KÉRDEZZ MEG

EGY ÉSZAK-KOREAIT!

Disszidensek beszélnek életükről

a világ legzártabb országában

Daniel Tudor

2
 A fordítás alapja:
Daniel Tudor: Ask A North Korean: Defectors Talk About Their Lives Inside
the World’s Most Secretive Nation. Published by Tuttle Publishing, an imprint
of Periplus Editions (HK) Ltd.

Copyright © 2017 Daniel Tudor & NK Consulting Inc.

Fordította © Rusznyák Csaba, 2019

Szerkesztette: Szabó Mihály

Szaknyelvi lektor: Mártonfi Attila

Borítóterv: Tabák Miklós

Belívfotó: Marcel Pedro

HVG Könyvek, Budapest, 2020

Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Koncz Gábor

ISBN 978-963-304-868-9

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni,
adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus,
fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni.
Kiadja a HVG Kiadó Zrt., az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
Felelős kiadó: Szauer Péter

www.hvgkonyvek.hu

Nyomdai előkészítés: Kedves László

Nyomás: Mondat Nyomdaipari és Szolgáltató Kft.

Felelős vezető: Nagy László

3
 TARTALOM

Előszó: Andrei Lanykov 5

Bevezetés 7
Közreműködők 9
1. RÉSZ Gazdasági élet 11
2. RÉSZ A hatalom 39
3. RÉSZ Média és információ 66
4. RÉSZ Phenjan kontra a Többi 89
5. RÉSZ A külvilág 108
6. RÉSZ Észak és Dél a mérlegen 133
7. RÉSZ Egészségügy és szociális juttatások 152
8. RÉSZ Disszidálás Észak-Koreából 203
9. RÉSZ Vallás és spiritualitás 224
10. RÉSZ Szerelem, szex, kapcsolatok 238
11. RÉSZ Szórakozás és pihenés 256
12. RÉSZ Van még kérdés? 276
Köszönetnyilvánítás 299
A szerzőről 300

4
 ELŐSZÓ: Andrej Lanykov

Ha az ember vet egy pillantást egy angol nyelvű publikációs

listára, szembetűnő, hogy Észak-Korea a külföldi akadémikusok
és újságírók aránytalanul nagy figyelmét élvezi. Noha gazdasági
erejét és népességét tekintve Mozambik szintjén áll, az ázsiai
ország komoly szeletet tudhat magáénak az ismeretterjesztő
cikkek és könyvek piacán.
Ha azonban közelebbről is szemügyre vesszük a helyzetet,
komoly problémával szembesülünk. A legtöbb ilyen publikáció
ugyanis két nagy csoportba sorolható: először is ott van az észak-
koreai politikáról – mindenekelőtt a nukleáris programról és a
nemzetközi diplomácia ezzel kapcsolatos gondjairól – szóló
tanulmányok sokasága. Másodszor pedig ott vannak a
disszidensek által írt visszaemlékezések, amelyek egy rendkívül
elnyomó rezsim markában vergődő országról mesélnek
horrortörténeteket.
A szakirodalomban azonban jókora lyukak tátonganak. Először
is, nem esik szó az észak-koraiak többségének hétköznapjairól –
márpedig ezek az emberek nem fogolytáborokban tengődnek,
hanem többnyire normális életet élnek, még ha gyakran
szegénységben és túlszabályozottságban is. Jellemzően
ugyanolyan érzések és aggodalmak hajtják őket, mint New York
vagy London lakóit, még ha drasztikusan más közegben
mozognak is.
Másodszor, figyelemre méltó, hogy mennyire hiányoznak az
észak-koreai hangok. A néhai Szovjetunióról és a keleti blokk
országairól szóló tanulmányokat egykor a szóban forgó országok
5
menekültjei készítették; az észak-koreaiak között azonban kevés
az aktív újságíró, író és akadémikus.
A hiteles észak-korai beszámolók hiányának megvannak a
maga okai. A hidegháború emigrációs közösségével ellentétben az
észak-koreai menekültek javarészt az észak-koreai társadalom
hátrányos helyzetű, szegényes oktatásban részesülő rétegéből
kerülnek ki. Nemigen beszélik az angolt, vagy nincsenek
hozzászokva, hogy ezen a nyelven fejezzék ki magukat.
Az NK News weboldal, amelynek évek óta dolgozom, arra
vállalkozott, hogy bemutassa az átlagos észak-koreaiak
hétköznapi életét, méghozzá észak-koreai közreműködők hiteles
hangján keresztül. így született meg az „Ask a North Koreán” (Az
észak-koreai válaszol) rovat, amely az élet olyan aspektusaival
foglalkozik, amelyekről máshol ritkán lehet olvasni. Például
amikor ételről van szó, a közreműködők főzésről, ízekről és
asztali etikettről beszélnek – nem pedig gabonatermelésről és
rizselosztási irányelvekről. Amikor az örökletes szongbun
kasztrendszerről van szó, kiderül, hogy abban ők nem az ország
politikai megfigyelőhálózatát, hanem a házastárs kiválasztásának
egyik tényezőjét látják.
Lehet, hogy ez a helyzet bagatellizálása azok szemében, akik a
rezsim emberi jogok elleni bűneinek jogos és dühös leleplezésére
számítanak, figyelembe kell azonban vennünk egy egyszerű
igazságot: ahogy azt sokan tanúsíthatják, az elnyomó kormány
alatt élők (e könyv „szerzőit” is beleértve) hétköznapjai még a
legnagyobb zsarnokságban sem feltétlenül csak szenvedésről,
kínzásról és félelemről szólnak. Sőt a legtöbben szerencsére még
a rossz időkben is normális életet élnek, mi pedig sosem leszünk
képesek megérteni őket, ha nem ismerjük meg az
életkörülményeiket.
Szerencsére ez a könyv betekintést enged az átlag észak-
koreaiak életkörülményeibe.

6
 BEVEZETÉS

Mondani sem kell, hogy noha az észak-koreaiak egy igencsak

szokatlan, továbbá sokszor rendkívül kegyetlen és inkompetens
rendszer igája alatt élnek, mindenekelőtt ugyanolyan emberi
lények, mint bárki más, többé-kevésbé ugyanolyan vágyakkal,
aggodalmakkal és célokkal. Mégis hozzászoktunk, hogy
agymosott robotként vagy áldozatként tekintsünk rájuk, és
általában meg sem próbáljuk megérteni, milyen lehet egy átlagos
napjuk, és mit gondolhatnak az őket körülvevő társadalomról.
Az utóbbi nagyjából egy évtizedben rengeteg különféle
könyvet írtak már Észak-Koreáról. Se vége, se hossza a
geopolitikai helyzetről, a Kim-dinasztia uralkodásáról és a
disszidensek drámai meneküléséről szóló köteteknek. Nem sok
olyat találunk azonban ezek között, amelyeket maguk az észak-
koreaiak írtak. Jellemzően még a népszerű disszidensmemoárokat
is szellemírók jegyzik. Ezért ennek a könyvnek éppen az a célja,
hogy magukat az észak-koreaiakat szólaltassa meg, és nyújtson
így teljesen hiteles képet Észak-Koreáról.
Egyvalamit azonban nem árt észben tartani. A könyvben
szereplő beszámolók mind disszidensektől származnak, márpedig
ők értelemszerűen azok közül kerülnek ki, akik annyira
boldogtalanok vagy hátrányos helyzetűek voltak a hazájukban,
hogy megkockáztatták a veszélyes határátkelést és utazást Dél-
Koreába Kínán, egy olyan országon keresztül, amelynek
kormánya gyakran toloncolja vissza a menekülteket Észak-
Koreába. Nézeteik így nem feltétlenül képviselik az átlagos észak-
koreaiak véleményét.
7
 Mindenesetre az Észak-Korea különböző régióiból származó
közreműködőink között vannak nők és férfiak, fiatalok és idősek;
néhányan előkelő családból jöttek, mások rendkívüli
szegénységben nőttek fel. Vagyis e könyvben különböző nézetek
egész sora jelenik meg. Ha megkérdeznénk egy manhattanit és
egy vidéki arkansasit, hogy milyen az élet az Egyesült
Államokban, valószínűleg meglehetősen más választ kapnánk. Ez
ugyanúgy igaz Észak-Koreára is – ezért gondoltuk fontosnak,
hogy ne csak egyetlen disszidenst, hanem sok különböző hátterű
embert kérdezzünk meg az ottani életkörülményekről.
E könyv nagy része az átlagember életéről, munkájáról,
szerelméről, tanulmányairól és effélékről szól. Ha nem ismerjük
nagyon alaposan Észak-Koreát, minden oldalon meglepetésekre
számíthatunk. Többek között olvashatunk elhagyatott épületekben
szeszt ivó, koreai popra táncoló fiatalokról, észak-koreai divatról
és szépségápolásról, sőt plasztikai műtétekről, vagy arról, hogy
milyen gazdagnak lenni a világ utolsó igazi
kommunista/sztálinista országában. Megismerhetünk új
szlengkifejezéseket, valamint megtudhatjuk, milyen
nehézségekkel jár egy észak-koreai temetés megszervezése.
Természetesen szóba kerül az észak-koreai élet
megkerülhetetlen aspektusa, az állam elnyomó hatalma, de ez a
könyv valami egészen másra összpontosít, mint az Észak-
Koreáról szóló írások többsége. Eleinte zavarba ejtőnek vagy
különösnek érezhetjük, hogy egy efféle ország kontextusában
(például) szorgos földművesekről vagy szerencsejátékról van szó.
Ám a szorgos földműves a fiatal észak-koreai nők számára
egyfajta felszabadító érzést jelenthet, egy kártyafogadás pedig
hozzásegítheti a résztvevőket a napi stresszből való meneküléshez
és némi ideiglenes izgalomhoz. Nem áll szándékunkban
„mentegetni” a rezsim viselkedését. Csupán arra szeretnénk
rámutatni, hogy az észak-koreaiak is emberek, és több közös van
bennünk, mint azt a szokásos médiaábrázolások alapján hinnénk.

8
 KÖZREMŰKÖDŐK

Cso Üszong
Cso Üszong elektromérnöki képzésének utolsó évét hagyta ott,
hogy Dél-Koreába szökjön. Eredetileg újságíró akart lenni
Szöulban, de most általános iskolai tanárnak készül. 28 éves.

Jun Mina
Jun Mina katona volt, aki 2010-ben szökött meg Észak-Korea
északkeleti részéből. Most Szöulban tanul.

Kang Dzsimin
Kang Dzsimin a késő húszas éveiben jár, és 2005-ben hagyta el
Észak-Koreát. Először Dél-Koreába ment, de most már
Londonban él.

Kim Cshol
Kim Cshol a Dél-Hamgjong tartománybeli Hamhungból
származik. Miután elszökött Észak-Koreából, Szöulba ment
egyetemre. Tanulmányai második évét végzi éppen.

Pak Csinhjok
Pak Csinhjok 2016 tavaszán csatlakozott közreműködőként az NK
News „Ask a North Koreán” rovatához. Az észak-koreai
Phenjanban tanult és dolgozott. A késő harmincas éveit tapossa,
és egy másik észak-koreai disszidenst vett feleségül. 2011-ben

9
érkezett az Egyesült Államokba, egy amerikai felsőoktatási
intézményben tanul.

Kim Juszong
Kim Juszong 2005-ben szökött el a Hamgjungbuk tartománybeli
Kildzsu megyéből.

Ri Dzsiszon
Ri Dzsiszon a késő húszas éveiben jár, és 2011-ben hagyta el a
Pektu-hegy környékét.

A kerekasztal-beszélgetések során számos egyéb közreműködő is

felbukkan. További információ az NK News oldalának „Ask a
North Koreán” rovatában olvasható róluk.

10
 ELSŐ RÉSZ

Gazdasági élet

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDP), amelyet a

világon egyszerűen Észak-Korea néven ismernek, a kommunista,
kollektivista gazdasági kontroll szimbóluma. De vajon mennyire
pontos valójában ez a meghatározás?
A válasz az, hogy nem különösebben. Amikor az államalapító
Kim Ir Szen még élt, az állam gondoskodott a polgárok
étkeztetéséről, ingyenes oktatásáról, lakhatásáról és egészségügyi
ellátásáról – igaz, ezek színvonala nem feltétlenül volt magas. Ám
a Szovjetunió összeomlását, és ami még fontosabb, az Észak-
Koreán az 1990-es évek közepén végigsöprő éhínséget követően
ez a rendszer összeomlott. Egy átlagos észak-koreai ma szinte
semmit sem kap a kormányától.
Az állam lényegében csődbe ment, így szinte minden polgára a
magánkereskedelemtől függ, amelyet más néven
„kapitalizmusként” ismernek. Aki rendelkezik megfelelő
kapcsolatokkal, és átjárása van a határon, javakat hozhat be
Kínából; a közvetítők ezeket a javakat átszállítják az országon,
középkorú hölgyek eladják az utcai piacokon, a tisztviselők pedig
megvesztegetési pénzeket tesznek zsebre, hogy szemet hunyjanak
a történtek fölött. Phenjan magas rangú tisztviselői még
jelentősebb megvesztegetési pénzeket kapnak az újonnan
kialakuló pénzügyi elittől, amelynek tagjai sokféle területen jelen
vannak, az ingatlanipartól a kiskereskedelmen át a kézműves

11
sörös kocsmákig. Szigorú értelemben e tevékenységek egyike sem
legális, de ezek a szektorok olyan méretűre nőttek, hogy az állam
már nem képes az ellenőrzése alatt tartani őket.
A múltban az elitet leszámítva mindenki ugyanúgy élt. Ma
azonban vannak észak-koreaiak, akik vagyonosak, és ezzel
kérkednek is. Vannak, akik rendszeres nyaralásokat, flancos
autókat, plasztikai műtéteket és importált kozmetikai cikkeket is
megengedhetnek maguknak.
Sajnos azonban a rendkívüli szegénység továbbra is jelen van
Észak-Koreában. Különösen a Phenjantól és a kínai határtól távol
eső vidéki területeken és kisvárosokban nehéz a többség élete.

Igaz, hogy Észak-Koreában nincsenek adók?

Daniel Tudor: Egy kommunista rendszerben nincsen adózás –
hiszen eleve minden állami tulajdonban van –, így aztán nem
meglepő, hogy hivatalosan a KNDP-ben sincs. Valójában azonban
Észak-Korea már nem kommunista. Az emberek maguk keresik a
pénzüket, az államnak pedig ugyanúgy le kell vennie belőle a
maga százalékát, ahogy mindenhol máshol.

Kim Juszong:
Igen, így van – Észak-Koreában hivatalosan nincs adórendszer.
1974. március 21-én a Legfelsőbb Népi Gyűlés kihirdette az adó
minden formájának megszüntetését. Észak-Korea a mai napig
minden április 1-jén, a törvény hatálybalépésének napján
megünnepli „az adórendszer eltörlésének napját”.
Ugyanakkor Észak-Korea továbbra is szed adót a polgáraitól,
csak már nem adónak hívják. Igaz, hogy az emberek nem fizetnek
adót közvetlenül a kormánynak, ám az így is kikényszeríti tőlük
termékeik és munkájuk javát. Röviden: Észak-Korea több adót
gyűjt be a népétől, mint bármelyik másik ország.

Az észak-koreaiakat már nem kötelezik arra, hogy bevételük

egy bizonyos százalékát a kormánynak adják, ellenben
ingyenmunkát kénytelenek végezni, márpedig ha az emberek

12
dönthetnének, inkább fizetnének adót, ahogy azt más országokban
teszik, mint hogy minden ellenszolgáltatás nélkül dolgozzanak.
Tavaly a rezsim bejelentette, hogy csak az emberek termésének
70%-át gyűjtik be, a maradék 30%-ot a polgárok megtarthatják
maguknak. Hozzátették, hogy amint az ország gazdasága
fellendül, a betakarításból elvett mennyiséget 50%-ra csökkentik.
Persze senki sem hisz nekik. Miért is hinnének, ha egyszer
mindennap keményen dolgoznak, és a kormány mégis csak a
munkájuk eredményének 30%-át hagyja a kezükben?
Nevetségesek Kim Dzsongunnak ezek a bejelentései, mintha
csak óriási szívességet tenne az embereknek azzal, hogy engedi
megtartani nekik a saját termésük 30%-át. Valójában azért
vesznek el ekkora százalékot, hogy megakadályozzák a feketepiac
növekedését.
Amikor Észak-Korea 1974-ben „hivatalosan” megszüntette az
adórendszert, a kormány azzal hencegett, hogy ez „hatalmas
előrelépés a régi rendszerhez képest, és történelmi változás a
koreai álmok beteljesítésének útján”. Mi több, azt mondták, Kim
Dzsongil „jóságos” politikájának és vezetésének köszönhetően
még a nagy éhínség ideje alatt sem kellett visszatérniük az
adórendszerhez. Csakhogy 2000 óta Észak-Korea ismét szed adót
a népétől – épp csak nem adónak hívják.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy az észak-koreai gazdaságot
tovább sújtotta a természeti katasztrófák és az Egyesült Államok
által kivetett szankciók sora. A reménytelen körülmények
közepette mind a központi, mind a regionális észak-koreai
kormányzóhatóságok súlyos adósságokkal és pénzügyi
nehézségekkel néztek szembe. Egyetlen választásuk maradt: pénzt
kellett beszedniük a néptől. Így aztán díjakat vetettek ki az
elektromosság és a víz használatára, valamint az ingatlanok és
földek bérlésére. Mindenkinek ugyanannyit kell fizetnie,
függetlenül attól, hogy mennyit használ az említett javakból.
Ez nem sokban különbözik a kapitalista államok
adórendszereitől, bár tény, hogy azért vannak különbségek.
Először is, bár igaz, hogy az észak-koreai kormány pénzt szed az

13
elektromosság, a víz és az effélék használatáért, ugyanakkor az
ebből származó adójövedelem jóval alacsonyabb, mint a
kapitalista országokban. Másodszor, a legtöbb kapitalista
országban, így például Dél-Koreában is, a gazdagok több adót
fizetnek, mint az alacsonyabb jövedelműek. Észak-Koreában
azonban mindenki ugyanannyi adót fizet. Ez a két nagy különbség
az észak-koreai és az egyéb országok adórendszerei között.
Az adórendszer 1974-es eltörlése óta a kormány azzal
kérkedik, hogy Észak-Koreában nincsenek adók. De ha jobban
megnézzük, ez csak annyit jelent, hogy a kormány a maga sajátos
módján szed adót.

Hogyan jellemezhetnénk Észak-Korea legszegényebb

társadalmi-gazdasági osztályának életét?
DT: Aligha meglepő, ha azt mondom, hogy a legszegényebb
észak-koreaiak borzalmas anyagi körülmények között élnek. Noha
az alulról épülő kapitalizmus manapság sokak számára biztosít
jobb életmódot, az alultápláltság továbbra is problémát jelent.
Elég bárhol szétnéznünk Phenjanon kívül, hogy a saját
szemünkkel lássuk ennek bizonyítékát.

Cso Üszong:
Ha társadalmi hierarchia szerint akarnánk csoportosítani az
embereket, a legalsó réteget gazdasági kritériumok alapján
tölthetnénk fel. Az 1990-es évek nagy éhínsége (amelyre
„gyötrelmes menetelésként” utalnak) két táborra szakította a
népet: azokra, akik tudják, mit esznek holnap, és azokra, akik
nem, ennek következtében pedig sokan csúsztak le a legalsó
társadalmi osztályba. A médiát általában az észak-koreaiak
borzalmas életkörülményei érdeklik, így aztán sokan számoltak
már be arról a szörnyű időszakról. Számomra belegondolni is
rossz, úgyhogy igyekszem inkább másra összpontosítani: az
életben maradásért vívott szívós küzdelemre, a lehetséges új
életmódok felkutatására, a társadalom legalsó rétegéből áradó
együttérzésre.

14
 Először is téved, aki azt hiszi, hogy az észak-koreai társadalom
alsó rétegében élők tudatlanok és haszontalanok. Nagyon is sok
köztük a kulturált, intellektuális beállítottságú ember. Méghozzá
azért, mert az éhínség az értelmiségi és irodalmi osztályt sújtotta a
legjobban, amelynek tagjai a társadalmat szolgálták, és bíztak a
jegyrendszerben. Specifikus szaktudásuk nem segített nekik a
veszély felismerésében és a gyors reagálásban. Épp ellenkezőleg.
Sok értelmiségi vált az éhínség áldozatává. Azok viszont, akik
életben maradtak, komoly hatást gyakoroltak az ún. legalsó
osztály életére. Vezető szerepet játszottak a kultúra
megteremtésében és elterjesztésében a gyereknevelés, a gazdasági
tevékenység, az egyszerű humor és viccek területén, egy gyorsan
változó környezetben.
Úgy érzem, a legszegényebbekben van meg a leginkább a
csong [emberi melegség és kölcsönös önfeláldozás]. Néha az ő
életüket érzem a legvonzóbbnak. Remélem, nem tart túlságosan
objektívnek vagy „irodalminak”, amiért ezt mondom, mert én
tudom, milyen a társadalmi létra legeslegalsó fokán élni. Nem
olyan szörnyű, mint sokan elképzelik. Jár vele egyfajta sajátos
humor, amelynek köszönhetően az ember nevethet önnön
nehézségein, és ott van a csong, amely tartalommal tölti meg a
szegénység űrjét. A nélkülözés ellenére a gyerekek teljesen
felszabadultan futkosnak és játszanak. Ha a boldogság szubjektív,
Észak-Korea tízszer boldogabb, mint Dél-Korea, ahol a fiatalok
állandó versenyben vannak egymással a jó jegyekért és a
magániskolákért.
Gyermekkorom legemlékezetesebb finomsága a „villámgyors
rizslepény” volt. Vizet adtunk a módosított kukoricából keletkező
porhoz, majd ötperces kevergetés után rizslepény lett belőle
[valójában persze nem sok köze volt a rizshez]. Férfiak, nők és
gyermekek is szerették ezt a ragacsos különlegességet, amelyből
már pár darab is egész napra kitöltötte az ember gyomrát. De nem
ehettük valami gyakran.
Bárki, aki látta, milyen fontos a gyorsaság egy szegény
embernek, megérti a dolgot. A folyton éhes egyetemi

15
hallgatóknak is ez az egyik kedvenc étele. Amikor vendég jött
hozzánk, anyám „villámgyors rizslepényt” készített – a
hozzávalókat mindig az efféle különleges alkalmakra tartogatta,
és ezek voltak a legszebb napjaink.
Észak-Koreában olyannyira komolyan vesszük a
vendégszeretetet, hogy van rá egy kifejezésünk: „akkor eszünk
jól, ha vendég van” [értsd: a legjobb ételeket egy vendég
érkezésekor vesszük elő]. Minden házban a vendégterítő a legjobb
terítő.
Az emberek nevetnek és sírnak a csongnak köszönhetően, így
vészelik át a nehézségeiket, így maradnak életben a társadalmi
létra legalján.
A jó hír az, hogy manapság sokkal könnyebb az élet. Az
emberek fokozatosan alkalmazkodtak a piacrendszerhez, és már
nem halnak tömegével éhen, csak mert vakon bíznak az államban.
Gyökeret vert az a gondolat, hogy mindenki a maga életéért
felelős.
Ugyanakkor talán nincs már annyi csong, mint egykor, mert
ahogy nőnek a piacok, az emberek pénzéhessé válnak. Vidéken
viszont változatlan a helyzet. Az ottaniakat még mindig sújtja az
éhínség, ennek ellenére rendre megosztják az ételüket az arra járó
utazókkal.
Noha ahhoz nincs elég hely, hogy részletesen beszámoljak az
élet különböző aspektusairól, amelyeket az észak-koreai
utazásaim során láttam, hallottam és éreztem, remélem, ez a cikk
ad némi fényt és melegséget az ottani társadalom legszegényebb
rétegéről kialakult kép sivárságához és sötétségéhez.

Hogyan jut az ember munkához Észak-Koreában? És könnyű

munkahelyet váltani?
DT: Az 1990-es éhínség mindent megváltoztatott. E katasztrofális
esemény előtt a kormány kiosztott mindenkinek egy munkát, és
akkor azt a munkát kellett végeznie, méghozzá élete végéig. Ma
azonban némi megvesztegetéssel már bárki megszabadulhat ettől
a haszontalan állástól, és belekezdhet valami másba.

16
Jun Mina:
Régen az észak-koreaiak nem választhatták meg a szakmájukat.
Az ember kapott egy munkát a kormánytól, és élete végéig abban
az állásban dolgozott. Ennek oka nagyon egyszerű: a kormány
szigorúan felügyeli a kollektivista rendszer mindenféle
erőforrását, és meghatározza, hány ember szükséges a különböző
ipari ágazatokhoz adott területeken, majd ennek megfelelően ad
munkát a népnek.
De amikor az 1990-es években összeomlott a fejadagrendszer,
megváltozott a helyzet. A hivatalos állás immár csupán egy
értelmetlen cím, amelyet az ember felemlegethet, ha valaki
megkérdezi tőle, mit dolgozik. A gyárak rég nem termelnek, a
gyári munkások pedig nem várhatják el, hogy megfizessék a
munkájukat. Vagyis hiába kap valaki munkát a kormánytól,
magának kell megteremtenie a megélhetése feltételeit. Így aztán
sok észak-koreai szülő már akkor elkezdi megkenni a
kormányhivatalnokokat, amikor a gyerekük még középiskolába
jár. Szeretnék, ha a gyerekük tisztességes munkát kapna, amihez
még mindig jár fizetés és élelmiszer-fejadag.
A külföldi valutával kereskedő szervezetek Észak-Korea
legnépszerűbb munkahelyei között vannak. Ezek a 2000-es évek
elején jöttek létre, mostanra az egész országban elterjedtek.
Lényegében észak-koreai javakat exportálnak, és pénzügyi
alapokat hoznak létre a kormánynak. Az ilyen helyeken dolgozók
még mindig kapnak fejadagokat, ráadásul a teljesítményüktől
függően akár pluszjövedelemre is szert tehetnek. Épp olyan nagy
megbecsülés övezi őket, mint a nagyvállalatok, így például a
Samsung dél-koreai alkalmazottait.
A külföldi valutákkal kereskedő szervezetek nagyon
befolyásosak, mert a legtöbbjük a párt, a fegyveres erők vagy más
nagy hatalmú kormányügynökség támogatását élvezi. Iszonyú
tolongás van a bejutásért, és csak az járhat sikerrel, aki nagyon jó
családból származik, vagy komoly vagyonnal rendelkezik. Ami
azt illeti, e szervezetek legtöbb alkalmazottja párttisztviselők vagy
külföldi valutával kereskedő intézmények vezetőinek gyereke.

17
 Akadnak gyárak, amelyek szintén nagyon népszerűek voltak az
álláskeresők körében, köszönhetően annak, hogy Kim Dzsongil
vagy Kim Dzsongun közvetlen felügyelete alá tartoztak. Az
ilyesmi ugyanis kivételesen jó munkafeltételeket jelent: a
nyersanyagokat maga a kormány biztosítja, így ezeken a helyeken
tényleges termelés folyik, vagyis a munkások is megkapják a
fejadagjaikat. Ráadásul egyesek így olyan termékekhez juthatnak
hozzá, amelyeket aztán ellophatnak és eladhatnak.
Mivel megnőtt a jobban fizető munkák iránti kereslet, egyre
általánosabb a megvesztegetés. Az áhított állás megszerzéséhez a
következő lépéseket kell megtenned: először is kormányzati
hivatalnokokat kell megvesztegetned, és el kell lopnod a személyi
aktádat a helyi adminisztrációs hivatalból. Aztán meg kell kenned
a gyárigazgatót vagy a helyi párttitkárt, hogy írjon
szándéknyilatkozatot az alkalmazásba vételedről. Végül be kell
nyújtanod ezt a nyilatkozatot a munkák elosztásáért felelős
adminisztrációs hivatalnak. A folyamatban mindenki tisztában
van a többi résztvevő megzsarolásával, de nem törődnek vele.
Manapság a szülők mindent megtesznek, hogy
megvesztegetéssel vagy a családi befolyásuk felhasználásával jó
munkát szerezzenek a gyereküknek. Akik nem engedhetik meg
maguknak a tisztviselők megkenését, a kormányzatilag kijelölt
munkahelyre küldik a gyereküket, és ott vesztegetik meg a
gyárigazgatót, hogy ne kelljen bejárniuk dolgozni. így
dolgozhatnak a piacon, cserébe viszont a bevételük egy részét a
gyárnak kell adniuk. A fiatalabb nők nagyrészt árusként
dolgoznak a piacon, miközben hivatalosan a nekik kijelölt
munkahelyen vannak regisztrálva. És ez a lényeg, mármint hogy
regisztrálva legyenek: Észak-Koreában illegális a
munkanélküliség, és büntetést vonhat maga után.
A tíz év katonai szolgálat után leszerelő veteránok is új munkát
kapnak. A legtöbben visszamennek a szülővárosukba, és a helyi
hivatal döntése szerint állnak munkába. Vannak azonban kevésbé
szerencsések, akik nem térhetnek haza: a kormány több ezer
leszerelt veteránt jelöl ki komoly munkaerő-igényes nemzeti

18
projektekhez vagy üzleti vállalkozásokhoz. Akit ilyen
megbízásokra választanak ki, annak nincs más választása, mint
engedelmeskedni.
Például amikor Kim Dzsongil még élt, ő felügyelte Tehongdan
megye Rjanggang tartományát, melyről azt kell tudni, hogy
kevesen élnek ott, de nagyon gazdag a burgonyatermése. Kim
Dzsongil hamar rá is jött, hogy az ottani népesség nem elegendő a
burgonyatermesztéshez, úgyhogy végül több ezer veteránt
költöztetett Rjanggangba, ahol aztán egy életre
burgonyatermesztő vált belőlük.
A puszta kezükkel kellett házat építeniük maguknak, és még a
gyerekeik jövője miatt is aggódhattak, mert a földművesek
gyermekeit gyakran szintén mezőgazdasági munkára kárhoztatják,
amikor felnőnek. De nem tehettek semmit. A rendeletet maga
Kim Dzsongil hozta, ők pedig nem akartak fellázadni.
Ráadásul alig akadt a környezetükben nő, akit elvehettek
volna. Sok rjanggangi veterán azóta sem tudott megházasodni. És
Tehongdan csak egy példa: szerte az országban zajlanak hasonló
kényszerített költöztetések különböző nemzeti vállalatokhoz, ezért
a katonák gyakran aggódnak a jövőjük miatt a leszerelési idejük
közeledtével.
De mint már említettem, a szociális ellátórendszer
összeomlása óta a foglalkoztatás szigorú szabályozása csak
papíron létezik. A megvesztegetések immár teljesen
ellenőrizhetetlenné váltak. Ezek a változások nyilvánvalóan a
szocialista rendszer kudarcának újabb tünetei.

Milyen az észak-koreai „felső tízezer” élete?

DT: A „gazdag” és az „észak-koreai” egymást kizáró
fogalmaknak tűnhetnek, de manapság ez már nem feltétlenül igaz.
Az országban terjedő kapitalizmus következményeként a
legtöbben jobban élnek, mint annak idején, egy kis réteg pedig
tényleg nagyon megszedi magát.

19
Kim Juszong:
A feleségem apja a szülővárosa leggazdagabb polgára, de én erről
semmit sem tudtam, amíg egy ugyanabból a régióból származó
észak-koreai el nem árulta. Azt mondta, néha a tartomány „I
Gonhijának” (a Samsung Electronics elnöke), sőt néha Donald
Trumpjának nevezi a feleségem apját. Szerinte a környéken
mindenki ismeri a nevét. Ennyire gazdag.
Az apósom egy olyan vállalatot vezetett, amely havi nettó 6-7
millió dolláros nyereséget termelt – de amikor igazán jól ment az
üzlet, ennél is sokkal többet.
Hogy mit ettek nap mint nap? Bárányt, fókát, tengerisün-ikrát,
tőkehalkaviárt, csirketojást és ehhez hasonlókat. Méghozzá
minden egyes étkezésnél, mert az apósom ezeket nagyon szerette.
Az észak-koreai szegénységről terjengő hírek ellenére a gazdag
családok minden gond nélkül megengedhetik maguknak az efféle
luxusfogásokat. És a fenti ételek csak kiegészítőként szolgáltak a
nagyobb fogások mellé, amelyeket a feleségem mindennap
fogyasztott. A feleségem szívesen részletezné a dolgot, de attól
tart, hogy az észak-koreai hatóságok az efféle részletek alapján az
apja nyomára bukkannának.

Észak-Koreában az autótulajdonosokat övezi a legnagyobb

csodálat – autóhoz ugyanis még akkor sem könnyű hozzájutni, ha
valakinek van rá pénze. A feleségem elmondása szerint Észak-
Korea legdrágább luxusautói közül kettő az apja tulajdonában
volt. Az egyikkel munkába járt, a másikat üzleti utakra használta.
E két méregdrága kocsit minden reggel egy inas mosta le.
A feleségem szerint az apja sikeres üzletember volt, de
szeretett nagyokat nevetni, és élvezte a szabadidejét.
Szilveszterkor egész Észak-Korea ünnepel, és a felnőttek ilyenkor
mindig adnak némi zsebpénzt a gyerekeknek. A feleségem
azonban rendszeresen 500 dollárt – amerikai dollárt – kapott az
apjától. Nem hiszem, hogy akár az Egyesült Államokban, akár

20
Dél-Koreában a szülők csak úgy hipp-hopp, adnak 500 dollárt a
gyereküknek – kivéve persze, ha ők is gazdagok.
Ami engem illet, én egy Phenjantól messzi városból
származom, egy korántsem gazdag családból. Ünnepekkor mindig
otthon maradtam a családommal és a rokonokkal. A feleségem
azonban szilveszterkor és cshuszokkor elutazott Phenjanba, ahol
az apja drága ruhákkal és ínyenc ételekkel halmozta el őt és az
anyját. A feleségem a moranbongi szórakoztatóközpontot
látogatta meg, és az egész család isteni tésztát lakomázott Phenjan
híres Okrjugvan éttermében.
A nap végén szaunába mentek, ahová a feleségem elmondása
szerint fejenként száz dollár a belépő. Az ilyesmi még az Egyesült
Államokban és Dél-Koreában is drágának számít, nem igaz?
Észak-Koreában a legtöbben bőven nem keresnek havi száz
dollárt. Ők elképzelni sem tudják, milyen luxuskörülmények
uralkodhatnak odabent, ha ennyibe kerül a belépő.
És a feleségem hétvégi szórakozása ezzel még nem ért véget.
Sporteseményekre és bowlingozni ment a szüleivel. Észak-
Koreában vannak gyönyörű helyek, amelyeket érdemes
felkeresni, csak nem mindenki engedheti meg magának. De az
apósomnak volt pénze, és szeretett utazni, így a feleségem
megismerhetett minden híres hegyet és nyaralóhelyet, így például
a Pektu-hegyet, a Cshilbo-hegyet, a Kumgang-hegyet és a
Rjongmundegul-barlangot.
És hogy milyen előnyei vannak még annak, ha gazdag az apja?
Például híres színészek jártak el a feleségem születésnapi
bulijaira. Volt egy színész, akit általában az ország legnagyobb
szívtiprójának neveztek. Az apósom tudta, hogy a lánya nagy
rajongója, úgyhogy személyesen meghívta ezt a színészt a
születésnapi bulijára. Tudom, mennyire odavannak a tinédzserek a
színészekért meg az énekesekért. Az Egyesült Államokban,
amikor az Alkonyat (Twilight) a népszerűsége csúcsán volt, a
tinilányok megőrültek Róbert Pattinsonért, ugye? El tudja
képzelni, hogy az apja meghívja Róbert Pattinsont az otthonukba,
a maga születésnapi bulijára?

21
 A feleségem kétségkívül szerencsésnek mondhatja magát az
iskoláséveiért. Minden évben neki jutott az osztályában a vezetői
szerep és az azzal járó felelősség. Élen járt az iskolai
kötelezettségek elvégzésében. A szobalányaitól mindennap kapott
egy ételcsomagot, amelyet bevitt az iskolába, és odaadott az
osztályfőnökének, akinek így sosem kellett foglalkoznia az
ebédjével. Ha valami baj történt az iskolában, szólt az apjának, aki
a pénzét és befolyását felhasználva megoldotta a problémát.
A feleségemnek természetesen saját számítógépe is volt otthon,
úgyhogy amikor a barátainak számítógéppel kellett megoldaniuk
egy házi feladatot, átmentek hozzá. Az apja mindig küldött vele
két zsák rizst félmillió észak-koreai von értékben. A többi tanár
irigyelte az osztályfőnökét, és folyton azt hajtogatták neki: „Az én
osztályomban kellene tanulnod. Miért nem jössz át az én
osztályomba?” A tél közeledtével a család cselédeket fogadott fel,
hogy különleges kimcshiket készítsenek nekik. Mindig három-
négy különböző kimcshi közül választhattak.
Amikor az apja útra kelt a kocsijával, a rendőrök folyton
megállították: „Kedves elvtárs, kérjük, segítsen!” A feleségem
gyakran volt szemtanúja ennek, amikor az apósommal együtt
utazott. Az apja sok pénzt keresett, de sok pénzzel támogatta a
rezsimet is, így aztán az emberek másként bántak vele, mindig
keresték a kegyeit. Elvégre tartományi kormányzókkal üzletelt.
Alacsony rangú tisztviselőkkel, például őrnagyokkal nem ment
bele bájcsevegésekbe. Az ilyesmit időpocsékolásnak érezte.
Cshuszok napján, ami nemzeti ünnep, az észak-koreaiak
elsétálnak őseik sírjához, hogy leróják tiszteletüket. De a
feleségem családját természetesen sofőrök fuvarozták a temetőbe.
Az otthonukban rekeszszám állt az alma meg a körte, vagy
például az olyan dél-koreai nassolnivalók, mint a Choco-Pies és a
cshalttok pite. A családban mindenki csipegetett ezekből.
Az apósom gyakran utazott külföldre, például Mongóliába és
Kínába. Valahányszor Kínában járt, egy egész sor csinos ruhát vitt
haza a feleségemnek, télen például nercbundát.

22
 A feleségem két éve jött Dél-Koreába, de az apja még mindig
Észak-Koreában él. Ezért a biztonsága érdekében inkább nem
árulom el sem az ő, sem a vállalata nevét. Ha kiadnám a
személyes adatait, az észak-koreai hatóságok lenyomozhatnák őt.
Biztosan el tudja képzelni, mi történne akkor.
Sosem találkoztam vele, mivel ő még mindig Észak-Koreában
él, én meg már Dél-Koreában ismertem meg a feleségemet. De
akkor is az apósom, neki köszönhetően jött világra a feleségem,
úgyhogy aggódom a jólétéért, és mindennap imádkozom a
biztonságáért. Egyébként is, akkor sem akarnám közvetlen
veszélybe sodorni, ha nem lennénk rokonok.
Miközben elmeséltem a történetét, a feleségem végig itt ült
mellettem. Azt mondja, az apósom felemlegetése régi emlékeket
idézett fel benne, és nagyon hiányzik neki az apja. Van egy
üzenete számára:
„Kedves apa, jól megy a sorom Délen. Mindennap imádkozom
az egészségedért és a boldogságodért. Ez sosem fog megváltozni.
Mindig gondolok rád. Ja, és van egy unokád, egy kislány! Kérlek,
vigyázz magadra, és légy boldog az egyesülésig. Innen, Délről
imádkozom érted.”

Hogyan fordultak az észak-koreaiak a kapitalizmus felé?

DT: A „profit” régen szitokszónak számított Észak-Koreában –
amíg egyszer csak szükségessé nem vált. Az 1990-es években úgy
tartották, csak akkor maradhatsz életben, ha megtagadod a
kormány parancsait, és magad állsz neki pénzt keresni. Az észak-
koreaiak jól emlékeznek erre a leckére, és nem néznek vissza. De
a piacosodás ellenére Észak-Korea még mindig nem képes olyan
javakat termelni, amelyek felvehetnék a versenyt az
importárukkal. Mindent, ami külföldi, többre tartanak a hazai
megfelelőjénél, még ha csak egy fogkeféről van is szó.

Kang Dzsimin:
Gyakran mondják, hogy az észak-koreai gazdaság kész
katasztrófa, és amíg a Kimek vannak hatalmon, ez nem is fog

23
változni. De ha tényleg így van, miért nem omlott még össze a
rezsim az olyan kritikus időszakok ellenére sem, mint a nagy
éhínség, amikor százezrével hullottak az emberek?
Az észak-koreaiak egykor mindenben a kormányra
támaszkodtak, az biztosította számukra az ételt, a fogyasztási
javakat, a háztartási eszközöket, a lakhatást, így aztán meglepő
lehet, hogy végül pont az éhínség javított az életkörülményeinken
és a döntési lehetőségeinken.
Emlékszem, hogy a nagy éhínséget túlélő észak-koreaiak
gyakran mondogattak efféléket: „Az ostobák odavannak. Csak a
túlélők maradtak, a legrátermettebbek, akik túlélnék a következő
éhínségeket is.”
Az ártatlanok haltak éhen először a nagy éhínség alatt, az
engedelmesek, akik meg sem próbálták a maguk kezébe venni a
dolgokat. Ételtartalékok nélkül a kormány nem tudta megvédeni
az egyszerű embereket, és ahogy terjedt a totális szegénység,
sokan a sajátjaik, a rokonaik ellen fordultak. Az észak-koreai
társadalom lényegében egy részvétlen, hideg, kíméletlen hellyé
aljasuk.
Ezekben a nehéz időkben az embereknek meg kellett tanulniuk
önállóan túlélni, és természetszerűleg vonzódni kezdtek a
kapitalista eszmékhez és értékekhez, amelyekről sosem tanultak,
de amelyek hozzásegíthették őket a túléléshez.
Az éhínség előtt az észak-koreai piacok apró helyek voltak,
ahol a kollektív tulajdonban lévő birtokukon dolgozó parasztok
árulták a zöldséget, a kisállatokat és a folyókból meg
tavacskákból kifogott halakat. Az emberek ezekre a helyekre az
egyszerű földművesek piacaiként tekintettek, ahol kevés igazán jó
árut lehet kapni. De amikor a kormány az éhínség kezdetekor
leállította a szociális ellátórendszert, és az embereknek fel kellett
találniuk magukat, mindenki a piacokra rohant, hogy élelemre
cserélje az értekeit.
Emlékszem egy akkori észak-koreai tévéadásra, amelyben
Kelet-Európa kommunista pártjainak egykori tagjai a
párttagságijukat és kitüntetéseiket váltották készpénzre a

24
piacokon. Az adás célja az volt, hogy feldühítse és viszolygásra
késztesse a lelkes észak-koreai párttagokat. Csakhogy az akkori
észak-koreai helyzet nem sokban különbözött a kelet-európaitól,
és az emberek mindenüket eladták, ha találtak rá vevőt.
Boldogan túladtak azokon az ajándékokon is, amelyeket olyan
megbecsült hatalmasságoktól kaptak, mint Kim Dzsongil. Még
apám, a buzgó párttag is eladta a tévéjét, pedig közvetlenül a
kormánytól kapta ajándékba. Sőt a piacon felbukkantak a Kim Ir
Szen alapító elnök nevét viselő órák és tévék is, márpedig az
éhínség előtt ez elképzelhetetlen lett volna.
E körülmények között született meg igazán az észak-koreai
kapitalista piac, és gyorsan el is terjedt az egész országban. Ahogy
a piac nőtt, az észak-koreai gyárak pedig a gazdasági helyzet
romlásával leálltak, dominánssá váltak a Kínából és Japánból
behozott termékek.

Egy időben könnyen lehetett találni Észak-Koreában gyártott

fogkrémet és fogkefét, de ezek az árucikkek az éhínséget
követően szinte teljesen eltűntek a piacról. Ha pedig felbukkantak,
nem nagyon kellettek senkinek, mert már alacsony minőségűnek
ítélték.
Korábban az emberek fejadag formájában kaptak árukat,
vagyis ha például kifogytak a szappanból, fogkeféből vagy
fogkrémből, sehogy sem tudtak újat szerezni, amíg nem kaptak a
kormánytól. Ha pedig romlott zöldséget kaptak, nem volt sem
módjuk, sem joguk, hogy panaszt nyújtsanak be. De amikor
megjelent a piacgazdaság, Észak-Korea drámai változáson ment
át: hirtelen sokkal több mindenre költhettük azt a kevés
pénzünket.
Meglepő módon az észak-koreai élet ettől nem lett sokkal
könnyebb, viszont az életminőség egyre csak javult és javult az
éhínséget követően. Az elektronikus berendezések, bútorok és
egyéb fogyasztási cikkek egyre elérhetőbbé váltak. Sőt még
Phenjan központjában, a Szocialista Csoszonban is kialakult egy
nagy piac, amely meglehetős népszerűségre tett szert. És bár a

25
kormány többször is megpróbálta betiltani, olyan sokan jártak
oda, hogy minden egyes alkalommal kudarcot vallottak. Végül
aztán megtalálták a módját, hogy pénzt csináljanak a piacból:
helyeket adtak bérbe az árusoknak. Ügy hallottam, komoly
összegek folytak be belőle.
Visszatekintve úgy tűnik, a piacok befolyása és puszta létezése
sokkal jelentősebbnek bizonyult, mint a kormány valaha is
sejtette, ugyanis az emberek egyre nagyobb hányadát közvetlenül
ezek tartották életben. így lassan kezdett megjelenni Phenjanban
egy aprócska burzsoá réteg is. Emlékszem, ahogy telt az idő, a
piac lett az egyik legfontosabb hely az emberek számára, legyen
szó akár szegényekről, akár gazdagokról.
Noha tisztában vagyok vele, hogy egy kegyetlen, érzéketlen
kapitalista gazdaságnak is megvannak a maga problémái és
negatív hatásai, őszintén remélem, hogy Észak-Korea olyan
országgá válik, ahol az emberek a szabad versenygazdaságból
élhetnek meg.

Hogyan jutnak az észak-koreai nők kozmetikai cikkekhez?

DT: Ha akár csak egy egészen kevés szabadon elkölthető bevétel
akad egy gazdaságban, rögtön megjelenik a szépségipar. Észak-
koreai kialakulása sokat elárul a kapitalizmus ottani informális
természetéről, valamint a szociális szokásokról és a nők
társadalmi szerepéről.

Ri Dzsiszon:
A dél-koreai és sok más országbeli nők gondoskodnak róla, hogy
tökéletes sminkkel az arcukon lépjenek ki a házuk ajtaján.
Sokszor úgy érzem, a tökéletes smink nem egy dél-koreai nő
számára elsődleges fontosságú.
Az észak-koreai nők nem használnak ennyi sminket, de azért
törődnek magukkal, tehát ők is sminkkel dobják fel a külsejüket,
ahogy más országokban szokás.
Lényegében két oka lehet annak, ha egy észak-koreai nő
sminket visel. Az egyik, hogy egyszerűen csinosabb akar lenni –

26
ahogy általában a nők. A másik, hogy mivel ez egy patriarchális
társadalom, sokan úgy gondolják, a nőknek a többiekre való
tekintettel kell sminket viselniük. Az észak-koreai nők többsége a
középiskola elvégzése után kezdi sminkelni magát. Az iskolaévek
alatt azonban még tilos sminket viselniük.
Emlékszem, amikor tizenöt vagy tizenhat éves voltam, a
barátaimmal kisminkeltük magunkat, és úgy mentünk iskolába. A
felnőtté válás viharos időszakában nem féltünk szinte semmitől,
így aztán büszkén léptünk be az osztálytermünkbe. Csakhogy a
tanárunknak hamarosan feltűnt a dolog, és büntetésből bent kellett
maradnunk, hogy kitakarítsuk a termet, és végül csak egy
bocsánatkérő levél megírása után mehettünk haza.
Még mindig nagyon élénken élnek az emlékezetemben
tanárunk szavai, ahogy hazaindultunk: „Miután leérettségiztetek,
egyáltalán nem fog érdekelni, hogy viseltek-e sminket vagy sem.”
Ezután sosem próbáltunk kisminkelve iskolába menni. Jó,
persze, fényesítettem a szemöldökömet, és felvittem az arcomra
némi púdert, de sosem használtam szemceruzát vagy
szempillafestéket, mert azonnal lebuktam volna.
Dél-Koreában rengeteg szépségápolási bolt van, szinte minden
sarkon találni egyet, Észak-Koreában azonban csak a piaci
árusoktól lehet szépségipari cikkeket venni. Fogalmam sincs, az
1990-es években hogyan jutottak efféle árukhoz az emberek, de a
2000-es évek eleje óta mindenki a piacról szerzi a kozmetikai
cikkeket – ugyanis az észak-koreai piacokon szinte bármit
megtalálni, amit más országokban is lehet kapni. Kétségkívül a
Dél- Koreából származó szépségápolási termékek voltak a
legnépszerűbbek és legdrágábbak.
A dél-koreaiak mintha bármit megvennének, ami importált, és
mindig a drágább cikkeket keresik. Pontosan így volt ez Észak-
Koreában is. Sok terméket, amelyek nem voltak észrevehetően
jobb minőségűek, mint a kínaiak, pusztán azért kínáltak magasabb
áron, mert Dél-Koreából származtak. Olyan népszerűek voltak,
hogy még ma is emlékszem a pontos márkanevekre. „Virágos
férfi” a VOV-tól. Amikor Dél-Koreába jöttem, döbbenten

27
tapasztaltam, hogy itt ez a legolcsóbb fajta – ha ugyanis Észak-
Koreában valaki ilyet használt, az azt jelentette, hogy gazdag.
Mindenki erre áhítozott.
Mivel ezeket a dél-koreai kozmetikumokat Kínán át
csempészték be, szigorú kormányzati tiltás alatt álltak. így aztán
az emberek rejtegették őket a hatóságok elől, és a feketepiacon
kötöttek ki, ahol az egekbe szökött az áruk. Noha nagyon drágák
voltak, azonnal elkapkodták, mert minden nő ezekre pályázott.
Először főleg alapozók és púderek jelentek meg a piacon, de
ahogy nőtt a kereslet, felbukkantak a szemceruzák,
szempillafestékek, szemhéjfestékek és rúzsok is. Magas árukból
adódóan csak kevesek engedhették meg maguknak, és ők is csak
típusonként egyet.
De az emberek még azért az egyért is irigyelték őket. Anyám
szinte mindig VOV-ot használt, és én is ki-kipróbáltam, amikor
elment otthonról, és mindig elégedett voltam a minőségével.
Amikor kínai vagy észak-koreai púdert viszel fel, elsötétíti a
bőrödet. A VOV-ot azért szerettem, mert ragyogott és
természetesnek tűnt tőle a bőröm, mintha egyáltalán nem
használtam volna sminket. Ha van pénzed, bármilyen kozmetikai
termékhez hozzájuthatsz.
Az észak-koreaiak többsége hagyományosan csak arclemosót
és arcvizet használt. De 2000-től az ország gyártani kezdte a saját,
„Te és Én” nevű kozmetikai márkáját a hamhungi gyárban. Magas
rangú kormányzati tisztviselőknek, valamint külföldi
forgalmazásra szánták. Az arclemosó és az arcvíz mellé
bevezettek egy tápláló krémet is. Mivel ezek természetes
hozzávalókból, szinte vegyi anyagok nélkül készültek, rendkívül
drágák voltak. Más kozmetikai termékek 5-10 dollárba kerültek,
ezeket viszont 250-300 dollárért árulták.
De még így is nagyon népszerűnek bizonyultak. Mivel anyám
ismert valakit a gyárnál, és gyorsan rá tudta tenni a kezét az efféle
újdonságokra, ezért abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy
magam is kipróbálhattam. Elégedett voltam a minőségükkel,

28
örömmel használtam. Visszagondolva nem is csoda, hogy javult a
bőröm állapota. Korábban csak arclemosót és arcvizet használtam.
A legtöbben azonban nem szerettek a szemceruzával bíbelődni,
és sokan inkább tetoválással húzták ki a szemhéjukat. Ez
jelentősen csökkentette a sminkeléssel töltött időt, márpedig
Észak- Koreában mindenki mindennel gyorsabban akart végezni,
mint bárki más. Manapság viszont már ódivatúnak tartják ezt a
megoldást, úgyhogy egyre többen és többen távolíttatják el a
szemhéj – tetoválásukat.
Ami engem illet, én pontosan olyan sminket viselek most is,
amilyet annak idején Észak-Koreában, és néha a dél-koreai diákok
is megdicsérik. Elvégre az emberek mindenhol lényegében
ugyanolyanok, bármely részén jársz is a világnak.

Ki vezethet autót Észak-Koreában?

DT: Az autó komoly státusszimbólum Észak-Koreában. Csak
olyasvalakinek lehet kocsija, akinek jelentős politikai hatalma
vagy vagyona van – mint Kim Juszong apósa. A társadalom még
a sofőrként dolgozókat is szerencsésnek tekinti. De ezt a
privilégiumot nem adják ingyen: akár évekbe is telhet, hogy
valaki jogosítványt szerezzen, és kiroboghasson az utakra.

Jun Mina:
Erről a kérdésről rögtön olyasvalaki jutott eszembe, aki azóta is
állandóan hiányzik, hogy eljöttem Észak-Koreából – az öcsém,
aki még mindig ott él. Amikor hatéves volt, azt mondta, ha felnő,
Kim tábornok segédje akar lenni, az ő autóját akarja vezetni. A
nővéremmel bátorítottuk, mert úgy éreztük, nem érhetné ennél
nagyobb megtiszteltetés. Amikor ma visszagondolok erre, azt
kérdem magamtól: „Hány országban álmodoznak a gyerekek
arról, hogy sofőrök lehessenek?” Az álmoknak nem elérhetetlenül
nagyoknak, beteljesíthetetleneknek kellene lenniük? Bár ami azt
illeti, Észak-Koreában épp elég elérhetetlen lehet ez is, tekintve,
hogy a testvéremnek mind a mai napig nem sikerült valóra
váltania.

29
 Phenjanon kívül ritkaságszámba megy, ha egy nap két-három
kocsinál többet látni az úton. Vidéken az emberek inkább járnak
traktorral, mint autóval, olyat meg inkább csak akkor látnak,
amikor a központi kormányzati tisztviselők valamilyen különleges
alkalomból ellátogatnak a környékükre.
Kiskoromban a hegyekkel körülvett Kangvon tartományban
éltem, és még mindig emlékszem, milyen izgatott voltam, amikor
megláttam egy autót az utcán. Egész nap erről dicsekedtem a
barátaimnak. „Tudod, mit láttam? Egy autót! Feketét. Végiggurult
az új úton.” És az izgatottságom a barátaimra is átragadt.
„Komolyan? Szerinted visszajön? Menjünk oda, és várjunk?” És
aztán tényleg odamentünk, és vártuk a kocsit.
Most Szöulban élek, amely a túl sok autó és a szörnyű forgalmi
dugók súlya alatt nyög. Valahányszor kocsikat látok az
ablakomból, elmosolyodom, mert eszembe jutnak a régi észak-
koreai idők, amikor egy autó még oly nagy csodálatot váltott ki
belőlem. Manapság ellentétes érzelmeket keltenek bennem. Az
egykori csodálat és izgatottság a Szöul bedugult útjai miatti
frusztrációvá és kimerültséggé változott.
Észak-Koreában nagyon rosszak az útviszonyok. Az utakat
lényegében csak a város bizonyos részein aszfaltozzák le,
egyébként csak kaviccsal vagy homokkal fedik be. És mivel
nincsenek elválasztva a járdától, az embereknek félre kell állniuk,
ha hallják, hogy kocsi közelít feléjük. A szájukat és az orrukat
befogva várják, hogy az autó elhaladjon, nehogy belélegezzék a
felvert port, majd ha elül a felhő, és ismét látnak, mennek tovább.
Amikor esik, a homokos utak magukba szívják a vizet. Ez még
nem olyan nagy baj, de ha az utat nedves föld fedi, az eső az
egészet egy gigantikus mocsárrá változtatja. Szintén kihívást
jelent a dombokkal és hegyekkel teli észak-koreai vidék. Mivel
alagutak nincsenek, fel kell kapaszkodnod a hegyekre, hogy átjuss
a másik oldalra. A távolból ezek az utak a hegyen kanyargó
vékony, fehér vonalnak tűnnek. Nagyon veszélyes vezetni rajtuk,
már csak azért is, mert rendkívül élesen kanyarognak, és mivel
nincsenek korlátok, elég egy apró hiba, hogy az autó lesodródjon.

30
 E veszélyek és nehézségek ellenére a fiatalabb generáció
számára sofőrnek lenni álommunka. Észak-Koreában az
embereknek nem lehet saját autójuk, de a magas rangú
tisztviselőknek a kormány kiutal kocsikat. A sofőrök az autóval
együtt járnak, vagyis az észak-koreai elit legrangosabb tagjait
szolgálják. Különös módon, ha egyszer kiutalnak egy autóhoz,
mindig annak a sofőrje leszel, még ha a tisztviselő, akinek
dolgozol, lecserélődik is. Tehát az autó fontos részévé válik az
életednek, noha személyes célokra nem használhatod.
A sofőri állás tisztes megélhetést jelent. Szinte minden észak-
koreai tisztviselő elfogad megvesztegetési pénzeket, a sofőrök
pedig természetesen mindent látnak. Ha kinyitják a szájukat,
főnökük ügyletei napvilágra kerülnek. Ráadásul a sofőröket a
kormány alkalmazza, nem közvetlenül maguk a tisztviselők, így
aztán nincs fölöttük igazi hatalmuk.
Az észak-koreaiaknak nincs bankszámlájuk vagy
hitelkártyájuk, úgyhogy a megvesztegetés csak készpénzzel
bonyolítható, amit rendkívül nehéz titokban tartani. Ezért a
tisztviselők mindent megtesznek, hogy jó kapcsolatot ápoljanak a
sofőrjükkel, nehogy informátor legyen belőle. Ennek a sok
előnynek és az állással járó megélhetési biztonságnak
köszönhetően komoly verseny folyik a sofőrpozíciókért,
amelyeket szinte kizárólag gazdag családok vagy magas rangú
tisztviselők gyermekei kaphatnak meg.
Már a jogosítvány megszerzése is sok időbe telik; az egész
országban mindössze két autósiskola van. Amikor valaki
beiratkozik az egyikbe, kétéves képzésen kell részt vennie. Nehéz
bekerülni, és még nehezebb elvégezni a kurzust, mert az iskolák
nem engedhetik meg maguknak a benzint a forgalmi vizsgához,
amely pedig alapkövetelmény a jogosítvány megszerzéséhez.
Tanulók százai várják, hogy levizsgázhassanak, és elvégezhessék
a kurzust. Vannak, akik egy év alatt sem kerülnek sorra. Hát nem
röhejes, hogy egy dél-koreai jogosítványt három nap alatt
kiállítanak, Észak-Koreában pedig mindez három évbe telik?

31
 Mindennek köszönhetően teljesen megszokottá vált a
tisztviselők megvesztegetése az illegális jogosítvány megszerzése
érdekében. Azzal leginkább kamionvezetőként lehet dolgozni. A
testvérem is így tett – úgy tanult meg vezetni, hogy hónapokig
mindennap követte az egyik szomszédunkat, egy kamionsofőrt.
Ám miután eljöttem Észak-Koreából, szomorúan hallottam, hogy
eltörte a karját egy kamionbalesetben. Nagyon rossz érzés volt,
hogy semmit sem tehetek érte.
Néha arról álmodozom, mit tehetnék érte, ha egy nap újra
találkoznánk. Azt hiszem, remek lenne, ha segíthetnék neki nyitni
egy autósiskolát. Szenvedélyesen szereti az autókat és a vezetést,
úgyhogy szerintem nagyszerű oktató lenne. Már csak egy
kérdésem van: mikor jön el végre ez a nap?

Lehet Észak-Koreában plasztikai sebészetért fizetni, mint

Délen?
DT: Egy hónap sem telik el anélkül, hogy egy nemzetközi lap „le
ne leplezné” Dél-Korea plasztikai sebészet iránti megszállottságát.
Kevésbé köztudomású, mennyire nő az észak-koreai kereslet a
szemhéjkorrekció iránt, köszönhetően a pendrájvokon
becsempészett dél-koreai tévésorozatok növekvő befolyásának, az
egyre magasabb elkölthető jövedelemnek, a tömegből való
kitűnés társadalmi igényének, valamint a szocializmus
hanyatlásának.

Kim Juszong:
Igen, van Észak-Koreában plasztikai sebészet, az emberek
fizetnek a külső adottságaik feljavításáért. De igazából csak dupla
szemhéjas és orrműtétek vannak. Az észak-koreai plasztikai
beavatkozások nem olyan változatosak, mint a dél-koreaiak, ahol
van lehetőség állkapcsos-korrekciós műtétre és mellplasztikára is.
Egyes hírek szerint Kim Dzsongun plasztikai műtéten esett át,
hogy jobban hasonlítson néhai nagyapjára, Kim Ir Szenre.
Feltételezzük, hogy az észak-koreai elit tagjai részesülhetnek
csúcsminőségű plasztikai beavatkozásokban, a legtöbbünk
számára azonban maradnak az orrműtétek, a dupla szemhéjak és a
32
ránceltávolítások. Az olyan egyéb beavatkozások, amelyek
komolyabb felszerelést vagy orvosi szakértelmet igényelnek, még
nem terjedtek el az országban.
Dél-Koreában orvosi egyetemet végzett hivatásos sebészek
hajtják végre a plasztikai műtéteket, Észak-Koreában azonban
sebészi képzettség nélküli átlagemberek végzik el a dupla
szemhéjas beavatkozásokat. De amennyire tudom, a kórházakban
dolgozó orvosok vállalnak orrműtéteket és ránceltávolítást is.
Észak-Koreában eredetileg az arc és a test sebhelyeinek
eltávolítása érdekében jelent meg a plasztikai sebészet, de az
emberek fokozatosan használni kezdték a külsejük feljavítására,
csinosítására is.
Megkérdeztem a feleségemet, hogyan működik egy plasztikai
beavatkozás Észak-Koreában. Nagyjából 120 ezer észak-koreai
vonba vagy 100 kínai renminbibe kerül. Azt persze szem előtt kell
tartani, hogy ezek az árak megváltozhattak, amióta a
feleségemmel eljöttünk Észak-Koreából. Egy orrműtét pedig
nagyjából 100 amerikai dollárba kerül.
Észak-Koreában nagyon nehéz plasztikai sebészt találni,
ismerősökön keresztül kell keresni valakit, aki el tudja végezni a
kívánt beavatkozást. Úgy hallottam, a legtöbben egy egyszerű
házban esnek át a dupla szemhéjas műtéten. Észak-Koreában
ehhez nem jár érzéstelenítés (au!), mert úgy tartják, hogy
érzéstelenítés nélkül a szem természetesebben fest majd, és nem
puffad fel. Mindenesetre hallottam, hogy egyesek egy egész hétig
nem tudták kinyitni a szemüket a beavatkozás mellékhatásai
miatt.
Feltételezem, hogy egy vagyonos észak-koreai nő legalább a
dupla szemhéjas műtétet elvégezteti magán. Feltételezem továbbá,
hogy vannak férfiak, akik szintén átestek plasztikai műtéten,
ahogy Dél-Koreában is – de a férfiak körében az ilyesmi nem
olyan népszerű Északon, mint Délen.
Egy plasztikai műtét ára kínai renminbiben 100 jüantól 1000
jüanig terjedhet. Illetve ha egy rendes kórházban kerül sor a
beavatkozásra, nem kell fizetni érte – de sokan ajándékoznak

33
cigarettát az orvosuknak, hogy különös óvatossággal és
odafigyeléssel végezze el a műtétet.
Szóval igen, vannak plasztikai műtétek Észak-Koreában, és
biztos vagyok benne, hogy ha fejlődik az orvosi technológiai
háttér, nemcsak orr- és dupla szemhéjas műtétekre lesz lehetőség,
hanem beavatkozások egész sorából lehet majd válogatni –
akárcsak Dél-Koreában.

Képesek lennének az észak-koreaiak alkalmazkodni egy

piac- gazdasághoz? És mi a helyzet a szólásszabadsággal?
DT: Habár Észak-Korea gazdasága nem „nyitott”, az utóbbi 20
évben alapvető gazdasági változások mentek végbe. Politikailag
azonban mit sem változott a helyzet. A magam részéről a jövőben
sem látok sok esélyt ilyesmire, de reménykedni lehet.
Ha holnap összeomlana a KNDP, az észak-koreaiak komoly
hosszú távú előnyökre számíthatnának, rövid távon azonban sokk
és zavarodottság uralkodna el rajtuk. Megkérdeztünk néhány
észak-koreai disszidenst, hogy szerintük tudnának-e a honfitársaik
alkalmazkodni.

Csu Szongha:
Azt hiszem, az észak-koreaiaknak nem esne nehezükre ezeknek az
eszméknek a megértése és elfogadása. Szerintem máris készen
állnak rá. Az ország immár 20 éve felhagyott a szocializmussal,
az emberek a feketepiaci gazdaságtól, helyi nevén a
csangmadangtól függnek.
A mostani disszidensek tudják, hogy ha pénzt akarnak keresni,
keményebben kell dolgozniuk, mint ahogy a korábbi generációk
tették. Az észak-koreai gazdasági válság arra kényszerítette az
embereket, hogy maguktól tanulják meg a piacgazdaság
működésének elveit, így aztán jobban is hajszolják a vagyont,
mint a déliek.
Persze a megértés és a megélés két külön dolog – könnyebb
megérteni valamit, mint ténylegesen átültetni a gyakorlatba.

34
 Bár az emberek viszonylag könnyen elfogadnák a nyitottabb
társadalmat és a szólásszabadság elterjedését, a csalások,
átverések és a korrupció megfékezése már nehezebben menne.

Pak Csihjon:
Az 1990-es évekig ez bajos lett volna, de Észak-Korea ma már
lényegében piacgazdaságként működik, így aztán nem lenne
nehéz elfogadtatni egy kapitalista gazdasági rendszert. A nyitás és
a szólásszabadság sem jelentene különösebb gondot. Az emberek
másképp viszonyulnak ezekhez a koncepciókhoz, amióta
beszivárognak a külvilág hírei, és vannak olyan nyílt városok,
mint Radzsin vagy Szonbong [ahol a „szabad gazdasági zóna”
van].
A kihívás a különböző rendszerek pozitív aspektusainak
megtárgyalása és azok bevezetése lenne, de erre egyelőre nincs
mód.
Szerintem a dél-koreai kapitalizmus kudarc. Lehet, hogy a
világ fejlett országként tekint Dél-Koreára, de rengeteg a negatív
mellékhatás, mint például a szegények és gazdagok közti, egyre
táguló szakadék vagy a fejlett országok legmagasabb
öngyilkossági rátája.
Ha Észak-Korea átvenné ezt a rendszert, az nem tenne jót a
disszidens közösségnek. Lehet, hogy úgy tűnik, van könnyű
megoldás a problémára, de az akár bonyolíthatja is a dolgokat.

Cshö Szongguk:
Amíg Kim Dzsongun rezsimje létezik, Észak-Koreának nehéz
lesz ténylegesen megértenie a felszabadítás, a szólásszabadság
vagy a szabad gazdaság fogalmát. De amint Kim hatalma
összeomlik, sokkal könnyebb lesz, mint azt a legtöbben
gondolnák.
Mert lehet, hogy az észak-koreaiak még nem értik
mélységeiben a szabadpiacot, de már nem is ismeretlen számukra
a mibenléte. Továbbá a Dél-Koreában boldogan élő disszidensek

35
is pozitív irányba befolyásolhatják majd az északiaknak a
kapitalista rendszerről alkotott nézeteit.
Mivel mindkét Koreában ugyanazt a nyelvet beszélik, Dél
pedig gazdaságilag erősebb Északnál, nem sok akadályt kell majd
leküzdeni.

Rang Dzsimin:
Azt hiszem, az észak-koreaiaknak természetes lenne átváltani
kapitalista piacgazdaságra, hiszen a rendszert már ma is a piaci
tevékenységek tartják fenn. Az emberek nézetei is változtak az
utóbbi években, ami szintén megkönnyítené az átmenetet.
Vannak persze dolgok, amelyeket az észak-koreaiak nehezen
értenek majd meg.
A politikai közeget leszámítva sosem voltak
versenykörülményeknek kitéve, így eleinte nehéz lenne
megbékélniük a kapitalizmus kíméletlenül versenyszerű
természetével. Észak-Koreában tervgazdálkodási rendszer
működik, amelyben nincs piaci versengés. Lényegében egy
fejlődésre képtelen, verseny nélküli társadalomról beszélünk.
Mivel nem létezik a tulajdon, Észak-Koreában senki sem érez
rá késztetést, hogy keményen dolgozzon, és az emberek
hozzászoktak a kiskapukhoz – de ez a gondolkodásmód persze
fokozatosan megváltozna, ha versenykörnyezetben kellene
helytállniuk. Különösebben nem lenne nehéz megvalósítani az
átmenetet, hiszen Észak-Korea modern gazdasága már most is egy
de facto kapitalista rendszer.
A közvélemény változása Észak-Korea változását is elő fogja
segíteni. A reformok útján bevezetett fejlettebb kultúra
megváltoztatja majd az embereket, a szabad sajtó pedig tovább
növeli a tájékozottságukat. A szabad sajtó hiánya Észak-Korea
legégetőbb problémája. Nem túlzás azt mondani, hogy az ország
jelenlegi helyzete nagyrészt a sajtócenzúra következménye.

36
O Szehjok:
Talán nem volna olyan nehéz, mint hisszük, mert a piacok máris
Észak-Korea mindennapjainak fontos részét képezik. Azt hiszem,
az emberek minden gond nélkül megértenék a piacgazdaság
alapjait.
A kihívást a bizalom felépítése és a hosszú távú kapcsolatok
ápolása, valamint a hosszú távú növekedés koncepciójának
megértése jelentené. Az észak-koreaiaknál ugyanis előfordul,
hogy az egyik nap profitot termelnek, aztán hosszú ideig semmit.
Azt hiszem, akik éltek már szocialista országban, azok tudják,
miről beszélek. Mindez hatással lehetne az észak-koreai üzleti
tranzakciókra is, mert az emberek nem tudnának hosszú távra
tervezni. Könnyen elképzelhető, hogy illegális üzleti tranzakciós
eszközökhöz nyúlnának a hivatalos csatornák elkerülése
érdekében.
Azt hiszem, jelen körülmények között időbe fog telni, amíg az
észak-koreaiak felfogják a sajtószabadság lényegét. Először is
meg kell értetni velük, mi az a sajtószabadság, és hogyan járul
hozzá a társadalmi fejlődéshez. Ez pedig nem megy egyik napról
a másikra. Ha például olyanoknak próbálnám elmagyarázni
mindezt, akik Kínába szöktek vagy látogattak, attól tartok,
nehezen értenék meg, hogy miről beszélek.

Ham Dzsinu:
Az észak-koreaiak nagyon is tisztában vannak vele, hogy a
kapitalizmus jobb rendszer. Igénylik a nyitottságot és a
reformokat is, de e nézeteiket nem hangoztatják, mert félnek a
politikai következményektől.
Az észak-koreaiak tudják, hogy az olyan szomszédos
országoknak, mint Kína, Oroszország és Vietnám, jobban megy a
soruk a gazdasági reformoknak köszönhetően. Csak idő kérdése,
hogy Észak-Koreában is megjelenjenek az efféle reformok.

37
 Ha csak egy embert – Kim Dzsongunt – eltávolítanánk a
hatalomból, Észak-Korea előtt máris megnyílnának a gazdasági
reform kapui.

38
 MÁSODIK RÉSZ

A hatalom

A kormány mindnyájunk életében befolyásoló tényező. Az

adónkért és bizonyos szabályok betartásáért cserébe
szolgáltatásokat és védelmet biztosít számunkra. Mint azt már
tudjuk, Észak-Koreában súlyosan aláásták ezt a társadalmi
szerződést.
Más tekintetben azonban a nép és az állam közti kapcsolat
rendkívül szoros Észak-Koreában – akár tetszik ez az
embereknek, akár nem. Noha a „közönséges” bűntettek üldözése
meglehetősen eredménytelen, a KNDP titkosrendőrsége állítólag
mindent tud a polgárairól, még azt is, hogy hány kanalat tartanak
a konyhájukban. És ez nem feltétlenül túlzás, tekintve, hogy öt
háztartásból egyben informátorcsalád él.
Akik magukra vonják a hatóságok haragját – mert azzal
vádolják őket, hogy például kritikusan beszélnek Kim Dzsongun-
ról vagy külföldi tévéműsorokat néznek –, brutális kihallgatásra
számíthatnak, majd pedig, ha bűnösnek találják őket,
munkatáborra. Ahogy az sejthető, az ártatlan és a bűnös
meglehetősen önkényes fogalmak, és főleg a tisztviselők kénye-
kedvén (valamint korrumpálhatóságán) múlnak. Egy szabados
ruhát viselő nőt vagy egy hosszú hajú férfit is elítélhetnek
közerkölcs elleni bűncselekmény miatt.
Az idők azonban változnak, és az észak-koreaiak már sokkal
kevésbé hajlamosak együttműködni a hatóságokkal, mint egykor.

39
Az emberek ritkábban súgják be egymást, a tisztviselők pedig
nyitottabbak rá, hogy némi megvesztegetés hatására elnézők
legyenek. Ugyanakkor a nyílt ellenállás még mindig szinte
elképzelhetetlen.
A férfiak nyakába pluszterhet is akaszt az állam: katonai
szolgálatot, amely általában tíz évig tart. Ez különös kihívásokkal
jár, ahogy az a következőkből ki is derül.

Szokták az emberek kritizálni a Kimeket zárt ajtók mögött?

DT: Őszintén szeretik-e az észak-koreaiak a vezetőjüket, vagy
egyszerűen csak szeretniük „kell”? Manapság inkább az utóbbiról
van szó, de azért a propaganda még mindig sokakat megtéveszt.

Kim Dzsejong:
A szüleim gyakran ismételgették a régi észak-koreai közmondást,
mely szerint „a madár nappal hallgatózik, az egér pedig éjszaka”.
Egyértelmű, mit jelent ez a szülőföldemre vonatkozóan: valaki
mindig figyel. Már fiatalon megtanultam, hogy még azelőtt meg
kell gondolnom a mondandóm lehetséges következményeit, hogy
megszólalnék. Egyetlen rossz szó az egész család számára súlyos
következménnyel járhatott volna. Mindenki félt az
Állambiztonsági Minisztérium látogatásától.
Ha valaki kritizálja a vezetőket, könnyedén elhurcolhatják a
városból vidékre, fogolytáborba, vagy valami még rosszabbat
tehetnek vele. Ennek valós veszélye miatt még zárt ajtók mögött
is kockázatos bírálni az ország vezetőit.
Ezért panaszkodtunk olyan ritkán, még ha egyébként akartunk
is.
De eleve nem mindenki akart. Gyerekkorunktól fogva egy
intenzív ideológiai oktatási rendszer foglyai vagyunk, amely arra
tanít minket, hogy a vezetőre „Kedves Tábornok”, „Kedves
Vezető” és hasonló megnevezésekkel utaljunk. Megtanuljuk,
hogy a nevüket – Kim Dzsongil, Kim Ir Szen – nagy tiszteletben
kell tartani, és nem szabad hiába a szánkra venni. Észak-Korea
vezetői mitikus alakokká váltak. Sokan hisznek a

40
nagyszerűségükben. Sokak számára túlságosan felette állnak a
hétköznapi életnek, semhogy bírálják őket.
Amikor Észak-Koreában éltem, ritkán emlegettem valódi
nevükön a Kimeket, és soha nem is álmodtam róla, hogy
megkérdőjelezzem a hatalmukat. Egy olyan országban növünk fel,
ahol istenekként tekintünk a vezetőinkre, így sokunk számára a
kritizálásuk puszta gondolata is értelmezhetetlen.
De nem mindenki olyan, mint én. Van egy barátom, aki szintén
disszidált, és aki azt mondta, a családjával rendszeresen kritizálta
otthon a vezetőinket. A rezsimet hibáztatták az országban
uralkodó szörnyű szegénységért.
Otthon sokan még mindig azt hiszik, hogy az észak-koreai
szegénység a külvilág szankciói miatt van, és nem a vezetés
korrupciójának, szakszerűtlenségének eredménye. De még ha
vannak is kételyeik, nehéz beszélniük róla. Én csak akkor jöttem
rá az igazságra, amikor már eltöltöttem némi időt Kínában és Dél-
Koreában.
De változnak az idők. Ahogy egyre több információ jut be az
országba külföldi videókon és rádióadásokon keresztül, az
emberek kezdenek rájönni, hogy a hazájuk sokkal szegényebb,
mint a külvilág. Amikor Észak-Koreában külföldi DVD-ket
néztem, nagyon irigyeltem a nagy házban élő, szép ruhákat hordó,
fantasztikus autókat vezető, szabad kínaiakat és dél-koreaiakat.
De megtartottam ezeket az irigy gondolatokat magamnak.
Tekintve, hogy az imént felvázolt rendszerben nőttem fel,
elképzelni sem lehet, mennyire megdöbbentem, amikor Dél-
Koreába jöttem, és azt hallottam, hogy az emberek szabadon
kiejtik az elnökük nevét, sőt nyíltan kritizálják őt. Észak-
Koreában semmi olyat nem mondhatunk nyilvánosan, ami nem
teljesen pozitív.
És bár lassan változik a helyzet, kétlem, hogy az emberek
egyhamar nyilvánosan fogják bírálni a vezetőjüket.

41
Észak-Koreában az informátorhálózatot működtető állami
titkosszolgálat van olyan, mint a KGB volt a régi
Szovjetunióban?
DT: Észak-Korea titkosrendőrségi szervezete alighanem a
legkíméletlenebb és leghatékonyabb a világon. Nélküle a KNDP
már réges-rég összeomlott volna. Ennek a Poübunak nevezett
ügynökségnek jogában áll önhatalmúlag embereket ölni, kínozni
és bebörtönözni.

Kang Dzsimin:
Létezik Észak-Koreában a Szovjetunió KGB-jéhez vagy a
Kelet- Németország Stasijához hasonlatos, titkos
informátorhálózatot működtető szervezet. Állambiztonsági
Minisztériumnak (ÁM) hívják, és mindenki tud róla.
Az ÁM-nak dolgozó titkos informátorok a mai napig
kémkednek az egyszerű észak-koreaiak után. Az a feladatuk, hogy
megakadályozzák és elfojtsák a kormány elleni mozgalmakat, és
azonosítsák mindazokat, akik nem vetik alá magukat a rezsim
akaratának. A minisztérium kiterjedt kémhálózata a
pártközpontból kiindulva nyúlik szét, akár egy pók hálója.
Sajnos nagyon nehéz megkülönböztetni a titkos ügynököket az
egyszerű észak-koreaiaktól. Maguk is hétköznapi polgároknak
tűnnek, és nyilván nem viselnek egyenruhát, vagy bármi olyat,
ami árulkodna a szerepükről. Bár úgy hallottam, akkor
egyenruhában vannak, amikor az ÁM épületének irodáiban
dolgoznak.
Hogy hogyan működik az ÁM?
Lehet, hogy meglepő, de az ÁM-nak szinte mindenhol vannak
irodái az országban, és munkaidőben mindig tartózkodik néhány
informátor az épületeikben. Az a dolguk, hogy információkat
gyűjtsenek a helyiekről a környékbeliek hálózatán keresztül.
Az ÁM rendszere sokkal durvább, mint hinnénk. Észak-Koreá-
ban mindig benne van a pakliban, hogy a barátunk, a
szomszédunk vagy a munkatársunk az ÁM-ot segítő hálózatnak
dolgozik. Más szóval a saját barátunk vagy munkatársunk
42
bármikor mesélhet ezeknek az informátoroknak a
tevékenységünkről, és ez sajnos gyakran megakadályozza az
emberek közti bizalom kiépülését. Így aztán sok észak-koreai még
azokban a barátaiban, szomszédjaiban, munkatársaiban sem
bízhat, akiket egész életében ismert.
Tudni kell továbbá, hogy Észak-Koreában érvényben van az
„öt háztartásból egy” nevű ellenőrzési politika. Lényegében az
ország minden ötödik háztartása az ÁM-nak dolgozik helyi
kémsejtként. Ezek az informátorok olykor valódi bűnelkövetőket
lepleznek le, sajnos azonban vannak, akik arra használják a
rendszert, hogy bosszút álljanak a haragosaikon, így előfordul,
hogy az „ötből egy” politika miatt ártatlanokat tartóztatnak le.
Ennél is rosszabb, hogy az ottani tapasztalataim alapján vannak
közvetlenül az ÁM-nak dolgozó ügynökök, akik semmivel sem
jobbak, mint ezek a háztartási informátorok. Például előfordult,
hogy ártatlanokat jelentettek fel, csak hogy javítsák az
előremenetelük esélyeit. Néhányuknak pedig akkora hatalom volt
a kezében, hogy a helyiek mindent megtettek, nehogy felhívják
magukra a figyelmet. Szélsőséges esetekben az ÁM ügynökei
még a Koreai Munkapárt tagjait is bajba sodorhatták – és ha elég
erős vádakkal álltak elő, ezek az emberek fogolytáborba
kerülhettek, vagy még rosszabbul végezhették.
De változnak az idők.
Az ÁM-ügynökök egykor érinthetetlenek voltak, ma viszont
már nem olyan befolyásosak. Az észak-koreaiak mostanság
kevésbé hajlamosak együttműködni a hatóságokkal, és ritkábban
jelentik fel a titkosrendőrségnél a közeli ismerőseiket.
Ha például híre menne a lakóhelyén, hogy egy bizonyos illető
az ÁM informátoraként dolgozik, az emberek elfordulnának tőle.
Páriává válna a helyiek körében. Ráadásul az informátorok sem
olyan lojálisak már, mint egykor, különösen azóta, hogy a magán-
vállalkozás – és a korrupció – elterjedt az országban.

43
Mi az az inminban, és hogyan működik? Hogyan változott a
szerepe az idő múlásával?
DT: Az inminban az önkéntes polgárőrség és a kémszervezet
egyfajta keveréke, az állam emberek fölött gyakorolt hatalmának
sarokköve. De ahogy Kim Cshol lentebb elmagyarázza, a szerepe
némileg megváltozott az utóbbi években.

Kim Cshol:
Mondhatjuk, hogy az inminban (körzeti egység) az észak-koreai
rezsim idegrendszerének perifériája. Egy ilyen egység körülbelül
20-50 háztartásból áll, és a helyi városi vagy körzeti bizottság
közvetlen fennhatósága alá tartozik. Az inminbannak az a
feladata, hogy terjessze Kim Ir Szen és Kim Dzsongil eszméit a
lakosság körében, kontrollálja a polgárok gondolatait és életét, és
különböző adminisztratív irányelveket határozzon meg.
Az okat egy kapitány, egy háztartásvezető és egy
higiéniavezető irányítja. A kapitány és a háztartásvezető
háziasszony, a higiéniavezető pedig olyasvalaki, aki segíthet a
különböző inminbanfeladatok elvégzésében. A háztartásvezető
papíron a tisztaságért felel, de a gyakorlatban a kapitány
helyettese.
A kapitány kap fizetést, de csak jelképeset. Mivel azonban ez a
pozíció segít a kapcsolatok kialakításában, így pedig hasznos lehet
az üzleti életben, viszonylag vonzó a háziasszonyok számára. Egy
adott üzleti tevékenységet folytató nő időigényes és nemkívánatos
munkaként tekint rá, az átlagos háziasszonyok azonban jó
álláslehetőséget látnak benne.
Az inminbant az up, a mjon és a tong irodák (a népesség
számán alapuló adminisztratív részlegek, az up a legnagyobb)
kötik össze a helyi kormányzattal. Mivel egy városban több száz
inminban van, a helyi bizottság nem képes mindegyik vezetőjét
irányítani, ezért erre a célra egy külön irodát hoznak létre.
Továbbá 5-10 inminban együtt egy csigut (zónát) alkot,
amelynek saját zónakapitánya van.

44
 Ő továbbítja az iroda parancsait az inminban kapitányainak,
bár fontos döntések esetében előfordul, hogy az iroda összegyűjti
az inminban vezetőit, és közvetlenül kommunikál velük. A
zónakapitány általában maga is egy inminban kapitánya.
Az észak-koreai kormány szerint a kapitány „a társadalmi rend
megőrzésében és a forradalmi intézmények és rend
megerősítésében játszott szerepével hozzájárul az
ellenforradalmárok akadályozásához és nemzeti szociális
rendszerünk fenntartásához”. Vagyis a (rendőrségi) vezető tisztek
az inminbankapitányok segítségével azonosítják be az ideológiai
irányokat, a potenciális látogatókat vagy hosszú ideje a környéken
tartózkodó vendégeket, valamint a munka nélküli polgárokat.
E szerepe miatt a közösség tagjai nem hagyhatják figyelmen
kívül a kapitány státusát, és alacsony szintű, de befolyásos hatalmi
figuraként tekintenek rá. Észak-Korea szinte teljes gazdasági
tevékenysége a feketegazdaság része, vagyis méretétől
függetlenül illegális. így aztán nagyon fontos az
inminbankapitánnyal való jó kapcsolat kialakítása.
Az utóbbi időben Észak-Korea a munkaerő mozgósítására és a
külföldi valuta beszerzésére használja az inminbant. Az
építkezési, katasztrófákat követő helyreállítási, takarítási és efféle
feladatokat az e célokra létrehozott közszolgálati szervezeteknek
kellene ellátniuk, ám ezek fenntartása szünetel, mivel
hatékonyságuk és hajlandóságuk nagyban csökkent (ugyanis az
államnak alig van pénze). Az így keletkezett vákuumot az
inminban tölti be.
Az utóbbi időben gyakran hangsúlyozták, hogy az
inminbannak külföldi valutát kell szereznie, vagy „hűségalapot”
kell összegyűjtenie. Az iskolákon és munkahelyeken keresztül
szervezett gyűjtésnek megvannak a maga korlátai, mert a
vezetőket semmi sem kötelezi rá: nem vonják meg a fizetésüket
vagy a fejadagjukat, és nem tartóztatják le őket, ha nem gyűjtenek
pénzt.
Amikor azonban egy inminbanon keresztül szerveznek hűség-
alapgyűjtést, az emberek úgy érzik, társadalmi nyomás alatt

45
állnak, hogy pénzt adjanak a szomszédjuknak. így aztán a
hűségalap- gyűjtés paradigmája fokozatosan változik.
Előfordul az is, hogy egy inminbankapitány komoly kenőpénz
alapot gyűjt össze magának. A munkanélküliség illegális Észak-
Koreában, és aki hat hónapig nem dolgozik, azt munkatáborba
küldhetik. A rendőrség az ilyen eseteket az
inminbankapitányokon keresztül vizsgálja ki, akik havonta pénzt
szedhetnek a munkanélküliektől a védelemért cserébe. A
„munkanélküli” a gyakorlatban általában nem munkanélküli:
pusztán azért kerüli az állami munkát, hogy a
magánvállalkozásával foglalkozhasson.
Az inminbankapitányok használhatják az így összegyűjtött
pénzt a helyiek megsegítésére, de bizonyos nagyvárosi esetekben,
ahol sok a pénz, és a kapitány nincs jóban az inminban tagjaival,
akár el is lophatja ezt az összeget. Ez aztán feszültséget szül a
közösségen belül, és előfordult már, hogy egy-egy ilyen kapitányt
végül letartóztattak.

Mit tud az átlagember a fogolytáborokról?

DT: Lehet, hogy vannak, akik nem tudják, mi folyik pontosan egy
politikai fogolytáborban, de azt mindenki tudja, hogy léteznek, és
hogy ezeknél a helyeknél még a halál is jobb.

Kong Dzsimin:
Kétlem, hogy bárki, aki egy ideig élt Észak-Koreában, ne volna
tudatában a politikai fogolytáborok létezésének. Azt pedig
mindenki tudja, hogy kik kerülnek oda, és mi történik ott velük.
Nem olyan rég történt, hogy az észak-koreai politikai
fogolytáborok az emberjogi visszaélések szimbólumává váltak a
világ számára. E helyek igazi természete valószínűleg sosem vált
volna széles körben ismertté a gazdasági nehézségek miatti
tömeges disszidálások nélkül.
Az észak-koreai politikai fogolytáborok története az 1950-es
évek végéig nyúlik vissza.

46
 Azóta sok fogolytábort húztak fel szerte Észak-Koreában,
amelyek több tízezer ember befogadására képesek. Azok kerülnek
oda, akik ellenségesek a hatóságokkal szemben. A hátterük
változatos: éppúgy vannak káderek a vezetőségből, mint vidéki
parasztgazdák.
Rengeteg az áldozat, köztük olyanok, akik nem is csináltak
semmit, mégis igazságtalanul megbüntették őket a jondzsvadzse
[vagyis „kapcsolaton alapuló bűnösség”] alapján, amelynek
köszönhetően bárki megbüntethető az apja vagy más közvetlen
családtagja bűnei miatt.
Vannak köztük olyanok is, akik korábban külföldre szöktek,
majd felvették a kereszténységet, és olyanok, akik át akartak
szökni Dél-Koreába. A hatóságok szemében a kereszténység a
legsúlyosabb bűn, ugyanis maga a Kimek iránti lojalitás tagadása;
a Dél felé hömpölygő disszidenshullám megtörése pedig a
hatóságok kétségbeesett kísérlete egy olyan rendszer
fenntartására, amely nem versenyképes [a Déllel szemben].

47
 Még az észak-koreai gyerekek is tudják, hogy az embert
bármikor elhurcolhatják egy politikai internálótáborba, mely
esetben nem tér többé vissza a külvilágba. Legális procedúra,
például tárgyalás természetesen nincs. Egyszerűen elviszik őket
az éjszaka közepén, és senki sem tudja, hová tűntek.
Nem értesítik a családtagjaikat vagy a rokonaikat, és ha a
hozzátartozók tiltakoznak a hatóságoknál, azok megfenyegetik
őket, és semmit sem árulnak el a szeretteik hollétéről.
A lényeg, hogy bűnösök. Borzalmas megsértése ez az észak-
koreai alkotmányos értékeknek. Mind Dél-, mind Észak-Koreában
van szólásszabadság. Csakhogy Észak-Koreában nincs szabadság
a megszólalás után.
Egy észak-koreai felső vezető elleni panasz súlyos bűnnek
számít, amelyet csak három generáció elteltével moshat le
magáról a család. Ennél a büntetések még a Csoszon-dinasztiában
is kevésbé voltak aljasak és kíméletlenek. Ennek köszönhetően
sokakat olyan rokonaik „bűnei” miatt hurcolnak el
fogolytáborokba, akikkel soha nem is találkoztak.
A politikai fogolytáborokban járványok és kínzások
pusztítanak, és a táborokat működtető Észak-koreai
Nemzetbiztonsági Szolgálat és Védelmi Minisztérium
hivatalnokainak felhatalmazásuk van a rabok kivégzésére. A
foglyok életük végéig a táborban maradnak, és haláluk napjáig
betegségnek, éhínségnek és kínzásnak vannak kitéve.
Mivel a politikai fogolytáborok zárt rendszerűek, hosszú
évekig homály fedte őket, és még ma sem nyilvános az igazi
természetük.
Az én két nagybátyámat is táborba zárták, a nagyapám bűnei
miatt vitték el őket a családjukkal együtt. Azt sem tudjuk, élnek-e
még egyáltalán.
A történelem legkegyetlenebb, legembertelenebb
fogolytáborainak felépítésével [az észak-koreai hatóságok] a
legalapvetőbb emberi jogokat is eltörölték a hatalmuk fenntartása
érdekében. A félelem politikájának állandósításával minden
észak-koreaiból engedelmes rabszolgát faragtak.

48
 Mégis azon tűnődöm: nem félnek, hogy eljön az ítéletük napja?

Hogyan zajlanak az észak-koreai „választások”?

DT: Meglepő lehet, hogy egy ilyen ország egyáltalán vesződik
választásokkal, de valójában nagyon is hasznára vannak az
államnak. És ahogy Ri Dzsiszon elmagyarázza, egyébként
sincsenek igazi választási lehetőségek.

Ri Dzsiszon:
Észak-Koreában a választás pusztán formalitás. A választás
napján az emberek a szavazófülkékhez járulnak, csakhogy nem
igazán tudják megválasztani, hogy ki képviselje őket. Leadhatják
ugyan a szavazócédulát, mégsem képesek befolyásolni a
köztisztviselők és törvényhozók személyét.
Az országban mindenfelé jelen lévő szlogenek egyik
legjellegzetesebbike így szól: „Ha egyszer a Munkapárt elhatároz
valamit, annak úgy kell lennie.” És mivel a Munkapárt úgy
határozott, hogy választások lesznek az országban, rendszeresen
meg is tartják.
A „Kedves Vezető” maga „A Kommunista Jövő Napja”,
emellett minden észak-koreai számára apafigura. Tökéletes, és
sosem hibázik. Azt mondani, hogy egy olyan isteni személy, mint
a Kedves Vezető, hibázott, olyan, mint azt mondani, hogy Jézus
Krisztus meggyilkolt valakit. Észak-Koreában a Munkapárt
lényegében maga a Kedves Vezető, Kim Dzsongun, hiszen
döntései a Kedves Vezető szándékát tükrözik. Képtelenség
ellentmondani az akaratának.
Még ha utóbb kiderül is, hogy a vezetőség döntései
hátrányosak Észak-Korea népére nézve, az ebből eredő károkat
másodlagos jelentőségűnek tartják. Az emberek így nem
csalódnak vagy gerjednek haragra, inkább meghatja őket a
Kedves Vezető nép iránti törődésének mélysége. Ezért aztán a
szavazók rendkívül magas arányban támogatják a Munkapártot és
a döntéseit. Persze az átlagemberek nem is engedhetik meg
maguknak, hogy kritizálják a Munkapárt politikáját. Inkább

49
igyekeznek a párt kegyeibe férkőzni, hogy kényelmesebb életet
élhessenek.
Sokan álmodnak arról, hogy a Munkapárt tagjai lehessenek.
Ehhez a párt által meghatározott készségek sora és persze lojalitás
szükséges. Ha mindez adott, akkor van esélye az embernek, hogy
egy nap párttag legyen. Kim Dzsongun nem bírálhatja el
egymagában az ország minden jelöltjének alkalmasságát, ezért ezt
a döntést a helyi hivatalnokok hozzák meg.
Amikor Északon éltem, a választásokra ünnepnapokon került
sor, és az emberek az ünneplő ruhájukban járultak a szavazó-
fülkékhez. Szavazás után hazamentek, és énekeltek meg táncoltak
a kertjükben. Ez jut eszembe legelőször, amikor az észak-koreai
szavazásokra gondolok. Annak idején felmerült bennem, hogy
vajon csak én vagyok így ezzel, vagy másoknak is ugyanilyen
emlékei vannak a választásokról. Úgyhogy megkérdeztem a
barátaimat, és kiderült, hogy ők is ugyanígy emlékeznek. Mind
azt válaszolták: „Öltönyt, hanbokot és szoknyát húztunk, és
elegánsan járultunk a szavazófülkéhez. Hazafelé csatlakoztunk az
utcán táncolókhoz. Nagyon jól éreztük magunkat, táncoltunk és
ittunk.” Észak-Koreában a választások napja mindig ünnepnap. A
többiek emlékei és tapasztalatai semmiben sem tértek el az
enyémektől.
Hogy hogyan zajlik a választás? A pártok tisztviselői minden
körzetbe kineveznek egy jelöltet, a szavazók pedig eldöntik, hogy
támogatják vagy sem. Hogy miért szavazunk a jelöltekre? Hiszen
a párt már kiválasztotta a jelöltjét, akkor meg miért kell még
nekünk is szavaznunk rá? Biztos nem én vagyok az egyetlen
észak-koreai, aki elgondolkodott ezen. Egyetlen név áll a cédulán,
egyetlen jelöltre szavazhatunk. így aztán Észak-Koreában minden
jelöltet megválasztanak. A jelölési folyamat nem nyilvános. Nem
áttekinthető.
A szavazási procedúra túlságosan egyszerű és
antidemokratikus. Az emberek szavazhatnak a helyi hivatalok
képviselőire, de a Legfelsőbb Népi Gyűlés tagjaira nem. A
szavazók kapnak egy előre gyártott cédulát, követnek három vagy

50
négy lépést, majd becsúsztatják a cédulát a dobozba. így zajlik a
szavazás Észak-Koreában.
A szavazóképes kor 18 évnél kezdődik, a szavazás napja
nemzeti ünnep. Minden szavazóképes korú polgár, hacsak nincs a
halálán, köteles megjelenni a neki kijelölt szavazóhelyiségben.
Említettem már, hogy az észak-koreaiak számára felfoghatatlan,
hogy ellenezzék a párt döntéseit. Abban a pillanatban, hogy valaki
nem támogatja a pártot, árulóvá válik.
A szavazás környékén az emberek nem utazhatnak el más
városokba. Azok, akik titokban és illegálisan átszöktek Kínába,
ilyenkor visszatérnek szavazni, nehogy a hatóságoknak feltűnjön
a távollétük.
Ha valaki nem jelenik meg szavazni, azt úgy értékelik, hogy
szembehelyezkedett a párt döntéseivel. Magyarán, aki kihagy egy
választást, az árulóvá válik.

Milyen Észak-Koreában a katonai szolgálat, és meddig tart?

DT: Észak-Korea népessége mindössze 25 milliós, ehhez képest
több mint egymillió katonája van, vagyis alighanem a világ leg-
militarizáltabb társadalma. A kormány ezt nem is rejti véka alá,
prioritást élvez a szongun irányelv, ami azt jelenti: „a hadsereg
mindenekelőtt”. Aki meg akarja érteni Észak-Koreát, annak
mindenképpen tudnia kell egy s mást az észak-koreai haderő egy
átlagos katonájának életéről. Meglepő lehet: a többségük
túlságosan alultáplált, semhogy félelmetes legyen, és legalább
annyi időt tölt ingyenmunkával, mint parádézással.

Kim Juszong:
Észak-Koreában a legtöbb katona tíz évig szolgál a hadseregben,
bár a nők csak hét évig. Kim Dzsongun különleges
testőrosztagának tagjai 13 évig szolgálnak.
Mivel a katonai szolgálat kötelező, a legtöbben középiskola
után bevonulnak, kivéve a kötelesség alól mentesülő
mozgássérülteket. Az egyetemekre felvett diákok a diploma után
öt évig szolgálnak, akik mérnöki vagy tudományos területen

51
tanultak, azok csak három évig. Köztudott, hogy az utóbbiak azért
szerelnek le három év után, mert Kim Dzsongil így akarta arra
bátorítani az embereket, hogy valamilyen tudományos területet
válasszanak, és ezzel hozzájáruljanak az ország fellendítéséhez.
Tanulj fontos szakmát, és kevesebb időt kell eltöltened a
hadseregben!
A katonai szolgálat első nagy nehézségét az éhség jelenti. A
speciális egységekben szolgáló katonáknak emiatt nem kell
aggódniuk, de a Phenjanon kívüli bázisokon állomásozók
étkezésenként két-három burgonyát vagy nyers kukoricát, esetleg
kukoricás rizst kapnak.
És nem csupán a katonai képzést kell ilyen szegényes étrenddel
végigcsinálniuk, nyáron ugyanis segíteniük kell a földműveseknek
a rizsföldeken. Ezért van az, hogy sok észak-koreai katona olyan
vézna és alultáplált – még ezt az extramunkát is rájuk
kényszerítik. Az éhezés veszélye miatt sózott retket esznek,
amitől viszont sokan felpuffadnak. Emiatt egyesek azt hihetik,
hogy jól eteti őket az észak-koreai hadsereg, de ez nem igaz:
miután semmi mást nem esznek, csak sózott retket, lehet, hogy
kívülről kövérnek tűnnek, valójában súlyosan alultápláltak.
Sok katona szökik meg a hadseregből, a katonai rendőrség
pedig folyamatosan az étel után járó, menekült katonák nyomában
van. Azok, akik elhagyják a laktanyájukat, civilektől lopnak
élelmet. Kirabolják például a mezőgazdász-közösségek raktárait,
mert ennyire éhesek. Ellopnak bármit, ami ehető. Vannak tisztek,
akik kifejezetten kényszerítik a katonákat, hogy rabolják ki a
civileket, és ha nem teszik meg, megbüntetik és éheztetik őket a
laktanyájukban.
A középiskolai végzős osztályomban huszonöt fiú volt,
közülük öten mentek egyetemre, a maradék húsz pedig katonának
állt. Abból a húszból tíz tért haza alultáplált állapotban. Amikor
egy újonc alultáplálttá válik, hazamehet felépülni. Ekkor a szülők
általában eljönnek a fiukért a kaszárnyába, és már a visszaúton
etetik. Amint helyreáll az egészsége, visszatér a hadsereghez.
Mivel a legtöbbjük súlyosan alultáplált, még csak járni sem tud

52
segítség nélkül. Ezért utaznak el a szülők a katonai bázisokra,
hogy maguk vigyék haza őket. Vannak, akik bele is halnak az
alultápláltságba, még mielőtt a szüleik megérkeznének.
Alighanem az egész világon Észak-Koreában a legrosszabb
katonai szolgálatot teljesíteni.
Az öt osztálytársam, aki nem szenvedett alultápláltságtól, vagy
egy speciális egységben szolgált, vagy olyan jó tisztek alatt, akik
gondoskodnak a katonáikról. Az egyik barátom Panmindzson
északi oldalán szolgált, a harmincnyolcadik szélességi fokon.
Miután átjöttem Dél-Koreába, oda akartam utazni, hogy vethessek
egy pillantást a barátom arcára a déli oldalról. Azóta azonban már
leszerelték, úgyhogy hiába mennék oda.
Dél-koreai vagy amerikai katonák számára mindez egészen
hihetetlennek tűnhet. Az észak-koreai szülők egyvalamiért
imádkoznak: hogy a fiuk biztonságban leszereljen a hadseregből.

Hogyan működik Észak-Koreában a törvény és a

rendfenntartás?
DT: Az észak-koreai fogolytáborokról mindenki tud, de mi a
helyzet az általános törvénykezéssel? Mint minden elmaradott
országban, ahol gyenge a jogrendszer, sokszor külön szabályok
érvényesek a szegényekre és a gazdagokra.

Kang Dzsimin:
Az alkotmány egy ország nemzeti identitását és nemzeti
törvénykezését foglalja össze, és senki, még az uralkodó sem áll
az alkotmány és a jogrendszer fölött. Legalábbis egy normális
országban. Az észak-koreai alkotmány azonban csak névleges
törvényeket tartalmaz, és a befolyásosabbak kényük-kedvük
szerint korrigálhatják.
Szóval hogyan élnek a hétköznapi emberek egy olyan
országban, ahol a jogrendszer nem vonatkozik mindenkire
egyenlően?
Észak-Koreában az emberi jogokat rendszeresen lábbal
tiporják, és még a kivégzés előtt álló elítéltnek sincs joga
ügyvédhez vagy tisztességes tárgyaláshoz. Rablást, csalást vagy
53
gyilkosságot ugyanúgy elkövetnek Észak-Koreában, mint más
országokban, de ezekért a bűnökért csak nagyon kevesen kerülnek
börtönbe – a rendőrség és az igazságszolgáltatás másokkal van
elfoglalva: a politikai foglyokkal.
Természetesen rengeteg vádemelésre kerül sor, de a legtöbben
nem tudnak ügyvédet fogadni. Mi több, az észak-koreaiak
többsége azt sem tudja, hogy vannak egyáltalán ügyvédek, és
fogalmuk sincs, mire jók. Még ha valaki felbérel is egyet,
nagyobb eséllyel csap bele a villám, mint hogy sikerüljön
bizonyítania az ártatlanságát.
Észak-Koreában a rendőrök mindig is zsarnokian viselkedtek,
folyton megvesztegetési pénzek után ácsingóztak, és a
hatalmukkal visszaélve alkudoztak egy polgár ítéletének
enyhítéséről. így aztán, noha az uralkodó ideológia szerint Észak-
Koreában mindenki egyenlő, a szegények piti
bűncselekményekért is aránytalanul nagy büntetésben
részesülnek, míg a gazdagok szó szerint megússzák a
gyilkosságokat is.
Például ismertem valakit, aki öt embert ölt meg egy
autóbalesetben, mert részegen ült a volán mögé, de csak három
évet kapott, mert az apja magas rangú rendőrként dolgozott. Egy
év után kiengedték, és ismét szabadon róhatta az utakat.
Ezzel szemben előfordult, hogy éhező emberek egy csoportja
betört egy állami tulajdonban lévő gyárba, hogy élelmet lopjon,
ami valószínűleg a leggyakoribb bűncselekmény Észak-Koreában.
Elkapták és nyilvános kivégzésre ítélték őket. Noha csak rablásért
kellett volna felelniük, az észak-koreai kormány ellen szervezett
lázadással vádolták meg őket. Természetesen nem fogadhattak
ügyvédet, és nem fellebbezhettek. A kivégzésüket követően a
megmaradt családtagjaik kénytelenek voltak vidéki városokba
költözni.
Arra, hogy éhező emberek ételt lopnak, az egész országban és
az egész világon vannak példák. De mivel az észak-koreai
rendőrök nagyrészt inkompetensek (és egyébként is kevesen
vannak), a bűnesetek többsége felderítetlen marad. Az emberek

54
jellemzően nem jelentik, ha rablás áldozatává válnak – tudják,
nem számíthatnak rá, hogy elfogják az elkövetőt.
A gazdasági bűnökért elítéltek általában háromtól tíz évig
terjedő börtönbüntetést kapnak, ám az öt évnél hosszabb ítélet
már lényegében halálbüntetés: a többség nem képes három évnél
tovább túlélni a börtönökben uralkodó állapotokat és a durva
kényszermunkát.
Családi támogatás nélkül a legtöbb fogoly valószínűleg már
egy-két év után meghalna a börtönben. Vannak Észak-Koreában
„munkaerőképző központok”, amelyekbe gengszterek, illegális
utcai árusok és engedély nélkül utazók kerülnek, és több hónapos
kényszermunkát kell végezniük. Ez idő alatt eltűnnek, a
családjukat pedig egyáltalán nem értesítik a hollétükről.
Időnként, amikor egyszerre sok menekültet toloncolnak vissza
Észak-Koreába, a hatóságok nem tudják mindet bebörtönözni
vagy politikai fogolyként kivégezni. így aztán a határ menti
városokban sokaknak van legalább egy szomszédjuk, aki
korábban elszökött az országból.
Ezért hozták létre a munkaerőképző központokat. Ezekbe
küldik vissza az észak-koreai menekülteket, akik még csak azt
sem tudják, mivel vádolják őket. Csak sejtik, hogy bűnt követtek
el, amikor gazdasági okokból megszöktek az országból.
Észak-Koreában a törvények célja a hatalmon lévők védelme
és az ellenük ágálok felszámolása. A jogrendszer csupán egy
eszköz a Kim-család diktatúrájának fenntartásában. Nem
védelmez senki mást.
Kim Ir Szen bálványozása fontosabb, mint az alkotmány, a
Kimek akarata pedig minden észak-koreai törvény fölött áll.

Igaz, hogy Észak-Koreában létezik egy tényleges „divatrend-

őrség ?
DT: Az állam az emberek életének minden aspektusába
befurakszik, így aztán aligha meglepő, hogy az észak-koreaiak az
öltözködésükkel is megüthetik a bokájukat. A nők nem
viselhetnek „szexi” ruhákat vagy akár hosszúnadrágot – bár

55
manapság ez lassan már változóban van. A frizurákat is
szabályozzák. Ugyanakkor a nemzetközi sajtóban terjengő hír,
mely szerint a férfiaknak kötelezően Kim Dzsongun-frizurát kell
viselniük, színtiszta hülyeség.

Ri Dzsiszon:
2010-ig az észak-koreai nők elképzelni sem tudták, hogy ujjatlan
inget vagy miniszoknyát viseljenek. Nem hordhattak nadrágot,
rövid szoknyát meg főleg nem. A felsőket viszont kevésbé
szabályozták: egy barátom, aki idén hagyta el Észak-Koreát, azt
mondta, a hatóságok most a rövid szoknyát és ujjatlan felsőt
viselő nőkre csapnak le. Észak-Koreában a szoknyáknak el kell
fedniük a nők térdét. Rövid ujjú inget viselhetnek, de ujjatlan
felsőt nem. Tilos a mélyen kivágott blúz.
Nadrágot egyáltalán nem hordhatnak, és nem ülhetnek biciklire
vagy motorra sem. A kormányzati szabályok kitérnek a frizurákra
is: a nőknek rövidre kell vágniuk a hajukat, vagy lófarokba kell
fogniuk. Egyetemen egyenruhát kell viselniük (igen, az egyetemi
hallgatók Észak-Koreában egyenruhát viselnek, mintha még
mindig középiskolába járnának!). A diákoknak nem illik
nyilvános helyen bármi másban mutatkozni. Farmert, bőszárú
nadrágot és rövid szoknyát elvileg nem viselhetnek. Persze ha azt
mondják az embernek, hogy ne hordjon bizonyos típusú ruhát, ő
csak annál jobban hordani akarja. Vagy csak én vagyok így ezzel?
Igaz, a hatóságok nem hajkurásszák egész évben a rövid
szoknyát viselő nőket, sem azokat, akik elfelejtették feltenni a
Kim Ir Szen- és Kim Dzsongil-jelvényeiket. Csak az év bizonyos
szakaszaiban csapnak le rájuk. Ezekben az ellenőrzési
időszakokban ellepik az utcákat a tisztviselők, és figyelik a
járókelők ruházatát. Ha valaki nem a kormányzati előírásoknak
megfelelően öltözködött, nem jut 20 m-nél tovább. A férfiaknak,
hacsak nincs valami fura frizurájuk, könnyebb megúszniuk az
ellenőrzést.
Egy nő viszont sosem ússza meg, ha nem szoknyát visel, az
sem számít, hány éves. Ugyanaz a szabály vonatkozik a

56
nagymamákra is: még a hegyekbe tartó, növényeket szedő
nagyiknak is szoknyát kell viselniük. Észak-Koreában nem
tiltakozhatsz a kormány döntései ellen, még csak a véleményedet
sem hangoztathatod. Egyszer találkoztam egy környékünkön lakó
idős hölggyel, aki igyekezett minél magasabbra húzni magán a
nadrágját.
– Mit csinál? – kérdeztem.
– Próbálom felvenni a szoknyámat, mielőtt belefutok az utcán
egy ellenőrbe – válaszolta.
Aztán elővett valami ruhát a zsebéből, és rátekerte a derekánál
a nadrágjára. Tényleg úgy nézett ki, mint egy szoknya.
Nevetségesnek találtam, hogy egy nőnek szoknyát kell viselnie a
hegyekben, hiszen már nadrágban is épp elég nehéz megmászni
az emelkedőt. És ezek a nők jellemzően nem kirándulni mennek
oda. Családfenntartóként mindennap keményen dolgoznak, hogy
ételt tehessenek az asztalra, mégis arra kényszerítik őket, hogy
kényelmetlen szoknyában végezzék a dolgukat. Annyi joguk
sincs, hogy nadrágot húzzanak.
Ha az ember szétnéz az utcán, azt látja, hogy szinte senki sem
üres kézzel jár. Mindig mindenki legalább 5 kg-nyi árut cipel
magával, márpedig ekkora teherrel nem könnyű hosszú
szoknyában megbirkózni. Egyszer nadrágban mentem iskolába, és
elkaptak az iskolai felügyelők. Egy férfi tanár úgy nézett rám,
mint aki képtelen felfogni, miért akarnék nadrágot viselni szoknya
helyett.
– Hát nem sokkal menőbb a szoknya, Dzsiszon? Szellőzik
benne az ember lába. Miért akarsz inkább nadrágot viselni? Miért
nem jó neked a szoknya? Nem értelek.
Egy arra járó lány elcsípte a beszélgetést, a védelmébe vett, és
a férfira rivallt:
– Uram, viselt már szoknyát valaha? – kérdezte. – Honnan
tudhatná, milyen érzés, ha egész életében nem húzott szoknyát?
Holnap próbáljon fel egyet, meg fog változni a véleménye.
Nagyon hálás voltam zseniális válaszáért!

57
 Akár még diák vagy, akár már dolgozol, időnként külön
feladatokat kapsz a njomengtől, ami egy háziasszonyokból álló
szervezet: gyomlálást, kőhordást, ásást és így tovább. Beleőrülnél,
ha mindezt szoknyában kellene végigcsinálnod. A férfiaknak
fogalmuk sincs, milyen kényelmetlen szoknyában leguggolni és
felállni.
Akit rajtakapnak, hogy nadrágot visel szoknya helyett, azt a
Munkapárt önreflexiós levelek megírására kényszeríti. Egyszer a
helyi pártiroda egyik tagja rajtakapott nadrágban egy nyilvános
helyen. Büntetésképpen tízszer körbe kellett futnom a játszóteret a
„Tápláljuk a szocializmust” című dalt énekelve. Ezt követően egy
óráig kellett gyomlálnom a játszótéren, majd írnom kellett
háromoldalnyi önvizsgálati levelet, és csak utána mehettem a
dolgomra. Hazafelé annyira dühös voltam, hogy arra jutottam,
továbbra is nadrágot fogok viselni, elvégre ha nem kapnak el, nem
lehet belőle semmi bajom.
De hamarosan meggondoltam magam. Nem éri meg pusztán
dacból bajba keveredni és efféle emberekkel szembekerülni.
Amikor az említett incidens előtt szoknyát viselő, engedelmes
nőket láttam, megalázkodónak és gyávának tartottam őket. De ma
már másképp tekintek rájuk: okosak, hogy elkerülik a zűrt. Igen,
az észak-koreai kormányzati szabályok többsége kész röhej! Egy
ilyen országban mégis az a legokosabb, ha betartod a szabályokat.

Látott-e valaha kormányellenes véleménynyilvánítást?

DT: Észak-Korea valószínűleg a világ legszigorúbban
szabályozott országa. A fokozatos gazdasági liberalizáció ellenére
a politikai ellenőrzés még mindig totális, és mindenféle kihágás
súlyos következményekkel jár. A „felkelés” gondolata szinte
elképzelhetetlen, és igazából nem is akarja elképzelni az ember,
mi történne ilyen esetben.

Kim Juszong:
A külföldiek mindig csodálkoznak, hogy nincs az országban a
diktatúra megdöntésére irányuló kormányellenes mozgalom. Néha

58
ezt annak számlájára írják, hogy túl ostobák vagyunk, semhogy
végig tudnánk csinálni egy efféle felkelést. A valóság azonban az,
hogy az emberek egyszerűen csak túlságosan félnek, hogy
bármiféle kormányellenes megmozdulásban részt vegyenek, mert
tisztában vannak az igazsággal: a saját erejükből nem tudnak
változást előidézni.
Reálisan Észak-Korea csak akkor változhat, ha maga a
kormány dönt a változás mellett. Dél-Koreában, az Egyesült
Államokban és a hasonló országokban az emberek kritizálhatják
az elnöküket, sőt akár az utcán is tüntethetnek, és amíg ezek a
megmozdulások és demonstrációk legálisak, a kormány és a
rendőrség nem avatkozik közbe. A tüntetőknek még akkor is csak
enyhe jogi következményekkel kell számolniuk, ha törvényt
szegnek.
Észak-Koreában azonban másképp működnek a dolgok. Ha az
emberek kivonulnának az utcára, hogy bármi rosszat mondjanak
Kim Dzsongunról vagy a kormány politikájáról, azonnal
kivégeznék őket. De legalábbis megbélyegzés várna rájuk, mint
az egész koreai nép árulóira, és politikai fogolytáborban kötnének
ki – márpedig ennek lehetősége minden észak-koreait
megrémiszt.
Ha más országok is így elnyomnák a polgáraikat, a világon
sehol, senki sem tudná nyilvánosan kritizálni az elnökét és a
kormánya döntéseit.
Más szóval az egyszerű emberek számára képtelenség
megszervezni egy kormányellenes mozgalmat, hogy megdöntsék
az észak-koreai vezetőséget. Úgyhogy, kérem, aki tényleg segíteni
akar az észak-koreaiakon, az ne röpiratokat, hanem felajánlásokat
küldjön, például orvosi eszközöket, gyógyszert és
csecsemőtápszert a gyerekeknek.
Észak-Koreában azért sincsenek kormányellenes tüntetések,
mert az iskolában átmossák az emberek agyát. Már az óvodától
kezdve úgy nőnek fel, hogy a vezetők felsőbbrendűségét
sulykolják beléjük, így aztán kérdés nélkül fogadják el a kormány
döntéseit, és nehezen születnek kormányellenes gondolataik. Van

59
egy régi koreai mondás: „A százszor elmondott hazugság
igazsággá válik.” Mivel az észak-koreaiak születésüktől fogva
folyamatos agymosáson esnek át, sokszor egyszerűen képtelenek
arra a következtetésre jutni, hogy a rezsim bármilyen döntése
helytelen lehet. Ezért is nehéz kormányellenes mozgalmat indítani
Észak- Koreában.
Amikor még ott éltem, néha hallottam korlátozott ellenállási
formákról, például kormányellenes graffitikről vagy
vécéfeliratokról. A szülővárosomban még arról is pletykáltak,
hogy valaki egy éjjel felhelyezett egy thegukkit (Dél-Korea
nemzeti zászlaja) az iskola területén, ami meglehetősen
döbbenetes. De a saját szememmel egyiket sem láttam.
Néha keringenek ugyan csúnya pletykák a kormányról, de mint
már mondtam, azok, akik a hatalmat kritizálják, azt kockáztatják,
hogy az éjszaka középen elviszik őket. így aztán az efféle
pletykák hamar elhalnak.
Mondok egy példát: Amikor egyetemre jártam, az egyik
csoporttársam az Állambiztonsági Minisztérium egyik
vezetőjének fia volt. Egyszer mesélte, hogy valaki
kormányellenes szöveget írt egy vécé falára, és az
állambiztonságiaknak valahogy sikerült lenyomozniuk az illetőt.
Vagyis időről időre, ha korlátozott formában is, de felbukkannak
ellenvélemények, ám ezekből sosem lehetnek olyan nagyszabású
politikai megmozdulások, amilyenekben egyesek reménykednek.
Az Állambiztonsági Minisztérium kíméletlenül levadássza a
felelősöket, akiket aztán mindenféle tárgyalás nélkül, titkos
börtönökben végeznek ki.
Összességében azt hiszem, az esetleges észak-koreai
ellenállások apró incidensekben nyilvánulnak meg, amiket nyom
nélkül elfojtanak. Így aztán bárki szervez is kormányellenes
tevékenységet, annak nagyon bátornak kell lennie, és ha egyszer
elkapják, onnantól kezdve nem sok ideje van hátra.
Röviden: Az Államvédelmi Minisztérium nagyon ért hozzá,
hogy az ilyen ellenállási vagy tiltakozási mozgalmakat még bőven
azelőtt felszámolja, hogy átterjedhetnének más régiókra, nemhogy

60
csapást mérhetnének a rezsimre. Szerintem az államvédelem
megfigyelési hálózata még hatékonyabb, mint az Egyesült
Államok Nemzetbiztonsági Ügynökségéé. Az Állambiztonsági
Minisztérium olyan szinten képes nyomon követni az embereket,
hogy tudja, hol tartózkodnak, mit csinálnak, sőt „még azt is, hány
kanaluk és táljuk van” (ahogy a mondás tartja).

Meddig maradhat fenn a KNDP rendszere?

DT: A szakértők és a sajtó imádnak arról spekulálni, hogy mikor
fog összeomlani az észak-koreai állam, csakhogy a KNDP
mindeddig túlélt éhínséget és háborút, túlélte a Szovjetunió
összeomlását és a szocializmus egyfajta feudális monarchiává
alakulását.
Viszont amikor valami elkezd összeomlani, az általában
mindenkit meglepetésként ér – lásd az egykor hatalmas
Szovjetuniót.
Azt kérdeztük az észak-koreai disszidensektől, hogy mit
gondolnak a rezsimváltásról, és hogy szerintük mikor következhet
be.

Cshö Szongguk:
Legalább öt év múlva, legfeljebb tíz év múlva. Hogy miért
gondolom így? Mert az évek múlásával Észak-Korea társadalma
leginkább a piacgazdaság felé tolódik el.
Az 1980-as években az adásvételi tevékenység főleg a piacokra
járó idős nőkre korlátozódott. Az 1990-es években beszállt az
üzletbe néhány okos ember is, de az ő jelenlétüket nem igazán
díjazta az észak-koreai társadalom. Ám a gyötrelmes menetelés
(az 1994-től 1998-ig tartó észak-koreai gazdasági válság) idején
az emberek kénytelenek voltak maguk gondoskodni a bevételi
forrásukról. Ma már világos, hogy az okosabbja számára a
kereskedelem az elsődleges bevételi forrás, ez pedig azt jelenti,
hogy az észak-koreaiaknak fontosabb a saját vagyonuk, mint a
nemzeti kötelességük.

61
 Hogy miért alakult így? Nagyon egyszerű: a piacgazdaság a
teljesítményüknek megfelelően díjazza az embereket. Ez pedig
arról árulkodik, hogy az észak-koreai kormány szociális tervezésű
gazdasága máris vékony jégen jár.

Csöng Hjonmu:
Amikor eljöttem Észak-Koreából, úgy tűnt, Kim Dzsongil
rezsimje bármelyik pillanatban összeomolhat. Amikor azonban
megérkeztem Dél-Koreába, rájöttem, hogyan tudott ilyen sokáig
fennmaradni. Aztán amikor láttam hatalomra kerülni a Kim-
dinasztia harmadik uralkodóját, ismét arra jutottam, hogy az
észak-koreai rezsimnek hamarosan vége.
Apjával ellentétben Kim Dzsongun naiv és tapasztalatlan. A
politikájában nincs semmi következetesség, és ez egyértelműen
látszik is. Egyetlen célja, hogy megtartsa a legfelsőbb vezető
szerepével járó hatalmat. Félelmet kelt, hogy elnyomja az elitet,
és lehet, hogy ez a stratégia most sikeresnek tűnik, de nem tarthat
sokáig.

Ko Nojong:
Korai volna az észak-koreai rezsim bukását vizionálni – ugyanis
Kína óriási szerepet játszik a fenntartásában.
Az észak-koreai rezsim ilyen hosszú fennmaradásának legfőbb
oka az, hogy támogatták az egykori szocialista államok. Bár ezek
többsége azóta összeomlott, Kína még mindig ott áll Észak-Korea
mögött.
Ez a támogatás kulcsfontosságú. Amikor Észak-Koreát a nagy
éhínség kínozta – természeti katasztrófák és a Kim Ir Szen halálát
követő bezárkózás miatt a rezsim a Kínából érkező humanitárius
segélyeknek köszönhetően őrizhette meg pozícióját. Nem is
tudom, túlélte volna-e a rezsim az éhínséget a kínai étel- és
ruhaszállítmányok nélkül. Ezért szerintem, amíg Kína nem mond
le Észak-Koreáról, a rezsim a helyén marad.

62
Ham Dzsinu:
Kim Dzsongil nem hivatalosan 40 évig, az 1970-es évektől 2011-
ig uralta az országot, mivel Kim Ir Szen fiaként isteni örököst
láttak benne. Csakhogy uralkodása ideje alatt elveszítette az
egyszerű emberek bizalmát. Több merényletet (a rjongcshoni
robbantás) és egy puccsot (a 6. dandár incidens) is megkíséreltek
ellene, és úgy éreztem, az emberek nagyjából 70-80%-a alig várta,
hogy meghaljon.
Kim Dzsongun hatalomra kerülését az apjával szembeni erős
frusztráció kísérte, ráadásul nincs határozott kiállása, az emberek
többsége pedig naiv, fiatal és tapasztalatlan utódot lát benne.
Most, hogy Csang Szongthek [a nagybátyja, akit kivégeztetett]
odavan, még nehezebb dolga lesz.
Szerintem Kim Dzsongun a következő három évben merénylet
áldozatául esik a belső hatalmi harcok következtében, és ez a
rezsim összeomlásához vezet majd.

63
O Szehjok:
Ma már világos, hogy az észak-koreai rendszert nemcsak a
gigászi bürokrácia tartja fenn, hanem az is, hogy a phenjani
vezetők mindenki másnál jobban ismerik a rendszer gyenge
pontjait. Az emberek erre még nem jöttek rá – és bár szeretnének
kormányzati reformokat, egyelőre nem elég erősek, hogy
szembeszálljanak a rendszerrel.
Csang Szongthek volt az egyetlen, aki képes lett volna a rezsim
bürokráciájának összefogása mellett reformokat véghez vinni az
országban. Hiába vannak elvileg még mindig olyanok a
kormányban, akik meg szeretnék reformálni Észak-Koreát, ha
nem tudnak összefogni, nem lesznek elég erősek. Gyalázatos
helyzet.

Pak Csihjon:
Noha a jelenlegi rezsimet ENSZ-szankciók sújtják a 2017-es
nukleáris és rakétatesztek miatt, Kínából még mindig érkeznek a
gazdasági segélyek – főleg Radzsin és Szonbong megnyitása óta.
Ezenkívül a KNDP továbbra is kap segélyeket Dél-Koreától a
keszongi ipari komplexumon keresztül [a két Korea közös ipari
parkját azóta bezárták). Szerintem amíg a rezsim támogatást kap a
külvilágból, addig fenn is fog maradni.
Észak-Korea a világ egyetlen másik országához sem
hasonlítható. Huszonötmilliós népességére egymillió katona jut. A
legtöbb ipari létesítmény katonai gyár, azok a gyárak és üzletek
pedig, amelyek jobbá tehették volna az emberek életét, mára mind
bezárták kapuikat. E körülmények között nehéz elképzelni Észak-
Korea összeomlását: a rezsim mindaddig a helyén marad, amíg
magán a kormányon belül komoly konfliktusok nem támadnak,
vagy amíg a nép lázadása meg nem dönti a hatalmát.

Hjon Ine professzor:

Az észak-koreai kormány teljesen elzárja az országot a külföldről
érkező információk elől, így a nép kizárólag a hivatalos
ideológiával találkozik. Mivel a rendszer az emberek életének

64
minden aspektusát az ellenőrzése alatt tartja, a jelenlegi közegben
elképzelhetetlen egy polgári mozgalom vagy forradalom
előretörése, így aztán legfeljebb egy olyan katonai puccs hozhat
komoly változást, amely az elit instabilitásából következik.
Csang Szongthek kivégzését követően nyilvánvaló, hogy az
elit körein belül hatalmi harcok dúlnak. Ezt a konfliktust főleg
gazdasági tényezők idézték elő. Továbbá úgy tűnik, az emberek
kételkednek Kim Dzsongun vezetői képességeiben: én személy
szerint kétlem, hogy rendelkezik olyan jellemvonásokkal,
amelyek szükségesek egy ilyen szegény és problémás ország
vezetéséhez. Ezenkívül a legkevésbé sem tartom elég okosnak.

Csu Szongha:
Szerintem a rezsim még legalább öt évig kitart. Nehéz
elképzelni egy észak-koreai puccsot, ahogy az is nyilvánvaló,
hogy a szomszédos országok, például Dél-Korea, nem kívánják az
összeomlását. Ezért szerintem az észak-koreai rezsim csak Kim
Dzsongun halálával fog megbukni – márpedig én semmiről sem
tudok, ami belátható időn belül fenyegethetné az életét.
De hogy mi okozhatná Kim Dzsongun rezsimjének
összeomlását? Szerintem csak egy merénylet – esetleg az, hogy a
központi kormányzás elveszíti a hatalmát a piaci tevékenység
robbanásszerű növekedése következtében.
Ha azonban figyelembe vesszük, hogy egyes szakértők úgy
vélték, Németország egységesítése sokkal nehezebb, mint Koreáé,
nyilvánvalóvá válik, milyen nehéz megjósolni a történelem
alakulását. Elvégre ki láthatta előre a Szovjetunió összeomlását?

65
 HARMADIK RÉSZ

Média és információ

A média és az információ ellenőrzése minden diktatúra

alappillére, márpedig a Freedom House agytrösztjei szerint a világ
összes országa közül Észak-Koreában a legkevésbé szabad a sajtó.
Az országban engedélyezett kevés információs és hírforrásból
soha nem hallani semmi olyat, ami akár csak egy kicsit is
megkérdőjelezné az állam döntéseit.
De ez még nem jelenti azt, hogy az észak-koreaiak mit sem
tudnak a világról. Sokan hallgatnak például külföldi rövidhullámú
rádióadásokat. A kínai határ mentén élők titokban dél-koreai
sorozatokat néznek a kínai tévében. Sokan vannak – valószínűleg
a népesség nagy része –, akik már láttak DVD-n vagy pendrájvon
Kínából becsempészett dél-koreai műsorokat.
A dél-koreai tévésorozatok fontosabbak a külföldi híreknél,
mert szórakoztatóak. Akárcsak bárhol a világon, a szappanoperák
népszerűbbek a komoly hírműsoroknál. A disszidensek azonban
gyakran arról számolnak be, hogy mennyire döbbenetesen eltér a
viszonylag gondtalanul élő dél-koreaiak látványa attól a képtől,
amelyet a kormány sulykolt róluk a polgáraiba.
Noha ezek a fejlemények aláássák az állam igyekezetét a nép
gondolkodásának befolyásolására, azért várjunk még az olyan
következtetéssel, hogy komoly politikai változások vannak
kilátásban. Az észak-koreaiakkal folytatott beszélgetéseimből
kiindulva, még mindig viszonylag kevesen tudják elképzelni a

66
rezsim bukását; a jövőbe vetett remények inkább efféle
megjegyzésekben nyilvánulnak meg: „Remélem, a kormány
végrehajtja az X reformot.” Ez a Kim Ir Szen iránt még
megmaradt tisztelet, félelem, valamint több évtizednyi
propaganda és a monarchia csábító hatalmának együttes
eredménye – merthogy Észak-Korea jelenleg egyértelműen
monarchia.
Az is igaz azonban, hogy a külföldi média egyre nagyobb
mértékű fogyasztása – és a növekvő piacosodás – még a hatalmon
lévők körében is a felfogásmód lazulásához vezet. Az új
hozzáállás szerint engednek az alacsony szintű szabadságjogok
terén (így például az öltözködésben), de továbbra is keményen
lecsapnak minden olyan esetben, amikor valaki megkérdőjelezné
a kormány hatalmát.

Mit gondolnak az észak-koreaiak a dél-koreai és nyugati

zenéről és filmekről?
DT: Ez korántsem triviális kérdés, ugyanis az észak-koreai
társadalmi változás egyik fő hajtóereje a dél-koreai és nyugati
tévéműsorok, filmek és zenék tiltott importja. Ez a jelenség
befolyásolja az emberek gondolkodását, beszédstílusát,
öltözködését.

Karig Dzsimiri:
Észak-Koreában a „nyugati kultúrára” gyakran „sárga
szélként” utalnak. Ezzel valószínűleg nem fogok meglepetést
okozni, de amikor 2005-ben eljöttem Észak-Koreából, a
tisztviselők „imperialista kulturális invázióként” bélyegezték meg
a külföldi filmeket és zenéket, és könyörtelenül tiltották. így ha
valakiről kiderült, hogy nyugati filmeket néz, nyilvánosan
kivégezték, vagy politikai fogolytáborba küldték. Ám hiába
próbálták meggátolni a külföldi kultúra beáramlását, minden
erőfeszítésük ellenére sem tarthattak mindenkit az ellenőrzésük
alatt.
Visszatekintve világos, hogy annak idején a saját és a családom
életének súlyos kockáztatásával merültem el a dél-koreai és
67
nyugati kultúrában. Valószínűleg ennek az új kultúrának a
befogadása vezetett ahhoz is, hogy ma már az Egyesült
Királyságban élek.
A 2000-es évekbeli DVD-ken és tévésorozatokban látott
idegen kultúrák és életmódok rendkívül vonzották az észak-koreai
fiatalokat. Volt bennük valami álomszerű. Úgyhogy, mint
mindenhol máshol a világon, a DVD-k és a filmek ránk is hatást
gyakoroltak – és gyakran új trendeket teremtettek még a mi észak-
koreai kultúránk burkában is.
Eleinte a nyugati kultúra áramlott át Phenjanba és más nagy
észak-koreai városokba, ezt később a kínai és a hongkongi
követte. Aztán érkezni kezdtek a dél-koreai sorozatok és zenék, ez
pedig komoly hatással volt az emberekre.
Manapság nagyjából minden észak-koreai el tud énekelni
emlékezetből egy-két dél-koreai dalt. Még táncoktatók is akadnak,
akik dél-koreai popsztár csapatok koreográfiáját tanítják.
Persze az észak-koreai dalok többsége a Kim-család és a
diktatúra eszement istenítésében merül ki, ezért is részesítik
előnyben az emberek inkább a szeretetről, romantikus
kapcsolatokról és alapvető emberi érzésekről szóló dél-koreai
dalokat.
De hogy mennyire is szeretik valójában az észak-koreaiak a
dél-koreai kultúrát? Talán a következő példák segítenek
megválaszolni ezt a kérdést.
Amikor Észak-Koreában áramszünet van, ezért nem lehet
délkoreai tévésorozatokat vagy DVD-ket nézni, a katonák
kiszedik a tankok aksiját, hogy segítségével tovább élvezhessék a
kedvenc műsorukat. Sőt hallottam, hogy még az észak-koreai–
kínai határon állomásozó határőrök is szívesen letelepednek egy-
egy délkoreai sorozat és film elé.
Hogy miért bolondulunk ennyire a dél-koreai és nyugati
kultúráért?
Nos, az új világ, amelyet ezekből a külföldi filmekből és
sorozatokból megismertünk, sokkal színesebb és szabadabb,
mintsem azt el tudtuk volna képzelni. A szereplők nyíltsága,

68
viselkedése és őszinte szeretete vagy tiltott volt számunkra, vagy
egyszerűen sosem tapasztaltuk nyilvánosan.
Azzal szembesültünk, hogy amikor azok a filmes karakterek
szeretik egymást, nem félnek kimutatni az érzéseiket, valamint a
véleményüket is szabadon hangoztatják. Nem egy totalitárius
társadalomban élnek, ahol szigorú szabályokat kénytelenek
betartani. Azzal szembesültünk, hogy jól élnek, a divatjuk és a
városaik pedig lenyűgözőek. Számunkra, akik olyan
társadalomban éltünk, amely mintha minden emberi ösztönünket
irányítás alatt tartaná, ez a világ valóságos mennyországnak tűnt.
Így aztán engem és a hozzám hasonlókat lenyűgözött a filmekben
és sorozatokban látott világ. Míg nekünk semmink sem volt, úgy
tűnt, a külföldieknek mindenük megvan.
Miután elszöktem, rájöttem, miért nem engedi az észak-koreai
kormány elterjedni a nyugati kultúrát: azért, mert az nem néz
ferde szemmel a liberalizmusra és az emberi ösztönökre. Röviden,
a phenjani vezetőség tudja, hogy a külföldi kultúra térnyerése az
évtizedek munkájával felépített diktatúra összeomlásához
vezethet.
De az ő kezük sem ér el mindenhová, így aztán a külföldi
DVD-k és filmek tovább áramlanak Észak-Koreába. Elképzelni
sem tudom, manapság hány fiatal észak-koreai leli élvezetét Dél-
Korea vad és élénk popkultúrájában.
A szabadság mindenkit örömmel és élvezettel tölt el, főleg
olyasvalakit, aki egy Észak-Koreához hasonló diktatúrában nőtt
fel. Az emberek mostanában kezdik újra felfedezni azokat az
alapvető emberi ösztönöket, amelyeknek kiélését megtagadták
tőlük. Remélem, a demokrácia és a szabadság rátalál majd a
honfitársaimra, akik közül sokan az állatoknál is méltatlanabb
körülmények közt éltek.

Mennyit árulnak el a külvilágról az észak-koreai hírek?

DT: Ha észak-koreai újságot olvasol, vagy észak-koreai tévéadást
nézel, valószínűleg sokszor találkozol Kim Dzsongunnal, az
apjával és a nagyapjával. Tudomást szerezhetsz továbbá pozitív

69
hazai fejleményekről és néhány külföldi hírről is – de semmi
olyasmit nem fogsz látni, ami arra utalna, hogy máshol jobban
élnek az emberek, vagy hogy a KNDP jobb munkát is végezhetne.

Kim Juszong:
Azt hiszem, az észak-koreaiak többsége semmit sem tud azokról
az ügyekről, amelyekkel a hazai média nem foglalkozik. Egy
ilyen elszigetelt országban nagyon kevés információ jut be a
határon túlról.
Az emberek egy szűkebb rétege azonban mégiscsak szembesül
a valósággal: azok, akik rendszeresen utaznak Kínába üzleti
ügyekben, vagy akik árukat csempésznek át a kínai–észak-koreai
határon. Mások pedig a dél-koreai rádiókból értesülnek azokról a
hírekről, amelyeket az észak-koreai média eltitkol előlük.
Hogy hallhatnak-e olyasmiről, mint a demokráciapárti esernyős
mozgalom akciói Hongkongban? Meglehetősen valószínűtlen. Az
átlagos észak-koreai inkább csak akkor szerezhet tudomást egy
kínai kormány ellen szervezett hongkongi tüntetésről, ha titokban
dél-koreai rádiót hallgat.
Az észak-koreai kormány szinte sosem számol be más
országokban zajló kormányellenes tüntetésekről, mert attól tart,
hogy az emberek felbátorodnak, és hasonló mozgalmakat
indítanak a diktatúra megdöntésére.
De hogy terjeszthetik-e a híreket az emberek egymást közt a
csangmadangon (piacon)? Azt kell mondanom, hogy aligha. Az
átlagos észak-koreaiak számára képtelenség olyasvalamiről
beszélni, ami nem hivatalos kormányzati forrásból származik. A
csangmadang is tele van informátorokkal, így ha meghallják,
hogy ilyesmiről folyik a szó, az érintettek gyorsan az
Állambiztonsági Minisztériumban találhatják magukat.
Tehát az észak-koreaiak túlságosan félnek, semhogy a
csangmadanghoz hasonló nyilvános helyeken nem hivatalos
hírekről beszéljenek. Ha pedig mégis beszélnek ilyesmiről, csak
otthon, a családtagjaik körében teszik; a lakásukon kívül soha.

70
 Szóval honnan jönnek rá az észak-koreaiak, hogy a külvilág
más, mint az övék?
Véleményem szerint a többségük már tudja. Értesültek róla a
dél-koreai, amerikai és európai filmekből, amikor azok a 2000-es
évek elején elkezdtek beáramlani az országba. A harmadik
középiskolai évemig magam is úgy hittem, hogy Észak-Korea
nem sokban különbözik a többi országtól, néhány tekintetben
pedig jobb náluk.
Ez a negyedik évben változott meg. Amikor 2002-ben először
néztem dél-koreai sorozatokat, igazán megdöbbentem, mert Dél-
Korea távolról sem hasonlított arra, amilyennek elképzeltem.
Onnantól kezdve már érdekelt a külvilág, és gyakran tűnődtem
azon, hogy milyen lenne egy másik országban élni. Napról napra
erősödött bennem a vágy, hogy külföldre utazzam.
Azt hiszem, a többi honfitársam is filmekből és videókból jött
rá, mennyire más a hazáján kívüli világ. És azt hiszem, ők is
abban reménykednek, hogy egy nap Észak-Korea is olyan lesz,
mint a külföldi országok.
Hogy tudják-e az észak-koreaiak, hogy más országokban
létezik szabadság, jogállamiság, emberi jogok és demokrácia? Azt
hiszem, a többség nem tudja, hogy máshol léteznek ilyen értékek.
Csak annyit tudnak, hogy az élet más országokban szabadabb és
kényelmesebb, mint otthon. Nem tudják, hogy az emberek
teljesen szabadok, és hogy a kormányaik tiszteletben tartják az
emberi jogaikat.
Az átlagos észak-koreaiak is hallgathatnak titokban külföldi
rádiókat, ha akarnak, és azt hiszem, egy kis részük így is tesz.
Valószínűleg minden éjjel külföldi adásokra hangolódva tartják a
lépést a nemzetközi hírekkel.
De mivel ez még nem jelenti, hogy meg is vitathatják ezeket a
híreket az otthonuk falain kívül, a külvilág hírei nem igazán
jutnak el az emberek többségéhez. Persze vannak, akik túlságosan
félnek külföldi rádiót hallgatni, ha ugyanis elkapják őket a
hatóságok, egyenesen az Állambiztonsági Minisztériumban vagy
egy politikai fogolytáborban találják magukat.

71
 A nemzetközi hírek befogadása bizonyos fokig segíthet az
átlagos észak-koreaiaknak, de nem feltétlenül vezet demokratikus
változásokhoz. Ehhez először az elit tagjainak, nem pedig az
átlagembereknek kellene megváltozniuk. Az sem feltétlenül
vezetne demokratizálódáshoz, ha több nemzetközi hírről
számolnának be az országban, ahogy a nyomorúságos
életkörülményeken sem változtatna egy csapásra.

Miféle könyvek érhetők el Észak-Koreában?

DT: Világszerte egyre kevesebbet olvasnak a fiatalok az olyan
egyéb szórakoztatási formák miatt, mint az internet és az
okostelefon. Észak-Koreában kevesebb ilyen alternatíva van,
úgyhogy az olvasás éppoly népszerű, mint régen. Az elérhető
olvasmányanyagot persze súlyosan korlátozza a cenzúra, de ez
még nem jelenti, hogy az emberek unalmasnak találnák az
engedélyezett regényeket, ismeretterjesztő műveket és
képregényeket.

Kim Dzsejong:
Ami az irodalmat illeti, Észak-Koreában minden a cenzúra és az
ideológia körül forog. Természetesen sokféle könyv van, de
mindegyiket alaposan ellenőrzik, hogy politikailag elfogadható
legyen. De csak mert egy könyv megfelel a feltételeknek, még
nem feltétlenül unalmas.
Kiskoromban, mint sok más gyerek, én is egy Emlékiratok
című könyvsorozatot olvastam. Ez a hosszú eposz első vezetőnk,
Kim Ir Szen születéséről, gyerekkoráról és haláláról szól. Nyolc-
kötetes, és az erősen sulykolt ideológia ellenére minden egyes
oldalát izgatottan faltam.
Lenyűgözött a könyvek hősnője, Kim Dzsongszuk, aki Kim Ir
Szen első felesége volt. Önzetlen nőként ábrázolták, aki mindig
készen állt áldozatokat hozni a vezetőért. Emlékszem, hogy a saját
testével szárítgatta meg Kim Ir Szen nedves ruháját, és a saját
hajából készített neki talpbetétet, hogy óvja a lábát. Nagyon
büszkén olvastam a Nagy Vezetőről szóló történeteket, és én is

72
olyan akartam lenni, mint Kim Dzsongszuk. Az ilyen könyvek,
mint ez és a Kim Ir Szen összes művei vagy a Halhatatlan
vezetőség, tanítottak meg minket Kim Ir Szen és Kim Dzsongil
nagyszerű munkássága, valamint a forradalmi történelem
tiszteletére.
Lehet, hogy különösnek hangzik, de az efféle könyvek nagy
népszerűségnek örvendtek, és általában hosszú várólista volt rájuk
a könyvtárakban. Határozottan propagandának készültek, de azt
hiszem, olvasmányélményként is megállták a helyüket.
Dél-Koreához és Amerikához képest a regényeink témája
valóban nem volt valami változatosnak mondható, de emlékszem
megkapó történetekre hősies katonákról vagy a hazájukba
visszatérő hadifoglyokról. Egyesek azt mondanák erre, hogy
kimosták az agyunkat, és talán tényleg így van, de legalább jól
szórakoztunk közben.
Egyedül a népmesék voltak olyan típusú könyvek, amelyek
nélkülözték a politikai ideológiát. A Rimkkongdzsong és a
Cshunhjang-dzson (Tavaszillat története) például meglehetősen
nagy népszerűségre tettek szert.
Ami a fikciós műveket illeti, a legjobb gyerekkönyveket
külföldről importálták – különösen élveztem a Nyakigláb Apót és
a Hamupipőkét. Lenyűgöztek minket a történetek és a képek, mert
egy másfajta világ gondolkodásmódját tükrözték – számunkra
azonban mind csak mese volt, gondolom, ezért ítélték őket
politikailag biztonságosnak.
Ám aki meg akarta szerezni ezeket a könyveket, annak
kitartónak kellett lennie. Gyakran álltam végig hosszú sorokat, és
csatlakoztam végeláthatatlan várólistákhoz, hogy
kikölcsönözhessek egy rég áhított könyvet a helyi könyvtárból.
Amikor megkaptam, egy hétig tarthattam magamnál, és miután
ilyen sokat vártam a privilégiumra, egyetlen percét sem
vesztegettem el. Az olvasás sok észak-koreai számára igazi
élvezetet jelent. Ugyanakkor sokan egyáltalán nem tudnak
olvasni.

73
 A gyerekkönyveken kívül hozzáférünk külföldi
szakkönyvekhez és még néhány fordított regényhez is, bár főleg
kínaiakhoz és oroszokhoz. És persze ha bármit átengednek a
határon, azt át is szerkesztik.
Minden Észak-Koreában kiadott könyv alapos cenzúrán megy
keresztül, így aztán senki sem ír politikai témájú műveket.
„Rossz” gondolatokkal teli könyvek vagy írások olvasói könnyen
nyomozati eljárás alatt találhatják magukat. Most, hogy Dél-
Koreában vagyok, nagyon örülök, hogy bármilyen könyvet
elolvashatok.

Hogyan jutnak hozzá az emberek a külföldi tévésorozatokhoz

és filmekhez? Lehetséges, hogy az efféle tartalmakhoz való
egyre növekvő hozzáférés ellenálláshoz, tömeges
disszidáláshoz vagy egyéb olyan tevékenységhez vezet, ami
csökkenti a rezsim hatalmát?
DT: A technológia nagyban megváltoztatta az észak-koreaiak
hozzáférését a külvilággal kapcsolatos információkhoz. A
határvidékeken élő szerencsések régóta képesek fogni a Kínából
vagy Dél-Koreából érkező tévéjeleket, de a többség számára a
DVD és a CD, majd pedig a pendrájv tárta ki a világ kapuit. Hiába
igaz azonban, hogy ezek a fejlemények ösztönzik a
disszidálásokat, és megváltoztatják az emberek külvilágról
alkotott elképzelését, ne siessünk arra a következtetésre jutni,
hogy politikai változást is hoznak magukkal.

Pak Csinhjok:
Beletelt pár évtizedbe, hogy az átlagos észak-koreai rájöjjön, a
délkoreaiak és a kínaiak sokkal fejlettebbek és gazdagabbak
nálunk, hiszen a rezsim szigorúan tiltja a külföldről érkező
információkat: az észak-koreai kormány mindenképpen meg
akarja akadályozni, hogy külső információk jussanak el a
népéhez.
Sok észak-koreai hiszi, hogy a koreai háborút az Egyesült
Államok robbantotta ki, nem pedig a KNDP, és sokan még a
bálványozott Kimek családfájával sincsenek tisztában.
74
 A külvilág információi az 1990-es évek végén kezdtek
beszivárogni Észak-Koreába. Az éhínség alatt nem csak
segélyként küldött élelem és orvosi ellátmány érkezett az
országba: kínai javakat és termékeket is becsempésztek.
A kínai gazdaság gyorsabb iramban fejlődött, mint valaha, és
ezt látva az észak-koreaiak többé nem nézték le a kínaiakat. A
2000-es évek elején szerte az országban népszerűvé váltak a kínai,
hongkongi, amerikai és dél-koreai filmek és zenék, és ez
gyökeresen megváltoztatta az emberek világról alkotott
elképzeléseit. Az észak-koreaiak mind nagyobb csodálattal
tekintettek a határaikon túlra, ami óriási változást jelent, ha
figyelembe vesszük, hogy agymosásnak kitéve, a rezsimnek
vakon engedelmeskedve nőttek fel.
Évekkel ezelőtt (amikor még magam is Észak-Koreában éltem)
a külföldi filmeket és tévéműsorokat CD-n és pendrájvon
csempészték be. A part és a határ mentén élők a Rádió Free Asiát
meg a Voice of Americát hallgatták, és még rendes dél-koreai
csatornákhoz, valamint Dél-Koreából sugárzott Észak-Korea-
ellenes adásokhoz is hozzáfértek.
Nem sokkal ezután a rezsim kipécézte magának azokat a
phenjaniakat, akik külföldi csatornára hangolódtak, és ezzel arra
kényszerítették az embereket, hogy egész nap ugyanazt a tévét
vagy rádiót nézzék, hallgassák. Többé nem választhattak a
csatornák között, de a fiatalabb generáció külföldi információk
iránti vágya így sem csillapodott.
Amikor még Phenjanban éltem, legalább két-három évbe telt,
hogy a dél-koreai sikerfilmek eljussanak hozzánk. Az otthoni
forrásaim szerint manapság már csupán pár napot kell várni. A
Keszongban és Vonszanban élők felveszik a dél-koreai
tévéműsorokat, és még aznap eladják őket a feketepiacon.
Amikor Észak-Koreában éltem, csak időnként néztem
délkoreai tévét, és akkor is pusztán kíváncsiságból, manapság
azonban az otthoniak szinte mindennap azt nézik. Azon tűnődöm,
mi mehet végbe a fiatal észak-koreaiak fejében, akik egy

75
szocialista diktatúra oktatási rendszerében nőnek fel, de éjjelente
kapitalista médiát és tévéműsorokat néznek.
Azt biztosan mondhatom, hogy a külső információk
beáramlása kétségkívül alakítja az észak-koreaiak világnézetét, és
hozzájárul, hogy el akarjanak menekülni a rezsimből: erre én
vagyok a tökéletes példa. Ahogy egyre többet tudtam meg a
külvilágról, a sorozatokban és filmekben látott társadalom már
egyáltalán nem tűnt olyan különösnek.
És minél többet láttam belőle, annál biztosabb voltam benne,
hogy én is abban a világban akarok élni. Ez volt az egyik fő oka
annak, hogy elszöktem Észak-Koreából. Abban a délkelet-ázsiai
menekülttáborban, ahová megérkeztem, a legtöbb észak-koreai
disszidens már elég sokat tudott a dél-koreai társadalomról.
Ezek az emberek nem a pénzügyi nehézségek és az éhezés
miatt hagyták ott Észak-Koreát: azért menekültek el a hazájukból,
hogy jobb jövőt biztosítsanak a gyerekeiknek, és mert csodálták a
dél-koreai társadalmat. Azt hiszem, ez lehetetlen lett volna a
külvilágból származó információk nélkül.
Azt azonban nem hiszem, hogy mindez az észak-koreai rezsim
összeomlásához vagy akár kormányellenes lázongásokhoz és
tiltakozásokhoz vezethet. Meg is mondom, miért nem.
Az észak-koreaiak nem tudják feldolgozni a külvilágból
befolyó információkat. Mivel a rezsim szigorú agymosásának
kitéve nőttek fel, képtelenek a kritikus gondolkodásra és a
kreativitásra, a rezsim pedig továbbra is a megfélemlítés
iszonyatos hatalmával telepszik rájuk.
Nem számít, hogy az észak-koreaiak már tudják, milyen
irracionális a rezsim, mert teljességgel tehetetlenek ellene. Még ha
emberek egy csoportja össze akarna is gyűlni, hogy tiltakozzon a
kormány ellen, ahhoz meg kellene szervezniük egy találkozót,
hogy terveket kovácsolhassanak – és ez egyszerűen nem
lehetséges az észak-koreai társadalomban.
Az észak-koreai társadalomban sosem tudhatod, ki dolgozik
titkos ügynökként a rezsimnek. Ha rajtakapnak valamin, ami nem
tetszik nekik, még a hozzátartozóidat is felelősségre vonják a

76
bűneidért. így aztán az észak-koreaiak ritkán beszélnek másokkal
az igazi érzéseikről: mindent megtesznek, hogy lojálisnak
mutatkozzanak a rezsimhez.
Persze a külföldről beáramló információ így is jobb, mint a
semmi. Ha az ilyen információk széles körben elterjednek az
országban, és az emberek nézetei megváltoznak, talán
reménykedhetünk Észak-Korea demokratizálódásában.
De pusztán az, hogy az emberek már nézhetnek dél-koreai
sorozatokat és filmeket, önmagában nem elég: értékesebb és
hatásosabb lenne olyan hangulatot teremteni, ami a demokratikus
átmenetet bátorítja.

Mit gondolnának az észak-koreaiak, ha látnák Seth Rogen Az

interjú (The Interview) című filmjét?
DT: Kétség sem férhet hozzá, hogy Az interjú nem vicces. De mit
gondolnának maguk az észak-koreaiak egy olyan filmről, amely
egy Kim Dzsongun elleni merényletről szól? Fontos kérdés ez,
mert a válasz elárulhat valamit a rezsim iránti lojalitás mértékéről.

Ri Dzsiszon:
Az interjú közben végig azon tűnődtem, hogy mi lehetett ennek a
filmnek a célja. De hiába, sosem fogom megérteni. Sok
hollywoodi filmet láttam – már akkor is, amikor még Észak-
Koreában éltem –, de ez volt az első, amit igazán rettenetesnek
találtam.
A film egyáltalán nem törődik a nézőivel, márpedig a
legkevesebb, amit egy producer megtehet a közönségért, hogy
megtekintésre érdemes filmet készít. Ha ez lett volna az alkotók
célja, aligha került volna ki egy ilyen pocsék, szörnyű film a
kezük közül.
Az interjú már a bemutatása előtt nagy port kavart. Rögtön a
nemzetközi figyelem középpontjába került, amikor a Sony
Pictures fejeseinek személyes e-mailjeit kiszivárogtatták, Obama
elnök pedig nyilatkozatban ítélte el a hekkertámadást, amelyet
állítólag Észak-Korea hajtott végre, bosszúból a vezetőjük
kigúnyolása miatt. A magam részéről nem vagyok száz százalékig
77
biztos benne, hogy tényleg Észak-Korea állt a Sony Pictures elleni
kibertámadás mögött.
Úgy döntöttem, megnézem Az interjút, amint bemutatják.
Elvégre egy nagyszabású hollywoodi film volt Észak-Koreáról és
Kim Dzsongun meggyilkolásáról. A saját szememmel akartam
látni, kíváncsi voltam, hogyan ábrázolják benne a szülőhazámat.
Úgyhogy amint elérhetővé vált a neten, rögtön megnéztem.
És azóta is szeretném visszakapni azt a két órámat meg a
pénzemet.
A következőképpen tudom összefoglalni Az interjúval
kapcsolatos gondolataimat és véleményemet. Először is
túlságosan gyerekes, sok jelenetének alig van bármi köze az
észak-koreai realitáshoz. Azt hiszem, nem tudok mit mondani
azoknak, akik ragaszkodnak azon véleményükhöz, hogy ez csak
egy vígjáték, amelyet az emberek popcornt majszolva bámulnak a
kanapéjukról, és hogy senki sem várta, hogy Az interjú
komolyabb legyen, mint az Apádra ütök (Meet the Parents). De
mivel ez volt az első Észak-Koreáról szóló nagy hollywoodi film,
reméltem, hogy egy kicsit jobb lesz egy B-kategóriás komédiánál.
Másodszor: Hogy mit gondolok a Sony Pictures elleni
kibertámadásról, amennyiben feltételezzük, hogy Észak-Korea áll
mögötte? Nos, egyfelől korai lenne Észak-Koreát hibáztatni a
hekkelésért, hiszen egyikünk sem tudhatja biztosan, hogy
valójában kik álltak a támadás mögött. De ha tényleg Észak-
Korea tette, azon a véleményen vagyok, hogy a Sony Pictures azt
kapta, amit megérdemelt. Miután úgy döntöttek, filmet csinálnak
Észak-Korea legfelsőbb vezetőjéről, számítaniuk kellett volna egy
ilyen ellenlépésre.
És végül, mit gondolnának az észak-koreaiak, ha megnéznék
ezt a filmet? A producerekre neheztelnének, nem pedig Kim
Dzsongunt és az észak-koreai kormányt kritizálnák. Igaz, az
emberek manapság kevésbé lojálisak a vezetőhöz, mint egykor, és
miközben elégedetlenek a kormányukkal, a kapitalizmusról
álmodoznak. De akkor is Észak-Koreában élnek, és Kim

78
Dzsongun a legfőbb vezetőjük, akinek abszolút tisztelettel
tartoznak.
A legfőbb vezető minden észak-koreai számára apafigura, így
aztán az efféle kigúnyolása és karikírozása elkerülhetetlenül káros
következményekkel jár. Például hiába nagyon elégedetlen egy
gyerek a szüleivel, attól még nem fog örülni, ha kigúnyolják őket
a szeme láttára. Mindegy, milyen csapnivalók a szüleid, akkor is a
szüleid.
Ráadásul a film nagyon másképpen ábrázolja a valóságot, mint
ahogyan azt az észak-koreaiak ismerik, így csak eltérítené a
haragjukat és elégedetlenségüket az észak-koreai kormányról az
Egyesült Államok felé.
De ez csak az én személyes véleményem.

Az észak-koreaiak tényleg elhiszik a kormánypropagandát?

DT: Ez egy bonyolult kérdés, de leegyszerűsítve: egyesek igen,
mások nem. A saját kutatásaim alapján azok, akik a kínai határ
közelében vagy nagyvárosokban élnek, és külföldi médiát
fogyasztanak, nagyobb valószínűséggel vetik el a kormányzati
propagandát, az idősebbek és a vidéken élők pedig kevésbé
kérdőjelezik meg.

Jun Mina:
Szerintem Észak-Koreában kétféle ember van: azok, akik
biztosak, hogy Észak-Korea a világ közepe, a vezetője pedig
ember- feletti, és azok, akik nagyon is az ellenkezőjét hiszik. És
hogy mi lehet a helyes arány?
Sajnos nem tudok pontos számokkal szolgálni, mivel Észak-
Koreában nagyon nehéz kideríteni, ki mit gondol valójában. A
szólásszabadság szigorú korlátozása miatt az emberek nem
fejthetik ki nyíltan a véleményüket. De a saját szubjektív
benyomásom alapján azt mondanám, hogy az észak-koreaiak 70-
80%-a az utóbbi kategóriába esik.
Hadd magyarázzam el, miért gondolom így.

79
 1994 előtt, amikor Észak-Koreát még Kim Ir Szen uralta, az
emberek a kormánytól kaptak élelmiszeradagokat. Akkoriban nem
nagyon kellett strapálnod magad, ha egyszer végeztél a napi
munkáddal. Az emberek tényleg hittek benne, hogy a vezetőjük
iránti állandó lojalitásért cserébe a lehető legboldogabb élet jut
osztályrészükül. A kormányzati propaganda meglehetősen jól
működött.
Azóta azonban megváltozott a helyzet. Manapság az emberek
nemhogy élelmiszeradagokat nem kapnak, még az áram- és a
vízellátás is akadozik, úgyhogy maguknak kell megkeresniük a
kenyérrevalót a piacon, ahelyett hogy az államra támaszkodnának,
mint annak idején. Ráadásul most már rengeteg információ
áramlik be az országhatárokon túlról, úgyhogy az emberek nem
hisznek el többé mindent, amit a kormány állít.
Ennek ellenére feltételezem, hogy 20-30% még mindig
színigaznak tartja a propagandát. Egykor én is közéjük tartoztam.
Az apám katonatiszt volt, és radikális kommunistának nevelte a
gyerekeit. Mivel mindaz, amit az iskolában tanultam, megegyezett
mindazzal, amit az apám mondott, semmit sem kérdőjeleztem
meg.
Apám azt mondta, mi, észak-koreaiak csak azért szabadultunk
meg a japán kolonizáció igája és az amerikai fenyegetések alól,
mert a nép őszintén imádta a vezetőjét. Azt mondta, Kim Ir Szen
nélkül épp olyan nyomorult életünk lenne, mint a japánoknak és a
dél-koreaiaknak – akiket minden emberi méltóságuktól
megfosztottak.
Annak idején mesélt nekem egy borzalmas történetet egy
koreai lányról, aki hanbokban [tradicionális koreai öltözékben]
ment iskolába, ahol egy japán osztálytársa késsel szaggatta le róla
a ruháját. Olyan észak-koreai gyerekekről is hallottam, akiknek
amerikai katonák cipőit kellett pucolniuk, hogy megkeressék a
tandíjukra valót. Amikor szembesültem ezekkel a koreai
honfitársaimról szóló történetekkel, kis szívem összetört, és
gyakran gondolkodtam el azon, hogyan hozhatnánk át ezeket a
gyerekeket Észak-Koreába. Apám azonban azt mondta, hogy nem

80
jöhetnek haza Dél-Korea és az Egyesült Államok miatt, pedig
egyébként akarnak. Azzal fejezte be a mondandóját, hogy ezért
kell mielőbb kiűzni az amerikai hadsereget a Koreai-félszigetről,
és újra egyesíteni Koreát. Ez az egyetlen módja, hogy az észak-
koreaiak és a dél-koreaiak együtt virágozzanak, tette hozzá.
Gyerekként igazán nagy embernek láttam az apámat. Mások
boldogságát mindig a sajátja elébe helyezte, és elsődlegesen azért
a közösségért, társadalomért és nemzetért élt, amelyhez tartozott.
Rendkívül büszke voltam az apámra, aki oly sok mindenben
különbözött másoktól. Gyakran gondoltam arra, hogy én még
nagyobb ember akarok lenni, és időről időre lány létemre is
elképzeltem, hogy párttitkár vagy vezető katonatiszt leszek.
Visszatekintve apám nevelésére, mindig arra ösztönzött, hogy
alaposan gondolkodjam el a társadalmunk, közösségünk és
nemzetünk igazi természetén, és gyakran gyötört a kérdés, hogy
mi számít jelentőségteljes, értékes életnek. Végül arra jutottam,
hogy lojálisnak kell lennem a kormányhoz. Azt hiszem, ez a
konklúzió hozzájárult azon későbbi döntésemhez, hogy beálljak a
hadseregbe.
Tudom, hogy kicsit bután hangzik, de jó érzés volt számunkra
– szeretném az észak-koreai hadsereg többes szám első személyét
annak kifejezésére használni, hogy minek a részesének éreztem
magamat –, amikor a munkánk látható hatással volt a dél-koreaiak
és az amerikaiak magatartására. Pontosabban szólva: azt mondták,
hogy amikor szilárdan eltökéltük, hogy csúcstechnológiájú
nukleáris fegyvereket fogunk fejleszteni, az amerikaiak válaszul
gyakran felajánlották, hogy térjünk vissza a tárgyaló- asztalhoz.
Az ilyen tárgyalások alkalmával kérhettünk tőlük rizst és más
fogyóban lévő javakat, vagy rávehettük őket, hogy lazítsanak a
minket sújtó gazdasági blokádjukon. Ezt olvastam az
oktatóanyagokban is. Röviden, megtanultam, hogy „A vezetőnk
bátorsága és elszántsága legyőzte a világot”.
Emlékszem, halmokban álltak a kukoricászsákok, rajtuk az
„Ajándék az Egyesült Államoktól” felirattal. Később megtudtam,
hogy ezeket a zsákokat adományként kaptuk az amerikaiaktól,

81
nem pedig tiszteletük jeléül. Nekünk azt mondták, azért adnak
nekünk rizst, mert félnek tőlünk! Akkoriban fogalmam sem volt
az igazságról. Egyszerűen örültem, hogy egy ilyen nagy hatalmú
nemzet hadseregének vagyok a tagja, és amikor megláttam egy
posztert, amelyen az állt, hogy „A világ Csoszon körül forog”,
nagyon büszke voltam magamra – és az országomra.
Aki az észak-koreai propagandáról és ideológiai oktatásról
hall, alighanem kicsit aggódik az emberek miatt, de szerintem
nem kellene. Ugyanis egyre több és több észak-koreai jön rá,
hogy nem egy normális országban él. Mint például én – egykor
végsőkig lojális voltam a kormányhoz, aztán mégis elhagytam
Észak-Koreát. Hát nem én vagyok az élő példája az utóbbi időben
végbemenő változásoknak?
Manapság sok észak-koreai kritizálja a kormányát mások előtt.
Egyszer kukoricát árultam a piacon, és nagyon élénken
emlékszem egy pletykára, hogy Kim Dzsongil születésnapja
alkalmából néhány napig élelemadagokat osztogatnak majd. De
amikor a kollégám a piacon – egy idősebb hölgy – meghallotta,
gúnyosan felhorkant, és azt mondta:
– Na... én ezt nem veszem be. Komolyan gondolják, hogy majd
hiszünk nekik ennyi átverés után? Hányszor vezetett már meg
minket a kormány?
– Majd akkor kapunk enni, ha a gabonát feldolgozták,
megfőzték, megették és kikakilták... amikor látom az éhező
nyomorultakat, ahogy megpróbálják felenni. Vegyük csak a
valutaátértékelést:* mindig az emberek járnak pórul. Én már

*
A valutaátértékelés egy 2009-es döntés volt, amelynek során lenyestek két
nullát az észak-koreai vonról, és mindössze hét napot hagytak az embereknek,
hogy átváltsanak legfeljebb 150 ezer vont. Ez mindössze 30 amerikai dollárt
ért, vagyis mindenki, akinek ennél több pénze volt, elveszítette a maradékot.
Az átértékelés célja a komoly vonösszegeket felhalmozó, feljövőben lévő
kereskedelmi osztály megfejése volt. Manapság a kereskedők érthető módon
inkább kínai jüant vagy más külföldi valutát használnak.

82
senkinek nem hiszek el többé semmit... most, hogy belegondolok,
nagyon sajnálom a generációdat.
A kifakadását egyszerre találtam szórakoztatónak és
realisztikusnak, ugyanakkor nagyon elkeserített a generációnkra
váró sötét jövő gondolata.
E sorokat írva elszomorodtam. Hirtelen eszembe jutott minden
emlék és gyötrelem, amit átéltem – még azt követően is, hogy úgy
döntöttem, eljövök Észak-Koreából. De azt mondják, a fájdalom
csökken, ha megosztod másokkal, és azt hiszem, ez így igaz.

Ellenzik az észak-koreaiak a rezsim nukleáris programját?

DT: Gyakori kritika, hogy a KNDP óriási összegeket költ a
nukleáris programjára, miközben észak-koreaiak milliói élnek
szörnyű szegénységben. Talán meglepő, de ennek ellenére a
legtöbb észak-koreai a jelek szerint támogatja ezt a programot. Ez
nem feltétlenül jelenti, hogy támogatják a mögötte álló kormányt,
inkább csak úgy gondolják, a nukleáris arzenál
megakadályozhatja, hogy más országok rájuk kényszerítsék az
akaratukat.
Ahhoz, hogy megértsünk egy Észak-Koreához hasonló
nemzetet, tisztában kell lennünk Korea történelmével és
önképével. A kis – és megosztott – országot Japán kolonizálta,
Kína, az Egyesült Államok és Oroszország pedig meg-
megrugdosta. A KNDP a nép múltbeli megaláztatásainak
emlékéből és megismétlődésük félelméből táplálkozik.

Ri Dzsiszon:
Tudtommal a legtöbb észak-koreai nem ellenzi a rezsim nukleáris
programját.
Amikor még Észak-Koreában éltem, a rezsim végrehajtott egy
sikeres nukleáris tesztet. Az emberek nagyon büszkék voltak rá.
Tartottunk egy gyűlést a városházán, ahol a szomszédaim arról
beszéltek, hogy az Egyesült Államok többé nem parancsolgathat
nekünk. Az észak-koreaiak többsége tisztában van vele, hogy más
országok kigúnyolják és lenézik a hazájukat, és úgy vélik, ennek a

83
szegénységünk az oka. Az észak-koreaiak nagyon is tisztában
vannak az országuk nemzetközi megítélésével.

Amikor egy észak-koreai visszatér némi külföldön eltöltött idő

után, az emberek mindig tudni akarják, hogyan tekintenek rájuk
más országokban. A hazatérő ilyenkor elmondja a
szomszédjainak, hogy Észak-Koreát és a népét általában lenézik.
Az embereket nagyon érdekli az ilyesmi, így ezek a hírek gyorsan
terjednek.
A szülővárosomban sok szomszédom látogatott rendszeresen
Kínába a kormány engedélye nélkül, de végül mindig
önszántukból tértek vissza Észak-Koreába, mert Kínában
diszkriminációval szembesültek. Ha észak-koreaiként élsz
Kínában, úgy bánnak veled, mintha mindig éheznél. Amint azt
mondod, Észak-Koreából jöttél, rögtön ételt vágnak hozzád, és
olyanokat mondanak, hogy „Jaj, te szegény, biztos farkaséhes
vagy! Tessék, egyél!” Az ilyesmi elgondolkodtatja az embereket.
Így aztán az észak-koreaiak nagyon büszkék voltak, amikor
megtudták, hogy a hazájuk de facto nukleáris állammá vált.
Amikor ilyen híreket hallanak, általában azt gondolják: „Lehet,

84
hogy szegény a nemzetünk, de védelmi szempontból mi lehetünk
az egyik legnagyobb és legbefolyásosabb ország.”
Dél-Koreával ellentétben Észak-Korea nagyban támaszkodik a
történelemoktatásra, különösen ami a japán császári uralom idejét
és az azt követő függetlenség korszakát illeti. Mint ismeretes, a
japánok megbocsáthatatlan atrocitásokat követtek el fegyvertelen,
ártatlan koreaiak ellen. Az észak-koreai kormány előszeretettel
hivatkozik ezekre a brutális tettekre és az emberek gyötrelmére,
amit akkor éreznek, amikor elveszik tőlük az országukat. A
rezsim a nemzet védelmének szükségességével igazolja a
nukleáris fegyverek kifejlesztését.
A japán és az amerikai hadsereg kegyetlenségét tankönyvekben
ábrázolják, és az észak-koreaiak ezeket már óvodáskoruktól
kezdve olvassák. Az óvodák, iskolák és irodák falait brutális
tetteket elkövető japán és amerikai katonák képei és
falfestmények díszítik. Gondoljon bele, mit gondolna, ha már
óvodától kezdve ilyen környezetben, efféle agymosásnak kitéve
nőne fel? Az észak-koreaiak korán megtanulják az ország
megvédésének fontosságát.
És ezzel meg is érkeztünk a nukleáris fegyverek birtoklásának
igazolásához. Az észak-koreai kormány nem beszél a népnek a
nukleáris program árnyoldalairól, így az átlagembereknek
fogalmuk sincs, milyen veszélyesek lehetnek ezek a fegyverek.
Szeretném, ha az olvasók észben tartanák, hogy mindez
kizárólag a saját véleményem és tapasztalatom az Észak-
Koreában töltött éveim alapján. De amennyire látom, az észak-
koreaiak egyetlen okból támogatják a kormányuk nukleáris
programját: mert az megakadályozza, hogy újra eljöjjenek azok az
idők, amikor a koreaiak az amerikai hadsereg vagy a japán
imperializmus csizmája alatt nyögtek.

Használhatják az észak-koreaiak az internetet? Képesek

kommunikálni a külvilággal?
DT: Egy ideig bizonyos phenjani nagykövetségek nyílt wifit
használtak, hogy az arra járók felcsatlakozhassanak a netre. A

85
kormány azonban véget vetett ennek, mert nem akarják, hogy a
polgáraik bármilyen információhoz szabadon hozzáférhessenek.
Az internet-hozzáférés szigorúan szabályozott, és a liberalizáció
szívós pletykái ellenére még semmilyen tényleges reformra nem
került sor. Az észak-koreai szervezeteknél megszokott, hogy
egyetlen e-mail-címük van, amelyet egy arra kijelölt tisztviselő
ellenőriz. Ha valaki e-mailben akar kapcsolatba lépni egy másik
személlyel, hónapokba is telhet, míg választ kap.

Ri Dzsiszon:
Az internet-hozzáférés meglehetősen korlátozott Észak-Koreában,
legalábbis abban a városban, ahol megszülettem és nevelkedtem,
az emberek még csak azt sem tudták, mi az. Az internet ettől
függetlenül létezik Észak-Koreában, csak nem mindenki
használhatja.
Más országokban bárki, egyetlen kattintással elküldhet egy e-
mailt. Észak-Koreában 2008-ig csak arra használhattad az
internetet, hogy bejelentkezz az olyan tekintélyes felsőoktatási
intézmények könyvtárának weboldalára, mint a Kim Ir Szen
Egyetem. És még így is hihetetlen élmény volt ülni egy székben,
és online phenjani dokumentumokat böngészni.

86
 Az észak-koreai kormány attól fél a legjobban, hogy
összegyűlik egy csomó hasonló nézeteket valló ember, akik
ugyanúgy vélekednek a társadalmi problémákról. Sosem tudhatják
ugyanis, mikor robbanna ki felkelés. Ennek megakadályozására
törvény tiltja, hogy három vagy több ember összegyűljön; persze
ezt a törvényt, mint sok másikat Észak-Koreában, nem tartatják be
mindig. De attól még igaz, hogy Észak-Korea nem engedélyez
semmiféle olyan gyülekezést, amelyet nem a kormány
kezdeményezett.
Azt ugyanakkor engedélyezte a kormány, hogy az emberek
kapcsolatba lépjenek egymással mobiltelefonon, egy hazai hálózat
segítségével. Szerintem a következő okokból tett így: Egyrészt
ezzel a megoldással még mindig ki tudták zárni a
telefonhálózatból a külvilágot. Másrészt, bár az emberek az
üzeneteikben immár könnyebben oszthatják meg egymással a
gondolataikat, a többségük egyelőre sok ügyben hasonló
nézeteket és véleményt vall.
A kormány nagy szívességet tett a polgárainak azzal, hogy
mobiltelefonjuk lehet, és hogy kapcsolatba léphetnek egymással
egy hazai hálózaton, és ezzel nem vállaltak különösebben nagy
kockázatot. Egyvalami biztos: a kormány továbbra is szemmel
tartja a népet.
Ám vannak más médiaforrások, amelyeken keresztül az észak-
koreaiak láthatják a külvilágot: Dél-Koreából sugárzott
rádióadások, kínai tévécsatornák, DVD-k (külföldről csempészett,
főleg dél-koreai és amerikai lemezek) és magazinok. Ezek
természetesen mind Kínán keresztül érkeznek Észak-Koreába. Az
észak-koreai hallju (a dél-koreai popkultúra terjedése) és az
észak-koreaiak importált termékek iránti rajongása messze túlnőtt
a külvilág feltételezésein. Ennek köszönhetően az észak-koreai
önkényuralom napról napra erodálódik.
Mindez hatást gyakorolt az észak-koreai köznyelvre is. Az
emberek másolják a dél-koreai akcentust, és egyre több idegen
szót használnak. Van például egy történet, amely szerint egy nap
megcsörrent a telefon egy észak-koreai házban. A családapa

87
felvette a kagylót, és beleszólt: „Halló? – A következő szavai ezek
voltak: – Fiam, Szöulból keres valaki.”
Érti, mi történt itt? A fiút egy osztálytársnője hívta, aki
délkoreai akcentussal beszélt. Persze ki tudja, valóban megtörtént-
e, de az efféle sztorik jól demonstrálják, mennyire népszerű a
hallju az észak-koreai fiatalok körében.
Van egy másik történet, és megerősíthetem, hogy egyáltalán
nem légből kapott. Észak-Koreában a fürdőszobát üszengszilnek
mondják, Dél-Koreában pedig hvadzsangszilnak. Manapság az
észak-koreai fiatalok a dél-koreai verziót használják. Ebből is
látszik, hogy az észak-koreai társadalom gyorsabb kulturális
változáson megy keresztül, mint azt a külvilág sejtené. Napról
napra változik. Szerintem sajnálatos, hogy a külföldiek ennek
nincsenek tudatában.
Nekem úgy tűnik, a külvilág még mindig ugyanannak az
országnak látja Észak-Koreát, amelyet megtépázott az 1990-es
évekbeli nagy éhínség, így aztán nem is tudja igazán megérteni.
Ha tényleg tudni akarja valaki, milyen Észak-Korea, először is
számoljon le a fejében élő sztereotípiákkal. Ez az első lépés az
ország megértéséhez vezető úton.

88
 NEGYEDIK RÉSZ

Phenjan kontra a Többi

Kim Dzsongil maga mondogatta, hogy amíg a markában tartja

Phenjant, addig biztonságban van a pozíciója. Phenjan a rezsim
erődje, így aztán csak olyanok élhetnek ott, akiket a kormány erre
alkalmasnak ítél. Az évek során Kim Dzsongil több százezer,
szerinte „hűtlen” osztályból származó polgárt telepített ki olyan
messzi tartományokba, mint Észak-Hamgjong, a helyükre pedig
elfogadhatóbbnak ítélt polgárokat költöztetett be.
Phenjan körül egyfajta „határ” húzódik. A saját szememmel
láttam – útjelző táblák hívják fel rá a figyelmedet, hogy mindjárt
belépsz a fővárosba, ugyanakkor a „Phenjan” szót három átlós
vörös vonal keresztezi. Ez azt jelenti, hogy csak engedéllyel
mehetsz tovább. Ha engedély nélkül kapnak el a fővárosban,
komoly bajba kerülhetsz.
Persze megvesztegetéssel is be lehet jutni. Úgy hallottam, erre
nagyjából 30-50 amerikai dollárt kell költeni, bár ez azóta
változhatott. Egyesek szerint ez több, mint az ország
elhagyásához és a Kínába szökéshez szükséges megvesztegetési
összeg!
Hogy miért? Mindenki, aki látta Phenjant és bármelyik másik
észak-koreai várost, tudja a választ. Phenjan nem gazdag – itt is
sok szegény él, és összességében egy harmadrangú kínai városhoz
lehetne hasonlítani –, relatíve mégis jobb itt az élet, mint bárhol

89
máshol. És Phenjannak kiemelt státusa van fővárosként, valamint
a kultúra és a lehetőségek központjaként.
Tehát a phenjaniak a legszerencsésebbek, de mi a helyzet a
többi észak-koreaival? Tényleg akkora különbségek vannak a
különböző régiók életstílusa, gondolkodásmódja és tudásszintje
között?

Milyen az élet vidéken?

DT: Észak-Korea nyilvánvalóan változik, de ez a változás nem
egyenletes. A Phenjanban és a kínai határnál álló városokban élők
összességében sokkal „modernebb” életet élnek, és többet tudnak
a külvilágról, mint a vidékiek.
Fontos szem előtt tartani, hogy Dzsejong válasza óta mező-
gazdasági reformokat vezettek be. A gazdálkodók a szokott
kommunista gyakorlattal ellentétben immár megtarthatják
terményük nagyját (elvégre Észak-Korea már nem igazán
kommunista – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni). Ennek
következtében lassan javulnak a vidéki életkörülmények.

Kim Dzsejong:
Az észak-koreai vidéki élet sokkal problémásabb, mint a dél-
koreai. Az észak-koreai földművesek nem jutnak jó felszereléshez
vagy trágyához, ez pedig jelentősen megnehezíti a dolgukat. Én is
vidéken éltem, és a hozzám hasonlók ahhoz voltak szokva, hogy
egész évben dolgoznak, mindig az aktuális évszakhoz
alkalmazkodva.
Fiatalkoromtól kezdve segítenem kellett a szüleimnek a
farmon, és még iskolai napokon is kimentem a mezőkre dolgozni
a leckeírás szüneteiben. Sok gyerek számára ez teljesen
természetes, sőt még az iskolában is van egy-egy hónap
farmszünet tavasszal és ősszel! Annyira utáltam, hogy sokszor
betegséget színleltem, és kihagytam.
Mivel viszonylag nagy tengerszint feletti magasságon éltünk,
rizs helyett burgonyát és kukoricát termesztettünk. Emellett
babbal, árpával, kölessel és más gabonákkal foglalkoztunk, otthon

90
pedig különféle zöldségeket termesztettünk a kis kertünkben, így
legalább a friss zöldségekért nem kellett fizetnünk. Bár egész
évben művelni kell a földet, az ember ebből nem tudja eltartani
magát, úgyhogy kénytelen háziállatok tenyésztésével kiegészíteni
a keresetét. Így aztán a legtöbben disznókat, nyulakat, kecskéket
vagy kutyákat tartanak. Nekünk kutyáink és nyulaink voltak.
Az észak-koreaiaknak nincs modern felszerelésük vagy kellő
mennyiségű trágyájuk, ezért hozzászoktak, hogy a gépek
segítsége helyett puszta kézzel dolgozzanak. Tavasszal, amikor
kizöldül a természet, eljön a szántás ideje. Ezt általában ökrökkel
vagy traktorral végzik. Észak-Koreában azonban egyfelől nagyon
drága a benzin, másfelől egyébként is keveseknek van traktoruk,
úgyhogy a legtöbben ökörrel szántanak. Mint ebből sejthető, az
ökrök nagyon értékesnek számítottak, és a földművelési munka
érdekében egész évben gondoskodni kellett a jó egészségükről.
Bár az ökrök segítenek a szántásban, a gyomokkal nem tudnak
mit kezdeni. Úgyhogy amikor kinőttek a mezőkön a gyomok,
azokat kézzel kellett eltávolítani, mert a rendelkezésünkre álló
vegyszerek nem bizonyultak elég hatékonynak. Tavasz és ősz
között a derekunk bánta a gyomlálást – nagyjából négyszer
mentünk végig a mezőkön kapával. Mivel még a gyomokat sem
akartuk hagyni kárba veszni, sarlóval vagdostuk fel komposztnak.
Mindez javított a talaj minőségén, úgyhogy minden nyáron vagy
ősszel komposztot készítettünk a gyomlálás után.
Tavasszal a magvetésben, nyáron a gyomlálásban, ősszel az
aratásban segítettem a szüleimnek. Ez határozta meg az
életritmusomat. Iskola előtt és után a házunk kertjét gondoztam.
Gyakran vittem magammal a mezőkre az öcsémet, de ha
gyomlálni kellett, mindig eltűnt – nehéz volt rávenni a munkára!
Ám ahogy felnőtt, megsajnálta keményen dolgozó szüleinket, és
már magától is kijött segíteni a mezőre.
Amikor eljött az aratás ideje, összegyűjtöttük a gabonát, és
kötegelve, ökörrel vagy traktorral vittük el a farmon álló
magtárba. Miután mindet begyűjtöttük, és végeztünk a csépléssel,
elosztottuk a termést a földművesek feljegyzett jelenlétének és

91
munkamoráljának megfelelően. Mivel nagy tengerszint feletti
magasságon éltünk, és sem a talaj, sem a felszerelésünk minősége
nem volt jónak mondható, nem sok hasznunk származott az
aratásból. És mivel a gazdáknak a termés eladásából kell
háztartási javakat vásárolniuk, mindig szegények maradtunk.
Ha lett volna saját megművelhető földünk, és részt vehettünk
volna piaci tevékenységekben, talán máshogy alakultak volna a
dolgaink. De ahogy az közismert, az észak-koreai kormány tiltja a
föld magántulajdonlását, sőt az embereknek még saját
mezőgazdasági gépeik sem lehetnek. Az egyetlen saját kis
földrészünk a ház körüli apró terület volt, meg is próbáltuk a
lehető legtöbbet kihozni belőle.
A szüleim komoly energiákat fektettek zöldségek ültetésébe és
gondozásába. A trágyát és a rovarirtót elvileg az állam
biztosította, de nem rendszeresen. Így az efféle vegyszereket
inkább csak illegális piacokon lehetett beszerezni, ám a kormány
az efféle magántevékenységeket szigorúan szemmel tartotta. Ha
nem mentél dolgozni, magyarázkodnod kellett, és orvossal kellett
megvizsgáltatnod magadat.
Az észak-koreai élet nagyon közösségi jellegű volt, folyton
dolgozni kellett, és nagyon hosszúra nyúltak a napok. Az ember
ünnepnapokon és hétvégéken is dolgozni kényszerült otthon a
kertjében, mert csak így lehet megélni. A dél-koreai vidéki élet
sokkal könnyebb, mert az itteni földművelés gépesített. Nagyon
remélem, hogy hamarosan az észak-koreai mezőgazdaság is
fejlődni fog, és az embereknek jobb életük lesz.

Milyen Phenjanban élni a vidékhez képest?

DT: Lehet, hogy mi nem irigyeljük a phenjaniakat, egy vidéki
észak-koreai viszont valószínűleg igen. Gyakran mondják, hogy
Phenjan többé-kevésbé külön ország a KNDP-n belül. Az ottaniak
jobban élnek, cserébe viszont nagyobb lojalitással tartoznak a
rezsimnek.

92
 Aki átutazik Észak-Koreán, annak rögtön feltűnik a különbség.
Amint kiteszi a lábát a fővárosból, az aszfaltutakat földutak
váltják föl, az épületek többsége pedig düledezik.

Kang Dzsimin:
Amikor Phenjanról mesélek, az emberek mindig felkapják a
fejüket. Meglepetten néznek rám, és kíváncsian várják az ottani
életem részleteit. Van egyfajta berögzült elképzelésük a phenjani
észak-koreaiakról – azt hiszik, folyton tömegjátékokon veszünk
részt, vagy vigasztalhatatlanul sírdogálunk Kim Ir Szen halála
miatt. Néha úgy érzem, olyan vagyok nekik, mintha az ókori
Rómából vagy egy másik bolygóról jöttem volna.
Most sok barát vesz körül, amit Észak-Koreában sosem
mondhattam el magamról. Ott nagyon nehéz másokkal
bensőséges kapcsolatot kialakítani – amikor ott éltem, öt embernél
több nem találkozhatott bizalmas körülmények között, a kiterjedt
megfigyelőrendszer miatt pedig még a legközelebbi barátunk
társaságában sem engedhettünk fel teljesen. Úgyhogy a mostani,
európai barátaim hálával és jó érzéssel töltenek el.
Észak-Korea egy kicsi ország – repülővel egy óra alatt eljutni
benne bárhová. Mégis rengetegen halnak meg anélkül, hogy akár
egyszer is a saját szemükkel látnák Phenjant, a kormány ugyanis
csak bizonyos dokumentumok és alapos okok megléte esetén
engedélyezi az utazásokat. Vagyis szinte csak üzleti ügyben és
családlátogatási céllal lehet utazni. A Phenjanba való belépést
szigorúan korlátozzák a Kim-család biztonsága és az erős katonai
jelenlét miatt, úgyhogy ez egyfajta álomváros, amelyet egyszer
mindenki fel akar keresni: továbbá ez az egyetlen város Észak-
Koreában, ahol van vidámpark és állatkert, ahol hódolhatsz a
kultúra, a művészet, a sportok élvezetének. Sőt Phenjan az ország
egyetlen bowlingklubjának otthona!
A Phenjanon kívüli polgárok sosem éltek valami modern élet-
körülmények között, és a belátható jövőben nem is fognak,
úgyhogy kétségtelen, hogy a phenjani polgárok ilyen szempontból
egyfajta kiváltságos kasztnak tekinthetők. A gyötrelmes menetelés

93
során például több millió észak-koreai halt éhen, de a phenjaniak
alig szenvedtek. Még akkoriban sem láttam egyetlen hajléktalan
gyereket sem az utcán.
Hogyan élnének túl a phenjaniak egy súlyos nemzeti
éhínséget? Tényleg jobb dolguk van, csak mert kiváltságos
helyzetben vannak? Természetesen vannak szerencsések, mint a
magas rangú tisztviselők és a családjuk, akik fegyveres őrizet alatt
élnek. De mi van a többiekkel?
Észak-Koreában egykor tervgazdálkodás folyt, amelynek része
volt a fejadagrendszer is, így az emberek alapszükségleteit a
kormány elégítette ki. De a természeti katasztrófát és gazdasági
válságot követő súlyos éhínség miatt az állam nem tudta többé
fenntartani ezt a rendszert, ezért a Phenjanon kívül élő
átlagemberek az utcára kerültek, és esélyük sem volt
alkalmazkodni a hirtelen változáshoz.
Phenjan azonban egészen más világ volt. Senki sem halt éhen,
senki sem vált hajléktalanná, és még a fejadagrendszer is gond
nélkül működött tovább, igaz, csökkentett mennyiségekkel. Bár az
elektromossággal és a benzinellátással adódtak problémák, a
fővárosban legalább nem volt jele a kormányzati hatalom
gyengülésének. így még ha a fejadagok csökkentek is, rendszeres
kiosztásuk komoly előnyt jelentett.
És hogy mi történt a többi régióban?
Mivel a fejadagrendszer ezekben összeomlott, az emberek
kezdtek megbarátkozni a piacgazdaság koncepciójával és
gyakorlati működésével. Mindenképpen enniük kellett, ahhoz
pedig pénzre volt szükségük. Úgyhogy elmentek halászni a
folyóhoz vagy a tengerhez, és eladták a fogásukat a piacon.
Voltak, akik háziállatokat tenyésztettek, és titokban levágták őket.
Az éttermek és hotelek vezetői gyakran foglalkoztak
prostitúcióval és illegális alkoholfőzéssel. Néhányan még
eszközök, gépek és lőszerek eladásával is próbálkoztak kínai
kereskedőknek. Az ország szinte összes piacát elárasztották a
kínai termékek, így Észak-Korea gazdaságilag közelebb került

94
Kínához. Véleményem szerint ez a gazdasági zűrzavar nyitotta fel
végül az emberek szemét.

Ri Dzsiszon:
Phenjan sok vidéki számára inkább a vezető lakhelye, semmint
egy hagyományos főváros. Röviden, ha az észak-koreaiak
keresztények lennének, Phenjanra hasonlóképpen tekintenének,
mint Betlehemre. Ahogy egy keresztény szent helyként tekinthet
Jézus szülővárosára, a Phenjanon kívül élő észak-koreaiak is
egyfajta szent helyet látnak Phenjanban. Igaz, ez inkább csak
azokra vonatkozik, akik kizárólag a tévéképernyőről ismerik a
fővárost.
Mivel Észak-Koreában a tévé a vizuális propaganda elsődleges
forrása, minden sugárzást alapos és szigorú cenzúra előz meg,
amely gondoskodik a vezetők istenítésének maximalizálásáról és
a más országokkal kapcsolatos információk csökkentéséről, így
aztán a tévében mutatott Phenjan mindig mennyeinek és
álomszerűnek tűnik. De az álom nem tart örökké. A Phenjanba
látogatóknak gyakran feltűnnek az ottani gazdasági szakadékok,
ahogy az is, hogy a lakók közül sokan élnek relatíve nehéz
körülmények között.
Sokan, akik Phenjanba látogatnak, végül megkönnyebbülnek,
hogy nem a fővárosban élnek. Phenjanon kívül a lakóknak elég
hetente háromszor lesöpörni az utcát, a phenjaniak viszont minden
reggel kénytelenek megtenni. Hogy miért? Mert ugyanabban a
városban élnek, mint a Tábornok (Kedves Vezető). Míg más
városokban viszonylag szerényen ünnepük a jeles napokat, így
például Kim Ir Szen és Kim Dzsongil születésnapját, addig
Phenjanban sokkal nagyobb eseményeket szerveznek, vagyis a
fővárosiak a kollektivizmus egy szigorúbb, intenzívebb
formájában élnek, mint a vidékiek.

Meséljen nekünk az ország különböző térségeinek

szlengjeiről. Mit árulnak el az észak-koreai társadalomról?
DT: A lenti válaszokban az az érdekes, hogy a szleng immár
nemzetinek tűnik. A rossz utak és a gyér kommunikációs
95
lehetőségek miatt régen természetes volt, hogy az adott területen
kialakuló szlengszavak meg is rekednek az adott a közösségben.
Ma viszont, köszönhetően a mobiltelefonoknak, a szleng gyorsan
elterjed az egész országban. Sok forrásból hallani azt is, hogy a
dél-koreai szleng nagyon népszerű a fiatalok körében, hála a
pendrájvokon becsempészett dél-koreai tévésorozatoknak és
popzenének.

Kim Cshol:
A nyelv minden társadalomban az idők szavát tükrözi, és
mindennél jobban árulkodik az emberek gondolkodásmódjáról. A
szleng a legtipikusabb társadalmi kifejezési forma, és ez alól
Észak-Korea sem kivétel. A különbség Észak-Korea és Dél-Korea
vagy más országok között azonban az, hogy előbbiben nincs
internet, így a szleng másképpen születik és terjed.
A „gyötrelmes menetelés” [éhínség] idejéből, az 1990-es évek
közepéről és végéről származó egyik tipikus szleng a kkotcshebi
(virágzó fecske). Ez a metafora olyan észak-koreai gyermekekre
utal, akik úgy keresik az ételt, ahogy a fecskék a meleg zugot.
Sokat használták a nodzsebit (öreg koldus) és a cshongdzsebit
(fiatal koldus) is. Kim Ir Szen 1994-es halála után ezek a
kifejezések az ételhiánnyal együtt terjedtek.
Manapság az észak-koreai nyelv sok különféle módon változik.
A szleng gyakoribb, mint régen, a mobil és vezetékes telefonok
növekvő száma pedig a szlengszavak országos szintű
kialakulásához és terjedéséhez vezet. Régebben sok kifejezést
csak bizonyos területeken ismertek.
Jó példa erre a szon ogong, amely némi rálátást enged a
fiatalok hétköznapi életére. Ez a kifejezés olyan népszerű, hogy
aki nem ismeri, arra akár azt is rá lehet mondani, hogy nyilván
(külföldi) kém. Eredetileg ez a Nyugati utazás (Hszi ju csi) című
regényben szereplő vörös majom neve, merthogy ez a kínai
történet Észak- Koreában is nagyon népszerű animációs filmként.
Észak-Koreában azonban a szon ogong valami egészen mást
jelent: azokra a jellemzőkre utal, amelyeket a férfi egy potenciális

96
házastársban keres. A „szon” mobiltelefonra utal, az „o” motorra,
a „gong” pedig tanulmányokra.
Vagyis az észak-koreai férfi számára az ideális házastárs egy
olyan nő, akinek van mobiltelefonja, motorja, és tudja fizetni az
egyetemi tanulmányokat. Észak-Koreában egy telefon nagyjából
200-500, egy motor pedig nagyjából 500-1200 amerikai dollárba
kerül. Lehet, hogy Dél-Koreában ez nem sok, az észak-koreai
középosztály számára azonban komoly összeg.
A társadalmi státusodat befolyásolja, hogy van-e telefonod, a
motor pedig már a vagyonosság demonstrációja. A legjobb
egyetemeken szinte minden diáknak van mobiltelefonja, úgyhogy
a viszonylag szegények is úgy érzik, muszáj beszerezniük egyet.
Az efféle szlengszavakon át megállapíthatjuk, mi mindent
tartanak fontosnak az észak-koreaiak. A múltban a kadzsemi
(lepényhal) szóval utaltak az ideális menyasszonyra. A „ka”
családi státust, a „dzse” pénzt, a „mi” pedig szépséget jelent.
Mint az látható, a tökéletes menyasszony definíciója egykor a
családi háttérrel és a megjelenéssel függött össze, ma azonban az
anyagi javak a legfontosabbak, innen jön a szon ogong. Ez
közvetetten arra utal, hogy a feketegazdaság nő, a kormány
szociális gazdasága pedig egyre kevésbé van hatással az emberek
életére.
Van egy másik szlengszó, a szokki, ami a hosszú észak-koreai
katonai szolgálat hatásairól árulkodik. A szokki egy régimódi
emberre utal, aki rendszeresen beavatkozik mások életébe, és
folyton bajt kever, miközben ő maga messze nem tökéletes. Ezt a
szót főleg olyan katonák használják, akik már végigcsinálták a
katonai szolgálatukat.
Tízévnyi szolgálat után a leszerelt katonák érzéketlenek a
társadalmi szokásokra, és nehezen illeszkednek vissza a civil
életbe. De sok múlik azon, hogy miféle szolgálatot teljesítettek.
Akik a katonáságuk ideje alatt is rendszeresen kapcsolatban álltak
civilekkel, tudják tartani a lépést a változó időkkel, találnak stabil
állást vagy üzleti lehetőségeket, és nincs gondjuk az emberi
kapcsolatokkal a leszerelésüket követően.

97
 Azoknak viszont, akik a húszas éveikben csupán a feletteseik
parancsait teljesítették, és a saját katonatársaikkal lógtak, nehezen
megy a beilleszkedés. Vannak, akik mindössze pár évvel a
leszerelésük után szokkivá válnak.

Van módjuk az észak-koreaiaknak utazni és nyaralni?

DT: A kormány az utóbbi időben nyaralásokat hirdet az
újságokban, és Észak-Koreában kétségkívül van néhány gyönyörű
hegy és elég jó tengerpart – de kevés embernek van elég ideje és
pénze, hogy megfelelően kiélvezze ezeket a lehetőségeket. Az
odautazás is nehéz – a vasút komoly problémákkal küszködik
(ahogy azt későbbi látni fogjuk), az utak többsége pedig
burkolatlan vagy repedezett.

Kim Dzsejong:
Észak-Koreában nem sok lehetőségünk van utazni, én például,
amíg ott éltem, mindössze két-három helyre látogathattam el.
Egyszer rokonokhoz mentem Cshongdzsinbe, az ország egy
északkeleti városába, egyszer-kétszer pedig jártam egy
„forradalmi” városban az iskolám szervezésében. De mint más
észak-koreaiak, én is a tévéből ismertem meg a világot, különféle
műsorokban láttam például Phenjant és a Kumgang-hegyet.
Mindig is érdekeltek ezek a helyek, szívesen megnéztem volna a
saját szememmel, de sajnos sosem nyílt rá alkalmam.
Egyszer egy iskolai utazás keretében látogattam el egy másik
városba, és ezt sosem fogom elfelejteni. A „forradalmi” város
nagyjából háromórányira volt az iskolánktól, úgyhogy busszal
kellett mennünk. Csakhogy az iskolának nem volt busza, és egy
csak egy régi teherkocsit tudtak szerezni a hosszú útra.
Emlékszem, azt a teherkocsit rendes körülmények között szén-
szállításra használták, és nagyon sűrű kipufogógázt eregetett
magából. Hat hosszú óráig ültünk a platóján az oda- és a
visszaúton. Amikor hazaértem, az orrom és a fehér ruhám
befeketedett a szénportól, és meglehetősen rosszul éreztem
magamat. Észak-Koreában felnőve az ilyesmi normálisnak

98
számított, mert a gazdasági problémák mindenre kihatottak – az
iskolai tanulmányutakra és az egyszerű piknikekre is –, de a
gondok ellenére is őszintén élveztük a szénkocsis utazást.
Észak-Koreában rendkívüli kényelmetlenséggel jár, ha el
akarsz utazni egy másik városba, ezért az emberek inkább csak
vészhelyzet esetén hagyják el az otthonukat. Először is, Észak-
Korea infrastruktúrája meglehetősen elmaradott, másodszor, az
embereknek nem nagyon van idejük utazni, és harmadszor, nem
könnyű egy városok közti utazásra engedélyt szerezni a
kormánytól.
De azért vannak, akik utazgatnak. Az apám a munkájából
adódóan sokat utazott, úgyhogy ellátogathatott olyan városokba,
mint Phenjan, Szinidzsu, Hamhung és Nampho. De amennyire
emlékszem, ezek mindig üzleti utak voltak, nem kirándulások.
Mint mondtam, egyébként se nagyon van időnk utazni. Észak-
Korea nem olyan szabad, mint a külvilág, úgyhogy a nyaralás
nagy kiváltságnak számít, és először is az kell hozzá, hogy
elengedjék az embert a munkahelyéről. Igaz, a kormány néha
szervez utakat a különösen keményen dolgozó munkásoknak, de
erre csak évente egyszer-kétszer kerül sor.

99
 Ráadásul ezek az utak nem olyan kellemes nyaralások, mint
amilyeneket egy szabad amerikai eltölthet a barátaival vagy a
családjával, hanem olyan csoportos utazások, amelyek
kormányzatilag jóváhagyott programot követnek. A célállomásaik
általában Észak-Korea fő látnivalói: a Pektu-hegy, Phenjan, a
Cshilbo-hegy és a Kumgang-hegy. Ezeken az utakon mindent a
kormány fizet a szerencséseknek, akiknek így a különféle
létesítmények és szolgáltatások is ingyen állnak rendelkezésükre.
Egy barátom egy kormányirodában dolgozott, és kemény
munkája elismeréseképp elmehetett egy ilyen különleges utazásra.
Azt mondta, nagyon élvezte, bejárta az egész országot, látta a
Pektu-hegyet, a Kumgang-hegyet, és még ellátogatott egy
kjongszongi gyógyfürdőbe is! A kormány mindent fizetett neki,
hogy biztosan remekül érezze magát, és csak egészen kevés pénzt
vitt magával.
Tudom, hogy Észak-Koreában is akadnak szerencsések,
akiknek van elég idejük és pénzük, hogy elmenjenek a barátaikkal
vagy a családjukkal a közeli strandokra vagy völgyekbe. Az én
környékemen is élt egy meglehetősen gazdag család, akik néha
kibéreltek egy autót, és levezettek a tengerpartra. De ez egyáltalán
nem megszokott, és a legtöbben csak a legközelebbi völgyig vagy
hegyig jutnak el, hogy kikapcsolódjanak vagy horgásszanak, ha
van egy kis szabadidejük.
Nekem sosem volt lehetőségem felkeresni az észak-koreai
tengerpartot. A tévében sokat láttam, de túlságosan messze éltem
a tengertől, semhogy eljuthattam volna oda. Talán ezért szeretem
most ennyire a tengerpartokat, és ezért élvezem annyira a tengeri
ételeket! Boldoggá tesz, hogy immár bármikor elmehetek a
tengerpartra, és hosszabb nyaralásokat is szervezhetek magamnak,
mert Észak-Koreában semmi ilyesmire nem volt lehetőségem.

Van Észak-Koreában régiók közti rivalizálás?

DT: Ha az ember kezébe vesz egy Észak-Koreáról szóló átlagos
újságcikket, azt hiheti, hogy az észak-koreaiak mind agymosott
robotok, akik ugyanúgy gondolkodnak és cselekednek. Már az is

100
bizarr, hogy egyáltalán rá kell mutatni ennek a nézőpontnak a
helytelenségére – mindenesetre többek közt épp az észak-koreai
régiók közti rivalizálások és sztereotípiák tényével lehet
rámutatni.

Ri Dzsiszon:
Léteznek régiók közti rivalizálások Észak-Koreában, de nem
olyan mértékben, mint az Egyesült Államokban vagy Dél-
Koreában. Például az előbbiben az északiak állnak szemben a
déliekkel, az utóbbiban pedig a kjongszangiak a csollaiakkal. Az
észak-koreai regionalizmus nem ilyen kiélezett.
De az emberek ott is aggatnak neveket a többi tartomány
lakóira. Nehéz megmondani, hogy más régiókban élők is
tapasztalták-e ugyanezt, de elmondok mindent, amit én tudok a
regionalizmusról az észak-koreai szülővárosomban leélt időm
alapján.

Először is, Phenjan: a phenjaniakról az a kép alakult ki, hogy

lusták, és csak a szórakozásnak élnek. Azt hiszem, ebben van
némi igazság. Annak idején sok phenjanival találkoztam, és a

101
többségüket inkább érdekelte a szórakozás, mint a munka. A
vidékiek nyíltabban fejezik ki magukat, úgyhogy ha nem akarnak
dolgozni vagy tanulni, ezt világosan meg is mondják, és
kivesznek egy napot.
A phenjaniak azonban nem ilyen őszinték, nem mondják ki,
amit gondolnak. Úgyhogy amikor nem akarnak dolgozni, azt sem
közlik veled, valószínűleg azért, mert nem akarnak megsérteni.
Viszont megtalálják a módját, hogy idő előtt otthagyhassák a
munkát. Nem mondom, hogy ez minden phenjanira érvényes, de a
legtöbb észak-koreai ezt gondolja róluk.
Másodszor, a Csagang tartományban élők: ezúttal sem állítom,
hogy a következők minden csagangira igazak, de az általános
vélekedés szerint nagyobb eséllyel kerülnek ki közülük csalók,
mint más tartományok lakói közül. A szülővárosomban tíz
emberből hetet csagangiak vertek át. A tartományuk nem esett
messze a miénktől, de az ottaniak akcentusa nagyon más. A
szülővárosomban komoran, kapkodva beszélnek az emberek, a
csagangiak viszont gyengéden, ami meglágyítja az emberek
szívét, így aztán a csagangiak könnyedén csőbe húzhatják az én
tartományomban élőket.
Ami azt illeti, engem is átvertek háromszor, és mindháromszor
egy csagangi tette. Szerencsére végül mindegyik esetben vissza
tudtam szerezni a pénzemet, de sok időbe és erőfeszítésbe telt
utánajárni és elintézni. Azóta óvatosabb vagyok a csagangiakkal.
Persze nem minden csagangi csaló, de akaratlanul is gyanakvással
tekintek rájuk, és nem vagyok róluk jó véleménnyel.
Harmadszor, a Hvanghe tartománybeliek: ők a legártatlanabb,
legnaivabb népek Észak-Koreában. Elterjedt róluk egy legendás
történet: a japán megszállás alatt elaludt egy elfogott hvangheie-
ket szállító japán rendőrtiszt, de a hvangheiek nemhogy nem
mertek elfutni, hanem felkeltették a tisztet: „Tiszt úr, nem fogunk
időben odaérni. Kérem, ébredjen fel.”
Aztán ott vannak a hamgjongiak [északiak és déliek]: a
hamgjongi nők általában keményebbek és agresszívabbak, mint az
átlagos észak-koreaiak. Azt hiszem, hasznos jellemvonások ezek

102
egy nő számára ebben a világban, de a természetük miatt az
emberek nem nagyon akarnak közösködni velük. A
szülővárosomban a szomszédom egy hamgjongi nő volt. Az
emberek nem kedvelték, mert sokat hangoskodott, és mindent
megtett, hogy az ő kedve szerint alakuljanak a dolgok. Amikor
rájött, hogy az emberek kerülik őt, igyekezett változtatni a
magatartásán, és később már jobban befogadták maguk közé a
környékbeliek. Viszont ez azt is jelenti, hogy a hamgjongi nők jó
háziasszonyok, mert szívósak, és keményen dolgoznak, hogy
eltartsák a családjukat.
És végül, a Rjanggang tartomány lakói: Rjanggang Észak-
Korea legkapitalistább tartománya. Ott mindennek megvan az ára.
A rjanggangiak biztosan büszkék erre, de más tartományokban
szívtelennek tartják az effajta kapitalista kultúrát. Meglepő módon
azonban az ott élők a legadakozóbbak az észak-koreaiak közül. A
legtöbb kkotcshebi – ételt keresve vándorló hajléktalan gyermek –
Rjanggang tartományban telepedik le, mert a lakói általában
vannak olyan nagylelkűek, hogy etessék őket.
Rjanggang a kíméletlenül hideg időjárása miatt nem a
legmegfelelőbb hely földművelésre és növénytermesztésre. A
kkotcshebik mégis oda mennek, mert az ottaniak adakoznak a
legtöbbet. Más tartományokban és régiókban, ha egy kkotcshebi
ételt lop, az emberek valószínűleg utánaerednek, elverik, és
visszaveszik tőle az ételt. Rjanggangban azonban nem, sőt az
ottaniak általában önként etetik őket. Mi több, az én anyám olykor
hazahozott kkotcshebiket, és meghívta őket vacsorára. Az ünnepi
ételünkből is adott nekik. Egyikük később visszatért a házunkhoz,
hogy megköszönje. Azt mondta, már nem koldul, hanem apróbb
megbízásokat teljesít az embereknek, és immár családja is van.
Azelőtt nem értettem, miért invitálja anyám az asztalunkhoz a
kkotcshebiket, de amikor találkoztam ezzel a fickóval, rájöttem,
hogy helyesen cselekedett, mi több, megváltoztatta az illető életét.

103
Milyen az észak-koreai vasút?
DT: Koreában a Szöul–Puszan vonal a leghosszabb: ezt az utat a
gyors KTX vonat nagyjából három óra alatt teszi meg. De ahogy
Ri Dzsiszon lentebb elmagyarázza, egy hasonló hosszúságú út
megtétele Észak-Koreában 42 órába telik – feltéve, hogy minden
a terveknek megfelelően működik, márpedig általában nem ez a
helyzet. Az a régi mondás, mely szerint a diktátorok alatt mindig
pontosan járnak a vonatok, a három Kimre nem alkalmazható.

Ri Dzsiszon:
Először is, kevesen engedhetik meg maguknak, hogy csak úgy
élvezetből vonatra szálljanak. A jegyek a többség számára
meglehetősen drágák, és vannak más akadályok is: az embernek
engedélyre van szüksége, hogy elutazzon egyik városból a
másikba. Nem pattanhat csak úgy fel a vonatra, hogy elmenjen
egy városnézésre, mert épp úgy hozta kedve. Az engedély
beszerzéséhez pedig komoly – mármint tényleg komoly –
erőfeszítés szükségeltetik, egy Phenjanba vagy egy kínai határ
melletti városba szóló engedélyhez pedig különösen magas
összeggel kell megvesztegetni a tisztviselőket.
A legtöbben rokonok esküvőire utaznak más városokba. Néha
azonban az emberek hazudnak az utazásuk céljáról, a kormány
ugyanis egy rokon esküvője esetében nagy valószínűséggel
kiállítja az engedélyt. Igaz, kenőpénzre ilyenkor is szükség van.
A vonattal utazó észak-koreaiak három kategóriába sorolhatók.
A legnagyobbat az árusok alkotják, aztán jönnek az üzletemberek,
majd pedig az átlagemberek. Attól azonban hogy szereztél
engedélyt, még nem feltétlenül fogsz tudni vonatjegyet venni,
Észak- Koreában ugyanis korlátozott a kormány által
megállapított árú jegyek száma. Például van húsz hely, a kormány
tisztviselői lefoglalják ennek a felét, és odaadják az
ismerőseiknek. A fennmaradókból ötöt-hetet elvesznek a
jegyüzérek a saját ismerőseik számára. És máris csak három-öt
helyjegy marad mindenki másnak. Minden esetben többen
akarnak az adott vonattal utazni, mint ahány elérhető jegy van.

104
 Ezért vannak, akik ráfizetnek, hogy jegyet kaphassanak. Ehhez
alaposan meg kell jutalmazniuk a jegyüzért, és még így is szinte
reménytelen a dolog, hacsak nem ápolnak nagyon jó kapcsolatot a
jegyárusító fülkében dolgozó alkalmazottakkal. Vagyis az ember
csak sok pénz és erőfeszítés, valamint bizonyos kapcsolatok
megléte esetén jut fel egy vonatra. Mégis vannak, akik engedély
vagy jegy nélkül is utaznak – egyszerűen villantanak egy nagy
köteg pénzt a vonat kormányzati tisztviselőinek, és
megvesztegetik őket. Ez a legegyszerűbb módja az utazásnak.
Csakhogy a vonaton dolgozók rendszeresen cserélik a
műszakokat az utazás során, és minden műszakváltás után
borravalót kell adni az új alkalmazottnak. Ez sok pénzbe kerül, de
legalább garantálja a gondtalan utazást. Általában a kereskedők
élnek ezzel a módszerrel, akik illegális árut, például drogot
visznek magukkal, így mindenképpen kénytelenek megkenni a
tisztviselőket. Cserébe az egész útra garantált a biztonságuk.
Mivel a legtöbb vasúti alkalmazott komoly összegeket kér el, az
egyszerű utazók a hagyományos módon igyekeznek engedélyhez
és jegyhez jutni.
Amennyire emlékszem, az utazók egészen 2000-ig nem kaptak
helyjegyet. Ha volt jegyed, bármelyik ülést elfoglalhattad, csak
időben kellett érkezned. így aztán amint beállt a vonat, az
emberek rohantak, hogy elsőként csapjanak le a legjobb helyekre.
Többen másztak be az ablakokon, mint az ajtókon – olyan sokan,
ráadásul nagy bőröndöket hurcolva, hogy az ablakok
megrepedeztek a súlyuk alatt.
Nyáron nem jelentett gondot az ablakok hiánya, télen azonban
megfagyott az ember keze-lába, ugyanis olyankor bőven nulla fok
alá zuhan a hőmérséklet Észak-Koreában. Az emberek gyakran
elveszítették az ingóságaikat, és általában a sportosabbak
foglalták el a legjobb üléseket. Szerencsére manapság már vannak
helyjegyek, úgyhogy magunk mögött hagytuk az ablaktalan
vonatokat.
Kislánykoromban egyszer elmentem vonatozni a
nagybátyáimmal. Az utazás előtt fogalmam sem volt róla, milyen

105
nehéz lesz megőrizni a vonaton a helyemet és az ingóságaimat. A
nagybátyáimnak hála jó helyünk volt, de négy felnőtt őrizte
felváltva a cuccainkat, ha valamelyikünknek el kellett mennie
vécére.
Egy Hjeszanból Phenjanba tartó vonatút elvileg 23 óra 50
percig tart, amennyiben a szerelvény időben elindul. Ám az
áramkimaradások miatt az út általában inkább három-négy napig
tart – de akár tíz napig is elhúzódhat. Egyszer húsz nap után
érkezett meg Phenjanba. Mivel az utasoknak sok időt kell együtt
tölteniük a vonaton, sokan összebarátkoznak. Nem ritka, hogy az
ilyen alkalmakkor életre szóló barátságok köttetnek.
Észak-Koreának nincs valamirevaló bankrendszere, úgyhogy a
legtöbben mindig tartanak maguknál készpénzt. Ám a késések
miatt gyakran előfordul, hogy még megérkezés előtt elfogy a
pénzük. Úgyhogy visznek magukkal csomagolt élelmet – télen
annyit, amennyit csak tudnak, nyáron viszont az étel gyorsan
megromlik. Ezért az állomásokon leszállnak, és bevásárolnak. Az
ilyen helyeken lévő éttermek és boltok mindig túlárazzák az
élelmet, úgyhogy az utasok gyorsan kifogynak a pénzükből.
Ha valaki egy napig nem eszik, úgy csinál, mintha nem lenne
éhes. De ha két-három napig éhezik, végül bámulni kezd téged,
ahogy eszel, és úgy érzed, kötelességed megosztani vele az
ételedet. Ráadásul aki napokig fürdés nélkül utazik a vonaton,
kezd úgy kinézni, mint egy csavargó. Négy-öt nap után már
képtelenség megkülönböztetni az utazót a kkotcshebitől
(hajléktalan gyerek).
Az utazás kezdetén a vonat tele van vízzel, útközben azonban
elfogy a készlet, úgyhogy az emberek csak akkor tudják
megmosni az arcukat, amikor megállnak egy állomáson. Ha az
állomásnak van mosdókagylója, az mindenkinek nagy
megkönnyebbülés, ha nincs, az embereknek palackozott vizet kell
venniük. Amikor elfogy a pénzük, eladják a cuccaikat más
utasoknak (de ilyenkor az eredeti árnak csupán az ötödét kapják),
esetleg pénzt kölcsönöznek valakitől. Sosem lehet tudni azonban,
hogy az illető visszafizeti-e később a kölcsönt – nyilván vannak

106
rossz emberek, akik nem teszik. Akadnak viszont olyanok is, akik
hálájuk jeléül később nagyobb összeget adnak vissza. Egy ily
módon kialakuló barátság általában tartósnak bizonyul.

107
 ÖTÖDIK RÉSZ

A külvilág

A KNDP mítoszának lényege, hogy a Koreán kívüli világ

félelmetes, barbár és megbízhatatlan. A nép és Kim Ir Szen közti
társadalmi szerződés esszenciális eleme az volt, hogy a Vezető az
abszolút lojalitásért cserébe garantálja az emberek étkeztetését és
a rémisztő külföldiekkel – főleg a japánokkal és amerikaiakkal –
szembeni védelmet.
Ez Korea történelmének, a Szovjetunió és az Egyesült Államok
miatti megosztottságnak, a japán kolonizációnak és a kínai
alárendeltségnek a hagyatéka. Természetesen nem Korea az
egyetlen ország, amelybe a nagyobbak beletörölték a lábukat, de
mind Észak-, mind Dél-Korea kormányai ezt a narratívát
használták fel a céljaik eléréséhez.
Koreát már akkor is „Remetekirályságnak” nevezték, amikor
még monarchia volt. A 20. század végén, amikor Japán a
modernizációval és a kereskedelemmel volt elfoglalva, Korea
igyekezett bezárkózni. Ez aligha segített megakadályozni, hogy
1910-ben elveszítsék a szuverenitásukat Japán javára, ugyanis az
ország katonailag gyenge, társadalmilag pedig megosztott volt. Az
elszigetelődési politika azonban megmaradt, és az észak-koreai
vezetők a jelek szerint úgy érzik, hogy ez a szigorúan ellenőrzött
egységgel – valamint a nukleáris arzenállal – együtt segít
megőrizni nemzetüket a tiszta koreaiság szigeteként.

108
 Ma csak engedéllyel lehet elhagyni Észak-Korea területét,
ilyen engedélyt pedig kizárólag az elit tagjai kapnak, vagy azok,
akik elég gazdagok, hogy megvesztegetéssel hozzájussanak. A
rezsim árulóként tekint azokra, akik elmennek, és nem térnek
vissza, és keményen megbünteti a hátrahagyott családtagokat.
Ám azok, akiktől megtagadnak valamit, kíváncsivá válnak. A
külföldi tévéműsorok, zenék és filmek iránti óriási kereslet arról
tanúskodik, hogy az észak-koreaiakat rendkívül érdekli, mi folyik
a határaikon túl.

Mi jár az észak-koreaiak fejében, amikor külföldieket látnak

az országukban?
DT: Saját tapasztalatból mondom, hogy a Phenjan környékén
élőket nem lepi meg túlzottan, ha szembejön velük néhány
külföldi. Szöulhoz képest persze nincs sok turista a városban, a tíz
évvel ezelőtti állapotokhoz képest viszont könnyű nem koreai
arcot találni Phenjan utcáin. Igaz, amikor ötünknek megengedték,

109
hogy kísérők nélkül kocogjunk egyet a város körül, sokan leesett
állal meredtek ránk!
Máshol az emberek nyilván megbámulják a külföldieket. De ez
nem azt jelenti, hogy utálják őket, ez egyszerűen csak a
kíváncsiságuk tanúbizonysága.

Kim Dzsejong:
Könnyű megfeledkezni róla, hogy Észak-Korea milyen nagy
ország. Az emberek külföldiekhez való viszonya drámaian
változik attól függően, hogy az ország mely részéről származnak.
A múltban a propaganda sikeresen kimosta a legtöbb észak-koreai
agyát, így aztán bizalmatlansággal és gyanakvással méregették a
külföldi látogatókat. Elhitették velünk, hogy a külföldiek komoly
veszélyt jelentenek a nemzetbiztonságunkra, és hogy a legtöbbünk
soha életében nem fog külföldivel találkozni.
A külföldiek hiánya bizonyítékként szolgál a kormány
ígéretére, miszerint megvédi a népet – a külföldiekkel való
találkozás gondolata egyeseket félelemmel tölt el! De mivel a
kínai határ közelében nőttem fel, hamar rájöttem, hogy az államtól
kapott információk tévesek. Emlékszem, gyerekkoromban
gyakran jöttek kínaiak Észak-Koreába üzleti ügyben vagy egyéb
okokból, és mindig lenyűgöztek engem. Ezzel hencegtem az
iskolában, a barátaim pedig nem tudták, hogyan reagáljanak rá.
Az ország belterülete azonban már más kérdés. Egy Dél-
Koreában élő észak-koreai barátom még mindig kínosan érzi
magát, amikor külföldiekkel találkozik, és gyakran fenyegetést lát
bennük, mert az ő régiójából származók sokáig teljes
elszigeteltségben éltek. Ez a szemlélet máig megmaradt az észak-
koreaiak egy részében, köszönhetően a gyermekkorukban sulykolt
propagandának és a külföldiekkel való kapcsolat teljes hiányának.
Az ilyesmiken jól tetten érhetők az észak-koreai oktatási rendszer
agymosásának hatásai.
Az ideológiai oktatásunk nagyon korán beleveri a fejünkbe,
hogy Észak-Korea szegénységét a külföldi országok – különösen
az Egyesült Államok – szankciói okozzák. így aztán az észak-

110
koreaiak, akik kizárólag ebben a neveltetésben részesültek,
nagyobb ellenérzéssel viseltetnek a külföldiek iránt, mint mi, akik
a határ közeléből származunk.

Egy további kérdés: Mit gondol a KNDP kicsi, de

egyenletesen növekvő nemzetközi turizmusiparáról?
DT: Személy szerint azon az állásponton vagyok, hogy a KNDP
turizmusának növekedése rendkívül pozitív fejlemény lenne. A
turisták látogatásai javítanák az észak-koreaiak külföldiekkel
kapcsolatos nézeteit, valamint elősegítenék az ország megnyílását
és a gazdaság fellendítését. Az észak-koreaiak teljes mértékben
tisztában vannak vele, hogy a hazájuk szegény. Azt is tudják,
hogy a külföldiek gazdagabbak náluk. Így aztán remélik, hogy a
külvilággal való kapcsolatukon keresztül jobb életet élhetnek – a
turizmus ennek egyik lehetséges módja.
Sok észak-koreai tisztában van vele, hogy azokban a
régiókban, amelyeket gyakran látogatnak turisták, mint a
Kungang-hegy [noha a dél-koreai turizmus 2008 óta szünetel]
vagy újabban Raszon, jobbak az életkörülmények. Hiába a
propaganda, manapság az átlagos észak-koreai nem fogja zaklatni
a külföldi látogatókat, bármilyen pletykákat hallanak is ez ügyben
a külföldiek. Ha még mindig Észak-Koreában élnék, magam sem
tennék így, inkább abban hinnék, hogy a növekvő turizmusnak
köszönhetően jobb életem lehet. Persze a turizmus a népesség
nagy részére nem lesz közvetlen hatással, közvetetten azonban
annál inkább: növeli az álláslehetőségek számát és az országba
folyó bevétel összegét.
Tehát mint látható, a nemzetközi turizmus sok észak-koreainak
segít, valamint hirdeti az ország megnyílását. Azt hiszem, az
észak-koreaiak maguk is egyetértenének ezzel. Személy szerint
úgy gondolom, hogy a turizmus bővülése meg fogja könnyíteni az
észak-koreaiak nehéz életét.

111
Milyen pletykákat hallott a külvilágról, amikor Észak-
Koreában élt?
DT: A kormányzati propaganda hírhedten azt állította, hogy az
észak-koreaiaknak „nincs mit irigyelniük”, de manapság az
emberek nagyon is tisztában vannak vele, hogy milyen szegény az
országuk. A Kína és Dél-Korea gazdagságáról szóló információk
beszivárognak ugyan a KNDP-be, de korántsem teljes és
ellenőrizhető formában. Így aztán nem csoda, hogy sok pletyka
szerint a környező országokban tejjel-mézzel folyó Kánaán van.

Kim Dzsejong:
Sok pletykát hallottam a külvilágról, amikor Észak-Koreában
éltem, és ezek nagyrészt arról szóltak, milyen gazdag a többi
ország a miénkhez képest. Senki sem tudta, honnan erednek ezek
a pletykák, de mindenkit kíváncsivá tettek, mindenki további
információkra éhezett.
Mivel Kína a legközelebbi szomszédunk, a külvilággal
kapcsolatos pletykák nagy része arról szólt, mennyivel jobb életük
van a kínaiaknak. Gyakran lehetett olyasmit hallani, hogy „Kína
olyan gazdag, hogy össze se lehet hasonlítani Észak-Koreával”,
vagy hogy „a kínaiaknak háztartásonként két autójuk van, és mind
emeletes házakban élnek”. A KNDP-ben nyilván keveseknek van
kocsijuk, úgyhogy érdekes volt ilyesmiket hallani.
Azt is tudtuk, hogy a kínaiak olyan ételeket esznek és olyan
ruhákban járnak, amelyek a legtöbb észak-koreai számára
elképzelhetetlenek. Egy különösen őrült pletyka szerint „a kínai
kutyáknak annyira tele van a hasuk, hogy néha megtagadják az
ételt”. De ezek a sztorik nem csupán pletykákon alapultak,
ugyanis sokunk ismert olyanokat, akik pár hónapra kimentek
dolgozni Kínába, és annyi pénzzel jöttek vissza, amennyiből
itthon évekig királyként élhettek.
De azért nem csak jó dolgokat hallottunk, elég ijesztő pletykák
is eljutottak hozzánk Kínával kapcsolatban. Az egyik egy
Indvedzsi („emberi disznó”) nevű városról szólt, ahol a kínaiak
állítólag disznóólban nevelnek embereket – akár az állatokat. Azt

112
beszélték, aki véletlenül átlépi a határt, azt oda küldik, és aki
egyszer ott köt ki, az sosem jön vissza. Nem tudom, honnan eredt
ez a szóbeszéd, de nem sokakat tántorított el attól, hogy
átmenjenek Kínába.

Persze Dél-Korea jólétéről is keringtek pletykák. Például az,

hogy sokkal-sokkal tisztább, mint Kína. Az emberek azt mondták:
„Ha három napot utazol egy kínai vonaton, csupa kosz lesz a
zoknid. De egy dél-koreai vonaton még egy hét után is tiszta
marad.”
Ezeket a pletykákat nem oszthattad meg csak úgy nyíltan a
barátaiddal, ha ugyanis valami „rosszat” mondtál a külvilágról,
megbüntethettek a nem szocialista befolyások hirdetéséért. így
aztán a pletykák csak családon belül és közeli barátok között
terjedtek – csak olyanoknak beszéltél róluk, akikben megbíztál.
Ehhez képest mindig megdöbbentett, milyen sok pletyka terjed az
országban a külvilágról.
A mindenfelé terjengő sztorik miatt könnyű volt azt hinni,
hogy amint kiteszem a lábamat Észak-Koreából,

113
luxuskörülmények közé kerülök. De miután először átléptem a
határt, feltárult előttem Kína realitása, és a dolgok nagyon
másképp festettek, mint ahogy elképzeltem. Ettől függetlenül
nyugodtan mondhatjuk, hogy a kínaiak nagyobb jómódban élnek,
mint mi.
Számomra az volt a leginkább lenyűgöző Kínában, hogy
milyen fényesen ragyogott a város éjszaka, és hogy az emberek a
nap huszonnégy órájában bármikor nézhettek tévét. Észak-
Koreában súlyos áramhiány uralkodott, és csak hétvégéken meg
ünnepnapokon tudtam tévézni, így aztán elmondani sem tudom,
mennyire meglepett, hogy ott éjjel-nappal van áram. Kezdetben
minden Kínában töltött nap ünnep volt számomra, mert folyton
tévézhettem.
A másik, ami nagyon meglepett, miután eljöttem Észak-
Koreából, hogy minden más országban, ahol jártam, szabadon
mondhattál bármit, amit csak akartál. Ehhez képest otthon csak
adott keretek közt beszélhettél a kormányról és a vezetőnkről, és
természetesen a nyilvános kritizálásuk puszta gondolata is
képtelenségnek tűnt.
Amikor végre megérkeztem Dél-Koreába, már az is
megdöbbentett, hogy a hivatalos címének használata nélkül lehet
beszélni az elnökről – hát még az, hogy nyíltan lehet szidni! Ez
mind teljesen új volt számomra. Tudja, amikor Kínába mentem,
összevesztem egy helyi barátommal, aki a hivatalos címe
használata nélkül emlegette Kim Dzsongilt. Engem ez annyira
sokkolt, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy mindig használja Kim
Dzsongil hivatalos címét, amikor a „Kedves Vezetőről” beszél, ő
meg csak nevetett rajtam!
Sok eltérést tapasztaltam az Észak-Koreában hallott pletykák
és a külvilág valósága között. Természetesen sok szegény ember
él Dél-Koreában és Kínában is, vagyis hiba volt azt hinni, hogy
ezekben az országokban mindenki luxuséletet él.
Néha hiányzik Észak-Korea. Sokszor kínoznak a
szülővárásommal és a családommal kapcsolatos gondolatok.
Leginkább a szüleim és szeretett otthonom járnak a fejemben.

114
Főleg ünnep- és születésnapokon sajog a szívem, annyira hiányzik
a családom. Azt hiszem, ezt hívják honvágynak. Egy jó nap után
azt kívánom, bárcsak hazamehetnék, hogy megoszthassam a
híreket a családommal.
Amikor a dél-koreai barátaimmal találkozom, hiányoznak az
észak-koreai barátaim, és sokat gondolok az együtt töltött
nagyszerű időkre. Mindent megteszek, hogy megőrizzem
magamban a szülővárosom emlékeit, hogy elégedett maradhassak
a jelenlegi, dél-koreai életemmel.

Mit gondolnak Kínáról a határ mellett élők, amikor átnéznek a

ragyogó éjszakai fényekre?
DT: Vannak helyek a KNDP–kínai határ koreai oldalán, amelyek
olyan közel vannak a túloldalhoz, hogy ha eldobsz egy követ, szó
szerint eltalálsz vele egy kínait. Sokan még kereskednek is a
kínaiakkal, úszó kosarakban tologatják ide-oda az árukat a
rendkívül szűk Tuman (kínaiul: Turnén) folyó bizonyos
szakaszain.
A Hjeszanhoz vagy Szinidzsuhoz hasonló határvárosokban
élők nem tudják nem észrevenni, mennyivel gazdagabb náluk a
túloldal. Azt is látják, hogy ott huszonnégy órás áramellátás van,
és azt kívánják, bárcsak Észak-Korea is olyan lenne, mint Kína.

Ri Dzsiszon:
A legtöbb észak-koreai számára jelentéktelenek az emberi
jogokkal és politikai rendszerekkel kapcsolatos kérdések, így
aztán mi, akik a határ mentén éltünk, általában az anyagi javak, a
ragyogó fények és az ottani termékek miatt tekintettünk
irigységgel a kínai oldalra. Mivel Phenjanon kívül nem valami jó
az áramellátás, a vidéken élők hozzá vannak szokva, hogy
éjjelente paraffinolajjal és benzines lámpával világítanak,
következésképp rendszeresen szenvednek a láng hőjétől, az
elviselhetetlen füsttől és a rossz szagoktól. Így aztán a ragyogó
túloldali fényeknek köszönhetően Kína valóságos paradicsomnak
tűnik.

115
 Persze az észak-koreaiaknak csak egy kis része él a határnál,
úgyhogy a KNDP polgárainak nagy többsége számára még a
távoli kínai fények puszta látványa is felfoghatatlan.
Egyszer, amikor a tízéves unokahúgom látogatóba jött hozzánk
egy határtól messzi kis faluból, kivittem őt enni egy éjszakai
piacra. Mivel már alkonyodott, az egész város egyre sűrűbb
sötétségbe borult, de a kínai fényeknek köszönhetően mindig
láttuk, hová lépünk. Hirtelen az unokahúgom tapsolt egyet, és
izgatottan felkiáltott:
– Hűha, micsoda látvány! Dzsiszon, mi az a hely? Elvinnél
oda, kérlek, hogy szétnézhessek?
Annyira sokkolt a fényekre adott reakciója, hogy egészen
leizzadtam! Mivel ilyen izgatott, magas hangon szólalt meg,
azonnal magára vonta minden járókelő figyelmét. Olyan kínosan
éreztem magam, hogy elkaptam a csuklóját, és bevonszoltam egy
sikátorba, hogy senki se bámulhasson meg minket, de ő csak
nézett rám, nem értette, miért vagyok olyan zavart és ideges.
– Undzsu, az ott Kína, nem pedig a mi országunk. A biztonsági
erők [rendőrök] letartóztathatnak, ha ilyeneket mondasz. Sose
beszélj arról a helyről. Még csak meg se bámuld. Érted?

116
 Ő azonban nem érette, miért nem szabad beszélnünk róla, és
– Dzsiszon! Miért van az, hogy az a város tele van szikrázó
fényekkel, nálunk meg nincs semmi? Miért nem nézhetünk rá?
Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Nem tudtam, hogyan
magyarázzam el, hogy bűncselekményt követhet el azzal, ha más
országok kultúrája iránt érdeklődik. Úgyhogy feladtam, és úgy
döntöttem, inkább hazaviszem.
Később, amikor mélyen a gondolataiba merült, hirtelen azt
kérdezte:
– Dzsiszon, jártál már azon a helyen?
Mondtam neki, hogy nem.
– Dzsiszon, ha felnövök, én biztosan elmegyek oda [Kínába],
még ha csak egyetlenegyszer is. Eljössz velem?
Elmagyaráztam neki, hogy Kínába nem lehet csak úgy ki-be
járkálni, és hogy ha mégis átmennénk, hazánk disszidenseiként
árulást követnénk el.
Ezt követően az unokahúgom hét évig nem látta újra Kínát.
Valószínűleg jobb is így, mert ha valaha rajtakapták volna, hogy
puszta kíváncsiságból megpróbál átlopakodni a határon, sokkal
nagyobb szenvedés és fájdalom várt volna rá, mint ami az
életkörülményeivel járt együtt.
Ahogy az ebből a történetből is érezhető, azok az észak-
koreaiak, akik nem sokat tudnak Dél-Koreáról, Kínára sokszor a
csodák földjeként tekintenek. És mint az unokahúgom, sok észak-
koreai egyszerűen irigyli a kínaiak gazdagságát. A politika és az
emberi jogok sokkal kevésbé érdeklik őket. De bármily különös,
az észak-koreaiak akkor irigylik leginkább a kínaiakat, amikor
elképesztő történeteket hallanak az elfogott, majd visszatoloncolt
disszidálóktól. Ezek a történetek arról szólnak, hogy az emberek
kihagynak egy étkezést, ha nem ízlik nekik a felkínált étel, és
hogy folyamatos az áramellátás.

117
Tanulhatnak külföldön az észak-koreaiak?
DT: Az Egyesült Államokba Dél-Koreából megy a legtöbb tanuló
Kína és India után. Dél elit rétegének többsége és az átlagemberek
egy jelentős hányada végez tanulmányokat valamely nyugati
országban. Ez annak köszönhető, hogy a koreai társadalom óriási
hangsúlyt fektet az oktatásra. Az észak-koreaiak számára is fontos
az oktatás, de a külföldi tanulmányok lehetősége még az „egy
százalék” számára sem igazán nyitott. Legfeljebb a 0,01%
számára. Kim Dzsongun természetesen ebbe a kategóriába
tartozott, ő egy svájci iskolába járt. Azoknak, akik külföldre
mennek, teljesen felnyitják a szemét a látottak, de ez még nem
jelenti, hogy végzés után ott is maradhatnak.

Kim Juszong:
Ami a többséget illeti, rövid lesz a válasz: nem.
Az észak-koreaiak nem mehetnek csak úgy kedvük szerint más
országokba tanulni. Az átlagemberek még csak azt sem tudják,
hogy más országok polgárai tanulhatnak külföldön. Nem is
ismerik a juhak („külföldi tanulmányok”) kifejezést.
De azért akadnak Észak-Koreában, akik tanulhatnak külföldön
– a kiválasztottak. Mint sejthető, ők az észak-koreai társadalom
elitjének gyermekei. De a kormány még az ő külföldi
tanulmányaik esetében is túszként tartja fogva a szüleiket, nehogy
a gyerekek úgy döntsenek, disszidálnak egy harmadik országba,
és sosem térnek vissza.
Amikor egy dél-koreai barátom egy ausztrál középiskolába
járt, az egyik osztálytársának, egy észak-koreai diplomata
lányának Észak-Koreában kellett hagynia a kisöccsét, amíg az
apja diplomataként tevékenykedett Ausztráliában. Az egész
családja Ausztráliába ment az apa kiküldetése idejére, de a lány
kisöccsét hátra kellett hagyniuk.
Ha az észak-koreai kormány nem tartotta volna otthon a fiút, a
család a szabad világ láttán kísértésbe eshetett volna, hogy ne
térjen vissza a hazájába. Egyszerűen bemehettek volna a dél-
koreai nagykövetségre, hogy dél-koreai állampolgársághoz

118
folyamodjanak, vagy menedékjogot kérhettek volna egy másik
ausztrál nagykövetségen. De mivel a fiút túszként tartották fogva
Észak- Koreában, nem kockáztathatták meg.
Az észak-koreai kormány pontosan ezért tartja túszként az
otthon maradt családtagokat, ha valaki egy másik országba megy
tanulni. Akik külföldön maradnak, tudják, hogy ha disszidálnak,
meghurcolják a hozzátartozóikat.
Sok észak-koreai álmodozik róla, hogy ellátogat egy másik
országba. Többen is mondogatták az otthoni ismerőseim közül,
hogy az az egyetlen kérésük, hogy életükben egyszer
felülhessenek egy repülőre, és elutazhassanak valahova külföldre.
De legtöbbjüknek sosincs rá lehetősége.
Aki ezt olvassa, valószínűleg bármikor felszállhatna egy gépre,
és elrepülhetne bárhová. A kormánya nem akadályozhatná meg
benne. Az észak-koreaiak többsége azonban sosem szállhat
repülőre.

119
 Annak, hogy Észak-Korea miért nem engedi külföldre utazni a
polgárait, egyszerű oka van: attól tartanak, az emberek megtudják
az igazságot a totalitárius rezsimről. Ha egy észak-koreai eljut egy
másik országba, rögtön világossá válik számára, hogy a kormánya
propagandája csupa hazugságból áll. Az állam tökéletesen
tisztában van vele, hogy a rezsim végét jelentené, ha az észak-
koreaiak szabadon utazgathatnának, és a saját szemükkel
láthatnák a külvilágot.
Az emberek rájönnének, milyen brutális, kegyetlen
diktatúrában élnek, és látnák, hogy a demokratikus
társadalmakban nyíltan kritizálják a vezetőt, és maguk választják
az elnökeiket, törvényhozóikat. Akik belekóstolnak ebbe a
szabadságba, ugyanilyen vagy akár még erősebb demokráciát
követelnek az észak-koreai kormánytól is.
Hiába tanulhatnak az elit kiválasztott gyermekei külföldön,
sosem szabadulnak meg az észak-koreai kormány figyelő
tekintetétől. Az Állambiztonsági Minisztérium minden lépésüket
szemmel tartja a hazatérésükig.
Továbbá a Minisztérium egy olyan rendszert alakított ki,
amelyben mindenki kénytelen kémkedni a többiek után. Ha az
egyik külföldön tanulóról jelentik, hogy disszidálni akar Észak-
Koreából, a kormány azonnal visszahozza őt az országba. A
rezsim mindent megtesz, hogy megakadályozza az elit
gyermekeinek disszidálását.

Mit mond az észak-koreai kormány a népnek a szomszédos

országokról?
DT: Amikor a The Economist újságírójaként dolgoztam Szöulban,
a főnökeim (akik rendszeresen odarepültek, ha valami „nagy” hír
röppent fel Észak-Koreával kapcsolatban) mindig megdöbbentek,
amikor látták, hogyan bánik az észak-koreai propaganda Dél
akkori elnökével, I Mjongbakkal. Videóikon kutyák tépték szét I
képmását, vagy katonák lövöldöztek az arcképére a gyakorlótéren.
Sajnos Észak-Korea már csak ilyen.

120
 Míg a propaganda a dél-koreai vezetőket „hazaárulónak” az
amerikaiakat pedig „elvtelennek”, magukat a dél-koreaiakat
áldozatnak állítja be. De az igazi „ördög” Japán, köszönhetően a
két ország közti kolonizációs történelemnek. Kim Ir Szen
legitimációs mítosza nagyrészt a japánellenes gerillaéveire épül,
így a KNDP-t továbbra is jól szolgálja Japán démonizálása.

Ri Dzsiszon:
Ha már olvasott egy kicsit Észak-Koreáról, akkor tudja, hogy a
kormány az Egyesült Államok hadseregét tekinti legfőbb
ellenségének. A rezsimnek elvileg ugyanakkora szeletet kellene
adnia a tortából minden polgárának, de mivel erre képtelen,
nukleáris fegyverek fejlesztésére törekszik. Ezt az Egyesült
Államok elleni védekezés ügyével igazolja – a hős Észak-Korea
megveti a lábát a világhatalommal szemben, amely szerte a földön
ártatlan, gyenge országokra kényszeríti rá akaratát!
Az emberek oktatásának (vagy agymosásának!) részeként a
kormány olyan anyagokkal bombázza őket, amelyekben az
Egyesült Államok hadserege fegyvertelen koreaiak ellen követ el
háborús bűnöket a koreai háborúban. Ez minden alkalommal
beválik. Az efféle oktatási anyagok mögötti logika egyértelmű: az
olyan imperialista államok, mint az Egyesült Államok és Japán,
nagyobbak nálunk, és erősebb gazdaságuk van, mint nekünk.
Ezért nekünk – Észak-Koreának – mindent meg kell tennünk,
hogy megőrizzük nemzetünk biztonságát ezen országokkal
szemben. Kenyér nélkül élhetünk, de fegyverek (amelyekkel
megvédhetjük magunkat) nélkül nem.
Hogy mi a leggyakoribb látvány Észak-Koreában Kim Ir Szen
szobrai mellett? Az Egyesült Államok és Japán által ártatlan
koreaiak ellen, a koreai háborúban és a gyarmati korszakban
elkövetett háborús bűnöket és atrocitásokat felidéző emlékművek
és múzeumok. A második vagy harmadik osztálytól kezdve az
észak-koreai diákok gyakran mennek tanulmányi kirándulásra
ilyen emlékművekhez és múzeumokhoz. így tanulják meg a
fiatalok a nemzetbiztonság fontosságát. A kormány célja, hogy

121
látván az ártatlan, fegyvertelen koreaiakat kínzó amerikaiakról és
japánokról készült fotókat és archív anyagokat, a diákok arra a
következtetésre jussanak, hogy a helyzet még súlyosabb, mint azt
a tankönyveikből sejthették.
Észak-Korea az Egyesült Államokkal való
szembehelyezkedésre koncentrál, de a fiatalok inkább Japánra
dühösek. A koreai háború mindössze három évig tartott (1950-
1953), Japán viszont 35 évig tartotta megszállás alatt Koreát
(1910-1945). A kíméletlen japán imperializmusról szóló
történelmi archívum nagyobb, mint a koreai háborúról szóló. így
aztán hiába igyekszik Észak-Korea Amerika ellen uszítani az
embereket, a fiatalok haragja inkább Japánra és a második
világháborús megszállásuk alatti tettekre irányul. Ebben az
értelemben az észak-koreai történelemoktatási rendszer sikeresnek
mondható.
Az észak-koreai kormány és a nép negatív véleménnyel van
Amerikáról és Japánról, Dél-Koreára azonban nem néznek ferde
szemmel az emberek. Észak-Korea mindig azt mondogatja: „A
dél-koreaiak a vérünkből való szegények, akik amerikai katonai
hatalom alatt sínylődnek. Egy nap mi leszünk a megmentőik!”
Amikor két dél-koreai lányt halálra gázolt az Egyesült Államok
egy páncélozott járműve (a Jangdzsu országúti incidens), Észak-
Koreában is nyilvános demonstrációt tartottak. Ennek célja az lett
volna, hogy kiűzzék az amerikai hadsereget Dél-Koreából, és
elejét vegyék a további hasonló eseteknek. Nem tudom, miért
szervezett a kormány ilyen demonstrációt, de a legtöbb észak-
koreai forrongott a dühtől, és sajnálta az életüket vesztett dél-
koreai lányokat.
Ugyanakkor nem sok észak-koreai akad, aki tényleg elhiszi,
hogy déli szomszédjaik az amerikai hadsereg igája alatt
sínylődnek. Ennyire azért nem ostobák az emberek! Amikor az
észak-koreai tévében dél-koreai tüntetésekről számolnak be,
jobban érdekel minket a tüntetők ruházata, mint az, hogy mi ellen
szólalnak fel, vagy miért sztrájkolnak. És rögtön látjuk, hogy a
déliek jobban öltözködnek és boldogabbnak tűnnek – sokkal jobb

122
ruháik és cipőik vannak, és sokuk kifejezetten stílusos! Az észak-
koreaiak többsége tudja, hogy a dél-koreaiak gazdagabbak, és
jogukban áll hangoztatni a véleményüket, tiltakozni a saját
kormányuk ellen.
A lényeg, hogy az észak-koreaiak nincsenek rossz véleménnyel
a dél-koreaiakról, mert a kormány azt tanítja, hogy nekik kell
megmenteniük és megsegíteniük őket! Az észak-koreaiakat
nagyon érdekli a dél-koreai popkultúra, amelynek sorozatai,
filmjei és zenéi az egész országban elterjedtek. Ami azt illeti, sok
fiatal észak-koreai elszökne a hazájából, ha csak egyszer az
életében a saját szemével láthatna egy dél-koreai színészt. Dél-
Korea amolyan mennyországnak tűnik, amelyet a legtöbb észak-
koreai fiatal nagyon szeretne meglátogatni.
És hogy mit gondolnak az észak-koreaiak Kínáról? Abban nem
vagyok biztos, hogy a kormány milyen szemmel tekint Kínára, de
a legtöbb észak-koreai nem igazán szereti a nagy szomszédot.
Tudják, hogy a kínai gazdaság erősebb, mint az övék, de a
koreaiakat civilizáltabbnak, kulturáltabbnak és illedelmesebbnek
tartják, mint a kínaiakat. Az észak-koreaiak szerint a kínaiak
évente egyszer fürdenek, nem takarítják a házukat, a szobában is
cipőben járnak és így tovább – vagyis koszosabbak,
következésképp kevésbé civilizáltak, mint a koreaiak.
Az észak-koreaiak mennyei helyként tekintenek Dél-Koreára,
Kínában azonban sosem akarnának élni. A legtöbbjük szerint
Kína rosszabb, mint a hazájuk. Kínaiakra és japánokra használnak
rasszista és sértő kifejezéseket Észak-Koreában, a dél-koreaiakra
azonban nem is léteznek ilyenek. Lehet, hogy az észak-koreai
kormány Dél-Koreát gyűlöli leginkább a Kína–Japán–Dél-Korea
hármasból, de ami az átlagembereket illeti, náluk Japán áll a
gyűlöletlista első helyén, nyomában Kínával. De bizony, az észak-
koreaiak nagyon is imádják Dél-Koreát és a popkultúráját, és
nagyon szeretnének ott élni!

123
Mit gondolnak az észak-koreaiak az Egyesült Államokról?
DT: Ez egyike azon kérdéseknek, amelyekre teljes mértékben
attól függ a válasz, hogy kit kérdezünk meg. Általánosságban
azok, akik még mindig bíznak a kormányban, nagyobb
valószínűséggel gyűlölik az Egyesült Államokat, míg azok, akik
már nem, többnyire inkább semlegesen vagy pozitívan
viszonyulnak Amerikához.
Amikor Phenjanban jártam, megkérdeztem az egyik
kísérőnket, hogy mit gondol az Államokról. A válasza
meglehetősen begyakoroltnak tűnt, ugyanakkor úgy éreztem, az
őszinte érzéseit is tükrözi. Kedvelte az amerikaiakat, az amerikai
kormányt és annak külpolitikáját azonban nem. Azt hiszem, ezzel
az állásponttal rengetegen tudnak azonosulni szerte a világon, sok
amerikait is beleértve.

Ri Dzsiszon:
Az észak-koreai kormány nyilvánosan hirdeti, hogy az Egyesült
Államok Észak-Korea fő ellensége. Ez azonban még nem jelenti,
hogy az emberek is így gondolják.
A rezsim szakadatlanul veri a nép fejébe az ideológiáját.
Legfőbb céljuk ezzel az agymosással az, hogy az emberek
bálványozzák Kim ír Szent, Kim Dzsongszukot, Kim Dzsongilt és
Kim Dzsongunt. De azért arra sem sajnálják az időt és az energiát,
hogy a japán és az amerikai hadsereg gyűlöletére tanítsák a népet.
Mégsem tudják mindig mindenkinek kimosni az agyát. A
szülővárosomban élők többsége, engem is beleértve, megvetette a
japánokat, undorral és gyűlölettel tekintett rájuk. Az amerikaiakat
azonban senki sem gyűlölte. Az idősebbek, akik átélték a koreai
háborút, elmondták, hogy az amerikaiak nem követték el azokat a
szörnyű háborús bűnöket, amelyeket az észak-koreai rezsim a
nyakukba varr. Vagy legalábbis a szülővárosom idősebbjei, akik
már éltek a háború alatt, semmi ilyesmit nem tapasztaltak. A
rezsim azt terjeszti, hogy az amerikai katonák ártatlan koreaiak
végtagjait tépték le, kivájták a szemüket, levágták az orrukat meg
az ajkukat, aztán fákra kötötték fel őket.

124
 De én nem bízom a rezsim terjesztette efféle pletykákban. Az
idősek másképp mesélték ezeket a történeteket. Azt mondták, az
amerikaiak imádták a koreai gyerekeket, és csokival meg rágóval
halmozták el őket. Azt is hozzátették, hogy sokkal humánusabbak
voltak a japán katonáknál, és nem követtek el olyan
szörnyűségeket, mint azok. Valószínűleg ezért utaltak a japánokra
sértő kifejezésekkel, miközben az amerikaiakat meg „kedves
amerikaiakként” emlegették. Ilyen történeteken nőttem fel, és
sosem hallottam semmi rosszat az amerikaiakról.
Ráadásul az amerikai akciófilmek és kasszasikerek nagyon
népszerűek voltak Észak-Koreában. A legjobban a James Bond-
sorozatot, a Reszkessetek betörők!-et (Home Alone) és a Mission
Impossible-t szerettük, de sok más amerikai film is eljutott
hozzánk. Annyira szerettük őket, hogy még az sem érdekelt
minket, ha nem volt hozzájuk felirat.
Sok amerikai akciófilmet túlzónak tartottunk, a
csúcstechnológiájú kütyük és érintőképernyők teljes
képtelenségnek tűntek számunkra. Egyszerűen nem hittük el,
hogy ezek valós dolgok! Azt hittük, csak a filmekben léteznek. De
leginkább a főszereplők miatt szerettük az amerikai akciófilmeket.
A hősök és hősnők mindig megmentették a gonoszoktól a
városukat vagy akár az egész világot. Ez nagy hatást gyakorolt
ránk.
Észak-Korea azt tanítja a népének, hogy az igazi hősök azok,
akik meg tudják menteni a hazájukat és a honfitársaikat. Arra
ösztönöznek, hogy mi is ilyen hősök akarjunk lenni. így aztán az
észak-koreaiak többsége – főleg a férfiak – mindig is arról
álmodozott, hogy hőssé válik.
Ez az álom azonban sosem válhat valósággá, ha Észak-
Koreában élsz, ezért is vonzanak minket az amerikai akciófilmek.
Mivel Észak-Korea egy rendkívül patriarchális társadalom, a
lányokat nem ösztönzik arra, hogy hősök legyenek. Én még
kislány voltam, amikor azokat az amerikai akciófilmeket néztem,
de maradandó nyomot hagytak bennem. Arról álmodtam, hogy

125
magam is hős leszek, és megmentem Észak-Koreát! Közben azon
tűnődtem, miféle hely lehet Amerika, és milyen lehet ott élni.
Jelenleg az Egyesült Államokban élek, ahol második nyelvként
tanulom az angolt. Az egyik dolog, ami meglepett, hogy az
amerikaiak nagyon individuális beállítottságúak. Tudom, hogy ez
kapitalista ország, és hogy az amerikaiak nem olyan
kollektivisták, mint az észak-koreaiak, de az individualizmusuk és
az önzésük szinte már sokkoló számomra. Egyszer még egy olyan
családot is láttam egy étteremben, amelynek tagjai külön fizették
a számlát! Ahogy lassan hozzászoktam az amerikai élethez,
rájöttem, hogy ez csak kulturális különbség, nem pedig önzés.
Elvégre soha életemben nem voltam rossz véleménnyel az
amerikaiakról. Már az észak-koreai éveim alatt is odavoltam a
popkultúrájukért.
Most, hogy itt élek, még inkább megkedveltem az Egyesült
Államokat. Az amerikaiak barátságosak, és a környezet is
nagyszerű. Amikor reggelente az óráimra megyek, az emberek a
gyepüket nyírják. Ó, hogy én mennyire szeretem a frissen vágott
fű illatát!

Kang Dzsimin:
Észak-Korea azt tanítja a népének, hogy a koreai háború akkor
tört ki, amikor Dél-Korea az Egyesült Államok tanácsára
megtámadta Északot. Azt is hozzáteszik, hogy Kim Dzsongil
legyőzte az amerikai hadsereget – egy hadsereget, amelyet soha
senki nem győzött le korábban. Ebből persze semmi sem igaz, az
egész csak propaganda.
A nagyapám szolgált a koreai háborúban. Elmondása szerint
minden éjjel érkeztek a 38. szélességi fokhoz katonákkal és
ellátmányokkal megtöltött vonatok. Közvetlenül azelőtt, hogy
kirobbantotta a háborút, Észak-Korea így informálta katonáit: „Az
észak-koreai hírszerzés szerint az amerikai és dél-koreai csapatok
komoly támadást készülnek indítani június 25-én, reggel 6 órakor.
Pontosan ezért kell megelőző csapást mérnünk rájuk, és
újraegyesítenünk Koreát.”

126
 De a háború első napján nagyapám egyetlen szál déli katonát
sem látott, aki már készen állt volna a harcokra. Hogy miért? Mert
semmiféle támadást nem terveztek indítani Észak ellen.
Valószínűleg már mindenki ismeri az egész sztorit: utána lehet
nézni, hogyan ért véget a koreai háború, amely elpusztította az
ország nagy részét, és rengeteg családot választott szét. De Észak-
Korea ragaszkodik hozzá, hogy mindkét Korea szenvedésének az
Egyesült Államok a fő felelőse.
Ami azt illeti, van egy érdekes szleng, amelyet minden észak-
koreai ismer: „Ja, amerikai vagyok.” Ez azt jelenti, hogy
elismered, te vagy minden gond és probléma okozója. Észak-
Koreában a mai napig az Egyesült Államokat tekintik minden baj
forrásának.
Ironikus tehát, hogy az amerikai popkultúra rendkívül népszerű
az észak-koreaiak körében. Phenjanba is eljutottak az olyan
hollywoodi filmek, mint a Titanic, és biztos vagyok benne, hogy
amióta eljöttem a fővárosból, még nagyobb arányban szivárog be
az országba a nyugati popkultúra.

Gondolja, hogy Észak-Korea meg tudna nyerni egy Egyesült

Államok és Dél-Korea elleni háborút?
DT: A KNDP szereti úgy ábrázolni Kim ír Szent, mint aki
lényegében egymaga űzte ki a japánokat Koreából, 1953-ban
pedig „megnyerte” az amerikaiak elleni háborút. Manapság az
észak-koreai hadseregnek nagy ugyan a létszáma, de rendkívül
rossz a felszereltsége, így rendkívül valószínűtlen, hogy képes
volna megnyerni egy hagyományos háborút.
Bizonytalan tényező a nukleáris fegyverprogram, Kim
Dzsongun végső biztosítéka. Olyan halálos fenyegetést akar
jelenteni, hogy az Egyesült Államok és Dél-Korea sose
merészeljen „rezsim- váltással” próbálkozni, még a KNDP-
arzenál maradékának gyengesége ellenére sem.

Jun Mina:
Kizártnak tartom, hogy Észak-Korea meg tudna nyerni egy
háborút. A katonák lelkesedése korántsem olyan nagy, hogy
127
pótolná a modern fegyverzet és az élelmezés hiányát. Az
országban uralkodó mélyszegénység a hadseregre is hatással volt.
A katonák többsége inkább az éhséggel van elfoglalva, semmint a
kötelessége teljesítésével. Ahogy egy kollégám mondta egyszer:
„Éhes vagyok. Nem szabadna a kormánynak ennyire elhanyagolni
az éhező katonákat, mert az éhhalál szélén lévőkről sosem
tudhatod, ki ellen fordítják a fegyverüket” Mivel rendkívül
hazafias érzelmű apa nevelt, döbbenettel hallgattam az efféle
lázadó beszédet. De én voltam az, aki kilógtam közülük, nem
fordítva.
Ezeket szintén a kollégáim mondták: „Tudod, mit tennék, ha
kitörne a háború? Halottnak tettetném magam a hullahegyek
között”, vagy „Inkább lennék halott hős, mint élő koldus”. Az
1990-es években elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki efféle
kijelentéseket tegyen. Akkoriban szó nélkül letartóztatták volna.
Manapság azonban az olyanokat nevetik ki, amilyen annak idején
én voltam, akik nem tudják értékelni ezt a fajta szarkazmust.
Megváltozott az állomáshelyek kiosztásának gyakorlata is.
Régen sokan önként jelentkeztek a legveszélyesebb körülmények
közt, legkeményebben dolgozó csapatokba, mert megtisztelőnek
érezték, hogy az élen járnak a nemzet védelmében. Manapság az
emberek inkább biztonságos csapatokba igyekeznek kerülni, ahol
a tízéves szolgálat alatt végig megkapják a fejadagjukat. Ehhez
meg kell vesztegetniük az állomáshelyek kiosztásáért felelős
tiszteket. A szülők vagyonokat költenek arra, hogy jó egységbe
kerüljenek a gyerekeik, mert tudják, hogy a következő tíz évre ez
fogja meghatározni az életminőségüket. így csak olyanok
kerülnek veszélyes kommandós egységekbe, akiknek a családja
nem rendelkezik sem vagyonnal, sem jó kapcsolatokkal.
De azért akadnak kivételek. Az egyik gyerekkori barátom úgy
döntött, kommandós egységbe jelentkezik. Az apja és az én apám
annak idején együtt szolgáltak, és később mindketten hivatásos
katonatisztek lettek. Szóval gyerekkorunkban barátok voltunk,
aztán több mint tíz évig nem láttuk egymást, majd újra
találkoztunk, amikor be akart lépni a hadsereghez. Azt mondta,

128
egy kommandós egységben akar szolgálni, mert ezt nagy
megtiszteltetésnek tartotta.
Amikor jelentkezett, mindenki kétségbeesetten ellenezte a
döntését. Senki sem értette a dolgot, mert ilyen különítményekbe
csak azok jelentkeztek, akiknek nem volt más választásuk. Az
apja is megpróbálta lebeszélni, ő azonban nagyon makacsnak
bizonyult. Ezt a tinédzser fiút teljesen elbűvölte a kommandós
egység tagjairól és a speciális kiképzésükről szóló tévés
propaganda. Végül mindenki tiltakozása ellenére csatlakozott egy
kommandós egységhez, de sajnos nem ért jó véget a dolog: úgy
hallottam, másfél év után megszökött a laktanyából, és a katonai
szabályok megsértése miatt végül az apjának is le kellett
mondania a posztjáról. A kegyetlen kiképzés és az állandó éhezés
miatt szökött meg.
Ez a történet jól megragadja az észak-koreai kommandós
egységek realitását. Nem jár már velük az a fajta különleges
büszkeség vagy kötelességtudat, ami egykor. Még a vezető
elitegységekben szolgáló, jó fejadagokat élvező katonák is
megváltoztak. Régen az ilyen katonák készen álltak rá, hogy akár
öngyilkosságot is elkövessenek a kormányért és a Tábornokért,
manapság már azt tekintik egyetlen küldetésüknek, hogy élve
hazatérjenek.
A végkövetkeztésem így az, hogy a fiatal észak-koreai katonák
lelkesedése túlságosan csekély, semhogy ellensúlyozni tudnák a
hadseregük nyilvánvaló hiányosságait. A nukleáris fegyverek
bevetésének lehetőségét leszámítva szinte semmi esély nincs rá,
hogy Észak-Korea háborút nyerjen szegényes fegyverzetével és
motiválatlan katonáival.
Őszintén remélem, hogy háború nélkül simulnak majd el a
problémák. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de még mindig hiszek
benne, hogy lehetséges fegyverek nélkül egyesíteni Észak- és Dél-
Koreát. De a környező országok és szövetségesek segítsége is
elengedhetetlen lehet a Koreai-félsziget békés újraegyesítéséhez.
Jelenleg mind a déliek, mind az északiak kötelesek adott ideig
szolgálni a hadseregben, de ha a két nemzet egyesül, többé nem

129
lesz szükség ilyen katonáskodásra. Áttérhetünk egy önkéntes
alapú rendszerre, amelyben csak azok szolgálnak, akik tényleg a
hadseregben képzelik el a jövőjüket. Döntésen alapuló katonai
szolgálat – többek közt ez is az egyik nagy előnye lenne az
újraegyesített Koreának.

Hogyan segíthetne a világ az észak-koreaiakon?

DT: Az észak-koreai „kérdést” nagyon nehéz megválaszolni.
Mind Dél-Korea, mind az Egyesült Államok próbálkozott
engedményekkel és szankciókkal is hatást elérni, de semmilyen
taktika nem változtatott az ottani politikai helyzeten, sem az
észak-koreaiak emberi jogain vagy az élelmezési problémájukon.
Nagy kérdés a potenciális reformban Kína szerepe is. Egyesek
szerint Kínának akkora befolyása van, hogy ha akarná, új útra
terelhetné Észak-Koreát, mások azt mondják, Kim Dzsongun
rezsimje úgyis mindig a saját feje után fog menni. Arra sincs
garancia, hogy bármilyen humanitárius segítség ténylegesen
megérkezik az emberekhez.
Vagyis én meglehetősen szkeptikusan állok ehhez a kérdéshez.
Hiszem, hogy próbálnunk kell segíteni az észak-koreaiaknak, de
nem sok mindenben reménykedhetünk. De lássuk, mit gondolnak
erről maguk az észak-koreai disszidensek:

Ham Dzsinu:
A jelenlegi észak-koreai vezetés a nukleáris fegyverek és rakéták
kifejlesztésére összpontosít, és közben nem nagyon törődik a népe
hogylétével.
A nemzetközi közösségnek komoly szankciókkal kell sújtania
a KNDP-t, amíg az továbbra is két lábbal tiporja a polgárai emberi
jogait, és nem hajlandó lemondani a nukleáris fegyverektől. Csak
így lehet elérni Észak-Korea összeomlását.
Ugyanakkor a nemzetközi közösségnek segítenie kell az észak-
koreaiaknak abban, hogy felszólalhassanak és fellázadhassanak a
jelenlegi diktatúra ellen. Ehhez a média minden formáját be kell
vetni a tévéadástól a nyomtatott sajtón át a videós tartalmakig.

130
Csu Szongha:
Ez nehéz kérdés, mert az észak-koreaiaknak minden lehetséges
segítségre nagy szükségük van. Ezeket jelenleg két csoportba
sorolhatjuk: bizonyos típusú segítségre most van szükségük az
embereknek, másokra pedig majd az újraegyesítés után lesz.
Most az a legfontosabb, hogy nyomást gyakoroljunk Észak-
Koreára az emberi jogok megsértése miatt. Meg kell értetni a
rezsimmel, hogy az ország fejlesztéséhez javítani kell az emberi
jogi helyzeten.
Az egyesülés után azonban Észak-Koreának jelentős
nemzetközi segítségre lesz szüksége, és nem szabad hagyni, hogy
ennek nagy része csupán néhány magas rangú párttag kezébe
kerüljön.

Csöng Hjonmu:
A KNDP vezetői megszállottjai a nukleáris rakétáknak, miközben
az emberek szörnyű körülmények közt élnek.
A nemzetközi közösségnek ezért szigorúbb szankciókat kell
bevezetnie mind politikai, mind gazdasági téren. Véget kell vetni
a nukleáris arzenál fenntartásának, és meg kell akadályozni az
emberi jogok folyamatos lábbal tiprását. Egyedül így lehet
megbuktatni a rezsimet.
Ugyanakkor a nemzetközi közösségnek a médiát oktatási
felületként használva, rádió- és tévéadásokkal, könyvekkel kell
segítenie az észak-koreaiakat a diktatúra elleni fellázadásban.

O Szehjok:
A nemzetközi közösségnek tudatnia kell az észak-koreaiakkal,
hogy folyamatosan szem előtt tartja az érdekeiket, és nem
feledkezik meg róluk. Ennek egyik módja a humanitárius segítség
– bár ennek csak bizonyos feltételek mellett van értelme.
Az észak-koreai kormány nem akarja, hogy a nép tudjon a
nemzetközi közösség jelentős humanitárius erőfeszítéseiről. Ezért
javaslom, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetsége és az országot

131
humanitárius segítséggel ellátó egyéb szervezetek kérjék meg
Phenjant, hogy tájékoztassa a polgárait a támogatás eredetéről.
A nemzetközi közösségnek tudatnia kell Észak-Koreával, hogy
sok pozitív változásra van lehetősége. Bátorítani kell a
kereskedelmi forgalom növelését, valamint a kulturális és
felsőoktatási csereprogramokat.

Hong Szungjong:
A legfontosabb, amit a nemzetközi közösség megtehet, hogy
felszólal az átlagos észak-koreaiak emberi jogai mellett. Csak így
lehet felszabadítani őket a jelenlegi diktatúra alól.
Emellett a nemzetközi közösségnek további szankciókkal kell
sújtania a kormányt, és többet kell tennie, hogy minél nagyobb
nyilvánosságot kapjanak az emberi jogi problémák.

Pak Csihjon:
A legfontosabb, amit a nemzetközi közösség tehet, hogy
figyelmesen, empatikusán és kitartó érdeklődéssel viszonyul
Észak- Koreához.
Még ha konkrét lépéseket nem tesz is, érdeklődést kell
mutatnia, hogy arra biztassa az országot, nyissa meg a kapuit a
külvilág előtt.
Ugyanakkor úgy tűnik, a nemzetközi közösség nem tesz eleget
az észak-koreai emberi jogi helyzet javításáért, mindenki inkább a
nukleáris fegyverek kérdésére összpontosít.

132
 HATODIK RÉSZ

Észak és Dél a mérlegen

Amikor Észak-Koreában jártam, nem lepett meg, hogy sokak

viselkedésében, kifejezésmódjában és gondolkodásában
látványosan Dél-Korea köszön vissza. Mindkét Korea látogatóit
folyton Korea ötezer éves történetével traktálják, és ebben a
kontextusban az ország hét évtizedes megosztottsága nem olyan
sok idő. Természetesen sok minden megváltozott, de a felszín
alatti jellemzők ugyanazok maradtak.
Észak-Korea manapság szinte minden téren sokkal rosszabbul
teljesít, mint Dél-Korea. Elszomorított, amikor láttam, hogy
koreaiak – akiknek a kultúráját meglehetősen megszerettem a
Délen eltöltött hét évem alatt – ilyen kemény, nélkülözéssel
terhelt életet élnek. Északon az egy főre eső jövedelem nagyjából
a 3%-a a koreai demilitarizált övezeten túli értéknek.
Gyakran mondják, hogy az északi disszidensek lesznek az
újraegyesítés egyik „kulcsa”, ugyanis ők az egyetlenek, akik
igazán megértik mindkét ország koreai nyelvét. (Ahogy azt ebben
a fejezetben látni fogjuk, az észak-koreaiak és a dél-koreaiak
meglehetősen eltávolodtak egymástól.) Továbbá ők az egyetlenek,
akik mindkét kultúrát jól ismerik a jelenlegi állapotában, így aztán
egy nagy politikai változás esetén ők tudnak majd hidat képezni a
két fél között.
De hozzá kell tenni, hogy a disszidenseknek nem feltétlenül
van könnyű életük Dél-Koreában. A déliek egyre inkább

133
külföldiként tekintenek rájuk, és ami még rosszabb, szegény
külföldiként – vagy akár gazdasági bevándorlóként. Az észak-
koreai nőket olykor levélben rendelhető menyasszonyként
kezelik; házassági ügynökségek hirdetik ezt a lehetőséget, egy
régi, szétválás előtti mondást citálva: nam nam puk njo, vagyis a
legjobb férfiak déliek, a legjobb nők pedig északiak.
Mivel nem részesültek dél-koreai oktatásban, a disszidensek
sokszor nehezen találnak tisztességes munkát. Többször is
hallottam, hogy például éttermekben dolgozó észak-koreaiakról
megjegyzéseket tesznek a hátuk mögött a vendégek.

Mennyire más az Északon és Délen beszélt koreai nyelv?

DT: Dél-Koreában nagyjából 70-80%-át értem meg az emberek
beszédének, az újságokban írt cikkeknek és így tovább. Amikor
viszont Észak-Koreában jártam, a felét sem értettem. Méghozzá
azért, mert tényleges különbségek vannak az északi és déli nyelv
között. Bizonyos szavakra, mint például a konbe
(„egészségedre”), rögtön az a reakció, hogy „ezt Délen mondják!”
(Az észak-koreai kifejezés ugyanis a cshukbe.) Akik Délen
nevelkedtek, azoknak az északi nyelv kissé régimódinak tűnik –
annak az egykori koreainak, amelybe nem férkőztek be a déliek
innen-onnan kölcsönzött jövevényszavai.

Kim Juszong:
Az észak- és dél-koreaiak egyaránt a koreai nyelvet beszélik, és
ugyanazt az írásmódot, a hangult használják.
Azonban több mint fél évszázad telt el Korea szétszakadása
óta, így aztán a dél-koreaiak beszéd- és írásstílusa nagyban eltér
az észak-koreaiakétól.
A japán megszállás 1945-ös végét követően Koreát két külön
országra osztották, két külön kormány és ideológia zászlaja alatt.
A dél-koreaiak szabadon utazhattak bármilyen más országba,
egyetlenegyet kivéve: Észak-Koreát. A dél-koreaiak szabadon
fogyaszthatták más helyek, így például az Egyesült Államok és
Nyugat-Európa popkultúráját, de nem nézhettek észak-koreai

134
filmet, nem olvashattak észak-koreai könyvet, nem hallgathattak
észak-koreai zenét.
Ez a hosszas elszigeteltség sok különbséget eredményezett a
két ország között. Először is, Délen és Északon eltérő bizonyos
szavak helyesírása. Például az „r” hang állhat észak-koreai szó
elején, dél-koreai szó elején viszont soha. Az egyik jellemző példa
a rjori/jori szó, amely „főzést” jelent. Észak-Koreában rjorinak
írják, Dél-Koreában viszont jorinak, és ez csak egyetlen példa a
sok közül. Ezt az amerikai és a brit helyesírás közötti
különbséghez lehetne hasonlítani.
Másodszor, az északiak és a déliek más-más akcentussal és
hangsúlyozással beszélnek, de ami azt illeti, ez már a koreai
háború előtt is így volt. Sőt még Dél-Koreán belül is léteznek
különböző akcentusok és dialektusok, úgyhogy egyáltalán nem
meglepő, hogy Észak-Koreában és Dél-Koreában más akcentussal
beszélnek, nem igaz?
Gondoljon csak bele: az Egyesült Államokban is más
akcentussal beszélnek az északiak, mint a déliek. Az amerikaiak,
a kanadaiak, a britek, az ausztrálok és az új-zélandiak mind
ugyanazt az angol nyelvet beszélik, mégis mindnek más a
kiejtése. A Korea északi felén élők is más akcentussal beszélnek,
mint a déliek.
Harmadszor, a dél-koreai nyelv tele van olyan szlenggel és
rövidítéssel, amelyet az észak-koreaiak nem értenek. A fiatalabb
déliek ezeket az internetről és az azonnali üzenetküldő
alkalmazásokból veszik. A szleng a közelmúltban használatba
kerülő szavakból alakul ki, így aztán nem csoda, hogy az Észak-
Koreából frissen érkezők nehezen értik meg.
Végül, a legnagyobb különbséget az észak- és dél-koreai
nyelvben a jövevényszavak jelentik. A déliek rengeteg szót vettek
át az angolból, és még mindig használnak kínai írásjelekből álló
szavakat, míg Északon ezeket már átírták színtisztán koreaira. Az
észak-koreai kormány mindent megtett, hogy megszabaduljon az
idegen nyelvek befolyása alá eső kifejezésektől, és színtiszta

135
koreai szavakká formálja őket. Amikor a dél-koreaiak ilyen
szavakat hallanak, egyáltalán nem értik őket.
Sok angol szó került be a dél-koreai nyelvbe, így például a
„shower”, „cafe”, „rádió”, „hairdryer”. Az észak-koreaiak
ellenben „megtisztították” a nyelvüket, és nem vettek át angol
szavakat. Ennek ellenére akadnak észak-koreai szavak, amelyek
bizonyos angol szavakra emlékeztetnek, de ezeket Oroszországon
keresztül vették át. Például a „group” Dél-Koreában is group.
Észak-Koreában viszont groupa. A „tractor” Délen tractor,
Északon viszont trak-tor.
Az ilyen látványos eltérések útjába állnak majd az észak- és
dél-koreaiak közti kommunikációnak. Akadnak egyéb problémák
is Korea egyesítésével, de ezeket a nyelvi különbségeket alaposan
át kell majd gondolni.

Igaz, hogy Észak-Koreában nincs ttokpokki [rizslepényből és

fűszeres szószból álló utcai kaja, amely Dél-Koreában
mindenhol kapható]? Miféle utcai kaják vannak Észak-
Koreában?
DT: Aki járt valaha Dél-Koreában, az rögtön megérti e kérdés
jelentőségét. Az utcai kaja nagyon népszerű, a ttokpokki pedig az
utcai kaják királya. Különös lenne egy olyan városban járni, ahol
minden hangul nyelven van írva, mégsem árulnak sehol
ttokpokkit.

Kim Juszong:
A ttokpokki nem létezik Észak-Koreában. Mielőtt Délre jöttem,
soha nem is hallottam róla. Itt találkoztam vele először.
Amikor végül megkóstoltam, nem értettem, miért ilyen
népszerű, mit szeretnek rajta annyira az emberek. Egyáltalán nem
hasonlított azokhoz az utcai kajákhoz, amelyeket ismertem. De
ahogy napról napra hozzászoktam a dél-koreai ételekhez, a
ttokpokkit is nagyon megszerettem. El kell ismernem, immár nagy
rajongója vagyok.
A dél-koreai otthonom közelében van egy nagyon híres
ttokpokkiétterem, amelyet a feleségemmel hetente legalább
136
egyszer felkeresünk. Ennyire élvezzük manapság a ttokpokkit.
Nemrég született a lányunk, és alig várjuk, hogy elvihessük
magunkkal ezekre a heti látogatásainkra. Biztos vagyok benne,
hogy ha elég nagy lesz hozzá, hogy ttokpokkit egyen, ő is éppúgy
imádni fogja, mint mi.
Aki még nem kóstolta a ttokpokkit, csak képeken látta,
valószínűleg azon tűnődik, jó íze van-e egyáltalán. De hadd
áruljak el valamit: Ez az egyik legjobb utcai kaja, amit valaha
ettem.
A ttokpokki szóban a ttok a rizslepényre, a fő hozzávalójára
utal. A ttok nagyon ragacsos, és önmagában is finom, de amikor
csilipaprikás szószt (kocshudzsang) adunk hozzá, gazdagabb,
fűszeresebb és édesebb lesz. Az emberek épp azért szeretik, mert
csípős és édes egyszerre. A ttokpokki az én komfortételem: szinte
azonnal csökkenti bennem a stresszt. Tudja, mitől lesz még jobb?
Ha egy tányér csípős-savanyú levessel együtt eszem – akkor
egyenesen mennyei!
Észak-Koreában olyan egyéb dél-koreai utcai kaják sem
léteznek, mint a hottok vagy az odeng, én legalábbis sosem
találkoztam velük. Észak-Koreában másfajta utcai kaják vannak:
indzso kogi pap (mesterséges húsrizs), tofu pap (rizs) és szunde
(tradicionális koreai virsli).
Észak-Korea legnépszerűbb utcai kajája az indzso kogi pap. Ez
épp olyan gyakori az ottani utcákon, mint a ttokpokki a délieken.
Az indzso kogi kifejezés a legtöbb dél-koreai fülének furán
hangozhat, náluk és a nyugati országokban ezt szójavirslinek
hívnák. Az 1995 és 1999 közti időszak volt a legnehezebb az
észak-koreaiak számára, ugyanis komoly gazdasági
nehézségekkel néztek szembe. Emlékszik a nagy éhínségre?
Ekkoriban az észak-koreaiak semmilyen élelmet nem hagyhattak
kárba veszni. Így aztán sokan maradék szójababból csináltak
szójavirslit, és ez végül egész Észak-Koreában nagy
népszerűségre tett szert. Első ránézésre ez az indzso kogi nevű
szójavirsli úgy néz ki, mint a dél-koreai odeng, épp csak rizzsel és
fűszeres szósszal töltik meg. Idővel népszerű ínyencséggé vált az

137
országban. Amikor Észak-Koreában éltem, gyakran láttam
járókelőket, amint az utcai árusoknál indzso kogit, tofu papot és
szundét falatoztak.
Amikor megérkeztem Dél-Koreába, láttam, hogy itt is vannak
különféle utcai kaják, de azok egészen mások, mint az északiak. A
dél-koreai típusok közül a ttokpokki és a hottok a kedvencem.
Mindkettőt meglehetősen gyakran fogyasztom. Az odenget
viszont még nem szeretem... De ki tudja? Amikor idejöttem, nem
hittem volna, hogy valaha megkedvelem a ttokpokkit, most meg
egyetlen hetet sem bírnék ki nélküle. Lehet, hogy egyszer az
odenget is úgy megszeretem, mint a ttokpokkit.
Lefogadom, hogy miután Korea egyesül, az északiaknak is
ízleni fognak az olyan déli utcai kaják, mint a ttokpokki, a hottok
és az odeng. A dél-koreaiak meg persze nem ismerik az olyan
északi utcai kajákat, mint az indzso kogi pap és a tofu pap. Alig
várom, hogy Korea ismét egy ország legyen, és a déliek meg az
északiak együtt élvezhessék ezeket az ételeket.

Hallgatnak az észak-koreaiak K-popot?

DT: A dél-koreai popzene óriási népszerűségnek örvend Kínában,
Thaiföldön, Japánban, a Fülöp-szigeteken, Malajziában és sok
más országban is. A K-pop menő: az előadók éveken át
tökéletesítik a tánctudásukat és a hangjukat, a külsejüket pedig
rengeteg edzéssel, szépítgetéssel és plasztikai műtéttel turbózzák
fel. Az észak-koreai popénekesek is jó képzésben részesülnek, de
amolyan unalmas szocialista/militáns módon – arról dalolnak,
hogy jó polgárnak kell lenni, és hogy milyen csodálatos ember
Kim Dzsongil vagy Kim Dzsongun. Ha tisztességes versenyben
kellene megmérkőznie egymással a déli és az északi popzenének,
teljesen kizárt, hogy az észak-koreai fiatalok az utóbbit
választanák. És bizony sokan meg is találják a módját, hogy K-
popot hallgathassanak.

138
Ri Dzsiszon:
Hallottam, hogy az utóbbi időben megnőtt az érdeklődés Észak-
Koreában az olyan bálványozott popegyüttesek iránt, mint a Girls’
Generation. 2012 előtt azonban még nem nagyon érdekeltek
senkit. A K-popot játszó idolegyüttesek tagjai hihetetlenül
elbűvölök és szemrevalók, és gyakran vannak harsány
videoklipjeik. Ám azt hiszem, az észak-koreaiak nagyon
szentimentálisak, és inkább a dalszövegre meg az énekesek
hangjára figyelnek. Szerintük ezek sokkal fontosabbak, mint a
külső megjelenés.
Persze az észak-koreaiak egy rendkívül patriarchális
társadalomban születnek és nevelkednek. A K-popot játszó
idolegyüttesek főleg szűk ruhába öltözött tinédzserekből állnak, és
számukra ez társadalmilag elfogadhatatlan. Észak-Koreában csak
a vagyonosabbak engedhetik meg maguknak, hogy dél-korai és
más országok videoklipjeit nézegessék, vagyis főleg felnőttek
fogyasztják a K-popot. A tinédzsereknek legfeljebb akkor van rá
pénzük, hogy azt nézzenek, amit akarnak, ha a szüleik gazdag,
magas rangú tisztviselők.
A felnőttek és a tinédzserek másképpen reagálnak ugyanazon
dél-koreai sorozatok és filmek ugyanazon jeleneteire. A felnőttek
az olyan történeteket szeretik, amelyekben például a férfi karakter
a női főszereplőnek adományozza a szaruhártyáját, majd
közvetlenül a nő halála előtt összeházasodnak. Ha látta ezt a
bizonyos K-sorozatot (a 2003-tól 2004-ig sugárzott Cshongukeui
kjedan [Lépcső a mennyországba] van szó), valószínűleg tudja,
miről beszélek.
A tinédzserek inkább a sorozatban felbukkanó vidámparkra (a
szöuli Lőtte World) figyelnek. Sokkal jobban érdekli őket a
főszereplők öltözködési stílusa – a farmerek, a rövidszoknyák,
ilyesmik. Ami a sorozat zenéjét illeti, a felnőttek a híres trot-
énekes, Na Huna „Kai muri” című dalát szeretik, a tinédzserek
pedig Kim Pomszo „Pokosiptáját” (Hiányzol). Ez nem azt jelenti,

139
hogy a fiatalok nem kedvelik az előbbit, csak azt, hogy az utóbbit
preferálják.
A felnőttek ellenben egyáltalán nem szeretik a „Pokosiptát”.
Azt mondják, inkább hangzik versnek, mint dalnak. Továbbá nem
szeretik a dél-koreai sorozatokban látható divatot sem, például
gyakran kritizálják a miniszoknyákat és a szűk ruhákat. De
mindettől függetlenül is odavannak ezekért a sorozatokért, mert a
történeteiket nagyon szeretik.
Az észak-koreai sorozatok és filmek mind a vezetőért hozott
áldozatokról szólnak. Ha a főhős meghal a filmben, a vezetőért
hal meg. A dél-koreai sorozatokban azonban a szereplők a
szeretteikért áldozzák fel magukat, ami az észak-koreaiak
többsége számára döbbenetesen újszerű. Emellett a dél-koreai
sorozatok realisztikusabbak és földközelibbek, ezért szeretik
annyira a testhezálló öltözékek ellenére is! A tinédzserek meg a
gyerekek is odavannak ezekért a történetekért, és ők ráadásul
majmolják a bennük hallható szöuli akcentust.
A „fürdőszoba” Észak-Koreában üszengszil, Dél-Koreában
pedig hvadzsangszil. A dél-koreai sorozatok népszerűségének
köszönhetően az észak-koreaiak fiatalabb generációja egy idő
után inkább a déli kifejezést kezdte használni, ők sokkal
gyakrabban vesznek át új szavakat az új dél-koreai kultúrából,
mint a felnőttek. Lehetséges, hogy a K-popot játszó
idolegyüttesek mostanra még népszerűbbé váltak Észak-
Koreában.
2012 előtt azonban az emberek nem voltak oda az akkori
délkoreai dalokért. Az új idolegyüttesek számai helyett a régi
zenéket preferálták. 2012-ben Észak-Koreában az olyan régi K-
pop- dalok voltak a legnépszerűbb dél-koreai számok, mint a
„Barát”, a „Magánlevél” vagy a „Szerelemért”. Később, amikor a
Nangkang 18-sze (Édes 18) című dél-koreai sorozat népszerűvé
vált Északon, az emberek a zenéjét éneklő dél-koreai előadóra,
Csang Narára is felfigyeltek.
Nem tudom, mennyire változhatott meg a K-pop helyzete
Észak-Koreában, amióta disszidáltam, de annyit mondhatok, hogy

140
amíg ott éltem, azok az énekesek és a dalaik nagy népszerűségnek
örvendtek. Az én kedvenc K-pop-dalom Pek Csijong „Mintha
eltalált volna egy golyó” című száma volt. Ám mivel az anyukám
nem szerette, nem énekelhettem otthon. Egyvalami biztos: az
észak-koreai fiatalok ízlése nagyon sokrétű és változatos. Sosem
lehet tudni, talán az észak-koreai tinédzserek e pillanatban épp az
EXID együttes slágereire táncolnak.

Mit gondolt a dél-koreaiakról, amikor még Északon élt?

DT: Az észak-koreai kormány minden héten tart Délt ócsároló
kangjonhöket vagyis leckéket. Lehet, hogy akadnak, akik teljes
egészében elhiszik az efféle propagandát, de a többségnek az
egyik fülén be, a másikon ki. Noha ezek a leckék szegénynek és
gonosznak állítják be Dél-Koreát, az északiak ennek ellenkezőjét
tapasztalják a határon át beérkező ételeknek, trágyának és
gyógyszereknek köszönhetően. így aztán sok észak-koreai tudja,
hogy a Dél gazdag, és irigykedik rájuk, noha a szigorú észak-
koreai törvények meggátolják őket ilyen irányú érzéseik és
gondolataik kifejezésre juttatásában. Mostanra széles körben
terjednek a Déllel kapcsolatos információk, úgyhogy sok
északinak megváltozott az országról kialakított képe, és a pozitív
vélemények összességében túlsúlyban vannak. Abban is biztos
vagyok, hogy a Dél pozitív megítélése növeli a disszidensek
számát.

Kim Dzsejong:
Akik a kínai határ közelében élnek, sok mindent tudnak Dél-
Koreáról, ugyanis a Délről szóló információk az Észak-Koreá- ba
csempészett kínai termékekkel, videókkal és rádióadásokkal
együtt terjednek. Sok dél-koreai tévéműsort is videofájl
formájában hoznak be az országba, a meglepett észak-koreaiak
pedig titokban nézik őket. A határtól távolabb élők azonban nem
sokat tudnak Dél-Koreáról. Egy észak-koreai, akivel a szökésem
során barátkoztam össze, azt mondta, csak akkor hallott ezt-azt
Dél-Koreáról, amikor már megérkezett Kínába. A belső

141
területeken élők nem nagyon utazhatnak, és nem igazán férnek
hozzá külső információkhoz sem, ellenben állandó ideológiai
oktatásban részesülnek a tévéből, az észak-koreai kormány
propagandaeszközéből. így aztán a Dél-Koreáról szóló hírek sem
érnek el hozzájuk.
Én már középiskolába jártam, amikor először jutottam Dél-
Koreával kapcsolatos információkhoz. A nagybátyámnál jártam,
ahol megnéztem a Cshongukeui kjedan (Lépcső a
mennyországba) című dél-koreai tévésorozatot. Ez volt az első
dél-koreai sorozat, amelyet valaha láttam, és nagyon meglepett.
Először éreztem úgy, hogy a déliek sokkal jobb körülmények közt
élnek, mint mi. Sokkoló volt látni, hogy a magam korabeli dél-
koreai fiataloknak mennyire más életük van. Egészen felcsigázott
a városi utcák kifinomult hangulata, valamint a színészek és
színésznők játéka. Továbbá úgy elszomorított a főhősnő halála,
hogy három napig enyhe depressziótól szenvedtem, és kicsit
mindig megdobbant a szívem, amikor megláttam a férfi főhőst. Ez
olyan felejthetetlen élménynek bizonyult, hogy amikor
megérkeztem Dél- Koreába, rögtön megkerestem ugyanezt a
sorozatot.
Ez az élmény felnyitotta a szememet Dél-Koreával
kapcsolatban, és felébresztette a kíváncsiságomat. Dél-koreai
rádióműsorokat kezdtem hallgatni – ott, ahol éltem, be lehetett
fogni néhány kínai és dél-koreai adást. A szüleim ellenezték a
dolgot, mert féltek, hogy lebukunk, engem azonban
ellenállhatatlanul vonzottak a dél-koreai rádióhírek, pedig az
egész csak egyszerű kíváncsiságként indult. Még most is élénken
emlékszem: minden este tíz óra után kivettem a rádióból a
gyufaszálat, amely a külföldi adásokat blokkolta, és halk
hangerőn hallgattam a külföldi híreket, közben meg figyeltem,
nehogy a szüleim észrevegyenek. Járt némi vesződéssel, hogy
nappal visszategyem a gyufát a rádióba, de közel sem annyival,
hogy ne furdaljon a kíváncsiság.
Mielőtt elővettem a rádiót, meg kellett bizonyosodnom a ház
biztonságosságáról. Minden fényforrást eloltottam, minden

142
függönyt behúztam, a rádió pedig legfeljebb csak suttogva
szólhatott. Amikor a szomszéd kutyája néha felugatott,
elkerekedett a szemem, és majd kiugrott a helyéről a szívem.
Mintha egy filmben szerepeltem volna. A rádióadásokat a felhős
napokon tisztábban lehetett hallani. Annyira tetszett a miénktől
teljesen eltérő akcentus, hogy magam is megpróbáltam szöuli
kiejtéssel elismételni néhány szót, de persze csak alig hallhatóan.
Akkoriban főleg a hírekre figyeltem fel. Az észak-koreai
adásokkal ellentétben a dél-koreaiak élőben közvetítették az
eseményeket, és szóltak hírek különböző Észak-Koreába küldött
élelem- és gyógyszerellátmányokról is. Egy ideig zavartan
hallgattam, hogy Dél-Korea és Amerika segélyeket küld Észak-
Koreába, mert ez teljesen ellentmondott a kormányunk
állításainak. Azon tanakodtam, ki mond igazat. Közben
dalszövegeket írtam le és énekeltem el. Egyszer még a szüleim is
velem énekeltek.

Mi járt a fejében, amikor látta a dél-koreai választási

kampányokat?
DT: A The Economist demokráciaindexe és sok más mérési
eredmény szerint Észak-Korea a világ legkevésbé demokratikus
országa. Mindeközben Dél-Korea a néhai elnök, Pak Kunhje késő
2016-os, kora 2017-es bukásával demonstrálta, hogy a világ egyik
legstabilabb demokráciája. Sokkoló a két Korea közti különbség,
és valóban érdekes kérdés, hogy mit kezd egy Délre érkező észak-
koreai a demokrácia nagy szimbólumával, a választással.

Ri Dzsiszon:
Észak-Koreában nem létezik választási kampány, úgyhogy amikor
először láttam ilyet Dél-Koreában, nem értettem, mi történik. A
jelöltek és a támogatóik rengeteg energiát öltek abba, hogy az utca
emberéhez szóljanak. Külön csapat osztogatta a járókelőknek a
jelöltek névjegykártyáit és szórólapjait. Nekem erről az jutott
először eszembe, hogy ezeknek az embereknek túl sok a
szabadidejük. Akkoriban semmit sem tudtam a politikusok
szerepéről, vagy arról, hogy miféle hatalmuk van.
143
 Észak-Koreában a politikusok csupán a rezsim bábjai. Persze a
Legfelsőbb Népi Gyűlés tagjai gyakorolhatnak némi korlátozott
politikai hatalmat, amikor Kim Dzsongun döntéseihez
asszisztálnak, de a legfelsőbb körök tisztviselőin kívül a KNDP
tartományi bizottságaiban ülők tényleg nem többek báboknál.
Nincs igazi politikai hatalmuk, továbbá nem „indítványozhatnak”
vagy ellenezhetnek törvényjavaslatokat sem.
De a legfontosabb, hogy nincs versenytársuk sem. Akit egyszer
jelölnek, azt automatikusan meg is választják, vagyis nem kell
kimennie az utcára, hogy polgároknak könyörögjön a
szavazatukért – semmi értelme a kampányolásnak. Ha a Koreai
Munkapárt jelöl valakit a következő választásokon, az az esetek
99,9%-ában el is foglalhatja új pozícióját.
Ha észak-koreaiként politikai ambíciókat táplálsz, a Munkapárt
felső vezetőinek kegyeit kell keresned, nem a szavazókét. Busás
ajándékokkal és rengeteg pénzzel kell elhalmoznod a vezetőket,
hogy téged jelöljenek. De még ha sikerül is bekerülnöd a
bizottságba, az ország törvényhozó testületébe, semmit sem
tehetsz Észak-Korea megváltoztatása érdekében. Vagyis azokat,
akik megvesztegetéssel jelöltetik magukat, valószínűleg csak a
hírnév érdekli. Egyszerűen kérkedni akarnak, hogy „tiszteletre
méltó” bizottsági tagok.
Ezek jellemzően olyan emberek, akik egy jó politikus
legalapvetőbb kvalitásaival sem rendelkeznek. Kizárólag a státus
érdekli őket. Persze biztos nem minden bizottsági tag nagyképű
vagy arrogáns, de akikkel én találkoztam, azok mind csak a
pozíciójukkal akartak felvágni. Észak-koreai életem során
mindössze ennyit tudtam meg a politikáról.
Amikor először láttam dél-koreai választási kampányt, teljesen
ledöbbentem. Tiszta agyrémnek tűnt az egész! Eleinte nem is
értettem, miért öntenek vagyonokat a kampányukba, miért nem
inkább az öregekre vagy a szegényekre költik azt a pénzt. De
ahogy többet tudtam meg a választási folyamatról, rájöttem, hogy
nem minden jelöltet választanak meg. Versengeniük kell
egymással, ezért költekeznek így. Leginkább azonban az keltette

144
fel az érdeklődésemet, hogy egy egész sor ígéretet tettek
megválasztásuk esetére. El is hittem nekik, hogy beváltják ezeket
az ígéreteket, ám hamarosan rájöttem, hogy csak hitegetik az
embereket. Nem is tudom, az ő hibájuk-e, hogy ilyen szánalmas
hazugok, vagy az enyém, hogy bíztam bennük.
Mindenesetre a dolog teljesen lesokkolt. Összezavarodtam.
Felmerült bennem, hogy a dél-koreai választási rendszer még az
észak-koreainál is veszélyesebb lehet. Észak-Koreában teljesen
mindegy, kiket választanak meg, hiszen nem kapnak a kezükbe
igazi politikai hatalmat, így aztán nem tudnak olyan törvényeket
és szabályozásokat hozni, amik veszélyeztetnék az embereket.
Ellenben Dél-Koreában szólásszabadság van, vagyis bárki
kifejtheti politikai álláspontját és véleményét. Fantasztikus, hogy
a dél-koreaiak arra szavazhatnak, akire akarnak. Senki sem
kényszerít rájuk egyetlen jelöltet sem.
Amikor eljön a választások ideje, sokat tanakodom rajta, kire
szavazzak. Még mindig nem ismerem valami jól a választási
rendszert, a politikusok szerepét vagy a jelölteket. Egyesek a
politikai pártokra szavaznak, bárki képviselje is őket. Mások a
képességeik alapján szavaznak a jelöltekre, még ha nem
feltétlenül támogatják a párt nézeteit, amelynek színeiben azok
indulnak. Akárhogy is, az embernek el kell merülnie a
politikában.
De a dél-koreai választási kampányok túl extravagánsak és
fényűzőek nekem. Túlságosan sok pénzt költenek rájuk.

Hogyan reagálnak a dél-koreaiak, amikor elmondja nekik,

hogy Északról jött?
DT: Van néhány észak-koreai ismerősöm Dél-Koreában, és
általában véve úgy érzik, diszkriminálják őket. Ha leülnek egy
étteremben, és északi akcentussal beszélnek, a közeli asztaloknál
ülő vendégek megbámulják őket, vagy maguk is Észak-Koreáról
kezdenek beszélni. Az idősebbek közt olyanok is akadnak, akik az
észak-koreai disszidenseket politikai kémnek tekintik. Mindezzel

145
együtt nem hiszem, hogy a többség megbánta volna, hogy Délre
szökött.

Kim Juszong:
Amikor a családommal elmenekültünk Észak-Koreából,
Amerikába akartunk menni, nem Dél-Koreába. Azért az
Államokat tűztük ki célul, mert egy amerikai civil szervezettől, a
LiNK-től (Liberty in North Korea – Szabadság Észak-Koreában)
kaptunk segítséget. Amikor eljöttünk Északról, nagyjából 3000
dollárba került kivinni egy embert, és bejuttatni a thaiföldi
bevándorlási hivatalba, vagyis a családom három tagjának
nagyjából 9000 dollárba került a menekülés. Ez az amerikai civil
szervezet még akkor is fizetett a szabadulásunkért, amikor a kínai
hatóságok letartóztattak minket.
Mindezért a segítségért a mai napig hálás vagyok azoknak az
amerikaiaknak. Azt hiszem, szó szerint megmentették az életemet.
Azért kezdtem ezzel, mert ha visszafordíthatnám az időt, Dél-
Korea helyett Amerikába mennék.
Immár hat éve élek Dél-Koreában. A helyiek többsége
előítélettel, sztereotípiákkal és diszkriminációval kezel minket.
Megérkezésem első pár hónapjában részmunkaidős állást kaptam
egy okostelefon-alkatrészeket gyártó cégnél, amelynek a
központja Szöulban volt, a gyára pedig Szuvonban, egyórányira a
fővárostól. Nyolcán dolgoztunk abban a gyárban, öten közülünk
nők voltak.
Tíz napja dolgoztam ott, amikor csatlakozott hozzánk egy
frissen végzett egyetemista. Amikor megtudta, hogy Észak-
Koreából jöttem, nem szólított többé a nevemen. Csak úgy beszélt
hozzám: „Hé, te! Gyere ide!” Nagyon gorombán és tiszteletlenül
viselkedett velem, gúnyolódott rajtam, csak mert Észak-Koreából
származom. Minden reggel lezuhanyoztam munkába menet előtt,
mégis folyton azt hajtogatta, hogy bűzlök. Nem tudtam elviselni
ezt a fajta diszkriminációt, úgyhogy egy hónap után otthagytam az
állásomat. Azóta senkinek nem árulom el, hogy Észak-Koreából
származom.

146
 Egy felmérés szerint tíz észak-koreaiból mindössze kettő vallja
be, hogy honnan jött. Az észak-koreaiak általában úgy érzik, jobb,
ha eltitkolják a származásukat. Én mindenekelőtt az
értékesítésben akartam dolgozni, és számos helyre be is adtam az
önéletrajzomat, de sosem jutottam túl az első fordulón. Amikor a
jelentkezésem átjutott az első szűrőn, és behívtak interjúra,
közölték velem, hogy alig van dél-koreai tapasztalatom. Biztos
voltam benne, hogy jó értékesítő lennék, de a HR-es azt mondta,
csak akkor veszik majd fontolóra a jelentkezésemet, ha már fel
tudok mutatni kétévnyi dél-koreai munkatapasztalatot.
Úgyhogy jött a B-terv: úgy döntöttem, kőkeményen dolgozom
az első vállalatnak, amelyik hajlandó felvenni, és nemrég sikerült
is szereznem egy állást egy dél-koreai cégnél. Eleinte féltem,
hogyan viszonyulnak majd hozzám, tudván, hogy Észak-Koreából
jöttem, de nagy megkönnyebbülésemre jól bántak velem. Nem
gúnyolódtak rajtam, nem taszítottak ki maguk közül. Amikor
dolgozni kezdtem nekik, nagyon nehéz és megerőltető munkát
kellett végeznem, mégsem mondtam fel, mert ugyanúgy bántak
velem, mint a dél-koreaiakkal. Két hónap után hozzászoktam a
munkához, és mostanra már fütyörészve járok be dolgozni
reggelente. Nem tudom, meddig maradok ennél a cégnél, de mivel
rendkívül elégedett vagyok velük, szívesen dolgoznék nekik
harminc évig, vagy még tovább, amíg nyugdíjba nem megyek.
Mi is látjuk és olvassuk a híreket az Amerikában uralkodó
rasszizmusról. Dél-Koreában ugyanaz a helyzet: vannak
előítéletes és toleráns emberek is. Időbe telik még, míg az
északiak elleni diszkrimináció megszűnik. Az északiak és a déliek
ugyanaz a náció, ugyanaz a vér csorog bennünk – a déliek mégis
lenéznek minket.
2014 augusztusában ellátogathattam Amerikába. Őszintén
szólva nem tetszett New York, túlságosan zsúfoltnak, hektikusnak
és csiricsárénak találtam. Amerika egyéb részeit viszont imádtam.
Ügy éreztem magam, mint a mennyországban. Ha beszélnék
angolul, és a bevándorlási hivatal engedné, inkább élnék az
Egyesült Államokban, mint Dél-Koreában. Nem tudom, sor kerül-

147
e erre valaha. Mindenesetre továbbra is keményen dolgozom a
cégemnek, hogy értékes alkalmazottjuk maradjak.

Mit kellene tennie Dél-Koreának az újraegyesülés

érdekében?
DT: Az újraegyesülés kínos téma. A dél-koreai politikusok
kitartóan szajkózzák a fontosságát, de a népet egyre kevésbé
érdekli a dolog. Amikor Észak-Koreában jártam, úgy éreztem, az
újraegyesülés koncepciója ott sokkal fontosabb. Talán a
propagandának, talán másnak köszönhetően, de sokszor mondták,
hogy mindkét Koreának az újraegyesülés az álma és a végzete.
Délen ritka az efféle hevesség.

Csu Szongha:
Dél-Korea el akarja kerülni az újraegyesülést, az emberek ugyanis
félnek a potenciális adóterhektől és az északiakkal való
együttéléstől.
Ezért azt hiszem, fontos lenne, hogy a dél-koreai kormány és a
civil szervezetek mindent megtegyenek a déli gondolkodásmód
megváltoztatása érdekében. A dél-koreaiaknak nyitottnak kell
lenniük az északiakkal való együttélésre, és meg kell érteniük,
hogy az újraegyesülés meg fog történni, meg kell történnie, bármi
legyen is az ő akaratuk.
Azt hiszem, az ezzel kapcsolatos jelenlegi diskurzusok
túlságosan is a gazdasági tényezőkre fókuszálnak, és elmulasztják
kiemelni, hogy az újraegyesülés elsősorban az együttélésről szól.

Jun Mina:
A dél-koreai kormánynak élen kell járnia a két Korea közti
kapcsolatok kialakításában, és ehhez több Észak-Korea-szakértőt
kell alkalmaznia.
A civil szervezeteknek hangsúlyozniuk kell az újraegyesülés
fontosságát a dél-koreaiaknak, főleg a fiatalabb generációknak,
valamint informálniuk kell az észak-koreaiakat a külvilágról. A
kormány szerepe és képességei korlátozottak, a civil szervezetek
viszont többet tehetnek.
148
Kang Dzsimin:
Észak-Koreában elnyomó vagy elnyomott vagy – nincs középút.
De még megfordulhat a helyzet, ha radikális változásokra kerül
sor. Bizony, rengetegen dühösek a kormányra a kegyetlen,
elnyomó hatalomgyakorlása miatt.
Úgyhogy megfelelő intézkedések híján a rezsim összeomlását
véres megtorlások követhetik, mely esetben a bosszúk újabb
bosszúkhoz vezetnek majd. Ha nem készülünk fel, az ország
bármilyen nagy változást követően pár hónap alatt vérfürdőbe
fullad.
Hallottam, hogy az észak-koreai hatóságok szerint egy nap
talán el kell majd menekülniük Kínába. Azt hiszem, ez jól
illusztrálja, milyen ellenségesek tudnak lenni az emberek – és
hogy mennyire félnek az észak-koreai kormány tagjai. Az
országnak tehát nemzetközi segítségre lesz szüksége, hogy meg
tudjon birkózni a biztonsági problémákkal és az élelemhiánnyal.
A politikai fogolytáborokba zárt áldozatoknak is segítségre lesz
szükségük – talán terápiára is. Az észak-koreai kórházak
csapnivaló állapotban vannak. Hiány van gyógyszerekből és
orvosi felszerelésekből, és sokan halnak meg különféle
betegségekben. Így aztán az orvosi segítség szintén nagyon fontos
lenne.

Pok Csihjon:
Nagyon fontos lenne, hogy Dél-Korea segítsen az országban
élő disszidenseknek alkalmazkodni a kapitalista rendszerhez. Ha
ugyanis Észak-Korea összeomlik, a disszidensek fognak a nép
élére állni. Csakhogy jelenleg még ők is nehezen vetik meg a
lábukat a dél-koreai társadalomban, ezért sokszor kénytelenek
külföldön élni. A civil szervezeteknek segíteniük kell, hogy a
disszidensek menekültstátust kapjanak.

149
Csöng Hjonmu:
Dél-Koreának először is jobban meg kell értenie az észak-
koreaiakat. Elvégre közel 26 ezer disszidens él az országban, nem
igaz?
De a dél-koreaiak nem ítélhetik meg az észak-koreaiakat e 26
ezer alapján, ők ugyanis azok, akik otthon majdnem éhen haltak,
vagy akik politikai üldöztetés elől menekültek el. Más szóval
vagy az elitből, vagy a legalacsonyabb társadalmi rétegekből
származnak – a középosztály tagjai közül nem sokan élnek Dél-
Koreában.

150
151
 HETEDIK RÉSZ

Egészségügy és szociális
juttatások

Az Észak-Koreában töltött időmből az maradt meg leginkább,

hogy az emberek többsége nehéz életet él. Egy nap elautóztunk
Phenjanból egy közeli városba, Phjongszongba, és noha
nemzetközi szemmel Phenjan sem gazdag, Phjongszong pedig
határozottan nem Észak-Korea leglerobbantabb városa, a
különbség döbbenetes volt.
A phjongszongiak roskadozó, régi lakóházakban éltek,
amelyekben akadozott az áramellátás. Szegényes megélhetésüket
alapszükségletű javak utcai árusításával vagy ehhez kapcsolódó
tevékenységekkel – áruk biciklis szállításával vagy a biciklik
javításával – biztosították. Kopottas ruhát viseltek, megviseltnek
és fáradtnak tűntek. Elképzelni is rossz, milyen lehet nekik a téli
mínuszokban.
Mindent összevetve az ilyen körülmények közt élők jellemzően
fogékonyabbak a betegségekre, mint mi. De mi történik, ha valaki
megbetegedik Észak-Koreában? Elméletileg mindenki jogosult
ingyenes egészségügyi ellátásra, és bárki felkeresheti az orvosát.
A gyakorlatban azonban óriási különbségek mutatkoznak az
ellátás terén. A phenjani elit viszonylag jó kezelésben részesül, az
átlagembernek azonban lehet, hogy nem jut több néhány
aszpirinnél és a reménykedésnél.

152
 Nem volt ez mindig így. Az egészségügyi ellátás szintén az
1990-es évek éhínsége alatt változott meg. Ahogy az élelmezés, a
lakhatás és az oktatás, úgy az egészségügyi ellátás is sokkal jobb
volt, és sokkal kevésbé múlt az illető anyagi helyzetén. De ahogy
azt korábban már láttuk, a kormány és a nép közti társadalmi
szerződés – engedelmesség a garantált jólétért és biztonságért
cserébe – teljesen felbomlott. A hatalom immár a félelemre és a
Kim Ir Szen iránti pozitív érzelmek maradékára épül.
Na és az idősek? Az idős észak-koreaiak egyszerűen
kénytelenek tovább dolgozni. A nyugdíj koncepciója nem létezik,
ahogy a munkára képtelen betegek sem kapnak táppénzt, és ha
már itt tartunk, a rokkantak sem részesülnek sok segítségben.
Nem csoda, hogy a túlélés kényszere rendkívüli
találékonyságra és ellenállóságra nevelte az észak-koreaiakat. Ha
sor kerülne az újraegyesülésre, határozottan be akarnék fektetni
Északba – kevesek kelhetnek versenyre az ottaniakkal, ha
alacsony költségvetésű kreatív problémamegoldásról vagy puszta
ügyeskedésről van szó. Bár egy jobb világban sosem lett volna
szükségük efféle készségekre.

Milyen volt átélni az éhínség éveit?

DT: Az 1990-es évek közepén Észak-Koreát súlyos éhínség
sújtotta, minek következtében több százezren vagy akár
egymillióan is meghaltak. Élénken emlékszem a sokkra, amikor
egy disszidens ismerősöm beszámolt róla, hogy annak idején látta,
amint szó szerint hullahegyeket emelnek a szülővárosában.
Különös és elborzasztó belegondolni, hogy mindez Szöultól alig
50 km-re történt.

Jun Mina:
Észak-koreai mércével mérve nem sokan szenvedtek
alultápláltságban. Vagy inkább így fogalmazok: az észak-koreaiak
nem mérvadóak, ha alultápláltságról van szó, annyira általános a
probléma. Akkoriban mindenki, aki tudott járni, „normálisnak”

153
minősült. Durva becslésem szerint az észak-koreaiak több mint
fele még manapság is alultáplált.
Így aztán amikor ott éltem, sosem éreztem magamat
alultápláltnak – noha egyáltalán nem voltam egészséges. A
húgomhoz képest, aki súlyos alultápláltságban szenvedett, az én
állapotom senkit sem aggasztott.
A húgom akkoriban óvodába járt, és előfordult, hogy
egyszerűen összeesett az utcán. Aztán egy nap már a látása is
romlani kezdett. Éjszaka nem látott semmit. Még a rizsestálját
sem tudta felvenni. Anyám tehetetlenül sírdogált, apám pedig nem
is tudott a dologról, mert mint mindig, otthon sem volt, lekötötte a
munkája (a hadseregnél).
A barátaimmal kimentünk a közeli dombokra és mezőkre, hogy
pásztortáskát gyűjtsünk, mert úgy tudtuk, ez a gyógynövény jó az
éjszakai vakságra. Az én kedves barátaim egész nap pásztortáskát
szedtek nekem, annyit, hogy a belőle készült levesből az ő éhező
családjuk is jóllakhatott volna. De a kishúgomon ez sem segített.
Mivel nem javult az állapota, anyám levelet írt az apámnak, aki
erre végül szerzett disznómájat, és hazaküldte nekünk. Anyám
megpárolta, megsózta, és megetette a húgommal, és ez
szerencsére bevált. A húgom lassan visszanyerte a látását.
Akkoriban egy gabonamag értékesebb volt, mint az arany, és
azt hiszem, a gyerekek voltak a történtek legnagyobb áldozatai.
Élt a szülővárásomban egy Szuni nevű kislány. Gyakran
rajzolgatott a földre törött ágakkal, miközben az apjára várt, aki a
várost járta, hogy élelmet szerezzen neki. Mivel négyéves volt,
pont annyi, mint a húgom, némileg közel éreztem magamhoz.
Aztán egy nap arra a szomorú hírre ébredtem, hogy meghalt. Az
anyja még babakorában elhunyt, így csak az apja tudott vigyázni
rá. Akkoriban nem volt könnyű élelemhez jutni.
Az elhúzódó éhínség miatt nehéz volt bármi ehetőt találni. A
hegyekben az emberek egymás elől szedegették össze az ehető
növényeket. A szántóföldek is csatatérré váltak, ott a talajban
megmaradt rizsgyökerekért folyt a versengés.

154
 A rizsgyökereket porrá őrölték, majd kását, esetleg tésztát
készítettek belőle. Ez ugyan nem olyan jó, mint maga a rizs, de
azért tartalmaz értékes tápanyagokat. Viszont olyan szörnyű íze
van, hogy amikor megkóstoltam, életemben először arra jutottam,
bizonyos ételek még az éhezők számára is szinte ehetetlenek.
Akkoriban a rizskorpalepény, a fenyőkéreglepény, az
ürömlepény és a borseprőből készült lepény volt a legnépszerűbb
élelempótlék. A rizskorpa, amelyet Észak-Koreában mi-gang
néven ismernek, a barnarizs lecsiszolásakor keletkező por. A
nagymamám megdagasztotta a port, és egy üstben rizslepényt
csinált belőle. Sokáig kellett várnunk, hogy elkészüljön, mert nem
volt elég tűzifánk, így csak gyenge lángon tudtunk főzni. Az
öcsém, aki nem tudta kivárni, hogy az üst tartalma végre forrni
kezdjen, egy idő után azt hajtogatta, hogy „Te semmirekellő,
ajánlom, hogy hamarosan felforrj...”, de aztán elaludt, mielőtt az
étel elkészült volna.
Még azokban az éhezéssel és fájdalommal teli napokban is volt
mire várni.
Amikor fenyőkéreglepény került az asztalra, úgy éreztük,
karácsony van. Ha eltávolítod a fenyőfa kemény, vaskos, külső
kérgét, találsz alatta még egy réteget, mielőtt eljutnál a fa fehér
húsához: egy vékony, barna hártyát. Ezt hámoztuk le és zúztuk
finom porrá, majd adtunk hozzá pár evőkanálnyi lisztet, hogy
lepényt készíthessünk belőle. Így lett lepény a fakéregből.
Meglepően ízletesnek bizonyult, de volt egy súlyos mellékhatása:
a legfiatalabb öcsém olyan székrekedést kapott tőle, hogy elsírta
magát. Zokogásának emlékére most is fájdalom hasít a szívembe,
mert ő még mindig Északon van. Akkoriban csak négyéves volt,
túlságosan fiatal ahhoz, hogy felfogja az élet viszontagságait.
Néha azon tűnődöm, hogyan élhettem egy olyan világban.
Aztán emlékeztetem rá magamat, hogy mások sokkal rosszabb
körülmények között vegetáltak, mint én.
A lényeg, hogy a családunk egyetlen tagja sem halt éhen.
Apám katonatisztként kivívott társadalmi státusa nem jelentett
segítséget, de beteg anyánk és mi, a három gyerek, túléltük. Én

155
voltam a legidősebb, és mindent megtettem, hogy találjak
ennivalót a testvéreimnek, még ha csak kis növénydarabokat is.
Néha kibóklásztam a hegyekbe a falu idős asszonyaival.
Kilencévesként már minden létező növényről tudtam, és még ma
is felismerem őket. Páfrány, saspáfrány, harangvirág,
salamonpecsét, hegyi üröm, győzedelmes hagyma,
gyepkorallgomba, kénvirággomba... ezek immár mind emlékek
azokból az időkből.
Most már jó formában vagyok, de amikor eljöttem Észak-
Koreából, nagyon gyenge voltam. Anyám meglátogatott, amikor a
Dél-Koreába érkezésem után társadalmi beilleszkedési képzésen
vettem részt, és könnybe lábadt a szeme, amikor meglátott.

Elviheti az ember orvoshoz a háziállatát Észak-Koreában?

DT: A háziállatok tartása nem gyakori Észak-Koreában, ahogy a
szegény országokban általában sem. Amikor maguknak az
embereknek sincs elég ételük, luxusszámba megy, ha valaki
pusztán a társaság öröme miatt kutyát tart. Azt beszélik, manapság
sok phenjani újgazdagnak van háziállata, de az átlagemberek
számára az állat általában arra való, hogy dolgozzon, vagy hogy
megegyék.

Ri Dzsiszon:
Felnőve sosem láttam állatorvost vagy állatkórházat a
szülővárosomban. Ettől persze még lehetnek, legalábbis más
városokban, például Phenjanban.
Az, hogy az emberek nem beszélnek állatklinikákról, nem
jelenti azt, hogy nincsenek Észak-Koreában állatorvosok. A nagy
éhínség alatt az ország fűevő állatok tömegeinek tenyésztésével
próbált véget vetni az élelemhiánynak. Ekkor nőtt meg az
állatorvosok jelentősége is. A nép akkoriban vastag szemüveget
viselő, óriási kockáknak látta őket.
A tévésorozatokban és filmekben is hasonlóképpen jelentek
meg: pusztán gyógyszereket írtak fel kezelésre szoruló, beteg
állatoknak.

156
 De ezekben a történetekben a kreatív fiatalok új módszerekkel
álltak elő az állatok kezelésére, és hőssé váltak. Ebben állt az
efféle filmek és sorozatok tipikus cselekménye.
Az állatorvosok intézményekben tanultak és vizsgáztak. A
tévében láttam, hogy tanyákhoz és házakhoz szállnak ki beteg
állatokat kezelni, de fogalmam sincs, hogy Észak-Korea teljes
területén létezik-e ilyen rendszer. Amíg Észak-Koreában voltam,
csak tévében láttam állatorvosokat, élőben soha.
Persze előfordult a környékünkön, hogy megbetegedett egy
disznó vagy egy kutya, de ilyenkor orvoshoz, nem pedig
állatorvoshoz vitték. Ha van pénzed, Észak-Koreában orvosi
recept nélkül is vehetsz a piacról pirulákat és gyógyszereket.
Amikor a háziállatok vagy jószágok megbetegednek, az emberek
penicillint vesznek, és beleinjekciózzák a beteg állatba. Ha ez nem
használ, orvoshoz fordulnak.
Városban nőttem fel, ahol nem voltak farmok a közelemben, de
azért akadtak családok a környéken, amelyek tartottak kutyákat és
disznókat. Fertőző járványokra nem emlékszem, de olyan
előfordult, hogy egy kan disznó párzási vágya
kontrollálhatatlanná vált. Ilyenkor orvost hívtak, aki részlegesen
kasztrálta az állatot. Ugyanaznap este az emberek összejöttek
iszogatni és disznóherét enni. A szülővárosomban az apák mindig
azt mondták, hogy a disznóhere megy a legjobban az ivászathoz.
Mivel láttam állatorvosokat az észak-koreai tévéműsorokban,
feltételeztem, hogy vannak orvosi iskolák, ahol az állatorvosi
pályára készülők tanulhatnak. De amíg ott éltem, sosem
találkoztam senkivel, aki ilyen képzésre járt volna, ahogy nem
hallottam állatorvosi iskolákról sem. Csak feltételezni tudom,
hogy Phenjanban akad néhány.
Talán azért nem találkoztam Észak-Koreában egyetlen
állatorvossal sem, mert ott nem sokan tartanak háziállatokat. Az
olyan kis termetűek helyett, mint a máltai selyemkutya, Észak-
Koreában népszerűbbek a juhászkutyák, azokat viszont nemcsak
megvenni drága, hanem hússal etetni is.

157
 Úgyhogy ilyen kutyát csak gazdagok tudnak tartani. Az
átlagembereknek inkább korcsaik vannak, amiket házőrzésre
használnak vagy poszinthangként megesznek. Amikor
megbetegednek, az emberek inkább megeszik őket, minthogy a
kezelésükre költsenek. Sosem vinnék őket állatorvoshoz.
Az észak-koreaiak valószínűleg őrültségnek tartják, ha valaki
állatorvoshoz viszi a kutyáját, hiszen embereket kezelő
orvosokból is hiány van. Nem értik, hogyan tud valaki ennyi
pénzt költeni egy állatorvosra egy kutya miatt. Amikor hallják,
hogy külföldön bőven vannak állatorvosok, azt hiszik, ez azért
lehetséges, mert azok kapitalista országok. Feltételezik, hogy az
emberek egy kapitalista piacon nem azért keresik fel az
állatorvost, mert annyira szeretik a kutyájukat, hogy családtagként
tekintenek rá, hanem azért, mert pénzzel ott mindent meg lehet
venni.
Amikor megérkeztem Dél-Koreába, nagyot nevettem az
állatkórházak széles körű elterjedtségén. Észak-Koreában azt
mondták, egy kapitalista piacon semmi sem lehetetlen, ha van
pénzed. A barátaimmal gyakran próbáltuk elképzelni, mi
mindenben lehet más az élet egy kapitalista társadalomban a mi
kommunista államunkhoz képest. Észak-Koreában elképzelni sem
tudtuk, hogy állatklinikára visszük a kutyánkat. Az efféle helyek
csak a fantáziánkban léteztek. Dél-Koreában meg hirtelen
mindenhol ott voltak.
Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy immár egy kapitalista
társadalomban élek. Érdekes volt látni, hogy pénzzel tényleg
mindent meg lehet venni, ugyanakkor zavartan és rémülten álltam
a kiszámíthatatlan jövő előtt. Azóta évek teltek el. Van otthon egy
uszkárom, és megszakad a szívem, amikor megbetegszik. Már
tudom, hogy az állatorvosok azért vannak, hogy gondoskodjanak
a társaságként tartott – és családtaggá vált – állatról.

Használnak az észak-koreai nők egészségügyi betétet?

DT: Bevallom, erről a témáról nem sokat tudok, de ha az észak-
koreai hétköznapok általános nehézségeiből, valamint a

158
társadalom férfiközpontúságából indulunk ki, Dzsiszon lenti
válasza nem okozhat nagy meglepetést.

Ri Dzsiszon:
Amikor eljöttem Észak-Koreából, annak örültem a legjobban,
hogy többé nem kell az egészségügyi betétek miatt aggódnom!
Észak-Koreában a nők fehér vattából csinálnak maguknak
egészségügyi betétet, amelyet újra és újra kimosnak és
felhasználnak. Egyesek utcai árusoktól vesznek pamutot, és abból
készítik el a sajátjukat, mások előre gyártott betétet vásárolnak.
Akárhogy is, ezek nem olyan eldobható termékek, amilyeneket
Dél-Koreában vagy az Egyesült Államokban kapni. Persze Észak-
Koreában is vannak eldobható betétek, ezeket „Tedong-folyónak”
hívják, de olyan drágák, hogy a legtöbben csak ritkán engedhetik
meg maguknak. Jellemzően akkor használnak ilyet, amikor
elutaznak, vagy amikor olyan helyzetben vannak, hogy nem
tudnak betétet mosni. A rendszeres mosásuk egyébként is
borzasztóan nehéz, ha csak lehet, mindenki igyekszik elkerülni.
Egyszer hallottam, hogy a Tedong-folyó egészségügyi
betéteket kifejezetten a hadseregben szolgáló nőknek gyártják, de
a szállítók eladnak belőle az árusoknak a katonai bázisokra vezető
útjuk során.
Nemrég láttam, hogy környezetbarát egészségügyi betétet
reklámoznak, amely „jó a bőrnek és jó a Földnek”. Igaz, hogy a
pamutbetét használata csökkenti a szemét mennyiségét, és így jó a
környezetnek, a reklámok azon állításával azonban már nem értek
egyet, hogy csökkenti a menstruációs fájdalmakat. 14 évesen
menstruáltam először, és a következő 17 évben pamutbetétet
kellett használnom. Minden hónapban szörnyű fájdalmakat éltem
át. Persze lehet, hogy ennek semmi köze nem volt a betétekhez,
lehet, hogy csak azért szenvedtem egyre jobban és jobban, mert
állandóan stresszeltem a betétek titokban való mosása és szárítása
miatt. Ráadásul Észak-Koreában nem léteznek menstruációs
fájdalmakat enyhítő gyógyszerek. Ha a kín elviselhetetlenné válik,

159
a nők legfeljebb aszpirint vehetnek be, de igazából az nem sokat
segít.
A legutolsó, amire az észak-koreai életemből emlékezni
akarok, az ottani egészségügyi betétek használata. Nyáron
valamivel jobb volt a helyzet, mert akkor gyorsabban
megszáradtak, télen azonban ugyanez egy örökkévalóságig tartott.
A vízcsövek befagytak, és eleve nem nagyon tudtad hol szárítani a
betétet. Mivel általában fehér pamutból készültek; rengeteg víz
kellett a vér lemosásához, és mivel meleg vízzel nem lehet
vérfoltokat eltávolítani, jéghideg vízzel kellett dolgoznunk,
miközben a leheletünkkel melengettük a kezünket. Külön
stresszes volt, hogy szárításkor más kimosott ruhák alá kellett
rejteni az egészségügyi betéteket, nehogy a férfiak meglássák.
Mosógépe nem sokaknak volt, és a gyakori áramszünetek miatt
még azok a kevesek sem tudták mindig használni. Úgyhogy a nők
a saját kezükkel mosták a betétjüket a hideg vízben.
Az élet természetesen tele van nehézségekkel, de észak-koreai
nőként az egészségügyi betétek mosása és szárítása volt a
legnehezebb.
Amikor menstruálva kell iskolába menned, az még rosszabb.
Az észak-koreai középiskolák többsége koedukált, úgyhogy
nagyon vigyáznod kell, nehogy a fiú osztálytársaid meglássák a
20 cm hosszú és 10 cm széles pamutbetétet – amelyen egyébként
nincs semmilyen rögzítőanyag, úgyhogy ha nem vigyázol, egy
szerűen kicsúszik. Mindig nagyon óvatosan kellett járnom,
nehogy a fiúk kigúnyoljanak. Aki sosem használt ilyen betétet, az
elképzelni sem tudja, hogy milyen stresszes. Abban a nehéz
időszakban mindig irigyeltem a fiúkat, amiért ők nem
menstruálnak.
De amióta eljöttem Észak-Koreából, megszabadultam az
„újrafelhasználható” betétek minden stresszétől és gyötrelmétől.
Valahányszor eldobható betéteket látok, amelyek Dél-Koreában
mindenhol kaphatók és könnyedén megfizethetők, felszínre törnek
az emlékek, és sajnálom azokat a nőket, akiknek még mindig a
jeges észak-koreai vízben kell mosniuk a betétjüket. Amikor

160
látom a hírekben, hogy pendrive-okat vagy röplapokat küldenek
Észak-Koreába, akaratlanul is arra gondolok, hogy inkább
eldobható egészségügyi tamponokat kellene küldeni helyettük.

Gondoskodik Észak-Korea az idősekről?

DT: Koreában egykor komoly dolognak számított, ha valaki
megérte a hatvanat. A dél-koreaiak még mindig nagy 60.
születésnapi bulikat tartanak, noha az átlagéletkor immár 82-re
emelkedett. A Világbank szerint azonban ez a szám Észak-
Koreában mindössze 69,5, ami sokat elárul a két ország közt
tátongó gazdasági szakadékról. És az „időskort” megérő észak-
koreaiak számára nem létezik nyugdíj.

Kim Juszong:
Hogy rögtön megválaszoljam a kérdést, az észak-koreai idősek
nem részesülnek semmilyen szociális juttatásban. Ami azt illeti,
amíg Észak-Koreában éltem, soha nem is hallottam a „szociális
juttatás” kifejezést – csak akkor ismerkedtem meg ezzel a
koncepcióval, amikor Dél-Koreába jöttem.
Persze a kormány játssza a hülyét, és azt mondja, gondját viseli
az embereknek, valójában azonban nem tudja segíteni a
rászorulókat. Dél-Koreában 65 éves korától kezdve mindenki
ingyen utazik a metrón, és havi illetményt kap az államtól. De
amennyire tudom, Észak-Korea nem biztosít ilyen előnyöket az
idősek számára. A közösség sokszor igyekszik segíteni rajtuk, de
a lehetőségek korlátozottak. Mint mindenhol máshol, Észak-
Koreában is vannak önzetlen és önző emberek. Előbbiek
próbálják támogatni a beteg vagy sérült időseket, de mivel az
országban sok az éhező, képtelenség mindenkin segíteni.
Észak-Koreában az emberek igyekeznek félretenni a
nyugdíjaséveikre, ami érthető, tekintve, hogy az állam semmilyen
szociális ellátást nem biztosít nekik vagy a munkaképteleneknek.
Az anyai nagyszüleim még mindig Észak-Koreában élnek. Túl
vannak a nyolcvanon, mégis magukra vannak utalva, mindenféle

161
állami támogatás nélkül kell boldogulniuk. Amennyire tudom, az
észak-koreai idősek legtöbbje hasonló körülmények között él.
Dél-Koreában 65 éves korától bárki ingyen utazhat a metrón, a
szülővárosomban azonban senkinek sem jártak ilyen előnyök.
Nem tudom, a phenjani időseknek joguk van-e ingyen utazni, de a
szülővárosomban élők soha nem is hallottak ilyesmiről. A
Phenjanon kívüli régiókban egyébként is alig létezik bármiféle
tömegközlekedés, nincsenek metrók vagy buszok. Anyám
rendkívül elégedett Dél-Korea ellátási rendszerével. Mindig azt
mondja, „ha a nagyszüleid tíz évvel fiatalabbak volnának,
elhoznám őket Dél-Koreába”.
Elismerem, nem Dél-Korea szociális ellátórendszere a legjobb
a világon, de az idősekre vonatkozó része meglehetősen jól
működik. Közben az észak-koreaiak még a hatvanas éveikben és
azokon túl is dolgozni kényszerülnek a farmokon vagy a
piacokon, hogy biztosítsák a megélhetésüket.
Mindenki tudja, hogy az észak-koreai állam óriási pénzeket
költ a nukleáris fegyverek fejlesztésére, miközben a népe éhezik.
Egy jó kormány gondoskodik az emberekről, az észak-koreai
azonban nem teszi.
Miközben e sorokat írom, azon tűnődöm, mit csinálhatnak a
nagyszüleim északon, ahol még áram sincs. Vajon
megvacsoráztak már? Amikor még otthon egyetemre jártam, a
nagyszüleimtől kaptam egy rakás 1000 vonos bankjegyet, és azt
mondták, sose hagyjak ki egyetlen étkezést sem. Nekem adták a
kemény munkával megkeresett pénzüket, mert nem akarták, hogy
akár egy-két étkezést is elmulasszak az egyetemen.
Nagyon hideg van mostanság, és odafönt, Észak-Koreában
még sokkal hidegebb lehet. Vajon még mindig olyan sokáig
dolgoznak? Szeretnék minél előbb munkát találni, hogy
segíthessek a nagyszüleimnek, még ha csak egy kicsit is.
Remélem, az újraegyesülés után az észak-koreaiak is
részesülhetnek a dél-koreai szociális ellátórendszer előnyeiből.

162
Milyen egy észak-koreai temetés?
DT: Ahogy Mina lentebb kifejti, az észak-koreai temetések
általában három napig tartanak. Ennek kultúrája persze jóval
régebbre nyúlik vissza Korea kettészakadásánál, úgyhogy a dél-
koreai temetések szintén három napig tartanak. A legközelebbi
hozzátartozók végig ott vannak, és fogadják a vendégeket – a régi
barátokat, a rokonokat, a munkatársakat és így tovább. Korea
kicsi, Délen pedig kiváló közlekedési hálózat áll az emberek
rendelkezésére, úgyhogy aki le akarja róni tiszteletét az elhunyt
előtt, az e napok valamelyikén bizonyosan megteheti. Észak-
Koreában azonban a logisztikai és bürokratikus akadályok miatt
meglehetősen másképp fest a helyzet.

Jun Mina:
Az észak-koreai temetések nem olyanok, mint a dél-koreaiak,
ahol a legtöbb nagy kórház és kápolna vállal temetésszervezést.
Az északi temetések többségét otthon tartják, bár akadnak
kivételek. Egy régi szokás szerint a külföldön elhunyt halott nem
léphet be a házba, úgyhogy ha valaki Észak-Koreán kívül hal
meg, a temetést az illető munkahelyén, egy folyosón vagy egy
irodában tartják.
A magas rangú katonai vezetők temetésére sem az otthonukban
kerül sor. Esetükben egy temetési bizottság gondoskodik a helyi
diákok és lakók mozgósításáról egy grandiózus megemlékezés
érdekében. Az ilyen temetéseket általában egy központi iroda
tágas csarnokában tartják.
Az észak-koreai temetések általában három napig tartanak, ha
azonban valaki a hónap végén hal meg, kivételt tesznek. A
hiedelmek szerint ugyanis a koporsónak ugyanazon hónapban kell
elhagynia a házat, amelyben az illető meghalt. Ha valaki 29-én hal
meg, a koporsót 30-án, de legkésőbb 31-én ki kell vinni a házból.
Ezt a szokást azonban nem mindig tartják be.
Az utazási megkötések miatt az embereknek meg kell várniuk
az engedélyek kiadását, ami általában legalább két-három napba
telik. Ráadásul a pocsék észak-koreai tömegközlekedési rendszer

163
eleve ellehetetleníti a gyors utazást. Ezért a temetéseket néha el
kell halasztani, hogy megvárják a legközelebbi hozzátartozók
érkezését. Ha vannak nagyon távolról érkező vendégek, az ő
kedvükért néha elhúzzák a temetést.
Előfordul, hogy valaki lekési a saját anyja vagy apja temetését,
mert nem ér oda időben, aztán élete végéig együtt kell élnie a
szörnyű bűntudattal. Ha valaki szolgálat közben veszti életét,
gyorsan értesítik róla a szüleit, de általában így sem érnek oda a
temetésre. A helyzetet tovább bonyolítja, ha a szülők vidéken
élnek, ahol a telefon ritkaságszámba megy. Ez esetben táviratot
küldenek nekik, ami viszont általában csak hét-tíz nap alatt jut
célba. A szülők ilyenkor csak annyit tehetnek, hogy jóval a
temetés után felkeresik a gyermekük sírját, és ott siratják el.
Miután a nagymamám meghalt a nagybátyám házában, anyámnak
és apámnak meg kellett várniuk, hogy a helyi tisztviselők kiadják
az utazási engedélyüket. A szüleim mindent megtettek, hogy
megsürgessék a folyamatot, és épp hogy odaértek a temetésre,
mielőtt a koporsót a földbe eresztették. A legironikusabb az
egészben: a nagybátyám mindössze 160 km-re élt.
Észak-Koreában nem igazán léteznek „temetkezési
vállalkozók”. Ha valaki körbekérdez a városban, talál egyet-
kettőt, de ezek általában idősek, akiknek egész véletlenül van már
némi tapasztalatuk a holttestek kezelésében – viszont nincs sem
tanúsítványuk, sem engedélyük. A nagybátyám is így talált
temetkezési vállalkozót a nagymamám halála után. Nem
engedhettük meg magunknak, hogy újonnan vett ruhában
temessük el, ezért a régi, vékony nyári blúzát adtuk rá. Anyámat
utána egy ideig rémálmok gyötörték: azt mondta, a nagymamám
megjelent álmában, és arról panaszkodott, hogy fázik. Anyámat
komoly bűntudat kínozta, amiért nem tudott télikabátot szerezni
neki a mennyországba vezető útjához.
A temetés házigazdájára nem vonatkoznak konkrét öltözködési
szabályok. A nagymamám temetésén a nagybátyám volt a
házigazda, és a munkatársai segítettek neki. Éjjelente kártyázással
tartották ébren magukat. Ami engem illet, én a nagynénémnek

164
segítettem rizst és köreteket főzni. Szerencse, hogy a temetésre
télen került sor, mert nyáron, amikor felforrósodik a szoba,
bomlani kezdenek a holttestek.
Észak-Koreában nincsenek tartalék evőeszközök és tányérok
úgyhogy a házigazdának a szomszédoktól kell kölcsönkérned. A
temetésre érkező vendégek általában hoznak magukkal ételt,
esetleg némi kukoricát vagy babot. Egyesek pénzt adnak a
házigazdának a részvétnyilvánítás részeként. Cserébe a házigazda
csomagol némi ételt a vendégeknek, hogy hazavihessék a
családjuknak. El lehet képzelni, hogy az eleve nehéz gazdasági
helyzetben lévő észak-koreaiaknak mekkora terhet jelenthet egy
temetés.
A nagybátyám barátainak sikerült sírhelyet találniuk a
nagymamámnak. A helyi hatóságok kijelölnek bizonyos hegyeket
temetőnek, és amennyire hallottam, a legjobb parcellákat
megtartják maguknak. A nagymamám télen halt meg, úgyhogy
nem volt könnyű sírgödröt ásni a fagyott földbe. Az emberek
általában teherautóval vagy szekérrel szállítják el a koporsót. Mi
egy teherautót használtunk. Észak-Koreában persze senkinek
sincs saját járműve, úgyhogy a családom elment a
teherautógyárba, és könyörgött az igazgatónak, hogy adjon
kölcsön egyet. Természetesen fizetnünk kellett a bérlésért, a
benzinért és a sofőrért is. A nagynéném azt mondta, több mint egy
évbe telik majd neki a tartozás kiegyenlítése. Az apám erre
felajánlotta, hogy állja az összeg felét, és emlékszem, a
családunknak utána egy ideig rosszabbul ment a sora.
A családom sosem volt gazdag, de azért eléldegéltünk
kukoricalevesen meg rizsen. Épphogy csak ki tudtuk fizetni a
temetési költségeket, de sokan vannak, akiknek még ez a
legegyszerűbb búcsú is elérhetetlen luxusnak számít, ők családi
körben tartják a temetést, megterítik az asztalt egy tál frissen főtt
rizzsel, majd egy szekéren szállítják fel a koporsót a hegyre, ahol
maguk temetik el. Ha belegondolok, Észak-Koreában nemcsak az
élők szánalomra méltók, hanem a holtak is.

165
 Vajon találkozom majd a nagymamámmal, ha a
mennyországba kerülök? Még mindig megszakad a szívem, ha
arra gondolok, hogy vékony nyári ruhában kellett eltemetnünk őt,
de remélem, most már élvezi a mennyek luxusát, amelyet életében
elképzelni sem tudott volna.
A nagymamám mindig azt mondta, hogy szeretné megérni a
nyolcvanas éveit, mert akkor még látna engem megnősülni és
családot alapítani. Mindössze 61 évesen halt meg. Aki belép a
hatvanas éveibe, az az észak-koreai gondolkodás szerint leélte
természetes élettartamát. Szomorú belegondolni, hogy az emberek
magától értetődőnek veszik, hogy a hatvanas éveikben
meghalnak. Nem tudom kiűzni a gondolatot a fejemből, hogy Dél-
Koreában tovább élt volna a nagymamám.

Milyen gyereket szülni Észak-Koreában?

DT: Észak-Koreában minden 1000 születésből 19,3 halállal
végződik, vagyis a csecsemőhalandóság csaknem tízszerese a dél-
koreainak. Ennek oka a létesítmények elégtelen állapota és a
terhesgondozásra fordítható pénz hiánya. Persze, ahogy azt
Juszong lentebb elmondja, a phenjani anyák jobb helyzetben
vannak, mint a vidékiek.

Kim Juszong:
Felosztanám Észak-Koreát két köztársaságra – a Phenjani
Köztársaságra és a Regionális Köztársaságra. A Phenjani
Köztársaság lakóinak jutnak szülészek, gyermekorvosok és
minőségi orvosi intézmények, míg a Regionális Köztársaság lakói
semmi ilyesmire nem számíthatnak. A nagynéném Phenjanba
költözött, miután férjhez ment egy fővárosihoz. Amikor később
meglátogatott minket a szülővárosunkban, azt mondta, a Phenjan
Szanvonban szült meg, és nagyon elégedett volt az ottani
körülményekkel.
Amikor elmesélte, mennyivel kényelmesebb Phenjanban szülni
és gyereket nevelni, rájöttem, hogy a Phenjani Köztársaság sokkal
jobb, mint a Regionális Köztársaság, ahol én élek. Az észak-

166
koreaiak azt mondják, Kim Dzsongil gondoskodott róla, hogy a
Phenjan Szanvon kielégítő szolgáltatást nyújtson, mert
megszakadt a szíve, amikor az anyja meghalt egy nőgyógyászati
betegségben.
Most arról szeretnék beszélni, hogy milyen gyereket nevelni az
úgynevezett Regionális Köztársaságban (nem pedig a Phenjani
Köztársaságban), és hogy milyen volt nekem felnevelnem a
kislányomat Dél-Koreában, ahol megszültem őt.
Dél-Koreában vehetsz terhességi tesztet a sarki drogériában,
vagyis már a szülészorvos végleges megerősítése előtt is szinte
teljes bizonyossággal tudhatod, hogy várandós vagy. Észak-
Koreában azonban szokatlan az ilyesmi. Ott a nők csak akkor
mennek szülészhez, amikor már eljön a reggeli rosszullétek ideje,
vagy amikor feltűnik nekik, hogy késik a menstruációjuk.
Miután egy dél-koreai nő megtudja, hogy gyermeket vár,
rendszeresen felkeresi a szülészorvosát, és a várandóssága minden
stádiumában szakértők végeznek rajta ultrahangos és
rutinvizsgálatokat. Észak-Koreában is van ultrahang, és a
várandós anyákon többször el is végezhetik a vizsgálatot.
Ellenben nekik nem járnak a Délen általánosnak számító
rendszeres orvosi kontrollok.
Emellett a dél-koreaiak figyelmesek a várandós anyákkal, ami
az észak-koreaiakról sajnos nem mondható el – egy terhes nő
közelében is gond nélkül rágyújtanak.
Ha Dél-Koreában egy vajúdó nőnek elviselhetetlen fájdalmai
vannak, kérhet epidurális érzéstelenítést. Ma már Észak-Koreában
is sokan szülnek kórházban, de a mezőgazdasággal foglalkozó
vidéki városokban még mindig vannak, akik otthon adnak életet a
gyereküknek. A legtöbbeknek ez egyáltalán nem tesz jót. Amikor
pedig egy nő abortuszt akar a Regionális Köztársaságban, néha
nővérek végzik el a beavatkozást az illető otthonában, ami
illegális. Még a régi lakóhelyemen is volt egy nővér, aki
kétségbeesett helyzetben lévő nők abortuszát végezte el a házunk
közelében.

167
 A dél-koreai szülők eldobható pelenkát adnak a babájukra,
Északon azonban még mindig szövetdarabokból készült pelenkát
használnak, amelyet újra és újra ki kell mosni. A dél-koreai
anyák, akik úgy döntenek, nem szoptatnak, csecsemőtápszerek
széles kínálatából válogathatnak a helyi szupermarketben. Észak-
Koreában viszont azoknak, akik nem szoptatják a babájukat, a
farmokról szerzett kecsketejjel vagy más ehető étellel kell
beérniük. A tehetősebb északiak dél-koreai babatápot vesznek, ha
nem tudnak szoptatni. Akinek van pénze, az még a Regionális
Köztársaságban is igényelhet kórházi szolgáltatásokat a
terhességtől a szülésig.
Amikor a babák elérik a 12 hónapos kort, a szoptatást felváltja
a rendes étkezés. Az észak-koreai babák számára nagyjából ekkor
jön el a bölcsőde ideje, és amikor még jobb állapotban volt a
gazdaság, szinte mindenki bölcsődébe küldte a gyerekét. De
ahogy a pénzügyi helyzet egyre csak romlott és romlott, az
emberek inkább a nagyszüleikre bízták a babájukat.
Egy másik jelentős különbség, hogy a dél-koreai kormány
anyagi támogatást nyújt a szülőknek a gyerek hétéves koráig.
Észak- Koreában nincs semmi ilyesmi. Ott csak a gazdagok
élvezhetik a különböző létesítmények és orvosi ellátások előnyeit,
a kevésbé tehetősek pedig kénytelenek sivárabb körülmények közt
felnevelni a gyereküket.
Belegondolva azonban a legtöbb dél-koreai is jobb orvosi
ellátást kap, mint a gazdag északiak.

Lehetséges Észak-Koreában rendszeres orvosi vizsgálatra

járni?
DT: Észak-Korea uralkodó elve lényegében az „egy törvény a
gazdagoknak, egy másik pedig mindenki másnak” elve.
Elméletben mindenki jogosult az orvosi ellátásra, és való igaz, a
szegény is elmehet orvoshoz – csakhogy annak az orvosnak jó
eséllyel erősen korlátozott a felszerelése és a gyógyszerkészlete.
Ha viszont a tondzsu („a pénz mesterei”) elit tagja vagy magas
rangú tisztviselő vagy, tűrhető egészségügyi ellátásban részesülsz.

168
A leghatalmasabbak a nyugati kórházakkal egyenértékű ellátást
kapnak az olyan létesítményekben, mint a phenjani Ponghva.

Kim Juszong:
Őszintén szólva nem hiszem, hogy valaha hallottam volna Észak-
Koreában a „rendszeres orvosi vizsgálat” kifejezést. A
szülővárosomra nem igazán volt jellemző az ilyesmi. Ha az ember
megbetegedett, felkeresett egy orvost, és kész. Természetesen
Észak-Koreában minden – az összes kezelés és műtét – ingyenes.
Csakhogy míg Dél-Koreában van egészségbiztosítás, addig
Északon nincs. Az észak-koreai gazdaság 1990-es évek végén
bekövetkezett összeomlása ellenére még mindig nem kerül
pénzbe, hogy az ember elmenjen orvoshoz, kezelést kapjon, és ha
szükséges, megműtsék. Viszont a gyógyszerekért mindenkinek
magának kell fizetnie.
Az észak-koreai alkotmány 56-os cikkelye szerint: „Ez a
nemzet arra törekszik, hogy mindenkinek ingyenes egészségügyi
ellátást nyújtson, megelőző orvosi kezelésekre összpontosítson,
valamint megóvja az emberek életét, és javítson a dolgozók
egészségügyi helyzetén.” 1969 óta Észak-Korea minden városába
és megyéjébe orvosi specialistákat jelölnek ki. Jut belőlük a
vidéki bányák környékére is.
1990 óta az orvosok részt vesznek fertőző járványok
kutatásában, gyógyszereket írnak fel a betegeknek, és összekötik
őket a specialistákkal. Észak-Korea büszkén hirdeti, hogy „e
rendszernek köszönhetően az emberek olyan orvoshoz járhatnak,
aki egész életükre visszamenőleg ismeri az egészségi állapotukat,
és aki így módszeres és kifinomult kezelésben részesítheti a
körzetükben élőket”.
Észak-Korea orvosi intézményei két kategóriába sorolhatók:
általános és speciális kórházakba. Emellett vannak „egészség-
ügyi megelőző kórházak” is. Az általánosak közül a Ponghva
Kórház és a Namszan Kórház az észak-koreai elitet szolgálja ki.
Az átlagemberek mehetnek a Vöröskereszt Kórházba és az Első és
Második Emberek Kórházába vagy a Phenjani Orvosi Egyetem

169
Kórházába. Hát nem érdekes, hogy a társadalmi státusodnak
megfelelő kórházba kell menned? A máig üzemelő észak-koreai
Kim Manju Kórházat az Északot támogató japán Cshongrjon
szervezet zainicsijei (Japánban élő koreaiak) építették fel és
nyitották meg. Vannak specialista kórházak is, mint a Phenjani
Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika és a Phenjani Központi
Tüdővészkórház.
A népi kórházak és az orvosi iskolák kórházai Phenjanon kívül
is, Észak-Korea minden tartományában megtalálhatók. Népi
kórházak vannak minden városban és a vidéki területeken is.
Az orvosokat az észak-koreai egyetemeken képzik. A
diákoknak hét évükbe kerül diplomát szerezni, és semmilyen
országos vizsgát nem kell letenniük. Aki elvégezte az egyik
észak-koreai orvosi iskolát, már praktizálhat is – de az egyetemi
vizsgákat persze mind le kell tennie a diplomához.
Észak-Koreában egyetlen orvosi iskola van, ahol
gyógyszerésznek lehet tanulni, ez pedig a Hamhungi Orvosi
Iskola. Ennek elvégzése is hét évig tart, az ápolóknak azonban
csak két évet kell tanulniuk, sőt akadnak ápolói iskolák, ahol a
diploma egy év alatt is megszerezhető.
Első pillantásra az észak-koreai egészségügyi rendszer
vonzónak, mi több, hibátlannak tűnhet. Amikor azonban
megnyirbálják a kormányzati költségvetést, a rendszer
hatékonysága komolyan megcsappan. A legszörnyűbb az, hogy
orvosi baklövések esetén nincs semmilyen kártérítés.
De hogy konkrétan megválaszoljam a kérdést, nincsenek
rendszeres orvosi vizsgálatok Észak-Koreában, így aztán az ottani
egészségügyi rendszer nem képes megelőzni a betegségek
kialakulását. Összességében attól tartok, az észak-koreai
egészségügyi rendszer egyáltalán nem vonzó.

170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
 .

NYOLCADIK RÉSZ

Disszidálás Észak-Koreából

Szöulban 30 ezer észak-koreai él, Európában kétezer, és

világszerte mindenfelé találhatók kis disszidensközösségek.
Kínában rengeteg van. A disszidálás elterjedése viszonylag új
fejlemény, de az 1990-es évekbeli éhínség ebben is fontos
szerepet játszott. Amikor a KNDP állami fejadagrendszere
összeomlott, a legtöbbeknek maguknak kellett gondoskodniuk a
megélhetésükről. Egyesek ezért átszöktek Kínába. Akkoriban
csak egy laza határőrség működött, és aki átjutott, az szinte a
Kánaánban találta magát. Voltak, akik azért mentek oda, hogy
pénzt keressenek, aztán visszajöjjenek, és voltak, akik úgy
döntöttek, jobb, ha többé vissza se néznek.
Csakhogy Kína veszélyes a disszidensek számára. A pekingi
kormány a KNDP történelmi szövetségese, így aztán kíméletlenül
visszatoloncolja a disszidenseket, ahol munkatábor vagy valami
még rosszabb vár rájuk. Ezért a Kínába szökött észak-koreaiak
igen kiszolgáltatottak. A nőket gyakran eladják feleségnek,
esetleg prostitúcióra vagy „webkameramodellként” munkára
kényszerítik őket a dél-koreai férfiak szórakoztatására.
A többség számára Dél-Korea a kívánt végállomás, oda
azonban kétszer kell megszökniük a disszidenseknek – először a
KNDP-ből, aztuán pedig Kínából, veszélyes mongóliai vagy
thaiföldi határátlépésekkel. Amikor megérkeznek, feladják

203
magukat a hatóságoknak, azok pedig a dél-koreai nagykövetségre
viszik őket, ahol gondoskodnak a Szöulba szállításukról.

Akik eljutnak idáig, azok három hónapra egy Hanavon nevű

helyre kerülnek. Hanavon egyrészt egy oktatóintézet, ahol például
olyasmire tanítják meg az észak-koreaiakat, hogyan kell használni
pénzautomatát, másrészt itt folynak a kihallgatások – a dél-koreai
ügynököknek meg kell bizonyosodniuk róla, hogy a disszidensek
nem kémek, mielőtt szabadon engedik őket Dél- Korea területén.
Mint már kiderült, régen az északiak jellemzően a nehéz
gazdasági helyzet miatt disszidáltak – manapság azonban sokan
már egészen más okból szöknek el otthonról. Például ismerek
valakit, aki azért disszidált, mert elbűvölték a dél-koreai
tévésorozatok, divatirányzatok és popzenék. Egy másik
egyszerűen azt mondta: „Észak-Koreában nem tudtam
megvalósítani önmagamat” A KNDP-ben nem csinálhatod csak
úgy azt, amit akarsz, hacsak nincs sok pénzed és/vagy jó
kapcsolataid.
Dél-Koreában azonban sok disszidensre csúnya meglepetés
vár: egy olyan országba érkeznek, amely még önzőbbnek tűnik,

204
mint az, amelyikből jöttek; rájönnek, hogy a tanulmányaik mit
sem érnek a munkáltatók szemében; diszkriminálják őket a dél-
koreaiak, akik szánalmasnak vagy gyanúsnak, esetleg
egzotikusnak tartják őket. Ennek ellenére viszonylag kevesen
vannak, akik haza akarnak menni, hiába fáj nekik, hogy
elszakadtak a családjuktól és a barátaiktól.
De akad más lehetőség is: sokan továbbállnak egy harmadik
országba. Az Egyesült Királyság a legnépszerűbb célállomás, ott
ezer észak-koreai él. A többségük Londonban, ami Szöulhoz
képest egy multikulturális Mekka, ott ugyanis még a
legegzotikusabb származásúakat is elfogadják.
Az egyik ilyen disszidens Kang Dzsimin. Dzsimin őszintén és
ékesszólón beszél a disszidálással kapcsolatos témákról, így aztán
ebben a fejezetben főleg az ő gondolatait ismerhetjük meg.

Miért disszidálnak az észak-koreaiak? És mennyire van

nehéz dolguk?
DT: A disszidálás az 1990-es évek közepén, az éhínség miatt
terjedt el igazán. Az emberek egyszerűen azért hagyták el Észak-
Koreát, mert éheztek. Ma már csaknem annyiféle ok állhat a
disszidálás mögött, ahány disszidens van. Ugyanakkor egyre
nehezebb elszökni. Kim Dzsongun egyik változtatása a Kim
Dzsongil-érához képest a megnövelt határvédelem.

Cso Üszong:
Az utazás egyik vonzereje, hogy mindig visszatérhetsz oda,
ahonnan jöttél. Az Észak-Koreából való disszidálásról azonban ez
nem mondható el. Ez inkább szomorú dolog. Hogy akkor miért
hoznak az emberek ilyen fájdalmas, kemény és veszélyes döntést?
Amióta a disszidálás elterjedt, sok különböző ok áll mögötte az
aktuális észak-koreai helyzettől, az állami hatalomgyakorlás
eszközeitől és intenzitásától, valamint az észak-koreaiak változó
mentalitásától függően.
Azokat a „disszidens katonákat”, akik az 1990-es évek
közepétől, az élelemhiány miatt jöttek Dél-Koreába, thalbukcsa
[„északi szökevény”] néven kezdték emlegetni. Előttük a
205
legtöbben politikai okokból disszidáltak, később azonban az
éhezés vált a menekülés elsődleges kiváltó okává.
A kelet-európai szocializmus összeomlása, Kim Ir Szen halála,
a sorozatos természeti katasztrófák és a nyugati gazdasági blokád
miatt az észak-koreai hatóságok elveszítették az uralmukat a határ
fölött. De egyébként sem tudták volna megállítani ezt az
ellenállhatatlan erőt [amely elcsalta az embereket Észak-
Koreából]. Ez a mondat jól összefoglalja az akkori
gondolkodásmódot: „Nem maradok itt, hogy éhen haljak, inkább
lőjenek le, miközben átkelek a folyón.” Ennek és a szegényes
határbiztonságnak köszönhetően sokan elmenekültek, és közülük
nem kevesen Dél- Koreában kötöttek ki.
A hatóságok lassanként felismerték a helyzet súlyosságát, és a
2000-es években szigorítani kezdték a határőrséget, valamint
komoly büntetéseket szabtak ki a disszidálókra. Nyilvános,
sortüzes kivégzéséket szerveztek, hogy félelmet keltsenek az
emberekben, és figyelni kezdték a disszidensek családtagjait.
Az emberek kezdtek hozzászokni a kormányzati fejadagok
nélküli élethez, így aztán kétszer is meggondolták, hogy
disszidáljanak-e. De semmi sem állíthatta meg teljesen a
folyamatot. Közben a disszidálok családja és a Kínában elfogott,
majd hazatelepített menekültek külvilággal kapcsolatos hírei még
a határtól messzi régiókban is terjedni kezdtek. Az észak-koreaiak
tudomást szereztek róla, hogy más országok milyen gazdagok, és
hogy a külföldiek nem éheznek, ez pedig mélyen megrázta őket,
hiszen azt hitték, az ő hazájukban a legjobbak az életkörülmények
a világon. Erre még többen indultak a határ felé, az Amnok
(kínaiul: Jalu) és a Tuman (kínaiul: Turnén) folyókhoz.
Amikor valaki átkel a folyón, pénz is gazdát cserél: egy
brókeren keresztül jut el a határőrök és az állambiztonsági tisztek
zsebébe. A disszidálás külön iparággá nőtte ki magát a
határtérségben, ez az illegális iparág pedig egyenletesen nőtt, és
melléktermékként női könnyeket, középkori kínzótechnikákat és
nyilvános kivégzéseket hozott magával.

206
 A disszidálás elüzletiesedése komoly költségproblémával járt,
mostanra ugyanis luxusszolgáltatásnak minősül, és csak azok
vehetik igénybe, akik elég bátrak hozzá, hogy mindenüket
zálogba adják a brókernek. Az átlagemberek már csak akkor
engedhetnék meg maguknak a disszidálást, ha bankot rabolnának,
vagy drogot árulnának. Vagyis külső segítség nélkül szinte
képtelenség megszökni Északról. Ez olyan családtagok sorozatos
disszidálásához vezetett, akiket már külföldön élő hozzátartozók
segítettek, és ez a trend a mai napig tart.
Mostanság új okai vannak a disszidálásnak. A mobiltelefonok
és egyéb elektronikus eszközök egyre növekvő száma olyan
környezetet kreált, amelyben az emberek könnyen hozzáférhetnek
külső információkhoz. A fiatalokban, akiknek forr a vére az
igazságért, ilyenkor különös erővel lobban fel a disszidálás vágya.
Én messze éltem a határtól, és először a rádióból hallottam
Dél-Koreával kapcsolatos híreket. Sokáig hallgattam ezeket a
műsorokat, és arra jutottam, hogy ha odamennék, és keményen
dolgoznék, lenne esélyem normális életet élni. Elhatároztam, hogy
akkor is disszidálok, ha belehalok, és regénybe illő nehézségek
sora után végül meg is érkeztem Dél-Koreába.

207
 Amikor Délen találkoztam a fiatal disszidensekkel, világossá
vált számomra, hogy szinte mindenki más módon érkezett – a
keleti vagy a nyugati tengeren, esetleg a koreai demilitarizált
övezeten át, repülővel, hajóval, vonattal és busszal. Egyvalamiben
osztoztunk mind: egy szebb élet reményében.
A szülőknek ugyan megszakad szívük, amiért többé nem
láthatják gyermekeiket, mégis áldásként tekintenek a
disszidálásukra, ez pedig erősebb a szökéssel együtt járó
veszélyek miatti félelmüknél is. Tudják ugyanis, hogy a
gyereküknek jobb élete lesz. Akadnak közép- és felső osztálybeli
szülők, akik kifizetik a disszidálás költségeit, és maguk veszik rá
a gyereküket, hogy hagyják el az országot. Egyre többen távoznak
Északról, még akkor is, ha van elég pénzük az életben
maradáshoz. Az a 18 éves tanuló, aki nemrég disszidált, miközben
a hongkongi Matematikai Diákolimpián vett részt, valamint Te
Jongho [aki Angliába disszidált az ottani észak-koreai
nagykövetségről 2016-ban] jó példa arra, mennyire változatosak
lehetnek a szökéshez vezető okok.
A szimpla túléléstől a jobb jövő reményéig mindenkit más vesz
rá a menekülésre. Egyvalami közös bennük, mégpedig a szeretteik
hátrahagyása miatti szomorúságuk. Amikor az újraegyesülés után
ismét meglátogathatják őket, végre büszkék lehetnek majd a
disszidálásukra. Remélem, még időben eljön az a nap.

Miért nem disszidál minden észak-koreai, aki külföldre

utazik?
DT: Külföldre általában csak az elit tagjai utazhatnak, nekik pedig
eleve kevesebb okuk van a disszidálásra. Persze mindig kérdés,
hogy a jobb külföldi élet reménye tudja-e feledtetni a családtagok
és a barátok iránti szeretetet. De van egy sötétebb ok is: teljes
család nagyon ritkán hagyhatja csak el az országot, márpedig a
hátramaradt hozzátartozók gyorsan fogolytáborban találják
magukat, ha a családjuk nem tér haza. Ezt a szörnyű szabályt még
szigorúbban alkalmazzák, amióta The Jongho helyettes nagykövet

208
a feleségével és a gyermekeivel együtt 2016-ban disszidált a
londoni észak-koreai nagykövetségről.

Kang Dzsimin:
Egy észak-koreainak nem sok lehetősége van külföldre utazni,
hacsak nem tartozik az elit tagjai közé. Leginkább diplomaták és
diákok utazhatnak más országokba, valamint nemzetközi sport-
eseményeken részt vevő sportolók. Néha engedélyezik kínai
rokonok vagy Oroszországban favágóként dolgozó hozzátartozók
meglátogatását, de ezek kivételes esetek.
Az észak-koreai társadalom fenntartja merev osztályrendszerét,
és miközben az uralkodó osztály tagjai megöröklik az apjuk
generációjának előjogait, az átlagemberek gyermekeinek olyan
nehéz diplomatává válni, mint egy sárkánynak csatornában
születni, ahogy Koreában mondjuk. Ahhoz, hogy diplomata
legyél, intelligensnek és jóképűnek kell lenned, valamint
makulátlan családból kell származnod. Alig akad olyan
átlagember, aki megfelelne ezeknek a követelményeknek.
Phenjanban sok sportszervezet működik, és ezek szorgalmasan
gyűjtik be a tehetséges sportolókat az ország egész területéről. A
sportolók potenciálisan kevésbé lojálisak a kormányhoz, mint az
elit egyéb tagjai, és nem feltétlenül kívánnak tőlük makulátlan
családi hátteret. Így az átlagemberek számára ez az egyetlen
lehetőség, hogy külföldre jussanak. De ez az út is csak azt
követően nyílik meg, hogy már számos nemzeti tornát
megnyertek, és nagyon előnytelen osztályháttér esetében még
ekkor is kitilthatják őket a szervezetükből.
És hogy mi a helyzet a külföldön tanulókkal? A kormány Kim
Ir Szen élete során hivatalosan sosem tartotta szükségesnek az
efféle tanulmányokat. A szociális doktrínákon alapuló egyenlőség
nem ismerte el az egyéni képességeket és tehetséget, hiszen
mindenki egyenlőnek számít, mindenki ugyanabban az oktatásban
részesült. Így aztán a külföldi tanulmányra a szerencséseknek és a
kiváltságosoknak adott előnyként tekintenek.

209
 Vajon az ilyen diákok „az ország munkásai” lesznek, miután
hazajönnek? Az Észak-Koreába visszatérő tanulókat gyakran
megfigyelik, bepoloskázzák és zaklatják a kormány hírszerző
intézményei. Ha túl sokat beszélnek arról, mit láttak és hallottak
külföldön, számolniuk kell a következményekkel.
Ez a megfigyelési rendszer jelzi, mennyire retteg a kormány a
külföldről beáramló információktól. A kínai határt is azért zárják
le, illetve a disszidenseket is azért büntetik meg, mert a mozgás
szabadsága alááshatja a hatalmukat.
Hadd meséljek egy kicsit a sportolók ügyéről. Sok sportoló
barátom van, akik számos alkalommal eljutottak már külföldre.
Noha nem értek el komoly nemzetközi sikereket, nagyon büszkék
a tapasztalataikra. Viszont egyikük se nagyon akart beszélni az
Észak-Koreán kívüli világról.
Vagy talán nem volt miről beszélniük, mert nem engedték
nekik, hogy bármit is lássanak. Hallottam, hogy a sportolókat a
repülőtérről a hotelbe szállító buszok ablakain teljesen behúzzák a
függönyöket. Tilos kinézni az ablakon vagy embereknek
integetni, főleg tilos bekapcsolni a hotelszobákban lévő tévét. Ez
mind büntetést vonhat maga után. A sportolók kizárólag a hotel,
az edzőterem és a stadion területén tartózkodhatnak. Még arra
sincs lehetőségük, hogy úton hazafelé vegyenek a családjuknak
egy kis szuvenírt. Így aztán a más országokkal kapcsolatos
emlékeik a buszútra, a hotelre, az edzőteremre és a stadionra
korlátozódnak. De valószínűleg már a nézőkkel és látványos
reklámfelületekkel teletömött, gigászi stadionok is teljesen
idegenek és lenyűgözőek számukra.
Ráadásul meg kell esküdniük, hogy visszatérésük után
senkinek sem beszélnek a látottakról. Ujjlenyomatot is vesznek
tőlük, és ezután hosszú ideig szoros kormányzati megfigyelés alatt
állnak. De ez még nem jelenti, hogy nem értékelik a külvilág
töredékeit. A függönyök közti réseken át kikémlelt társadalom
szabadsága és gazdagsága megrészegíti, a sokkal fejlettebb és
tudományosabb edzési módszer pedig sokkolja őket.

210
 A külvilággal kapcsolatos vágyakat elnyomó félelmek
legerősebbike azonban az ember saját boldogságának kereséséből
eredő szenvedés. Észak-Koreában régóta létezik a kapcsolaton
alapuló bűnösség törvénye, és az állam ennek megfelelően bünteti
a polgárait. Nem tudok egyetlen más kormányról sem, amely
ilyen barbár és kegyetlen rendszert alkalmazna. Amikor Észak-
Koreában éltem, rendszeresen bebörtönözték és táborba küldték a
disszidensek családtagjait, beleértve a távoli hozzátartozóikat is. E
barbár törvénynek köszönhetően Észak-Koreában soha senki nem
próbál tényleges tettekkel szembeszállni a kormánnyal.
Hogy miért van szükségük erre a törvényre? Észak-Koreában
senki sincs jobban tisztában a rendszer abszurditásával és
irracionalitásával, mint a diplomaták. Így aztán a kormány tudja,
hogy őket hiába is próbálná agymosással és lojalitással magához
láncolni, inkább a szülői szeretetet használják fel biztosítékként:
az észak-koreai diplomatáknak legalább egy gyereküket hátra kell
hagyniuk, amikor külföldre utaznak. Az otthon maradt gyerekekre
rokonok vigyáznak.
Biztos vagyok benne, hogy az észak-koreai diplomaták
szégyellik a saját kormányukat. Nemcsak hogy az állam nem
képes teljes fizetést biztosítani nekik, de nyíltan és szégyentelenül
arra utasítja őket, hogy drogkereskedéssel és pénzhamisítással
finanszírozzák a külföldi tevékenységüket. Ennél gyalázatosabb
helyzetben nem is lehetnének.
Hogy mit gondolnak majd az észak-koreaiak, ha egyszer az
ország megnyílik a külvilág előtt? Tudja, hogy az észak-koreaiak
többsége sosem látott kereskedelmi repülőgépjáratot? Még a
határokon belül sem utazhatnak kormányzati jóváhagyás nélkül.
Nagyon remélem, hogy egy nap minden honfitársam
megtapasztalhatja majd a mozgás szabadságát és az utazás
örömét.

Disszidensként visszatérne valaha Észak-Koreába?

DT: A legtöbben erre határozott „nemmel” válaszolnának.
Ugyanakkor nem könnyű az észak-koreaiak élete Délen, és

211
akadnak olyanok, akik már megbánták a döntésüket. Az utóbbi
években az észak-koreai kormány ügyes propagandaeszközként
használja a „visszadisszidálókat”, akik videókban kritizálják Dél-
Koreát, és köszönetét mondanak a Kedves Vezetőnek, amiért
megbocsátotta nekik nyilvánvaló árulásukat. Előfordul, hogy a
rezsim rákényszeríti a disszidenseket a visszatérésre: ha egy
menekült déli identitása kiderül, az északi hatóságok
megfenyegethetik az otthon maradt hozzátartozóit.

Kang Dzsimin:
Gyakran kérdezik tőlem: visszatérnék valaha Észak-Koreába? Ha
igen, milyen feltételekkel?
Be kell ismernem, vegyes érzéseket táplálok Észak-Korea
iránt, de képtelen vagyok magam mögött hagyni a múltamat, és
egyszerűen továbblépni. Valószínűleg sokkal könnyebben
megfeledkeznék Észak-Koreáról, ha nem lennének róla olyan
borzalmas emlékeim.
Az apám a mai napig ott él. Vannak barátaim, akik nem
akarnak visszamenni. Észak-Koreában veszítették el a szüleiket és
a barátaikat, és elszenvedtek minden csapást, amit csak ember
elszenvedhet. Az észak-koreai élet rémálom volt számukra, és
sosem akarnának visszamenni.
Az országnak azonban nagy szüksége van a külvilág
figyelmére: a diktatúra összeomlása után csak komoly külső
segítséggel tud majd újjáépülni, méghozzá a kormányzás egy már
létező demokratikus modellje alapján, új közoktatási
módszerekkel és a kapitalizmus alapos bevezetésével. Észak-
Koreának az újrakezdéshez tiszta lappal kell indulnia, és csaknem
minden létező területen segítségre lesz szüksége.
De mielőtt megválaszolnám a kérdést, szeretnék rámutatni
három konkrétumra, amire Észak-Koreának azonnal szüksége lesz
a jelenlegi diktatúra bukása után.
Először is, mi kell majd a legjobban az országnak rögtön azt
követően, hogy a totalitárius diktatúra összeomlott? Egyesek
szerint demokratizálódás, de ezzel én nem tudok egyetérteni. Azt

212
mondják, a demokratizálódás igazi áldás lesz az észak-koreaiak
számára, akik évtizedekig szenvedtek az elnyomás alatt, az én
válaszom azonban kicsit más. Szeretném tisztázni, hogy ez a
személyes véleményem: Észak-Koreának egy leviatánra lesz
szüksége. Természetesen nem azt mondom, hogy még egy olyan
kegyetlen, hedonista és extravagáns diktátor kell a népnek, mint
Kim Ir Szen vagy Kim Dzsongil, hanem azt, hogy egy rendkívül
hazafias vezető. Mondok is rá két példát: a dél-koreai Pak Csöng
Hi és a szingapúri Li Kuang-jao.
Természetesen, mint minden észak-koreai, magam is alig
várom, hogy gyökeret verjen a hazámban a demokrácia. De ki
garantálhatja, hogy a sok évtizedes elnyomásnak és agymosásnak
kitett emberek minden gond nélkül alkalmazkodnak majd a
demokráciához? Vegyük Dél-Koreát: Dél-Koreáé a világ tizenöt
legnagyobb gazdaságának egyike, rengeteg pénzt fektetnek az
oktatásba. Mégis sok szakértő mondja, hogy a dél-koreaiaknak
még van hová fejlődniük az állampolgári tudatosság tekintetében,
és hogy nem olyan kulturáltak, mint a más fejlett országokban
élők. Nem tudom magabiztosan állítani, hogy az észak-koreaiak
teljesen megértenék a demokráciát, ha egyik napról a másikra
bevezetnék.
Másodszor, Észak-Koreának egy teljesen új oktatási rendszerre
lesz szüksége, a jelenlegit ugyanis a „spártai” jelzővel lehet a
legjobban jellemezni. Az észak-koreaiaknak azt verik a fejébe,
hogy felnőve tartsák szemmel egymást, és nem tanítják őket
például együttérzésre vagy állhatatosságra. A gyerekek olyan
rémisztő és borzalmas szlogenek közepette nőnek fel, mint
például: „Légy mesterlövész, és röpíts golyót egy amerikai
mellkasába egyetlen lövéssel.” Megfosztják őket a kreativitás
lehetőségétől, helyette gyűlöletet szítanak bennük.
Engem sosem tanítottak arra, hogy bármit is megkérdőjelezzek.
A hatóságok engedelmes embereket akarnak, akik alávetik
magukat a diktatúra akaratának, nem pedig kíváncsi elméket,
akikben kérdések fogalmazódnak meg. Mivel Északon nem
tanították meg nekem a kritikus gondolkodást, sok hibát követtem

213
el, miközben a kapitalista piachoz tanultam alkalmazkodni, ami
azzal járt, hogy kinevettek és elkerültek. Más észak-koreaiak is
hasonlóképpen jártak.
Az országból elmenekült észak-koreaiak 90%-a különböző
mentális betegségektől szenved. Ezek mind a Kínában és Észak-
Koreában töltött idő alatt átélt rendkívüli félelem és szorongás
eredményei. A félelem, amellyel együtt kellett élnünk, túl
borzalmas, hogy meséljünk róla, vagy akár emlékezzünk rá. Az
észak-koreai disszidensek ezért még azokra az apró sértésekre és
nehézségekre is rendkívül érzékenyek, amelyeket mások
könnyedén leráznak magukról, így aztán a dél-koreaiak általában
elkerülik őket. Ugyanez fog lejátszódni Északon a kapitalizmus
bevezetése és a demokratizálódás során, csak sokkal nagyobb
léptékben.
Végül pedig el kell fogadnunk, hogy hová tartozunk, a
külvilágnak pedig megértőbbnek kell lennie az észak-koreai
átlagemberekkel. Nem bűn Észak-Koreában születni, és
egyébként sem áll hatalmunkban befolyásolni, hogy hol látjuk
meg a napvilágot. A több évtizedes agymosás miatt nyilván
mások leszünk, mint egy más ország állampolgára. A legtöbben
furcsának és zavarodottnak látnak minket, de éppen a kapitalista
rendszerben elkövetett hibáinkból fogunk tanulni. Amikor Észak-
Korea majd megnyitja kapuit a világ előtt, nyilvánvaló lesz, hogy
az otthon maradt honfitársaim nem sokban különböznek tőlem.
Az országunknak rengeteg erőfeszítésre és állhatatosságra lesz
szüksége.
Akkor térek majd vissza Észak-Koreába, ha a szabad világ
részeként tele lesz szeretettel és reménnyel.

Mi volt az első gondolata, amikor megérkezett Dél-Koreába?

DT: Nehéz elképzelni két országot, amelyek ennyire mások, és
mégis ennyire hasonlók, mint Észak- és Dél-Korea. Ez engem is
megrázott, amikor Phenjanba látogattam: miután évekig Délen
éltem, Észak-Koreában úgy éreztem magamat, mint egy

214
párhuzamos univerzumban. Ha Koreában nőttem volna fel,
valószínűleg még erősebb sokként élem meg.

Kang Dzsimin:
Miután háromhavi képzésben részesültem Hanavonban (egy
központ, amely segít az újonnan érkező észak-koreaiaknak a dél-
koreai társadalomba való beilleszkedésben), végre
csatlakozhattam a dél-koreai társadalomba.
Nem mintha bárki szívesen fogadott volna. Érzékeltem a dél-
koreai szabadság teljességét és a gazdaság dübörgését, de sok
örömömet nem leltem mindebben. Hiába hagytam el Észak-
Koreát, a gondjaim nem szűntek meg: persze nem fenyegetett az a
veszély, hogy éhen halok, de nem is azért jöttem Dél-Koreába,
hogy hajléktalanoknak osztogatott ingyenételért álljak sorba.

A legnagyobb aggodalmamat azonban az jelentette, hogy

immár felelőssé váltam a saját sorsomért. Lefogadom, sokan nem

215
értik, amikor ilyesmit mondok: miért félnék attól, hogy végre ura
vagyok a saját életemnek? Mielőtt Dél-Koreába jöttem, sohasem
hoztam önálló döntést az életemmel kapcsolatban. Nem én
vagyok az egyetlen: az észak-koreaiak a kormány által nekik
kijelölt iskolákba járnak, a kormány által jóváhagyott könyveket
olvassák, a kormány által nekik kijelölt munkahelyeken
dolgoznak. Még a házasság és a családalapítás is hasonlóképpen
történik. Legtöbbünk sosem éli át azt a nagyszerű érzést, amikor
az ember a maga erejéből elér valamit.
Ugyanakkor a legtöbb észak-koreainak nem kell aggódnia a
jövőjéért, hiszen élete minden aspektusát a kormány irányítja.
Természetesen sosem tudjuk meg, miben vagyunk jók, mire
vagyunk képesek, és senki nem tanítja meg a disszidenseknek,
hogyan kell egy olyan társadalomban élni, mint a dél-koreai. Ez
csupán kifogás lenne?
A mostani világunkban elvárják az embertől, hogy megtalálja,
amihez ért, és kitűnjön vele a tömegből. Aki tiszteletet akar
kivívni magának, és sikeres akar lenni, annak fejlesztenie kell a
készségeit, és meg kell különböztetnie magát másoktól. Én is erre
az életre és sikerre vágyakoztam, ezért adtam fel mindent, és
jöttem ide. Tetszett, hogy végre egy szabad társadalomban élek,
és hogy a legapróbb dolgoknak is képes vagyok örülni.
Első dél-koreai állásomat egy kis vegyesboltban kaptam, ahol
részmunkaidőben dolgoztam, és még ezt sem volt könnyű
megszereznem. Sok újsághirdetésre jelentkeztem, de mindig
falakba ütköztem a problémás észak-koreai akcentusom és a
félszeg beszédstílusom miatt. Soha életemben nem szembesültem
ennyi visszautasítással. Mialatt ebben a részmunkaidős állásban
dolgoztam, kezdtem rájönni a kapitalizmus működésének nyitjára.
Észak-Koreában, ahol azt mondták nekünk, mi vagyunk a saját
életünk urai, valójában senki sem úgy dolgozott, mintha tényleg
ura lenne a saját életének. Azt várták tőlünk, hogy mind
ugyanolyan erőfeszítéssel dolgozzunk, mi pedig tudtuk, hogy
mind ugyanakkora szeletet kapunk majd a tortából, így aztán az
embereknek az járt a fejükben, hogy „Ugyan mi baj történhet, ha

216
nem adok bele mindent a munkámba?” Amikor először dolgoztam
Dél-Koreában, rájöttem, hogy ez a tanult északi mentalitás
problémát jelent. Rájöttem, hogy pénzt keresni nem könnyű, és
hogy teljes erőbedobással kell dolgoznom.
A szabadságot édesnek és gyönyörűnek éltem meg, a
kapitalizmus azonban már más lapra tartozott. Ehhez a
rendszerhez hozzátartozik a rendkívül stresszes versengés, a
vereség utáni fájdalom, az ártatlanság megőrzésének
képtelensége. Ráadásul az Észak-Koreában és Kínában töltött
időszak érzelmi stresszének traumája ebben a szabad
társadalomban is velem maradt. Sokan szenvednek a múltjuk
traumatikus eseményei miatt, és nem képesek normális életet élni.
Sokakat gyötör a tudat, hogy hátra kellett hagyniuk a
családtagjaikat, és a szégyen, amiért Észak-Koreában átverték
őket, és kimosták az agyukat.
Mivel elárasztottak minket az észak-koreai disszidensek siker-
történetei, nem számoltunk a disszidálással együtt járó
problémákkal. Természetesen a sikeres életet élő észak-koreai
menekülteknek minden joguk megvan rá, hogy büszkék legyenek
magukra, és méltán állhatnak példaképként az új menekültek elé.
De nem minden disszidensnek megy olyan jól a sora, mint nekik:
a legtöbben nagyon is sok nehézséggel és fájdalommal
kénytelenek szembesülni. Persze mindenki a saját döntéseiért
felel, de az élet nagyon kegyetlen tud lenni.
Szerintem már nem vagyunk messze az újraegyesüléstől. Ez
azt jelenti, hogy az észak-koreaiak hamarosan szabadok lehetnek,
viszont meg kell majd tanulniuk, hogyan működik a kapitalizmus.
Ha nem képesek leszámolni a régi gondolkodásmódjukkal, a dél-
koreaiakkal való együttélés komoly konfliktusokhoz vezethet. A
szabadság csodás és gyönyörű, de felelősségérzet nélkül nem több
önző önérvényesítésnél.

217
Sok disszidens továbbáll Dél-Koreából más országokba.
Miért?
DT: Noha a dél-koreai kormány örömmel fogadja a
disszidenseket, állampolgárságot és némi pénzügyi támogatást is
biztosít nekik, a dél-koreai társadalom összességében nem mindig
ilyen barátságos. így aztán a közös nyelv és kultúra ellenére sok
disszidens inkább továbbáll.

Kang Dzsimin:
Az ilyen kérdésektől mindig kényelmetlenül érzem magam,
őszintén megmondom, nem vagyok büszke rá, hogy eljöttem Dél-
Koreából, és egy másik országba költöztem. Most Londonban
élek.
A Dél-Koreában ránk szakadó jólét, gazdagság és szabadság
felfoghatatlan, az észak-koreaiak álmodni sem mernek ilyesmiről.
Egyikük sem panaszkodna a jólétéről és a szabadságáról, ha Délre
költözne. Mégis egyre több disszidens emigrál tovább egy
harmadik országba. Amikor megkérdezik tőlem, miért, kicsit
mindig elszégyellem magam.
Ami azt illeti, sokan akarnak Dél-Koreában élni, és sokan
álmodnak arról, hogy igazi dél-koreai állampolgárrá válnak. Sok
külföldi jön Dél-Koreába, és nagyon kellemes helynek tartják. Az
észak-koreaiak számára Dél fényűző, sőt extravagáns. A jól
kiépített déli infrastruktúra rendkívül megbízható.
Lehetséges, hogy túl mohók lettünk? Az észak-koreai
disszidensek mindig is csak annyit kértek a megérkezésükkor,
hogy legyen tető a fejük fölött, és meglegyen a napi három
étkezésük. E szerény kívánságukat természetesen azonnal és
automatikusan teljesítik, amint átlépik a határt. De a dél-koreai
társadalom nem valami barátságos velünk. Rendkívül nagy a
verseny, és burjánzik az a fajta kegyetlenség, amikor valaki
mások sérelmére akar a többiek fölé emelkedni. De ezt hajlandó
voltam elfogadni. Észak-koreaiként egyébként sem tudunk lépést
tartani az itteniekkel.

218
 Az észak-koreai disszidenseknek ingyenes lakhatást
biztosítanak, és még akkor is meg tudnak élni, sőt képesek
támogatni az Északon hagyott családjukat, ha egyébként nem
keresnek elég pénzt. Kezdeti vágyaik és álmaik idővel
természetesen mind valóra válnak Dél-Koreában. Időbe telik
nekik, hogy hozzászokjanak az új társadalomhoz, de sosem
lesznek olyanok, mint azok, akik Délen születtek és nevelkedtek.
A dél-koreai társadalomban az észak-koreai disszidensek
nemhogy másodrangúnak, inkább harmadrangúnak, létminimum
alattinak számítanak. Persze tisztában vagyok vele, hogy más
fejlett országban sem állnánk magasabban a ranglétrán.
A dél-koreaiakat szoros kapcsolat fűzi egymáshoz a
szülővárosukon, a tanulmányi hátterükön és az ismertségi körük
fontos tagjain keresztül. Hiába végzett valaki jó egyetemen, ha
egy munkáltatónak nem tetszik az illető akcentusa vagy
szülővárosa, lehet, hogy nem veszik fel. A dél-koreaiak
klikkesednek, és úgy érzik, mindenki megfelel a társadalmi
háttere bizonyos sztereotípiáinak. Minden észak-koreait
egyformán ítélnek meg, noha az észak-koreaiak is más régiókból
származnak, és más-más neveltetésben részesülnek. Mindnyájan
saját jellemvonásokkal és személyiség: gél felruházott emberi
lények. Nem szép dolog megfigyelni egyetlen észak-koreai
viselkedését, aztán arra alapozva kritizálni és elítélni minden más
észak-koreai disszidenst is.
Nagyon megdöbbentett, hogy akadnak dél-koreaiak, akik
Észak-Korea képviselőit látják bennünk – Észak-Koreáét, amelyet
megvetünk, ahonnan elmenekültünk! Valahányszor Észak-Korea
katonai provokációkhoz folyamodott, úgy éreztük, valami módon
mi is felelősök vagyunk érte. Ilyenkor igyekeztünk nem felhívni
magunkra a figyelmet.
Emellett kifejezetten stresszes egy Dél-Koreában élő észak-
koreai gyerekeként felnőni. Ezek a gyerekek úgy érzik, nem
tartoznak teljesen a dél-koreai társadalomba, és emiatt nehezen
barátkoznak. Dél-Koreáé a világ egyik legkompetitívebb oktatási
rendszere, a magánoktatás pedig nagyon drága, az észak-koreai

219
szülők nem engedhetik meg maguknak. Az észak-koreai oktatás
jócskán elmarad a dél-koreai mögött. Az északi gyerekek nem
tudják tartani a lépést a déli osztálytársaikkal, így az északiak
másodrangú státusa öröklődik az utódokban.
Mint mondtam, Dél-Koreában nagyon kényelmes az élet. Az
egész világon ott a leggyorsabb és legjobb az internetkapcsolat.
Mindenhol vegyesboltok vannak. Az ételt a nap bármely szakában
házhoz szállítják. Mégis sok észak-koreai emigrál egy harmadik
országba, és az imént említett tényezők nagy szerepet játszanak
ezekben a döntésekben.
Én Londonba költöztem. Itt nem kell amiatt aggódnom, hogy
az emberek szegény országként, latorállamként vagy a
nemzetközi közösség ellenségeként tekintenek Észak-Koreára.
Londonban nem az alapján ítélik meg az embert, hogy milyen
egyetemre járt. Nem úgy tekintenek rám, mint az egész észak-
koreai közösség képviselőjére.
De ami a legfontosabb, Angliában nincs akkora verseny, mint
Dél-Koreában. Dél-Korea kompetitív társadalma igazi pokol, ezt
még maguk a dél-koreaiak is elismerik. Egy észak-koreai sosem
győzhet abban a légkörben. Londonban legalább nem vagyok
egyfolytában frusztrált, és nem érzem magamat állandó nyomás
alatt, amiért úgy alakult, hogy Észak-Koreában születtem.
Persze Londonban nem olcsó az élet. A hónap végére nem sok
pénzem marad, hogy félretegyek. Tudom, hogy amíg Londonban
maradok, nem fogok meggazdagodni. De itt legalább nem kell
azzal törődnöm, hogy ki vagyok, és honnan jöttem. A dél-koreai
társadalom olyannyira kompetitív, hogy az északiaknak aligha
van esélyük betörni a felső osztályba.

Csoportkérdés: Mit hiányolnak Észak-Koreából?

Ko Najong:
Hiányolom a barátaimat és az észak-koreai nép ártatlanságát. Bár
szegénységben éltünk, minden szomszédunk a barátunk volt, és
nagyon közel álltunk egymáshoz.

220
 Lehet, hogy a dél-koreai élet könnyebb és gazdagabb, de a
déliek nem olyan ártatlanok és együttérzők, mint az északiak. Ez
volt nekem a legnehezebb a dél-koreai újrakezdésben.
Észak-Koreában az emberek minden ünnep idején
megosztották egymással az ételüket. A dél-koreaiak azonban
individualisták, és még csak nem is ismerik a szomszédjukat, aki
már tíz éve közvetlenül mellettük él.

Pak Csihjon:
Leginkább azok az alkalmak hiányoznak, amikor az egész
családdal leültünk, és nagyokat nevettük, noha csak egy tál
erőleves és rizs állt az asztalon.
Nagyon szeretném ismét megszólítani az apámat, anyámat,
nővéremet és testvéremet. Ha a „vágyódás” szót hallom, azonnal
az otthonomra gondolok, ahol közös emlékeink, boldogságunk és
örömünk lakozik.

221
 Amikor csavargóként jártam idegen országokban, amikor álnév
alatt kellett élnem, és amikor szinte rabszolgaként éltem valaki
más otthonában, ezeket az emlékeket idéztem vissza, hogy erőt
merítsek belőlük.
Ezek az emlékek segítettek átvészelni az út veszélyeit, hogy
biztonságban célba érjek. A vágyódás mindig ott van a
szívemben, és melengetem, nehogy elveszítsem. A családom ereje
és szeretete tett azzá, ami ma vagyok. Mindig megőrzők a
szívemben egy helyet ennek a vágyódásnak.

Hjon Ine professzor:

A legjobban az erős kötelékek és barátságok hiányoznak az észak-
koreai életemből. Persze Dél-Koreában is vannak barátaim, de az
nem ugyanaz. Egészen más olyasvalakihez közel állni, akivel
ugyanarról a földről származunk.
És még valami: a szocialista államban élőknek nincs
tulajdonuk, így aztán ártatlanabbak.

Hong Szungjong:
Mi hiányzik a legjobban? Először is, hadd hívjam fel a figyelmet
arra, hogy Észak-Korea egy totalitárius társadalom, amely
egyáltalán nem törődik az egyén életével, vágyaival és ízlésével.
Egy fojtogató társadalom, amelyben a politika határozza meg az
emberi kapcsolatokat. Mivel élvezem a dél-koreai individuális
szabadságot, nem igazán táplálok semmiféle nosztalgiát Észak-
Korea iránt.
Ám az igaz, hogy hiányoznak a hátrahagyatott családtagjaim és
a barátaim.

O Szehjok:
Mindenki szereti a megbecsült és ártatlan emlékeket – a szülőkkel
és persze barátokkal közös emlékeket. Különösen hangozhat, de
több jó emlékem van Észak-Koreáról, mint rossz. Bár szeretek a
szabad Dél-Korea gazdaságában élni, ahol egy nap akár meg is
gazdagodhatok, még mindig vannak emlékeim azokból az
időkből, amikor nem élhettem szabadon.
222
 De nem csak Észak-Koreából vannak rossz emlékeim, Dél-
Koreában is kemény az élet, és ha a bizonytalan jövőmre
gondolok, úgy érzem, csak még keményebb lesz. Lehetséges,
hogy majd kapzsivá válók? Nem mondom, hogy vágyódom a
családom után, sőt inkább azt mondom, nincs mi után
vágyódnom, mert a családom már nem létezik számomra.

223
 .

KILENCEDIK RÉSZ

Vallás és spiritualizmus

Kommunista gyökereiből adódóan Észak-Korea hivatalosan

ateista állam. Ettől függetlenül természetes, főleg ilyen nehéz
körülmények között, hogy az emberekben vallásos vagy
spirituális hit alakul ki. Képtelenség megállapítani, hány észak-
koreai hisz egy bizonyos vallásban – hiszen nem lehet csak úgy
objektív felmérést készíteni erről, de kétségkívül vannak, akik a
buddhizmust vagy a kereszténységet követik – és sokan vannak,
akik a helyi, népi spiritualizmusban, a muszokban (sámánizmus)
hisznek.
Noha a rezsim minden vallást rosszall, a kereszténységet
ellenzi a legvehemensebben. Ennek valószínűsíthetően több oka is
van. Az első az, hogy a kereszténység szerint egyetlen isten van,
és Isten szemében minden ember egyenlő – egy olyan országban,
ahol egy Kim Ir Szen nevű embert istenné avattak, ennek van
némi forradalmi üzenete. Továbbá a kereszténység nyugati vallás,
annak is viszonylag friss import. Végül pedig: a muszoknak és a
buddhizmusnak sokkal mélyebb gyökerei vannak, így aztán szinte
képtelenség kiirtani őket.
Ironikus módon Kim Ir Szen maga is keresztényként nőtt fel,
és orgonistaként szolgált a családja templomában, amikor Phenjan
még a világ egyik leghitbuzgóbb keresztény városa volt. Kim Ir
Szen ideológiája és a kereszténység között határozott párhuzamok

224
vannak, ahogy azt ebben a fejezetben látni fogjuk. Bizonyos
szempontból Kim Ir Szen sokat kölcsönzött a keresztény
tanításokból, épp csak Isten személyét lecserélte saját magára!

Amikor Észak-Koreában jártam, elvittek Angukszába, a

Koreai-félsziget egyik legrégibb templomába, amely egyben
nemzeti kincsnek is számít. Nyilvánvaló, hogy a KNDP nem
akarja kitörölni Korea buddhista múltját, ugyanakkor azt sem
akarja, hogy az emberek a vallásban keressék a válaszokat az élet
kérdéseire. Vannak ugyan buddhista szervezetek – sőt vannak
keresztény szervezetek is –, amelyekről a kormány elismerően
beszél, ugyanakkor nagyon valószínű, hogy ezek afféle „hamis”
szervezetek, amelyek segítéségével el akarják hitetni a
külvilággal, hogy Észak- Koreában vallásszabadság van, ahogy az
a nemzeti alkotmányban is áll.
Ha az ember a muszokról érdeklődik Észak-Koreában,
valószínűleg azt a választ kapja, hogy az egy észszerűden,
babonás szokás. Ettől függetlenül a muszok tartja magát – 30 ezer

225
éve van jelen a félszigeten, sokkal régebbi, mint maga „Korea”
koncepciója. A muszokban nincsenek morális vezérelvek, inkább
a szellemvilággal való kommunikációról szól, és gyakran a jó
szerencse vagy a gonosz elűzése érdekében gyakorolják. Minden
faluban vannak jövendőmondók, akiket felkeresnek, ha valami
tragédia történik, vagy ha valamilyen fontos döntést kell hozni,
például nevet kell adni egy újszülöttnek. Évszázadok óta megy ez
így, és valószínűleg évszázadokkal a KNDP eltűnése után is így
fog menni.
Ami azt illeti, ugyanez áll Dél-Koreára is. Az ottani hatóságok
is éveken át próbálták visszaszorítani a muszokot, és tény, hogy
sokan irracionális gyakorlatnak tartják. Mivel azonban a nemzeti
örökség egy mélyen gyökeredző részéről van szó, mind az észak-
koreaiak, mind a dél-koreaiak összes társadalmi osztályában
vannak, akik a muszokhoz fordulnak megnyugvásért és
útmutatásért.

Hisznek az észak-koreaiak a szellemekben vagy

kísértetetekben?
DT: A válasz általában „igen”. Nem tudom, létezik-e ország –
legyen az szegény vagy gazdag, fejlett vagy sem –, amely nincs
tele kísértethistóriákkal és a szellemvilág hívőivel. A KNDP
marxista öröksége ellenére biztos vagyok benne, hogy Észak-
Korea sem kivétel.

Kang Dzsimin:
Észak-Korea uralkodó elvei a csücske ideológián alapulnak, ez
pedig a marxista materializmuson alapszik. Kari Marx élesen
kritizálta a szervezett vallást mint a „a nép ópiumát”. Vagyis az
észak-koreai szocializmus alapelvei lényegében ellenségesek és
összeférhetetlenek a vallásos hittel.
Noha az észak-koreai alkotmány hivatalosan biztosítja a
vallásszabadságot, ez a szabadság valójában nem létezik. Így
aztán felnőve folyamatosan a vallás negatív hatásairól kellett
tanulnom. Ez a közeg sok észak-koreaiból agnosztikust csinál,

226
vannak azonban, akik zárt ajtók mögött gyakorolják a vallásukat,
noha gyakran komoly következményekkel kell szembenézniük.
Ha tehát abból indulunk ki, hogy Észak-Koreában nagyon
nehéz isteneket bálványozni, ez egyben azt is jelenti, hogy nem
hiszünk a szellemekben, kísértetekben és a túlvilágban?
Figyelembe véve, hogy a kereszténység szinte nem is létezik
Észak-Koreában, talán meglepő, hogy nagyon is komolyan
vesszük a szellemeket vagy kísérteteket. Ami azt illeti, a
sámánizmus, vagyis a szellemvilággal való kommunikáció
nagyon népszerű Észak-Koreában, ami leginkább a jóslásban
csapódik le.
Mint mindenhol a világon, ha rosszra fordulnak a dolgok, és
nehéz az élet, az emberek szeretnék tudni, mit hoz nekik a jövő. A
spirituális lények segíthetnek ebben, így aztán sok észak-koreai
fekteti a pénzét jövendőmondásba. Az észak-koreaiak inkább
bíznak a szellemekben, mint a pártban vagy a nemzetben.
Vannak, akik annyira belemerülnek a vallásos népi
hagyományokba és a szellemvilágba, hogy jövendőmondóktól
kérdezik meg, mikor költözzenek el vagy házasodjanak meg.
Valamint sok észak-koreai disszidens beszél jósokkal, hogy
adjanak tanácsot, mikor hozzák át a dél-koreai határon a
szeretteiket.
A jósok olykor horrortörténeteket vagy halál utáni életről szóló
sztorikat mesélnek – és akinek jósolnak, az általában másoknak is
továbbadja a hallottakat. Azon észak-koreaiak számára, akiknek
nem tanították Marx elméleteit, különösen vonzóak ezek a
történetek – és több okból is hinni akarnak bennük. Miközben
Marx materializmusa szerint nincs túlvilág, a szellemvilág folyton
a reinkarnációról beszél, ez pedig sok észak-koreait
megnyugvással tölt el. Mint mindenki más, az észak-koreaiak is
nagyon félnek a haláltól, úgyhogy ezek a mesék sok városban
népszerűek.
Mint az sejthető, az észak-koreai kormány némileg bizonytalan
a sámánizmus és a jövendőmondás ügyében. Különleges
propagandakampányokkal igyekeznek távol tartani az embereket

227
a jóslástól, ám az olyan mélyen gyökeredzik a koreai
társadalomban, hogy a propaganda teljesen hatástalan: még a
kormányzati tisztviselők is szkeptikusak az ilyen propagandával
szemben, mert a szellemekről és lelkekről szóló történetek
számukra sem idegenek.
A hivatalos álláspont ellenére az észak-koreai elitnek is
szokása, hogy híres jósokat meleg fogadtatással lásson vendégül
Phenjanban, általában azért, hogy többet tudjanak meg a
jövőjükről. Mi több: állítólag még a legfelsőbb vezető is konzultál
jövendőmondókkal! Ennek igazságtartalmára persze nincs
garancia, de egy phenjani jós egyszer elárulta, hogy Kim Dzsongil
is jósok segítségével választotta ki az utazásai dátumát!
Én is eljártam jövendőmondókhoz, amikor Phenjanban éltem.
Emlékszem, a leghíresebbet „Babajósnak” hívták. Egy ősz hajú
öregember volt, akinek minden éjjel megjelent az álmában egy
szellem, és elmondta neki, ki fogja őt meglátogatni másnap –
valamint elárulta az illető teljes múltját és jövőjét is.
A hírneve miatt sokan napokig utaztak hozzá a legtávolabbi
vidéki régiókból is. Néha eltűnt, de aztán gyakran drága autóval
és sok ajándékkal bukkant fel újra. Azt állította, a legfelsőbb
vezetők feleségei mind őt látogatják.
Bizonyos értelemben Észak-Korea egy nagyon vallásos ország
– ugyanakkor egy hazugságrengeteg is. Az észak-koreai
propaganda ugyanis mintha önmaga vallása lenne. A propaganda
szerint Kim Ir Szen ideológiájának teljes elfogadásával elérhető a
halhatatlanság. A propaganda szerint a test ugyan elpusztul az
ember halálakor, a politikai élete azonban halhatatlan. Az efféle
hitek vezettek ahhoz, hogy Kim Ir Szen lett Észak-Korea egyetlen
istene – és ez a hitrendszer olykor emberéleteket követel.
Tehát Észak-Korea elfordult a marxista materializmustól –
hivatalos ideológiája istent csinált Kim Ir Szenből és hagyta, hogy
a népét rabul ejtsék a népi hiedelmek.

228
Mennyire vallásosak az észak-koreaiak valójában? Igaz,
hogy létezik egy földalatti egyház?
DT: Dzsimin lenti válasza lefedi a vallás, különösen a
kereszténység koreai történetének nagyját. És ez részben maga a
válasz: sok földalatti vallás létezett Észak-Koreában a hivatalos
kommunista ideológia ellenére, de a hatóságok a többségét idővel
kigyomlálták.

Kang Dzsimin:
Ez csak az én véleményem, de azt hiszem, a koreai nép
eredendően mélyen vallásos. Sok külföldről beszivárgó vallás
vetette meg itt a lábát, és terjedt el. Az országunk történelme e
vallások, többek közt a buddhizmus, a konfucianizmus, a
katolicizmus és a kereszténység (protestantizmus) felemelkedése
és bukása mentén gördült előre.
A Kim-család talán éppen e buzgó vallásosságnak
köszönhetően képes olyan sok lojális követőt felmutatni, és talán
ezért képes egy semmirekellő bugris lelkes dicsőítések közepette
uralni az egész országot, csak mert ő is abból a családból
származik.
Régen a kínai császárok babonákkal szilárdították meg a
legitimitásukat és a népük lojalitását, és az ég fiainak nevezték
magukat. Azóta évszázadok, sőt évezredek teltek el, és beléptünk
egy új korba – a tudomány, a technológia, a logika korába.
Ironikus módon azonban még mindig van valaki Észak-Koreában,
aki az ég fiának vallja magát, ráadásul vannak átlagemberek is,
akik minden szavához és tettéhez vallásos áhítattal viszonyulnak.
Persze megvannak ennek a maga okai és feltételei, de a Kimet
imádó átlagemberek hűségének megmagyarázásához kevés a
logika. Különösen egy materialista világ egyetlen kommunista
országában.
De ami azt illeti, Kim Ir Szen kommunista rezsimjének fel-
emelkedése előtt Észak-Korea elhivatott keresztények otthona
volt. A phenjani Szungszil Főiskola számított egész Korea legjobb

229
papneveldéjének, és oda járt Kim Ir Szen apja, Kim Hjongdzsik
is.
Kim Ir Szen még a Kínába költözése után is vasárnapi iskolai
tanárként dolgozott. Egy házi diakónus anyja, Kang Banszok
beceneve a Péter koreai változata volt. Kim Ir Szen nagyapja és
nagybátyja ugyanabban a templomban szolgáltak lelkészként.
Tehát Észak-Korea vallásos földnek számított, ahol a
kereszténység terjedt el a leginkább. De Kim Ir Szen kommunista
rezsimjének felemelkedése után a kereszténységet brutálisan
elnyomták. A koreai kereszténység még mindig nagyon
konzervatív, és határozottan a kommunizmus ellen ágál vérrel és
könnyel szennyezett múltja miatt.
A kommunista rezsim felállása után minden vallás
hanyatlásnak indult, a legtöbb hívő börtönökben és
munkatáborokban halt meg. A felszabadítás és a koreai háború
után a túlélő vallásosok Délre költöztek, ahol ők és a
leszármazottjaik lefektették a máig létező koreai keresztény
társaság alapjait. Ironikus módon Dél-Koreából – az észak-koreai
hatóságok elől menekülő keresztényeknek köszönhetően – a világ
második legnagyobb misszionáriusexportőre vált.
Az észak-koreai földalatti egyházat szinte teljesen
felszámolták. Akadtak családok, ahol szerényen tovább hódoltak a
vallásnak, de akit rajtakaptak ilyesmin, azt kivégezték.
A hívő családok regényborítókkal álcázták a Bibliájukat,
összeültek, és csendben imádkoztak. A gyerekeket persze
titoktartásra eskették, de így is előfordult, hogy a hatóságok
véletlenül leleplezték őket. Megesett, hogy az elfogottak halálra
éheztették magukat a börtönben.
A hatóságok legnagyobb problémáját azonban azok az észak-
koreaiak jelentették, akik a gazdasági válság után menekültek el a
hazájukból, és kínai misszionáriusok meg lelkészek térítették át
őket a keresztény hitre. Ezek az emberek az egyház védelme alatt
álltak, és közben mind többet tanultak a kereszténységről,
mígnem megfogadták, hogy terjeszteni fogják az igét. Míg aztán
százával tértek vissza Észak-Koreába.

230
 Így aztán amikor az Állambiztonsági Minisztérium ügynökei
letartóztatnak egy disszidenst, elsősorban azt igyekeznek
megállapítani, hogy az illető kapcsolatba került-e a
kereszténységgel, vagy megpróbált-e átjutni Dél-Koreába
[merthogy az észak-koreai hatóságok természetesen Dél-Koreával
szemben is ellenségesek]. Ha bármelyikre igen a válasz, az illetőt
biztosan kivégzik.
Észak-Korea gazdasági nehézségei a sámánizmus feltámadását
is magukkal hozták. Mivel az emberek aggódtak a jövőjük miatt,
sámánokat kerestek, hogy olvassák ki nekik a sorsukat vagy a
szerencséjüket. A sámánizmus így rendkívül népszerű vallássá
vált. Még magas rangú észak-koreaiak is vonzódnak hozzá, és
állítólag Kim Dzsongil is meglátogatott egy mudangot [sámán
papnő].

231
 A lényeg, hogy a bizonytalan jövő miatti szorongások vallásos
nemzetet faragtak Észak-Koreából, de az emberek még ma is
napról napra élnek, és vallásszabadság sincs.

Miért tér át a kereszténységre olyan sok észak-koreai

disszidens?
DT: Ahogy Juszong lent elmagyarázza, sok az átfedés Észak-Ko-
rea, Kim Ir Szen és a kereszténység között – annak ellenére, hogy
az állam minden vallásgyakorlót üldöz. De nem csak erről van
szó: sok disszidenseket segítő szervezet alapvetően és nyíltan
keresztény. Olyanról is hallottam már, hogy egyes disszidensek
kereszténynek hazudjék magukat, hogy az ilyen szervezetek
segítsenek nekik átjutni Kínából Dél-Koreába. Ez persze teljesen
érthető a helyzetükben.

Kim Juszong:
Észak-Koreában csak a csücskét tanulmányozhattuk, csak abban
hihettünk. Noha a csücske az egyetlen vallás az országban, azt
hiszem, sok honfitársamat mindig is érdekelték az új ideológiák és
vallások.
A kereszténységet különös szigorral tiltja a rezsim.
Ami érdekes, mert Kim Ir Szen hitbuzgó keresztény családból
származik mind apai, mind anyai ágon. Az apja Kim születése
előtt missziós iskolákban tanult. Az anyai nagyapja presbiteriánus
volt, és bibliaórákat adott a helyieknek. Elhivatott keresztényként
az anyja még azt követően is minden vasárnap templomba vitte a
kis ír Szent, hogy a család elköltözött Mandzsúriába. Phenjanban
a Cshilgok templomba jártak, amely a mai napig áll. Kim Ir Szen
anyai nagybátyja teológiát tanult az egyetemen, és lelkész lett
belőle. Észak-Koreában van egy irányelvgyűjtemény, a Tíz
Alapelv a Monolitikus Ideológiai Rendszer Megalapításáért, és
elég nyilvánvaló, hogy a Kimek a tízparancsolatból vették az
ötletet. Phenjant egykor „a Kelet Jeruzsálemének” is nevezték.
Noha az észak-koreai kormány semmilyen vallást nem tűr meg,
a kereszténységet különös kegyetlenséggel üldözi. Mivel a rezsim
annak idején kőkemény verbális kirohanásokat intézett a
232
kereszténység ellen, többet akartam tudni róla, mint bármilyen
más vallásról. Azt hiszem, az észak-koreaiak többsége is a
kereszténység iránt érdeklődik leginkább a tiltott vallások közül.
Biztosan nem én voltam az egyetlen.
Noha szerettem volna többet tudni a kereszténységről, Észak-
Koreában nem sok lehetőségem adódott a tanulásra. Nem
olvashattam és tanulmányozhattam a Bibliát, és nem volt
istentisztelet sem, amelyre vasárnaponként eljárhattam volna.
Aztán egy nap a szüleim váratlanul elvittek Dél-Koreába.
Amikor értesültem a szökési tervünkről, mindenekelőtt a
kereszténységről akartam többet megtudni. Thaiföldön megláttam
egy Bibliát a rendőrség egyik asztalán. Észak-Koreában bűn a
Biblia birtoklása vagy akár egyszeri olvasása – már az utóbbiért is
politikai fogolytáborba küldhetik az embert. Amint
megpillantottam a kötetet, felkaptam, és belekezdtem. Ekkor
olvastam először a Bibliát.
Nem volt könnyű átrágnom magamat a szövegen. Amikor
végeztem az első pár oldallal, abbahagytam, mert nem igazán
értettem. Gondoltam, majd jobban megismerem Istent és a
kereszténységet, ha megérkezünk Dél-Koreába. A Hanavonban
minden hétvégén egyházak, katedrálisok és buddhista templomok
lelkészei, papjai, nővérei és szerzetesei látogattak meg minket,
hogy elbeszélgessenek velünk.
A vallások közül a protestantizmus volt a legnépszerűbb, ezt
követte a katolicizmus, azt pedig a buddhizmus. Hanavonban,
ahol női disszidenseket is befogadnak, volt egy lelkész, akit a
Koreai Keresztény Tanács bízott meg, hogy minden reggel tartson
szentbeszédeket. Nem tudom, ezeknek köszönhető-e, de az biztos,
hogy sok disszidens veszi fel a kereszténységet. Miután az észak-
koreai menekültek három hónapig járnak istentiszteletre, és
hallgatják a hanavoni szentbeszédeket, az új otthonukban is
felkeresik a templomot a hanavoni lelkészük meghívására.
Miután kikerültem Hanavonból, én is eljártam vasárnapi isten-
tiszteletre egy megatemplomba, amelyet a hanavoni lelkészem
ajánlott (és amelynek nevét inkább nem árulnám el). Az első

233
évben nőtt a keresztény disszidensek száma, a másodiktól kezdve
pedig fokozatosan csökkent. Nekem például tíz disszidens
barátomból hét felhagyott a templomba járással.
Én viszont akkoriban alig vártam, hogy tanulmányozhassam a
Bibliát, és megismerhessem Isten és Jézus Krisztus szavait.
Három évig voltam elkötelezett keresztény, mire én is felhagytam
a templomlátogatással. De ennek semmi köze nem volt a
keresztény hitemhez: volt ott egy lelkész, akire kezdetben nagyon
felnéztem, de akiről aztán kiderült, hogy szélhámos. Kétgyerekes
családapa volt, de amikor csinos észak-koreai disszidensekkel
találkozott, mindig azt mondta nekik, hogy egyedülálló.
És ezzel még nem volt vége. Gyakran hívott be gyönyörű
észak-koreai nőket az irodájába, hogy kettesben lehessen velük.
Sőt felkereste őket az otthonukban, hogy meginvitálja őket egy
útra a Csedzsu-szigetre. Nagyon csalódott voltam, úgy éreztem,
elárultak. Mielőtt megismertem a feleségemet, ő is majdnem
elment vele egy ilyen útra, mert nem tudta, hogy nős, és nagyon
rámenősen kérlelte. Amikor a feleségemmel találkozgatni
kezdtünk, mesélt nekem a dologról, és azóta nem járok
templomba.
Ettől függetlenül máig tisztelem a világ összes vallását. Ha
végre sor kerül az újraegyesülésre, és a dél-koreai lelkészek és
misszionáriusok továbbra is ugyanúgy elárulják majd Istent,
ahogy az én egykori lelkészem tette, lehet, hogy kezdetben megnő
majd a keresztény észak-koreaiak száma, de hosszú távon komoly
hanyatlásra lehet számítani.

Ünnepük a karácsonyt Észak-Koreában?

DT: A karácsonynak nincs erős kulturális háttere a Koreai-
félszigeten, így nem feltétlenül meglepő, hogy a mai észak-
koreaiak nem ünnepük. Persze a hatóságok sem akarnák, hogy
ünnepeljék. Ehhez képest Dél-Koreában az elnökök karácsonyi
köszöntőt tartanak, a vállalatok pedig csaknem olyan lelkesen
vetik bele magukat a karácsonyi marketingőrületbe, mint nyugati
társaik.

234
Kim Juszong:
Nem, Észak-Koreában nincs karácsony, így nem is számít
ünnepnapnak. A karácsony csak egy átlagos nap a sok közül,
amikor, hacsak nem hétvégére esik, mindenki munkába vagy
iskolába megy. Ennek ellenére a szenteste és a karácsony
felbukkan a szótárainkban és az enciklopédiáinkban, de az
emberek nem igazán foglalkoznak vele. Azt hiszem, a karácsony
inkább a kapitalista országokban számít nagy ünnepnek.
Gondolom, azokban nagyon vidám hangulatban telik ez az
időszak.
Az észak-koreaiak többsége nem tudja, hogy más országokban
ilyen nagy lelkesedéssel ünnepük a karácsonyt, de azt hiszem, a
külföldre utazó diplomaták és a gyerekeik azért tisztában vannak
vele. Egy olyan országban, mint Észak-Korea, ahol Kim Ir Szen
az egyetlen isten, az embereket pedig a csücske ideológiának
megfelelően nevelik, a kereszténységet jellemzően nem
gyakorolják, és nem is tűrik meg. így aztán nem tanítják a
karácsonyt az iskolákban, és később sem beszélnek róla. Nem
csoda, hogy a legtöbb észak-koreainak fogalma sincs a
szentestéről és a karácsonyról, ugye?

235
 December 24-e mégis ünnepnap volt annak idején, amikor még
Észak-Koreában éltem. Aznap született ugyanis Kim Dzsongszuk,
Kim Dzsongil anyja, így aztán ünnepnappá nyilvánították. Tehát
december 24-én a déliek a szentestét ünnepük, az északiak pedig
szeretettel gondolnak Kim Dzsongil anyjára, aki azon a szent
napon jött világra.
Amikor Dél-Koreában, karácsony reggel felébrednek a
gyerekek, a Télapó ajándékait keresik. Erről nem sokkal azután
értesültem, hogy Délre érkeztem. A gyerekek szenteste a másnapi
ajándékokra várva hajtják álomra a fejüket. Az észak-koreai
gyerekek számára azonban december 25-e csak egy teljesen
átlagos nap.
Most, hogy van egy lányom, aki Dél-Koreában született, és itt
is nevelkedik, én is megünneplem vele a karácsonyt, mert annyira
imádom őt. Életemben először egy dél-koreai templomban
ünnepeltem a karácsonyt. Kissé feszengtem, mert ez volt az első
alkalmam, és nem tudtam, mire számítsak. Négy-öt év telt el
azóta, hogy megérkeztem Dél-Koreába. Immár ügyelek rá, hogy
mindig megünnepeljem és a családommal töltsem a karácsonyt. A
lányom most tíz hónapos. Gondolom, jövőre már neki is lesz
valami halvány fogalma a karácsonyról. Meg fogom lepni
valamilyen ajándékkal, és azt fogom mondani, hogy a Télapó
küldte neki, amiért egész évben olyan jó kislány volt. Most, hogy
e sorokat írom, máris alig várom a karácsonyokat, amelyeket majd
vele tölthetek, és máris azon gondolkodom, milyen ajándékot
adjak majd neki.
Dél-Koreában a fiatalok a barátjukkal vagy a barátnőjükkel
töltik a karácsonyt, legalábbis én így láttam. Ezért úgy terveztem,
én is így fogok tenni. Januárban, egy vakrandin ismertem meg a
feleségemet, és hat hónapig találkozgattunk, mielőtt augusztusban
összeházasodtunk. így végül sosem tölthettük randizó párként
együtt a karácsonyt, mert alig vártuk, hogy egybekeljünk. A
tavalyi karácsonyt viszont már házastársakként ünnepeltük.
Addigra a feleségem már várandós volt, ezért úgy döntöttünk,
otthon ünnepiünk, és nem megyünk étterembe. De meghívtam a

236
feleségem néhány közeli barátját, hogy megörvendeztessem egy
karácsonyi bulival.
Idén nagy karácsonyi vacsorát tervezek a feleségemmel, a
lányommal és a szüleimmel. Aztán szeretném majd kivinni a
családomat a városba, hogy megnézzük Szöul karácsonyi fényeit.
Jövő karácsonyra a lányom már járni is tud majd. Alig várom,
hogy elvigyem őt és a feleségemet Szöul Cshonggjecshon
patakjának gyönyörű karácsonyi fényeihez, és hogy jó apaként a
játszótéren játszhassak a lányommal.
Remélem, előbb-utóbb az észak-koreaiak is ugyanígy
megünnepelhetik majd a karácsonyt.

237
 TIZEDIK RÉSZ

Szerelem, szex,
párkapcsolatok

Ha párkapcsolatokról van szó, Észak-Koreát valószínűleg nagyon

konzervatív társadalomként kell jellemeznünk. Természetesen itt
is előfordul házasság előtti szex, de rossz szemmel nézik, ahogy
például azt az ártatlan gesztust is, ha egy pár nyilvánosan fogja
egymás kezét. A legtöbbeknek kevés partnere van házasság előtt,
és valószínűleg sokkal kevésbé tudják, hogy „mit kell csinálni”,
mint a dél-koreai fiatalok.
Lehetséges, hogy a KNDP hatóságai szemében a szexuális
liberalizmus annak potenciális kezdete, hogy az emberek másról
is szabadabban gondolkodjanak. De még fontosabb, hogy Észak
konzervativizmusa valójában a koreai tradíciók folytatása. A két
Korea közül a déli ment át komoly változásokon, az utóbbi 10-15
évben ugyanis liberálissá vált. Régen ott is ritka látvány volt az
utcán a szeretet nyílt megnyilvánulása, most pedig már teljesen
mindennapos. Amikor 2004-ben először Dél-Koreában éltem, az
emberek többsége valószínűleg még megvetette a különböző
nemzetiségűek közötti párkapcsolatokat és házasságot, ahogy a
homoszexualitást is. Manapság a felmérések szerint az előbbi
szinte teljesen elfogadott, és már az utóbbival is megbékélt a
népesség fele.

238
239
 A most következő beszámolók bizonyos fokig a megszólalók
egyéni hátterét és azt az észak-koreai társadalmi felfogást
tükrözik, amely a disszidálásuk előtt uralkodott az országban.
Mások más tapasztalatokat szereztek a témában. Általánosságban
feltételezhető, hogy az észak-koreai városi élet liberálisabb, mint
a vidéki, és hogy azok, akik régen disszidáltak,
konzervatívabbnak látják a hazájukat, míg a frissebb jelentések
szerint a dolgok változóban vannak.
A pornográfiáról szóló rész e szempontból különösen érdekes.
Noha a hatóságok kétségkívül el akarják taposni, a jelenlegi
források szerint azóta, hogy a pendrive-ok váltak a külföldi média
terjesztésének első számú eszközévé, robbanásszerűen megnőtt a
külföldi pornó megosztása és fogyasztása.
Egy másik érdekes fejlemény, amelyről lentebb nem esik szó,
hogy szokássá vált néhány órára kiadni lakásokat fiatal
szeretőknek – ami egyértelműen egy kevésbé konzervatív irányba
tett lépés. Amikor kutatást végeztem a North Korea Confidential
(Titkos Észak-Korea) című könyvemhez, James Pearson
szerzőtársammal egymástól teljesen független forrásokból
hallottuk, hogy ez a gyakorlat szinte minden városban létezik.
Délutánonként, amikor a gyerekek iskolában vannak, a férj pedig
munkában, bizonyos háziasszonyok készpénzért cserébe átadják
egy-két órára a lakásukat fiatal pároknak. Az „új Észak-Koreára”
jellemzően az így keresett pénz valószínűleg egy félillegális
csangmadang utcai piacon köt ki.

Hogyan talál rá az ember a szerelemre Észak-Koreában?

DT: Koreának van egy csungme nevű hagyománya, melynek
lényege, hogy a család megkér egy helyi kerítőt, hogy találjon
párt a fiának vagy a lányának. A házasság (akkoriban és nagyrészt
még ma is) nem annyira két ember, mint inkább két család
egybekelése. Bár manapság általános a „szerelemházasság”, a
párok jellemzően a barátaikon vagy a család barátain keresztül
ismerik meg egymást. Nagyon fontos, hogy az ember jóban
legyen a családjával, és elfogadja a társadalmi státusát. A

240
szétszakadás óta azonban Dél liberálisabbá vált, Észak pedig
nagyrészt megtartotta konzervatív szokásait.

Kim Dzsejong:
Talán képtelenségnek tűnik, de Észak-Koreában éppúgy létezik a
szerelem, mint bármilyen más országban, az emberek szabadon
párkapcsolatba léphetnek egymással. E kapcsolatok társadalmi
megítélése és normái azonban mások, mint Dél-Koreában és a
világ egyéb részein.
Az észak-koreai románcok és párkapcsolatok meglehetősen
eltérhetnek egymástól attól függően, hogy mely tartományról
beszélünk. A vidéki területek jellemzően nagyon konzervatívak,
és komoly konfliktusokhoz vezethet, ha például egy fiatal lány
házasság előtt teherbe esik. A városközpontokban ellenben
nincsenek ilyen problémák, ott más az emberek hozzáállása. A
csókolózást teljesen normálisnak tartják (noha a nyilvános
formáját már kevésbé), és elvétve még olyan lány is akad, aki
házasság előtt szül gyereket. Van házasság előtti szex, de nem
különösebben gyakori.

241
 Bár mindenkinek van némi elképzelése arról, hogy mi történik,
ha egy ideje már találkozgat valakivel, a párkapcsolatok fejlődési
folyamatában nincs konszenzus, és nehéz olyan sorozatokat vagy
filmeket találni, amelyekben az emberek fizikailag kifejezésre
juttatják a szeretetüket. Így aztán nem sok pár meri kimutatni az
érzéseit mások előtt, akik az efféle viselkedést jellemzően
kínosnak találják. Amikor megérkeztem Dél-Koreába, eleinte
meglepett, hogy az emberek nyíltan csókolóznak és ölelkeznek a
tévében és nyilvánosan, de most már kezdek hozzászokni.
A szüleim szerelemből házasodtak. A nagymamám (az anyai
ágról) nem helyeselte a kapcsolatukat, de ennek ellenére is
egybekeltek, és végül megszülettem én. Mindig is érdekelt a
kapcsolatuk, mert a kialakulása idején Észak-Korea rendkívül
konzervatív volt, mégis sikerrel jártak.
Bár már változnak a dolgok, nemrég még nem voltak az
országban mobiltelefonok, internet pedig még most sincs. Vagyis
ha nem tudjátok személyesen megbeszélni a randitokat, levélben
kell megszerveznetek. Egyszer „közvetítőt” játszottam egy
barátnőm és a párja között, én szállítottam ide-oda a leveleiket,

242
amikor találkozni akartak egymással. Ez Észak-Koreában olyan
gyakori, hogy még egy „Ppokkugi” („Kakukk”) című dal is
született az efféle szerelmi történetekről.
Amikor éppen nem tudtam segíteni, a fiú elment a barátnőm
házához, és kintről jelzett neki úgy, hogy csak ők értették, miről
van szó. De megkönnyítette a dolgukat, hogy mindkettejük szülei
tudtak a kapcsolatukról, és már a házasság előtt is megengedték
nekik, hogy találkozzanak egymás otthonában. Ügy hallottam,
középiskolában csókolóztak először.
Amikor a romantikus kapcsolataikról kérdezem az észak-
koreai barátaimat, nagyon változatos válaszokat kapok.
Egyiküknek sosem volt párkapcsolata otthon, egy másik meg
annyi fiúval járt, hogy mindig lenyűgözött a történeteivel.
Örömmel hallgatom a beszámolóit, mivel én mindig el voltam
maradva a dél-koreai „szerelmi életemmel”. Ez a barátnőm azzal
kérkedett, hogy vidámparkokba, történelmi helyszínekre,
csataterekre meg helyi parkokba mentek randizni, és még
ajándékokat is kapott, például nyakláncot, órát vagy gyűrűt.
Mint mondtam, én meglehetősen későn léptem be a romantika
világába. Amikor az első szerelmemre gondolok, csak arra
emlékszem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, amikor
megláttam. Katona volt, és nagyon vonzónak találtam az
egyenruhájában.
Ünnepek alatt találkoztunk (mert a katonák csak ilyenkor
hagyhatják el a bázisukat), és énekelve, táncolva ismertük meg
egymást. Magasabb rangjának köszönhetően gyakran el tudott
látogatni a környékemre. Szerencsére a szüleim is kedvelték. De
nyilván nem volt olyan könnyű kapcsolatba lépnem vele, mint a
dél-koreai pároknak. Még most is emlékszem, ahogy kézen fogva
sétáltunk a folyó mellett. Nem tartott sokáig a kapcsolatunk, de
neki köszönhetően a mai napig nagyon vonzónak találom a
katonai egyenruhás férfiakat!
Összefoglalva, azt hiszem, a szerelem és az emberi természet
mindenhol ugyanolyan, mindegy, hogy Dél- vagy Észak-Koreáról
van szó. Különbségek csak a megnyilvánulás módjában vannak.

243
Van Észak-Koreában szexuális felvilágosítás?
DT: Észak-Korea nagyon konzervatív beállítottságú ország, így
aztán nem látni a tévében csókolózó párokat. Ennek megfelelően
a szex sem olyasmi, amiről a tanárok beszélnek a diákjaikkal.

Kang Dzsimin:
Őszintén szólva az Észak-Koreával és szexszel kapcsolatos
kérdések kicsit mindig zavarba hoznak.
Észak-Koreában a szex tabutéma. Mivel nem beszélnek róla
nyíltan, csak nagyon kevés, elnagyolt történet kering róla.
Ugyanakkor az észak-koreaiak is csak emberek, úgyhogy
esetükben is előfordulnak megcsalások és abortuszok. A szex
azonban az a fajta „tiltott gyümölcs”, ami felemésztheti az ember
vagyonát és hatalmát.
Az észak-koreaiak sosem részesülnek szexuális felvilágosítás^
bán, és arra sem kapnak magyarázatot, hogy ez az élvezet miért
számít tabunak. Amikor középiskolába jártam, ha egy fiú
megfogta egy lány kezét, nagy és kínos ügy kerekedhetett belőle,
mert mindenki tudomást szerzett róla. De senki sem mondta meg
nekünk, hogy ez miért olyan nagy ügy. Talán azért, mert a
szexuálisan érett diákok bajt keverhetnek? Vagy talán azért, mert
a szexuális szabadság megnehezíthetné a diktatúra fenntartását?
Észak-Korea más, mint a muszlim országok, ugyanis az
emberek a materializmusban hisznek, nem a vallásban. Mi állhat
hát ennek az alapvető emberi ösztönnek az elnyomása mögött?
Mivel nem kaptunk az iskolában szexuális felvilágosítást, egészen
megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy más országokban ez
általánosnak számít, és amikor láttam, hogy diákok tanórán
hallanak ilyesmiről.
Különösen megdöbbentett, amikor megtudtam, hogy sok
országban a tanárok nemi szervekről készült modellek
szemléltetésével, őszintén beszélnek a szexről a tanulókkal.
Észak-Koreában minden, ami a szexszel kapcsolatos,
tisztátalannak és kínosnak számít, és elvárják, hogy magadban
tartsd. A fiúk ezért nem értik a testükben végbemenő biológiai

244
változásokat, és nem tudják, miért kezdenek vonzódni a
lányokhoz, és a lányokat is legfeljebb az anyjuk világosítja fel a
bennük zajló folyamatokról.
Az észak-koreaiak alig vannak tisztában az abortusz és a
fogamzásgátlás koncepciójával. Ugyanakkor az ember képtelen
elrejteni vágya minden aspektusát, és mindig szüksége van
valakire, aki kielégíti a szexuális kíváncsiságát. Mindig, minden
falu társaságában akadtak a többieknél kicsit idősebb férfiak, akik
szerettek mocskos vicceket mesélni, és bár az ilyen történetek
biológiailag pontatlanok voltak, ez volt az egyetlen szexuális
felvilágosítás, amelyben részesültünk. Valahányszor egy
barátomnak nedves álma volt, mind köré gyűltünk, hogy
megvigasztaljuk „ismeretlen betegsége” miatt. Tizenhárom éves
koromig azt sem tudtam, honnan jönnek a kisbabák.
A tudatlanságomnak köszönhetően nagyon passzív voltam,
amikor szóba került a szex, és az emberek gyakran naivitásnak
hitték feszengő viselkedésemet. A fiúk általában a tinédzseréveik
végén, az idősebb társaiktól és barátaiktól szereznek tudomást az
önkielégítésről. A pornómagazinok és -videók mindenhol máshol
elárasztják a világot, Észak-Koreában azonban be vannak tiltva,
és ha valakinél ilyesmit találnák, az bizonyosan botrányhoz vezet.
Azt hiszem, az észak-koreai kormány attól tart, hogy ha az
emberek megtapasztalják a szexuális szabadságot, a hatalomnak is
jobban ellenállnak majd. Ha rajtakapnak valakit, hogy pornót néz
vagy osztogat, az illető a családjával együtt börtönbe kerülhet –
régebben ki is végezhették őket. Az észak-koreai filmekben
nagyon ritkán látni csókolózó szereplőket, a külföldieket pedig
cenzúrázzák, és teljesen kivágják belőle a szexjeleneteket.
Például volt egy nagy különbség a Titanic észak-koreai és
külföldön látott változata között – gondolom sejthető, melyik
jelenetet vágták ki. A pornó, amelyet észak-koreai diplomaták
hoznak magukkal külföldről, lényegében az elit kiváltsága, az
átlagemberek számára pedig tiltott.
Ám ahogy a gazdasági nehézségek miatt gyengült a
kormányzati kontroll, egyre több prostituált bukkant fel az

245
utcákon, sőt megszaporodtak a szexuális úton terjedő betegségek
és az abortuszok is. Problémákat okoztak a gazdag és nagy
hatalmú férfiak, valamint az ő státusukból hasznot húzó nők
kapcsolatai is. Ezek a problémák aligha hangozhatnak
szokatlannak, hisz a világon mindenfelé előfordulnak, de egy
szexuális felvilágosítás nélküli országban súlyos
következményekkel járhatnak.
Persze Észak-Korea rendkívüli zártsága csak ront az efféle
helyzeteken. A szigorú korlátozások miatt a homoszexualitás
lényegében nem létezik Északon – szinte nem is ismerik ezt a
fogalmat. Az ilyen beállítottságúak nemhogy nem fedhetik fel a
szexualitásukat, de még csak arra sincs módjuk, hogy megértsék a
saját vágyaikat.
Ám az ország elkerülhetetlen átalakulás előtt áll. A nyugati
kultúra beáramlása és más környezeti hatások – mint a prostitúció
elterjedése a gazdasági nehézségek idején – következtében az
embereknek lassan felnyílik a szemük, felfedezik önnön
szexualitásukat, és rájönnek, mennyire elnyomottak. A tabuk
ellenére sokan keresik a szexuális szabadságot. Állítólag nemrég
80 embert végeztek ki nyilvánosan, ha minden igaz, pornográf
anyagok fogyasztása vagy terjesztése miatt.
Remélem, hamarosan rávirrad Észak-Koreára a szabadság és a
szexuális felvilágosítás hajnala.

Mi történik Észak-Koreában a melegekkel?

DT: Nevetséges lenne azt mondani, hogy Észak-Koreában
nincsenek melegek. A koreai történelemben évszázadokra
visszamenőleg találunk homoszexuális kapcsolatokat, például a
Csoszon-dinasztia utazó namszadang drámaszíntársulatainak
tagjai között. Kongmin, Korjo királya egy egész csoportnyi férfi
szeretőt tartott maga mellett a felesége halálát követően. Ám a
homoszexualitásról sosem beszéltek nyíltan, az érintettek pedig
általában nem tudták értelmezni az ilyen irányú érzéseiket. Ez
Észak-Koreában a mai napig nem változott, de Dél-Koreában is
csak az elmúlt tíz évben történt előrelépés az ügyben.

246
Ri Dzsiszon:
Személy szerint sosem ismertem egyetlen meleget sem Észak-
Koreában, de sok felnőttől hallottam, hogy mi folyik a férfiak
között a hadseregben.
Ellentétben Dél-Korea kétéves sorkatonaságával, az észak-
koreai férfiaknak tíz hosszú évig kell szolgálniuk a hadseregben.
Ez még csak-csak elviselhető az emberlakta környékeken
állomásozó katonáknak, de azok, akik a hegyekben szolgálnak, tíz
évig nem látnak nőt.
A bátyám például azt mondta, 13 évnyi katonáskodása alatt
alig látott nőt, és hozzátette, hogy valószínűleg hét vagy akár tíz
hegyet kellett volna megmásznia, hogy megpillantson valakit a
másik nemből.
Ezért aztán köztudomású, hogy a magas rangú tisztek
gondjaikba veszik a „jóképű közlegényeket”. Lehet, hogy
néhányan melegek, a többiek azonban azért tesznek így, mert
egyszerűen nincs nő a közelükben.
Tinédzserkoromban önkénteskedtem egy gazdálkodó
közösségben, az észak-koreai középiskolások ugyanis minden
évben kötelesek egy hónapnyi önkéntes munkát végezni. Ekkor
jártam először távoli faluban, a hegyekben, és ott találkoztam
életemben először meleg férfival.
Már messziről is látszott, hogy férfi, mégis vaskos sminkkel az
arcán ült egy kövön, egy patak mellett. Olyan furcsának és
különösnek találtam, hogy kérdezősködni kezdtem róla a
helyieknél.
Mint kiderült, tényleg férfi, de mindig is sminkelte magát, és
cross-dresserként élt a városban. Ezért küldték a szülei ebbe a
távoli faluba, a hegyek közé.
Ezt persze nem tőle hallottam, mert sosem beszéltem vele, de
gyakran bámultam őt a távolból a barátaimmal. Furcsának
tartottuk, ugyanakkor érdekesnek is.
És hogy mi a helyzet a leszbikusokkal? Nem tudom, azért van-
e, mert nő vagyok, de sokukkal találkoztam és lógtam együtt! A
legtöbb leszbikus barátnőm imádott férfiként öltözni. Férfiruhát

247
viseltek, rövidre vágták a hajukat, sőt férfiként viselkedtek. És
persze mind nőkkel randevúztak, nem pedig férfiakkal.
A felnőttek gyakran mondogatták, hogy nagyon jól bánnak a
barátnőikkel, és ha egyszer beléjük szeretsz, aligha fogsz többé
férfiakhoz vonzódni. De ha valaki Észak-Koreában azonos
neművel lép párkapcsolatba, búcsút mondhat a jó hírének, és ami
még fontosabb, az ilyesmit a szülők is ellenzik.
A lányok szülei mindent megtesznek, hogy távol tartsák a
gyereküket a leszbikus barátnőktől. A rendőrséget is kihívják,
vagy akár saját kezűleg pofozzák fel a lányokat. De még ha
kiszállnak is a rendőrök, nem tartóztathatnak le senkit, mert az
ilyesmi nem ütközik a törvényekbe. Senkit sem lehet büntetni a
homoszexualitása miatt.
A rendőrök ilyenkor csak annyit tehetnek, hogy levelet íratnak
a lányokkal, amelyben azok megígérik, hogy felhagynak a cross-
dress-szel, aztán elengedik őket. A lényeg azonban az, hogy a
leszbikusok gúnyolódás és pletyka céltáblájává válnak – igaz, a
társadalomból azért nem zárják ki őket.
Transzneműek is vannak Észak-Koreában, bár a nemváltó
műtétet nem az illető szexuális irányultsága miatt, hanem orvosi
okokból végzik. Ha például nem nélküli baba születik, a kórház
nemváltó műtétet végez rajta a szülőkkel való egyeztetést
követően.
De mindez nem saját tapasztalat, másoktól hallottam, amikor
még Észak-Koreában éltem. Annyit azonban teljes
bizonyossággal mondhatok, hogy képtelenség Észak-Koreában
kizárólag szexuális irányultságból transzneműnek lenni. Két okból
is: először is az észak-koreai orvosi technológia nagyon
elmaradott a nemzetközi színvonalhoz képest, másodszor senki
sem engedhetne meg magának egy ilyen műtétet.
Amióta eljöttem Északról, a női tanulmányok nevű órának
köszönhetően már többet tudok az LMBT-ügyekről. Észak-
Koreában soha nem is hallottam a „meleg” vagy „leszbikus”
kifejezéseket. Gondoltam, ezeknek az embereknek egyszerűen
más a szexuális preferenciájuk – és nekünk ezzel nem volt

248
problémánk, ha kedvesek voltak, attól még ugyanúgy
barátkoztunk velük.
Persze az emberek időnként pletykáltak róluk, mert nem
tudták, mi mást kezdhetnének a szabadidejükkel, de nem vetették
meg és nem közösítették ki őket.
Szerintem semmi okunk nincs ellenezni a homoszexualitást,
mert a szexuális irányultság kifejezésre juttatása egy kapitalista
demokráciában nem különbözik az ízlés kifejezésre juttatásánál.
Tisztában vagyok vele, hogy egyesek szerint a melegházasság
csökkenti a születési arányt, de semmi garancia nincs rá, hogy
minden heteroszexuális házaspár vállal gyermeket. Ráadásul a
meleg és leszbikus párok is örökbe fogadhatnak gyereket,
spermadonorok segítségével pedig maguk is szülhetnek. Így ez
nem lehet érv a melegek ellen.
Azt hiszem, sokan osztják a véleményemet, de csak akkor, ha
nincs közvetlen érintettségük a témában. Ugyanakkor ez esetben
is megváltozik majd a hozzáállásuk, ha egy saját családtagjukról
derül ki, hogy meleg.
Személy szerint úgy gondolom, nagyobb megértést kell
tanúsítanunk a szexuális kisebbségek irányában, és
tapintatosabbnak, figyelmesebbnek kell lennünk velük.

Én elvehetnék egy észak-koreait?

DT: Az 1970-es évek elején egy Pham Ngoc Cánh nevű vietnámi
férfi Észak-Koreába látogatott, és beleszeretett egy helyi nőbe, Ri
Jonghiba. Miután közel harminc éven át lobbizott a KNDP
hatóságainál – és rendre elutasította a kifogások végtelen sorát
(„már meghalt”, „nemrég hozzáment valaki máshoz”) 2002-ben
végre engedélyt kapott, hogy feleségül vegye a nőt, miután a két
ország vezetői egy csúcstalálkozón megvitatták az ügyet. Tehát a
válasz a kérdésre az: „Nem, hacsak nem vagy őrületesen kitartó!”
A helyzet az, hogy a KNDP rendkívül etnonacionalista állam.

249
Ri Dzsiszon:
Nem vagyok biztos benne, hogy egy külföldi – aki ideiglenesen a
KNDP-ben tartózkodik – hozzámehet-e egy észak-koreaihoz az
ország területén. Azt tudom, hogy a hvagjók (kínai bevándorlók
leszármazottjai) házasodhatnak észak-koreaiakkal, ők általában
férfiak, és van kínai meg KNDP-s útlevelük is, de amikor
elvesznek egy észak-koreai nőt, az nem kap kínai útlevelet. A
KNDP nem engedélyezi a polgárainak, hogy felvegyék más
országok állampolgárságát – nincs kettős állampolgárság, ahogy
az emigráció is tilos. Ha a KNDP-ben születsz, örökre észak-
koreai állampolgár maradsz, hacsak életed kockáztatásával meg
nem szöksz az országból.
A hvagjo házasságokat sokan emlegették, amikor Észak-
Koreában éltem. Én sosem mentem férjhez, úgyhogy nem
ismerem száz százalékig a KNDP-beli házasságkötés jogi
folyamatát. A szülővárosomban sok észak-koreai vett el hvagjót,
de nem tudom, ez nevezhető-e külföldivel kötött házasságnak,
hiszen a hvagjóknak van kínai és észak-koreai útlevelük is.
Amikor Líbia szocialista állam volt, sok észak-koreai orvos és
ápoló ment oda dolgozni. Mivel az észak-koreai ápolók nagyrészt
nők voltak, előfordult, hogy beleszerettek egy líbiai orvosba, és
hozzámentek. De hozzá kell tennem, hogy ilyesmit csak másoktól
hallottam – én magam nem ismerek senkit, aki külföldön
házasodott volna.
Annyit azonban biztosan állíthatok, hogy vannak a KNDP-ben
kevert etnikumú gyerekek, igaz, többségük nem külföldivel kötött
házasságból születik, hanem phenjani hotelekben megszálló
külföldiek és szobalányok, recepciósok kalandjából.
A régi környékemen élnek fehérek és feketék is, de az észak-
koreaiak csak Phenjanban látnak más bőrszínű embereket – és
amikor először találkoznak velük, megbámulják őket. A kormány
is nagy érdeklődéssel tekint rájuk, általában színészként vagy
sportolóként akarják alkalmazni őket. Hallottam, hogy már korán
tesztelik a képességeiket, hogy sikeres színészt vagy sportolót

250
faraghassanak belőlük. A kevert etnikumú gyerekek, akik a
környékemen éltek, magasabbak és erősebbek voltak az átlagos
észak-koreaiaknál. Néhányukból később bokszoló lett.
Régen mindig azt mondták, hogy a kevert etnikumú gyerekek
általában okosabbak. Nem tudom, ez még mindig így van-e, de
azok a kevert etnikumúak, akiket én ismertem, tényleg mind
okosabbak voltak, és az iskolában is jó jegyeket kaptak. Amikor
egy ilyen barátom megtudta, hogy örökbe fogadták, egyenesen
Phenjanba ment, hogy megkeresse a biológiai anyját. De mivel az
anyja nem olyan életet élt, amellyel jó példát mutathatott volna
neki – valószínűleg kirúgták, miután teherbe esett –, a fogadott
szülei végül megakadályozták a személyes találkozást.
Azt mondták neki: „Édesem, megtaláltuk a biológiai anyádat.
Sajnos már elhunyt.” A barátom többé nem próbálta felkeresni az
anyját.
Mivel jóképű és karizmatikus ember volt, könnyen megértette
magát bárkivel, és szerették a barátai. Egzotikus külsejének
köszönhetően mindig felfigyeltek rá. Mindenki kedvelte, mert
gondoskodó és szorgalmas volt.
Azt hiszem, az észak-koreai kormány jól gondját viseli a kevert
etnikumú gyerekeknek. A legtöbbjüket fogadott szülők nevelik
fel. Észak-Koreában nem mindenki fogadhat örökbe gyereket: ez
a lehetőség csak a pénzesebb felső osztálynak adatik meg, így
aztán ezek a kevert etnikumú gyerekek vagyonos családokhoz
kerülnek.

Használnak az észak-koreaiak óvszert?

DT: Az egyszerű válasz, ahogy Dzsimin lentebb elmagyarázza:
„nem”. így aztán nem is meglepő, hogy problémát jelentenek a
nemi úton terjedő betegségek. Az 1990-es évekbeli gazdasági
összeomlást követően sok nő vált prostituálttá a túlélés érdekében.
A szifilisz és a hasonló betegségek gyorsan terjedtek köztük és a
velük háló férfiak között. Szerencsére a HÍV nem terjedt el,
valószínűleg annak köszönhetően, hogy az észak-koreaiaknak
nagyon kevés kapcsolatuk van a külvilággal.

251
Kong Dzsimin:
Amíg Phenjanban éltem, egyszer sem hallottam az „óvszer” szót.
A disszidálásom utáni első napokban azt sem tudtam, miért
létezik, és hogyan kell használni. Nem is különösebben érdekelt a
dolog. Azt sem tudtam, hol lehet óvszert kapni.
Dél-Koreában számomra az országos iskolai szexuális
felvilágosítás jelentette a legnagyobb sokkot. Képtelen voltam
felfogni, hogy a diákok szexről tanulnak az iskolában. Nagyon
megdöbbentett, hogy diáklányoknak tanítják az órákon az óvszer
használatát. Ez egyike volt a kapitalista társadalom azon
aspektusainak, amelyeket egyáltalán nem értettem
otttartózkodásom korai időszakában.
A dél-koreai és amerikai iskolák szexuális felvilágosítása
Északon nem létezik. Az ottaniakat nem tanítják biztonságos
szexre és fogamzásgátlásra. Persze pubertáskorukban az észak-
koreaiak kíváncsisága is felébred a szex iránt, de nincs honnan
tanulniuk a biztonságos szexről. Észak-Koreában a szex is a
hedonizmus egy olyan formájának számít, amit nem szabad
ismerni vagy megtapasztalni.
Az észak-koreaiak valamiért pornót sem nézhetnek. Ha valakit
mégis rajtakapnak, azt politikai fogolyként kezelik, és ennek
megfelelő büntetést rónak ki rá. Diplomaták ugyan hoztak be
pornót az országba, amely aztán szélesebb körben is elterjedt, de
aki meg akar nézni egy ilyen videót, annak a szabadságát kell érte
kockára tennie. Hányán vállalnák ezt a kockázatot, csak hogy
pornót nézzenek?
Mivel az észak-koreai osztálytermekben nincs szexuális
felvilágosítás, az emberek mit sem tudnak a biztonságos szexről
és a nemi úton terjedő betegségekről. Kevés megalázóbb dolog
van egy ilyen betegségnél, különösen egy nő számára. Így aztán a
betegek inkább nagyon hosszú ideig szenvednek, mintsem hogy
felkeressenek egy orvost. Mivel az emberek nem is tudnak az
óvszer létezéséről, és a fogamzásgátlásról is csak alig valamit,
gyakoriak az illegális és veszélyes abortuszok. Az ország
gazdasági válsága miatt a születési arány csökkent, a halálozási

252
ráta pedig nőtt, ezért a rezsim betiltotta az abortuszt. Ennek
ellenére továbbra is vannak, akik el akarják vetetni a gyereküket,
és illegális praktizálókhoz fordulnak. Sok nő vesztette már életét
ilyen beavatkozásokban.
Nem tudom, hogy manapság az észak-koreaiak tudnak-e már
az óvszerről, vagy hogy használják-e. Lehetséges, hogy a
disszidálásom óta változott a helyzet, de amikor még Phenjanban
éltem, az óvszerek a legtöbbek számára elérhetetlenek voltak.
Sem helyi gyárak nem készítették, sem külföldről nem
importálták őket. A vazektómia sem létezett. A hurok (vagy
spirál) volt az egyetlen elérhető fogamzásgátló eszköz.
Nemrég olvastam egy újságcikkben, hogy óvszereket találtak
észak-koreai középiskolás lányok hátizsákjában. Ha ez igaz – és
csakis akkor, ha igaz –, azt jelenti, hogy Észak-Korea alig tíz év
alatt drámai változásokon ment át, még akkor is, ha ez csak
Phenjanra vonatkozik. A Nyugat 1995-től látja el az országot
humanitárius segélyekkel, köztük óvszerekkel is. Ezek a termékek
annak idején a feketepiacon kötöttek ki, de az óvszerekkel
általában senki sem foglalkozott. Az észak-koreaiak nem tudták,
mire valók, és hogyan kell használni.
Amikor középiskolába jártam, az egyik osztálytársam apja
kórházban dolgozott, és egyik nap a gyerek behozott magával az
iskolába egy óvszerekkel teli zacskót. Persze fogalmunk sem volt
róla, mik azok. Lufinak néztük, úgyhogy felfújtuk őket, de persze
sikamlósabbak és szélesebbek voltak, mint a lufik általában.
Észak-Korea akkoriban egy fekete lyuk volt, amelybe
semmilyen szexszel kapcsolatos információ és tudásanyag nem
jutott be. A rezsim semmilyen hedonizmust és örömöt nem
engedélyezett a népnek, és úgy vélték, az embereknek nem kell
tudniuk a biztonságos szexről. Talán úgy gondolták, a szex
szabadabb élvezete fenyegetést jelenthet a kormányra. Csak
remélhetem, hogy az észak-koreaiak mielőbb részesülhetnek a
szexuális felvilágosításban.

253
Van pornográfia Észak-Koreában?
DT: Mint a nyitó beszámolóból már kiderült, a dolgok
valószínűleg változtak, amióta Juszong eljött Észak-Koreából.
Manapság sok fiatal kereskedik pendrive-okon tárolt japán és
kínai pornóval. Ha elkapják őket, egyszerűen megvesztegetik az
intézkedő rendőrtisztet.

Kim Juszong:
Lehet, hogy ezzel csalódást okozok, de a pornófilmek és a
pornómagazinok ritkaságszámba mennek Észak-Koreában. Amik
előfordulnak, azokat valószínűleg külföldről csempészték be, és a
feketepiacon forgalmazzák. Ez nem Amerika vagy Dél-Korea,
ahol az ember bármikor megveheti az aktuális Playboyt a
legközelebbi könyvesboltban. Észak-Koreában a pornográfia
illegális, a rezsim egyszerűen nem tűri meg.
Dél-Koreában a filmek és a dokumentumfilmek korhatár-
besorolást kapnak, és legalább 19 évesnek kell lenned, hogy
pornót nézhess. Érhető, hogy aki nincs tisztában az észak-koreai
kultúrával, azt hiheti, hogy ott is van pornó, elvégre az emberek
lényegében mindenütt ugyanolyanok, nem igaz? Sajnos azonban
Észak-Korea esetében elfeledkezhetünk a szexjelenetekről. Ott
még egy csókolózás is ritkaságszámba megy a filmekben.

254
 De ez egy sokkal nagyobb probléma része: az észak-koreai
iskolákban nincs szexuális felvilágosítás. Amikor középiskolába
jártam, randiztak ugyan a diákok, de még az ölelés is
elképzelhetetlen volt, nemhogy a csókolózás. Már ahhoz is
bátorság kellett, hogy kézen fogva sétáljunk egy sikátorban, ahol
senki sem láthatott meg minket. Ha váratlanul belefutottunk
valakibe, az illető megtorpant, mi meg igyekeztünk úgy tenni,
mintha nem követtünk volna el egy olyan „obszcén” dolgot, mint
a kézfogás.
Hogy miért tartják obszcénnek Észak-Koreában, ha egy pár
tagjai megfogják egymás kezét? Alighanem minden a látott
példákon múlik: az észak-koreai középiskolások nem találkoznak
pornóval, az amerikaiak és a dél-koreaiak viszont nagyon is.
És hogy mi döbbentett meg a legjobban Dél-Koreában?
Amikor láttam a hírekben, hogy egy kamasz lány kritikus
állapotban van egy abortusz után. Ilyesmit szinte sosem lehetett
hallani Észak-Koreában.
Az észak-koreai kormány szigorúan tiltja a pornográfiát.
Gondoskodnak róla, hogy semmi ilyesmi ne terjedjen el az
emberek körében. Ha valakit pornó nézése vagy terjesztése miatt
elkapnak, büntetőtáborba küldik.
Egy észak-koreai fickó, akivel a Dél-Koreába tartó utamon
találkoztam, azt mondta, azért menekült el az országból, mert
elkapták dél-koreai pornó terjesztésével, és kihallgatta az észak-
koreai rendőrség. Muszáj volt elszöknie.
Ha Észak-Korea megnyitja a kapuit a külvilág előtt, vagy
újraegyesül Dél-Koreával, nyilván Északon is elterjednek majd a
pornófilmek és -magazinok. De persze egyértelműen jelezni kell
majd, hogy felnőtteknek szólnak, és távol kell tartani ezeket a
kiskorúaktól.

255
 TIZENEGYEDIK RÉSZ

Szórakozás és pihenés

A szórakozás határozottan nem az első szó, ami az embernek

eszébe jut Észak-Koreáról. A súlyos szegénység és a KNDP
állam- apparátusának extrém politikai elnyomása bizonyosan
gondoskodik róla, hogy Észak-Korea a világ egyik
legélvezhetetlenebb, legélhetetlenebb helye legyen.
Amióta Kim Dzsongun hatalomra került, a rezsim igyekszik
kellemesebb képet kialakítani magáról. Engem is elvittek ennek
az irányelvnek az egyik manifesztációjába – a phenjani
delfináriumba, ahol a delfinek szó szerint táncolnak a Kim-család
propagandadallamaira. A kormány különös gondot fordít új
vidámparkok és síparadicsomok kiépítésére is.
Ám az ilyesmik továbbra is elérhetetlenek a többség számára.
Akik Phenjanban élnek, és akiknek van egy kis pénzük,
ellátogathatnak egy bowlingpályára vagy egy víziparkba, de egy
Kangvon tartományban élő szegény parasztnak az ilyesmi
elképzelhetetlen. Egyébként is, a közlekedési hálózat olyan
elmaradott, hogy az emberek többnyire a szülővárosukban
rekednek, és biztosan nem vállalnának nehéz, időigényes
utazásokat puszta szórakozásból.
Az átlagembernek magának kell gondoskodnia a
szórakozásáról. Bárki, aki járt már Észak-Koreában,
megmondhatja, hogy ez gyakran egyetlen dolgot jelent: alkoholt.
Akárcsak elhidegült déli testvéreik és nővéreik, az észak-koreaiak

256
is nagyon tudnak inni. Többnyire szodzsut és pancsolt szeszt, a
gazdagok pedig importált szeszt fogyasztanak. A sör is népszerű.
Ami azt illeti, Észak- Korea sörválasztéka meglehetősen széles,
mivel minden városnak van legalább egy saját sörfőzdéje.

Az umdzsugamu – ivás, dalolás és táncolás – immár

évszázadok óta része a koreai örökségnek, úgyhogy amikor az
észak-koreaiak inni kezdenek, biztos lehetsz benne, hogy a zenére
sem kell sokat várni. A fiatalok esetében ez azt jelenti, hogy
összegyűlnek egy elhagyatott épületben, felállítanak néhány
hangfalat, és (rendkívül illegális) dél-koreai popdalokra
táncolnak. De minden korosztálynak elég egy gitár és némi közös
éneklés, hogy jól érezze magát. Mint minden országban, Észak-
Koreában is nagy sikere van a nőknél annak a férfinak, aki
gitározik és szépen énekel.

Sokat isznak az észak-koreaiak? Ha igen, honnan szerzik az

alkoholt?
DT: Bárki, aki járt Dél-Koreában, tudja, hogy az alkohol fontos
része az emberek életének. Ugyanez igaz Észak-Koreára is, sőt
talán még igazabb. Délen van egy vidám szólás, mely szerint „a

257
sör nem alkohol”, de Ri Dzsiszon szerint Északon ez még csak
nem is vicc. Koreában a szeszfőzésnek is nagy hagyománya van –
ezt Délen elnyomták még az 1960-as években, a határtól északra
azonban máig fennmaradt. Továbbá Észak-Koreában nehéz az
élet, ráadásul hidegebb is van, mint Délen, így aztán teljesen
érthető, hogy az észak-koreaiak szívesen isznak.

Ri Dzsiszon:
Többféleképpen lehet alkoholhoz jutni Észak-Koreában.
Először is elmehetsz a szeszgyárba (vagy valakihez, aki ott
dolgozik), és készpénzért vásárolhatsz. A szülővárosomban több
híres sörfőzde is üzemelt. Aztán elmehetsz a helyi piacra, ahol
vehetsz helyi, importált és sufniban főzött alkoholt. Ez ugyan
illegális, de a hatóságok nem tudják az ellenőrzésük alatt tartani.
Régen csak hazai italt engedtek árusítani a piacokon, de idővel
megszaporodtak az importáltak is (például a kínaiak). A
leggyakoribb a kínai Kaoliang likőr. Mivel a legtöbb észak-koreai
pia erős, a kínai Kaoliang (46-50%-os) és a vodka meglehetősen
népszerű.

258
 A szülővárosomban tízből egy háztartásban szeszt főztek,
méghozzá leginkább burgonyából és kukoricából. Az így készült
szesz a kemény telek miatt általában erősebb lett a máshol főzött
alkoholnál. Az észak-koreaiaknak más nevük van Korea híres
szodzsujára: nongthekinek hívják. Ennek más régiókban általában
20-25%-os az alkoholtartalma, az én szülővárosomban viszont 28-
30%-os volt. Az észak-koreaiak nagyon szeretnek inni, és
vedelnek is rendesen. Így aztán néha majdnem kifogytunk a
piából, az meg szinte elképzelhetetlen volt, hogy legyen
tartalékunk.
Anyám otthon főzött szeszt eladásra, általában kukoricából.
Ehhez először is élesztővel kevert kukoricaport szórt a padlóra, és
tíz órára letakarta lepedővel. Amikor maláta képződött az anyag
tetején, beletöltötte egy üvegbe, meleg vizet öntött hozzá, és
megvárta, hogy megerjedjen. Aztán beleöntötte a kamaszothba
(üst), és megfőzte. A mágikus pillanat az, amikor az ital forrni és
gőzölögni kezd, ekkor lesz a folyadékból „szesz”. Az eredmény
mindig egy áttetsző, lágy ízű ital volt.
Még mindig emlékszem rá, mennyire berúgtam, miután
lehajtottam pár bögrével anyám piájából. Amikor ugyanis elment
otthonról, a barátommal egyik csészét ittuk a másik után.
Lerészegedtünk, aztán ezen a ponton véget érnek az emlékeim.
Anyám később azt mondta, a ház úgy nézett ki, mintha egy nagy
vihar söpört volna végig rajta. Nem emlékszem, pontosan hogyan
forgattuk fel a házat, de azt tudom, hogy végig vihorásztunk, és
nagyon jól éreztük magunkat. Ez az alkohol mágiája, nem igaz?
Be kell vallanom, a barátom és én később is mindig iszogattunk
titokban, amikor az anyám elment otthonról.
Az apám is nagyon szeretett inni. Üzemelt a közelben egy
sörfőzde, ahonnan az apám meg a barátai sokszor 50-60 liter sört
hoztak haza. Aztán egész éjjel ittak. így viccelődtek: „Azért
iszunk sört, hogy gyakrabban járhassunk vécére.” Ennyire rossz

259
volt a humorérzékük. Egyszer este kilenckor kezdtek inni, és mire
reggel felébredtem, az összes pia elfogyott.
A szülővárosomban üdítőnek tartottuk a sört, így aztán
felnőttek és gyerekek is itták. A kor nem számított. Ha szeretted
az ízét, nyugodtan ihattál, amikor csak megkívántad.
A kocsmák nem valami gyakoriak Észak-Koreában – a
szülővárosomban legalábbis semmiképpen nem voltak azok. Az
emberek éttermekben és a piacok pavilonjainál isznak. Utóbbit
persze titokban, mert a piacokon tilos alkoholt árulni. 2000-ig az
észak-koreaiak nem nagyon jártak étterembe, így aztán főleg
otthon ittak. 2010-re azonban a dél-koreai és kínai kultúra
beszivárgásával elterjedt az étterembe járás. Amikor még ott
éltem, a szülővárosom egyetlen étterme szolgált fel alkoholt, azt a
helyet pedig kínaiak vezették. Az ilyen éttermek nagyon
népszerűek voltak, legalábbis azok között, akik meg tudták fizetni
az áraikat.
Észak-Koreában 18 éves kortól lehet legálisan alkoholt inni, de
ezzel senki sem foglalkozik: teljesen megszokott volt, hogy észak-
koreai gyerekek piát vesznek a szüleiknek, főleg, ha egy
kisvárosról beszélünk. Az italárusok minden gyereket ismertek a
környéken, és habozás nélkül eladtak nekik alkoholt, hiszen jól
ismerték a szüleiket.
A 18 éves korhatár ellenére szilveszter este és más
ünnepnapokon a felnőttek a 15 év körüli fiúkat is megkínálták
egy-két itallal. A koreai kultúrában illetlenségnek számít, ha a
fiatalok felnőttek mellett dohányoznak, azzal azonban semmi
gond nincs, ha mellettük isznak.
Én is szeretem az alkoholt. Mindig az apámmal együtt
iszogattam, és én lettem a legjobb ivócimborája. Mindig értékelte
a társaságomat. Remélem, minél előbb újra együtt iszogathatunk.

Szeretik az észak-koreaiak a szerencsejátékot?

DT: Észak-Koreában hivatalosan nem létezik szerencsejáték-ipar,
de a kínai turistáknak ott van az Emperor, egy ötcsillagos hotel és
kaszinó a raszoni különleges gazdasági zónában. A legtöbb észak-

260
koreai számára a szerencsejáték az egymás közti fogadásban
merül ki, általában kártyajátékokkal kapcsolatosan.

Ri Dzsiszon:
Igen, szeretjük a szerencsejátékot Észak-Koreában – legalábbis
vannak, akik szeretik. A kártyajátékok (mint például a Koreában
és Japánban ismert Go-Stop) és a biliárd a legismertebbek.
Magam is hallottam olyanokról a szülővárosomban, akik a
szerencsejáték-szenvedélyük miatt elveszítették a házukat vagy
börtönben kötöttek ki.
Még ha nem feltétlenül fogadásból is, de a felnőttek és a
gyerekek is szeretnek kártyázni – a szülővárosomban ez volt a
legnépszerűbb szórakozási forma. Mivel Észak-Koreában nincs
túl sok szórakozási lehetőség, a kártya mindig jól jön. Az emberek
gyakran kártyáznak a rokonaikkal hétvégenként és ünnepnapokon.
Az észak-koreai kártyajátékok szabályai egyáltalán nem
bonyolultak, bárki könnyen megtanulhatja. Ha azonban
fogadásokra kerül sor, rögtön ádáz versengés kezdődik. Elvégre
ez teszi a játékot igazán izgalmassá és vonzóvá, a
szülővárosomban is ezért szerették a nők és a férfiak is.
Szilveszterkor, cshuszokon és más pihenőnapokon a felnőttek
ebéd és vacsora közben is kártyáznak. Aki a legtöbb pontot szerzi,
semmit sem fizet az ételért, aki a második, az egy kicsit fizet,
akinek pedig a legkevesebb pontja van, az fizeti az étel nagy
részét.
Most biztos azon tűnődik mindenki, mégis mennyi pénzt
tesznek fel az észak-koreaiak az ilyen kártyajátékok során.
Amikor csak szórakozásból játszanak, kisebb összegekben
fogadnak, mondjuk pontonként 100 vonban. De amikor igazi
szerencse- játékról van szó, egy pont 1.000-10.000 vont is érhet.
Olyanokról is hallottam, akik minden pénzüket szerencsejátékban
verték el, bár személyesen ilyen embert nem ismertem.
A diákok is kártyáznak. Az észak-koreai iskolákban vannak
gondnokok, de egyetlen gondnok sem tud éjjel-nappal felügyelni
az egész iskolában, ami azt jelenti, hogy este 6-tól reggel 7-ig

261
tanulók állnak helyette őrt turnusokban. Az iskola senkit sem
kötelez ilyesmire, csak az önként jelentkezők virrasztanak. A
legtöbben azért jelentkeznek, hogy együtt éjszakázhassanak az
osztálytársaikkal, és az „ottalvós buli” keretében kártyázhassanak.
Mivel a diákoknak nem igazán van pénzük komolyabb
szerencsejátékra, a vesztes csapat fizeti a rágcsálnivalót.
Feltűnt, hogy a dél-koreaiak gyakran játszanak Go-Stopot [egy
kártyajáték] a szilveszteri és cshuszoki családi összejöveteleken.
Az északiak azonban kevésbé szeretik a Go-Stop szabályait,
úgyhogy vannak más kártyajátékaik is. Dél-Koreában az alacsony
jövedelműek biliárdoznak gyakran, Észak-Koreában azonban csak
a gazdagok.
A kormányhoz már eljutott a hír, miszerint az emberek
biliárdmeccsekre fogadnak, de amennyire tudom, még nem jöttek
rá, hogyan tudnának véget vetni ennek. Úgy tűnik, vannak dolgok,
amiket még az észak-korai rezsim sem képes a befolyása alatt
tartani.

Mivel töltik az észak-koreaiak a szabadidejüket?

DT: Az észak-koreaiaknak nagyon kevés szabadidejük van, és
annak a kevésnek az eltöltésében sem nagyon válogathatnak a
lehetőségek közül. Az utóbbi időben azonban a külföldi média
megállíthatatlan betörése új mániát adott a fiataloknak: a dél-
koreai halljut. Jun Mina lentebb orosz és kínai DVD-kről beszél,
ám amióta disszidált, a honfitársai dél-koreai sorozatok és K-
popzenék tömegéhez jutnak hozzá a becsempészett pendrive-
okon. Az emberek két okból merik fogyasztani ezeket a tiltott
gyümölcsöket: egyrészt azért, mert a pendrive-ok kicsik, és
könnyű elrejteni, másrészt azért, mert a tisztviselők egyre
korruptabbak, így egy kis kenőpénzzel még az esetleges
elfogásukat is megúszhatják.

Jun Mina:
Az észak-koreai totalitárius rendszerben nem sok lehetőség
kínálkozik a szórakozásra. Eleve, már a „szabadidő” fogalma sem

262
túl gyakori. És még ha van is szabadidőd, nem sok mindent
kezdhetsz vele.
A mi tévénket Kim Ir Szen adta ajándékba az apámnak 1993-
ban, kiemelkedő munkahelyi teljesítményéért. A téve akkoriban
olyannyira ritkaságszámba ment, hogy városonként csak egy-két
háztartásban akadt. A környékünkön a miénk volt az első. Minden
este gyerekek hada zsúfolódott be a házunkba, hogy nézze a
tévénket, nekem meg a folyosó mellett kellett állnom, mint egy jó
portásnak. Az anyám szinte minden gyereket beengedett, akinek
tiszta volt a lába, és aki elég idős volt, hogy ne forgassa fel a
házat. Én azonban – a ház kis zsarnoka – válogatós voltam, és
csak azokat hívtam meg, akiket kedveltem. Így aztán sok
környékbeli gyerek igyekezett a kedvemben járni. Finomságokkal
vesztegettek meg, például kukoricapalacsintával, barnarizs-
falatokkal, gesztenyével és fenyőmaggal. Azóta sokkal jobban
elterjedt a tévé, és ma már a legtöbb háztartásban találni
készüléket.
Csakhogy Észak-Koreában naponta csupán két-három óráig
van áram, és a feszültség akkor is meglehetősen alacsony. Ha
120-130 V alá csökken, a tévé kikapcsol. Ennek
megakadályozására az öcsém folyton egy transzformátor
bekapcsológombján tartotta a kezét. Ennyire ragaszkodtunk a
tévézéshez. De aki nem engedhetett meg magának egy kellően
nagy kapacitású transzformátort, akkor sem tudott tévézni, ha
egyébként volt tévéje.
Észak-Koreában egyetlen nagy csatorna van, a Csoszoni
Központi Műsorszóró Csatorna. Ezt azonban mindenki unja, mert
általában Kim Ir Szenről vagy Kim Dzsongilről szól, esetleg
valami más propagandacélú műsor megy. Mindenki tudja, hogy
hülyeség, ezért inkább DVD-t néznek – általában észak-koreai,
kínai vagy orosz filmeket. Csak kevesek mernek amerikai vagy
dél-koreai filmekkel próbálkozni, ha ugyanis valakit ilyesmin
kapnak rajta, súlyos következményekre számíthat.
Különleges alkalmakkor a családunk két csapatra oszlott, és
egy „csuphe” nevű kártyajátékot játszottunk. Fogadást is

263
kötöttünk, amelynek értelmében a vesztesnek kellett elvégezni a
házimunkákat, így például a főzést vagy a kert rendbetételét.
Néha, álmatlan éjszakákon mind a négyen lefeküdtünk egymás
mellé, és szóláncot játszottunk vagy dalokat énekeltünk. Észak-
Koreában nem sok házban van egynél több hálószoba, úgyhogy
teljesen megszokott, hogy a család minden tagja egy helyiségben
alszik. Amikor a botfülű húgom komolyan belemelegedett a
dalolásba, de teljesen rossz szöveggel, mind harsányan nevettünk.
Most, hogy Dél-Koreában vagyok, néha elmegyek a húgommal
karaokézni. Vicces, hogy mennyit dob a zenei háttér az ő vacak
énekhangján, de nekem még mindig hiányoznak azok a régi
napok, amikor együtt kacagtunk a sötétben a danolászásán.
Emlékszem, akkoriban a játék vagy az éneklés spontánul ért
véget, aztán mind elaludtunk.
Észak-Koreában hatnapos munkahét van. Vannak, akiknek
még vasárnap is részt kell venniük közösségi munkákban, így
például aszfaltozásban, utcaseprésben vagy földművelésben. Sok
észak-koreai a hétvégét is munkanapnak tekinti, épp csak az már
otthoni feladatokkal telik, mosással, takarítással, kertészkedéssel.
Természetesen a vagyonosabbak jobban ki tudják élvezni a
szabadidejüket – ők horgászni mennek vagy filmeket néznek.
Amikor Dél-Koreába jöttem, túlságosan hosszúnak és
unalmasnak éreztem a kétnapos hétvégét. Visszatekintve ez
természetes, hiszen sosem tanultam meg kiélvezni a
szabadidőmet, nem is tudtam, mihez kezdjek vele. Most, hogy
már eltöltöttem itt pár évet, és megpróbáltam alkalmazkodni a
gyors életritmushoz, a hétvégét sokszor hektikusabbnak érzem,
mint a hétköznapokat.
Moziba megyek, a belvárosban ebédelek és vásárolgatok a
barátnőimmel. Sok időt töltök a családommal és persze a
tanulással is. Most már tudom, hogy még egy kétnapos hétvége is
túl rövid.

264
Tartanak az észak-koreaiak háziállatot?
DT: Észak-Koreában csak a gazdagoknak van háziállatuk, ez
ugyanis a legtöbbek számára értelmetlen luxus lenne. A kutyákat
általában házőrzésre tartják, vagy akár azért, hogy megegyék.
Ugyanakkor a phenjani újgazdagok felemelkedőben lévő
társadalmi osztályában már szokás pusztán a társaság kedvéért
állatot tartani.

Ri Dzsiszon:
Észak-Koreában ritka a háziállat, mert sokba kerül az etetése.
Ettől függetlenül vannak, akik tartanak kedvenceket.
Phenjanban a kutyák és a majmok a leggyakoribbak, a
fővároson kívül pedig a kutyák. Egyesek a húsukért tartják a
kutyákat, mások pedig azért, hogy őrizzék a házat, amikor ők
nincsenek otthon. De nem mindenki engedheti meg magának – sőt
Phenjanon kívül csak kevesen –, hogy társállatot tartson, mert sok
pénzt és odafigyelést igényelnek.
2000-ben volt egy máltai selyemkutyám, és a környékünkön
sokaknak nagyon fájt rá a foguk. Édes kis blöki volt, a nagyapám
küldte nekünk Phenjanból. Az emberek mindig megálltak a
házunknál, hogy megnézzék maguknak. A nem túl figyelmes
szüleim végül odaadták valakinek a környékünkről. Nagyon
elszomorított a dolog, de a szüleim így döntöttek, és én semmit
sem tehettem.
Hallottam, hogy Phenjanban gyakoriak voltak a majmok,
később azonban sokat veszítettek a népszerűségükből, és ennek jó
oka van.
Először is nem szabad elfelejteni, hogy Észak-Korea egy
úgynevezett szocialista állam. Ezért aztán mindig mindenki ugyan
annyit fizet a közművek használatáért, mindegy, mennyi áramot
használt valójában. Továbbá senki sem fogyaszthat bármikor
áramot, ha ugyanis a kormány engedélye nélkül teszi, komoly
pénzbüntetésre számíthat. Szóval Északon még a mikrohullámú
sütő és a rizsfőző használata is illegális. Nem hangzik túl

265
realisztikusnak, ugye? Hiszen az embereknek szükségük van a
mikrójukra és a rizsfőzőjükre, hogy ehessenek! A köztisztviselők
szúrópróbaszerűen házakat kutatnak át, és akit mikrohullámú sütő
használatán kapnak rajta, azt megbírságolják. Így aztán az
emberek elrejtik a készülékeiket, és titokban használják őket.

Akkor most térjünk vissza arra, hogy mi történt Phenjanban.

Egy nap egy köztisztviselő állított be egy házba, ahol tartottak egy
majmot. A család nem nyitott azonnal ajtót, hogy időt nyerjenek,
és elrejthessék a mikrót a szekrény tetején. A köztisztviselőben
feltámadt a gyanú, és követelte a családtól, hogy ismerjék be,
mikrót használtak. A család nem hátrált meg, ám a jelenetet
szemlélő majom ekkor felmászott a szekrényre, fogta a mikrót, és
letette a köztisztviselő elé.
Szinte minden családnak vannak titkai – olyasmik, amik egy
demokratikus társadalomban teljes mértékben legálisak, Észak-
Koreában azonban illegálisak. Ebben az esetben – és sok ehhez
hasonlóban – az emberek a házi majmuk miatt kerültek bajba,

266
aminek következtében lanyhult a majmok iránti érdeklődés. Az
állatbarátok inkább a kutyák és a kismalacok felé fordultak.
A Phenjanon kívüli régiókban inkább juhászkutyákat tartanak a
kis testű máltai selyemkutyák és si-cuk helyett. A juhászkutyákat
nyers hallal vagy sertéshússal etetik, ami egyszerűbb, mint
speciális kutyaeledelt venni nekik. És a juhászkutyák okosabbak.
Más ebek, például a máltai selyemkutyák vagy a si-cuk,
mindenkitől elfogadnak ételt, a juhászkutyák azonban csak a
gazdájuktól. Mindig is úgy gondoltam, hogy a juhászkutyák az
ember barátai, a kis testűek pedig, mint a selyemkutya, inkább
olyanok, mint a kisbabák, és a cukiságukkal hívják fel magukra a
figyelmet.
Amikor még Észak-Koreában éltem, volt egy juhászkutyánk. A
Ponge nevet adtuk neki, ami koreaiul „villámcsapást” jelent.
Miután anyámat 2005-ben átverték, a család pénzügyi
nehézségekkel nézett szembe, úgyhogy anyám eladta a
juhászkutyánkat. Ponge akkor nagyjából hároméves volt, és jó
természetének köszönhetően sok pénzt kerestünk vele. Három
nappal később azonban elszökött az új otthonából, és visszajött
hozzánk! Anyámat ez annyira meghatotta, hogy vissza akarta
fogadni. Mivel azonban van egy mondás, miszerint „balszerencsét
hoz, ha visszatér egy állat, amely már elhagyta az otthonodat”,
végül visszavittük Pongét az új otthonába. Később vettünk egy
másik kutyát, de sosem tudtam annyira megszeretni, mint Pongét.

Vannak ünnepnapok Észak-Koreában? Ha igen, hogyan

töltik őket?
DT: Észak-Koreában meglehetősen sok nemzeti ünnep van, de ez
még nem jelenti azt, hogy egy ilyen szabadnapon csak úgy
elmehetsz egy tengerpartra vagy egy üdülőtelepre. Mindenki, aki
utazott már Észak-Koreában, tudja, hogy miért nem: a
közlekedési hálózat egyszerűen rettenetes. Ráadásul
elkerülhetetlen politikai kötelességek is leszívják az értékes
szabadidőt. Ettől függetlenül az emberek élvezik az ünnepeket,
ilyenkor jönnek össze a barátok és a rokonok.

267
Ri Dzsiszon:
Sok nemzeti ünnep van Észak-Koreában, kezdve a cshuszokon
(aratási fesztivál, amelynek időpontját a holdnaptárból állapítják
meg), a függetlenség napján át (augusztus 15.) Kim Ir Szen, Kim
Dzsongil és Kim Dzsongun vezetők születésnapjáig. Az államilag
kihirdetett ünnepnapokon túl az észak-koreaiak heti hat napot
dolgoznak, és csak a vasárnapjuk szabad. A munkások évi tizenöt
nap szabadságot kapnak, a diákok két hónapot.
A nemzeti ünnepeken minden észak-koreainak, aki már kijárta
az általános iskolát, meg kell látogatnia Kim Ir Szen szobrát
reggel 7 órakor. Mindenkinek a kormány által előírt viselet szerint
kell felöltöznie. A nőknek elegáns szoknyát vagy hanbokot kell
húzniuk, a férfiaknak öltönyt és nyakkendőt. Mindenkinek
viselnie kell a Bum ír Szent ábrázoló kitűzőt. E tömeges
tiszteletadás után az embereknek végre van egy kis idejük
magukra. De amikor a vezető fontos beszédet mond a tévében,
végig kell néznünk, és közre kell működniük a róla szóló
diskurzusokban.
Február 16-án és április 15-én a kormány ajándékokat osztogat
a legfeljebb tízéves gyerekeknek, a hagyományos ünnepnapon
pedig minden család élelmiszercsomagot kap. Ezek általában egy
palack sütőolajat és 500 gramm kekszet tartalmaznak, de
nincsenek teljesen ingyen – ki kell fizetnünk az ár harmadát. Aki
pedig későn érkezik, az már nem kap, mivel hiány van a
hozzávalókból. Kora reggeltől sorba kell állni értük. Semmi mást
nem kapunk a kormánytól.
Ezután a munkások általában saját bulit rendeznek, étellel és
itallal. Ezekre már nem kell menned, ha nem akarsz – az ilyen
eseményeket teljes egészében hétköznapi észak-koreaiak
szervezik és látogatják. Ettől függetlenül persze jobb, ha
egyáltalán nem kritizálod a kormányt a jelenlétükben. Azok, akik
nem tartoznak semmilyen csoporthoz vagy munkásegységhez,
saját bulit szerveznek a szeretteikkel. Ebben az esetben, ha elég
bizalmas a viszonyotok, hogy titkokat osszatok meg egymással,

268
kicsit kritizálhatod a kormányt iszogatás közben. De ha valaki a
társaságodban besúgó, súlyos következményekkel kell számolnod.
A legtöbben otthon töltik a szabadságukat. Néhányan
felkeresik a szülővárosukat, vagy elutaznak, de ez sok pénzbe
kerül, így kevesen engedhetik meg maguknak. A diákok élvezik a
legjobban a szünidőt. Összegyűlnek, megosztják egymással az
ételüket, utána pedig táncolnak.
Észak-Koreában nincsenek klubok vagy karaokebárok,
úgyhogy a fiataloknak mindent maguknak kell megszervezniük.
Télen általában egy üres házban csinálnak maguknak saját
„klubot”. Vannak hangszórók, ha pedig nincs áram, beindítanak
egy olajjal működő generátort. Sokan szeretnének K-popra
táncolni, de az veszélyes – ha dél-koreai zenét hallanak egy
házból, letartóztatják az ott lévőket. Észak-Koreában illegális
minden, ami dél-koreai. Ha egy váratlan rendőrségi razzia esetén
nem tudod elrejteni a kazettát vagy CD-t, bizonyítékként
használják fel ellened.
Így aztán általában gitároztunk az ilyen bulikon. Ez a
legnépszerűbb módja a zenélésnek, mivel nem marad utána
egyértelmű bizonyíték, amelyet a hatóságok felhasználhatnának.
Általában K-pop-dalokat pengettünk, és ha arra járt egy idegen
vagy egy biztonsági őr, egyszerűen átváltottunk észak-koreai
zenére.

Ünnepelték Észak-Koreában az újévet?

DT: Az újév – akár a keleti, akár a nyugati válfaja – Koreában
inkább a család napja. Még a sokkal nyugatiasabb Délen sem
igazán látni nagy szilveszteri bulikat. Ez ott az ősök tiszteletéről
és a házi készítésű ételekről szól.

Ri Dzsiszon:
Nem emlékszem újévi visszaszámlálásra a televízióban az Észak-
Koreában töltött éveimből. De arra emlékszem, hogy újév napján
a tévében néztük, amint a Pektu-hegy mögött felkel a nap.
Holdújévkor a „Tábornok csillagát” mutatták a nemzeti

269
televízióban, és arról beszéltek, hogy a csillagfény intenzitása
elárulja, mennyire lesz sikeres éve Észak-Koreának. Ha fényesen
ragyog, akkor jó évre számíthatunk.
Most, hogy belegondolok, ez elég nagy hülyeség.
De akkoriban tényleg hittem benne, hogy így van, és hogy a mi
Kim Dzsongil tábornokunkat az ég küldte közénk. Mint minden
észak-koreai gyereknek, nekem is egész kiskoromtól kezdve
mosták az agyamat Észak-Korea három nagy alakjával – Kim Ir
Szennél, Kim Dzsongillel és Kim Dzsongunnal – kapcsolatban.
De nem mindenki nézi a napfelkeltét vagy a „Tábornok
csillagát” a tévében – az áramhiány miatt ugyanis nem mindenki
tudja bekapcsolni. Egyébként is, az évnek abban a szakában az
emberek általában a mandu és szongphjon (rizslepények)
készítésével vannak elfoglalva. Mivel a japánok január 1-jét
ünnepük, nem pedig a holdújévet, a rezsim úgy döntött, az észak-
koreaiaknak a holdújévet (szollal) kell ünnepelniük. De az
embereknek így is sokat jelent január 1-je, ezt tartják az új év első
napjának.
Január 1-jén egy étellel teli asztal előtt róják le tiszteletüket a
holtak előtt, bár ez a ceremónia inkább az élőknek szól. A
résztvevők ilyenkor makrélát, sült tófűt, almát, körtét, cukorkákat,
csidzsimet (koreai palacsinta), rizst, főtt tojást, disznót és
mindenféle köreteket készítenek elő. Mindig páratlan számú
fogásnak kell lennie. Nem tudom, miért, de azt mondták, nem
lehet páros számú fogás az asztalon.
Amikor kész az étel, az emberek leróják tiszteletüket. Régen
csak a férfiaknak volt szabad meginniuk egy pohár szeszt a holtak
emlékére, de most már a nők is csinálják. Imádkoznak, hogy jó
évük legyen, és hogy halott őseik vigyázzanak rájuk. Sorban
tósztot mondanak az ősökre, és közben imádkoznak, hogy
segítsenek nekik valóra váltani az álmaikat. Amikor ezzel
végeztek, minden tálból egy keveset beleöntenek egy vízzel teli
edénybe, csurgatnak hozzá egy kis szeszt, majd az egészet
szétlocsolják kint, a ház előtt. Azért tesznek így, mert hiszik, hogy
a holt lelkek odakint várnak rájuk.

270
 Miután kilocsolták az edény tartalmát, megfordulnak, és
várnak egy-öt percet, hogy halott őseik megegyék a szétöntött
ételt. Közben nem szabad megfordulniuk és rájuk nézniük.
Miután az ősök végeztek, az egész család bemehet enni. Azt
mondták nekünk, hogy ha az ősök előtt ennénk, elrontanánk a
gyomrunkat. Állítólag sok olyan eset történt, amikor az élők nem
bírták kivárni a sorukat, ezért az ősök előtt fogtak hozzá az
evéshez, és végül megbetegedtek.
Egy észak-koreai közmondás szerint: „Ha valahol máshol
alszol január 1-jén, egész évben nem fogsz az otthonodban hálni.”
Ezért van az, hogy az év első napján a legtöbben igyekeznek a
saját házukban nyugovóra térni. Sokan még reggel kimennek,
hogy megnézzék az év első napkeltéjét is. Mielőtt az észak-koreai
kormány váltott a holdújévre, január 1-jétől 3-áig nemzeti ünnep
volt az országban. Ha a vasárnap e három nap egyikére esett,
kaptunk egy vagy két extra napot.
Január 1-jén az egész család összegyűlik reggel 7 órakor, hogy
a fent részletezett módon lerója tiszteletét a holtak előtt. Ezt és a
reggelit követően az emberek 10-11 óra után felkeresik
otthonukban a családjuk idős tagjait, a munkahelyi főnöküket
vagy a tanárukat, és ajándékokat visznek nekik. Akik ezt nem
nagyon engedhetik meg maguknak, azok is visznek legalább el
egy üveg szodzsut. Arra tanítottak minket, hogy udvariatlanság
ajándék nélkül belépni egy idősebb házába. A felnőttek újév
napján és más fontos ünnepek alkalmával is meglátogatják az
óvodai, általános iskolai és középiskolai tanáraikat.
Január 2-án mindenki a barátaival lóg. A 15 évesnél idősebbek
általában üres házakban isznak, énekelnek és táncolnak. Na de
ehhez pénzre van szükség, nem igaz? Az ilyen alkalmakat
általában a fiúk fizetik, de néha a lányok is beszállnak. A felnőttek
és az idősebbek velük együtt énekelnek, és az evőpálcikáikkal
ütögetik az asztalt, mintha csak dobolnának. A fiatalabbak
általában dél-koreai dalokat énekelnek és K-pop-táncot lejtenek.
Ehhez persze titkos helyet kell találniuk, akit ugyanis elkap a

271
rendőrség, komoly bajba kerül (bár általában egy kis
megvesztegetéssel megússza).
Amikor vége az újévi mókázásnak, mindenki visszamegy
dolgozni. Az első munkanapon a dolgozók megesküsznek, hogy
testüket és elméjüket a Munkapártnak és a Vezetőnek áldozzák.
Azt mondják, ez a csata első napja. És a csata első napja azzal
kezdődik, hogy a komposzt országos szintű hiánya miatt trágyát
hoznak be a közös farmokról. A farmközösségek tagjai ezt a
munkát nem tudják egyedül elvégezni, ezért aznap az egész
ország segít nekik.
Az olyanoknak, mint én, akik lakásban éltünk, elsőként kellett
megmosakodnunk és előkészülnünk a közös fürdőszobákban,
hogy a többiek előtt érjünk a trágyához. De miután a kereskedők
komposztot kezdtek árulni a piacon, az emberek egyszerűen tőlük
vásároltak, hogy teljesítsék az év első küldetését. Ha még mindig
Észak-Koreában élnék, meglehetősen aggódnék a
komposztprobléma miatt.

Szeretnek az észak-koreaiak viccelődni? Mi készteti őket

nevetésre?
DT: Mondani sem kell, hogy az emberek mindenütt szeretnek
jókat nevetni és viccelődni. Sajnos a média jellemzően vagy
tehetetlen áldozatként, vagy agymosott robotként festi le az észak-
koreaiakat – e sztereotípia keretein belül nem sok helyük van az
olyanoknak, mint mi, akik szeretnénk egy nevetéssel felvidítani
őket. Ezzel együtt igaz, hogy jóval kevesebb lehetőség van a
kacagásra Észak-Koreában, mint a világ legtöbb országában.

Jun Mina:
Egyetértek azzal, hogy nehéz időkben a nevetés a legjobb
orvosság, de Észak-Koreában az emberek nem viccelődnek olyan
gyakran, mint Dél-Koreában vagy más fejlett országokban. Azt
hiszem, azért nem, mert az észak-koreaiakat túlságosan
lefoglalják az élet nehézségei ahhoz, hogy csak úgy pihenjenek és
nevetgéljenek.

272
 De azért nem minden a sírás-rívásról szól, az észak-koreaiak is
szeretnek viccelődni. Hiába sújtja őket szegénység és depresszió,
egész életükben mégsem lehetnek nyomorúságosak. A nevetés
olykor a legfurcsább szituációkban szabadul el... mint amikor egy
kecske és egy disznó beáll a hadseregbe!
Az egyik távoli rokonom, egy öregember, aki vidéken élt, és
egy kecskét meg egy disznót nevelgetett. Nappal füvet vágott a
disznónak, és kivitte legelni a kecskét. De egy nap, amikor
délután meglátogattam őt, döbbentem tapasztaltam, hogy otthon
van. Megkérdeztem, miért nem az állataival foglalatoskodik, mint
mindig.
– Hirtelen – méghozzá ugyanakkor – a kecském és a disznóm
is úgy döntött, hogy beáll a hadseregbe! – válaszolta.
Ennek persze nem volt semmi értelme. De elmagyarázta.
így történt: pár nappal korábban néhány katona belopakodott a
pajtájába, és ellopta az állatait. Amikor a rokonom a keresésükre
indult, egy cetlit talált, rajta ezzel az üzenettel: „A haza védelme a
világ legszentebb hivatása. Ügy hiszem, a disznó helyesen
döntött, ezért követem őt. Üdvözlettel, a Kecskéd.”
Amikor megmutatta nekem a cetlit, nem tudtam, sírjak vagy
nevessek. Lehet, hogy a katonák először a disznót vitték el, és
csak később jöttek vissza a kecskéért is? Valószínűleg furdalta
őket a lelkiismeret az öregember meglopása miatt, és ezzel az
üzenettel próbálták igazolni a tettüket.
A rokonomat nagyon felkavarta az incidens. Érthető, hogy a
tolvajok éheztek, és szükségük volt valami élelemre, ugyanakkor
a disznó és a kecske elvesztése nagyon fájt az öregnek. Tudtam,
mennyire hozzánőttek. Nos, ellentétben azzal, amit én tettem
volna, szépen összehajtogatta az üzenetet, és a zsebében tartotta.
Azt mondta, azért sikerült továbblépnie a történteken, mert úgy
tekint a lopásra, mintha a saját fia gyomrát tömte volna az állatok
ízletes húsával. Ha bárki érdeklődik a disznója meg a kecskéje
felől, azt mondja majd, hogy az ő alapos politikai nevelésének
hatására beálltak a hadseregbe. Hát így dolgozta fel az én öreg
rokonom az őt ért nagy veszteséget!

273
 Az észak-koreaiak gyakran igyekeznek azzal elhessegetni a
balsorsukat, hogy gúnyt űznek belőle. Például amikor a piacon
dolgoztam, volt ott egy árus, aki gyógyszert kínált. Bár csak
bőrproblémákra való szerrel foglalkozott, neki volt a legnagyobb
hangja az egész piacon. Egyszer teli torokból kiabálta, hogy
„Erre, erre! Csodaszer a feltört sarokra!”, mire egy másik nő azzal
válaszolt: „Ezekben az éhes időkben folyton ki akar nyílni a szám,
hogy ételt kérjen. Esetleg erre is van orvosságod?” A tömeg dőlt a
röhögéstől, mindenki átérezte a nő bánatát és frusztrációját.
A fejadagrendszer összeomlása utáni másik jelentős változás az
volt, hogy a férfiak és a nők státusa felcserélődött, ugyanis immár
a nők tartották el a családot a piacon megkeresett pénzükkel.
Ahogy a férfiak lassan elveszítették a családfő szerepét, olyan
beceneveken kezdték emlegetni őket, mint „a nappali villany-
körte”, „a mindenható zár” vagy „a vau-vau”. Elmagyarázom:
„A nappali villanykörte” vicces utalás arra, hogy a férfi éppoly
használhatatlan, mint egy villanykörte nappali világosságnál. „A
mindenható zár” már hasznosabbnak hangzik, és abból indul ki,
hogy egy családos férfinak legalább a tolvajokat távol kell tudni
tartania a háztól. Észak-Koreában mindegy, milyen erős és
masszív zárat szerelsz a kapudra, nem tudod teljesen megvédeni
az otthonodat a tolvajoktól. Valahogy mindig bejutnak. Tehát a
férfiakat azért nevezik „mindenható zárnak”, mert ha egész nap
otthon ülnek ahelyett, hogy dolgozni mennének, legalább a házat
meg tudják védeni. „A vau-vaunak” hasonló jelentése van, ez a
házőrző kutyákhoz hasonlítja őket. De ezek a férfiak az efféle
gúnyolódások ellenére sem igazán panaszkodnak, mert a
megélhetésük a piacozó nők keresetétől függ.
Nagyon sok más vicc és humoros történet van, amelyeken sírva
nevettem. Azt hiszem, az ember akkor élvezi ezeket igazán, akkor
van a legjobb humorérzéke, amikor még fiatal, és kevésbé
nyugtalankodik a jövő miatt. De mindig is úgy éreztem azokban a
nehéz időkben, hogy még a legjobb poén is erejét veszti, ha az
embert állandó aggodalom gyötri. Néha egy olyan napról
álmodom, amikor Észak és Dél végre megszabadul a sok

274
problémától, és együtt nevet a buta vicceken. Milyen boldog
nevetés is lesz az!

275
 TIZENKETTEDIK RÉSZ

Van még kérdés?

Mi történik, ha ugyanazt a nevet kapja valaki, mint a

„Tábornok”, Kim Dzsongun? Meg kell változtatnia?
DT: Él Észak-Koreában egy jól ismert fényképész, Kim Dzsongil.
Már Kim Dzsongun hatalomra jutása előtt is volt Dél-Koreában
egy ugyanilyen nevű híres színésznő. Nekik nyilván nem kellett
megváltoztatniuk a nevüket, bár utóbbi nyilatkozott róla,
mennyire megdöbbentette egy ilyen szokatlan névrokon hirtelen
felbukkanása. A Dzsongun (vagy „Jeong-eun” a dél-koreai latin
betűs átírás szerint) valójában inkább lánynév.

Ri Dzsiszon:
Azt hiszem, meg kell, igen.
Kim Dzsongun az én disszidálásom után került hatalomra,
úgyhogy róla nem tudok nyilatkozni, de annyit mondhatok, hogy
azoknak, akiket ugyanúgy hívtak, mint az államalapító Kim ír
Szent, a feleségét, Kim Dzsongszukot és a fiát, Kim Dzsongilt,
meg kellett változtatniuk a nevüket. Lehet ugyanaz a
keresztneved, mint a vezetőnek vagy bármely más fontos
közszereplőnek, de a Kedves Vezető teljes nevét nem viselheted.
Ha vesszük például a „Kim Dzsongil” nevet, abban a „Kim” a
vezetéknév, a „Dzsongil” pedig a keresztnév. Hívhatják az embert
„Pak Dzsongilnek” vagy „Ri Dzsongilnek”, de „Kim
Dzsongilnek” nem. Így aztán azoknak, akiket ugyanúgy hívtak,

276
mint a Kedves Vezetőt, Kim Ir Szen vagy Kim Dzsongil
hatalomra kerülése után meg kellett változtatniuk a nevüket.
Engem ez persze nem érintett – de hallottam, hogy a kormány
azonnal módosítja az ilyen neveket, amint a vezető elfoglalja a
pozícióját.

Amióta a kormány istenként kezeli a Kimeket, a szülők

különösen odafigyelnek rá, hogy ne a vezetők után nevezzék el a
gyereküket, még akkor sem, ha a vezetéknevük különbözik.
Túlságosan félnének lediktálni az „Ir Szen” vagy „Dzsongil”
neveket a gyerekük születési anyakönyvi kivonatára. Azt hiszem,
Nyugaton a szülők azért adják a gyereküknek korábbi elnökök
vagy királyi családok tagjainak a nevét, mert remélik, hogy
felnőve magáévá teszi névadója pozitív és becsülendő
jellemvonásait. Észak-Koreában azonban komoly bajba
kerülhetsz, ha ugyanúgy hívnak, mint a vezetőt, ezért a szülők
még a keresztnév egyezőségét sem merik megkockáztatni.
Az egyik barátomat Kim Phjongilnek hívták – pontosan
ugyanúgy, ahogy Kim Ir Szen egyik fiát, Kim Dzsongil egyik

277
féltestvérét. A helyi tisztviselők ezért gyakran beszéltek a
barátomról – csak mert ugyanazt a nevet viselte, mint Kim Ir Szen
fia.
Még többen vannak, akiknek más okból kellett nevet
változtatniuk, például mert Japánban gyakori nevet adtak nekik,
mint a „Szundzsa” (japánul „Dzsunko”), a „Cshundzsa”
(„Haruko”), a „Kjongdzsa” („Keikó”) vagy a „Jangdzsa”
(„Jóko”). Hiába szerették a nevüket, kormányzati utasításra akkor
is le kellett mondaniuk róla. Nem kevés ismerősömnek volt ilyen
japán hangzású neve, és kivétel nélkül mindegyiküknek meg
kellett változtatniuk.
A dél-koreaiak nem foglalkoznak ilyen triviális, piti dolgokkal,
például az egykori elnök, Cson Duhvan felesége is megtartotta a
„Szundzsa” (japánul „Dzsunko”) nevet, amikor First Lady lett.
Képzeljük csak el: vajon zavarna egy Michael nevű amerikait a
hidegháború idején, hogy az oroszok használják a „Mikhail”
nevet?
Ellenben ha valaki a saját akaratából akarja megváltoztatni a
nevét, nincs könnyű dolga – kivéve persze, ha van pénze, hogy
megvesztegesse a tisztviselőket. Ha viszont nincs, rajta marad a
név, amelyet születésekor kapott.
Miután a hallju (a koreai popkultúra terjedése, avagy a koreai
hullám) Kínán keresztül elöntötte Észak-Koreát, nagyon
népszerűvé váltak az országban a dél-koreai nevek. Északon
szinte mindenkinek olyan neve volt, ami kiejthető kínai betűkkel.
Szerettünk mindegyik szótaghoz jelentést társítani. A dél-
koreaiaknak azonban teljesen koreai nevük van, mentes
mindenféle kínai behatástól, és az utóbbi időben sok észak-koreai
is ezt a gyakorlatot kezdte követni.
Sok gyereknek, aki 2000 után született Észak-Koreában,
délkoreai hangzású neve van. Remélem, a kormány nem
kényszeríti majd őket névváltoztatásra. A rezsim komoly
erőfeszítéseket tett a koreai nyelv „megtisztítására”, a legtöbb
észak-koreai nevet mégis le lehet betűzni kínai karakterekkel.
Ironikus, nem?

278
 Tetszik, hogy egyre több babának adnak dél-koreai hangzású,
színtisztán koreai nevet. Remélem, folytatódik ez a trend.
Remélem, az észak-koreaiak egy nap majd szabadon
választhatnak nevet maguknak.

Van az észak-koreaiaknak mobiltelefonjuk?

DT: Van, főleg Phenjanban. Amikor 2014-ben ott jártam,
találkoztam egy egyiptomi mérnökkel, aki a Koryolinknak, egy
75%-ban az Orascom egyiptomi konglomerátum tulajdonában
lévő nemzeti mobilhálózatnak dolgozott. Azt mondta, 2,5 millió
előfizetőjük van. 2016 végére ez a szám 3 millióra nőtt. A Koryo-
link több száz millió dollárnyi profitot termelt – az Orascom
azonban ebből a mai napig nem látott részesedést. Kérdéses, hogy
fog-e valaha is...

Cso Üszong:
Amikor alkalmazkodnom kellett ehhez az ismeretlen országhoz
[Dél-Korea], az okostelefonom volt az egyik legnagyobb
segítségem. A Naver és a Google nélkül sokkal lassabban ment
volna az itteni berendezkedés. És hogy mi a helyzet az
okostelefonokkal Észak-Koreában?
Én 2014-ben disszidáltam, és már azelőtt is sokan használtak
mobiltelefont, egyesek pedig okostelefont is. A telefonok ára 150
és 700 amerikai dollár között mozgott, az adott készülékek
dizájnja és tudása szerint. Akkoriban nagyon népszerű volt Észak-
Korea saját okostelefonja, az „Arirang”. A kormány azzal
hirdette, hogy az LCD-s érintőképernyők banki és szállítási
szolgáltatásokat biztosítanak egy intraneten keresztül, de ezt azóta
sem láttam a gyakorlatban.
Észak-Koreában 2009-ben kezdtek elterjedni a mobiltelefonok.
Addig sokan mondogatták, hogy a Guinness Rekordok Könyve
Észak-Koreát nevezte meg a világ egyetlen olyan országaként,
ahol nincsenek mobiltelefonok. Ha ez igaz, a Guinness Rekordok
Könyve nagy szívességet tett Észak-Korea népének.

279
 A mobiltelefonok bevezetése drámaian megnövelte az észak-
koreaiak számára elérhető információ mennyiségét. A telefonra
leginkább a kereskedők szorulnak rá, senki sem érzi annyira a
bőrén az ország információs elmaradottságát, mint ők. Észak-
Koreának ugyan egy ideje már van vezetékes telefonhálózata, az
azonban megbízhatatlan az állandó áramkimaradások miatt. Néha
még áram is hiába van, ha a szeles vagy esős idő miatt
összekeverednek a vonalak, és a hívókat rossz számhoz
kapcsolják. A vezetékes telefonok tulajdonosainak egy hónapot
kell várniuk a javításokra, és mindig rengeteg a javítanivaló. Ez
rendkívül kényelmetlen a kereskedők számára, akiknek napi
szinten tudniuk kell, mi zajlik a piacon.
Ahogy a piaci logika elterjed az észak-koreai társadalomban,
az információ pénzzé válik. Régen az árak fixek, a gazdaság pedig
lassú volt, a mai piacrendszerben azonban (noha csak
hallgatólagosan ismerik el) rendkívül ingatagok az árak, és
gyorsan változik a gazdaság. Ha a kereskedők helytől, időtől vagy
az elektromos hálózat működésétől függetlenül képesek napi
hívásokat intézni, nagy lehetőségek nyílnak meg előttük. A
mobiltelefon sokat segít azoknak, akik a piac „láthatatlan
kezének” mágiájából igyekeznek hasznot húzni.
A mobiltelefonok praktikusságának köszönhetően az előfizetők
száma a költségek ellenére drasztikusan nőtt. A szolgáltatáshoz az
első év során több mint 200 ezren csatlakoztak, hét évvel később
pedig már 3 milliónál járt az előfizetők száma.
Manapság azonban a telefon már egyfajta kiegészítő, amely a
gyakorlati használaton túl a tulajdonos vagyonát és státusát
jelképezi. Az észak-koreaiak, közülük is főleg a fiatalok,
egyenesen megőrülnek a mobiltelefonokért. Azon fiatalok
körében, akiknek nincs telefonjuk, terjed egy kifejezés: „csak a
kutyáknak és nekem nincs mobilom”. Ez az önostorozás jól
illusztrálja, mennyire vágynak a fiatalok a telefonra.
Az egyetemi diákok számára különösen fontos a mobil, és még
a szegényebbek is úgy érzik, venniük kell egyet. Amikor
egyetemre jártam, a tanulók több mint felének volt telefonja,

280
szóval gondolom, mostanra már mindenkinek van. A diákok
szerint azok, akiknek van telefonjuk, tizenkétszer olyan sikeresek
lesznek a randizás terén, mint azok, akiknek nincs.
Különös, de voltak barátaim, akik úgy érezték, a telefonjuk
teljesíti ki a személyiségüket. Mint azok, akik büszkék rá, hogy
BMW-t vezetnek. A legviccesebb az egészben, hogy a többségük
használni sem tudta a telefonját. Az észak-koreai tarifarendszer
havi 50 üzenetet és 200 percnyi beszélgetést kínál. Aki ezt túllépi,
annak fizetnie kell, méghozzá dollárban. A kétszáz perc pedig
kevesebb, mint hinnénk – azok, akik randiznak, egy hét alatt
lebeszélik. Mindig is szórakoztatott, amikor a barátaim amiatt
nyafogtak, hogy sok pénzt kell költeniük a barátnőjükkel
folytatott beszélgetéseikre.
Ha az ember felhív valakit, igyekszik minél tömörebben
fogalmazni. Még a szülőkkel való beszélgetésekben is gyakori az
alapvető udvariassági formulák mellőzése. Néha megengedtem a
barátaimnak, akiknek nem volt saját telefonjuk, hogy felhívják a
szüleiket az enyémről, és ilyenkor igencsak gyorsan fogytak a
felhasználható perceim. Ha valaki sokáig beszélt, mert régóta nem
hallott a szülei felől, sokatmondó tekintettel sürgettem, hogy
mielőbb bontsa a vonalat.
Akárhogy is, a mobiltelefonok kétségkívül jelentősen
hozzájárultak ahhoz, hogy a világ legzártabb országának polgárai
új szemmel lássák a környezetüket, és ez komoly változásokhoz
vezet majd. Vajon mikor jön el a nap, amikor a déliek és az
északiak szabadon beszélhetnek egymással? Próbáljuk ezt is
hozzáadni a hétköznapi realitássá vált egykori remények
listájához.

Van bármi jó az észak-koreai életben?

DT: Ez egy provokatív kérdés, de mivel magam is jártam ott,
annyit mondhatok, hogy nem sok. Pontosabban nem sok jó van
abban, ahogyan az állam vagy „a rendszer” működik. Ugyanakkor
a disszidensek általában azt mondják, az észak-koreaiak
közvetlenebb és kedvesebb emberek. Az ipari fejlődés

281
elmaradásának következtében a levegő is tisztább, éjjel pedig látni
a csillagokat.

Kim Dzsejong:
Noha a média csak Észak-Korea negatív oldalát láttatja, azért a
KNDP-beli életnek is vannak pozitív aspektusai. Persze az
emberek mind mások, de a jelenlegi dél-koreai életemhez képest
az északi lelkileg gazdag volt – még ha materiálisán szegényes is
– az észak-koreaiak hatalmas szívének és szeretetének
köszönhetően. Bár sok kedves ember van Dél-Koreában is, az
észak-koreai szomszédok közti melegség nagyon tiszta és mély,
különösen vidéken.
Születésnapok és nemzeti ünnepek alkalmával összegyűlnek a
családok és a szomszédok, és megosztják egymással, amijük van.
Anyám annak idején sok szomszédunkra főzött. Ehhez korán
kellett felkelnie, de sosem panaszkodott. Ilyenkor én is korán
keltem, hogy segítsek neki. A nagyobb ünnepeken meghívtuk a
szomszédjainkat (az anyám barátait „nagynéninek” hívtuk), és
ettünk, beszélgettünk. Anyám nagyon finom „dzsolphjon
rizslepényt” készített, és még mindig emlékszem, milyen lelkesen
dicsérték a nagynénéim. Éjszakánként összegyűltünk, és zenére
táncoltunk. Nappal, amikor elment az áram, harmonikáztunk,
énekeltünk, táncoltunk, szórakoztunk. Sokszor olyan jól éreztem
magam és annyit táncoltam, hogy másnap reggel arra ébredtem,
kilyukadt a zoknim. Az apámat gagmanként (komédiás) tisztelték.
Észak-Korea kiváló természetes környezete egy másik
pozitívuma az ottani életnek. Nagyon tiszta a levegő. Tavasszal és
ősszel mindig tanulmányi útra mentünk valamilyen menő
völgybe, ahol nagyon tiszta víz és virágrengeteg várt. Egész nap
kincsvadászatot tartottunk, úsztunk, aztán elfogyasztottuk az
anyám főzte bőséges ebédet. Utána „ki mit tud?”-ot játszottunk.
Noha materiális dolgokban gyakran szenvedtünk hiányt, most
sokszor az észak-koreaiak tisztaszívűsége és közös kultúrája
hiányzik.

282
 Van a kérdésnek egy másik oldala is... Bár nem gyakori,
vannak észak-koreaiak, akik közvetlenül az államtól kapnak
ajándékokat. Egyesek kiérdemlik a „hős” címet, és tévét meg
egyéb javakat kapnak. Nekik a nemzeti ünnepeken is jobb
ajándékok járnak, mint másoknak. De nem sokan vannak – az én
városomban alig láttam ilyen „hősöket”. Egyre ugyan emlékszem,
viszont ő nem kapott annyi ajándékot, mint más „hősök”.
Valójában inkább csak köztisztviselők, tehát párttisztviselők,
rendőrtisztek, kormányügynökök és hasonlók kapnak ilyen
juttatásokat. Ők azok, akiknek privilégiumuknak köszönhetően
könnyű életük van.
Észak-Koreában minden fojtogató és szánalmas, mégis sok
kedves emlékem fűződik hozzá. Úgyhogy ha valaki azt kérdezi,
„miféle hely Észak-Korea?”, azt válaszolom: „Észak-Korea egy
szeretettel teli, szép hely”.

Meséljen az észak-koreai diákéletről!

DT: A diákélet a felnőtté válásról szól – az önálló
döntéshozatalról, a világba való kilépésről, valamint az új
szórakozási formák felfedezéséről. Kivéve Észak-Koreában, ahol
az egyetem inkább katonai akadémiára hasonlít.

Kim Juszong:
Vegyük végig, milyen egy észak-koreai egyetemen tanulni!
Ahhoz, hogy valaki felvételi vizsgát tehessen, először is
ajánlólevélre és támogatásra van szüksége a Diákok Nemzeti
Ligájától és a középiskolájától. Az egyetem a családi háttér, a
tananyagon kívüli tevékenységek és a jegyek alapján dönt a
felvételről. Az Oktatási Minisztérium levélben értesíti a sikeres
jelentkezőket.
A dolog érdekessége, hogy nem a jelentkező dönti el, milyen
szakra megy, ezt az egyetem határozza meg helyette! Miután az
egyetem értesíti erről, a következő négy évet az általuk választott
szak tanulásával tölti. (Csak a rend kedvéért: esetemben a
fafeldolgozást választották.) Észak-Koreában nagyon ritka, hogy

283
egy diák kihagyjon egy évet, a legtöbben egyben végigcsinálják
az egészet a diplomáig.
Felvételt nyerni az egyetemre olyan, mint belépni a
hadseregbe. Minden osztálynak megvan a maga vezetője és
vezetőhelyettese, alattuk pedig titkárok állnak. Az osztályok erős,
merev hierarchia szerint működnek, amelyben minden diáknak
megvan a maga pozíciója a hatalmi piramisban. A piramis
csúcsán lévők gondoskodnak róla, hogy a többiek betartsák az
iskola szabályait és irányelveit, és fegyelmezetten viselkedjenek.
Az első óra reggel 8-kor kezdődik, de a diákoknak legkésőbb
már 7 óra 25 perckor az iskola területén kell lenniük. Aki elkésik,
annak nyilvánosan kell bocsánatot kérnie a teljes iskolai gyűlés
színe előtt. A gyűlés tavasztól télig minden reggel 7 óra 30
perckor kezdődik, és 20 percig tart.
Az észak-koreai egyetemeken öltözködési szabályzat is van.
Öltönyt és nyakkendőt kell viselni, valamint kalapot, amelyet
kifejezetten az egyetemi diákoknak készítettek. Ezt a szabályzatot
nem lehet megkerülni, a betartatásáról a bejáratnál álló egyetemi –
nem katonai – rendőrök gondoskodnak. Aki nem megfelelően
öltözött, azt nem engedik be.
Hetente egyszer a diákok turnusokban őrzik a campust. Ez azt
jelenti, hogy délután 5-től másnap reggel 8-ig ébren kell
maradniuk. Dél-Koreában biztonsági őröket bérelnek, ők
vigyáznak az épület és a campus biztonságára, Észak-Koreában
azonban a tanulókra hárul e feladat elvégzése. Egy másik
különbség, hogy a dél-koreai egyetemek takarítókat
foglalkoztatnak az épületek tisztántartására, de ahogy az már
sejthető, az észak-koreai diákoknak maguknak kell takarítaniuk a
campust.
Az akadémiai vezetés által választott szak mellett a diákok az
egyetem négy éve során további kurzusokon tanulnak a Kim-
család három generációjáról és Kim Dzsongil anyjáról, Kim
Dzsongszukról. Más országokban általában maguk állítják össze
az órarendjüket, Észak-Koreában azonban az egyetem teszi meg
helyettük, és nincs semmi beleszólásuk. Egy észak-koreai diák

284
átlagosan napi három-négy előadáson vesz részt. Szombaton egy-
két előadásra kell beülniük, aztán jön Észak-Korea híres
önkritikus ülése. Ezt követően sem mehetnek haza, jön ugyanis a
nyilvános intelem, amelyet az egész iskola az előadóteremben
hallgat végig.
Vannak más tevékenységek is, amelyek ugyan nem feltétlenül
kötelezők, mégis tanácsos elmenni ezekre, mert könnyű kiszúrni a
hiányzókat. Az egyetem második évében minden diák hat hónap
katonai képzésben vesz részt katonák társaságában, ilyenkor
laktanyákban élnek. Vagyis egy észak-koreai egyetem elvégzése
négy évbe és hat hónapba telik.
A diploma megszerzéséhez diplomamunkát kell írni, és vizsgát
kell tenni Kim Dzsongil témájában. A diákoknak egy kijelölt
professzor segít előbbi megírásában, és persze csak e
szakdolgozat elfogadása esetén diplomázhatnak le.
Mivel már elvégeztem egy észak-koreai egyetemet, jelenleg
pedig egy dél-koreaira járok, állíthatom, hogy a két ország felső-
oktatási intézményei rendkívül különbözők. Ami azt illeti, alig
akad köztük bármi hasonlóság.

Milyen érzés részt venni az Arirang tömegjátékaiban?

DT: Bizonyára mindenki látott már klipeket, amelyekben több
tízezer észak-korai egyszerre mozog és tart fel táblákat, afféle
„emberi pixelként” funkconiálva a phenjani Munkás Stadionban.
Különös módon ilyen hírhedt „táblarészes” előadásokat Dél-
Koreában is használtak – méghozzá az 1980-as években, Cson
Duhvan diktátor éltetésére és a Samsung reklámcéljaira. De sehol
nem tudják megközelítőleg sem olyan tökéletességgel
levezényelni, mint Észak-Koreában.

Jun Mina:
Az Arirang Fesztivál valószínűleg a világ leghíresebb
tömegjátéka, az előadó-művészet abszolút mesterműve, amelyben
az óvodáskorú gyerekektől az egyetemi diákokig 100 ezer ember
vesz részt. Még a Guinness Rekordok Könyvében is szerepelt

285
verhetetlen grandiózusságának köszönhetően. Ám a lenyűgöző
látványosság mögött a monoton gyakorlatozásra kényszerített
előadók gyötrelmes erőfeszítései állnak.

Én sosem vettem részt egyetlen Arirang Fesztiválban sem,

viszont részt vettem hasonló tömeggimnasztikában más
városokban, ahol szintén szalag- és táblarendszert (emberi pixel)
használtak. Amikor közeledett az előadás ideje, az iskolák egész
napra törölték az órákat, és a diákok az udvaron ismételgették vég
nélkül a gyakorlatot. Az iskola nem látta el a tanulókat a
tömegjátékhoz szükséges eszközökkel, vagyis szalagokkal és
táblákkal, azok beszerzéséért mindenki maga felelt.
Még mindig emlékszem az alkalomra, amikor egy nagyon
különleges szalagot készítettem az előadáshoz. Először is anyagot
kellett szereznem hozzá, ami nem ment könnyen. Egy nap
hazamentem ebédidőben, hogy elkészítsem a szalagot a
tömegjátékra, de senki sem volt otthon. Anyám kiment dolgozni
az apám katonai egységéhez tartozó farmra. Délutánra már elő
kellett volna állnom egy szalaggal, de nem tudtam elérni az
anyámat – nem volt telefon, és persze mobil sem, úgyhogy

286
nekiálltam keresgélni a szekrényében. De nem találtam
semmilyen tisztességes anyagot.
Egy idő után azonban rábukkantam anyám egy nagyon szép
lila blúzára. Egy ideje már meglehetett neki. Nem láttam még
rajta, és mivel többrétegnyi papírba csomagolta, tudtam, hogy az
egyik kedvenc ruhadarabja. Képtelen voltam tönkretenni,
úgyhogy visszatettem a helyére, de aztán eszembe jutott, hogy a
tanárom megszid majd, ha nem viszek magammal szalagot. Arra
jutottam, hogy inkább fenekeljen el az anyám, mint hogy
lehordjanak az egész iskola színe előtt. Azt a megaláztatást
képtelen lettem volna elviselni, úgyhogy végül kivettem a blúzt a
szekrényből. 4 cm széles darabokra vágtam, azokat összevarrtam
egy hosszú szalaggá, azt pedig rákötöttem a botra, és elindultam a
gyakorlatra.
Hogy mi történt, amikor később hazamentem? Azt inkább
hagyjuk. Mindenesetre az anyám joggal lett dühös, amikor
meglátta, hogy cafatokra vágtam szeretett blúzát.
A tömegjáték begyakorlását általában az iskolaudvaron
tartottuk, és olyan megterhelő volt, hogy a diákok szó szerint
kidőltek a végére. Az előadás lényege, hogy egy hatalmas csoport
egyetlen emberként mozog, és ehhez rengeteg fárasztó gyakorlás
szükségeltetik. De még ennél is rosszabb volt a talajról felvert
por. Az iskolaudvart föld borította, és amikor emberek egy nagy
csoportja hirtelen mozgást végzett rajta, sűrű porfelhő szállt a
magasba. Ez annyira elvakított minket, hogy az előttünk állót is
alig láttuk. Amikor hazaértem, és kifújtam az orromat, fekete por
jött belőle. Éreztem a számban az éneklés közben beleszállt
homokszemeket. Kész csoda, hogy nem kaptam tüdőgyulladást.
A táblára ugyanaz vonatkozott, mint a szalagra, vagyis az
előadónak magának kellett gondoskodnia róla. Akkoriban még
vécépapírhoz is nehéz volt hozzájutni Észak-Koreában. Úgyhogy
a jegyzetfüzeteimet téptem szét, majd a darabjait vastag lappokká
ragasztottam össze. Aztán ráfeküdtem, és rajta aludtam, hogy
kilapuljon. Végül reggel összevarrtam egyetlen nagy
jegyzetfüzetté, és kiszíneztem az egészet.

287
 Hadd magyarázzam el gyorsan, hogyan működik a
táblaszekció. A gyakorlatokat abban a stadionban végeztük, ahol
aztán magára az előadásra is sor került. A táblaszekcióban egy
karmester áll az előadók csoportja előtt, aki időnként számozott
táblákat tart fel, és belefúj egy sípba. Amikor felemel egy
bizonyos számot, az előadók az ahhoz tartozó színfelületet veszik
elő. Noha a karmester egyszerre csak egy számot mutat fel, ehhez
különböző csoportokban különböző színek tartoznak, így a
résztvevők távolról nézve egyetlen hatalmas, mozgó és változó
képet alkotnak.
Az előadókat többféle csoportba sorolták be, voltak rajok,
századok és szakaszok, pont, mint a hadseregben. Én például a 3.
szakasz 3. századának 2. rajába kerültem. A rajokat az iskolák
helyszíne, a századokat az iskolák, a szakaszokat pedig a jegyek
alapján alakították ki. A legkisebb egységeket, a rajokat osztályok
szerint osztották fel.
Mivel az előadók helyét az iskolájuk és a jegyeik határozták
meg, ha valaki hibát követett el, könnyű volt beazonosítani az
illetőt. Ha például egy Hong Gildong nevű diák véletlenül kék
színt mutatott fel, amikor vöröset kellett volna, a karmester
bemondta a nevét egy hangosbeszélőbe, valahogy így: „Hong
Gildong, az A iskola tanulója hibázott. Ezt a részt
megismételjük.” Borzasztó érzés lehet, ha több ezer diáknak
miattad kell újrakezdenie valamit, úgyhogy mindenki megtett
minden tőle telhetőt, nehogy hibát kövessen el.
A táblaszekcióban az volt a legrosszabb, hogy hosszú ideig
kellett kényelmetlen pozícióban maradni. Le kellett guggolnunk,
hogy el tudjunk bújni a tábla mögött, és tisztábban látszódjon a
kép. Leültünk, az ölünkbe vettük a táblát, és a karmestertől kapott
jelzések szerint mutattuk fel a megfelelő színeket, de ha a
közönség látta az arcunkat, az rontott az illúzión. Így aztán a
táblának mindenünket teljesen el kellett takarnia a szemünk
szintje alatt. Miután egész nap ilyen görnyedt pozícióban
gyakorlatoztunk, elzsibbadt a lábam, a nyakam pedig szinte

288
teljesen lebénult. Amikor a gyakorlat végeztével felálltam,
hallottam recsegni az ízületeimet.
Én csak kisebb tömegjátékokban vettem részt, de el tudom
képzelni, mennyivel megterhelőbbek lehettek a phenjaniak. A
legnehezebb az, hogy mindig pontosnak és tökéletesnek kell
lenni. Csak képzeljük el, hogy többezres tömegnek kell egy
emberként mozognia, pusztán a zene hangjára hagyatkozva.
Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Efféle pontosságot kizárólag
vég nélkül ismételgetett, kimerítő gyakorlatozással lehet elérni.
Az Arirang előadóinak vállát láthatóan óriási teher nyomja. Több
ezer külföldi turista nézi őket, és tudják, hogy amit csinálnak, az
nem egyszerűen csak egy előadás, hanem Észak-Korea nemzeti
státusának külvilág előtti hivatalos megerősítése.
Hallottam egy diákról, aki belehalt a vakbélgyulladásba, mert
nem hagyhatta el a helyét az előadás közepén. Kilyukadt a
vakbele, és nem mert elmenni. Még a beteg előadókban sem
nagyon merül fel, hogy kihagyjanak egy ilyen eseményt, mert
tudják, hogy nem bocsátanák meg nekik. Ez a fajta
engedelmesség Észak- Korea régre visszanyúló agymosásainak és
elnyomó politikájának eredménye.
Hogy miért van szükség a tömegjátékokra? Először is, a
kormány úgy gondolta, hogy a sikeresen levezényelt előadások
növelhetik Észak-Korea nemzeti ázsióját. A tömegjátékokat az
1970-es években kezdték szervezni a megbecsült külföldi
látogatóknak. Az 1990-es évekbeli éhínség idején eltűntek, aztán
a 2000-es években feltámadtak, hogy külföldi turistákat
vonzzanak velük az országba – ennél azonban egy sokkal
jelentősebb gondolat is meghúzódott mögöttük. A tömegjátékokat
úgy tervezték, hogy az erős közösségi szellemmel demonstrálják a
külvilág előtt a rezsim legitimitását és állandóságát.
Másodszor, úgy vélték, ezek az előadások javítják az észak-
koreai nép közhangulatát és erősítik a büszkeségét. A kormány el
akarta hitetni a polgáraival, hogy Észak-Korea a világ legössze-
tartóbb országa, és a tömegjátékok hírneve mintha tényleg
lelkesítette volna az embereket.

289
 És végül, talán némi gazdasági fellendülést is vártak a turizmus
növekedésétől. Lehet szeretni vagy nem szeretni a
tömegjátékokat, de egyvalami biztos: ezeknél grandiózusabb
cirkuszt nem látni a modern világban. Ilyesmi csak egy totalitárius
rendszerben képzelhető el. Azokban a társadalmakban, ahol
tisztelik az egyén jogait és a szabad döntéshozatalt, képtelenség
tető alá hozni egy ilyen előadást.
Idén az észak-koreai kormány úgy döntött, elmarad az Ari-
rang Fesztivál. Szerintem azért törölték, mert nem tudták
biztosítani a régi jelmezek lecseréléséhez és az előadók etetéséhez
szükséges minimális költségvetést. Mivel Észak-Korea teljesen
elszigetelődött a nukleáris programja miatt, és összeomlott a
turizmusa, a tömegjátékok valószínűleg szó szerint csődbe
mentek.
Meg kell mondanom, örömmel hallottam, hogy elmarad az idei
Arirang Fesztivál. A diákoknak legalább idén nem kell átmenniük
azon a kimerítő képzésen, amelyben nekem is részem volt. Nem
tudom, értékelhetők-e ezek a tömegjátékok előadó-művészeti
szempontból, de ha arra gondolok, mennyi áldozatot kell
meghozniuk érte az embereknek, remélem, hogy idővel eltűnnek.
Én megteszem, amit tudok, hogy ez minél előbb bekövetkezzen.

Mi számít Észak-Koreában „divatosnak”?

DT: Amikor kutatást végeztem a North Korea Confidential című
könyvemhez, úgy hallottam, a nők körében népszerűvé váltak a
szűk farmerek. Igaz, többnyire nem kék, hanem fekete farmert
viselnek, mert a kéket túlságosan nyugatinak tartják a hatóságok.
Az ilyen szoros nadrágok messze Cshongdzsinban a
legnépszerűbbek, ebbe a kikötővárosba ugyanis nagy
használtruha-szállítmányok futnak be külföldről. Ami azt illeti,
Cshongdzsin az ország divatfővárosa – sokkal inkább, mint
Phenjan, amely a fokozott állami ellenőrzés miatt jóval
konzervatívabb.

290
Ri Dzsiszon:
20 évig éltem Észak-Koreában, és bár sosem fordítottam
különösebb figyelmet a divatra, egy s mást azért tudok mondani a
különböző akkori irányzatokról.

1990-ben születtem, amikor az észak-koreai gazdaság már

nehézségekkel küszködött, és nem tudott eleget termelni a nép
ellátásához. Ennek ellenére a kormánytisztviselők még mindig
hozzájutottak a szükséges javakhoz, elsősorban egy nagyon pici
feketepiacnak köszönhetően, amely már akkoriban is létezett. A
környékemen lakók is ezen a feketepiacon kezdték adni-venni
azokat a termékeket (köztük ruhát és cipőt), amelyeket a
munkahelyükről, különböző gyárakból szereztek. Amennyire
tudom, ez volt a független divatmozgalom kezdete.
Noha az 1990-es évek elején a legtöbben észak-koreai ruhákat
viseltek, 1995 környékén már kezdtek beáramlani az országba a
kínai termékek is. Ennek köszönhetően van némi homályos
emlékem az első óvodai napomról: egy fodros, kínai ruhát

291
viseltem virágmintás cipővel. Bizony, sok tanár rögtön felfigyelt
rám!
Tudja, az óvodai évek során a kormánynak kellett volna
ellátnia a gyerekeket ingyenes élelemmel, de amikor a gazdaság
az 1990-es évek közepén összeomlott, a tartalékok kimerültek. Ez
azt jelentette, hogy a gazdag családok diákjai kitűntek a
többiekénél jobb ruhájukkal, maga az óvoda pedig afféle
aduászként tekintett rájuk, mert a szüleik segíthettek ellátni a
többieket élelemmel és különböző javakkal.
Ami a divatot illeti, a dolgok az általános iskolai éveim alatt
kezdtek megváltozni, Észak-Koreában ugyanis az iskolások
egészen az egyetem elvégzéséig iskolai uniformist kötelesek
viselni.
E szabályok betartatása érdekében mindennap diákőrök
brigádja posztolt az iskola előtt, és azok, akik nem viselték az
uniformist, büntetésre számíthattak. Sok tanuló azonban – engem
is beleértve – nem szívesen viselte ezeket az egyenruhákat, mert
már hozzászoktak a finom anyagból készült, csinos kínai
ruhákhoz. Egyszerűen nem tetszett nekik az a sötét, kemény
iskolai egyenruha, amelynek viselését elvárták tőlük.
így aztán a testi fenyítés ellenére is gyakran szegtük meg az
előírásokat, és inkább valami másba öltöztünk. Én például utáltam
a szoknyámat, úgyhogy kínai farmert hordtam, és azzal kerültem
el a büntetést, hogy a falon átmászva jutottam be az iskolába.
Szerencsére a diákőrök csak reggel álltak a bejáratnál, délutánra
már kimenőt kaptak. Mivel sok más tanuló ugyanúgy járt el, mint
én, hamarosan egyfajta verseny alakult ki, hogy ki jelenik meg a
legdrágább, legszebb öltözékben.
Sajnos mire harmadikos lettem, a kormány szigorított az
öltözködési előírásokon, úgyhogy új módszereket kellett
kitalálnunk a megkerülésükre. A legjobban az működött, ha az
iskolai uniformishoz hasonló színű és mintázatú ruhát vettünk.
Sokan nem is voltak hajlandók iskolába menni, ha nem
viselhettek efféle öltözéket. Úgyhogy amikor Kínából bejöttek az

292
országba a fehér, lágy és fodros ruhák, mindenki fodros blúzban
akart iskolába menni.
2000-re kezdtek egyre népszerűbbekké válni a dél-koreai
sorozatok. Ezekben a női szereplők bootcut farmert viseltek, és
hamarosan már nemcsak az észak-koreai felnőttek, de a gyerekek
is ilyenben jártak. Persze sok iskola próbált véget vetni a
divathullámnak, de a bootcut farmerek népszerűsége egyre csak
nőtt és nőtt.
Végül az iskolák egyszerűen feladták a tiltási kísérleteket.
Akkorra viszont már a diákok 80%-a viselt bootcut farmert,
úgyhogy sokan elvesztettük iránta az érdeklődésünket, és a trend
hamarosan magától elhalt. A stílus ugyan sosem tűnt el teljesen,
de az azzal kapcsolatos megszállottság igen – és talán pont azért,
mert a kormány már nem akarta mindenképpen betiltani a
viselését.
A csempészeknek nagyjából három-öt évükbe telt, hogy a
lemásolt dél-koreai sorozatokat bejuttassák Kínán át Észak-
Koreába. E fáziskésésnek köszönhetően nem tudtuk, hogy mire
találkoztunk a sorozatokban a stílusirányzatokkal, addigra Délen
rendszerint már kimentek a divatból.
Az ismerőseim főleg színes anyagból varrtak farmert. A saját
készítésű ruhák mindig drágák voltak, de az emberek megfizették
az árukat, mert a divat terén nagy versengés folyt. Úgy gondoltam
azonban, senkinek nincs olyan szép ruhája, mint az én kék
farmerem. Anyámtól örököltem az ő régi kék bootcut farmerjét –
egy dizájnermárkát –, amelyet még fiatalkorában hordott.
És hogy mi a helyzet a dizájnermárkákkal?
Amíg a határ mentén élő városok lakói kínai ruhákat és
háztartási berendezéseket vettek, addig Phenjanban egyre
népszerűbbé váltak az európai országokból érkező
dizájnermárkák. Mivel nagyapám magas rangú köztisztviselőként
dolgozott a fővárosban, a szüleim gyakran látogattak Phenjanba,
és az apám sokszor vett efféle ruhákat, például Adidast és
Lacoste-ot az úgynevezett dollárboltokban (kizárólag Phenjanban

293
működő, külföldi valutát elfogadó boltok). Így aztán a Pektu-hegy
környékén mindenki rám meg az én márkás ruháimra irigykedett.
Persze nem mindenki engedhette meg magának a legújabb
dizájnerruhákat. Voltak, akik kínai használt ruhákat vettek,
amelyek egyébként sokszor divatosabbak és jobb minőségűek
voltak, mint az észak-koreai piacokon árult új öltözékek. Én is
megvesztem azokért a használt ruhákért, de amikor a felnőttek
közölték velem, hogy valószínűleg halottak viselték, inkább
lemondtam ezekről. „Mi másért dobnának ki ilyen gyönyörű
ruhákat?” – érveltek. Mivel a vallás tiltott Észak-Koreában, az
emberek nagyon babonásak.
Öt évvel a disszidálásom előtt a hallju (dél-koreai popkultúra)
már rohamléptékkel terjedt az országban, azóta pedig az észak-
koreaiak sok divattal kapcsolatos koncepciója megváltozott. A
sorozatok és filmek főszereplői közül sokan cégtulajdonosok
voltak, és nagyon változatos ruhát viseltek. Ezekből végül
rájöttünk, hogy a Kínából vett használt ruhákat nem a holtak
családtagjai dobják el, az emberek egyszerűen csak azért
mondanak le róluk, mert túl sok ruhájuk van.
Sokan szerették a használt cipőket is. A piacokon kapható
lábbelik általában független cipészek kézzel készített termékei
voltak, így aztán gyenge minőséget képviseltek, és nem húzták
sokáig, a fiatalok pedig inkább használt, de importált cipőket
vettek.
Ami a felnőtteket illeti, ők inkább az eleganciát keresték,
semmint a vagányságot. A harminc- és negyvenévesek körében a
japán használt ruhák voltak a legnépszerűbbek, és nemcsak a jobb
minőségüknek, hanem az olcsó, giccses kínai daraboknál
ízlésesebb stílusuknak köszönhetően is. A japán használt ruhák
így kétszer annyit kóstáltak, mint a kínaiak.
És hogy mi a helyzet a divattal az idősebbek körében?
Szerintem Észak-Koreában az idős férfiak elegánsabban öltöznek,
mint az idős nők. Nem hajlandók rikító színeket és
márkajelzéseket viselni, inkább a magas rangú tisztviselőkére
emlékeztető stílust részesítik előnyben. A Kim Dzsongil

294
ruhadarabjaira emlékeztető, méretre szabott öltözékek
meglehetősen drágák, de sokkal jobban állnak a tulajdonosukon,
mint a szokványos ruhák.
Ironikus módon akadtak népszerű észak-koreai ruhák is. Pár
évvel a disszidálásom előtt elterjedtek az úgynevezett tábornoki
téli öltözékek (bélelt kabátok). Bár Észak-Koreában készültek,
meglepően jó minőségűek és drágák voltak. Amíg egy kiló rizs
3000 vonba került, addig egy észak-koreai tábornoki téli dzseki
100-150 ezer vont kóstált. Legfeljebb magas rangú tisztviselők
vagy nagyon sikeres kereskedők engedhették meg maguknak.

Azt hiszem, az északiak még nagyobb divatbolondok, mint a

déliek, mert a ruhájuk a társadalmi státusukat tükrözi. Ez a
gondolkodásmód még a disszidensek körében is tetten érhető –
néhány menekült barátomnak nagyobb ruhatára van, mint a
tősgyökeres dél-koreai ismerőseimnek! Ez különösen igaz azokra,
akik csak nemrég szöktek el Észak-Koreából.
Különös, de vannak észak-koreai menekültek, akik még mindig
olyan divatirányzatokat követnek, amelyek otthon népszerűek, de

295
Dél-Koreában már rég lecsengtek. Azt hiszem, ezekben a régi
trendekben élnek tovább bennünk az észak-koreai emlékeink.

Hogyan csinosítja ki magát az ember Észak-Koreában?

DT: Dél-Korea világvezető a kozmetikai cikkek előállításában és
fogyasztásában – legyen szó akár nőknek, akár férfiaknak való
termékekről. Ami azt illeti, a dél-koreai férfiak többet költenek
ilyesmire, mint bármilyen más országbeli férfitársaik – ez a déli
versengő életmódnak köszönhető. Az észak-koreaiak is éppúgy
jól akarnak festeni, mint mindenki más, de sem az anyagi
hátterük, sem a szándékuk nincs meg hozzá, hogy olyan
komolyan vegyék a dolgot, mint a déliek. A Délre menekülők
gyakran komoly nyomás alatt állnak, hogy jobban figyeljenek a
külsejükre...

Kim Dzsejong:
Észak-Koreában eleve csak azok tudnak igazán törődni a
külsejükkel, akiknek van rá idejük és pénzük, így aztán ez nem
olyan sarkalatos kérdés, mint Dél-Koreában, ahol most élek.
Szerintem az észak-koreai szépség nem annyira a „külsőről” szól,
mint inkább a „belsőről” – annak szépségéről, hogy egy nő
gondoskodik a háztartásáról és a férjéről.
Amikor Észak-Koreában éltem, volt egy O Miran nevű,
rendkívül gyönyörű és nőies színésznő. Szerették a lányok, akik
olyanok akartak lenni, mint ő, és szerették a fiúk is (nyilvánvaló
okokból). Azt hiszem, mondhatjuk, hogy sok észak-koreai nő
számára ő jelentette a szépségideáit. De mint már említettem,
Észak-Koreában némileg fontosabb az a fajta női szépség, amely
a megélhetés fenntartásához szükséges erőben nyilvánul meg.
Fiatalként olyan akartam lenni, mint az anyám – egy nő, akire
még a szomszédaink közül is sokan felnéztek. Értett a
házimunkához, nyugodt volt, és sokat segített apámnak.
Számomra ő testesítette meg azt a fajta büszke nőt, amilyen
mindig is lenni akartam. De most, hogy Dél-Koreában vagyok,
többet kell foglalkoznom a külső szépséggel is, mert ez itt nagyon

296
fontos része egy nő megítélésének. Nem mintha Észak-Koreában
nem lettek volna nők, akik hasonlóképpen gondolkodtak.
Egy időben nagyon népszerűvé váltak az észak-koreai lányok
körében a dupla szemhéjas műtétek, és még az anyám is javasolta,
hogy fizessek be egyre. Én viszont nagyon féltem tőle! Észak-
Koreában nincsenek plasztikai sebészetre specializálódott
kórházak, így ezeket a beavatkozásokat általában valakinek a
házában végzik el. Ez nyilván nem a leghigiénikusabb megoldás,
mégis hosszú várólisták voltak ezekre a műtétekre. Olyan
gyakorivá váltak, hogy végül a kormány szabályozni kezdte az
ilyen helyeket.
Észak-Koreában sok-sok szabályozás vonatkozik a nők
megjelenésére. Nem engedheted ki a hajadat, a szűk nadrágokat
rossz szemmel nézik, a farmer viselése tilos, a rövidnadrágot meg
eleve elfelejtheted. Ha rajtakapnak egy ilyen szabály megsértésén,
írnod kell egy önkritikus jelentést, ha pedig hosszú hajjal látnak
meg, akár le is vághatják. Sok lány mégis vállalja ezeket a
büntetéseket a szépség nevében.
Noha Észak-Korea sokkal szegényebb, mint Dél, a nők, mint
mindenhol a világon, ott is szeretnének csinosak lenni. Ám más
országokkal ellentétben Északon sokkal kevesebb a szépséget és a
divatot befolyásoló külföldi tényező. Igazából Kína az egyetlen
nemzet, amelynek komoly hatása van ránk.
A kínai divat a két ország közti erős kereskedelmi
kapcsolatnak, valamint a legálisan nézhető kínai
szappanoperáknak és filmeknek köszönhetően szivárog be Észak-
Koreába, vagyis a tévéből vagy a határt átlépők elmondásából
tudjuk, hogy éppen mi népszerű a nagy szomszédunkban. így
aztán az észak-koreai lányok szépségápolási és öltözködési
szokásait nagyban befolyásolják a kínai trendek.
Az észak-koreai nőket nagyon érdekli a szépségápolás, és a
kínai cikkek általában népszerűbbek, mint a hazaiak (én mindig
kínaiakat használtam). Mivel a családom jobb életkörülmények
között élt, mint sok sorstársunk, a szüleimnek megvolt a
lehetősége a szépségápolási igényeim kielégítésére. Így aztán

297
néha nagyon a kedvemre tettek – egyszer például az anyám vett
nekem egy drága kínai bőrfehérítő szert (az amerikaiakkal
ellentétben mi nem szeretünk lebarnulni!).
Természetes, hogy a nők mindkét Koreában csinosak akarnak
lenni, de azt hiszem, a két ország közti legfontosabb különbség
gazdasági. A fentiekkel együtt ez a fő oka annak, hogy Északon
láthatóan más a szépségideál, mint Délen.

298
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A könyv anyaga nagyrészt az NK News „Ask a North Korean”

című rovatából származik, ám a szöveget újraszerkesztettük,
átdolgoztuk és témák szerint csoportosítottuk. Kerültek a kötetbe
új beszámolók is, hogy szó essen aktuális eseményekről, és
korábban figyelmen kívül hagyott, de érzésünk szerint fontos
témákról.
A beszámolók kérdés-válasz formátumban jelennek meg,
legtöbbjüket Elizabeth Jae, Nara Han és Ashley Cho fordította
koreairól angolra. Egy kisebb részüket Daniel Tudor fordította. A
szerkesztői munkát Rob York és Daniel Tudor végezte.
Szeretnénk megköszönni az „Ask a North Koreán” blognak,
hogy inspirált az azonos nevű rovat elindítására. Köszönettel
tartozunk továbbá Sokeel Parknak, amiért bemutatott minket a
megfelelő embereknek.

299
 A SZERZŐRŐL

Daniel Tudor az angliai Manchesterben született, és az Oxford

Egyetemen diplomázott filozófiából, politikából és gazdaságból.
Évekig élt Szöulban, és 2010-től 2013-ig a The Economist koreai
tudósítójaként dolgozott. Első könyve, a Korea: The Impossible
Country rendkívül pozitív fogadtatásra talált, és lefordították
koreai, kínai, lengyel és thai nyelvre is. Következő könyvét, a
North Korea Confidentialt (James Pearson társszerzővel) a The
Economist 2015 egyik legjobb könyvének választotta. Tudor a
szöuli The Booth Brewing Company egyik alapítója.

300