1

STEVEN SPRUILL
LÉLEKVESZTŐ

2
 Dr. Roland Lancaster zseniális agysebész - viszont aljas ember. Miközben
azon dolgozik, hogy megfejtse a látás mechanizmusát, hogy gyógyítani tudja a
vakságot - tisztességtelen szándékkal közeledik legáldozatosabb fiatal
munkatársnőjéhez, dr. Suzannah Lordhoz. A doktornő visszautasítja közeledését,
ezért rövid úton ki is teszi a kutatócsoportból.
Suzannah általános sebész lesz, találkozik egy kedves páciensével, Andrew
Dugan festővel, akinek az agyába épített mikrochip adta vissza a látását.
Legnagyobb meglepetésére a férfi arra kéri: távolítsa el ezt az „átkozott valamit” a
fejéből. A doktornő gondolkodóba esik: küszöbön áll a mikrolapka engedélyezése,
amikor ezrek fejébe építhetik be, s eddig senkitől nem hallotta, hogy valami baj
lenne vele...

Steven Spruill könyve igazi szenzáció, hiszen orvosilag teljességgel hihető

tényeken nyugszik, és azért, mert rendkívül ügyesen csomagolja az erkölcsi
dilemmát, meddig áldás, mikortól átok az orvosi beavatkozás, és mit szabad egy
orvosnak megtenni.

Ajánlom ezt a könyvet John Anthony Spruillnak, a legremekebb bátynak,

akit a hátán hordozott a föld.

1. Országos Közegészségügyi Intézet, 1988. július 13.

3
 Dr. Suzannah Lord már alig bírta nyitva tartani a szemét, de azért csak
figyelte a majmot. Az eső monotonon dobolt a laboratórium tetején, a nehéz, párás
levegő szinte ráült a nő szemhéjára. A majom képe hirtelen elmosódott...
Suzannah valami surrogásszerű hangot hallott a háta mögül. Egy
szempillantás alatt visszanyerte éberségét és a labor vége felé pillantott.
Iratszekrények, tele régi kísérletek dokumentációjával, sorakoztak a félhomályban.
A doktornő szíve hevesen vert, szinte surrogott a vér az ereiben.
Gondolatban felidézte magának a hallott hangot - lopakodó volt, nesztelen, mintha
egy cipő talpa súrlódott volna a padlóhoz. De senkit nem látott. Valószínű, hogy a
szél lehetett, amely hirtelen végigsöpörte az esőcseppeket a tetőn.
Suzannah visszafordult a majom felé, de megmaradt benne a különös érzés,
hogy valaki van a helyiségben. Sebaj, gondolta, ettől legalább nem alszik el. De
már érezte, hogy ismét a hatalmába keríti az ólmos fáradtság.
Megdörzsölte a szemét és megpaskolta az arcát. Az ajtó fölé szerelt óra
negyed egy után két percet mutatott.
Eszerint már harminchat órája ügyeletben volt. Mégsem normális, hogy
ennyire kimerültnek érzi magát, gondolta, hiszen előző nap reggel még sikerült is a
napi munkája megkezdése előtt három órát aludnia. Nyilván az utolsó műtét lehet
az oka, amit a washingtoni Memorialban végeztek - hat kemény órán át asszisztált
Sidnek...
Suzannah fölállt, meglóbálta a karját és néhányat dobbantott, de közben nem
vette le szemét a majomról. Seymour mozdulatlanul ült a székében, szemét
elrejtette a fejére szerelt ikertévé. Vajon ő is szundikál? Az orvosnő a számítógép
melletti elektroencephalographra pillantott.
Seymour agya cakkozott zöld hullámokat rajzolt a képernyőre,
másodpercenként tíz ciklust. Ez jó - Seymour fenn van és figyel, végzi a feladatát.
Megnyugtató volt ilyen higgadtnak látni az állatot, de akkor is rajta kell tartania a
szemét. Ha bedühödik, akkor elég egyetlen hirtelen fejmozdulat és kiszakíthatja a
fejébe épített implantátumot, s akkor aztán harcolhat majd az életéért.

4
 Suzannah kávét töltött magának a termoszból. Erős volt és keserű. Pontosan
olyan, amilyennek lennie kell. Kiitta a kávét és körülnézett a laborban. Hogy el ne
aludjon, nekiállt rendet csinálni az egyik pultra helyezett kapcsolótábla előtt.
Eközben enyhén megizzadt a homloka. Lehetett vagy huszonhat-
huszonnyolc fok meleg idebent. Biztosan megint tönkrement a légkondicionáló.
Igazában azonban jólesett neki ez a nyirkos meleg. Egy hét után a légkondicionált
kórházban szinte már arról is elfeledkezett, hogy odakint nyár van. Mióta is, hogy
sikerült egyetlen napot Ocean Cityben töltenie a nővérével és az unokaöccsével?
Két hete volt, és mégis úgy érezte, hogy legalább két hónapja lehetett. Suzannah
elmosolyodott. Annyi minden történik az emberrel, ha nem alszik.
Suzannah elővette a fényképet a tárcájából. Nem rossz, ahhoz képest, hogy
egy utcai automata fülkében készült. A nyolcéves J. D. ugyanolyan szép gyerek
volt, mint ugyanennyi idős korában a kisfiú mamája. Juli folyton azt mondta, hogy
a gyerek az apjára hasonlít, Wesleyre, de ez nem volt igaz. Ahogy a képet nézte,
Suzannah szinte érezte a járda forróságát, a sült krumpli olajos, csodás illatát.
Csodás egy nap volt - Wesley, akivel mindig nehéz volt kijönni, üzleti úton volt,
csak ő, a nővére és a kisfiú voltak együtt a tengerparton. Eszébe jutott, milyen
nehezen fértek be a fiúcskával a szűk fülkébe, mert J. D. ragaszkodott hozzá, hogy
mindketten rajta legyenek a képen. Az egyik felvételen a fiú „megszarvazta”, érezte
ugyan a kezét a haján, de nem szólt, mert nem akarta elrontani a gyerek kedvét.
Ahogy a saját vonásaira pillantott a képen, Suzannah valami furcsa
elégedettséget érzett. Nem mindig volt elégedett az arcával, de most valahogy igen.
Állának vonala és pofacsontja aszketikus jelleget kölcsönzött arcának, de az
összbenyomás nem volt kellemetlen.
Apródosra nyírt sötét hajának a napon vöröses fénye lett. Semmi nyoma sem
volt a sebészsapkának, amely olykor órákig leszorította egy-egy nap. Mosolya,
amely máskor annyira visszafogott volt, most felszabadultnak és nyíltnak tűnt.
Tetszettek neki az átható pillantású barna szemek is; s a körülöttük megjelenő apró
szeplők, amelyek egyórás napozás után azonnal előjöttek. Nem volt ugyan olyan
szép, mint Juli, de a képen látható arc elég kedves volt, egy idegsebész arca.
Suzannah óvatosan visszatette a helyére a képet. Vigyázott rá, mert ez
bizonyította számára, hogy létezik odakint is élet - van családja és olyan emberek,
akiket szeret. Még néhány év és neki is lesz ilyen, nemcsak néhány értékes nap az

5
évből, hanem annyi, amennyit csak akar. De előbb még egy-két dolgot meg kell
tanuljon.
Suzannah gondolatai visszakalandoztak az előző délutáni műtétre, arra a
szörnyű pillanatra, amikor Sid kimetszette a beteg agyából az aneurizmát. A nő arca
összerándult, ujjai megfeszültek, keze már szinte zsibbadt, olyan kétségbeesetten
próbálta kiszivattyúzni a feltépett érből előtörő vért, a beteg közben sokkos
állapotba került, a szíve elkezdett fibrillálni. Sid azonban rendíthetetlenül nyugodt
maradt. Ha nem így lett volna, ha nem kotorászik az érfogóval addig a vérben, amíg
el nem szorítja az eret, akkor a páciens most nem a lábadozóban fekszik, hanem a
hullakamrában.
Én gyorsabban elzártam volna azt az eret, gondolta Suzannah, aztán
elgondolkodott. Honnan tudja ezt ilyen biztosan, amikor eddig mindig csak
asszisztált Sidnek? Nemcsak aneurizma-műtéteknél, hanem a jóval könnyebb
gerincműtéteknél is. A férfi már harmadik éve volt gyakorló orvos, de vajon mikor
fogja rábízni az első nehezebb operációt? Most már mindent tud a koponya
meglékeléséről, a vérelszívásról és a seb bezárásáról.
Talán beszélnem kéne dr. Lancasterrel a dologról, gondolta, de aztán rájött,
hogy ez nem a legjobb ötlet. Nem kerülheti meg Sidet, nem mehet egyből az
idegsebészet vezetőjéhez. Némelyik gyakorlóorvos éreztette is vele, hogy azért
kapta ezt a laboros munkát, mert nő. Mike Fachet, dr. Lancaster laboros adjunktusa
már régen itt dolgozott, és minden jel arra utalt, hogy korábban a laboros
státusokban gyakorlottabb orvosok ültek. Suzannah dühös lett, ha arra gondolt,
hogy vannak, akik azt hiszik, hogy érdemtelenül kapta meg ezt az állást. Ha egy nő
alacsonyabb rendű a társaság szemében, akkor hogy lehet az, hogy két év óta ő az
első rezidens orvosa Lancasternek?
Ő igenis áldozatos, kemény munkával érdemelte ki ezt a posztot. Akármilyen
műtétet el tudnék végezni, gondolta. Én azon kevés fiatal orvos közé tartozom,
akinek dr. Lancasternek nem kell külön elmagyaráznia mindent részletesen. Nem
esem soha kétségbe, amikor a docens eláraszt az arteriogramokkal és a mye-
logramokkal - pedig olykor okom lenne rá. Olykor extra ügyeletet is vállalok, hogy
a váltó kollégám nyugodtan alhasson egy kicsit tovább. És meg van szervezve az
életem. Dr. Lancaster bízhat abban, hogy időben megjelenek - ha a laborban van
munkám. Olykor még akkor is, amikor szabadnapos lennék.
Mindenért keményen megdolgoztam, gondolta Suzannah.

6
 Újból beszélnem kell erről Siddel, döntötte el végül. El kell érnem, hogy
aneurizma- és tumorműtétet is rám bízzon. A férfi orvosok gátlástalanul ordítoznak
egymással, ha a szükségét érzik. Én is tudok kiabálni, ha kell. Ha így sem érek el
eredményt, akkor megmondom Sidnek, hogy beszélek dr. Lancasterrel, és el is
kísérhet, ha akar.
Hirtelen mintha mozgást látott volna a szeme sarkából. Megmerevedett és
körülnézett ismét a helyiségben. Megintcsak az iratszekrények vonzották a
tekintetét a félhomályban. Különösen két, iratokkal teli dobozhalom, amelyek
majdnem a mennyezetig értek. Lelki szemeivel látta, amint belopódzik valaki az
ajtón és elbújik a két dobozhalom között. Felnyögött a szorongó érzéstől. Most,
hogy már elképzelte, nem tud továbbra is nyugodtan háttal ülni ezeknek a
dobozoknak, míg meg nem nézi. Odaosont és bekukkantott a két halom közé. Régi
papírok szaga és a poré, más semmi. Nem bújt meg ott senki.
A háta mögül hallotta, hogy Seymour összecsattogtatja a fogait. Suzannah
karja libabőrös lett. A majmok akkor csinálnak ilyet, ha izgatottak. Vajon Seymour
is hallott valamit? Ismét hosszan körülkémlelt a laboratóriumban.
Ugyanolyan üresnek tűnt, mint az előbb. Fülelt és átkozta az esőt, hogy
miatta nem hall semmit. Lassan elindult Seymour felé, miközben vigyázott, nehogy
rálépjen a kábelekre, amelyek a majom agyát összekötötték a számítógéppel. Látta,
hogy az állat megszorítja a szék karfáját, miközben kissé előredől. Ezt mindig
akkor csinálta, ha valami különösen lebilincselte a fejére szerelt tévében. Seymour
nyilván semmit sem hallott.
Suzannah megkönnyebbült, kicsit bután érezte magát. A labor ajtaja amúgy
is zárva volt. Az Intézetnek remek a biztonsági szolgálata. Miért kéne félnie?
Nyilván a koffein feszítette túl az idegeit. Nem is csoda, hisz egész nap hol kávét,
hol meg kólát dönt magába pohárszámra.
Megütötte az orrát Seymour erős szaga, ami nem volt ennek ellenére
kellemetlen. Addig kéne megcsinálnia a vizsgálatot, amíg fenn van. Ellenőrizte az
állat karján a karfához rögzítő szíjakat. Rápillantott a majom sisakjának tetején lévő
nyílásra, megvizsgálta a leborotvált részt, ahol Mike Fachettel együtt annak idején
behelyezték az agyszondát. Nyomát sem látta gyulladásnak vagy fertőzésnek a
seben. Hátralépett és megnézte az állat pulzusát és vérnyomását rögzítő monitort. A
pulzus kissé szaporább, de a vérnyomás rendben. Seymour súlya normális, ujjai
nyugodtak, semmi jele a stresszállapotnak. Bundája csillogott a fluoreszcens

7
lámpák fényében. Nikki nyilván megint szépen kikefélgette, hogy az isten áldja
meg a kezét. Suzannah megcsóválta a fejét: egy makákó saját háziorvossal.
Valahogy nem így képzelte, amikor elkezdte az egyetemet. Ugyanakkor ez
adta meg számára a kiugrás nagy lehetőségét.
Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a majom hátát, de nem ért hozzá.
Amikor ennyire elmerül a fejére szerelt minitévé műsorában, akkor csak
megrémítené, ha hozzáérne.
Vajon mit néz az állat, ami ennyire leköti?
Suzannah odalépett a számítógéphez és bekapcsolta a kontrolltévét. A
képernyőn őserdei jelenetet lehetett látni, a kamera a hatalmas, liánokkal benőtt fák
között pásztázott. A távolban egy barnás vizű folyó. Suzannah meglepetten bámulta
a képernyőt. Nyilván ez az új anyag, amelyről dr. Lancaster nemrég beszélt.
Rábeszélte ugyanis az egyik farmakológus kutatócsoportot, hogy vigyenek
magukkal kamerát is az őserdőbe az Amazonas mellé. Már vissza is jöttek volna?
Nem csoda, hogy ennyire feszülten figyel az állat. Heteken át mást sem látott, mint
almák, banánok és forgó kockák furcsa, merev, háromdimenziós képeit. Olyan lehet
ez az állatnak, mint neki volt a tengerparti kirándulás.
Ahogy a monitort nézte, Suzannah úgy érezte, szeretné ugyanazt a
„vizuálsztereót” látni, amit a majom. Egy dolog mindenféle tárgyak
háromdimenziós képét nézni és egészen más egy őserdei képet, ami teljesen
valósághű.
Ez a szalag aztán jól megdolgoztathatja a komputert.
Suzannah kételyekkel teli reményt érzett. Eddigi olvasmányai alapján úgy
érezte, hogy dr. Lancaster hibát követ el, hogy ilyen komplex képeket mutat a
majmoknak. A legtöbb eddigi kutató még háromdimenziós képet sem alkalmazott.
Természetesen ezek a kutatók a hagyományos módon csak információkat
gyűjtöttek lépésről lépésre, meg sem próbálták egyszerre megfejteni az agy látási
kódjait. Még mindig csak egyszerű elektródákkal dolgoztak, azokkal figyelték,
hogyan reagálnak a szemhez viszonylag közel lévő sejtek, holott itt az agy épp csak
kezdte feldolgozni a látott képet. Lancaster azonban multielektródát használt,
amelyet mélyen beépített az agyba, hogy megvizsgálja, miként működik az
agykéreg látóközpontja a két agyfélteke között.

8
 És most megint továbblépett egyöles lépéssel.
Suzannah csodálta ezt a merészséget. Az egyelektródás módszerrel további
ötven vagy száz év kéne, míg feltérképezik a majom látórendszerét. Ehhez képest
gyerekjáték lenne a Sixtusi kápolna freskójának ecsetvonásonkénti elemzése is.
Roland Lancaster azonban nem volt ilyen türelmes ember. Mindent vagy semmit,
ez volt a jelszava. Rá jellemző vehemens arroganciájával az egész problémát
egyszerre vette vizsgálat alá. Borzasztó akadályok tornyosodtak előtte. Ezeket
egyenként zúzta ízzé-porrá. Először is ki kellett dolgozza, miként mutathatna a
majmoknak háromdimenziós mozgóképeket az álló, kétdimenziósok helyett. Nem
várható el egy komputertől; hogy megfejtse a látás mechanizmusát, ha olyan
képeket mutatunk az agynak, amelyek nem aktivizálják azt a milliónyi agysejtet,
amelyek a mélységet és a mozgást érzékelik. Lancaster ekkor hallott valamit a még
csak kísérleti fázisban lévő technológiáról amit „virtuális valóságnak” neveztek el
és azonnal ezt kezdte alkalmazni, hogy megoldja a problémáját.
De nem állt meg a háromdimenziós képnél. A legmerészebb lépés az volt,
hogy az egyszerű, forgó tárgyaktól azonnal a bonyolult dzsungeljelenetre ugrott át.
A számítógép még azt sem fejtette meg, mi zajlik le Seymour agyában egy alma
láttán. Dr. Lancaster ahelyett, hogy lassította volna a kísérletet, még egy lapáttal
rátett. Abból indult ki, hogy a számítógép számára nemhogy túl bonyolult lett volna
az alma képe, hanem éppen túl egyszerű - túl kevés agysejt reagál a láttán, ezért a
komputer nem tudja feltérképezni a látás mechanizmusát.
Ez az új film rettenetes mennyiségű adattal árasztja el a CM5 számítógépet.
Ez az egzotikus CM5-ös „összekötött gép” a lehető legjobb a
rendszermechanizmusok felismerésére. Hatvannégyezer központi processzor-
egységből állt - ezek önmagukban felérnek egy-egy számítógéppel - ezek
párhuzamosan és nem sorban vannak kötve, ahogyan az emberi agy sejtjei is
feldolgozzák az információkat. Ebben a pillanatban a CM5-ös igyekszik elemezni
azt a milliónyi impulzust, amely Seymour agyában támad, miközben a majom a
dzsungel képét figyeli. A komputert úgy programozták, hogy rendszereket találjon
ebben a neuroelektromos áradatban és kapcsolja össze ezeket a képekkel,
amelyeket Seymour éppen látott.
Hetek teltek el eddig, de a számítógép nem jutott semmire.
De ha mégis bejön Lancaster ötlete, akkor épp most van itt ennek az ideje.

9
 Hirtelen elszorult Suzannah szíve. Elképzelte, mi történik, ha a CM5-ös
megfejti a kódot. Ez lesz a legnagyobb áttörés a tudomány történetében! Ha egy
számítógép ismeri a látás kódját, akkor ki lehet fejleszteni egy szerkezetet, ami az
agyba építve rekonstruálhatja a megromlott szemű ember agya számára a látott
képet. Milyen csodálatos is lenne! Rhetinopathiás cukorbetegek, zöldhályogtól
szenvedők, rövidlátók milliói, akik gyakorlatilag vaknak tekinthetők, láthatnak
újra! Roland Lancaster lesz az idegsebészet Jonas Salkja.
Ő pedig, mint a kísérletező orvoscsoport tagja, szintén sokat nyerne a
dolgon. Megnyílna előtte minden ajtó - olyan ajtók is, amelyek eddig soha nem
nyíltak meg nők előtt! Ha megszerzi a szakvizsgáját, akkor a legkomolyabb
esetekkel is nyugodtan foglalkozhatna. Meglehet az is, hogy az Országos
Közegészségügyi Intézet támogatná az önálló kísérleteit - akármik is lennének
azok. Mondjuk az epilepszia műtéti kezelésével kapcsolatban. Vagy mondjuk az
Alzheimer-kór gyógyításával.
Suzannah most vette csak észre, hogy mosolyog magában. Örült, hogy senki
nem látta, mert egy rezidens, az orvostudomány rabszolgája nem szabad, hogy
ennyire izgalomba jöjjön hajnali egykor harminchat órás ügyelet után.
Suzannah belekotort az orvosi táskájába és kivette a walkmanjét, s fejére
illesztette a fülhallgatót. Elindult egy Keith Jarett-kazetta, jól felhangosította,
nehogy ismét erőt vegyen rajta az álmosság. Jarett ritmusai mindig feldobták.
Miközben Seymourt nézte, a széke karfáján ujjaival verte a ritmust. Én vagyok a
világ legszerencsésebb embere, gondolta.
Hirtelen egy kéz érintette a vállát és finoman megszorította. Suzannah
felsikoltott és fölpattant, de a kéz finoman visszanyomta a helyére. Valaki levette a
fejéről a fülhallgatót.
- Bocsásson meg - hallotta a háta mögött a mély férfihangot.
- Dr. Lancaster!
Suzannah hátrapördült a székkel, érezte, hogy kalapál a szíve.
- Megijesztett! - mondta.
- Ne haragudjon.
A nő várta, míg főnöke leveszi a válláról a kezét és engedi fölállni, de a
férfinak esze ágában sem volt. Nagy kéz volt ez, egy öt láb hét hüvelyk magas férfi

10
keze, ujjai erősek, megedzette őket a hosszú évek sebészmunkája. Haja vörös volt,
diszkréten őszült, frissen borotváltnak tűnt, pedig már elmúlt éjfél. Fehér inge
makulátlan volt. Mosoly bujkált az arcán a megszokott patrícius szigor helyett.
- Pedig azt hiszem, jó nagy zajt csináltam - mondta a férfi. - De maga
nyilván fölcsavarta a hangerőt. Félt, hogy elalszik?
- Igen, uram. - A férfi tenyere melegítette a vállát. A nő kezdte
kényelmetlenül érezni magát.
Mintha csak észrevette volna, a férfi levette a válláról a kezét és a füléhez
emelte a hallgatót. Megvetően felhúzta a szemöldökét, s a nőnek eszébe jutott, hogy
nemrég micsoda előadást rögtönzött a „modern muzsikáról”.
- Miért jött be ilyen késő éjszaka? - kérdezte Suzannah.
A szíve most is erősen kalapált. Dühös volt magára, hogy az előbb sikított.
Egy férfi orvos biztosan nem sikoltozik.
- Az Adams Kórházban volt egy műtétem - magyarázta a férfi. - Lőtt seb, de
nem találtam meg a golyót. A látóideg mellett ment el. Hosszabb ideig tartott, mint
gondoltam volna. Nem volt értelme visszahajtani Fairfax megyébe, amikor öt órán
belül úgyis átveszem az ügyeletet. Úgy gondoltam, benézek, megnézem, mit
csinálnak kettesben a majommal.
Suzannah-nak hízelgett a dolog.
Ugyanakkor feszengett is. Csak nem őt akarja ellenőrizni?
Dr. Lancaster egy pillantást vetett a majomra, majd ismét a nőn állapodott
meg a tekintete.
- Láthatóan nagyon élvezi az új műsort - szólalt meg a nő.
- Mint mindegyik. De maga feszültnek látszik, dr. Lord.
Suzannah most vette csak észre, hogy még mindig fölhúzza a vállát.
Zavartan leengedte. Dr. Lancaster megint a háta mögé lépett.
- De majd segítünk a dolgon - mondta és ismét a nő vállára tette a kezét,
finoman megszorította, aztán lassan masszírozni kezdte, miközben ujjai egyre
közelebb jutottak a nyakához.

11
 Jólesett a nőnek, de a szétmasszírozott görcsök megint megfeszültek, ahogy
a férfi ujjai odébb mentek. Hirtelen megérezte a férfi illatát, orgonaillatú hajszesz,
gondolta. Suzannah megpróbált valamit mondani.
- Drogosok lövöldöztek?
- Nem, családi dráma - mondta a férfi. - Egy férfi lepuffantotta a sógorát. Itt
ment be a golyó. - Finoman megérintette a nő fejét, aztán ujjai elkalandoztak. -
Tudja, hogy magának milyen gyönyörű haja van?
- Köszönöm. - Érezte, hogy a férfi orrával beletúr a nyakába és mély
lélegzetet vesz. Mintha jégpáncél ült volna ki a bőrére.
- Maga nagyon szép nő - mondta Lancaster. - Ha igaz, ilyen szép gyakorló
orvosom még sohasem volt. - Felkuncogott.
Suzannah-nak hirtelen rossz előérzete támadt. A férfi kollégák célozgatásait
csak most értette meg - azért kapta meg az állást, mert csinos. Valóban így volt?
Megtetszett Lancasternek? Hogyhogy ezt eddig nem vette észre? Agya pörgött,
megpróbálta felidézni, voltak-e ilyesmire utaló jelek, amiket nem vett észre vagy
nem tulajdonított nekik jelentőséget. Mintha valóban sokszor nézte volna a
nagyviziteken, de ugyanezt tette a férfi orvosokkal is. Korábban is a vállára tette a
kezét, de valahogy mindig atyáskodva. Vagy csak ő gondolta így, mert nem akart
jelentőséget tulajdonítani a dolognak?
Suzannah-nak összerándult a gyomra. Meg kell állítania a férfit, mielőtt
kicsúsznak a dolgok a kezéből.
De nem szabad nagyon egyértelműnek sem lennie.
- Kér kávét? - Megpróbált lehajolni a termoszért, hogy kibújjon a férfi keze
közül, de az nem eresztette.
- Ne küzdjön ellene, Suzannah - mondta.
A nő szíve elszorult.
- Én nem is... Dr. Lancaster...
- Ha csak magára nézek - mondta a férfi - mindig arra gondolok, milyen
érzés lenne, ha megcsókolnám, vagy ha megérinteném a csodás melleit. - Megint
lehajolt és orrával megcirógatta a nő fülcimpáját.
A nőt elfogta a pánik. Kihúzta magát a férfi kezei közül és feléje fordult.

12
 - Ezt... nem szabad - mondta.
A férfi sejtelmesen elmosolyodott.
- Már miért ne volna szabad. Mi a baj, Suzannah? Előbb egy kis romantikát
szeretne? Hogy vigyem el vacsorázni, színházba vagy a tengerhez kirándulni? Én is
szeretném, de ezt valóban nem engedhetem meg magamnak - még akkor sem, ha
volna rá időm. De bonyolultabb életet választottunk magunknak. Nincs meg az a
luxus, hogy másokra fecséreljük az időnket. Csak úgy ismerjük egymást, ahogyan
megadatott a számunkra. Maga felnéz rám, különben nem hozzám jelentkezett
volna gyakorlatra. És én is el vagyok magától bűvölve - kezdettől el voltam,
különben nem kapta volna meg az állást.
Suzannah kiérezte az enyhe nyomatékot az utolsó szavak hangsúlyán. Jeges
rémület fogta el.
- Megőrülök magáért, de ezt nyilván tudja. Melyik férfi ne lenne? Egyedül
álló nő...
- Magának viszont felesége van.
A férfi enyhén elvörösödött.
- Marthát hagyjuk ki ebből.
- Hogy tehetnénk? A maga felesége...
- És?
- Nem akarom veszélyeztetni a házasságukat...
- Nem tetszem magának? - A férfi elmosolyodott; senki sem mondhatta,
hogy ne lett volna vonzó férfi.
Suzannah nagyot nyelt, kétségbeesetten kereste a kiutat ebből a
kutyaszorítóból. Ha csak egyetlen rossz szót szól, elveszíthet mindent.
- Természetesen vonzónak találom uram...
A férfi elmosolyodott.
- Most eltekinthetünk az „uram”-tól. Nevezzen inkább Rolandnak.
- Szerintem jobb lenne, ha...

13
 - Szeretkezni akarok magával, Suzannah. Majd meglátja, milyen jó vagyok
az ágyban. Az élet olyan rövid. Most van szükségem magára, most akarom magát.
És maga is kíván, akár tud erről, akár nem.
Már korábban is itt volt, gondolta a nő és elborzadt. Hallottam a hangokat.
Beosont ide és nézett...
Roland Lancaster kinyújtotta a kezét. A nő félretolta, miközben az a furcsa
érzése támadt, mintha idegen embert látna maga előtt. Ez nem dr. Roland
Lancaster. Ez egy gonosztevő. Az egész csak egy rossz álom. Megrázta a fejét, de
Lancaster még most is ott állt előtte, sőt közelebb lépett.
Megint eltolta a karját.
A férfinak elkomorodott az arca.
- Suzannah, mondjam még egyszer? Maga azért van itt, mert én így akartam.
Akkor vetek véget ennek, amikor csak akarom, és ugyanolyan egyszerűen, ahogyan
elkezdtem. Egy percig mérlegelje, legyen szíves, a helyzetét.
Suzannah döbbent arccal meredt rá, képtelen volt elfordítani a fejét.
- Nos, úgy tesz, ahogyan mondom?
- Kérem...
A férfi nekitámadt, megragadta a vállát, magához rántotta és ajkát az ajkához
szorította. A nő megmerevedett, magán érezte a férfi fogait, miközben imádkozott,
hogy hagyja már végre abba. A férfi azonban nem zavartatta a passzivitása, a blúza
alá nyúlt, megragadta a mellét. A nő ellökte magától. A férfi megbotlott a nő
székében és fenékkel a földre esett.
Jóságos isten, villant át Suzannah fején. Előrelépett, hogy felsegítse a férfit.
A férfi nem fogadta el a segítséget, egyedül állt föl és dühösen rámeredt.
- Kérem, dr. Lancaster, maga kimerült, mindössze erről van szó. Maga ilyet
nem tenne. Ne is beszéljünk róla. Felejtsük el a dolgot...
- Igen? - A férfi hangja hideg volt, mint a jég. Megigazította a zakóját és
elindult az ajtó felé, kulcsával kinyitotta, aztán hosszan a nőre meredt. - Ne feledje,
amit mondtam, dr. Lord. Amikor csak akarom.
Kilépett és csendesen bezárta az ajtót maga mögött.

14
 Suzannah megtántorodott, bele kellett kapaszkodjon a széke támlájába, s így
is csak nehezen ült le. Fázott, úgy érezte magát, mintha az egészet kívülről látta
volna mint egy moziban. Mit tettem? - kérdezte magától. Csináltam esetleg valamit,
ami felbátorította?
Meglepte, amikor érezte, hogy végiggördülnek az arcán a könnyek. Remegő
kézzel törölte le őket.
Amikor csak akarom.
Vajon mit lép az orvos? Már holnap kirúgja a státusából?
Suzannah érezte, hogy felfordul a gyomra. Kezét a szájára szorítva dőlt
előre, így várta, hogy enyhüljön a hányingere. Elmegyek innen, gondolta. Másféle
munka is létezik.
Aztán ráébredt, hogy ez nem is olyan egyszerű - hisz sehova se veszik föl dr.
Lancaster ajánlása nélkül.
Megint elfogta a pánik. Lehet, hogy nem lehet belőle idegsebész? Ez
felfoghatatlan volt a számára. Eddigi életének felét azzal töltötte, hogy erre készült.
Nem fogja tudni elviselni, hogy ne lehessen az. Istenem, ne engedd, hogy ezt tegye
velem!
Amikor kiegyenesedett, mélyeket lélegzett. Nyugalom, biztatta magát. Nem
fogja holnap megtenni, de lehet, hogy a jövő héten sem. Ha a főorvos valóban erre
készül, akkor kivárja, míg nem lehet a ma este történteket az elbocsátással
összefüggésbe hozni. Vár, míg hibázom, hogy igazolja a kinyírásomat.
De az is lehet, hogy lehiggad közben. Ha a következő néhány héten nem
történik semmi, akkor lehet, hogy el is felejti az egészet...
Én pedig még keményebben dolgozom, és vigyázok, hogy ne hibázzak...
Suzannah hallotta, hogy Seymour megint a fogát csattogtatja; ez a hang most
tele volt dühvel.

2. Georgetown, 1993. január 14.

15
 Suzannah a tömeg peremére húzódott, pezsgőjét szopogatta és nagyon
hiányzott neki Jay. Itt kellett volna legyen vele ezen a kiállításmegnyitón, hogy
átölelje a derekát és száraz texasi humorával megkritizálja a divatos büfécsodákat,
miközben feszítene szmokingjában.
Hagyd abba, feddte magát Suzannah. Nem te magad bátorítottad, hogy
látogassa meg a családját? Hát persze, hogy jó lenne, ha itt lenne, de a kiállítás így
is remek lesz. Andrew Dugan megint kiállít! Ez már önmagában is fantasztikus!
Elindult a galéria magas, boltíves ablakai felé. Az üvegtáblák úgy csillogtak,
mint valami hatalmas ékkő, a sarkaikban ott csillogott a jég. Lent, a P Streeten
csikorgott a hó a kocsik kerekei alatt, mintegy ellenpontozva az előtérben uralkodó
trópusi hőséget.
Igazában még örült is annak, hogy Jay Texasba utazott. Jót fog tenni neki a
szüleivel való találkozás, gondolta. Szabályosan belebolondult a könyve írásába. Ha
most néhány napig nem kell ezzel foglalkozzék, akkor elmúlhatnak a terméketlen
pillanatok.
Talán még azt is meg fogja engedni, hogy segítsek. Valami nagyon zavarta a
férfit ebben a könyvében. Ha nem játszaná azt, hogy minden a legnagyobb rendben
van és beszélne a gondjairól, akkor együtt biztosan meg lehetne oldani őket.
Suzannah egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát. Mennyi ideje is járnak
együtt? Több mint öt hónapja. Az első néhányban úgy tűnt, hogy napról napra
közelebb kerülnek egymáshoz. De aztán a kapcsolatuk valahogy monotonabbá vált.
Igaz nagyon kellemes volt ez a monotónia. De már két hónapja nem változott
semmi, körülbelül azóta, hogy Jay kivette az alkotószabadságát a Postnál. A könyv
kettejük közé férkőzött.
De én ezt nem hagyom, gondolta a nő. Határozottan elfordult az ablaktól és
kezdte figyelni a gyülekező meghívottakat. A helyiség gyorsan telt. Elsősorban
Georgetown előkelői, legalábbis látszatra - karcsú kozmopolita asszonyok
méregdrága ruhákban, jól fésült férfiak szmokingban, mint akiknek nem okoz
gondot, hogyan mozogjanak benne. Ott az a magas férfi a sarokban, a múlt héten
ismerkedtek össze, ki is ő? Valami államtitkár-helyettes. Aztán ott van az elegáns
Cokie Roberts a csodálatos humorú férjével, Steve-vel. Ismeri vajon Jay őket?
Nyilván. Egyszer talán majd bemutatja őt nekik.

16
 Miközben a tömeget figyelte, Suzannah hálásan gondolt a nővérére, aki még
az ajtóban elkapta és leparancsolta róla a gyapjúkosztümöt. Jobb választás volt Juli
fekete, gyöngyökkel kivarrt nyakú ruhája. Egyértelmű, hogy ez a művészetkedvelő
társaság még csütörtök este is estélyit ölt egy ilyen alkalomra.
- Előételt, hölgyem? - kérdezte a vörös kabátos pincér és odakínálta elé a
tálcán sorakozó szendvics- és gyümölcsfalatkákat.
- Nem, köszönöm - hárította el Suzannah. Nem tudott volna enni az
izgalomtól, tele volt várakozással. A kedvenc festője állít ki - aki évekkel ezelőtt
gyakorlatilag teljesen megvakult! Olyan csodás alkalom ez, mintha valaki
előbányászta volna Beethoven tizedik szimfóniáját vagy egy ismeretlen
Hemingway-kéziratot. Azonnal látni szerette volna a képeket, nem törődve a
tömeggel, a széles szárnyú ajtókkal, amelyek egyelőre elzárták az utat a
kiállítóterembe. Vajon milyen hatással volt a beépített receptor Dugan látására?
Roland Lancaster mesterséges receptora.
Hirtelen felrémlett Suzannah előtt Lancaster arrogáns atyai mosolya. Érezte,
hogy megfeszül az álla. Még ha nehéz is lesz, de ma este nem szabad Lancasterre
gondolnia.
Minden erejével ismét Duganra terelte a gondolatait. Megpróbálta felidézni
Dugan műtét előtti képeit, amelyek minden szépségük ellenére már magukon
hordozták a jeleket, hogy a festőnek rohamosan romlik a látása. Egyre
határozottabban fekete keretbe záródtak a színtömbök, mintha azzal akarta volna
kompenzálni Dugan a látáshibáját, hogy markáns kontúrt rajzolt minden alak köré.
Milyen szörnyű dolog lehetett ez, tapasztalni, hogy napról napra rosszabbul lát,
hogy egyre mélyebben belesüllyed a formáktól mentes szín- és fényfoltok világába.
Most vajon milyenek a képei, hogy ismét tökéletesen lát?
- Helló, dokinő!
Suzannah megfordult és meglepve látta maga előtt Sharon Harradot és a
férjét, Jeffet. Az asszony selyeminget viselt gyöngyökkel hímzett mintával -
ahogyan egy ilyen modern művészeti bemutatón illik. Fekete selyemszoknyájára
színes foltmintákat varrtak, amelyek tökéletesen összhangban voltak hollófekete
hajával.

17
 - Szia, dokinő - szólalt meg nevetve Suzannah. - Milyen csinos vagy. Szia,
Jeff.
- Suzannah, de örülök, hogy látlak, De hol hagytad Jayt?
- Elutazott a szüleihez Texasba. Most valószínűleg marhasültet töm magába
lazításképpen.
Sharon gurgulázva fölnevetett. Olyan boldognak, olyan kiegyensúlyozottnak
látszik, gondolta Suzannah. Nehéz volt elhinni, hogy néhány évvel ezelőtt ez a nő
feszült volt, mintha a belső démonaival kellett volna naponta megvívnia a
küzdelmét. Sharon ritkán beszélt a múltjáról, de az nyilvánvalónak tűnt, hogy
elképesztő szegénységben nőtt fel. Amikor két éve összeismerkedtek, Sharon már
három évet letöltött a gyakorlóéveiből a pszichiátrián és épp akkor készült
hozzámenni Jeffhez. Suzannah emlékezett rá, milyen távolba révedő volt olykor-
olykor lány tekintete. Ez mára teljesen elmúlt. Jeff minden nő álma volt, kisfiúsan
csinos és a szülei is igen tehetősek voltak. Sharon Oleg Cassini-ruhájából arra
lehetett következtetni, hogy visszafizette egyetemista tartozásait. És ami ennél is
fontosabb: sugárzóan boldognak látszott.
- Alig várjuk már, hogy elolvashassuk Jay könyvét az Öböl-háborúról -
mondta Jeff.
Ő nincs annyira feldobva attól, hogy megírja, gondolta Suzannah. Mondani
viszont ezt mondta:
- Nem is tudtam, hogy kedvelitek Andrew Dugant.
- A szüleimnek van két képük tőle, a Canterbury és a Tűnődés. Sharonnal
kíváncsiak vagyunk, vajon megváltoztatta-e a stílusát a műtét.
- Mint mindenki. Én már középiskolás korom óta szerelmes vagyok a
képeibe.
- Csak a képeibe? - kérdezte hamiskásan Sharon és megcsillant zöld szeme.
Suzannah érezte, hogy elvörösödik.
- Szerintem ő ma Amerika legnagyobb élő festője.
- Ezt nem tudom, de az biztos, hogy a legjóképűbb.
- Hölgyeim, hölgyeim!

18
 Sharon felkacagott.
- Csak locsolj egy kis jeges vizet az arcunkba, Jeff, és mindjárt magunkhoz
térünk.
- Érdekesen időzítették ezt a kiállítást - jegyezte meg Jeff. - A látást segítő
mikrochippel kapcsolatos kísérletek a végéhez érkeztek, és ha jól tudom, az
Élelmiszeripari és Gyógyszerészeti Intézet napokon belül kiadja az engedélyt, hogy
általánosan bevezethessék.
Sharon megköszörülte a torkát. Jeff a feleségére pillantott, de aztán
zavartalanul folytatta:
- Dugan a legnevesebb kísérleti alany. Ha jobbak lettek a képei, akkor ettől a
Roland Lancaster a mennybe...
Sharon finoman a férje bordái közé bokszolt. Nem lehetett olyan finom, mint
látszott, mert Jeff felszisszent. Sharon nem mesélte el a férjének, hogy érez
Suzannah Lancaster iránt, jött rá az orvosnő, és boldog volt, hogy nem kellett
csalódnia a barátnőjében. A legtöbb nő - még ha pszichiáter is - szeret pletykálni.
Jeff szemrehányó pillantást lövellt felesége felé, de mielőtt megszólalhatott
volna, valaki odaszólt neki. Kurtán kimentette magát és távozott. Sharon
bocsánatkérően nézett utána. Suzannah megszorította barátnője kezét.
- Majdnem felhívtalak ma - mondta Sharon. - Egy pasas érdeklődött utánad.
Érzékeltette, hogy a CIA-nek dolgozik. Ismersz valakit a CIA-nél?
Suzannah elgondolkodott.
- Nem hinném. Juli ismer néhány ügynököt, hisz tengerészeti felderítő, de
soha nem mutatott be nekem egyetlen CIA-st sem, ha jól emlékszem.
- Akiről szó van, az egy ötvenes, alacsony, nagyon ősz és nagyon sápadt pali
volt.
- Ettől sem esik le a tantusz.
- Fura - jegyezte meg Sharon. - A fickó tudta, hogy a kórházban dolgoztál, és
azt akarta tudni, ismerlek-e. Amikor azt mondtam, hogy igen, akkor elkezdett
finoman rólad beszélni.
Suzannah megrázta a fejét döbbenetében.

19
 - És miért akart nálam jelentkezni?
- Ez nem egészen világos. Nagyon fáradtnak látszott, de tagadta, hogy
alvászavarai lennének. Először arról beszélt, mindenféléket képzelődik, aztán végül
kertelés nélkül kijelentette, hogy azon gondolkodik, hogy végez magával. Amikor
aztán elkezdtem erről faggatni, akkor egyszer csak az ablakhoz lépett és elhúzta a
függönyt. Egy jó percig kémlelte az utcát. Amikor pedig megjelent a váróban egy
rendőr, az emberem exkuzálta magát és kiment a vécére. Ekkor láttam utoljára.
- Úgy hangzik, mintha menekülne valami elől. Nincsenek nálad olykor-
olykor bűnözők, akiket azért hoznak oda, mert mindenfélét összehazudnak, hogy
bolondnak tettessék magukat?
- Dehogynem, de ez a pasas a CIA-nél van.
- Talán nem is igaz.
- Lehet. De annyira felizgatott a dolog, hogy megnézzem a
társadalombiztosítási számát. A szám előtt ott áll a FEP rövidítés, tehát hacsak nem
lopta a kártyáját valahol, akkor szövetségi embernek kell lennie, valami
alkalmazottnak.
Suzannah nem tudta, erre mit mondjon. Furcsa volt az egész és kissé zavaró.
Miért érdeklődött vajon ez az ember utána?
Hirtelen megérezte, hogy meglódul a tömeg, megfordult és látta, hogy éppen
ebben a pillanatban nyitják ki a galéria ajtaját. Végre! - gondolta.
- Ó! - kiáltott fel Sharon. - Meg kell keressem Jeffet. Nem jössz velünk?
- Nem, menjetek csak. Később találkozunk.
Sharon bólintott és elsietett. Suzannah kiitta a maradék pezsgőt és odaadta a
poharát egy pincérnek, aztán a tömeggel együtt belépett ő is a kiállítóterembe.
Az első pillantástól elállt a lélegzete. Mindegyik kép külön falon lógott
fényárban úszva, s csak a megvilágítatlan sarkok sötétsége választotta el őket
egymástól. Nagyon drámai a csomagolás! - állapította meg magában.
De miért csak négy képet állított ki? Enyhe csalódottságot érzett. Négy éve
volt már a műtét. Többre számított - legalább kétszer ennyi képre.
De végül is a minőség számít, nem a mennyiség.

20
 Odafurakodott az első képhez. Csodás festmény volt. A középpontja olyan
sűrű volt, mint egy fekete lyuk. Ezt a pontot vette körül egy örvénylő fénykavalkád
- sárgák, fehérek... Suzannah a gyomrában érezte a hihetetlen erejét, ahogy a
látvány bombázza a szivárványhártyáját.
Odalépett a következő képhez. Ez már nyugodtabb hangulatú volt. Egy
szürreális sivatagot ábrázolt, amely egy távoli horizont felé húzódik. Egy
fantasztikus lény, emberszerű ugyan, de furán torz fejjel futott rajta előredőlve a
kép enyészpontja felé. A fej enyhén ijesztő volt, mintha egy pörölycápa feje lett
volna, de volt valami vidám játékosság benne, mint egy Miro-képen.
Mágnesként vonzották Suzannah-t a képek a falak mentén. Most már nem
érdekelte a tömeg. A ragyogó színek, a részletező realista ábrázolás, a játékos káosz
meghatotta, érezte, hogy amit lát, az egy művész újjászületése. Az az apró
mikrochip a művész agyában nemcsak átértelmezte a szemből érkező hamis jeleket,
hanem visszaadta a művésznek magát az életet. Nem volt értő kritikus, de a képek
nagy hatással voltak rá.
Elfordult a fényben úszó falaktól. A tömegben megpillantotta Jeffet és
Sharont, ahogy kéz a kézben álltak az egyik kép előtt. A látványuk meghatotta, s
ismét Jay jutott az eszébe. A férfi nem volt különösebben művészetkedvelő, de
biztos volt benne, hogy ezek a képek megindították volna.
Suzannah levett egy másik pohár pezsgőt egy arra elhaladó pincér tálcájáról.
Miközben kortyolgatta, szellemileg felkészítette magát a következő körre.
Ekkor pillantotta meg Andrew Dugant az egyik falnak támaszkodva.
Úgy érezte, egy ütemnyire kihagyott a szíve. A férfi teljesen feketébe volt
öltözve, magas volt, széles vállú, egyszóval jóvágású. Negyvenes éveinek közepe
felé járhatott, de jóval fiatalabbnak nézett ki. Fekete haja szabályos sörénnyé nőtt.
Istenem, a szeme - hogy megváltozott!
Suzannah-nak eszébe jutott az a szemüveg, amelyet négy éve, a műtét előtt
viselt. Olyan vastag volt az üvege, mint egy nagyítónak, ami mögött apró pöttyé
zsugorodott a szeme. Szemüveg nélkül ugyanolyan döbbenetes szemei voltak, mint
Pirce Bosnannek, a színésznek.
Suzannah érdeklődve nézte a festőt, aki pillanatnyilag szórakozottan
bólogatott az előtte elvonuló csodálók tömegeinek. Lehet, hogy csak képzelődik,
gondolta Suzannah, de mintha a férfi azt akarná hogy valaki kimentse onnét. Végül

21
is többször találkoztak mielőtt, Lancaster beültette volna a mikrolapkát az agyába.
A férfi talán nem fog emlékezni rá. Hogy menjen oda hozzá, a huszadik század
egyik legjelentősebb alkotójához?
Suzannah már-már elfordult amikor észrevette, hogy a férfi meglátja.
Hirtelen kiegyenesedett, mintha most ébredt volna föl. Egy laza mozdulattal
félretolta a hozzá beszélő férfit és elindult a nő felé, miközben a meglepett férfi
csodálkozva pillantott utána.
- Dr. Lord - szólalt meg Dugan és a kezét nyújtotta.
Nagy, meleg keze volt. A nő egy kissé megborzongott. Ez a kéz festette
ezeket a csodálatos képeket. Szeretett volna valami eredetit mondani.
- Meglep, hogy emlékszik rám.
- Hogy emlékszem-e? A magáé volt az egyik első arc, amelyet a műtét után
megpillantottam. Én ezt sohasem fogom elfelejteni.
A férfi szemei, azok a csodálatos szemek, mélyen a tekintetébe fúródtak. A
nő csak most vette észre, hogy a férfi nem beszél hozzá, csak nézi, valami furcsa,
intenzív módon. Ismét megborzongott, hisz tudta, hogy a festő szemei most is
ugyanolyan rosszak voltak, mint a műtét előtt. Nem a szeme, hanem az agya
változott meg.
Suzannah érezte, hogy egyre zavaróbb ez a hallgatás.
Mondj valamit!
- Fantasztikusak a képei. - Hízelgek, mondta magában megvetően. Ennél
okosabb dolgot is kisüthettem volna.
- Igen, azt hiszem, igaza van. És köszönöm - mondta kurtán a férfi. - Nagyon
örülök, hogy tetszenek magának.
- Egyszerűen lenyűgözőek. A második, az a...
- Ah, drága Andrew, hát itt van - Egy alacsony, hatvan körüli nő, tűzvörös
Oscar de la Renta-ruhában vonult oda hozzájuk és megfogta Andrew könyökét.
Melegen Suzannah-ra mosolygott, de érződött ezen, hogy inkább a kíváncsiság
vezérli. Ráncos arcáról lerítt a pajzánság.
- Dr. Lord - szólalt meg Andrew -, engedje meg, hogy bemutassam az
ügynökömet, Grace Gorchakovát.

22
 - Örvendek - szólalt meg Suzannah.
- Részemről a szerencse - mondta Grace - hogy megismerkedhetek egy ilyen
szép fiatal asszonnyal. És orvos? Le vagyok nyűgözve. Milyen nemes hivatás, nem
úgy, mint a mienk, nem igaz, Andrew?
Suzannah elmosolyodott, fogalma sem volt, mit mondjon erre. Azonnal
szimpatikusnak találta Grace-t, aki Miss Szabóra emlékeztette, valamikori
zongoratanárnőjére. Miss Szabó ott járkált a hátuk mögött és ceruzájának végével
kopogtatta ki a ritmust a tanítványai feje tetején. Ha az ember nem készült, akkor
nagyon keményen leszúrta őket mégis mindenki szerette, gondolta Suzannah.
Grace Andrew-hoz fordult.
- Figyelj, hudózsnyik... Bocsásson meg, dr. Lord, de itt van néhány
mocskosul gazdag New York-i, akik hiába titkolják, de nagyon szeretnék megvenni
Andrew képeit. Ha egy pillanatra odajönne velem hozzájuk, akkor odalennének az
örömtől, én meg elmehetnék egy hónapra Párizsba, ahol úgy élhetnék, mint egy
cárnő a jutalékomból. Tudja őt egy pillanatig nélkülözni, hölgyem?
- Természetesen - felelte Suzannah.
- Egy perc és megyek - mondta Andrew.
- Aha! - csillant föl Grace tekintete. - Tehát komolyak a szándékaid a
hölggyel. Kiváló! De ő itt lesz egy perc múlva is még, legfeljebb hatvan
másodperccel lesz öregebb, de ugyanolyan szép marad. Na gyere! - Megfogta a
férfi karját és elcipelte.
Andrew azonban visszalépett Suzannah-hoz és közel hajolt.
- Most nem beszélhetek - mondta -, de találkoznom kell magával. -
Körbepillantott, a tekintete most majdnem rémülten csillogott. - Ha van türelme itt
maradni egészen a végéig, akkor utána megihatnánk valahol egy kávét.
Suzannah bizonytalankodott. Hízelgett is neki a dolog, de meg is lepte.
- Kérem - esdekelt a férfi. - Tudom, hogy furcsának tűnik, de valóban
nagyon fontos, hogy beszéljek magával. Már próbáltam Lancasterrel, de ő nem
akart nekem segíteni - még csak meg sem hallgat.
Suzannah megmerevedett.
- A beépített receptorról beszél? - kérdezte.

23
 - Igen - válaszolta majdnem dühösen a férfi. - Arról az átkozott mikrochipről.
Azt akarom, hogy vegye ki ezt a francot az agyamból.
Suzannah döbbenten meredt rá, az agya sebesen pörgött.
- Hogy vegyem ki magából? Maga tréfál.
- Sajnos nem.
A nő érezte, hogy összeszorul a mellkasa, s alig kap levegőt. Hogy lehet ez?
Andrew Dugan megpróbálja őt visszarángatni az időben, olyan helyre, ahová soha
többé nem merészkedhet.
- Maga még nem tudja - szólalt meg végre. - Nem tudom kivenni magából a
lapkát. Én ugyanis... már nem vagyok idegsebész.

3.

A meleg galéria után odakint úgy érezte magát Suzannah, mintha egy jeges
vizű medencébe ugrott volna. Jeges szél fújt a P Streeten, a hó úgy vágódott az
arcába, mint ezernyi apró tű. Felhajtotta a gallérját és nekifeszült a szélnek.
- A kávéház itt van a szomszéd háztömbben - mondta Andrew
bocsánatkérően.
- Semmi gond - felelte Suzannah elgémberedett ajkakkal.
- Ez nyilván valami sarkvidéki front. - Andrew mintha élvezte volna a szelet,
arcát belefeszítette, nagykabátja úgy lobogott a szélben, mint egy hajóskapitányé,
aki a taton járkál.
- Még egy-két ilyen nap és az emberek korcsolyával közlekednek a Potomac
jegén - jegyezte meg Suzannah.
Hirtelen úgy érezte, hogy valami képtelen dolog történik vele. Itt megyek az
eszményképemmel, gondolta. Igazában nagyon izgatottnak kéne lennem. És mégis
csak arra a mikrolapkára tudok gondolni. Mi lehet olyan szörnyű vele, ha Dugan
inkább a vakságot választja helyette?
- Na, itt is vagyunk - szólalt meg Andrew.

24
 A kávéház szinte olyan volt, mint egy gőzfürdő. Suzannah felszabadultan
csukta be az ajtót. Beleszagolt a levegőben terjengő kávéillatba. A helyiségben a
sötét tölgyfa padlón fél tucat, kockás terítővel letakart asztal állt. Egyiknél sem ült
vendég ezen a kései órán. A pult mögött egy bő pulóveres asszony a számlákat
rendezgette. Az egyetlen ehető holmi egy sajttortaszelet volt, amely üvegbura alatt
állt a pulton. Andrew egy sarokasztalhoz vezette Suzannah-t. Ő ült le arccal a
bejáratnak.
- Először is köszönöm, hogy végigvárta a megnyitót - szólalt meg.
- Még akkor sem mondhattam volna nemet, ha akartam volna. Amikor
megemlítette a mikrolapkát...
Andrew óvatosságból felemelte a kezét, mert közeledett hozzájuk a
pulóveres asszony, tollát a felírótömbön nyugtatva.
Suzannah szólalt meg először.
- Én csak egy kávét kérek - tej nélkül.
- Én is ugyanezt - mondta Andrew.
Megvárta, míg elmegy a nő, aztán előrehajolt, arcvonásai megfeszültek, kiült
rájuk a meglepetés.
- Hogyhogy már nem idegsebész? Ez érthetetlen...
- Hosszú történet, Mr. Dugan.
- Kérem, szólítson csak Andrew-nak.
Suzannah valami kellemeset érzett a gyomra tájékán. A férfi olyan jóképű
volt, csodálatos szemekkel, sűrű hajával. Suzannah azon vette észre magát, hogy
azon fantáziál, vajon milyen lehet, amikor a férfi karjai a derekára kapcsolódnak és
szájuk összeforr.
A férfi félszegen a nőre mosolyodott.
- Hosszú történet? Vajh miért van az az érzésem, hogy kerülni akarja az
egyenes választ?
- Nézze, Andrew, a lényeges kérdés az, hogy amikor beültették magába a
mikrochipet, az elektródák összekapcsolódtak, inkább összeolvadtak az
idegsejtekkel. Amikor ki próbáltuk szedni őket a majmok agyából, akkor a

25
legtöbbjük megvakult. Ha maga mondjuk nem is vakulna meg, visszakapná
ugyanazt a romlott látását, amilyen a műtét előtt volt. Emlékezzék vissza, hogy a
lapka nem csupán értelmezi az agykéreg látóközpontja számára a jeleket, mert az
agykéreg ezt már megteszi. A mikrolapka lényege éppen az, hogy az egyébként
gyenge jeleket felerősíti az agykéreg látóközpontja számára.
- És az nem megoldható, hogy az elemet vegyék ki egyedül?
- Nem. Hogy megfelelően kicsi legyen a beépítmény, az elemet gyakorlatilag
beleépítették.
- Akkor vegyék ki az egészet, és nem érdekel, milyen kockázattal jár.
A nő kétségbeesetten rázta meg a fejét.
- Még ha orvosi szempontból tökéletesen helyes is lenne, hogy kivegyük, én
akkor sem tudnám megcsinálni a műtétet.
- Ne vicceljen. Idegsebész-gyakornok volt - meddig is, két évig? Maga
asszisztált, amikor beépítették ezt az akármit az agyamba. És mint általános sebész,
joga van operálni...
- De nem agyat.
Andrew hátradőlt, szomorú és meglepett arccal nézett a nőre.
- Mi történt, dr. Lord?
- Suzannah. Úgy döntöttem, hogy az általános sebészet felé orientálódom.
A férfi várakozóan hallgatott. Amikor a nő nem szólalt meg, kérdően húzta
föl a szemöldökét.
- Ennyi? Ez lenne az a hosszú történet?
Suzannah hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó; érezte a nyakán a
hideget. Andrew azonnal odapillantott. A férfi összeszűkülő szeme láttán Suzannah
arra gondolt, vajon nem szándékosan ült-e oda, hogy szemmel tarthassa az ajtót. A
nő válla fölött átpillantó Andrew egy sötétkék kabátos férfit látott, aki a fal melletti
nyilvános telefonhoz lépett. Bedobott egy érmét és beszélni kezdett. Olyan halkan,
hogy nem lehetett érteni, miről beszél. Lassan a nő felé fordult, majd ismét vissza.
Suzannah a szeme sarkából látta, hogy Andrew még mindig a férfit nézi.
- Ismeri?

26
 - Nem. - Andrew ismét a nőre figyelt. Suzannah úgy érezte, mintha
simogatnák, úgy nézett rá a férfi, mint aki utat akar találni az agyához. Nagyon
izgalmas érzés volt...
- Ugye Lancaster volt az oka? - kérdezte Andrew. - Ő volt az, aki elvette a
kedvét?
A szavak, amelyek ennyire közel voltak az igazsághoz, megdöbbentették
Suzannah-t. Ujjain érezte, hogy kiöntött egy kevés kávét. Miközben a kezét
törölgette, megtalálta ismét a hangját.
- Volt egy komoly vitánk - mondta.
- Mit tett magával, Suzannah?
- Hagyjuk, jó?
- Igaza van. Semmi közöm hozzá. - A férfi lenézett a kávéjára, majd megint
a nő háta mögé pillantott. A szemével követett valamit, talán a telefonáló férfi
távozását. Amikor megint a nőre nézett, ezt mondta: - Csak azért kérdeztem, mert
magán látszott, hogy imádja a munkáját. Egyszerűen nem hittem el, hogy valami is
el tudja tántorítani tőle.
Suzannah keményen küzdött a rátörő emlékek ellen, de hiába. Eszébe jutott
az éjszaka, amikor Lancaster erőszakoskodott vele. Aztán napokig rettegett. És nem
sokkal később a CM5-ös számítógép megfejtette a látás kódját.
Hirtelen nem lett olyan könnyű Lancasternek megszabadulnia tőle.
Hónapokba tellett volna betanítani egy újabb rezidenst. És Lancaster türelmetlen
volt. Napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, Suzannah félelme egyre jobban
alábbhagyott. A látássegítő receptorral kapcsolatos munka őrült tempót vett.
Lancaster kegyetlenül hajszolta magát, Suzannah-t és másik asszisztensét,
Mike Fachetet. Soha nem közeledett még egyszer a nőhöz. Hideg volt és kimért. A
nőt ez jobban megnyugtatta, mint a matató kezei. Engedélyezte Lancaster azt is
Suzannah-nak, hogy a három másik kórházban végzett munkája rovására több időt
töltsön a laborban. Csak annyit mondott bizonytalanul, hogy majd később pótolja
az elhanyagolt területeken végzett munkáját; esetleg kiterjeszti egy évvel a
gyakorlóidőt, ha szükséges lesz.
Meghosszabbítom a szerződését. Micsoda ígéret! Írásba kellett volna
adatnom vele, gondolta keserűen Suzannah most is, mint ahogy azóta oly sokszor.

27
Nyolc hónappal azután, hogy a gép megfejtette a látás agyi kódját, Lancaster
megszerezte az Országos Élelmiszeripari és Gyógyszerészeti Intézet engedélyét,
hogy önkéntes alapon elvégezzék az első kísérleteket embereken is. Andrew Dugan
benne volt ebben az ötven önkéntesben. A következő három héten át napi három
műtétet végeztek el.
Amikor végeztek az utolsóval, Roland Lancaster elbocsátotta Suzannah-t.
Soha nem fogja elfelejteni a férfi hideg mosolyát és a halálos szavakat:
- Maga elhanyagolta a kórházi munkáját, ami a lényege az idegsebészi
hivatásnak. Úgy ítélem meg, hogy hiányzik magából a tehetség és az elhivatottság,
hogy idegsebész válhasson magából. Így aztán jó lelkiismerettel nem is ajánlhatom,
hogy másik idegsebészprogramhoz csatlakozzék. - Elhallgatott, nézte a nőt, aki
pontosan tudta, hogy élvezi a nyomorúságát. - Természetesen az általános sebészet
sokkal kevesebbet követel meg az embertől - folytatta a férfi. - Bizonyos vagyok
benne, hogy találunk egy magának megfelelő programot.
Az orvosbizottság ezt persze úgy értékelte, mint valami kegyet, de nem volt
annak szánva. Lancaster beleültette őt egy mentőcsónakba, csak épp ivóvizet
felejtett el adni neki. És nem volt hova fellebbeznie ez ellen az ítélet ellen: az életét
az idegsebészet nélkül kell leélnie.
Suzannah érezte az ujjaiban a fájdalmat, s csak aztán jött rá, hogy a csésze
fülét markolja halálos erővel. Nem kis erőfeszítésébe került eleresztenie a csészét.
- Nagyon jó sebész vagyok - mondta Dugannek. - És tökéletesen elégedett.
Az agy csak egyetlen szerv - épp az, amelyikről a legkevesebbet tudjuk. Meglehet,
hogy az történt, hogy nem akartam leélni úgy az életemet, hogy megpróbálom
meglátni, mi van a Hold örökké sötét oldalán.
- A Hold sötét oldalán. - Andrew hátravetette a fejét, mintha ízlelgette volna
a szavakat. - Mondja, Suzannah, festett maga valaha?
A nő megdöbbent. Erre vajon hogy jöhetett Dugan rá? Ha most beismeri,
akkor biztos látni akarja a képeit. Elképzelte, hogy egyedül van a férfival és
megmutatja neki azt a vásznat, amelyiken éppen dolgozik. A gondolat egyszerre
vonzotta és elborzasztotta. A kép szörnyű volt.
Soha nem szabad Andrew-nak látnia.
De ez az egész csak a fantázia játéka.

28
 - Andrew, miért akarja, hogy kivegyék a mikrolapkát?
A férfi hátradőlt, nagyot fújt.
- Ja igen, a mikrolapka. Amikor beszéltem róla, akkor még nem tudtam,
hogy maga nem tud segíteni. Ha tudtam volna, soha fel sem hozom. Talán jobb is,
ha hagyjuk az egészet.
Suzannah hitetlenkedve nézett rá.
- Miért? Ilyen egyszerűen nem hagyhatjuk annyiban ezt a kérdést. A magam
jelentéktelen módján segítettem Lancasternek beültetni. Ha magának nem jó ez,
akkor ki vele. A tesztek időszakának mindjárt vége. Hetek múlva születik meg a
döntés és mindenki az engedélyezésre számít. Néhány hónap múlva nemcsak
magáról és negyvenkilenc társáról lesz szó, hanem ezernyi emberről, akik ott
tolonganak majd, hogy visszaadják nekik a látásukat.
- Nem gondolja, hogy ezt is számításba vettem? Sok mindent nem ért...
- Akkor rajta, mondja!
Andrew-nak hirtelen elborult a tekintete.
- Ugye, tetszettek ma este a képeim?
- Maga is tudja, hogy tetszettek.
- És mi van akkor, ha bevallom, hogy a kiállított képek közül az utolsót több
mint egy éve fejeztem be?
A nő meglepődött, érezte, hogy fokozódik a zavara.
- És miért nem akkor rendezte meg a kiállítást?
- Mert egy sorozatot terveztem. Még kettőnek el kellett volna készülnie, de
nem tudtam megfesteni őket... Nem voltam képes rá. - Hirtelen nagyon éles lett a
hangja.
- Miért?
Andrew kiegyenesedett. Hirtelen nem a nőre nézett, hanem mögéje. Szeme
kitágult, pupillája összeszűkült, holott nem változott meg a világítás ereje a
helyiségben. A nő megrémült. Mi lehet ez, valami transzállapot? Egy epilepsziás
roham előjele? Átnyúlt az asztalon és finoman megrázta a férfi vállát. A festő
pislogni kezdett.

29
 - Mi baj, Andrew?
A férfi fölállt.
- Ne haragudjon, most mennem kell.
Suzannah meglepetten nézett rá.
- Hogy? Miért?
- Az a férfi, aki az előbb bejött telefonálni... Ott volt ma este a megnyitón, de
nem jött oda hozzám. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni, most már
emlékszem rá. Egy... egy kicsit meghízott és bajuszt növesztett, de tudom, hogy
magándetektív. Azt hiszem, az exem bérelte fel a válás előtt, mert megpróbált egy
kis sarat hajigálni rám... - Andrew arca elkomorult. - Nem szép történet. Bocsásson
meg, de utána kell mennem, meg kell tudnom, miben sántikál.
Suzannah is fölállt.
- Andrew, be kellene fejeznünk ezt a dolgot a mikrolapkával.
- Majd később. - A férfi nem nézett rá, hanem kifelé bámult a kávéház
ablakán. - Nézze, bocsásson meg, de mennem kell. Majd felhívom.
Mielőtt a nő akármit is mondhatott volna, odadobott egy tízdollárost az
asztalra és kisietett. Suzannah csak bámult utána, kényelmetlenül érezte magát, és
nem is tudta, miért. A férfinak olyan rosszul állt a hazugság. Miért érdekelné, hogy
bejött telefonálni az exneje magándetektívje? Ha meg érdekli, akkor miért nem
hívja fel egyszerűen, hogy megkérdezze? Egy magándetektív száma benne van a
telefonkönyvben.
Ez nem egy magándetektív volt, gondolta Suzannah. Hanem valaki más,
valaki, akitől Andrew valamilyen okból fél.
Vajon összefügg-e a dolog a mikrolapkával?
A kíváncsi és csalódott Suzannah magára vette a kabátját és távozott a
kávézóból.

4.

30
 Suzannah kifizette a taxist és vacogva felfutott a háza lépcsőjén. Amikor
becsukta maga mögött az ajtót és elfordította a biztonsági zárat, egyfajta
biztonságérzet fogta el, s csak ekkor vette észre, mennyire ideges is volt. Csak állt a
meleg sötétben és hallgatta a hűtő ismerős zümmögését a ház hátulja felől.
Oké, gondolta magában, ha az a pasas nem a valamikori Mrs. Dugan
magánzsaruja volt, akkor kicsoda? És miért figyeli Andrew-t?
Hirtelen leesett neki, hogy teljes a sötétség; Suzannah csalódottan
konstatálta, hogy a nővére lefeküdt. Szerette volna, ha ébren találja Julit. Na
mindegy, gondolta, nekem is le kell feküdnöm. Aludni és valami szépet álmodni:
mondjuk Andrew Dugan elvisz vacsorázni. Martinit iszunk és művészetről
beszélgetünk, vagy trópusi túrákról - egy szót sem Roland Lancasterről vagy a
mikrolapkáról.
És mikor Jay hazajön, gondolta tovább, akkor az egészet elraktározom a
kellemes élmények közé.
Kibújt a kabátjából, lábujjhegyen keresztülosont a nappalin a lépcső lábánál
lévő szekrényig. A nyitott üvegajtón keresztül látta, hogy parázslik a tűz a
kandallóban, és vöröses árnyat vet a falra. Amikor beakasztotta a kabátot, hirtelen
észrevette, hogy valami nem stimmel ezen az árnyékon. Hátralépett, karja libabőrös
lett a rémülettől...
- Juliii!...
- Mi van? - Juli fölpattant a heverőről és szemét dörzsölte.
Suzannah megnyugodva lépett előre.
- De megijesztettél!
- Még hogy én? Te legalább ébren voltál.
Suzannah hirtelen nagy melegséget érzett a szívében a nővére iránt. Meg
akarta várni ébren. Suzannah a villanykapcsolót kereste a kezével.
- Ne, várj! - mondta Juli. - Most már lehet. - Behunyt szemmel szoktatta
magát a fényhez, aztán felült és megigazította magán a fürdőköpenyt. Suzannah
csodálkozva nézett rá. Már elmúlt éjfél, Julit éppen most verte ki az ágyból, a nő
mégis azonnal visszanyerte tartását. Jól állt neki a leanderszínű Christian Dior
selyem hálóing. Még az az ostobanyuszi formájú papucs is, amivel nyilván nem
nyerte volna el elöljárói elismerését a haditengerészetnél. Suzannah hirtelen

31
elszomorodott. Az elegáns ruha, amit viselt, Julié volt, aki különleges alkalomra
vette magának, de ez az alkalom soha nem jött el. Juli makulátlan egyenruhájában
dolgozott a Pentagonban, este ritkán ment el otthonról, inkább a fiával, a kis J. D.-
vel foglalkozott. Mintha Juli el is felejtette volna, milyen vonzó nő. Ha
kontaktlencsét hordana a szemüveg helyett, ha lefésülné örökké kontyba tekert
szőke haját, hibátlan arcbőrére egy kis sminket tenne, Juli olyan csodásan nézne ki,
hogy akár levezethetné az esti tévéhíradót is.
Juli föltette a szemüvegét és letérdelt a kandalló elé.
- Segíts megfordítani ezt a hasábot, hogy hadd éledjen fel a tűz.
Amikor már lángolt a fahasáb, akkor ismét leoltotta a villanyt. A szobát
eltöltötte a fenyő illata.
- Ahh, így már sokkal jobb.
Suzannah leült melléje és lerúgta a cipőjét. Kinyújtotta a lábát a tűz felé,
élvezte a meleget.
- Na, hogy ment? - kérdezte Juli.
- Nagyon érdekes este volt - felelte Suzannah. - A képek egyszerűen
csodálatosak voltak. És...
- Hagyjuk a képeket. Találkoztál Andrew-val?
- Elvitt utána megkávézni.
- Na, mars innen! - Juli tágra nyílt szemekkel nézett a húgára, aztán
kinyújtotta a tenyerét. Suzannah a tenyerével megütötte.
- És hol voltatok?
- Egy kis kávézóban, nem messze a galériától. Nem figyeltem a nevét.
- Én sem néztem volna. Láttam a Postban egy fényképet Duganról. Igazán
helyes fickó.
Suzannah fölmordult.
- Hogy lehet azt mondani Amerika egyes számú festőjéről, hogy „helyes
fickó”?
- Te hogy neveznéd?

32
 - Egy csodának!
Juli felnevetett, aztán elkomolyodott.
- Csak óvatosan, Suzannah. Az ilyen jóképű férfiakkal csak baj van.
Az arca elkomorult és Suzannah pontosan tudta, hogy Wesley jutott az
eszébe. Három éve váltak el, de még most sem tudta túltenni magát a dolgon.
Wesley egy semmirekellő, hűtlen patkány volt, gondolta Suzannah, jobb, hogy
elment. Megérintette a nővére kezét.
Juli elmosolyodott ismét.
- Csak odasétáltál hozzá, azt mondtad neki, hogy helló és már el is vitt? Ő is
csodálatosnak láthatott téged.
- Nem így történt.
- Ne viccelj, Suze, mi lett a betonkemény sebészeti önbizalmadból?
- Csak a szikém kellett neki. Arra kért, hogy vegyem ki belőle a receptort.
A hitetlenkedés kiült Juli arcára.
- Te viccelsz. Ez azt jelentené...
- Pontosan.
- De miért?
- Fogalmam sincs. Amikor kérdezősködni kezdtem, otthagyott. - Suzannah
elmesélte a kék kabátos ember epizódját és azt, hogy Andrew milyen sietve
távozott.
- Fura. - Juli följebb nyomta az orrán a szemüveget, aztán elgondolkodva a
tűzbe bámul. Felvette a hivatalos arcát: az Admiralitás Hírszerzésének első lordja
így kezd hozzá egy probléma megoldásához. - Leég mindjárt a tűz - szólalt meg. -
Teszek egy hasábot a tűzre, aztán újravesszük az egészet.
Juli kiment az udvarra. Hirtelen elöntötte a fáradtság Suzannah-t, hátradőlt a
puha párnákon. Sheba, J. D. macskája sétált be a helyiségbe és fölugrott a heverőre.
Suzannah szórakozottan megsimogatta. Andrew vonzónak talált, gondolta. Láttam
a szemében. Ha nem lenne Jay...

33
 De volt. Andrew jóvágású, híres és középiskolás kora óta az eszményképe,
ugyanakkor - a mai éjszaka ellenére - csak a képzeletében élt. Jay Mallarnee viszont
maga volt a valóság, a kapcsolatuk szilárd volt és izgató, minden szempontból.
Ami pedig a jóvágásúságot illeti, a szőke texasinak sem kellett
elbujdokolnia.
Csendesen becsukódott az ajtó és rövidesen Juli is besietett. Ledobta a
hasábokat, aztán odasietett a hátsó ablakhoz és elhúzta a függönyt.
Suzannah felült.
- Mi baj van?
- Van egy férfi a Sydecki-házban. Egy pillanatra láttam felvillanni a
zseblámpát az egyik emeleti szobában. A pasason sötét ruha van.
Suzannah hirtelen kellemetlenül érezte magát.
- Ne viccelj, Juli.
- Nem viccelek. - Juli visszafordult az ablakból.
- Talán Mr. Sydecki az.
- Ő a múlt hónapban Floridába költözött, ahogy nyugdíjba ment, már nem
emlékszel? Időnként kijönnek a vevőjelöltek az ingatlanügynökkel, de nem éjjel
egykor, és nem sötétben - tessék, most megint láttam.
Sheba leugrott a heverőről aztán egy szemrehányó „miau”-t megeresztve
kiment. Suzannah enyhén idegesen odament az ablakhoz és ő is kinézett.
- Te most figyeld az ablakokat - mondta Juli. - Én telefonálok a rendőröknek.
Miközben Juli telefonált a konyhából, Suzannah a Sydecki-házat figyelte,
amely nem egészen húsz méterre tőlük sötétlett a szomszédban. Három ablakot vett
ki a sötétben, kettőn elhúzták a függönyt. De így sem látott odabent senkit. Juli
visszajött.
- Azt mondják a rendőrök, hogy egy megfigyelőt helyeztek oda, aki
megpróbál elkapni egy betörőt. Valaki jelentett egy gyanús kocsit, amely többször
lelassított a Sydecki-ház előtt. Arlington Forest déli részén állítólag több betörés is
volt, így aztán kiküldtek egy megfigyelőt.
- Akkor egy zsaru az, akit láttál.

34
 - Ők legalábbis így mondják.
Suzannah elhúzta a függönyt megint és Juli felé fordult.
- Mintha kételkednél benne.
- Egy megfigyelő drága dolog. Nem logikus, hogy kiküldjenek egyet csupán
azért, mert valaki gyanús kocsit látott a ház előtt. Ilyenkor időről időre el szokott
húzni a ház előtt egy járőrkocsi.
Suzannah ismét ott ült a dívány szélén, ezúttal azonban megugrott a vére
adrenalinszintje.
- Akkor mi folyik itt?
- Nyilván nagyobb vadra mennek.
- Itt?
Juli bólintott.
- Hiába hisszük, hogy egy kisvárosban élünk, Arlington Forest hatpercnyire
van a Fort Myertől, nyolcra a Pentagontól és tizenkettőre a Fehér Háztól. Sok
államhivatalnok és katona lakik errefelé ebben a csendes negyedben és biztos
lehetsz benne, hogy nem én dolgozom egyedül szigorúan titkos beosztásban.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Lehet, hogy egy kémet figyelnek.
- Kémet? Ne hülyéskedj, Juli, vége a hidegháborúnak.
- És? Idefigyelj, Suzannah. Ne beszélj róla senkinek, de a múlt hónapban az
FBI csendben letartóztatott egy kódfejtő szakértőt, aki a szomszédos folyosón
dolgozott. Valaki leadta róla a fülest, erre lehallgatták a telefonját, követték,
megfigyelték a házát. Rajtakapták, hogy kiadja a kódot. Szerencsére a Moszadnak -
az izraeli hírszerzésnek. De ezzel az erővel lehetett volna Irak is vagy Szíria a háta
mögött. A hidegháborúnak valóban vége, de ez csak annyit jelent, hogy nehezebb
kiderítenünk, milyen veszélyek leselkednek ránk.
- Ez szép, de miért hazudnak a zsaruk?
- Hogy fedezzék az FBI-t. Ha bekvártélyozza magát az FBI valahol, akkor
szólnak a rendőröknek, akik fedezik őket.

35
 - Én mindig azt hittem, hogy a CIA nyomoz a kémek után.
Juli türelmesen elmosolyodott.
- Csak külföldön. Szigorúan tilos nekik az Államok területén ténykedniük.
Miért, mi baj?
- Semmi. - Suzannah bizonytalankodott, hirtelen eszébe jutott Sharon
Harrad, aki arról a furcsa szivarról beszélt, aki állítólag a CIA-nek dolgozott. Ez az
ember utána érdeklődött, aztán meglépett, amikor meglátott egy rendőrt. - Csak egy
furcsa véletlen.
- Mondd el - biztatta Juli.
Suzannah megtette.
- Sharonnak az volt az érzése, hogy a fickó szimulál, hogy így vetesse föl
magát az osztályra.
- Engem viszont az érdekel - szólalt meg Juli - hogy miért érdeklődött
utánad.
- Fogalmam sincs. Én nem ismerek egyetlen CIA-st sem. Biztos, hogy
összetévesztettek valakivel.
- Lehet - mondta Juli - de azért furcsa. Nagyon furcsa. Lehet, hogy menekül.
Ha az FBI a nyomában van és tudják, hogy utánad érdeklődött, akkor nyilván
emiatt plántáltak megfigyelőket a Sydecki-házba.
- Ez elég abszurdnak látszik.
- Én ennél abszurdabb dolgokkal találkozom nap mint nap - jelentette ki Juli
komoly arccal. A komoly hangsúly csak növelte Suzannah izgalmát. Odalépett az
ablakhoz és megint kikukkantott a függöny mögül. A felső ablakokból remekül be
lehetett látni hozzájuk. Nem látta ugyan, hogy egy férfi figyelte volna őket, de
érezte, hogy ott van és figyel.
- Ide figyelj - szólalt meg Juli. - Nem akarlak megijeszteni. Még ha valóban
az FBI figyeli is ezt a pasit, ez nem jelenti azt, hogy a fickó bántani akarna téged.
Valószínűbb, hogy egy ártalmatlan figura, aki ha megjelenik itt, akkor szépen
lekapcsolják.
- Kicsodát kapcsolnak le?

36
 Suzannah megfordult és látta, hogy J. D. ott áll a szoba ajtajában. Szőke
haját teljesen elfeküdte. Vékonynak és sérülékenynek tűnt a tűz fényében. Olyan
magas volt, ahogy egy tizenhárom éves kamaszhoz illik, de nagyobb volt a keze
meg a lába, és sokkal törékenyebbnek látszott a társainál. Suzannah odament hozzá
és átölelte.
- Kicsodát kapcsolnak le? - ismételte meg a fiú.
Suzannah Julira pillantott.
- Hát te miért nem alszol, barátom? - kérdezte Juli, mint aki támadásba
lendül.
- Hallottam, hogy beszélgettek.
- Már befejeztük, egyébként is elmúlt egy óra. Nem akarok majd reggel
könyörögni, hogy méltóztass fölkelni.
- Elmúlt volna egy óra? - J. D. előhúzott egy női karórát és ránézett. -
Eszerint még csak tizenkét óra hatvanöt van.
Suzannah csak most vette észre, hogy az övé az óra.
- Te kis gonosztevő! Akkor loptad le a kezemről, amikor átöleltelek.
J. D. mosolyogva adta vissza neki az óráját.
- Ezt meg hol tanultad? - kérdezte rosszallóan Juli.
- Az iskolai színielőadáshoz kellett - magyarázta a fiú. - Mondtam, hogy én
leszek Fagin a Twist Oliverben. Ő egy zsebtolvaj, és hitelesen kell eljátszani. Suze
néni segített nekem gyakorolni, hogy ne kelljen tényleg a zsebből órát lopnom az
előadáson.
Juli Suzannah-hoz fordult.
- És te honnét tudsz zsebtolvajkodni?
- Sehonnan - felelte Suzannah és kissé szégyellte magát. - Egyszerűen
rájöttünk, hogy kell csinálni.
- Két fiatalkorú bűnözővel kell éljek - mondta Juli színlelt kétségbeeséssel. -
Most pedig mars vissza az ágyba, J. D.!

37
 Juli úgy kergette föl a fiát a lépcsőn, hogy közben a fenekébe csípett. A fiú
visítva védekezett. Suzannah elszomorodott. Milyen gyorsan felnőtt ez a fiú. Még
egy év és inkább olyan lesz a hangja, mint egy férfinak, nem mint egy fiúnak. A
fejét csóválva kapcsolta vissza az óráját. Ilyen kézzel remek sebész lenne belőle.
Talán még nála is jobb - amikor már hetek óta gyakoroltak, csak az esetek ötven
százalékában vette észre, mikor vette le a kezéről az órát a fiú.
Lehajolt a kandallóhoz és ráhajította a maradék fát. A sötétben tapogatózva
ment le az alsó szintre a szobájába. Ott megállt az ágya fölé kirakott repró előtt.
Andrew Dugan, circa 1987 - az egyik utolsó vásznának reprodukciója, mielőtt
annyira megromlott volna a látása, hogy többé nem tudott ecsetet venni a kezébe. A
kaotikus színek úgy kavarogtak a szeme előtt, mintha ő sem látott volna tisztán.
Fáradt volt. Le kell feküdnie.
Vajon miért akarja kivetetni a mikrolapkát?
Felfoghatatlan. Olyan, mintha valaki a saját szemét akarná kikaparni.
A gondolattól megborzongott.
Egy férfi figyeli Andrew-t, gondolta Suzannah, most pedig - talán - egy férfi
őt is figyeli a Sydecki-házból. Miért érdeklődött utána ez a CIA-s?
Suzannah megpróbált ellazulni. Talán semmi sincs. Csinálja csak az a férfi -
legyen FBI-os, zsaru, akárki - az ő dolga.
Levetkőzött és ágyba bújt, keze egy pillanatra megpihent a villanykapcsolón,
hogy még egy utolsó pillantást vethessen a reprodukcióra.
Majd reggel, gondolta. Majd reggel kiderítek mindent.
Leoltotta a villanyt.
Álmában egy magas, csinos férfit látott, aki egy távoli ablakból figyelte őt -
üres szemüregeiből.

5.

38
 Suzannah elhallgattatta a csipogó vekkert. Kényszerítenie kellett magát,
hogy kimásszon az ágyból. Apró lélegzeteket véve az órára pillantott: hajnali öt
volt.
Elégedett volt magával. Öt nap egymás után. Lekapcsolta az éjjeliszekrényen
álló két másik vekkert is. Egy éve telt le a gyakorló ideje és már elég volt egy
ébresztőóra, hogy felkeljen. Furcsállotta, hogy alig négyórás alvással kihúzza...
Andrew mered rá üres szemüregeivel.
Végigfutott a hátán a hideg, ahogy eszébe jutott a rémálma. Egy pillanatig ült
az ágya szélén, azt próbálta eldönteni, kocogjon-e ma reggel. Már jó pár napot
kihagyott a hideg idő miatt. Egy további nem fog megártani, határozta el. A
zuhanyt addig tekerte, amíg gőz nem csapott fel a bőréről és az előző éjszakára
gondolt - Andrew furcsa és megdöbbentő kérésére. Két lehetőség lehet, gondolta:
valami baj van a mikrolapkával, vagy valami baj van Andrew-val... az agyával.
Úgy beszélt a mikrochipről, mint „átkozott francról.”
Még zuhany alatt megcsapta az orrát a kávé. Törülközőbe bugyolálta magát
és lábujjhegyen kiment a sötét konyhába és kikapcsolta az előre beprogramozott
kávéfőzőt. Megtöltötte a csuprát kávéval, aztán egyujjnyit elszopogatott, amíg
visszament a szobájába.
Újból szemügyre vette az ágya fölött lógó reprodukciót. Ez a mikrolapka
beépítése előtti utolsó képe Dugannek. Az eredetije a Hirschhorn Galériában van.
Mindenhonnét idesereglettek az emberek, hogy láthassák. A rendes körülmények
között igen visszafogottan fogalmazó New Yorker azt írta róla, hogy „lenyűgöző
alkotása egy valódi zseninek”. Örvénylő sárga uralta a kép közepét, vad, de
megszervezett energiát sugallva. Az évek során sok mindent belelátott már
Suzannah a képbe, most azonban úgy gondolta, hogy egy pőrére vetkőztetett
szellemet lát - egy neurokémiai tájfunt az ihlet pillanatában. Lehet, hogy ez egy
önarckép. Andrew Dugan, miközben elolvadt körülötte a külvilág, lefestette saját
magát, ahogyan még látott - a szeme nélkül.
Azt mondta tegnap, hogy képtelen egy éve festeni. Hiába csalódott, de azt
megérthette, hogy a lapka nélkül soha nem is lenne erre reménye. Vincent Van
Gogh levágta a saját fülét. Mennyivel mélyebb lehet Andrew Dugan fájdalma, ha ki
akarja kaparni a saját szemét?

39
 Suzannah ledobta magáról a törülközőt, aztán lehajolt érte és az akasztóra
rakta. Kezdem aránytalanul felnagyítani a dolgot, gondolta.
Suzannah felöltözött, miközben arra gondolt, milyen szörnyű lehet egy
művésznek a gondolat, hogy képtelen festeni. Vagy egy írónak - mint Jaynek
mostanában - ha képtelen írni. Hála az égnek, a sebészet nem alkotóművészet.
Olyan nap soha nem lesz, hogy nem fog tudni műteni.
Jay hétfőn jön haza. Ez még három nap. A gépe négy körül érkezik.
Suzannah remélte, hogy egyenesen érte megy majd a reptérről. Nyilván akkor is
rendelni fog, de szemmel tarthatja a férfit az üvegablakon keresztül. Eszébe jutottak
azok a más alkalmak, amikor látta a dzsipjével beállni a parkolóba. Mindig úgy
állította le a kocsit, hogy hajszálnyira hozzáért a lökhárítója a szemközti kocsiéhoz.
Cowboycsizmás lába előbukkan az ajtó mögül. Aztán kibújik a nagydarab férfi is,
szűk farmerben és viseltes repülős dzsekijében, hozzá a kedvenc Orioles baseball
sapkában. Így lépdelt keresztül a parkolón...
Elképesztő energiák működnek benne - különösen az utóbbi időben. Pedig
depressziósnak kellett volna lennie a könyve miatt - és aki depressziós, annak
meglátszik ez a tartásán is. De Jay soha nem mutatott ilyesmit. Úgy jön majd vissza
Texasból, hogy tele lesz sztorikkal meg viccekkel. Suzannah szerette a férfi
hangját. Meleg és energikus, egy kicsit hangosan beszél, mert nincs jó hallása, de
soha nem visít. Majd újból rá kell beszélnie, hogy viseljen hallókészüléket.
- Még csak harmincegy vagyok - fog majd a férfi panaszkodni, mintha ennek
valami köze lenne a dologhoz. Suzannah megcsóválta a fejét. Vagy örökletes volt
ez a hallásromlás vagy túl sokat lövöldözött kölyökkorában. Akármi is legyen, nem
tehet semmit, ha Jay nem akarja - ahogyan az Öböl-háborús könyvével is. Nagyon
makacs tud lenni néha, gondolta. Olyan lehangoló érzés pedig, hogy szereti a férfit,
segíteni akar neki, de nem tud.
Suzannah hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Elmegyünk Joe Theismann
éttermébe, gondolta. Nagyon szereti Jay a csapolt sörüket. Fogjuk egymás kezét,
miközben beszélgetünk.
Ki tudja, az is előfordulhat, hogy úgy jön vissza, hogy azonnal nekiül a
könyvnek.
Suzannah ismét fölment a konyhába, csendben ténykedett a sötétben, nem
akarta felébreszteni Julit és J. D. -t. Megevett egy joghurtot kiflivel, miközben a

40
nappaliban állt az ablaknál. A Sydecki-ház sötét ablaka türelmesen állta a nézését.
Nem látott senkit az ablak mögött, de most is benne volt az a furcsa érzés, hogy
valaki van odafönt. De legalább az sem látja őt, hisz le van oltva a villany.
- Hacsak nem használ infrafényes távcsövet.
Suzannah megborzongott a gondolattól, hogy ott áll a hideg, zöld fényben,
amelyet normális szem nem érzékel. Lehet, hogy most is nézi és közben mosolyog
rajta, ahogy itt áll tehetetlenül. Összehúzta a függönyt. Ideje, hogy összeszedje
magát. Egy órán belül megkezdi a thyroidectomiát Mr. Delancyn, belevág a
torkába, és nem akarta, hogy a legkisebb mértékben is remegjen a keze.

Suzannah kilépett az előkészítőbe, ahová éppen akkor tolták be az utolsó

előjegyzett páciensét.
- Hogy van, Mrs. Cardenas?
- Köszönöm jól, doktornő. - Mrs. Cardenast láthatóan megnyugtatta, hogy a
sebésze felkészült rá és várja.
Suzannah is boldog volt. Előző két páciensének jóindulatú volt a tumora, így
Mrs. Cardenasnak nem kellett sokat várakoznia, és nem lett egyre idegesebb.
Minden a terv szerint, simán ment. Finoman megszorította Mrs. Cardenas kezét.
- Csak gondoljon arra, hogy amire fölébred, elmúlik az émelygő érzés is,
nem fog fájni a gyomra.
Mrs. Cardenas elmosolyodott.
- Már alig várom.
- Remek. Az aneszteziológus most bead önnek egy injekciót, és amint
elalszik, én kiveszem az epeköveit. Aztán majd ha felébred, megnézem. Csak
engedje el magát és bízzon mindent ránk.
- Igen.
Mire Suzannah végzett a bemosakodás hosszú rituáléjával, Mrs. Cardenas
már ott aludt bent a 4-es műtőben, a hasa letakarva, a műtendő terület
narancsszínűre festve Betadine-nel. Suzannah üdvözölte Earlt, az asszisztáló
sebészt, Mary Jót és Friedát, a két nővért, majd gyorsan körbepillantott. Minden
rendben volt. Frieda odaállította a tv-monitort, ahol a legjobban szerette, jobb kéz

41
felől, közel a beteg lábához. A szívmonitor magában morgott, áradt belőle a
határozott bip-bip hang. Suzannah feltartotta a kezét, hogy Mary Jo rá tudja húzni a
kesztyűt, aztán megfordult és a nővér rákötötte a maszkot is.
- Hogy van Johnny? - érdeklődött Suzannah.
- Sokkal jobban. Nem szakadt be a dobhártyája, már újból iskolába jár.
- Ez jó hír. - Suzannah odaintett Jane Donellynek, az aneszteziológusnak,
akit félig eltakart a lecsüngő vászon. - Felkészültünk a kőgyűjtő expedícióra?
- Ja, még szép.
Suzannah kinyújtotta a kezét, mire Mary Jo a kezébe nyomta a trocart. Ő
belenyomta a borotvaéles műszer hegyét Mrs. Cardenas köldöke alá. Addig nyomta
előre a tűt, míg nem érezte, hogy a hegye áthatol a hashártyán és bejut a hasüregbe.
Egy apró golyónyi vér serkent elő a tű mellett. Suzannah visszahúzta a tűt, csak a
műanyag hengert hagyta a sebben, hogy ezen keresztül behatolhassanak a beteg
hasüregébe. Intett Mary Jónak, hogy felitathatja a vért.
- Töltsük fel - szólt oda Suzannah Earlnek. Megvárta, míg a kollégája
bevezette a csövet a nyíláson keresztül, és feltölti Mrs. Cardenas hasüregét
széndioxiddal. Ahogy a férfi visszahúzta a csövet, Suzannah megtapogatta a hasat,
hogy lássa, jól működik-e a szelep, nem szökik-e valahol a gáz. Ezután eresztette be
a nyíláson keresztül a laparoszkópot. Tekintete a monitorra irányult, amelyen
feltűnt Mrs. Cardenas hasürege belülről, ahogy a laparoszkóp fehér fénye
megvilágította.
Suzannah érezte, hogy elmúlik benne a feszültség.
Kíváncsian eresztette egyre lejjebb a szkópot a rózsaszín falú vékonybélbe,
miközben úgy érezte magát, mint egy búvár, amely egy elbűvölő korallszirtet fedez
fel. Megjelent az uterus is, amely úgy hevert a húgyhólyagon, mint egy rózsaszín
hal a homokos tengerfenéken. Minden rendben volt. Továbbhatolt a kamerával és
megnézte a petefészkeket, amelyek normálisnak tűntek. A vörös féregnyúlvány úgy
nézett ki, mint egy szép cseppkő. Normális volt a mérete, semmi jelét nem mutatta
gyulladásnak. Végignézte a beleket is, esetleges tumort keresett. Mrs. Cardenas
családi anamnézisében nem szerepelt, hogy valakinek béldaganata lett volna, de az
embernek mindent ellenőriznie kell. Minden rendben lévőnek látszott.

42
 Suzannah-nak eszébe jutott, hogy valamikor milyen csúnya műtét volt egy
ilyen. Hat évvel ezelőtt, amikor első gyakorló évét töltötte az általános sebészeten,
az epekőműtétet jószerével tapintás után végezték. Eszébe jutott az is, hogy vágta át
a hasfalat Rick Thiel, a gyakorló orvosok vezetője. Akkora nyílásra volt szükség,
hogy beférjen a keze. Aztán vakon kotorászni kezdett a hasüregben. A műtét után a
betegnek erős fájdalomcsillapítót kellett rendelni, és legalább egy-két hetet a
kórházban töltött lábadozás címén. Most tisztán látott minden egyes szervet, az
ereket. A beteg holnap már haza is mehet, a vágásra elég rátenni egy sebtapaszt.
A laparoszkóp valóban a tudomány csodája.
Bár nem olyan csodás, mint a mikrochip.
Suzannah kiverte a fejéből a gondolatot, figyelmét a lépre összpontosította.
Nem talált rajta semmi rendellenest. Megnézte a gyomorfalat. Minden rendben.
Lassan a máj felé közeledett, aztán megpillantotta az epét is a jókora jobb oldali
lebeny alatt. Megfelelő szögbe állította a kicsiny kamerát. Az epének olyan kék volt
a színe, mint egy vörösbegy tojásának. Látta, hogy a felületén varrosodás látható,
ami nyilván a kövek következménye.
Suzannah megnyugodott. Mrs. Cardenas valóban jobban fogja magát érezni
a következő hetekben. Hónapokban? Elmúlnak a fájdalmak, elmúlik az örökös
hányinger.
- Kérem, tartsa ezt meg így, Earl - és átadta a szkóp végét az asszisztáló
kollégának. Mary Jo már előkészített három újabb trocart. Suzannah gyorsan
beszúrta őket a köldöktől jobbra a hasfalba. Mary Jo ekkor a kezébe adta a tűvégű
fogót. Suzannah benyomta az egyik nyílásba és miközben a monitort nézte, elcsípte
az epe csúcsát.
Ezután a másik két nyíláson keresztül behatolt egy ollóval és a
katéterezőzsinórral. Elkülönítette az epét a peritoneumtól, amely az epét a májhoz
kapcsolta, aztán a zsinórral elkötötte az epét. A fogóval elhúzta a májtól. Most már
csak az artéria és az epevezeték volt az útjában. Kihúzta a zsinórt és a nyíláson
behatolt egy keskeny katéterrel és kiszívta az epét egy üvegcsészébe, amelyet Mary
Jo tartott a katéter végéhez. Kézbe vette az epehólyagot, érezte, hogy több nagy kő
is van benne.
- Earl, nem kell egy kis kavics a kocsifelhajtójára?
- Az enyém most lett eligazgatva - felelte az orvos. - Felőlem megtarthatja.

43
 Frieda odatartott egy rozsdamentes acéltálat és Suzannah belepottyantotta az
epehólyagot.
Egy pillanatig vacillált, hogy keressen-e még követ az epevezetékben. Ez
azonban húsz-harminc perc késlekedést jelentene, mert meg kéne festeni az
epevezetéket és meg kéne a beteget röntgenezni. Ez azt jelenti, hogy ennyivel
tovább kell altatni Mrs. Cardenast, ami kockázatos, lévén az asszony negyvenkilenc
éves és meglehetősen túlsúlyos.
Nem kell cholangiogram, döntötte el Suzannah.
Ha tévedek, a beteg besárgul.
De nem tévedek.
Kihúzta a laparoszkópot a sebből és kieresztette a széndioxidot a hasüregből.
- Ennyi - közölte. - Be akarja zárni a sebet?
Earl bólintott.
- Meg kell dolgoznom a húsz százalékomért.
Suzannah a váróban találkozott Mr. Cardenasszal és megnyugtatta, hogy a
felesége rendbe jön. Az orvosi szobában ledobta magát a fotelba. A ruhája átizzadt,
a haja a sapka alatt odatapadt a fejbőréhez. Le kell zuhanyozzon. Jó napja volt - öt
műtétet végzett.
Kivétel nélkül rutinműtéteket.
Mr. Delancy strúmája, két jóindulatú emlődaganat, egy diverticulectomia és
ez az epekőműtét, amit az előbb fejezett be. Mindet álmában is el tudná végezni.
A Hold látható felén tevékenykedett.
Na, ne hülyéskedj, mondta magának. Azért nem mindig csak rutin ez. Olykor
nem jóindulatú az a melldaganat, és keményen meg kell küzdjön az asszony
életéért. Vagy ha a baleseti felvételesek riasztják és vissza kell varrja valakinek a
karját, vagy vissza kell tennie a belszerveket a testbe. Ez nem rutin. Elég lett volna
egyetlen rossz mozdulat a laryngális ideg felé, hogy Mr. Clancy elveszítse egy
életre a hangját. Az emberek meghalnak. Semmit nem lehet adottnak venni. És sok
ember él - sőt, jobban él - épp az ember munkája következményeként. Ez mindenkit
ki kell elégítsen.

44
 Suzannah nem értette, miért gondol egyáltalán erre. Évek óta nem tette föl
magának ezeket a kérdéseket. Tény, hogy az előző hónapok, miután Lancaster
elküldte, pokoliak voltak. De beleásta magát az általános sebészetbe és megtalálta
benne a szépséget. Nem engedhette meg magának, hogy az egész újrakezdődjék
csak azért, mert előző éjszaka felbukkant Andrew Dugan. Ki kell verje a fejéből a
mikrolapkát - és persze Andrew-t is - örökké.
És ha tényleg valami baj van azzal a chippel?
Suzannah észrevette, hogy az ujjbegyeit dörzsölgeti a hüvelykujjával. Érezte,
hogy enyhén verejtékezik. Eszébe jutott az öt évvel ezelőtti pillanat, amikor egy
nyitott koponya felett állt, hogy először érjen egy élő ember agyvelejéhez.
Dühösen hátralökte a széket és elindult a zuhanyozóba. A fenébe azzal a
chippel! Sem ez, sem pedig az ezt kifejlesztő ember nem az ő problémája már.
Öt órakor Suzannah kikísérte utolsó betegét, Mr. Cliftet, és szólt a
titkárnőjének, hogy hazamehet. Már maga is indult volna, amikor megpillantotta
Roland Lancaster arisztokratikus arcát az egyik képeslap címoldalán.
Összeszorult a gyomra. Mi ez? A legújabb Newsweek.
Fölkapta a lapot és a szemétbe hajította. De mégsem hagyhatja ott, Marjory
ki fogja venni onnét.
Suzannah kivette a lapot a szemétből, megpróbált nem a szalagcímre nézni,
de érezte, hogy az vonzza a tekintetét.

DR. LANCASTER, A VAKOK GYÓGYÍTÓJA.

Suzannah fölmordult. Visszavitte a lapot az irodájába. Kint már majdnem

besötétedett. Lehúzta a rolót.
Leporolta a virágai levelét.
Felhúzta a rolót és lepillantott a parkolóba.
Oké, Lancaster briliáns elme.
Ugyanakkor a nemes vonások mögött egy gonosz féreg bújik meg.

45
 Nem akarom gyűlölni ezt az embert. Nem akarok semmit érezni iránta. Még
csak gondolni sem akarok rá. De most akármit csinálok, mindenről ő jut eszembe.
Képtelen volt ellenállni a dolognak, leült és elkezdte olvasni a Newsweek
cikkét. „Az 1980-as évek végétől kezdve - írta a lap - az agykéreg külsejére épített
érzékelők visszaadták a hallását több majdnem teljesen süket betegnek. Most
ugyanezt az elvet alkalmazva, de egy sokkal merészebb ugrással dr. Roland
Lancaster behatolt az agy belsejébe a vakok érdekében. Ő egy általa szerényen
„mikrochipnek” nevezett apró számítógépet felhasználva visszaadta ötven ember
látását. Ez az ötven ember volt az, akik önként vállalkoztak a kísérletre, amely most
közeledik a végéhez. Az elmúlt nyolc hónap során az Országos Élelmiszeripari és
gyógyszerészeti Intézet kimerítően megvizsgálta ennek az ötven embernek a
klinikai eredményeit.” Suzannah-nak eszébe jutott Jacob Fiore, az első kísérleti
alany. A lánya maculáris degenerációban szenvedett, egy olyan betegségben,
amelyben a szivárványhártya súlyos elfajulása miatt eltorzulnak az vizuális jelek,
amelyeknek az agyba kellene jutniuk. Jacob bátran vállalkozott arra, hogy
felnyissák a koponyáját, hogy belehelyezzenek egy úgynevezett transzducert,
miközben órákon át nézte az apró ikertévét, hogy az agyához kapcsolt CM5-ös
számítógép, amely ugyanezeket a képeket látta, eközben letapogassa az agyi
elektromos hullámait. A gép, amely a majomkísérletek során gyorsan „tanult”,
viszonylag rövid idő alatt megtalálta a keresett mikroelektromos mintákat.
A laborban mindenki ünnepelt. Fantasztikus eredmény volt ez! De még nem
érték el a kitűzött célt. Most meg kellett fordítaniuk a sorrendet, és vissza kellett
ezeket a mintákat a lánya, Tricia agyába vinni, s ki kellett deríteni, a lány valójában
látja-e ezeket.
Hihetetlen pillanat volt ez, az első kísérlet!
- Ó! - kiáltott fel Tricia és szeméhez kapta a kezét. - Tűzijáték!
Suzannah-nak még most is elszorult a szíve, amikor erre gondolt. Mindenki
tudta, mit táplált a gép a lány agyába. Szó sem volt tűzijátékról.
Lancaster már-már lekapcsolta a gépet, amikor a meglepetéstől tátva maradt
Tricia szája.
- A tengerpart! - kiáltott fel. - Látom a sirályokat.
Kitört az örömünnep a laboratóriumban.

46
 Suzannah csak most vette észre, hogy önkéntelenül mosolyog. Sok kellemes
emléket ki kellett vernie a fejéből azért, hogy Lancastert elfeledhesse. De még
hátravolt a kritikus lépés: a számítógépnek meg kell tanulnia, milyen jelek jutnak az
agyába gyenge szemén keresztül, hogy ezeket az információkat kiegészítve ki tudja
tisztítani a valóságos képet.
Eleinte Tricia nem látott jobban a komputer segítségével, mint nélküle.
Néhány hét elteltével mindenki kezdett ideges lenni. Végül azonban a gép egy
szempillantás alatt legyőzte az utolsó akadályokat is. Suzannah úgy emlékezett
vissza a pillanatra, mintha ma lett volna: Tricia üres tekintettel néz körül a
laborban. Hirtelen felderült az arca, amikor az apjára nézett, aki ott állt mellette.
Megcirógatta a férfi arcát.
- Megvágtad magad borotválkozás közben - mondta.
A mosolya volt a legszebb, amit Suzannah valaha látott.
Én is ott voltam, gondolta. Lancaster ezt soha nem veheti el tőlem.
Újból a kezébe vette a lapot, átfutotta a cikket, a vége felé ezen a bekezdésen
akadt meg a szeme: „A dolog iróniája az - írta a szerző - hogy Lancaster minden
zsenialitása ellenére képtelen volt megfejteni a vizuális kódot. Nem ő, hanem a
számítógép fejtette meg helyette. Tény, hogy ez a kód több milliárdnyi
információból épül fel - ennyit egy ember képtelen felfogni. Éppen ez teszi dr.
Lancaster eredményét még fantasztikusabbá. Kikerülte a megértés fázisait, azonnal
eljutott az eredményhez.
Valamikor régen az orvosok rájöttek, hogy bizonyos rózsafélék levelét rágva
enyhül a fájdalom. De csak most, évekkel később tudjuk valójában, miként is hat az
aszpirin. Valamikor nyilván a tudósok rá fognak jönni, hogyan hat az agyra az apró
mikrolapka. De szerencsére ötven ember már lát, és ezrek fognak látni rövidesen -
az emberiségnek nincs ideje kivárni, míg megérti a dolgot. A Gyógyszerészeti
Intézet munkatársai szokásukhoz híven nem beszélnek arról, hogy mi lesz a várható
döntésük. De dr. Lancaster szerint a legutóbbi kontrollvizsgálatok során egyik
páciens sem panaszkodott az ötven közül semmilyen járulékos problémára, így
véleménye szerint nem lesz akadálya a chip engedélyezésének.”
Egy sem az ötven közül? Suzannah meghökkent.
Nem azt mondta Andrew, hogy elment Lancasterhez, aki megtagadta tőle a
segítséget?

47
 Suzannah zavartan tette le a lapot. Ha Andrew valóban panaszkodott a
lapkára, akkor viszont Lancaster hazudott az újságírónak.
Ezt csak egyféle módon lehet kideríteni. Meg kell kérdezni Lancastert.
Suzannah-nak megint összeszorult a gyomra. Megint ott állni Lancaster
szobájában, belenézni a gonosz pofájába, és úgy beszélni vele, mintha nem ő tette
volna tönkre az életét?
Hozzávágta a falhoz a Newsweeket, aztán megszédült, meg kellett
kapaszkodjon a széke támlájába. Nem, gondolta, erre képtelen vagyok.
Valamit mégis tennem kell. Mert vagy Andrew Dugan, vagy Roland
Lancaster hazudik.
Beszélni kell Andrew-val.
Suzannah egyszerre jobban érezte magát. Igen, azonnal föl is hívj a Andrew-
t, és ha lehetséges, még mára megbeszél vele egy randevút.
Mielőtt még Jay vissza nem érkezik.
És ezzel mindennek vége is lesz.

6.

John Stockwell egyre elkeseredettebben kínlódott a zárral.

Igazolványkártyája könnyen becsúszott az ajtónyílásba, de hiába próbálkozott, a zár
nyelve ellenállt. Az sem segített, hogy az ujjai elgémberedtek a hidegben.
Kitartás, mindjárt sikerül...
Az igazolvány kiesett a kezéből és a hóba hullott. Káromkodva vette föl,
miközben megsajdult meszes válla. Már öreg vagyok ehhez, gondolta. És soha nem
vett részt ilyen akciókban. Valószínű, hogy mindent rosszul csinál. Nyilván van
valami trükkje, hogy lehet egy zárat kinyitni hitelkártyával.
Stockwell hangokat hallott az épület sarka felől, mintha megcsikordult volna
valami kitört üveg - valaki jött a fasor felől. Megdermedt a félelemtől. Csak nem
rátalál Grayburn?

48
 Újból megcsikordult az üvegcserép, mire Stockwellnek egy mondat jutott
eszébe, amit egy John Wayne-filmben hallott: „Ha látta is őket, akkor biztosan nem
apacsok.”
Fojtogatta a nevetés. Nem, gondolta, ezek nem lehetnek Grayburn emberei.
Megint berakta az ajtó és a félfa közé a kártyát és dühösen megfeszítette a zárat.
Egy busz viharzott végig a fasoron, bömbölése elnyelte a halkabb hangokat. A
kipufogógáz kaparta a torkát. Valaki mégis rálépett arra az üvegre. Veszélyes egy
környék ez! Be kell jutnia, hogy eltűnjön szem elől...
Tessék!
A zár nyelve visszaugrott és felpattant az ajtó, gyorsan beslisszant és
becsukta maga után az ajtót, rátolta a reteszt. Alig egy másodperccel később valaki
lenyomta a kilincset. Stockwell hallotta a fojtott káromkodást és megnyugodott.
Most már biztos, hogy nem Grayburn emberei voltak.
Hallotta, hogy odakint lassan elhalnak a lépések a hóban. Megnyugodva
fordult meg és egy apró csarnokban találta magát. A padozat cementből volt,
néhány helyen repedésekkel. A vizelet és az édeskés gyógyszerszag keveredése
kórházra emlékeztette. Csupasz körték vetettek gyér fényt az üres helyiségre. Nem
valami szuper hely, de legalább száraz és meleg. Hülye módja a víkend
eltöltésének.
Stockwell a hátát a falnak vetve leguggolt, aztán leült a padlóra és
kinyújtotta a lábát. Atyavilág, micsoda nap - és egy lépéssel sem jutott közelebb dr.
Lordhoz. Mintha minden lépéséről tudtak volna. De hogyan?
Archer Montrosstól, nyilván. Ez az ember minden lépésemről tud, gondolta
keserűen Stockwell. Archer az élő bizonyíték arra, hogy helyesen döntöttem.
Milyen lennék most, ha engedem, hogy az agyamba ültessék azt a mikrochipet?
Stockwell homlokán kiütött a verejték. Inkább bujkál, semmint hogy olyan
legyen, mint Archer. De jobban kellett volna terveznie. Tudnia kellett volna, ha
egyszer a közelébe férkőznek, akkor nem engedik csak úgy elsétálni. Meg kellett
volna őket állítania.
Csakhogy Archer mindenről tudott.
Stockwellnek megcsikordult a foga, amikor eszébe jutott, milyen közel volt a
halálhoz akkor, amikor visszautasította őket. Ha nem figyeli a saját házát, akkor

49
még akkor elkapják. Soha nem fogja elfelejteni azt a rettegést, amit akkor érzett,
amikor látta Grayburn embereit bemenni a saját házába.
Addig még voltak kételyei. Hihetetlen volt számára, hogy a főnökei
ilyesmire vetemednek.
Sebaj, gondolta. Meg kell próbálja elérni dr. Lordot. A nő nevével a
Lancasternek szóló engedélyen találkozott. Ő is részt vett a mikrochip
előállításában. Tudni fogja, miről beszélek és hisz majd nekem. Ő nincs ezeknek az
oldalán... legalábbis remélem.
Stockwell számba vette a lehetőségeket. Megpróbálkozzon dr. Lorddal
kapcsolatot teremteni a pszichiáter barátnőjén keresztül? Kizárt. A rendőrök
percekkel utána befutottak. Lehet, hogy más miatt jöttek, de nem kockáztathatott.
Az is majdnem biztos, hogy Suzannah Lord telefonját lehallgatják. Ha
megpróbálná fölhívni, azonnal szétkapcsolják - és már tudják is, honnét hívta.
Az is kétségtelen, hogy figyelik a nő házát. Egy fiatalabb, merészebb és
fürgébb fickónak lennének éjszaka esélyei, még ha nem is túl reményteliek.
Stockwellt elfogta a keserűség.
Talán a nő barátján keresztül kaphatna segítséget. Jay Mallarnee-val azonban
az volt a baj, hogy vezető riporter a Washington Postnál. Az ilyen pasasok
kíváncsiak, nem lehet őket leállítani, ha sztorit gyanítanak valamiben. És ez a sztori
mindnyájuk végét jelentené - a szó szoros értelmében.
Stockwell behunyta a szemét, úgy gondolkodott: eljuttasson egy üzenetet dr.
Lordnak a fiúján keresztül, amit a nő megért, de a férfi nem? A Lancaster-kísérlet
során - Nem, nem szabad említeni sem Lancastert. Már ez izgatná Mallarnee
fantáziáját. Visszaélnek a kísérleteivel... Ez sem sokkal jobb.
Stockwell idegesen összeszorította a kezét. Akármit is tesz, sietnie kell.
Csupán az a tény, hogy megpróbálja fölvenni vele a kapcsolatot, veszélybe
sodorhatja a nőt.
Próbálja meg újra a Pentagont?
Kizárt, soha nem jutna be...
Valaki ököllel verte meg az ajtót. Stockwell hevesen dobogó szívvel állt föl.
Újra dörömböltek.

50
 - Na ne, Tatum, engess be. Elhagytam azt a kibaszott kulcsot.
Stockwell nem mozdult, nekifeszült a falnak. Menj már innen, imádkozott
idegesen.
- Na, miért nem engedi be?
Stockwell a folyosó felé pillantott. Egy nagydarab fekete férfi állt farmerben
és bőrdzsekiben ott és látható nyugalommal őt szemlélte.
- Nem hiszem, hogy szabadna itt ilyesmiben döntenem - jegyezte meg
Stockwell, és maga is meglepődött, milyen hűvösen fogalmazott.
A fekete elmosolyodott.
- Ebben igaza van, tényleg nem.
- Na ne hülyülj, Tatum. Ha nem engedsz be, elviszem a zsozsóm Dzsalalhoz
- kiabálta a hang kintről.
Stockwell Tatumot nézte, aki az ajkához emelte a mutatóujját.
- Jól van, ezt megjegyzem magamnak! - Az ajtó megremegett az utolsó
ütéstől.
Csend lett. Stockwell mozdulatlanul állt, várta, mit tesz Tatum.
- Nos, most télakol vagy micsoda? - kérdezte végül Tatum.
- Maradjunk a micsodánál.
Tatum megint elmosolyodott és közelebb lépett Stockwellhez.
- Nem bánnám, ha egy kicsit bőbeszédűbb lenne.
Tatum mögül egy fej kandikált elő a fal mellől, olyan alacsonyról, hogy
Stockwell azt hitte, egy törpét lát. Csak aztán vette észre, hogy a férfi ül.
- Mi van? - kérdezte egy álmos hang.
- Semmi - felelte Tatum. - Minden szuper.
Kábosok, gondolta Stockwell. Egy kábszerestanyára kerültem.
- Most mennyi? - kérdezte Tatumtól.
- Mi mennyi?

51
 - Tudja azt maga.
- Szeretném látni a papírját, kis öreg sápadtarcú.
Stockwell tiltakozott.
- Nem vagyok zsaru.
- Akkor honnan gyütt? Mámorlandból?
- A hírszerzéstől.
Tatum felnevetett.
- Kezd tetszeni nekem. Van humorérzéke és nem fél tőlem.
Dehogynem, gondolta Stockwell, de nem szólt semmit. Odaadta az
igazolványát Tatumnak, aki megnézte, megforgatta a kezében.
- Igazi - mondta végül a fekete elgondolkozva.
- Az.
- Nos, mit csinál itt, Stockwell? Maga nem foglalkozik drogosokkal.
- Maga nagyon jól informált.
- Arra céloz, hogy tanult ember vagyok? - Tatum a szemébe nézett. -
Néhányan tanult emberek vagyunk, tudja. Nekem speciel történészdiplomám van a
Harvardról. Sajnos azonban nem kapok állást.
- Így aztán egy kábszerestanyát üzemeltet. Maga nagyon emberbarát egy
narkónepper. - Stockwell ismét meglepődött saját magán. - Nem itt kéne most
lennie, hanem otthon a tévé előtt - jóféle bort szürcsölgetve.
Tatum sértetten nézett rá.
- Igen, valóban egy narkóstanyát tartok fenn, de nem vagyok nepper. Csak
arra figyelek, hogy a testvéreim biztonságban legyenek, hogy senki ne háborgassa
őket, és ha valami baj lenne, akkor időben kórházba kerüljenek.
Stockwell meglepve bámulta a nagy embert, nem tudta, higgyen-e neki.
Őszintének tűnt a hangja.
- Szóval maga szamaritánus?
- Fizetnek érte. Egy húszas fejenként a szolgálataimért.

52
 - Én is megfizetem. - Stockwell előhúzta a pénztárcáját és a húszasok közül
elővett egyet. Amikor Tatumra pillantott, látta, hogy megkeményednek a vonásai.
- És mi akadályozza meg, kicsi fehér öregember, hogy ne adja nekem az
összeset?
Stockwell a zsebébe nyúlt és előhúzta a pisztolyát.
- Ez megfelel?
Tatum mosolyogva emelte az égnek a szemét.
- Egy huszonkettes? Ez még a dzsekimet sem lövi át.
- Ne akarja, hogy kipróbáljam.
Tatum a zsebébe nyúlt, de megmerevedett, amikor Stockwell a homlokához
tartotta a pisztolyt.
- Láthatóan elfelejtett dzsekit venni a fejére. Tegye csak nyugodtan a földre,
ami a zsebében van.
Tatum felsóhajtott, és lassú mozdulatokkal lerakott a padlóra egy kis
automata pisztolyt. Amikor fölegyenesedett, megszólalt:
- De nem fogja molesztálni a klienseimet?
- Nem, csak kell egy hely, ahol leülhetek gondolkodni egy órácskát. A
pénzem is szívesen odaadnám, de szükségem lesz rá. - A szemét Tatumon tartva
odahúzta magához a pisztolyt, kipattintotta a tárat, aztán zsebre tette az egészet. A
pisztolya csövével intett, hogy Tatum üljön le.
Tatum leült hátát a falnak vetette. Vidáman elmosolyodott.
- Magának kötélből vannak az idegei.
- Tanulékony vagyok - felelte Stockwell.
- Mit keres itt egy vaníliafagyi, mint maga, a Tizennegyedik utcában, a
kurvák, stricik és narkósok között, alig néhány háztömbnyire a Fehér Háztól?
Stockwell nem tudta, mit mondjon.
- A maga fajtája után kémkedik? Azt hiszem, ezt szabad maguknak.
- Nem szabad.

53
 - Az istennek sem fogom kiszedni magából, mi?
- Nem lehet elmagyarázni ilyen rövid idő alatt.
Tatum megrázta a fejét.
- Tudtam, hogy le kellett volna doktoráljak.
Stockwell megpróbált mosolyogni, de nem ment.
- Veszélybe sodornám, ha beszélnék.
Tatum komoly tekintettel pillantott rá.
- Már ne vegye zokon, de nem úgy néz ki, mint aki hozzászokott a
veszélyhez. Úgy értem, egészen jól rögtönöz, de azért...
- Most már bratyizik is?
Tatum megvonta a vállát.
- Bocs. - Megcsóválta a fejét. - Hadd kérdezzek magától valamit.
- Csak rajta.
- Alkalmaznak maguk olyan fickót, akinek történészdiplomája van a
Harvardról?
- Persze.
- Gondolom, nem támogatna, ha jelentkeznék, már csak amiatt, hogy az
előbb majdnem lepuffantottam.
- Ezt hogy érti? Nálam van a pisztoly.
- De nincs kibiztosítva. Nem tudott volna lőni, öregem.
Stockwell a pisztolyára pillantott és megszégyenülten konstatálta, hogy
Tatumnak igaza van. Zsebre vágta a pisztolyt. Tatum nem mozdult. Csak
szomorúan csóválta a fejét.
- Azt mondják, hogy a különböző színű embereknek többet kéne
beszélgetniük - szólalt meg végül. - Csak nem az ilyen helyzetekre gondoltak?
Stockwell elmosolyodott.
- Lehet - felelte. - Ha tudom, beajánlom magát a céghez.

54
 Tatum fölkapta a fejét.
- Hogyhogy ha tudja?
- Pillanatnyilag egy kis kutyaszorítóban vagyok.
- Nem kis ügy.
Ebben a pillanatban belelőttek a zárba és belépett Grayburn két embere.
Stockwell érezte, hogy az első golyó a lábába fúródik és miközben a pisztolya után
nyúlt, eszébe jutott, hogy előbb ki kell biztosítsa.

7.

Suzannah roppantul élvezte a pillanatot, amikor a teremfőnök alátolta a

széket s leült Andrew-val szemben az intim sarokasztal mellé. A gyertyafény
csillogva verődött vissza a borospoharakról.
Andrew háta mögött tágas ablak nyílt a Q Street barna téglás épületeire;
Andrew-val vacsorázom - gondolta izgatottan.
Ez remek, csak ne felejtsd el, miért jöttél.
Suzannah nem tudta, bölcsen tette-e, hogy hagyta, hogy Andrew
vacsorameghívássá alakítsa át a találkozójukat. Izgalmasnak izgalmas, hízelgő, de
ugyanakkor megnehezíti a dolgát, hogy szóba hozza a mikrochipet.
- Na, hogy tetszik? - kérdezte Andrew.
- Nagyon. De nem kellett volna...
- Én így akartam. És szintén nagyon. - A férfi mintha maga is megdöbbent
volna, hogy hagyta az utolsó három szót kicsúszni a száján. Tekintete
elkalandozott, a többi vacsoravendéget nézte. A nő dobogó szívvel figyelte. És
szintén nagyon. Én is tetszem neki.
Suzannah kifújta a levegőt, aztán belekortyolt a borba, miközben a pohár
pereme felett Andrew-t nézte. Olyan szép ez a férfi, gondolta, hogy nem tudom
levenni róla a szemem. Andrew hátradőlt a kényelmes széken, karját a karfán
nyugtatta. Fekete selyemgarbót viselt és Armani-zakót, a szél összekuszálta fekete
haját, de nem fésülte meg, miután beléptek. A nőnek tetszett, hogy ennyire nem hiú

55
a férfi. Lassan arra is rájött, hogy Andrew nem egyszerűen nézelődik, hanem a
helyiséget és a bennülőket egy művész szemével tanulmányozza, kitérve minden
apró részletre.
- Mindig szerettem ezt a helyet - mondta Andrew elgondolkodva. - Látszik
rajta, hogy eredetileg magánház volt. Sőt ugyanaz az építész tervezte, aki a
Harmincnegyedik utcai házamat. Elbűvölnek ezek a régi házak. Ezek a hajlított
ívek, a csodásan megfaragott kövek... Mintha megleptem volna.
- Pedig nem meglepő, amit mond. Egyik-másik festményén észrevehetők a
barokk vonások - még az absztrakt expresszionista darabokon is.
A férfi fölkapta a fejét, úgy nézett a nőre.
- Tényleg?
- Például a Hyperion sötét részein az ecsetvonások. Vagy az Engine Joe
széleinek kidolgozása.
Andrew ráemelte a mutatóujját.
- Ezt biztosan nem olvasta egyik kritikában sem.
Megleptem, gondolta a nő, és hirtelen örömöt érzett.
- Nagyon durva voltam magához - mondta a férfi - a megnyitó után.
Remélem, már megbocsátott.
- Láttam, hogy ideges volt. Sikerült utolérnie... ezt a detektívet?
- Sajnos nem. - A férfi előredőlt és a nő blézerére hímzett kis címet
tanulmányozta. - Tetszik a kabátja. Rengetegféle vöröset hordanak manapság, de ez
tiszta szín, nincs benne sem sárga, sem kékes árnyalat. Nagyon szép.
- Köszönöm. - Hagyd ezt a témát, mondta magának. Semmi közöd ahhoz a
detektívhez. Csak a mikrolapka az érdekes.
Megérkezett a pincér. Suzannah Andrew noszogatására Chassagne-
Montrachet-t rendelt, örült neki, hogy a bort pohárral is kihozzák. Andrew egy Jim
Beamet kért, minden nélkül.
Amikor elment a pincér, a nő érezte, hogy megfeszülnek a vállizmai. Úgy
ültek együtt, hogy nem törődtek a világgal, nehezen szánta rá magát, hogy
előhozakodjék a témával, de tisztáznia kellett a dolgot.

56
 - Andrew, azért akartam magával találkozni, mert szeretnék a mikrochipről
beszélgetni.
- Ez természetes.
- Csütörtök éjjel nem sikerült.
- Nem.
- Még ha nem is vállalkozhatom a lapka eltávolítására, nem hagyhatom a
dolgot annyiban. Az egyértelmű, hogy maga jól lát. Van valami baj ezzel a chippel
- ami veszélyes az egészségre?
- Suzannah, jobb lett volna, ha fel sem hozom magának a témát.
- Komolyan gondolta, amikor azt kérte, hogy vegyem ki?
A férfi vacillált.
- Úgy... úgy hiszem, igen rossz hangulatban voltam akkor este. Mint
említettem, egy ideje képtelen vagyok festeni. Persze ez teljesen az én fejemtől
függ.
A pincér időközben meghozta az italokat. Suzannah a hűs bort kortyolgatta,
élvezte a száraz, enyhén körtére emlékeztető ízt.
- Roland Lancaster azt mondta a Newsweeknek, hogy az ötven kísérleti
alany közül senki sem panaszkodott neki. Maga meg azt mondta, hogy megtagadta
magától a segítséget.
- Maga mindent hall vagy elolvas?
- Hazudott volna Lancaster az újságírónak?
- Biztos vagyok benne, hogy az ő szempontjából az igazat mondta.
- Én ezt nem értem. Vagy valami baj van ezzel a chippel, vagy...
- Vagy valami baj van velem, igen. Lancaster szerint a baj bennem van.
- Tehát csütörtökön csak rossz kedve volt?
Andrew felvonta a szemöldökét.
- Valahogy nagyon levert voltam. Valamibe bele akartam kapaszkodni.
A nő megpróbált a férfi arcáról olvasni:

57
 - Most sem látszik valami elégedettnek - jegyezte meg a nő.
- Maga is mindent észrevesz.
Andrew mintha mondani akart volna még valamit. Ehelyett fölkapta a
whiskyt és ledöntötte az egészet. Egy pillanatra könnybe lábadtak a szemei. Mielőtt
Suzannah folytatni tudta volna, megjelent a pincér. Csak ekkor vette észre, hogy
bele se pillantott az étlapba. Gyorsan belekukkantott, kért egy gyömbéres grape-
fruitot, tokhalfilét szőlővel, és egy ratatouille-t. Andrew rövid gondolkodás után
egy avokádókörtét kért ecetes dressinggel, krumplis omlettet és egy tál Vichy
módra párolt sárgarépát.
- Csak nem vegetáriánus? - kérdezte Suzannah a férfit.
- Ó, dehogy, csak amikor eszem.
A nő felnevetett, s most érezte először nyugodtnak magát az este. Nagy kő
gördült le a szívéről. Andrew végre megmondta, hogy nincs semmi baj a
mikrolapkával. És miért ne hinnék neki, gondolta, miért ne élvezhetném ezt az
estét? Lesz miről mesélnem Julinek.
- Suzannah, maga férjnél van?
A nő meglepődött, mintha csak a férfi a gondolataiban olvasott volna.
- Nem.
- Barátai vannak?
- Mondjunk egyes számot - felelte a nő. - A barátom a Postnál újságíró - Jay
Mallarnee. Nyilván látta a tévében az Öböl-háború alatt. Néhányszor a CNN is
csinált vele interjút.
- Hogyne, Mallarnee. - Andrew bólintott. - A fickó a baseballsapkában, aki
úgy beszél, mintha semmi sem történt volna, holott röpködtek a Scudok a háta
mögött, a kamera meg úgy remegett az operatőr kezében, mint a nyárfalevél.
- Ő volt az. Az operatőr ordított is vele adás után. Ő elrohant volna
fedezékbe, de nem tehette, mert Jay ott állt rendületlenül.
- Bátor fickó - jegyezte meg Andrew elismerően.
- Az - és egy kicsit nagyot hall.
Andrew fölnevetett.

58
 - És maga? Miért akart orvos lenni? A szülei is azok?
- Nem, apa meg anya nagyon szegény családból való, ők nem jártak
egyetemre. De mindketten roppant nagy tisztelettel beszélnek a diplomás
emberekről. Másrészt az a véleményük, hogy az embernek szolgálni kell a hazáját -
az emberiséget. Így lett a nővérem tengerésztiszt, én meg orvos.
Andrew érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
- A nővére is ilyen bátor nő?
- Hogy érti azt, hogy „is”?
- Na, ne vicceljen, Suzannah. Maga sebész, aki belevág az emberek húsába.
Sokszor csak másodperceken múlik, hogy nem hal meg valaki. Vagy egyetlen rossz
mozdulat és kész. Maga szerint ehhez nem kell bátorság?
Suzannah elgondolkodott.
- Én nem gondoltam még így a dologra... Ez a munkám és kész.
- Mikor kicsi volt - szólalt meg Andrew mosolyogva - szeretett menni
táborba, ugye?
- Hát persze. Ki nem?
- Azért vannak kivételek. De maga az egész nyarat ott töltötte.
- Nagyon jó volt.
- Maga volt az, aki elsőnek vágtatott bele a vízbe, még ha hideg is volt.
Suzannah elmosolyodott.
- Rendszerint így volt.
- A vidámparkban pedig mindig az első sorban ült a hullámvasúton.
- Hát persze. Maga hová ült volna?
- És könyörgött a papájának, hogy engedje oda a volánhoz, már tizenkét
évesen.
- Ó, már korábban.
- Amikor elmentek a Grand Canyonba kirándulni, akkor maga odaállt a
szakadék széléhez.

59
 Suzannah nevetett.
- Persze, persze.
- Nézze, én nem akarom zavarba hozni. Azt hiszem, igaza is volt. Említette,
hogy van egy nővére. Fiútestvére nincs?
- Nem, csak négyen voltunk, apám, anyám meg mi. Amikor kicsi voltam,
apa nagymamája is velünk élt egy darabig. Thomson dédmama cseroki volt, Délen
éltek, apám is ott nőtt fel. Nagyon jól emlékszem az öregasszonyra. Barna volt,
nagyon barna. Kedvesen tudott mosolyogni és igen pici volt az orra. Egyszerre
négy vagy öt szoknyát hordott, tubákolt és fantasztikus meséket tudott. A lánykori
neve Mary Kansas volt. Látta és megtapasztalta a népe szenvedését, mégsem
gyűlölte a fehéreket - különben most nem beszélgetnénk egy asztalnál.
Andrew el volt bűvölve. Egy másodpercre mintha elkalandozott volna a
tekintete, a nő megsejtette, hogy a meséje megindította a férfi fantáziáját. Hirtelen
izgalmat látott Andrew tekintetében, ami azután el is enyészett.
- Nem - morogta.
- Mi van, Andrew?
A férfi tekintete feléje fordult.
- Ahogy megemlítette a dédnagyanyját, hirtelen egy festményötletem támadt.
De nem tudnám megcsinálni.
A nő hirtelen megérezte a férfiban a düh és a szomorúság sajátos
keveredését. Legszívesebben megsimogatta volna a férfi görcsösen összekulcsolt
kezeit.
- Honnan tudja, ha meg sem próbálja?
Andrew kinyitotta a száját, de aztán mégsem mondott semmit, csak
feszengve nézett a nőre.
- Nézze - szólalt meg zavartan Suzannah -, én úgysem tudok semmit a
festészetről.
Andrew elmosolyodott.
- Éppen ellenkezőleg, én úgy sejtem…

60
 A pincér megérkezett az előételekkel. Suzannah bekanalazta a grape-
fruitdarabokat, Andrew pedig az avokádóját tologatta kedvetlenül a tányérján.
- Mikor döntötte el, hogy festeni fog? - kérdezte Suzannah.
- Nem kellett eldöntenem. Azóta rajzolok, hogy ceruzát vettem a kezembe.
Kilenc-tíz éves lehettem, amikor először festettem. Az első festményeim szörnyűek
voltak. Nem tudtam kivitelezni, amit elgondoltam. A színek összefutottak, minden
sötét lett. Baromi elkedvetlenítő volt.
A férfi mégsem látszott kedvetlennek. Láthatóan feldobta az emlékezés.
Aztán elkomorult az arca.
Nem kellett volna felhoznom a festést, gondolta Suzannah.
Megpróbálta másra terelni a szót.
- Beszéljünk inkább a maga képeiről - előzte meg Andrew.
Suzannah döbbenten tette vissza a tányérra az utolsó kanál grape-fruitot.
- Miből gondolja, hogy festek?
- Csak sejtem. Az ecsetkezeléssel kapcsolatos megjegyzése meglehetősen
pontos volt.
- Jól sejtette. De nem hiszem, hogy amit én csinálok, azt festményeknek
lehetne nevezni.
A férfi előrehajolt.
- Miért?
- Mert szörnyűek. Nincs tehetségem.
- Mi köze ennek ehhez?
A kérdés megdöbbentette a nőt. Válaszon törte a fejét.
- Miért tartja szörnyűnek a képeit? - kérdezte Andrew.
- Nem tudom kihozni a képből azt, amit elterveztem. Érzem a megfelelő
színt, az ecsetvonást, de soha nem úgy sikerül. Valahol belül érzem, hogy megvan
bennem az ösztönös tudás. Sajnos viszont hogy nem vagyok eléggé ügyes. Még
csak azt sem tudom, miért kínlódom a dologgal egyáltalán. Baromian dühít...
Andrew szokatlanul kedvesen rámosolygott.

61
 - Talán azért kínlódik, mert élvezi, hogy dühíti.
A pincér meghozta a főfogást. A hal csodálatos volt, paprikakörettel és
szósszal. A ratatouille olyan volt, amilyennek lennie kell egy jó levesnek, a
padlizsán és a cukkini puha volt, de nem főzték szét.
Amikor Andrew beledugta a villáját az omlettbe, elmesélte, hogy kezdődött a
karrierje. A The New York Times kritikusa a képeit „minden tartalmat nélkülöző,
összezagyvált stílusú, elmismásolt mázolmányok”-nak nevezte. Először Andrew
dühösen akart visszavágni, de aztán rájött, hogy valahol a fickónak igaza van. Írt a
Timesnak és igazat adott a kritikusnak. Amikor megjelent a levél, a gyűjtők
megrohanták a galériát és megvették a képeit. Ettől viszont a kritikus gőzölt be,
mert azt hitte, hogy Andrew gonoszul visszaélt a jól csengő nevével. Most már a
legjobb barátságban vannak, és a kritikus régóta bocsánatot kért az inszinuációért.
Suzannah örült, hogy Andrew pillanatról pillanatra láthatóan nyugodtabb
lett. Édesség gyanánt megosztoztak egy citromos szuflén. Már a Hennesseynél
tartottak, amikor a férfi megszólalt:
- Szeretnék magával megint találkozni.
Suzannah érezte, hogy felgyorsul a pulzusa.
- Nagyon hízelgő ajánlat, de nem hiszem, hogy a legjobb ötlet lenne.
- Mr. Mallarnee miatt?
- Nagyon komolyan vesszük egymást.
- Szerencsés egy férfi. Maga egy csodálatos nő. De mi lenne, ha hivatalos
keretek között tartanánk a dolgot?
- Hivatalos keretek között?
- Mindketten festünk. Tudok egy jó művészeti boltot a Tizenhatodik utcában.
Vannak kitűnő könyveik az alapokról. Egyszer odavinném magát és bemutatnám a
tulajnak.
- Tetszik az ötlet - mondta Suzannah.
- Remek. - A férfi átnyúlt az asztalon és megfogta a nő kezét. Ebben a
pillanatban megszólalt Suzannah csipogója.
Felnevettek.

62
 - Bocsásson meg - mondta Suzannah. Kivette a csipogót a táskájából és látta
a George Washington Egyetem Klinikája számát a kijelzőn.
Andrew megmutatta neki, hol a telefon. A nő beütögette a számokat, aztán
türelmesen várt, míg fel nem vették.
- Felvétel, Roberta beszél. - Valami a földre esett a háttérben.
- Itt dr. Lord.
- Ó, igen. Behoztak egy pácienst több lőtt sebbel, köztük egy szív- és egy
fejsérüléssel. Dr. Simon itt van ugyan, de épp egy agyműtétet csinál. Be tudna
jönni?
- Georgetownban vagyok. Be tudok menni, de ha volna valaki közelebb...
- De nincs. A mentősök meg azt mondták, hogy az áldozat a maga nevét
emlegette, mielőtt el nem vesztette az eszméletét.
- Miért? Ki az áldozat?
- Férfi, ötven körüli, ennyit tudok csak róla. Ne haragudjon.
- Amilyen gyorsan csak tudok, odamegyek.
Suzannah futva elköszönt Andrew-tól és kirohant a kocsijához. A motor
nehezen indult el a hidegben, de aztán életre kelt. Enyhe izgalmat érzett a nő:
fejsérülést kell ellátnia - tehát megint belenyúl az agyba.
De vajon egy barátja az áldozat? Végiggondolta, milyen ötvenes férfiakat
ismer. A legtöbbjük orvoskolléga.
Egy mentőautó mögött fordult a mentőbejárathoz. A mentő ajtaja nyitva volt,
a motor alapjáraton ment. A lengőajtón át vérnyomok vezettek az épületbe.
Suzannah kipattant a kocsiból és berohant. Roberta jött elé. Suzannah ledobta a
kabátját és a blézerét, és már tartotta is a kezét, hogy a nő ráhúzza a műtőskesztyűt.
Roberta rákötötte a maszkot is.
- Bekötöttünk neki két infúziót és kapott már egy ampulla bicarbonátot.
Suzannah csak biccentett és futva követte a nővért a műtőbe. Egy kis csoport
vette körül a betegszállító kocsit - néhány nővér, két gyakorló orvos, akik közül
Suzannah azonnal megismerte az egyiket, Rudy Strattont. Őt szólította meg, mire a
férfi hálás arccal hátralépett, Suzannah pedig odalépett a helyére a beteg mellé. A

63
férfi félmeztelenül feküdt a kocsin, ingét, zakóját levágták róla. A vér a
betegszállító kocsi mindkét végén lassan csordogált a padlóra. Suzannah két
mellkasi sebet látott, az egyik nagyon közel a szívhez. Tudta, hogy a csordogáló vér
azt jelenti, hogy a golyó a háton keresztül távozott.
A pantalló szétvágott szára alatt egy láblövés is volt, de ez a seb okozta
pillanatnyilag a legkevesebb problémát.
A bal szem felett egy kis lyukból szintén folyt a vér, a férfi ősz haja véres
volt.
Suzannah nem ismerte meg a férfit.
A fejlövés vagy veszélyes vagy sem; egy bizonyos, hogy a szívet kell előbb
ellátnia.
- Adjanak neki még egy infúziót - utasította a nővéreket Suzannah. - Száz
milligramm Decadronnal. Mennyi a vérnyomása?
- Kilencven per ötven - felelte az egyik nővér.
- Mennyit adtak már neki? Mennyi vért?
- Négy egységet kapott.
- Akkor még jöhet.
Suzannah a szívmonitorra pillantott, meglátta a rezgő jelet: enyhén fibrillál a
beteg szíve.
- Isuprelt - mondta. Roberta a kezébe adta a felszívott fecskendőt, rajta a
hosszú tűvel. Suzannah az injekciót egyenesen a szívbe adta be, miközben figyelte
a monitort. A fibrilláció néhány másodpercig csökkent, aztán megint felerősödött.
- Felvágom a mellkast - közölte a doktornő. - Kezdjük.
Az egyik nővér a kezébe nyomta a szikét, amivel Suzannah mélyen a beteg
mellkasába vágott, majd az egyik gyakorló orvos két kampóval széthúzta a
bordákat. A szív ott vert a szemük előtt, miközben minden ütemre nagy adag vért
lövellt a sebbe.
- Tűt kérek - közölte Suzannah. Közben az aorta sérülését tanulmányozta, de
közben már az agyműtétre gondolt. - Készítsék elő a csontfűrészt is.
- Nincs szívműködés - jelentette be Rudy, aki az altatást végezte.

64
 Suzannah érezte, hogy belezsibbad a fejbőre. Ledobta a tűt és elkezdte
masszírozni a szívet. Az izmok görcsösen összerándultak néha.
- Defibrillátort! - Ráhelyezte az elektródákat a csupasz szívre.
- Kétszázra - mondta. - Álljanak hátrébb.
Mindenki hátrébb lépett az asztaltól.
- Rajta!
A szív megrándult a feszültségtől, de aztán megállt.
- Újra!
A szív megint összerándult, de aztán megállt. Suzannah látta, hogy tiszta
folyadék buggyan elő a feltépett érből.
Most már tiszta plazma folyik az erekből. A férfi halott volt.
Ő is hátralépett, miközben enyhén elszorult a torka.
- Ennyi - jelentette ki. - Exitált.
Mindenki abbahagyta a serénykedést és a doktornőre nézett.

- Mindent megtettünk - közölte velük. - Már nem lehetett rajta segíteni.

Elfordult és letépte kezéről a kesztyűt, szája elől a maszkot.
Hirtelen erős hányingert érzett. Gyűlölte, amikor meghalt a keze alatt egy
beteg. Különösen ilyen értelmetlenül. Eszébe jutott, hogy a férfi vele akart beszélni.
Odafordult Robertához:
- Most már tudjuk, hogy kicsoda?
- Nem volt nála semmilyen igazolvány. De az a fickó, aki behozta, azt
mondta, hogy... John Stockwellnek hívják, pontosabban hívták. - Roberta
bizonytalankodva mondta a nevet.
- Mi van?
- A pasas szerint Mr. Stockwell a CIA-nek dolgozott.
- Hol ez az ember? Szeretnék vele beszélni.

65
 Roberta a váró felé fordult.
- Egy nagydarab fekete fickó, aki... már nincs itt.
Suzannah csalódottságot érzett.
- Mondott valami mást is?
Roberta a mennyezet felé fordította a szemeit.
- Nézzük csak, azt mondta, hogy épp Stockwell-lel beszélgettek, amikor két
símaszkos fickó rájuk törte az ajtót és lőni kezdett. Stockwell viszonozta a tüzet,
meg is sebesítette az egyiket. A fekete szerint az egész olyan gyorsan lezajlott,
hogy szinte mozdulni sem tudott. Az épségben maradt fegyveres kivette Stockwell
zsebéből a tárcáját és az igazolványait, aztán kivonszolta a társát. Nézze, doktornő,
ne haragudjon, hogy iderángattam. Ha tudtam volna, hogy ilyen reménytelen a
helyzet...
- Helyesen cselekedett - jegyezte meg Suzannah.
Roberta biccentett.
- Köszönöm. Majd Rudy kiállítja a halotti bizonyítványt. Ó, már itt is vannak
a rendőrök.
- Tudná tartani egy percig a frontot? - kérdezte Suzannah. - Telefonálnom
kell.
- Hát persze - Roberta gyors léptekkel a rendőrök elé ment.
Suzannah fölemelte a kagylót és beütögette Sharon Harrad számát.
Miközben kicsengett a készülék, Suzannah lepillantott a cipőjére. Apró vércseppek
hullottak rá, de már meg is barnultak.
- Tessék.
- Sharon? Itt Suzannah.
- Hogy vagy, kölyök? - Voltam már rosszabbul is. Ide figyelj, volna egy
kérdésem. Aki a múltkor engem keresett, annak a fickónak emlékszel a nevére?
Sharon bizonytalankodott.
- Mi történt?

66
 - Épp most próbáltam megmenteni az életét - de meghalt. Négy golyóval
pumpálták tele.
- Értem - jegyezte meg Sharon színtelen hangon.
- Aki felkeresett, John Stockwell néven mutatkozott be?
- Igen - felelte Sharon -, most, hogy mondod.
Suzannah nagyot sóhajtott.
- Mi folyik itt? - kérdezte aggodalmaskodva Sharon. - Suzannah, csak nem
bajban vagy?
- Nem tudom. De remélem, nem.

8.

Archer Montross remekül érezte magát, miközben átvágott a friss havon az

ügynökség pszichiátriai osztálya felé vasárnap reggel. Élvezte a ködöt - ahogy az
arca bal oldalát hűsítette. Nem bánta, hogy az elmosódott képek arra emlékeztették,
milyen volt az élete, mielőtt megkapta a mikrochipet.
Igazában persze Suzannah miatt érezte ilyen remekül magát. Holott inkább
aggódnia kellett volna, milyen gondokat okozhat a nő. Mégis kellemes gondolatok
kavarogtak benne, amikor a nő fekete szemére, selymes fehér bőrére gondolt...
Elég legyen. Lesz még erre bőven ideje. Most tiszta kell legyen a feje.
Néhány pillanat múlva találkozik Suzannah régi kollégájával, dr. Michael Fachettel,
akit operálás közben fog megnézni. Közben választ tud adni a kérdésre: Képes-e
Fachet szakmai fejlődésre sebészként?
Lényegbevágó, hogy egyre több „szakértői” operáció sikerüljön. A
negyvenszázalékos ráta nem siker. Kevesen vannak, akikből olyan szakértő lehet,
amilyenre az ügynökségnek szüksége van. Ha nem sikerült egy operáció, akkor
igen értékes embereket veszítettek el örökre. Fachet nem volt hajlandó egy már
beépített mikrolapka eltávolítására, ugyanis állította, hogy a delikvens bizonyosan
megvakul.

67
 Archer már előre örült annak, hogy mit fog tenni. Ő pszichológusnak tanult,
nem orvosnak. Annyira értett a mikrolapkaműtéthez, amennyire egy intelligens
laikus. Most mégis ő dönt majd a nagy hatalmú dr. Fachet jövőjéről. Ugyanis a
döntés, hogy a sebész marad-e vagy megy, nem annyira szakmai, mint inkább
pszichológiai és személyiségbeli alapokon múlik.
Ezeket más ember nem veszi észre, gondolta Archer, de én igen. És nyitva
tartom a szemem...
Jeges szél tépett bele a ködbe. Archer elment a pszichiátriai osztály mellett
és a fenyőerdő felé indult. A fű bevizezte a nadrágja felhajtóját. Kár, hogy nem
lehetett ide járdát építeni. A járda viszont járókelőket feltételez, és felhívja a
figyelmet a fák közé rejtett kis épületre.
Archer elkomorodott, amikor eszébe jutott, milyen közel került a szakértői
program ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljön a titka. Ha John Stockwell
kapcsolatba került volna Suzannah-val vagy kiadja a sztorit a Pentagonnak...
De szerencsére nem tudta. Grayburn emberei remek munkát végeztek. A jó
öreg John egész ügyesen bánt a huszonkettessel ahhoz képest, hogy egy kis
aktakukac volt. Oda is került Suzannah elé, de már mesélni nem tudott. Ha
konzultáltak volna velem, mielőtt megpróbálják rávenni a jelentkezésre, gondolta
Archer, én figyelmeztettem volna őket a kockázatra. Még egyszer nem szabad
elkövetnie ezt a hibát.
A Hármas számú Állomást rejtő fák előbukkantak a ködből. Archer ment a
kanyargó örvényen, élvezte a ginre emlékeztető illatot, amely a tobozokból áradt
felé. A feje fölött megszólalt egy madár. Fölkapta a fejét és addig fókuszálta a
tekintetét, amíg tisztán nem látta maga előtt a madár finoman metszett csőrét és
tollait.
Közben odaért a kerítéshez. Egy táblán ez állt: Hármas számú
Kutatóállomás, USA Halászati Főfelügyelet, Toxikológiai Laboratórium.
Életveszély! Mérgező vegyi anyagok. Idegeneknek belépni szigorúan tilos!
Archernek tetszett a tábla. Tökéletesen unalmas és érdektelen. Ki tenné kockára az
életét azért, hogy megnézzen néhány döglött halat?
Az őr kilépett az árnyékból. Arcát vörösre csípte a hideg, gallérját felhajtotta,
felhőszerű lehelete összekeveredett a köddel. Kezét combopisztolyának markolatán
tartotta. Mindegyik őr szerelmes volt a combóba. A csúcstechnika legújabb terméke

68
ugyanis, két impregnált tűt lőtt ki. Az egyik, amelyet „taser”-nek neveztek, azonnal
megbénította az áldozatot. A másik hagyományos nyugtatóba áztatott tű volt,
amelyet Verseddel kezeltek; a szer még azelőtt kiütötte a betolakodót, mielőtt
magához térhetett volna a taser okozta sokkos állapotból. A Versed átmeneti
amnéziát is okoz, a lassan magához térő áldozat képtelen visszaemlékezni arra, mi
történt húsz perccel azelőtt, hogy belélőtték volna a tűt. Így aztán ha a betolakodó
őrbe botlik, aki lebénítja, még csak arra sem fog emlékezni, hogy bejutott-e a
létesítménybe vagy sem.
- Jó hideg van, igaz, Lefty? - kérdezte Archer.
- Jó reggelt, Mr. Montross! - Lefty leengedte a kezét a pisztoly agyáról és
idegesen Archerre mosolygott.
Aki fázik, annak nemigen van humora. Archerben ott bujkált a kisördög,
hogy ne közölje az őrrel a napi jelszót. Egyébként is hülyeség az egész. Van-e még
egy ember a kerek világon, aki hat láb magas, olyan robusztus, mint egy súlyemelő
és a fél arca megégett? Hogy valaki megtévessze az őrt, annak össze kéne égetnie
az arcát. De ki tenne ilyet azért, hogy bejusson egy halászati kutatóállomásra?
Archer úgy döntött, kegyesen viselkedik. Bemondta a jelszót.
Lefty a csuklójára pillantott, ahová valószínű, minden előírás ellenére, felírta
a jelszót.
- Rendben, Mr. Montross - mondta. - Jó napot kívánok!
Az őr ezzel visszasietett a bódéjába. Egy másodperccel később a kapu
félresiklott. Archer végigment a zúzott kővel borított úton az épülethez, amelynek
ajtaját egy plasztikkártyával nyitotta ki. Odabent a meleg levegőben fertőtlenítőszer
és padlóviasz szaga keveredett. Archer kigombolta a kabátját, amikor becsukódott
mögötte az ajtó, egy keskeny folyosón odaballagott az ajtóhoz, amely a műtőt
körülvevő balkonhoz vezetett. A helyiségben rettenetesen meleg volt. Kibújt a
kabátjából, inge mandzsettájával megtapogatta összeégett arcfelét és leült az első
sorba. David Mahoudot már előkészítették a műtéthez abban a speciális székben,
amelyet az idegsebészek használnak agyműtétnél. Rákötötték a már működő
szívmonitorra és villogott annak a tévének a képernyője is, amely majd a
mikrolapka behelyezését segíti. Egy férfi ápoló segítette föl dr. Michael Fachetre a
kesztyűt. A sebész fölpillantott a balkonra, arca a maszk alatt kifejezéstelennek
tűnt.

69
 - Maga mit csinál itt? - kérdezte Archert.
Archer érezte, hogy az agya fókuszál.
- Csak nem zavarom, doktor? - nem törődött a válasszal, de azért enyhe
élvezettel töltötte el, hogy bosszantja a sebészt.
- Nagyon kényes ez a műtét - mondta Fachet. - Nem akarom, hogy akármi is
elvonja a figyelmem. Attól félek, arra kell kérjem, távozzék.
- Csendben maradok, doktor. Észre sem veszi, hogy itt vagyok.
- Nagyon sajnálom, ez teljességgel kizárt.
Archer még jobban élvezte a dolgot. Hátradőlt a székben és széttárta a kezét.
- Én meg attól félek, ez a döntés nem az ön kompetenciájába tartozik.
A sebész szeme dühösen villogott.
- Ez az én műtőm, és én mondom meg, ki lehet idebent és ki nem. Ha
ragaszkodik ahhoz, hogy marad, akkor nincs operáció.
- Arra kényszerít, hogy másik sebészt keressünk?
Az orvos élesen felnevetett.
- Nincs rajtam kívül más.
- Maga is tudja, hogy ez nem egészen igaz.
Dr. Fachet egy percig csak bámult rá, aztán a műtőasztal felé fordult.
- Nekem mindegy, maradjon. De felesleges stressznek tesz ki. Úgy fair, hogy
ezt is figyelembe vegye, amikor a jelentését írja.
- Egyszerűen felejtse el, hogy itt vagyok - mondta Archer kedvesen -, és
vigyázzon nagyon Davidre, oké?
Archer előrehajolt és karját a balkon korlátjára fektette. David Mahoud a
különleges székben ült, fejét a fejtartóhoz rögzítették. Archer fölfelé tartott
hüvelykujjával küldött neki valamelyes biztatást, mire Mahoud álmosan
visszamosolygott. Archer még a magasból is jól látta, hogy Mahoud izzad. A műtéti
helyet az ápoló már előzőleg leborotválta, s bekente fertőtlenítő Betadine-nal. Az
aneszteziológus ott ült Mahoud mellett, mivel már elérzéstelenítette a fejbőrt,
egyelőre nem volt más teendője. Mahoudot nyugtatókkal leszedálták, amennyire

70
lehet valakit, aki pontosan tisztában van vele, hogy meg fogják fúrni a koponyáját
és a fejében kotorásznak.
Dr. Fachet a monitorra pillantott.
- Húzzák odébb ezt a lámpát - csattant föl, mire zümmögve odébb mozdult a
lámpa, hogy ne csillogjon be a monitor.
Kék markertollával dr. Fachet kört rajzolt a koponyára, bejelölte a vágás
helyét. Ezután ugyanezen a vonalon egy szikével haladt keresztül, s a nyomában
kiserkent a vér.
Az asszisztens elszívóval eltűntette a nyomokat. Archer élvezettel figyelt.
Olvasott már arról a féltve őrzött rítusról, ahogyan egy műtétnek nekikezdenek.
Maga is megtapasztalta már saját magán. De ez lesz az első alkalom, hogy látni is
fogja.
Dr. Fachet ezután a kezébe vett egy rozsdamentes acélfúrót és egy ponton
Mahoud koponyájához illesztette és belefúrt. Archer érezte, hogy a tarkóján
libabőrös lesz a nyaka...
Ahogy óvatosan haladt előre a fúró, úgy pottyantak le a padlóra a
felpöndörödő csontdarabok, mint borbélynál a levágott tincsek. Archer ismét
megborzongott, emlékezett arra a négy évvel ezelőtti napra, bár akkor alig törődött
a dologgal, annyira leszedálták. Arra azonban pontosan emlékezett, hogy akkor
ettől a hangtól kegyetlenül viszketni kezdett az orra.
Dr. Fachet négy lyukat fúrt a koponyába, ezután egy kicsiny korongfűrésszel
összekötötte a lyukakat. A fűrész úgy zümmögött, mint egy rovar. Égett csont szaga
csapódott Archer orrába. Dr. Fachet végül egy csipesszel megfogta a körbevágott
csontdarabot és kiemelte, majd egy tálba tette. Amikor elkészül, akkor majd
visszahelyezi a lyukra.
Az elszívó megint működni kezdett, eltüntette a vért.
Archer előredőlt és megpillantotta a rózsaszín agyburkot, a dura matert.
Megérintette a csodás érzés: az erektől szabdalt membrán alatt ott volt az agy. Az
agy, amelyet most örökre megváltoztatnak.
Feltéve, ha dr. Fachetnek sikerül.
A dolog aggasztotta Archert. Mahoud több mint egyszerűen ígéretes figura,
kiváló Baath-párt szakértő, aki maga is sok évet élt Irakban. Legalább olyan jól

71
értett Irakhoz, mint amennyire John Stockwell. Sőt jobb volt, mert Stockwellel
ellentétben azonnal megértette, milyen lehetőség adatik meg neki. Ha dr. Fachet
elszúrja Mahoudot, akkor az komoly veszteséget jelent.
A sebész a szikéjével X alakú vágást ejtett a dura materen, majd kihajtotta a
háromszög alakú szövetet és egy-egy csipesszel rögzítette őket. Most pontosan
belelátott David Mahoud két agyféltekéje közé. Archer látta, hogy az orvos egy
pillantást vet a képernyőre. Ettől világos lett számára, mi az a gurgulázó hang, amit
eddig hallott: Mahoud vére, ahogy ütemesen átfolyik az ereken. Attól, hogy
Mahoud ül, nagyobb lett a kockázata annak, hogy levegő kerülhet a véráramba.
Az asszisztens most egy öthüvelykes, több párhuzamos fémszalagból álló
eszközt adott dr. Fachet kezébe. Az orvos ezzel óvatosan behatolt a két agyfélteke
közé, kitágította a csatornát a corpus callosum felé. Ezután egy drótszerű eszközzel
beleengedte a mikrolapkát a csatornába. Archer előrébb hajolt, hogy jobban lásson.
Ahogy a szonda lejjebb ereszkedett, a monitoron lassan feltűnt a corpus
callosum, amelyen keresztül a két agyfélteke kapcsolatban áll egymással. Ha
véletlenül átvágnák ezt a szervet, a két agyfélteke között a szó szoros értelmében
megszűnik a kommunikáció. Ennek a szervnek a végében van az a terület, ahol a
vizuális jelek vándorolnak a két félteke között. Erre a kereszteződésre kell
ráhelyezni a mikrolapkát - a homloklebenyen túlságosan nagy a látóközpont,
semhogy egy apró chippel át lehessen érni. A két szem közötti jelcsere két másik
helyen is létrejön - szerencsére.
Archer nem tudta, miért választotta a corpus callosumot Lancaster. Miért
nem az X alakú optikai chiasmust? Ez ugyanis pontosan a szem mögött helyezkedik
el és minden vizuális jel áthalad rajta. A corpus callosumon ugyan kevesebb
információ áramlik keresztül, viszont ezek az információk sokkal rendezettebbek,
az agy már értelmezte őket. Lancaster tisztában volt azzal, hogy ezen a választáson
múlik a chip sikere vagy bukása. Nagyon egyszerű volt Lancaster érvelése -
nevezetesen: könnyebb azonosítani egy kirakós játék képét, ha látunk belőle néhány
teljesen összerakott részletet, mintha az ember a halomba hordott elemeket nézné.
Archer megcsóválta a fejét. A zsenialitás mindig utólag lesz nagyon
egyszerű. Most, hogy a corpus callosumra pillantott, Archert elfogta a rémült
csodálkozás.

72
 Lancaster döntése sokkal több volt, mint egyszerű rögtönzés. Ha összekötik a
mikrolapkával ezt az idegpályákkal zsúfolt szervet, akkor sokkal több dolog
történik ott, mint vizuális információk egyszerű cseréje.
Archer figyelte, ahogy dr. Fachet közelebb hajol a monitorhoz és Mahoud
agyának képét nézi.
- David, most arra kérem, csukja be a szemét, és tartsa úgy, amíg nem
szólok. Egy perc és mindenféle villogó fényeket fog látni. Amint meglátja ezt,
azonnal szóljon.
- Igen - felelte Mahoud.
Dr. Fachet válla összegörnyedt. Ez volt a műtét legnehezebb része, amellyel
a világon csak három ember tud sikerrel megbirkózni. Egy milliméter eltérés
akármelyik irányba, a mikrolapka ugyan javítja a látást, de a kívánatos mellékhatás
elmarad. Archer hirtelen beleképzelte magát Mahoud bőrébe. Neki nem volt
szüksége a mikrochipre, hogy lásson. Ha dr. Fachetnek nem sikerül, akkor Mahoud
visszamegy a normális életbe, és lesz továbbra is egy egyszerű Irak-szakértő.
Mahoud azonban ambíciózus ember volt, és Archer tudta, hogy nagyon is el lenne
keseredve.
A „szakértői program” vezetője pedig még csalódottabb lenne.
- Fényeket látok - szólalt meg Mahoud. - Vöröses narancsszínű fényeket!
- Villognak vagy állandóak?
- Mozdulatlanok.
Dr. Fachet kicsit mozdított a szondán, miközben szemét nem vette le a
monitorröl. Archer észrevette, hogy átizzadt a sebész sapkája.
- És most?
- Most is mozdulatlanok - felelte Mahoud. - De valahogy kékebbek.
- Jó. És nem lát sávokat?
- De igen.
- Nézze, David, mondjon meg mindent, amit lát - azonnal közölje és semmit
se hagyjon ki!
- Bocs, doki. Értem... ezek függőleges sávok.

73
 Dr. Fachet most csak épphogy elmozdította a szondát.
- Most a sávok lassan egymásba hajolnak - közölte Mahoud. - Most már
vízszintesen fekszenek és villognak. Kobaltkékek! Hoppá! Most megint vörösek -
nem, kékek.
Dr. Fachet láthatóan megenyhült.
- Jól van. Most lazítson, de ne nyissa ki a szemét.
- Most egy folyót látok. Nem is, egy vonatot. Hihetetlen!
- Remek! - Dr. Fachet rendkívül óvatosan megnyomta a szondája végén a
kiengedő gombot.
Archer látta a monitoron, ahogy az apró lapka kiszabadul a szonda végéről és
belesüllyed az idegkötegek közé, mint egy pók a hálójába.
Megborzongott. Olyan törékeny ez a chip. Micsoda munka lehetett ilyen
kicsire elkészíteni! De ez lényeges volt. Még ha a fertőzés nem is okozott
problémát, az ember nem közlekedhet mindenféle drótokkal a fején, amivel egy
külső számítógéphez kötik. Az elem alkotja a lapka tömegének túlnyomó részét, és
ez a rész aggasztotta Archert. Mi lesz, ha kimerül? Megvakulok, gondolta.
Elveszíti a különleges képességeit.
Archer lerázta magáról a rettegést, mint kutya a vizet. Most teljesen
irracionálisan viselkedett. A látáshoz olyan csekély elektromosságra van szükség,
hogy a lapka legalább száz évig képes működni. Ha már rég a sírban leszek, az
agyam még mindig működik.
Dr. Fachet kihúzta a csövet Mahoud agyából. Visszaillesztette az agyhártya
felhajtott részeit, összevarrta őket, aztán visszahelyezte a kifűrészelt csontot is,
végül ráhajtotta a bőrt a nyílásra.
- Végeztünk, David - mondta.
Mahoud torkából álmos hang tört elő. Az asszisztens kilazította a fejrögzítő
szíjait és levette róla. Az aneszteziológus unottan fölállt és kiment a helyiségből.
Dr. Fachet megfordult és támadóan nézett Archerre.
- Nos?
- Nos micsoda, doktor? - kérdezte vissza Archer ártatlanul.

74
 - Mi a véleménye? Látta, amit látni akart?
Még nem, gondolta Archer. De látni fogom.
- Köszönöm, dr. Fachet. Nagyon tanulságos volt.
Dr. Fachet megfordult, lerángatta a kezéről a műtőskesztyűt és kicsörtetett a
műtőből. Archer nézett utána, elengedte magát, pihent, míg a műtőssegéd kitolta
Mahoudot a helyiségből. A műtőlámpa fénye kialudt. Műszerek csörömpöltek,
üveg csörrent - a segéd rendbe szedte a műtőt. Aztán ez a segéd is távozott, mielőtt
lejjebb csavarta a világítást.
Archer csak ült a sötétben és várt. Nem látta maga előtt Fa-chet jövőjét.
Órákba, de akár napokba is beletelhet, amíg megjelenik előtte a kép.
Csak ült a kényelmesen kárpitozott fotelban és hallgatta az elszívót, amely
kiszippantotta a baktériumokkal teli levegőt a helyiségből.
Gondolatai visszatértek Suzannah-hoz. Enyhe szexuális vágyat érzett. Mit
csinált a galériában, kedves Suzannah? Megkérte Andrew magát arra, hogy kivegye
az agyából a lapkát?
Esetleg bele is szeretett a festőbe?
A gondolattól megkeseredett Archer szája íze. Suzannah már az egyetemen
felnézeti a művészre. Már amennyiben így lehet nevezni valakit, akinek a képei
rendszerint nem emlékeztetnek semmire. Archer gonoszul elmosolyodott. Még
mindig féltékeny a nőre, holott az még azt sem tudta, hogy egyáltalán szerelmes
beléje.
Nem számított, hogy valódi érzelmek ezek vagy a mikrolapka tette. Csak
annyit kell tennie, hogy rossz véleményt ad Fachetről, és abban a pillanatban
nagyobb szükség lesz Suzannah-ra, mint valaha. És akkor elkapják ezt a gyönyörű
pillangót.
Milyen lesz majd az a pillanat, amikor összetalálkoznak? Mint mindig, a nő
most is nyilván bele fog nézni a szemébe. Még mindig megjátssza, hogy nem érez
semmi taszítót benne?
Jó lesz megint a nő közelében lenni, beszívni a parfümje illatát, hallani a
hangját. Archernek eszébe jutott, hogyan érintette meg lopva a nőt - ahogy
kollegálisan megveregette a vállát. Felidézte a bőrének tapintását, meleg volt és
rugalmas - de jó lesz megint megérinteni.

75
 Talán nem is csak megérinteni fogja.
Ha visszautasítja a szakértői program főnökének ajánlatát - és biztosan ezt
fogja tenni - akkor rábízzák majd a lányt, a régi barátra, hogy ő beszélje rá. És én rá
is beszélem, gondolta Archer mély meggyőződéssel. Kerül, amibe kerül. Mert
ahhoz a lány túlságosan szép és túlságosan fiatal, hogy meghaljon.

9.

Suzannah ott várakozott az Elkülönítő acélajtaja előtt, míg Sharon Harrad ki

nem jött. Egy megtermett fiatal ápoló követte a barátnőjét. Suzannah még a
felvételes rendelőből ismerte, amelynek nem voltak önálló elmeápolói, így aztán a
pszichiátriáról kellett mindig őket hívni, ha netán szükség volt rájuk.
- Helló, Curtis - üdvözölte a férfit.
- Üdv, dr. Lord. - Curtis zavartan elmosolyodott.
- Suzannah, de jó, hogy látlak! - így Sharon. Egy mozdulattal búcsút intett
Curtisnek, aki slusszkulcsát csörgetve vágott keresztül az előtéren.
- Hál istennek, vége mára - mondta Sharon és a párnázott acélajtóra
pillantott.
- Nehéz beteg? - érdeklődött Suzannah.
- A pasas megharapta a szobatársát - felelte Sharon.
Suzannah megeresztett egy grimaszt.
- Randa ügy.
- Nekem mondod? Be kellett adjak egymillió-kétszázezer egység penicillint
az egyik legkeményebb tűfóbiásunknak.
- És miért harapta meg?
- Miért is? Nézzük csak, a hosszabb válasz-változatban benne van a vécére
szoktatás, az Ödipusz-komplexus vagy a rossz beidegződés problémája, ahogy
tetszik és a melyik iskolának vagy a híve. A rövidebb változat lényege az, hogy a
pasas hosszú ideje csak úgy tett, mintha bevenné a gyógyszereit. Élvezi, hogy

76
vadulhat - tette hozzá Sharon elgondolkodva. - Én is inkább ezt választanám, mint a
Haldolt.
- Amit H-vitaminnak hívtok.
Sharon felsóhajtott.
- Hát igen. Az általam legkevésbé kedvelt vitamin. De mi a választék?
Mondtam is Drakula grófnak, hogy ha nem veszi be a gyógyszert, akkor marad az
elkülönítőben, ahol senkit nem tud megharapni. Erre azt mondja: „Jól hangzik.” Ma
még lehet, hogy így is gondolja. Bízom benne, hogy holnap már önként jelentkezik
a gyógyszerért, hogy kiengedjem. Gyűlölöm bezárni az embereket. Néha azt
kívánom, bárcsak sebésznek mentem volna.
- Csak néha?
Sharon enyhén elmosolyodott.
- Nem viccelek. Ti, metélők, láttok egy tumort, kimetszitek; egy lyukat, azt
szépen összevarrjátok.
- Tegnap este - szólt közbe Suzannah - megpróbáltam bestoppolni egy
pasast, akin négy lyuk volt. A bélelt doboz, amibe kerül, valamivel szűkösebb, mint
az Elkülönítő, és reménye sincs, hogy egyszer kijöjjön onnét.
Sharon megérintette a karját.
- Tudom. Kemény dolog.
- Bocs, eszem ágában sem volt összehasonlítani a munkánkat. Csak utálom,
ha a kezeim közt halnak meg, még ha nincs is sok remény. - Suzannah csak most
vette észre, hogy úgy beszél, hogy közben összeszorítja a fogát.
Idegesen legyintett.
- Akarsz róla beszélni? - Sharon a folyosó végén lévő irodája felé biccentett.
- Igen, azt hiszem. De nem úgy, ahogy gondolod. Tudsz valamit mondani
nekem John Stockwellről?
- Azt hiszem, nem túl sokat. De ha lejössz a felvételre, akkor előbányászom
neked a kartonját. De még az anamnézis felvétele közben meglógott.

77
 - Köszi, ez is sokat segítene. - Suzannah az órájára pillantott. - Van rá esély,
hogy most meg tudjuk csinálni? Jay egy órán belül megérkezik és remélem, hogy el
tudok addig szabadulni innét.
Sharon elmosolyodott.
- Ah, a vasárnapi románc. Vonzóbb, mint a pszichiátria a hét bármely napján.

Suzannah fogta Jay kezét és hátrafelé korcsolyázott. A férfi tökéletesen egy

ütemben ment vele, hullámzott a válla, miközben a szemébe nézett. A nő hallgatta,
ahogy surrog a korcsolyájuk a jégen, tetszett neki ez a hang - krcs, srcs, krcs. A
hideg szél a tarkójába vágott. Érezte a hó illatát, ahogy a hideg pelyhek a forró
arcának csapódnak. Jay feje mögött látta a jégpálya szélén álló tömeget, még
messzebb pedig a washingtoni épületeket. Remekül érezte magát, hogy ismét
mozog annyi kihagyott kocogás után. Belélegezte a friss, hideg levegőt, jobban
érezte magát, mint napok óta bármikor - pontosabban azóta, hogy Jay elutazott
Texasba.
- Nagyon jól csinálod - jegyezte meg Jay. - Az ember azt hinné, hogy
északon nőttél föl.
- Michigan tele van tavakkal, télen pedig mindenki korcsolyázik. Én
valamikor nagyon szerettem. Ha feljön a hold, a jég olyan, mint a higany. Ahogy
suhan rajta az ember... hihetetlenül szabadnak érzi magát. Nagyon örülök, hogy egy
nappal korábban jöttél vissza.
- Már belefáradtam, hogy Tallulah-val kell aludjak.
Suzannah fölhúzta a szemöldökét.
- Hogy mondod?
- Az apám ír szetteréről van szó. Folyton mellém feküdt az ágyba, és reggel
pedig borzasztó büdös a pofája.
- Bárcsak a többi nő is ugyanilyen vonzó lenne számodra. Tehát remekül
érezted magad?
A férfi elmosolyodott.
- Nagyon jó volt otthon lenni. Legközelebb neked is el kell jönnöd. Már
mindenki nagyon vár.

78
 - Én is szeretnék. - Suzannah szeretettel gondolt Jay apjára, Dickre, a
tiszteletre méltó austini ügyvédre, aki őszebb és súlyosabb, mint a fia, de
ugyanolyan erős felépítésű, és anyjára, Joanra, a kifinomult és szeretetre méltó
texasi nőre, aki nemrég még egy osztályra való virgonc gyereket tartott kordában az
iskolában. Joan és Dick azért röpültek keletre Hálaadásra, hogy vele
megismerkedjenek. Amikor elutaztak, Jay anyja ezt mondta a fiának: - Ha nem
veszed el ezt a lányt, akkor én fogadom örökbe.
- Amiről a vacsoránál beszéltünk - jegyezte meg Jay -, azt megnézhetem a
Postnál, hátha tudnak valamit erről a Stockwell pasasról.
- Ez jó lenne.
- Engem nem érdekelne annyira. Szerintem az lesz, ahogyan a zsaruk
mondták - lement a Tizennegyedik utcába, hogy kikapjon egy kurvát és véletlenül
lelőtték egy betörés során.
- De miért érdeklődött Sharonnál rólam néhány napja?
Jay finoman megfordította a nőt, most ő korcsolyázott hátrafelé.
- Lehet, hogy ott lófrált a felvételi szoba körül, és valahogy megtetszettél
neki. Szerintem ez is elképzelhető.
- De miért lófrált arrafelé?
- Ide figyelj, Suze, már sok hírszerző pasival beszélgettem. A legtöbbjük
igen jó eszű öreg szivar. Néhányuk azonban olyan ostoba, mint egy barom, mint
egy lebéklyózott bika. Rengeteg a stressz a melójukban. Stockwell már nyilván
sokszor járt felétek, megpróbálta fölvetetni magát valahogy, hogy rendbe rakják az
idegeit. Te elég sokszor megfordulsz arrafelé, hogy megismerjen. Nekem nagyon
tetszel ebben a remek kis rövid szoknyában. Eszméletlen gusztusosak a lábaid.
- Nyilván azért, mert a hideg miatt négy harisnyanadrágot húztam magamra.
- Akarsz bemenni?
Ahogy a férfi megkérdezte ezt, azonnal kellemes forróságot keltett Suzannah
alhasában.
- Hozzád?
A férfi nem válaszolt azonnal.

79
 - Mit szólnál a Hay-Adams Hotelhez? Csak néhány tömbnyire van innen.
- Egy hotelbe menjünk?
- Nem egy hotelbe, hanem a hotelbe! Ez a legszuperebb egész
Washingtonban. Remek lesz. Felküldetünk egy Dom Perignont a szobaszolgálattal
meg egy kis csokit.
A nő kihallotta a férfi hangjából a könyörgést, és megértette, miért nem
akarja látni egyelőre a lakását. Nem akar egy szobában lenni az üresen bólogató
szövegszerkesztő vádlóan néző képernyőjével. Suzannah nem örült a dolognak
különösebben, de nem volt olyan a helyzet, hogy elkezdjen erről vitatkozni.
- Oké - mondta végül.
Egy félórával később benn ült a hatalmas süllyesztett kádban és hallgatta,
hogy énekelget Jay a hálószobában. A hely pontosan olyan volt, ahogyan Jay leírta,
süppedős szőnyegek, XIV. Lajos korabeli karszékek, minden az amerikai
arisztokrácia igényei szerint.
Suzannah-nak minden tetszett, de nem tudott nem arra gondolni, hogy Jay
esetleg más nőket is hozott már ide.
Na és? - gondolta magában és elhessegette magától a féltékenység
gondolatát. Ez már történelem. Most mi vagyunk.
És egyébként is, nem te voltál egy idegen férfival vacsorázni tegnap este egy
elegáns georgetowni étteremben? Ugye ezt elfelejtetted említeni Jaynek, nem igaz?
Jay bejött a fürdőszobába, csak a farmere volt rajta. Mellkasa izmos volt és
barna.
- Bekapcsoltad a pezsgőfürdőt - mondta panaszosan. - Pedig melléd akartam
bújni.
- Na, tessék, még van hely - mondta a nő és megpaskolta maga mellett a
vizet.
- Hogy utána liliomillatban ússzon mindenem? Nem, köszi, hölgyem.
- Akkor legalább a hátam mosd meg!

80
 Suzannah előrehajolt, Jay pedig letérdelt melléje a kádhoz. Finom kezekkel
köröket rajzolt a szivaccsal a hátára, végigmasszírozta a gerincét. A nő érezte, hogy
kellemes melegség árad szét benne. A kádban elnyúlva felnézett a férfira.
- Már megint front van? - kérdezte a férfi, miközben megvillantak azok a
csodálatos apró szeplők az arcán. Olyan csodálatos kékek voltak a szemei, mint a
texasi égbolt.
A nő bólintott, miközben a férfi kezeit nézte, amelyek eltűntek a habok alatt,
aztán megtalálták a mellét, finoman megszorították, mellbimbóit megcirógatták.
Érezte, hogy a kezek végigcsúsznak a bordáin, le a hasára. Odabent egyre
fokozódott benne a melegség. A nő felsóhajtott, amikor a kéz még lejjebb kúszott.
A férfi arca már az ő arcához ért.
- Szeretlek, dr. Suzannah Lord.
- Óóóó! - válaszolta a nől aki már képtelen volt gondolkodni. - Ó, Jay,
óóóó...!
A férfi izmos karjai a térdei és a válla alá kúsztak, kiemelték a kádból.
Miközben a nappali felé vitte, Jay lekapott egy törülközőt az akasztóról. A nő
mosolyogva figyelte, ahogy a férfi fél kézzel elteríti a törülközőt a földön, majd
leteszi rá. Jay is lefeküdt, Suzannah az oldalára heveredett, megtalálta a férfi
cipzárját, és izgatottan tapasztalta a robusztus duzzanatot alatta.
Lassan lehúzta a cipzárt, aztán Jay kibújt a nadrágjából, miközben finoman
megcsókolta. A nő megtalálta a férfi nyelvét, amely enyhén sós volt. A férfi föléje
hengeredett, teste sikamlós lett a habtól. Könnyedén a nőbe hatolt, miközben a hátát
a karjában tartotta. Finoman megcsókolta a mellbimbóját, amitől érzéki hullámok
árasztották el Suzannah-t. A nő beletúrt a férfi sűrű hajába, ráfonódott a szájára,
miközben a férfi előbb lassan, aztán egyre gyorsabban mozogni kezdett.
A melegség szétáradt benne, miközben a férfi csodálatos keménysége egyre
mélyebbre és mélyebbre hatolt beléje.
- Ó, Jay! Ó, Istenem, Jay...!
Távolról hallotta, hogy a férfi hosszan felnyög a gyönyörtől.
Jay szorosan tartotta a karjában, miközben a nyakát csókolgatta. A
szeretkezés melege összemosódott a habfürdő selymességével. Érezte, hogy a férfi
végigtörli a frottírtörülközővel, aztán finom mozdulattal az ágyba emeli, majd

81
mellébújik, s lassan a szoba eltűnt az egyre nagyobb sötétségben. A férfi karjaiban
zuhant álomba.
Egy pillanatra felébredt Suzannah az éjszaka, mintha egy taxi dudáját
hallotta volna. Hirtelen nem tudta, hol van, de aztán az eszébe jutott. A hálószoba
magas ablakain át beszűrődtek a főváros éjszakai fényei. Hallotta, hogy Jay
egyenletesen szuszog mellette. Megsimogatta a mellkasát, ujjaival beletúrt
mellszőrzetébe. Csodálatosan boldognak érezte magát...
És csak épp egy kicsit kényelmetlenül.
A mikrochip jutott eszébe.
Mi van, ha Andrew nem mondott tegnap este igazat, gondolta. Vajon
valóban azt hiszi-e, hogy minden gondját a mikrolapka okozza?
Elment Lancasterhez is - de mégsem beszélt semmit a találkozásról.
Vajon más is volt Lancasternél hasonló panaszokkal?
Suzannah nem akart belemélyedni a dologba. De az agya perverz módon
szinte elébe tálalta, mit kell tennie. Felhívhatná az egyik önként vállalkozót, és
megkérdezhetné tőle, hogy van. Ha semmi gond, akkor minden oké; egyszer s
mindenkorra ejtheti a dolgot.
Ha nem... nos, majd meglátja, ezzel mit kell tennie.
Suzannah elégedetten zuhant vissza az álomba, de előbb szorosan odabújt
Jayhez...

Nem tudott Suzannah egészen hétfő estig telefonálni. A sebészeti ügyelet

reggeltől volt, aztán egy hívás a baleseti sebről: egy egyetemista a Katolikus
Egyetemről kiesett a hálószoba ablakán. Gerinctörés, tüdővérzés, tizenkét ablakos
bordatörés, illetve egy csúnya lábtörés, amikhez ortopéd sebészkollégát kellett
riasztani. Későn keveredett a magánrendelésére, ugyanis egy laborleletet megkapott
még indulás előtt, amelyben megerősítették, hogy a szövetminták alapján
mellrákról van szó. Újabb órát kellett egy zokogó fiatalasszonnyal töltsön, akinek
igazán nem kellett volna ilyen fiatalon szembenéznie ezzel a rémületes
fejleménnyel.

82
 Hét körül ért haza. Juli megvárta a vacsorával, a kedvenc olasz ételével, a
pasta primaverával. J. D. kedvesen panaszkodott, hogy eddig kellett éheznie. Hogy
fog így ő nagyra nőni, ha az anyja és a nénje csak növénnyel meg tésztával eteti?
Vacsora után Suzannah felhívta Jay-t, aki vissza akart menni a Hay-
Adamsbe aznap is. A nő nevetve ajánlotta, hogy inkább írja a könyvét - aztán majd
később hívja vissza megint.
Tudta, hogy le kell mennie az ő lakrészébe, hogy megkeresse az önkéntesek
neveit, hogy el kell kezdjen telefonálni, de valahogy nem akaródzott neki. Inkább
azt figyelte, ahogy Juli és a fia elmerülnek egy új komputeres játékban.
Rajta, ess már túl rajta, biztatta magát.
Lent a hálószobájában elkezdte átnézni a legalsó fiókot, amelyben a
kórtörténeteket tartotta. Az 1988-as és 1989- es kartonok között kell lennie az
önkéntesekének is. Mindenki belekerült akkor ebbe a sajátos magánnaplóba -
akinek tumora volt vagy valami olyan jellegzetessége, amit nem akart elfelejteni.
Suzannah lassan átlapozta az 1988-as feljegyzéseit, de lassult a tempó, ahogy
közeledett az ominózus július 13-a, amikor Lancaster éjszaka visszaosont a laborba.
Hirtelen megfájdult Suzannah gyomra. Nem írt aznapról semmit, s az üres
lap még jobban nyomasztotta, mint a szavak tették volna.
Nyomorult, arrogáns állat! Meggondoltad valaha, mit tettél?
Suzannah fölállt és vett egy mély lélegzetet.
Amikor leült, félretolta a feljegyzéseit és kézbe vette a listát megint. Hét név,
ami kezdetnek megteszi. Kezdett telefonálni. Lori Fischbeint érte el először. Lori
rendben volt, mindenre tökéletesen emlékezett. Nem, problémája nincs a műtét óta.
Tökéletesen lát.
Hasonló beszélgetést folytatott Brandon Tate-tel.
Sherri De Longgal.
Mike Anzeloni nem volt otthon.
Suzannah a fennmaradó nevekre nézett, és lelohadt a lelkesedése. Miért is
csinálja ezt egyáltalán?

83
 Mert Andrew Dugan azt akarta, hogy valaki vegye ki az agyából azt a
nyomorult szerkezetet. Ugyanazt a dolgot, amit heteken belül több ezer ember
agyába fognak beleültetni.
Suzannah a következő számot tárcsázta, Tricia Fiore-ét. Tricia tanárnő volt,
ő kapta meg először a mikrochipet.
- Igen.
A hang mély volt és nyugodt.
- Tricia?
- Igen, kivel beszélek?
Suzannah-t kényelmetlenül érte ez a kimért hang.
- Suzannah Lord beszél, aki négy évvel ezelőtt dr. Lancaster egyik
asszisztense volt.
Hosszú csend támadt a kagylóban.
- Tricia?
- Igen, emlékszem magára. Mit óhajt?
A gyorsan elhadart szavak ellenére Tricia hangja most is furcsán nyugodt
volt. Vajon be van kábítózva? - gondolta Suzannah. De nem csúsznak össze a
szavai.
- Utólagos kontrollképpen felhívom az annak idején önként jelentkező
kísérleti alanyainkat...
- Pedig én azt hallottam, hogy abbahagyta az egészet és ma már nem is
idegsebészkedik...
- Így van - felelte Suzannah bizonytalanul, mert úgy érezte, ezzel végleg
elszállt az együttműködés reménye.
De ez valóban Tricia lenne? Mi baja lehet?
- Az a lényeg, hogy maga nem segíthet rajtam - mondta a nő.
Suzannah-nak megsajdult a gyomra.
- Segíteni magán? Miért, valami baj van?

84
 - Mindennel baj van. Nem kellett volna vállalnom a műtétet. Inkább
vakultam volna meg. Igaz, akkor nem dolgozhattam volna a gyerekekkel. És dr.
Lancaster nem segít, sőt. Már figyeltet is.
Suzannah érezte, ahogy libabőrös lesz a fejbőre.
- Tricia, szeretnék magával személyesen is beszélni. Átmehetek magához?
- Nem számít semmit. - Nem volt semmi sértettség a hangban, ami pedig
illett volna a tartalomhoz. - Ezek meg akarnak engem ölni - folytatta passzív
hangon. - Meg fogok halni. És ezt tisztán látom.
- Maradjon, ahol van! - kiáltotta Suzannah. - Ott vagyok húsz percen belül.
Tricia! Tricia, hall engem?
- Köszönöm, hogy felhívott, dr. Lord.
A vonal szaggatott hangon sípolt. Suzannah fölszaladt az emeletre, rettegett
Tricia miatt, Triciától, s most úgy érezte, hogy ez a húsz perc maga az
örökkévalóság.

10.

Suzannah a 911-es segélyhívó számot tárcsázta és bemondta Tricia címét. A

diszpécser közölte, hogy minden egységet egy tűzesethez vezényeltek, de azonnal
küld valakit, amint tud. Suzannah már-már azt kiabálta, hogy ez sokkal fontosabb.
De ez nem igaz.
Végül is Triciát nem fenyegeti ebben a pillanatban semmi. Csak egy
megérzés az egész, a hangjából áradó ijesztő komorság miatt.
Suzannah fölkapta az orvosi táskáját, a kocsija kulcsait és felszaladt. Juli és
J. D. még mindig a számítógépen játszottak.
- Az egyik betegem bajban van - mondta Suzannah. - A mentők mind egy
tűzesetnél vannak.
Juli fölállt.
- Szükséged van segítségre?

85
 - Jó lenne, de mi lesz J. D.-vel?
- Átviszem Joe-hoz és Clairhez.
- Hé - csattant föl J. D. - Vigyetek engem is magatokkal!
- Most nem - felelte Juli.
- Jézusom, tudok vigyázni magamra. Nem vagyok már gyerek!
- Suze, légy szíves, vidd át „nagypapát” Joe-ékhoz, én addig előhozom a
Porschét.

Suzannah tiltakozni akart, hogy mehetnek az ő kocsijával is, de rájött, hogy

jobb most a Porsche. Gyorsan oda kell érniük - nagyon gyorsan - és az ő öreg
Chevyje lehet, hogy el sem indulna ilyen hidegben. Miközben átfutottak a fiúval az
utca másik oldalára, belebújt a kabátja egyik ujjába. A jeges szél az arcába csapott.
Hallotta a Porsche motorjának torokhangját, ahogy kifordult a járdára. A másik
kabátujjal csak addigra birkózott meg, mire visszaért a kocsihoz. Beült és bemondta
a címet kitépett noteszlapjáról.
A Porsche csikorgó gumikkal ugrott meg. Suzannah imádkozott, hogy az 50-
es útnál zöld legyen a lámpa. Igen, az... oh nem, most váltott sárgára! A kerekek
megint csikorogtak, ahogy Juli fékezett a kereszteződésben. Amikor kint voltak a
sztrádán, Suzannah szinte kényszerítette magát, hogy nyugodtan hátradőljön az
ülésben. Most már nincs egyéb teendője, mint remélni, hogy tévedett Triciával
kapcsolatban; ha mégsem, akkor hinni, hogy időben érkeznek.
- Ez a nő - Tricia Fiore-nak hívják - igazában nem is a betegem - magyarázta
Julinek. - Őnála építettük be először a chipet négy éve. Ez a kocsi nem tud
gyorsabban menni?
Juli egy pillantás erejéig feléje fordult, aztán beletaposott a gázba. Suzannah
érezte, ahogy belefeszíti a sebesség az ülésbe. A tölgyek, amelyek az 50-es út házai
előtt sorakoztak, szinte összefolytak, ahogy elszáguldottak mellettük. Julinek nem
okozott gondot a gyér forgalomban való manőverezés hetvenöt mérfölddel. Csak
akkor lassított, amikor ráfordultak a 7-es útra, de aztán ismét felgyorsított.
- És mi történt? - kérdezte Juli. - Tricia gyógyszert vett be?
- Még nem.

86
 - De ezzel fenyegetőzött?
- Hát, nem egészen pontosan...
Juli meglepetten nézett a húgára, igaz, csak egy pillanatra.
- Akkor miből gondolod, hogy Tricia bajban van?
- Nem stimmelt a hangja ahhoz, amit mondott. Vagy rémültebben vagy
depressziósabban kellett volna beszéljen. Ha van érzelem a hangban, akkor azt
jelenti, hogy az ember még küzd. De ha egyáltalán nincs érzelem, amikor pedig
lennie kéne, az nagyon rossz jel.
- Honnan tudod, hogy nem csak egy hideg fejű narkós, aki meg van
győződve róla, hogy a kezében tartja a dolgot?
- Éppen ez az, valóban tudja, mit kell csinálnia. Nem csak a helyzetet
ellenőrzi, tudja a megoldást is. Ez pedig az, hogy végeznie kell magával.
- Honnan veszed?
- Nem tudom megmagyarázni. De nem is megérzés. Kihallottam valamit a
hangjából, amitől beindult a tudatalattim, egyszerűen tudtam, hogy erre készül.
Tavaly volt egy halálos szakaszban lévő májrákos betegem, bizonyos Mr. Widner.
Egyszer beszéltem vele telefonon, neki volt ilyen roppant megbékélt hangja. Aznap
éjjel kiment a garázsba, ráhúzta a porszívó csövét a kipufogójára és betette a végét
a kocsiba. Aztán beült és elindította a motort. Másnap reggel holtan találták a volán
mögött, s a keze még mindig rajta volt a kormányon. Lehet, hogy tévedek Triciával
kapcsolatban, és remélem, hogy tévedek - de nem hiszem.
- Én nem hiszek ebben - felelte Juli. - És egyébként is hihetetlen, hogy a
húgom kedvéért nyolcvan mérfölddel száguldozom az éjszakában.
Juli feltolta a homlokára a szemüvegét és előrehajolt; megmarkolta a Porsche
kormányát. A kocsi beszáguldott Falls Churchbe, a boltok és az éttermek
neonreklámjai összemosódtak. Suzannah-nak elakadt a lélegzete, amikor Juli
keresztülment egy piroson. Fékcsikorgás hallatszott, vad tülkölés, aztán Suzannah
meghallotta a sziréna hangját is. Hátrafordulva látta, hogy egy fekete-fehérre
festett, Fairfax megyei rendőrkocsi megy utánuk és lassan, de biztosan közeledik
hozzájuk.
- Lerázzam őket?

87
 - Ne, fékezz le, majd én elintézem.
Juli felnevetett.
- Elintézed? Még nem ismered ezeket a fickókat, ezek nem olyan udvariasak,
mint az arlingtoni zsaruk. Már az is mázli lesz, ha nem rángatnak be minket egyből
az őrszobára.
- Na, állj már meg.
- Oké, te akartad.
Juli fékezett, majd leállt egy kivilágítatlan vasüzlet előtt.
- Várjunk - javasolta Juli. - Majd ők idejönnek.
Suzannah kibányászta a táskájából a kórházi igazolványát.
Amikor hátrafordult, látta, hogy a rendőrök ott ülnek a kocsijukban.
- Mire várnak ezek? - kérdezte dühösen.
Ekkor az egyik rendőr kiszállt és őrjítő lassúsággal elindult feléjük,
miközben kezét revolvere markolatán tartotta. Suzannah nem bírta tovább, kiugrott
a kocsiból, de érezte, hogy Juli utánakap a kabátujjának.
A rendőr erre előhúzta a pisztolyát és a fegyvert két marokra fogva kissé
berogyasztotta a térdeit.
- Maradjon, ahol van!
Suzannah megrémült.
- Orvos vagyok - kiáltotta vissza és feltartotta az igazolványát, s maga is
elcsodálkozott, milyen nyugodt a hangja.
A rendőr nem moccant, csak nézett rá.
- Sürgős esethez hívtak - magyarázta Suzannah. -
Odamegyek magához és megmutatom az igazolványomat; aztán megkérem,
biztosítsák számunkra az utat.
A rendőr felegyenesedett, aztán épp csak egy aprót biccentett a fejével. A nő
odasietett hozzá, megmutatta neki az igazolványt. A rendőr csak nézte vörös arccal,
állkapcsában ugrált az izom.

88
 - Miféle sürgős esetről beszél?
- Egy öngyilkossági kísérletről. Ha a beteg bevette a tablettákat már, akkor
sietnünk kell.
- Maga pszichiáter?
- Nem, sebész.
A rendőr a homlokát ráncolta.
- Ez azért valamivel jobb.
Juli kérdése villant hirtelen át a nő agyán. Mi lesz akkor, ha beesnek Tricia
lakásába, mire Tricia megkérdezi: „Csak nincs valami baj, rendőr urak?”
- Már így is kicsúsztunk az időből - sürgette a rendőrt Suzannah.
- Igaz, de maguk nem ötvenöttel mentek, hanem kilencvennel. Ha kiderül,
hogy nincs semmi öngyilkosság, akkor az lesz a maguk temetése.
Suzannah bemondta a címet, aztán gyorsan bepattant a Porschéba, miközben
a járőrkocsi lassan elhúzott mellettük és szirénázott. Néhány perccel később
behajtottak a West Falls Churchbe. Suzannah előrehajolt, a házak számozását
figyelte. Trícia háza jellegzetes keleti parti udvarház volt, jóval beljebb az utcától.
Suzannah megragadta az orvosi táskát és futva vágott keresztül a füvön. Az
ablaküvegen halvány fény szűrődött át. Két nagy azálea állt az ajtó mellett, csupasz
ágai úgy meredtek az ég felé, mint csupasz idegvégződések. Suzannah
bedörömbölt, miközben azt hajtogatta, bárcsak tényleg az én temetésemről lenne
szó.
Semmi mozgás odabent.
Érezte, hogy ott állnak mögötte a rendőrök.
- Törjék be! - mondta.
A rendőr, amelyik a pisztolyát az előbb Suzannah-ra fogta, most
bizonytalanul a társára, egy kissé elhízott fickóra pillantott.
- Mit szólsz?
- Mit szólnék? - Aztán megköszörülte a torkát. - Oké, Jase, hallottad, mit
mondott a hölgy. Törjük be.

89
 Akit Jase-nek szólítottak, nekivetette a hátát a nagydarab rendőrének, aki
behúzta a lábát és csizmás talpával közvetlenül a zár fölé rúgott. A zár kiszakadt, az
ajtó felpattant. Suzannah berohant, előbb a nappaliba, aztán a konyhába.
Tricia sehol.
Suzannah megtalálta a hálószobát a ház hátsó traktusában, a helyiségben
sötét volt, az ágy bevetve. A fürdőszobában sem égett a villany. Felkattintotta és
már előre rettegett attól, hogy ott találja Triciát a véres fürdővízben ülve.
A kád üres volt, a törülközők tiszták és szárazak.
Amikor megfordult, Suzannah a nagydarab rendőrbe ütközött.
- Menjünk a pincébe - mondta és az ajtót kereste, amit aztán a konyha
végében meg is talált. A lámpa itt égett. Rossz előérzetekkel telten lépett be a
vakolatlan helyiségbe.
Enyhe dohszag, a plafonon mindenféle csövek és vezetékek... Tricia teste,
amely még mindig forgott egy kicsit, ott himbálódzott az egyik csövön a sarokban,
alatta a felfordult kisszék.
Egy másodpercig Suzannah mozdulni sem tudott a döbbenettől. Öt éve
Tricia meglehetősen teltkarcsú volt. Most csontbőr sovány. Rózsaszín hálóinget
viselt. A zsinór abszurdan vastag volt, akár egy tonnát megtartott volna. Suzannah
odarohant Triciához és megragadta a csuklóját. Még meleg volt... de pulzust már
nem észlelt.
Felállította a kisszéket és fölállt rá. Közben lábdobogást hallott a lépcsőn.
- Ne nyúljon hozzá, doktornő!
Megfordult és meglátta a két rendőrt, akik borzadt arccal nézték a
himbálódzó testet. Juli is megjelent mögöttük.
- Ugyan már - kiáltotta Suzannah. - Le kell őt szednünk innen.
A nagydarab rendőrnek leesett az álla.
- Van pulzusa?
- Nincs, de csinálhatunk neki.
- Ha halott, akkor nem szabad hozzányúlnunk, tönkretesszük a
bizonyítékot...

90
 - Az istenit, jöjjenek már ide. - Suzannah megemelte a törékeny testet. -
Vegyék le a hurkot - parancsolta.
A rendőrök magukhoz tértek döbbenetükből és odasiettek segíteni. Juli
halálsápadtan vette le Tricia nyakáról a hurkot. Suzannah Tricia fejét tartotta,
miközben a rendőrök a testet a padlóra fektették. A doktornő kikapta a fecskendőt a
táskájából és rátette az intrakardiális tűt. Vajon mekkora lehet Tricia súlya? Úgy
negyvenöt kiló. Suzannah Epinephrine-t szívott föl a fecskendőbe, miközben bízott
benne, hogy Tricia nyakcsigolyája épségben maradt, s a gégefője sem roncsolódott
össze.
Miután kinyomta a légbuborékot a fecskendőből, Suzannah egyenesen Tricia
szívébe döfte a tűt. Érezte, hogy valami dühödt erő tölti el. Kivette az
endotracheális csövet a táskájából és letépte róla a pecsétet. Aztán ráült Triciára és
elkezdte a mellkasát nyomogatni.
Megpróbálta a csövet bevezetni Tricia torkába, ám a nő megdagadt nyelve
ezt nem engedte. Suzannah egy nyelvlapoccal lelapította, így könnyen becsúszott a
cső, miközben meghallotta a szirénákat odakintről. Valamelyest csökkent a
feszültség a vállában.
- Menj ki eléjük - mondta Julinek. - Mondd meg, hogy a beteg aszfixiás -
hozzanak defibrillátort.
Tricia teste megrezzent, amikor a rendőr megnyomta a mellkasát. A cső
elakadt, nem akart továbbmenni. Suzannah türelmetlenül próbálkozott tovább.
Vajon beleütközött a nyelőcsőbe? De az is lehet, hogy a gégefő roncsolódott el
nagyon. A csúnya bevágásra pillantott, amely kezdett ismét kitelni. Ez biztató jel,
gondolta. A cső hirtelen lecsúszott, szabaddá téve Tricia légútjait. Suzannah
lehajolt és belefújt. A rendőr hagyta, aztán újra elkezdte a mellkast nyomogatni.
Kialakult köztük a megfelelő ütem - a férfi öt nyomása után ő fújt. Lépteket
hallottak a lépcső felől. Suzannah fölállt, hogy odaférhessenek a mentők. Egyikük
oxigénpalackhoz kötötte a lélegeztetőcsövet. Suzannah megfogta Tricia csuklóját, a
pulzusát kereste. A véna enyhén megsimogatta az ujja hegyét. Érezte, hogy eltölti a
remény. Gyerünk, gyerünk! Egy pillanatig nem érzett semmit, aztán elkezdődött a
gyenge, de határozott ritmus.
- Érzem a pulzusát - kiáltotta.
Tricia teste megrándult.

91
 - Lélegzik - jelentette ki az egyik mentős. Ránevetett Suzannah-ra és fölfelé
tartotta a hüvelykujját. A Jase nevű rendőr fölállt, ő is nevetett. Suzannah a vállán
érezte a nővére karját. Elvesztette az egyensúlyát, nekitántorodott a nővérének.
Hirtelen elhomályosodott a szoba, aztán megint tisztán látott. Megölelte Julit és vad
öröm töltötte el.
- Megmentetted! - mondta Juli. - Ideje mennünk, hugi.
- Tudom - felelte Suzannah, miközben hirtelen elpárolgott az öröme -, csak
az a probléma, hogy Tricia tényleg meg akarta ölni magát.
Vagy így történt, vagy valaki azt akarta, hogy annak nézzen ki.

11.

Suzannah ott állt Tricia Fiore ágya mellett másnap reggel, és megpróbált
némi optimizmust erőltetni magára. Tricia nem volt teljesen kómában. Ez
reményteli. Viszont nem is tér magához. Ami viszont egyáltalán nem reményteli
helyzet. Egy apró mozdulat, egy megránduló szemhéj bizony nagyon jó lenne.
Suzannah az eszméletlen Tricia arcát tanulmányozta. Mindkét szeme
kékesfekete volt. A kötél helye ijesztő, bíborszínű nyomot hagyott a nyakán.
Suzannah az EEG-re nézett és próbálta megérteni a dolgot. A hullámvonalak szerint
Tricia agyában jelentős tevékenység zajlott. A vér toxikológiai értéke szintén
biztatónak tűnt. Tricia mégis mozdulatlanul hevert. Suzannah visszahelyezte az
EEG-kiírást a lázlapra. Tudta, hogy ott áll mögötte Ed Gaspard. Örült, hogy Edre
bízták az esetet. Az Adamsben ő volt a legjobb neurológus.
- Nos, mi a véleménye? - kérdezte Ed.
Suzannah feltartotta az ujját, jelezve, hogy Ed várjon. Odament az ágy
fejrészéhez és odahajolt Tricia arcához.
Látta, hogy Tricia szemei mozognak, mintha a nő egy dühödt teniszpartit
nézett volna.
- Tricia! - szólt rá élesen Suzannah.
Nem kapott választ, a nő nem reagált. Fölemelte Tricia erőtlen kezét.

92
 - Tricia! Suzannah Lord vagyok. Ha hall, szorítsa meg a kezem. Rajta,
szorítsa meg.
A nő keze bénán hevert az övében.
A háta mögött Ed megköszörülte a torkát.
Suzannah egy ideig még nézte Tricia szemeit. A dühödt mozgás hirtelen
abbamaradt. Suzannah megdermedt. Intett Ednek, hogy menjenek ki a szobából.
A hallban a férfi megkérdezte:
- Maga szerint hall minket?
- Nem kizárt.
- Azt hiszem, ez a kezdete egy hosszú vegetatív állapotnak.
- Maga a neurológus - jegyezte meg Suzannah.
- Az biztos, de nem Lancasternél gyakoroltam.
- Én is csak részben - javította ki Suzannah, aztán maga is elcsodálkozott,
miért ragaszkodott ehhez egyáltalán.
Ed a folyosó felé pillantott. Suzannah követte a tekintetét: meglátott két
nővért, akik hangosan hahotáztak valami viccen. Egy botra támaszkodó, fején
kötést viselő férfi botorkált a folyosón üres tekintettel. Suzannah hirtelen nagyon
élesen érezte, mit veszített. Ez lett volna az ő birodalma. Ezért dolgozott, erre
tanult, és nem az ő hibája, hogy...
Hagyd abba!
- Nem áltatom magam - mondta hangosan Suzannah. - Csak arról van szó,
hogy nem tudom, milyen hosszú időn keresztül nem kapott levegőt. Az EEG szerint
nem lehetett több mint négy perc. Most már magától lélegzik, tehát működik az
agytörzs, hála annak, hogy ilyen kicsi a súlya a nőnek.
- Maga szerint a mikrochip lenne a meghatározó tényező? - érdeklődött Ed. -
Valahogy visszatartja attól, hogy magához térjen?
- Nem tudom, hogyan. - A kérdéstől Suzannah kényelmetlenül érezte magát.
Egy hete még azt hitte, hogy mindent tud a lapkáról. Most már látta, hogy
tévedett.

93
 - Feltételezhetjük, hogy depressziós volt - tette hozzá Ed -, különben nem
tette volna ezt.
Ha egyáltalán ő tette, gondolta Suzannah. Mert ez a nagy kérdés, amire nem
kapnak soha választ, hacsak Tricia magához nem tér. A rendőrség nem talált
bizonyítékot idegenkezűségre, de nyilván nem végeztek alapos vizsgálatot. De
miért is végeztek volna, amikor azt hallják, hogy egy nő öngyilkossági kísérletet
követett el? Amikor Suzannah megemlítette a detektívnek, amit Triciától hallott a
telefonban - „Azt akarják, hogy meghaljak” - a rendőr csak biccentett és feljegyezte
a noteszébe. Aztán megkérdezte, kik lehetnek vajon, akik (többes számban!) meg
akarnak ölni egy tanítónőt. Suzannah-nak azt kellett mondania, hogy fogalma sincs.
De majd én kiderítem, gondolta Suzannah. Megnézte az óráját. Tíz perc
múlva tizenkettő. Ha ebédelni akar, akkor most kell tegye, mert egytől kezd
rendelni.
- Ed, rohannom kell.
- Köszönöm, hogy benézett - mondta a férfi. - Azt hiszem, az a következő
lépés, hogy fel kell hívni a pszichiáterét.
Suzannah megtorpant és visszafordult.
- A pszichiáterét?
- Igen. Beszéltünk az iskolában néhány kollégájával. Minden jel szerint
Tricia az „idegei” miatt volt betegszabadságon. A legjobb barátnője, aki a
másodikban tanít, azt mondja, hogy egy bizonyos dr. Munleyt látogatott Fairfaxben.
Suzannah enyhe megnyugvást érzett.
Ha Tricia pszichiáterhez járt, akkor valóban lehetett benne öngyilkos hajlam.
Még ebéd előtt felhívhatja Munleyt és találkozót kér tőle. A pszichiáterek gyakran
fogadják este a betegeiket. Jayjel vacsorázni mennek hétkor, Munleyvel kis
szerencsével tárgyalhat előtte.
- Viszlát - mondta Ednek. - Nagyon hálás lennék, ha tájékoztatna a
fejleményekről.
- Ez egyértelmű.
Már az irodájában volt Suzannah, amikor megnézte a telefonkönyvben
Munley számát. Már épp tárcsázta volna, amikor Marjory szólt be hozzá.

94
 - Dr. Lord, egy bizonyos Mr. Dugan keresi.
Adrew! Suzannah szíve nagyot ugrott.
- Kapcsolja be!
- Suzannah?
- Helló.
- Most már kvittek vagyunk?
- Hogyhogy? - kutatott Suzannah az emlékezetében. - Ja! Hogy most én
hagytam faképnél magát! Bocsásson meg...
- Szükségtelen bocsánatot kérnie. Remélem, megmentette annak az
embernek az életét.
- Nem.
- Nagyon sajnálom.
A férfi nem mondott semmi többet. Ez tetszett Suzannah-nak.
- Előfordul ilyen is. Az ember hozzászokik, hogy ne gondoljon rá túl sokat.
- Itt az ebéd ideje. Készítettem két szendvicset fekete pumpernickel
kenyérből és olasz fontina sajtból. És van egy üveg eviani vizem.
Megebédelhetnénk Bobnál.
- Bobnál?
- Annál a művészeti kellékkereskedőnél, akiről a vacsora alatt beszéltem.
Bob csak a beavatottaknak Bob, egyébként Guy Robert Lyonnak hívják. - A férfi
franciásan „Guí Robert Lion”-t mondott. - Öt perc útra van a kórháztól.
- És maga hol van?
- A kórház előcsarnokában.
Suzannah felnevetett.
- Miért nem jött fel?
- Elborzasztanak a kórházak. És utálom, ha visszautasítanak. Innen egy
szempillantás alatt egy száguldó kocsi elé vetheti magát az ember.

95
 - Ha így áll a dolog, akkor inkább magával megyek. De egyre vissza kell
jöjjek.
- Erre a szavamat adom. Induljon azonnal, jó? Itt vár a taxi.
- Oké.
Majd megkérem Marjoryt, hogy hívj a fel dr. Munleyt, gondolta Suzannah,
miközben lerakta a kagylót. Most azonnal. Jól mulatott a helyzeten, míg a kabátjába
bújt. Milyen biztos Andrew magában. De miért is ne? Nyilván hozzá van szokva,
hogy rátapadnak a nők, szépséges színésznők, gazdag társasági nők. Nálam ez
teljesen máshogy van. Én nem vagyok gazdag, és bizonyosan nem vagyok
színésznő.

Bob üzlete egy régi épületben volt a Tizenhatodik utcában, tíz háztömbnyire
csak a Fehér Háztól. Keskeny helyiség volt és mély. A fehérre meszelt falak között
egy falépcső vezetett a könyvekkel zsúfolt félemeletre. A vonzó illatok - régi papír,
terpentin és bútorfény - fokozódtak, ahogy felfelé mentek a lépcsőn Andrew-val.
Andrew két könyvespolcsor közé vezette, ahol aztán a legnagyobb nyugalommal
leült a padlóra. Egy pillanatnyi bizonytalankodás után leült Suzannah is. Úgy tűnt,
senki sincs a félemeleten.
Andrew a kezébe nyomta a szendvicset. A férfi tetőtől talpig úgy nézett ki,
mint egy herceg, fekete garbójában és szövetnadrágjában. Állán néhány napos
borosta, amely helyenként már őszült. Suzannah szerette a frissen borotvált
férfiakat, de valahogy Andrew nem tűnt számára ápolatlannak. Haja tiszta volt,
hátra volt fésülve, mint egy fekete sisak. Fekete szemében csipetnyi szomorúság
bujkált, ami ellentétben állt a mosolyával.
- Örülök, hogy el tudott jönni - mondta.
- De vissza kell menjek egyre. Várnak a betegeim.
- Milyen kevés az idő - morogta a férfi.
Suzannah beleharapott a szendvicsbe.
Finom volt, a kenyér tömör és súlyos, a sajt puha és aromás.
- Ez mesés - mondta. - Honnan veszi maga ezt?
- A sütőmből.

96
 - Maga sütötte ezt a kenyeret? - kérdezte a nő meglepetten.
- Nincs mit tennem. Hozzászoktam, mert ezen nőttem föl. Az apám receptje
és nem sütnek sehol ehhez foghatót. Tessék. - Egy műanyag csészébe vizet töltött.
- Eviani - mondta a lány. - Igen nagy divat.
- Nyilván azt akarta mondani, hogy procc. Ha nem szeretném ennyire, már
rég leszoktam volna róla. - Andrew a nőre emelte a szemét. - Remélem, nem
vagyok a terhére.
- Ne nevettesse ki magát. Tizenkét éves korom óta a csodálója vagyok.
A férfi felnyögött.

- Ne haragudjon.
- A legközelebb majd azt mondja, hogy akár az apja is lehetnék.
- Ez nem igaz. Én harmincegy vagyok, maga meg negyvenöt. - Suzannah
érezte, hogy elvörösödik.
Kicsúszott a száján, hogy tudja, mennyi idős a férfi. Most majd azt hiszi,
hogy felkészült belőle, mint ahogy a tinik fújják a rocksztárok életrajzi adatait.
Andrew ránézett.
- Miért jött el velem ma?
- Mert meg akarta mutatni nekem azt a könyvet.
- Csak ezért?
- Mert kedvelem magát.
Andrew megdörzsölte az orrnyergét, mint akinek a feje fáj.
- Milyen kevés időnk van - ismételte meg.
Suzannah kiérezte a hangjából megint a szomorúságot.
- Hogy érti ezt?
A férfi megint ránézett, mintha a nő arcában lenne valami létfontosságú
kérdés megoldása.

97
 - Nehéz ezt elmagyarázni. De azóta, hogy a galériában találkoztunk, nem
tudom magát kiverni a fejemből. Folyton csak magán jár az eszem, az arcát látom,
hallom a hangját - ezt a magabiztos, élesen csengő hangot, amely tele van élettel.
Néhány napja volt csak az egész, de úgy érzem, mintha évek óta így lenne.
Suzannah megszédült. Egy álom vált itt valóra. Izgatta és furcsa módon
lelkesítette a dolog. Egy álom nem válik valóra, csak a való élet. Nem szólt egy szót
sem; várt.
- Nem akarok maguk közé állni - magyarázta Andrew. - Csak szeretnék
találkozni magával, együtt lenni magával, amennyit csak lehet.
Hihetetlen erővel hatottak a férfi szájából a szavak. Ez nem egy mindennapi
ember, hanem a huszadik század egyik legnagyobb zsenije. Egy olyan férfi, akit
eddig csak messziről csodált. Most közel kerültek és a férfi akarja őt. Érezte benne
a vágyakozást, a sürgetést, és ez hihetetlenül felizgatta. Ő is akarta a férfit, de...
Suzannah lesöpörte a tenyeréről a morzsákat, kiitta a vizét és fölállt.
- Hol az a könyv, amit meg akart mutatni?
A férfi is fölállt, megfogta a nő kezét.
- Mennyi fájdalom van magában - mondta csendesen.
- Bennem?
- „Az ember hozzászokik, hogy ne gondoljon rá sokat.” Úgy emlékszem, ezt
mondta.
Suzannah tökéletesen biztos volt benne, hogy nem a halott betegről beszél,
hanem Lancasterről és amit Lancester tett vele. Mintha csak tudta volna a
részleteket. Tudni nem, de megérezni meg tudta, mintha beléje látott volna.
Elszorult Suzannah torka.
- Andrew...
- Ne mondjon semmit, maradjon ez így eltemetve. Én megértem magát. Csak
azt tudnám, hogyan csinálja. - A férfi hangja tele volt a saját fájdalmával.
- A mikrochip - szólalt meg a nő - ez valami szörnyű dolgot művel magával.
A férfi épp csak megbiccentette a fejét.
- Elmondaná, hogy mit?

98
 - Nézze... Nem. Nem tehetem.
- De miért?
A férfi némán megrázta a fejét.
- Meg kell tanulnom vele élni. Tanítson meg rá.
Suzannah roppant kínosan érezte magát, mintha nagyon sötét gondolatok
szabadultak volna el benne.
- Nem tudom, mert nem vagyok pszichiáter, hanem csak egy sebész.
Csinálom, amit csinálok, nem gondolkodom rajta. Ilyen vagyok. Nem tudom
megtanítani.
- Maga nagyon szép. Tele fájdalommal, mégis élvezi az életet, nevet, él.
Suzannah a legszívesebben elhúzta volna a kezét, de képtelen volt rá.
- A kísérleti csoport egy másik tagjának is panaszai voltak, ezt tudta?
Andrew álla megfeszült.
- Nem lep meg.
- Minden jel arra utal, hogy tegnap éjjel végezni akart magával.
A férfi keze megfeszült.
- Suzannah...
A tekintete elveszett a távolban. Másodpercek teltek így el. Suzannah kezdett
megrémülni. Ugyanaz, mint akkor a kávézóban. Vajon a mikrolapka az oka ennek a
furcsa epilepsziás rohamnak? De miért akarja Andrew ezt eltitkolni előtte?
- Andrew! - szólalt meg élesen, mert még rémültebb lett.
A férfi tekintete hirtelen megint ráfókuszált.
- Észrevette, hogy valaki figyeli magát mostanában? - kérdezte.
- Nem.
- Hogy emberek figyelik a házát?
A nő enyhén megdöbbent.
- Igen. Megfigyelőket telepítettek a mögöttünk lévő házba. De...

99
 - Soha nem lett volna szabad odamennem magához - jelentette ki Andrew.
- Hogy érti ezt?
- Legyen nagyon óvatos - mondta a férfi.
- Andrew, miről beszél?
- Nem mondhatok többet. Van még remény, hogy még nem késő és nem lesz
semmi baja. De felejtse el azt a mikrochipet. Egyszerűen verje ki a fejéből. És
többé nem találkozhatunk. Most elmegyek, a hátsó kijáraton. Várjon néhány percig,
aztán maga is menjen vissza a kórházba a pácienseihez, akiknek szükségük van
magára.
- Andrew...
A férfi a könyvespolc felé fordult és levett egy vékonyka kötetet, melynek
Fény és Árnyék volt a címe.
- Ez az a könyv - mondta. - Ez az én ajándékom magának. Fény és Árnyék.
Egyik sem lehetne a másik nélkül. Most már mennem kell. - Egy pillanatig mélyen
a nő szemébe nézett, aztán magához húzta és finoman, épp egy szempillantás
erejéig szájon csókolta.
A nő figyelte, ahogy a férfi elment. Meg volt lepődve és kicsit félt is. Most
már biztos, hogy valami baj van azzal a lapkával - gondolta. És Lancester is tudja.
Vagy tudnia kéne, ha meghallgatná az embert. De ő nem az az ember, aki
meghallgat akárkit - se Andrew-t, se Triciát, se engem. Őt csak saját maga érdekli.
Suzannah hirtelen vad elhatározásra jutott. Te arrogáns vadállat, gondolta.
Valami baj van a világraszóló találmányod körül, és te inkább ezreket hagysz
szenvedni ahelyett, hogy beismernéd, hogy tévedtél. De a sarkadban vagyok,
Roland, öregfiú. Most te leszel az, aki szenved. Én pedig kiszögezem az irhád a
falamra.

12.

Suzannah ott ült Joe Theismann éttermében, itta a kávét és Jayt hallgatta, aki
arról mesélt, hogy már az első nap eltévedt a Pentagon pincéjében, amikor

100
beosztották oda őrszolgálatra. A kertre néző helyiségben kellemesen meleg volt, a
levegőben sült hús és sült krumpli illata szállt.
A falról csüngő páfrányok jótékonyan ellensúlyozták azoknak a túláradóan
férfias képeknek a hangulatát, amelyek Joe-t és sporttársait ábrázolták. Suzannah
Jay háta mögött a bárpultra pillantott, ahol a megszokott magányosok tolongtak:
harmincas nők, legtöbbjük csillogó lurex ruhában és erősen kisminkelve, és
negyvenes férfiak, akik idegesen szívták a cigarettájukat. A férfiak és a nők
folyvást feszülten pillantgattak egymásra. Suzannah nagyon örült annak, hogy ő
nincs egyedül, s nem kell remények közt hánykódva várakoznia.
Jay befejezte a történetet, a nő tiszta szívből nevetett, miközben arra gondolt,
vajon kifogy-e valaha Jay a történeteiből. Meglehet, ha egyszer majd
megöregszenek, akkor elkezdi majd ismételni magát. De Suzannah ezt sem érezte
kellemetlennek.
Suzannah magában mosolygott. Még egyikük sem említette egyszer sem a
házasságot, gondolta.
Jay rendelt még egy kávét, miközben a nő az órájára pillantott. Már fél
kilenc. A fenébe! Rövidesen mennie kell, hogy ne késsen le a Tricia Fiore
pszichiáterével való találkozásról. Szeretett volna még beszélni arról Jay-jel, hogy
megy neki az írás, de valahogy nem találta meg a megfelelő felvezető szöveget.
Jobb is talán, ha nem köntörfalaz.
- Nos, hogy haladsz a könyvvel?
A férfi arca elkomorult.
- Elég jól, elég jól.
A nő halvány reménysugarat látott.
- Jól haladsz az első fejezettel?
- Igen.
- Milyen hosszú lesz?
- Hát még igazában nem fejeztem be a piszkozatot, de azt hiszem, kezd
összeállni a dolog az agyamban.
Suzannah megpróbálta palástolni a csalódottságát. Ettől tartott. Jay pontosan
ezt mondta, mielőtt elutazott volna Austinba. És ennek már négy hete. Borzasztóan

101
zavarta, hogy a férfi nem akar vele a dologról beszélni. Pedig csak segíteni szeretett
volna neki.
- Az első fejezetek a legnehezebbek - mondta.
- Ezt aztán te tudod a legjobban.
- Sőt igazában az első néhány mondat. Olvastam egy cikket múlt vasárnap.
Az írója azt mondja, hogy ő nem is ír bevezető mondatokat, hanem csak amikor
már elkészült a fejezet.
- Érdekes.
- Én is így csinálnám - magyarázta a nő. - Ez a tökéletes perfekcionizmus.
Jay elmosolyodott.
- Oké, ha valaki az, ha nem esik át a ló másik oldalára.
- Az angol alapművek - mondta a lány - tudod, mikre gondolok.
- Persze.
- Igazában nem is olyan rossz ötlet. Le kell írni azokat a részeket, amik az
embernek az eszébe jutnak, aztán a végén az egészet könyvvé kell rendezni.
- Suzannah - szólalt meg a férfi csendesen - tényleg nagyon jó, hogy ennyire
aggódsz miattam. De nem értheted a dolgot, mert te magad nem jártál ott.
- Nem volt még vakbélgyulladásom sem, mégis vagy száz embert kikúráltam
belőle.
- Ez nem olyan, amit kivághatsz belőlem.
A nő a férfira nézett, a szeme telve szemrehányással.
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. - A férfi átnyúlt az asztalon és
megfogta a nő kezét.
- Olyan rendes srác vagy - mondta. - Mindig olyan szívesen segítesz. Viszont
ha én akarok segíteni, akkor mindig begubózol ettől. Ez fáj nekem, Jay.
- Én nem akarok begubózni - magyarázta a férfi. - Tudom, hogy segíteni
akarsz, de ez olyasmi, amivel nekem kell megbirkóznom. - Jay felemelte a lány
kezét és megcsókolta.

102
 Megpróbál vígasztalni, gondolta Suzannah, amiatt, hogy nem tudom soha én
vígasztalni. Andrew jutott az eszébe, hogy mit mondott a könyvesboltban, amikor
segítséget kért tőle: „Meg kell tanulnom együtt élni vele. Próbáljon megtanítani rá.”
Milyen erősen vonzotta a férfi rászorultsága.
És én visszautasítottam, gondolta Suzannah telve lelkifurdalással. Jaynek
tartogatom az energiáim, neki viszont nem kell...
Áthajolt az asztalon és futó csókot lehelt a férfi ajkára.
- Mennem kell.
A férfi az órájára pillantott.
- Bárcsak maradnál. Valami fontos dologról van szó?
- Remélem, igen. Tricia kezelőorvosával kell beszélnem és csak ilyenkor tud
fogadni. Majd holnap fölhívlak.

Dr. Vincent Munley Suzannah kezét rázogatta.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, dr. Lord. Nagy veszteség lett volna,
ha Triciának sikerül a dolog. Nos, amit tett a betegemért - az valóban hősies volt.
Suzannah-t kicsit zavarta a férfi lelkesedése, de azért mosolygott.
- Köszönöm, dr. Munley.
- Kérem, szólítson csak egyszerűen Vince-nek.
- Maga pedig engem Suzannah-nak.
A férfi fölkapta a fejét.
- És z-vel is írja?
- Hát persze!
- Ez kiváló!
Munley ötven körüli lehetett, teljesen kopasz volt és kicsit már pocakos.
Nagyon ápoltnak tűnt tweedzakójában és gyapjúmellényében és -nadrágjában.
Csokornyakkendőjét tökéletes csomóra kötötte. A nő meghatározó benyomása
mind az orvosról, mind a rendelőről a kínos rend volt. A fal mellett húzódó
könyvespolcon is tökéletesen el voltak rendezve a könyvek. Mindegyikük a

103
gerincmagassága szerint volt összeválogatva. Az ablakpárkányon sorakozó
virágcserepek is szintén a növények magassága szerint lettek elrendezve.
Munley intett Suzannah-nak, hogy foglaljon helyet. Ő maga odahúzott
magának egy kisebb széket az ablaktól, ahol egy pillanatig elidőzött és kipillantott
az utcára. Az üvegacél épületekből ezernyi fény áradt az égbolt felé. Még közelebb
húzta a nőhöz a széket, azután fejcsóválva leült.
- Ez már a huszadik század utolsó évtizede - mondta. - És mit értünk el? Az
írók arról írják a könyveiket, hogy végezzünk magunkkal. Az orvosok pedig egyre
tökéletesebb formáját találják ki, hogy segítsék ebben az emberiséget. A mi
szakmánk az, hogy ez ellen küzdjünk, de attól tartok, borzasztóan lemaradtunk.
Még maguk, sebészek is leköröznek minket.
- Én csak abban reménykedem, hogy Tricia Fiore boldog lesz. - Suzannah
folytatta: - Nagyon köszönöm, hogy szán rám a drága idejéből. Mint említettem
már telefonon is, dr. Gaspard kérte ezt a találkozót számomra, hogy
informálódhassam Tricia Fiore állapotáról.
Munley határozottan bólintott, de látszott rajta, hogy némileg zavarban van.
- Ed azért kéretett be, mert annak idején én is idegsebész-gyakornok voltam -
magyarázta a nő - mielőtt az általános sebészetre nem nyergeltem át.
Mindkettőnknek az a véleménye, hogy Tricia esetében a pszichiátriának legalább
akkora a szerepe, mint az idegsebészetnek.
Suzannah tisztában volt vele, hogy most hízeleg a férfinak, de úgy látta, ez a
pasas az a típus, aki ezt élvezettel is hallgatja.
- Értem, értem. - Munley mintha megnyugodott volna. Őszinte érdeklődéssel
meredt a nőre. - Előbb ideg- aztán általános sebészet. - Amikor a nő nem mondott
erre semmit, folytatta: - És hol csinálta az idegsebészi gyakorlatát?
- A Közegészségügyi Intézetben és a Washingtoni Közkórházban.
- Véletlenül nem Roland Lancasternél?
- De igen. - Suzannah kezdett türelmetlen lenni. Tricia Fiore-ról akart
beszélni, nem magáról vagy Roland Lancasterről. Munley egyszerűen
kíváncsiskodik, nyugtatta magát. Ez teljességgel természetes.
Munley egymásnak feszítette a hüvelykujjait és látható tisztelettel nézett a
nőre.

104
 - Maga is dolgozott a chippel?
- Igen.
- Most már értem. Nem tudtam elképzelni, miért beszélt a kísérlet előtt
Triciával. Nyilván még a kísérleti műtét idejéből ismerik egymást.
- Igen.
- Tartották a kapcsolatot?
- Nem olyan erősen, mint szerettem volna.
Munley méregette a nőt.
- Magát most is igazában a mikrochip érdekli? Maga szerint köze lehet
ahhoz, hogy Tricia öngyilkos akart lenni?
Suzannah rájött, hogy óvatosnak kell lennie. Tökéletes bevezetés volt ez
ahhoz, hogy most tegye föl az őt érdeklő kérdéseket. De fogalma sem volt,
mennyire diszkrét Munley. Azért jött hozzá, hogy kiderítse az igazságot, s nem
azért, hogy mindenféle pletykák terjedjenek el a lapkáról.
- Fizikai okát nem látom, hogy ilyesmi történjék - felelte. - Hacsak annyiban
nem, hogy bele van építve az agyba és egy komputer tudja csak, hogy miként
működik. Természetesen maga jobb helyzetben van, mint én, hogy megítélje, van-e
egyáltalán a lapkának hatása. Ő nem érezte úgy, hogy gondokat okoz neki?
Munley csak legyintett.
- Óh, időről időre panaszkodott, de ezek fantáziálgatások voltak. Szegény
asszony. Paranoid skrizofréniája van, tehát teljesen törvényszerű, ha a mikrochipet
látja minden panasza okozójának. A skizofréniások kétségbeesetten akarják
elhitetni, hogy a panaszaikért valami külső tényező a felelős. Azt állítják, hogy
rádiójelekkel bombázzák a fejüket, vagy fóliával tekerik be a bokájukat, nehogy
sugárfertőzést kapjanak.
- Voltak Tricia skizofréniájának szokatlan megnyilvánulásai?
Munley visszatolta egy kicsit a székét, hátradőlt és a mennyezetre meredt.
Suzannah-nak feltűnt, hogy a szék még csak meg sem nyikordult. Elképzelte maga
előtt, hogy a férfi minden áldott nap letérdel és megolajozza, utána természetesen
megnézte, nem nőtte-e túl az egyik növény a másikat.

105
 - Nem jut semmi ilyesmi az eszembe - felelte Munley. - Stresszhelyzetben
volt az iskolában és dekompenzált lett, elkezdett hangokat hallani meg ilyesmi. A
vége felé megjelent a depresszió is. Néhány hete kórházba is kellett utalnom, itt
Fairfaxben, mert öngyilkosságtól tartottam.
- Fenyegetőzött vele?
- Nem, de nagyon le volt törve, ezért úgy gondoltam, ez a leghelyesebb.
Azonnal javult, így aztán nem volt okom tovább benn tartani. Aztán... - Munley
sokatmondóan a nőre pillantott, majd széttárta a kezét. - Bárcsak még benn
tartottam volna...
- Dr. Munley, pontosabban Vince, sokat segítene, ha láthatnám a beteg
kartonját.
- Nem is lenne semmi gond - ha lenne ilyen kartonom.
Suzannah meglepetten nézett a férfira.
- Nincs kartonja? És hangszalag?
- Semmi. Magam is kissé paranoiás vagyok, ha le kéne írnom a betegeim
életét. Az ilyesmit bekérheti a bíróság, és akkor az orvos-beteg kapcsolat
bizalmassága el is száll a semmibe. Nem. Valaha jegyzeteltem kissé, de azt is
feladtam. Nekem ugyan nehezebb, de a betegnek biztonságosabb.
Suzannah a férfi íróasztala mögötti iratszekrényre pillantott. Munley egy
damasztterítővel borította le, amelynek mértani középpontjában egy csokor
geránium állt vázában. Hirtelen elkapta a férfi pillantását és tudta, hogy a férfi mire
gondolt. De az nem szólt egy szót sem.
Miért nem hisz neki? Talán mert Munley annyira módszeres. Nehéz
elképzelni, hogy egy ilyen módszeres ember hagyja, hogy amit Tricia mond, hétről
hétre a semmibe enyésszen. Egy ilyen ember mindent nyilvántart, a lehető
legrészletesebben.
De ha így van, akkor miért hazudik neki Munley?
Egészen mostanáig Munley teljesen őszintének tűnt. Mi lehet vajon Tricia
kartonján, hogy a jó öreg Munley nem akarja, hogy ő is lássa?

106
 - Tehát maga szerint Triciának paranoid skizofréniája van, amit csak
súlyosbít egy erős depresszió is - mondta Suzannah. - És nincs semmi rendkívüli
abban, hogy öngyilkos akart lenni.
- Nagyjából így lehet összefoglalni. Magam is benn voltam Triciánál, és
bízom benne, hogy dr. Gaspard és maga szintén kezelésükbe veszik a
szerencsétlent. Az Adams Memorialnak remek a neurológiai osztálya.
Milyen udvariasan akar lepasszolni, gondolta Suzannah. Mérlegelte a
lehetőségeit, Tricia azt mondta: „Azt akarják, hogy meghaljak.” Paranoid
fantáziálgatás vagy valóság? Ha csak öt percig belepillanthatna abba a nem létező
kartonba, biztosan megkapná a választ. Most erőszakoskodjék Munleyvel? Nem,
ennek semmi értelme. Mire menne vele? Látszólag Munley készséggel segíteni
akar.
Suzannah fölállt.
- Köszönöm, hogy fogadott.
- Örülök, hogy segíthettem. Ha volna még kérdése, csak hívjon föl
nyugodtan. Természetesen benézek időnként Triciához is. - A férfi kikísérte
Suzannah-t az ajtóig, miközben kezét finoman a hátán tartotta: - Viszontlátásra,
Suzannah.
- Viszontlátásra, Vince.
Suzannah dühösen és tehetetlenül hajtott haza Vincent Munley rendelőjéből.
Most már biztos volt abban, hogy valami nincs rendben a mikrochippel, de képtelen
volt ezt be is bizonyítani. Tricia nem tud beszélni, a pszichiátere készséggel beszélt,
de nem mondott semmit.
Andrew Dugan meg nem akart beszélni.
Suzannah felidézte azt a furcsa találkozást a könyvesboltban. Most már
kezdett aggódni miatta. Milyen kevés időnk van. És ezt Andrew kétszer is
kimondta. Láthatóan vívódott. Nem ismerte annyira, hogy képes lehet-e
öngyilkosságra, de nem zárhatja ki ezt a lehetőséget sem. Különösen Tricia esete
után nem. És nem is zárta ki. A délután folyamán kétszer is felhívta a férfi lakását,
de senki nem vette föl a kagylót, s még üzenetrögzítőt sem kötöttek a vonalra.
Rossz érzése támadt. Folyton csak azt képzelte, hogy Andrew ott hever a padlón,

107
golyó ütötte nyílás a homlokában, és kezétől néhány centire ott a telefon, amely
szüntelenül cseng.
Megsajdult a keze, amikor hirtelen ráeszmélt, hogy a volánt szorongatja.
Kényszerítenie kellett magát arra, hogy lazítson.
Még egy dolgot megtehet: odamehet Andrew házához, most azonnal.
Bedörömböl az ajtón. Ha Andrew nem nyit ajtót, akkor bekukucskálhat, nem ég-e a
villany, nem szól-e a lemezjátszó, nincs-e mozgás a házban. Megnézheti, nem
törték-e be valahol az ablakot, egyszóval valami gyanús jelet találhat.
Suzannah áthajtott Arlington Foresten és ment tovább az 50-es úton
Washington felé. Fort Myernél lekanyarodott az útról és visszafordult Rosslyn felé.
A Key Bridge úgy ívelt át a Potomacon, mint egy kecses karkötő. A híd másik
oldala Georgetownban volt, itt Suzannah ráfordult az M Streetre. A hideg ellenére a
járdákon tolongtak az emberek az éttermek, a dzsesszklubok és a színházak között.
Suzannah fölhajtott a dombra, az elegáns, fákkal szegélyezett utcájú lakónegyedbe.
Lassított, hogy lássa a sötét utcán a házszámokat. Megérkezett a kőfaragással
díszített téglaépülethez, amelynek két oroszlán őrizte a bejáratát.
Bentről nem szűrődött ki fény.
Suzannah a gondolataival viaskodva nézte a házat. A hely olyan békésnek
tűnt. Ha idáig eljöttem, gondolta, akkor most már nem adhatom föl. Végigpillantott
az utcán, parkolóhelyet keresett. Természetesen nem volt egy zsebkendőnyi sem.
Kétszer megkerülte a tömböt, amikor meglátta, hogy valaki egy kék Fordban ült
Andrew házával átellenben. Megállt a kocsi mellett, abban reménykedett, hogy a
férfi elindul és beállhat a helyére. A férfi azonban csak feléje fordult, aztán
elmélyedt valamiben.
Hirtelen duda harsant Suzannah háta mögül. Kénytelen volt továbbhajtani.
Végül négy utcával lejjebb talált egy helyet, ahová beállhatott.
Miközben ment vissza a meredek utcán, elkezdett vacogni. Fölsietett a
lépcsőn a két kőoroszlán között és megállt a nehéz tölgyajtó előtt. Mindkét
ajtószárnyon sasfej volt a kopogtató, a csőrből lógó rézkarika. Megdöngette az
ajtót, miközben egyre jobban fázott.
Senki sem nyitott ajtót. Újra kopogtatott. A ház továbbra is sötét maradt, s
nem hallott semmi neszt belülről.

108
 Megfordult és látta, hogy a kék Fordból a férfi figyeli. Amikor észrevette,
hogy őt nézi, a férfi elfordította a fejét.
Ezek figyelik a házat! - jött rá Suzannah.
Végigment a járdán, vigyázott, ne nézzen még egyszer a férfira. Pörgött az
agya, mint egy számítógép: Andrew tőle kérdezte, figyelik-e a házát, erre kiderült,
hogy az övét figyelik. Azt jelenti, hogy Andrew odabent van? Elképzelhető, de az
is, hogy azért figyelik, hátha Andrew visszajön.
Suzannah fölfelé ment egyutcányit, aztán befordult az Andrew háza mögötti
utcába és benézett hátulról a kertbe. Ha Andrew odabent van, akkor lehet, hogy
segítségre van szüksége.
Be kell jutnom.
Felerősödött a szívverése. Furcsa izgalom fogta el. Ez őrület, de úgy érezte,
hogy meg kell tennie. Legalább csinálnia kell valamit.
Felsétált az Andrew háza mögött álló ház kocsifelhajtóján, amely egy fából
épült garázshoz vezetett. Ez a garázs olyan keskeny volt, hogy legfeljebb csak egy
T Ford férhetett be az ajtaján. A garázs mögött fák sorakoztak, körömcipője bokáig
süllyedt a hóba. Hirtelen erős vizeletszagot érzett. Macskáé lehet vagy kutyáé,
magyarázta magának. Ember nem illett bele a képbe.
A házhoz közeledve leguggolt egy bokor mögé. Ha elölről figyelik a házat,
akkor hátulról is nézheti valaki. A foga vacogott. Ha valóban van itt valaki, az már
bizonyosan jéggé fagyott.
Odament a házhoz és megpróbálta kinyitni az egyik pinceablakot. Meg sem
moccant. Valószínűleg évek óta nem nyitotta ki senki őket. Levette a sálját és a
lábára tekerte, aztán leült a hóba. Lábát lassan az üvegnek feszítette. Az ablak előbb
ellenállt, aztán az üveg bezuhant a pincébe. Tompán hallotta az üvegcsörömpölést.
A sállal kitisztogatta a keretet a benn maradt üvegszilánkoktól, aztán lábbal
előre leereszkedett a pincébe. Valami szilárd tárgyra érkezett, ami egy kicsit
megingott. Talán egy asztal lehetett. Koromsötét volt a pincében. Tapogatózva
mászott le az asztalról. A félelemtől és az izgalomtól hevesen vert a szíve. Sikerült,
be mert törni!
Most már csak az kéne, hogy legalább a saját kezét lássa.

109
 Hirtelen erős, suhogó hangot hallott, rémülten rándult össze, de aztán rájött,
hogy a cirkogejzír gyújtott be. A lángok halványan megvilágították a helyiséget. A
félhomályban meglátta a felfelé vezető lépcsőt. Felért egy apró konyhába, ahol
szintén sötét volt, de nem annyira, mint a pincében. Az utcai fények gyengén
beszűrődtek a házba. Végigment az ebédlőn, aztán elindult fölfelé a központi
lépcsőn.
A feje fölött megreccsent az egyik padlódeszka.
Suzannah megdermedt.
- Andrew? - kérdezte halkan. - Én vagyok az, Suzannah.
Nem kapott választ.
Fölnézett a lépcsőn a sötét emeletre. Árnyakat látott kavarogni, mint amikor
az ember alakzatokat lát, ha behunyja a szemét. A csend mintha lélegzett volna.
Suzannah legyűrte félelmét és elindult tovább. Bepillantott a hallba, benézett
a könyvtárszobába és a fürdőszobába. Sehol sem talált semmit. Az utolsó előtti ajtó
Andrew dolgozószobájára nyílott, az utca felől nem látható helyiséget négy
mennyezetlámpa világította meg nappali fénnyel. Suzannah beszívta az olaj és a
terpentin szagát, és valami megrendülésfélét érzett. Itt festette Andrew azokat a
remekműveket, amelyeket annyira szeretett. Mintha Gershwin zongorája vagy
Steinbeck írógépe előtt állt volna. A szoba közepén ott állt a festőállvány, rajta a
nagy vászon - amelyen nem volt semmi.
Az utolsó szoba Andrew hálószobája volt. Vajon ott fekszik-e odabent -
sebesülten vagy holtan? Elhatalmasodott benne a rémület, miközben lenyomta a
kilincset. Egy halvány fényű éjszakai lámpa fényében megpillantotta a széles
franciaágyat.
Andrew nem volt az ágyban.
Egy kinyitott bőrönd viszont rajta hevert.
Suzannah megnyugodva, de kíváncsian ült le az ágyra, miközben kezét
végighúzta a bőröndön. Drága bőrbőrönd volt és teljesen üres. Mellette ott volt az
ágyon egy másik bőrönd lenyomata.
Az éjjeliszekrényen ott állt egy bekeretezett fénykép. Suzannah odavitte a
fényhez és szemügyre vette. A képen egy vonzó, rövid fekete hajú nőt látott. A
szeme szinte agresszíven meredt a kamerába. A mosolya magabiztos volt. A felső

110
sarokba ezt írták: Örök szeretettel, Darcy. Suzannah-nak eszébe jutott, hogy
évékkel ezelőtt a Post társasági rovatában olvasott Duganék válásáról.
Nem emlékezett a részletekre, de azt valahogy megérezte a képre pillantva,
hogy a nőnek nem volt könnyű leírni, hogy „örök”.
Suzannah azt is észrevette, hogy a keret mellett maszatos volt az üveg,
mintha Andrew sokszor a kezébe vette volna. Most először érezte, hogy nem volt
joga ide jönnie.
Óvatosan visszatette a képet a helyére. Egy kocsi hajtott el az utcán a ház
előtt, a reflektor fénye árnyakat vetített a falra. Suzannah odament az ablakhoz,
kissé félrehúzta a függönyt és kinézett.
A Ford még mindig ott állt. A sofőr ott állt mellette és a házat nézte.
Suzannah megdermedt. Csak nem akar bejönni? Idefent csapdába kerülne.
De az is lehet, hogy csak a lábait nyújtja ki.
Megkockáztatott még egy pillantást.
A férfi átvágott az úttesten. Suzannah rémülten rohant le. A hátsó ajtót épp
csak résnyire nyitotta ki, úgy csusszant ki az udvarra. Amikor kiért az Andrew háza
mögötti ház előtti utcára, futni kezdett.
Miközben hajtott kifelé Georgetownból, a visszapillantó tükörben figyelte,
nem követi-e egy kék Ford. De nem látta. Végül teljesen elmúlt a félelme. Ahogy
áthajtott a folyón Virginiába, egészen megnyugodott. Akkor most gondolkozzunk,
mondta magának: egy ember figyeli Andrew házát, mintha arra várna, hogy
visszajöjjön. De ki az? Ugyanazok az emberek, akik az ő házát figyelték?
Andrew azt mondta, „Most már nagyon óvatosnak kell lennie.” A Chevrolet
remekül működő fűtése ellenére Suzannah megborzongott.

13.

Jay Mallarnee tehetetlenül meredt szövegszerkesztője képernyőjére, amely

olyan volt számára, mint a Perzsa-öböl a háború alatt: tele volt aknákkal és
mindenféle ismeretlen veszéllyel. A férfi undorodott magától. Amikor visszajött
Austinból, valóban azt hitte, hogy megtört a varázs, hogy újra képes lesz írni.

111
 Bár Suzannah múlt éjjel nem jött vele elő egyenesen, de minden jel szerint
tisztában volt azzal, hogy teljesen el van akadva.
Fölemelte a kezét az öléből, kinyújtotta ökölbe szorított kezét és
megmozgatta az ujjait. Profi újságíró vagyok, gondolta. Naponta leírok gond nélkül
ezer szót. Most meg itt ülök és egy álló nap nem voltam képes leírni egy
elfogadható mondatot.
Leírt egy újabb bekezdést a haditudósítók mindennapi életéről. Szörnyűre
sikeredett, lapos volt és minden szó halott. Betűnként törölte ki a szöveget a
képernyőről.
Fölállt a gép elől és a szobában járkált és megropogtatta az ujjait. Arca
megfeszült, mintha valaki a tarkójánál fogva megragadta volna a fejbőrét. Érezte a
saját verejtéke szagát, hogy pólója nedvesen tapad a hátára a januári hideg ellenére.
Kinézett a 21. utcára, át a University Hall szürke épületére. Egyetlen ablak mögött
látott valakit, egy férfit, aki az íróasztalánál a jegyzeteiben keresgélt. Talán a
George Washington Egyetem egyik tanára, aki a holnapi előadására készül.
Jay arra gondolt, hogy megpróbálja megint fölhívni Suzannah-t. A nőt egész
nap nem tudta elérni - volt egy súlyos autóbaleset, ami miatt el kellett halasztania
az összes aznapra betervezett műtétet. Nyolckor még mindig a kórházban volt - egy
sürgős vakbélműtétet kellett elvégeznie. Milyen jó is az, amikor az embernek a
munkája a saját lábán vagy betegszállító kocsin érkezik meg a munkahelyére, a
műtőbe - és nem kell minden egyes szóért közelharcot vívnia saját magával.
Jay az órájára pillantott. Már tíz óra, most már otthon kell lennie.
De legalább egy elfogadható mondatot írnál le, mondta magának. Aztán
hívjad föl. Kibámult az ablakon. Legalább ess túl az elején.
Ehelyett a könyv vége jutott az eszébe. Amikor bement egy bérházba Kuwait
Cityben egy csapat kuvaiti katonával. Ott kellett találkozniuk az egyik kuvaiti
ellenállóval, aki a szövetségeseket információkkal látta el. Jay tökéletesen
emlékezett rá, mit érzett akkor: büszke volt, hogy ő az egyik első amerikai újságíró,
aki bevonulhat a városba, ugyanakkor rettegett, hátha vannak még iraki katonák a
környéken. Nem sokkal korábban heves lövöldözés tört ki valamivel odébb az
utcán.
Az idegenlégiós sapkás kuvaiti őrmester odaintette magához, miközben azt
kiabálta:

112
 - Nyugodtan jöhet, nincs probléma.
Befutott az épületbe. Még odabent is érezni lehetett a város körül kavargó
fekete füst, a lángoló olajkutak szagát. A hosszú perzsaszőnyeget sáros
bakancsnyomok rútították el. Irakiak által otthagyott feliratok éktelenkedtek a
falakon. Egy öreg férfi bicegett feléjük a sötét folyosó felől, gyorsan beszélt az
őrmesterhez, miközben a háta mögé mutogatott.
Az őrmester arca elkomorult.
- Mit mond? - érdeklődött Jay.
- Kínzás. Ott a folyosó végén lévő szobában. Az irakiak megkínozták és
megerőszakolták a kuvaiti nőket. Jöjjön.
Jay merev lábbal követte a katonákat a folyosón. Hirtelen nagyon nem
akaródzott neki ott lenni. Az őrmester feltépte a mondott szoba ajtaját. Az emberei
egymást félrelöködve akartak bemenni a helyiségbe. Ezek az emberek, akárcsak az
ország olajkútjai, égtek a bosszúvágytól, adrenalinszintjük felszökött, szemük vörös
volt a füsttől és a könnyektől.
Jay is behúzódott a helyiségbe a katonák nyomában. Az egyik ember a
padlón éktelenkedő vértócsára mutatott és valamit kiabált arabul. Mindenütt ott
voltak ezek a barna foltok a padlón, a falon. A katona egyre hevesebben kiabált
vele.
- Azt mondja, írja meg ezt a sok vért - magyarázta az őrmester.
Jay elővette a noteszét: Próbálom nem ideképzelni a hullákat, amelyek már
nincsenek itt - a tetemeket, amelyekből ez a töméntelen vér származott.
A katona rávigyorgott aztán biccentett. Egy férfi lépett be a helyiségbe,
magas volt, fején a hagyományos kefija, amelyet vörös homlokpánt, akal rögzített a
homlokán. Arca napégette volt, de a szemei, mint egy finnek, égszínkékek, mintha
Peter Toole-t látta volna az Arábiai Lawrence című filmből. A kuwaiti őrmester
vigyázzba merevedett, Jay rájött, hogy ez az a férfi, akivel kapcsolatba akartak
lépni. A katonák is hátraléptek, arcukról sugárzott a tisztelet. Jay magán érezte a
férfi jeges tekintetét.
- A nevem Mallarnee - mondta neki Jay. - A Washington Post tudósítója
vagyok. - Felkészült arra, hogy a férfi tiltakozni fog a jelenléte miatt, biztosítani

113
akarta, hogy nem fog neveket említeni és a leírásból nem lehet következtetni a
helyszínre sem...
A férfi egy szót sem szólt.
Pedig mérget veszek rá, hogy beszél angolul, gondolta Jay.
Ebben a pillanatban két kuvaiti rontott be a helyiségbe, akik egy vézna
arabot vonszoltak magukkal, egy terepszínű katonai ruhába öltözött fiút...
És az emlékek itt hirtelen véget értek, mintha fekete függöny ereszkedett
volna az egészre. Jay ismét a lakásában állt, nézett kifelé az ablakon az éjszakába.
- Nem - mondta. A hangok rekedten törtek föl a torkából.
Megszólalt a telefon, mire megmerevedett. Arcát nekinyomta az ablak
üvegének. A telefon még négyszer csengett, aztán működni kezdett az
üzenetrögzítő. A hosszú síphang után Suzannah hangját hallotta:
- Jay, ha ott vagy, vedd fel légy szíves.
Jay odasietett a telefonhoz.
- Na végre!
- Jaj, de jó! - mondta és a nő hangja tele volt hálával. - Arra gondoltam, hogy
fölugranék.
Jay érezte, hogy kitisztul a feje.
- Persze. Gyere csak nyugodtan.
- Köszi, húsz perc alatt ott vagyok.
Jay letette a kagylót, aztán ott állt egy másodpercig, azon gondolkodott,
vajon mit hallhatott ki Suzannah hangjából.
Mindegy, majd mindjárt kiderül.
Berohant a mosdóba, már nem volt ideje lezuhanyozni. Lekapta magáról az
átizzadt pólót, fejét a mosdó csapja alá dugta, majd ráöntötte a sampont. Gyorsan
bedörzsölte és leöblítette, aztán megmosta kezét, arcát, hónalját, miután lemosta
magát, eszébe jutott, milyen rendetlenség van a konyhában, hogy a nappali tele van
újságokkal, hogy van-e itthon bora, és hogy meg is kell borotválkozzék.

114
 Megtörölte a haját, bedörzsölte borotvahabbal az arcát. Miközben a szakállát
húzta le, azon gondolkozott, milyen inget vegyen föl.
Jujj, a fenébe!
Megvágta magát, lemosta az arcát, aztán egy falatnyi vécépapírt rakott a
sebre. Berohant a hálószobába és gyorsan ráterítette a takarót az ágyra és
behajigálta a ruhákat a padlóról a szekrénybe.
Egy másik póló, ez lesz a legjobb. Magára húzta, vigyázott, ne kócolja össze
a haját. Az egy hete összegyűlt újságokat a nappaliban az ágy alá dugta. A két üres
sörösüveget és a pizzásdobozt begyömöszölte a szemetesvödörbe, a szennyes
edényeket berakta a mosogatógépbe, a morzsákat lesöpörte a padlóra. Végül
bekapott két Tic Tacot, hogy jobb lehelete legyen.
Suzannah valami miatt feszült; érezte rajta, amikor a szállodában
szeretkeztek, és ugyanezt érezte a tegnapi vacsoránál is. Nemcsak miatta aggódik,
hanem valami más is foglalkoztatja. Felesleges erőltetni, csak akkor szól majd,
amikor segítséget kér - amire ritkán kerül sor. Remélte, hogy most megteszi. Így
legalább elfeledkezhet a saját bajairól.
Nem felejtett el valamit? Valamit bizonyosan.
Odalépett a CD-hez és kiválasztott egy Charlie Byrd-lemezt és benyomta a
„play” gombot. Lágy gitárhang töltötte meg a szobát, amikor megszólalt az
ajtócsengő.
Odament az ajtóhoz, a gondolatok száguldottak a fejében. A vécépapír!
Óvatosan levette a sebről, apró golyót gyúrt belőle, amit farmerjének zsebébe
dugott, miközben kinyitotta az ajtót.
A nő arca rózsaszínű volt a hidegtől. A szél kócos sörénnyé változtatta
sötétbarna haját. Szeméből, erős álláról, telt ajkairól áradt a határozottság. A férfi
érezte a nő fürdőolajának illatát, a lágy pézsmaillatot. A műszőrme gallér lenyomta
a haját.
Jay lehajolt és szájon csókolta a nőt, aki egy pillanatra megmerevedett, de
aztán átadta magát. Amikor már egészen kifulladtak, a férfi finoman hátratolta a nő
fejét.
A nő megeresztett egy félmosolyt.
- Bejöhetek?

115
 - Persze - felelte a férfi és bután érezte magát.
Lesegítette Suzannah-ról a kabátot. A nő leült a bőrdíványra. Jay már-már
melléje ült, amikor rájött, hogy szeretné szemügyre venni a kedvesét. Így aztán a
nagyapjától örökölt hintaszékbe ült bele.
- Bocs, hogy ilyen későn zavarlak - kezdte a nő.
- Ne hülyéskedj már.
Suzannah a komputerre pillantott, amely még mindig be volt kapcsolva.
- Remélem, nem zavartam meg a munkádat.
- Ideje már szünetet tartani. - A férfi elmosolyodott, remélte, nem hazudott
túl átlátszóan, aztán fölállt és kikapcsolta a szövegszerkesztőt. Visszatért a
hintaszékbe. - Mit szólnál egy pohár borhoz? Vagy inkább whiskyt kérsz kólával?
- Nem kösz, semmit. És te hogy haladsz?
- Elég szépen.
- Olyan rengeteg az anyag, amit össze kell rendezned. Miért nem olvasod át
a régi cikkeidet, és rendezed őket időrend szerint...
- Minden jól fog menni, ne aggódj. - A férfi csak most hallotta meg, milyen
feszült hangon beszél. Gyorsan elmosolyodott. - Viszont téged izgat valami.
Suzannah egy pillanatig a férfit nézte, ajka megfeszült.
Jay felállt és odaült melléje, megfogta a kezét. Hideg volt, mint aki legalább
egy órát a hidegben töltött és nem csak fölszaladt a fűtött kocsiból. Ahogy ott ült
mellette, érezte, milyen hevesen ver a szíve.
- Na, meséld el szépen, mi bajod van, Suze.
A nő mély lélegzetet vett.
- Azt hiszem, valami baj van a mikrochippel, amit Roland Lancasternek esze
ágában sincs beismerni.
Jay érezte, hogy összpontosít a figyelme.
- Lancasterről van szó?
- Igen. - Valami a lány hangjában azonban figyelmeztette arra, hogy nem
Lancasterről akar beszélni. Mint ahogy sohasem akart róla beszélni.

116
Egyetlenegyszer elmesélte neki, hogy járt az orvossal, de aztán mindig kitért, ha a
férfi fel akarta a témát hozni. - Nem csak Lancasterről van szó.
A férfi egyre növekvő nyugtalansággal hallgatta, ahogy a nő elmesélte, mi
történt Andrew Dugannel és Tricia Fiore-ral, meg azt is, hogy figyelik Andrew
házát. Jay aggódni kezdett a lányért. De érezte, hogy bekattannak a régi reflexek,
ahogy megérezte a sztorit a beszámolóban.
- Akárhányszor csak megpróbálok valami konkrét választ kapni, azonnal
falba ütközöm - magyarázta Suzannah. - Jay, Andrew fűtése is működik, de egy
bőrönd hevert az ágyán...
- Várj csak - szólalt meg döbbenten a férfi. - Te benn voltál Dugan házában?
Hogyhogy, ha nincs otthon?
- Betörtem.
A francba, gondolta Jay. Ebben a nőben acél van. Olyanok az idegei, hogy
képes volna lepuffantani egy csörgőkígyót a csizmájáról - feltéve, ha hagyná, hogy
megtanítsam lőni. - Fel kellett volna hívjál.
- Nem úgy mentem oda, hogy betörök. Úgy alakult...
- Azt meghiszem.
- Az a lényeg, hogy minden jel szerint Andrew gyorsan összepakolt és
távozott. Akárki is volt odakint, Andrew félt tőle. Azt hiszem, többről van szó, mint
csupán a mikrolapkáról.
- Azt hiszem, igazad van.
A nő a férfi felé fordult és megfogta a kezét. Mondani akart valamit, de
elbizonytalanodott. Egy árnyalatnyival vörösebb lett az arca.
- Úgy képzelem, hogy újságíróként nemegyszer, hogy is mondjam, kreatív
ötletekre van szükséged, hogy hozzájuss a sztoridhoz. Olvastam egyszer a Postban,
hogy egy újságíró betört a nyomdai raktárba, hogy hozzájusson megjelenés előtt
valami emlékirathoz. Nixoné volt vagy Reagané, nem tudom...
- Suzannah, légy szíves, ne kerülgesd már a forró kását! Mire akarsz
kilyukadni?
- Meggyőződésem, hogy Tricia Fiore pszichiátere hazudott, amikor azt
mondta, hogy nem vezet jegyzeteket.

117
 - És azt akarod, hogy segítsek neked betörni az irodájába?
- Pontosan.
Jay elvigyorodott.
- Hát akkor mire várunk?

14.
Suzannah-t az ájulás környékezte, miközben figyelte Jayt, ahogy dr. Munley
hivatali helyiségének ajtaját próbálta feltörni. A nő idegesen forgatta a fejét a
folyosó mindkét vége felé. Még mindig senki. A tompa mennyezetvilágítás, a
minden hangot elnyelő süppedős szőnyeg álmossá és békéssé varázsolta az
épületet. De bármelyik pillanatban felbukkanhat az éjszakai őr.
- Nem tudsz sietni? - kérdezte suttogva Suzannah.
- Dehogynem - felelte Jay szintén suttogva -, de ha sietek, akkor hogy jutunk
be?
Suzannah majdnem hangosan felnevetett. Valamelyest enyhült benne a
feszültség. Szeretettel nézett Jayre. Vajon mi lenne vele nélküle?
- Meg is vagyok - jelentette ki Jay.
Zsebre tette a szerszámait és a hitelkártyáit és egyhüvelyknyire megnyitotta
az ajtót.
- Még mindig be akarsz menni?
- Hogyne - mondta. - De ha te nem...
Jay kinyitotta az ajtót. A nő előrement, megkönnyebbült, hogy nem kell kint
lennie a folyosón. Az egyik asztalon álló lámpa tompa fénnyel világította meg a
székek sorát a váróban. A magazinok pontosan az asztalok sarkához voltak
illesztve. A nő elképzelte, ahogy Vince Munley minden este eligazítja őket.
Hirtelen bánta már, hogy erre vetemedett. Attól eltekintve, hogy Munley nem
mondott neki semmit, szeretetre méltó fickónak nézett ki.
Erre ő betör a rendelőjébe. „Igen, bíró úr, betörtem dr. Munley rendelőjébe,
de tényleg nem okozott semmi örömet.”

118
 Jay lehajolt és megvizsgálta Munley rendelőjének zárját.
- A fenébe, hugikám - morogta. - Ez aztán furcsa.
- Micsoda?
- Ez a zár már bonyolultabb, mint a kinti. Belül pedig sokkal egyszerűbb
zárakat szoktak fölszerelni.
- Neked mekkora tapasztalatod van az ilyesmiben?
- Mielőtt válaszolnék, előbb tisztázzuk, hogy muszáj neked vallomást tenni
ellenem a bíróság előtt?
- Jay...
- Bocs. Rossz vicc volt.
- Ki tudod nyitni?
- Azt hiszem.
Jay letérdelt a zár elé. A teste mozdulatlan volt, csak az ujjai mozogtak.
Milyen finom mozdulattal nyúlt a zárhoz. Suzannah nem volt meglepve. Érezte már
ezeket a kezeket a maga bőrén is.
Jay belökte Munley rendelője ajtaját.
- Bravó! - bukott ki Suzannah-ból.
Belépett a férfi után a helyiségbe. Jay ráhajtotta a zárat, amikor odabent
voltak. A nőt megint megdöbbentette a kínosan elrendezett könyvespolc látványa.
Na, gyerünk, Munley, mondta magában. Persze, hogy vezetsz te
feljegyzéseket a betegeidről, mindketten jól tudjuk.
Egyenesen az iratszekrényhez ment és felhajtotta róla a terítőt.
- Nagyon vigyáznunk kell - magyarázta. - A barátunk roppant kínos a rendre.
Ha nem rakunk mindent vissza a helyére, rájön, hogy itt voltunk.
Jay csak biccentett. A szekrény zárja nem hátráltatta még egy percig sem.
Kihúzta a felső fiókot és félre lépett. Ledőlt Munley pácienseknek fenntartott
heverőjére és a tarkója alá tette a kezét. Suzannah belepillantott a fiókba. Három
borítékot talált, nem lehet csak ennyi a betegek kartotékja. Számlákat talált bennük,

119
elszámolásokat, szakfolyóiratokból kivágott cikkeket és egy készlet Rorschach-
teszthez használatos kártyát.
Akkor nézzük az alsó fiókot. Suzannah reménykedve kihúzta.
Ez tele volt kuponokkal. Több száz kuponnal. A régi papiros szaga szinte
áradt a fiókból. Belekotort a papírok közé, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Az
egyikért tíz centtel kevesebbért lehetett müzlit kapni. Ez már 1987-ben lejárt. A
másikért egy centtel kevesebbért lehetett pezsgőport kapni. Pezsgőpor? Már akkor
kiment a divatból, amikor ő meg sem született.
Suzannah körülnézett a helyiségben. Más nem emlékeztette irattartóra.
Megnézhetik kifelé menet a titkárnő íróasztala mögött, de nem valószínű, hogy
Munley ott tartsa a bizalmas iratait. Na, ennyit a megérzéseimről, gondolta
keserűen Suzannah.
- Attól félek, hogy a semmiért törtünk be ide - mondta.
Még egyszer beletúrt a kuponok közé, amikor a keze valami másba ütközött.
Olyan volt, mint egy hitelkártya, azzal a különbséggel, hogy erre nem volt semmi
ráírva. Az alsó sarokban egy mágnesezett fémszál húzódott. Eláradt benne a jókedv.
- Nézd, mit találtam.
Jay elvette tőle a kártyát.
- Már láttam ilyet valahol. - Megforgatta a kezében, miközben a homlokát
ráncolva gondolkodott. Suzannah egy halk kattanást hallott a váró felől.
Megrémült.
- Hallottad te is? - kérdezte suttogva.
Jay bólintott, miközben az ajtóra meredt.
Valaki nyilván bejött a folyosóról, gondolta Suzannah. Az éjjeliőr?
Körbepillantott, hová tudnának elbújni. Jay visszazárta a fiókot és leeresztette a
terítőt. Suzannah-t a pánik kerülgette. Csak az íróasztal mögött tudnának elbújni. Le
is ereszkedett, és maga mellé húzta Jayt is, de tisztában volt vele, hogy nem
mennek ezzel semmire, ha az éjjeliőr nem csak bekukkant.
Másodpercek teltek el így. Az éjjeliőr csak nem kukkantott be. Suzannah
idegei a pattanásig feszültek. Legszívesebben feltépte volna az ajtót és kirohan,

120
csakhogy legyen már túl az egészen. Mintha megérezte volna ezt, Jay átölelte a
vállát.
Kaparászás hallatszott a zár felől. Suzannah rájött, hogy ez nem az éjjeliőr.
Valaki ki akarta nyitni az ajtót - valaki más is!
- Épp most jöttem rá, mi is ez a bigyusz - suttogta Jay.
- Csitt, ne beszélj!
A férfi fölállt és odament a könyvespolchoz és tekintete megakadt egy
villanykapcsoló szerkezeten a falon.
Egyre erősebben hallatszott a kaparászás. Ha az az ember ugyanolyan ügyes,
mint Jay, akkor másodperceken belül bejut. Suzannah szája kiszáradt. Inkább az
éjjeliőrrel nézne farkasszemet, mint egy másik betörővel, akinek vélhetően
fegyvere van, és ugyanolyan rémült, mint ők.
Felállt és odament Jayhez. A férfi a kapcsolótáblán kotorászott az ujjaival,
aztán kinyitotta. Belül egy fémlapot pillantott meg, rajta egy nyílással. Jay
becsúsztatta a műanyag kártyát.
A könyvespolc hangtalanul félrecsúszott egyméternyit.
Suzannah döbbenten meredt a feltáruló apró helyiségre. Belülről puha fény
vibrált. A helyiség belső falán életre kelt egy tévémonitor.
Valaki megmozgatta a kilincset.
Suzannah leoltotta a villanyt az irodában és Jay után sietett a rejtekhelyre.
Jay elfordította a kártyát, mire a polc visszacsúszott az eredeti helyére. Pontosan
akkor zárult rájuk a rejtekajtó, amikor kinyílt az iroda ajtaja.
Suzannah szíve megdobbant. Egy hajszál híján múlott!
Jay magához húzta és a képernyőre mutatott. Egy magas férfit látott, aki a
fejére egy nejlonharisnyát húzott. Egyenesen Munley iratszekrényéhez ment és
felemelte rajta a terítőt, pontosan úgy, ahogy ők tették az előbb. Suzannah
rémülettel vegyes csodálkozással figyelte, mi történik. A harisnya ijesztővé tette a
férfi arckifejezését. Az öltöny, a fehér ing és a nyakkendő nemhogy javította volna,
inkább rontotta az összhatást. A férfi kinyitotta az iratszekrényt. Gyors
mozdulatokkal belekotort mindkét fiókba. A kuponok láttán fölegyenesedett, de a
nejlon alatt nem lehetett kivenni az arckifejezését.

121
 Egy pillanattal később, mint egy robot, lassan körülnézett a helyiségben. Egy
pillanatra egyenesen a kamerába bámult - egyenesen bele a nő arcába.
A rettegés ellenére Suzannah izgatott volt. Egyértelmű, hogy a maszkos
betolakodó is Tricia anyagát keresi.
A férfi ezután megcsóválta a fejét és kicsusszant az ajtón, amelyet óvatosan
behúzott maga után.
Ki lehetett ez? - gondolta Suzannah. Ha Tricia anyaga érdekelte, akkor ez
csak a chip miatt lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy jó irányban tapogatózunk.
- Szerencsére - szólalt meg Jay - minden jel szerint a kamera nincs
képmagnóhoz csatlakoztatva. Különben a jó öreg Munley doki élvezhetné a
házimoziját. Nem véletlen, hogy kiépítette ezt a kis búvóhelyet, csak nem tudni
miért.
Suzannah ekkor pillantott meg egy iratszekrényt a sarokban, a kinti
hasonmását.
- Én sem - felelte. - Hacsak nem tart itt bent valami borzasztó fontos dolgot.
Jay odament és kinyitotta a felső fiókot. Suzannah visszatartotta a lélegzetét.
A férfi arcán furcsa grimasz jelent meg, amikor bekukkantott.
- Mi az? - kérdezte Suzannah.
A férfi kiemelt egy fekete bugyit és ujjain lóbálta. Aztán előkerült egy fűző
is, egy harisnyatartó, egy jókora melltartó, mind fekete. A melltartóból kiesett a két
tömés a padlóra. Jay olyan arccal nézett a lányra, hogy kibuggyant belőle a nevetés.
Jay ezután kihúzott egy lángvörös parókát és egy férfi méretű magas sarkú cipőt is.
- Nem hiszek a szememnek. Minden jel szerint nemcsak a kupongyűjtés
doktor Munley titkos szenvedélye.
Suzannah megpróbált komoly arcot vágni.
- Nincs ebben semmi vicces.
- Nem is nevetséges - bólintott Jay komoly arccal. - Ez kész röhej!
- Inkább szomorú. Bárcsak ne láttuk volna...
- Bárcsak ne indulna meg ettől az agyam - mondta Jay. - Lehet, hogy nem is
Munleyé. Lehet, hogy egy páciense adta neki őket.

122
 - Én is pontosan így képzelem.
- Tedd vissza őket a fiókba.
Jay óvatos mozdulatokkal visszapakolta a transzvesztitaöltözetet a fiókba.
- Most már rettegek kinyitni a másik fiókot.
- Azért csak nyisd ki, jó?
A férfi úgy is tett. A fiók tele volt irattartó dossziékkal.
Suzannah odatérdelt a fiók elé és átnyálazta őket. Természetesen
ábécérendben voltak. Győzelmesen húzta elő Tricia Fiore dossziéját. Nem volt
valami vaskos. Elkezdte olvasni a kiírt kézírást.
Munley feljegyzései szerint Tricia Fiore négy hónapja jelent meg nála. Arra
panaszkodott, hogy víziói vannak. Suzannah érezte, hogy megborzong. Ez is a
skizofrénia jele, de még elsőéves pszichiátriai gyakorlatában hallotta, hogy a
vizuális hallucináció sokkal ritkább, mint a hangok hallucinálása. Bizonyos drogok
elősegítik a vizionálást, de Tricia Fiore, a lelkes tanítónő, nem valószínű, hogy saját
magán LSD-vel vagy PCP-vel kísérletezzék.
Suzannah gyorsan átfutotta Munley diagnosztikai jegyzeteit, hogy biztos
legyen benne, hogy véletlenül sem drogról van szó. Munley lelkiismeretesen
végigment a szükséges lépéseken, és arra a következtetésre jutott, hogy Tricia vagy
skizofrén, vagy agydaganata van. Aztán kizárta a tumort is egy
tomográfvizsgálattal. Ezután Haldolt rendelt Triciának és megkezdte vele a terápiát.
Érdekes. Sharon Harradtól tudta, hogy a legtöbb pszichiáter nem hitte, hogy
a hagyományos terápia segít a skizofrénián. Vajon nem voltak Munleynek kételyei
a diagnózisával kapcsolatban?
Suzannah ezután elkezdte a terápia során készült jegyzeteket olvasni. Az első
pillanattól kezdve Tricia határozottan állította, hogy a vízióit a mikrochipnek
köszönheti, amit a látóközpontjába építettek négy éve Roland Lancasterék.
Elismerte, hogy a lapka megjavította a látását és az első három és fél évben nem is
okozott semmiféle panaszokat. Nemcsak azért örült ennek, mert könnyebbé lett a
munkája, hanem mert most láthatta először tisztán a tanítványai arcát. Be tudott
kapcsolódni a szünetekben a játékaikba. Nem kellett többé a fejfájástól szenvednie,
hogy kijavítsa a dolgozataikat.
Tricia Fiore boldog nő volt.

123
 Négy hónappal ezelőtt Tricia épp lefekvéshez készült, a fogát mosta, amikor
„olyan tisztán, mint egy moziban” az egyik tanítványát pillantotta meg, Larry
Washingtont, akit két idősebb fiú vert. A fiúk addig nem nyugodtak, míg Larry nem
mozdult. Tricia tisztán látta, ahogy a járdán fekszik, szemei csukva és vér csordogál
az orrából.
Megdöbbentette a látvány. Néhány óra elteltével sikerült meggyőznie magát,
hogy ami történt, annak a fáradtság az oka. Túl sokat dolgozott, ennyi az egész.
Másnap reggel az üres osztályteremben ült, bejött az igazgatóhelyettes és
közölte, hogy Larry Washington kórházban van. Két idősebb fiú kirabolta a nyílt
utcán. Triciát megrázta a hír. Az igazgatóhelyettes, látva ezt, helyettes tanárt állított
Tricia helyére. Tricia azonnal bement a kórházba. Larrynek annyira bedagadtak a
szemei, hogy nem tudta kinyitni őket. Orra eltörött.
Miközben a fiú kezét fogta, azon gondolkodott, hogy: ezt én láttam!
Majdnem megőrült a gondolattól. Tudta, hogy senki sem hinne neki. Így aztán
megpróbálta a dolgot kiverni a fejéből. De aztán újabb és újabb „víziók” jöttek.
Tricia elismerte, hogy ezek csak néhány lényegtelen részletben különböztek attól,
ahogy a dolog később a valóságban megtörtént. Azt állította, hogy a víziók a fontos
részleteikben pontosan lezajlottak. Tehát nem lehet őrült. A dolgot csak a
mikrolapkával tudta magyarázni. Így aztán elment dr. Lancasterhez, aki beépítette a
szerkezetet az agyába. A találkozás sokáig nyomasztotta. Többször visszatért rá,
milyen hideg volt hozzá az orvos. Még azt is állította az orvosról, hogy egyszer
nyíltan meg is fenyegette.
Suzannah keze dühösen ökölbe szorult.
Munley ezt írta: „Beszéltem dr. Lancasterrel, és úgy látom, hogy bánásmódja
a páciensemmel példás volt. Azt állította, hogy mindent elkövetett, hogy eloszlassa
Tricia félelmeit, elmagyarázta neki, hogy nincs neurológiai alapja a panaszainak, és
azt is közölte vele, hogy mások nem jelentkeztek hasonló szimptómákkal. Dr.
Lancester tökéletesen egyetértett velem abban, hogy Miss Fiore pszichózisban
szenved, amelynek nincs kapcsolata (hacsak pszichoszomatikusan nem) a
mikrolapkával. Erre a pszichózisra az a jellemző, hogy összekeverednek az
idősíkok. Az események, amelyekről Miss Fiore azt állítja, hogy látta őket,
természetesen már korábban lejátszódtak. Így aztán összezavarodott időérzéke
miatt gondolja, hogy profetikus látomásai vannak. Ilyesmi nemritkán előfordul a
skizofrénekkel. Mint ahogy az a visszatérő víziója sem, hogy emberek figyelik -

124
ami klasszikus paranoid tünet. A beteg elismerte, hogy nincs bizonyítéka arra
nézve, hogy valóban megfigyelés alatt tartanák.
Hozzá kell tegyem, hogy dr. Lancester bizonyos szempontból jogosan
aggódik Miss Fiore vádjai miatt. Ugyanis ha köztudottá válnának a lapkával
kapcsolatos kényszerképzetei, az nagyon megnehezítené azoknak az embereknek a
sorsát, akiknek egyetlen reménye, hogy a mikrochip visszaadja a látásukat.
Biztosítottam dr. Lancastert, hogy mindent megteszek Miss Fiore pszichózisának
bizalmas kezelése érdekében.”
Suzannah becsukta a dossziét. Hát ezért tagadta le Munley előtte a jegyzeteit.
Roland Lancaster a szárnyai alá vette. El tudta képzelni a jelenetet. A nagy ember -
a neurológia Jonas Salkja, a bizonyos Nobel-díj-jelölt - a bizalmába fogadja a
jelentéktelen kis pszichiátert.
„Tökéletesen egyetértek a diagnózisával, dr. Munley. Tricia Fiore nyilván
paranoid skizofrén, akinek torzult az időérzéke. Nagyon jó diagnózis. Boldog
vagyok, hogy az ön kezében van. Tudom, hogy megbízhatok önben.”
Suzannah keserű szájízzel nyitotta ki megint a dossziét. De már nem volt idő,
hogy alaposabban átnézze megint; ideje volt menniük. Tricia egyre idegesebb volt a
későbbi kezelések alatt. Állította, hogy rendesen szedi a gyógyszert, de azt mondta,
nem használ. Munley megemelte a dózist, de nem járt eredménnyel. Végül Tricia
egyre határozottabban állította, hogy figyelik, így aztán a pszichiáter kórházba
utalta. Két hét után minden szimptóma eltűnt, ami felbátorította Munleyt.
A szerencsétlen megjátszotta, hogy jól van, hogy becsapja Munley-t,
gondolta Suzannah. Tudta, hogy csak így engedik ki a bolondokházából.
Az utolsó bejegyzés szerint Tricia háromnapos elbocsátót kapott a kórházból
- ez alá Munley utóbb csak annyit írt: „Öngyilkossági kísérlet, 12/22. Adams Mem.
Kórh.”
Hirtelen milyen titokzatossá vált Munley. Öngyilkosság, ez a legnagyobb
bukás.
Suzannah ismét becsukta a dossziét. Kavarogtak benne a gondolatok. A
lapkát azért tervezték, hogy javítsa a látást, nem pedig arra, hogy vizionáljanak tőle.
Elképzelhető, hogy mindkettőt egyszerre csinálja?
Őrült ötletnek tűnt, de tudunk-e eleget a mikrochipről?

125
 Úgy működik, ahogy megtervezték. Ez a csodálatos tény elhalványít egy
másikat: hogy miként működik, annak a titka be van építve magába a chipbe és a
nagy CM5-ös komputerbe, amely életet adott neki. És az a titok túl bonyolult
ahhoz, hogy az emberi elme megértse.
Hirtelen nagyon sikamlósnak érezte Suzannah a dossziét, ekkor vette észre,
hogy izzad a keze. Visszatette a dossziét a helyére és betolta a fiókot.
- Nos? - érdeklődött Jay. - Szerinted öngyilkos akart lenni vagy valaki meg
akarta ölni?
- Nem tudom - felelte Suzannah, és érezte, hogy elhatalmasodik benne a
félelem. - Egyvalamit tudok: ha igaz, amit Tricia Munley-nek mondott, akkor a
lapka elpusztítja, mint ahogyan elpusztítja Andrew Dugant is. El kell érnünk azt,
hogy Roland Lancaster csúcsteljesítménye ne kerülhessen bele még egy ember
agyába!

15.

Tricia Fiore szemei mozdulatlanok voltak a szemhéja alatt. Suzannah tudta,

hogy most nem álmodik, de valahogy nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
Tricia meghal. Három napja már, hogy nem tér magához, holott ép a légzése és
majdnem teljesen normális az EEG-je.
Suzannah ellenőrizte a táplálócsövet, tehetetlennek érezte magát, nem tudta,
mit csináljon. Kisimította a verejtékben ázó tincset Tricia homlokából. Vajon
milyen titkokat rejthet a szerencsétlen kómás agya? Vajon valóban képes Tricia
meglátni a dolgokat, mielőtt megtörténnének? Hihetetlennek tűnt.
A tegnap olvasott dosszié szerint a skizofrénia miatt vizionál. Akkor viszont
miért nem hatott rá a Haldol?
Nincs tudós, aki vitatná, hogy nincsenek víziók. A PCP és az LSD például
hallucinogén. Az álmok is egyfajta víziók. Ilyen a képzelet is, amikor az ember a
„lelki szemeivel” lát valamit. De hisz a képzelet szónak is a „kép” a töve.
Suzannah megdörzsölte a homlokát. A gondolatai felgyorsultak, amint a
jegyek kezdtek összefüggő képpé összeállni. A tudattalan is képes képeket
létrehozni. Az a kérdés, hogy vajon ezeknek a képzelt képeknek az impulzusai

126
hasonlóak-e a normális látáséihoz, és ez téveszti-e meg a mikrolapkát? A
neuroanatómusok tudják, hogy a látóközpont az agykérgen van, de azt nem tudja
senki, hogy az agy mely részén - vagy részein - képződnek a „tudattalan tudat”
képei. A mikrolapka nem az agykéreg központjába lett beépítve. Mélyen
beleépítették a corpus callosumba, a két agyfélteke közötti neuronhídba. Lehet,
hogy a lapkát véletlenül olyan helyre rakták, ahol nemcsak a látóközpont képeit,
hanem a tudattalan képeit is felveszi Tricia agya? Ha igen, akkor ugyanolyan érzéki
képeket készít belőle, mint amilyenek a valóságban is elvonulnak Tricia
megromlott szeme előtt. Tricia ily módon képes, a szó szoros értelmében, belelátni
a saját tudattalanjába.
És mit mutat meg neki a tudattalanja? A jövőt.
De hogy lehet ez? A tudattalan agynak állítólag szervezetlennek és
irracionálisnak kell lennie. Hogy képződhetnek hát bármiről összefüggő képek,
nemhogy a jövőről?
Suzannah agya szélsebesen kalkulált. Ha jó úton halad, akkor ennek
elképesztőek a következményei. Lenézett Tricia arcára, és megszédült attól; hová
vitték a gondolatai.
- Ah, Suzannah.
Megfordult és Gaspard doktorral találta szemközt magát, aki ott állt az
ajtóban. A legnagyobb erőfeszítéssel megpróbált rá figyelni.
- Én úgy tudom, hogy a dalban azt éneklik, hogy „Ó, Suzannah...” - A férfi
elmosolyodott, és odaintette a nőt az ajtóhoz. - Örülök, hogy megint itt van. Van
valami briliáns ötlete a számomra?
Mit mondhatna neki? Abban, hogy a mikrolapka valahogy felelős a
dolgokért, óráról órára bizonyosabb volt. De amíg nem értette meg, mi zajlik, nem
tudott kezelési módot javasolni.
- Attól félek, nincs - mondta Ednek.
Ed az ágyban fekvő mozdulatlan testre nézett.
- Szegény nő. Igen közel volt az apjához, de az két éve szívrohamban
meghalt. Egyetlen ember látogatta meg csak azóta, egy másik tanár az iskolából. Ő
azt mondta, hogy Tricia volt a legjobb tanár a Swanson középiskolában. Mindegyik

127
kölyök rajongott érte, és ő is rajongott értük. Miután meghalt az apja, ők lettek a
családja.
Ed arckifejezése nem árulta el az érzelmeit. Megpróbál kemény lenni
magával, gondolta Suzannah. Nagyon veszélyes, ha egy orvoson elhatalmasodik a
szomorúság.
- Meddig tudja bent tartani? - érdeklődött Suzannah.
- Még két napig, hacsak nem mutat változást az állapota. Akkor át kell
raknunk a kómások közé valahová.
Suzannah alig bírta megállni, hogy föl ne sikoltson.
- Szerencsére nagyon jó a biztosítása - folytatta Ed. Bedugta a fejét a Tricia
melletti ágy függönye mögé. Halkan megkoccant a lázlap, mielőtt kijött volna. -
Rohannom kell. Később majd találkozunk.
Suzannah figyelte, hogyan fut el Ed, és érezte, hogy neki is sürgősen lépnie
kell. Meg kell találja ennek a kirakós játéknak a hiányzó darabjait - és minél
gyorsabban, mielőtt a Szövetségi Élelmiszeripari és Gyógyszerellenőrzési Hivatal
megengedi, hogy emberek ezreibe építsék bele a chipet.
Beszélnem kell Roland Lancasterrel, gondolta.
Még a gondolatába is beleborzadt. Tricia és Andrew már mindketten
beszéltek vele, és nem jártak semmiféle eredménnyel. Miből gondolja, hogy neki
sikerül? Már nem vagyok a protezsáltja, gondolta, hanem csak egy orvos. És
remélem, hogy hallgatni fog egy orvosra. Meg kell próbáljam.
Bement a nővérszobába és fölemelte az orvosi telefont.
- Dr. Lancaster rendelője, parancsoljon - hallotta a vonal másik végén.
- Dr. Beverly Crusher vagyok - mondta Suzannah. - Szeretnék dr.
Lancasterrel beszélni egyik hozzá átszállított betegemről.
- Tartsa a vonalat, dr. Crusher.
Suzannah gyomra remegett. Ujjai elfehéredtek, olyan erővel markolta a
kagylót. Érezte, hogy összeszorulnak a fogai.
- Dr. Crusher? - A férfi hangja pont olyan volt, ahogyan emlékezett rá - sima
és behízelgő.

128
 - Nem, dr. Lancaster, itt dr. Lord. Beszélnem kell magával. - Figyelte, van-e
valami bizonytalanság a vonal másik végén.
- Ez vicc? - kérdezte a férfi mereven.
- Hajlandó lett volna beszélni velem, ha a saját nevemen mutatkozom be?
- El sem tudom képzelni, miről kéne beszélnünk egymással.
- Kezdetnek megteszi kettő az ötven kísérleti alany közül, akik minden jel
szerint szenvednek a mikrochip okozta mellékhatásoktól.
- Honnan beszél? - csattant fel az orvos.
- Itt vagyok az Adams Memorial neurológiaosztályának nővérszobájában.
- Az isten szerelmére, ne beszéljen felelőtlen sületlenségeket mások előtt.
Maga teljesen meghibbant.
- Még ma látni akarom.
- Lehetetlen.
Suzannah kihallotta a férfi hangjából az ijedtséget, és élvezte.
- Pontosabban - mondta - húsz percen belül akarok magával találkozni az
irodájában.
- Most vezetem a nagyvizitet.
- Ugyan már - mondta türelmesen Suzannah - maga ott lesz az irodájában.
Biztos vagyok benne, hogy az egyik alorvosa lecelebrálja maga helyett a vizitet.
A nő letette a kagylót, mielőtt Lancaster bármit mondhatott volna. A kezére
pillantott. Remegett. Gyorsan fehér köpenyének zsebébe tette.
Gyűlölöm, gondolta magában. Nagyon gyűlölöm.
De nem szabad, hogy ez számítson. Túlságosan is fontos dologról van szó.

Roland Lancaster irodája ugyanolyan volt, mint ahogy emlékezett rá, annyi
változás történt csak, hogy a négy év előtti Newsweek-címlapot is bekeretezték és
kikerült a falra a többi oklevél és fénykép közé. Egy kicsit megőszült az orvos, de
ugyanolyan szikár volt és fitt, mint annak idején.

129
 Már az feldühítette a nőt, hogy meglátta a férfit. Érezte, hogy úgy szabadul el
benne a düh, mint egy lavina.
Az idegsebész épp csak addig mosolygott, amíg a titkárnője ki nem ment a
szobából. Aztán előrehajolt, öklét az asztal lapjára támasztotta és dühösen a nőre
meredt. Suzannah-nak eszébe jutott, mennyire tisztelte valamikor ezt az embert,
hogy csüngött a szavain, mennyire meg volt hatva a legkisebb dicséretétől és
milyen szörnyű érzés volt, amikor a férfi valami miatt elégedetlen volt vele. Sokkal
rosszabb volt újra találkozni vele, mint elképzelte.
- Nem én akartam magával találkozni - mondta a férfi. - Essünk gyorsan túl
rajta.
Még hogy nem ő akart velem találkozni! Suzannah-ban fellángolt a düh...
Nem, nyugodtnak kell maradnia, szigorúan tárgyszerűnek kell lennie.
- Andrew Dugan azt mondja, hogy itt járt magánál és megkérte, vegye ki az
agyából a chipet.
- Én megtagadtam, igen. Semmi kedvem nem volt megvakítani azt az
embert.
- Megmondta magának, miért akarja kivetetni?
Lancaster rámeredt.
- Amit mondott, az szigorúan csak rá és rám tartozik.
- Mert vizionál, nem igaz?
- Nevetséges.
- És ezek a víziók valóra válnak.
Lancaster lassan megcsóválta a fejét, miközben továbbra sem vette le a nőről
a tekintetét.
- Hogy juthat ilyen ostobaság az eszébe? - kérdezte. - Most látom, milyen
igazam volt, amikor kirúgtam magát.
Suzannah lassan mély lélegzetet vett. A nyomorult!
- A múlt érdektelen - mondta. - Akkor is a végére akarok járni ennek. Nem
fogom megengedni, hogy öngyilkosságba hajszolja a betegeit.

130
 - Ez abszurdum - csattant föl Lancaster. - Miből gondolja, hogy maga
kompetensebb ebben a dologban, mint a Gyógyszerengedélyezési Hivatal?
- Vélhetően meggyőzte saját magát, hogy semmi probléma. De ha nem mond
el mindent nekik, akkor ők sem tudnak érdemben dönteni. De legalább
megkérhetné azokat az aktakukacokat, hogy halasszák el a döntésüket valameddig.
Lancaster elsápadt.
- Halasszák el? Magának fogalma sincs, mi forog kockán, nem igaz? Ha
elhalasztódik az engedélyezés, akkor hiába minden titoktartás, valamilyen firkász
előjön a fantasztikus sztorival, hogy, mondjuk, a chip megőrjíti a betegeket.
Tisztára őrültség, de lehetetlenség lesz utána újra normális irányba vinni a dolgot.
Több ezer embertől tagadnánk meg a látást, csak azért, mert valaki rémeket látott.
- Ami Tricia Fiore-val és Andrew Dugannel történik, az őket bizony nagyon
zavarja, és meg vagyok róla győződve, hogy ők nem őrültek.
Lancaster a nőre meredt.
- Maga ezt nem mondja komolyan, Suzannah...
- Magának dr. Lord vagyok.
- Ha maga nem látja, hogy ezek őrültek, doktor Lord, akkor maga egy idióta,
akinek újra kéne járnia a pszichiátriát.
Suzannah érezte, hogy dühbe gurul.
Roppant erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon a hangján.
- Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen velem - mondta nyugodtan.
Lancaster elvörösödött.
- Úgy beszélek magával, ahogy akarok, maga buta kurva!
- Nem azért vett annak idején maga mellé, mert idióta vagy buta lettem
volna, vagy, mint mondja, kurva. Ha amit mondok magának, nem állja meg a
helyét, akkor győzzön meg tudományos érvekkel és logikával. Ha nem tud, akkor
hallgasson engem végig.
Lancasternek láthatóan nagy erőfeszítésébe tellett, hogy uralkodjék magán.
Leült az íróasztala mögé és intett Suzannah-nak is, hogy foglaljon helyet. Ő
azonban állva maradt, úgy nézett le a férfira.

131
 - Annyit maga is beláthat - kezdte a férfi - hogy Andrew és Tricia nyilván
már az elején neurotikus lehetett, és a hisztéria csak most hatalmasodott el teljesen
rajtuk. Tökéletesebben meg kellett volna előtte vizsgálnunk őket, ennyi az egész.
Egy pszichoszomatikus panaszokkal teli egyén az évek folyamán úgy gondolhatja,
hogy az agyába épített eszköz a felelős minden képzelődéséért. Évtizedek óta
tudjuk, hogy milyen irracionális pszichoszomatikus reakciókat váltanak ki a
művégtagok, a szívbe épített pacemaker vagy akármi. Már a kezdet kezdetén
tisztában voltunk ennek a kockázatával, mielőtt a kísérletbe kezdtünk volna.
- Igen, mindegyik beteget alaposan kivizsgáltuk. De egyikük sem, sem
Tricia, sem Andrew Dugan nem mutatott semmiféle pszichológiai problémát.
- Egy ilyen vizsgálat nem tökéletes. Andrew Dugan művész. És mindannyian
tudjuk, hogy egy művész hajlik a neurózisra...
- Ez nem igaz. Bebizonyították, hogy...
- Engem nem érdekel. Még ha általában nem is igaz, akkor sincs
elfogadhatóbb magyarázat Tricia és Andrew esetére. Ide figyeljen,
megszigorítottam a biztonsági előírásokat, mielőtt a Gyógyszerengedélyezési
Hivatalhoz benyújtottam az anyagot. Ebben le van szögezve, hogy minden egyes
beteget előzőleg meg kell szűrni, van-e, volt-e elmebetegsége vagy neurózisa. Ez
nyilván kielégítő magának is, nem?
- Tricia Fiore látta, hogy az egyik tanítványát két nagyobb fiú ki fogja
fosztani és összeverni.
- Nonszensz. Nyilván azt látta, hogy előző nap cukkolták a játszótéren, és ez
aggasztotta. De az aggodalom nem ugyanaz, mint a jövőbe látni. Az isten
szerelmére, a jövő még nem történt meg. Senki sem láthat valamit, ami nem létezik.
- Mégis állandóan látjuk a jövőt - mondta Suzannah.
Lancaster az égnek emelte a szemét.
- Az esetek felében az általunk látott „jövő” nem jön be - magyarázta
Suzannah -, de akkor is látjuk, ha megtörténik az, amit reméltünk. Mi más a
vizualizálás, mint a látás egy specifikus formája? Még akkor is megtörténik az
ilyesmi, amikor nem is akarjuk. Beugrik egy kép az ember agyába, megérez
valamit.
- Megérez valamit? Legyen már észnél!

132
 - Észnél vagyok én, amennyire észnél lehetek anélkül, hogy figyelmen kívül
hagynék bizonyos tényeket. Bizonyos értelemben a különbség Tricia, Andrew és
miköztünk nagy, egy más értelemben csak fokozat kérdése. Volt egy megérzésem,
hogy Tricia öngyilkos akar lenni, így aztán időben odaértem és megmentettem az
életét. Egy nappal később ugyanezt éreztem Andrew-val kapcsolatban, de tévedtem.
Andrew-nak és Triciának megérzései vannak - amiket ők még ráadásul a szemük
előtt látnak is - és ők nem tévednek. Ebbe bele lehet őrülni. Én nem tudom, hogy
történik ez, de van rá bizonyítékom...
- Bizonyítéka? Semmije sincs.
- Dr. Lancaster, maga rákötött egy apró komputert - chipet - egy nagyobb
számítógépre, az emberi agyra. A kis komputer értelmezi a vizuális jeleket.
Fogalmunk sincs, hogy működik a nagy komputer, és még kevésbé, hogy mire
képes. De kezd úgy kinézni, hogy a kis komputerrel együtt úgy működik, amire
egyáltalán nem számítottunk.
- Negyvennyolc embernek egyáltalán nincs semmi problémája - szólalt meg
Lancaster.
- Biztos ebben? Tricia és Andrew különösen, szokatlanul érzékeny emberek.
Lehet, hogy ők csak az elsők, akiknél ezek a dolgok megjelentek...
- Még hogy érzékeny emberek! - horkant föl Lancaster.
- Végighallgat vagy menjek a Gyógyszerellenőrzési Hivatalhoz egyenesen?
Lancaster rámeredt.
- Maga bosszút akar állni. Az egész erről szól, nem igaz?
- Nem.
- Értem. Maga immunis az emberi érzelmekre, maga képtelen lenne a
bosszúra.
- Mit akarnék megbosszulni magán? - kérdezte Suzannah. - Ártott maga
nekem akárhogy is? - Lancaster egy pillanatig a nő szemébe nézett, aztán lassan
elfordította a fejét.
Suzannah érezte, hogy mindjárt kibuggyannak a szeméből a düh könnyei.
Vadul igyekezett visszatartani őket.
Hirtelen Lancaster nagyon fáradtnak tűnt.

133
 - Ha megpróbál nekem kellemetlenséget okozni - mondta - akkor én
magának még nagyobbat okozok, ezt higgye el. Maga őszintén hisz abban, hogy
adnak a maga szavára az enyémmel szemben? Ki maga végül is? Egy ismeretlen
kis általános sebész, aki amiatt keserű, hogy nem lehetett belőle idegsebész.
Suzannah rettenetes erőfeszítéssel lett úrrá a dühén.
- Maga nagyon jól tudja, miért nem lehettem az. Mondja, dr. Lancaster,
amikor letámadt engem, akkor nem érzett egy csipetnyi undort sem maga iránt?
Lancaster hidegen rámosolyodott:
- Maga megőrült. Még csak vonzónak sem találom, soha nem is találtam.
Nyilván maga fantáziált rólam, hogy valamivel megmagyarázza magának a dolgot.
Ha le akartam volna magával feküdni, amit persze nem akartam, akkor maga
dalolva bújt volna mellém az ágyba.
- Micsoda szemét alak maga! Azt hiszi, hogy a zsenialitása mindenre
feloldozást ad?
Lancaster fölnézett a falra a bekeretezett diplomákra, a Newsweek
címlapjára.
- Ha maga nekitámad Roland Lancasternek, és megpróbálja megakadályozni,
hogy több ezer ember visszakapja a látását, akkor garantálom, hogy veszteni fog.
Most pedig takarodjék!
Suzannah érezte, hogy körbefordul vele a szoba, aztán megint meglátta
Lancaster arcát.
- Tricia Fiore azt mondta, hogy fél, hogy valaki meg akarja ölni. Kitől félt,
dr. Lancaster? Ki figyelteti Andrew Dugan házát? Miért tűnt el a festő?
Lancaster kurtán felnevetett.
- Csípje meg magát, hölgyem. Nem is vette észre, hogy már huhog?
Suzannah odament az ajtóhoz és visszafordult.
- Nem az a lényeg, hogy huhogok-e vagy sem - mondta. - Hanem az, hogy
igazat mondok-e. - Ahogy behúzta maga után az ajtót, látta, ahogy a férfi arcán
éppen átsuhan a kétely árnyéka.
Ennyi épp elég volt.

134
 16.

Archer Montross az USA Halászati Hivatalának Hármas Számú Telepén

lévő irodájának ablakában állt, a fenyők tűleveleit nézegette. A hóval belepett ágak
tetszettek neki. Miután egy életen át hunyorogva nézett mindenre, ami két méternél
messzebb volt, most örömmel nézte a húsz méterre lévő fák leveleit és élvezte az
ablaka üvegére fagyott jégvirágok bonyolult mintázatát.
Archer Suzannah-ra gondolt, akivel három csodálatos évet töltött együtt a
Georgetowni Egyetemen. Csupán barátok voltak, a lány viszont a legszebb nő volt,
aki valaha minimális figyelemben részesítette. Ez persze nem tette sokkal
könnyebbé a férfi életét, amikor azt kellett látnia, hogy a lány más fiúkkal jár.
Amikor idegen fiúval látta kéz a kézben, mindig valami rettentő égő fájdalmat
érzett a gyomra mélyén. Nem mindegyik fiú volt jóképű, de mindegyik jobban
nézett ki, mint ő. Az autóbalesete előtt, amikor összeégett az arca, ő maga is jóképű
volt valaha.
Archer megtapogatta az arcát. Most már valamivel elfogadhatóbb volt, hogy
a Cég kifizette neki a bőrátültetést. De még így sem lett jó igazán.
Suzannah igazában soha nem járt egyik egyetemista társával sem. De
valahogy kegyetlen dolog volt éltetni benne a reményt, holott nem is volt igazában
remény. Georgetowni két utolsó évük alatt különösen közel kerültek Suzannah-val
egymáshoz.
De nem elég közel.
És most nézz meg minket, Suzannah! Se neked, se nekem nincs senkink,
nem igaz?
Az ablak és az erdő fái hirtelen megremegtek és Archer igazában
megpillantotta Suzannah-t. Vízióm van, gondolta. Néhány másodpercen keresztül a
lány képe az ablakon lebegett, látta mögötte a tűleveleket. Hirtelen ugyanaz a jól
ismert borzongás futott végig rajta, ahogy a vízió küzdött a valósággal; néhány
másodperc és az erdő elenyészett.
Suzannah kint állt a fagyott mezőn. Hófoltok borították a barna tájat. A
távolban Archer csupasz fák ágait látta. Az ég szürke volt. Suzannah hosszú kabátot

135
viselt és fehér sálat. Volt vele valaki - egy magas, karcsú férfi, szőke hajjal. Archer
rájött, hogy a Cég által készített képeken látta már: ez a lány barátja, Jay Mallarnee,
a Post újságírója.
Archernek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Meg kellett kapaszkodjon az
ablakpárkányban, amelyről tudta, hogy ott kell lennie, bár ő maga nem látta. A
párkány belevágott a kezébe, miközben a szemét Suzannah-ra függesztette. A lány
és Mallarnee valamit néztek, de ez kívül esett Archer víziójának keretén.
Archer feszült figyelemmel nézte őket, ahogy ezek ketten átvágtak a földön.
Inkább sétálgattak, mint határozott céllal mentek valahova.
- Meg kell találnunk Andrew-t - mondta Suzannah. - Ő a kulcsfigura ebben a
dologban. Tricia eszméletlen még mindig, csak Andrew segítségével érhetjük el,
hogy ne adják meg az implantátumra az engedélyt. El kell érnünk, hogy elmondja,
mi történt vele...
A helyszín a szereplőkkel együtt hirtelen elenyészett a semmibe. Archer
pislogott, hirtelen elvakította az ablakon bejövő erős fény. A kezébe mélyen
belevágódott a párkány. Elrántotta onnét, miközben mélyeket lélegzett. Beleült a
székébe, miközben a mélyvörös vágást masszírozta a tenyerén. Várt, míg rendbe
jön a légzése, s amikor megnyugodott, fölvette a telefont.
- Titkárság, tessék - mondta a női hang.
- Angie, itt Archer Montross. Mr. Pederson bent van?
- Igen. - A nőnek több fokkal hűvösebb lett a hangja, ahogy megismerte a
férfiét. Archer most jött csak rá, hogy a nő soha nem szólítja a nevén, mintha
bepiszkolná vele a száját. Angie nem kedvelte őt, vagy talán félt tőle - a termetétől,
összeégett arcától. Vagy talán azt hitte, hogy átlát a ruháján.
Ostoba nőszemély.
- Azonnal beszélni szeretnék Mr. Pedersonnal - mondta Archer.
- Egy perc türelmét kérem.
Archer csücsörített az ajkával, mintha csókot lehelne a kagylóba.
- Mr. Pederson most tudja fogadni.
- Nagyszerű, köszönöm. Azonnal ott vagyok.

136
 Archer elsietett a komputeres helyiséges és a rejtjelezők irodái mellett abba a
helyiségbe, amelyet a Hármas Számú Telep fenntartott a Cég igazgatóhelyettese
számára.
Üdvözölte Angie-t, aki visszaköszönt neki, de ismét csak nem volt hajlandó
kimondani a nevét. Odabenn a sötét irodában George Pederson felállt az íróasztal
mögül, aztán intett Archernek, hogy üljön le az egyik krómozott székbe, amelyet
Archer gyűlölt. Túlságosan mély volt, és idétlenül érezte magát benne fölhúzott
térdeivel. Ahol ült, úgy nézett ki, mintha az igazgatóhelyettes elméretezett feje az
íróasztalának szélén egyensúlyozna, szemüvege lecsúszott az orrára, ősz hajával
teljesen olyan volt, mint Óz, a nagy varázsló.
- Hogy van, Archer?
- Köszönöm.
- Tetszik az új irodája?
- Igen, köszönöm. Kedvelem a kilátást az ablakból.
A fej biccentett a sejtelmesen megvilágító asztali lámpa mellől. Miért él
Pederson nappal is sötétségben? A központban lévő irodája még ennél is nagyobb
volt, de azt is ugyanilyen sötéten szerette. Majd egy nap megtudom, gondolta
Archer. Minél többet látom, annál többet tudok meg róla.
- Nos? - szólalt meg Pederson.
- Épp most láttam dr. Lordot - mondta Archer. - Azt vizionáltam, hogy
Andrew Dugant keresi. Egyértelmű, hogy nem adta fel a dolgot azzal sem, hogy
elment a házába. És most már társa is van, a barátja.
Pederson a homlokát ráncolta.
- A francba!
- Igen, a Post riportere. Láttam, hogy valahol vidéken voltak - magyarázta
Archer. - Egy mezőn, ahol a távolban fák álltak.
- Nem lehettek valami városi parkban?
- A földet felszántották, bár nem mostanában.
Pederson biccentett. Archer hallotta, hogy serceg a tolla a papíron, ahogyan
jegyzeteket készít.

137
 - Virginia volt, netán Maryland?
- Sajnálom.
- De valahol létezik ez a táj a maga gondolataiban, nem igaz?
Archer megvonta a vállát.
- A tényleges helyszín benne lehet az agyamban - a kivetítődést egyelőre
nem tudtam tudatosan azonosítani, lehet, hogy nem raktam össze minden apró
információt.
- Hát, jó lenne, ha sikerülne...
- Én is ezt szeretném, de maga most gondolatokról beszél, holott nyilván a
látásról van szó. Már nem vagyok hírelemző, George. Tisztában vagyok azzal is,
hogy évekkel ezelőtt annak vettek föl, de ez azelőtt volt, hogy vízióim lettek volna.
- Elemzésben sem volt rossz, sőt egészen jó volt.
- Köszönöm. De most már a víziók számítanak csak. Dolgozzanak a
hírelemzői azon, hol bujkálhat Dugan. Ők is vannak olyan jók ebben, mint én.
Pederson fölsóhajtott.
- Talán majd a legközelebbi víziójában megpillantja őt is.
- Talán, ezt nem tudom ellenőrizni.
- Nem. - Pederson érdeklődve nézett Archerre. - Nem tudom elképzelni,
honnét tudja, hogy Andrew Dugant keresi a nő.
Archer elnyomott egy türelmetlen mosolyt.
- A saját szememmel láttam őket.
- Igen, igen - felelte Pederson ,- de ezek a víziók részben attól függnek, mit
tud a komputer. Maga valamikor jól ismerte dr. Lordot, nem igaz? De az nem
tegnap volt.
- Még most is jól ismerem. Az emberek nem változnak olyan nagyon.
Pederson biccentett:
- Ez meglehetősen cinikusan hangzik egy végzett pszichológus szájából, de
azt hiszem, igaza van, Archer barátom.

138
 Archernek az jutott hirtelen eszébe, vajon milyen arcot vágna Pederson, ha ő
is „lebarátomozná”.
- Egy pillanatra hagyjuk most a víziókat. Annak alapján, amit valóban tud a
nőről - mondta Pederson - meg tudja jósolni, hogy továbbra sem adja fel?
- Szerintem bizonyos. De nem felejtkezhetem meg a víziókról. Mint tegnap
is említettem magának, láttam azt is, ahogy Lancasterrel tárgyalt.
- Ez még önmagában nem bizonyítja, hogy...
- Azt tervezi, hogy megtalálja Andrew Dugant és fölhasználja, ne
vezethessük be hivatalosan is a mikrochipet. A mai látomásom ezt egyértelművé
teszi.
Pederson arca grimaszba rándult.
- Így vagy úgy - folytatta Archer -, a nő rövidesen fog annyit tudni, hogy
ellenünk fordulhasson. Feltéve, ha nem vesszük rá, hogy álljon közénk.
Pedersan fölállt és odalépett Archer mellé, majd maga is leült a szomszédos
csővázas fotelbe, amit eddig még soha nem tett. A megmozdulás riasztotta Archert.
Pederson átölelte a térdeit és oldalról pillantott Archerre.
- Maga biztos ebben?
- George, maga Andrew Dugant keresi. Ha volna magának egy vérebe,
amelyik megszimatolná Dugan ingének szagát és elindulna egy mezőn át, maga
menne a kutya után, nem igaz?
- Arra mérget vehet.
- Nekem Suzannah ez az ing. Csak most nem egy kutya orráról van szó,
hanem egy „szakértőről”, a maga legjobb szakértőjéről, Archer Montrossról. Én
pedig azt mondom magának, hogy látom, hogy Suzannah Andrew Dugant keresi.
- Megtalálja?
- Ezt még nem láttam. De ha megtalálja, akkor a nő ellenünk fordul, ehhez
nem kell „szakértőnek” lenni, hogy erre rájöjjön. Be kell vonnunk. Különösen
most, hogy van esély rá, hogy őt is használni tudjuk.
Pederson komor arccal bólintott.

139
 - Bocsásson meg, Archer. Nem akartam, hogy azt érezze, hogy kételkednék
magában. Azt hiszem, ez amolyan reflex. Én magam is egy vén véreb vagyok. Ezt a
munkát csinálom már huszonhét éve. Ez alatt az idő alatt elsősorban elemzők
jelentéseit hallgattam, akik megmondták, mire számíthatok. Ők pedig folyton a
seggüket védték - folyton, Archer. Ha most itt lenne az egyikük, aki, mondjuk, dr.
Lordot tanulmányozta egy életen át, akkor megmondaná, hogy a nő valószínűleg
mit fog lépni. És ez bizony nem sokat ér, Archer. Az ilyen adat még csak nem is
adat. Olyan vaskos jelentések, mint egy regény, amit egy elemző öt oldalon meg
tud fogalmazni, ha a lehetőségeket veszi számításba. Maga mindig biztos a
dolgában, és én ezt szeretem, Archer. El sem tudja képzelni, mennyire szeretem ezt.
Különösen azóta, amióta mindig igaza van.
Ellenséges érzelmei ellenére Archernek jólesett a dicséret. Az öreg tud bánni
az emberekkel, nem vitás.
- Bárcsak tudnánk, hogyan csinálja - mondta Pederson elgondolkodva.
Archer megvonta a vállát.
- Én nem csinálok semmit. Egyszerűen látok és kész.
- Mint Dániel próféta Babilonban - folytatta Pederson ugyanúgy
elgondolkodva. - Mene, mene tekel, ufárszin. „Megmérettél és könnyűnek
találtattál.” És Nabukodonozor valóban megőrült, kiment a legelőre és hét évig
füvet legelt, mint a marhák.
Archer bólintott, miközben azon törte a fejét, hogy ez vicc volt-e. Fogalma
sem volt, mire akart Pederson kilyukadni. Babilon - nem a Bibliában volt ez?
Archer majdnem elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy George Pederson olykor
a Bibliát olvasgatja. De amit mondott, annak a vége nem tetszett neki: még hogy
megőrül...
Pederson sohasem mondott semmit ok nélkül, a dolgok ér-telme rétegenként
épült egymásra. Csak nem ez a nyomorult Fa-chet próbálta meg őt bemószerolni
Pedersonnál, hogy mentálisan labilisnak gondolja? Fachet nyilván így próbálja
megvédeni a maga seggét, gondolta Archer, hacsak én nem írok egy rosszindulatú
jelentést Fachetről. Az agyammal semmi baj, gondolta Archer, de a félelemérzet
beleette magát a gyomrába.
- Tehát az a véleménye, hogy szervezzük be a nőt? - kérdezte Pederson és
Archerre nézett.

140
 - Igen.
Pederson bólintott.
- Igen, talán ezt tesszük majd.
- Nem, uram, nem ezt.
Pederson a homlokát ráncolta.
- Ezt hogy érti, Archer?
Archer megmerevedett. Most már nincs számára visszaút.
- Miután elmegyek innét - mondta - maga behívatja Mr. Degast és Mr.
Holert. Megbeszélik, hogy hagyják, hadd keresse csak dr. Lord Dugant, miközben
még jobban megfigyelésük alatt tartják a nőt. Úgy vélik majd, hogy a férfi kedveli a
nőt és nem bánja, ha ő találja meg. Azt hiszik majd, hogy ott lesznek időben.
Pederson csak nézett Archerre, miközben meg sem moccant.
Archer örömmel konstatálta, hogy nem fél Pedersontól, még most sem tart
tőle.
- Veszélyes játék ez, George. Nézze, maga most elemzi ezt a helyzetet.
Gondolkodik rajta, mérlegeli az alternatívákat, a lehetőségeket. Maga okos ember,
nagyon is az, de az elemzés már divatjamúlt dolog, ahogy épp az előbb mondta.
George, én láttam, hogy az a nő ellenünk akar fordulni.
- Helyes, de azt nem látta, hogy mikor, nem igaz?
- Még nem, de ezt fogja tenni.
- Ha mi ezt megengedjük neki - felelte Pederson. - Én úgy látom, hogy
helyes kis színjáték folyik itt, egy-két napig el kell munkálkodnunk, míg
felléphetünk ellene. Andrew Dugan ugyanis előlünk bujkál, nem a nő elől. A nőnek
tehát nagyobb az esélye arra, hogy megtalálja, és ezt nekünk ki kell használnunk.
Archer érezte, hogy cserbenhagyja a türelme.
- George, mit akar, mit mondjak magának? Hogy a terve ésszerűnek tűnik?
Igen, annak. Nem is hiszem, hogy volna vele baj. Az agyamnak egy olyan részével
van most dolgunk, ami százszor okosabb, mint az az Archer Montross, akivel most
beszélget. Ez az agyrész soha nem felejt el semmit, amit egyszer látott vagy hallott,
ez a legtávolabbi információkat is összehozza egymással, ami meghaladja az

141
emberi agy képességeit. Ehhez az agyrészemhez pedig a vízióimon keresztül vezet
az út. Ha tetszik, akár ki is hagyhatja dr. Lordot, de ezt ne feledje el. Amint
megjelenik a vízióimban a Washington Post szalagcíme, hogy az agyba épített
lapka segítségével a jövőbe láthatunk, akkor már késő lesz.
- Oké, Archer. - Pederson felállt és visszament a helyére, az íróasztal mögé. -
Akkor nagyon rövid pórázra vesszük a nőt. Egy rossz mozdulás a rossz irányba, és
azonnal lecsapunk rá.
Archer felsóhajtott.
- Maga dönt.
- Egyébként mióta vizionál rólam és a találkozóimról? - Pederson hangja
szándékosan közömbös volt.
Archer érezte, hogy felgyorsul a szívverése.
- Most volt először. De biztos vagyok benne, hogy számított erre.
Pederson bólintott.
- Tudtam, hogy felizgatja majd, de azért mondtam el, mert nem lehet mást
tenni, ha azt akarják, hogy mindenről idejében értesüljön. Én mindig mindent
megmondok magának, George. Persze ha nem akarja hallani, ami személyesen
magát érinti, akkor...
- Nem, helyesen tette, amit tett. Kicsit valóban idegesítő, de jobb, ha az
ember tudja.
Archer bólintott. Most vette csak észre, hogy Pederson még most is áll. A
megbeszélésnek ezennel vége. Archer hátralökte a székét és fölállt. Amikor kiment,
a hátában érezte Pederson tekintetét. Miközben visszament az irodájába, mérlegelte,
mit tett, de úgy döntött, hogy igaza volt. Sikerült beépítenie egy új elemet Pederson
hangjába - a félelmet. Pedersonnak nem tetszett, hogy a vérebe ugyanúgy
szaglászik utána, mint az áldozata után.
Ha Pederson tart tőle, ebből hasznot is húzhat, de veszélyes is lehet. De ha
veszélyes lehet, akkor azt ő nagy valószínűséggel előre meglátja majd - talán még
azelőtt, hogy Pederson elképzelné. S akkor ő megteszi a szükséges lépéseket.
Egy nap talán majd beleül Pederson székébe is - abba is, amelyik a
központban van.

142
 Archernek bizsergő érzése támadt, alig vette észre, hogy félreállnak előtte az
emberek, akik nem akarták, hogy hozzájuk érjen. Rövidesen Suzannah-val lesz.
Azután, amit Pedersonnak mondott, nem fog soká erre várakozni. Nem beszélve
arról, gondolta Archer, már láttam ezt. Meg fog történni. Suzannah és én együtt
leszünk. Az okos és szép Suzannah, aki soha nem nézett rám, soha nem pillantott a
sérüléseim mögé, az igazi lényemre.
Archer érezte, hogy sebhelyes arcán végigfut egy mosoly. Az egyetemen ő
volt Suzannah nagy haverja. A lány sose nézett rá úgy, mint egy férfira. Be kell
bizonyítsa a nőnek, hogy hús-vér férfi.
És be is fogja bizonyítani, függetlenül attól, hogy a nő akarja-e ezt vagy sem.

17.

Suzannah idegesen ült le az Élelmiszeripari és Gyógyszerengedélyezési

Intézet képviselőjének, dr. Theodore Salternek az irodájában. Borzasztóan fontos
volt ez a megbeszélés. Valóban felkészült rá teljesen? A legjobb az lenne, ha el
tudná érni, hogy valamivel később vezessék be a mikrolapkát, de ha el tudja érni,
hogy az Intézetben meghallgassák Triciát és Andrew-t, illetve róluk dr. Lancastert,
az már kezdetnek nem rossz.
Szemügyre vette dr. Saltert. Hatvan körüli, testes férfi volt, a magas
vérnyomásúak jellegzetes vörös arcával. Vastag szemüvege lecsúszott az orrán,
amit ujjával folyton vissza kellett tolnia az orrnyergére. Suzannah arra gondolt,
milyen jó lenne most egy tökéletes látású fiatalember az íróasztal másik oldalán.
És valaki, akinek több hatalma van.
Salter csupán egy csoportvezető volt, aki az Intézet személyzeti részlegét
vezette, ő foglalkozott Lancaster kísérleteivel is. Kétségtelen, volt ugyan valami
tekintélye, de Suzannah nem bánta volna, ha inkább valamelyik tényleges vezetővel
tud tárgyalni. De végül is ez sem rossz kezdetnek.
- Köszönöm, hogy fogadott - mondta a nő.
- Nem okozott gondot. - A férfi fölpattant és megigazította a reluxát az
ablakán.

143
 Suzannah a férfi felé fordult, szeretett volna a szemébe nézni. Látta, hogy az
ég beszürkült, míg Salter az ablaktalan várószobában megvárakoztatta. Az intézeti
parkoló ostorlámpái most kezdtek hunyorogva kigyulladni. Nemsokára besötétedik.
Salternek nyilván rövidesen véget ér a munkaideje. Suzannah érezte, hogy sietnie
kell. Bárcsak végre befejezné ezt a rituális tevést-vevést, gondolta.
- Mint tudja - szólalt meg Suzannah - a Lancaster-féle mikrolapka miatt
kerestem fel önt.
- Igen. - Salter ismét leült, de elnézett a nő mellett, ki az ablakon.
- Dr. Lancaster asszisztense voltam négy éve, amikor a kísérleti alanyokba
építettük a chipet...
- Igen, ezt tudom.
Kezdte a nőt zavarni a férfi ingerültsége, de erőt vett a türelmetlenségén.
- Azért jöttem el, mert aggasztanak bizonyos mellékhatások - mondta. -
Beszéltem két kísérleti alanyunkkal is. Mindkettőjük beszámolt a panaszairól dr.
Lancasternek. Ezek a panaszok annyira súlyosak, hogy arra kérték a főorvos urat,
hogy távolítsa el a lapkát, még akkor is, ha ez azt jelenti: visszatérnek az orvosi
értelembe vett vaksága. A mellékhatás...
- Nézze, dr. Lord - szólalt meg Salter - tisztában van maga azzal, hogy az
orvosokat felkereső betegek három-négy százaléka érzelmi problémáktól szenved?
- Nem ismerem ezt az adatot, de logikusnak tűnik.
- Örülök, hogy ez a véleménye. Ez a két kísérleti alany ötvenből mindössze
négy százalékot jelent.
- De ezeket az embereket alaposan kivizsgálták.
- Már amennyire ezt meg lehet tenni - bólintott Salter -, ám vannak határok.
Ne feledje el, hogy ezek a betegek évek óta alig láttak - és hogy miféle érzelmi
terheléssel járhat ez.
Suzannah komoran jött rá, mi is történhetett.
- Lancaster felhívta magát és ő beszélt erről.
- Igen, beszéltem dr. Lancasterrel.
- Mikor?

144
 Válasz helyett Salter előhúzott egy dossziét.
- Tricia Fiore és Andrew Dugan. Mindkettő azt állítja, hogy zavaró víziói
vannak a jövőről. Dr. Lancaster mindkettőt pszichiáterhez küldte, ahogy az illik.
Eközben mindkét páciens látása tökéletes maradt. - Salter visszanyomta az
orrnyergére a szemüvegét és tekintetét most először a nőre emelte. - Kíváncsi
vagyok, dr. Lord, milyen alapon ad hitelt annak, hogy valaki képes a jövőbe látni?
- Magam is nagyon kíváncsi vagyok erre. Még elő sem adtam a
bizonyítékaimat, de maga már eldöntötte magában a dolgot. Talán célszerűbb
lenne, ha az egyik főnökével tárgyalhatnék.
- Miféle bizonyítékról beszél maga? Próbáltam kapcsolatot keresni Miss
Fiore-ral, de kiderült, hogy kómás állapotban fekszik az öngyilkossági kísérlete
következtében. Andrew Dugan nem veszi fel a telefont. Van magának magnóra
mondott vallomása akármelyikőjüktől?
- Nincs.
- Mert az az igazság, hogy semmilyen bizonyíték nincs, nem igaz?
Suzannah viszonozta a férfi nézését.
Láttam Tricia terápiás naplóját, gondolta. Igaz, ezt nem mondhatom meg
neki.
- Nem értem a hozzáállását, dr. Salter. Ez nem egy bíróság. Az önök Intézete
köteles kimerítően megvizsgálni minden bevezetés előtt lévő radikálisan új eszközt.
- Pontosan ezt tesszük, legyen nyugodt.
- Valóban? Akkor miért nem akarja legalább végighallgatni a
beszámolómat? Magam is orvos vagyok, aki részt vettem a lapka létrehozásában.
Salter hátradőlt és a nőre mosolyodott.
- Igen. De aztán kihajították a teamból, nem igaz?
Suzannah érezte, hogy a vér az arcába fut.
- Dr. Lancasterrel nézeteltérésünk támadt.
- Mivel kapcsolatban, dr. Lord?
- Nem hinném, hogy ez ide tartozik.

145
 - Nem igaz, hogy maga megpróbálta őt elcsábítani, de visszautasításra talált,
ezután pedig azzal akarta zsarolni, hogy szexuálisan zaklatta önt?
- Nem, ez nem igaz - felelte Suzannah dühösen. Fölpattant. - Dr. Lancaster
mondta ezt magának?
Hát persze, hogy ő, gondolta magában. Ez egy hihetetlen görény. A nő nem
tudott megszólalni mérgében. Lancasternek joga van odatelefonálni az
Élelmiszeripari és Gyógyszerengedélyezési Intézetbe, előadnia a maga verzióját
Triciáról és Andrew-ról, de ehhez semmiképp nincs joga.
És megint ezt tette velem! Salter gunyoros arcára pillantott és mélységes
mély kétségbeesést érzett. Meg kell próbálnom, gondolta.
- Az a meggyőződésem, hogy a lapka az idegi impulzusokat is képes
érzékelni, amelyek nem a szemből származnak - mondta. - Azokat az impulzusokat,
amelyek az agy képalkotó részeiből származnak.
Salter fölállt és az órájára pillantott.
- Kivizsgáltuk ennek a lehetőségét is, de nem találtunk rá bizonyítékot. És ha
nem haragszik, akkor...
- De haragszom. Elfogadták egy olyan ember megalapozatlan állításait, aki
mindent elveszíthet egy olyan orvoséval szemben, akinek viszont semmi haszna
nem származik az egészből, a betegei biztonságán kívül. Én ezt nem tudom
elfogadni.
- Hogy nem származik haszna? Én úgy vélem, hogy Anita Hillnek sem
származott a hírnéven és a bosszún kívül. Szégyellje magát, dr. Lord. Megpróbál a
sárba rántani egy jó embert megalapozatlan vádakkal. Nos, nekem sem időm, sem
türelmem ehhez. Én azt javaslom magának, hogy alaposan fontolja meg, mielőtt
megpróbál előjönni ezekkel a nevetséges vádakkal máshol. Már amennyiben
egyáltalán érdekli magát azoknak az embereknek a sorsa, akik hasznot húzhatnak
dr. Lancaster lapkájából.
- Nem lehetne elhalasztani a mikrochip bevezetését, míg ezt közelebbről is
kivizsgálják?
- Volt szerencsém, dr. Lord.

146
 18.

Suzannah ott találta magát a parkolóban és fogalma sem volt, hogy jutott le
oda. Átvágott a tágas téren, szinte beledőlt a jeges szélbe. A metsző hideg ellenére
lángolt az arca. Lancaster, te rohadt disznó! Bevágta magát a Chervolet-jába és
becsapta az ajtót. Beindította a motort és bekapcsolta a fűtést, majd csikorgó
kerekekkel kihajtott a parkolóból. Legszívesebben sikítani lett volna kedve.
Mélyeket lélegzett, megpróbálta összeszedni magát.
Már sötét volt. Az órájára pillantott: fél hat. Háromnegyed óra múlva
falteniszmeccse van Julivel. Alig van arra ideje, hogy Rockville-ből a Pentagon
tiszti sporttelepére érjen. Egyáltalán nem volt kedve falteniszezni...
De nem. Most pontosan erre van szüksége. Napok óta elhanyagolta a futást,
szüksége van a testmozgásra. Addig ütni a labdát, amíg szét nem robban.
Suzannah besorolt a gyérülő csúcsforgalomba, és megpróbált óvatosan
vezetni, indexelni minden sávváltás előtt, betartani a követési távolságot. A
szélvédő még most is fagyott volt a leheletétől. A lába viszketett, a legszívesebben
beletaposott volna a gázba. Nem igaz, hogy megpróbálta őt elcsábítani, aztán meg
megfenyegette, hogy szexuálisan zaklatja?
Amikor belépett a fallabdapályára, Juli már ott melegített. Suzannah gyorsan
átöltözött és lerohant, kezének, lábának minden izma vágyott a mozgásra.
- Helló! - köszönt, amikor belépett a pályára.
- Suze - mondta a nővére, amikor kinyújtott tenyerébe csapott -, remélem,
ma nagyobb szerencséd lesz.
- Ó, hogyne - felelte Suzannah. - Biztos az lesz.
Minden dühét az első szervába adta. Túlságosan magasra sikeredett, és
elzúgott mellette a labda, Juli könnyedén leüthette. Egy pillanatig azt látta, hogy
Juli arra számít, hogy lecsapjon a falról lepattanó labdára. Suzannah megpróbált
arra koncentrálni, nehogy a nővére ki tudja az ütéseit számítani. Jobb sarok, mondta
magának, és nem mozdult az utolsó pillanatig, amikor Juli a padlóhoz közel a jobb
sarokba ütötte a labdát. Suzannah időben elérte és gyilkos erővel visszaütötte.
- Mázlista! - kiáltotta oda neki Juli.

147
 - Egy frászt! Taktika - vigyorgott vadul Suzannah.
Juli mögött a plexiüveg fal mögött megállt két fickó, rövidre nyírt hajjal,
tengerészeti pólóban és őket figyelte. A Pentagon klubja nem volt ugyan procc
hely, de volt egy előnye a magánklubokkal szemben: rengeteg jóképű fiatal tisztet
lehetett itt látni. Az egyik tengerész odaintett Suzannah-nak. Suzannah biccentett és
visszafordult, hogy szerváljon, megpróbálta kideríteni, hová küldje a labdát.
Suzannah hirtelen ráébredt, hogy a nővére még mindig vár a szervára.
Nekiütötte a labdát a falnak. Egy pillanattal később látta, hogy Juli nem érte el, és
magában dühösen morogva megy az elgurult labda után.
- Ez nem is igaz - kiáltotta oda neki Suzannah. - Adtam neked egy ászt.
- Úgy van, kezdőkém.
Suzannah nyerte a következő két szervát is. Juli olyan dühösen ugrott az
egyik labdája után, hogy a szemüvege lerepült és végigszánkázott a padlón.
- Ma nem tudok a gondolataidban olvasni - panaszkodott, miközben lehajolt
a szemüvegért. - Tényleg teljesen megkeversz a szerváiddal.
- Pedig nem is gondolkodom előre.
Még a szerváimra sem gondolok, tette hozzá magában.
Szégyellje magát, dr. Lord, megpróbál sárba rántani egy jó embert a
megalapozatlan vádaskodásaival.
Dühödten a labda után ugrott és sikerült is visszanyernie a szerválás jogát
Julitól. Juli is vadul küzdött, de nem jutott semmire. Ma nem.
- Ez volt a negyedik tenyeresed egyfolytában - mondta neki Juli.
- Tényleg? - kérdezett vissza Suzannah meglepetten.
Juli mosolyogva tette csípőre a kezét.
- Na ne hülyéskedj! Hogy próbáljam kideríteni, milyen a stratégiád, amikor
egyáltalán nincs is?
Suzannah elvette a nővérétől a labdát.
- Az a stratégiám - felelte - hogy nincs stratégiám. Egyébként hogy állunk?
- Tizenöt hétre vezetsz.

148
 - Valóban? - Suzannah őszintén megdöbbent. Szinte sohasem verte meg
Julit. Még ma sem - egyelőre.
Juli gonoszul elmosolyodott, aztán végighúzta a mutatóujját a nyakán.
Suzannah visszanevetett rá. Most ugyan nem, nővérkém. Elképzelte
magában, hogy Juli Roland Lancaster. Aztán fölpillantott és végignézett a többi
üres pályán.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte a nővérét.
- Ők nem olyan őrültek, mint mi.
- Hogyhogy?
- Ma nincs meleg víz - felelte Juli.
Suzannah megállt.
- Nincs meleg víz? Ez nem lehet igaz!
- Miért? Nem mondtam volna?
- Te szadista!
Juli fölnevetett és beütögette a számkódját az öltözőszekrénybe.
- Ott volt kiírva a bejáratnál, nyilván nem vetted észre. Egyébként jót fog
tenni neked a hideg zuhany.
Suzannah bement a nővérével a zuhanyozóba és óvatosan kinyitotta a csapot.
Olyan volt a víz, mint a jég; valószínű, hogy egyenesen a Potomacból szivattyúzzák
ide, gondolta. Kiabálva táncolt a vízsugár alatt, miközben lemosta magáról a
verejtéket. Juli eközben sztoikus nyugalommal állt a másik zuhany alatt, úgy
szappanozta magát, mintha a trópusokon egy vízesés alatt állna. Jól látszott minden
izma. Erősnek látszott és egészségesnek, nem volt rajta egy deka felesleges zsír
sem. Suzannah büszke volt arra, hogy sikerült megvernie.
Kiugrott a zuhany alól Juli előtt. Letörölközött, miközben azon
gondolkodott, mi legyen a következő lépése. Túl korán ment el a
Gyógyszerengedélyezési Intézetbe, de csak logikával volt felfegyverkezve,
bizonyítéka nem volt. Most bizonyítékra van szüksége. És Andrew Dugan pontosan
az! Ő az egyetlen, aki alá tudja támasztani azt, amit mondani akar. Mindvégig
Andrew volt számára a bizonyíték. A férfi bizonytalansága azonban zavarba ejtette.

149
Holott ha valaki, akkor ő szenvedett igazán az agyába épített szerkezettől, mégsem
akarta riasztani a közvéleményt. Andrew egy felelősségteljes ember. Nem érezte ezt
a kötelességének? Csak annyit kéne tennie, hogy elmegy a Posthoz vagy a
Newsweekhez és megtorpedózza a mikrolapkát, és ezzel megóvja az emberek ezreit
a szenvedéstől, ami rájuk várna. Miért nem tette meg?
Juli lépett be a zuhanyból, gyorsan letörölközött.
- Ez jólesett.
- Hazudós!
Juli felnevetett. Leakasztotta az egyenruháját a szekrényből, belelépett a
bugyijába. Aztán ahelyett, hogy az egyenruhájába bújt volna, leült a padra és a
húgára nézett.
- Mi volt ez?
- Hogyhogy mi volt?
- Ez nem az én hugikám volt, akivel ma játszottam, hanem egy küzdőgép.
Mitől voltál ilyen dühös?
Suzannah elmesélte a látogatását Lancasternél, elmondta a félelmeit, amiket
Andrew és Tricia esete támasztott alá: hogy veszélyes lehet az implantátum. Azt
persze kihagyta, hogy betört Andrew házába és Munley rendelőjébe.
- A fene ütött Lancasterbe? - kérdezte Juli. - Menj egyenesen a
Gyógyszerellenőrzési Intézetbe.
- Jártam ott is ma délután, bár ne tettem volna.
- Miért ne?
- Mert nem volt bizonyítékom. Tricia még mindig eszméletlen. Nem kéne
annak lennie, de az. Andrew pedig, csak a jó Isten tudja, hol bujkál. És sohasem
említette, miért akarja, hogy kivegyék a fejéből a lapkát. De ha mondta volna is, a
Gyógyszerengedélyezésnél nyilván a saját szájából akarják a sztorit hallani, a saját
orvosaikkal kivizsgáltatni. Bizonyítékra volna szükségem, mert az Intézetben
bármelyik nap meghozhatják a döntést és engedélyezik a chipet. Igaz, utána is le
lehet állítani a dolgot, de ahogy én Lancastert ismerem, azonnal elkezd műteni.
Meg kell találjam Andrew Dugant.
- Komolyan gondolod a dolgot, nem igaz?

150
 - Nem látom, hogy lenne más választásom.
Juli biccentett. Fölállt és belebújt az egyenruhájába.
- Tudok valahogy segíteni?
- Talán. A Haditengerészeti Hírszerzésnek vannak kapcsolatai más
titkosszolgálatokkal, nem igaz?
- Bizonyos mértékben. Miért?
- Emlékezz vissza, hogy azt hittük, hogy a Sydecki-házban a szövetségiek
tartottak megfigyelőszolgálatot. Valaki aznap este bejött Andrew után - de az is
lehet, hogy én is érdekeltem. Odamentem... szóval jártam Andrew házánál, és egy
fickó egy ódivatú kék Fordból a házát figyelte.
- Ez érdekes - jegyezte meg Juli. - A CIA-nek egész flottányi van ebből a kék
kocsiból. De csak nagyon különleges helyzetben szabad a CIA-nek itthon valakiket
megfigyelnie. Szóval azt mondod, hogy valamelyik titkosszolgálatot izgatja a
mikrochip?
Suzannah Triciára gondolt, aki pontosan látta, mi fog történni a jövőben.
- Igen, azt hiszem.
- Miért?
- Bonyolult. Most nincs egy kis időd?
Juli megrázta a fejét.
- Vissza kell mennem, hogy lássam, a titkárnőm össze tudta-e állítani a
grafikonjaimat és a táblázataimat egy jelentéssé. Ma kell az admirálisomhoz
menjek jelentéstételre este nyolcra. Ezek az admirálisok utálják, ha az ember otthon
is akar néha lenni.
- Oké, akkor majd elmesélem a dolgot, amikor lesz egy kis időnk. De utána
tudsz nézni néhány dolognak? Tudnak-e a kollégáid a Lancaster-ügyről?
Juli hosszan a húgára nézett.
- Amit tudok, megteszem.
- Kösz - és hálás vagyok, hogy meghallgattál. - Suzannah gyorsan magához
ölelte a nővérét.

151
 Juli megkötötte a nyakkendőjét.
- Az unokaöcsédet ma este cirkuszba kellett volna vigyem - mondta hirtelen.
- J. D. nagyon csalódott lesz.
- Majd elviszem én.
Juli felderült.
- Tényleg? Ez nagyszerű lenne. Már annyira várta. Fölhívom és megmondom
neki. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Valami zavarja az utóbbi időben, de nem
tudom kiszedni belőle. Talán neked elmondaná.
- Megpróbálok beszélni vele. - Suzannah-t megnyugtatta a tudat, hogy
elfeledkezhet Lancasterről - még ha csak ma estére is. Nekem is van magánéletem,
nekem is vannak szeretteim, akikkel nem töltök elég időt. Talán Jay is el tud velünk
jönni.
- Hát, rohannom kell - mondta Juli.
- Akkor addig is...
Suzannah utánaintett. Most vette csak észre, hogy még mindig a törülközőbe
burkolva áll. Jobb lesz mozogni. Miközben öltözködött, csakhamar tudatosult
benne, hogy rajta kívül senki sincs az öltözőben. Próbálta elhessegetni az
aggodalmát, a Pentagon Klub igen biztonságos hely. A tagok mind a hadügyben
dolgoznak, vagy családtagok. Mindig volt egy civil alkalmazott a bejáratnál, aki
ellenőrizte a belépő mágneskártyáit.
Itt biztonságban vagyok, gondolta Suzannah. Begombolta a blúzát és
belelépett a szoknyájába.
A következő öltözőszekrénysor mögül hirtelen neszt hallott, mintha
megcsikordult volna egy gumitalp a padlón.
Libabőrös lett a tarkója.
- Ki az? - kérdezte hangosan.
Nem kapott választ.
- Van ott valaki?
Újból hallotta a hangot, de most jóval távolabbról. Gyorsan begombolta a
szoknyáját és futva elindult az ellenkező irányba. Amikor befordult a szekrények

152
sarkán, látta, hogy a sor végén eltűnik egy férficipő sarka. Végigfutott rajta a
rémület. A szíve vadul kalapált.
Mezítláb futott két szekrénysornyit, aztán megállt és fülelt. Hallotta a férfi
lépteit. Megindult a saját szekrénysora felé, miközben ide-oda forgatta a fejét,
készen arra, hogy bármelyik pillanatban a szekrény mögé ugorjon.
Ekkor egy férfi lépett elő a szekrénysor végéről. Meglátta nejlonharisnyás
fejét, a pisztolyát. Miközben hátraugrott, hallotta, ahogy a hangtompítós fegyver
elsült. A golyó sivítva süvített végig a szekrények között.
Suzannah felsikoltott. Végigfutott a szekrénysora mellett, fülelt a férfi
lépteire. Ha a férfi feléje fut, akkor beugrik egy másik sor mögé és úgy fut a
kijárathoz. De a férfi nem ment utána, hanem közel maradt a kijárathoz. Kipillantott
a szekrények mögül és látta, hogy a férfi őt keresi. Épp idejében rántotta vissza a
fejét, ahogy a férfi rásütötte a pisztolyát. A golyó lepattant a csempézett falról.
Most megindult feléje a férfi. Suzannah megint felsikított és rohant az ajtó felé.
Tudta, hogy nem ér el odáig, a férfi megint lőtt. Suzannah beugrott egy újabb
öltözőszekrénysor mögé és minden erejével nekifeszült a szekrényeknek. A sor
megbillent, de aztán visszatért a helyére. Megint nekifeszítette magát és az egészet
a férfira döntötte. A férfi átkozódott.
Suzannah a kijárat felé vetette magát. Újabb tompa puffanást hallott, az
ajtófélfáról forgács röppent feléje, ahogy átfutott az ajtón. Suzannah rémülten
rohant le a lépcsőn a pályákhoz. Egyik cipőjét elejtette, s miközben utánakapott,
elbotlott a lépcsőn. Épp egy tengerész lábához zuhant.
- Segítség! - kiáltotta neki.
A tengerész épp a kezét nyújtotta feléje, amikor a nő háta mögé pillantott és
észrevette a harisnyamaszkos férfit, aki épp a nőre célzott. A tengerész a nő elé
ugrott. A támadó megfordult és rohanni kezdett az ellenkező irányba. A tengerész
már ment volna utána, amikor Suzannah elgáncsolta. A férfi megfordult és
meglepett arccal nézett rá.
- Fegyvere van - mondta Suzannah bocsánatképpen. - Akkor álljunk csak föl,
ha már eltűnt. - Suzannah ekkor köhögést hallott a háta mögül, s csak most esett le
neki a tantusz, hogy ott fekszik a padlón, a szoknyája a nyakában és egy
haditengerész tornanadrágjába kapaszkodik. Fölállt és elvörösödött.
A másik tengerész csak ennyit mondott:

153
 - És ha arra gondolok, hogy elleneztem, hogy nőket közelharcban is
bevessenek...

A Pentagon házi rendőrsége mindent elkövetett, hogy meggyőző legyen. Egy

őrmesternő helyezte kényelembe egy tábornok irodájában. Az arlingtoni rendőrség
egy nyomozót küldött, aki felvette a vallomását, míg a társa két egyenruhás rendőr
társaságában összeszedegette a bizonyítékokat az öltözőben. A detektív még jobban
meg akarta nyugtatni. Azt mondta neki, hogy egy exhibicionista járja rendszeresen
a női öltözőket a kondicionálótermek környékén. A férfi mindig maszkot húz az
arcára, és kábé akkora, mint ez, aki most rálőtt. Rendszeresen akkor támadt rá a
nőkre, amikor nem volt a közelben senki, és mindig a tűzlépcső felé távozott,
amerre ez az ember is menekült.
Egy eltérés volt csak. Ez az exhibicionista a többiekhez hasonlóan nem
hordott fegyvert magánál, nemhogy rálőtt volna valakire. De valahogy mindig el
kell kezdeni a dolgot.
- Ne aggódjék - mondta a detektív. - A pasas még csak azt sem tudja, kicsoda
maga. Most, hogy erőszakhoz folyamodott, a főnök két osztagot is az ügyre állít.
Sejtjük, hogy kicsoda a fickó. Egy kis extra erőbedobással elkapjuk.
Suzannah kétségbeesetten akart hinni a nyomozónak.
A Pentagon-rendőrök lekísérték a parkolóhoz, megvárták, míg elmegy.
Egyenesen Jay lakásához hajtott. Ott akarta tölteni az éjszakát a férfi karjaiban.
Másnap majd felhívja a rendőrséget, elkapták-e a támadót...
J. D! - jutott hirtelen az eszébe. Amilyen őrült vagyok, teljesen kiment a srác
a fejemből. Megígértem Julinek, hogy elviszem a cirkuszba. Joe-nál és Claire-nél
vár és már így is késésben vagyok.
Arra gondolt, hogy odatelefonál és kimenti magát, de nem akart csalódást
okozni a gyereknek. És meg is kell mondja neki, miért nem megy. Ettől pedig
biztosan megrémül és rémálmai lesznek.
Elviszem a cirkuszba, gondolta, aztán majd utána megyek el Jayhez.
Mire odaért a pótszülőhöz, a keze már nyugodtan markolta a volánt és örült
is annak, hogy nem mondta le a dolgot. Ha J. D. miatt nyugalmat erőltet magára,
akkor a gyerek mellett talán valóban meg is nyugszik.

154
 Háromnegyed órával később már ott ültek a George Mason Egyetem
nagytermében, ahol a középső körben egy medve táncolt. A gyerek átszellemült
arcára pillantva minden kételye elszállt, hogy a helyes megoldást választotta. Olyan
kedves volt, amikor Joe-éknál fogadta, és azonnal megbocsátott a késésért. Olyan jó
gyerek!
- Jézusom - mondta J. D. és felnézett rá. - Hogy tudják erre rávenni a
medvét?
- Talán medvecukrot adhatnak neki.
- Nem arra gondoltam, hanem hogy hogyan tudja a maci tartani a ritmust?
- Nézd a férfit - mondta Suzannah. - Apró kézjelekkel irányít. A medve erre
ugrál. Ezt a módszert az oroszok találták ki.
J. D. egy oldalpillantást vetett feléje.
- Miket nem tudsz?!
- Mindig szerettem a medvéket, mindent elolvastam róluk. Egyébként megint
vannak jegesmedvék az állatkertben.
- Honnan tudod?
- Olvastam a Smithsonianben egy cikket. Emlékszel, hogy át kellett építeni a
medvebarlangot, mert nagyon odasütött nekik a nap?
J. D. bólintott.
- Nos, végeztek az átépítéssel. A cikkben sok kép volt az építkezésről. A
múlt héten pedig megjöttek a medvék is. Megnézzük majd őket?
- Elég hideg van, hogy állatkertbe menjünk - mondta kétkedve J. D.
- Csak nem fázol? - Suzannah a nővérére gondolt, aki ott állt a hideg zuhany
alatt. A fia biztos nem tűrné olyan katonásan.
A gyerek előredőlve figyelte a medvét. Suzannah arra gondolt, ami az
öltözőben történt. Most, hogy tömeg vette körül, már nem félt annyira a
fegyverestől. A nyomozónak valószínűleg igaza van. Ez egy exhibicionista lehetett,
aki valami miatt megvadult.
Egyébként milyen egyszerű lenne valakinek felbérelni egy bérgyilkost.
Tökéletesen el lehetne hitetni, hogy teljesen véletlenül lett ő az áldozat.

155
 Lancaster lehetett?
Nyilván dühös rá, hogy elment a Gyógyszerengedélyezési Intézetbe. De soha
nem tudná elképzelni róla, hogy ezért a halálát akarja.
Az az ember jutott az eszébe, aki betört utánuk dr. Munleyhez, aztán a kék
Ford Andrew háza előtt. Juli szerint a CIA használ ilyen kocsikat. De miért akarna
egy CIA-ügynök végezni egy ártatlan amerikai állampolgárral? Itt valami nem
stimmel. Miért akarnának végezni vele egy nyilvános helyen? Miért nem
slisszannak be a házába és végeznek vele az ágyában, alvás közben?
Mert valaki figyeli a házat és a gyilkos ezzel tisztában van.
Hirtelen megint teljesen libabőrös lett a tarkója.
- Nézd csak, Suzie néni!
A gyerek a kötéltáncosokat mutatta neki, akik gúlában álltak egymás
nyakában a vékony kötélen fent a nagyterem kupolájában. Suzannah elnézte az
unterman izmos lábait, az alattuk tátongó mélységet. Milyen sok a hasonlóság
közöttünk, gondolta.
Hazafelé a kocsiban a gyerek az elsuhanó tájat nézte. Csendesebb volt, mint
szokott, amiről Suzannah-nak eszébe jutott, hogy Juli szerint valami problémája
van.
- Mi újság az iskolában?
- Semmi különös.
Aha, gondolta Suzannah.
- Semmi különös? Azt hittem, szeretsz odajárni.
- Szeretek is. - A fiú feléje fordult. - Az osztály elnökét kirúgták.
- Kirúgták? - Suzannah meglepetten nézett a fiúra. - Ez elég váratlan
fordulat, hát még egy magániskolában. Mit csinált?
- Drogozott - felelte J. D.
- A csudába.
- Aha.
- Barátok voltatok?

156
 - Nem igazán. - J. D. megint kifelé nézett az ablakon.
Suzannah megpróbálta kihúzni belőle, mi zavarja.
- Szerinted túl keményen büntették meg?
- Azt kapta, amit megérdemelt.
Na, még egyszer.
- Tehát ki lesz akkor most az elnök?
J. D. hosszan nézett rá.
- Úgy gondoltam, hogy én is elindulnék.
- Hát ez remek lenne!
- Az hát, de mi van akkor, ha elvesztem? - A fiú hangja komikusan elcsuklott
az utolsó szónál. Bár nem látta az arcát a sötétben, Suzannah tudta, hogy
elvörösödik.
- Ez kemény lenne - mondta a fiúnak.
- A másik srác, aki indul - Gregory - nagydarab fickó, röhögnek mindig, ha
dumál. Én meg egy törpe vagyok, ha nem vetted volna észre.
- Egy okos törpe, akinek igen jó a humora.
J. D. felmordult, de Suzannah érezte, hogy mosolyog.
- Nem muszáj azonos véleményen lennünk.
- Nézd, J. D., szerinted a lányok csak a nagydarab pasikat szeretik? Nem
igaz. Mint ahogy a srácok sem.
- Gregory igen jóképű. Vörös a haja. Lola Munson szerint tisztára olyan,
mint Van Clinburn.
- Na és? Te meg mint Robert Redford.
- Na hiszen!
- Igaz, a hajad egy kicsit kócosabb.
J. D. egy fésűt halászott elő a zsebéből - illetve halászott volna, mert csak
keresgélt, csak keresgélt. Aztán vádló arccal fordult Suzannah-hoz.

157
 - Suzie néni, te loptad el a fésűmet?
A nő nevetve vette elő a kabátja zsebéből a fésűt.
A fiú is mosolygott.
- Én semmit nem éreztem. Mikor vetted el?
- Kifelé jövet a tömegben.
- Büszke vagyok rád.
- Kösz... Szerintem te nyered a választást.
- Igen, de mi van, ha vesztek? - Most nem volt semmi nyoma érzelemnek a
fiú hangjában.
Suzannah-nak hirtelen Tricia jutott az eszébe.
- Mi lenne, ha előre látnád a dolgot? Meglátnád a jövőt; tudnád, hogy
megnyered a választást?
- Baromi jó lenne.
- Tényleg?
J. D. feléje fordult.
- Hát persze. Már attól rosszul vagyok, ha csak eszembe jut a dolog. Így
akkor nem kéne annyira izgulnom, hogy egy izompacsirta megver.
Suzannah zavartan nézett a fiúra.
- Gondold csak el, J. D. Tegyük föl, hogy nem viccelek, és amit látsz, az
valóra válik. Előre látod, hogy három nap múlva számolják a szavazatokat és
bejelentik, hogy te nyertél. Aztán eljön a nagy nap, és tényleg így is lesz: Te csak
ülsz és figyelsz. Hogy éreznéd magad?
- Baromi nyugodtan.
- Honnan volna az izgalom?
J. D. megint kinézett az ablakon.
- Értem, mire akarsz kilyukadni, Sue néni. De tényleg, én meg akarom nyerni
azt a választást.

158
 És ekkor, amikor kihallotta az unokaöccse hangjából a vágyakozást - hogy
látni szeretné a jövőt - Suzannah hirtelen megértette, miért is nem ment azonnal
Andrew Dugan az újságokhoz. Érezte, ahogy elfogja a rémület. Meg kell találnia a
férfit, gondolta. Andrew, merre vagy?

19.

Andrew Dugan az üres vásznat nézte és arra gondolt, bárcsak ne tudná, mit
akar festeni. Ehelyett minden részlet ott volt tisztán előtte: a pontosan elhelyezett
zöldek, a drappból a sugárzó sárgába átmenő fény, a háttér barnája, a sárga ív, ami
a horizontot jelenti. A kép középpontjában pedig ott a szem, amely most már
minden képén megjelent. Egy szemhéj nélküli szem, amely nem tud sem aludni, de
még pislogni sem.
Undor fogta el, elfordult. Hirtelen megérezte a bőrén a helyiség hűvösét, a
petróleumfőző füstjét, ami leginkább a romlott margarin szagára emlékeztette.
Odalépett az ablakhoz. Az ég szürke volt, kövér felhők úsztak rajta. A helyiségbe
eső fény gyengén megvilágított egy foltnyit a padlón, ami alig volt világosabb, mint
a környezet szürkéje.
Mindegy. Úgysem tudna festeni.
Mi is van ma? Szombat. Már négy napja eljött otthonról. Hirtelen úgy érezte,
fel kéne adni a bujkálást, vissza kéne mennie a városba és felhívni Suzannah-t...
De nem szabad ezt tennie. Andrew-nak elszorult a torka. Csak háromszor
találkozott a nővel, és borzasztó fájdalmat érzett, hogy nem lehet negyedik
találkozás. De ki kell bírja valahogy, épp a nő érdekében. Amikor a
festékkereskedőnél jártak, akkor is látta, hogy követik. Olyan emberek, akik
ugyanolyanok, mint ő. Akik látnak - és akik tudják, hogy ő is lát. Lehet, hogy
Lancaster árulta el őt nekik, de azt egyelőre nem látta még, hogy Lancaster is
közéjük tartozna. Ha pedig elkapnak, gondolta Andrew, akkor két választásom van:
vagy csatlakozom hozzájuk, vagy meghalok. Ha Suzannah-ról kiderül, hogy
kapcsolatban vagyunk, őt is követni fogják.
Andrew rájött, hogy most nem vizionál, hanem egyszerűen fél. Nem számít.
A logika még mindig érvényes, és ez a logika azt diktálja, hogy ezek titokban

159
tartsák a chip mellékhatását. Suzannah már észrevette, hogy figyelik. Nyilván csak
elővigyázatosságból, hisz ő is benne volt a chipkidolgozó csoportban. De ha látták,
hogy együtt voltunk, feltételezhetik, hogy elárultam neki valamit a mellékhatásról,
és akkor bizony nagy veszélyben van.
Nincs mit tennie, meg kell keményítenie a szívét, el kell felejtse Suzannah-t,
nem szabad vágyódnia utána.
Andrew hallotta, hogy egy kocsi halad el a birtok déli határa mellett. Rossz
érzéssel lépett el az ablaktól, addig hátrált, amíg nem látta a kerítést jó
hetvenméternyire. Egy kék Ford lassított lépésnyi sebességre a kerítés mellett.
Andrew izgalma fokozódott. Épp ilyen kocsikat használnak a szövetségi ügynökök.
A Ford ezután gázt adott és továbbment, aztán eltűnt a farm nyugati oldala
mellett. Fekete füst jelezte az útját. Andrew megnyugodva vett mély lélegzetet. Egy
tisztességes titkos ügynök nem jár ilyen vén csotrogánnyal, hiszen bármikor
kihozhat a cég garázsából egy vadonatújat. Nyugalom, Andrew - vigasztalta magát.
Még nem fedezték fel ezt a búvóhelyet.
Ismét megborzongott. Újabb pulóvert vett elő a táskájából. Kedve lett volna
nevetni, amikor megpillantotta a táska tartalmát. Fogkefe, szappan, törülköző - mit
gondolt, hova megy? Hiába, nincs nagy gyakorlata a menekülésben. Számításba
kellett volna vennie, hogy nem fog működni a vízvezeték egy vén farmon, amely
már négy éve gazdátlanul állt. Nagyon le is volt szegény robbanva, építészetileg
pedig semmi vonzót nem kínált, ami megragadhatta volna a washingtoni yuppik
fantáziáját, hogy hétvégi házzá alakítsák. Ez az ő szerencséje.
Andrew az ablakpárkányon álló eviani vizes palackra pillantott és megint
csak nevetni támadt kedve. Hát igen. Nagyot húzott a vízből, aztán eszébe jutott,
hogy annak idején Everett barátja ott feküdt ennél az ablaknál az ágyban. Everett,
aki sokat mesélt a feleségéről, az életéről. Mennyit nevettünk itt hármasban
Myrával, vele, gondolta Andrew, bár mindegyikünk tudta, hogy Everett haldoklik.
Soha nem kerültünk volna ilyen közel egymáshoz, ha nem vagyok akkor épp
válófélben, és nem menekülök el otthonról a bajok elől. Hogy velük lehettem, nem
volt olyan elviselhetetlen Darcy elvesztése.
Eszébe jutott, milyen vadul mart bele az ingébe Darcy, amikor épp az Engine
Joe-t festette. A felesége még egy maroknyit a mellszőrzetéből is kitépett, ami
tényleg nagyon fájt.

160
 - Figyelsz te rám egyáltalán? - kiabálta.
Azt felelte erre, hogy igen, de ő maga sem volt biztos benne. A feleségének
talán igaza volt. Figyelni akart rá, hallgatta is, amit mond, illetve reagált is a
lényegre, de gondolatban ezer mérfölddel odébb kalandozott, a festmény izgatta. A
nő tudta ezt, meg is értette, még ha nem is bírta ezt elviselni.
Perverz módon éppen ezek a festmények voltak a legkedvesebb emlékei,
mert ezeket akkor még nem látta előre. Csörtetett körbe-körbe a műtermében, az
ecsetet rágva és olyan dühödten túrta a haját, mintha ki akarná szálanként tépni.
Néha hetekig nem jutott semmire.
Érezte, hogy az az átkozott kép ott bujkál a tudattalanjában, ott izzanak a
színek és formák, amik azonnal elhalványultak, amint a vászonra festette őket.
Akkor is hullafáradtan zuhant ilyenkor az ágyba, ha nem festett egy
ecsetvonásnyit sem. Meg volt győződve róla, hogy kiégett, hogy sohasem fog
festeni megint. Aztán eljött a reggel és kezdődött minden elölről. És amikor sikerült
megragadnia az igazit, akkor büszkén járkált a műteremben órákon keresztül, és
Istennek érezte magát.
Akkor nem tudta, ma már viszont igen - és túl későn jött rá - hogy éppen ezt
a hetekig tartó kínlódást szerette a festésben. Ezeket a hosszú szafárikat a
tudatalattijában, árnyakra vadászva.
Andrew hirtelen rájött, hogy megint a festőállvány előtt áll. Felemelte az
ecsetet és belemártotta a sziénai vörösbe, megkeverte egy kis okkerrel, aztán egy
vonásnyit húzott a vászon aljára.
Tökéletes vonal volt.
Megint elfordult, ismét elfogta a kétségbeesés. Vége ennek a vadászatnak.
Most olyan festeni, mintha hordóba zsúfolt halakra kéne halásznia - ehhez nem kell
erőfeszítés és nincs értelme sem.
Andrew nekivágta az ecsetet az ablaknak, ami egy foltot hagyott az üvegen,
mint egy csúnya seb.
Fölemelte a padlóról az ecsetet és megtisztogatta.
Lebontotta a festőállványt és az ecsetekkel és a festékkel együtt visszatette a
dobozába.

161
 Kezébe vette a vizesüveget és szomorúan konstatálta, milyen könnyű. Három
üveggel hozott magával, azzal, hogy kitartanak egy darabig. A sajt és a mogyoró
még bőven elég, de egy pohár híján végzett az eviani vízzel. Lehet, hogy lehajít egy
követ a kútba, hogy betörje a jeget és fölhúz egy vödörrel. Ha nem, akkor ki kell
menjen a csűrbe, ki kell szabadítania a szalma alól a kocsiját és elindulhat boltot
keresni.
Ez azonban csak tovább halogatja az igazi döntést: hová is menjen innen
végleg? Furcsa, de ezt még nem vizionálta, nem látta, mit fog majd tenni.
Ettől egy kicsit jobb kedve támadt. Lehet, hogy elhalványul ez az átkozott
adottság?
Nem. Mennyi ideig reménykedett ebben, hogy aztán annál keserűbb legyen a
csalódása? A reménykedés átok, mintha ugyanazt a sebet tépné fel újra meg újra, s
nem adna időt neki, hogy behegedjen. Nem szabad reménykednie. Rövidesen meg
fogja látni, mit tesz. Nincs menekvés a fejében forgó filmtekercs elől.
De addig is kiélvezheti a nem tudás áldásait. Ha elég esze lenne, akkor most
elindulna nyugatnak. Találhatna egy helyet magának Phoenixben vagy Tulsában,
betenné a táskájában lévő pénzt egy bankba és új életet kezdhetne új néven.
Ismét hatalmába ejtette a szomorúság. Bárcsak még egyszer láthatná
Suzannah-t, mielőtt elutazik! Nagyon óvatosnak kell lennem, gondolta. Távolról
követném, hisz nyilván már őt is követik. Viszont bérelhetnék egy kocsit, mert már
ismerik az enyémet. Megvárhatnám egy bolt előtt vagy egy mozinál, ahol
odaslisszannék melléje, hogy még egyszer lássam, utoljára...
És ekkor meglátta a lányt. Az öklét a szeméhez szorította, hogy
megakadályozza a látomást, persze sikertelenül. Látta magát egy idegen ház
fürdőszobájában, s karjában tartotta Suzannah Lordot, átszellemülten csókolóztak.
- Állj! - kiáltotta. - Hagyd abba, a szentségit! Nem látni akarom az életemet,
hanem élni!
De a film megállíthatatlanul pörgött tovább az agyában.

Suzannah Jay Mallernee mellett ült a Washington Post székházának második

emeletén, a mikrofilmolvasóban. Az egyes készülékeket paravánok választották el
egymástól, mint egy egyetemi könyvtár olvasótermében. Bár szombat délután volt,

162
a legtöbb hely foglalt volt. Látta Suzannah, hogy több fej kíváncsian forog a
szomszédos boxok felé. Kíváncsi volt, vajon beszélgetnek-e vagy hallgatóznak. A
hallgatózás benne volt ezeknek az embereknek a vérében. Remélte, hogy Jay ügyes
szimatoló lesz ma.
Figyelte a férfit a mikrofilmolvasó előtt. Cowboyinge megfeszült széles
hátán, ahogy a szerkezet fölé hajolt. Nyugodtnak látszott, nyilván jól érezte magát
megszokott elemében. Ahogy eszébe jutott az előző éjszaka, Suzannah-t melegség
öntötte el. Ahogy visszavitte J. D. -t Julihoz, elhajtott Jayhez és ott töltötte a
karjaiban az éjszakát.
Miközben a férfi az olvasó gombját csavargatta, az jutott a nő eszébe, hogy
ezzel valószínűleg veszélybe sodorja. Itt ugyan biztonságban vannak, mert vannak
elegen körülöttük, de mi lesz azután.
Suzannah visszaemlékezett arra, miről beszélgettek J. D.-vel előző este.
„Nagyon szeretnék nyerni, Suze néni.” Ha kiderül, hogy a mikrolapka segítségével
bizonyos emberek képesek a jövőbe látni, vajon hányan éreznek majd úgy, mint J.
D.? Egyes emberek őszintén kíváncsiskodnak majd, mások kevésbé őszinte
indítékból. Minél többet gondolt a dologra, annál inkább bizonyos volt benne, hogy
éppen ezért nem állt Andrew a nyilvánosság elé. A lapka mellékhatása
robbanóanyag, ugyanolyan labilis, mint a nitroglicerin. Talán Andrew-nak már volt
látomása is - egy szörnyűséges prófécia arról, milyen lesz a világ, amikor az
emberek meg akarják szerezni a lapkát.
Suzannah megborzongott. Jay vállára hajolt.
- Tudok neked valahogy segíteni?
- Kösz, de a rendszer olyan bonyolult, hogy hosszabb időbe telne, míg
megtanítanálak rá, mint ha magam keresem ki az adatokat. Egyébként miért nem
mondtad, hogy ez a Dugan ilyen jóképű?
- Miért, az?
- Na ne hülyéskedj! Épp most találtam róla egy fotót. Nem is tudom, hogy
szabad-e segítenem, hogy megtaláld.
Rámosolyodott a nőre, hogy lássa, csak viccel, de Suzannah látta a
szemében, hogy nem egészen. Ez zavarta. Jay soha nem mutatta, hogy féltékeny
lenne. Ez volt az egyik oka annak, amiért szerette.

163
 Nincs köztem és Andrew között semmi, gondolta magában.
De tudta, hogy ez sem egészen úgy van.
Ó, de vajon számít most ez? Igaz vagy nem, mindenképpen meg kell
találniuk.
Fölállt és elsétált a többi olvasó mögött, akik a Postnak dolgoztak igen
szorgalmasan valamin. Amikor megfordult, látta, hogy Jay egy férfival és egy nővel
beszélget. Nyilvánvaló volt, hogy Jay ismerte őket. A nő mexikói lehetett, igen
csinos. A férfi idősebb volt, kopaszodott, lerítt róla, hogy szerkesztőfajta.
Valahonnan derengett Suzannah-nak, hogy ismeri. Elkapta a beszélgetés néhány
darabkáját:
- ...visszajött?
- ...még kell vagy két hónap a könyvhöz...
- Hiányoztál...
- Furcsa, de így van.
Mindhárman nevettek, de Suzannah látta, hogy Jay feszült, őt nézi, mintha
aggasztaná, hogy esetleg odamegy hozzájuk. Attól tartott nyilván, hogy elárulja,
hogy nem haladt semennyit az írással.
Megvárta, míg azok ketten elköszönnek, csak ezután ment oda Jayhez.
- Nos?
A férfi visszaült a helyére és nagyot sóhajtott.
- Találtam néhány utalást az exnejére, Darcyra, a válásukról, a legtöbbjét az
Életmód rovatban. A jelek szerint elég keményen összecsaptak a végén. A nő újra
férjhez ment - egy rocksztárhoz - és Angliába költözött. Megpróbálhatjuk
megtalálni a nőt, de nem hinném, hogy jutnánk vele valamire.
Suzannah-nak eszébe jutott a férfi éjjeliszekrényén lévő fénykép. Egy
pillanat alatt elvetette a gondolatot, hogy megkeressék a nőt, Andrew nem
valószínű, hogy az exénél bujkálna. Ha már semmi köze hozzá, miért menne oda
hozzá. Ha viszont még mindig szereti, akkor nyilván nem akarná veszélybe sodorni.
- És a barátok?

164
 - Találtam egy infót egy házaspárról, akiknél átmenetileg meghúzta magát a
pasi a válása előtt. Még az egyetemről ismerte a fickót. Az antikvárius volt, aki
Washington közelében lakott egy farmon.
- Lakott?
- Igen, mert úgy gondoltam, hogy ez egészen jó nyom, így aztán tovább
nyomoztam és megtaláltam megint egy infót a paliról - a halálozási hirdetések
között. A szegény ördög elpatkolt rákban. Nem hinném, hogy Andrew vele lenne -
legalábbis remélem.
Suzannah eleresztette a füle mellett az akasztófahumort.
- Hol van az a farm?
- A cikkben nem volt benne - csak annyi, hogy Virginiában van,
ötvenvalahány mérföldre. Azt gondolod, hogy Andrew a fickó özvegyénél bujkál?
- Lehet - bólintott Suzannah. - Meg tudod találni a címet valahogy?
Jay szemrehányóan pillantott rá.
- Ne viccelj, dokikám. Véletlenül épp egy nyomozó riporterrel hozott össze a
sors.
Suzannah felkacagott, aztán azt figyelte, ahogy Jay visszarakja a helyére a
filmtekercset, majd megnéz egy másikat, amelyen a régió telefonszámai voltak. A
tekercsen 1965-ig visszamenően megvoltak a számok. Az 1987-esben Jay
megtalálta Everett Cookot, akit Andrew barátjaként említettek a cikkben. Jay a
számot tárcsázta, mire a központ jelentkezett és közölte, hogy a szám nem él.
Vélhetően Myra Cook elköltözött a férje halála után. Egy gyors hívás a helyi
ingatlanügynöknek, és ez tisztázta is a dolgot. A farm lakatlan - és eladó. Nem
akarnak kijönni megnézni?
Jay közölte, hogy köszönik, nem.
- Tehát jelenleg üres - jegyezte meg Suzannah. - Érdekes.
Jay szkeptikusnak tűnt.
- Szerintem vakra megyünk. Olyan tuti a találat valószínűsége, mint egy
konzervdobozra kétszáz lépésről.

165
 - Igaz, de ebben a házban Andrew már egyszer meghúzta magát. Lehet, hogy
most is odament. És mi másunk van?
- Ez igaz.

Suzannah próbálta úgy tartani a térképet, hogy az együtt döccenjen a fejével.

- Bocs - szólt Jay, miközben kikerült egy akkora kátyút, mint egy
dinoszaurusz lábnyoma. - Épp most mentünk el Hickory Corners mellett, nem igaz?
- De.
- Akkor még öt mérföld, aztán le balra.
- Igen.
A nő a férfira nézett.
- Ha ennyire ismerős az út, akkor minek kínlódjak?
- Hogy ne gondolj a tankcsapdaszerű kátyúkra.
Suzannah letette a térképet. Nem tudott nevetni, mert szörnyen sietniük
kellett. Ha ők megtalálták Jayjel a régi farmot egy régi újságszámban, akkor
ugyanezt megtehetik a kék kocsis fickók is. Andrew Dugan híres ember. Igaz, hogy
a cikk néhány éve jelent meg, de hátha valaki olvasta és emlékszik a dologra...
A nő kibámult az ablakon. A táj a hangulatát tükrözte. Az ég szürke volt,
mint az olvadt ólom, s csak a nap udvarában vált valamelyest fehérebbé. A földön
hófoltok, mint megannyi sírkő. A horizonton fák, melyeknek csupasz ágai úgy
meredtek az égnek, mint egy óriás karjai.
Milyen remek festmény lenne, gondolta Suzannah.
Azon tűnődött, vajon Andrew lefestette-e a hangulatát, amikor itt volt a
válása előtt. A cikk nem tett erről említést. De ha sikerült festenie, akkor nyilván
még jobban vonzza ide a hely most, hogy alkotásképtelen.
Legyél ott, Andrew! - gondolta, mintha szuggerálni akarná.
- Nézz csak hátra - mondta Jay.
Egy fehér szedánt látott százméternyire mögöttük. Hirtelen elfogta a
szorongás.

166
 - Minket követ?
- Ezt még korai lenne megmondani. Épp most vettem csak észre a
visszapillantó tükörben. Lehet, hogy semmi gyanús. Majd kiderül, ha lefordultunk.
Miközben Suzannah a kocsit figyelte, az öltözőbeli férfi jutott az eszébe, a
hangtompítós pisztoly pöffenése és ahogy a szilánkok szerteszét röpködtek az
ajtófélfából. A fehér kocsi egyre jobban lemaradt, majd végül egy kanyar után el is
tűnt. A nő mégis csak kissé nyugodott meg.
- Ha megint fölbukkan, akkor hagyjuk az egészet - mondta. - Nem akarom,
hogy te is célpont legyél.
- Lőttek énrám már néhány őrült szerkesztő rigolyájából. Akkor most
miattad ne csináljam?
A férfi hangja tényközlő volt, nyoma sem volt benne a hencegésnek. A nő
csak remélte, hogy Jay tisztában van a veszéllyel.
Ő igazán egyértelműen beszélt. Mielőtt megkérte volna, hogy segítsen neki,
elmondta, mi történt a sportklubban. Ekkor furcsa fény villant a férfi szemében.
Olyan átható tekintettel meredt a nőre, hogy az csak később jött rá, hogy valójában
a düh csillog benne. Valami perverz jó érzés kerítette hatalmába, hogy ilyen sokat
jelent a férfinak. De azt végképp nem akarta, hogy emiatt a düh miatt megölesse
magát miatta.
- Lőttek rád az Öböl-háborúban? - kérdezte olyan közömbösen a férfit, ahogy
csak tudta. Soha nem beszéltek erről azelőtt.
- Egyszer vagy kétszer. Szerencsére az irakiak baromian rosszul lőnek. -
Megfeszült az állkapcsa, amiből a nő tudta, hogy a férfi nem akar erről beszélni. De
talán jobb lenne, ha mégis beszélne.
- Úgy sejtem, láttál embereket meghalni is.
- Igen.
- Nehéz dolog lehetett.
- Az volt.
- Lehet, hogy ezért vagy depressziós? - kérdezte a nő kedvesen. - Ezért nem
tudsz hozzáfogni a könyvhöz?

167
 Jay a nőre pillantott.
- Miből gondolod, hogy depressziós vagyok?
- Azt hiszem, ezt nagyon nehezen vallja be egy férfi.
- Nekem nincs jogom ilyesmivel takarózni - és nem is lehetek az. -
Csendesen szólt, de a nő kiérezte a hangjából a feszültséget, mintha egy hőhullám
csapott volna ki közöttük. - Láttam, ahogy a kurdok felmenekülnek a megfagyott
hegyre - mondta. - Minden holmijukat a hátukon cipelték. Láttam öregeket - síitákat
- akiknek minden bordáját eltörték az irakiak. Láttam egész tábornyi nőt, akiknek a
férjüket elhurcolták. Láttam ezeket a nőket, ahogy a szeretteik képét a magasba
tartották és zokogtak. Mi ez ahhoz képest, ha egy ember képtelen leírni néhány
sort?
- Értem. Csak azoknak van joga szenvedni, akik nálad többet szenvedtek.
- Nem hagyhatnánk ezt abba?
- Ha akarod.
- Igen, hagyjuk ezt a témát.
- Rendben van. - Suzannah megint érezte a csalódottságot. Most egészen
közel jutott, de mégsem engedi Jay ennél közelebb. - Ha nekem nem engeded meg,
hogy segítsek - kérdezte - mi lenne, ha szólnék Sharon Harradnak?
- Suzannah! - Az utolsó szótagnál fenyegetően felcsapott a férfi hangja.
Előredőlt és lelassította a kocsit. - Ott, nézd csak... nem ott kell lekanyarodnunk?
- Igen, ott. Balra.
- Még mindig ott van mögöttünk a kocsi?
A nő megfordult. Bosszantotta, hogy teljesen kiment a kocsi a fejéből. Volt
mögöttük egy kocsi a távolban, de ennek más színe volt.
- Nem, már elment.
Jay elfordult a fákkal szegélyezett útra. Elhaladtak több farmépület mellett is,
de egyiknek sem stimmelt a száma.
Végül Jay megállt egy tisztás előtt, s leolvasta a számot a rozsdás
postaládáról.

168
 - Ez lesz az.
A hókupacok között több volt a sár, mint a fű. A festék lehámlott az
épületről. Az alsó szint ablakai be voltak deszkázva. A házhoz épített csűr
megroggyant.
Jay ráfordult az útra. Suzannah közben figyelte, nem lát- e keréknyomokat,
de annyi avar volt az úton, hogy maga sem volt biztos abban, mit lát.

20.

Suzannah kiszállt a dzsipből, még mindig félt, de csodálkozott is, hogy vajon
tényleg használnának egy vörös sportkocsit arra, hogy feltűnés nélkül kövessék?
Jay a mutatóujját a szájára téve intett neki, hogy menjen oda hozzá a csűr
ajtajához. A nő egy résen át hallgatózott. Az ötvenméternyire lévő út felől semmi
sem hallatszott. Enyhült benne a feszültség. Fázni kezdett. Szorosabbra fogta
magán a kabátot. Lehet ez rosszabb is - az ütött-kopott csűr falán átfújt a szél.
- Gondolod, hogy már biztonságban vagyunk? - kérdezte.
- Várjunk még egy kicsit, meglátjuk - suttogta Jay.
Egy madár reppent ki a csűr teteje alól. A hang megrémisztette Suzannah-t,
de nem moccant - és emiatt büszke volt magára. Most érezte csak meg a szalma
illatát. Több bálányit is szétvillázott valaki, a többi rendben állt a helyén.
Jayre pillantott, aki szótlanul állt az ajtóban és hátát az ajtónak vetette.
Tekintete a távolba révedt, álla megfeszült. Suzannah azon törte a fejét, vajon mire
gondolhat.
Jay arra gondolt, vajon Suzannah tudja-e, mekkora vihart kavart benne
útközben a kérdéseivel. Remélte, hogy nem, különben tovább kérdezősködne. Igaz,
hogy teljesen jó szándékúan érdeklődött, de ő nem akar arra visszaemlékezni, hogy
öltek meg valakit, különösen nem egy fiút. Soha nem fogja elfelejteni azt a
rémületet annak a szerencsétlen palesztin fiúnak az arcán, aki ott vergődött annak a
két marcona kuvaitinak a markában.

169
 Bárcsak ne látták volna azok a katonák már előbb a vérrel beszennyezett
falakat, ne hallották volna, miket követtek el az asszonyaikkal! És bárcsak ne lett
volna ott az a magas, kék szemű férfi arab ruhában...
Bárcsak megakadályozhattam volna mindent!
Amikor a fiúra nézett, Jay látta, milyen hideg tekintettel szemlélte a profilját
az a kefijás férfi, aki még csak meg sem fordította a fejét, amikor a gyereket
behozták, mintha csak ezt várta volna. A két férfi, aki a gyereket fogta, szót váltott
az őrmesterrel arabul. Az őrmester valamit odavakkantott a fiúnak.
- Mit mondtak? - érdeklődött Jay.
Az őrmester előhúzta a pisztolyát és odatartotta a fiú homlokához.
- Ne csinálja! - kiáltotta Jay. - Ez még gyerek!
- Ez az ember egy palesztin kollaboráns. Ő informálta az irakiakat.
A fiú lába megroggyant. Sírva lógott a két férfi markában. Az őrmester
kibiztosította a pisztolyt a hüvelykujjával.
Jay megint felkiáltott.
- Ne tegye!
- Hadd beszéljek a fiúval - szólalt meg a kék szemű.
Jay fizikai megkönnyebbülést érzett, hogy a férfi levette róla a tekintetét.
De izgatta is a dolog. Tehát ez az ember tényleg beszél angolul. És mintha
valami déli akcentust beszélne. Vajon miért próbálta korábban eltitkolni?
A férfi megfogta a gyerek vállát és mondott neki valamit megnyugtatóan. A
fiú mély hangon, megadással felelt neki. Néhány percig így beszélgettek. Ezután a
kékszemű a kuvaiti őrmesterhez fordult és kiadta a parancsot. Az bólintott és a
pisztolyát megint a gyerek halántékához tartotta.
- Várjanak! - kiáltotta Jay döbbenten.
- A legjobb az lenne, ha nem ártaná magát bele - mondta neki a kékszemű.
Most egészen texasinak tűnt a beszéde, mint akit egyáltalán nem érdekelt,
hogy Jay megtudja-e azt vagy sem.
- Nem tudom kívülállóként nézni - felelte Jay. - Ez a fiú...

170
 - Ez az áruló -javította ki a kék szemű - férfivá avatta magát a kuvaitiak
vérével.
- Ezt maga honnét tudja?
A szörnyű kék szemek ismét rámeredtek.
- És mit tudhat erről maga?
Mielőtt Jay moccanni tudott volna, a kuvaiti őrmester fejbe lőtte a fiút.
Suzannah hallotta, ahogy Jaynek elakad a lélegzete. Közelebb lépett hozzá és
karjára tette a kezét. Belenyilallott az aggodalom.
- Jay? Mi a baj?
A férfi rápislogott, aztán mély lélegzetet vett, majd ügyetlenül rámosolygott.
- Csak elméláztam.
- Megrémített az arckifejezésed.
- Ne haragudj.
Nem engedte el a férfi karját. Lassan visszatért a szín is Jay arcába. Nem
mélázott, gondolta Suzannah. Rémálma volt, ébren.
Hirtelen megmoccant valami a szalma alatt, most viszont Suzannah rémülten
odébb ugrott. Megfordult, a szalmát nézte, hátha ki tud venni valamit a
félhomályban.
- Andrew? - kérdezte csendesen.
- Inkább egy patkány - felelte Jay.
- Jujj, ne!
- Nem érdekes, nézzük meg inkább a házat.
Suzannah a férfi felé fordult.
- Jay...
De az már kislisszant a csűr ajtaján. Ment utána. Majd később beszélünk
róla, gondolta.
A ház hátsó ajtaja erősen be volt deszkázva.

171
 - Hátha találok valahol egy nyitható ablakot - jegyezte meg Jay.
- Én megnézem a ház elejét.
- Légy óvatos - mondta a férfi. - Az a kocsi még mindig itt körözhet a
környéken.
Suzannah bólintott, aztán az út felé hallgatózott, majd előresietett. A veranda
lécei megroppantak alatta. A bejárati ajtót itt nem deszkázták be, de egy nagy lakat
lógott rajta. Hirtelen motorbúgást hozott a szél.
Suzannah hasra vetette magát a verandán. A búgás közeledett. Szinte
beleolvadt a száraz deszkákba, érezte a repedéseken keresztül a nyirkos föld szagát.
A kocsi a ház magasságában megállt. A motor üresben járt, olyan volt a hangja,
mint egy lihegő vadállaté. Suzannah fölemelte a fejét és megpillantotta a kocsi
tetejét. Megdermedt.
Hol lehet Jay? Sikerült vajon idejében elbújnia?
A kocsi gázt adott, továbbgurult. Suzannah az ellenkező irányba kúszott,
aztán leugrott a verandáról és a ház sarka mögül figyelte, ahogy a kocsi eltűnik a
ház mögött. Ott lassan megint megállt, s a nő csak most értette meg, hogy hátulról
is figyelni tudják a házat. Jay, merre vagy?
A kocsi ismét gyorsított, majd rövidesen eltűnt. Suzannah nagyot lélegzett.
Meleg helyzet volt. A ház mögé sietett, látta, hogy Jay a pinceablakokat
próbálgatja.
- Nem hinném, hogy észrevettek volna - mondta a férfinak.
- Valami eredmény?
A férfi megrángatta az ablakot, ami egy nyikordulással engedett...
- Igen.
Leereszkedett az ablakon keresztül a pincébe. Olyan ügyesen csinálta,
mintha mindennapos gyakorlata lett volna benne. A nő követte, miközben eszébe
jutott az az este, amikor betört Andrew házába. Gyorsan ő is leereszkedett. Jay
megfogta a combját és leemelte. Az ablakon átszűrődő szürke fényben látta, hogy a
padló döngölt föld. Ennek a szaga keveredett a fűtőolajéval és a rotható
krumpliéval.

172
 A konyhába érkeztek odafönt. Ősöreg linóleum kunkorodott fölfelé a falak
mentén. A lefolyó berozsdásodott. A sárga tapétából régi cigaretták szagát érezték.
Az egész helyiség látványa valami levertséget okozott Suzannah-ban. Elképzelte,
hogy valaha emberek ültek itt a konyhában, beszélgettek, nevettek, ahogy előhúzták
a sütőből a hálaadásnapi pulykát. A sütőt most belepte a pókháló, a szekrényekben
nem volt semmi...
Beleszimatolt a levegőbe.
- Mi az? - kérdezte Jay.
- Lenolaj, amit a festők használnak. Gyerünk. - Ismét feléledt Suzannah-ban
a remény és kisietett a konyhából.
Fölszaladt a lépcsőn, követte az orrát. Így jutott a hálószobába, amelynek
ablakából kilátott az útra.
A szoba üres volt, akárcsak az egész ház.
- Elment - jegyezte meg csalódottan.
Jay érdeklődő tekintettel figyelte.
- Sok közös vonás van benned és ebben a fickóban, nem igaz?
- Hogy érted?
- Én sosem tudtam volna, hogy ez lenolaj, de te igen, mert te is festesz.
Suzannah felnevetett.
- Én festek, ez tény, de ő a művész.
- Te is szeretnél az lenni, ha lenne tehetséged?
Meglepetten nézett a nő a férfira.
- Én boldog vagyok, hogy sebész lehetek. Persze, szeretem a művészetet...
- Különösen Dugan cuccait.
- Cuccait?
- Bocs, a képeit.
- Jay...

173
 A nő bizonytalanul elhallgatott. Vajon rosszallás volt a férfi hangjában? Még
ha az is volt, aligha van vitára idejük. Jay csak szótlanul meredt rá. Kissé
kényelmetlenül érezte magát emiatt. Az ablak felé fordult.
- Szerinted tehát itt járt - jelentette ki Jay.
- Igen. Emlékszel arra a széthajigált szalmára a csűrben? Nyilván azzal fedte
be a kocsiját.
Jay a homlokát ráncolta.
- Gondolhattam volna. Ez az átkozott könyv baromian lelassít. - A mondat
második felét mintha csak magának mondta volna.
Suzannah ekkor megpillantott az ablakon egy foltot. Közel hajolt, úgy
vizsgálta meg.
- Ez okker - és sziénai vörös. Olajfesték.
- Az ablakra akart festeni? - kérdezte Jay szarkasztikusan.
- Nem, az ablakhoz vágta az ecsetjét.
Hirtelen szánalmat érzett Andrew iránt, elképzelte a jelenetet: az üres vásznat
a szoba közepén, Andrew-t, aki festeni akarna, de nem megy neki, mire
kétségbeesésében az ablakhoz vágja az ecsetet.
És csalódottan ment el innét.
Andrew, merre jársz?
Suzannah az ujjával szedte le a festékfoltot, és egy helyet keresett, ahová
beletörölhetné. Volt a szobában egy kis szekrény. Amellé a falra kente az ujját.
- Mit csinálsz? - kérdezte Jay.
- Végül úgyis bejutnak ide azok az emberek a kocsiban - felelte a nő. - Ha mi
megtaláltuk azt a cikket abban a régi Postban, akkor ők is - különösen, hogy mi már
elültettük bennük a gyanút.
- Szeretném tudni, hogy miért ment tovább - jegyezte meg Jay.
- Azért jött ide, mert jó emlékei voltak innen. Szerintem ezeket próbálta meg
felidézni, de nem ment neki, így aztán továbbment, nehogy a csalódása átírassa vele
az emlékeit.

174
 - Az embereknek meg kéne próbálni nem a múltban élni - mondta erre Jay. -
El kell felejteni és tovább kell menni.
Suzannah először azt hitte, hogy Jay Andrew-ről beszél, de aztán rájött, hogy
magának címezte a mondatott. Az Öböl-háború aránytalanul sokat követelt tőle.
Micsoda szörnyűségeket láthatott - és láthat még ma is, ha behunyt szemmel a
plafon felé fordul a szövegszerkesztője előtt. Aznap járt ott, amikor a szövetségesek
szétbombázták a Kuvaitból menekülő irakiakat az országúton. Látta a
megfeketedett holttesteket, járt abban a tornateremben, ahol a plafonról két
iskoláslány tetemét ingatta a huzat. De még ennél is szörnyűbb dolgokat, olyan
szörnyűségeket, amelyekről beszélni sem akart. Suzannah szívét elöntötte az
együttérzés. Hiába akar elmenekülni a múlt eseményei elől, képtelen kiadni
magából, sem szavakkal, sem máshogy, így aztán egyre mélyebbre süllyed az
emlékeibe.
Eközben pedig Andrew a jövőtől képtelen elszakadni, ami ott pörög agyának
képernyőjén.
Suzannah odament Jayhez és átölelte.
- Menjünk innen - mondta a férfi.
- Én is ezt mondom.
Odakint a nő elindult egyenesen a csűr felé.
- Van arra egy mező - mondta a férfi. - Nem látni oda az útról. Nem akarsz
egyet sétálni, hogy lejárjuk ezt a kudarcot?
Suzannah nemet akart mondani, de elbizonytalanodott, tisztán kihallotta a
mondatból a kérést. A vörös sportkocsi most nyilván másfelé jár. És volt valami,
ami Jay fejében járt. Felnézett az égre. Még egy ideig világos lesz, gondolta.
- Nekem tetszik az ötlet - jegyezte meg végül.
A mezőt évek óta nem szánthatták, mert még most is fagyott volt, holott nem
volt olyan hideg. Suzannah megvizsgálta a talajt a csizmája sárkával. Elég
keménynek találta, hogy ne süllyedjen bele. A szél enyhült valamelyest, de a levegő
hideg maradt. Jay ott baktatott mellette cowboycsizmájában.
- Még hogy látni a jövőt - mondta. - Teljességgel abszurdnak tűnik. Ha nem
te mondtad volna, még most is röhögnék a dolgon.

175
 - Pedig ez nem nevetséges.
- Nem.
Suzannah meglátta a férfi tekintetét. A texasi nap már nem éreztette a
hatását, a férfi arca megint sápadt volt. Odalépett elé és a karjára tette a kezét.
- Mire gondolsz?
- Semmire.
- Jay...
Futó mosolyt eresztett meg feléje, aztán megsimogatta a kezét.
- Az jár az eszemben, hogy amikor Kuvaitban jártam, milyen jó lett volna
előre látnom a jövőt. De az sem segített volna semmin.
- Mesélj.
Jay a távolba révedt.
- Együtt mentünk a kuvaiti ellenállás egyik vezetőjével egy este. Furcsa fickó
volt. Bejutottunk Kuvaitvárosba. Számtalan szörnyűség történt arrafelé. Ő maga
volt az egyik ilyen szörnyűség.
- Jay, nézz rám.
A férfi feléje fordult, arca kemény volt, egy kicsit kétségbeesett.
- Mesélj nekem erről az emberről.
- Magas volt, úgy öltözött, mint az arabok, barna volt a bőre, de...
döbbenetesen kékek voltak a szemei. Tökéletesen beszélt angolul... - Jay
megborzongott. - Nem - mondta csendesen. - Nem tudok róla beszélni.
Suzannah hirtelen megrémült a férfitől. Hibázott, hogy erőltette a dolgot. Ha
most összeroppan, akkor mit tenne? Ő csak egy sebész, és nem pszichiáter. És ha az
is lenne, Jay iránti érzései inkább hátráltatnák, mint segítenék. Megszorította a férfi
kezét.
- Rendben van, engedd el magad. Nem kell erről beszélni.
A férfi mély lélegzetet vett, aztán kifújta:
- Ha visszamegyünk - folytatta a nő -, akkor nagyon szeretném, ha elmennél
Sharon Harradhoz.

176
 - Képtelen lennék.
- Miért nem?
- Nem vagyok az a fajta, aki lélekgyógyászhoz jár kiönteni a lelkét.
Különösen nem egy olyannak, akit ismerek.
- Akkor keressünk olyat, akit nem ismersz.
- Hagyjuk ezt, Suzannah.
A nő megpróbált valami mást mondani. Ő elmenne egy pszichiáterhez.
Vagy mégsem?
- Talán Andrew visszament a városba - mondta. - Megnézhetjük még egyszer
a házat.
- Biztos, hogy meg akarod találni? - kérdezte Jay.
Suzannah a férfira emelte a tekintetét.
- Igen, ha lehetséges. Tegnap este egyfolytában erről beszéltünk.
- Igaz, de hátha találsz másfajta bizonyítékot.
- Például?
Jay tehetetlenül tárta szét a kezét.
- Fogalmam sincs.
- Miről van szó, Jay?
- Együtt vacsoráztatok, amíg távol voltam.
Suzannah meglepetésében elvörösödött.
- Igen, így volt.
- És mindenről beszéltél, csak erről egy szót sem szóltál.
Jay hangja nem volt vádló, de nem lehetett nem észrevenni a célzatosságot.
Meg akarta kérdezni tőle, honnan tudta meg, de nem akarta, hogy úgy tűnjön, hogy
lelkiismeret-furdalásában ellentámadásba megy át.

177
 Hirtelen leesett neki a tantusz, honnan tudhatta meg. Az a két ember, akivel
Jay beszélt ma a Postnál - a kopasz, aki ismerősnek is tűnt. Pontosan azért, mert az
étteremben látta. Mivel nem ismerte, nem figyelt föl rá.
Nyilván látták őt Andrew-val és emlékeztek rá, amikor együtt volt Jayjel a
szerkesztőségben. Nyilván ő beszélhetett Jaynek a dologról. Az újságírók született
pletykálkodók.
- Nem beszéltem róla - felelte ehelyett -, mert nem tulajdonítottam neki
fontosságot.
- És most mi a véleményed?
- Hogy te akarod fontosnak beállítani.
- Suzannah, én látom, hogy csodálod ezt a pasast, aki jóképű, mint a
hétszentség. Elmész vele egy procc étterembe, de nem szólsz róla. Mire kéne
gondolnom?
- Akármire is, de azonnal ki kellett volna tálalnod, nem lesből lecsapni rám -
felelte a nő sértetten.
- Nem akartam lesből támadni. Én azt mondogattam magamban, hogy az
egésznek semmi jelentősége. Tudtam, hogy találkoztál vele, ami természetesen
együtt járhat egy vacsorameghívással is...
- Így van, az volt...
- De láttam az arcod, ahogy a farmon kerested a nyomait. Mintha tudtad
volna, hogy mi jár a fejében.
Suzannah tudta, hogy mondania kell valamit. De nem akart hazudni Jaynek.
Andrew valóban többet jelent a számára, mint egyszerű tanú. Mit látott vajon Jay az
arcomon? gondolta. A kérdés egyszerre mulattatta és aggasztotta.
- Teljesen lényegtelen, hogy mit érzek Andrew iránt - mondta végül.
- De nem nekem.
- Az a lényeg, hogy nincs más választásom, mint felkutatni. Az pedig, hogy
te amiatt aggódsz, hogy mit érzek iránta, csak megnehezíti a dolgot, ami már így is
igen nehéz. Meg kell találni, mert ő a kulcsa az egésznek. Tricia eszméletlen, így
csak az ő segítsé-gével akadályozhatjuk meg a chip bevezetését. Rá kell vegyük,

178
hogy elmondja a történetét a Gyógyszerengedélyezési Intézetben. Nos, segítesz
nekem ebben vagy sem?
- Segítek - felelte Jay, de a hangja fáradtnak tűnt, enerváltnak. Ez pedig a
csontjáig hatolt. A férfi elfordult tőle.
- Jay... rendben van. Valóban vonzónak találom Andrew-t és felnézek rá. De
szeretni téged szeretlek.
A férfi megállt és a földet nézte.
- Én meg téged szeretlek. És nem akarom, hogy akármi is közénk álljon.
Magához szorította a férfit és megcsókolta.
- Ó, Jay, ezt én sem akarom.

21.

Miközben Jaytől hazafelé hajtott, Suzannah megpróbált nem aggódni. Úgy

tűnt, minden rendeződött, mire elköszöntek, de vajon valóban így volt-e? Kint
álltak a parkolóban a férfi dzsipje és a nő Chevyje között. A férfi nem hívta föl
magához.
Már korábban megállapodtak ugyanis, hogy Suzannah otthon tölti az
éjszakát.
- Holnap hívj föl - mondta Jay.
- Fölhívlak. Szeretlek.
Megcsókolták egymást. Ez sem olyan volt, mint a megszokott, hirtelen
minden kikerült a fókuszból - vagy talán nagyon is odakeveredett.
Az utcán akart megállni, de ott látta Juli Porschéját. Igen, szombat van,
gondolta, ma és a hét végén az enyém a garázs. Kinyitotta a távirányítóval a
garázsajtót és behajtott. Majdcsak megoldjuk valahogy Jayjel, gondolta. Most
Andrew-t kell megtaláljam.

179
 Lekapcsolta a reflektort, kiszállt, végigsietett a kazánszobán, a tévés
helyiségen, aztán fölment. Fent égett ugyan valami hangulatvilágítás, de nem látta
Juli táskáját a megszokott helyén. Ott volt viszont egy cédula:
Suze, Joe és Clazre elvitt minket moziba. Tizenegyre visszajövünk.
Suzannah csalódott volt. Szeretett volna Julivel beszélni, mit tudott meg,
érdekli-e a chip valamelyik titkosszolgálatot. Megnézte az óráját: még csak tíz óra
volt. Sheba vonult be a szobába, a farkát magasba tartva.
Suzannah fölvette a macskát és megcirógatta, szüksége volt valamilyen
kontaktusra. Levitte Shebát magához és fölkattintotta a villanyt. A macska addig
izgett-mozgott, amíg le nem tette. A macska az ajtó felé futott, aztán hirtelen
megdermedt. Hegyezte a fülét és a kazánszoba felé figyelt. Hirtelen fölborzolta a
farkát és felrohant a lépcsőn.
- Mi ütött beléd? - kérdezte Suzannah, aztán észrevette, hogy a kazánszoba
ajtaja résnyire nyitva van. Rossz érzése támadt, hogy elfelejtette bezárni. Sőt igazán
arra sem emlékezett, hogy a garázsajtót becsukta-e.
Kisietett, hogy megnézze: a garázs ajtaja nyitva állt. Fokozódott a rossz
érzése. Máson járt az esze, amikor hazatért. Máskor jobban kell vigyázzon.
Suzannah megnyomta az ajtózáró szerkezet gombját. Becsukta a kazánszoba
ajtaját is. A szobájában elhúzta a függönyt és maximálisra tekerte a termosztát
gombját. Sokkal jobban érezte magát, hogy kizárta a külvilágot.
Leült a telefonhoz és Andrew számát tárcsázta. Tizenegy kicsengést
megvárt, aztán letette a kagylót.
Odament a könyvespolchoz és elővette Andrew nagyméretű albumát, és újra
végiglapozta az ismerős képeket. Megállt a Solt című képnél. A sárga mező képe
megnyugtatta. A koncentrikus formák olyanok voltak, mintha a napfény törne meg
a könnyeken át. Hogyan tudta ezt megcsinálni? Egy rossz vonal, egy éles
ecsetvonás ott, ahol homályosra volna szükség, és a kép összes energiája elszáll a
semmibe. Vajon a pillanat ihletétől vezetve azonnal a vászonra festette Andrew a
képet, vagy tervezett, elemzett és kísérletezett előbb?
Hirtelen maga is nagyon szeretett volna festeni.
A sarokszekrényből elővette a miniállványt, műanyag terítőt tett az asztalra,
aztán elővette a képet is.

180
 Meglepte, milyen száraz a tapintása. Már ilyen régen nem dolgozott volna
rajta? Hátralépett és kritikus szemmel méregette a képet, amely egy almát ábrázolt
egy tálban.
Szörnyű, gondolta.
Egy alma rendszerint piros, oké, de rengeteg más színárnyalat is van benne.
Ezeknek is rajta kell lennie a képen, ha azt akarja, hogy az alma valóságosnak
nézzen ki.
Suzannah bíborvöröset és zöldet nyomott ki a palettára, és élvezte a
szagokat. Felkent egy kis vöröset, majd zöldet, de a hatással elégedetlen volt.
Inkább a tálat pontosította, megpróbálta kerekebbnek ábrázolni. Oldalról és
kissé felülről nézve úgy nézett ki, mint egy hanyatt fekvő félhold. A forma rendben
is volt, de nem tudta elkapni azt az arányt, ahogy a fény és árnyék összeolvad a
felületen.
Egy félórán át festett, de aztán kiment belőle az izgalom. Ő még egy almát
sem tud lefesteni, hogy étvágygerjesztő legyen. Elrakta a holmikat és kiment kezet
mosni. Hüvelykujjáról kapargatta a vízsugár alatt a piros foltot, remélte, nem kell
terpentint használnia, amikor egy cédulát vett észre a mosdó mellett:
Suzannah! Ne szóljon egy szót sem! Életbevágó, hogy néma maradjon. Most
itt állok a zuhanyozóban. Egy szót sem!
Andrew
Suzannah döbbenten meredt az írásra, szívverése felgyorsult. Megtörölte a
kezét és felgyújtotta a villanyt a zuhanyozóban. Egy sötét árnyék állt a matt
plexiparaván mögött. Félrehúzta az ajtót és megpillantotta Andrew-t, aki
mutatóujját az ajkához szorította.
Jóságos isten, gondolta Suzannah. Mindenütt, még a föld alatt is őt keresem,
erre itt van nálam. És én nem mondhatok egy szót sem?
A férfi a lámpaernyőre mutatott Suzannah ágya mellett. Még azelőtt
megértette a lány, hogy mit akar, mielőtt megfordult volna. Úgy van, meg is látta az
apró rézkorongot, amely ott volt a rézfoglalat felett. Mintha a lámpához tartozott
volna. A lány dühbe gurult. Poloskát helyeztek el az ő szobájában!
Andrew vajon honnan tudta, hogy ott van?

181
 A lány kinyújtotta a kezét a mikrofon után, de Andrew elkapta a csuklóját és
megrázta a fejét.
A férfi odament az asztalhoz és Suzannah képét figyelte egy darabig. A nő
arca égett a szégyentől. Inkább meztelenül látta volna, semmint ezzel a szörnyű
mázolmánnyal. Nyilván ott állt a fürdőszobában, amíg festett. Érezhette a
festékszagot is. Suzannah emlékezett rá, hogy valamit énekelgetett is közben.
Falsul.
Andrew ezután a telefon felé biccentett.
Nyilván ezt is lehallgatják. Suzannah bólintott.
Andrew írt valamit egy cédulára és odaadta Suzannah-nak.
„Nyissa ki a zuhanyt!”
Kiment a fürdőszobába, miközben az agya hevesen járt. Andrew itt van, a
szobáját lehallgatják. A szomszéd házban lévő emberre - emberekre gondolt, akik
most is ott ülnek a sötétben és nagyon örült, hogy elhúzta a függönyt. Megnyitotta a
csapot. Andrew megfogta a vállát és odahúzta a nyitott zuhanyfülke ajtaja elé.
Suttogott valamit, de nem lehetett hallani a zuhany hangjától. A nő közel
hajolt a szájához.
- Egy percig beszélgethetünk - mondta a férfi - ha csendben vagyunk.
Suzannah bólintott.
- Nagyon megijesztett.
- Bocsásson meg. Be kellett lopóznom. Még mindig figyelik a házát.
- Látta őket?
- Bizonyos értelemben.
A nő megértette, hogy nyilván látomása volt a férfinak. Eltöltötte valamiféle
bizonytalanságérzet.
- Biztos lehet benne, hogy minden helyiség, még a garázs is tele van
mikrofonnal - mondta. - Kocsit béreltem. Kint álltam az utcán és vártam, hogy
hazaérjen. Nem lett volna szabad nyitva hagynia a garázsajtót.
- Tudom - felelte suttogva a lány. - Egyébként magát kerestem.

182
 A férfi közelebb lépett hozzá és megfogta a könyökét. Érezte a férfi illatát,
valami kölni lehetett. A sörényszerű fekete haj kissé felállt, mintha elektromosan
telítődött volna.
- Nem beszélgethetünk sokáig így - mondta. - Holnap találkozhatnánk?
A lány elbizonytalanodott. Vajon megígéri, hogy beszélni fog, és megint
eltűnik? Nem. Sokat kockáztatott már azzal is, hogy idejött. Suzannah ennek
ellenére nem akart várni. Most akart a férfival beszélni...
Eszébe jutott, hogy Juli és J. D. perceken belül itthon lesz. Ha J. D. meglátja
őket, bizonyosan mond valamit, és a lehallgatók máris léphetnek. Még a zuhany
melletti beszélgetés is veszélyes lehet - veszélyesebb, mint Andrew gondolja. Juli
egy nap azzal jött haza, hogy a Haditengerészeti Hírszerzés új játékszert állított
rendszerbe - a legújabb lehallgatószerkezetet. Hihetetlen érzékeny egy jószág. A
mikrofont egy komputerhez kötik, ami le tudja tisztítani a külső zajokat - akárcsak a
mikrochip teszi.
Andrew megszorította a lány kezét, felvonta a szemöldökét, még mindig várt
a válaszra.
- Hol? - formázta a nő szája a szót.
- Valahol kint, ahol sok ember van.
- Mi lenne, ha az állatkertben? - érdeklődött Suzannah. - Visszahozták a
jegesmedvéket. Nyilván sokan akarják látni őket.
- Oké, legyen ötkor.
- Miért olyan későn?
- Jobb lesz naplemente után.
Suzannah megborzongott.
- Rendben, de ne késsen. Az állatkert bezár, ha sötétedik. - Érezte, ahogy a
férfi keze finoman megszorítja a könyökét, belenézett a fürkésző szembe.
- Jól van? - kérdezte Andrew.
A lány bólintott.
- Nem is tudtam, hogy elvitték a jegesmedvéket. - Andrew szeme mintha
mosolygott volna.

183
 - Szeretem a medvéket.
- Nekem meg tetszett a festménye.
A nő elvörösödött.
- Nem igaz. Szörnyű!
- De maga küzd.
Suzannah elmosolyodott.
- Ebben, látja, igaza van.
Hirtelen elfátyolosodott a férfi szeme, odahajolt és megcsókolta a nőt. Most
nem csupán futó csókot váltottak, hanem szenvedélyes, hosszú csók volt ez.
Amikor kibontakoztak egymásból, a nő mély lélegzetet vett, a feje zúgott.
- Holnap - mondta a férfi.
- Csak legyen maga is ott - suttogta a lány.
- Ha nem kapnak el előbb. Már nagyon közel járhatnak ehhez. Maga is
veszélyben van. Legyen óvatos.
- Miért beszél többes számban?
Andrew tekintete a távolba révedt.
- „Szakértők”-nek nevezik magukat. Szerintem a CIA-nek dolgoznak.
Suzannah döbbenten meredt a férfira, aki közben sarkon fordult és
kislisszant a szobából. Ekkor döbbent csak rá, hogy zuhog mellette a víz. Elzárta a
csapot.
A CIA.
Így logikusnak tűnik. Kinek fontosabb, hogy lássa a jövőt, mint egy
hírszerzőnek?
„Szakértők.” Milyen csúnya így ez a szó. Akárkik is ezek, meggyőződésük,
hogy felsőbbrendűek.
Suzannah rémülete csak fokozódott, amikor a harisnyamaszkos férfira
gondolt a sportklubban, aztán a meggyilkolt John Stockwell jutott az eszébe. Vajon
valaki eldöntötte már az Egyesült Államok kormányzatában, hogy az ország érdeke
úgy kívánja, hogy Andrew-nak és neki meg kell halnia?

184
 22.

Hajnali háromkor Archer Montross szokásos sétájára indult. Elég volt

kiszimatolnia az erkélyre, érezte, ahogy a levegőnek magas a nedvességtartalma,
hűvös van ugyan, de nem fagy. Bevált tehát a meteorológusok jóslata, hogy
megtörik a sarki front előretörésének lendülete. Magára terítette a kabátját és
lesétált ötödik emeleti lakosztályából. Vigyázva, ne ébressze föl a többi lakót.
Kisétált az utcára, elment a Prospect House végéig, ahonnan végiglátott a
Tizennegyedik utcán, rá a városra.
Mint mindig, a nagyszerű panoráma meghatotta. Százméternyire tőle az Iwo
Jima-i emlékmű bronztengerészei emelték magasba a zászlót. Mögöttük a
Haditengerészeti Emlékmű, aztán a kanyargó Potomac, mögötte pedig a főváros. A
távolban ott állt a Washington-emlékmű, mögötte a Capitolium. Még ilyen későn is
látni lehetett néhány autót a Constitution Avenue-n.
De itt, az arlingtoni temető szomszédságában még minden aludt. A normális
emberek alszanak.
Archer szinte megrészegült a látványtól. A szeme előtt terül el a világ
leghatalmasabb országának fővárosa. Itt születnek a döntések, amelyek
embermilliók életét határozzák meg. Megváltoztak Amerika ellenségei. Most már
nem óvatos orosz vagy kínai öregemberek jelentettek veszélyt az országra, hanem a
fanatikusok, a Husszeinek és a Kadhafik, a véres kezükkel, a bűnös gondolataikkal,
nukleáris és vegyi arzenáljaikkal. Sokkal fontosabb volt, mint bármikor eddig, hogy
előre tudják, miben sántikálnak, hol készülnek lecsapni. Amerikának új fegyverre
van szüksége, amit már meg is kapott.
Én vagyok az, gondolta Archer.
Mélyen beszívta a hűvös, nedves levegőt, és feje eltelt büszkeséggel. Örült,
hogy ébren lehet, hogy itt állhat a csendes városban, míg a többi ember alszik.
Milyen furcsa emberré is vált. Voltak éjszakák, amikor úgy érezte magát,
mint egy vámpír, aki erős, de idegen és magányos. Még a vámpíroknak is
szükségük van alvásra. Neki nem - már nem. Amikor elkezdődtek a látomások,

185
nem aludt többé - és persze nem is álmodott. A testét ez nem zavarta. A relaxálás
ugyanolyan jól bevált.
Archernek eszébe jutott, milyen kellemetlenül érezte magát először, amikor
elmaradtak az álmai. Elővette egyetemi jegyzeteit, hátha magyarázatra lel bennük.
Újra kezébe vette Freudot és egyre jobban élvezte. Freud azt hitte, hogy a
megérzések és az álmok afféle ablakok, amelyek véletlenül rányílnak a tudattalanra.
És miket mutatnak meg ezek az ablakok? Hogy a tudattalan nem logikus vagy
racionális. A megérzések nem jönnek be.
Álmainkban pedig arctalan alakok üldöznek minket egy sötét mezőn, vagy
hirtelen az iskolában találjuk magunkat egy szál alsónadrágban és szorongunk,
nehogy valaki ezt észrevegye. Nem értem, mondja erre a tudatos agy. Ich verstehe
es nicht.
Freud és a nyomában mások is arra következtettek ebből, hogy a tudattalan
alacsonyabb szinten és szervezetlenül működik, ellentétben a tudatos énnel.
Evolúciós értelemben a tudattalan az az ősibb, primitívebb állapot, amiből aztán
előáramlott a tudat.
Ez azonban badarság.
Archer elmosolyodott, mert ezt egyelőre ő tudja egyedül. Annyiban
Freudnak igaza volt, hogy az álom ablak a tudattalanra. És elég merész is volt, hogy
megpróbálja értelmezni ezt a kavargó káoszt. De bukásra ítéltetett, mert ő és
minden kísérleti alanya aludt, amikor álmot látott. Pedig ez pofonegyszerű. Az
álmok valóban irracionálisnak tűnhetnek, de nem azért, mert a tudattalan ilyennek
vetíti ki őket. Egy normális ember tudatos énje mindig dolgozik, a neuronok
működnek, folytonos a „zaj”. Csak olyankor tudnak előjönni a tudattalan képei,
amikor a tudat alszik. Az az egészben az ironikus, hogy a tudat túl gyengén
működik, hogy megfelelően értelmezni tudja az üzenetet. Ha az ember elszundít a
tévé előtt, akkor hallja a távolból a hangot, megpillant néhány értelmetlennek tűnő
képet, de mégsem a tévé az, ami torzít.
A megérzések pedig olyan álmok, amelyek éber állapotban akarnak a
felszínre kerülni. Azért nem válnak valóra a legtöbbször, mert a tudatban zajló
egyéb információkba szabályosan belefulladnak.
Az az igazság ezzel szemben, hogy a tudattalan se nem irracionális, se nem
logikátlan. Mindent tud, ami áthalad a tudaton, sőt többet is. Semmit sem felejt el.

186
Egyszerre lát fókuszálva és a szem sarkából is. Hallja a szomszéd asztalnál folyó
fojtott beszélgetést, megérzi a félelem szagát, emlékszik a támadó arcára, amit a
tudatos agy elfojtott.
Archer hirtelen egy férfi alakját látta maga előtt kibontakozni.
Ellis Grayburn volt az.
Archer szája kiszáradt. Ellis Grayburn, a CIA operatív igazgatóhelyettese.
Igazában még soha nem beszéltek egymással, de Archer néhányszor látta a
folyosón. Lehet, hogy elment Grayburn mellett, amikor a minap kijött Pederson
irodájából? Akkor mindenfélén járt az esze, nem vehette észre, de nyilván ott volt
valahol.
Láthatatlan megfigyelőpontjából Archer jól megnézte Grayburnt, aki
alacsony, keskeny, vad arcú férfi volt, haja ritkás, szeme szénfekete. Grayburn
gyakorlatilag azonos szinten állt, mint George Pederson, valójában azonban nem
így volt, nem is lehetett, mert Grayburn feladatköréhez tartoztak a „különleges
akciók”, a CIA-zsargonban „folyós munkák”-nak nevezett feladatok. Vagyis az
ölés.
Archer figyelte, miről beszélget egymással Grayburn és Pederson.
- Most már elég - mondta Grayburn. Hangja színtelen volt és hideg. -
Lancastertől tudjuk, hogy Andrew Dugannek látomásai vannak. Amíg kívülálló,
tönkretehet minket. Több nap állt a rendelkezésére, hogy begyűjtse. Az emberei ott
koslatnak dr. Lord nyomában, aki járt Dugan házában, de ez nem jelenti azt, hogy a
nő tudja is, hol van a fickó. Sőt ez inkább azt jelenti, hogy fogalma sincs erről. Az
emberei követték, amikor a barátjával, ezzel a riporterrel kiment vidékre. Bementek
egy farmépületbe, de Dugan nélkül bukkantak elő. Maguk is átkutatták a házat.
Semmi, holtvágány. A nőnek nincs semmi biztos pontja. Ideje, hogy feladják.
Egy farmépület, gondolta Archer. Ezt látta a látomásában - hogy Suzannah
és Jay valami mezőn mászkált.
- Van, amit kihagyott - mondta Pederson Grayburnnek. - Ha dr. Lord nem is
találja meg Dugant, a pasas megtalálhatja a nőt. Ha végzünk a nővel, akkor nem
megy hozzá, nem igaz?
Ha végzünk a nővel? Archer érezte, hogy elszorul a gyomra.
- Nem fog elmenni a nőhöz.

187
 - Nem tudhatja.
- Az istenit, ez egy művész. Impulzív alkat. Ha meg akarta volna keresni a
nőt, akkor már megtette volna.
- Művész volt - javította ki Pederson. - Most már nem tudjuk, hogy micsoda.
Ne feledje, hogy ugyanolyan képességei vannak, mint a mi „szakértőink”-nek. Ha
nem lennének, akkor nem hajszolnánk halálra. És még valamiről megfeledkezik.
Ha dr. Lord nem vezet el minket Duganhez, akkor is szükségünk van rá.
- Soha nem fog velünk együttműködni. Ha begyűjtik is, csak beavatnak
megint egy embert a szakértői programba.
- Na és? Ha nem hajlandó nekünk dolgozni, akkor megkapja maga. Akkor
nem jár a szája senkinek.
Nem! - gondolta rémülten Archer. Nem kaphatja meg Grayburn. Ő az
enyém.
- Túlságosan kockázatos - mondta Grayburn. - Mi van, ha behozzák, és a
spinkó meglóg?
Pederson legyintett.
- Ennek nincs értelme, az egész csak feltételezés.
- Az én embereim megtalálják Dugant - jelentette ki Grayburn. - Ehhez nincs
szükségünk dr. Lordra - vagy bárki másra.
- Eddig nem jutottak többre, mint mi - így Pederson. - És nekünk van egy
olyan fegyverünk, amilyen magának nincs: Archer Montross.
Archer, aki megérezte, mi folyik a szeme előtt, megborzongott. Nem akarta,
hogy említsék a nevét Grayburnnek.
- Szerencsére a maga embere nem tudta elkapni a nőt pénteken a Pentagon
sportklubjában - mondta Pederson. - Azt akarom, hogy ne legyen több kísérlet a nő
megölésére.
Archer felnyögött. Már megölni is megpróbálták!
Ellis Grayburn összefonta a karját a mellén.
- Nem tetszik nekem, hogy parancsolgat nekem, Pederson.

188
 - Én vezetem az akciót, ebben megegyeztünk.
- Amíg rendben megy a dolog.
- Ragaszkodom hozzá, hogy betartsuk a megegyezést.
- Különben mi lesz? - kérdezte hűvösen Grayburn. - Megy a direktorhoz?
Kirúgat? Mi?
Pederson szó nélkül végigmérte beszélgetőpartnerét. Archer tisztán látta az
arcán, hogy fél.
- Adjon még egy napot - szólalt meg Pederson végül. - Ráijesztettek, oké. Ha
Andrew látta ezt, ettől előjön.
Grayburn visszalépett az árnyékba és egy percig talán ott is maradt.
- Egy napot - mondta. - Megkapja. Azután a mi módszerünkkel
próbálkozunk. Megvédhetik a lányt a lakásán, követhetik akárhová. Erre bizonyíték
a Pentagonban történt dolog is...
A látomás hirtelen kihunyt, Archer csak bámult a Washington-emlékműre.
Ellis Grayburn meg akarja ölni Suzannah-t. Egyszer már meg is próbálta. Ha
sikerül neki, nem lesz esélyem vele. Én pedig őt akarom, mert ő az enyém!
Vad düh fogta el Archert. Előbb kell elkapja Suzannah-t, mint Ellis.

23.

Suzannah háromnegyed ötkor már megérkezett az állatkertbe és egyenesen a

medvebarlanghoz indult. Az alkonyi nap rózsaszín fénybe borította a dombot, ahol
a medvék is laktak. A hideg szél, amely a majomház erős szagát is magával hozta,
az arcába csapott. Amikor a medvebarlanghoz ért, egyetlen jegesmedvét látott,
amely ott járt fel-alá a barlang bejáratánál. Rabul ejtette a csodálatos állat látványa.
A medve megindult a kis tó felé... és feléje. Suzannah áthajolt a korláton, úgy
figyelte az állatot. Észrevette azt is, hogy a tó jege be van törve. A medve nem
olyan rég megfürödhetett.
Suzannah már a gondolattól is megborzongott, aztán fázósan felhajtotta a
kabátja gallérját. Közben látta, hogy a medve a szalmabálákhoz ment. Nekiállt

189
széttúrni a szalmát, hogy megtalálja az ennivalót, amit az ápoló rejtett el benne.
Suzannah-nak tetszett, hogy az állatkertben törődnek az állatok lelki egészségével.
A jegesmedve feladta a keresgélést és visszament a barlang bejáratához.
Lustának és nyugodtnak tűnt, de Suzannah tudta, hogy a jegesmedvék a
legveszélyesebb állatok közé tartoznak, igazi gyilkost rejt a hófehér bunda.
Hátat fordított a medvének és nekidőlt a korlátnak. Hirtelen feltűnt neki,
hogy senki sincs a környéken. És ő azért javasolta ezt a helyet, mert tömegre
számított. Pedig biztosan nem ő az egyetlen ember Washingtonban, aki szereti a
jegesmedvéket.
Talán túl hideg van. Vagy túl késő már - az ég zafírszínűvé vált, ahogy a nap
lebukott a horizonton. Rövidesen alkonyodik. Néhány perc és zárnak, gondolta. Hol
van Andrew? Vajon sikerült üldözőinek elkapniuk? Akkor nem, ha meglátta, mire
készülnek - látomásában. De az is lehet, hogy nem volt látomása erről a
találkozásról. Ha megérkezik, meg fogja tőle kérdezni.
Olyan sok mindent meg akart kérdezni tőle.
Aggodalmasan pillantgatott fel s alá az úton. Csak néhány méternyire látott,
mert az út szerpentinszerűen kanyargott a fák között. Nem csak Andrew-t nem látta,
de egy teremtett lelket sem.
Már ott van a kanyar előtt, biztatta magát. Egy másodperc és itt lesz. De
senki sem bukkant elő. Csalódottan fordult a medvebarlang felé és döbbenten látta,
hogy a medve ott áll a háta mögött. Libabőrös lett a karja a rémülettől. Ez meg akar
engem enni vacsorára, gondolta.
- Szégyelld magad - mondta a medvének.
Gyere már, Andrew, gyere már!
Szemmel tartotta a jegesmedvét, ahogy távolodott tőle, de gondolatait
Andrew kötötte le. Először is azt kérdezi meg tőle, hogy helyesen gondolta-e, mi
történhetett Triciával. Valóban látja-e a jövőt? Vajon tényleg a CIA követi?
Újraélte a tegnap esti csókolózást. Az izgalom és a bűntudat keveredett
benne. Jay iránti érzelmei egy cseppet sem változtak, de Andrew is nagyon
vonzotta. Mi lesz vajon, ha Andrew többet akar? Nagyot sóhajtott.
De végül is nem olyan rossz, ha két ilyen ember között kellene választania...

190
 Nagyon megnyugodott, amikor hallotta, hogy a háta mögött megcsikordul
egy cipőtalp a havon. Amikor megfordult, valami nekizúdult a halántékának.
Lüktető fejfájással tért magához. A széna poros szaga csapott az orrába.
Érezte, hogy fázik, egész teste fáj. Valami szilárd felületen feküdt. A víz halkan
csobogott mellette. Bent vagyok a jegesmedve kifutóján, gondolta. Megremegett a
rémülettől. Mozdulatlanul feküdt, először még a szemét is rettegett kinyitni.
Eltelt egy pillanat. Nem hallott semmit, kinyitotta a szemét. Éjszaka volt.
Csak a biztonsági fények égtek az ösvény mentén, azok gyér fénye szűrődött be.
Most vette csak észre, hogy a szalmabálákon hever. A beton harminclábnyit
emelkedett, ott volt a medvék szabadtéri barlangja. Emlékezett rá, hogy a
Smithsonian cikke azt írta, hogy a barlang végében van egy acélajtó. Arra gondolt,
hogy míg aléltan feküdt, valaki beengedte mögé a medvét.
Mozdulatlanul feküdt és figyelt. A vastag kabáton át hallotta a saját
szívverését. Hallotta a vízcsobogást, ahogy a jégtáblák összekoccantak...
Miért mozog a víz?
A medve a medencében van, gondolta. Ez az egyetlen esélyem. Összeszedte
minden erejét, hogy felugorjon, de aztán meggondolta magát. És mi van, ha a
medve nincs a medencében? Ha már kiszállt? Lehet, hogy ott áll mögötte és őt
figyeli. Ha megmoccan vagy hangot hallat, azonnal tudni fogja, hogy micsoda is ő:
áldozat és táplálék.
Elfogta a pánik. Csapdában van. A kifutót úgy tervezték, hogy egy nála jóval
hatalmasabb és mozgékonyabb állat se tudjon onnét kiszabadulni.
Megint a falakat figyelte. A cikk említett egy betonkamrát, ahová a gondozó
bemenekülhet, ha rátámadna a medve.
A jegesmedve előbukkant a medence közepén, nagyot horkant és megrázta a
fejét. Suzannah megdermedt a rémülettől. Háromméternyire tőle egy vérengző,
prehisztorikus szörnyeteg! Szemét az állaton tartotta, ahogy az gázolt kifelé a
jégtáblákat széttaszigálva. Aztán megrázta magát, mint egy kutya. A jeges cseppek
Suzannah arcába hullottak.
A medve megkerülte a medencét, karmai csattogtak a betonon. Suzannah
behunyta a szemét. Hirtelen megérezte, hogy a halszerű szag egyre erősebb lesz...

191
Valami keményen megütötte a csípőjét és hasra fordította. Rémülten vigyázott,
nehogy megmoccantsa a kezét se. Ó, Jézusom, most segíts!
A medve megszaglászta az arcát, a pofaszőre megcsiklandozta a nő arcát.
Aztán az állat megint visszaforgatta a hátára, majd mellső lábával megnyomogatta a
hasát. Suzannah eszelősen próbált az ösztönein uralkodni, hogy ne védekezzék.
Ezzel csak felizgatná az állatot. Sajgott a tüdeje, elalélt, hogy nem tud levegőt
venni. Tudta, hogy másodperceken belül megint elájul...
A medve levette róla a mancsát és elment.
Mély lélegzetet vett, aztán megint, miközben az állat ment az alvóhelye felé.
Suzannah fogai csattogtak. Mintha meghallotta volna a medve, mert megfordult és
elindult megint feléje.
Most! - mondta magának. Föllökte magát a szalmáról és rohant a fal felé. A
medve elindult, hogy elvágja a menekülés útját. Suzannah bevetette magát az egyik
falmélyedésbe, de ez túl rövid volt. A másik már jóval nagyobb, ám a nyakában
érezte a medve leheletét, amikor észrevette, hogy egy szűk nyíláson át mélyebbre
juthat. Bevetette magát, s a medve már nem tudott utánaérni, mancsát azonban
benyújtotta a nyílásba, kevés híján el is érte Suzannah-t, aki kétségbeesetten sikított
és kereste a cikkben említett ajtót. Ehelyett egy gombot talált. Megnyomta, és
hallotta, hogy valahol felharsan a riasztó.
A medve még dühödtebben felbődült. Ismét nekivetette magát a nyílásnak.
Suzannah érezte a leheletét, a bomlott hús szagától majd felfordult a gyomra. A
lába már nem bírta tovább, lecsúszott a fal mellett. Fogalma sem volt, mit tegyen.
Túl hideg is volt. A riasztó tovább harsogott, aztán egy idő után elhallgatott. A
medve megint hörgött, a feje csak néhány lábnyira volt már tőle. Ekkor Suzannah
egy távoli pukkanást hallott, mintha lövés lett volna.
Ólmos álmosság ereszkedett rá. Itt nem szabad elaludnia, mert akkor
megfagy, gondolta, de már nem tudta nyitva tartani a szemét. Itt napokig senki nem
talál rá. Megmozgatta a kezét, lábát, az ujjait.
- Halló, van benn valaki?
Suzannah összeszedte minden erejét és felállt, a feje lüktetett a hirtelen
mozdulattól.
- Itt vagyok!

192
 Fény villant a nyílásban.
- Nyugodtan kijöhet.
- Hol a medve? - kérdezte és nagyon magasnak találta a saját hangját.
- Itt, de eszméletlen. Belelőttünk egy nyugtatót. Nyugodtan kijöhet, hölgyem.
Suzannah óvatosan megindult a kijárat felé. A fény az arcába vágott, de
aztán meglátta a férfi arcát is. Idősebb ember volt, nyugodt arccal. Suzannah úgy
érezte, ez a legszebb férfiarc, amit valaha látott. Mögötte kivette más emberek
sziluettjét is. A lámpafényben látta a földön heverő medve kontúrját is.
Suzannah engedte, hogy az ápoló megfogja a kezét és kivezesse a nyílásból,
fölfelé a korláthoz. Úgy érezte, a térdei menten cserbenhagyják. Reszketett - és nem
csak a hidegtől. Az emberek köréje gyűltek.
- Hogy került le? - kérdezte az ápoló.
- Valaki lelökött. - Suzannah érezte, milyen nehéz takaróba bugyolálják. A
szíve úgy vert, mintha több ezer métert futott volna. Kivezették egy keskeny
ajtónyíláson a medveház egyik melléképületébe. Érezte a szalma és a trágya illatát.
- És tudja, ki lökte le? - kérdezte az egyik ember.
- Nem. Van még abból a medvének való nyugtatóból?
Az emberek felkacagtak.

24.

Egy washingtoni nyomozó érkezett elsőként. A nyomában befutottak a

mentők, aztán a Post és a Times tudósítói, aztán a CBS stábja. Az állatkertiek
hívták ki a mentőket, mindenki más pedig nyilván a rendőrségi hullámsávból
értesült a dologról.
A mentők csak kisebb horzsolásokat és zúzódásokat találtak. Nyilvánvaló
volt az is, hogy Suzannah enyhe agyrázkódást is szenvedett. De a feje nem fájt és
nem voltak látási problémái sem, ezért nem volt hajlandó kórházba menni. A
medveveremben töltött rémületes idő után élvezte a csevegést, a Jupiter-lámpákat, a
köréje gyűlő embereket. Miután takaróba csavarták, megitatták forró kávéval, előbb

193
a nyomozóval beszélt, aztán az újságírókkal. Igen, valaki fejbe ütötte, aztán belökte
a verembe. Nem, nem látta, ki volt az, azt sem tudja, nő volt-e vagy férfi. Azt sem,
hogy a támadója vette volna el a táskáját.
A medve? Neki eljátszotta a halottat, aztán rohant, mint az őrült, és
kisikoltozta a torkát.
A rendőrök megtalálták a retiküljét az út mellett. A pénze eltűnt. A nyomozó
meg se kérdezte, miért akarta volna valaki belökni a medvéhez. Egy olyan
városban, ahol egyre képtelenebb gyilkosságok történnek, az lett volna meglepő, ha
a támadója nem löki a medveverembe.
Suzannah annak is örült, hogy a nyomozó nem firtatta a dolgot. Ha a
támadás kapcsolatban van valahogy a mikrochippel, akkor igen veszélyes lett
volna, ha a rendőrség és a sajtó belekotor a dologba.
Egy másik gondolat is aggasztotta. Ha Jay nem látja most a tévéhíradóban,
akkor bizonyosan találkozik vele a Post címoldalán. Remek sztori: EGY SEBÉSZ
ÁTVERTE A MEDVÉT. Jay nyilván meg fogja kérdezni, miért járt az állatkertben.
Vagy meg kell neki mondani az igazat, vagy hazudni fog.
Nem is tudta, melyiktől rettegett jobban.
A rendőrség hazaszállította, egy kísérte, egy másik pedig a kocsiját vezette.
Juli, akit a nyomozó telefonon tájékoztatott, az ajtóban a nyakába borult és
hosszasan, némán megölelte. Aztán nagy tüzet rakott a kandallóban. Suzannah
nekivetette a hátát a heverő támlájának, lábait pedig szinte beledugta a lángokba. A
púp a füle mögött lüktetett. Előredőlt és Julire pillantott.
- Hol van J. D.?
- Átment Cindy Markbrighthoz választási plakátokat festeni. Indul az
osztályelnöki kampányban.
- Cindy Markbrighthoz? Nem is tudtam, hogy érdeklik a lányok.
- Érdeklik? Három lány hívta, és a legkedvezőbb ajánlatot fogadta el. Ha
megtudja, hogy lemaradt a rendőrségi bevonulásodról, el lesz keseredve.
Suzannah megpróbált mosolyogni, de nem ment neki.
- Szükségem van a segítségedre - mondta.
- Így sejtettem én is. De előbb mondd el, pontosan mi történt.

194
 - Biztos, hogy nincsenek már lehallgatók idebent?
- Biztos. Egész nap vadásztam rájuk. A legmodernebb cuccok voltak. Akárki
is csinálta, úgy csinálta, ahogy a kézikönyvben áll. Szinte mindent úgy találtam
meg, hogy nem kellett elektronikát alkalmaznom. Szerencsére én is ismerem a
kézikönyvet. A legtöbb a hálószobádban volt, kettő itt, egy meg a konyhában.
Juli hangja kemény volt, Suzannah tudta, hogy mennyire idegesíti, hogy
megfigyelik őket. Akármit is mondanak a különböző titkosszolgálatok közötti
rivalizációról, azért akik a poloskákat telepítették, végső soron Juli kollégái.
- Nem gondolod, hogy el kéne küldeni egy időre J. D. -t a városból? -
kérdezte Suzannah.
- Hová?
- Mondjuk a mamáékhoz Michiganbe.
- És az iskola?
- Nem tartana olyan sokáig.
- A jövő héten lesz az elnökválasztás, ami olyan sokat jelent a számára.
- Tudom, a fene egye meg.
Juli a hüvelykujját rágta.
- Suze, azt mondtad, hogy Andrew meg van róla győződve, hogy a CIA
koslat utána meg utánad. Ezt említetted a rendőrségnek?
- Nem. Csak annyit mondtam, hogy valaki belelökött a gödörbe, de
fogalmam sincs, hogy kicsoda.
- Bölcs megoldás volt. - Juli zavartnak tűnt. - Elég jól ismerem a Céget, de az
én tapasztalatom az, hogy ritkán ölnek. Szerintem Andrew téved.
- Én kizártnak tartom.
- Hogy érted ezt? Mindenki tévedhet...
- Ha a logikáját használja, igen. Andrew nem él logikával, ő... látja a
dolgokat.
Juli az égnek emelte a szemeit.
- Suzannah...

195
 - Hallgass rám. Tricia beteglapja szerint neki is látomásai voltak, látta a
jövőt. A látomásai rendre valóra váltak. Amikor arról beszéltem, hogy a chipnek
mellékhatásai vannak, akkor erre gondoltam.
Juli bizonytalanul elmosolyodott.
- Te tréfálsz... de mégsem. - Lehervadt az arcáról a mosoly. - Suzannah, ne
haragudj, de ez nekem egyszerűen fantasztikus. Amikor a pályán említetted a
mellékhatásokat, fejfájásra gondoltam, esetleg agyvérzésre vagy valami ilyesmire.
Azt is el tudom hinni, hogy a chip hallucinációt okoz, amit a beteg a jövő
meglátásaként él meg, de kétlem, hogy pontosan be is jönnek.
- Akkor miért üldözik Andrew-t? És most már engem is? Ha Andrew csak
hallucinálna, miért akarnák megölni, hogy elhallgattassák? Az egyetlen elfogadható
magyarázat az, hogy Andrew valami olyasmivel rendelkezik, ami nekik is kell -
vagy ellenkezőleg, azt akarják, hogy ne beszéljen senkinek róla. Vagy fel akarják
használni, vagy el akarják hallgattatni.
Juli felállt, megkerülte a heverőt és leült.
- A mi elemzőink sokszor az egész életüket azzal töltik, mi lesz a jövőben -
ki kell számítaniuk az ellenség célját és tetteit. Ezek nagyon tiszta fejű emberek, de
csak az esetek harmadában válik be az előrejelzésük. Azt elhiszem, hogy
kibabráltál ma este a medvével, de azt ne várd tőlem, hogy elhiggyem, hogy
bizonyos emberek látják a jövőt.
- Juli, én tudom, hogy ez nem esik jól neked. De nekem se, a fene egye meg!
De az egyetlen bizonyítékom erre az, hogy két embernek megadatott - pontosabban
megverte vele a sors - hogy lássák a jövőt.
- Hogy lehetséges ez? Egy embernek nincs ilyen képessége.
Suzannah megfogta a nővére alkarját, kétségbeesetten hinni akart benne,
hogy meg tudja győzni.
- Juli, amikor második éves gyakorlóorvos voltam, volt egy nagyon furcsa
betegem. A régi terminus az volt rá, hogy a „bölcs idióta”. Szerencsére sokkal
emberségesebb fogalmakat használunk manapság. De nyilván így is érted, miről
van szó. Bár harmincnégy éves volt, nem tudott írni-olvasni. Még a cipőjét sem
tudta megkötni. De azonnal megmondta bármelyik négyjegyű szám négyzetét vagy
a köbét. Senki nem tudta, hogyan csinálta, legkevésbé ő maga. Minden jel szerint a

196
lapka két „bölcs tudóst” csinált. Az egyébként is átlagon felüli képességű Tricia és
Andrew hihetetlen adottságra tett szert. Ők sem értik a dolgot jobban, mint annak
idején a betegem, de ők valóban látják a jövőt.
Juli elsápadt.
- Ha igazad van - mondta - akkor volnának a Cégnél olyan emberek, akik
ezért a képességért ölnének is.
- Milyen emberek? Fent a vezetésben?
- Az igazgató? Nagyon kétlem. Amennyire tudom, tiszteletre méltó,
becsületes ember. De ha nem is az lenne, akkor is olyan politikai poszt ez, ahol
kockázatos lenne belemenni egy ilyen játékba. Ha van ilyen program, ami a lapka
mellékhatásaiban érdekelt, akkor ez törvénytelenül egy olyan ember köré
szerveződik, akinek van elég hatalma, hogy létrehozza a maga zárt csapatát. Aki
nagy lehetőséget lát arra, hogy megnövelje a hatalmát, és hatékonyabbá tegye a
hírszerzést. Azzal is tisztában van, hogy ha kiderül, akkor a fejét veszik, de ennek
ellenére nagy önbizalommal játszik. Biztos benne, hogy nem bukhat le.
- Meg kell próbálnunk megbuktatni.
Juli bizonytalan tekintettel nézett a húgára.
- Miért? Ha a mikrochip tényleg ilyen hatalmat ad, akkor talán...
- Juli, te is láttad Triciát, ahogy arról a csőről lógott. Talán azért tették ezt
vele, nehogy a közvélemény elé állhasson. Ez már elég ok arra, hogy harcba
szálljunk ellenük. Ha pedig magát akasztotta fel, akkor még fontosabb, hogy
megakadályozzuk ezt a valamit elterjedni.
Juli beharapta az ajkát.
- Azt hiszem, igazad van. De, nagy Isten, ez hihetetlen lenne. Látni a jövőt...
Ahogy a nővére elmerengő arcára nézett, Suzannah nagyon elkeseredett. Ha
Juli sem érti meg, milyen veszélyes ez a valami, akkor... Ha látta volna Andrew
fájdalmát, ha hallotta volna Triciát a telefonban, akkor tudná, miről van szó.
- Nézd, Juli, akár Istenben hiszel, akár az egyedfejlődésben, van annak oka,
hogy van egy fátyol a tudatunkra akasztva. Mindannyian elképzeljük, mit
szeretnénk a jövőben. De ha minden ilyen vágyunk valóra válik, ez a képességünk
megmérgezne, tönkretenne minket.

197
 Juli nem látszott meggyőzve lenni.
- Mit csinálnál - kérdezte Suzannah -, ha látnád J. D. -t a Fehér Házban és
megtudnád, hogy ő lesz az elnök? Nem az osztályban, hanem az országé.
- Nagyon izgalmas lenne.
- És mi lenne, ha azt látnád, hogy jövőre egy balesetben meghal - úgy értem
valóban látnád előre, esetleg többször egymás után is?
- Suzannah!
A lány kinyújtotta a kezét és megszorította Juliét.
- Ne haragudj.
Juli elhúzta a kezét, de azért bólintott. Levette a szemüvegét és megtörölte
egy papírzsebkendővel. Fókuszálatlan szemei miatt olyan sérülékenynek tűnt, hogy
Suzannah megsajnálta. De meg kellett mondjam neki, gondolta magában. Julinek is
meg kell értenie.
Juli visszatette a szemüvegét, előredőlt és megdörzsölte a homlokát.
- Rendben, tehát a te elméleted szerint bizonyos figurák a Cégnél azért
akarják Andrew-t, mert látja a jövőt.
- „Szakértőknek” hívják magukat - mondta Suzannah.
- Ezt honnan tudod?
- Andrew látta.
- Ezek a látomások ilyen részletesek?
- Minden jel szerint.
Most először Juli láthatóan megrémült.
- Rendben, tételezzük fel, hogy ezek a Szakértők meg akarnak ölni, mert
attól félnek, hogy Andrew beszélt neked a látomásairól és te elárulod őket. Még
mindig van valami, amit nem értek. Ha a szakértők a Gyógyszerészeti Intézet
engedélye mellett vannak, akkor nem lesz nyilvánvaló, milyen mellékhatással jár a
lapka. Hiszen mások is megkapják ugyanezt a képességet.
- Én biztos vagyok abban, hogy a szakértők meg akarják az engedélyezést
akadályozni, ahogyan én is. Ugyanakkor tudják, mennyire óvatosnak kell lenniük.

198
Úgy kell beállítani a dolgot, hogy a laikusok ne tudjanak meg véletlenül sem
semmit.
- Hiszen a laikusok is szeretnék látni a jövőt. Nekik pedig megvan a módjuk
arra, hogy megszerezzék a képességet, akár engedélyezik a dolgot, akár nem.
- Pontosan.
- Mikorra esedékes az Intézet döntése?
- Akármikorra, de a jövő héten számítanak rá.
- Ha a szakértők meg akarják állítani, akkor nagyon ügyesen ténykednek.
- Már lehet, hogy azt is elintézték, hogy biztos lesz az elutasítás. Ha a CIA-
nél dolgoznak, akkor nyilván jó a kapcsolatuk a többi kormányszervvel és jóval
magasabb szinten, mint az a seggfej bürokrata, akivel én beszéltem.
- Ez igaz - mondta Juli - de miért várnak?
- Mert tartanak Roland Lancastertől, aki igen arrogáns ember. Nem tudom,
hogy tudatosan együttműködik-e velük vagy sem. Nagyon valószínű, hogy az
orránál fogva vezetik és kiszednek belőle minden információt, amit csak tudnak.
Ötvenből csak kettő tapasztalta meg ezt a különleges tudást. A szakértők szeretnék
ezt az arányt javítani, ha be akarják a chipet a saját embereikbe építeni. És ebben
gyakorlatilag csak Roland Lancaster tud nekik segíteni. Ő mindenkinél többet tud a
chipről. De ezek a szakértők dörzsölt fickók, akik körül tudják hízelegni Lancastert,
akinek ez legyezi a hiúságát és sok mindent ki tudnak belőle szedni. De ő sem
ostoba. Amint rájön, hogy szándékosan állították le a programját, amit ő az
emberiségnek szánt, akkor robbanni fog. A közvélemény imádja Roland Lancastert,
aki így hatalmas ellenségük lehet. Egy valódi küzdelem hevében pedig kitudódhat
az igazság a lapkáról.
Juli bólintott.
- Rendben. De ha a szakértők meg akarják akadályozni a törvényesítést,
akkor nincs mitől aggódnunk, nem?
Suzannah megpróbálta palástolni a csalódottságát. Juli nem ostoba, de a
hírszerzői munka bizonyos csőlátást alakított ki benne.

199
 - Juli, te tényleg azt szeretnéd, hogy a kormány bizonyos „szakértői”
belelátnának a polgár tetteibe még azelőtt, hogy megtett volna valamit? Hogy
ellenünk cselekedjenek, ha úgy látják jónak?
- A CIA-nek tilos itthon tevékenykednie... - Juli hirtelen elhallgatott.
- Igaz. De mondd ezt azoknak az embereknek, akik ott kuksolnak a Sydecky-
házban. De van egy komolyabb veszély: a szakértők nyilván úgy érzik, hogy
megtarthatják mindezt maguknak. De ha olyan ügynököket indítanak akcióba, akik
látják a jövőt - és aszerint is cselekszenek, amit látnak - akkor nem maradhat ez
titokban. Egy ilyen nagy tigrist nem lehet meglovagolni. Juli, meg kell állítanunk a
dolgot, a tisztességes emberek, a törvényes keretek között mozgó hírszerzők és
mindenki más érdekében. És minél korábban, annál jobb.
Juli fölemelte a kezét.
- Oké, és mit csináljunk?
- Még mindig Andrew a helyzet kulcsa. Ő az élő bizonyság arra, mire képes
a lapka. Nem tudunk lépni - se diszkréten, se máshogy - nélküle.
- És megint eltűnt.
- Lehet, hogy elkapták a szakértők.
- Van erre bizonyíték?
- Közvetlen nincs. De Andrew azt mondta tegnap, hogy a nyomában vannak.
Attól félt, hogy elkapják, mielőtt találkozni tudnánk. Ezért gondolom, hogy
fogságban van. Elképzelhető, hogy Langleyben tartják fogva?
- Kétlem. Nagy a kockázata, hogy törvényellenesen fogva tartsanak valakit
az igazgató orra előtt.
- Hacsak nincsenek ott a szakértők a felső vezetésben.
- Egyszerűen nem tudom ezt elfogadni - mondta Juli. - A filmek szeretik a
CIA-seket gonoszoknak ábrázolni. A valóságban a legtöbb ember a Cégnél
becsületes, törvénytisztelő, hazáját szerető polgár. Időnként voltak rosszszándékú
igazgatók, de amiről mi beszélünk most, az egyszerűen mindenen túlmenne. A
szakértőnknek lehetnek magas támogatói, de az igazgató bizonyosan nincs
közöttük.
- Boldog vagyok, hogy ebben ennyire biztos vagy.

200
 - Én dolgozom a hírszerzésben - felelte Juli makacsul. - Én tudom, hogyan
működik - és hogyan nem.
Suzannah látta, hogy Juli ezen a ponton nem fog engedni.
- És ha igazad van, akkor ez nekünk mivel jár?
- Ha feltételezzük, hogy a szakértők magányos rosszfiúk és foglyul ejtették
Andrew-t, akkor akárhol is fogva tarthatják. - Juli elgondolkodott. - Nagyon nem
szeretném ezt mondani, de lehet... hogy nincs is fogságban.
Suzannah-ban elhatalmasodott a rettegés. Egyszerűen végeztek volna
Andrew-val, ahogyan őt próbálták megölni? Most rajta volt a makacsság sora, hogy
elvesse ezt a gondolatot.
- Nem hiszem, hogy halott - mondta. - De akárhogy is van, kiderítem.
Juli sötéten elmosolyodott.
- Ne vedd föl tragikusan. Én hiszek neked.
- Amikor megkértelek, hogy nézz utána, van-e valami kapcsolat a
titkosszolgálatok és a lapka között, akkor jutottál valamire?
- Nem. Semmi ilyesmiről akkor nem szóltál, így aztán közvetlen utalást
kerestem a chipre. De egy ilyen robbanásveszélyes anyag nagyon el tud ám
süllyedni, különösen akkor, ha nem is a CIA berkein belülről irányítják a dolgot.
Kizárt, hogy egyenes utalást találjak. De valószínű, hogy ezek az emberek
valamelyik CIA-vállalkozást használják arra, hogy lefedjék vele a lapkával
kapcsolatos dolgaikat.
- Nem rossz elgondolás - szólt Suzannah. - Ha az a tervük, hogy a saját
embereikbe ültetik be a lapkát, akkor valami egészségügyi intézményre volna
szükségük ehhez.
- Rendben, megnézem, milyen orvosi jellegű programok futnak a Cégnél
most. Ha valami összefüggésre bukkannék, akkor odamehetek vele a direktorhoz és
megkérem, hogy segítsen előkeríteni Andrew-t, leleplezhetem a tervet és leállítom
az egészet.
- És ha az igazgató is benne van? Akkor nem kerülsz ki Langley-ből élve.
- Oké, akkor hagyjuk az egészet a fenébe.

201
 Suzannah komoran nézett a nővérére.
Juli elmosolyodott. Odament az ablakhoz. Egy kicsit elhúzta a függönyt és
ujjával a Sydecki ház felé lőtt.
Suzannah tarkója azonnal libabőrös lett a félelemtől.
- Ne kekeckedj velük, Juli.
- Már megtettem, amikor összeszedtem a poloskáikat. Ha valamitől, attól
biztosan dühbe gurultak.
- Komolyan beszélek, nővérkém - mondta komolyan Suzannah. - Csak
bányássz elő annyi infót, amennyit csak lehetséges, aztán megbeszéljük, mi legyen
a következő lépés.
- Lehet, hogy nem találok semmit - mondta Juli. - Andrew tévedhet is: lehet,
hogy akik üldözik, azoknak semmi köze a Céghez...
Suzannah közbe akart szólni, de nővére felemelte a kezét és folytatta:
- Arra akarok kilyukadni, hogy ha nincs is a dologban benne a CIA, akkor is
elmegyek az igazgatóhoz. Ha valaki más mesterkedik, akkor az veszélyezteti a
Céget. És ki van a legjobban felszerelve, hogy véget vessen a dolognak, ha nem ők?
- Szerinted elmondhatjuk neki a dolgot telefonon is?
Juli megrázta a fejét.
- Kizárt dolog. A CIA igazgatójának nyilvános telefonját egész nap
mindenféle őrült hívja, akiknek meggyőződésük, hogy olyan életbevágó híreik
vannak, amit csak az igazgatónak mondhatnak el. Egy egész stáb foglalkozik a
hívásokkal. Ha beszélni akarsz vele, akkor egy beosztottnak kell kiadnod az
információ tetemes részét. Fennáll a lehetősége, hogy egyszerűen őrültnek néznek.
De ha komolyan vesznek, akkor lehet, hogy pont azt a lavinát indítod el, amit meg
akarsz akadályozni. Nem, ha megtudunk valamit, akkor személyesen kell
odamennem az igazgatóhoz mint a Haditengerészeti Hírszerzés tisztje, és lépésről
lépésre kell meggyőznöm az igazgatót az igazamról.
Suzannah tudta, hogy Julinek igaza van. De nagyon rossz előérzete volt.
- Nem tetszik a gondolat, hogy ki kell adnod magad, pontosan az ő kezükbe -
mondta. - Olyan ez, mintha bedugnád a fejed az oroszlán szájába. Nem szeretném,
ha soha nem látnálak viszont.

202
 - Előbb vagy utóbb el kell mennem - mondta Juli. - Hacsak nem támad jobb
ötleted.
Már meg is van, gondolta Suzannah.
Én magam megyek oda.
De erről nem szólt egy szót sem.

25.

Miközben ette a sajtos-salátás szendvicset az íróasztala mellett, Suzannah

kipillantott az ablakon, milyen az idő. Az ég ragyogó kék volt és sehol egy felhő.
Ült az álmosító melegben a sebészeten, és már-már azt képzelte, odakint is meleg
van. De megint fagyott.
Hihetetlenül izgatott volt. Meg kell találnia Andrew-t, de nem volt egy jó
terve.
Még egyet harapott a szendvicsből. Nem is volt olyan rossz. Ha kihagyta a
szalámit, az csak jót tesz a koleszterinszintjének. Eszébe jutott, mit mondott
Andrew Dugan az étteremben, amikor megkérdezte tőle, vegetáriánus-e: „Csak
akkor, ha eszem.” Akkor nevetett a válaszon, most azonban megértette, milyen jól
jellemezte ez a válasz a férfit: a humorát, ökonomikus gondolkodását, és hogy
mennyire hiányzik belőle a térítő buzgalom. Szörnyű rosszul válna be Jehova
tanújának.
Vajon Andrew most egy cellában ücsörög - vagy ennél rosszabb történt vele?
Fölhívhatnám Jayt, gondolta. Hátha ismer valakit a Cégtől, aki bevihetne.
Nem, gondolta. Most nem állhatok Jay elé.
Letette a szendvicset, mert elment az étvágya. Olyan csodálatos volt a férfi
vele ma reggel, amikor hajnali ötkor átrohant hozzá, kezében a Posttal. Úgy ölelte
akkor magához, mintha a legértékesebb volna számára a világon.
Ott volt a sztorija az első oldalon, bár tévedett a címet illetően. A BÁTOR
SEBÉSZNŐ KIJÁTSZOTTA A MACIT. Még el sem engedte Jay, amikor elkezdte
a kérdéseivel ostromolni. A legfontosabb persze az volt:

203
 - Mit kerestél ott?
És ő hazudott neki.
Jay minden további nélkül hitt neki, ő pedig szörnyen érezte magát.
De mit mondott volna? Hogy Andrew ott volt a házban az éjjel? Hogy a
zuhany mellett beszélgettek? Hogy csókolóztak?
Most először hazudott Jaynek. Ez lesz az utolsó is, de most néhány napig
nem mer a szeme elé kerülni. Egyébként sem engedné el Jay egyedül Langleybe. És
nem akarta őt sem nagyobb veszélynek kitenni, mint amekkorának kitette Julit.
Egyedül kell végigcsinálnia.
De hogyan? Ha nem jut eszébe egy épelméjű terv minél hamarabb, Juli
leharapja a fejét. Most már nyilván otthon van és alszik, hiszen az egész estét a
Pentagonban töltötte. De az sem kizárt, hogy ha valami komolyra bukkant, akkor
most épp egyenesen a CIA-központba tart. Megígérte, hogy megbeszélünk mindent,
mielőtt lépne, gondolta Suzannah, de mindig is olyan makacs volt - akárcsak én. Ha
úgy gondolja, hogy vissza akarnám tartani, akkor inkább elmegy a saját szakállára.
Suzannah becsukott szemmel koncentrált. Először át kell jusson a kapun. Ott
nyilván őrség van...
Megszólalt az intercomja.
- Dr. Lord - mondta Marjory - egy bizonyos Perry Jones keresi. Azonnal
szeretne magával beszélni. Azt mondja, sürgős.
Suzannah az órájára pillantott. Az első berendelt beteg félórán belül
esedékes. Egész délelőtt műteni fog. Ez volt az egyetlen rövid időszak, hogy
gondolkozzék, amire különösen nagy szüksége volt ma.
- Ne haragudjék, de beszéljen meg vele egy időpontot.
- Nos... hmm, azt mondja, hogy a CIA-tól van.
Suzannah szíve vadul kalapálni kezdett. Ez is egy hóhér lenne, aki most
megteszi, amit sem a korábban rálőtt golyók, sem pedig a medve nem tudott
elvégezni? Nem, gondolta, akkor nem jelentkezne be előbb Marjorynél. Mindegy,
de akkor is jó lesz, ha gondoskodik valami segítségről.
- Mondja meg neki, hogy két percen belül fogadom.

204
 Feltárcsázta Sharon Harrad magánrendelője számát, miközben azon
imádkozott, hogy a barátnője ott üljön az asztal mellett.
- Tessék, itt Sharon Harrad.
- Sharon, hála istennek, elértelek. Tudnád nélkülözni Curtist és Jacket egy
kis időre? Lehet, hogy gondjaim lesznek.
- Persze, lassan csordogál a nap ma a pszichiátrián. Esetleg megdobsz egy
kis melóval?
Suzannah felnevetett.
- Nem, csak férfierőre lesz szükségem néhány percre, ha igaz.
- Semmi gond. Azonnal leküldöm őket.
- Mondd nekik, hogy várjanak Marjory irodájában.
- Jól vagy?
- Soha jobban. Kösz, hogy haver vagy.
Ahogy letette a kagylót, kiment Percy Jones elé.
A szobája ajtajának kilincsén megcsúszott a keze, annyira izzadt. Beletörölte
a köpenyébe. Jones fölállt, de szemével már az ajtót figyelte.
- Köszönöm, hogy fogadott, dr. Lord.
Ötven körüli lehetett, kissé görnyedt vállú férfi, szürke öltönyben. Hosszúra
hagyott haja a fülére hullott. Drótkeretes szemüvege professzoros külsőt
kölcsönzött neki.
Megmutatta az igazolványát. Ebben is az állt, hogy Percy Jones. Teljesen
hivatalosnak tűnt minden.
- Mr. Jones - olvasta hangosan a nevet.
A férfi könnyedén fölnevetett.
- Igen, mindenki megakad a nevemen. De biztosíthatom, hogy valóban ez az
igazi nevem.
Suzannah nem tudott mosolyogni.
- Jöjjön be az irodámba - mondta.

205
 Bement az íróasztala mögé és egy székre mutatott, de a férfi nem ült le, erre
Suzannah sem.
- Miben segíthetek önnek?
- Nem azért jöttem, hogy nekem segítsen, dr. Lord, hanem azért, hogy a
barátjának tegyen meg egy szívességet.
- Nevezetesen?
- Tartsa távol magát mindenkitől, aki részt vett dr. Lancaster kísérleteiben.
Tartsa meg magának a mikrolapkával kapcsolatos véleményét. Két szóban: felejtse
el.
- Kérem, ne kerülgesse a forró kását.
Percy Jones elmosolyodott.
- Maguk telerakták lehallgató-készülékkel a házunkat. Figyeltetnek. Kétszer
megpróbáltak megölni, erre idejön...
- Egy pillanat - szólt közbe élesen Jones. - Mi nem akartuk megölni.
- És ezt higgyem is el?
- Valaki kétségtelenül meg akarta ölni. De nem mi...
- Ha nem maguk, akkor kicsoda?
- Valaki, akit féken tudunk tartani - amennyiben nem kavarja meg a
dolgokat.
Nincs-e a hangjában valami hamis bizonyosság, mintha csak önmagát akarná
meggyőzni? Ha nem tudják visszafogni a saját bérgyilkosaikat, gondolta, akkor
komoly bajban vagyok. Hirtelen mintha cseppfolyóssá lett volna a térde.
Megkerülte az íróasztalt és leült, aztán egy székre mutatott. Jones először
láthatóan vissza akarta utasítani, de aztán mégis leült és keresztbe tette a lábait.
Még inkább úgy nézett ki most, mint egy egyetemi professzor.
- Miért fontos maguknak, hogy mi a véleményem a mikrolapkáról?
Jones felemelte a kezét.

206
 - Nem a chipről akarok magával vitatkozni. Én csak annyit akarok mondani,
hogy mindannak ellenére, mit maga gondol, nem fog senkinek bajt okozni. Sőt jobb
a hatása, mint gondolná.
- És Tricia Fiore? - kérdezte Suzannah. - Ez az a jó, amiről beszél? Most
kómában fekszik. Ő maga akasztotta fel magát vagy a maguk emberei tették?
Jones fáradtan felsóhajtott.
- Nézze, doktornő, én csak egy egyszerű hivatalnok vagyok, közalkalmazott.
Nem gyilkolunk mi embereket, mint ahogy a moziban mutatják.
- Ne atyáskodjék velem.
- Felejtse el a lapkát, doktornő.
Hideg, szinte fenyegető volt a hangja. Bár félt, Suzannah mégis bosszús lett.
Nincs joga így beszélni velem.
- És ha nem?
- Ha a nyilvánosság elé áll a Lancaster-módszerrel kapcsolatos
fenntartásaival, akkor garantálom, hogy diszkreditálja magát. Biztosítjuk, hogy
mindenki egy hisztérikát fog látni magában, aki nekitámadt a nagy embernek,
szexuálisan zaklatta azt a zsenit, aki nagyobb, mint Salk vagy Christian Barnard.
Amikor dr. Lancaster elutasította, akkor maga dühödt fúriaként reagált. Nézze, dr.
Lord, maga nagyon kínos helyzetbe kerül.
Suzannah nagyon nehezen tartotta magában a dühét. Már hallotta ezeket a
fenyegetéseket, nem hallotta volna ez az álszent?
- Attól félnek, hogy elmondom mindenkinek, mivel jár a beültetés? Hogy
nem marad meg a maguk játékszerének? - Megpróbált uralkodni a hangján. -
Roland Lancaster maguknak dolgozik?
Percy Jones sejtelmesen mosolygott, de nem válaszolt.
- Mit csináltak Andrew Dugannel?
- Az égvilágon semmit.
- Szeretnék vele találkozni - mielőtt akármiféle megegyezésről tárgyalnánk.
- Dr. Lord, miből gondolja, hogy tudjuk, merre van?

207
 - Maguk üldözték. Most már nyilván el is kapták.
Jones ránézett, mintha azt mérlegelné, melyik változat szolgálja a legjobban
a céljait.
- Visszautasítom azt a feltételezést, hogy akarata ellenére fogságban
tartanánk egy állampolgárt. Mielőtt a közvélemény elé állna ezekkel a vádakkal,
készüljön fel arra, amire figyelmeztettem.
Nyilván náluk van Andrew, gondolta Suzannah. Elkapták, mert eljött
hozzám. Nyilván ezért figyeltek - hogy Andrew hátha kapcsolatot keres velem.
Mindent hallottak, amit a zuhany mellett suttogtunk. És most, hogy náluk van
Andrew, már nem kell, hogy távol tartsák tőlem - ezért is van itt Percy Jones.
Felállt.
- Belefáradtam a fenyegetéseibe, Mr. Jones.
A férfi is felállt.
- Magam sem örömömben mondtam őket, de halálosan komolyan mondtam,
amit mondtam. A sárba rángatjuk a nevét.
- Takarodjon.
Jones szemrehányó tekintettel nézett rá.
- Látom, nem vette komolyan ezt a kis baráti beszélgetést.
- Azonnal takarodjék!
- Menjünk együtt - mondta erre Jones nyugodtan.
- Hogy értsem ezt?
- A nemzetbiztonság érdekében, dr. Lord, felhatalmazásom van arra, hogy
feletteseim elé vigyem önt, amennyiben megtagadja velünk az együttműködést.
Suzannah újra tisztán érezte a félelmet.
- Nincs joga, hogy előállítson.
- Félórán belül visszajövök egy arlingtoni rendőr hadnaggyal, akinek viszont
van.
- Milyen vád alapján?

208
 - Hogy jogtalanul behatolt dr. Vincent Munley rendelőjébe, hogy ellopja egy
betege anyagát.
Suzannah döbbent arccal nézett a férfira. A férfi a harisnyamaszkban, jutott
az eszébe. De honnan tudta, hogy én is ott voltam? Soha nem láttak minket. És nem
is loptuk el az anyagot, csak elolvastam.
Talán ők jöttek vissza, és ők lopták el az anyagot. Nyilván erről van szó.
De honnan tudják, hogy ott voltunk? Az egyik emberük látott minket egy
víziójában? Már a gondolattól is megdermedt.
- Nem áll meg ez a vád a lábán.
- Meg fog lepődni, hogy mennyire megáll. Maguk ugyanis valóban betörtek
Munley irodájába. Még ha nem is jut érte börtönbe, de vége lesz, mint orvosnak.
Igaza van, gondolta Suzannah. Már a hazugságvizsgáló gép lebuktatna.
Vagy esetleg blöfföl? Ez a dolog a rendőrrel. Ha a szakértők valóban egy
szűk kis csoport, akkor ezt nem tehetik anélkül, hogy a direktor előbb-utóbb meg ne
tudja. Megpróbálnám kijátszani ezt a blöfföt, de mi van, ha tévedek...
- Nos, doktornő? Egy baráti beszélgetés a feletteseimmel vagy a
megaláztatás, a letartóztatás a kollégák és a betegek előtt?
Hirtelen Suzannah-nak egy ötlete támadt.
Nem, gondolta, ez őrület.
De meg kell próbáljam.
- Rendben van, magával megyek.
- Látom, hajlik az okos szóra.
- De egy pillanat, oda kell mennem. - A hivatali fürdőszobája ajtajára
mutatott.
Jones odament és kinyitotta az ajtót.
Amikor megfordult, vörös volt az arca.
- Természetesen.
A lány bement, becsukta az ajtót és leült a lezárt vécére. Fölemelte a
telefonkagylót és Marjory számát tárcsázta.

209
 - A fürdőszobámból beszélek - mondta. - Ne ijedj meg, de az ember itt az
irodámban bizonyosan nem a CIA-tól van. Ez egy paranoiás, aki valószínűleg
veszélyes is.
- Jóságos isten...
- Curtis és Jack már itt van?
- Igen.
- Akkor mondd meg nekik, miről van szó. Várjanak harminc másodpercet,
aztán jöjjenek be. Vigyék a palit a zártra és tegyék elkülönítőbe. De figyelmeztesd,
hogy valószínűleg ellenáll. És ne feledd, harminc másodperc...
- Jól vagy?
- Igen. - Suzannah letette a kagylót.
Nekidőlt a falnak, miközben a szíve hevesen kalapált. Ez őrület. De nem
engedheti, hogy bevigyék. Akkor ugyanúgy eltűnik, mint Andrew.
Suzannah lehúzta a vécét és visszament a szobájába. Percy Jones fölállt.
- Minden rendben?
A lány bólintott.
- De szeretném még egyszer látni az igazolványát.
- Természetesen - Jones odaadta neki.
Úgy tett Suzannah, mintha olvasgatná, de nem látott semmit, érezte, hogy
elhatalmasodik benne a pánik. Érezte magán Jones tekintetét. Hirtelen eszébe jutott,
vajon nincs-e ennek az embernek is az agyában mikrochip?
Nem, mert akkor miért hordana szemüveget?
Hogy félrevezesse?
Gyerünk már, Curtis!
Halk kopogtatás hallatszott.
Hirtelen nagyon megkönnyebbült.
- Tessék.
Curtis és Jack nyomult be a szobába.

210
 Suzannah a köpenye zsebébe csúsztatta Jones igazolványát.
- Mr. Jones - mondta -, van egy kellemes szobánk az ön számára.
- Micsoda? - A férfi a két ápolóra pillantott. Elsápadt.
- Ne féljen - nyugtatta Suzannah.
- Várjanak - vegyék le rólam a kezüket.
Suzannah figyelte, ahogy a két ápoló nagy szakértelemmel kikíséri Jonest,
aki ki akart szabadulni a fogásukból.
- Csak semmi gond, uram - mondta Curtis hivatalos hangon.
- Kormánytisztviselő vagyok - kiabálta Jones dühösen. - A nő eltette az
igazolványom - egy pillanat, várjanak, az isten verje meg! Nézzék meg, nála van...
- Igen, uram - mondta Jack ugyanolyan hivatalos hangon, mint Curtis.
Kivezették Percy Jonest az ajtón. Hiába vetette szét a lábát, könnyedén
maguk után húzták.
- Ezért mind megfizetnek! - kiabálta Jones.
Így ordítozott, míg végighúzták a folyosón.
Ne haragudjon, gondolta Suzannah, de tényleg nem mehettem volna
magával.

26.

- Szóval le akarja vágatni, drága?

- Annyira, amennyire itt van. - Suzannah három közelképet mutatott,
amelyeket Juliról készített még Ocean Cityben a nyáron. Az egyik profilból, a
másik kettő elölről mutatta a nővérét.
Az Arlington Forest-i Szépségszalon vezető fodrásza, a kissé testes Bonny
hunyorogva nézte a képeket, aztán bólintott.
- Oké - mondta -, szóval bubifrizura lesz, elöl néhány hosszan hagyott
tinccsel.

211
 - És szőkítse is ki.
- Ahogy akarja. - Bonny visszaadta a képeket, aztán együttérző tekintettel
megkérdezte: - A barátja kéri így?
Suzannah erőltetett hangon nevetett, mert eszébe jutott Jay.
- Csak egy kis változatosság kell.
- Mint mindenkinek.
Bonny körbejárta és megtörölte egy törülközővel a haját. Suzannah hallgatta
az olló csattogását, látta, ahogy a tincsei a vállára terített kendőre hullanak.
Sztoikus nyugalommal figyelte a dolgot. Majd visszanő.
Ha szerencséje van.
Neki is furcsa volt, hogy ilyen nyugodtan tűri a dolgot. Máskor már akkor
nyugtatót kellett bevennie, ha csak a szokásos fazonigazításra ült be. Mindig úgy
érezte, mintha önként hajtaná a fejét a hóhér bárdja alá. Ha Bonny siet, akkor is
legalább két és fél órára van szüksége. Ennyi idő alatt Percy Jones meggyőzheti
Sharont, hogy valóban a CIA-nek dolgozik. De ha injekciót is kapott, akkor lehet,
hogy csak holnap tér magához.
De erre nem bazírozhatok - gondolta Suzannah. Szörnyen bántotta, hogy
Sharont is becsapta, de ha beavatja, akkor cinkosává is tette volna. Inkább
hazudtam, gondolta, mert így legalább meg tudtam védeni.
Suzannah elhessegette Percy Jonesról a gondolatait. Ki kell dolgozza a
tervet. Juli egyenruhája, a sapkája és a pótszemüvege kint volt a kocsiban. Hála az
égnek, Juli úgy aludt, mint a bunda - most meg különösen, amikor csak hajnalban
érkezett haza a Pentagonból. De ha föl is kel, nem fogja hiányolni az igazolványát,
mert nem kell dolgozni mennie.
Rendben, gondolta Suzannah. Tegyük föl, hogy átjutok a kapun mint Lord
parancsnok. Aztán? Hogy jutok az igazgató elé?
Suzannah elcsüggedt. Ez őrültség. A haditengerészeti hírszerzés tisztjeként
blöffel az igazgató színe elé járulhat, de mi van akkor, ha az igazgató tudtával
folyik a mikrolapka-program? Akkor ugyanoda jut, ahová Percy Jones vitte volna.
Csak semmi nyavalygás, mondta magának Suzannah határozottan.
Megcsinálod és kész.

212
 Azon gondolkodott, mit is fog majd mondani. Ha az igazgató nem tud a
„Szakértő”-programról, akkor mit mondjon, miért hagyják abba? Először is el kell
érni, hogy ne engedélyezzék a lapka beépítését, másodszor pedig azt, hogy a CIA
ne használhassa tovább semmilyen célra. Az első könnyebbnek tűnt, hisz a
szakértők is ugyanezt akarták. A második sokkal nehezebb lesz, bizonyíték erre az,
ahogyan Juli is reagált a fantasztikus hírre.
Gondolataiból a fejére fúvott meleg levegő zökkentette ki - pillanatokon
belül kész lesz. Úgy telt el az idő, hogy észre se vette, Bonny már a nyakát kefélte.
Suzannah összeszedte minden erejét.
- Tessék, drága.
Bonny megfordította a széket, Suzannah pedig szótlanul meredt a tükörből
visszabámuló szőke nőre. Egyáltalán nem emlékeztetett Suzannah Lordra, de vajon
Julire? Hirtelen megingott az önbizalma. Soha nem csapom be őket, gondolta.
Miközben a George Washington Parkway-n Langley felé haladt, immár Juli
egyenruhájában és a tiszti sapkában, egy kicsit biztosabbnak érezte magát a
dolgában. Megvonta a vállát, ami elveszett volna a zubbonyban, ha nem vesz
válltöméses blúzt magára. Nem volt rossz a hasonlatosság - hiszen itt a szemüveg
volt a kulcstényező. A sötét keretes kerek szemüveg volt a jellemző Julire. Ha
föltette, megdöbbentően hasonlított a nővérére.
Egy gond volt csak: ha föltette, alig látott valamit.
Suzannah idegesen tette maga mellé az ülésre a szemüveget. Kétségtelenül
gyakorolnia kell még a viselését, de nem vezetés közben.
Suzannah megpillantotta a CIA-t jelző nyilat az út mentén és lefordult a fák
között kanyargó útra. Egy másik tábla közölte, hogy a látogatók jobbra forduljanak.
Suzannah szíve vadul dobogott, ahogy lassan közeledett a kapu felé.
- Jó napot, parancsnok! - Az őr tisztelgésre emelte a kezét.
- ’napot!
Suzannah kinyújtotta Juli jelvényét és érezte az arcán a férfi fürkésző
tekintetét. Nem tudta eldönteni, hogy nézzen-e az őr szemébe inkább vagy legyen
lazább. Így aztán előbb a férfira pillantott, aztán a műszerfalra, mintha valami
érdekeset látna ott. Könnyezni kezdett a szeme. Nehezen állta meg, hogy le ne
vegye a szemüveget.

213
 - Köszönöm.
Suzannah bólintott, elvette az őrtől a jelvényt és várta, hogy felemelkedjék a
kapu. De nem ez történt, hanem az őr benyújtott egy kis füzetet:
- Írja be magát, kérem.
Suzannah csüggedten pillantott a szétfolyó, kibetűzhetetlen papírra. Le kell
vegye a szemüveget. Így is tett, aztán a megfelelő rubrikába beírta Juli nevét.
Az őr elvette tőle a füzetet, de nem egyenesedett föl, hanem figyelte, amint
fölteszi a szemüvegét.
- Mivel nincs kint a kocsiján a behajtási engedély - mondta - a látogatók
számára fenntartott parkolóba álljon be, legyen szíves.
- Értem.
A kapu lassan felemelkedett, elfogta a lelkesedés. Ezt megcsináltam! - de
aztán eszébe jutott, hogy ez még csak az első lépés volt. Beállt a parkolóba és
elindult a bejárat felé. Levette a szemüveget és szemügyre vette a hétszintes
épületet, amely olyan volt, mint egy erődítmény. A CIA központjából hiányzott az
az elegancia, ami a Constitution Avenue más kormányépületeit jellemezte - nem
voltak itt kecses oszlopok, sem klasszikus szobrok.
Ahogy közeledett a bejárathoz, Suzannah visszavette a szemüvegét, hátha
megint ellenőrzik. Megint vadul könnyezni kezdett a szeme, nyilván úgy néz ki,
mint aki sír! Érezte, hogy a feje is megfájdul. Ujjaival letörölte a könnyeit, aztán
majdnem elbotlott a lépcsőn. Egy egyenruhás férfi lépett ki az ajtón. A légierő
tisztje.
Döbbenten vette Suzannah tudomásul, hogy valamelyiküknek tisztelegnie
kell. Amikor megcsillant a férfi arany vállapja, meglódult az agya. Vagy hadnagy,
vagy őrnagy, ami mindkettő alacsonyabb, mint egy tengerész parancsnok. Így aztán
kivárta, míg a férfi tiszteleg, csak azután szalutált ő is, ahogyan Julitól látta.
Amikor belépett az épületbe, újabb őr intette az asztalához, de ez csak futó
pillantást vetett a papírjára.
- Van személyi kártyája?
Suzannah megint megrémült.
- Hogy mondja?

214
 Az őr elmosolyodott.
- Szóval nincs, ami azt jelenti, hogy kíséretet adunk ön mellé. Kihez jött?
- Az igazgatóhoz.
Suzannah úgy látta, mintha egy pillanatra az őr felhúzta volna a
szemöldökét, de nem lehetett biztos benne, mert rajta volt a szemüveg. Levette és
megtörölte, addig is látta, hogy az őr felveszi a telefont és halkan belemond
valamit. Suzannah megint elveszettnek érezte magát. Ez soha nem fog sikerülni...
Az őr letette a kagylót.
- Várjon ott, legyen szíves, a kapunál.
Odament a sorompóhoz, amely ott volt az előcsarnok közepe táján.
Elengedett két férfit, akik bedugták a nyílásba a kártyájukat és a sorompó
felemelkedett. Suzannah nézelődött, igyekezett otthonosan mozogni. A márvánnyal
borított falon ez a felirat állt: TUDD MEG AZ IGAZSÁGOT ÉS EZ AZ
IGAZSÁG SZABADDÁ TESZ.
Milyen találó szavak. De valakik ebben az épületben megpróbálják az
„igazságot” a „jövőre” kicserélni, de ez nem hoz majd senkinek szabadságot.
- Lord parancsnok?
Egy szürke öltönyös, szőke férfi állt meg mögötte, a sorompó túloldalán.
Jóképű volt, haja rövidre vágva és kedvesen mosolygott. Bemutatkozott: Marty
Graingernek hívják. Visszamosolygott rá és kezet fogott vele. A férfi bedugta a
kártyáját a nyílásba és a rúd felemelkedett Suzannah előtt. Előkészítette magában a
begyakorolt szövegét a nemzetbiztonsági ügyről, ami nem tűrhet halasztást, de
Grainger nem kérdezett semmit. Mindössze annyit mondott:
- Kövessen.
Grainger megindult balra a hosszú hallban a lépcsők felé. Suzannah ment
utána, aztán a lépcsőknél elindult volna felfelé.
- Nem arra, erre - mondta a férfi.
Suzannah egy pillanatra meglepődött.
- A CIA igazgatójának a pincében van az irodája?
Grainger fölnevetett.

215
 - Dehogyis. Az igazgató a könyvtárban van, Lord parancsnok. Ott fogja önt
fogadni.
Suzannah ment Grainger után és egyre fokozódott benne a rémület. Ez
túlságosan is egyszerű. A férfinak meg kellett volna kérdeznie, hogy meg van-e a
találkozó beszélve. Egy háromcsillagos tábornok be tud menni előzetes magyarázat
nélkül a CIA igazgatójához, de egy egyszerű tengerészparancsnok nem.
Most mit csináljon, fusson vissza? És aztán? Fogalma sem volt, hol van az
igazgató irodája. Amint futni kezd, halott.
Az alagsori folyosón nem volt senki. Aztán e folyosó végén kinyílt egy ajtó
és kijött egy szállító egy kocsival.
Suzannah azt fontolgatta, tőle kér segítséget. Amikor a szállítómunkás
odaért, megszólította:
- Ne haragudjon!
A férfi megállt, letette a kocsit és kezével a kocsin lévő jókora ládára
támaszkodott.
- Parancsol, hölgyem?
- Nem bánja, ha magával megyek? - Suzannah érezte a hátában Grainger
tekintetét.
- Én annál jobbat is tudok - felelte mosolyogva a szállító. - Elviszem
kocsival.
Suzannah megfordult és észrevette, hogy Grainger előhúz egy furcsa
kinézetű pisztolyt.
- Sajnálom - mondta a férfi és meghúzta a ravaszt.
Suzannah-t mintha áramütés érte volna, minden izma megbénult. Érezte,
hogy menten előredől. A szállítómunkás megfogta és lassan leeresztette a földre.
Aztán együttes erővel a hátára fordították. Ekkor látta meg, hogy a láda teteje
nyitva van. Sikítani próbált, de nem jött hang a torkán. A láda képe elhomályosult.
Minden mintha álom lett volna. Érezte, hogy a ládába rakják, de karja, lába nem
engedelmeskedett. Kérem, gondolta, valaki segítsen rajtam.
Aztán minden elsötétült.

216
 Jay Mallarnee ült a lakásában a szövegszerkesztő előtt és fel volt dobva.
Elkezdtek belőle jönni a szavak. Már hat teljes oldalt megírt azóta, hogy hazatért
Suzannah-tól hajnalban. Normális mércével ez nem volt sok, de vulkánkitörésnek
számít az elmúlt fél év bénultságához képest. Bár képtelen volt elmesélni
Suzannah-nak, mi történt a palesztin fiúval, de az, hogy ilyen közel jutott hozzá,
sokat segített.
Ragyogóan besütött a szobájába a nap. Fölállt és kinézett az ablakon.
Kellemesen melegítette a talpát a padlófűtés. Túl meleg is volt, de nem akarta
lecsavarni a termosztátot. Nem rokkan bele anyagilag, ha a lakásában egy kicsit
nyár van.
Megint dolgozom, gondolta.
Suzannah-nak semmi baja, a medve nem bántotta.
Összerándult a gyomra. Micsoda szörnyű élmény lehetett!
És a lány milyen lakonikusan kommentálta. És fel sem hívta, nem akarta
zavarni. Amikor a reggeli lapban olvasta a sztorit, majd leharapta a nyelvét
idegességében.
Elragadta a düh az ismeretlen támadó iránt. Elvette tőle a pénzét, a táskáját,
de egy profi gyilkos is lehetett, aki azért csinálta az egészet, hogy összezavarja a
nyomokat.
Nem valószínű, hogy véletlen, hogy kétszer egymás után is Suzannah-ra
törtek - először a Pentagon sportklubjában, aztán az állatkertben.
Jay hirtelen úgy érezte, beszélnie kell a lánnyal, megkérdezni tőle, jól van-e.
Négy óra van, még a betegeivel foglalkozik. De hátha van egy kis szabadideje.
Fölemelte a telefont és tárcsázott.
- Dr. Lord rendelője.
- Helló, Marjory, itt Jay. Suze-zal beszélhetnék?
- Rosszul lett és hazament, Jay. Lemondta az összes betegét.
- Oké, köszi. Majd otthon hívom.

217
 Jay lerakta a kagylót, de nem nyugodott meg. Öt hónapja járnak együtt, soha
nem jelentett beteget.
Feltárcsázta Suzannah otthoni számát.
Hallgatta, ahogy a telefon kicseng, aztán meghallotta az üzenetrögzítőt. Jay
letette.
Nem beteg, gondolta. Valamiben töri a fejét. Rábukkant valahol Duganre és
egyedül ment oda? Rettegéssel vegyes féltékenységet érzett. Fölhúzta a csizmáját
és a bőrdzsekijét, fölkapta a dzsip kulcsát és a fejébe nyomta a baseballsapkát.
Amikor Suzannah házához ért, jó fél percig döngette az ajtót, míg Juli ki nem
nyitotta neki az ajtót.
- Te vagy az, Jay? - kérdezte álmosan és a szemét dörzsölte.
A férfinak most esett csak le a tantusz, hogy a nő aludt.
- Nem akartalak fölébreszteni, Juli - mondta. - De azt mondták a kórházban,
hogy Suzannah beteget jelentett, de nem vette fel senki a telefont.
- Ne állj kinn a hidegben - mondta Juli -, gyere be.
A férfi belépett az ajtón.
- Várj - mondta Juli -, megnézem a szobájában.
A nő eltűnt a szobában. Már teljesen fölébredt. Jaynek tetszett, hogy ennyi
energia van benne - akárcsak a húgában.
Juli visszatért.
- Nincs odalent. Furcsa.
Jay gyomra összeszorult. Tudtam, gondolta.
- Egy pillanat - mondta hirtelen Juli. - Itthon volt dél körül, hallottam, hogy
bejött a hálószobámba. Azt gondoltam, hogy kölcsönveszi a sálamat vagy ilyesmi.
Megnézem.
Juli felrohant a lépcsőn, kettesével vette a fokokat. Jay idegesen forgatta a
sapkáját, amikor fergeteges átkozódást hallott odaföntről. Juli lerohant a lépcsőn, be
a szobába, egyenesen a székhez, ahol a táskája állt. Belekotort.

218
 Jay hallotta, hogy megint szitkozódik. Otthon, Texasban is káromkodnak az
asszonyok, de soha nem más előtt. Felfrissítő, ha az ember hallja, hogy egy nő
elengedi magát.
- Mi történt? - kérdezte.
Juli odament hozzá.
- Tudod, mi történt vele mostanában?
- Igen.
Juli megrázta a fejét, arcára kiült a meglepetés.
- Képtelen vagyok elhinni. Elvette a pótszemüvegemet, a minisztériumi
belépőmet és az egyik egyenruhámat. A rohadt életbe!
- Micsoda?
- Elment Langleybe, a hülye. Megpróbálja a magát a nővérének kiadni. Azt
gondolja, ott van Andrew. - Juli felsóhajtott és kezét a homlokához szorította. -
Gondolhattam volna, hogy erre készül.
Jaybe belenyilallott a rémület. Még hogy Langleybe ment!
- Köszi szépen - mondta. Megfordult, hogy kimenjen.
- Várj csak, mire készülsz?
- Utána megyek.
- Nem jutsz be. És most jut eszembe, én se - a hugicám elvitte az
igazolványom.
- És nem tudsz újat szerezni?
- Adnak ideiglenest, ha azt mondom, hogy elvesztettem. De az időbe telik.
- Mennyi időbe?
- Egy-két órába, ha nagyon sürgetem őket.
- Akkor sürgessük őket együtt!

27.

219
 Suzannah lassan magához tért. Érezte, hogy egy széken ül, álla a mellére
esik. A nyaka fájt. Résnyire nyitotta a szemét, látta, hogy még mindig Juli
egyenruhája van rajta. Fölemelte a fejét. A helyiség apró volt és ablaktalan. Vele
szemben egy ember ült egy íróasztal mögött, mellette egy másik, szőke és rövid
hajú. Fogalma sem volt, kicsodák lehetnek. Mi történt velem? - kérdezte magától.
- Nocsak, már felébredt? - így a magas férfi.
Suzannah izmai még mindig merevek voltak, ügyetlennek érezte magát. Arra
emlékezett, hogy beállt a parkolóba és elindult a CIA épülete felé. Egy repülős
hadnagy tisztelgett neki. Aztán a nagy semmi.
- Hol vagyok? - kérdezte. - És maguk kicsodák?
A két férfi összenézett.
- Én Marty Grainger vagyok - mondta a magas. - Ez pedig Joe Davidlourian.
Attól félek, elájult... parancsnok.
A Grainger név ismerősen csengett, mint ahogy a férfi arca is ismerősnek
tűnt, de nem tudta a férfit hova tenni. Grainger szólalt meg:
- Andrew Dugant akarta látni, tehát idehoztuk.
Suzannah fejében hirtelen elszabadultak a gondolatok. Megfogta a széke
támláját, megpróbálta kibogozni Grainger szavainak értelmét. Biztos, hogy nem azt
kérte, hogy hozzák Andrew-hoz, nem ez volt a terv. Miért nem képes emlékezni?
Nem ájultam el, hanem ők tettek valamit velem.
Hirtelen félni kezdett, de megpróbált nyugalmat erőltetni az arcára. A férfi
parancsnoknak szólította. Ha nem tudják, hogy kicsoda is valójában, akkor még van
remény.
Fölállt a székről.
- Nem tudom, miről beszél - mondta. - Én az igazgatóval akartam beszélni.
Mi történik itt?
Grainger odalépett egy ajtóhoz és kinyitotta. Odabent állt Andrew. Egy
pillanatra nézett csak rá, aztán Graingerhez fordult.
- Ez a nő nem az ügyvédem.

220
 - Nem fog ügyvédet kapni, Mr. Dugan. Azt hiszem, ezt maga is sejti.
Grainger nem is nézett a festőre, inkább Suzannah-t figyelte.
- Mr. Grainger - szólalt meg Suzannah szigorúan -, nem tudom, hogy
képzeli, de nyilván összetéveszt valakivel. Julia Lord parancsnok vagyok a
haditengerészeti hírszerzéstől. A főnökeim megbízásából jöttem különleges
megbízatással az önök igazgatójához. Kérem, azonnal vezessenek hozzá!
Most először Grainger elbizonytalanodott.
- Láthatnám az igazolványát? - kérdezte. A nő odaadta neki, miközben egyre
jobban bizakodott.
Grainger a képet tanulmányozta az igazolványban.
- Nem viseli a szemüvegét, parancsnok.
Suzannah elővette Juli szemüvegét a blúza zsebéből és föltette. Grainger
azonnal kontúrtalan masszává olvadt. Hasonlóképpen az asztalnál ülő férfi,
Davidlourian.
- Elolvasná ezt, itt, kérem?
Suzannah annyit észlelt, hogy Grainger fölvett valamit az asztalról, ami
olyannak tűnt, mint egy papírfedelű könyv, de nem tudta pontosan, holott alig volt
tőle a férfi kétméternyire.
- Csak a címet, kérem. Ugye megteszi, parancsnok? A kedvemért...
A két férfi hatalmasat nevetett, rájött, hogy csak játszadoztak vele.
- Hagyják békén, maguk szemetek - szólalt meg vehemensen Andrew.
A nő levette a szemüvegét, elmorzsolta a könnyeit, amelyeket nem csak a
vastag szemüveg csalt a szemébe.
- Ne haragudjék, dr. Lord - szólalt meg Grainger. - De nem kellett volna
megpróbálnia rászedni minket. Tényleg nagyon hasonlít a nővéréhez - különösen
szemüvegben. De már ilyen szőkén és szemüvegesen számítottunk magára.
Megborzongott Suzannah. Valakinek volt látomása rólam, gondolta. Netán
Andrew-nak? Nem. Ő kizárt, hogy elárult volna.
Grainger szólalt meg ismét:

221
 - Miért nem megy oda a barátjához, Mr. Duganhez? - A cellára mutatott.
Suzannah bement és hallotta, hogy halkan becsukódik a háta mögött az ajtó.
Andrew megfogta a két kezét.
- Ne haragudjon.
- Én vagyok a hibás - mondta. - Úgy gondoltam, van esélyem. De tudták,
hogy jövök.
- Nagyon sokat kockáztatott, hogy megpróbáljon segíteni. - A férfi magához
húzta és átölelte. Suzannah viszonozta az ölelést. Ó, ha így állhatna a férfival, akkor
vélhetően elfelejtené, milyen nagy bajban vannak mindketten.
- Hol vagyunk? - suttogta a férfi fülébe.
- Én abban bíztam, maga tudja megmondani.
- Magát is leütötték?
- Igen. Az utolsó, amire emlékszem, hogy mentem az úton fölfelé a
medveházhoz.
A nő megtapogatta a fejét, aztán a férfiét, de nem talált rajtuk semmilyen
búbot.
- Nyilván taserrel lőttek le - mondta. - De ez nem magyarázza az
emlékezetkiesést - hacsak nem kaptunk valami injekciót utána. Versedet, mondjuk.
- Ahogy átpillantott a férfi válla fölött, hirtelen rájött, hol van és érezte, hogy dühbe
gurul. Ezek a szürke öltönyös mocsodékok nem is tudják, kit hoztak ebbe a ronda
cellába. Andrew Dugannek, aki megmutatta a világnak, hogy milyen is valójában,
csupán egy mosdóra, egy ágyra és egy vécécsészére lehet rálátnia. És egy plexi
mögé zárt meztelen villanykörtére, amelyből árad a szemfárasztó fény.
Andrew eleresztette a kezét és hátralépett. Megfogta a vállát, úgy szemlélte.
- Suzannah, Suzannah, mit csinált magával?
- Úgy gondoltam, hogy a szőkéknek jobb. De tévedtem.
Hirtelen nagyon bánta, hogy levágatta a haját. Nem akarom, hogy így
temessenek el, gondolta.
- Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni az állatkertben - mondta
Andrew. - Mit gondolt akkor rólam?

222
 - Nem volt sok időm a gondolkodásra. Behajítottak a medve mellé a
verembe. A jegesmedve majdnem megevett.
Andrew elsápadt.
- Megpróbálták megölni? Megáll az ész! Miért nem láttam..., illetve
gondoltam erre? - Elfordult és odalépett az ajtóhoz és tenyere élével az ajtóra ütött.
- Nem történt semmi, megúsztam.
- Nem lett volna szabad belemennem az állatkerti randevúba - mondta
Andrew. - Amikor eljöttem magától, eszembe jutott a tökéletes találkahely, de már
késő volt.
- Mi az?
A férfi arca megenyhült.
- A Washington-emlékmű. Egész éjjel ki van világítva. Tökéletesen látható a
Constitution Avenue felől. És... - elhallgatott, s egy kicsit elpirult.
- És?
- Nekem mindig szerencsét hozott. Fölmentem rá a lifttel, ha elakadtam a
munkával. Remek a kilátás a tetejéről. Ott támadt ihletem a Sol megfestéséhez.
Suzannah a Sol-nyomatára gondolt, amely ott függött a falán. A kedvenc
képe. És most már tudja, hol támadt Andrew-nak az ötlete, hogy megfesse a képet.
Kellemesen megborzongott. Milyen sok mindent meg szeretne kérdezni Andrew-tól
- az életéről, a képeiről. Majd ha vége lesz ennek az egésznek, gondolta.
- Andrew, szerintem nekünk...
Andrew figyelmeztetően felemelte a kezét.
- Ez a szoba egy hatalmas lehallgatókészülék.
- Látta ezt vagy tudja?
A férfi meglepetten nézett a nőre.
- Maga tudott róla?
- Igen, de azt hittem, hogy maga csak a jövőt látja.
- Azt látom, amiről az agyam úgy dönt, hogy látnom kell. Nem tudom
szabályozni. - Csodálkozva nézett a nőre. - Honnan tud a látomásokról?

223
 - Magán kívül van még valaki a kísérleti csoportban, akinek olvastam a
pszichiátriai szakvéleményét. Tricia Fiore-nak hívják, tanárnő. Andrew, miért
hozták magát ide? Hogy velük dolgozzék?
- Igen, de a legfontosabb az, hogy senkinek se beszéljek a lapkáról. És nem
ketten vagyunk, hanem hárman a kísérleti csoportból. A tanárnő, én és egy ember,
aki a CIA-nek dolgozik. Talán emlékszik is rá. Olyan ember, akit nehezen felejt el
az ember. A neve Archer Montross.
- Arch? - Suzannah döbbenten nézett a festőre. - Archer nekik dolgozik?
- Tehát ismeri.
- Nem csak a kísérletből - felelte Suzannah. - Jó barátok voltunk még az
egyetemen.
Csodálkozva csóválta meg a fejét. Arch a Cégnek dolgozik?
Pszichológusnak tanult. Az volt a vágya, hogy kigyógyítsa magát, hogy ő is ép
ember legyen eltorzult arca ellenére. Amikor elfogadta a kísérletre a jelentkezését,
Arch azt mondta, hogy az AID-nek dolgozik, a Nemzetközi Fejlesztési
Ügynökségnek. Suzannah-nak eszébe jutott, hogy Juli egyszer említette, hogy az
AID többféle felderítő cégnek dolgozik.
- Szóval innen tudták, hogy jövök - mondta Suzannah elgondolkodva. - Arch
látta, és ő szólt nekik. Elárult, ezt nem tudom elhinni.
- Ha magát megnyugtatja - szólalt meg Andrew - Archer az akaratán kívül
változott meg ennyire.
Suzannah kihallotta a szomorúságot a férfi hangjából, rájött, hogy Andrew
együtt érez valamelyest Archerrel.
- Andrew, miért akadályozza a festőképességét a mikrochip?
- Nem akadályoz. Akkor festek, amikor csak akarok. De nem akarok.
- De miért?
- Mert előre látom a képet, még azelőtt, hogy kézbe venném az ecsetet.
- Jóságos isten! - szólalt meg Suzannah elképedve. - Ez olyan, mintha egy
kifestőkészlete lenne az embernek.
- Pontosan. - Andrew tompa hangjából kicsendült a mérhetetlen fájdalom.

224
 - Akkor a világ örökre elveszítette magát. Lancaster visszaadta magának a
szemeit, de elvette a lelkét. És én még segítettem is ebben.
- Most már hagyja abba, Suzannah. Nem tudták, hogy mit csinálnak -
egyikük sem tudta.
Suzannah nem talált szavakat, némán átölelte a férfit.
- Nem lett volna szabad szólnom magának - mondta a férfi. - Amint
megértettem, hogy magának ki kell ebből maradnia, megpróbáltam eltűnni, de
képtelen voltam. - A férfi eltolta a nőt a vállainál fogva, úgy ért hozzá, mintha egy
szobrot, egy műalkotást simogatna.
- Andrew, és...
A férfi vadul a fal felé mutatott.
Suzannah bólintott, de az agya pörgött tovább. Hogyhogy két embert is
szeret egyszerre? Jayt is és Andrew-t is, mit tegyen?
Először is kikerülni innen, ha nem akarja, hogy egyik se maradjon meg neki.
Andrew megmasszírozta a homlokát, mintha az agya mélyébe ültetett fémet
akarná megérinteni.
- Figyelmeztetem, Suzannah, magától többet akarnak, mint tőlem. Tőlem
csak azt várják, hogy itt ücsörgök nekik és vizionálok, de magától mást! Maga
képes még többtucatnyi, hozzánk hasonló teremtményt csinálni. Azt akarják, hogy
ültessen be még több lapkát!
- Ezt most kiverhetik a fejükből. - Suzannah megrázta a fejét. - Ezt nem
értem, ha fel akarnak használni, akkor miért törtek kétszer az életemre?
- Nyilván, mert két frakció dolgozik a témán egymás ellenében. A Cégen
belül! Az egyik úgy érzi, hogy maga veszélyes. A másik, akik idezártak minket,
hogy rá tudják beszélni...
Andrew abbahagyta, amikor kinyílt az ajtó.
Archer Montross lépett be rajta. Nagyobbnak tűnt, mint Suzannah emlékezett
rá, kiteltek a vállai. Látta azt is, hogy újabb bőrátültetésen esett át. Ami nem sokat
segített. Hiába lett simább a megégett bőrfelület, az új bőr felhúzta a szeme sarkát,
amitől úgy nézett ki a fél arca, mint egy földönkívülié. Mint ahogy azóta azzá is
lett.

225
 - Helló, Suzannah.
- Helló, Arch.
- Jól áll neked az egyenruha.
- Menj a pokolba, Arch.
Az ép arcfél elpirult.
- Igen, tudtam, hogy ezt mondod...
- Ez az alapvető problémád. Túl sokat tudsz.
Archernek megkeményedett a tekintete.
- Ez nem probléma, ez isteni adomány, tehetség. Andrew-nak igaza van.
Tényleg téged akarunk. Nem mondtuk ezt neki, de ő látta. Ez nem túl sok tudás?
- De - felelte Andrew -, az.
Archer nem vett tudomást a festőről.
- Gyere velem, beszélgessünk.
- Jobb szeretnék itt maradni.
Archer felsóhajtott.
- Kérlek, Suzannah. Néhány percig beszélgetünk, aztán visszahozlak ide.
- Engedje el a lányt - szólalt meg Andrew. - Ha megteszi, magukkal
dolgozom. Mindent megcsinálok, amit csak kérnek.
Archer hidegen végigmérte Andrew-t.
- Micsoda nemes szív.
- Nem olyan, mint a tied - jegyezte meg Suzannah.
Archer egy másodpercre behunyta a szemét.
- Keményen beszélsz, Suzannah. Nem baj, én megértelek. De nem várhatnál
addig, amíg nem hallod meg az én értelmezésemet? Valaha barátok voltunk. Talán,
ha megértesz, megint barátok lehetünk.

226
 Suzannah elsétált a férfi mellett. A válla súrolta a mellkasát, Suzannah tudta,
hogy a férfi előretolta a mellét. Ez a kis nüansz megrémítette. Óvatosnak kell lennie
vele.
A folyosó végén lévő szoba sokkal kellemesebb volt, mint Andrew cellája.
Egy alacsony kávézóasztal és kényelmes karosszékek álltak benne, puha szőnyeg a
padlón és metszetek a falon. Egy fal melletti kisszekrényen poharak, és kávéfőző.
De az ajtót itt is bezárták.
Suzannah Archerrel szemben ült le a kávézóasztal mellé. A férfi kávét
töltött. Hirtelen nem volt más vágya Suzannah-nak, mint egy csésze forró kávé. De
előbb odatartotta a csészét Archernek.
- Előbb igyál te.
A férfi egy pillanatig nem értette, aztán elmosolyodott.
- Oké.
Ivott egy kortyot, aztán visszaadta a csészét a nőnek. Az egy kendővel előbb
alaposan letörölte a csésze peremét.
- Suzannah, nem kell félned tőlem.
- Tényleg? Tehát semmi közöd azokhoz, akik kétszer meg akartak ölni?
- Így van.
- És John Stockwell? Ahhoz sincs semmi közöd?
- Veszélyes szivar volt, Suzannah. Betoboroztuk. Életre szóló lehetőséget
kapott, de visszautasította. Téged akart felhasználni, hogy állj az emberek elé a
lapka mellékhatásaival kapcsolatban. Most már láthatod, milyen veszélyes ez.
- Inkább ti vagytok veszélyesek, megannyi két lábon járó időzített bomba -
mondta a nő. - Ti, szakértők.
A férfi szeme elkerekedett.
- Hol halottad ezt a kifejezést?
A lány nem válaszolt.
- Dugantől - szólalt meg Archer. - Elképesztő. Tökéletesen látott minket. De
hogy azt is tudja, hogy szólítjuk magunkat? Bármi mást lehetne ránk alkalmazni.

227
 - Talán jobban kiszámíthatóak vagytok, mint gondoljátok.
Archer elmosolyodott.
- Mindannyian azok vagyunk, kedvesem.
- Ott vannak a szakértők a Cég csúcsán is?
- Erről most nem beszélünk - jegyezte meg Acher.
- Én megpróbáltam megmenteni Mr. Stockwellt - mondta a nő. - A
kezemben volt a szíve, láttam, ahogy kiszalad belőle a vér, ahogy meghalt. És te
ebben benne voltál, Archer.
- Sajnálom, hogy meg kellett halnia - felelte Archer. - De tisztában volt
azzal, mit kockáztat. Nagyon nagy volt a kockázat.
A nő végigmérte a férfit, és most először érzett mélységes szomorúságot.
Valaha barátok voltak: együtt nevettek az egyetemi sörözőben, ő vidította fel, ha
rossz kedve volt, mindig szívesen végighallgatta a lány kínjait.
És most mit csináljon ezekkel az emlékeivel?
Archer kiitta a kávét és az asztalra tette a poharát.
- Furcsa téged szőkén látni.
- Miért? Már láttad korábban is.
- Igen, a látomás nagyon valósághű volt. De az ember nem tud beszélgetni
egy vízióval..., illetve tud, de az nem válaszol.
Archer nagyot sóhajtott, hátradőlt és előhúzott valamit a nadrágzsebéből. A
nő látta, hogy az az öngyújtó az, amit még az egyetemen vett ajándékba Archernek,
aki akkoriban épp a szivarozással kacérkodott. Az aranyozott felületre rávésték:
Archnak Suze-tól. A férfi néhányszor az asztal lapjára ütögetett vele, mintha
szórakozottan csinálná, de Suzannah-nak az volt a benyomása, hogy
szemrehányásként csinálja. Mivel a nő nem szólt egy szót sem, Archer
visszacsúsztatta a zsebébe a gyújtót.
- Csak azt kérem - mondta - hogy hallgass végig, mielőtt döntesz.
Megteszed?
- Hallgatlak.

228
 - Remek. Gondolj vissza néhány évvel ezelőttre. Még mielőtt Kuvaitban
százötven olajkút lángba borult volna, mielőtt olajba fulladt madarak lepték volna
el az Öböl partját. Mielőtt százezer iraki katona, a legtöbbjük gyerek, meghalt volna
Szaddám Husszein parancsára.
Archer hatásszünetet tartott.
Ehelyett Suzannah Jayre gondolt. Amit olyan drámaian ecsetelt Archer, azt
Jay megélte. Archer járt ott? Jay igen, és az emlékei kis híján megbénították.
Milyen jó is, hogy ma nem kérte a férfi segítségét.
- Mielőtt ez történt volna - folytatta Archer, akinek nyilván tetszett a nő
arckifejezése -, volt egy ember az USA hírszerzésénél, aki figyelmeztette a
főnökeit, hogy Szaddám Husszein, minden fogadkozása ellenére, lerohanja
Kuvaitot. Senki sem hallgatott erre az emberre. Szaddám elfoglalta az országot, és
egy hatalmas hadsereget sorakoztatott fel Szaúd-Arábia határán. Az elnök és a
politikusok kétségbeestek. Ha katonai erőt szállítunk oda, akkor azt felszámolják,
mielőtt kiépülhetne. De ugyanez az ember megint szólt, hogy nem kell aggódni,
nyugodtan lehet katonaságot vinni Szaúd-Arábiába. Szaddam elhúzza a dolgot, de
nem fog támadni. Mivel ugyanez az ember már figyelmeztette arra, hogy Szaddám
rátámad Kuvaitra, a CIA igazgatója maga ment az elnökhöz és ajánlotta a dolgot a
figyelmébe. Természetesen nem jelölték meg a hírforrást. A katonák elindultak. A
többit tudod.
- Mire akarsz kilyukadni, Archer?
A férfi értetlenül nézett vissza, aztán elmosolyodott.
- Mindig jó volt a humorérzéked. De ne haragudj, hogy ilyen hosszú lére
eresztettem a dolgot.
- Feltételezem, hogy ez a rendkívüli ember nem volt más, mint te.
- Úgy van. Akkoriban kezdtem Irakkal foglalkozni, amikor bevettél a
kísérleti alanyok közé. Aztán egy évvel a beültetés után, egyszer csak elkezdtem
látni, mint lép Szaddám. Így kezdődött. Gyorsan beültettük a lapkát a legjobb
kuvaiti ügynökünk agyába, aztán egy másik Irak-szakértő is átesett az operáción.
Ami velem és Tricia Fiore-ral vagy Dugannel történt, az véletlen volt. Nálunk a
lapka egy kicsit odébb került, néhány mikronnyival, de ez épp elég volt. Arra is
rájöttünk, hogy egy kicsit odébb tolva a chipet, hetekkel később megjelennek a
látomások.

229
 Suzannah megrémült. Előbbre vannak, mint amitől félt. Tudták, hogy lehet
szándékosan létrehozni a mellékhatást - ami már nem is mellékhatás volt, hanem
cél!
Archer belekortyolt a kávéjába és megint letette a poharat.
- Suzannah, szükségünk van rád. Mike Fachet már itt van. Ő egyetértett a mi
általunk becsült potenciális haszonnal.
- És Roland Lancaster?
Archer összehúzott szemmel nézett a nőre.
- Ha csatlakozol hozzánk, akkor nem lesz vele többé semmi kapcsolatod.
- Nem ezt kérdeztem. Hanem hogy ő is benne van?
Archer egy ideig nem válaszolt, aztán:
- Ezt most hagyjuk egyelőre. Az a lényeg, hogy újabb szakértőkre van
szükségünk. - Archer megint elakadt, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. -
Hogy őszinte legyek, Fachet nem hozza a kellő eredményt. Ehhez hihetetlen
pontosság kell. Neked megvan a kezed, jók az idegeid hozzá, pont az, ami
Fachetből hiányzik.
- Archer, ne húzd el előttem a mézesmadzagot.
- Ez nem mézesmadzag. Az az igazság, hogy több mint fele azoknak, akiket
Fachet műtött, nem rendelkezik a kellő képességgel. Pedig akiket mi a Cégtől
beszerveztünk, azok a legjobb emberek. Ha csak egyiküket is elszúrja Fachet, az
hihetetlen veszteség. És Fachet azt állítja, hogy nem lehet kiszedni a chipet anélkül,
hogy a páciens bele ne vakulna.
- Így van.
Archer hidegen elmosolyodott.
- Igen, Suzannah, Fachet szemszögéből igazad van. De te voltál Lancester
legjobb tanítványa. Az ötvenből negyven beültetésben részt is vettél.
Meggyőződésünk, hogy jobb eredményt érnél el, mint Fachet, sőt ki tudnád úgy
venni a chipet, hogy a páciens ne vakuljon meg. Ha ezt is meg tudod csinálni, akkor
vissza is teheted - persze jó helyre.
Suzannah nem akart hinni a fülének.

230
 - Archer, csak nem kockáztatnátok, hogy az embereitek megvakuljanak?
- Ha megvan ez a képesség, akkor megéri. Ezek nagyon elszánt, önfeláldozó
emberek.
Suzannah megdermedt. A képesség egyenlő a hatalommal.
Archer felsóhajtott.
- Nemrég együtt voltam Fachettel és láttam, hogy őbelőle már nem lehet
többet kihozni. Hogy honnan tudom - mindenesetre nem tudatosan. Azt azonban
biztosan tudom, hogy te jobb vagy nála.
Suzannah érezte, hogy erős a kísértés... hogy megint agysebész lehet...
Uralkodott magán és iszonyodott magától. Jóságos Istenem, miket nem
képzelgek?
- De ha tudod, hogy jobb vagyok, mint Mike - mondta - akkor azt is előre
látnod kellett, hogy úgysem vállalom.
- Ez nem igaz - felelte Archer. - Sem ezt, sem azt nem láttam előre. De lehet,
hogy csak arról van szó, hogy az agyam egyelőre még nem akarja nekem
megmutatni a dolgot. De ez azt is jelenti, hogy borotvaélen táncolsz. Hogy
ugyanakkora az esélye, hogy sikerül rábeszélnünk, mint annak, hogy nem.
- Ez abszurdum - mondta a lány és kezdett megrémülni. Ez igaz lenne?
Ennyire rosszul ismerné saját magát?
- Suzannah, értsed meg. Amit kaptam, az nagyszerű adomány...
- Inkább átoknak nevezném. Nézd meg, mi lett belőled.
Archer letette a csészét.
- És mi az, Suzannah? - Hirtelen nagyon csendes lett.
- Az az Acher, akit én ismertem, soha nem árult volna el.
- Az az Archer, akit ismertél? Én soha nem voltam az az Archer, akit
ismertél. Soha nem jutott eszedbe, hogy mást is akarhatok, többet és mást?
A férfi hangja tele volt keserűséggel.
Suzannah döbbenten figyelte.

231
 - Archer, én nagyon szerettem volna közelebb kerülni hozzád, de te nem
hagytad...
- Hagyd abba, Suzannah. Egy nagydarab, randa kölyök voltam, aki a tetejébe
még vastag szemüveget is hordott. Tudod, hogy mielőtt arra a bizonyos útra nem
indultunk a szüleimmel, jóképű voltam? Tizenhárom évesen. Sok lány kereste a
társaságomat.
Suzannah-nak J. D. jutott az eszébe. Ő is tizenhárom, de képtelen volt
elképzelni, hogy Archer valaha is olyan lett volna, mint ő.
- Aztán az a furgon elénk vágott - folytatta Archer. - Nem csak a szüleimet
vesztettem el. Hanem azt a képességemet, hogy... szerethessenek. Hónapokig
sírtam a kórházban, sirattam a szüleimet, reménykedtem, hogy sikerül a
bőrátültetés, hogy minden rendbe jön egy szép napon. De ez soha nem következett
be. Rám tudsz úgy nézni ma is, hogy ne érezz undort?
Suzannah kihallotta a férfi szavaiból a fájdalmat és szándéka ellenére szánta
Archert.
- Az arcod soha nem taszított - mondta csendesen. - Az taszít, ami lett
belőled.
- Ismered be, Suzannah, hogy soha nem tudtál volna rám nézni úgy, mint egy
férfira. - Archer elfulladó hangja megijesztette Suzannah-t. A férfi fölpattant és a
nőre meredt.
- Archer, nyugodj meg - mondta riadtan.
- Kuss! - A férfi megkerülte az asztalt és megragadta a nő karját.
Suzannah megrémült.
- Archer, engedj el, fáj!
Archer fölrántotta és keményen pofon ütötte.
- Ostoba nő. Isten vagyok maga, és te erről semmit sem tudsz.
Egy másodpercig majdnem elesett a nő, aztán nekiesett a férfinak,
megpróbálta kiszabadítani a karját. A férfi izmos melléhez szorította, aztán
megragadta a tarkóját, és úgy fordította a fejét, hogy kénytelen legyen a férfi arcába
bámulni. Aztán rátapadt az ajkára és nyelvével szétfeszítette Suzannah ajkát.

232
 A lány rémülten rúgott térdével a férfi ágyékába. De az időben elfordult, így
a rúgás mellé sikerekedett. Archer újból pofon vágta, aztán letépte róla a blúza
elejét.
- Segítség! - sikította a nő, és minden erejével küzdött.
De tudta, hogy nincs senki, aki segíteni tudna neki.

28.

Suzannah rémülten próbálta meg elkapni Archer karját. A férfi hanyatt lökte,
sarkával elbotlott a kávézóasztalban és fenékkel a földre esett. De fölpattant, mintha
meg akarna küzdeni a férfival. Archer nekilökte a falnak. Karját a falhoz szorította
lapátkezeivel. Aztán az egyiket levette és belemarkolt a lány hajába, aki felsikoltott.
- Ennek semmi értelme, aranyom - mondta a férfi. - Még ha hallják is, hogy
kiabálsz, itt én vagyok a főnök, és senki sem mer az utamba állni.
A férfi háta mögött nagy robajjal feltárult az ajtó.
- Ne moccanjon!
Ez Juli! - gondolta boldogan Suzannah.
Archer mozdulatlanná dermedt, arcáról eltűnt a kéjes kifejezés. Suzannah
kiszabadította a haját a kezéből és oldalazva eltávolodott tőle a fal mellett. Látta,
hogy nővére pontosan Archer háta mögött állt és a pisztolyát a nyakához szorítja.
Furcsa kis pisztoly volt - műanyag.
Juli egyenruhában volt, de dühösen vicsorgatta a fogát.
Mellette ott állt Marty Grainger, akinek zakóját a gallérjánál fogva lehúzták a
karjára, hogy ne tudja a kezét használni. Halálsápadt volt.
- Ne lője le! - kiáltotta oda Grainger Julinek. - Csináljon, amit akar, de ne
lőjön!
- Kuss és álljon oda a sarokba! - kiáltott rá Juli, de tekintetét Archer tarkóján
tartotta.
Vajon hogy talált rám? - csodálkozott magában Suzannah.

233
 - Meg kéne magát ölnöm - mondta Juli Archer tarkójába.
Archer kifújta a levegőt.
- De nem teszi.
- Az Istenért, ne provokálja - szólt oda könyörögve Grainger.
- Kuss! - csattant föl megint Juli. - Maga pedig jobb, ha figyel a haverjára -
maga gusztustalan mocsok.
Suzannah agya kezdett járni, ahogy a rettegés és a harc dühe kiszállt belőle.
- Archer remek túsz lesz - mondta Julinek. - Ő itt a főnök.
Juli belenyomta a pisztolyt a férfi nyakába.
- Oké, disznófejű, akkor most szép lassan indulás kifelé a hallba. A pisztolyt
itt tartom a tarkóján. Ne felejtse el, hogy nagyon szeretném meghúzni ezt a ravaszt.
Suzannah megigazította a blúzát. Archer két gombját letépte, de maradt még
három.
- Vinnünk kell Andrew-t is - mondta Julinek. - Ott van a cellája a folyosó
végében. - A szíve hevesen vert.
- Hé, maga! - vetette oda Juli Graingernek. - Menjen Archer előtt. Biztosítsa,
hogy tiszta legyen az út, különben ez itt megdöglik.
- Oké, csak nehogy bántsa. - Grainger kilépett a hallba.
Amikor végignézett a folyosón, fölemelte a kezét, amennyire csak engedte a
zakója.
- Vissza! - ordította.
- Mi az? - kérdezte Juli.
- A biztonságiak. Majd én elintézem. Tegyék le a fegyvert. A nőnél fegyver
van, és túszt ejtett. A francba, ez parancs!
Juli Archer mögé került, egyik kezével a gallérját fogta, a másikkal pedig a
pisztolyt nyomta a tarkójába. Suzannah látta, ahogy belevág a cső a húsba, de nem
érzett szánalmat.
- Letették a fegyvert? - kérdezte Juli Graingertől.

234
 - Igen, jöhetnek.
- Először is szeretném, ha megértene valamit. Nem vagyok terrorista vagy
bűnöző, hanem a haditengerészet tisztje. Nagyon jól tudják, hogy semmi joguk a
húgomat fogva tartani vagy Andrew Dugant. Én most kiviszem őket innen. És
biztosak lehetnek benne, erre a szavamat adom, ha kinn vagyunk, elengedem
Archert épségben. Ha szembeszállnak velem, akkor nincs vesztenivalóm. Ez az
ember meg akarta erőszakolni a húgomat, ezért lepuffantom, mint egy veszett
kutyát.
- Értem - mondta Grainger. - Kiviszem innen magukat.
Juli a hallon keresztül kísérte Archert. Suzannah négy, sötétkék ruhás őrt
látott a folyosó végén, a padlón hevert mellettük a fegyverük.
- A földre! - kiabálta oda nekik Juli. - Mindenki.
A négy katona vonakodva engedelmeskedett. Suzannah ment a nővére
mögött, aztán megállította őket Andrew cellájánál.
- Még mindig odabent van a barátja? - kérdezte Graingert.
- Davidlourian? Igen.
- Menjen be, és hozza ki Andrew-t. Mondja meg Davidlouriannek, hogy
maradjon ott, ahol van.
Grainger bólintott, aztán bement az ajtón, majd kisvártatva megjelent
Andrew-val. Andrew nem lepődött meg, amikor látta őket.
- Segítsen összeszedni a fegyvereket - mondta neki Suzannah.
Andrew bólintott. Miután fölszedték a puskákat, Suzannah megmondta az
őröknek, hogy negyedóráig maradjanak így.
- Csinálják, ahogy a nő mondja - mondta Grainger. - Nem érdekel, mit ír elő
a szabályzat. Ez az én parancsom is. Vállalom érte a felelősséget. Ezek az emberek
az engedélyemmel távoznak.
- Majdnem kedvelem már magát - mondta Juli Graingernek.
- Csak ne bántsa Archert.
Odaértek egy őrbódéhoz. Az asztalnál nem ült senki. Az őr a földön hevert,
Suzannah látta a homlokán a horzsolást.

235
 Juli megnyomott az asztalon egy gombot, az ajtó feltárult. Suzannah ment a
nővére után a szabadban.
- Erre - intett Juli a fegyverével, aztán a pisztoly csövével ösztökélte Archert.
Végigmentek az ösvényen a kerítés mellett a kapuig. Az őrbódéban az őr
összekötözve hevert a földön. Kint voltak a parkolóban. Suzannah nem emlékezett,
hogy látta volna korábban.
Juli fölemelte a karját, mire egy autó reflektora vágott az arcukba. Nem is
egy kocsié, hanem egy dzsipé!
- Jay! - Suzannah szíve meglódult az örömtől.
Hátrapillantott, nem követte-e őket valaki. Ha követték őket, akkor ott kell
lenniük a fák között. A dzsip odakanyarodott eléjük.
- Szálljon be - mondta Juli Archernek.
- De azt mondta, hogy elengedi - tiltakozott Grainger.
- Amint lehet. Ha most elengedném, akkor követnének. Menjen már!
Archer beszállt a hátsó ülésre, Juli melléje ült, aztán Andrew következett.
Suzannah látta, hogy Archer kibámul az ablakon, egyenesen rá. Nem nagyon
akaródzott emiatt beszállnia a kocsiba. Graingerhez fordult.
- Ha keresik Percy Jonest, akkor ott van az Adams Memorial
elkülönítőjében.
- Már nem - felelte mereven Grainger. - Egy orvos a Veteránügyi Hivataltól
kihozta onnét.
- Én nem jelentem fel magukat, ha maguk sem.
Grainger épp csak elmosolyodott.
- Suzannah! - kiáltott ki Juli.
Suzannah beült Jay mellé.
- Indulás! - adta ki a jelszót Juli, alig csukódott be Suzannah mögött az ajtó.
Jay kilőtt, aztán ráfordult a kanyargós útra. Suzannah a férfi arcát nézte.
Látta, hogy komor, bár egy futó mosolyt azért küldött feléje, de aztán az útra

236
koncentrált. Suzannah megismerte a George Washington Parkwayt. Tehát nem
Langleyben voltak, de nem lehettek messzebb néhány mérföldnyire.
Mérföldeken át senki sem szólalt meg. Mindannyian félünk Archertól,
gondolta Suzannah. Emberformája van ugyan, de csak részben az, és ezt mindenki
érzi.
Jay Suzannah-ra pillantott.
- A csudába, egészen máshogy nézel ki szőkén.
Rápillantott a lány eltépett blúzára. A nő látta a műszerfal fényében, hogy a
vonásai megkeményednek.
- Semmi - mondta a lány és keresztbe fonta a karjait a mellén.
- Ez a szemétláda csinálta veled?
- Nem jutott semmire.
Jay káromkodva taposott a fékbe.
- Ne! - kiáltotta Juli, aztán Suzannah tarkóját megcsapta a hideg levegő.
Amikor megfordult, látta, hogy Juli döbbent arccal nyúlt ki a kocsi ajtaján.
Archer meglógott.
Juli vaktában belelőtt az út menti bokrokba, de Archer már nem volt sehol.
Jay kipattant és futni kezdett utána. Suzannah utánakiáltott.
- Ne, Jay, hagyd!
- Kérem az egyik puskát - mondta Jay összeszorított fogakkal.
- Majd én elintézem - mondta Juli.
Kinézett a bozótosra, amely alatt jó pár száz lábnyira a Potomac kanyargott.
- Nem látom sehol - jegyezte meg. - Nem tudom, eltaláltam-e. - Kezdett
kikászálódni a dzsipből.
- Juli, hagyd - szólt oda neki Suzannah. - Már bevette magát a bozótba. Még
ha meg is sebesítetted, akkor is nagyon erős és okos.
- És úgy lát, ahogyan maga nem képes - tette hozzá Andrew.

237
 - Oké - engedett Juli. De Suzannah látta az arcán, hogy megkönnyebbült. -
Menjünk.
Jay beletaposott a gázba.
- Ne haragudjatok - mondta. - Ha nem állok meg...
- Én tartottam rá a pisztolyt - mondta Juli. - De hihetetlenül fürge volt.
- A nyomorult állat - morogta Jay. - Megölöm.
- Én is ezt akarom - szólalt meg Juli nyugodtan.
- Hagyjátok Archert. Nincs semmi bajom - mondta Suzannah.
Jay a bajusza alatt átkozódott, de aztán megszorította Suzannah kezét. Hogy
Archer meglépett, a nő szinte teljesen, felszabadult.
- Sosem gondoltam volna, hogy élvezem a kocsikázást ezzel a vesekirázóval
- mondta. - Hogy a csudába akadtatok rám?
- Mr. Dugan - szólalt meg Juli -, figyelné mögöttünk az utat, amíg a
húgommal beszélek? Ha megtudják, hogy Archer meglógott, azonnal megindulnak
utánunk.
- Rendben.
Juli előrehajolt és kezét húga vállára tette.
- Megnéztük először Langleyt. Azt, hogy be vagy-e írva. Az őr emlékezett
rád. De aztán hiába kerestem a neved, a te űrlapodat valaki kivette. Akkor már
tudtam, hogy elkaptak. De hová vihettek? Langleyben nincsenek cellák meg
ilyesmik. Tegnap este még a Pentagonban kiderítettem, hogy van egy orvosi
kutatóközpontjuk, ami a halászati felügyelet kutatóállomásaként van álcázva. Az ott
folyó kísérletek szigorúan titkosak. Sokat nem tudtam meg, csupán annyit, hogy az
agy elektrokortikális stimulációjával foglalkoznak, hogy így frissítsék fel az
esetlegesen agymosott ügynökök memóriáját. Leesett a tantusz, hogy ehhez
idegsebészi munka is kellhet. Ez tökéletes álca lehet a Szakértői-programhoz,
okoskodtam.
Suzannah csodálattal hallgatta a nővérét.
- Remek munka volt, nővérkém.
- Hová menjünk? - kérdezte Jay.

238
 - A Posthoz - felelte Juli.
- Nem beszélhetünk! - kiáltotta Andrew és Suzannah egyszerre.
- Tudom, de tudtok biztonságosabb helyet egy hírszerkesztőségi teremnél?
Onnan nem mer elhurcolni minket senki. Jay meg úgy tesz, mintha körülvezetne
minket.
- Nem rossz terv - jegyezte meg Jay.
- Rendben - mondta Suzannah - de mi lesz ezután? Tovább kell hajtanunk,
hogy leállítsuk a kutatást. - Most már egészen nyugodt volt, tudott megint
gondolkodni.
- Mi lenne, ha rávennénk a CIA igazgatóját, hogy látogasson el a telepre
váratlanul? Észrevehet valamit - különösen, ha megmondjuk neki, hogy mit
csináljon.
- Lehet - mondta Suzannah -, de hogy jutunk el hozzá? Nekem egész jó volt
a tervem, és nézzétek mi történt velem. Valószínű, hogy a „szakértők” ott vannak a
stábjában is.
- Igaz - mondta bizonytalanul Juli.
- És a Pentagon? - kérdezte Suzannah. - Nem ismersz valakit, aki tudna
segíteni?
Juli felnevetett.
- Bárcsak maga a hadügyminiszter lenne a haverom... - Fölkapta a fejét. -
Nem is beszélsz olyan butaságokat, Suze. Igaz, nem Hastings miniszter szintjéről,
de ismerek valakit, aki segíthet, hogy kapjunk a minisztertől néhány percet.
- Van neki hatalma a CIA felett?
- Technikai értelemben nem - pontosabban nem közvetlenül. Gyakorlatilag
arról van szó, hogy az összes fegyvernemi- hírszerző cég, meg a CIA csak úgy
működik, hogy a hadügy igényeit szolgálja. A hadügyminiszter ellenőrzi a
hírszerzői költségvetés kilenctizedét, ami gyakorlatilag ellenőrzést jelent. De ha
mondjuk bejutunk Hastingshez, akkor hogy fogjuk meggyőzni, mi folyik a CIA-
nél?
- Én bemegyek magával - mondta Andrew.

239
 - És mit mond? - kérdezte Juli. - Jövőt mond a miniszternek? Már bocsásson
meg, Mr. Dugan - nem akartam gúnyolódni. Persze nem lenne ez rossz, de amit
előre megjósol neki, az úgyis csak napokkal később válik be.
- Nem tudom befolyásolni a látomásaimat - mondta Andrew.
- A fenébe.
- Milyen ember a hadügyminiszter? - kérdezte Suzannah. - Tudom, hogy
nem ismered személyesen, Juli, de van róla nyilván valamilyen általános vélemény
a Pentagonban, nem?
- Mire célzol?
- Azt akarja tudni, hogy lezárja-e vajon a kutatást - mondta Andrew
csendesen. - Vagy esetleg fennáll a veszélye, hogy maga veszi át a program
irányítását?
Suzannah hátrapillantott, de a férfi nem fordult meg, csak bámulta mögöttük
az utat. Igaza van, gondolta, milyen igaza.
- Nem tudom, mit mondjak - felelte Juli. - John Hastings intelligens
embernek tűnik. Jól ért a védelmi kérdésekhez és normális a viszonya a stábjával.
Minden évben benéz például a nők karácsonyi bulijára. Tavaly együtt
fényképezkedtünk, mert én voltam a női csoport ideiglenes elnöke. Jay talán jobban
ismeri, ő interjút is készített vele az Öböl-háború idején.
- Azt sajnos elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy mit szólna, ha látná a jövőt
-jegyezte meg Jay.
- Azt hiszem, bajban vagyunk - jegyezte meg nyugodtan Andrew.
Volt valami a hangjában, ami miatt Suzannah megint hátrafordult. A férfi
arcát egy kocsi reflektora világította meg. A kocsi egyre gyorsabban közeledett
hozzájuk.
- Bele tudsz még taposni, Jay? - kérdezte Juli. - Az istenit, vigyázz!
Suzannah háta megrándult, ahogy hátulról beléjük jött a kocsi. A dzsip alig
maradt meg a Parkway leállósávján. Suzannah rémülten gondolt arra, hogy ha
sikerül a másik kocsinak lelökni őket, akkor a meredek lejtőn futnak bele
egyenesen a Potomacba.
- Mi az istent csinálnak ezek? - kiáltotta Juli. - Meg akarnak ölni?

240
 A kocsi megint beléjük zúdult, a dzsip megpördült. Jay birkózott a
kormánnyal.
Egy másodpercig úgy tűnt, hogy sikerül felülkerekednie.
Aztán lecsúsztak az útról, rá a meredek rézsűre.
Suzannah nekifeszítette a lábát a műszerfalnak, nem akart kizuhanni a
szélvédőn keresztül. Sötét fatörzsek húztak el mellettük. Fém csikordult. A dzsip
átbucskázott az orrán. Suzannah egy másodpercig a hátán érezte a kocsi tetejét.
Eltöltötte a pánik. Hallotta, hogy úgy pattannak el a faágak, mintha puskákat
sütnének el.
Aztán nem látott, nem hallott semmit.

29.

Szörnyű volt a fájdalom. Julia Lord parancsnok a fogát csikorgatva

küszködött, el ne ájuljon. Összeszedte a bátorságát, lenézett a jobb lábára. A
műszerfal zöldes fényében látta, hogy el van hajolva. Érezte is, hogy a sípcsontja
elpattant.
Hirtelen elhomályosult a tekintete. Elfordította a fejét és átkozódva
erőlködött, amíg a homály föl nem szállt. Rájött, hogy Jay-en fekszik. A férfi nem
mozdult. A fájdalomtól sziszegve lecsúszott róla és hátát a műszerfalnak vetette. A
műszerfal fényében látta, hogy a húga a hátsó ülésen ül és üres tekintettel néz rá.
- Suzannah! Jól vagy?
Suzannah csendesen mosolygott, de nem válaszolt. Agyrázkódás, gondolta
Juli. Nyilván beütötte a fejét a kocsi tetejébe, mikor hátrazuhant.
Suzannah mellett Andrew emelkedett föl és a vállát masszírozta. Julire
pillantott, aztán Suzannah-ra, finoman a kezébe vette az arcát. Suzannah úgy nézett
rá, mint egy idegenre.
Ez szép, gondolta Juli.
Andrew feléje fordult. Észrevette a lábát és kinyújtotta feléje a kezét.

241
 - Ne nyúljon hozzá! - kiáltotta Juli, mire a férfi visszarántotta a kezét.
- Azt hiszem, sínbe kell tenni - mondta a férfi.
- Ne aggódjék miattam. Inkább nézze meg Jayt.
Andrew megfogta Jay pulzusát.
- Jó a pulzusa. Csak elájult. Suzannah-nak is szép nagy búb van a fején.
- És maga? - kérdezte Juli.
A férfi megtapogatta a vállát.
- Jól vagyok, csak egy kis horzsolás.
- Azonnal el kéne tűnjön innen, hogy hozzon segítséget.
- Nem hagyhatom magukra magukat. - Andrew Suzannah-ra pillantott.
- Figyeljen ide - mondta Juli. - Ezek lejönnek utánunk. És ha itt találnak
mindenkit, akkor megölnek. De ha egyvalakinek sikerül eltűnnie, akkor az
potenciális tanú, tehát valószínűleg élve hagynak. Suzannah valószínűleg képes
lenne elmenni, de nincs magánál. Csak magában bízhatunk.
- Igaza van, parancsnok.
A férfi megpróbált kijutni a hátsó ajtón, de nem nyílt. Nekifeszítette a lábát,
mire a gyűrött fém engedett. Juli felvette a padlóról az egyik pisztolyt.
- Vigye ezt magával. Nekem megvan az enyém.
Utálkozó pillantással meredt a férfi a fegyverre.
- Nem kell.
- Az istenit, tegye már el! Az életünk függ tőle. De azért vigyázzon. Ők
tudnak lőni, maga nem. Van néhány ház a dombtetőn, az út másik oldalán.
Próbáljon meg segítséget hívni. De elsősorban is ne hagyja magát elfogni.
- Oké. - Andrew elvette a fegyvert.
Még egyszer Suzannah-ra pillantott, aztán kimászott az ajtón. A hátsó ablak
kitört, így Juli elég jól föllátott a rézsűn. Elővette a pisztolyát és ép térdére fektette.
- Mi történt? - kérdezte Suzannah.
- Maradj csöndben.

242
 Eltelt néhány perc. Juli nagyon bízott benne, hogy Andrew-nak sikerült
kijutnia. A távolból ágacska reccsenését hallotta. Lépések, és egyre közeledtek.
- Gyertek csak, rohadékok - morogta. - Gyertek.
Úgy negyvenméternyire feltűnt egy alak, akit vörösre festett a hátsó lámpák
fénye. A fegyverét magasra tartva közeledett feléjük.
Juli hosszan célzott, aztán meghúzta a ravaszt. A szeme sarkából látta, hogy
Suzannah megrándul a lövés hangjára. Spriccelt a föld a férfi lába előtt, mire az
hátraugrott.
Suzannah a kezét a füléhez szorítva kicsusszant az ajtón, amelyet Andrew
hagyott nyitva. Juli megpróbált elkapni.
- Suzannah! Gyere vissza!
Suzannah elbotorkált a dzsiptől, kezét még mindig a füléhez szorította. Juli
újra tüzelt, mire a férfi eltűnt a fák között. Julit eltöltötte a jeges rémület, hogy ott
lemehet a folyóhoz és Suzannah elé kerülhet.
Suzannah úgy érezte, hogy álmodik. A levegő sűrű volt. Képtelen volt tisztán
látni. A dolgok előbb határozott körvonalat kaptak, aztán feloldódtak a homályban.
Mintha valaki lőtt volna. Utálta a fegyvereket.
Látta maga előtt a folyót. Szerette a jeges folyó látványát. Szeretett a jégen
sétálgatni, a holdat bámulni, ahogy azt még otthon, Michiganben megszokta.
Hangokat hallott a fák közül. Egy árnyat látott a rézsűn. Egy kicsit félt, de
nem nagyon. Ment a folyó felé, aztán megbotlott és elesett. Látta, hogy a férfi egyre
közeledik.
- Ott van a nő! - kiáltotta valaki nem sokkal felette.
Suzannah-t bosszantotta, hogy nem akarják ráengedni a jégre. Futva indult a
folyó felé. A jég nem is volt olyan csúszós. Olyan volt a fénye, mint a kiömlött tejé.
Térdre esett. Látta, hogy ketten mennek utána a jégre.
- Jöjjön vissza - kiáltotta utána az egyik. - Beszakadhat.
Suzannah-nak nem tetszett a durva hang, ment tovább előre. Valaki
megragadta a karját. Egy rántással kiszabadította és ellökte a férfit, aki káromkodva
esett a jégre. Látta, hogy a másik futva indul feléje. Suzannah hallotta, hogy tocsog
a víz, aztán megértette, hogy vízen jár. Vajon miért van víz a jégen?

243
 Hátrapillantott, látta, hogy a másik már csak tízméternyire van tőle. Futott
tovább a folyó közepe felé. Rémülten gondolt arra, mi van, ha nem elég vastag a
jég.
Ebben a pillanatban robbanásszerűen megrepedt a jég a lába alatt és érezte,
hogy meginog a felület. Az oldalára hengeredett, és az arca mellett futott végig a
rianás a folyó közepe felé. Megint robbant a jég. A hátára fordult és megpillantotta
a férfit, aki üldözte. Alig háromméternyire volt tőle. Nem őt, hanem a jeget
bámulta. Arcán rémület tükröződött. Suzannah most vette csak észre, hogy nem
négykézláb áll - a lába eltűnt a jég alatt.
A lány néma rémülettel látta, hogy a férfi körül a jég leszakad a nagy
tömbről, és a férfi beleborul a jégtábláról a jeges vízbe.
- Dr. Lord.
A hang máshonnét szólt hozzá. Továbbra is hasalt, de a fejét a hang felé
fordította. A férfi harmincméternyire lehetett tőle, ő is hasalt.
- Kússzon ide - mondta. - Kihúzom a partra.
Valami miatt nem tudott hinni a férfinak.
Az elindult feléje, de megállt, amikor megreccsent alatta a jég.
- Nem bántom - mondta. - Ha nem engedi, hogy segítsek, akkor meghal.
Suzannah rájött, hogy a férfinak igaza van... Elindult lassan feléje. Kívülről
hallotta a saját zokogását, amikor eszébe jutott a jég alatt eltűnő férfi képe.
- Jöjjön csak, jöjjön - hívta a férfi.
Grainger az. Graingernek hívják.
Ekkor hallotta meg a szirénát, előbb a távolból, aztán egyre közeledni.
Grainger káromkodott, aztán vadul elindult feléje. A lány megpróbált menni
utána, de a jég csúszós volt, nem volt mibe kapaszkodnia.
- Ne hagyjon itt!
Grainger közben kijutott a partra, aztán eltűnt a fák között.
Hirtelen elfogta Suzannah-t a földöntúli nyugalom. Olyan szép a jég, olyan
jó a csend. Csak ez a sziréna ne szólna!

244
 - Suzannah!
A hang közelről szólt hozzá. Megfordult és látta, hogy Jay ott van, tőle alig
néhány méterre. Ő is hasmánt közeledett feléje. Vörös volt az arca, mintha
valamilyen maszk lenne rajta. Suzannah ekkor vette észre, hogy ez vér.
- Fogd meg ezt - mondta Jay.
Odacsúsztatott neki egy vastag kötelet.
- Fogom - felelte Suzannah. - Tudod, hogy véres az arcod?
A férfi rámeredt.
- Igen - felelte - tudom.

30.

Suzannah megpróbált nem pislogni, miközben a fehér légy ott repdesett a

szemgolyójában.
- Hmm - szólalt meg Ed Gaspard és ceruzalámpáját másik szemére
irányította.
Hmm, micsoda? - kérdezte magában Suzannah dühösen. Fogyóban volt a
türelme. Mit akar még Ed? Pontosan tudta, hol van: az Adams Memorial
neurológiai osztályán. Hétfő éjszaka volt, január 25-e, ő maga pedig Suzannah
Lord. A halászati felügyeleten tartottak fogva. Juli megmentett Archertól. Követtek
minket, aztán lelöktek az útról és...
Hát igen, innentől kissé homályosak az emlékei.
Grainger jutott eszébe, ahogy kúszott feléje a jégen. Grainger nem tűnt el a
jég alatt. Valószínűleg követték a mentőt. Most meg kint vannak a parkolóban és
várják a műszakváltást. Éjfél körül lehet, a munkába álló és a végző nővérek együtt
beszélgetnek. Ez az a tökéletes pillanat, amikor beléphetnek a szobájába, hogy
ráemelhetik a hangtompítós pisztolyukat...
- Mmm - mondta megint Ed és lekapcsolta a lámpáját.
- Muszáj ezt? - kérdezte Suzannah.

245
 - Maga szerint csak másokat kell megvizsgálni? - Láthatóan élvezte az orvos
a helyzetet.
- Jay Mallarnee-nek van agyrázkódása.
- Tény, hogy van egy agyrázkódása, de a magáé sokkal komolyabb. Itt
fogom tartani egy-két napig.
- Kizárt dolog... - Megpróbált fölülni, de irgalmatlan fájdalom nyilallott a
fejébe. Visszahanyatlott. - Mennyi idő van?
Ed megnézte az óráját.
- Negyed tizenkettő.
Suzannah-t elfogta a jeges rémület.
- Ed, nem maradhatok itt.
- Miért nem?
- Segítenem kell... Julinek.
- Már mondtam, hogy a nővére jól van. Gipszbe rakták a lábát és a bokáját.
Ott van békésen az orthopédián.
- De az unokaöcsém...
- Juli szerint ő is rendben van. Telefonált a szomszédoknak, akik a gondját
viselik, amíg muszáj.
Suzannah megragadta az orvos csuklóját.
- Komolyan beszélek, nem maradhatok itt.
- Hát, akkor is maradnia kell egy-két napig. Először is nincs ruhája.
Másodszor pedig nem hiszem, hogy föl tudna kelni, még akkor sem, ha az élete
függne is tőle.
Pedig az függ tőle, gondolta Suzannah. Tovább kell próbálkoznia.
Amikor Ed kiment, Suzannah kétségbeesett. Megpróbált gondolkodni. Miről
is beszéltek a kocsiban? Hogy el kell menni a hadügyminiszterhez. De Juli
megsérült, akkor most mi legyen? Hogy jutok a miniszter elé? És hogy tudom
meggyőzni? Még ha Andrew előkerült is, Hastings azt hiheti, hogy őrült vagy
egyszerűen hazudik.

246
 Megpróbált felülni. Kegyetlenül lüktetett a feje. Nem volt óra a szobában.
Fölemelte a kagylót és a pontos időt tárcsázta:
- Tizenegy óra, húsz perc, 8 másodperc...
Még félóra, és jönnek...
- Hé, hát te aztán remekül nézel ki!
Jay lépett be a szobába, és átölelte a lányt. A homlokán szörnyű seb
éktelenkedett, amit összekapcsoztak - Suzannah tudta, hogy csak a látvány ilyen
szörnyű, ha rendbe jön, szinte semmi nem fog látszani.
Amikor a férfi elengedte, a nő megszédült.
- Nocsak, gyere... feküdj le szépen.
Ahogy leült, azonnal elmúlt a szédülés.
- Jól vagyok - mondta és a férfira mosolygott.
A férfi mellé ült és átölelte a vállát.
- Most őszintén - mondta -, hogy vagy?
- Nem rossz, köszi. Te viszont nagy dolgot csináltál.
- Nem igazán nagyot - felelte Jay. - Egyszerűen szeretlek. Nem is bátor
voltam, inkább önző. Nélküled nyomorultabb lennék, mint egy prérifarkas, amelyik
még csak nem is vinnyoghat. Persze most, hogy megmentettem az életed, akármit
kérhetek tőled.
Suzannah felnevetett, aztán a fogát csikorgatta, mert annyira belehasított a
fájdalom a fejébe.
- És azt mondom, hogy azonnal mars vissza a takaró alá!
- Nem lehet, Jay! Kint vannak már és bármikor bejöhetnek.
- Itt maradok veled.
- És mire lesz jó, ha nincs fegyverünk? Csak téged is megölnek. És nem csak
én vágtam be a fejem ma éjjel.
- Semmi bajom.
- Nekem sem.

247
 Sharon Harrad lépett be, aztán megállt és a fejét csóválta.
- A két legkedvesebb fejsérült páciensem. Mi történt?
- Leszaladtunk az útról kocsival - felelte Jay. - Mit csinál itt ilyen későn?
- Behívtak egy sürgős esethez. - Suzannah haját csak most vette Sharon
észre. - És te mióta vagy szőke?
Suzannah megcsapkodta Jay térdét.
- Kimennél egy percre?
Jay a homlokát ráncolta, aztán megszólalt:
- Kint leszek, ha szükség van rám, szólj. - Suzannah elégedetten látta, hogy
Jay nem is sántikál. Aztán Sharonhoz fordult. - Szeretnék bocsánatot kérni Percy
Jones miatt. Szörnyű dolog ilyet csinálni az ember legjobb barátnőjével.
- Semmi gond. Nem tudhattad, hisz te sebész vagy.
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Semmit - felelte Sharon mosolyogva. - Született kockáztató vagy. Úgy
döntöttél, hogy ezt kell tenned, tehát ezt tetted.
- Ha bizottság elé idéznek, akkor én megmondom nekik, hogy hazudtam
neked a pasi elmeállapotával kapcsolatban.
- Tudom, de nem lesz semmi baj.
- Sharon, a segítségedre van szükségem.
- Ednek is ez a véleménye.
- Nem ilyenfajta segítségre gondolok.
Sharon elmosolyodott.
- Vajon miért gondolhattam, hogy ezt fogod mondani?
- Ne haragudj, de ebben a pillanatban egy jó adag Dexedrine-re van
szükségem. És ha van néhány kapszulával még, arra is.
- Hát persze.
- Meg tudod ezt beszélni a gyógyszeres nővérekkel?

248
 Sharon kerek szemekkel meredt Suzannah-ra.
- Nem, Sharon, nem ment el eszem. De nem tudom most elmondani miért, de
el kell innen tűnjek.
- Veszélyben vagy?
- Igen.
A zöld szemek meg sem rebbentek.
- Egy veteránügyi doki jött Percy Jonesért - mondta Sharon. - Átadtam neki
minden további nélkül... Egyvalamit csak, tényleg a CIA-nak dolgozott?
- Tényleg.
Sharon megdörzsölte a homlokát.
- Magam is voltam itt egyszer - mondta csendesen. - Nem mint doki, hanem
mint beteg. Ezt tudtad?
Suzannah döbbenten nézett rá.
- Nem.
- Ez csak egy kis zavaró titok. Még dr. Valois vezette a részleget, és én
voltam az egyik gyakornoka. Valaki belém nyomott egy dózis angyalport és
kipurcantam. A következő, amire emlékszem, hogy az ágyhoz voltam szíjazva.
Nem tudtam meggyőzni Valois-t, hogy nem vagyok pszichotikus.
Suzannah döbbenten rázta a fejét.
- Ki adta a PCP-t?
Sharon tekintete megint kitisztult.
- Hosszú. Mint, gyanítom, a tiéd is. Suzannah, ha le vagy gyengülve, akkor
az amfetamin akár szívrohamot is csinálhat.
- Nem vagyok legyengülve. És be is bizonyítom. Felmegyek veled a
pszichiátriára.
Sharon felsóhajtott.
- Oké, de egy feltétellel - ha ennek az egésznek vége, akkor leülünk és
elmeséljük egymásnak a sztorijainkat.

249
 Suzannah bizonytalankodott.
- Persze a legnagyobb titoktartással - tette hozzá Sharon.
- Megegyeztünk. Csak még egy dolgot.
Sharon rezignáltan pillantott barátnőjére.
- Szükségem volna a ruháidra.
A taxiban túl meleg volt. Nyilván köze volt ehhez Sharon vastag
télikabátjának, de az amphetamin is ludas volt.
Suzannah figyelme élénk volt, fel volt dobva. Jaynél még volt hat további
kapszula, arra az esetre, ha szüksége lenne rá.
Suzannah kinézett a kocsi ablakán, nem követik-e őket. Nem látott semmit.
Könnyen ki tudtak surranni a kórházból. De még most is érdekelte, nem lépked-e a
folyosón a szobája felé egy fehér köpenyes fickó, egy méreggel teli fecskendővel a
zsebében.
- Milyen szép éjszaka van - szólalt meg mellette Jay, aki nyilván félreérte,
miért néz kifelé az ablakon.
De talán nem is értette félre... De igaza volt. Sütött a hold, szikrázott a hó -
néhány mérföldnyire jártak csak Roland Lancaster házától.
- Egyfolytában Andrew Dugan jár az eszemben - mondta Jay.
Suzannah megkeményítette magát.
- És miért?
- Hogy hol lehet.
- Meghúzza magát valahol.
- De miért nem hívta a kórházat?
- Mert nyilván nem volt rá szüksége.
- Ez a másik dolog - mondta Jay. - Hogy ő is egy - micsoda? Egy szakértő.
- De nincs velük.
- Biztos vagy benne?
Suzannah érezte, hogy logikus a kérdés, mégis felment a vérnyomása.

250
 - Andrew mellettünk áll.
- Tudom, de...
- Jay, nem hagyhatnánk ezt a fenébe?
- Oké, ha neked ennyire sokat jelent, akkor hagyjuk.
Tisztában volt vele, hogy mennyire nehezére esett Jaynek kimondani ezeket
a szavakat, ezért Suzannah megfogta a férfi kezét.
- Nincs semmi baj - mondta. - Semmi baj.
Egy percig csendben hajtottak tovább.
- Nem lenne baj, ha mondanál valamit arról, hogy mit gondolsz Lancasterről
- szólalt meg Jay. - Hogy alá tudjak játszani a kis színjátékodnak.
Suzannah a taxisra pillantott, aki plexikalitkájában ült és a walkmanjét
hallgatta. Ennek ellenére suttogva magyarázott Jaynek.
- Nem hiszem, hogy Lancaster a „Szakértőknek” dolgozna. Annál ő
egoistább. De szerintem azt sem hiszi, hogy létezik mellékhatás, egyszerűen
őrültnek tartja Triciát és Andrew-t. Ezért kell megpróbálnunk meggyőzni. Te
elmondhatod, mit csináltak velem Langleyben. Talán neked hinni fog. Két dolgot
akarunk tőle: egy, hogy ne harcoljon a döntés ellen, ha betiltják a mikrolapkát.
Kettő, hogy feldühítsük, hogy a szakértők véletlenül se kapjanak tőle további
chipeket. Akár menjen el a hadügyminiszterhez is, hogy visszacsapjon a
szakértőknek. Rá, aki világhírű, biztosan hallgatna Hastings.
- De mi van, ha kiderül, hogy Lancaster nekik is dolgozik?
- Akkor nyilván előhúz egy pisztolyt és megvárja, míg az üldözőink
megérkeznek.
- Háááát...
A taxi lassított és Suzannah rájött, hogy megérkeztek. A ház fényárban
úszott, mintha csak vissza akart volna riasztani minden betolakodót. Vajon örül-e
majd annak, hogy fél ötkor kiugrasztják az ágyból? Nem valószínű.
A taxis hátraszólt:
- Száz dollár lesz.

251
 - Várjon - mondta Suzannah - visszamegyünk magával.
A taxis alaposan szemügyre vette Suzannah-t.
- Percenkét egy dollár a várakozási díj.
Suzannah kiszállt Jay-jel, és elindult a kocsiúton fölfelé. Ahogy szemügyre
vette a helyet ismét, Suzannah-nak eszébe jutottak a havonként esedékes
csoportbulik a Lancaster-rezidencián. Órákon át ittak és beszélgettek a pincében
lévő klubszobában. Akkor még biztos volt benne, hogy csodálatos karrier vár rá
mint idegsebészre.
Ma megint egymás szemébe kell nézniük, hogy elkerüljenek egy rettenetes
katasztrófát.
- Nekem rossz érzéseim vannak - mondta Jay.
- Neked is?
- Még csak füst se száll fel a kéményből.
- Lehet, hogy lecsavarta a fűtést éjszakára.
- Szóval akkor kiverjük az ágyból a nagyembert.
- Ki.
Suzannah az amphetamintól természetellenes erőt kapott, lábait szinte csapta
a köves úthoz.
A bejáratnál tűnt csak fel, hogy a bokrokat évek óta nem vágta senki. Valaha
Mrs. Lancaster csinálta ezt, de neki elege lett a férjéből és elváltak. Suzannah
megfogta a kopogtatót, mire az ajtó azonnal résnyire nyílt. Suzannah beljebb
nyitotta, de Jay elkapta a csuklóját.
- Ez aztán tényleg nem tetszik nekem.
A távolból a Beatles Sárga tengeralattjárójának a foszlányait hallotta.
Lancaster éjszaka is dolgozik... Viszont kizárólag operát hallgatott. A modern zenét
megvetette.
Nyitva állt a pincelejáró ajtaja.
- Suzannah - suttogta oda neki Jay.

252
 Odamentek és lenéztek. Lancaster ott hevert a lépcső alján, szétterpesztett
lábakkal. Nyitott szemmel meredt a meztelen villanykörtére, amely megvilágította a
helyiséget.
- Menjünk innét - javasolta Jay.
- De hátha még él.
Suzannah leindult a lépcsőn, aztán letérdelt Lancaster mellé. Kitapogatta a
nyakán a pulzusát. Semmi. A bőre már hűvös volt. Ahogy a nyitott szemekbe
nézett, Suzannah-t hirtelen valami földöntúli nyugalom fogta el. Igazában ez egy
tragédia, a tudomány nagy vesztesége.
Mégsem érzett sajnálatot.
Most már nem kell gyűlölnöm többé, gondolta.
Behunyta a szemét.
- Ez bizonyítja, hogy nem dolgozott nekik - mondta.
- Lehetett ez baleset is.
- Ezt fogják írni az újságok. Én úgy érzem, elérkezett a igazság pillanata.
Rájött, hogy nem fogják engedélyezni a lapkát. Bedühödött, és elkezdett küzdeni.
Lehet, hogy fizikai értelemben is. - Suzannah-nak John Stockwell jutott az eszébe.
Aztán Archer mondata: „Nagy volt a kockázat.” - Ha csak így tudták menteni a
bőrüket, akkor meg kellett ölniük - mondta. - Gyilkosság vagy baleset, mindegy,
biztosan ők csinálták.
- Minden szempontból helytálló értékelés - mondta ekkor egy hang a lépcső
tetejéről.
Suzannah megrémült és felpillantott.
Archer Montrossnál nem volt fegyver. De a két martalócnál igen.

31.

Suzannah a legszívesebben elfutott volna, amikor Archer és a két embere

elindult lefelé. De nem volt merre. Menekülni csak lefelé lehetett volna.

253
 Archer óvatosan odaállt Lancaster holtteste mellé, arcára kiült az undor.
- Miért öltétek meg? - kérdezte Suzannah.
- Nem én öltem meg, elcsúszott. Ismerd be, Suzannah, hogy örülsz, hogy ez
az arrogáns állat halott.
Archer olyan arccal nézett rá, ami először feldühítette, majd elrémisztette a
nőt. Látta, hogy ide fogunk jönni, gondolta. Hogy tudhatnék egy ilyen embert
nemhogy legyőzni, de becsapni is?
- Mi is el fogunk csúszni, Archer?
A férfi őszinte döbbenettel nézett Suzannah-ra.
- Mi nem akarjuk a halálodat.
- Valakik viszont igen. Még a saját embereiteket sem tudjátok ellenőrizni. Az
árulóknak megvannak a saját, különbejáratú árulóik.
Archer megrázta a fejét.
- Valóban van vitánk miattad, tény. De nincsenek árulók közöttünk. Ne
kényszeríts, hogy csatlakozzam azokhoz, akik a halálod akarják, Suzannah. Nem
érdekünk, hogy megöljünk egy sebészt és egy szimatoló újságírót, de semmivel
nem vagytok különbek, mint akárki más. A lapka olyan biztonságot szerez
Amerikának, amilyen soha nem volt a történelemben.
- És kitől kell megvédjen?
- Nézd, ha a következő Szaddám Husszein megpróbál majd atombombát
robbantani a Fehér Ház alatt, akkor erről előre akarok tudni és nem utólag. - Archer
arca elvörösödött. - Ideje indulnunk. A kocsi dr. Lancaster garázsában vár. Azt
hiszem, ismered az utat.
Az egyik fegyveres elindult elöl. A másik maga elé parancsolta Jayt és
Suzannah-t. Most kell valamit csinálni, gondolta Suzannah. Ha beültetik őket a
kocsiba, már késő lesz.
Az első fegyveres kilépett, aztán megfordult feléjük. Ebben a pillanatban
lecsapott a tarkójára egy pisztoly agya. Egy kéz az ajtó mögé rántotta. Suzannah
csak később jött rá, hogy elzárta a többiek elől a kilátást. Jay-jel azonnal az ajtó
mögé ugrottak, aztán a pisztoly agya lesújtott a másik fegyveresre is.

254
 Mielőtt Archer akármit tehetett volna, Andrew Dugan előlépett az ajtó mögül
és ráemelte a pisztolyát.
Archer megállt a lépcsőn, rezignáltnak tűnt.
- Tehát maga is látta, hogy a lány idejön.
- Úgy van.
Archer mintha mérlegelt volna.
- Most az a kérdés, hogy vajon maga képes-e engem lelőni. De már láttam,
hogy maga nem gyilkos fajta.
Jay kikapta a pisztolyt Andrew kezéből.
- Én viszont az vagyok. A földre!... Andrew - szólalt meg Jay -, nézze meg,
nincs-e valami kötözőanyag a konyhában.
Andrew egy ideig kutatott, aztán előjött egy biciklilánccal meg egy lakattal.
- Ez még jobb - mondta Jay. - Kötözze a láncot jó szorosan a nyakába és
lakatolja oda a hűtő ajtajához.
Andrew így is tett. Archer ott ült a padlón és előremeredt, de nem nézett
senkire.
- Van kocsija? - kérdezte Jay Andrew-tól.
Andrew bólintott.
- De innen egymérföldnyire parkolok.
- Archer azt mondta, hogy a kocsijuk itt van a garázsban - mondta Suzannah.
Jay lehajolt és kivette a kulcsokat az egyik leütött ügynök zsebéből.
- Gyerünk. - Suzannah levezette őket a garázshoz, ahol egy kék Ford állt.
Jay ült a volán mögé. Suzannah melléje ült. A műszerfalon ott volt egy CB-
rádió is.
- Hová? - kérdezte Jay.
- Innen el - felelte Suzannah.
Jay ráfordult az útra és beletaposott a gázba.

255
 - Ha Archer emberei nem is ölnek meg, a taxisunk igen, ha rájön, hogy
meglógtunk fizetés nélkül.
- Még sohasem ütöttem le senkit - sóhajtott fel Andrew.
Suzannah hátranyúlt és megszorította a kezét.
- Megmentette az életünket.
Jay a visszapillantó tükörbe nézett.
- Tegnap nem mutattak be minket egymásnak - mondta. - Én Jay Mallarnee
vagyok.
Andrew tekintete a tükörbe tévedt. Suzannah látta, hogy a két férfi egy
pillanatig farkasszemet néz egymással.
- Andrew Dugan.
- Tudom. Nos, mivel magának ugyanolyan képességei vannak, mint
Archernek, akkor vegye át a vezetést. Mit csináljunk?
- Fogalmam sincs.
Jay bizalmatlanul nézte a tükörből.
- Bocs, de nem tudom szabályozni a látomásaimat. De ha lesz valami
érdekes, akkor szólok.
Suzannah ekkor vette észre, hogy egy másik kék Ford közeledik egyre
gyorsabban hozzájuk.
- Kapaszkodjanak - mondta Jay, aztán hirtelen lekanyarodott egy mellékútra.
Olyan sebességgel vette be a kanyart, hogy Andrew majdnem kirepült az ülésről.
- Hol tanult meg így vezetni? - kérdezte Andrew.
- Kuvaitban.
- El kell válnunk - szólalt meg Suzannah.
- Kizárt dolog.
- De megháromszorozzuk az esélyt, hogy elmenekülhessünk előlük.
Legalább egyikünknek ki kell szállnia.
- Le tudom rázni őket - szólalt meg Jay.

256
 - Nem tudja - jegyezte meg Andrew. - Mindjárt jönnek a helikopterek.
- Honnan tudja?
- Láttam.
- Atyaúristen! - morogta Jay.
Suzannah rájött, hogy Andrew nyilván önkéntelenül észrevette a CB-rádiót,
és innen táplálkozott a víziója.
- Oké - mondta Jay -, tényleg el kell válnunk. És mivel én vagyok a legjobb
sofőr, én maradok a kocsiban. - Hirtelen bevett egy újabb kanyart, aztán
beletaposott a fékbe. Suzannah látta a fényszóró kévéjében, hogy az út két oldalán
sűrű erdő van.
- Jay!
- Andrew, vigye magával a lányt. Én meg elcsalom őket egy darabig.
Andrew kiugrott a hátsó ajtón, Suzannah-t azonban Jaynek úgy kellett szinte
kilöknie.
- Az isten szerelmére, menj már! - Jay csikorgó gumikkal száguldott tovább.
Andrew a lányt a földre rántotta az árokban, amikor elszáguldott az üldöző
kocsi mellettük. Suzannah most vette csak észre, hogy összesározta Sharon
kabátját...
- Gyerünk! - bevetették magukat az erdőbe. Átszűrődött a faágak között a
holdfény, amikor meghallották a helikopter motorjának kelepelését.
- Földre! - kiáltotta Andrew. A régi tűlevelek illata megcsapta a lány orrát.
A helikopter elhúzott felettük, miközben reflektora a tájat pásztázta. A
fénypászma néhány méterrel mellettük húzódott el, aztán eltűnt a fák között.
Suzannah Andrew-ra pillantott, és látta, hogy tekintete a távolba réved, mint egy
amnéziásnak vagy egy gutaütöttnek. Nyilván megint látomása van. Megszorította a
férfi kezét, de az nem reagált.
Aztán hirtelen viszonozta a szorítást.
- Ez aztán meredek volt - nevetett fel a férfi önfeledten.
- Mintha élvezné, úgy tesz - mondta a nő dühösen.

257
 - Nem, láttam mi fog történni - felelte a férfi.
- És mennyit lát? - kérdezte Suzannah, de előre félt a választól.
- Egyre többet. Egyre többször lesznek látomásaim. Nem tudok mit tenni
ellenük.
A nő most értette csak meg, milyen borzasztó teher lehet a férfin. Nem
csoda, ha ki akarja vetetni a lapkát. Vajon mikor jön el az az idő, amikor csak azt
látja, amit a tudat mutat neki és semmit sem lát a jelenből? Ennyi bőven elég, hogy
valaki belebolonduljon.
- Ó! Andrew!
- Ha túlleszünk ezen, akkor kiveszi belőlem ezt a valamit?
- Igen, de most el kell válnunk...
- Egy perc. Esküdjön meg, hogy megteszi.
- Ehhez nem csak én kellek, Andrew. Hanem kell egy jó műtő, külön
engedély a szövetségi tisztiorvostól. És ha valami csoda folytán ezt is megkapnánk,
akkor harminc százalék az esélye annak, hogy örökre megvakítom.
- Vállalom ezt a kockázatot. Csak segítsen.
- Persze, hogy segítek.
Hirtelen könnybe borult a férfi szeme.
- Olyan kevés időm van - mondta.
Érezte a lány, hogy a férfi magához húzza.
- Nagyon aggódik Jayért - mondta Andrew. - Nem kell. Nem kapják el.
- De... - Valami mást hallott kicsengeni a férfi szavaiból. - Ugye ezt látta az
előbb?
A férfi bólintott.
A lányban eláradt a megnyugvás.
- Most el kell válnunk.
- Még egy perc.

258
 A férfi egész testével hozzátapadt, szájuk összeolvadt. A nő egészen
beleszédült a csók erejébe. Amikor elváltak egymástól, Andrew ezt mondta:
- Szeretem magát, Suzannah Lord. Azóta szeretem magát, hogy abba a
kávézóba beléptünk.
- Én is szeretem, Andrew. Bizonyos szempontból már évek óta. Órákat
töltöttem el a gondolataival, és mindegyik képe olyan őszinte és szép.
Andrew megszorította a lány csuklóját. Arckifejezése hirtelen sötét lett.
- A maga ötlete volt, nem igaz, hogy szálljunk ki a kocsiból?
- Igen. - A lány hirtelen megértette, miről van szó...
Elrémült.
- Archer!
- Nyilván megtalálták a hűtőhöz láncolva. Nem kizárt, hogy látta, hogy
kiszálltunk a kocsiból.
Ebben a pillanatban megint meghallották a helikopter motorjának a hangját,
amitől libabőrös lett a lány tarkója.
- Gyerünk - mondta. - Nem szabad, hogy együtt kapjanak el minket. Ha
szabadlábon vagyunk, akkor bajt tudunk rájuk hozni. Maga menjen lefelé, én
megyek a hegytetőre. Megnézem a házakat és megpróbálok szólni a rendőröknek.
Ha kijönnek a rendőrök, akkor be kell nekik adni valamit - persze nem szabad
megmondani az igazat. Ha maga beér a városba, akkor menjen egyenesen a Post
szerkesztőségébe. Azt mondta, Jay megmenekül. Akkor ő is ott lesz, hiszen erről
beszéltünk az előbb. Majd ott találkozunk.
A férfi a lány szemébe nézett, aztán bólintott.
A lány újra megcsókolta, miközben a helikopter egyre közelebb jött. Aztán
kibontakoztak egymás karjaiból és a lány elindult felfelé a holdfényes erdőben.

32.

259
 Suzannah hallotta maga mögött a lépéseket, ahogy elpattantak a földön a
száraz gallyak és megdermedt. Szerette volna látni maga előtt az emelkedőt, de a
holdfény hatalmas árnyékokat vetett az erdőre.
Ment előre; vagy feljut és segítséget kér, de lehet, hogy van odafönt egy út,
és akkor elmenekülhet innét. És találkozik majd Andrew-val és Jayjel a Postnál...
És aztán?
Már kétszer előre látták, mire készül. Miért gondolja, hogy most nem fogják
tudni megállítani?
Szeretnék megint a kórházban lenni, gondolta, és veseköveket operálni és
vakbelet. Szeretnék normális életet élni. Ehelyett miattam tört el a nővérem lába; de
lehet, hogy beleroppant a karrierje is. Bajt hoztam Sharon Harrad fejére. Jay életét
meg veszélybe sodortam.
És nagy a valószínűsége annak, hogy előbb végeznek velem, semhogy
egyiket is jóvá tudnám tenni.
Megbotlott, aztán hirtelen rémülten lépett hátra. Majdnem sikerült lelépnie a
semmibe egy szikláról! Egyméternyire tőle a talaj megszűnt - s csak vagy harminc
méterrel lejjebb folytatódott tovább. Egy folyó folyt odalent a mélyedésben.
Megint megreccsent a háta mögött a gally, de sokkal közelebbről. Valaki
közeledik hozzá.
Rémülten kezdett el rohanni fölfelé, vigyázott, nehogy lelépjen a mélybe,
amikor Archer lépett elé a fák közül.
- Helló, Suzannah!
A lány megdermedt. Lenézett a mélybe. Ugorj, mondta magának. De
képtelen volt magát erre rávenni.

Suzannah lassan tért magához, zúgott a feje. Amikor fölemelte a fejét, látta,
hogy egy kórházi ágyban fekszik. Hol van? Az Adams Memorialban?
Archer!
Hirtelen emlékezett mindenre. Amilyen csendben a férfi volt, ahogy leterelte
a lejtőn a kocsijához.

260
 De most legalább nem akart hozzáérni.
Nyilván ott van a titkos bázison. Minek is nevezte Juli? Hármas Számú
Telepnek?
Vajon mit akarnak vele?
Suzannah hallotta, ahogy elfordul a zárban a kulcs. Archer lépett be a
reggelijével egy tálcán.
- Jó reggelt! - mondta vidáman.
- Ne légy ilyen cinikus, Archer.
- Örülök, hogy sikerült kialudnod magad. Tudom, hogy éhes is vagy.
- Mennyi az idő? - kérdezte a lány.
- Kedd délelőtt tíz óra.
Nem rossz. Akkor azért aludt néhány órát. Viszont ez azt jelenti, hogy az
amphetamin még ott van a szervezetében.
- Most mit akarsz velem?
- Megpróbállak meggyőzni.
- Miért? Nem fogok nektek dolgozni. Soha.
Archer arcára kiült a fájdalom.
- Hallgass végig, Suzannah. Egy éve két ember jött az Államokba Irakból
Mexikón keresztül. Magukkal csempésztek egy szétszedett föld-levegő rakétát.
Aztán nem messze az Andrews légitámaszponttól felállították. Pontosan rajta voltak
az Air Force One, az elnöki repülőgép útvonalán. Másnap az elnök Londonba
készült. De soha nem tudták kilőni ezt a rakétát, mert én megláttam őket...
- Mit akarsz ezzel? Hogy essek hasra előtted? De...
- Semmi de. Ha nem lettem volna „szakértő”, akkor az elnök halott. Tehát
nem állíthatod, hogy a chip rossz dolog.
- Nem állítom, hanem tudom.
- Tényleg? - Archer elmosolyodott. A lány tarkója megborzongott. - Én
tudok valamit rólad és Andrew Duganről, ami fontos...

261
 - Kuss legyen, Archer! - kiáltott a lány dühösen.
A férfi Suzannah-ra meredt.
- Ehhez hozzá kell szoknod...
- Mondd, Archer, milyen érzés előre látni, mi fog történni?
- Mint akinek hatalma van.
- Andrew nem ura a látomásainak. Szerintem te sem.
Archer megvonta a vállát.
- Tudatosan én sem tudom. Várnom kell, de a tudattalanom előbb vagy utóbb
megmutatja, amire kíváncsi vagyok.
- És olyat is, amit nem akarsz tudni?
Archer nem válaszolt.
- Szaporodtak a vízióid?
- Ó, hogyne. Egyre gyorsabban látok meg dolgokat. Egyre nagyobb lett a
hatalmam...
- Igen? Átmenetileg lehet. De mi lesz a vége? Elérkezik az a pillanat, amikor
nem fogsz egyebet tenni, mint előre látni. És ki szeret olyan filmre beülni, aminek
előre tudja a végét? Aztán egyre sűrűbbek lesznek a látomások, végül már nem éled
az életedet, hanem csupán látod. Olyan leszel, mint egy gép, Archer.
A férfi elsápadt. Legalább most elképzeli, amiről beszélek, gondolta
Suzannah. Szándéka ellenére megsajnálta a férfit.
- Nézd, Archer, ezt abba kell hagynod. Tricia felakasztotta magát, mert nem
bírta. Mikor következik be veled is ugyanez? Láttad már magad kötéllel a nyakadon
vagy pisztollyal a kezedben?
- Kuss! - csattant föl Archer. - Ahelyett, hogy agitálnál ellene, miért nem
csatlakozol hozzánk?
- Nem segítek.
- De, ha benned is benned lesz a chip.
A lány rémülten nézett Archerre.

262
 - Nem. Ezt nem gondolhatod komolyan.
- Bíztunk benne, hogy dr. Fachet jó lesz erre a célra, de nem igazán érti a
chip működését. Te viszont igen. Te nemcsak be tudod tenni, hanem a rosszul betett
lapkákat ki is tudod venni és meg tudod igazítani. Gondolkozz. Idegsebész lehetsz
megint, aminek mindig készültél. Most ugyan félsz, de ez a félelem megszűnik.
Istennő leszel, Suzannah.
Suzannah pánikba esett. Úgy kellett kapkodnia a levegőt.
- Ne tegyétek ezt velem, Archer.
- Nem tehetsz semmit ellene, Suzannah. Dr. Fachet már készül a műtétre.
- Akkor inkább vakuljak meg! - mondta Suzannah, de aztán rémülten gondolt
arra, mivel is járna ez.
Ki kell jutnom innen, gondolta. Istenem, segíts! Hirtelen egy kétségbeesett
ötlete támadt. Fölpattant és odarohant a becsukott ajtóhoz. Archer nem mozdult,
csak amikor már kirángatta magát, akkor lépett oda hozzá és magához szorította.
Suzannah előbb ellenállt, aztán hirtelen remegve a férfihoz tapadt. Érezte, ahogy
megmerevedik. A férfi még erősebben magához vonta. Suzannah megborzongott,
de ő is viszonozta az ölelést. Közben egyik kezét belecsúsztatta a férfi zsebébe, de
rettegett, hátha Archer megérzi.
A férfi ehelyett megveregette a hátát.
- Nem lesz semmi baj, majd meglátod.
A kulcs, gondolta a lány. A kulcs!

33.

Suzannah keserűen csalódott arccal meredt az öngyújtóra, amit kilopott

Archer zsebéből. Vadul az öklébe zárta. Valahogyan a hasznát veheti még... Maga
az a tény, hogy Archer nem látta előre a dolgot, már egy apró győzelem volt.
Gyújtsa föl az ágyát? De talán maga is megfulladna.
Lobbantsa Archer arcába? Ami a szerencsétlen kisfiúval annak idején történt,
amiatt lehet, hogy Archer retteg a tűztől.

263
 Ekkor megcsörrent a zár és bejött két betegszállító egy hordággyal. Gyorsan
eltüntette az öngyújtót a bugyijában.
- Nem fogok megszökni - mondta Suzannah a belépő Archernek. - De nem
akarok felfeküdni a kocsira. Inkább a saját lábamon mennék.
Archer szomorúan nézett rá.
- Sajnos nem megy.
Suzannah felmászott a kocsira, de ülve maradt. Az egyik ápolónak úgy
kellett lenyomnia a vállát.
- Majd utána találkozunk - mondta Archer. Arca merev volt, amikor
megfordult és elment az ellenkező irányba.
Suzannah annyira meg volt rémülve, hogy alig bírt gondolkodni. A gyújtóra
koncentrált. Egy pillanat alatt elő tudja kapni. De mit csináljon vele? Nyilván van a
műtőben két palack oxigén. Az oxigén persze magától nem gyullad meg, de egy kis
tűzből óriásit tud csinálni. Kell valami más, valami gyúlékony.
Az ápoló közbe begurította a kocsit a műtőbe, ahol már ott állt bemosakodva
dr. Mike Fachet.
- Helló, Suzannah! - mondta.
Hirtelen ellenállhatatlanul irtózni kezdett a kollégájától. Így tartja be a
hippokratészi esküt, hogy nem okoz másnak kárt? A legszívesebben az arcába vágta
volna ezt, de kiszáradt a szája, nem tudott megszólalni...
Ekkor pillantotta meg az éterespalackot.
A palack egy szekrény legalsó polcán volt. Reménykedni kezdett. Az éter
rettenetesen gyúlékony anyag. Ezért is nem használják már anaszteziológiai célból,
csupán bizonyos eszközök fertőtlenítésére. Bárcsak oda tudna hozzá jutni...
Már-már leugrott volna a kocsiról, amikor előlépett egy nővér a kezében egy
fecskendővel. Suzannah rémülten látta, hogy nyugtatót akarnak neki adni. Hirtelen
leugrott a hordágyról, belevágott az ápolónő hasába, aztán leguggolt és fölkapta az
éterespalackot, amit ki is csavart, amíg meg nem fordult. Előkapta az öngyújtót és
kipattintotta.
- Fölrobbantok mindenkit! - kiáltotta.

264
 Az ápoló rezzenéstelen arccal közeledett feléje.
- William, álljon meg! - ordította Fachet.
Az ápoló bizonytalan arccal megállt. Suzannah érezte az éter édeskés illatát.
- Suzannah - szólalt meg Fachet - nagyon párolog. Legyen szíves, zárja be.
A lány nem vett róla tudomást, hanem szemével az oxigénpalackot kereste.
Ott van, ott a pult végében, alul. Letette az étert a gyógyszerszekrény tetejére, fölé
tartotta az öngyújtót és megnyitotta az oxigénpalackot.
- Suzannah! - visított Fachet. - Az isten szerelmére, ne tegye!
A másik ápoló odafutott hozzá. Fölkattintotta a gyújtót és az étert a sziszegő
oxigén útjába tette. Egy hatalmas láng csapott föl a műtőben és elborította az
ápolót. A lány kívülről hallotta, hogy ő maga is felvisít, amikor fölcsaptak a lángok
az ápoló ruhájából. Fachet odarohant hozzá és a hátára fordította. Suzannah látta,
hogy Williams is lassan megindul feléje. Ráirányította az oxigénsugarat, aztán még
több étert locsolt a gyújtó elé. Az ápoló szitkozódva oldalazott vissza a helyére.
Suzannah fölkapott egy halom törülközőt és műtőskendőt, ledobta őket a
földre és alaposan meglocsolta az egész halmot éterrel. Ráhajította a sziszegő
oxigénpalackot, majd utánahajította a lángoló öngyújtót is. Lángoszlop csapott föl
egészen a mennyezetig. A lángok mögött Suzannah látta, hogy Williams kifelé
húzza a megégett ápolót, akinek még most is füstölgött a köpenye. Fachet már
kimenekült, csak a nővér állt bent erősen kapkodva a levegőt. Suzannah valami
földöntúli erőt érzett, amikor nekitámadt. Egy mozdulattal letépte a maszkot az
arcáról, egy másikkal a sapkát, kettő kellett a nadrághoz, és magára kapta őket.
Megpróbált kijutni az ajtón, de Mike és a többiek azonnal rátámadtak, így aztán
visszahátrált a műtőbe. Ott már olyan forróság volt, mint egy sütőben.
Látta a hátsó ajtókat, de a lángok miatt már nem tudott eljutni odáig.
A balkon - ott is nyilván van valamilyen ajtó.
A műszeres szekrényt használta létraként. Ahogy belekapaszkodott a balkon
korlátjába, felcsaptak alatta a lángok. Odafönt alig kapott levegőt a füsttől. Amikor
föltépte az ajtót, arcára rántotta a maszkot és mélyet lélegzett. Rohant a folyosó
végén lévő ajtó felé, amely, amint odaért, kinyílt. Egy szürke öltönyös férfi állt
előtte.
- Dr. Lord ott van - kiáltotta Suzannah. - A tűz... én nem mertem...

265
 A férfi félrelökte. A lánynak nem kellett színlelnie, hogy pánikban van. A
lépcsőn felrohant egy emeletet, ahol egy férfi és egy nő állt a hallban. A nő
beleszagolt a levegőbe.
- Lángban áll a műtő - kiáltotta Suzannah. - Nyomják meg a riasztót! Ürítsék
ki az épületet!
Kirohant az udvarra, végig a fenyők között. Amikor a kapuhoz ért, az őr már
ott állt előtte és kezét pisztolya agyán tartotta.
- Tűz! - kiáltotta a lány.
- Micsoda? - kérdezte döbbenten a férfi.
- Tűz van a műtőben!
Megcsördült a fülkében a telefon, a férfi odafordult, hogy fölvegye, amikor
Suzannah kikapta a pisztolyt a tokjából. A férfi döbbent arccal fordult feléje.
- Hé...
- Nyissa ki a kaput!
- Nem. - A férfi megragadta a pisztoly csövét, ami elsült. A férfi
megmerevedett és hanyatt dőlt. Suzannah felsikoltott. Amikor fölé hajolt, látta,
hogy két furcsa tű mered a férfi mellkasából. Az őr teste béna volt, de szemével
követte a mozgást.
Suzannah döbbent arccal nézegette a pisztolyt.
Az ajtónál döbbenten látta, hogy sem kulcs, sem gomb nem nyitja, hanem
számkombináció. Letérdelt az őr mellé, kikutatta a zsebeit, de nem talált semmit.
Ekkor észrevette, hogy tintával volt valami a csuklójára írva.
Öt szám...
Hirtelen meghallotta, hogy léptek közelednek feléje. Fölállt és előreszegezte
a revolvert.
Archer lépett elő a fák közül. Megdermedt, amikor megpillantotta a
pisztolyt.
- Suzannah, gyere szépen...

266
 A lány egyenesen a mellébe lőtt. Archer megdermedt, néhány lépést tett a
lány felé.
- Suze - suttogta. - A lány leolvasta az őr csuklójáról a számokat, beütögette
őket a szerkezetbe, mire a kapu félrecsúszott.

34.

Andrew Dugan egyedült ült a salátabár ablakánál; tehetetlennek érezte

magát. Nem tudta, merre lehet Suzannah. Amikor előző éjjel kijutott az erdőből,
autóstoppal eljutott a Washington Post szerkesztőségébe, Jay már ott volt, de
Suzannah nem.
Andrew keserűen elmosolyodott a kávéját kortyolva. Milyen furcsa volt ott
ülni azzal a férfival, akit a lány szeretett. Nem kellett sok idő, hogy a Szakértők
rájöjjenek: a Postnál bujkál. Jay őszintén aggódott, amikor végül mégis hagyta,
hogy elmenjen. Jay rendes fickó, de felesleges aggódnia.
Nem félek a farkasoktól; gondolta Andrew, mert magam is az vagyok.
Suzannah, hol vagy?
Andrew újragondolta a látomásait. Látta a lányt a Hármas Számú Telepen
egy cellában, aztán menekülni a pszichiátriáról, aztán futni mezítláb az erdőben.
De utána semmit.
Fölvette maga mellől a műanyag reklámszatyrot és ránézett a benne lévő
szoborra. Ez volt az egyetlen szobor, amivel próbálkozott. Egy várandós nőt akart
ábrázolni, Henry Moore stílusában. A csúnya, alaktalan figurát pókháló borította.
Ennyi év után miért érezte hirtelen fontosnak, hogy magához vegye ezt a
szörnyűséget?
Suzannah-nak ajándékozom, gondolta.
Elmosolyodott. Igen. Hadd lássa a lány, hogy nemcsak ő küzd végtelen
hosszú ideig egy művel, mégsem sikerül kihoznia belőle azt, amit mondani akar
vele. Arra gondolt, hogy a lány rémülten futott az erdőben. Talán sikerült biztos
helyre jutnia és fölhívnia Jayt. Lehet, hogy már ebben a pillanatban beszélnek. De
ez csak spekuláció volt.

267
 Ott van egy fülke, magam is fölhívhatom Jayt. Már-már felállt, de aztán
meggondolta magát. Nyilván lehallgatják Jay vonalát. És ha Jay már tudja, hol van
a lány, akkor nyilván már úton is van hozzá.
Mi lehet velem? - kérdezte magától Andrew. Már nem tudok rendesen
gondolkodni sem? Elborította a homlokát a hideg verejték.
Hirtelen a semmibe veszett az ablak, s mögötte az utca képe. Andrew látta,
ahogy Suzannah és Jay egy széles előcsarnokban fut, aztán befordulnak egy
keskenyebb, szőnyeggel borított folyosóra, amelynek végében egy egyenruhás
tengerész állt vigyázzban egy sötét ajtó mellett. Az ajtón a kiírás: Hadügyminiszter.
A Pentagon, gondolta Andrew. Hiszen erről beszéltünk a dzsipben.
Mögöttük kék egyenruhás férfiak rohantak. Aki elöl szaladt, elővette a
pisztolyát.
- Suzannah! - kiáltotta Andrew, de rájött hogy hiába. A lány úgysem hallja.
- Félre az útból! - kiáltotta az őr.
Andrew rémülten figyelte, ahogy szétválik a tömeg, mindenki a falhoz
szorul, hogy az őr lőni tudjon.
- Állj vagy lövök! - kiáltotta az őr.
Suzannah és Jay nem álltak meg. Már csak néhány méternyire voltak az
ajtótól. A tengerész is elővette a
fegyverét. A kék egyenruhás őr megállt és megfogta a pisztolyát a klasszikus
kétkezes tartással. Egyenesen Suzannah hátára célzott.
- Ne! - nyögött fel Andrew.
A pisztoly elsült és abban a pillanatban véget is ért a látomása.
Andrew úgy tért magához, hogy az asztalra borult, kidöntötte a kávét. Az
emberek csendes rémülettel figyelték. Andrew nem törődött velük, annyira
megrémisztette, amit látott. Nem szabad, hogy így legyen. De látta. Látta, hogy
elsül a pisztoly...
Az viszont még sohasem fordult elő vele, hogy a látomásnak ilyen hirtelen
vége szakadjon. Vajon jelent ez valamit?

268
 Andrew kinézett az utcára, ahol épp egy turistabusz haladt el. Hirtelen
megértette, mit kell tennie. Fölállt és kiment a telefonfülkéhez. A tudakozót
tárcsázta.
- Kérem, adja meg a számát a Pentagon Toursnak. - Maga is meglepődött,
milyen nyugodt a hangja.

35.

Suzannah alig bírta palástolni az izgalmát, miközben Jayre várt a Pentagon

déli bejárata előtt. Fél három: ijesztő gyorsasággal rohan az idő. Negyven perc
kellett, míg McLean csűrjéből Jay lakására ért, újabb harminc; míg lezuhanyozott
és felöltözött - hisz végeredményben a hadügyminiszterhez akarnak menni.
Újabb tíz, míg odaért a lakásról, aztán megint öt, amíg felhívta Juli főnökét
az őr telefonján. Három óra telt el, mióta elmenekült a Telepről. Azóta Archer
Montross nyilván kiheverte a bénítószer hatását. Nyilván már látta is, hogy idejött.
A gondolattól megborzadt. Jayre pillantott.
A férfi ott állt mellette, karját összefonta a mellén. Úgy nézett, mintha
egyáltalán nem törődne a világgal.
- Ha fogad minket a miniszter és hisz nekünk, akkor vajon mit fog csinálni? -
kérdezte Suzannah.
- Úgy érted, hogy betiltja-e a szakértői programot?
- Vagy hogy maga veszi a kezébe az irányítást.
Jay mély lélegzetet vett.
- Tőlem kéred, hogy lássam a jövőt? Az az érzésem, hogy Hastingsnek már a
zsigerei tiltakozni fognak a program ellen, de nem tudom, miért gondolom. De
lehet, hogy tévedek. A szakértők hihetetlen hatalmat jelentenek, és Hastings nem az
a fajta ember, aki utálná a hatalmat. Kétesélyes a játék, Suzannah.
A lány nem tudott mit mondani. Jaynek igaza van. Olyan ez, mint a sebész
munkája. Ha az ember elhatározza magát, hogy vágni kell, akkor vág és kész.

269
 - Én azt hittem, hogy csak Texasban van telefon a csűrökben - szólalt meg
Jay.
A hangja elárulta, hogy a lányt akarja megnyugtatni. Suzannah érezte, ahogy
az amphetamin átjárja a vérét. Szinte sok is volt. De rosszabbul jár, ha a dózis idő
előtt kimerül. Akkor szabályosan össze fog roskadni. Még egy órát, könyörgött a
lány csendesen. Ha nem jutunk a miniszter elé, akkor elkapnak minket.
- A legközelebbi bejárathoz kellett volna mennünk - morogta a lány.
Jay szemrehányóan nézett vissza rá.
Oké, gondolta Suzannah. Jó okom volt rá, hogy Jayre bízzam a döntést. Ha
Archer a gondolataimban olvas, akkor minél kevesebbszer döntök, annál jobb.
De miért pont a legtávolabbi bejáraton megyünk a miniszterhez? Innen
minimum újabb öt perc, míg eljutunk az irodájához.
Idegesen nézte a kavargó tömeget. Vajon hol lehet Juli főnöke? Bárcsak
kíséret nélkül is bejuthattak volna...
Ott van! Suzannah megszorította Jay karját, ahogy figyelte Milt Cochran
kapitányt közeledni feléjük. Magas, sovány férfi volt. Suzannah odaintett neki,
aztán a férfi is intett. De látszott rajta, hogy meglepődött. Nyilván a hajam miatt,
gondolta Suzannah. Nyilván nem gondolta, hogy ennyire hasonlítok Julire. Amikor
odajött a poszthoz, a lány bemutatta neki Jayt. Már a folyosón jártak odabent,
amikor Milt megkérdezte:
- A telefonon valami olyasmit mondott a nővére, hogy a, hm, a miniszterrel
akarnak beszélni?
- Így van - felelte Suzannah. - Ismeri Jayt. Jay ugyanis meginterjúvolta az
Öböl-háború alatt. Hálás lennék, ha legalább a szárnysegédjéig eljuttatna minket...
- Juli meglehetősen rejtélyes volt - jegyezte meg Milt.
Látszott rajta, hogy bővebb magyarázatot vár.
- Jay egy sztorin dolgozik - magyarázta Suzannah -, és egy nagyon érzékeny
információ birtokába jutott. Ez közvetlenül a miniszterre tartozik. Csak ennyit
mondhatok. De biztosíthatom, hogy a miniszter boldog lesz, hogy segített nekünk.
- Maga pedig azért jött, mert...

270
 - Mert én vagyok a dolog bizonyos részének a szemtanúja...
- Aha - jegyezte meg kétkedve Milt.
Eléjük vágott és felmentek egy emeletnyit. Suzannah-t már az épület méretei
is megrémítették. A hatalmas folyosókon törpének érezte magát - és most is
legalább ötven alkalmazott nyüzsgött körülöttük a Pentagon huszonötezer
alkalmazottjából.
- Mr. Mallarnee - szólt hátra Milt -, maga egy ismert riporter... Nem értem,
miért nem a megszokott csatornákon át akart bejutni. A közönségszolgálat nyilván
mindent megtett volna, hogy a miniszterrel összehozza magát.
- Az általam megszerzett információ olyan természetű, ami miatt nem
használhattam ezeket a csatornákat, kapitány.
- Aha. Hát nem tudom, nekem mekkora a befolyásom. Az kizárt, hogy
egyenesen odavezessem Hastings miniszter úrhoz. De ha elérem a tanácsadóját,
Southfield tábornokot, akkor esetleg menni fog a dolog.
Suzannah emlékezett rá, milyen elragadtatottan beszélt Southfield
tábornokról, aki fiatal kora ellenére rövidesen megkapja a második tábornoki
csillagját is. Suzannah torka kiszáradt: ha bejutunk hozzá, vajon sikerül-e
meggyőznünk?
Milt bevezette őket egy oldalfolyosóra. A kapitány megállt egy ajtó előtt, s
megnyomott egy sor gombot a zár mellett. Bejutottak egy irodába. Elhaladtak Juli
irodája előtt. Suzannah futólag látta, hogy a difenbachia kissé kornyadozik. Milt
irodája jóval nagyobb volt, mint Julié. Volt benne egy heverő, egy tárgyalóasztal és
egy nagy íróasztal.
- Foglaljanak helyet - mondta a kapitány. - Én addig...
Ekkor megszólalt a telefon.
- Bocsássanak meg.
A tiszt leült az íróasztalához.
- Igen? - csattant a hangja.
Suzannah látta, hogy a keze megmerevedik a kagylón, és mintha kihúzta
volna magát ültében. A lányt hirtelen kényelmetlen érzések kerítették hatalmába.

271
 - Igen, uram... Igen. - Hirtelen megenyhült a hangja. - Ez jó lesz. -
Visszatette a kagylót a helyére és futólag Suzannah-ra mosolygott. - Ne
haragudjanak, azonnal telefonálok a tábornoknak.
Suzannah előrehajolt, hogy lássa, milyen számot tárcsáz Milt, de a férfi
elfordult és a telefont az ölébe vette. Ki hívott az előbb?, fúrta a kérdés a lány
oldalát. Képzeletében látta Archer Montrosst langley-beli irodájában, amint éppen
úgy instruálja Juli főnökét, hogy tartsa magánál Jayt és Suzannah-t, amíg az
emberei meg nem érkeznek.
- Igen - mondta Milt. - Akkor visszahívom később. - A kapitány ismét
feléjük fordult és visszatette a helyére a telefont.
- Nos, doktornő, az a jó hírem van a számára, hogy bent van a miniszter és a
tábornok is, de most épp tárgyalnak. A tábornok negyedóra múlva szabad lesz.
Majd akkor újra hívom.
Negyedóra! Suzannah hirtelen nagyon türelmetlen lett.
Nehezére esett elmosolyodnia.
- Nagyszerű!

Archer Montross ott ült George Pederson szobájában, kicsit rosszul érezte
magát. Látta, hogy Ellis Grayburn leteszi a kagylót.
- Maga szerint Cochran kapitány ott tudja tartani őket? - érdeklődött
Grayburntől Pederson.
Grayburn megvonta a vállát.
- Itt van magával a csodaszakértője, őt kérdezze.
Pederson Archerre pillantott, aztán kibámult az ablakon.
Ilyen rosszul néznék ki? - gondolta magában Archer.
Hirtelen megremegett és a semmibe úszott az iroda képe. Látta Suzannah-t és
Jay-t a Pentagon folyosóján futni. Előttük a folyosó végén egy tengerész állt
vigyázzban egy sötét ajtó előtt. Kék egyenruhás férfiak üldözték őket.
Aki elöl futott, előhúzta a pisztolyát. Archer izmai megfeszültek. Nem! -
gondolta magában.

272
 - Félre az útból! - kiáltotta az őr.
Suzannah és Jay nem állt meg. Már csak néhány méter választotta el őket az
ajtótól. A mögötte futó kék egyenruhás őr előhúzta a pisztolyát. Egyenesen
Suzannah háta közepére célzott.
- Ne! - ordított föl Archer. Fölállt és belemart a szemébe. Úgy érezte, hogy
rádől az iroda fala, amikor elsült a pisztoly.

Suzannah ott ült Milt Cochran irodájában és egyre idegesebb volt.

- Hogy van a nővére? - érdeklődött Milt.
- Ma még nem beszéltem vele - felelte Suzannah. - Tegnap jól volt. Csúnya
ugyan a törése, de fel fog szépen épülni.
Tizenöt perc, ismételgette magában. Ahhoz túl kevés, hogy új csatornával
próbálkozzanak. Ahhoz viszont bőven elég, hogy a biztonságiak összegyűljenek az
iroda előtt.
Fölpattant a heverőről.
- Köszönünk mindent, Milt, de Mr. Mallarnee és én nem várhatunk
negyedórát.
Jay felhúzta a szemöldökét, de azért követte a lányt az ajtóhoz.
Milt arcára kiült a rémület.
- Várjanak. Elkísérem magukat. Technikai értelemben maguknak velem kell
maradniuk.
Suzannah sietett Jay után. Hallotta, hogy Milt valamit kiált. Meglökte Jay
hátát.
- Fussunk!
- Állj! - kiabált Milt.
Jay befordult egy oldalfolyosóra. Suzannah hallotta még, hogy Milt ezt
kiáltja:
- Arra mentek!

273
 Hallották, hogy több ember is fut utánuk. Suzannah látta, hogy egy tengerész
lép ki az egyik ajtón, kezében egy nagy halom papírral. Itt vannak a másolók?
Megelőzte Jayt és beugrott az ajtón. Maga után húzta Jayt is. A futó léptek
elhaladtak az ajtó előtt.
- Menjünk - suttogta Jay. - Ha rájönnek, hogy leráztuk őket, akkor egyenesen
fölmennek a miniszter szobájához.
Gyors léptekkel vágtak keresztül a folyosón. Suzannah csak nehezen állta
meg, hogy ne fusson megint.
- Erre - intett neki Jay.
Suzannah rövidesen észrevette, hogy az épület másik felében vannak,
pontosan az ellentétes irányban jöttek be.
- Ott vannak! - csattant fel mögöttük hirtelen.
Suzannah megrémült. Futni kezdett.
- Siessünk, Jay!
- Itt vagyunk már! - felelte Jay és előre mutatott.
Egy tengerész állt vigyázzban egy díszes, sötét ajtó mellett. Mögöttük egyre
több kék egyenruhás biztonsági őr futott a miniszter szobája felé.
Suzannah hallotta, ahogy az őr elkiáltja magát:
- Félre az útból, félre!
A lány rémülten látta, ahogy előtte az emberek a falhoz lapulnak. Átvillant
az agyán az a kép, amikor három éve egy beteg megpróbált kitörni a zárt osztályról.
Az őr lelőtte.
A miniszter szobája már csak néhány méternyire volt előttük. A tengerész is
előhúzta az oldalfegyverét.
- Állj vagy lövök! - kiáltotta az őr a hátuk mögött.
Sikerülni fog, gondolta Suzannah. Rohant az ajtó felé, amikor meghallotta a
lövést. Egy nő felsikoltott, a szörnyű hang beletépett Suzannah idegeibe. Suzannah
ettől a rémült hangtól megtorpant és hátranézett. Néhány lépéssel mögötte egy
fekete ruhás férfi hevert a kövön. Sörényszerű fekete haja volt.

274
 Istenem, ugye nem igaz? Suzannah torka elszorult a rémülettől.
Visszafutott, nem törődve mit kiabál Jay. Az őrök ott álltak a férfi mellett,
arcukon ott tükröződött a rémület. Aki lelőtte a férfit, láthatóan rosszul volt,
fegyverét bénán lógatta az oldala mellett.
Ez nem egy kíváncsiskodó látogató, villant át Suzannah-n.
Letérdelt Andrew mellé és döbbenten látta, hogy a mellén tátongó sebben
szörcsög a vér. Rászorította a kezét a sebre.
Andrew megfogta a kezét, a fogása ijesztően erőtlen volt. Felnézett a lányra,
arca fehér volt, mint a fal.
- Ne sajnálkozzon - mondta. - Ez volt az egyetlen megoldás.
- Hölgyem, ne mozduljon. Le... letartóztatom...
- Orvos vagyok - felelte a nő.
- Orvos? Nekem azt mondták...
- Fogja már be, az istenit magának!
A biztonsági őr hátralépett, arcán bizonytalanság tükröződött.
Suzannah Andrew fölé hajolt. Keservesen sírt.
- Andrew, ó, Andrew...
- Nem hiszem, hogy tudtam volna élni vakon - mondta a férfi. - A szemem
jelentette a világot nekem.
- Tudom.
- De ezt az állapotot sem bírtam már. Mindent előbb tudtam volna, mielőtt
kimondom... - Behunyta a szemét, arca eltorzult. Aztán megint kinyitotta a szemét.
- Nagyon szeretem magát.
- Én is, Andrew. Én is szeretem.
- Tudom, de olyan jólesik hallani. - A férfi rámosolygott, aztán üvegessé vált
a tekintete. A lány érezte, hogy a férfi mellkasa mozdulatlan lett. A holttest fölé
hajolt és keservesen sírt.

275
 36.

Egy szürke öltönyös lépett oda a biztonságiakhoz és felmutatta az

igazolványát. Suzannah felismerte, Grainger volt az.
- Tartóztassák le ezt a két embert - mondta.
- Várjanak - szólalt meg egy másik hang.
Suzannah fölnézett és egy magas férfit látott, egyenruhában. A vállán
egyetlen ezüstcsillag.
- Southfield tábornok úr - szólalt meg Jay. - Jay Mallarnee vagyok a
Washington Posttól. Ez pedig dr. Suzannah Lord. Találkoznunk kell a miniszter
úrral. Fontos nemzetbiztonsági ügyről van szó.
- Mallarnee. Maga tudósított az Öböl-háborúról. Remek munkát végzett.
- Köszönöm, uram.
A lány tekintete találkozott a tábornokéval.
- Utána le is tartóztathatnak minket - mondta. - Ha még úgy érzik
szükségesnek. Most viszont emberek milliónyinak élete függ attól, hogy segít-e
nekünk bejutni abba az irodába.
Southfield arcáról nem lehetett leolvasni semmit, ahogy odaintett egy őrt.
- Előbb meg kell motoznunk önöket - magyarázta.
Suzannah Andrew-ra pillantott. A golyó elé lépett, megmentette az életemet,
gondolta. És hogy bebizonyítsa a miniszternek, hogy igenis látni lehet a jövőt. Most
össze kell szedjem magam, gyászolni később is tudok.

John Hastings hadügyminiszter ott ült a széles íróasztala mögött és írt. Előtte
egy sor szék sorakozott a kávézóasztal mellett, amelyen egy ezüstkészlet állt. A
helyiségben kávé illata terjengett.
Hastings fölnézett.
- Mi volt ez a lövöldözés? - kérdezte.

276
 Southfield elmesélte, mi történt és bemutatta a vendégeit. Hastings fölállt és
megkerülte az íróasztalt. Töltött Suzannah-nak és átadta neki a csészét. A nőnek
tetszett, hogy ilyen kedves a férfi arca.
Southfield tábornok szólalt meg:
- Andrew Dugan - a férfi, akit odakint lelőttek - nemzeti büszkeségünk volt.
Nekem két képe is megvan. Jelentkezett egy Pentagon-látogatásra, de aztán
megszökött a csoportjától. Tud erről mondani valamit, dr. Lord?
Suzannah-nak elszorult a torka.
- Többet, mint gondolnák, uraim - mondta.
Hastings miniszter egy ideig a nőt nézte, aztán tekintete átvándorolt Jayre.
- Felkeltették az érdeklődésemet. Beszéljenek.
Jay Suzannah-ra pillantott.
- Majd én - szólalt meg a lány. - Miniszter úr, tudja ön, hogy egy CIA-nél
dolgozó csoport radikálisan új hírszerző eszköz birtokába jutott?
Hastings az ajkát csücsörítette.
- Radikálisan új? Nem hallottam róla.
- Hallott ön a Lancaster-féle mikrolapkákról?
- Amennyit a Newsweek írt róla. Mi köze ennek a CIA-hez?
Suzannah elmesélte. Mindent elmondott.
A miniszter udvariasan hallgatott, egyszer sem szólt közbe.
Suzannah úgy érezte, ez rossz jel.
- Ne is haragudjon - szólalt meg végül Hastings -, de ez nekem meglehetősen
hihetetlen.
- Csak akkor, ha úgy gondolja, hogy többet tudunk az emberi agyról, mint
amennyit valójában.
A miniszter rámeredt.

277
 - Azt akarja mondani, hogy Andrew Dugan azért jött ide ma, mert előre látta,
hogy az őr magára fog lőni? Hogy tudta, hova kell állnia, hogy megvédje magát a
testével?
- Pontosan. És mielőtt legyintene, vegye számításba, mennyire abszurd lett
volna akármi más.
A miniszter Southfield tábornokra pillantott.
- Folytassa, doktornő.
Elmondta Suzannah, mi volt a „szakértők” szerepe az Öböl- háborúban.
A miniszter felsóhajtott és hátradőlt.
- Doktornő, maga intelligens nő. Természetesen kaptunk értékes
információkat a háború lényeges pillanataiban. De megint hadd mondjam azt, hogy
amit állít, azt egyszerűen nehéz elhinni.
- A háború előtt - folytatta Suzannah - kaptak egy elemzést arról, hogy
Szaddam Husszein elfoglalja Kuvaitot. Nem vették komolyan. Aztán ugyanez a
forrás megnyugtatta magukat, hogy nyugodtan kiépíthetik a Sivatagi Pajzsot, bár
minden értelmes feltételezés ellentmondott ennek. Akkor viszont már
meghallgatták ezt a véleményt.
- El nem ismerem természetesen egyik változatot sem - felelte a miniszter -
de szeretném tudni, hol hallotta ezt?
- Egy Archer Montross nevű embertől. Ő az egyik ilyen szakértő. Valaha
barátok voltunk. Rossz volt a látása, így aztán bevettük dr. Lancaster kísérleti
alanyai közé. Ő volt az első, aki megtapasztalta a műtét mellékhatását. És kezdte
ezt használni az elemzői munkában.
A miniszter a tábornokhoz fordult.
- Tudunk erről az emberről valamit?
- Megnézem. - A tábornok átment a szomszéd szobába. A miniszter ahelyett,
hogy tovább kérdezte volna, szórakozott arccal a kávéját szopogatta.
- Miniszter úr - szólalt meg ismét Suzannah -, a CIA nemrég leleplezett egy
összeesküvést az elnök ellen. Két embert letartóztattak az Andrews Légitámaszpont
közelében. Egy föld-levegő rakétával akarták lelőni az Air Force One-t.

278
 A miniszter letette a csészét, fölállt és a nő mögé lépett.
- Dr. Lord, ez szigorúan titkos értesülés... Nem volna szabad tudnia róla,
mégis tud róla.
A tábornok visszatért a szobába.
- Valóban van egy Archer Montross a CIA alkalmazásában - mondta. - És
valóban részt vett dr. Lancaster kísérletében.
A tábornok elhallgatott és Suzannah-ra pillantott.
- Folytassa csak - mondta a miniszter.
- Van egy sebészeti központ, amit egy halászati toxikológiai állomásnak
álcáztak. Itt kísérleteztek az agy elektrokortikális stimulációjával, hogy fejlesszék a
memóriát. Ez a hely néhány órája porig égett.
- Köszönöm, tábornok.
Suzannah látta, hogy érdeklődés csillan Hastings szemében, tudta, hogy
sikerült.
- Dr. Lord, maga azt mondja, hogy ezek a különleges képességek, ez az
előrelátás a chip beépítésének a következménye. Tegyük föl, hogy sikerült erről
meg is győzzön, de akkor sem értem, miért jött hozzám.
- Mert ezt a „szakértői” programot le kell állítani.
- Ezt fejtse ki, kérem. Megértem, miért nem jó a széles körű alkalmazása,
viszont így hihetetlen hatalomhoz jutunk a hírszerzés területén.
- Miniszter úr, ha valóban csak szigorúan ezen a területen alkalmaznák,
akkor esetleg néhányan úgy gondolnák, hogy megéri az emberi áldozatot. De nem.
Mert szörnyűek ezek az áldozatok, még magukra a szakértőkre nézve is. Ezek az
emberek nem uraik annak, amit előre látnak. A tudattalanuknak vannak
kiszolgáltatva. A látomások aztán lassan átveszik a gondolkodás szerepét. Végül a
szakértő nem tudja megkülönböztetni az álmot a valóságtól, a jelent a jövőtől.
Egyesek kataton állapotba kerülhetnek - hisz ne felejtse el, képesek a saját sorsukat
is előre látni. Ötven kísérleti alanyból háromnak voltak látomásai. Az egyik
kómában fekszik, mert megpróbálta magát felakasztani. A másik - Andrew Dugan -
most halt meg, nemcsak azért, hogy engem megmentsen, hanem hogy ne kerüljön a
napvilágra a titka. Andrew annyira el volt keseredve, hogy arra kért, vegyem ki

279
belőle a chipet, holott tisztában volt azzal, hogy ez azzal járhat, hogy teljesen
megvakul. És ő festő volt. Ő is a halált választotta.
- És Archer Montross? - kérdezte a miniszter.
Suzannah elbizonytalanodott. Ettől a kérdéstől rettegett a leginkább.
- Nagy a valószínűsége, hogy elveszíti a kapcsolatát a valósággal - mondta. -
De ha nem, akkor egyre többet fog látni a jövőből. Segíteni fog abban, hogy a CIA
a jövőt a jelen ellen fordítsa. Ezzel a különleges képességgel akár a Cég vezetője is
lehet vagy akármi, ami csak akar lenni.
A miniszter fölhúzta a szemöldökét.
- Szóval azt mondja, hogy a szakértők bizonyos százaléka hatékony
hírszerző maradhat. Jobb, mint amit valaha remélhettünk.
- Vagy retteghetünk.
- Olyan rossz az, ha az ellenség retteg minket?
- Meddig maradhat ez titokban, hogy az ellenségeink megtudják, hogyan
csináljuk? Amikor ledobtuk Hirosimára a bombát, akkor tisztában voltunk vele,
hogy az ellenségnek is rövidesen lesz bombája. Ez a „titkos fegyver” sem maradhat
sokáig titokban. Nem beszélve arról, hogy a „szakértők” képesek belátni az
életünkbe, és ezzel belegázolnak a legalapvetőbb emberi jogunkba: elveszik tőlünk
a privát szférához való jogot. Ha engedélyezik ezt a fegyvert, akkor az ember
jövőjét olyanok fogják ellenőrizni, akik semmilyen szempontból nem tekinthetők
embernek.
A miniszter bólintott, igaz, alig észrevehetően.
- Mr. Hastings - szólalt meg Jay -, dr. Lord veszélyben van. A szakértői
program kiagyalói több merényletet követtek el ellene.
- Nos, ez most a legkisebb problémánk. - A miniszter odabiccentett a
tábornok felé, aki visszabólintott és kiment megint a helyiségből.
- A Gyógyszerészeti Intézetnek nem szabad a chipet engedélyeznie - szólalt
meg Suzannah. - És nem szabad senkinek sem megtudnia, miért. A mellékhatással
való visszaélést is be kell fejezni. Archer Montrosst és a többi szakértőt egy
biztonságos helyre kell szállítani, és el kell távolítani belőlük a lapkát.

280
 - És ki műti ki belőlük? Ha bevonunk egy idegsebészt, akkor kiszivároghat a
hír.
- Én is sebész vagyok - mondta Suzannah bátran. - Van valamelyes
idegsebészeti gyakorlatom. Én ki tudom venni a chipet.
- Amit Montrossról mondott, annak alapján nehéz elképzelni, hogy ő is ki
akarja vetetni a lapkát.
- Igen, addig kell kivenni belőle, amíg meg nem látja, mire készülünk és nem
tesz ellenlépéseket.
A miniszter alig észrevehetően elsápadt. Aztán fölállt.
- Hálásan köszönöm magának, doktornő és magának, Jay, hogy felhívták a
figyelmem a dologra. A tábornoknak mondják el a további részleteket. Ha
leellenőrzött mindent, akkor tájékoztatjuk a CIA igazgatóját. Ha szükséges, az
elnököt is. - Jayre pillantott. - Maga újságíró, de semmi körülmények között nem
szabad erről senkinek szólnia.
- Tökéletesen igaza van, uram. És ha nem haragszik, akkor sem önnek, sem a
tábornoknak sem.
A miniszter halványan elmosolyodott.
- Értem, Jay.
Valóban érted? - kérdezte magában Suzannah. Véget vetsz-e ennek a
dolognak? Mintha soha nem is lett volna? Belenézett a miniszter szemébe, mintha a
választ kereste volna. De ő nem Ar-cher. Ő nem látta a jövőt.

37.

Suzannah ott állt Tricia Fiore ágya mellett. Egy nap telt el azóta, hogy - épp
akkor, mielőtt az elfekvőbe szállították volna - magához tért a kómából.
Suzannah fölállt és, megigazította a nő párnáját. A nyakán a seb szépen
gyógyult. De vajon ép-e az agya?
Nem tudhatta, nem akar-e Tricia megint felállni arra a székre, hogy végezzen
magával. És vajon együtt tud-e élni a chippel vagy meg akar-e szabadulni tőle.

281
 Odament az ablakhoz és kinézett. Hol lehet Archer? Most már nyilván tudja,
hogy Hastings emberei vadásznak rá - hatalmukban akarják tudni, akár lezárják a
programot, akár nem. Tehát Archer nyilván bujkál.
- Helló! - szólalt meg ekkor Tricia.
- Hogy van, Miss Fiore?
A nő rápislogott, hunyorogva figyelte.
- Ó, maga az, dr. Lord. Maga segített a kísérletben.
- Igen.
- Dr. Gaspard mondta tegnap, hogy maga vágott le.
Suzannah bólintott.
Tricia egy ideig hallgatott, aztán felsóhajtott:
- Szörnyű dolgokat láttam.
Suzannah megfogta a nő kezét.
- Igen, tudom.
A tévében, amely eddig is halkan ment, éppen híreket mondtak: „A
Szövetségi Élelmiszeripari és Gyógyszerészeti Intézet ma megtagadta a Lancaster-
mikrochip széles körű bevezetését - mondta a bemondó szenvtelen hangon. -
Miközben a sokak által csodásnak tartott eszköz számos ember látását megjavította,
a legutóbbi adatok azt mutatják, hogy a lapka súlyos hallucinációkat, kóros
elmekórtani jelenségeket okoz egyes betegeknél. Ez a hír nyilván elszomorít több
ezer műtétre váró beteget. Mivel azonban az eljárás kidolgozója három nappal
ezelőtt egy baleset során életét vesztette, nem sok remény látszik arra sem, hogy a
módszerrel tovább kísérletezzenek.”
Suzannah kikapcsolta a televíziót.
- Hallucinációk - mondta Tricia mosolyogva. - Dr. Lord, kiveszi ezt az ízét
az agyamból?
- Nagy a valószínűsége, hogy megvakul.
- Nem érdekel - felelte a nő. - Vakon is tudok tanítani. Vak gyerekeket. De
így nem tudok élni... Nem látni akarom az életemet, hanem élni. Segítsen, kérem!

282
 - Jó, kiveszem.
Tricia felzokogott.
- Köszönöm, doktornő.
- Most mennem kell. Holnap megint meglátogatom.
Kint a folyosón nem tudta eldönteni, haza menjen-e inkább, vagy menjen be
az irodájába. A betegszabadsága csak holnap jár le, Andrew temetése után.
Belépett az irodájába. Az íróasztalán ott állt a sok irat és emlékeztető között
a szobor, melyet Southfield tábornok ott talált egy reklámszatyorban Andrew
holtteste mellett és odaadta neki a következő levélkével együtt.
„Drága Suzannah-m! Ne árulja soha el senkinek, hogy ez egy Dugan-mű. És
ne hagyja félbe a maga almás csendéletét se! Ha rájön, hogy rossz, az a bölcsesség
kezdete.
Szeretettel: Andrew”
Suzannah végighúzta az ujját a szobron. Formátlan, valóban csúnya valami
volt, de valahogy mégis megnyugtatta. Vajon mit akart Andrew formázni belőle?
Egy emberfejet? Vajon mennyit kínlódhatott Andrew ezzel a valamivel? És milyen
öröme telhetett benne?

Suzannah a Washington-emlékmű felé kocogott, élvezte az arcába csapó

hópelyheket, amelyeket szinte nappali fénybe borított az emlékművet megvilágító
reflektorfény. Most kétszer meg kell kerülje az épületet, akkor épp meglesz a három
mérföld, gondolta. Az egyik lépcsőre tette a tenyerét, csinált néhány fekvőtámaszt.
A vér felszaladt a fejébe, s mintha kimosta volna onnét a fájdalmat, ami ott
gyülekezett egy nappal Andrew temetése előtt.
Semmi baj. Jay vele lesz. Ki fogja bírni.
Megkerülte az épületet, miközben Andrew járt az eszében. Ahogy arról
mesélt, hogy ez a hely mindig szerencsét hozott neki. Fölnézett a tetejére és
megszédült. Odafent kapta Andrew a Sol című képe ihletét.
Hirtelen arra gondolt, hátha ott van az épületben még most is valamennyi
Andrew-ból. Az emlékművet éjszakára zárják, gondolta, de ha tényleg van ott
valami Andrew-ból, akkor nincs az az ajtó, ami visszatarthatná...

283
 Suzannah meglepve látta, hogy az egyik ajtó résnyire nyitva állt. Valami
furcsa borzongást érzett. Nyilván nem Andrew van ott, hanem egy rendőr vagy a
gondnok, esetleg az éjjeliőr.
Hirtelen egy ötlete támadt. Mi lenne, ha bemenne, gyorsan fölfutna a tetőre.
Nincs a világon más hely ebben a pillanatban, ahová jobban föl szeretne menni.
Csak egy pillantást vetne a városra - Andrew szemén keresztül.
Körülnézett, aztán beslisszant az ajtón. A levegő kicsit dohos volt odabent. A
liftet természetesen zárva találta.
- Helló, van itt valaki? - kérdezte.
Senki sem válaszolt. Megnyomta a lift gombját. Számított rá, hogy nem fog
működni. Elindult az egyik folyosón fel, amelyet lánc zárt el a turisták elől. Csak a
lépcsők álltak előtte.
Hirtelen becsapódott a kapu.
Suzannah megdermedt, érezte, hogy lúdbőrös lesz. Archer ott állt a kapu
mellett.
- Tudtam, hogy idejössz - mondta a férfi hideg mosollyal.
A lány sikítani próbált, de nem engedelmeskedett a torka. Hirtelen
elgyengült a rémülettől.
- Andrew szellemét keresed? - kérdezte Archer.
Az arcáról eltűnt a mosoly. Gyűlölet villant a szemében. A lépcső! - villant a
nő agyába. Nem, ez egyértelmű csapda lenne. Archer erős ember.
- Kérdeztem valamit - mondta Archer.
A nő dermedten meredt a férfira. Honnan tudhatta, hogy Andrew-t keresi
idebenn?
Mert Andrew mesélt erről még ott a cellában. Archer nyilván ott hallotta.
De hogy tudta, hogy ma éjjel idejön...
Nyilván látta. És vajon azt látta-e, hogy meg fogja őt ölni?
- Gyere ide, Suzannah.
A nő nem mozdult.

284
 - Ha nekem kell érted menjek, az fájni fog.
Suzannah rájött, hogy jobb, ha odamegy. Mert akkor közelebb van az
ajtóhoz.
Odament és néhány méterre megállt a férfitől.
- Jó lány. Vedd le szépen a pólódat.
Levette és ott állt egy szál melltartóban.
A férfi ép arcfele elvörösödött. A lány megpróbált elslisszanni mellette, de a
férfi elkapta és magához szorította. Nem kapott levegőt. A férfi lábát rugdalta, de
Archer csak nevetett. Egy pillanatra mintha elvesztette volna az eszméletét, aztán
érezte, hogy a hideg padló nekifeszül a hátának. Kinyitotta a szemét, egész látóterét
a férfi torz arca töltötte el. A férfi kezével a nadrágja után kotorászott. Megint
megpróbálta magát kiszabadítani. Archer erre a padlóhoz verte a fejét.
Elvesztette az eszméletét egy pillanatra.
Amikor megint látott, észrevette, hogy Archer nem őt nézi, hanem átnéz
rajta. Vizionál! - jött rá. Megpróbált kibújni alóla, de a férfi lába megfeszült,
látomás közben is tudatában volt annak, hogy ott van a lány. Ki kell szabaduljak,
míg véget nem ér a vízió!
Belefeszítette mindkét hüvelykujját Archer szemgödrébe.
A férfi felordított. Suzannah kiszabadult, de a férfi is fölpattant és
nekifeszítette a hátát az ajtónak. A kezét az arcához szorította, aztán kinyújtotta az
egyiket és kitapogatta a villanykapcsolót.
Minden sötétbe borult.
A rémülettől elszorult Suzannah torka.
Látni ugyan nem lát ő sem, de legalább nincs közöttük testi kontaktus. Csak
távol kell magát tartsa a férfitől. Valamikor csak jön majd valaki.
A férfi fölmordult.
- Te kurva, most megöllek!
A lány nem válaszolt, remélte, hogy a férfi beszélni fog. Így legalább tudja,
merre van. Lassan elindult a fal mellett, örült, hogy nesztelenül haladhat
futócipőjében. Elbújt egy sarok mögé.

285
 Archer hirtelen felnevetett. A lány beleborzongott.

- Látlak ám - mondta a férfi eszelős hangon. - Ó, milyen szép is ez! Háttal

állsz egy sarokban. A bal kezedet a falon tartod.
Hallotta a férfi lépteit, megpróbált elfutni mellette, de a férfi elkapta a haját
és lerántotta a földre. Fölpattant és futott tovább, aztán valamin átesett. A lépcsőt
elzáró láncon. Fölállt és elkezdett fölfelé futni a lépcsőn. Egyik kezével a korlátba
kapaszkodott, a másikat maga elé tartotta. Archer nevetve ment utána.
- Nem menekülhetsz - szólalt meg. - Olyan tisztán látlak, mintha nappal
volna. Fáj a szemem, Suzannah. Vérzik is. Szerintem neked is meg kell próbálnod,
milyen érzés.
Suzannah újabb és újabb fordulókon rohant fölfelé. Archer lépései pedig
olyan ütemesen követték, mint egy metronóm. Egyre csak beszélt hozzá, mondta,
hogy mit fog vele csinálni.
Aztán hirtelen, amikor férfi már egészen közel volt hozzá, hirtelen megszűnt
a hang.
A lány is megállt. Vajon megszűnt a látomás? Most már Archer sem lát?
A férfi hangja nagyon közel szólalt meg hozzá.
Kétségbeesetten meresztette a lány a szemét, hogy valamit lásson, de a
sötétség úgy borította be, mint egy lepel.
- Látlak - szólalt meg Archer, de most jóval bizonytalanabbul.
Minden erejét beleadva a lány a hang irányába rúgott. A lába testet ért. A
férfi felnyögött. Aztán a lány hallotta, hogy valami nehéz test elzuhan, egyre
távolabbról hallotta a puffanást, majd ahogy egy csont elpattan. Szörnyűséges hang
volt, de valahogy most zene Suzannah füleinek. A lány rohanni kezdett lefelé.
Valamiben elbotlott - egy karban, aztán meg lábban. Nagy nehezen
visszanyerte az egyensúlyát és rohant-rohant lefelé. Elkezdett sikítani. Csak akkor
fejezte be, amikor kilépett a kapun a csodálatos fényárba.

Epilógus

286
 Columbia Gardens temető, 1993. január 29.

Suzannah ott állt Jay mellett, tisztes távolban a lejtő alján lévő sírgödörtől.
Fájt a keze, amelyet lehorzsolt a Washington-emlékmű lépcsőjén. A feje lüktetett,
ahol Archer a padlóhoz verte. Archer meghalt, a nyakát szegte a lépcsőn.
Nem megy el az ő temetésére, gondolta.
A könnyein át látta a gyásznépet, ahogy ott álltak a sírt borító baldachin alatt.
Ott állt Grace Gorchakova, Andrew ügynöke. Egy idősebb asszony, aki nagyon
hasonlított a férfihoz: nyilván Andrew édesanyja. Exneje, Darcy, távolabb pedig a
festő barátai. Mindenki lehajtotta a fejét.
Jay megszorította a vállát.
- Őszinte részvétem, Suzannah. Nagyon jó ember volt, és bátor.
Suzannah nekidőlt a férfinak és beszívta a szantálfa arcvíz illatát. Olyan
furcsán festett Jay sötét öltönyben, fehér ingben. Igaz, a cowboycsizmája most is
megmutatta, honnan érkezett.
- Olyan csinos vagy - mondta a férfinak Suzannah.
- Azért ne nagyon szoktasd magad hozzá.
- Dr. Lord, Mr. Mallarnee?
Suzannah megfordult. Meglepetten látta maga előtt John Hastings
hadügyminisztert. Nem messze tőlük fekete állami kocsi állt járó motorral. Az
ajtaja nyitva, a sofőr a volán mögött.
- Ne haragudjanak, hogy zavarok - mondta a miniszter - de sejtettem, hogy
itt találom magukat.
- Nem történt semmi.
- Dr. Fachet az informátorunk lett. Az ő segítségével kiderítettük, kik vettek
részt a programban. Meg kellett persze egyeznünk a fickókkal, hogy a
büntetlenségükért cserében hallgatni fognak, de a programot beszüntettük és
minden résztvevőt nyugdíjaztunk. Dr. Fachet kiadta nekünk az összes „szakértő”
nevét, akin a műtétet elvégezte, ezért bekapcsoltuk a szövetségi tanúvédő

287
programba, új nevet kap, új életet kezd majd valahol. Minden jel szerint retteg
Archer Montrosstól.
- De...
- Nem közöltük vele, hogy Montross halott - jegyezte meg mosolyogva a
hadügyminiszter.
Suzannah bólintott.
- Azt akarjuk, hogy műtse ki a chipet a „szakértőkből”. Fachet azt mondta,
hogy maga igen jó. Talán meg tudja menteni a látásukat is. Persze, akármi is a
kockázata, meg kell tenni a dolgot.
- Mindent megteszek, miniszter úr.
- Ezzel tisztában vagyok. Sokkal tartozunk önnek, doktornő. Majd még
jelentkezem.
A miniszter visszament a kocsihoz, beült, és a limuzin csikorgó kerekekkel
meglódult.
A dombról a gyászolók kezdtek szétszéledni. Jay nem moccant.
- Milyen furcsa - mondta. - Rengeteg embert láttam meghalni. Ugyanannyi
temetést láttam. Mégsem láttam egyetlen temetési ceremóniát sem. A ceremónia
pedig nagyon fontos. Ezzel közlik a világgal, hogy valaminek vége lett.
- Ilyen ceremóniának szánod a könyved is?
A férfi a lányra nézett.
- Igen. Elkezdtem írni... tényleg. Nem említettem volna?
A nő megszorította a férfi karját.
- Nem, te szeretetre méltó hóhányó.
- Hát, volt egy kis dolgunk.
- Volt.
- Hagytam, hogy megöljék azt a fiút. - Hirtelen könnybe lábadt a férfi szeme.
A lány döbbenten nézett rá, aztán kezét kezei közé fogta.
- Mondd el.

288
 A férfi mesélt. Amikor végzett, Suzannah érezte, hogy bepárásodnak a
szemei.
- Az a kék szemű férfi, arab ruhában, aki kiadta a parancsot...
- Az egy „szakértő” volt - mondta Jay. - Közben rájöttem már. Nem érdekes.
De meg tudtam volna menteni annak a gyereknek az életét.
Suzannah megszorította a kezét.
- Ilyen egy híres és bátor riporter - mondta a férfi elfúló hangon. - Attól
féltem... hogy engem is megölnek. Mi a véleményed, Suzannah? Írjam bele ezt is a
könyvbe?
- Figyelj ide, Jay. Hogy féltél, annak semmi köze nincs ehhez. Ha lehetséges
lett volna emberileg, akkor megmented azt a fiút.
- De honnan tudjam, hogy így van-e?
- Onnét, hogy ismered magad annyira, mint amennyire én.
A férfi elfordította a fejét.
- Megpróbáltam megmenteni. De nem kellett volna olyan gyorsan feladni.
A lány kihallotta a férfi szavaiból, hogy megkönnyebbült. Ez már elég.
Elmondott neki valamit, amiről úgy gondolta, sohasem lesz képes elmondani
senkinek. Kimondta és nem szakadt le az ég. Most aztán már ő is tud neki segíteni,
hogy a férfi megbocsásson magának.
Végre közel engedte magához.

Vége

289