Alan Nelson - Narapoia

- Nem tudom, hogyan magyarázzam el magának, doktor - kezdte a fiatalember.

Hátrasimította sima, fekete haját, amely úgy fénylett, mint valami gramofonlemez, és babakék szemét
lehunyta egy pillanatra.
- Egészen olyan, mint valami forditott üldözési mánia.
Dr. Manly J. Departure alacsony termetű, szigorú ember volt, elvből nem mutatott soha meglepődést.
- Fordított üldözési mánia? - ismételte, s az egyik szemöldöke felszaladt a homlokára. - Hogy érti ezt...
mármint hogy fordított üldözési mánia, Mr. McFarlane?
- Hát, például folyton úgy érzem, mintha nyomonkövetnék valakit.
McFarlane nyugodtan, kezét összekulcsolva ült a nagy, kényelmes székben, rózsás arcával maga volt az
egészség és a nyugalom szobra. Dr. Departure kényelmetlenül fészkelődött.
- Azt akarja mondani, hogy valaki magát követi, nem? - helyesbített a doktor.
- Nem. Dehogy! Azt akarom mondani, hogy például megyek az utcán, és hirtelen az az érzésem támad, hogy
valaki megy előttem. Én pedig megyek utána. Valaki, akit követek. Előfordul, hogy futni kezdek, hogy
utolérjem. Persze nincs ott senki. Ez nagyon kényelmetlen. Átkozottul kényelmetlen. Ráadásul utálok rohanni.
Dr. Departure egy ceruzával játszadozott.
- Értem. Van még valami?
- Hát igen. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy az emberek... hogy az emberek... persze ez igazán
rettenetesen ostoba dolog...
- Ó, ezzel ne törődjön! - dörmögte Dr. Departure. - Nekem bátran elmondhat bármit.
- Hát, nem tudok szabadulni attól a különös érzéstől, hogy az emberek összeesküdtek arra, hogy velem jót
tegyenek. Hogy folyton jóindulatúak és kedvesek akarnak velem lenni. Pontosan nem tudom, kik ezek az
emberek, vagy hogy miért pazarolnak rám ennyi kedvességet, de... ez az egész olyan fantasztikus, nem?
Hosszú, nehéz nap állt Dr. Departure háta mögött. Valahogy nem érezte már magát alkalmasnak arra, hogy
újabb tüneteket felfogjon. A továbbiakban beérte annyival, hogy tisztába jöjjön páciense konkrét
körülményeivel. McFarlane harminckét éves volt; házassága boldog; egészséges, normális gyerekkor;
rádiószerelőként megfelelő munkája van; testi panaszai nincsenek; nem kínozzák nyomasztó álmok; nem iszik;
nincsen szó szülői viszálykodásokról; nincsenek anyagi nehézségei. Semmi.
- Akkor megállapodhatunk kedden tíz órában? - kérdezte mosolyogva,miközben kikísérte McFarlane-t.

Kedden, tíz perccel tíz óra előtt Dr. Departure belenézett előjegyzési naptárába, és elgondolkodott. Nos, lehet,
hogy el sem jön. Ilyesmi nagyon gyakran előfordul. Már-már remélte, hogy ez is egy ilyen eset. Fordított
üldözési mánia! Még hogy az emberek jóságosak vele! Nem vitás! Ez az ember kétségtelenül... Hirtelen
rajtakapta magát. Majdnem azt mondta, hogy őrült.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, s megjelent McFarlane, fülig érő szájjal, és kezet rázott vele.
- Lám, lám! - Dr.Departure barátságossága valahogy nem volt egészen őszinte. - Semmi új fejlemény?
- Nekem úgy rémlik, mintha még romlott volna az állapotom - ragyogott McFarlane. - Erre a kísérgetősdire
gondolok. Tegnap öt mérföldet kellett gyalogolnom.
Dr. Departure lehanyatlott az asztal mögött álló székbe.
- Nos, azt hiszem, most többet kellene elmesélnie az egészről. Mindent, ami ezzel kapcsolatos. Bármit, ami
csak az eszébe jut.
McFarlane elkomolyodott.
- Mire gondol, doktor... ami csak az eszembe jut?
- Nem baj, ha összefüggéstelen, akármiről, ami csak felötlik magában.
- Nem tudom, jól értem-e. Megmutatná, doktor, hogyan gondolja? Csak egy példát mondjon.
A doktor megengedett magának egy halk kuncogást.
- Ugyan, hát nagyon egyszerű... Nos,mondjuk, ebben a pillanatban arra gondolok, hogyan loptam ki egyszer
pénzt a mama tárcájából... most pedig a feleségemre gondolok, vajon mit vegyek neki a házassági
évfordulónkra... - A doktor reménykedve pillantott fel. - Érti? Hát csak így, ilyesmiről.
 - Hogy? Még mindig nem értem egészen. - De McFarlane arca nem volt tanácstalan; inkább mohó volt. -
Tudna még néhány példát mondani? Ez nagyon érdekes volt.
A doktor azon kapta magát, hogy ide-oda csapong félig elfeledett emlékek között. McFarlane furcsán
elégedett arckifejezéssel leült.
A rendelés végére Dr. Departure teljesen kimerült. A hangja rekedt volt; gallérja, nyakkendője félrecsúszott.
- ...és hát a feleségem... teljesen elnyom engem... mindig nagyon bántott az, hogy kicsikét kancsal vagyok...
Sose felejtem el, ott, abban a padlásszobában... és az a kislány a túlsó oldalon... Olyan tizenegy éves lehettem...
- Kelletlenül abbahagyta, szemét törölgette, majd ránézett az órájára.
- Sokkal jobban érzem magam - hallotta McFarlane hangját. - Maradhatunk kedden tíz órában?

Következő kedden tíz órakor Dr. Departure összeszedte magát.

"Többé nem fordulhat elő olyan lehetetlen helyzet,mint a múlt kedden" - fogadkozott, de aggodalomra nem
volt oka. McFarlane furcsán hallgatag és szórakozott volt. Egy nagy kartondobozt hozott magával, amelyet -
mielőtt letelepedett volna a bőrüléses székbe - gondosan lehelyezett a padlóra.A doktor néhány tapogatódzó,
bevezető kérdést tett fel.
- Attól félek, doktor, hogy hallucinációk kezdenek gyötörni - vallotta be végül McFarlane.
Dr. Departure gondolatban a kezét dörzsölte. Végre megint a régi, jól ismert területen jár. Mindjárt sokkal
jobban érezte magát.
- Ó, hallucinációk!
- Vagyis hogy nem egészen hallucinációk, doktor. Mondhatnánk úgy, hogy fordított hallucinációk.
Dr. Departure-nek egy pillanatra fennakadt a szeme. A mosoly eltűnt az arcáról. McFarlane folytatta:
- Az éjjel is lidérces álmot láttam. Azt álmodtam, hogy egy nagy, csúf madár telepedett a rövidhullámú
rádiómra, várva, hogy fölébredjek. Szörnyű volt - kövér, duzzadó test, óriási csőr, amely fölemelkedik, mint
valami sarló. Vérbenforgó, táskás szemek! És a fülei,doktor! A fülei! Hallott már valaha olyan madárról,
amelynek füle van? Vékony, lelógó füle, mint valami kis angol spánielnek. Dobogó szívvel felkeltem, és mit
gondol? Tényleg ott volt a csúf, kövér, füles madár, ott ült a rövidhullámú rádión.
Dr. Departure újra magához tért. Ez nagyon egyszerű esete annak, amikor valaki keveri a valóságot az
álommal. Hagyományos. Szinte klasszikus.
- Egy igazi madár a rövidhullámú rádión? - kérdezte gyengéden. - Vérben forgó szemekkel?
- Igen - felelte McFarlane. - Tudom, hogy ostobán hangzik. Tudom, hogy nehezen hihető.
- Ó, egyáltalán nem! Egyáltalán nem. Ez a fajta vizuális abberáció meglehetősen jól ismert jelenség. - A
doktor megnyugtatóan mosolygott. - Semmi ok...
Nem fejezhette be, mert McFarlane lenyúlt, és a kartondobozt föltette az asztalra.
- Ön nem ért engem, doktor - mondta. - Rajta! Nyissa ki.
A doktor egy pillanatra McFarlane-ra nézett, aztán a barna dobozra, amely át meg át volt lyuggatva, hogy a
levegő bejuthasson, és vastag zsineggel volt átkötözve. A doktor, teljesen összezavarodva, elvágta a zsineget, és
felhajtotta a doboz fedelét. Föléhajolt, belekukkantott - és elakadt a lélegzete. Vérben forgó, táskás szemek
bámultak fel rá gúnyosan. Lógó fülek. Felfordított csőr. Egy visszataszitó külsejű madár.
- Lafayette-nek hivják - mondta McFarlane, s közben néhány kenyérmorzsát szórt bele a dobozba, amelyek
valami undoritó hang kiséretében pillanatok alatt eltűntek. - Hamarosan a nyakára fog nőni, nem gondolja?

Miután McFarlane hallucinációival együtt elment, a doktor elgondolkodva üldögélt még egy kis ideig. Kicsit
kábának érezte magát, a feje szédült, mintha épp most szabadult volna ki a tengerparti Borzalmak Alagútjából.
"Lehet,hogy egy merőben új elmebaj tanúja vagyok" - gondolta. Különös dolgok történnek manapság a
világban. Már látta magát, amint az Amerikai Pszichiátriai Kongresszusnak tanulmányt nyújt be "Egy új
pszichózis felbukkanása" címmel. Ennek az új betegségnek kétségtelenül a paranoiával ellentétes tünetei
vannak - "narapoiának" nevezhetné. Vérmes reményekkel eltelve, Dr. Departure már azt is lehetségesnek
érezte, hogy néhány kollégája majd ragaszkodni fog ahhoz, hogy a kórt felfedezője után departureomániának
nevezzék el. Híres lenne; a nevét Freudéval együtt emlegetnék. Hirtelen olyan gondolata támadt, amitől
visszaborzadt. Lehet, hogy ez a McFarlane nevű ember egyszerűen szimuláns! Egy csaló! Az isten szerelmére,
ezt ki kell derítenie! Azon nyomban csengetett a titkárnőjének, Miss Armstrongnak, és utasította, hogy mondja
le valamennyi aznapi betegét. Aztán fogta a kalapját, és sietve elhagyta a házat.
Három nap múlva megszólalt a telefon Dr. Departure rendelőjében. Miss Armstrong felvette a kagylót. Mrs.
Departure volt a vonal túlsó végén.
- Nem, nincs itt - mondta Miss Armstrong.- Az igazat megvallva, három napja nem volt itt, azonkívül, hogy
beugrott a postájáért.
- Én nem tudom, mi történt ezzel az emberrel - recsegett Mrs.Departure elkeseredett hangja a telefonban -,
éjjel jár haza, teljesen kimerülten. Nem tudja, miket ír a jegyzetfüzetébe?
- Öszintén szólva én is aggódom miatta - válaszolta Miss Armstrong. - Olyan érzékeny mostanában. És olyan
rettenetes rohanásban van állandóan.

- Mintha lefogyott volna, doki - mondta egy héttel később, a következő találkozásukkor McFarlane. A doktor
hosszú idő óta először ült ismét az íróasztala mögött. Fájt a lába. Az íróasztal alatt lopva kibújt mindkét elnyűtt
cipőjéböl, hogy enyhítsen valamit felhólyagosodott lába fájdalmán.
- Most ne beszéljünk rólam - vágott közbe. - Maga hogy van? - A doktor ujjai megrándultak. Nagyon
lesoványodott, arca sápadt volt és elkínzott.
- Azt hiszem, jobban vagyok - jelentette be McFarlane. - újabban az az érzésem, hogy engem követ valaki.
- Lehetetlen! - rivallt rá ingerülten Dr.Departure. - Ezt maga csak képzeli!
Kancsitani kezdett, és rámeredt McFarlane-ra. Csak bizonyos lenne abban, hogy McFarlane nem csapta be!
Mindeddig ennek semmi jele. Végre is, amit elmondott, hogy az utcán néha hatalmába keríti a vágy, hogy
utolérjen valakit, teljesen őszintének látszott. Valószínűleg McFarlane felemelte volna a fejét, meggyorsította
volna a lépteit, és sietve továbbment volna. "Hát egy kicsit hosszabb ideig kell figyelnem" - állapította meg
magában a doktor. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és felidézte, mi mindent csinált az elmúlt héten: a hosszú
sétákat keresztül-kasul a városon, amelyek során vagy egy tucatszor majdnem szem elöl vesztette McFarlane-t;
az éttermek és bárok elötti hosszú ácsorgásokat, amikor arra várt, hogy McFarlane felbukkanjon.
"Addig kell mennem, amíg ki nem derítek mindent" - gondolta. Bár egy kissé aggasztotta ez a nagy
súlyveszteség meg az a különös csengés a fejében, amit az utóbbi napokban kezdett érezni...
Az óra végén McFarlane lábujjhegyen távozott a rendelőből. Dr. Departure kábán hortyogott.
A következő alkalommal az ajtóban Miss Armstrong fogadta.
- A doktor úr nincs itt - közölte a nő. - Három hónapig nem rendel... de lehet, hogy egy évig.
- Ó, de sajnálom, hogy ezt kell hallanom! - mondta McFarlane. - Ámbár valóban kimerültnek látszott. Hol
van, szabadságot vett ki?
- Az igazat megvallva, a Marwood Szanatóriumban van.
Ekkor különös, zavart kifejezés jelent meg McFarlane arcán, és egy pillanatra belebámult a semmibe. Aztán
rámosolygott a titkárnőre.
- Furcsa érzés fogott el - mondta. - Mintha teljesen meggyógyultam volna. Váratlanul. Éppen most, hogy
elmesélte, mi történt Dr. Departure-rel.

A szanatóriumban az orvosok nagyon sokat foglalkoztak Dr. Departure-rel.

- Mindent meséljen el,ami csak az eszébe jut - noszogatták. Departure szeme kimeredt, és nagyon izgatott lett.
- Mondom maguknak, hogy követnem kellett! Nem engedhettem, hogy eltűnjön a szemem elöl. Egy pillanatra
sem. Volt egy táskás szemű, lógó fülű madara.
- Nagyon érdekes. Ez az egész roppant érdekes!
Az orvosok komoran összenéztek, nagyképűen rázták a fejüket.
- Ez valami egészen új!
- Eléggé hasonlit az üldözési mániához, nem? Csak éppen a fordítottja!
- Úgy látszik, az a téveszme alakult ki benne, hogy követ valakit. Bámulatos, nem?
- Talán egy teljesen új pszichózis felbukkanásának a jele. Azt javaslom, hogy figyeljük meg nagyon alaposan.
 És akkor az egyik orvos azt javasolta, hogy engedjék Dr. Departure-t szabadon mozogni a városban
mindenfelé, ők pedig állandóan figyelik, persze felváltva, hol egyikük, hol másikuk - így bármit tesz, ők
mindenről pontosan tudni fognak...