtam benne, hogy megértem,
miért nem akar látni engem.
Truda kitépte a levelet a kezemből, és éles pillantást
vetett rám.
– Majd útközben elolvasom. Ha úgy találom, hogy
rendben van, akkor odaadom neki.
Amikor aztán délután hazaérkeztek, Truda bejött
hozzám Emilia szobájába.
– Átvette a leveledet – közölte tömören. – Nem akart rá
válaszolni.
 38
Emilia

Valahányszor meglátogattak, Truda és Mateusz hozott egy

levelet Romantól. Mindig elolvastam őket, még ha olykor
napokba telt is, mire összeszedtem hozzá a bátorságom.

Drága Emilia!
A te szobádban lakom, és éjjel-nappal a festményedben
gyönyörködöm. Mondtam már, hogy lélegzetelállítóan
tehetségesnek tartalak? Mindennap felfedezek valami
bámulnivaló, új részletet. Mindennap próbálok ráérezni a
fény és árnyék táncára, és amikor úgy érzem, rátaláltam,
olyankor téged is itt érezlek magam mellett…

Drága Emilia!
Izgalmas újság van: találtam állást. Ugyanabban az utcai
brigádban dolgozom, mint Mateusz. Alig várom, hogy
mesélhessek neked róla. Varsó újraéled, Emilia.
Eltakarítjuk a romokat, és újjáépítjük, amit lehet. Akad
bőven tennivaló, és nincs még vége a harcnak, mégis
nagyon jó érzés segíteni az embereknek, hogy újra
otthonra találjanak…

Drága Emilia!
 Mateusz segélyért folyamodik egy új textilgyár
létrehozásához. Biztosan ő is elmeséli majd neked, én
segítek neki a papírmunkával. Emlékszel, amikor
megkérdezted tőlem, hogy olyan ügyvéd akarok-e lenni,
aki unalmas szerződéseket fogalmaz? Lehet, hogy még át
kell gondolnom a kérdést: úgy néz ki, hogy ebben elég jó
vagyok. Hiányzol, és alig várom, hogy újra lássalak.
Remélem, erőre kapsz. Lengyelországnak szüksége van
rád, és nekem is.

– Nem muszáj elhoznunk a leveleit – vetette fel

bizonytalanul Truda. Október derekán egyszer egyedül
jött el hozzám, egy hétköznap, amikor Mateusz dolgozott.
– Nem hiszem, hogy le tudnánk beszélni a megírásukról,
de semmi okunk rá, hogy kézbesítsük, ha nem kérsz
belőlük.
Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el neki, hogy
nagyon is várom Roman leveleit, ahogy az ő
látogatásaikat is. Újra meg újra elolvastam őket, és a
papíron sorjázó szavakból igyekeztem magamba szívni a
szerelmét.
– Írjon nekem – feleltem megfontoltan. – Csak arra nem
állok még készen, hogy találkozzunk, vagy hogy
válaszoljak a leveleire.
Betéve ismertem Roman tollának élét és a szavai
mintázatát. Mindig vágyakozás és ragaszkodás áradt
belőlük, olyan érzésekről tanúskodtak, amelyek a velem
történtek ellenére sem változtak. Gyakran sírtam
levélolvasás közben, és azon tűnődtem, vajon akkor is így
érezne-e, ha beleegyeznék, hogy meglátogasson, vagy
taszítaná a hatalmas pocakom, meg a szomorúságom és a
törődöttségem, amitől nem szabadulhatok.
Csakhogy a levelek rendre csatakiáltással végződtek.
Minden egyes alkalommal.
…amíg ők itt járnak az utcáinkon, addig nem vagyunk
szabadok. A harc csak most kezdődött.
…sokan a jelek szerint beletörődtek az új megszállásba,
de én ezt nem tudom elfogadni, és nem is fogom.
…emberekkel találkozom, kapcsolatokat építek,
próbálom kiókumlálni a mozgósítás leghatékonyabb
módját.
És ezek a csatakiáltások újra és újra emlékeztettek
engem Roman erőszakos oldalára – vérszomjas
természetére, a bosszú- és szabadságvágyára. Ez
teljességgel érthető volt azok után, amiknek a tanúja volt,
meg a veszteségei után. Talán még szerettem is ezt az
oldalát, ahogy a többi jellemvonását is. Igazságszeretete
és a szabad Lengyelország melletti elköteleződése nem
ismert határokat.
Csak abban nem voltam biztos, hogy képes leszek-e
elviselni ezt az agresszivitást úgy, mint régen. Reggelente
mindig abban reménykedtem, hogy felfedezem, már
másként érzek. Esténként Istenhez fohászkodtam, hogy
adjon erőt, és újra együtt lehessünk Romannal.
Meg akartam találni a békét, de rájöttem, hogy az csak
akkor sikerülhet, ha elfogadom, hogy már soha nem lesz
olyan az életem, mint azelőtt. És ez esetleg azt is jelenti,
hogy a hazám sem lesz már a régi. Ezzel a hozzáállással,
ha egyáltalán képes vagyok megvalósítani, az életutam
homlokegyenest eltérne Romanétól, akiről bizton tudtam,
hogy nem lesz nyugovása, amíg Lengyelország újra
lengyel kézben nem lesz.
Truda október közepi látogatása a továbbiakban a
megszokott mederben zajlott. Tekintete a hasamra siklott,
és kérdésekkel kezdett ostromolni, amelyek
megnyugtatók voltak, ugyanakkor fullasztóan hatottak
rám.
– Hogy érzed magad? Nem kérsz valamit?
– Nem, köszönöm.
– Eszel rendesen? Tudsz aludni? Gondodat viselik a
nővérek?
– Truda – feleltem a tőlem telhető szelídséggel –,
esküszöm, jól vagyok.
– Fáradtnak tűnsz.
– Fáradt is vagyok. Egyfolytában mocorog – morogtam a
derekamat dörzsölve. Olyan érzésem volt, hogy
folyamatosan ébren vagyok, nem volt szünet az izgés-
mozgásban a szívem alatt, mintha a baba eltökélte volna,
hogy márpedig nem fogok megfeledkezni róla, hogy egy
pillanatnyi nyugtom sem lesz. A puszta létezése révén
szántszándékkal gyötör engem, úgy éreztem.
S ami még ennél is rosszabb volt, megértettem, hogy
hiába születik meg, és hiába viszik majd el a gyereket egy
másik családhoz, sosem fogom elfelejteni. Olykor
megérintettem a hasamat, és szép gondolatokat küldtem
neki, mintha ez segíthetne abban, hogy jobb emberré
váljon, míg a másik kezemet ökölbe szorítottam. Kimerítő
volt egyensúlyozni szeretet és gyűlölet között a hasamban
növekvő betolakodó iránt. Fokozatosan értettem meg,
hogy miután a terhességem véget ér, akkor is ingadozni
fogok a megkönnyebbülés és a gyász között. Az élet még
nem fejezte be kegyetlen kis játékait.
Sara a következő látogatásakor tele volt lelkesedéssel.
Ápolónői állást kapott az újra megnyitott varsói
kórházban. Állandó jövedelmének birtokában már
kibérelhetett egy kis lakást, és végre kiköltözött az
árvaházból.
– Sara, mi lett a gettóból kimenekített gyerekekről
vezetett feljegyzéseinkkel?
– Elmentem a dunsztosüvegért rögtön azután, hogy
idehoztunk téged. Most egy Miriam Liebman nevű
asszony vezetésével zajlik a családegyesítés.
Özvegyasszony, egy köztiszteletben álló rabbi felesége.
A rabbi életét vesztette a háborúban. Néhány hetente
értekezünk. Eddig még csupán néhány családnak tudott
segíteni. – Beharapta az ajkát. – Te is tudod, én is tudom,
hogy a deportáltakat soha nem fogjuk megtalálni.
– És… Eleonora Gorkát?
Bágyadtan elmosolyodott.
– Roman is kérdezett felőle, amikor visszatért. Miriam
már próbálta felvenni a kapcsolatot a nevelőszülőkkel, de
egyelőre nem volt szerencséje. Úgy gondoljuk, hogy talán
elköltöztek, mióta utoljára kapcsolatban voltunk velük. –
Rémült arckifejezésem láttán sietett megnyugtatni: – Ez
nem jelenti azt, hogy Eleonora eltűnt, csak több időbe
telik, míg Miriam és a csapata a nyomára bukkan.
 Egy darabig csendben üldögéltünk, aztán Sara indulni
akart, hogy még sötétedés előtt hazaérjen. Egy levelet
nyújtott felém távozóban, és rögtön tudtam, hogy Roman
írta. Felbontatlanul a terhesruhám zsebébe gyűrtem.
Váratlanul elfutotta szememet a könny. A tekintetem
Saráról a háta mögötti könyvespolcokra vándorolt.
– Bárcsak maradhatnál!
– Már csupán néhány hónap van hátra – felelte
gyöngéden.
– Ötvenhét nap – mondtam, mire elmosolyodott.
– Te is tudod, hogy a kisbabák nem pontosan akkor
jönnek, amikor mi akarjuk. Bármikor megszülethet
december közepétől kezdve egészen január közepéig.
Leverten felnyögtem.
– Január közepéig? Istenem. Sosem lesz vége.
– Ma nagyon mísz vagy.
– Tudom – ismertem be egy sóhajtás kíséretében. –
Trudával és Mateuszsal sincs kedvem találkozni. Csak
nem tudom, hogyan kérhetném meg őket, hogy ne
jöjjenek többet.
– De miért? – vonta fel Sara a szemöldökét. – Hiszen úgy
aggódnak érted.
– Néznek… Truda folyton nézi a… – Behunytam a
szemem, amíg a megfelelő szót kerestem. Aztán csak
lemutattam a hasamra. – Szünet nélkül bámulja, és
kérdésekkel bombáz. Miért nem tudok már semmivel
kapcsolatban egyféleképpen érezni, Sara? Gyűlölöm a
babát, és aggódom is érte. Rettenetesen hiányzik Truda,
mégis irritál, ha itt van. Olyan nehéz ez. – Kinyitottam a
szemem, és halvány mosolyra húztam a számat. – Tudom
jól. Sokat panaszkodom újabban. Ez csakugyan fárasztó.
Sara lágyan felnevetett.
– A terhesség bonyolult ügy a te helyzetedben. De
mondanék neked valamit Trudáról. A fél életét Mateusz
feleségeként élte. Egy fél életen át reménykedtek egy
kisbabában, de egyszer sem esett teherbe. És most
megtörtént veled ez a gyalázat, és szenvedni vagy
kénytelen a terhességed miatt. Bizonyára megérted,
milyen összetett probléma ez neki.
– Irigy rám?
Sara határozottan megrázta a fejét.
– Dehogy. Nem irigy. Senki sem lenne szívesen a
helyedben. De… kérlek, ne légy túl szigorú Trudával.
Csupán ennyit kérek. Egész életében arról az élményről
álmodozott, amit most erővel kényszerítettek rá arra, akit
a világon a legjobban szeret.
Én ezt így még nem is gondoltam végig.

Megint egész éjjel fenn voltam, de ezúttal megpróbáltam

szigorú kérdéseket intézni magamhoz – végre megjött a
merszem, miután hónapokon keresztül áldozatnak
éreztem magam. A babára vonatkozó gondolatok
megkerülése helyett rákényszerítettem magam a
szembenézésre.

Terhes vagyok. Gyereket fogok szülni. A baba

erőszakos körülmények között fogant. Mindig is életem
legborzalmasabb pillanataira fog emlékeztetni. A baba
 rákényszerített, hogy elviseljem ezeket a hónapokat,
amikor idegennek érzem a saját testemet.
De erről nem a baba tehet, és a baba belőlem is van.
Amikor már nem lesz a testemben, akkor is vele marad
egy rész a szívemből. Hogy élhetnék úgy, hogy nem
tudom, jól van-e? Honnét fogom tudni, hogy jó
embereknek adom oda? Egyáltalán kinek van ma
lehetősége Lengyelországban arra, hogy gondoskodjon
egy gyermekről? Sara biztosított afelől, hogy meg fogja
találni a tökéletes családot, de mi van, ha ilyen család
nem is létezik?

Efféle gondolatok kavarogtak bennem, melyeket minden

oldalról szemügyre vettem, és próbáltam eligazodni
köztük. Egy éjjel álmatlanságtól gyötörve elsétáltam a
kápolnáig. A zárda folyosóin dermesztő hideg volt
éjjelente, bebugyoláltam magam néhány köpenybe, de így
is kidudorodott a hasam. Komótosan lépkedtem, és
közben azon tűnődtem, hogy amikor újra meleg lesz, és
elmúlik a tél, addigra én már meg is váltam a babától, és
soha többé nem fogom látni.
Gyertyát gyújtottam a kápolnában, és letérdeltem az
oltárhoz imádkozni.
Nem tudom, miért hagytad, hogy ez megtörténjen velem.
Nem értem, hogy tudtál életet teremteni egy ilyen
borzalmas helyzetből. Adj nekem bölcsességet, mert nem
látom magam előtt az utat, és fogalmam sincs, hogyan
élhetném ezt túl.
Hallottam, hogy nyílik a kápolna ajtaja, felnéztem, és
Agnieszka Gracja nővért pillantottam meg. Letérdelt
mellém az oltárhoz, és ő is meggyújtott egy gyertyát.
Amikor felegyenesedtem, ő is felegyenesedett.
– Agnieszka nővér, miért imádkozott ezen a késői órán?
– kérdeztem tőle, amikor visszaindultunk a celláink felé.
Elmosolyodott.
– Kértem az Urat, hogy enyhítsen a gyötrelmeiden.

Másnap szombat volt, és Truda ismét egyedül jött.

A látogatása első órájában arról fecsegtünk, hogy mi
minden történt vele a héten – milyen ételeket készített,
milyen teendőket sikerült elvégeznie, szóba került, hogy
talált függönynek való anyagot.
– Mateusz az új üzletéhez szükséges támogatási
kérvényt intézi, és nagyon sajnálja, hogy ma sem lehet itt
– mondta Truda. – Üzeni, hogy holnap meglátogat, ha
szeretnéd.
– Miért vagytok ti ilyen jók hozzám? – kérdeztem
hirtelen.
Truda zavart pillantást vetett rám. Elgondolkozott,
aztán halkan így szólt:
– Te vagy a válasz több mint egy évtizednyi imádságra,
Emilia. A napfény vagy, amely életünk legsötétebb éveiből
ragyogott fel.
– Nem fogadnátok örökbe a babát? – böktem ki, mielőtt
meggondolhattam volna magam. De amint elhagyták a
számat a szavak, máris éreztem, hogy megkönnyebbülök.
Ez volt a válasz az imámra, és Agnieszka Gracja nővér
imáira is. Ezen az úton kellett elindulnom. Truda
visszahőkölt, mintha megütöttem volna.
– Micsoda? Emilia, miért?
– Mert a legjobbat szeretném neki. – Megremegett a
hangom. – És ti vagytok a legjobbak, te és Mateusz.
– De ez azt jelenti, hogy látnod kellene őt – jegyezte meg
Truda. Szabatosan fogalmazott, de a hangja feszült volt. –
Nem akarlak kitenni téged ennek. Jobb, ha idegen
családhoz kerül a kicsi, úgy legalább el tudod felejteni.
– Eleinte én is így gondoltam. Tényleg, de úgysem fogom
elfelejteni soha. Undorodom a fogantatása
körülményeitől, de ő maga mindig fontos lesz nekem. –
Elhallgattam, és az asztalt bámultam, miközben azt
suttogtam: – Azonkívül szeretném, ha
megtapasztalhatnád az anyaságot. Olyan sokáig vártál rá.
– Butuskám – sóhajtott fel Truda, és a fejét csóválta. –
Egy fél életen át imádkoztam gyermekért, és Isten
meghallgatta imáimat, és adott nekem egy cserfes, örökké
kíváncsi tizenegy évest, aki jóformán az őrületbe
kergetett az azóta eltelt hat év során. Bőséges
tapasztalatot szereztem az anyaságról. Ne tedd meg ezt
értem. – Ellágyult a tekintete, és szelíden hozzátette: –
Emilia, ha valóban szereted ezt a babát, akkor neveld fel
te magad.
– Erőszakos körülmények között fogant – mondtam
mereven. – Hogy is szerethetném eléggé?
– Amikor legközelebb elhagyod ezt a helyet, szeretném,
ha vetnél egy pillantást a gyerekekre, akiket magad körül
látsz – mondta Truda. – Lássuk, meg tudod-e mondani,
melyikük fogant erőszakos körülmények között, és
melyikük szerelemben. Egy egész nemzedéknyi gyermek
lesz most ebben az országban, akit ráerőszakoltak az
anyjára, és a szerencsésebbje szeretetben fog felnőni. –
Elbizonytalanodtam, Truda a kezem után nyúlt. – Ne
háborús gyerekként gondolj rá. Minden gyermek eleve
jónak születik, és amíg olyan családban nőnek fel, ahol
jók is tudnak maradni, addig cseppet sem számítanak a
fogantatása körülményei. Emilia Rabinek, te több mint
alkalmas vagy megküzdeni ezzel a kihívással,
amennyiben úgy döntesz, hogy magad neveled fel a
babát.
– De én azt szeretném, ha te és Mateusz…
Átnyúlt az asztal fölött, és megszorította a kezem.
– Ne tedd meg ezt értünk, Emilia – mondta fahangon.
Reszketve fújtam ki a levegőt.
– Azt hiszem, önmagamért teszem – mondtam
komótosan, és könnybe lábadt a szemem. – Nem tudom
felnevelni, Truda. Nem állok rá készen, és hosszú lesz még
a gyógyulásom. De egész életemben látni fogom ezt a
gyermeket, vagy a saját szememmel, vagy álmaimban.
Eléggé szeretem őt ahhoz, hogy tudjam, nem lennék képes
felnevelni, és túlságosan szeretem, hogysem csak úgy
odaadjam valakinek. Te tudnád úgy szeretni ezt a
gyermeket, mintha a sajátod lenne?
Elapadt a hangom a mondat végére, mert előre tudtam
a választ. Truda egy szempillantás alatt befogadott
engem, mintha mindig is a szívében őrzött volna, pedig az
volt a legviharosabb szakasz az életében. Miközben éppen
fenekestül felfordult a világ, a szeretete egy pillanatig sem
veszített az erejéből. Egyetlenegyszer sem.
Truda nem volt túlzottan lágyszívű, néha még csak
kedves sem volt, de úgy szeretett, olyan állandósággal,
ahogy a nap kel és nyugszik.
– Tudod, hogy igen – suttogta.
– Kérlek – nyögtem ki. – Kérlek, leszel az anyja ennek a
gyermeknek?
– Ha biztosan ezt akarod…
– Biztosan. Megbeszéled Mateuszsal?
– Előre tudom, hogy mit fog válaszolni – mondta, aztán
tétovázni kezdett. – Bármikor meggondolhatod.
Megtervezhetjük előre, de ha mégis úgy döntenél, hogy
megtartod…
– Truda. Életemben nem voltam még biztosabb
semmiben.
A látogatása végén kikísértem a zárda kapujáig, aztán
megtorpantam.
– Mi baj van? – kérdezte.
– Tégy meg nekem egy szívességet. – Mély lélegzetet
vettem, és azt mondtam: – Hagyd, hogy én mondjam majd
el Romannak.
 39
Roman

– AMINT ANNAK RENDJE ÉS MÓDJA szerint beindul a város

élete, keress magadnak állást egy ügyvéd mellett –
tanácsolta Mateusz, miközben éppen az egyik sikátort
takarítottuk. November lévén előfordult, hogy
zimankóban vagy hóban kellett dolgoznunk. – Most, hogy
a háborúnak már vége, ideje, hogy mindannyian
visszatérjünk a régi életünkhöz.
– Nincs még vége a háborúnak – feleltem ingerülten. –
Csak új szakaszba léptünk. Addig nem lesz vége a
háborúnak, amíg itt a Vörös Hadsereg.
– Kommunista kormányt fognak beiktatni, Roman –
mondta Mateusz körültekintően. – Figyelj oda, hogy miket
beszélsz. Így is tele van a Mokotów börtön a más
véleményűekkel. Húzd meg magad.
– Majd ha újra szabadok lesznek az utcák –
fogadkoztam. – Addig folytatjuk a harcot.
Már próbáltam felvenni a kapcsolatot az ellenállással,
de a felfordult városban nem jártam túl sok sikerrel.
Tisztában voltam vele, hogy Truda és Mateusz nem
igazán rokonszenvezik a dühömmel, de egyik este a
vacsoránál önkéntelenül kifakadtam nekik.
– Az AK vezetőinek többsége életét vesztette a felkelés
során, és a szovjetek éppen ebben reménykedtek.
Felszították a kedélyeket hamis ígéretekkel, csak hogy
aztán biztonságos távolságból nézzék végig a kibontakozó
vérfürdőt. Tudtátok, hogy az AK életben maradt
vezetősége parancsba kapta, hogy írjanak fel minden
harcost, aki közben visszatért Varsóba? Nekem mázlim
volt, hogy Berlinben maradtam a barátomnál, és csak
hónapokkal a többiek után jöttem vissza, máskülönben
én is rajta lettem volna a listájukon. A felírt személyek
közül azóta majd mindenkit megkínoztak vagy
kivégeztek. A szovjetek csírájában fojtottak el egy
óhatatlan lázadást. Csakugyan ölbe tett kézzel akarunk
ülni, és hagyjuk, hogy az övék legyen Lengyelország? Ez
őrültség!
– Nincs más választásunk – közölte Truda tárgyilagosan.
– Semmire sem megyünk, ha ellenállunk. Túlságosan
szétszóródtunk, nekik pedig már így is túl nagy hatalom
összpontosul a kezükben.
A fejemet ráztam.
– Én soha nem adom fel a harcot. Amíg Lengyelország
szabad nem lesz. És nem érdekel, mi az ára.
– Ilyenkor szoktam azt gondolni, milyen bölcs Emilia,
hogy távol tartja magát tőled. – Truda haragos pillantást
vetett rám. – Ha visszaenged az életébe, akkor már nem
csak te fogsz megfizetni, ha letartóztatnak.
– Ő is együtt akar majd harcolni velem, amint jobban
lesz.
– Te nem láttad őt – mondta halkan Mateusz. – Már nem
ugyanaz a lány, mint aki volt.
– Emilia mindig is hitt az igazságban – kardoskodtam. –
Lehet, hogy éppen a hazánk felszabadítása fog segíteni
neki abban, hogy újra magára találjon.
– Vagy az is lehet, hogy megtörték az éveken át tartó
harcok, ahogy az ország többi részét is – jegyezte meg
Truda nyugtalanul. – Néhányan közülünk békét akarnak.
Néhányan közülünk készek elfogadni ezt az új realitást.
Bármennyire tökéletlen is, még mindig jobb, mint vég
nélkül csatározni.
Ilyesmire én még gondolni sem akartam. Amikor
esedékes volt a következő látogatásuk Emiliánál, levélbe
öntöttem az elkeseredettségemet.

Drága Emilia!

Egyvalamit megtanultam: az ember mindig éberen

vigyázza a lelkét! Amikor idegen hatalom foglal el egy
országot, a megszállók mindig az adott nemzet lelkét
próbálják meg elnyomni. Utóvégre a lelkünk sugallatára
harcolunk, még akkor is, amikor a testünk behódolásra
késztetne. Mit gondolsz, miért irtották a németek a
kultúránkat Varsóban? A múzeumokat, a könyvtárainkat,
a város nevezetességeit? Mert tudták, hogy ez
demoralizálni fog minket.
Remélem, maradt még benned harci kedv, Emilia.
Mindazok után, ami történt veled, remélem, még mindig
készen áll a lelked a lázadásra.
Igazság szerint féltem Lengyelországot. Úgy látom,
mintha Varsó feladta volna, pedig ez a város sosem volt
rest fellázadni. Még amikor minden ellenünk szólt, akkor is
összeszövetkeztünk, hogy visszanyerjük a szabadságunkat.
 Nyomorgathatnak minket, de nem tiporhatnak el soha –
nem, amíg készen állunk a lázadásra. Szeretném, ha
tudnád, hogy harcolni fogok mindaddig, amíg a lengyel
nép újra szabad nem lesz. Nemcsak a hazámért teszem,
nemcsak önmagamért, hanem érted is.
Remélem, te is csatlakozol majd hozzám, amint készen
állsz.

Szeretettel,
Roman

Igazolva éreztem magam, amikor Mateusz az Emiliánál

tett látogatásáról visszajövet közölte, hogy Emilia
elolvasta a levelemet, és végre-valahára hajlandó
találkozni velem.
 40
Emilia

MÁR JÓ EGY ÉVE NEM LÁTTAM Romant. A leveleiből meg a

Mateuszsal és Trudával folytatott beszélgetéseimből
nagyjából tudtam, hogy mi minden történt vele a felkelés
óta. Valamiért mégis átfestettem a fejemben róla őrzött
képet, eltüntettem a sebhelyeket és a trauma más,
szembeötlő jeleit. Amikor belépett a zárda előcsarnokába,
megdöbbentett a kinézete.
Izmosabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, ami
kétségkívül az utcai munkájának volt a velejárója. De
furcsa szögben tartotta a fél karját, ami csakis a gettóban
szerzett sebesülésének lehetett a következménye. Az arcát
és a nyakát jobboldalt a robbanás során keletkezett égési
sérülésből visszamaradt csúf forradások borították.
Térkép volt a teste az átélt szenvedésekről, de még ennél
is szörnyűbb volt az a komor árny, amelyet a tekintetében
fedeztem fel. Kísértette a múlt, mint mindig. Erre már
nem is emlékeztem.
Roman annyi mindent látott, és annyi mindent túlélt
már, nem szabadulhattam a gondolattól, hogy egész
életében üldözni fogják az emlékek, amelyek bármelyik
percben ráronthatnak, hogy alapjaiban rengessék meg az
életét. A terhesruhám zsebében őriztem az utolsó levelét,
és ahogy Roman közeledett felém, benyúltam a zsebbe, és
megérintettem a levelet, így emlékeztettem magam, hogy
miért kell erősnek lennem.
– Annyira jó téged látni – suttogta.
Nem lépett oda hozzám, hogy megérintsen, hanem
tisztes távolban megállt, és végigvándorolt rajtam a
tekintete, amely aztán az arcomon állapodott meg.
Milliónyi megválaszolhatatlan kérdést láttam a szemében.
Megfogtam a kezét, jó erősen megszorítottam, és futó
csókot nyomtam a szájára. A hátunk mögött Walentyna
nővér köhintett. Lopott mosollyal léptem hátra, és
elengedtem Roman kezét. Neki is egy mosoly rajzolta át a
vonásait, már nem volt olyan feszült, és a szeme is
felderült.
Nem terveztem a csókot. Attól tartottam, hogy végleg
összetörtem, és soha az életben nem akarok már férfihoz
nyúlni, de most is vonzódtam Romanhoz.
Mindig szeretni fogom. Mindig.
– Nem tudom, mit vártam – mondta halkan, miközben
megindultunk a könyvtár felé. – Sara… Truda és Mateusz.
Egyfolytában azt hajtogatják, hogy megváltoztál, de…
– Megváltoztam – vágtam közbe. – És már soha nem
leszek a régi.
Erre nem felelt.
Az ablak melletti székekre telepedtünk a könyvtárban, a
szüleimmel és Sarával is mindig oda ültünk le. Renata
nővér tipegett be nesztelenül, és leült a túloldalon a
Bibliájával. Amikor a szüleim vagy Sara érkezett
látogatóba, olyankor soha nem volt gardedámom, de nem
nehezteltem. Ideges voltam amiatt, amit meg kellett
tennem, és örültem, hogy vannak szövetségeseim a
szobában, még ha hallótávolságon kívül is.
– Köszönöm a leveleidet – mondtam Romannak. –
Nagyon sokat jelentettek nekem ezekben a hónapokban.
Ne haragudj, hogy nem tudtam rájuk válaszolni.
– Semmi baj. Akármeddig vártam volna. – Némi
habozás után hozzátette: – Várok rád, ameddig csak
szükséges.
Vettem egy mély lélegzetet, és a hasamra tettem a
kezem. Láttam, hogy követi a mozdulatot a tekintetével,
de nem úgy, ahogy Truda szokta. Közben átsuhant az
arcán egy már-már vészjósló kifejezés.
– Te harcba akarsz szállni a szovjet hatalommal –
állapítottam meg.
– Még szép. És azt hiszem, végre jutottam is valamire.
A múlt héten megismerkedtem egy AK-harcossal, aki
korábban szabotázsakciókban vett részt. Csütörtökön
találkozom a társaival a gyűlésükön.
– Ez egy másfajta megszállás, Roman – mondtam. –
A németeké még akkor sem tűnt tartósnak, amikor ők
álltak nyerésre, és nem éreztük elkerülhetetlennek a
győzelmüket sem. Ez egészen más.
A homlokát ráncolta, szemlátomást felbosszantottam.
– Lengyelországot a lengyel népnek kell vezetnie.
– Egy ideális világban igazad is lenne. A szovjetek
egyszerűen beiktatnak majd egy Sztálinhoz hű,
kommunista párti kormányt. Ez nem háború, Roman. Ez
az életünk.
– Én ezt nem tudom elfogadni.
 – Tudom, és nem is várnám el tőled – mondtam, és majd
megszakadt a szívem a zavarodott tekintete láttán. –
Szerelmem, nem találkoztam még olyan emberrel, aki
nálad jobban elkötelezte volna magát az igazság mellett.
Harcolni fogsz, amíg nem győzöl, akár az életed árán is. –
Lassan bólintott, de a szemöldökét most is összevonta. –
Én azonban másként érzek. Szeretem ezt az országot, és
mindig azon leszek, hogy itt alkossak valami szépet, de
nem szeretnék már részt venni semmilyen ellenállásban.
Elszállt a harci kedvem. Elég összetűzést láttam, elég
erőszakot, ez utóbbit a testemen belül is megtapasztaltam.
Most már csak egy nyugodt életre vágyom, ahol békére
lelhetek.
Roman mogorva képet vágva fészkelődött.
– Emilia, nekem muszáj…
– Nem azért hívtalak ide, hogy lebeszéljelek a harcról –
vágtam a szavába, aztán vettem egy mély lélegzetet. –
Személyesen akartam elmondani neked, hogy nem
lehetünk együtt.
Elkerekedett a szeme, és akkor egy pillanatig azt hittem,
vitatkozni fog. Aztán csak sóhajtott egy nagyot, és azt
mondta:
– Sokszor előfordult már velem, hogy úgy gondoltam,
feladom. Ismerem ezt a fajta kísértést. Pontosan tudom,
hogy mit érzel. Könnyebbnek tűnik fejet hajtani a sorsod
előtt. De ez nem te vagy, és nem így fogjuk visszafoglalni a
hazánkat.
– Időbe telik majd, mire felépülök abból a sok
mindenből, ami történt velem idén, aztán pedig… –
Behunytam a szemem, mert képtelen voltam ránézni,
amíg vázolom a babát illető tervemet. – Aztán hozzá kell
szoknom, hogy a nővére leszek ennek a kisbabának,
ugyanis megkértem Trudát és Mateuszt, hogy fogadják
örökbe.
Roman előrébb húzódott, és ráhajolt a kettőnket
elválasztó asztalra. Sürgetés érződött a suttogva kiejtett
szavaiból:
– Az lesz a legjobb, ha minél messzebb kerül tőlünk, egy
másik családhoz. Különben valahányszor ránézel,
eszedbe fog jutni, hogy mit műveltek veled! Ha befogadod
ezt a gyereket a családodba, vele együtt azokat a
rohadékokat is befogadod! – Kihúztam magam, de nem
vitatkoztam. Csak néztem, ahogy Roman egyre dühösebb
lesz. Nem tudhatta, hogy minden egyes szava megerősítés
a döntésem helyességéről. – Ahhoz, hogy együtt
lehessünk, el kellene fogadnom az erőszaktevőd kölykét,
és még azt is elvárnád tőlem, hogy tétlenül tűrjem a
szovjetek garázdálkodását a hazánkban?
– Bárcsak együtt lehetnénk, Roman – suttogtam,
bánatosan ingatva a fejem. – De nekem most nyugalom
kell, te pedig mindig a bajt fogod keresni. Nincs
metszéspontja a céljainknak. A családom része lettél, és a
szüleim ugyanúgy szeretnek téged, mint én. – Kihúztam
magam, a szemébe néztem, és megkeményítettem a
hangomat, amikor hozzátettem: – Most mégis azt
mondom neked, Roman, hogy ha továbbra is a része
szeretnél lenni a családunknak, akkor meg kell találnod a
módját, hogy elfogadd ezt a gyermeket.
 Feszült csend borult ránk. Hosszú pillanatokig csak
Renata nővér felől hallatszott neszezés, amikor lapozott a
könyvében.
– Ezt még át kell gondolnom – mondta végül Roman
tompa hangon. A kezemért nyúlt, de én elhúztam előle, ő
pedig ingerülten sóhajtott. – Időt kell adnod, hogy
átgondoljam ezt az egészet.
– Néha van kompromisszum az életben. Máskor meg
nincs – suttogtam, és lenyeltem a gombócot a torkomból. –
Mindketten tudjuk, hogy ez is egy ilyen helyzet.
Kikísértem a kapuba, Walentyna nővér most is
körülöttünk toporgott, de ezúttal nem esett köztünk
illetlen érintés, amit kifogásolhatott volna. Karnyújtásnyi
távolság és egy óceánnyi sebzettség választott el
bennünket Romannal. Elkeseredett kifejezés ült az arcán,
de meg sem próbált megérinteni. Távozásra készen
megfordult, aztán megtorpant, és visszanézve karcosan
annyit mondott:
– Nem tudom, hogyan lehet ezt helyrehozni, de meg
fogom találni a módját.
– Nem tudod helyrehozni – feleltem szelíden. Láttam a
feszültséget a tagjaiban, a vállában meg a karjában,
mintha bármelyik pillanatban kész lett volna
tettlegességhez folyamodni. Nem féltem tőle – ama
bizonyos első napot leszámítva ez egyszer sem fordult
elő –, de még a testtartása is megerősített a döntésemben.
– Vigyázz magadra, Roman. Kérlek, vigyázz magadra.
Valahogy tudtam, hogy nem így lesz.
Truda ha akarta volna, sem tudta volna leplezni az
izgatottságát. Sapkákat meg parányi kardigánokat kötött a
babának, és bejárta a várost ruhácskákért meg
takarókért. Elújságolta, hogy Mateusz épített egy kiságyat,
és felállította a hálószobájukban.
– Hacsak… hacsak nem inkább azt szeretnéd, hogy a te
szobádban legyen – tette hozzá bizonytalanul.
– Mit keresne a kisbabád az én szobámban? –
kérdeztem úgy, amitől újra kamasz lánynak éreztem
magam, nem pedig annak a lestrapált nőnek, akivé
váltam. De már láttam a végét, és tudtam, hogy amint
megszületik a baba, tiszta lappal fogom újrakezdeni.
Addig pedig nincs más dolgom, mint átvészelni egyik
napot a másik után, reménykedve, hogy minden egyes
rándulás már a vajúdás kezdete, ami megnyitja majd
életem következő fejezetét.
Visszafogottan ültük meg a karácsonyt a zárdában – a
ferences rendi apácák, én, Mateusz, Truda és Sara.
Egyedül Roman hiányzott, aki szüleim elmondása szerint
udvariasan visszautasította a meghívást. Időközben
kiköltözött a szobámból, és máshol talált magának
szállást. Mateusz a munkavégzés során továbbra is
találkozott vele, de ha apám tudta is, hogy miben
mesterkedik Roman, engem nem avatott be a részletekbe.
Hiányzott nekem, de ezt az érzést már megszoktam.
Csupán az volt számomra új tapasztalat, hogy meg kellett
gyászolnom a közös jövőnket, amelyet valaha
lehetségesnek hittem. Olykor azon kaptam magam, hogy a
viszontlátásról ábrándozom, mintha az nem történt volna
már meg egyszer.
Akárhogy is, büszke voltam magamra, hogy meghoztam
ezt a nehéz döntést. Elég erőssé váltam ahhoz, hogy
tudjam, mi a legjobb nekem, és arrafelé induljak el.
Sara és Truda a gyermek születésére várva az esztendő
utolsó heteire beköltözött a zárdába. Teodora nővér
azelőtt bába volt, de már a nyolcvanas éveit taposta, és
több mint egy évtizede segített utoljára világra gyermeket,
ezért úgy volt, hogy Sara lesz majd mellettem. Az egész
zárda tűkön ülve várta, hogy megkezdődjön a szülés, míg
én jóformán biztos voltam benne, hogy sohasem fog
megszületni a kicsi. Karácsony napján értem el a
visszaszámláló kalendáriumom végére, utána mintha
minden egyes nap gúnyt űzött volna belőlem. Fájt ülnöm,
és fájt állnom is, és néha séta közben meg voltam
győződve arról, hogy ki fog pottyanni belőlem a baba.
Ingerültségem határtalan volt. Még a nővérekkel is
házsártoskodtam, akik pedig kivételes vendégszeretetet
tanúsítottak irántam az elmúlt hónapok során.
Szilveszter éjszakájára ünnepi étekkel készültek, amire
rá sem bírtam nézni, úgyhogy inkább lefeküdtem, de nem
jött álom a szememre. Keservesen hideg éjszaka volt –
vastag hódunna alá rejtőzött a világ, nekem mégis
melegem volt, miközben a folyosókat róttam, hogy
kibolyongjam magamból a dühömet.
– Gyerünk, poronty – dünnyögtem, a fájó hasamat
dörgölve. – Kifelé. A mama már majd megőrül, hogy
láthasson. – Mióta Truda gyermekeként gondoltam a
kicsire, megszűntek az ambivalens érzéseim. Truda
izgatottsága célt adott a fájdalmamnak, és ez a cél
megnyugvással töltött el.
Ahogy a cellákon túli folyosó végénél befordultam,
olyan iszonytató fájdalom hasított belém, hogy még a
lélegzetem is elakadt. A hátamban kezdődött a szorítás,
onnan sugárzott a hasam felé, mígnem a végén már úgy
éreztem magam, mintha kifordítottak volna. Nem tartott
sokáig, mégis határozottan intenzívebb volt a
terhességem alatt tapasztalt görcsöknél. Amint újra
levegőhöz jutottam, folytattam utamat, csakhogy alig
néhány perccel később újabb fájdalomroham lökött a
falhoz.
Ezúttal már felkiáltottam, mire kinyílt az egyik ajtó.
Egész seregnyi apáca tódult elő a hangomra, de Sara és
Truda is ott volt a sarkukban. Agnieszka Gracja nővér
örömittasan összetette a kezét.
– Emilia – mosolygott, aztán a tekintete a lábamra
siklott, és odasietett hozzám. – Gyere le arról a
szőnyegről, hátha mindjárt elfolyik a magzatvized.
Olyan gyorsan jöttek a fájások, hogy jóformán levegőt
sem tudtam venni az összehúzódások között. Én
vajúdtam, de mégis közösen vajúdtunk, mert Truda végig
mellettem volt. Amikor jött a fájdalom, az ő szemében is
láttam a kínt. Amikor elernyedtem az összehúzódások
között, láttam, hogy ő is megpihen, ha csak rövid időre is.
És amikor kiabáltam, ő is kiabált, mintha nem bírná
elviselni, hogy egyedül kell szenvedni látnia.
Mindig is kemény asszonynak láttam, és az is volt. De
azon az éjszakán olyan közel kerültünk egymáshoz,
amennyire ez két asszony között csak lehetséges – anya és
lánya együtt szenvedett, hogy új életet hozzon világra. És
ahogy felhágott a nap az alattunk elterülő hóborította
kisváros fölé, Truda fia végre-valahára kiszakadt a
testemből a világra. Teodora nővér bebugyolálta egy
takaróba, és át akarta nyújtani nekem, de megráztam a
fejem.
– Nem. Előbb az anyja fogja meg.
Amikor láttam Truda arcán felragyogni a szeretetet, és
láttam a szemében a hálát, megértettem, hogy bár mindig
gyötörni fog, amit elszenvedtem, gyógyír lesz a lelkemre a
tudat, hogy egy ilyen csoda tudott kerekedni belőle.
Truda türelmes, kedves, nagylelkű és bátor volt,
imádkozott és várt, amíg egy háború, tengernyi bánat,
szívfájdalom és tragédiák után Isten végre megáldotta őt.
 41
Roman
1946 júniusa

MATEUSZNAK MEGÍTÉLTEK egy szerényebb segélyösszeget

az új textilkereskedéséhez. Az üzlet beindításához ennyi
korántsem volt elegendő, de kezdetnek jó volt, a hiányzó
tőke előteremtéséhez kölcsönt igényelt. Úgy egyeztünk
meg, hogy a jobbkeze leszek, amíg sikerül megvetnie a
lábát, de utána másik állást keresek. Szerettem a
papírmunkát, a textilekhez viszont nem konyítottam.
Együtt kerestünk alkalmas épületet, csakhogy
kereskedelmi célú ingatlant szinte lehetetlen volt találni.
Az újjáépítési törekvések a lakóépületekre korlátozódtak.
A kutatás idejére egy elhagyatott üzlethelyiségben
rendeztük be a főhadiszállásunkat. Egy téglákon álló,
megpörkölödőtt ajtó volt az íróasztalom, esős időben
hamu és sáros betonpor csöpögött rám a tető résein.
Sokkal észszerűbb megoldás lett volna, ha Piotr bácsi régi
irodájában rendezkedünk be Mateusz lakásán, de mivel ő
nem vetette fel, én sem kértem meg rá.
Minden nap minden percében eszemben volt Emilia,
akit ama bizonyos zárdai nap óta nem láttam, és a kis
Anatollal sem találkoztam még, jóllehet Mateusz szünet
nélkül róla áradozott. Mintha nem tűnt volna fel neki,
hogy megmerevedem, és igyekszem témát váltani,
valahányszor szóba hozza előttem a gyereket. Nem fért a
bőrébe, annyira elvarázsolta a fia. Meghallgattam Anatol
első mosolyának történetét. Hogy máris át tud fordulni, és
hogy Sara szerint ez korai, tehát biztosan fejlett baba.
Aztán a gyerek gügyögni kezdett, és Mateusz biztosra
vette, hogy a papa szót hallotta tőle. Nem fért a fejembe,
hogy képesek így szeretni ezt a gyereket, tudva, hogy min
ment keresztül Emilia. Én örültem annak, hogy sosem
találkoztam Anatol Rabinekkel. Képtelen lettem volna
gyengéd érzésekkel viszonyulni hozzá.
Amilyen fecsegő volt Mateusz azokban a hónapokban,
én éppoly hallgataggá váltam. Nekem is volt egy
dédelgetett titkom, amire végtelenül büszke voltam.
Visszatért AK-felkelők egy kisebb csoportjához
csatlakoztam, akikkel szabotázsakciókat hajtottunk végre.
Igyekeztünk felszítani a tüzet, hogy kialakulhasson egy
szélesebb körű ellenállás, még ha szűkös forrásainkra
való tekintettel ez ki is merült abban, hogy
demokráciapárti szlogeneket festettünk a megmaradt
falakra, és terjesztettük a felkelést támogató röpiratokat.
Én még mindig nem értettem, miért ilyen nehéz
támogatást szerezni a földalatti mozgalomnak. Két
felkelésben vettem részt, és a körülöttem lévők mindkét
esetben habozás nélkül csatlakoztak hozzánk. Most
azonban Varsó mintha beletörődött volna a sorsába.
– Hamarosan népszavazás lesz – jegyezte meg Mateusz
vidáman, amikor egy májusi napon egy lehetséges
gyárépületet vettünk éppen szemügyre. – Látod?
Beleszólhatunk a saját jövőnkbe.
– Népszavazás – gúnyolódtam, egy égett téglát rugdosva
a csizmám orrával. – Ez csak színjáték, Mateusz.
Feltesznek egy sor kérdést a szenátusról, a határról meg
a magántulajdon felszámolásáról, de ez irányított
népszavazás, amelyet akár egyetlen kérdésre is le lehet
szűkíteni: üdvözli-e a nép a kommunista kormányt.
A kommunista pártiak arra buzdították az embereket,
hogy valamennyi kérdésre támogató választ adjanak.
A demokrata csoportok a nem mellett kampányoltak.
Földalatti brigádommal meg voltunk győződve arról,
hogy a népszavazás eredménye egyetlen szavazat nélkül
is előre eldöntött ügy. Sztálin bábmesterként törekedett
arra, hogy megdönthetetlenül bebetonozza a helyi
kommunista frakciókat, és amíg a Kremlből irányították a
lengyel vezetést, addig nem lehettünk szabadok. Emilia
sem, akár tisztában volt ezzel, akár nem. Biztosra vettem,
hogy nem fog meggyógyulni, amíg el nem kergettük a
szovjeteket.
– Harcolnunk kell a függetlenségért – mondtam, noha
tudtam, hogy Mateusz már beletörődött a vereségbe. –
Nem lesz vége a háborúnak, amíg nem lengyelek vezetik
az országot.
Mateusz szomorkás mosollyal az utca felé mutatott.
Férfiak és asszonyok bontották el a romokat,
eltakarították a törmeléket, és új épületek emelkedtek.
Kalapács hangja váltotta fel a korábbi csatazajt.
– Épülünk – mondta keresetlenül. – Vége van.
– Egy olyan Lengyelországot építünk, aminek szovjet a
máza – feleltem a dühtől feszes hangon. – Sosem lesz
vége, amíg nem fejtjük le róla ezt a mázat.
– Maradjunk annyiban, barátom, hogy ebben nem
értünk egyet – mondta Mateusz búsan, és a gyár tetőzetén
tátongó lyukat elnézve felsóhajtott. – Ez a hely sem lesz jó.
– Nem bizony – csóváltam a fejem. – Folytatjuk a
keresést.
 42
Emilia

ANATOL ÉLETÉNEK ELSŐ NÉHÁNY HÓNAPJÁBAN akadtak jó

és rettenetes pillanatok. Egy nap lementem egy pohár
vízért, és a nappaliban találtam rá Trudára, amint a
babában gyönyörködik. Mateusz mellette ült a heverőn,
és feleségét figyelte. Mindkettőjük arca leplezetlen
imádatról tanúskodott, és ezek a tiszta és erős érzelmek
könnyeket csaltak a szemembe.
Néhány héttel később Truda a karjában ringatta
Anatolt, és halkan dúdolva nézte. A gyerek mosolyát nem
láttam, csak Truda reakcióját. Felragyogott az arca, és
könnyes szemmel pillantott fel rám.
– Láttad ezt? Rám mosolygott! Életemben nem láttam
még ilyen szépet!
– Én sem – értettem egyet, habár más-más mosolyról
beszéltünk.
Az ilyen pillanatokban el tudtam felejteni, hogy közöm
volt Anatol fogantatásához és születéséhez. A kisöcsém
volt, Isten ajándéka szeretett szüleimnek.
Ám a legrosszabb pillanatokat már nehezebben éltem
meg. Más lehetőség híján kénytelen voltam szoptatni a
babát. Trudának nem volt teje, és körülményes volt friss
ennivalót szerezni, hát még tápszert. Maga a szoptatás
idővel fizikailag könnyebben ment, érzelmileg ellenben
igencsak megviselt.
Olykor behunytam a szemem, amikor a baba rácuppant
a mellemre, és megpróbáltam elképzelni, hogy máshol
vagyok. Rettegtem a kötődéstől, és az is aggasztott, hogy a
biológiai apjára ismerek majd a vonásaiban. Időnként
mániákusan próbáltam felidézni a támadóimat külön-
külön. Vajon a fiatalabbik Anatol apja? Vagy a
krumpliorrú? Esetleg a legidősebb?
– Emilia, vigyáznál Anatolra néhány percig, amíg
kiszaladok friss zöldségért vacsorára? – kérdezte Truda
egyik nap.
Rémülten néztem rá.
– Nem viszed inkább magaddal?
Zavarodott pillantást vetett rám, és az újonnan
felhelyezett ablaktáblára mutatott.
– Esik.
– Akkor megyek én.
– Csak öt percig leszek távol. Nem lesz semmi baj.
Kendőt kötött a fejére, és elment, mielőtt újabb kifogást
találtam volna. Letettem Anatolt egy takaróra a sarokban,
és az átellenes sarokban nekiálltam leporolni néhány
portalan polcot. Anatol pillanatokon belül nyafogni
kezdett. Tudtam, hogy nem lehet éhes, hiszen alig egy
órája szoptattam meg. Egy darabig nem törődtem vele, ez
azonban szívtelenségnek tűnt, így végül ingerülten
átvágtam a szobán, hogy felvegyem.
Rögtön megnyugodott a karomban, és olyan kíváncsian
pislogott fel rám, hogy én is nézni kezdtem őt.
– Ne légy olyan, mint azok – suttogtam. – Te legyél
jólelkű.
A szájába tömte a pici öklét, amitől kicsordult a nyál az
állára. Felsóhajtottam, és ringattam egy kicsit,
tekintetemet az ablak felé fordítva.
Talán jobb is, ha fenntartásokkal kezelem Anatolt. Jobb,
mint a másik lehetőség: ha túlságosan kötődni kezdek
hozzá, úgy kínszenvedés lenne elengedni.

Tudtam, hogy Roman és Mateusz egy új üzlet beindítását

tervezik. Mateuszt szerfölött izgatta Roman másik
tevékenysége, főképp mivel közeledett a népszavazás.
– Megszállott – mondta nekem az aggodalomtól
összevont szemöldökkel. – Valahányszor szóba kerül a
téma, azt érzem rajta, hogy mindjárt felrobban. Félek,
hogy a végén még megöleti magát.
– Én is ettől félek – ismertem be. Gyűlöltem a varsói
szovjet jelenlétet, amint megláttam azt az egyenruhát, egy
részem nyomban lázadni akart. De ahogy megtanítottam
magamnak, hogy a romok helyett az újjáépülésre
összpontosítsak, megtanultam azt is, hogy az új
megszállás viszonylagos békéjére koncentráljak, és ne a
megszállás tényére.
Egyes napokon rettenetesen hiányzott Roman, és már
bántam, hogy eltaszítottam magamtól. De tudtam, hogy
nem lettem volna képes megbirkózni Anatol érkezésével,
ha közben Roman önsorsrontása vonja el a figyelmemet.
– Na és te hogy vagy, Emilia? – kérdezte váratlanul
Mateusz. Vasárnap reggel volt, éppen misére igyekeztünk,
Truda két lépéssel előttünk tolta Anatolt abban a
babakocsiban, amelyet nemrégiben találtunk és
reparáltunk meg.
– Megvagyok.
– Mit fogsz kezdeni az életeddel?
– Amint Anatol kicsit nagyobb lesz, és Trudának már
kevésbé lesz rám szüksége, keresek magamnak állást.
Nem tudom, mifélét, valami kreatívat. Piotr bácsi egyszer
azt mondta, hogy a művészet nagyvonalú, és tetszik a
gondolat, hogy adok valamit a világnak, amivel
inspirálhatom az embereket.
Mateusz lágyan elmosolyodott, aztán átkarolta a
vállamat.
– Pompásan hangzik.
Meleg nyári reggel volt szikrázó kék éggel, még nem
tűzött olyan erősen a nap. Éreztem magamban az
életerőt. Hosszú és magányos ösvényként nyúlt el előttem
a jövő, mégsem féltem tőle. Már-már készen álltam, hogy
továbblépjek a következő fejezetre.
 43
Roman

KÉT NAPPAL A NÉPSZAVAZÁS ELŐTT az elhagyott üzletben

tevékenykedtem Mateuszsal, igyekeztünk beosztani a
pénzt, amit felvett. Egyszer csak kopogtattak, és egy férfi
nyitott be az ajtón.
– Segíthetek? – kérdezte Mateusz szívélyesen, mint
mindig, de nekem kalapálni kezdett a szívem. Egérutat
keresve néztem körül, de a férfi közben már bent is volt,
és három másik nyomult be utána.
Nem viseltek egyenruhát, és nem azonosították
magukat, de nem is volt rá szükség. Az UB{6} emberei
voltak. Ez egyértelműen kiderült abból, ahogy zord
tekintetük ide-oda cikázott Mateusz és köztem. Agresszív
testtartásuk is erről árulkodott.
Ami engem illet, megszámlálhatatlan alkalommal
néztem már farkasszemet a halállal, de sosem féltem még
annyira, mint abban a pillanatban. Ha a silány kis bérelt
szobámban törtek volna rám, kész lettem volna ölre
menni velük. Ha az utcán zárkóznak fel mellém, amint
hazafelé tartok az irodánkból, csúfondáros
megjegyzésekkel provokáltam volna őket. Ha egy AK-
gyűlésen ütnek rajta, örömömet leltem volna a
konfliktushelyzetben.
De ők a rögtönzött irodánkban jelentek meg, ráadásul
Mateuszsal voltam. Egy pillanat alatt megértettem: Emilia
helyesen tette, hogy kitaszított az életéből. Ha az én
akaratom érvényesül, mostanra talán már jegyesek
lettünk volna, és akkor neki végig kellene néznie, ahogy
őrizetbe vesznek.
– Megyek önként – mondtam, hátha sikerül elvennem a
helyzet élét, még mielőtt Mateusz a védelmemre kelne. –
Neki ehhez semmi köze.
Az egyik megragadott, és hátracsavarta a rossz
karomat. Éreztem, hogy kiugrik a vállam a helyéről.
A másik a hajamba markolt, és vonszolni kezdtek az ajtó
felé. Cseppet sem érdekelt, hogy elfogtak, és valószínűleg
vallatni fognak. Egyedül azzal törődtem, hogy
ökölcsapásokat hallottam a hátam mögül, és Mateusz a
fájdalomtól üvöltve könyörgött az életéért.
– Hagyják őt, kérem – kaptam levegő után. – Semmi
köze a dologhoz.
Mintha meg se hallottak volna, az UB-tisztek belöktek az
üzlet előtt várakozó két kocsijuk egyikének a hátsó
ülésére. Miközben elindult az autó, kinéztem az ablakon,
láttam, hogy Mateusz az arca elé emelt kezével hasztalan
próbálja hárítani a két fickó ütlegeit.
 44
Emilia

ODAKINT AZ UTCÁKON a város nagyban emésztette a hírt,

hogy az ország csaknem hetven százalékban a
kommunisták kérésének megfelelően igennel válaszolt a
kérdésekre. Odabent a lakásunkban Sara, Mateusz, Truda
meg én körbeültük az étkezőasztalt, és az eredmények
érdekeltek minket a legkevésbé.
A szüleim és Sara úgy nyakalták a vodkát, mint a vizet,
én azonban, bár már elmúlt a zsigeri viszolygásom a
szagától, az ízét továbbra sem bírtam elviselni. Helyette a
harmadik csésze teámat kortyolgattam. Anatol a
mózeskosarában aludt az asztal alatt, mit sem sejtve a
fölötte zajló feszültségterhes beszélgetésről. A múlt hét
óta már áramunk is volt, és a fejünk felett égő
villanykörte sárgás derengésbe vonta a szobát, ami
valóságos kuriózum volt a több hónapon át tartó
gyertyafény után.
– Ki kell hoznunk onnan – suttogtam.
– Annak csak egy módja van, Emilia. Tudod jól.
Beszéltem a börtönőrökkel, és a kenőpénz, amit a
szabadon bocsátásáért követelnek, több annál, mint amit
megengedhetünk magunknak. – Mateusz nagyon
óvatosan beszélt, mintha egy élesebb hangtól máris
ripityára törhetne egy nehezen kivívott békeegyezmény.
Beszéd közben sípoló hangot hallatott; még nem szokott
hozzá, hogy kiverték egy fogát. A zúzódások az arcán már
halványultak, de még mindig elfacsarodott a szívem,
amikor ránéztem.
Ha sikerül kiszabadítanunk Romant, jó eséllyel magam
fogok végezni vele.
– Nem fizetjük ki a kenőpénzt – tette hozzá Truda, és
metsző pillantást vetett rám. Amikor találkozott a
tekintetünk, széttárta a kezét. – Tehát mindazok után,
amin keresztülmentünk, végre esélyt kaptunk, hogy
talpra álljunk, és Emilia azt várja tőlünk, hogy mondjunk
le erről az esélyről egy mártíromságra vágyó fiú kedvéért.
Mateusz sóhajtott, és fáradtan megdörgölte a homlokát.
Könyörgött a tekintete, ahogy rám nézett.
– Trudának igaza van. Még ha ma kimenekítjük is,
holnap alighanem valami újabb butaságot csinál, és
megint letartóztatják. Ez nem tisztességes.
– Ha én csücsülnék abban a cellában, kihoznátok? –
kérdeztem.
– Tudod, hogy igen – felelte Mateusz.
– Roman szülei már nem segíthetnek a fiukon. Már mi
vagyunk a családja.
– Hónapok óta nem láttad, Emilia – emlékeztetett
szelíden Sara. – És erre alapos okod volt.
– Attól még fontos nekem. És tudom, hogy nektek is.
Lobbanékony és makacs, de ő különleges. Tudom, hogy
ezzel ti is tisztában vagytok. – Sarára néztem, aki kerülte a
tekintetemet. – Főképp te, Sara. Beszélj a fejükkel!
– Gyötrelmes gondolat, hogy szenvednie kell – vágta rá
Sara. – De nem kérhetem meg a szüleidet, hogy áldozzák
fel érte a jövőjüket. Truda jól mondja: amióta csak
ismerjük Romant, mindig is több hazaszeretet munkált
benne, mint józan ész. Tegyük fel, hogy apád a gyár
felállítása helyett Roman kiszabadítására költi a kapott
pénzt. Mit csinálunk egy hét múlva, amikor ismét
letartóztatják Romant? Se gyár, se pénz, csak egy
visszatérítendő kölcsön van, bevétel semmi, és az
eredmény ugyanaz.
Sírni tudtam volna a tehetetlenségtől, miközben persze
értettem a logikájukat. Mióta azonban megtudtuk, hogy
Romant a hírhedt Mokotów börtönben vallatják,
elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. A legvalószínűbb
kimenetele a dolognak az volt, hogy koporsóban fogja
elhagyni azt a helyet.
Azt hittem, ha távolságot ékelek közénk, akkor képes
leszek elviselni, ha bebörtönözik, vagy valami annál is
rosszabb történik. Erre tessék, bekövetkezett a
legrosszabb, és egyedül arra tudtam gondolni, hogy
segítenem kell rajta.
– Csakugyan azt gondoljátok, hogy sorsára kéne
hagynunk? – hitetlenkedtem. – Hiszen családtag!
– Sajnálom, Emilia – motyogta dermedten Mateusz. –
Tényleg nincs más választásunk.

Másnap reggel megetettem Anatolt, majd szokás szerint

átadtam Trudának, ám ahelyett, hogy utána hozzáfogtam
volna a napi teendőkhöz, bejelentettem, hogy elmegyek.
– Hová? – kérdezte, és elkeskenyedett a szeme.
 – Keresek valakit, aki segíthet Romannak. – Fogalmam
sem volt, hol fogjak hozzá, de nem ücsöröghettem ölbe
tett kézzel.
– Emilia – mordult fel Truda a fejét ingatva. – Ez egy
rettenetes ötlet! Végig neked volt igazad. El kell őt
engedned…
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Mateusz
rontott be.
– Mit keresel te itthon? – kiáltott fel Truda, de Mateusz
csak elszáguldott mellettünk a hálószobájuk felé.
– Roman – vetette hátra. Utánamentem, és láttam, hogy
az ágy mellett térdel. Anatollal a karján Truda is ott volt a
sarkunkban.
– Mit művelsz? – kérdezte türelmetlenül.
Mateusz egy bőröndöt rángatott elő az ágy alól, és
feldobta a matracra. Truda elsápadt.
– Eszedbe ne jusson! – csattant fel. Amikor Mateusz nem
állt meg, és kinyitotta a bőröndöt, Truda a kezembe
nyomta a babát, és az ágyhoz lépve megragadta férje
karját. – Mateusz, nem.
– Reggel a börtön felé kanyarodtam, hátha meg tudok
egyezni az őrrel egy elfogadhatóbb összegben – mondta
Mateusz, és türelmetlenül lerázta magáról a feleségét.
Kiborította a ruhákat az ágyra. – Ő mondta, hogy Roman
mindkét lábát eltörték. A vallatás nem hozott eredményt,
és csak azért tartják életben, mert feltételezik, hogy még
visszamegyek a pénzzel.
Elakadt a lélegzetünk. Mateusz elővette a zsebéből a
bicskáját, hogy felvágja a bőrönd bélését. Egy tömött
borítékot rejtett.
– Mégis kifizeted? – hebegtem.
Mateusz szótlanul bólintott. Truda bőszült szitkozódás
közepette kikapta Anatolt a karomból, és visszaviharzott
a nappaliba.
– Miért? – kérdeztem Mateusztól.
– Igazad volt tegnap este. Roman családtag – sóhajtotta.
Begyömöszölte a borítékot a nadrágjába a derékszíj alá,
aztán kihúzta magát, és a szemembe nézett. –
A bűntudattal még csak-csak együtt tudnék élni, ha nem
teszek semmit, de a szemedben látott csalódottsággal már
nem.
Átvágtam a szobán, hogy megöleljem. A mellébe fúrtam
az arcomat.
– Mateusz… Apu… – suttogtam. Apu. Máskor is
szólítottam már így, de kizárólag olyanok jelenlétében,
akik nem tudták, hogy nem ő az igazi apám. Ahogy körém
zárta a karját, hirtelen tudatosult bennem: Mateusz és
Truda ugyancsak kiérdemelték az anya és apa címet. –
Köszönöm.
Mateusz puszit nyomott a fejem búbjára, még egyszer
megölelt, aztán gyengéden eleresztett.
– Megpróbálom kihozni a fiunkat. Te maradj itt, és
ágyazz meg nekem a heverőn.
– A heverőn? – kérdeztem meglepetten. – Ne az ágyra
fektessük inkább?
– Ó, nem – mondta Mateusz, és megrándult az arca. –
Szerintem be kell vinnünk a kórházba. Nekem lesz a
heverő. Azután, amit tenni készülök, jó darabig várhatom
majd, hogy Truda visszafogadjon az ágyba.
 45
Roman

GYÓGYSZERES KÁBULATBAN, iszonyú fájdalomra

ébredtem. Megvártam, amíg kitisztul a fejem, és
körülnéztem a szobában. Foglalt és szabad kórházi ágyak
sorakoztak a fal mentén egy keskeny kórterem mindkét
oldalán. Egy ápolónő éppen a szemközti ágyban fekvő,
korosodó férfi pulzusát mérte.
El sem tudtam képzelni, hol vagyok. A sípcsontomra
lesújtó pöröly volt az utolsó emlékem. Hál’ istennek
rögtön elájultam.
Most mindkét lábam be volt gipszelve. A balt
felfüggesztették, és egy sor vezetékhez meg csigához
erősítették. Megütközve pillantottam meg az ágyam
mellett ülő, újságot olvasó Emiliát. Amikor észrevette,
hogy ébren vagyok, összehajtotta a lapot, és az ajkát
biggyesztette.
– Roman Gorka, hányszor kell még virrasztanom a
betegágyadnál? – szegezte nekem a kérdést.
– Mit keresel te itt? – Csak úgy ittam a látványát. Eltűnt
a soványsága, ami a háború alatt mindnyájunkat
megpecsételt. Kikerekedett, az arcára visszatért a rózsás
ragyogás. A haja kibontva omlott a vállára, és leért
egészen a derekáig, sokkal hosszabb volt, mint az utolsó
találkozásunkkor.
 – Nem tudtam nem eljönni – mondta, de ő szemlátomást
közel sem örült ennek úgy, mint én.
– Elvesztettük a szavazást – mondtam a hóna alá dugott
újság szalagcímére pillantva. – Újra kell szerveződnünk –
tettem hozzá, szinte csak magamnak. Jóval brutálisabb
volt a vallatás, mint amire számítottam. Egyetlen
társamat sem adtam fel, de felmerült bennem a kérdés,
hogy vajon a valódi nevük ismeretében is hasonlóan
bátor lettem volna-e. A Szürke Seregek-beli szabályok
szerint épp az ilyen helyzetekre való tekintettel
használtunk kódneveket.
– Tudod, hogy hozott ki téged Mateusz a börtönből? –
kérdezte Emilia fahangon.
– Mateusz? – A homlokomat ráncoltam. Még mindig
kellően kába voltam, hogy ne kezdjek el merengeni a
kimenekítésem mikéntjén, de most hirtelen elfogott a
pánik, mert eszembe jutott, ahogy az UB emberei
Mateuszt verik, miközben engem elhurcolnak az irodából.
– Ő jól van?
– Kiverték egy fogát. A zúzódásai már meggyógyultak,
egyébként jól van – felelte ingerülten Emilia. – Habár csak
a jóisten tudja, meddig lesz így, merthogy Truda kiásta a
csatabárdot, és az sem lepne meg, ha végezne vele.
Mateusz a gyárra felvett kölcsönt használta fel a
megmentésedhez.
Nyomban elfelejtettem a fájdalmat a lábamban, mert
olyan heves bűntudat tört rám, hogy valósággal
letaglózott. Tudtam, mennyire fontos Mateusznak az a
kölcsön – teljes egészében arra alapozta a családja
eltartásának tervét. Elöntött a szégyen, egy percre meg is
kukultam. Hagyott volna inkább megdögleni a börtönben.
– Vissza fogom neki fizetni – suttogtam.
– Emlékszel az első rajzra, amit adtam neked? –
kérdezte váratlanul Emilia.
– Az ököl – feleltem. – Persze.
– És ami alatta állt?
– Az igazságért vívott küzdelem mindig megéri a harcot
– mondtam a szemébe nézve.
Megrázta a fejét.
– Elfelejted a legfontosabbat, Roman. A mondat első fele
úgy szólt: Sokféleképpen lehet harcolni. Azt akartuk, hogy
véget érjen a háború, és a világ többi része számára véget
is ért, de mi van velünk? Mi itt, Lengyelországban csupán
beléptünk egy új szakaszba, ami még hosszú évekig
elhúzódik. A golyók és a bombák ideje lejárt. Új
stratégiára van szükségünk.
Emilia megváltozott a támadás óta, de nem
olyanformán, ahogy azt vártam volna. Darabokra tudtam
volna tépni a világot, ha arra gondoltam, mennyit
szenvedett, ő mégsem tűnt dühösnek. Sőt egyre erősebbé
és magabiztosabbá vált a zárdabeli találkozásunk óta
eltelt hónapok alatt.
Megértettem, hogy a gyógyulás útjára lépett. Emilia
Śląska mindig ámulatba ejtett.
– Annyi erőszak, vérontás, halál és szenvedés, és
mindez mi végre? Semmi végre – mondta csüggedten. –
Nincs igazság. Nincs szabadság. Megértem a
késztetésedet, hogy folytatni akarod a harcot, és hidd el,
tudom, milyen az, amikor bántani akarod azokat, akik
bántottak téged. De ez egy eleve vesztes csata, Roman.
Amint legyőzöl egy rossz embert, máris egy másik lép a
helyébe. Azok ellen az eszmék ellen kell küzdeni, amelyek
kitermelik a rossz embereket.
Emilia életére pusztító csapást mért a háború, de az
áldott jó lelkét nem tudta megtörni. Amióta csak
ismertem, mindig is kereste a lehetőséget, hogy jót
cselekedjen. És a kapcsolatunk kezdeti hónapjaiban, de
még a felkeléshez vezető időszakban is fennen
hangoztatta, hogy bosszúra szomjazik. Idővel aztán
továbblépett, ami nekem nem sikerült.
– Ami veled történt, azt lehetetlenség jóvátenni –
mondtam nehezen forgó nyelvvel. Kipislogta a könnyeit,
miközben bólintott. – Mégis képes vagy a jövőbe tekinteni.
Hogy lehet az?
– Amikor németeket öltél a felkelés alatt,
megvigasztalódtál? – kérdezte szelíden.
– Tudod jól, hogy nem – suttogtam.
Emilia rátette a kezét az enyémre. Megfordítottam a
kezem, és összefűztem az ujjainkat, ő pedig finoman
megszorította.
– Lehet, hogy ideje változtatni a módszereinken.
Ne tékozold el, mondta nekem Chaim még a gettóban,
amikor lelökdösött a csatornába. Hagytam, hogy ezek a
szavak még évekig alapot szolgáltassanak nekem a
küzdelemhez, de ahogy most az összefűzött kezünkre
néztem, belém hasított, hogy talán félreértettem barátom
utolsó kívánságát. Csakugyan azért mentett volna meg,
hogy majd egy másik napon haljak meg az ügyünkért?
Vagy azért tette, hogy élhessek?
– Nem tudom, hogyan máshogy élhetném az életem –
suttogtam.
Megcirógatta a kezemet a hüvelykjével, és
lélegzetelállító mosolyt villantott rám.
– Nem kell rögtön tudnod minden választ, Roman.
Miénk a világ összes ideje, hogy együtt kitaláljuk.
 46
Emilia

ROMAN HÓNAPOKIG nyomta az ágyat a kórházban.

A töprengésen kívül nemigen akadt más teendője. Amikor
kiengedték, Sara fogadta be. Az új lakása macskaugrásra
volt a Városházától, két spártai szobácska alkotta egy
sebtében helyreállított bérház harmadik emeletén.
Roman tolószékbe kényszerült, amíg gyógyult a lába, és a
Sara lakásához vezető lépcső leküzdhetetlen akadályt
jelentett számára. Sara rendszertelen műszakokban
dolgozott a kórházban, így Roman gyakran egész nap
egyedül volt otthon mindössze egy rádió és annyi könyv
társaságában, amennyit keríteni tudtunk neki.
– Emlékszel, amikor még voltak könyvtáraink? –
mondta ábrándosan. – Teljes épületek tele könyvekkel, és
semmi nem maradt belőlük. Őrültségnek tűnik, hogy
azelőtt elmulasztottam értékelni mindezt.
– A könyvtárak újra fel fognak épülni – állítottam. – Ha
kell, magunk húzzuk fel a falakat.
Odahaza szűkösebb anyagi körülmények között éltünk,
mint valaha – Mateusz vért izzadt, hogy a kölcsönt is
törlessze, és minket is el tudjon tartani. Nem adta fel:
talált magának munkát egy építkezésen, és új
helyzetünkben is megőrizte filozofikus életszemléletét.
– Megmentettem Romant, és érzésem szerint ez életem
egyik legjobb döntése volt – mondta a vállát vonogatva.
Truda kevésbé volt elnéző.
– Jól teszi, ha nem hagy cserben minket – mondta, intőn
csóválva a fejét. – Hosszú időbe telik, mire újra bízni
tudok majd abban a fiúban.
Anatolt fokozatosan elválasztottuk, már csak reggel és
este szopott, kezdett átállni a szilárd táplálékra, így végre
felszabadultak a napjaim. Recepciós állást vállaltam egy
frissiben alakult újság szerkesztőségében. Pocsék volt a
fizetés, de így is minden złoty segített a családomon, és
hosszú idő óta először hasznosnak és függetlennek
éreztem magam. Amikor esténként hazaindultam a
munkából, Romanhoz is beugrottam a lap egy
példányával.
Végre megszűnt a kijárási tilalom, és ismét
biztonságosak voltak az utcák. Akár órákig maradhattam,
olyan későig, ameddig csak akartam, együtt elemeztük az
újságot, megvitatva reformálódó hazánk történéseit.
Tudtam, hogy Romannak továbbra is fáj látnia, hogy
kommunista rezsim van hatalmon, de már nem volt olyan
epés. A korábbi dühödt tombolás helyett egy új élet
kialakítására összpontosította a figyelmét.
– Gondolkoztam azon, amit a kórházban mondtál
nekem, hogy ideje változtatni a módszereinken – mondta.
– Azt hiszem, a válasz a politika. Nem lesz egyszerű, de ha
a felkelés során megtanult elvekre építünk, a
mozgósításra, a szerveződésre, egy közös elvi síkra, és a
változás előmozdítására fordítjuk ezeket a kvalitásokat,
akkor egy szép napon talán képesek leszünk békés úton
felszabadítani ezt az országot.
– Tetszik az ötlet – feleltem izgatottan bólogatva. – Hogy
képzeljem el? Mi lesz az első lépés?
– Hát, először is meg kell gyógyulnom – mondta egy
fintor kíséretében, és a lábára mutatott. – Aztán kivárom,
hogy újra megnyissanak az egyetemek, és valószínűleg
jogot tanulok majd.
– Apád nyomdokaiba lépsz.
Mosolyogva bólintott.
– Ahogy azt elképzeltem.

– Micsoda kellemes meglepetés – üdvözölt egyik nap.

A konyhában volt, háta mögött a tolószékével, és fél
kézzel egy botra támaszkodva bizonytalanul állt a
tűzhelynél.
– Te meg mi a nyavalyát művelsz?
– Vacsorát próbálok főzni Sarának. – Valóságos csatatér
volt a konyha: kolbászdarabok perzselődtek egy
serpenyőben, a vágódeszkát különféle formákra
vagdosott krumpli borította, és még egy vekni kenyérből
is sikerült kezelhetetlen vastagságú szeleteket nyiszálnia.
Szemügyre vettem a romokat, és amikor ismét ránéztem,
reménytelenül lelombozódott. – Rettenetes, tudom.
Kérlek, segíts.
Elnevettem magam, és csatlakoztam hozzá a
konyhában, hogy helyrehozzam az ételt. Ő a tolószékbe
roskadva figyelt.
– Szoknom kell még ezt – mormogta. – Sosem tanultam
főzni.
 Megtorpantam, amikor hirtelen ráeszméltem, hogy
miért nincs fogalma a főzésről. A gettóba zárt családjának
fejadagokkal kellett beérnie. Feltehetően nem is
emlékszik olyan időszakra, amikor látta volna az anyját
rendes ételt főzni.
– Ne aggódj – mondtam könnyeden. – Majd én
megtanítalak.
Küzdelmes volt beletörődnie, hogy másokra van
szorulva, és küzdelmesen gyógyult, mégis azt láttam rajta,
hogy érzelmileg hatalmas lépéseket tesz.
A hanghordozása is erről árulkodott: eltűnt az agresszív
él a beszédéből, és érzékenység lépett a helyébe. Ez a
megújhodott Roman olyan ember volt, akiben
megbízhattam. Mióta visszafogadtam az életembe,
szigorúan plátói volt a kapcsolatunk, de minden nappal
egy kicsivel közelebb araszoltunk valami több felé.
– Megehetnénk itthon egy vasárnapi ebédet – mondta
egyik nap. – Együtt főznénk.
Halkan felnevettem.
– Szerintem nem állsz még készen nagyobb dobásra, de
majd segítek.
– Olyan napra kellene tervezni, amikor Sara is itt lesz.
– Remek ötlet.
– És… – Vett egy mély lélegzetet, majd folytatta: – Emilia,
szeretném, ha meghívnád a családodat is.
– Miért? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva. Végig erre a
pillanatra vártam, de a szívéből kellett jönnie.
Roman állhatatosan nézett rám.
– Mateusz már járt nálam, neki személyesen is meg
tudtam köszönni, de Trudával még nem találkoztam, és
Anatolt is szeretném látni.
– Biztosan készen állsz rá?
Előrehajolt, a két keze közé fogta az arcomat, és olyan
gyöngédséggel nézett rám, hogy elszorult a szívem.
– Ez a következő lépés, szerelmem – suttogta. – Több
dolog is van, amit meg kell tennem, és ez a következő.

Vasárnap roston sült krumpliból és zöldségekből álló

egyszerű ebédet készítettünk Romannal, Sara pedig almás
pitét sütött desszertnek.
Mateusz lépett be elsőként a lakásba, melegen
megszorította Roman kezét, aztán megölelte Sarát, majd
engem. Amikor Anatollal a csípőjén Truda is belépett,
először körbehordozta a tekintetét a lakásban, aztán
Romanon állapodott meg a tekintete. Roman komótos
léptekkel átvágott a szobán, és Trudáról Anatolra nézett,
aki tíz hónapos lévén már nagyban fickándozott, hogy
tegyék le a földre, és körbemászhasson a számára új,
izgalmas terepen. Truda azonban lecövekelt az ajtóban, és
kiismerhetetlen arccal nézte Romant. Ő a kezét nyújtotta.
Truda gyanakvóan megrázta.
– A családod megmentette az életemet – mondta Roman
szilárd hangon. – Ezt sosem fogom elfelejteni, és nem
hagylak még egyszer cserben.
Truda felszegte az állát, és összevonta a szemöldökét.
– Helyes – vágta rá, aztán letette a kicsit a földre, és
Romant megkerülve bevonult a konyhába. – Nézzük csak
ezt a krumplit. Emilia sosem főzi meg rendesen. Lássuk,
ezúttal hogy sikerült.
A döcögős kezdet után az ebéd már oldott hangulatban
telt. Végignéztem az asztal körül ülő szeretteimen, akik
mindannyian éltek és virultak. Egyedül Piotr hiányzott, de
alighogy ez eszembe jutott, Mateusz felemelte a pohár
borát, és így szólt: – Piotrra.
Úgy éreztem, lélekben a bácsikám is jelen van
közöttünk, miközben elismételtük a tósztot, és
megízleltük a bort. Pillanatnyi hallgatást követően Roman
elkapta a tekintetem, és elmosolyodott.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha is olyan
szerencsések leszünk, hogy így körbeüljük majd az
asztalt, osztozva ínycsiklandó ételen és jó boron, szép
lakásban egy városban, ahol béke van.
– Az ínycsiklandót enyhe túlzásnak érzem, a többire
iszom – nevetett Mateusz, fejével a kissé nyers krumplija
felé intve. Mindnyájan nevettünk, és nekem zenének
hatott a közös nevetésnek ez a pillanata.

Mialatt Truda és Sara mosogatott, mi Romannal

letelepedtünk a földre. Anatol bizalmatlan volt az
idegenekkel, de az ebéd során fokozatosan megnyílt
Roman felé. Most is ott csücsült a közelünkben, és éppen
Roman botját próbálta a szájába venni.
– Szakasztott te – dörmögte Roman.
– Valóban emlékeztet rám – értettem egyet.
– Nem tudom, mire számítottam, de biztosan nem rád
kicsiben – mondta, majd rám nézett. – Nem bántad meg,
hogy Truda és Mateusz gondjaira bíztad?
 Megráztam a fejem.
– Nem tudom ezt neked elmagyarázni, de nem fiamként
szeretem. Ő a testvérem. – Elszorult a torkom. – Ha
visszafordíthatnám az időt, nem csámborognék el
Mateusz mellől aznap a piacon, és akkor mindez nem
történik meg. De mivel ez lehetetlen, úgy döntöttem, hogy
a csodát fogom látni Anatolban. Isten megajándékozta
Trudát a hőn áhított gyermekkel, és adott nekem egy
testvért az elveszített fivérem helyett. Én így látom.
– Akkor én is így fogom felfogni – mondta halkan
Roman, és a kezét nyújtotta Anatol felé, aki óvatosan
megérintette Roman ujjait. – Szervusz, kisember.
Szeretnéd velem megváltoztatni a világot?
– Szerintem előbb tanuljon meg járni és beszélni,
mielőtt belerángatnád a politikába.
– Nem baj az, ha korán kezdi, Emilia – vigyorgott
Roman. – Most lesz csak igazán szüksége
Lengyelországnak a legfiatalabb nemzedékre.
– Akkor ebben a szellemben neveljük majd fel a
gyerekeinket – jelentettem ki, mire meglepetten felvonta
a szemöldökét, és széles mosoly rajzolta át a vonásait.
– A gyerekeinket – ismételte, és megfogta a kezem. –
Időbe fog telni, mire vissza tudom fizetni Mateusznak a
pénzt. És diplomát is kell szereznem, ha vinni akarom
valamire. De ígérem, Emilia, minden áldott nap azon
leszek, hogy te boldog legyél.
Könnyűnek éreztem magam, olyan szabadnak és
bizakodónak, amilyen már hosszú évek óta nem voltam,
utoljára talán a háború előtt.
 – Én ugyanígy fogok tenni, hogy te boldog légy –
ígértem.
A mögöttünk hagyott út tragédiákkal és veszteségekkel
volt kikövezve, de a jövő ott volt előttünk – tele kihívással,
az igaz, ám lehetőségekkel és reménnyel is.
Végre-valahára Roman és én képessé váltunk arra, hogy
egymáshoz igazítsuk a lépteinket, és megnézzük, merre
visz minket az élet.
 47
Roman

TALÁLTAM ÁLLÁST, ügyvédbojtár lettem apám egyik

ismerőse mellett, és elnyertem az ösztöndíjat, amivel
megkezdhettem jogi tanulmányaimat az újranyitott
varsói egyetemen. Számos kötelezettségem mellett
minden szabad percemet Emiliával töltöttem.
Alig vártam, hogy megkérjem a kezét, de előbb el kellett
jutnom a diplomáig, hogy végre rendesen keressek, és
Mateusznak is vissza kellett fizetnem a pénzt. Ő közben
valaki másnak a textilgyárát igazgatta, és úgy tűnt,
tisztességesen megél belőle, de nem nyughatott a
lelkiismeretem, amíg ki nem egyenlítettem felé a
tartozásomat. Figyelmeztettem Emiliát, hogy csak évek
múlva tudunk egybekelni.
– Van időnk bőven – felelte, és rám mosolygott, zöld
szeme ragyogott a boldogságtól.
Egy késő este éppen a konyhaasztalnál ülve tanultam,
Sara velem szemben kötögetett. Derült égből
villámcsapásként egyszer csak így szólt:
– Ma felhívott Miriam Liebman.
Meglepetten pillantottam fel rá.
– Megtalálta Eleonorát?
Tépelődő tekintettel nézett le a kötésére.
A homlokomat ráncoltam.
 – Sara, mi az?
– Végre sikerült a nyomára bukkannia. Eleonora
nevelőanyja még tavaly télen meghalt. Az apa egyedül
nem bírt Eleonorával, és árvaházba adta. Úgy néz ki,
egészségi gondjai is vannak, feltehetően a csecsemőkori
alultápláltságából eredően.
Becsuktam a tankönyvet, próbáltam feldolgozni a hírt.
– Most új családhoz fog kerülni?
– Nem valószínű – mondta Sara. – A háború óta
egyfolytában tele vannak az árvaházak, és a
betegesebbjét nemigen választják ki. Nem lehet kizárni
persze, de szerintem egy darabig még ott marad.
– Meglátogathatom?
– Nem voltam benne biztos, hogy elmondjam-e neked –
vallotta be Sara, és a tekintete a tankönyvemre siklott,
aztán ismét rám nézett. – Így is éppen eléggé sűrű az
életed. Nem szeretném, ha kényszernek éreznéd, hogy
még tovább bonyolítsd.
– Már csak Eleonora és én maradtunk a családból –
feleltem keresetlenül. – Ha szüksége van rám, meg fogom
találni a módját, hogy segítsek neki.

Kölcsönkértem a főnökömtől egy kocsit, és másnap még

hajnalhasadás előtt elhagytuk a várost Emiliával, hogy
megtegyük a háromórás utat Częstochowába.
– Mik a terveid a húgoddal? – kérdezte Emilia.
– Fogalmam sincs – vallottam be.
– Bárhogy döntesz is, én melletted állok.
Az árvaház igazgatójának irodájában találkoztunk
Eleonorával, a földön ült egy masszív tölgyfa íróasztal
meg néhány bőrszék között. Öt év telt el, mióta utoljára
láttam a kishúgomat, és akkor még olyan picike volt, hogy
a fél karomban elfért. És noha nem volt már csecsemő,
most is olyan törékeny volt, hogy lötyögött vézna kis
testén a kötött pulóver meg a kis szoknya. A haját
megfésülték, és piros szalaggal kétoldalt copfba kötötték.
Amikor megfordult, és megláttam az arcát, annyira
Dawidekre emlékeztettek a vonásai, hogy kiszaladt az erő
a lábamból.
– Eleonora, ők itt Gorka úr és Gorka asszony – mutatott
be minket Irena nővér.
– Ó, nem vagyunk házasok – mondta Emilia.
– Még – tettem hozzá sietve, és Emiliára néztem. –
Jegyben járunk, és úgy tervezzük, hogy hamarosan
összeházasodunk.
A legutóbbi alkalommal, amikor szóba került köztünk
az eljegyzés, még évek távlatában gondolkodtunk, most
azonban a szívem szakadt meg a gondolattól, hogy
teljesen egyedül van ez a kicsi lány a zsúfolt árvaházban.
– Igazából már a jövő hétvégén – tette hozzá Emilia
könnyedén, egy pillanat alatt átlátva a helyzetet, úgyhogy
ha nem lettem volna már amúgy is halálosan szerelmes
belé, akkor ez ott rögtön megtörtént volna. Lepillantott
Eleonorára, és láttam felragyogni a szemében a szeretetet.
Előrelépett, leguggolt a húgom mellé, és egy szem
tejkaramellát húzott elő a zsebéből.
– Szervusz. Emilia vagyok. Nagyon örülök, hogy
találkoztunk.
 Eleonora előbb a cukorkára nézett, aztán Emiliára, de
nem szólt egy szót sem. Emilia nem zavartatta magát,
letelepedett a szőnyegre, kibontotta a cukrot, és Eleonora
szájához tartotta, aki gyanakvóan szagolgatta, mielőtt
megnyalta és a szájába vette. Elkerekedett a szeme, végül
elmosolyodott.
– Minden tőlünk telhetőt elkövettünk a kislányért –
mondta búsan Irena nővér. – De súlyosan alultápláltan
érkezett hozzánk, és hiába etetjük, nem hízik egy
grammot sem, és az összes ragályos betegséget elkapja.
Nem beszél sokat, de nővéreimtől úgy tudom, hogy már
tanulja a betűket, és jó érzéke van hozzá. Remélem, ha
stabil otthonra talál, hamar helyreáll majd az egészsége
is.
Hallottam ugyan a nővér fecsegését, de csak Eleonorára
és Emiliára figyeltem. Már évek óta nem mertem a
családomra gondolni – túl fájdalmas lett volna
szembenézni a veszteségeimmel. Ám ahogy most
Eleonora és Emilia ismerkedését néztem, közben
anyámra, Samuelre és Dawidekre gondoltam, meg arra a
meleg, szerető környezetre, amelyet egykor magától
értetődőnek tekintettem.
Lengyelország újjáépítése lesz életem munkája, de
ennek a munkának odahaza kellett elkezdődnie azzal,
hogy Eleonorával és Emiliával kialakítunk egy új családot.
Leültem a földre Emilia mellé, és a kishúgomra
mosolyogtam. Ő bizalmatlanul pislogott felénk, mintha
bármelyik pillanatban nekünk ugorhatna.
Ráeszméltem, hogy mindannak ellenére, amit
elveszítettem, és amin keresztülmentem, még mindig
mérhetetlen áldásokat tartogat számomra az élet.
Chaimra gondoltam, ahogy az oly gyakran szokásom volt
életem legboldogabb perceiben, és elmormoltam egy
néma fohászt, hogy akárhol legyen is most, tudjon róla:
hálás vagyok neki. Nem fogom eltékozolni, Chaim.
Egyetlen másodpercét sem fogom eltékozolni ennek az
életnek.
– Szervusz, Eleonora – mondtam gyengéden, húgom
szemébe nézve. – Te nem emlékszel rám, én viszont jól
emlékszem rád, és soha többé nem hagylak el.
 A szerző jegyzete

2018 telén meghívást kaptam, hogy tartsak beszédet egy

könyvklubban, közel a szülővárosomhoz. Ott aztán élénk
beszélgetés alakult ki a családtörténetekről – ez volt a The
Things We Cannot Say című könyvem központi témája,
ami miatt meghívtak. Az egyik klubtag megosztotta
velünk egy csecsemő történetét, akit bőröndben
csempésztek ki egy magyarországi gettóból. Én ezt
rendkívül érdekesnek találtam, ugyanis amikor először
felmerült bennem a könyv gondolata, eredetileg más
struktúrában gondolkoztam, amely nagyobb hangsúlyt
helyezett volna Emiliára (aki végül mellékszereplője lett a
történetnek). Terveim szerint elhagyta volna a
szülőfaluját, hogy a lengyel ellenállásnak a valóságban
létezett hősnőjéhez, Irena Sendlerhez hasonlóan beálljon
segíteni a gyermekmentőknek, akik a varsói gettóból
menekítettek ki gyerekeket. A könyv első vázlatának
megírása során arra jöttem rá, hogy Tomasz és Alina köré
kell felépítenem a történetet, úgyhogy átdolgoztam a
struktúrát, és elvetettem a mellékszálat.
Aztán 2018-ban ott, a könyvklubban, sok év kihagyás
után újra elkezdtem gondolkozni az eredeti ötletemen.
A közösen elfogyasztott ebéd alatt az egyik hölgy feltette
nekem a kérdést, gondolkoztam-e már azon, hogy
megírom a The Things We Cannot Say folytatását. Nem
először kérdezték ezt tőlem, így a szokásos módon
feleltem – nem, mert úgy érzem, sikerült elvarrnom
Tomasz és Alina történetének szálait. Na és mi lett
Emiliával?, kérdezte a hölgy. Nem írja meg az ő
történetét?
Olykor súg a múzsa, máskor kiabál. Visszatekintve már
úgy látom, azért nem fejthettem ki bővebben Emilia
történetét a The Things We Cannot Sayben, mert Emilia
saját könyvet érdemelt, amelynek ő a hősnője.
Tehát Lou Hoffman, Wendy, Sue, Lisa, Sonya, Tina és
Jane – nagyon köszönöm, hogy meghívtatok a
könyvklubba. És külön köszönet Marina Woodnak a
beszélgetésért, amely inspirációként szolgált számomra.
A Németországgal Szembeni Zsidó Anyagi Követelések
egy friss tanulmánya szerint a vizsgált amerikai fiatalok
mintegy kétharmadának nincs tudomása arról, hogy
hatmillió zsidó vesztette életét a holokauszt során.
A tanulmányban részt vett személyek több mint tíz
százaléka hiszi úgy, hogy a zsidók okozták a holokausztot.
Nem találtam összehasonlító tanulmányokat más
országbeli fiatalokról, de félek, hogy a világ java részén
hasonló eredményeket kapnánk. Hogyan lehetséges az,
hogy a fiataljaink semmit sem tudnak arról a
felmérhetetlen sötétségről, ahová a gyűlölet és a
fanatizmus vezette el az emberi fajt alig hetvenöt évvel
ezelőtt? Nem hiszem, hogy a történelmi fikció feladata
volna a történelemről oktatni. Mi, szépírók
elkerülhetetlenül hajlamosak vagyunk a tévesztésekre, és
néha engedményeket teszünk, ha a sztori úgy kívánja.
Mégis úgy vélem, hogy a minőségi történelmi fikciónak fel
kell ébresztenie az olvasó kíváncsiságát, és inspirálnia
kell bennünket a tanulásra. Ettől az indíttatástól
vezérelve igyekeztem olyan történetet kerekíteni, amely
valóban megeshetett volna, és remélem, hogy még ha az
olvasó számára nem ismerősek is a könyv egynémely
eseményei, hajlandó időt szánni arra, hogy többet tudjon
meg róluk. Akiket elveszítettünk és a túlélők tiszteletet
érdemelnek, és azt, hogy ne feledkezzünk meg róluk, és
az általuk átélt borzalom soha többé ne ismétlődhessen
meg.
Irena Sendler lengyel ápolónő és szociális munkás volt,
aki más lengyel nőkkel összefogva lehetővé tette több
mint kétezer-ötszáz zsidó gyermek kimenekítését a varsói
gettóból a megszállás alatt. Engem akkor kezdett
érdekelni Irena személye, amikor elolvastam az Irena’s
Childrent Tilar J. Mazzeótól és Jack Mayertől a Life in a
Jart. Emilia ellenálló tevékenységét, illetve Matylda és
Sara karakterét is Irena és csapata ihlette. Matyldához
hasonlóan Irenát is elfogta és kivallatta a Gestapo,
mindazonáltal Irenát a tervezett kivégzése előtt titokban
megszöktették. Miközben egész Varsó úgy hitte, hogy
kivégezték, és városszerte plakátok tudósítottak a
haláláról, Irena hamis személyazonossággal élt tovább,
hogy folytathassa a tevékenységét. Sarához hasonlóan
Irena is a frontvonalban volt ápolónő, a varsói felkelés
idején egy átmeneti kórházban dolgozott. És ugyanúgy,
ahogyan Sara elrejtette a dunsztosüveget Emiliáék
udvarán, Irenának is volt egy üvege, tele a megmentett
gyerekek adatait tartalmazó cédulákkal. Sarához
hasonlóan ő is egy almafa alá rejtette el az üveget, és
később átadta a zsidó hatóságoknak a családok
újraegyesítése céljából.
Egy másik lengyel hős is komolyan érdekelni kezdett a
könyvhöz végzett kutatásom során, ő pedig a történész
Emanuel Ringelblum. Noha az ő története nem jelenik
meg a könyvben, nem írhattam volna meg a regényt
Ringelblum munkássága nélkül. Mialatt családostul a
gettó foglya volt, Ringelblum egy titkos program
keretében dokumentálta az ottani mindennapi valóságot.
Egy történészekből, tudósokból és másokból álló gárdával
dokumentumok egészen egyedülálló gyűjteményét hozta
létre, mely többek között plakátokból, rendeletekből,
hamis iratokból, naplókból, fotográfiákból,
élelmiszerjegyekből és személyes beszámolókból áll, és
összességében több mint huszonötezer oldalt tesz ki. Nem
sokkal a gettó lerombolása előtt Ringelblum Oneg Sábát
elnevezésű csoportja három részre osztotta és elásta a
dokumentumokat. Az egyik adag ezek közül sosem került
elő, a másik kettőt 1946-ban és 1950-ben találták meg. Az
Oneg Sábát csoport bátorságának, állhatatosságának és
odaadásának köszönhetően az elkövetkező nemzedékek
is nyerhettek némi bepillantást abba, hogy milyen volt az
élet a gettó falai közt.
A Varsói Felkelés Múzeumában, illetve a Lengyel
Zsidóság Történetének Múzeumában, a POLIN-ban
rendezett kiállítások nagyban alakították az
érdeklődésemet a könyvben megjelenő egyes témákkal és
eseményekkel kapcsolatosan. Joanna Ostrowska és
Marcin Zaremba a Polityka hetilapban megjelent egyik
cikke keltette fel a kíváncsiságomat a lengyel nők ellen a
szovjet megszállás alatt elkövetett szexuális
erőszakcselekmények megdöbbentő hullámára
vonatkozóan.
Szerettem írni ezt a könyvet, és őszintén remélem, hogy
az olvasó is élvezetesnek találta. Amennyiben igen, hálás
lennék, ha időt szánna könyvem online értékelésére. Ezt
megtehetik a Goodreads.com-on, online könyvvásárlás
esetén pedig azon a weboldalon, ahol a vásárlás történt.
A visszajelzéseik valóban sokat számítanak, mert
segítenek más olvasóknak rátalálni a könyvemre. Igen
kedvelem az olvasói véleményeket, így ha szeretnének
kapcsolatba lépni velem, ehhez minden részletet
megtalálnak a honlapomon: www.kellyrimmer.com.
A legjobbakat kívánva,

Kelly
 Források

A könyvhöz végzett kutatásom során az alábbi

felbecsülhetetlen forrásokra támaszkodtam:

Tilar J. Mazzeo: Irena’s Children: The Extraordinary Story

of the Woman Who Saved 2,500 Children from the
Warsaw Ghetto
Samuel D. Kassow: Who Will Write Our History?
Rediscovering a Hidden Archive from the Warsaw
Ghetto
The Warsaw Ghetto Oyneg Shabes-Ringelblum Archive:
Catalog and Guide, szerk. Robert Moses Shapiro és
Tadeusz Epsztein
Notes from the Warsaw Ghetto: The Journal of Emmanuel
Ringelblum, szerk. Jacob Sloan
Jad Vasem online fotógyűjtemény
Jeffrey N. Gingold: Tunnel, Smuggle, Collect: A Holocaust
Boy – beszámoló a szerző apjának és nagyanyjának
tapasztalatairól a megszállt Varsóban, az emlékeikről
készült audio- és videófelvételekkel
Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának
online forrásai, különös tekintettel az egyes szám első
személyű beszámolókból álló elképesztő
 gyűjteményükre
Zsidó Virtuális Könyvtár
Holokauszt-kutatási projekt
Marek Edelman: The Warsaw Ghetto Uprising
Dan Kurzman: The Bravest Battle: The Twenty-Eight Days
of The Warsaw Ghetto Uprising
Norman Davies: Rising ’44 – „The Battle for Warsaw”
 Köszönet

Hálásan köszönöm Iga Fatalskának a könyv lengyel nyelvi

aspektusaihoz nyújtott segítségét. Mindy, köszönöm
neked az egész éves segítséget. Lola néninek – köszönet,
amiért meggyőztél, hogy alaposan járjam be Varsót 2017-
es nyári utunknak azokon a tikkasztóan forró napjain.
Lehet, hogy akkor nyafogtam, kiváltképp aznap, amikor
összesen negyvenezer lépést tettünk meg, de nem lettem
volna képes megírni ezt a könyvet a helyszínen végzett
kutatásom nélkül, s mint utóbb kiderült, mégiscsak jól
jött, hogy gyalogosan tudtam ennyi mindent megnézni
Varsóból! Köszönöm valamennyi íróbarátomnak –
elsősorban Sally Hepworthnek, Lisa Irelandnek, Kim
Kellynek, Pamela Cooknak, és Vanessa Carnevale-nek.
Különböző pillanatokban mindegyikőtöktől kaptam
valamilyen bölcs tanácsot vagy bátorítást, mialatt a
könyvön dolgoztam, és módfelett hálás vagyok nektek a
barátságotokért és a támogatásotokért.
Dan, Maxwell és Violette, ismét bocsánatot kérek
tőletek, amiért olyan nehéz velem együtt élni, amikor
írok, és tudom, hogy ez a könyv most szokatlanul nehéz
menet volt. Köszönöm, hogy ettől függetlenül is szerettek
engem. Köszönet továbbá anyának és apának a
vészhelyzeti gyerekfelvigyázásért, a csokis kekszért meg a
csésze teákért.
 Ügynökömnek, Amy Tannenbaumnak, valamint a Jane
Rotrosen Ügynökség teljes csapatának. Megtiszteltetés
számomra, hogy veletek dolgozhatom, hálás vagyok, és
köszönöm Amynek, hogy mindig kiteszi értem a lelkét.
Továbbá Susan Swinwoodnak, a Graydon House,
Harlequin és a HarperCollins csapatának, megannyi
álmom vált valóra nektek köszönhetően, és borzasztóan
hálás vagyok, hogy ilyen hozzáértő, avatott kezekben
tudhatom a történeteimet.
A könyvkereskedőknek és könyvtárosoknak, ezeknek a
szupersztároknak, akik az olvasói kezekbe adják a
műveimet, köszönöm, köszönöm, köszönöm. Valamint a
bloggereknek, Bookstagram-felhasználóknak,
véleményíróknak, és mindazoknak, akik az évek során
ajánlották valakinek a könyveimet. Hálásan köszönöm,
hogy hisztek a munkámban és híremet viszitek.
Végezetül, az olvasóknak. Néha még mindig meg kell
csípnem magam, mert álomnak tűnik, hogy bárki is
kíváncsi a könyveimre. Köszönöm, hogy együtt utazzátok
be velem ezeket a történeteket.
 Tartalom
1 Roman – 1942. március 28.
2 Roman
3 Emilia
4 Roman
5 Emilia
6 Emilia
7 Roman
8 Emilia
9 Roman
10 Emilia
11 Emilia
12 Roman
13 Emilia
14 Roman
15 Emilia
16 Roman
17 Roman – 1942. szeptember 20.
18 Emilia
19 Roman – 1943. április 18.
20 Emilia
21 Roman
22 Emilia
23 Roman
24 Emilia
25 Roman
26 Roman – 1944. július 25.
27 Emilia
28 Roman
29 Emilia
30 Roman
31 Emilia
32 Roman
33 Emilia – 1945 márciusa
34 Emilia
35 Roman
36 Emilia
37 Roman
38 Emilia
39 Roman
40 EMILIA
41 Roman – 1946 júniusa
42 Emilia
43 Roman
44 Emilia
45 Roman
46 Emilia
47 Roman
A szerző jegyzete
Források
Köszönet
{1} Żydowska Organizacja Bojowa – Zsidó Harci Szervezet. 1942-ben a varsói
gettóban alakult, majd néhány nagyobb városban is működő földalatti
fegyveres szervezet.

{2} Szare Szeregi – a Lengyel Cserkészszövetség konspirációs neve a német

megszállás idején.

{3} A 12–14 éves korosztályú cserkészcsapat.

{4} W, azaz wybuch; felkelés. (lengyel)

{5} Armia Krajowa – Honi Hadsereg – lengyel földalatti ellenállási szervezet a

második világháború idején. A Vihar-akció (1944. január 4. – 1945. január)
az AK legnagyobb hadművelete volt.

{6} Urząd Bezpieczeństwa – Államvédelmi Hivatal.