A kanti ízléstan szoros olvasata, kitekintéssel annak

ismeretelméleti lehetőségeire

Az ízlésítélet első mozzanata, a minőség szerint

1. § Az ízlésítélet esztétikai
A szép analitikája egy negatív meghatározással kezdődik, mely szerint [a]zt, hogy valami
szép-e, vagy sem, nem úgy állapítjuk meg, hogy a megjelenítést az értelem által az objektumra
vonatkoztatjuk, mely meghatározásból érdemes először is a megjelenítés fogalmával
foglalkoznunk. A megjelenítést (Vorstellung), melyet szokás képzetként is fordítani, nem
pusztán a szemlélő előtt létrejövő reprezentációként kell felfognunk, hanem sokkal inkább a
szemlélőben képzett mentális tartalomként. A megjelenítésnek tehát sokkal tágabb a
jelentésköre, mely „egyaránt maga alá foglal pusztán a szubjektumra vonatkozó érzetet és a
tárgyra vonatkozó szemléletet”1 is. A negatív meghatározás szerepe tehát a jelentéskör
szűkítése, és azon értelmezési mező kijelölése, melyen belül az ítélet arról, hogy valami szép-
e vagy sem, megszülethet.

Ennek alapjait fekteti le Kant az első paragrafusban (1. §), amikor először is megjelöli azt a
mentális aktust, amely az ítéletalkotás első lépcsőfoka. Ez az aktus a képzelőerő lesz Kantnál,
mely a („két oldalról”) hierarchikus tudatszerveződésben az érzékelés mint emberi adottság
után áll, és azt a képességet foglalja magában, hogy az ember a tudatában jelenlevővé tegyen
– elképzeljen – egy konkrét tárgyat, függetlenül annak abszenciájától, nem függetlenül
azonban a tárgy potenciáljától.

Mindezek árnyalását azonban már az 1. §-ban is megkezdi. Rögtön azután, hogy kijelenti: a
megjelenítést a képzelőerő által tesszük, gondolatjelben hozzáteszi – s ezt talán az értelemmel
összekapcsolva, előre vetítve ezáltal az esztétikai ítélőerő meghatározását. Az esztétikai
ítélőerőt a tudatszerveződésben a képzelőerő és az értelem – amely a képzelőerőkben
megjelenítetteket, vagyis az érzékelés által felfogottataknak ad elgondolható formát – közé
helyezi.

Másodikként Kant kimondja, hogy mivel az ítéletalkotást nem az objektumra vonatkoztatjuk,

maga az ítélet nem logikai, hanem esztétikai, melynek megalapozottsága kizárólag a
1
Horváth Zoltán: Kant idealizmusa, 52. o. Online forrás:
http://real.mtak.hu/34234/1/Horvath_Zoltan_Kant_idealizmusa_u.pdf
szubjektum függvénye, az ízlésítélet ennélfogva nem megismerési ítélet, vagyis nem tarthat
igényt olyan objektív, általános érvényre, mint a logikai ítélet, melyek a helyes
fogalomhasználattal szükségszerűnek és általánosérvényűnek bizonyulnak. Bár nem zárható
ki, hogy maga a megjelenítés vonatkozása nem lehetne objektív (akkor ez a vonatkozás azt
jelenti, ami az empirikus megítélésben a reális tartalom, mely tartalmak „az emberi
tapasztalás interszubjektív módon hozzáférhető, tér és idő szerint rendezett objektumai” 2),
jelen esetben Kant azonban azt a vonatkozást keresi, mely kizár minden tárgyi, objektív,
vagyis logikai-fogalmi vonatkozást, mely így ugyancsak a szubjektum függvénye. Ez az öröm
és örömtelenség érzésére való vonatkozás. Hiszen egy tárgy tárgylétében lehetetlen fellelni
valamit, ami inherensen az öröm vagy örömtelenség érzését hordozná. Ezek az érzetek
kizárólag a szubjektumban keletkezhetnek, ahogyan a szubjektum önmagát érzi abban, ahogy
a megjelenítés afficiálja őt. Ahogy kimondtuk azonban korábban, ez a megjelenítés nem
pusztán egy tárgy reprezentatív léte, melyet a szemlélő passzívan befogad, hanem a szemlélő
által képzett mentális aktus. Ebbe az aktusba, ha az afficiálást mint ráhatást, lelki benyomást
is belevesszük, legalább implicit módon feltételezhetjük, hogy a szubjektum a mentális
képzetalkotás közben szintén nem passzív elszenvedője ennek az afficiálásnak, hanem az már
eleve valamilyen előzetes megágyazottságba, táptalajba, hangoltságba érkezett. Mely szintén
nem választható külön a szubjektumtól.

Az a benyomásom, hogy Kant 1. § második bekezdésében bontja ki ezt a jelenséget, amikor

arról beszél, hogy milyen egy megjelenítés esetében a tetszés érzetével tudatában lenni. Ez az
érzés egy teljesen külön megkülönböztető- és megítélőképesség alapját adja, mely képesség
[…] csupán abban áll, hogy az adott megjelenítést a szubjektumban összeveti a
megjelenítések teljes képességével. Röviden tehát az, hogy valami tetszik, egy új, nem
fogalmi, hanem esztétikai ítélőképesség alapját adja. A folyamat, az összevetés pedig egy
adekvációnak tűnhet, melynek során a szubjektum az adott, „tárgyi” megjelenítést
megpróbálja megfeleltetni önmagában a megjelenítések teljes képességével. A hangsúly a
„teljes” szón van, mely implicite azt hívja elő, hogy a szubjektumban már „létezett” egy
előzetes „tárháza” az érzéseknek, melyből adekváció útján kiválasztja a benne újonnan, az
adott tárgyi megjelenítés által kiváltott tetszés érzéséhez valót. Hogy Kant képességnek hívja
a megjelenítések teljességének mozgatását, az a képzelőerő mentális aktusához rendeli

2
Tóth Ádám: Mit jelent Kant ismeretelméletében az, hogy a tér transzcendentális értelemben ideális, empirikus
értelemben viszont reális?, 5. o. Online forrás: https://docplayer.hu/36309131-Mit-jelent-kant-
ismeretelmeleteben-az-hogy-a-ter-transzcendentalis-ertelemben-idealis-empirikus-ertelemben-viszont-realis.html
mindezt, és megmagyarázza, hogy miért mondhattuk korábban, hogy a képzelőerő nem
független a tárgy potenciáljától.

2. – 5. § Az ízlésítéletet meghatározó tetszés minden érdek nélkül való, míg a jó / kellemes

feletti tetszés érdekkel kapcsolódik össze, valamint ezek összehasonlítása

A következő paragrafusban Kant az érdek fogalmát bontja ki: [é]rdeknek azt a tetszést
nevezzük, amely egy tárgy létezésének megjelenítéséhez kapcsolódik, majd ezt rögtön a
vágyóképességgel köti össze. Fontos itt visszacsatolni a tetszés és az életérzés, vagyis az öröm
és örömtelenség kapcsolatára. A tetszés minden esetben teljesen a szubjektumra vonatkozik
(1. §). A kérdés tehát, hogy a szubjektumban kiváltott tetszés és örömérzet milyen módon
konstituálódik, vagyis milyen érdekek fűzik hozzá, vagyis szükségszerű vágyóképességének
milyenek az intenciói. Kant a következő két paragrafusban két ilyen intenciót nevez meg, az
elsőhöz a kellemes érzését, a másodikhoz a morális jó fogalmát kapcsolja. Míg előbbi, bár
nem tiszta, de esztétikai ítéletnek minősül, hiszen nem szükséges rendelkeznem a tárgy
fogalmával ahhoz, hogy a szubjektum függvényeként megszülessen az örömérzet, utóbbi
tisztán fogalmi ítélet, hiszen [a]hhoz, hogy valamit jónak találjak, mindenkor tudnom
szükséges, hogy az adott tárgynak miféle dolognak kell lennie, azaz rendelkeznem kell e tárgy
fogalmával (4. §).

Hogy kitűnjön, mi az érdekmentes és az érdekkel összekapcsolódó tetszés különbsége,

érdemes a kellemes (3. §) és a jó (4. §) feletti, érdekkel összekapcsolódó tetszéseket együtt
vizsgálnunk, mivel a kellemes és jó érdeke mint két szélsőség jelentkezik, melynek – ha nem
is mértani – centrumában az érdekmentes, tisztán szépre irányuló esztétikai ítélet lép fel.
További okunk erre, hogy a kellemest tárgyaló 3. § leginkább egy értelmezési nehézséget
oszlat el, miszerint az érzés és az érzet nem ugyanaz. Míg utóbbi alatt az érzékek objektív
megjelenése értendő (3. §), vagyis a tárgy észleléséhez (Wahrnehmung) tartozik, az előbbi
mindenkor pusztán szubjektív kell hogy maradjon, és semmiképp sem jelentheti egy tárgynak
a megjelenítését. Erre a distinkcióra azért van szükség, mert ha a (tárgyat illető) érzetet úgy
fognánk fel, mint a (szubjektumot illető) érzést, megszűnnének a tapasztalat eszmei és
erkölcsi vonzatai. Egy radikális instrumentalizálódási folyamatban belső érzékeléseink,
amelyek a hajlamot, az ész alaptételei, amelyek az akaratot, és a szemlélet puszta reflektált
formái, amely pedig az ítélőerőt határozzák meg – vagyis az egész tudatszerveződést –, a
kellemesség (gyönyörteliség) alá rendelődne.
Bár benyomásom szerint Kant itt túlságosan messze megy, ezzel annyiban talán rávilágít az
érdekmentes, tiszta esztétikai ítélet lényegére, miszerint az ellenáll az ilyen jellegű
instrumentalizálódásnak. Hiszen akár a kellemeshez fűződő érdeket nézzük, ahol végsősoron
valamilyen primer szükséglet kielégítéséről van szó, élvhajhászatról (hiszen e szó jelöli a
gyönyör belső lényegét), akár a jóhoz fűződő érdeket, mely az ész közvetítésével, az ész
eszméi alá rendelve törekszik a morális jóra, mellyel a legmagasabb érdek jár együtt. Szóval
legyen az „alantas” vagy „magasztos” érdek, a szubjektum vágyóképessége – mivel
képességeink minden munkálkodásának végeredményben a gyakorlatira kell irányulnia (3. §)
– mind a két esetben azt a lehetőséget rejti magában, hogy puszta instrumentummá redukálja a
tárgyat.

Az érdek nélkül való tetszés azonban elidőzésre szólít fel, és meghagyja a tárgy-szubjektum
relációt szabadon kibontakozni. Az érdek nélküli tetszés tárgya így egy szabad ítélet (5. §) alá
eshet, míg a szubjektum saját maga tehet így valamit az öröm tárgyáva (5. §). Mindezek
fontos ismeretelméleti következtetésekhez vezetnek az ízlésítélet második mozzanatát
tárgyaló részben.

Az ízlésítélet második mozzanata, a mennyiség szerint

6. – 8. § A szép az, amit fogalmak nélkül egy általános tetszés objektumaként jelenítünk meg,
míg a tetszés általánosságát egy ízlésítéletben csak mint szubjektívet jelenítjük meg

Az ízlésítélet második mozzanata arra a kérdésre keresi a választ, hogy amennyiben a szép
mint az általános tetszés objektuma, bár nem egy fogalmi ítélet, hanem egy szubjektív, érzéki
ítélet tárgya, miként tarthat mégis igényt általánosérvényűségre. A mennyiség itt tehát az
egyedi és az általános, az egyén és a közösség mint mennyiségi relációját jelöli.

Kant az előző részben kimutatta, hogy a szép mint a tetszés tárgya mentes mindenféle
normatív (erkölcsi) és privatív (élvhajhász) érdektől. Az ítélet így szabaddá válik, és mint
szabad érzéki ítélet feltételezi, hogy amennyiben mások is hasonlóan szabadon döntenek,
ítéletük megegyező következtetésre jut. Ami talán elsősorban az érvelés menetéből
kiemelendő, az a szabadságnak egy kitüntetett és különös módon determinisztikus vagy
„szükségszerű” jellege, melyet egyelőre még nem tudunk hova kötni. A második kiemelendő
mozzanat a paragrafusban az, ahogyan Kant a szubjektumot a szép feletti érdek nélküli tetszés
ítéletében azt bizonyos privátfeltételekhez köti, vagyis az érdek nélküliség itt a privátfeltételek
hiányát jelenti: Mivel ugyanis a tetszés nem a szubjektum valamely hajlamán alapul, hanem
az ítélő teljesen szabadnak érzi magát a tárgy iránt tanúsított tetszés tekintetében, ezért nem
találhat a tetszés alapjaiként olyan privátfeltételeket, amelyekhez egyedül az ő szubjektuma
kötődnék, s így a tetszést olyasvalamin alapulónak kell tekintenie, amit mindenki másnál is
előfeltételezhet; következésképp azt kell hinnie, hogy alapja van mindenki mástól hasonló
tetszést elvárni. Ezen általánosérvényűség azonban nem lehet fogalmakon nyugvó. A szép
lehetőségfeltételei tehát nem köthetőek sem privát-, sem logikai feltételekhez,
általánosérvényűsége tehát máshol feltételezett, miközben mintha igényt tartana mindkettőre
olyan szempontból, hogy az ízlésítéletben ezt az általánosságot csak mint szubjektívet jeleníti
meg (8. §), szabályai szerint azonban mint univerzális szabályokra tart igényt (7. §). Nehéz
elmenni egy fogalmi inkoherencia mellett, miszerint Kant a 7. §-ban még univerzális
szabályokról beszél, amilyenekre a szépről alkotott ízlésítélet vállalkozik vagy igényt tart – a
logikai univerzalizmushoz mérten –, míg a 8. §-ban kijelenti, hogy a nem is létezhet olyan
szabály, amely szerint valakit rá lehetne bírni arra, hogy valamit szépnek ismerjen el, vagyis
nincs olyan szépről alkotott ízlésítélet, amely alapján szabályszerűen és ezáltal
általánosérvényűen kimondható lenne valamiről, hogy szép, hiszen ezt az objektumot
mindenki a saját szemével akarja látni, mintha csak tetszése az érzettől függene. Hajlok
azonban arra, hogy ez a fogalmi inkoherencia inkább csak jelzésértékű, hiszen a két állítás
tartalmilag nem ugyanazt mondja, a jelzés értéke ezért sokkal inkább annak a kiharcolására
utal, hogy Kant egy olyan potenciális ismeretelméleti mezőt tárjon fel, mely a korábbi két
kritikából hiányzott.

Szüksége van ezért egy olyan fogalom(háló) bevezetésére, mely kellően „anyagtalan”,
transzparens és mobilis ahhoz, hogy elkerülje a fogalmi rögzítettség csapdáját: [l]átható
mármost, hogy az ízlésítéletben nem más posztuláltatik, mint egy ilyen általános hang a
fogalmak közvetítése nélküli tetszést illetően, tehát egy olyan esztétikai ítéletnek a lehetősége,
amely egyúttal mindenki számára érvényesnek tekinthető. A hang szót olvasva nehéz nem az
angol „accord” szóra asszociálni, és ebbe a mindenki számára érvényesnek tekinthető, mégis
csak szubjektív mennyiséget jelölő közérvényűségbe az „in accordance with” kifejezést
belehallani, mely a fenti „egyedi az általánosban-általános az egyediben” posztulátumot olyan
szavakhoz köti, mint például „harmónia”, „egység”, vagy éppen „szabályszerűség” – az
ízléstan frekventáltan megidézett fogalmaihoz. Mindemellett eszünkbe juthat még az, amit az
elemzés elején mondtunk a megjelenítés mint mentális aktus és az afficiálás kapcsán,
miszerint az afficiálás már eleve egy arra „hangolt” szubjektumban történik.

Az ízlésítélet harmadik mozzanata, a célok relációja szerint

10. § A célszerűségről általában
Ennek a „hangoltságnak” – melyet mindenképpen elnagyoltan, illetve sugallatszerűen
vázoltunk, és amely talán arra a próbálkozásra lehetne egy szavunk, amiként Kant a
természeti (és ennek szabályszerűségét megjelenítő művészi) szépnek, és az efelett alkotott
ízlésítéletnek egy nehezen feltárható ismeretelméleti szerepet kíván adni – ennek a
hangoltságnak a megértésében játszik kulcs szerepet az ízlésítélet harmadik mozzanata. A
célszerűség körüljárása Kant számára is kulcskérdés, hiszen a reláció meghatározása éppen az
a szintetizáló mozzanat a szubjektum és tárgya között, melyre minden ismeretelmélet tör.

Kant nem képzel el „céltalan” objektumokat, hiszen transzcendentális filozófiájában a tudat

számára bármilyen dologról alkotott képzet már eleve a szubjektum függvénye. Az objektum
„céltalansága” tehát a tudat számára nem koncipiálható. Ilyen típusú tartománya azonban
természetesen feltételezhető a dolognak, ez a dolog önmagában, a „ding an sich”. Fontos
azonban, hogy a ding an sich, vagyis a „tulajdonképpeni mivoltja” nem egy „igazibb
léttartománya” a dolognak, hanem a megismerő szubjektum határfogalma, melynek így
elsősorban nem lét-, hanem ismeretelméleti szerepe van. 3 Amennyiben tehát ismeretelméleti
megközelítésben vizsgáljuk Kant ízléstanát, a „céltalansággal” szemben a célszerűséget kell
felállítanunk. Ezért mondhatja a fogalmat a tárgy okának, vagyis lehetősége reális alapjának.
Azaz hogy nem arról van szó, hogy egy dolog önmagában nem létezhet, hanem hogy ennek
nincsen semmilyen reális vonatkozása az ismeretelméletre, illetve általában erről nem
állíthatunk semmit – hiszen megint csak, a transzcendentális filozófia számára bármilyen
megismerő képzetalkotás a szubjektum függvénye.

Így érti tehát Kant a lehetőség reális alapját, és innen érthető meg az is, hogy a fogalmat a
tárgy okának nevezi, mely alatt – amennyiben jól értem – az értendő, hogy a tárgy a
megismerés folyamatában kauzális viszonyban áll a szubjektummal. Mi azonban ez a kauzális
viszony? Ahhoz, hogy ezt megválaszoljuk, előbb azt a kérdést kell feltennünk, hogy mit
nevezünk egy tárgy célszerűségének? Boros János szerint

„egy tárgy célszerűsége annyit jelent, hogy részeit egyetlen egységben látjuk, és úgy értelmezzük,
mintha annak létrejöttét és működését cél irányítaná, az adott tárgy térben szisztematikus és időben
szisztematikus, azaz dinamikus létrejöttének és fennállásának elve, miközben e cél fogalmának
nem tulajdonítunk ontológiai értelmezhetőséget.”4

3
Online forrás: https://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/indexbe33.html?
option=com_tanelem&id_tanelem=292&tip=0
4
Boros János: Immanuel Kant, Budapest, Akadémiai Kiadó, online forrás:
https://doi.org/10.1556/9789634547402
Az „annyit jelent” itt problémásnak tűnhet, mert ez a – jóllehet csak nyelvi – megfeleltetés
kihagyni látszik a célszerűség mint kauzális elrendeződés folyamatszerűségét. Ha ezt a
kauzális elrendeződést folyamatában akarjuk látni, szét kell bontanunk. Első lépésben talán –
a célszerűség fenti definíciója szerint – azt a mozzanatot jelölhetjük meg, amikor a tudat
felismer a tárgyban valamilyen mintázatú, szabályszerű rendezettséget, és ezáltal „egységben
látjuk” őket. Ez a „felismerés” azonban már implikál egy előzetes szintetizáló aktust, ami a
tudatban történik, vagyis különböző, egyedi (akár egymásnak ellentmondó?, tehetjük fel a
kérdést) elemek közös harmóniára juttatását. A második lépés lehetne ezután az, amikor az
„előzetes” harmóniát befogadva a tudat azt koncipiálja. Itt azonban falba ütközünk, hiszen
koncipiálni, elgondolni kizárólag az elgondolt fogalom által és a fogalmon keresztül
lehetséges, hiszen célt ott gondolunk el, ahol nem pusztán egy tárgy megismerését, hanem
magát a tárgyat (formáját vagy létezését) gondoljuk el olyan okozatként, amely csak az
okozatról való fogalom által lehetséges. Amint tehát lebontjuk ezt a kauzális folyamatot, és
megpróbáljuk akár hierarchizálni, akár sorrendbe helyezni őket, az egymást követő és
egymásból következő láncszemek egyenkénti vizsgálata ismeretelméleti csapdába szalad,
apóriába fullad, amint megpróbálja megkerülni a fogalmiságot. Ennek a megkerülésnek,
vagyis kerülőútnak azonban mégis szerepe lehet annyiban, hogy bár a kauzális ugrásokat nem
különíthetjük el egymástól – vagyis nem iktathatjuk ki a fogalmiságot –, azokat együttesen,
méghozzá eleve együtt-állva, mégis valamiféle ok-okozati rendszerben lássuk, melyet egy
általánosságban tekintett kauzális viszonynak mondhatunk.

Ennek tétje ott tárul fel, amikor Kant az ízléstan harmadik mozzanatában a célszerűséget
felvázoló rendszerből mégis eltávolítja a fogalmiságot úgy, hogy közben a rendszer intakt
marad. Hogyan teheti ezt meg? A válaszhoz a vágyóképességhez és az akarathoz kell
fordulnunk. Kant a vágyóképességnek azt az akaratot mondja, amely teljes mértékben
meghatározható fogalmak által. Idézzük fel a 2. §-t, mely többek között az érdekhez fűződő
tetszésről szól: Érdeknek azt a tetszést nevezzük, amely egy tárgy létezésének megjelenítéséhez
kapcsolódik. Az ilyen tetszésnek ennélfogva mindenkor vonatkozása van egyszersmind a
vágyóképességre is, mégpedig vagy úgy, hogy meghatározó alapja a vágyóképességnek, vagy
úgy, hogy legalábbis szükségszerűen összefügg a vágyóképesség meghatározó alapjával. A
vágyóképesség mint egyfajta érdek-irányultság lenne tehát az akarat. Míg azonban a 2. §-ban
mindezt az érdekhez fűződő tetszés vonatkozásában taglalja, itt a vágyóképességet Kant
egyáltalán nem fűzi sem az érdekhez, sem a tetszéshez 5. „Explicite nem”, mondhatnánk,

5
A 11. §-ban már igen.
illetve: „természetesen, hiszen itt nem erről van szó”. És igazunk lenne. Mégis, ahogy a 10. §-
ból kiderül, a vágyóképességet – mely meghatározható csak fogalmak által – Kant itt
akaratként aposztrofálja, mely lépés egy lényeges ugrás áttekintettben, hogy egyfajta
elemelést, absztrahálást tapasztalhatunk benne. Amitől Kant itt elemeli a vágyóképességet, az
az érdek és a tetszés mozzanatainak konkrétsága, és azt sokkal általánosabban, absztraktabban
gondolja el pusztán a kauzalitás (mint olyan) viszonyában. Kant fókusza tehát magára a
kauzalitásra és annak implikációira terelődik. Amit pedig a kauzalitás implikál, az az akarat.
„Egy” akarat, mondhatnánk.

De – folytatja Kant – objektumok, az elme bizonyos állapotai vagy akár cselekedetek

célszerűnek minősülhetnek akkor is, ha lehetőségük nem előfeltételezi szükségképpen egy cél
megjelenítését, éspedig pusztán azért, mert lehetőségüket csak úgy vagyunk képesek
megmagyarázni és megragadni, ha alapjaként egy célok szerinti kauzalitást feltételezünk,
azaz egy akaratot, mely egy bizonyos szabály megjelenítése szerint az adott módon alakította
őket. Lényeges fordulat, mely három állításra bontható. (1) Objektumok célszerűek lehetnek
akkor is, ha lehetőségük nem előfeltételezik egy cél megjelenítését. (2) Ilyen lehetőséget
kizárólag úgy tudunk megragadni (begriffen), ha alapjaként egy kauzalitást (akaratot)
feltételezünk. (3) Ez az akarat egy adott szabályt jelenít meg (Vorstellung). Az állítások közül
természetesen az elsőt kell világosabbá tennünk az utóbbi kettővel, mely így visszafelé
haladva először egy itt még meghatározatlan szabályra épül, mely egy akaratot (vagyis célok
szerinti kauzalitást) implikál, mely így végezetül magát a célszerűséget is implikálja.
Amennyiben azonban ez a célszerűség nem előfeltételezi egy cél megjelenítését, vagyis nem
olvashatóak le róla a hasznosság jegyei, nem mérhetőek sem a jó, sem a kellemes érdekei
által, és mégis egy célszerűséget implikál, úgy egyértelműen ezt a célszerűséget nem
azonosíthatjuk a szubjektum vágyóképességeivel, vagyis nem mondhatjuk, hogy a célszerűség
megjelenítésében a szubjektum akarata jut érvényre. Nem az ő akarata jut érvényre – melyből
következtethetünk már arra, hogy a benne megjelenő szabályszerűség sem tőle eredeztethető,
megsejtetve a természeti szabályszerűségek, de legalább a tárgyi formák szabályszerűségét –,
azt azonban nem mondhatjuk, hogy ne játszana kulcs szerepet a szubjektív akarat ebben a
folyamatban, hiszen, ahogy Kant is mondja, e célszerűség okait bármennyire is nem egy
akaratban tételezzük ugyan, ám lehetőségét csak úgy tudjuk megragadhatóvá tenni
magunknak, ha egy akaratból vezetjük le. Azt a célszerűséget tehát, melyet egy akaratból, egy
akarat „mintáiból”, vagyis, mondhatnánk, egy akarat által vezetünk le, tételezhetünk egy
„nem-akaratban” – vagyis, szebben szólva, egy olyan kauzalitásban, amely nem a megragadó
szubjektív akarat kauzalitása, hiába ez az a „terrénum”, mely megragadja, fogalmivá és
közölhetővé teszi ezt a „nem-akaratból” származó kauzalitást.

Honnan származik tehát ez a kauzalitás, ha sem a szubjektív akarat, sem a dolog önmagában
nem lehet a forrása? A tárgy formájából:

11. § Az ízlésítélet alapja nem más, mint egy tárgy célszerűségének formája

Kant a következőkben, mialatt mi annál nehezebben fogtuk fel a célszerűségről mondottakat

általában, a következő paragrafusokban felvázolja az ízlésítélet különböző, cél nélküli
célszerűségre vonatkoztatott jellemzőit és kritériumait.

Az első, 11. §-ban megfogalmazott alaptétel nem más, minthogy az ízlésítélet alapja egy tárgy
célszerűségének formája. Az előzőekben taglalt cél nélküli célszerűség felvázolásából már
kiderült, hogy ezt a célt nem eredeztethetjük a szubjektum megragadó akaratából. Kant itt
kettéosztja ezt a célt, és kijelenti, hogy az erre épülő ízlésítéletnek sem szubjektív,
mondhatnánk önös érdekű vagy örömelvű, sem objektív, vagyis fogalmilag meghatározott, a
jóra vonatkoztatott célelvű alapja nem lehet. Az ízlésítélet így, mely mint esztétikai ítéleten
alapuló tetszést nem alkothatja más, mint a tárgy megjelenítésében meglévő, minden (akár
objektív (fogalmi, a jóra vonatkoztatott), akár szubjektív (örömelvű, érdekhez fűződő)) célt
nélkülöző szubjektív (szubjektív tudatban koncipiálódó) célszerűség. Kant következtetése
ebből pedig az, hogy ezen cél nélküli célszerűség feletti tetszés, esztétikai ítélet, mely
bennünk tudatosul, magának a célszerűségnek mint olyannak a puszta formája. Vagyis mintha
megint csak egy absztrakciós lépésben Kant magának a formának – ami, mondhatnánk, éppen
annyira a tárgyé, mint az azt megjelenítő szubjektumé – adna meghatározó szerepet. Ebben a
köztesre való figyelemben nincs hangsúlyeltolódás sem a tárgy mibenléte felé, sem a
megragadó szubjektum irányába, amely a tárgy ilyen vagy olyan ok szerinti belső vagy külső
lehetőségének a fogalmát érinti. Vagyis sem a megjelenedő, sem a megjelenítő nem áll
fókuszban, hanem pusztán – tehát szinte kizárólag – a megjelenítés által meghatározott
megjelenítőerők egymáshoz való viszonya.

11. – 13. § Az ízlésítélet a priori alapokon nyugszik, és ammennyiben tiszta, független a

vonzó ingertől és a felindulástól

Teljességgel lehetetlen a priori módon megállapítani az öröm vagy örömtelenség érzésének

mint okozatnak a valamely megjelenítéssel (érzettel vagy fogalommal) mint saját okával való
összekapcsolódását. A fenti állítás mint a 11. § tételmondata a tiszta ízlésítéletre
vonatkoztatva válik jelentős horderejűvé. A mondat világosan kizárja az a priori
megalapozottságot egy érdekkel teli, az öröm vagy örömtelenség érzésére vonatkoztatott
esztétikai ítéletben. A 14. §-ban két típusú esztétikai ítéletet különböztet meg, előbbit, melyet
empirikusnak, és utóbbit, melyről még nem szóltunk, tiszta ítéletnek nevezi. Már az
elnevezésből is kitűnik, hogy empirikus ítélet mint okozat nem származtatható okából
(valamely megjelenítésből), mindenkor csak a posteriori módon és magának a tapasztalatnak
a közvetítésével. A megjelenítésből származó esztétikai ítélet tehát egy közvetített kauzális
viszony.

Kant implicite azonban azt a kérdést teszi fel, hogy miként lehetne ezt a közvetítést kiiktatni,
vagyis hogy az ízlésítélet ne az öröm vagy örömtelenség érdekének – sem a jó morális
érdekének – kerülőútján szülessen meg, hanem közvetlenül a tárgyból, illetve a tárgy
megjelenítésmódjából adódjon.6 Nem tapasztalati (a posteriori), hanem azt megelőző, abból
mégis szükségszerűen következő (a priori) módon. Ez a mód természetesen egy kauzális
viszonyt takar. Miben lelhető fel azonban olyan kauzalitás, mely nem közvetítésen és
közvetettségen, hanem közvetlenségen alapul? – így hangzana tisztábban a kérdés.

A válaszhoz az öröm érzéséhez kell fordulnunk: az ízléstan legelső §-ában az öröm egy
teljesen külön megkülönböztető- és megítélőképesség alapját adja, mely képesség a
megismeréshez semmivel sem járul hozzá, hanem csupán abban áll, hogy az adott
megjelenítést a szubjektumban összeveti a megjelenítések teljes képességével, ami az elmében
önmaga állapotának érzése által tudatosul. Korábban ezt az összevetést egyfajta
adekvációként írtuk le, melynek során a szubjektum az adott, tárgyi megjelenítést
megpróbálja megfeleltetni önmagában a megjelenítések teljes képességével. A hangsúlyt
ekkor a „teljes” szóra helyeztük, és a tárgy potenciálját hangsúlyoztuk, illetve azt a
képzelőerő mentális aktusához kötöttük. Most azonban, mintegy kiegészítve, és talán jobban
megvilágítva az adekváció jellegét, a hangsúlyt az önmaga állapotának érzése általi
tudatosulásra fektetjük. Ezt a típusú adekvációt itt, melynek során az elmében egy adott
megjelenítés önmaga (a szubjektív elme) állapotának érzésével „vetődik” össze, a fent
idézettek alapján tudatosulásnak nevezzük. A tudatosulás tehát az, amikor az elmében egy
adott megjelenítés teljes mértékben egybevág az elme önnön állapotának az érzésével. Ezt az
érzést nevezi Kant örömnek. Amennyiben tehát az adekváció „megtörténik” az elmében, a
szubjektum örömtudata a tárgy felett teljessé válik. Természetesen ez az adekváció csak
annyiban teljesedhet ki tisztán, amennyiben a tárgy felett érzett öröm nem kapcsolódik

6
Utalunk itt a 11. § címére, melyben a kettő nem különül el
semmilyen érdekhez, hiszen [m]inden érdek megrontja az ízlésítéletet, és megfosztja
elfogulatlanságától. Mint olyan tehát nem válik semmilyen instrumentalizálható célszerűség
függvényévé: sem olyanná, melynek a kellemesség a patologikus alapja, sem olyanná, mint
aminek a megjelenített jó az intellektuális alapja.

Innen érthető meg a 12. § paragrafus azon két kulcsmondata is, miszerint [a]nnak tudata,
hogy egy megjelenítés esetében, mely által egy tárgy adatik, a szubjektum megismerőerőinek
játékában egy pusztán formális célszerűség érvényesül: ez a tudat maga az öröm, illetve hogy
[e]z az öröm semmiképp sem gyakorlati. (…) Mégis kauzalitás rejlik benne – folytatja Kant.
Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges egy nem-gyakorlati, nem instrumentalizálható,
semmilyen meghatározottra nem irányuló érzés mégis kauzális? Mi ennek az örömnek azon
mozgása, mely kauzális viszonyrendszert képez? A válasz a 10. §-ban van, melyet bátran
összeolvashatunk az előzőekben említett első kulcsmondattal: Annak tudata, hogy egy
megjelenítés olyan kauzalitással bír a szubjektum állapotára nézve, hogy a szubjektumot
ugyanabban az állapotában megtartsa: ez a tudat jelentheti általában véve azt, amit örömnek
nevezünk. Az a fajta kauzalitás tehát, ami a szubjektumot ugyanabban az állapotban tartja, az
öröm kauzalitása, mely vonz, magánál tart, de meghatározott cél nélkül, vagyis
kontemplációra szólít fel, anélkül, hogy megadná annak célját vagy fogalmi kereteit: A szép
szemlélésénél elidőzünk, mert ez a szemlélés önmagát erősíti és reprodukálja. Fontos
kiemelni, hogy Kant a fentiekben tárgyalt kapcsán megismerőerőkről beszél. Vagyis a szép
szemlélésében a megismerésnek mégis bizonyos mértékű szerepet kíván adni, de pusztán mint
erők játékának, melyben egy formális célszerűség érvényesül. A tudatban így, mely a szépet
szemléli, bizonyos megismerőerők aktivizálódnak, és az általában vett megismerésre
vonatkozólag, melyre a szubjektum mindig tör, egyfajta belső kauzalitás alakul ki.

A szubjektumban a szép hatására megmozdul valami, amely megismerésre készteti, anélkül

azonban, hogy ahhoz célt vagy fogalmat rendelne: ez visszakényszeríti a széphez, mely újra,
újra és újra, de sokkal inkább egyidejűleg, temporálisan kifeszítve ösztönzi megismerésre a
szubjektumot. Ebben az önmagát reprodukáló, formálisan talán örökmozgó kauzális
rendszerben, ahol az elemek egymásra irányulnak, megszűnik az egyirányú ok-okozati
összefüggés. És mivel itt – különösen a tudatban végbemenő adekvációt tekintve – nem
szerialitásról, hanem sokkal inkább egyidejűségről van szó, ezt a rendszert nevezhetjük
közvetlen kauzalitásnak, ahol az elemek egymás idő által mediálatlan közegében térnek a
másikon keresztül, de egyidőben újra magukhoz vissza. Így az értelemalkotás a szép
szemlélésében megtorpan, mégis akként jelentkezik, mint annak meghatározó alapja.
15. § Az ízlésítélet teljességgel független a tökéletesség fogalmától

Ez a fajta belső kauzalitás azonban nem jelent objektív célszerűséget, miként alapként sem
formálhat jogot bármiféle ismeretszerzésre az objektumról. Az objektív célszerűség csak a
különféleségnek egy meghatározott célra való vonatkoztatásával, tehát csaj egy fogalom által
ismerhető meg. Létezik mégis egy olyan viszonyrendszer, a tökéletesség, mely formailag erős
hasonlóságokat mutat a széppel. A szép azonban nem abszolútum, olyan értelemben,
minthogy nem egy olyan rendszer, melynek logikája megismerésével az feltárható lenne. A
15. § tétje ennek kimutatása.

Az objektív célszerűség – melynek megléte a tökéletesség alapfeltétele – két típusra osztható.

A külső célszerűség a hasznosságot jelenti, vagyis a tárgy célszerűségének valami
meghatározottra való vonatkozását. Ez egyértelműen nem szolgálhat alapul a szép felett
alkotott ízlésítéletnek, hiszen ez olyan instrumentalizálható érdek-kötöttséget feltételez, amely
kizárja a fentiekben taglalt közvetlenséget is, hiszen az ilyen tetszés nem a tárgy feletti
közvetlen tetszés volna, ami viszont a szépségről alkotott ítélet lényegi feltétele. Ennek
elvétele, a hasznosság kihúzása, vagyis a célszerűség belülre húzása, vagyis egy belső
kauzalitás kialakítása, formailag már közelebb áll a szépség predikátumához.

Itt azonban ugyanabba a problémába ütközünk: hiába mutatja formailag a tökéletesség a szép
„felépítettségét”, attól még, hogy a meghatározott célra való vonatkoztatottságát az objektív
célszerűségnek az objektumon „belülre húzzuk”, mintha az csak az objektumból akarna
kibomlani, még mindig rendelkeznünk a cél fogalmával. Ez a fogalom a mérték, mely alapján
megítéljük, hogy az objektumnak mihez mérten kell megfelelnie. Amint ez a megfelelés –
adekváció – megtörténik, a tárgy tökéletességéről beszélhetünk. A különbség tehát a
tökéletesség és a szépség között, hogy míg előbbi, hogy megszülessen, szükségszerűen
megkövetel egy megadott, objektív mértéket, illetve az értelmet mint a fogalomalkotás
képességét, utóbbi esetében születése sokkal inkább a képzelőerő függvénye, és teljességgel
egy szubjektív, esztétikai ítéleten nyugszik: az esztétikai ítélet a megjelenítést, mely által egy
objektum adatik, csupán a szubjektumra vonatkoztatja, s ily módon nem a tárgy mibenlétéről
ad hírt, hanem csak a célszerű formáról a tárggyal foglalkozó megjelenítőerők
meghatározottságában.

16. § Nem tiszta az az ízlésítélet, amely egy tárgyat egy meghatározott fogalom feltétele
mellett nyilvánít szépnek
Mindennek kibontását figyelhetjük meg a 16. §-ban. A szépség két fajtája, a szabad szépség,
mely nem egy fogalmi meghatározáshoz kötött, illetve a járulékos szépség, mely előfeltételez
egy ilyen fogalmat distinkciója a tiszta ízlésítélet meghatározásában játszik fontos szerepet,
mely válaszul szolgál arra, hogy miként lehet az, hogy bár egy adott tárgyról egyként ítél két
ember, és a maguk módján mindketten helyesen ítélnek, ítéletük alapja, modalitása,
milyensége mégis eltér, így végsősoron ítéletük teljesen eltérő implikációkkal és
következményekkel jár.

Az az ember, aki fogalmi alapokon ítél, és így a szépségre mint járulékos tulajdonságra jut,
tetszését, amelynek tárgya a dologbeli különféleség, a dolog lehetőségét meghatározó belső
célra vonatkoztatja. Ez a belső cél azonban, ahogy kimutattuk, egy közvetítettségében
elgondolt, instrumentalizált kauzalitást takar. A másik, aki nem fogalmi alapon ítél, és így a
szépségre mint szabad szépségre jut, tetszésének tárgya szintén egy dologbeli különféleség,
vagyis az, ami egy dolog megjelenítésében formai, azaz a különféleség eggyé való
összeillesztése (15. §). Látható tehát, hogy a tetszés a dologra vonatkoztatva mindkét esetben
bizonyos különféleség összeillesztését takarja. A különbség abban áll, ahogyan ez
összeillesztés megtörténik: míg a fogalmi alapon ítélő ember „külső beavatkozással”,
meghatározott célt tételezve alkotja meg a szép formarendjét, addig a nem-fogalmilag ítélő
esetében a szépség önmagát „fogalmazza” meg, fogalom és meghatározott cél nélkül. Fontos
szem előtt tartani ennek a szubjektumra vonatkoztatott aspektusait is. Míg a fogalmi, vagyis
intellektuális ítéletben az elme instrumentuma működteti, hozza érvényre a szépséget (így a
szubjektum igen, a szépség nem érvényesül teljesen), addig a szabadon, vagyis esztétikai
ítéletben erről szó sem lehet, hiszen egy ilyen fogalom csak korlátozná szabadságában a
képzelőerőt, amely mintegy játszik az alak megfigyelésekor. Kitűnik, hogy kizárólag a szabad
esztétikai ítéletben jut érvényre mind a szépség, mind a szubjektum teljes mértékben, csakis
így valósulhat meg a szépség szemléletének önreproduktív mozzanata is.

Világos tehát a fentiekből, hogy mindkét esetben bizonyos szabályszerűségek és a

közölhetőség tétje forog fent, melyet közelebbről a 17. § fejt majd ki. Most azonban
maradjunk még egy kicsit az intellektuális és az esztétikai ítéletek implikációinál a
szabályszerűségekre. Az esztétikai tetszésnek az intellektuális tetszéssel való ilyen
összekapcsolódásával az ízlés annyiban nyer ugyan, hogy rögzül, és bár nem általános, mégis
elő lehet írni számára szabályokat bizonyos célszerűen meghatározott objektumok
tekintetében. Az esztétikai ítélet tehát nem kizárólag veszít, ha intellektuális érdek
kapcsolódik hozzá. Sőt, odáig mennék, hogy a szépség megjelenítése esetében kizárólag
nyerni képes az esztétikai ítélet, amennyiben az fogalmakkal párosul. És Kant sem elvetni
látszik ennek a lehetőségét. Amit belátásunk szerint sokkal inkább hangsúlyozni kíván, hogy
maga az esztétikai ítélet alapjainak kell megfelelőnek lenniük, és az ítélés elsődleges
mozzanatának kell olyannak lennie, mint amely szubjektív alapokon nyugszik (15. §). Hogy
aztán ebből később, a fogalmi feldolgozáson keresztül általánosan közölhető tartalom válik,
ez már a művelődés folyamata, melynek során az ember egyre inkább képes újabb és újabb,
helyes alapokra helyezett esztétikai ítéletet hozni, melyben a szépség szabadon, nem már
eleve egy fogalmi kontesztációban érvényesül. Ennek pedig bátran lehet célja az, hogy helyes
alapokon nyugvó esztétikai ítéletét újra beleforgassa az emberi kommunikációs közegbe,
kultúrába, elősegítve önnön és mások művelődését: mert amikor egy megjelenítést, mely által
egy tárgy nekünk adatik, fogalom segítségével hasonlítunk össze az objektummal (arra való
tekintettel, aminek az objektumnak lennie kell), akkor elkerülhetetlen, hogy a megjelenítést
egyszersmind a szubjektumban keletkező érzettel is egybevessük.

17. § A szépség ideáljáról

A 17. § tételmondata: Nem létezhet olyan objektív ízlésszabály, amely fogalmak által
határozná meg, hogy mi szép. Mindez felveti a közölhetőség, megoszthatóság problémáját is.
Mégis, Kant tételezi, szinte megkérdőjelezhetetlenül, mégis empirikus alapon, hogy létezik, és
példák által folyamatosan közvetítődnek érzetek. Amennyiben ezt művészetnek nevezzük,
nehéz ellentmondani a fenti állításnak, mivel ha ellentmondanánk, azzal az egész, minden
korra és népre kiterjedően fennálló művészet intézményét, szociokulturális jelenségét
hagynánk figyelmen kívül. Vagyis a művészet jelensége az, melynek során ábrázolás (hogy
vizuális, audiális, textuális, vagy bármilyen egyéb elképzelhető vagy elképzelhetetlen módon,
ezt most hagyjuk figyelmen kívül) útján közvetítődnek érzetek, benyomások, mentális
megjelenítések egy adott tárgyról. Ezen megjelenítések azok a példák, melyek ilyen módon,
ha nem is fogalmi-logikai, hanem érzet általi közvetítésben, egy mélyen rejtező, minden
embernél közös alapból származnak. Ezt az alapot keresi Kant a továbbiakban.

Egy műalkotást példaszerűnek tartunk. Egy példa azonban annyiban egyedülálló, hogy nem
reprodukálható, vagyis igényt tart bizonyos általánosérvényűségre, de az a folyamat, amin
keresztül az ember felismerő ízlés egyes alkotásainak példaszerűségét, magában ennek a
felismerő szubjektumban kell megtörténnie. A példa ilyen módon nem állítható fel először,
vagyis nem jelenhet meg, amíg a szubjektum nem kövezte volna ki magában a hozzá vezető
utat. Ezért kizárható, hogy bárki is szert tehetne ízlésre mások utánzásával. Az ízlésnek tehát
saját képességnek kell lennie – mely közeledni látszik ahhoz a bizonyos mélyen rejtező, közös
alaphoz. Boros János szerint „Kant hierarchizáló-rendszerező hajlamán kívül semmi nem
indokolja, hogy a legfőbb mintát keresse, amely az ízlés ősképe (Urbild), eszme,
idea (Idee), melyet mindenkinek magának kell magában előhoznia (hervorbringen)”.7 Jelen
dolgozat azonban hajlik arra, hogy éppen ebben az ugrásban keresse az ízléstan
ismeretelméleti tétjeit. Hiszen amint összefonódik az ízlés ősképe, a szépség ideálja – melyet
itt érthetünk platóni ősképként, ideaként – az eszme fogalmával, minden eddigi fogalmi
kizártság, objektív célszerűség visszarendeződik a szépről alkotott elképzelésünkbe. Mindezt
azonban úgy kell megtenni, hogy korábbi elképzeléseink, vagyis a szép definitív
meghatározásai ne sérüljenek, ne váljanak önellentmondássá. Ezért mondja Kant, hogy
helyesebb az ízlés ősképét – mely persze az észnek egy maximumról alkotott meghatározatlan
eszméjén alapul, de mégsem jeleníthető meg fogalmak által, hanem csak egyedi ábrázolásban
– a szép ideáljának hívjuk, olyan ideálnak, amelyet, ha birtokában nem is vagyunk, mégis
igyekszünk önmagunkban létrehozni. Mivel azonban az ízlés ősképe, a szép ideálja nem
fogalmakon alapul – eleget téve a szépség eredendő kritériumainak –, ez az ideál a képzelőerő
ideálja lesz, hiszen az ábrázolás képessége a képzelőerő.

Kant ezek után az szépség ideálját próbálja közelebbről meghatározni. Ez az ideál, és ennek
következtében az érzetek közvetítése nem lehet a posteriori, vagyis pusztán empirikus alapú.
E tekintetben példának nem nevezhetjük azt, amit az ember megfigyel, majd ízlésének
alkotásában, bármennyire is pusztán esztétikai alapokon nyugszik az ítélete és ennek
kifejezésre hozása. Ezek alapján a mélyen rejtező, közös alap sem közelíthető meg pusztán a
szubjektív érzetek felől. A szép ideáljának a priori alapokon kell nyugodnia, hiszen a szépség
ideálja, bár az észnek egy meghatározatlan eszméjén alapul, maga a szép nem lehet
meghatározatlan, bizonytalan szépség. Ha így lenne, nem beszélhetnénk ideálról, hiszen az
ideál az az őseredeti kép, amely teljes mértékben szubsztanciális, önidentikus, vagyis kizár
minden másságot. Ennélfogva a szépség ideáljának az objektív célszerűség fogalma által
rögzített szépségnek kell lennie, mely így a priori alapokon nyugszik. Fontos azonban ketté
bontanunk a fenti, zavarba ejtő állítást, és meglátnunk, hogy az objektív célszerűség
fogalmáról van szó, mely rögzíti a szépségét.

Két mozzanatot láthatunk itt egyben. Az első a képzelőerő ideál-képző mozzanata, a másik az
objektív célszerűség mozzanata. Kant ahhoz, hogy ezen két mozzanatot megőrizze a szép
ideáljában, a diskurzust – benne a közölhetőség és általánosérvényűség, univerzalizmus
problémáját –, az ízléstant ezen a ponton végletekig kitágítja, és az egész emberiséget,

7
Boros, Id. mű
valamint emberséget bele veszi. Ez a lépés, bármennyire is meglepő, mondhatnánk megfelel
tárgyának, a szépség ős-eredeti ideáljához.

Abban, hogy a 17. §-ban most feloldott egy mindeddig többnyire letiltott fogalmiságot, mely
a szép analitikájában helyet kaphatott volna, egy olyan szintézisre lehetünk figyelmesek,
amely az tiszta ízlésítélet és az intellektuális alapú ítélet összehozására törekszik. És ha
megkérdezzük magunkat, hogy mi az, amiben a kettő szintetizálódhat, mi az a „terrénum”,
amelyben mindkettő helyet kaphat, melynek „kiterjedtsége” összemérhető egy idea
kiterjedtségével? A válasz természetesen az ember lesz, az emberi elme, egész
tudatszerveződésével, melynek épp annyira meghatározó része a képzelőerő, mint az ideákat
konceptualizálni képes ész: Csak az a lény, amely önmagában hordozza létezésének célját,
csak az ember, aki képes arra, hogy az ész által önmaga határozza meg céljait, vagy, ha e
célokat a külső észlelésből kell vennie, arra, hogy azokat mégis összevesse lényegi és
általános célokkal, és az ezekkel való összhangot esztétikailag is megítélje: az ember tehát a
világ minden dolgai közül az egyetlen, amelynél a szépség ideálja lehetséges, mint ahogyan a
személyében mint intelligenciában hordozott emberiség is az egyetlen, ami a tökéletesség
ideáljával bírhat.

Az ízlésítélet negyedik mozzanata, a modalitás szerint

19. – 20. § Egy ízlésítélet modalitása, illetve az ennek tulajdonított feltételes szükségszerűség
nem más, mint egy közös érzék eszméje

Kant a modalitások (valóság, lehetőség, szükségszerűség) alapján történő vizsgálatát az

ízlésítéletnek azzal kezdi, hogy a szép és a tetszés szükségszerűségét vizsgálja: A szépről azt
gondoljuk, hogy szükségszerű vonatkozása van a tetszésre. Ezt a szükségszerűséget azonban,
bár ez egy nem elméleti objektív szükségszerűség, nem is pusztán az egyes szubjektumokra
kell vonatkoztatnunk – bár olyan alappal rendelkezik, amely mindenkinél szubjektív. Ezt a
szükségszerűséget, mely sem pusztán objektív szükségszerűség, sem nem áll meg a szubjektív
ítéletben, Kant példaszerűnek nevezi. Abban érdekelt tehát, hogy egy olyan, minden emberre
kiterjesztett ízlésítéletet találjon, mely nem objektíven szükségszerűen érvényesül
mindenkinél. Vagyis egy nem magadható, mégis általános szabályt keres. Ezen példaszerű
szabály az, amely nem adható meg fogalmilag, egzakt, mindenki által érthető logikai
formájában, mégis maradéktalanul ábrázolható in concreto egy mintaképben (17. §). Ehhez
pedig, újfent nincs más elérési mód, minthogy a szubjektum maga kövezze ki a saját útját.
Ezen példázatszerű szabályszerűség pedig egyáltalán nem támaszthatna igényt a
szükségszerűségre, vagyis egyáltalán nem lenne szabály-szerű, ha általánosérvényűségét nem
feltételezhetnénk minden szubjektumban – miként elvárjuk, hogy az ízlésítélet mindenkinél
feltételezze a helyeslést. Ezért vezeti be Kant a közös érzék eszméjét, melyet a minden
szubjektumban közös – de szubjektív alapokon képződő – megismerőerőink szabad játékából
eredő hatásként aposztrofál. A megismerőerő itt egy közös megoszthatóságra utal, a szabad
játék teljesíti a tiszta ízlésítélet alapfeltételét, a hatás pedig ugyancsak egy közös irányba
mutat.

21.- 22. § Van-e alapunk egy közös érzéket előfeltételezni?

Ahhoz, hogy ilyen közös érzéket feltételezzünk, a megoszthatóság felé kell fordulnunk.
Hiszen amennyiben nem állna fenn a megoszthatóság feltétele, nem támaszthatnánk igényt
arra, hogy az érzékek valódi tartamát kommunikáljuk, vagyis a (közös) érzékre alapozott
ítéleteinket és az erre épülő ismereteinket nem illetné meg az objektummal való megegyezés.
Így újra a totális szubjektivitás, vagyis a szolipszizmus csapdájába zuhannánk. Az elme
állapota, melyet az objektum ilyen vagy olyan módon afficiált, vagyis amelyben bizonyos
érzet keletkezett, bizonyos „hangoltságot” mutat arra, hogy az elmében létrejövő
megjelenítésből ismeretet alkosson. Ez a hangoltság proporcionált, ami annyit jelent, hogy a
megjelenítés már magában foglal egy mértéket (proporciót), amelyből aztán lehetőségei
mértékében, kibomlik az ismeret mint okozat: a megismerés mindenkor végbe is megy,
amikor egy adott tárgy az érzékek közvetítésével működésbe hozza a képzelőerőt a
különféleségnek az összetételére, a képzelőerő pedig az értelmet az összetétel fogalmakban
való egyesítésére. A tárgy tehát működésbe hozza a képzelőerőt, a képzelőerő pedig az
értelmet. Más-más objektumok természetesen másként afficiálják az elmét, eltérű mértékű
hangoltságot idézve elő. Kant szerint azonban lennie kell egy olyan mértéknek, aránynak,
proporcionáltságnak, amelyben az elme e két erejének (a képzelőerőnek és az értelemnek)
viszonya mindkettőre nézve a legkedvezőbb az általában vett megismerés szempontjából. Ez a
mérték, hangoltság természetesen nem fogalmi, hanem érzés-alapon tételeződhet. És mivel e
hangoltság megosztható általánosérvényűségre tart igényt, maga a hangoltság érzése is ilyen
elvárásokkal lép fel, ezért – Kant szerint – megvan az alapunk ahhoz, hogy feltételezzük ezt a
közös érzéket. Természetesen mindez még kizárólag az alap, vagyis egyáltalán a közös érzék
mint olyan vizsgálati feltételeit teszi le, a közös érzék meghatározatlan normájának kifejtésére
az ízléstanban már nem kerül sor.